A mű eredeti címe,

Charlotte Betts, The Lost Daughter of Venice

Copyright © 2023 Charlotte Betts

Fordította, Molnár Júlia Dóra

ISBN 978-615-5921-68-1

Magyar kiadás © 2023 Lettero Kiadó, Budapest

Szerkesztő, Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés, Formula Stúdió
A borító a Hachette UK Company
Borító, Formula Stúdió

Készült az AduPrint Kft.-ben

Printed in Hungary
 Lányomnak, Pollynak.

Szeretlek a kislányért, aki valaha

voltál, a csodálatos nőért, aki
vagy, és drága lányomként, aki
örökké leszel.
 Első fejezet

Velence
1919 októbere

A szerelvény zötyögve ráfordult a hosszú töltésen húzódó útra, amely

összekötötte az olasz szárazföldet Velence városával. Kövér esőcseppek
gyülekeztek a vasúti kocsi ablakának üvegén, amin keresztül a lagúna
szürke, fodrozódó vizét bámultam. Az ég hasonlóan szürkének tűnt, a
ködben a tengervíz és az égbolt vonala a horizonton szinte egybeolvadt.
Olykor, mint Egy-egy hullócsillag, az ablak mellett felröppentek a gőzgépet
elhagyó izzó szikrák.
Tizenhét év telt el azóta, hogy elhagytam Velencét. Nem volt
szándékomban soha többé visszatérni oda, de a táviratot, melyet Lavinia
nénikémtől kaptam, nem hagyhattam figyelmen kívül.

Gyere el Velencébe. Kérlek szépen, Phoebe, ne okozz csalódást.

A múlt történései és a hosszúra nyúló elhidegülésünket okozó éles

szóváltásunk ellenére még mindig számos okom volt arra, hogy hálát
érezzék Lavinia néni iránt. És talán eljött az ideje annak is, hogy bocsánatot
kérjek tőle. A szerelvény rázkódott és dülöngélt, miközben tovarepített a
gomolygó ködön át.
Már alkonyodott, mire a Santa Lucia állomáson leszálltam a vonatról. Az
eső közben elállt. Mivel nem terveztem hosszabb időt tölteni Velencében,
mint amennyit valóban szükséges volt, csak egy kisebb kézi koffert hoztam
magammal. Nemigen utaztam sehová a fényképészfelszerelésem nélkül, de
úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen rövid kiruccanásra túlságosan nehézkes lett
volna elcipelnem.
Elhessegettem a hordárokat és a suhancokat, akik lesben állva várták,
hogy levihessék a poggyászomat az állomás lépcsőjén át a partra, melynek
köveit a Canal Grande hullámai nyaldosták. Váltottam egy menetjegyet, és
beálltam a vízibuszra várakozók, egy csoport nő és egy pap mellé. A
levegőben romlott hal orrfacsaró bűze terjengett, de a San Simeoné Piccolo-
templom nagy, zöld kupolájának látványa a szemközti parton ezt is
elfelejtette velem. Ebben a pillanatban igazán visszaérkeztem Velencébe.
A lépcsőn egy egyenruhás katona ácsorgott, sebhelyes arcát és világtalan
szemét az ég felé fordította, és a Bohémélet egyik áriáját énekelte. Egy
maréknyi lírát dobtam a kalapjába. Kegyetlennek éreztem, hogy mindössze
egy évvel a háború befejezése után az addig a hazájukért küzdők közül jó
néhányan koldulni voltak kénytelenek a megélhetésükért.
A gőzös vaporetto beállt a part mellé, és a várakozó utasok kis csoportja
előrébb lépett, hogy felszállhasson. Furcsa volt ismét olasz szót hallani, és
azon kaptam magam, hogy figyelni kezdek a körülöttem elhangzó
beszélgetésekre.
A csípős októberi szél meg– meglibbentette a sálamat, a csatorna sós
levegője azonnal ismerősnek tetszett. Gondolák, bárkák és vitorlások
húztak el mellettünk.
Fenséges falazzák* keretezték utunkat a Canal Grandén, melyek arra
emlékeztettek, milyen komoly kereskedelmi központ volt egykor Velence.
A nappal meleg színei lassan eltűntek, helyüket átvette a növekvő estéli
homály.
Már kissé vacogtam, mire a vaporetto megjárta a Canal Grande három
kilométerét, úgyhogy örömmel léptem le a hajóról a keskeny, vízparti
járdára. Nem reméltem, hogy vendégül látnak a nagynéném házában, és
kényelmetlenül is éreztem volna magam ott, azok után, ahogy elváltunk
egymástól.
Útbaigazítást kértem egy arra haladó járókelőtől a Hotel Danieli
irányába, és ezután már nem sok időbe telt, mire megpillantottam a
bejáratot hívogatóan megvilágító lámpák fényét. Ekkorra már alaposan
átfáztam, úgyhogy megkönnyebbülést jelentett, amikor végre
elfoglalhattam a szobámat és átöltözhettem a vacsorához.
***
Másnap reggeli után az ajtónálló fogott számomra egy gondolát, amivel a
Palazzo degli Angelihez vitettem magam. Ahogy a kicsiny kabin repedezett
bőrpárnáin ücsörögtem, a Canal Grandén megcsillanó sápadt reggeli
napfény látványa enyhítette kissé a nénikémmel való közelgő találkozás
miatt érzett szorongásomat.
Ez idő tájt a csatorna számottevő forgalmat bonyolított. Gyümölccsel és
zöldséggel megpakolt bárkák, vaporettók és megannyi kisebb hajó
nyüzsgőtt körülöttünk. A gondola elérte az alacsony ívű ponté
dell’Accademia vashidat, és néhány perccel később bekanyarodott a
keskenyebb Rio della Toletta-csatornába.
Ahogy közeledtünk a Palazzokoz, észrevettem, hogy a szomszédos épület
jelenleg szállodaként üzemel. A vízi kilépők fölé elegáns, skarlátszínű
napellenzőket raktak, a vörös és fekete csíkos oszlopok mellett kikötve
gondolák várakoztak. A bejáratot terrakottakaspókba ültetett babérfák
keretezték, fölöttük egy sólyom fekete sziluettjét kirajzoló, vörös és arany
színnel díszített tábla állt, „Hotel Falcone”.
A gondola elsuhant a szálloda előtt, és odaért a Palazzo degli Angelihez.
A reneszánsz idején épült, háromszintes palota első emeletén teljes
szélességében kőkorlátos erkély húzódott. A homlokzat alsó részének
halvány isztriai kövét és a faragott oszlopok tövét a dagály vize zöldre és
feketére festette, a felső emeletek azonban okkersárgán ragyogtak. Mióta
utoljára láttam, a Palazzot díszítő stukkók egy része levált, láthatóvá téve az
alattuk húzódó téglafalat.
A gondolánk a part mellé siklott, a Conte* öreg sandolója" mellé. A
gondolás felém nyújtotta a karját, amíg kikászálódtam a csónakból, amivel
hálára kötelezett, mivel a cipőm megcsúszott a síkos zöld nyálkán. A
kovácsoltvas kapu résnyire nyitva volt, úgyhogy nem csengettem. Hiszen
ismertem a járást. Egy pillanatra megtorpantam, és felpillantottam a bejárat
magas boltíve fölötti zárókőbe faragott szárnyas angyalra.
– Szervusz, öreg barátom – mormoltam magamban.
Belöktem a kaput, és beléptem a portegóba.. A márványpadlót repedések
tarkították, az egykor freskókkal díszített falakról a nedvesség miatt
pikkelyekben lepattogzott a festék. Egy boltíven keresztül az udvarra
jutottam, aztán fellépegettem a külső lépcsőn. Felérve benyitottam a vaskos
bejárati ajtón, és beléptem a hallba.
Észrevettem, hogy a távozásom óta bevezették a házba az áramot, a
muranói csillárok halvány fényt vetettek a bordó damaszttapétával borított
falakra.
Éppen a magas mennyezetet bámultam, amire rózsaszín felhők mögül
kikukucskáló apró angyalokat festettek, amikor kinyílt a hall ajtaja. A
nővérem, Eveline lépett be. Megmerevedtem, és vártam, hogy ő szólítson
meg.
– Mégis mit keresel itt? – mondta köszönés helyett. – Meg kellett volna
várnod a házvezetőnőt, hogy felkísérjen az emeletre. Honnan értesültél
róla?
– Értesültem miről?
Eveline a homlokát ráncolta.
– Természetesen arról, hogy Lavinia néni meghalt.
 – Meghalt? – A kezemet megdöbbenésemben a szám elé kaptam. – De
hiszen mindössze néhány napja kaptam táviratot tőle, hogy látogassam meg.
Hogy történt?
– Gyere, menjünk be a szalonba.
A nővérem elindult előttem, mutatva az utat.
Elgyengültem. Lavinia néni meghalt! Mindig úgy képzeltem, hogy egy
szép napon kibékülünk egymással, és most örökre elvesztettem ennek a
lehetőségét. Elöntött az önvád. Úrrá kellett volna lennem a buta gőgömön,
és már évekkel korábban meg kellett volna látogatnom őt.
Eveline kidugta a fejét az ajtó nyílásán.
– Nem jössz?
A csatornára néző ablakok spalettái szorosan be voltak zárva, a halott
iránti tisztelet jeleként.
– Hogy halt meg Lavinia néni, Eveline? – Egész testemben remegtem, és
reszkető kezemet a márványkandallóban égő tűz felé tartottam. – Beteg
volt?
– Érdekelt volna, ha igen?
– Természetesen!
Eveline vállat vont.
– Megcsúszott a parton, és vízbe fulladt a csatornában.
Az ujjaimat a számra szorítottam. Alig néhány pillanat telt el azóta, hogy
magam is megcsúsztam ugyanígy.
– A vagyonkezelője, Signor Benedetti érkezett éppen látogatóba hozzá. A
néni elvesztette az egyensúlyát, és megütötte a fejét. Aztán a vízbe esett.
Benedetti beugrott utána, de már túl késő volt.
– Milyen bátor dolog!
– Talán hősies volt tőle, de hiábavaló – felelte Eveline. – Holnap lesz a
temetés. Keresned kell magadnak valami illő viseletét.
 Összeráncolta a homlokát, miközben végigmérte tengerkék kabátomat,
melyhez bársonygallért és hozzá illő kalapot viseltem.
– Reméltem, hogy soha többé nem kell majd feketét hordanom, most,
hogy a háborúnak vége.
– Én most is gyászt viselek a férjem miatt – válaszolta Eveline, és
megérintette a fekete szoknyáját.
Csak most vettem észre, milyen nyúzott és sápadt az arca.
– Nagyon sajnálom. Ezek szerint mindketten özvegyek vagyunk. John
elesett a Somme– nál.
– Felteszem azonban, hogy jólétben hagyott itt, az én férjemmel
ellentétben. Matteo nem halt hősi hálált. A spanyolnátha vitte el, a háború
vége után. Így nekem özvegyi nyugdíj sem jár.
A múlt tapasztalataiból okulva tudtam, hogy bármit is válaszolnék erre a
megjegyzésre, azzal csak még inkább felingerelném.
– Hány órakor lesz a temetés? – érdeklődtem.
– Holnap fél tizenegyre légy itt – Eveline felállt. Megértve, hogy ezzel
elbocsátott, távoztam.
***
Másnap reggel figyelmesen tanulmányoztam a képmásomat a szállodai
szoba tükrében. Az új kalapom nem állt jól, és a ruha meg a kabát, amiket
egy kis boltban sietve vásároltam, túlságosan kurták voltak, mivel én
magasabb voltam, mint általában az olasz nők. Arra pedig már nem jutott
időm, hogy felkeressek egy szabót, és magamra igazíttassam vagy újat
csináltassak.
Pontban fél tizenegykor megjelentem a Palazzon is.. A kapu ezúttal zárva
volt, úgyhogy becsöngettem.
Egy termetes, középkorú, a házvezetőnő praktikus ruházatát viselő
asszony jelent meg, hogy kinyissa a kaput.
 – Valentina! – kiáltottam. – Valóban te vagy az?
A nő ajka mosolyra húzódott, az arca felragyogott, és a szeme csaknem
eltűnt dundi orcája mögött.
– Signora Wyndham. Ily sok év után!
– Eszembe sem jutott, hogy te még mindig itt szolgálsz.
– A férjem, Jacopo... emlékszel Jacopóra?
– Tehát hozzámentél!
– Szegény emberem. – Valentina arckifejezése szende jámborságot
tükrözött, de a szemében kaján fény csillant. – Nem lett volna tisztességes
tovább várakoztatnom. Van egy szépséges fiunk is, Franco, a nagybátyjával
dolgozik Mestrében. – A vonásai ekkor megkeményedtek. – A személyzet
többi tagja elment vagy meghalt a háború alatt, míg végül csak Jacopo és én
maradtunk. És most már a Conte és a Contessa is itthagytak minket. –
Megdörzsölte a szemét. – Signora Rizzio már vár magára.
Eveline a kandalló mellett állt. Nem lépett hozzám, hogy üdvözöljön.
Nem hagytam magam megfélemlíteni. A lépteim hangosan kopogtak a
parkettás padlón, miközben megpróbáltam eligazodni a félhomályban a
scagliola berakásos asztalok és aranyozott székek között.
Eveline viseltes hajtókájú fekete kabátkát viselt, ami élesen elütött
elegáns, széles karimájú, fekete strucctollakkal ékesített bársonykalapjától.
A kanapén üldögélő két gyermek láttán megtorpantam.
– Ez a fiam, Carlo, tízéves, ő pedig a lányom, Rosetta – szólalt meg
Eveline, és kezével megérintette a kislány vállát. – Nyolcéves.
A szívem nagyot dobbant a mellkasomban. A nővérem gyermekei. A
saját véremből való gyermekek.
– Milyen örömteli meglepetés! – mondtam. – Fogalmam sem volt róla,
hogy vannak gyermekeid, Eveline.
– Honnan is tudnád, hiszen soha nem beszélünk egymással.
 Elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom az ellenséges hangnemét, és
az unokahúgomra meg az unokaöcsémre mosolyogtam.
– Phoebe nagynénétek vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek
titeket – üdvözlésképp Carlo felé nyújtottam a kezem. .
A fiúcska mogorva arckifejezéssel felállt, de nem szólt.
– Milyen magas vagy! – tódítottam.
Rosetta mereven a padlóra szegezte a tekintetét. Sötét hajfonatait fekete
szalagokkal kötötték meg.
– Te pedig nagyon hasonlítasz az anyukádra, amikor ennyi idős volt –
jegyeztem meg.
Úgy tűnt, egyik gyermek sem óhajt válaszolni.
– Neked vannak gyerekeid? – kérdezte Eveline.
Tagadólag megráztam a fejem, és próbáltam nem észrevenni, hogy a
nővérem szeme megvillant a kárörvendő elégedettségtől.
– A vízi ravatal hamarosan ideér – mondta.
Ekkor vettem észre, hogy egy alak ült a faragott lábú fotelben, amely
valaha Emiliano bácsi kedvenc ülőhelye volt az ablak mellett.
Visszaemlékeztem, milyen gyakran választotta épp azt a helyet, hogy
átolvassa az újságot délutánonként. Annak idején, még a háborút
megelőzően, mélyen lesújtott, amikor kézhez kaptam Lavinia néni levelét,
melyben a bácsikám haláláról értesített. Vajon elmentem volna a
temetésére, ha meghívnak? Nem biztos. Akárhogy is, a levél ahhoz már túl
későn érkezett.
A bajuszos alak felállt, és mosolyogva elindult felém.
– Signor Benedetti – szólalt meg Eveline. – ő a húgom Signora
Wyndham.
A férfi korombélinek látszott, és az olaszokra jellemzően igen jóképű
volt.
 – Emlékszem egy bizonyos Signor Benedettire – feleltem-, csakhogy...
– Csakhogy ő idősebb volt? – A férfi megrázta a kezem. – Hosszú ideig
az édesapám intézte a Conte és a Contessa ügyeit. Két évvel ezelőtt vonult
nyugdíjba.
Az ifjabbak Signor Benedettinek fekete haja volt. Az apja annak idején
kopaszodott, és soha nem láttam őt olyan szépen szabott öltönyben, mint
amilyet a fia viselt e napon.
– Megengedi, hogy kifejezzem legmélyebb részvétemet, Signora
Wyndham? – szólalt meg ismét a férfi.
Rádöbbentem, hogy a kezemet még mindig az övében pihentettem, és
Eveline minket bámult. Sietve visszahúztam az ujjaimat a szorításából.
– Megrendítő – feleltem -, habár a nagynéném és én már nem álltunk
közeli kapcsolatban egymással.
– Gyakran beszélt magáról.
– Ó, jaj! – válaszoltam. – Gyanítom, hogy semmi jót.
– Ellenkezőleg!
Nem tudtam nem észrevenni, hogy a szeme körül monokliszerű sérülés
nyomai voltak láthatók. Ez felkeltette az érdeklődésemet, nem tűnt ugyanis
olyannak, aki verekedésbe keveredne.
– A temetést követően Signor Benedetti fogja ismertetni velünk Lavinia
néni végrendeletét – jegyezte meg Eveline.
– Ahhoz az én jelenlétemre nem lesz szükség – feleltem.
Nem reméltem és nem is várhattam semmiféle részt a hagyatékból.
Annak idején Lavinia néni ezt igen egyértelműen a tudtomra adta, amikor
heves szidalmakkal illette mind a jellememet, mind az erkölcseimet.
– Úgy tervezem, holnap korán reggel visszatérek Londonba.
– Nem fog sokáig tartani – szólt Signor Benedetti.
 Valentina lépett be, valamit halkan közölt Eveline-nel, majd újra elhagyta
a helyiséget.
A nővérem felállt.
– A koporsóhordozók már várakoznak, a gyászolók pedig gyülekeznek a
csatorna partján.
Eveline lebontotta a kalapjára erősített fekete fátylat, és intett a
gyermekeknek, hogy lépjenek mellé.
Signor Benedetti begombolta a felöltőjét, majd mindannyian némán az
utcaszintre vonultunk. A portego melletti egyik oldalsó szoba ajtaja nyitva
állt. A helyiségben a pislákoló gyertyafényben hat koporsóhordozó férfi állt
körbe mozdulatlanul várakozva egy koporsót.
Összerezzentem. A koporsó fedele nyitva volt.
–
Úgy gondoltam, hogy rendesen tiszteleted szeretnéd majd tenni Lavinia
nénink előtt – mondta Eveline.
Tudtam, hogy mit vár el tőlem. A hátamon éreztem a nővérem rideg
tekintetét, olyan érzés volt, mintha egy jeges ujj szántana végig a
gerincemen, miközben közeledtem a virágokkal megpakolt koporsó felé.
Lavinia néni haja mostanra hófehér lett, egykor ragyogó szeme örök
álomra csukódott. Kötelességtudóan meghajtottam a fejem, és a halott
viaszos homlokára csókot leheltem az ajkammal, elszántan, hogy nem
rettenek vissza bőre hűs tapintásától. A hátam mögött hallottam Eveline
sóhaját, amellyel mintha a csalódottságának adott volna hangot.
Megvártuk, amíg lezárták a koporsót, és leterítették egy arannyal hímzett
takaróval.
Az összegyűlt gyászolók tiszteletteljes csendben várakoztak
gondoláikban. A férfiak levették a kalapjukat, amint meglátták a koporsót.
A vízi ravatalt fényes fekete lakkal kenték le. Figyeltem, ahogy a
koporsót a ravatalra fektették egy fekete színű, aranyos sújtásokkal és
bojtokkal díszített brokátfedél alá. Tudtam, hogy nem illendő, mégis az
ötlött eszembe, hogy a ravatal egy puccos baldachinos ágyhoz hasonlít.
Biztosra vettem, hogy Lavinia néni kedvét lelte volna ezekben cicomákban,
melyek az utolsó útját kísérték.
Egy feketébe öltözött gondolás segített be bennünket a csónakjába.
Nyirkos idő volt, de a gondolánkon nem volt kabin, talán szándékoltan,
hogy a legközelebbi hozzátartozókat az összegyűltek könnyedén
megfigyelhessék, és megítélhessék gyászunk mélységét és őszinteségét.
Én egyenesen magam elé bámultam, és igyekeztem leküzdeni azt a
szörnyű érzést, mely azóta tartott hatalmában, hogy meghallottam a
nagynéném halálhírét.
Egy pillanattal később a temetésre összegyűlt tömeg meglódult, és a
tucatnyi gondolából és sok más vízi járműből álló miniatűr hajóhad lassan
követni kezdte az ingadozó vízi ravatalt San Michele szigetére, ahová a
lagúnák városának halottait temették.

* Velence fordított S alakú főcsatornája, amely két részre osztja a történelmi

óvárost.
* Velence helyi tömegközlekedésére szolgáló hajó, vízibusz.
* Palota, így nevezik Olaszországban a régi, elegánsabb épületeket.
* Főnemesi cím, a magyar grófi rang olasz megfelelője.
* A velencei lagúna sekély vizein való közlekedésre használt, a gondolához
hasonló, de annál egyszerűbb építésű és kevésbé díszes, lapos fenekű
evezős csónak.
* Gipsz (szelenit), természetes festékanyagok és ragasztó keverékét
felhasználó, jellegzetesen olasz technika, mely képes imitálni és ilyen
módon kiváltani az igen költséges márványberakásokat.
 Második fejezet

Miután Lavinia nénit elhelyezték örök nyughelyére a férje mellé a Di

Sebastiano családi kriptában, a gyászoló tömeg feloszlott. Velencében nem
volt szokás a temetés után tort rendezni, és nagy megkönnyebbülést
jelentett, hogy nem kell udvariassági társalgást folytatnom ismeretlenekkel.
Csak egy gondola maradt a nyomunkban egészen a palotáig, ami az egyik
vörös– fekete csíkos oszlop mellett kötött ki a Hotel Falcone előtt. Magas
férfi emelkedett ki belőle, majd megállt, és minket figyelt, ahogy
kiszálltunk. Üdvözlésképp intett a kezével, aztán eltűnt a szállodában.
– Ki volt ez? – kérdeztem Eveline-t.
– Signor Falcone, a tulajdonos.
– Falcone veszélyes alak – szólt közbe Signor Benedetti.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem.
Válaszul Signor Benedetti csak megvonta a vállát.
– Menjünk be, hűvös az idő – azzal Eveline besietett.
Valentina fogadott minket a hallban.
– Jacopo megrakta a tüzet, a szalonban meleg várja önöket. Signor
Falcone küldött át ételt a szálloda konyhájáról.
– Köszönjük, Valentina – válaszolta Eveline.
A házvezetőnő lesütötte a tekintetét.
– Prego* Signora Rizzio. Az ebéd tíz perc múlva készen van.
Valentina halkan kisomfordált.
Az emlékeimben élő Valentina soha nem mozgott ilyen csendesen.
Lánykorában minden lépését hangos csattogás kísérte, fennhangon
dalolászott, vidám arcán gödröcskék képződtek, és mindig volt egy
kedélyes megjegyzése mindenkihez.
– Miért küldött át Signor Falcone ételt? – kérdeztem.
– Szokás ilyenfajta ajándékot adni halálesetkor – felelte Benedetti, mikor
már a tűz mellett melegedtünk – A gyászoló család háztartásától nem
várható el, hogy ilyenkor is zavartalanul folytassák a konyhai teendőiket.
– Mr. Falcone igazán nagylelkű – válaszoltam -, annak ellenére, hogy egy
veszélyes alak.
Signor Benedetti arca grimaszba rándult, de nem méltatta válaszra a
megjegyzésemet.
Hogy a kíváncsiságomat kielégítsem, lopva megfigyeltem a nővérem
gyermekeit. Földre szegezett pillantásuk és némaságuk természetellenesnek
hatott.
A társalgás ezen a ponton elakadt, így felüdülést hozott, amikor Valentina
jelentette, hogy az ebéd tálalva van.
Áthaladtunk az ebédlőbe. A falakat még most is az emlékeimben élő
rubinvörös és aranyszínű tapéta borította, teleaggatva a Conte őseinek
aranykeretes arcmásaival. Visszaemlékeztem rá, hogy Emiliano bácsi
mennyire szeretett anekdotázni az ősei életéről, és közben persze jóízűen
dohogott botrányos cselekedeteiken. A családja eredetileg Rómából
származott, de amikor a nagyapja vasúti részvényekből nagy vagyonra tett
szert és beleszeretett Velence városába, megvásárolta magának a Palazzo
degli Angelit.
Valentina kiváló tenger gyümölcsei rizottót szolgált fel, amit egy gazdag
marharagu követett polentával. A gyere kék jó étvággyal ettek, és a
tartózkodásuk kissé alábbhagyott, úgyhogy megragadtam az alkalmat, és a
taníttatásukról kérdeztem őket.
 – Mind Carlo, mind Rosetta kiváló tanulók – válaszolt helyettük Eveline,
mintha úgy képzelte volna, hogy szándékomban áll vitatni ezt a tényt.
– Biztos sok büszkeségre adnak okot – feleltem.
Miután Valentina leszedte az asztalt és behozta a kávét, Eveline utasította
a gyermekeket, hogy menjenek át olvasni a könyvtárszobába. A gyerekek
engedelmesen eloldalogtak.
Signor Benedetti belekortyolt a kávéjába.
– Ideje, hogy ismertessem önökkel a Contessa végakaratának részleteit –
szólalt meg.
Eveline feszesen kihúzta magát a székében. Az orcája kipirult, szeme
várakozón csillant meg.
Signor Benedetti egy összehajtogatott iratot vett elő a mellényzsebéből,
és fennhangon olvasni kezdte.
A végrendelet körülményes olasz jogi nyelven íródott, amit én nem jól
értettem. Hátradőltem a széken, és azon morfondíroztam, mikor távozhatok
végre. Lavinia néni rég félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy tőle
semmiféle örökségre sem számíthatok. Bár abból ítélve, hogy az ügyvéd
igényt tartott a jelenlétemre, feltételeztem, hogy meggondolta magát, és
mégis hagyott rám valami csip-csup ajándékot.
Elnyomtam egy ásítást. A velencei utazásom, tetézve a fájdalmas
érzésekkel, végtelenül kimerített. Elcsüggesztett az a gondolat is, hogy a
következő reggel a visszaút várt rám, visszatérés magányos életembe St.
Johns Woodban.*
– Nem lehet! – Eveline olyan hirtelen pattant fel, hogy ijedtemben
összerezzentem. A széke hátraesett, és a parkettának csapódott. – De hiszen
megígérte! Annyi éven át segítettem őt mindenben... – Ökölbe szorított
kezét a szájához nyomta, és kétségbeesetten kérdezte, – Hogy tehette ezt? –
 Signor Benedettihez fordult. – Ön tudta, igaz? Akkor még nem értettem, de
ezért hagyott...
– Nyugodjék meg, Signora Rizzio! – Signor Benedetti megrántotta a
vállát. – Én csupán azt foglaltam írásba, amire a Contessa megkért.
Eveline dühös arca most felém fordult.
– Mióta tudod?
– Mit?
– Ó, persze! Add csak az ártatlant, mint általában. – Egészen közel tolta
az arcomhoz az arcát, és a hangja reszketett a haragtól. – Csakhogy én
pontosan tudom, hogy egyáltalán nem vagy ártatlan. Te voltál ugyebár a
szép és odaadó testvér, állandóan hízelegtél, hogy befurakodj a bácsi és a
néni kegyeibe. Mindig is ügyes voltál abban, hogy a saját érdekeid szerint
alakítsd a dolgokat.
– Nem tudom, miről beszélsz – hebegtem. – Évek óta nem láttalak sem
téged, sem a nénikémet.
– Én voltam az, aki először meglátta Lorenzót, de te elvetted őt tőlem...
– Eveline, megmondtam már neked akkor, sok évvel ezelőtt, hogy ő soha
nem gondolt rád úgy.
– Addig sündörögtél körülötte, amíg beléd szeretett, nem igaz? Aztán ott
volt John Wyndham is. Én voltam az idősebb, nekem kellett volna előbb
férjhez mennem. Ő kényelmes jólétet biztosíthatott volna számomra. De mi
lett annak is a vége? Őt is elkaparintottad az orrom elől.
– Nem így volt! – Azt nem mertem hozzátenni, hogy John egyszer
egyenesen kijelentette, hogy a nővérem természetét ijesztően dacosnak
találta. Gondosan megválogatva a szavaimat, így folytattam, – Emiliano
bácsi ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam el a Palazzot. Mindössze tizenhét
éves voltam, és nem volt hová mennem, így amikor Lavinia néni kifejezésre
juttatta azon óhaját, hogy menjek feleségül John Wyndhamhez, nem maradt
más választásom, mint hogy e szerint cselekedjek.
– Mindent elvettél, ami engem illetett volna, és szívből gyűlöllek érte! –
sziszegte Eveline. – És önt is, Cosimo Benedetti. Legyenek mindketten
átkozottak! – azzal kiviharzott a szobából, és kurjantott a gyerekeknek,
hogy kövessék.
Két perccel később hallatszott, ahogy becsapódik a bejárati kapu.
A hirtelen beállt csendben olyan érzése támadt az embernek, mintha a
helyiség falai továbbra is visszhangoznának a kifakadásának lármájától.
Nyeltem egyet.
– Nem értem, mi késztette arra, hogy minden előzmény nélkül
felszaggassa a régi sebeket.
Signor Benedetti lebiggyesztette a száját.
– Úgy hiszem, a nővére arra számított, hogy a Contessa
ráhagyományozza majd a Palazzo degli Angelit. Minden bizonnyal
letaglózta a közlés, hogy a palazzo most már jogosan az ön tulajdona.
– Az enyém? – Teljes tanácstalanságban így folytattam, – Az nem lehet.
Lavinia néni egész biztosan nem hagyta volna rám.
– A Contessa végakarata a napnál is világosabb – válaszolta a férfi.
Hirtelenjében ijedtséget éreztem.
– De hát én nem akarom a Palazzot). – Velence oly sok fájó emléket
ébresztett bennem, hogy egyébre sem vágytam, mint hogy végre itt
hagyhassam. – Nem kétséges, hogy valami tévedés van a dologban.
– ön reszket! – A férfi barna szeméből mély együttérzés sugárzott. –
Kérem, ne izgassa fel magát, Signora Wyndham.
– Mi okból tehette ezt Lavinia néni?
Signor Benedetti összeillesztette az ujjai hegyét.
 – A nővére a háború alatt itt lakott a Palazzoban. Az azt követő időkben,
hogy megözvegyült, nézeteltérés támadt köztük a Contessával, ami után
Signora Rizzio átköltözött a saját lakásába.
Kíváncsi voltam, vajon mi lehetett e nézeteltérés oka.
– Átíratom a Palazzot Eveline nevére. Neki gyermekei is vannak, akikről
gondoskodnia kell.
– A Contessa nyomatékosan kifejezésre juttatta a jelenlétemben, hogy a
palazzo nem kerülhet a nővére tulajdonába.
– De hát miért nem?
– Arról nem beszélt. – Gyengéden a csuklómra helyezte a kezét, és
megnyugtató hangon folytatta. – Ha nem kívánja megtartani a Palazzot, az
nem jelent problémát. Tudok segíteni benne, hogy megfelelő vevőt találjon
rá.
– Mennyi időbe telne ez?
– Lehet, hogy ismerek is valakit, akit érdekelhet. – Meg– paskolta a
kezemet. – Most mennem kell, de a következő napokban felkeresem, hogy
átbeszéljük a részleteket. – Felállt. – Addig is próbálja meg kiélvezni ezt a
váratlanul jött kis nyaralást a Palazzo degli Angeliben.
– De hát én nem akarok itt lakni!
– Pedig muszáj lesz. A palazzo tulajdonjogát átruházhatja majd, amint
elintézem a szükséges papírmunkát, de ezzel önre hárul annak a felelőssége
is, hogy az adásvételt megelőzően gondoskodjon a nagynénje személyes
tárgyainak sorsáról. És a körülményekre való tekintettel kétlem, hogy ebben
számíthat majd a nővére segítségére.
Biztosra vettem, hogy Eveline mindent elkövet majd annak érdekében,
hogy minél jobban megnehezítse a dolgomat.
– Beküldőm önhöz a házvezetőnőt – mondta. – Talán egy pohárka
brandyt is hozatok vele, idegnyugtatásképp.
 – Nagyon köszönöm, Signor Benedetti.
A férfi szertartásosan megbiccentette a fejét, és kiment a szobából.
***
A következő reggel a templomi harangok zúgása ébresztett fel álmomból.
Hirtelen felültem az ágyamban, zavartan, amíg rá nem eszméltem, hogy
abban a hálószobában vagyok, ahol a lánykoromat töltöttem. Ott állt az
ismerős mahagóniszekrény és a fésülködőasztal, sőt még a kék damaszt
függönyök is megvoltak, bár mostanra a nap kiszívta őket. Semmi sem
változott, azt leszámítva, hogy a mosdóállványnak és a mellé készített
törülközőnek már híre– hamva sem volt.
Egy pillanatnyi tűnődés után kikeltem az ágyamból, és a fürdőszobába
mentem. Már előző este felfedeztem a tisztaságnak e csodálatos,
márvánnyal burkolt szentélyét, melyben a hideg és meleg folyó víz
delfineket formáló arany vízcsapokból csörgedezett. Mosakodás közben
azon töprengtem, vajon mi lett azokkal a markos leányokkal, akik valaha
sárgaréz vödrökben hordták a friss vizet a konyha agyagedényeibe.
A földszinten belestem a bálterembe. A parkettát belepte a por, az
aranyozott székek a fal mentén sorakoztak, a csillárokat muszlinzsákokkal
takarták le. Az egész helyiség elhanyagolt benyomást keltett, az állapota
alapján valószínűnek látszott, hogy a háború óta nem rendeztek estélyeket
és más összejöveteleket a Palazzo degli Angeliben.
Körbesétáltam a Palazzoban-, akármerre mentem, visszaköszönt a múlt.
A szobák zsúfolásig tömve voltak antik bútorokkal, amelyekre igencsak
ráfért volna egy kiadós viaszolás, cirkalmasan faragott zsámolyok,
intarziával díszített íróasztalok, blackamoor* stílusban faragott ébenfa
padló– gyertyatartók, velencei stílusú sarokvitrinek és tömérdek műtárgy.
Megdöbbentett, milyen lepusztultnak látszott minden. Lánykoromban e
tárgyak mind ragyogóan tiszták voltak, és a vázákba friss virág volt
bekészítve. Persze akkoriban nagyszámú személyzet gondoskodott a
háztartásról.
A reggelimre várva letelepedtem a hosszú étkezőasztal egyik végére, az
impozáns, de komor környezetben, és azon tanakodtam, hogyan fogjak
hozzá a palazzo kiürítéséhez az eladáshoz. A puszta gondolatra is
borsódzott a hátam.
Valentina jelent meg egy tálcával, és egy kosárka kenyeret, baracklekvárt,
vajat és egy csésze kávét helyezett az asztalra.
– A zsemlyék most sültek ki, Signora Wyndham.
– Nagyon köszönöm, Valentina.
– Miután elfogyasztotta a reggelit, szeretné, hogy jelentkezzem a
dolgozószobában az utasításaiért?
– Miféle utasításokért?
– Az ebédre és a vacsorára vonatkozóan.
– O, értem. Valami egyszerű harapnivaló megteszi ebédre. Akár egy
szendvics is.
Valentina szeme elkerekedett.
– De hát a konyhában majd leszakadnak a polcok a sok ajándék ételtől.
– Akkor abból kérek bármit, amit jónak gondolsz.
– Signora... – zavartan babrálta a kötényét.
-igen, Valentina?
– Signor Benedettitől hallom, hogy nem tetszik ideköltözni.
– Egy darabig itt kell maradnom, de az életem Londonban élem. A
Palazzot el fogom adni.
Valentina barna szeme könnybe lábadt.
– Én viszont az életemet a Palazzo degli Angeliben éltem mindig is. És
Jacopo is. Több mint huszonöt éve dolgozom itt. Mitévők leszünk, ha
szélnek ereszt minket?
 – Lesz rá valamennyi idő az adásvétel előtt, hogy új megélhetés után
nézzetek – válaszoltam feszengve a kétségbeesése láttán. – És
mindkettőtöknek kitűnő ajánlásokat adok.
Valentina hangosan szipogott.
– Szívből sajnálom – folytattam -, de nem költözhetem ide. És még az is
lehet, hogy az új tulajdonos szeretné majd megtartani a meglévő
személyzetet.
Valentina a köténye sarkával letörölt egy könnycseppet.
– Akkor sem lesz olyan, mintha maga élne itt.
Nem tudtam, mit mondhatnék, ami megvigasztalná.
– Egyelőre még elég sokáig itt leszek, hogy elrendezzem a Contessa
személyes holmiját. Tudnál nekem segíteni benne, hogy mit csinálhatnék
vele? Talán valamilyen nemes célra is felajánlhatnánk.
Valentina trombitálva kifújta az orrát.
– Az egyház ruhát oszt a szegényeknek. Rengeteg özvegy van, és sok a
sérült, munkára nem alkalmas férfi is a háború óta.
– Csak Egy-két napig terveztem Velencében maradni, úgyhogy alig
csomagoltam valamit az útra – jegyeztem meg. – írnom kell a
házvezetőnőmnek, hogy küldje utánam a holmimat.
– Talán talál valamit a Contessa ruhái közt, amit viselhet, amíg
megérkezik a csomag. Ő is magas és karcsú volt, akárcsak maga.
– Megnézem majd.
Valentina visszament a konyhába, de olyan gyászos ábrázattal, hogy
furdaló bűntudatot éreztem.
Kis idő múltán az erős kávétól bátorságot nyertem, és átmentem Lavinia
néni dolgozószobájába. Az íróasztal fiókjai tömve voltak iratokkal, a
könyvespolcon a háztartási számlakönyveket több évre visszamenőleg
megőrizték.
 Kitártam a porlepte ablaktáblákat, és lenéztem a csatornára. Köd
gomolygott a víz felett, aminek szürkeségét egyszerre megtörte egy sápadt
napsugár, a látvány eszembe juttatta azt a megkapó fényképet, amelyet
odahaza készítettem a rakpartról. Az a felvétel került a közelmúltban
publikált Londoni látképek című albumom borítójára.
Kihúztam egy lapot a Lavinia néni által mindig is használt krémszínű,
merített levélpapírok közül, és írni kezdtem a házvezetőnőmnek Angliába.
Meghagytam neki, hogy küldje utánam a fényképezőgépemet és a hozzá
való állványt néhány ruhával egyetemben, és gondos utasításokkal láttam el
a felszerelések biztonságos becsomagolására vonatkozóan. Mivel
valószínűnek látszott, hogy a velencei tartózkodásom több hétig is elnyúlik,
úgy határoztam, kihasználom a lehetőséget, és lefotózom Velencét, bár a
lemeznegatívokat nem lesz lehetőségem előhívni mindaddig, amíg vissza
nem térek St. John’s Wood– i sötétkamrámba. A számos szomorú
körülmény ellenére is mosolyt csalt az arcomra az emlék, hogy a legelső
fényképeimet azzal a Brownie’ fényképezőgéppel készítettem el, amit
Emiliano bácsitól kaptam ajándékba. A jól időzített ajándék adta a
kezdőlökést ahhoz, hogy később hivatásos fotós váljék belőlem.
Odakészítettem a levelet az előszobái asztalkára, hogy Jacopo feladhassa
a postán, aztán elindultam felfelé az ívelt lépcsősoron. Ideje volt
szembenéznem a feladattal, hogy átválogassam Lavinia néni holmiját.
A hálószobájába lépve egy ideig csak álltam, és hallgattam a csendet. A
szoba levegőjében gardénia parfüm halvány illata terjengett, ez volt a Conte
kedvence, ezért Lavinia néni mindig ezt az illatot viselte. Gyermekekként
Eveline-nel gyakran figyeltük Carmelát, a nénikénk komornáját, miközben
úrnője dús, világosszőke haját feltűzte. A néni haja egészen olyan volt, mint
az enyém. Eveline haja sötétebb színű. Lavinia néni egyszer– kétszer
kikérte a véleményünket, hogy melyik melltűt vagy nyakéket viselje, és
olyankor mi választhattunk ki Egy-egy darabot az ékszerdobozában tartott
tündöklő kincsek közül.
Kitártam az ablaktáblákat, hogy beeresszem a napfényt. Lenéztem a
kertre. Egy hosszú bajuszú férfi, feltételeztem, hogy Jacopo, épp a
faleveleket gereblyézte össze. Két, sötét oszlopot formáló ciprusfa
keretezett egy Vénuszt ábrázoló márványszobrot a kertfal előtt. A fügefák
már lombtalanok voltak, de a pergolával megtámasztott futórózsán még
látni lehetett néhány megfakult szirmú virágot. A nyári forróságban ez a
kert annak idején kellemesen hűvös, üde, zöld oázist jelentett. Mivel
Velence városában annyira szűkös a hely, és a legtöbb ingatlan leginkább
csak felfelé tud terjeszkedni, e csodás kert igen előnyös tárgyalási alapot
képezhet majd a palazzo eladásánál.
Régen, sok évvel ezelőtt, bársonyos nyári éjszakákon a szerelmemmel
találkozgattam az alatt a pergola alatt, hogy titokban csókot váltsunk. Egy-
két pillanatig szinte most is éreztem, ahogy a keze akkor a hajamba túrt
vagy ahogy az ajka mohó vágyakozással az enyémhez tapadt, miközben
fogadkozott, hogy örökkön– örökké szeretni fog. Olvadozva a boldogságtól
és reszketve az örömtől az érintései nyomán, akkoriban biztosra vettem,
hogy soha senki mást nem fogok szeretni, csak őt. Ez a része az akkor
elrebegett ígéreteinknek igaznak is bizonyult.
Homlokomat a hűvös üvegnek támasztottam, és átadtam magam a múlt
emlékeinek.

* Előkelő lakónegyed a Westminster városrészben, Londonban.

* A „blackamoor” jelentése, szerecsen. A rabszolga– kereskedelem
évszázadaiban divatba jött stílusirányzat, melynek ismertetőjegye a faragott
afrikai férfialak különböző dísz– és használati tárgyakon vagy akár asztal–
és széklábként.
* A Brownie az Eastman Kodak cég által gyártott fényképezőgép– sorozat
fantázianeve volt. Első verzióját 1900– ban dobták piacra, és alacsony
árának és egyszerű kezelhetőségének köszönhetően a szélesebb tömegek
számára is elérhetővé tette a pillanatfelvételek készítését.
 Harmadik fejezet

Velence
1901 februárja

Verőfényes vasárnap délelőtt volt, és a San Trovaso– templom harangjai

sürgetőleg kongtak, figyelmeztetésképp minden jámbor hívőnek, hogy
siessenek a szentmisére. A számtalan, egymással versengő templomi
hívószó zengése végighullámzott a városon, a fel– feltámadó szellő
szárnyán néha felhangosodva, aztán elcsendesülve.
A San Trovaso– csatornát szegélyező épületek előtti keskeny sétányon
Eveline-nel Lavinia nénikénk és nagybátyánk, a Conte di Sebastiano
mögött loholtunk.
Amint az ívelt hídhoz értünk, Lavinia néni hirtelenjében megtorpant, és
az oldalára szorította a kezét.
A Conte nem állt meg.
– Emiliano! – rivallt rá a néni. – Várj meg!
-igazán sajnálom, kedveseim – a bácsi megállt, és megfordult. –
Túlságosan gyors tempót diktáltam?
– Mindig megfeledkezik róla, hogy sokkal hosszabb a lába a miénknél,
Emiliano bácsi – feleltem.
– És sokkal laposabb a cipőtalpa – tette hozzá Lavinia néni, miközben
levegő után kapkodott.
A Conte a néni felé nyújtotta a karját.
– A jövőben jobban oda fogok figyelni. Mehetünk tovább, hölgyeim?
Tizenhat éves iskolás fruska voltam, és a nővéremre vigyorogtam, mert
titokban büszkeséggel töltött el, hogy hölgyként utalnak rám. Eveline, aki
egy évvel volt idősebb nálam, és a végzős évfolyamba járt, rátarti, általa
hölgyhöz illőnek képzelt arckifejezést öltött, és a néni elegánsan imbolygó
lépteit kezdte utánozni. Követtem a példáját.
Eveline mérgesen nézett rám.
– Hagyd abba!
Elegem volt belőle, hogy mindenki gyerekként bánik velem, és alig
vártam a napot, amikor végre felnövök, és senki nem mondhatja meg többé,
hogy mit tegyek. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lenne az életem
férjezett hölgyként, akkor én is pletykázós teadélutánokon látnám vendégül
a barátnőimet, akárcsak Lavinia néni.
A harangok csengése– bongása felerősödött, amikor előbb a campanile,*
majd maga a templom is a látóterünkbe került. A csatorna felőli kapuja
nyitva volt, és a Contéval az élen bevonultunk, majd elhelyezkedtünk a
megszokott padsorunkban. A templom levegőjében dohszag és tömjén illata
érződött.
Én a vastag fekete harisnyám és gyapjúkabátom ellenére is dideregtem,
így térdeltem le a nővérem mellé, hogy imádkozzam. Az összegyűlt hívek
fészkelődtek és pusmogtak.
Eveline megbökött a könyökével.
– Phoebe – suttogta -, az ott Giulia két padsorral előttünk. A tengerszín
kabátban.
– Kicsoda?
A nővérem a szemét forgatta.
– Hiszen mondtam már. Az új lány, aki mellettem ül az iskolapadban.
Lavinia néni előrehajolt, homlokát ráncolva ránk nézett, és közben az
ajkához emelte a mutatóujját.
Megdöntöttem a fejem, hogy átláthassak az előttem lévő padsorban ülő
nő hatalmas kalapja mellett, és megnézhessem magamnak Giuliát. Egy
feketébe öltözött, feltehetően özvegy hölgy és egy széles vállú fiatalember
között ült.
Megkezdődött a szentmise, és én ösztönszerű gépiességgel felálltam,
letérdeltem, és válaszolgattam, megadva magam a latin szavak áradatának.
Eveline-nel odamentünk az oltárkorláthoz a nénivel és a bácsival, de
áldozás helyett csak áldásra hajtottuk a fejünket.
Hat évvel korábban árvaságra jutottunk, és a londoni bentlakásos
iskolánkat hátrahagyva Velencébe költöztünk az anyánk nővéréhez. A férje,
a Conte úgy akarta, hogy minket is bevezessenek a római katolikus
vallásba, de Lavinia néni megmakacsolta magát.
– Az már túlzás lenne! – jelentette ki. – Szegény kis porontyoknak már
így is fenekestül felfordult az élete. Épp elég, hogy meg kell tanulniuk a
nyelvet, mielőtt egyáltalán barátokra lelhetnek itt. Arról nem is beszélve,
hogy a sógorom anglikán lelkészként már a gondolatra is forogna a
sírjában.
– De hiszen te is áttértél, amikor Olaszországba költöztél, és hozzám
jöttél feleségül – érvelt a Conte.
– Az az én döntésem volt – felelte Lavinia néni. – És a lányok is a
nyomomba léphetnek majd, amint elég idősek lesznek hozzá, hogy
szabadon dönthessenek a kérdésben.
A Conte megcsóválta a fejét.
– Nos, bízom benne, hogy az elhatározásod nem teszi tönkre a házassági
kilátásaikat.
A mise véget ért, és kiléptünk a templomból a napsütésbe. A hívek
minden vasárnap délelőtt a templom előtti nagy téren gyűltek össze, hogy
üdvözölhessék a barátaikat, ismerőseiket és szomszédaikat.
– Lavinia néni, szabad elmennünk Phoebével, hogy köszönjünk Giulia
Albaninak, az új iskolatársnőmnek? – kérdezte Eveline. – Nemrég költözött
Velencébe, és még alig ismer itt valakit.
– Természetesen, csak lássalak titeket mindig. Merre van ez a lány?
– Ott áll a kút oldalában az édesanyja és a bátyja mellett.
– Ha az egész család most költözött Velencébe, miért nem üdvözöljük
őket mindnyájan? – szólalt meg a Conte.
Azzal megindult előttünk ruganyos léptekkel, hogy keresztülvágjon a
téren, de közben üdvözlésképpen intett W'W barátjának vagy kezet fogott
az ismerőseivel, akik mellett elhaladtunk. Odaérve előbb ő mutatkozott be,
aztán minket is bemutatott Giulia édesanyjának.
Signora Albani, akinek arcvonásai oly szépek és meg– közelíthetetlenek
voltak, akárcsak a Szűzanyáé a templomi szobron, bemutatta nekünk
Giuliát és a bátyját, Lorenzót.
Giulia azonnal szimpatikus lett nekem. Nem örökölte az édesanyja
szépségét, de szívélyes volt a mosolya, az arckifejezése pedig közvetlen és
barátságos.
Lorenzo felém nyújtotta a kezét. Két– három évvel lehetett idősebb
nálam, mogyoróbarna szemét sűrű fekete szempillák keretezték. A hirtelen
rám törő félszegség elvette a hangomat, a szó a torkomban rekedt. 0 volt a
legjóképűbb fiatalember, akit valaha láttam. Eleresztette a kezem, de
érintésének nyoma a tenyeremben még utána is bizsergett.
– Úgy értesültem, Signora Albani, hogy nemrég érkezett csak Velencébe
– érdeklődött a Conte.
Az asszony válaszul bólintott.
– A férjemmel mindketten Velencéből származunk, de őt a foglalkozása
Rómához kötötte. A felmenőitől azonban örökölt egy házat a calle dei
Fratin, így miután őt elvesztettem, úgy láttam jónak, ha visszatérek a
szülővárosomba.
– Van itt családja vagy barátai? – kérdezte Lavinia néni.
 – Már csak a gyerekeim vannak – pillantott Signora Albani Giuliára és
Lorenzóra.
– Nem kétséges, hogy sok öröme telik bennük – mondta a nagynéném. –
A calle dei Frati csak egy ugrásra van a Palazzo degli Angelitől. Nagyon
örülnék, ha meglátogatna az egyik csütörtöki fogadónapomon.
Gyámoltalanságomban nem mertem magamra vonni a figyelmet azzal,
hogy bármit is mondjak, csak lesütött szempillákkal, lopva lestem Lorenzót.
Eveline nem volt így megilletődve, önfeledten nevetgélt és csevegett a
húgával és vele is.
A nővérem odaintett egy csapat ismerős fiatalnak, akik a régi
gondolaműhely oldalában ácsorogtak, és karon ragadta Giuliát.
– Gyere, bemutatlak a barátaimnak – mondta. – Jöjjön maga is, Lorenzo.
Lorenzo mosolyogva felém fordult.
– Maga is jön? – kérdezte.
Úgy éreztem, mintha a felhők mögül ismét kiragyogott volna a nap.
***
Ezután türelmetlenül vártam a vasárnap délelőttöket, a lehetőséget, hogy
néhány szót válthassak Lorenzóval. A beszélgetéseink nem voltak
különösebben említésre méltók, az emlékezetembe viszont örökre
bevésődött az, ahogyan a szemembe nézett, mélyen, mintha a lelkembe
látna, amitől egész bensőm visszafojtott izgalommal bizsergett.
Lorenzo Eveline-t sem hagyta hidegen. A nővérem nemegyszer
csacsogott nekem szép formájú szemöldökéről vagy az arcán megjelenő
gödröcskékről. A kinézetére is különös figyelmet fordított a templomi
délelőttökön, sokat foglalatoskodott az öltözetével, sőt az orcáját is
megcsipkedte, hogy rózsás legyen. Lavinia néni mindig azt mondogatta,
hogy nekem a szőke hajam a legbájosabb tulajdonságom, és töredelmesen
bevallom, ezekben a napokban órákon át fésülködtem, hogy a hajam fényes
legyen, abban a reményben, hogy Lorenzo észreveszi.
Az egyik vasárnap szokás szerint mi, fiatalok összegyűltünk a templom
előtti téren, a gondolaműhely mellett, amíg a szüléink és a gyámjaink
beszélgettek.
Eveline gondosan úgy helyezkedett, hogy Lorenzo közelében legyen.
– Említette Giulia, hogy osztályelső volt a legutóbbi dolgozatunknál,
Lorenzo?
-igen – felelte ő. – Büszke is vagyok a kishúgomra.
Giulia Eveline felé fordult.
– Lorenzo segít nekem a felkészülésben, amíg el nem megy ősszel a
padovai egyetemre.
Összeszorult a szívem. Padova annyira messze volt!
– Az ünnepekre itthon leszek – nézett a szemembe Lorenzo, mintha
olvasott volna a gondolataimban.
– Milyen okos maga, Lorenzo! – szólalt meg Eveline, és megrebegtette a
szempilláit. – Bárcsak nekem is lenne fiútestvérem, aki segítene a
tanulásban.
Összevontam a szemöldököm, bosszantott Eveline kacér modora.
– Szívesen segítek önnek is – felelte Lorenzo.
– Ez borzasztóan rendes magától! – áradozott Eveline.
– Esetleg miután végeznek az iskolában, Giuliával kettesben
hazakísérhetjük magukat a Palazzo degli Angelibe minden héten egy nap? –
folytatta Lorenzo. – Egy-két órát tanulással töltünk, és utána hazamegyünk
a húgommal.
Eveline felsikoltott örömében, és elszaladt, hogy Lavinia nénitől
engedélyt kérjen a tervre.
Lorenzóra pillantottam.
 Mosoly játszott az ajkán.
– Remélem, önnek is segíthetek majd a házi feladatában, Phoebe.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha rám kacsintott volna.

***
Minden hét fénypontja volt, amikor szerda délutánonként a Palazzo degli
Angeli ebédlőjében letelepedtünk a hatalmas étkezőasztal köré, hogy
Lorenzo korrepetáljon minket. Csak azon bosszankodtam, amikor Eveline
úgy tett, mintha nem értené az anyagot, csak hogy megismételtethesse vele
a magyarázatot. Ilyenkor Lorenzo a széke mögé állt, és közel hajolt hozzá,
hogy lássa a füzetét.
Gyakran Lorenzóra tévedt a tekintetem, amíg a többiek a fejüket lehajtva
a munkájukba merültek. Rezzenéstelen arccal nézett vissza rám, ajkán
félmosoly bujkált, végül elpirultam, és elkaptam a fejem. A szívem mélyén
azért elraktároztam e titkos pillantások emlékét, hogy később újra
átélhessem őket.
Amikor az éppen aktuális iskolai anyaggal végeztünk, Lorenzo
érdekfeszítő eszmecseréket kezdeményezett költészetről és irodalomról, és
természettudományokról.
Pontban négy órakor a komornyik angol stílusban felszolgálta a teát.
Lavinia néni ezt a szokást magával hozta a hazájából, ami a Conténál is
lelkes fogadtatásra talált. Majszolgattuk a finom szendvicseket,
süteményeket és tortaszeleteket, és közben folytattuk a diskurzusunkat.
Az ebédlő ajtaja mindig nyitva maradt, és Lavinia néni gyakran benézett
megbizonyosodni róla, hogy illően viselkedünk. Előfordult, hogy a Conte is
csatlakozott Egy-egy beszélgetéshez, magával hozott egy verseskötetet
vagy felvetett egy filozófiai kérdést.
Egy délután, amikor félretettük a könyveinket, és leültünk teázni, Giulia
csillogó szemmel így szólt,
 – Valamit el kell újságolnom nektek.
Lorenzo összekulcsolta a kezét, és megfeszült az arca.
Azon töprengtem, vajon mi dúlhatta fel így.
– Meg szeretném veletek osztani az örömömet – mondta a húga. –
Eltartott egy jó darabig, hogy biztos legyek a dolgomban, de végre sikerült
eldöntenem, tudom, hogy mivel kívánom eltölteni az életem hátralévő
részét.
Eveline összecsapta a kezét.
– Férjhez mész!
Giulia felnevetett.
– Tulajdonképpen igen. Krisztus menyasszonya leszek.
– Apáca? – hebegtem.
– El akarod hagyni ezt az életet, hogy más nőkkel egy kolostorban
összezárva élhess együtt? – Eveline megrázta a fejét. – De hát miért?
– Mert szabad akarok lenni – Giulia izgatottan előrehajolt. – Nem
szeretném a feleség– és anyaszerep igájába hajtani a fejem. Úgy
határoztam, tanítani vagy ápolni fogok.
– Ahhoz nem kell szerzetesnek lenni – jelentette ki Eveline. Lorenzóhoz
fordult. – Maga sem tudná jobb belátásra bírni? Giulia mindig is annyira
telve volt élettel. Erre most képes lesz elsorvasztani magát egy zárdában, ha
maga nem állítja meg.
– Ha én nem állítom meg? – Lorenzo arcán fanyar mosollyal nézett
Giuliára. – Maga nem ismeri igazán a húgomat. Giulia a Mennyei
Királyságba vezető utat választotta. Ki vagyok én, hogy közé és a hitbéli
meggyőződése közé álljak? – Összekulcsolt kezére pillantott. – Csodálatos
érzés lehet teljes bizonyossággal hinni valamiben.
– Lorenzo elutazik a messzi Padovába, te meg apácának állsz. – Eveline
torkát a sírás szorongatta. – Én meg azt hittem, mindnyájan örökre barátok
leszünk.
– Csak szeptemberben vonulok be a kolostorba – mondta Giulia. – Még
előttünk van az egész nyár, aminek minden percét szeretném kiélvezni.
Eveline felsóhajtott.
– Akkor annyi örömteli emléket kell gyűjtenünk, amennyit csak tudunk,
hogy életed végéig kitartson. – Lorenzóra pillantott, és mosolyra húzódott
az ajka. – De maga visszatér Velencébe a szünidőben, ha befejezte a
szemesztert, igaz?
***
Beköszöntött a tavasz, ami melegebb időt hozott magával, és én egy
délután a kertben leültem a pergola alatti padra, és azon méláztam, hogyan
maradhatnék kettesben Lorenzóval. Bárcsak Eveline ne furakodna mindig
közénk! Lorenzo szemének forró pillantása, amikor hozzám beszélt,
meggyőzött róla, hogy viszonozza az érzéseimet.
Titkos ábrándozásaimból Valentina rázott fel, aki egy kosár frissen
mosott ruhával slattyogott a kerti ösvényen.
– Csak egymagában üldögél itt? – kérdezte, és nekiállt kiteregetni a
lepedőket a pergola és az öreg fügefa közé kifeszített szárítókötélre.
Valentina mindössze tizenhárom éves volt, és mosogatólányként állt
alkalmazásban, amikor én, tízévesen, a szüleim halálát követően, friss
gyásszal a szívemben a Palazzoba kerültem. Akkoriban a konyhából
különböző apróságokat, süteményt, frissen sült kekszet csent nekem,
vigasztalásul megölelt, és szavaival felszárította a könnyeimet. Eveline
később gyakran mondogatta, hogy Valentina túlságosan közvetlen hangot
enged meg magának, amikor velem beszél, de én nem felejtettem el, milyen
jóságos volt hozzám annak idején.
– Látta valamerre Jacopót? – kérdezte Valentina, és körülkémlelt a
kertben.
 Megráztam a fejem. Jacopo a kertészsegéd volt, aki a tűzrakásért is felelt.
– Vett nekem egy karperecét – jegyezte meg Valentina. Arcán a
gödröcskék elmélyültek. – Nem egy szószátyár típus, de azt mondja, szeret.
– És te szereted őt? – kérdeztem.
– Ó, igen, de ezt neki nem kötöm az orrára.
– Miért nem?
Valentina barna szemét az ég felé forgatta.
– Hát maga nem ért semmit a legényemberekhez? Amint biztosak az
érzéseik felől, nem hoznak több ajándékot, és nem mondogatják többet,
hogy milyen szépnek találják. – Valentina fellógatott egy párnahuzatot. –
Biztosan magának is tetszik valaki. Ott van például az a Lorenzo. Nagyon
szemrevaló fiatalember, nem igaz?
Fülig pirultam.
– Na tessék, meséljen csak róla. A családot leszámítva nincs más
fontosabb dolog a szerelemnél, nem igaz?
– Nincs mit mesélni. Soha nem maradunk kettesben – feleltem -, de
nagyon tetszik nekem. És azt hiszem, ő is jobban kedvel engem, mint
Eveline-t.
– A fiúknak néha kell egy kis bátorítás. Miért nem sétálnak ki egyszer
négyesben, és kéri meg a Contessát, hogy hadd kísérhessem önöket én
gardedámként? A csatorna melletti sétányok keskenyek. Biztosan meg
tudná találni a módját, hogy Lorenzo mellé szegődjön, amíg Eveline és
Giulia kisasszonyok előremennek.
Lebiggyesztettem a számat.
– Nem hiszem, hogy Lavinia néni téged alkalmas gardedámnak tartana.
Valentina sértődötten csípőre tette a kezét.
– Ugyan miért nem?
 – Valószínűleg csak olyasvalaki gondjaira bízna minket, aki sokkal
idősebb nálad – válaszoltam diplomatikusan -, de azért megkérdezem majd.
Szövetségesre találtam a nővéremben, amikor azzal érveltem neki, hogy
egy sétán milyen kellemesen elcseveghetnének Giuliával, kihasználva azt a
kevés időt, ami a zárdába vonulásáig még hátravolt. Eveline rábeszélte
Lavinia nénit, hogy Valentina kísérhessen el minket hetente egyszer. A néni
beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy Signora Albani is hozzájárulását adja
az ötlethez. Mivel a sétákon Giulia bátyja is jelen volt, Signora Albani nem
ellenkezett.
A következő szombat délután négyesben sétáltunk a csatornák mentén, a
mögöttünk kullogó Valentina kíséretében. Amikor Giulia és Eveline
belemerültek a beszélgetésbe, Valentina utolért minket Lorenzóval, és az
idősebb lányok mögött bandukolt tovább, majd hátranézve jelentőségteljes
pillantást vetett rám.
Én zavaromban úgy tettem, mintha a figyelmemet teljesen lekötné a
mellettünk elhaladó gondola, és vártam, hogy elhalványuljon az orcámat
bíborra festő pír.
– Kellemes végre úgy beszélgetni, hogy mások nem hallanak, nem igaz?
– szólalt meg Lorenzo. – A nővére mindig közbeszól, amikor önhöz
intézem a szavaim.
Válaszul csak hümmögtem, hiszen nem árulhattam el, hogy ez azért volt,
mert Eveline magának akarta őt.
– Ha akarja – tette hozzá óvatosan Lorenzo -, máskorra talán
megbeszélhetnénk egy találkozót a többiek nélkül is. Szívesen elvinném
egy fordulóra a csónakomban.
– A nagynéném soha nem engedné meg, hogy kettesben találkozzunk.
-igen, ez valószínűleg így van. – Lorenzo a hajába túrt. – Pedig lehetetlen
elmondani mindazt, amit magamban gondolok, miközben állandóan
figyelnek minket.
Félrehúzódtunk, hogy elengedjünk magunk mellett egy másik párt, és a
keze az enyémhez simult.
A gyönyör egy pillanatig tartó érzése végigbizsergett a karomban. Nem
tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem,
– Mi az, amire gondol magában?
Bizonytalan mosolyra húzódott az ajka.
– Arra gondolok, milyen csöndes és szolid maga ilyen szép lány létére, és
mennyire szeretném végigsimítani a gyönyörű szőke haját. És hogy mindig
önre gondolok, amikor nem vagyunk együtt, és azt kívánom, bárcsak több
időt tölthetnék magával.
– Azt én is szeretném – motyogtam.
– És az is folyton az eszemben jár, hogy milyen jó lenne megcsókolni a
száját.
Elakadt a lélegzetem. Elképesztett, hogy ilyen beszédet enged meg
velem, de izgalmasnak találtam, hogy ő is úgy vonzódik hozzám, mint
ahogyan én őhozzá. Egy pillanatig haboztam, aztán nagy vakmerőségre
szántam el magam.
– Most épp senki sem figyel – mondtam.
Lorenzo Valentina felé pillantott, aki néhány méterrel előttünk haladt a
sétányon, majd Giuliára és Eveline-re nézett, akik jóval előrébb jártak.
Megtorpant, felém fordult, és a hüvelykujjával megbillentette az állam.
A szívem a torkomban dobogott. Mintha kihúzták volna a lábam alól a
talajt, azt éreztem, hogy lebegek, miközben az arca az enyémhez közeledett.
Mi lesz, ha valaki meglát minket? Lehunytam a szemem, amíg a szája az
enyémre tapadt. Csak egy pillanatig tartott, aztán hátralépett, de abban az
első csókomat követő másodpercben úgy éreztem magam, mint aki
újjászületett, vagy mint egy pillangó, ami kiszabadult a bábja fogságából.
* Az olasz építészetben elterjedt épület– vagy építészeti elem, a templom
épületétől elkülönülő vagy attól teljesen külön álló harangtorony
megnevezése.
 Negyedik fejezet

Lavinia néni lázas kapkodással készülődött a Palazzoban évente

megrendezett bálra, zenészeket, virágkötőket és francia szakácsot fogadott.
Elvitt minket Eveline-nel a saját szabójához is, mert életünkben először mi
is részt vehettünk a rendezvényen.
A bál estéjén Lavinia néni komornája, Carmela segédkezett az
öltözködésben. Leírhatatlanul boldog voltam a ráncolt elefántcsontszín,
akáclila alsószoknyás sifonruhámban. Eveline fehér ruhát viselt kék színű
alsószoknyával. Carmela fel tűzte a hajunkat, és az így szabaddá váló
nyakunk köré felcsatolta az igazgyöngy sort, amit Emiliano bácsitól külön
ez alkalomra kaptunk ajándékba.
A tükörbe bámultam, és alig ismertem meg, aki visszanézett rám.
Egészen úgy néztem ki, mint Lavinia néni fiatalabb korában. Nagyon
csinosnak gondoltam magam, és csak az szomorított el, hogy Lorenzo nem
kapott meghívást a bálba, így nem csodálhat meg teljes pompámban.
– Milyen gyönyörűek, ifjú hölgyeim! – mondta Emiliano bácsi, és
megcsókolta az ujjunk hegyét. – És te is, ahogy mindig, kedvesem – azzal
csókot lehelt Lavinia néni arcára, és levezette a lépcsőn.
– Ki tudja? – mormolta Eveline. – Talán ez a mai lesz az az este, amikor
találkozom a leendő férjemmel.
A palotát ezernyi gyertya fénye ragyogta be, a levegőben a díszítéshez
felhasznált rózsák illata terjengett, mikor Eveline-nel nagynénénk és
nagybátyánk nyomában a hallba vonultunk, hogy fogadjuk az érkező
vendégeket.
 Az üdvözléseket követően átmentünk a bálterembe, ahol a zenészek már
a hangszereiken játszottak, a vendégeink pedig nevetgéltek, cseverésztek az
ismerőseikkel.
– Ő elég jóképű, nem gondolod? – suttogta Eveline.
A fekete hajú fiatalemberre sandítottam, aki abban a pillanatban épp a
mennyezeten lévő freskókat szemlélte figyelmesen.
– Az a férfi járt már itt korábban is. Nem ő Signor Benedetti fia?
– Emiliano bácsi ügyvédjéé? – Eveline egy pillanatig elgondolkodva
nézett a férfira. – Lavinia néni őt megfelelő partinak tartaná, nem?
A nénikénk egy bizonyos Mr. Wyndham kíséretében lépett hozzánk, és
bemutatta őt nekünk. Annyit tudtam ezen úriember javára írni, hogy annyira
nem volt koros, mint Emiliano bácsi, úgyhogy készséggel beleegyeztem,
hogy a nevét bejegyezzem a tánckártyámba.
Később, amikor a karján suhantam a táncparketten, elárulta nekem, hogy
építész. Csodálta a palotát, és hosszan áradozott a reneszánsz tervezés
kiegyensúlyozott arányosságáról és szimmetriáiról. Alig hallgattam oda,
inkább Eveline-t figyeltem, ahogy az ifjabb Signor Benedettivel táncolt.
Lorenzón kívül más férfi úgysem érdekelt.
Az este tovatűnt a zene és a tánc forgatagában, habzóbort kortyolgatva és
Emiliano bácsi barátainak bókjai közepette, amelyekben arról ömlengtek
nekem, hogy mi csoda bimbózó szépséggé cseperedtem fel. Mire jóllaktam
a svédasztalos stílusban felszolgált fogásokkal és legalább kétszer
táncoltam a vendégek többségével, jókedvűen és elégedetten vonultam
vissza és tértem nyugovóra.
***
Néhány nappal később Emiliano bácsi behívott a könyvtárszobába, hogy
megmutasson egy újonnan megjelent albumot a svájci Alpokban készült
fényképekkel. Teljesen lenyűgözött, ahogy az ebben látott képek képesek
voltak megragadni a témájuk szépségét és fenségességét, úgy gondoltam,
sokkal inkább, mint akármelyik festmény, amit a templomokban láthattam.
A bácsikám örült az érdeklődésemnek, és a következő héten, a
születésnapomon megajándékozott egy Brownie fényképezőgéppel.
A gépet magammal vittem a Lorenzóval és Giuliával tett sétáinkra, és
észrevettem, hogy tehetségem van a fényképezéshez, és egyre ügyesebben
kapom lencsevégre az érdekes kompozíciókat. Keserédes érzés volt
megörökíteni a becses pillanatokat Lorenzóval, mielőtt elment volna az
egyetemre, és Giulia utolsó nyarát, mielőtt kolostorba vonult.
Az egyik délután etettük a galambokat a campo Santa Margheritán, és
jóízűen kacagtam, miközben próbáltam lefényképezni az Eveline csuklójára
szálló madarakat.
– Mindketten olyan boldognak látszanak – jegyezte meg Lorenzo. –
Árulják el, sok időbe telt, mire magukhoz tértek a szüleik elvesztése
nyomán érzett megrázkódtatásból?
– Én már nem is igazán emlékszem rájuk – feleltem. – Mindössze hétéves
voltam, amikor édesanyám elhozott minket Eveline-nel Mumbaiból, és
beíratott a londoni bentlakásos iskolánkba. Azt mondta, azért kellett
eljönnünk, mert ha Indiában a gyerekek belázasodnak, akkor meghalhatnak.
– Még egy marék morzsát szórtam a galambok elé. – Csak azt felejtette el
hozzátenni, hogy a szülők is meghalhatnak ugyanígy.
– Az az iskola szörnyű volt – tette hozzá a nővérem. – Gyűlöltük a
hideget, és a tanárok sem voltak olyan kedvesek, mint az ayah Indiában.
Keservesen sírtunk, amikor mama ott hagyott minket.
Az emlékre megborzongtam.
– Még annál is keservesebben zokogtunk volna, ha akkor már tudjuk,
hogy soha többé nem látjuk őt viszont. Azt hiszem, bele is haltam volna, ha
Eveline akkor nincs mellettem – a nővérem felé nyújtottam a kezem.
 – Egymásban leltünk támaszt – folytatta a nővérem. – Aztán, három évvel
később, az igazgatónő dolgozószobájába hívattak minket. Azt hittem,
megint megszegtünk valamilyen szabályt, mert az igazgatónő az ajkát
szorosan összezárta, úgy nézett ránk. Egy elegánsan öltözött hölgy
társaságában volt, és azt mondta, hogy a hölgy a nagynénénk, Contessa Di
Sebastiano.
– Azelőtt soha nem találkoztunk vele, de azonnal átölelt minket – tettem
hozzá, és visszaemlékeztem a néni hajának parfümös illatára, és arra, hogy
a szőrmebundája milyen finom puha volt, amikor végigsimított az arcomon.
– És közölte velünk az iszonyú hírt, hogy a szüléink odavesztek kolerában
Mumbaiban.
– Lesújtott, amikor az apám meghalt – szólalt meg Lorenzo -, de
egyszerre mindkét szülőjük elvesztése olyan érzés lehetett önöknek, mintha
kifordult volna sarkaiból a föld.
Az arckifejezése oly sok együttérzésről árulkodott, hogy vissza kellett
fognom magam, nehogy ott helyben megöleljem.
– Valóban rettenetes volt, de aztán Lavinia néni azt mondta, hogy mivel
az ő házasságukat elkerülte a gyermekáldás, elvisz minket magával
Velencébe, hogy velük lakjunk.
– Akárcsak egy tündérmesében – szólalt meg Giulia. – Képzeljétek csak
el, milyen lett volna, ha árvaházba kerültök!
– Nagyon szerencsések voltunk – feleltem. – Lavinia néni olyan jó
hozzánk, mintha valóban az anyánk lenne.
Visszaúton a palazzo felé Eveline félrelökött, hogy Lorenzóval
kokettálhasson, amíg Giulia rá nem szólt,
– Gyere, sétáljunk együtt, Eveline. Szeretnék minél több olyan emléket
gyűjteni, amit veled éltem át.
 Miután előrementek, Valentinával szorosan a nyomukban, én Lorenzóra
mosolyogtam.
Ő a szájához emelte a kezem, belecsókolt a tenyerembe, és rágörbítette az
ujjaimat.
– Ez egy kis előleg, amíg... – mormolta. – Azt kívánom, bárcsak
kettesben lehetnénk.
– Én is. .
– Ha kinyitja nekem a palazzo hátsó kapuját, találkozhatnánk ma este a
kertjükben.
Elkerekedett a szemem ilyen merész ötlet hallatán.
– Mi van, ha valaki meglát minket?
– Surranjon ki, miután a házban mindenki nyugovóra tért. Ha éjfélig nem
reteszeli ki a kaput, hazamegyek.
Nem válaszoltam azonnal. Lavinia néni letetette velünk a nagy esküt
Eveline-nel, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogjuk
kockáztatni a jó hírünket azzal, hogy egyedül maradunk egy férfival, de
akármilyen elgondolás is állhatott az elővigyázatossága hátterében, az
Lorenzóra csak nem vonatkozott? És a nagynénémnek nem ártok vele,
hiszen úgysem értesül a tettemről.
– Lejövök, de csak néhány percre – feleltem végül, és Lorenzo elégedett
mosollyal fogadta a válaszom.
Aznap este, vacsora után, le sem tudtam venni a szemem a szalon
kandallópárkányán tartott óra ólomlassúsággal vánszorgó mutatóiról. Az
izgatottságtól annyit fészkelődtem, hogy a Conte bosszús pillantást vetett
felém a könyve és a brandys pohara felett.
Végre is Eveline jó éjszakát kívánt, és együtt felmentünk az emeletre.
Résnyire nyitva hagytam az ajtómat, és az ágyon ülve vártam, amíg
Lavinia néni közeledő lépteit meg nem hallottam a lépcsőn. A nagybátyám
nemsokára követte.
Egy órával később a komornyik kimért léptei visszhangoztak végig a
palazzo termein, amikor bezárta a kapukat és eloltotta a fényeket.
Amikor minden elcsendesedett, leosontam a földszintre, és a hallban
megállva hallgatództam, aztán nekiálltam újra elhúzni a bejárati ajtó
reteszeit. És már kint is voltam a sötét éjszakában. Lesiettem a lépcsőn az
udvarra, majd a holdfényben úszó kerten át a hátsó kapuhoz loholtam.
A retesz alig engedett, de miután elhúztam, a kapu magától kitárult.
Lorenzo, aki a sikátorban várakozott, belopakodott a kertbe, és a karjaiba
zárt. Szenvedélyesen megcsókolt, ami lángra gyújtotta az érzékeimet.
Az ajkam szétnyílt, a bensőmben mélyen édes fájdalmat éreztem.
– O, Phoebe! – Ujjaimat izzó ajkához emelte, és így szólt, – Nem
győztem várni már, hogy végre a karjaimban tarthassalak. Minden éjjel
rólad álmodom, és azt képzelem, hogy te is velem vagy.
Újra megcsókolt, a keze forró nyomot hagyott a hátamon. Amikor az
egyik kezével megmarkolta a mellemet, visszariadtam.
– Lorenzo! Nem szabad!
Olyan érzések szakadtak fel bennem, amelyeket korábban soha nem
éreztem. Levegő után kapkodtam.
– Hagyjon magamra – kiszabadítottam magam az öleléséből, és kitártam
a kaput.
– Phoebe, csak egy kicsit hadd maradjak még – rimánkodott.
– Nem. Megijeszt a viselkedése.
Kitaszajtottam a kapun, és bezártam mögötte. A szívem hevesen
dobogott, miközben visszaiszkoltam a kerti ösvényen.
Idegállapotom túlságosan felfokozott volt ahhoz, hogy elnyomjon az
álom, az egyik pillanatban azt latolgattam, hogyan találkozhatnék vele újra
kettesben, a következőben viszont úgy éreztem, hogy ennek soha többé nem
szabad megtörténnie.
***
A következő vasárnapon a mise után rá sem bírtam nézni Lorenzóra. Ő
sem próbált beszélni velem. Rosszulesett, hogy még csak rám sem hederít,
és kínzó dühöt és féltékenységet éreztem, amikor Eveline valami tréfás
történettel megnevettette. Valamiféle megkönnyebbülést csak az hozott,
amikor mint egy alvajáró visszaindultam a nagy– néném mellett a palazzo
felé. Nyomorultul éreztem magam, hogy képes volt ennyire semmibe venni.
Legközelebb akkor láttam őt, amikor négyesben, Valentina kíséretében
lesétáltunk a sétányra a Zatterén, a Giudecca szigete mentén elnyúló hosszú
rakparton.
Nem szólaltam meg, és rendíthetetlenül Valentina hátát bámultam magam
előtt. Nem találtam a megfelelő szavakat, amelyek hűen leírhatták volna a
lelkemben dúló viharos érzelmeket, a vágyaim hevét, vagy a rám törő
rettegést, amikor erőt vett rajtam egy olyasféle érzés, mintha egy láthatatlan
szakadék szélén állnék.
– Sajnálom – súgta Lorenzo. – Nem lett volna szabad...
Összerezzentem, amikor a keze súrolta az enyémet.
– Az elmúlt héten, amikor azt hittem, hogy nem áll szóba velem többet,
ráeszméltem, hogy mennyire fontos nekem – mondta. – Meg tud bocsátani?
Két hosszú percig várakoztattam a válaszomra, amíg magamban
meghánytam– vetettem a dolgot.
– Megbocsátok – mondtam végül. – És ha találunk rá módot, szívesen
találkozom ismét kettesben. – Elhaló hangon beszéltem, hogy abban sem
lehettem biztos, vajon hallja– e. – De rendesen kell viselkednie.
Lorenzo arca felragyogott, és szélesen elmosolyodott.
 Ezután még két éjféli találkánk volt a kertben, a pergola alatt
ücsörögtünk, fogtuk egymást kezét, és suttogva beszélgettünk. Az első
alkalommal Lorenzo csak sietős csókot nyomott az arcomra, amikor
elköszönt, és utána erős hiányérzetem támadt.
A második éjszakán, amikor az ajka futólag érintette az arcomat, azt
rebegtem,
– Csókolj meg rendesen!
Szinte megfulladtam a csókban, ami a kérésemet követte, szorosan
átkaroltam a nyakát, és ezúttal, amikor óvatosan ismét megsimogatta a
mellemet, nem löktem el magamtól.

***
Másnap reggeli alatt egyfolytában ásítoztam.
Emiliano bácsi bejelentette, hogy a következő hétfőn Veronában üzleti
találkozója lesz. Úgy tervezte, hogy Lavinia nénit és minket Eveline-nel is
magával visz.
– Egy kis kiruccanás jót fog tenni – mondta -, és merem állítani, hogy a
római kori romok magukat is le fogják nyűgözni, kislányok.
Eveline felém pillantott, és grimaszolt.
– És vannak elsőrangú üzletek is – tette hozzá Lavinia néni sokatmondó
mosollyal.
Eveline felsikoltott örömében.
Akkor támadt egy agyafúrt ötletem. Ha betegnek tettetem magam, a
többiek elmennek nélkülem, és akkor a lebukás veszélye nélkül
találkozhatnék Lorenzóval.
– A romok kétségkívül lenyűgözőek lesznek! – szólaltam meg, és magam
is megdöbbentem, hogy milyen könnyedén ejtettem ki e megtévesztő
szavakat.
 Most már csak az volt hátra, hogy vasárnap értesítsem Lorenzót is a jó hír
felől. Azon a reggelen, amikorra a veronai vonatjegyünk szólt,
bejelentettem, hogy rosszul érzem magam, és fejfájásra panaszkodtam.
Rábeszéltem Lavinia nénit, hogy eszükbe se jusson lemondani az utazásról
miattam, inkább engedje meg, hogy én egyedül otthon maradjak a
házvezetőnővel, Signora Lucionival.
Lavinia néni vonakodva ugyan, de beleegyezett.
Miután elindultak az állomásra, meghagytam a házvezetőnőnek, hogy ne
zavarjon a nap hátralevő részében, hadd pihenhessem ki a rosszullétemet.
Aztán az első adandó alkalommal kisurrantam a Palazzoból.
Kissé lejjebb a csatornán Lorenzo a sandolójában várt rám.
Átkormányozta a csónakot a keskenyebb kanálisokon, ahol kisebb
valószínűséggel ismerhettek fel minket, aztán kievezett a nyílt lagúnára.
Lefényképeztem, ahogy ott állt a hajóorrban feltűrt ingujjal, csillogó
szemmel, miközben húzta az evezőt. Persze tudtam, hogy ezt a fotót el kell
majd rejtenem a családtagjaim elől, amikor a film visszajön az előhívóból!
Lehorgonyoztunk az egyik beszögellésben, a sekélyes vizekben, ahol már
semmi mást nem hallottunk, csak ahogyan a habok finoman nyaldosták a
csónak oldalát, és semmi sem zavarhatta meg a nyugalmunkat. Úgy
éreztem, ilyen lehet a mennyország.
Összebújva ültünk a kis csónak ülőhelyéül szolgáló fadeszkán, és
nekiálltunk elfogyasztani az uzsonnát, amit Lorenzo hozott magával az útra,
kenyeret, sonkát és szőlőt, amit limonádéval öblítettünk le.
Evés közben végig azok a kellemes érzések jártak a fejemben, amelyek
akkor töltöttek el, amikor legutóbb a kertben találkoztunk, és Lorenzo
megérintette a csupasz bőrömet.
– Bárcsak örökké tartana ez a mai nap – mondtam.
 Addig csókolóztunk, amíg teljesen el nem ragadott a szenvedély. Amikor
Lorenzo gyengéden felemelt a deszkaülésről, és lefektetett egy takaróra,
amit előzőleg a csónak bordás padlójára terített, alig vettem észre, milyen
kényelmetlen e szükség szülte fekhely. A szoknyám felcsúszott a derekam
köré, és megrészegülve a csókjaitól, belecsimpaszkodtam, amíg a keze
egyre feljebb tévedt a lábamon. Ajka forró nyomot hagyott a nyakamon és a
mellemen, és levegő után kapkodtam, amikor az ujjaival megsimogatott a
combom között.
– Szeretlek, Phoebe – súgta, miközben rám feküdt -, és azt akarom, hogy
örökké együtt maradjunk.
– Én is azt akarom.
Amikor a vágyunk kielégülést nyert, egy ideig összekapaszkodva
maradtunk, amíg a légzésünk lecsillapodott, és én közben tisztán és teljes
bizonyossággal éreztem, hogy többé már semmi sem lehet a régi. Mélyen
beszívtam bőrének napsütötte illatát, és elárasztott az iránta érzett vonzalom
és szerelmes gyengédség.
Lorenzo a nyakamba fúrta az arcát.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam, Phoebe. Azt szeretném, hogy
mindig együtt maradjunk, különösen ezután.
– Mi ketten összetartozunk, igaz? – kérdeztem.
– Örökké.
Kényelmesebb testhelyzetbe mocorogtam magam a csónak kényelmetlen
padlóján.
– Haza kell mennem, még mielőtt valaki észrevenné, hogy eljöttem –
mondtam.
Alig pár szót beszéltünk, amíg Lorenzo visszaevezett, mindketten
elmerültünk a gondolatainkban.
A palazzo közelében kötötte ki a sandolót.
 – Holnap is láthatlak? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
– Nem merem megkockáztatni, hogy a cselédeknek feltűnjön a hiányom.
Amellett azt sem tudom, pontosan hány órakor érnek vissza a többiek.
– Akkor gyere le a kertbe utána este.
– Rendben, ha tudok.
Megpróbált megcsókolni, miközben kisegített a csónakból, de én
elinaltam, mert féltem, hogy valaki meglát.
Besurrantam a kapun, lábujjhegyen feltipegtem a külső lépcsőn, és
benyitottam a hallba. A komornyik és a házvezetőnő a konyhai folyosón
beszélgettek. Lélegzetvisszafojtva lépdeltem fel a lépcsőn az emeletre, és
végül beléptem a hálószobám biztonságot jelentő falai közé.
Egy ilyen horderejű esemény után, azt gondoltam, biztosan megváltozott
a kinézetem. Figyelmesen szemléltem a tükörképemet, de csak annyit
láttam, hogy az orcámat lekapta a nap, és Lorenzo csókjaitól piroslott a
szám, mintha méh csípte volna meg. Meglepő módon szenvedélyes
tettünknek semmi más külső jelét nem tapasztaltam.
Átvedlettem a hálóingembe, és bebújtam az ágyba. Épp időben. Halk
kopogtatás hallatszott az ajtó felől, és a házvezetőnő lépett be egy csésze
gyógyteával, hogy érdeklődjön, jobban érzem– e már magam.
***
Másnap későre járt már az idő, mire a többiek visszatértek, és Eveline
megállás nélkül locsogott a sok élményről és látnivalóról, amiről
lemaradtam.
Alig figyeltem oda. Számoltam a perceket és az órákat, amikor újra
láthatom Lorenzót. Amikor végre eljött az ideje, kiosontam a házból, és
átsiettem a kerten, hogy kinyissam a kaput.
– Már azt hittem, nem jössz – suttogta Lorenzo.
 – Meg kellett várnom, amíg Evelineisel fújta a gyertyáját.
Megcsókolt, lefektetett a pázsitra, és én megadtam magam a
szerelmeskedésnek.
Később összefonódva leültünk a padra a bársonyosan fekete égbolt alatt,
köröttünk lőne parfümös illata érződött.
– Phoebe – szólalt meg Lorenzo -, valami fontosat szeretnék kérdezni
tőled.
-igen?
– Hozzám jössz feleségül?
Egy pillanatra a szívverésem is elállt. Vajon komolyan beszél? Komoly
volt az arckifejezése, és azt sem tudtam, hová legyek örömömben.
– Ó, igen! – rebegtem.
Elárasztott a csókjaival, és én annyira kacagtam, hogy alig kaptam
levegőt.
– De muszáj, hogy figyelmeztesselek – folytatta -, hogy anyám nem fog
örülni a kapcsolatunknak.
Úgy gondoltam, Lorenzo édesanyja semminek sem tudna örülni. Soha
nem láttam mosolyogni, és egyszer sem fogadta el Lavinia néni meghívásait
a csütörtöki teára.
– Azt fogja gondolni, hogy túl fiatalok vagyunk?
Lorenzo habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Ő meggyőződéses római katolikus. Már az sem tetszett neki, hogy
Giuliával ilyen sok időt töltünk veletek, mert ti Eveline-nel nem az igaz
hitből valók vagytok.
– Áttérek a katolikus vallásra... mint Lavinia néni.
– Megtennéd ezt értem?
Elhessegettem a gondolataimból az aggodalmakat, hogy az apám vajon
mit szólt volna az ötlethez. Most Lorenzo volt a fontos, az apám már nem
volt itt.
– Persze! – feleltem.
Bármit megtettem volna, hogy a felesége lehessek.
– Valószínűleg ez sem lesz elég hozzá, hogy magunk mellé állítsuk. –
Megdörzsölte az állát. – Nem szeretném, hogy ilyenféle bosszúságok
beárnyékolják a boldogságunkat – mondta. – Miért nem szökünk meg,
Phoebe? Akkor egyikünk családjának sem marad más választása, mint hogy
velünk örüljön a kapcsolatunknak.
– De hát hol élnénk? – kérdeztem.
– Nem iratkozom be az egyetemre – felelte. – A Trevisóban élő
nagybátyám borkereskedő, és ő biztosan adna nekem munkát. Az első
időkben nem lesz könnyű életünk, de megígérem, hogy mindent elkövetek
majd, hogy gondoskodni tudjak rólad. Mindenekelőtt be kell mennem a
bankba, hogy kivegyem az apámtól örökölt pénzt. Ez eltarthat még Egy-két
napig.
– De utána örökké együtt leszünk – válaszoltam, és átöleltem.
– Csak annyi ruhát csomagolj, amennyit magad is elbírsz – folytatta -, és
várni foglak a palazzo mögötti sikátorban szombaton hajnalban négy
órakor. Az első vonattal Trevisóba megyünk, és ott keresünk egy papot, aki
összead minket. Aztán... – megpuszilta az orrom hegyét – gyönyörű
babáink lesznek.
A szerelemtől megrészegülve viszonoztam szenvedélyes csókjait.
Miután kénytelen– kelletlen búcsút vettünk egymástól, visszalopakodtam
a házba, de a testem még akkor is bizsergett az érintései emlékétől.
Hirtelen Eveline lépett elém a folyosó árnyékából.
– Te meg hol voltál? – kérdezte.
A váratlan lebukástól összerezzentem.
 – Megijesztettél! Nagyon melegem volt, és nem tudtam elaludni,
úgyhogy kiültem kicsit a kertbe.
A nővérem rezzenéstelen arccal bámult rám.
A szívem erősen kalapált a mellkasomban, amíg felsiettem az emeletre az
ágyamba.
***
Másnap reggel Valentina bejött a szobámba port törölni, és az ágyon
szanaszét heverő ruhák társaságában talált rám.
– Uramisten, micsoda rendetlenség! Tán keres valamit, Signorina
Phoebe?
– Csak arra gondoltam, átnézem a nyári ruhatáramat – feleltem. – Sok
holmimat kinőttem már.
– Mert most már egy ifjú hölgy – elismerő pillantással méregetett.
– Vissza tudnál jönni később, kérlek? – kérdeztem. – Szólok majd, ha
végeztem.
Miután kiment, behajtogattam még egy ruhát a bőröndbe, amit
hirtelenjében az ágy alá rúgtam, amikor Valentina belépett. Ennyi fért bele,
egy fikarcnyi hely sem maradt másnak. A bőröndöt a ruhásszekrényem
aljába rejtettem. Nem volt más hátra, mint türelmetlenül várni, hogy
eljöjjön a szombat hajnal.
A földszinten Lavinia néni és a Conte a szalonban kávézgattak.
Összeszorult a szívem a bűntudattól, amikor elképzeltem az ijedtségüket,
ahogy felfedezik a szökésem, de képtelen lettem volna elviselni, hogy
éveket várakoztassanak arra, hogy feleségül mehessek Lorenzóhoz.
– Látták valamerre Eveline-t? – kérdeztem.
– Elment meglátogatni Giuliát – felelte Lavinia néni. – Carmela ment
vele.
– Miért nem kérdezett meg engem is?
 – Ne légy olyan morcos! Giulia a kebelbarátnője, és Eveline-nek nagyon
nehéz a szíve, hogy ez után a nyár után nem láthatják majd többé egymást.
***
Már kezdtem úgy érezni, hogy a szombat sosem jön el. Kipakoltam,
aztán újra visszapakoltam a bőröndömbe. Lelkiismeret– furdalás gyötört,
hogy ilyen szégyenletesen viselkedem, de meg voltam győződve róla, hogy
nincs más út, mert mi ketten Lorenzóval összetartozunk. A tükör előtt állva
gyakoroltam, hogy „Signora Albaniként” mutatkozom be, és kaján grimaszt
vágtam a gondolatra, hogy ezen a néven Lorenzo édesanyjával osztozom
majd.
Eveline zsémbes hangulatban volt a Giuliánál tett látogatása után,
úgyhogy távol tartottam magam tőle, inkább a nagynéném és a nagybátyám
társaságában töltöttem annyi időt, amennyit csak tudtam. Leültem a Conte
mellé a szalonban, hogy együtt fejtsük meg a keresztrejtvényét.
Megpaskolta a kezem, és jóravaló gyermeknek nevezett.
Megkerestem Lavinia nénit, megöleltem, aztán elmondtam neki,
mennyire hálás vagyok érte, hogy Emiliano bácsival ilyen szeretetteljes
otthont biztosítanak nekem, felkészülve az eshetőségre, hogy időbe telik
majd, amíg megbocsátanak nekem a szökésemért.
Végre is eljött az óra. A párnám alá bekészített vekker riasztott fel
nyugtalan álmomból. A ruhám a székem háttámlájára készítve várt, az
ujjaim remegtek, miközben a gombokkal bajlódtam. A fésülködőasztalra
helyeztem a búcsúlevélkét, amit korábban megírtam, és a kezembe vettem a
bőröndöt.
A Palazzoban csend honolt, amikor kilopództam a kertbe. A hátsó kapun
át kisurrantam a sikátorba.
Valami mozdult mellettem, és a szívem repesni kezdett az örömtől.
– Lorenzo! – suttogtam.
 Egy macska somfordáit ki az árnyékból, és én csalódottan felsóhajtottam.
Lorenzo késett.
Óráknak tűnt, amíg vártam rá. Egyik lábamról a másikra álltam,
türelmetlenkedve, hogy induljunk már végre utunkra. Oda– vissza járkáltam
a sikátor hosszában, és egyre inkább elfogott az aggódás és bosszúság.
Talán elaludt? Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy nem hagyhat
cserben.
A nap első fénysugara áttörte az éj sötétjét, és én egyre nehezedő szívvel
figyeltem, ahogy a hajnal színei megfestették az égboltot. Végül is
kénytelen voltam belátni, hogy valami közbejött, ami akadályozta Lorenzót.
A cselédek bármelyik percben felkelhettek, úgyhogy nem maradt más
választásom, mint visszatérni a Palazzoba.. Leszegett fejjel osontam vissza
a hálószobámba.

* Indiában és a brit gyarmatokon a britek és európaiak által dajkaként

alkalmazott helybéli nő megnevezése.
 Ötödik fejezet

Miközben a reggeli kávémat kortyoltam, fél füllel hallottam, ahogy Lavinia

néni Eveline-nel a szabójánál tervezett látogatásáról csacsogott. A Conte az
újságot olvasta. Nekik ez olyan nap volt, mint bármelyik másik. Fogalmuk
sem lehetett róla, hogy engem mi gyötör. A legnehezebb az volt, hogy nem
várhattam tőlük együttérzést, de egy vigasztaló szót sem. Motyogva
elnézést kértem, és visszamentem a szobámba, hogy zavartalanul
tépelődhessek azon, vajon mi akadályozhatta Lorenzót, hogy megjelenjen.
Kicsit később Valentina kopogtatott az ajtómon.
– Az egyik szolga hozott önnek egy levélkét.
Hirtelen jókedvre derültem. A levelet nyilván Lorenzo küldte.
– Nagyon köszönöm, Valentina – mondtam.
Ahogy kilépett, feltéptem a borítékot.

Phoebe!

Meghánytam– vetettem magamban az érzelmeim, és beláttam, hogy nem

szeretem önt igazán, csak a szenvedély homályosította el az
ítélőképességem. Túl fiatalok vagyunk a házassághoz. A döntésem végleges,
és már nem is leszek Velencében, mire ezt a levelet olvassa.
Isten bocsássa meg a bűneinket.
Lorenzo Albani

Teljesen összeomlottam. Keservesen zokogtam az álmokért, amelyeknek ez

a levél a végét jelentette. Soha nem gondoltam, hogy Lorenzo képes lehet
az ámításra, oly gyöngéd volt hozzám, és oly lelkesen beszélt a
szökésünkről, amikor utoljára együtt voltunk. Mi okozhatta ezt a
pálfordulást? Újra átolvastam a levelet. A kézírás az övé volt, ehhez kétség
sem férhetett, de képtelenségnek tűnt, hogy ő ekkora fájdalmat akarjon
okozni nekem... Összegyűrtem a levélpapírt, és a földre hajítottam. Hát
persze hogy nem! Nyilvánvaló, hogy az anyja felfedezte a tervünket, és ő
íratta vele e levelet.
Megvártam, míg Lavinia néni elindul a szabójához, aztán én is sietve
elhagytam a Palazzot. A calle dei Frati nem volt messze tőlünk, könnyedén
megjárhatom, még mielőtt a néni visszatér.
Amint odaértem a házukhoz, üzentem, hogy Signora Albanival szeretnék
beszélni. Egy idegőrlő tizenöt perces várakoztatást követően bebocsátást
nyertem a szalonba.
Lorenzo édesanyja azt a jókora aranykereszt medált szorongatta a kezei
között, amelyet általában a nyakában egy láncon hordott. Fagyos hangon
szólalt meg,
– Lorenzo tudatta velem, hogy ön olyan ígéreteket csikart ki tőle,
amelyeket nem tarthat meg.
– Nem én vettem rá Lorenzót, hogy kérjen feleségül.
Visszahőköltem a megvető arckifejezése láttán, ami a szavaimat követte.
– Bizonyára tudja, hogy ön teljességgel elfogadhatatlan parti a fiam
számára. Akárhogy is, ő már két nappal ezelőtt elhagyta Velencét.
Keserű gyűlölet töltött el iránta.
– Hová száműzte?
– Olyan helyre, ahol ön nem találhatja meg. Sőt Giulia is néhány héttel a
tervezett időpont előtt bevonult a kolostorba. Ezzel vége minden
kapcsolatnak a családjaink között. És most, kérem, távozzék – azzal
csengetett a szolgálóért, hogy kísérjen ki.
Zaklatott lelkiállapotban visszabotorkáltam a Palazzoba. Lorenzo mégis
becsapott volna? Lavinia néni újra és újra óva intett, hogy kettesben
maradjak egy fiatal férfival, és én ostoba módon fittyet hánytam az
intelmeire.

Eveline a kertben ücsörgött a könyvével, amikor beléptem a kapun.

– Mi a baj? – kérdezte.
– Lorenzo elment Velencéből – feleltem reményvesztett hangon. – Meg
akartunk szökni.
Eveline eltátotta a száját.
– De nem jött el a megbeszélt találkozóra, és Signora Albani azt állítja,
hogy meggondolta magát.
– Úgy kell neked – csattant fel a nővérem. – Hiszen tudtad, hogy engem
kedvel, és mégis közénk furakodtál. Ő tökéletes férjjelölt lehetett volna a
számomra, és te elkaparintottad az orrom elől!
– De hát ő soha nem gondolt rád úgy – tiltakoztam.
– Dehogynem!
– Giuliát is elküldték a zárdába.
– Nem lehet! – jajdult fel Eveline. – Egyiküktől sem búcsúztam el. A
galádságod miatt elveszítettem a legjobb barátomat is. Mindent tönkretettél!
A következő hetekben még élt bennem a remény, hogy Lorenzótól egyszer
csak érkezik egy levél, amelyben azt írja, hogy félreértés volt az egész, de a
levél csak nem jött.
Eveline olyan dühös volt rám, hogy szinte hozzám sem szólt.
Aztán egyszer csak rosszullétek kezdtek gyötörni, vissza-visszatérő
hányinger és émelygés.
Lavinia néni orvost hívott, aki, miután megvizsgált, susmorogva diskurált
vele a hálószoba ajtaja előtt. Hallottam, ahogy a néni rémülten feljajdult.
Sosem felejtem el sem a saját elképedésemet, sem a nagynéném és a
nagybátyám felháborodását és riadalmát, amikor megtudtuk, hogy
gyermeket várok.
 A hálószobámba küldtek. Néhány órával később Eveline jött be hozzám.
– Tönkretetted az életedet – mondta, és undorral lebiggyesztette az ajkát.
– Hál’ istennek Lavinia néni úgy intézi, hogy elkerüljük, hogy az
erkölcstelenséged besározza az én jó híremet is. Elküldenek a háztól, hogy
senki se tudja meg, mit tettél. Azt mondjuk majd mindenkinek, hogy
Svájcba mentél, befejezni az iskoláidat.
– De hát amikor hazajövök a babámmal...
Eveline gúnyosan felkacagott.
– A fattyúdat árvaházba küldik, és nem gondolod komolyan, hogy téged
visszaengednek majd ide ezek után?

Kivettek az iskolából, és nem hagyhattam el a Palazzot. Két héttel később

Lavinia néni megparancsolta, hogy készítsem össze a holmimat egy
utazótáskába, és lekísért a földszintre, ahol egy középkorú nő várt ránk a
hallban.
– Ez itt Signora Peralta – szólalt meg Lavinia néni. – Vele mész, és
mindenben szót fogadsz neki.
– De...
Lavinia néni ajka megremegett felindultságában.
– Ó, Phoebe – suttogta. – Hogy tehetted ezt velünk? – azzal sarkon
fordult, és elsietett.
Signora Peralta tömzsi és vaskos nőszemély volt, goromba
arckifejezéssel. Szótlanul elvezetett a Canal Grande melletti
vaporettomegaból. Előbb felszálltunk a kis gőzhajóra az állomásig, aztán
vonattal utaztunk tovább a szárazföldre.
Borzasztóan egyedül éreztem magam, ahogy kibámultam a vasúti kocsi
ablakán, miközben a vonat messzire vitt mindazoktól, akiket ismertem és
szerettem. Lorenzo vajon szeretett valaha is? Már nem voltam benne biztos.
 Órákkal később egy vidéki állomáson szálltunk le, és lovas kocsin
mentünk tovább végcélunkig, egy eldugott falusi vityillóig a Pó völgyében.
Hamar rájöttem, hogy Signora Peralta tulajdonképpen a börtönőröm volt.
Tilos volt elhagynom a házikót, úgyhogy kulcsra zárta a padlásszobám
ajtaját, valahányszor elment élelmiszert vásárolni a faluba. Feküdtem az
ágyon, és azt kívántam, bárcsak meghalnék inkább.
A foglárom által biztosított koszt híg levesből és száraz kenyérhéjból állt,
amit azzal magyarázott, hogy vezekelnem kell a bűneimért, különben a
pokolra jutok. Kényszerített, hogy mosogassak és felsúroljam a padlót. Az
egyetlen olvasmány, amihez hozzáfértem, a Biblia volt.
Csontsoványra fogytam, leszámítva növekvő hasamat. Aztán egy nap
apró mocorgást éreztem magamban. A hasamra szorítottam a kezem, és
kivártam, mozdulatlanul, amíg ismét megtörtént.
Signora Peralta szúrós pillantást vetett rám.
– Megmozdult a gyerek?
Ez volt az első alkalom, hogy a bennem növekvő magzatra önálló
lényként kezdtem gondolni, aprócska emberként, aki annak a szerelemnek a
gyümölcse, amit, azt hittem, Lorenzo ugyanúgy érez, mint én.
Sokat simogattam a hasam azon a végeláthatatlan, magányos télen, és
dudorásztam a kisbabának, akinek a Soha nevet szántam, ha lány lesz, és az
Aldót, ha fiú. Képtelenségnek tűnt, hogy e becses gyermeket árvaházba
küldjék felnőni. írtam egy hosszú és érzelmes levelet Lavinia néninek,
amiben könyörögtem a segítségéért, hogy megtarthassam a babámat.
Soha nem érkezett tőle válasz.
Egy cudarul hideg februári éjszakán elfolyt a magzatvíz és megkezdődtek
a fájások. Néhány órával később gyötrelmes kínok közt vergődtem. Riadtan
könyörögtem Signora Peraltának, hogy azonnal küldjön orvosért.
Ő megrázta a fejét.
 – Nem kell a felhajtás. Én bába vagyok. Nincs szükség doktorra.
A fájdalom olyan mértékűvé fokozódott, hogy úgy éreztem, kettéhasít,
amikor Signora Peralta egy fecskendőt szúrt a combomba. Lázálomba
zuhantam, és félig ébren, félig a nyugtatószer hatása alatt élénk és rémisztő
élményeket éltem át, telve fájdalommal és egy újszülött harsány
felsírásának hangjaival.
Reggel volt, mire magamhoz tértem. Az egész testem egy merő fájdalom
volt, és a fejemet ólomnehéznek éreztem. Aztán minden eszembe jutott.
Erőlködve próbáltam felülni az ágyban.
– Hol a kisbabám?
Signora Peralta megcsóválta a fejét.
– Halva született.
– Nem lehet! – suttogtam.
– Jobb így.
A bábám nekiállt, hogy lecserélje véráztatta lepedőimet.
– Nem hiszek magának – mondtam. Zihálva kezdtem kapkodni a levegőt,
miközben a pillantásom a szobát pásztázta. – Ereztem, hogy mozog, mielőtt
beadta volna a nyugtatót, aztán hallottam, ahogy felsír!
– Csak képzelődött. Most pihenjen, különben el fog vérezni.
– Kérem, könyörgőm, engedje látnom!
– Az orvos már elvitte a holttestet.
Az elmúlt hónapok összes fájdalma és megpróbáltatása egy jajkiáltással
szakadt fel a mellkasomból. Ahogy ez a hang kitört belőlem, már nem
tudtam abbahagyni. Lecsúsztattam a lábam az ágy szélén, hogy felállva
megkereshessem a kislányomat, de éreztem, hogy vérzek. A térdem
megroggyant alattam. Signora Peralta erőszakkal visszafektetett az ágyba,
lenyomta a vállamat, majd ismét egy fecskendőt szúrt a combomba.
***
 Két hét elteltével Signora Peralta szerint eléggé felépültem az utazáshoz.
Nekem mindegy volt, hogy a házikóban maradok– e vagy hazatérek. A
gondolataim egy lidérces világban rekedtek, ahol még az sem adatott meg
nekem, hogy egyszer a kezemben tarthassam a halott kislányomat, vagy
hogy megcsókolhassam a homlokát, és a fölébe súghassam, hogy örökké
szeretni fogom.
Signora Peralta hazakísért a Palazzoit és visszapasszolt Lavinia néninek,
mint egy kéretlen csomagot szokás.
Álltam a hallban, és a tejem szivárgott a mellemből, a tej, aminek a
kisbabámat kellett volna táplálnia. Anya voltam, de soha nem lehettem a
kislányom édesanyja.
Lavinia néni mosolytalanul fogadott. Mereven végigmért.
– Rettenetesen lefogytál.
– Éheztettek – válaszoltam. Meg kellett tudnia, hogy mennyit
szenvedtem, mióta a sorsomra hagyott. – Az a nő csak híg levest és száraz
kenyeret adott nekem enni. Azt mondta, vezekelnem kell a bűneimért.
Elkerekedett a szeme.
– Signora Peraltától úgy értesültem, hogy felettébb arcátlanul viselkedtél,
és nem voltál hajlandó enni. Most pedig kövess. Világosan át kell
beszélnünk a helyzetedet.
Utánamentem a szalonba, ahol leroskadtam a kanapéra.
– Mindannyian hatalmasat csalódtunk benned – kezdte Lavinia néni -, és
a nagybátyád legfeljebb néhány hétig hajlandó megtűrni a jelenlétedet
ebben a házban.
A szavai elképesztettek.
– De hát hová mehetnék?
– Keress munkát társalkodónőként vagy nevelőnőként, valahol távol
Velencétől. Vagy találj magadnak férjet.
 – De hát nem ismerek senkit, akihez hozzámehetnék – ágáltam.
Ekkor értettem meg reménytelen helyzetem teljes valóságát, és
megrémültem.
– Ebben talán a segítségedre lehetek. Emlékszel John Wyndhamre, a
nagybátyád ismerősére?
Megráztam a fejem.
– Pedig táncoltatok a bálban. Üzlettársával építészeti vállalkozást visznek
New Yorkban, de rendszeresen ellátogatnak Velencébe, hogy terveikhez
ihletet merítsenek. Mr. Wyndham jómódú úriember, és említette, hogy ideje
lenne feleséget találnia magának. Áthívom vacsorára, amikor visszatér
Velencébe, és felhívom a figyelmét rád mint lehetséges élettársra. Ha addig
dolgozol rajta, hogy visszanyerd a bájaid és javítasz a modorodon,
megszerezheted őt.
Mivel az életem romokban hevert, úgy képzeltem, hogy egy gazdag
férfival kötendő házasság még mindig jobb kilátás lehet, mint a bizonytalan
nevelőnői lét.
– Köszönöm, nénikém – mondtam meghunyászkodva.
Az is eszembe jutott, hogy ugyan soha egyetlen gyermek sem
helyettesítheti az én Sofiamat, egy másik kisbaba érkezése talán segíthet
majd enyhíteni a gyászomat.
***
A következő hetekben nagy figyelmet fordítottam a megjelenésemre, és
alázatosan viselkedtem. Közben Eveline úgy kerülte a társaságomat, mintha
a megbélyegzettségem ragályos kórság volna.
Nyomasztott, hogy Emiliano bácsi tudomást sem volt hajlandó venni a
jelenlétemről. Egy napon meglepetésszerűen beléptem hozzá a
könyvtárszobába.
 – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondtam. – Nem tudtam,
milyen következményei lehetnek, ha egyedül maradok egy férfival.
Megköszörülte a torkát, szemét elfutották a könnyek.
– Úgy szerettelek, mintha az édeslányom lennél – felelte -, de kiderült,
hogy soha nem ismertelek igazán.
Ha válogatott szidalmakkal illetett volna ebben a pillanatban, az sem
érintett volna meg ennyire. Megértettem, milyen mély csalódást okoztam és
mennyi fájdalommal fizettem meg a korábban irányomban tanúsított
kedvességét és nagylelkűségét.
***
John Wyndham megérkezett Velencébe, és elfogadta Lavinia néni
vacsorameghívását.
Carmela rám gombolt egy vadonatúj, kagyló– rózsaszín ruhát, és amikor
a tükörbe néztem, egy csinos, fiatal nő nézett vissza rám. De belül
csúnyának éreztem magam.
Eveline már a szalonban volt. Sárga ruhát viselt, amitől az arcbőre is
fakósárgának látszott.
– Lavinia néni megígérte, hogy keres neked férjet. – A hangjából
kihallatszott a keserűség. – Neked meg– szégyenülés járna osztályrészül...
ehelyett új ruhát kaptál a Mr. Wyndhammel való találkozásra.
– Meg akar szabadulni tőlem.
– De én vagyok az idősebb, nekem illene előbb férjhez mennem!
Amikor Mr. Wyndham megérkezett, a modorát eléggé kellemesnek
találtam, az arca szinte jóképűnek volt mondható. Tudtam, hogy ez a
legjobb lehetőségem arra, hogy elkerüljem az alkalmazotti életet, úgyhogy
mindent elkövettem, hogy elbűvölőnek látszam, és értelmes feleleteket
adjak a társalgás közben hozzám intézett kérdéseire.
 Eveline, mint akit felhúztak, úgy nyüzsgött, nagy igyekezettel, de a siker
legkisebb nyoma nélkül próbálta elvonni rólam Mr. Wyndham figyelmét.
Vacsora után Lavinia néni átkísért minket a szalonba, amíg Emiliano
bácsi és a vacsoravendégünk portóit kortyolgattak.
– Lejárattad magad, Phoebe, hogy ilyen feltűnően flörtöltél Mr.
Wyndhammel – jegyezte meg a nővérem.
– Épp ellenkezőleg – mondta Lavinia néni. – Phoebe kiválóan
viselkedett, rólad azonban ezt nem tudom elmondani, Eveline.
Eveline sírva fakadt, és kiviharzott a szobából. Megkönnyebbültem,
amikor az este véget ért.
***
Két nappal később Mr. Wyndham meglátogatta Emiliano bácsit. Érkezése
után nem sokkal Lavinia néni engem egyedül beküldött a szalonba, ahol Mr.
Wyndham már várt rám. Egyenesen a lényegre tért.
– Alig ismerjük egymást – kezdte -, de nekem három hét múlva vissza
kell térnem Amerikába. Van házam Londonban és New Yorkban is.
Feleséget keresek magam mellé, aki vállalná az elegáns és elbűvölő
háziasszony szerepét az üzlettársaimmal való kapcsolattartásban.
Meglátásom szerint ön alkalmas erre a feladatra. Amit cserébe én
biztosítani tudok önnek, az a kényelmes és jómódú élet.
Mereven bámultam. Szerelemről nem beszélt, és ezért hálás voltam. Soha
többé nem hagytam volna magam szerelmi ígéretekkel ámítani.
– Köszönöm, Mr. Wyndham – feleltem.
Felemelte a kezét, jelezvén, hogy még nem fejezte be.
– Mielőtt elfogadná az ajánlatomat, nyíltan kell beszélnem. A
házasságunkkal kapcsolatban bizonyos feltételek megtartásához
ragaszkodom. Nem kíváncsiskodhat a magánügyeim iránt, nem szólhat bele
a magánéletembe és nem élünk egymással házaséletet. Cserébe azonban,
feltéve hogy diszkréten intézi, hajlandó vagyok szemet hunyni felette, ha
mással szerelmi kapcsolatot tartana fenn.
A szókimondásától megszeppentem.
– Nem gondolom, hogy ilyesmire sor kerülne – feleltem.
– Szeretnék egészen világosan fogalmazni, az életemben nincs helye egy
gyermeknek... ha gyermeket várna, elválok öntől, nem bánom, ha az utcára
kerül.
Felszisszentem.
Ha feleségül megyek ehhez a férfihoz, soha többé nem lesz másik
gyermekem. Visszaemlékeztem, milyen érzés volt megcirógatni a kisbabám
körvonalait a hasamban, de ebben a pillanatban meghalt bennem minden
remény. Cserébe azonban kényelmes életet élhetek, a szerelemmel járó
gyötrelmes bonyodalmak nélkül.
– Megértettem – motyogtam. – A házasságunk üzleti megállapodás,
semmi több.
John Wyndham fanyarul elmosolyodott.
– Azért remélem, hogy barátok leszünk, amennyire ez lehetséges.
Miután távozott, Emiliano bácsi bejelentette az eljegyzésemet, majd
visszavonult a könyvtárszobába.
Lavinia néni a szívére szorította a kezét.
– Hála istennek!
– Nem érdemled meg – szólalt meg Eveline. – Lorenzo engem kedvelt,
amíg te el nem csábítottad. És most megkaparintottad azt a lehetőséget egy
jó házasságra, ami engem illetett volna.
– Mivel száműzött vagyok ebben a családban – válaszoltam -, nincs más
választásom.
– Kereshettél volna nevelőnői állást! – rikácsolta Eve– line. – Büntetniük
kéne az erkölcstelenséged miatt, nem pedig jutalmazni egy kitűnő
házassággal.
Lavinia néni a fülére szorította a kezét.
– Egy szót se többet! Menjetek fel mindketten a szobátokba! Phoebe, te
ott is maradsz, amíg férjhez nem mentél, ami után Mr. Wyndham elvisz
magával New Yorkba.
A fájdalmam, hogy tudtam, a nővérem és a nagynéném már nem
szeretnek, felkorbácsolta az indulataimat.
– A legnagyobb örömmel. És soha többé nem kívánom látni egyikőjüket
sem!
– Te hálátlan kis nyomorult! – Lavinia néni hangja reszketett a dühtől. –
Mindazok után, amit érted tettünk...
– Elhajtottak azzal a gonosz banyával egy isten háta mögötti kutricába,
úgyhogy maguknak köszönhetem, hogy meghalt a kisbabám – ordítottam.
– Ne légy nevetséges!
– Maga utasította Signora Peraltát, hogy éheztetéssel büntessen, ami
miatt Soha túl vékony volt a túléléshez. Hogyan képes tükörbe nézni azok
után, hogy meggyilkolta a gyermekemet?
Lavinia néni a szívéhez kapott.
– De hát...
– Gyűlölöm önt és gyűlölöm Eveline-t is, és soha, soha többé nem
akarom látni egyikőjüket sem!
Könnyek között felrohantam az emeletre, és kulcsra zártam magam
mögött a hálószoba ajtaját.
 Hatodik fejezet

Velence
1919 októbere

Hátraléptem Lavinia néni hálószobájának ablakától. A homlokom sajgón

lüktetett a gondolataimat megrohanó fájdalmas emlékek áradatától,
amelyeket az elmúlt tizenhét évben minden igyekezetemmel próbáltam
elfeledni. Egyedül a kislányomat nem felejtettem el soha.
A következő pillanatban megelégeltem a régmúlton való merengést, és
szélesre tártam a gardróbszekrény ajtaját. Azok a szörnyű idők már
elmúltak, és minél gyorsabban hozzákezdek Lavinia néni dolgainak
kipakolásához, annál hamarabb térhetek vissza Londonba.
Később lementem az ebédlőbe egy rövidebb étkezésre, és azt latolgattam,
mennyit haladtam előre a nagynéném ruháinak rendezésével. Nem nagyon
volt mit kiselejtezni, mivel a legtöbb ruha kiváló minőségű és jó állapotú
volt. Nem egyet saját használatra is kiemeltem közülük, addig jó
szolgálatomra lesznek, amíg a saját holmijaim meg nem érkeznek
Londonból. Valentinára nem illett egyik darab sem, mert a korábban is
teltkarcsú fiatal lány mostanra termetes matrónává öregedett. A nővérem
viszont néhány holminak egészen biztosan jó hasznát venné, neki adhatnám
például azt a prémgalléros kabátkát is. Volt több pár csoda szép cipő is,
amelyek szinte még hordva sem voltak. Úgy határoztam, megőrzőm őket,
és majd később, ha lecsillapodott, felkínálom őket Eveline-nek.
Valentina lépett az ebédlőbe.
– Signor Falcone van itt a szállodából – mondta. – Mondjam neki, hogy
várjon?
 – Nem, befejeztem az ebédet, köszönöm.
Signor Falcone a kandallónak háttal állva várt rám.
– Remélem, nem tartja tolakodásnak a látogatásomat, így, a
gyászidőszakban.
– Egyáltalán nem. Kérem... – egy karosszékre mutattam, amíg én helyet
foglaltam egy másikban. Feltűnt, hogy bár a vendégem bőre olajbarna
színű, a szeme szokatlanul világoszöld, hasonló a peridot kőhöz az egyik
nyakláncon, Lavinia néni ékszerdobozában. – Már én is terveztem
meglátogatni önt, hogy megköszönhessem a sok nagylelkű ajándékot,
amelyet a szálloda konyhájáról átküldött. A sütőtökkel töltött ravioli
rendkívül ízletes volt.
Elmosolyodott.
– Az az egyik kedvenc fogásom.
A beszélgetésben egy pillanatra kínos szünet állt be, aztán újra
megszólalt.
– Jól ismertem a nagynénjét, sőt merem állítani, hogy barátok voltunk. A
halála mélyen lesújtott.
– Engem is – feleltem. – Mindössze néhány nappal a halála előtt küldött
nekem egy táviratot, amelyben arra kért, hogy látogassam meg. Nem is
értesültem róla, hogy meghalt, egészen addig, amíg ide nem értem.
Signor Falcone a kandallóban táncoló lángokra meredt.
– A Contessa gyakran beszélt magáról.
Ideges lettem. Lehetetlenség, hogy Lavinia néni elárulta volna a
Velencéből való száműzetésem okát!
– Ez meglep. Nemigen tartottuk a kapcsolatot. Signor Falcone
összekulcsolta az ölében a kezét.
– Úgy gondoltam, tudnia kell, hogy a nagynénje bánkódott a
nézeteltérésük miatt, és nagyon sajnálta, hogy a kíméletlen szavai miatt
örökre elvesztette a reményét is, hogy ön egyszer kibéküljön vele.
Mély levegőt vettem, miközben visszaemlékeztem a saját durva
mondataimra. A mai fejemmel már értettem, hogy Lavinia néni miért űzött
el a háztól. Képtelenség lett volna megtartanom Sofiat a háború előtti
Velence merev társadalmi rendjében, ahol mindenki szemmel tartotta a
mások ügyeit. Páriákká váltunk volna.
– Rég volt – válaszoltam -, és most már nagyon bánom, hogy nem
korábban ejtettem meg ezt a látogatást. – Felsóhajtottam. – Persze éveket
töltöttem New Yorkban, így nehézkes lett volna eljönnöm ide. A férjem
csak 1915– ben adta el az ott vezetett építészeti vállalkozását, amikor is
végleg Londonba költöztünk, hogy bevonulhasson.
– A Contessa nagyon aggódott maga miatt, amikor megkapta a férje
halálhíréről értesítő táviratát.
– John elesett a Somme– nál.
– Bizonyára büszkeséggel tölti el, hogy néhai férje feladta élete hivatását,
hogy visszatérjen a szülőföldjére, és teljesítse hazafias kötelességét.
– Mindannyian megtettük, ami tőlünk telt, a magunk módján, hogy
megvédjük a hazánkat, nem igaz?
Azt nem tettem hozzá, hogy John csak azért vonult be, hogy a szeretője
közelében maradhasson, és miután Cyrilt megölte egy gránát, Ő sem akart
tovább élni.
– Természetesen. Nem tartom fel tovább. – Signor Falcone
feltápászkodott a székéből, és habozva, mintha alaposan fontolóra venné a
szavait, így szólt, – Úgy tudom, a Contessa önre hagyományozta a Palazzot.
Úgy tervezi, hogy Velencében marad?
Átható pillantásától zavarba jöttem.
– Egy darabig igen. Át kell válogatnom a nagynéném személyes
holmijait.
 – Ha bármiféle segítségre lenne szüksége, kérem, ne habozzon értem
küldeni. És ha idejük engedi, megtisztelnének vele, ha a nővérével vendégül
láthatnám, egyik este eljönnének vacsorázni a Hotel Falconéba.
– Ez igazán kedves öntől – feleltem, de nem tudtam elfojtani egy fanyar
mosolyt a gondolatra, hogy Eveline-nel kettesben költsék el egy kellemes
vacsorát.
Kikísértem a vendégemet a hallba, ahol kezet fogott velem, aztán
becsuktam mögötte az ajtót.
Ideje volt, hogy Lavinia néni irataival foglalkozzam.

A dolgozószobában hűvös volt, úgyhogy egy gyufával meggyújtottam a

kandallóba készített fát. Kihúztam a nagynéném szaténfa íróasztalának
legfelső fiókját, és kiemeltem belőle az első papírkupacot.
Két órával később már egy egész papírkosarat töltöttem meg kusza
feljegyzésekkel összefirkált papírfecnikkel, cukorkás papírokkal, és néhány
kiürült tintásüveggel. Megfogadtam, hogy megkérem Signor Benedettit,
nézzen utána, hogy rendelkezésre áll– e még elegendően nagy összeg a
nagynéném kintlévőségeinek rendezésére, vagy írnom kell a banki
ügyintézőmnek Londonba. Ekkorra már nagyjából felocsúdtam a Lavinia
néni halálhíre és a váratlan örökségem által okozott kezdeti
megrázkódtatásból, úgyhogy ideje volt felmérnem a rám hárult pénzügyi
kötelezettségek mértékét.
A gondolataimba merültem, azon tűnődtem, vajon Lavinia néni miért
zárta ki Eveline-t a végrendeletéből. Még ha meg is bocsátott nekem, ránk
hagyhatta volna a házat osztatlan közös tulajdonként. Igazságtalanság volt a
nővéremet teljesen kihagyni a végrendeletből, de az indulatos jelenet, amit
rendezett, és azok az alaptalan és irigységről tanúskodó vádak, amiket a
fejemhez vágott, nem ösztönöztek arra, hogy lemondjak a javára az
örökségemről.
 Emlékezetembe idéztem unokahúgom és unokaöcsém zord
arckifejezését, amiből arra következtettem, hogy Eveline ellenem hangolta
őket, ami nagyon rosszulesett. Most, hogy ilyen fájó emlékekkel terhelt
utazásra vállalkoztam, és eljöttem Velencébe, szerettem volna
megismerkedni Rosettával és Carlóval. A saját gyermekemet elvesztettem,
de talán jó nagynéni lehetnék, amilyen Lavinia néni volt hozzám. Ismét
elöntött a bánkódás és a keserű önvád.
A könyvszekrényhez léptem. Amikor Lavinia néni feleségül ment a
Contéhoz, magával hozta Angliából Charles Dickens műveit, több
romantikus verseskötetet, valamint Henry James és Thomas Hardy
regényeit. Volt még ott egy fényképalbum, térképek, egy vasúti menetrend,
valamint korábbi biennálékról tudósító röplapok és prospektusok.
Fellapoztam a fényképalbumot, az első oldalról Lavinia néni és Emiliano
bácsi esküvői portréja nézett vissza rám. Már el is felejtettem, milyen
gyönyörű nő volt a nagynéném. Elmosolyodtam egy másik, műteremben
felvett fénykép láttán, amely egy nagy kalapos nőt ábrázolt, akiben
felismertem az anyámat. Engem, pufók csecsemőként, a térdére ültetett, és
egy másik kisgyermek, nyilván Eveline, mellette ücsörgött. Voltak még ott
műteremben készített portrék Eveline-ről és rólam iskolai egyenruhában és
néhány pillanatkép a közös életünkről, amelyeket én készítettem a
Browniemmal.
A könyvszekrény legfelső polcán számlakönyvek sorakoztak. Jól
emlékeztem, hogy Lavinia néni minden hónap végén felülvizsgálta a
háztartási pénzügyeket. Végighúztam az ujjam az évszámokkal jelölt
számlakönyvek gerincén, az 1901-es számnál azonban hirtelen megálltam.
Ezt a könyvet kiemeltem a sorból, és odavittem az íróasztalhoz.
Ez volt az az év, amikor szerelembe estem, az év, amikor minden
megváltozott. Bárcsak hallgattam volna Lavinia néni intelmeire! Lorenzo
annyira elbűvölt, hogy testestül– lelkestül megadtam magam neki. A végén
azonban a szerelmem nem volt elég a számára, és fejet hajtott az anyja
akaratának, amikor az véget akart vetni a kapcsolatunknak. A történtek után
megfogadtam, hogy soha többé nem hozom magam sebezhető helyzetbe
azáltal, hogy szerelmes leszek valakibe. És a fogadalmam meg is tartottam,
bár Lorenzót a szívem legmélyén soha nem szűntem meg szeretni, vagyis
inkább az emlékét szerettem, annak ellenére is, hogy oly kegyetlenül és
gyáván cserben hagyott.
Felsóhajtottam, aztán lefújtam a port a könyvről, és átpörgettem a
lapokat. A májusi bejegyzések között ott volt a zenészek bérleti díja, a
virágkötők, szabók és varrodák számláinak költségei a nyári bálra való
készülődés jeleként. O, micsoda izgalom kísérte a bál előkészületeit! Az
volt az az este, amikor először találkoztam Johnnal is, habár a táncunk után
azonnal megfeledkeztem róla, mert akkoriban már szerelmes voltam
Lorenzóba.
Beesteledett, úgyhogy felkapcsoltam az asztali lámpát. Már előre
megborzongtam a fájóan zűrzavaros időszak emlékétől, de fellapoztam a
szeptember hónapot is. Ahogy átfutottam a bejegyzéseket, azonnal
észrevettem a „Signora Peralta” nevet. Lelki szemeim előtt megelevenedett
a nő, aki néha még mindig kísértette a rémálmaimat. Havi rendszerességgel
küldtek neki kifizetéseket. Bőkezű juttatást kapott élelmiszerekre, amit
azonban ebből vásárolt, azt nyilván ő ette meg, így nekem csak száraz
kenyér és kevéske üres leves maradt. Talán minderről Lavinia néni valóban
nem tudott.
Leemeltem az 1902-es év számlakönyvét is, ebben a rendszeres
kifizetések január hónapban megismétlődtek. Február végén – annak a
gyűlöletes és tragikus február hónapnak a végén, amit soha nem tudtam
elfelejteni – egy dupla kifizetésről szóló bejegyzést láttam „Signora Peralta”
nevére. Ezt követően azonban az ezzel a névvel indokolt költségekről szóló
bejegyzések nem folytatódtak tovább.
Azon év február 11-én kifizettek egy bizonyos „Dottor Sabbinót” is, ez
feltehetően a szülésemnél és a halva született kisbabám eltávolításánál
megkésve segédkező orvos tiszteletdíja lehetett. Ama borzalmas időket
követő egyik évben sem felejtettem el megsiratni Sofia halálának
évfordulóját február 11-én.
Utána, egy nappal későbbi keltezéssel, egy nagy összegű kifizetést
jegyeztek be egy bizonyos Signor Luigi Vianello nevére. Elbizonytalanodva
meredtem e bejegyzésre. Az egybeesés, hogy ezekben az időkben ilyen
jelentős összeget fizettek ki valakinek, túlságosan nagy volt ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyjam. Ki lehetett ez az ember? És miért adott át neki
Lavinia néni egy ilyen hatalmas összeget? Egy fahasáb hamuvá omlott
össze a kandallóban, és narancsszínű szikra csapott fel a kéménybe.
Gondolataimba merülve bámultam tovább a számlakönyvet.
Már teljesen besötétedett, amikor Valentina lépett be jelenteni, hogy a
vacsora tálalva van. Étkezés közben is azon töprengtem, vajon mi lehet az
iménti felfedezésem magyarázata.
***
Másnap korán reggel visszatértem a dolgozószobába, és nekiálltam
átvizsgálni a többi számlakönyvet, hátha találok még bennük e bizonyos
Luigi Vianellóra vonatkozó utalásokat, amelyek megmagyarázzák az első
bejegyzést. Elmerültem a kutakodásban, és felfedeztem, hogy ez az ember
minden évben jelentős összeget kapott a gyermekem születésnapján,
egészen 1912-ig, amikor is a juttatások megszűntek. Lehetséges lenne, hogy
ez az ismeretlen férfi valahogy tudomást szerzett a szégyenemről, és
megzsarolta a nagybátyámat és a nagynénémet?
 Újra elővettem az 1902-es könyvet, és egy temetkezési vállalkozónak
kifizetett összeg után kutatva ismét végigfutottam a február és március
hónapok bejegyzésein. De semmi ilyesmit nem találtam. Könnyek gyűltek a
szemembe, ahogy elképzeltem, hogy a kisbabámat egy temető gazos
szegletében egy jelöletlen sírba hántolják. Mivel azonban kihordott
terhességből született, igazi temetést kellett kapnia, és ezért ki más fizetett
volna, mint Lavinia néni?
Ekkor képtelen ötletem támadt. Ha Sofiat nem temették el, akkor talán
meg sem halt? Lehetséges volna, hogy Lavinia néni úgy intézkedett, hogy
árvaházba küldjék? Talán azt gondolta, hogy jobb, ha azt hiszem, hogy a
kisbabám holtan született, hogy szabadon új életet kezdhessek?
Hevesen vert a szívem. Néha mély álmomból még ma is riadtan ébredtem
fel, és meg voltam győződve arról, hogy tisztán hallottam, ahogy a
kisbabám felsírt, miután Signora Peralta beadta nekem a nyugtatószert.
Becsuktam a számlakönyveket, és reszkető kézzel a helyükre
csúsztattam. Aztán támadt még egy őrült ötletem. Lehetséges lenne, hogy
Lavinia néni azért fizetett Signor Vianellónak, mert ez az ismeretlen férfi
örökbe fogadta Sofiat? Ha ez igaz lehet, és nem csupán vágyálom, akkor
Sofianak még ma is életben kell lennie. Tudtam, hogy túl sok a
valószerűtlen és reménykedő feltevés ebben az elképzelésben, de ó, milyen
csodálatos volt csak a gondolat is!
Éppen arról álmodoztam, vajon hogyan nézhetne ki most a kislányom, ha
életben lenne, amikor Valentina lépett be, kezében egy csésze kávéval.
– Valentina – szólítottam meg -, ismersz egy bizonyos Signor Luigi
Vianellót?
– Luigi Vianellót? Miért kérdez éppen róla?
– Tehát ismered? – visszafojtottam a lélegzetem.
– Hát nem emlékszik rá, amikor itt járt?
 – Nem, különben nem kérdeznélek róla!
– Carmelára csak emlékszik, nemde?
– A nagynéném komornája volt.
Valentina bólintott.
– Ügyes kezű leány volt, az már biztos. Hogy az milyen szépen tudott
varrni... egy alkalommal megöltött egy nagy szakadást a szoknyámban, de
úgy, hogy utána senki se tudta volna megmondani, hogy ott valaha szakadás
volt.
– Valentina – mondtam, miközben alig tudtam megőrizni a nyugalmamat
-, mi köze van Carmelának Signor Vianellóhoz?
– Egyik évben karácsony előtt történt. – Összeráncolta a homlokát, aztán
kisimult az arca. – Ó, hát ezért nem emlékszik! Az a karácsony volt, amikor
maga odavolt abban az iskolában, Svájcban. Igen, Carmela nagyon izgatott
volt, mert a húga, Angelina jött látogatóba a férjével... Luigi Vianellóval.
Mély levegőt vettem.
– 1901 karácsonyán – mormoltam.
– A Conte és a Contessa rendkívül nagylelkűek voltak – folytatta
Valentina. – A szalonban fogadták Angelinát és Luigit, és hosszan
elbeszélgettek velük. Én vittem nekik kávét és panettonét*
– És hol él most Angelina és Luigi?
Valentina vállat vont.
– Kérlek, próbálj visszaemlékezni!
– Carmela biztosan tudja.
– És ő hol van most?
– A háború idején ment el a palazzoból. Akkoriban nagyon nehéz idők
jártak itt. A vizek városában nincsenek pincék, ahol a civilek menedéket
találhatnának a bombák elől. Félelmetes volt itt maradni.
– És hová ment Carmela?
 – A húga közelében akart lenni. Benacóban, azt hiszem. Megyek,
megnézem, hátha megvan még a címe.
Türelmetlenül várakoztam, amíg ismét belépett, és átnyújtott nekem egy
papírcetlit.
– Jól emlékeztem – mondta -, Benacóba ment.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, a címre pillantottam.
Carmela Lombardi, Benaco, via Garibaldi Ismét a könyvszekrényhez
léptem, és előkerestem Veneto térképét, majd kiterítettem az asztalra. Úgy
tűnt, Benaco egy kis falu Rovigo mellett. Először Padováig kell utaznom, és
ott át kell szállnom Rovigo felé. Az órámra pillantva láttam, hogy ha
igyekszem, még a mai nap folyamán megjárhatom az utat oda– vissza.
Lesiettem a konyhába, ahol Valentina és Jacopo éppen együtt
kávézgattak. Jacopo köszönésképp megbiccentette a fejét, és kisomfordált a
hátsó ajtón.
– Valentina, összekészítenél nekem kenyeret és sajtot egy uzsonnás
csomagban? Vonatútra megyek, úgyhogy nem leszek itt ebédidőben.
Visszaloholtam az emeletre a kabátomért, majd kisiettem a Palazzoból, és
átnyargaltam a sikátorokon, amíg el nem értem a Canal Grandét, a vízibusz
megállóját. Már jó néhány várakozó utas összegyűlt, jelezvén, hogy nem
kell sokáig várni a hajó érkezésére. Ennek ellenére is türelmetlenkedve
álltam egyik lábamról a másikra, hogy folytathassam végre az utamat.
Nemsokára már a Padovába tartó vonaton ültem. Izgatottság és
reménykedés lüktetett az ereimben, váltakozva a kijózanító felismeréssel,
hogy a halvány remény, hogy rátalálok a lányomra, minden valószínűség
szerint hamarosan szertefoszlik.

* Gyümölcskenyérhez hasonló olasz sütemény, amit jellemzően a

karácsonyi és újévi időszakban készítenek.
 Hetedik fejezet

Padovában átszálltam, és utána már minden nehézség nélkül megérkeztem

Rovigóba. Az állomásról kilépve egy tágas térre értem, ahol nagy
megkönnyebbülésemre néhány várakozó konflist is találtam. Az egyik
kocsis hajlandó volt nemcsak elvinni célomhoz, hanem vállalta, hogy meg
is vár, amíg végzek a dolgommal. Sebes tempóban indultunk utunknak.
Amint kiértünk a településről, az út keskeny lett, és kátyús.
Szorosan fogtam a kapaszkodószíjat, miközben a tanyák közötti rögös
csapáson zötykölődtünk, és közben azon tépelődtem, vajon teljesen
megbolondultam– e, hogy egy kósza feltevésen felbuzdulva elindultam egy
ilyen utazásra. Hogyan lehetek képes áltatni magam azzal, hogy a
gyermekem életben lehet, pusztán azért, mert valaki kifizetett egy nagyobb
összeget egy cseléd rokonának? Amellett nem tudtam elképzelni, hogy akár
egyetlen orvos is hajlandó lenne kockára tenni a szakmai jó hírét azért,
hogy hazudjon egy csecsemő haláláról.
Benaco kis falujában, a via Garibaldin egy takaros kis ház előtt álltunk
meg. Elküldtem a kocsist útbaigazítást kérni.
Amikor visszatért, továbbindultunk.
Néhány perccel később a konflis a Ristorante Angelina előtt állt meg.
Elég takaros és rendes kis helynek látszott, az ablakokban csipkefüggönyök
lógtak, a homlokzatot nemrégiben festették le szép zöldre.
Lekászálódtam a kocsiról, bekukucskáltam az ablakon, és azt latolgattam,
vajon Sofia odabenn van– e. Ha igen, akkor mit teszek? Megfeddtem
magam, hogy idekint teketóriázom, és beléptem.
 Odabent többen ejtőztek egy későn elköltött ebéd felett, ám csalódásomra
fiatal leánynak nyomát sem láttam.
Egy kopaszodó, középkorú pincér lépett elő, hogy széles, barátságos
mosollyal köszöntsön.
– Beszélhetnék, kérem, Signor Vianellóval? – kérdeztem.
A pincér a mellkasára csapott a kezével.
– Én lennék Signor Vianello. Amint látja, jelenleg elfoglalt vagyok, de a
vendéglő hamarosan bezár. Óhajt itt ebédelni, Signora?
Egy fiatal pincérre pillantottam, aki éppen egy sajtokkal megpakolt tálat
szolgált fel az egyik asztalnál, és egyszerre farkaséhes lettem. Bólintottam.
Egy üres asztalhoz vezetett, aztán kenyeret és egy kancsó vizet tett elém.
– Egy pillanat türelmét kérem – mondta -, és máris hozok valami igazán
fenségeset.
Figyeltem, ahogy továbbment, itt– ott megállt, hogy elvegyen egy üres
tányért vagy Egy-két jó szót váltson a vendégeivel. Közben magamban
azon töprengtem, vajon ő lehet– e Sofia örökbe fogadó apja. Honnan
vehetnék elég bátorságot hozzá, hogy ezt megkérdezzem tőle?
Lármás hahota zendült fel egy szomszédos asztalnál, ahol négy fiatal férfi
egy üveg bort iszogatott. Egyikük tolószékben ült. A háta előrehajlott, és
amikor magán érezve a tekintetemet rám nézett, az egész felsőtestével
megfordult, mintha a nyaka merev lenne.
Udvariasan felém emelte a poharát, sötét szeme jókedvtől csillogott.
Visszamosolyogtam, és félrefordítottam a tekintetemet.
Egy pillanattal később Signor Vianello újra hozzám lépett. Az egyik
kezében fél kancsó fehérbort, a másikban egy tál sülthal– válogatást tartott.
Jelentőségteljes mozdulattal tette le elém az ételt.
A hal palacsintabundában volt, finom ropogósra sült, és citromlétől
illatozott. Az utolsó falatig megettem.
 A négy fiatal férfit leszámítva a többi vendég elment, mire befejeztem a
lakmározást.
Signor Vianello két pohárka grappával a kezében tért vissza, és
letelepedett velem szemben.
– Szeretne velem beszélni?
Tétováztam, a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől.
– Egy kényes természetű ügyben szeretnék önnek kérdéseket feltenni.
Gyanakodva mért végig.
Belekortyoltam a grappába, hogy nyerjek magamnak még néhány
másodpercet.
– Tizenhét évvel ezelőtt Contessa Di Sebastiano egy igen jelentős
összeget fizetett ki önnek, miután ön a feleségével látogatást tett nála
Velencében. Megmondaná, hogy miért kapta ezt a pénzt?
– Miért érdekli?
A hangja éles volt, és megszeppentem. Ez az ember akár meg is
zsarolhatta Lavinia nénit, függetlenül attól, hogy Sofia életben maradt– e
vagy meghalt.
– A Contessa a nagynéném volt – feleltem.
– Volt?
– Egy héttel ezelőtt meghalt.
-igazán sajnálom – ellágyult a hangja.
– Kérem – folytattam -, meg tudná mondani, hogy milyen célból történt
ez a kifizetés?
Kiitta a grappáját.
– Tizenhét év nagyon sok idő. Hogyan várhatja, hogy visszaemlékezzek
egy ilyen régi pénzügyletre?
– Egy ekkora összeget nehéz lenne elfelejteni. És számomra nagyon
fontos lenne – a hangom megremegett.
 Fürkészőn méregette az arcomat, aztán hirtelen felállt. – Elnézését kérem
– ezzel visszament a konyhába.
Ezt úgy vegyem, hogy utamra küldött? De hogyan tudnék felállni és
elmenni most, amikor felcsillant a remény, hogy végre megtudhatom, mi
történt? Ülve maradtam.
Néhány perccel később visszajött a konyhából, egy asszony társaságában.
A nő tágra nyílt barna szemében riadalom tükröződött, miközben a
vendéglős Angelinaként, a feleségeként mutatta be. Leült mellém, és
kövérkés ujjait úgy kulcsolta össze, mintha imádkozna.
– Kérem – szólaltam meg ismét -, meg tudná mondani, hogy a
nagynéném miért fizetett ki egy olyan nagy összeget önöknek?
A földre szegezte a tekintetét, és nem válaszolt.
Signor Vianello jól hallhatóan felsóhajtott.
– Maga a gyermek szülőanyja? – kérdezte.
Idegesen összerándultam. E szavak elfeledtették velem egész addigi
igyekezetemet, hogy tartózkodóan óvatos legyek, és nekik szegeztem a
kérdést,
– Holtan született a kisbabám?
Signor Vianello felnyögött, és a csuklómra tette a kezét.
– Nem. Gyönyörű, életerős kisbaba volt, és erőben, egészségben nőtt fel.
Elakadt a lélegzetem és zúgott a fejem. Szinte felfogni sem bírtam, hogy
amiben reménykedtem, igaz.
– Kérem – szólaltam meg -, láthatnám őt?
– Nincs már velünk – válaszolta Angelina Vianello. A szemét ismét
lesütötte. – Tízéves volt, amikor itt hagyott bennünket.
Feljajdultam.
– Nem lehet! Ne mondják, hogy meghalt!
Signor Vianello megrázta a fejét.
 A szomszédos asztalnál ülő társaság harsányan felröhögött valamin, amit
a tolószékes fiatalember mondott. Signor Vianello megcsóválta a fejét.
– De hát akkor hol van a kislányom? – kérdeztem. – Mi történt vele?
Angelina a férjére nézett, aki válaszul bólintott.
– Elmondom én.
Előrehajoltam.
– Kérem, beszéljen el mindent az elejétől fogva!
Angelina beszélni kezdett.
– A Contessa magánkívül volt a bánattól, miután kegyed elment a
Palazzoból, Carmela azonban sejtette, hogy azért küldték el, mert várandós.
Úgyhogy beszélt a Contessával, és felajánlott neki egy lehetséges
megoldást a helyzetre. A nagynénje beleegyezett az ajánlatába, és Carmela
ezt követően írt nekünk az ötletéről.
– Hogy fogadják örökbe a kislányomat?
Angelina megrázta a fejét.
– Nem, csak a nevelésére kértek fel. – Tanácstalanul felhúzta a vállát. –
Talán a Contessa úgy gondolta akkor, hogy amint kegyed férjhez megy,
tudatja majd önnel, hogy Soha életben van. Hogy aztán a férje
beleegyezésével később magához tudja venni a gyermeket.
– Soha nem beszélt nekem erről – mondtam. Csakhogy az is igaz, hogy
szinte minden kapcsolatot megszakítottam Lavinia nénivel, miután férjhez
mentem, és bontatlanul visszaküldtem a nekem írt leveleit. – Saját
gyermekük nem született?
– De, van egy fiunk, Tommaso – felelte Angelina. – És pontosan ezért
vállaltuk el a kis Sofia nevelését. – A szemembe nézett. – A Contessa által
támasztott egyik feltétel az volt, hogy a gyermeket Sofianak kell hívnunk,
amely nevet a szülőanyja választotta neki.
 – Tommaso ötéves volt akkor – vette át a szót Signor Vianello. – Amikor
megszületett, megállás nélkül sírt. A doktor felfedezte, hogy több bordája is
törött. Úgy hittük, a földre eshetett, de a bába tagadta, hogy leejtette. Aztán
amikor Tommaso elkezdett mászni, és egy lépcsőfoknyit lehuppant, azonnal
eltörte a lábát. A doktor ekkor jött rá, hogy valami olyan kórságtól szenved,
amitől a csontjai törékenyebbek másokénál. Végleges gyógyír nincs rá, csak
kezelni lehet. Az állandó kezelés azonban nagyon költséges volt, így
reménytelen helyzetbe kerültünk.
– Aztán megérkezett az a levél Carmelától – folytatta Angelina. – A
Contessa nagy összeget fizetett azért, hogy elvállaltuk a kisbaba
felnevelését, és ebből képesek voltunk finanszírozni Tommaso
gyógykezelését is.
– Az ég ajándéka volt az a kislány nekünk – jegyezte meg Signor
Vianello.
– Carmela hozta el hozzánk Sofiat, amikor mindössze egynapos kis
csöppség volt – vette át a szót ismét Angelina, és az arcán mosoly játszott. –
Olyan volt a szájacskája, mint egy kis rózsabimbó, a hajacskája pedig sötét
színű és puha.
– Én egyszer sem, egy pillanata sem láthattam őt, mielőtt elrabolták
tőlem – mormoltam.
– Önmagáért szerettem őt – folytatta Angelina -, nem csupán azért, amit a
neveléséért kapott fizetség jelentett Tommasónak.
– És nézze csak meg most a fiunkat – mondta Signor Vianello, és a
szomszédos asztalnál ülő tolószékes fiatalemberre mutatott.
Ismét a fiatal férfira pillantottam, jóízűen nevetgélt a barátai körében,
szemmel láthatóan jól érezte magát, és én szívből örültem neki, hogy a
nagybátyám és a nagynéném pénze segített enyhíteni a szenvedésein.
– Mi történt, amikor Sofia tízéves lett?
 Angelina arca elkomorult.
– Éppen segédkezett körülöttem, amikor bejött a vendéglőbe egy hölgy.
Elegánsan volt öltözve, nyakában aranykeresztet viselt... A vonásai azonban
olyan ridegek voltfok, mintha márványból faragták volna őket. Idehívtam
Luigit is, mert nem tetszett nekem, ahogy maga felé fordította a lány fejét,
hogy az arcát mustrálgassa.
Signor Vianello összehúzta a szemöldökét, miközben felidézte a nap
eseményeit.
– Signora Manciniként mutatkozott be, és közölte, hogy a Contessa úgy
határozott, Sofianak zárdába kell mennie, hogy jó oktatásban
részesülhessen. Volt nála egy levél is a Contessa ügyvédjétől, amely
tanúsította, hogy Signora Mancini jogosult a gondjaiba venni Sofiat.
– Én mondtam neki, hogy a kislány jól érzi magát a mi falusi iskolánkban
– szúrta közbe Angelina -, de ő így felelt, „Ha valóban jót akarnak e
gyermeknek, akkor tudnák, hogy ennél jobb körülményeket érdemel.”
Látnia kellett volna, milyen undorral fintorította el az ajkát, miközben
körüljártatta a tekintetét a vendéglőnkben...
– Úgyhogy muszáj volt elengednünk vele Sofiat – mondta Signor
Vianello.
– És hol van most?
Angelina ajka megremegett, és a férjére pillantott.
– írtam a Contessának – felelte -, amiben kérleltem, hogy bízza újra a
gondjainkra Sofiat. Aztán néhány nappal később a nagynénje személyesen
ellátogatott ide, és nagyon fel volt dúlva. Nem tőle származott az az
ügyvédi levél, és fogalma sem volt róla, merre lehet Sofia.
A kezemet a szám elé kaptam.
– Tehát ez a Signora Mancini elrabolta őt? – Izgatottan kapkodtam levegő
után. – Hagyták, hogy elvigye magával a gyermekemet! – Mérgemben
felemeltem a hangom. – Miért nem egyeztettek előbb a Contessával, hogy
szóban is erősítse meg az utasításait?
– Milliószor kérdeztük azóta magunktól ugyanezt – felelte megtörtén a
férfi. – Tudja, mi egyszerű emberek vagyunk, és Signora Mancini hivatalos
iratot mutatott...
– Látták azóta a lányomat?
– Nem – mormolta Angelina. – A Contessa megígérte, hogy nyomoztat
majd utána, de soha nem találta meg. Luigi elment az összes környékbeli
zárdába, de Sofia egyikben sem volt. Azóta mindennap hazavártuk őt.
Olyan vigasztalan hangon beszélt, hogy a haragom ellenére is
megsajnáltam.
– Most már legalább tudom, hogy Sofia él. A keresésére indulok. És nem
adom fel, amíg meg nem találom őt!

* Olasz törkölypárlat.
 Nyolcadik fejezet

Még akkor is kóválygott a fejem a felfedezésem által okozott

megrázkódtatástól, amikor visszaérkeztem a Palazzo-ba. Fél éjszaka le sem
tudtam hunyni a szemem, folyton csak a történteken rágódtam.
Másnap sem voltam képes tiszta fejjel gondolkodni. Az egyik percben
mérhetetlen boldogság töltött el a tudatra, hogy a lányom él, a
következőben azonban visszaemlékeztem, hogy a hollétéről semmit sem
tudok, és kétségbeesés vett rajtam erőt. Muszáj volt rátalálnom, és
meggyőződnöm arról, hogy biztonságban és jól van.
Milliószor elismételtem magamban az Angelina és Luigi által előadott
történetet, és újra meg újra elidőztem a Signora Manciniról szóló részeken.
Angelina hangsúlyozta, hogy elegánsan öltözött hölgy volt. Egy másik,
általuk említett részlet is motoszkált a gondolataim mélyén, de az agyam a
kialvatlanságtól túlságosan tompa volt ahhoz, hogy eszembe idézzem, mi
lehetett az.
Képtelenség lett volna visszatérnem a megszokott londoni életemhez,
amíg ki nem derítem, hogy mi történt Sofiaval. Visszamentem Lavinia néni
dolgozószobájába abban a reményben, hogy ott a történtek újabb részleteire
akadok.
Állt a szobában még egy nagy szekrény, amihez addig még hozzá sem
nyúltam. Kinyitottam, és kiemeltem belőle egy kupac összekötegelt régi
újságot és jó pár jegyzetfüzetet, tele különféle listákkal és ilyen– olyan
feljegyzésekkel. Találtam egy emlékkönyvet is, amibe éppen bele akartam
nézni, amikor Valentina nyitott a szobába.
 – Signor Benedetti van itt – szólalt meg, és összeráncolt homlokkal
jártatta végig a tekintetét a kidobásra ítélt újságkupacok halmain és a csurig
telt szemetesen. – A szalonban várja önt.
Sajgóit a fejem és feszült lelkiállapotban voltam, nem vágytam
társaságra.
– Nagyon elfoglalt vagyok – mondtam. – Talán jobb lesz, ha ebben a
szobában fogadom.
Valentina felkapta a szemetest, és kiment a szobából.
Szórakozottan pörgettem át az emlékkönyv lapjait, amíg az egyik oldal
meg nem ragadta a figyelmemet. Egy újságkivágás volt egy fényképpel a
The New York fejből 1913-ból, a fénykép Johnt és engem ábrázolt a
fotókiállításomon. A férjem beleegyezett, hogy Solly Goldman New York-i
fényképész iránymutatásával képezzem magam a Fifth Avenue-n. Solly
időnként átengedte nekem a galériájának egy részét, hogy kiállíthassam a
saját munkáimat is. Én postáztam el akkor ezt az újságkivágást Lavinia
néninek, mert titkon reméltem, hogy büszke lesz rám, és a tény, hogy
megőrizte az emlékkönyvében, mélyen meghatott.
Valentina tért vissza a látogató kíséretében.
– Kérem, foglaljon helyet, Signor Benedetti – köszöntöttem, és
magamban reménykedtem, hogy az arcom nem lett olyan maszatos a portól,
mint az ujjaim hegye.
– Mrs. Wyndham, jó hírrel szolgálhatok az ön számára. – Kissé
egyenetlen fogsora hidegfehéren villant melegszínű arctónusa mellett,
amikor mosolygott. – Találtam egy érdeklődőt a Palazzora. Az ajánlata
talán egy kevéssel alatta marad a vártnak... – megvonta a vállát -, de be kell
látni, az épület nincs jó állapotban.
– Én nem vettem észre semmi komolyabb problémát vele. A fürdőszoba
fel lett újítva, és bevezették az elektromosságot, úgyhogy teljesen megfelel
a modern kor követelményeinek.
– Minden ehhez hasonló ingatlan folyamatos és gyakran költséges
karbantartást igényel. Velence a tengerre épült, és az árapály az alapozástól
kezdve rohasztja ezeket az ódon épületeket.
– Elég hosszan éltem itt ahhoz, hogy ezt én is tudjam. Kicsoda ez a
reményteli érdeklődő? – kérdeztem. – És mikor kívánja megtekinteni a
Palazzot.
– Arra nem lesz szükség. Az illető gyakran vendégeskedett a Conténál és
a Contessánál, úgyhogy jól ismeri a házat. És névtelen kíván maradni, amíg
nyélbe nem ütjük az üzletet.
– Valószínűleg amúgy sem ismerném őt. – Ismét az emlékkönyvre
pillantottam, és megigazítottam, hogy a széle párhuzamos legyen az
íróasztal lapjának szélével. – Elképzelhető azonban, hogy egyelőre még
nem kívánok továbbadni a házon – folytattam -, különösen ha áron aluli az
ajánlat.
Benedetti arcáról lehervadt a mosoly.
– De hiszen az mondta, hogy nem óhajt Velencében élni.
– Van néhány lezáratlan ügy, amit el kell intéznem, mielőtt elutaznék
innen – mondtam. – Azután tisztábban látom majd a további terveimet.
– Lezáratlan ügyek? Miféle ügyei lehetnek itt egy önhöz hasonló
hölgynek?
Hitetlenkedő hangneme, amely azt sugallta, hogy képtelenségnek tartja a
gondolatot is, felbosszantott. De nem árulhattam el, hogy a törvénytelen
lányomat keresem, egy gyermeket, akiről azt hittem, hogy a születésekor
meghalt, és aki most váratlanul életre kelt. Azt gondolná, hogy elment az
eszem, és a tetejébe még romlottnak és erkölcstelennek is tartana.
– Signor Benedetti – válaszoltam lágy, mézesmázos hangon -, ön
alábecsül engem. Talán nem tudja, hogy hivatásos fotós vagyok? A
munkáimat többször is kiállították New Yorkban. – Felnyitottam az
emlékkönyvet, és megmutattam neki az újságkivágást. – Ez a fénykép is az
egyik kiállításom megnyitóján készült.
Meghökkenten bámult a fotóra.
– Ezt követően – folytattam – két album is megjelent a fényképeimmel. A
háború alatt, miután megözvegyültem, Franciaországba utaztam, hogy
önkéntes munkát végezzek. Talán hallott már Alice Bellanti haditudósítóról.
Bólintott.
– Néhány riportját a sajtóban az én fényképeim illusztrálták. Az Élet a
nyugati frontvonalak mögött című könyvem pedig tavaly jelent meg, és már
a harmadik kiadásánál jár. Legújabb albumomat, a Londoni látképeket
nemrégiben jelentette meg a kiadóm, és éppen új ihletet kerestem a
következő munkámhoz. És most megtaláltam.
– De hát...
-igen – folytattam, arcomon diadalmas mosollyal, miközben próbáltam
még néhány másodpercet nyerni a rögtönzéshez. – A következő albumom
címe az lesz, hogy… – Signor Benedetti türelmesen kivárta, amíg egy
pillanatra elnémultam a hatás kedvéért – A dicsőséges Velence.
Idegesen megdörzsölte az orrát.
– És mennyi időbe telik egy ilyen remekmű elkészítése? Az érdeklődő
nem biztos, hogy hajlandó lesz addig várni.
– O, biztosan jön majd más helyette – feleltem. – Küldjön az illető egy
hivatalos ajánlatot írásban, és fontolóra veszem, hogy megéri– e az ajánlott
árért eladnom a Palazzot és szállodába költöznöm a köztes időre.
– Biztos vagyok benne, hogy ez lenne a helyes választás.
– Ezt magam döntöm el, amint kézhez kapom az írásos ajánlatot.
Signor Benedetti lemondóan felsóhajtott.
 – A nagynénje hasonlóan sajátos... – elhallgatott, mielőtt folytatta volna –
függetlenséggel intézte a dolgait.
Elmosolyodtam.
– A „makacs” szót próbálja elkerülni?
– A Contessa mindig biztos volt a dolgában – válaszolta. – Kivéve
pénzügyi kérdésekben, olyankor szívesen megfogadta a tanácsomat.
– Valóban? Pedig átnéztem a számlakönyveit, és szépen rendezett
nyilvántartásokat vezetett.
Szigorú pillantással mért végig.
– A számlakönyveit? Mi okból nézte át őket?
– Most, hogy a tulajdonomba került a palazzo, fel kellett mérnem, hogy
ez milyen költségekkel és kötelezettségekkel jár a számomra. Több
rendezetlen számlát is találtam, és ott van a személyzet bérének ügye is.
Szerettem volna megkérdezni öntől, hogy mekkora összeg maradt a
nagynéném bankszámláján?
– Még hátra vannak bizonyos adminisztratív teendők, mielőtt az is az ön
kezébe kerülhet. Ha átadja nekem e számlákat, én gondoskodom róla, hogy
rendeződjenek a hagyatékból.
Kinyitottam az íróasztal fiókját, és felé toltam a kifizetésre váró
számlákat.
– Van még egy dolog, amiről beszélnem kell önnel – mondta Signor
Benedetti. – Az érdeklődő felajánlotta, hogy átveszi a bútorzatot is.
Feltételezem, hogy ez önnek is kedvezőbb, hiszen így nem szükséges
bajlódnia azzal, hogy aukciósházba szállíttassa a tárgyakat.
A szavait fontolóra vettem. Az antik bútorzat nagy része viaszolásra és
javításra szorult, de volt köztük néhány páratlanul gyönyörű és feltehetően
értékes darab is.
 – Előbb megvárom, hogy mi az illető ajánlata, aztán tudok majd döntést
hozni ezzel kapcsolatban is. – Felálltam. – Van még valami, amit szükséges
átbeszélnünk? Ha nincs, akkor bocsásson meg, de felettébb sok a dolgom.
Kurtán megbiccentette a fejét.
– Ismét eljövök, amint újabb információm lesznek, vagy akkor, ha alá
kéne írnia valamilyen dokumentumot. A köztes időben legyen szíves
bankszámlát nyitni itt, Velencében, hogy fogadni tudja a nagynénje
hagyatékából felszabaduló pénzeket.
Amint távozott, hátradőltem az íróasztali karosszékben. Kibámultam az
ablakon a délutáni napsütésben ragyogva csillogó kanálisra. Egy hajó haladt
el éppen, és a nyomában kavargó víz tükröződése pazar fényjátékot rajzolt a
dolgozószoba mennyezetére.
Túlságosan türelmetlen voltam Signor Benedettivel, pedig csak azt tette,
amire megkértem, és érdeklődőt talált a Palazzora. Valószínűleg illő lesz
bocsánatot kérnem tőle, ha azt szeretném, hogy a továbbiakban is
számíthassak a segítségére. Az órámra pillantottam. Fél négy volt. Egy órán
belül alkonyodni fog, de arra még bőven maradt időm, hogy sétáljak egyet a
friss levegőn és kiszellőztessem a fejem.
Felkaptam a kalapomat és a kabátomat, és lesiettem a konyhába, hogy
tudassam Valentinával, hogy járok egyet a piazza di San Marco felé.
– Akkor vegyen gumicsizmát is – mondta. – Elöntötte az acqua alta.
Előző este telihold volt, és olyankor gyakran erős a dagály, különösen
amikor a szél az Adria felől fúj át a lagúnán.
– Ó, de bosszantó. Attól tartok, Lavinia néni csizmája túlságosan kicsi
lenne rám.
– Többféle csizma is van, különböző méretekben. A Contessa szerette, ha
tartunk mindenfélét a vendégek számára. Jöjjön, megmutatom.
 Követtem őt a portegón át egy raktárszobába, ahol egy sor gumicsizma
várakozott bekészítve egy alacsonyan fekvő polcon. Hamar megtaláltam a
hozzám illő párt.
A kertkapu felől indultam utamra, és a ponté dell’Accademia felé vettem
az irányt. Jó ideje volt már, amikor utolszor jártam– keltem Velence
utcáiban és sikátoraiban, de a legkisebb nehézség nélkül megtaláltam a
hidat. Félúton a sekély íve fölött megálltam, a könyökömmel a korlátra
támaszkodtam, és lepillantottam a Canal Grandéra. A víz élénkkék színű
volt a napsütésben, és mindenfelé gondolák, vaporettók és bárkák úsztak
rajta. A lagúna felől egy hirtelen széláramlat belekapott a kalapom
karimájába, de a fejemre szorítottam, mielőtt tovarepíthette volna.
A híd túloldalán visszaereszkedtem az utcaszintre, és elindultam a piazza
di San Marco irányába, de egy zsákutca az utamat állta. Visszaindultam
arra, amerről jöttem, és egy másik utcával próbálkoztam, ahol egy kisebb
csatornához értem. Egy keskeny sétány haladt a partján, és hálás lehettem a
kölcsönbe kapott csizmámért, mert a víz már felcsapott a széleken.
A sétány a campo Santo Stefanóhoz vezetett. E tér az egyik végén
elterülő hatalmas, téglafalú és cseréptetős templom után kapta a nevét.
Tengervíz bugyogott fel a lefolyókból, és széles pocsolyákban ült meg az
utcaköveken, amiket üggyel– bajjal megkerültem. Egy sikátoron át
elhagytam a teret, és megkíséreltem erre is, arra is továbbhaladni a mögötte
elterülő utcácskák dühítően kusza szövedékében, de mindenfelől egy
téglafal vagy egy olyan csatorna állta utamat, amit nem szelt át híd.
Útbaigazítást kértem egy idős asszonytól, válaszul pattogós utasításokkal
árasztott el venetói tájszólásban, amit hiányos fogsora miatt még
nehezebben értettem. Így is felfogtam a lényeget, és elhaladtam a Teatro La
Fenice operaház előtt, átkeltem egy újabb hídon egy csatorna felett, és
keresztülbarangoltam még Egy-két macskaköves utcácskán, míg végre is a
piazza di San Marcón lyukadtam ki.
A szikrázóan türkiz lagúna vize megcsillant az előttem megnyíló tágas
piazza szélén, a tér nagy részét akkor éppen bokamagasságig lepte el a
tengervíz. Sirályok ricsajoztak a magasban és férfiak utasításokat
kurjantottak egymás felé, miközben rutinos hatékonysággal magasított
sétányokat emeltek az oszlopsoros épületek elé.
A két különálló, magas oszlop, a San Marco és a San Teodoro talapzata
vízben állt, annak idején e két oszlop jelentette a város kapuját a lagúna
felől érkezőknek. Az azúrkék égbolt felé magasodó campanile helyét
gondosan megválasztották, kitűnő őrtoronyként működött a közeledő hajók
megfigyeléséhez, de a tengeren hajózóknak is iránymutatásul szolgált, hogy
biztonsággal betaláljanak a kikötőbe.
Egy homályos emlék villant az eszembe az első alkalomról, amikor itt
jártam. Pokolian forró nap volt. Szinte most is éreztem, ahogy az elnyalt
fagylalttól kissé ragacsos praclimat Emiliano bácsi a tenyerében szorosan
fogja, miközben Velence kereskedelmének lenyűgöző történelméről mesél.
A történetei szinte megelevenedtek a szemem előtt, érezni véltem a
levegőben a fűszerek illatát, és magam előtt láttam a selyemkereskedőket is.
Most elragadtatott áhítattal figyeltem, ahogy a napnyugta a Szent Márk–
székesegyház bizánci stílusú kupoláit apránként sáfránysárgával és
arannyal festette meg. Izgatottság vett rajtam erőt, ahogy elképzeltem a
fenséges fényképeket, amelyeket itt készíthetnék. Senki sem vitathatta,
hogy a vizek városa eszményi hely egy fotósnak. Legközelebb, amikor újra
eljövök a piazzára, talán egy órával napszállta előtt, megmászom majd a
campanilét, hogy megörökíthessem a tornyot körülölelő panorámát.
Az aranyló esti napsütés teljesen elcsitította sajgó fejfájásomat. Sofianak
lennie kell valahol. Nem számít, mivel jár, addig folytatom a keresést, amíg
meg nem találom őt.
A nap korongja lebukott a tetők mögé, úgyhogy keresztülcuppogtam a
piazza di San Marcón, hogy még azelőtt visszataláljak a Palazzohoz,
mielőtt sötétségbe borulna a város.
***
Azon az éjszakán hangos kiáltással riadtam fel álmomból, amiben
Lorenzót próbáltam utolérni, miközben ő egy keskeny sikátorban rohant
előre. Visszapillantott rám, és arra ösztökélt, hogy siessek, hogy
megtaláljuk a lányunkat. Mindahányszor majdnem beértem, ő befordult egy
másik sikátoron.
A hold ezüstös fénnyel vonta be az ágyamat. A párnám alatt zsebkendő
után kutattam, hogy felszáríthassam a könnyeimet. Ennyi év elteltével sem
lett könnyebb elfogadnom a tényt, hogy Lorenzo képes volt elhagyni
engem. Gyanítottam, hogy az édesanyja kényszerítette, hogy távozzon
Velencéből, de ha valóban szeretett, akkor biztosan megtalálta volna a
módját, hogy valahogyan kapcsolatba lépjen velem.
Hirtelen felültem az ágyban.
Lorenzo anyja!
Ez volt az a részlet, ami ott motoszkált a gondolataim mélyén a nap
folyamán. Felidéztem Angelina leírását a nőről, aki magával vitte Sofiat.
Elegánsan volt öltözve, nyakában aranykeresztet viselt... A vonásai azonban
olyan ridegek voltak, mintha márványból faragták volna őket. Ez az! Azon
a borzalmas napon, sok– sok évvel ezelőtt, amikor kézhez kaptam Lorenzo
levelét, és merészen meglátogattam Signora Albanit... Egy aranykeresztet
szorított a szívére, miközben rideg tekintetével és könyörtelen szavaival
kioltotta a boldog élet iránti reményem utolsó szikráját is.
Valószínűnek látszott a feltevés, hogy Lorenzo édesanyja bújt meg a
titokzatos Signora Mancini álarca mögött, aki a Vianello családtól elragadta
Sofiat.

* Az Adriai– tenger északi részén periodikusan előforduló, szélsőségesen

magas dagályszintre használt megnevezés, a tenger ilyenkor elárasztja
Velence alacsonyabban fekvő részeit is.
 Kilencedik fejezet

A következő reggel magamra gomboltam a kabátomat és a fejemre húztam

Lavinia néni fekete bársonykalapját. Kiléptem a Palazzoból, és a vaporetto
megálló felé indultam, felvértezve a megnyugtató tudattal, hogy most
tiszteletre méltóbbnak látszom, mint az a kétségbeesett tizenhét éves fruska,
aki egykor Signora Albani szalonjában szipogott.
Egy kevéssel később már a háza küszöbén álltam, és csak egy pillanatig
hezitáltam, mielőtt bekopogtattam volna. Egy libériás szolga eresztett be a
homályos hallba, és ezüsttálcán vitte el a névjegykártyámat.
Amíg várakoztam egy párnátlan faszéken, megfigyeltem a falon egy
olajfestményt, ami a türelmesen szenvedő Szent Sebestyént ábrázolta,
miután a testét nyilak sebezték meg. Megpróbáltam elképzelni, milyen
lehetett a fiatal és életteli Lorenzónak ebben a mauzóleumban tengetni a
napjait, de képtelen voltam rá.
Nagyjából húsz perc elteltével a szolga visszatért, és felvezetett az
emeletre.
Signora Albani egy trónushoz hasonló, magas háttámlájú, faragott
székben ült. Eljárt felette az idő. A háta meggörnyedt, és a korral
meggörbült kézfejét egy elefántcsont fogantyús boton nyugtatta.
Megereszkedett szemhéja alól felém lövellt szúrós pillantásában azonban
semmi gyöngeséget vagy gyámoltalanságot sem tudtam felfedezni.
Mivel nem szólalt meg, be – Phoebe Wyndham vagyok. Néhány évvel
ezelőtt igen közeli barátja voltam a fiának.
– Pontosan tudom, hogy ki maga. – Az ajka lebiggyedt. – A fiam súlyos
tévedés áldozata lett, amikor képes volt belehabarodni egy olyan cédába,
mint maga.
A sértése hallatán élesen szívtam be a levegőt és az arcomba szökött a
vér.
– Épp ellenkezőleg – csattantam fel -, én lettem súlyos tévedés áldozata,
amikor hittem az ígéretében, miután feleségül kért.
– Hogy képzelhette, hogy a fiam az életét végleg egy feslett erkölcsű
nőhöz kívánná láncolni, aki ráadásul nem is az igaz hitből való? Fiatalka
volt, és maga megkísérelte elcsábítani, sikertelenül.
– Nem igaz – feleltem határozottan -, nem tettem semmi ilyesmit. És a fia
szeretett engem. Maga kényszerítette rá, hogy itthagyja Velencét, és ő
kellően puhány volt hozzá, hogy engedelmeskedjen.
– Miután valaki tudatta velem, hogy szemtanúja volt, amint maga egy
kertben illetlen módon közeledett a fiamhoz, megtettem, ami szükséges
volt, hogy megmentsem őt az életre szóló nyomorúságtól.
– Nem így történt!
– Pontosan így történt – válaszolta Signora Albani, és ujjaival a melle
fölött lógó aranykereszt után nyúlt. – És a dolog végső bizonyságot nyert,
amikor a Contessa meglátogatott, és beszámolt róla, hogy a bűne miatt
maga kiesett a kegyeikből. És még volt mersze követelni, hogy a fiam
vegye feleségül.
Szavai hallatán a lélegzetem is elakadt. Lavinia néni sosem árulta el
nekem, hogy közbenjárt az érdekemben.
Signora Albani átható pillantással mért végig.
– Azt válaszoltam neki, hogy egy magához hasonlóan romlott erkölcsű
lány szeretőket tartana.
– Ez nem igaz! – reszkettem a dühtől.
– Nem volt rá bizonyíték, hogy Lorenzo hibás lett volna az ügyben,
úgyhogy az Albani család nem hajlandó semmiféle felelősséget sem vállalni
az ön laza erkölcseinek következményeiért.
– Egész életemben egyedül csak Lorenzóval voltam, és igazán szerettük
egymást. De maga... – ökölbe szorítottam a kezem – tönkretette az
életünket.
Signora Albani gúnyosan felkacagott.
– Biztosíthatom, Lorenzo tökéletesen boldog maga nélkül.
– Hol van a gyermekünk, Signora Mancini? Elrabolta őt a Vianello
családtól egy hamisított levéllel, amin a nagynéném neve szerepelt.
Az öregasszony meggörbült ujjpercei elfehéredtek, ahogy még erősebben
megmarkolta a botját.
– Lorenzónak nincsen gyermeke.
– Ő Soha apja. Hová vitte a lányunkat?
– Ebből elég! – Signora Albani az egyik oldalsó asztalkához nyúlt, és
csengetett. – Megtiltom, hogy becstelen állításaival bemocskolja a fiam jó
hírét. Azonnal hagyja el a házam! Ha újra megpróbálna eljönni, annak jogi
következményei lesznek.
– Mondja meg, hová vitte Sofiat!
Signora Albani felemelte a botját, a szája eltorzult a haragtól.
– Hagyja el a házamat!
– Hol van a lányom? – üvöltöttem.
Kinyílt az ajtó, és belépett a szolga. Lorenzo anyja összegörnyedt a
székében, és a keresztjét markolászta. Reszkető hangon azt mondta,
– Ez a nő megrémít engem. Vigye innen!
Ha nem a saját szememmel látom, ahogy Signora Alba– ni egy
szempillantás alatt gyámoltalan idős hölggyé változott, nem hittem volna el,
hogy ez lehetséges lehet. Majd szétvetett a harag, de tudtam, hogy semmit
nem nyerhetek azzal, ha tovább maradok. Néhány pillanattal később,
miután a szolga lekísért a földszintre, és becsapódott mögöttem az ajtó, alig
tudtam megállni, hogy bele ne rúgjak.
Még akkorra sem lohadt le a dühöm, amikor egy kevéssel később
visszaértem a Palazzohoz. Signora Albani soha nem fogja elárulni nekem,
hogy hová vitte Sofiat, de talán Lorenzo is tudja. Ha valahogy fel tudnám
venni vele a kapcsolatot... A förtelmes anyja így beszélt róla, „Lorenzo
tökéletesen boldog maga nélkül.” Ez csak nem jelenthet mást, mint hogy
túlélte a háborút?
Valentina éppen port törülgetett a szalonban a kandallópárkányon, amikor
beléptem. Visszanyeltem egy éles megjegyzést arról, hogy eredményesebb
lenne a munkája, ha legalább néha– néha kirázná a portörlőből a port az
ablakon. Muszáj volt tekintetbe vennem, hogy a háború előtt cselédek hada
bonyolította a háztartási teendőket, akikből mára csak ő, Jacopo és egy
bejáró mosónő maradt.
– Valentina – szólítottam meg -, beszédem van veled.
– Signora Wyndham? – Aggodalmas arckifejezést öltött. – Eladta a
Palazzot?
– Nem, hiszen megígértem, hogy előtte értesítelek. Emlékszel még
Lorenzo Albanira, az egyik iskolai barátnőm fivérére?
– Hogyne emlékeznék. – A szája olyan széles mosolyra húzódott, hogy
orcáján elmélyültek a gödröcskék. – Milyen jóvágású fiú volt! De arra is
emlékszem, hogy összetörte a maga szívét, amikor olyan nagy
hirtelenséggel itt hagyta Velencét. Közvetlenül azelőtt, hogy maga Svájcba
ment, nemde?
-igen, így volt. Nem tudja, visszatért valaha Velencébe?
– Én többet színét sem láttam. – Valentina szeme elkerekedett. – Csak
nem akarja megkeresni? Még mindig szereti?
– Dehogyis, egyáltalán nem!
 Valóban így volna?
– Régen történt – tettem hozzá. – Mostanra már bizonyára házas, sok
gyerekkel.
– Lehetséges – egyezett bele Valentina. Sandán, huncutul pillantott rám. –
De most, hogy maga megözvegyült, nem árthat senkinek, ha biztosra
megtudakoljuk, nem igaz? Talán Signora Rizzio tudhat róla valamit, hogy
merre ment.
– Egyáltalán nem táplálok semmiféle romantikus érzelmet Lorenzo
Albani iránt – jelentettem ki határozottan. – És talán többre mennénk vele,
ha a portörlésre figyelnél.
Valentina szeméből kihunyt a csillogás.
-igenis, Signora Wyndham.
Visszavonultam a dolgozószobába, ahol lerogytam az íróasztalhoz, az
asztalra könyökölve megtámasztottam a fejem, és Signora Albani
ellenséges magatartásán tépelődtem.
Most már biztos voltam benne, hogy Lorenzo nem a saját belátására
hallgatva hagyott el, hanem az őt őrületig védelmező anyja kényszerítette
erre. De ha így van, miért nem kereste velem a kapcsolatot később? Fájó
volt erre gondolnom, de valószínűleg új életet kezdett, amiben rám már
csak úgy gondolt, mint egy kellemes emlékre a múltból. Mindeközben én
sosem szűntem meg vágyakozni egy másféle, boldogabb élet után, amiben
nem történt semmi olyan, ami közénk állhatott volna.
Írópapírért nyúltam, hogy levélben megkérjem Angelina Vianellót,
beszéljen Carmelával, és tudakolja meg, hogy ő ismeri– e Lorenzo jelenlegi
tartózkodási helyét.
A földszinten megszólalt a csengő, és egy pillanattal később Valentina
kopogtatott a dolgozószoba ajtaján.
– Signor Benedetti van itt, Signora – mormolta.
 Meglehetősen kimért voltam Signor Benedettivel, amikor a legutóbb
eljött meglátogatni.
– Köszönöm, Valentina. Kérlek, kísérd be őt a szalonba.
Signor Benedetti felállt, amikor beléptem, és egy gyönyörűséges
orchideacsokrot nyújtott felém.
– Signora Wyndham, remélem, hogy elfogadja tőlem ezt a csokrot és az
őszinte bocsánatkérésemet azért, ahogyan a legutóbbi találkozásunkkor
beszéltem önnel.
– Milyen szépek! Nem a legalkalmasabb időben érkezett, és attól tartok,
kissé barátságtalan hangot ütöttem meg önnel.
– A felelősség teljes mértékben engem terhel. – Bűntudatosan
elmosolyodott. – A Contessa mellett már meg kellett volna tanulnom, hogy
az angol nők üdítően szabad szelleműek, és hajlandóak szembemenni a
konvenciókkal, az olasz nőktől eltérően.
– Még Londonban sem könnyű nőként elismertetnem az elért
eredményeimet – mondtam, és elmosolyod tam. – Ahogy bizonyára
észrevette, az ilyesmi igencsak frusztrál engem.
– De a férje örült a sikerének? Láttam, hogy mindketten szerepelnek azon
az újságkivágáson a kiállításáról.
– Építész lévén John a művészetek minden formáját értékelte.
A valóság az volt, hogy John még szorgalmazta is a fotózás iránti
szenvedélyes érdeklődésemet, hiszen az lefoglalta az időmet, és így
kevesebbet zavartam a köreit. A szabad idejét sokkal szívesebben töltötte
Cyrillel, mint velem.
– Kedveli az operát? – kérdezte Signor Benedetti. – A La Fenice jövő
héten újranyit az Otellóval Verditől, és szerettem volna megkérdezni, hogy
megtisztelne– e azzal, hogy elkísér. Esetleg összehozhatnánk egy kisebb
társaságot a nővéremmel és a férjével, és utána együtt el– költhetnénk egy
vacsorát egy kellemes kis étteremben.
Ösztönösen udvarias visszautasításra nyitottam a szám, de aztán
meggondoltam magam. Senkit sem ismertem jelenleg Velencében, és egy
operalátogatás kellemes kikapcsolódást jelentene a sok baj és gond mellett.
– Köszönöm – feleltem. – Szívesen elmegyek.
Válaszom hallatára Signor Benedetti jóképű arcán széles mosoly terült el.
– Akkor őszinte örömmel várom az estét.
 Tizedik fejezet

A Signora Albani rezidenciáján tett kellemetlen látogatásom után tudtam,

hogy még egy embert próbáló találkozón kell túlesnem, ezúttal a
nővéremmel. Felidéztem emlékezetemben azt az éjszakát, amikor Eveline
észrevett, miközben beosontam a kertből, miután titkos légyottunk volt
Lorenzóval. Majd elsüllyedtem szégyenemben a gondolatra, hogy Eveline
esetleg szemtanúja lehetett a köztünk lezajlott intim együttlétnek. Az azt
követő nap, jól emlékszem, meglátogatta Giuliát. E tények alapján
kénytelen voltam arra következtetni, hogy a nővérem lehetett az a személy,
aki elárult minket Signora Albaninak.
Annak idején a nővéremmel nagyon szoros viszonyban álltunk
egymással, úgyhogy keserves dolog volt belegondolni, hogy mostanra
odáig jutottunk, hogy azt sem tudtam, merre lakik. Reggeli után áttúrtam a
dolgozószoba íróasztalának fiókjait, és ráleltem Lavinia néni
címjegyzékére. Eveline címét azonban nem tartalmazta a notesz.
Megkérdeztem Valentinát, tudja– e, merre lakik a nővérem.
– Csúnya veszekedésük volt a Contessával. – A házvezetőnő a szemét
forgatta. – Signora Rizzio teli tüdőből kiabált, hogy még a Canal Grande
túloldalán is hallani lehetett! Aztán elköltözött a Santa Croce városrészbe,
egy lakásba. Egyáltalán nem olyan körülmények közé, amihez
hozzászokott. A férje fogorvos volt, és miután megözvegyűlt, Signora
Rizzio nem kapott elegendő pénzt a férje üzleti partnerétől, hogy jobb
környéken tudjon bérelni.
– Nehéz idők lehettek ezek neki. – Némi szánalom ébredt bennem
Eveline iránt, de gyanítottam, hogy lobbanékony természetének
köszönhetően juttatta magát nehéz helyzetbe. – Tudod, hogy pontosan
merre van ez a lakás?
– Holnap elkísérhetem oda – ajánlotta Valentina. – A halpiac közelében
lakik. Péntek lesz, úgyhogy készülök oda, hogy megvegyem a vacsorára
valót. De korán kell elindulnunk. Tizenegyre már elfogynak a legjobb
halak.
***
Még alig pirkadt, amikor felszálltunk a vaporettóia. a Co d’Oro melletti,
a Canal Grande északi oldalán fekvő vízibuszmegálló irányába. Innen csak
egy rövid sétányi távolságra esett a campo Santa Soha utcavégi famóló,
ahol – amíg várakoztunk a traghettóra – a gallérjainkat felhajtottuk a hűvös
reggeli szélben. Évekkel ezelőtt szeltem át utoljára a csatornát traghettóban,
ami tulajdonképpen egy tágasabb kivitelű gondola volt, és amelyben
egyszerre akár tíz utas is utazhatott állva a röpke út idejére.
Fellélegeztem, hogy sikerült az egész út alatt megőriznem az
egyensúlyomat, és baleset nélkül leszállnom a túlparton, még akkor is,
amikor egy vaporetto elhaladt mellettünk, és a gőzös által keltett
hullámoktól a csónakunk erőteljesen himbálózni kezdett.
– Nahát! – kiáltottam fel, amikor megpillantottam a halpiac épületét, és
rajta a velencei stílusú, neogótikus ívekkel díszített oszlopsort. – Ez
megváltozott.
Valentina felnevetett.
– Átépítették, miután maga elment. Nagyon jól mutat, nem gondolja?
A vásárcsarnok valóban pazarul festett magas famennyezetével és
halmintás faragott kőoszlopaival. A csatorna felé tekintő boltíveken
keresztül behívó sós légáramlat felkavarta az átható halszagot. A piacon
pezsgő élet zajlott, már telve volt pletykálkodó háziasszonyokkal és
alkalmazottakkal. Utóbbiak cikázva tologatták a megpakolt kocsijukat, rajta
tenger gyümölcseivel és ezüstösén csillogó szardíniákkal. A pavilonok
tetején ülő sirályok szeme majd kiesett, miközben várták, hogy egy óvatlan
pillanatban lecsaphassanak és elcsenhessenek Egy-egy halat.
Csak ámultam– bámultam a hosszú tálcák sora láttán, amelyeken
megannyi csillogó tintahalat, tengeri pókot, nyelvhalat, kardhalat és
osztrigát rendeztek halomba jeges tálcákon, és megfogadtam, hogy ide
később még vissza kell térnem a fényképezőgépemmel.
– Micsoda páratlan látvány! – kiáltottam fel.
– És később micsoda páratlan vacsora lesz belőle – felelte Valentina, és
megcsókolta az ujjai hegyét.
A halárusok élénk csevejt bonyolítottak a vásárlóikkal, és közben
papirosokra fektették az árut, takaros kis pakkokba csomagolták, majd a
kész csomagokat úgy nyújtották át, mintha felbecsülhetetlen értékű kincs
lenne.
Valentina több standot is meglátogatott, belekukkantott egy vonagló
angolnákat tartalmazó kosárba, megbökdöste az árut, mielőtt vásárolt volna.
Jóízűen évődött az árusokkal, kacagott, és hozzápakolt még egy pár darab
fésűkagylót a kiválogatott tenger gyümölcsei halomra.
– Pompás halragu lesz ma vacsorára – mondta Valentina, és a kosarába
helyezte a csomagot. – Most pedig jöjjön utánam, elkísérem Signora Rizzio
lakásához.
Próbáltam megjegyezni az útvonalat, miközben keresztülvágtunk a szűk
sikátorokon és átkeltünk a csatornahidakon, végül megérkeztünk egy kis
térre, amelyet elhanyagolt házak és egy harangtornyos templom határolt. A
tér közepén magasodó platánfa a nyár folyamán minden bizonnyal kellemes
árnyékot adott, most azonban lombtalan volt. Az erkélyekről frissen mosott
ruha lógott le, és egy kóbor macska egy porban csipegető galambot lesett.
 – Ott van – Valentina az egyik épületre mutatott, amelyet valaha
lazacrózsaszínre festettek, mostanra azonban a festék már itt– ott
lepattogzott róla. – Amikor a Contessa tudomására jutott, hogy a nővére itt
lakik, megpróbálta őt rávenni, hogy térjen vissza a Palazzoba, de nem volt
rá hajlandó. A Contessa nagyon szomorú volt emiatt.
Eveline mindig is felettébb önfejű volt. Emlékezetembe idéztem, ahogy
Lavinia néni egyszer ezt mondta, „A nővéred inkább levágná a saját orrát és
elcsúfítaná az arcát, mint hogy beismerje, hogy tévedett.”
– Sietnem kell, hogy időben odaérjek a zöldségesekhez – mondta
Valentina. – Visszatalál, miután meglátogatta Signora Rizziót?
– Legfeljebb valakitől majd útbaigazítást kérek a halpiac felé – feleltem.
– Onnan már megtalálom az utat.
Valentina helyeslőén bólintott, és visszaindult abba az irányba, amerről
jöttünk.
Átvágtam a téren a nővérem házához. A falon volt egy kis tábla a lakók
névsorával, amelyek között láttam egy „E. Rizziót”, úgyhogy tudtam, hogy
jó helyen járok.
A földszinten egy kerékpárt és egy babakocsit toltak az első
lépcsőforduló alá, és mindkét oldalon volt Egy-egy lakásbejárat. Egyiken
sem Eveline neve volt olvasható, úgyhogy elindultam felfelé a lépcsőn. A
nyirkosságtól pecsétes foltok látszottak a falakon, és a lépcsőfokok terrazzo
burkolata repedezett volt.
Kitárult egy ajtó, és Eveline tűnt fel előttem.
– Láttalak a téren – mondta. – Átjöttél a Palazzoból, hogy kárörvendj az
én nyomorúságos hajlékomon?
Összeszorítottam a fogam. Pontosan olyan küzdelmesen alakult ez a
látogatás, amilyenre számítottam. Mivel azonban szerettem volna
használható információt kiszedni Eveline-ből Lorenzo hollétére
vonatkozóan, rendkívüli önuralmat kellett gyakorolnom, nehogy
megvádoljam azzal, hogy besúgott Signora Albaninak.
– Bejöhetek?
Eveline egy pillanatig még elállta az ajtót, aztán oldalt fordult, cipőtalpa
csikorgott a csupasz padlódeszkákon.
Beléptem, és erőn felül igyekeztem, hogy az arckifejezésem szenvtelen
maradjon. Valójában azonban mélységesen elszörnyedtem. A nappali falát
fekete penészfoltok tarkították. Egy spaletta csálén lógott az ablak előtt,
csupán egy madzag tartotta a helyén. Úgy tűnt, hogy az egyetlen konyhai
berendezés egy Primus* rezsó volt, ami egy ütött– kopott faszekrényen
kapott helyet.
A kandallóra pillantottam, amibe néhány darab tűzifa és néhány
összegyűrt újságpapír volt bekészítve, amelyeket nem gyújtottak meg.
Eveline szorosabbra vonta a vállára terített kendőt.
– Addig nem gyújtom meg a tüzet, amíg a gyerekek haza nem érnek az
iskolából – szabadkozott. – Nem lehet mindenki olyan jómódú, mint te.
– Ha nem veszekedtél volna Lavinia nénivel, és nem hagytad volna ott
duzzogva a Palazzot, akkor te örököltél volna helyettem. – Kíváncsian
megkérdeztem, – Min kaptatok össze?
– Semmi közöd hozzá!
Az egyik ajtó bepillantást engedett egy hálószobának használt helyiségbe,
amelyben egy keskeny egyszemélyes ágyat és mellette két tábori ágyat
láttam.
– Nem tudtam, hogy ilyen nehéz körülmények között élsz – jegyeztem
meg. – Vissza kéne jönnöd a gyerekekkel együtt a Palazzoba.
Viszolyogtam még az ötlettől is, mert olyan nehéz volt a vele való
együttélés, de mégiscsak a testvérem volt, bármit is tett a múltban.
– Kímélj meg a szánakozásodtól!
 – A gyerekek érdekében tanácsoltam, de természetesen nem
kényszeríthetlek, hogy add fel a mártíromságod, ha mindenáron erre
vágysz. De ha meggondolnád magad...
– Nem fogom.
Leültem az egyik kopottas karosszékbe.
– Nekiálltam átnézni Lavinia néni személyes tárgyait. Találtam néhány
olyan ruhadarabot és cipőt, amelyek szerintem tetszenének neked. És egy
gyapjúkabátot is prémes gallérral, ami igen jól illene rád.
Fürkészőn figyeltem az arckifejezését, ami arról árulkodott, hogy a
szavaim felkavarták a lelkét, a szükséghelyzete által diktált kétségbeesése
viaskodott a büszkeségével.
– Nem fogadok el alamizsnát – felelte végül.
– Nem alamizsnaként ajánlottam fel. Miért kell mindenen megsértődnöd,
amit mondok? Ha elfogadod őket, nekem segítség, mert akkor nem kell
azzal vesződnöm, hogy más helyet keressek nekik – mondtam, elejét véve,
hogy nővérem megalázónak érezze a helyzetet.
– Akkor, azt hiszem, el tudom fogadni őket, hogy megkíméljelek a
gondtól.
Eveline hangján hallatszott, hogy nehezére esett kiejteni e szavakat.
– Akkor megmondom Jacopónak, hogy szállítsa ide őket. – Az ütött–
kopott asztalra pillantottam, amit három, egymáshoz nem illő szék állt
körül. – Rengeteg bútor is van, ha esetleg szeretnél kiválasztani néhány
darabot.
– És mégis hová tehetném őket? – kérdezte Eveline. – A bálterembe,
vagy netán a könyvtárszobába?
Gunyoros hangja az arcomba kergette a vért.
– Kérlek – feleltem. – Én csak segíteni szeretnék.
 – Az segíthetett volna rajtam mindenekelőtt, ha megkapom, amit Lavinia
néni nekem ígért. Csakhogy, mint rendesen, te kitúrtál mindenből, ami
fontos volt nekem.
Úgy dühbe gurultam, hogy felugrottam a karosszékből, és ráemeltem az
ujjamat.
– Hogy vagy képes ilyet mondani azok után, amit te tettél velem? Az
elmúlt hosszú évek alatt mindvégig abban a hitben éltem, hogy Lorenzo
cserben hagyott, de most végre megtudtam, hogy mi történt valójában. Az
anyja száműzte el innen, de te voltál az, aki a féltékenységedtől felbujtva
elárultál minket neki.
– Én nem árultalak el – Eveline megmarkolta a széke karfáját, és
elfordította rólam a tekintetét.
– Hazudsz! Kifigyeltél minket, ahogy szerelmeskedtünk, és utána
elárultad Signora Albaninak. Hányingerem van a gondolatra is. Hogy nem
szégyelled magad!
– Neked kéne szégyellned magad!
Ösztönösen összefontam magam előtt a karomat, megelőzve, hogy
elragadjon az indulat, és lepofozzam a fölényes mosolyt az arcáról.
– Az a hatalmas ellenszenv, amit dédelgetsz magadban velem szemben a
képzeletbeli vétkeim miatt, semmi ahhoz képest, amit te követtél el aznap
ellenem. Lorenzo és én szerettük egymást. Amikor az alattomos fecsegésed
következményeképp elszakadtunk egymástól, az oda vezetett, hogy a
gyermekem sem az anyja, sem az apja szeretetét nem érezhette, amíg
felnőtt. Te hogyan reagálnál, ha a puszta rosszindulatból elkövetett tetteim
következtében elvesztenéd a gyermekeid?
Eveline egészen kicsire húzta össze magát haragos kifakadásom hallatán.
– De hát a kisbabád meghalt.
 – Nem, nem halt meg. Megtudtam, hogy a gyermek, akit az elmúlt
tizenhét évben minden egyes nap gyászoltam, mégsem halott. Lavinia néni
utasítására a bába elkábított nyugtatószerrel a szülés közben, hogy később
azt hazudhassa, hogy Sofia meghalt.
– Sofia?
– Így neveztem el a lányomat. – Az arcom fájdalmasan megrándult. – És
ez az egyetlen dolog, amit tudok róla, mert soha, egyetlen pillanatra sem
tarthattam a karomban, sőt még az arcát sem láthattam, köszönhetően
annak, amit tettél.
A kezembe temettem az arcom, és a szoba csendjét megzavaró, hangos
zokogásban törtem ki.
– Phoebe? – Eveline arca hamuszürkére vált. – Amikor elmondtam
Signora Albaninak, fogalmam sem volt róla, hogy várandós lehetsz.
Annyira felzaklatott, amikor megláttalak azon az éjszakán Lorenzóval,
hogy muszáj volt megbeszélnem a dolgot Giuliával. Ő vett rá, hogy
tudassam a történteket az édesanyjával is.
Pihegve kapkodtam a levegőt.
– Van fogalmad róla, milyen érzés lehetett nekem, hogy azt hittem,
Lorenzo már nem szeret, és egyedül és megszégyenülve kellett
megszülnöm a gyermekét? – Le– horgasztottam a fejem. – Ártatlan és
jóhiszemű voltam. Nem tudtam, hogy abból a szerelemből, amit műveltünk,
kisbaba születhet.
– Túl fiatalok lettetek volna a házassághoz...
– Ezt nem a te dolgod volt eldönteni! Én még a mai fejemmel is hiszem,
hogy a szerelmünk elegendő erőt adott volna ahhoz, hogy a házasságunkat
sikerre vigyük, de a féltékenységed és a szívtelenséged miatt még a
lehetőségétől is elestünk, hogy megpróbálkozhassunk vele.
– Hol van most Sofia?
 – Nem tudom! – Idegesen tördeltem az ujjaimat. – Találkoztam a
nevelőszüleivel, akiktől megtudtam, hogy hét évvel ezelőtt egy nő elrabolta
őt tőlük. Meg vagyok győződve róla, hogy Lorenzo anyja lehetett, bár ő
tagadja ezt. El kell árulnod nekem, ha tudod, hol lakik most Lorenzo.
Eveline úgy nevetett fel, mint aki nem akarja elhinni, amit hall.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy ennyi év után még mindig szerelmes
beléd? Akkor már eljött volna érted.
– Én is tudom, nem vagyok bolond – feleltem. – Szeretném megkérdezni
tőle, hogy őt beavatta– e az anyja a titokba, hogy hová vitte Sofiat.
– Én azután soha többé nem láttam sem Lorenzót, sem Giuliát.
A helyzet kilátástalanságától hirtelen émelyítő rosszul– lét fogott el.
Elvesztettem az egyetlen nyomot, ötletem sem volt, hogy merre indulhatnék
tovább. De hátha mégis sikerülne rávennem Eveline-t, hogy segítsen
nekem?
– A lányom megtalálása az egyetlen dolog, ami fontos nekem, és nem
nyugszom, amíg meg nem bizonyosodom felőle, hogy biztonságban és jól
van. Te fel tudnál hagyni a kereséssel, ha Rosetta lenne az, akit nem
találunk?
Eveline félrefordította a szemét, és alig észrevehetően megrázta a fejét.
– Giulia egyszer említett valamit a bácsikájáról, aki borkereskedést
vitt...hol is? – ujjaival a szék karfáját kopogtatta, miközben törte a fejét.
– Hol, Eveline?!
A nővérem megvonta a vállát.
– Csak azért emlékszem erre, mert Giulia azt is hozzátette, valószínű,
hogy Lorenzo fogja továbbvinni a céget. Tetszett az ötlet, hogy
borkereskedő feleség váljék belőlem.
– Neked vannak ismerőseid Velencében – mondtam. – Ha olyan
információt tudsz hozni nekem, ami elvezet Sofiahoz, akkor letétbe
helyezek egy pénzösszeget Carlo ne vére, kellően nagyot ahhoz, hogy az
egyetemi tanulmányait fedezze, valamint egy összeget Rosetta számára is.
És emellett megosztom veled a palazzo tulajdonjogát is.
Eveline-nek tágra nyílt a szeme, aztán az izgalom lehervadt az arcáról.
– De hát fogalmam sincs, kihez fordulhatnék!
Vállat vontam.
– Ha Carlo és Rosetta legalább olyan értékesek a számodra, mint amilyen
nekem Soha, akkor biztos vagyok benne, hogy meg fogod találni a módját.
Kiléptem a lakásból. Miközben keresztülvágtam a téren, visszapillantva
homályosan láttám, ahogy Eveline sápadt arccal néz utánam a viharvert
ablaktáblák mögül.

***
Este megérkezett Signor Benedetti, hogy elkísérjen az operába. A haja
olyan fényesre volt pomádézva, hogy vetekedett a lakkcipője csillogásával.
Én is tettem erőfeszítéseket a megjelenésem érdekében. A ruháim még
nem érkeztek meg Londonból, úgyhogy kénytelen voltam áttúrni Lavinia
néni gardróbszekrényét. Mivel még gyászt kellett hordanom, egy
gyöngyökkel kivarrt, fekete selyemzsorzsett ruhát, hozzá egy selyemmel
bélelt fekete bársony estélyi kabátot választottam.
– Milyen gyönyörű ma este! – köszöntött Signor Benedetti, és kezet
csókolt.
Egy fehér orchidea corsage volt a kezében, és ragaszkodott hozzá, hogy a
vállamra tűzhesse.
Felismertem kölnijének citrusos illatát, ugyanaz az Acqua di Parma volt,
amelyet a férjem viselt az utolsó alkalommal, amikor hazalátogathatott a
frontszolgálatról, mielőtt meghalt. Kissé kényelmetlenül éreztem magam
Signor Benedetti közelsége miatt, úgyhogy félrefordítottam az arcom, amíg
feltűzte rám az orchideákat.
 Jacopo korábban meggyújtotta a fáklyákat a vízkapu mellett, amelyek
most lobogó sárga fényt vetettek a famóló oldalát nyaldosó vízre. Az egyik
kikötőoszlopnál egy gondola várakozott, ívelt orrára lámpást függesztettek.
Signor Benedetti besegített a csónakba, ahol már két másik utas is várt
ránk.
– Signora Wyndham, engedje meg, hogy bemutassam a nővéremet, Líviát
és a sógoromat, Francesco Rinaldit.
Kezet fogtam új ismerőseimmel, és társalogni kezdtünk arról, milyen
szerencsések vagyunk, hogy jó időjárást fogtunk ki, és milyen kíváncsian
várjuk az előadást.
– Noha véleményem szerint a Rigoletto jobb alkotás,, mint az Otelló –
jegyezte meg Signor Rinaldi.
– Micsoda szamárság! – szólalt meg lekezelő hangon a felesége. – A
Traviata sokkal kiválóbb mű. Egyetért velem, Signora Wyndham?
Lívia Rinaldinak erős ívű, római orra volt, ami parancsoló modorral
társult.
A gondolás ellökte a parttól a csónakunkat, és siklani kezdtünk a Canal
Grande mentén. Más vízi járművek is elsuhantak mellettünk a sötétben, de
alig észrevehetően, csak lámpásaik fényének rövid felvillanásai és evezőik
csobbanása árulkodott a jelenlétükről. Egy kis idő után lekanyarodtunk az
egyik keskenyebb csatornába, itt feltorlódott gondolák hosszú sorában
találtuk magunkat, amelyek arra vártak, hogy felszabaduljon egy
partszakasz a La Fenice fényárban úszó vízlépcsőjénél, ahol kiszállhatnak.
Duruzsolás hangjai töltötték meg a levegőt, az operába érkezők izgatott
várakozással tekintettek az este elé.
Az operaház pazar látvány nyújtott, a mi társaságunk az egyik faragott
páholyban telepedett le, amelyet drága, jégkék színű, aranyszegélyű
függönyök ékesítettek.
 Örömmel beértem volna azzal, ha békében legeltethetem a szemem a
nézőtéren, és nyugalomban megcsodálhatom a ragyogó csillárokat, de Lívia
Rinaldi elszánta magát arra, hogy szóval tart. Fellélegeztem, amikor végre
felvonták a függönyt, és a nézőtér elcsendesedett.
A zene megtöltötte az óriási teret. Próbáltam a figyelmemet a
kibontakozó drámai történetre összpontosítani, de a gondolataim állandóan
visszakalandoztak az Eveline-nel való találkozásomhoz. A haragom
ellenére is mélyen elszomorított, hogy milyen körülmények között él a
gyermekeivel. Nem csoda, hogy majd eszét vesztette a haragtól, hogy
„elvettem” tőle a Palazzot, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy én már
John halálával is komoly vagyont örököltem. Lavinia néni nyilván tudott
arról, hogy Eveline anyagi nehézségek közt él, így kiváltképpen
felfoghatatlan volt, hogy miért nem reá hagyta a Palazzot.
Bármennyire is nehezteltem a nővéremre, nem volt más választásom,
mint hogy segítsek neki és a gyermekeinek a nehéz helyzetükben.
Bosszantott, hogy túl csökönyös volt még ahhoz is, hogy hozzám
költözzön, bár a gondolatra, hogy együtt éljek vele, kirázott a hideg.
Signor Benedetti közelebb hajolt.
– Rosszul érzi magát? – suttogta aggodalmasan.
– Nem, dehogy – súgtam vissza. – A történet nagyon megindító, nem
igaz?
Elmosolyodott, és megpaskolta a kezemet.
A tekintetemet a színpadra szegeztem, de magamban azon
morfondíroztam, hol folytathatnám Soha keresését. És ekkor az eszembe
villant. Eveline említette, hogy Giulia beszélt neki egy nagybátyjáról,
akinek borkereskedése volt. Megmarkoltam a karfát, így kényszerítve
magam, hogy fel ne ugorjak ültömből. Amikor Lorenzo a szökésünket
tervezte, nekem is említett egy borkereskedő nagybácsit. Felidézve Lorenzo
akkori szavait, visszaemlékeztem, hogy a nagybácsi Trevisóban élt. Ha ott
megtalálom, akkor ő talán el tud majd vezetni Lorenzóhoz.
Hunyorogtam, amikor a nézőtér fényei hirtelen ki– gyúltak, a szünet
jeleként.
Signor Benedetti halkan kuncogott.
– Figyeltem, mennyire magával ragadta Otelló önpusztító
féltékenységének története, Signora Wyndham.
– A féltékenység olyan nagyon erős érzelem – feleltem.
– Járunk egyet, és keresünk magunknak valami frissítőt? – kérdezte Lívia
Rinaldi.
Az este további része kellemesen telt. Az opera után Signor Benedetti
elvitt minket egy közeli étterembe, ahol őt törzsvendégként köszöntötték.
Élveztem, hogy újra társaságban lehetek. A háború évei alatt, amikor
minden örömforrás kiveszett az emberek életéből, kételkedni kezdtem
benne, valaha fogom– e még felszabadultnak érezni magam.
Signor Rinaldiról – bár első ránézésre visszahúzódóbb-nak látszott, mint
általában az olasz férfiak – kiderült, hogy kitűnő száraz humora van.
Sokatmondó félmosollyal figyelte a feleségét, amíg az a családomról, a
férjemről, valamint a londoni és New York-i életemről faggatott, na meg
arról, hogy lehetséges vagy egyáltalán helyeselhető– e, hogy egy HŐ

hivatásos fotós legyen.

A szinte már vallatásnak ható kérdésözönt többé-kevésbé sikerült
elhárítanom a férjem melletti háziasszonyi szerepemben szerzett
tapasztalataim segítségével.
– A különböző források, amelyek megemlítik az őseinket, arról
számolnak be, hogy a Benedetti család tagjai hosszú nemzedékeken
keresztül fűszerkereskedők, kalmárok és felfedezők voltak – mondta Lívia.
– A hagyomány szerint elődeink azért telepedtek le Velencében, hogy
elmeneküljenek Attila hun király seregei elől.
– Milyen érdekes! Meséljen még – kértem, hogy megmentsem magam a
további ostromló kérdésektől.
– Tragikus módon a Benedetti– vagyon két generációval ezelőtt
megcsappant – vetett pillantást az öccsére. – Cosimót illette volna az egész
örökség, de sajnos számára már csak alig néhány ingatlan maradt.
– Elég ebből, Lívia! – vágott közbe Signor Benedetti. – Túl sok ez a
fecsegés a múltról. Signora Wyndham azt fogja gondolni, hogy hencegsz.
Egy pincér lépett hozzánk, hogy megtöltse a kiürült poharainkat borral,
és a beszélgetés ezt követően a bombatalálattól megsérült Santa Maria di
Nazareth-templom restaurálási munkálataira terelődött.
A vacsora végeztével visszasétáltunk a csatornához, és beszálltunk egy
gondolába. Megborzongtam a nyirkos hidegben. Signor Benedetti a
hátamra terítette a kabátját.
Rámosolyogtam, és megköszöntem a kedvességét.
Lívia Rinaldi éberen figyelte a kis jelenetet.
Ekkor jutott eszembe, hogy talán azért vallatott ki ilyen részletesen, mert
úgy sejtette, az öccse érdeklődést tanúsít irántam. Mivel azonban alig
ismertük egymást Signor Benedettivel, a felvetés teljesen abszurdnak
látszott.
Amikor kikötöttünk a Palazzo degli Angeli előtt, Signor Benedetti
segített partra szállnom.
A szomszédos mólónál egy másik társaság is éppen akkor szállt ki egy
gondolából, és hangosan cseverésztek a Hotel Falcone lépcsőjén.
Signor Falconét is láttam, ahogy egy lámpa fényében egy másik férfival
beszélget. Mintha csak megérezte volna, hogy felé nézek, üdvözlésképpen
felemelte a karját. Mielőtt viszonozhattam volna a gesztust, Signor
Benedetti megragadta a karom, és a vízkapuhoz húzott.
– Köszönöm ezt a szép estét – mondtam, és levettem magamról a
kabátját, majd odanyújtottam neki.
– Én köszönöm önnek. – Kezet csókolt. – Lenne kedve egy másik
alkalommal is eljönni velem vacsorázni? – Közelebb hajolt hozzám, és
suttogva hozzátette, – A kíváncsiskodó nővérem nélkül.
-igen, szívesen – feleltem.
Lívia még akkor is minket figyelt. Feléjük intettem, és bementem a
vízkapun át a Palazzoba.

* A traghetto olasz szó jelentése, rév, átkelőhajó. Velencében így nevezik a

nagyobb méretű gondolákat, amelyeket a Canal Grandén való átkelésre
használhatnak a járókelők a csatornának azon a részein, ahol nincsen híd.
* Hordozható tűzhelyeket gyártó, jelenleg is működő svéd cég, amely 1892–
ben a világon elsőként szabadalmaztatott és dobott piacra akkor még
petróleummal működő, hordozható tűzhelyeket.
 Tizenegyedik fejezet

Másnap reggel már Trevisóban voltam. Csak öt– tíz percnyi sétára volt a
városközpont az állomástól, ahol egy szép térre értem. A piazza dei Signorit
téglafalú, díszítőárkádos üzletek és a 14. századi palazzo dei Trecento
ölelték körbe.
Az egyik boltív alatt beléptem egy cukrászdába, hogy megtudakoljam,
merre találhatnék egy borkereskedőt.
A pult mögött álló nő felnevetett.
– Nem látta, hogy két ajtóval arrébb van egy?
Két pillanattal később benyitottam a borárus ajtaján.
Egy bozontos szemöldökű férfi üdvözölt.
– Miben lehetek a szolgálatára, Signora?
– Nem azért vagyok itt, hogy bort vásároljak – feleltem. Elmosolyodott.
– Hölgy létére nem is gondoltam, hogy azért lenne itt.
Visszanyeltem egy csípős megjegyzést arról, hogy éppenséggel kitűnően
boldogulnék a férjem nélkül is, ha egy karton bort akarnék vásárolni.
– Régóta dolgozik a cégnél, Signore? – kérdeztem.
– Negyven éve.
– Signor Lorenzo Albanit keresem – mondtam. – A háború óta szem elől
vesztettük egymást, de korábban említette, hogy a nagybátyja borkereskedő
Trevisóban.
A férfi megrázta a fejét.
– Sajnálatos módon erre csak annyit mondhatok, hogy a nővérem
gyermekei egytől egyig lányok.
 Nem tudtam, vajon együttérzésre számít– e tőlem azért, hogy a nővére
nem volt képes fiúgyermeket szülni.
– Értem – feleltem végül csalódottan. – És esetleg tud róla, hogy vannak–
e más borkereskedők is Trevisóban?
– Én kettőről tudok. Az egyik a dóm mögött van, a másik pedig a via
Carlo Alberton.
– Meg tudná mondani, kérem, hogyan találok oda?
Az eligazítása alapján rátaláltam a dóm mögötti kereskedésre is, de az
ottani eladó sem hallott még Lorenzo Albaniról.
Elindultam az utolsó kereskedés irányába, abban a szilárd hitben, hogy
ezúttal sikerrel járok.
Azonban ott is csalódnom kellett, amikor a fiatal eladó közölte velem,
hogy az üzlet új tulajdonos kezébe került.
– Itt van ma a tulajdonos? – kérdeztem.
Az eladó bólintott.
– Szeretné, hogy idehívjam?
Néhány perccel később egy középkorú férfi lépett ki a hátsó
irodahelyiségből.
– Signor Lorenzo Albanit keresem – szólaltam meg. – Úgy hiszem, a
kereskedése korábbi tulajdonosának az unokaöccse.
– Az igen könnyen meglehet – felelte a kereskedő -, mivel az előző
tulajdonost Alfredo Albaninak hívták.
Megkönnyebbülten fellélegeztem.
– Lenne szíves megadni a címét, hogy postán felvehessem vele a
kapcsolatot?
Felvonta a vállát.
– Azzal nem menne sokra.
– Azért szeretném megpróbálni, Signore.
 – Ez az ember, akinek kegyed levelet akar írni, gyermektelen özvegy
volt. És jelenleg a felesége mellett nyugszik a város melletti temetőben.
– Jaj, istenem! Pedig nagyon bíztam benne, hogy ő segíthet nekem. – Egy
pillanatra elhallgattam, amíg törtem a fejem. – És ki adta el önnek ezt az
üzletet?
– Egy veronai ingatlanügynök. Az ő nevét és címét szívesen megadom,
ha gondolja.
Megköszöntem, és egy pillanattal később a markomban egy darab
papírcetlivel távoztam az üzletből.
Elkeserített, hogy újabb falba ütköztem. Nyomott hangulatban indultam
vissza az állomás felé.
***
Aznap délután, amikor nekiültem megfogalmazni a levelet a veronai
ingatlanügynöknek, Valentina kopogtatott az ajtómon, hogy bejelentse
Signor Falcone érkezését. Amikor átmentem a szalonba, a férfi az egyik
ablaknál állt, és a csatornát nézte.
– Signora Wyndham, remélem, nem alkalmatlan a látogatásom.
Észrevettem, hogy halványzöld szeme milyen szépen illik a helyiség
falait borító moaréselyem drapériához.
– Egyáltalán nem.
– Láttam önt, amikor tegnap este visszaért a Palazzo– bá. Szerettem
volna közelebb lépni, hogy pár szót válthassunk, de nem akartam zavarni az
ismerősei társaságában.
– Signor Benedetti, a nagynéném ügyvédje... – összeráncoltam a
homlokom-, illetve végül is most már az én ügyvédem, hívott meg az
operába.
-igen, ismerem őt – felelte Signor Falcone. – Én is jelen voltam, amikor a
Contessa megcsúszott, és beesett a csatornába. Signor Benedetti
utánavetette magát, de nem sikerült kihoznia. Odaúsztam hozzájuk, és én
húztam ki mindkettőjüket a mólóra. Sajnos a Contessán már nem lehetett
segíteni.
– Nem tudtam, hogy ön is részt vett a mentésben – mondtam. – A
nővérem csak Signor Benedettiről említette, hogy beugrott kimenteni a
nagynénénket.
– Szinte teljesen kimerült a sok vergődéstől és csapkodástól. – Falcone
rezzenéstelen arccal ejtette ki e szavakat. – Úgy hiszem, a kifogástalanul
szabott öltönye menthetetlenül tönkrement.
– Akkor kérem, engedje meg, hogy a nagynéném nevében is
megköszönjem az erőfeszítéseit.
Signor Falcone finoman meghajolt.
– A Contessát a barátomnak tudtam. Bárcsak sikerült volna
megmentenem.
-igen, bárcsak – feleltem. – Kér egy kávét?
Széttárta a karját, és elmosolyodott.
– Hogy mondhatnék erre nemet? Olasz vagyok, az ereimben is kávé
csörgedezik.
Csengettem Valentinának, aki a jelek szerint a közelben hallgatózhatott,
mert szinte azonnal megjelent.
– Máris hozok kávét – mondta – és mandulás kekszet.
– Az a kedvencem! – jelentette ki Signor Falcone.
Valentina arcán nyájas mosoly terült el.
– Tudom – felelte.
Csintalan pillantással nézett vissza, mielőtt elhagyta volna a szobát.
Azon tépelődtem, Olaszországban vajon szokványos dolognak számít– e,
hogy a házvezetőnő a ház vendégével kokettál, vagy csak Valentina
viselkedik így. Akárhogy is, muszáj lesz beszélnem a fejével.
 Signor Falcone felkacagott.
– Zabolátlan teremtés, nem igaz?
– Úgy tűnik.
– Annak idején rendszeresen meglátogattam a Contessát Egy-egy
ostáblaparti erejéig – mondta -, és mindig mulatságosnak találta, hogy
Valentina igyekezett a kedvemben járni az ilyen– olyan süteményekkel.
Kíváncsiságomnak adtam hangot a Lavinia nénivel való barátságát
illetően, tekintetbe véve, hogy a nénikém sokkal korosabb volt nála.
– A nagynénje rendkívül különleges hölgy volt, és őszintén hiányolom a
beszélgetéseinket. Az édesanyámat húsz évvel ezelőtt vesztettem el, de
miután megvettem a szállodát, a Contessában ugyanolyan bölcs tanácsadót
ismertem meg, mint amilyen a mamám volt.
– Számomra hatalmas fájdalmat okozott, amikor elidegenedtünk
egymástól – jegyeztem meg.
– Neki hasonlóképpen fájdalmas volt. Többször is beszélt erről nekem, és
soha nem adta fel a reményt, hogy egy napon kibékülnek majd egymással.
– Bárcsak így történt volna.
Kínos csend állt be.
– Mikor vásárolta meg a szállodát? – kérdeztem végül.
– Több mint tíz évvel ezelőtt került a birtokomba az épület. Édesapám és
a felmenői is több generációra visszamenőleg vendéglősök voltak, úgyhogy
a fivéreimmel már gyerekkorunkban eltanultuk a szakma minden csínját-
bínját, a konyhában való mosogatástól az asztalok melletti pincérkedésen át
a borválasztáson és az alapanyag– beszerzésen keresztül a személyzet
felvételéig... Amikor édesapám vett egy második éttermet, rám bízta a
vezetését. Jól is ment, de én többre vágytam.
– Így most már a saját szállodáját vezeti.
 – Tudtam, hogy az igazán nagy pénz a turisztikai ágazatban van.
Keményen dolgoztam, és félretettem mindent, amit kerestem, így végül
sikerült részesedést váltanom egy lerobbant kis panzióban. Egy évre rá
jelentős profittal eladtam a részemet egy befektetőnek.
Valentina érkezett, és egy tálcát rakott az asztalra. Egy tányér cantuccit
közvetlenül Signor Falcone keze ügyébe helyezett, aztán a csípőjét riszálva
kiment a szobából.
A férfi ajka rángatózott a visszafojtott nevetéstől.
Kitöltöttem a kávét, és átnyújtottam neki az egyik csészét.
– Tehát most a Hotel Falcone tulajdonosa – mondtam, próbálva az eredeti
medrébe visszaterelni a beszélgetést.
– Az épület nagyon átfogó felújítást igényelt... Időnként már kezdtem
elveszteni a reményt, hogy valaha is elkészül. Végül 1909– ben nyitott meg,
a nyereséget pedig visszaforgattam a fejlesztésébe, hogy olyan
luxuskörülményeket tudjon kínálni, amelyeket a külföldi utazók elvárnak.
A háborús évek komoly nehézséget jelentettek, de Frederico Fortini, a
szállodaigazgatóm kézben tartotta a dolgokat, amíg én távol voltam a
fronton.
– És az ambíciói ezzel véget értek – kérdeztem -, vagy több szállodát is
tervez vásárolni?
Felnevetett.
– Úgy látom, kegyed már egészen világos képet kapott a jellememről.
Igazság szerint nemrég vásároltam meg a szállodám mögötti ingatlant, és
úgy tervezem, hogy a kettőt egy loggia közbeiktatásával összekötöm
egymással.
– Micsoda vállalkozószellem lakozik önben!
– További hálószobákat is kialakítok az új épületben, de a földszinten egy
reggelizőhelyiséget és egy biliárdszobát is tervezek. – Gondolataiba
merülten beleharapott a cantuccijába.. – Be kell vallanom önnek, hogy
mielőtt a nagynénje meghalt, már tulajdonképpen megegyeztem vele arról,
hogy megvásárolom a Palazzo degli Angelit is.
– A nénikém el akarta adni? De hiszen imádta ezt a házat!
Signor Falcone bólintott.
-igen, de miután a Conte meghalt, nem vágyott rá többé, hogy
összejöveteleket rendezzen. Aggódott a jövő miatt... félt az öregségtől és az
egyedülléttől. A palazzo hatalmas épület egy személy számára, és azt
mondogatta, hogy túl sok emlék kísérti őt itt. Én pedig egyébként is
terveztem bővíteni a Hotel Falcone utcafrontját a csatorna irányában, és
nagyobb kertre is szükségem volt, ezért tettem egy ajánlatot, ami
mindkettőnknek megoldást kínált.
– És mi volt az ajánlata?
– Hogy kialakítok számára egy két hálószobás lakosztályt csatornára
néző erkéllyel. Emellett saját, állandóan a rendelkezésére álló asztala lett
volna a szálloda ebédlőjében, és szabadon hozzáférhetett volna bármelyik
közös helyiséghez, amikor csak kívánta. Egy felvonót is terveztem kiépíteni
az épületben, hogy ha idősebb korára elhagyná az ereje, akkor se szoruljon
fenn az emeleten.
– És ő beleegyezett ebbe?
-igen. Az ügyvédem már írta a szerződést, amikor meghalt.
Teljesen elképedtem.
– Azt értem, hogy a tervei illettek az élethelyzetéhez, de arról tudott,
hogy megváltoztatta a végrendeletét, és mindent rám hagyott?
– Esténként gyakran beszélgettünk a tűz mellett egy pohár whiskyt
kortyolgatva. – Keresztbe tette a lábát. – Esetenként bizalmas dolgokról is
szó esett, egyszóval igen, tudtam róla.
 Összeszorult a szívem, miközben rápillantottam. Lehetséges lenne, hogy
a gyermekemről is beszélt a nénikém? Óvatosan megkérdeztem,
– Azt elárulta önnek, hogy miért változtatta meg a végrendeletét?
– Az egyik éjszakába nyúló estén, amikor együtt üldögéltünk, és a
lakosztálya végső részleteit egyeztettük, szóba hozta, hogy bánkódott egyes
múltbéli döntései miatt. – Signor Falcone kiitta a kávéját. – Mesélt önről és
Eveline-ről, és arról, hogy árván maradtak. „Megszakadt a szívem, amikor
megláttam azt a két kislányt a gyászban. Megfogadtam, hogy szívemből
szeretni fogom őket, és mindent elkövetek, hogy boldogok lehessenek. De
végül mindkettőjük esetében kudarcot vallottam”, így mondta.
Sírás szorongatta a torkomat, de nagyot nyeltem, és erőt vettem
magamon.
– A Conte és Lavinia néni is mindent megtettek, hogy boldog életünk
legyen. És boldogok is voltunk. De aztán egy olyan nehéz szakasz
következett az életünkben, amin képtelenek voltunk túllendülni, és csúnyán
összevesztünk.
Töltöttem a vendégemnek még egy csésze kávét, hogy nyerjek néhány
másodpercet, amíg összeszedem magam.
– A Contessát elszomorította a gondolat, hogy eladja a Palazzot, de
belátta, hogy ez a józan megoldás. – Signor Falcone elmosolyodott. – És
megkérte ám az árát, mert jól tudta, hogy mennyire vágyom a hosszabb
utcafrontra és a palazzo kertjére. Komoly, az élete végéig kényelmes jólétet
biztosító pénzösszeget kapott volna. Amiből később bőséggel maradt volna
még az örökösei számára is.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy eredetileg mindent Eveline-re
szándékozott hagyni. Nem értem, miért gondolta meg magát.
– Csak az utolsó évben romlott meg a nagynénje kapcsolata a nővérével.
Nem tudom, pontosan mi történt, de nézeteltérés támadt köztük, és azt
követően a nővére és a gyermekei elköltöztek innen. – Töprengőn bámult a
kávéscsészéjébe. – A Contessa egyik este, amikor már a harmadik pohár
whiskyt kortyolgatta, különös dolgot mondott. „Bármi is történt a múltban,
tudom, hogy Phoebére én is és Eveline is bármikor számíthatnánk. De
óvatosnak kell lennem. Sötét erők közelednek”, így fogalmazott.
– Sötét erők? – Önkéntelenül megborzongtam. – Mit akarhatott ezzel
mondani?
Signor Falcone tanácstalanul megvonta a vállát.
– Sajnos nem tudom.
– Kaptam tőle egy táviratot, amelyben ez állt, „Gyere el Velencébe.
Kérlek szépen, Phoebe, ne okozz csalódást.” Ritkán léptünk kapcsolatba, de
ebből rögtön éreztem, hogy valami nincsen rendben, és azonnal útra kell
kelnem. – Úgy éreztem, mázsás súly nehezedik a mellkasom ra. – Most már
nagyon bánom, hogy nem jöttem el kibékülni vele közvetlenül a háború
után.
– Nincs értelme emészteni magát azért, amin már nem lehet változtatni. –
Felállt. – Mennem kell, egy bankettet szervezek éppen, és még sok a
teendő. De egyvalamit szeretnék nyilvánvalóvá tenni, a Contessának tett
ajánlatom továbbra is érvényes, amennyiben érdekli.
– Jelenleg még bizonytalanok a terveim. Valamit el kell intéznem, amíg
itt vagyok Velencében. És igazság szerint már kaptam is egy ajánlatot a
Palazzot bár egyáltalán nem biztos, hogy élek vele.
Azt nem tettem hozzá, hogy az ajánlatban szereplő összeg kiábrándítóan
alacsony volt.
A férfi felsóhajtott.
– Nem szeretném erőltetni, de elküldöm én is önnek az ajánlatomat, hogy
átgondolhassa a dolgot. Saját használatú lakosztállyal együtt vagy a nélkül,
ahogy kívánja.
 Lehajolt még egy darab cantucciért.
– Nem bánja, ha magammal viszek egyet? – húzódott pajkos mosolyra a
szája.
Felnevettem.
– Dehogy, egyáltalán nem. Valentina örülni fog neki.
Értettem, hogy Lavinia néni miért szerette annyira ezt a férfit.
***
Nyugtalanság vett rajtam erőt, miután Signor Falcone távozott.
Átmentem a könyvtárszobába, hogy kiürítsem Emiliano bácsi íróasztalának
fiókjait és az iratszekrényét. Esküdni mertem volna rá, hogy a levegőből
halványan éreztem a kedvenc szivarjának illatát, és elfogott a nosztalgia.
Talán a kárpitok szívták magukba a füstöt, ami aztán elvegyült a könyvek
dohos szagával?
Gyerekkoromban Emiliano bácsi mindig megérezte, ha valami
nyugtalanított, és figyelmesen meghallgatott, amikor előadtam neki az
aggodalmaim. A mahagóni könyvespolcok roskadoztak dédelgetett
bőrkötéses köteteitől. Úgy éreztem, meggyaláznám az emlékét, ha eladnám
őket. Ezeknek a könyveknek ebben a könyvtárszobában volt a helyük.
Amikor továbbadok a falazzon, részét fogják képezni a vételárnak.
Leültem az íróasztalhoz, és azon morfondíroztam, vajon mennyi időbe
telik majd, amíg választ kapok a veronai ingatlanügynöknek küldött
levelemre. Lorenzo felkutatása kecsegtetett a legtöbb reménnyel ahhoz,
hogy megtaláljam Sofiat. Törtem a fejem más módon is, de – feltéve hogy
Eveline nem áll elő új információkkal – nem láttam, mi mást tehetnék még.
Lehangoltság költözött a lelkem– be, és kétségbeesett vágy fűtött, hogy
megtaláljam és megismerhessem Sofiat.
Addig viszont semmire sem megyek vele, ha csak egy helyben ücsörgők,
és búslakodom. Egy kis friss levegő és egy tempós séta kiváló ellenszere a
búskomorságnak. Elhatároztam hát, hogy fölkerekedem, és elmegyek az
állomásra megnézni, megérkezett– e már a fényképezőgépem Londonból.
Alkonyodott, mire odaértem. Bementem a csomagmegőrzőbe, ahol arról
tájékoztattak, hogy két nagy csomag is érkezett nemrég a nevemre.
Túlságosan terjedelmesek voltak, nem fértek volna el a vaforeítóban
anélkül, hogy kényelmetlenséget ne okoztak volna a többi utasnak, úgyhogy
egy hordárral levitettem őket a rakpartra, aki fogott számomra egy
gondolát.
A csomagjaimat az egyik ülésnek támasztották, és a gondola elsiklott a
parttól, mozgását az evezők finom csobbanásának hangja kísérte. Ködfátyol
gomolygott a csatorna sötétedő vize felett, és újra eszembe jutottak Signor
Falcone szavai arról, hogy mit mondott neki Lavinia néni. „Sötét erők
közelednek.” Dermesztőén baljóslatú megjegyzés volt, mintha csak tudta
volna előre, hogy a napjai meg vannak számlálva. De mi rémíthette így
meg?
A lagúna levegőjét apályszag töltötte meg, sós, rothadó hínár– és
áporodott mocsárszag, ami kitűnően illett zaklatott lelkiállapotomhoz.
Akkor is azon töprengtem, hogy hol máshol kereshetném még Sofiat,
amikor a gondola kikötött a palazzo előtt.
Odaszólítottam Jacopót, hogy cipelje fel a csomagjaimat a szobámba az
emeleten. Úgy tűnt, a londoni házvezetőnőmnek sikerült elküldenie az
összes személyes holmimat, amit kértem tőle. Megkönnyebbülést jelentett,
hogy újra a saját ruháimat viselhetem majd. A második csomagból a nagy
értékű Century* fényképezőgépem és az összecsukható háromlábú
állványom került elő. Ujjaimmal végigsimítottam a gépház csiszolt
mahagóni– és cseresznyefa rajzolatán. Fellélegeztem, hogy a gép sértetlenül
megérkezett hozzám. Megtaláltam a drága teleobjektívemet is, miután
lefejtettem róla a köré csomagolt gyűrött újságpapírt. Aztán megtorpantam.
Az üveglemezeket tartalmazó dobozt, amit szintén kértem, nem találtam
sehol. A csomag alján egy levélkére bukkantam.

Tisztelt Mrs. Wyndham!

Mindent becsomagoltam, ahogyan kérte, kivéve a fényképlemezeket, mert

nem találtam őket a sötétkamrában azon a polcon, ahol írta.
A házban mindent portalanítottam, a szőnyegeket is kiporoltam az
udvaron, és kitakarítottam a kamrát. Ha válaszlevelében tájékoztat a
visszatérése időpontjáról, gondoskodom róla, hogy élelmiszerekkel feltöltött
konyha várja.

Üdvözlettel
Elsie Deevers

Haragudtam magamra, hogy nem pótoltam idejében az elhasznált

üveglemezeimet, így most a hiányuk, legalábbis egy ideig még, biztosan
meggátol abban, hogy ne– kiállhassak az új fényképészeti terveimnek.
Leültem az ágyamra, és azon töprengtem, hol találhatnék Velence
szövevényes sikátoraiban profi fotóskellékeket áruló üzletet.

* Olasz mandulás keksz.

* A Century egy 1900– ban alapított, „harmonikás” rendszerű
fényképezőgépeket gyártó cég. 1903– ban az Eastman Kodak felvásárolta a
vállalatot, de egészen 1920-ig folytatták a Century fényképezőgépek
gyártását.
 Tizenkettedik fejezet

Másnap reggel egy nyugtalan éjszakát követően ébredtem fel. Nehezen jött
álom a szememre, mert állandóan Eveline és a gyermekei jártak az
eszemben, ahogy dideregnek abban a nyomorult lukban, ahol élnek.
Amint felöltöztem, átmentem Lavinia néni hálószobájába, és
kiszedegettem a fiókokból azokat a ruhákat, amelyeket a nővéremnek
szántam. Összehajtogattam a prémgalléros kabátot, majd a nagynéném
egyik bőröndjébe fektettem két kasmírkardigánnal, néhány selyemsállal és
Egy-két blúzzal egyetemben. Aztán hozzápakoltam még egy meleg
pongyolát, néhány bársonypapucsot, amelyek még szinte hordva sem
voltak, egy zöld színű gyapjú hétköznapi ruhát és egy bordó estélyit,
amelyekről úgy gondoltam, hogy illenének Eveline-re. Egy második
bőröndbe néhány pár cipőt és kézitáskákat készítettem be.
Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy benézzek Eveline régi hálószobájába
is, ahol ráakadtam arra a vidám mintákkal hímzett ágytakaróra, amelyet
Emiliano bácsi hozott neki ajándékba az egyik üzleti útjáról. Bepréseltem
ezt is a cipős bőröndbe, aztán lezártam a táska fedelét. Elindultam a
konyhába, hogy megkeressem Valentinát.
– Szólj, kérlek, Jacopónak, hogy juttassa el a Contessa hálószobájába
készített bőröndöket Signora Rizziónak – utasítottam. – Mondd meg neki a
címet, a szállításhoz nyugodtan használhatja a Conte sandotóját.
Reggelizés közben elhatároztam, hogy a nap folyamán ellátogatok a
Hotel Falconéba. Akárki is van szolgálatban a recepción, talán lesz ötlete,
hogy merre vásárolhatnék üveglemezeket a fényképezőgépemhez.
Elmosolyodtam, amikor az új munkám címére gondoltam, amit sebtében
ötlöttem ki, amikor Cosimo Benedetti lefitymálta a fotós karrieremet. A
dicsőséges Velence. Kellemes csengése volt.
A Palazzoból a vízkapun keresztül léptem ki, és akkor vettem észre, hogy
ismét köd szitál. A fejemben élő leánykori emlékekben Velencét mindig
úgy láttam, mint egy napsütötte várost, ahol örökké tart a nyár.
Ráfordultam a keskeny ösvényre, ami a Hotel Falcone bejáratához
vezetett. Nem feledkeztem meg Lavinia néni balesetéről, úgyhogy fokozott
óvatossággal lépegettem előre a friss algától zöld köveken, és
megfogadtam, hogy később figyelmeztetem Jacopót, hogy súrolja őket
tisztára.
A közeledésem láttán egy sikkes, sárgaréz gombos, skarlátvörös
egyenruhába öltözött londinerfiú kitárta a bejárati ajtót.
Az épület portegójának falait a Canal Grande Rialto híd felőli látványa
díszítette. Úgy döntöttem, hogy nem veszem igénybe az elegáns, aranyozott
madárkalitkát formáló felvonót, helyette a lépcsőn kapaszkodtam fel a
szálloda főszintjére. Az előcsarnok, ahová értem, lenyűgöző látványt
nyújtott ragyogó fehér márványfelületeivel, a tükörlapos
dohányzóasztalokkal és az azokat körülölelő bőr karosszékekkel. Volt egy
kis szuvenírüzlet is, ahol velencei maszkokat, legyezőket,
bársonypapucsokat és muranói üveg dísztárgyakat árultak, a Velencébe
látogató külföldi utazók kedvére. Itt– ott vendégek kisebb csoportjai
társalogtak egymással vagy a napi újságot olvasták.
A recepción egy ősz hajú férfi fogadott.
– Tudna segíteni abban, hogy merre találhatnék fényképészeti kellékeket
árusító üzletet? – szólítottam meg.
– Kívánja, hogy megszervezzem, hogy felkeresse egy fényképész?
– Nem vagyok itt szállóvendég – feleltem. – A szomszédban, a Palazzo
degli Angeliben lakom, és csak nemrég érkeztem Velencébe. Abban bíztam,
hogy útba tud igazítani, hogy merre vásárolhatnék üveglemezeket a
fényképezőgépemhez.
Elmosolyodott, és így felelt,
– Természetesen örömmel segítünk a szomszédunknak.
Aztán részletesen előadta, hogy merre találom az üzletet. Amikor látta
rajtam, hogy nem tudom követni az útbaigazítását, felvázolt egy kis
térképet egy levélpapírra.
Éppen próbáltam kisilabizálni az útvonalat, amikor Signor Falcone lépett
elő a hátsó irodahelyiségből.
– Signora Wyndham, micsoda kellemes meglepetés! Akkor nem
tévedtem, hogy az ön hangját hallom. Remélem, az igazgatóm a segítségére
volt.
– Nagyon készséges volt. Olyan üzletet keresek, ahol üveglemezeket
tudnék vásárolni a fényképezőgépemhez.
– De úgy látom, valami aggasztja.
– Attól tartok, nem túl jó az irányérzékem, és hosszú évek óta nem élek
már itt...
– És segítségére lenne, ha valaki odavezetné? Kérem, foglaljon helyet
néhány pillanatra, azonnal visszajövök, és elkísérem önt.
– Ó, dehogy, a világért sem szeretném feltartani...
– Egyáltalán nem, szívesen megyek. Nekem is van egykét elintéznivalóm
a városnak azon a részén. Csak egy pillanat türelmét kérem, és hozom is a
kabátom.
És állta a szavát, mert hamarosan már a ponté dell’Accademia irányába
trappoltunk.
– Felszállunk a vaporettóra a piazza di San Marco felé – mondta. –
Onnan már csak egy rövid sétára van a bolt.
 A csatorna vize felett sűrű köd ült, hátborzongató élmény volt áttörni a
nyirkos vízpárán, amiből váratlan hirtelenséggel tűntek fel a mellettünk
tovahaladó más vízi járművek.
A rövid hajóút után átsétáltunk a piazza di San Marco tágas terén, ahol
még mindig erős maradt a köd.
Signor Falcone benyúlt a kabátja mellzsebébe, és előhúzott egy
utcatérképet.
– Kérem, fogadja ezt el – mondta. – Nem szeretném, hogy eltévedjen
valahol, és ide– oda bolyongjon elveszetten.
Egy intéssel nyugtázta a hálálkodásomat, aztán átvezetett a szövevényes
szűk sikátorokon.
Igyekeztem megjegyezni minden kereszteződést, ahol befordultunk, imitt
egy sarokszentély, amott pedig egy rózsaszínűre festett fal, a tetején ücsörgő
macskákkal.
– A Contessa említette nekem, hogy ön fotós – szólalt meg Signor
Falcone. – Mondta egyszer, hogy mennyire büszke volt magára, amikor
kapott öntől postán egy újságkivágást a New York-i kiállításáról.
– Épp a minap találtam meg azt az újságkivágást – válaszoltam. –
Nagyon meghatott, hogy megőrizte.
Signor Falcone egy fényképészeti műterem bejárata előtt megállt.
Kinyitotta előttem az ajtót. Kis rézcsengő csilingelése jelezte az
érkezésünket.
A pult mögül idősebb férfi kiszolgáló üdvözölt minket.
– Miben lehetek szolgálatára, Signore?
– A Signora üveglemezeket szeretne vásárolni a fényképezőgépéhez.
– Jó napot kívánok – léptem a pulthoz. – Két doboz Kodak üveglemezre
lenne szükségem. A 16 centiméterszer 21 centiméteres méretből, legyen
szíves.
 Érteden pillantást vetett felém.
– A férje fényképezőgépéhez?
– Özvegy vagyok. Az én Century fényképezőgépemhez kellenek –
mondtam sürgetően, mivel nem akartam Signor Falconét a szükségesnél
tovább várakoztatni.
– Őszinte részvétem, asszonyom. De biztos a választásában? Olyan
méretű üveglemezt, amilyet említett, jellemzően csak profi fényképészek
használnak.
– Így van – feleltem. – Profi fotós vagyok.
Szavaim hallatán a szemöldöke magasra szaladt a homlokán, de szófukar
feleleteimből értette, hogy a türelmem fogytán van, úgyhogy sarkon fordult,
és a pult mögötti mahagóniszekrényhez lépett, ahol kihúzott egy fiókot.
Signor Falcone elkapta a tekintetemet, és bolondos arcot vágott, úgyhogy
alig bírtam visszafojtani a nevetést, mire a kiszolgáló újra felém fordult.
– Csak egy dobozunk van raktáron – szólalt meg a férfi -, de hozathatok
még, ha úgy kívánja.
– Még legalább kettő dobozzal rendeljen, legyen szíves. És tudna még
adni a 12– szer 18 centiméteres méretből is?
– Másik fényképezőgéphez?
Megráztam a fejem.
– Az expozíció beállításához.
– De tudja, ugye, hogy nem fognak illeni a gépe lemeztartójába?
– Természetesen. Van hozzá illesztőkeretem.
Letette a két dobozt a pultra, majd bejegyezte a rendelésemet egy füzetbe,
amihez megérdeklődte a nevemet.
– Phoebe Wyndham.
Felnézett a füzetéből, és a szemöldökét ismét felvonta.
 – Nem az a Phoebe Wyndham, ugye? Az Élet a nyugati frontvonalak
mögött fényképésze és szerzője?
– De igen, én vagyok.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Signora Wyndham. –
Megbiccentette a fejét. – Signor Tonello vagyok. Vásároltam egy példányt
a könyvéből. Az angol szövegeket sajnos nem értem benne, de a csodálatos
fényképei többet mondanak ezer szónál.
– Örömmel hallom, hogy elnyerte a tetszését, Signore.
– Az nem kifejezés – felelte. – Nagyjából egy héten belül ide kell érnie a
rendelt árunak, és akkor alig várom, hogy újra lássam itt.
Signor Tonello becsomagolta a dobozokat, Signor Falcone kinyitotta
előttem az ajtót, és kiléptünk az utcára.
– Engedje meg, hogy vigyem a dobozokat – mondta, és átvette tőlem a
csomagot. – Egészen izgatott vagyok. Fogalmam sem volt róla, hogy
híresek a munkái. Még ma délután megrendelem a könyvét.
– Kérem, ne vegye nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy a fotók ugyan
valóban elsőrangúak, de a könyv összességében mégis csak a témája miatt
lett ilyen sikeres.
Signor Falcone karon fogott, olyan mozdulattal, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga.
– Eszemben sincs, hogy nagyképűnek tartsam– mondta.
– A könyvem a nők körében különösen népszerű, mivel a férjeik és fiaik
jellemzően nem szívesen számolnak be nekik a háború szörnyűségeiről. A
fényképek a YMCA épületekben* pihenő férfiakat is dokumentálják,
úgyhogy a könyv némi vigaszt is nyújthat a feleségeknek és anyáknak,
hogy szeretteik nem szenvedtek állandóan.
– És kifejezetten azért ment Franciaországba, hogy fényképezzen?
 – Miután a férjem meghalt, beléptem a YMCA Womens Auxiliary
Committeebe. Mivel nem volt gyermekem, önkéntes segítői szerepet
tudtam vállalni a frontvonal mögötti, pihenésre és kikapcsolódásra szolgáló
épületekben.
– Tiszteletre méltó tevékenység.
– Ezek az épületek az „otthontól távoli otthont” jelentették, ahol a
holtfáradt férfiak levelet írhattak, cigarettát vásárolhattak vagy lejátszhattak
egy kártyapartit. Hamar megértettem, hogy a többségük másra sem vágyott,
mint egy jó szóra, és arra, hogy a világ pár pillanatig ismét a normális
kerékvágásba zökkenjen körülöttük.
Signor Falcone egyetértőén bólintott.
– Az én ezredemet az Alpokban állomásoztatták. Cudar hideg volt, és ha
lett volna lehetőségünk elvonulni, akár csak egy órára is, egy olyan helyre,
mint amilyet most leírt, az sokat javított volna a közérzetünkön. – Az
órájára pillantott. – Lenne kedve beülni a Caffe Flóriánba egy forró
csokoládéra?
– Milyen kitűnő ötlet – válaszoltam.
Átvágtunk a téren a Procuratie Nuove boltívei alatt lévő CaSe Flórian
irányába. Jól emlékeztem az időkre, amikor Emiliano bácsi elvitt minket
Eveline-nel a Flóriánba fagylaltozni a sok évvel azelőtti forró nyarakon.
Mindig kint ültünk le egy asztalhoz, és úgy éreztük, a mennyországban
járunk. Most azonban örömest bújtam el a hideg elől az egyik beltéri,
burgundi bársonnyal kárpitozott éttermi pádon.
– Már nem is emlékeztem, milyen mesébe illően gyönyörű a Caffe
Flórian – jegyeztem meg, ahogy körüljár– tattam a tekintetem. A kávézó
zsúfolásig telve volt, és az asztalok között pincérek szlalomoztak magasan a
fejük fölé emelt forralt boros és forró csokoládés ezüsttálcáikkal.
 – Mi mindent láttak és hallottak ezek a falak az elmúlt kétszáz évben –
felelte Signor Falcone. – Szinte érezni a levegőben a történelmet! Mozart,
Byron, Dickens, Keats és Proust mind megfordultak ezen a helyen.
– Ahogy itt ül az ember, nem is gondolná, hogy nemrég még háború dúlt
– jegyezte meg Signor Falcone. – Néha erőt vesz rajtam a bűntudat, hogy én
túléltem, és most élvezhetem az ehhez hasonló hétköznapi örömöket, míg
az odaveszett bajtársaimnak ez már soha nem adatik meg.
A hangja olyan megtörtén csengett, hogy próbáltam lelket önteni belé.
– Ezzel nincs egyedül – feleltem. – A bajtársai azonban, ahogy ön is, egy
jobb jövőért harcoltak mindannyiunknak, így nekünk az a feladatunk, hogy
a legtöbbet kihozzuk abból, amit ők elértek számunkra. Ha nem így
teszünk, akkor az áldozatuk hiábavaló volt.
– Köszönöm – mondta.
Ezután könnyedebb témákra terelődött a beszélgetés, aztán a pincér
megérkezett a forró csokoládéinkkal.
Belekortyoltam a sűrű, aromás italba.
– Meg akartam kérdezni önt, hogy miért használ még manapság is
üveglemezt a fényképezőgépében – érdeklődött Signor Falcone. – Azt
gondolnám, a modern filmszalag sokkal kevésbé körülményes.
– Így van – feleltem. – Egy egyszerű Brownie géppel bárki képes
fényképezni. Fiatalkoromban nekem is volt egy. Pillanatfelvételek
készítésekor kellemesen el lehet vele szórakozni, de az eredmény gyakran
kiábrándító lesz.
– Való igaz, a pillanatfelvételek néha szerencsétlenül sikerülnek. Például
amikor nem tartják a gépet egyenesen, az épület úgy néz ki, mintha
felborulna. Máskor meg úgy látszik, mintha a lámpaoszlop a barátod fejéből
nőne ki.
Kuncogtam.
 – Számos tényezőt figyelembe kell venni, ha egy igazán jó fényképet
szándékozunk készíteni. Az első persze az, hogy elegendő időt fordítsunk a
kép megkomponálására. Aztán a fényviszonyoknak is tökéleteseknek kell
lenniük, és nagyon fontos az expozíciós idő helyes megválasztása is.
Később pedig a negatívok előhívása és a nyomatok elkészítése során
szintén végtelen sok variáció létezik.
– Elő tudja hívni a negatívokat a Palazzoban?
– Nem, sajnos várnom kell majd az előhívással mindaddig, amíg vissza
nem térek a londoni sötétkamrámba.
Signor Falcone bólintott.
– Látom már, hogy maga hasonló szenvedéllyel viseltetik a fényképezés
iránt, mint én a szállodám vezetése iránt.
Belekortyoltam a csokoládémba.
– Remélem, nem untattam vele.
– Egyáltalán nem – a hangjából úgy hangzott, hogy ezt komolyan is
gondolta.
– Lenyűgözött, amit ma a Hotel Falconéban láttam – mondtam. -igazán
sikkes és nagyon elegáns benyomást kelt, felvenné a versenyt bármelyik
vezető New York-i szállodával.
– Köszönöm. A gazdag amerikai utazók felettébb magas igényeket
támasztanak, és azon munkálkodom, hogy visszacsábítsam őket Velencébe
most, hogy a háború véget ért.
Kiittam az utolsó cseppeket a csészémből.
– Önnek dolga van, nem szabad tovább feltartanom.
– Karácsonyi ajándékot szeretnék vásárolni az unokaöcsémnek – mondta.
– Egy fából készült kisvasutat ígértem neki, és reméltem, hogy találok
valami ilyesmit a Rialto híd melletti piacon. Ilyenkor már kinn állnak a
karácsonyi standok, ahol mindenféle csecsebecséket, édességeket és egyéb
vásárfiát árulnak az ünnepekre. Ha van hozzá kedve, megtisztelne vele, ha
elkísér.
– Örömmel!
A piazza di San Marcót és a Rialtót összekötő nyüzsgő utcácskákban
apró üzletek sorakoztak, és én csöndben megfogadtam, hogy egy nap ide
feltétlenül visszatérek majd kirakatokat nézegetni. '
A vásárban pezsgett az élet. A bódék meg voltak pakolva piramisokba
rendezett finomságokkal, pácolt sonkával, füstölt kolbászokkal és érlelt
sajtokkal. A háziasszonyok fennhangon alkudoztak az árusokkal.
Az egyik pavilonból sült kolbász és pirított hagyma káprázatos illata
áradt. Egy másikban pedig egy fiatal lány ügyes kézzel a zsírban
hempergette a bundába forgatott rákokat.
Egy kosár füstök halat cipelő nő meglökött a tömegben, úgyhogy
csaknem felbuktam egy macskakövön, de Signor Falcone megfogta a
könyökömet, és megtartott.
Ide– oda ténferegtünk a standok között, és én tágra nyílt szemmel
csodáltam a mesterien kidolgozott bőrárukat és a csodálatos muranói
üvegtárgyakat. Vásároltam Valentinának egy doboz mandorlatót ami
karácsony táján népszerű édességnek számított. Signor Falcone megállt egy
gyerekjátékokat kínáló bódé előtt, és akkurátusán szemrevételezett néhány
színpompás játék vonatot.
– Hány éves az unokaöccse? – kérdeztem.
– Öt. Brunónak hívják, és ő a legfiatalabb az unokahúgaim és az
unokaöcséim közül. Ez a kis favonat éppen megfelelő lesz neki. – Széles
mosolyra húzódott a szája. – Ön vásárol valami ajándékot az unokahúgának
és az unokaöccsének?
– Nem tudom, mire vágynak – feleltem -, illetve azt sem, Eveline vajon
megengedné– e, hogy ajándékot adjak nekik. Nagyon dühös rám, amiért én
örököltem a Palazzot.
– Szomorú, hogy a nővérével ilyen rossz a viszonyuk. El sem tudom
képzelni, milyen lenne az életem, ha nem tudhatnám magam mögött a
családom tagjainak szeretetét és támogatását.
– Én soha nem tudtam, hogy milyen érzés lehet egy nagy családhoz
tartozni. Talán elhívom majd Eveline-t magamhoz a gyerekeivel, hogy
töltsük együtt a szentestét – tettem hozzá -, bár azt hiszem, elutasítaná a
meghívásom.
– Pár aprósággal talán akkor is meglephetné a gyerekeket – javasolta
Signor Falcone. – Nem költséges tárgyakra gondolok, csak valami jópofa
mütyürkére, ami tetszene nekik. Például mit szól ezekhez? – Néhány fasípra
mutatott, amelyek énekesmadár formájára voltak kifaragva. – Nagyon
szórakoztató beléjük fújni és csicseregni.
Felnevettem.
– Volt nekem is egy gyerekkoromban. – Egy másik tárgyra vándorolt a
tekintetem, egy kartontokra, benne színesre festett fapálcikákkal. – Nem
tudom, Rosetta vajon kedvét lelné– e egy marokkójátékban.
Nem sokkal később Signor Falcone kifizette a Brúnónak szánt kisvonat
árát. Megvártam, amíg az árus becsomagolta az általam vásárolt
mádársípokat, a Rosettának szánt marokkót és egy modellrepülőgép-
készletet Carlónak. Átfutott a fejemen a keserves gondolat, hogy a
megelőző tizenhét évben az élet megfosztott attól az örömtől, hogy
Sofianak karácsonyi ajándékot vásárolhassak.
– Már csak egy dolog van hátra, mielőtt elindulnánk hazafelé – szólalt
meg Signor Falcone, és egy izzó sütőállványhoz vezetett, amiben egy idős
férfi gesztenyét pirított a parázsra tett rostélyon. Signor Falcone két csomag
újságba csomagolt sült gesztenyét vásárolt tőle. – Jól sikerült a vásárló
kőrútunk, nem gondolja?
 Az ujjaira fújt, miközben meghámozott egy forró gesztenyét, aztán
átnyújtotta nekem.
– Ez volt a legkellemesebb napom Velencében, mióta visszatértem –
feleltem.
– Akkor szabadna javasolnom, hogy gyakrabban menjünk el együtt
vásárolni? – rám mosolygott, és világoszöld szeme huncutul megcsillant.

* A YMCA (Young Mens Christian Association, Fiatalok Keresztény

Egyesülete) a katonák számára kínált kikapcsolódást Nagy– Britanniá-
ban a kiképzőtáborokban, helyőrségi pontokon, illetve külföldön azokon
a helyeken, ahová brit katonákat vezényeltek.
 Tizenharmadik fejezet

Mindennap újraéledt bennem a remény, hogy a postás levelet hoz

Veronából, benne olyan hírekkel, amelyek elvezetnek Lorenzóhoz, és rajta
keresztül Sofiahoz. De mindennap csalatkoznom kellett. El voltam szánva
rá, hogy ha az ingatlanügynöktől a következő hét elejéig nem kapok választ,
Veronába utazom, és személyesen is felkeresem.
A köztes időben Signor Falcone utcatérképét állandóan a kezem ügyében
tartva felfedezőutakra indultam a fényképezőgépemmel. Egyik nap korán
felkeltem, hogy megörökíthessem a harmatos hajnali halpiacon a friss
fogást kirakodó halászokat. A piazza di San Marcón a campanile csúcsáról
két fotót is készítettem a naplementéről a háztetők felett, amint
visszanyertem a lélegzetem, ami a kimerítő mászástól és a páratlanul szép
látványtól elakadt. Több fényképet nem tudtam készíteni ott, mert hamar
elmúltak a jó fényviszonyok, pedig figyelmes lettem rá, hogy a fény és az
árnyék milyen érdekes kontrasztos mintát képez a Dózsepalota ismétlődő
gótikus boltívei alatt, de megfogadtam, hogy később még visszatérek.
Jacopo a nyugalmasabb csatornák felé evezett a sandoonkban. Olyan
játszi könnyedséggel lapátolt az egyetlen evezővel, hogy a hosszú, keskeny
csónakot a vízen előrébb hajtsa, amit csak hosszú évek tapasztalatával lehet
elsajátítani. Megkértem, hogy egy pillanatra álljon meg, hogy
lefényképezhessem néhány ódon ház megfakult szépségét, melyek
tükörképei másodpéldányaikként hullámoztak a víz felszínén. Elszomorító
volt a gondolat, hogy folyamatosan süllyednek, és végül elkerülhetetlenül
elnyeli majd őket a tenger.
 Éppen felállítottam a fényképezőgépemet és az állványomat egy szűk
csatorna partján, amikor egy fiatal nő lépett ki egy első emeleti szobából, és
az erkélyének korlátjára hajolt. Olyan tökéletes volt a kompozíció, hogy
felszóltam neki, és megkértem, hogy ne mozduljon.
A lány kihúzta a csatokat a hajából, mire derék alá érő hajzuhataga
leomlott a korlát fölé, mintha csak Aranyhaj lenne a meséből, aki a hercegét
várja. Egy kalitka lógott az erkélyajtó melletti kampón, és a benne lakó
kanári hirtelen trillázni kezdett.
Jacopo elbájolt mosollyal az ajkán figyelte a jelenetet.
A lány nem mozdult, míg beállítottam a fényképezőgépemet, és
elkészítettem a képet. Sajgott a szívem, amikor rádöbbentem, hogy alig
Egy-két évvel lehet idősebb Sofianál. Nem tudtam megállni, hogy ne
töprengjek el rajta, hogy a lányom haja vajon sötét-e, mint Lorenzóé, vagy
szőke, mint az enyém. Készítettem a lányról egy felvételt a
teleobjektívemmel is, hogy közelebbről is megörökítsem, majd
megköszöntem a közreműködését.
Jacopo az erkélyre szegezett tekintettel megcsókolta az ujjai hegyét.
Kétszer is rá kellett szólnom, míg eljutott a tudatáig, hogy indulhatunk
tovább a csatornán.
Amikor visszatértünk a polezzóba, Valentina már várt rám.
– Signor Benedetti járt itt – mondta. – Valamilyen dokumentumokat alá
kéne írnia. Itt hagyta a névjegykártyáját, és kérte, hogy keresse fel az
irodájában.
– Majd holnap reggel elmegyek hozzá. – Remélhetőleg ezekkel az
aláírásokkal végre– valahára lezárhatjuk Lavinia néni vagyonának
hagyatéki eljárását. – Érkezett levél is a nevemre?
– Az előszobái asztalkára készítettem a postát.
– Köszönöm, Valentina.
 Felkaptam a leveleket, és rögtön észrevettem, hogy az egyik borítékra
írógéppel rótták fel a címet, ahogy cég által írott küldeményeken szokás.
Remélve, hogy az ingatlanügynöktől érkezett, besiettem a dolgozószobába,
és azonnal feltéptem a borítékot.
A levél valóban az ingatlanügynöktől érkezett, a csalódottságtól azonban
hangos nyögés szakadt fel a torkomból. Az ingatlanügynök arról
tájékoztatott, hogy a borkereskedő üzletének eladásából származó
pénzösszeget az ügyfele testvérének özvegye, a velencei calle dei Fratin élő
Signora Albani kapta meg. A reményeim szertefoszlottak. Tudtam, hogy
Signora Albanitól nem várhatok segítséget, úgyhogy a fáradozásaim ismét
eredménytelennek bizonyultak.
Felbontottam a másik levelet is, amelynek tartalma rövid és lényegre törő
volt.

Phoebe!

Illendő, hogy köszönetét mondjak neked, amiért eljuttattad hozzám

Lavinia néni kiselejtezett ruháit. Saját szemeddel láttad, miként élünk a
gyermekeimmel, így nem tagadhatom, hogy örültem az érkeztüknek, még
úgy is, hogy megalázó adományt elfogadnom tőled.
Eveline

Összegyűrtem a nővérem irományát, és a tűzre dobtam. Nem vártam, hogy

Eveline hálás lesz nekem, de a levele kellemetlen emlékeztetőt jelentett a
dilemmámra, hogy megosszam– e vele az örökségemet vagy sem. Ha
Lavinia néninek alapos oka volt rá, hogy kitagadja Eveline-t, akkor nem
hagyhattam figyelmen kívül a kívánságát. De vajon mi lehetett ez az ok?
Amíg Lorenzo be nem lépett az életünkbe, a nővérem féltékeny
természete nem okozott nehézségeket a kapcsolatunkban. Amikor elárultam
Eveline-nek, hogy Sofia életben van, és szembesült ármányos
közbeavatkozásának hatásával, szemmel láthatóan megrendült. Elegem volt
abból, hogy ekkora szakadék tátong közöttünk. Meg kellett találnom a
módját, hogy a viszonyunk megjavuljon.
Mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan leültem, és papírra
vetettem egy meghívót a nővéremnek és a gyermekeinek, amelyben azt
kértem, hogy szenteste jöjjenek át vacsorára. Sietve megkerestem Jacopót,
és meghagytam neki, hogy azonnal juttassa el hozzájuk a levelet.
Utána összeszedtem a fényképészeszközeimet, amelyeket korábban a
hallban hagytam, és felcipeltem őket a hálószobámba. Bosszantó volt, hogy
sötétkamra hiányában nem tudtam azonnal előhívni a képeket. Alapvető
fontossággal bírt, hogy a lemezeket a lehető legkevesebb fényhatás érje,
amíg Londonban el nem kezdhetek végre dolgozni rajtuk.
A tárolódobozokat fényálló tasakokba csomagoltam, és beraktam a
gardróbszekrényem legalsó fiókjába a többi, már ott sorakozó doboz mellé.
A fiók papírbélése az egyik sarokban felpöndörödött, és amikor
megpróbáltam kisimítani, az ujjaimmal apró, merev papírdarabot
tapintottam ki alatta. Nagyot dobbant a szívem, amikor kivettem a papírt, és
megláttam, hogy Lorenzo megfakult fiatalkori fényképe az. Hirtelen
eszembe jutott, hogy én rejtettem el ezt a képet a fiókbetét alá évekkel
korábban, nehogy Lavinia néni vagy Eveline felfedezzék nálam. Lorenzo
feltűrt ingujjal a sandolójában evezett, szemében mosoly játszott. Forró
hullám csapott át a szívemen. A reggeli napsütés megvilágította arcának
vonásait, és én képzeletben újra azon a titkos találkán éreztem magam, a
vállamat égette a korai nap sugara, mélyen belélegeztem a lagúna sós illatát,
és a fejem szinte szédült az ifjúság és az első szerelem örömteli mámorától.
Kíváncsi voltam, mennyire változtatta meg őt az idő múlása.
Felsóhajtottam, és az ékszerdobozomba rejtettem a fotót.
***
 Másnap reggel Signor Benedetti irodája felé vettem az irányt. Valentina
részletesen eligazított, hogyan találhatok oda. Mindössze egy rövid
sétányira volt. Nem siettem, rászántam az időt, hogy újra felfedezhessem a
városnak azt a részét, ahol utoljára leánykoromban jártam– keltem.
Amikor utamat állta egy bájos kis csatorna, a rio San Barnaba,
elindultam, hogy átkeljek az erősen ívelt ponté dei Pugnin, de aztán
megálltam. Pontosan ugyanazon a helyen, ahol Lorenzóval is, annyi évvel
azelőtt. Amíg Eveline, Giulia és Valentina előrementek, mi egymás mellett
a korlátra támaszkodtunk, és ő a híd történetéről mesélt nekem. A karja
hozzáért az enyémhez, és testének közelsége úgy hatott rám, mintha egy
áramütés suhant volna végig a gerincemen. Azt mondta, azért nevezik a
hidat „az öklök hídjának”, mert a 17. században két rivális csoport, a
Castellanók és a Nicolottók itt küzdöttek meg egymással a nézeteltéréseik
miatt.
Újra felfedeztem a kis terekből és szűk utcácskákból álló környéket,
amely a campo Santa Margherita teréhez vezetett. Felidéztem Valentina
útmutatását, és megpillantottam az általa említett pasticceriát amelyben a
pultok ínycsiklandó süteményektől és tortáktól roskadoztak. Az üzlettel
szemben állt a sáfránysárgára festett épület.
A kapu mellett ott függött egy „Benedetti” feliratú réztábla.
Bekopogtattam, mire egy fiatalember nyitott ajtót.
– Signora Wyndham a nevem – szólítottam meg. – Signor Benedetti
megkért, hogy keressem fel.
Egy váróterembe vezetett az előszobán át.
– Megkérdezem Signor Benedettit, tudja– e fogadni.
Letelepedtem egy karosszékbe. Egy asztalkán napilapok és folyóiratok
hevertek, a kandallópárkányról egy üvegkupola alól kitömött ragadozó
madár bámult le rám merev szemekkel. Belelapoztam az egyik folyóiratba,
hogy elkerüljem a madár nyugtalanító tekintetét.
A fiatalember visszatért, és a folyosó végén nyíló szobába vezetett.
– Signora Wyndham, mennyire örülök! – Signor Benedetti kinyújtott
kézzel lépett elém, hogy üdvözöljön. Hellyel kínált. – Tegnap elmentem
meglátogatni, de a házvezetőnőjétől úgy értesültem, hogy nincs otthon.
– Felfedezőutakra mentem a csatornákon – feleltem. – Oly sok szemet
gyönyörködtető látványra bukkanok, amit aztán lencsevégre kaphatok.
– A dicsőséges Velence című könyvéhez?
Elmosolyodtam, és így feleltem,
– Meglep, hogy emlékszik a címre.
– Hogyan is felejthetném el, miután olyan határozottan a helyemre tett?
– Ön talán úgy gondolja, túlságosan érzékeny vagyok, csakhogy a férfiak
ritkán hajlandók elismerni a nők teljesítményeit, ideértve a háború alatti
érdemeiket is.
– Talán azért van ez, mert a férfiak többségét a háború alatt túlságosan
lefoglalta a családjuk szabadságáért folytatott harc ahhoz, hogy
észrevehessék annak az Egy-két nőnek a teljesítményét, aki akkoriban elért
valamit.
Megint kezdett kihozni a sodromból.
– A nők nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be a gyárak és a kórházak
működtetésében, és mellette vigyáztak az otthonaikra és a családjukra, amíg
hős férjeik haza nem tértek.
Signor Benedetti felemelte a kezét.
– Ne civakodjunk ezen.
– Nem szeretnék – feleltem -, de muszáj szóvá tennem, ha
méltánytalanságot hallok.
Különösen ha lekezelően bánnak velem.
 – Áttérhetünk arra az ügyre, amiért felkerestem? – kérdezte Signor
Benedetti. – A Contessa részletes nyilvántartást vezetett a vagyontárgyairól
és egyéb javairól, amit vagy önnek, vagy nekem ellenőriznünk kell annak
érdekében, hogy a hagyaték végleges értéke megállapítást nyerhessen.
Amennyiben rám hárul ez a feladat, úgy a végső díjazásomon is kissé
emelnem kell majd, attól tartok.
– Megcsinálom én. – Fárasztó munkának ígérkezik, de az igazán nem
hiányzott, hogy Signor Benedetti a Palazzoban sertepertéljen. – Néhány
tárgytól már megszabadultam azóta... többnyire csak régi papírokat, iratokat
dobtam el, semmi értékeset. És összegyűjtöttem a Contessa néhány ruháját,
hogy a rászorulóknak adhassam.
Azt nem tettem hozzá, hogy a nővéremnek is juttattam pár holmit.
– Az nem számít – válaszolta. Átnyújtott egy köteg papírlapot. – Amint
visszahozza nekem a leltárt aláírva, hozzáteszem a dokumentációhoz,
amivel különben már majdnem teljesen elkészültem. Az iratokat ezt
követően benyújtom az illetékes hatóságoknak végső jóváhagyásra, és
azután hivatalosan is tulajdonába kerül majd a nagynénje teljes vagyona,
leszámítva a hagyatéki illetéket és a szolgálataim adminisztrációs díját.
– Signor Benedetti – szólaltam meg tétova hangon -, ön tudja, hogy miért
hagyott a nagynéném mindent rám? Én nem találok rá magyarázatot.
Évekkel ezelőtt egyértelművé tette előttem, hogy nem számíthatok tőle
semmiféle örökségre, és lássuk be, a nővérem sokkal jobban rászorult volna
arra, hogy örököljön, mint én.
Signor Benedetti összeszorította a száját.
– A Contessa hallgatott a tanácsaimra, miután a férje meghalt, és azt
hiszem, barátként tekintett rám.
Alig észrevehetően elmosolyodtam. Lavinia néni hetven év körül
járhatott, amikor meghalt, de úgy látszott, nem átallott élvezni a jóképű
fiatalabb férfiak társaságát. Mind Signor Falconénak, mind Signor
Benedettinek sikerült őt levenniük a lábáról.
– Ebben az ügyben azonban – folytatta – nem szavazott nekem bizalmat.
A Contessa nagyon szerette a nővérét, de– ahogyan azt már korábban is
említettem, valami nézeteltérés támadt köztük. Bármi is volt az oka, nagyon
felzaklatta a nagynéniét, egészen másképp viselkedett, mint korábban. Egy
nap eljött hozzám, és közölte, hogy meg akarja változtatni a végrendeletét.
Megkérdeztem, hogy miért, de ő...
– Mit mondott egészen pontosan?
Signor Benedetti arca vörösre gyűlt.
– Azt felelte, hogy az nem tartozik rám, csak fogadjak szót, és tegyem,
amit mond.
– Micsoda modortalanság!
– Korábban soha nem engedett meg velem szemben ilyen hangot,
úgyhogy egészen elképesztett a dolog. – Végigsimította az egyébként is
tükörsima fekete haját. Látszott, hogy a nénikém megjegyzése még most is
feldúlta. – Úgyhogy megtettem, amit kért, és többé nem kérdeztem erről.
– Pedig rendkívül nyájas természetű volt – jegyeztem meg -, szinte soha
nem hallottam, hogy bárkihez lett volna akár csak egy rossz szava is.
Legalábbis, gondoltam magamban, amíg magamra nem haragítottam
azzal, hogy kockára tettem a család jó hírét.
– Én csak feltételezni tudom, hogy a Contessának jó oka volt rá, hogy
kizárja a nővérét a végrendeletből.
– De hiszen láttam, hol lakik Eveline. Szörnyű az a hely a
gyermekneveléshez. Úgy érzem, legalábbis meg kéne osztanom vele az
örökségem.
Intőn felemelte a kezét.
 – Az én nyomatékos tanácsom az, hogy ne menjen szembe a nagynénje
akaratával.
Úgy gondoltam, egy kis idő elteltével átadhatok majd Eveline-nek egy
részt az örökségből.
– Miután elkészítette a leltárt és eljuttatta hozzám – mondta -, le fogom
tudni zárni a hagyatéki eljárás jogi oldalát. Mire elkészül a fényképezéssel
A dicsőséges Velence számára, a palazzo jogos tulajdona lesz, és szabadon
eladhatja. – Fanyarul elmosolyodott. – Ezt követően akár dönthet úgy is,
hogy megosztja a vagyon egy részét Signora Rizzióval. – Előhúzott egy
irattárolót az asztalifiókjából. – Engedje meg, hogy betegyem ebbe a
nyilvántartást.
Átvettem tőle a megtöltött mappát, aztán felálltam. Signor Benedetti az
ajtóig kísért.
– Azon gondolkodtam – szólalt meg ismét -, lenne– e kedve velem
vacsorázni a jövő héten egyik este... esetleg csütörtökön?
Már a nyelvem hegyén lebegett egy ürügy, amivel visszautasíthatnám a
meghívást, de aztán elbizonytalanodtam. Túl sok magányos estét töltöttem a
Sofia hollétén és megtalálásán való merengéssel és aggodalmaskodással.
– Szívesen – feleltem.
Töprengőn sétáltam vissza a palazzo felé. Milyen különös, hogy a
Velencébe való visszatérésem, amire fogadni! mertem volna, hogy soha
nem fog bekövetkezni, új barátokat szerzett nekem. Arról nem is beszélve,
hogy egy csodálatos és döbbenetes meglepetéssel is megajándékozott,
hiszen felfedeztem, hogy a lányom él. Ez mindent megváltoztatott.
Legalábbis mindent megváltoztatna, ha rátalálnék.
 Tizennegyedik fejezet

Vasárnap elmentem a szentmisére a San Trovaso-templomba. Nem

ismertem fel senkit a gyülekezet tagjai közül, amíg Signora Albani fel nem
tűnt a sorok között a botjára támaszkodva. Elfordítottam a fejem, amikor
elhaladt mellettem, de a szívem idegesen kalapálni kezdett.
A szentmise végén a padban maradtam, amíg Lorenzo anyja el nem
hagyta az épületet. Kiléptemkor váltottam néhány szót a plébánossal.
Érdeklődésére elmondtam, hogy csak látogató vagyok Velencében.
– Lánykoromban Conte és Contessa Di Sebastianónál nevelkedtem –
tettem hozzá. – Ide, a San Trovasóba jártunk templomba.
A plébános a részvétéről biztosított a nagynéném halála miatt.
Megkérdeztem tőle, ismeri– e az Albani családot.
– Ó, ha egy pillanattal előbb jön... – felelte. – Épp most ment el Signora
Albani.
– Bevallom, őt mindig egy kissé félelmetesnek találtam – mondtam. – De
jó barátságot ápoltam a gyermekeivel, Giuliával és Lorenzóval. Nem tudja
esetleg, hogy ők hol vannak most? – visszafojtottam a lélegzetem.
~ Csak öt éve szolgálok itt – válaszolta -, és soha nem találkoztam velük.
De ha siet, talán még utoléri Signora Albanit, és akkor megkérdezheti tőle
személyesen.
***
Csütörtök reggel ismét ellátogattam Signor Tonello fotóműtermébe, és
ezúttal kitörő örömmel üdvözölt. Megérkeztek az üveglemezeim, és
azonnal le is adtam egy rendelést továbbiakra.
 – A vártnál gyorsabban kifogytam belőlük – mondtam. – Szinte
lehetetlenség olyan látványt találni Velencében, amit ne akarnék azonnal
megörökíteni.
– Maga képes lesz rá, hogy hűen megjelenítse a várost, Signora
Wyndham – válaszolta -, ellentétben a sok turistával, akik összevissza
kattintgatnak, de közben egy pillanatnyi figyelmet sem szentelnek a
kompozíciónak.
– A jövő héten jöhetek a rendelésemért?
Signor Tonello szertartásosan meghajolt.
– Örömmel várom, Signora.
Visszatértem a Palazzoba, és úgy terveztem, hogy a nap hátralévő
részében elkezdem a leltározást. Egy szemernyi kétségem sem volt afelől,
hogy amikor este Signor Benedetti becsönget értem, hogy elkísérjen
vacsorázni, az első kérdése az lesz, hogy mennyit haladtam vele.
Felkapaszkodtam a külső lépcsőn az udvarról a hallba, és az előszobái
asztalkán két levelet is találtam. Az első Eveline-től érkezett. A nővérem
megköszönte a meghívást a karácsonyi vacsorára, de közölte, hogy már
foglalt az estéjük. A válasza nem ért váratlanul, mégis csalódottság fogott
el, nemcsak amiatt, hogy magányosan kell töltenem a karácsonyt, hanem
amiatt is, hogy ez a megbékélésre irányuló próbálkozásom is kudarcot
vallott.
A második levél Angelina Vianellótól jött. Az első sorokban udvariasan
érdeklődött az egészségem felől, aztán így folytatta,

Megérdeklődtem a nővéremtől, Carmelától, hogy tud– e bármit is

Lorenzo Albani jelenlegi tartózkodási helyéről. Sajnálatos módon azonban
előtte sem ismeretes a holléte, csak arra emlékszik, hogy egyszer
meglátogatta a Contessát. Carmela éppen az úrnője egyik ruháját javítgatta
a hálószobában, amikor arra lett figyelmes, hogy egy férfi kiáltásait hallja
az alsó szintről. Kihajolt a korlát fölött, hogy megnézze, mi történik. Látta,
ahogy a Conte sietős léptekkel bemegy a szalonba, minekutána még több
kiabálás hallatszott. Ezt követően az ifjú Signor Albani kicsörtetett a
bejárati ajtón.
Carmela arra is jól emlékszik, hogy a Contessát az incidens rendkívüli
módon feldúlta, és az úrnőjét le kellett fektetnie az elsötétített
hálószobában. A nővérem ült mellette, és levendulaolajjal dörzsölte a
halántékát, amíg az úrnője álomba nem zokogta magát.
Megkérdeztem Carmelát, mikor történt mindez, és azt felelte, Egy-két
hónappal a kegyed esküvőjét követően. Ezután soha többé nem hallott
Signor Albani felől.

Összehajtogattam a levelet, a szívem hevesen dobogott. Úgy látszott,

Lorenzo mégiscsak visszatért, és keresett, de már késő volt. Miért, ó, hát
miért nem jött el értem hamarabb? Mennyire másképp alakulhatott volna
akkor minden, egy család lehettünk volna Sofiaval. Ehelyett gyermektelen
anyaként kellett élnem, akinek még csak az az emlék sem adatott meg, hogy
a kisbabáját egyszer a karjában tarthassa. Kétségbeesett vágyakozásom,
hogy megtaláljam Sofiat, és elmondhassam neki, mennyire szeretem, úgy
hasított ismét a szívembe, mint egy rozsdásodó tőr. Muszáj volt
megtalálnom a lányomat!
***
Délután a leltáron dolgozgattam, de a gondolataim újra és újra
visszakalandoztak a levélhez, most már biztosan tudtam, hogy Lorenzo
visszajött értem. Ennek ismeretében csak még inkább vágytam megtalálni,
nem csupán annak reményében, hogy ő talán el tud vezetni Sofiahoz,
hanem azért is, mert gyógyíthatatlan sebet ütött a lelkemen, amikor
elhagyott, és ez olyan lezáratlan ügy maradt, aminek a végére egyszer és
mindenkorra pontot kellett tennem.
Fél nyolckor elindultam átöltözni. Nem voltam olyan hangulatban, hogy
Signor Benedettivel vacsorázzam, de udvariatlanság lett volna ilyen későn
lemondanom a meghívását. Egy kreppruhát vettem fel, amit John halála
után vásároltam. A hajamat takaros kontyba tűztem fel. Londonban azt
terveztem, hogy a modern divat szerint levágatom a hajam – a rövid frizura
sokkal praktikusabb és kezelhetőbb, ha az ember nem tart maga mellett egy
komornát, aki segíti a hajápolásban -, csakhogy Velencében nem láttam
egyetlen rövidre nyírt hajú nőt sem.
Pár cseppet a csuklómra dörzsöltem a kedvenc parfümömből. New
Yorkban be is púderoztam volna az arcom és kirúzsoztam volna az ajkam,
de gyanítottam, hogy errefelé az ilyesmit rossz szemmel néznék.
Signor Benedetti néhány perces késéssel érkezett.
– Elnézését kérem a késedelemért. Találkozóm volt egy közeli
raktárépületem bérlőjével. – Felsóhajtott. – A háború tönkretette a
vállalkozását, és nem tudja fizetni a bérletet. Új bérlőt kell keresnem. –
Megcsókolta a kezemet. – Ön rendkívül elegáns, mint mindig. Kellemes az
este, és még világos van. Nem bánja, ha sétálunk odáig?
A macskaköves utcákon át elvezetett egy elbűvölő étterembe, ahol
barátságos gyertyafény világította meg a vendégek arcát, és
selyemfüggönyök keretezték a Canal Grande felé néző ablakokat.
A főpincér egy íves ablak mellett kínált minket hellyel.
– Fenntartottam önnek a kedvenc asztalát, Signor Benedetti – mondta,
miközben kihúzta a székemet.
Utána ismertette a séf aznapra szóló különleges ajánlatait. Én az óriás
tengeri pókot és a grillezett halat választottam, mindkettő aznapi friss fogás
volt a lagúnából.
 Signor Benedetti tetszésének adott hangot a választásommal
kapcsolatban, és saját magának is ugyanazt kérte, majd rendelt még egy
üveg Soavét az ételek mellé.
– Igazán romantikus hely, nem igaz? – kérdezte, és rám pillantott, de én
az ablakból nyíló kilátást figyeltem.
A hold fénye meg– megcsillant a csatorna vizén, és a lámpások fénye
ragyogott a szemközti oldal Palazzoinak ablakaiban. Egy vaporetto húzott
el a víz színén, és csillámló hullámokat hagyott maga után.
– Valóban gyönyörű – feleltem.
– Nyaranta a vendégek a part melletti teraszon vacsoráznak. Kint ülni a
balzsamos nyáresti levegőben, és figyelni, ahogy a Canal Grande fölött
lemegy a nap, kihagyhatatlan élmény. Úgy tervezi, hogy Velencében lesz
még, amikor beköszönt a jobb idő?
– Még nem tudom.
Szinte minden attól függött, hogy sikerül– e megtalálnom Sofiat.
– A döntése, ha jól sejtem, attól függ, hogy mikor készül el a
fényképekkel A dicsőséges Velencéhez, igaz?
Ittam egy korty vizet, hogy időt nyerjek a válaszhoz.
– Nem csak kizárólag attól. Nem számítottam rá, hogy Velencében
találok valamit, ami maradásra késztethet, de...
Fürkészőn figyelte az arcom.
– De valamit vagy valakit talált itt, és ez arra késztette, hogy
meggondolja magát?
Félrefordítottam a fejem abban a reményben, hogy így nem veszi észre a
pírt, ami hirtelen elfutotta az arcomat. Hogyan is értethetném meg vele,
hogy a törvénytelen lányomat keresem, akit mindeddig halottnak hittem?
– Már nem emlékeztem rá, hogy Velence milyen varázslatos télen is –
motyogtam.
 A pincér jelent meg, szertartásosan kibontotta a bort, és egy keveset
töltött Signor Benedettinek kóstolásra.
– Tudott haladni a leltárral, Signora Wyndham? – kérdezte Signor
Benedetti, miután a pincér távozott.
– Attól tartok, nem sokat – feleltem. – A férjem gyakran megrótt érte,
hogy szeretem halogatni a dolgokat.
– Ha nem túlságosan fájdalmas önnek a téma – mondta -, kérem,
meséljen róla.
– Sikeres építész volt, New York-i vállalkozással – válaszoltam. – A
nagybátyám ismerkedett meg vele az egyik velencei látogatása alkalmával,
és barátok lettek.
– Ön fiatalon ment férjhez, nemde?
– Tizennyolc éves voltam – feleltem. – John nyolc évvel volt idősebb
nálam. Olyan feleséget keresett, aki kellően fiatal volt, és ilyenformán... – A
mondatot úgy akartam folytatni, hogy „kellően befolyásolható és rávehető,
hogy szemet hunyjon bizonyos dolgok felett”, de visszanyeltem a
szavaimat. – Tudta, hogy Lavinia néni elsőrangú háziasszony volt, és bízott
benne, hogy én eltanultam tőle az ehhez szükséges készségeket.
– És így volt?
– Jó szervező vagyok. Nem egy sikeres rendezvényt bonyolítottam le a
férjem üzleti összeköttetéseinek elősegítésére.
És minden ilyen vacsorán Cyril, John kebelbarátja, az ajkán fölényes
mosollyal méregetett, és kereste a megfelelő alkalmat arra, hogy a
társalgásba egy nekem szóló hízelgő szófordulatba rejtett csípős
megjegyzést csempészhessen.
-igazán jól sikerült házasság – jegyezte meg Benedetti. – A tehetséges
építész és a gyönyörű és ötletgazdag felesége. – Pár pillanatra elhallgatott. –
Gyermekeik nem születtek, hogy megkoronázzák e tökéletes házasságot?
 Hirtelen meglöktem véletlenül a borospoharamat.
– A férjem nem vágyott rájuk az akkurátusán megrendezett életében.
– Elnézését kérem, ha a kérdésem túlságosan tolakodó volt – mondta. –
Ön egy fiatal és csinos özvegy, Signora Wyndham. Talán ismét férjhez
megy, és ezúttal...
– Nagyon élvezem az újfent elnyert függetlenségemet – jelentettem ki.
Arról nem is beszélve, hogy harmincnégy éves voltam, és minden férfi,
aki épségben tért vissza a háborúból, valószínűleg már megnősült, vagy
nálam sokkal fiatalabb feleséget keresett.
Ismét feltűnt a pincér, kezében az első fogásunkkal, ami nagy
megkönnyebbülésemre félbeszakította Signor Benedetti faggatózását. A
végén neki is sikerült majdnem olyan kellemetlenül viselkednie, mint a
kíváncsiskodó nővérének!
Mire azonban a kávéhoz értünk, a korábbi bosszúságomról teljesen
megfeledkeztem. Signor Benedetti szórakoztató társaság volt, és jóképű is.
Kimeríthetetlen tudás lakozott a fejében Velence történelméről, és
lenyűgöző részletességgel adta elő a város keletkezéstörténetét, és azt, hogy
miképp fejlődött befolyásos és vagyonos kereskedelmi gócponttá. Bár
minderről az iskolában már magam is tanultam, ő képes volt a kalmár
kalandorokról, keresztes hadjáratokról és kiemelkedő velencei művészekről
szóló elbeszéléseivel a száraz történelmi tényeket életre kelteni.
– Bárcsak néhány száz évvel korábban születtem volna – jegyezte meg
sóvárgón. – Akkor egy tehetős velencei kalmár életét élhetném.
Kacagtam, és így feleltem,
– Szinte látom magam előtt, ahogy bársonyba öltözötten, tollal a
kalapjában a válla köré veti prémes köpenyegét.
– Maga pedig az erkélyén ücsörögne, talányos mosollyal az arcán, a
portréját épp egy nagynevű mester festené. – Felsóhajtott. – Azok lehettek a
szép idők.
– Talán – feleltem -, bár meg kell vallanom, nem egykönnyen tudnék
lemondani a jelen kényelmeiről... nevezetesen, hogy amikor csak kívánom,
a csapból meleg víz folyik, és egy mozdulattal felkapcsolhatom a villanyt.
– Azt hiszem, igaza van. Bár ön mindkét világból a legjobb részeket
birtokolja. Tulajdonában van egy gyönyörűséges ódon palazzo, amibe be
van vezetve a folyó hidegmeleg víz és az elektromosság is. Még úgy is
csodálatos ingatlan, hogy egyébként az épületnek súlyos problémái vannak
a süllyedés terén.
– Süllyedés?
– Az úszó városban sok ingatlannak meggyűlik a baja a süllyedéssel.
Velencét nyeli el a tenger, és állandó küzdelmet jelent az épületeket
támasztó facölöpök cserélgetése.
– Én nem láttam nyomát semmilyen jelentősebb problémának a Palazzo
degli Angeliben.
– Majd fogja – felelte Signor Benedetti. – Vagy a másik lehetőség, hogy
úgy dönt, túlad az ingatlanon, még mielőtt az épület egyik sarka a rio della
Toletta vizébe omlana. Amint ez bekövetkezik, senki sem fogja
megvásárolni, amíg rendbe nem hozatják.
– Micsoda hajmeresztő gondolat!
Nyilván csak túloz.
– Bizonyára észrevette, hogy a városban mindenfelé javítási munkálatok
zajlanak. Bármerre indul el, építőanyagokkal megpakolt bárkákat láthat.
Néha azt kívánom, bárcsak építőipari cégem lenne... egy vagyont
kereshetnék! – vihogott. Intett a pincérnek, jelezvén, hogy kéri a számlát. –
Ha kívánja, megszervezhetek egy általános állapotfelmérést a Palazzo degli
Angelibe.
 – Azt hiszem, nem árthat biztosra megtudakolni, hogy nincs semmi
probléma – feleltem.
Kiléptünk az étteremből, és elindultunk vissza, a palazzo felé. Signor
Benedetti egyszer csak az egyik nagyobb házra mutatott.
– Az ott a CaFoscari – szólalt meg. – III. Henrik francia király ott szállt
meg 1574-ben.
– Rendkívül alapos tudással bír Velence történelméről és a lakosairól –
jegyeztem meg. – Kíváncsi lennék, ismer– e egy bizonyos Albani nevű
családot. Giulia Albanival régebben együtt jártam iskolába, de szem elől
vesztettük egymást. Úgy hiszem, jelenleg egy kolostorban él.
– Albani? – Egy pillanatig töprengett. – Ó, tudom. Felkapaszkodott
újgazdagok. Selyemkereskedők, Rómából érkeztek ide a 18. században. A
házuk a calle dei Fratin áll. Úgy hiszem, az özvegy Albani asszony jelenleg
is ott lakik, magányosan abban a hatalmas házban. Körül– belül húsz éve
Cesare Albani meghalt, és úgy hallottam, hogy az özvegye utána rendkívül
ájtatos lett.
– Giuliának volt egy fivére is – mondtam. – Lorenzo.
Sóvárgó reménykedéssel vártam Benedetti válaszát, bizakodva, hogy
talán tud valamit Lorenzo hollétéről.
Signor Benedetti megrázta a fejét.
– Nem tudok róla, hogy ő jelenleg Velencében élne.
Reményeim szertefoszlottak. A folytatódó beszélgetésben a
megjegyzéseire kelletlenül válaszolgattam.
– Úgy elcsendesedett – jegyezte meg. – Elnézését kérem, hogy
kimerítettem... én javasoltam, hogy sétáljunk.
– Egyáltalán nem merített ki – az arcomra erőltettem egy mosolyt. – És
nagyon élveztem a történelemórát.
 Néhány perccel később benyitottam a kis kertkapun, aztán Signor
Benedetti végigkísért az udvari ösvényen.
A kőlépcső lábánál, a lámpás alatt megálltunk.
– Kellemes este volt – mondtam.
Signor Benedetti az ajkához vonta a kezemet.
– Remélem, megtisztel vele, hogy máskor is eljön majd velem
vacsorázni.
– Örömmel.
– És tekintettel arra, hogy a nagynénjével jó barátságban voltunk,
megkérhetem, hogy mostantól Cosimónak nevezzen, ahogyan ő is tette?
Nem láttam rá semmi okot, hogy elutasítsam a kérését.
– Jó éjszakát kívánok, Cosimo – mondtam -, és kérem, hívjon nyugodtan
Phoebének.
Kiszabadítottam a kezemet a szorításából, de a tekintetét magamon
éreztem, amíg felmentem a bejárati ajtóig.
 Tizenötödik fejezet

Üggyel– bajjal próbáltam éppen beevickélni egy gondolába a vízkapunál,

amikor egyszeriben Signor Falcone tűnt fel a mólón.
– Megengedi, hogy segítsek? – kérdezte.
– Ó, Signor Falcone! Nagyon köszönöm. Tartaná, kérem, az állványt,
amíg biztonságosan bepakolom a fényképezőgépet? Félek, hogy véletlenül
a csatornába ejtem.
Amint elhelyezkedtem a csónakban, kinyújtottam a kezem az
állványomért.
– Örülök, hogy látom – mondta. – Ma különben is szerettem volna
felkeresni, mert jövő héten szenteste egy kis összejövetelt szervezek családi
és baráti körben. Ha ráér aznap, megtisztelne vele, hogy eljön ön is.
– Milyen kedves magától! – Olaszországban a szenteste fontos ünnepnek
számított, és nem akartam magányosan tölteni a vacsorát. – Nagyon
szívesen elmegyek.
Az ajka mosolyra húzódott.
– Nagyon örülök. Egy dolgot azonban tudnia kell...
-igen?
– A nővérét is elhívtam a gyermekeivel, és ő elfogadta a meghívásom.
– Ó! írta is nekem, válaszul az én meghívásomra, amelyben kértem, hogy
jöjjenek el aznap a Palazzoba, hogy már foglalt az az estéje.
– Bátorkodtam őt megszólítani, kevéssel az követően, hogy kegyeddel a
Caffe Flóriánban voltunk – mondta. – Úgy elszomorított, hogy a nővérével
ilyen rideg a kapcsolatuk. Reméltem, hogy ha mind a ketten a szállodában
vendégeskednek, és ilyenformán semleges területen találkoznak, az talán
kevesebb lehetőséget ad a viszálykodásra.
– Ez igazán figyelmes az ön részéről. Magam megígérhetem, hogy jól
fogok viselkedni. – Megrándítottam a vállamat. – Eveline nevében azonban
nem tudok beszélni.
– Ön ajándékokat készül adni az unokahúgának és az unokaöccsének, és
kétlem, hogy a nővére el akarná rontani a gyermekei karácsonyestéjét –
válaszolta.
Egy bárka haladt el mellettünk, és olyan hullámokat vert, hogy a
gondolám erősen himbálózni kezdett.
Signor Falcone hátrébb lépett a parttól.
– Nem tartom fel, önt várja a fényképészeti felfedező– útja, még mielőtt a
fények elromlanának, de szeretettel várom akkor szenteste. Nyolc órakor,
rendben?
– Rendben, köszönöm – feleltem.
A gondolás ellökte a csónakunkat a parttól.
Intettem Signor Falconénak, és az járt a fejemben, hogy micsoda
szerencse, hogy ilyen figyelmes szomszédom van.
***
A szenteste előtti estén Cosimo Benedetti elvitt egy Vivaldi-koncertre a
Santa Maria della Pietá-templomba, egy ugrásra a piazza di San Marcótól.
Elmesélte, hogy a templom a 18. században épült, de a homlokzat
márványborítása egészen 1906-ig befejezetlenül maradt.
– Azaz csak azt követően készült el, hogy én elhagytam Velencét –
jegyeztem meg.
Cosimo bólintott.
– A munkálatokat azonban az eredeti építész tervei szerint végezték el –
mondta -, de a legérdekesebb tény az, hogy valaha maga Antonio Vivaldi is
alkalmazásban állt itt kórusvezetőként. A templom mellett állt egy árvaház,
ahol a fiúk szakmát, a lányok pedig zenét tanultak.
– Emlékszem, annak idején a nagybátyám is mesélt erről.
– A legtehetségesebbek helyet kaptak a templomi kórusban. A fülkékben
énekeltek, ott ugyanis a rácsozat eltakarta őket a padsorokban ülők
pillantásaitól. – Elvigyorodott. – Az elővigyázatosság ellenére több lánynak
is sikerült magára vonnia a tekinteteket, úgyhogy sokan közülük végül igen
előnyös házasságokat kötöttek.
A koncert kezdetével némaságba borult az összegyűlt közönség,
miközben Vivaldi muzsikája szárnyra kelt, betöltötte a teret, és a
csontjaimig hatolt.
Elképzeltem, ahogy az árva és elhagyott lányokat kiemelik a
nyomorúságból, és lehetőséget kapnak arra, hogy a hangjukat itt
fejleszthessék magasztos kórusművek éneklésével. Bárcsak tudnám, hogy
Sofia hogyan boldogul a zárdájában! Talán ő is lehetőséget kapott, hogy
felfedezhesse a saját tehetségét valamiben, mint Vivaldi kórista leánykái?
De, ami ennél is fontosabb, vajon boldog– e?
A koncertet követően hallgatagon sétáltunk hazafelé, majd a piazza di
San Marcóra értünk, megálltunk egy forralt bort árusító bódénál.
Kortyolgattuk a fűszeres italt, és melengettük a pohár köré font ujjainkat.
Utána Cosimo karon fogott, és hazakísért a Palazzohoz.
– Köszönöm – mondtam. – Varázslatos volt a koncert. Az ajkához emelte
az kezemet.
– Élvezetes volt az estémet az ön társaságában tölteni. – Finoman
kihúztam a kezem az övéből. – Gyűlöletes rágondolnom, hogy szenteste
egyedül lesz a Palazzoban, és azt kívánom, bárcsak együtt vacsorázhatnánk,
de úgy illik, hogy a szüleimmel töltsem az ünnepet.
 – Kérem – feleltem -, ne szabadkozzék. Jól teszi, hogy kötelességtudó
fiúként helytáll. Amellett nem is leszek egyedül.
– Netán barátokkal találkozik?
– Signor Falcone meghívott minket a nővéremmel egy kis összejövetelre
a szállodájában.
– Signora Rizzióval tölti az estét? – Lassan kifújta a levegőt. – Remélem,
nem fekszi majd meg a gyomrát.
Nem tudtam visszafojtani a nevetést.
– Milyen rosszmájú maga! Signor Falcone rendkívül nagylelkű volt,
hogy meginvitált bennünket egy olyan estén, amit az ember jellemzően a
családtagjaival tölt. Hátsó szándéka is van ám vele.
– Abban biztos vagyok – felelte szárazon. – Tud róla, hogy nyomást
gyakorolt a nagynénjére, hogy adja el neki a Palazzot, hogy így bővíthesse
a szállodáját? Minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy önt is meggyőzze
ugyanerről.
– Említette már nekem, hogy szeretné megvásárolni – válaszoltam, és a
mosoly lefagyott az arcomról -, de egyáltalán nem volt erőszakos. A hátsó
szándéka, amit említettem, pusztán annyi, hogy szeretne segíteni, hogy a
nővérem és köztem fennálló kapcsolat szívélyesebbé váljon.
– Nos, remélem, hogy így van. – Cosimo a fejét rázta. – Egyáltalán nem
bízom abban az emberben.
– Biztosíthatom róla, hogy téved. – Kínos csend állt be, majd így
szóltam, – Még egyszer köszönöm a meghívását a koncertre.
– Örömömre szolgált. Jó éjszakát kívánok, Phoebe.
– Jó éjt – biccentettem, és eltűntem a kapu mögött.
***
A következő reggel Valentina és Jacopo civil ruhájukba öltözötten léptek
be a dolgozószobámba.
 – Elkészültetek hát, és indultok Mestrébe?
– Egészen biztos benne, hogy meglesz nélkülünk? – kérdezte Valentina,
homlokán aggodalmaskodó ráncokkal.
– Persze! Londonban teljesen egyedül élek, úgyhogy hozzá vagyok
szokva.
– Ne felejtse el pótolni a szenet a kazánban – szólalt meg Jacopo -,
különben nem lesz meleg víz a fürdőszobában. A szenesvödröket mind
megtöltöttem, és a tüzek is meg vannak rakva, készen arra, hogy
meggyújtsa őket.
– Köszönöm, Jacopo.
– És hagytam magának raviolit, hogy holnap a kappanhúslében megfőzze
– tette hozzá Valentina. – A hagyomány úgy tartja, hogy azt kell ebédelni
karácsony napján.
– Emlékszem rá – feleltem.
– Van többféle sonka és kenyér is. Meg angolna fokhagymás–
paradicsomos szószban. Ha fel akarja melegíteni a ragut, akkor vegyen egy
serpenyőt...
– Meg tudom csinálni! Akárhogy is, ma este úgyis a Hotel Falconéban
vacsorázom. Most pedig induljatok, és érezzétek jól magatokat a fiatokkal
és a fivéred családjával. Néhány napon belül viszontlátjuk egymást.
– Mondja meg Signor Falconénak, hogy vigyázzon önre – mondta
Valentina.
– Nem felejtem el átadni a cantuccit, amit készítettél neki. – Kacagva
kihessegettem őket a kezemmel. – Most pedig eredjetek, különben lekésitek
a vonatot!
Miután távoztak, felöltöztem meleg ruhába, és kimentem a szabadba. Az
ég tiszta kék volt, és ragyogott a nap, bár metszőén hideg volt. Elcsíptem
egy vaporettót a piazza di San Marco felé, majd az utcácskákon át a Rialto
környéke felé ballagtam. Ezen az útvonalon érdekes kis boltokat láttam,
amikor Signor Falconéval errefelé sétáltunk.
Séta közben benéztem pár üzletbe, ami megtetszett. Egy maroknyi
bankjegyet dobtam egy féllábú háborús veterán kalapjába, elkeserítőnek
találtam, hogy koldulnia kell, mert megsebesült a hazájáért vívott
harcokban.
Vásároltam néhány karácsonyi ajándékot, egy illatos szappant egy
drogériából Eveline-nek, Signor Falconénak pedig egy finom mintázatú,
cserzett bőrbe kötött jegyzetfüzetet márványos elő– és hátlappal.
Beültem egy kávézóba egy eszpresszóra, és figyeltem, ahogy két apáca
nevetgél, miközben elhaladnak a kirakat előtt. Bár Luigitól tudtam, hogy ő
és Lavinia néni több zárdát is megkerestek, Sofia után kutakodva, de annak
már jó néhány éve volt. Úgyhogy támadt egy ötletem. Közvetlenül
karácsony után felkeresem a plébánost a San Trovasóban, hogy
megérdeklődjem tőle a közelben található szerzetesi iskolák és árvaházak
nevét. Utána pedig írok mindegyiknek. Egészen lázba jöttem az új
tervemtől.
Egy vaporettával indultam vissza a ponté dell’Accademia felé. A
Palazzoban Valentina és Jacopo hiányában csend honolt. A konyhában úgy
éreztem magam, mintha idegen földön járnék, amíg felmelegítettem egy kis
levest a késői ebédhez, és pótoltam a szenet a kazánban.
Kiterítettem az asztalra az újonnan vásárolt ajándékokat, egy aranyos,
festett cicákkal díszített dobozkát Rosettának, Signor Falcone jegyzetfüzetét
és Eveline szappanját. Carlonak egy velencei három evezősoros gályát
ábrázoló kirakóst vettem a hullámoknak feszülő evezősökkel.
Az utolsó tárgyat hirtelen felindulásból vásároltam meg. Ujjaimmal
végigsimítottam a türkizzöld gyapjúsál puha anyagán, és azon merengtem,
vajon Eveline visszautasítja-e, mondván, nem akar adományt elfogadni
tőlem. Felsóhajtottam, mert eszembe jutott a nyirkos és hideg lakása.
Kizárólag az ő lelkén szárad, hogy elutasítja– e az őszinte segíteni akarást
tükröző ajándékomat.
Az emeletre mentem, és eligazítottam az estélyi ruhámat az ágyon. Nem
tudtam, mennyire formális viseletét várnak el az összejövetelen, de ünnepi
alkalom volt, úgyhogy Lavinia néni gyöngyökkel kivarrt ruháját terítettem
ki, amelyet az operában is viseltem. A hálószobámban hűvös volt, úgyhogy
begyújtottam, hogy átmelegedhessen a levegő, mire át kell öltöznöm a
vacsorameghíváshoz.
Odalent, a könyvtárszobában is gyújtottam tüzet, kiválasztottam egy
könyvet a polcról, és összekucorodtam a nagybátyám viseltes bőrfotelében.
A külvilágban templomi harangok bongása hallatszott a távolból, a
közelben egy kutya csaholt. Soha nem volt az épületben ekkora csend,
amikor a nagynénémmel és a nagybátyámmal laktam itt. Rengeteg barátjuk
volt, és szerettek új ismeretségeket kötni, szinte úgy csaptak le a Velencébe
látogató új arcokra, mintha trófeákat gyűjtögetnének, sosem szalasztották el
meginvitálni új ismerőseiket. Káprázatos összejöveteleket szerveztek.
Visszaemlékeztem, ahogy gyerekkorunkban Eveline-nel hálóingben
ücsörögtünk a lépcső tetején, és a korlátok résein keresztül lestük az odalent
zajló táncokat. A Palazzot száz és száz lobogó gyertya fénye világította
meg, és olyan benyomást keltett, mint egy tündérpalota. Lavinia néni
egyszer– egyszer fellibegett hozzánk az emeletre, hogy hozzon egy tál
édességet és süteményt. Ránk szólt, hogy ne maradjunk fenn túl sokáig,
aztán ismét lesietett a földszintre, hogy visszatérjen a vendégeihez.
Bűntudatot éreztem, ahogy elképzeltem, milyen magányos lehetett
Emiliano bácsi halála után. Aztán jött a háború is, ami oly sok gyászoló
özvegyet hagyott maga után.
 Nagyon kellemes volt a tűz mellett üldögélni, és szinte azt kívántam,
bárcsak ne kéne elmennem aznap este. Bár mindenekelőtt abban
reménykedtem, hogy Eveline nem fog jelenetet rendezni.
Amikor eljött az ideje, hogy készülődni kezdjek, körbejártam a szobákat,
behajtottam a spalettákat és felkapcsoltam a lámpákat, hogy elhajtsam a
sötétség lidérces árnyait. Az emeleten megnyitottam a fürdőkád csapjait, és
a vízbe szórtam a fürdősót, amit aznap délelőtt a drogériában vásároltam.
Nem telt bele sok idő, és melankolikus hangulatomat elűzte az illatos fürdő,
aztán felöltöztem, és feltűztem a hajamat. A hosszú igazgyöngy láncomat
tekertem a nyakam köré, aztán lementem, hogy összepakoljam az
ajándékokat, mielőtt elindultam volna a szomszédos Hotel Falconéba.
 Tizenhatodik fejezet

A szálloda Sörivójában nyüzsgött a sok vendég, csókokkal és víg

kiáltásokkal üdvözölték egymást. Muzsika hangja szűrődött át a
helyiségeken a nyitott ajtókon keresztül.
Signor Falcone, aki igazán fess volt a szmokingjában, a földszinti
szalonban fogadta az érkező vendégeit.
– Signora Wyndham, üdvözlöm! – köszöntött, és felém nyújtotta a kezét.
– Milyen elegáns ma este! – Mindkét oldalról megpuszilta az arcomat, és
közben azt suttogta, – A nővére és a gyermekei épp az előbb érkeztek meg.
Körbepillantottam, de sehol sem láttam Eveline-t.
– A ruhatár felé ment. Ön is szeretné leadni a kabátját, nemde? Ha
végzett, csak kövesse bátran a hangokat, és úgy megtalálja az ebédlőt.
Amint itt végeztem az összes vendégem köszöntésével, szeretném majd
kegyedet bemutatni a családtagjaimnak és a barátaimnak.
A ruhatárban egy kisebb tömeg fogadott, amikor leadtam a kabátomat és
a csomagomat. Úgy döntöttem, majd akkor adom át az ajándékokat
Eveline-nek és a gyerekeknek, amikor hazaindulunk. A tükörbe pillantva
megláttam a nővéremet, és ideges lettem. Mosolyt erőltettem az arcomra,
aztán megfordultam, és így szóltam,
– Szervusz, Eveline.
A feje biccentésével nyugtázta a köszöntésemet. Az arca piros volt, a
szeme fénylőn csillogott.
– Úgy látom, mindketten Lavinia néni ruhatárából kölcsönvett ruhát
viselünk – jegyeztem meg.
 Eveline nem szólt, csak végigsimított mély gránátszín selyemruhája
szoknyarészén.
– Ez a szín kitűnően áll neked.
– Aggasztott, hogy talán tiszteletlenség Lavinia néni emlékével szemben,
ha ezt veszem fel – felelte -, de nem volt semmi más ruhám, ami kellően
elegáns volna ma estére.
– Aligha nevezhető rikító színnek, úgyhogy senkit sem fog
megbotránkoztatni, legkevésbé Lavinia nénit, ha lát minket odafentről. –
Sehol sem láttam Rosettát és Carlót a vendégek tengerében. – A
gyermekeid is eljöttek?
– Igen, valahol barátkoznak Signor Falcone unokahúgaival és
unokaöccseivel.
– Szeretnéd, hogy együtt lépjünk oda a többi vendéghez? Kissé feszélyez,
hogy nem ismerek itt senkit.
Eveline úgy nézett rám, mint aki latolgatja a dolgot, mielőtt elindult
volna utánam. Az ebédlőből kiszűrődő hárfazene irányába indultunk el, de
az ajtóban megtorpantunk.
– O, hogy ennek mennyire fognak örülni a gyerekek! – kiáltott fel
Eveline.
A helyiség papírlámpásokkal és színes füzérekkel volt feldíszítve. A
fehér abrosszal leterített hosszú asztalokat oszlopos gyertyák világították
meg, és közéjük arannyal fújt fenyőtobozokat, rozmaringágacskákat és
selyemmasnikat szórtak el. A muranói csillárok közé felaggatott üveg
díszgömbök meg– megcsillantak a gyertyafényben.
– Azokra az összejövetelekre emlékeztet, amelyeket Lavinia néni és
Emiliano bácsi rendeztek – szólaltam meg.
– Hiányoznak azok az idők – mormolta Eveline.
 Köhögés fogta el, amit nem tudott abbahagyni, úgyhogy elvettem egy
pohár bort egy arra járó felszolgáló tálcájáról.
– Köszönöm – kortyolt az italba. – Kissé meghűltem, de nem akartam
otthon maradni, mert a gyerekek annyira várták ezt az estét. Nini, nézd
csak, ott van Rosetta.
Elindult a terem másik végében összegyűlt gyermekcsoport felé, én pedig
követtem, jókedvűen, hiszen egyelőre egyetlen barátságtalan szó sem
hangzott el közöttünk. Signor Falcone ideája a semleges területen való
találkozásunkról működni látszott.
A gyerekek egy asztalkán kiállított, gyönyörű szép betlehem köré
csoportosultak. A figurákat a legapróbb részletességgel fából faragták ki, és
megfestették. A belsejéből fény áradt ki, és az újszülött kis Jézus
nyugalomban pihent egy jászolban, miközben a mellette térdelő édesanyja
ámulattal figyelte őt. József védelmezőén állt felettük. Az istálló fölé egy
fénylő csillagot függesztettek.
Carlo felém nézett, és megismert. Rámosolyogtam, de szomorúan vettem
tudomásul, hogy azonnal elfordította a tekintetét. Úgy sejtettem, hogy
Eveline ellenem hangolta.
Rosetta tágra nyitott szemmel az édesanyja kezébe csúsztatta a
kezecskéjét.
– Nézd, mama, ugye milyen szép?
Eveline megcirógatta a lánya arcát, és lehajolt hozzá, hogy együtt
tanulmányozhassák a betlehemi istállót.
Féltékenység költözött a szívembe, ahogy figyeltem a gyöngéd jelenetet.
Gyötrelmes érzés volt, hogy nekem soha nem adattak meg ilyen pillanatok
a lányommal.
Mintha csak megérezte volna a tekintetemet) Eveline hátrafordult. Az
arcát elfutotta a láng, és félrenézett.
 – Signora Wyndham.
Elfogódottságomban egy percre lehunytam a szemem, de aztán
ráeszméltem, hogy Signor Falcone lépett mellém.
– Úgy tűnik, a gyermekek tetszését elnyerte a betlehem – mondta.
– Káprázatosán szép.
– Egy környékbeli kolostorban készült. A figurák egy részét még
gyerekkoromban kaptam ajándékba.
Eveline felegyenesedett.
– Rendkívül gyönyörű betlehem, Signor Falcone.
– Köszönöm. Engedjék meg, hogy mindkettőjüket bemutassam néhány
családtagomnak.
Váltott néhány kedélyes szót az unokahúgaival és unokaöccseivel, és
utasította őket, hogy vigyázzanak Carlóra és Rosettára, majd egy közelben
álldogáló csoporthoz vezetett minket.
Mosolyogva kezet ráztunk jó néhány emberrel, köztük Signor Falcone
édesapjával is. Olyan sokan voltak, hogy a neveket képtelen voltam
megjegyezni. Signor Falcone testvérei, Alfonso és Salvatore azonban
megragadtak az emlékezetemben, mert a fivérükéhez hasonló jellegzetes
arccsontjuk és szívélyes mosolyuk volt, bár a szemük nem volt világoszöld.
A feleségeik is barátságos nők benyomását tették rám, és kiderült, hogy
Eveline már ismeretségben is állt Alfonso feleségével, Paolával, mivel a
fiuk, Alessandro egy osztályba járt Carlóval.
Eveline beszélgetésbe elegyedett Paolával, és bár közben folyamatosan
gyötörte a köhögés, örömmel vettem észre, hogy nem felejtette el, hogyan
kell mosolyogni.
Signor Falconét elszólította a személyzet egyik tagja.
Azonban mielőtt követte, megkérte Flaviát, a másik sógornőjét, hogy
addig foglalkozzon velem.
 – A legnagyobb örömmel, Dante. – Flavia a karját az enyémbe fűzve
magával vont egy asztal irányába. – Daniétól úgy értesültem, ön New
Yorkban él – mondta. – Salvatore soha nem tud elég hosszú szabadságot
kivenni az étteremből ahhoz, hogy utazhassunk, úgyhogy megöl a
kíváncsiság, kérem, mondja el, milyen New York.
– A férjemnek ott volt vállalkozása – feleltem. – Építész volt, és a város
folyamatosan terjeszkedik, úgyhogy egyik megbízatást kapta a másik után.
– Nagyon izgalmas lehetett, nem igaz? – Flavia érdeklődőn várta a
további részleteket. – Időnként elmegyek a mozgóképszínházba, és
megnézek Amerikában készült filmeket, de igazán veszedelmes helynek
tűnik.
Felkacagtam.
– Az attól függ. Mi jó környéken laktunk, és soha nem ért semmi baj, bár
elővigyázatos voltam. Soha nem hordtam magammal túl sok pénzt és nem
viseltem ékszereket, amikor a szegényebb városrészekbe mentem fotózni.
És arra is odafigyeltem, hogy sötétedés után ne menjek egyedül sehová. –
Flaviára mosolyogtam. – De ezek a szabályok a legtöbb városban
érvényesek, nem igaz?
_
Úgy gondolja? – kérdezte Flavia. – Velencében nem hiszem, hogy így
lenne, bár tudok róla, hogy néhány ide látogató utazó panaszkodott
táskatolvajokra.
A beszélgetés ezt követően a New York-i színházakra és galériákra
terelődött, és közben igazán megkedveltem Flaviát a lelkesen érdeklődő
természete miatt.
A vendégeket ekkor a vacsoraasztalhoz invitálták, és örömmel
nyugtáztam, hogy Flavia velem szemközt kapott helyet. Tőlem balra
Rosetta ült, mellette Eveline, Eveline másik oldalán Carlo. Úgy látszott,
Signor Falcone ügyes diplomáciai érzékkel válaszfalat emelt a várhatóan
civakodó testvérpárosunk közé. Próbáltam leolvasni a jobbomon üresen
maradt helyre szóló ültetőkártyán a nevet, de már oda is ért Dante Falcone,
és letelepedett mellém.
– Elnézését kérem, hogy így eltűntem – szólalt meg -, de egy kis
bonyodalom állt elő a konyhában.
– Bonyodalom?
– A séf csúnyán megvágta a kezét, a helyettesének kellett átvennie az
irányítást. – Bosszús grimaszt vágott. – A séf megmakacsolta magát, és be
akarta bizonyítani, hogy a helyettes képtelen lesz helytállni, erre viszont a
helyettes azzal kezdett fenyegetőzni, hogy felmond.
– Ki gondolta volna, hogy egy konyhában ilyen harcok zajlanak? –
jegyeztem meg.
– El sem tudja képzelni – felelte, és megadóan csóválta a fejét, de a
szeme hamiskás vidámsággal csillogott.
Egy felszolgáló megtöltötte a poharainkat, és kenyérkosarakat helyezett
az asztalra.
– Mivel kegyed a belátható jövőben még Velencében marad, és tekintettel
arra, hogy szomszédok vagyunk – mondta Signor Falcone -, azon tűnődtem,
vajon hajlandó lenne– e Danténak szólítani, feltéve ha nem túlságosan
tolakodó a kérésem.
Elmosolyodtam.
– Egyáltalán nem, de csak akkor, ha cserébe ön is Phoebének szólít.
Megemelte a poharát, és az enyémhez koccintotta.
– Hogy viselkedik a nővére? – suttogta.
– Meglepően jól, bár főleg Paolával beszélgetett, amíg én igazán
kellemesen eltársalogtam Flaviával. Elmegyünk majd együtt ebédelni is
valamikor.
 – Ezt nagy örömmel hallom – ragyogott fel az arca. – Flavia jó felesége
Salvatorénak, és kegyednek is biztosan jólesik több barátot szereznie itt,
Velencében.
Eszembe jutott Cosimo rosszhiszemű megjegyzése Signor Falconéról.
– Tehát nem arra próbál rábeszélni, hogy adjam el a Palazzot, és amilyen
hamar csak lehet, térjek vissza Londonba?
– Dehogy! – Kezével a szívéhez kapott, és az arcán sértettség
tükröződött. – Ön úgy dönt, ahogy szeretne. Igazság szerint támadt egy
ötletem, ami segíthetne megnyújtani a velencei tartózkodását. Ön említette,
hogy nem tudja előhívni a fényképeit, amíg vissza nem tér Londonba,
úgyhogy eszembe jutott, hogy miért nem alakítja át a portegója melletti
egyik tárolóhelyiséget sötétkamrának?
Rámeredtem.
– Ez fantasztikus ötlet! Az egyetlen baj, hogy így talán sohasem megyek
el, és akkor mi lesz a Hotel Falcone bővítésére irányuló terveiből? Nem
valószínű, hogy egyhamar ráunok a fényképezési lehetőségekre ebben a
városban.
– Abban az esetben örömömre fog szolgálni, hogy egy ilyen elbűvölő
szomszédom van – válaszolta. – És be kell vallanom, egyéb okom is van rá,
hogy előhozakodtam a sötétkamrára vonatkozó javaslatommal.
– Csakugyan, és mi lenne az?
– A szállodabővítési terveim vonatkozásában éppen elég feladatot ad, ami
jelenleg történik. Az építési munkálatok az új épületben a karácsonyi
időszak után fognak megkezdődni. Amint viszont az elkészül, szükségem
lenne néhány igényes fényképre a prospektusunkhoz. Abban
reménykedtem, hogy megkérhetném ezek elkészítésére önt, amennyiben
elfogadja a megbízást.
 – Milyen izgalmas ötlet – feleltem -, és feltéve, hogy még Velencében
leszek, mire befejeződnek az építési munkálatok, örömmel elfogadom a
felkérést.
Megemelte a borospoharát.
– Erre iszunk!
A pincér egy kiváló, velencei kagylóval készült rizottót szolgált fel.
Rosettához fordultam, hogy megkérdezzem, ki a legjobb barátnője az
iskolában.
Eveline folyamatosan köhécselt, de így is éberen figyelte minden
szavunkat, amíg a kislány a barátairól, az iskoláról és az olvasmányairól
csicsergett nekem. Egy kis idő elteltével elvonta rólam a lánya figyelmét,
úgyhogy Flaviához fordultam, és vele kezdtem beszélgetni.
Később, az elsőrangú ötfogásos vacsora végeztével minden gyerek kapott
Egy-egy kis édességes tarisznyát, és engedélyezték nekik, hogy felálljanak
az asztaltól. Ekkor kávét és apró pohárkákban Amaro likőrt, egy édeskés
gyomorkeserűt szolgáltak fel. Mellé kandírozott gyümölcsöket kínáltak.
Eveline még ekkor sem tudta abbahagyni a köhögést, és apró
verejtékcseppek ütköztek ki a homlokán.
– Jól érzed magad? – suttogtam.
A nővérem megtörölte a homlokát egy zsebkendővel.
– Mindjárt összeszedem magam – felelte. – Nem szabad elrontanom
Rosetta és Carlo karácsonyestéjét – a szoba sarka felé pillantott, ahol a
gyerekek játszottak.
– Miért nem mész haza lepihenni? – kérdeztem, és arra gondoltam, hogy
valószínűleg az ágy az egyetlen hely abban a nyomorúságos lakásban, ahol
melegen tudja tar tani magát az ember. – Holnapra talán kifekszed a
betegséget.
 – Talán igazad van – szemmel láthatóan rázta a hideg. – Egyáltalán nem
érzem jól magam, szörnyen fáj a fejem.
– Veled jövök, és segítek lefektetni a gyerekeket.
– Ne fáradj! Meg tudom oldani. Mindig is egyedül kellett boldogulnom –
tette hozzá keserűen.
Dante fülét megütötte a szóváltásunk.
– Valami gond van? Segítségükre lehetek valamiképp?
– Nem – felelte Eveline.
-igen! – mondtam vele egy időben. – Eveline rosszul érzi magát. Tudna
az ajtónálló hívni számára egy gondolát?
– Természetesen.
– Ahhoz még elég jól vagyok, hogy gyalog menjek!
Eveline felállt, de az arcszíne hirtelen holtsápadttá vált. Megingott, a
térde megroggyant, és összecsuklott.
Dante elkapta, mielőtt a padlóra esett volna.
– Ezzel eldőlt – mondtam. – Hazaviszem magammal őt és a gyerekeket
is.
Dante segített eltámogatni a nővéremet a Palazzot, aztán szóval tartotta
és megnyugtatta a gyerekeket, amíg én sietősen friss lepedőt terítettem az
ágyra Eveline lánykori hálószobájában, meggyújtottam a tüzet, és
kikészítettem számára az egyik hálóingemet. Utána visszamentem a
szalonba.
– Bármikor azonnal átjövök, ha segítségre lenne szükségük – súgta
Dante. – Szeretné, hogy itt maradjak a gyerekekkel, amíg ágyba fekteti a
nővérét?
– Köszönöm. Jaj, és az ajándékaikat a ruhatárban felejtettem.
– Később majd áthozom őket, és leteszem a hallban.
A mosolya nyugalmat árasztott.
 Felmentem Eveline-hez az emeletre.
– Hadd segítsek levetkőzni – mondtam.
– Nem vagyok gyerek! Meg tudom csinálni magam is – felelte, ami
pontosan úgy hangzott, mintha egy dacos kisgyerek mondta volna. – Ne
nézz ide.
Felsóhajtottam, és elfordultam, ahogy kérte. Egy-két perccel később
megnyikordult az ágy.
– Elkészültem – mormogta.
Az ágyon ült, és az egyik lábát már felhúzta, de a másik lába még a
padlóra lógott. Újabb köhögő roham tört rá, és küszködött, hogy
visszafojtsa. A hálóinge szegélye felcsúszott, és hirtelen észrevettem, hogy
combja sápadt bőrét elszórt, apró, lila színű hegek borítják. Mindegyik
sebhely akkorka volt, mint egy cigarettavég.
– Eveline! – kiáltottam. – Ki tette ezt veled?
Amikor meglátta a tekintetemben a rémületet, sietve betakarta magát.
Nem tudtam ennyiben hagyni a dolgot.
– A férjed volt?
Lefeküdt, és a fülére húzta a takarót.
– Nem minden házasság olyan jól sikerült, mint a tiéd – motyogta. –
Most pedig hagyj pihenni.
– Eveline...
– Menj már!
Egy pillanatig haboztam, aztán kiléptem a szobából, és csendesen
becsuktam magam mögött az ajtót.
 Tizenhetedik fejezet

Karácsony kora reggel a Krisztus születésének ünneplésére meghúzott,

egymást túlharsogó tengernyi harang kongása ébresztett fel. Egy pillanatig
még feküdtem, és felidéztem az előző éjszaka eseményeit. Az égési hegek
látványa Eveline combján teljesen letaglózott. Vajon a férje okozta e
sebeket? Eveline egyértelművé tette, hogy nem kíván beszélni erről, és
amíg beteg volt, én sem akartam erőltetni a dolgot.
A gyerekek este fáradtak voltak és aggódtak az édesanyjuk miatt, Rosetta
sírt is, miközben az egyik vendégszobában megvetettem az ágyakat.
Mondtam nekik egy esti mesét, bár Carlo kijelentette, hogy ő már túl nagy a
tündérmesékhez. Ott ültem mellettük, és Rosetta haját simogattam, míg
végül álomba szenderültek.
Még zúgtak a harangok, amikor felöltöttem a pongyolámat, és áttipegtem
a folyosón, hogy bekukucskáljak a gyerekek szobájába. Carlo a hátán
feküdt, az egyik karját kinyújtotta, ami miatt még védtelenebbnek látszott
álmában, mint éberen. Rosetta összekucorodva feküdt a paplan alatt, haja
elterült a párnáján.
Halk léptekkel eltávolodtam a szobától. Sokáig fennmaradtak előző este,
nem akartam felébreszteni őket. A folyosón kissé távolabb volt Eveline
szobájának ajtaja, amit résnyire nyitva hagytam, hátha szüksége lenne
valamire éjszaka. Odabentről köhögés hallatszott. Finoman kopogtattam, és
megvártam, amíg kiszólt, hogy beléphetek.
Eveline erőlködve próbált felemelkedni az ágyában, a lélegzete sípoló
hanggal távozott a mellkasából. Segítettem neki felülni, és elrendeltem a
párnákat, hogy megtámasszák a hátát. Tenyeremet a homlokára szorítottam.
 – Rettenetesen forró vagy, Eveline!
– Borzasztóan félek tőle, hogy esetleg a spanyolnáthát kaptam el –
mondta krákogó hangon. – Szörnyen sajog a fejem, és mindenem fáj. A
spanyolkor vitte el Matteót egy éve, rögtön azután, hogy a háború véget ért,
és amikor már azt hittük, hogy mindannyian életben maradunk –
Megragadta a csuklómat. – Ne engedd a gyerekeket a közelembe! Nem
szabad, hogy elkapják!
– Ez észszerű óvintézkedés. – Megborzongtam. Három ismerősöm is
meghalt a spanyolnáthában. Mi lesz, ha... nem, nem szabad a legrosszabb
kimenetelre gondolnom. – Hívok egy orvost, hogy vizsgáljon meg.
– Nem kell!
– Dehogynem, egyértelmű, hogy orvosra van szükséged!
– Nem tudnám...
Már ellenkezni akartam, de aztán eszembe jutott, hogy talán a költségek
miatt aggódik a nővérem.
– Készítek neked mézes– citromos teát, hogy megnyugtassa a torkodat –
mondtam.
Ellátom a gyerekeket, aztán hívok egy orvost, bármit is mond Eveline.
– A harangok zúgásától csak még jobban fáj a fejem – kezét a fülére
szorította.
– Akkor nem nyitom ki az ablaktáblákat.
Felszítottam a tüzet, aztán az ajtó felé indultam.
– Phoebe?
-igen?
– Maszkot kell viselned, amikor a közelembe jössz. Ha te is
megbetegszel, mi lesz a gyerekekkel?
– Mindjárt kitalálom, hogy mit használhatnék erre.
 A maszkra vonatkozó javaslatát a józan ész diktálta. Amíg tombolt a
spanyolnáthajárvány, mindig eltakartam az arcomat, amikor kint, az
emberek között jártam– keltem.
Az alsó szinten, a konyhában meggyújtottam a tüzet és pótoltam a szenet
a kazánban, aztán feltettem forrni a vizeskannát. A kamrában volt citrom és
egy üveg méz. Áttúrtam a komód fiókjait, mígnem találtam néhány avítt
konyharuhát, amelyek vászna a sok használat miatt már megkopott.
Miután elkészítettem a teát, felvittem az emeletre, aztán az arcomra
kötöttem a konyharuhát úgy, hogy az orromat és a számat is eltakarja, és
újra beléptem a betegszobába. Miután Eveline megitta a forró italt, hoztam
egy törülközőt és egy lavór meleg vizet, hogy megfürdessem nyirkos kezét
és az arcát. Ellenálltam a késztetésnek, hogy ismét rákérdezzek a combját
borító hegekre.
Erőtlenül ejtette vissza a fejét a párnákra.
– Kívánnál valamit enni is? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
– Akkor most pihenj. Én most felöltözöm, aztán készítek reggelit a
gyerekeknek, mire megébrednek.
Nem sokkal később, amikor kiléptem a fürdőszobából, már hallottam a
gyerekek hangját, és bekopogtattam az ajtajukon.
– Jó reggelt és boldog karácsonyt mindkettőtöknek!
Carlo már fel volt öltözve, de a haja csutakokban felágaskodott.
– A mama hogy van?
Rosetta hozzám szaladt.
– Láthatjuk őt? Most rögtön, kérem szépen? – könnyek reszkettek a
szempilláin.
– Éppen alszik – feleltem. A hangomba vidámságot erőltettem. – Mit
szólnátok egy reggelihez, aztán majd meglátjuk, hogy be tudtok– e hozzá
menni. Arra gondoltam, hogy süthetnénk együtt palacsintát.
– Palacsintát? – kérdezte Carlo. Az ajkát megvetően elbiggyesztette. –
Reggelire?
– Amikor New Yorkban éltem, mindennap palacsintát reggeliztünk.
A kisfiú szeme elkerekedett.
– Te New Yorkban éltél?
-igen, egy Manhattan nevű helyen – válaszoltam. – A Central Park
közelében volt, ahová gyakran szerettem elsétálni, hogy kicsit elszabaduljak
a városi forgatagból. Volt benne egy állatkert is.
– Milyen állatok laktak benne? – kérdezte Rosetta.
– Úgy emlékszem, többségében molyrágta kitömöttek.
– Gépkocsik is vannak New Yorkban? – kérdezte Carlo. – És láttad
Manhattan felhőkarcolóit?
– Több száz is szaladgál belőlük az utakon– válaszoltam.
Megállás nélkül felelgettem záporozó kérdéseikre, és közben a konyha
felé terelgettem őket.
Egy óra elteltével mindkettő gyerek jóllakottan félretolta a tányérját,
miután dugig ették magukat egy halom amerikai palacsintával. Juharszirup
nem volt hozzá, de sikerült pótolnom egy rögtönzött, mézből és vajból
készült szósszal. A konyhában mindenfelé tojáshéjak hevertek, és jókora
adag liszt szóródott az asztallapra és a padlóra.
– Ízlett? – kérdeztem.
Carlo hátradőlt a székében, és igazi olasz stílusban megcsókolta az ujjai
hegyét, aminek láttán felkacagtam.
– Ragad a szoknyám – mondta Rosetta.
Belemártotta a tésztába az ujját, és lenyalta.
– A mamátok még nincs elég jól ahhoz, hogy ma hazamehessetek –
mondtam -, úgyhogy el kéne mennünk hozzátok, hogy áthozzunk nektek
még Egy-két váltóruhát.
– Bemehetünk most hozzá? – kérdezte Rosetta reszkető ajakkal.
– Fél, hogy elkaphatjátok tőle a megfázást, de odaállunk az ajtóba, és
akkor beszélhettek vele, ha éppen ébren van. Mindenekelőtt mosogassunk
el, hagyjuk, hadd pihenjen még egy kicsit, ne zavarjuk most.
Rosetta egyetértőén bólintott, és elkezdte egymásra pakolni a tányérokat.
Miután a konyhában rendet teremtettünk, felmentünk az emeletre, aztán
óvatosan megnyitottam Eveline hálószobájának ajtaját.
Kinyitotta a szemét, és bágyadtan elmosolyodott, amikor megpillantotta a
gyerekeket.
– Ne jöjjetek közelebb!
– Palacsintát csináltunk reggelire, mama! – újságolta Rosetta.
– Az nagyon finom – motyogta Eveline.
– Phoebe nénivel hazamegyünk, elhozzuk a ruháinkat – mondta Carlo. –
Éjszaka a mellényemben aludtam!
Olyan felháborodással mondta, hogy elmosolyodtam.
– Elkérhetem a kulcsaidat, Eveline? Elhozom a hálóingedet, a papucsodat
és bármi mást is, amit csak kérsz.
– Muszáj hazamennem – néhány arasznyira felemelkedett az ágyban,
aztán visszarogyott a párnáira.
– Amint jobban leszel – mondtam határozottan.
Magamra kötöttem a maszkként használt konyharuhát, megpiszkáltam a
tüzet, aztán odavittem hozzá a kézitáskáját.
Felsóhajtott.
– Az oldalzsebben van a kulcs.
– Rendben leszel, amíg elmegyünk?
– Csak aludni szeretnék.
Lábujjhegyen ellépegettünk a szobától.
 ***
Karácsony napja hideg, de napsütéses volt. Idegenek mosolyogtak ránk,
és kívántak nekünk boldog karácsonyt, miközben a ponté dell’Accademia
felé igyekeztünk.
– Korábban láttam egy orvos réztábláját kifüggesztve az egyik lakóház
bejárata mellett, a híd közelében – mondtam. – Beugrunk, és megkérjük,
hogy jöjjön el, és nézze meg az anyukátokat.
Egy szobalány nyitott nekünk ajtót, de érdeklődésünkre közölte, hogy az
orvos elment, hogy levezessen egy szülést. Megígérte, hogy átadja az
üzenetünket, amint az ura visszatér, de hozzátette, hogy erre minden
valószínűség szerint délután előtt nem fog sor kerülni.
Továbbmentünk a vaporettomegalló irányába, és nem kellett sokat
várakoznunk, amíg megláttuk a vízibusz érkezését jelző fekete füstcsóvát.
A levegő visszhangos volt a harangok zengésétől, amikor elhaladtunk Egy-
egy templom mellett, szinte nem is hallottuk egymás hangját.
A rialtói megállónál szálltunk le. A piac zárva volt, de a gyerekek
sikongatva megkergették benne a sirályokat.
Hallgattam a levegő után kapkodó kacagásukat, és – csak egy pillanatra –
elképzeltem, hogy ez a két gyerkőc az enyém. Csakhogy a Johnnal kötött
házasságom soha nem tudott volna olyan boldog családi hátteret biztosítani,
amire egy gyereknek szüksége lenne.
Rosetta és Carlo elvezettek a lakásukhoz. Amikor megérkeztünk, Carlo
elvette tőlem a kulcsot.
– A mama azt szokta mondani, hogy most már én vagyok a ház feje,
úgyhogy az én dolgom, hogy kinyissam az ajtót.
Odabent, bár minden rendezett és tiszta volt, a levegő olyan fagyos volt,
mint egy sírkamrában, és a penészedés miatt a szagok is arra emlékeztettek.
Elfacsarodott a szívem, hogy a kandallópárkányt mindössze egy árválkodó
templomi gyertya és Egy-egy piros és zöld színű papírból készült füzér
díszítette.
– Azokat mi csináltuk – mondta Rosetta büszkén és mosolyogva. – A
mama azt mondta, hogy ettől az egész lakásnak ünnepi hangulata lesz, még
akkor is, ha ebben az évben nincs pénzünk arra, hogy ajándékokat vegyen
nekünk.
A szoba egyáltalán nem árasztott ünnepi hangulatot. Még a YMCA
épületek is vidámabbak voltak karácsonykor a franciaországi frontvonal
mögött.
– Nagyon szépek a papír füzérek – mondtam. – Most pedig össze kell
csomagolnunk néhány holmit. Segítetek nekem?
Carlo bement a hálószobába, és kihúzta Lavinia néni bőröndjét az ágy
alól.
Az ágytakaró, amit én küldtem Eveline-nek, a gyerekek a padlón egymás
mellé tolt matracai fölé volt terítve, míg Eveline ágyát csak egy
szánalmasan vékony pléd takarta, amin egy viseltes pongyola feküdt.
– Pakoljátok be mindketten a ruháitokat és minden mást, amit még
nagyon szeretnétek magatokkal hozni!
Kihúztam az egyik komódfiókot, és kiszedegettem belőle a nővérem
gondosan megfoltozott fehérneműit, megstoppolt harisnyáit, valamint
Lavinia néni blúzait, amelyeket tőlem kapott.
Kis idővel később a ruhák már mind be is kerültek a bőröndbe, szépen
összehajtogatva, a fogkeféikkel együtt. Megdöbbentem, hogy a
gyerekeknek milyen kevés ruhájuk volt, és azon tépelődtem, hogy Eveline
hogyan volt képes a szennyest időben kimosni és megszárítani, mire
szükség volt rá a váltáshoz. Képtelenség, hogy Matteo Rizzio – bármilyen
rossz férj lehetett is – ne hagyott volna valamekkora szerény összeget a
családjára, hogy biztosítsa a megélhetésüket.
 – Mindent betettetek? – kérdeztem.
Rosetta bólintott, és egy rongybabát ölelt magához.
Carlo egy doboz színes ceruzát és egy fiúknak szóló kalandkönyvet
tartott a kezében.
– Hogy ne kelljen több tündérmesét hallgatnom – mondta.
– Akkor gyorsan szaladjunk vissza a palazztba, mielőtt odaérne az orvos.
Carlo bezárta mögöttünk az ajtót, én pedig zsebre tettem a kulcsot.
 Tizennyolcadik fejezet

Eveline még mindig forró volt a láztól.

Lemostam az arcát és a nyakát, és megtámogattam, amíg kortyolt egy kis
vizet.
A gyerekek az ajtóból figyeltek, a szemükben aggodalom jelent meg.
Elvittem őket onnan.
– A mamának most pihennie kell, de később újra meglátogathatjátok
majd.
Miközben lementünk a lépcsőn, Rosetta a kezecskéjét az enyémbe
csúsztatta. A kislány arca könnyben ázott, úgyhogy leguggoltam mellé.
– Mi a baj, édesem?
– Phoebe néni, meg fog halni a mama? A papám meghalt a háborúban.
Ezt hallva Carlo hirtelen megtorpant a mellettünk lévő lépcsőfokon, és
aggodalmas tekintetét az arcomra szegezte.
Egyszerre eszembe jutott a dermesztő emlék, amikor Lavinia néni tudatta
velünk Eveline-nel, hogy elárvultunk. Leültem a lépcsőre, és közelebb
húztam magamhoz a gyerekeket, de Carlo nem simult bele az ölelésembe.
– Tudom, hogy aggódtok, de megígérem, hogy mindent megteszünk, amit
csak lehet, és nagyon vigyázunk rá. – Nem mertem őket azzal áltatni, hogy
az édesanyjuk biztosan felépül, ahhoz túl sok embert vitt el a spanyol–
nátha az elmúlt két évben. – Gyertek velem – folytattam -, van néhány
ajándékom a számotokra.
Letelepedtünk a szalonban a tűz mellé, ahol egy időre félretettem a
félelmeimet, és vidáman szemléltem a gyerekek örömét, miután kibontották
az ajándékaikat.
 Carlónak fülig szaladt a szája, amikor megpillantotta a repülőgép–
modellkészletet, és elismerően füttyentett, amikor kibontotta a kirakóst.
– Soha nem volt még ilyen hatalmas kirakom.
Elterítette a játék darabjait a padlón, és eléjük feküdt, hogy megkeresse a
széleket alkotó elemeket.
Rosetta megfeledkezett a szomorúságáról, amikor kivette a
csomagolásából a festett cicákkal díszített, fából faragott csecsebecsés
dobozt.
– Mindig is szerettem volna egy kismacskát, de mama szerint nem érezné
jól magát a lakásban – mondta.
– Na, akkor most már egyszerre öt kismacskád is van! – mondtam, mire
kuncogni kezdett.
Megszólalt a csengő, úgyhogy az ajtóhoz siettem.
Egy alacsony, köpcös férfi állt a küszöbön.
– Dottor Bucchi a nevem. Úgy hiszem, ön küldött értem.
– Kérem, fáradjon be.
Levette a kalapját, aztán a kabátját, és átadta nekem.
– Merre találom a beteget?
– Az emeleten. A nővérem beteg, Signora Rizzio. Azt gondolom, talán a
spanyolnátha.
Megmordult a bajusza alatt.
– Mostanában újra találkoztam néhány esettel.
A kalapját és a kabátját felaggattam az előszobái állványra, aztán
felkísértem az emeletre, és megvártam, amíg kezet mosott a fürdőszobában.
Mielőtt Eveline szobájába lépett volna, kiemelt egy maszkot az orvosi
táskájából, és gondosan az arcára illesztette.
Én is felkötöttem a saját rögtönzött arcfedőmet, aztán bementünk a
szobába.
 – Eveline? Az orvos van itt, hogy megvizsgáljon.
A lélegzete akadozott a mellkasában, miközben megpróbált felülni az
ágyban.
– Megmondtam neked, hogy nem akarok orvost!
– Lehet, hogy nem akarsz, de szükséged van rá – feleltem erélyesen -, és
dottor Bucchi nekem küldi majd el a számlát a szolgáltatásaiért.
Diszkrét távolságban megálltam, amíg az orvos belenézett Eveline
torkába, megtapogatta a nyirokcsomóit, megmérte a lázát és meghallgatta a
mellkasát.
Feltett néhány kérdést, de csak csöndben bólogatott a páciens mormolt
válaszai hallatán.
– Rendben van – mondta, és elcsomagolta a sztetoszkópját. – Az
ápolására vonatkozó utasításaimat elmondom a húgának, Signora Rizzio, és
önnek mindenben szót kell fogadnia neki.
– De muszáj hazamennem! – jajdult fel Eveline.
– Szó sem lehet róla! Az utasításaim be nem tartása az állapota súlyos
romlásához vezethet. Vagy még annál is nagyobb bajhoz. Jó napot kívánok.
Kihessegetett maga előtt a szobából. A gyerekek közben fellopództak a
lépcsőn, és már vártak ránk.
– A mama nemsokára meggyógyul? – kérdezte Rosetta.
Az orvos leoldotta az arcáról a maszkot, és lehajolt hozzá, hogy beszéljen
vele.
– Úgy segíthetsz neki a gyógyulásban, ha olyan csendben maradsz, mint
egy kisegér. A mamád most fertőző beteg, úgyhogy nem szabad a közelébe
menned. Nagyon megijesztené, ha te is elkapnád a náthát.
Rosetta úgy bólintott a fejével, mint aki teljesen átérzi a helyzet
komolyságát.
Ezt követően az orvos felém fordult.
 – A beteget könnyű diétára kell fogni, csibeleves, kenyér, tej és hasonlók.
Sok folyadékot igyon. A fejfájásra és a lázra kaphat aszpirint, és törülgesse
le egy vizes szivaccsal, amikor nagyon forrónak érzi a homlokát. Ha
súlyosbodna a köhögése vagy nehezen venné a levegőt, készítsen neki
gőzölést. Küldjön értem, ha bármi aggasztaná.
– Köszönöm, dottor Bucchi.
Miután az orvos távozott, bevittem a gyerekeket a konyhába, és
felmelegítettem a Valentina által készített, hagyományos ünnepnapi raviolit
in brodo. A húsléből vittem egy csészével Eveline-nek is, és ivott belőle
néhány kortyot. Felszítottam a tüzet, és lábujjhegyen kiosontam a szobából,
mert Eveline közben ismét elszenderedett.
A délután csendesen telt el. Megmutattam Rosettá-nak, hogyan kell
játszani a marokkópálcikákkal. Rosetta jóízű kacagása felkeltette Carlo
figyelmét, és egy kis időre otthagyta a kirakós játékát, hogy egy parti
marokkót ő is lejátsszon a húgával. Ekkor alkalmam nyílt rá, hogy
megfogalmazzak egy rövid köszönőlevelet Daniénak az előző esti
összejövetelért.
Ismét megszólalt a csengő, és a küszöbön a szomszédomat találtam.
– Azért jöttem, hogy érdeklődjem Signora Rizzio egészségi állapota felől
– mondta.
– Milyen figyelmes öntől! Sajnos az orvos úgy gondolja, hogy a
spanyolnáthát kapta el.
– Akkor egyáltalán nem lehet rajta csodálkozni, hogy olyan rosszul érezte
magát tegnap este.
– Nem szeretne bejönni? Éppen az imént írtam önnek egy levelet, amiben
megköszöntem a tegnap esti csodálatos vacsorát, és a kedvességét, hogy
segített hazatámogatni Eveline-t.
Dante belépett az ajtón, én pedig átnyújtottam neki a levélkét.
 – Én is köszönetét szerettem volna önnek mondani ezért a szép noteszért
– mondta. – Mindig magamnál fogom tartani, hogy örökké a kezem
ügyében legyen a sok feljegyzés, amiket a szálloda zökkenőmentes
működtetéséhez kell készítenem.
– Örülök, hogy jó hasznát tudja venni.
– Hogy vannak ma a gyerekek? Tegnap Rosettán láttam, hogy meg volt
szeppenve.
– Ismerkedünk egymással, de nyilván nyugtalanok szegények. A reggeli
palacsintasütést nagyon élvezték, és most odaadtam nekik a karácsonyi
ajándékaikat, hogy eltereljem a figyelmüket a bajokról.
Amikor beléptünk a szalonba, a gyerekek hanyatt feküdtek a padlón, és a
marokkójátékon civakodtak.
– Ideje lesz valami más elfoglaltságot keresnem nekik – mondtam fanyar
mosollyal.
– Ha van kedvük, átjöhetnének a szállodába Egy-két órára, hogy az
unokahúgaimmal és unokaöcséimmel játszanak – javasolta Dante. – Mit
szóltok hozzá, gyerekek?
Carlo felpillantott rá.
– Alessandro is ott van?
– Bizony ám – válaszolta Dante. – Mondta is, hogy örülne neki, ha
meglátogatnád. Isabellától meg azt hallottam, hogy nagyon szeretne ismét
Rosettával játszani.
– Átmehetünk, Phoebe néni? – rimánkodott Rosetta.
– Megígéritek, hogy jól viselkedtek?
Mindketten hevesen bólogatni kezdtek.
– A szálloda néhány napig zárva tart – fordult hozzám Dante. – Flavia és
Paola is ott vannak, úgyhogy lesz, aki vigyázzon Carlóra és Rosettára.
Visszahozom őket időben, hogy még jó éjszakát kívánhassanak a
mamájuknak.
– Nagyon köszönöm.
– Phoebe, meglesz itt egyedül?
– Persze – válaszoltam. – Hozzászoktam, hogy egyedül vagyok.
Úgy szívta be a levegőt, mintha válaszolni akart volna valamit, de egy
pillanatnyi hallgatást követően a gyerekek felé nyújtotta a kezét.
– Gyertek – mondta nekik. – Menjünk, és keressük meg a többieket.
***
A következő néhány nap rutinszerűen alakult. Reggelenként elvittem a
gyerekeket sétálni, és vásároltam nekik még egy garnitúra váltóruhát.
Ebédelés után átmentek a szállodába Dante unokahúgaihoz és
unokaöccseihez játszani. Valentina és Jacopo hazaérkeztek Mestréből, és
szörnyülködve értesültek Eveline betegségéről.
Valentina újra birtokba vette a konyháját, és tüstént nekilátott, hogy
csibelevest és más, a gyengélkedő gyomrának alkalmas nyalánkságokat
készítsen. Fellélegezhettem, hiszen ismét Jacopo gondoskodott a tüzekről és
a kazánról, Valentina pedig vigyázott Eveline-re, úgyhogy én kivihettém a
gyerekeket levegőzni.
Eveline-nek továbbra is magas láza volt. Amikor akadozva szedte a
lélegzetet, Valentina gyógynövényes gőzölést készített neki. Egy
törülközővel borítottam le Eveline fejét, hogy minél töményebben
lélegezhesse be a rozmaringillatú vízpárát.

***
Egyik este Valentina nyitott ajtót Cosimónak. Hozott nekem egy doboz
mandorlatót, de amikor Valentina közölte vele, hogy beteg van a házban,
kihátrált az ajtón. Hagyott nekem egy üzenetet, elnézésemet kérte, amiért
nem keresett korábban, hogy boldog karácsonyt kívánhasson, de nagyon
lefoglalták a családi együttlétek. ígérte, hogy hamarosan újra eljön, amint
Eveline felgyógyul a náthájából.
Másnap küldött nekem egy hatalmas kosár friss gyümölcsöt, sárga
szaténszalaggal átkötve.
Az ötödik délutánra Eveline láza alábbhagyott. Még mindig gyötörte a
köhögés, de a fejfájása elmúlt.
Felsegítettem az ágyból, áttámogattam a kandalló mellé tolt székre, és
egy takarót bugyoláltam a lába köré. Utána kenyeret és tejet adtam neki.
Amikor megette, két kis csomagot tettem az ölébe.
– Ezeket szenteste akartam odaadni neked – mondtam -, de akkor nem
voltál jól.
Eveline gyanakvó pillantással méregetett.
– Mi ez?
– Bontsd ki, és meglátod.
Lassan feltépte a papírborítást, és kiemelte az ovális alakú, rózsaillatú
szappantömböt. Az orra elé tartotta, és beszívta a parfümös illatot.
– Nagyon finom. Nem gondoltam, hogy...
– Most a másikat – sürgettem.
Kioldotta a szalagot, és visszahajtogatta a papirost, majd hirtelen élesen
beszívta a levegőt, miközben a kezébe vette a türkizszín sálat. Szótlanul
bámult le rá.
Elvettem a kezéből, és a válla köré terítettem.
– Nem tetszik? Abban bíztam, hogy jó szolgálatodra lesz a télen.
Eveline lehorgasztotta a fejét.
– Ha más színt választanál inkább...
– Hagyd abba! – Egy könnycsepp csillant meg a sálon. – Hát nem érted,
hogy milyen nehéz a számomra, hogy ajándékokat fogadjak el tőled?
 Zokon vettem a megjegyzését, és elléptem tőle.
– Csakhogy ahogy magad is utaltál rá – jegyeztem meg -, én
megengedhetem magamnak, hogy ajándékokat vásároljak.
– Miért kell folyton megakadályoznod, hogy gyűlöletet érezhessék
irántad?
– Nem az volt a szándékom ezzel, hogy felzaklassalak.
– Úgy ápoltál, mintha fontos lennék neked...
– A nővérem vagy! Legalább annyit feltételezhetnél rólam, hogy egy
fikarcnyi jóérzés azért bennem is lakhat.
– De hogyan vagy képes kedves lenni hozzám, amikor tudod, hogy mit
tettem? – Az arcát a kezébe temette. – Mindig is gyűlöltelek, amiért
csinosabb, okosabb voltál nálam, és jobban szerettek az emberek...
– Ne mondj ilyet!
– De ha egyszer ez az igazság – hüppögött Eveline. – Mindenáron
magamnak akartam Lorenzót, és teljesen bizonyos voltam benne, hogy ő is
kedvel engem. Aztán akkor este megláttalak titeket együtt a kertben, és rá
kellett ébrednem, hogy ő mindig is téged szeretett... az olyan érzés volt,
mintha egy tőrt döftek volna a szívembe. Egy dologban viszont vétlen
vagyok, fogalmam sem volt róla, amikor elküldtem azt a levelet az
anyjának, hogy te akkor már a szíved alatt hordtad a gyermekét, és eszembe
sem jutott, hogy a tettemnek az lehet a következménye, hogy örökre
elveszíted a lányodat – zokogta keservesen. – Szinte nem is bírok aludni,
mióta elmondtad ezt nekem.
A két karomat szorosan összefontam a mellkasomon.
– Azt kívánom, bárcsak jóban lennénk egymással, Eveline. Nincs értelme
tovább rágódnom és emésztenem magam, hogy mi lett volna, ha nem
küldöd el azt a levelet. Már semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy
megtaláljam Sofiat, és valahogyan helyrehozzam vele a dolgokat. Neked
pedig pihenned kell és minél hamarabb felépülnöd a gyerekeid miatt.
– Nem tudok neked drága ajándékot venni – mondta -, de lehet, hogy
valamit mégis tudok adni, aminek örülnél.
– Nem kell ajándékot adnod nekem.
– De, ennek örülni fogsz. – Eveline fanyarul elmosolyodott. – Ugyanis
sikerült kiderítenem, hogy hol lakik most Lorenzo.

* Húslében, alaplében főtt.

 Tizenkilencedik fejezet

Fárasztó volt az utazás. Többször is át kellett szállnom, aztán hosszasan

várakoztam egy konflisra, amin két másik utas társaságában zötykölődtünk
el a Molina nevű kisvárosba. Már besötétedett, amikor megálltam a városka
egyetlen fogadója előtt. Túlságosan későre járt ahhoz, hogy Lorenzo után
érdeklődve kopogtatni kezdjek az ajtókon.
Eveline elmesélte, hogy bár a Matteóval való házasságkötése óta
megszűnt a kapcsolata a legtöbb régi barátjával, de az utóbbi időben
sokakkal közülük újra felvette a kapcsolatot. Meglátogatta őket vagy levelet
írt nekik, és faggatta őket Lorenzo hollétéről.
– Már majdnem felhagytam a kutakodással – mondta -, amikor egyszer
csak eszembe jutott Anna Esposito, Giulia egyik barátnője. Elmentem
hozzá, hogy megkérdezzem őt is Lorenzo felől, és azt felelte, hogy teljesen
véletlenül összefutott vele, amikor egyik nap jött ki a hentestől a tél
folyamán, egy évvel korábban. Akkor mesélte neki, hogy nem sokkal
azelőtt szerelt le a hadseregtől, és eljött meglátogatni az édesanyját, mielőtt
Molinába költözne, hogy elfoglaljon egy új állást. Anna úgy emlékszik, azt
mondta, hogy a San Giovanni– templommal szemben áll a háza.
Mióta Eveline mindezt elbeszélte nekem, zűrzavar támadt a lelkemben,
és megállás nélkül tépelődtem, nem csupán azon, hogy vajon Lorenzo el
tud– e majd vezetni Sofiahoz, hanem azon is, hogy milyen érzés lesz
viszontlát nőm őt. Elteltek az évek, de... nekem volt egy lezáratlan ügyem
vele, nevezetesen az, hogy a viszonyunk fájdalmas emlékű befejeződésének
okait megvitassuk egymással.
 Miután a birtokomba került az információ, vártam még néhány napot,
amíg megbizonyosodtam felőle, hogy Eveline állapota valóban javul, aztán
Valentina gondjaira bíztam a betegünket és a gyerekeket is.
Amikor megérkeztem Molinába, a szálloda étkezőjében elköltött tűrhető
vacsorát követően fel– alá járkáltam a szobámban, és elpróbáltam, hogy mit
mondok majd Lorenzónak, amikor – illetve ha – találkozom vele. Éjszaka
nyugtalanul aludtam, és felkavaró álmomban egy fiatal férfit láttam, akinek
a szemében szerelmes tűz égett, miközben egy újszülött sírása hallatszott
egy zárt ajtó mögül, amit nem bírtam kinyitni.
***
Másnap reggel magamra öltöttem az elegáns, tengerkék kabátomat,
felcsatoltam a bársonygallért és a fejemre igazítottam a hozzá illő kalapot.
Figyelmesen fürkésztem a tükörképemet, és elképzeltem, mit gondol majd
Lorenzo, amikor megpillantja a tizenhét évvel idősebb önmagamat. Az
alakom még most is karcsú volt, a hajam pedig ugyanolyan mézszőke, de a
szemem környékén már gyülekezett néhány apró ránc, ahogy az nem is volt
meglepő harmincnégy évesen. Megcsóváltam a fejemet, és elfordultam a
tükörtől, Ez a találkozás Sofia megtalálásáról szólt, nem egy régi románc
felélesztéséről egy férfival, aki minden valószínűség szerint évek óta
boldog házasságban élt. De mégis...
A szállodaigazgató elmondta, hogyan juthatok el a San Giovanni–
templomhoz a Molina főteréről nyíló via Vittorión át. Molina
terrakottatetős, stukkókkal díszített épületekből álló ódon városka volt. A
folyót ívelt híd szelte át, és a városképnek a távoli dombok szolgáltattak
hátteret. Morajlás hallatszott a fejem fölül, úgyhogy nyugtalanul
felpillantottam az égbolton gyülekező sötét felhőkre, és bánkódtam, hogy
nem hoztam magammal esernyőt.
 A templom vaskos tölgyfa ajtaja résnyire nyitva volt. Beálltam az
ajtónyílásba, hogy fedezékből figyelhessem meg az utca túloldalát. Csak
egy lakóház állt ott. Világos krémszínűre volt festve, az ablaktáblái barnák
voltak, és egy vaskereskedő meg egy pék üzlete fogta közre. Elképzeltem,
ahogy odabent Lorenzo talán újságot olvas vagy kávét iszik, és közben
fogalma sincs róla, hogy én idekint állok. Vajon megriadna, örülne vagy
dühöt érezne– e, ha meglátna? Az volna a legborzasztóbb, ha semmiféle
érzelmet sem váltana ki belőle a jelenlétem.
Aztán rájöttem, hogy milyen bolond vagyok. Ez idő tájt minden
bizonnyal a munkahelyén van. Ha bekopogtatnék azon az ajtón, akkor
elképzelhető, hogy a feleségének kéne megindokolnom a jövetelem, feltéve
hogy nős.
Tanácstalanul álldogáltam, azt latolgattam, hagyjak– e neki egy üzenetet,
hogy keressen fel a szállodában, amikor hirtelen feltámadt a szél, és
belekapott a kalapom karimájába. Villám cikázott végig az ólomszínű égen,
amit fülrepesztő égzengés követett. Megrettentem, és még mielőtt az
ijedtségtől kalapáló szívverésem kissé lecsillapodhatott volna, megnyíltak
az ég csatornái is. Mintha valaki egy szekérnyi kavicsot ömlesztett volna az
útra, jégdarabok zúgtak alá a fellegekből, hangos kopogással ütődtek a
macskakövekhez és pattantak vissza a földről. Gondterhelt
lelkiállapotomban ez az ítéletidő a mennyek által küldött figyelmeztetésnek,
rossz ómennek tűnt. A fülemre tapasztottam a kezemet, és bemenekültem a
templomba.
Odabent félhomály és néma csend volt, bár a burkolatra verődő
jégszemek koppanása ide is behallatszott. Reszketőn behúztam magam
mögött az ajtót, és helyreigazítottam a kalapomat. Milyen nevetséges, hogy
ilyen babonás félelem tört rám!
 Csendesen beljebb tipegtem a padsorok között, és bekúsztam az egyik
padba.
Halk suttogás hallatszott a hajó előttem lévő részéből. Felnéztem, és egy
papot pillantottam meg. Háttal állt nekem, miközben éppen felemelkedett a
térdeplésből az oltár előtt. A reverendája suhogott, miközben lassú
léptekkel előrement a szentélybe.
Lehunytam a szemem, és megpróbáltam imádkozni, de fogalmam sem
volt, hogy mit mondhatnék annak az Istennek, aki nem akadályozta meg,
hogy elveszítsem a gyermekemet, és a férfit is, akit valaha olyan forrón
szerettem. Évekig álmodoztam róla, hogy egyszer talán újra találkozom
Lorenzóval. Most, hogy ilyen közel jártam hozzá, hogy valóban
viszontlássam őt, pánikba estem.
Lehet, hogy nem lesz hajlandó szóba se állni velem, mert az anyja mérges
nyelve meggyőzte arról, hogy én csélcsap természetű voltam? Az is lehet,
hogy azóta kiveszett belőle az az életöröm, és megkeseredetté vált, mint
Signora Albani. Rettegtem, hogy a szerelmünk napjainak idejéből
dédelgetve őrzött emlékeim, amelyek átsegítettek az elmúlt évek magányán,
szertefoszlanák, ha ismét találkozom vele. Ha most itt hagynám
Olaszországot, és visszatérnék St. John’s Woodba, elkerülhetném azt a
vádaskodásokból és bánkódásból álló, felkavaró érzelmi zűrzavart, amit egy
csalódást keltő viszontlátás magával hozhat.
Viszont ha nem szedem össze a bátorságomat, hogy szembenézzek
Lorenzóval, akkor elveszíthetem az utolsó reménysugarat is, ami Sofiahoz
vezethet. És később soha nem lennék képes megbocsátani magamnak a
gyávaságomat.
Lassan visszaporoszkáltam a padsorok között a bejárati ajtó felé. Az
egyik fali mélyedésből egy Szűz Mária– szobor nézett le rám egykedvűen.
Mezítlábas lábfeje kikandikált a kék lepel alól, de a rajta lévő festék már
megkopott a hívek simogatásaitól. Valami arra késztetett, hogy én is
megérintsem. Talán csak képzelődtem, de abban a pillanatban mély
nyugalom szállt meg, és hirtelen teljes bizonyossággal tudtam, hogy oda
kell mennem Lorenzo házához.
A templomajtó vasfogantyúja nem mozdult, úgyhogy mindkét kézzel
nekifeszültem, és úgy húztam magam felé.
– Hadd segítsek.
Egy mély hangot hallottam a hátam mögül, és amikor a beszélő felé
fordultam, egy derűsen mosolygó pap nézett vissza rám. A férfi még mindig
jóképű arcán elterülő mosolyt azonban hirtelen elképedés váltotta fel, és
mogyoróbarna szeme elkerekedett.
– Phoebe? – suttogta. – Valóban te vagy az?
Lorenzo reverendájára bámultam, és az újrakezdésről meg a Sofiaval
való egy családdá válásunkról dédelgetett álmaim olyan erővel hullottak
darabjaikra, mintha a vaksötétben hirtelen felizzott volna egy reflektor
fénye. Reszketve szorítottam a retikülömet a mellkasomhoz, mintha csak
egy láthatatlan falat próbálnék emelni közénk.
– Lorenzo. Nem tudtam, hogy...
– ...hogy pap vagyok?
Sarokba szorítva éreztem magam a mögöttem nem nyíló templomajtó
miatt, úgyhogy átpillantottam a válla fölött, hátha arrafelé találok egy másik
menekülőutat. Még nem álltam készen a vele való találkozásra, és csak arra
tudtam gondolni, vajon ő is hallja– e, hogy milyen őrült hevességgel ver a
szívem.
– A férjeddel vagy itt?
– Nem. – Az ajkam alig akart mozdulni, és nehezemre esett megformálni
a szavakat. – Elesett a Somme– nál.
 – Sajnálom. Ez borzasztó. – Egy pillanatra lehunyta a szemét, és
megfeszült az arca. – Rettenetesen szörnyű idők voltak... – csuklott el a
hangja.
Kezdtem visszanyerni a lélekjelenlétem, és így szóltam,
– Lorenzo, beszélnem kell veled. – A szememet egy pillanatra
megpihentettem a Szűzanya– szobron. – De ez a hely nem alkalmas rá.
Elmehetünk valahová máshova?
Bizonytalan mosolyra húzta a száját.
– Isten mindent lát és hall, bárhol is vagyunk, de a házvezetőnőmtől
kapunk kávét is. A házam közel van ide.
– Köszönöm.
Kitárta a vaskos templomajtót. Odakint a jégeső helyett most csendesen
szitáló eső hullott az égből. Némán átkeltünk az úton, és Lorenzo a
szemközti házhoz vezetett. Beinvitált egy aprócska, hűvös nappaliba, majd
elindult, hogy szóljon a házvezetőnőjének.
A szoba egyszerű benyomást keltett, és a berendezése illett egy egyházi
emberhez, az egyik fehérre meszelt falon könyvespolcok sorakoztak, a
szemközti falon egy feszület függött. Még ekkor sem voltam képes
felocsúdni a meg–
döbbenésemből, amit Lorenzo hivatása váltott ki belőlem, úgyhogy
remegőn leroskadtam az egyik karosszékbe.
Visszajött a szobába. Nem bírtam megállni, hogy meg ne állapítsam
magamban, hogy nyúlánk alakján milyen jól mutatott a papi ruha.
– Te fázol – mondta. Meggyújtotta a kandallóba készített fát, és
megvárta, amíg fellobbantak a lángok, aztán helyet foglalt a velem szemben
álló széken. – Hol kezdjük? – kérdezte, idegesen tördelve a kezét az ölében.
– Nem azért jöttem, hogy kalamajkát okozzak itt neked – mondtam.
– Nem is feltételeztem, hogy így lenne.
 – Viszont... – Mély levegőt vettem. – Muszáj beszélnem veled a múltról.
Az egész életem a történtek miatt alakult úgy, ahogy.
– O, Phoebe! Nekem soha nem az volt a szándékom...
Felemeltem a kezem annak jelzéseként, hogy még nem fejeztem be a
mondandómat.
– Kérlek, hadd mondjam el, amit szeretnék.
Bólintott.
– Amikor megkaptam a leveled azon a napon, amikor el akartunk szökni
– kezdtem -, úgy sejtettem, hogy az édesanyád mondta tollba neked, amit
írtál. Felkerestem őt, de közölte velem, hogy meggondoltad magad, és
elutaztál. – Nagyot nyeltem, mert sírás szorongatta a torkomat. – Biztosra
vettem, hogy szeretsz, és nem értettem, hogy mit tettem, amivel kiváltottam
az ellenszenvedet.
– Az égvilágon semmit! – Zaklatottan beletúrt a sötét hajába. A
halántékánál már látszódott néhány őszen megcsillanó hajszál. – Anyám
magánkívül volt a dühtől. Azt hajtogatta, hogy tönkretenném vele a
családunk jó hírét, ha megszöknék veled... egy nem katolikussal. Én azt
feleltem, hogy nem szükséges megszöknünk, ha hozzájárul a
házasságunkhoz. Tudattam vele, hogy hajlandó lettél volna áttérni a
katolikus hitre. Aztán kibökte, hogy valaki látott minket a kertben az egyik
éjjel.
Az arca lángba borult, és elkapta a tekintetét.
– Ezt nem kell részletezned – szóltam közbe, miközben én is ugyanolyan
zavarban voltam. – Eveline volt az.
– A tulajdon nővéred?
– Magának akart megszerezni téged.
– De hiszen én soha nem tettem semmi olyat, amivel okot adtam volna...
– Végigszántott a tenyerével az arcán. – Anyám azzal fenyegetőzött, hogy
besározza a nevedet. Azt mondta, egy erkölcstelen leányt a társadalom
könnyűszerrel elmarasztal, míg egy ilyen cédával kapcsolatot létesítő
fiatalemberrel szemben sokkal megengedőbb.
– Az anyád szántszándékkal tönkre akart tenni engem?
Felforrt bennem a harag, és azt kívántam... szívből és erősen kívántam,
hogy bárcsak megkeseríthetném én is úgy az életét, ahogyan ő
megkeserítette az enyémet.
– Úgy érezte, hogy kötelessége megmentenie engem. – Nyelt egyet. –
Nem vehettem a lelkemre, hogy tönkretegyen téged és a családodat. Azt
mondta, két út közül választhatok. Vagy beiratkozom egy papneveldébe,
vagy beállók a nagybátyám mellé, és kitanulom a borkereskedői szakmát.
Az utóbbit választottam, és úgy terveztem, hogy írok neked, és tudatom
veled, hogy egy ideig még várnunk kell, amíg sikerül összegyűjtenem
valamennyi megtakarítást. Az is eszembe jutott, hogy elszökhetnék, és
elmenekíthetnélek, de nem volt semmi pénzem. Amellett tudtam, hogy ha
nem járok sikerrel, az anyám azonnal beváltja a fenyegetését, és
bemocskolja a nevedet.
– És miért nem írtál végül? – kérdeztem.
– Alfredo bácsikám folyamatos szigorú felügyelet alatt tartott, és a
szobámba zárt, amikor épp nem dolgoztam. Később megtudtam, hogy a
hozzád írt összes levelemet is ő fogta el.
– Tehát mégiscsak írtál nekem levelet? – Szavai hallatán öröm fogott el. –
Azt hittem, akkor már nem szerettél.
Kinyílt az ajtó. A házvezetőnő, egy idős asszony, egy tálcán behozta a
kávét, és az íróasztalra tette.
– Soha nem szűntelek meg szeretni – mondta Lorenzo, miután az asszony
távozott. – Anyám vett rá, hogy megírjam azt a levelet. Minden egyes szó,
amit ott leírtam, olyan fájdalmas volt számomra, mintha a bőrömbe kellett
volna késsel belevésnem őket. De tudtam, hogy anyám azonnal beváltaná a
fenyegetését, hogy meggyalázzon téged és a családodat, ha nem fogadok
szót neki. Majdnem belebolondultam a gondolatba, hogy azt fogod hinni,
cserben hagytalak. – Az asztalhoz lépett, hogy kitöltse a kávét és kissé
lehiggadjon. – Aztán néhány héttel később megírta, hogy Svájcba költöztél.
Elvettem tőle az egyik kávéscsészét, de a kezem annyira remegett, hogy a
csésze megzördült a csészealjon.
– Aztán a következő év elején – folytatta – megírta, hogy férjhez mentél.
Nem akartam elhinni, reménykedtem benne, hogy hazugság, és csak így
próbálja elérni, hogy ne vágyakozzam tovább utánad, de meg kellett
bizonyosodnom róla, hogy mi az igazság. Pénzt emeltem el a kasszából,
félrelöktem Alfredo bácsit, amikor utamat próbálta állni, és egyenesen a
Palazzo degli Angelihez utaztam. A nagynénéd és a nagybátyád
megerősítették a hírt, hogy előnyös házasságot kötöttél, és New Yorkba
költöztél.
– O, Lorenzo!
– Azt kívánom, bárcsak vártál volna rám. – A hangja megtört volt. – Ezek
után Alfredo bácsi nem engedett vissza magához. Anyám mindig is azt
szerette volna, hogy pap váljék belőlem, amiről én addig hallani sem
akartam. Miután azonban értesültem a házasságodról, nem érdekelt tovább,
hogy mi lesz belőlem. Soha nem lehetett már a feleségem az a nő, akit
szerettem, és tudtam, hogy senki mást nem fogok úgy szeretni, úgyhogy
megadtam magam az akaratának. És végül is békességre leltem új
hivatásomban. – Szomorkás mosollyal nézett fel rám. – Legalább abban a
megnyugtató tudatban élhettem, hogy biztonságban és boldogságban élsz a
férjed oldalán.
Keserű kacaj szakadt fel belőlem, ami zokogásba fordult.
 – Egyáltalán nem így történt. Soha nem szerettük egymást a férjemmel, a
házasságunk tulajdonképpen üzleti megállapodás volt.
Megfeszült az arca.
– Tehát mindkettőnk életét megkeserítették?
Olyan mélységes keserűség áradt a hangjából, hogy a szívem majd
megszakadt a hallatán.
– De nem ez a legrosszabb. Nem Svájcba utaztam tanulni. Az az egész
csak mese volt, amit a nagynéném és a nagybátyám eszeltek ki, hogy
eltitkolják a valóságot.
– És mi volt a valóság?
Kiittam a kávét, feketén, szíverősítőképp.
– A valóság az volt, hogy eldugtak egy vidéki kis faluban, amíg meg nem
szültem a gyermekedet.
Lorenzónak leesett az álla.
– A gyermekemet?
– A gyermekünket. A bába azt hazudta nekem, hogy a kisbabánk halva
született. Az elmúlt tizenhét évben mindennap meggyászoltam a halálát.
Sofianak neveztem el.
Kezét a szája elé kapta, szemében riadt fény villant.
– Mennyit szenvedhettél... megszégyenülten és egyedül.
– A történet ezzel nem ér véget. Lavinia néni nemrég meghalt, én pedig
visszatértem Velencébe. Miközben pakoltam a személyes holmijait, találtam
valamit, amiből arra következtettem, hogy Soha mégsem halva született.
– Nem értem – rázta meg a fejét.
Elmeséltem neki, hogyan vezetett el egyik nyom a másikhoz, és hogyan
jutottam arra a következtetésre, hogy az ő anyja vitte el Sofiat a Vianello
családból, hogy egy zárda gondjaira bízza.
Lorenzo végig az arcomat fürkészte, amíg beszéltem.
 – Az anyámmal soha nem álltunk közel egymáshoz – mondta -, de
hogyan lehetne képes ekkora kegyetlenségre, hogy eltitkolja előlünk a
gyermekünk létezését?
– Biztosíthatlak róla, hogy ez az igazság.
Lorenzo hirtelen felállt, és fel– alá járt a szobában.
– Muszáj megtudnom, Lorenzo, hogy hol van Sofia. Biztonságban él– e,
boldog– e?
– Ezt mindkettőnknek meg kell tudnia – felelte. – Soha nem gondoltam,
hogy...
– Látom, mennyire megdöbbentett téged is a hír. Biztos voltam benne,
hogy te tudni fogsz a dologról.
– Született még gyermeked, Phoebe?
– Nem – feleltem. – De ha született volna is, az sem változtatna a
lényegen, akkor is meg akarnám találni Sofiat. Lorenzo, muszáj
megtalálnom őt. Élete első tíz évé ben rendes nevelőszülőknél élt, de kinek
a szeretetére számíthat egy zárdában? Vagy talán szélnek eresztették a
nagyvilágba, hogy egyedül próbáljon szerencsét. Szeretném, ha megtudná,
hogy nem az én döntésem volt, hogy elhagytam, és hogy igaz szerelemből
született.
– Szerencsétlen gyermek. – Lorenzo arcszíne holtsápadttá vált. – Milyen
egyedül érezhette magát, amikor elszakították mindentől, amit addig ismert.
– De hova vihette az anyád?
– Elutazom meglátogatni, és megpróbálom megkérdezni őt, de általában
nagyon... – beharapta az ajkát – kérlelhetetlen, és a beszélgetéseink
eredménytelenül zárulnak. Amellett haldoklik.
Elszorult a lélegzetem.
– Haldoklik? Akkor muszáj rávenned, hogy árulja el Soha hollétét,
mielőtt túl késő lesz!
 A hangomból kihallatszott a kétségbeesés és a rémület.
– Úgy hiszem, a lelkében élő méreg miatt nőtt fekélyes seb a gyomrában
– jegyezte meg Lorenzo. – Valószínűleg már nincs sok ideje hátra, amíg
magához szólítja az Űr.
Arra nem voltam képes rávenni magam, hogy szánalmat érezzék Signora
Albani iránt, de Lorenzót megsajnáltam.
– Ne haragudj a kifakadásomért. Szerencsétlenül fogalmaztam.
– Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy rábírjam, hogy elmondja az
igazat.
– Köszönöm.
Az arckifejezése gondterheltté vált.
– Tudatnom kell a feletteseimmel, hogy van egy házasságon kívül
született gyermekem.
– Muszáj?
– Pap vagyok, Phoebe. Meg kell gyónnom, és útmutatásért kell
folyamodnom.
– Talán igazad van. – Egy pillanat múlva hozzátettem, – Én soha nem
éreztem bűnnek, amit csináltunk. A szerelmünk ártatlan volt, és gyönyörű.
Kijárt volna nekünk az esély, hogy családban élhessünk Sofiaval együtt.
-igen, kapnunk kellett volna egy esélyt – lehorgasztotta a fejét. – Nagyon
fiatalok voltunk, túlságosan fiatalok, és nem tudom, hogyan sikerült volna,
de mégis azt gondolom, hogy együtt megtaláltuk volna a módját.
Sóvárgás fogott el a múlt után, és azt kívántam, bárcsak
visszautazhatnánk az időben, hogy egy másik úton indulhassunk el.
Kinyújtottam a kezem, és megsimítottam Lorenzo karját. Forró tenyerével
egy gyönyörteli pillanatra az ajkához vonta a kezem.
– Most menned kell – mondta, és eleresztett -, mielőtt a helyzetünk még a
mostaninál is keserűbbre nem fordul. Intézkednem kell, mielőtt elhagyom a
plébániámat, hogy engedélyt kérjek rá, hogy meglátogassam az anyámat,
Az ujjaim még mindig bizseregtek azon a helyen, ahol megcsókolta őket.
– Utána eljössz hozzám a Palazzo degli Angelibe elmondani, hogy mit
tudtál meg?
– Bármi is lesz az eredmény, megígérem, hogy értesítelek téged. –
Mélyen a szemembe nézett. – Phoebe, ugye tudod, hogy nekünk most már
túl késő?
Úgy éreztem, hogy a szívem ismét meghasadt.
-igen – suttogtam, de ettől még ugyanolyan gyötrelmes volt feladni a
titkos vágyaim.
 Huszadik fejezet

Másnap, miközben hazafelé utaztam Molinából, a Lorenzóval való

találkozásomon rágódtam. Évekig élt bennem a remény apró szikrája, hogy
egy napon majd újra összehoz minket egymással a sors, ő a karjába kap, és
a fülembe súgja, hogy még mindig szeret. Ez a gyermeteg ábrándozás
segített át a házasságom magányos évein. De most már a jövőm felé kellett
tekintenem. A jövő felé, amiben Sofianak is szerepelnie kell, legalábbis
teljes szívemből reméltem, hogy így lesz.
Sötétedés után értem a Palazzo degli Angelihez, és a hátsó sikátor felől
nyíló kapun át léptem be az udvarra. Miközben végigbaktattam a kerti
ösvényen, kellemesen érintett, hogy a palazzo ablakaiban világosságot
látok. Sokkal keservesebben éreztem volna magam, ha visszatérésemkor
sötétség és kongó üresség várt volna rám.
A külső lépcsősor ki volt világítva, minden bizonnyal azért, mert
számítottak a hazatérésemre. A szalon ajtaja résnyire nyitva állt, az
odabentről kiszűrődő gyerekhangok hallatán elmosolyodtam, és
benyitottam. Hason feküdtek a kandalló elé terített szőnyegen, és Carlo
kirakós játékát rakosgatták a tűz fényénél. A szoba többi része
félhomályban volt.
– Hazaértem – köszöntem.
Carlo felém fordította a fejét, Rosetta pedig feltápászkodott, hozzám
szaladt, és körém fonta a karját.
– Phoebe néni! Nagyon sokáig távol voltál!
Meghatódtam a kislány ölelésétől, és lehajoltam, hogy megcsókoljam a
feje búbját.
 Carlo tartózkodóbban viselkedett, de ő is felállt, és felém nyújtotta a
tenyerét.
– Tessék! A kirakós legutolsó darabja. Félretettem, hogy te fejezhesd be.
– Micsoda megtiszteltetés! – mondtam. – Lássuk csak, megtalálom– e,
hogy hova illik.
Rosetta felnevetett.
– Csak egy helyre mehet.
– De buta vagyok! – benyomtam a helyére a darabot. – Ide! – Korábbi
lehangoltságom teljesen elpárolgott a gyerekek szeretetteljes fogadtatása
láttán. – Meséljetek, hogy mi újság van veletek. És hogy van az anyukátok?
– Meggyógyult – felelte egy hang.
– Jaj, észre sem vettelek!
Eveline az egyik homályos sarokban, egy karosszékben ült, az új sáljába
burkolódzva, és árgus szemekkel minket figyelt.
– Sikeres volt a találkozó? – kérdezte.
A gyerekekre pillantottam.
– Rosetta, Carlo, megtennétek, hogy megkeresitek Valentinát, és szóltok
neki, hogy hazaértem? Esetleg kérjétek meg, hogy főzzön egy kávét, és ha
még maradt belőle, vágjon fel nekünk néhány szelet panettonét.
Eveline köhögött, és egy zsebkendőt vett elő.
– Megtaláltad Lorenzót? – kérdezte, amint a gyerekek kimentek a
szobából.
Az arckifejezése arról árulkodott, hogy türelmetlenül várta a válaszom.
-igen. De sajnos ő sem tudja, hogy hol lehet Soha.
Eveline összeroskadt ültében. Valószínűleg amiatt aggódott, hogy a
gyerekeknek megígért pénzösszegeket nem fizetem ki, ha a tőle kapott
információ nem vezet el Sofia– hoz. A gyerekek azonban jobb
lehetőségeket érdemeltek az életük elindításához, mint amit az édesanyjuk
biztosítani tudott a számukra. Eveline-nek még nem akartam elárulni, de
elhatároztam, hogy megkérem Cosimót, hogy hozzon létre egy
vagyonkezelői alapot Carlo és Rosetta számára, függetlenül attól, hogy
megtalálom– e Sofiat vagy sem.
– Nem tudná megkérdezni az anyját?
– De, meglátogatja, és megpróbálja rávenni, hogy árulja el neki, amit tud.
– Az jó. És milyen volt Lorenzo? – kérdezte.
– Teljesen ledöbbent a hírtől. Fogalma sem volt róla, hogy van egy
gyereke.
– Nem csoda, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy nem fejezte be a
mondatot.
Rámeredtem.
– Eveline? Te tudtad, ugye? Tudtad, hogy pap lett belőle.
A nővérem a körmeit mustrálgatta.
– Anna mintha említette volna – felelte halkan.
– Miért nem figyelmeztettél előre?
– Te mondtad, hogy már túl késő ahhoz, hogy felelevenítsétek a
kapcsolatotokat, úgyhogy azt gondoltam, hogy ez a részlet lényegtelen.
Eveline-nek minden szóváltásunk alkalmával sikerült felbosszantania.
– Signora Albani haldoklik – közöltem. – Nagyon remélem, hogy
Lorenzónak sikerül rábeszélnie, hogy árulja el neki Sofia hollétét, mielőtt
túl késő lesz.
Csilingelő kacagás hallatszott a hall irányából. A szalon ajtaja kitárult, és
becsörtettek a gyerekek, nyomukban a tálcát cipelő Valentinával. Valentina
kitöltötte a kávét, érdeklődött az utazásaim felől és beszámolt Eveline
egészségi állapotáról. Miután letett egy tányér panettonét a gyerekek elé és
gyengéden megcsipdeste az arcukat, kiment a szobából.
– Mit csináltatok, amíg távol voltam? – kérdeztem a gyerekektől.
 Válaszul véget nem érő fecsegésbe kezdtek a kis barátaikról,
Alessandróról és Isabelláról, meg arról, hogy Signor Falcone mindennap
eljött értük, és egyszer beengedte őket a szálloda konyhájába is, ahol a
séftől megtanultak csillag alakú kekszeket sütni.
– Remélem, rendet hagytatok magatok után – mondtam, mert eszembe
jutott a közös palacsintasütésünk.
– Nem volt ott semmi rendetlenség! – válaszolta Carlo sértődötten. –
Vagyis, hát olyan nagy nem volt.
Eveline az ajkát rosszallóan elbiggyesztette, és némán engem figyelt.
– Van kedvetek elmenni valahová holnap – kérdeztem -, hogy egy kis
pihenőt adjunk az anyukátoknak? Mit szólnátok egy hajókiránduláshoz a
lagúna egyik szigetére? Vagy beülhetünk a Caffe Flóriánba egy forró
csokoládéra, és utána felmászhatunk a campanilébe, hogy megnézzük a
kilátást.
– Forró csokoládé! – visított fel Rosetta.
– Hajókázás! – kiáltotta Carlo.
– Lehet, hogy mindkettő belefér – mondtam.
– Egyik sem lesz – szólt közbe Eveline. – Mert holnap hazamegyünk.
– De hát mama... – protestáltak kórusban a gyerekek.
– Hazamentek? – kiáltottam fel. – Eveline, hiszen még közel sem vagy
olyan jól.
– Nem maradhatunk itt örökké. Pláne nem most, hogy már semmi jogunk
sincs itt lenni.
– Nem szeretnék most vitába szállni erről a témáról – mondtam, és
jelentőségteljesen a gyerekek felé böktem a fejemmel -, de neked még időre
van szükséged, hogy teljesen felépülj.
– Már így is túl sok időt töltöttünk itt – felelte Eveline. – Nem élvezem,
hogy leköteleződöm feléd, és nem figyelhetem tovább tétlenül, ahogy
magadhoz édesgeted a gyermekeimet, és elrabolod őket tőlem.
– Micsoda? – Döbbenten ráztam a fejem. – Hogy jut egyáltalán ilyesmi
az eszedbe?
– Nem kell hozzá sok képzelőerő. A szemem előtt zajlik, teljesen
nyilvánvaló. Az ajándékok, az új ruhák, a kirándulások...
– Még mindig olyan féltékenységet táplálsz irányomban, hogy képes
lennél megfosztani a saját gyerekeidet ilyen apró örömöktől, csak azért,
hogy megtagadd tőlem, hogy boldognak láthassam őket?
– Minden mást is elvettél tőlem – jelentette ki Eveline -, miért állnál meg
a gyerekeimnél?
– Ez nem igaz! – mondtam keserűen. – De még ha így volna is, akkor
talán meg is érdemelnéd, cserébe azért, hogy elintézted, hogy soha ne
lehessen az enyém, aminek az én családomnak kellett volna lennie.
– Ne merészeld velem szemben így felemelni a hangod! – Eveline
bizonytalanul, ingatagon felállt.
– Mama? – Rosetta odaszaladt az édesanyjához, és átölelte. – Ne
veszekedj Phoebe nénivel!
– Reggel indulunk – jelentette ki Eveline -, és nem okozunk neked több
kényelmetlenséget a jelenlétünkkel. Gyertek, gyerekek!
Nem bírtam elhinni, hogy hogyan juthattunk el ennyire hamar odáig,
hogy ilyen kegyetlen szavakat vágjunk egymás fejéhez. Némán figyeltem,
ahogy a nővérem kiterelte a gyermekeket a szobából.
Carlo tétován megállt az ajtóban, és nyugtalan arccal visszapillantott rám,
mielőtt elindult volna az anyja után.
Reszketett a kezem, miközben belekortyoltam a kávémba. Fejemet a szék
támlájának támasztottam, belebámultam tűzbe, és úgy éreztem, hogy rögtön
sírva fakadok.
***
 A reggeli másnap kínosan telt.
– Eveline, nagyon szeretném, ha legalább még egy kicsit maradnátok –
mondtam.
Az arca hófehér volt a sápadtságtól, leszámítva a szeme alatti karikák
szürkeségét, de állkapcsának feszessége makacs eltökéltségről árulkodott.
– Haza szeretnék menni.
– De én nem akarok elmenni a Palazzoból – mondta Rosetta, és könnybe
lábadt a szeme. – Miért nem maradhatunk itt Phoebe néninél, mama?
– Azért, mert ő másféle életet él, mint mi, és nem szeretném, hogy
elkényeztetettek legyetek – csattant fel Eveline.
– Phoebe néni nem kényeztetett el minket – mondta Carlo -, és én is
maradni szeretnék. A lakásunk olyan, mint egy jégverem, és elegem van
belőle, hogy mindig csak levest eszünk...
– Elhallgass!
Carlo visszahőkölt.
– Menj, és csomagold össze a ruháidat. Te is, Rosetta.
A gyerekek riadtan nézegettek vissza Eveline-re, majd csendben
kiosontak a szobából.
Ezen a ponton majdnem könyörgőre fogtam a dolgot Eveline-nel, de
tudtam, hogy csak rontanék a helyzeten.
– Megkérem Jacopót, hogy fogjon nektek egy gondolát, nehogy megfázz.
– Nem akarok tőled semmit, csak azt, hogy hagyj már végre minket
békén.
Hirtelen elfogyott a türelmem, és felcsattantam.
– Hogy vagy képes ennyire undok és önző módon megkockáztatni, hogy
tüdőgyulladást kapj, pusztán azért, nehogy csorba essen a büszkeségeden? –
Felpattantam ültömből. – A vádaskodásoddal ellentétben nem próbáltam
meg tőled elrabolni a gyerekeidet, de ha ilyen ostobaságokat csinálsz, és
anya nélkül maradnak, akkor úgyis velem kell élniük. – Felemeltem a
kezem. – Nem! Ne vitatkozz. Gondolában mentek haza. Jacopo veletek
megy, és elvisztek egy hordozható tűzhelyet is, meg egy kanna petróleumot,
hogy fel tudjátok fűteni a lakást. Valentinával most csomagoltatok ételt,
ezután pedig mindennap házhoz visz nektek egy bevásárlást, amíg teljesen
meg nem gyógyulsz.
– Nem fogadok el adományt!
– Úgy ismételgeted ezt, mint valami papagáj! Akár tetszik, akár nem, a
nővérem vagy, és nem vagyok hajlandó a lelkemre venni, hogy engedtelek
meghalni!
Minden ízemben remegtem a felindultságtól.
Kisiettem a szobából, mielőtt bármi olyat mondtam volna, amit később
megbánhatnék.
Tíz perccel később már a mólón állva figyeltem, ahogy Jacopo
besegítette Eveline-t és a gyerekeket a gondolába. A nővérem hajthatatlan
volt, és még csak felém sem volt hajlandó nézni, még akkor sem, amikor
elindult a csónak.
Carlo visszapillantott rám, és lopva intett a kezével búcsúzóul.
***
Ugyanezen a napon, de később, zaklatott és ingerült lelkiállapotban,
elmentem a plébánoshoz a San Trovasóba, ahol a pap készségesen átadott
nekem egy hosszú listát a környékbeli szerzetesi iskolákról és árvaházakról.
Elhatároztam, hogy írok mindegyiknek, és ha esetleg nem érkezik válasz,
akkor addig dörömbölök az ajtajukon, amíg meg nem győződöm róla, hogy
Sofia nem lakik ott.
A következő héten végig zuhogott az eső a hamuszürke égből, a
folyamatosan hulló esőcseppektől úgy látszott, mintha kicsiny lukak
tarkítanák a csatorna vizének felszínét. Kihasználtam a sivár időjárás adta
lehetőséget, és elkezdtem megírni a leveleket az intézeteknek.
Elérkezett az új év, és részemről mindenféle ünneplés nélkül zajlott le,
bár megkönnyebbülést éreztem, hogy az előző, háborús évtized véget ért.
Semmit sem hallottam Eveline felől, csak Cosimó-tól érkezett egy doboz
kandírozott szilva és egy üzenet, amelyben megígérte, hogy meglátogat,
amint a Palazzo– ban elmúlt a fertőzésveszély. Nem írtam meg neki, hogy
Eveline már távozott.
Valentina egyik reggel bőrig ázva tért vissza a piacról, és elújságolta,
hogy az áradás ismét tavat csinált a piazza di San Marcóból. Az
utasításaimnak megfelelően élelmiszert vitt Eveline lakásához. A gyerekek
nyitottak neki ajtót, és ők vették át a csomagot, de amikor Valentina az
édesanyjuk egészségi állapotáról kérdezte őket, válaszul csak némán
bólintottak.
– Biztos vagyok benne, hogy Signora Rizzio megtiltotta nekik, hogy
szóba álljanak velem – mondta sértődötten.
A palazzo elviselhetetlenül csendes volt most, hogy a gyerekek elmentek.
Én mindennap a dolgozószobámban gubbasztottam, és írtam a leveleimet,
meg figyeltem, ahogy az esőcseppek lefolynak az ablakok üvegén. Nem jött
hír Lorenzótól, így nem tudtam, hogy sikerült– e eljutnia az édesanyjához.
***
Egyik délután éppen hajtogattam be az ablaktáblákat, mert kezdett
besötétedni, amikor váratlanul Dante állított be.
– Örülök, hogy látom – mondtam, és egyszerre jókedvem támadt. –
Megvisel ez a bezártság. Az esőtől olyan lehangolt az ember, nem igaz?
Barátságosan elmosolyodott.
– Nincs már messze a tavasz. Azért jöttem, hogy elújságoljam, hogy az
építők a jövő héten megkezdik a munkálatokat az új épületen, feltéve hogy
az időjárás kegyes lesz hozzánk.
– Milyen izgalmas!
– Tényleg az – felelte. – A háború máig nehézségeket okoz az
építőanyagok beszerzése terén, de most végre tovább tudunk lépni. Az
építők a két épületet összekötő loggiával fognak kezdeni. Remélem, nem
találja majd túl zajosnak a munkálatokat. Kérem, egy pillanatig se habozzon
szólni, amennyiben mégis így lenne.
– Nagyon rendes öntől, hogy előre szól – válaszoltam -, de jelenleg
szívesen veszek némi zajt. Halotti csend van ebben a házban, mióta Eveline
és a gyerekek elmentek.
– Signora Rizzio felépült és jól van?
– Nem egészen. – Elfintorodtam. – Sajnos veszekedtünk. Valamiért úgy
gondolja, hogy az adósommá vált azzal, hogy itt lakott.
– Úgy hiszem, ragaszkodik a büszkeségéhez.
– Nagyon is. – Fájdalmas volt visszaemlékezni a bántó szavakra,
amelyeket egymás szemébe vágtunk. – Nem foglal helyet?
– Köszönöm, de sietnem kell vissza – felelte Dante.
Szerettem volna, ha marad még. Úgy élveztem a társaságát, és az elmúlt
hetem nagyon magányosan telt.
– Milyen kár – mondtam mosollyal az arcom, hogy leplezzem
csalódottságomat.
– De reméltem, hogy esetleg átjön a szállodába, hogy velem vacsorázzon
ma este.
– A legnagyobb örömmel – válaszoltam.
*** .
Dante nyolc órakor visszatért, hogy átkísérjen a szálloda ebédlőjébe. A
kiszolgálás diszkrét volt, a vacsora ízletes, és a beszélgetés olyan
könnyedséggel folyt, mint a bor. Szerettem benne, hogy figyelmesen
hallgatott anélkül, hogy félbeszakított volna. Én is érdeklődéssel hallgattam,
amikor az új épületben elvégzendő átalakításokról, az új hálószobákról,
fürdőszobákról és a liftről mesélt.
– Az jutott eszembe – mondta Dante -, hogy nem készítene– e esetleg
néhány fényképet az épületről a felújítás megkezdése előtt is? A vendégek
érdekesnek találnák, ha összehasonlíthatnák a munkálatok előtt és után
készült képeket. A fotókat bekereteztetném, és a folyosók falaira aggatnám
fel.
– Milyen kitűnő ötlet! – feleltem. – Akkor vakulám– pákat kell
rendelnem Signor Tonellótól, mert a beltéri fényképezéshez arra lesz
szükségem. És nem vesztegetem tovább az időt, hanem összerakok egy
sötétkamrát is.
– Szüksége van hozzá segítségre? Megkérhetném az építési
vállalkozómat, hogy keresse fel valamelyik nap.
-igen, annak jó hasznát venném.
Jókedvre derített ez a megbízatás, ami lefoglal majd, amíg arra várok,
hogy a leveleimre megjöjjenek a válaszok.
– Nem ide tartozik – mondta Dante -, de Flavia megkért, hogy adjam át
önnek az üzenetét, hogy szeretné meghívni egy ebédre és egy kellemes
pletykálkodásra.
Felnevettem.
– Pletykával neki kell szolgálni, mivel én alig ismerek itt valakit.
– Elhívja majd Paolát és még néhány más barátját is, hogy
megismerkedhessenek egymással.
– Milyen kedves tőle! – Jólesett, hogy Flavia újra találkozni akar velem.
– Irigylem a családját, Dante.
– Mindegyikünknek megvan a saját, megingathatatlan véleménye, és az
idő nagy részében veszekszünk egymással – mondta. – A család nem más,
mint az egymásnak feszülő érzelmek kibogozhatatlan szövedéke, de végül
is nincs semmi, ami fontosabb lenne nála, nem igaz? Kivéve... –
elmosolyodott – talán a szerelem. Kér egy gyomorkeserűt a kávé mellé?
Olyan sokáig maradtunk, hogy a többi vendég már mind távozott.
– El kell indulnom haza – mondtam, de nehezemre esett elhagyni őt. – A
személyzete már alig várja, hogy elmehessenek lefeküdni.
Dante előhozatta a kabátomat és az esernyőmet, és karon fogott, hogy
hazakísérjen az esőben.
– Csodálatos este volt – mondtam, miközben leráztam az esőcseppeket az
ernyőmről. – Olyan búskomor voltam az Eveline-nel való veszekedésem és
a borongós időjárás okozta bezártság miatt, de most izgatottan várom, hogy
összeállíthassam a sötétkamrámat.
– Egy új cél mindig felpezsdítő hatással van az emberre – felelte Dante. –
És örömmel látom, hogy újra megjelent a csillogás a szemében. – Hozzám
lépett. – Egy gyémánt – mondta, aztán gyöngéden megérintette az arcomat,
és felém tartotta az ujját, ahol egy esőcsepp csillant meg.
Majd lehajolt, és lágyan megcsókolta a számat.
Csak egy szempillantásig tartott, de a szívverésem is elállt.
– Jó éjszakát, Phoebe.
– Jó éjszakát, Dante – suttogtam.
Sietve kilépett az esőbe, és eltűnt a sötétben.
Csöndesen elmosolyodtam, és megsimítottam az ajkamat.
 Huszonegyedik fejezet

Másnap lementem megnézni a portego melletti raktárhelyiségeket, hogy

kiderítsem, melyik volna alkalmas sötétkamrának. Mindkettőben volt
villanylámpa, és mindkét helyiség teli volt porlepte dobozokkal és törött
bútorokkal. A vakolat egy része lemállott a falakról, köszönhetően annak,
hogy a lagúna sós vize felszivárgott az épület falain, ahogy azt Velencében
gyakran látni lehetett. A falak alsó részét salétrom fehérítette, a padlót
lehullott festékdarabok borították.
Végül azt a helyiséget választottam, amelyiknek mindössze egy apró
ablaka volt, magasan a fal tetején. Arra megfelelt, hogy a vegyszerek gőze
kiszellőzhessen rajta keresztül a szabadba, de elég kicsi volt ahhoz, hogy
egy faspalettával teljesen le lehessen takarni, és kizárni a fényt.
Végigjártattam a tekintetem a kidobott bútorokon. Volt ott egy
konyhaasztal, egy ruhásszekrény és néhány polcos szekrény is, utóbbiak
tökéletesen megfeleltek a vegyszereim és fényképészeti felszereléseim
tárolására.
Amikor elállt az eső, útnak eredtem Signor Tonello üzletébe. Úgy
üdvözölt, mintha régi ismerőse lennék, és örömmel fogadta a hírt, hogy
sötétkamrát készítek, és egyelőre még Velencében szándékozok maradni.
– Tehát lesz konkurenciám – mondta.
– Szó sincs róla. Nem tervezek műtermi portrékat készíteni, csak
reméltem, hogy számíthatok a segítségére abban, hogy hogyan
szerezhetném be a szükséges kellékeket itt helyben, ahelyett hogy mindent
Londonból idehozatnék.
 – Arra semmi szükség! – felelte. – Olaszországban gyártják a legkiválóbb
minőségű fényképészeti kellékeket egész Európában. Kérem, tekintse meg
ezeket a katalógusokat.
Fél órával később kiléptem az üzletből a vadonatúj vakulámpáimmal,
amelyekre a beltéri fényképezéshez volt szükségem Dante új
épületszárnyában, és abban a megnyugtató tudatban indultam haza, hogy
minden további kelléket is megrendeltem, ami a sötétkamrámhoz kellett.
Önfeledt könnyedséggel róttam az utcákat, ruganyos léptekkel kerülgettem
a tócsákat. Dante búcsúcsókja járt az eszemben, és mosoly futott át az
arcomon. Csak egy röpke pillanatig tartott az egész, úgyhogy nem voltam
biztos benne, hogy baráti gesztusnak szánta-e, vagy gyöngéd érzelmeket
táplált az irányomban. Egész életemben Lorenzo volt az egyetlen férfi, aki
szájon csókolt. Most, hogy biztos lehettem benne, hogy kettőnk számára
már nincsen közös, jövő, különös módon felszabadultnak éreztem magam.
Amikor visszaértem a Palazzoba, átöltöztem, és lesiettem a
raktárhelyiségbe, hogy átnézzem a dobozok tartalmát, félredobtam a
kacatokat és a kopott függönyöket, egy törött széket, egy szikrafogót és egy
ósdi zsámolyt Jacopo számára elégetni. A maradék dobozokat áthúztam a
portegón át a másik raktárszobába, és a gumicsizmás polc elé pakoltam
őket. Felsöpörtem a padlót abban a helyiségben, amelyiket a sötétkamrának
szántam, és éppen leguggoltam a lapáttal a kezemben, amikor egy árnyék
vetődött rám. Felpillantottam, és gyorsan felugrottam.
– Nem akartalak megijeszteni – szólított meg Lorenzo, az arca
hamuszürke volt, és sötét karikák ültek a szeme alatt.
Nagyot dobbant a szívem és kiszáradt a szám.
– Mi történt? – hebegtem. – Megtaláltad Sofiat?
– Bemehetünk a házba?
 Követtem felfelé a külső lépcsőn. Vastag sár borította a cipőjét és a
reverendája szegélyét.
Valentina tűnt fel, amikor beléptünk az hallba, és megkértem, hogy
hozzon kávét a vendégemnek.
Kíváncsian méregette a papot, miközben az lehúzta a cipőjét, amit
gondosan a bejárati ajtó mellé pakolt.
– Elnézést kérek – szólalt meg a jövevény. – Az acqua alta még
visszamaradt Egy-két helyen. A lefektetett deszkák ellenére sem tudtam
elkerülni az árvizet.
– Gyere, szárítsd meg a lábad a tűz mellett.
Futólag megnéztem magam a hall tükrében, és sietve megtöröltem a
portól maszatos arcomat.
Lorenzo utánam jött a szalonba.
– Nyugodtan tedd fel a lábad a kandalló elé, a fahasábtartóra, hogy
átmelegedjen – mondtam.
Lyukas volt a zoknija, és volt valami rendkívül bensőséges abban, hogy
megláttam a csupasz lábujját. Leültem egy karosszékbe a kandalló másik
oldalán.
– Mi hírt hoztál, Lorenzo?
– Tegnap délután érkeztem Velencébe – válaszolta. – Anyám nagyon
rosszul volt. Beszélgettünk, és...
-igen? – mondtam sürgetőn, és a várakozástól előrehúzódtam a
székemben. – Kiderítetted, hogy hol van Soha?
– Édesanyám ma éjszaka meghalt.
– O, milyen rettenetes! Borzasztóan... igazán nagyon sajnálom –
motyogtam, bár őszintén semmi szánalmat sem tudtam érezni Signora
Albani iránt.
 Rossz előérzetem támadt, összeszorult a szívem. Mi lesz, ha meghalt,
mielőtt elárulta volna Lorenzónak, hogy hol a gyermekünk?
– Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar bekövetkezik – folytatta -, és
arra sem, hogy ennyire fájdalmas lesz a látvány, amikor utoljára kap levegő
után. A legjobb anya volt, amíg Giuliával kisgyerekek voltunk, de miután
az apám meghalt... – Végigsimította a reverendát a térdén. – Nos, sokszor
összekülönböztünk. Viszont mindig azt tette, ami szerinte a legjobb volt
nekünk.
– Tévedésben volt azzal kapcsolatban, hogy mi lett volna a legjobb neked
és nekem. És a gyermekünknek.
– Nem fordíthatjuk vissza az idő kerekét.
– Valóban. – Nem tudtam várni, muszáj volt feltennem az égető kérdést.
– Elárulta, hogy hova vitte Sofiat?
– Legelőször el sem ismerte Soha létezését. Megmondtam neki, hogy
tudom, hogy nem mond igazat. Veszekedtünk, és most magamat
hibáztatom, mert annyira felzaklattam, hogy a végén nem kapott levegőt. –
A szemembe nézett. – Azt mondta, hogy nem tenne jót sem nekem, sem
Sofianak, ha megismernénk egymást. És aztán... már túl késő volt
mindenhez.
Féktelen haragra gerjedtem.
– Hogy merészelte meghozni ezt a döntést helyettünk? Soha a mi
lányunk.
– De Phoebe, hiszen nem is ismer minket.
– Persze hogy nem! – Keserű gúnnyal ejtettem ki e szavakat. – Hogyan is
ismerhetne, miután az anyád és a nagynéném összeesküdtek ellenünk, és
elrabolták őt tőlünk? – az ingerültségtől megfájdult a fejem.
Megzördült a kilincs, és kinyitottam az ajtót, hogy beeresszem Valentinát.
– Az asztalra tedd a kávét – utasítottam.
 A házvezetőnőm sietve kihátrált a szobából.
– Eszedbe jutott már, hogy Soha esetleg nem venné szívesen, ha hirtelen
belépnénk az életébe? – kérdezte Lorenzo.
– Miért ne akarna megismerni minket?
Egy csészét megtöltöttem kávéval, és a kezébe nyomtam.
– Teljesen idegenek vagyunk a számára.
– Meg kell adni neki a lehetőséget, hogy ezt ő dönthesse el, de az anyád a
találkozásnak még az esélyét is megtagadta tőle és tőlünk! Ha te nem is
akarod megtalálni a lányunkat, én igen.
– Nem mondtam, hogy nem akarom megtalálni.
Reszketve visszarogytam a karosszékembe.
– Csak hát fogalmunk sincs, hogy hol van. – Elcsuklott a hangom. – Az
elmúlt tizenhét évben mindennap meggyászoltam a kisbabánkat. Tizenhét
évig! Ez az egész életemnek a fele. És utána, váratlanul, csodálatos módon
kiderül, hogy mégis életben van. Érted már, Lorenzo? Muszáj megtalálnom
őt.
– Tudom, értem. Átnézem anyám papírjait, hátha találok bennük valamit
– elfordította a fejét, mert a haliból hangok hallatszottak, aztán kitárult az
ajtó.
Valentina aggodalmas arckifejezéssel állt meg az ajtónyílásban.
– Signor Benedetti jött önhöz látogatóba, Signora Wyndham. Mondtam,
hogy vendége van, de...
Cosimo tűnt fel mellette, széles mosollyal az arcán. A kezében egy
nárciszokkal teleültetett kosárkát tartott.
– Biztosra vettem, hogy nem lesz ellenére, ha bejövök, ha csak Egy-két
pillanatra is.
– Köszönöm, Valentina – mondtam. – Elmehetsz.
 Cosimo beljebb lépett a szobába, de megtorpant, amikor észrevette
Lorenzót.
– Jaj! Elnézését kérem, atyám.
Lorenzo sietve elkapta a zoknis lábát a fahasábtartóról, és felállt.
– Hadd mutassam be Albani atyát – mondtam.
1
Cosimo letette az asztalra a nárciszkosarat.
– Ezt Önnek hoztam, Phoebe. – Lorenzohoz fordult. – Albani? O, igen,
már emlékszem. Alig néhány hete kérdezte tőlem Signora Wyndham, hogy
tudok– e valamit önről. Önök régi jóbarátok, úgy hiszem.
– Azok vagyunk – felelte Lorenzo. – A plébániám Molinában van, de
eljöttem Velencébe, hogy meglátogassam az édesanyámat.
– Kötelességtudó fiú. Bizonyára büszke magára.
– Tegnap este meghalt – válaszolta Lorenzo -, és azért jöttem, hogy
tudassam a hírt Signora Wyndhammel.
– Őszinte részvétem – mondta Cosimo.
– Mennem kell – szólalt meg Lorenzo. – Muszáj intézkednem a
történtekkel kapcsolatban.
– Kérem, foglaljon helyet, Cosimo, amíg én kikísérem Albani atyát –
mondtam.
Néma csöndben kimentünk Lorenzóval a hallba.
Felhúzta a cipőjét és a kalapját.
– Sajnálom, hogy nem azt a hírt hoztam el, amire olyan nagyon vársz.
– Soha nem adom fel Sofia keresését – feleltem reszkető hangon. –
Hosszú órákat töltöttem vele, hogy leveleket írjak szerzetesi iskoláknak és
árvaházaknak, hátha valamelyik tud a hollétéről.
– Ha találok valamit...
– Rendben – mondtam, és kinyitottam előtte az ajtót.
Lorenzo egy pillanatig habozott, aztán így szólt,
 – Úgy bánok mindent, amitől te szomorú vagy. Annyira szeretném, ha a
dolgok másként alakultak volna. De most már...
– Tudom.
A fejemre tette a kezét.
– Isten áldjon.
Becsuktam mögötte az ajtót, és a homlokomat a csiszolt fának
támasztottam. Lorenzo elment, és magával vitte az összes álmomat. Néhány
pillanatig vártam, hogy visszanyerjem a lélekjelenlétemet, aztán
visszamentem a szalonba.
– Nahát – szólalt meg Cosimo -, tehát a fiatalkori barátja pap? Amikor
kérdezett felőle, valamiért azt gondoltam, hogy valaha közelebbi személyes
kapcsolat fűzte hozzá.
Képtelen voltam Lorenzóról társalogni.
– Milyen kedves öntől, hogy ilyen szép virágokat hozott nekem –
mondtam, és megszagoltam a nárciszokat.
– Reméltem, hogy bearanyozzák a napját. Bizonyára megviselte, amíg a
nővére és a gyermekei itt tartózkodtak.
– Eveline túlságosan gyönge volt ahhoz, hogy bármit is csináljon, a
gyerekek azonban elragadóak – feleltem. – Örülök, hogy eljött, Cosimo.
Már akartam is kérdezni, sikerült– e végre véglegesíteni a dokumentációt,
ami a Lavinia néni által rám hagyott örökség átadásához szükséges?
– A papírokat benyújtottam a hatóságoknak – felvonta a vállát -, de
Olaszországban lassan őrölnek a hivatalok malmai. – Kérdő pillantást vetett
rám. – Talán pénzügyi nehézségekkel küzd?
– Egyáltalán nem.
Cosimo bólintott, de csöndben maradt.
– Ön azt javasolta, hogy hivatalosan ne bontsam meg a nagynéném
hagyatékát, hogy Eveline is kaphasson belőle, és miután meghánytam–
 vetettem magamban a dolgot, úgy döntöttem, hogy megfogadom a
tanácsát. Jelenleg a büszkesége nem engedné meg a nővéremnek, hogy
elfogadja, amit adok, ezért várok még, és meglátom, hogy mit tehetek érte
majd később. De addig is szeretném, ha létrejönne egy vagyonkezelői alap a
gyermekek javára.
– Értem – Cosimo lebiggyesztette az ajkát. – Kérem, ne vegye
tolakodásnak a javaslatomat, de tekintettel arra, hogy még eltarthat néhány
hónapig, amíg a Contessa vagyonát végleg az ön nevére írják, nem lenne
lehetséges, hogy a néhai férje hagyatékából hozza létre a vagyonkezelői
alapot? Ugyanis attól tartok, hogy a Palazzo degli Angeli legalapvetőbb
tatarozási munkálatai fel fogják emészteni a nagynénje által önre hagyott
örökség igen jelentős hányadát. Fel kell készülnie rá, hogy egy nagy
összeget el fog veszíteni emiatt. – Fanyar mosolyra húzta a száját. – Ez a
hátránya, ha valaki egy ódon palazzo birtokosa.
Egy kézlegyintéssel jeleztem, hogy nem osztom az aggodalmait.
– Én egyáltalán nem vagyok benne olyan biztos, hogy a Palazzonak
komoly szerkezeti problémái lennének. Esztétikai munkálatokra és némi
felfrissítésre van csak szükség. – A raktárhelyiségekben lehullott festék
jutott az eszembe. – Szeretném biztosítani, hogy Carlo megfelelő egyetemi
képesítést szerezhessen, és ugyanakkora összeget szeretnék félretenni
Rosetta számára is.
Tudtam, hogy milyen érzés anyagilag egy férjtől függeni, és nem
szerettem volna, ha ez jut osztályrészéül az unokahúgomnak is.
– Biztos a döntésében? A nővérével való kapcsolata távolról sem
nevezhető szívélyesnek.
– Nem Eveline-nek adom – feleltem. – Az alapba fektetett összeget
kizárólag a gyermekei használhatnák fel. Biztosíthatom, hogy alaposan
átgondoltam a dolgot. Ön szerint mi lenne a megfelelő összeg a gyermekek
számára?
Körülbelül egy órát töltöttünk az alappal kapcsolatos tudnivalók
megvitatásával és a szándékom végrehajtásához szükséges összeg
meghatározásával. Megegyeztünk Cosimóval, hogy mindketten
vagyonkezelői szerepet kapunk, hogy szükség esetén az összeghez
hozzáférést biztosíthassunk.
– Elkészítem az alap felállításához szükséges dokumentációt – mondta,
miután befejeztük a megbeszélést.
– Köszönöm, Cosimo. – Az előző hét szélsőséges érzelmi libikókájától
sajogni kezdett a fejem. – Hadd kísérjem ki.
A hallban megszorította a kezemet.
– Fáradtnak látszik.
– Fáj a fejem – válaszoltam.
Eleresztette a kezemet.
– Csak nem a nátha?
– Nem.
– Phoebe... – Egy pillanatra elhallgatott. – Kérem, ne gondolja, hogy
beleavatkozom a döntéseibe, csupán arról van szó, hogy ön egyedül áll a
világban, és nem szeretném, hogy valaki kihasználja a helyzetét.
– Tudok vigyázni magamra – mondtam, és elmosolyodtam, hogy
tompítsam a megjegyzésem élét.
– Akárhogy is, kérem, mindig tartsa észben, hogy hozzám bármikor
fordulhat, ha segítségre vagy tanácsra lenne szüksége. És amikor jobban
lesz, talán számíthatok rá, hogy ismét eljön velem az operába?
– Köszönöm – mondtam, és becsuktam mögötte az ajtót.
Valentina csöndben várakozott a konyhába vezető folyosón.
 – A pap Lorenzo Albani volt? – kérdezte, és a szeme csillogott a
kíváncsiskodó tanakodástól.
-igen – feleltem. – Ő volt az.
Visszamentem a szalonba, és bezártam magam mögött az ajtót.
Megpiszkáltam a parazsat, és arra gondoltam, hogy Signora Albani képes
volt megőrizni a hatalmát mások élete felett még a halálában is. Magával
vitte a sírba a titkot, hogy hová rejtette Sofiat. A tűzre tett fahasábok
sercegtek és sziszegtek, és egy pillanatra hallani véltem a Signora
kárörvendő kacagását.
 Huszonkettedik fejezet

A következő napokban több válasz is érkezett a leveleimre a különböző

egyházi intézetektől, de egyik sem tartalmazta azt a hírt, amire vártam.
írtam még négy árvaháznak, és elvittem feladni a leveleket a postára.
Dante áthozta az építőmesterét, Enzót, hogy megismerkedhessünk
egymással. A sötétkamrának szánt helyiségben elmagyaráztam neki, hogy
mire lenne szükségem, és ő elvállalta az összes feladat kivitelezését, a fényt
kizáró spaletta elkészítését, a falak feketére festését, a folyó víz bevezetését
és egy lefolyóval rendelkező, mély mosogató beszerelését.
– Phoebe, jöjjön, nézze ezt meg – szólt Dante.
Odamentem a sötét sarokba, ahol állt.
– Ajtónak tűnik.
– Eddig nem tűnt fel, de valószínűleg a szálloda bútorraktárába vezet. –
Megpróbálta lenyomni az öreg vaskilincset. – Zárva – mondta. –
Felteszem, hogy az ingatlanjaink korábbi tulajdonosai közül az egyik
valaha kiadhatta bérbe a raktárhelyiségét. Talán az egyik kulcs nyitja a
gyűjteményemből, amit az épülethez kaptam, amikor megvásároltam. Enzo
felszögelhetne néhány keresztlécet az ajtóra, hogy biztonságosabb legyen
önnek.
– Arra nem lesz szükség – mondtam. – Az ajtót valószínűleg hosszú évek
óta nem nyitották ki. – Az építőmesterhez fordultam. – Mikor tudná
megcsinálni a munkát?
Megvakarta őszülő feje búbját.
– Eljövök holnap, és magammal hozom a segédemet is. Így időben
végzünk, és aztán nekiállhatunk Signor Falcone új épületének.
 – Remek – válaszoltam.
– Akkor viszlát holnap – köszönt el Enzo, biccentett, és távozott.
– Az ő vállalkozása végezte a felújítási munkálatokat a szállodámban –
jegyezte meg Dante. – Ügyes ember. – Körülnézett a szobában. – Szóval itt
lesz, ahol a varázslat megtörténik, és elkészülnek a fényképnyomatok?
– Jelenleg nem tűnik nagyon varázslatosnak, igaz? – Felsóhajtottam. – A
falak iszonyatosan nedvesek, úgyhogy a nyomatpapírokat biztosan nem itt
fogom tárolni.
– A régi időkben a kalmárok nem véletlenül építették a lakószobákat a
felsőbb emeletekre. Az ezen a szinten helyet kapó helyiségekben és a
csónakházakban lehetetlen megakadályozni, hogy átnedvesedjenek.
– Cosimo Benedetti azt állítja, hogy a Palazzo degli Angelin rendkívül
kiterjedt és költséges tatarozási munkálatokat kellene elvégezni – mondtam.
Dante felhúzta a szemöldökét.
– Az ilyen ódon épületek állandó karbantartást igényelnek, de azért attól
nem kell tartania, hogy a palazzo^. egyik pillanatról a másikra összedől.
– Őszintén remélem, hogy nem! – Megnyugtattak a szavai. – Mivel Enzo
hamarosan megkezdi a munkálatokat az új épületében, minél hamarabb le
kellene fényképeznem a mostani állapotában, mielőtt késő lesz. Megmutatja
majd, hogy melyik részleteket szeretné megörökíteni?
– Ha most van ideje megnézni, hozom a kulcsokat és a terveket, hogy
láthassa, hogyan fog összeállni az egész.
Tíz perccel később kiléptünk a szálloda hátsó ajtaján egy kis udvarra.
– Amint látja – mondta -, jelenleg nincs elegendő külső tér, ami a
vendégek kényelmét szolgálhatná. – Kinyitott egy kis kaput az udvart
szegélyező falban, amin keresztül egy újabb udvarba léptünk. – Az új épület
és udvar az ön kertjének hosszával párhuzamosan fut, és mindkettőnek a
végén ugyanaz a sikátor húzódik.
 – Tehát az új épület egy olyan telken áll, amely megegyező hosszúságú
az én kertemmel?
– Pontosan! Az előző tulajdonos egy idős özvegyasszony volt, és a ház
nagyon lepusztult állapotba került. Most a fiával él. '
Dante megmutatta, hogyan kötik majd össze a két épületet egy fedett
sétánnyal. A szomszédos udvarokban kialakítanak majd egy szökőkutat és
padokat helyeznek el. Az új épületben több kis szobát és a konyhát is
egybenyitják, hogy egy tágas nappalit, egy biliárdszobát és egy
reggelizőhelyiséget alakíthassanak ki. Az emeleten nyolc új hálószoba, több
fürdőszoba és egy ágyneműtároló helyiség számára van elég hely.
– Elállt az eső, és jók a fények is – mondtam, miután befejeztük a
kőrútunkat -, most rögtön meg tudnám kezdeni a munkát, ha önnek is
alkalmas.
Visszamentem a Palazzoba, hogy összekészítsem a fotóstáskámat, és
felkapjam a fényképezőgépemet meg az állványt. Eloltottam a lámpát a
raktárban, és a sötétben tapogatódzva kiemeltem egy doboz üveglemezt egy
fekete bársonytasakból. Kicsomagoltam egyet, és óvatosan végighúztam
rajta az ujjam, hogy felismerjem, melyik a lemez simább, emulziós oldala.
Ezután az emulziós oldallal felfelé a lemeztartóba helyeztem a lemezeket,
és rögzítettem a fényképezőgépben.
Visszamentem az új szállodaépülethez, és felállítottam az állványt az első
fényképhez. Teljesen elmerültem a feladatban, úgyhogy hamar elrepült az
idő, és a fények halványodni kezdtek. Végül, elégedetten az elvégzett
munkámmal, bezártam a melléképületet, és leadtam a kulcsokat a szálloda
recepcióján.
***
Másnap korán reggel Enzo és a segédje, Marco nekiálltak a munkáknak
az új sötétkamrámban. Amikor elmerültek a fűrészelésben és a
csővezetékekkel való bajlódásban, én visszamentem a szállodába a
fényképészfelszereléseimmel.
Később a folyosó irányából felém közeledő léptek zaja ütötte meg a
fülem. Az ajtó nyikorogva kitárult, éppen akkor, amikor felvillantottam a
vakulámpát, hogy elkészíthessek egy fényképet. Riadt kiáltás hallatszott a
hátam mögül, és a pislogó Dantét pillantottam meg az ajtónyílásban.
– Elnézését kérem, megijesztette a vaku? – kérdeztem.
Megrázta a fejét, de a vér eltűnt az arcából.
– Csak egy pillanatra... – idegesen felnevetett – azt hittem, újra a
lövészárokban vagyok, és egy gránát becsapódását látom. Szörnyű
dolgoknak voltam szemtanúja, Phoebe.
Kibámult az ablakon, aztán megrázta a fejét, mintha így akarná
elhessegetni magától a nyugtalanító látomást.
Elszomorított, hogy Dante emlékezetében, csakúgy, mint olyan sok más
férfiéban, a háborús élmények ilyen élénkek maradtak. A kezemmel
megérintettem a karját.
– Szeretné, hogy kimenjünk?
Kényszeredetten elmosolyodott.
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, lenne– e kedve velem ebédelni.
Az órámra pillantottam.
– Szent egek! Már ennyi az idő?
– Itt hagyhatja a fényképezőgépét és a felszereléseit – mondta. – Nem
lesz semmi bajuk, ha bezárjuk az épületet.
Néhány perccel később már az egyik asztalnál ültünk az ebédlőben,
amelynek az ablakai a csatornára néztek. Dante kagylós spagettit rendelt
mindkettőnk számára és egy-egy pohár fehérbort, aztán arról társalogtunk,
hogy hol tartok a munkámmal.
 – Ma délután valószínűleg végzek – mondtam -, feltéve hogy nem
időzünk túl sokáig az ebéd felett.
– Akkor ígérem, hogy nem tartom fel sokáig. – Az egyik ujjával
gyöngéden megérintette a kézfejemet. – Egy másik nap talán több időnk is
marad egymás társaságában...
Bólintottam, és az arcom felhevült a tekintetétől.
– Flavia járt itt – mondta. – Elment a Palazzo degli Angelibe is, és
hagyott önnek egy meghívót a csütörtöki összejövetelére, amit ebédidőben
tart.
– Milyen kedves tőle!
– Nem hagytam neki, hogy odamenjen önhöz, és megzavarja a
munkában. – Dante felnevetett. – El fog dicsekedni magával a barátai előtt,
és teljesen szégyentelenül úgy fogja bemutatni, mint a legújabb
szerzeményét.
A pincér letette elénk a spagettit, és egyszerre farkaséhes lettem.
Késő délután befejeztem a fényképezést, és visszavittem az épület
kulcsait a recepcióra. Csalódottan vettem tudomásul, hogy Dantét nem
látom sehol, úgyhogy visszamentem a Palazzoba.
Lorenzo óta egyetlen férfihoz sem vonzódtam igazán. Most azonban úgy
éreztem, hogy a szívemet szorító láncokról lehullott a bilincs, és őszintén
bevallottam magamnak, hogy Dante hosszú évek óta szunnyadó érzelmeket
korbácsolt fel bennem.
***
Csütörtök délelőtt Enzo és Marco végeztek a munkákkal a
sötétkamrában. Alig vártam, hogy felállíthassam az új felszereléseimet, és
szerettem volna elmenni Signor Tonellóhoz megérdeklődni, hogy
megérkeztek-e a megrendelt áruk. Erre azonban másnapig várnom kellett,
ugyanis aznapra szólt az ebédmeghívásom Flaviához.
 Meglehetősen közel lakott a Palazzo degli Angelihez, úgyhogy gyalog
indultam el, a rio de la Fornacét átszelő hídon át. Az épület, ahová
igyekeztem, egykor előkelő palazzo volt, de mára lakásokra osztották fel.
Flaviáé a második emeleten volt, ahová egy csinos kovácsoltvas lépcső
vezetett fel. Egy szobalány nyitotta ki előttem az ajtót, és beinvitált a
szalonba.
Flavia hozzám lépett, mindkét oldalról puszit nyomott az arcomra, és
bemutatott a többi vendégnek.
– A sógornőmet, Paolát már ismeri – kezdte -, ő pedig az iskolai
barátnőm, Amalia.
Mindkét nő barátságos mosollyal üdvözölt.
– Ő Ines, a férjem, Salvatore unokanővére.
A kis termetű, sötét hajú és tűzről pattant Ines megpaskolgatta a maga
melletti üres helyet a kanapén.
– Jöjjön, üljön csak ide, és mesélje el, hogyan került Velencébe – mondta.
– Flaviától úgy hallom, maga fotós.
Ines bevont a társalgásba, és hamarosan teljes fesztelenséggel
beszélgettem új ismerőseimmel.
Ismét megszólalt az ajtócsengő, és egy pillanattal később az idegességem
visszatért, amikor megpillantottam, hogy az utoljára érkező vendég a
nővérem volt. Ő is rám nézett, és a mosoly lehervadt az arcáról.
– Sikerült felépülnöd, Eveline? – kérdeztem.
– Teljesen. Nem tudtam, hogy ma te is itt leszel.
Elfordította a fejét, nyilvánvalóan ugyanúgy a háta közepére kívánta a
jelenlétemet, mint én az övét.
Paola odasietett, és megpuszilta Eveline-t, maga mellé ültette, és
egyhamar beszélgetésbe merültek egymással.
Ines zavart pillantást vetett felém.
 – Feszült a viszony önök között a nővérével? – kérdezte csendesen.
Tanakodtam, hogy mit felelhetnék.
– Eveline-nel hosszú évekig nem találkoztunk, amíg nemrégiben vissza
nem tértem Velencébe. – Éreztem, hogy elvörösödöm. – Bonyolult – tettem
hozzá.
Megértőén elmosolyodott.
– Mint a családok általában. Mi történt?
Kérdésében nem érződött tapintatlan kíváncsiskodás, csupán együttérző
érdeklődés, és egyszeriben azon kaptam magam, hogy előadom neki a
történetet, miszerint Eveline arra számított, hogy ő örökli a Palazzot.
– Mindkettőnknek hatalmas megdöbbenés volt, hogy Lavinia nénikénk
nem rá, hanem reám hagyta.
– De miért gondolta a nővére igazságosnak, hogy eredetileg egyedül ő
örökölte volna a Palazzot'
– Én a nagynénémmel sok évvel ezelőtt csúnyán összevesztem – feleltem
-, és kitagadott az örökségből.
Ines a homlokát ráncolta, miközben a helyzetünkön töprengett.
– Nem az volna a legtisztességesebb ebben a szituációban, ha megosztaná
vele az örökséget?
– Én is így gondolom, de Eveline annyira neheztel rám, hogy lehetetlen
bármit is nyugodt fejjel megbeszélnünk egymással. Túlságosan büszke
ahhoz, hogy elfogadjon tőlem bármit, és a haragvó hozzáállása
megnehezíti, hogy nagylelkűséget tanúsítsak iránta.
– Van egy jó ügyvédje, aki elláthatná tanáccsal? És esetleg megtalálhatná
a módját, hogy egyengesse az utat a megoldáshoz?
– A néhai nagynéném ügyvédje, Signor Benedetti foglalkozik a hagyatéki
eljárás dokumentációjával.
 – Benedetti? Ó, tudom. – Ines elmosolyodott. – Cosimo Benedetti akkor
vette át a praxist, amikor az édesapja nyugdíjba ment, nemde? A Benedetti
család régi múltra tekint vissza, és egykor nemesek voltak, de úgy tudom,
Cosimo nagyapja a felhalmozódott adósságai miatt rákényszerült, hogy
eladja az ősi családi otthonukat.
– Milyen megalázó lehetett a számára.
-igen, különösen hogy a végére csupán annyi pénze maradt, amiből egy
lakást és egy raktárt vásárolhatott maguknak egy csónakház felett. Egy
ideig még folytatta a fűszerekkel való kereskedést, de végül az egész
vállalkozás befuccsolt.
– Szegény ember – mondtam.
Ekkor Flavia bejelentette, hogy elkészült az ebéd, és áthívott minket az
étkezőbe.
A helyiség visszhangzott az időről időre felharsanó kacagástól, miközben
Flavia és meghívott vendégei jóízűen cseverésztek az ebédjük mellett.
Kissé kínosnak éreztem, hogy nem tudtam hozzászólni a gyermekeik süsü
tetteiről és elért eredményeiről szóló történetekhez. Lopva Eve– line– re
pillantottam, és láttam, hogy milyen jókedvűen elmosolyodott valamin,
amit Paola és Amalia mondtak. Elámultam, hogy a nővérem milyen bájos
megjelenésű nő, ha nem csúnyítja el az a mogorva arckifejezés, ami a
velem való szóváltásai során ült ki a vonásaira.
Amikor eljött az ideje, hogy hazainduljunk, jóleső volt hallani, hogy
Flavia és a többi vendég mind kérleltek minket Eveline-nel, hogy
csatlakozzunk hozzájuk a következő összejövetelen is, amit Amalia
házában tartanak majd meg.
Elbúcsúztam a nővéremtől, aki válaszul csak biccentett felém a fejével,
és elfordult. Az undoksága felingerelt, úgyhogy bosszús hangulatban
indultam el hazafelé. Haza! Rádöbbentem, hogy hosszú évek óta először
gondoltam megint úgy a Palazzora, mint az otthonomra. Elképzelhető,
hogy annak a ténynek volt tulajdonítható ez a változás, hogy mostanra már
több barátot tudhattam magaménak Velencében, mint Londonban.
A kert mögött húzódó sikátor mentén közeledtem a Palazzohoz, amikor
egy pap fekete árnyalakját pillantottam meg, aki szapora léptekkel
távolodott tőlem. Nagyot dobbant a szívem, de csendben megfeddtem
magam a lehetetlen képzelgésemért, hogy egyből azt feltételeztem, hogy
Lorenzo az, holott ezer meg egy másik pap szaladgált még Velencében.
Amikor azonban kinyitottam a palazzo bejárati ajtaját, egy levélkét
vettem észre a hallban leterített szőnyegen. Feltéptem a borítékot, és
azonnal megpillantottam Lorenzo aláírását. Tehát mégiscsak őt láttam
elsietni!

Kedves Phoebe!

Követve a példát, ahogyan tudomást szereztél Sofia létezéséről, átnéztem

anyám háztartási számlakönyveit, és találtam valamit bennük, ami érdekes
lehet. Anyám az elmúlt hét év folyamán minden fél évben jelentős
összegeket fizetett ki a bolognai Szent Szív rendháznak. Elképzelhető, hogy
ezt általános jótékonykodásból tette, ám az időzítésből arra lehet
következtetni, hogy ez Sofia eltartásának díja lehetett a Vianello családtól
való távozását követően.
Anyám temetése után vissza kell térnem Molinóba, és meg kell vallanom
a feletteseimnek, hogy van egy gyermekem. Amíg nem kapok tőlük
útmutatást és hozzájárulást, addig nem kereshetem fel a rendházat, hogy
Sofia felől érdeklődjek. Feltételezem, hogy te nem kívánsz tovább várni,
úgyhogy azt javaslom, hogy nélkülem tégy náluk látogatást.
Bízom benne, hogy ez az információ a segítségedre lesz abban, hogy
végre találkozhass a lányunkkal, és elnyerhesd azt a lelki nyugalmat, amely
olyannyira kijár már neked.
Lorenzo

Leroskadtam az előszobái székre, mert hirtelen úgy éreztem, mintha

megingott volna a lábam alatt a talaj.
 Huszonharmadik fejezet

A Szent Szív rendházra egy jelentéktelen mellékutcában találtam rá. Egy

sor kis méretű rácsos ablak sorakozott az épület oldalában magasan, az
ereszek alatt. A nagyobb méretű ablakok a nálam kétszer magasabb,
vasszögekkel kivert kapu mellett kaptak helyet, és cirkalmas vasrácsozattal
voltak felszerelve. Elborzasztott a gondolat, hogy Sofiat egy ilyen sivár
épületben tarthatják fogva, miközben megnyomtam a réz kapucsengőt.
Néhány perc várakozás meghallottam, ahogy valaki egymás után
húzogatja el a fémreteszeket odabent. A kapu résnyire kinyílt.
– Jó napot! – mondtam.
A szívem a torkomban dobogott, miközben azon tépelődtem, vajon ez
lesz– e a nap, amikor végre találkozom a lányommal.
Az ajtó nyikorogva kitárult, és egy idős apáca nézett szembe velem a
nehéz szemhéja alól.
– Tessék.
– Bejöhetek? – kérdeztem. – Egy lány miatt vagyok itt, aki valószínűleg
ebben az épületben lakik.
– Ez egy árvaház, úgyhogy sok lány lakik itt.
– A neve Soha Vianello.
A nővér valamit motyogott az orra alatt, és hátat fordított nekem.
Bizonytalan voltam benne, hogy kövessem– e őt, de végül követtem, és
behúztam magam mögött a kaput.
Az apáca a szandálos lábával végigcsoszogott a csempézett padlón, aztán
a folyosó végén hirtelen megállt.
 – Szólok a zárdafőnöknőnek – mondta, és az ujjával egy fapadra
mutatott.
Ebből arra következtettem, hogy ott üljek le, és várjak. Öt feszült perccel
később, ami alatt végig idegesen topogtam a lábammal a türelmetlenségtől,
az apáca kinyitott egy ajtót, és intett nekem, hogy menjek be.
A zárda főapácája egy ormótlan, nagy íróasztal mögött ült, és
összekulcsolta maga előtt a kezét. Intett, hogy foglaljak helyet.
– Kérlek, hagyj magunkra, Maria Elena nővér. – Az ajtó bezárult, és a
zárdafőnöknőnek fagyos mosolyra húzódott a szája. – Ha jól értem, Sofia
Vianello miatt van itt?
-igen. Okom van feltételezni, hogy az elmúlt hét év során itt lakott.
– Milyen természetű ügyben keresi?
– Sofia a lányom. – Álltam az apáca tekintetét, mivel elhatároztam, hogy
nem leszek hajlandó szégyenkezni amiatt, hogy szerelemgyereknek adtam
életet. – Csecsemőként elragadták őt tőlem, de néhány héttel ezelőtt
megtudtam, hogy egy Vianello nevű család nevelte fel. Ők arról
tájékoztattak, hogy egy hölgy elvette tőlük Sofiat, hogy egy zárdába adja
nevelkedni. Úgy hiszem, az illető hölgy neve Signora Albani volt.
– És hogyan jutott erre a következtetésre?
– Signora Albani a múlt héten elhalálozott. A fiától tudom, hogy hét éven
keresztül féléves rendszerességgel jelentős összegeket juttatott ennek a
zárdának, Sofia tízéves kora óta – visszafojtottam a lélegzetem.
A zárdafőnöknő ujjaival az íróasztal lapján kopogott.
– Tekintettel arra, hogy Signora Albani eltávozott ebből az
árnyékvilágból, úgy hiszem, nem szegem meg a belénk vetett bizalmát
azzal, ha megerősítem, hogy a gyermeket valóban a Szent Szív rendházba
hozták.
Kieresztettem a visszatartott levegőt.
 – Hála a magasságos égnek! – Melegség áradt szét a testemben, és
önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. – Láthatnám őt?
– Arra nem lesz lehetőség.
A mosoly az arcomra fagyott.
– Kérem szépen – könyörögtem -, olyan sokáig vártam erre... '
– Nem lesz rá lehetőség, mert a leány már nincs itt.
– Hogyhogy... hát hol van?
– Nem tudom. – A zárdafőnöknő összeszorította a száját. – Sofia sok
fejfájást okozott nekünk. Egyszerre harminc lánnyal foglalkozunk itt,
árvákkal és csecsemőkkel, akiket az Isten kegyelmét elutasító anyjuk
magukra hagyott. – Jelentőségteljes pillantást vetett felém, miközben ezt
mondta. – Sofia egyik gondot okozta a másik után, rögtön, ahogy betette a
lábát ebbe az épületbe. Háromszor szökött meg az intézetből, és csak jókora
kényelmetlenségek árán, külső segítséggel sikerült őt visszahoznunk.
– Felteszem, boldogtalanná tette, hogy egy ismeretlen nő elszakította őt a
nevelőcsaládjától, ahol szerették.
– Signora Albani aggódott a gyermek miatt, és szerette volna, hogy a
nővérek erkölcsi nevelésben részesítsék, nehogy ő is a bűn útjára lépjen... –
előrehajolt, és úgy sziszegte felém – mint az anyja.
Elöntött a forróság, és lángba borította az arcomat.
– Ön nem ismer sem engem, sem a helyzetet.
– Nem is kívánom megismerni. A gondozásunkba kerülő gyermekeket
alázatosságra neveljük, hogy alkalmassá váljanak a köz szolgálatára, akár
Krisztus menyasszonyaként, akár valamilyen más hasznos tevékenység
vállalásával. Soha alkalmatlan volt az alázatos keresztényi életre, de volt
némi tehetsége a tanuláshoz, és érdeklődést mutatott a kisgyermekekkel
való foglalkozás iránt. A múlt héten találtunk számára egy nevelőnői
posztot egy családnál. A hálátlan leány azonban mindössze egy ott töltött
éjszaka után megszökött tőlük.
– Megszökött?
Rettenetesen nehéz volt elfogadnom, hogy ilyen közel jutottam hozzá, és
az utolsó pillanatban mégis elkerültük egymást.
– Ráadásul, hogy tetézze vétkét – folytatta a nővér -, még pénzt is lopott
a munkaadója tárcájából. Természetesen értesítették a rendőrséget.
– Nyilván rosszul bántak vele – mondtam. – Meglátogatom ezt a
családot, amelyik az alkalmazásába fogadta.
– Szó sem lehet róla. – A zárdafőnöknő megrázta az asztalán tartott kis
rézcsengőt. – Soha olyan utat választott magának, ami a kárhozatba vezet,
minden erőfeszítésünk ellenére, és én mosom kezeimet. Ez a beszélgetés
pedig véget ért. – Az ajtó kitárult, és az idős apáca ismét belépett a szobába.
– Maria Elena nővér, kérlek, kísérd ki a vendégünket az épületből.
– De muszáj többet megtudnom a lányomról – tiltakoztam. – Legalább
azt mondja meg, hogy néz ki Soha!
– Semmi különleges nincs benne. – A zárdafőnöknő felemelkedett a
székéből. – Most pedig távozzon – ezzel kitolt a szobából.
– Jöjjön – mondta Maria Elena nővér.
Reszkettem a dühtől, amiért a zárdafőnöknő ilyen hirtelenséggel
felszólított a távozásra, de nem volt más választásom, követnem kellett az
idős apácát.
Amikor Maria Elena nővér kinyitotta előttem a bejárati ajtót, elkaptam a
ruhájának ujját.
– Megmondaná, kérem, csak a nevét annak a családnak, amelyiknél Soha
Vianello munkába állt?
Az apáca többször pislogott, mielőtt válaszolt volna.
– Nem tudom.
 – Akkor csak annyit mondjon, hogy hogy néz ki Soha? Sötét a haja, vagy
szőke, mint az enyém?
– Olyan lány, mint akármelyik. Most pedig eredjen – kitépte a ruhaujját a
markomból, és a nyitott ajtó mögül szenvtelen arccal figyelte, ahogy
távozom.
***
Még akkor is dühöngtem, amikor felszálltam a Velencébe induló vonatra.
Találtam egy üres fülkét, és miután beléptem, mérgesen csaptam be az ajtót
magam mögött. Egy középkorú férfi jött be utánam, de olyan villámló
tekintetet lövelltem felé, hogy sűrű elnézéskérések közepette kihátrált.
Fütyült a mozdonysíp, és a vonat kizötyögött az állomásról.
Kibámultam az ablakon. Fortyogott bennem a düh, miközben felidéztem
gondolatban a zárdafőnöknő könyörtelen magatartását. Miért nem volt
képes legalább annyi együttérzést tanúsítani, hogy elmondja, hogy néz ki
Sofia? A haragom fokozatosan kétségbeesésbe csapott át. A lányom utáni
kutakodásom ismét falba ütközött. Összeszorult a szívem, de próbáltam
leküzdeni az afelett érzett rettegést, hogy talán sohasem találok rá.
Visszafojtottam a sírást, és inkább azt kezdtem latolgatni, hogy mit
csinálnék, ha én volnék Sofia jelenlegi helyzetében. Mivel a múltban
többször is megpróbált elszökni a kolostorbeli merev élet elől, az látszott
logikusnak, hogy szívesen kellett volna fogadnia egy tisztességes
megbízatásra szóló lehetőséget a zárda falain kívül. Akkor pedig miért
szökött meg teljesen pénztelenül, leszámítva a munkaadója pénztárcájából
ellopott pár darab érmét? És hová mehetett, mindenféle összeköttetés
nélkül?
Kizökkentett a merengésemből, amikor a vonat befutott a ferrarai
állomásra. Ajtócsapkodások hallatszottak, sípszó zendült fel, és egy idős
hölgy lépett be mellém a fülkébe. Szerencsére úgy tűnt, hogy nem óhajt
társalogni, helyette nagy szorgalommal dolgozgatni kezdett a bonyolultnak
látszó horgolásán.
Visszatértek a gondolataim a kérdésre, hogy merre mehetett Sofia. Eltelt
egy kis idő, aztán hirtelen felegyenesedtem. Hát persze! Hiszen a
nevelőszüleitől ragadták el, egy olyan otthonból, ahol boldog volt. Mi
másért próbálna meg újra és újra megszökni a zárdából, ha nem azért, hogy
megpróbáljon visszatérni az általa ismert egyetlen családhoz, ahol
biztonságban élt és szeretettel vették körül?
Az örömteli felismeréstől olyan izgatott lettem, hogy hangosan
felnevettem, mire horgoló utastársam aggodalmasan mért végig.
Megnyugtatásképpen rámosolyogtam, és újra elmerültem a
gondolataimban. Több mint valószínű, hogy Sofia visszatért Benacóba a
Vianello családhoz. Rovigo vasútállomása pedig, ahol át kell szállni Benaco
irányába, mindössze néhány kilométerre esett Ferrarától, a Velencébe tartó
vonalon, amelyen jelenleg is utaztam.
Fél óra telt el, aztán a vonat ritmusosan gyors zötyögése lassulni kezdett.
Felpattantam, és leemeltem az útitáskámat a poggyásztartóról. A fékek
nyikorogni kezdtek, és a vonat beérkezett a rovigói állomásra.
***
Akkor értem oda a Ristorante Angelinához, amikor Signor Vianello
éppen zárta az ajtókat az utolsó ebédelő vendég távozása után.
– Signora Wyndham! Jöjjön be, jöjjön be! – Betessékelt, és bekiáltott a
konyhába, – Angelina, gyere gyorsan!
A felesége kilépett a konyhából, és egy konyharuhában törülgette a kezét.
Megtorpant, amikor megpillantott.
– Honnan értesült róla? – kérdezte. – Hiszen csak ma reggel adtam fel a
levelet.
 Körüljártattam a szemem az étteremben, és az idegességtől görcsbe
rándult a gyomrom.
– Soha? Itt van?
Angelina megrázta a fejét, és megtörölgette a szemét a konyharuhával.
Hirtelen elgyengültem, és lerogytam az egyik székre.
– Olyan biztos voltam benne, hogy itt találom.
Signor Vianello leemelt három poharat és egy üveget a pultról.
Megtöltötte az egyik poharat brandyvel, és felém tolta.
– Tegnap itt volt – mondta Angelina. Sötét karikák feketéllettek a szeme
alatt, feltehetően annak jeleként, hogy rosszul aludt az előző éjszaka. – Nem
hittem a szememnek, amikor megláttam. A kislánykám gyönyörű szép nővé
cseperedett fel. Az első útja, miután megszökött arról a szörnyű helyről,
idevezetett hozzánk, haza.
– De aztán megint elment?
Angelina szája sírásra görbült.
– Olyan dühös volt ránk, hogy azt mondta, soha többé nem jön vissza.
– Nem értem – mondtam. – Hiszen maguktól csak kedvességet és
szeretetet kapott.
-igya meg a brandyjét, Signora – javasolta Signor Vianello. – Túl hirtelen
érte a hír.
Hörpintettem egyet, és azonnal éreztem, ahogy az ital égetőn szétáradt a
tagjaimban.
– Kérem, mondják el, hogy mi történt.
– Azonnal felismertem – mondta Angelina -, habár már nem gyerek – az
arcát könnyek áztatták, de ekkor elmosolyodott.
– Hogy néz ki? – kérdeztem.
– Magas és sudár termetű, akárcsak maga. A haja sötét színű, de az
arcszíne világos – Angelina a konyharuhába temette az arcát.
 Signor Vianello megpaskolta a felesége vállát.
– Sofia azt kérdezte, hogy miért engedtük meg olyasvalakinek, akit nem
ismertünk, hogy elvigye magával a zárdába. Elmesélte, hogy az a nő alig
beszélt hozzá két szót, amíg együtt utaztak, csupán közölte vele, hogy
bűnben fogant, és hogy vezekelnie kell az anyja gonoszságáért,
Ismét felszökött bennem a harag Signora Albani szívtelensége hallatán.
– Milyen kegyetlenség ilyesmit mondani egy gyereknek!
– Sofia tiltakozott, és azt mondta, hogy az ő mamája és papája nem
gonoszok – folytatta Angelina -, mire az a szörnyeteg felpofozta őt!
Szóhoz sem jutottam a keserűségtől, amit éreztem. Régóta jól ismertem
Signora Albani kőszívűségét, de soha nem feltételeztem volna, hogy képes
lehet kezet emelni a saját unokájára.
– Ez az ádáz nőszemély elmondta Sofianak, hogy Luigi és én nem az
igazi szülei vagyunk – zokogta Angelina. – Azt mondta neki, hogy a
szülőanyja nem akarta megtartani őt, és mi fizetést kaptunk érte, hogy
gondoskodjunk róla. Sofia mindvégig abban reménykedett, hogy mindez
hazugság, de az évek múlásával, mivel soha nem jöttünk el érte, kénytelen
volt számításba venni, hogy hátha mégis ez az igazság.
Könnyek lepték el a szememet.
– Micsoda keserűségben élhetett.
– Többször is megpróbált elszökni a zárdából, de mindannyiszor
rátaláltak. Végül elküldték dolgozni egy családhoz, de onnan az első
adandó alkalommal ideutazott, és követelte, mondjuk el neki az igazságot –
mondta Angelina. – Megpróbáltam megértetni vele, hogy mi mindig is úgy
szerettük őt, mintha a sajátunk lenne, és hogy csak a javát akartuk, de
annyira haragudott ránk, hogy ide sem hallgatott.
– Alig tudom elképzelni, hogy milyen rettenetesen egyedül érezhette
magát – mondtam -, el lett szakítva mindenkitől, akit szeretett, és olyan
apácák gondozásába került, akik semmi szánalmat sem mutattak felé.
Lehunytam a szemem, mert visszaemlékeztem a saját gyötrelmemre, amit
a várandósságom felfedezése és az azt követő száműzetésem jelentett.
– Feldúlták a történtek – szólt közbe Signor Vianello. – A hét éven át,
amíg ott senyvedt abban a zárdában, mindvégig azt remélte, hogy az a nő
hazudott neki. Bízott benne, hogy majd mi megnyugtatjuk, hogy valójában
a mi lányunk – nagyot nyelt, és lehorgasztotta a fejét.
– De nem mondhattuk ezt neki – suttogta Angelina. – Előadtuk a
történetet, hogy hogyan hozta el őt hozzánk Carmela, és elmondtuk neki,
hogy a szülőanyja túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy megtartsa, de akkor
kiabálni kezdett, „Én soha nem lennék képes feladni a saját gyermekemet!”
– Nem én adtam őt fel – mondtam, és elcsuklott a hangom. – Elragadták
tőlem.
– Meséltem neki kegyedről és arról, hogy keresi – mondta Signor
Vianello -, de a zaklatott lelkiállapotában nem hallgatott meg, hanem
kirohant az utcára. Utánamentünk, de túlságosan gyors volt nekünk, és nem
értük utol.
– Nagyon féltem őt – mondtam. Kiittam a brandy utolsó cseppjét is
szíverősítőként. – Hová mehetne? Nem a kinti világban nőtt fel, egyedülálló
fiatal nő, nincsenek barátai, akiknek számíthatna a segítségére, vagy
családja, amelyhez tanácsért fordulhatna. Mi lesz a mi Sofiankkal?
 Huszonnegyedik fejezet

Nehéz szívvel tértem vissza a Palazzo degli Angelibe, és levelet írtam

Lorenzónak, hogy tudassam vele a történteket. Válaszul egy tömör, de
együttérző hangvételű levél érkezett tőle. Az édesanyját eltemették, és
készülődött visszatérni Molinába. Jobbnak látta, ha nem találkozunk ismét,
mielőtt elmegy, de megkért, hogy azonnal értesítsem, ha megtalálnám a
lányunkat.
Rémképeket láttam arról, hogy mi lehet Sofiaval a jelen helyzetében,
elhagyatottan és barátok nélkül. Egyik veszélyeket hordozó helyzet jutott
eszembe a másik után. Hogyan tudna egy ártatlan fiatal lány, aki nem
járatos a világ dolgaiban – különösen ami a férfiakat illeti – biztonságban
maradni odakint? Keservesen éreztem magam, hogy nincs senkim, akivel
megoszthatnám az aggodalmaimat, kivéve Eveline-t, aki viszont
megátalkodottan ragaszkodott ahhoz az ellenszenvhez, amit az irányomban
táplált, úgyhogy rá sem számíthattam.
Valentina érezte, hogy valamin bánkódom, és megállás nélkül zsibbasztó
kedélyességgel fecsegett, és elkészítette az összes kedvenc ételemet.
Jelentette, hogy Dante többször is járt a háznál, hogy utánam érdeklődjön,
és Cosimo is hagyott üzenetet, amelyben kért, hogy keressem fel az
irodájában, mert alá kellene írnom néhány dokumentumot.
Miután néhány napot ebben a nyomorúságos, Sofia hollétén és hogylétén
rágódó lelkiállapotban töltöttem el, megpróbáltam felrázni magam.
Hirdetéseket adtam fel különböző újságokban, és jutalmat helyeztem
kilátásba bármely, Sofiahoz vezető információért. Semmi más lépés nem
jutott eszembe, amit ebben a helyzetben megtehettem volna, hogy
megtaláljam Sofiat.
Az új sötétkamrámban kinyitottam a kis ablakot, hogy kiszellőztessem a
nedvességtől áporodott levegőt. Összeszedtem magam, és elmentem Signor
Tonellóhoz, hogy elhozzam tőle a megrendelt kellékeket, és megkértem
Jacopót, hogy kísérjen el, és segítsen cipelni a csomagokat a Palazzoba..
Beugrottam egy boltba is, és vásároltam egy strapabíró kötényruhát a
sötétkamrában való munkához.
Miután visszaértem a Palazzoba., kiemeltem a fényálló tasakban tartott
fényképlemezeket a gardróbszekrényem alsó fiókjából, és levittem őket a
sötétkamrába. Behajtottam az ablakot letakaró spalettát. Elrendeztem az
előhívó tálcákat a mosogatóhoz közel, a vegyszeres tégelyeket pedig a
polcokra pakoltam, hogy kéznél legyenek.
Jacopo felszerelt egy szűrt fényű lámpát a munkapad fölött újonnan
létesített elektromos csatlakozópontra.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, kitöltöttem az egyik mély tálcába az
előhívóoldatot, és mellé készítettem a fixálóoldatot. Készen álltam a
munkára.

***
Két órával később, a sötétkamra halványvörös megvilágításában
kiemeltem az utolsó üveglemezt is az áztatóból. Ügyeltem arra, hogy csak a
széleinél érintsem a lemezt az ujjhegyemmel, miközben a többi negatív
mellé a fa csepegtető állványra helyeztem. Rendet csináltam, majd le
kapcsoltam a piros lámpát, és kiléptem a sötétkamrából, aztán kulcsra
zártam magam mögött az ajtót.
– Phoebe! – a csatorna partján, a vízkapu mögött Dante ácsorgott.
Nem vágytam senki társaságára, mióta meglátogattam a zárdát, de a férfi
láttára önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.
 – Üdvözlöm, Dante. Épp az új épületéről készült fényképek negatívjainak
előhívásával foglalatoskodtam.
-igen, Valentina is ezt mondta, amikor korábban itt jártam. – Nem
viszonozta a mosolyomat. – Milyenek lettek?
– Az egyik túlexponált lett, de készítettem egy hasonlót is, és az jól
sikerült. Jelenleg száradnak. Ha kellően világos és szép idő lesz holnap,
akkor délelőtt elkészítem a nyomatokat is. Átjöhetne megnézni, ha van rá
ideje.
Egy Dante mögött megjelenő alakra lettem figyelmes. Egy apáca állt a
sétányon, a csatorna túlpartján, fekete habitusának fátylát lebegtette a
szellő.
– Az jó lenne. – Bizonytalanul pillantott rám. – Már attól féltem, hogy...
– Hogy?
– Hogy kerül engem. Megbántottam valamivel? – zöld szemében
zaklatottság vibrált.
– Dehogy, szó sincs róla. – Rövid habozás után hozzátettem, – Üzleti
ügyben el kellett utaznom, és azóta volt egykét dolog, ami teljesen
lefoglalta a figyelmem, de ez minden.
Egy pillanatig elgondolkodva nézett, aztán elmosolyodott.
– Akkor viszlát holnap.
Észrevettem, hogy az apáca még mindig ott áll a csatorna túloldalán, és
minket figyel. Kíváncsian visszabá múltam rá. Aztán egy bárka takarta el őt
a szemem elől, ami nyikorogva siklott tovább a vízen. Ismét átpillantottam
a csatorna felett, de addigra az apáca tovasietett a sétányon.
Felkavart a jelenet, és azon töprengtem, vajon miért érdeklődött az
idegen irántunk ennyire. Lehetséges lenne, hogy csak véletlen volt, vagy a
Szent Szív rendházból jött ide? Esetleg az egyik nővér megsajnált, és el
akarta mondani, amit Sofiaról tud? Az igyekvő alak már biztosan messzire
jutott. A csatorna palazzo felőli oldalán nem vezetett végig sétány, úgyhogy
lehetetlenség lett volna a nyomába eredni. Mérges voltam, hogy nem
beszéltem vele, de nem maradt más választásom, mint visszamenni a házba.
Amikor beléptem, Valentina emlékeztetett, hogy Cosimo járt itt, és kérte,
hogy keressem fel. Kivetkeztem a kötényruhából, aztán felvettem a
kalapom és a kabátom.
Egy kevéssel később megérkeztem Cosimo irodájába a campo Santa
Margheritán.
– Milyen örömteli újra látni önt, Phoebe! – mondta, és hellyel kínált az
egyik széken.
– Valentina mondta, hogy keresett.
– Jó hírrel tudok szolgálni. Jóváhagyták a nagynénje vagyonát illető
hagyatéki eljárást.
– Akkor tehát mostantól enyém a palazzo?
– Teljes mértékben. .
Vegyes érzelmeim voltak az újdonsült tulajdonlásommal kapcsolatban.
Ettől a pillanattól kezdődően nem halogathattam tovább, hogy határozott
döntést hozzak arról, hogy megosztom– e az örökséget Eveline-nel vagy
sem. Minden sokkal könnyebb lenne, ha szívélyesen fogadna vissza az
életébe.
– Az okiratokat itt őrzőm, a széfemben – mondta Cosimo -, a megörökölt
pénzösszeget pedig átvezettem az új bankszámlájára. A saját díjazásomat
már levontam belőle. Ugyancsak elkészítettem a dokumentumokat a nővére
gyermekei számára felállítani kívánt vagyonkezelői alappal kapcsolatban.
Csak az ön aláírására várnak. – Kinyitott egy ajtót, belépett az irattárába,
aztán egy pillanattal később egy paksaméta papírral tért vissza. – Átnézi,
hogy megegyezik– e azzal, amit szeretne?
 Átvettem tőle a dokumentumot, végigolvastam, aztán megkértem, hogy
magyarázzon el néhány jogi szakkifejezést.
– Egészen bizonyos benne, hogy meg szeretné tenni ezt a lépést? –
kérdezte. – A kapcsolata a nővérével igencsak... terhelt.
– Nem Eveline-ért teszem ezt – feleltem. – Tudna, kérem, adni egy tollat,
hogy aláírjam a papírokat?
Cosimo lemondóan felsóhajtott.
– Behívom a titkárnőmet, tanúként az aláírásához.
Miután megtörtént az aktus, két példányt átadott nekem a
dokumentumból.
– Egy az öné, egyet pedig Eveline-nek kell eltennie a gyermekei számára.
A harmadik nálam marad megőrzésre.
– Köszönöm.
– Sikerült elhatározásra jutnia azzal kapcsolatban, hogy eladja– e a
Palazzoti Ahogy az a nagynénje számára is világossá vált, túlságosan nagy
az az ingatlan egy személy számára, és meglehetősen költséges a
karbantartása.
Annyira lefoglalt az elmúlt időben Soha keresése, hogy minderről
teljesen megfeledkeztem.
– Még nem döntöttem – válaszoltam. Nem hagyhattam itt Velencét, amíg
meg nem találom az elveszett lányomat. – Velence rengeteg lehetőséget
kínál egy fotósnak, hogy fejleszthesse a tehetségét – tettem hozzá. –
Kialakítottam magamnak egy sötétkamrát az egyik raktárszobában.
Tavasszal és nyáron is tervezek fényképeket készíteni, hogy kontrasztot
jelentsenek a téli képek mellett.
– Értem – felelte Cosimo, és közelebb hajolt hozzám az íróasztala fölött.
– Akkor engedje meg, hogy a leghatározottabban azt javasoljam, hogy
végeztessen el egy állapotfelmérést a Palazzoban. Hasznát veheti majd a
későbbiekben is, ha mégis az eladás mellett döntene. Illetve, amennyiben
úgy határoz, hogy Velencében marad, elvégeztetheti időben a javítási
munkálatokat, még mielőtt súlyosbodna a helyzet.
– Én igazán nem gondolom, hogy bármilyen komoly probléma lenne...
– Őszintén remélem, hogy igaza van – vágott közbe, és felsóhajtott. –
Kérem, engedje meg, hogy megszervezzem önnek a felmérést. A Conte
beszélt nekem az aggodalmairól, mielőtt meghalt. A nagynénjének is
szándékában állt foglalkozni a kérdéssel, de gyanítom, nem mert
szembenézni vele, hogy mit találhatnak. – Megrándította a vállát, és
védekezőn maga elé emelte a kezét. – Évek óta csodálom a Palazzo degli
Angelit, és még a gondolatától is rosszul vagyok, hogy milyen állapotban
lehet az alapozás ilyen hosszadalmas elhanyagolást követően. Ha még túl
sokáig így marad, elképzelhető, hogy a károk helyrehoz– hatatlanná válnak.
– A tanácsa észszerűnek látszik – válaszoltam.
Úgy gondoltam, bármikor kikérhetem egy másik szakértő véleményét, ha
az első esetleg problémákat fedezne fel.
Cosimo arca felragyogott.
– Ebben az esetben szólok Signor Nardonénak, hogy keresse fel önt,
amilyen hamar csak lehet.
Felálltam, jelezvén, hogy a beszélgetést lezártnak tekintem.
Úgy döntöttem, hogy meglátogatom Eveline-t, és beszámolok neki a
Carlo és Rosetta számára létrehozott vagyonkezelői alapról. Abban bíztam,
hogy ez a hír némiképp előremozdítja majd a jelenleg ingoványos talajon
álló kapcsolatunk rendeződését.
Elővettem a térképet, amit Dante adott nekem, és eljutottam a Canal
Grandéig, ahol felszálltam egy vaporettora. A csatornát szegélyező patinás
épületek ablakairól a sápadt napsütés fénye arany sugárnyalábokat szórt a
víz színére. Kezdtem ismét megszeretni Velencét.
 A San Staenél leszálltam, és elindultam Eveline lakása felé. Hamarosan
megérkeztem a kis térre, a közepén a platánfával. Egy nőkből álló csoportot
láttam, akik hangosan csevegtek, és a kezükben konyhakéseket és ollókat
tartottak, miközben sorban állva várakoztak egy késélező– re, hogy kifenje
a pengéiket. A köszörűsnek csak fél karja volt, de kopottas katonai
egyenruháján kitüntetést viselt.
A lazacrózsaszínre festett lakóház erkélyén most is ott himbálóztak a
frissen mosott ruhák. Amikor kinyitottam a kaput, egy borzas macska
slisszolt ki a lábam mellett.
A siralmas látványt nyújtó lépcső tetejére érve hangokat hallottam
kiszűrődni a lakásból, amikor bekopogtattam a nővérem ajtaján. A zajok
hirtelen abbamaradtak.
– Eveline? Phoebe vagyok.
Semmi válasz. Lehetséges, hogy egy másik lakásból származtak az imént
hallott hangok? Ismét kopogtattam az ajtón, és újra bekiáltottam. Füleltem,
de teljes volt a csend.
Pár pillanattal később feladtam a próbálkozást, és visszamentem a térre.
A késélező időközben összecsomagolt, hogy távozzon, egy marék lírát
nyújtottam át neki. Elmosolyodott és tisztelgett.
Felpillantottam Eveline ablakára. Csak képzelődtem, vagy valóban egy
arcot láttam eltűnni az üveg mögött? Elkeseredtetésemben azon tűnődtem,
vajon a nővérem felhagy– e majd valaha a makacsságával. A viselkedése
rendkívül megnehezítette a számomra, hogy olyan nagylelkűen bánjak vele,
ahogyan szerettem volna. Mélyet sóhajtottam, és visszaindultam a palazzo
irányába.
***
Másnap délelőtt tizenegy órakor Dante kopogtatott a sötétkamrám
ajtaján.
 – Túl korán jöttem?
– A legjobbkor – feleltem. – Előkészítem a nyomatokat, aztán kiterítem
őket az udvaron lévő asztalra. Az évnek ebben a szakában a délhez közel
eső fényes órákra van szükség ahhoz, hogy a képek szépen megjelenjenek a
nyomatpapíron.
Felhúztam egy pár fehér színű pamutkesztyűt.
– Nem szeretném elrontani a képeket azzal, hogy véletlenül rákerül az
ujjlenyomatom az üvegre – magyaráztam, amikor észrevettem Dante kérdő
pillantását.
Aztán betoltam egy nyomatpapírt és egy lemez negatívot az üvegből és
fából készített présbe.
Dante érdeklődve nézte, amikor a szerkezetre rátoltam a fedelét, és
megszorítottam a csavarokat.
– Látja? – kérdeztem. – A rászoruló üveg miatt tökéletesen érintkezik
egymással a nyomatpapír és a negatív.
– Bár, gondolom, nagyon vigyáz,, nehogy túlfeszítse, mert akkor
megrepedne az üveg.
– Így van. Kivittem a prést, az asztalra tettem, aztán felnyitottam a
fedelét, hogy az üveglemezt napfény érje. Felnéztem az égre. – Ahhoz
képest, hogy február elejét írunk, erősek a fények – mondtam -, de azért
eltart egy darabig. Nyáron gyakran csak néhány percet vesz igénybe. –
Vacogni kezdtem. – Van kedve meginni egy kávét, amíg várunk?
Felmentünk a szalonba, hogy megmelegedjünk a tűz mellett, aztán
cantuccit mártogattunk a forró kávénkba.
Ragyogott a nap, és én az ablakhoz léptem, hogy behajtsam az
ablaktáblákat, mert elvakított a fényesség. Összeráncoltam a homlokom.
– Dante – kérdeztem -, nem tudja, hogy van– e a közelben itt egy zárda?
 – Több is van Velencében, de a közelben nem tudok egyet sem. Miért
kérdezi?
– Egy apáca áll a csatorna túlpartján. Tegnap is ott volt, és minket nézett.
– Velencében mindenfelé látni apácákat és papokat – mondta.
– Valóban. Megbocsátana, kérem, egy pillanatra? – Kisiettem a szobából,
lerohantam az alsó szintre, majd kiléptem a ház előtti partszakaszra.
Kalimpálni kezdtem a karommal, és a fekete habitusos alak felé kiáltottam,
– Hé!
Hátrált egy lépést.
Bemásztam a ház előtt kikötött sandolóba. Hosszú évekkel ezelőtt
eveztem utoljára... de hiába, mert sehol sem találtam az evezőt. Jacopo
nyilván bevitte a házba. Visszanéztem a túlpartra, de az apáca közben
eltűnt. Tehetetlen dühöt éreztem, miközben visszamentem a Palazzoba.
Valentina lépett ki a szalonból, ahogy odaértem.
Dante felállt, amikor beléptem a szobába.
– Mi történt? Nem érzi jól magát, Phoebe?
– Szó sincs róla. – Letöröltem a kezemről egy sárfoltot. – Azt hittem, egy
barátomat láttam meg odakint, és azért siettem le, hogy még ott érjem, de
közben elment.
Nyájas mosolyt erőltettem az arcomra, hogy elfedjem a
nyugtalanságomat.
– Valentina aggódik magáért. Azt mondta, hogy nagyon boldogtalannak
látta, amikor az üzleti útjáról visszatért. Nem szeretnék beleavatkozni az
ügyeibe, de ha esetleg könnyítene a terhein egy beszélgetés, vagy segíthetek
valahogy...
Ismét elmosolyodtam, és azt mondtam,
– Köszönöm, de nincs rá szükségem.
 Fájón összeszorult a szívem. Borzasztóan jólesett volna, ha a lelkemet
nyomó mázsás terhet megoszthatom valakivel, de hogyan mondhatnám meg
a férfinak, aki iránt gyengéd érzelmeket kezdtem táplálni, hogy a
törvénytelen lányomat keresem? Egyelőre még nem jött el az ideje. Nem
akartam őt is ugyanúgy elveszíteni, mint Sofiat.
Dante megértette, hogy nem állok készen erre a beszélgetésre, és
könnyed, fesztelen társalgásba kezdett. Hamarosan eljött az ideje, hogy
visszainduljunk az udvarra, és megnézzük, hogyan sikerült az első nyomat.
– Még kell neki néhány perc – mondtam az órámra pillantva. – De a
fények még mindig jók, úgyhogy összekészítek néhány további nyomatot.
Hamarosan jó pár nyomat sorakozott az asztalon. Az első képet, miután
exponálódott, visszavittem a sötétkamrába. Az egész idő alatt, amíg a
fénykép előhívásával foglalatoskodtam, minden idegszálammal éreztem,
ahogy Dante szorosan mellettem állt a halványvöröses fényben.
– Látja, ahogy apránként előtűnik a kép? – kérdeztem.
Közelebb hajolt, amíg én finoman lökdöstem a nyomatpapírt az
előhívóoldatban egyik oldalról a másikra.
– Ez tökéletes lett, úgyhogy pár másodpercre átteszem a fixálóoldatba. –
Egy csipesszel kiemeltem a fényképpapírt a tálcából, és egy kisebb
edénybe tettem, ami a mosogatóban állt. – Most megnyitom a csapot, és
hagyom, hogy a kifolyó víz pótolja a kiöntött oldatos vizet, amíg a
nyomatot teljesen tisztára nem mosom.
– Ez meddig tart? – kérdezte Dante.
– Körülbelül két percig. – Alig tudtam a feladatomra összpontosítani,
olyan közel állt hozzám. De végül is sikerült a nyomatot kihalásznom a
vízből, és feltűztem a szárítószalagra. – Most pedig hagyni kell, hogy
megszáradjon.
Közelebb hajolt hozzám, miközben a fényképet tanulmányoztam.
 – Alig bírom elhinni, hogy milyen részletes a kép – mondta. – Mintha
csak varázslat lenne!
A leheletének melegsége csiklandozta a fülemet. A szívem hevesen vert,
és mozdulatlanná dermedtem.
– Maga, Phoebe, pedig olyan, mint egy varázsló – súgta. Megérintette az
arcomat, és maga felé fordította.
Valamit meglátott a szememben, ami megadta neki a beleegyezést, amire
várt. Magához szorított, és megcsókolt.
 Huszonötödik fejezet

Néhány nappal később, amikor kipillantottam a szalon ablakán, ismét a

csatorna túlpartján láttam az apácát. Csendesen kinyitottam az ablakot,
felszaladtam az emeletre a fényképezőgépemért, az állványomért és a
teleobjektívemért, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, összeállítottam az
alkatrészeket az ablak előtt. Fókuszáltam az objektívvel, és kiszámoltam az
expozíciót.
Egy hirtelen szélfuvallat süvített át a csatorna felett, és meglengette a nő
fátylát. Az apáca megfordult, és a fátyla után kapott. Egy másodperccel
azelőtt sikerült lencsevégre kapnom, mielőtt megfordult, és elment.
Aznap délután előhívtam a negatívot, és meglepetten vettem tudomásul,
hogy a kép sokkal jobban sikerült, mint amire számítottam azok után, hogy
olyan rohanvást készítettem. Az apáca arca profilban látszódott. Egyenes
orra és hegyes álla volt. Az alak a széleknél homályosan elmosódott a
levegőmozgás folytán meglebbenő fátyol és habitus miatt, de ez csak még
több életszerűséget és dinamikát kölcsönzött a képnek.
Az újsághirdetésemre egyetlen válasz sem érkezett, de megújítottam,
hogy a következő három hónapban minden két hétben ismét leközöljék.
Emellett nyitva tartottam a szemem, és reménykedtem, hogy az apáca újra
feltűnik, és valahogy sikerül beszélnem vele. Ha nem nézte volna a
Palazzot ilyen rendületlen figyelemmel, nem foglalkoztam volna vele.
Lehetséges lenne, hogy a Szent Szív zárdából jött, vagy – és erre a
gondolatra még a lélegzetem is elállt – elképzelhető, hogy Sofia volt az?
Luigi Vianello említette, hogy próbált neki mesélni rólam, bár Sofia nem
hallgatta meg. Lehetséges lenne, hogy furdalta a kíváncsiság, és eljött, hogy
megnézzen magának? Ha tényleg a lányom rejtőzött a fátyol alatt, akkor
imádkoztam, hogy jöjjön el ismét, hadd beszélhessek vele.
Mindeközben elfoglaltam magam, hogy eltereljem a figyelmemet az
aggodalmaimról. Folytattam a Dante új épületéről készült képek előhívását,
és amikor azokkal végeztem, elkezdtem előhívni a saját, Velencéről készült
fényképeimet. Titkon tudtam, hogy A dicsőséges Velence újabb
közönségsiker lesz.
Az is javított a kedvemen, hogy Dantéval egyre közelebb kerültünk
egymáshoz. Rendszeresen átlátogatott a Palazzoba., hosszú estéket
töltöttünk együtt a szalonban, és gyakran elvitt vacsorázni vagy egy
koncertre.
Az egyik délelőtt beállított az állapotfelmérő, Signor Nardone. Több órán
keresztül vizsgálgatta a Palazzot, kívül– belül tapogatta és kopogtatta a
falakat, és megtekintette a tetőteret. Nem sokkal azelőtt végzett, hogy el
kellett indulnom az ebédmeghívásomra Flaviával.
Később derűs hangulatban tértem haza. Jót tettek nekem ezek az új
ismeretségek, és elhatároztam, hogy a legközelebbi ebédet én rendezem
meg.

***
Beköszöntött a tavasz. Dante lelkes bátorításától fűtve nyakamba vettem
a várost, és minden szokatlan látványt lefényképeztem, csakúgy, mint a
népszerű látnivalókat. Szerettem volna megragadni Velence lényegét, és
megjeleníteni másoknak a város egyedi vonásait. A vizek városának lakói
között számtalan jellegzetes figura volt, ennek bizonyságául egy egész
fotósorozatot készítettem, a hajnali friss fogást kirakodó halászokról, a
Caffe Flóriánban kávézgató és karattyoló, elegáns idős hölgyekről, a
díszegyenruhát öltött gondolásokról.
 Amikor az egyik kiruccanásom után visszaértem a Palazzoba., Valentinát
találtam az előszobában.
– Signor Benedetti jött el látogatóba – mondta. – Mivel már sötétedett,
sejtettem, hogy nemsokára megjön, úgyhogy megkínáltam egy kávéval.
Leraktam az előszobában a fényképezőgépemet, az állványomat, és
beléptem a szobába Cosimóhoz.
– Sajnos rossz híreket hozok – köszöntött. – Nálam van Signor Nardone
jelentése.
– Önnek küldte el?
Cosimo leszegte a fejét, amikor észrevette az arcomra kiülő bosszúságot.
– Sok szakkifejezés van benne, amit ön nehéznek találna, és úgy
gondoltam, megkímélem a felesleges fáradozástól azzal, ha elmagyarázom
őket.
– Sok éven keresztül házasságban éltem egy építészmérnökkel, úgyhogy
engedje meg, hogy ezt én döntsem el – mondtam, és kinyújtottam a kezem.
A jelentés a napnál is világosabb volt. A lagúna iszapjába vert, a palazzo
alátámasztását szolgáló cölöpök rothadásnak indultak. A téglafalat egyben
tartó malter omladozott, a tetőszerkezet gerendáit megtámadta a szú. Ha
nem kezdődnek azonnal kiterjedt felújítási munkálatok, fennáll a veszélye,
hogy az egész épület összedől, és a vízbe omlik. Rosszullét fogott el.
– Én figyelmeztettem önt – szólalt meg Cosimo, amikor felpillantottam a
jelentésből.
– Rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos lehet a
helyzet.
– Azt javaslom, hogy a lehető leghamarabb adjon túl a falazzon. Az
eladásból származó összegnek elegendőnek kell lennie egy elegáns lakás
megvásárlásához, amely különben is sokkal jobban megfelel egy
egyedülálló hölgy igényeinek.
 Felemeltem a fejem.
– Vagy magam is megcsináltathatnám a helyreállítási munkálatokat.
Cosimo felnevetett.
– Kétlem, hogy hajlandó lenne az év hátralevő részében egy építési
munkaterületen élni, miközben a feje felett kicserélik a tetőt és a ház
alapjait. Arról nem is beszélve, hogy a munkálatokkal járó költségek
egykettőre felemésztenék a pénzt, ami a nagynénje Örökségéből
megmaradt.
– Mennyibe kerülne a felújítás?
– Az ilyen munkákra jellemző, hogy senki sem tudja biztosan
megmondani a végösszeget, amíg a végére nem érnek a feladatoknak. Az
alapozás több száz éves, és lehetetlenség pontosan meghatározni az
állapotát, amíg a padlózatot fel nem szedik, és meg nem kezdődnek a
feltárási munkálatok.
Úgy éreztem, mintha megingott volna alattam a föld. Újra megszerettem
a Palazzot, és rendkívül fájdalmasan érintett a felismerés, hogy a létét ilyen
komoly veszély fenyegeti.
– Milyen kár, hogy olyan nagy összeget helyezett a vagyonkezelői alapba
a nővére gyermekei számára – jegyezte meg Cosimo. Rövid töprengés után
hozzátette, – Tudatta már a nővérével? Talán még nincs túl késő
visszalépni.
– Arról szó sem lehet!
A férfi megvonta a vállát.
– Ahogy óhajtja. A potenciális vevő, akit akkor is említettem, amikor
kegyed Velencébe érkezett, továbbra is érdeklődik a palazzo iránt. Tud róla,
hogy az épület felújításra szorul, és az ajánlatában szereplő összeg is ezt
tükrözi.
– Signor Falconétól nagyobb összegre kaptam ajánlatot – mondtam.
 – Természetesen. Neki különösen is az érdekében áll az adásvétel, hiszen
a palazzo szomszédos a szállodájával, csakhogy akkor még nem tudta, hogy
a Palazzo degli Angeli alapzata rohadásnak indult. Ezek után bizonyosan
visszalép.
– Szükségem van egy kis gondolkodási időre, mielőtt eldöntőm, hogy
hogyan cselekszem.
Természetesen ki kell kérnem egy másik szakértő véleményét is. Amellett
elhatároztam, hogy megvitatom Dantéval is a helyzetet, még ha azt is
kockáztatom, hogy meggondolja magát a palazzo megvásárlásával
kapcsolatban.
Cosimo félegyenesedett.
– Ne halogassa túl sokáig a dolgot, Phoebe. Minél tovább vár, annál
súlyosabb lesz a helyzet. És ne engedje, hogy Falcone hiú reményekkel
áltassa. – Összehúzta a szemét. – Sem a magánéletében, sem az üzletben.
***
Később, amikor a sötétkamrában voltam, hangos dörömbölés hallatszott
az ajtón.
– Ki az?
– Jacopo. Kérem, jöjjön azonnal, Signora Wyndham!
– Dolgozom. Nem várhat a dolog?
– Valentinát baleset érte – Jacopo a kilincset rángatta.
Letakartam az üveglemezeket egy fekete bársonyszövettel, aztán
kibújtam a résnyire megnyitott ajtón, és bezártam magam mögött.
– Kérem, igyekezzen, Signora Wyndham! – Jacopo arca sűrű ráncokba
verődött az aggodalomtól.
– De hát mi történt? – kérdeztem, miközben keresztülvágtunk az
udvaron.
– Elesett a fürdőszobában, és beverte a fejét. Nem tér magához!
 Felrohantam a lépcsőn, és észrevettem, hogy a hallban a mennyezetről
csöpög a víz, és meggyűlik a parkettán. Felszaladtam az emeletre. Láttam,
hogy a szőnyeg itt is átnedvesedett. Feltéptem a fürdőszoba ajtaját.
Valentina összeroskadtan feküdt a fehér márványpadlón, egy vértócsa
közepén. A delfineket formáló fürdőcsap a padlón hevert, és a víz erőteljes
sugárban lövellt ki a falban lévő vezetékből. A rémülettől elszorult a
lélegzetem, és beletelt egy pillanatba, amíg felismertem, hogy a Valentina
homlokán tátongó sebből szivárgó vér festette meg a padlóra ömlő vizet,
amitől a helyzet sokkal súlyosabbnak látszott, mint amilyen valójában volt.
Valentina nyögve megemelte a fejét. Felkaptam egy törülközőt, és a
sebére szorítottam.
Jacopo ekkor ért utol. Amikor meglátta, hogy a felesége visszanyerte az
eszméletét, könnyek gyűltek a szemébe.
– Jacopo, nem tudja, merre van a főcsap, hogy elzárjuk a vizet? –
kérdeztem.
Kinyitott egy kis fedelet a fürdőkád alatt, és nehézkesen, de sikerült
elfordítania a főcsapot.
Elvettem a törülközőt Valentina homlokáról, és megvizsgáltam a sebét.
– Már majdnem teljesen elállt a vérzés. Megpróbálunk a felülni?
Jacopo bátorítóan biztatgatta. Valentina hirtelen felvisított a fájdalomtól,
amikor megpróbált lábra állni.
– Jaj, a bokám!
Eltartott egy darabig, amíg Jacopóval ketten a fürdőkád szélére ültettük,
aztán lehámoztuk róla az átázott, vérfoltos göncöket, és ráadtunk egy száraz
pongyolát. A bokája gyorsan feldagadt, és felszisszent, amikor finoman í
megnyomkodtam az ujjammal.
– Agyba kell feküdnöd, Valentina.
 Jacopo hirtelen felszökő hősiességtől vezérelve a karjaiba kapta
Valentinát, ingatag lábbal felcipelte a legfelső szinten lévő hálószobájukba,
és az ágyukra fektette.
Kerestem Valentinának egy tiszta hálóinget, és leszaladtam a konyhába,
hogy főzzek neki egy csésze gyógyteát.
Amikor visszatértem a szobájukba, Valentina még mindig holtsápadt volt,
és reszketett, úgyhogy megkértem Jacopót, hogy menjen el dottor
Bucchiért.
– Hogy történt? – kérdeztem Valentinát.
– A kádat súroltam, és amikor elfordítottam a csapot, letört a csaptelep. –
Elénk karlejtések kísérték a szavait, ami fokozta a beszámoló drámaiságát.
– Hirtelen rengeteg víz ömlött ki, és azt hittem, sosem áll el! Próbáltam
eltömíteni egy törülközővel, de a víznyomás erősebb volt. Szaladni akartam
Jacopóért, hogy a segítsen, de a vizes márványpadló olyan csúszós volt,
hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és ráestem a kád sarkára. – Sírásra
görbült a szája. – Nem tehetek róla, hogy eltört a csap, Signora.
– Nem is hibáztatlak érte. Idd meg a gyógyfőzetet – mondtam, és
megpaskoltam a kezét. – Mézet is tettem bele, ami segít, hogy visszanyerd a
nyugalmadat.
Dottor Bucchi nemsokára megérkezett, és megvizsgálta Valentina
fejsebét és bokáját. A bokájáról megállapította, hogy csúnyán kificamodott,
de nem tört el, és meghagyta Jacopónak, hogy folyamatosan felügyelje a
beteget az elkövetkező huszonnégy órában, mert elképzelhető, hogy
agyrázkódást is szenvedett. Kifertőtlenítette a fejsebet, és rányomott egy
kötést, aztán elrendelte, hogy a beteg tartsa a lábát emelt helyzetben.
Valentina sápítozni kezdett.
– Azt nem lehet! – Megpróbált felállni, de felsikoltott, amikor a
megduzzadt lábfeje a padlóhoz ért. – Ki fog így Signora Wyndhamre főzni
és takarítani?
Megnyugtatásul a vállára tettem a kezem.
– Pihenned kell, amíg jobban nem leszel. Jacopo itt marad melletted,
hogy tudd mondani, ha bármire szükséged lenne.
Később, miután kikísértem a doktort, nekiláttam a fürdőszoba
feltakarításának, és azon morfondíroztam, hogy merre találhatnék egy
vízvezeték– szerelőt. Amikor visszaindultam a felmosóronggyal és a
vödörrel az alsó szintre, hangos robaj zaja hallatszott odalentről, és sűrű
porfelhő szállt fel a lépcsőn. Befogtam a szám és az orrom a kötényruhám
szövetével, és lerohantam megnézni, hogy mi történt. Rémületemben még a
lélegzetem is elállt. A freskókkal díszített mennyezetből a vakolat egy
hatalmas tömbben kizuhant, és a rózsaszín felhők mellé festett kicsiny
angyalok most az előszobái csillár helyén tátongó sötét lyuk mögül
kukucskáltak ki. A ripityára tört kristálydarabok szanaszét szóródtak a
padlón, és minden felületre vastagon rárakódott a levált vakolat és törmelék
pora. A megrökönyödéstől köpni– nyelni sem tudtam.
Jacopo bukkant fel a lépcső tetején, de a romhalmaz láttán leesett az álla.
– Ne jöjjön le – mondtam. – Csak széthordaná a Iábával a port, és
Valentinának most nagyobb szüksége van magára, mert lehet, hogy
agyrázkódást kapott.
Átverekedtem magam a törmeléken és a törött kristály darabkákon, és
azon tanakodtam, hogyan tudnám a romokat feltakarítani. Aztán lesöpörtem
a port a szoknyámról, és átmentem Daniéhoz.
Az irodájában ült, és egy halom papírral volt elfoglalva, – Elnézést kérek
a zavarásért – mondtam -, de baleset történt nálunk, a szomszédban, és az
jutott eszembe, hogy hátha Enzo vagy valamelyik embere tudna segíteni.
Előadtam a történteket, aztán Dante kávét hozatott nekem, amíg ő elment
a munkásokkal beszélni.
 Nem telt belé sok idő, és Enzo meg a segédje már szorgosan lapátolták is
vödrökbe a törmeléket. Enzo megígérte, hogy küldeni fog egy
vízvezetékszerelőt meg egy villanyszerelőt, és egy kőművest, hogy kijavítsa
a mennyezetet.
Marco a sötét hajfürtjeit sűrűn rázogatva, nagy hévvel nekilátott a
maradék kisebb darabok összeseprésének, amitől hirtelen fullasztó porfelhő
kavarodott fel.
Enzo bosszúsan mormolt valamit a bajusza alatt, és megcsavarta a
fiatalember fülét.
– Marco, te idióta! Használd a józan eszed! – Megcsóválta a fejét, és
lemondóan elmosolyodott. – Rengeteg a gondom ezzel a gyerekkel, de
megígértem az anyjának, hogy adok neki még egy esélyt.
Amikor végeztek a munkával, fáradtan vettem ismét a kezembe a
felmosórongyot és a vödröt.
– Jobb lesz, ha nekilátok a takarításnak.
Dante kivette a kezemből a felmosót.
– Jöjjön át a szállodába vacsorázni. Átküldőm a takarítószemélyzetem
néhány tagját, és majd ők elintézik.
– O, nem merészelnék ilyesmit kérni...
– Nem is kérte. – Elmosolyodott, és letörölt egy porfoltot az arcomról. –
Átázott a ruhája. Menjen, és vegyen fel szárazát, addig én szerzek
segítséget.
Mire visszaértem az alsó szintre, már három szobalány szorgoskodott a
porolással, söpréssel és felmosással. Megkérdeztem tőlük, hogy merre
találom Signor Falconét.
– A szalonban van, Signora – válaszolta a legfiatalabb nő.
Dante az újságot olvasta a kandalló melletti székben.
 – Köszönöm, Dante – hálálkodtam. – Egész éjjel fent maradtam volna, ha
egyedül kellett volna megcsinálnom.
– Boldogan segítettem.
– Valentina azt mondta, hogy a nagynéném a háború alatt vesztette el a
személyzet legtöbb tagját. Egyet kell vele értenem abban, hogy ez a hely túl
nagy ahhoz, hogy egy házaspár megfelelően rendben tartsa. Engem lefoglal
a fotós munkám. Próbálok minden évszakot megörökíteni, és nem szeretnék
azért elszalasztani egy lehetőséget egy jó fényképre, mert fel kell súrolnom
a padlót. Tudna ajánlani egy megbízható, háztartási alkalmazottakat
kiajánló ügynökséget, amit felkereshetnék?
– Adok egy címet – felelte. – És amíg talál megfelelő jelentkezőt,
szívesen kölcsönadom az egyik szobalányomat, hogy átmenetileg átvegye a
házvezetőnői feladatköröket. Caterinát tudom felajánlani. Nemrég került az
alkalmazásainkba, és az új épületbe szánom szobalánynak, amikor az
megnyit. Fiatal, de nagyon készséges. Sokszor kisegít a konyhánkban is,
amikor sok a teendő.
A szavai hallatán nagy kő esett le a szívemről.
– Egészen biztos benne, hogy boldogulnak nélküle egy darabig?
Természetesen fizetném a bérét.
– Nincs szükségem rá, amíg meg nem nyit az új épület, és az még odébb
van. De igazság szerint van egy másik okom is rá, amiért nem lenne
ellenemre, ha egy időre elkerülne a szállodából. Észrevettem, hogy Enzo
segédje körülötte sündörög. Szép lány, de nagyon ártatlan, és szeretném
elkerülni, hogy Marco visszaéljen a helyzettel.
– Természetesen!
– Már beszéltem a fiú fejével, de még így is jó ötletnek tűnik, ha egy
időre eltávolítóm őket egymástól. Szeretné, hogy idehívjam a lányt, hogy
pár szót válthasson vele?
 ***
Dante behívta Caterinát, hogy megismerkedhessünk.
– Elmagyaráztam neki a helyzetet, és beleegyezett, hogy néhány hétig itt
dolgozzon, amennyiben ön alkalmasnak találja – mondta Dante, és
diszkréten visszavonult a hallba, hogy nyugodtan elbeszélgethessek a
lánnyal.
Caterina karcsú volt, és takaros látványt nyújtott az egyenruhájában.
Leszegett fejjel állt meg előttem.
– Signor Falconétól úgy hallom, hogy készséges munkaerő vagy.
-igenis, Signora.
– Úgy értesültem, hogy a konyháján is kisegítesz.
Bólintott.
– Tudsz főzni egyszerű fogásokat? Egyedül élek itt, leszámítva
Valentinát, a házvezetőnőmet és a férjét, Jacopot. A leghétköznapibb ételek
tökéletesen megfelelőek a számunkra.
– Anyám kiskoromtól fogva tanított főzni – felelte -, és egyszer– kétszer
a szállodában is besegítettem.
– Nagyszerű – mondtam megkönnyebbülten. – Valentina ellát majd
tanáccsal a ház körüli teendőkkel kapcsolatban. Jacopo elvégez minden
nehéz munkát, de te felelsz majd a tisztaságért és a rendért a használatban
lévő helyiségekben.
– Igenis, Signora.
– Akkor isten hozott a Palazzo degli Angeliben, Caterina. A hálószobád a
legfelső szinten lesz, a házvezetőnő szobája közelében. Kérlek, hogy fejezd
be a takarítást a folyosón, aztán készíts valami könnyű vacsorát magadnak,
Valentinának és Jacopónak. Jacopo majd felviszi a szobájukba, csak szólj
neki, ha elkészültél vele.
– Nagyon köszönöm, Signora Wyndham.
 – Akkor tudatom Signor Falconéval, hogy sikerült megállapodnunk
egymással.
Caterina rám pillantott mogyoróbarna szemével. Valóban csinos lány
volt, és szófogadónak látszott.
Azonnal kezébe fogta a lapátot, seprűt, és nekilátott a feladatának.
Dante felém nyújtotta a karját, és átkísért a szállodába vacsorázni.
 Huszonhatodik fejezet

Valentinát eleinte nyugtalanította Caterina feltűnése, és ki kellett békítenem,

mert attól tartott, hogy így próbálom lecserélni őt. Mulattatott, amikor
láttam, hogy a fiatal szobalány fejet hajt Valentina szakértelme előtt, és
megadóan teljesíti az utasításait. Engedelmesen cipelte fel a beteg
hálószobájába a finom ételekkel megpakolt tálcákat, úgyhogy hamarosan
Valentinának már nem is nagyon akaródzott a munkába visszaállnia. Én
sem sürgettem a gyógyulását, mert Caterina úgy dolgozott, mint a szélvész,
fényesített, porolt, takarított, és mindent ragyogóan tisztára varázsolt. Dante
kincset érő szobalányra lelt a szállodája számára, úgyhogy nagyon bántam
volna, ha elveszítem őt.
Időközben becsomagoltam a megsérült csillárt, és elvittem Muranóba,
hogy a Dante által ajánlott üvegműves mesterrel megjavíttassam. Enzo
hozott egy szobafestőt is, aki helyrehozta a mennyezet frissen vakolt részét
úgy, hogy egészen beleolvadt az eredeti freskókba, és a fürdőszobai csapot
is kicserélték. Elmentem a háztartási alkalmazottakat kiajánló
ügynökséghez is, ahol megígérték, hogy értesítenek, amint találnak egy
alkalmas jelentkezőt.
A legtöbb időt a sötétkamrámban töltöttem előhívtam a fényképeimet, és
kiválogattam néhányat, hogy elküldjem a kiadómnak A dicsőséges
Velencéhez.
Hetente többször is érkeztek levelek az intézetektől, amelyeknek írtam, és
mind arról értesített, amit már amúgy is tudtam, Sofia soha nem járt náluk.
Minden szavuk úgy hatott rám, mintha sót szórtak volna egy még mindig
eleven sebbe. Az újsághirdetésemre sem érkezett válasz.
 Most, hogy beköszöntött a tavasz, gyakran már hajnalhasadtával
felkeltem, és felkerekedtem a fényképezőgépemmel és az összecsukható
állványommal. Az új napra virradó Velence városát ragyogó világossággal
vonta be a kora reggeli napfény, és a levegő megtelt a rostélyon sült kolbász
és angolna, a frissen sült kenyér és a lefőzött kávé illatával. Gyakran
megálltam Egy-egy ételstandnál, hogy egy forrón gőzölgő kávé felett
megmelengessem a kezemet a reggelihez összegyűlt tömegben. Sokan
kíváncsian mustrálgatták a fényképezőgépemet, és örömmel álltak modellt
nekem. Lencsevégre kaptam egy zöldségest, miközben piramist épített a
káposztákból és a répákból, és díszítésképpen benyomott Egy-két
fokhagymát és vöröshagymát is a lukakba. Lefényképeztem a cserzett
arcbőrű halászokat, ahogy felállították a bódéikat, és a gondolásokat, ahogy
lemosták a csónakjaikat és kiporolták az ülőpárnákat, miközben
felkészültek az előttük álló napra.
Valahányszor megpillantottam egy apácát, nagyot dobbant a szívem,
hiszen az első gondolatom mindig az volt, hogy a csatorna túlpartjáról a
Palazzot figyelő nőt találtam meg. Persze tudtam, hogy erre nincs sok
esélyem, de azért a lehetőséget kihasználtam, és készítettem egy
megkapóan érzékletes fotósorozatot a városban látott apácákról.
Egyik délután kipakoltam a legjobb fényképeket a hatalmas
étkezőasztalra, hogy megmutassam őket Danténak.
– Ezek egészen kiválóak, Phoebe – mondta. – Most, hogy a nagyításokat
is elkészítette, olyan részletek is láthatóvá váltak, amelyeket korábban észre
sem vettem.
– A nagyítógépem Londonban maradt, de Signor Tonello segítőkészen
felajánlotta, hogy használhassam az ő sötétkamráját.
– És mik a következő tervei?
 – Elküldtem a kiadómnak néhány nyomatot, és nagy örömömre
jóváhagyták A dicsőséges Velence tartalmát. Sőt olyan sok fényképet
készítettem, hogy tulajdonképpen két albumra való is összegyűlt. Már meg
is kaptam az engedélyt egy második kötetre, ami Az emberarcú Velence
címet viseli majd. A mindennapi teendőiket végző emberek fényképezése
egészen magával ragadott.
– El sem tudnám elképzelni, hogy a kiadójának ne tetszenének ezek a
csodálatos fényképek.
– Nem szabad túlságosan elbizakodottnak lenni – jegyeztem meg. –
Javasolni fogom, hogy két nyelven, angolul és olaszul is közöljék le a
szövegeket, hogy az albumokat mindkét országban el lehessen adni.
Dante felemelte az egyik képet, ami egy alamizsnáért kolduló leszerelt
katonát ábrázolt egy olyan pillanatban, amikor sebhelyes arcát a nap melege
felé fordította.
– Szívszorító látvány, nem igaz? – kérdezte sivár hangon.
Fájdalom tükröződött a szemében.
– Londonban is rengeteg hozzá hasonló, rokkant háborús veteránt látni
mindenfelé – mondtam.
– Talán a képei megindítják és meggyőzik majd azokat, akik
megvásárolják a könyveit, hogy adakozzanak a hozzá hasonló
rászorultaknak.
– Őszintén remélem. Bizonyára vannak jótékonysági alapítványok
Velencében a veteránok megsegítésére. Szívesen adományoznék a javukra a
jogdíjam bevételeiből.
Dante az ajkához húzta az ujjaimat, és csókot lehelt rájuk.
– Én pedig árulhatnám a könyveit a szállodai üzletben.
– Valószínűleg kedvelnék is őket az ide látogató turisták, mint
emlékeztetőt az itt töltött napjaikról.
 – A jótékonysági szervezetek felől Flaviát érdemes megkérdeznie –
ajánlotta Dante, és elmosolyodott. – A sógornőmnek majdnem
mindenkihez van összeköttetése ebben a városban. Javaslom, hogy keltse
fel az érdeklődését azzal, hogy megmutatja neki a fényképeit.
– Meghívhatnám magamhoz ebédre a barátaival együtt. Vagy esetleg
rendezhetnék rögtön egy fogadást, és ott kiállíthatnám a fényképeket? –
Felkacagtam a hirtelen rám törő lelkesedéstől. – Lavinia néni és a Conte
nagyszerű összejöveteleket rendeztek ebben a házban.
– Fantasztikus ötlet! – válaszolta Dante.
– Bár lehet, hogy ez lenne az első és egyben utolsó rendezvény, amit itt
tartok – hervadt le mosoly az arcomról.
– Ezt hogy érti? Nem tervezi itt hagyni Velencét, ugye? – megragadta a
kezem.
Megráztam a fejem.
– Nem megyek el.
Egyszerre ráeszméltem, hogy akkor is maradnék, ha Soha nem itt lenne,
ebben az országban, csak azért, hogy Dante közelében lehessek.
– Akkor jó – mondta, és kifújta a levegőt.
Szerettem volna átgondolni, mindez pontosan mit jelent a jövőmre
nézvést, de nem ez volt az alkalmas idő.
– Már egy ideje szeretném megkérdezni önt az állapotfelmérésről –
mondtam. – Csak annyi minden történt, hogy kiment a fejemből. Volt az a
baleset a fürdőszobai csappal, azóta pedig teljesen lefoglalt a fényképezés.
A jelentés szerint a Palazzo degli Angeli alapzata rothadásnak indult. Az
egyik lehetőség, hogy keresek egy olyan vevőt, aki magára vállalja a
tatarozással járó költségeket, vagy magamnak kell elvégeztetnem a
helyreállítási munkákat.
 – De hát... – Értetlenül megrázta a fejét. – Miért ilyen biztos benne, hogy
ezek az egyedüli opciói?
– Cosimo Benedetti felkért egy állapotfelmérő szakembert, és ő készített
egy jelentést.
Dante összeráncolta a szemöldökét.
– Értem. És megbízható volt ez a felmérő szakember?
– Signor Nardone alapos munkát végzett, és a jelentés szakszerűnek
látszott.
– Remélem, nem veszi tolakodásnak tőlem, ha megkérdezem láthatnám
én is ezt a jelentést?
– Jelenleg Cosimo őrzi, de megkérem, hogy juttassa el nekem. Ismer
valakit, aki szeretné megvásárolni a Palazzot. Alacsony ajánlatot tett, de
arra elegendő lenne, hogy egy lakást vásároljak belőle.
– Phoebe, ez a palazzo páratlan kincs. Ne hagyja, hogy valaki eladassa
magával! – Dante a hajába túrt. – De ha úgy döntene, hogy eladja, akkor
jólesne, ha én is kapnék i egy esélyt a megvásárlására.
– De az ingatlan hatalmas teher. Nem szeretném önre hárítani a gondját.
A megjegyzésem mosolyt csalt az arcára.
– Mások ilyen helyzetben nem lennének olyan őszinték, mint ön.
Mindenekelőtt megbíznék egy másik fel mérőt is, hogy vajon megerősíti– e
Signor Nardone szakvéleményét. Nekem is tudnom kell, hogy mit vállalok
magamra.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mitévő tegyek – mondtam. –
Megbízást adtam egy vagyonkezelői alap létrehozására az unokahúgom és
az unokaöcsém számára, még mielőtt megtudtam volna, milyen állapotban
van a ház. Emiatt azonban már nem áll a rendelkezésemre olyan nagy
összeg, mint korábban gondoltam. És nem tudom, mennyibe kerülne a
tatarozás. Persze tudom, hogy a palazzo túl nagy nekem, de úgy
megszerettem...
– Ne nézzen olyan kétségbeesetten! – Dante megcirógatta az arcom. –
Egyelőre ne is gondoljon erre az egészre, csak a fogadással foglalkozzon.
Meghív engem is?
– Természetesen, ha kívánja. Csak egyszerű ebédet terveztem Flaviával,
Paolával és baráti társaság többi tagjával.
– Miért ne lehetne egy kicsit bevállalósabb? Ha ez lesz az első és utolsó
rendezvény, amit a Palazzoban tart, akkor tegye igazán emlékezetessé! –
lelkesedett.
Nem sikerült megtalálnom Sofiat, és nem adódott lehetőségem rá, hogy
egy jobb életet biztosíthassak a számára, de talán néhány, a háborúból
sérülten hazatért katonának még tudnék segíteni.
– Nincs elegendő ismerősöm, akit meghívhatnék – mondtam -, de a
munkáim kiállításával sokakat idecsábíthatnék, és közben adomány is
gyűlne a veteránok számára. A bálterem tökéletesen alkalmas galériának.
– Sok üzleti összeköttetésem van, úgyhogy ismerek olyanokat, akiknek
van felesleges elkölteni való pénzük – mondta Dante. – És a szálloda
konyhája vállalná az ételek elkészítését.
– Ó, az pompás lenne! Rendszeresen szerveztem összejöveteleket a
férjem üzlettársainak, sőt néhány kiállítást is egy Solly Goldman nevű
fotósnak, de a New York-i üzletekkel, borkereskedőkkel és zenészekkel teli
címjegyzékemnek itt nem sok hasznát venném.
– Ebben az ügyben ismét csak Flaviát tudom ajánlani. Egyeztessen vele.
– Elvigyorodott. – Különben is alig várja, hogy belülről is lássa ezt a helyet.
– Köszönöm. Fel fogom keresni őt.
– Én pedig megbeszélem a felmérő szakemberemmel, hogy vizsgálja át a
Palazzot. Rá mindig számíthattam, mióta Velencébe jöttem.
 Átkaroltam a derekát, mire ő megcsókolt. Már egészen biztosan tudtam,
hogy többet jelent számomra a kapcsolatunk, mint barátságot, de volt még
rá elég idő, hogy a szerelmünket a maga ütemében hagyjuk fejlődni.
***
A kész fényképeket elvittem a keretezőhöz. Keskeny fekete keretet
választottam hozzájuk elefántcsontszín pász partúval. Aztán Flaviához
fordultam. Lelkesedett az ötletért, és elvitt magával a Caffe Flóriánba, hogy
bemutasson egy ismerősének, Signora Argentónak, aki adománygyűjtéssel
foglalkozott a leszerelt katonák megsegítésére.
– A fiam az egyik karja nélkül és a mustárgáztól meggyengült tüdővel tért
vissza a háborúból – mondta. – Alfio nagyon elszánt, és mindent megtett,
hogy munkát találjon, de senki sem hajlandó alkalmazni.
– Tehát ezeknek az embereknek nem is pénzügyi támogatásra van csak
szükségük elsősorban, hanem lehetőségre, hogy a rokkantságuk ellenére
meg tudják keresni a maguk kenyerét? – kérdeztem.
– Pontosan – felelte Signora Argento. – A fizetett munka segítené őket,
hogy a társadalom hasznos tagjainak érezhessék magukat.
– Ehhez az első és legfontosabb lépés, hogy felhívjuk a társadalom
szélesebb köreinek a figyelmét a problémára. Készítek még fényképeket a
háborúból hazatért férfiakról, hogy megjelenjenek Az emberarcú
Velencében, illetve a fogadáson kiállított fotók között is. Vállalná vajon a
fia, hogy modellt álljon nekem?
– Megkérdezem tőle. – Flavia belekortyolt a forró csokoládéjába. –
Muszáj meggyőznünk a helyi vállalkozókat, hogy adjanak munkát a
rokkant férfiaknak.
– Küldje el nekem az összes ilyen ismerőse nevét, és meghívom őket a
fogadásra – mondtam. – Néhány fényképemet bekereteztettem, ezek
megvásárolhatók lesznek. Azok pedig, akik igényt tartanak könyvekre a
megjelenést követően, felírhatják a nevüket egy ívre.
***
Néhány nappal később összejött a találkozóm Alfio Argentóval is. A
Palazzo degli Angeli kapuja mögött fényképeztem le őt, amint
elgondolkodva nézett kifelé a rácsok mögül, ezáltal is szimbolizálva a
háborús múltja révén ránehezedő láthatatlan korlátokat. Figyelemre méltó
fiatalember volt, aki nem rejtette véka alá csalódóttságát, hogy
munkakeresőként mindenfelé zárt kapukat dönget.
– A nehézségeim ellenére – mondta – irodai munkára tökéletesen
alkalmas lennék. A probléma az, hogy a háború után nagyon sok férfi
visszatért, és a többségük jobb fizikai erőben van nálam, így nekem már
nem jut munka.
– Nagyon nehéz lehet önnek – feleltem.
– Van egy álmom. – Szemében szenvedélyről tanúskodó fény gyúlt. –
Szeretnék létrehozni egy munkaügyi irodát, ahol a fogyatékkal élő háborús
veteránok jelentkezhetnének a képességeiknek megfelelő foglalkoztatásra.
– Ez rendkívül nemes szándék. Ha eljön a fogadásra, megszólíthatná az
egybegyűlteket, és előadhatná számukra a helyzetét. Elmondhatná, hogy
részt vett a harcokban, és hatalmas áldozatot hozott a hazájáért, de most
lehetőségre van szüksége ahhoz, hogy függetlenné válhasson.
– Örömmel eljövök – mondta.
***
Nyomtatásba adtam az állófogadáson felszolgált ebédre, a kiállításra és a
fényképeim értékesítésére szóló meghívókat. Megkértem a nyomdászt,
hogy a meghívó hátoldalára nyomtassa ki az arcképemet és a rövid életrajzi
bemutatkozásomat. Emellett a szövegben egyértelműen jeleztem, hogy a
fotóim eladásából származó bevétel egy részét a Hazatért Katonákért
Alapítvány támogatására ajánlom fel.
Éppen a dolgozószobámban ülve címeztem a meghívók borítékjait,
amikor Valentina lépett be, és jelentette Cosimo érkezését.
– Nem jelentkezett – mondta -, úgyhogy eljöttem, hogy megkérdezzem,
hozott– e már döntést az ügyben.
– Miféle döntést?
Bosszús arcot vágott.
– A palazzo eladásának ügyében.
32
– Rettenetesen lefoglal egy fogadás megszervezése, úgyhogy utóbbi
időben minden más háttérbe szorult.
– Phoebe, erről nem szabad csak így megfeledkeznie – mondta.
– Tudom! Várom egy másik felmérő szakember érkezését, hogy
megvizsgálja az alapozást.
– De hiszen már készült egy jelentés!
Olyan ingerültnek látszott, hogy meglepetten felvontam a szemöldököm.
– Dante Falcone továbbra is szeretné megvásárolni a Palazzot, és
szívesebben hallgat a saját felmérője véleményére.
– Ez felháborító! Tehát tulajdonképpen úgy vehetem, hogy azzal
vádolnak, hogy hamis információval szolgáltam önnek.
– Dehogy, szó sincs erről!
– Miért akarja neki eladni a Palazzot? Én már találtam önnek vevőt.
– Ön azt mondta, úgy hiszi, hogy talált nekem vevőt. Arról nem is
beszélve, hogy az az ajánlat lényegesen alacsonyabb, mint Dantéé. Ha az ön
vevője továbbra is érdeklődik a palazzo iránt, kérem, szóljon neki, hogy
tudassa velem a legmagasabb ajánlatát.
Feltételeztem, hogy Cosimo azért forszírozza annyira ezt az ügyet, mert
nagy összegű jutalékra számíthatott a vevőtől, amennyiben az adásvétel
megvalósul.
Összeszorította a száját.
– Rendben. Szólok neki, hogy írjon önnek.
– Kérem, Cosimo, értse meg, hogy még nem döntöttem, és jelenleg
nagyon elfoglalt vagyok. – Átpörgettem az íróasztalon fekvő megcímzett
borítékok közül néhányat, és kiemeltem kettőt. – íme a meghívók önnek, a
nővérének és a sógorának, a fogadásomra.
– Miféle fogadásra?
– Kiállítást rendezek a fényképeimből, amelyeket A dicsőséges
Velencéhez és az albumsorozat újabb kötetéhez, Az emberarcú Velencéhez
készítettem. Remélem, hogy érkeznek majd előrendelések az albumokra
még a megjelenésük előtt, és minden egyes könyv, illetve fénykép
eladásából támogatást fog kapni egy jótékonysági szervezet, amelyet
Signora Argento alapított a háborúból hazatért, rokkant és munka nélküli
katonák megsegítésére.
– A hölgy talán Orazio Argento, a hegedűművész felesége?
– Azt hiszem, igen. Signora Argento említette, hogy a férje fel szokott
lépni a La Fenicében. A férje is részt fog venni a fogadáson, hogy a
jelenlétével támogassa a fiát.
– A nővérem nagy tisztelője Signor Argentónak.
– És a Hotel Falcone séfje fogja szolgáltatni az ételeket. Pompás lesz,
tenger gyümölcsei hangsúllyal.
Cosimo gúnyosan felnevetett.
– Falcone, látom, mindent megtesz, hogy befurakodjon az ön kegyeibe,
Phoebe.
– Ellenkezőleg! Nagyon örülök a segítségének – válaszoltam, és
visszaemlékeztem a romantikus estékre, amelyeket az esemény
tervezgetésével töltöttünk. – Jó pár befolyásos üzletember elérhetőségét
megkaptam tőle, akiket mind meghívok abban a reményben, hogy
támogatják az ügyet. Meglehet, hogy ön is a hasznára fordíthatja ezt a
lehetőséget, hiszen új összeköttetéseket szerezhet általa.
– Jelenleg is kitűnő összeköttetésekkel rendelkezem.
– Az soha nem árthat, ha újabb hasznos kapcsolatokat köt – jegyeztem
meg.
Cosimo zsebre tette a meghívókat.
– Önnek természetesen igaza van, Phoebe. Csupán feldühít, amikor
látom, hogy kihasználják önt. Ne kísérjen ki, mert nagyon sok a dolga, de
amint túl lesz ezen az egészen, kérem, jöjjön el velem ismét ebédelni. –
Elindult, de visszafordult. – Apropó, a kertkapu kilincse el van törve. Apró
hiba, de ez is jelzi a rendszeres karbantartás hiányát ebben a házban.
Miután távozott, ismét kézbe vettem a tollamat. Már mindenkinek írtam
meghívót, kivéve Eveline-nek. Nem fogja megköszönni, de legalább azzal
sem vádolhat majd, hogy szándékosan megfeledkeztem róla.
 Huszonhetedik fejezet

A báltermet a fogadás napján elárasztotta a napfény, és a kitárt ablakokon át

beáradt a friss tavaszi levegő. Megálltam egy pillanatra, hogy kiélvezzem
azt a nyugalmat, amelyet a palazzo atmoszférája ébresztett bennem. Eljött
Dante felmérője, és nagyjából egy héten belül volt várható, hogy elkészül a
jelentése. Tudtam, hogy bármely felújítás, amelyet a Palazzoban
elvégeztetne azért, hogy hatékonyan egybeolvassza a szállodájával, jó
ízléssel történne. Emellett, amennyiben eladom neki, elhatároztam, hogy
egy lakosztályt megtartanék a házban saját magam számára. Szerettem
volna megőrizni a függetlenségemet, de egyúttal Dante közelében is
kívántam maradni. Lehetőséget akartam adni a szerelmünknek, hogy a
maga természetes módján alakuljon.
A bálteremből kiváló galéria vált. A Conte műalkotás– gyűjteményét
ideiglenesen eltávolítottuk a falakról, és a helyén az én fényképeim kaptak
helyet. Körbejártam a termet, és ellenőriztem, hogy az összes bekeretezett
fotó tökéletesen egyenesen áll– e. Az egyik falon kizárólag a sebesült
háborús veteránokról készült vadonatúj portrék szerepeltek.
Elképzelhetetlen volt, hogy a látogatók ne rendüljenek meg a látottaktól. Az
Alfióról készült portré, amelyen a fiatalember a kovácsoltvas vízkapu
mögül rezzenéstelen arccal tekintett a kamerába, miközben az egyik
ruhaujja felhajtva, szépen rendezetten a vállára volt tűzve, egyszerre
sugárzott kiszolgáltatottságot és rettenthetetlenséget.
Tovább haladtam, hogy megtekintsem a Velence városáról a különböző
évszakokban készült fényképeket is, a csatornarendszert borító gyöngyfehér
ködfátyolt, a platánfa csupasz ágaira kiülő zúzmarát egy napsütötte téren, a
megcsillanó hajnali napfényt a Szent Márk-székesegyház bizánci stílusú
kupoláin. Alig vártam, hogy a velencei nyárról készült képekkel is
kiegészíthessem a sorozatot.
Kiegyenesítettem a Dózsepalota impozáns kőlépcsősoráról, az Óriások
lépcsőjéről készült fénykép keretét. E lépcső tetején koronázták meg valaha
Velence dózséit. Az egyik asztalkán, a fal mellett az Élet a nyugati
frontvonalak mögött című albumom a kiadómtól kapott néhány példánya
feküdt egy kupacban, értékesítésre készen.
Caterina lépett a terembe, kezében egy halom frissen vasalt szalvétával.
A láttomra ijedten megtorpant.
– Gyere be, Caterina!
A lány némán bólintott, aztán a szalvétákat a fogadásra felállított asztal
egyik végébe helyezte, majd olyan csendesen távozott, mint ahogyan
megjelent.
Az asztal hófehér abrosszal volt leterítve, a vázákba nőszirmokat és
tulipánokat készítettek, és a közepén végig lilaakác virágfüzér futott.
Mellette kisebb, kandírozott mandulával és nugáttal megpakolt asztalok is
várták a vendégeket. Dante éttermi személyzete már korábban áthozta és
elrendezte a porcelánedényeket és az üvegpoharakat.
Keresztülsétáltam a folyosón, amit megtöltött a mindenféle virágcsokrok
illatának felhője, és felnéztem az újonnan rendbe hozott csillárra, amelynek
kristálydarabjai megtörték a nap beszűrődő sugarait, ezerszínű fényjátékot
rajzolva a falakra. A szalon parkettája ragyogott a tisztaságtól, és a szoba
közepén elterített szőnyegek harmonikus összhangot képeztek a helyiség
falait borító, halványzöld drapériával és a barackvirágszín bútorkárpitokkal.
Elégedetten elmosolyodtam. Az állófogadáson felszolgálandó ebéd
kivételével minden készen állt. Ideje volt, hogy átöltözzek.
 Nem sokkal később, immár a tengerzöld selyemruhámban, amelyhez
igazgyöngyöket viseltem, lementem a bálterembe, hogy várjam a
vendégeim érkezését. Megláttam Caterinát, ahogy egészen közel hajolva
tanulmányozta az egyik fényképet, amely egy szűk és árnyas sikátort
ábrázolt, amint beragyogja egy, a csatorna felől beszűrődő, erős fénysugár.
Olyan mélyen elmerült a szemlélődésben, hogy nem hallotta meg a
közeledésem.
– Mi a véleményed róla? – kérdeztem.
Összerezzent, és felém fordult.
– Elnézést kérek – motyogta -, Valentina küldött, hogy nézzem meg,
eléggé fel vannak– e verve a kanapépárnák.
– Érdekesnek találod a fényképeket?
Összeráncolta a homlokát, miközben a válaszon törte a fejét.
– Csak azon töprengtem, hogyan lehetséges, hogy ön angol nő létére
ennyire kiválóan meg tudta ragadni Velence szellemiségét. – Elpirult, és
lesütötte a tekintetét. – Elnézését kérem, nem helyénvaló, hogy én
véleményt nyilvánítsak... – sarkon fordult, és gyors léptekkel az ajtóhoz
ment.
Utánakiáltottam.
– Caterina!
Visszafordult, de a testtartása merev maradt.
– Már hogyne mondhatnál véleményt a fényképekről! És hogy
válaszoljak a kérdésedre, bár csakugyan angol vagyok, de ahogy arról
kétségkívül Valentina is tájékoztatott, lánykoromban itt éltem, ebben a
Palazzoban, mielőtt férjhez mentem és elköltöztem innen. Sok idő telt el,
de most visszatértem, és újra beleszerettem ebbe a városba. Felfoghatatlanul
gyönyörű, a pompa és a pusztulás ötvözete, nem igaz?
 Caterina szóra nyitotta a száját, mintha válaszolni akart volna valamit, de
végül csak biccentett, és kiment a szobából.
Megszólalt az ajtócsengő, mire Valentina sietős léptekkel végigszaladt a
folyosón, hogy beeressze Dantét és az éttermi személyzet tagjait, akik nagy
kosarakban hozták magukkal az ételeket. Dante beküldte őket a bálterembe,
hogy kitálalják a fogásokat, felbontsák a vörösborokat és behűtsék a
fehérborokat.
– Bízzunk benne, hogy ez meghozza majd a vagyonos vendégek kedvét a
jótékonykodáshoz – jegyezte meg Dante. – Ránézek, hogy állnak az
asztallal – megszorította a karomat, és elsietett.
Egy másodperccel később Valentina jelentette Flavia, Signor Argento és a
felesége, valamint a fia érkezését. Flavia mindkét oldalról megpuszilt.
– Kicsit korábban jöttünk – mondta Signora Argento -, hogy segíteni
tudjunk a teendőkben, ha szükség lenne ránk.
– Nagyon köszönöm, de minden készen áll.
– Amikor a vendégek összegyűltek, megengedi, hogy szóljak néhány szót
az ügyről? Illetve, ha jól tudom, Alfiót is felkérte, hogy mondjon beszédet.
– Izgul, Alfio? – kérdeztem.
– Egy kicsit, de ez az ügy fontos a számomra. Arról nem is beszélve –
megrándította a vállát -, hogy miután az ember már volt kereszttűzben a
csatatereken, semmi más nem ijeszti meg többé igazán.
Egy kevéssel később Valentina, aki néha– néha még mindig bicegett,
amikor eszébe jutott a sérülése, már megállás nélkül nyitogatta az érkezők
előtt a bejárati ajtót. Caterina vette el a kabátokat. Hamarosan a hall és a
bálterem már tele volt jókedvűen cseverésző vendégekkel. A felszolgálók a
kezükben poharakkal megpakolt tálcákkal törték át magukat a tömegen, és
gondoskodtak arról, hogy mindenkit ellássanak egy pohár borral.
 Örömmel köszöntöttem Paolát, Inest, Amáliát és a férjeiket, akik
dicséretekkel halmoztak el a fényképeimre vonatkozóan.
– Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen tehetséges, Phoebe – mondta Ines.
– A férjem kijelentette, hogy megveszi a piazza San Marcóról hajnalban
készült fotót.
– Nekem is az az egyik kedvencem. Ráragasztok egy piros matricát, hogy
lefoglaljam önöknek.
Cosimo a nővére, Lívia és annak férje, Francesco társaságában érkezett.
– Drága Signora Wyndham – köszöntött Lívia, miközben a tekintetét
körüljártatta a szobán, olyan pillantással, mintha mindent azonnal
felbecsülne -, milyen izgalmas belülről is látni a Palazzo degli Angelit. Az
édesapám gyakran mesélt nekem a házról, miután látogatást tett a néhai
Conte Di Sebastianónál. Lánykoromban a rajongásig ámulatba ejtett a hely.
– Valóban? – feleltem. Lívia háta mögött észrevettem, hogy megérkezett
Eveline, és Paolával kezdett beszélgetni. Abban bíztam, hogy talán sikerül
néhány nyugodt szót váltanom a nővéremmel, hogy tájékoztathassam őt a
gyermekei számára létrehozott alapról. – Annak idején, emlékszem, képes
voltam órákon át ábrándozni róla, hogy milyen lenne ebben a házban élni...
– Lívia, hagyd abba a nosztalgiázást – szólt közbe Cosimo élesen. – Azért
jöttünk, hogy megnézzük a fotókat és halljunk a jótékonysági szervezet
céljairól. – Rám mosolygott. – Jó érzés ismét egy összejövetelt látni a
Palazzoban.
Lívia rá sem hederített a fivére megjegyzésére.
– Hány tagú személyzetet foglalkoztat? Olyan nehéz manapság
megbízható alkalmazottakat találni, nem igaz?
Megkönnyebbülésemre Signora Argento és a férje hozzánk léptek.
– Signor és Signora Rinaldi – mondtam -, kérem, engedjék meg, hogy
bemutassam önöknek Signor és Signora Argentót.
 Kihasználva a pillanatot, otthagytam őket a zenéről társalogni, amíg én
diszkréten elsurrantam.
Dante tűnt fel előttem, és egy puszit nyomott az arcomra, aztán a fülembe
súgta, hogy készen áll az ebéd.
– Pompásan néz ki – tette hozzá.
– Hála magának, Dante! – a karjára tettem a kezem. – Teljesen nyugodt
vagyok, mert tudom, hogy maga mindenre gondolt.
Elfintorította az arcát.
– Sajnos az utolsó pillanatban adódott egy kis gond, amikor a
halkereskedő betegségre hivatkozva lemondta a szállítást. Szerencsére
beugrott a helyére az unokatestvére, és el tudott látni minket mindennel,
amire szükségünk volt. – Mögém pillantott. – Úgy látom, Benedetti fel akar
nyársalni a szemével.
– Említettem neki, hogy ön új vizsgálat elvégzését javasolta a Palazzoban
a saját felmérőjével. Felháborítónak találta a feltételezést, hogy ön
kételkedett az általa javasolt szakember szavahihetőségében.
– Majd meglátjuk, hogy mit tartalmaz az új jelentés.
– A vendégek többsége már megérkezett – mondtam -, úgyhogy ideje
lenne bemutatnom Signora Argentót és a fiát.
– Készen áll? – kérdezte Dante.
Bólintottam, mire összecsapta a kezét, és figyelmet kért. A vendégek
felénk fordultak.
– Isten hozta önöket a Palazzo degli Angeliben – mondtam. – Hatalmas
élményt jelentett a számomra, hogy visszatérhettem Velencébe, és
különböző hangulataiban lefényképezhettem a vizek városát. Nagyon
remélem, hogy élvezetüket lelik majd a fényképek nézegetésében, és
kérem, forduljanak hozzám, amennyiben szeretnék megvásárolni az egyik
bekeretezett nyomatot vagy az Élet a nyugati frontvonalak mögött című
albumot. Most pedig szeretném önöknek bemutatni Signora Argentót, aki a
Hazatért Katonákért Alapítvány munkájáról fog mesélni nekünk.
Signora Argento köszönetét mondott nekem mint a rendezvény
háziasszonyának, és bejelentette, hogy minden eladásból támogatást fognak
kapni a háborúból hazatért rokkant katonák.
– A Hazatért Katonákért Alapítvány tevékenysége nagyon közel áll a
szívemhez – mondta -, mivel a fiam, Alfio is azok közé a férfiak közé
tartozik, akikért az alapítvány létrejött. Ennélfogva ő sokkal alkalmasabb rá
nálam, hogy elmondja, mit jelent számára ez az ügy.
Alfio lépett elő, és rámosolygott a vendégekre.
– Kérem, nézzenek rám! Igazán, nézzenek meg. Sok ember nem bírja
elviselni a látványt. Mit látnak önök, amikor rám pillantanak? –
Megérintette az üres ruhaujját. – Egy nyomorékot, akinek hiányzik a karja?
Vagy egy átlagos fiatalembert, aki harcolt a hazájáért, és most arra vágyik,
hogy visszatérhessen a normális életbe? Amennyire ez lehetséges. A
társadalom félredobott, pedig, habár elveszítettem az egyik karomat, írni
tudok. És talán sokakat meglep majd, de a fejemmel sincs baj.
Végigjártatta a szemét a teremben, és Egy-két arcon megpihentette a
tekintetét.
– Én nem alamizsnát szeretnék – mondta -, még ha a csodálatos
édesanyám adománygyűjtő erőfeszítéseiből így látszik is. Az este folyamán
összegyűjtött összeget olyan férfiak megsegítésére kell fordítani, akiknek
sokkal rosszabb az egészségi állapotuk az enyémnél. Én dolgozni akarok.
Nem vagyok válogatós, bármilyen munkát elvállalok, amit el tudok
végezni... és engedtessék meg nekem, hogy én ítéljem meg, mire vagyok
képes. Munkát akarok, fontos lenne nekem, hogy dolgozhassam.
Az utolsó mondatát tapsvihar követte.
 – És biztosíthatom róla önöket – folytatta Alfio -, hogy ha a
vállalkozások és cégek hajlandóak lennének előítélet– mentesen hozzáállni
a kérdéshez, és munkát ajánlani a háború alatt megsérült, rokkant
embertársaiknak, odaadó és szorgalmas munkaerőre lelnének új
alkalmazottaikban.
Valaki helyeslőén felkiáltott.
Alfio köszönetképpen meghajtotta a fejét.
Dante tapsolni kezdett, és hamarosan az egész teremben felzendült a taps.
Előreléptem.
– Köszönjük, Alfio Argento. Most pedig mindenkinek kellemes
fényképnézegetést és jó étvágyat kívánok a felszolgált ételekhez.
Az összegyűlt vendégek ismét beszélgetni kezdtek egymással, és Signora
Argento csillogó szemmel Dantéhoz és hozzám lépett.
– Olyan büszke vagyok a fiamra.
– Okkal – feleltem.
Dante egyetértőén bólintott, és így szólt,
– Kiváló fiatalember és rendkívül ékesszóló. Ha megbocsátanak, megyek
is, és beszélek vele.
Eveline a terem másik végében állt, úgyhogy üdvözlésképpen intettem
neki a kezemmel. Egy biccentéssel viszonozta a gesztust, aztán elkapta
rólam a tekintetét. Igyekeztem nem a szívemre venni a jelenetet, és
megpróbáltam másfelé terelni a gondolataimat azáltal, hogy néhány nyájas
szót váltottam Egy-egy vendéggel.
Amikor nekiálltam az eladást jelző piros matricákat felragasztgatni a
fényképekre, Cosimo szegődött mellém.
– Látom, jó néhányat sikerült eladnia.
– Szerencsére így van.
 – Falcone nagyon otthonosan érzi magát itt. Feltűnt, hogy a házigazda
szerepében tetszeleg, anélkül hogy ehhez öntől engedélyt kért volna.
– Nagyon nagy segítségemre volt a szervezésben.
Reméltem, hogy a szavaim nem úgy hangoznak, mintha szabadkoznék.
– Nem szabadna ennyire megbíznia benne. A saját tapasztalataim szerint,
de a nagynénje néhány elejtett megjegyzése alapján is azt kell mondanom,
hogy nem tisztességes ember.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Erre már korábban is célozgatott, de soha nem támasztotta alá
semmilyen ténnyel az állítását.
Összeszorította a száját.
– A mai este nem a megfelelő időpont erről beszélgetni.
– Ha valamit el kell mondania nekem, hamarosan kerítünk rá időt –
feleltem.
– Rendben van. Csatlakozunk a többiekhez az asztalnál?
Valentina és Caterina a felszolgált ételek körül segédkeztek a
vendégeknek. Az asztal roskadozott a különféle ínycsiklandozó fogásoktól,
de a legpompásabb látványt a középen elhelyezett jeges tálcák jelentették,
amelyek rákollókkal, garnélarákokkal, különféle kagylókkal, füstölt
angolnával és fésűkagylókkal voltak dúsan megpakolva.
Lívia Rinaldi púposra szedte a tányérját a finom falatokból.
– A halételek Istenien néznek ki – mondta.
Egy falat füstölt angolna lecsúszott a villájáról, de Caterinának sikerült
elkapnia egy szalvétával, mielőtt bepiszkította volna a padlót.
– Ne egyél olyan mohón, Lívia – figyelmeztette Cosimo. – Tudod, hogy
rossz az emésztésed.
– Micsoda badarság! Inkább szedjél magadnak is, mielőtt elfogy minden.
– Nem szeretem a rákot és a kagylót – mondta Cosimo.
 – Signora Wyndham – fordult hozzám Lívia -, azon tűnődtem, miért
fényképezett le annyi apácát. Valamiért különösen érdeklik önt?
Nyugodt hangon így feleltem,
– Velencében mindenfelé apácákat lát az ember. Szeretem, ha a képeimen
szerepelnek mozgásban lévő emberek. Élénkebbé válik tőle a kompozíció,
nem gondolja?
– Lehetséges.
Ekkor vettem észre, hogy Eveline egyedül üldögél az egyik oldalsó
asztalnál.
– Kérem, bocsásson meg, de beszélnem kell a nővéremmel – és
elslisszoltam.
Megpakoltam két tányért ínycsiklandó falatokkal, és a nővérem irányába
igyekezve áttörtem magam a vendégek sokaságán.
– Örülök, hogy eljöttél – szólítottam meg, és letettem elé az egyik
tányért.
– Nagyon közvetlennek tűnik a viszonyod Cosimó– val – mondta Eveline
-, de Dante Falconéval is. – Kihalászott a villájával egy nagy garnélarákot.
– Azt próbálod elérni, hogy féltékenyek legyenek egymásra?
A szavait vádló éllel ejtette ki, amivel azonnal sikerült felbosszantania.
– Nem értem, miről beszélsz!
– Ugye tudod, hogy Cosimo csak a pénzedre hajt?
– Cosimo nem érdekel engem ügy. Figyelj rám, Eveline, szerettem volna
már egy ideje beszélni veled valamiről, de nem voltál otthon, amikor
elmentem hozzád látogatóba.
– Csak nem hiszed, hogy egész nap otthon rostokolok, és azt várom, hogy
neked mikor alkalmas megejteni egy látogatást?
A szememre szorítottam az ujjaimat ingerültségemben.
 – Fel tudnánk hagyni a civakodással egy pillanatra? Fontos ügyben
szeretnék beszélni veled.
Eveline felsóhajtott.
– El sem tudom képzelni, mi lehet olyan...
– Akkor hallgass egy pillanatra, hogy elmondhassam! – Mély levegőt
vettem. – Felkértem Cosimót, hogy hozzon létre egy vagyonkezelői alapot
Carlo és Rosetta javára. Szeretném, ha Carlo egyetemre tudna járni, ha
lesznek ilyen tervei, és Rosettának is ugyanakkora összeg áll majd a
rendelkezésére, amint eléri a nagykorúságát. Nem szeretném, hogy úgy
érezze, hogy az anyagi biztonságért cserébe házasságot kell kötnie. Az
alapba fektetett összeg segíteni fogja benne, hogy bizonyos fokig anyagilag
független lehessen, akár egyetemre is járhat, amennyiben szeretne, vagy
alapíthat belőle egy vállalkozást. Szeretném, ha önállóan tudna dönteni az
életéről.
Eveline-nek vörösre gyúlt az arca.
– Majdnem megtaláltam Sofiat, nagyon közel jártam hozzá... – Reszketett
az ajkam. – Valószínűleg ahhoz már túl késő, hogy rajta segítsek, de azzal
még nem késtem el, hogy támogassam a te gyermekeidet, hogy
elindulhassanak az életükben.
Eveline ökölbe szorította a kezét, de olyan szorosan, hogy az ujjpercei
elfehéredtek.
– Olyan könnyű neked... Itt élsz ebben a hatalmas Palazzoban, és játszod
a bőkezű dámát. Én nem voltam ilyen szerencsés, és borzasztóan fáj
megélnem, hogy te olyan helyzetben vagy, hogy megadhatod a
gyermekeimnek, amire szükségük van, míg én...
Dante lépett hozzánk, mindkét kezében egy pohár bort tartott.
– Üdvözlöm, Eveline. Csatlakozhatom önökhöz?
– Már éppen indulni készültem – felelte a nővérem, és felállt.
 Nem pillantott vissza, amikor utána szóltam.
– Valami baj van? – nyújtotta át Dante az egyik pohár bort.
– Ugyanaz, mint mindig.
Miért nem képes a nővérem kedves lenni, csak most az egyszer legalább?
Enni kezdtem, de alig figyeltem oda rá, hogy milyen falatot teszek a
számba.
Dante elcsent egy darab süteményt a tányéromról.
– Megkértem Alfiót, hogy holnap jöjjön el a szállodába, hogy
elbeszélgessünk egy irodai munkalehetőségről a számára.
– Ez nagyszerű!
– De hogy még ennél is nagyszerűbb hírt mondjak, a vendégek
odavannak a fényképeiért, és nem győzik felírni a nevüket az album–
előrendelési ívekre – mondta.
Letettem a tányérra a villámat.
– Muszáj odamennem beszélgetni velük.
Dante karon fogott, és együtt indultunk el társalogni a vendégekkel.
***
Késő délután volt, fájt a fejem, és émelyegtem, mire az utolsó vendég is
távozott. A szállodai személyzet összepakolta a rendezvényre kölcsönadott
porcelánedényeket és üvegpoharakat, aztán Valentina és Caterina
eltakarították a rendetlenséget.
Daniéval kettesben elvonultunk a szalonba Egy-egy pohár borral.
– Nos – szólalt meg -, ez jól sikerült, nem igaz?
– Sok vendég vásárolt a bekeretezett fényképekből vagy adott le
előrendelést a velencei albumokra – feleltem -, és Alfio azt mondta, hogy
több helyi kisvállalkozás is megszólította a rokkant háborús veteránok
foglalkoztatásával kapcsolatban. – Belekortyoltam a borba, de letettem a
kezemből a poharat, mert hirtelen kellemetlenül savasnak éreztem az italtól
a gyomrom. – A mai nap eseménye azokra a csodálatos rendezvényekre
emlékeztetett, amelyeket a nagynéném és a nagybátyám tartottak annak
idején. A palazzo ismét megtelt élettel, pontosan úgy, ahogyan azokból az
időkből emlékszem rá.
– Ugye? Én is így gondolom.
– Lavinia néni repesett volna az örömtől.
– Ez volt az egyik ok, amiért úgy döntött, hogy eladja nekem – mondta
Dante. – Gyűlölte a gondolatot, hogy a Palazzo degli Angeli olyanná
váljon, mint egy mauzóleum. És folyton arra kell gondolnom, hogy milyen
csodálatos szálloda válna belőle – tette hozzá. – A Hotel Fal– conénak
ugyan tágas az előcsarnoka, de az itteni elegáns szalonban nyugalmasan el
tudnának vonulni a vendégek a recepción zajló folyamatos nyüzsgés elől. A
bálterem tökéletesen alkalmas lenne esküvői fogadások lebonyolítására, az
ebédlőben pedig zártkörű eseményeknek is helyszínt biztosíthatnánk
csatornára néző kilátással kisebb családi ünnepekre. És akkor a kertről még
nem is beszéltem...
Néhány percen keresztül némán hallgattam az áradozását a terveiről. Az
elképedésem nőttön– nőtt, és rettenetes hányinger fogott el.
– Dante, kérem, hagyja abba!
Lelkes fecsegését mintha elvágták volna.
– Cosimo egyfolytában arról papol, hogy csak a javamat akarja –
mondtam -, de állandóan azzal traktál, hogy adjam el neki a Palazzot,
mielőtt elnyeli a lagúna. Eveline úgy számított, hogy az övé lesz a ház,
úgyhogy most engem gyűlöl azért, mert Lavinia néni kizárta őt az
örökségből. Most meg azt kell látnom, hogy maga már azt tervezgeti, hogy
hogyan terjessze ki a hotelbirodalmát a Palazzomba, amikor még el sem
döntöttem, hogy el akarom-e adni.
– Phoebe...
 – Nem, hadd fejezzem be! Lehet, hogy végül nem marad más
választásom, mint elmenni, ha kiderül, hogy az épület állapota valóban
annyira súlyos, hogy nem lehet helyrehozni, de nagyon megszerettem ezt a
házat, és már a távozás gondolatától is rosszul vagyok. – Arról nem is
beszélve, hogy a londoni magányos életembe való visszatéréstől is irtóztam.
– Mindenki meg van róla győződve, hogy jobban tudja nálam, hogy mi a jó
nekem, de ettől a ponttól kezdve nem vagyok hajlandó megengedni
senkinek, még magának sem, Dante, hogy rám erőszakolja az otthonom
eladását.
Zavartan pislogott, és látszott, hogy a szavaim teljesen leforrázták.
– Nagyon sajnálom – mondta. – Nem az volt a szándékom, hogy úgy
érezze, rá akarom kényszeríteni az eladásra. Csak megpróbáltam
érzékeltetni, hogy milyen őszinte vágy vezérel abban, hogy támogassam önt
a palazzo megmentésére irányuló szándékában. A Contessához hasonlóan
nekem is az volt a véleményem, hogy a Palazzohoz az méltó, ha sokak
örömét tudja szolgálni. – Letette a félig még teli borospoharát az asztalra. –
Elnézését kérem. Nem tartom fel tovább.
– Dante...
– Kérem, bocsásson meg, ha túlléptem egy határt. Nem zavarom többé –
és merev léptekkel kiment a szobából.
Hallottam, ahogy a bejárati ajtó erőteljesen becsapódott mögötte, bántó
csendet hagyva maga után. Sajgott a fejem és kínzóan mocorgott a
gyomrom. Nem akartam megbántani őt, különösen miután olyan
készségesen segített mindenben, de akkor is tapintatlan volt a részéről,
ahogy az otthonommal kapcsolatos terveiről hadováit. Egyszerre éreztem
magam szomorúnak és bosszúsnak, miközben visszamentem a bálterembe
az albumok elő– rendelési íveiért.
 Ekkor vettem észre, hogy az ebédlő faláról eltűnt az egyik bekeretezett
kép, az, amelyik az ismeretlen apácát ábrázolta, aki a csatorna túlpartjáról
figyelte a Palazzot.
 Huszonnyolcadik fejezet

A Daniéval való keserű szóváltásomat követően túlságosan nyomorultul

éreztem magam ahhoz, hogy vacsorázzam. Nyugovóra tértem, de ébren
hánykolódtam, és még sokáig azon tépelődtem, hogy nem reagáltam– e túl
a helyzetet. Az is elszomorított és feldühített, hogy az egyik vendégem
ellopta a hiányzó fényképet. Sem Valentina, sem Caterina nem tudták, hogy
mi történhetett vele – de hogyan lehetséges, hogy az egyik vendég eldugott
egy képet keretestül a ruhája alá, és ez nem tűnt fel senkinek? Végül
elnyomott az álom, miközben azt latolgattam, hogy talán Dante egyik
embere vihette ki a fotót az egyik ládában, amelyekben a porcelánedényeket
szállították.
Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy csikar a hasam. Hányingerem
volt és verejtékezett a homlokom. Ereztem, hogy felfordul a gyomrom,
rohantam a fürdőszobába. Egy igencsak kellemetlen közjátékot követően
visszamásztam az ágyamba, és mélyen bebújtam a takaróm alá. Az
émelygésem még ekkor sem múlt el, és még jó néhányszor meglátogattam a
fürdőszobát, míg hajnalban újra álomba nem szenderültem.
Már kora délutánra járt az idő, amikor karikás szemmel lecaplattam a
lépcsőn.
Valentinát sehol sem találtam, de Caterina a konyhában volt.
– Kér valamit? – kérdezte.
Elfintorodtam, és megráztam a fejem.
– Csupán egy csésze borsmentateát.
A lány végigmért a mogyoróbarna szemével.
– Rosszul érzi magát, Signora Wyndham?
 – Éjszaka rosszullét gyötört.
– Valentinát is. Ezért maradt ágyban. – Caterina feltette a vízforralót a
tűzhelyre. – Elkészítem önnek a teát.
Felvettem a postát az előszobái asztalkáról, és bementem vele a szalonba.
Kelletlenül végignéztem a címzéseket. Érkezett néhány pár szavas
köszönőlevél, amelyekben a vendéglátásért hálálkodtak és a fényképészeti
tehetségemet dicsérték. Signora Argento hálás szavakkal köszönte meg
nekem mint a fogadás háziasszonyának, hogy megszerveztem az eseményt.
Arról is beszámolt, hogy Alfio annyira izgult a megbeszélése miatt Signor
Falconéval, hogy rosszullét kínozta, mintha elcsapta volna a gyomrát.
Elgondolkodva tettem le a levelét. Lehetséges lenne, hogy ételmérgezést
kaptunk?
Kihörpintettem a borsmentateát, aztán felmentem az emeletre, és
bekopogtattam Valentina szobájának ajtaján. Egy elhaló hang válaszolt,
mire kinyitottam az ajtót.
– Még mindig rosszul érzed magad, Valentina?
Holtsápadt volt az arca, a szeme alatt táskák gyűltek.
– Majd megpusztultam, olyan rosszul voltam! – a kócos hajába túrt a
kezével.
– Ettél a tengeri fogásokból a tegnapi összejövetelen? – kérdeztem.
Máshogy fordult az ágyban, de nem nézett rám.
– Olyan sok maradék volt – motyogta. – Nem szeretem kidobni az ételt,
úgyhogy ettem egy keveset.
– Hát Jacopo?
Valentina megvonta a vállát.
– Egy darabig émelygett egy kicsit, de ő csak pár fala tot evett.
– Én is rosszul voltam, és az egyik vendég is – mondtam. – Úgy hiszem,
valamelyik kagyló vagy rákféleség lehetett a ludas. Jobb, ha mielőbb szólok
Signor Falconénak, hogy idejében panaszt tudjon tenni a halkereskedőnél.
Nem örültem neki, hogy az előző délutáni összeszólalkozásunkat
követően ilyen hamar fel kellett keresnem Dantét, de muszáj volt
értesítenem a helyzetről.
Amikor besétáltam a szálloda előcsarnokába, arra lettem figyelmes, hogy
valaki ingerülten ordibál. Megláttam Cosimót, ahogy az öklével veri a
recepcióspultot, és Signor Fortinival, a szálloda ügyvezetőjével kiabál, aki í
mindent megpróbált elkövetni, hogy lecsillapítsa.
A vendégek kíváncsian figyelték a jelenetet, egyesek csoportokba
verődve susmorogtak, mások rosszallóan pillantgattak fel az újságjaik
felett.
– Követelem, hogy hívja ide Falconét! – üvöltötte Cosimo.
– Kérem, Signore...
– Most azonnal!
Kinyílt az irodahelyiség ajtaja, és Dante lépett ki rajta.
– Mi a baj?
Megpillantotta Cosimót, és megtorpant.
– A nővérem alig él! – őrjöngött Cosimo. – Az ételek, amelyekért maga
felelt tegnap a Palazzo degli Angeliben, romlottak voltak, és kis híján
halálra mérgezték őt. Csak a jóisten tudja, miféle mocsok lehet a szállodája
konyháján, ha ilyen beteg lett az ételeitől!
– Fáradjon be az irodámba, Signor Benedetti – szólalt meg Dante. –
Beszéljük át nyugodtan a dolgot egy kávé mellett.
– Csak nem gondolja, hogy bármit, ami a konyhájából származik,
hajlandó lennék a számba venni? – Köpött egyet. – Majd akkor fordulok
önhöz, ha kockára szeretném tenni az életem – fintorította el az ajkát
megvetően.
Átverekedtem magam a veszekedés hangjaira összegyűlt kisebb tömegen.
 – Cosimo – szóltam közbe -, rendbe jön Lívia?
A férfi a tenyerébe temette az arcát, és hangosan felzokogott.
– Élet– halál közt lebeg. Csak azt tudom biztosan, hogy rettenetesen
szenved. Nem sokkal azután, hogy evett a Falcone által szállított ételekből,
súlyosan megbetegedett. Hívtam hozzá orvost, és egész éjszaka mellette
virrasztottam.
– Biztosíthatom róla – szólt közbe Dante -, hogy a konyhánk
makulátlanul tiszta. Ha kívánja, megtekintheti...
– Azt hiszem, valamelyik kagylóval vagy rákfélével lehetett probléma,
Dante – mondtam. – Valentina, Jacopo, Alfio és én is rosszul voltunk.
– Még négy ember lebetegedett? – Cosimo ekkor hátrafordult, és az
összegyűlt tömeget szólította meg. – Hallják ezt? Úgy hullanak az
áldozatok, mint a legyek! A jó ég tudja, hányán lesznek még, vagy hogy
egyáltalán túlélik– e. Esedezem mindannyiukhoz, tartsák távol magukat a
Hotel Falconétól, ha fontosnak tartják az egészségüket!
Dante arca elfehéredett, és Cosimóhoz lépett.
– Elég volt! Kérem, jöjjön be az irodámba, hogy civilizált emberekhez
méltón beszélhessünk egymással.
– Az én– hallgatásomat nem lehet megvásárolni – felelte Cosimo
fölényesen. – És addig nem nyugszom, amíg egész Velencében meg nem
tudja mindenki, hogy milyen kockázattal jár a maga szállodájában étkezni.
– Hamarosan hallani fog az ügyvédeim felől, ha valóban szándékában áll
kitartani az efféle aljas és alaptalan rágalmak terjesztése mellett.
– Maga is hallani fog még felőlem, de most vissza kell térnem a nővérem
betegágyához. – Cosimo megfogta a kezem. – Jöjjön, kedvesem. Muszáj
pihennie, hogy helyreálljon az egészsége.
Dante elképedve bámult összekulcsolt kezünkre, és megfeszült az arca.
– Kérem, én nem tartóztatom – mondta.
 – Dante... – rebegtem.
– Nem tartóztatom egyikőjüket sem.
Felzaklatott a villámló tekintete, és ingerelt, hogy Cosimo úgy
viselkedett, mintha közeli viszonyban állnánk egymással. Zavaromban nem
sikerült kiszakítanom a kezem a szorításából, mielőtt Dante elfordította
rólunk az arcát. Belépett az irodája ajtaján, és az ajtó hangos csattanással
bezáródott utána.
Földbe gyökerezett a lábam, és azon tanakodtam, utánamenjek– e.
Az igazgató visszaterelte a vendégeket a foteljeikbe, és ajándék italokkal
kínálgatta őket, miközben Cosimo ismét megfogta a kezemet, és elhúzott
magával.
Leráztam magamról.
– Eresszen el! Feltétlenül szükséges volt ilyen jelenetet rendeznie Dante
vendégei szeme láttára? – kérdeztem. – Az efféle megjegyzések rengeteget
árthatnak egy szálloda jó hírének,
Cosimo megdörzsölte az orrát.
– Egész éjjel ébren virrasztottam, és rettegtem, hogy a nővérem meghal.
Talán kissé elragadtattam magam, de muszáj volt felhívnom a
szállodavendégek figyelmét a veszélyre.
– Azt hiszem, hogy a kagylók vagy valamelyik rákféle okozta a bajt,
amelyek nem a szálloda szokásos beszállítójától származtak, és nem az
általános higiénia hiánya.
– Ebben nem lehetünk biztosak, köztudott, hogy a szállodák konyhái
piszkosak. – A hangja megenyhült. – Jobban van, Phoebe?
– Szerencsére nem ettem sokat az ételekből.
Visszaemlékeztem Lívia púposra pakolt tányérjára, és eszembe jutott
Cosimo megjegyzése a nővére rossz emésztéséről. Ennek fényében talán is
volt olyan meglepő, hogy ennyire lebetegedett, miután olyan falánk módra
evett.
Lementünk az alsó szintre.
– Bocsánatáért esedezem, ha megharagítottam. – Megköszörülte a torkát.
– Olyan nehéz csöndben maradnom, mert tudom, hogy milyen sok bajt és
kárt okozott ez az ember.
– Könnyen lehet, hogy a halkereskedő hibája volt...
– Nem erről beszélek. Phoebe, nagyon fontos nekem az ön biztonsága és
jóléte, és nehéz szó nélkül tűrnöm és figyelnem, ahogy Falcone a bűvkörébe
vonja, miközben jól tudom, hogy milyen számító és megátalkodott ember.
– Ez nem igaz! És különben is, tudok vigyázni magamra.
– Azt csak hiszi. – Nagyot sóhajtott. – Kint vár rám a gondolám.
Megígértem Líviának, hogy sietek vissza hozzá, amilyen hamar csak tudok.
– Kérem, mondja meg neki, hogy jobbulást kívánok.
– Köszönöm. Felkereshetem holnap? Ha addigra sikerül kegyednek
teljesen felépülnie, talán áthajókázhatnánk a Lidóba, és beülhetnénk egy
ebédre a Hotel des Bains-ben.
– Előbb lássuk meg, hogyan alakul Lívia állapota – feleltem.
Annyira elkeserített az egyre növekvő szakadék köztem és Dante között,
hogy képtelen voltam az ajánlott találkozóval kapcsolatban bármiféle
örömet érezni.
Cosimo kezet csókolt, és sötét szemét az arcomra szegezte.
– Akkor holnap.
Beszállt a gondolába, és integetett, miközben a csónakja beljebb siklott a
csatornába.
Amikor megfordultam, hogy visszasétáljak a palazzo vízkapuja felé,
megpillantottam valamit a part mellett. Leguggoltam, hogy megnézzem
közelebbről is, mert a csatorna vize erőteljesen hullámzott egy arra haladó
hajó miatt, és a tárgy imbolygott a víz színén. Nem mertem hinni a
szememnek, úgyhogy letérdeltem a famólóra, és kiemeltem a tárgyat a
vízből. Ekkor már nem férhetett hozzá kétség, az eltűnt fényképem volt az,
amit sebtében készítettem arról az apácáról, akit a csatorna túlpartján
láttam, miközben a fátylát fújta a szél. A kép kerete megsérült, és az elázott
nyomat kiszakadt a nedves paszpartuból. Felháborodva vettem szemügyre a
pusztítást, aztán bevittem a fényképet a sötétkamrámba, és letettem a
munkapadra.
Bementem a Palazzoba, de amikor keresztülhaladtam a halion, zajt
hallottam a dolgozószobám irányából.
Caterina az íróasztali széken állt, a könyvszekrény mellett. Az egyik
háztartásiszámla– könyvet fogta a kezében. Egy másik könyv le volt esve a
padlóra, és az oldalak szanaszét szóródtak belőle.
– Mit csinálsz, Caterina?
A lány a füle tövéig elvörösödött.
– Én csak... törölgettem a port.
– Akkor miért nincs nálad a tollseprű? Az irataimat olvasgattad?
Lekászálódott a székről, de elvesztette az egyensúlyát, és rázuhant a
szőnyegre. Odasiettem, hogy felsegítsem.
– Nem esett bajod?
Megrázta a fejét.
– Ahogy azt bizonyára Valentina is mondta neked, jobb szeretem magam
takarítani a dolgozószobámat.
Elfordította rólam a tekintetét, és a fejéhez nyúlt, hogy megigazítsa a
szobalány– főkötőjét.
Rámeredtem. Egyenes orra és hegyes álla volt. A lélegzetem is elakadt,
amikor megértettem, hogy mit jelent, amit látok. Ugyanaz a profil volt
előttem, mint amit alig pár perccel azelőtt láttam a csatorna túlpartjáról
engem figyelő apácáról készített felvételen.
Kővé dermedtem, de a szívem olyan hevesen vert, mintha ki akarna
szakadni a mellkasomból. Belenéztem Caterina dacos pillantású
mogyoróbarna szemébe – és Lorenzo szeme nézett vissza rám.
– Soha? – rebegtem. – Te vagy az?
Megrebbent az ajka.
Az örömteli felindultságtól zokogni kezdtem.
– Drága lányom, már mindenhol kerestelek! De végül te találtál meg
engem.
– Angelina mondta, hogy itt lakik, a fenséges Palazzojában.
Felé nyújtottam a karom, annyira vágytam rá, hogy végre átölelhessem
őt.
– Ne merészeljen közelebb jönni! – sziszegte.
A szavai úgy értek, mintha egy vödör jeges víz borult volna rám,
miközben az egyetlen óhajom az volt, hogy eláraszthassam őt végtelen
szeretetemmel.
– De hát...
– Ne érjen hozzám!
– Nem érted? – kérdeztem. – Én vagyok az édesanyád, Soha.
– Nem, nem az! A születésemkor eldobott magától, mint egy darab
szemetet szokás. És csupán azért, hogy megőrizhesse a jó hírét. Angelina
Vianello volt az én anyám, de... – könnybe lábadt a szeme – rá kellett
jönnöm, hogy ő sem szeretett.
– De igen! Dehogynem szeretett. A nevelőszüleid soha nem szűntek meg
szeretni téged.
– Csak pénzért cserébe viselték a gondomat, és egész életemben hazudtak
nekem. Aztán meg hagyták, hogy az a kegyeden nő elvigyen magával. –
 Soha szívet tépően jajveszékelt. – Miért nem állították meg? Ha valóban
szerettek, hogyan engedhették meg, hogy bebörtönözve senyvedjek azon a
borzalmas helyen, ahol éheztünk, fáztunk, és ahol mindennap
megaláztatásokat kellett elszenvednünk?
Szúró fájdalmat éreztem a tarkómon. A gyermekem végtelen
elhagyatottságában nem voltam ott, hogy segítsek neki.
– Angelina és Luigi nem akarták, hogy elkerülj tőlük, de nem volt joguk
maguknál tartani téged. A nő, aki magával vitt, a nagyanyád volt.
Soha olyan mély levegőt vett, hogy megremegett a mellkasa.
– A rokonom? De hiszen gyűlölt engem. Azt mondta, szenvednem kell,
hogy engesztelést nyerhessek az anyám bűneiért. És én szenvedtem is –
zokogta. – Minden egyes nap megaláztak, és nyomorúságban éltem, csupán
azért, mert ön eltaszított magától.
– O, drága egyetlenem!
Visszanyeltem a könnyeimet. A saját szenvedéseim a közelébe sem értek
a lányom által kiállt kínoknak.
– Azért jelentkeztem munkára a szállodában, hogy a közelében lehessek.
Elöntött a gyengédség.
– Édesem, megígérem, hogy mindent el fogok követni, hogy jóvá tegyem
mindezeket neked. Miért nem árultad el hamarabb, hogy ki vagy? Az
egyetlen vágyam, hogy boldognak lássalak.
– Boldognak? – kérdezte. – Én már soha többé nem leszek boldog. Nem
akarok itt lenni magával, de tudtam, hogy addig nem lesz nyugtom, amíg
meg nem nézem magamnak a saját szememmel. Muszáj volt látnom, hogy
milyen lehet az a rettenetes nőszemély, aki képes magára hagyni a saját
védtelen kisbabáját. Hogy tehette?
– Nem én hagytalak el! Elvettek tőlem. És semmi másra nem vágyom
annyira, mint hogy mostantól mellettem légy.
 – Tanúja voltam, hogy miként adja a nagyságos asszonyt itt, ebben a
maga Palazzojában. Semmi jelét nem láttam, hogy bűntudatot erezne az
erkölcstelen múltja felett vagy megbánást a kisbaba miatt, akit elhagyott.
Láttam, ahogy a bőkezű háziasszony szerepében tetszelegve jótékonykodik
a rokkant katonákkal. – Gúnyosan felnevetett. – De én tudom, hogy milyen
valójában. – Rám mutatott az ujjával. – Gálád és önző nőszemély, akiben
egy szemernyi részvét sem lakozik, még a saját gyermeke iránt sem.
– Tévedésben vagy! Nagyon nagy tévedésben.
Soha a fülére szorította a kezét.
– Nem akarok több hazugságot hallani! – sikoltotta. – Nem bírom már
elviselni. Bárcsak meghalnék!
– Figyelj rám...
Az arca eltorzult a gyűlölettől. Kinyújtott kézzel felém rohant, és
meglökte a mellkasom.
Megtántorodtam, és keresztülestem a földre dőlt széken. Soha kivágtatott
az ajtón át a hallba.
Feltápászkodtam, és utánaszaladtam, kettesével szedve a lépcsőfokokat,
aztán követtem őt a kertbe. A hátsó kertkapu az arcomba csapódott, amikor
odaértem. A kilincs után nyúltam, de az a kezemben maradt. Többször
egymás után nagy erővel belerúgtam a kapuba, de nem mozdult.
A lányom rohanó lépteinek zaja elhalt a sikátorban.
 Huszonkilencedik fejezet

Beszaladtam a házba, és Valentináért kiáltottam.

Még mindig a pongyolájában volt, de többszöri szólongatásra előjött.
– Caterinával volt egy kis félreértésünk – mondtam. – Nagyon feldúlta az
eset, és elrohant, úgyhogy utánamegyek, hogy megkeressem.
– Félreértésük?
Rövid tanakodás után így válaszoltam,
– Megláttam, amint a dolgozószobámban kutakodik az irataim között.
Mérges lettem.
Valentina megvonta a vállát, és bólintott.
– Észrevettem, hogy nagyon sokat kérdezősködik magáról és a
Palazzoról. Mindenre kíváncsi.
– Ha visszajön, megpróbálod rábírni, hogy maradjon itt? – Vettem egy
mély levegőt. Mi lesz, ha nem láthatom többé Sofiat? Akkor soha nem lesz
alkalmam elmagyarázni neki, hogy én ugyanúgy áldozata vagyok ennek a
helyzetnek, mint ő. – Jól vagy már annyira, hogy átmenj a szállodába, és
beszélj Signor Falconéval, hátha oda menne vissza?
Valentina bólintott.
– És szólj Jacopónak, hogy javítsa meg a kertkaput. Már többször kértem,
hogy csavarozza meg azt a kilincset.
Kiszaladtam a Palazzoból, és végigcikáztam a város utcáin és sikátorain.
A rettegéstől összeszorult a gyomrom, és úgy éreztem, mintha egy tégla
rekedt volna a hasamban. Visszaemlékeztem, hogy milyen erőteljesen éltem
meg az érzelmeimet, amikor annyi idős voltam, mint most Sofia. Olyan
felindultsággal beszélt, hogy attól féltem, képes lehet ártani magának.
 Minden híd közepén megálltam egy pillanatra, sietősen körülkémleltem a
környező csatornákban és sikátorokban, hátha megpillantom valahol Sofiat,
aztán rohantam a következő utca felé. Sajgott a lábam és szúrt az oldalam.
Szélsebesen beszaladtam a vasútállomásra, hogy megkérdezzem a
pénztárban, adtak– e el jegyet egy fiatal lánynak.
Később szólongatni kezdtem a járókelőket a piazza di San Marcón, hogy
látták– e őt. Ijedten visszahőköltek tőlem az emberek, mintha a
kétségbeesésem valamilyen ragályos kórság volna. Benyitottam a
templomokba és az üzletekbe, és végigfutottam az utcai piacokon, de a
lányomnak nyomát sem láttam sehol.
Amikor besötétedett, leroskadtam a lépcsősorra a Rialto híd lábánál.
Kimerültségemben és csüggedésemben a kezembe temettem az arcomat, és
zokogásban törtem ki. Az egyetlen vágyam az volt, hogy elnyerjem Sofia
bocsánatát, és végre közel kerüljünk egymáshoz.
Végül is feltápászkodtam, és felhólyagosodott lábbal hazabicegtem.
Valentina minden bizonnyal az ablakból figyelhette az érkezésemet, mert
amikor odaértem a Palazzohoz, azonnal kitárult előttem a bejárati ajtó.
Betámogatott a szalonba, sűrű dorgálások és aggodalmaskodó
megjegyzések közepette. Leültetett, és elsietett egy csésze meleg
csibelevesért.
Lehúztam a cipőt a lábamról, és lehunytam a szemem, de képtelen voltam
nem Sofia gyűlölettől villámló szemére gondolni. Abban a pillanatban
hallottam, ahogy nyílik az ajtó. Arra számítva, hogy Valentina tért vissza,
felnyitottam a szemem, de Dante állt előttem.
– Caterina biztonságban van – mondta.
A megkönnyebbüléstől sírva fakadtam.
– Hála a Jóistennek! Mindenfelé kerestem őt, az egész városban. Kérem,
üljön le, és mondja el részletesen, hogy van.
 – Inkább állva maradnék – felelte Dante. Hólyagos lábamra és szakadt
harisnyámra pillantott, és olyan kemények voltak az arcvonásai, mintha
gránitból faragták volna őket. – Enzo az új épület hátsó részében dolgozott,
amikor látta Caterinát végigrohanni a sikátoron. Erezte, hogy valami
komoly baj van, úgyhogy utánaszaladt. Ezer szerencse, hogy így döntött,
mert a leány a csatornába vetette magát.
A szavai letaglóztak. Felpattantam, de nem jött ki hang a torkomon. A
félelmeim beigazolódtak.
– Enzo kihúzta a vízből, és behozta a szállodába – folytatta Dante. –
Szerencsére jól van, legalábbis amennyire ez lehetséges, azok után, hogy
lenyelt egy vödörnyi csatornavizet. Teljesen magánkívül volt. A
házvezetőnő lefektette, én pedig orvost hívtam hozzá. Fizikailag várhatóan
rendbe fog jönni, de a mentális állapota aggodalomra ad okot. Elrendeltem,
hogy egy szobalány állandóan maradjon mellette.
Szédülés fogott el, úgyhogy visszarogytam a székre.
– Odaülhetek mellé én is?
– A jelen körülmények között ez nem túl jó ötlet, nem gondolja? – Olyan
kimért volt a hangja, hogy összerezzentem. – Mi történt, amitől ennyire
kétségbeesett? – kérdezte.
A karomat védekezőn összefontam a mellkasom előtt.
– A dolgozószobámban találtam rá, a magánirataim között. – Hogyan
mondhatnám el neki a teljes igazságot? Addig biztosan nem, amíg ilyen
megvető pillantással néz rám. – Dühös voltam – tettem hozzá -, és ő
elszaladt.
– Dühös volt? Ennyit tud mondani?
Nem válaszoltam, és magamban azon töprengtem, elmondjak– e neki
mindent, de aztán némán bólintottam.
 – Caterina szorgalmas és lelkiismeretes leány. Nagyon kegyetlenül
beszélhetett vele, ha nem látott más kiutat, mint hogy a vízbe ölje magát.
Úgy küzdött Enzóval, mint egy megvadult macska, amikor megpróbálta
kihúzni őt a csatornából.
– Úgy tudom, hogy valami más is aggasztotta Caterinát – feleltem. – Bár
elképzelhető, hogy a haragom fokozta az elkeseredettségét.
– A történtek után természetesen, ahogyan azt bizonyára ön is belátja, a
lány érzelmi állapota túlságosan törékeny ahhoz, hogy visszatérhessen az
ön alkalmazásába. – Lesújtó tekintettel mért végig. – És külön figyelmet
fogok rá fordítani, hogy megvédelmezzem őt a látogatóktól, bárkitől,
hacsak ő úgy nem dönt, hogy látni kívánja őket.
Égett az arcom a szégyentől, mert értettem, hogy engem hibáztat.
– Nem állt szándékomban bántani őt – tiltakoztam. – Éppen ellenkezőleg.
– Sajnos akár szándékában állt, akár nem, az eredmény ugyanaz. Meg
kell vallanom, megdöbbentett, hogy milyen lobbanékony az ön
vérmérséklete. Jó vélemény alakult ki bennem önről, de most már értem,
hogy miért támadt szakadék ön és a családja között.
Az ajtó felé indult.
– Dante!
A homlokát ráncolva visszafordult.
– Ne haragudjon, ha azt a benyomást keltettem önben, hogy
egyértelműen szándékomban áll eladni a Palazzot – mondtam -, és tudom,
hogy önnek költségébe került a felmérés. Rettenetesen éreztem magam,
amikor úgy lehordtam önt, de egyelőre még nem döntöttem. És Cosimo
Benedettivel kapcsolatban is szeretnék elnézést kérni...
Elfordult, olyan pillantással, mintha rám sem bírna nézni.
– Ne hozzon kínos helyzetbe se engem, se önmagát. Hogy mit csinál
vagy mit nem csinál a Palazzo-jával, ahhoz nekem semmi közöm, ahogy ezt
ön is tökéletesen világossá tette a számomra. És ugyanez áll a magánéletére
is.
– Cosimónak nem lett volna szabad ilyen felfordulást okoznia a
szállodájában.
– Ahhoz túl késő, hogy elnézést kérjen a nevében. A szállodám jó hírén
már csorba esett.
Kiviharzott az ajtón, és majdnem felborította Valentinát, aki a kezében
egy tálca levessel lépett a szobába.
***
Alig jött álom a szememre. Sajgott a szívem, hiszen tudtam, hogy Sofia
gyötrelmek és kétségek közt vergődve egy épülettel arrébb fekszik az
ágyában. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy az egyetlen leányom inkább
vízbe fojtotta volna magát, mint hogy együtt éljen a kínzó tudattal, hogy –
ahogyan azt ő képzelte – elhagytam őt.
A sötétség órái alatt rabul ejtettek a keserű gondolatok.
Visszaemlékeztem, hogy Lorenzo milyen józan előrelátás ról tett tanúságot,
amikor figyelmeztetett, hogy Sofia talán nem szívesen veszi majd, hogy
megjelenünk az életében.
Kora hajnalban lementem az alsó szintre, hogy főzzek egy gyógyteát, de
a kazánban kialudt a tűz. Egy takaróba burkolództam, összekucorodtam a
szalon ablakában, és vártam, hogy felkeljen a nap. Ha egyáltalán volt még
rá egy szemernyi esély, hogy közelebb kerülhessek Sofiához, az csak
óvatosan és lassan sikerülhet. Muszáj volt belátnom, hogy bár ugyanaz a
vér folyt az ereinkben, nem voltak közös emlékeink és közös életünk,
amelyek egy szeretetteljes anya– lánya viszony alapját képezhették volna.
Világosodni kezdett az ég, és elbűvölten néztem a napfelkeltét. A
gyönyörű hajnali fények látványa elzsongította a fájdalmamat. Amikor a
vízi forgalom is megindult a csatornán, felkeltem. Ideje volt szembenéznem
a valósággal.
***
Később, amikor egy csésze erős kávétól némileg magamhoz tértem,
eszembe jutott Cosimo ebédmeghívása, csakhogy jelenleg más nem tudott
foglalkoztatni, mint hogy meglássam, vajon hajlandó– e szóba állni velem
Sofia.
Türelmetlenül megvártam a délelőttöt, hogy nyugodtan kialudhassa
magát, aztán átmentem a Hotel Falconéba.
Dante a recepciónál állt, és az igazgatóval beszélgetett, amikor odaértem.
Felpillantott, és ösztönös mozdulattal hátrált egy lépést, amikor meglátott.
– Azért jöttem, hogy megtudakoljam, Caterina jobban érzi– e magát –
szóltam.
– Nehéz éjszakája volt. A házvezetőnő adott neki az orvos által felírt
altatószerből.
Nem nézett a szemembe.
– Beszélhetnék vele, amikor felébred? Szeretnék bocsánatot kérni, amiért
felzaklattam őt.
– Erre nem tudok válaszolni. A nap nagy részét valószínűleg átalussza.
Tudatom majd önnel, hogy hajlandó– e találkozni magával. Most pedig, ha
megbocsát... – azzal bement az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót.
A megaláztatástól égő arccal visszaindultam a palazzo felé.

***
Nekiültem, hogy megfogalmazzak egy levelet Sofianak, de négy
piszkozatot hajítottam a papírkosárba. Azt hittem, könnyebb lesz írásban
elmagyaráznom, hogy mi történt a születésekor, de nem volt az. Muszáj
volna személyesen beszélnem vele, és megpróbálnom elnyerni a bizalmát.
 írtam Lorenzónak, hogy értesítsem Sofia megtalálásáról és arról, hogy
olyan sok düh és keserűség gyülemlett fel benne, hogy megpróbálta vízbe
fojtani magát. ígértem, hogy újra írok, ha jobb hírrel tudok szolgálni.
Éppen lezártam a borítékot, amikor beállított Cosimo daliás öltözetben,
kezében egy hatalmas bokrétával.
Beletemettem az arcom a mámorító illatfelhőt árasztó virágokba.
– Milyen szépek. Livia jobban érzi magát mára?
– Javul az állapota, de továbbra is nagyon gyenge. Fal– conéval még nem
végeztem ez ügyben.
– Nem gondolom, hogy őt kellene hibáztatnia ezért – jegyeztem meg.
– Ez erősen vitatható. – Lesimította a haját. – Maga még mindig nagyon
sápadt. Mit szólna egy kis kiruccanáshoz a Hotel des Bains– be egy ebédre?
– Nem hiszem, hogy...
-igazán kellemes időnk van, és egy hajókirándulás keresztül a lagúnán jót
fog tenni magának – vágott közbe. – Ebéd után pedig sétálhatnánk a
tengerparton.
– Kedves magától, de jelenleg egyáltalán nem érzek erőt magamban
ahhoz, hogy kimozduljak.
Csalódottan nézett rám.
– Milyen kár! Esetleg egy másik alkalommal? Beleegyezően bólintottam.
– A mai nap hátralevő részében becsomagolom a fénykép nyomatókat,
amelyeket eladtam a fogadáson, hogy Jacopo kikézbesíthesse őket.
– Mondtam már, hogy mennyire lenyűgöztek a fényképei? – Elismerő
pillantást vetett rám. – Be kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy
kegyed csinos hölgy létére ilyen tehetséges fotós lehet. Az ilyesféle munka
nyilván magas szintű technikai hozzáértést követel, nemdebár.
– Kitartó elszántsággal fejlesztettem a képességeimet – válaszoltam, és
próbáltam elereszteni a fülem mellett a leereszkedő megjegyzését.
 – Izgalmas lenne látni a sötétkamráját. Esetleg megkérhetem, hogy
megmutassa?
– Ha valóban érdekli – feleltem.
Legalább addig is telik az idő, gondoltam. Hiszen csak később értesítenek
arról, hogy Soha hajlandó– e beszélni velem.
Lekísértem a portego irányába Cosimót, kinyitottam a sötétkamra ajtaját,
és hátraléptem, hogy előreengedjem őt.
Visszafordult, és az egyik kezével befogta az orrát.
– Milyen átható idebenn a vegyszerszag! Nem árt önnek, hogy ilyen
levegőben dolgozik?
Felkapcsoltam a villanyt, és a földbe gyökerezett a lábam. A takarosán
elrendezett előhívótálcáim ripityára törve hevertek a padlón, az új
mosogatót kitépték a falból, és ömlött a víz a vezetékből. Az asztalt és a
munkapadot feldöntötték, és az egész kaotikus rendetlenség tetején úszott a
tűzkosárból kihullott hamu. Elképedve olvastam a feketére festett falra
krétával felfirkált szavakat.

MENJEN EL VELENCÉBŐL!

Cosimo rezzenéstelen arccal nézett végig a helyiségen.

– Te jószagú ég! Felteszem, nem önt ragadta el így az indulat.
Megráztam a fejem, de nem jött szó a számra.
Átléptem a sérült vezetékből kiömlött víztócsán, és keresztüllépdeltem az
előhívótálcák, kifolyt vegyszerek, átázott nyomatpapírok és hasadt
fabútorok romjain.
– Minden tönkrement! – a szám elé kaptam a kezem.
A legjobban az nyugtalanított az egészben, hogy a rombolás, úgy látszott,
bosszúból történt. A jelek arra mutattak, hogy ezt a tettet nem találomra
követte el Egy-két huligán. A falon olvasható írás nyilvánvaló kísérlet volt
arra, hogy a támadóm megijesszen, és elüldözzön a városból.
Cosimo felállította a felborított tűzkosarat, majd el– fintorodott, és az
ujjait megtörölgette a zsebkendőjében.
Félrehúztam a spalettát, amit már csak az egyik zsanér tartott, hogy
megvizsgálhassam a magasan a fal tetején nyíló ablakot.
– Ezen még egy gyerek sem tudná átpréselni magát, és az ajtónak csak
egy kulcsa van, amit magamnál tartok. De hát ki lehet képes elkövetni egy
ilyen gaztettet?
Jeges rémület szorította össze a szívemet arra a gondolatra, hogy talán
Soha gyűlölhet annyira, hogy így álljon bosszút rajtam. Aztán
visszaemlékeztem, hogy a csatornából kimentett fényképet behoztam ide, a
sötétkamrába, és csupán néhány pillanattal később történt, hogy rátaláltam a
dolgozószobámban. Tehát akkor még minden a helyén volt. Később pedig
Soha nem volt olyan állapotban, hogy ekkora pusztítást tudjon okozni.
Cosimo rám kiáltott a sötétkamra sarkából.
– Phoebe, erről tud? Van itt egy ajtó.
– Megfeledkeztem róla – feleltem. – A Hotel Falcone bútorraktárába
vezet. Dante sem tudott róla, hogy ott van, de említette, hogy lehetséges,
hogy van kulcsa hozzá az irodájában.
– Akkor attól tartok, hogy ez a válasz a rejtélyre.
– Micsoda?
A falra krétával felrótt szavakra mutatott.
– Hiszen nyilvánvaló. Falconénál van az ajtó kulcsa, és el akarja önt
riasztani, hogy megkaparinthassa a Palazzot.
– De hát... – Megráztam a fejem. – Ő nem tenne ilyet! Barátok vagyunk.
Valóban barátok voltunk, még mindig?
 – Tegnap nem úgy látszott, hogy ő is barátjaként gondol önre – szúrta
közbe Cosimo. – Ne nézzen olyan bánatosan. Jöjjön csak ide!
Egyszerre szorosan a karjaiba zárva találtam magam.
– Magányos nők nehezen ismerik fel, ha egy férfi pusztán csak a saját
hasznát keresve udvarol nekik. Tudom, hogy most nem ezt akarja hallani,
de Falconénak sikerült megszédítenie a Contessát is. És most ugyanazt a
trükköt próbálja meg magával is.
– Biztos vagyok benne, hogy Lavinia nénit nem lehetett megtéveszteni
semmiféle trükkel.
Cosimo felsóhajtott.
– Én próbáltam figyelmeztetni. Arról tud, hogy rákényszerítette, vagy
lehet, hogy egyenesen megfélemlítette a szállodája mögötti házban lakó
idős hölgyet, hogy adja el neki az ingatlanját? Mindenki tudott róla, hogy a
hölgy nem akart elköltözni, aztán tessék, Falcone most nemsokára
megnyitja ott az új épületét. Semmitől sem retten vissza, még a
gyilkosságtól sem, hogy elérje a céljait.
– Gyilkosságé – ellöktem őt magamtól.
– A nagynénje szorongóvá vált. Nem volt különösebben szokatlan... egy
magányosan éldegélő hölgy egy ilyen hatalmas, ódon palotában, egyes–
egyedül.
Önkéntelenül megborzongtam.
– Helyesen teszi, ha reszket, kedvesem. A nagynénje önálló és független
hölgy volt, akárcsak kegyed, de néhány nappal azután, hogy megváltoztatta
a végrendeletét, levelet küldött nekem, amiben esedezett, hogy azonnal
jöjjek el, mert attól tart, hogy valaki behatolt a házába. Valentina és Jacopo
nem voltak otthon, úgyhogy megírta, hogy a. palazzo mögötti sikátorban
fog várni rám.
– Miért nem ment át a szállodába segítségért?
 – Valóban, nagyon sokatmondó, hogy nem így tett, nem gondolja?
– Lehetetlen, hogy Dantétól félt volna.
Cosimo megvonta a vállát.
– Akárhogy is, én iderohantam, amilyen hamar csak tudtam, és
visszakísértem a házba, de behatolót nem találtam.
– Csak képzelődött?
– Azt nem mondtam. Úgy hiszem, valaki megpróbált ráijeszteni, hogy
ezzel rákényszerítse a távozásra.
– Nem tudom elképzelni, hogy Dante...
Cosimo arrébb rúgott egy üvegszilánkot.
– Itt a bizonyíték rá a kegyed lába alatt, hogy milyen elvetemült tettekre
képes ez az ember.
Tanácstalanul végigjártattam a tekintetem a pusztításon.
– A gyilkosság sokkal komolyabb dolog ennél.
– Valóban az. ígéretet tettem, hogy másnap meglátogatom a Contessát,
hogy megbizonyosodhassam arról, hogy felépült az éjszakai riadalmát
követően. Mivel el kellett mennem a raktárépületemhez, az ott tartott
sandolomban érkeztem a Palazzohoz. A Contessával úgy beszéltük meg,
hogy kinyitja nekem a vízkaput, és tizenegy órakor találkozunk.
– És így történt?
– Amikor a Palazzohoz közeledtem, kint, a csatorna partján találtam rá.
Hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és a vízbe zuhant. Falcone ott állt
mögötte a parton.
A megdöbbenéstől a lélegzetem is elállt.
– Csak nem gondolja, hogy belökte őt?
– Nem láttam jól, de odakiáltottam neki, hogy segítsen a Contessán, én
meg közelebb eveztem, amilyen gyorsan csak tudtam. Láttam, hogy a
Contessa a vizet csapkodja, és véres a homloka. Nem bajlódtam vele, hogy
kikössem a csónakot vagy levessem a felöltőm, hanem azonnal beugrottam
utána a vízbe. Megragadtam, de annyira meg volt rémülve, hogy
megpróbált ellökni magától. Aztán Falcone is beugrott utánunk.
– Nekem azt mondta, hogy megpróbálta megmenteni őt.
– Szemenszedett hazugság! Arcul ütött, amitől annyira elképedtem, hogy
önkéntelenül is eleresztettem a Contessát. Falcone a víz alá nyomott.
Amikor ismét a víz felszíne fölé kerültem, bár fulladoztam és köhögtem a
lenyelt víztől, elég közel voltam hozzá, hogy lássam, ahogy Falcone a
Contessa fejét a víz alá tartotta. Mire visszanyertem a lélekjelenlétem, és
hozzájuk úsztam, már kiemelte őt a mólóra. – Cosimo szenvtelen arccal
beszélt. – De addigra már halott volt.
Hányingert éreztem, a számra szorítottam a kezemet.
– Lehetetlen... azt állítja, hogy a saját szemével látta, ahogy víz alá
tartotta?
– Kihívta a rendőrséget. – Cosimo összeszorította a száját. – Ügyes lépés
volt, mert ezzel elterelte magáról a gyanút. Tagadta a gyilkosságot, és
engem próbált befeketíteni. Sötét monokli keletkezett a szemem körül az
ütésétől, és nem voltak szemtanúk, akik megerősíthettek volna az
igazamban. Nem tudom, vajon lefizette– e a rendőrséget, de a végén
balesetnek ítélték a történteket. Tanakodtam, hogy továbbvigyem-e az
ügyet, de szemtanúk nélkül lehetetlenség lett volna bármit is bebizonyítani.
– Végighúzta az ujját a gallérján, mintha túlságosan szorította volna. – Most
már érti, ugye, hogy miért aggasztott annyira a Falconéhoz fűződő
barátsága, és hogy miért próbáltam óva inteni tőle?
– De hát mit nyert volna Dante azzal, ha vízbe fojtja Lavinia nénit?
Hiszen már eldöntött ügy volt, hogy eladja neki a Palazzot.
– A nagynénje elárulta nekem, hogy meggondolta magát.
– De hát miért? – kérdeztem.
 – Megijesztette valami. Ki volt a titkos behatoló a Palazzoban? –
Megvonta a vállát. – Na, azt most már maga is tisztán láthatja. Falconénak
van kulcsa, és ezen a raktárhelyiségen keresztül akkor járhatott oda és
vissza, amikor csak akart, kénye– kedve szerint. Most meg tönkretette a
sötétkamráját, hogy elüldözze önt. Ahogy mondtam, semmitől sem retten
vissza, hogy megkaparintsa ezt az épületet, még így is, hogy rothad az
alapzata.
Nem bírtam elhinni, hogy Dante képes volt meggyilkolni Lavinia nénit.
Ezek szerint minden, amit igazságnak hittem, hazugság volt. Szédülés
fogott el, egész testemben reszketni kezdtem, és cikázó fekete foltok
jelentek meg a szemem előtt.
Cosimo elkapott, amikor a térdem feladta a szolgálatot. Kitámogatott a
kertbe, és leültetett a padra. Dörzsölgetni kezdte jéghideg kezemet, és így
szólt,
– Látom, nagyon megrémült. Szólok a házvezetőnőjének, hogy
gondoskodjon magáról, aztán hívok egy vízvezeték– szerelőt, hogy elzárják
a vezetéket. Jacopo rászögelhetne néhány vastag deszkát a szállodába
vezető ajtóra, és úgy biztonságban lesz, feltéve hogy zárva tartja az összes
kaput.
– Köszönöm – rebegtem.
– Itt hagyhatom Egy-két percre, amíg szólok Valentinának?
Bólintottam, mire elsietett – még mielőtt ráeszmélhettem volna, hogy egy
csókot nyomott a homlokomra.
 Harmincadik fejezet

Valentina főzött nekem egy gyógyteát, és a lelkemre beszélt, hogy dőljek le

a kanapén, amíg meg nem szűnik a remegésem. Mint egy fogságból
szabadulni igyekvő vadállat, a gondolatok úgy cikáztak a fejemben. Dante
mindvégig hazugságokkal etetett, és a hízelgő szavaival éppúgy a
bűvkörébe vont, mint Lavinia nénit. Amikor megértette, talán mégsem neki
adom el a Palazzot, felhagyott az irántam érzett vonzalmának színlelésével.
Pedig megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem esek szerelembe
senkivel, de bolondságomban megfeledkeztem erről.
Dantéról tehát lehullott a lepel, ami alatt egy gyilkos rejtőzött, és Sofia
ebben a pillanatban nála tartózkodott. Ha képes volt ilyen pusztítást
rendezni a sötétkamrámban, mit követhetne el vele szemben, ha megtudná,
hogy a lányom? Fölegyenesedtem. Szembesíteni fogom őt Cosimo
vádjaival, de mindenekelőtt rá kell vennem, hogy hadd beszélhessek
Sofiaval, hogy visszahozhassam őt a palazzo biztonságos falai közé.
Egyenesen a Hotel Falconéba mentem. A recepciónál megszólítottam
Signor Fortinit.
– Beszélhetnék, kérem, Signor Falconéval?
Nem üdvözölt a szokásos barátságos modorában, hanem csak ennyit
felelt,
– Jelenleg nincs itt.
– Kérem, hívassa ide.
– Délutánig nem lesz bent a szállodában, de hagyott önnek egy üzenetet,
Signora Wyndham – azzal felém nyújtott egy borítékot.

Signora Wyndham!
 Caterina azt mondta, hogy semmilyen körülmények között nem szeretne
önnel beszélni. Kérem, ne próbálkozzon felvenni vele a kapcsolatot sem
személyesen, sem levél útján, mert továbbra is nagyon törékeny a
lelkiállapota. A beosztottjaim egyértelmű utasításokat kaptak arra
vonatkozóan, hogy az én kifejezett engedélyem nélkül ön többé nem léphet
be ebbe a szállodába.
Dante Falcone

Összegyűrtem a levelet, fortyogva a dühtől és a megaláztatástól. És én

még azt képzeltem, hogy szerelmes vagyok ebbe az emberbe! Emelt fejjel
lépdeltem ki a szállodából.
Visszamentem a Palazzoba, és előhívtam Jacopót.
Teli szájjal szaladt ki a konyhából.
– Merre van a rendőrőrs, Jacopo?
Lenyelte a falatot.
– A piazza San Marcón. Valami baj történt, Signora?
Némán megráztam a fejem, és felszaladtam az emeletre a kabátomért.
Odakint vaporettóra szálltam. Amikor megérkeztem a piazza di San
Marcóra, megkértem egy járókelőt, hogy adjon útbaigazítást a rendőrség
felé. Odaérve jeleztem, hogy azokkal a rendőrökkel szeretnék beszélni, akik
Lavinia néni halálakor érkeztek a helyszínre. Miután végtelennek tetsző
ideig várakoztam, beszólítottak egy irodának alig nevezhető lukba, aminek
az ajtaja mellett egy „Commissario Mázzá” feliratú névtábla függött.
Egy szikár és fáradt szemű férfi pillantott fel rám, amikor beléptem. Ő
volt Mázzá rendőrfőparancsnok.
– Signora Wyndham? Úgy hallom, Contessa Di Sebastiano a nagynénje
volt, és a halálával kapcsolatban vannak kérdései.
– Így van – feleltem. – Tavaly októberben fulladt vízbe, mielőtt
megérkeztem volna Velencébe. Kérem, mondja el, hogy pontosan mi
történt, amikor a történteket követően kihallgatta Signor Falconét és Signor
Benedettit.
Mázzá kinyitott egy dossziét, és áttekintette a tartalmát.
– A, emlékszem. Egy szállodatulajdonos, egy bizonyos Falcone hívott
minket a helyszínre. Megvádolta Benedettit a Contessa vízbe fojtásával, de
azonnal nyilvánvalónak látszott, hogy a két férfi között ellenségeskedés állt
fenn.
– Továbbra is ez a helyzet – szúrtam közbe.
– Falcone beismerte, hogy az öklével megütötte Benedetti szemét. Azt
mondta, azért tette, mert Benedetti nem elég gyorsan húzta ki a Contessát a
vízből. Falcone ezután kihozta a hölgyet a mólóra, aki addigra már halott
volt.
– És más szemtanú nem volt?
Megrázta a fejét.
– Hamarosan más hajók is érkeztek a helyszínre, de senki sem vett észre
semmi gyanúsat. A két férfit szét kellett választanunk, és mindketten a
másikat vádolták a Contessa meggyilkolásával.
– Én úgy értesültem, hogy a nagynéném véletlenül csúszott meg.
– A mólón talált nyomok erre utaltak. A hölgy fejsérülésével
összeegyeztethető vérnyom is ott volt. Megállapítottuk, hogy a véletlen
fejsérülést követően a Contessa elvesztette az eszméletét, és
következésképpen vízbe fulladt. Falcone és Benedetti, aki különben
köztiszteletben álló ügyvéd, a balesetet ürügyként használták fel arra, hogy
bajt okozzanak a másiknak.
– Értem – válaszoltam. – És biztos benne, hogy nem Signor Falcone
fojtotta vízbe a Contessát?
Commissario Mázzá vállat vont.
– Én a vizsgálat eredményét közöltem önnel, Signora.
 Hazaindultam, de továbbra is a hallottakon rágódtam. Újra és újra
eszembe jutott a Cosimo hangjából kihallatszó mély felháborodás, amikor
arról beszélt, hogy Dante hogyan fojtotta vízbe Lavinia nénit. Ráadásul
köztiszteletben álló ügyvéd volt, és ha a rendőrség nem is hitt neki, aligha
állítana valótlant egy olyan súlyos üggyel kapcsolatban, mint egy
gyilkosság.
Akárhogy is, a Dante által nekem írt rideg hangvételű levél ellenére sem
volt okom azt hinni, hogy Sofia közvetlen életveszélyben lenne mellette.
Fájdalom nyilallott a szívembe, amikor arra gondoltam, hogy jelenleg a
segítő szándékú közeledésem csak még inkább felzaklatná őt. Nem
tehettem mást, mint hogy kivárok, abban a reményben, hogy a felépülését
követően megengedi majd, hogy beszéljek vele.
Visszaérkeztem a Palazzoba., és észrevettem, hogy a sötétkamrámban
világít a lámpa, és résnyire nyitva áll az ajtó. Belül a padlót megtisztították
az üvegszilánkoktól, a vízvezetéket elzárták, a szálloda raktárába vezető
járatot pedig az ajtókeretre szögeit tölgyfa deszkákkal biztonságosan
elbarikádozták. Az üveglemezes dobozok közül több sértetlenül megúszta a
pusztítást, ezeket az asztalra tették, az egyetlen épen maradt előhívótálcával
együtt.
Az ajtó megnyikordult mögöttem, és az ajtónyílásban Jacopo tűnt fel.
– Feltakarítottam, amennyire lehetett – mondta.
– Nagyon köszönöm, hálás vagyok, hogy nem rám vár ez a szomorú
feladat – mondtam.
– Milyen értelmetlen pusztítás – csóválta a fejét. – Valentina lesúrolta a
falra írt szavakat.
Megborzongtam az emléktől.
– Legalább a fényképezőgépem és a fényképlemezeim biztonságban
voltak – mondtam. – Ez a helyiség túlságosan nedves, úgyhogy nem itt
tartottam őket. Minden más pótolható, és akkor ismét tudok majd
fényképnyomatokat készíteni.
– Hála istennek – felelte Jacopo.
Bementem a házba, ahol Valentina sietett elém.
– Több levél is érkezett, amíg odavolt – egy halom borítékot nyújtott át
nekem.
A dolgozószobámban átolvastam a leveleket. Mind a fogadás vendégeitől
érkeztek, és ételmérgezésről számoltak be. Mindegyikre külön– külön
válaszoltam, elnézést kértem, és megírtam, hogy egy ismeretlen
halkereskedő szállította az alapanyagokat. Akármilyen kellemetlen is, ami
történt, nem igazságos, hogy Dantét hibáztatták érte.
További kellemetlen kötelességem volt, hogy írjak Angelina és Luigi
Vianellónak, és tudassam velük, hogy megtaláltam Sofiat, de a lányom
annyira dühös és elkeseredett, hogy meg sem hallgatott, amikor beszélni
próbáltam neki arról, hogy nem én hagytam el őt. Megígértem, hogy
értesítem őket, ha bármilyen új fejlemény történne. Lezártam a borítékokat,
és megkértem Jacopót, hogy vigye el a leveleimet a postára.
Nyugtalanság vett rajtam erőt, úgyhogy kiültem a kertbe. Soha nem
akartam visszajönni Velencébe, de az elmúlt néhány hónapban, amit itt
töltöttem, felfedeztem, hogy van egy élő és mégis elveszett gyermekem.
Találkoztam Lorenzóval, akivel pontot tettünk régmúlt románcunk
históriájának végére. Új barátokat szereztem, beleszerettem Dantéba, és
otthonommá tettem a Palazzot. Most azonban megint minden más
fordulatot vett.
Rátaláltam Sofiara, csakhogy ő gyűlöl engem. A férfi, akibe
beleszerettem, valószínűleg gyilkos. Ha továbbra is a Palazzoban maradok,
nincs kizárva, hogy az életem veszélyben forog. És végezetül, a nyomorban
élő nővérem gyűlöl, amiért én örököltem mindent. Végtelenül magányosan
és nyomorultul éreztem magam, hiszen mindenkivel, aki kedves volt a
szívemnek, viszályban álltam. Képtelen voltam mindezt elviselni.
Valaminek változnia kellett.
És egyszerre világossá vált előttem, hogy mit kell tennem. Nem tudtam
megoldani az összes problémát, ami felgyűlt körülöttem, de végül is nincs
semmi, ami fontosabb lenne, mint a család.
***
Kellően higgadt voltam ahhoz, hogy még aludjak egyet a hirtelen hozott
döntésemre, de másnap reggelre sem gondoltam meg magam. Reggeli után
felkerekedtem a campo Santa Margherita felé. Amikor közelébe értem a
háznak, ahol Cosimo irodája volt, hirtelen kivágódott a kapu, és egy fiatal
férfi sietve kilépett rajta. Egy pillanatra megállt a lépcsőn, és zsebre vágott
egy vastag borítékot, mielőtt továbbloholt.
Meglepetten követtem a szememmel a távolodó alakot. Marco volt az,
Enzo göndör hajú segédje.
Cosimo titkárnője engedett be az ajtón, és alig néhány perccel később a
munkaadója már fogadott is az irodájában.
– Drága Phoebém! – Megcsókolta az arcomat. – Micsoda örömteli
meglepetés. Én is terveztem a mai napon meglátogatni, hogy megnézzem,
magához tért– e a tegnapi riadalma után.
– Megdöbbentő volt, ami történt – mondtam -, de legalább a
fényképezőgépem és a negatívjaimat hordozó üveglemezek nem sérültek
meg. A sötétkamra túlságosan nedves, úgyhogy nem ott tárolom őket.
– Ez egy meglepően szerencsés fordulat – felelte. – Tehát semmi sem
állhat az útjába, és mindenáron befejezi A dicsőséges Velencét? Azon
tűnődtem, vajon alábbhagy– e a lelkesedése most, hogy oly sok minden
odaveszett... és esetleg úgy dönt, hogy visszatér Londonba.
 – Még nem tudom. De addig is, amíg eldöntőm, eljöttem, hogy a
segítségét kérjem a végrendeletemmel kapcsolatban.
– Ön fiatal még – válaszolta Cosimo -, de bölcs gondolat, hogy erről is
gondoskodni szeretne. Sosem lehet tudni, hogy mi várja az embert a
következő kanyarban.
A lelki szemeim előtt megjelent, ahogy. Lavinia néni vízbe fúlt az
otthona küszöbén, és végigfutott a hátamon a hideg.
– Van valami, amit el kell önnek mondanom, mielőtt elkészítené a
dokumentumot. Igen kényes ügyről van szó – mondtam. – Szavát tudja
adni, hogy bizalmasan fogja kezelni a tényeket, amelyeket elbeszélek
önnek?
– Magától értetődik!
Nyeltem egyet.
– Az az akaratom, hogy a hagyatékomat egyenlő arányban osszák meg
Eveline és...
– A nővére? Phoebe, egészen biztos ebben?
-igen.
Kifújta a levegőt.
– Természetesen a döntés az öné. – Maga elé húzott egy papírt, és felírta
rá Eveline nevét. – És a másik örököse?
– Soha Vianello.
– És ő kicsoda?
Nem bírtam a szemébe nézni.
– Soha a lányom.
Kihullott a kezéből a toll, és hangos csattanással az asztalra esett.
– A lánya? De hiszen azt mondta, hogy a férjével nem született
gyermekük.
 – Így is volt. – Bár rettenetesen zavarban voltam, kényszerítettem
magam, hogy a szemébe nézzek. – Soha tizenhét éves, és egy fiatalkori
szerelmi kapcsolat gyümölcse. Miután a nagynéném halálát követően
visszatértem Velencébe, tudomásomra jutott, hogy a kisbabám, akiről
korábban azt mondták nekem, hogy halva született, él! Nyilván el tudja
képzelni a megrázkódtatást és a boldogságot, amit ez a felfedezés jelentett a
számomra. Úgy gondoltam, már soha többé nem lesz gyermekem.
Cosimo a tenyerébe támasztotta az arcát, és megszólalni sem bírt a
meglepetéstől. Végül vett egy mély levegőt.
– És hol van most?
– A Hotel Falconéban.
– De hát miért?
– Hosszú történet. Sofiat egy zárdába vitték, és azt követően ott élt, de
nemrég megkeresett.
Röviden elbeszéltem neki a történteket.
– Nem kívánja megismerni önt – Cosimo a homlokát ráncolta -, és ön
mégis rá akarja hagyni a vagyonát?
– Önhibáján kívül a lányom rendkívüli boldogtalanságban kellett hogy
élje az életét. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Ha megengedné,
magamhoz venném, elhalmoznám a szeretetemmel mindennap, és
gondoskodnék róla, hogy ne érhesse több bántódás. – A hangom elcsuklott,
és kotorászni kezdtem a zsebkendőm után. – Bármit megtennék érte,
bármit, hogy visszakapjam végre a lányomat.
– Édes drága Phoebe! – Cosimo megkerülte az íróasztalt, felém nyújtotta
a zsebkendőjét. – Milyen sok szenvedést okozhatott ez a helyzet kegyed
számára. – Összeszorította a száját. – Eveline tud erről?
A szavaiból együttérzést hallottam ki, de ítélkezést nem, amitől csak még
jobban potyogtak a könnyeim. Beletelt Egy-két percbe, amíg visszanyertem
az önuralmamat.
– Eveline tudott róla, hogy megszültem a gyermekem, de arról nem, hogy
életben van.
– Bizonyára őt is rendkívül meglepte a hír.
– Persze. És lenne még valami, Cosimo. Arra a szomorú döntésre
jutottam, hogy eladom a Palazzot.
Élesen beszívta a levegőt.
– Ugye nem Falconénak?
– Nem, azok után nem, amit öntől hallottam róla. Eveline és Sofia
lesznek az örököseim, de azt szeretném, hogy ők osztozzanak meg a
palazzo eladásából származó pénzösszegen is. Mindkettőjüknek nagy
szüksége lenne az anyagi segítségre. Ön említette, hogy lenne egy vevője.
Cosimo a szék karfáján dobolt az ujjaival.
-igen. Nincs más választás... – Úgy tűnt, máshol járnak a gondolatai. – A
pénzt elő kell teremteni, egy másik ingatlant el kell adni. Nem tudom,
milyen gyorsan lehet...
– Miről beszél, Cosimo?
– Ön béklyót vetett rám. Később terveztem erről beszélni, egészen más
körülmények között, de most... – Letérdelt mellém, és megfogta a kezem. –
Tudnia kell, hogy mennyire csodálom magát, Phoebe. Egészen más, mint a
többi nő, akit ismerek. Talán kissé makacs, de végtelenül okos és gyönyörű.
Bevallom, teljesen levett a lábamról. Nem áltatom magam azzal, hogy ön is
úgy szeret, mint ahogyan én szeretem magát, de a vonzalmam idővel talán
meggyőzi majd, és viszonzásra talál.
A döbbenettől és az elképedéstől bennem rekedt a hang.
– Phoebe, édes Phoebe, hozzám jön feleségül?
– Én... Cosimo – hebegtem -, erre egyáltalán nem számítottam.
...különösen ha arra gondolok, hogy csupán alig néhány perce vallottam
meg magának, hogy van egy házasságon kívül született gyermekem.
– Fiatalkori tévedés. – Megcsókolta a kezem. – Amint Sofia túljut a
kezdeti megrázkódtatáson, és megismeri magát, biztosra veszem, hogy
megszereti. És ha a feleségem lesz, én is szívesen fogadom majd őt az
otthonunkban. És ki tudja? Talán saját gyermekeink is születnek majd. –
Vágyakozó arccal nézett rám. – Úgy szeretnék egy fiút.
Felgyorsult a szívverésem. Soha nem gondoltam, hogy ilyen mély
érzelmeket táplál az irányomban. Annyira lefoglalt a Dante iránt támadt
vonzalmam, hogy soha nem néztem ilyen szemmel Cosimóra.
– Phoebe? – tekintete az arcomra szegeződött.
– De hát, Cosimo – szólaltam meg -, ha kitudódik, hogy Sofia a
szerelemgyerekem, az mindannyiunk fejére szégyent hoz.
Mellém húzta a székét, olyan közel, hogy összeért a térdünk.
– Nem feltétlenül kell hogy így legyen – felelte -, bár valószínűleg
szükség lesz egy kis füllentésre. Talán mondhatnánk azt, hogy Sofia a
gyámleánya, egy háborúban elesett barátjának a gyermeke. És jó eséllyel
nem önt fogja hibáztatni a múltban történtekért, ha biztonságos és szerető
otthonra lel nálunk.
– Nem tudom, hogy...
Megszorította a kezemet.
– Tudom, hogy nem akar elmenni a Palazzo degli Angeliből, és lenne egy
javaslatom, amivel ott maradhatna, de a pénzt is megkapná. Mi lenne, ha én
vásárolnám meg öntől a házat a korábban ajánlott áron? Én lennék a felelős
a tatarozás költségeiért, ön pedig eloszthatná az eladásból származó bevételt
Eveline és Sofia között. És utána boldogan élnénk a Palazzoban, amíg meg
nem halunk. – Felnevetett. – Hát nem látja? Ez minden problémát egy
csapásra megold.
Görcsbe rándult a gyomrom.
 – Ez az egész annyira váratlan – mondtam. – Tudatában vagyok, hogy
milyen megtisztelő az ajánlata, de időre van szükségem, hogy
átgondolhassam a javaslatát.
Cosimo mosolya elhalványult, és lehajolt, hogy ismét megcsókolja a
kezem.
Lebámultam a feje búbján fénylő sötét hajára, és megpróbáltam magam
elé képzelni, hogy milyen érzés len ne, ha ez a látvány fogadna minden
reggel ébredés után a mellettem lévő párnán.
Felpillantott rám.
– Tudom, hogy a vallomásomnak látszólag nem volt előzménye, és
ilyenformán váratlanul érte, de a megfelelő pillanatra vártam. Észrevettem,
hogy Falcone beférkőzött a szívébe, de gyanítottam, hogy előbb– utóbb
rádöbben, hogy nem az az ember, akinek ön gondolta.
– Ez valóban így van.
A felismerés rendkívül fájdalmasan ért.
– Valahányszor találkoztunk, egyre jobban magába szerettem – mondta
Cosimo. – Tudom, jobb lett volna, ha hosszabb ideig sikerül udvarolnom
önnek, de kérem, könyörgőm, Phoebe, vegye fontolóra a javaslatom. A
világ legszerencsésebb emberévé tenne, ha hozzám jönne feleségül, és
mindent elkövetnék, hogy boldoggá tegyem önt és a leányát.
Bársonybarna szeméből olyan őszinte megindultság sugárzott, hogy alig
bírtam megállni, hogy meg ne essen rajta a szívem.
– Gondolkodási időre van szükségem – feleltem végül. Felsóhajtott.
– Elkészítem a kért végrendelet tervezetét, és talán a jövő héten ekkortájt
újra eljön hozzám a végső válaszával.
Felálltam.
– Rendben van – egyeztem bele.
Átkarolt, és magához vont.
– Kérem, ne várasson túl sokáig – suttogta a hajamba.
 Harmincegyedik fejezet

– Signor Benedetti megint küldött virágokat – jelentette Valentina. – Ezúttal

liliomokat. A szalon olyan illatot fog árasztani tőlük, mintha ismét
temetésre készülődnénk.
Görbe szemmel nézett rám.
– Tedd őket vázába, kérlek.
Nem voltam hajlandó vitába bocsátkozni a témáról, és úgy tettem, mintha
belemerültem volna a könyvembe, amíg odébb nem állt.
Cosimo házassági ajánlata úgy ért, mint derült égből a villámcsapás.
Egyrészről elképedést éreztem, másrészről megkönnyebbülést, hogy
lehetőséget kaptam arra, hogy továbbra is abban az otthonban élhessek,
amit megszerettem, miközben anyagi támogatást is nyújthatok Sofianak és
Eveline-nek. Talán idővel Sofia is hozzánk költözne. Persze nem voltam
szerelmes Cosimóba, csakhogy a szerelem sebezhetővé tesz, és én nem
kívántam ismét kitenni magam a szívügyek veszélyeinek. Apránként
kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy elfogadom az ajánlatát.
Egy nappal az előtt a nap előtt, amikor megígértem, hogy végleges
választ adok Cosimónak, a délelőtt folyamán Alfio Argento jött el hozzám
látogatóba. Egy doboz csokoládéval ajándékozott meg, és átadott egy
köszönőlevelet az édesanyjától.
– Örömteli hírem van, állást kaptam Signor Falcone személyi titkáraként
– újságolta a vendégem.
Boldog mosoly ragyogta be a fiatalember arcát.
– Fogadja őszinte gratulációmat! – Megráztam a kezét. – Úgy örülök,
hogy sikerrel járt.
 – És – tette hozzá – kaptam egy asszisztenst is magam mellé. A
jobbkezemként beletanul a szakmába, és jövőre átveszi az én feladatköröm.
Tudja, Signor Falcone megígérte, hogy miután kitanított az üzletvezetésre,
kölcsönt nyújt nekem. Abból képes leszek megvalósítani az álmomat, hogy
létrehozzak egy olyan szervezetet, ahol a fogyatékkal élő háborús
veteránoknak segítünk foglalkozást találni. Eltökélt szándékom, hogy
sikerre viszem a kezdeményezést.
– Nem kétlem, hogy így lesz – feleltem.
Zavarba ejtő volt, hogy a végtelen kétszínűsége ellenére Dante
nagylelkűségre és jótékonyságra is képes.
– Esetleg – szólaltam meg – találkozott véletlenül egy Caterina nevű
fiatal szobalánnyal, amíg a szállodában volt?
– Caterinával? Hogyne, persze, ő az asszisztensem. Igazán rokonszenves
és készséges fiatal leány, bár egy kissé nyugtalan természetű. Úgy tudom,
beteg volt egy ideig, és Signor Falcone megkért, hogy óvjam őt.
– Ezek szerint nagyon megbízik magában – jegyeztem meg.
Megkönnyebbülést éreztem, hogy Sofia már felépült annyira, hogy
dolgozni tud. – Signor Falcone felajánlására Caterina nálam dolgozott, amíg
a házvezetőnőm munkaképtelen volt. Megmondaná neki... – Milyen
üzenetet küldhetnék a lányomnak, aki gyűlöl engem? – Csak annyit
mondjon, kérem, hogy ebben a házban mindig szívesen látjuk majd.
Miután Alfio távozott, én is elmentem otthonról. Sokáig halogattam ezt a
napot, mert azon tépelődtem, milyen magyarázattal szolgálhatnék Eveline-
nek arra, hogy mindeddig nem osztottam meg vele a Palazzot. Nem
tüntetett fel túl jó fényben, hogy ilyen sokáig vártam.
Zuhogott az eső, és a viharos szél kifordította az ernyőmet. Felszálltam
egy vaporettóta, aztán gyorsan szedtem a lábam, amíg elértem a lakásáig.
 Az épület folyosóján a lefolyókból orrfacsaró bűz áradt, és rajtam még
erősebb szégyenérzet vett erőt, hogy ez idáig nem tettem lépést Eveline
helyzetének javítása érdekében.
Megálltam az ajtaja előtt, és letámasztottam a vizes ernyőmet.
Összeszedtem a bátorságom, és bekopogtattam.
Kinyílt az ajtó.
– Ó, te vagy az – mondta köszöntés helyett a nővérem.
– Bejöhetek?
– Nem a legjobbkor érkeztél – nem nézett a szemembe, és nem állt félre
az ajtóból.
– Kérlek szépen – mondtam. – Tényleg nem azért jöttem, hogy
bosszúságot okozzak neked.
Eveline megfordult, én pedig követtem a lakásba.
Az asztalon egy ősrégi varrógép állt, és a padlót meg a karosszékeket a
szabás és varrás különböző stádiumaiban lévő ruhadarabok borították.
– Hát ez meg micsoda? – kérdeztem.
– Van, akinek minden munkát el kell vállalnia ahhoz, hogy valahogy
megéljen – felelte. – Darabszámmunkát végzek, jelmezeket varrók az
operaháznak.
Sírás szorongatta a torkomat, hogy ilyesmire kényszerült. Kötelességem
lett volna segíteni rajta azon nyomban, ahogy értesültem a nagynéném
végrendeletében foglaltakról.
Eveline felnyalábolt egy halom inget, és az asztalra tette.
– Foglalj helyet. Kávéval nem tudlak megkínálni. Még nem kaptam meg
a béremet.
– Nem kávézni jöttem – válaszoltam. – Hanem hozzád. – Minek?
– Hogy elújságoljam, hogy megtaláltam Sofiat. Vagyis hát ő talált meg
engem.
 Eveline kővé dermedt.
– Hála istennek – motyogta, és a mellére szorította a kezét. – Annyit
imádkoztam érte, hogy egymásra találjatok. Jól van?
– Meg... – a hangom elcsuklott a zokogástól – megpróbálta vízbe fojtani
magát.
Eveline élesen beszívta a levegőt.
– De hát miért? Most, hogy megtaláltad, és tudnád a gondját viselni?
– Rettenetes, de gyűlöl, és elutasít. Pedig csak arra vágyom, hogy
mellettem legyen, és érezze, hogy szeretik.
Kiszakadt belőlem a panasz, és előadtam neki az egész történetet.
Amikor a végére értem, a hüppögések közt mély levegőt vettem, és
megtöröltem a szemem.
– Kimondhatatlanul fájdalmas lehet – mondta Eveline -, most, hogy
végre megtaláltad őt, és.,. – felállt a székéről, hozzám lépett, és átölelt.
Annyira elmerültem a keserűségemben, hogy meglepődni is elfelejtettem.
– Esélyt sem adott rá, hogy megmagyarázhassam – zokogtam, és
görcsösen belekapaszkodtam a nővérembe.
– A legfontosabb, hogy végre biztonságban van. Hagyj neki időt. Ha egy
kicsit lecsillapodott, ismét megpróbálkozhatsz majd nála. – Eveline a
székem karfájára ült. – Fogalmad sincs róla, hogy mennyire boldog vagyok,
hogy megtaláltad. Rettenetesen emésztett a bűntudat, hogy a tetteim
következményeként elrabolták őt tőled.
– Én azt hittem, egyáltalán nem érdekel a dolog.
– Amikor megkérdezted, hogy mit éreznék, ha Rosettát elveszíteném,
akkor felismertem, hogy mennyire megmételyezett a féltékenység. A
büszkeségem miatt restelltem bevallani, de az óta a nap óta állandóan
mardosott a bűntudat. Valahányszor kedves voltál irántam vagy a
gyerekeim iránt, olyan érzésem támadt, mintha savat öntöttek volna a
lelkemben tátongó sebbe.
Sóhajtottam. Talán ismét helyreállhat a béke közöttünk.
– Azért jöttem, hogy én kérjek tőled bocsánatot.
– De hát miért?
– Azért a sok alkalomért, amikor meggondolatlanul elfogadtam a jó
dolgokat, amelyek történtek velem, és rá sem hederítettem, hogy te
boldogtalanságban élsz. Tekintetbe kellett volna vennem az érzéseidet.
Eveline lehorgasztotta a fejét.
– Tisztában vagyok vele, hogy a mogorva modorommal nem könnyítem
meg neked, hogy kedves légy velem. Soha nem értem fel hozzád.
Emlékszem, a Conte tréfából szerette mondogatni, hogy te vagy a
„tökéletes gyermek”.
– Pedig te is annyira szép voltál és vagy. És még vonzóbb lennél, ha
többször mosolyognál, és nem rágódnál annyit a sérelmeiden. – A keze után
nyúltam. – Mit gondolsz, tudnánk új lapot nyitni, és jó viszonyt ápolni
egymással? Nagyon szeretném, ha újra az életem része lennél. Szeretném
visszakapni a nővéremet, aki anyáskodóan vigyázott rám, amikor a
bentlakásos iskolában éltünk. Most már értem, hogy nincs semmi, ami
fontosabb lenne, mint a család. És nekünk kettőnknek, ugyebár, egymást és
a gyermekeinket leszámítva nincs más családunk.
– Borzasztóan kimerítő a folytonos gyűlölködés, de lehetséges– e lezárni,
megbocsátani és elfelejteni a múltat?
– Legalább próbáljuk meg.
Eveline reszkető szájjal elmosolyodott, és könnyek csillantak meg a
szemében.
– Legelőször is a következőket szeretném tenni – szólaltam meg. – Soha
nem gondoltam, hogy én öröklöm a Palazzot, azok után, hogy akkora
csalódást okoztam Lavinia néninek. Amikor megkaptam a táviratát, csak a
kötelességtudat vezérelt Velencébe, és a halvány reménység, hogy talán
sikerül valamiféle megbékélésre lelnünk egymással. Amikor megtudtam,
hogy meghalt, és engem tett meg egyedüli örökösévé, teljesen elképedtem.
Szerettem volna veled megosztani az örökséget, de...
– Olyan förtelmesen viselkedtem, hogy meggondoltad magad?
– Gyerekes és undok dolog volt a részemről – válaszoltam -, különösen
azok után, hogy a saját szememmel láttam, milyen körülmények között élsz
a gyermekeiddel.
– Többször is próbáltál rajtam segíteni, de a haragom és a büszkeségem
miatt képtelen voltam jó szívvel elfogadni.
– Ez már mind a múlté, és most szeretném helyrehozni a dolgokat.
Feltéve, hogy te is így látod jónak, úgy döntöttem, hogy eladom a Palazzot.
Nem értékesíthető olyan magas áron, mint reméltem, mert súlyos
problémák vannak az alapzattal, de bármennyi pénzt kapunk is érte, azt
szeretném, hogy az a tied és Sofiaé legyen. Ahogy mondtad is, nekem a
néhai férjem révén biztosított a megélhetésem.
Eveline arca krétafehérre vált.
– Ó, Phoebe...
– Ha nem derült volna ki, hogy a palazzo hamarosan a lagúnába omlik,
akkor ismét előálltam volna az ötlettel, hogy gyere át a gyerekekkel, és
éljünk együtt...
– Nem szeretnék egy huzatos, ódon Palazzoban élni. – Eveline sóvárgó
tekintete a távolba meredt. – Mindig is egy takaros modern házról vagy egy
újonnan felújított lakásról álmodoztam. Valamiről, ami nem túlságosan
nagy, könnyű tisztán tartani, de elég tágas ahhoz, hogy a gyerekeknek
legyen saját hálószobájuk. – Behunyta a szemét. – De veled mi lesz,
Phoebe? Visszamész Londonba? Úgy szeretném, ha Velencében maradnál.
 – Nincs semmi, ami Londonba szólítana. – Rámosolyogtam a nővéremre.
– Pláne így, hogy most már te is itt vagy nekem.
Megragadta a kezem. Az ajka reszketése arról árulkodott, hogy nehezen
bírja féken tartani a felindultságát.
– Akkor veszel itt egy lakást? Carlo és Rosetta folyton azzal nyaggatnak,
hogy mikor láthatják ismét Phoebe nénikéjüket.
– Én is nagyon szeretném újra látni őket – feleltem. – Lehet, hogy veszek
egy lakást, de lenne egy másik választásom is. Amivel maradhatnék a
Palazzoban.
– Nem értem – meredt rám.
– Ne aggódj, nem vonom vissza az iménti ígéretemet, így is megkapnád a
részed az eladáskor kapott bevételből. De megszerettem a Palazzot, hogy
nem szeretném ott hagyni. A helyzet az, hogy kaptam egy házassági
ajánlatot.
Eveline felpattant, és összecsapta a kezét.
– Feleségül mész Dantéhoz, és ő megveszi a Palazzot? Annyira örülök!
Ti ketten tökéletes párt alkottok.
Valami meghasadt a szívemben.
– Nem – válaszoltam. – Nem Dantéról beszélek. Cosimo tett ajánlatot.
Egy pillanatra csend állt be.
– De, Phoebe, azt nem szabad! – a nővérem tágra nyílt szemében
riadalom tükröződött.
– Miért nem? Gáláns férfi. Szerelmes belém, és van rá elég pénze, hogy
megvásárolja a Palazzot, és állja a felújítás költségeit. Ha feleségül megyek
hozzá, továbbra is élhetek ott, de az ingatlan árát eloszthatom közted és
Sofia között.
– Megmondom én neked, hogy miért nem mehetsz feleségül Cosimóhoz.
– Eveline mély levegőt vett. – Azért nem, mert nekem is megkérte a kezem.
 – Micsoda? – Rámeredtem. – Mikor?
– Egy évvel ezelőtt. Nem tagadom, hízelgőnek találtam, amikor csapni
kezdte nekem a szelet. A házasságom... – lehunyta a szemét – ...nem volt
boldog, és nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor Matteo meghalt.
– Eveline, láttam az égési hegeket a combodon – szúrtam közbe. –
Matteo tette ezt veled?
– Élvezetet talált mások fájdalmában. Amikor kitört a háború, örömmel
töltötte el az ellenség legyilkolásának gondolata. Kiderült, hogy nem
illettünk egymáshoz. Ahogy mondtam, a házasságom nem volt boldog.
– Leszámítva a boldogságot, amit a házasságodból született gyermekeid
jelentenek.
A vonásai ellágyultak, és némán bólintott.
– Visszatérve az előző témához, a háború alatt Lavinia nénihez
költöztem. Cosimo gyakran eljött hozzá üzleti ügyekben. Matteo halálát
követően meghívott az operába, és színházba meg drága éttermekbe vitt.
Mindennap küldött csokoládét meg ezerféle virágot.
A rossz előérzettől összeszorult a gyomrom.
– Lavinia néni nem nézte jó szemmel a dolgot – folytatta. – Azt mondta,
hogy Cosimo nem érdemel meg engem, és megpróbált kicsikarni belőlem
egy ígéretet, hogy nem fogom bátorítani a közeledését. Nem hallgattam rá.
Miért is hallgattam volna? Cosimo elérte, hogy mellette szépnek és
szellemesnek érezzem magam... Amikor megkérte a kezem, repestem a
boldogságtól. De amikor szóltam az eljegyzésről Lavinia néninek, ő kerek
perec megtiltotta, hogy egybekeljünk. Csúnyán összevesztünk. Azt
mondtam neki, hogy már nem vagyok gyerek, és nem akadályozhat meg
abban, hogy férjhez menjek.
– Elárulta, hogy miért nem helyesli a kapcsolatot? – kérdeztem.
 – Veszélyesen becsvágyó, felkapaszkodott embernek tartotta Cosimót, és
azt mondta, gyanítja, hogy elsikkasztotta pár befektetését. – Eveline egy
pillanatra elhallgatott. – Dühömben fogtam a gyerekeket, és azon nyomban
távoztunk a Palazzoból. Te is tudod, hogy ez hová vezetett. – Grimaszba
rándult az arca. – Nem sokkal ezután Cosimo eljött meglátogatni. Közölte,
hogy társadalmi helyzetéből kifolyólag nem volnék ideális feleség számára,
és hogy a gyerekeim gondját sem kívánja a vállára venni.
– Ó, Eveline! Micsoda aljas gazember!
– Szerencsés voltam, hogy megúsztam ennyivel, és ezt Lavinia néninek
köszönhettem. Megmentett tőle, hogy ismét egy végzetes hibát kövessek el.
Soha nem beszélt a babádról, de többször is rejtélyes megjegyzésekkel
utalgatott rá, hogy milyen súlyos „kárt” okozott neked, és hogy jóvá kell
tennie a bajt.
– Nekem soha nem beszélt erről.
– Amikor idejöttél, és megtudtam, hogy Lavinia néni kitagadott engem az
örökségből, megértettem, hogy nyilván előre kiszámította, hogy Cosimo
felfedi majd a valódi szándékait, és elhagy, amint tudomást szerez róla,
hogy megváltozott a végrendelet. Ő készítette el az új irat tervezetét, tehát
tisztában volt vele, hogy ezek után nem számíthat anyagi előnyökre a velem
kötendő házasságból. – Eveline felemelte a fejét, és szürke szemének
pillantása rám szegeződött. – De tőled igen.
A borzadály jeges hulláma futott végig a bensőmben.
– Micsoda egy álnok kígyó! Milyen vak voltam.
– Üdv a klubban – Eveline megvonta a vállát.
– Szerencsére szerelmes nem vagyok belé, de ez azt jelenti, hogy oda a
lehetőség, hogy a Palazzoban élhessek, és a pénzt is megkapjuk érte. Ezek
után biztos, hogy nem adom el neki a házat!
 – Az, hogy a Palazzoban élhetsz, nem kárpótolna a rabságért, amit egy
nyomorúságos házasság jelent, Phoebe.
– Ez így van.
– És lefogadom, hogy Sofiat sem fogadná szívesen a házában, akármit is
ígérgetett neked.
Egy pillanatra a gondolataimba merültem.
– Amikor megkaptam Lavinia nénitől a táviratot, amelyben arra kért,
hogy látogassam meg, ezt írta benne, „Ne okozz csalódást.” Dantétól
tudom, hogy neki egyszer ezt mondta, „Bármi is történt a múltban, tudom,
hogy Phoebére én is és Eveline is bármikor számíthatnánk.” Ha igazad van,
és valóban azért zárt ki téged az örökségből, hogy megakadályozza a
Cosimóval kötendő házasságodat, akkor ezek a szavak nyilván azt
jelentették, hogy arra számított, én biztosan meg fogom osztani veled az
örökséget.
– Lehetséges. De mit fogsz akkor most tenni, Phoebe... eladod a Palazzot
Daniénak? Tudom, hogy Lavinia nénivel beszéltek erről egymással.
– Nem lehet.
– Úgy tudtam, hogy szeretné megvásárolni.
-igen, de annyira vágyott rá, hogy képes volt egy szörnyűséges tettet is
elkövetni érte. – Lehunytam a szemem. – Megfojtotta Lavinia nénit.
– Dante? Képtelenség.
– Cosimo tanúja volt. Látta, hogy Dante a csatornába lökte, és azt is,
hogy a víz alá tartotta a fejét.
– És még hiszel Cosimónak, azok után, hogy így megvezetett?
– Nem akartam hinni benne, úgyhogy elmentem Commissario Mazzához,
a rendőrhöz, aki a helyszínre érkezett Lavinia néni halálát követően. Ő azt
mondta, hogy baleset történt, de Cosimo annyira meggyőzően állította,
hogy látta, ahogy Dante a víz alá tartja Lavinia néni fejét, hogy muszáj volt
hinnem neki. És más is történt – tettem hozzá. Elmeséltem, hogyan
különböztünk össze Daniéval, és hogy miképp rongálták meg rögtön azután
a sötétkamrámat. – Nála volt az épületeink között nyíló ajtó kulcsa.
– De nincs rá semmi közvetlen bizonyíték, hogy ő követte el ezt a
gaztettet, igaz? – kérdezte Eveline.
– Már fogalmam sincs, hogy mit higgyek – feleltem. – Ha láttad volna,
mennyire megváltozott Dante modora velem szemben. – Megráztam a
fejem. – Annyi bizonyos, hogy holnap délelőtt tíz órakor meg kell jelennem
Cosimo irodájában, hogy aláírjam a végrendeletemet. Utána közlöm vele,
hogy nem fogadom el az ajánlatát. Nem fog repesni az örömtől a válaszom
hallatán.
– Elkísérjelek? .
Az ajánlattól melegséget éreztem a szívem tájékán.
– Nagyon jólesik, de azt hiszem, jobb lesz, ha nem tudja meg, hogy
elmesélted nekem, hogy téged is megpróbált becsapni.
Eveline bólintott.
– Visszavárjalak a Palazzoban? Jobban örülnék, ha... – Megrándította a
vállát. – A férfiak kiszámíthatatlanul tudnak viselkedni, ha keresztbe teszel
a terveiknek.
– Soha nem tapasztaltam erőszakosságra utaló jeleket Cosimónál. –
Felálltam, és megöleltem a nővéremet. – Úgy érzem magam, mintha
hatalmas tehertől szabadultam volna meg – mondtam. – Csak azt sajnálom,
hogy ilyen sok évet elvesztegettünk a gyűlölködéssel.
– Fátylat borítunk a múltra, és csak a jövőbe tekintünk. Körülpillantottam
a nyomorúságos kis lakásban.
– Nem tudom, honnan és milyen hamar sikerül vevőt szereznem a
Palazzora, de addig is, nem költöznél hozzám a gyerekekkel?
Eveline felszegte az állát.
 – Mindent elkövettem, hogy a gyermekeim a lehető legjobban éljenek, a
körülmények ellenére.
– Természetesen, de...
Elmosolyodott, és azonnal megszépült.
– Szeretnék jó viszonyban lenni veled, de az együttélés, úgy hiszem,
túlságosan próbára tenné a kapcsolatunkat.
– Remélem, nem – feleltem. – A palazzo tágas, bőven van hely benne
mindannyiunknak. Ki tudjuk kerülni egymást, ha úgy esik jól. Gondold át,
rendben? Én addig hazamegyek, és kihajítom a szemétbe az összes csokrot,
amit Cosimótól kaptam.
 Harminckettedik fejezet

A következő reggel a fejemre tűztem a kalapom, és már indulásra készen

álltam Cosimóhoz, amikor beállított Eveline.
– Teljesen átáztál! – mondtam riadtan.
– Az eső vízszintesen zuhog, és erős szél fúj – megpuszilta az arcomat, és
kigombolta a kabátját.
Mosoly suhant át az arcomon. A csókja reménységgel töltött el, hogy
idővel megszilárdulhat a testvéri kötelékünk.
– Gyere be a szalonba. Jacopo mindjárt begyújtja neked a kandallót,
Valentina pedig hoz kávét.
– Tegnap este telihold volt – jegyezte meg Eveline -, úgyhogy könnyen
lehet, hogy ma acqua alta lesz.
– Nem tervezek a piazza San Marcóra menni.
– Nem az az egyetlen hely Velencében, amit eláraszt a víz az áradások
idején.
Kipillantottam az ablakon, és észrevettem, hogy a szemközti sétányt már
nyaldossák a csatornából kibukó hullámok. Az a sétány volt az, ahol Sofia
ácsorgott, miközben engem figyelt.
– Ha nem tettem volna rá ígéretet, hogy ma felkeresem – szólaltam meg
-, akkor nem mennék el ebben az időben, de szeretném aláírni a
végrendeletemet. Utána pedig kikosarazom.
Eveline megszorította a karomat.
– Itt leszek, és visszavárlak.
 Kiléptem a Palazzoból, végigporoszkáltam az utcákon, a zuhogó esőben
lefelé hajtott fejjel, és gondolatban elpróbáltam, hogy milyen szavakkal
fogom elutasítani Cosimo házassági ajánlatát.
Személyesen ő nyitott nekem ajtót, a száját széles mosolyra húzta, és
üdvözlésképpen megcsókolta az arcomat.
Júdáscsók, gondoltam magamban. Olyan átható illatfelhő lengte körül,
mintha az Acqua di Parma kölnijében fürdött volna meg.
– Remélem, nem veszi rossz néven a formalitások hiányát – mondta. –
Kiadtam egy nap szabadságot a titkárnőmnek, hogy meglátogathassa az
édesanyját, úgyhogy teljesen zavartalanul beszélgethetünk. Adja ide a
kalapját és a kabátját, egészen átáztak!
Utánamentem az irodájába, és átfutott a fejemen, hogy remélhetőleg nem
azzal a szándékkal távolította el a titkárnőjét, hogy csalárdul elcsábítson, és
ezzel megpecsételje az eljegyzésünket.
– Foglaljon helyet, kedvesem. – Odahúzott nekem egy széket az
íróasztalához. – Máris hozom a dossziéját.
Kinyitotta az irodájából nyíló ajtót, felkapcsolta a villanyt, és néhány
pillanatra eltűnt az irattárában.
Észrevettem, hogy egy üveg pezsgő kandikált ki egy jegesvödörből, és
mellette két pezsgőspohár állt a fal melletti asztalkán. Fanyarul
elmosolyodtam, Cosimo túl sokat képzelt, túl korán.
Amikor visszajött, félretolta a bronzszobrot az íróasztalán, hogy helyet
csináljon az iratoknak.
– Ez felettébb sok papír egyetlen végrendelethez – jegyeztem meg.
– Önnek teljesen igaza van – felelte. – Bátorkodtam többféle változatot is
elkészíteni.
Összevont szemöldökkel, tanácstalanul pillantottam rá.
 – Az ajánlatomra adandó válaszától függően különböző körülmények
állhatnak elő – mondta. – Elkészítettem az adásvételi szerződés tervezetét a
Palazzora vonatkozóan, és módosítottam a saját végrendeletemet, ami a
házasságunkkal párhuzamosan lépne hatályba, és amelyben önt neveztem
egyedüli örökösömnek. Természetesen az ön végakarata ugyanennek a
fordítottja lenne.
– Értem.
Tehát nem fog sikerülni, hogy aláírjam a végrendeletemet, mielőtt
rátérnénk a kikosarazás témájára.
– Phoebe, a kínok kínját álltam ki az elmúlt héten, amíg a döntésére
vártam. – Ritmusosan beszélt, mintha korábban többször elpróbálta volna
már a szavait. – Mondja, egyetlenem, megadja végre a választ?
Kiszáradt a szám.
– Számomra is nehéz volt az elmúlt hét – feleltem. – És sokat
gondolkodtam az ajánlatán.
– És mire jutott?
– Teljesen átérzem, mennyire megtisztel vele – mondtam, és észleltem,
hogy alig észrevehetően megrándult a szeme sarka -, de sajnálattal
nemleges választ kell adnom.
Pillanatnyi csend állt be, és Cosimo arca céklavörösre vált.
– Nem! Lehetetlen, hogy elutasítson. Hogy képes ezt tenni velem,
Phoebe? Hát nem a legnagyobb előzékenységgel és figyelemmel bántam
önnel? Mennyi virágot küldtem a címére, és elvittem az operába is. Sőt
vállaltam, hogy szemet hunyok a becstelen múltja felett, és házamba
fogadom a törvénytelen leányát. – Széttárta a kezét. – Hány férfi lenne erre
hajlandó?
Visszanyeltem egy dühös replikát, és erőt vettem magamon, hogy
megőrizzem a nyugodt hangszínem.
 – Egy házasság, amelyben a feleség lekötelezve érzi magát a férjével
szemben, mert tudja, hogy az elítéli őt a múltja miatt, nem lehet boldog
egyik fél számára sem. Mivel a megélhetésem biztosításához nincsen
szükségem férjre, aki eltartana, szabadon tudok dönteni róla, hogy férjhez
kívánok– e menni, avagy sem.
Cosimo felpattant, és fel– alá járkált a szobában. Néhány másodpercnyi
csönd állt be, majd lemondóan felsóhajtott.
– Legyen, ahogy akarja, de akkor ugyanolyan magányos és
megkeseredett vénasszonnyá fog válni, mint amilyen a nagynénje volt.
– Nem gondolnám – feleltem. – Kiválóan megvagyok a saját
társaságomban.
Szemmel láthatóan nehezére esett visszanyerni az önuralmát.
– Nos, igazán sajnálom, hogy visszautasított. Reménykedtem benne,
hogy közös gyermeket nemzünk, aki továbbvihetné a Benedetti nevet.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy az irányomban érzett szenvedélyes
szerelméről elfelejtett említést tenni.
– Biztos vagyok benne, hogy könnyűszerrel találhat egy nálam fiatalabb
nőt, aki készséggel hajlandó lesz a rendelkezésére állni ebben a tekintetben.
– Valóban, ezt számításba fogom venni – válaszolta, és egyetértőén
bólintott. – Bosszantó, hogy nem használhatom fel a néhai férje vagyonát a
felújításhoz, de azért eladja nekem a Palazzot, igaz?
Ha mind ez idáig maradt is bennem egy csöppnyi kétely, ez a megjegyzés
segített meghoznom a végső döntést.
– Nem – feleltem határozottan.
Idegesen felkapta a fejét, és rám meredt.
– De muszáj... hiszen megígérte!
– Nem ígértem meg semmi ilyesmit.
 – De hiszen azt mondta, hogy szeretné eladni, hogy az eladásból
származó összeget eloszthassa a nővére és a törvénytelen leánya között.
– Így van, szeretném eladni a Palazzot, de nem magának. Kibékültem
Eveline-nel, és ő mindent elmesélt nekem, hogy hogyan kérte meg a kezét,
és hogyan hagyta faképnél, miután a Contessa kizárta őt a végrendeletéből.
Cosimo vészjósló tekintettel meredt rám.
– Jobban teszi, ha eladja nekem a Palazzot, Phoebe. Ki lesz hajlandó
érintkezni magával Velencében, amint kitudódik, hogy van egy törvénytelen
gyermeke?
– Nem tud megzsarolni – feleltem, és próbáltam közömbösséget erőltetni
a hangomra, mintha valóban hatástalan lenne rám a fenyegetése. – Hiszen
nem vagyok a velencei társasági élet tagja.
– Na és mit képzel, hol talál majd vevőt az omladozó Palazzora –
gúnyosan elmosolyodott.
Úgy tettem, mintha egy szöszt vennék le a szoknyámról, annyira
felzaklatott, hogy milyen hirtelen változott meg a modora vele szemben.
– Mivel mind ön, mind Dante Falcone sorban állnak, hogy
megvásárolhassák a Palazzot, biztosan találok valaki mást is, akit érdekelni
fog. Vannak gazdag ismerőseim New Yorkban. – Rámosolyogtam, és
affektált amerikai hanglejtésre váltottam. – Úgy szeretnék, ha volna egy
saját, tündéri kis Palazzojuk Velencében. Az annyira romantikus!
– Ezt nem teheti!
– Dehogynem. Vagy az is lehet, hogy mégis eladom Danténak.
Az öklével az íróasztalra csapott.
– Nem adja! Ez a haszontalan fecsegés már így is túl sok időt vett
igénybe. Követelem, hogy most azonnal írja alá az adásvételi szerződést, és
tegyünk pontot az ügy végére.
Felálltam.
 – Az nem érdekes, hogy ön mit akar vagy követel, Cosimo. Nem adom el
magának a Palazzomat, és kész.
Hozzám rohant, és megragadta a karomat.
– Ön nem érti, Phoebe! Muszáj, hogy az enyém legyen...
– Rengeteg omladozó, ódon palazzo van még Velencében.
Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de csak annál erősebben
fogott.
– Hallgasson ide! Nekem csakis a Palazzo degli Angeli kell! A ház
nemzedékeken keresztül a Benedetti család tulajdonában állt, a 14. század
óta. Az őseim befolyásos fűszerkereskedők, kalmárok és felfedezők voltak.
A szemében megszállott fény villant, ami nyugtalanított. Csillapító
hangon válaszoltam.
– Ez valóban lenyűgöző családtörténet, ami emlékezésre érdemes.
Mogorván így szólt,
– Egészen addig, amíg a balfácán nagyapám rossz üzleti döntések sorát
követően potom pénzért el nem adta a Palazzot Conte Di Sebastiánónak.
– A nagybátyámnak?
Türelmetlenül csettintett a nyelvével.
– Dehogy! Az ő nagyapjának. Szóval értse meg, vissza kell szereznem a
Palazzo degli Angelit, hogy helyreállítsam a Benedetti nevet és vagyont.
– Akkor nyilván sokkal többet ér magának a ház, mint az az ár, amit
ajánlott nekem – jegyeztem meg.
– Ne merészeljen visszalépni a megegyezett vételártól!
– Nincs köztünk semmiféle megegyezés! – válaszoltam.
Cosimo a karomnál fogva megrázott, és az arcát közelebb tolta az
enyémhez.
– Most azonnal aláírja a szerződést – sziszegte úgy, hogy a nyála az
arcomon landolt -, és átruházza a nevemre a Palazzot.
 – Nem írok alá semmi ilyesmit!
– Ha nem hagyja abba ezt a makacskodást, akkor olyan rossz véget érhet,
mint a nagynénje.
– Ezt hogy érti?
– Annak a nőnek az arcátlansága... Hogy merészelte azt gondolni, hogy
egy nemesek hosszú sorából származó Benedetti nem elég jó parti az
unokahúgának? Figyelmeztettem őt, hogy nem lesz jó vége, ha nem adja el
nekem a Palazzot, de még akkor sem állt rá. – Cosimo széttárta a karját. –
Úgyhogy végül megfulladt, én pedig nyertem még egy esélyt a palazzo
visszaszerzésére, amint maga megérkezett Velencébe.
Rémületemben minden hajam szála égnek állt.
– Meggyilkolta Lavinia nénit!
– Úgy is fogalmazhatunk, hogy önnek kardinális érdeke, hogy átruházza
rám a Palazzot.
– Soha! – kiáltottam.
Dühödt üvöltés szakadt fel a melléből, és a hátam mögé csavarta a
karomat.
Rémülten felsikoltottam a vállamba hasító fájdalomtól.
Bevonszolt az irattárba, és az öklével a hátamra csapott, olyan erősen,
hogy elvágódtam. Láttam, ahogy száguldva közeledik az arcom felé a
padló, aztán éreztem, ahogy hozzáütődik a fejem.
Becsapódott mögöttem az ajtó, a kulcs elfordult a zárban, majd kialudt a
lámpa.
Döbbenten, kapkodva lélegeztem, és az arcom a poros padlódeszkákhoz
nyomódott.
– Addig itt marad, amíg jobb belátásra nem tér! – ordította Cosimo. – És
megígérhetem, hogy teszek róla, hogy erre ne kelljen sokáig várni!
Háromszor is belerúgott az ajtóba.
 Aztán ott maradtam egyedül, bezárva a koromsötétben.
***
Nem tudom, mennyi idő telt el így, de egyszer csak felültem. Óvatosan
megtapogattam az arcomat, mire az ujjaim ragacsosak lettek a rájuk tapadt
vértől. Finoman megforgattam a vállamat, de összerándultam a fájdalomtól.
Csontom nem törött, de a szívem összevissza kalapált, és a testem képtelen
volt abbahagyni a remegést. Csak az ajtó alatti keskeny sávon át szűrődött
be egy halvány fénycsík, de azt leszámítva úgy nehezedett rám a
koromfeketeség, mint egy súlyos, fullasztó takaró.
– Hülye! – mondtam ki hangosan, reszkető hangon.
De már elkéstem vele, hogy szemrehányást tegyek magamnak, amiért azt
képzeltem, hogy Cosimo soha nem ártana nekem. Az a megszállott villanás,
amit a szemében láttam, amikor a családja múltjáról beszélt, korábban nem
sejthetően labilis idegállapotról tanúskodott.
Felálltam, és megrángattam a kilincset, bár tudtam, hogy az ajtó zárva
van. A sötétben tapogatódzva az ujjaimmal körülkémleltem a börtönömben.
A porosodó aktákat leszámítva nem találtam semmi mást a polcokon,
semmi olyasmit, ami segíthetne kiszabadulnom.
Ismét lerogytam a padlóra, és a szememet az ajtó alatti fénysávra
szegeztem. A kulcslyukon keresztül egyáltalán nem szűrődött be fény.
Ekkor támadt egy ötletem. Az ujjaimmal addig keresgéltem vakon, amíg a
legközelebbi polcról sikerült leemelnem egy irattároló mappát. Kiszedtem
belőle egy halom papírt, és egy lapot áttoltam az ajtó alatt úgy, hogy az én
oldalamon csak egy kis része lógott át. A tenyeremmel tapogatódzva
megtaláltam a kulcslyukat, és ököllel ütögetni kezdtem fölötte az ajtót.
A kulcs nem akart mozdulni, szilárdan a zárba szorult a másik oldalon.
Kitéptem egy másik papírlapot is az irattárolóból, egészen hegyesre
összegyűrtem, és becsúsztattam a zárba. Néhány perccel később vidáman
felvisítottam, mert a kulcsot sikerült kimozdítanom, és ráesett az ajtó másik
oldalára kitolt papírra. Óvatosan magam felé húztam a papírlapot, de
csalódottan felnyögtem, amikor rájöttem, hogy a kulcs túl nagy ahhoz, hogy
átcsússzon az ajtó alatti résen.
Nekidőltem a falnak, és a gondolataimba merültem. Cosimo
tulajdonképpen bevallotta, hogy vízbe fojtotta Lavinia nénit – ez mindent
megváltoztatott. A Palazzo degli Angeli birtoklása iránti mániájától hajtva
megpróbálta befeketíteni Dantét, a vetélytársát, attól a pillanattól kezdve,
hogy én betettem a lábam Velencébe.
Cosimo vert éket közénk Daniéval, amikor azt a hamis benyomást
keltette, hogy közelebbi viszonyban állunk egymással, mint ami a valóság
volt. Azok után, hogy Dante olyan kedves, előzékeny és figyelmes volt
velem szemben, nem csoda, hogy mélyen megbántódott. Aztán Cosimo
nekilátott, hogy lerombolja Dante szállodájának jó hírét, és én tanúja
voltam ennek is, de nem szóltam semmit. Mindezek tudatában aligha
meglepő, hogy hátat fordított nekem, amikor azt hitte, hogy én kergettem
Sofiat olyan kétségbeesésbe, hogy megpróbálta kioltani a saját életét.
Azon tűnődtem, vajon Cosimo megvesztegette– e Signor Nardonét, hogy
hamis jelentést írjon a falazza állapotáról, és ezáltal rábírjon arra, hogy áron
alul adjam el neki a házat. Ha így volt, az magyarázattal szolgálna dühös
kifakadására, amikor közöltem vele, hogy Dante új vizsgálatot fog
elvégeztetni a saját felmérőjével.
Hogyan voltam képes ennyire gyanútlanul hagyni Cosimónak, hogy
meggyőzzön arról, hogy Dante gyilkolta meg Lavinia nénit, miközben
mindvégig ő volt a tettes? Belesajdult a szívem, amikor arra gondoltam,
hogy a saját ostobaságomnak köszönhettem, hogy elveszítettem Dantét.
 Harmincharmadik fejezet

A padlón kucorogtam, a torkom kapart a hangos segélykiáltásoktól, és az

öklömet zúzódások borították az ajtón való dörömböléstől, amikor
meghallottam, hogy elfordul a zárban a kulcs. Mielőtt nehézkesen
felkászálódhattam volna a földről, Cosimo megragadott a galléromnál
fogva. Kivonszolt a helyiségből, és egy székre lökött.
– Olvassa ezt el! – mondta, és a kezembe nyomott egy összehajtogatott
papírfecnit.
Fölém magasodott, éreztem, ahogy a hajából vízcseppek hullanak rám.
Kihajtogattam a levélkét, és elolvastam, ami benne állt.

Kérem, könyörgőm, tegye pontosan azt, amit ez az ember mond. Ha nem

egyezik bele, hogy átadja neki a Palazzot, megfulladok. A vízszint gyorsan
emelkedik, és nincs sok idő. Könyörögve kérem, ne hagyjon el ismét,
különben a halálom örökre a lelkiismeretén fog száradni.
Sofia

Elhűltem a rémülettől, és Cosimóra meredtem.

– Nem lehet képes...
– Ó, de igen – mondta.
– Hol van Sofia?
Horkanó nevetést hallatott.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy ezt elmondom magának? Annyit
elárulok, hogy ki van kötözve, és csak a feje és a válla ér ki a vízből. Nem
kell hozzá sok idő, hogy az acqua alta szintje annyira megemelkedjen,
hogy ellepje, és akkor megfullad. És mielőtt megkérdezné, nem, még nem
állt el az eső.
– Honnan tudhatom, hogy nem csak átverés az egész? Sosem láttam
Sofia írását, úgyhogy nem tudom megítélni, hogy ő írta– e ezt a levelet.
– Meri vállalni a kockázatot?
Nem mertem.
– Kérem, ne tegye ezt, Cosimo!
A szívem hevesen vert, és hányinger kerülgetett.
– A döntés az ön kezében van. – Önelégült mosollyal nézett rám. – Csak
annyit kell tennie, hogy aláírja a szerződést, és átadja nekem a Palazzot.
Nem teketóriáztam egy pillanatig sem.
– Adja ide azt a papírt!
– Készséggel. – Átnyúlt az íróasztala felett, elém tolta az iratokat, és a
kezem ügyébe készített egy töltőtollat. – Itt – mutatott az aláírásom számára
kijelölt helyre.
Rábámultam a tollra, az elmémben bőszen cikáztak a gondolatok. Senki
sem volt jelen, aki tanúsíthatta volna az aláírásomat, de gyanítottam, hogy
Cosimo kellően gátlástalan volt ahhoz, hogy a tanúzást később saját
hatáskörben megoldja.
– írja alá! – a kezével a lapockáim közé bökött.
– Előbb szeretném átolvasni – mondtam, és megpróbáltam a darabokra
hullott méltóságom utolsó darabjait á hangomba csempészni.
Ha készen állt arra, hogy vízbe fojtsa Lavinia nénit és Sofiat, mi másra
lehet még képes? Ha most aláírom a szerződést, és átruházom rá a falazzál,
aztán elmegyek a rendőrségre feljelenteni, hogy kényszerített... Jeges
rémület szorította össze a szívemet, mert hirtelen rádöbbentem, hogy ezt
nyilván nem fogja hagyni. Amint aláírom az iratot, végezni fog velem,
Sofiaval, és valószínűleg Eveline-nel és a gyerekekkel is. Nem
kockáztathat. Nem engedheti, hogy akár egyetlen tanú vagy örökös is
életben maradjon. Hogyan csinálná? Talán egy csónakbalesetet rendezne?
Szinte magam előtt láttam a szörnyülködő arckifejezését, miközben
krokodilkönnyeket hullat. Micsoda tragédia, az egész család vízbe fulladt!
Azok a szegény gyerekek!
– Értékes időt veszteget el! – Cosimo rászorította a tollra az ujjaimat. –
írja alá most azonnal!
Hátrafordítottam a fejem, hogy rápillantsak.
– Eressze el a kezem – mondtam ridegen -, különben úgy fog kinézni az
aláírásom, mintha hamisította volna.
Elengedett, és egy utálkozó kiáltást hallatott.
Most! Egy másodpercnyi habozás nélkül megpördültem a széken, és a
szemébe döftem a töltőtoll hegyét.
Felordított és hátratántorodott, miközben az egyik kezével a szeméhez
kapott.
Két kézzel felkaptam a bronzszobrot, nagy ívben meglendítettem, és egy
erős ütést mértem a fejére.
Nyögve térdre rogyott. Vér szivárgott a homlokán tátongó nyílt sebből, és
előrezuhant a padlóra.
Nem vártam meg, amíg kiderül, hogy elvesztette– e az eszméletét.
Felkaptam Sofia üzenetét, végigrohantam a folyosón, és kisiettem a
szabadba, a campo Santa Margheritára.
Úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék. Sietve keresztülvágtam a
téren, és egy üzletek között futó szűk átjáróhoz értem. Végigloholtam a kis
sikátorokon, de csalódottan felkiáltottam, mert hiába láttam a csatorna
túlpartját, egy zsákutca az utamat állta, és megakadályozta, hogy
megközelítsem a hidat. Sietve visszafordultam, és végül találtam egy másik
utat. Keresztülcaplattam a tócsákon, meg– megcsúsztam a macskaköveken,
és közben végig azon törtem a fejem, hogy vajon hol tarthatta fogva
Cosimo Sofiat.
Bőrig áztam és szúrt az oldalam, mire megérkeztem a Palazzohoz.
Felnyargaltam a külső lépcsősoron, és Eveline után kiáltozva berontottam
az ajtón.
Valentina sietett be a hallba.
– Szent egek! Nézzenek oda, összevissza csöpögi a szép tiszta padlóm!
És hol van a kalapja meg a kabátja? Mi történt az arcával? Vérzik...
– Itt van a nővérem?
– Nagyon aggódott, hogy milyen hosszú ideig elmarad, de nem tudott
tovább várni, el kellett mennie a gyerekekért az iskolába.
– Meg kell néznem, hogy Soha... vagyis Caterina... a szállodában van– e.
– Láttam őt ma reggel.
– Mikor láttad? És hol?
Valentina értetlenül nézett rám.
– Éppen takarítottam a szalon ablakait, és megláttam őt odalent a szálloda
előtti partszakaszon, amint bemászott az egyik csónakba azzal a suhanccal.
Kikiáltottam az ablakon, és megkérdeztem, hová megy ilyen ítéletidőben.
Feltekintett, de nem válaszolt. – Megcsóválta a fejét. – Ezekből a mai
fiatalokból az alapvető udvariasság is kiveszett.
Úgy éreztem, mintha a szívemre ólomsúly nehezedett volna. Most már
biztosra vehettem, hogy Sofia nem lesz a szállodában.
– Miféle suhanccal? – kérdeztem.
– Tudja. Azzal a göndör hajú legénykével. Enzóval járt itt, ő segédkezett
a sötétkamrája elkészítésénél.
Végre összeállt az egész kép. Hiszen láttam Marcót kilépni Cosimo
irodájából, ami bizonyította, hogy ismerték egymást. Vajon lefizette őt
Cosimo, hogy környékezze meg Sofiat, és csalja ki valamilyen ürüggyel a
szállodából? De hová vihette? Valami felrémlett az emlékeimben. Cosimo
egyszer említette, hogy új bérlőre van szüksége a raktárában, és mondta,
hogy tart ott készenlétben egy hajót.
Ekkor beugrott Flavia ebédje, ahol Ines felvilágosított róla, hogy Cosimo
raktára egy csónakház fölött van. Ideális helynek tűnt ahhoz, hogy ott rejtse
el a túszát.
– Ez lehet az! – kiáltottam fel. A számhoz szorítottam az öklömet, és
kétségbeesetten próbáltam felidézni, hogy mit is mondott Ines arról, hogy
pontosan hol van a raktár. – Nem messze innen – mormoltam. – Valentina,
mi a neve annak a csatornának, ami a mi csatornánkkal közvetlenül
szemközt van a Canal Grande túloldalán?
– Rio dél Dúca – mondta -, de hát miért...
– Szólj Jacopónak, hogy készítse elő a sandolót. El kell vinnie a rio dél
Dúcára. Gyorsan!
– Nem mehet ki megint ebben az esőben – tiltakozott.
– Nem érted, miről van szó! Caterinát elrabolták. – Kihúztam az átázott
és a nedvességtől elmosódott tintájú papírcetlit a szoknyám zsebéből. –
Figyelj rám. Erre nagyon vigyázz, és mutasd majd meg a rendőrségnek. Én
átmegyek a szállodába, hogy megbizonyosodjam róla, hogy nem átverés– e
az egész, de ha Caterinát nem találom ott, meg fogom kérni Signor
1
Falconét, hogy küldje ki a rendőrséget a rio dél Dúcához.
Valentina sopánkodva az arcához csapta a tenyerét.
– És mondd meg azt is Jacopónak, hogy készítsen be egy éles kést és egy
feszítővasat, vagy valami szerszámot, amivel fel lehet törni egy bezárt ajtót.
Ügyet sem vetve a szakadatlan sápítozásaira, ismét kirohantam az utcára,
és átmentem a szállodába.
Signor Fortininak tátva maradt a szája, amikor megpillantotta átázott és
zilált külsőmet.
 – Signora Wyndham, önnek nem lenne szabad itt lennie. Signor Falcone
egyértelmű utasításokat adott arra nézvést, hogy...
– Caterina itt van? Kérem, nagyon fontos!
Hallania kellett a hangomból kiszűrődő kétségbeesést.
– Megnézem.
Bement az irodába, és egy pillanattal később Allióval tért vissza.
– Signora Wyndham! – kiáltott fel a fiatalember. – Ön elesett?
Megráztam a fejem.
– Caterina önnel van?
– Nem, el kellett mennie valami miatt. – A fiatalember az órájára
pillantott. – De már rég vissza kellett volna érnie.
– Tehát igaz! – mormoltam. – Signor Falcone itt van?
Alfio megrázta a fejét.
– Találkozója van a szállodán kívül. Sofia is ezért ment el. Signor
Falcone üzent neki, hogy hozza utána a jegyzetfüzetét.
Idegesen doboltam az ujjaimmal a recepció pultján.
– Nem tudom, mitévő tegyek. Olyan kevés az idő! Caterinát elrabolta
Signor Benedetti.
– Tessék?
– Azt gondolom, hogy az egyik csónakházban van megkötözve valahol a
rio dél Dúcán. A vízszint emelkedik, és félő, hogy megfullad. Én nem
várhatok tovább. Odaküldik a rendőrséget, kérem?
Signor Fortini élesen beszívta a levegőt.
– Hát hogyne.
– Kérje név szerint Commissario Mazzát. Mondja meg neki, hogy Signor
Benedetti bevallotta, hogy vízbe fojtotta Contessa Di Sebastianót, és a
házvezetőnőmnél van a zsarolólevél, amit Caterina elrablása után adott
nekem. És küldjenek ki rendőröket meg egy orvost Signor Benedetti
irodájához is. – Beharaptam az ajkam. – Szemen szúrtam és leütöttem őt.
Alfiónak elkerekedett a szeme.
Megadtam neki Cosimo címét.
– És megmondaná, kérem, Signor Falconénak, hogy bocsásson meg?
Mindent rosszul gondoltam. Ezt most már tudom.
Alfio bólintott, én pedig kifutottam a szállodából, és ismét a szakadó
esőben találtam magam.
Jacopo már kint várt rám a part mellé kikötött sando-ban.
– Valentina azt üzeni, hogy magára kell vennie ezt a köpönyeget,
különben meg fog fázni, és tüdőgyulladást kap.
Beszálltam a csónakba.
– Hozott kést és feszítővasat?
A lábánál egy bőr szerszámtáskára mutatott.
– Akkor induljunk. Gyorsan!
Elvettem tőle a viaszolt esőköpenyt, és magamra borítottam, hálásan
Valentina odafigyelő gondoskodásáért.
Jacopo a szokásos szófukar modorában álldogált a tatban, és hangtalan,
gyors evezőcsapásai nyomán egyre messzebb siklottunk a Palazzotól. Az
esőcseppek zajos kopogással hullottak a csuklyámra és a vállamra, és
Jacopo orra hegyéről és lelógó bajuszáról is csöpögött víz, miközben
lapátolt az evezővel.
Néhány perccel később a kis csónakunkat oldalba kapta a szél, miközben
keresztülhajtottunk a Canal Grandén. Csuromvizes, rám tapadó ruhámban
dideregve markolásztam a sandolo oldalát, amíg Jacopo átkormányozta a
hajónkat az erősen hullámzó, széles csatorna középső áramlatain. A víz
barna volt, és zavaros, és a taréjos hullámokból az elmúlás rothadó bűze
áradt. Félrefordítottam a tekintetem, amikor egy macska felfúvódott, döglött
teteme úszott el mellettünk a víz színén.
Sűrű köd gomolygott, és Jacopo fennhangon káromkodott, amikor egy
tovahaladó vaporetto által keltett erős hullámverés miatt veszélyesen
megingott a csónakunk.
Egyszerre a ködfátyol mögött feltűntek a Canal Grande túlsó partján
sorakozó épületek, és Jacopo gyakorlott kézzel bemanőverezte a
csónakunkat a rio dél Dúca szűk bejáratába. A csatorna két oldalát keretező
magas épületek a szürke szalagnak tetsző, borús égbolt felé meredeztek.
– És most merre tovább? – kérdezte.
Tanácstalanul jártattam végig a tekintetem a dísztelen homlokzatokon és
a zárt spalettás ablakokon.
– Nem tudom – vallottam be.
Mi lesz, ha tévedtem, és a csónakház mégsem itt van?
Jacopo lerázott az orráról egy csepp esővizet.
– Elhajtunk a végéig, és meglátjuk, mit találunk.
Már túljártunk a csatorna felén, amikor valami felkeltette a figyelmem.
– Maga is látja azt a feliratot, Jacopo? „Kiadó.” És nézze csak! Lehet,
hogy az ott egy csónakház?
A mindig szűkszavú Jacopo nem válaszolt, csak némán közelebb evezett
az épülethez, mígnem láthatóvá vált, hogy a csatorna vize valóban átfolyt a
kő boltívbe rögzített, hámló festékű fakapu alatt. A vasfogantyúkon
áthurkolt láncot egy lakat zárta le.
– Ki tudja nyitni? – kérdeztem.
Megrázta az ajtót, és megrándította a vállát.
– Nincs kizárva, hogy át tudnám fűrészelni a láncot, de előbb próbáljuk
meg ezt.
 Kivett egy hosszú, vékony csavarhúzót a szerszámtáskájából, és
behelyezte a lakatba. Óvatosan körbeforgatta néhányszor a zárszerkezetben,
és valamit dörmögött a bajsza alatt. Egy pillanatban a zár engedett, és a
lakat nyelve elfordult. Jacopo rám vigyorodott, kihúzta a láncot, és kitárta a
kapuszárnyakat.
Bekémleltem a homályos épületbe. A csónakház falai mentén egy fából
ácsolt járószegély futott körbe U alakban, a hajlataiban kikötőoszlopok
álltak, az egyik sarokban egy zárt ajtó mögött egy lépcsősor látszott. A
járószegélyre felvezető kőlépcsőket már ellepte a víz. Sofianak nyomát sem
láttam sehol.
– Halló – szóltam be halkan.
Néma csend.
Lehet, hogy nem jó helyre törtünk be, és mindjárt felbukkan a dühös
tulajdonos, hogy megvádoljon minket birtokháborítással?
– Az a lépcső nyilván a raktárba vezet – suttogtam. – Megyek,
megnézem.
– Várjon, ezt is kérte – szólalt meg Jacopo.
Kotorászni kezdett a szerszámtáskájában, és előhúzott egy vaskos,
bőrhüvelyes tőrkést.
Óvatosan vettem át tőle. Nem fért be a zsebembe, úgyhogy a ruhám
övrészén bújtattam át.
Jacopo beevezett a csónakházba, és felléptem a járószegélyre, amit már
néhány centi vastagságban beborított a víz.
– Várjon rám kint – suttogtam. – Ha meglátná akár a rendőrséget, akár
Signor Benedettit közeledni, figyelmeztessen egy hangos kiáltással, aztán
evezzen be értem.
Bólintott, és az evező segítségével ellökte a csónakot a kőlépcsőktől.
 Feltekert hajókötelek, törött teadobozok és egy félre– döntött csáklya
mellett verekedtem át magam a lépcső irányába. A dermesztőén hideg víz
felcsapódott a cipőmre. Visszapillantottam, de Jacopo és a csónakunk már
eltűnt.
A lépcsősorra nyíló ajtó nem akart kinyílni. Megrángattam, mire sikerült
megmozdítanom. Nem volt kulcsra zárva, csak bedagadt a nedvességtől.
Csendesen fellépegettem a lépcsőkön, a szívem a torkomban dobogott.
Odafent egy nagy, nyitott csarnokba értem, ami a mindent ellepő
pókhálókat, néhány tartógerendát és egy régi ponyvát leszámítva kongott az
ürességtől. Az áporodott levegőben fűszerek pállott illata érződött, és a
lépteim zaját tompán visszhangozták a falak.
Visszatartottam a lélegzetem, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy a
raktárban valóban nincs egy lélek sem. A porlepte ablakhoz siettem, és a
tenyeremmel letöröltem az üvegről a koszt. Odakint, az esőben Jacopo
görnyedten ücsörgött a sandoloan.. Egyetlen más hajó sem volt közel s
távol. Úgy látszott, sikerült megtalálnom Cosimo elhagyatott raktárát, de
kétségbeejtő volt a felismerés, hogy Sofia nem volt benne. De akkor vajon
hol lehet?
Dideregve összefontam a karomat magam előtt. Lehetséges lenne, hogy
Cosimo csak azért íratta vele azt a levelet, hogy megrémítsen engem?
Hazudott volna erről is, mint minden másról? Vagy valahol máshol tartotta
fogva Sofiat? Nincs már elég idő! A légzésem a riadtságtól zihálóra vált.
Velencében több száz csónakház volt, és az én drága lányom megfullad az
egyikben, mielőtt megtalálhatnám. Rettegésemben feljajdultam, és
végigszántottam az arcbőrömön az ujjaimmal.
Halk nesz hallatszott odalentről, nem hangosabb, mint egy egérke
motozása a lambéria mögött.
Elfordítottam a fejem, és füleltem. Ismét hallottam valamit.
Rekedten felordítottam, és lerohantam a csónakházba.
 Harmincnegyedik fejezet

A lépcső alján a járószegélyre lépve feljajdultam, mert a hideg víz már a

bokámig ért. Ha Sofianak a kikötözésekor csak a feje ért a víz fölé, a
vízszint olyan gyorsan emelkedett, hogy már valószínűleg túl késő
megmenteni. Dermedten megálltam, figyeltem, és hallgatóztam. A
csónakházban a szürkészöld víz csendesen nyaldosta a falakat. Mély
levegőt vettem, és a falak mentén körbefuttó járószegély alatti víztömegre
tapasztottam a tekintetem, hátha Sofia ott van a mélyben, és már vízbe fúlt.
De semmi. És máshol nem lehetett.
Vagy mégis? A raktárba felvezető lépcsősor oldala be volt deszkázva, de
a lépcső alatti tárolóhoz vezetett egy retesszel ellátott ajtó. A közelben egy
fakalapács és egy halom szilánkosra hasadt hajódeszka hevert. Elhúztam a
reteszt, és a szívem nagyot dobbant a reménytől, de egyszersmind
összeszorult a rettegéstől.
A tárolóban sötét volt, úgyhogy félredőltem, hogy beeresszem a fényt.
Sofia nem volt sehol. A hátsó falon rozsdás szerszámokkal megpakolt
polcok sorakoztak. A tároló padlójának nagy részét felszedték, így
nagyjából a lépcső szélességével megegyező nyílás tátongott a lábam előtt.
A víz csendesen hullámzott a lyukas padló alatt, de egyszerre valami fakó
folt moccant meg a félhomályban.
Előrehajoltam, hogy közelebbről is megnézzem, de a döbbenettől
visszarántottam a fejem.
A már teljesen elmerült Sofia nyújtotta ki az arcát a felszín fölé, és kapott
levegő után. A rettegéstől üveges szemmel meredt rám, mielőtt a feje ismét
a víz alá süllyedt.
 Felüvöltöttem, térdre rogytam, és felemeltem az állát. Esetlenül
motoztam a kezemmel, hogy meglazítsam a fáslit, amivel kegyetlen módon
bekötözték a száját. A csomó szoros volt, és vigyáznom kellett, hogy a víz
nehogy az arcára csapódjon. De vajon ki tudom– e szabadítani, mielőtt
megfullad? A következő pillanatban sikerült leoldanom a rongyot a
szájáról.
– A hátam mögött kötözte össze a kezemet, és a kikötőoszlopon lévő
vasgyűrűhöz rögzítette, a víz alatt – a rémülettől vékony volt hangja,
miközben igyekezett távol tartani a száját és az orrát a víztől.
– Hozok segítséget.
Nyugalmat és határozottságot próbáltam erőltetni a hangomra, de nem
sikerült. Nem érnénk vissza időben.
– Ne hagyj magamra! – sikította Sofia.
Vizet nyelt, fulladozni kezdett, és riadtan csapkodta a fejét egyik oldalról
a másikra.
Ismét az álla alá tettem a kezem.
– Sofia, ne mozogj!
Simogatni kezdtem a haját, amíg abba nem hagyta az ijedt vergődést.
Nem mertem otthagyni, hogy Jacopóért kiáltsak, de én egymagámban, még
ha sikerül is elérnem a kötelékeit a víz alatt, és kiszabadítom, hogyan
bírnám átemelni a padló nyílásán? Hirtelen eszembe jutott az összetekert
hajókötél a járószegélyen.
– Ne mozogj, és próbálj nyugodtan lélegezni az orrodon keresztül –
mondtam. – Hozok egy kötelet.
Visszatocsogtam a deszkákon, megragadtam a hajókötelet és a szúette
csákányt, és visszasiettem velük a tárolóhoz. Párszor körbetekertem a
kötelet a legközelebbi kikötőoszlopon, és a végeit bedobtam a vízbe Sofia
mellé. Aztán átcsúsztattam a csákányt a padló nyílása felett.
 – Most el fogom vágni a csomókat a karodon, úgyhogy nem szabad
mozognod – szóltam reszkető hangon.
Alig észrevehetően bólintott a fejével.
Lerúgtam a cipőmet, ledobtam magamról a vízálló köpönyeget, aztán
kihúztam a kést az övemből, és a fogaim közé szorítottam. Lehuppantam a
padlóra, és egy gyors mozdulattal beleugrottam a lyukba. Felszisszentem,
mert a víz hidege a csontomig hatolt, de biztos kézzel szorítottam a
padlódeszkák szilánkos szélét. A lábujjaimat lefelé nyújtottam a néhány
centiméternyi iszapban, amíg többé-kevésbé szilárd talajt nem tapintottam
alatta.
Vettem egy mély levegőt, és lemerültem. Az ujjaimmal kitapogattam,
hogy Sofia a keresztbe tett csuklója körül volt megkötözve, a háta mögött.
Végighúztam a tenyeremet a kötélen, és éreztem, hogy az egyik fejünk
fölötti járószegélyt alátámasztó oszlophoz van rögzítve. A késemet
benyomtam a csomók közé, és fűrészelni kezdtem.
Alighanem felsértettem Sofia bőrét, mert összerándult, és kiverte a tőrt a
kezemből. Levegő után kapkodva emeltem ki a fejem a vízből. Az idő
fogytán volt. Nem maradt más választásom, muszáj volt megtalálnom a
kést. Ismét alámerültem, bár akadályozott a szoknyám, ami a lábam köré
gabalyodott. Kinyújtottam a karomat, és az ujjaimmal lélekvesztve
kalimpáltam az iszapban. Valami kellemetlen tapintású lény elsiklott a
tenyerem mellett, aztán elfogyott a levegőm.
A harmadik alámerülésem során kemény tárgyat tapintottam az aljzaton.
Rámarkoltam, a kés volt az, a pengéje megvágta a hüvelykujjamat.
Fellöktem magam a felszínre, vettem még egy mély levegőt, és újra
bemerültem, hogy elérjem Sofia kötelékeit. Ezúttal egy pillanat alatt
sikerült keresztülvágnom a kötelet, és Sofia kiszabadult.
 Kikapta a fejét a vízből, a végtagjaival csapkodott, és hirtelen, zihálón
kapkodta a levegőt.
A karomba szorítottam.
– Megvagy, drága kislányom – mondtam. Lábujjhegyen pipiskedtem, és a
vállamra hajtottam a fejét. Magamban nem győztem hálát adni, hogy
magasabb vagyok nála. – Lassan vedd a levegőt!
Sofia haja kibomlott, és hínárként tekeredett az arcom köré. Ez volt az
első alkalom, hogy a karomba foghattam a lányomat, és
megindultságomban a homlokára tapasztottam az ajkamat. De nem volt
több vesztegetni való idő.
– Valahogy ki kell kapaszkodnunk innen – mondtam. – Rá tudsz fogni
erre? – felemeltem a karját, és rákulcsoltam a kezét a padlónyílás felett
áttolt csákány nyelére.
Rácsimpaszkodott, de láttam, hogy nincs már elég ereje, hogy sokáig
kitartson, úgyhogy sebtében a hóna alá hurkoltam a hajókötél végeit.
Többször is nekirugaszkodtam, hogy kitoljam magam a lyukból.
Fájdalmasan nyilallott a vállam, de végül sikerült kijutnom.
Sofia rettegéstől elsötétedő szemmel pillantott fel rám.
– Segíts rajtam! – rebegte.
Meghúztam a karja alatt rögzített kötelet, az izmaim beleremegtek az
erőkifejtésbe.
Szűkölő hangot hallatott, és kétségbeesetten kapaszkodva belevájta a
körmeit a szilánkos padlódeszkákba.
Megragadtam a ruháját, magam felé vontam, és sikerült teljesen
kirántanom a vízből, aztán elterült a járószegélyen, mint egy csöpögő, zilált
kis csomag.
Hirtelen minden csendes lett, leszámítva a pihegésünk és az odakint
zuhogó eső zaját.
 – Nem maradhatunk itt, a bokáig érő vízben – szólaltam meg. – Lábra
tudsz állni?
Egész testében remegett, és a válasza érthetetlen motyogásba fulladt. Az
ajka szederjessé vált a hidegtől és a megrázkódtatástól.
Felemeltem a földről, és a lépcsőhöz támogattam.
– Ülj le ide a lépcsőre – mondtam, és megdörzsöltem a kezét.
Ráterítettem az esőköpenyt. – Láttam egy ponyvát az emeleten. Muszáj,
hogy felmelegedj egy kicsit, mielőtt idehívom Jacopót a csónakkal.
Soha lehunyta a szemét, és a falnak támasztotta a fejét.
A lábamat ólomnehéznek éreztem és a fogaim vacogtak, miközben
átvágtam a raktáron, hogy megkeressem a ponyvát. Súlyos volt, porlepte, és
halszagot árasztott. Ahogy a lépcső teteje felé vonszoltam, Soha ijedt
kiáltására lettem figyelmes. Rögtön utána egy öblös, dörmögő férfihang
hallatszott. Eleresztettem a ponyvát, odaszaladtam a lépcső tetejéhez, és
lenéztem.
Sofia már nem volt ott.
Úgy gondoltam, bizonyára Jacopo hangját hallhattam, és sietve
lerohantam a lépcsőn.
Az egyik kikötőoszlophoz egy csónak volt kikötve, de a szívem verése is
majdnem elállt, amikor a nekem háttal álló Cosimót pillantottam meg.
Sofiat a csuklójánál szorongatta, és úgy rázta a karjai között, akár egy
rongybabát.
– Hol van Phoebe? – ordította. – Mondd meg azonnal, vagy visszalöklek
a csatornába!
Sofia félelmében behúzta a fejét, és felvisított, amikor Cosimo durván
kicsavarta a karját, és a járószegély széle felé vonszolta.
Éktelen haragra gerjedtem, és a kezembe fogtam a csákányt. Úgy
tartottam, mint egy lándzsát, és dühödt üvöltéssel megindultam felé.
 Megfordult, de a meghökkenéstől a szája is tátva maradt.
Egy pillanatig sem tétováztam. Minden maradék erőmet összegyűjtve
mellbe taszítottam Cosimót a csákány hegyével.
Fájdalmasan felnyögött. Eleresztette Sofia csuklóját, és háttal a vízbe
zuhant.
A lányomhoz rohantam, és átöleltem.
– Azt hittem, vízbe fog fojtani – zokogta.
Megcirógattam a haját, és csillapító szavakat mormoltam a fülébe. Aztán
hirtelen satuszerű szorítást éreztem a bokámon, és feljajdultam. Egy futó
pillanatig láttam Cosimót, mielőtt kirántotta alólam a lábamat.
Megtántorodtam, és egy nagy csobbanással a vízben landoltam.
– Végre a kezem közé kerültél, te kurva!
A tenyerét a torkomra szorította. A homlokán tátongó sebből szivárgott a
vér. Az egyik szeme be volt dagadva, de a másikból szikrázott a gyűlölet.
Kétségbeesetten próbáltam meglazítani a nyakamra szoruló ujjait, de a
víz alá nyomta a fejemet, és nem engedett fel. Pánikszerűen verdestem a
lábammal, hogy elérjem a felszínt. Ha Cosimo itt és most megöl, utána
végezni fog Sofiaval is, és akkor úgy kell meghalnunk, hogy soha nem
sikerült rendezni egymással a kapcsolatunkat. Küszködtem, ficánkoltam
Cosimo szorításában, de a maradék levegőm vészesen fogyott. A fülemben
lüktetett a vér, miközben vergődtem a karjai között, és kezdtem ráébredni,
hogy minden küzdelem reménytelen, mert a testem hamarosan rákényszerít,
hogy belélegezzek, és amint megteszem, vizet nyelek, és megfulladok. Úgy,
mint Lavinia néni...
Váratlanul engedett a torkomat szorongató nyomás.
A lábamat meglendítve a felszínre löktem magam, és kapkodó, fulladó
levegővételek közt vártam, hogy a gyilkos kéz ismét megragad.
Hátrafordítottam a fejem, és a járószegélyre pillantottam.
 Sofia magánkívül, hisztérikusan zokogott, és megállás nélkül döfködte a
vizet a csákány hegyével. Valahányszor Cosimo arca kibukkant a víz
felszínén, rátámadt, és alálökte.
– Sofia! – kiáltottam. – Hagyd abba! Különben megfullad!
A kőlépcső felé evickéltem, és kitámolyogtam a vízből.
Kiáltás hallatszott a hátam mögül, és egy gondola siklott be a csónakház
kapuszárnyai közötti résen. Dante ugrott ki belőle, másodpercekkel azelőtt,
hogy a csónak elérte volna a kikötőoszlopot. Felém rohant, és a tenyerét
egy szempillantás erejéig aggódón az arcomhoz érintette, aztán lefejtette
Sofia ujjait a csákány nyeléről.
A karomba szorítottam Sofiat, és elhúztam őt a víztől.
Dante megragadta Cosimo gallérját a csákány hegyével, és kihúzta őt a
partra.
Cosimo levegő után kapkodott, és elterült a kőlépcsőn. Amikor
megpróbálta ülő helyzetbe tolni magát, Dante visszalökte a földre.
– A rendőrség már úton van – mondta neki. – Ezer szerencséje, hogy
jönnek, mert különben a véletlen vízbe fulladását jelentettük volna nekik.
– Meg akartam ölni – suttogta Sofia.
– Én is – mormoltam -, de egyikünknek sem hiányzik, hogy a halála a mi
lelkiismeretünket terhelje. És megmentetted az életemet.
– Ahogy te is az enyémet.
Nem sokkal később feltűnt egy rendőrségi csónak, amelyben
Commissario Mázzá ült két másik rendőrrel és egy orvossal.
Az orvos gézlapokat rögzített Cosimo szemére és homlokára, aztán a
rendőrök megbilincselték, és betaszították a csónakjukba.
Az orvos ezután megvizsgálta Sofiat és engem is, majd közölte
Commissario Mazzával, hogy az állapotunk nem teszi lehetővé, hogy
kihallgasson minket, amíg át nem melegedtünk és magunkhoz nem tértünk
a kezdeti megrázkódtatásból.
Sofia nem volt hajlandó Cosimóval egy csónakba szállni, úgyhogy végül
Dante gondolájában indultunk el az egyik rendőr kíséretében.
Sofia még akkor is remegett, és hozzám bújt. Nem húzódott el, amikor
köré fontam a karomat, és a vállamra hajtotta a fejét.
Dante kikormányozta a csatornába a csónakot, és két evezőcsapás között
rám mosolygott.
– Nézze csak – mondta -, elállt az eső.
 Harmincötödik fejezet

A Palazzo degli Angelihez vittek minket Sofiaval, ahol a nővérem és a

gyerekek vártak ránk.
– Majd eszemet vesztettem az aggodalomtól – pityergett Eveline,
miközben átölelt. – Biztosra vettem, hogy Cosimo mindkettőtöket vízbe
fojt.
Ha mind ez idáig maradtak volna kétségeim a megbékélésünk
tartósságára vonatkozóan, azok erre a megjegyzésre mind eloszlottak.
A mellénk adott rendőrtiszt figyelmeztetett mindenkit, hogy tilos
kommunikálnunk egymással, amíg ki nem hallgatnak minket, és
letelepedett a hallban, hogy ellenőrizze a szabályok megtartását.
Valentina magához képest szokatlanul csendesen sürgölődött,
megfürdetett és ágyba fektetett minket. Halkan a fülembe súgta, hogy
Cosimo összetörte a régi sandolón-kat, és az evezőjével leütötte Jacopót.
***
Másnap reggel, miután Sofiaval a szobáinkban egyedül megreggeliztünk,
és az orvos megvizsgált minket, behívtak engem az ebédlőbe, hogy
kihallgassanak.
Nehezemre esett részletesen elbeszélni a megrázó eseményeket, amelyek
majdnem elpusztították a családomat. Miután felvették a tanúvallomásomat,
átmentem
a szomszédba, hogy megkeressem Dantét.
Kirohant az irodájából, és a kezét felém nyújtotta.
– Hogy van? Nem engedték, hogy lássam, de Jacopó-val és Valentinával
találkoztam ma reggel, miután mindannyiunkat kihallgattak.
 – Még nem tudtam beszélni... – egy pillanatig hezitáltam – ...Caterinával.
De túl vagyunk rajta – tettem hozzá. – Bár nyilván bírósági eljárás lesz az
ügy vége.
– És valószínűleg akasztás. Jöjjön be az irodámba. Nem erőltetem, hogy
beszéljen a történtekről. Hacsak nem szeretne.
Utánamentem, és leültem.
– Szeretném megköszönni magának és Alfiónak is, amit értünk tettek. És
bocsánatot is szeretnék kérni.
– Alfio átadta nekem az üzenetét, de nem teljesen értettem, hogy mire
gondolt.
Végighúztam a tenyeremet az arcomon.
– Cosimo megpróbált engem ön ellen hangolni... és szégyenkezve be kell
vallanom, hogy némileg sikerrel is járt. Rémséges hazugságokkal etetett, és
egy ideig olyan ostoba voltam, hogy hittem neki. A szívem mélyén mindig
éreztem, hogy képtelenség, de annyira meggyőzően beszélt.
– Mit mondott önnek?
– Azt, hogy ön nem engem kedvel, hanem csak a Palazzomra fáj a foga.
És hogy meggyilkolta Lavinia nénit.
Dante arca megfeszült.
– Tűnődtem rajta, hogy valami ilyesmi lehet– e a háttérben.
– De tegnap megértettem, hogy valójában ő a gyilkos. Dante felkapta az
íróasztalról a tollát, és szórakozottan forgatni kezdte az ujjai között.
– Magam is próbáltam erről meggyőzni a rendőrséget utána, de Benedetti
nagyon ügyesen maga felé tudja fordítani az embereket.
– Nem bírom felfogni, hogy hogyan engedhettem, hogy így
megvezessen.
– Elkezdtem utánajárni az ügyeinek, és kiderítettem, hogy az egyik
lefizetett emberét beszervezte, hogy elszabotálja az ön fogadására érkező
beszállítást a halkereskedőmtől. A helyébe érkezett alapanyag romlott volt.
– Soha nem is feltételeztem, hogy a higiénia hiánya lett volna az oka –
feleltem -, az ön szállodájában biztosan nem. Aztán Cosimo alattomosan
úgy állította be, mintha ő és én közeli viszonyban állnánk egymással. És
még valami eszembe jutott azóta, nem kért a kagylóból és rákokból,
mondván, hogy soha nem eszik ilyesmit, pedig emlékszem, hogy egyszer
pókrákot rendelt, amikor együtt vacsoráztunk.
– A séfem azt mondta, hogy Enzo segédje, Marco ajánlotta fel neki, hogy
szerez egy másik beszállítót, ha az eredeti rendelés nem érkezne meg.
Később azonban nem tudtam ennek az új kereskedőnek a nyomára akadni.
– Nemrég láttam Marcót kilépni Cosimo irodájából. Egy vastag borítékot
gyűrt a zsebébe. Arra gondolok, hogy talán...
– Helyes a gyanakvása. Az elmúlt hetekben több kis értékű lopás is
történt itt a szállodában. Amikor az egyik vendég jelezte, hogy eltűnt a
pénztárcája, az ügyvezetőm meglátta Marcót egy olyan helyen, ahol semmi
keresnivalója sem volt, úgyhogy felszólítottam, hogy tüstént ürítse ki a
zsebeit.
– És találtak nála valamit? – kérdeztem.
Dante fanyarul elmosolyodott.
– Ott volt a pénztárca. Enzo azonnal kicsapta a fiút. Felfedeztünk nála
egy megfakult feliratú, rozsdás kulcsot is. Ugyanolyan címke volt rajta,
mint azokon a régi kulcsokon, amelyeket az épülethez kaptam, amikor
megvásároltam. Betettem a kulcsot a többi közé az irodámban tartott
fémdobozba, és el is feledkeztem volna a dologról, de Jacopo átjött egyik
nap, és mesélte, hogy micsoda pusztítás történt a sötétkamrájában.
– Marconák nyilván számos lehetősége adódott besurranni az ön
bútorraktárába, amíg az új épületen dolgozott, és onnan könnyedén
beereszthette magát a sötétkamrám felé nyíló, összekötő ajtón keresztül. –
 A számra szorítottam a kezemet. – Hogy voltam képes egy pillanatig is
elhinni Cosimónak, amikor azzal ámított, hogy ön a felelős a rombolásért?
– A nagynénje nagyon okos nő volt – jegyezte meg Dante -, de Benedetti
ravaszsága még őt is megtévesztette egy jó darabig. Csak akkor veszítette el
benne a bizalmát, amikor gyanítani kezdte, hogy elsikkasztotta a
megtakarításait. Utána megváltoztatta a végrendeletét, és a többit már tudja
ön is.
– Cosimo magabiztosan állította, hogy a saját szemével látta, ahogy ön
vízbe fojtotta a nagynénémet. Olyan határozottsággal adta elő egyik
hazugságot a másik után, hogy teljesen összezavarodtam.
– Meg voltam győződve róla, hogy láttam, ahogy Benedetti a víz alá
tartotta a Contessa fejét. Csak hát gyilkossággal vádolni valakit komoly
dolog, és nem voltam egészen biztos a dologban, különben kétségkívül
figyelmeztettem volna önt a veszélyre.
– Dante... – Lesütöttem a tekintetem. – Dühös voltam önre, amikor úgy
mesélt a Palazzomról. kapcsolatos terveiről, mintha az egész már eldöntött
ügy lenne. Haragban váltunk el, és amikor ön azt hitte, hogy kegyetlenül
bántam Caterinával, a távolság még nagyobb lett közöttünk. Jaj, Dante, azt
kívánom, bárcsak legyőztem volna akkor a büszkeségemet, és mindent
őszintén elmondtam volna önnek.
– Valóban azt gondoltam, hogy nagyon durván beszélhetett vele. –
Megrándította a vállát. – És rosszulesett, hogy félreértette a palazzával
kapcsolatos hozzáállásomat. Én sem tudtam erőt venni a büszkeségemen.
Benedetti mindent elkövetett, hogy közénk álljon. És tegnap, amikor
megérkezett a jelentés a felmérőmtől, már minden kétséget kizáróan
tudtam, hogy átverte önt. Phoebe, nincs semmi különösebb hibája a
Palazzojának.
Egy pillanatra behunytam a szemem.
 – Micsoda egy utolsó, aljas gazember.
Dante megérintette az arcomat.
– Ha megígérem, hogy soha többé nem hozom szóba, hogy adja el nekem
a Palazzot, akkor túl tudunk lépni mindezen?
– Annyi mindent kell még magának elmondanom – feleltem, és arcomat a
tenyerének támasztottam. Előrehajolt, hogy megcsókoljon, de én
elhúzódtam tőle. – Dante, nem szabad! – kiáltottam.
Eleresztett, de az arckifejezése keserű csalódottságot és megbántottságot
tükrözött.
– Elnézését kérem. Azt reméltem, ugyanúgy szeret, mint ahogyan én
szeretem magát, de most, hogy tisztáztuk ezt a dolgot... – zöld szemében
szomorúság ült.
Idegesen tördeltem a kezemet.
– Ó, de igen, én is szeretem! – Elviselhetetlenül lesújtó érzés volt, hogy
abban a pillanatban vallott nekem szerelmet, amikor minden, irányomban
érzett jóérzését készültem romba dönteni. – Dante, nem voltam magával
teljesen őszinte. Ha megtudja a teljes igazságot, lehet, hogy nem érez majd
többé így irántam.
Merev arccal nézett rám.
– Hallgatom.
– Nem hazudtam magának soha – kezdtem -, de elhallgattam bizonyos
dolgokat. Tudnia kell, hogy Caterina igazi neve Sofia. – Óvatosan
rápillantottam. – Sofia pedig a lányom.
A vallomásomat követő csönd véget nem érőnek tűnt.
A torkomban dobogott a szívem, és visszatartottam a lélegzetem.
– Kérem, folytassa – szólalt meg Dante.
– Fiatal voltam, nem idősebb, mint Sofia most, amikor a születését
követően elvették őt tőlem – mondtam. A földre szegeztem a tekintetem, és
elmeséltem neki az egész históriát. Amikor a végére értem, felálltam. –
Annyira sajnálom, Dante. Valószínűleg az lesz a leghelyesebb, ha mielőbb
elhagyom Velencét. Amennyiben továbbra is érdekli a palazzo, szívesen
eladom önnek. Az eladásból származó pénzt Eveline-nek és Sofianak
szeretném adni.
– Várjon! – Dante megragadta a könyökömet, amikor az ajtóhoz léptem.
– Nem csak ön őrizgetett titkokat.
Phoebe, már azelőtt tudtam, hogy van egy gyermeke, mielőtt Velencébe
érkezett.
– Tessék?
– A Contessa nem vetette meg whiskyt, szívesen megivott egy... – a szája
mosolyra húzódott – vagy két pohárral. És mivel magányosan élt, néha
olyan bizalmas dolgokat is megosztott velem, amit különben nem mondott
volna el. Nagyon bántotta őt, hogy ön elvesztette a lányát, de őszintén hitte,
hogy Soha nevelőszülőkhöz adása mindkettőjük számára a legjobb
megoldás volt.
Könnyek lepték el a szememet, és a számhoz szorítottam az öklömet.
– Nem volt az! Mindketten nyomorultul éltünk hosszú évekig, és most
Sofia megvet engem.
– O, Phoebe! Nem bírom elviselni, hogy ilyen boldogtalannak lássam. –
Dante átölelt, és megcsókolta a hajamat. – Sofia nem gyűlöli igazán, csak
nagyon megsebezték és feldúlták a történtek. Amikor megtudta, hogy
Vianelliék nem az igazi szülei, és egyúttal azt is, hogy a szülőanyja
vélhetőleg elhagyta őt, az elviselhetetlen csapást mért a lelkére. A világának
az alapjai omlottak össze.
– Ha elképzelem, milyen végtelenül egyedül érezhette magát.
– Leültem mellé, amikor lábadozott, és mindent elmesélt nekem –
folytatta Dante. – Amikor a csatornába vetette magát, nem akarta valójában
kioltani az életét, a tette inkább a megértésért való segélykiáltás volt. És
most arra van szüksége, hogy feltétel nélkül szeressék.
– De hát pontosan ezt szeretném tenni – zokogtam. – Annyira vágyom rá,
hogy jóvátehessem, ami történt. Szeretnék elkövetni mindent, hogy a
hátralévő életében boldog lehessen.
– Mindnyájan szeretetre vágyunk – mormolta Dante a hajamba. –
Szeretet és család nélkül semmik sem vagyunk.
Röpke csókokat hintett a homlokomra, majd az arcomra, aztán ajka az
ajkamat kereste. Megcsókolt, először szelíden, de aztán egyre mohóbb
vággyal.
Képtelenség volt ellenállnom, magával ragadott a szenvedélye, és a
nyaka köré fontam a karomat.
Felemelte az államat, és mélyen a szemembe nézett.
– Szeretlek, Phoebe, és ennek semmi köze a Palazzod-hoz. Számomra
egyáltalán nem számít, ami a múltban történt. Azt szeretném, hogy mindig
együtt maradjunk. Örökké. Kérlek, hozzám jössz feleségül?
A szívem csordultig telt boldogsággal, és az összes fogadkozásom, hogy
soha többé nem házasodom meg, elolvadt, mint a hó, amikor kisüt a nap.
Dante jó ember volt, és lehetetlen volt nem szeretnem. A vállára hajtottam a
fejem, és mosoly suhant át az ajkamon.
-igen – feleltem, mire ismét megcsókolt.
Egy kis idővel később így szólt,
– Mit szólnál hozzá, ha kettesben ünnepelnénk ma este? Behűtök egy
pezsgőt, és vacsora közben nyugodtan átbeszélhetjük a terveinket. Amint
bejelentjük az eljegyzésünket, a családom egy pillanatnyi békét sem fog
hagyni nekünk, el fogunk veszni a sok örvendező lármázásban és
kérdezősködésben.
A boldogságtól repeső szívvel bólintottam.
 – Most viszont haza kell mennem, hogy megnézzem, befejezte– e már a
rendőrség Sofia kihallgatását.
Örömittasan siettem vissza a Palazzoba. A hallban a konyha irányából
vanília és cukor édes illata fogadott.
Eveline és a gyerekek a szalonban voltak. Rosetta és Carlo felugrottak, és
hozzám rohantak, hogy megöleljenek.
– Nem nézitek meg, miben mesterkedik Valentina a konyhában? –
kérdeztem. – Úgy érzem, valami finomat süt.
Carlo felsóhajtott.
– Más szavakkal, el akarsz küldeni minket, hogy négyszemközt
beszélhess a mamával?
– Nagyon szemfüles megállapítás, fiatalember – kacsintottam rá.
– Nagyon jókedvűnek látszol – jegyezte meg Eveline, miután a gyerekek
becsukták maguk mögött az ajtót. – Felvonta a szemöldökét. – Csak nem
Dante a ludas?
– Ennyire nyilvánvaló?
– Csak úgy sugárzik rólad a boldogság – mondta. – De nagyon örülök
neki. – Felnevetett. -igazán!
– Köszönöm. Ez nagyon sokat jelent nekem.
– Eddig egyikünk sem volt túl szerencsés a férjek terén – mondta -, és
talán majd beszélgetünk erről valamikor... vagy lehet, hogy nem. De Dante
mellett boldog leszel.
Leültem mellé.
– Kívánom, hogy egy szép napon te is megtaláld a férfit, aki boldoggá
tud tenni. Milyen kár, hogy Danténak már mindkét fivére foglalt.
– Én már feladtam a reménykedést, húgocskám. Annyi évet elpazaroltam
az életemből, arra várva, hogy eljön a férfi, aki végre szeretni fog. Talán a
boldogságot nem várni kell, hanem megteremteni. Láttam, téged mennyi re
boldoggá tesz a fényképezés, úgyhogy úgy döntöttem, hogy keresek valami
olyan elfoglaltságot, ami hasonló hatást fejt ki rám. Talán megtanulok
gépelni. Vagy keresek munkát két nyelvet beszélő titkárnőként vagy
fordítóként. A gyerekeim egészségesek, és most, hogy veled is rendeztük a
kapcsolatunkat, mi mást kívánhatnék még?
Kitárult az ajtó, és Sofia állt meg tétován a küszöbön.
Eveline a keze intésével beljebb tessékelte.
– Vége a kihallgatásnak? – kérdezte tőle.
Sofia bólintott, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Éjszaka állandóan felriadtam álmomból, mert elöntött a rettegés, hogy
megint ott vagyok, és elborítják a fejem a hullámok. – Megborzongott, és
megdörzsölte a csuklóján a kötelek által hagyott horzsolásnyomokat. –
Rádöbbentett, milyen ostobaság volt tőlem, hogy a csatornába vetettem
magam, amikor az élet olyan felbecsülhetetlenül értékes.
– Tegnap mindannyian megértettük, hogy fontos az életünk – mondtam.
Sofia bizonytalanul leült mellém a kanapéra.
– Már nem lennék itt, ha nem mentesz ki onnan. Nem tudom, hogyan
nevezzelek – mondta, és elvörösödött. – A Signora Wyndham most már
olyan idétlenül hangzik...
– Az egyszerű Phoebe megteszi. Bár én vagyok a szülőanyád, mindig is
Angelina lesz az, akire a mamádként fogsz gondolni, nem igaz?
Sofia bólintott.
– De Eveline néni mindent elmesélt nekem ma reggel, elmondta, hogy
majdnem meghasadt a szíved, amikor elvettek tőled...
Kitört belőlem a zokogás.
– Nagyobb kegyetlenséget el sem tudok képzelni. A születésed napja óta
mindennap gondoltam rád. Amikor megtudtam, hogy mégsem halva
születtél, kétségbeesetten keresni kezdtelek. Aztán hirtelen felbukkantál itt,
a házamban, de csak megvetést éreztél irántam...
Sofia szeme – Lorenzo szeme – könnyben úszott.
– Elvesztettem a lehetőséget, hogy átélhessem annak az örömét, hogy
látom, ahogy felcseperedsz – mondtam -, de örökké szerettelek.
– Milyen szerencsés vagyok – felelte -, egyszerre két anyám is van, és
mindkettő szeret.
– És talán egyszer szeretnél majd az édesapáddal is találkozni?
– Tudom, hogy pap, de ha megengedik neki, hogy láthasson, akkor igen,
szívesen találkozom vele. – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Nem vagyok
többé magányos árva. Váratlanul kaptam egy családot. Sőt két családot.
– Talán mindannyiunk számára itt az ideje – szúrta közbe Eveline – egy
új kezdetnek.
Tétova mozdulattal ölelésre nyitottam a karomat, reménykedőn, hogy
Sofia nem utasít vissza.
Válaszul a könnyein keresztül elmosolyodott, és egy pillanatnyi hezitálás
nélkül a karomba bújt.
Beszívtam a frissen mosott haja illatát, és éreztem, ahogy a lányom szíve
együtt dobban az enyémmel, tökéletes összhangban.
– Egy új kezdetnek – suttogtam magam elé halkan a nővérem szavait.