Professional Documents
Culture Documents
Joanna-Trollope - Szeretőből Feleség
Joanna-Trollope - Szeretőből Feleség
Szeretőből feleség
Kossuth Kiadó
Tartalom
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
Impresszum
ELSŐ FEJEZET
– Okosabb lenne, ha még félórát idefenn tartaná a fickót – mondta a
bírósági tisztviselő a biztonsági őrnek.
Mindketten a bíróság várótermében álló vádlottra pillantottak. A férfi
hevesen szívta a cigarettát, és több mint egy fejjel kimagaslott az őt
körülvevő nők közül, akik úgy kellették magukat neki, akár a tyúkok a
kakasnak: kotkodácsolva, hízelegve, kellemkedve.
A biztonsági őr megcsörgette az övére akasztott kulcscsomót.
– Szóval áll a bál odalenn?
– Azt nem mondanám – felelte a tisztviselő –, de lenn várakozik a lány
családja meg néhány barátja.
A biztonsági őr sóhajtott.
– Bárcsak ne tették volna le az óvadékot, és bevihetném. Akkor legalább
tudnám, hol van.
A tisztviselő ismét a vádlottra pillantott. Jóképű fickó volt a maga
csiricsáré, na-ezt-kapjátok-ki-lányok módján, de nem túl
bizalomgerjesztő, legalábbis a mostohalányát illetően.
– Nem fog meglógni.
– Mégis jobban szeretném rács mögött tudni.
Fiatal, fekete ruhás nő ment el mellettük szapora léptekkel,
vörösesbarna haja fekete szalaggal volt hátrakötve, kezében szögletes,
fekete diplomatatáskát vitt, a karján fekete kabát csüngött. Menet közben
biccentett a tisztviselőnek.
– Jó ’cakát! – mondta.
A biztonsági őr utánanézett. Egész nap figyelte Miss Merrion Palmert, a
vád tanácsadóját, és megcsodálta, milyen tökéletesen illeszkedik parókája
a valódi hajára.
– Szép lába van – mondta.
A tisztviselő halkan füttyentett, és visszahúzta a válláról lecsúszó, fekete
talárját.
– Ó – mondta –, azt elhiszem.
Körbepillantott, aztán fojtott hangon megkérdezte:
– Ismeri a bírót?
– Ne vicceljen már! A fél hónapot itt töltöm – mondta a biztonsági őr –,
persze, hogy ismerem a bírót.
A bírósági tisztviselő közelebb hajolt:
– Aki itt elment – mondta, szemét a váróterem végén lévő lakkozott
ajtóra szögezve, amely a bírók folyosójára nyílt –, az nem egyszerűen
ügyvéd, holmi régi ügyvédnő, hanem a bíró úr macája.
Csak majdnem két hónappal később ment vissza Walesbe. Akkor azonban
úgy érezte, hogy a legutóbbi látogatáshoz képest teljesen más ember lett,
átalakult, olyan emberré vált – vagy válik éppen –, amilyen mindig is lenni
szeretett volna, csak nem tudta, hogyan kell. Kíváncsi volt, vajon az anyja
észreveszi-e? Az anyja észrevette a haj, a bőr, a testsúly változásait, s a
szabályoktól való eltéréseket nemkülönben, de vajon észrevesz-e a
finomabb változásokat?
– Jól nézel ki – mondta az anyja. – Tetszik, hogy hátrafogva hordod a
hajad.
– A bíróságon muszáj. Néha befonom, úgy franciásan, tudod – felelte
Merrion.
– Tinédzserkoromban – mondta az anyja – lófarkat hordtam. Mindenki
azt hordott. Minden lány amerikainak akart látszani. Vagy Brigitte Bardot-
nak. Tarka, bő szoknyát viseltünk, alatta alsószoknyát és széles,
darázsderekat mutató övet. – Bekapcsolta a vízforralót. – Ti fele olyan jól
sem néztek ki az unalmas farmerben meg pólóban.
Merrion leült a konyhaasztalhoz. Az asztalt négyzetekbe zárt, takaros
virágcsokrokat ábrázoló műanyag abrosz borította.
– Kávét? – kérdezte az anyja.
– Kérek.
– Hogy megy a munka?
– Jól – felelte Merrion. – Állásajánlatot kaptam egy olyan irodától, ahol
igazán szívesen dolgoznék, s nőt szeretnének felvenni. Természetesen ezt
így nem mondhatják ki, de eléggé egyértelműen a tudomásomra hozták.
Gyerekrablási ügyeken kellene dolgoznom, olyanokon, amikor
gyerekeket nemzetközi határokon visznek át a másik szülő akarata
ellenére.
Az anyja Merrion elé tett egy bögre kávét meg egy tálka cukrot.
– Szomorú. Szegény gyerekek.
– Igen. De jobb, ha én segítek rendbe tenni az életüket, mint ha senki.
Merrion anyja sóhajtott.
– Ne mondd, hogy régen könnyebb volt, anyu – mondta Merrion –, mert
nem volt könnyebb.
– Voltak szabályok…
– Nagyon tisztességtelen szabályok. Szabályok, amelyek főként a nőkre
vonatkoztak.
Merrion anyja leült a lánnyal szemben.
– Kérsz kekszet?
– Köszönöm, nem.
– Nagyon jól nézel ki…
– Mert jól vagyok.
Az anyja vett egy kiskanálnyi cukrot, és a bögréjébe keverte.
– Találgathatok?
– Persze.
– Fiú?
– Férfi – mondta Merrion.
Az anyja felpillantott.
– Ezt miért mondod?
– Anyu, ez nem fog tetszeni neked…
– Nős – mondta az anya.
– Igen. És nagyjából egyidős veled, a fiai idősebbek nálam, van három
unokája, és bíró.
Merrion anyja igen precízen letette a műanyag terítőre a kanalat.
– Mit művelsz, Merrion?
– Szerelmes vagyok – mondta a lány.
– Hová fog ez vezetni? – mondta vadul gesztikulálva az anyja. – Mi
jöhet ki ebből?
– Nem tudom – válaszolta Merrion. – Csak két hónapja ismerem, s
legfeljebb hatszor találkoztunk.
– Ó – mondta az anyja, s az asztalra tette a kezét. – Annyira nem
helyénvaló. Miért dobod el így magad?
– Megtörtént – mondta Merrion. – És nem adnám a világért sem.
– De gondolj a fájdalomra, amelyet okozol! Szegény felesége. A fiai.
Mit fognak szólni a fiai?
Merrion kortyolt a kávéból.
– Nem tudom.
– És unokák! Mit csinálsz egy férfival, akinek unokái vannak?
– Tudod, anyu. Éppen olyan jól tudod, mint én.
– Bármit kívántam volna neked, bármit, csak ezt nem.
– Én sem kívántam, hanem megtörtént. Nem kerestem. És most, miután
megtörtént, komolyan megrémiszt a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem
történik meg. Mi lett volna, ha akkor a következő vonatra szállok.
– Milyen vonatra?
– Amelyik innen megy Londonba. A vonaton ismerkedtünk meg, akkor,
amikor a legutóbb itt voltam.
– Egy bíróval? A vonaton? Vasárnap este?
– A fiához ment. Simon fiához.
Merrion anyja felállt. A mosogatóhoz ment, megkapaszkodott a
peremében, és az ablakon át kinézett a madáretetőre, amelyen három cinke
lógott fejjel lefelé, és a földimogyorót csipegette.
– Nem akarom, hogy olyan ostoba légy, mint én.
– Apa halála nem ostobaság volt. Nem a te hibád.
– De utána. Apa halála után. Az ostobaság volt. Azóta sem tudtam
rájönni a nyitjára. Azt akarom, hogy jövőd legyen. Nem akarom, hogy
annyi idős légy, mint én, és ne legyen jövőd.
Merrion felállt, és odament az anyja mellé.
– Mi a jövő, anyu?
Az anyja szinte haragosan válaszolt, miközben a legjobb helyért
civakodó cinkéket nézte.
– Egy jó kapcsolat. Egy jó társ. Gyerekek. Unokák. Tudni, hogy az
ember hagy maga után valamit, hogy megtette azt, amiért itt vagyunk. –
Merrionra nézett. Könnyes volt a szeme. – Lényegében mindaz, ami annak
a férfinak, a bírónak megvan. Megvan mindene, de még többet akar.
Pluszt. De ezért a pluszért te fogsz megfizetni. Neked semmid sincs meg
abból, ami neki megvan. Te csak most kezded az életet igazán.
– Ő kell nekem, anyu – mondta Merrion.
– Olyan idős, mint apád…
– Igen. Számítok mindenre, amivel ez jár. Nem bújok el semmi elől.
Nagyon bonyolult, és még rosszabb lesz. De senki iránt nem éreztem így,
még távolról sem, soha életemben. A neve…
– Meg ne mondd!
– Nem akarod tudni a nevét?
– Nem! Nem akarom. Semmi mást nem akarok tudni róla.
– És az mit segít, anyu? – kérdezte haragosan Merrion.
Az anyja eltakarta a szemét.
– Ha én nem hiszek, talán idővel megérted, hogy te sem tudsz hinni.
– És ha tévedsz? Ha kiderül, hogy ő az igazi?
– Akkor megyek át a hídon, amikor odaértem – mondta az anyja. –
Ahogy mindig is tettem.
HARMADIK FEJEZET
– Halkítsd le! – kiabált fel az emeletre Carrie Stockdale.
Több másodpercig nem történt semmi, azután odafönn kinyílt egy ajtó,
minek következtében a zene még fülsiketítőbben harsogott, és egy
tizennégy év körüli lány nézett le.
– Tessék? – kérdezte kedvesen.
– Halkítsd le azt a zenét!
Rachel a fejét rázta, s az anyjára mosolygott.
– Nem hallak – mondta.
Carrie felfelé indult a lépcsőn. Rachel felegyenesedett, és arcáról eltűnt
a mosoly.
– Oké, oké….
– Ezerszer mondtam már neked. Nincs zene, amíg be nem fejezted a
leckédet, és soha nincs olyan zene, amelyik összeegyeztethetetlen akár
típusában, akár hangerejében velünk, akiknek együtt kell élnünk ezzel.
Rachel a korlátnak támaszkodott.
– Jacket nem zavarja – mondta panaszosan –, Emma pedig szereti.
Carrie bement a lánya mellett Rachel hálószobájába. Teljesen sötét volt,
kivéve a CD-lejátszó zöld kijelzőjét és a kis spotlámpát Rachel íróasztalán.
A könyvek nyitva, szép rendben sorakoztak, és nagyon úgy festettek, mint
amelyekhez senki nem nyúlt. Az ágynemű rendetlen volt.
– Anyu! – mondta hangosan Rachel. – Ne nyúlj semmihez! Ha
hozzányúlsz bármihez…
Carrie megállt a CD-lejátszó mögött, és kihúzta a dugót a konnektorból.
– Hogy merészeled – sziszegte Rachel.
Carrie felegyenesedett. A csönd majdnem olyan hangos volt, mint az
iménti zene.
– Nagyon egyszerűen – mondta Carrie.
– Nem tudok csöndben dolgozni – nyafogta Rachel.
– Tanulnod kell.
– Emmát soha nem…
– Ugyanígy tennék, ha ilyen hangosan hallgatná a zenét.
– Szerzek fejhallgatót – mondta Rachel. – Jacknek van. Akkor olyan
hangosan hallgathatom, amilyen hangosan csak akarom.
– Rachel – lépett az íróasztalhoz Carrie, és a nyitott könyvekre pillantott
–, ne viselkedj már ilyen gyerekesen. Ez a matek?
– Utálom…
– Hát persze! Én is utáltam. A vizsgák után többé nem kell foglalkoznod
vele, csak akkor, ha megbuksz. És megbuksz, ha nem tanulsz rendesen.
Akkor pedig addig kell tanulnod, amíg át nem mész a vizsgán.
– Szadista – mondta Rachel, s belerúgott a földön heverő párnába. –
Tulajdonképpen élvezed.
– Mit?
– Megkeseríteni az életemet.
– Imádom – felelte Carrie. A nyitott fiókokra pillantott, amelyekből
különféle pólóujjak és nadrágszárak lógtak ki élettelenül, és leküzdötte a
késztetést, hogy begyömöszölje őket, és betolja a fiókokat. – Nem tudtam,
micsoda élvezet lesz három kamasz anyjának lenni. Fogalmam sem volt,
micsoda élvezet lesz együtt élni három tökéletesen intelligens emberkével,
akik úgy viselkednek, mint a vadállatok. Ez ám a mulatság!
– Oké, oké – mondta ismét Rachel. Elsurrant az anyja mellett, és leült a
matematikakönyvéhez. – Nyugi, nyugi!
Odalenn becsapódott a bejárati ajtó, és valaki zörgő kulcscsomót dobott
valamilyen kemény felületre.
– Megjött apa – mondta Rachel megkönnyebbülten. – Most vele
próbálkozhatsz, igaz?
Simon Stockdale, akin a tisztességes öltöny fölött még rajta volt gyűrött
ballonkabátja, a konyhaasztalnál állt, és idegesen lapozta át a postát.
– Szia – mondta Carrie.
Átvágott a konyhán, csókot nyomott a férje arcára. Simon is cuppantott,
de nem fordította oda a száját.
– Fenn veszekedtem Rachellel.
– Zene?
– Ha annak nevezhető.
– Jaj, istenem – dobott le egy skarlátvörös feliratozású, fehér borítékot
az asztalra Simon. – Telefonszámla, utolsó felszólítás.
– Befizettem.
– Nem fizethetted be…
– De. A múlt héten. Ha emlékszel, fél nap szabadságot vettem ki, hogy
befizessem a számlákat, és behozzam a lemaradásokat a ház körül.
– Akkor ezt miért küldték?
– A számítógép – mondta Carrie. – Mindig a számítógépek. Úgy vannak
programozva, hogy küldjenek ki egy sor felszólítást, de arra nincsenek
programozva, hogy észrevegyék, ha a számlát már befizették.
Simon levette a kabátját, és egy szék támlájára dobta.
– Amikor a gyerekek kicsik voltak – mondta –, leszaladtak, hogy
köszönjenek, amikor hazaértem. Emlékszel?
Carrie elhúzott egy széket az asztaltól, és leült.
– Milyen szép is lenne, most.
Simon ekkor nézett először a feleségére.
– Túlságosan korán jöttek?
Carrie ásított.
– Igen.
– Te estél teherbe.
– Aligha magamtól. Arra célzol, hogy nem házasodtunk volna össze, ha
nem estem volna teherbe Jackkel?
– Nem – mondta Simon, miközben a kezével megdörzsölte az arcát. –
Csak az járt a fejemben, hogy még nem vagyunk negyvenévesek, és nincs
más, csak a munka meg a gyerekek.
– Ilyen az élet, babám.
– Igazán?
– Simon – mondta Carrie –, mi a baj?
– Kérsz egy italt?
– Nem.
– Biztos? Valamit mondanom kell.
Carrie sóhajtott. Szétnyitotta az ujjait a konyhaasztalon, és
megállapította, hogy a körmére meg a ránövő bőrre némi figyelmet
kellene fordítania.
– Jól van. Elhagysz.
Simon átment a konyha másik végében álló szekrényhez, és kivett két
borospoharat. Carrie nézte. A férfi inge kihúzódott a nadrágból, és a zakó
alól is kilógott. Simon testfelépítése ugyanolyan volt, mint az apjáé, sötét
haját pedig édesanyjától örökölte.
– Nem – mondta Simon –, de valami hasonló.
Carrie felfigyelt.
– Hasonló!
Simon az asztalra tette a poharakat, és kivett egy fél palack bort a
hűtőből.
– Anyu felhívott az irodában – mondta, miközben kitöltötte a bort.
Carrie látta, hogy a férfi keze kissé remegett. – Apu elhagyja.
– Édes istenem! – mondta Carrie, miközben eltakarta az arcát. A keze
mögül szólt ki:
– Mondd még egyszer. Lassan.
Simon a felesége elé tolta az egyik pohár bort, és leült Carrie-vel
szemben.
– Az apám elhagyja az anyámat – mondta színtelenül. – Három napja
mondta meg neki. Hét éve viszonya van valakivel, és úgy döntött, hogy
válni akar.
– Simon – mondta a keze mögül Carrie –, ez nem lehet igaz.
– De az.
– Milyen volt anyád hangja…
– Kimerült. Olyan… olyan színtelen, reményvesztett.
– Tudott róla? Úgy értem, tudott arról a nőről?
Simon ivott egy korty bort, és elhúzta a száját.
– Gyanította. Mindig sejtette, hogy apu egyszer majd…
– Mit? – Carrie elvette az arca elől a kezét. – Hogy el fogja hagyni?
– Nem, hogy viszonya lesz. Rettegett tőle. Mindvégig.
– Ez egy kalandnál többnek tűnik.
– Igen – mondta Simon. – Feleségül akarja venni.
Carrie kezébe vette a borospoharát, de majdnem letette.
– Úúúú.
– Tudom.
– És ki az a nő?
– Egy lány, ügyvéd…
– Lány!
– Harmincegy éves – mondta Simon. Hirtelen lehajtotta a fejét,
nyakkendője az asztalra lógott. – Jaj, Carrie, jaj, istenem, segíts, segíts…
Carrie felállt, megkerülte az asztalt. Átkarolta Simon vállát, és sután
magához húzta.
– Nem bírom – mondta Simon. – Meg tudnám ölni.
Carrie a szabad kezével Simon fejét simogatta.
– Gondoskodnunk kell majd anyádról.
– Nem erről van szó – ütött öklével az asztalra Simon. – Apuról. Mindig
róla volt szó.
– Hé – szólalt meg valaki az ajtóból. – Hé, mi folyik itt?
Carrie felnézett. A tizenhat éves Jack állt ott lezserül, pólóban,
melegítőnadrágban, vastag, fehér zokniban. Rövidre vágott, középen
elválasztott, sűrű haja keretbe foglalta az arcát.
– Ki vagyunk bukva – mondta Carrie.
Jack beljebb jött, elvette Carrie poharát, beleivott.
– Meghalt valaki?
– Nem – felelte Carrie. – Nem ilyen egyszerű.
Jack ivott még egy kortyot. Magába zuhant apjára, majd óvón fölébe
hajló anyjára nézett.
– Apu beteg?
Simon felemelte a fejét.
– Nem! – mondta mérgesen.
Jack hátradobta a haját, s elvigyorodott.
– Akkor oké.
– Nem – mondta Simon –, nem oké. Ami történt, rendkívül nyugtalanító,
és rettenetes bonyodalmakat meg fájdalmat fog okozni.
Jacken látszott, hogy kíváncsi. Leült oda, ahol korábban az anyja foglalt
helyet, s intett az apjának.
– Ki vele!
– Jack – mondta Simon –, nincs értelme elhallgatni előled. Tudnod kell.
A lányoknak is tudniuk kell. Alan bácsikádnak is tudnia kell. Egyszóval az
egész átkozott világnak tudnia kell. A nagyapád el akarja hagyni
nagyanyádat, aki negyven éve a felesége, és feleségül akar venni egy nőt,
akivel hét éve viszonya van.
Jack hallgatott. Csak bámult az apjára.
– Papa? – kérdezte végül. – Papa ki akar szállni, és újra akarja kezdeni?
– Igen – felelte Simon.
– Az a nő, hány éves?
– Harmincegy – mondta hangsúlyosan Simon.
Jack vigyorgott.
– Harmincegy! És papa hatvan fölött van, igaz? Öreg, mindenképpen.
– Túlságosan öreg ehhez – mondta élesen Simon.
Jack újra felemelte Carrie borospoharát, és a teljes tartalmát legurította.
Azután elégedetten az asztalra csapott, helyeslőn, zabolátlanul.
– Hé! – mondta. – Harmincegy! Ez frankó!
Simon az ágyból nézte a hálószoba ismerős, éjszakai árnyékait: az ablakot,
a könyvekkel és csecsebecsékkel telepakolt asztalt, az öreg pamlagot a
halomban álló ruhákkal, s a vízként csillogó, hosszú tükröt. Úgy vélte,
hogy Carrie alszik. Mindenesetre neki háttal feküdt, csontos válla kilógott
a paplan alól, és nagyon csöndben volt. De ha ébren volt is, nemigen volt
miről beszélniük pillanatnyilag, az estét és az éjjelt kitöltő sokknak,
ámulatnak és – ebben az esetben – haragnak nem volt új verziója. Persze
majd lesz még, további részletek, reagálások, és tervek, de Simon most
úgy érezte magát, mint aki falba ütközött. Ez a fal az előző reggel még
nem volt ott, de most már marad örökké, s nem tudja sem elmozdítani,
sem pedig megmászni. A jelenléte olyan tehetetlen dühvel töltötte el
Simont, hogy egészen elgyöngült.
Elfordította a fejét. Carrie szőke haja kócosan terült szét a párnán.
Simon mindig kibontva szerette. Amikor Carrie rendelt, fel kellett tűznie,
vagy hátra kellett kötnie, mert zavarta, ha a szemébe lóg, de otthon
kiengedte, vagy éppen csak hátrafogta egy csattal, amikor főzött, vagy a
számítógéphez ült. Simon visszaemlékezett, hogy valamikor régen
rendszeresen fésülte Carrie haját. Már évek óta nem tette. Egyébként Carrie
sem nagyon fésüli, gondolta.
Arra vágyott, hogy Carrie ébren legyen. Kezét az asszony csípőjére
tette, amely ugyanolyan csontos volt, mint a válla. Carrie mordult egy
kicsit, de nem mozdult. Simon szerette volna, ha a felesége éppúgy
haragszik az apjára, mint ő, de Carrie kijelentette, hogy képtelen rá.
– Talán a vér teszi. Ha az én apám volna, valószínűleg tombolnék a
dühtől, de a tiéd nekem nem annyira személyes. Úgy értem, kedvelem őt
meg minden, de nem érzem azt, hogy elárult volna.
– Én igen – mondta Simon.
– Mindig is úgy érezted – felelte Carrie, miközben a vacsoraedényeket
rakta be a mosogatógépbe.
Simon elvette a kezét az asszony csípőjéről, az ágy széléhez kúszott, s
próbált óvatosan kibújni a takaró alól, nehogy hideg fuvallat érje Carrie
hátát, majd felkelt, és kiment a szobából.
Az emeleti folyosón égett a lámpa. A tizenkét éves Emma azt állította,
hogy nem tud aludni, ha nem ég a lámpa. A hálószobája ajtaja ugyan
csukva volt, de azt mondta, ha a fénycsík a folyosón kialudna, rémálmai
lennének arról, hogy megfullad. A folyosón mindenféle holmik hevertek,
fél pár edzőcipő, két CD, egy öv, a Big Issue egyik száma, Jack pulóvere a
Chicago Bulls nevével és logójával. Simon lehajolt a pulóverért, és
felvette a pizsamájára. A gyerekek szánalmasnak tartották a pizsamáját, de
úgy érezte, nem alhat már meztelenül három tinédzserrel a házban, és
hálóinget sem akart viselni, mint az apja. Ezért pizsamát hordott, és tűrte a
gúnyolódást.
Óvatosan, mezítláb ment le. Az, hogy viszonylag korán lett apa,
rászoktatta az óvatosságra, s arra, hogy a lépcső akár életveszélyessé is
válhat, ha legódarabok hevernek rajta, amelyekre lépve könnyen
megcsúszhat, s lebucskázhat. A lépcsőn azonban nem volt más csak egy
darab fekete zokni meg egy almacsutka. Undorodva vette fel az
almacsutkát, levitte a konyhába, és a szemétbe dobta.
Felkapcsolta azt a kislámpát, amely a konyhapultot és az elektromos
teáskannát világította meg. A kanna fölött fakeretes kis tükör függött –
Carrie ennél szokta felvenni a fülbevalóját „Sosem tudom, hol a fülemen a
lyuk” felkiáltással, a lányok pedig nagy sivalkodás közepette rendre ott
nyomkodták a pattanásaikat. Simon belepillantott: pizsamagallérja kilógott
piros pulóveréből, a szemei táskásak volta, a haja pedig akár a
szénaboglya, összevissza állt. Borzasztóan nyúzottnak nézett ki.
Harmincnyolc évesnek látszom, gondolta Simon, vagy negyvennyolcnak?
Vagy hetvennyolcnak? Különben is, milyennek kell lennie egy harmincnyolc
évesnek? És egy háromgyerekes, jelzálog terhét viselő harmincnyolcas
másként néz ki, mint az a harmincnyolcas, aki független, és Porschéval jár?
Nyelvet öltött magára. A nyelve nem volt rózsaszín és csillogó.
Visszahúzta.
Főzött magának egy bögre teát, és átvitte a kisebbik szobába, amelyet
kissé nagyképűen irodának neveztek. Ahogyan ezen a környéken az összes
Edward-korabeli házhoz, ehhez is kis bővítményt építettek a hátsó kertben,
amely pontosan olyan széles volt, mint maga az épület. Voltak, akik itt
alakítottak ki konyhát, mások pedig nappalit rendeztek be kertbe nyíló
ajtóval. Megint mások meghagyták mosogatókonyhának vagy raktárnak,
hiszen eredetileg is az volt. Simonnak és Carrie-nek eredendően az előbbi
volt a szándékuk, de elfogyott a pénzük, és már nem is voltak annyira
lelkesek, így a bővítményt hagyták az utóbbi kategóriába süllyedni. A kicsi
és nyirkos irodának, amelynek ablakát szinte teljesen eltakarta a téli
jázmin, Edward-korabeli nyári konyha hangulata volt. Itt volt a
számítógép, a házzal kapcsolatos papírok és számlák dossziéi, amelyeket
Carrie vezetett többé-kevésbé pontosan, Simon jogi könyvei, és a mindent
elborító, erős, szürke műanyag zsákok telis-tele kinőtt gyerekruhákkal,
amelyeket jótékonysági szervezeteknek akartak adni, de sosem tűntek el,
inkább egyre szaporodtak.
Simon leült a számítógép elé. Egy üres Coca-Colás doboz állt mellette,
annak biztos jeleként, hogy a széken utoljára Jack ült, aki bizonyára
kalandjátékot játszott, vagy az interneten szörfölt sporttal kapcsolatos
videókat és pornót keresve. Simon órákat töltött ebben a szobában a
számítógép előtt, végezve az ingyenes jogi tanácsadói munkát, amelyet
kötelességének érzett, s különféle stratégiákat dolgozott ki olyan emberek
számára, akik képtelenek voltak erre, s nem értették, hogyan kerültek
bajba, hogyan kaphatnak kárpótlást, s miként éljenek túl holmi nyilvánvaló
igazságtalanságot. Tudta, hogy az apja szerint túlságosan sok időt és
energiát pazarol erre, és akár a saját forrásaiból is segíteni próbál olyan
embereken, akiknek az ügye – gyakran az élete – hiábavalónak, előbbre
jutásra, megvilágosodásra képtelennek látszik.
– Szükségesnek érzem – mondta Simon. – Csinálnom kell. Te értelmes
világban élsz, ahol az emberek képesek kifejezni magukat. Én nem. Nem
tehetek mást, amíg akadnak emberek, akiknek semmi reményük rá, hogy
valaha is megértessék magukat.
Mindig feltételezték, hogy Simon követni fogja Guyt a jogi pályán. Nem
Simon feltevése volt, hanem Guyé. Laura és Simon tudták ezt, s
könyörögtek Guynak, ne feltételezzen semmit, de a jog volt az, amihez
Guy értett, amit tudott, s amiben jó volt. S amikor Guynak lett egy okos
fia, teljesen nyilvánvaló volt a jövő. Nem mintha Simonnak kifogása lett
volna a jog ellen, csakhogy a maga módján közelített hozzá, és a saját
változatát, a saját értelmezését akarta megvalósítani.
Nem voltak veszekedések. Guyjal nem lehetett veszekedni. Akadtak
heves, erőteljes viták, de semmiféle kiabálás vagy ajtócsapkodás nem volt.
Ezt utálta meg Simon, a gőz kieresztésének hiányát, a civilizáltság
látszatát, a szavakat, az okos, értelmes, tanult szavak végtelen áradatát,
amelyet végül a valódi érzelem, a valódi együttérzés pótlékának tekintett.
– Nem akarok bírósági ügyvéd lenni – mondta az apjának tizenhat
évesen. – Nem akarok zseniális meg okos lenni, gúzsba kötve az
embereket. Nem összezavarni akarom őket, hanem segíteni nekik, azt
akarom, hogy tudják, mellettük állok.
Később, amikor Simon huszonnyolc éves volt, és Guy bíró lett,
elmagyarázta Simonnak – amit egyszerre tartott bátorságnak és
őszinteségnek –, hogy Simon tinédzserkori vádaskodásában volt némi
igazság, de Simon nem hallgatott rá.
– Amióta bíró – magyarázta Carrie-nek Simon –, azt képzeli, minden
ügyvéd azért van csak ott, hogy a maga igazát bizonyítsa, elérje a saját
célját, és egyedül ő menti meg a helyzetet a vörösfekete talárjában. Ezt
nem hiszem el.
Carrie Emma etetőszéke fölé hajolt. Emma akkor kétéves volt, és egy
évvel korábban fedezte fel az élvezetes zsarnokság ízét, hogy vagy a saját
tempójában eszik – az idők végezetéig –, vagy nem eszik egyáltalán.
Kiszedte az ételéből az összes borsószemet, és a maradékot olyan
messzire tolta magától, amilyen messzire csak tudta. A kibányászott
borsókat pedig két ujjal csipegette fel egyenként: egyet a szájába tett, egyet
pedig a földre dobott.
– Hagyd már békén! – mondta Carrie. – Soha, semmit nem csinál jól,
igaz? Hiba volt, hogy bíróság előtt eljáró ügyvéd volt, most pedig az a
baj, hogy bíró. Emma, hagyni fogom, hogy éhen halj!
Emma behunyta a szemét.
– Csak bíró akart lenni – mondta Simon. – Pusztán a rang miatt.
Carrie felvett egy sárgarépakockát, és Emma szájába dugta. Emma
néhány másodpercig a szájában tartogatta, majd nagy erővel kiköpte, mint
amikor a palackból kijön a dugó.
– Nem azért – mondta Carrie, s visszafordult Emmához. – Azért, mert
anyád akarta.
– Soha életében nem tett semmit azért, mert anyám akarta…
– Simon – mondta Carrie –, ne légy ilyen átkozottul igazságtalan. Anyád
elviselte, hogy éjjel-nappal dolgozzon annyi éven át, és most normális
férjet akar, kötött munkaidővel, nyugdíjjal és társadalombiztosítással.
– Nézz rám! – kiabálta parancsolón Emma. Carrie nem vett róla
tudomást. Simon felállt.
– Miért állsz apám oldalán?
– Nem állok. Senkinek sem állok az oldalán. Apád talán nem egy
angyal, de nem is az a rendkívül önző szörnyeteg, akit állandóan csinálni
akarsz belőle.
– Nem nőttél fel mellette – mondta Simon. – Nem láttad, mit művelt
anyámmal.
– Nézz rám! – ordította Emma. Felkapta a tányérját, és földhöz vágta. A
répa, a krumpli és a kolbászkarikák szétgurultak a padlón.
– Menj el! – mondta Simonnak Carrie. – Csak menj. Nélküled is
elegendő gyerekem van, akikkel foglalkoznom kell.
Carrie mindig jót tett neki, gondolta Simon, mindig helyrerázta, és
sosem engedte, hogy túlságosan felizgassa magát érzelmileg, s a kelleténél
jobban belemenjen dolgokba. Ezt értékelte, igazán. De Carrie nem látta, és
soha nem is fogja megérteni, mert nem volt ott, hogyan szenvedett Simon
anyja mindig, amikor a maga csöndes és boldogtalan módján rájött, hogy
rosszul választott, és immár nem tud menekülni döntése következményei
elől. Simon visszaemlékezett, hogyan figyelte apró gyermekként az anyját.
Egyre csak figyelte, s várta, mikor simulnak ki a vonásai. De ez sosem
történt meg, csak gyanakvás csatlakozott hozzá mindig, amikor hazajött az
apja. Carrie nemegyszer megkérdezte, hogy Laura miért nem hagyta ott
Guyt, ha a helyzet tényleg olyan rossz volt, és Simon azt felelte, hogy nem
tehette, mert más nemzedékből való, és nem olyan vérmérsékletű, nem
olyan neveltetésű, kötelességének érezte – nevezhetjük ezért akár
régimódinak is –, hogy abban az ágyban feküdjön, amelyet ő választott, és
vetett meg.
– De ne hagyd, hogy kihasználjon! – mondta Carrie. – Nem a te hibád,
ha görcsöl apád miatt.
Efféle gondolatok jártak Simon fejében, ahogy ott ült a számítógép előtt
a csésze teával a kezében. Valahogy tényleg felelősnek érezte magát az
anyjáért, tudta, hogy olyan erőt ad az asszonynak, amelyet Laura sehol
másutt nem talál meg, még az öccsében, Alanben sem. Eszébe jutott, ahogy
kriketteztek az anyjával a Battersea Parkban, amikor kicsi volt, és Alan a
babakocsiból nézte őket. Laura órákon át játszott vele türelmesen. Simon
tisztán emlékezett arra, ahogy édesanyja a piros farmerben s a piros
hajpánttal a fején szalad a kikopott fűvön újra meg újra a krikettlabdáért.
– Figyelj! – kiáltotta neki mindig, mielőtt újra dobta a labdát. – Figyeld
végig az ütődet.
Simon imádta az anyját. Még mindig vissza tudta idézni, mennyire
üresnek érezte a szobát, ha az anyja nem volt ott. Rohant haza az iskolából
az anyjához, aki várta, és minden egyes nap újabb boldog, újra megélt
egymásra találás volt. Carrie egyszer megkérdezte, féltékeny volt-e,
amikor megszületett Alan, neheztelt-e, amiért új és törődést igénylő
személy jelent meg az életükben, de Simon nem volt féltékeny, egy
pillanatig sem. Mindig tudta, hogy biztonságban és kiváltságos helyzetben
van.
Később mégis megkönnyebbülés volt elszakadni az anyjától.
Meglehetősen kellemetlen tinédzser lehetett, hűvös és távolságtartó.
Büntette az anyját, mert kicsi korában önmagát tette Simon mindenévé.
Viszont Simon valamiféle perverz kielégülést érzett, amikor serdülőként
keményen bánt mindkét szülőjével; megadta neki, bármennyire illuzórikus
volt is, az önálló személyiség érzését. Néha, amikor Jackre nézett,
eltűnődött, vajon ugyanezt teszi-e éppen Jack – durván és láthatóan
kiszakítja magát a családi kör intimitásából, hogy megbizonyosodjon
külön és jól körülhatárolható identitásában.
Simon felvette Jack coca-colás dobozát. Egyszer, amikor Jack
hároméves volt, elvitte őt az állatkertbe. Mesélt neki előre az izgalmas és
hatalmas állatokról, amelyeket látni fog, az oroszlánokról és tigrisekről,
az elefántokról, zsiráfokról és tevékről. Jack tágra nyílt szemmel nézett rá,
és nagyon aggodalmasan megkérdezte:
– Jack biztonságban lesz?
Simon felállt. A csészében maradt tea kihűlt, ahogy a lába is. Visszavitte
a csészét a konyhába, betette a mosogatóba, vizet engedett bele. Hirtelen
bűnös erővel eszébe ötlött, hogy az új helyzet okozta düh legfőbb eleme a
rossz előérzet, hogy a most magára maradt anyja esetleg vissza akarja
kapni őt, talán úgy véli, visszaszerezheti azt a kisfiút a Battersea Parkból,
és arra kérheti csöndesen – csöndesen, mert Laura mindig így kért –, hogy
halmozza el azzal a feltétel nélküli szeretettel, amelyet akkor Simon olyan
szívesen, olyan nagyon adni akart neki.
Lepillantott a csészében lévő zavaros vízre. Nem tudnám megtenni,
gondolta, egyszerűen nem tudnám. Olyan megkönnyebbülés volt
beleszeretni Carrie-be, olyan szédítő szabadulás azt érezni, hogy a saját
szíve szerint választott, nem kötelességből vagy szánalomból, hogy
minden csupa lelkesedés, függetlenség és változás. Laurának sok időbe
telt, amíg elfogadta Carrie-t; mindig kedves és udvarias volt, de hiányzott
az a bizonyos szikra; az igazi melegség és szimpátia szikrája. Carrie
észrevette, de nem törődött vele. Legalábbis nem sokat, és semmiképpen
sem haragosan.
– Ilyenek az anyósok, nem igaz? – mondta. – Különösen a fiús anyák.
Talán ezért jött ki olyan jól egymással Carrie és Alan, hiszen
mindketten szabadok voltak – és kirekesztettek –, nem Laura
kiválasztottjai. Alan! Simon a homlokára csapott. Elfelejtette felhívni
Alant! Önnön érzéseinek viharában teljesen kiment a fejéből, hogy felhívja
őt, pedig megígérte az anyjuknak. Hajnali négy óra húsz perc volt.
Legalább három óra, amíg felhívhatja. Nem hívhat fel senkit, nem tehet
semmit, azon kívül, hogy visszabújik az ágyba, és vigaszt merít –
amennyit tud – Carrie-ből, a jelenlétéből, az ott fekvő meleg, csöndes, nem
mindig együtt érző, de valóságos testéből.
Lassan felment a lépcsőn, levette a Chicago Bulls-pulóvert, és a korlátra
terítette. Aztán kinyitotta a hálószoba ajtaját, halkan végigment a
szőnyegen, és hálásan bebújt a paplan alá. Carrie megmozdult, de nem
fordult felé.
– Juj – mondta. – Hideg vagy.
NEGYEDIK FEJEZET
H ill Cottage kertje Laura alkotása volt. A ház is, de abban nagy része volt
Guynak is, akinek jó érzéke volt hozzá, hogy hol kell lebontani egy falat,
vagy hová kell helyezni a bútorokat. No, és, ami még fontosabb, ő fizette a
számlákat. Ügyvédként jól keresett a Hill Cottage-ben töltött első húsz év
alatt, és Laurának el kellett ismernie, hogy mindenféle kommentár nélkül
kifizette a szakembereket, akik új tetőt építettek a házra, felújították a
fűtésrendszert és a fürdőszobákat, továbbá murvával beszórt
gépkocsifelhajtót, kövezett teraszokat és garázst építettek. Az egykori
tehénistállókat és disznóólakat kerti tárolókká alakították. Ám a kert
rendezésének feladata Lauráé volt. Ő tervezte, gondozta, s dolgozott rajta.
Az elhanyagolt tanyaudvarból és lepusztult legelőből mesés virágos- és
gyümölcsöskertet varázsolt.
Ahogy a fiúk nőttek, a kert foglalta el egyre inkább pszichéjének és
személyiségének azt a részét, amely egykor kicsi gyermekeit táplálta. Azt
mondta magának, hogy teljesen tipikus, hogy a vele egykorú és hasonló
típusú angol nők átadják magukat a kertészkedésnek egy bizonyos pontnál,
és hagyják, hogy ugyanúgy uralja az életüket, ahogyan korábban a pici
gyerekek, csak ezzel együtt jár az időjárás-előrejelzés miatt érzett
bosszantó aggodalom is. Amikor Guy felajánlotta neki, hogy különféle
jogi konferenciákra viszi Európába vagy akár a Távol-Keletre, első
reakciója – túl a kis, örömteli izgalmon, amelyet Párizs vagy Tokió
jelentett – az volt, hogy kibírja-e a kert nélküle öt vagy tíz napig. És ha jön
egy kemény, késői fagy? Vagy az időjárás az évszakhoz képest szokatlanul
meleg, és locsolni kéne? És mi lesz, ha nem a megfelelő időpontban szedi
le a déli falnál lévő fáról a sárgabarackot? Egyszer Guy ragaszkodott
hozzá, hogy vele menjen Stockholmba, és rettenetes jégeső verte el a korai
rózsákat – mikor hazaértek, megbarnult virágokat találtak csak. Laura
vigasztalhatatlan volt.
– De ha maradtál volna – kérdezte elkeseredetten Guy –, mit tehettél
volna, hogy megmentsd őket?
Laura tudta, hogy semmit. Elképzelte a jégesőt, amint szétbombázza a
rózsafejeket. Persze, hogy nem tehetett volna semmit. Odakinn állt volna
szánalomra méltón és tehetetlenül a viharban, de legalább ott lett volna.
Guynak lehetetlen volt elmagyarázni, hogy úgy érezte, cserbenhagyta a
kertet, és nem volt ott, amikor a kertnek szüksége lett volna rá. Pontosan el
tudta képzelni, hogy nézett volna rá Guy, ugyanis az évek során elég
sokszor előfordult ilyesmi. Guy ilyenkor próbálta megállapítani, hogy
Laura komolyan gondolja-e, amit mond, és próbálta őt megérteni.
– Nem egészen értem ezt az egészet a kertről – mondta Guy. – Azt
látom, hogy élvezettel csinálod, de nem értem, hogyan tart a hatalmában.
Olyan… – Guy elhallgatott.
– Milyen?
– Mintha egy élőlény lenne?
Laura hirtelen zavarba jött. Úgy érezte, nem mondhatja el
olyasvalakinek, aki nap, mint nap nyakig merül a nagy odafigyelést
igénylő, zűrzavaros jogi procedúrákba, hogy számára a kert
valamiképpen él; még akkor is, ha nincs személyisége, de szelleme
mindenképpen. És ez a szellem törékeny, de rá van bízva, mert ő
teremtette, ő hívta életre a semmiből: a saras, törmelékes, elhanyagolt
területből. Mindig is attól félt, hogy Guy azt hinné, elszakadt a valóságtól,
és elhagyta valami megfoghatatlanabbért, fantasztikusabbért, aminek végül
is nincs összevethető hitelessége. Persze nevetséges, sőt szánalomra méltó
azt mondani, hogy: „Nem mehetek Tokióba, mert senki nem locsolja úgy a
virágokat a teraszon, ahogyan én”, de az volt a szörnyű, hogy Laura
tényleg ezt gondolta. A lényeg az odatartozás volt, hogy otthon
pótolhatatlannak érezte magát. Jóságos ég! Annyira fontos volt, hogy
pótolhatatlannak érezze magát! Laura úgy vélte, hogy Simon ezt mindig
érezte egy kicsit. De Guy nem, ő sosem kételkedett önnön
nélkülözhetetlenségében. És Alan – nos, Alan nem úgy gondolkodott. Alan
sosem próbálta még viszonylag sem rendezni a gondolatait, sem az életét.
Úgy vette az embereket, eseményeket, álláslehetőségeket, ahogy jöttek,
saját érdemük szerint. Ha az anyja a kertjében akarta tölteni az életét, és
eksztázisba esett, amikor virágzott a kamélia, csak tessék! Nagyszerű, ha
ettől lázba jön.
A nagy baj ebben a pillanatban az volt, hogy nem jött tőle lázba. Laura
ide menekült, amikor Guy bejelentette, hogy válni akar, hogy elvehessen
valami Merrion Palmer nevű nőt, és a helyett, hogy fogadta és vigasztalta
volna, a kert indifferensen, szinte közömbösen vette körül. Laura
veteményest kezdett ásni, hogy elültesse a sárgarépa-, paszternák- és
céklamagokat. Abban a reményben tett ezt, hogy a megfeszített fizikai
munka nemcsak eltereli a figyelmét, de azt az érzését is helyreállítja, hogy
a világ mégiscsak felismerhető. De félóra múlva csak azt érezte, hogy
minden teljesen céltalan, és a szinte még fagyos talajt egyáltalán nem
érdekli az ő nyomora. Van valami szándékos mazochizmus abban, ha az
ember finomabbnál finomabb zöldségeket ültet annak, akinek nem áll
szándékában vele lenni. Eldobta az ásót, ami megpattant a kövezett
ösvényen, és nekiesett az üveglapoknak, amelyekkel le szokta takarni a
korai fejes salátát, aminek zöld-fehér üvegszilánkeső lett az eredménye.
Laura térdre esett ott, ahol volt, a zöldségágyásban, és vonítva sírt –
ahogyan hisztériás kisgyerekek szoktak a szupermarketben, amikor nem
kapnak meg valamit. Földtől maszatos kezével törölgetni kezdte
könnyáztatta arcát. Amikor pedig szemerkélni kezdett az eső, nem
mozdult, sőt szinte egyfajta vigasznak érezte, hogy végre történik valami.
Laura látta, hogy a kutyák lesik őt az ebédlőből, miközben mancsukkal
az alacsony ablakpárkányra támaszkodnak. Szerettek sétálni, ám a
kertészkedést érthetetlenül unalmas tevékenységnek tartották, inkább csak
látványsportnak, kivéve, ha sütött a nap. Idegesek is voltak Laura miatt,
Guy miatt, a kialakult helyzet miatt, a bőröndök miatt, amelyek csatasorba
állítva várták, hogy Guy elszállítsa őket a stanborough-i bérelt lakásába –
s egyáltalán, a megszokott rend felborulása miatt. Idegességük abban
nyilvánult meg, hogy mindenhová követték Laurát, még a vécére is, s
lefeküdtek az ajtó elé. Amikor megszólalt a telefon, a kutyák felkapták a
fejüket, és Laurára néztek. Mikor sírt, ráfeküdtek a lábfejére, s a
lábszárához simultak, ha pedig kertészkedett, a megszokás miatt bent
maradtak, ám az aggodalom kikergette őket kosarukból. Ilyenkor csak
lesték az asszonyt az ablakból, hogy folyamatosan megbizonyosodjanak
afelől, minden rendben van vele.
– Lefelé! – kiáltott rájuk Laura. – Rosszabbak vagytok, mint a gyerekek.
A kutyák csak nézték őt, de nem mozdultak. Laura elképzelte, hogy
szívesen csóválnák a farkukat, de nem merik, amíg ő ilyen meggyötört.
Bizonyára megkönnyebbülnek majd, amikor a fiúk, Simon és Alan
megjönnek: újra felhőtlenül rohangálhatnak majd a konyhában, s cipőt
vagy konyharuhát vihetnek nekik ajándékba. Szegény kutyák! Vigaszt
kellene nyújtaniuk most, neki pedig hálásnak kellene lennie hűségükért,
szeretetükért, de úgy érezte, semmire sem képes.
Felállt az esőáztatta földről, s próbálta letisztítani nadrágjáról a
sárfoltokat. Át kell öltöznie: tiszta ruhát ölteni, megfésülködni, megtalálni
a gyöngyfülbevalót, feltenni a teavizet, s megtenni mindazt, ami tőle telik.
Nem akarta, hogy a fiai azt érezzék, egyik napról a másikra támaszukból a
terhükké válik. Átvágott a kerti úton, takaros halomba rendezte az
üvegszilánkokat, s bement a házba.
Jack Stockdale a falnak dőlve állt az épület háta mögött. Ide jártak Richcsel
és Marcóval cigizni, de most nem kívánt rágyújtani, kivált nem velük.
Marco nem titkolt diadallal mesélte, hogy pénteken moziba ment Moll-lal,
és arra is célzott, hogy szombaton együtt buliztak. Rich szerint ez klassz,
briliáns, sőt szuper. Jack soha egy szóval nem említette, hogy titokban
rajong Mollért, mégis úgy érezte, hogy brutálisan cserbenhagyták, és
elárulták. Egyik sráccal sem bírt beszélni; rájuk se tudott nézni. Amikor
Adam megkérdezte, hogy: „Miért vagy így letörve, haver?”, vállat vont,
motyogott valamit, és elvonult. Egyedül kószált zsebre dugott kézzel, s
apró kavicsokat rugdosott az úton.
Az volt a baj, hogy hiába nem szólt semmit, Marco mégis tudta, mi a
pálya. A srácból sugárzott a diadal: tisztában volt azzal, hogy sikert ért el
ott, ahol Jack nem tud. Marco édesapja olasz származású, s a fia is sokban
hasonlított rá. Jack mellette nyersnek és reménytelennek, testileg és
érzelmileg is szánalomra méltónak érezte magát. Tudta, hogy szánalmas,
akár egy esetlen kutyakölyök, de egyszerűen ebben a pillanatban nem
tudta, hogyan érezhetné magát másképp. Az egyik este az apja véletlenül
rátapintott. A konyhában tengtek-lengtek, mert már mindenki éhes volt, de
az étel még nem volt kész. Simon a sárgarépát szeletelte nagyon lassan és
gondosan, Jack pedig nézte, és arra várt, hogy Carrie észrevegye, milyen
vastagra vágja, és rászóljon.
– Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte Simon.
Carrie rakott zöldséget készített. Háttal állt mindenkinek, s egy nagy
tűzálló tálba különféle zöldségeket terített szét, amit fűszerekkel szórt meg.
– Nem – felelte. – Mi?
– Az életben mindent el lehet rendezni – mondta Simon. – Bármit
elrendezhetsz, tudod, amíg nem keverednek a dologba érzelmek. Ezért
működik a munka, és ezért nem működik többnyire az élet.
Carrie megfordult.
– Fura – mondta. – Pontosan ugyanezt gondoltam ma délelőtt én is.
Tudnád a répát kicsit vékonyabbra vágni?
Jack odahajolt, s elvett egy darabkát. Szerette volna továbbfaggatni az
apját arról, amit mondott, többet erről az érzelem dologról, meg arról,
hogy hogyan akar ettől az ember egyszeriben olyan dolgokat, amilyeneket
sosem akart azelőtt. És ami még rosszabb, teljesen megfosztja az embert
attól az érzéstől, hogy a kezében tartja a dolgokat. De szégyellte magát.
Rachel ott ült az asztalnál, káposztát kellett volna vágnia, és verset tanulnia
angolórára, de valójában egyiket sem tette. Ehelyett fülelt, s mindent jól
megjegyzett. Ha érzelemről beszélt volna Rachel előtt, a húga hangosan
megkérdezte volna: „Bele vagy zúgva Moll Saundersbe, mi?”
Jack nekiszorította a vállát a falnak. Bele volt zúgva Mollba, tényleg.
Egyszerűen elbűvölte, ahogy Moll nézett és mozgott, s ahogy a haja
lágyan a vállára omlott. De azért ennél több is volt mindezek mellett. Meg
akarta ismerni a lányt, a kedvében akart járni. Az apja megjegyzése után a
szobájába ment, és megnézte a lexikonban az „érzelem” szót, amelynél
állapotokról, vonzalomról, személyes érintettségről és szerelemről volt
szó. Az anyja azt mondta, hogy a papa szerelmes. Ezt egyszerre volt
lehetetlen és tökéletesen lehetséges elképzelni. Jack eleget tudott annak
megérzéséhez, hogy húszéves kor után is kialakulhatnak erős érzelmek,
csak nagyon nehéz volt elképzelni, hogy valaki ugyanolyan erősen
érezzen, ahogyan most ő, és ennyire zavarodott és bizonytalan legyen
abban, hogy ezután mit tegyen.
Nem kívánta a cigarettát, és semmi kedve sem volt a következő két
fizikaórához és az azt követő dolgokhoz sem. Ugyanakkor nem akart
tanítás után hazamenni, ahol Rachel figyeli, és pontosan tudja, mi az ábra.
Lassan sétálni kezdett a természettudományi óráknak otthont adó épület
mellett az aszfaltút felé, amely a blokkot összekötötte a főépülettel. Úgy
érezte, képtelen érdeklődést kicsiholni magából bármi iránt, mert az
egyetlen, ami érdekli, nem mutat viszontérdeklődést.
Az aszfaltúton, az épület mellett egy lány álldogált.
– Szia – mondta Moll Saunders.
Jack csak bámult rá, meg sem tudott szólalni.
– Megijesztettelek?
– Nem. De én…
– Ki nem állhatom a bagót – mondta Moll Saunders. – A nagynéném
tüdőrákban halt meg.
– Jaj, istenem – mondta Jack. – Tulajdonképpen nem cigiztem… –
Szédült. A nadrágzsebébe nyúlt, elővette a cigarettát, s odanyújtotta a
lánynak. – Tessék.
– Nem kell ezt csinálnod…
– De – felelte Jack.
– Bedobjuk a szemétbe.
– Oké.
– Jack – mondta Moll. – Tényleg tetszik a festményed.
Jack lesütötte a szemét, és elpirult.
– Tényleg?
– Komolyan – mondta a lány. – Egyszerűen szuper!
Alan már rendelt Carrie-nek. Előtte egy pohár fehérbor volt, és egy másik,
érintetlen pohár a mellette lévő szék előtt. Gallér nélküli, fehér
vászoninget és fekete bőrmellényt viselt. Carrie elismerő gesztust tett,
mielőtt leült.
– Csinos vagy…
Alan vigyorgott.
– Randim lesz.
– Nem mondod!
– Orvos. Klassz az autója.
– Alan – mondta Carrie, miközben leült –, a kocsija a legkevésbé
érdekes.
Alan elhúzta a száját. Nagyon boldognak, szinte csibészesnek látszott.
– Mostanában dúl a szerelem – mondta Carrie. – Még Jack is…
– Jack?
– Jack pillanatnyilag a konyhámban ül, és egy Moll nevű alamuszi kis
macska melírozza a haját.
– Jó neki.
– Remélem…
– Carrie – mondta rosszallón Alan.
– Igen?
– Ne beszélj ilyen hangnemben Jack barátnőjéről.
– Milyen hangnemben?
– Az én-fiamnak-senki-sem-elég-jó hangnemben.
– Úgy beszéltem?
– Úgy – mondta Alan. Felemelte a poharát. – Egészségedre!
– A tiédre. Remélem, kellemes estéd lesz.
– Inkább vadat szeretnék…
– Arra nem vagyok kíváncsi – mondta Carrie.
Alan újra elvigyorodott.
– Úgysem mesélném el neked.
Carrie nézte a sógorát.
– Te tényleg vidám vagy.
– Tudom. Hát nem jobb így?
– De igen – felelte Carrie. – Kezdem úgy megszokni a bánatot, hogy
lassan elfelejtem, más lehetőség is van. – Belekortyolt a borba. Nem nézett
Alanre. – Találkoztam Merrionnal.
– És?
– Ahogy mondtad.
– Helyes?
– Egyelőre az. És eltökélt, hogy harcolni fog.
– Nem kéne?
– Dehogynem! – mondta bosszúsan Carrie. – Csak az a baj, hogy ha
harcol, kétfelé szakadok.
– Biztos, hogy nem.
– Én…
– Carrie – hajolt előre Alan –, neked szimpatikusabb apám és Merrion,
mint az anyám. Te is tudod.
Carrie Alan szemébe nézett.
– Ezért akartam találkozni veled.
– Mi van?
– Anyád – Carrie ismét lesütötte a szemét – eldöntötte, hogy minden kell
neki, ami a szüleid vagyonából a véleménye szerint jár, de nem piszkolja
be a kezét azzal, hogy megszerzi. Elhatározta, hogy többé nem áll szóba
apáddal. Soha többé. Így aztán…
– Ne is mondd!
– A többit kitalálhatod.
– Édes istenem! – mondta Alan. – És Simon beleegyezett?
– Úgy látja, nincs más választása. Egy hatvanegy éves, épeszű asszonyt
nem lehet arra kényszeríteni, hogy forduljon ügyvédhez.
Alan ivott egy kortyot.
– Ez mikor történt.
– Ezen a héten. Nem akarta elmondani nekem, de amikor megjött Hill
Cottage-ből, láttam, hogy az anyósom sokat akar tőle.
Alan a foga között szűrve mondta a poharába:
– Mondtam neki.
– Tudom.
– Apuval beszélt?
– Nem tudom. Azt hiszem, Guy hagyott neki üzenetet. Az az érzésem,
Alan, hogy Merriontól teljesen függetlenül, apádnak igaza van. Most pedig
azzal kell szembenéznem, hogy meg kell küzdenem anyáddal a férjemért.
– Ostobaság!
– Nem az – mondta Carrie. – Tény. Ez mindig megvolt, lappangva, de
eddig soha nem vette fel a kesztyűt, nem egészen. Mondjak neked valamit?
Alan várakozón bólintott.
– Nem Guy tehet róla, hogy Laura mindig elveszettnek érezte magát.
Fogadni mernék, hogy Guy tényleg megpróbálta megadni neki azt, ami
boldoggá teszi, ami nagyobb biztonságérzetet és célt ad neki, cserében
Laura pedig azt éreztette, hogy Guy szándékosan eltaposta, azt tűzte ki
életcéljául, hogy gondosan elszakítsa őt az élettől. Valószínűleg lökött
vagyok, ahogy a gyerekek mondják állandóan, amiért ezt mondom neked,
de soha életemben nem találkoztam olyan nővel, aki annyira csak
önmagával volt elfoglalva, akiben annyi önsajnálat volt, mint Laurában.
Alan vállat vont.
– Harapófogóval szedtem ki Simonból, amit tudtam – folytatta Carrie.
Gyorsan vette a levegőt. – Nem akart elmondani nekem semmit, nem
akarta, hogy bizonyítékom legyen rá, hogy Laura milyen tisztességtelenül
kihasználja. Nem akarta, hogy a szemébe vágjam, szerintem mennyire
szánalmas…
– Ezt mondtad neki?
Carrie ránézett. Hallgatott.
– Azt hiszed, szánalmas? – kérdezte Alan.
– Jaj – mondta panaszosan Carrie –, dehogy. Nem igazán. Csak
csapdában van. Laura sarokba szorította. Mindig sarokba szorítja. Csak
kivárja a megfelelő alkalmat.
– Szóval leteremtetted…
Carrie ismét lesütötte a szemét.
– Igen.
– Carrie…
– Ne mondd, hogy féltékeny vagyok – vágott közbe Carrie. – Tudom,
hogy az vagyok. De Simon az enyém. Elsősorban az enyém.
– Tudja.
– De az ember nem kaphatja meg, amit akar, ha valaki meggyőzi, hogy
elsősorban neki tartozol, igaz?
– Nem tudom – válaszolta Alan. – Velem még soha nem fordult elő.
– De látod, az ég szerelmére!
– Igen. Látom.
Carrie előrehajolt.
– Tudsz segíteni Simonnak?
– Hogyan?
– Segíts neki Laurával. Osszátok meg a feladatokat.
– Laura azt fogja mondani, hogy nem vagyok ügyvéd…
– Alan! – Carrie már majdnem kiabált.
– Sajnálom. Nézd, segíteni akarok! Megpróbáltam. De ők ketten már a
születésem előtt elkezdték ezt a játékot.
Carrie magába roskadt.
– Tudom.
– Mitől félsz?
Carrie elhúzta a száját.
– Azt hiszem, attól, hogy sosem szabadulunk meg Laurától. Hogy
bármit teszünk, mindig zavaró tényező lesz, idővel pedig az első számú
ilyen tényező. És Simon elsősorban az ő lekötelezettjének fogja érezni
magát. Továbbá… nos, hogy soha nem lesz képes annak látni, ami.
– El tudnád ezt mondani?
– Mit? – kérdezte Carrie. – Laurának?
– Igen…
Carrie öklével az asztalra csapott, minek következtében a pohárból bor
löttyent az asztalra.
– Alan. Jaj, Alan, nem volnál képes egy pillanatig nem az orvosodról
álmodozni, hanem gondolkodni? Mindezt nem én akarom elmondani
Laurának. Tudnia kell, de ha én mondom, nem fog odafigyelni. Nem
érted? Simonnak kell elmondania! Azt akarom, hogy Simon nyissa ki a
szemét, és annak lássa a helyzetet, ami, és mondja meg az anyjának, hogy
a szerető fia, aki támogatja, és nem holmi átkozott férjpótlék! Ezt akarom!
Alan könnyedén megérintette Carrie kezét.
– Édes istenem – mondta.
Merrion irodájának ablaka egy szűk utcára nézett, amely a New Square-re
vezetett. Egész nap emberek jártak ott, ügyvédek és mások, akik láthatók,
ugyanakkor, fura módon, hallhatatlanok voltak a dupla ablak miatt. Néha,
amikor telefonon beszélt valamelyik kollégájával, Merrion hagyta, hogy a
tekintete elkalandozzon, és látva ezeket a gesztikuláló, igyekvő, beszélő
embereket, azon tűnődött, vajon valóban annyira elevennek és
céltudatosnak érzik-e magukat, amilyennek látszanak.
Ismerősei közül soha senki nem látta még a szobáját, Guy sem,
nemhogy Gwen. Gwen nagyon személytelennek találta volna, sőt
hidegnek. A fehér polcokon jogi könyvek sorakoztak, s a Bíróságról
készült, Hogarth-keretes nyomatok. A lakás híján volt a fényképeknek és
virágoknak, sőt még egy szatyor sem volt sehol egy kis lopott
ebédszünetbeli bevásárláshoz. De Merrion így szerette: itt tudott
gondolkodni. Ez volt az a hely, ahol Miss Palmernek, az ügyvédnek olyan
élete volt, ahol ismerték, és ahol bármilyen zűrzavar keletkezett is, meg
tudta oldani, mert az ügyhöz való viszonyát, bármennyire együtt érzett is,
fizetett professzionalizmusa határozta meg.
– A jog megkeményíti a szíved – mondta neki Gwen a telefonban.
– Nem erről van szó.
– Hát miről?
– Nem azért hívtál, amiről beszélsz.
A vonal Gwen felőli végén durcás csönd volt a válasz.
– Nem volt jogod lerohanni Guyt úgy, ahogy tetted – mondta Merrion. –
Engem oké, ha muszáj, bár megírhattam volna a beszédedet. De nem volt
tisztességes rátámadni, egyáltalán nem volt hozzá jogod. Visszaéltél a jó
modorával. Ki kellett volna dobnia.
– Neki nem az volt a véleménye, hogy nem tartozik rám – vágott vissza
kissé diadalmasan Gwen. – Azt mondta…
– Nem akarom tudni, mit mondott. Megtörtént, nagy bajt és
komplikációt okozott, de vége. Csak azért hívlak, hogy figyelmeztesselek:
soha többé nem történhet meg. Soha. A jövőben törődj a magad dolgával.
– Velem nem beszélhetsz ilyen lekezelően. Nem te mondod meg, mit
tehetek.
Merrion erősen markolta a kagylót.
– Nagyon is igaz – mondta. – Neked nem lehet mondani semmit.
Ezután Gwen írt Merrionnak. Szándékosan az irodának címezte. A
borítékra ráírta: „Szigorúan bizalmas”, és az egyik fiatal hivatalnok
kacsintva adta át Merrionnak. A sikeres ügyvédek néha rajongói leveleket
kaptak. Ezek a levelek általában mulatságosak voltak. Egy fiatalember,
akinek az anyját Merrion sikeresen védte, eljött az irodába egy tarka
virágcsokorral, és személyesen akarta átadni Merrionnak. A tisztviselők
jól mulattak rajta, mert olyan suta volt, és ráadásul anorákot viselt.
– Ez anyámtól jött – mondta hangsúlyosan Merrion a fiatal
hivatalnoknak.
Jó levél volt, Merrionnak el kellett ismernie. Hűvös volt és
méltóságteljes. A lényege pedig abban állt, hogy Merrion boldog élete
nem lehet közömbös Gwen számára, hacsak Gwen nem egy szörnyeteg, és
hogy az ő alapelvei és véleménye – még ha jóval kevésbé kifinomultak is
Merrion elveinél és véleményénél – a maguk módján értékesek és
érvényesek. Nem Guy személye ellen van kifogása, hanem a kora ellen, és
a Merrion iránti vágyainak hevessége ellen, amelyek most talán
megegyeznek Merrion vágyaival, de a hosszú távú következményekkel
nem akar nyíltan szembenézni senki.
Merrion nem mutatta meg a levelet Guynak. Azt sem mondta el neki,
hogy felhívta Gwent, először is azért, mert megígérte, hogy nem teszi.
Tisztában volt vele, hogy ez nem jellemző rá, hogy ösztönösen,
megszokásból is mindent elmondott a férfinak, főleg azért, mert Guy
olyan csodásan helyre tudta pofozni az arányérzékét. Ám az utóbbi időben
nem annyira érezte szükségét Guy oltalmazásának. Guy sosem kérte a
lánytól, hogy értse meg a házasságát, sosem említette, hogy úgy érzi,
jóvátétellel tartozik a közte és Laura közti különös, hűvös, zavaros
kommunikációért – ha egyáltalán kommunikációnak lehetett nevezni a
dolgot. Merrion kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy Guy élvezi, hogy
beszélgethet vele, sőt erre még biztatja is, de Merrion mostanáig nem
érezte, hogy a férfinak védelemre van szüksége, és ezért nemcsak féken
kell tartania a nyelvét, de kérdéseket sem szabad feltennie. Ami olyan
világos volt kettejük között, amiről azt hitte, hogy könnyedén és teljesen le
tudja írni, kevésbé körülhatárolhatóvá vált. Megjelent egy fátyol, majd
több fátyol, amelyektől a szerelem éppen olyan heves maradt, de sokkal
kevésbé egyszerű.
A végén az egész – gondolta Merrion, miközben szabályos halomba
rakta a papírokat az íróasztalán, hogy világosan tudjon gondolkodni –
leszűkül ezekre az emberekre. Azokra, akik korábban nevek és képek
voltak, de semmi több, akik valóságosan léteztek Guy számára, ám éveken
át nem kellett valóságosan létezniük Merrion számára. Simon, Carrie és
Alan, de még Laura is éveken át léteztek, de csak Merrion tudatában. Nem
voltak ellenségek, s megnyerni sem kellett őket azon egyszerű oknál
fogva, hogy nem tudtak semmit, és eddig Guy és Merrion nem is akarta,
hogy tudjanak bármit is. Egy olyan „elintézendők” feliratú dossziéban
voltak, amelyre rá volt írva az is, hogy: „majd egyszer”. Merrion
megszokta, hogy ez az elintézendő dosszié ott van, akár a karácsony,
amely tagadhatatlanul létezik, de nem különösebben fenyegető, és a maga
idejében majd csöndesen el is jön, különböző szertartások és utasítások
kíséretében.
De nem így történt. Egyáltalán nem így történt. Az egyik nap a jövő még
ott volt, ahol mindig is: egy meglehetősen távoli láthatáron, és másnap
eljött, mindenféle figyelmeztetés és bármiféle segítő információ nélkül.
Merrion órákon belül eljutott a dolgok valós állásának elfogadásától a
mélységes és fájdalmas vágyakozásig valami több után.
– Nem tudom elviselni – mondta Guy. – Nem tudok továbbra is ilyen
részleges életet élni veled. Nem bírom, hogy elvesztegetem az időt, s a
tényt, hogy annyira igazságtalanul nincs elismerve.
És még mielőtt ezek a szavak elhagyták Guy száját, Merrion rájött,
mennyire várta már ezt a pillanatot, és mennyire elege van a „nem
számít”-ból – a karácsony nem számít, a hétvégék nem számítanak, Laura
születésnapja nem számít –, és hogy amit éveken át izgatónak,
hatékonynak és igazán lényeginek tartott, az pillanatok alatt kiagyalttá,
alattomossá és ízléstelenné változott. A titkolózás egyetlen nap leforgása
alatt elveszítette minden vonzerejét, Merrion szeme láttára szállt el minden
bája, s a büszkeség, amelyet azért érzett, mert Guy szeretője, egyetlen
varázsütésre olyasmivé változott, amiben nem látott semmi varázslatosat.
Azután a nevek testet öltöttek, a személyiségek tulajdonságlistákból
kézzel fogható teremtményekké változtak, akikkel számolni, tárgyalni kell.
A változatlanul szerelmes és figyelmes Guy mégis ezeknek az embereknek
a világába látszott visszavonulni, akik három, négy vagy még több
évtizede ismerték őt. Bármit tett vagy nem tett, ezek az emberek
visszakövetelték, visszahívták, emlékeztették, hogy szerintük mivel
tartozik nekik, s mit nem tehet nélkülük. Ennek eredményeként valamiféle
tehetetlenség lett úrrá Guyon és Merrionon; lelki szemei előtt Merrion
pedig olyannak látta kettejüket, mint valami német romantikus festmény
alakjait, akik egymásba kapaszkodva állnak a síkon vagy a hegytetőn,
miközben hatalmas vihart sodor feléjük feltartóztathatatlanul a forgószél.
Merrion az órájára nézett. Két óra volt. Háromkor konferenciája lesz,
amelyre nem készült fel eléggé. Kis szerencsével fél ötre befejeződik, és
akkor felhívhatja Guyt.
– Gyere fel Londonba – mondja majd.
– Tessék? Milyen kedves. Egy nem-péntek…
Guy sosem mondott nemet. Merrion nem tudta, mit tenne, ha nemet
mondana. Guy felül az ötórai vonatra, fél hétkor már a lakásban lesz, ő
persze addigra már betette a frigóba a vacsorát meg a bort, és a fekete
kosztümje helyett farmert és pólót vett, és ott várja a bejelentésével. Be
fogja jelenteni – és Guy figyelni fog, hiszen mindig figyel –, hogy
megunta mindig elfogadni, ami éppen jön, és belefáradt, hogy mások
osztják be az idejét, és ellenőrzik. Akár elvált Guy, akár nem, akár
tiltakozik Laura, akár nem, akár megegyezett egymással Simon és Susan
Dewar, akár nem, Merrion ki akarja tűzni az esküvőjük napját.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
– Három ajánlat! – lelkendezett Wendy. – Csodálatos! Hát nem furák az
emberek? Amikor jön a tavasz, mindenki vidékre akar költözni, mintha
soha többé nem lenne tél.
– Az egyik valamivel többet kínál, mint amennyit kértem – mondta
Laura.
Wendy rácsapott az előtte álló kerti asztalra.
– No, hallod? Ennek igazán örülhetsz!
– Osztoznom kell rajta Guyjal – mondta kimérten Laura.
– Azt mondtad, Simon elintézi, hogy te kapd az oroszlánrészt…
– Ó, igen.
– Tehát, ha több pénzt kapsz érte, neked is több jut…
Laura végignézett a kerten. A növényszegély – rendkívül nehéz munka,
de rendkívül kielégítő eredmény is – tele volt friss levelekkel, virágokkal:
csillagfürttel, haranglábbal, szarkalábbal és gyűszűvirággal.
– Nem erről van szó – mondta Laura.
Wendy a kávésbögréjére nézett. Aztán a majdnem üres kannára, onnan a
nagy, kék árvácskákra, pázsitviolákra, majd ismét Laurára.
– Újra megteremtheted ezt a kertet.
– Minek?
– Ugyanazért, amiért ezt. Mert érzéked van hozzá, és mert szereted.
– De nem lenne semmi értelme…
– Ne áltasd magad!
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy ennek a kertnek a létrehozásában más célod is volt, mint önnön
élvezeted. Guy nem kertrajongó. Soha nem is volt.
Laura lesütötte a szemét.
– Azt szerettem volna, hogy az legyen.
Wendy töltött magának egy kis hideg kávét, hozzá tejet, és szokásától
eltérően, egy kanál barna cukrot is hozzákevert. Undorító löttynek látszott.
Eltolta a bögrét.
– Laura…
– Igen?
– Ez a dolog Guyjal…
Laura felemelte a fejét, és Wendyre nézett.
– Csak tűnődöm… – Wendy elhallgatott.
Laura várt.
– Szeretted te valaha is Guyt? – kérdezte Wendy. – Vagy csak azt akartad,
hogy ő szeressen téged?
Laura megmarkolta a zöld műanyag kerti szék karfáját.
– Hogy merészeled…
– Gondolkozz el rajta – mondta Wendy.
– Miért akartam volna, hogy szeressen – kiáltotta Laura –, ha nem
szerettem volna?
Wendy hátradőlt. Napszemüvege ellenére beárnyékolta a szemét, és
felnézett az égre. Három kacsa repült el éppen szép, szabályos
háromszögben, akár a gyakorlatozó vadászgépek.
– Azt te mondd meg!
– Az életem középpontja volt negyven éven át, a tengely, a szív…
Wendy nem szólt semmit. Már nem nézte az eget, inkább a kezét
tanulmányozta. A bal kezén viselte az esküvői gyűrűjét meg a karikagyűrűt,
miután túléltek tíz évet, három gyereket, és Roger kis kilengését a
stanborough-i női teniszklub egyik edzőjével. Az eljegyzési gyűrűt
évekkel korábban elvesztette. Vagy kidobta a szeméttel, vagy a lefolyóban
végezte a mosás vagy a gyerekek fürdetése után. Wendynek nem hiányzott.
Nagyobbacska ametiszt volt, kis gyémántokkal körülvéve, ami Roger
Lilian nénikéjéé volt egykor. Olyan rideg gyűrű volt, mint Lilian néni,
gondolta Wendy. Körbeforgatta az ujján a karikagyűrűt. Nem ártana a
szegény jószágnak, ha megtisztítaná kicsit. Majd később bevet némi
mosogatószert és egy fogkefét. Laurára nézett.
– Ezt abba kell hagynod.
– Mit?
– Ezt a tettetést. Ezt az önsajnálatot. Nem tisztességes senkivel szemben,
kivált a gyerekeiddel szemben nem.
– Simont nem zavarja. Simon…
– Simonnak nem engeded meg, hogy zavarja – mondta Wendy. Az
órájára nézett. – Mennem kell. Úgy bánsz Simonnal, ahogyan Guyjal
bántál. Csak azt veszed ki belőle, amit te akarsz.
– Ó! – kapta az arca elé a kezét Laura.
Wendy felállt.
– Mondok én neked valamit…
Laura eltakart arccal várt.
– Azt hiszem, rád férne egy terápia.
Laura elkapta az arca elől a kezét.
– Terápia?
– Igen.
– Nem vagyok bolond! – sikította Laura. – Nem őrültem meg!
Wendy felvette a táskáját, és megigazította a fekete gyöngyláncon lógó
pöttyös keretes napszemüvegét.
– Azt nem mondtam.
– De terápia.
– Hogy megbékélj önmagaddal. A terápia segítene megbékíteni a
történtekkel is meg a jövővel is.
Laura csúnyán nézett Wendyre. Felpattant, leverte az asztalról Wendy
bögréjét, és a kávé kiömlött. Forrt benne az indulat, de képtelen volt
beszélni. Wendy a vállára akasztotta a táskáját.
– Persze csak akkor – mondta –, ha tényleg nem áll szándékodban
megbékélni bármivel is.
Guy késve érkezett a bíróságra. Nem sokat késett – mindössze tíz percet –,
de mindig is korábban szeretett érkezni, nem szeretett késni. A Londonból
jövő vonat kicsit vesztegelt Readingnél a jelzőlámpa meghibásodása miatt,
ráadásul szakadt az eső, ezért nehezen lehetett taxit fogni a Stanborough
vasútállomáson. Amikor mégis sikerült elcsípnie egyet, az a bíróság
főbejáratához vitte, nem az oldalsó kapuhoz, amelyet a bírók használnak,
és amikor ezért panaszkodott, a sofőr a bíróság parkolójának bejáratára
mutatott, amelyet egy hatalmas kamion állt el, s amelynek
vezetőfülkéjében nem ült senki.
Guy a lehető leggyorsabban átvágott az előcsarnokon, s felszaladt a
lépcsőn az emeletre. Tisztában volt vele, hogy mindenki látja, hogy
bőrönd van nála, és az épület olyan részén tartózkodik, ahol nem szokták
látni őt. A Kettes Bíróság ajtajában két biztonsági őr állt, akik úgy
csörgették kulcsaikat, ahogyan a legtöbben az aprópénzt szokták.
– Ma reggel hárman voltak – mondta éppen az egyikük. – Jól
besörözve, és még nincs is péntek. Jó reggelt, bíró úr!
– Jó reggelt! – felelte Guy.
– Martin keresi önt – mondta az őr. – Lehet, hogy már a szobájában van.
Guy kinyitotta a folyosóajtót. Csönd volt, mint mindig, és kissé
áporodott szag: poros szőnyeg szaga. Guy szobájának ajtaja előtt Martin
állt. Zakó nélkül, feltűrt ingujjal, ahogy szokott.
– Martin – mondta Guy. – Megvárakoztattam?
– Nem – felelte Martin. Kinyitotta, és tartotta Guy szobájának az ajtaját,
hogy Guy előremehessen. – Nem beszéltünk meg időpontot, nem igaz?
– Mindig benn szoktam lenni háromnegyed kilenckor…
– Ha nem késik a vonat – mondta Martin.
Guy habozott. Az íróasztalra tette az aktatáskáját, és hallotta, ahogy
Martin becsukta az ajtót.
– Nem akarok kíváncsiskodni, bíró úr…
– Nem – mondta Guy. – Persze, hogy nem. – Megfordult. – Eléggé
nehéz jól időzíteni.
Martin megigazította a nyakkendőjét.
– Ezért gondoltam, hogy beszélek magával.
Guy egy székre mutatott.
– Foglaljon helyet.
Martin leült. Keresztbe rakta a lábát, ujjait pedig összekulcsolta az
ölében.
Guy az íróasztal szélének támaszkodott. Nem tudott úrrá lenni a zavarán.
– Nyilván jó okkal…
Martin várt.
– Elköltöztem a feleségemtől – mondta Guy. Kétoldalt megtámaszkodott
az asztalon, s a cipője orrát nézte. – El fogunk válni. Miután elváltunk, újra
meg fogok házasodni.
– Miss Palmer? – kérdezte Martin.
Guy bólintott.
– Londonban Miss Palmernél lakom. Stanborough-ban Pinns Greenben
bérelek lakást. Londoni látogatásaimat többnyire hétvégére időzítem. Ha
szüksége van az új telefonszámaimra meg a mobilom számára,
természetesen megadom.
– Köszönöm, bíró úr.
Guy tekintete a saját lábáról Martinéra vándorolt.
– Ezért óhajtott beszélni velem?
– Csak szerettem volna az ön szájából hallani az igazságot. Tudja, a
pletykák… – felelte Martin.
– Sokat pletykálnak?
– Tudja, hogy van ez, bíró úr – mondta higgadtan Martin.
– Sajnos nem tudom – mondta Guy. – Félig-meddig ez a baj. Az ilyesmit
nem lehet előre elpróbálni.
Martin előredőlt, a térdére könyökölt.
– Nyolc éve váltam el.
– Nem tudtam…
– Nem is tudhatta, bíró úr. Azelőtt történt, hogy elvállaltam ezt az állást,
akkoriban még Londonban dolgoztam. Sosem könnyű – nézett Guyra.
– Köszönöm, Martin. Sokat… sokat beszéltek rólam?
Martin felállt.
– Csak amikor nem tudtak a focin rágódni.
– Vannak gyerekei?
Martin az ajtóhoz indult.
– Három, bíró úr. Köszönöm az idejét és a bizalmát.
– Szokott velük találkozni? – kérdezte Guy.
Martin kinyitotta az ajtót, s menet közben válaszolt.
– Ahogy maga, bíró úr, én is Londonban töltöm a hétvégéket – ezzel
becsukta maga mögött az ajtót.
Guy felállt. Az íróasztalt megkerülve az ablakhoz ment, és lenézett a
parkolóra, kollégái ismerős autóira és a hátsó ablakokból kilátszó
ismerős tárgyakra, térképekre és szőnyegekre és műanyag vizes
palackokra – az itt élők néma tanúira. Szegény Martin, szegény ember, aki
valószínűleg, mint most Guy is, idegen, lakatlan senki földjén él, ahol
hiányzik a hovatartozás érzése, merő zavart hagyva maga után.
– Különös – mondta nemrégiben Merrionnak Guy –, amikor nem veled
vagyok, hanem a bíróságon, olyan érzésem van, hogy láthatatlanná váltam.
Eltűntem.
Merrion meglepődött. Számára Guy státusa, szakmai teljesítménye a
leghatározottabb identitást adta a férfinak. Guy látta, hogy Merrion nem
érti – mert valójában sosem ismerte az egyediségnek azokat a finomabb,
alig észrevehető vonásait, sajátosságait, amelyeket az ad a
személyiségnek, hogy vérrokoni kapcsolatban áll másokkal. Elvégre
Merrion életében úgyszólván nem voltak kapcsolatok: nem tartozott
senkihez az anyján kívül, ezért nem is tartotta hatalmában senki rajta kívül.
Ez az állapot szabadságot jelentett, ugyanakkor a háttér olyan különös
hiányát, amelyről Guy immár tudta, hogy természetes háttere mindannak,
amit elérhet. Az a sok-sok év, sok-sok természetesnek vett reggel, az az
emberi háttér, amelyből ő – ahogyan szegény Martin is – kilépett, hogy
munkába menjen, és ahová esténként magabiztosan hazatért. Annyira
kézenfekvő, annyira adott, annyira Guy része volt, hogy nem is gondolt
rá, csak nagyon ritkán, futólag, gyakran dühösen. És ez most hiányzott.
Még létezett, de már nem ugyanolyan kapcsolatban állt Guyjal;
megváltozott a dinamika. Hill Cottage-ra gondolt; a házon túli mezőre és
mindkettő sajátosságaira, az itt-ott megbúvó váratlan lépcsőkre és
egyenetlen utakra. Nem arról van szó, gondolta vakon bámulva az autók
poros tetejét, hogy vágyódik oda, hogy hiányzik Hill Cottage, hanem –
immár hetek óta – űrt érez ott, ahol egykor az otthon meg a családi
összetartozás volt.
Nyílt a szobaajtó, ugyanekkor halkan kopogtak rajta. Penny dugta be a
fejét. Kis fémcsipeszekkel fogta hátra a haját, ezért úgy festett, mint aki
éppen valamiféle misztikus büntetés elszenvedője.
– Öt perc múlva, bíró úr – mondta. – Egyes Bíróság.
Emma a hálószobájában volt. Fájt a feje. Immár két napja fájt. Amikor
szólt az anyjának, ő adott neki egy paracetamol tablettát, és azt mondta,
igyon sok vizet.
– Tegnap is fájt a fejem – mondta Emma.
– Az enyém is – mondta Carrie.
– Tegnap óta fáj – mondta Emma. A tablettára nézett. – Utálom ezeket.
– Vedd be! – mondta Carrie. A munkába hordott kosztümjét viselte. –
Vedd be, és menj iskolába! Elkésel.
A paracetamol tompította Emma fejfájását, de nem szüntette meg.
Érezte, ahogy visszalopózik, mintha az egész koponyája tele lenne fekete
csápokkal, amelyek nyomnak valamit, és fáj. Emma elviselte a fekete
csápokat matekon és francián és hittanon, azután, a szünetben megkérte
Soniát, hogy kísérje le az iskolai elsősegélyre.
– Tegnap óta fáj a fejem.
A nővér nyomtatványokat töltött ki. Szinte rá se nézett Emmára.
– Akkor miért vagy iskolában?
– Azt hittem, jobban leszek.
Az ápolónő írt valamit, és aláhúzta.
– Menstruálsz?
Emma Soniára nézett. Még csak kétszer volt neki. Sonia tizenegy évesen
kezdte. Ő már rendszeresen menstruált.
– Nem – mondta Sonia.
– A szemedet megnézték már?
– Igen – felelte Sonia.
Emma kis híján elnevette magát. Az ápolónő hajára pillantott, amelyet
szalag fogott össze, mint valami torz cipót.
– Anyukád otthon van?
Sonia megbökte Emmát.
– Igen – mondta Emma.
A nővér egy noteszért nyúlt.
– Írok egy cédulát az osztályfőnöködnek – magyarázta. – Hazamész, és
megmondod anyukádnak, ha a fejfájásod holnapra sem múlik el, vigyen el
az orvosotokhoz.
Letépte a lapot, és átnyújtotta Soniának.
– Tessék.
Sonia haza akarta kísérni Emmát:
– Jobb lenne, hidd el! Anyukád nincs otthon.
– Nem lesz semmi bajom.
– Ugyan már, Emma – mondta Sonia. – Akkor ellóghatom a második
angolórát.
– Nem szeretném – mondta Emma. – Nem szeretnék beszélni. – Kicsit
megszorította Sonia kezét, amelyben a cédula volt. – Add be helyettem.
– Oké – felelte Sonia. Mindig beadta a derekát, Emma már megfigyelte;
kicsit próbálkozott, aztán belement a dologba. Többek között ezt szerette
Soniában, no meg azt, hogy a papája elkényeztette. Sonia apja elhagyta az
anyukáját az anyja unokahúga miatt, ezért ajándékokat vett Soniának, hogy
kiengesztelje. Soniának néha nem kellett, amit a papájától kapott, és akkor
Emmának adta. Így tett szert Emma a sötétkék klumpára. Sonia nem volt
hajlandó hordani, mert a mamája unokahúgának – aki csak huszonhét éves
volt – pontosan ugyanolyan volt.
– Viszlát! – mondta Emma.
– Később találkozunk! – mondta Sonia. Mindig ezt mondta, akkor is, ha
napokig nem találkozott Emmával.
Emma bement a házba. Fura érzés volt; nem teljesen üres, inkább
várakozó. Emma berakta a kulcsát az iskolatáskája cipzáras rekeszébe, és a
konyhába ment. A reggeli maradványai még az asztalon voltak, mint
mindig, ha nem Carrie ment el utoljára; piszkos tálkák és kanalak és a
gabonapelyhes dobozban lévő zacskó nyitva, pedig így a pehely
megpuhul. Emma utálta a puha gabonapelyhet. És a puha piskótát is. Nem
szeretett semmi régit.
A frigóhoz ment, kinyitotta. Nem volt kifejezetten éhes, mégis kíváncsi
volt arra, rejt-e valami kedvére valót. Kivett egy joghurtot, egy darabka
sajtot, továbbá két szem csokoládét abból a dobozból, amelyet Merrion
hozott Carrie-nek, amikor vasárnap ott ebédelt. Emma kissé átrendezte a
sorokat, hogy ne legyen annyira feltűnő a csokoládék hiánya. Aztán
kinyitotta a hűtő melletti szekrényt, és talált egy csomag füstöltszalonna-
ízű ropogtatnivalót meg egy zacskó sós mandulát, amelyet Carrie
vasárnapra vett, de elfeledkezett róla. Emma mindent az asztalra pakolt,
majd kólát keresett. Úgy érezte magát, mint amikor Rachellel
megrohamozták a frigót, miután Simon és Carrie lefeküdtek: kicsit izgult,
hogy rajtakapják, ugyanakkor bősz harci kedvet is érzett.
– Ez az otthonunk, nem igaz? – mondaná Rachel. – A mi frigónk és a mi
kajánk.
Emma felhajtotta egyenszoknyája elejét, batyut formálva belőle, és
belerakta az ennivalókat meg a kólát. Hozzátett még egy banánt is; nem a
barnuló, foltosok közül, amelyeket Carrie szerint először kell megenni,
hanem egy sárga, friss darabot. Lassan, a szoknyáját fogva felment a
szobájába, és mindent az ágyra öntött.
Reggel bevetette az ágyát, hiába fájt a feje. Mindig rendbe rakta, de nem
azért, mert Carrie utasította, hanem mert másként este piszkosnak érezte.
Ha az ember teljesen kihúzza a lepedőt, tisztábbnak, frissebbnek érzi,
állapította meg Emma. Lerúgta a cipőjét, és levette a zokniját. A
lábkörmeire parányi, virág alakú matricák voltak ragasztva. Színtelen
lakkal is lekente őket, így aztán úgy tűnt, mintha a virágok víz alatt
lennének. Emma utálta a lábát. Kövérnek látta, az ujjait pedig vaskosnak,
mint a virsli. Valóságos csapás, ha az embernek húsos a lába, gondolta
Emma.
Levette a szoknyáját és az iskolai egyenkardigánját is, majd a
ruhadarabokat a földre dobta. A kardigán korábban Rachelé volt, és
látszott, hogy viseltes, mert könyökrészénél az anyag elvékonyodott és
kifényesedett, a széle pedig rojtos volt, mert Rachel rágta. Emma igen
keményen küzdött egy új iskolai egyenruháért, de csak a szoknyát sikerült
kiharcolnia. A többi darabnál Carrie teljességgel hajthatatlan volt.
Simonhoz menni pedig nem volt értelme, mert annyira untatta a téma,
hogy Emmának Rachel kinőtt egyenruháját kell hordania, hogy
meghallgatni sem volt hajlandó. Úgy nézett Emmára, mint valami őrültre,
aki ráadásul számára érthetetlen, idegen nyelven beszél. A lány ilyenkor
rendkívül hülyének érezte magát.
Emma bugyiban és blúzban bújt ágyba. Óvatosan feküdt le a párnára,
kinyújtotta a lábát, s érezte, ahogyan szétgurulnak a paplanon a hűtőből
zsákmányolt finomságok. Megállapította, hogy még mindig fáj a feje, de
nem erősebben. Ha nagyon nyugodtan fekszik, és nagyon lassan eszik,
talán elmúlik. Ha csukott szemmel eszik, talán gyorsabban. Végigtapogatta
a paplant, és a joghurtot találta meg. Az ember nem tud fekve, csukott
szemmel joghurtot enni, gondolta, még a végén belefolyik a fülébe. Letette
a joghurtot, s tovább tapogatózott. Ujjai rátaláltak a fényes műanyag
borítóban lévő kockasajtra. Felvette, és a fogával próbálta kibontani a
csomagolást.
Odalenn, a földszinten nyílt a bejárati ajtó, majd hangosan becsapódott.
Emma megdermedt. Táska puffant a földön, kulcsok csörögtek. Aztán
valaki bement a konyhába. Emma felült. A sajtot az éjjeliszekrényre tette.
Kibújt az ágyból, és kiment a szoba elé, hogy lekukucskáljon. Jack táskája
hevert az előszobában, mellette a földön a kulcsai. Emma visszament a
szobájába, megkereste a lilafehér csíkos térdnadrágot, amelyet Sonia adott
neki kölcsön, és magára kapta. „Csak kölcsön! Jegyezd meg! – mondta
Sonia. – És csak péntekig.” Aztán mezítláb lement a lépcsőn, át az
előszobán, be egyenesen a konyhába.
Jack a konyhaasztalnál állt, és szeletelt kenyeret evett a csomagból.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte Emma.
Jack összerezzent, majd teli szájjal visszakérdezett:
– És te?
– Fáj a fejem – válaszolta Emma. – Igazolásom is van.
Jack felmordult:
– Azt hittem, nem lesz itt senki…
– Én is – felelte Emma, miközben Jackre pillantott. A bátyja szörnyen
nézett ki: szürke és élettelen volt az arca. – Hazaküldtek?
– Nem.
Emma az asztalhoz ment, és elkapta a kenyeret. Carrie gyűlölte, ha a
gyerekei bármit egyenesen a csomagolásból ettek. Haragudott volna azért
is, hogy Emma nem vitt fel kanalat a joghurthoz.
– Akkor mit keresel itt?
Jack előrelendült, és visszaszerezte Emmától a kenyeret.
– Megyek valahová…
– Ezt ne csináld! – mondta Emma. – Anyu nem szereti! Nem szereti, ha a
csomagolásból eszünk! – Az asztalnak támaszkodott. – És hová mész?
– Nem számít.
– De igen. Meg kell mondanom anyunak. Mondd el nekem, én pedig
elmondom anyunak.
– Nem! – felelte Jack.
Emma sóhajtott.
– És miért mész?
– Nem számít.
– Tanítási nap van – mondta Emma. – Nem mehetsz el csak úgy, amikor
tanítás van.
– Nézd… – mondta Jack. Lenyelte a szelet kenyér utolsó falatját is. –
Semmi közöd hozzá, hová megyek, mit csinálok.
– De van hozzá közöm – mondta Emma. – A húgod vagyok.
– No és?
– No és tudnom kell mindent.
Jack válasz nélkül ment el mellette. Emma hallotta, hogy a bátyja az
előszobából lemegy a lenti mosdóba, amelyet ő sosem használt, mert sötét
és gumicsizmaszagú volt. Csak Simon és Jack használták, akik sosem
hajtották le a vécédeszkát. Hallotta, hogy Jack pisil, aztán lehúzza, majd
visszajött az előszobán át.
– Nem mostál kezet – mondta Emma.
A fiú kézbe vette a kulcsait, Emma hallotta, ahogy megcsikordultak a
kövön, aztán Jack megjelent a konyhaajtóban. Az iskolai nyakkendője már
nem volt rajta, de a szürke nadrágja meg a fekete blézere igen.
– Na szia! – mondta.
– Nem öltözöl át? – kérdezte Emma.
Jack a fejét rázta.
– Nem.
– Mikor jössz? – kérdezte Emma.
– Nem tudom.
Emma odanyújtotta Jacknek a csomag kenyeret.
– Magaddal viszed?
Jack a fejét rázta.
– Nem.
– Oké – mondta Emma. – Mit mondjak anyunak?
– Hogy majd jövök.
– Mikor?
– Egyszer – mondta Jack. Leszegte a fejét, aztán szó nélkül visszament
az előszobán át a bejárathoz. A bejárati ajtó ismét becsapódott. Jack
nagyon úgy fest, gondolta Emma, mint aki tényleg ki van bukva. Pont úgy,
mint amikor kiírják a vizsgaeredményeket, és az ember – annak ellenére,
hogy állítólag nem érdeklik a jegyei – rájön, hogy pocsék eredményt ért el.
Méghozzá igazán pocsékat.
A lány megkerülte a konyhaasztalt, és a kenyeret visszatette a
kenyértartóba, amelynek puha, zöldes morzsák hevertek az alján, ha
Carrie elfelejtette kitisztítani. Elmúlt a fejfájása.
Amikor Charlie megkérdezte Alant, tud-e főzni, Alan azt hitte, csak az
iránt érdeklődik, hogy tud-e.
– Persze, hogy tudok.
– Az jó – mondta Charlie –, mert én nem.
Úgy vigyorgott Alanre, mint aki olyan viccet tud, amelyet Alan nem
ismer.
– Mosógépet kezelni? – kérdezte Charlie.
– Igen…
– Vasalni?
– Többé-kevésbé. Mi ez?
– Csak biztos akartam lenni…
– Miben?
– A háztartási ismereteidben, mielőtt hozzám költözöl.
Alannek leesett az álla.
– Charlie…
– És hozzám költözöl?
Alan eksztázisba esett. Tudta, hogy Charlie szerelmes belé, szeret vele
lenni, de volt Charlie-ban valami olyan felszabadultság és
fékezhetetlenség, hogy Alan sosem merte remélni, hogy Charlie felteszi
neki a kérdést, amelyre annyira várt. Emlékezett rá, hogy csak bólogatni
tudott, mint valami felhúzható játékszer.
És most itt volt. Charlie konyhájában. Kidobta Charlie összes szemetét, a
rég lejárt konzerveket és krémeket. Nagyon élvezetes volt. Olyan érzés,
mintha a lejárt élelmiszerekkel együtt kidobta volna Charlie múltját is,
mindazokat, akiket Alan előtt szeretett, vagy csak ismert, vagy csupán egy
bolygón élt velük. Megszabadult mindattól, ami már nem számított, amin
túl volt, hogy helyet csináljon ne csak valami újnak, de tartósnak is. A
tartósságnak ez az érzése töltötte el félelemmel vegyes áhítattal Alant; az
érzés, hogy rátalált pontosan arra, amit éveken át keresett, arra a
személyre, aki értelmet ad mindennek. Kérdezte is Charlie-tól kicsit piásan
az egyik este, hogy eltűnődött, vajon úton voltak-e egymás felé már évek
óta, s bár közben a különböző nehézségek mindig eltérítették őket, de
kitartottak, mert egyszerűen így rendeltetett. És Charlie, aki annyira
szeretett tréfára venni mindent, a legkomolyabb dolgokat is, egyszerűen
azt mondta:
– Tudom.
Charlie a legkülönlegesebb élelmiszereket halmozta fel. Voltak
különleges kelet-európai zöldségei, kisbabáknak való pudingjai, és már-
már szétmálló zacskókban tartott fűszerei. Úgy festett, mintha ötletszerűen
vette, aztán nyomban el is felejtette volna őket, mert Alan tudta, hogy
addig a percig, amíg nem találkoztak, Charlie étteremben étkezett, vagy
unalmas hamburgereket evett.
– Eszem zöldséget – mondta Charlie. – Persze, hogy eszem. Szeretem a
főzelékféléket. Csak soha nem jutnak eszembe.
Alan alig várta, hogy változtasson Charlie étkezési szokásain, és
fogyasszon főzelékféléket, olívaolajat és organikus kenyeret. Kihajított
egy üveg megbuggyant savanyított káposztát, és élvezte, ahogy nagyot
koppan a szemétben.
A nappaliban élesen megcsörrent a mobilja. Mosolyogva sietett oda,
arcát és hangját előkészítette Charlie-ra, hogyan ugrassa, amikor bejelenti,
hogy a műtét ismét elhúzódott, és még két balesetes vár rá a kórházban.
– Halló – mondta a Charlie számára fenntartott hangon.
– Alan – mondta Laura.
Alan arckifejezése azonmód megváltozott.
– Szia, anyu…
– Sok a dolgod?
– Nem kifejezetten…
– Hol vagy?
Alan rápillantott az újságokkal és levetett pulóverekkel teli kanapéra.
Laura nem tudott Charlie-ról.
– Otthon.
– Ó – mondta Laura.
– Mi a baj, anyu?
– Simon letette nekem a telefont – felelte feszülten Laura.
– Tessék?
– Ma reggel. Felhívtam, hogy miért írt nekem olyan förtelmesen
hivatalos levelet, és azt mondta, valami családi válság van, és letette.
Alan odament a kanapéhoz, és leült. Az ölébe húzta Charlie egyik
pulóverét, és úgy simogatta, mint egy macskát.
– Miféle válság?
– Ó – felelte bosszúsan Laura –, vihar egy pohár vízben Jack meg egy
lány közt.
– Moll? – kérdezte Alan.
– Nem tudom. Miért is tudnám? Jack tizenhat éves, és karácsonyig még
legalább egy tucatszor fogja szerelmesnek érezni magát.
Alan kisimította, és gondosan behajtotta a pulóver egyik ujját.
– Szerintem eléggé komoly volt, anyu. Jacknek mindenképpen. Az első
alkalom…
– De nem összehasonlítható az én helyzetemmel – mondta Laura.
– Nem.
Alan nem szólt semmit. Behajtotta a pulóver másik ujját is.
– Ott vagy? – kérdezte Laura.
– Igen…
– Simon azt akarja, fogadjam el a házra tett ajánlatot. Utasított, hogy
fogadjam el. Küldött nekem egy abszolút rémes, formális levelet,
amelyben megparancsolja.
– Az ár korrekt, anyu. És Simon az ügyvéded.
– Tudom. Persze, hogy tudom.
– Te kérted meg, hogy legyen az ügyvéded.
– Mert azt hittem, érti. Nem mehettem olyan ügyvédhez, aki nem ismeri
a történetünket, s nem tudja, hogy mi volt apád meg köztem. Nem lehettem
pusztán statisztika, számsor, tipikus példa. Azért kértem meg Simont, mert
ő tudja. Mert őt érdeklem. Támogatóra volt szükségem, Alan, akihez
fordulhatok, aki érzi, hogy mit érzek, aki átveszi a szerepem. Tényleg nem
érted?
Alan a kanapéra terítette a pulóvert, úgy, hogy ráhajthassa a fejét.
Csukott szemmel szólt a telefonba.
– Te kérted a tanácsát, anyu. A lehető legjobb tanácsot adja neked. Te
pedig nem fogadod meg.
– Nem – mondta Laura.
Alan kinyitotta a szemét.
– Tessék?
– Nem fogadom el ezt az ajánlatot. Nem adom el Hill Cottage-t.
Alan hirtelen felült.
– De muszáj.
– Miért?
– Mert közös tulajdonotok apuval, és meg kell osztani.
– Az apád problémája – mondta Laura.
– A dolgok nem így működnek – mondta türelmesen Alan.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem, nem állíthatod meg a dolgokat végleg. Késleltetheted, de
nem akadályozhatod meg.
Kulcs csörrent a zárban. Nyílt, majd csukódott a bejárati ajtó.
– Megjöttem! – kiáltotta Charlie.
– Ki az? – kérdezte Laura.
Charlie megjelent a nappali ajtajában. Kócos volt, a nyakkendője
meglazítva. Alan szíve hevesen vert.
– Egy barátom…
– Meg kell tenned nekem valamit – mondta Laura.
Charlie lábujjhegyen a kanapéhoz ment, s leült Alan mellé. A telefonra
mutatott, majd felhúzta a szemöldökét.
– Anyám – mondta hangtalanul Alan.
Charlie elvigyorodott, elkapta Alan szabad kezét, s bekapta ujjait.
– Mit? – kérdezte Alan.
– Meg kell mondanod a nevemben Simonnak, hogy nem fogadom el a
Hill Cottage-ra tett ajánlatot. Velem nem bánhat így egyikőtök sem.
Charlie gyöngéden rágcsálta Alan ujjait.
– Oké…
– Figyelsz?
– Igen – mondta Alan halkan, miközben Charlie-t nézte.
– Akkor hívd fel Simont – mondta Laura. – Hívd fel, és hívj vissza!
– Oké. Anyu, most…
– Mi az?
– Mennem kell – mondta Alan, és elvette a fülétől a telefont. Charlie
kivette a kezéből, és kikapcsolta. Alanre kacsintott:
– Hacsak nem akar beszállni anyád is…
Guy nem tudott nyugodni. Próbált aludni; azt hitte, képes lesz rá, ám
Merrion rádiós órájának világító, zöld számai először két óra tíz percet,
aztán kettő ötvenötöt, majd háromnegyed négyet mutattak. Guy óvatosan
felkelt, és kiment a konyhába. Nem gyújtott villanyt, nehogy felébredjen
Merrion, és megkérdezze, jól van-e. Mire ő azt felelné: „Teljesen”, mire
Merrion kijelentené, hogy: „Nem igaz”, és újrakezdődne az egész.
Becsukta a konyhaajtót, és meggyújtotta a konyhapulton álló lámpát,
amely olyan érdekes fényeket és árnyakat adott. Azelőtt Guy sosem tartotta
a fényt esztétikumnak: Hill Cottage-ben csak az számított, eléggé sötét van-
e a tévézéshez, s eléggé világos-e az olvasáshoz. De Merrion gondolt a
fényre: a különféle lámpák kis fényfoltokat képeztek, s megváltoztatták a
hangulatot. Merrion annyira másként látta és láttatta a dolgokat, hogy Guy
szemlélete is teljesen megváltozott általa.
Megtöltötte és bedugta a vízforralót. Nem tudta, valóban inni akar-e, de
úgy érezte, az italkészítés szertartása megnyugtató. Guy édesanyja állandó
álmatlanságban szenvedett, és szertartások sorával próbálta megoldani a
problémát, bizonyítandó, hogy nem marad alul. Vagy egy tucatszor
újraágyazott magának, szét- majd összehúzta a függönyt, és kitartóan
lépcsőzött. Guy maga előtt látta őt a nyolcvanas éveiben, az apja régi
pizsamájában, amint lefelé tart Hill Cottage-ban a lépcsőn, és közben
számol: „Ötven lépésnek kell lennie. Negyvenkilenc nem jó és ötvenegy
sem.”
Hatalmas energia lakozott benne mindvégig. Még két hónappal a halála
előtt is segített Laurának trágyát szerezni a zöldségeskerthez. A kert volt az
egyetlen, ami összekötötte Laurát és Guy anyját. Ez volt az egyetlen hely,
ahol Laura nem érezte magát alkalmatlannak, és Guy anyja legalább
valamit megértett menye természetéből. „Örülök, hogy van ez a kert –
mondta Guy anyja. Aztán szinte töprengve hozzátette: – Vértelen lány ez a
te Laurád.”
Guy azon töprengett, mit gondolna az anyja, ha most látná Laurát. És
vajon Merrionról mi lenne a véleménye? A nagy elmélkedés közepette
teafiltert keresett. Mit gondolna a fiáról, aki az ötvenes éveiben, nagyapa
korában találta meg az igazi szerelmet? Guy anyja biológiatanár volt, de
számára a szív létfontosságú és zseniális szerv volt, nem pedig az öröm és
a fájdalom lakóhelye. Guy és fivérei azt feltételezték, anélkül, hogy
közelebbről megvizsgálták volna, hogy a szüleik házassága nemcsak két
ragyogó elme találkozása, hanem kölcsönös rajongás is. De hát
tulajdonképpen nem tudhatták, nem igaz? A szüleik nemzedéke körében
nem volt szokás a panaszkodás, és ha a házasságukban volt valami gond –
ami biztosan előfordult –, azt soha nem tudta meg senki. Szegény, öreg
anyukám! Ugyanakkor szerencsés, öreg anyukám, gondolta Guy, miközben
forró vizet töltött Merrion egyik fehér bögréjébe a teafilterre. A szabályok
kalitkába zárták, ugyanakkor biztonságot is nyújtottak.
Guy eloltotta a lámpát, és ismét kinyitotta a nappali ajtaját. Tiszta
éjszaka volt, és az égbolt meg az utca fénye betöltötte a szobát. Guy leült a
kanapéra, és letette a bögrét az asztalra. A párnák még gyűröttek voltak ott,
ahol korábban félig ültek, félig feküdtek. Hátradőlt, felnézett a
mennyezetre, a parányi, vakító fényű reflektorok sorára, amelyek
felkapcsolva olyan rendkívüli hatást keltettek. Olyan, mint Merrionnal
lenni vagy nélküle, mint félhomályban botladozni, vagy friss és új szemmel
látni egyszeriben mindent. Ha lehetséges lenne – fintorodott el a sötétben –
megőrizni ezt a frissességet, anélkül, hogy furcsasággá válna,
megakadályozni, hogy ütközzön más dolgokkal, amelyekkel nem létezhet
együtt.
– Nem bírnám elviselni – mondta vacsora közben Guy –, hogy
bármiben korlátozzalak.
Merrion valami furcsa salátát evett. Nem nézett Guyra, egy
borsmustárlevelet próbált a villájával négyrétre hajtani.
– Ezt már megbeszéltük.
– De nem oldottuk meg – ellenkezett Guy. – Amikor Jack nálam volt,
rájöttem, mennyire fiatal vagy. Sokkal közelebb vagy korban hozzá, mint
hozzám. Sokkal.
Merrion bekapta a levelet, majd a szárát is.
– Megint kisbabákról beszélünk?
– Szerintem az része…
– Talán nem akarok gyereket.
– Ne légy gyerekes – mondta gyöngéden Guy.
– Úgy unom – mondta Merrion –, hogy állandóan újabb problémákkal
állsz elő. Azelőtt nem tetted.
– Te pedig mindig mondtad, hogy lesznek.
– Vannak. De nem muszáj állandóan beszélni róluk.
– Sem figyelmen kívül hagyni őket.
Merrion szétterített, majd a tányérja szélére tolt egy szelet paprikát.
– Nem hagyok figyelmen kívül semmit – mondta. – Csak nehezen
boldogulok a mániáiddal. Nagyon nehéz, Guy, ha szellemileg mérföldekre
vagy tőlem. Tudom, hogy nehéz most neked, hogy Laura lehetetlen, a
lakás borzalmas, és a gyerekeiddel nehéz, de meg kell mondanom, hogy
úgy látom, mintha mindez vonzana, mintha visszatérnél valamihez, amit
jóval előttem ismertél, olyan helyre húzódnál vissza, ahová nem tudlak
követni.
Guy a száránál fogva forgatta a borospoharát.
– Soha, senkit nem szerettem úgy, mint téged.
– Tudom – mondta Merrion. Letette a villáját. – De nem ez a lényeg,
igaz?
Guy a tányérját nézte.
– Újra megtaláltad a családodat, igaz? – kérdezte Merrion.
– De azt akarom, hogy része légy annak a családnak…
– És ez jó? – kérdezte Merrion hangosabban, mint szerette volna.
Guy felemelte a fejét.
– Hogy jó-e?
– Nekem – folytatta Merrion. – Jó nekem, ha a családod része vagyok?
Erről szólna a kettőnk története? Ez lett volna a célunk az évek során?
Guy a fejét rázta. Szinte nem is hallatszott, ahogy kimondta:
– Nem. – Azután hozzátette: – Nem tudtuk, mi jön…
– Nem akarok beszélni – tolta el a tányérját Merrion. – Nem akarok
kimondani bizonyos dolgokat, mert egész egyszerűen nem állok még
készen rá.
Guy kinyitotta a szemét, és a teáért nyúlt. Nemigen volt íze: nem hagyta
eleget ázni a filtert. Amit el akart mondani vacsoránál, de sehogy sem
tudta rábírni magát, az volt, hogy nem tudta elképzelni a közös életüket a
jövőben. Azelőtt mindig látta: világos kép élt a tudatában, pontos ellentéte
annak a fél-életnek, amelyet Laurával élt. Városi lakást látott, nagy lakást,
tele az ő könyveivel és Merrion cuccaival. Egy házat látott valahol, talán a
városban, melynek ajtaja egy kiskertre nyílik, és szól a zene. Néha még
beszéltek is ezekről a képekről, azt a fényűző játékot játszva, hogy milyen
lenne, ha szabadok lennének. És most, hogy a szabadság rendkívüli
nehézségeken át lassan közeledni kezdett Guy felé, a jövőkép kezdett
elmosódni. Ami még nyugtalanítóbb volt, hogy Guy gyanította: Merrion
jövőképe is elmosódott, pedig mindig annyira felhőtlen, annyira
megnyugtató volt.
TIZENHETEDIK FEJEZET
Laura két tucat sarkantyúvirágot vásárolt. Gyönyörűek voltak: dús
levelűek, erősek. Új szegélyt akart csinálni a fal mellett, ahol egykor a
tehénistálló állt. A fal mellé pedig francia levendulát szeretett volna ültetni,
amely átterjedhet a téglaútra is, amelyet ő maga rakott le hét éve, egy
helybeli fiú segítségével. A srác nyári munkát keresett, mert motorra
gyűjtött. Akkor augusztusban – Guy egy jogi konferencián volt Kuala
Lumpurban, Laura emlékezett rá – a fiú három héten át segített Laurának
cipelni és lerakni a téglákat egy nagy geotextíliára, amely
megakadályozta, hogy kinőjenek a gyomok. Laura immár nem emlékezett
a srác nevére, ami eléggé szörnyű volt. Steve volt, vagy talán Gareth?
Nagyon vékony volt, alig szólalt meg, de jól tűrte, ha utasítgatták. Ahogy
Laura az útra nézett, visszaidézte, milyen gondtalanul merült is bele
egykor valami egyszerű és kreatív munkába. Amikor végzett a szegéllyel,
arra gondolt, hogy kicseréli az ebédlő függönyeit, hogy harmonizáljanak
a szegéllyel, mivel az ebédlő ablakai a keskeny pázsiton át a régi
tehénistálló falára néztek. Tulajdonképpen végigjárhatná az egész házat, és
kinézhetne minden ablakon, mintha kép lenne, és kigondolhatná, hogyan
keretezze be azt a képet.
A sarkantyúvirágokat gondosan elhelyezte a szegélyben, és hátrébb
lépve megnézte, szín és méret tekintetében jól mutatnak-e egymáshoz
képest. Ehhez nagyon értett. Mindenki mondta. Ahogy azt is, hogy
mindenki másnál jobban ért a metszéshez, így az ő kertje tovább és sokkal
dúsabban virágzott, mint bárki másé. Ezt még Wendy is elismerte, pedig ő
nemcsak, hogy büszke volt a saját kertjére, hanem – ahogy a sokféléhez
értő embereknél gyakran megesik – a dicséretet is ritkán osztogatta.
Gyakorlatilag ki kellett állnia magáért, rámutatni, hogy talán másként
csinálja a dolgot, mint Wendy, de azért ő is eléggé jó. Így történt a
napokban is, amikor Wendy megjelent egy üveg borral, és a
konyhaasztalra rakta.
– Ezt isszuk. Nem kérek többet a teából és hozzá járó ostoba
fecsegésből.
Laura úgy döntött, hogy méltóságteljes lesz. Két poharat és dugóhúzót
tett egy tálcára meg egy tálkányi japán csemegét, és bevitte a szalonba.
Háttal állt Wendynek, amikor megszólalt:
– Gondolom, megint azért jöttél, hogy lehordj.
– Persze, hogy azért – dőlt hátra a karosszékben Wendy, és levette a
szemüvegét. – Mi mást vártál? Húszezer fonttal többet ígértek ezért a
házért a kínálati árnál, és te elutasítottad!
Laura pontosan a palack nyakának közepébe illesztette a dugóhúzót.
– Honnan tudod?
– Az isten szerelmére, Laura! Mindenki tudja! És mindenki komplett
őrültnek tart! Egyedül én tudom, hogy gyakorlatilag kieszelted ezt az
egészet.
Laura elegánsan félig töltötte a poharakat, s halvány mosollyal az arcán
vitte oda Wendynek. A karosszék mellett politúrozott asztalka állt, rajta
kaméliamintás poháralátét. Laura gondosan a kamélia közepére tette a
poharat.
– Mi lenne, ha nem erről beszélnénk?
– Tessék?
– Mi lenne – tette a japán csemegét Wendy pohara mellé Laura –, ha
nem arról beszélnénk állandóan, hogy mit csinálok rosszul.
– És? – kérdezte Wendy.
– Koncentrálj azokra a dolgokra, amiket szerinted jól csinálok.
– Te jó ég! – mondta Wendy, és ivott egy korty bort.
Laura leült a szemben lévő karosszékbe, s lábait illedelmesen egymás
mellé tette. Immár szélesebben Wendyre mosolygott.
– Mit csinálok jól?
Wendy hevesen gesztikulált a szemüveget tartó kezével.
– Hát, nem estél szét.
– Nem.
– Kifogástalanul nézel ki, mint mindig, és a kert meg a ház is.
– Igen.
Wendy feltette a szemüvegét.
– Szóval ez rendben van. Jól csinálod.
– Köszönöm – mondta Laura.
Wendy előbbre dőlt.
– De ez nem jelenti azt, hogy jó jegyet kapsz mindenre.
Laura megmerevedett.
– Megint kezded…
– Igen – mondta Wendy –, megint.
– Nem beszélek többet erről a házról – mondta Laura. – Döntöttem.
– Nem dönthetsz. Nem hozhatsz egyoldalú döntést. A fele jogilag Guyé.
Az ő tulajdona.
Laura egyenesen maga elé nézett. Felszegte a fejét, a szokásosnál
magasabbra, immár dacosan.
– Teljesen világossá tettem az álláspontomat – mondta. – Többé nem
vitázom róla. Továbbélem az új életemet.
– Új életedet?
– Ezen a helyen – mondta Laura. – Egyedül ebben a házban, amellyel
próbálok kezdeni valamit. – Egy csöppnyit ivott a borból. – Lehet, hogy
szobákat adok ki, s reggelit is készítek majd a vendégeknek. Azt olvastam,
hogy személyenként huszonöt fontot is lehet kérni. Talán megteszem. Még
nem döntöttem.
Wendy nem sokkal később elment. Kissé sután és sietősen, még a bort
sem itta meg, ami bosszantó volt, lévén mindenképpen veszteség, már
eleve az is, hogy kinyitották. Laura visszatette a palackba a dugót, és az
üveget betette a fridzsiderbe. Talán Simonnak ízleni fog, amikor
legközelebb jön.
Azon tűnődve, hogy sorba rakja-e a sisakvirágokat a világostól a
sötétkékig, vagy vegyesen, Laurában felmerült, hogy az iménti
beszélgetése Wendyvel kis győzelemnek tekinthető. Egészen rendkívüli,
hogy amikor egy mélységes sokk után az ember ismét kezébe veszi az
életét, rájön, hogy van ereje ismét választani, dönteni, méghozzá úgy,
hogy az számára kielégítő és kellemes is legyen. Volt egy borzalmas
időszak, amikor azt hitte, el kell hagynia Hill Cottage-t, amikor úgy érezte,
az egész személyiségét, egész identitását valahogy kiolvasztották belőle
olyan emberek, akik egyszerűen nem látták, hol van létezésének magja,
forrása. Akkor rémült volt, szinte kétségbeesett. Voltak pillanatok, amikor
– annak ellenére, hogy rettegett Londonban vezetni – kis híján beült az
autójába, hogy megkeresse Simon irodáját, abban a szörnyű, dél-londoni
városrészben, amelyhez a fia ragaszkodott, és a nyakába vesse magát.
Látta magát a lelki szemeivel, amint ott csüng, zokogva, és ráveszi Simont,
hogy észrevegye végre, hogy ő az egyetlen ember, aki megmentheti őt
attól, hogy kiradírozzák, megsemmisítsék. Azután valami csodálatos
történt. Különös erő költözött belé, és a leginkább megmagyarázhatatlan
módon éppen akkor, amikor Simon azt a rémes levelet küldte neki,
amelyben valójában megparancsolta, hogy adja el Hill Cottage-t. Mintha
egy hang szólalt volna meg a fejében: „Ne!” Érezte, ahogy elönti a
megkönnyebbülés: a borzasztó fájdalom után az elképzelhetetlen jó érzés.
„Ne egyezz bele! Ne add be a derekad!”
– Nem kell – mondta szinte csodálkozva és hangosan a kutyáknak. –
Nem kell elköltöznöm.
Ezután már semmi sem bántotta annyira, ahogy korábban. Simon
elkeseredése, Alan nyeglesége, még Guy árulása is elviselhetőbbnek
tetszett, könnyebben megbékélt velük. Ahelyett, hogy szánalomra méltón
futott volna utánuk, együttérzésért és megértésért könyörögve, valahogy a
sor élére került, és a többiek futottak utána. Megfuttatja őket. Gondoskodik
róla, hogy úgy legyen, amíg meg nem kapja, amit akar.
A házból kihallatszott a telefon csörgése. Pár másodperc múlva a kutyák
ugatni kezdtek, ezt az őrjítő szokást az utóbbi időben vették fel, hogy
jelezzék neki, hogy a telefon – amelybe direkt hangos csengőt szereltetett
a kert miatt – szól. Levette a kertészkesztyűjét, az ösvényen lévő
szerszámok mellé dobta, és beszaladt a házba.
– Halló? – mondta. – Halló?
– Anyu – mondta Simon.
Laura szélesen elmosolyodott.
– Drágám!
– Kifulladt a hangod.
– A kertben voltam.
– Ó…
– Új szegélyt ültettem.
– Új…
– Csodás lesz. Csupa kék és szürke. A régi tehénistálló fala mellett.
Csönd volt egy ideig, aztán Simon megszólalt:
– Meglátogathatlak valamikor?
– Persze! – felelte vidáman Laura. A frigóban lévő borra gondolt. Vajon
Simon hideg sonkát enne, vagy inkább valami sültet? Talán egy fél
báránycombot. – Boldog lennék. Mikor?
– Holnap? – kérdezte Simon.
– Tökéletes. Gyere ebédre.
– Nem akarok ebédelni, csak beugranék félórára – mondta Simon.
– Ebédre – mondta határozottan Laura. – Fél egykor. – A telefonba
mosolygott, és megigazította a frizuráját. – Vezess óvatosan.
– Ez az utolsó alkalom – mondta Simonnak Ted.
Simon bólintott.
– Nem mintha nem éreznék együtt veled, de ez így nem mehet tovább!
Annyira lefoglalnak a családi bajok, hogy csak félig vagy velünk.
Simon ismét bólintott. Ted nyolc évvel volt idősebb Simonnál, de ha
hangsúlyozni akart valamit, úgy viselkedett, mintha nemzedéknyi
korkülönbség lenne köztük, mintha a fiának szemrehányást tévő apa lenne.
Simon többnyire elviselte. Először is, Simon kedvelte Tedet, és Ted
foglalkozott az irodában minden olyan üggyel, ahol személyi sérülés
történt. Aki pedig ilyen ügyekkel foglalkozott, annak a biztosítótársaságok
óránként százhúsz fontot fizettek. De ha az illető ügyvéd főleg munkaügyi,
bevándorlási és lakhatási ügyekkel foglalkozott – mint Simon és Philip –,
csak a jogsegély órabért kapta, amely az előbbinek mintegy a negyede
volt. Ted ugyan sosem mondta, hogy főként ő fizeti a számlákat, de a
viselkedésén mindig érződött. Simon felvette a zakóját.
– Négyre itt leszek.
– Négyre!
– Csak az út másfél óra, oda is, vissza is.
Ted csóválta a fejét.
– Csak fél tíz van…
– Nem tudok koncentrálni – mondta Simon. Fogta, és zsebre vágta a
kocsi kulcsát. – Úgysem vennétek hasznom ma délelőtt.
– Én is szeretem anyámat – mondta Ted. – De alapjában véve azt teszi,
amit én mondok neki.
Simon az ajtóhoz indult.
– Szerencsés ember vagy!
A kocsija egy elhagyott udvaron állt az irodaépület mögött, ugyanott,
ahol Ted és Paul autója is. A földszinti kebab-büfé hatalmas, ipari méretű
szeméttárolói is ugyanitt voltak. Simon fejében már megfordult, hogy
felhívja a helyi egészségvédelmi felügyeletet, ám a két kebab-büfés
fivérből mindkettő 180 centiméternél magasabb volt, és már amúgy is
gyanakodtak a felettük dolgozó ügyvédekre. Szinte maga előtt látta, ahogy
kinyitja reggel otthon a bejárati ajtót, és bosszúszomjas görögök serege
várja odakinn, ezért úgy döntött, békén hagyja őket. Más a bajjal
megbirkózni, mint előidézni a bajt.
Kikanyarodott az udvarból, és nyugat felé indult. Meleg, párás nap volt,
és az autó légkondicionálója fáradt, poros levegőt fújt az utastérbe.
Csupán Ted tudta, hová megy. Carrie nem, és Rachel sem. Ugyan mielőtt
munkába indult volna, pár pillanatig látta őket, de nem néztek rá. Talán
jobb, hogy nem tudják, Laurához megy; jobb, ha semmit sem tudnak, amíg
a dolog nincs lezárva.
Alan nagy műgonddal csípős bengáli curryt főzött. Korábban olvasott egy
cikket valamelyik vasárnapi újságban, miszerint a britek már annyira
megszokták, hogy indiai fogásokat indiai éttermekben esznek, hogy nem
fáradnak azzal, hogy otthon elkészítsék. Alan vett egy indiai
szakácskönyvet, melyet Madhur Jaffrey írt, és elhatározta, hogy
tisztességesen végigcsinálja: indiai fűszeresnél vásárol, maga őrli meg a
fűszereket, meg minden. Csodálatosan nézett ki az étel, amikor elkészült.
Eltelt az egész délután azzal, hogy lépésről lépésre követte a receptben
leírtakat, de éppen ez volt benne a jó, mert elterelte a gondolatait Lauráról.
Az anyja négy üzenetet hagyott a mobilján, és most írt. Levelet küldött
Alan régi címére, ott vette át, és ösztönösen elhozta Charlie lakására, hogy
olyan környezetben olvassa el, amely erőt ad.
A levél ott hevert, ahol hagyta: Charlie pamlagján, a nappaliban.
Valahányszor végigment a konyhán, és odapillantott, látta a levelet a
tömött párnákon. A levélben az állt, hogy Laurának Alan maradt az
egyetlen szövetségese a világon. Alan nem akarta, hogy az anyja ilyeneket
mondjon. Ha teljesen őszinte akart lenni, azt sem akarta, hogy Charlie
mondjon ilyeneket. Az ő értékrendje szerint emberi lények nem
gyakorolhattak ekkora nyomást egymásra, s nem terhelhettek másokat
önmagukkal. Az ilyesmi eltorzította, tönkretette a dolgokat. Az ember nem
fejlődhet olyasvalakivel, aki teljesen megadja magát neki.
A levél miatt Alan sokat gondolt Simonra. Miközben éles késsel
szétvágta a kemény, szürkészöld kardamommagokat, azon törte a fejét,
vajon neki és Simonnak mindig ilyen volt-e a viszonyuk az anyjukkal.
Amikor kicsi volt, nyilván Simon adta meg magát teljesen Laurának,
azután, amikor felnőtt, rátalált Carrie-re, és megpróbálta visszavonni az
önfeladását, majd pedig, ahogy múltak az évek, Laura kezdett egyre
jobban függni Simontól, mintha visszakövetelné a múltbeli tartozást,
Simon gyermekkorának tartozását. Vajon így működött a kapcsolat? Ez
volt a séma? Alan látta, hogy minden kapcsolat naponta alkudozásra
kényszeríti az embert, de lecsaphatnak-e ezek a ki nem mondott alkuk
alattomosan sok-sok év után? És lecsaphatnak-e egyoldalúan, úgy, hogy
amikor az ember azt hiszi, nem egyezett bele semmibe, egyszerre csak
mégis fizetnie kell azért, amit tettek vele? Alan már a gondolattól is
megborzongott. Az évek során voltak pillanatok, amikor bevallottan
irigyelte Simont és Laurát, ám az irigység egy pillanat alatt elszállt, ha
valamiféle ráerőltetett kötelezettségre gondolt – olyan kötelezettségre,
amelyet nem szabadon választhat. És hirtelen rettenetesen megsajnálta
Simont, és megértette, milyen érzelmi mocsárban kellett ehhez gázolnia,
hiszen nem puszta adni vágyásból kapott bármit is.
Azután ott volt Carrie. Alan Carrie miatt is aggódott. Mindig Lauráról
beszéltek. Persze, sok mindenről beszéltek, de Alannek könnyebb volt
Carrie és Laura kapcsolatát viccnek tekinteni: fáradt, tipikus,
hagyományos, sablonos viccnek, de a vicc, ugyebár, mégis csak kezelhető.
Ám lehet, hogy a dolog Carrie-nél mélyebbre hatolt, nagyon mélyre,
olyan szintre, amikor a bosszantó fenyegetővé válik, és az ember nem
tudja, hogyan küzdjön ellene, úgy érzi, nincs fegyvere. Persze mindig
meghallgatta Carrie-t, a legutóbb is, amikor eléggé vehemensen beszélt
Lauráról, egészen furán. De emlékezett arra is, hogy ő meg elintézte egy
semmire nem kötelező „Hát igen” mondattal. Visszagondolva ezt
leereszkedőnek érezte, nem pedig együtt érzőnek. Szégyellte magát. De
csak most, csak ma értette meg, ebben az új helyzetben, amikor Simon
védőpajzsa nélkül volt kitéve Laurának. Megértette, mit jelenthet a
pamlagon heverő levél. Megértette, hová akarja vinni őt Laura innen, és ha
sikerül neki – nem fog sikerülni, hiszen Alan nem hagyja magát –, mi lesz
Charlie-val? Ha elgondolta, hogy a Laurához való zajos elkötelezettség
mit tenne Charlie-val, vele és Charlie-val, Carrie jutott az eszébe. És
amikor Carrie-re gondolt, be kellett vallania magának, hogy egyáltalán
nem szolgált támaszul a sógornőjének.
– Hol vagy? – kiáltotta Charlie az előszobából.
– A konyhában – válaszolta Alan.
– Érzem az illatát – mondta Charlie. – Fiacskám, micsoda illat! Mit
főztél?
– Curryt – felelte Alan. Nem nézett fel.
Charlie átkarolta Alan nyakát. A kezében még ott volt a slusszkulcs.
Alan vállába fúrta a fejét, és gyöngéden megharapta.
– Mi a baj?
– Levelet kaptam, ami kissé felkavart – válaszolta Alan.
Charlie Alanre nézett.
– Mi ez a sárga az arcodon?
– Kurkuma…
– Hol a levél?
– Ott, a pamlagon – mutatta Alan.
Charlie elengedte Alan nyakát. Átment a nappaliba, kulcsait a
kávézóasztalra dobta, s kezébe vette a levelet. Állva olvasta, Alan-nek
háttal, aki egészen addig nézte őt, amíg be nem fejezte.
– Hát… – mondta befejezve az olvasást Charlie. – Te vagy az egyetlen
szövetségese?
– A bátyám volt évekig – mondta Alan. – Egész életében.
– A kedvenc?
– Mindig.
– Én soha, senkinek nem voltam a kedvence – ment vissza a konyhába
Charlie, kezében a levéllel. Gyors csókot lehelt Alan szájára. – Egészen
mostanáig.
– Túlságosan félénk vagy – mondta Alan. – És borzasztóan rendetlen.
– Tudom – nézett Alanre Charlie. – Jól sejtem, hogy a bátyád lerázta?
– Jól.
– Hoppá! Szóval te következel.
– Igen – felelte Alan. – De nem megy. Képtelen vagyok rá.
– Nem is kell – mondta Charlie. Beledugta az ujját egy tálkában lévő
valamibe, aztán lenyalta. – Ez mi?
– Lesszi.
– Mint a kutya?
– Joghurtital. Nem akarom, hogy üldözzön. Még azt se, hogy kérjen.
– Egyedül van – magyarázta Charlie. – Nem tud beilleszkedni, nem tudja
irányítani az életét. Sok korabeli nő van így. Férfi is.
– Kinek a pártján állsz? Nem akarhatod, hogy a nyakamba vegyem.
– Nem – mondta Charlie. Beletekintett egy másik tálkába. – Együtt
vesszük a nyakunkba.
– Nem gondolod komolyan…
– De – mondta Charlie. – Anyáknál jó vagyok. Kérdezd meg az enyémet.
– De nem ismered…
– Annál jobb.
– De ő még nem tud rólad – folytatta Alan.
Charlie megkerülte a konyhaasztalt, s átölelte Alant.
– Hamarosan tudni fog.
– Charlie, nem akarlak ebbe belerángatni. Nem akarom, hogy
belekeveredj.
– Ha eldurvul, kiszállok. És viszlek téged is.
– Biztos vagy benne?
– Még szép!
– Nincs időd…
– Ha rajtad segít, van – mondta Charlie.
– Jaj, istenem…
– Mindent együtt csinálunk. Semmiféle kizsákmányolás nem
megengedhető, valójában nem is lehetséges. – Alan fenekére csapott, aztán
megfogta a vállát. – Rendben?
Alan vigyorgott.
– Rendben.
– Akkor miért nem telefonálsz? – kérdezte Charlie.
– Telefonáljak?
– Hát persze! Hívd fel anyádat, és mondd meg, hogy vasárnap
meglátogatod, s magaddal viszed az egyik barátodat.
A mű eredeti címe:
Joanna Trollope: Marrying the Mistress
A Black Swan Book
Transworld Publishers,
A Random House Group Company, London
Fordította
Gálvölgyi Judit
Szerkesztette
Koronczai-Fekete Viktória
Borítóterv
Szabó Lívia
ISBN 978-963-09-8393-8