A római birodalom történetének alkonyán, a IV.

század második
felében játszódik Ferdinandy regénye. A helyszín a birodalom al-
dunai határa, Durostorum városa, amely – mint a végeken szokás –
a legkülönfélébb népek lakóhelye.
A császári hatalom helyi képviselője, a prokonsul, művelt férfiú,
filozófus inkább, mintsem katona – az áradatként alázúduló,
menekülő gótokat befogadná ugyan, de a még félelmetesebb
katonai erőt képviselő üldözők, a hunok támadásaira is készülnie
kell. Mindeközben – párhuzamos történet formájában – a gyűlölt,
kisstílű zsarnok, Valens császár is a barbárokkal vívott háború
áldozata lesz. Halála szimbolikus jelzése mindannak, ami a hajdani
dicsőségét feledni kénytelen birodalom hamarosan bekövetkező
sorsa lesz. Vér, korom, pusztulás – a győztes pusztai nomádok
megjelenése a színen azt jelenti, hogy az európai civilizáció
történetében egy egészen új fejezet kezdődik.
Ferdinandy Góg és Magóg című regénye a legszélesebb
olvasóközönségnek szól, szerzője elsőrangú, tudós történész, a
középkor kutatója.
FERDINANDY MIHÁLY

Góg és Magóg
A BIRODALOM VÉGNAPJAI

VÍZÖNTŐ KÖNYVEK
1990
Ita turbido instantium stúdió orbis Rontani
pemicies ducebatur. így: ilyen sietős,
zavaros igyekezettel idézte magára
pusztulását a római világ.

Ammianus Marcellinus, XXXI. 4.

Annakokáért prófétálj, embernek fia, és

mondd meg ezt Gógnak:... Es eljössz
helyedről, a messze északról, te és sok nép
veled, lovon ülők mindnyájan, nagy
sokaság és hatalmas sereg.

Ezékiel, XXXVIII., 14–15.

 I
Ammianus Marcellinus, a történetíró, Antiochia városából,
barátja, Eugenius consularisnak, Moesia Inferior kormányzójának
Durostorum városában, szíves üdvözletét.
Megsokasodtak a bomlás jelei, szeretett Eugenius, a Római
Birodalom égboltozatán. Fortuna kereke, mint baljóslatú vörös
csillagzat pörög az éjben, egyre távolodván a jó szerencse sarkától s
közeledve a balszerencse sarka felé. Bellona meg a fúriák süvöltő
rajban röppennek utána. Sötét kezük véres karmaiban fegyver
csörög. Szárnyuk baljós árnya a hold kemény fényében végigsöpör a
félelmében összegémberedő világon.
Kezdetben nem látta őket más, a farkasok csupán. Ekkor történt,
hogy az ordasok közel jöttek városunkhoz. Városunk utcái még a
leányok esti körtáncától voltak hevültek; a házak viselték még az
ünnep koszorúit, ahogy tegnap még a táncoló lányok is.
Hanem ahogy leszállt az éj, elszéledtek a lányok, s szomorúan és
hervadtan lobogtak a koszorúk a fülledt, meleg, nehéz párájú
szélben. S megpillantottuk – most először – a farkasokat. Mint a
megbabonázottak álltak a hold alatt, és hosszan tutultak a
megsiketült éjben. Vonításuk fölverte az ólaikban aluvó kutyákat.
Most már a kutyák is üvöltöttek. Hosszan, szűkölve sírtak bele az
éjszakába. Bátyjaik, a toportyánok, válaszoltak nekik. Az emberek
fölhőköltek párnáikról, és nem mertek elaludni többet, mert csontjáig
ijed az ember, ha megérzi, hogy ebei félnek. Felriadtak, majd
felöltöztek, és gyors léptekkel, ingó mécsesekkel mentek nagy
sebbel–lobbal az éjszakai utcán. Az augurok, a látók, a papok
házaihoz mentek, és megzörgették ablakaikat.
Az augurok, a látók, a papok sem aludtak már. Az augurok megölt
állatok májára meredtek, a látók a megvakító tűzbe, s a papok
tanácstalanul forgatták a Jelenések könyvét.
A zsidók meg a keresztények már ősidőktől fogvást
jövendöléseket jegyeztek föl északról támadó ismeretlen népről, amit
Góg és Magóg seregének neveztek el. Hanem hogy el ne iszonyítsák
hitsorsosaikat, prófétáikat idézték, s az ő szájukba adták a jóslat
végét, ami szerint istenük utóbb mégiscsak eltöri haragja vesszejét, s
a végveszély elmúlik a világ felül.
Mi, rómaiak, Eugenius, nem föstünk magunknak rózsaszínű
felhőket az égre, ahol látván látjuk, nincsenek, csak fekete fellegek.
Te ott a határon közelről láthatod a kerekedő vihart, mi itt,
Antiochiában, másfajta jelekre figyelmezünk. S ezek belül vannak:
miköztünk lakoznak. Nem fenyegetőbbek-é, mint Góg és Magóg
kívülről rátok törő lovasai ott, a szkítiai határon?
Beteg a birodalom, Eugenius. A császári nap fénye napról napra
sápad. Valens szerencséje megrendült. Sok-sok jel mutatja, közel
már az óra, amelyben végzete betel. Uralkodása kezdete óta jóslatok,
jelek környékezték, merre csak járt. Kezdetben rájuk sem hederített.
Hanem az utolsó hónapokban a jelek arca elsötétedett. Ma már a vég
balsejtelmei hurkolják életét sorvasztó hálójukba. Valens – tudod te
is – vitéz katona s nagyon e világból való ember, ifjúkora óta
érzéketlen mindennemű bal előjel, kedvezőtlen áldozat, suttogva
hozzájuttatott fenyegetéssel – vagy figyelmeztetéssel szemben. Ám
hogy a jelek nem tágítottak, és baljós szavuk nemegyszer az igazat
jósolta meg, végül is bizonytalanná és kicsinyhitűvé vált. Azt hiszi,
ha – ahogy mondják róla – állandóan „nyelve hegyén hordja a
halált”: ha mindenkit megölet, ha egyedül marad a világ felett,
biztonságban lesz élete. Amióta ezt a nyomorúságos Theodorust
elérte balsorsa, a hóhérbárd az úr Antiochiában. Minthogy mindenki
gyanús előtte, aki él, bujton bújvást tengődünk, alig merészkedünk ki
a napvilágra, eltitkoljuk – amennyire lehet –, hogy még vagyunk,
nehogy ránk találjanak. Ha azt tanácsolnád, meneküljünk el, máris
válaszolok neked. Ismered jól ezt a nagy, falakkal övezett várost.
Kapuinál őrség áll – innen ki nem jutsz észrevétlen. S még ha
kijutnál is, azonnal utolérnének és visszahoznának. Megalázó
elbújásod is addig segít csak, amíg – azt hívén, ekképp
megmenekülhetsz – egy jó barátod föl nem jelent, vagy – jó pénzért
– valamelyik szolgád nyomodra nem vezeti a császár porkolábjait.
S hát ezek a porkolábok? Miért hívek Valenshez? Ó, Eugenius!
Mi tudjuk, mit ér az ember. Romae omnia venale est – mondotta már
egy réges-régi író. Valens busás zsoldon tartja hóhérait. S ezek a
hóhérok talán még zsoldjukról is lemondanának, csak hogy kedvükre
öldökölhessenek. Ha nem állnának a császár szolgálatában,
gyilkosok lennének, útonállók. Ám akkor remegniük kellene tetteik
következményeitől. Ha viszont a császár bírái, bakói, porkolábjai,
kínvallató-mesterei, bántatlan olthatnak vért, vonhatják kínpadra
embertársaikat, gyönyörködhetnek a vesztőhelyre hurcoltak
halálfélelmében, úgy azoké a rettegés borzalma, övék a vérontás
mámorító kéje. Még dicséretben is részesülnek. A legborzasztóbb,
hogy nemegyszer az elítélt segít a bakónak. Segít, hogy más is
odajusson, ahová ő jutott, hogy lássa még a másik vérének elontását,
mielőtt saját magára kerül a sor. Így veszett el, annyi más között,
Theodorus is.
Miért akarjuk megtudni a jövőt, Eugenius? Száz esetből
kilencvenkilencben a jövendő fátyla föl nem fedhető, s ha egy
esetben mégis ráhibázunk arra, ami aztán valóban bekövetkezik,
belátásunk csupán új bajunk kútfeje. Miért akarták megtudni, ki lesz
a következő császár? Nem éppen eléggé rettenetes a jelenlegi is? Aki
jobbra, okosabbra, szelídebbre, emberségesebbre vágyakozik – majd
meglátja úgyis, mi vár rá... Hanem ez csupán a kettőnk bölcsessége,
barátom. Azok – egy kupac botor, babonák verte ember – mást
gondoltak. Kísérletet tettek arra, hogy megtudják a jövőt, hogy
belenézzenek az eljövendő uralom urának arcába.
Valens – akkor még – meg volt győződve arról, hogy Theodorust
igazságtalanul ítéltette halálra. Mégsem bírt szabadulni – nyilván
nem is akart – két ostoba vajákos: Patrícius és Hilarius a kínpadon
tett vallomásától.
Ez a két szerencsétlen bolond zsarátnok fölött álló háromlábra
akasztott egy sokféle ércből összeolvasztott kerek edényt. Belső
falára a görög alfabét huszonnégy betűjét vésték. Föléje pedig
vékony szálon lengő gyűrűt függesztettek, amit ex carpathia file: egy
carpathum nevű, mérges nedvekben különösen gazdag növény
rostjaiból sodortak. A föláramló melegben lassan mozogni kezdett a
lebegő gyűrű. Lengésében érintette az edény falába vésett thétát,
mindjárt rá az epszilont, onnan messze kilengett az omikronig, s
visszatértében – úgy látták – elérte a deltát. THEOD, olvasták a
kísérletezők. Theodorus, kiáltották egy szájból. A játékot nem is
folytatták tovább. Theodorusnak, a császári nótáriusok
másodfőnökének azonban elmondták a dolgot. A nyomorult azt
vallotta aztán, hogy egyre jelentést akart tenni Valensnek, de –
barátai visszatartották ettől. Valens lefejeztette hát Theodorust, de a
két bajszerzőt is, akik a kínpadon reá vallottak.
Csak azután került elő a kivégzett ember egy levele, amiből
kitűnt, hogy korántsem volt oly ártatlan, mint ahogy vérpadra
juttatói: császára és bírái hitték. A levél betűje szerint Theodorus a
jóslat alapján szilárdan bízott abban, hogy ő a sors választottja, a
jövendő imperátor. Mást talán megnyugtatott volna ez a kései
fölfedezés. Valenst új bosszúra keltette. Úgy vélte, ha Theodorus
bűnös volt, s nemcsak a vak sors áldozata, a capitisdiminutio, amit
elszenvedett, csak kicsiny büntetésszámba megy. Új bűnbakot
keresett hát. Meg is találta Theodorus özvegyében. A palotára
hurcoltatta hát – ágyasházába, hogy meggyalázza.
Valens még ötvenéves sincs. Mindenki tudja róla, hogy már évek
óta kiégett férfi. A gynaeceum régóta üres már. Lakóit ő maga
kergette világgá. Hogy nem tudja hát, hogy Priapus ellökte magától,
vagy – ő jelekben él – valamely csalfa jel férfiereje visszatérését
hitette el vele? Tán azt remélte, a szörnyű merény, amit áldozata
asszonya ellen tervel, fölgyújthatja még oly galád izgalommal, hogy
ifjúkora erői megújulnak... Bár Valens sohasem lehetett nagy
asszonyfaló. Hihetőleg ifjúkorában sem. Vajon miért nem nősült meg
soha?
Nos, a szerencsétlen kísérlet, ami arra szolgált volna, hogy
meggyalázza áldozata asszonyát, az ő maga gyalázatával, kínos
felsülésével végződött. Nemegyszer hallhattuk már, hogy ilyen
esetben a kudarcot vallott férfi a némberen tölti ki bosszúját, akit
megnőszni nem bírt.
Így Valens is.
A palota előtti térre hurcoltatta a lemeztelenített asszonyt, aki ott
és akkor látta utoljára a napot. Az összeröffent szájtátó csőcselék úgy
nyögött-viszolygott, mintha az ő szemeiket tolná ki a hóhér, nem a
szerencsétlen nőét.
Azon s a következő napokon Valens kivégeztetett mindenkit, aki
csak tudott, szállongó szófia beszédből hallott a Theodorust illető
jövendölésről. Volt, akit hamarébb hurcoltak vesztőhelyre, mintsem
elérhette volna az ellene emelt vád. Fővesztésre ítéltetett mindenkit,
mert ez látszott szemében a leggyorsabb halálnemnek. Kivéve egyet.
Simonidest, a filozófust. Talán ismerted te is, ó, Eugenius, ezt a
pompás ifjút, jeles gondolkozót, aki föl sem vette a reá váró sorsot.
Szemébe nevetett Valensnek: igen, jól tudja, e visszataszító időkben
minden értéknek össze kell omlania. Szívesen hagyja itt ezt a
dühöngő úrnőt: az életet, a világ urának – tette gúnyosan hozzá –
híven szolgáló cinkosát.
Egyedül őt ítélte máglyahalálra ez a varangy. S ahogy ezt a szót
leírtam – szinte akaratlanul került stílusom hegyére –, egyszerre
rádöbbenek, hogy Valens igazán olyan, mint egy nagy, ocsmány
béka. Szögletes arca, hajtalan, nyomott koponyája, széles csúnya orra
s csöppet sem szebb, sárga fogaktól éktelen, nagy csoroszlya-szája,
hozzá ez az inkább sovány, semmint húsos test, amiről azonban
szinte lecsüng, mint valami ráakasztott szatyor, előreálló, nagy, puha
hasa, s görbe, hústalan lábszárai, amelyek szerteálló, formátlan
lábujjakban végződnek.
Vajon nincsen-e már eleve gonoszságra ítélve az ilyen ember, aki
ennyire visszataszító? Bábuk, kinek ostábláján vagyunk? „Egy
kockázó gyermek az Idő: övé a hatalom.”
Az ind Kalanos Nagy Sándor, az ind Zarmaros Augustus Caesar
jelenlétében lépett máglyára, hogy elégetvén magát, tanúságot tegyen
emberségéről: szabad ember voltáról. Követte őket – kétszáz éve
most – egy római. Nézőt keresett ő is önnönmaga feláldozásához:
egy Olympias, egész Görögország közönségét. Simonidesnek nem
volt ilyen „szerencséje”, mint ennek a Peregrinus Proteusnak, akire –
mint előképére – hivatkozott. „Philosophus praeclarus”, mondotta
róla. Azok is, akik ápolták a tűzbe holt Peregrinus Proteus emlékét, a
cinikus bölcselők legnagyobbjai közt emlegették, halandók
védelmezőjét ebben a rettentő Éjszakában, aminek – halála révén –
„nagy héroszává” lett. Simonides őt kívánta követni, de őt, a szabad
halál bajnokát, hóhérlegények kötözték a máglyához, s nézői sem
voltak Alexandroshoz, Augustushoz fogható fejedelmek, sem egy
Olympias ünneplő sokasága. Az utca söpredéke élvezte végig utolsó
vonaglásait a máglya tüzében; vele Valens és bírái testülete. Midőn
kiszenvedett – éjfél lehetett már – tűntek föl először a császár és
pribékjei feje fölött vérfagyasztó, velőkbe ható sivítozással, mint
szörnyű madarak, a fúriák.
Még én is hallottam Simonidestől Peregrinus Proteusról, hogy
már választott nevével is tanúságot tett nemcsak ember volta, hanem
az Ember mellett. Proteus, ahogy mi ketten még tudjuk, a minden
átalakulásra képes tengeri isten neve, peregrinus pedig az idegen, a
külországbeli, az utazó, a vándor... van-é jobb szó, hogy jellemezzük
vele száműzött voltunkat minden égtáj alatt? Az Ezerarcú Bujdosó.
Nevem s neved, Eugenius. El ne feledd soha.
Simonides már hamvába holt, de még sötéten füstölgő máglyája
fölött keringő fúriák rikácsolásával telt meg a levegő, s amíg tartott
az éjből, el sem csitultak már. Torz szavuk mintha ingerelné, ordítva
bukott föl az ég alján a nap, véres-veresen, izzón, őszi alkonyat
mintha volna, nem tavaszi hajnal. Vörhenyeges felhők közt jött fel,
amelyek véreztek és gennyeztek, mint elüszkösödött tályogok.
Valens ott állott palotája ablakában, s a téren nyüzsgő nép
meglátta őt. Ékkövekkel díszes bíbor tunikában állt ott, és lenézett a
térre. Azok ott lent, akik isten- s védelemkeresőn néztek fel rá, féltek,
s most megérezték, hogy ő is fél. És köveket vettek föl, s az ablak
felé dobták. S egy ember, két botra támaszkodó, csapzott szakállú
ember, akinek rongyai nem takarták el púpját, sípoló melléből
magas, természettelen magas hangon kiáltotta:
„Vivus ardeat Valens!”
A nappal már erőt vett: a palota falán, a császári köntös kövein
úgy lobogott a tébolyult nap pokoltüze, mintha Valens valóban élve
égne...
A császár visszalépett az ablaktól, s a hely, ahol állott, most üres
lett, üreges és fekete. Udvaroncai, szolgái, testőrei körülötte állottak
a mély s tágas teremben. Mereven függesztették rá szemüket. Várták,
ha jelt adna. Nagy kedvük támadt arra, hogy megint egyszer
megmutassák a remegő népnek, mekkora hatalom szolgái ők. Ha
azok ott lenn félnek, legyen okuk is a félelemre. Hadd oldódjék föl
ezek halálfélelme azok halálüvöltésében, mert hiszen ezek: a
palotabeliek, sem voltak vakok és siketek: látták ők is a hold előtt
Bellona sötét szárnyait és hallották a fúriák nyihorászó hadát.
Hallották a kutyák s a farkasok párdalát az éjben, s látták a hajnal
vérében vergődve születő napot, s az ő fülükben is visszacsengett a
téren lent egyre általánosabbá erősödő kiáltás: Vivus ardeat Valens!
Most még jobban megrettentek. A császár nem rájuk nézett.
Mögéjük nézett, a terem homálylóbb hátterébe. Ott alakok lengtek,
lobogtak, torlódtak, oszlottak. Szürke, formátlan alakok. Simulacra
larvalia: kísértetek. Szürkeségükre ráfreccsent a győztes nap bíbora, s
lecsordult rajtuk, mint a vér. Szürke, fejetlen, vérvirágos testükből
kinyúlt az ujjuk, és Valensre mutatott. Vivus ardeat Valens! –
mondották ők is.
– Theodorust látja – susogták az udvaroncok. – Theodorust, mint
máskor is...mint annyiszor már... Theodorust ...
Mások másképp látták:
– Simonidest látja... Philosophum praeclarum...akit bakói halálra
pörköltek.
A császár megfordult, hogy a szemközti ajtón át
magánlakosztályába vonuljon vissza. Ott egyedül volt, úgy lehet:
védve is, ott gondolkozhatott és állást foglalhatott ez éjszaka és e
hajnal jelenségeivel szemben. Theodorus és hóhérkézre juttatóinak
árnyával szemben is. Talán a Simonidesével szemben is, ha ugyan ez
a fényes szellem méltatta arra, hogy megjelenjék előtte.
Intett, nyitnának utat, hogy átmehessen a termen.
Ekkor egy halványkék tunikába öltözött fiatalember tört át a
fényes tömegen. Térdre borult a császár előtt. Az udvari építész
egyik segédje volt.
– Nos, Euserius? – kérdezte Valens.
–Uram – felelt az ifjú gyors, csengő, izgatott szóval –, a
khalkedoninak nevezett falat, ahogy parancsoltad, bontani kezdtük.
Ma hajnalban a fal bedőlt. Mély üreg vált láthatóvá. Falán egy görög
vers, ami – úgy hisszük – jóslatot tartalmaz. Elhoztam másolatát.
A császár újra intett, ezúttal az ifjú felé, s Euserius olvasta, amint
következik:

Ha friss leányok kedves táncait

A feldíszített utcák víg során
Egy szörnyeteg éj széjjelkergeti,
Ha a megbontott fal tovább bomol,
És romja mélyén, mint az Alvilág
Bejárata, üreg ásít elő:
Északról akkor számlálatlanul
Vad hordák árja szállja meg Dunánk
Kifosztva már a szkíta földeket,
Kifosztni még a mys s a dák határt.
De ha nyugatnak fordul fegyverük,
Akkor reméld, csatád hogy véget ér.

Most bólintott a császár. A jóslat nem volt homályos, értelmetlen,

még csak sokértelmű sem. A Dunánál, Moesia, a te kormányzatod
alatti provincia határán, ó, Eugenius, várható hát – és most már görög
szó, nemcsak zsidó hagyomány szerint – Góg és Magóg hadának
betörése. Nyugat felé kell fordítani őket. Valens tekintete földerült.
Nyugatnak, gondolhatta, hadd veszkődjék velük a nyugati világ
császára, unokaöccse, Gratianus. Egyék meg egymást! Elfordult a
térdelő építésztől, és lassan visszatért az ablakhoz. Tekintete nyugodt
volt. Fölemelte kezét: jelezte, hogy szólani akar a néphez. A tömeg
fokonként elcsendesedett. A nap megint úgy ragyogott, mint máskor.
A meleg déli tavasz mélységes kék kupolája borult a város fölé. Az
éjszaka s a naptámadat borzalmai mintha mind elmerültek volna a
sárga napsugárban.
Ebben a pillanatban a lent ácsorgó tömeg most majdnem
mozdulatlan tarka-szürke árja egy helyén mintha fölborzolódna s ott
forogni kezdene egy pontja körül, akár az örvény. Csakhamar széles
körben áradott el a mozgás. A császár jól láthatta fölülről, amint egy
barna rongyokba öltözött alak utcát fúr a népbe, amely helyenként
ellenállva ugyan, végül mégiscsak utat enged neki. Azt gondolhatta,
újabb jelentés, mint az Euseriusé volt. Várt tehát.
Egy asszony állt odalent. Fiatal arcát két világtalan szemével a
magasba emelte, s mikor megérezte, hogy végre áttört a tömegen, s
ahol most áll, ott egyedül van, szinte sikoltó, magas hangon kérdezte:
– Hol van Valens, a császár?
Sokan részvevő arccal, élénk kiáltozással s élénk
kézmozdulatokkal – holott a vak nem láthatta, amit mutattak –
biztatták háromfelül is, ahogy rongyosan – barna folt a színes
tömegben –, világtalansága fekete éjében támolyogva, szinte
tántorogva imbolygott a fényes, napos téren:
– Beszélj! Beszélj csak! Előtte állasz! Az ablaka alatt!
Az asszony egyszerre szétcsapta rongyait. Azt hitte talán, így, ha
vézna meztelenségét megmutatja, Valens jobban ráismer majd?
És felüvöltött:,
– Vivus ardeat Valens!
Valens ráismert. Tudhatta azt is, hogy – meghalván Simonides –
egyedül ennek az asszonynak van joga arra, hogy arcába kiáltsa a
szörnyű átkot. Férjét, becsületét, mindent, még szeme világát is
elvette tőle. Elfordult, és visszalépett a homályos terembe.
Kivont karddal állott előtte a comes domesticorum peditum, a
darabont testőrzők feje: fekete szakállas, temérdek ember.
– Uram! csak intened kell, s minden ajk elnémul, amely ellened
mert szólani.
Valens szótlanul tolta el útjából a nagy, sötét embert. Gyorsan,
lehajtott fejjel átment a termen. Magánlakosztálya ajtajában intett az
őrállóknak, hogy zárják be mögötte a szárnyas bronzajtókat.
Mindezt leírtam számodra, szeretett Eugenius, hogy
tájékoztassalak, és fölhívjam figyelmedet a veszélyre, ami – úgylehet
– téged is környékez. Esetleges idéző császári parancsnak nehogy
engedelmeskedj: ide vissza ne jöjj. Levelem régi hív szolgám,
szabadosom, Flavius Crispus viszi magával. A várostól északra
birtokaim vannak, s birtokom és városi házam közt – bár az is
ellenőrizve – gyakori a közlekedés. A municipium elöljárósága saját
érdekében engedélyezi, hogy termékeimet behozhassam ide, hiszen
ezzel válláról veszem le, hacsak kis részben is, a városlakók
ellátásának gondját. Dolguk végzetten innen kimenő cselédeim közé
keveredve talán kijut Flavius is. Ha egyszer kinn van,
majorságomban kap lovat. Anatólia földjén több fekvőségem is van.
Ott megpihenhet, lovat válthat. Ha úgy látja jónak, elégeti a levelet.
Tovább megy azért. Sokat tud arról, ami itt történik. Kérdezd ki:
megbízható és értelmes ember.
Téged őrizzen istened – istened, Apolló, akit mindfölött tisztelsz,
szeretett Eugenius. Én rajta kívül Herméshez is könyörgök érted.
Higgy abban, hogy még viszontláthatjuk egymást.
Salve atque vale!
 II
A consularis nagy léptekkel járt föl s alá palotája márványintarziás
padlózatán. Vékony szemöldökei összeugrottak, hűvös szeme
villogott az ingerültségtől.
– Legjobb barátom, Ammianus Marcellinus, a történetíró, hosszú
levélben közli velem a szomorú és hallatlan dolgokat, amik a
birodalom mostani keleti fővárosában történtek és történnek.
Antiochiában Fortuna kerekét látták az égen, meg Bellonát, a
fúriákat; hallották hangjuk is... És vér, vér mindenütt, mint a
Theoklymenos látomásában a kérők pusztulásának vigíliáján, az
Odysseia huszadik énekében. Valami jóslatot is leltek egy beomlott
fal gádorában... Ugyanaznap egy őrült vak asszony Valens képébe
ordította, hogy elevenen fogják megégetni... Most meg te jössz ide
hozzám, derék Eleutherios, akit én oly sokra becsülök, és te tömöd
tele a fülem soha nem hallott népek soha nem álmodott, hihetetlen
tetteivel!
A kereskedő, aki előtte állt ugyan, mégis jó pár lépésnyi
távolságra az al-dunai határvidék kormányzójától, most derékból s
mélyen, alázatosan meghajolt, s csöndesen, de határozottan
válaszolta:
– Uram, saját szememmel láttam őket.
A consularis szeme megenyhült. Leült. Gyöngyös, puha
bőrcipellőkbe bújtatott keskeny lábait egymásra vetette,
elmosolyodott, és kedvesen, majdnem engesztelő hangsúllyal
mondotta:
– Barátom, te érdemes kalmár vagy. Messzi földet jártál.
Szolgálataidnak mindig nagy hasznát vettem. Nem megbántani
akarlak. Nem azt mondom, hogy hazudsz. De... nem vagyunk-e
áldozatai álmainknak, képzeletünk játékainak? Nem te vagy az első,
aki álomlátását valóra vette.
A kereskedő újra meghajolt.
 – Uram, ha ilyen álmaim, ilyen képzelgéseim volnának, nem
járnék barbár földekre prémekért meg bőrökért. Ha ilyen képek és
történések villannának fel lelkem előtt, nagy költő lennék, Bizáncban
élnék: a besileüs udvarában rónék bíbor pergamenre ezüst betűt.
Azonban egyszerű görög kalmár vagyok. Amit igazán láttam, igazán
elbeszélem – hogy hasznát vedd, uram, te meg a császár, akit
mindketten szolgálunk. Te magas polcon, én a szürke, névtelen
mélyben. Higgy nekem, uram: nem találtam ki semmit abból, amit a
hunokról elmondtam neked.
Már felegyenesedve állott, egy lépéssel közelebb is jött a
consularishoz. Az is fölállt. Karcsú alakját a magas tisztviselők
gyöngydíszével kivarrott, hosszú, derékhoz simuló, szoknyaszerű
viselete még magasabbnak, keskenyebbnek mutatta. Most is
mosolygott. Ápolt kezeit összekulcsolta a hátán, mire feje kissé
előrebillent, föltűnően keskeny, magas homlokú, finom orrú és szájú
okos feje, kerekre nyírt, dús, sötétszőke hajával. Ebben a helyzetben,
a padlózatra nézve, annak cifra, berakott kövein lépegetve valami
titkos babona szerint, mert lépte egyes köveket gondosan kikerült,
másokat szándékosan fölkeresett, beszélni kezdett:
– Félreértettél, kedves Eleutherios. Sem nem vádollak
hazugsággal, sem nem hiszem, hogy képzeleted fogatja elragadott, s
most oly egeken nyargal át veled, ahol létező és létezhetetlen vad
forgatagban keveredik össze. Egészen másra gondolok. – Hirtelen a
kalmár felé fordult. – Tudod-e, ki volt Aristéas? – s élénken folytatta:
– Ősrégi költő és utazó. Esete hasonlít a tiédhez. Ő is utazott azokon
a tájakon, ahonnan most te tértél vissza, írt is a népekről, amelyekkel
ott találkozott, egy regés dolgokkal gazdag költeményt. Volt a
kimmérieknél, a szkítáknál, az isszedonoknál, nem tudom, még hol...
Amíg elérkezik az isszedonokhoz, mindaz, amit mond, nemcsak
nagyon érdekes, hanem teljesen hihető is. Hanem ő maga is
megmondja, hogy túl az isszedonokon sohasem járt. S ahogy az
ezeken túl élő népekről kerít szót, egyszerre fölülkerekedik a mese a
valóságon. Egyszemű emberek, kecskepatájú népek bukkannak föl
Aristéas versében...
– Én, uram, nem beszéltem egyszemű csodákról, sem kecskelábú
szörnyekről – szólt közbe gyorsan, de modorának alázatos színezetét
megőrizve a kalmár.
– Hiszen én ezt nem is mondtam, Eleutherios. Mi máma élünk.
Még a vallásunk sem ugyanaz már, mint volt... lehetett az Aristéasé.
És mégis: a te híradásod meg az övé – gondold csak jól meg –
valahol, valahogy, nem részleteiben, de egészében mégiscsak
hasonlít egymáshoz.
A kalmár szakállas, komoly, tömör és széles arca, világos,
értelmes, világosbarna szeme nyugodtan fordult a consularis felé.
Nem szólt. Várta, miként folytatja amaz.
A consularis tovább beszélt:
– Figyelj csak, Eleutherios. Te elmondottad nekem – s igen
szemléltetően, pontosan mondottad el –, hogy milyen a pontusi
síkság. Beszéltél gótokról, szarmatákról, akik rajta élnek. Oly
élénken, hogy szinte veled együtt keltem át a Danastris folyón. Ott
nagy pusztaság kezdődik, s a pusztaság csendjében – nem így
mondottad-é? – a vándor hirtelen hangokat hall, szavakat ért az
éjben, a világos éjben, amidőn a zöld hold sugarai szétfolynak a fehér
homokon... De magad voltál a bölcs, Eleutherios, aki azonnal
megjegyezted, te is tudod, csupán izgatott képzeleted játéka volt
mindez. Talán Aristéas is tudta ezt, de ő költő volt, s egy
költeményben nem kellett erre rámutatnia. Te azonban világosan
kifejezted...
– Igen, uram. Én tudok különbséget tenni a felizgatott érzékek
csalárd játéka és a valóság között. Midőn a pusztaság sejtelmes
szelletei és ingatag szellemei közt felbukkant egy igazi párduc, sem
én, sem kísérőim nem haboztunk ... Ott a gereznája, uram, a
málhámban. Gyönyörű állat volt, s ha megtisztelsz engedélyeddel,
felajánlom neked a bőrét. Vesd széked elé, amely majdnem trónus, és
nyugtasd rajta kényes lábadat.
A consularis csupán fejének jóindulatú biccentésével vette
tudomásul az ajándékot. Aztán megkérdezte:
– S a párduc elejtésének éjszakáját követő hajnalon érkeztél el az
alánokhoz, Eleutherios?
– Ó, nem, uram. A pusztaság igen nagy. Még sok napig eltartott,
amíg átvergődtünk rajta.
– S ez a sok nap... ez a sok éjszaka nem lepett meg újabb
hangokkal, újabb látásokkal?
– Ó, igen, uram. Ahogy az évszak váltott, s a hőségben fürdő
nyarat lassanként a szeles ősz kezdte fölváltani, a nappali látások
megfogyatkoztak ugyan, de megnövekedtek az éjszaka képei mind
színben, mind alakban.
– Hadd kíséreljem meg a magyarázatot én, jó Eleutherios. A
csend, a hő, a kérlelhetetlen nyári nap... nos, igen: egyszerűen:
fejedre sütött a nap, barátom, s szemed hártyája mögött lobbot vetett
a láz. S látó a lázbeteg. Későbben őszi szellők megenyhíték
napjaidat. Hanem akkor az éjszakák váltak veszélyesebbé. Már itt, a
Duna partján is, minő fantomokat vetít elém a köd! Szeretek késő
őszön, novemberben, az óriás Duna mentiben messzi ellovagolni.
Olyankor én is sok mindent látok a ködben, esőben és estében. El
bírom hát képzelni, Eleutherios, mit jelenthettek számodra a ködből
fölguvadó, abban újra elmerülő füzek, tölgyek és bükkök.
– Ott nincsenek fák – szólt közbe halkan a kereskedő.
– Egyetlen fa sincs?
– Egyetlenegy sem. A kavics közt kél csak törzs, csenevész fű. A
lapos sziklák északi oldalát lepi néha puha, párnás moha. Ott a föld
már majdnem sivatag.
– Vizetek volt? – kérdezte most a consularis igazi részvét hangján.
–Kevés. Ott hajdan több folyó folyt. Kiszáradt folyómedrekben
lovagoltunk. Az volt utunk. Néhol forrásra leltünk. Meszes vizét
hamar beitta a homok. Másutt elég nagy, de csaknem mindig sós vizű
tavak.
– Hogy állod ki? Hányadszor jártál ott most?
– Negyedszer, uram. S Isten, ha éltet, újra elmegyek.
 – Miért?
– Olyan az, mint a tenger. Aki egyszer járt rajta, ha halálos
veszély környezte is, többé el nem felejtheti – nem a veszélyt, azt
mindjárt elfelejti, ahogy kiállta, hanem a varázst, amit a vízen járás
jelent. S olyan a puszta is. Megijeszt, rémülettel tölt el, de többé el
nem enged.
– Kalmár! – kiáltotta a consularis, és elnevette magát. – Nem úgy
beszélsz-e, mint egy költő? Folytasd csak! Most következik Aristéas
meséje egész a griffekig!...
Eleutherios nagy szemekkel bámult a kormányzóra.
– Hogyhogy a griffekig?
– Aristéas azt regéli, a kimmériek azért törtek előre a Pontusig,
mivel a szkíták kiverték őket lakhelyeikről. Csakhogy a szkíták is
menekülők voltak. Őket meg az isszedonok hajszolták nyugat felé. S
ezeknek, az isszedonoknak, volt vendége Aristéas. Ezeken túl
kezdődik a mese, mint a te esetedben az alánokon túl, édes barátom.
Az isszedonok, úgymond Aristéas, az arimaszposzok által vettettek
ki régi szálláshelyeikről. Ezek neve – mondja Aristéas – teszi azt,
hogy „egyszeműek”.
– Nem azt teszi – felelte nyugodtan a kalmár. – Alán szó az. Én
jól tudok alánul. Azt teszi: a „lószeretők”, ugyanazt, mint a mi
philippos szavunk.
– Úgy? Biztos vagy ebben?
– Én jól tudok alánul – ismételte Eleutherios, s egy pillanattal
később hozzátette: – Tehát Aristéas sem mondja, hogy az a nép ott
egyszemű volt, csak annyit mond, hogy a neve egyszeműt jelentett.
– Én régen olvastam és tanultam erről, Eleutherios. De azt
gondolom, fején találtad a szöget.
– Úgy Aristéas, uram, sem nem hazudott, sem nem fantáziált. Egy
lótenyésztő népről írt, amelynek azonban nem értett a nyelvén. Talán
magukról az alánokról... s helyén való, hogy egy nép, amely egész
életét lovon tölti, lószeretőnek, philipposnak nevezze magát.
– Helyesen, Eleutherios. Meghajlok érveid előtt. De hallgasd csak
tovább. Még nincsen vége Aristéas híradásának. Ezeket az
arimasposokat, a te lószeretőidet, egy másik csodás nép, az
aranyőrző griffek: chrysophylakas grypas, verték ki régi hazájukból...
Eleutherios nagyon élénken vágott közbe:
– Az aranyőrző griffek és a keleti világtengerről felkelő ködök?!
A consularis megörült. Megállt a nála jó fél fejjel alacsonyabb
kalmár előtt, szemébe nézett, s vállára tette a kezét.
– Minő öröm, milyen mulatság ez a beszélgetés, Eleutherios! Ki
hitte volna? Itt, Bizánctól s aranynapjától messze, a jeges Duna
partjain, a birodalom határán, kis híján száműzetésben. Nagyon hálás
vagyok ám neked, hogy megint felkerestél, és segítesz elűznöm
rettentő unalmamat, szeretett Eleutherios!
A kereskedő mosoly nélkül nézett vissza a főtisztviselő világos
szemébe.
– Valóban hálás lehetsz nekem, uram, hogy a hunokról tettem
jelentést neked.
– Ugyan, hagyd most a hunjaidat! Hun! Micsoda szó! Vajon az is
azt teszi: lószerető?... De hagyjuk most őket! Érdekesebb dologról
került szó közöttünk. Miről is beszéltél? A keleti világtengerről? A
világvég északi tengeréről, amelynek partján az örök tavasz honában
a hyperbóreusok szelíd népe él, minden mesemondó tud. Aristéas is.
Hanem a keleti világtenger: ez új dolog! Ha van ilyen, hol van hát? –
s egyszerre gúnyosan árnyalt a hangja, ahogy hozzátette: – Azt is
saját szemeddel láttad?
– Nem, uram. A keleti világtengert még senki sem látta, minthogy
az nem a hirkáni tenger, s nem is az Oxos-tónak is nevezett külső,
nagyobb Meotisz.
– Hogy értsem azt, hogy senki sem látta?
– Közülünk nem látta senki. Az alánok sem látták soha. Nem
látták maguk a hunok sem.
– Te mégis hiszel benne?
–Uram, nyugaton is vége a földnek egyszer. Ott a világtenger: az
Óceán. Keleten sem tarthat a szilárd föld a végtelenségig. Valahol
arrafelé is kell legyen egy óriási víz, amivel aztán vége a világnak.
– S onnan kelnek fel griffjeid s a népüldöző ködök? Hát ezeket ki
látta?
– Talán senki, uram. De mit tesz az? A népek, amelyek hisznek
bennük, valóban megmozdultak, egymásra torlódtak, egymást verték
ki lakóhelyeikből...mint partnak rohamában egyik hullám kergeti a
másikat...s most valóban itt vannak: a szomszédban.
– Eleutherios, én magányosan élő ember vagyok. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy félénk legyek. Alánjaid, hunjaid,
griffjeid és ködeid ellenére, sőt – egy antiochiai hivatalos – hivatalos
és főleg föltűnően keresztény tartalmú – tette hozzá gúnyosan –
jelentés ellenére még mindig elég napsugarasnak, hogy ne mondjam,
elég ködtelennek és grifftelennek látom a jövendőt... Barátom, a
történetíró levele viszont magánlevél. Az van aztán igazán telve
aggasztó hírekkel, fenyegető tartalommal. S az, amit ő ír – higgadt,
nem túlzó ember –, biztosan igaz... – Ránézett a kalmárra. – S én
mégsem hiszek a... világ végében. Nem vagy velem egy
véleményen?
– Uram, te kegyességedben és jóindulatodban nem fogod
félreérteni azt, amit mondani fogok: Én jártam Keleten, és én láttam,
amit láttam, és mondhatatlan aggodalom szorítja össze szívemet, ha a
jövőre gondolok.
A consularis lassan visszatelepedett oroszlánfejekkel díszített
székébe.
– Hát legyen, Eleutherios. Összehívom helyetteseimet, a legfőbb
jegyzőket, a consistorokat, a két imperátort, aki a határszélen
összevont légiókat vezérli. Tégy előttem és előttük összefüggő
jelentést. Nyugtasd meg lelkiismeretedet, amely most arra hajszol,
hogy mindenről beszámolj nekünk. Engem az is érdekel, amit majd
ők mondanak, s az még inkább, hogy te mit felelsz nekik.
– Felállt. – Most parancsot adok, hogy holnaputánra
összejöjjenek. Nos, meg vagy elégedve?
Eleutherios egyre inkább földerülő arca most újra elsötétedett.
 – Holnaputánra, uram? Nem lesz késő?
– Eleutherios, hisz’ te magad is csak tegnap érkeztél!
– De lassan lépő jószággal és megrakott társzekerekkel. Azok a
széllel futnak versenyt.
A consularis vállat vont.
– Annál jobban kifulladnak hát, mire idáig elérnek!
 III
A szellős, félkör alakú nagyterem, amit a durostorumi praetorium
palotájának, az ún. basilicának tisztviselői kara a Diocletianus
császár római thermáinak szomszédságában álló, ugyancsak félkör
alakú díszes tér példájára egymás közt Exedrának szokott nevezni,
félig megtelt a meghívottakkal. A bejárattal szemben Valens császár
koszorús, istenné növesztett márvány képmása alatt ült a consularis.
Mellette kétoldalt a katonai kormányzat két helyi képviselője,
Lupicinus dux és Maximus dux. Azután a vicariusok, a consistorok
következtek, szigorú rangsorban, a félkör két végpontján, s már
támlátlan székeken azok a centuriók, kik főtisztjeiket ide elkísérték,
és az agentes rebus, a császári titkosszolgálat ügynökei.
A consularis lassan fölemelkedett, és intett Eleutheriosnak, aki az
ajtó közelében várakozott. A kalmár előrejött, megállott a gyülekezet
előtt, és némán, nagyon mélyen meghajolt. Az elnöklő főtisztviselő
üdvözlésformán magasra emelte jobbját, mire néma csönd lett.
A consularis kellemes és kulturált hangja uralta a termet:
– Nemes barátaim – mondotta –, idefárasztottalak benneteket,
hogy velem együtt meghallgassátok régi és becsült ismerősöm,
Eleutherios kalmár jelentését. Mint talán tudjátok, Eleutherios négy
napfölkelte előtt érkezett hozzánk egyenesen Szkítiából. Megvallom,
régi s próbált kapcsolatunk ellenére, első beszélgetésünkkor
nehezemre esett hitelt adnom minden szavának. Nem mintha szavai
igazságában kételkedtem volna, hanem mert attól féltem, hogy a
kiállott izgalmak és nélkülözések eltorzították benne a valóság
egykori, igazándi képét. Most már nem gondolok erre. Eleutherios
meg én együtt kérdeztük ki Eleutherios kísérőit és szolgáit, azokat,
akik őt veszedelmes útján elkísérték, s vallomásuk egészében és
részleteiben megegyezett gazdájuk értesítésével.
Tegnap délután aztán fontos eseménynek lehettünk tanúi. Estefelé,
egészen szokatlan időben megmozdult a dunai komp, s egy gótokból
álló küldöttséget szállított át Durostorumba. Azonnal őrizetbe
vétettem őket, nehogy locska-fecske beszédjük fölösleges ijedelembe
döntse városunk népét. Vezetőjükkel, egy ariánus pappal és egy
feltehetőleg vezéri rangot viselő vitézzel, akik úgy-ahogy beszélnek
latinul, még az éjjel hosszú eszmecserét folytattam. Jelentésükből
egy az Eleutherios jelentését borzalmakban és rendkívüli
eseményekben messzi túlhaladó kép bontakozott ki. Most látom csak
be, milyen nagy volt Eleutherios mérséklete, amidőn ezekről a
dolgokról velem beszélt. – A mellette kétoldalt helyet foglaló
tisztekhez fordult. – Még külön is megköszönöm Lupicinus duxnak
és Maximus duxnak, a határszéli légiók nemes parancsnokainak,
hogy eljöttek ide – hívásomnak eleget téve – tisztjeikkel együtt, s így
megjelenésükkel teljessé tették összejövetelünket. – Intett a kalmár
felé. – Tiéd a szó, Eleutherios.
Eleutherios újra meghajolt, s gyorsan, könnyedén, minden
elfogultság nélkül kezdett beszélni. Csak a megszólítást mondta
latinul, talán udvariasságból a főtisztviselő iránt, aki az imént latinul
beszélt, de aztán görögre fordította a szót, s onnan kezdve az egész
beszélgetés görögül folyt.
– Domine Consularis Clarissime! Duces illustrissimi! A
consularis úr helyettesei, illusztris nótáriusok és consistorok!
Centuriók és segédtisztek! Érdemes agentes in rebus!
Bocsássatok meg a szegény kalmárnak, aki figyelmeteket talán
hosszabb időre merészkedik igénybe venni. A tárgy azonban – s ez
az én uramnak, a consularis úrnak, véleménye is – oly fontos, hogy
bízom türelmetekben, sőt azt remélem, jelentésem végén fel fogtok
menteni vakmerésemért, hogy elraboltam életetekből egy órát.
A múlt év nyarának derekán negyedszer vezettem karavánt a
szkíták földjére. Ahogy előttetek ismeretes, innen, Durostorumból,
kitűnő római hadi út vezet egészen a Pyretus torkolatáig, átszelve a
kis-szkítiai morotvás lapályt. Sőt Dinageliánál, a Pyretus torkolatával
szemben, ott, ahol még egyszer és utoljára hirtelen Keletnek fordul
az óriási Ister, még áll a régi hajóhíd, amelynek elrombolását száz
évvel ezelőtt, midőn csapataink utolsó emberig kiürítették Daciát,
Aurelianus császár ugyan elrendelte, de parancsát a visszavonulás
sietségében elmulasztották teljesíteni. A Pyretus torkolatvidéke s az
Ister deltája között pedig még áll három római város, s tőlük északra
az utolsó római limes, hatalmas, kétoldalt egyenlő távolságra
fölépített erődökkel támogatott kettős fal, amely Scythia Minort
Scythia Majortól elválasztja, s egyben az orbis Romanus végső
határát jelzi a szkíta észak felé. Odáig könnyű az utazás. Hála a ti
gondoskodástoknak, nemes duxok – fordult a tábornokok felé –,
Durostorumtól egészen addig a külső limesig mindennapi járóra
római castrum fogadja az utazót, ahol maga, lova, szolgái és málhája
biztonságban van. Jó ágyat kap, meleg ételt és jó szót. Hanem a
szkítiai limes elhagyásakor, amikor az utolsó római város is eltűnik a
messzeség ködében, bizony összeszorul az ember szíve.
Onnan kezdve fegyverben utazunk. Én is, szolgáim is. Ha
éjszakára sátrat verünk, kicsiny táborunk körül kettős őrszem jár.
Szerencse még, hogy ez a senki földje nem túl széles. Csak a
Danastris folyóig tart. A folyó tölcsértorkolatának innenső partján
terül el a régi Tyras városa, helyesebben az, ami még megmaradt
belőle. A hajdani görög város ma már csaknem teljesen lakatlan. Az
elhagyott utcák, javarészt romba dőlt házak közepette azonban durva
palánkokkal körülvéve még áll egy kerület. Ez most a gótok
határvára. Ha ugyan még ma is az...
Kapcsolatom a gótokkal régi és jó. Azonban még ma is fonák
látvány számomra, amidőn a határszél hadnagya, viharvert, lógó
bajszú, kék szemű, rengeteg hosszú karú, lábú deresedő vénlegény,
fején a bikaszarvas gót sisakkal, görög kormányzók egykori
palotájának roskadozó dísztermében sella curulison ülve fogadja
tisztelgésemet. A görög istenszobrokat meghagyták körben a
teremben, sőt legutóbbi ottjártamkor meglepve láttam, hogy utóbb
még ki is tisztították őket. A gótok között sokan tudnak latinul –
görögül nem szeretnek megtanulni. Az én vendéglátó határnagyom is
egészen érthetően elbeszélget az Imperium nyelvén. Velem azonban
gótul beszél, mert én jól bírom a nyelvét. Azt pedig már kitanultam,
hogy egyszerre nagyobb rokonszenvvel kezel valamennyi barbár, ha
anyanyelvén szólhatunk vele.
Innen, Tyrastól, megint jobb s veszélytelenebb az utazás. A
határtól keletre, közel a tenger partjához, a vizigótok laknak, a
nyugati gótok, más szóval a thervingek, ahogyan magukat nevezik.
Thervingek: az erdő népe, jóllehet egyáltalában nem laknak erdőben,
hanem kint a napos pusztán, ugyanúgy, mint jóval keletebbre tőlük
testvéreik, a keleti vagy osztrogótok, saját szavukkal: a greutungok,
ami meg mezei népet, künn a síkon lakó népet jelent. Ahogy azonban
bölcsen tudjátok, a gótok a legtávolabbi északról jöttek mai – vagy
már csak tegnapi – hazájukba, s ezek az elnevezések régi, idejük
múlta életviszonyokat idéznek.
Ahol a Borysthenes, azaz a Danaper folyó, amely rendkívül édes
és kellemes vizekkel s hihetetlen halbőséggel északról és nyugatról
folyik dél felé, óriási vargabetűjét írja le keletnek, hogy aztán megint
nyugatnak, végre délre fordulna, s ott az Exampaeus patakocska
keserű vize által teljesen élvezhetetlenné tett habjait a fontos
Euxeinosba öntené...nos ott, a folyam legkeletibb pontján áll a keleti
gótok királyi vára. Ott lakott Hermanarik.
– Lakott? – kérdezte valaki szinte csúfondárosan.
– Biz’ úgy, uram. Hermanarik meghalt.
– A haláltalan Hermanarik? – kérdezte az előbbi hang, ezúttal
nagyon meglepetten.
A consularis nem akarta elrontani a ma délelőtti mulatságot sem
magának, sem a többieknek. Közbevágott tehát:
– Folytasd elbeszélésedet, derék Eleutherios, és ne vágj elébe a
történés sorrendjének.
A kalmár meghajolt.
– Megkövetlek, kegyelmes uram. Válaszolnom kellett a
közbevetett kérdésre. Újra fölveszem történetem elejtett fonalát.
Hermanarik uralma olyan volt a gótok szemében, mint egy nagy
öreg istené... nem mondom, mint Istené s mi atyánké, mert
Hermanarik kezéhez, mint földi királyok kezéhez csaknem mindig,
sok vér is tapadt...Ha volt is benne valami istenszerű, ahogy
hatalmasan, lobogó ősz fürtjeivel és szakállával, aranysisakban,
medvebőrökkel letakart karosszékében ült – híjával volt mégis a
jóságnak. Hosszú ideig úgy látszott azonban, hogy nincsen híjával a
másik isteni tulajdonságnak: a halhatatlanságnak.
Ha tudja is az ember fia, hogy a halál alól nincs kivétel, a gót
ember – főleg az egyszerű harcos, a földmíves meg a pásztor – már
alig-alig hitte, hogy Hermanarik uralmának egy napon vége
szakadhat.
Hermanarik alig volt tízesztendős, amidőn édesatyja, Geberik,
rövid uralma után előbb a maga nemzetsége, az ameliak, később az
egész osztrogótság elfogadta fejének s urának. Száz esztendőn
keresztül viselte a gót királyok perzsa kovácsmester készítette híres
koronáját, a kamelaukiont, csüngőkkel és ékkövekkel díszes
aranysisakot, kovácsolt aranypántjainak találkozópontjában, viselője
koponyájának csúcsa fölött az óriási golyó alakú rubinkővel, ami ha
napsugár találja, vagy fáklyaláng esik rá, a bíbor s az arany
valamennyi árnyalatában tündöklik és lobog.
Dicsőség és szerencse már a tízesztendős Hermanariknak
nyomába szegődött. Így lett belőle a félelmetes nagy fejedelem, a
gótok nemzetségének bizonyára leghatalmasabb királya.
Ifjúkorában, fiatal erejének túlcsordulásában, diadalmas
hadjáratokkal csatolta a keleti gótok országához mind a környülfekvő
népeket: előbb az uralma ellen sokáig berzenkedő testvérnépet, a
nyugati gótokat, úgy a vandálokat, a gepidákat, a skireket, a
bastarnákat, a burgundok egy részét, a herulokat, az alánok egy
részét, az állhatalan roxolánokat, a dalos szájú észteket, a vad
morvákat, a bárdolatlan finneket, a málészájú vendeket s a kemény
akatzírokat, meg isten a megmondhatója, mennyi népet még...Ebben
az időben az iráni hagyományban már járatos gótok Nagy Sándorhoz
szerették hasonlítani. Később, indulatos és bőszült viharokkal telt
férfikorában sugárzó lényében – akár az Alexandroséban –
föltetszettek ellentmondással terhes jellemvonások is,
megmutatkoztak sötétebb... sőt nagyon is sötét színek. Hosszú
életének ezekben az évtizedeiben szervezte meg s tette nagy, virágzó
egység részeivé gót nemzetét s a meghódított többi népeket. A
csúcson azonban, amelyre most felküzdötte magát, s ahol most
biztosan állott, maga mellett senkit sem volt kedve eltűrnie. Ezért
pusztította el már felserdült fiát, trónja természetes várományosát –
ahogyan sokan rebesgetik – saját kezével... ezért akasztatta fel
testvéröccse két fiát. Úgy lehet, harmadik unokaöccse sem kerüli el
ezt a sorsot, a harmadik, Hermanarik alakjában, arcának,
szellemének és méltóságteljes magatartásának megzavaróan pontos
mása, igazi alteregója, ahogy latinul mondjuk: Dieterich, görögösen
Theoderichos, Detre, ahogy az alánok hívják. Ez a Detre azonban
idejében a régi Dacia Aulensis fenyves borította hegyei közé, a
gepida Maringaburgba menekült, ahol Hermanarik féltékenységének
bosszúja nem érhette utol.
Lehet, hogy igaza van a gót mondásnak: Eormanrices wylfenne
gethot, s a nagy királynak csak a külseje volt tündöklő és
méltóságteljes, csak népe felé szánt, népszerűségre számító tettei
voltak nemesek és nagylelkűek, de igazában farkaslelke volt. Nappal
hallatlan fényben és hatalomban országolt óriási birodalma felett,
éjjel aztán mint véres fogú toportyán oldalgott vérrokonainak
szállásai körül, s ha hozzájuk fért, elharapta torkukat... Most azonban
közbevágott a consularis:
– Megállj, megállj, Eleutherios! Heved elragad, vagy azt kívánod,
el is higgyük neked ezt a mesét a dicsőséges gót királyról, aki
éjjelente farkasmezben jár áldozatai után? – Elnevette magát. –
Hagyjuk ezt, Eleutherios. Térj vissza Hermanarik király igazi
történetéhez.
Eleutherios bűnbánattal hajtotta le a fejét.
– Te parancsolsz, nagy nemességű consularis...Csakhogy ezúttal
igazán elvesztettem a fonalat...
Egyesek nevettek. A praeses azonban csöndet intett, s
elkomolyodó szóval mondotta:
– Hermanarik férfikoráról beszéltél. Mindnyájan azt gondoljuk,
most öregkorának kell következnie.
– Igen, uram. Csakhogy erről az időszakról kevés a
mondanivalóm. Hermanarik az maradt aggkorában is, aki azelőtt
volt. Én láttam őt – az utolsó tizenöt évben nem is egyszer –, ezt a
villogó szemű, bozontos sörényű, égzengés hangú aranysisakos vén
óriást, amint az örökkévalóság biztonságával ült ősei trónján. Olyan
volt, mint a haragvó atyaisten személyesen.
A körülülők nevettek.
– És hogyan halt meg? – kérdezte Maximus, a tábornok.
– Nemes dux, erről szólok.
Tyrasban a határ vén hadnagya volt az első, aki hadikészületekről
beszélt velem. Jól értesülve azonban nem volt. Ő azt hitte – vagy azt
akarta elhitetni velem –, hogy Hermanarik az alánok ellen indul.
Hanem ez már első pillantásra is valószínűtlennek látszott. Nem
hihettem, hogy egy száztíz éves király hebehurgyán megzavarjon egy
sok évtizedre visszanéző, próbált jó viszonyt, amely éppen az
alánokkal s a rajtuk túl lakó népekkel folytatott cserekereskedés
következtében olyan nagy hasznot hajtott a gótoknak.
– Kik az alánokon túl lakó népek? – kérdezte valaki.
– Most már a hunok – felelte Eleutherios.
– Hát azok meg kicsodák?
– Vándor lovas nép, kegyes urak. Szilajok, félelmetesek, kapzsiak
és erőszakosak. Barbárok még a barbárok között is. Valamikor – így
mesélik – a ryphaei hegyek tájain laktak, ott, ahol a jeges Tanais
keleti ága, az óriási Rha folyam kitör az északi völgyeletekből a köd
takarta síkra, amelyen évente kilenc hónapon át ül a sűrű felleg. Csak
a rövid nyár három hónapjában áll nyitva az ég. Olyankor látható a
sark csillaga meg a Nagy s a Kis Medve csillagképe is. Oly északon
van mindez, hogy a Nagy Medve épp a fejük fölött ragyog. Ott lakott
hát a hunok népe, a kegyetlen morvákon, prémvadász ogurokon,
erdőlakó akatzirokon messze túl. Ott ringott bölcseje rossz kinézésű
csecsemőiknek... A hun gyermeknél nincs otrombább: arcuk lapos,
széles, akár a tepsi, fejük nagy, formátlan kölönc, homlokuk alatt
mélyen benn ülő két fényes pont a szemük. A hunok azt hiszik, az
arc szépsége és lapos volta ugyanazt jelenti. Ezért az anyák
vászonszalagokkal erősen lekötözik újszülöttjeik még gyenge, porcos
orrát, ami következésképp lapos is marad. Így jól befér majd a
sisakellenző alá, ha a gyermek felnő, és vitéz lesz belőle.
A felnőtt férfi, a vitéz, különben tekintélyes külsejű, s bár távol a
mi szépségeszményünktől: a kalokagathiától, úgyszólván sohasem
visszataszító. Karcsú derekukból szálegyenesen szökik fel hosszú
törzsük, mellük domború, válluk széles s izmos, kemény nyakukon
tudatos gőggel, kissé hetykén visszavetve ül félig kopaszra beretvált
fejük, amelyről a meghagyott hajzat befonva s csattal összefogva
hosszú varkocsban lóg egészen vállig, előkelőknél olykor a hátuk
közepéig. Ritkás bajszuk is hosszúra van hagyva, s lecsordul szájuk
két végén. Szakálluk alig nő. Ezért hatnak fiatalosan még az idősebb
férfiak is. Talán azért olyan kellemes és mulattató beszélni velük,
mert keskeny szájuk – mely egészében látszik – igen hajlékony,
arcjátékuk nagyon élénk, és szemeik, ha mélyen bennülőek is,
mindent látnak s minden meglátottat másmilyen csillogással vesznek
tudomásul. A szakálltalan arcon tükröződik minden indulat, szájuk
csaknem mindig hetyke gúnyt fejez ki, a lovas ember rátarti fölényét
a másikkal szemben, aki nem él lovon. Lovagolni ugyan magam is
tudok, nemes urak, de élni a lovon, ez a hunok tudománya. Ezek a
középmagas emberek még méltóság- teljesebb és tekintélyesebb
benyomást keltenek, ha lovon ülnek – és mikor nem ülnek lovon?!...
Ha elnyúlt sorban, kényelmes ügetésben valami találkozóra
lovagolnak, ló és lovas mintegy összekovácsolva, szinte összenőve
egyetlen testté – olyanok, mint a kentaurok lehettek, ha itatni
nyargaltak. Fő fegyverük az íj meg a nyíl. Csontból és fából fabrikált
nagyszerű íjaik vannak. Ezek húrjáról igen messzire és igen biztosan
repül a nyíl. Kezük, szemük biztos – mint a halál. Jóformán sohasem
vétik el a célt. Az ugyancsak lovon élő alánok sem bírtak ellenállni
nekik, amidőn két és fél évvel ezelőtt rájuk támadtak, bár azok is
biztos íjászok hírében állanak. A hunok íja azonban sokkal nagyobb,
messzebbre visz és biztosabban talál. A szőke alánok – akiknek élete
módja emlékeztet a hunokéra, jóllehet nem olyan szilajak, nem olyan
számosak és soha nem akarták igájukba törni a szomszéd népeket –
hamar belátták, hogy jövőjük a hunok oldalán van. Meghódoltak hát.
Beléptek a hunok törzseinek nagy szövetségébe. A hun királyok
közül ketten alán királylányokat vettek feleségül. Most már alánok s
hunok egy nagy birodalom részei.
Eleutherios körülnézett. Nagy hallgatás terpedt el körös-körül. Az
arcokon gond ült és feszültség. Lassan tovább beszélt:
– Akkor volt, hogy megindult a gót hatalom bomlása. Hermanarik
tanácsba hívta a gót hercegeket. Ezen a tanácson a thervingek
meghasonlottak a greutungokkal, és kivonták magukat a további
együttműködésből. Hermanarik eltűrte ezt. Nem indulhatott fenyítő
haddal a vizigótok ellen, amidőn keleti határainál egy minden
eddiginél rettenetesebb ellenség állt. Terve az volt, hogy az
osztrogótokat s a keleti, neki hódoló népeket állítja csatarendbe
hunnal-alánnal szemben. Ezekről már tudta, hogy készülődnek
ellene.
Tisztelt urak! A múlt év őszén még megkíséreltem, hogy átjussak
az alánok földjére. Gót hajón át is keltünk a Tanaison, azon a belső
Tanaison, aminek meleg vize télen sem fagy be. Az ottani népek
Donnak nevezik. Számomra fontos volt, hogy elérjek az alánokig: az
én egész kereskedésem arra épül, átveszi-e görög portékámat egy
olyan nép, amely kapcsolatban áll a ryphaei hegyekben tanyázó
prémvadász népekkel. A gótoknál igen drága a prém, mert ők is az
alánoktól veszik, de alán földön már olcsó, s még olcsóbb akkor, ha
az ember megtalálja a közvetlen kapcsolatot az alán vásárhelyekre
lelátogató prémvadász népekkel. Az ott szereztem prémek egy részét
én aztán olcsón adtam el a gótoknak. Ez volt a gótok érdeke abban,
hogy engem utazásaimban támogassanak, így hát, hogy egész
utazásom kárba ne veszne, engedélyt kértem és kaptam a gótoktól,
hogy átkeljek a Donon, és behatoljak az alán pusztaságra.
Az első napokban – szeptember volt még – a meleg kínozott.
Ahogy azonban elértük a külső Tanaist, a világ legóriásibb folyóját, a
Rha folyamot, amely két hatalmas ágból táplálkozva a magas
éjszakról jön, hogy aztán a hirkáni tengerbe ontsa rengeteg
vizét...mondom: amint elértük a külső Tanaist, a megháborodott,
duplájára növekedett folyamon felismerszett, hogy az északi ligetes-
erdős hátságokon az őszi esőzések megindultak már. De más baj még
nem volt. Állt még a gótok régi rendje a folyamparton. A magas
parton ott strázsált az osztrogót őrszem; lenn, a mélyben kikötve
ringott a vizen a gót hajó. Ezzel háromszor keltem már át a
szemközti alán partra. Most, ha meg is kellett küzdenünk az óráról
órára növekedő folyó veszélyes sodrásával, átkeltünk mégis. Azután
hosszú vándorlás következett a lassan hűvösödő pusztán, amelyre
nap mint nap – október volt már – betörtek a magas észak zimankós
szelei.
Vagy tíz nappal a párduc elejtése után, amiről bátor voltam
említést tenni neked, kegyelmes uram – fordult Eleutherios a
consularis felé, aki élénken biccentett –, felbukkant előttünk az első
alán őrs. Mindössze hét lovas. Azonnal, ahogy megláttak, rajvonalba
állottak, és ránk fogták íjaikat. Ezek a magas, kettősen ívelt,
rendkívül szép és komplikált íjak nem alán ívek voltak – efelől nem
lehetett kétségem. Jelt adtam, ne lőjenek, eldobtam kezemből íjamat,
levettem fövegemet, és egyes-egyedül feléjük vágtattam.
Leeresztették hosszú íveiket, s bevárták, hogy odaérjek, vagy
húszlépésnyire tőlük, megrántottam a zabolát, s felágaskodó
lovamról alánul üdvözöltem őket.
– Te volnál, Eleutherios! – kiáltotta a hadnagyuk örömmel, mert
tüstént rám ismert, ahogy meghallotta a hangomat s némileg görögös
alán beszédemet. Kivált a sorból, s odavágtatott hozzám. Ló lóhoz,
ember emberhez dörgölőzött, s megöleltük egymást. Hanem a
találkozás többi része korántsem volt ilyen örvendetes. Az őrsvezető,
akit Sytalkesnek hívtak, a jászok törzséből való volt. Évekkel ezelőtt
ő vezetett el engem a prémvadászó hegyvidék szélén lakó másik alán
– vagy szkíta – törzshöz. Mi melanchlanoinak hívjuk őket, mert
télben- nyárban nagy fekete subát hordanak...Szóval: Sytalkes régi
barátom volt – annál furcsábban esett, midőn közölte velem, hogy én
ugyan egyedül és fegyvertelenül vele jöhetek a legközelebbi jász
szálláshelyig, de kíséretemnek és málháimnak itt kell maradniok. A
hunok ugyanis – új szövetségeseink, így mondotta Sytalkes – gót
kémek beszüremkedésétől tartanak, s mindenkit visszaküldenek az
Etel folyón túlra – a hun így nevezi a külső Tanaist –, akiért hét alán
a saját fejével jót nem áll. Ő maga jót áll majd értem, s más hat jász
csak akad még a faluban; de egész kíséretemért, amit ő sem ismer,
jót nem állhat. Értettem a szóból. Visszalovagoltam kísérőimhez, és
segítettem nekik tábort ütni... Kedvetlenül, sőt szorongva maradtak
magukra éjszakára a pusztán, hiszen úgy örültek már a tiszta alán
sátrak medvebőrrel behúzott ágyainak meg a jászok közmondásos
vendégszeretetének – de nem volt más választásunk... Aztán én
magam – egy kissé, mint az őrsvezető vendégbarátja s egy kissé úgy
is, mint foglya – íjam, tegzem, tőröm, kardom nélkül – ellovagoltunk
a legközelebbi alán szálláshelyig.
Másként föstött ám ez az alán tábor, mint aminőkhöz én voltam
szokva. A sátrak közepette dombolt helyen állott egy nagyobb, fehér
szalagokkal díszes sátor. Csúcsára hosszú rudat tűztek; rajta nagy
fehér lófarkat himbált a szél. Estre járt már, hűvös is volt: a nagy
sátor előtt nagy tűz égett. Füstje csípős, rossz szagot árasztott. Fa
nem nő ott a síkon: szárított tehén– meg teveganajból rakták a
máglyát, azért mart úgy a füstje. Galléros ködmenekben, amiknek
kívül a prémje, kecskebőrből készült nagy puha csizmában, aminek
nem kemény a talpa sem, és csúcsos, kerek, felhajtott karimájú
prémes süvegben hunok ültek a tűz körül. Egymásba font, maguk alá
húzott lábszárral ültek ott, akár a ryphaei hegyekben élő ugorfajtájú
türkök. A jászok épp ezért törökülésnek nevezik a helyfoglalásnak
ezt a módját. Szemben velem, a sátor tágas benyílójában, már benn a
sátorban, nem pedig előtte, széles ágyszerű kereveten nagy testű,
tohonya ember feküdt. Mozdulatlan arcával: olyan lapos, nagy, e
percben egészen kifejezéstelen arca volt, mint egy kapubálványnak
vagy mint azoknak az elrajzolt szobroknak, amelyek távoli
provinciáinkban támogatják a hidakat... – no ezzel a nem nagyon
hívogató pofával rám meredt. Már tudtam Sytalkestől, ez a hun
regulus, az egyik törzs királya; valami Buslaknak hívják. Térdre
vetettem magam előtte, s háromszor megcsókoltam a földet.
Törökéknél – az ogurokat értem – így szokás. Ezek a hunok máris
elég törökösen hatottak az én szememben, ha szélesebb is volt a
képük, apróbb a szemük s a viseletük távolról sem oly díszes, mint a
gazdag prém- meg aranytermő vidékeken honos oguroknak.
Egy ideig csend volt. Aztán megszólalt a „király”. Csodálkozva és
örvendezve emeltem fel fejemet. Értettem hunul! Vagy –
helyesebben – a hun regulus beszélt törökül. Nagyon furcsán beszélt
ugyan törökül: ott, ahol r-t kellett volna mondania, z-t mondott,
valahogy úgy, mintha valaki a mi nyelvünkön, ha görögökről beszél,
így mondaná: gözög, ha Rómáról, így: Zóma – de mégiscsak törökül
beszélt. Értettem is szépen, amit mondott. Itt-ott csúszott csak el egy-
egy szó, aminek nem találtam ki az értelmét. Valami nagyon kedves
nem volt ám ez a pohos „király”. Jász barátomhoz beszélt: Neked
meg mi jutott az eszedbe, kelekótya, tökkelütött alánja, hogy elém
hozod ezt a gözög ebet most, hábozú idején?! – de ebben a
pillanatban meglátta az én ostoba módon mosolyra torzuló arcomat,
és reám ripakodott:
– Hát te éztesz hunul?!
– Nagyságos fejedelem – feleltem én az ogurok nyelvén –, tudok
egy keveset türkül, s örömmel értem kegyes szavaidat, hiszen az
ogurok – most látom csak – egymás közt uraik nyelvén: a hunok
nyelvén beszélnek.
A „király” nevetett. Akkor láttam először – s azóta bizony
gyakran – ezt a gőgös, gúnyos, lenéző nevetést. A hunok így
nevetnek.
– Veszedelmes gézengúz vagy, te gözög – mondotta nyájasan. –
Tudsz gótul, jászul, oguzul. S milyen ügyesen válaszoltál! Meg vagy
lepve, tán meg is vagy ijedve, s mégis ilyen jól megválogattad
szavaidat. Fuzt agyú, eszed fuzt csizkefogó vagy. Szívesen
szolgálatomba fogadnálak, ha nem taztanék a fuzfangos eszedtől,
zavaszságodtól, csalafintaságodtól. Ti gözögök fenegyezekek
vagytok! Gyakzan gyenge ugyan az izmotok s petyhüdt az inatok, de
az eszetek zegzugos, sokutcájú, akáz vázosaitok tömkelege. Te
biztosan a gótok kémje vagy, avagy – ami pedig sokkal gonoszabb
dolog – a gözögöké. – Szólni akartam, de párnás kezének egy
intésével elhallgattatott. – No, én nem fiztatom. Akázki vagy is, innét
tovább nem mégy. Nem teszel jelentést felőlem, hadaim,
gazdagságom, hatalmam felül sem a vén Ezmanaziknak, sem a te
hízes-nevezetes császázodnak. – Intett Sytalkesnek. – Vigyétek
vissza az Attil vizéhez, a folyamhoz, aki minden vizek kegyelmes
édesatyja, s küldjétek vissza a gótok oltalmába.
Könyörgésre fogtam a dolgot. Elmondottam, hogy sok drága
portékát hoztam az alánoknak, amit most mind felajánlok a
hunoknak, neki, személyesen neki, Buslak királynak... A király
nevetett.
– A bőzöket sem nekem hoztad, gazfi, s nem is az alánoknak ...
Sytalkes megjegyezte, hogy jász vezetőkkel szoktam a fekete
subások földjére utazni: csecsebecséimet ott szoktam becserélni a
prémvadász népek által odáig lehozott drága gereznákra.
Megint csak nevetett a „király”.
– Innen hát az oguz tudásod, te gözög! Bőzöket vásázolsz az
oguzoktól...No, én nem kívánom zomlásodat. Ide hallgass! Mennyi
értékű holmit hoztál magaddal?
Villámgyorsan adtam meg a választ:
– Háromszáz cobolyprém érő van a málhámban, kegyelmes
fejedelem!
Most megint láttam gúnyosan lefelé görbülni hosszú, már őszbe
vegyülő, ritkás szálú bajuszát.
– Házomszáz cobolymál! Hisz’ az egész kizályság, te kópé!... De
ne mondd, hogy Täpän-Bälän Buslak, a fekete hunok fejedelme,
fukaz, kapzsi vagy kegyetlen tezmészetű. Kapsz tőlem hazminc
cobolymált. Málhád egy zészét akáz vissza is viheted a gótok
földjéze. Nekem ugyan minden limlomod nem kell. Majd
kiválasztatom a javát. Hazminc cobolybőzzel már úgyis gazdaggá
tettelek... Fozdulj azonban azonnal vissza.
A dolog vége az lett, hogy ugyan csak tíz cobolybőrt kaptam, de
hát az is fejedelmi ajándék. Magam holmijából pedig alig vett el.
Nem jászok kísértek vissza a folyamhoz, hanem mogorva hun
lovasok. Amíg oda nem értünk, nem szóltak. Egy szót sem. Első
éjszaka alig mertünk aludni: féltünk, hogy megölnek, kirabolnak
vagy – legalább – visszaveszik a tíz gyönyörű cobolybőrt. De nem
történt semmi. Útközben a hunok egykedvűen kocogtak előttünk meg
mögöttünk, s igazán nem tettek emberevő benyomást egyikünkre
sem. Csak beszéltek volna, mert így, szótlanul, olyanok voltak, mint
egy baljós szellemcsapat. Egymás közt itt-ott egy-egy szó, vezényszó
az is. Embereim úgy féltek tőlük, mint az ördögtől. Holott –
ismétlem – nem bántak rosszul velünk. Este még a serükkel is
megkínáltak, de akkor sem szóltak egy szót sem. Serük fertelmes:
erjesztett lótej, aminek náluk kumisz a neve. Ittunk belőle, hogy meg
ne bántsuk őket s a rákövetkező egész napon rosszul voltunk tőle.
Tengerre szállásaink nyilván mulattatták őket, bár akkor sem
szólaltak meg és nem is mosolyogtak. Csak nézték, nyugodt,
mozdulatlan arccal és csillogó, apró, okos, ravasz szemmel, hogyan
kecmergünk le halálsápadtan a lóról, hogy öklendezve forduljunk a
pusztaság felé... Türelmesen megvárták, amíg az éppen soros
tengerre szállót megint felpakoltuk a lovára, aztán egy gyors, rövid
kiáltás, és tovább poroszkáltunk nyugat felé.
Az óriás Rha folyam partján – most már október utolja volt, s a
folyam harsogva és felháborodottan zúgott szűkké vált irdatlan
ágyában –, mielőtt megbeszélt tűzjelekkel áthívtuk volna a túlpartról
a gótok hajóját, a hun hadnagy, aki vezetőnk volt az úton, szinte
nekem lovagolt alacsony, loboncos szőrű, hosszú sörényű, cseppet
sem szép, de rendkívül erős lován. Azt hittem, lovastul elsodor.
Egyrőfnyire előttem azonban egyszerre, mintha földbe gyökerezett
volna a négy lába, megállt a ló, mint a cövek.
– Azt mondják, beszélsz hunul.
– Uram, ha meg nem sértelek, értek valamicskét nemes
nyelveden.
– Azt is mondják, sokszor átkeltél már az Attil folyón. Tudtam,
miről beszél, hisz’ itt álltunk a partján, s már ismertem hun nevét.
– Hét ízben, uram.
– Mondd meg hát, hol van rajta gázló?
– Nem tudom, uram.
– Hogy’ lehet, hogy nem tudod?
– Uram, minden egyes esetben a gótok hajója vitt és hozott át ezen
a nagy vízen. Nagyon mély víz ez, uram, talán nincs is rajta gázló.
– Elég – szólt a hadnagy. – Tehát igazán nem tudod?
– Igazán, uram.
Többet nem szólt. Vártunk az estére. Éjszaka aztán tüzeket
raktunk a folyam magas partján, s fényjelekkel írtuk tele az ég alját.
Végre – nagy sokára – a nyugati parton is fényjelek gyúltak. Két nap
múltán, messze lejjebb, mint ahol mi állottunk, ki is kötött a gótok
hajója. Ezt már nem várták be a hunok. Amikor biztosak voltak
benne, hogy ott, ahová sodorta őket az ár, majd ki is tudnak kötni,
szótlanul belelovagoltak a már derengeni kezdő pusztaságba, és
eltűntek benne, mint az ördögszekér.
Most újra elhallgatott az elbeszélő. S ekkor váratlan kérdés
hangzott fel a terem egyik sarkából, kérdés, ami ellenállhatatlan
harsogó nevetésben oldotta fel a várakozó és feszült hangulatot. Az
egyik ágens in rebus, a birodalom egyik titkosrendőre tette fel a
kérdést, hirtelen, maga számára is váratlanul, nem bírva már
uralkodni kíváncsiságán, ami kifúrta oldalát:
– Mondjad már, Eleutherios: milyenek a hun nők?
Óriási derültség közepette, hangosan nevetve maga is, válaszolt
neki a kalmár:
 – Aki szereti a fitos orrú, apró csontú, piciny szemű, nagyon
mozgékony, de gyorsan hízásra hajló barna nőket, annak szépek a
hun leányok.
Az ágens nem hátrált meg. Nevetett a nevetőkkel és tovább
kérdezett:
–Hát azoknak nem nyomorítják el az orrát csecsemőkorukban?
–Nem, uram, mert az asszonyok amúgy is pisze orrát nem kell
sohasem a sisak orrvédő vasa mögé erőltetni. A hun leány orra olyan,
amilyennek isten megteremtette, s az arcuk sincsen összemetélve
karddal, mint a fiúknak.
– A fiúk arcát karddal hasogatják össze?!
– Úgy ám, uram...
Most azonban közbevágott a consularis:
– Hagyj valamit a gót követeknek is, derék Eleutherios! Mindent
elmesélsz előlük. S hagyjuk az asszonyokat. Hun asszonnyal dolgod
neked sem volt...
– Nem uram.
– Akkor hát nem is tudsz róluk semmit. De Hermanarikról sokat
tudsz, s még adósunk vagy halálának történetével. A hun
menyecskék pisze orráról később beszéljünk majd, ha ugyan lesz
még rá érkezésünk...
Eleutherios meghajolt.
– Már csak rövid ideig fogom figyelmeteket igénybe venni, igen
nemes és igen illusztris urak!, minthogy a gótok fővárába való
visszaérkezésem után az osztrogótok katasztrófája már nem sokáig
váratott magára.
Hermanarik udvarában lázas készülődés állapotában találtam
mindent. A vár s a körülötte fekvő nagy lakótelep minden utcája,
minden udvara csengett-csattogott a fegyverkovácsolók robajától. A
Danaper mindkét partján gyűlt a sereg. Naponta érkeztek új csapatok.
Gót kapitányaik vezetésével itt voltak a lenhajú vendek; felvonultak
a herul kötelékek, a vad mordvinok is szállingóztak már, és a
Nyeszter vidéki bastarnák is. Úgy látszott, a gótok alaposan
fölkészülnek a hunok fogadására. Egy szeles, esős késő őszi napon
megjött keletről az alánokkal rokon roxolánok főnöke is. Ez is
Hermanarik alattvalója: Thrax, csinos, szőke ember, Sunildával,
szintén csinos és szőke feleségével, s annak két fivérével, Sarusszal
és Ammiusszal. A még aznap megtartott haditanácson Thrax magára
vállalta a külső Tanais védelmét. Pár nap múlva némileg lógó orral
távozott, hogy elfoglalja őrhelyét a nagy folyó partján, mivel
Hermanarik, aki úgy látszik, biztos akart lenni a dolgában Thraxszal
szemben, szíves szavakkal ugyan, de ellentmondásra lehetőséget sem
nyújtva, magánál marasztotta Sunildát. Erre annak két testvére is ott
maradt a gót udvarban. Thrax úr pedig egyedül, s mint mondom,
dühösen és kedvetlenül vágott neki a felázott rónaságnak...
Éppen az első hó esett le, amidőn Thraxtól lóhalálában követség
érkezett. Jó hírt hozott. Thrax úr jelentette, hogy a hunok a tereppel s
a folyammal ismerős alánok segítségével többször is megkísérelték a
Rha folyamon való áthatolást. Gázlót azonban sehol sem találtak, s
az őszi esőzésektől tengerré áradó folyam azt is meghiúsította, hogy
a hunok úsztatva, tömlők alkalmazásával keljenek át rajta. Erre
Thrax elégette mindazon hajókat, amelyek a folyamon átkelés
szolgálatát látták el, és megkettőztette az őrszemeket minden
veszélyesnek látszó ponton.
– Késő tavaszig most már nincs baj – mondották a gótok, s a hadi
készület zaja szinte egyszerre megszűnt.
Tévedtek. Nem esik meg, száz évben ha egyszer, de ez éven korai,
kemény tél jött, és karácsony hetében beállt a folyam. A belső
Tanais, a Don, ugyan nem, és a Borysthenes is csak zajlott, hanem a
külső Tanais, a tengernyi Rha, pár napnyi zajlás után hófehér
sivataggá változott. A roxolánok hiába próbálták szekerce fokával: a
jég nem szakadt be. Páncélt kapott a víz, ami megbírt lovat és lovast,
s a mély, száraz, kemény fagy arra vallott, hogy most már hetekig
nem változik az időjárás.
Egy reggel Thrax úr hadirendbe szólította roxolánjait. Ő maga egy
magas hátságról vizsgálgatta a folyamot. Egyszerre csak – mintha
tudták volna, hogy Thrax úr már vár rájuk: tudták is, ahogy mindjárt
kiderült – a túlsó parton, mint a hangyaboly, ezernyi sötét lovas
bukkant föl, egyre többen és többen, végtelen sorokban, szűnni nem
akaró újabb s újabb rajokban. Az első sorok már leszállottak a
folyam jéglapjára, s lassú ügetéssel elindultak rajta a nyugati part
felé.
Thrax némán, moccanás nélkül nézte, mint közelednek feléje a
hunok, mérsékelt gyorsasággal, mint akiknek nem sietős, de erővel
és feltartóztathatatlanul, mint maga a végzet. Nem mozdult kísérete
sem. Harci rendben álló csapatai sem rontottak az ellenségre, csupán
lovaikat, a karcsú, csinos és messzi földön híres roxolán paripákat
csitítgatták. Okuk volt erre. Lovaik a hunok közeledtére egyre
idegesebben hegyezték füleiket, s ki-kiugrottak a sorból, s annyian,
hogy féken tartásuk komoly gondot okozott a rajtuk ülőknek. A
hunok ugyanis nem közeledtek némán a nyugati part felé. A folyam
irányából egyre növekedő zaj támadt: ezernyi torok éles ricsaja, amit
tülkök öblögése, kürtök tárogása és sok száz egyfenekű dob tompa
pergése kísért. Ekkor egy gót ifjú, aki Thrax szolgálatában állott, a
vezér elé rugtatott, és kétségbeesetten rimánkodott, ne hagyná, hogy
a hun áradat elérje az innenső partot; könyörgött, fuvatná meg az
általános roham kürtjeiét. Thrax azonban hallgatott, és mozdulatlanul
várta egész vezérkarával együtt, hogy a hunok sötét árja elérje a
nyugati partot, s a magas marton – anélkül, hogy ebben bárki is
megkísérelné megakadályozni – felkapaszkodjék, és hadirendbe
kezdjen felfejlődni ...
A gót ifjú egyes-egyedül rohant neki az ezerfejű ellenségnek. A
roxolánok vártak.
Árulók voltak-e, vagy a rémülettől megdermedve, mint nyúl a
kígyót, várták, hogy a hun roham eleméssze őket?
Mindkettő lehet. Áruló voltuk mellett szól, hogy a hunok nem
lőtték ki ellenük nyilaikat, holott az szokott lenni annyira rettegett
belépésük a csatába, amivel többnyire sikerül is zavarba hozni
ellenfelüket.
 A nyílzápor ezúttal elmaradt. A hunok egyre erősödő vágtában
törtek előre, eltaposták az ellenük szegülő szerencsétlen gót ifjút,
aztán rohantukban kétfelé váltak, s mint kétágú roppant folyó ölelték
körül a roxolánok csapatainak kicsiny szigetét.
Amidőn a körülzárás teljes lett, a hun lovasok megtorpantak, s
hirtelen halálos nagy csönd támadt. Thrax úr pedig, elvetvén süvegét,
íját, ahogy jász barátaim előtt jómagam, a hun sereg dereka felé
nyargalt. Egyedül. A hun vitézek utat engedtek előtte. Thrax pedig a
nagy hideg ellenére mindvégig fedetlen fővel addig vágtatott, amíg
az előtte készséggel megnyíló s mögötte azonnal összezáruló
embersövényű utca egészen a hun főkirály elébe nem vezette.
– Ez volt a te barátod? – kérdezte egy rekedt hang.
– Nem, uram. Balambér volt ez, az egész had feje.
A consularis közbeszólt:
– De miért Balambér hát, és nem Balambéz?
– Ezen magam is tűnődtem akkor, kegyelmes consularis. Ma már
tudom, hogy csak a fekete hunok mondanak z-t az r helyén. A fehér
hunok – s ezek előkelőbbek, ezekből kerülnek ki a királyi hunok, a
főtörzs, ezek a „fehércsontúak”, ahogyan magukat nevezik –, nos, a
fehér hunok r-et mondanak, tisztán és keményen, akár az ogurok.
– Újabb komplikáció – legyintett a consularis. – Hunjaid még sok
fejtörést fognak okozni nekünk – tette hozzá fejcsóválva. – No...
mindegy. Most lássuk, hogyan jutsz végére beszámolódnak.
– Már csak Hermanarik halálával tartozom nektek, uram és uraim.
Ahogyan elképzelhetitek, Hermanarik iszonyúan felindult, midőn
hírét vette a roxolánok árulásának. Mint a futótűz válott közhírré a
hunok átkelése. Erre haladék nélkül következett Donon való
átkelésük is, minthogy a roxolánok tüstént rávezették új uraikat a
belső Tanais gázlóira. A riadalom leírhatatlan volt. Aki tehette, a
király tornyos fapalotájához gyűlt, jóllehet a havazás csaknem
hófúvássá öregbült, s nagy volt a hideg. Csakhamar feltűnt az
aggastyán magas, kissé már hajlott alakja. Egy szolgájára
támaszkodva jött elő, nem gyorsan és nem is daliásan, mégsem tűnt
gyöngének vagy elesettnek száztíz éves kor ellenére sem. Nagy,
fából ácsolt karosszéket cepeltek mögötte. Kibélelték puha
prémekkel. A király leült. Térdére medvebőrt borítottak.
Mindnyájunk azt hitte, beszédet fog intézni az egybegyülekező, ijedt
néphez. Nagy csend volt. S a csendben hallani lehetett, amint az
aggastyán dühében sziszeg. Hangosan sziszegett. Soha nem
hallottam ahhoz fogható hangot.
Hirtelen zaj támadt. Női sikoltozás zaja. A fapalota ga– rádicsán
Hermanarik testőrzői lökdösték lefelé Thrax úr szép szőke feleségét,
Sunilda asszonyt. Egy szál ingben volt. Azt hiszem, a korai
reggelben egyenesen az ágyból húzhatták ki a katonák. Csak egy
gondja volt ebben a pillanatban: azért könyörgött, engedjék, hogy
felöltözhessen, ne vezessék ilyen hiányos öltözetben a nép s a király
elé. Amikor belátta, hogy nem engedik vissza, már nem is mondott
mást. Ahogy aztán ott állt, mezítláb és szétzilált hajjal a király előtt,
Hermanarik lassan, akadozó szóval lihegte az arcába:
– Thrax, az urad, elárult engem. S én most megölöm őt a te
haláloddal – s horgas, nagy körmű öreg ujját beleakasztotta az
asszony ingébe elöl, a nyakánál. És széthasította rajta az inget.
Akkor lovakat hoztak elő. Négy hatalmas, vad mént. A meztelen
asszonyt odalökték a hóba, egy-egy kezét-lábát egy-egy csődör
farkához hurkolták. És irtózatos korbácsütésekkel négy különböző
irányba hajszolták a méneket.
Sunilda halálának pillanatában mindenki az ő szép fehér testét
nézte, s a havat, amire buzogva csordult le a vére. Hermanarik is. Így
hát senki sem vette észre Sarust és Ammiust, Sunilda fivéreit, akik
egy magas ablakból levetették magukat, s fogaik közt hosszú késsel
előreiramodtak.
Hogy húgukat megmentsék, ahhoz már későn jöttek. Jókor ahhoz,
hogy bosszút vegyenek iszonyú haláláért. Egy pillanat alatt a király
széke előtt termettek mind a ketten. Ammius lerántotta az
aggastyánról a medvebőrt, Sarus pedig oldalába döfte hosszú kését.
Ekkor hihetetlen dolog történt. Az agg király azon véresen, a düh
őrjöngő kiáltásával vetette magát a merénylőre. Erre a testőrzők is
magukhoz tértek: levágták Sarust és Ammiust, s vérző királyukat
visszaültették karosszékébe. Ott, a szemünk láttára kötöztette be
oldalsebét. S ezt mondta halkan, s a szava most nem akadozott, nem
is remegett:
– Nem fogok meghalni. Magam foglak vezetni, népem, a hunok
ellen. Ki fogjuk őket verni országunkból.
A csatát azonban elvesztette. Erői rohamosan fogytak, amikor
saroglyán, futva hozták vissza hívei a csatatérről a várba. A nagy,
ormótlan fakapukat épp csak hogy be tudták reteszelni – a hun s az
alán lovasok máris ott voltak, és minden oldalról körülvették a várat.
– Nem emberek, nem emberek ezek – hörögte Hermanarik,
amidőn fölvitték a lépcsőn. A hunok pedig, a síkon, a vár körül
gyújtónyilakat lődöztek szerteszét a levegőbe. Így mutatták a bent
szorultaknak, hogy ha akarnák, a sebesült király fejére gyújthatnák
fapalotáját. Nem tették meg. Arra a hírre, hogy Hermanarik egyik
régen elhunyt öccsének unokája, Vitimer nagyobb gót sereg élén
közeledik nyugat felől, a hunok gyorsan visszavonultak, s ahogy
szokásuk ilyen esetben, egyszerre nyomtalanul elvesztek a fehérlő
téli rónaságon.
Mire Vitimer lórul szállt s felment nagynagybátyjához, az
aggastyánt vérében fetrengve találta az ágyán. Hermanarik, a
haláltalan, a vesztett csata után, egész birodalmának pusztulásán
kétségbeesve, késével átszakította nyakának ütőerét, és néhány perc
múlva meghalt.
Vitimer elfoglalta a trónt, és megkísérelte, hogy újra szervezze
maradék gótjait. Sikerült is néhány kisebb alán és hun csapatot
visszaszorítania a Donig. De a bomlást feltartóztatnia nem volt ereje.
A mordvák, a herulok, az akatzirok, sőt az osztrogótok egy része is
átállt, meghódolt a hunoknak. Vitimer februáriusban kiürítette az
egész Don és Danaper közti részt, s igyekezett a Danaper vonalát
megvédelmezni. A hunok most majdnem mozdulatlanul ültek a
pusztaság mélyében. Híre járt, hogy seregük dandárja Perzsia felé
van elfoglalva.
Ezt az időt használtam fel arra, hogy felkerekedjek, s elinduljak
hazafelé. Tudtam, alán barátaim megmentenek, ha a hunok erőt
vennének a maradék Gótországon is. Poggyászomat azonban
szerettem volna biztonságba helyezni. Ez úgyszólván teljes
egészében sikerült is nekem és hűséges, elszánt kísérőimnek, jóllehet
a visszatérés egy összeomlott és kétségbeesett országon keresztül
képtelenül nehéz volt, kockázatos és veszedelmes.
S mint annyiszor ezen a délelőttön, most még egyszer meghajtotta
magát és halkan, fáradtan mondotta:
– Fogadjátok mély hálámat, hogy kegyesek voltatok
meghallgatni...
 IV
A tanácskozók felálltak, csoportosultak, beszélgettek. Nyírott fejű
rabszolgák hűsítőt, frissítőt hordtak körül. Sokan Eleutherios köré
sereglettek, hogy még erről-amarról kikérdezzék. A két tábornok a
consularist vette közre a babérkoszorús császárszobor alatt. A
consularis ingerülten vonogatta a vállát, a tábornokok pedig nevettek.
Furcsa, nem nagyon rokonszenves figurák voltak. Maximus
benyomott orrával, brutális nagy kezeivel s vállának feltűnő,
kellemetlen, mert aránytalan módon fejlett izomzatával olyan volt,
mint egy szabadon bocsátott gladiátor; a hegyes orrú, rókaarcú,
keszeg és kopasz Lupicinusnál mégis elviselhetőbb benyomást
keltett.
Hogy a consularis nem szívelte egyiküket sem – arcára volt írva.
Most azonban nem miattuk volt ingerült. Rühellte a gótokat, akiket
pedig fogadnia kellett. Főleg a követség egyik tagja ellen volt
kifogása, egy ariánus pap ellen, aki – ahogy mondotta – már az éjjel
is, amidőn hármasban tanácskozott a két gót követtel, ismételten
kihozta a sodrából. Más lehetőség azonban nem volt: fogadnia kellett
ezt a papot is. A tábornokok nevettek. Mindig igen szívesen nevettek,
ha a consularis bosszankodott. Ezt tudta jól Eugenius, s ezért véget
vetett a beszélgetésnek. Helyet mutatott két vendégének jobbján és
balján, s halk, disztingvált hangon megkérte a többieket is,
foglalnának helyet. Intett, s két vicarii azonnal elhagyta a termet,
hogy behívja a gót követeket. Azok bizonyára közel s már
készenlétben várakoztak, mert jöttek – minden késedelem nélkül.
Eleutherios, aki egy a tisztviselőknél jóval alacsonyabb, de egyben
kényelmesebb széken is közvetlenül a consularis mögött kapott
helyet, odasúgott neki valamit, amint az első gót követ, egy mintegy
harmincöt éves, magas, szőke férfi, belépett a terem szárnyas
bronzajtaján. A consularis azonban nem hallotta meg, amit mondott,
mivel egész figyelmét a másodiknak belépő követ, egy vörös hajú,
úgy negyvenöt éves pap vonta magára, s aztán már nem is nyílt
alkalma arra, hogy Eleutheriosra figyeljen, aki mosolygó szájjal,
csillogó nagy szemekkel nézett a gót lovagra.
Azon volt is néznivaló. Fején csúcsos aranysisak, amit aranyozott
bikaszarvak ékesítettek. Pikkelyes páncélt viselt, amelynek minden
pikkelye ragyogott a súlyos aranyozástól. Vállán aranyszállal át- meg
áthímzett nehéz köpeny, majdnem palást csüngött, amit elöl, a
kulcscsont fölött, egy-egy oroszlánfejet ábrázoló aranyfibula csatolt
az ingéhez. Oldalán rövid kard. Annak a hüvelye, markolata is
aranyból volt. A nagy szőke ember szinte lobbot vetett a délelőtti
napsugárban a sok fényes aranytól, amit a testére aggatott. A
temérdek dísz azonban jól állott neki. Igen szép férfi volt, nemesen
metszett nagy orral és szájjal, nagy kék szemmel, amit egy
menyecske is megirigyelhetett volna. Amellett vállas volt, de karcsú,
minden mozdulata kényes és méltóságteljes, mint egy telivér lóé.
Egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy ez egy öntudatos, előkelő
ember, aki amellett azt is tudja magáról, hogy szép férfi, s annak
megfelelően viselkedik.
Kísérője, aki nem is jött, hanem valósággal beszaladt utána a
terembe, annál kevésbé volt szépnek mondható. Nagy vörös üstöke
úgy állott a feje tetején, mintha egyszer ijedtében égnek állt volna a
haja, s azóta sem tudta volna lesimítani. A széles, kerek arc közepén,
mint valami nagy vöröslő bibircsók, ült az orra. Hajánál sokkal
világosabb színű szemöldökei kócosan előre- és lefelé álltak, úgy,
hogy szemeiből úgyszólván semmi sem volt látható. Különben is
nagyon világos színű, kicsi szemei voltak, amelyek alig vettek részt a
szőrrel úgyis túlontúl benőtt arc kifejezéseiben.
A veres pap kiabálva rontott a terembe, ami az előtte vonuló
díszes lovagot észrevehetően és egész rendkívüli módon feszélyezte.
A pap azonban rá sem nézett. Rövid lábain valószínűtlen sebességgel
előrekacsázva, elébe került a szép vezérnek. Egyenesen a consularis
elé rohant, ott azonban a márványintarziás síkos padlón majdnem
hanyatt esett, s miközben kézzel-lábbal kapálózva mégis megállt a
lábán, tovább kiabálta azt az egy szót, amit már kint is hangoztatott,
de amit furcsa, torokból ejtett latin akcentusa folytán senki sem
értett, amíg csak közvetlen közelből nem hallotta:
– Tiltakozom! Tiltakozom!
A consularis visszahőkölt a furcsa beköszöntéstől. Ahogy most
lábát a széke alá húzta, egyszerre mindenkiben azt a benyomást
keltette, hogy mindjárt feláll, s szó nélkül elmegy innen. Azonban
erőt vett magán, s nagy nehezen előzékenyre erőltetett hangon
kérdezte:
– Mi ellen tiltakozol, derék sacerdos? Hiszen még senki egy árva
szót sem szólt hozzád.
– Tiltakozom – kiáltotta a veres pap –, tiltakozom minden ellen,
ami velünk történt... ami velünk történik, azóta, hogy római földre
tettük lábunkat!
A consularis mosolygott.
– Oly gonosz dolgok történtek hát veletek?
A gót pap kinyújtotta mindkét karját, s rövid, vastag
mutatóujjaival a praesesre mutatott.
– Téged...téged vádollak!
Most már nevetett a consularis s a többiek vele.
- Ó ... ez meglepő, de nem ötlettelen.
A pap toppantott, s bőrsarus, meztelen, goromba és formátlan lába
csak úgy csattant a márványpadlaton.
– Most is gúnyt űzöl belőlem!
A főtisztviselő könnyedén meghajolt ültő helyéből.
– Atyám, távol legyen tőlem ilyen merészség.
– Mi ez, ha nem gúny? – berzenkedett a csuhás.
– Mi ez, ha nem tisztelet? – replikázott a praeses, és hozzátette: –
Figyelmeztetlek azonban, hogy ezzel a rendkívül szellemes vitával
aligha visszük dűlőre a kérdéseket, amiknek kedvéért idáig jöttetek.
A fényes gót lovag úgy állott ott, mint aki nem is ismeri a mellette
ágáló rövid emberfélét – mint aki nem is érti, miről van szó, ámbár –
ahogy kisvártatva kiderült – latinul ő is meglehetősen értett és
beszélt.
– Mindenekelőtt – kiabált a pap – nekem kell elégtétel
szolgáltassék... Én isten szolgája vagyok!
A consularis szokatlan szilajsággal válaszolt erre, olyan hangon,
hogy sokan a körülülőkből csodálkozva tekintettek reá:
– Prédikáld hát a nagy örömhírt a vad népeknek... a hunoknak! De
onnan bezzeg elszaladtál!
A pap is felcsattanó hangon vágott vissza:
– Én meg nem futottam. Még csatát is álltam. Most azonban
követként jöttem ide, és tiltakozom, hogy fogolyként kezeljenek!
A pap dühe visszaadta a praeses nyugalmát. Engesztelő
hangsúllyal felelt:
– Senki sem kezel fogolyként. Én csupán megkértelek arra, hogy
ma délig senkivel se beszélgessetek a balhírekről, amiket hoztok,
nehogy fölösleges izgalmaknak tegyük ki e határszéli város amúgy is
súlyosan megpróbált lakosságát. S te és ti – fordult hirtelen a szép
lovag felé is, aki csak állott mozdulatlan, s a vitázók feje fölött
kinézett az ablakon a fénylő kék magasba –, ti kérésembe
beleegyeztetek.
A csuhás ingerülten nevetett:
– Az ám, de zárva volt a kapu, s őr állt a kapu előtt.
– Szóval mégis megpróbáltad, hogy kimenj a városba! Különben
észre sem vetted volna a bezárt kaput, sem az őrt előtte. Palotám
folyosóin szabadon járkálhattok. A basilica azonban minden éjjel
zárva, s minden éjjel őr áll a kapu előtt. Ez itt határszél. Biztosítlak
hát, hogy kérésem biztonságtokat szolgálta csak.
– Szép kis biztonság – morgott a condrás. – Egy követséget
bezárni!
– Jó, hogy erre hivatkozol, derék sacerdos. Hadd tegyem hát fel
megint újra a kérdést, amit éjszakai beszélgetésünkkor egyszer
föltettem már, de mindketten kitértetek a válasz elől: ki a gót király,
aki titeket küldött?
Ebben a pillanatban a kalmár szeme fölcsillant, előrehajolt, keze
majdnem érintette a praeses karját, aztán zavartan elmosolyodott, és
nem szólt semmit. Eugenius pedig folytatta:
– Tudomásom szerint – s ti magatoktól tudom mindezt – Vitimer
csatát vesztett. Menekülése közben vágták le a hunok. Erre az
osztrogótok legnagyobb része – kérlek, szóljatok közbe, ha hibát
követek el az események elősorolásában – a vesztett csata után
választott király, Gesimund vezetése alatt átpártolt a győzőhöz, és
meghódolt a hunok fővezérének, Balambér királynak. Egy kisebb
rész a vendekhez menekült, akik úgy értenek a fegyverforgatáshoz,
mint Achilles értett a csipkeveréshez. Hogy ezeknek mi lesz a
sorsuk, azt nem nehéz kitalálni. Volt azonban egy harmadik töredék
is, a legitimista gótok töredéke. Ezek kitartottak Hermanarik
dinasztiája mellett, jóllehet ennek egyetlen képviselője egy hatéves
kisfiú volt, Vitimer fia, Viderik. Viderik, helyesebben: a nevében
uralkodó két gót vezér, Alatheus és Safrax a vizigótokhoz vezette az
osztrogótok utolsó, még a függetlenség valamelyes látszatával bíró
töredékét. Kérdelek hát: Viderik, a gyermek, helyesebben: az ő
nevében Alatheus és Safrax küldött-e titeket hozzám?
A fényes lovag most intett kísérőjének, hogy szót se szóljon, és –
ezúttal először – ő maga szólalt meg. Eleutherios nagyon kíváncsian
hajolt előre, midőn felcsendült telt, férfias, nyugodt hangja:
– Nem, uram – mondotta latinul, kissé érdes és kemény, de
egyáltalán nem kellemetlen kiejtéssel. – Hiszen mi mind a ketten
thervingek vagyunk, vizigótok, akiken Viderik, az osztrogótok
királya nem uralkodik. Hermanarik korszaka elmúlt. De te, uram –
folytatta, s ezzel tudatosan más vágányra vitte a beszélgetést, s a
consularis kérdésére végül sem adott választ –, de te, uram, aki most
befejezett szavaidban olyan bámulatra méltó tanúbizonyságát adtad
megértésednek és emlékezőtehetségednek, bizonyára
visszaemlékezel arra is – hiszen ez is feladatunk teljességéhez
tartozik –, hogy az éjjel, első beszélgetésünk alkalmával, az imént
szóló érdemes gót testvérem népünk belső nyomorúságairól is
beszámolt neked.
 – Valóban: szó volt vallási villongásaitokról. Ilyesmiben nekünk
is unásig van részünk... Ezek a részek engem kevésbé érdekeltek, s
ezért homályosabban is emlékszem vissza rájuk.
A pap nem bírt ennyi ideig csöndben maradni. Emelt szóval,
patetikusan vágott közbe:
– Isten azért látogatta meg az ő gót népét, mert ellenállott a nagy
tanításnak...
Megint kitűnt, hogy a consularis ezzel az emberrel szemben nem
tud, de talán nem is akar ellenszenvén uralkodni. Villámgyorsan
válaszolt:
– Én is ellenálltam volna, ha te hirdeted meg nekem.
A pap odalépett a rómaihoz, egészen közel, és mély hangon,
méltóságteljes lassúsággal így szólt:
– Uram, megbántod bennem Azt, akit én szolgálok.
A consularis hátralökte székét, s ingerülten és utálkozva
mondotta:
– Ej, ne gyere ilyen közel hozzám, mosdatlan cseri barát! Én már
az éjjel közöltem veled, hogy összes kádam és minden rabszolgám
rendelkezésedre áll: eredj, fürdödj meg!
A rómaiak nevettek.
– Uram – szólt csöndesen a gót vezér, ahogy elült a nevetés –,
miért akarod megbántani a papot és benne minket?
A consularis elkomolyodott és felállt.
– Én téged, nemes gót vezér, megbántani nem akarlak .... de nem
látom be – s azzal hirtelen megint a csuhás felé fordult –, nem látom
be, miért kell valakinek, aki állítólag isten szolgálatának szentelte
életét, bűzlenie a sokéves mocsoktól?!... Nem látom be, miért
küldtök a mi nyakunkra, hozzánk, rómaiakhoz, akik igenis tartunk
valamit a tisztaságra, ilyen madárijesztőket, ilyen gondozatlan
sörénnyel s ételmaradéktól ragacsos szakállal!... Nálad – kiáltott
nevetve a papra – nyilván még a hunok is szebbek!
Ezt a pap is tréfára vette, s igyekezett megmaradni a tréfás hang
mellett, hogy elkerülje a további torzsalkodást.
 – A hunoknak nem is nő szakálluk! – kiáltotta, és vihogott hozzá.
A consularis visszaült helyére, s egymásra vetette karcsú lábait.
– No, ez derék! Legalább nem látszik meg állukon a tegnapi leves
színe.
A csuhás nem akart visszatérni a komoly hanghoz. Tovább fűzte a
tréfát, a maga bárdolatlan módján:
– Az ám! A hunok arca csupa sebforradás... nem a csatáktól,
hanem attól, hogy gyerekkorukban szüleik összesarabolják arcukat...
Azért nem nő szőr a pofájukon. Olyanok, mint a heréltek.
A praeses azonban még életlenebbnek találta a condrás
élcelődését, mint komoly beszédjét. Már nem volt tréfa, ahogy
visszavágott:
– Egyre szebb lesz! Hát ezen heréltek elől futottatok meg, hősi,
férfias gótok!
Most megszólalt a gót vezér:
– Uram, minden szavaddal megbántasz minket.
– Uram – válaszolt Eugenius, miközben felállt és mélyen
meghajolt –, távol áll tőlem, hogy téged megbántsalak, meg kell
azonban értened és bocsátanod, ha néha elvisz a kedvem, mint a vad
ló, ha ezzel a tiszteletre méltó cseri baráttal állok szemben.
Erre az egyik consistor, vézna, idős, mosolytalan képű emberke
emelte föl száraz szavát:
– Azért-é, uram, mert elhanyagolja testét, ahogy azt néki istene
rendeli?
A consularis néhány lépést tett a vézna kis öreg felé. Az szinte
ijedten húzódott előle vissza. Eugenius azonban csak a termet körben
díszítő márványszobrok egyikéhez lépett, amely a kicsiny öreg háta
mögött állott. Az íjfeszítő Apollót ábrázolta.
– Van ennél szebb? – kérdezte. – Az ember teste. Most ne arra
gondoljatok, hogy isten is lakhat benne. Láttatok szebbet ennél? –
Ingerülten fordult hátra. – Hogyan merészeli bárki is elhanyagolni
azt, amit természet vagy isten ennyi gonddal s ilyen szépnek
alkotott?
 Csönd támadt. A vicariusok és a consistorok zavartan nézték
főnöküket, amint ott állott Apolló szobra lábánál. Érezték, mennyire
föl van indulva, s az sem maradhatott titok előttük, hogy a
beszélgetés mögött valami más is megbúvik még. Valami szorongás.
Ahogy lassanként és fokról fokra megérezték, hogy főnökük, ez a
finom, könnyed, művelt és bátor ember, mintegy védelemkeresőn áll
az ősi isten szobra előtt, amely büszke, szenvtelen, szép és kemény
arcával egykedvűen néz el fölötte a messzeségbe – lassan bennük is
szétterült a szorongás bizonytalansága.
Csak Lupicinus nevetett. S Maximus, ahogy meglátta, hogy a
társa nevet, maga is szélesen elvigyorodott. Akkor így szólt
Lupicinus:
– Nemes Eugenius, mindez rendkívül figyelemreméltó ugyan, de
így nem jutunk ám cseppet sem előre.
– Úgy? Igaz – viszonzá a praeses, mint a felocsúdó. Gyorsan
visszatért székéhez, és leült. Egészen más hangon folytatta: – Hát
jussunk tovább. Hát lássunk bele egészen mélyen a nyavalyába,
amiben mindnyájan szenvedünk. Képzeljétek, az osztrogótok
legderekabbjai, akik nem hódoltak meg a keleti győzőnek,
testvéreikhez, a vizigótokhoz futnak. Miért mennek hozzájuk?
Segítségért! Erre a thervingek királya, Athanarik... – a gót vezérhez
fordult: – Uram, helyesen ejtem-e a nevét?
– Helyesen, uram – felelt a vezér. – Tudnod kell azonban, hogy
Athanarik nem a vizigótok királya. Athanarik elhárította magától a
királyi címet, amivel a ti császártok akarta felruházni. Athanarik
népének bírája.
– S az több mint király?
– Több, uram. A királyt consensus emeli fel, le is teheti hát.
Athanarik azonban bíró, mert atyja is az volt. Fölötte áll a
consensusnak, a királyoknak is.
– Annyira fölötte – rikácsolt a rőt pap –, hogy megfogatja az olyan
gót embert, akiről kisül, hogy az igaz Isten hitét vallja... Majdnem
hihetetlen, amit el fogok mondani ... Ahogy begyűlnek
szekérváraikba a menekülő gótok, ennek az Athanariknak nincsen
fontosabb dolga, mint hogy kivallasson minden gót családfőt a hite
felül. Te orthodox vagy! Te arianus! Te a gótok pogány hitén! S aki
kereszténynek bizonyul, azt kivereti táborából, ki országából, ki a
pusztaságra, ahol már mindenfelé hun lovasok portyáznak!...
– Ám kinn a pusztán – szólt közbe halkan a nagy lovag – nemcsak
hun portya jár. Ott él – ma még – a szabad gótok népe. Aki hozzájuk
fut, otthonra lel.
– Hiszen te könnyen beszélsz – üvöltött a gót pap, aki most, újra s
teljesebben, mint előbb, elvesztette egész önuralmát –, téged nem
feszíttetett keresztre Athanarik!...
Eugenius megkísérelte, hogy elvágja a pap csaknem tébolyult
kiáltozását:
– Sajnos, tudok arról, hogy Athanarik embereket... saját népe fiait
nem egy esetben büntette ilyen iszonyatos módon.
A nagy lovag egy lépést tett előre. Nyugodtan, de igen
határozottan beszélt:
– A gótok bírája, uram, az ősi hit védelmében ítélkezett úgy,
ahogyan ítélkezett. A gótok ősi hite védelmében. S tette ezt, igen:
saját népével szemben, nem a te népeddel, uram. S azok, akik
kereszthalált szenvednek, nemes consularis, abban a dicsőségben
részesülnek, hogy utánozhatják: impersonálhatják Alapítójukat és
elnyerik ezáltal – ők mondják így, én nem – a martyrium koronáját.
– Iszonyú áron – hörögte a gót pap.
– Igen. Iszonyú áron. Egyetértek veled, sacerdos. Veled azonban –
bár szívből sajnálom – ezúttal nem értek egyet, nemes vezér. Az
Athanarik kiverte keresztény gótok nemcsak otthonra lelnek, ahogy
mondád, kinn a pontusi síkon... Ez a mögöttem ülő derék kereskedő,
Eleutherios, nap mint nap találkozott a Borysthenes s az Ister közt
megtett vándorlásában hun csapatokkal, akik őt ugyan nem
bántották, továbbengedték, először és legfőképpen azért, mert meg
tudta magát értetni velük, másodszor, mivel görögnek bizonyult. A
hunok – egyelőre legalább – nem vadásznak római fejekre. De igenis
vadásznak gót fejekre! Eleutheriostól tudom, hogy a nekik meg nem
hódolt gótokat szökött alattvalóiknak tekintik, s ha rájuk bukkannak,
irgalom nélkül felkoncolják őket.
Maximus elhúzta nagy, durva száját.
– Jobb halál, főleg gyorsabb, mint órákig kínlódni a kereszten.
A praeses azonban hallatlanná tette a szavát. Tovább beszélt:
– ... S egy gót király az, aki halálba küldi, csaknem biztos halálba
a gótokat! Vérlázító istentelenség! – Érezték mind, mint igyekszik
féken tartani indulatát. A gót vezérhez fordult. – Halálba? Honnan?
honnan, nemes vendégem?! Hát ő maga ez a hatalmas judex, vaj’ oly
hatalmas-é, hogy ő maga nincsen veszélyben? Hol bujkál?...
A gót vezér, bár mély meghajlás kíséretében, de közbevágott:
– Nem kérdeznéd, ha tudnád, nemes elölülő. Megmondom hát.
Athanarik, nagy erőket vetvén harcba, kiállt a hunnal. A hun bevárta
az éjt, megvárta, amíg kibújt a hold, s akkor tömlőkön, úgy szokták,
átúsztattak a Pyretus vizén. Athanarik vereséget szenvedett. A hun
azonban visszahúzódott. Erre a judex megkísérelt magas falat rakatni
a Pyretus s egy másik folyó között. A hun megvárta, amíg egész
hadinépe a falat rakta, azaz nem volt csatára képes. Akkor újra
támadott, s szétmorzsolta Athanarik hadinépét. Kevesed magával
menekült a vert vezér a Caucalandba – ti Dacia Apulensisnek
mondtátok, uram –, ott nagy hegyek, végtelen fenyvesek közé
rejtezhetett. Az üres ország: valamelyik császárotok most száz éve
olyan gyökeresen kiüríttette, hogy nem maradt benne ember. A déli
részekre nem mehetett: ott Hermanarik király öreg öccse,
Theodericus vagy – a mi nyelvünkön – Thidreks vette be magát.
Északra sem: ott vérrokonaink laknak, a tunya gótok, a gepidák,
ahogy gúnynévvel hívjuk őket. Hanem az ország közepe még üres
volt. Oda telepedett most Athanarik. Ott építette meg szekérvárait,
széles körbe s egymásra rakott ekhós szekerekből egybeábdált
erősségeket, amiket ti, rómaiak carregónak neveztek. Most ott
uralkodik, ott ítélkezik. Akit nem a halálba, onnan űzi ki, át a
rengeteg hegyeken, ki a pusztaságba.
 Amit hallott, elég volt Eugeniusnak, hogy újra elragadja az
indulat:
– Ez az Athanarik vagy hogy hívják, régóta szálka a szememben.
Gyűlöl minket, rómaiakat. Apjának megesküdött, hogy római földre
sohasem fogja tenni a lábát. Tíz évvel ezelőtt... Akkor még nem bújt
nagy hegyek odvába, szekérvár-zugába, kinn bíráskodott a kis-
szkítiai síkon, onnan zaklatta a birodalmat. Tíz esztendővel ezelőtt
háborút viselt Valens ellen. Akkor temérdek keresztény esett a
kezébe; ezeket a szerencsétleneket egytől egyig keresztre feszítette!
A gót vezér egymásra szorított ajakkal s összevont szemöldökkel
hallgatott. A veres pap azonban megszólalt. A főtisztviselő
izgatottsága mögött a hitsorsos részvétét szimatolta. De biztos akart
lenni a dolgában. Hát megkérdezte:
– És te, uram...ariánus vagy-é vagy katolikus?
A consularis rábámult.
– Legyen ez számodra ezúttal közömbös, tiszteletre méltó cseri
barát – szólt szárazon és rendreutasítóan. – Az én hitem vagy
hittelenségem az én dolgom és senki másé.
Lehet, tovább beszélt volna, ha meg nem szólal a gót vezér. Az
idegennel szemben, úgy gondolta, védelmébe kell vennie népe nagy
bíráját, Athanarikot. S ezt ebben a formában tette:
– A te császárod, Valens is vonatott keresztre embereket,
templomokat romboltatott le és gyújtatott föl, és ő is saját
országában, saját népével szemben dúlt így, holott ő nem pogány.
Athanarik azonban pogány, aki minden erejével harcol a gótok régi
hitének fennmaradásáért...
Megzavarodott. Hiszen Valens ellen beszélnie igazán nem volt a
gótok érdeke ebben a pillanatban. Ezt a veres pap is észrevette. És
segítségére sietett követtársának:
– Valens nagy császár, Valens dicsőséges császár! – kiáltotta a
maga túlzó és formátlan módján. – S az igazság, a fölismert igazság
Arius, a nagy és szent Arius oldalán van! Valens mint császár s mint
a vallásnak is legfőbb sáfárja járt el... Eretnekek ellen járt el, ahhoz
pedig neki istentől volt hatalma és joga.
Mint akinek kígyó mar élő húsába, pattant fel e szóra az egyik
vicarius:
– Eborca! vad pap!, eretneknek mered nevezni az orthodox hit
Egyházát?! – A csuhás visszahőkölt. Eleutherios hirtelen felállott, és
gyorsan, kérő hangon így szólt:
– Az istenért, urak, hát nincs e pillanatban égetőbb dolgunk, mint
azon vitatkoznunk, ki milyen vallás híve, melyik isten követője?
A vicarius – jóllehet nyugodtabb modorban – most vele fordult
szembe.
– Az istenért, így kiáltottál, derék Eleutherios. Melyik istent
hívtad?
A terem zúgott, mint a felbolygatott kaptár. A consularis
szétnézett a jelenlevőkön. Hidegen és megvetéssel mondta:
– Megérdemelnétek, hogy a hunok istenét hívja...Ám most a veres
pap megint megtalálta a hangját:
– Nincs nekik – vetette ellen hetykén.
A gyors kihívó, félig tréfás kiáltás feloldotta a feszültséget.
Egyesek nevettek, mások kíváncsian fordultak a csuhás felé.
– Nincs istenük sem? – kérdezték csodálkozva.
A pap az érdeklődés középpontjában érezte magát.
– A hunoknak, nemes urak? – kérdezte triumfálva. – Se istenük,
se vallásuk. Még csak valami babonájuk sincs. Úgy élnek, mint az
állatok.
Eleutherios előlépett.
– Ejnye, ez már mégis... – kezdett volna beszélni, de a consularis
megfogta köpenyét, és visszahúzta.
– Hagyd csak! Hadd beszéljen.
A csuhás aztán beszélt is. Lelkendezve, kiabálva beszélt, érezte,
hogy figyelnek rá, és ki akarta aknázni ezt a pillanatot.
– Miként a bestiák, olyanok a hunok. Minden szélre hajlanak,
mert csak a szenvedély az, ami vezeti őket. Gondolkodni nem
tudnak, csak ösztöneikre hallgatnak. Csak aranyat, kincset akarnak
összeharácsolni, amennyit csak tudnak, és nem félnek semminő
magasabb hatalmat. Nemhogy istennek, de még királyi hatalomnak
sem vetik alá magukat. Főembereik rendetlen uralma alatt törnek
előre, és átgázolnak minden akadályon.
– Még így is – szólt halkan a consularis –, mi lesz, ha egykor egy
nagy s hatalmas király áll az élükre?
– Ettől pedig ne félj – intette le hevesen a condrás. – Soha ez a
zabolátlan oligarchia királysággá nem lesz. Balambér csak arra az
időre volt választott fejedelmük, amíg az osztrogótokat le nem
verték. Most megint minden törzs saját fejedelmét, választott főnökét
követi a harcba.
Most mégis megszólalt Eleutherios:
– Ne vedd zokon, tisztelendő atya, itt közbeszólok, anélkül persze,
hogy ellentmondani merészelnék neked. – A vörös barát, bár látszott
rajta, mennyire ünneprontónak alítja a közbeszólót, helyesnek látta
mégis, hogy ekként válaszoljon:
– Nosza...meghallgatlak.
Eleutherios mélyen meghajolt.
– A hun törzsek élén – hét van belőlük – reguli állanak, törzsfők,
kegyes atya. Tisztségük örökletes. A főtörzs, amely a legszámosabb,
állítja a főkirályt. Van úgy – most is úgy van –, hogy egyszerre
kettőt: két egytestvért. A keleti égtáj királyát meg a nyugati égtáj
királyát. Így mondják ők. Az olyan görög geográfus, aki már hallott
felőlük – mert van ilyen is –, basileia dikephalénak, kétfejű
királyságnak nevezi az ilyen uralmat. A keleti királyt pedig –
többnyire ő az idősebbik – ho tón basileión prótos-nak, a királyok
legislegelsejének. A mi időnkben, uraim, keleti királyuk neve
Karaton, a nyugatié vagy húsz évvel ifjabb testvéröccse, Uldin. Csak
ennyit akartam mondani, s már ezért is alázattal kérek bocsánatot.
– Jól is teszed – horkat rá gorombán a vörös pap. – Most már ne
szólj többé közbe! – A többiekhez fordult. – Ott hagytam el, uraim,
ahol harcmodorukról kezdettem beszélni. No, erről van is mit
mondanom. Lássuk csak, lássátok! Ordítva szállnak a csatába, s
kürttel, dobbal, minden módon irtóztató zajt csapnak. Mind könnyű
lovasok, a nehéz páncélt nem ismerik. Gyors mozdulatokra, váratlan
műveletekre alkalmasok. Nem érc-, hanem csonthegyű nyilaikkal
távolról támadnak. Így kezdik a csatát. Amikor a nyíleső zavarba
hozta ellenfelüket, amely többnyire még meg sem pillantotta őket,
oly sebesen, mint a közeledő szélvihar, átvágtatnak a közbülső
terepen, mely a másik seregtől elválasztotta őket, s aztán már karddal
verekszenek. Rettentő harcosok a hunok, mert egy csöppet sem
törődnek a maguk életével. S valamíg az ellen kardcsapásaik ellen
védekezne, hirtelen fogaik közé kapják a véres kardot,
nyeregkápájukról pányvát rántanak elő, s mielőtt a másik észbe
kaphatna, máris rávetik a hurkot, összekötözik kezét-lábát, s aztán
már azt teszik vele, ami vad kedvüknek tetszik.
Ha azonban az első roham nem sikerült, hirtelen szétbontanak
apró csoportokra, s látszólag megfutnak. De jaj az ellennek, ha
üldözésükre csábul. Egyszerre, adott jelre visszafordulnak,
szétmorzsolják az üldöző fellazult hadsorait, és rettentő vérengzést
visznek végbe köztük. Nem is látni, mikor jönnek és hogyan jönnek,
hiszen olyan hihetetlenül gyorsan jönnek, de egyszerre csak ott
vannak, s ahol ők vannak, ott vér folyik.
Ezt úgy mondta, boldogan, diadallal, mintha maga volna a
vérengző barbár.
– Ám nemcsak a harcban járnak lovon. Lovon ülnek éjjel és
nappal, ott adnak és vesznek, ott is tanácskoznak, s ha elkókadnak, a
ló keskeny nyakára dőlve mélységes álomba képesek merülni.
Állattartás, ló- és marhatenyésztés: ebből áll egész gazdaságuk.
Földmívelő nincs köztük egy sem. – Felemelte a szavát: – Se
otthonuk, se hazájuk, se házuk, se meghitt tűzhelyük, még csak
állandó telephelyeik sincsenek. Egy sem tudja megmondani közülük,
hol született, mivel egyik helyen születtek, másik helyen nőttek fel, s
megint más helyen élnek fölnőttkorukban. Nem bíznak a zárt falhoz-
tetőhöz. Házba be nem lépnek, csak akkor, ha nincsen más
választásuk. Akkor is úgy érzik magukat, mintha sírbolt fedele alatt
ülnének. Helyről helyre barangolnak, mintha mindig nyomukban
volna valaki. Úgy élnek, mint az üldözöttek. Elöl a lovasok,
mögöttük a kocsik, nagy ekhós, négykerekű szekerek – azokban él a
család. Ott szőnek-fonnak asszonyaik, ott közösülnek férjeikkel, ott
szülik meg s ott táplálják fiaikat, amíg lábra és – ami ugyanazt jelenti
– lóra nem kapnak. Estefelé nagy hevenyészett tüzeket raknak. Azok
lángjánál sütnek-főznek. Már amennyiben sütnek és főznek!
Mert megeszik ám félnyers húsát mindenféle állatnak- madárnak,
néha csak úgy csurog szájuk szélén a vér, ahogy esznek...Mégis
leginkább tűz és minden fűszer nélkül falják föl, ami kezük ügyébe
esik: vad növények gyökereit, réti madarak tarka tojását...
Hanem ez az élet megtanította őket minden nélkülözés eltűrésére.
Hideget, éhséget, szomjat jobban tűrnek minden állatnál. Kitartóak,
szívósak, kemények. S bátorabbak a bátorságnál, szilajabbak a
szilajságnál, s az irgalmat hírből sem ismerik...
Egy vérengző hun fejedelem sem mondhatta volna büszkébben,
győzelmesebb gőggel ezeket a szavakat, mint ez a hunok elől világgá
futott nyomorult kámzsás. Most nagyot fújt, de meg nem pihent.
Hirtelen más témát ütött meg:
– Tudjátok, kiktől eredtek?... Származásuk története mindent
megmagyaráz. Mi, gótok régi regéinkből értjük igazi származásuk
históriáját, akármit is csácsognának erről hazug szájjal ő maguk.
Gardarik gót király fia, Filimer uralkodott azon időkben a
gótokon. Ez a Filimer ötödik volt az atyáról fiúra szálló uralomban,
azon időtől számítva, hogy a gótok ősei elhagyták legrégibb hazájuk,
Szkandza északi, hideg tartományát. Ez a Filimer jött be népével
együtt Szkítiába. Egy napon valahol valahogy valami
boszorkányokra bukkant. Ezeknek latinul magas mulieres, gótul
haliurunna a neve. Filimer kiűzte őket népe köréből, s kiverte őket a
pusztaságba.
Durva nevetéssel vágott a szavába Maximus:
– Ez már afféle királyi gót szokás. Nem tette egyébként Athanarik
sem.
 De közbeszólt a consularis is:
– Boszorkányokra, mondod? Hát vannak boszorkányok? Hát
vannak női mágusok? Varázslók egyáltalán?...Hanem te keresztény
vagy, ariánus vagy, mit tudom én, mi minden vagy, de hiszel a
boszorkákban?! – s a kalmár felé: – Mondjad már, Eleutherios, mit
tesz az a furcsa gót szó, amit mondott?
A kalmár mosolyogva adta meg a felvilágosítást: – Haliurunna?
Haliurunna az Alraune, a Heilrune, egy hol gyógyító és jótékony,
hol mérgező és bajhozó virág, de asszony is, bájjal verő, vérük szopó
asszony... ezeknek a hite szerint: valami istennő, aki az
útkereszteződéseknél szokott felbukkanni.
– A triviumnál?! – A consularis felélénkült. – No, most már
tudom, kik ezek a boszorkányok! Nem éppen istennők, bár valaha
egy nagy istennő, az Aphrodité Pandemos szolgálatában állottak.
Ringyók voltak azok, te vad pap, boszorkányok nem, de
prostituáltak!
– Vagy amazonok, uram – tette hozzá gyorsan Eleutherios, aki –
észrevéve, hogy már senki sem nevet a teremben – mepróbálta
megmenteni a helyzetet.
– Hallgasd csak, amint következik.
A consularis azonban tovább beszélt:
– S mik voltak az amazonok?...Az amazonok országa egy női
birodalom volt, amelyet kizárólagosan a prostitúció tartott fenn.
Elolvashatjátok a régi írókban: Az amazonok kint a pusztaság
mélyében évente egyszer találkoztak a szomszédos népek a nőszés
korába éppen belépő fiatalságával. Ezeket azután megtanították az ő
mesterségükre...s ebből a nagy kollektív nászból, ahol senki sem
emlékezett arra, ki termékenyítette meg, és senki arra sem, hogy kit
termékenyített meg, születtek az amazonok újabb és újabb
nemzedékei... A fiúszülötteket megölték kebletlen-szívetlen anyáik, a
leányszülöttek felnőttek, és élték tovább anyáik szilaj életét. Így volt
ez nyilván a haliu... haliru... ó, keresztutak őrzője, hatalmas Hekaté!,
mily faramuci szó ez!... – s a paphoz fordult. – S mi történt aztán
velük?
Helyette azonban a gót vezér szólalt meg:
– Uram, miért ingereljünk tovább? Minden szavunk kihívja
ellenkezésedet. Engedj tovább Antiochiába, uramhoz és uradhoz,
Valenshez.
– Még kérdés, továbbengedlek-e, nemes gót vezér... de
biztosítalak, eddig egyetlen szavad sem hívta ki ellenkezésemet. Sőt,
uram, tiszteletet és vonzalmat érzek irányodban az én szívemben, s
minden vágyam az, hogy szolgálatodra lehessek.
– Köszönöm, uram, rokonszenvedet, de hát terjeszd ki azt erre a
szegény papra is. Hallgasd meg türelmesen közléseit, amiket jó
szívvel és őszintén ád.
– Hisz’ csupa fül vagyok.
Most méltósággal intett a szép lovag a veres papnak.
– Beszélj tovább.
Az pedig így folytatta:
– Midőn a haliurunnák mint száműzöttek a pusztában bolyongtak
volna, egyszerre egy vad seregre lettek figyelmesek, amely a
fenyéren egy nagy mocsár, a Mejótisz szélén, mint a surranó nyíl,
bősz gyorsasággal rohant tova...
– Most költő szól belőle – szólt a praeses, de a csuhás nem
zavartatta magát:
– Ezek a tisztátalan szellemek voltak, akik a pusztában élnek: a
vad sereg, a bősz sereg, ez a nevük. Nyughelytelen halottakból áll ez
a had, akiknek lelke pihenés nélkül búvik újabb meg újabb testbe,
vadállatok testébe is. Farkasformában jelentek meg akkor, s mint
kéjre szomjas csikaszok teperték le a pusztában bolyongó
asszonynépet ...
A consularis észrevette a condrás szavaiban rejtező
fogalomzavart, s óva emelte fel a kezét.
– Sutor! – kiáltotta. – Sutor! Ne ultra crepidam! – Mire a barát
összefonta mellén a két karját, s annyi méltósággal, amennyi éppen
telt tőle, hátralépett.
 – Nem szólok többet. Te visszaélsz a vendégjoggal, a
menedékjoggal s a keresztényi szeretet parancsszavával, amidőn
engem kigúnyolsz.
– Köszönöm, barát – viszonzá a praeses. – Most már magunk is
kitaláljuk a történet végét. A keresztút asszonyai és a farkastestű
gonosz szellemek nászából előállt a vad faj...
A pap azonban nem tudott uralkodni magán: nem bírta elviselni,
hogy valaki más mondja el helyette az ő mondókáját. Hát
közbevágott:
– A tompa, félkegyelmű a törpe testű faj, amely kezdetben, mint a
tarajos gőte, a mocsárban lakott...
– De aztán kijött onnan, és úgy elpáholt benneteket, éleseszű,
vitéz és hatalmas testű gótokat, hogy arról fogtok koldulni, valamíg a
világ!
Ám ekkor kardjára csapott a szép lovag. A tömérdek arany csak
úgy csöngött–csörömpölt rajta.
– Consularis! – mondta keményen. – A mi feladatunk, hogy
Valens elé jussunk. Ez egész népünk érdeke. Köszönd ennek, hogy
eltűröm gúnyodat, s nem rántok kardot, hogy folytonos sértéseidet
véreddel mossam le magamról!
– Tisztelt vezér – felelt a főtisztviselő, és megint felállt a helyéről
–, ne vedd zokon jókedvemet. Újfent biztosítlak, hogy sohasem téged
gúnyollak, hanem ezt a szegény papot, aki – ahogy imént is láthattad
– egyik szavát a másikba ölti, s összekárál hetet-havat... amellett
pedig keresztény, de olyan keresztény, hogy öröm hallgatni.
– Hogy én nem vagyok keresztény! – hűlt el a gót pap.
– Dehogynem! Romulust meg Remust a farkasszuka csupán
szoptatta, de hát azok pogányok voltak, nekik többre nem tellett; te
azonban keresztény vagy, te megengedheted magadnak, hogy a te
hunjaidat apafarkasok nemzzék anyaboszorkákkal, oszt’ mégis
emberek álljanak elő e fura nászból.
– Ez azért lehetséges – felelt a pap egészen komolyan –, mivel a
hunok csaknem állatok. A beszédjük is csak afféle makogás, ami
csak távolról emlékeztet emberi beszédre.
– Minden nyelv, amit nem értesz, csácsogás, dadogás, makogás
csak. Ha nem tudnád, mit tesz ez a latin szó, tintinnabulum, vagy ez
a görög szó, Styx, mit gondolnál vajon a jelentésük felől? Ím itt a
derék Eleutherios, aki tud hunul, egészen másként vélekedik erről a
kérdésről. Igaz-e, barátom, Eleutherios?
Most előlépett Eleutherios, és meghajolva a gyülekezet felé, s
feltűnő mélyen meghajolva a nagy lovag felé is, nyugodtan így szólt:
– Nagyságos consularis, ha már megkérdezel, legyen szabad
megerősítenem, amit a hunok nyelvéről mondtál, és ellentmondanom
annak, amit ez a tiszteletre méltó papi személy a hunok
származásáról előadott. Nem azt mondom, hogy nem igaz, amit
mondott, azt hiszem mégis, nincsen helyesen értesülve. Ő ellensége a
hunoknak, s ha valami, ez igazán érthető. Ellenségük, nemcsak mint
gót ember, hanem mint keresztény pap is. Ő csak arról beszél, s ez az
ő esetében jogos is, amit a gót nép, tehát az ellenség, a hunokról tud.
Én viszont maguktól a hunoktól hallottam származásuk történetét. Ha
meghallgattok, elmesélem.
– Hallgatunk, Eleutherios.
A kalmár nyugodt, tárgyilagos s mégis derűs hangja
megnyugtatóan hatott az egész hallgatóságra. Amióta megszólalt,
egyszerre eltűnt a feszült, ingerült, robbanással fenyegető hangulat.
Mindnyájan visszaemlékeztek az ülés első felének barátságos és
nyugodt légkörére, amidőn még ez az izgága pap nem volt itt, s ez az
okos és rokonszenves kereskedő vitte köztük a szót. Lényük mélyén
valamennyien visszakívánták ezt a hangulatot, s ahogy megint
megszólalt, azt gondolták, vissza is jött.
– A hunok őse vagy... vezéri családjuk őse, mert különböző
változatokban él közöttük ez az elbeszélés – szólt Eleutherios –, egy
sólyom volt, hatalmas vadász-ölyü. Azt mondják, a fehér hunok
vezéri háza minden férfisarjának jobb kezén a kisujj csökött és
horgas, s a köröm rajta nem köröm, hanem karom, akár a ragadozó
madarak lábán...
 – S te ezt elhiszd, Eleutherios? – kérdezte valaki.
– Nem, uram, felelte derűsen a kalmár, de a hunok így beszélik:
relata refero.
– A hunok tehát azt beszélik – vette át a szót a consularis, de az ő
hangjából is eltűnt az ingerültség –, hogy nem farkasok és boszorkák,
hanem egy sólyom s egy földi nő fiai. Így van-e?
– Így.
– Hát akkor mi a különbség a két elbeszélés között?
– Az, hogy a hunok nem keresztények – mosolygott Eleutherios. –
Ha hisznek a saját vallásuk legendáiban, nem kerülnek ellentétbe
sem magukkal, sem mással.
– Pompás felelet. Nincs mit ellenvetnem. Hallottad, derék
tisztelendő?
– Ne kezdjük újra – kérte a pap, mert egy kis gúny most is lapult a
consularis szavának alján.
– No hát... nem kezdem. Szóval: a hunok nem keresztények. De...
nem hallottuk-e az imént róluk, hogy semmiféle hitük sincsen?
Vajon? Hit ez is már, ez a származásmonda.
Eleutherios szelíden felelt:
– Én is úgy gondolom. Hiszen a hunok sólymáról hírlik az is,
hogy az atyaistennek küldötte volt. Azért jött, hogy a legrégibb
embereket a beszéd művészetére megtanítsa.
A consularis felemelte az ujját.
– Azt mondottad: atyaisten?! Véletlenül-e vagy szándékosan?
– Uram, ő maguk is majdnem így nevezik. Istenük az égboltozat
és a mögötte lakozó istenség: Tengri-Ata vagy Dengiz-Ata, akitől
minden származik.
– És bálványaik? – kérdezte Maximus.
Eleutherios feléje fordult.
– Uram, nincsenek bálványaik. A hunok különös, egészen
rendkívüli tiszteletben tartják a tüzet; tisztelik a másik két elemet is:
a vizet s a levegőt; ugyancsak mélységes tiszteletben részesítik a
földet; istennek azonban nem nevezik és nem is imádják őket.
Istenük, akit imádnak, csak egyetlenegy van: Isten, az atya, aki az
eget s a földet létrehozta; mént, bikát és kosokat papjaik nem
áldoznak, csak neki, s e papokról azt hiszik, előttük nincsen titka a
jövőnek. Ebben, amit mondtam, egész hitviláguk benne van.
– Hallod-e, Eleutherios – szólalt meg a praeses –, ezek a te
hunjaid kezdenek tetszeni nekem.
– Ó, menybeli irgalom! – kiáltott fel a pap. – Ez az érdemes görög
most még arról győz meg, hogy a hunok a legkülönb nép a világon!
Még odajutunk, hogy velük fogtok szövetkezni ellenünk!
Eleutherios közbevágott:
– Ó, nem, tiszteletre méltó atya! A hunok rettentő ellenség.
Mindnyájunknak küzdenünk kell ellenük, ha rá kerül a sor. Én
azonban még ebben az esetben sem látnám be, miért festenők őket
feketébbre, mint amilyenek ...
– Nem látod be? – A veres pap igazán elképedt e szóra. – Nem
látod be, hogy ezek az emberek – ha ugyan lehet őket embereknek
nevezni –, ha győznek, el fogják pusztítani a templomokat, ki fogják
irtani a szentek tiszteletét, romba döntik oltárainkat, s végül a
kereszténység elárvult pusztaságán az ő pogány világukat fogják
fölépíteni?
– S az olyan rossz lesz? – kérdezte a consularis.
A veres pap megint szembefordult vele.
– Borzasztó lesz, borzasztó rossz lesz, igenis, szörnyű rossz lesz –
ismételte dühösen és gyerekesen.
A consularis azonban folytatta:
– Mennyiben jobb a ti világotok, te pap, mint volt a régi isteneké?
Mi lett jobb, mi lett tisztább, ártatlanabb, nevesebb általatok? – s
mielőtt még a csuhás válaszolhatott volna neki, a kalmárhoz fordult:
– Eleutherios! a hunok is üldöznek valakit azért, mert más hitet vall,
mint ő maguk?
Eleutherios érezte, hogy az ülés megújra forrpontig hevült
hangulatának egész jövendő sorsa az ő válaszától függ. Nyugodtan és
elővigyázatosan válaszolt:
 – Erre nem tudok válaszolni, kegyelmes uram. Csak annyit
mondhatok, soha egyetlen hun sem, sem fejedelem, sem közvitéz,
meg nem kérdezte tőlem, melyik istent vallom a magaménak.
A helyzet megenyhült. Ám a kalmár megnyugvást hozó, derűs
hangja után megint kérlelhetetlen szigorúságában csendült fel a
consularis világos, pallérozott, kemény szava:
– Helyes. Magam is, bár nem vagyok hun, csak türelmetlen római,
legynagyobb tapintatlanságnak tartom, hogy kifaggassanak valakit
istenei felül...
A gyűlésezők összenéztek. Az ülés felmorajlott.
Ám ekkor váratlan dolog történt. A szép lovag előrelépett,
mindkét kezével bikaszarvval díszes aranysisakjához nyúlt, s
leemelte a fejéről. Hosszú, csigás, rendkívül dús, aranyszőke haja –
mert még a haj is aranyból volt ezen a aranyos vitézen – egyszerre
elomlott széles vállain és hatalmas mellén. Néma csend lett. S a
néma csendben messze hangzó világos voltában csendült fel a gót úr
érdes, különleges, de csöppet sem kellemetlen latinja:
– Nemes urak, halljátok szóm. Egy összezúzott népnek fia jöttem
hozzátok, hatalmas rómaiakhoz. Segítsetek rajtunk! Ti vagytok az
egyetlenek, akik megtehetitek. – És hozzátette: – Holnap itt lehetnek
a hunok!
A szó hatott. Némán ültek a rómaiak. Csak Lupicinus jegyezte
meg, mintha valaminő őt fenyegető feladatot igyekezne elhárítani a
fejétől:
– A Dunán nem könnyű átjönni.
– Hallhattad – válaszolt neki a praeses –, átjöttek azok már a nagy
Rha folyamon, a külső Tanaison is.
– Mert befagyott – szólt vállait vonogatva a tábornok.
– Mikor fagy be az Al-Duna?
A pap felelt neki:
– Az ám. A Mejótisz sem fagy be soha, a hunok azonban azt
regélik, egy szép napon szarvas mutatta meg nekik a mocsáron
átvezető utat.
 A consularis közbevágott:
– A kimmériai Bosporoson?! Bos: szarvasmarha. Oda tehén illik,
bögöly üldözte tehén, Zeus szeretője, Io, nem pedig szarvas.
Sacerdos, hunjaid járatlanok a mitológiában!
Most azonban felülkerült a vörös pap:
– Legyen, uram. Legyen tehén. Legyen szarvastehén. Akárhogyan
is: valaminő állat vezette őket. S tán járatlanul a mitológiában, de
annál járatosabban a járhatlan mocsárban, bizony hogy átkeltek a
Mejóti kis tengeren, s most itt vannak, nemcsak a mi nyakunkon, a
tiéteken is! – s minthogy a gyűlésezők figyelmesen ráfüggesztett
szemmel nagy csendben ültek körös-körül, hirtelen gótul mondott
valamit az arany lovagnak, mire az meglobbanó fényes sárga
fürtökkel intett igent. Eleutherios alig észrevehetően elmosolyodott
és vállat vont. A pap az egybegyűltekhez fordult, s bizonyos
ünnepélyességgel mondta: – Hogy pedig lássátok jól, kik s mik ezek
a hunok, minő veszély leselkedik a világra bennük, elmondom
nektek a hunok honfoglalásának történetét. Figyeljetek reám. – S
most úgy beszélt, mintha szószékről beszélne:
– Ez a kegyetlen népség, ahogy az Északi Jeges Óceán közelébe
fekvő ősi hazájából eljött, egy ideig a Mejótisz mocsarának átellenes
partjain lakott. Ott vadászgatásból éltek, és semmiféle más
mesterségben nem voltak járatosak. Ahogy aztán nemzetté
növekedtek, tolvajlással meg rablással zavarták meg a szomszédos
népek békéjét. Történt egy nap, amidőn vadászaik, mint rendesen, a
Mejótisz legtávolabb szélén vadra lestek volna, váratlanul egy
szarvas bukkant fel előttük. A szarvas belegázolt a mocsárba, úgy
mutatta nekik az utat, hol szökellve, hol megállva. A vadászok
követték a gimet, s íme!, csodák csodája, száraz lábbal gázoltak át a
Mejótisz mocsarán, amelyről azt hitték, átlábolhatatlan, akár a
tenger. S feltárult előttük a szkíták országának ismeretlen földje. A
szarvas pedig eltűnt szemük elől. – Hogy eddig elért, megpihent, s
most maga rontott bele elbeszélésébe: nem tudta elhallgatni ezt a
megjegyzést: – Én azt hiszem – mondá –, a gonosz szellemek,
akiktől a hunok eredtek, tették ezt, mert irigyek voltak a szkíták
földjén élő népekre... mert bosszút akartak állni a gótokon.
– Ami nem nagyon érthető – jegyezte meg inkább a körülötte ülők
számára a praeses –, hiszen e derék gonosz szellemek a gótok
jóvoltából jutottak asszonyhoz.
A megjegyzés hallatára a gót pap elhallgatott, s ábrázatán
felháborodás jelei voltak olvashatók.
– Kérlek, folytasd! – kiáltották feléje a terem minden oldaláról,
mire diadalmas mosoly túrta szét a vörös bajszot és szakállat a pap
fizimiskáján.
– Jól van – szólt kegyesen. – Folytatom.
Egy pillanatig kereste a fonalat, de hamar megtalálta.
– A hunok hát – mondván akik addig mit sem tudtak arról, hogy a
Mejótiszon innen is van világ, ámulattal teltek el a szkíta föld láttán.
Mint élénk képzeletű nép...
Itt azonban a consularis nevetve kiáltott bele az elbeszélésbe:
– Az imént még tompák voltak és félkegyelműek! A szarvas az
eszükre, a képzeletükre is rávezette őket, nemcsak a gázlóra. Derék
egy szarvas lehetett – s egy pillantással a nagy lovag arcára,
engesztelő hangsúllyal folytatta: – Hanem csak mondd tovább. Csak
össze ne vesszünk újra. Ott hagytad el: Mint élénk képzeletű nép...
A pap, aki mint gyakorlott szónok megérezte, mekkora hibát
követett el elbeszélésébe ok nélkül beleszőtt megjegyzésével,
valóban megfogadta a consularis tanácsát. Csak a szeme villant
szemrehányóan az elnöklő főhivatalnok felé. Aztán folytatta a
mondókáját:
– ... A hunok mindjárt arra gondoltak, hogy az azelőtt teljesen
ismeretlen ösvény isteni jelre nyílott meg előttük. Visszatértek hát
övéikhez, és elmesélték, ami történt, dicsérték a szkíta földet, s
rábeszélték az egész népet, települnének át haladéktalanul oda,
követvén a gázlót, amit a szarvas nyomán találtak. Úgy is történt. – S
ha eddig a consularis kettős zavaró közbeszólása következtében
némileg bizonytalanul folyt is az elbeszélés, ebben a pillanatban a
veres pap visszatalált a hangjához és a magas szárnyalású rétori
modorhoz is, amivel elbeszélését elkezdette:
– Mint a forgószél, úgy rontottak keresztül az óriási mocsáron, s
rárohantak az alpidzurokra, az itimárokra, a tunkárszokra és a
boiszkokra, a törzsekre, amelyek Szkítia ezen részein laktak.
Aki gyakorlott volt a beszéd mesterségében, észrevehette, hogy
innen kezdve betanult szöveget mond el. Nyilván ez volt követi
beszéde, aminek elmondásában mind ez ideig megakadályozták.
– Aztán az alánok kerültek sorra – mondá, s itt a latin
mondatfűzés egyszerre megjavult, még a kiejtése is kitisztult egy
kevéssé –, jóllehet az alánok egyenlőek velük harci készségre, de
különböznek tőlük szokásaikban, műveltségükben és kinézésükben.
Szünetlen támadásaikkal azonban ezeket is kimerítették, s végül az
egész népet uralmuk alá vetették. Kinézésük rémületkeltő volta – ím’
láthatjátok – még azokat is félelemmel töltötte el, akik különben nem
is lettek volna náluk alábbvalóak a harcban. Így a gótokat is.
Remegve futottak meg előlük ellenfeleik, mert rút ábrázatuk
olyannyira félelemkeltő... – S hirtelen a rémület magas hangján
folytatta: – Nincs fejük!... Fej helyett formátlan csompó ül vállukon,
amiben tűfoka-szerű lukak sötétlenek, nem szemek. Mindenkihez,
még saját gyermekeikhez is kegyetlenek. Mit várhat akkor az
idegen? Gyermekeiket – ó, elmondani is szörnyű! – már születésük
órájában hozzászoktatják a sebhez, a vérhez: karddal vagdalják meg
a fiúk arcát, és összenyomják még lágy koponyájukat, mert azt
tartják, a csúcsos, hegyes fő díszíti a férfit... Jóllehet emberi formát
mutatnak, s emberi módra szenvednek és halnak meg,
kegyetlenségük a vadállaté.
Ezek a hunok, ez az a nép, amely a gótok országára tört, és azt
néhány hónap leforgása alatt semmivé tette. Ne feledjétek: ti
következtek! Segítsetek hát rajtunk, és rajtunk segítve, előzzétek meg
a ti fejetekre leselkedő iszonyú veszélyt!
Csend volt. Eugenius azonban, mint gyakorlott
tanácskozmányvezető, megérezte, hogy ebben a pillanatban a
jelenlévők egész rokonszenve a gótok oldalán van. Nem óhajtott hát
több időt elvesztegetni. Gyorsan felemelkedett, és udvariasan – oly
udvariasan, hogy modorának előzékenysége egészen elfedtette még
mindig jelenlévő gunyorosságát – megadta a választ a gótok
felszólítására:
– Most egészen helyesen fejezte ki magát atyaságod, s lám, senki
sem beszélt bele a mondanivalójába, amíg végére nem ért. Nincs
veszteni való időnk, úgyis hosszúra nyúlt ez a beszélgetés, és sok
olyasmi is belekeveredett, aminek semmi köze sincsen a ti
kérésetekhez és a hunok betöréséhez. Azt gondolom, mindnyájan
egyetértetek velem: a nemes vezérnek és ékesen szóló kísérőjének,
aki amellett császárunk hitsorsosa is, s így jó fogadtatásra számíthat
Antiochiában, minden segítséget megadunk, hogy útjukat
megkönnyíthessük és meggyorsíthassuk... – A lovag felé fordult. –
Mit fogtok kérni a császártól, nemes vezérem?
Az pedig így felelt:
–Szerződést ajánlok neki. Felajánlok kétszázezer fegyverfogható
gót férfit a birodalom védelmére, megígérem, hogy ezek –
amennyiben még nem volnának keresztények, s a császár kívánná
megkeresztelkedésüket – valamennyien keresztvízre állnak;
viszonzásul pedig azt kérem tőle, bocsássa be azt a kétszázezer
embert összes családjával és minden ingóságával együtt, s jelöljön ki
számára a birodalom határain belül letelepedésre alkalmas területet.
– Helyes, vezérem – hajolt meg a consularis. – S mindezt, amit
mondani fogsz, s amit én is helyeslek, kinek a nevében teszed?
– A magam nevében, nemes consularis – felelt az aranyos hős, s
most visszatette fejére bikaszarvval ékes aranysisakját. – Én vagyok
Fritigern, a vizigótok nagyobb, Athanarikot nem követő részének
választott királya. Társam a királyságban, Alaviv, népemnél maradt,
hogy vezesse a Római Birodalom irányába, magam pedig
előrejöttem, hogy előkészítsem befogadásukat. – Körülnézett, s
látván az örvendetes meglepetést, amit szavai keltettek, ekként
folytatta: – Most siessünk, ha nektek is úgy tetszik, nemes barátaim.
Kíséretem bármely percben kész az indulásra. Segítsetek engem,
hogy minél hamarébb a császár színe elé juthassak. A gót királyi
kincs jelentős részét magammal hoztam. Római arannyal, a ryphaei
hegyek veretlen aranyával s a Kelet legszebb drágaköveivel fizetek
meg minden szolgálatot.
Az ülés részvevői mind felemelkedtek, hogy üdvözöljék Fritigern
királyt. Mielőtt Eugenius felelhetett volna szavaira, Lupicinus lépett
elő, aki az utolsó mondatok hatására rendkívül élénk, örvendező és
izgatott lett:
– Nincs semmi okunk arra, hogy kételkedjünk szavaid
igazságában, nemes király. Mi magunk, a határszéli légiók vezérlő
tábornokai kísérünk el téged, hatalmas és dicsőséges gót, Valenshez,
a császárhoz. Rendelkezz velünk, velünk, akiknek büszkeségünk
lesz, ha neked szolgálhatunk. Én Lupicinus vagyok, korban és
rangban idősebb dux a határszéli légiók élén; ez pedig Maximus,
fiatalabb vezértársam. – Ezzel gyorsan közrevették a királyt, és nagy
erővel vezették kifelé, úgy, hogy annak még arra sem volt módja,
hogy vendéglátóitól elbúcsúzhassék.
– Mi mind a ketten szolgáid vagyunk, nemes Fritigern, és égünk a
vágytól, hogy halljuk parancsaidat.
A vörös pap – búcsúzásul – gúnyosan a consularis szemébe
nevetett. Eugenius vállat vont. A többiekhez fordult, akik helyeiket
mind elhagyták már. Egyesek egymással beszélték meg a történteket,
mások a praeses felé fordultak, legtöbben azonban a két generális és
a köztük kifelé vezetett király után tódultak.
Eugenius – tehetetlenségének jelzésére – felemelte két karját, s
majdnem csúfondárosan mondta azoknak, akik még ebben a
pillanatban is vele látszottak törődni:
– Ülésünknek, nemes és illusztris munkatársak, itt a vége. Amivel
vége szerepünknek is. A hadsereg vette kezébe az ügyet, s ezzel
levette gyönge vállainkról a felelősséget.
Most már teljesen fölbomlott a consularis körül álló utolsó csoport
is. A gót pap királya után furakodott. Eugenius körül csupán
Eleutherios s két-három személyes barátja maradt. Ezekhez beszélt
most, miközben könnyedén a kalmár széles vállán nyugtatta keskeny,
gyűrűs kezét.
– E derék gót király, Fritigern válláról is levette a gondot,
vagyonának gondját, barátaim... – Nevettek.
Ám ekkor a consularis, mint akinek hirtelen eszébe ötlik valami,
otthagyta társaságát, s a generálisok után sietett. Azok már a palota
széles lépcsején vezették lefelé Fritigern királyt.
– Lupicine et Maxime! Duces nobiles! Várjatok meg!
Azok rendkívül kelletlen arccal bámultak föl reá, s alig-alig értek
rá arra, hogy csak egy percre is megálljanak.
– Nem! – kiáltotta Eugenius megállva a legfelső lépcsőfokon.
Ezúttal görögül beszélt: – Nem azért jövök, hogy részt kérjek a
királyból. Legyen csak egészen a tiétek. Tudnotok kell azonban,
hogy itt a Duna mentén napokon belül cudar nehézzé válhat a
helyzet. Kérlek, értsetek meg engem! A gót tömeg ideér, követelni
fogja, hogy bebocsássam, úgy lehet, pár napon belül ideérnek a
hunok is... Nem volna mégis bölcs, nemes duxok, ha egyikőtök itt
maradna velem a csapatok rendben tartása és vezénylése végett... ?
Én a hadak művészetéhez nem konyítok. Nem elég, ha közületek
egyik fogja a gót aranymadár lábát, hogy el ne röpüljön?
Azok ott lent kínos zavarban néztek előbb fel reá, aztán egymásra,
aztán a szép lovagra, aki mint valami főnix lobogott a tábornokok
sötét páncéljai között, s értelmetlenül bámult rájuk, minthogy nem
tudott görögül.
Lupicinus találta meg a hangját leghamarébb. Latinul felelt, s
inkább Maximushoz, semmint a consularishoz beszélt:
–Hagyjuk itt neki Gaudentiust. Ismered Gaudentiust, Eugenius?
Leghasznavehetőbb fiatal tisztünk. A katonák szeretik, hallgatnak rá.
Amellett kis-szkítiai fi, tán apárul is, de anyárul biztosan alán vagy
géta származás. Ismeri hát a terepet, s minthogy Tomiban vannak a
birtokai, a népet is. Alánul, gótul folyékonyan beszél.
Eugenius bólintott.
 – Jól van. Mielőtt elindultok, kérlek, küldjétek fel hozzám ezt a
Gaudentiust. Úgy rémlik, ismerem. Magas, karcsú, fekete hajú és
rövid körszakállú fiatalember. A szeme azonban egészen
világosszürke.
– Ez az, igen, ez Gaudentius. – Hanem ebben a pillanatban
észrevette Lupicinus, hogy Maximus továbbindult az aranymadárral.
Otthagyta hát a consularist, és tábornoktársa után rugaszkodott: –
Maximus, várj meg!
A consularis sóhajtott, s szeme a kereskedőt kereste. Meg is lelte,
fönn a tágas, nyitott, oszlopos folyosón. Utánakiáltott:
– Várj meg! – s ahogy elérte, most is a vállára tette a kezét s amíg
lassan lakása felé indult vele, csöndesen mondotta:
– Ó, barátom, keselyűk ezek, hollók, szarkák, csókák, s milyen
mohók! Szegény jó Fritigern!... Gyere: ebédelj velem! – s a
lakosztálya ajtajában várakozó szolgákhoz fordult: – Ha Gaudentius
centurio jelentkezik, bármely időben is jön, tehát éjjel is, azonnal
bocsássátok be hozzám! – s ahogy alászállt a lépcsőkön
Eleutheriosszal, minthogy palotája a basilicánál mélyebben feküdt s
széles terasszal könyökölt ki a Dunára, halkan tovább beszélt:
– Novus rerum incipit ordo, Eleutherios. Talán nem is ordo az,
ami incipit, hanem épp az ellenkezője: zavar, romlás, szétesés és
nyomor, de nova res, s miénk a kétes szerencse, hogy megérjük. A
régiek azt mondták, Eleutherios, hogy halála előtt senki sem
mondhatja boldognak magát... Lám, a vén Hermanarik – ha csak egy
esztendővel előbb hal meg – akkor is százkilenc esztendős lett volna
már, hatalom és dicsőség magas polcán halt volna meg... A régiek
azt is tudták, hogy az istenek szerettje nem él soká...de mi, akik oly
soká, mint Hermanarik, nem éltünk... mi vár reánk, barátom? A
régiek úgy vélekedtek, hogy a legnagyobb boldogság meg sem
születni. Mert ők még merték tudni, hogy az élet szomorú, zord és
erőszakos, s nem bíztak csalfán kipingált túlvilágban...
– Egyszer – mondta hosszú hallgatás után, és kinézett a lomhán
hömpölygő, szürkészöld Dunára –, egyszer Julianus, a császár, akit
ezek a szánandó lemurok „apostatá”–nak neveznek, idézte nekem
Marcus Aureliust:
„Ha órád eljő, amelyben meg kell válnod, úgy válj el, mint az
olajfa gyümölcse: leváltadban még dicsérve a gallyat, amelyen
ringtál.”
 V
Az éj leroskadt a végtelen Dunára s a városra, amely kitekint a
határra. A limesre, s erre a minden másnál nehezebben uralható
folyamra, amely most a Kárpátok aljáról sodort esők vizétől
kétakkorára nőve, baljós zúgással, bár fáradt méltósággal hurcolja
habjait a Kerek-tenger felé.
A tükre vérveres.
Az éj ugyan beállt, de nem lett sötét. Az egész északi part egy
földi alkony pokoltüzében lobog. S ez az alkonypír be nem hamvad:
nem tágít az éj sötétsége elől. Sőt, a növekvő sötéttel még meg is nő,
megélénkül, megmélyül.
Az egész Dacia Maluensis ég. Ha erős és észak-déli irányú a szél,
a kihűlt pernye eddig repül, a consularis palotájának széles teraszáig,
s ott, a Hellászból hozatott lonc futotta fehér oszlopok között
vergődve száll le, mint rongyolt szárnyú, haldokló denevér.
Már hetek óta nincs többé csönd. Soha, egy pillanatra sincs teljes
csönd. Amióta az első gót menekülők felbukkantak az északi part
mocsarai közt, amióta először mozdult meg az óriási komp, hogy
áthozza nagy ekhós szekereiket, amióta először telt meg a
durostorumi utca gót kiáltozás furcsa torokhangjaival, idegen idomú
fegyvereik csörgésével – azóta elbujdosott a városból a csönd. Azóta
lobog, ropog, recseg, csörömpöl a világ, azóta megnehezedik még az
is, hogy a napi munkában: a megsokszorozódott napi robot
felelősségében, kifáradt főhivatalnok szövétneke, a szabadban
lobogó-röpdöső világú mécsese fénye mellett egy-egy réges-régi
könyvben vigasztalót, menedéket találjon.
A menekülés megindulásának első napjaiban Eugenius és
Gaudentius még habozás nélkül átengedte mindazon thervingeket,
akik valahogyan kiverekedték magukat a folyam északi partjára.
Összes számuk – asszony a gyerekkel együtt – alig rúgott még
néhány százra. A consularist akkor még szinte érdekelte az új munka:
maga ült lent a komp innenső parti fejénél, tolmácsa kikérdezte az
érkezőket, írnoka hosszú listát írt a furcsa nevekből. Hatalmas, erős,
emberileg is jó benyomást tevő emberekkel beszélt, nagy, vörös
kezű-lábú, világos szemű férfiakkal, s gyakran mondta az ifjú
Gaudentiusnak, hogy jó katonát, jó rómait remél még belőlük.
Hanem a menekülés első hetének végén már megváltozott a
helyzet. Gaudentius, aki mindenben hűséges és hasznavehető
munkatársának bizonyult, a gót akció hetedik napján a leggyorsabb
naszádon hozatta át magát Eugeniushoz. Görögül beszélt hozzá,
nehogy a körülötte éppen kikérdezés alatt álló gótok valahogy
megértsék.
– Nélküled nem merek többé semmit sem tenni. Több ezer ember
áll a túlparton, több ezer fegyveres férfi.
– Hiszen az összesen, családostul, legalább háromszor annyi
ember vagy még több – felelt megdöbbenve a consularis. Parancsot
adott, hogy további rendelkezésig egyetlen gót sem kelhet által a
Dunán.
A császárhoz s a Fritigernnel együtt a császári udvarban
tartózkodó két tábornokhoz pedig még abban az órában lovas futárt
indított. A futárral küldött levelei részletesen leírták a helyzetet, s
azonnali közbelépést sürgettek.
A további átszállítás betiltása azonban elkeseredést, sőt
kétségbeesést szült odaát, a menekültek táborában. Néhány nap
múlva már legalább tízezer harcos nyüzsgött ott családjával s a
pusztulásból megmenekített motyójával együtt. A túlparti római
városok békelétszámbeli őrségei már nem bírták rendben tartani őket.
Eugenius hát – maga mellé véve Gaudentiust s vagy kétszáz
légionáriust a legjobb centuriókból, a kompra ült, s átkelt az északi
partra.
Ott – lóhátról s latinul – rövid beszédet intézett a végeláthatatlan
fegyveres tömeghez. Szavait Gaudentius fordította gótra. A császár
jóindulattal viseltetik a gótok kérelmével szemben – mondotta a
consularis –, ő maga is. De amíg a császár meg nem engedi, hogy
ekkora tömeget befogadjon, ő nem tehet semmit.
Háborogva fogadta szavait a tömeg. Egy gót úr előállt, s megkérte
Gaudentiust, tolmácsolja, amit mondani fog. Kifejtette, hogy a hunok
– s ezt biztosan látszott tudni – a Kárpátok és a Kerek-tenger közti
terület egész szélességében megkezdték a gótok üldözését. Minthogy
ezeket szökött alattvalóiknak tekintik, ha utolérik, azonnal
legyilkolják őket.
A consularis sokáig hallgatott. Végre így szólt:
–Mondd meg neki, Gaudentius: ha az első hun lovas fölbukkan
valahol itt a közelben, azonnal átvitetek mindenkit. Legelébb a
gyermekeket és a fejérnépet. Addig nem.
Gaudentius ránézett.
– Uram, nem lesz késő? – kérdezte, gyorsan, halkan, görögül.
Eugenius ugyanúgy felelt:
–Nem tehetek mást. Nem bocsáthatok be egy egész fegyveres
nemzetet.
Gaudentius hosszan felelt a gótnak. A consularis bevárta, amíg
befejezi. Aztán római katonáinak sorfalai közt, a gót tömeg egyre
hangosabbá váló elégedetlen zúgása közepette lelovagolt a kompra.
A gót menekültek száma napról napra növekedett. Gaudentius
egyre aggodalmasabb arccal állított be Eugenius- hoz, s még
aggodalmasabban távozott el tőle. Közben két újabb futár indult el
lóhalálában a császárhoz, de Antiochia messze volt, s onnan nem jött
még semmiféle válasz.
A consularis – éjbe hajló estén – szokásához híven a nagy
oszlopos tornácon pihente ki a nap fáradalmait. Ezúttal megint
Eleutherios társaságában. A kalmár szívesen ment volna már tovább,
a messzi Bojótiában fekvő, szülőfalujába, de – Eugenius nem
engedte el. Megszerette, s önző volt, mint mind a szerető. S ahogy itt
ültek egymás mellett, a consularis meglepve vette észre, hogy – mint
sötét madarak – kisebb-nagyobb hajók, dereglyék, csónakok úsznak
az akkor még sötét tükrű vízen.
– Miféle hajók azok, s kiket szállítanak?
 Eleutherios azt felelte, hogy azt nem olyan nehéz kitalálni.
Eugenius azonnal előhozatta a lovát, adatott egyet Eleutheriusnak
is, s néhány fegyveres lictor kíséretében lenyargalt a kikötőbe.
Ott nyüzsgő életre talált. Észrevehette, hogy megjelenése igen
kellemetlen meglepetésül szolgált.
– Hol a rév parancsnoka?
Viharvert, öreg centurio került elő, sebforradásos arccal, nagy,
rossz, sárga fogakkal éktelenkedő szájjal. Marcusnak hívták.
Eugenius ismerte és utálta régtől.
Kérdésére vállat vont a vén tiszt.
– Uram, látod magad is, mi az, ami történik.
– Én a leghatározottabban megtiltottam...
Az ordas hadfi nevetett:
– Uram, nekem minden tizedik hajórakomány gótért, amely eléri
az innenső partot, annyi aranyat fizetnek, amennyit én magam
nyomok. Egész nap ott ülök a mázsálón...
A consularis közbevágott:
– Akit áthoztál, visszaviszed, s egy gótot sem hozol át többé.
Marcus elkomorodott, s most már mordul vágott vissza:
– Uram, annak parancsolj, aki szolgád. Ha panaszod van ellenem,
fordulj Lupicinushoz és Maximushoz.
Eugenius ingerülten felelt:
– Ne bosszants engem, Marcus. Jól tudod, miről van szó. Az egész
birodalom sínyli még meg, amit most teszel. Hát ne bakafántoskodj.
Majd ideküldöm Gaudentiust...
A vén tiszt konokul ingatta a fejét.
– Hiába. Gaudentius éppúgy centurio, mint én magam. Ráadásul
húsz-egynehány évvel fiatalabb nálam. S Lupicinus elmulasztotta,
hogy távollétében valamennyiünket alárendeljen Gaudentiusnak.
Gaudentius lehet a te katonai tanácsadód, de nekem nem vezérem.
– Tehát megtagadod az engedelmességet?
– Nézd, uram, kár ennyi szóért. Ezek a katonák, ezek a
révészlegények mind az én, vagy ha tetszik: a gótok megfizetett
emberei. A gótokkal együtt lehetünk most itt a révnél vagy félezren.
Te ötödmagaddal vagy. Nem volna bölcsebb, ha békén hagynál
engem, s szépen, bántatlanul visszalovagolnál a praetori palotába?
Most még megteheted ...
Eugenius habozott egy pillanatig. Vonagló fáklyafényben sötét
arcok meredtek rá a homályból.
– Centurio – szólt aztán szilárdan ez nem volt az utolsó szó ebben
a dologban. Ezt te is tudod.
Marcus vállat vont.
A consularis megfordította a lovát, s kíséretével együtt ellovagolt.
Az utcák telve voltak idegen néppel. Nehezen nyílt ösvény a
lovasok számára, akiknek elsejét az újonnan jött gótok nem is
ismerték már.
A consularis körülnézett.
„Idegen fegyveresek mindenfelé. Idegen gyerekek, asszonyok
sivalkodása. A barbárok bevették Durostorumot, nem vassal, de
hitvány arannyal, kardcsapás nélkül” – gondolta keserűen.
Néhány nap alatt a város minden oldalán óriási gót táborhelyek
támadtak: carragók, kocsivárak; a cunsularis ki sem mozdult már
palotájából.
Gaudentius, ahogy meghallotta, mi történt Eugenius és Marcus
közt, a határszéli légiók a két dux után legmagasabb rangú tisztjétől –
hosszú és keserű vitatkozás után – elfogatási parancsot csikart ki
Marcus ellen. Az írásos paranccsal egy erős őrs el is indult a
kikötőbe, de nem tért soha többé vissza. Marcus pedig a szemébe
nevetett, ahogy legközelebb találkoztak egymással.
– Finis Imperii – mondta halkan, maga elé meredve a consularis,
amidőn Gaudentius beszámolt neki a történtekről, és hozzátette: –
Triste et inauditum.
– Nem – felelt Gaudentius. – Semmi esetre sem. A válság
középpontjában ülni persze veszélyes és borzasztó. De nem volt már
Róma hasonló helyzetben? Gondolj a cimberek és teutonok
betörésére, gondolj Marcus Aurelius dunai háborúinak rettentő
fordulataira; gondolj arra, amidőn a betörő barbárok egyszerre vágták
le a két Decius császárt, apát és fiát. Egész Makedónia lángban állt.
Hellászban lent, az Aegeis partján fekvő Thessaloniké volt ilyen
helyzetben, mint ma a határszéli Durostorum. A végén az ellenség
mégis a rövidebbet húzta. Róma leverte magáról a támadót, és új
virágzásnak indult.
– Ifjú ember – a consularis szomorúan ingatta a fejét –, ifjú ember,
milyen szépen beszélsz. Nem az ellenség itt a legfőbb rossz. A barbár
betörés csak veszély. Ám ez a veszély az, amely fölfedi a kórt. S a
kór nem gyógyítható már. A világ rendje bomlott meg, fiam. Res
publica: így hívták a római államot. Mert jóléte igazán mindnyájunk
ügye volt. Most pedig...– de félbeszakította magát, s csak később
tette hozzá: – Minek tovább beszélnem? – Gaudentius is hallgatott.
Végre, midőn már senki sem várta, megjött a kurír, tarsolyában a
császári paranccsal. Aki fogalmazta, szerette a virágos beszédet. A
consularis ismerte jól ezt a tollat s a hozzá tartozó embert is.
Themistiosnak hívták. Aristoteles nagy bölcsészetének volt kicsiny
propagátora, abból az ismert fajtából, amely valamely belső vagy
külső oknál fogva – gyakran nem is azért, mert hézagos a tudása –
kicseppen az igazi filozófusságból, s azzal elmegy másüvé, ahol
sokkal előnyösebben kamatoztathatja tudását, semmint a legjobb
rétori iskola tanszékében tehette volna. Csak éppen filozófus nem
lesz belőle többé. Ilyen volt Themistios is, aki Valens előtt s Valens
udvarában az első tanácsadó tekintélyére vergődött, s ott
megingathatatlan bölcsesség hírében sütkérezett.
Eugenius hát – a durostorumi fegyvercsörgés közepette – nagy
lelki épüléssel olvashatta a következő sorokat:
„Minthogy Mibennünk, a császárban az isteni világrend
nyilatkozik meg, és Mi, a császár Isten képmása vagyunk, ismerjük
feladatunk egész nagyságát: Reánk vár a limesen túli barbárság
beillesztése az isteni uralom földi rendszerébe, az Imperiumba. Mert,
nemde, helytelen volna a bűnözőket mind halállal sújtani? Nemde
arra törekszünk, hogy ezek, megjavulván, ismét elfoglalják helyüket
az emberi nem nagy együttesében? Ugyancsak méltatlan volna
Hozzánk, a császárhoz az is, ha a barbárt, csak azért, mert kívülálló s
nemegyszer ellenség, megsemmisítenők. A cél ez: a barbár gallyat is
beoltani a nagy fába, ami az Imperium, hogy annak részévé
válhasson és tovább sarjadhasson, miként az oltvány teszi. Tudnod
kell, kedvelt Eugenius, hogy császári tanácsunkban Fritigern gót
király, Lupicinus és Maximus duxok indítványára és a te kérdésedre
adandó döntést illetőleg a választ nagy szócsaták előzték meg.
Kivéve Lupicinus és Maximus duxjainkat, a tábornokok
aggodalmaskodtak. Féltek, hogy annyi barbár veszélyeztetheti a
birodalom belső békéjét és rendjét. Azok azonban, akik kegyünkben
és jóindulatunkban az első helyet foglalják el és akiknek szava
tanácsunkban a legtöbbet ér, mint a rokonszenves és bölcs
Themistios, akit neked is szerencséd van ismerni, és mások,
letorkolták ezeket, s kifejtették, hogy jóllehet kitűnő katonák, de a
politikához nem értenek. Így hát értesítünk téged szándékunkról, és
közöljük veled elhatározásunkat: Nyisd meg a határt minden gót
vagy más nemzetbeli barbár előtt, aki az Imperiumban szokásos
katonai szolgálatra kötelezi magát. Értesd meg velük, hogy római
katonák lesznek, következésképp a római fegyverek viselését kell
megszokniuk és megtanulniuk. Ezért hát átmenetileg fegyverezd le
őket, és – a béke zálogaképpen – válassz előkelőik fiaiból túszokat.
Ezzel Fritigern is, a nálunk időző gót király, kifejezetten egyetért.
Szándékunk a befogadott gótságot Thraciában letelepíteni, s éppen
ezért az ezzel a feladattal megbízott Lupicinus duxot Thracia
provinciánk katonai comesévé, Maximus duxot pedig Moesia
Inferior provinciánk katonai comesévé nevezzük ki. Ők fogják a
gótokat thrakiai új hazájukba vezérelni. Az ott letelepített gótokkal
az fog történni, ami a Kis-Ázsiába telepített galatákkal történt.
Ezeket ma már senki sem nevezi barbároknak. Nevük még a régi,
életmódjuk azonban már római. Ugyanazokat az adókat fizetik, mint
a rómaiak, úgy katonáskodnak, mint a rómaiak, hivatalokat kapnak,
mint a római polgárok, és a törvény előtt nincs különbség köztük és
köztünk. Megnyugtatunk hát, kedvelt Eugenius, és eloszlatjuk
aggodalmaidat. Biztosítunk, hogy a gótok kérése sokkal több örömre,
mint aggodalomra adott okot itt, császári udvarunban...” – és így
tovább, ebben a hangnemben, még vagy negyven soron keresztül.
Most már számlálatlanul hozták át a római dereglyék meg a dunai
nagy komp a gótokat és házuk népét Moesiába. Természetesen ebből
is csak baj származott. A gótok, akiknek szegénye eddig összetett
kezekkel, térden állva volt kénytelen rimánkodni az átkelésért a
római tisztviselők előtt – s többnyire hiába – s akiknek gazdagja
fontszámra fizette az otthona pusztulásából nagy kínnal kimentett
aranyat, hogy végre hajóra szállhasson, sehogy sem értették meg,
hogy most egyszerre mindenki könnyen, sőt ingyen átmehet a
folyamon, s a túlsó oldalon mindjárt szállást és ellátást is kap. Így
aztán azok, akik illegális úton, sőt vesztegetéssel jöttek át, kezdték
visszakövetelni a révnél szolgálatot teljesítő katonáktól s a
révészektől a nekik kifizetett aranyat, s hogy azok nem adták,
összetűzésre került sor. Gaudentius csak igen nehezen birkózott meg
ezekkel a torzsalkodásokkal, amelyek lángja mindegyre újra
felcsapott, amint Gaudentius és katonái nem voltak jelen. Egy
éjszaka aztán Marcust és háza népét agyonverték s a házában
felhalmozott aranyat elvitték. A tettesek kézre kerítésére még csak
kísérlet sem történhetett.
Az átszállítás azonban folyt tovább a lehető leggyorsabb ütemben.
A consularis megint személyesen vezette ezt a bonyodalmas
műveletet, akár az első napokban. A gótok, akik kezdeti rideg
föllépése miatt ki nem állhatták, most is a legnagyobb
bizalmatlansággal fogadták intézkedéseit. Egy napon azonban ők is
megtudták azt, amit Eugenius és Gaudentius már napok óta tudott, s
ami oly sürgőssé tette számukra a gótok ügyét. Gaudentius ugyanis
egyik, a Duna torkolatában fekvő birtokáról hírt kapott. A hírhozó
lovas paraszt szerint a hunok királya a Duna túlsó oldalán fekvő
római váracsokat – leginkább meglépéssel – sorra megvette, s azokat
le egészen a delta sarkantyújáig rendszeresen össze is romboltatta. A
Kaukalanda keleti hegylánca és a kis-szkítiai limes közt még
meglevő hadi út – ugyanaz, amin pár hete csak, hogy Eleutherios
megérkezett – most napok alatt elpusztult. Az északi parton még
várakozó vagy a Dacia Apulensis irányából új népelemekkel föltelő
gótság soraiban egyszerre halálra rémült római katonák is
felbukkantak. Ezek már a hunok elől futva érkeztek oda. Mögöttük
nagy tömegben jöttek a keleti gótok is. Egy részük már nemcsak a
szónak abban a tágabb értelmében volt menekülő, mint az eddigi itt
tanyázó gótok, a thervingek, ezek a gerutungok már a szó betű
szerinti értelmében az üldöző hunok elől, eszeveszett és
kétségbeesett futásban özönlöttek le az Al-Dunához.
Úgy látszott, a hunok nagyobb tömege a római határvédelem
műveinek elrombolásával van elfoglalva. Ez volt a gótság
szerencséje. Így sikerülhetett csak, hogy egy részük még idejében
berejtezhessék a Kaukalandba: az Erdőelvére, más részük
átköltözködhessék a rómaiak országába. Annyit azonban így is elért
a hun király – Uldinnak nevezték az előle menekülő gótok –, hogy
zaklassa, háborgassa, állandó nyugtalanságban tartsa őket.
Lovasai hol itt, hol ott bukkantak föl a futók hátában. Kilőtték
nyilaikat, bajt s zavart okoztak, s tüstént nyomuk veszett megint.
Többnyire éjnek évadján: a növekvő vagy a telihold idején támadtak
így. Néha azonban nappal tűnt fel, s ilyenkor nem a gótok mögött,
hanem szemben velük, egy viszonylag kevés számú lovasból álló
csapat. Megeresztett kantárszárral törtek a menekülőkre. Málhás
szekereiket elvágták a fegyverfogható néptől, s mint vihar ragadták
magukkal a pusztaság mélyére. A másik nyugati gót király, a római
határ felé tartó Alaviv, csak a legnagyobb erőfeszítésssel bírta együtt
tartani népét. Jóllehet sokan elvesztek, szétszóródtak a Havaselve
pusztáin, mégis sikerült gótjainak egy elég jelentős részével
megérkeznie a Duna partjára. Ott a silistriai komp még rómaiak
őrizte Duna bal parti oldalán várta királytársa, Fritigern a jó hírrel:
Valens elfogadta feltételeit, a gótság beköltözhet az Imperiumba.
Fritigern természetesen nem egyedül tért vissza Antiochiából.
Lupicinus és Maximus úgy jött vele, mint keselyű a lovas mögött, s
Fritigernnel a vörös pap is visszatért.
Lupicinus és Maximus első követelése az átkelés ütemének
további fokozása volt. Ily viharos sietséggel zúdította magára
romlását a római világ...Eugenius felkereste Lupicinust. Hivatkozott
arra, hogy tudomása szerint a dux nagyobb csapattestek élén tért
vissza, s még újabb erősítésekre vár. Ezt Lupicinus nem is tagadta,
mire a consularis egész ékesszólását latba vetve igyekezett rábírni a
duxot, hogy a császári parancsnak a gótok lefegyverzésére és a
túszok szedésére vonatkozó rendelkezésének végrehajtására legalább
kísérletet tegyen. Lupicinus azonban Antiochiában még a szokottnál
is fennhéjázóbbá vált – egyszerűen kinevette.
– Itt most a hadi jog az úr – mondotta, s elő is mutatott erre
vonatkozólag egy igen homályosan rendelkező császári leiratot. –
Éppen te ne mondd nekem, consularis, hogy Durostorumban nincsen
ostromállapot, te, aki távollétemben még egy kis
kikötőparancsnokkal sem tudtál megbirkózni.
Erre Eugenius megneheztelt, és visszavonult palotájába. A dolgok
intézésében Gaudentius ismételt kérése ellenére sem vett többé részt.
S ezzel eltűnt az élelem a gót táborokból. Az élelmezés ellátását a
polgári kormányzat embereitől a két tábornok ügynökei vették át.
Lupicinus és Maximus azonban egyszerűen maguknak tartották a
császári kincstárból a gótok élelmezésére kapott összegeket. A gót
tömeg ínséget kezdett látni, s egyszerre rájött, hogy a hunok elől
ugyan pillanatnyilag biztonságban van, de cserében új, talán még
nagyobb veszély környezi, mindenesetre olyan, amiből egyelőre nem
lehet menekülnie. A római katonai bürokrácia kezébe kerültek. A két
tábornok pedig, ez a két mocskos jellemű hivatalnok, úgy kezdett
garázdálkodni a Moesia Inferiorban, mintha egy ellenséges istenség
küldte volna őket oda a rómaiak romlására.
Még legjobban jártak azok a gótok, akiknek Durostorumban vagy
a város közvetlen közelében jutott szállás. A város lakossága, ahogy
fokozatosan rájött az igazi helyzetre, nem hagyta éhezni a gót
anyákat s a gót gyermekeket, amíg magának bőségben volt elesége.
Csakhogy a városba vagy környékére telepített nép a gótságnak
csupán egy kicsiny töredéke volt. A távolabb fekvő táborokban pár
nap leforgása alatt a meztelen ínség ütötte fel a fejét. A római
hatóság odaküldött ágensei közhírré tették, hogy az eledel elfogyott –
ily nagy tömeg befogadására a birodalom nem volt felkészülve. A
hatóság jósága azonban – mondották – segíteni fog a szörnyű
helyzeten.
S valóban. Némely napon hússal megrakott szekerek döcögtek a
gótság táborai felé. Állig fegyverzett római katonák sötét arccal
álltak a szekerek körül. Az éhes gótok kirajzottak a táborból,
reménykedve néztek a hússal púpozott szekerekre. Várták a
kiosztást. A hús rossz benyomást tett, a színe nem keltett bizalmat, a
nagy melegben a szekér fölött gomolygó s a húst ellepő légysereg
pedig undorral töltötte el a szegény gótokat, de – a hús mégiscsak
hús volt. Majd lemossuk jól, átsütjük alaposan – gondolták az
asszonyok. Hanem a húskiosztás csak nem kezdődött el. Végre
valamelyik gót, aki tudott egy kicsit latinul, kérdéssel fordult az
őrzőkhöz.
– Ez nem ingyenhús. Ezért fizetni kell – mordultak rájuk.
– Fizetünk szívesen – felelték nyájasan a gótok. – Hanem dologra,
rómaiak! Éhesek vagyunk mi, éhes a család: gyorsan kell az étel.
– Az ám, csakhogy egy font hús ára egy font arany.
A gótok előbb csak nevettek az ilyen beszéden; aztán
megbosszankodtak, ahogy fokozatosan beleláttak a fölháborító
játékba, amit ismeretlen hatalmasok játszottak a rovásukra:
ordítoztak, átkozódtak és fenyegetőztek. Végül aztán kifizették a kért
árat, minthogy az arany nem ehető, a hús azonban igen.
– S milyen állat húsa ez? – kérdezték, ahogy átvették a borsos
árut.
– Esett állaté – volt a válasz. – Más nincs.
Így kezdődött. Később még rosszabb lett a gótok sora. Kifogytak
az aranyból. Az ínség pedig egyre nőtt.
 A kisgyerekek, az északról szakadt gótnak amúgy is szokatlan
nyári melegben, úgy hulltak, mint a legyek. A fölnőttek közt is
mindenféle betegség, ragály volt kitörőben. Mindennap temetett
valamennyi tábor.
S ezekben a napokban, jól tápláltan és pirospozsgásan, hol ebben,
hol abban a táborban tűnt fel a veres pap, hogy – mint mondotta –
vigasztalja az ő szegény gótjait. A vigasztalás aztán abból állt, hogy
égig magasztalta előttük Lupicinust és Maximust.
– Ezeknél pedig hívebb barátja a gótságnak nincsen. Mit meg nem
tennének, mit meg nem tesznek értetek! Ugye, hogy heteken át
összetett kezekkel könyörögtetek a consularisnak? Áthozott-e a
Dunán csak egyet is közületek? Dehogy hozott! S ugyan miért nem?
Mert aranyatokat akarta. Ott hagyott volna a hun farkasok torkában,
ha nem fizettek. Persze ügyes volt, mint az ördög maga. Ő szigorú
volt veletek feddhetetlen hivatalában. Hanem a révészek, a
révparancsnokok, mind az ő emberei voltak. Ti azoknak fizettetek, s
ő látszólag mindennek ellene volt. De ne féljetek! Minden egyes ide
átszállított gót adományának övé lett a sápja. Végül agyonverette
szegény Marcust, hogy egyedül az övé legyen egész vagyonotok.
Hanem aztán, ahogy megjöttek a ti atyáitok, a két jó generális,
mindjárt ment minden, mint a karikacsapás. Itt vagytok
valamennyien – s ingyen! Kitől kért a két dux csak egy solidust is az
átszállításért? No, emelje föl a kezét! No, ugye, egy sincs? Ugye,
nincsen egy sem?
S aztán rátetézett erre a rágalomra még egy másodikkal:
– Kifogyott az eledelünk? Miért fogyott ki? Mert Eugenius rájött,
hogy vége a hajókáztatás üzletének, most hát az ellátástokból akar
magának aranyat kovácsolni. Előbb ingyen adta az ételt, de akkor
még folyt a hajókázás a Dunán. Most vége a hajókázásnak, azóta
nincs többé ingyen ellátás. S esett állat húsát, kutyák dögét fizettette
meg veletek arannyal! Arannyal! S most, hogy nincs több aranyotok
már, mit követelnek tőletek a consularis ügynökei a romlott ételért,
büdös húsért? A fiaitok, a lányaitok szabadságát! Gyermekeitek
rabszolgasorba jutnak azért, hogy ti romlott hússal tölthessétek meg a
hasatokat, megbetegedjetek és elpusztuljatok, bezzeg Eugenius
dőzsöl palotájában! S ne kérdezzétek, mire kellenek neki zsenge korú
fiaitok, zsenge szép leányaitok, ne kérdezzétek! Ne kérdezzétek!
Eugenius aztán egészen elképedt a csodálkozástól, amidőn egy
napon palotája nem a Dunára, hanem homlokzatának a város egyik
terére szolgáló ablakaiban – ahogy szokása volt – mutatva magát,
nemcsak a téren tartózkodó gótok, hanem egyes durostorumi római
polgárok is fenyegető meg szidalmazó szavakat kiáltottak feléje, sőt
egyesek még köveket is vettek föl az utcáról, hogy ablakaira dobják.
Hosszú, békés, nyugodt és igazságos kormányzása jogán és okán
becsült, sőt népszerű elöljárónak tartotta magát, s a néphangulat ez
érthetetlen megfordulása csalódással és fájdalommal töltötte el.
Visszalépett az ablaktól, s lehorgasztott fővel lépegetett palotája
márványberakásos padlóján. Elhűlten ismételte a szót, ami az utolsó
napokban szólásformája lett: – Triste et inauditum! Triste et
inauditum!
Ez az eset megzavarta, bántotta, kizökkentette nyugalmából –
végül is Gaudentiusért és Eleutheriosért küldetett. A velük való
beható tanácskozás után pedig levelet írt Fritigern királynak, s
meghívta magához másnap ebédre. A levél átadását Gaudentius
vállalta magára.
– Ha levelemet fölolvastad neki, szóban sokat hozzátehetsz még –
mondta az ifjúnak a praeses. – Magyarázd meg helyzetemet, tisztázd
ezt az ostoba rágalmat, s mondd meg neki, holnap ebéd közben s
utána tervet kovácsolunk, hogyan mentsük ki népét ebből a
kutyaszorítóból ...Eh, most megint bizakodom – tette hozzá. – Még
minden jóra fordulhat.
S este ott ült megint a szabadban, a Dunára néző tágas tornácon, a
lengő fényű mécsnél. Megpróbált régi olvasmányai közé temetkezni.
Hanem szemközt vele már két teljes napja égett az egész dák part.
Két napja történt, hogy az első hun lovasok felbukkantak a Duna
északi partján. Csúcsos fövegeiket jól ki lehetett venni innen is,
amint apró, zömök lovaikon ott álltak sötét, tömör csoportokban a
Duna menti mocsár magas sása közt, s átkémeltek a római partra. A
rómaiak úgyszólván az utolsó pillanatban fűrészelték el az óriási
vastagságú kompkötelet, amely éles csattanással zuhant az acélszínű
vízbe. A kompot magát fölgyújtották: ott égett el, lassan lefelé úszva,
a víz közepén. Hatalmas látvány volt, magához bilincselte az ember
szemét.
Lehet, ez a látvány adta a hunoknak az ötletet, hogy az északi part
hosszában mindent fölgyújtsanak, ami csak éghető. Most, az éjben, a
vörös pokolfényben itt is, ott is éles fekete árnyak keringtek messzi a
part lángszalaga fölött. Keselyűk.
A consularis utálkozva gondolta, hogy a város az utóbbi hetekben
megtelt keselyűvel. Jó, jó, szerencsét hoznak – de... ennyien!
A vásártérhez vezető széles úton elhullott egy ló. Máskor is elhullt
már ló vagy egyéb állat a városban. De nem maradt ott soha pár
percnél hosszabb ideig. Ez a dög azonban ott maradt, azon a helyen,
ahol elhullt. A keselyűk meglátták. Egyre közelebb kerengtek a test
fölött, s hogy senki sem űzte el őket, leszálltak rá. Mi történik itt?! A
legegyszerűbb, a legközönségesebb közrendészeti tevékenység is
szünetel már! Holnap kitépem a fülét az aedilisnek!...De ugyan
miért? Az én fülemet több okkal téphetné ki a császár. Én teljesebben
megbuktam itt, ebben a feladatban, mint összes alárendeltem. Mit
tegyen szegény aedilis, ha a közúti szolgák nem látják el teendőiket –
nem teljesítik parancsát –, s félhangon tette hozzá: – Triste et
inauditum!
Kinyitotta a Marcus Aurelius Meditációit tartalmazó
könyvtekercset. Szeme a VIII. Liber I. caputjára esett.
„A hiú becsvágytól való felszabadulásodban szerepet játszik az is,
hogy nincs többé lehetőséged arra, hogy egész életedet vagy legalább
ifjúságod óta eltelt életedet filozófus módjára éld le; hiszen magad s
mások számára is régtől világos már, mily távol estél a filozófiától.
Vagyis: kisiklottál a pályáról...”
Eugenius elengedte a könyvtekercset, amely zörögve csavarodott
össze.
Szép kis vigasztalás – gondolta, s a túloldali lángoló partra, rőt
füstű egére meredt.
Hűs szellő szállt föl a vörhenyes víztükörről. Leveleket rázott le a
kert fáiról, kergetve gurította fel őket a tornác köveire.
– Jön az ősz – suttogta a consularis. – A hullás évszaka. Ez a csak
későn meglátott, megértett évszak. A régiek nem ismerték.
Tavaszban, nyárban, télben éltek. Az ősz a miénk. ... A birodalom
ősze is. Ily hulló levél vagyok én is. Mindenki az, de hogy a törzs
őszét is meg kell élnem! ... Hogy Róma velem együtt korhad el! Ez
képtelen és irgalmatlan dolog. – Fölállt.
Egykor, ifjúkorában, lent messze, a tenger kék ragyogásában
fürdöző Campaniában, ahol bölcsője ringott, s ahol felfelé ívelő élete
büszke önérzetében néhanapján még filozófusnak mondhatta magát –
sétái fönn a tenger magas partján többnyire egy babérligetig vitték
előre. A sötét és kemény lombok zúgva röpdöstek a fok magos,
hűvös szelében. Szeretett itt ülni, egy réges-régi Hermés-szobor
lábánál. Csak ő járt már föl oda. Ez a magány nem volt csöppet sem
borzasztó, csak halkan, végnélkülien szomorú: a Hermés-szobornak
is ősze volt. S így állhatott volna soká, örökre tán, maga őszében,
magányosan és elhagyottan, de annál fönségesebben, minél
elhagyottabban – Hermés, az ő Hermése, „ábrándok ihletője”:
hégétor’ oneiron... Ám Eugenius végzete itt is – már ott is betelt.
Egy délután a kedves isten nem várt rá, mint addig, talapzatán.
Elfulladt lélegzettel kapaszkodott fel hozzá. A keresztúton, a
piedesztál előtt, ott feküdt a gyöngéd s mégis oly férfias izomzatú
karcsú és szép test, letörve, valósággal leszakítva lábairól. A
szárnyas szandálú két keskeny lábfej ott állott még eredeti helyén. De
a szép, okos, fölényes-derült istenarc ott fetrengett előtte elrútultan a
porban. A szobor súlya meghaladta az embererőt: Eugenius hiába
próbálta fölemelni...
Az istenszobor pusztulásából a napok, hetek és hónapok futásában
vers lett, Eugenius egyetlen verse. A kagyló a bőrét horzsoló
homokszem köré gyöngyöt termelt. Meg nem gyógyult azért.
Hogy is szólt az a vers?
S Eugenius, a tornácon föl-alá lépegetve, csöndesen skandálta
bele a vörös-fekete levegőbe, távoli fegyvercsörgés s idegen nyelvű
barbár kiáltozás zajába a régi görög rigmust:

Utak, ahol egybefutnak, lábom előtt egy szobor.

Zeus sarja, rádösmertem, arcod bár belepte por.
Egykor fönn állt büszke szobrod hármas három
hold alatt –
Úr valál: mi boldogságunk csak szavad
nyomán fakadt.
Néked szolgálánk nagy isten, mint tanított ősi
kor...
Zeus sarja! hová hulltál? Szép arcod belepte
por...
– Ám hogy éj jő, Hermés árnya mosolyogva
felsuhan:
Én, az isten is szolgálok: az Idő az éh uram.

– Bohó fiú – szólította meg ifjúságának árnyalakját –, hát nem

vetted észre, hogy éppen itt: itt a gyilkos semmi. Hiszen Hermés nem
suhant fel... A keresztények azt állítják, ők néhanapján látják
istenüket, s azokat, akiket szentjeiknek neveznek... Lelkük rajta...
Hanem Hermés nem jött el soha... soha... Nem perzsa dárda, ez ölte
meg Julianust, ez: a mögöttes szférák választalansága.
A homályban, a házból a tornácra vezető folyosó ajtajában,
csillogó páncélban magas, karcsú alak állott.
– Egy alak! Ó, egy alak!... ha lehetne... – de ebben a pillanatban
megismerte: – Gaudentius! Kedvesem, mi hoz hozzám ily késő esti
órán?...Jöjj, barátom, ülj le. A mécses ég, a Duna is világít, s világít
az északi part is... Sok is a fény egyetlen éjszakának...
Gaudentius körülnézett.
 – Megzavartalak, Eugenius. Itt ültél a könyveid közt. De el kellett
jönnöm. Hátha te még megmentheted Rómát ...
– Én? Rómát?
– Hát nem tudod, mi történt? Ember! Nem hallod a zajt?
– Ó, igen. De hiszen napok óta hallom.
– Eugenius! Igen: napok óta. Hanem ez más zaj. Nem vetted
észre? Ez utcai harcok csörgése.
– Ki harcol?
– Gót s római. – Gaudentius gyorsan előrehajolt, s megfogta a
consularis térdét. – Figyelj reám! Időnk kevés! Ébredj álmodból! Ez
történt, Eugenius: Lupicinus megtudta, hogy holnap ebédre hívtad
Fritigernt. Fritigern maga mondta meg neki, hiszen nem gondolhatott
arra, hogy ezzel titkot árul el. Erre a két dux elébe vágott a te
meghívásodnak, ők hívták meg ma vacsorára a két királyt. Azok föl
is lovagoltak a parancsnokok háza elé, természetesen nagy fegyveres
kísérettel. Lupicinus aztán úgy intézte, hogy a római őrség, ahogy a
királyok pár főemberük kíséretében belovagoltak a parancsnoksági
palota udvarára, kizárja a többieket. A királyok azonban megjelentek
a palota ablakaiban a duxok társaságában, mosolyogva és
beszélgetve. A gótok letámasztották dárdáikat, és nyugodtan vártak a
palota előtt. De később – hisz’ éhesen jöttek, s egy jó vacsorában
reménykedtek – morgás támadt, amire a duxok emberei gorombán
válaszoltak. A szóváltás egyre élesebb lőn – a két fegyveres fél már
szemben állott egymással. Ahogy ezt jelentették Lupicinusnak,
előhívatta a már ott várakozó muzsikusokat és táncosokat, s rájuk
parancsolt, csapjanak akkora zajt, amekkorát csak bírnak. A
fülsiketítő macskazenében – amiről azt kellett hinnie, ez valami
római szokás – Fritigern és Alaviv valóban nem hallotta meg az
utcán időközben kitört csata zaját. A duxok a két királlyal külön
ettek, s egy onnan nyíló teremben terítettek a gót előkelőknek. Ebből
a teremből egyszerre fegvercsattogás, halálhörgés hallatszott, s ez a
zaj – úgy látszik – valahogy mégis áttört a macskazene lármáján. A
királyok felugráltak, kardjukra csaptak. A duxok nevetve közölték
velük, hogy túszként itt maradnak. A két király azonban, mint tudod,
erős harcos. A herkulesi erejű Alaviv föltartóztatta a duxok katonáit,
kik kezet akartak vetni rájuk, Fritigern pedig hangosan kiáltva jelt
adott a gótoknak a palota ablakából. A künn harcoló barbárok nagy
lelkesedéssel köszöntötték a királyt, akit már holtnak hittek.
Előretörtek, erőt vettek a palota őrségén, és kivágták a bajból mind a
két királyukat. Lupicinus és Maximus valami rejtekúton át kereket
oldott. A két király gótjai élére állt, amivel általánossá lett az utcai
harc. Amidőn az én érintetlen cohorsaim a város minden pontján
harcra készen felvonultak, s a polgári lakosság is a garázdálkodó
gótok ellen fordult, ezek átkozódva s égetve- rombolva azt, ami
éppen a kezük ügyébe esett, kivonultak a városból. Csak egyes
töredékeik ragadtak itt: benn szorultak, s még itt lappanganak a
sötétben. A városon túl Alaviv azonnal csatasorba állította a kirajzó
gótokat, Fritigern pedig mindenfelé, a többi táborba, futárokat
küldött. Az én csapataim teljes készenlétben állnak szemben a
gótokkal. Hajnalra kétségkívül újra kitör a harc. Én most
visszamegyek.
– És én? – kérdezte szinte hangtalanul a consularis.
– Te, uram, ha szabad tanácsot adnom, azonnal lóra ülsz, s egy
csapat katona élén, amelyet én adok melléd, kitörsz Konstantinápoly
irányában. Onnan hírt adsz a császárnak, s nagy sereggel idehozod.
– Én nem akarok innen elmenni, Gaudentius: én itt a polgári
kormányzat feje vagyok. Itt az én helyem.
– Eugenius, itt nincs többé polgári kormányzat. A háború kitört.
Én nem mehetek most innen el. Rám van most szükség itt. Te
viszont, ha idejében elérsz Valenshez, még megmentheted Rómát.
A consularis hallgatott egy pillanatig.
– Neked van igazad – szólt aztán. – Jöjj. Átöltözöm. Hol vannak
embereim?
– Legnagyobb részük belekeveredett a harcba. A palota őrizetlen
volt, amikor ideértem. Én állítottam aztán néhány légionáriust a
kapuba.
 – Eleutheriost szeretném magammal vinni.
– Nincs idő rá, hogy megkeressük. Nem tudom, hol van.
– Jól van, fiam. Gyorsan. Segíts átöltöznöm.
Egy fertály múltán Eugenius fegyverben sietett le Gaudentiusszal
a palota lépcsőin. Közben néhány embere, szolgája összeverődött a
kapuban. A consularis előhozatta legjobb lovát.
Vagy húsz római katona, élükön Gaudentius és mellette Eugenius,
ügetve igyekezett kifelé a városból, keleti irányba. A város baljóslatú
arccal nézett vissza egykori kormányzója kitágult szemébe. Az utca
tele volt polgárokkal, síró, jajgató, kezüket tördelő asszonyokkal,
rémült gyermekekkel, akik éppoly kitágult szemekkel bámultak bele
a megőrült világba, mint a közöttük páncélban-fegyverben
átnyargaló consularis. Itt-ott nagy füsttel, vörhenyeges tompa lánggal
égett egy-egy ház. Másutt, s épp a sötét sarkokban, hirtelen kiáltozás,
fegyvercsattogás támadt. Ott rejtező gótokra találtak rá cserkésző
római katonák.
Egy utcahajlatban Eugenius, ahogy oldalt fordult, a rőt fényben
megpillantotta a rőt papot, amint csuhája szélét sötét arcára vonva,
apró szemeit teljességgel beárnyékolva elpárologni igyekszik a
lovasok útjából. Az is megismerte őt, sunyi szeme belecsillant
Eugenius szemébe.
– Elfogassam? – kérdezte magától amaz. – Eh, fusson a
nyomorult, minket amúgy is sürget az idő.
Végre, künn szabad mezőn elérték a római csapatokat. Túlnan
sötét, sűrű tömeg: a gótok.
– Meg kellene kísérelnünk a békés kiegyezést. Én beszélek
Fritigernnel. Adjatok kürtjeleket. Tudassátok vele, hogy találkozásra
hívom.
A tisztek komoran néztek rá.
– Most már késő, clarissime. Ha hívnánk őket, csak
gyöngeségünknek adnók jelét. Már nem is jönnének. A háború kitört.
A higgadt Gaudentius sem mondott mást. Eugenius hát visszatért
a saját missziója kérdésére:
 – Hogy’ jutok én most itt át?
– Itt élve nem – felelte lassan, tagolva a szótagokat az iménti tiszt.
– Ki vezényel most? – kérdezte a consularis.
– Gaudentius. Megválasztottuk, amíg maga a császár nem jön.
– Te mit mondasz, Gaudentius?
– Meg kell kísérelnünk, Hogy Eugenius kijusson innen. A császár
csak úgy jön ide, ha Eugenius elhozza.
– Teljesen lehetetlen. A gótok félkörben körülfogtak minket és a
várost. Számuk percről percre nő, mert a többi táborból lóhalálában
jön a többi is.
Így telt el egy egész óra, Gaudentius földerítőket küldött ki.
Valamennyien azzal tértek vissza, hogy a gót félkör bezárult
körülöttük. A gyűrű olyan szoros, hogy sehol sincsen rajta rés.
– Egy egész sereg persze megkísérelheti, hogy mindenestől
kitörjön – mondta egy értelmes légionárius, a kiküldöttek egyike. –
Húsz ember nem. Azt levágják.
– És egyetlen lovas? – kérdezte hirtelen Gaudentius.
– Uram, az vakmerés és szerencse kérdése. Őrült merény, de meg
lehet próbálni.
Eugenius Gaudentiusra nézett.
– Te nem, uram – mondta gyorsan a centurio. – Talán egy egészen
fiatal ember, hivatásos katona és versenyeket nyert lovas.
– Kire gondolsz?
– Most még senkire. Most visszakísérlek palotádba. Bocsáss meg,
hogy idefárasztottalak. Nem tudtam, hogy ennyire súlyos már a
helyzet.
A város még örvénylőbb képet nyújtott, mint az imént. Palotája
kapujában, amit most egy liktor őrzött csupán, Eugenius fáradtan
búcsúzott Gaudentiustól:
– Ha teheted, jöjj ide később... vagy kerestesd föl s küldd legalább
Eleutheriost hozzám. Egészen egyedül vagyok.
– Megteszem, amit lehet – felelt Gaudentius. – Védelmedre itt
hagyok néhány légionáriust.
 ... Aztán megint ott ült a tornácon, a véres Duna fölött. Soká ült
így? Elaludt volna közben? Nem tudott róla számot adni magának.
Most azonban felriadt: zajt hallott – mintha a kapuban szóváltás
támadt volna – vagy az utcán – aztán fegyvercsattogás – mint ma
annyiszor már – aztán hirtelen nagy csönd. – Szinte érzi, milyen
kemény ez a csönd most...
Ez rossz így. Mint egy fal zárja be ez a hirtelen támadt csönd. De
nem – léptek... Végre: léptek zaja. Gaudentius? Nem, ez több ember
lépése... Magával hozná Eleutheriost is?
Megfordult, hogy fogadja őket.
Füstösen lobbant meg a palotából vezető ajtóban egy fáklya tüze.
Magas legény hozta a kezében: gót vitéz. Eugenius lassan felállt.
Vagy heten jöttek ki a házból a tornácra. Gótok valamennyien.
Megvadult arcú, véres suhancok. Kezükben kard, meg a híres gót
fegyver: az acélháló s a furcsa kétágú rövid nyelű szigony.
Megálltak. Köztük, a gót suhancok közt, ott állt a rőt pap. Kövéren,
törpén, nevetségesen a hórihorgas süvölvények árnyékában.
Vihogott.
– Enyém a bosszú, úgymond az Úr – lihegte kéjesen, rossz
latinságával.
Eugenius ott állt előtte talpig érő fehér éjjeli köntösében.
Fegyvereit, hadi öltözékét mind letette bent, ágyasházában.
– Nincs egy szavad sem, consularis? – kérdezte a pap, s most is
nevetett. – Ugyanis meg fogsz halni.
Eugenius visszaült karosszékébe, s megmarkolta a szék karjának
oroszlánfejeit. Szíve vadul dobogott ugyan, de nem félt. Ami
eltöltötte lényét, majdnem öröm volt.
A gót legények megtorpantak láttára, s most habozva álltak előtte.
A pap dobbantott.
– Mit féltek? Fogjátok meg! Ez volt a kutya, aki nem engedett át
benneteket a Dunán! Ez volt a kutya, aki testvérei, a többi eb dögével
etetett hetekig – és sötéten tette hozzá: –, és ez gúnyolt engem!
Eugenius nem értette a gót szót, de a gótok habozásából
megértette a helyzetet, s most fölébredt benne a reménység, hogy
megmenekül. Azt hitte, római méltósággal hatni lehet még ezekre a
barbárokra is.
– Távozzatok! – mondotta, és kinyújtotta jobb kezét.
Ám a szó rekedten, kétségbeesetten, remegve tört elő belőle: a
fölizgatott, megdöbbentett test nem engedelmeskedett a benne lakó
szellemnek.
S ezzel el is vesztette a csatát.
A gótok felkacagtak, csúnyán, otrombán, kárörvendően röhögtek.
Meglódultak és nekimentek. A két legelső megragadta, és
beleszorította a székbe. Most egészen előtte volt a vörös pap utálatos
arca; büdös lehelete belelihegetett az ő megszakadó lélegzetébe.
– Ne várd még a halált! Jó is volna, mi?! Ily könnyen megúszni?!
Másképp alkuszunk! Előbb a szemed, aztán a tagjaid, legvégül csak a
halál! – s rögtön rá valamit kiáltott gótul.
Két másik legény ugrott Eugenius mellé. Megragadták a fejét. S
Eugenius összegémberedő borzadállyal érezte, amint rettentő, hosszú
és erős ujjak tapadnak arcára, s széjjelfeszítik szemhéjait, úgy, hogy
szemgolyói csaknem kipattannak üregeikből. A rőt pap pedig
kiragadja az egyik gót suhanc kezéből a kétágú szigonyt, s ördögivé
torzult arccal a szemére céloz vele. – Eugenius nem volt hős. Okos,
művelt és előkelő ember volt, aki jogot érzett magában arra, hogy
életét szépen, nyugodtan és derűsen élje le. A haláltól nem félt, de az
iszonyú megcsonkítás megcsúfolása volt mindannak, amiben hitt és
remélt élete folyamán.
A kettős szurony a szeme felé lendült. A megkínzott embert
minden emberi mértéken aluli rémület és undor kerítette hatalmába.
Már csak azt tudta, hogy irtózik és fél. S akkor olyan borzalmas
üvöltés tört elő a torkából, hogy pribékjei egy pillanatra
megzavarodtak, és elengedték. Még éppen félreüthette szemei elől a
villás szigonyt. Hátralökte székét, és egész testében reszketve felállt.
Körül dobogás, fegyvercsörgés, kiáltozás támadt. S egy kiáltás a
palota belsejéből is, egyetlen szó, gótul az is, de azt a consularis is
megértette:
– A rómaiak!
– A rómaiak?! – üvöltött fel a rőt pap, miközben a többi gót
elugrott mellőle, s azt nézte, merre tágasabb. – A rómaiak? Hát akkor
halj meg, praeses! – A kétágú szigonyt telejes erejével az előtte álló
Eugenius mellébe döfte. Nehéz, elfúló kiáltással bukott hátra a
consularis. Száján, orrán és a mellén támadt két sötét szájon
bugyborékolva tört elő a vér.
Még élt. De a rőt pap nem engedte el áldozatát.
– Halj meg gyorsan! – rikoltotta éles, magas hangon. Egy ugrással
utolérte a hátrazuhanót, s még egyszer tövig döfte mellébe a kettős
szigonyt.
Eugenius megvonaglott és nem mozdult többet.
A palotából nyíló folyosóról római katonák rohantak elő. A gótok,
velük a pap is, a kert irányában próbáltak egérutat nyerni, de onnan is
mindenütt római sisakosok bukkantak elő. A consularis irtózatos
halálüvöltése minden oldalról idehívta a szerte az utcákban meg a
Duna partján cserkésző vagy őrködő légionáriusokat.
Gaudentius kivont karddal rohant föl a tornácra. A nehéz testű
Eleutherios lihegve követte.
Fertályórába sem telt, s a rőt pap s vele a hét gót merénylő teste
ott lógott a kert görög oszlopain, megmerevedve, élettelenül – hanem
attól Eugenius tiszta szelleme nem tért vissza kivérzett testébe.
 VI
Hajnal felé Lupicinus és Maximus előbújt rejtekhelyéről. Neszét
vehették, hogy a gót sereg dandárja kiszorult a városból, s a kevés itt
rekedt már nem veszedelmes. A fosztogató vagy gyújtogató apró
hordákat megfékezték vagy kiirtották a római katonák. Annál
súlyosabbá vált a város előtt álló római csapatok helyzete. A
felderengő szürkületben sorra kitűntek a gót csapatok, ahogy lassan
fölzárkóznak egymás mellé s mögé. A Gaudentiusra egyre
türelmetlenebbül várakozó tisztek szemében alig lehetett kétséges,
hogy hajnalra csatára készülnek. A római sereg idegessége percről
percre nőtt. Így hát a Gaudentius helyett váratlanul felbukkanó
vezéreiket – akiket különben ugyan kevéssé szerettek – táborszerte
kitörő lelkesedéssel fogadták.
Lupicinus és Maximus azonnal átvette a vezényletet. Az egyre
inkább kivilágosodó kora reggelben már könnyű volt
megkülönböztetni a gót gyalogságot, amint az középen lassan
előremozdul. Lovasaik viszont kétoldalt, a Dunától a déli látóhatárt
képező dombsorig hosszú félkörben zárták körül Durostorumot.
– Megelőzzük a támadást – mondá Lupicinus. Ebben valamennyi
tisztje egyetértett vele. Halk vezényszavak futottak csapattól
csapatig. A katonák – akiket az egész éjszaka tartó utcai harc s most
a bizonytalan és szorongó várakozás egyre ingerültebbé tett –
örömmel vették, mint megváltó szót. Pillanatok alatt állt a hadirend.
A derékhadat alkotó cohorsok rohamra indultak; türelmetlenül
kapálózó paripáin a lovasság még parancsra várt. A város irányából
Eleutheriosszal és néhány római lovassal sebes vágtában közeledett
Gaudentius.
– Ki ad itt parancsot? – kérdezte csaknem dadogva az őrszemtől,
aki feltartóztatta. Az felismerte kedves kapitányát, és megdöbbenve
vette észre, hogy halálsápadt és egész testében remeg.
– Beteg vagy, centurio? – kérdezte tőle.
 – Ki ad parancsot? – ordított Gaudentius.
– Uram, Lupicinus és Maximus visszatért.
Gaudentius lova véknyába vágta lovaglósaruja hegyes és kemény
sarkát, s kíséretével együtt a főhadiszállásnak vette útját.
Most azonban fölzendültek a kürtök, amire a túloldalról a
Fritigern szolgálatában álló alán lovasok „marrha! marrha!” kiáltása
felelt. A római gyalogság futólépésben indult a gótok ellen. Az
ütközet kezdetét vette.
Gaudentius felkaptatott egy dombtetőre, s ott megállította a lovát.
– Eleutherios – fordult a melléje rugtató kalmárhoz. Alánul
beszélt, hogy köréjük csoportosuló lovasai ne értsék a szavát. – Én
ezt a két részeg gyilkost nem szolgálom tovább. Akkor sem, ha most
leverik a gótot. Itt mindennek vége Eugenius halálával. Én katona
vagyok ugyan, de előbb, mint ez, keresztény és római nemesember.
Én vagy keresztülverekszem magam egész a császárig, és
megjelentem neki, ami itt esett és esik, vagy elpusztulok. Jöhetsz
velem, maradhatsz itt.
– Uram, nem mondták-e mind a tisztek, hogy itt ember át nem jut?
– Akkor. Azóta a hadak megmozdultak. Az álló seregen nem
lehetett volna keresztülgázolni, a mozgó, harcoló föllazult tömegen
talán. – S fölkiáltott:
– Jössz? maradsz?
– Veled, uram, nyomodban, amíg élek – felelt Eleutherios.
– Katonák! – kiáltott most latinul Gaudentius. – Vissza
csapattestünkhöz! S akkor, mikor a lovasság is indul, akkor gyertek
mindenütt velem!
– És ott, ki az, aki pár lovas élén átnyargal a lovasság előtt? –
kérdezte Maximus, aki egy másik dombról nézte a kibontakozó
csatát.
– Gaudentius – felelt egy tiszt.
– Hivassátok ide! – kiáltott Maximus. – Majd ellátom a baját. –
Erre azonban már nem volt idő.
A gótok alán lovassága megeresztett kantárszárral vágtatott lefelé
a Duna árterének, s onnan föl a dombnak, ahol a római lovasság
állott. Ugyanekkor a középen a római cohorsok s a gót gyalogság
első sora irtóztató üvöltéssel és kardjaik-pajzsaik heves
csattogtatásával egymásba rohant.
A Duna felőli szárnyon álló római lovasság parancsnoka rohamra
fuvatott. Vagy nyolcszáz lovas zúdult szembe az alánnal. Zuhataguk
magával sodorta a feléjük igyekvő Gaudentiust és kíséretét is.
Eleutherios, aki járt már csatában, mint minden keletet megjárt
kereskedő, de aki hadilag képzett ember természetszerűleg nem volt,
minden figyelmét Gaudentiusra összpontosította. Csak egy gondolata
volt, hogy mindenképpen nyomában maradjon. Kíséretük azonnal
szétszóródott és eltűnt a többi előre zúduló római lovas között. Csak
Eleutherios nem tágított Gaudentiustól. Ordítva roppant össze a két
lovas sereg.
A különben oly higgadt és derűs fiatalember, kezében a széles,
rövid, egyenes római karddal, mint a hadak dühös istene járt a kalmár
előtt. Torz arccal, fel-felhorkanva, akár a lova, s kurtán fel-
felüvöltve, ahogy valaki leesett előtte a lováról, mélyen behatolt az
alánok fürtösen rájuk omló rajába. Eleutherios borzadva vette észre,
hogy sehol egy római sincs körülöttük már, csak alán sisakok, lengő
szőke varkocsok, kéken villogó szemek. Mindenféle kardcsattogás,
lovak nyerítése és horkolása, emberek düh- és fájdalomüvöltése,
lódobogás, egymásnak feszülő pajzsok vészes csikorgása... A lópata
szabdalta földről a lovasok arcába feccsen a véres sár.
Messze, hátuk mögött, az alán roham megtört a római lovasság
ellentámadásán. Megzavarodtak, szétszóródtak, rendetlen rajokban
menekültek délnek, el a folyam mocsaras árterétől. Gaudentius
megfékezte lovát, s egy alacsony, cserjével borított dombon bevárta
Eleutheriost.
– Nem sebesültél meg? – kérdezte kifulladó lélegzettel.
– Itt, a karomon – felelte a kalmár. – De az semmi.
Gaudentius a kalmár izmos karjára nézett, amelyen megalvóban
volt a lecsordult vér.
 – Az igazán semmi. De most tovább! Nézd: a mieink szétverték az
alán lovasokat, aki él és szabad még, most lóhalálában fog visszafelé
jönni. Nehogy elérjenek!
– Uram! Nézd: nem erre futnak.
– Ha igazán így, az isteni szerencse.
A dombról hát keletnek vágtattak tovább. Közben felkelt a nap. A
Duna árterében vörösen csillámlott ezer kis pocsolya, mintha vér
volna. Pedig odáig még nem ért el a csata.
Eleutherios figyelmessé tette az előtte vágtató ifjút a gót
lovasságra, amely eleddig egy távolabbi dombháton állott, s most, az
alánok vereségének láttán, egyre gyorsuló ügetéssel közeledett, hogy
belevesse magát a csatába.
Egy csalitos helyig ugrattak előre. Onnan lesték a most már
vágtába lendülő nagy lovas sereget.
– Ha észrevesznek, végünk. Ezeken nem törünk át. Inkább rajtuk
vettem volna meg Eugenius halálának árát. Nem szegény alánokon.
Ám a sors mindig ilyen. Gonosz tréfára kész – s a kardját nézte: –
Saját vérem ez itt, a vason. Anyám alán volt, géta az apám.
Eleutherios azonban meg sem hallotta szavát. Előbb, a csata
őrjöngő hevében, eszébe sem jutott félnie. Most remegett kettejük
életéért. A menedéket adó csalit előtt, alig húsz lépésre tőlük,
dübörgött el a gót lovasság rohama. Percekig tartott – egy
örökkévalóságig –, amíg üvöltve, dobogva, karjaikkal verve csengő
pajzsaikat végre elrobogtak. A közelben aztán csönd lett; a távolban
minden lármájával dühöngött a harc.
– Gót sereg nincs már utunkban – szólt most Gaudentius –, de
még a málhák, a szekérsor öve s annak őrzői.
– Hátha itt lent, az ártérben maradnánk – indítványozta a kalmár.
– A gótok aligha állították ide nehéz szekereiket. Ha itt a kerekek
elülnek a sárban...
– Igazad lehet. Kísértsük meg.
S az Eleutherios szava jó tanácsnak bizonyult. Oda le, a Duna
mellé, a sáros, bizonytalan talajra nem merészkedtek a gót
táborverők. Amellett az ártér tele volt sűrű csalitokkal; helyenként
magas nádas lepte el csaknem vállig a lovast. Egy zsombékos helyről
látta meg a két menekülő a gót szekértábort. Alig volt tőlük
harminclépésnyire. Az őrszemek nem a közeit vigyázták:
felágaskodtak a nyeregben – már ezeknek kengyelük is volt, akár az
alánnak, a hunnak – nézték a csatát. A szekerek tetején asszonyok
ültek, gót menyecskék, ölükben, vállukon gyerekek.
– Nézd az arcukat – dörmögte Gaudentius. – Nézd, hogy örülnek!
Elvesztettük a csatát... Tovább! Tovább!
Hosszú ideig ügettek a Duna árterében. Csönd volt körös-körül. A
nap lassan úszott az égközépre föl.
Fölkaptattak a Duna mentiben keletnek tartó római hadi útra. Az
is néptelen volt, ameddig belátta a szem. Nyugaton óriási füstoszlop
gomolygott az égre.
– Ott Durostorum ég – szólt szomorúan Gaudentius.
Késő délre járt már, mire felbukkant szemük előtt egy falu. Szép,
fehér, tiszta moesiai falu.
– Lovunknak abrak...eleség nekünk is...
Csalódtak. A faluban nem volt senki.
– Érthetetlen. Pedig itt nem járt semmiféle ellenség. Minden tárgy,
bútor érintetlen. Sehol egy halott, egy sebesült.
– Uram, ezek valaki elől elfutottak. Valaki elől, aki aztán nem erre
vette az útját.
– Világos! De ki elől? A gótok elől? A duorstorumi csatából még
aligha ért ide hírvivő. S ha ért, gót volt. Az aligha engedte volna
ezeket ilyen simán elköltözni.
Szerencséjükre a menekülők nem vittek el magukkal mindent. Az
egyik házban akadt zab a lovaknak; aztán a maguk számára is leltek
ennivalót, kenyeret, húst, még bort is, jó thraciai bort.
Evés közben, kezében egy darab hússal, amit nyilván a kutyának
szánt, megszólalt Eleutherios:
– Még az ebeiket is magukkal vitték!
Gaudentius vállat vont.
 – Siessünk, barátom. Még napszállta előtt elérhetjük Tomit. Ott
házam van, fegyveres szolgáim. Holnap már bátorságosabban
utazhatunk tovább Konstantinápoly felé.
Új erőre kapott lovaikkal kevés időbe telt, hogy elérjék a tengerré
szélesedő Duna utolsó előtti nagy kanyarodóját. Ott hagyja el az Ister
addigi nyugat-keleti irányát, hogy egyre határozottabban északnak
forduljon. Ennek a kanyarnak van egy pontja, ahol a távolság a Duna
s a Fekete-tenger közt hirtelen megszűkül. Ezen a helyen építették
meg a rómaiak – a Dunától keresztül egész Kis-Szkítián a Fekete-
tengerig – birodalmuk belső erődövezetét s egy hosszú és enyhe
ívben meghajló falat, amit a hadiszakértők bevehetetlennek tartottak.
Tomi már ezen a falon s az erődövön kívül feküdt.
Már látszottak is a váracsok, mögöttük hosszú fal, lapos,
csipkézett tornyaival, amint lassú kanyarodóval keletnek tart, hogy
belévesszen a szél és nap korbácsolta dobrudzsai síkba.
– Sehol egy római őrszem – szólt Gaudentius nagyon nyugtalanul.
– Vágjunk azonnal délnek, Konstantinápoly felé.
Késő volt már. Azon a ponton, ahol a hadi út befordul a római fal
irányába, hitvány homokdomb néz ki a Dunára. Azon a dombon
állott egy lovas. Loboncos, szőrös, kurta lábú, nagyon erős szügyű
lovon ült. A ló türelmetlenül hányta a fejét; temérdek boglár, csuklós
csüngő, miegymás csörömpölt rajta. A lovas maga olyan volt, mint
egy messzi északról ideszalajtott törpe. Ködmöne, csizmája
farkasbőrből készült, olyanból, aminek meghagyták a prémjét.
Fejében farkasmálas magos, hegyes süveg. Kezében óriási íj, oly
nagy, amekkorát Gaudentius még sohasem látott.
A lovas nevetett. Kemény, barna arca volt, kicsi szeme, véknyan,
hosszan lecsorgó szénfekete bajusza.
Gaudentius megrántotta a lova kantárszárát, és körülnézett.
Körös-körül a Duna árterében, a Kis-Szkítia felé eső síkon,
mögöttük az úton, hegyes kucsmájú, bozontos paripájú lovasok
ügettek feléjük. Mindnek kezében az óriási íj.
Eleutherios leoldozta a sisakját, és hosszú, kemény szavakat
kiabált bele a fényes, szélzúgatta délutánba, egy Gaudentius előtt
teljesen ismeretlen, vajmi különös idióma szavait.
A lovas tovább nevetett, de most egészen másként, mint az imént.
Sarkantyúba kapta a lovát, s anélkül, hogy a kantárhoz nyúlt volna –
két keze az íjjal volt elfoglalva –, odavágtatott a két rómaihoz.
A többi lovas követte példáját. Szoros gyűrű támadt körülöttük
hánytorgó, bozontos lófejekből s csúfondárosan mosolygó, élénk és
csalafinta hun pofákból.
Gaudentius egy csüggedt kézmozdulattal jelezte, hogy megadja
magát.
A hunok elvették kardjaikat és sisakjaikat. Aztán könnyű, gyors
vágta indult a legközelebbi erdő irányába. Szoros körben a hunok,
benn a körben a két római. Gaudentius lopva Eleutheriosra nézett.
Annak biztató volt az arckifejezése. Gaudentius elcsodálkozott. A
maga részéről biztos volt afelől, hogy elébb kivallatják, aztán
megölik őket. Hogy ez a kalmár hogyan és mennyit fog vallani –
nem tudhatta; ő maga igyekezett hidegen latra vetni, mi az, amit a
római érdekek csorbítása nélkül elmondhat ezeknek a banditáknak.
Az erőd már itt volt közel: oldalról látszott a síkon a jól ismert, négy
saroktornyú, kitűnően megépített roma castrum. Mögötte a hatalmas
limes-fal, amelynek védelméül szolgált. A fal tetején csupa hegyes
kucsma nyüzsgött. Most egy kis halom fedte el előlük a váracs
bejáratát s homlokzati falának nagy részét. Hanem a hosszú falra
odalátott jól. Életében Gaudentius elég várat látott közvetlenül
megostromoltatása után. Ismerte a vérrel fröcskölt falak, a kosok
megtördelte téglázat, a gyilokjáró foghíjassá rombolt csipkézetének
képét, a falak aljában rakáson heverő halottak szörnylátományát. Itt
mindebből semmit sem látott. A nagy fal épen, csorbítatlanul húzott
kelet felé, úgy, mint mindig, csak éppen a csipkézet mögött nyüzsgő
katona viselt római kerek sisak helyett hegyes-csúcsos idegen
süveget.
A szotnya most megkerülte a kis dombot, s egyenesen
szembenyargalt az erőddel. S ha előbb csodálkozott Gaudentius,
most elképedt, mint talán még soha. Itt aztán bizony volt nyoma a
harcnak. A falat körülfutó várárokból a homlokzati részen nem
látszott semmi, s alig valami tűnt elő a falakból is. A várárok
fenekétől fel a csipkézetig az egész homlokzat menedékesen föl volt
töltve – de mivel? Nem homokkal, nem kővel-kaviccsal, nem is
fatörzsekkel, hanem emberi hullákkal.
A két római elszörnyedve nézett egymásra. Szólani egyikük sem
mert.
Hiszen ezekkel szemben eleve elveszítettünk minden csatát –
gondolta rémülten Gaudentius, s egész teste összerázkódott, mint a
hideglelősnek. – Ezeknek oly olcsó az ember, hogy a saját
harcosaikból raknak irtóztató dombot, mint valami lépcsőt az
ostromolt vár ormáig, s ezen a hullahegyen keresztül az élve
maradottak besétálnak a castrumba, és elfoglalják. Rómában mindig
kevés volt az ember: a munkás, a katona... – s elszoruló szívvel
kellett igazat adnia Eugeniusnak: – Finis Imperii...
A szotnya most már egészen odaért a váracs elé. Csak akkor vette
észre Gaudentius, hogy a hullából rakott lejtő holttestei csaknem
valamennyien fegyvertelenek és csaknem valamennyien gótok. Csak
itt-ott hevert köztük, és mindig legfelül, egy-egy fegyveres holttest,
hun vagy római...
A castrum hirtelen felnyíló kapuján való bevágtatásuk
pillanatában pedig még meglátta Gaudentius, hogy a gót hullák
hátából ugyanolyan nyílvessző áll ki, mint aminő az előtte vágtató
hun vállán rázódó puzdrában zörög.
Ezeket a szerencsétleneket fegyvertelenül hajtották neki a mi
csapatainknak, s azután hátulról addig nyilazták őket, amíg egymásra
hulló testeik utat nem domboltak a mögöttük jövő hunnak a várfal
tetejéig – gondolta irtózva Gaudentius, és ugyancsak halálsápadt
fogolytársára nézett. Közel volt hozzá, hogy kétségbeessék. Szót
váltaniuk azonban nem lehetett, és sok elmélkedésre sem maradt idő.
Egyszerre ott álltak a váracs udvarán, a hun hadnagy és kísérete
előtt. Mindenfelé római és hun katonák holttestei hevertek. Szemben
a két gyalog szállított fogollyal egy ablakból fejetlen holttest lógott.
Az udvar belső falait egy úgy látszik különösen dühös csata
telefröcskölte vérrel; itt-ott szétloccsant emberi agyvelő megszáradt
mocska tapadt a falon.
A hadnagy abból a nehezebb fajtájú hunból való volt, akinek
elmosódott vonású, kövér arca Eleutheriost – amikor először látott
ilyet – a római hídkorlátok támasztó kőbálványainak arcára
emlékeztette. Gaudentius elámulva nézte, mint veti magát előtte
arcra Eleutherios. A kalmár feltérdelt aztán, és úgy is maradt.
Kezeiket nem kötözték össze, talán csak azért – gondolta keserű,
sötét gúnnyal a római tiszt –, hogy a kalmár most felnyújthassa az
égnek, mintha imádkoznék...
Eleutherios sokáig beszélt. A hadnagy s a többi hun időről időre
elnevette magát, s nyilván Gaudentius is kitalálta, hogy most a görög
nyelvi botlásain nevetnek. Egyszerre a hun gyorsan és röviden
mondott valamit a kalmárnak. Az Gaudentiushoz fordult.
– Az én uram, a hunok nemes hadnagya, tudni kívánja, mit keresel
te most Tomi városában, ami már a hunok nagy királyát, Uldin urat
uralja. Azt, hogy ott birtokos vagy, megmondottam. Ám a mi urunk,
a hadnagy, tudni kívánja, miért mégy oda épp most? – szólt latinul, s
a római a körülményes és a hun iránt igen udvarias kifejezési módból
megértette, hogy a kereskedő nemigen bízik a jelenlévők
egynyelvűségében. Gaudentius valószínűnek tartotta, hogy ha a nagy
fal s ami ezzel jár: az erődöv hun kézen van, hun kézre került Tomi
is, de a biztos hír megremegtette a szívét. Egy pillanatig hallgatott
hát, s aztán lehető óvatosan igyekezett válaszolni:
– Mondd meg a nemes hadnagynak, hogy a hunok ellenségei és
szökött alattvalói, a gótok Durostorumnál megverték a rómaiakat, s
el is foglalták Durostorumot. Azért igyekeztem Tomiba, hogy
szülővárosom védelmét megszervezzem. De látom: szükségtelen.
Tomit már a hunok védelmezik.
A hadnagy arca nem árulta el, megértette-e Gaudentiust vagy
sem? Eleutherios megint hosszan magyarázott neki ogorul,
beszédjében többször is felismerszett Durostorum neve.
Aztán megint Gaudentiushoz fordult a kalmár.
– A mi urunk, a hadnagy, tudni kívánja, várnak-e rád Tomiban?
Kihez mégy, ha odaérsz?
Gaudentius agyában hirtelen egész gondolatsor gyűlt ki.
Az én majorságom a városon túl fekszik. Talán nem értek el
odáig. Ha mégis, húgomnak még ideje lehetett hű parasztjaim
oltalmában a mocsarakba menekülnie. Hanem nagybátyám, a
püspök, vagy foglyul esett, vagy nem él már. Magamnak úgyis
befellegzett. Tehát megmondom a nagybátyám nevét. – Szilárdan
felelt hát:
– Theotimus püspök, Tomi püspöke atyámfia. Anyám
testvéröccse. Hozzá készültem... – tette hozzá elbizonytalanodó
hangon. Ezt gyorsan lefordította Eleutherios. A „püspök” szót alánul
mondotta: azt nem tudhatta hunul.
A hadnagy halkan szólt környezetével. Aztán ropogó hangon
valami parancsot adott. Gaudentius csodálkozva látta, hogy
elővezetik lovaikat. A sisakját is visszakapta. A kardját nem.
Vagy harminc lovas szoros gyűrűbe fogta őket. Aztán kurta
vezényszó hangzott. Arra a hun csapat s velük a két római
szélsebesen kivágtatott a váracsból. Minthogy a kalmár most sem
szólt egy szót sem, Gaudentius is bölcsebbnek látta, ha hallgat. A
nagy fal mentiben vágtattak tovább kelet felé, azaz egyenesen Tomi
irányába.
Erőd erőd után bukkant fel a síkon, hogy gyorsan eltűnjék megint
a vágtatás verte porban. Mind hun kézen volt már. A gótokból rakott
hulladombot még egy erőd falánál látták a mellette elnyargaló
foglyok. A többi körül nem látszott nyoma harcnak. Azok hát
megadták magukat. Gaudentius elszoruló szívvel ismerte fel a még
sohasem látta magas rúdra tűzött fehér lófarkakat, amelyeket most a
római sasok helyén lengetett a szűnetlen zúgó kis-szkítiai szél.
Egy helyt aztán átkeltek a falon. Nem nagy messziségben
felbukkant Tomi. Fehér, széles, lapos város, mögötte sötétkéken,
fehér habtaraját hánytorgatva a Kerek-tenger – amelynek partjai
látták Gaudentius gyermekkorát. Kiégett, beomlott, fekete házkupac
felbukkanására várt a fogoly. Ám a tornyok, a házak épen, e szörnyű
nap után szinte vidáman virítottak a megtérő fiú szemében. Az irtózat
nem facsarhatta ki könnyét; most viszont alig látta feltörő könnyeitől
a nagy, fehér, széleslapos falut.
A város végét jelző palánk előtt a hun őrs feltartóztatta őket.
Gaudentius hallotta, ahogy a hun szavak közt furcsán, mintegy
elparasztosítva fel-felbukkan a nagybátyja neve. Theótimosz, így
mondta, görögösen, Gaudentius, amiből a latin használatban
Tótimusz lett, mivelhogy a latin nyelvnek nem ízlik a th. De ezeknek
az e sem ízlett, a szó végi sz sem ízlett, s az elegáns, középütt ékelt
Theótimoszból lett szélesen, öblösen, az elején ékelve Tótimus... Ó,
ha még életben lelném – gondolta Gaudentius.
Továbbnyargaltak. A város utcáin itt is, ott is hun lovasok
kocogtak: a város be volt véve, de a város megvolt. A fiú, aki valaha
itt játszott, ezekben az utcákban sorra megismerte a kis fehér
házikókat s itt-ott a lakosokat is, akik a sok vágtató patkós pata
hangos zajára – győzvén a félszen a kíváncsiság – ki-kidugták
orrukat ajtón-ablakon.
Már a Fórumra értek. Szemben az oly jól ismert nagy fehér
templom, a basilica, azelőtt római törvényház, most a keresztény
isten háza, kissé elméretezett tympanonjával és ormótlan
oszlopaival... de hát Tomiban vagyunk, a világ végén, nem pedig
Rómában vagy Antiochiában. A templom mellett, annak balszárnyán
meghúzódva, ott a püspök háza is, tágas, de alacsony, hosszú ház.
Faragott fedélszékű, nagy tetővel védett tornáca széles udvarra rúg
ki. Az udvar telve vígan vacsorázó hun katonanéppel. Középen nagy
tűz ég; fölötte nyársra szúrva pattogva-sercegve sül egy egész
vaddisznó. Tomi géta lányok vállukra vetett karcsú kancsókban bort
hoznak a gyöpön heverésző legényeknek. Valami furcsa, gyors
muzsika szól, nem látni, honnan. Dob s hegedű adja meg a dallam
gerincét, de még sok más hangszer is belecsendül, amit nem ismer
föl a római fül. A zene hangjaira a tűz előtt két vitéz táncol – lány
nélkül, magának, egyedül. Az egyik a csípejére vágja a két öklét,
hajadonfőtt van, befont, fekete varkocsai, ahogy szökdel, a vállát
verik; össze-összecsapott csizmás lábán harangoz a sarkantyú. A
másik délcegen lépdel, szökken jobbra-balra, ugrás közben meg-
meghajlik, úgy, hogy keze el- s eléri fölszökő bokáit: tenyere
nagyokat csattan ezúttal nem farkasszőrös, hanem sima csizmája
bőrén.
A szotnya benyargalt az udvarra. A tűzrakás előtt hőkölve állottak
meg a tajtékverte lovak. A vezető intésére a foglyok gyalog szálltak.
Kísérőik utat engedtek nekik a tornác lépcsője felé. Gaudentius tűztől
káprázó szemmel alig akarta hinni, hogy a legfölső fokon álló karcsú,
magas pap az anyja öccse: Theotimus.
S ahogy megölelték egymást, szorongva, halkan kérdezte tőle:
– És Gaudentia?
– Itt van s jól. Lépj be. Alánul szólj.
A tornác szokatlan képet nyújtott. Óriási barna medvebőrök
hevertek mindenfelé. Középen izzó tűzrakás a tornác kövén: izzó
zsarátnok inkább, mint lobogó láng.
Fűtésre szolgál, hiába van nyár, itt, a tenger mellett hűvösek a
délutánok, s most már rohamosan hosszabbodnak az esték. A tűzön
túl nagyon alacsony, de széles asztal: roskadásig rakva nagy húsos
tálakkal, boroskancsókkal, kupákkal, nagy hasú csobolyókkal,
amikben nem bor van: másfajta, sohasem látott színű folyadék,
nyilván a híres erjesztett lótej... A földön széles, igen csinos, egyetlen
alacsony ezüst- vagy aranylábon álló kosárszerű, áttört művű
edények: bennük gyümölcs virít. Körül a bőrökön törökülésben
hunok. Első pillantásra megtetszik, hogy főrendű emberek.
Mögöttük, körül a tornácon s az összes ajtófélfa mellett egy-egy
közrendű hun, teljes fegyverzetben, nyakában az óriási íjjal. A hunok
közt, alacsony lábú székeken néhány idevalósi keresztény pap. A
belépővel szemben magas, cobolyprémes kucsmában,
aranyboglárokkal kivarrott bőringben, fényesen fehérlő bő szárnyú
gyolcsgatyában, aminek cafrangos széle ráhull sarkantyús, igen puha
bőrből készült kunkorodó orrú piros csizmájára – egy fiatal vitéz.
Arca kerek. Egy csöppet ferde vágású kis szeme okosan – és
jókedvűen csillog; vékony fekete bajusza hosszan csüng keskeny és
kemény szája sarkától kétoldalt; hegye túlér szakálltalan állán. Olyan
az egész rugalmas, keménykötésű s mégis kényes, előkelő
benyomást keltő fiatalember, mint egy nagy, pompás, szeszélyes,
veszedelmes macska.
Mellette – alacsony lábú kis széken – viruló szép leány. Egyetlen
asszonynép az egész gyülekezetben. Sötét haja, kerek arca, világos,
nagy szürke szeme elárulja kilétét: ő a Gaudentius húga. A géta
leányok valahogy nehéznek ható, ráncot nem vető vászonból készült
és színes virágmintákkal nyaktól bokáig telehímzett ruhájában ül ott;
sötét haján aranyérmékkel díszes párta.
Gaudentius beléptére egyszerre talpra szökkent, s most
zavarodottan állott pirosra gyűlt arccal, s kissé ijedten pillogott le a
vadmacskaarcú vezérre, mire az elfakadt nevetve, kedvesen és fiús
nevetéssel – hiszen aligha volt több húszesztendősnél –, elkapta a
leány kezét, és nem engedte a belépő elébe szaladni.
A püspök látatlanná téve a látottat, mélyen meghajolt az ifjú vezér
előtt; aztán kezét Gaudentius vállán nyugtatva, így beszélt hozzá alán
nyelven:
– Uram, Uldin király! Ez a római katona, akit eléd vezetek,
testvérnéném fia, Gaudentius centurio. Fogadd kegyelemmel, s bánj
vele olyan jól, ahogy velünk bántál.
– No, fuss! – kiáltott a király, fölkacsintva Gaudentiához. – Azt
hittem, vőlegényed, de ha csak a bátyád... – s elengedte a kezét.
Fölszabadult, víg nevetés harsant körös-körül. Gaudentius
megölelte, megapolta húgát. Aztán mélyen, egészen a földig
meghajolt az ifjú fejedelem előtt. Szíve tele volt hálával, s nem volt
messze attól, hogy sírva fakadjon.
A helyreálló csöndben valóban zokogás hallatszott. Egy férfi sírt.
Visszafojtott, fulladozó, nehéz zokogással. Eleutherios.
 – Hát amazt mi lelte? – kérdezte a király, s úgy pattant talpra
töröküléséből, mint az evet.
A kalmár térdre borult előtte.
– Uram – mondta alánul, nehezen nyugalomra erőltetett szóval –,
én nem vagyok gyermek, s ha sírok, nagy oka van annak. Ma
hajnalban gót hajdemákok majd a szemem láttára szúrták le legjobb
akarómat, a legnemesebb rómait mindnyája közt. Aztán harcba
keveredtem, majd ötvenévesen, uram... s nem vagyok katona.
Egyszerű kalmár vagyok és most, királyom, Uldin! Minden hálám a
tiéd...– s egyszerre, mint aki felfedezett valamit, szinte felkiáltott: –
És hunul is tudok!
Megint nagy nevetés riadt. Uldin pedig odalépett Eleutherioshoz,
s egy ideig hunul beszéltek egymással. A többiek tisztelettel várták,
amíg párbeszédüknek vége szakad. Gaudentius átölelve tartotta
húgát. Suttogva kérdezgette, válaszolt kérdéseire.
Uldin egy idő múlva odahagyta a kalmárt, visszatért a helyére, s
leült. Arca töprengő volt, alsó ajkát beszopta, és sokáig nem szólt.
– Üljetek le – szólt végül s megint alánul. – Mellém Gaudentia és
a püspök úr. Szemben velem az újon érkezettek. Adjatok bőséges
abrakot a két paripának – fordult hunul az egyik hunhoz, aki azonnal
kiment. – S igen jó vacsorát, sok bort – fordította megint alánra a
szót – Gaudentius úrnak és... és... a görög kalmárnak... Ej – tette
hozzá fejcsóválva –, mér’ választott apád ilyen nehéz nevet? – Aztán
Gaudentius felé: – Mi már vacsoráztunk, nemes római. Azért csak
láss hozzá.
Az újonnan jöttek nem is kérették magukat. A szörnyű éjszaka, a
hajnali csata s az egész napi lovaglás után farkasétvággyal ettek mind
a ketten. Hogy aggodalmuk is fölengedett, kétszeres erővel
jelentkezett az éhség.
Amíg ettek, az ifjú király szinte szakadatlanul beszélt. Alánul,
anyja nyelvén, tudott ugyan, de beszéd közben igen sok hibát
követett el, a kiejtése is igen furcsa volt, de bőséges szókinccsel
beszélt és olyan élénken, hogy ott, ahol csütörtököt mondott volna a
nyelvtudása, kiköszörülte a csorbát arcjátékkal, kézlejtéssel s ifjúsága
vérbő lendületével.
– Itt csak látogatóban vagyok – szólt Uldin, s a zavarba ejtő hun
nevetés megint ott ült a szája két végében –, lehet, továbbmegyünk
még, s lelátogatunk egészen Konstantinápolyig, de elfoglalni csak
így, kapásból, rohammal a rómaiak országát, mint ezek a tökfilkó
gótok, mi, hunok, nem akarjuk.
Gaudentius fölkapta a fejét, de nem mert kérdést tenni. Uldin
tovább beszélt:
– Köztünk és köztetek most már a Duna lesz a határ. Megszálltuk
az egész Havaselvét, és becsaptunk az Erdőelve rengetegeibe is. Ott
ül Athanarik, szökött alattvalóm. Amióta a Danaper partján csatát
sem mert állni, bujdosik előlem, mint egy rüh verte eb. Most kidugta
hosszú, óvatos orrát a hegyei közül, de véres fejjel menekült vissza
megint. Alatheus és Safrax azonban a szökevény gótokkal s gyermek
királyukkal átkeltek a ti partotokra, rómaiak. A többi keleti gótot
megfogtam. Csak ezek csúsztak ki az ujjaim közt, mint a sikló. –
Nevetett, s Gaudentia felé fordult. – Ki ám, Gaudentia széplány.
Mert más dolgom volt. Házasodtam. – Hetykén tette hozzá: – Azért
ne pirulj el, s el se is szontyolodjál. Mi, hunok sok asszonyt tartunk, s
nekem még csak egy van. Igaz, hogy az az egy alán király lánya,
anyám ángyikája. A fejérnép, ha szép, mind királykisasszony az, ha
pásztor, ha pispek, ha király az apja. – S rögtön Theotimus felé: –
Azért meg ne órolj, sz’ tudom, elmesélted, püspöknek hogy egy szem
felesége sem lehet. Nohát, azért lehet nekünk sok, hogy pártában
még az se maradjon, akit ti el nem vehettek. – Megint visszafordult
Gaudentiához. – Pedig látod, szép húgám, az az okosb ember, aki
soha meg nem nősül. Különösen, ha fejedelem. Mert hát a menyekző
időt nyel el, akár a fejedelemválasztás, sokat, drága, újra nem jövő
napokat, heteket. Azért jöhetett át a gót a Dunán, azért hamvadhatott
el Durostorum, mert én nem érhettem utol a szökőket. Elházasodtam,
elkirálykodtam az időt.
S hogy Gaudentius megint felkapta a fejét, s szóra készült, de
megint csak elharapta, Uldin egyenesen hozzá fordult, s csúfondáros
kedvességgel a szemébe nevetett:
– Idesüss, római. Látom, nem jól értesz. Hát megmagyarázom.
Megvettem a géta halásznépet aranyon: azok hoztak eddig. Gót
aranyon a géta parasztot – s kivicsorodtak egészséges nagy fogai
fekete bajsza alól, s akik hallgatták, észrevehették, hogy majd
felrobbantja győzelemittas fiatal ereje. – Jó hajóik vannak, szép kis
dereglyék. Azokon jöttünk át ezen a nagy vízen. A csónak tatjához
kötve úsztak a lovak. Jó holdtalan éj volt. Illő ily munkához. A
rómaiak ilyet még sohasem láttak. Előbb azt gondolták, ott fönn a
falon, hogy a gót jön rájuk. A gyalogos gót. Aztán látták csak a
szürkülő reggelben fal foga közéből, hogy a „gót” nemcsak ló, de
fegyver nélkül is jön rájuk. Hát csak vártak nagy tanácstalan, s nem
lőttek a „gótra”. Azok – a mi hajósaink – a falak alá értek, s kiabálni
kezdtek föl a rómainak. Akkor mink hátulról lenyilaztuk őket, s
kitörtünk a mocsárból a síkra. Ránk oszt’ lőttek volna, de későn volt
már ahhoz. Halott géták vállán beszöktünk a várba. De, hallod-e,
római! legények ezek a talpukon, mind ember magáért. Hogy
harcoltak! Mint a párduc. Fogoly egy sem esett. Méltók vagytok
ekkora országra! Katonák, vitézek, legények, emberek! A második
várban is fenegyerekek laktak. Mint a sziklahasadékba rekedt
sárkány, úgy védték magukat. Osztán...elcsüggedtek. Mint a föveny,
úgy ömlöttünk minden részről a várra. Akkor kaput nyitottak, s
leoldott karddal a kezükben magadták magukat. A nagy fal népe is.
Lenyilaztuk mindjét. Holott – s megint szilajon felnevetett – a nagy
falat nem bírtam volna bevenni. Legfeljebb árulással. Annak a
fogazatáig nem bírtam volna hullahegyet rakni gétáimból. Annyi géta
nincs is. Hanem nem tudták azt. Hogy kaput nyitottak, elvettük a
sasokat, s levágtuk hadnagyaikat mind.
Gaudentius s talán a többi is – káprázó füllel hallgatta ezt a vad és
vidám beszédet, amely éles, csattogó ugrálásában olyan volt, mint
hegyről leszakadó s szikláról sziklára szökdelő zuhatag. Minthogy
nagyon fáradt volt, s mégis mindent el akart kapni az ellenséges
király szavából, mindent, amit később még Róma hasznára fordíthat,
a szeme tűnődő lett és homályos, a szája kissé kinyílt, a lélegzete
pedig hol meggyorsult, hol elakadt. Uldinnak tetszett – látszott rajta
–, hogy így meglepi s így zavarba ejti ezt a kétségkívül nagyeszű
katonát. Reá kiáltott:
– Értesz-e már? Haj, dehogyis értesz! – s máris szökkent a
gondolata: – Ilyen várost, mint ez, még egyet sem láttam. Ilyen szép
nagy fehér várost. S mondja monda, hírli hír, hogy Konstantinápoly
még ezerszer szebb s nagyobb. Hogy kell falat rakni? Hogy kell tetőt
húzni? – kérdezte, de kérdésére nem várt választ senkitől. Szava
megint szökkent, akár a bokros vad mén: – Hogy megláttam ezt a
várost, megálltam, hadd derítsék fel az őrsök, ki védi, hogyan védi.
Hát ahogy állunk a mezőn, jön ám a város felől hajadonfőtt fejér
lovon egy fejérbe öltözött fegyvertelen öreg. Olyan volt, mint a
jelenés. Íjászaim megvonák az ívet. Intettem: Vissza! Fegyvertelen
fehér lovasra hun ember nem nyilaz, hátha isten küldi. S isten küldte,
bizony. Isten adta neki, Egek Ura, Isten, hogy kijöjjön elém, meg is
megtaláljon, s behíjjon házába. – S a püspök felé fordult. – Hogy
tudtad, hogy bántani nem foglak?
Theotimus elmosolyodott.
– Már minek bántottál volna? – kérdezte zavartan. – Hiszen én
sem bántottalak téged.
Uldin szeme megvillant.
– Ha én csak azokat bántottam volna, akik engem bántottak, kevés
szolgám várna rám a másvilágon.
S hogy Theotimus s a többiek zavart arcán olvashatta, mennyire
nem értik most sem a szavát, keményen, komolyan, szinte gőgösen
tette hozzá:
– Mert az a hunok hite, hogy ha ki elevent halálba küldenek,
szolgájuk lészen az a másik világon.
– Uram – szólt Theotimus szinte megkínzottan –, kemény beszéd
ez, hiszen mi valamennyen, szolgák és urak, csupáncsak Isten szolgái
vagyunk.
 Most azonban a király volt az, aki nem értette meg vendéglőjét.
Azonnal, szilajon felelt, s a mellére csapott karcsú, sárga öklével,
hogy minden boglár csengve járt táncot a bőringén.
– Mink a nagy Úristen bosszúja vagyunk, mink: akit ostorul külde
e világra. És sújtó erőnk ha ellankadna egykor, hullnánk rabigába,
szolgai halálba. – Elhallgatott, és körüljártatta villogó tekintetét.
Csönd volt.
Tomira lassan leszállott az éj. Theotimus géta szolgái égő
fáklyákat hoztak, s azokat a tornác oszlopaira erősített vastartókba
dugták. Rőt, lobogó fény hullott az arcokra. A lépcsőn lassan jött fel
két ősz hun vitéz. Ritkás szálú, hosszú fehér szakáll lengett állukon,
puha csincsillaprémű csalmájuk alól vastagon hullt vállukra be nem
font ezüsthajuk. Kezükben egy-egy húros hangszert, kobzot tartottak.
Beléptükre mozgolódás támadt: a körben ülő hunok meglökték a
közöttük helyet foglaló papok térdét, karját, s a két öregre mutattak,
mintha csak azok nem látták volna őket, s egy különös szót mondtak,
amit úgy látszik, nem tudtak, csak hunul, mert ez aztán biztosan nem
volt alánul: – A regösök!
Uldin fölpattant. Valamit mondott hunul a két öregnek, amire
azok mély és nyugodt szóval válaszoltak.
– Nem – szólt Uldin alánul –, ezek az öregek még nem tudnak
semminő más nyelven, csak a miénken: hunul. Ott születtek, ahol a
sárga Altáj, a hegyek apja, mint egy feküvő oroszlán, a pusztába néz.
De én szeretném – lehajolt Gaudentiához, megfogta kezét, mire
pirulva állt föl a leány –, szeretném, ha te, szép alán leány, testvérje
szépségben az én alán feleségemnek, szeretném, ha megtudnád,
honnan sarjadt az én törzsem – s gyorsan a többihez fordult –,
szeretném, rómaiak, ha meghallanátok, hogy ősi nép vagyunk, akár ti
magatok, s nem jött-ment senkiháziak, valamint a gótok! – Elvette a
kobzot az egyik öreg kezéből, – Hunul jobban tudnám, és még
jobban tudnák ezen két öregek, akik nagy hírben álló régi
hegedősök...de mi haszna: szavukból mit sem értenétek...
A két öreget maga elé ültette a medvebőrre. Bort töltetett nekik.
Megint hunul beszélt hozzájuk, s rövid habozás után visszaadta az
öreg regös tamburáját.
– Hadd verjék ők a húrt – szólt újra alánul. – Ők jobban értik.
Uldin csak íja húrjának pengetéséhez ért. Csaták után a tűz körött így
ülnek körben mind a hun vezérek, mint most mi itt. Csaták után a tűz
körött felkél a szilaj öröm, mint ágaskodó mén. S ki-ki énekszóban
kiáltja ki a nagyvilágba tetteit. Hanem Uldin még nem nyert nagy
csatát. Uldin fiatal még, mint te magad, Gaudentia szép lány...
Most visszaültette helyére a piruló, zavart leányt. Maga is
lehuppant a medvebőrre, s maga alá szedte piros csizmás lábait. Ott
folytatta aztán:
– Hanem ki botjába a jövendőt akarja befaragni, a múltak rovásit
tudnia köll annak...
A rómaiak is észrevették, mint hajtja bele magát fokozatosan egy
előttük ismeretlen izgatottságba. Már nem nevetett. Szeme csillogott
és kitágult.
A bortól? – kérdezte magában a püspök. – Hisz’ alig ivott.
Most jelt adott Uldin, s a két regös eres, öreg kezével megverte
kobzát. Hosszan, soká, folyton visszatérő meg újrainduló igen
egyszerű dallam zendült föl nagy erővel, zajosan, szinte csöngve-
csörömpölve a húrokról, hogy aztán egyszerre félbeszakadjon. S
abban a pillanatban beszélni kezdett Uldin. Néha meg-megakadt,
néha a szót kereste, néha hunba fordult a nyelve; oda-oda fordult
Theotimushoz, Gaudentiushoz, a többiekhez, de leginkább mégis
Gaudentiának szólt a szava, s később, belefelejtkezve abba, amit
mondott, már csak magának.
Künn az udvaron nagy csönd támadt. Hunok-géták mind
odagyűltek a tornác köré, s aki értette, értve, ki nem értette, csak a
hangra figyelve, hallgatták a regölő királyt:

Uldin éneke

– Az ember-korabeli világ beállta előtt Ég-Atya Isten az ősi

embert, a levegő fiát, búvárkacsa vasbőrivel ajándékozta meg –
kezdte Uldin messzi hangzó, világos, magas szárnyaló hangon. –
Erős szárnycsattogással ereszkedett le az égből a búvármadár-
szárnyú ősi ember.
Földkeresni az ősi tenger vizébe bukott alá.
Egyszer is, kétszer is hiába bukott le: hogy harmadszor
fölbukkant, hát íme! csőre hegyin egy földmorzsa feketéllik. Abból
lett a világ.
Most nyugodttá vált a regélő hangja, magyarázóvá, beszélgetővé:
– Így lett a világ: talpszélességűvé nőtt a föld; a látóhatár széléig
terpedt szét a föld; végül pedig nem látszott víz sehol már, oly
véghetetlen szélességűvé növekedett a föld. S elszaporodott rajta az
emberfia.
Abban az időben – ének-kori ember, rege-kori ember idejében:
így szól a hagyás – a föld és népei még nem ismerték a gonoszságot:
jó szellemek őrködtek fölöttük. Egy nap azonban előjöttek a rossz
szellemek, s uralmuk alá vetették a földet s népeit. A jó szellemek,
ugyan elmenekültek, de elküldték maguk helyett a turult, az óriás
fehér kerecsent – abban az időben még akkorává növekedtek a
sólymok, mint a mi időnkben a legnagyobb sasok.
Istenből táplálkozott a turul varázsereje: a turul azért jött, hogy
megvédelmezze az embereket. Hanem az emberek sehogy sem
értették, mivel a beszéddel nem tudtak még bánni. – Fölkapta a fejét,
ajkát víg mosoly fodrozta, félrehajtott fejjel, csillogó szemmel
egyenesen a leány felé beszélt:
– Rászállt hát a turul egy hun lány ölére, s teherbe esett a leány a
madártól. És a sólyom fia férfiúkorára az első király lőn széles e
világon: úr, bölcs és varázsló, ki megtanította szavak értésére s
mondására népét. Így támadott tolmács a föld fiai s az égi hatalmak
közt. – Eddig majdnem ritmusban pengett az, amit mondott. Most
elhalkult a szava, s leszállt megint a magyarázó beszédhez:
– Szorongattatásának idején most is így kiált fel a pusztai ember:
„Sas, én teremtőm, nagyapám-uram!” Ki pedig sólymot öl, magva
szakad annak. Ha ki nem öl sólymot, nem hal meg egészen: jobb
része elröpül, s túlvilágon sasként, sólyomként él tovább. A pap is, a
táltos, madárrá változik, mint az ősi ember, a búvárkacsa-bőrben
tengerbe lecsapó levegő fia. Csakhogy a táltos nem a mélybe száll le,
hanem az ércként csillogó magasba: urunk, Tengri-Ata, Isten-Úr elé.
Az idők hajnalán a hunok hét törzse egy-egy sólyomfajtát föstött
címerébe: sasmadarát, ősét pajzsára igézte. A királyi hunság, Érd,
törzsem: vezértörzs címerállata lőn a szent turul maga. Többi
törzseké a torontál, a kerecsen, a héja, a karvaly, az ölyű, a kánya
meg a vércse. Az Érd törzs őséül a Hím Turult vallja, jóllehet már
senki meg nem mondhatná ma, ő maga volt-é a nemző őszi küldött,
vagy egy kései sólyomfi csupán, ki az Er-Togrul szót, nevét a
turulnak, csak igazi őse emlékeként hordta. – Szünetet tartott, s jelt
adott, hogy a két ősz dalnok megverje citeráját. A cirpegő, csengő,
egyre hangosabbá zendülő muzsikába gajdolta bele: – S Er-Togrul
fia volt Tarkán, a kovács.
A muzsika megszakadt, a csöndben csöndesen mormolta Uldin:
– Üllejét, pörölyét századok múltán is mutogatták még a Darkán
nevű hegyben. – S megint magyarázott: – Vakondtúrás ez a
véghetetlen pusztán, olyan, mint egy földdel palánkolt romváros:
közepe nyílt tölcsér, körkörös nagy udvar. Ide lovagolt be egyszer,
őszi éjen... – Elrévedt. S mintha látná, mutatta: – Holdöreg kutyáit
kapatta az égen, ide lovagolt be Tarkán, a vezér. S látta Öreg Istent
ónt rézzel keverni, kisisten-kovácsok egész raját látta, ahogy szürke
vasat kék acéllá vernek. S elleste Tarkán a mesterségük titkát.
Tehette, hisz Isten látta őt belépni, intett is feléje a szemöldökével, s
hagyta közel jönni, hogy értene-látna. – Elhallgatott, aztán egészen
bele a tűzbe, már csak a tűznek: – Ekként lett belőle Tarkán, a
kovács. S hogy hazaért Tarkán, tüstént nekiállott fegyver-
kovácsolni... Firól fira szállott a Tarkán nemében a vasverés titka s
vele a vezérség. – Fölnézett, Theotimushoz, mindenkihez beszélt
megint: – Mert aki tudósa a nemes tudásnak, amely hitvány vasból
kardot teremt, fegyvert, királyság jelét, illeti azt joggal a
fejedelemség. – A ritmus megint felbukkant, uralkodóvá is lett az
elbeszélésben: – Egyszer aztán, sok év múltán, idegen lovasok –
lopva és merészen – beszivárogtanak Darkán-hegy méhébe, s
meglesték, mi’ csinál Tarkán unokája, az azidőbeli vasverő király,
ahogy egykor annak hetedik ükapja leste volna meg a vasverő
úristent. Hanem Isten hagyta, hogy ellesné a titkot, mert jelt s erőt
akart adni a királynak, jelt, erőt és titkot, amely kitüntetné s
hatalmassá tenné. Tarkán neme aztán őrizé is titkát és soha bizony
nem adott vón ki rajta, de szélsivítós őszi éjben, Holdöreg kutyáival
huzalkodott az égen, a Tarkán véréből éppen soros király nem vette
észbe szomszéd népek lovasait, kik mint árnyak, vizsla szemmel,
álltanak tűzhelye, ülleje körül. – Megállt. Mintha megzavarodott
volna. – Ezt már elmondottam – szólt, kiesve a regölés üteméből. Az
öregek kobza fölzendült megint. S ahogy a húrra ráütöttek, egyszerre
földerült a király arca. Csöndet intett s tovább beszélt: – S midőn már
széltében dohogott sok fúvó, csattogott sok üllő, zuhant a pöröly, a
fölfegyverkező környüllakó népek összeszövetkeztek a
griffmadarakkal, amelyek a keleti világtenger partján éltek s a nagy
köddel, tengert amely üli, s elűzték a hunokat. – Gondolkodott egy
szempillantásnyit. Vállat vont. Halkan mondta:
– Mások másként tudják.
Óregék regölnek néminemű kardról – s most mondatról mondatra
emelkedett a hangja –, amit ifjú Tarkán kapott volna hajdan Istentől
magától, midőn egyszer éjjel fegyvertelen s gyanútalan lovagolt
volna a puszta mélyén, s hirtelen ellenség vette volna körül. Látva
Tarkán, milyen bajba jutott, nagy fennszóval felkiáltott: „Ősapám te!
Fölső-Isten! Csak egy kardot küldj most nékem! Egy táborral
szembeszállót, száz számnak is ellenállót!” S kard esett le az
egekből, szablya hullt a fellegekből, a legfelső Ős övéről: öreg Isten
tüszőjéről. Ez lett aztán isten kardja: vele Tarkán meg a népe leigázta
kelet földjét. Aztán – megint elhallgatott, s elsötétülő arccal,
elkomorodó szóval tette hozzá: – egy átokkal vert estén elveszett a
kard. – Izgalom és keserűség lobogott a szavában, amint gyorsan,
szinte lélegzet nélkül szavalta bele a tűzbe: – Naplementkor még ott
látták: pengéjén arany a cifra, ezüsttel a nyele írva, ott ragyogott
büszke-szépen vezérsátor belsejében. Szikrázott az éle, mintha nap
sugára köszörülné. S szürkületkor – eltűnt. – Most kérdezett,
bánkódva, szinte rimánkodva a titok nyitjáért:
– Isten vette vissza? Ember irigylé meg, s elorozta titkon?...Eltűnt.
S híre ment egyszerre: nincs már meg a szablya, amellyel Isten adott
hatalmat a hunnak.
Fölfegyverkeztenek a környül lakó népek, öszveszö- vetkeztenek
a griffmadarakkal, amelyek a keleti tenger partján éltek s a köddel,
mely ott ül a vizén a tengernek, s egy szörnyű csatában, mely hét
napig tartott, megtörték a Tarkán vérének uralmát, s elűzték a
hunokat.
Az utolsó szavak úgy csaptak le, mint a kalapács. Utánuk megint
mese következett:
– Napnyugatnak indult az elűzött hunság, véghetetlen pusztaságon
át meg át, mocsáron, havason, rengetegen át meg át, ahol a köd miatt
sohasem süt ki a nap. Ember azon a földön át nem hatolt addig,
hanem ha a hunság.
Túl a pusztaságon, túl a vad morotván új erdő sötétlik, nagy
hegyek mögötte. – S mintha látná: – Hegy guvad föl havas erdőn,
havas hegysor havas erdőn. Ott az Éjszak: szél ha mozdul, rének
futnak, porka hó hull. Ott az Éjszak: egetérő üvegcsúcsok. Az a híres
világvége.
Lám, a griffek odaszálltak, végigültek minden csúcsot, úgy
vigyázták, mit tesz a hun. Mert alattuk, lenn az erdőn, költ a sólyom,
ölyű, kánya, költ a sólyom, hunul melynek neve togrul, neve túroly.
A hegy lábán átnyargalva délnek jöttek s Napnyugatra, hol a
griffek meg nem látnak, hol a sólyom vígan szállhat ... így jutottak
nagy sokár buja lápok zöld martjára. Ott megszálltak – ezer éve –, s
azt gondolták: ezer évre; hitték, ott van a világnak átellenes, déli
vége.
Itt megint, mintha vége volna egy szakasznak. A király
elhallgatott, kiesett a ritmusból, lassan visszafordult a leány felé.
 – Királyunk akkor a sokasszonyú Mén volt. Ám e soknejűnek volt
egy, a több között kitüntetett első s édes felesége, s hítták volt
Ünőnek.
Gaudentia elmosolyodott. Az utolsó szavakat úgy mondta neki
Uldin, mint egy szerelmi vallomást. De hirtelen elfordult tőle, s
megint Theotimushoz beszélt.
– Ez az Ünő aztán két fiat szült Ménnek: két királyi, délceg, vitéz
nagy vadászt. Annak, aki kettejük közül előbb látta meg a napvilágot,
Huneri, az ifjabbnak Mogyeri volt a neve. – Most ő mosolyodott el. –
Mások másként tudják, s más nevüket költve Utrigurnak meg
Kutrigurnak nevezik őket.
Megérintette a két ősz igric vállát. A kobzok megint pöngtek egy
darabig. Amíg bele nem szólt szavukba az ifjú:
– Történt, valamely nap vadászni ment a két fi.
A pusztán egy fejér gím szökkent fel előttük, s hogy űzőbe vették,
a fényes dél felé ment, futva a nagy mocsárnak. Mejótisz tengerének.
Akkoridőtt, úgy mondják, a két testvér vadásznak még tollas óriás
szárny sohog vala vállán; azzal hajtották maguk a földön nyargalton
nyargalvást a szarvas nyomába. Aztán, közelb érvén, látták, mi szép
volna: ifjan az anyjuk, gyönyörű Ünő lehetett illyen karcsú, szökellő.
Ránevetett a mellette ülő lányra. Örült, hogy annak tetszik a
regéje. Most le nem vette róla a szemét. A recitatív majdnem énekké
erősödött:
– Homloka éjszín, vállain fényes csillag tündökle, kék ragyogású.
Bokáin csengett aranyperec. Villoga hátán színarany hám.
S ahogy futnának váltig utána, be nem kerítve, el sem is érve – a
rohanásban elvesze szárnyok. A gím meg eltűnt sűrű mocsárban, dús
ingoványban. Akárhogy lesték, vágyón keresték, sehogy se bírtak
nyomára lelni.
A ritmus hirtelen megváltozott: a pattogás kihunyt belőle, lágyan
ömlő lett... mese megújra.
– De ahogy keresnék a tömérdek lápon, s végigbarangolnák mind
az egész lápot, s jobban megismervén ámulva belátták, hogy csak kis
részében halálos morotva, nagyobbik felében buja ingovány az,
minden más országnál százszor hívogatóbb baromnak legelni,
embernek lakásra.
Ahogy oszt’ egy este fáradtan elülnek, szép patakvíz partján
pihenőre dűlnek, egyszer megint ott a szarvas: táncol, szökdel a
vízen túl. – S most igazán énekelt: – Ezer ága-boga fényes
agancsának, ezer ága-bogán százezer szövétnek – gyújtatlan
gyulladnak, oltatlan alusznak.
Mire odafutnak, a gím a mocsárba szökkent, eltűnt benne.
Elfordult a lánytól, a szava leszállón, le, egész a tűzig.
– De most már tudták a királyi vadászok, hogy a szép ünő egy
bűbájos királylány, velük aki játszik. S apjokhoz-anyjokhoz vígan
tértek vissza. Áldásuk kikérték, aztán felmálháztak, aztán
felnyergeltek, befogtak, felültek, s ifjú társaikkal s minden
jószágukkal a szarvas mutatta ingoványok közé vándoroltak, és ott új
hazára leltek.
Most visszatért a gyors ritmus.
– Mocsár mélye rejtekében ország virul, szép s termékeny. Egy
szűk gázló vezet arra, körül védi tenger habja.
A Dél varázsos ős szigetje ez.
Folyóvize nincsen, de téjjel és mézzel csorganak forrási, tavaiban
nyüzsög a hal, dús füvében dúskálhat a marha, lombos órjás fáin
sásja sürejében rengeteg madár költ s milljom vad tanyázik.
Meg is megszerették ezt a minden jóval gazdag új országot: – el is
eltökélék, többé, amíg élnek, soha el nem hagyják. – S most
visszatért a szeme a lányra, aki ámulva, kipirultan nézett rá vissza.
Megint énekelt:
– Hanem egyszer, nyári éjben, bájos zene, bűvös ének csalta őket
egyre kijjebb holdfénytől fejér puszta ölére, holdfényes fenyér zengő
körébe. Még egyszer ottan felszökellt a szarvas, s mindjárt
elenyészett – s ahol elenyészett, imé! tündérlányok ülték a
varázsszert: ünnepét a kürtnek.
De hamar elhagyta Uldin a magas hangot, kedvesen, előrehajolva
magyarázta Gaudentiának, miről is van szó:
– Ezek a tündérek egy mesés királynak, Belárnak voltak lányai,
akik férfi nélkül, tündérnép módján, sátoroztak künn a puszta
fenyérén. Tündérség-tanulni történetből Dula, ősalán királynak két
lánya is itt volt. Tündérmesterségből bizony semmi sem lett, mert
Huneri s öccse – akkor már szárny híján lóháton repülve – nyergébe
kapta s mindenestül az ingoványba ragadta őket. A Dula lányok
egyikét Utrigur, másikát elvette Kutrigur. E frigyből támadt mind a
hun, embere, nője egyaránt. S hogy telt és múlt a nagy idő, megint
hatalmas nép növe az ingoványban annyira, hogy Délszigetből sok
csúcsos csalmájú hun úgy forrt elő, csuporból mint a víz ha forr.
Kémeket menesztettek ki nagy Szkítiába, amely tőlük akkor
éjszaknak feküdött. Kikémelték mind a földet, s aztán
odaköltözködtek. Szkítiában, innen az üvegcsúcsú hegyen, de túl a
nap aszalta pusztán, ott, ahol a sívó puszta cserjés, ligetes, kedves
vidékbe szelídül, Etel folyó mindkét partján szállottunk meg: király
hunok. Istentől sarjadt őseim családja, az Érd-fiak vezérkedtek
fölöttük.
S tudtuk az ősi regéket, hittük az ősi hagyást – de ahogy kimondta
ezeket a szavakat, egyszerre vége lett a magyarázó hangnak.
Dacosan, kevélyen csattant fel Uldin:
– A messzi Napkelet egykor a mienk volt: a Napnyugat még új
urára vár.
Ami még következett, azt mind az izzó zsarátnokba meredve,
egészen magának mondta már, elébb csöndesen, aztán egyre
fokozódó szilajsággal, mélyről robajló, fojtott indulattal, halkan
mégis, alig megérthetően:
Így tudta régi rege, így hírlé ősi hagyás: múltak rovása, nem csaló,
bár volt idő, midőn úgy rémlett, emlék az emlék, semmi más: nem
jós beszéd, csak óhagyás.
De megfordult a végzet. Legyőztük mind a szomszéd népeket.
Lezúdulánk, mint hógulya. Megáradánk, mint nagy folyó. S
feléledett az őshagyás, mint kikeletre puszta gyöp, s már a jövendő
úgy forog a múlt időnek mélyiben, mint anyja testében forog a létre
mozduló gyerek.

Itt elnémult a regölő király. A nagy csöndben csak Gaudentia

ajkáról szakadt fel egy gyorsan, ijedten megtorpanó kicsi sóhaj –
arra, mint az álomból ocsúdó, oldalra hajtva kerek párduc-fejét,
rásandított a fejedelem, s arcára egyszerre visszatért a megszokott,
hetyke, magabiztos mosolygás:
– Regölj most te nekünk, Gaudentia széplány!
A leány nem felelt, csak lassan könnybe lábadó, nagy szürke
szemével nézett vissza a királyra. Egyszerre fölugrott, s befutott a
házba. Gaudentius szeme megvillant, de Uldin nem eredt a széplány
után. Maga elé meredt, s a kardja hüvelye hegyével valami rovást
rajzolgatott a lába elé, a medvebőrre.
– Nekünk nincsenek ilyen házaink – mondta végre lassan –, még
ágyunk sincs, mint nektek. Életünk harc és vándorút. Megszakadna a
szíve, ha elvinném magammal.
Gyorsan megszólalt Theotimus. Uldin karjára tette püspökgyűrűs
kezét, s halkan, melegen kérdezte a tűnődő ifjútól:
– Mondd, uram, te magad s ti hunok mind... mit akartok
voltaképpen?
Uldint meglepte a kérdés. Fölkapta fejét, s a püspökre nézett.
Most egyszerre visszatalált önmagához. Kitárta két hosszú karját, s
szilajon felkiáltott:
– Mindazt, ameddig a napnak sugarai elérnek!
Theotimus megértette, és szelíden mosolygott.
– Egy emberélet kevés ahhoz, uram – szólt halkan.
– De én egy vagyok egy nemzetség hosszú sorából – felelte Uldin.
– S amit elkezdtem, folytatják az öcsök, a fiák, az egész maradék.
Egyszer már, hallhattad, miénk volt a világ, ott: messzi Keleten.
– S ha egyszer igazán tiéd az egész világ – kérdezett tovább szelíd
makacssággal a püspök –, mit csinálsz vele?
Uldin hetykén vont vállat.
 – Hát Isten mit csinál vele, Theotimus? Tartja.
Hanem ahogy aztán nagyon elöregedett az éjszaka, s Gaudentius
már alig bírta tartani álmosságtól és fáradtságtól mindegyre mellére
csukló fejét, s Uldin szótlanná válván, fönnakadt a szócsere is.
Theotimus megkockáztatta, hogy indítványt tegyen a pihenni térésre.
A király azonnal asztalt bontott.
Mindnyájan felállottak. Két hun lovász vezette a tornác lépcsője
elé Uldin gyönyörű fehér ménjét. Tiszta arabs vér volt, Perzsiában
zsákmányolta a múlt évben két hun hadnagy, Basik és Kursik.
A király, mielőtt lóra szállt volna, odaintette magához
Eleutheriost.
– Hát te... te kimondhatatlan nevű, te jöjj ki hozzám holnap a
táborba. Mert amazt – s Gaudentiusra mutatott –, amazt elengedem:
ajándékul adom a húgának, de te, hunul tudó görög, te ritka madár
vagy, s ha már lépen akadtál... – Félbeszakította magát: – Van-e
háznéped, s hol?
– Rég’ özvegy vagyok, uram, s a fiaim felnőttek.
A fejedelem élénken bólintott.
– Elviszlek. Elviszlek magammal. Tolmácsul. Nálunk úr a
tolmács. Kellesz nekem, kalmár.
Eleutherios földig hajolt.
A többiek felé, Gaudentius felé is megbiccentette csalmás fejét
Uldin, hanem a püspököt átnyalábolta, megölelte, meg is csókolta
kétfelől a két orcáján. Most, búcsúzóul, hunul beszélt hozzá.
Eleutherios, aki mögöttük állt, s nagyon megzavarodva gondolt
hirtelen egészen új utak felé kanyarodó jövőjére, észbe kapott, s
nagy-gyorsan tolmácsolta szavait alánul:
– Azt mondja Uldin, az én uram, a király: Ha istenedhez
imádkozol, tisztelendő atya, emlékezzél meg róla is imáidban.
A püspök bólintott, s a tolmácsnak felelt, bár tudta, hogy alán
szavait érti a király:
– Mondd meg hát uradnak s a mi vendégbarátunknak, Uldin hun
királynak: Theotimus püspök mindig örömmel fogja nevét imáiba
foglalni... – s zavart mosollyal tette hozzá: – mert... mert Theotimus
püspök kimondhatatlanul megszerette Uldin királyt... – s most
egyenesen az ifjúhoz fordult. – Uram, mindenkor tisztelt és szívesen
várt vendég vagy ebben a házban.
Uldin nevetett, ezúttal melegen, kedvesen, mint egy fiú. Nyeregbe
szállt, s megsarkantyúzta fehér csődörét. Dübörögve rontott ki
kíséretével az udvarról a nagy fehérlő térre. Annak túlsó végén
egyszerre elnyelte mindnyájukat a sötétség. Csak lovaik dobogása
hangzott még egy ideig, az is halkulóan, egyre távolabbról... Friss,
nyáréji csönd lett.
S a békés arcú éjben, mint furcsa árnyak figyeltek körös-körül a
püspök kertje körött tömzsi lovaikon a csúcsos süvegű hun
őrszemek.
Gaudentius körülnézett. Aztán halkan kérdezte s görögül:
– Hogyan jutok én innen holnap tovább?
Eleutherios tanácstalanul vont vállat. Theotimus pedig elámultan
fordult öccséhez.
– Holnap? Tovább? Hová?
Gaudentius suttogva felelt:
– A császárhoz. Antiochiába.
A püspök összecsapta két kezét.
Gaudentius maga elé nézett a földre. Szomorúan mondta:
– A legjobb római rám hagyta Róma dolgát. Neki sem volt, csak
egy élete...
 VII
Hiszen egy élete, nem több, volt annak is, aki vérrel fertezett
kezeiben tartotta „Róma dolgát”. Nem elégedett meg az ő egy
életével, mint más emberfia. Körüljárt, mint a toportyán-féreg, mint
az, „nyelve hegyén hordta a halált”, s harapásai nem kíméltek senkit.
Mint a nadály itta és szítta az elontott vért, s megtelt vele, akárcsak
hadinépének néminemű harcosa, dromedár-nomádok fajából szakadt
szerecsen, aki mezetlen fekete testtel, lobogó, hátáig-melléig lógó
fekete hajjal, fekete mén lován, kezében csak egy tőrrel vetette magát
a harcok tömkelegébe. Akit torkon szúrt, ahhoz leszökött lováról,
vérrel buzgó sebszájára tapasztá száját, s mohón szívta a halódó
vérét, hívén, így lelkét is magába szívja, és sok lélekkel lelkesülvén,
a nagy eggyé szaporodik. Így császárja is, aki nem az északnyugat-
afrikai sivatagból, hanem Róma fejedelmi házából eredt, s nem
menthette – nem, meg sem kísérelte –, mint a tudatlan barbár, vallása
ürügyével takarni el vérszopó szenvedélyét. Tán hitte, ha mindenkit
kiirt, ha mindenkinek, akit csak elér, vérét veszi, végül maga marad:
irdatlan és irtózatos nadály a világ fölött – egyetlen úrként, egyes-
egyedül. Udvara-városa elnéptelenedett ugyan, de még mindig sokan
éltek, bár hóhérjainak bárdja a nagy cél érdekében egy napig sem
pihent. Azonban ő, a császár, találékony volt a gyilkolásban: nem
döfte torkon áldozatait, mint a sivatag fekete nomádja, hogy aztán
vérüket igya – nem, kínpadra vonás nélkül senkit sem küldött a
vesztőhelyre, hosszú kínszenvedés nélkül még a máglyahalálig sem
juthatott el senki. Irgalmat nem ismert, kegyelmet nem adott. Egy
kivételt tett mégis. A pribékjei megvakította asszonyt, aki arcába
üvöltötte az elevenen elégés átkát, megkímélte. Tudta, nagyobb
büntetés számára nyomorult, világtalan élete hurcolásának hosszú
gyötrelme, mint lenne, ha – férje példájára – leüttetné fejét. Csak
járjon koldulva az utcán, aludjék rongyaiba csavarva a terek
sarkainak hulladékhalmai közt. Ott emlékezzék hajdani boldog
életére. S ha néhanap meglátta valahol, cudar öröme telt benne.
Fölrendelje-e magához? Hogy kigúnyolja nyomorát. A nő azután
följött hozzá – hívatlan is. Följött, és nem is egyszer, mint a kísértet,
éjnek évadján, ahhoz az ágyhoz, amelyen meg akarta gyalázni... ha
ugyan meggyalázhatta volna.
Egy éjjel felbukkant előtte megint a boldogtalan asszony képe:
infelix simulacrum...et nota maior imago. Lassan jött az ágy felé, s az
álmodó megdöbbenve ismerte fel, mit tart karjában. Egy szép kisfiút.
Ahogy odaért eléje, felé nyújtotta a mosolygó, édes gyermeket.
Valens fölült – most már trónján ült, jobbjában tartva az emberiség
fölötti uralom jelvényét, a tömör színezüstből készült világalmát. A
fiúcskát térdére ültette, hanem az, egyszerre démonivá sötétülő
arccal, kitépte kezéből a fényes sphaera mundit, és messzire
elhajította...
A császár riadtan ébredt, szolgáit kiáltotta elő, s azonnal, a még
alig derengő hajnalban, áthivatta magához az udvar eszét, a
tanácsadót, akinek véleményét föltétien tekintélyül fogadta el, a
pohos Themistiost.
Themistios fehér hálóköntösben állított be urához: alvástól árkolt
szemekkel, petyhüdt arccal, amely a félhomályban hájas fehérséggel
egészségtelenül világított, mint óriási kerek sajt. Akárhogy sietett
azonban, mégis eltelt néhány perc, amíg a palota másik szárnyából
idáig eltipegett. Addig Valens megmosta arcát, s szolgái ráhúzták az
egyszerű katonaruhát is, amiben hétköznapjait volt szokása töltenie.
Közben fölszürkült az ég is – a szobában már csaknem egészen
világos volt. Ebben a józan fényben Valens nevetségesnek érezte,
hogy – mint valami locsogó vénasszony – álmáról beszéljen a
bölcsnek. Ehelyett ezzel a kérdéssel fordult a belépőhöz:
– Themistios, bocsáss meg, hogy e hajnali órán zaklatlak.
Azonban csak a te bölcsességed oszlathatja el aggodalmamat. Azzal,
ami már napok óta kínoz, nem fordulhatok ariánus papjaimhoz, meg
sem értenének, egyedül hozzád. Ülj le, barátom, s hallgasd meg a
szavam.
 Szuszogva ült le a kövér ember. Valens föl s alá járkált előtte.
Végre ingerülten szólalt meg:
– Nehéz szavakba gyűrnöm, amit mondani akarok. Pár hete...
hiányzik nekem... hiányzik belőlem egy megszokott jelenlét... Igen: a
jelenléte, határozatlan, mégis érzékelhető jelenléte egy
természetfölötti lénynek. Mi ez, Themistios? Én úgy érzem, sorsom
jó csillaga hágy el, közelgő végem jelenti jöttét.
Themistios fölvonta homloka bőrének azon részét, ahol más
embernek a szemöldöke szokott nőni. A kérdésre nem felelt
egyenesen, de a jelenség magyarázatával nem maradt adós.
– Tagadhatatlan tény – szólt gyorsan, magas, eunochoid, kissé
éneklő lejtésű hangján – s a metafizikában széltében elfogadott
vélemény, hogy születésünk órájától kezdve valamennyiünkhöz egy
magasabb intelligencia szegődik, egy isteni lényeg, amely aztán,
kivéve a sors megváltozhatatlan törvényeit, vezérli tetteinket. – S
amit a bölcselő spekulációja elkezdett, az udvaronc hízelgése fejezte
be: – Ám csak azokban érik tudomássá ennek az intelligenciának a
működése, akiket, nemes Valens, magasabb virtus fűt, mint a
közönséges embereket.
Valens figyelemmel és bizalommal hallgatta végig. Most széket
húzott Themistios széke elé, s a nagy, sápadt holdarcba meredve, újra
megkérdezte:
– Lásd, én éreztem jelenlétét, mint ahogy most érzem hiányát is.
Mi történt? Miért hagyott el?
A bölcs vizes és színtelen szemei igyekeztek elkerülni a császár
barna arcából égő türelmetlenséggel rátapadó szempár sötét fényét.
Fejét hátrafeszítette a szék támlájának félkörébe, s megint gyorsan,
éneklőn, de nagyon óvatosan felelt:
– Nevesebb elődeim közül Plótinos volt az a bölcselő, aki nem
röstellt alászállani e bonyodalmas kérdésbe, s megmérni mélységeit.
Ő fejtette ki tételszerűen, mi is ez a kapcsolat az isteni lényeg s az
emberi lélek közt; megállapította, hogy az emberiség nagyjai ennek
köszönhetik kiválóságukat, ennek a titokzatos közvetítésnek, amit a
genius tutor visz végbe az istenség és a földi héroszok közt.
Pitágoras, Sókrates, Numa az egyik oldalon, de a másikon Marius,
Augustus Caesar s te magad, nemes Valens, tartoztok ebbe a fényes
sorba...A géniusz nem hagyott el téged, világ urát – de nem lehet-é,
hogy te nem hallod meg nagy gondjaid zajában a kedves szellem
bíztató halk szavát?
– Más hangokat hallok, más képeket látok, Themistios – szólt
ingerülten a császár, s most mégis elmondta hajnali álmát a bölcsnek.
Themistios az ölébe nézett, hogy kikerülje a császár éles, sötét
szemét.
– Hadd koncentráljak – szólt fontosan. – A nagy Cicero, ragyogón
itt is, mint mindig, így tanít: „Az istenek jelekben adnak hírt a jövő
dolgairól. Ha rosszul értjük a jelt, abban a mi értelmünk a hibás, nem
az isten.”
– De értheted-e másként ezt az álmot, mint a legbaljóslatúbb
előjelet? – szólt közbe sürgetőn, izgatottan a császár.
Themistios időt akart nyerni. Ujját felemelte, tanító hangon szólt
és a messziségbe nézett:
– A tudomány számára nem lehetetlen, ó, hatalmas császár, hogy
a szellem, amely uralkodik az elemek fölött, s látja, minthogy örök, a
jövendőt... – E pillanatban eszébe ötlött a mentő kiút. Hát így
folytatta: – Figyelmezz szavamra, nemes Valens. Egy gyermek jött
hozzád. A gyermek képében a genius tutor.
– De dühös volt – vágott közbe a császár.
A bölcs enyhíteni próbálta az ingerült szót:
– Ó, haragos. S lehet, oka volt rá. Vajon, kegyelmes imperator, az
utóbbi hetekben talán nem szenteltél neki elég figyelmet... Gondolj a
réges-régi bölcs okos szavára – fölemelte a szavát, majdhogynem
énekelt: Aión pai’ esti – paidzón pesseuón – paidós hé basiléié. S
hallgasd meg latinul is, hogy egészen biztosan értsed: Az Idő
gyermek – játszó táblája a világ –, e gyermeké a hatalom.
– Övé. Igen. Hisz’ kitépte kezemből s messzi elhajította a sphaera
mundit. – És fölüvöltött: – Így vigasztalsz hát engem, te tökkelütött
bölcselő, te vadszamár Theotimus?!
Félbeszakították őket.
Valens bosszúsan, Themistios kimondhatatlan
megkönnyebbüléssel fordult az ajtó felé. A bejáratot fedő súlyos,
keleti szőnyeg előtt egy nagy, sötét ember állott, Procopius, a
testőrzők feje.
– Uram, futár Durostorumból.
– Hadd várjon. Később majd fogadom.
– Uram, a futár lóhalálában, folyton váltott lovakon, alig aludva az
egész úton, életbevágóan fontos hírekkel jött hozzád. Hátha nem éli
túl ezt az órát, kegyelmes imperátor, s akkor benne reked a hír, amit
hozott.
Valens Themistiosra nézett. Annak kapóra jött most ez a fordulat.
Meghajtotta a fejét: – Előbb a birodalom dolgai, nemes császárom,
aztán a bölcsek eszmefuttatása. Themistios várhat. Nem úgy a
durostorumi futár. Talán nagy híreket hoz. Könyörgök, uram, fogadd
azonnal.
– Hát jöjjön be – mordult ingerülten Valens.
– Jönni nem jöhet, uram, mert nem tud járni. De már felhozattam
a fölső traktusba. Azonnal itt lesz.
Procopius eltűnt. A szolgák félrehúzták a nehéz függönyt. Künn, a
tágas, világos folyosón néhány testőr. Kettejük egy porlepett katonát
támogatott. A katona átkarolta a két hatalmas vitéz nyakát-vállát, úgy
lógott köztük, lába félig a földön, félig a levegőben, feje a mellére
csuklott. Ahogy a függönyt félrehúzták, két kísérője behozta a
császár hálószobájába. Akkor a poros, piszkos, lesoványodott,
viharvert katona fölemelte fáradt, torzonborz fejét. Átható pillantású,
világosszürke szeme Valens tekintetét kereste.
– Császárom és uram, nem tudlak üdvözölni. Lábszáraim
megmerevedtek a folytonos lovaglásban. Combom feltört és csupa
seb. A városokban, a laktanyákban egyik lóról átemeltek egy
másikra, mint egy bábut vagy egy szobrot. Lóháton haraptam, ittam
valamennyit, azzal továbbnyargaltam. A testőrőrszobán kaptam egy
pohár bort, azért tudok most legalább beszélni. Így hát közölni
fogom...
A császár közbevágott:
– Nyilván rossz hírt hozol. Győzelmi követ nem így állít be.
A futár csüggedten felelt:
– Készülj fel a kemény beszédre, uram.
Valens egy lépést tett feléje.
– Ki vagy te?
– Gaudentius centurio vagyok, uram, atyám a kis-szkítiai Aëtius
volt, Tomi városából. Nagybátyám a tomi püspök, Theotimus. Én
magam Lupicinus dux alatt szolgáltam a moesiai III. légióban.
A császár intett neki, hogy beszélhet.
Gaudentius rövidre fogta beszámolóját:
– A gótok átjöttek a Dunán. Összesen valami kétszázezer
fegyverfogható férfi. Nem fegyverezték le őket. Túszokat nem vettek
tőlük. Romlott hússal, kutyák dögével etették őket. Mikor Fritigernt,
a királyt meg akarták öletni, a lázadás kitört. A durostorumi csata
elveszett. A gótok felprédálták és felégették a várost. Most már
Thraciában vannak. Fritigern körülzárolta Philippopolist. Az Ister
partjától a Rhodopé csúcsaiig ég az egész ország.
Eddig komoran hallgatta a császár. Most felemelte két kezét, s
öklével halántékára ütve, szinte felzokogott, ahogy kiáltá:
– Ó, arcátlan, megvakult Fortuna!
Nekiugrott Gaudentiusnak, s megrázva vállán átvetett széles
kardszíját, arcába üvöltött:
– Hazudsz! Tréfát űzöl!
– Hogy merném azt tenni?... – zihálta Gaudentius, akit erői
kezdtek cserbenhagyni.
– Ki bérelt föl, hogy ezt tedd, hogy ezt mondd?! – ordított tovább
arcába a császár.
Gaudentius összeszedte magát:
– Uram, mi mindent megkíséreltünk. Eugenius consularis és én.
De azon az éjszakán, amelyen Eugeniust leszúrta egy gót pap...
 Most Themistios kiáltott fel, aki eddig némán, krétafehér arccal
hallgatta a beszélgetést:
– Ó, Eugenius!...– s egy színészi pátoszú mozdulattal fölemelte
karját, s hálóköntöse bő ujja mögé rejté temérdek arcát.
– Bizonyítsd be, amit mondtál – szólt hirtelen sokkal nyugodtabb
hangon az imperátor –, és én hinni fogok neked, centurio.
– Uram – felelte nehezen ejtve a szót az ifjú, s ujjai görcsösen
kapaszkodtak a két testőr vállába –, uram, veress rabláncra, míg
mástól is meg nem tudod, mi esett s mi esik Moesiában s
Thraciában... de bármit is teszel, siess! Még soha ekkora baj... –
Elájult.
– Vigyétek! Adjatok vizet neki! Hívjátok hozzá orvosaimat – szólt
Valens ridegen, s hozzátette: – Fejetekkel feleltek életéért! Nem
szabad meghalnia! Megértettétek? Most vigyétek ki, s ha jobban lesz,
hívjatok ágyához.
S hogy magára maradt Themistiosszal, rosszindulatú gúnnyal
mondta neki:
– No, megszabadultál a jelek értelmezésének feladatától: ez a
tisztecske, ha ugyan nem hazudik, túltett rajtad. Minden tanácsod
hülyeség volt. Themistios! A gót politika a te politikád volt.
Lupicinust és Maximust te támogattad! Mennyi pénzt kaptál tőlük?
Themistios méltósággal állt föl.
– Uram, megbántod bennem a bölcsészetet – kezdte remegő
hangon, de a császár rá sem hederített. Gyors léptekkel, fejét
előrehajtva s kezeit összekulcsolva a hátán, kiment az ajtón.
Délután magához tért az ifjú. Valens azonnal lejött hozzá. Sötét
arca most nyugodt volt. Órákig kérdezgette, vallatta Gaudentiust.
Mikor végre meggyőződött szavai igazságáról, s az ifjú is lassan-
lassan bizalmat kezdett volna kapni ehhez a rideg, érzelemtelen,
goromba, de értelmes és erélyes emberhez, egyszerre így szólt hozzá:
– No, jól van, Gaudentius. Már csak két okom van arra, hogy
leüttessem a fejedet. Először az, hogy katonaszökevény vagy. Az
ütközet közepén hagytad cserben csapatodat, vezénylő tisztjeidet
azért, hogy ellenük előttem árulkodjál. Másodszor az, hogy hazaáruló
vagy. Összeszűrted a levet az ellenséggel – a hunokkal.
Gaudentius elképedve bámult fekhelyéről a császár arcába. Valens
vadul, ellenségesen nézett vissza rá.
– Szólhatok? – kérdezte végre az ifjú.
– Tőlem – felelt durván Valens.
– Az első vádra nincsen mit válaszolnom, uram – szólt halkan és
csüggedten Gaudentius. – Ha te azt mondod, megszöktem a csatából,
hogy fellebbvalóimat befeketítsem előtted, akkor az úgy is van. Te
vagy a császár és legfőbb imperátor. De hazaáruló nem vagyok.
– Úgy? – kérdé élesen Valens. – S ha nem vagy, ugyan mivel
nyerted meg a hun főnököt, hogy ideengedjen? Hiszen azt állítod,
vele egyetértésben jöttél idáig! Vagy nem?
– Uram, én megmondottam Uldin királynak, hogy hozzád jövök, s
ő elengedett.
– Talán bizony bolond ez az Uldis vagy ki?! Hiszen ha nem érsz
ide, lehet, csak hetek múlva tudom meg, hogy a kis-szkítiai limest
elfoglalta.
– Ez így is van, viszont ő a limest nem akarja elfoglalva tartani.
Valens arca gúnyra torzult.
– S ezt megmondta neked?
– Igen. Megmondta. A Dunát akarja határul. De nem egy új
Gótország s egy új Hunország közt, hanem az Imperium és Hunnia
közt. A hunoknak igazán semmi érdeke sem fűződik ahhoz, hogy a
gótok elrontsák a Római Birodalmat – ahhoz igen, hogy a Római
Birodalom elrontsa a gótokat.
– Szóval azt tanácsolod, hogy kössek szoros szövetséget ezzel az
Uldissal a gótok ellen. Ezzel a pogány tigrissel az ariánus gótok
ellen, akik a hitsorsosaim.
Gaudentius hallgatott. Magában arra gondolt, hogy bizony a
császár fején találta a szöget, kimondta a jövendő szavát. De ezt nem
merte szemébe mondani.
Egyszerre felpattant Valens Gaudentius mellől, s szó nélkül
faképnél hagyta a megdöbbent, megzavarodott fiatalembert.
Valahol Armeniában háború folyt a perzsákkal. Oda, mint a
császár teljhatalmú megbízottja, még aznap útnak indult egy Victor
nevű, szarmata származású tábornok, a lovasság parancsnoka.
Feladata volt, hogy Keleten azonnal s minden áron békét kössön.
Másnap reggel pedig a thraciai gótok elleni hadműveletek
fővezéreiül kinevezett két másik tábornokot: Profuturust és
Traianust. Ezek elég mérsékelt számú dandár élén a következő
hajnalon el is indultak Nyugat felé. A már lábadozó Gaudentius
betegszobája, a testőrlaktanya ablakából nézte végig búcsúztatásukat.
– Két rabló helyett két majom – gondolta szomorúan.
Úgy látszott, a két új vezér kineveztetésével Valens elvetette a
nyugati hadjárat gondját. Hosszú napok múltak el látszólag teljes
tétlenségben. Csak a hóhérok bárdja nem pihent most sem, s hellyel-
közzel a máglyák is fellobogtak. Ez egész idő alatt Gaudentius
egyszer sem látta Valenst. A testőrparancsnoktól viszont, akit
naponta látott, s aki félig vendéglője, félig porkolábja volt, megtudott
egyet s mást. Újabb hírhozók jöttek nyugatról, újságolta Procopius,
akik mindenben megerősítették Gaudentius szavait. A császár, ha
mégoly lassan is, mégiscsak felkészül a harcra, s itt meg a
Bosporosnál összpontosítja seregeit. Annál is inkább kényszerül erre,
mivel úgy tetszik, Profuturus és Traianus nem válik be. A két dux
irtózatos hevességű csatát vívott egy Ad Salices nevű helyen,
Dobrudzsa déli határán, nem messze a kis-szkítiai hosszú faltól.
Dicitur, mondá a testőrzők feje, ott oly tömegben veszett a római,
hogy meg sem kísérelhették hulláik eltakarítását. Kisvártatva Kis-
Szkítia felől, a Duna-torkolat mocsaraiból végtelen számú fakó
keselyű lepte el az ütközet helyét. Ezek aztán ellátták a dolgot, amire
a sírásók nem voltak képesek. Megették az elesetteket. Most fehéren,
mintha mész takarná, rémítik a csatasíkra tévedőt a halottak
csonthegyei. Bíz’ úgy: albescit campus.
– Tudnod kell, centurio – tette hozzá Procopius –, hogy a csata
végén a gótok rendben visszavonultak, Profuturus viszont a fele
serege életének árán, megtartotta a csatateret. De csak azért, hogy –
újabb kényszerítő ok nélkül – hacsak azért nem, mivel a nagy
melegben gyorsan oszlott az elesettek húsa: a keselyűk ilyen gyorsan
nem végezhettek velük – visszavonuljon a Haemus hegyláncán át a
dél-thraciai térbe. Maga mögött eltorlaszolta a szorosokat. Más
szóval: kiürítette Moesiát.
Gaudentius szerette volna tudni, hogyan viselkedtek a hunok a
lábaiknál dúló Ad Salices vidéki csata láttán.
– Azt mondják, összetett kezekkel nézték az egykori római castrák
felől meg a hosszú fal tetejéről a csatát. Így szól a hír. De ezt nem
lehet elhinni – válaszolt Procopius.
Minden elesett gót, minden elesett római előny Uldinnak; ő maga
viszont vigyáz a bőrére, és nem kockáztat. Egyébre... – gondolta
Gaudentius, és nem látta okát, hogy kételkedjék a hír valóságában.
Egy este aztán Procopius nagy száraz kezeit elégedetten
dörzsölgetve állított be Gaudentiushoz.
– Most aztán eldőlt benne a bornyú – s kárörvendően nevetett,
mert jóllehet híven szolgálta Valenst, ő sem szerette, s ha ura
bosszankodott, annak ő is örült, mint vele az egész udvar. – Ebédnél
ordított, mint egy megveszekedett tulok, és verte a fejét, ököllel,
ahogy szokta. – S megelőzve Gaudentius kérdését, mindjárt hozzá is
tette: – Ugyanis levelet írt az öcskös. Mert, tudod, fúnak ám
egymásra ezek, a két Augustus... hiába no! Két kard rossz ez így: egy
hüvelyben, s méghozzá, ha a két kard közül az egyik ennyivel
fényesebb, élesebb s főleg – fiatalabb a másiknál!
– Mit ír Gratianus?
– Csak azt, hogy leverte a Rajnán át becsapó alamannokat,
nyomon követte őket a saját földjükre, s ott egészen fölmorzsolta
őket. Meg azt, hogy – hallván Moesia irtózatos állapotáról – egyik
legjobb tisztjét, Richomerest küldte oda nagy sereggel Profuturus és
Traianus támogatására. Mindez csupa vád a bátyóval szemben,
akinek ez lenne a dolga, ahelyett, hogy jövendőt mondasson
magának holmi félkegyelmű vajákosoktól.
 – S mit mondanak a jósok?
– Nem sok jót. Egy régi vers három sora bukkant föl újra ezekben
a jövendőtalálgatásokban. Szóról szóra ugyanaz, ami annak idején, a
Theodorus-per napjaiban. A vers így szól:

Véred nem hull bosszulatlan.

Reád Tisiphoné bús dühe vár,
Ott, hol Arés dúl Mimas mezején.

Sok értelme nincsen ugyan, de Valens számára így is elegendő

arra, hogy remegjen hadaival átkelni Kis-Ázsián.
– Miért?
– A bölcsek szerint van ott valahol egy Mimas nevű hegy. De
most – s Procopius hangosan nevetett –, most fittyet hányunk a
végzetnek. Gratianus szemet vetett Moesiára s Thraciára. Gratianus
esetleg még megmenti Thraciát, s kiveri a gótot Moesiából. Ezt nem
hagyjuk neki, ezt a dicsőséget, Tisiphoné asszony minden
fenyegetése ellenére sem. Most végre kimozdulunk...
Gaudentius másnap parancsot kapott, hogy szolgálattételre
jelentkezzék egy Saturninus nevű generális csapattesténél.
Harmadnap pedig, nagy sereggel, Valens elindult Antiochiából.
Még izzott a nyár melege a szír sivatag homokján, de a szellő már
nem égetett úgy, mint azelőtt. A nap túlhaladt már az őszi
aequinoctiumon. Valens remélhette, mire Thraciába ér, hűvös, derült
napok fogják fogadni: nehéz páncélt viselő légiói számára
önmagában is nyert csata már...
Egyelőre azonban...nos, a vállalat rosszul indult. Új jel támadt:
baljós véletlen.
Mindjárt elindulásuk után, három mérföldre Antiochiától, a
Lókoponyának – Hippokephalé – nevezett helyen emberi holttest
hevert az úton. Mintha szándékosan vetették volna Valens s hada
útjába. Kelet-nyugati irányban feküdt a test, mintegy mutatva az utat;
levágott feje, fönnakadt nagy szemekkel, bámult szembe a császárral.
Valens fölordított rémületében, de nem hátrált meg:
– Most már azért is! Most már azért is! – hallották tőle azok, akik
körülötte lovagoltak.
Konstantinápolyt azonban baj nélkül elérték. Ott aztán egyik bal
hír hozója a másik sarkát tapodta le.
A gótok hamar fölették Moesiát. Amióta az új éhség kitört,
minden erejüket összeszedve kísérelték meg újra meg újra a Haemus
szorosain való áttörést. A rómaiak azonban minden egyes esetben
visszautasították őket. Látva, hogy magában nem megy semmire
sem, Fritigern-nek az az ádáz, de semmiképpen sem ostoba ötlete
támadt, hogy szövetséget keres a még mindig Kis-Szkítiában
táborozó hun királlyal, felajánlva neki a még Thraciában ejtendő
zsákmány négyötöd részét. Uldin most sem rejtette ugyan véka alá a
hun követelést, ami szerint a gótok az ő szökött alattvalói, de azonnal
belátta, milyen előny számára, ha – így mondta – egy időre dugót ver
bosszúja palackjára, és elfogadta Fritigern ajánlatát.
S ő aztán tudta, hogyan kell áttörni a megerősített szorosokon.
Künn a Havaselvén tőrbe csalt és elfogott egy egész géta törzset.
Asszonyát, gyerekét, öregjét bántatlan elengedte, de az összes
fegyverfogható népet dereglyék mögé kötözve átúsztatta a Dunán,
elhajtotta a hegyek lábáig, s ott, egy szál hatalmas fejszével minden
kézben, de különben fegyver nélkül, nekihajszolta az eltorlaszolt
hágóknak. Aki visszafordult, azonnal lenyilazták a hunok.
Ugyanakkor gyalogos gótok lopva kerültek a sziklás rengeteg
egynyomú ösvényein a római őrcsapatok hátába.
A támadás sikerült. A géta fejszések felét levágták ugyan a
rómaiak, egy negyedük hun nyíl áldozata lett, de a maradék
szétszabdalta a nagy fatorlaszokat, s szabaddá tette az utat a lovas
sereg számára is. A gót orvtámadás aztán végképpen megzavarta a
hágók őrzőit: aki tehette, megfutott. Erre Uldin megszállta a hegy
torkait. Néhány óra múltán a hegység okádni kezdte a síkra a bőszült
sokaságot, s vele a pusztulást, a halált a déli Thraciának.
Valens hivatta Gaudentiust.
 – Megtalálta zsák a foltját. Gót és hun együtt jön ellenem. Nem
adok egy fabatkát a fejedért, centurio.
Gaudentius elsápadt. Leoldozta kardját.
– Tartsd meg kardodat – intett a császár. – Most, a csata előtt nem
foglak kivégeztetni. S van valami, ami javadra szól. Hol vannak
tábornokaid, Lupicinus és Maximus?
– Nem tudom, uram.
– No, én sem. Hívattam őket, mire mindkettejüknek nyoma
veszett. Ez az, ami javadra szól, Gaudentius. Most elmehetsz.
Ezekben a napokban nemcsak Lupicinust és Maximust fosztotta
meg rangjától a császár, hanem Profuturust és Traianust is. Helyükbe
egy kiváló itáliai tisztet, Sebastianust, nevezte ki Valens. Ez azonnal
kimozdult Konstantinápolyból. Drinápoly közelében meglepett és
szétvert egy nagyobb gót sereget. Óriási zsákmány esett a kezébe és
rengeteg hadifogoly, köztük több ezer fiatal nő.
A császár igen jó jelnek tekintette ezt a győzelmet. A Malantíada
nevű helyen, ahol nagy császári kert s egy igen szép nyaraló-kastélya
állott, fogadta, jóltartotta és megajándékozta győztes katonáit.
Másnap parancsot adott, hogy összes csapata elinduljon a fővárosból,
és erőltetett menetekben siessen az ellenséggel való leszámolásra.
Az udvaroncok persze tudták, hogy Valens tudja, mit csinál
közben Gratianus. Nevettek Valensen. Az úrfi vagy öcskös – ahogy
maguk közt Gratianust nevezték – hát komolyan veszi a dolgát.
Richomeres már fölvette az érintkezést Valensszel, s kitűnő
indítványt tett az ellenség bekerítésére vonatkozólag, amit Valens –
aki elég értelmes volt ahhoz, hogy felismerje, milyen jó a terv –
kizárólag azért utasított vissza, mivel azt hitte, az ötlet Gratianusé.
Maga az úrfi eközben a Dunán hajózott dél felé. A pannoniai
Bononiában partra szállt, onnan Sirmiumba ment, s annak ellenére,
hogy ott magas lázt kapott, továbbhatolt dél felé. Valahol nagyobb
alán csapatra akadt, azt szétverte, mire Valens magához parancsolta
Richomerest, és igen alárendelt beosztást adott neki.
A császár Adrianopolis határában ütött tábort. Ott csatlakozott
hozzá a már rangjafosztott Richomeres – Gratianus levelével,
amelyben az ifjú császár könyörögve kérte nagybátyját, ne
kockáztassa a csatát, várja be őt, hiszen ő nagy és győzelemhez
szokott seregével pár napon belül csatlakozhat hozzá a trák síkon.
Ez a levél csak olaj volt a tűzre. Különben is: a felderítők azzal
tértek vissza, Fritigern legfeljebb tízezer emberével táborozik egy
Nicé nevű helyen Drinápolytól nem messze. Ezek az őrsök azonban
végzetesen tévedtek. Az alán és a hun lovasságot bizonyára meg sem
látták, s a gót seregnek is csak kicsiny részét. Valens haditanácsot
hívott össze, amelyen a többség Gratianus bevárására tett indítványt.
Valens azonban – a felderítők jelentéseire támaszkodva – a tanács
óvatosságát félelemnek vagy árulásnak minősítette, s hogy ne kelljen
megosztania a győzelem dicsőségét unokaöccsével, parancsot adott
az indulásra.
Október vége volt már, a nap a mérleg jegyéből a skorpió jegyébe
fordulóban, de a meleg minden várakozás ellenére még mindig olyan
irtózatos, mint nyárközépen sem mindig. Hónapok óta nem esett
egész Thraciában; a források kiszáradtak; a föld fölrepedezett. Az
utak, amiken az idén átment már egyszer a hadak súlyos lába,
rettentő állapotban voltak: hajnaltól délig a sereg mindössze nyolc
mérfölddel jutott előbbre. Annál fürgébb volt Fritigern alán
lovassága. Ezek a rómaiak hátába kerültek, és sorra elvágták az
utánpótlás vonalait. A sereg számára Drinápolyból küldött eleség
nemcsak hogy nem érte el a rómaikat, hanem csaknem egészében az
ellenség zsákmánya lett.
Étlen-szomjan, izzóvá melegedett páncéljaikban állott a kegyetlen
nap alatt a római sereg, amidőn északi irányból sebes vágtatva jöttek
vissza az előőrsök, jelentve, hogy nem nagy távolságban
megpillantották a gótság szekerekből rakott kör alakú táborait, azaz a
deréksereget, amit az iménti felderítők szinte érthetetlen módon nem
vettek észre.
A tábornokok azonnal csatarendbe állították a csapatokat.
A jobbszárnyon az első vonalban állott a lovasság egy része,
támogatva a sokkal nagyobb számú gyalogságtól. A balszárny
azonban a kétségbeejtően rossz utak és terepviszonyok miatt nem
tudott kibontakozni. A csapatok a legnagyobb erőfeszítéssel
próbálták megőrizni ezen a szárnyon legalább a menet rendjét. Hogy
helyzeti hátrányaikat az ellenség ne vegye azonnal észre,
fegyvereikkel éktelen zajt csaptak, akkorát, hogy a közeledő gótok
valóban megzavarodtak, s minthogy Alatheus és Safrax keleti gótjai,
akikre már hajnal óta vártak, még mindig késlekedtek, nem merték
megkezdeni az ütközetet. Ehelyett négy gót lovas nyargalt elő
hajadonfőtt, fegyvertelenül, fehér zászlóval. Békét ajánlottak
Valensnek. A császár azonban meg sem hallgatta őket.
– Nemesebb urakat küldjetek – üvöltött vissza a küldötteknek
Valens szószólója –, ha azt akarjátok, hogy a világ ura szóba álljon
veletek! – Mire a gót követség azonnal visszavágtatott.
– Gazemberek! – lihegte nehéz szóval és sötét arccal a császár. –
Időt akarnak nyerni, hogy többen legyenek. Az én népem pedig
szenved a szomjúságtól, az éhségtől, az irtózatos melegtől, amivel
Isten büntet bennünket, most, ősz közepén. – És hirtelen felkiáltott: –
Mi az ott?
A síkon körös-körül óriási máglyák gyulladtak ki. Az észak felől
jövő, bár alig érezhető légáramlás erre csapta a füstjüket.
Most még ez is! A katonák félig megvakulva a naptól, izzó
sisakjaik és páncéljaik alatt testükön végigcsorgó verítékükben
fürödve, a kétségbeesés döbbenetével nézték a nagy tüzeket.
A római íjászok azonban, kiket Iberianus és Bacurius vezényelt,
ezek intésére egyszerre megmozdultak, elérték a legközelebbi
tűzrakást, majd a többit is, széthányták az égő hasábfákat, és
eloltották a tüzeket.
Ugyanekkor – a dombon álló Valens és kísérete láthatta jól – nagy
tömegű gót lovas érkezett megeresztett kantárszárral észak felől:
Alatheus és Safrax várva várt keleti gótjai.
Bevágtatásukat a szekértáborok közé óriási riadás kísérte a
túloldalon, amire a római katonák is rákezdték a barritust, a római
harci kiáltást, amely gyönge mormogással kezdődik, hogy folyton
erősödve, egetverő s földet rázkódtató dübörgő ordításban végződjék.
Ezúttal a barritus magától tört ki: senki sem adott rá parancsot.
Arra szolgált csupán, hogy megtévessze a máglyaszétverő íjászokat.
Ezek azt gondolták, elkezdődött a csata, sorba állottak és kilőtték
nyilaikat a gótok lovassága felé.
Arra az ellenséges lovasság hátulsó soraiból mintha egymást
követő sűrű rajokban számtalan fekete madár szállna föl, éles baljós
fütyülés hangja tölti be a levegőt, túlharsogva a barritus dübörgését
is, s mindjárt utána csattanva csapnak le a csontorrú szakállas
nyílvesszők a római sorokba. A császár mellől átfúrt gégével bukik le
egy főtiszt – lovak halálnyerítése, emberek rémült ordítása, hörgő
kiáltozása váltja föl a harci üvöltés férfias nagy fenyegetését.
Elképedve kiáltott föl Saturninus:
– De hát hogy lőhetnek ilyen messziről?
Gaudentius felelt neki:
– Nemes dux, kétszer akkora íjjal lőnek, mint a mieink.
– A gótok?
– Nem, uram. Ezek hun nyilak.
A nyilazás támasztotta zavart kihasználandó, a gót lovasság, mint
hegycsúcsokra lecsapó villám, rontott a rómaiakra.
Csak a gót és az alán lovasság lendült rohamba; mögöttük ott
álltak a hunok tömzsi, loboncos sörényű, nagy szügyű lovaikon,
szinte egykedvűen küldve nyílzáport nyílzápor után, amíg csak a
gótság el nem ért a rómaiakhoz. Akkor vállaikra vetették hosszú
íjaikat, s éppoly egykedvűen vártak a csata kimenetelére.
A megzavart rómaiak csaknem összeroppantak a gót roham súlya
alatt. Vezéreik bíztató kiáltozása azonban ellenállásra bírta őket. A
két had egymásba omlott, csikorogva, mint egymásba rohanó
páncélos csőrű csatahajók. Aztán soká hullámzott ide s oda a
nekibőszült emberár, mint a tajtékzó tenger.
Még egyszer erőt vettek a rómaiak: a balszárny hatalmasan
előretört, s elérte a gót szekérvárakat. Most kellett volna a többi
lovasságnak s főleg a gyalogságnak mindent megtennie az előretörők
támogatására; ehelyett a minden oldalról sűrű rajokban elővágtató
barbárok elvágták az előretörőket a főseregtől, s oly szűk helyre
zsúfolták össze a gyalogságot, hogy dárdáikat, de még kardjaikat sem
használhatták. A most támadó gót gyalogosok irtózatos ordítással
kavarták fel a port, s vágták a rómaiak szeme közé. Azok üvöltve
rágták a foguk alatt csikorgó homokot, s mint vak tulkok a
vágóhídon, belerohantak a gótok dárdáiba, és halálra nyársalták
magukat rajtuk.
Minden rend felbomlott már. A légionáriusok kezükbe szorítva
kardjuk markolatát, ütöttek-vágtak maguk körül, ahogy tudtak s amit
tudtak – nemritkán egymást. Az alánok viszont szekercéket rántottak
elő a nyeregkápáról: irgalmatlan ütéseik alatt megtöredezett a római
acélsisak, darabjaikra hullottak szét a páncélok.
Egy-egy óriási gót vitéz, átszúrt testtel, nemegyszer karja nélkül,
lába nélkül, haldokolva ült a földön valahol a tömkelegben – de most
még az ilyen is üvöltve hemperedett a futók útjába úgy, hogy azok
keresztülzuhantak rajta, könnyű prédái a már nyomukban nyargaló
gótnak, alánnak.
E szörnyű zavar közepette a római katonák, tört lándzsáikat vagy
kardjuk markolatát öklükben szorítva, a kimerüléstől és a harci
bőszültségtől elborult aggyal, tagolatlan ordítással vetették magukat
a barbárok legsűrűbb csoportjaira, hogy legalább lehető drágán adják
el életüket. Hanem a talaj oly síkos volt már a kiontott vértől, hogy
az ugrás balul sikerült: a katonasarus láb kicsúszott a fáradt és
nekivadult vitéz alól. Nem egyet közülük saját dárdája, kardvasa
bökött halálra.
Aki még élt, holtakon tapodott. A római sereg teljesen
fölbomolva, rendetlen futásban oldódott szét. Itt-ott harcoltak már
csak kisebb csoportok; főleg a körülzártak, mivel a gótok nem
kegyelmeztek senkinek: megölték azt is, aki megadta magát. Karddal
a kézben rómaibb, emberebb volt a halál, mint amúgy, levágva, mint
a barom.
 Egyszerre meglátták a veszendő rómaiak Valenst, a császárt.
Födetlen fővel, kezében magasra emelt véres karddal, mint a
megzavarodott, iszonyú szökésekkel ugrált katonáinak testhalmai
között, s valamit kiáltozott, amit azonban a pokoli hangzavarban nem
lehetett megérteni.
Gaudentius meglátta messziről, s megkísérelt egy csoportot
összehozni a védelmére.
– Ecce Imperator! – ordította. – Minden elvész, ha a princeps
elvész! – de ki hallgatott rá? Ki hallotta meg egyáltalában a szavát?
Legfeljebb a vértől mámoros, égő szemű barbárok, akik most le
akartak számolni a római sereg utolsó maradványaival is.
Victor comes, egykor a perzsa ügyek biztosa Keleten,
megkísérelte összehozni a császár védelmére a batáviai tartalékot, de
hogy egyetlenegyet sem talált belőlük, a higgadt és bátor férfiút oly
páni rettenet kerítette hatalmába, hogy megfutott maga is. Most már,
aki még élt, nem gondolt, csak magára. Gaudentius látta futni
Saturninust, Richomerest. Egy félelmében félőrült csoport őt is
magával ragadta.
Az utak, az ösvények tele voltak haldoklóval vagy halottal.
Sebesültek nyögtek, üvöltöttek mindenfelé. Egy-egy halálra sebzett
ló próbált még rémült szemmel s kétségbeesett erőfeszítéssel
fölemelkedni, folyton visszaloccsanva saját vérének sötét tócsájába,
amiben feküdt.
Végre sötétedni kezdett. Holdtalan éj vetett véget az iszonyú
csatának. A síkon még gót vagy alán lovasok vágtattak szerteszéjjel,
irgalom nélkül felkoncolva az útjukba került menekülőket.
Hamarosan azonban olyan sötét lett, hogy minden nemű tájékozódás
lehetetlenné vált. Akkor megritkultak az üldöző lovasok, s végre el is
tűntek egészen.
Gaudentius holtfáradtan, meg-megbotolva a sebesültekben, föl-
fölbukva a halottakon, lassan botorkált tova nyugati irányban. Tudta,
arra van Drinápoly. A csekélyke pirholagos foltból, ami még látszott
nyugaton, igyekezett tájékozódni. Más irányjelzője nem volt. A
csillagtalan éj tikkadt volt és nagyon meleg.
A vértől lucskos, nyögéstől hangos csatamezőn valahol beszéltek.
Nem látta, kik, de hallotta jól, hogy latinul, hangosan, izgatottan
beszélnek.
Nagy vigyázatlanság – gondolta az ifjú –, ki tudja, nem rejteznek-
e még valamerre zsákmányszomjas gótok...
Elindult a hangok irányában. Nemsokára meglátta a beszélgetőket.
Nyolcan voltak, arról vitatkoztak, merre menjenek.
Egy érdes, rekedt hang tulajdonosa mindenáron a főváros irányába
akart továbbmenekülni. Egy különösen magas, vékony hang
ellentmondott neki.
Egy herélt – gondolta Gaudentius –, akkor pedig az, akivel beszél,
maga Valens. Csak őt kísérték el herélt inasai a csatába.
Valóban: a magas hang így beszélt tovább:
– Uram, Adrianopolis sokkal közelebb van. Ott embereid vannak,
hadad is van. Ott vannak mind a császári jelvények és ott van
személyes kincstárod egy része is.
– Mennyire van Adrianopolis? – kérdezte a rekedt hang.
– Nyolc-kilenc mérföldnyire, nincs messzebb – felelt ekkor egy
mély hang.
– Rómaiak! – kiáltott halkan Gaudentius. Megnevezte magát, és a
császár elé lépett.
Az nem örült neki.
– A vészmadár persze megmenekül! A kuvik! A sasok bezzeg
elhullanak. Meg sem sebesültél, mi?! Én hat sebből vérzem.
Lassan, nehéz botorkálásformán indult a kis csapat nyugat felé.
Elöl egy testőr, utána három eunuchjával a császár, akit erősen kellett
támogatniuk, mivel sok vért vesztett, mögötte három másik testőrző,
végül Gaudentius. Aztán – már nem bírták tovább. Félájultan a
fáradtságtól s szinte dühödten az egyre kínzóbb szomjúságtól ültek a
gyepen a nyomott, nehéz lélegzetű éjben, midőn pitymallani kezdett.
Az alig derengő szürkületben nagy szögletes tömb vált el a lassan
világosodó égtől.
 – Valami emlék – válaszolt a császár kérdésére Gaudentius, és
felállt. – Valami sírkő. – S minthogy az egyre erősödő világosságban
észrevette a nagy fehér oszlopon a görög felírást is, betűzni kezdte: –
Itt nyugszik Mimas...
A császár sebei és fáradtsága ellenére úgy pattant fel ültéből, mint
egy őrült.
– Hazudsz – kiáltotta rekedten –, hazudsz! Ez már nem lehet... Ez
már lehetetlen... – Aztán csüggedten nézte a nagy, lapidáris görög
betűket, s ujjával is végigtapogatta őket, elképedve susogta maga elé
a verses jóslat végzetes nevét: – Mimas... Mimas...
A távolban magános ház látszott. Parasztház, de nagy ház,
mellette széles, alacsony pajta.
– Egy ház... – szólalt meg bátortalanul az egyik eunuch. – Talán
van benne víz is...
A császár fölocsúdott rémületéből. Valami különös gyűlölködő
dühvel a hangjában fordult Gaudentiushoz.
– Eredj oda, és nézd meg.
Gaudentius azonnal elindult.
– Menj vele – intett Valens az egyik testőrnek –, ez szeret
meglépni onnan, ahol bajt lát.
Gaudentius szótlanul elment a gárdistával. A ház fagerendákból
épült parasztház volt, igen szép nagy ház, még emelete is volt, ami
ugyancsak ritkaság ilyenfajtájú építménynél. Egészen magában állt a
mezőn. Lakói elfutottak. A kútja ép volt, az ajtai nyitva.
A két római visszament a császárért.
Valens aztán magába süppedve ült a ház pitvarában. A testőrzők
vizet hoztak neki. A többi is ivott. Az eunuchok próbálták kimosni,
bekötözni a császár sebeit. Gaudentius látta, milyen ügyetlenek, de
nem merte felajánlani szolgálatait Valensnek, akinek minden szava
arra vallott, hogy alig tudja féken tartani vele szemben lobogó s
egyre növekvő ellenszenvét.
Hát bejárta a házat. Fölment az emeletre, s kitekintett az egyik
ablakon. A távolban lovasok jöttek. Hamarosan fölismerte, mifélék.
Hanyatt-homlok rohant le a lépcsőn.
– Zárjatok be minden ajtót, ablakot! Gótok jönnek!
Alig zárult be minden rés a házon, már ott csattogott a gót lovak
patája a ház körül.
– Nyissatok ajtót! – kiáltotta egy hang gótul. – Adjátok meg
magatokat! – Aztán rossz latinsággal megismételte.
– Ti kimehettek, ha tetszik – szólt halkan Valens. – Én nem
eshetek fogságba.
A testőrök vállat vontak.
– Veled, uram – szólt egyikük.
Valamennyien, az eunuchok is, fölálltak Valens körül.
– Az ajtó nem bírja sokáig – szólt a császár. – Ha velem maradtok,
vonjatok kardot.
Valami nagy súllyal rontottak kívülről az ajtóra. Az megreccsent,
de nem tört be.
Künn beszéd hangzott, aztán lódobogás.
– Elmentek volna? – kérdezte a császár.
– Nem, uram – felelt Gaudentius. – Én értek gótul.
– Mit mondtak?
– Fölgyújtják a házat.
Valens megrokkant, mintha megütötték volna. Aztán kihunyt
arccal, megüvegesedett szemekkel ült egy támlátlan széken, s ezt az
egy szót ismételte egyre, susogó, hangtalan hangon: – Fatum...
fatum... fatum...
Pár perc múlva újra: lódobogás, hangos beszéd. A parasztházhoz
tartozó pajtából szalmát hoztak a lovasok. Körös-körül sercegés,
pattogás kezdett felhangzani. Füstszag tört be a házba, később már
füst is.
– Törjünk ki – szólt Gaudentius. – Jobb elesnünk karddal a
kézben, mint megfúlnunk itt benn.
A császár ránézett.
– Vivus ardeat Valens – szólt tompán.
Gaudentius elvesztette türelmét.
 – Kérlek, imperátor! – szólt ingerülten.
Valens sötéten fölnevetett.
– No, szökevény! Most nem szököl meg, mi?! Itt égsz velem.
Gaudentius dobbantott.
– Hallgass ezzel! Az életedről van szó! Törjünk ki!
– Vágjátok le! – intett Valens a többiek felé. De azok rémülettől
földbe gyökerezett lábbal állottak. Úgyszólván rá sem figyeltek már.
Másra figyeltek: a fenyőfa gerendázat könnyen tüzet fogott – egyik
sarkán már égett a ház. Gaudentius az ajtóhoz ugrott. Kinyitotta a
kémlelőlukat. Nem tört be fény. Az ajtó nagy gerendákkal volt
eltorlaszolva. Nyilván ezeket is a szomszéd pajtában lelték a gótok.
Most megmoccant az egyik eunuch.
– Az ablak! – kiáltotta magas hangján. – Az ablak! Nyissunk
ablakot, hiszen meg kell fulladni itt a füsttől! – Az egyik ablakhoz
ugrott, kitárta fatábláit, hogy abban a pillanatban szívéhez kapjon, és
nehéz hördüléssel, kitárt karral essék hanyatt.
Melléből egy gót nyíl állt ki.
– Hát törjünk ki? – kérdezte mord gúnnyal a császár.
– Uram – kiáltott most Gaudentius, s mint az eszét vesztett fordult
szembe a császárral –, én nem akarok itt bennégni! Meghalni, igen,
de nem így! Nem így!
– Áruló! – ordított a császár. – Ez vagy! Áruló! Első perctől
tudhattam... tudtam is! Miért nem végeztettelek ki? De még most
sem késő – s intett embereinek.
De azok, akár az imént, most sem mozdultak meg a szavára. A
nyitott ablakon vastag, élénk, lobogó nyalábban rohant be a tűz a
házba, s most már belülről is lángra lobbantotta a gyantás fenyőfa
rudakat.
A kis csoport, mint riadt juhnyáj, a szoba közepére szorult össze,
ahová még nem ért el a tűz. Az egyik eunuch hörögve kezdett
köhögni a füstben. Ösztönösen, mintegy megszokásból, középre
tolták a császárt, s testükkel fedezték minden oldalról.
Egyszerre felkiáltott Valens:
 – Hol az a himpellér?
Senki sem vette észre, csak ő, hogy Gaudentius nincsen köztük.
De már abban a pillanatba hallhatták föntről, az emeletről, az ifjú
hangját. Emberfeletti erőfeszítéssel, természettelen magas hangon
üvöltött valamit gótul. Valens nem értett gótul, de kitalálta, mit
mondhat Gaudentius. S kétszer is hallotta a barbár szavak közt a saját
nevét.
Szétlökte kísérőit, s az őrület szökésével a lépcsőn termett. Akkor
a falépcső már magas lánggal égett, s ahogy Valens, kezében
meztelen karddal, fölrohant rajta, köntöse, szakálla, szemöldöke, haja
egyszerre tüzet fogott.
Gaudentius előbb a csukott ablaktáblák mögül kiáltott, most már a
nyitott ablaknál állt. S reá nem lőttek a gótok. Ellenkezőleg: a
legnagyobb zavarodottság, tanácstalanság állapotában tébláboltak ott
lenn, nem tudván, mihez kezdjenek hirtelenében.
Az emelet vadabban égett, mint a földszint. Az egész nyitott
fedélszék lángban állt már, az izzó fagerendák egymás után zuhantak
le a magasból. Ezek robajára fordult vissza Gaudentius. Ez volt a
szerencséje. Ezért láthatta meg a lángoló fantomot, mely egykor
Valens volt, s mely most ördögivé torzult arccal, kezében a meztelen
vassal, nekirohant, hogy vérét vegye.
Gaudentius a rémület kiáltásával vetette magát keresztül az ablak
hídján, s oly szerencsével, hogy bár fölbukott, s iszonyúan
összeütötte magát, de csontja nem tört. A gótok kivonszolták a
zsarátnokos törmelékből, ahová esett, fölültették egy vezetéklóra, s
összekötözték kezét-lábát. Mások az ajtó közelébe próbáltak
férkezni, hogy a már szintén tüzet fogó gerendákat, amikkel az ajtót
eltorlaszolták, elhurcolják onnan, s behatoljanak a házba. Ekkor
azonban a lángoló tető, mint a vén kanca háta, egyre jobban befelé
görbült. Egyszerre süstörgő pattanással tört el a középső gerenda, s
arra az egész égő alkotmány, mintha mindenestől a pokol mélységes
fenekére akarna süllyedni, ropogva, lobogva roskadt önmagába. Az
ajtónál babráló gót legények ijedten ugrottak hátra, a ház recsegve
omlott össze.
Valens végzete betelt.
Ólomszínű, alacsonyan lógó fellegek borították az eget. Elszürkült
a világ. A tegnapi szörnyű ragyogásban elinduló hadak képe most
olyan volt, mintha évekkel ezelőtt folyt volna le az ütközet. Minden
más lett. Ki képzelhette volna még csak egy kurta fél évvel ezelőtt is,
hogy itt, Thraciában, három nyíllövésnyire a Római Birodalom
fővárosától, barbár martalócok fogolyként cipeljenek magukkal egy
római tisztet, nem sokkal azután, hogy a római császárt beszorították
egy parasztházba, amit a fejére gyújtottak.
Mi lesz velem? – gondolta Gaudentius. – Fatum, fatum, fatum,
mondotta a szerencsétlen ember, aki tizennégy esztendőn keresztül a
világ felének ura volt. Fatum, fatum ... jószerencse és semmi más...
... vagy balszerencse és semmi más.
Egy táborhelyen leoldozták a lóról. Enni-inni adtak neki
emberséggel. Azonban még a nevét sem kérdezték meg, azt sem,
honnan tud ilyen jól gótul? Mi lesz vele? Még ha Fritigern elé
juthatna, az legalább ismeri.
A táborban mindenki ingerült volt. Az atmoszféra nyomása, a
pállott, tikkadt, forró levegő fokról fokra elviselhetetlenebbé vált.
Kora délután megint megkötözték, s földobták egy nagy ekhós
szekér saroglyájába. Sok szekér állt ott egy sorban, roskadásig rakva
mindenféle zsákmánnyal. Egy ilyen zsákmánytárgy volt hát ő maga
is. Egyszerre vezényszavak hallatszottak, s arra a nagy, nehéz
szekerek az elébük fogott négy lóval dübörögve indultak meg –
Gaudentius vigyázta az utat – észak felé.
Nagy csöpp koppant a fogoly homlokán. Utána még egy, azután
még egy, azután száz és ezer – paskoló, zuhogó hatalmas
felhőszakadás. Szél is támadt. A nyomás egyszerre fölszakadt.
Ó, Bellona – gondolta keserű szívvel a római tiszt –, soha így még
nem harcoltál a római név pusztulásáért! Ha tegnap ilyenkor jön ez
az eső... Mi megnyerjük a csatát, Valens életben marad, én nem esem
fogságba... – Eltűnődött az arcába vagdaló sűrű, nagy szemű esőben.
– Mi a szerencse? – kérdezte félhangon.
S aztán lassan-lassan megfelelt magának a föltett kérdésre:
– A szerencse – bizonyos határig, bizonyos fokig – az ember
maga. Azok mind bennégtek. Én nem. Az ütközetben a sereg
kétharmada elesett, ha nem több. Én nem. Hány halálos veszély
mellett jöttem már el sértetlenül... Kitörök innen is.
Aztán már csak azt vigyázta, hogy olyan területre érjenek, ahol az
út valamennyire kanyargós, a fű az út szélén jó magas, s közvetlen
közelében fák is vannak. Egy ilyen helyen aztán, amidőn a mögötte
vágtató szekér kocsisai a forduló következtében nem láthatták,
hirtelen kilökte magát a kocsi saroglyájából, leesett a lucskos, saras
úttestre, s azonnal oldalra hemperedett a magas, vizes fűbe. Az eső
oly sűrűn zuhogott, hogy ő maga is csak mint elsuhanó óriási
árnyakat látta rejtekhelyéről az előtte elrobogó nagy szekereket –
hogyan vették volna észre őt azok?
Sokkal nehezebb feladat volt aztán, midőn magára maradt már, s a
kocsisort kísérő alán szotnya is elnyargalt előtte, fájó és
összekötözött tagjait továbbvonszolnia a sáros és köves földön, a
magas vizes fűben, a rettenetesen vágó-verő esőben az első fáig.
Öreg olajfa volt. Ott nagy nehezen föltápászkodott, s kezdte a kezére
hurkolt vékony, de erős kötelet horzsolva-dörzsölve nyűni a borostás
fakérgen. Hosszú művelet volt, s időnként csaknem reménytelennek
látszott. Végre mégis kibomlottak a kötél egyes szálai, a maradék
zsinór egyre vékonyabb lett, s végül is – szétfoszlott. Bokáiról már
könnyen levette a hurkot. Szabad volt megint.
– A szerencse – mondta halkan – az ember maga. Most azonban
az embernek étel kell, száraz ruha, fegyver, de hát háború van, s az
ember katona.
Nehezen ment összeütött-tört tagjaival a járás, de csak ment
valahogyan. Estefelé beért egy kirabolt, félig leégett trák faluba.
Addig már elállt az eső, de nagy hideg jött. Az időjárásnak eszébe
jutott, hogy ősz van, s most aztán kipótolta az eddigi mulasztást.
A bőrig ázott vitéz nagyon fázott, s nem tudta, hol és hogy fog
felmelegedni. De a falu nem volt egészen lakatlan. Ahogy a gót
prédáló arrébb húzott innen, a lakosok bátrabbja visszaszüremkedett.
A római tisztet, aki Isten segedelmével megmenekült a tegnapi
csatából, szívesen fogadták. Megosztották vele szegény ételüket s
megromlott szállásuk. Még ruhával is ellátták: fehér inggel és fehér
nadrággal. A nadrág bő szárát be kellett csavargatni a bocskor
szíjába, ami fölcsavarodott bokától térdig; a fehér ingre meg jó meleg
báránybőr mellényt kellett húzni, fejére meg szemöldig süppedő
báránybőr süveget kellett nyomni. Bőrövébe nagy, széles pengéjű
kést kapott, kezébe hosszú, erős botot, amikor másnap reggel –
hűvös, ködös napon – mint valami makedón pásztor nekiindult a
makedón hegyeknek.
Pár nap múltán már a Haemus főlánca is föltetszett a
messzeségben. Azon túl van Moesia, s oda már Tomi sincsen nagyon
messze. Oda kell jutnia. Nem hogy ott maradjon. Azért csak, hogy a
vészes határszélről elhozza szeretteit. Ámbátor Theotimus bizonyára
nem hagyja el a nyáját, de Gaudentiát átmenti Itáliába. És magát is.
Nem elbújnia. Éppen ellenkezőleg. Gratianus most Róma jövője s a
Nyugat ura. Gratianus mögött pedig, egyre körvonalozottabban,
egyre erőteljesebben ott áll a nyugati rész legjobb tábornoka...
Theodosius.
Összeborzadt. A jóslat jutott eszébe: a végzetes játék a betűkkel.
THEOD... az abbahagyott név. Rájött-e valaha is az a balvégzet verte
Valens, hogy a jóslat igazat mondott? A jövő embere, a jövendő
császár valóban THEOD... de nem Theodorus, hanem Theodosius. Ő
a végzet választottja. Vir fatalis. Útja szabad, még csak nem is
göröngyös... a főhatalom felé.
Elébe kell jutnia, szolgálatra jelentkeznie légiói egyikében.
Most, hogy Valens nem él már, Theodosius bizonyára hamarosan
Caesar lesz: egy nagy katonacsászár megmentheti még az
Imperiumot.
Szép őszi napon, egy lapos sziklán, fektében gondolta ezeket
Gaudentius.
 A völgyben, amelyre lelátott, nyílegyenesen vitt a nagy hegyek
méhe felé a római hadi út. Észak felé. Rajta lovasok jöttek, gyors és
könnyű vágtában, csoportosan, fürtösen, nem rendezett római
sorokban s mégsem rendetlenül. Sokan voltak: csakhamar az út egész
innen fentről látható szakasza tőlük feketéllett. Szilaj jókedv sodorta
őket: hangosan énekeltek – csak úgy zengett tőlük az óriási fenyves.
Portyáról megtérő hunok.
Középütt aranybogláros karcsú lovag, gyönyörű fehér lovon.
Arcát nem látni innét a magasból, villogó sisakja is árnyékot vet rája,
de csak ő lehet az – Uldin király.
Ha volna egy jól hordó íjam, olyan, mint a hunoké – gondolta a
magaslesen heverő római –, innen éppen szíven találhatnám ezt az
Uldin királyt. Szerencsére nincsen semmiféle íjam, sem
messzehordó, sem más. Szerencsére, mert ha volna, meg kellene
tennem... hogy aztán egy egész életen át bánjam, hogy megtettem.
Csalfa nomádja! Összeállt a góttal, „szökevény alattvalóival”, első
szóra összeállt velük. Igaz viszont, ha Valens észbe kap, s túlkínálja
a gót ajánlatot, vele állt volna össze... S hogy bíztam benne, ebben az
Uldinban! De ki lát át rajtuk?...Mégiscsak jobb, hogy Gaudentiát
nem merte elvenni... Miért nem? Restellte előtte nomád sátorának
szegénységét? Én voltam nála, künn a táborban, hogy engedélyét
kérjem Antiochiába jönnöm – olyan volt az a sátor ott, Tomi, a
szegény fehér falu határában, mint egy ékes, könnyű, virágzó
mesevár. És mégis: jobb, hogy nem vette el. Úgy igazán nem
moshatnám le magamról, hogy áruló vagyok. Szép is volna: a hun
király sógora! Ezé a hun királyé, aki itt nyargal el győzelemittas
népével az orrom előtt. Azok a szekerek: telve római arannyal, római
drágasággal. Azokon a lovakon – s jól látom: mind római ló – szép
trák fiúk, drága gyönyörű görög leányok, megkötve, mint az állat...
Hová megy? Mit tervel?...
Itt nyargal, itt vágtat, büszkén ficánkoló, nagyszerű rablott lován,
rablott aranysisakban, rátarti, kevély, hatalmas lovas király, vad fiatal
király, vad fiatal népe élén, dalolva, magabiztosan, nyargalton-
nyargalvást neki az őszi világnak, a télbe csavarodó rengeteg
hegyeknek – ébredő áradás, tavaszi zuhatag...