Dr.

Emory Charbonneau gyermekorvos szenvedélye a

hosszútávfutás, férje, Jeff azonban csöppet sem lelkesedik
Emory sportmániájáért. Amikor a nő a soron következő
maratonjára készül Észak-Karolinában, edzés közben nyoma
vész. Jeff bosszús a legutóbbi vitájuk miatt, ezért késve jelenti
be felesége eltűnését, és a nyomok kihűlnek: a köd és jég
börtönébe záródó hegyi vadonban szinte lehetetlen feladat
Emory felkutatása.
Miközben a rendőrség Jeffre gyanakszik felesége „hirtelen
eltűnése” miatt, az eszméletét visszanyerő Emory azzal
szembesül, hogy egy titokzatos férfi ejtette rabul, akinek
erőszakos múltja oly sötét, hogy még a nevét sem fedi fel előtte.
Az asszony eltökélt szándéka, hogy megszökik fogva tartójától,
ám ezzel csak újabb bajba sodorja magát.
A két ember váratlanul olyan bűnözőkkel kerül összetűzésbe,
akik sajátosan értelmezik a törvényt, akiknek semmi sem szent.
Ám a „névtelen” férfi keze nyomán minden rossz jóra fordul, az
asszony is legyőzi félelmeit, és ráébred, hogy elrablója
valójában megmentette azoktól, akik a halálát akarták – és
attól is, hogy megszakadjon a szíve.
 SANDRA BROWN

ALJAS SZÁNDÉK
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Sandra Brown: Mean Streak
Grand Central Publishing, Hachette Book Group, New York, 2014
By arrangement with Maria Carvainis Agency, Inc.
and Lex Copyright Iroda.
Translated from the English Mean Streak.
Copyright © 2014 by Sandra Brown Management Ltd.
First published in the United States by Grand Central Publishing,
New York
Author photograph by Andrew Eccles

Fordította F. Gyökös Eleonóra

Borítóterv: Patkó-Huszti Hajnalka

Borítófotó © Chepko Danii Vitalevich, andreiuc88/Shutterstock.com

Hungarian translation
© by F. Gyökös Eleonóra, 2016

Hungarian edition
© by Maecenas Könyvkiadó, 2016
Honlap: www.maecenaskiado.hu
 PROLÓGUS

Emory minden porcikája sajgott. Még a lélegzetvétel is fájt. Úgy

érezte, a ködös levegő valamiféle láthatatlan, éles szemcsékkel
van tele, olyasmikkel, mint a jégkristály vagy az üvegszilánk.
Nem volt eléggé felöltözve. A nyers hideg csípte arcának
fedetlen bőrét, és könnyeket csalt a szemébe, amit csak
folyamatos pislogással tudott féken tartani, nehogy
elhomályosítsa a látását és az előtte kígyózó utat.
Erős szúrást érzett az oldalában. Folyamatosan marcangolta,
és nem eresztette. A jobb lábszárát ért tavalyi hosszanti
csonttörés miatt élesen hasogatott a sípcsontja.
A fájdalom érzése, tűrése és legyűrése voltaképp csak
akaraterő és fegyelem kérdése. Neki mindkettőből volt. Bőven.
Túl sok is. Éppen erre készítették fel a nehéz edzések. Meg tudta
csinálni. Meg kellett csinálnia.
Folytasd, Emory! Tedd az egyik lábadat a másik elé! Méterről
méterre győzd le a távolságot!
Milyen távol lehet még?
Istenem, add, hogy ne legyen sokkal távolabb!
Az elhatározástól, na meg a kudarctól való félelemtől hajtva
gyorsított a tempóján.
Aztán a terpeszkedő fák mély árnyai közül susogó hangot
hallott, amit légfuvallat követett, közvetlenül a háta mögött. A
szívét katasztrófa előérzete bénította meg, de már nem volt ideje
reagálni rá, mert egekbe szökő fájdalom hasított a koponyájába.
 ELSŐ FEJEZET

– Ennyire rossz? – mutatott dr. Emory Charbonneau egy

rajzra, amelyen egy fájdalomtól eltorzult gyerekarc szeméből
óriási könnycseppek potyogtak. – Vagy ennyire? – mutatott a
képsorozat egy másik darabjára, amelyen egy homlokát ráncoló
arcra mérsékelt szorongás ült ki.
A hároméves kislány a kettő közül a rosszabbikra bökött.
– Sajnálom, drágaságom – helyezte be Emory a fülvizsgáló
készüléket a jobb fülébe. A gyerek felordított. Emory a lehető
legóvatosabban vizsgálta meg a fülét, s közben megnyugtatóan
beszélt hozzá. – Mindkettő súlyosan gyulladt – közölte a kislány
elnyűtt anyukájával.
– Egyfolytában sír, mióta reggel felkelt. Ez már a második
fülgyulladás ebben az évszakban. A legutóbbi alkalommal nem
tudtam eljönni önhöz, ezért egy sürgősségi központba vittem.
Az ottani orvos felírta a gyógyszereket, a lányom túl lett a
betegségen, és most megint benne vagyunk.
– A krónikus fertőzések halláskárosodást is okozhatnak.
Célszerű megelőzni ezeket, nem pedig csak akkor kezelni,
amikor már kialakultak. Érdemes lenne őt elvinni a gyerek fül-
orr-gégészetre.
– Már megpróbáltam. Senki sem fogad új pácienseket.
– Én be tudom juttatni az egyik legjobb szakemberhez. – Ez
nem érdemtelen dicsekvés volt. Emory tudta, hogy a legtöbb
kollégája fogadná azt a pácienst, akit ő küld. – Adjunk ennek a
fertőzésnek hat hetet a teljes gyógyulásra, aztán pedig szerzek a
kislánynak egy időpontot. Most antibiotikumot kap
hisztamingátlóval együtt, hogy a dobhártya mögötti folyadék
felszívódhasson. Adhat neki gyereknek való fájdalomcsillapítót,
de amint a gyógyszerek hatni kezdenek, a fájdalomnak meg kell
szűnnie. Ne traktálja étellel, csak vigyázzon rá, hogy eleget
igyon! Ha pár napon belül nem lesz jobban, vagy felmegy a láza,
hívja az ezen a kártyán szereplő számot. Nem hinném, hogy
ügyeletre kell menniük, de ha mégis, itt nagyszerű kezekben
lesz, amíg visszajövök.
– Köszönöm, dr. Charbonneau.
A doktornő együtt érzőn mosolygott az anyukára.
– Nem könnyű egy beteg gyerekkel. Próbáljon meg ön is
pihenni kicsit.
– Remélem, valami kellemes helyre megy a hétvégén!
– Negyvenkét kilométert tervezek futni.
– Nagy tortúrának hangzik…
Emory elmosolyodott.
– Hát, az lesz.
Miután kiment a vizsgálóból, Emory megírta a receptet és
befejezte az adminisztrációt a beteg kartonján, majd átnyújtotta a
pácienseket nyilvántartó asszisztensnek. A fiatal nő megjegyezte:
– Ez volt az utolsó betege mára.
– Igen, és el is megyek.
– Értesítette a kórházat?
Emory bólintott.
– És a telefonszolgálatot is. Hivatalosan kijelentkeztem a
hétvégéről. Butler és James doktor még rendel?
– Igen. És mindkettőjükre sokan várnak még.
– Reméltem, hogy tudunk beszélni, mielőtt elmegyek, de így
nem zavarom őket.
– Dr. Butler hagyott önnek egy üzenetet.
Az asszisztens átnyújtott neki egy monogramos
jegyzettömbből letépett lapot. Kéz- és lábtörést! Már ha ezt kell
mondani egy maratoni futónak. Emory mosolyogva hajtogatta
össze a cédulát, és fehér köpenye zsebébe tette.
– Dr. James azt üzeni, hogy vigyázzon a medvékkel!
Emory felnevetett.
– Vajon a pácienseik tudják, hogy mekkora bohócok?
Tolmácsolja nekik a búcsúmat.
– Meglesz. Jó futást!
– Köszönöm! Hétfőn találkozunk.
– Ó, majdnem elfelejtettem! A férje telefonált, azt üzeni, hogy
otthon lesz, amikor a doktornő útnak indul.

– Emory?
– Itt vagyok. – Amikor Jeff belépett a hálószobába, ő éppen a
sporttáskája cipzárját húzta be. Szándékosan kihívó mozdulattal
kapta le az ágyról és csúsztatta a vállára.
– Megkaptad az üzenetemet? Mindenképp el akartam
köszönni tőled, mielőtt elmész.
– Szeretném megelőzni a péntek délutáni csúcsforgalmat.
– Jó ötlet! – A férfi egy pillanatig nézte, majd ismét
megszólalt: – Még mindig őrült vagy!
– És te?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
A tegnap esti vita még ott vibrált a levegőben. A dühből és
meg-bántottságból üvöltött szavak mintha órákkal az után is
visszhangoztak volna a hálóban, hogy egymásnak hátat fordítva
lefeküdtek aludni, tovább táplálva magukban az
ellenségeskedést, ami már hónapok óta fortyogott bennük, és
tegnap elfojthatatlanul a felszínre tört.
– Legalább értékeled, hogy el akarok búcsúzni tőled? –
szólalt meg a férfi.
– Attól függ.
– Mitől?
 – Attól, hogy le akarsz-e beszélni az útról vagy sem. – Jeff
sóhajtott és elnézett mellette, a nő pedig folytatta: – Pontosan
erre gondoltam!
– Emory…
– Az irodában kellett volna maradnod, és befejezni a
munkádat, mert én így is, úgy is elmegyek, Jeff! Egyébként meg
akkor is jólesne egy kis egyedüllét, ha ezt a holnapi távfutást
nem terveztem volna be. Egy éjszaka távol egymástól esélyt ad
rá, hogy lehiggadjunk. Ha a futás kikészít, talán holnap estére is
ott maradok.
– Egy vagy két éjszaka nem fogja megváltoztatni a
véleményemet! Ez a kényszer a te…
– Pont innen indultunk tegnap este is. Eszem ágában sincs
elölről kezdeni az egészet!
A vita apropójául a nő edzésterve szolgált, amellyel egy
közelgő maratoni futásra készült, ám attól tartott, sokkal
lényegesebb kérdések húzódnak meg a háttérben. A
problémájuk nem a maraton volt, hanem a házasságuk.
Ezért akart annyira elmenni és gondolkodni.
– Leírtam a nevét annak a motelnak, ahol ma este megszállok
– intett fejével a konyhapulton heverő cetli felé, ahogy el- 9
haladtak mellette.
– Hívj fel, ha odaérsz! Tudni akarom, hogy épségben
megérkeztél.
– Rendben – csapta fel a napszemüvegét a nő, majd
kinyitotta a hátsó ajtót. – Isten veled!
– Emory?
A nő a küszöböli egyensúlyozva visszanézett. A férfi lehajolt,
és szájával futólag megérintette a felesége ajkát.
– Légy óvatos!

– Jeff? Szia. Ideértem.

 Emoryt kifárasztotta a kétórás vezetés Atlantából, de
kimerültségét nem is annyira a vezetés, mint inkább a vele járó
stressz okozta. Az észak felé tartó 85-ös államközi autópálya
forgalma úgy egy órával az után kezdett észrevehetően
csökkenni, hogy elhagyta a várost, és rátért az északnyugatra
kanyarodó pályaszakaszra. Még alkonyat előtt elérte úti célját,
ami valamelyest megkönnyítette a tájékozódást az ismeretlen
városban. Már ágyba bújt, de a lapockái közti izomzat még be
volt állva a feszültségtől.
Mivel nem akarta tovább szítani a békétlenséget, úgy
döntött, nem hívja fel Jeffet. Előző esti vitájuk csak előjáték volt,
a nő sokkal nagyobb harcra számított a jövőben. Ugyanakkor
utazás közben egyre biztosabb lett benne, hogy ő maga csakis
civilizált módon szándékozik vitatkozni, nem pedig indulatból.
Aztán belegondolt, hogy a dolgok fordított állása esetén,
vagyis ha a férfi utazott volna el, és nem telefonálna, ahogy
megígérte, ő is aggódna érte.
– Már ágyban vagy? – tudakolta Jeff.
– Mindjárt lekapcsolom a villanyt. Kora reggel akarom
kezdeni a napot.
– Milyen a motel?
– Igénytelen, de tiszta.
– Kissé aggódom, ha a tisztaság minősített előny… – Jeff
elhallgatott, mintha arra várt volna, hogy a nő kuncogjon egyet.
Amikor ez elmaradt, megkérdezte, milyen útja volt.
– Minden rendben ment.
– Milyen az idő?
Már csak az időjárásról tudnak beszélgetni?
– Hideg. De erre számítottam. Ha egyszer elindulok, elég
gyorsan bemelegszem.
– Még mindig azt gondolom, hogy ez őrültség.
 – Már feltérképeztem a pályát, Jeff. Nem lesz semmi bajom.
Sőt, már alig várom!

Sokkal hidegebb volt, mint ahogy számított rá. Ezt abban a

pillanatban érzékelte, ahogy kilépett az autóból. A kilátó
természetesen jóval magasabban volt, mint Drakeland városa,
ahol az éjszakát töltötte.
A nap már felkelt, de egyelőre eltakarták a hegycsúcsokat
árnyékoló felhők.
A negyvenkét kilométeres futás kihívás lesz odafent. Emory
bemelegítő gyakorlatsora közben mérlegelte a körülményeket.
Fázott ugyan, mégis úgy találta, hogy a futáshoz tökéletesnek
ígérkezik a nap. A szél elhanyagolható volt. A környező erdők
fáin csak a legfelső ágak leveleit rezgette a szellő.
Kilégzéskor gőzfelhőnek látszó lehelete bepárásította a
napszemüvegét, ezért szája és orra elé húzta futódzsekije bő
nyakrészét, miközben még utoljára áttanulmányozta a térképét.
A parkoló a szomszédos kilátóhoz kiránduló turisták
számára készült. Emellett számtalan túraútvonal
középpontjaként is szolgált, amelyek sugárban indultak ki innen,
akár egy kerék küllői, hogy aztán kanyargós ösvényekre ágazva
szeljék át a hegy gerincét. Bizonyos útvonalak nevét nyíl alakú
útjelző táblák jelölték.
Emory beazonosította az útvonalat, amelyet a nemzeti park
térképének gondos áttanulmányozása után választott ki, és
online nézte tovább. Örömmel állt a kihívások elé, de nem volt
vakmerő. Ha nem lett volna biztos benne, hogy elér a fordulóig
és vissza, bele sem kezdett volna. A barátságtalan terep nem
riasztotta, inkább lelkesítette.
Sportszatyrát az autója csomagtartójába zárta, és feltette az
övtáskáját.
 Aztán megigazította a fejpántját, lenullázta a stopperét,
felhúzta a kesztyűjét, és nekiindult.

MÁSODIK FEJEZET

Emory fokozatosan ébredezett, de nem nyitotta ki a szemét, mert

félt, hogy a behatoló fény csak tovább fokozná őrjítő fejfájását,
ami újra meg újra olyan metsző szaggatással rázta föl mély
álmából, mintha valaki szögbelövő pisztollyal dekorálta volna ki
belülről a koponyáját. Még a hálószobájában csöppet sem
megszokott zaj hallatán érzett kíváncsiság sem adott neki elég
erőt ahhoz, hogy legalább résnyire felhúzza a szemhéját.
Az éles fejfájáson túl, a jobb lábában is lüktető nyilallást
érzett. Délelőtt valószínűleg túl gyorsan futott.
Az ételszag émelyítette.
Miért érez ételszagot a hálószobában, amikor a konyha a ház
másik végében van? Bármit is főzzön Jeff…
Jeff nem is szokott főzni!
Emory szeme kipattant, és amikor semmit sem ismert fel
maga körül, egyből felült.
Az elé táruló idegen környezet homályos volt, és forgott.
Keserű epe tolult a torkába. Alig sikerült visszatartania,
majdnem kihányta. A szédülés miatt visszahanyatlott a párnára,
és hirtelen ráeszmélt, hogy az nem is az ő párnája.
A férfi pedig, akinek alakja az ágy mellett derengett, nem Jeff
volt.
– Kicsoda maga? – tört ki belőle.
A férfi lépett egyet felé.
 – Ne közelítsen hozzám! – tolta maga elé a tenyerét
tiltakozón, nem mintha bármi esélye lett volna a férfival
szemben. Tehetetlen volt, akár egy újszülött, a férfi meg egy
óriás.
Viszont a felszólításnak megfelelően ott maradt, ahol volt.
– Ne féljen tőlem. Nem fogom bántani.
– Kicsoda maga? Hol vagyok?
– Biztonságban van.
Az majd elválik. Emory kapkodta a levegőt, és a szíve majd
kiugrott a helyéről. Kényszerítette magát, hogy nyugodjon meg,
mert tudta, nem segít rajta, ha pánikba esik.
– Hogy érzi magát? – Mélyen és rekedten szólt a férfi hangja,
mintha egy ideje nem használta volna.
Emory csak bámult rá, s közben az összefüggéstelen
ingerekből és alakzatokból valamiféle magyarázatot próbált
összekaparni két kérdésre: hol van, és hogy került ide?
– Hogy van a feje? – A férfi az állát felszegve nézett rá.
Emory találomra nyúlt a bal füle mögötti érzékeny részhez,
és amikor ujjhegyei egy dudorhoz értek, felnyögött. Mintha
megütött volna egy gongot, amely fájdalomhullámokat gerjeszt a
fejében. A haja csapzott volt és vértől ragacsos. Az ujjai is
véresek lettek, és a párnahuzaton is vérnyomokat fedezett fel.
– Mi történt velem?
– Nem emlékszik?
Emory agya visszafelé pergette az eseményeket.
– Emlékszem, hogy futottam. Elestem?
– Azt gondoltam, majd maga elmondja.
Emory már majdnem megrázta a fejét, de a mozdulattól
émelyegni kezdett, és ismét éles fájdalom hasított belé.
– Hogy kerültem ide?
– Távcsövön keresztül figyeltem magát.
 Távcsövön keresztül figyelte? Ez egyáltalán nem tetszett
Emorynek.
– Honnan?
– Egy másik csúcsról. De elvesztettem magát szem elől, és
gondoltam, megnézem, mi történt. Eszméletlenül feküdt, amikor
magára találtam, felvettem, és idehoztam.
– Hol van az az itt?
A kezével intve hívta, hogy győződjön meg róla
személyesen.
Emory fejének minden egyes mozdulata felért egy újabb
gyötrelemmel, de a könyökére támaszkodva felnyomta magát.
Kis ideig várt, hogy csillapodjék a szédülése, majd körülnézett.
Akaratlanul is a menekülési lehetőségeket kereste szükség
esetére.
Négy ablaka és egy ajtaja volt a helyiségnek. Egy szobában
voltak. A szoba egyik sarkát foglalta el az ágy, amelyen feküdt.
A farönkökből álló falhoz volt támasztva egy leeresztett zsalus
paraván, amely azt a célt szolgálhatta, hogy elválassza a hálót a
szoba többi részétől. A bútorok között látott még egy állítható
támlájú barna bőrszéket és egy hozzá illő kanapét. Gyűrődéseik,
ráncaik és karcolásaik több évtizedes használatról tanúskodtak.
Közöttük kis asztalka volt, amelyen vászonernyős lámpa állt.
A bútordarabok egy beszegett szélű, négyszögletes szőnyegen
csoportosultak.
A helyiség többi részét a konyha foglalta el. A berendezés
mosogatóból, keskeny sparheltből, egy elavult hűtőszekrényből,
juharfa asztalból és két olívazöldre festett, létratámlájú székből
állt. A hatalmas kőkandalló csaknem elfoglalta az egyik falat. A
benne égő tűz adta ki azt a pattogó hangot, amit első ébredése
alkalmával képtelen volt beazonosítani.
A férfi, miután elegendő időt hagyott neki, hogy szemügyre
vegye a szobát, megszólalt:
 – Csak az egyik kulacsa üres. Szomjas lehet.
A szája valóban száraz volt, de nem ez izgatta a legjobban.
– Eszméletlen voltam, amikor rám talált?
– Ájultan aludt. Többször próbáltam felébreszteni.
– Mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Reggel hét harminc körül akadtam magára.
Emory lenézett a karórájára, és látta, hogy húsz perccel múlt
este hat. Bicikliző mozdulatokkal rúgta le magáról a takarókat. A
lábait átvetette az ágy szélén, és felállt. Egyből megszédült.
– Fú!
A férfi elkapta a karját. Emory ki nem állhatta, hogy
hozzáért, de ha nem teszi, arcra esett volna. A férfi visszaültette
az ágy szélére. Emory feje úgy fájt, hogy azt hitte, menten
szétrobban. Hányingert érzett. Kezével eltakarta a szemét, mert
minden, ami a látóterében volt, felváltva közeledett és
távolodott, mintha az Elvarázsolt Kastély tükreibe nézett volna.
– Vissza akar feküdni, vagy fel tud állni? – kérdezte a férfi.
– Ülni fogok.
A férfi fokozatosan elengedte a karját, majd elment. A
konyhai részen egy kancsó vizet vett ki a hűtőből. Megtöltött egy
poharat, és odavitte a nőnek.
Emory gyanakodva nézte a poharat, azt latolgatva, nem
akarja-e bedrogozni. A randidrog szagtalan, íztelen és hatékony.
Elgyengíti az áldozatot, és még emlékezetkiesést is okoz. Ha
viszont ennek az embernek aljas szándékai lettek volna, miért
akarná most drogokkal elkábítani, ha már amúgy is volt
eszméletlen?
– Korábban már próbáltam magába vizet diktálni. De
öklendezett tőle és kiadta.
Ez megmagyarázta, miért volt lehányva a ruhája eleje. A
dzsekije, a kesztyűje és a fejpántja nem volt rajta, de ezen kívül
hiánytalan volt az öltözéke. A futócipőit is levették, és egymás
mellé tették az ágy mellett a földön. Emory a cipőkről a poharat
feléje nyújtó férfira emelte a tekintetét.
– Biztosra veszem, hogy agyrázkódásom van.
– Én is erre gondoltam, mivel nem tudtam felébreszteni.
– Vérzik a fejem.
– Már nem. Elég gyorsan elállt. Áttöröltem peroxiddal. Ezért
látszik frissnek a vér az ujjam.
– Talán össze kell varrni.
– Sokat vérzett, de nem túl mély a seb.
Ő maga jutott erre a következtetésre? Hogyhogy?
– Miért nem hívta a 911-et?
– Itt, az isten háta mögött nem engedhetem meg magamnak
a sürgősségi ellátás fényűzését. Azt gondoltam, legjobb, ha
idehozom, és hagyom, hogy kialudja magát.
Emory nem adott neki igazat. Akinek ütés érte a fejét, azt
orvosi vizsgálatnak kell alávetni, hogy megállapítsák a sérülés
súlyosságát. De még nem volt hozzá elég energiája, hogy vitába
szálljon a férfival. Először kissé össze kellett szednie magát, és
tisztán látnia.
Elvette a férfitól a pohár vizet.
– Köszönöm.
Bár pokolian szomjas volt, csak kicsiket kortyolt a vízből,
mert attól tartott, ha túl gyorsan iszik, ki fog jönni. Egy csöppet
kevésbé érezte magát nyugtalannak. Legalább a szíve kevésbé
hevesen vert, és a légzése is a normálishoz közelített. Mindjárt
megméri a vérnyomását – a karóráján volt ilyen funkció –, de
még nem volt ereje hozzá, Elfehérülő ujjpercekkel szorította a
vizespoharat, hogy meg tudja tartani. Ez bizonyára feltűnt a
férfinak.
– Szédül?
– Nagyon.
– Fejfájás?
 – Olyan, amilyet elképzelni sem tud.
– Egyszer nekem is volt agyrázkódásom. Nem okozott
semmit az iszonyatos fejfájáson kívül, ami tényleg iszonyat
– Nem hiszem, hogy az enyém komoly lenne. Kissé
homályosan látok, de tudom, hogy milyen év van, és az alelnök
nevére is emlékszem.
– Akkor bizonyára az enyémre is van tippje.
Talán viccnek szánta, de nem volt humor sem a hangjában,
sem az arckifejezésében. Nem látszott vicces pasasnak, vagy
olyannak, aki csak úgy elneveti magát egyszer-egyszer.
Bármikor.
Még egyet kortyolt a vízből, majd az ágy melletti kis
asztalkára tette.
– Értékelem a vendégszeretetét, Mr….
– Emory Charbonneau.
A nő meglepetten nézett fel.
A férfi az ágy vége felé mozdult. Eddig fel sem tűnt neki,
hogy egyéb dolgai között ott hever az övtáskája is. A
napszemüvege egyik szára eltörött. Vér tapadt rá.
– A jogosítványán láttam a nevét – jegyezte meg a férfi. –
Georgiai okmány, de a neve alapján inkább louisianai lehet.
– Baton Rouge-i vagyok.
– Mióta él Atlantában?
Úgy látszott, a címével is tisztában van.
– Elég régóta ahhoz, hogy az otthonomnak hívjam.
Apropó… – Mivel nem bízott abban, hogy fel tud állni, inkább
az ágy szélébe kapaszkodva araszolt el az övtáskájáig. Egy üres
és egy teli vizes kulacs, két húszdolláros csekk, egy hitelkártya, a
jogosítványa, valamint a nyomvonala jelölésére szolgáló térkép
mellett ott lapult az is, amire most a legnagyobb szüksége volt: a
mobiltelefonja.
– Miért jött ide? – kérdezte a férfi. – A futáson kívül.
 – Ezért jöttem. Futni. – Amikor már harmadszor sem sikerült
bekapcsolnia a telefonját, halkan káromkodott. – Azt hiszem, a
telefonom aksija teljesen lemerült. Kölcsönkérhetem a töltőjét?
– Nincs mobiltelefonom.
Kinek nincs mobiltelefonja manapság?
– Akkor használhatom a vonalasát? Kifizetem…
– Semmilyen telefonom sincs. Sajnálom.
Emory a férfira bámult.
– Nincs telefon?
A férfi vállat vont.
– Senkit sem hívok. Senki sem hív.
A pánik, amit Emory korábban elhessegetett, most újra
felerősödött benne. A tudat, hogy ki van szolgáltatva ennek az
idegennek, félelmetessé tette ezt a zavaros helyzetet. Hasogató
feje hirtelen megtelt az eltűnt nőkről szóló történetekkel.
Nyomuk vész, és a családjuk sohasem tudja meg, mi történt
velük. A vallási fanatikusok asszonyt rabolnak maguknak. A
deviánsok pincékben verik láncra a nőket, éheztetik, és
válogatott kínzásoknak teszik ki őket.
A hányinger újabb rohamát gyűrte le.
– Autója bizonyára van – vetette fel a nő, amennyire csak
tudta, közönyös hangon.
– Egy kisteherautó.
– Akkor oda tudna vinni, ahol ma reggel leparkoltam az
autómat?
– Odavinném, de…
– Kérem, ne mondja, hogy nincs üzemanyagja!
– Nem, benzin az van benne.
– Akkor meg?
– Nem vihetem le.
– Le?
– Le a hegyről.
 – Miért nem?
A férfi a keze után nyúlt. Emory azonban a kezét
visszakapva kitért előle. A férfi bosszúsan összevonta a
szemöldökét, majd a szobán keresztül az egyetlen ajtóhoz ment,
és kinyitotta.
Emory szorongása döbbenetté változott. Különböző
bútorokba kapaszkodva lassan átbotorkált a szobán, és a nyitott
ajtóban csatlakozott a férfihoz. Olyan volt, mintha egy szürke
függöny lógna az ajtófélfa külső részén. A köd
áthatolhatatlannak tűnt, annyira sűrű volt, hogy az ajtókerettől
pár centire már semmit sem látott.
– Elég korán leszállt ma délután – szólalt meg a férfi. –
Szerencse, hogy ma reggel ott voltam, különben amikor
eszméletre tér, azon kapta volna magát, hogy kint rekedt.
– Kint is rekedtem.
– Úgy tűnik.
– De nem kellene, hogy így legyen, – Megint hallatszott a
lélegzetvétele, mintha zihált volna. – Fizetek magának, hogy
elvigyen.
A férfi a válla fölött az ágyon heverő nyitott övtáskára nézett.
– Negyven dollárt? Szó sem lehet róla.
– Kérjen, amennyit akar! Amint hazavisz, kifizetem a
különbözetet.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem attól tartok, hogy nem fizet. Nincs az a pénz, amiért
megtenném. Az utak itt fent kanyargósak és keskenyek, külső
oldaluk sziklás szakadékokra néz. A legtöbb mellett védőkorlát
sincs. Nem tenném kockára sem a maga, sem a magam életét, a
kisteherautómról már nem is beszélve.
– És mi van a szomszédjaival? – A férfi arca kifejezéstelenné
vált. – Szomszédok. Biztos van valakinek telefonja, aki a
közelben lakik. Átmehetne…
 – Senki sem lakik a közelben.
Emory mintha a falhoz beszélt volna.
– Értesítenem kell a férjemet, hogy jól vagyok.
– Talán majd holnap – felelte a házigazda az ég felé nézve,
bár abszolút semmit sem lehetett látni. – Attól függően, hogy
feloszlik-e a köd – zárta be az ajtót. – Maga reszket. Menjen a
tűzhöz. Vagy ha a fürdőszobára lenne szüksége… – mutatott a
szoba túloldalán lévő ajtóra az ágy mellett. – Hideg tud itt lenni,
de a maga kedvéért bekapcsoltam a hősugárzót. – Ezzel a
főzősparhelthez ment, amelyen egy fazék gőzölgött. – Éhes? –
Levette a fedőt, és megkeverte az ételt.
Helyzetének a férfi részéről tapasztalt nemtörődöm
semmibevétele meghökkentette Emoryt. Félelmet ébresztett
benne. Ugyanakkor pokolian dühítette is.
– Nem maradhatok itt egész este!
Bár Emory hangja a hisztérikusság határát súrolta, a férfi
higgadt maradt, miközben a csöpögő kanalat az edény széléhez
ütögette, majd egy csészealjra rakta, és visszatette a fedőt. Csak
ezek után fordult a nőhöz, és intett az ajtó felé.
– Maga is láthatta a saját szemével. Nincs választása.
– Mindig van választási lehetőség!
– Inkább ülök egy darabig! – lépett bizonytalan
mozdulatokkal az ebédlőasztalhoz. Eszébe jutott, hogy a
fejsebétől véresek lettek az ujjai. – Kezet kell mosnom.
A férfi néhány pillanatra elnézett Emory mellett. Amikor a
tekintetük megint találkozott, így szólt:
– Nem mindig.
Emory nem tudta, mi legyen a következő lépése, csak állt
mozdulatlanul, és nézte, amint a férfi konyhai eszközöket szed
össze, hogy megterítsen az asztalon. Még egyszer megkérdezte,
éhes-e.
– Nem. Émelyeg a gyomrom.
 – Megvártam magát az evéssel, de most, hogy nem kér,
megbocsát?
Nem mintha Emory hitte volna, hogy számít bármit is, amit
mond, arra biztatta a férfit, hogy lásson hozzá.
– A fejfájásra tudok adni valamit. És egy kóla biztos
megnyugtatná a gyomrát. Vagy talán vissza kellene feküdnie az
ágyra.
Ha Emory most lefeküdt volna, még inkább
kiszolgáltatottnak érezné magát.
– Üljön le, mielőtt elesik!
Emory hálásan ereszkedett le az egyik székre. A férfi
műanyag tubusos kézfertőtlenítőt hozott, amilyenből a
praxisában ő is bőségesen használt, aztán letépett egy darabot az
asztal közepén álló papírtörlő-gurigáról, és megtörülgette a
kezét.
A férfi minden különösebb felhajtás nélkül elvette tőle a
vérfoltos papírtörlőt, és egy kukába dobta, aztán a mosogatóhoz
ment, ahol forró vízzel és folyékony szappannal kezet mosott.
Felbontott egy doboz kólát, és az asztalhoz vitte egy üvegcse,
vény nélkül kapható fájdalomcsillapítóval és egy csomag sós
keksszel, valamint egy darab bontatlan vajjal együtt. A
tűzhelynél a pörkölt egy részét cseréptálba merte.
Eraoryvel szemben ült le, tépett egy darab papírtörlőt a
gurigáról és az ölébe tette, majd felvette a kanalát.
– Sajnálom, hogy maga előtt eszem.
– Ugyan.
Evett egy kanállal az ételből, és észrevette, hogy a nő a tál
tartalmát vizsgálgatja.
– Lehet, hogy maga nem ilyesmiket szokott enni.
– Bármikor máskor jólesne. A marhapörkölt az egyik
kedvencem.
– Vadhúsból készült.
 Emory a kandalló fölé erősített szarvasfejre nézett.
A férfi mégiscsak tudott mosolyogni. Legalábbis így tett,
amikor megjegyezte:
– Nem ebből a példányból. Ő már itt volt, amikor
beköltöztem.
– Beköltözött? Ez a maga állandó lakhelye? Azt gondoltam…
– Emory végignézett a korlátozott komforttal ellátott, rusztikus
helyiségen, és remélte, hogy nem sérti meg a férfit. – Azt
gondoltam, ez inkább menedékház, mint vadászkunyhó. Egy
hely, amit csak ideiglenesen használ.
– Nem.
– Mióta van itt?
A férfi az asztalon könyökölve a tálja fölé hajolt, és inkább
maga elé mormolta, mint a nőnek:
– Úgy hat hónapja.
– Hat hónap. És még csak egy telefonja sincs? Mit tenne
vészhelyzet esetén?
– Nem tudom. Még nem történt ilyesmi.
A férfi kinyitotta a kekszcsomagot, kivett két darabot, és
megkente vajjal. Az egyiket magában ette meg, a másikat pedig a
pörköltes tálba dobta, és a kanalával feldarabolta, mielőtt újabb
falatot evett volna.
Emory leplezetlen kíváncsisággal és félelemmel nézte a férfit.
Úgy tette a papírtörlőt az ölébe, mintha damasztszalvéta lenne,
de könyökölt evés közben. A vajat egyenesen a papírból vette, a
kekszet a pörköltjébe morzsolta, de minden falat után
megtörülte a száját.
Egy elavult gerendaházban élt, de nem úgy festett, mint a
vérbeli hegyi emberek. Egyáltalán nem. A borostája csak egy-két
napos volt. Fekete-piros kockás flanelinget hordott kopott kék
farmerba tűrve, de az öltözéke tiszta volt. Sötétbarna haja hátul a
gallérjáig ért, a frizurája hosszabb volt, mint amilyet a
korosztályába tartozó férfiak általában viselnek. A halántékánál
ősz hajszálak csíkozták. Ez a vonás más férfinak talán előkelő
megjelenést kölcsönzött volna, őt viszont inkább öregítette. A
harmincas évei vége felé járhatott. Az arca viszont kiéltnek
hatott a szeme körüli hálószerű ráncokkal, a szája szegletében
kirajzolódó barázdákkal, és a szemében tükröződő éber
óvatossággal. Megdöbbentő kékeszöld szemének hűvös színe
elütött napbarnított, széltől cserzett arcbőrétől.
Fura szerzet volt. Telefon és tévé nélkül, kezdetleges
körülmények között élt, de nem hatott bárdolatlannak, és
választékosán beszélt. A rönkfalakhoz erősített nyitott polcokon
több tucat könyv sorakozott, a kemény és puha fedeles kötetek
egyaránt szépen sorba állítva. Emory felfigyelt rá, hogy az egész
hely tiszta és rendezett. Viszont egyetlen fényképet, mütyürkét,
emléktárgyat sem látott a helyiségben, ami a férfi múltjára vagy
jelenére utalt volna.
Emory nem dőlt be a nemtörődöm viselkedésnek, és nem
hitte el a férfi magyarázatát sem arról, hogy miért nem segítette
őt orvosi ellátáshoz, mihelyt rátalált. Arról nem beszélve, hogy
még ennél is kézenfekvőbb lett volna a kilenc-tizenegyet
tárcsázni. Ha akarta volna. Egy férfi nem hurcol el mindenféle ok
nélkül egy eszméletlen és vérző nőt a távoli és magányos
kunyhójába. Emory csak bűncselekményt és aljas szándékot
tudott feltételezni a részéről, vagy mindkettőt.
A férfi eddig ugyan még nem érintette meg őt akarata
ellenére, de lehet, hogy egy olyan pszichopatával áll szemben,
aki akkor bántalmazza az áldozatait, amikor azok eszméletlenek.
Vagy az is lehetséges, hogy az szerez neki örömet, ha éber
tudatállapotban vannak, és ő láthatja, miként reagálnak a
gyötrelmekre.
– Észak-Karolinában vagyunk? – kérdezte Emory remegve.
– Igen.
 – Azért érdekel, mert a nemzeti park néhány ösvénye
átnyúlik Tennesseebe.
Tudta, hogy egy kijelölt parkolóhelyre állt, és ott végezte el a
bemelegítő gyakorlatokat, csatolta fel az övtáskáját. Emlékei
szerint elérte az ideális tempóját, felidézte az ösvény két oldalán
magasodó fákat és a csendet, meg azt, ahogy feljebb érve a hideg
levegő egyre ritkásabbá vált. Arról azonban nem volt emléke,
hogy elesett, és annyira beütötte volna a fejét, hogy
agyrázkódása legyen.
Ezért kezdett kételkedni abban, hogy valóban így történt.
Vett magának egy kekszet és kortyolt hozzá a kólából, abban
a reményben, hogy a kettő kombinációja talán megszabadítja 21
az émelygéstől.
– Milyen magasan vagyunk?
– Ezerötszáz méter körül – felelte a férfi. – Elég nehéz terep a
futáshoz.
– Maratoni távra edzek.
A férfi érdeklődve hagyta abba az evést.
– Az első lesz?
– Már az ötödik.
– Hm! Meg szeretné javítani az idejét?
– Állandóan.
– Szóval túlhajtja magát.
– Én nem így látom. Szeretem csinálni.
– A távfutás ebben a magasságban elég komoly kihívás.
– Igen, de jobban tudok teljesíteni alacsonyabb fekvésű
pályán, ha itt edzek.
– Nem fél, hogy túlzásba esik?
– Óvatos vagyok. Különösen a jobb lábammal. Tavaly
hosszanti csonttörésem volt.
– Nem csoda, hogy kíméli.
Emory éles pillantást vetett a férfira.
 – Ezt meg honnan veszi?
– Akkor tűnt fel, amikor az ágytól az ajtóig bicegve ment.
Lehetséges, gondolta Emory. Vagy akkor, amikor távcsövön
keresztül figyelte? Mégis, mekkora távolságból? Egy távoli
hegygerincről, ahogy állítja, vagy sokkal közelebbről?
Nem rontott neki ezekkel a kérdésekkel, inkább tovább
folytatta a társalgást, azt remélve, hogy információkat szerez.
– A lábam a tavalyi bostoni verseny után kezdett görcsölni.
A lábspecialista azt tanácsolta, hogy tartsak három hónapos
szünetet. Gyűlöltem, hogy nem futhatok, de követtem az
utasításait. Amikor zöld utat adott, ismét edzeni kezdtem.
– Mikor van a maraton?
– Kilenc nap múlva.
– Kilenc nap…
– Igen, tudom – sóhajtott Emory. – Ez az agyrázkódás a
lehető legrosszabbkor jött.
– Talán ezúttal kihagyhatná.
– Nem tehetem. Le kell futnom.
A férfi nem faggatta, csak nézett rá.
– Ez egy jótékonysági akció. Segítettem a szervezésében. Az
emberek számítanak rám.
A férfi újabb falatot kanalazott be, komótosan megrágta és
lenyelte, mielőtt folytatta.
– A jogosítványa szerint maga dr. Emory Charbonneau.
Orvosdoktor?
– Gyerekorvos vagyok. Két szülész-nőgyógyásszal együtt
viszek egy magánrendelőt.
– Maga veszi át a babákat, miután megszülettek?
– Ez volt a terv, amikor kialakítottuk a rendelőt.
– Van saját gyereke?
Emory habozott, majd megrázta a fejét.
– Remélem, egyszer majd lesz.
 – És mi van Mr. Charbonneau-val? Ő is orvos?
– Mr. Surrey.
– Hogyan?
– Nem a férjem nevét viselem. A férjem neve Jeff Surrey.
Amikor összeházasodtunk, már dr. Charbonneau voltam.
Szakmai szempontból jobbnak tűnt, ha továbbra is az maradok,
és nem változtatom meg a nevemet.
A férfi nem fűzött hozzá megjegyzést, bár összeszaladó
szemöldökei között megjelent egy apró ránc.
– Mivel foglalkozik?
– Pénzügyi tanácsadó. Befektetések. Határidős ügyletek.
– Vagyis gazdag embereknek dolgozik?
– Feltételezem, hogy az ügyfelei között tehetős emberek is
vannak szép számban.
– Nem tudja?
– Az ügyfelei pénzügyeit nem szokta megvitatni velem.
– Helyes. Nem is szabad.
Emory a keksz másik sarkát is leharapta.
– És maga?
– Mire gondol?
– Mit csinál?
A férfi teljes komolysággal pillantott Emoryre:
– Élek.

HARMADIK FEJEZET

Él.
A férfi csöppet sem volt bőbeszédű, és Emory érzékelte, hogy
ezt sem akarja alaposabban kifejteni. Egy pillanatig fogva
tartotta Emory tekintetét, aztán kanalát az üres táljába tette, és
hátratolta a székét. A koszos edényeket a mosogatóhoz vitte. Az
asztalhoz visszatérve udvariasan megkérdezte, kér-e még
kekszet a nő.
– Nem, de a kólát megtartom.
Miközben a férfi nekilátott a mosogatásnak, Emory
kimentette magát. Óvatos léptekkel haladt a fürdőszoba felé,
hogy a falak a helyükön maradjanak, és a padló se hullámozzon.
A hősugárzó olyan régi volt, mintha a dédnagyanyjáé lett volna.
Lobogó kék lángok nyaldosták a megfeketedett kerámiarácsokat.
Emory vécézett, kezet, arcot mosott, és kiöblítette a száját egy
kis fogkrémmel, amit a mosdókagyló fölötti gyógyszeres
szekrénykében talált tubusból nyomott ki. A szekrényben volt
még egy üveg peroxid, egy borotva és borotvahab, egy doboz
ragtapasz, egy fiola multivitamin és egy hajkefe.
A tusolóbódé bádogból készült. A zuhanyzóra erősített
rácson csak szappan és sampon volt. Vágyott volna rá, hogy
kimossa a vért a hajából, de nem tette, mert félt, hogy a fejbőrén
éktelenkedő seb szétnyílik. A mögötte nőtt pukli nem is lehetett
volna nagyobb, és a legkisebb nyomás hatására is fájdalmas
nyilallásokat érzett.
Emory nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy belessen a
kis szekrénykébe. A polcain összehajtogatott törülközők és
törlőrongyok álltak szépen elrendezve. Vécépapír- és
szappantartalékokat, valamint tisztítószereket rejtett.
A töltényekkel teli dobozok látványára viszont nem
számított.
A legmagasabb polcon voltak kaliber szerint felcímkézve.
Lábujjhegyre kellett állnia, hogy levegyen közülük egyet.
Felemelte a tetejét. A mosdókagyló fölötti világítótest fényében a
lövedékek nagynak, hosszúnak és halálosnak látszottak.
 Emory gyorsan bezárta a dobozt, és pontosan visszatette
oda, ahol találta, miközben azon töprengett, hogy a férfi hol
tarthatja a lőszerarzenálhoz tartozó fegyvereket.
A fürdőből kilépve a szobában sötétség fogadta, csak a
kandallóban pislákoló tűz és a mosogató fölötti lámpa szolgált
némi fénnyel. A férfi éppen egy konyharuhát hajtogatott össze.
Amikor meghallotta Emory közeledését, elfordította a fejét, és a
válla fölött szólt hozzá:
– Gondolom, korán le akar feküdni.
A nő az ágyra nézett, ahol az általa gyűrötten hátrahagyott
takarókat megigazították, és az egyik oldalon szabályos
derékszögben visszahajtották. A véres párnahuzatot tisztára
cserélték.
– Én az állítható támlájú fotelban alszom – jelentette ki
Emory.
– Az ágyban fog aludni – rántott egyet a férfi a mosogató
fölötti lámpa zsinórján, hogy eloltsa. – Ezzel a lezáró jellegű
mozdulattal nyomatékosan jelezte, hogy hiábavaló lenne az
alvási renden vitatkozni.
Emory leült az ágy sarkára. Egész nap a futóruhájában volt.
A sportmelltartója kényelmetlenül szorította. De a világ minden
kincséért sem vetkőzött volna le egy szál semmire, és ha a férfi
ragaszkodik hozzá, hogy levegye a ruháit, akkor is ellenáll.
Emory lélegzete elakadt, amikor a férfi az ágy felé indult, de
miután letette a fájdalomcsillapítót és a kólásdobozt az
éjjeliszekrényre, továbbment a fürdőszobába, ahonnan
másodperceken belül visszatért. A peroxidot hozta a vécépapír-
darabkák összesodrásával rögtönzött spatula kíséretében.
– Nincs vattám, se gézem – magyarázta, miközben az oldatot
a vécépapírra öntötte. Letette az üveget, majd a nőhöz hajolt.
– Majd én megcsinálom! – ellenkezett Emory.
– Nem látja. Ha elkezdi kitapogatni, ismét szétnyílhat a seb.
 Emory tudta, hogy így van, ezért leeresztette a kezét.
– Fordítsa el a fejét… – tolta el kézfejével a nő állát. Emory
engedelmeskedett, feszülten és nyugtalanul ült, amíg a férfi a
sebét tisztította.
– Ez fáj?
– Kicsit. – Nagyon is fájt neki, de úgy gondolta, a férfi
bármiféle panaszt a technikáját illető kritikának venne. Az igazat
megvallva elég nehéz volt bármire is gondolnia, amikor a férfi
föléje hajolva, ennyire közel állt hozzá. Emory arca szinte súrolta
a férfi deréktáját, és még csak lélegzetet sem vett addig, amíg a
férfi arrébb lépve így nem szólt:
– Kész.
– Undorodom a mocskos párnahuzattól.
– A vér kimosható. Többnyire. – A férfi felmarkolta a
pirulákat tartalmazó üvegcsét, és kettőt a tenyerébe rázott, majd
Emory felé nyújtotta. – Csökkenti a fejfájást.
– Egyelőre még nem veszem be. Kíváncsi vagyok, mi
történik.
Úgy tűnt, a férfi felkészült a vitára, de visszatette a
tablettákat az üvegbe, és a fiolát az éjjeliszekrényre állította.
– Itt lesznek arra az esetre, ha meggondolja magát. Szóljon,
ha szüksége van valami másra.
– Köszönöm. Úgy lesz. De biztosra veszem, hogy egyre
jobban leszek.
– Talán időnként fel kellene ébresztenem. Csak azért, hogy
meggyőződjek róla, rendben van-e, és hogy nem eszméletlen.
– Ez jó ötlet. De nem terhelném ezzel magát, inkább
beállítom a karórámon az ébresztést.
A férfi lebiggyesztett ajka rosszallásra utalt.
– Ahogy gondolja – mondta, és elfordult.
Emory lefeküdt, és állig betakarózott. Bár a szemét lehunyta,
a füle riadókészültségben állt. Hallgatta, amint a férfi a szobában
járkál, fahasábokat rak a kandallórácsra, és a helyére teszi a
kályhaellenzőt.
A vér kimosható. Többnyire. Ez úgy hangzott, mintha lennének
tapasztalatai ezen a téren.
A nő reszketett attól, hogy milyen védtelen. Egyedül csupán
néhány percig bírna ellenállni. Mit tenne, ha meg kellene
védenie magát? Az egyetemen elvégzett ugyan egy önvédelmi
tanfolyamot, de az már régen volt. Most csak arra emlékezett az
ott tanultakból, hogy ne tekintsen a támadójára egészként,
hanem koncentráljon azokra a részeire, amelyek ellentámadás
esetén sebezhetők. A szem, az orr, a fül, a heregolyók. Emory
azonban rettegett attól, hogy a szabály nem alkalmazható egy
olyan férfira, aki masszív, akár egy óriás szikvójafenyő.
Azt kívánta, bárcsak eltett volna egyet a sok vérfagyasztó
töltény közül. Hegyes végét a szemgolyóba mélyesztve komoly
sérülést okozhatna. Még egy óriást is megakasztana annyi időre,
hogy egérutat nyerjen vele szemben.
Szőnyeg által tompított csizmás lépteket vélt hallani, majd a
bőr nyikorgása hallatszott, amint a férfi leült az egyik bútorra.
Emory résnyire nyitott szemén keresztül látta, hogy a férfi a
kanapéhoz tartozó fekvőfotelt választotta. Hátradőlt rajta, a teste
alsó részére paplant terített.
Nyugtalanító volt, ahogy a férfi, szemében a tűz tükröződő
fényével, egyenesen rá nézett, mintha vadállat lett volna. Hangja
átdübörgött a köztük lévő távolságon:
– Lazítson, doki! Ha bántani akarnám, már rég megtettem
volna.
Emory belátta, hogy ez igaz. Védtelenül aludt egész délután,
és a férfi nem nyúlt hozzá. Ennek ellenére…
– Miért hozott ide?
– Már elmondtam.
– Nem hiszem, hogy az az igazság. Nem a teljes igazság.
 – Nincs befolyásom rá, hogy mit hisz. De ne tartson tőlem.
Röviddel később Emory rákérdezett:
– Drakeland az ide legközelebbi város?
– Nem.
– Akkor melyik?
– Még sohasem hallott róla.
– Milyen messze van?
– Légvonalban? Huszonnégy kilométer.
– És autóúton?
– Harminc.
– Azt könnyedén lefutom. Hegyről lefelé nem nagy kihívás.
A férfi erre nem felelte azt, hogy az ég szerelmére, még csak
most nyerte vissza az eszméletét, és járni sem tud rendesen, nemhogy
futni. Nem mondott semmit, ami még annál is nyugtalanítóbb
volt, mint ha elkezdte volna a fejére olvasni, milyen képtelen
vállalkozás lenne, amit tervez. A hallgatásánál az sem lett volna
fenyegetőbb, ha nyíltan megmondja: mostantól soha sehová nem
mehet, hiszen azért hozta őt ide, hogy a szexrabszolgája legyen,
és jobb, ha meg sem kísérli a szökést, mert ha mégis, megöli.
A férfi opálos tekintete elől azonban megszökött: lehunyta a
szemét. Öt percen át csak a súlyos feszültség fogta körül őket, és
a farönkök pattogása hallatszott a kandallóban.
Dacára annak, hogy a rettegés kiélesítette az érzékeit, Emory
teste kimerült volt. Az izmai maguktól ernyedni kezdtek.
Mélyebben süppedt a matracba. Agyrázkódása a feledés felé
húzta. Már az ébrenlét és az alvás határán járt, amikor egy
pillanat alatt ismét éber állapotba került.
– Még nem mondta meg a nevét!
– Ez igaz – ismerte el a férfi. – És nem is fogom.

Mielőtt elaludt volna, Emory még beállította az ébresztést két

órával későbbre, de elővigyázatossága szükségtelennek
bizonyult. Pár perccel azelőtt, hogy a karórája jelzett volna, a
férfi már az ágy mellett termett, és hatalmas lapátkezével
finoman megrázta a vállát.
– Doki?
– Ébren vagyok.
– Aludt?
– Szunyókáltam.
– Fáj a feje?
– Igen.
– Akar bevenni orvosságot?
– Most még nem.
A férfi pár pillanatig némán állt ott, majd megkérdezte:
– Ki kell mennie a fürdőszobába?
– Talán.
A talán ezúttal igent jelentett, mert a hányinger már vagy fél
órája nem hagyta aludni. Feküdt tovább, és megpróbálta
legyűrni magában a késztetést. Nem akart felkelni és a
fürdőszobába tántorogni, nehogy felébressze a férfit. Nem akart
segítséget kérni tőle, vagy ami rosszabb, lehányni az ágyat. így
amikor a férfi rákérdezett, akar-e kimenni a fürdőszobába, s ő
csak egy talánnal felelt, hálás volt, amiért a másik határozott,
sürgős igennek vette a válaszát.
A férfi leszedte róla a takarót. Emory az ágy oldalához
emelte a lábát, majd a talpát letette a földre. A férfi az alkarját
tartva segített neki fölállni. Reszkető térdekkel tette meg az első
lépéseket.
– Lassan a testtel. – A férfi az egyik karjával átfogta a nő
derekát, és az oldalához támasztotta.
– Elnézést a kényelmetlenségért.
– Nem zavar.
 A fürdőszoba csak pár lépésre volt, de a távolság
hosszabbnak tűnt, mint a kínai nagy fal. Amikor az ajtóhoz
értek, a férfi átnyúlt rajta, és felkapcsolta a lámpát.
– Ráér – jegyezte meg, miközben becsukta az ajtót.
De a nőnek semmi másra nem volt ideje, mint hogy térdre
essen a vécécsésze előtt. Már alig volt valami a gyomrában, de
intenzíven öklendezett, az egész teste görcsbe rándult, ami
azután is folytatódott, hogy a gyomra kiürült. Amikor végre
abbamaradt, hőhullám tört rá, és a mosdótálat kapaszkodónak
használva, nagy nehezen felhúzta magát.
– Hogy van? – szólalt meg a férfi az ajtó túloldaláról.
– Jobban.
Soha nem érzett vizet olyan hidegnek, mint ami a csapból
folyt, de jólesett az arcára fröcskölnie. Többször is kiöblítette a
száját. Még mindig homályosan látott egy kissé, de most az is jól
jött. Örült, hogy nem látja magát a mosdókagyló fölötti tükörben
teljesen tisztán. Még így, elmosódva is ijesztőnek hatott. Fakó
volt. Az ajka csaknem színtelen. Nem is nézhetett volna ki
betegesebben. A haján lévő vér csúnya, fekete kéreggé alvadt. De
túlságosan meggyötört volt ahhoz, hogy rémisztő külsején
izgassa magát.
A fejfájás sokkal jobban nyugtalanította. Az érzés már nem
egy szögbelövő pisztoly által keltett fájdalomhoz hasonlított.
Tompábbá vált. Mintha gumibottal verték volna belülről a
koponyáját. A fény hatására pedig csak fokozódott az érzés.
Lekapcsolta a villanyt, az ajtóhoz csoszogott, és kinyitotta.
A férfi ott állt az ajtóban. Mellkasa esett a nő
szemmagasságába.
– Azt hiszem, ezek után jobban fogom érezni magamat.
– Remek. – Kinyújtotta a kezét, hogy segítsen a nőnek, de
amikor a vállához ért, a kezével végigtapogatta a nyakát a haja
alatt. – Maga csuromvizes.
 A hányás hullámai közben elöntötte a hideg veríték, ami
nedvessé tette a bőrét és nyirkossá a ruháit.
– Nem lesz semmi bajom. – Emory alig tudta kiejteni a
szavakat.
A fogai összekoccantak a vacogástóL
A férfi visszakísérte az ágyhoz, és segített leülnie.
– Hozok valamit, amibe átöltözhet.
– Ne, tényleg, én…
– Nem maradhat egész éjjel nedves ruhákban.
A férfi a ferde plafon alatt megbúvó komódhoz ment, és egy
fiókból az övéhez hasonló flanelinget vett elő. Amikor
odanyújtotta a nőnek, a tekintetük összekapcsolódott.
– Nem fogok levetkőzni – jelentette ki Emory konok
meggyőződéssel.
A férfi egy pillanatig nézte, majd visszament a fürdőszobába,
és egy még összehajtogatott, tiszta törülközővel jött ki. Bár a
gesztus kedves volt, az arckifejezése annál kevésbé. A szája
cinikus vonallá keskenyedett.
– Az erényét nem fenyegeti veszély, doki. Fel akartam
állítani a paravánt, hogy el tudjon vonulni.
El is húzta a sarokból, és kihajtogatta a tábláit. Miután
felállította, megkerülte és elment, amitől a nő hálátlan idiótának
érezte magát. Mintha az orvosi egyetemen nem hagyta volna
már maga mögött az összes szégyenlősségét. Emory és a
gyakornoktársai – rendszerint trágár viccelődés közepette –
egymáson gyakorolták a vizsgálatokat, de amúgy is
lehetetlenség lett volna szűziesen szemérmesnek maradni a
meztelenséggel és a testi funkciókkal kapcsolatban.
Miközben lehúzta futófelsője cipzárját, az járt a fejében, hogy
nem a szégyenlősség miatt tiltakozott a vetkőzés ellen, hanem
azért, hogy megvédje magát. A férfi figyelmesen és előzékenyen
viselkedett, akár egy úriember. De mennyire lehet megbízni egy
férfiban, aki még a nevét sem árulta el?
Olyan gyorsan vetkőzött le, ahogy kontrollálhatatlan
reszketése csak engedte. Megszabadult minden felsőruházatától,
sietősen ledörzsölte a testét a törülközővel, majd felhúzta az
inget, amit a férfi kölcsönadott neki. A régi és puha flanel
csodálatosan simogató volt a szűk, nyirkos sportmelltartó után.
Utoljára a sportalsó került le róla. Reggel majd újból belebújik,
most azonban jó érzés volt csupasz lábait a takarók közé
csúsztatni.
A férfi nem látta, de bizonyára hallotta az öltözködéssel járó
neszeket és az ágytakarók zizegését. Amikor Emory
elhelyezkedett közöttük, megkérdezte:
– Tiszta a levegő?
– Hagyhatja a paravánt.
A férfi elkezdte összehajtani a táblákat.
– Jobb szeretném, ha maradna – nyomatékosította Emory.
A kívánságának látszólag nem volt semmi jelentősége. A
férfi mégis visszaállította a paravánt a helyére, a fal mellé.
– Látnom kell magát.
– Tudatni fogom magával, ha szükségem van valamire.
– Azt se mondta, hogy hánynia kell, és majdnem meglett a
baj. – Lehajolt, és egy kis fém szemétkosarat vett elő az ágy
melletti asztalka alól. – Ha nem érnék ide időben. – A kukát oda
tette, ahol Emory nem vétheti el, ha a fejét lelógatja az ágy
széléről.
– Azt hiszem, elmúlt a hányingerem.
– Ha viszont nem, ne finomkodjon, oké?
Emory gyorsan biccentett a fejével.
– Szüksége van bármi másra?
– Nincs.
– Biztos benne?
 – Igen.
A férfi kételkedve mérte végig a nő takaró fedte alakját, ez
azonban sértette a másik önérzetét. Emory kitért szobatársa
pillantása elől, és behunyta a szemét. A férfi végül szaván fogta,
és odébbállt.
Zoknis lábának léptei alig hallatszottak, de olyan nagy
valamit cipelt, ami légáramot kavart a szobában. Emory
gondolatban követte a férfit, és hallotta a puffanásokat, amint két
rönköt tett az álmosan pislákoló tűzre, majd a bőr nyikorgását,
amint ismét a fekvőfotelre telepedett.
Eltelt néhány perc. Az új fahasábok pattogó hangot adva
lángra kaptak. Emory nézte a lobogó tűz fénye által rajzolt
mintákat és a mennyezetre vetülő árnyékokat. Feltűnt neki
valami, amit korábban nem vett észre. Egy körülbelül öt centi
átmérőjű fémrúd nyúlt végig vízszintesen a két megvilágított
tetőgerenda között, mindkét vége fúrt lyukba illeszkedett. A nő
elképzelni sem tudta, mi célt szolgálhat. A durván faragott
tetőgerendák valamiképpen hasonlítottak a férfihoz.
Nyers volt, de megfontolt.
Emory megköszörülte a torkát.
– Még nem is mondtam köszönetét magának.
– Ugyan már.
– Most akkor megköszönöm.
– Oké.
Megint eltelt egy kis idő, de Emory tudta, hogy a férfi még
nem alszik.
– Szeretném megtudni a nevét.
A tűz pattogott. Az egyik gerenda sóhajtott a tető súlya alatt.
A férfi egy szót sem szólt.
 NEGYEDIK FEJEZET

– Nem aggódsz?
Jeff Surrey kinyújtózkodott és ásított, majd az oldalára
fordult, és a könyökére támaszkodott.
– A legkevésbé sem. Ez csak egy húzás, amivel magára
akarja vonni a figyelmet. Emory azt akarja, hogy aggódjak érte.
– Nem vall rá, hogy nem hív.
Jeff a homlokát ráncolta.
– Ahogy az se, hogy a legalkalmatlanabb pillanatokban
keres. Mint tegnap este.
A mobiltelefonja a fürdőszobai pipereasztalon zörrent meg
éppen akkor, amikor ő meg Alice bemásztak a zuhany alá egy
kimerítő szeretkezés után. A szappanos utójátékot még egy kicsit
izgalmasabbá is tette, hogy közben a feleségével beszélt. Ezzel
együtt is neheztelt Emory telefonjáért, ami már-már
szándékoltan időzítettnek tűnt.
Mostanában elég gyakran felhívta napközben is, rendszerint
valami apró-cseprő ügyben. Bent akar enni vagy kint?
Mindenképpen neki kell hazavinnie a patyolatból a ruhát, vagy
Jeff besegít? Jeff felhívta már a csatornatisztító céget, hogy
időpontot kérjen, vagy neki kell intéznie?
Nevetségesen átlátszó ürügyekkel állt elő. Talán azt
gondolta, hogy finomak a módszerei, de a napnál is világosabb
volt, hogy ellenőrizni akarja. Az utóbbi pár hónapban eléggé
számon tartotta, mi mindent csinál Jeff, és mennyi ideig. A nő
folyamatos felügyelete egyre fárasztóbbá vált, és egyre kevesebb
hihető magyarázatot tudott kitalálni az Alice-szel töltött időre.
– Hát nem elképesztő? Két nap, gyakorlatilag zavartalanul…
– Elkényeztetsz. Ma ágyba hoztad a reggelit.
 – Inkább az ebédet – mondta Jeff, orrával csiklandozva a nő
nyakát.
Alice felsóhajtott.
– Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig aludtunk. Mennyit is
ittunk tegnap?
– Szerintem nem a bor, hanem a marihuána miatt volt.
Kiváló minőség.
A nő a kezébe temette az arcát.
– Évek óta nem szívtam. Teljesen elszoktam tőle!
– Huncut móka volt – húzta végig az ujját a nő mellei között.
– Iszonyú szexivé tett. Nem mintha szükséged lenne bármire is
ezen a fronton!
Alice után nem fordultak meg az utcán. Sötét haja és szeme
harmóniában állt olívaszínű arcbőrével, ami egyeseknek talán
feltűnt. Helyesnek lehetett mondani, ám a legelnézőbb kritikák is
csak legfeljebb ötöst adtak volna neki egy tízes skálán.
Annak is megvannak az előnyei, ha az ember egy
jelentéktelenebb nővel jön össze. Az elutasítástól való félelem
hatására mindenért hálásak; hálájuk miatt pedig egyszerű
boldoggá tenni és könnyű alakítani őket.
Alice két szemöldöke közt az aggodalom függőleges vonala
rajzolódott ki.
– Szerinted Emory tud rólunk?
– Nem.
– Őszintén?
– Őszintén. Nem tud rólunk.
Határozott kijelentése alapvetően igaz volt. Őszintén
mondhatta, hogy Emory nem vádolja őt hűtlenséggel, ami
viszont nem jelentette azt, hogy nem is gyanítja. De hogy
csökkentse szeretője nyugtalanságát, mutatóujjával
megdörzsölte a szemöldöke közti részt, kisimítva az aggodalom
ráncát.
 – Duzzog, ez minden.
– Mondott neked valamit, mielőtt elment?
Jeff sóhajtott egyet, mert kissé irritálta a nő kitartása.
– Igen. Azt, hogy ég veled.
– Tudod, mire gondolok. Mondott bármit, ami arra utalt,
hogy haragszik rád?
– Hazamentem meggyőződni róla, hogy elmegy, és
demonstrálván tiltakozni az elmenetele ellen. De őszintén szólva
nem néztem az ajándék ló fogát. Minél korábban hagyta el a
várost, annál hamarabb vihettelek ágyba. – Kezét a nő mellére
tette, és finom nyomásokkal formázni kezdte.
– Semmi más nem hangzott el?
– Megkértem, hívjon fel, ha megérkezett a motelba, amit meg
is tett. És késleltette a zuhanyzóbéli vágyaim kielégülését, amit
soha nem fogok megbocsátani neki – duruzsolta a nő fülébe.
Lehajolt, és érzékien beleharapott a nő mellbimbójába.
Am a nőt nem lehetett egykönnyen eltéríteni.
– Ennek már huszonnégy órája, Jeff, régóta nem jelentkezett.
– Felvetette azt is, hogy még egy éjszakára marad, ha
kifárasztja a futás. Nyilvánvalóan ez történhetett.
– Honnan tudod, hogy nem ért haza, mialatt itt voltál?
– Azért, mert a telefonom jelez, ha a ház riasztóját
kikapcsolják. Hála az égnek ezért az alkalmazásért!
– Nem tudatta volna veled, ha tovább marad?
A férfi rezignáltan sóhajtott.
– Nem mintha örülnék, hogy7 erről társalgunk, különösen
előjáték közben, de ha már mindenképp tudni akarod, haragban
váltunk el. Mérges rám, és azzal büntet, hogy nem hív.
– Min veszekedtetek?
– Azon az idióta maratoni futóversenyen, amire készül.
– Neked mi közöd az ő maratoni futásához?
 – Hát ez az! – csattant föl hevesen Jeff. – Pont ezt kérdeztem
tőle én is! Nem az én dolgom, miért kellene folyton utána
kullognom?
– Azért, hogy lelkesítsd?
– Ezt csináltam. Minden nyamvadt maratonon. Órákon
keresztül tülekedtem a célvonalnál, hogy kivárjam azt a tíz
másodpercet, amikor elhalad mellettem, és fogadja az ovációmat
a lenyűgöző teljesítményéért. Ezúttal nem álltam kötélnek. De ez
most egy különleges verseny számára, így megbántódott, és…
De miért is beszélek én neked a családi bajaimról, amikor ezt is
csinálhatnám? – Kezét a nő combjai közé csúsztatta. – Hát nem
sokkal jobb ez?
Alice sóhajtva feszült a kezének.
– De, sokkal jobb.
Jeff felhúzott egy gumit, és elmerült a combjai között, ami
egészen más élmény volt, mint Emoryvel. Vagy legalábbis ahogy
az emlékeiben élt, milyen Emoryvel. Olyan rég nem volt köztük
szex, hogy a férfi emlékei szinte teljesen feledésbe merültek.
Már arra sem emlékezett, ki hidegült el először, a nő vagy ő.
Azért csalta meg, mert a szex a feleségével olyan ritka és egysíkú
volt, vagy azért vált ritkává és egysíkúvá, mert Emory
megérezte, hogy más nő ágyában találta meg az örömét?
Nem mintha minden felelősséget vállalt volna a
hűtlenkedéséért. Azt már nem! Emorynek is nagy része volt
benne. Mindennap hajnalban ment el, és soha nem ért haza
sötétedés előtt. Végtelen órákat dolgozott a magánrendelőben,
aztán éjjel is bármikor hívhatták őt a kétségbeesett szülők, akik
azt tudakolták, mit tegyenek a gyerekük vérző orrával, lázával
vagy hasmenésével. A szabad idejét pedig kitöltötte az edzés az
idióta maratonokra. Emory futott. Örökkön-örökké.
Már akkor is futó volt, amikor találkoztak. Eleinte csodálta a
rendszeres sportolásért, az állóképességéért és önfegyelméért.
Na meg a csinos alakjáért és a formás lábáért is. Pár évig együtt
futottak. De aztán Emory túlságosan fanatikussá vált az ő
ízlésének.
Jó. Megengedte a nőnek, hogy belemerüljön a hobbijába, míg
ő is belemerült a sajátjába, most éppen Alice puha combjait
szorítva ütemesen mozgó csípőjéhez. Még egy utolsó lökés, és
kész volt. Nem esküdött volna meg rá, hogy Alice is, de jobban
megjátszotta, mint Emory.

ÖTÖDIK FEJEZET

Amint Emory felébredt, szinte azonnal rájött, hogy egyedül van.

Felült. A kunyhó üres volt.
A férfi végigvirrasztotta az éjszakát. Emory minden egyes
moccanására felkelt a fotelágyról, a nő fekhelyéhez ment, és
megkérdezte, hogy érzi magát, szüksége van-e valamire, vagy
nem tért-e vissza a hányingere.
Emory már nem émelygett, így hát hajnali kettő körül ivott
pár kortyot a kólából. Bent maradt. Két órával később vízre
váltott. A férfi is nógatta, és elmondta, hogy milyen veszélyes a
dehidratáció, amit persze Emory is pontosan tudott. Keményen
edzett, aztán egész nap alig ivott, csak aludt, azt a kis folyadékot
pedig, amit magához vett, kihányta.
A karórája szerint kilenc óra múlt, és vasárnap reggel volt. Öt
órát aludt egyhuzamban anélkül, hogy felébredt volna, vagy
felébresztette volna a férfi, aki már ott sem volt.
A szédülés még nem múlt el teljesen, ezért óvatosan
mozgott. Felállt, és a futóalsóját magával vitte a fürdőszobába,
ahol vécézés után felvette. Az ágyhoz visszatérve megnézte a
többi ruháját. A felső, a dzseki és a melltartó még mindig nyirkos
volt és hideg. Az étkezőgarnitúra egyik székét közelebb húzta a
kandallóhoz, és ráterítette a ruhadarabokat, hogy meggyorsítsa a
száradásukat.
És most mihez kezdjen?
Kivett egy újabb doboz kólát a hűtőből. Ezúttal jólesett neki.
Egy korttyal leküldött még két fájdalomcsillapító tablettát, mert
a fejfájás a szédüléssel együtt kitartott. Nem volt már olyan
iszonytató, de határozottan érezte, és nem lehetett figyelmen
kívül hagyni.
Elhúzta az egyik muszlinfüggönyt, de csüggesztő volt, hogy
a vattaszerű ködön kívül nem látott mást az ablakon túl.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és kikiáltott egy hellót, de a köd
elnyelte a hangját. Pár lépést tett előre. Úgy egy métert
haladhatott, amikor észrevette, hogy a deszkák egy tizenöt
centis, lefelé vezető lépcsőfokhoz értek, amelyet egy másik is
követett. Az utolsó lépcsőfokon túl nagy, lapos szikla volt a
talajba ágyazva.
Nem tapogatózhat így harminc kilométeren keresztül
anélkül, hogy lecsúszna egy szikláról, vagy reménytelenül
elveszne a hegyi vadonban. Visszament a kunyhóba, és alaposan
körülnézett.
Egy kampó volt az ajtó mellett. Előző nap egy
slusszkulcscsomót látott rajta, amely most nem függött ott. Még
ha ebben a ködben képes lenne is megtalálni a férfi
kisteherautóját, nem tudná beindítani. És ha valami csodával
határos módon kitalálná, hogyan lopja el, nem tudná, melyik
irányba kell mennie. Talán egyenesen egy hegyoldal széléhez
hajtana, és lezuhanna.
Ez viszont azt jelentette, hogy a civilizációba történő
visszatérésének megoldását a kunyhón belül kellett megtalálnia.
 Emory a legkézenfekvőbb helyen kezdte a kutatást, a
komódban, ahonnan a férfi kivette neki az inget. Zoknikat,
alsóneműt, pólókat, flanelingeket látott benne. Az egyik fiókban
kizárólag összehajtogatott farmerok voltak. A szekrénynek
rozoga ajtaja volt, úgy tűnt, mintha kerítésdeszkából készítették
volna. A deszkákat egykor világos vörösre festették. Nem volt
nagyobb egy telefonfülkénél, egyetlen rúdján dzsekik, kabátok
és néhány vadászöltözetnek ható kezeslábas lógott. Az aljában
több pár különböző lábbeli sorakozott, a kopott túrabakancstól,
amely hasonló volt ahhoz, amit a férfi előző nap viselt, a bélelt
fűzős gumicipőig. Emory odébb rakta a cipőket, mert az
aljzatdeszka alatti rejtekhely után kutatott, de hiába. A rúd feletti
polc összehajtogatott takarók, méretes pulóverek és egy
cipősdoboz helye volt, amelyben több pár kesztyű sorakozott. A
nő rásimította ujjait az egyik kesztyű tenyérrészére. A darab
annyival nagyobb volt a nő kezénél, hogy szinte megijesztette.
Mindent visszatett a helyére, és nyugtalanul becsapta a
szekrény ajtaját. A fenébe is, valahol csak tartania kell a
fegyvereket!
Az ágy alatt felfedezett egy zárható ládát.
Jeff soha nem volt katona, de Emory elég filmet látott ahhoz,
hogy felismerjen egy gyalogsági ruhásládát. A fémtestnek
megerősített sarkai és tekintélyes rézpántjai voltak. Úgy tűnt,
szerencsére nyitva vannak. Ha sikerülne kihúznia az ágy alól,
felemelhetné a tetejét.
Nem ígérkezett könnyű vállalkozásnak. A nő gyenge volt,
mert már több mint huszonnégy órája nem evett, és az idő nagy
részét ágyban töltötte. Pusztán attól is szédülésroham és
szaggató fejfájás tört rá, hogy lehajolt benézni az ágy alá.
Mélyeket lélegzett, hogy legyűrje a kellemetlen érzéseket, és
amikor azok elviselhető szintre csökkentek, egyik végénél
megragadta a ládát, és egész testsúlyát beleadva húzni kezdte.
 Egy szuszra mindössze pár centivel bírta arrébb mozdítani.
Megizzadt, mire kiszabadította az ágy alól, a végtagjai fájtak a
megerőltetéstől.
Kinyitotta rézpántokat, és felemelte a láda tetejét.
Ahogy a férfi becsukta az ajtót, Emory a háta mögé került, és
rávetette magát a vállára. Kezével a feje felé kapott, hogy
belevájhassa körmeit az arcába. Az egyik körmével vagy ötcentis
karmolást ejtett az arcbőrén. A férfi meglepett és fájdalmas
mordulása hallatán a nőt elfogta az izgalom, de a siker rövid
életűnek bizonyult, mindössze tíz vagy tizenöt másodpercig
tartott. Aztán a férfi két kesztyűs marka összezárult Emory
csuklói körül, és eltolta az arcától a nő kezét.
Emory az imént még heves elszántsággal kapaszkodott, most
viszont keményen küzdött azért, hogy kiszabadítsa csuklóit a
vasmarkok szorításából. Hátulról rugdosta a férfi lábát, de ezzel
csak értékes energiákat pocsékolt el. Végül belátta, hogy
reménytelenül küzd a szabadulásáért, és ezzel egy időben az
erőtartalékai is elapadtak. Elernyedt, és úgy lógott a férfi hátán,
mint egy megadást jelző zászló.
– Végzett? – kérdezte az.
– Távolról sem – sziszegte a nő.
– Le fogom engedni. Ne csináljon több butaságot, rendben?
– Menjen a pokolba!
– Annak is eljön az ideje, doki. Semmi kétség.
A férfi átnyújtotta a kezét a válla fölött, és addig engedte a
nőt, amíg az el nem érte a földet, majd eleresztette.
Emory erre számított. Mielőtt a férfi teljesen felé fordulhatott
volna, kirántotta az egyik fali gerendából a henteskést, amit
korábban ő maga döfött bele, és erőteljes mozdulattal a rejtélyes
fickó törzse felé lendítette. A férfi még idejében hajlította meg a
hátát és húzta be a hasát. Emory teljesen elvétette a célt. A
második vágás a kabátját érte, de csak elhanyagolható kárt
okozott az erős anyagban.
– A pokolba magával!
A nő magasra emelte az éles konyhai szerszámot, és a férfi
nyakának szegezte. A penge hegye a gyapjúsálba fúródott, de
nem ért húst, mert a férfi megragadta Emory kezét, és megalázó
könnyedséggel lefegyverezte. Azután a kést elhajította, s a
veszélyes fegyverré előlépett eszköz dolgavégezetlenül
szánkázott végig a fapadlón, mígnem nekicsapódott a
lambériának.
– Most már végzett?
A nő megtorlástól félve a falnak tántorodott. Óriásinak és
meg-fékezhetetlennek látta ellenfelét. Mély karmolásából
szivárgott a vér. A férfi a kézfejével letörölte, amitől nyomban
friss folt vöröslött a szarvasbőr kesztyűn.
A vérfoltra nézett, majd a nőre.
– Bizonyára jobban van. – A nő a saját gyengeségét semmibe
véve és a férfi lélekjelenlétén felbőszülve teljesen kiegyenesedett.
– Esetleg elmondaná, hogy mi a fészkes fenéért csinálta ezt? –
vallatta a férfi.
A nő dühösen az étkezőasztalra mutatott, ahová az ágy alatti
ládában talált árulkodó laptopot és a töltőjét tette. A férfi
odanézett a válla fölött.
– Hazudott nekem!
– Nem hazudtam.
– Azt mondta, nincs töltője.
– Azt mondtam, nincs telefonom. Ami igaz.
– Megtaláltam a töltőt, és két órára bedugtam a telefonomat,
de semmi változás. Mit csinált vele?
– Kivettem az akkumulátort.
A higgadt beismerés meglepte, szóhoz sem jutott. Miközben
Emory tátogva állt, a férfi a középső ujjának végét a fogai közé
szorítva lehúzta a jobb kesztyűjét, aztán elkezdte kigombolni a
kabátját.
– Miért? – zihálta a nő.
– Így nem ad ki jelet.
Emoryben élt a remény, és elképzelte a maga számára
legjobb forgatókönyvet, amit annyi tévéfilmben látott, meg annyi
kitalált vagy valós történeten alapuló könyvben olvasott már
fogva tartott, megkínzott, megerőszakolt és meggyilkolt nőkről.
Még dédelgette magában az egyre halványuló reményt, hogy a
férfi nem az akarata ellenére és aljas szándékkal tartja ezen az
elszigetelt helyen.
És most ezt a kis reményt is szétzúzta a férfi.
Használhatatlanná tette a telefonját. Szántszándékkal. GPS-szel
sem bukkannának a nyomára, pedig az lenne az egyik első
dolog, amivel a hatóságok próbálkoznának, ha Jeff bejelenti az
eltűnését.
– Miért hozott ide?
Emorynek csak annyi esélye lett volna a kiiktatására, ha
kikaparja a szemét vagy beledöfi a kést. Mivel mindkét kísérlet
elbukott, egyetlen fegyvere az elméje maradt.
– Ezt mintha már tisztáztuk volna.
– Átkozottul semmit sem tisztáztunk azon kívül, hogy maga
egy emberrabló és egy… – Emory egyszerűen csak kifakadt, nem
tervezte el előre, mit mond.
Úgy tűnt, a férfi teljesen tisztában van ezzel, mert az egyik
sötét szemöldökét kíváncsian felvonva megkérdezte:
– És még mi?
– Hallgasson ide! Nem érdekel, hogy mit tett a múltban.
Engem még nem bántott. Az igazat megvallva, különösen
kedves volt hozzám. Ezt méltányolom. Sokkal rosszabbul is
állhatna a szénám, ha maga nincs ott, hogy… rám találjon, és
elhozzon ide.
 A férfi várt néhány pillanatig.
– De?
– De most már haza kell mennem. El kell engednie!
A férfi kissé megemelte a vállát, és az ajtó felé intett.
– Nyitva van. De figyelmeztetem, nem jutna messzire.
Megtettem pár mérföldet az út mentén, mert azt gondoltam, a
köd lentebb talán nem olyan sűrű. De nem jutottam ki belőle.
– Gyalog ment.
– Igen.
– Miért nem autóval?
– Azért, amiért magát sem fuvaroztam el az előző este. Több
tucat hajtűkanyar van az úton. Ha elvétek egyet, száz métert is
zuhanhatok.
– De magával vitte a kisteherautója kulcsait.
– Mert nem akartam, hogy maga vezessen.
– Gondoltam.
– Tudom. Nem akartam, hogy összetörje, és esetleg megölje
magát az akció közben. Ezért vittem el a kulcsokat.
A férfi vérfoltostól beletuszkolta a kesztyűjét a kabátja
zsebébe, a ruhadarabot pedig felakasztotta egy fali fogasra. A
sálat letekerte a nyakáról. Ahogy lehúzta kötött sapkáját, az
elektromosságtól felállt a haja. A sapkát és a sálat is feltette az
akasztóra. A kandallóhoz ment, leguggolt előtte, a piszkavassal
megütögette a parazsat, és alaposan megrakta tűzifával. Felállva
leporolta a kezét az ülepén, és megkérdezte, evett-e már valamit
a nő.
– Nem – rázta a fejét Emory.
A férfi a hűtőhöz ment, és kinyitotta. Emory odamasírozott,
és akkora erővel csapta be az ajtaját, hogy a berendezés
megremegett, a benne lévő üvegek pedig megrázkódtak. A férfi
olyan tekintettel fordult meg, mintha helyben meg akarná ölni a
nőt, aki viszont nem hagyta, hogy a gyilkos pillantás
megfélemlítse.
– A férjem kétségbe fog esni, ha nem tudja, hol vagyok, és mi
történt velem. Kerestetni fog a rendőrséggel.
– Nos, ma nem fogják megtalálni. Legalábbis, ha a
körülmények nem változnak.
– Küldhetnék neki e-mailt. De szükségem lenne a laptopja
jelszavára.
A férfi a laptopra bámult, majd visszafordult a hűtő felé,
csípőjével meglökte a nőét, hogy elférjen mellette, és megint
kinyitotta az ajtót.
– Én nem e-mailezem.
– Nem baj. A Facebookon keresztül is felvehetem vele a
kapcsolatot. Még ha Jeff nem is látja meg a posztomat, egy
barát…
– Sajnálom, doki, de nem.
– De…
– Nem.
– Magát nem említeném meg. Hogy is tudnám, ha még a
nevét sem ismerem? Csak tudatom Jeff-fel, hogy jól vagyok.
A férfi a fejét rázta.
– Egyetlen részletet sem adok ki, ígérem. Megnézheti a
posztot, mielőtt elküldöm.
– Nem.
Olyan érzése volt, mint amikor a maraton negyvenkét
kilométerével birkózik. Erőltetni kell, hogy végig bírja csinálni,
vagy legyőzi a táv.
– Tudja, hogy most bűncselekményt követ el.
– Nem emelek kezet magára.
– De az akaratom ellenére tart itt.
– A körülmények tartják itt.
– Meg tudná változtatni a körülményeket, ha akarná.
 – Nem tudom megváltoztatni az időjárást.
– Nem az időre céloztam. Nem engedi, hogy használjam a
laptopját arra…
– A laptop tiltott terep.
– Miért?
– Az az én dolgom.
– Bármi legyen is az, nem lehet jó.
– Nem állítottam, hogy jó. Egyszerűen csak ez van.
– Mondja meg, hogy miért tart itt engem!
A férfi odament, és lehajolt hozzá úgy, hogy az arcuk
majdnem egy szintben volt. Aztán az ordításnál is baljósabb,
reszelős hangon csak ennyit mondott:
– Nem magát tartom bent, doki! – bökött az állával az ajtó
felé. – Őket tartom kint.

HATODIK FEJEZET

Jeff a garázsajtón keresztül ment be, és kikapcsolta a riasztót.

Odabent nem égett villany. A ház hideg volt és üres.
Mielőtt eljött volna Alice-től, a nő ismét kifejezte Emoryvel és
a viszonyukkal kapcsolatos félelmét.
– Biztos vagy benne, hogy nem tudja?
– Úgy érzi, semmibe veszik, és a végletekig játssza a sebzett
feleséget – nyugtatta meg a férfi. – Duzzog, ennyi az egész.
De tény, hogy Emory péntek este jelentkezett utoljára a
motelból, ahol az éjszakát töltötte. így vasárnap délutánig már
túl sok idő telt el ahhoz, hogy egy feleség ne hallasson magáról,
még akkor is, ha sértődött. Minden házasember megértette
volna, hogy Jeff kivárja, amíg Emory kis lázadása lecseng, és a
saját ritmusában túljut a dühén. De az, hogy semmit sem tett,
még a saját szeretője előtt is rossz színben tüntette fel.
Nem vall rá, hogy mm telefonál, jegyezte meg Alice többször is
a hétvége során. Nem aggódsz?
Nem aggódott, csak feltételezte, hogy aggódnia kellene. Jeff
végül Emory mobilját hívta, de mielőtt kicsengett, a
hangpostájára mondott szöveg jelentkezett, ami arra kérte a
hívót, hogy' hagyjon üzenetet.
– Azt hittem, mostanra otthon leszel. Hívj fel!
A rengeteg papírmunka miatt Emory hétköznaponként és
hétvégenként gyakran túlórázott a magánrendelőben, hogy
utolérje magát. Jeff először a központi számukat tárcsázta, majd
a családtagok számára fenntartott vonalon próbálkozott. De
mindkettőre csak a rögzítő felelt. Mindkét rögzítőn üzenetet
hagyott a feleségének, hogy hívja vissza, ha ott van. Aztán a
kórház számát tárcsázta, ahol Emory szintén állandó munkatárs
volt, és azt kérte, kapcsolják a gyermekgyógyászati osztályt.
A nővér, aki felvette, a nevéről felismerte.
– Miben segíthetek, Mr. Surrey?
– Bent van dr. Charbonneau?
– Úgy tudtam, holnapig kijelentkezett.
– Igen. De arra számítottam, ma délutánra már itthon lesz, és
nem tudom elérni a mobiltelefonján. A magánrendelőben sem
vette fel senki. Azt gondoltam, esetleg bement, hogy megnézzen
egy pácienst, és a teendők ott tartották.
– Én csak most vettem fel a műszakot, úgyhogy
körbekérdezek.
– Köszönöm. Ha valaki esetleg találkozott vele, legyen
szíves, kérje meg, hogy hívjon engem. És ha mégis felbukkanna,
mondja meg neki, hogy a mobiltelefonja egyből a hangpostára
irányít. Ellenőriznie kellene az akkumulátort.
 Jeff megszakította a hívást, a mobilját az asztalra dobta,
felpattant, és járkálva latolgatta, mit kellene kezdenie ezzel a
helyzettel. Még pár percig tanakodott magában, de csak egyetlen
logikus lépés létezett.
Tíz perccel később már észak felé száguldott az I-85-ös úton.

Emory a grillezett sajtos szendvicsből csipegetett, kis falatokat

evett, mert tesztelte, hogy a szervezete nem tiltakozik-e a szilárd
étel ellen. Már nem émelygett, csak a gyomra szorult össze attól
a gondolattól, hogy nem hagyja el élve a kunyhót.
Miután a férfi nem engedte, hogy a laptopot használja,
Emory visszavonult az ágyhoz, és kihívóan felállította a
paravánt. Lefeküdt, de az ágytakarónak csak az egyik sarkát
hajtotta a lábára.
Feszülten, ugrásra készen feküdt. A férfi róla tudomást sem
véve tevékenykedett a kunyhóban. A nő érezte a kávé illatát,
amit főzött, és a tojásét, amit sütött. Aztán a férfi elmosta az
edényeket, majd néhány percre kiment a házból.
Emoryt elnyomta az álom, míg a férfi odabenti
ténykedésének hangjaira fülelt. Órákkal később ébredt fel.
Besötétedett. A paraván zsaluin keresztül látta, hogy ég a
vászonernyős lámpa.
Megijedt, hogy elbaltázott támadási kísérletei nem tettek jót
az agyának, és csak még erőtlenebbé vált. Ám amikor felült,
érezte, hogy kevésbé szédül. A fejfájás ugyanakkor még nem
múlt el.
Felállt, és kiment a vécére. Bár előzőleg megesküdött rá,
hogy csak akkor hagyja el gyatra kis menedékét, amikor piros hó
esik, vagy a férfi a hajánál fogva rángatja ki a paraván mögül,
végül mégis kimerészkedett körülnézni.
Amint megtette, a férfi pont bejött odakintről, ugyanúgy
nyakig beöltözve, mint korábban. A karjában tűzifát hozott.
Amikor észrevette a nőt, egy pillanatra megállt a küszöbön,
aztán a sarkával behúzta az ajtót, megtörölte a talpát a juta
lábtörlőben, és a hasábokat a kandallóhoz vitte. A fásládát
mindig lelkiismeretesen feltöltötte.
Amikor betette az új hasábokat, levette a kinti öltözékét, s
lerázta a jégszemcséket a kabátjáról, mielőtt felakasztotta a
fogasra.
– Ónos eső kezdett esni.
– Micsoda remek fordulat ez magának! Minél rosszabb az
idő, annál egyszerűbb fogva tartania.
– Nézze a jó oldalát. Legalább nem fog éhezni. Elég ételem
van ahhoz, hogy több napig kitartson kettőnknek.
A szóváltás után a férfi nekifogott egy konzerv csirke
raguleves és a sajtos szendvicsek elkészítésének, amiből Emory
eddig csipegetett. Ez az egyszerű étel valójában nyersen is
annyira finom volt, hogy minél többet evett belőle, annál inkább
megjött az étvágya. A tegnapi futás miatt szénhidráthiánya volt.
A leves pótolta a nátriumot.
Emory befejezte az étkezést. A férfi látta, hogy a nő mindent
megevett, de nem tette szóvá, miközben a mosogatóhoz vitte az
üres edényeket.
– Kávét?
– Nem, köszönöm. Van teája?
– Tea – ismételte meg a férfi, mintha sohasem hallotta volna
ezt a szót.
– Ne törődjön vele.
– Sajnálom. – Odavitte az asztalhoz a saját kávéját, és letette
az övével szemben. – Nem vagyok teás.
– Legyen kéznél egy kis tea is, arra az esetre, ha az egyik
fogvatartottja azt kérne…
– Maga az első.
– Az első foglya, vagy az első teás foglya?
 – Mindkettő.
– Nem hiszek magának!
A férfi a legnagyobb érdektelenséggel vonta meg az egyik
vállát, és fújta meg a kávéját, mielőtt ivott belőle egy kortyot.
Amikor visszatette a bögréjét az asztalra, elcsípte a nő
pillantását, amelyet a tetőgerendák közti fémrúdra vetett.
Amikor a nő ismét a férfira nézett, és a tekintetük
összekapcsolódott, Emory ütést érzett, mintha gyomorszájon
vágták volna. Nem akart kérdezősködni a rúdról, mert tartott a
választól.
A nő érezte a másik pillantásának súlyát, és hüvelykujjának
körmével követte a fa asztallapon található görcs vonalát.
– Mit csinált?
– Mikor?
– A bűncselekményére gondolok. Mi volt az? – Amíg csak
bírta, nem sandított a férfira. Amikor összeszedte a bátorságát és
a szemébe nézett, az úgy csillogott, mint a csiszolt drágakő. Ha
nem félt volna tőle, gyönyörűnek tartotta volna. – „Őket tartom
kint”, ezt mondta.
– Aha.
– A rendőrséget? A hatóságok elől bujkál?
– Hiába minden, doki.
– Ne szólítson így! Olyan, mint egy állati becenév. Nem
akarok a kis házi kedvence lenni!
– Mindenesetre nem egy szelíd fajta. Maga karmol.
A nő próbálta figyelmen kívül hagyni a férfi arccsontjánál
lévő hosszú, véres vonalat. A vér már megalvadt, de fájdalmas
sérülésnek tűnt, és nem volt kitisztítva.
– Tennie kellene rá a peroxidjából, hogy megelőzze az
elfertőződést.
– Ja, kéne. De nem akartam ledönteni Jerikó falait – intett
fejével a paraván felé. – Féltem, hogy megint sírás lesz a vége.
 – Azért nem okoztam magának akkora sérüléseket!
– Nem is magamat féltettem a támadástól, hanem magát. –
Emory döbbent arckifejezése magyarázatra késztette. – Nem
mintha ártani akarnék. Viszont ha arra kényszerülök, hogy
megvédjem magamat, még a végén baja eshet, mert kettőnk
közül én vagyok a nagyobb.
Emory belegondolt, milyen nyomasztó lenne egy ekkora férfi
mögött állnia a pénztárnál lévő sorban a szupermarketben, vagy
a liftben, vagy mögötte ülni egy repülőn. Az ilyen nagydarab
embernek nincs szüksége semmire, hogy hatásos legyen a
fellépése, a magassága már magában is imponáló. A mai, nyers
színű kötött pulóvere még ki is emelte a férfi alakját, jól
hangsúlyozta széles vállát és mellkasát. A kerámia kávésbögre,
amelyre ráfonódtak az ujjai, olyan törékenynek tűnt a kezében,
mint az a kínai teáskészlet, amellyel Emory játszott kislány
korában. Még ha nem is vallotta be magának, félelmetesnek
találta a férfi kezét. A csuklócsontja dudorától hosszú ujjai
hegyéig úgy nézett ki ez a kéz, mint amivel képes lenne…
Sok mindenre.
Eszébe jutott, milyen gyengéden tapintották ezek az ujjak a
nyaka hátulját. Maga csuromvizes. A nő arca felforrósodott a
gondolattól, ami átcikázott az agyán. Vizet ivott a poharából,
majd ugyanott folytatta a faggatózásl, ahol abbahagyta.
– A seregben volt?
– Miért kérdezi?
– A rendszeretete miatt. Minden katonásan összehajtogatva,
takarosán éltévé. A cipők párosával felsorakoztatva.
– Alaposan átkutathatta a lakást.
– Nem számított rá?
– De – nyújtotta ki hosszú lábait az asztal alá. – Tudtam,
hogy körbe fog szaglászni.
– És mit rejteget előlem? Bilincseket? Bőrszíjakat?
 – Csak a laptopomat. Amint kiderült, nem elég jól. De nem
gondoltam volna, hogy lesz magában annyi erő, hogy kihúzza a
ládát az ágy alól.
– Minden létező erőmet összeszedtem.
– Még elég volt ahhoz is, hogy lecsapjon rám.
– De kevés a győzelemhez.
– Tudhatta volna előre.
– Tudtam.
– Ó, igen! A henteskés.
– Nem sokra mentem vele…
– Átlyukasztotta a legjobb sálamat.
Még van pofája szórakozni, bosszankodott a nő, aki ezúttal a
meglepetés erejére játszott.
– Meséljen nekem a háborúról!
Érzékeny pontra tenyereit. A férfi visszahúzta a lábait,
egyenesebben ült, és kortyolt a kávéjából. Normális,
jelentéktelen mozdulatok, de ez esetben árulkodók.
– Nos?
– Mit akar tudni?
– Melyik haderőben szolgált?
Semmi.
– Mikor szolgált?
Semmi.
– Hol? – Amikor erre sem válaszolt, a nő tovább faggatta: –
Semmi mondanivalója a hadviselésről?
– Csak annyi, hogy nem ajánlom.
Az asztal fölött méregették egymást. A férfi tekintetéből azt
olvasta ki a nő, hogy itt be akarja fejezni a beszélgetést. Emory
nem használta ki a lehetőséget.
– A tölténnyel teli dobozok a fürdőszobai szekrénykében…
– Azt hittem, nem éri el.
 – Lábujjhegyre kellett állnom. Ha van tölténye, nyilván
fegyvere is van.
– A fegyvertáram nem került elő a házkutatás során?
Emory megrázta a fejét.
– Milyen kár! Máskülönben lelőhetett volna, ahelyett, hogy
körömmel és egy henteskéssel esik nekem. Kevesebb
erőfeszítésébe került volna.
Már megint az ő bőrére humorizált. Emory ezúttal
visszavágott.
– Nem.
– Erőszakos bűncselekményt követett el?
A férfi vigyora szertefoszlott. Nem is szertefoszlott, mert az
mégiscsak valamiféle fokozatos átmenetet jelentett volna.
Könnyedsége egy szempillantás alatt tűnt el, a szája szeglete
ismét szigorú vonalba rendeződött, mint általában.
– Kimondottan.
Tompa válasza nyomán a reménytelenség és a kétségbeesés
fájó érzése fogta el Emoryt. Azt kívánta, bárcsak tagadta vagy
enyhítette volna. A hiú reménybe kapaszkodva azért még
megkérdezte:
– Ha valami olyasmi volt, amit a háborúban tett…
– Nem.
– Értem.
A férfi harsányan felnevetett.
– Maga nem látott véres dolgokat.
Olyan hirtelen állt föl, hogy Emoryben majdnem megállt az
ütő. Önkéntelenül felpattant. Amikor hátralökött széke feldőlt,
összerezzent. A férfi megkerülte az asztalt, felszedte, majd az
alját dühösen a földhöz csapva felállította.
– Ne ugorjon minden mozdulatomra!
– Akkor ne ijesszen meg!
– Én nem ijesztgetem!
 – De igen!
– Nem volt szándékos.
– Akkor is megijesztett.
– Miért? Nem akarom bántani.
– Ha ez igaz, engedje meg, hogy felhívjam a férjemet…
– Nem.
– … és elmondhassam neki, hogy jól vagyok.
– Nem.
– Miért?
– Ezt már egyszer végigvettük. Nincs erőm beszélni róla. És
abba is belefáradtam, hogy egy szerencsétlen fára vizeljek
odakint, mint egész délután, csak hogy ne ébresszem fel magát.
Most viszont bemegyek a fürdőszobába, használom a vécét, és
lezuhanyozom. Érezze magát otthon. Szaglásszon kedve szerint
– tárta szélesre a karját. – A kunyhó a magáé.
Ahogy összehajtogatta a paravánt, a falapok többször
hangosan egymásnak csapódtak, amíg eredeti helyén a falhoz
döntötte azt.
– Itt a helye.
A fürdőszobaajtóban felkapcsolta a villanyt, de mielőtt
bement, még megfordult.
– A bejárati ajtón túl tíz méterre már eltévedne, és nem
érzem magam olyan állapotban, hogy ma este a keresésére
indulnék. Szóval vesse el a lelécelős terveket.
Azzal bement a fürdőbe.
Amint bezárta maga mögött az ajtót, a nő elhozta a
kanapéról a laptopot, amit a férfi akkor vitt oda az asztalról,
amikor vacsorához terített. Leült vele az étkezőasztalhoz,
felnyitotta a tetejét, bekapcsolta, és a kurzort a jelszó beírásának
helyére állította. Kezével felvette a gépírás alaptartását. Nem
mozdult. Hogy is találhatná ki a jelszavát, ha abszolúte nem tud
semmit a férfiról? Se a nevét, se a születésnapját, se a
szülővárosát, se a foglalkozását, se a hobbiját. Semmit. Több
tucat variációt kipróbált végül, némelyek közülük kapcsolódtak
a katonaság témájához, a legtöbbjük nevetségesnek hatott, de,
ahogy várni lehetett, egyik sem talált.
– A fene egye meg!
– Nincs szerencséje?
A nő meglepetten fordult hátra a széken, nem hallotta a férfit
kijönni a fürdőszobából. Csak a farmerja volt rajta, a csizmáját, a
zokniját és a pulóverét a kezében tartotta. Ha Emory korábban
azt gondolta, hogy a férfi félelmetes, ezúttal még inkább annak
tűnt. Nedves haj. Csupasz talp. Meztelen felsőtest.
Idegesen fordult vissza a laptophoz, nem túl kíméletesen
lehajtotta a tetejét, és felállt.
– A pokolba magával!
– Ezt már mondta.
– Továbbra is így gondolom.
Megkerülte a férfit, és a fürdő felé vette az irányt.
– Hagytam magának is meleg vizet.
Emory becsapta az ajtót, és már éppen rá akarta fordítani a
kulcsot, de rájött, hogy nincs a zárban. Vágyott egy
zuhanyozásra, csábította a férfi tiszta illatú szappanja és
samponja, de ugyanakkor félt csupaszra vetkőzni. Azon volt,
hogy a férfi egyik átkozott, takarosan összehajtogatott rongyával
kimossa a kádat. Megtörülgette vele vérfoltos haját, de semmit
sem ért, ráadásul még fájdalmat is okozott. Az ajtón lévő fogason
lógott az a flaneling, amiben előző este aludt. Mielőtt a férfi
megjött délelőtt, visszavette a futóruháját, de most nem tudott
ellenállni annak, hogy lecserélje az ingre. Annak a kísértésnek is
engedett, hogy a férfi hajkeféjével megfésülje hajának azt a
részét, amely távol esett a fájdalmas puklitól meg a hegtől.
Ennek a dolognak az intimitása viszont már-már zavaró volt. A
mutatóujjával mosott fogat.
 Eloltotta a villanyt, mielőtt kinyitotta az ajtót. A férfi a
fekvőfotelen ült, és egy puha kötésű könyvet olvasott a lámpa
fényénél. A nő távollétében egyszerű fehér pólót és fehér zoknit
húzott. Sem a fejét nem emelte meg, sem egyéb módon nem
reagált az érkezésére.
Emory becsusszant az ágyba, levette az alsóját, majd az
oldalára gördült, arccal a fal felé.
A férfi fél órával később oltotta el a lámpát. A nő még
teljesen éber volt, és tisztán érzékelte, hogy a férfi megközelítette
az ágyat. Összepréselte a szemhéját, és tartotta a lélegzete
ritmusát.
Kérem, ne, kérem, ne, kérem, ne, hajtogatta magában vad
félelemmel.
Bár azért fohászkodott némán, hogy a férfi ne molesztálja és
ne ölje meg, de azért is ugyanolyan erősen, hogy ne okozzon
neki csalódást. Ostoba és érthetetlen dolog volt ez, de mégis.
Olyan okokból, amelyeknek semmi közük sem volt a félelemhez,
azt kívánta, ne legyen romlott, erőszaktevő, gyilkos vagy
bármilyen módon tébolyodott vagy ördögi.
– Tudom, hogy ébren van, nézzen rám.
Bár a szíve dörömbölt a bordái között, mozdulatlanul feküdt.
A matrac benyomódott, ahol a férfi rátérdelt Emory csípője
mellett. A nő megriadt, a hátára gördült és levegőért kapkodott,
amikor a férfi a két vállánál fogva megragadta, eltakarva előle a
tetőgerendákat és a nyugtalanító fémrudat. Emory csak a férfi
arcát láthatta.
– Ha a köd felszáll, esküszöm magának, hogy leviszem a
hegyről. Arra törekszem, hogy biztonságban legyen. Addig sem
fogom bántani. Megértett?
Emory képtelen volt megszólalni, csak a fejével bólintott
egyszer.
– Hisz nekem?
 – Akarok – suttogta teljes őszinteséggel.
– Hihet.
– Hogy is lehetném, ha a legalapvetőbb kérdésekre sem felel.
– Kérdezzen tőlem egy alapvető kérdést.
– Hogy hívják?
– Miért számít?
– Ha nem számít, miért nem mondja meg?
– Bízzon bennem, doki, ha beleüti az orrát az életembe, nem
fog tetszeni, amit talál.
– Ha nem akarja, hogy beleüssem az orromat, nem kellett
volna idehoznia.
A férfi közelebb állt a mosolygáshoz, mint eddig bármikor.
– Maga hozott ide.
Emory a férfi arcát fürkészte, és bűnjeleket keresett az általa
elkövetett szörnyűséghez. Erőteljes arca volt, tagadhatatlanul
férfias, de inkább rejtélyes, mint veszélyes.
– Miért rejtőzködik a hatóságok elől?
– Miért tesz ilyet bárki?
– Azért, hogy ne kapják el.
– Akkor máris tudja.
– Törvénytisztelő állampolgárként egyszerűen nem…
– De igen – vágott közbe sürgetően a férfi. – Maga
egyszerűen annyiban hagyhatja ezt a dolgot.
A nő hirtelen belefáradt a férfi burkolt célzásaiba, és úgy
döntött, provokatív lesz.
– Különben? Mit tesz? Megígérte, hogy nem bánt.
Még ha a sötétben nem is látta a férfi szemét, érezte a száján,
a torkán és az ing kigombolt nyakánál időző tekintetét.
Pillantása már a combja kezdeténél járt, amikor váratlanul
elkapta onnan, és ismét a nő arcán állapodott meg.
Emory bent tartotta a lélegzetét.
– Nem fog fájni – suttogta a férfi.
 HETEDIK FEJEZET

Emory engedte, hogy a függöny visszahulljon az ablak elé.

– Reménytelen odakint.
Az éjszaka folyamán még szörnyűbb lett az idő. Havazni
kezdett, amiből sűrű ónos eső alakult ki. Ez természetesen a
férfinak kedvezett.
A férfi az étkezőasztalnál ült, és éppen a kenyérpirítót
bütykölte, mert a szerkentyű nem dobta ki a kenyérszeleteket
reggeli közben.
– Milyen régi az a masina?
A nő ingerült hangjára felkapta a fejét.
– Nem tudom, a kunyhóval együtt jött.
– Miért nem vett egy újat?
– Még meg lehet javítani. Emellett szívesen is csinálom. –
Már a nő szemüvegszárának letörött darabkáját is
visszaragasztotta. Gondosan az asztalra helyezte, hogy a
ragasztó megszáradjon.
– Született ezermester?
– Igyekszem.

Ügyes kezű ember, ráadásul szerény is, nem vitás. Neki való volt
ez az élet, egyedül egy elszigetelt helyen, ahol magán kívül
senkire sem számíthat.
Jeff azt sem tudja, hogyan kell beállítani egy kenyérpirítót,
nemhogy megjavítani. Bár nem volt igazságos ilyen kíméletlenül
gondolnia rá. Soha nem kívánták tőle, hogy háztartási gépeket
javítson, és azon is meglepődött volna, hogy Emory
megnyerőnek találja az efféle tevékenységet, még akkor is, ha a
végén nem sikerül. Amennyire a nő emlékezett rá, sohasem
kérte, hogy javítson meg bármit is a ház körül. Talán kellett
volna. Ha ő maga nem lett volna annyira önálló, és apró
szívességeket kért volna a férjétől, talán boldogabbak lettek
volna.
Egy éve kezdett repedezni a kapcsolatuk, amikor Jeffnek
nem sikerült partnerré válnia abban a befektetési vállalkozásban,
ahol dolgozott. A férfi látszólag közönyösen viselte a helyzetet,
de Emory tudta, hogy ez óriási csalódás volt neki, ami
megtépázta az egóját is. Szerette volna kifejezésre juttatni, hogy
mellette áll, ezért igyekezett napközben is rácsörögni, néha csak
valami idétlen ürüggyel, hogy éreztesse vele, gondol rá. De az
extra figyelem nemhogy tartotta volna a lelket a férfiban, inkább
irritálta. Sót egy ponton hűvös udvariassággal megkérte Emoryt,
legyen szíves, ne anyáskodjon felette a továbbiakban.
Más taktikákkal is próbálkozott, hogy rendbe hozza a
kapcsolatukat: hétvégi programokat és olyan dolgokat
szorgalmazott, amikről úgy gondolta, örömet szerezhetnek a
férfinak. Borkóstoló hétvége Napában. Független Filmek
Fesztiválja Los Angelesben. Kiruccanás New Orleans francia
negyedébe. Az ötletei azonban érdektelenségbe ütköztek vagy
nyílt kritikát váltottak ki. Egyre ritkábban éltek szexuális életet.
Jeff ugyan a rendszertelenségre panaszkodott, de nem is
kezdeményezett már. Emory büszkesége pedig nem engedte,
hogy ő csábítgassa a férfit. Patthelyzet alakult ki. A szakadék
egyre mélyült közöttük. A hónapok során felhalmozódott
feszültség egy vitában sűrűsödött össze, amit a férfinak a soron
kővetkező maraton iránti közömbössége váltott ki. Jótékonysági
pénzgyűjtő akció lett volna, amelyet Emory kezdeményezett, és
segített megszervezni is. Nem elég, hogy Jeff szemernyi
érdeklődést sem mutatott, még ellenséges magatartást is
tanúsított az esemény iránt, amit csak Emory „rögeszméjeként”
emlegetett.
 Az, hogy Jeff ennyire visszautasban viselkedett valamivel
szemben, ami fontos lett volna Emorynek, az általános érzelmi
kivonódása tünete volt, és amikor a nő ezt szóvá tette a múlt
csütörtöki vacsora közben erőltetett társalgás során, a helyzet
pillanatok alatt még robbanékonyabbá vált. Annak a gyanújának
még csak hangot sem adott, hogy Jeffnek szeretője van. Pedig ha
egy férfi egóját a földbe tapossák, nem az izgalmas szexszel
próbálja általában helyreállítani? Mivel azonban nem volt rá
bizonyítéka, megtartotta magának.
Amikor péntek délután elment, dühös volt, ám remélte, hogy
közeledik majd egymáséhoz a kettőjük nézőpontja. Őszintén
szólva abban is bízott, hogy erőt gyűjt majd, és harcolni fog a
házasságukért. Arra nem számított, hogy elesik és agyrázkódása
lesz, majd egy névtelen férfi fogja összekaparni, aki anélkül,
hogy megérintette volna, jobban felcsigázta szexuálisan, mint a
férje egy évnél is hosszabb idő óta.
– Fázik?
A férfi kérdése ragadta ki a gondolatai közül.
– Tessék?
– Dörzsöli a karját. Fázik?
– Nem.
Otthagyta a kibelezett kenyérpirítót, és a kandallóhoz ment.
Amikor a tűzre tett új fahasábok lángra kaptak, eltette a
paravánt, és előretolta a nőt.
– Menjen közelebb! Melegedjen meg.
– Ki hozza a tűzifáját?
– Senki. Én magam vágom.
– Elmegy az erdőbe, és fákat vág ki?
– Tudja, ez így megy.
Emory egyetlen ismerőse sem csinált ilyet. A tűzifát
rendszerint olyan embertől vették, aki a házukhoz szállította, és
halomba rakta. Vagy kisebb tételben vették a szupermarketben a
kenyérrel és a tejjel együtt.
A férfi elégedetten nézte, ahogy az új hasábok lángra
kapnak, majd visszament az asztalhoz, felvette a nő
napszemüvegét, és odanyújtotta neki.
– A ragasztó megszáradt. Szerintem tartani fog.
A nő kipróbálta a ragasztás erejét.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
– A keze túl nagynak tűnik ahhoz, hogy ilyen apró és
törékeny dologgal babráljon; Ügyesebb, mint hittem.
– Tudok ügyes lenni, ha az kell.
Emory úgy látta, a férfi jól szórakozott akaratlan
megjegyzésén, és elégedett a csattanós válaszával. A nő
elfordult, és a napszemüveget az ing zsebébe csúsztatta. A férfi
leült az asztalhoz, és folytatta vesződését a kenyérpirítóval.
Tökéletesen kiegyensúlyozottnak tűnt. A nő azonban nem tudott
lenyugodni.
– Nem őrjíti meg ez?
– Mi?
– A csend. A magány.
– A laptopomon van zene.
– Hallgathatunk zenét?
– Ügyes próbálkozás, de nem nyert, doki.
A nő fel és alá járkált a szobában.
– Nem hal bele az unalomba?
– Sohasem unatkozom.
– Hogyhogy nem? Mit csinál egész nap? Mondjuk, ha éppen
nem javítgat valamit.
A megjegyzést kihívásnak szánta, de a férfi nem vette fel a
kesztyűt.
– Projekteket.
 – Például?
– Garázst építek a teherautómnak.
– Saját maga?
– Nem nehéz, de alapos vagyok, ezért sok időt vesz igénybe.
Azt reméltem, kész lesz, mire beköszönt a tél – pillantott az
ablak felé. – Nem úgy tűnik.
– Hát még?
– Én csináltam a könyvespolcokat.
– Tényleg? Ez minden? Azért lóg itt, hogy fejlessze az
otthonát?
– Vadásztam. Bár nem vittem túlzásba. Alkalmanként
horgászom.
– Ha megunja a szarvascombot.
– Nem, én nem szeretem a halat, ezért mindig visszadobom,
amit fogtam. Túrázom. Innen fentről fenséges a látvány. Néha
sátort verek, de a saját ágyamat jobban kedvelem egy földre tett
hálózsáknál.
– Szóval nem ellenzi teljesen az anyagi jólétet.
A férfi majdnem elvigyorodott.
– Nem. A zuhanyomhoz és a forró kávémhoz is
ragaszkodom.
Emory körülnézett, és megpróbálta felmérni a szerény
alapterületet, ahol a férfi élt.
– Nem tudom elképzelni, hogy be legyek ide zárva, és semmi
dolgom ne legyen.
– Nekem van itt némi elvégeznivalóm.
– Egy régi kenyérpirító megjavítása például?
A férfi ezúttal felvette a kesztyűt. Hátradőlt a székén,
figyelmesen a nőre nézett, miközben egy kis csavarhúzót
ütögetett a tenyeréhez.
– Vannak még más dolgok is, amiket meg kell javítani.
– És mi történik, ha elfogynak a feladatok?
 – Ez a veszély egyelőre nem fenyeget.
A nő a férfi „Idegeneknek belépni tilos!” hangnemétől
meglehetősen lesújtva tett egy kört a szobában, odament az
egyik ablakhoz, félrehúzta a függönyt, és megint kinézett. A
hóesés sűrűbb volt, mint korábban.
– Milyen messzire vagyunk Drakelandtől?
– Messzebb, mint egy maraton, ha azt forgatja a fejében,
hogy végigfutja az utat.
– A péntek estét ott töltöttem. Nem láttam túl sokat a
városból. Szép?
– Csaknem civilizált. Van ott egy Wendy’s, egy Walmart és
egy multiplex mozi.
Emory figyelmen kívül hagyta a szarkazmusát.
– Milyen gyakran jár oda?
– Moziba?
– A városba.
– Ha szükségem van valamire onnan. Ha úgy érzem,
mennem kell.
– Szokott összejárni barátokkal?
– A pultos hölgy a Dunkin’ Donutsban folyton beszél. Ismeri
a képemet.
– De a nevét nem.
A férfi nem mondott semmit.
– Nincsenek barátai. Nincsen… – A szavakból kifogyva
Emory a kandallóhoz ment, és leült. – Miből tartja el magát? Mi a
kereső foglalkozása?
– Megoldom.
– Ez nem válasz.
– Gondoskodom a ruházatomról és a betevőmről, de nincs
egy valag pénzem. – Itt szünetet tartott, majd folytatta. – Mint
magának.
– Nekem sincs egy valag pénzem.
 A férfi felhúzta az egyik szemöldökét.
– A vagyon relatív – mondta a nő ingerülten. – Viszont
honnan… – Emory elhallgatott, és ránézett a lámpa alatti kis
asztalkán lévő laptopra. – Maga nyomozott utánam?
– Azon a délutánon, amikor idehoztam.
– A jogosítványomból megtudta a nevemet.
– A többi már egyszerűen ment. Néhány billentyű leütése.
Az internet feldobta a Charbonneau Olaj- és Gáztársaságot.
Maga egy gazdag örökösnő.
Emory nem volt felkészülve rá, hogy ilyen személyes
dolgokról diskuráljon vele. Egyszer csak a saját hangját hallotta,
amint azt mondja:
– Gyűlölöm ezt a szót.
– Miért?
– Mert ez azt jelenti, hogy a szüleim halottak. Ahogy
bizonyára olvasott is róla.
A férfi letette a csavarhúzót, és osztatlan figyelemmel fordult
a nő felé.
– Az apja barátja vezette a repülőt.
– Tapasztalt pilóta volt, több ezer mérföldet repült a saját
gépével. A két pár, jó barátok, éppen Oklahomába tartott a
Louisianai Állami Egyetem futballcsapatának meccsére. – A nő a
flaneling mandzsettagombját piszkálta, amit a futóruhája fölé
vett fel újabb réteg gyanánt. – Nem értek oda a kezdőrúgásra…
A pattogó tűz melegítette a hátát, de nem érte el azt a hideg
űrt, amit a szülei hirtelen elvesztése hagyott hátra.
– Hosszú időn keresztül tényleg rossz állapotban voltam.
Imádkoztam Istenhez, és átkoztam őt, olykor egyszerre. A
végkimerülésig sírtam. Egy dührohamomban tövig nyírtam a
hajamat. A gyász betegséggé vált nálam. Sajnos gyógyíthatatlan.
Csak megtanultam együtt élni vele. – Amikor érzékelte, milyen
némaság telepedett a szobára, elfordította a fejét, hogy a férfi a
látóterében legyen.
A másik tökéletes csendben ült, és feszülten figyelte.
– Nincs több közvetlen családtagja?
– Nincs. Egyedül maradtam. Baton Rouge-ban jól ismertek
minket. Nem nagyon tudtam sehova se menni anélkül, hogy ne
botlottam volna valakibe, aki anyuról és apuról akart beszélni, és
kifejezni a részvétét. Nehéz elviselni ezt a folytonos
emlékeztetést. Úgy tűnt, ahhoz, hogy életben maradhassak, el
kell költöznöm, és valahol máshol újrakezdenem. A rezidensi
időszakom letelte után eladtam a családi fészket, a cégbeli
részesedésemet, és elköltöztem. Új város. Új állam. – Emory a
combját dörzsölte tenyerével. – Most már mindent tud.
Kihagytam valamit?
– Hogy ismerkedett meg a férjével?
– Egy közös barát mutatott be minket egymásnak.
– Szerelem első látásra?
Emory felállt.
– Magának annyit kell tudnia Jeffről, hogy mostanra már
őrülten aggódhat.
– Régóta házasok?
– Három éve és néhány hónapja.
– Boldog évek voltak ezek?
– Igen.
– Fáj a fejsebe?
– Tessék? – Közben rájött, hogy a fejbőrét dörzsöli, és
gyorsan leeresztette a kezét. – Nem. A dudor lelappadt. Viszket
a seb.
– Ez azt jelenti, hogy gyógyul.
– Nem. Azt, hogy hajat kell mosnom.
– Miért nem használja a zuhanyt?
– Maga szerint miért nem?
 – Azért, mert nem akar teljesen levetkőzni.
Lezáró válasza nem igényelt több magyarázatot.
A férfi még egy utolsót tekert a csavarhúzón, majd felállította
a kenyérpirítót az asztal közepén, és többször ellenőrizte a kiadó
kart. Már nem szorult. A férfi felállt, és a pulton az eredeti
helyére állította a masinát. A csavarhúzót egy fiókba tette.
– És mi van magával? – vetette fel a nő.
– Engem nem zavar, ha meztelen vagyok.
– Nem erre gondoltam.
Kezével a mögötte lévő pultra támaszkodott, a bokáit pedig
olyan lazasággal keresztezte, amilyet a nő nem is tudott
elképzelni egy ekkora termetű férfiról. Úgy tűnt, teljesen ki van
békülve önmagával és a körülményeivel, a bizarr helyzettel,
mindazzal, ami Emoryt megőrjítette. A nőt mindenekelőtt a férfi
személye körüli rejtély zavarta.
– Akkor miről beszélt, doki?
– Családról. Nem rejteget valahol egy feleséget?
A férfi tegnap esti arckifejezése miatt mert csak
kíváncsiskodni. Kemény pillantása figyelmeztette a nőt, hogy a
saját bőrét kockáztatja. Most pedig ugyanúgy nézett rá.
– Nem.
– Nem is volt?
– Nincs menyasszony. Nincs feleség. Nem is volt. – A férfi
pár percig hallgatott, majd hozzátette: – Más?
Igen. Még vagy száz dolog, de a nő megrázta a fejét.
– Akkor elnézését kérem – ezzel elment mellette, és a
fürdőszobába lépett.
A beszélgetés után Emory érzései jobban összekuszálódtak,
mint valaha. Kitárta a lelkét a szülei tragikus haláláról, egy olyan
témáról, amelyről rendszerint hallgat, mert annyira fájdalmas. A
férfi azonban továbbra is kitért a kérdések elől, amelyeket egy
vagy két szóval is meg lehetett volna válaszolni. Ehelyett teljes
sötétségben tartotta a nőt, és ez a rejtélyes ismeretlen tette őt
nyugtalanná.
Emory megint fázni kezdett, és közelebb ment a
kandallóhoz. Az imént tűzre tett hasábok gyorsan égtek. A
kályhaellenzőhöz lépett, kivett egy kisebb hasábot a ládából, és
óvatosan a lángoló fadarabok fölé tette, majd másikért nyúlt.
Ahogy kihúzta, a többi elmozdult, és feltűnt neki valami a láda
alján.
Egy barna papírzacskó bukkant elő, ami kisebb volt egy
ebédes zacskónál, de nem olyan nagy, mint amibe a kenyeret
szokás tenni. Kíváncsian kiszabadította a hasábok alól. Komoly
erőfeszítésébe került. A zacskó tetejét többször behajtották, hogy
ne nyíljon szét. Emory kigörgette a papírt, majd belenézett.
Egy húsz centi átmérőjű kő volt benne, egyenetlen pontok
mintha miniatűr hegyláncot mintáztak volna a tetején. A
hegycsúcsokat sötétvörös vérfolt borította, amely ezernyi apró
ágra szakadt szét, mint egy halálos lávafolyam. Az alvadt vérbe
több hajszál is beleragadt, épp olyan hosszúak és színűek, mint
az övé.
Éles sikoltással ismerte fel a tárgyat, miközben a számára
elképesztő erejűnek és méretűnek tűnő kéz hátulról
rákulcsolódott a karjára, megfordította, és elrántotta tőle a
zacskót.
– Ezt nem kellett volna látnia!

NYOLCADIK FEJEZET

Jack Connell különleges FBI-ügynök felkapaszkodott a barna

homokkőből épült ház lépcsőjén, végigböngészte az ajtónál lévő
csengősort, és megnyomta a Gaskin név melletti gombot. A nő
már várta, csaknem azonnal jelentkezett.
– Mr. Connell?
– Igen.
A kapu kinyílt. Connell belépett a kis előtérbe, aztán egy
másik ajtón is áthaladt, amelynek súlyos, faragott fájában
maratott üvegbetétek voltak. A nő előre figyelmeztette
látogatóját, hogy az épületet nem modernizálták, még liftet sem
építettek bele, de ő szerencsére csak a második emeleten lakott.
Az ügynök megkerülte a gazdagon faragott korlátpillért a
lépcsőfordulóban. Eleanor Gaskin ott állt egy nyitott ajtóban, és a
jobb karját a férfi felé nyújtotta.
– Nem változott.
– Önről nem állíthatom ugyanezt.
A nő jóízűen felnevetett, és megsimogatta gömbölyödő
pocakját.
– Nos, ez van.
A harmincas évei elején járt. Távol ülő szemeivel és egyenes
fekete hajával, szinte a húszas éveket idéző bubifrizurájával
feltűnő jelenség volt. Fekete macskanadrágot, balerinacipőt és
egy óriási pólót viselt, ami jól illett az állapotához. A mosolya
természetes volt. Miután kezet fogtak, a nő a férfi mellé lépett, és
beinvitálta.
– Köszönöm, hogy felhívott! – mondta az ügynök. –
Szétosztogatjuk a névjegykártyáinkat, de csak ritkán fordul elő,
hogy bárki is jelentkezik. Különösen ilyen hosszú idő múlva.
– Ha nem tévedek, négy éve már.
Négy év telt el a virginiai Westboróban történt
tömeglövöldözés óta. Az ügynök két hónappal a rettenetes nap
után hallgatta ki ezt a fiatal nőt, azóta nem is beszéltek a múlt
éjjeli telefonhívásáig.
 – Foglaljon helyet! – mondta a nő. – Hozhatok önnek
valamit?
– Köszönöm, nem.
Connell leült a felkínált kanapéra. A szoba fürdött az utcára
néző, kiugró ablakfülkén át áradó napfényben. A lakás egy
fasorral szegélyezett, szigorúan a lakosság számára fenntartott
épülettömbben volt, amely a New York-i Upper West Side két
forgalmas sugárútja között helyezkedett el.
– Szép épület – jegyezte meg a férfi. A lakás feltehetően a
homokkő ház egész második emeletét elfoglalta, s mint ilyennek,
izmos árcédulája lehetett.
A nő mintha olvasott volna a gondolataiban.
– A férjem örökölte a nagymamájától, aki csaknem negyven
éven keresztül élt itt. Természetesen fel kellett újítanunk. Új
fürdő, új konyha. Az egészben az a legjobb, hogy külön
gyerekszobának való helyiség is van.
– Első gyerek?
– Igen. Kislány.
– Fogadja gratulációmat.
– Köszönöm. Izgatottak vagyunk.
Egymásra mosolyogtak, ahogy udvarias idegenek szoktak,
amikor tudják, hogy valami fontos, ám kellemetlen dologról kell
beszélniük. A nő vágott bele.
– Megnézte a videót, amit e-mailben küldtem?
– Legalább tucatszor. De önnel is meg szeretném nézni, hogy
biztos lehessek benne: a megfelelő hölgyet nézem.
A nő egy szekrényhez ment, amely egy halom audiovizuális
műszaki cikket tartalmazott. Bekapcsolta a megfelelő
készülékeket, és a kandalló fölé szerelt síkképernyős tévén egy
felvétel kezdett peregni. A nő ott állt mellette távirányítóval a
kezében. A kép alján egy tévécsatorna azonosító jele volt látható.
 – Én már végigvettem, szóval majd… ott bukkan föl –
merevítette ki a videó képét, és rámutatott egy nő arcára a
tömegben. Országos hír volt, tegnap adta le a tévé. Tiltakozás
volt a washingtoni Olympiában az állami parlamentnél a
fegyverviselési törvény hatályon kívül helyezése miatt. A
kérdéses nő egy táblát vitt.
– Rá gondoltam én is – állapította meg Connell. – Úgy néz ki,
mint Rebecca Watson, de… mégsem vagyok benne száz
százalékig biztos. – Jack a tévéhez ment, hogy közelebbről is
megnézze. A több tucat arc között tanulmányozta azt az egyet. –
Ennyi ember közül kiszúrta?
– Egyből megláttam.
Az ügynök kételkedve nézett rá.
– Jól ismertem Rebeccát. A főiskola elvégzése után
zöldfülűként költöztem a városba. Esélyt adott nekem. Az ember
nem felejti el az első munkaadóját. Nem csupán alkalmi
ismerősök voltunk, a westborói incidens előtt majdnem öt évig
dolgoztunk együtt a Macy’snél. Az asszisztense voltam, a
jobbkeze. Minden munkanapon órákat töltöttünk egymással.
Még szingli voltam. 0 pedig frissen elvált. Munkaidő után olykor
felmentünk a lakásába, és folytattuk a munkát, aztán pedig
megittunk egy üveg bort. Barátok voltunk.
Ugyanazokat a dolgokat ismételte el, mint négy évvel ezelőtt,
amikor Rebecca Watson eltűnt, és Connell erről a hirtelen
eltűnéséről kérdezte Eleanort. A fiatal nőt aggasztotta a helyzet,
szomorú volt. És őszinte. Connell a karrierjét is fel merte volna
tenni arra, hogy őszinte. Akkor azonban semmi hasznos
információval nem tudott szolgálni. Ott hagyta nála a
névjegykártyáját, és megkérte, hogy ha látná, vagy hallana
Rebecca Watsonról, azonnal lépjen vele érintkezésbe.
A nő az előző este így is tett. Am az ügynök egyelőre
tartózkodott attól, hogy túl komolyan vegye ezt a fejleményt.
Négy éve van ígéretes szálak nyomában. Eddig mindegyik
zsákutcának bizonyult.
– Megváltozott – jegyezte meg a férfi, aki négy éve eltöltött
némi időt Rebecca Watson társaságában, igaz, sohasem
bontottak közösen bort. Az eszmecseréik nem voltak éppen
békések. A férfi hosszan faggatta a nőt. Órákon és napokon
keresztül. Rebecca már az elején megmondta, hogy nem fogja
elmondani a bátyja tartózkodási helyét, és így is történt.
– A haja más lett – ismerte el Eleanor Gaskin. – De a frizurát
könnyű variálni.
– Szemüveges volt.
– Vastag szarukereteset hordott – mosolyodott el a nő. – Azt
gondolta, sokkal üzletasszonyosabb lesz tőle, és megkönnyíti
neki a kemény alkudozásokat. És higgye el, valóban keményen
tudott alkudozni.
– Hiszek önnek – mondta Connell, aki emlékezett rá, milyen
csökönyösen hallgatott a fivéréről. Nem tudta felőrölni az
ellenállását, és ez a hiba még mindig nyomta a szívét. – Tudom,
hogy annak idején is kiveséztük ezt a témát, de talán valami
elkerülte a figyelmemet. Lenne olyan szíves, és felfrissítené a
memóriámat?
Visszaültek a helyükre, és Eleanor bátorító mozdulattal
nógatta őt, hogy tegye fel a kérdéseit.
– Rebecca beszélt önnek róla, Mrs. Gaskin?
– A fivérére gondol?
Jack bólintott.
– Sokat beszélt róla. A szüleik meghaltak, így csak egymásra
számíthattak. Én csaknem annyira aggódtam, mint ő, nehogy
megsebesüljön a fivére, vagy megöljék Afganisztánban. Nem
hittem, hogy kibírja, ha elveszíti ót is. Nagyon odaadó testvérek
voltak. Amikor a fivére hazatért, Rebecca megkönnyebbült, és
végtelenül boldog volt. Jól érezték magukat együtt. Imádta
Sarah-t, amolyan apafigura volt számára. Sarah pedig
bálványozta a nagybátyját. Aztán… – nézett a nő bánatosan
Jackre, majd megemelte a vállát.
– Westboro.
– Igen.
Jack emlékezett a szörnyűséges esemény dátumára.
Ugyanolyan kitörölhetetlenül bevésődött az agyába, mint annak
a férfinak a neve, akit még mindig keresett. Ötvenöt nappal a
lövöldözés után a húga ugyancsak eltűnt. Jack azzal töltötte az
elmúlt négy évet, hogy minden egyes utcát átkutatott, és
megpróbálta kideríteni, hol lehet Rebecca. Mert, ahogy Eleanor
is mondta, a testvérek nagyon összetartottak. Ha megtalálja
Rebeccát, egy lépéssel közelebb kerül a fivéréhez.
Szerencsétlenségére mindkettőnek különös tehetsége volt az
eltűnéshez.
Rebecca háztartási árucikkek felvásárlójaként dolgozott a
Macy’snél, ami jól fizető állás volt, ösztönző bónuszokkal.
Anélkül adta fel a pozícióját, hogy akár egy üzenetrögzítőre
mondott volna valamit. Éjszaka kiürítette a lakását, és egy
csekkel hagyott a tulajdonos postaládájában, ami fedezte a
bérleti díjat. Az volt az utolsó csekk, amit a számlája terhére
kiállított. A mai napig érintetlen lehet az a kétezer dollár körüli
összeg. Magával vitte a lányát, bemutatott egy David
Copperfield-trükköt, és bebizonyította magának, hogy
ugyanolyan láthatatlanná tud válni, mint a bátyja.
– Egy nap a munkahelyünkre sem jött be többé – mondta
Eleanor szomorúan. – Egész álló nap hívtam, és üzeneteket
hagytam neki, de semmire sem érkezett válasz. Arra gondoltam,
hogy Sarah talán megbetegedett.
A válását követően Rebecca Watson teljes felügyeleti jogot
nyert a lánya fölött. Az eltűnésüket követően az exférje
mozgolódott, megpróbált tapogatózni, de pár hónap múltán
feladta a keresést. Jack véleménye szerint a férfi nem volt elég
kitartó. Addigra újranősült. Az új asszony gyereket várt, ami
megváltoztatta a fontossági sorrendet.
– Semmire sem jutottam Rebecca exével – tájékoztatta most
Eleanort is. – Követtem őt még pár évig. Tudtam, nem nagyon
törődik vele, hogy Rebecca kilépett az életéből, de nem tudtam
elhinni, hogy ilyen könnyen lemond a lányáról is.
– Egoista, szemét seggfej!
Jack megmosolyogta a nő nyíltságát.
– Egyetértek. A gyerekének nyoma veszett, ő meg azt nézi,
mennyibe kerül neki egy magánnyomozó, aki felkutatja?
– Bízott abban, hogy önök majd megtalálják.
– Hm. Nem egészen. Szerinte én egy rakás büdös szart sem
tudnék megtalálni egy fehér rózsán.
– Lenyűgöző. – Egy pillanat múlva folytatta: – A sógorok
gyűlölték egymást. Ezt tudta?
– Rebecca említette.
– Kölcsönös és szenvedélyes ellenszenv volt közöttük.
Jack gyorsan elvetette azt a lehetőséget, hogy az edzett
háborús veterán és mesterlövész az exsógorához fordulna
segítségért. Rebecca házasságkötésétől fogva ellenségesek voltak
egymással.
– Eleanor, mondja meg őszintén – kérte Jack. – Miután a
bátyja eltűnt, én pedig a farkamat kergetve próbáltam a nyomára
bukkanni, Rebecca tudta, hol van?
– Esküdött rá, hogy nem. De ezt már négy éve is mondtam
önnek. Mint ahogy azt is, hogy hiszek neki.
– Mindenki hazudik – mondta Jack olyan kedvesen, mintha
hiedelmet akarna eloszlatni egy gyermek előtt. – Hazudnak a jó
barátoknak. Különösen a hatóságoknak hazudnak, kivált amikor
megpróbálnak védeni valakit, akit szeretnek. És Rebecca hirtelen
felszívódása az életéből nem éppen a megbízhatóságát támasztja
alá. Legalábbis az én megítélésem szerint.
– Igen, ebben én is biztos vagyok – mosolyodon el halványan
a leendő anyuka. – De ha a bátyja szemszögéből nézzük, extrém
módon megbízható, nem igaz?
Amikor Jack Connell az Eleanor Gaskinnél tett látogatását
követően visszatért a hivatal manhattani irodájába, minden
beszédhelyzetet elkerülve egyenesen a bokszába ment, és
magára zárta az ajtót. Az asztalánál csak a sürgős e-mailekre és
hívásokra válaszolt, de semmi olyat nem vállalt be, ami nem
kötelező egy tipikus hétfő délelőtt.
Minden mást félretéve, kihúzott egy viseltes fedelű aktát
rejtő íróasztali fiókot, amelyre piros tintával egy nevet
bélyegeztek. Ahogy ledobta az aktát az asztalra, megátkozta a
nevet és a viselőjét, majd némi keresgélés után megtalálta
Rebecca Watson fotóját, amelyet négy éve ő maga készített,
amikor megfigyelte a lakását, remélve, hogy a fivére felbukkan
ott. Feltűnően hasonlított a videón szereplő nőhöz, mégsem volt
teljesen biztos benne, hogy egy és ugyanazon személyről van
szó, sőt szerinte Eleanor Gaskin sem lehetett benne biztos, bár a
nő meggyőződésében nem kételkedett.
Öt perccel később, amikor a munkatársa, Wes Greer
adatelemző bedugta a fejét, még mindig a két arc összevetésével
foglalkozott.
– Most már jó?
– Persze, gyere csak be!
Útban Gaskinék barna homokkő házától a legközelebbi
metró-megállóig szívességet kért Greertől telefonon. A halk, fakó
és átlagos külsejű fickó briliáns munkaerő volt. És csendben
tudott maradni, ami Jack megítélése szerint nagy előny.
Greer leült Jackkel szemben.
 – Felhívtam az olympiai tévécsatornát, és beszéltem a
riporterrel, aki tálalta a sztorit. Több száz tiltakozóból állt a
tömeg. Az a bizonyos csoport viszont Seattle-ből buszozott a
parlamenthez. És hogy miért éppen őket vették a kamerával?
Azt mondta, azért, mert ők voltak a leghangosabbak és
leglátványosabbak.
– Ellenőrizted a seattle-i szálat?
– A megyében egyetlen Rebecca Watsont találtam. Egy
öregek otthonában lakik. 1941-es születésű. Így ő…
– Túl idős. Egye meg a fene!
– Még próbálkozom. Bővítem a kört.
– Kösz, Wes!
Felállt, de az ajtónál megtorpant.
– Á, majdnem elfelejtettem! Péntek délután, amikor már nem
voltál bent, még több infót szereztem a Salt Lake City-beli
fociedzőről. Járni fog, de többé nem rúghat focilabdába. Az edzői
karrier számára a múlté.
– Ezt az edzőtől tudod?
Greer megrázta a fejét.
– Lenyomoztam a csontspecialistát, aki összerakta a
combcsontját. Azt mondta, jó sok szuperragasztó kellett hozzá.
– Szépítette a helyzetet?
– Nem vagyok benne biztos. Azt mondta, szilánkosra törtek
a csontok.
– És az edző mit tudott mondani?
– Semmit. Amint bemutatkoztam, letette a telefont. Pont úgy,
mint a többiek.
Jack lenézett az aktára.
– Nem lehet hibáztatni őket. Félnek beszélni.
– Én is félnék.
– Van bármi ötlet, hogy ki legyen a következő?
 – Már dolgozom rajta – mondta Greer. – De tudod, hogy a
dolgok megakadtak.
– Egyelőre koncentráljunk Seattle-re.
Greer kiment. Jack pár pillanatig elgondolkozva nézett az
ajtóra, aztán a tekintete az aktára vándorolt. Félretolta Rebecca
Watson képét, és a mögötte lévő másikra nézett, ami a bátyját
ábrázolta.
A kép még akkor készült, amikor a férfi nem volt dühös és
keserű, és nem veszítette el képességét a nevetésre. A fotón
mosoly bujkált a szája sarkában. Ám ha valaki olyan gyakran és
közelről tanulmányozza a képet, mint Jack, észreveheti, hogy
halvány vonalak keretezik a száját, ami már előrevetítette,
micsoda átkot von magára Westborónál.
Jack azt a kérdést motyogta magának, amit már vagy
ezerszer elismételt.
– Hol vagy te, te gazember?

KILENCEDIK FEJEZET

A tévécsatornákat váltogató Jeff letette a távirányítót, hogy

fölvegye csörgő mobiltelefonját.
– Jeff? Itt dr. Butler, a magánrendelőből hívlak.
A fene egye meg!
– Aha.
– Dr. James is hallgatja a kihangosított telefont. Emory miatt
keresünk. Ma reggel nem jött be, és se a mobilját, se az otthoni
telefont nem veszi föl. Minden rendben van vele?
A férfi felült, és lábát lelógatta az ágy széléről.
– A hétvégére elment.
 – Igen, de úgy tudtuk, ma reggelre visszajön. Betegeket
rendelt be mára. Az volt az első gondolatunk, hogy késik, amit
soha nem szokott, és az asszisztens elkezdett zsonglőrködni az
időpontokkal, hogy ne legyen gónd. Ez egy ideig működött, de
most már teli a váróterem. Ha Emory nem jön be hamarosan, a
recepciósnak el kell kezdenie átszervezni a betegeket.
– Azt jól teszi, mármint az átszervezést.
– Holnapra tegyük a betegeket?
– Ha jobban belegondolok, addig kellene halasztam a
rendelését, amíg… amíg nem tudjuk biztosan, mikor jön vissza.
Jeff hallotta, amint Emory két kollégája suttogva beszél
egymással, de nem értette, miről. Végül dr. James szólalt meg:
– Nem tudjuk másként megkérdezni ezt, Jeff, csak teljesen
nyíltan. Mi zajlik itt? Nincs közünk Emory magánéletéhez, de
nem vall rá, hogy nem jelentkezik, és pácienseket ültet fel. Azt is
megkérdeztük, járt-e a kórházban. Azt mondták, hogy tegnap
este némi aggodalommal le is érdeklődtél utána. Beszéltél már
vele?
– Nem. – Jeff rájött, hogy nem odázhatja el tovább, és átadta
az aggasztó híreket. – Igazság szerint péntek este óta nem
hallottam róla, de – mondta sietve – csütörtök este volt egy
vitánk. Felkavaró, ami azt illeti. Azt gondoltam, azért nem hív a
hétvégén, mert nem vagyunk beszélő viszonyban. Bolond
módon úgy döntöttem, türelmesen kivárom, amíg jelentkezik.
– Ó.
Ezt az egyetlen szótagot Neal James úgy ejtette ki, mintha a
guillotine pengéje volna. Mindig is lekezelően szurkálódott Jeff-
fel, a fölényeskedés éppúgy sajátossága volt, mint a méretes orra.
Jeff a továbbiakban megpróbálta elkerülni a védekezés
látszatát.
– Azért nem éreztem vészesnek a helyzetet, mert Emory nem
mondta meg konkrétan, hogy mikor jön haza. Olyat is mondott,
hogy szombat estére is marad. Így még tegnap délután sem
kezdtem aggódni, amiért nem kaptam hírt felőle.
– Péntek este óta nem beszéltetek?
– Így van.
Dr. Butler döbbenten megkérdezte, hogy Jeff jelentette-e
Emory váratlan kimaradását a rendőrségen.
– Igen. Tegnap autóval idejöttem, a helyet Drakelandnek
hívják, és elkezdtem keresni őt a motelban, ahol a péntek estét
töltötte. A szomszédos kávézóban evett egy korai vacsorát.
Aztán a szobájából hívott, hogy aludni készül. És ezután
megszakad a nyom.
– Szombat reggel indult futni, igaz? – kérdezett rá dr. Butler.
– Látta valaki, hogy elmegy a motelból?
– Nem, de ismered. Szeret korán indulni, talán már
napfelkelte előtt elment. A recepciós már előző este lehúzta a
kártyáját, amikor bejelentkezett, így ez sem tartotta föl az
indulásban.
– És szombat este nem ment vissza a motelba?
– Nem. És valószínűleg nem is tervezte, hogy visszamegy.
Mindent magával vitt, amikor távozott.
– Ez még több okot ad az aggodalomra – jegyezte meg dr.
James.
– Szerintem is – mondta Jeff. – Amint megtudtam,
jelentettem a megyei rendőrfőnökségen.
– És? Mit mondtak? Mit csinálnak?
– Egyelőre semmit. Azt mondták, hogy még nem kell
pánikba esni, de ahogy ti is mondjátok, ez egyáltalán nem vall
Emoryre. Mindezt kifejeztem a helyettesnek, akivel beszéltem.
Még ha haragszik is rám, akkor sem hagyná cserben a betegeit.
– Mi mit tehetünk?
Dr. Butler hangjából Jeff érezte, hogy rettenetesen aggódik,
de próbál nem a legrosszabbra gondolni.
 – Most ott kellene tartani a frontot – felelte Jeff. – Emory
gyűlölné, ha kellemetlenséget okozna a pácienseinek. Amint
megtudok valamit, egyből szólok nektek. Szerintem egy óra
múlva visszarendelnek a rendőrkapitányságra.
– Talán most rögtön oda kellene menned! Minden órával időt
veszítünk.
Jeff nem kérte dr. James tanácsát, és zokon vette, hogy ilyen
nagyképűen osztogatja. Ennek ellenére természetes hangon
válaszolt:
– Épp oda indultam, amikor hívtatok. – Miután megígérte,
hogy értesíti őket a fejleményekről, és elköszöntek egymástól, az
öltözőasztal tükrében ellenőrizte a megjelenését.
Flanelnadrágjában és kasmírpulóverében elég feltűnő volt az
overallok országában, de isten ments, hogy az itteniekhez kelljen
idomulnia!
Megrémítette ez a küldetés, de örült neki, hogy van oka
elhagyni a motelszobát, ami sok kívánnivalót hagyott maga
után.
Drakeland egy nagy, zömében mezőgazdaságból élő megye
székhelye volt. A zord időjárás ellenére a rendőrfőnökség
zsúfolásig megtelt. Valójában éppen ezért. Jeff a sorára
várakozott az előcsarnokban, próbálta óvni hosszú kabátja
szegélyét attól, hogy lelógjon a mocskos kőpadlóra, miközben a
hivatalnokok és civilek folyamatosan ki-be járkáltak, és olyan
időjárás okozta problémákkal foglalkoztak, mint hogy egy
óriáskamion keresztbe állt az úton, lehetetlenné téve a haladást
az autópálya mindkét irányában. Az egyik nő a pajtája beszakadt
tetejéről zagyváit hangosan, és a lovakról, amelyek így csapdába
kerültek. Egy szerszámbolt vezetője épp panaszt tett egy
petróleumlámpa ellopásáért.
Kész bolondokháza volt.
 A hivatalnok, akivel Jeff beszélt előző este, egy sor ajtón
átjőve előreintette Jeffet.
– Szörnyen sajnálom, hogy itt kell lennie, Mr. Surrey.
– Mondtam, hogy nem csak úgy egyszerűen elfutott.
– Gyerünk hátra.
Sam Knight hivatalnokot megelőzte a hasa, amint Jeff-fel
átvágott az eligazító szobán, ahol hajszolt külsejű személyzet
kezelte az előcsarnokból érkező áradatot. Knight a rendetlen
íróasztalával szemközti székhez tessékelte Jeffet, ő maga egy
forgószékbe süllyedt. Az asztalon álló névtábla szerint nyomozó
őrmester volt. Jeff azonban úgy gondolta, ehhez a ranghoz kissé
faragatlan.
– A feleségem felelősségteljes személy. Nem csinálna… –
kezdte mondani.
Knight feltette egyik kezét, ami nagy és rózsaszínű volt, akár
egy darab sonka.
– Nézze el nekem, Mr. Surrey, de elölről kell kezdenünk. –
Olvasószemüveget tett fel, és addig kopácsolt a billentyűzeten,
amíg egy üres nyomtatvány jelent meg a képernyőjén.
– Mrs. Surrey teljes neve?
Jeff elmagyarázta, miért használja Emory a lánykori nevét.
– És orvos.
– Hogy kell írni? Char-ban-o?
Egyujjas gépeléssel Knight felvette Emory szükséges adatait:
társadalombiztosítási szám, életkor, magasság, súly.
– Százhatvannyolc centi. Ötvenkét kiló. Tehát… vékony? –
rakta össze a nyomozó, maszatos szemüveglencséje fölött Jeffre
lesve.
– Igen. Kitűnő fizikai kondícióban van. Hosszútávfutó.
Maratonista.
– Aha, ezt már este is mondta – jegyezte meg, majd
rákérdezett a hajszínére.
 – Szőkés. Most éppen világosbarna melírozással, és a haja
körülbelül eddig ér – mutatott a kulcscsontjára.
– A szeme?
– Mogyoróbarna.
– Mit viselt, amikor eltűnt?
– Nem tudom. – Knight keze a billentyűzeten nyugodott.
Felnézett Jeffre, aki kissé türelmetlenül magyarázott. –
Legutoljára farmerban, barna lovaglócsizmában és teveszínű
pulóverben láttam. A kabátját is vitte. De ahogy már mondtam
önnek tegnap este, szombatra nagy futást tervezett. Feltételezem,
hogy futóruhában ment el a motelból.
– Milyen van neki?
Jeff megadta a márkát.
– Kiváló minőségű, komoly futóknak tervezett darabok.
Számítania kellett rá, hogy hideg lesz. Biztos rávett egy cipzáras
dzsekit. Alatta valami meleg lehetett. Kesztyű. Általában
valamilyen fejpánt is van rajta, hogy lefogja a haját, és melegítse
a fülét. Talán napszemüveget is vett föl.
– Van róla bármilyen képe?
– Otthon. De az interneten is sok fotó van róla.
Knight beírta a keresőbe a nő nevét, ami egyből feladott pár
tucat találatot.
– Ez ő? – Jeff bólintott. A kép, amelyre a megbízott
rámutatott, akkor készült, amikor Emory dr. Butler és dr. James
társaságában éppen elvágja a díszszalagot a magánrendelőjük
megnyitásakor.
– Szép hölgy.
– Köszönöm.
– Milyen orvos? – kérdezte Knight.
– Gyerekgyógyász.
– Ők ketten még mindig a partnerei?
 – Igen. Fél órája beszéltem velük. Ők sem hallottak róla
semmit.
– Jól kijönnek egymással?
– Természetesen.
– Nincs szakmai rivalizálás?
Jeff elkeseredetten fújtatott.
– Rossz felé szimatol. A kollégái nagyon aggódnak érte.
– Rendben, csak kérdeztem. Sok olyan kérdésem lesz, ami
irrelevánsnak tűnik, vagy egyenesen kíváncsiskodónak. Viszont
sajnálatos módon a fölöslegesnek vagy kellemetlennek tűnő
kérdések néha szükségesek. Ez a munkám legrosszabb része.
Jeff kételkedett az állítás igazságában, de nem állt le
vitatkozni.
Knight megnézett néhány másik linket.
– Aktív hölgyről van szó.
– Nagyon.
– Biztos benne, hogy nem egy ilyen jótékonysági
rendezvényre ment?
Jeff mély levegőt vett, majd lassan kiengedte.
– Péntek délután jött ide, hogy szombaton egy hegyi
útvonalon fusson. Edzésként.
– Tudja, hogy melyik hegyen, melyik útvonalon?
– Kapásból nem. Mutatott nekem egy térképet. Ha látom,
talán vissza tudok emlékezni rá.
– Azt tudja, melyik nemzeti park?
– Több is van?
Knight pár másodpercig figyelte, majd azt mondta:
– Észak-Karolinának ebben a régiójában négy nemzeti
erdőség terül el, amelyek átnyúlnak a tennesseebeli Great Smoky
és Cherokee területére. Ha pedig Georgiában délebbre megy…
– Kezdek képbe kerülni – mondta Jeff, véget vetve a
földrajzórának. – Nem tudom, melyik park vagy melyik hegy.
De az estét itt, Drakelandben töltötte. Ezért a keresést logikus
volna a legközelebbi túraövezetben kezdeni.
Knight tekintete elborult.
– Ez még mindig rengeteg lehetőséget és négyzetmétert
jelent számunkra.
– Sajnálom, nem tudok többet a tartózkodási helyéről.
Mindazonáltal azt tudom, hogy nem „egy ilyen jótékonysági
rendezvényre ment”, anélkül hogy szólt volna.
Knight nem zavartatta magát a férfi türelmetlensége miatt.
– Feltehetően nem. Mi van a családtagokkal?
– Csak én tartozom ebbe a körbe.
– Nincs senki más, akihez elmehetett látogatóba, és esetleg
ott maradhatott volna?
– Nincs.
– Barátok?
– Már mindenkit felhívtam, aki szóba jöhet, de senki sem
látta vagy hallott róla. Ami, attól tartok, azt jelenti… azt jelenti,
valami történt vele.
A detektív két karját az asztal szélének támasztva előrehajolt.
– A legrosszabbtól tart, Mr. Surrey. Ne gyötörje magát!
Valószínűleg én is így tennék. De huszonvalahány,
rendőrfőnökségen töltött év után annyit mondhatok, hogy az
eltűnt személyekről általam felvett bejelentőlapok mindegyikét
végül széttéptem és kidobtam. Az emberek idővel
kilencvenkilenc egész kilenctized százalékban előkerülnek. Az
esetek egytized százaléka szerepel az esti hírekben, és okoz
nekünk rémálmokat. Így hát maradjon bizakodó, rendben?
Jeff bólintott.
– Próbálok.
– Azzal kezdjük, hogy megkeressük az autóját. – Knight
átszólt az egyik új kollégájának, akit Maryjónak szólított, és Jeff
közlése alapján megadta neki Emory autójának márkáját,
modelljét és rendszámát. – Sürgős! – tette hozzá. Maryjo
megígérte, hogy azonnal nekilát a keresésnek, de figyelmeztette
Knightot, hogy az időjárás komoly akadály lehet.
– Rengeteg olyan autó van mindenfelé, amelyik megcsúszott
a jeges úton. A kevésbé használt hegyi utakat tegnap lezártuk, de
rá fogom állítani a rendőröket a feladatra. – Három államról
beszélünk, hacsak nem számítjuk ide Dél-Karolinát, mert akkor
négyről.
Jeff le volt nyűgözve. A nő tudta, mennyi három meg egy.
Miután Maryjo távozott, Knight átszólt egy másik
hivatalnoknak, akit Buddy Grange néven mutatott be. A férfi
kezet fogott Jeff-fel, majd kihúzott egy széket, hogy csatlakozzon
hozzájuk.
– Sam e-mailen átküldte nekem a feleségéről tett bejelentést.
Azon vagyok, hogy felgyorsítsam az ügyeket.
– Csodálatos – jegyezte meg Jeff, és próbált nem gunyoros
lenni. – Mikor kezdhetjük végre a keresést?
– Először még néhány kérdés – állította le Knight. – Volt
fegyver Emorynél?
– Fegyver?
– A hegyekben túrázó emberek általában gondoskodnak
önvédelmi eszközről. Gázspré. Medveriasztó. Szerintem átverés,
de az emberek ezektől nagyobb biztonságban érzik magukat…
– Tél van. A medvék ilyenkor nem alszanak téli álmot?
– Elméletileg igen – villantott egy mosolyt Knight, majd
folytatta. – Volt a feleségénél pisztoly?
– Egek, nem. És semmi más azok közül, amiket megnevezett.
Tudomásom szerint nem.
– Önnek van?
– Igen. Es engedélyem is van rá – vette elő zsebéből a
tárcáját, majd felmutatta a Georgia állam által kiadott papírt. –
Boldogan megmutatom a pisztolyt is. A kocsim
kesztyűtartójában van.
– Rendben, majd később. – Knight Grange-re sandított,
mielőtt ismét Jeffre nézett. – Azt mondta, a felesége péntek este
ment el, de ön tegnap estig nem jelentkezett nálunk. Mennyi idő
telhetett el? Úgy negyvennyolc óra?
– Ez hiba volt a részemről, szörnyű hiba. Most már tudom.
– Miért várt eddig? – tudakolta Grange. A Buddy név
egyáltalán nem illett hozzá. Fiatalabb, vékonyabb és eszesebb
volt, mint Knight. Nem olyan joviális.
– Emory említette, milyen kimerítő lesz ezen a terepen futni.
A magasságot emelte ki mint fő faktort. A jobb lába sípcsontja
tavaly hosszanti irányban megrepedt. Ezért is aggódott.
Mindezek miatt tudta, hogy fárasztó lesz, és azt mondta,
lehetséges, hogy nem akar majd szombaton hazautazni, inkább
marad még egy éjszakát, és pihen. Amikor nem jelentkezett, azt
gondoltam, ez történt.
– Lelkiismeretesnek tartja a feleségét? – kérdezte Grange.
– Felelősségteljesnek nevezte – tudatta Knight.
– Igen – erősítette meg Jeff. – Nagyon lelkiismeretes és
felelősségteljes.
Grange a homlokát ráncolta.
– Nekem úgy tűnik, aggódnia kellett volna, amikor nem
hívta föl önt, hogy szombat este még nem megy haza.
– Aggódtam.
– Mégis várt újabb huszonnégy órát, mielőtt idejött volna,
hogy keresni kezdje.
– Nem mentség a kötelességem elmulasztásának beismerése.
De előző este elmondtam, hogy attól tartok, történt valami
Emoryvel – intett Knight felé. – Nem vette figyelembe az
aggodalmamat. Ha ön és ez… – Jeff körbenézett az eligazítóban,
pillantása elidőzött azon a hölgyön, akinek összeomlott a pajtája,
és most a lova pusztulása miatt sírt – …ez a tökéletlenül működő
hivatal csak újabb tizenkét óra elteltével kezd foglalkozni a
váratlan eltűnésével, az a maguk hibája, nem az enyém.
– Senki sem hibáztatja önt, Mr. Surrey – mondta Knight őrjítő
higgadtsággal.
– Nekem nem úgy tűnik. A társa mintha célozgatott volna.
– Mire? – kérdezte Grange lezseren.
– Hanyagságra a részemről. Közönyre. Egyik sem igaz vagy
pontos állítás.
Knight ismét előredőlt, és a rá jellemző módon nyájasan
elmosolyodott.
– Mr. Surrey, Grange nyomozó semmire sem célozgatott.
Jeff hidegen méregette őket, de nem szólt semmit.
– Csak… az a helyzet… – feszengett Knight a székében, s
megrándult az arca, mintha gyulladt aranyere lenne. –
Említettem már az eltűnt emberek egytized százalékát?
Általában az az ember tudja, hol vannak, aki bejelenti az
eltűnésüket…

TIZEDIK FEJEZET

Mindaz a bizalom, amelyet a férfi mostanára fokozatosan

elnyert, abban a pillanatban elillant, hogy a nő meglátta azt az
átkozott követ, és levonta a logikus következtetést.
Több percig tartó dühkitörése közben úgy küzdött, akár egy
vadmacska. A férfi megpróbálta leszerelni, anélkül hogy sérülést
okozna neki, de Emory egyre csak karmolta, rúgta és ütötte.
Egyik ökle eltalálta a karcolást, amelyet tegnap okozott. A seb
szétnyílt, és vérezni kezdett. A nő addig csépelte a férfit, amíg le
nem taglózta a kimerültség. Máskülönben aligha lett volna
annyira kezelhető, mint most.
Talán kezelhető volt, de feszült, mint egy hárfa húrja. A férfi
a kanapé szélére tette le, ahol a nő a két könyökét átölelve, szó
szerint egyben tartotta magát. Kicsit később a férfi egy pohár
whiskey-t nyújtott neki.
– Tessék. Igya meg ezt!
– Na persze – tolta el Emory a poharat. A bourbon a férfira
löttyent.
– Nehogy kárba vesszen ez a jó ital! – szürcsölte le a
kézfejéről.
– Örömmel leitatna, igaz? Hogy könnyebben kezelhető
legyek?
– Nem öntöttem eleget ahhoz, hogy leitassam, csak hogy
oldódjon egy kicsit.
– Nem akarok feloldódni, köszönöm – vetette hátra a fejét, és
felnézett a férfira. – Miért nem vált be a kő?
– Bevált. Kiütötte.
– Azután ide vonszolt.
– Valójában a teherautómon hoztam ide. Az anyósülésen
kornyadozva utazott idáig. A biztonsági öv óvta meg attól, hogy
az autó padlójára essen.
– Miért hozott ide? – tanulmányozta a férfit zavarodottsággal
vegyes félelemmel a nő. – Ha meg akart ölni, miért nem fojtott
meg álmomban?
– Nem utazom ilyesmiben.
Emory a mennyezetre mutatott.
– Számíthatok rá, hogy felhúz arra a rúdra, és kibelez, akár
egy szarvast?
A férfi felnézett a rúdra, és ráncba szaladt a homloka.
– Túl nagy hűhó. Sok emelgetés. Túl nagy felfordulással
járna utána kitakarítani. Miért nem issza meg inkább a méreggel
átitatott whiskey-t? – nyújtotta felé a poharat, és amikor a nő
nem mozdult, azt mondta: – Nem? Így is jó.
Legurította az italt. A nő talán nem akart feloldódni, a férfi
azonban holtbiztosan.
– Ez mind baromság volt, viccnek szántam – mondta, és
letette a poharat a kis asztalkára.
A nő nem volt túl vicces kedvében, továbbra is magát
átölelve ült előre és hátra ringatózva, láthatóan kétségbeesetten.
– Már kezdtem azt hinni…
– Mit?
– Hogy nem akar bántani.
– Nem is.
Emory röviden felnevetett, és a terhelő zacskóra bámult,
amely az ebédlőasztalon hevert.
– Épp az ellenkezőjére van bizonyíték.
Összekuporodva aprónak, tehetetlennek és rémültnek
látszott.
A férfi csodálta az erejét, hogy nem kezd sírni, holott a szeme
megtelt könnyel. Nyilvánvaló félelme sokkal inkább hatott a
férfira, mint az ütései és a rúgásai.
Leült a nő mellé, és figyelmen kívül hagyta a másik
igyekezetét, hogy ne érjen össze a válluk.
– Nem akartam, hogy lássa azt a követ.
– Akkor jobb rejtekhelyét kellett volna találnia.
– A véletlen műve. Soha nem gondoltam volna, hogy nekiáll
kutatni a fásládában.
– Senki sem számíthatott rá, hogy egy ilyen hátborzongató
dolog lapul az aljában…
– Tényleg hátborzongató. A vérével és a hajával. Tudtam,
hogy a látványa elkeserítené.
– Átkozottul igaza van, csakugyan elkeseredtem! – kapta fel
a vizet a nő. – Ugyanis elhittem magának, hogy elestem!
 – Én nem mondtam, ezt maga képzelte bele a sztoriba. Azt
mondtam, eszméletlenül feküdt, amikor magára találtam.
– Azért, mert azzal a kővel fejbe vágott.
– Nem, doki. Nem vágtam fejbe.
– Trófeaként őrizgeti?
A férfi válaszra sem méltatta ezt a kérdést.
– Bárcsak véghezvitte volna, amit elkezdett.
– Tessék?
– Amit kitervelt velem kapcsolatban. Nem akarok tovább
rettegni és félni! Nem bírom ezt a szorongást! Ez is a kínzás
része?
Emory keze olyan erővel kulcsolódott a térdére, hogy a vér is
kiszaladt belőle. Ujjai falfehérek és jéghidegek voltak, amikor a
férfi rájuk borította a tenyerét.
A nő megpróbálta kihúzni a kezét a férfi markából, de az
nem hagyta.
– Nézzen rám!
Emory elfordította a fejét, és egyenesen a férfira nézett.
Mogyorószínűnek ható, cirmos szemében több zöld volt, mint
barna. A narancsszínű pöttyök és foltok valódiak voltak benne,
pedig a férfi először azt hitte, hogy csak a csalóka fény művei,
most viszont olyan közelről fürkészte a nőt, hogy akár meg is
számolhatta volna őket.
– Én nem bántottam magát. Nem is fogom. Hányszor kell
még elmondanom, hogy elhiggye?
– Elhiszem, ha megengedi, hogy fölvegyem a kapcsolatot…
– Most még nem.
– Hát mikor?
– Amikor biztonságosan elvihetem innen.
– De vannak, akik aggódnak értem!
 – Biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet. De nincs okuk rá.
És magának sincs arra, hogy féljen tőlem. Nem is értem, miért
teszi?
– Még maga kérdi, amikor a nevét sem árulja el, vagy bármi
mást magáról?
– Rendben. Ha elmondok magának valamit, felhagy a
támadással és a szökési kísérletekkel?
A nő bólintott.
A férfi tudta, hogy nem őszinte az ígérete, de talán lehiggad,
ha elmond valamit, ami semmit sem fed fel.
– Én is elveszítettem mindkét szülőmet.
– Szerette őket?
– Igen.
– Még az előtt, vagy az után haltak meg… hogy elkövette azt
a valamit?
– Előtte. Ennek örülök.
– Mit tett?
– Ne kérdezgesse ezt tőlem, doki. Nem fogom elmondani. –
A férfi lenézett a kezére, amely még mindig a nőén nyugodott, és
nagyijával ösztönösen cirógatta a kézfejét. Az agyában elkezdtek
erotikus képek peregni a nő egyéb bőrfelületeiről, amelyeket
szeretett volna még dédelgetni. – Ha elmondanám, tényleg
megrettenne tőlem.
Még mielőtt megszegett volna minden ígéretet, amit a nőnek
tett, gyorsan elhúzta a kezét az övéről, és felállt. Emorynek háttal
állva elvette a zacskót az asztalról, és a karja alá dugta. Aztán az
ajtóhoz ment, és leemelte a szegről a kabátját, a sálját és a
sapkáját.
– Az ellenem indított rohama közben kinyílt a fejsebe. Friss
vér van a haján. Talán át kellene gondolnia azt a zuhanyt.
Alaposan bezárta maga mögött az ajtót, és a verandán
maradt, amíg fel nem vette a kinti ruházatát. Az erős szél
meghajlította a fák tetejét. Havat és jégszemcséket fújt a férfi
szemébe, amint átvágott az udvaron a szerszámkamrába. A
zacskót egy magas polcra tette, és egy huzaltekercset helyezett
elé. Aztán egy raklapot húzott a fészerből a vaskos favágó
tönkhöz, az építmény túloldalára. Frissen darabolt fahasábokat
tenni a raklapra nem volt túl bonyolult feladat, nem sokat kellett
rajta töprengenie, munka közben akár egészen másutt is
járhatott az esze.
Így zavartalanul koncentrálhatott Emory Charbonneau-ra.
Feszélyezte a nő ösztönös bizalmatlanságának mértéke.
És az még inkább, hogy a tartózkodása jogos volt.
Eddig még semmi és senki más nem kuszába össze azt, amit
előre elhatározott. Emory azonban igen. Meggondolatlanság
volt, potenciális veszélyt jelentett, és akár még végzetes is
lehetett, hogy ennyit foglalkozik vele. Küzdött ellene, de úgy
érezte, minden egyes alkalommal kicsúszik a lába alól a talaj,
amikor a nőre néz… és amikor a nő viszonozza a pillantását.
Háromszor tette meg az utat a tűzifa-daraboló hely és a
farakás között, amely a kunyhó déli falánál sorakozott, mert ott
valamennyire védve volt az elemektől. Amikor elkészült,
visszatette a raklapot a fészerbe. Az időjárástól védve egy ideig
még elidőzött odabent. Levette a kesztyűjét, és farmerjának
zsebéből kiemelte az ezüst apróságot.
Emory nem vette észre, hogy eltűnt, és a férfi remélte, hogy
nem is fogja. Miközben a hüvelykujja és a mutatóujja között
morzsolgatta, belátta, milyen éretlen és őrülten szentimentális
dolog, hogy titokban elemelt valamit tőle. Eddigi életében soha
semmit nem őrzött meg, ami egy nőre emlékeztette, még akkor
sem, ha az illető maga adta neki ajándékba. Sőt, akkor kiváltképp
nem, ha az illető neki szánta.
 Nem volt romantikus alkat. Régebben sem. Amikor elfelejtett
virágot rendelni a szalagavatói randevújára, Rebecca dühbe
gurult.
– Kit érdekelnek ezek a szarságok? – morogta akkor.
– Például engem! Nem akarok egy komplett és totális seggfej
húga lenni! – fakadt ki dühösen, majd maga rendelte meg a
virágokat a bátyja találkájára.
A férfinak soha nem kellett volna ilyeneket hallgatnia, ha a
húga tudta volna…
De a húga mit sem tudott Emory Charbonneau-ról. Senki
sem tudott róla. A nővel töltött idő az ő titka marad, ami a sírig
fogja kísérni. El kellett volna engednie. El fogja engedni. De
legalább itt marad neki ez az apró ezüsfityegő emlékül.
Visszatette a zsebébe, és felhúzta a kesztyűjét. Mielőtt
elhagyta volna a fészert, még felnézett a polcra, ahová eltette a
zacskót, hogy megbizonyosodjon róla: ezúttal jól elrejtette. Majd
kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. A kunyhó verandáján
topogott a lábával, hogy lerázza a csizmájára tapadt havat és
jeget, majd belökte a bejáratot.
Belépve ismerős szappan- és samponillat fogadta. Emory a
kandalló előtt állt, és vizes ruhákat terített az étkezőasztal egyik
székének támlájára, amit a tűzhely mellé húzott. A haja nedves
volt. A futóruhája helyett a férfi egyik flanelinge és zoknija volt
rajta.
És úgy tűnt, ez minden.
Az ing combközépig érő szegélye és a bokáját övező zokni
között nem volt más, csak a sima lába. Futólábak voltak,
szikárak és egyenesek, a feszes bőr alatt kirajzolódó izmokkal.
Emory befejezte futónadrágjának kiteregetését a szék
támlájára, elégedetten kisimította, és egy fokkal közelebb tolta a
széket a tűzhöz, mielőtt a férfi felé fordult.
 – Lecsaptam a zuhanyzós ajánlatára. – Emory a zoknijára
mutatott, majd végigfuttatta kezét az ing nyílásán, amelyet csak
pár gomb fogott össze. – Remélem, nem bánja, hogy
kölcsönvettem ezeket.
A férfinak nehezére esett levenni a tekintetét az ing elejéről.
Válaszként megrázta a fejét.
– Csodálatos érzés tisztának lenni.
A férfi bólintott.
– A ruháimat is kimostam.
A férfi ránézett a nedves ruhákra, de nem szólt semmit.
– A fejsebem sem vérzik már.
– Az jó – dörmögte a férfi rekedt hangon.
Levette a kabátját, a sapkáját, a sálját, és megfordult, hogy
felakassza a szögre, aztán ott tartotta a kezét, és ujjait a sál
fonalába mélyesztette, mintha az élete múlna rajta. A vér így
egyetlen helyre gyűlt, és annyira feszítette, hogy szinte már fájt.
A konyharészbe ment, elővette a whiskey-t a szekrényből, és
ismét töltött magának. Már félig a szájához emelte a poharat,
amikor a válla fölött a nőre pillantott.
– Nem gondolta meg magát ezzel kapcsolatban is?
– Nem. Köszönöm.
Legurította az italt. Égette a torkát, és úgy pezsgett a
gyomrában, mint egy igazi ütős cseresznyebomba koktél, de
legalább elterelte valami a figyelmét a tiszta, sima bőrről, s hogy
milyen selymes és meleg lenne érezni a régi flaneling alatt. Ha
alatta feküdne. Ha alatta mozogna.
– Azt mondta, távcsövén keresztül figyelt.
– Tessék?
– Aznap reggel, amikor maga… amikor elestem. Azt mondta,
figyelt engem.
– Amikor maga… – Nyújtott. Feszített. Hajlított. – Ott az
autójánál. Mielőtt elindult.
 – Mit csinált arra?
– Túráztam.
– Semmi mást?
– Nem. – Megfogta a pult szélét, és továbbra is a mosogató
feletti ablakon bámult kifelé. Nem mert a nőre nézni.
– Miért figyelt föl rám?
A lábaid miatt abban a fekete passzos futónadrágban. A feneked
miatt. Micsoda feneked van!
– Csak pásztáztam a terepet a távcsővel, tudja, és maga
képbe került. Azt hiszem, mozgást érzékeltem.
– Miért nem köszönt oda nekem?
– Ahhoz nagyon messze volt. De kíváncsivá tett.
– Miért lett kíváncsi? Nem úgy néztem ki, mint aki futni jött?
– De, csak azon tűnődtem, miért egyedül jött? Az emberek
többnyire valaki mással együtt futnak, az ilyen zord helyeken
meg pláne.
– Maga például nem. Maga is egyedül volt.
– De én ilyen vagyok.
A vízcsap csöpögött. Egy darabig csak a tizenöt
másodpercenként következő placcs volt az egyetlen hang a
helyiségben. Az egész világon.
– Egy dologról még nem beszéltünk – szólalt meg a nő.
A férfi meghúzta a csapot, hogy lássa, meg tudja-e szüntetni
a csöpögést.
– Éspedig?
– Reggel már kérdeztem, hogyan viseli a csöndet, az unalmat
és a magányt. A másik kettőről beszéltünk, de a magányról még
nem. – A csaptelep nem csöpögött tovább, de a férfi olyan
szorosan fogta a két tekerőgombot, mintha ki akarná húzni őket
a foglalatukból. – Nem magányos?
A férfi azt hitte, csak a képzelete játszik vele, mert úgy
érzékelte, hogy a nő hangja halkabb és mélyebb lett.
 – Néha.
– És mit tesz ellene?
Nem, nem a képzelet játéka volt. A nő hangjában intim
felhang vibrált. Olyan rekedt volt, mintha ivott volna a whiskey-
ből, és végigperzselte volna a torkát. A férfi elengedte a
vízcsapokat, és lassan megfordult. A nő csupán az étkezőasztalig
közeledett, ahol úgy állt, mintha mérlegelné a férfi viselkedését,
hogy mi legyen a következő lépése.
– Nem a magányra céloz általában, igaz, doki? – A nő
körözött a vállával, ami bármit jelenthetett. – Arra kíváncsi,
vajon nőhiányom van-e?
– Az van?
– Gyakran.
– És mit csinál?
– Elmegyek, és szerzek magamnak egyet.
Nyers válaszával éppen a szándékolt hatást érte el. Pokolian
felhúzta a nőt.
– Ahogy engem?
– Nem. Maga más. Szerencsés felfedezés.
A nő úgy fél percig habozott, a szemével hol ezt, hol azt
pásztázta, de kerülte a férfit. A férfi meg tudta volna jelölni a
pillanatot, amikor a nő ismét beleállt a küzdelembe, mert a
szeme abbahagyta a nyugtalan keresgélést… mit is keresett?
Talán bátorságot. Mindenesetre pillantását megint a férfira
irányította.
– Komolyan gondolta? – kérdezte.
– Mit?
– Amikor azt mondta, nem fog bántani.
– Igen.
A nő várt, mintha arra számított volna, hogy a férfi
visszavonja, amit mondott.
 – Köszönöm, hogy ilyen jól a gondomat viseli – mondta
végül.
– Már megköszönte.
– Igen, de az előző alkalmak nem számítanak.
– Miért nem?
– Azért, mert csak leszerelni próbáltam ezzel.
– Leszerelni engem?
– Azért, mert nagyon féltem.
– Múlt idő? Már nem fél tőlem?
– Nem akarok.
A nő tett egy lépést a férfi felé, aztán még egyet, és addig
közeledett, míg érintési távolságon belül nem került. Kinyújtotta
a jobb kezét.
– Leszünk barátok?
A férfi lenézett a kezére, de nem fogta meg. Helyette a válla
után nyúlt, és magához húzta a nőt. Emory lehajtotta a fejét, így
a férfi nem nézhetett a szemébe, de nem lökte el a kezét, és nem
is tért ki vagy hátrált előle, mint mindig, valahányszor a férfi túl
közel ment hozzá.
A nő apró lépésekkel haladt felé, aztán a homlokát a férfi
mellkasának közepéhez nyomta. A férfi a nő lapockáin ál a
hátára csúsztatta a kezét, ezzel csak egy kicsit ugyan, ám
kérlelhetetlenül még közelebb húzta, és amikor a testük
felhevült, a nő elfordította a fejét, és az arcát a férfi szívéhez
nyomta.
A férfi ujjhegyei le és föl járlak a nő gerince vonalán, míg
egyik keze meg nem állt a derekánál. Aztán nem mozdult onnan,
a tenyerével köröket írt le. Csípőjével elég nyomást gyakorolt a
nőre, hogy az felegyenesedjen, és combnyílásánál érezze, mit
akar tőle. Emory lélegzete elakadt.
Aztán egyikük sem vett levegőt.
 A nő hátrahajtotta a fejét, és amikor azzal a tiszta
pillantásával nézett fel a férfira, annak minden fogadkozása
hiábavalóvá vált. A férfi egyszerűen meg akarta kapni. A poklot
is megjárta volna azért, hogy a nőben lehessen. Egyre csak
merült, merült, merült… A szája már majdnem a nő szájához ért,
olyan közel járt ahhoz, hogy megcsókolja, hogy érezte és
megízlelte a lélegzete páráját az ajkán – amikor hirtelen
leállította magát.
– Majdnem csőbe húzott, doki – suttogta.
A nő visszarántotta a fejét, és pislogva nézett a férfira.
– Tessék?
– Majdnem bedőltem.
– Nem tudom, miről beszél.
– A frászt nem tudja. Finoman illatozik. Ez alatt az ing alatt
nincs semmi más a szexi testén kívül – húzta végig az ujját a
melle felső görbületén, amely kikandikált az ing nyitott
gallérjánál. – Elég finomnak és édesnek látszik ahhoz, hogy
csurogjon a nyálam.
A férfi sokatmondóan a nőhöz dörgölődzött.
– Maga tudja, hogy mit kívánok, és azt gondolta, ha odaadja
nekem, azzal leszerel, és haza fogom vinni. Még fel is áldozná
magát, csak hogy kiszabaduljon.
A férfi gúnyos hangot hallatott.
– Méltányolom a gesztust. Őszintén. Nem beszélve a
kilátásról. – Hátrahajtotta a fejét, hogy tetőtől talpig
végigmérhesse a nőt. – De nem akarok szexelni egy mártírral.
Emory dühösen nekifeszült a férfi mellkasának, és
megpróbált kiszabadulni a szorításából. A férfi azonban erősen
tartotta, sőt közelebb rántotta, és félreérthetetlen célzásként
nyitott combjához dörzsölte a testét.
– Ez figyelmeztetés, doki! Ha még egyszer lehetőséget ad
nekem, hogy magára tegyem a kezem, nem fogom levenni
egykönnyen. Érti? Nem csak elképzelni fogom, milyen
meztelenül, hanem meg is nézem majd. Ha még egyszer
felkínálkozik nekem, minden okot figyelmen kívül fogok hagyni,
hogy miért ne dugjam meg magát.
A férfi később eltűnődött rajta, mi történt volna a következő
pár másodpercben, ha egy jármű nem csúszik le az útról, és nem
ütközik egy fának.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A fékek csikorogtak. A férfi elengedte Emoryt, és még éppen

idejében ért oda az egyik elülső ablakhoz, hogy lássa, amint egy
tragacs farral nekicsattan egy fenyőfának a kunyhó kapujának
túloldalán futó út szélén.
Abban a pillanatban, hogy felismerte a kisteherautót, Emory
kitört az ajtó felé.
– A rohadt életbe! – A férfi keze kivágódott, és a flaneling
aljába markolva gyorsan elkapta a nőt.
Emory röviden felsikoltott, de a férfi megfordította, felkapta,
és a szájára tapasztotta a kezét.
– Hallgasson rám! Maradjon csendben, és ne mutatkozzon
előttük!
A nő vergődött, és próbálta letépni magáról a férfi kezét.
– A fenébe már! Hallgasson ide! Azok az emberek… Nem
akarhatja velük beszennyezni magát. Csúnyán bántalmaznák.
Bízzon bennem, kérem. Rendben? Komolyan beszélek, doki. Azt
hiszi, csak fenyegetem, de el sem tudja képzelni, milyen remekül
elszórakoznának magával.
 Valahogy eljuttatta hozzá az üzenetet. A nő szeme tágra nyílt
a félelemtől, de nem küzdött tovább.
– Nekem most ki kell mennem, de bízhatok benne, hogy
maga idebent marad?
Emory bólintott.
– Nem verem át. Nem jó, hogy ezek megjelentek itt. Oké? – A
nő ismét intett a fejével, a férfi pedig levette a szájáról a kezét. –
Ne mutatkozzon előttük!
A férfi gyors mozdulatokkal lekapta a kabátját a szegről,
kinyitotta az ajtót, és kilépett a verandára.
– Maradjanak, ahol vannak! – üvöltötte nekik.
A két férfi az úton keresztül a kunyhó kapuja felé tartott, de
megálltak, amikor rájuk rivallt. Hosszú lépésekkel csökkentette a
köztük lévő távolságot, és már akkor érezte a szagukat, amikor
még csak félúton járt a kapu felé. Nedves gyapjútól,
cigarettafüsttől, piától és izzadságtól bűzlöttek. Durva, ápolatlan
szakáll borította arcuk alsó kétharmadát. Betörősapkájukat a
szemöldökükbe húzva hordták. Az öltözetük egyformán
nagykabátból és gumicsizmába gyűrt vászonnadrágból állt. Csak
a magasságukban meglevő pár centis eltérés különböztette meg
egyiket a másiktól, illetve az a dupla csövű vadászpuska,
amelyet az alacsonyabb lóbált a bal kezében.
Ők voltak a férfi legközelebbi szomszédjai, de sohasem
beszéltek. Az egyetlen alkalom, amikor érintkeztek egymással,
rendkívül viharos körülmények között zajlott.
Többször is meg kellett tisztítania a kertjét az üres röviditalos
üvegektől és sörösdobozoktól, amelyeket az arra zötyögő
kisteherautó ablakából hajítottak ki, amikor elhaladtak a kunyhó
előtt. A fészer falát kétszer szórták meg söréttel, az akciót
feltehetően az alacsonyabbnál lévő vadászfegyverrel hajtották
végre. A férfi egy nap hazatérőben döglött mosómedvét fedezett
fel a verandáján. Nem természetes módon pusztult el. Levágták
a fejét.
Öncélú kegyetlenkedés. A férfi gyűlölte az ilyet.
Gyanította, hogy a páros megpróbálja majd kiprovokálni a
megtorlást. Ő azonban nem vett tudomást az incidensekről, és
valahányszor elhajtottak a háza mellett, a másik irányba nézett.
A férfi a megfelelő alkalomra várt.
Már majdnem elérte a kaput, amikor a fegyveres pasas
előrehajolt, és a kerítés fölött bagóiét köpött az irányába. A
nyúlós köpet a csizmáját érte. A másik valamivel udvariasabb
volt. Megérintette a sapkája felhajtott szélét, mintha megemelné.
– Hé, barátom! Norman Floyd vagyok. Ő meg az öcsikém,
Will.
Norman várta, hogy a férfi bemutatkozzon. Amikor ez
elmaradt, az idősebb Floyd a válla fölött hátrabökött a
hüvelykujjával.
– Van egy kis problémánk.
– Látom.
Nem úgy tűnt, mintha a tragacs útra készen állna. Az egyik
első lökhárítója hiányzott. Mind a négy gumi elszabadult. A
fedőfestését akárha amatőrök csinálták volna. A laza
kipufogócsövet szögesdróttal erősítették a hátsó, rozsdás
lökhárítóhoz. Az elülső hűtőrács félig egy örökzöld fa törzséhez
préselődött, amely az ütközés közben gyökerestől kicsavarodott,
és harmincfokos szögben megdőlt. A teherautó felforrt
hűtőberendezése gőzölgött.
– Nem kellett volna útra kelniük ma. Nagy a fagy.
– Na, ja, val'szeg igaza van – vonta meg a vállát Norman, és
maflán elvigyorodott. A férfi bolond lett volna, ha bizalmat
szavaz neki.
Közben a másik, Will, a mögötte lévő kertet nézte, és
kíváncsian vizslatta a teherautóját, a fészert és a kunyhót. A férfi
csak remélte, hogy Emory megfogadta a tanácsát, és távol tartja
magát tőlük. Ha a szükség úgy hozza, végez a két Floyd fivérrel,
de ma inkább elkerülte volna ezt.
– Tudja, szomszédok vagyunk – mondta Norman.
– Láttam már magukat itt elmenni.
– Tudja, hol lakunk?
Tudta, de úgy gondolta, jobb, ha ezt nem köti az orrukra. Az
összetört teherautójuk felé intett a fejével.
– Nem kellene próbálkozni a vontatással addig, amíg az utak
járhatók nem lesznek.
– Szerintünk sem.
– Akkor legyenek óvatosak. Nem lesz bajuk, ha egymás
vállába kapaszkodnak, a kavicságy adhat egy kis támaszt. – A
férfi nem szívesen fordított hátat egy lőfegyvert tartó embernek,
de még jobban gyűlölte a gondolatot, hogy a fivérek esetleg azt
hiszik, fél tőlük. Elfordult, mire Will is megszólalt.
– Azt gondolja, hogy haza fogunk gyalogolni? – A
lehetőséggel kapcsolatos véleményét egy újabb köpéssel fejezte
ki.
– Mi arra gondoltunk, hogy elvihetne minket. Csak két és fél
kilométer az út hozzánk – fogta kérlelőre Norman.
– Ha tényleg nem több ennél, akkor gond nélkül odaérnek
még sötétedés előtt. Ha most elindulnak.
A megnyúlt képű Will tekintete még ellenségesebb lett. Pár
centit előrecsoszogott, és sokkal harciasabb állást vett föl. Más
körülmények között ez a színpadias fenyegetés csak
szórakoztatta volna, magában tán még biztatja is őket: Gyertek,
bugris bolondok, ha mertek!, remélve, hogy vagy az egyik, vagy a
másik ráveti magát, aztán mindkettővel feltörölte volna a padlót.
Alig várta, hogy megtehesse. De ma még nem volt itt az ideje.
Emory biztonságát is számításba kellett vennie.
 – Gyalog, mi? – nézett fel Norman az égre, és kitartotta a
tenyerét, hogy elkapja a hópelyheket. – Nem úgy tűnik, hogy ez
hamarosan eláll. – Megvakarta a szakállát, ahogy a válla fölött a
teherautó irányába nézett. – Nekem és Willnek semmi a
gyaloglás, akár ebben az időben is. – De… – mutatott hátra a
teherautóra.

Emory az ablakkeret és a muszlinfüggöny közti apró résen

keresztül figyelte, amint a férfi, akit sikertelenül próbált
elcsábítani, kinyitja a lakatot, majd a kapun és az úttesten
keresztül az összetört autóhoz megy, amelynek anyósülés felőli
oldala félig nyitva volt.
A férfi lehajolt, benézett, és úgy tűnt, beszél valakihez. Úgy
hatvan másodpercnyi társalgás után visszafordult a két férfi felé.
Az arca elborult, vészjósló volt. Összeszorított ajkaival odavetett
valamit a párosnak, aztán visszajött a kapun, és a kerten
keresztül a kunyhóba ment. A kaput nyitva hagyta.
Emory elhátrált az ablaktól, amint a férfi kivágta az ajtót.
– Ők ne lássák magát, de tartsa szemmel őket! És mondja,
mit csinálnak. – A kanapé végéhez ment, felemelte, és jóval
arrébb mozdította, majd letérdelt, és visszahajtotta a szőnyeg
végét.
– Mi folyik odakint? Kik azok az emberek?
– A Floyd testvérek. Norman és Will.
– Megkérték magát, hogy segítsen a teherautó körül?
– Ez már túl van azon. Azt akarják, hogy elvigyem őket.
– Hova?
– A lakásukhoz. Most mit csinálnak?
– Valakit kisegítenek a roncsból. Ki az?
– A gyereklány húguk.
A lényegre törő információcserét követően fölszedte a
fapadló egy részét. A padló alatti négyszögletes üregben
ugyanolyan fémláda volt, mint amit a nő az ágy alatt talált.
Megpöckölte a zárakat, és felnyitotta a fedelét.
Lőfegyverek. Jó sok. Mindenféle típusú.
Kiemelt egy kézifegyvert, a farmerja derekába dugta, aztán
lehúzta a pulóverét és a kabátját, hogy eltakarja. Míg Emory
néma rettegéssel ácsorgott, lecsukta a ládát, visszatette a padlót
és a szőnyeget, majd visszahúzta a kanapét a helyére.
– Fény derült a titokra – mondta, s közben a rejtett fegyvertár
irányába mutatott. – Ha a szükség megköveteli, szolgálja ki
magát! Tudja, hogy kell lőni?
A nő szájtátva bámulta, ahogy odamegy az ágyhoz, és
leveszi a párnáról a huzatot. Aztán felszedte a nő cipőjét, és a
párnahuzatba rakta.
– Ha ki kell mennie tűzifáért, mielőtt visszaérek…
– Vissza? – kiabálta a nő. – Csak nem gondolja komolyan,
hogy velük megy?
De a férfi láthatóan komolyan gondolta, mert a kinti trió a
teherautója felé tartott. A vadászpuskát vivő tag alig várta, hogy
megnézze magának a járgányt. Egyenesen oda tartott, míg a
fivére, feltűnően türelmetlenül, a húgukat kísérte az udvar
jegesebb részét elkerülve.
– Ahogy mondtam, a tűzifa annak a falnak a külső oldalánál
van felrakva. – Az állával arra a falra bökött, ahol a könyvespolc
állt. Kitapogatta a kabátzsebében a kesztyűt, majd felhúzta. A
sapkáját és a sálját a párnahuzatba tette, a kezével összefogta,
majd átvetette a vállán, mint a Mikulás a zsákját. – Nem fog
sokáig tartani.
Emory az ajtó és a férfi közé állt.
– Megőrült? Veszélyesnek tűnnek.
– Azok.
– Akkor…
– Nem lesz bajom.
 – Honnan tudja?
– Csak tudom.
– Ez nem válasz.
– Mozduljon, doki!
– Elvághatják a torkát.
– Nem vallana rájuk.
– Mit tudja maga, milyenek?
– Többet tudok, mini amennyit szeretnék.
– Korábban már összetűztek?
– Nem így mondanám.
– Ez mit jelent?
– Tudom, kifélék, de a mai napig nem találkoztunk. Ők a
szomszédjaim.
– Akikről azt állította, hogy nem is léteznek.
– Ja igen, erről hazudtam.
– Milyen messzire laknak innen?
– Nincs időm erre. Menjen az utamból, mielőtt bejönnek
megnézni, mi tart ennyi ideig!
A férfi próbálta megkerülni, de Emory oldalra lépve
megakadályozta.
– A jeges utakat fogja használni, ami miatt itt tart engem.
– Még mindig kiszámíthatatlanok az útviszonyok. Emiatt
ütközött az átkozott tragacsuk a fának.
– Akkor miért viszi őket haza?
– Azért, mert a lánynak hosszú lenne a gyalogút. – A nő
mögé nyúlva leemelte a kulcscsomóját az akasztóról, és a
kabátzsebébe tette.
A nő megragadta a kabátujját.
– Nem hagyhat itt!
Mióta a férfi bejött, először állt meg, hogy úgy igazából
ránézzen, aztán egy hirtelen mozdulattal eldobta a
párnahuzatot, és a nő arcát a két kezébe zárta. Kesztyűs
hüvelykujjával végigsimított Emory alsó ajkán.
– Megesküdtem magamnak, hogy nem érintem meg. De
pokolian vágyom rá, hogy megdugjam.
Aztán két kezével megragadta a csípőjét, és erőnek erejével
arrébb tolta.
– Maradjon láthatatlan, amíg el nem megyünk. Ha ők jönnek
vissza helyettem, először lője le a gazembereket, és csak később
kérdezzen. – Egyetlen mozdulattal hajolt le a párnahuzatért,
nyitotta ki az ajtót, és távozott.

A kihallgatás után a nyomozók a sáros olvadékkal össze-

járkált, kaotikus előcsarnokba száműzték Jeffet. Harapnivalót
szerzett egy automatából, amit szintén automatából származó
keserű, langyos kávéval öblített le. Aztán kerített egy üres
széket, letáborozott, és várta, hogy valami történjen.
Minél tovább ücsörgött ott, annál dühösebb lett.
Már korábban beteget jelentett a titkáránál, de még
gondolkozott rajta, nem volna-e célszerű jelentkeznie a
főnökénél, és elmondani, hol és mi járatban is van valójában.
Végül lebeszélte magát róla, mert úgy döntött, nincs értelme
riadót fújni, amíg a helyzet nem követeli meg.
Alice már tegnap délután is aggódott Emoryért. Mostanra
biztos a falat kaparja idegességében. Jeff tudta, hogy fel kellene
hívnia, de ezt is elvetette. Rosszul venné ki magát, ha Knight
vagy Grange rájönne, hogy a titkos szeretőjével beszél, amikor a
felesége eltűnt.
Miközben fortyogott a dühtől, hogy figyelmen kívül hagyják,
elolvasta a Wall Street Journalt, és szókeresőt játszott a telefonján.
Egy óra vánszorgott el így. Úgy érezte, képtelen tovább elviselni
a tétlenséget, így jobb híján sűrűn káromkodott magában,
amikor pedig már végképp elege lett, székének elvesztését
kockáztatva a recepciós pulthoz ment, és követelte az ott ülő
hivatalnoktól, hogy hívja oda Sam Knight nyomozó őrmestert.
Pár perccel később Knight jött át az összekötő ajtón.
Terebélyes hasán hasztalanul próbálta feljebb rángatni a
konfekciónadrágját. Úgy tűnt, nem siet különösebben.
– Működik a telepátia, Jeff. Éppen azon voltam, hogy
elinduljak önért. Jöjjön be!
Most már csak Jeff!
Knight tartotta neki az ajtót. A beszakadt pajta
tulajdonosnője már nem volt az eligazítóban. A személyzet tagjai
egymással beszéltek, vagy telefonáltak. Néhányan a
számítógépüknél ültek. De nem számított, mennyire voltak
benne a munkában, egy emberként tartottak szünetet, hogy a
tekintetükkel kövessék őt, amint Knight asztalához megy, ahol
már Grange is várta, aki olyan zordnak tűnt, mint egy
temetkezési vállalkozó.
– Istenem – nyögte Jeff. – Mi történt?
Grange válaszként egy székre mutatott.
Jeff nem ült le.
– A fenébe is, mondjanak már valamit!
– Eddig semmi megrázó – nyugtatta meg Knight, ahogy leült
az íróasztalához. – Kérem, üljön le, Jeff.
– Ez minden, amire képesek? Üljek le! Miért nem tesznek
valami kézzelfoghatót azért, hogy megtalálják az eltűnt
feleségemet!?
– Mindent megteszünk, amit tudunk.
– De hisz csak ülnek itt!
 Jeff rájött, hogy dühös kirohanásával csak még inkább
felkeltette a környezete érdeklődését, nagy nehezen leült hát, és
úgy bámult a két nyomozóra.
– Azzal nem megyünk semmire, ha körbe-körbe futunk, és
égetjük az üzemanyagot, amikor még azt sem tudjuk, hova
ment, miután elhagyta a motelt – békítgette Knight.
– Mi van a hitelkártyákkal? Marybeth nem…
– Maryjo.
– Mindegy. Nem szándékozott ellenőrizni a terheléseket és a
kézpénzfelvételeket?
Grange is bekapcsolódott.
– Meggyorsítaná a dolgot, ha tudná Emory
bankkártyaszámát.
– Már elmagyaráztam – lazított az állkapcsán Jeff, hogy ki
tudja mondani a szavakat. – Emorynek saját számlája van.
Nekem is. A saját költségeit ő állja…
– Ez így nem igaz.
Jeff Grange-ről Knightra nézett.
– Miről beszél?
– A magánrendelő könyvelője fizeti ki Emory személyes
költségeit. Minden hónapban a számlájára ír egy kis
járandóságot. Az úriember adta meg nekünk a
folyószámlaszámát.
– Remek. Nagyszerű. Maryjo ellenőrizte?
– Péntek délután, nem sokkal azután, hogy elhagyta Atlantát,
a felesége megtankolta az autóját egy benzinkúton, és
hitelkártyával fizetett. Megszereztük a biztonsági kamera
felvételét. Egyébként az öltözete egyezett az ön leírásával –
tudatta Knight.
– Miért gondolták, hogy nem fog?
– Megállhatott volna valahol a házuk és a benzinkút között,
és… tudja… átöltözhetett volna. – Mielőtt Jeff reagálhatott volna
erre az ostobaságra, Knight folytatta. – Bárhogy is, ugyanarra a
kártyára terhelte a motelszoba árát, és a pénteki vacsorát is azzal
fizette ki. Egyik kártyáját sem használta azóta.
Jeff az alsó ajkát harapdálta.
– Péntek este óta?
– Tudja, mennyi készpénz volt nála?
Megrázta a fejét, majd megköszörülte a torkát.
– De nem hiszem, hogy sok lehetett. Nem szokása sok pénzt
magánál tartani. Mindig viccelődünk rajta. Úgy tűnik, soha nincs
nála pénz.
Pár pillanat szünet múlva Grange szólalt meg:
– A mobiltelefon-hívásait is lenyomoztuk. Péntek este
telefonált utoljára. – A nyomozó mosolygott, de nem holmi
barátságos arckifejezéssel. – Magával.
– Azért hívott, hogy tudassa, rendben megtette az utat,
ágyban van, és mindjárt alszik. – Jeff előrehajolt, a könyökét a
térdére tette, és arcát a tenyerébe temette. – Ezek egyike sem jó
hír, igaz?
Hallotta Knight székét nyikorogni, majd a nyomozó keze
súlyosan a vállára nehezedett.
– Tartson ki! Úgy tűnik, semmit sem csinálunk, de az összes
lehetséges vonalon végigmegyünk, hogy megtaláljuk.
Miközben kikísérte Jeffet az előcsarnokba, Knight mellékesen
megkérdezte tőle, megnézhetné-a a fegyverét.
– Szokásos eljárás. Érti. Ha odaadja a slusszkulcsát, kiküldők
egy embert, hogy hozza be, így nem kell kimennie a mocsokba.
Jeff ugyan kételkedett benne, hogy Knight az időjárás miatt
nem akarja, hogy ő hozza be a pisztolyt, de ellenkezés nélkül
odaadta a kulcsokat. Biztosították róla, hogy ő fog először
értesülni róla, ha van valami új fejlemény, akár jó, akár rossz.
Aztán megint magára maradt.
 A székét közben egy szelíd motorosnak ható fazon foglalta
el, majdnem derékig érő fonott kecskeszakállal. Amíg téblábolt,
ellenőrizte a nem fogadott hívásait. Emory egyik barátnője, akit
előző este hívott, üzenetet hagyott a hangpostáján azzal, hogy
több mint egy hete nem beszélt Emoryvel. Az egyik ügyfele
üzenetet hagyott, melyben elégedetlenségét fejezte ki a tőzsde
mélyrepülése miatt, és azt kérdezi Jefftől, nincs-e ötlete, hogyan
lehetne pótolni a veszteséget. A szabója hívta, hogy elkészült az
átalakítással. A rendelő fő számáról két nem fogadott hívása
volt, de egyik után sem hagytak üzenetet.
Alice okosabb volt annál, hogy a mobiltelefonján hívogassa.
Jeff már egy órát töltött növekvő szorongással, haszontalanul
tengve-lengve az előcsarnokban, amikor Grange jött sietve felé.
Fülvédős sapka volt rajta, és steppelt pufi dzsekijének cipzárját
húzta fel éppen.
– Megtalálták az autóját.
– Csak az autóját? Mi van Emoryvel?
– Keresik.
– Hol?
– Nantahalában.
– Az hol van?
– Itt. Egy nemzeti erdőség. Knight és én odagurulunk.
Grange már majdnem kint volt az ajtón, mire Jeff mindent
fölfogott és reagált. Futva követte a nyomozót, hogy utolérje.
Alighogy kiért az ajtón, Sam Knight húzott a járdaszegélyhez
egy rikító városi terepjáróval. Grange kinyitotta az anyósülés
ajtaját, és beszállt.
– Maradjon itt! Keresni fogjuk.
Ezzel becsukta az ajtót, és a kocsi elhajtott, Jeff meg a
hóesésben bámult utána.
Emory hamar rájött, hogy a férfi miért vitte el a cipőjét.
Zokniban nem szökhet meg. Így gondoskodott róla, hogy
maradjon csak a csapdában, amíg ő visszaér. A nőnek azonban
esze ágában sem volt a déli bugris duó zsákmányává lenni, ha
nem a ház ura, hanem azok jönnek vissza.
A férfi könnyedén mozgatta a kanapét. Emorynek sokkal
nagyobb erőfeszítésébe telt, és még annál is nehezebb volt
fölemelni a padlóburkolatot, de megoldotta egy csavarhúzó
segítségével, amelyet abban a fiókban talált, ahol a férfi a kisebb
szerszámokat tartotta. Ezekkel javította meg a kenyérpirítót is.
Emory találomra kiválasztott egy pisztolyt, és óvatosan
kitette a kisasztalra.
Nem sokkal az esküvőjük után Jeff megmutatta neki a
tulajdonában álló kis kézifegyvert, és átvette vele, hogyan kell
lőni. De a gyakorlatban nem próbálta még. Az egy forgópisztoly
volt, ez meg tölténytáras. Ebben a felismerésben voltaképp ki is
merült Emory lőfegyverekkel kapcsolatos tudása. De jót tett a
lelki békéjének, hogy neki is volt egy a keze ügyében.
Még inkább biztonságban érezte magát, amikor felöltözött.
Amint a futóruhái megszáradtak, átvette azokat.
Mivel semmi más dolga nem akadt, nyugtalanul mászkált a
kunyhóban. Átnézte a fiókok tartalmát, mert ezek korábban
kimaradtak, de semmit sem talált, ami bármit is elárult volna a
házigazdájáról: se egy újságot, se leveleket, se recepteket, se egy
érdemi információt tartalmazó papírcetlit. Mindez ugyanakkor
árulkodott is a férfiról. Aggályosán óvatos volt. Semmit sem
őrizgetett, ami felfedné a személyazonosságát.
A nő a polcokhoz lépett, mutatóujját végighúzta a könyvek
gerincén, és feltűnt neki, hogy a könyveket ábécésorrendbe
rakták. Több könyvet is átlapozott, hátha valamilyen cédulát
talál bennük, vagy margóra írt jegyzetet. Egy idő múlva rájött,
hogy a könyvespolc, amit a férfi maga csinált, könyveken kívül
nem rejt semmit.
Kétségbeesésében két tenyerét a laptop tetejére tette, és
szuggerálta a gépet, hogy adja meg a titkos jelszót, mintha csak
egy spiritiszta szeánszon használt ábécés tábla lett volna. De
nem adta.
Amikor a fahasábok elégtek, tett még a tűzre. Miközben
járkált, rendszeresen kinézett az ablakon abban a reményben,
hogy meglátja a közeledő teherautót. Emory bosszankodva
belátta: aggódik a férfiért. A két látogató eléggé rossz külsejűnek
tűnt ahhoz, hogy kinézzen belőlük bármi gonoszságot, a ház
urát a csizmájáért is megölnék, nemhogy a teherautójáért. A
„gyereklány húg” talán csak csalétek volt. Talán
szántszándékkal mentek neki a fának a rozoga furgonjukkal,
mert ez is része volt a tervnek, hogyan rabolják ki őt.
Neki azt mondta a férfi, hogy ma találkozott életében először
a Floyd fiúkkal, de azt is elhintette, hogy hallott róluk egyet-
mást. Azt is mondta, nem vallana rájuk, hogy elvágják a torkát.
Mit akar ez jelenteni? Képzeletben sok lehetőséget végigvett, de
mind katasztrofális kimenetelt ígért, nemcsak a férfira nézve, de
az ő számára is.
Mostanáig még csak meg sem engedte magának azt a
szörnyű gondolatot, hogy talán soha nem térhet haza többé. Jeff
már biztosan értesítette a rendőrséget. De meg tudja-e nekik
mondani, hol kezdjék a keresést? Beszélt ugyan neki az úti
céljáról, de vajon figyelt rá eléggé, és megmaradt az
emlékezetében? Még ő maga sem tudta visszaidézni, milyen
részletesen magyarázott Jeffnek, amikor megmutatta azt a
nemzeti erdőt, ahol kijelölte a futópályát. Ha legalább
hozzávetőlegesen be tudták azonosítani, hová mehetett azon a
reggelen, a keresés már elkezdődhetett.
Haza fog menni. Persze hogy haza fog menni. És aztán…
 Aztán mit csinál?
A kristály gömb ugyanolyan homályos képet mutatott a
jövőjéről, mint a mostani helyzetéről.
Amikor viszontlátják egymást Jeff-fel, boldogok lesznek és
megkönnyebbültek. A vitájuk azonban csak elnapolódik, hiszen
közben semmi sem oldódott meg. Az ellentétek továbbra is
szilárdan tartották magukat. Ha Jeffnek csakugyan viszonya
van, a megmenekülése miatt vajon pusztán kötelességből véget
vetne neki? Ennek semmi értelme nem lenne, csak mindenki
boldogtalanná válna.
És mégis, hogyan hibáztathatná Jeffet a viszonyért, amikor
egy idegen ölelése és majdnem csókja is elég volt hozzá, hogy
fellángoljon benne a szenvedély?
Igen. Ez volt a helyzet.
El akarta játszani a végzet asszonyát, de a terve visszafelé
sült el: őt csábították el. Eljátszotta azt az alantas szerepet, de
amikor a férfi simogatni kezdte, már nem színészkedett. Amikor
pedig magához húzta, erősnek és követelőzőnek érezte. Emory
nem csaphatta be magát. Kívánta a férfit. Ismét nőnek érezte
magát, és a szexuális vágya nem csak a hosszú tetszhalál miatt
volt olyan heves. A férfi volt az oka. Fel akarta fedezni a durva
felszínt, minden mogorva szavát, a sportos illatát, a whiskey-ízű
leheletét, arrogánsán ágaskodó férfiasságát. A férfi egészét
akarta magának, hanyagul figyelmen kívül hagyva mindazt, ami
helyes és megfelelő dr. Emory Charbonneau számára.
Ha a férfi nem állítja le azzal a sértő viselkedéssel, még
nagyobb bolondot csinált volna magából.
Ezek a gondolatok nem hagyták nyugodni, és csak fokozták
a szorongását, amikor pedig meghallotta a teherautót behajtani
az udvarra, még inkább rátört a félelem. Magához vette a
pisztolyt. Először az egyik kezéből a másikba tette, majd az
ajtóra célzott vele.
 A férfi toppant be, és sokkal fenyegetőbbnek tűnt, mint
eddig bármikor. A rászegezett pisztoly csöppet sem zavarta.
Gúnyos pillantást vetett rá, majd a cipőt rejtő párnahuzatot
Emory elé dobta. A nő lábánál ért földet.
– Vegye föl a cipőjét! Elmegyünk!
– Hova?
– Leviszem a hegyről. Sietnem kell.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Annak a társasháznak a fűtőrendszere, amelyben Jack Connell

lakott, októbertől harminc fok körülire melegítette az épület
klímáját, ami májusig nem is változott. Miután bejött a
Manhattan belvárosának tégla- és habarcskanyonjain átsöprő,
fagyos szélről, Jack az öltönyét és a felöltőjét rövidnadrágra és
pólóra cserélte, kinyitott egy sört, és magával vitte az otthoni
irodájába. A gyéren berendezett kis szobában két bakra fektetett
ajtó volt az asztal, mellette másodkézből származó görgős szék
állt, amelynek imbolygóit az egyik görgője.
A Greertől kapott számot tárcsázta. Azt a riportert hívta, aki
a washingtoni Olympia parlamentje előtti tüntetésről tudósított.
Sokszor kicsengett a telefon, és amikor végre felvették, a
háttérzaj fülsüketítő volt. Néhány balul sikerült nekifutás után a
fiatalember azt magyarázta, hogy ma már nem dolgozik, hanem
a barátaival iszik. A nyugati parton szemmel láthatóan már
délután fél négytől megy a lazítás.
– A mai nap folyamán már beszélt a kollégámmal, Wes
Greerrel – üvöltötte a telefonba Jack.
– Ja, az FBI-ügynökkel?
 – Igen. Ön azt mondta neki, hogy az a csoport, amely a
híradásban szerepel, busszal érkezett Seattle-ből, hogy részt
vegyen a demonstrációban. Egyénileg jöttek össze a közös ügy
érdekében, vagy szervezett csoport volt?
– Egy csoport. Nevük is van. De az most nem jut az eszembe.
Megvan a jegyzeteimben. Mikorra kell önnek?
– Tegnapra.
– Aha. Akkor visszahívhatom. Be kell szólnom a hírszobára,
és találni valakit, aki megnézi az asztalomon.
Jack megadta neki a mobilszámát. Miközben a hívására várt,
a konyhába ment, és állott rozskenyérből, csípős mustárból meg
egy még nem teljesen megzöldült csemege marhasültből
szendvicset csinált, felbontott még egy sört, és félig mindent
leküldött, mire a riporter visszahívta.
– A csoport neve Felelős Polgárok Fóruma. FPF.
– Van állandó kapcsolattartójuk?
– A srác, aki elindította. Egy rokonát, azt hiszem, az
unokaöccsét, jégkása-vásárlás közben meglőtték egy kisboltban,
és belehalt a sérülésbe. Egy fegyveres rabló útjában állt. Ez a srác
mindenesetre überaktivista. Hosszú neve van, mint egy lengyel
jéghokijátékosnak vagy hasonlónak. Mondhatom?
A riporter betűzte a nevet, amely szinte csak
mássalhangzókból állt. Jack azt tudakolta, van-e telefonszáma
hozzá.
– Gondoltam, hogy ezt is akarja. – Beolvasta a számot is. –
Mondja, miért akarja utolérni? Van valami sztori talán?
Szegény együgyűnek fogalma sincs róla.
Jack köntörfalazott egy kicsit: „hivatalból érdeklődött”
minden csoportos és egyéni megmozdulás iránt, ami a
„fegyverviselési törvény szigorítását” és a „személyi
szabadságjogok kormányzati felfüggesztése elleni tiltakozást”
érinti.
 – Hát, ez lerágott csont – mondta unott hangon a riporter, és
készen állt visszatérni mulató cimborái közé. – De tartsa meg a
számomat, és hívjon, ha bármivel találkozik, aminek hírértéke
van. Természetesen bizalmasan kezelném az ügyet. Sohasem
nevezném meg önt forrásként.
Jack azt mondta, nem áll szándékában folytatni ezt a témát,
megköszönte a riporternek, és letette. Kártyás telefonra váltott,
és felhívta a kacifántos nevű férfit. Ő maga vette fel. Elég rendes
fickónak tűnt, így Jacknek rossz érzés volt átejteni. De nem elég
rossz. Álnéven mutatkozott be neki.
– Nem azért hívom, hogy kérdőívet vegyünk fel, és nem is
próbálok semmit eladni önnek, csak egy régen látott
osztálytársat keresek.
Nagyot hazudott egy szerveződő középiskolai
osztálytalálkozóról.
– Az én feladatom felkutatni azokat az embereket az egykori
osztályból, akiknek nincs meg az elérhetőségük. Biztos azt
gondolja, hogy ez könnyű, mert itt az internet meg minden. De
néhányan egyszerűen eltűntek a süllyesztőben.
– Az asszonnyal tegnap este néztük a híreket, és mit ad Isten,
azt hiszem, kiszúrtam Becky Watsont egy csoportban, ahogy az
állami parlamentnél tüntetett. Becky már a középiskolában is
aktív volt politikailag, és kiállt az olyan ügyekért, mint a
fegyvertartás kontrollálása. Ahogy mellesleg én is.
– Beckyt mondott? Nincs Becky az FPF-ben.
– Talán most már a Rebeccát használja.
– Sajnos nem talált. Se Rebecca, se Watson nincs a
csoportban.
– A kutyafáját! Pedig biztosra vettem, hogy őt láttam. Az ősz
tüsi haja mit se változott.
– Ez úgy hangzik, mintha Grace-ről beszélne.
– A hölgy, akire gondolok, vörös kabátot viselt.
 – Őt Grace Kentnek hívják.
Jack dobogó szívvel firkantotta le a nevet. A legszívesebben
kifaggatta volna az urat a tüntetőtársáról. Miből él Grace? Van
egy tizenkét év körüli lánya? A bátyja rendszeresen látogatja?
Nem lehet eltéveszteni a fazont: nagy termet, kemény vonások,
sötét haj, világos szem. De ellenállt a kísértésnek. Nem akart
gyanakvást kelteni az emberben. Még a végén kötelességének
érezné figyelmeztetni Grace-t, hogy valaki telefonon
puhatolózott utána.
Jack tettetett csalódottsággal sóhajtott.
– Akkor hát nem a mi Beckynk. De egy hívást megért.
Sajnálom, hogy zavartam. Köszönöm, hogy időt szakított rám.
– Semmi gond. Sok szerencsét az osztálytalálkozóhoz!
Jack ujjai szélsebesen ütötték a billentyűzetet, de eredmény
nélkül. A seattle-i telefonkönyvben nem szerepelt Grace Kent
név. A Google keresőbe is beírta, de ismét semmi. Így hát
felhívta Wes Greert, és ráállította az ügyre, majd leült, és
szórakozottan megette a szendvicsét. Gondolkodás közben
gépiesen rágott.
Két perc sem telt bele, megszületett benne az elhatározás.
Megint telefonált, jegyet foglalt egy korai repülőgépjáratra,
megszervezte, hogy reggel hatkor érte jöjjön egy taxi és kivigye a
LaGuardiára, majd autóbérlést intézett magának Seattle-ben.
Miközben görgős kisbőröndjét csomagolta, arra a felismerésre
jutott, hogy ez az út talán a régóta tartó hajsza utolsó állomása
lesz. Legutóbb Salt Lake Cityben járt, előtte a texasi Wichita
Fallsban. Azelőtt a kentuckybeli Lexington volt terítéken.
Látszólag véletlenszerűen adódó helyek és személyek, csupán
egyetlen dolog kötötte össze őket: közük volt egy bizonyos
férfihoz.
Jack már ágyban volt, de még nem aludt, amikor Greer – aki,
úgy tűnt, soha nem alszik – visszahívta.
 – Van egy címem. Grace Kent valójában nem Seattle-ben,
hanem az öböl túloldalán él.
– Hogy lehet odajutni?
– Komppal.
Csodálatos.
Jack bepötyögte a címet a telefonjába, és beszámolt Greernek
az útitervéről.
– Egyelőre senkinek sem kell tudnia róla, hogy elmentem.
Hivatalosan influenza miatt nem vagyok odabent – zárta le a
mondandóját.
– Vettem.
Miközben feküdt, a hálószobája plafonját bámulta, és a Grace
Kent és Rebecca Watson közti hasonlóság esélyeit latolgatta.
Semmi másra nem támaszkodhatott, mint Rebecca barátnőjére,
Eleanor Gaskinre, aki négy éve nem látta a nőt, de kiszúrta egy
közepes minőségű hírvideón a tüntető sokaságban. Kizárólag
erre alapozva utazza át az egész országot.
Túl nagy kérés azt kívánni, bárcsak mázlija volna, és a táblát
hordozó nő csakugyan azonos lenne Rebeccával? Merje remélni,
hogy együttműködik majd vele, és megmondja, hol a bátyja? Ha
már fantáziál, miért ne képzelhetné azt, hogy éppen nála lesz a
tag látogatóban, és ő nyit ajtót, amikor becsönget a húgához?
Greer diszkréciójára számíthatott, így legalább ha kiderül,
hogy megint rossz nyomon jár, vagy zsákutcába tévedt, senki
sem nézi komplett idiótának. Leszámítva saját magát.
De ahhoz már hozzászokott.

– Mikor leszünk ott?

– Amikor odaérünk.
 Emory az ülés szélét markolta, miközben a férfi újabb
hajtűkanyarba kormányozta a kisteherautót. A kunyhóból
történt váratlan távozásukat követően a reflektorok jelentették az
egyetlen fényforrást. Ha fenn is volt a hold, a felhők teljesen
beburkolták.
Egyetlen lakóház vagy más építmény sem akadt az útjukba.
Semmi. A nő még soha nem járt ilyen elhagyatott úton, de
kockázatosabb utazásban sem volt része. Amint attól tartani
lehetett, a hótakaró alatt jeges foltok bújtak meg, amelyek
láthatatlanok maradtak egészen addig, amíg a jármű
irányíthatatlanná nem vált.
Ahogy bevették a kanyarokat, a reflektor könyörtelen
sziklaalakzatokon pásztázott végig, amelyek egyenesen a
keskeny útpadkából magasodtak ki. Néhányat, ahol korábban
vízesések voltak, jégpáncél borított. Ahol nem ágaskodtak
sziklák, ott erdők húzódtak. A vastag fatörzsek egy tanknak sem
adták volna meg magukat. De az volt a legijesztőbb, amikor a
fényt teljesen elnyelte a sötétség. Egyetlen csúszás, és fejest
ugorhatnak a semmibe. A nő be akarta hunyni a szemét, hogy ne
is lássa ezeket az ijesztő helyzeteket, de nem merte, mert
nevetségesen azt feltételezte, hogy pusztán az élni akarásával
képes a teherautót az úton tartani.
A férfi azt mondta neki, hogy már megszokta ezeket a
kanyargós hegyi szerpentineket, ám ettől még céltudatosan,
teljes figyelemmel vezetett. Kesztyűs keze a kormányt markolta,
és a tekintetét az útra szegezte.
Emorynek a Floyd fivérekről feltett kérdéseire nyersen és
szűkszavúan felelt, már ha egyáltalán válaszra méltatta. A nő
abbahagyta a faggatását. Bármi is történt közte és bárdolatlan
szomszédjai között, arra késztette a férfit, hogy vigye őt haza,
vagy legalább egy olyan ponton tegye ki, ahonnan haza tud
menni. Ezen kívül semmi más nem érdekelte a nőt.
 Meggyőzte magát, hogy semmi más nem érdekli.
– Minek az a sok fegyver?
– Mire valók a fegyverek?
– Lelőni… dolgokat.
A férfi vállat vont, mintha ennyivel el is lehetne intézni a
kérdést.
– Veszélyes ilyen közel tartani a fegyvereket. És ha véletlenül
lelőttem volna?
– Ahhoz csodának kellett volna történnie.
– Maga elég nagy. Ekkora célt csak nem vétenék el.
– Talán nem, de nem volt benne tár.
– Nem volt megtöltve?
A férfi olyan közel járt a mosolygáshoz, mint eddig soha.
– Egy jó tanács, doki: ha valakire azzal a szándékkal céloz,
hogy lelője, győződjön meg róla, hogy a fegyver ki van biztosítva
és meg van töltve. Ha nem akarja lelőni, először is ne tartsa rá a
fegyvert.
– Úgy hallom, szakértője a témának.
A férfi nem válaszolt semmit, hang nélkül vezetett,
miközben túljutottak a következő szerpentinsorozaton is.
– Milyen messze vagyunk? – kérdezte végül a nő.
– Már csak pár kilométer.
– Nem bánja, ha kissé feljebb csavarom a fűtést?
– Tegye csak.
Mielőtt elhagyták volna a kunyhót, a férfi ráterítette az egyik
kabátját, mondván, a futófelszerelése nem nyújt elég védelmet a
hideg ellen. A kabát természetesen lógott rajta, de hálás volt érte,
és most sokkal szorosabban húzta maga köré.
– Tényleg fáztam volna a kabátja nélkül. Köszönöm.
– Szívesen.
Emory nem akarta a férfit társalgással zavarni, de veszettül
tudni akarta, milyen sors vár rá.
 – Szándékozik… Mit szándékozik tenni?
– Mikor?
– Amikor odaérünk.
– Meglátja.
– Nem mondaná el nekem, hogy tudjam, mire számítsak?
– Már nem tart sokáig.
A következő kilométer során a szintkülönbség
kiegyenlítődött, és házak tűntek fel az út mentén. Nagy
hézagokkal követték egymást, de ezek voltak a civilizáció első
jelei, amelyeket az elmúlt négy napban látott. Egy kanyar után a
fényszórók egy kisváros határát jelző táblát világítottak meg. A
nő meglepetten fordult a férfi felé.
– Ez nem Drakeland!
– Nem.
– Drakeland messze van?
– A másik irányban. Ez az út nem oda vezet.
– Azt gondoltam, Drakelandbe visz.
– Miból gondolta?
Hogy miből gondolta? A férfi ugyan nem mondta, hogy az az
úti cél, de mivel az volt a kiindulási pontja, feltételezte, hogy oda
viszi vissza.
A város, amelyen most keresztülhajtottak, csak nagy
jóindulattal felelt meg ennek a besorolásnak. Két villogó sárga
lámpa volt a várost kettészelő szomszédos állami út egyik és
másik végén. Az egyik oldalon bank, benzinkút és egy
többfunkciós postahivatal állt. A másik oldalon kávézó, egy
állatbőr-kikészítő és egy vegyeskereskedés. Estére azonban
valamennyi bezárt.
Emory azt remélte, hogy valami olyan helyre térnek vissza,
ahol fények, mozgás és emberek vannak. A váratlan pánik által
letaglózva azt kérdezte:
– Itt akar hagyni engem?
 – Nem.
A tömör válasz nem szüntette meg a balsejtelmét.
A második sárgán villogó lámpánál a férfi jobbra fordult, két
háztömbnyi távolságot tett meg, aztán megint jobbra fordult egy
mellékutcába, ami, úgy tűnt, egy sor kis üzlet és iroda hátában
húzódott.
– Mit csinál? Hova megyünk? Valakivel találkozunk itt?
– Egy gyors kitérőt teszünk, ennyi az egész. – A férfi
lefékezett egy kétszintes téglaépület hátsó ajtajánál, lekapcsolta a
fényszórót, és leállította a motort. – Maradjon nyugton egy kicsit!
– figyelmeztette, majd kiszállt, és a teherautó hátuljához ment. A
nő a hátsó ablakon keresztül nézte, amint felnyitja a járműhöz
tartozó szerszámosláda tetejét, és kivesz egy kerékkulcsot,
amelynek egyik végén dugókulcs volt, a másikon egy hegyes,
kétágú horog. Odavitte az iroda hátsó ajtajához. Mielőtt Emory
rájött volna, mire készül, meg is tette. Az eszköz azért kellett
neki, hogy az egész zárszerkezettel együtt kirántsa a kilincset,
csinos kerek lyukat hagyva maga után a fémben.
Aztán visszajött a teherautóhoz, visszatette a kerékkulcsot a
szerszámosládába, majd kioldotta Emory biztonsági övét,
kezével átfogta a nő felkarját, és kihúzta őt a kocsiból.
– Most magán a sor, doki! Siessen!
A nő először túlságosan döbbent volt, hogy reagáljon. Aztán
kétségbeesetten próbálta kiszabadítani a karját a férfi
szorításából.
Mit csinál?
– Betörök és behatolok.
– Miért?
– Hogy ellopjam, ami odabent van.
– Maga megőrült?
– Nem.
– Maga most éppen bűncselekményt követ el!
 – Hűha.
Ezzel a szándékával megdöbbentette a nőt. Megrémítette. Az
őrültek gyakran teljesen normálisnak tűnnek egy pontig. Emory
megnedvesítette az ajkát, és levegő után kapkodva hadarta:
– Hallgasson rám! Adok magának pénzt. Tudja, maga
mondta, hogy nekem egy csomó van belőle. Én… én annyit adok
magának, amennyit csak akar, csak…
– Azt gondolja, pénz kell? Jézus!
A férfi, aki egy kerékkulccsal ment neki az ajtónak, hogy
betörjön és lopjon, mintha megsértődött volna.
– Az ég szerelmére, akkor miért…
– Ez egy orvosi rendelő.
Éj fény virradt.
– Drogok? Drogokat akar?
A férfi felsóhajtott, és az ajtó felé hajtotta a nőt.
– Nincs időnk ilyen hülyeségekre.
A nő nem mozdult.
– Egyáltalán nem akarok részt venni ebben! – csapott felé a
nő a szabad öklével, de a férfi kitért előle. – Eresszen el!
– Csönd! – A férfi lefogta, és körülnézett, hogy lássa, a nő
hangja nem keltett-e fel valakit. Az utcácska azonban továbbra is
sötét volt, eltekintve a távolabbi útelágazásnál lévő magányos
közlámpától, ami valami lehetetlen módon a szemébe világított,
amíg a nő pillantását fürkészte. – És a lány a roncsban? ——-
– A F-Floyd lány?
– Rossz bőrben van, és a segítségére lenne szüksége.
– Mi történt vele?
– Majd elmondom visszafelé.
– Ezt nem mondhatja komolyan!
– Visszamegyünk segíteni neki!
– Én ugyan nem megyek vissza! – Megpróbálta elszakítani
magát a férfitól, és ismét nekifeszült.
 – Emory.
A nő lecsillapodott. Nem attól, hogy a férfi kissé megrázta,
hanem attól a tekintélyt parancsoló hangtól, amelyen a nevén
szólította.
– Nem állhatunk le itt vitatkozni azt kockáztatva, hogy
elkapnak és lecsuknak, vagy…
– Maga megy börtönbe! Én ugyan nem.
– Tartsa meg a hippokratészi esküjét, gyerünk be, és gyűjtsük
össze, amire szüksége lehet a lány körül.
– Nem fogok részt venni egy bűncselekményben!
– Még egy igaz célért sem?
– Semmi sem kényszeríthet rá!
– Hamarosan megbánja, amit mondott! – húzta a rendelő
ajtaja felé. – Maga jótét lélek hírében áll. Itt a lehetőség, hogy
valami jót tegyen!

TIZENHARMADIK FEJEZET

Jeff a naplementét nézte. A rövid életű alkonyat után gyorsan

leszállt a sötétség.
Elütötte az időt. Legszívesebben megölte volna Knightot és
Grange-et, amiért nem informálták őt, ahogy ígérték. Ehelyett
csak azt leste, ahogy a falióra átketyegi a délutánt, és semmit
sem tudott arról, mi zajlik a rendőrkapitányság előcsarnokának
falai mögött.
Amikor az atlantai magánrendelő zárási ideje közeledett,
felhívta a központi telefonszámukat.
– Itt Jeff Surrey beszél. Az orvosok még bent vannak?
 – Ó, istenem, Mr. Surrey! – A kellemes hang, amelyen a
recepciós bejelentkezett, egyből megtelt érzelmekkel. – Több
üzenetet is hagytam önnek. Kiderült már valami dr.
Charbonneau-ról? Mindnyájan iszonyatosan aggódunk érte!
Kérem, mondja, hogy jól van!
– Kérem, engedje meg, hogy beszéljek az orvosokkal,
bármelyikükkel.
– Dr. James itt van mellettem.
Jeff hallotta, amint a készülék az egyik kézből átvándorol a
másikba.
– Jeff?
– Attól tartok, Neal, nem tudok túl sokat mondani neked. Ma
délután megtalálták Emory autóját. De csak azt. Ez volt az utolsó
hír, amit kaptam.
– Tartsd! Kihangosítalak. Mindenki hallani akarja.
Jeff maga előtt látta, ahogy a rendelő személyzete a vezetékes
telefon köré gyűlik, miközben elmondja azt a keveset, amit tud.
– Megnéztem ezt a nemzeti erdőt a térképen. Több ezer
négyzet-kilométer kiterjedésű, nagyrészt hegyes terület, és
néhány részét „vadonként” említik. Nem szívbajosoknak való
vidék.
– Én sátraztam azon a részen – mondta az orvos. – És neki ott
veszett nyoma? Jézus!
– Ahogy te is tudod, Emory szerencsére nagyon fitt, és
hihetetlen állóképessége van.
– De nincs most ott havazás és jóval fagypont alatti
hőmérséklet?
Jeff hagyta, hadd fesse le Neal James a lehető legsötétebb
forgatókönyvet.
– Igen, az idő még sürgetőbbé teszi a felkutatását.
Még több kérdés zúdult egyszerre a férfira, aki megállította
az áradatot.
 – Sajnálom. Semmi mást nem tudok. A keresés irányítói még
nem jöttek vissza, és nem is szóltak be telefonon. Vagy ha
jelentkeztek is, velem nem tudatták. Már órákkal ezelőtt
elmentek, én pedig semmivel sem tudok többet, mint maguk.
Átkozottul idegtépő!
– Nem akarod, hogy odamenjek?
Az orvos Emory kedvéért ajánlotta ezt fel, nem pedig Jeff
miatt, aki ezért örült, hogy valós érvvel utasíthatja vissza.
– Nincs semmi, amit tehetnél. Amíg nem tudok semmi
konkrétat, pozitívan gondolkodom, és őrzöm a reményt, hogy
Emory rendben van, csak egyszerűen nem tud elérni.
A rendelő személyzete helyeselte a hozzáállását, ám lesújtott
és sírós hangon köszöntek el tőle. Ezt követően Jeff felhívta a
munkahelyét, és üzenetet hagyott a titkárának, hogy sürgős
családi ügy miatt másnap megint nem megy dolgozni. Amint
végzett, Knight tűnt fel. Amikor Jeff meglátta, a szívverése is
elállt.
– Emory?
A nyomozó megrázta a fejét.
– A keresés még nem ért véget. Sajnálom.
Magához intette Jeffet, és megtették az ismerős utat a nagy
eligazító terem íróasztalerdejében. Grange Knight asztalánál ült,
egy csésze kávét forgatott vörös és kicserzett kezei között. Az
arcát is kicsípte a hideg.
Jeff azon a széken foglalt helyet, ahol korábban is ült.
– Milyen régen értek vissza?
– Épp csak annyi időnk volt, hogy egy kis kávét igyunk –
felelte Knight. – Megkínálhatom?
Jeff megrázta a fejét, és egyikükről a másikukra nézett.
– Az ég szerelmére, mondjanak már valamit! Bármit. Itt fogok
elpatkolni!
 Knight félrecsúsztatta a kávéscsészéjét, és egy befőttesgumit
kezdett huzigálni.
– Az a szomorú igazság, hogy baromira nem tudunk semmit
Emory tartózkodási helyéről.
Jeff Grange-re nézett, aki komoly bólintással nyugtázta az
állítást.
– Az autója… ?
– Az egyedüli jármű volt egy parkolóban, ahonnan festői
kilátás nyílik, és sok túraútvonal indul. Ezek az útvonalak
körkörösek, és mindenfelé vannak lefelé és felfelé vezető
elágazásaik. Felírtam néhánynak a nevét. Nézze át, hátha az
egyik ismerős lesz!
Jeff átvette a papírdarabot, amit Knight nyújtott neki, és
elolvasta a listát.
– Mind ugyanúgy hangzik. Indián nevek. Semmi sem ugrik
be. Talán itt van az útvonal, amit kiválasztott, de… Sajnálom.
Egyszerűen nem emlékszem.
– Nos, mindet átfésülték sötétedésig. Eddig semmi nyomát
nem találtuk.
Jeff leengedte a papírcetlit Knight íróasztalára, majd leszegte
a fejét és megdörzsölte a szemét. A két nyomozó időt hagyott
neki, hogy levonja az általuk mondottak következményeit. Jeff
végül felemelte a fejét, és a két kezét végighúzta az arcán.
– Az autója nem adott további támpontot?
– Vékony jégréteg volt rajta és hó borította, de úgy tűnik,
senki sem nyúlt hozzá, miután a felesége ott hagyta. Lábnyomok
sem voltak körülötte, ami azt jelzi, hogy senki más nem járt ott,
mióta leparkolta az autót.
– És mi van a kocsi belsejével? Bármi erőszakra utaló jel? –
Jeff nyelt egyet. – Becstelenségre?
– Nincs küzdelemre utaló jel, ami jó hír – válaszolta Knight
nyájas mosollyal.
 – Hála az égnek!
– Számunkra úgy tűnik, hogy leparkolt, aztán magától
elment. Nem történt defekt. Nem hagyta ott a kulcsot, de a
bűnügyi helyszínelő srácok után, hú…
– Bűnügyi helyszínelő?
– Amíg többet nem tudunk, ezt az ügyet is a
bűncselekmények közé soroljuk. A lényeg, hogy miután
végeztek az autóval, mi is ellenőriztük. így történt az egész.
Nincs motorhiba. A csomagtartóban megtaláltuk a csizmát, amit
pénteken viselt, és egy sporttáskát azonosító cédulával.
– Egy arany és bőr Bourbon-liliom, és benne a névjegye.
Knight bólintott.
– Van neki ilyen – erősítette meg Jeff.
– A táskát behoztuk az irodába, és azt akarjuk, hogy nézze át,
hátha felfedez valami szokatlant. Mi már átnéztük, de semmi
rendkívülit nem láttunk benne. Váltás ruha, alsónemű,
pipereholmik.
– Könnyű csomagot vitt az utazásra. Maximum két napot
akart maradni.
– Egy laptop is volt benne – jegyezte meg Grange.
– Azt mindenhová magával viszi.
– Nem tudtuk megnézni a jelszó nélkül. Ön tudja?
– Az anyukája és az apukája neve, csak visszafelé olvasva.
Grange lefirkantotta a Jeff által megadott szavakat.
– Már várnak rá. – Ezzel felállt, és eltűnt egy folyosón. Jeff
úgy vélte, ott kezdik majd átvizsgálni Emory számítógépének
tartalmát.
– A mobiltelefonját nem találtuk meg.
Jeff ismét visszatért Knighthoz.
– Futáskor mindig egy övtáskába teszi. Arra az esetre, ha… –
hebegte, majd elhallgatott. – Ha valami baj érné.
 – Nos, még mindig nem használta. Ellenőriztük. És nem is
bocsát ki jelet.
Grange visszatért.
– Szólnak majd – mondta Knightnak.
– Ki fog szólni, és miről? – faggatózott Jeff.
Grange jellemzően szűkszavú volt.
– A számítógépes embereink tudatják majd velünk, ha
valami használhatót találnak a felesége laptopján.
Ameddig csak tudta, Jeff kordában tartotta a frusztrációját.
– Mindeközben a feleségem még mindig nem került elő.
Keresi most őt bárki is?
– Sokan, Jeff. De sötét van. Az utak rohadtul nem járhatók,
de a rendőreink odakint vannak. A hóesés arrafelé sokkal
nagyobb, mint idelent. Holnap, ha tisztul a kép, bevetünk egy
helikoptert is, de az időjárás-előrejelzés nem túl biztató. A
keresés odalent mindenképpen folytatódik, de a terep miatt
nagyon lassan haladnak. Ha lehetséges, egy kutyás
különítményt is…
– A pokolba is! – pattant fel Jeff, és járkálni kezdett, egyik
öklét a másik tenyerébe dörzsölve. – Holnap. Ha. Kutyás
különítmény, a francba! – Abbahagyta a mászkálást, és
visszament hozzájuk. – Hol van az a parkoló? Milyen messzire
van innen?
– Egy kicsit odébb – válaszolta Knight.
– Ó, ez nagy segítség!
– Jeff, üljön le!
– Már kelések vannak a seggemen a sok üléstől! Ügy
döntöttem, magam megyek oda!
– Az nem lenne túl okos dolog.
– Á, maguk szerint az okos, hogy megadtam Emory
laptopjának a jelszavát?
Knight sóhajtott.
 – Nyugodtan kritizálja csak az erőfeszítéseinket, ha ettől
jobban érzi magát, de ha ön is elkezd bóklászni a környéken,
rögtön két mentőosztagot küldhetünk ki egy helyett.
Jeff a talpán himbálózott, és közben füstölgőit:
– Hát az FBI?
– Bevonhatnánk őket is, de pont ugyanazt tennék, amit mi.
– Ami édeskevés.
– Nézze, Jeff, tudom, hogy úgy tűnik, mintha semmit sem
csinálnánk, de…
– Ez aztán rohadtul igaz! Pontosan úgy tűnik.
– El tudom képzelni, milyen nyomasztó lehet.
– Egy fenét! Tűnt már el olyan hozzátartozója, akit szeret?
Illő alázattal Knight halkan elismerte, hogy még nem élt át
ehhez fogható szerencsétlenséget.
– Akkor ne tegyen úgy, mintha tudná, mit érzek most!
– Oké, nem sütök el több közhelyet, ha leül, és engedi, hogy
pár dolgot átbeszéljünk önnel.
Jeff nem felelt azonnal, de aztán rájött, milyen hiábavaló a
dühkitörése, és visszaült a székére.
– Miféle dolgokat kell átbeszélni?
– Nos – kezdte Knight. – Ahogy mondtam, úgy tűnik, Emory
a saját akaratából parkolta le és hagyta el az autót. Nincs
olyasmire utaló nyom, hogy leütötték vagy elvonszolták volna.
– Ez azt jelenti, hogy valószínűleg az istenverte vadonban
érte valami szerencsétlenség. 0 még mindig odakint van,
miközben mi idebent ücsörgünk, ahol kellemes és barátságos a
környezet, a kávé pedig forró.
– Találkozhatott valakivel?
– Nem – felelte Jeff kurtán. Aztán, egy pillanat múlva
Grange-re nézett, aki feltette a kérdést. – Hogy érti? Például
kivel?
– Léteznek maratoni futó klubok. Olykor csapatban edzenek.
 – Emory egyedül edz.
– Mindig?
– Igen. Ha tagja is egy klubnak vagy bárminek, sohasem
említette nekem. Nem járt találkozókra vagy hasonlókra.
Ellenőrizték ezeket a klubokat?
– Maryjo megtette. Egyiknek a taglistájában sem szerepel
Emory neve.
– Akkor miért hozták fel?
– Csak a biztonság kedvéért – mondta Grange, aki továbbra
is rendíthetetlen maradt. – Nem valószínű, de Maryjo esetleg
kihagyhatott egyet.
– A feleségem minden reggel elmegy a szomszédos hölgyek
társaságában – mondta Knight. – Nem sportgyaloglás, tudja.
Inkább csak kellemes séta, ami alkalmat ad arra, hogy mindenkit
kipletykáljanak, aki nem sétál. – Jeffre pillantva megkérdezte: –
Biztos benne, hogy Emorynek nincs futótársa?
– Biztos. Nem tudok senkiről, akivel találkozott volna.
Mellesleg éppen azért jött ide pénteken, hogy egyedül legyen.
– Miért akart egyedül lenni? – tudakolta Knight.
– Hogy összpontosítani tudjon. A futás neki olyan, mint egy
terápia. Segít, hogy elrendezze magában a dolgokat, és tisztán
lásson. Olyan ez neki, mint… mint a templomba járás.
– Már hallottam erről – nézett Knight Grange-re, és bölcsen
bólintott.
– Szörnyen elkötelezett lehet, ha 160 kilométert autózott
azért, hogy egyedül eddzen egy hegyi útvonalon.
– Kihívásokat keres – mondta Jeff. – Kemény személyes
célokat tűz ki maga elé.
– Teljesítménymániás?
– Több. Perfekcionista. Ha elhatároz valamit, akkor attól
semmi sem tántoríthatja el.
– Ez áll a házasságra is?
 Grange váratlan megjegyzései kezdtek az idegeire menni, és
Jeff nem is titkolta ezt.
– Már elnézést!
– Jeff, a felesége hűséges önhöz? – kérdezte Knight egy bölcs
nagypapa vagy lelkész hanghordozásával.
A férfi dühbe gurult, és szúrós pillantásokat vetett
mindkettőjükre.
– Tudom, mit gondolnak, de tévednek!
– Mit gondol, mire gondolunk?
– Hogy Emorynek légyottja volt itt. Én meg egy
paprikajancsi vagyok, aki utoljára tudja meg, hogy a felesége
felszarvazta.
– Nem lehetséges?
– Nem. Abszolúte nem.
– Rendben – hagyta helyben Knight. – Figyelmeztettem rá,
hogy fel kell tennünk néhány kellemetlen kérdést. Ha azt
mondja, minden rózsás a házuk táján, akkor… – tárta szét a
kezét, és hagyta, hogy a mozdulat beszéljen helyette.
– Nem állítottam, hogy rózsás – vándorolt Jeff tekintete a
padlóra, és amikor felemelte a fejét, látta, hogy a két nyomozó
várakozóan néz rá. – Csütörtök este veszekedtünk Emoryvel.
– Az ideutazása előtti estén?
– Igen.
– Min?
– Valami apróságon kezdődött. Nem akartam, hogy
idejöjjön. Azt gondoltam, semmi szükség erre az útra. Miért nem
tud hosszú-távot futni az otthonunkhoz közelebb, olyan helyen,
ami nem kíván éjszakázást, és ami, őszintén szólva, sokkal
veszélytelenebb. Szó szót követett, és elfajult a vita. Mindketten
indulatoskodtunk. Haraggal eltelve feküdtünk le. Péntek
délután, amikor utoljára láttam, még mindkét oldalról
megvoltak a rossz érzések. Egyikünk sem kért bocsánatot, és
nem vont vissza semmit abból, amit az előző este mondott.
Knight vágott egy grimaszt. Grange-nek még csak a szeme
sem rebbent. Pár pillanatnyi súlyos csönd után Knight
megkérdezte:
– A vita során ön mit nehezményezett?
– Úgy általában az időt, amit futásra fordít. Konkrétan pedig
a következő maratont. Már körülbelül egy éve szervezi. Ez egy
jótékonysági verseny. Nagy szó lesz, ha befejezi. Most indul
először hivatalos versenyen, mióta megsérült a lába. A
felkészülés hatalmas erőfeszítést kíván. Annyira, hogy szerintem
az már nem is egészséges és bölcs. Azt javasoltam, hogy csak a
táv felét tegye meg, de nem hallgatott rám. Mit szólna a többi
futó, ha a szervező nem érne célba, kérdezte. Azt mondtam,
hogy ezt csak az egója mondatja vele, az elköteleződését meg
mániának kiáltottam ki.
Knight füttyentett.
– Belátom, ez övön aluli ütés volt a részemről. Kiviharzott a
szobából, én meg túl dühös voltam, hogy utánamenjek. Ezzel a
megjegyzéssel zárult a szóváltásunk.
És mi volt az ő vesszőparipája? – kérdezte Grange.
Jeff nem válaszolt azonnal, azt mérlegelte, mennyire
tárulkozzon ki. Végül úgy döntött, hogy egyenes és őszinte lesz.
– Elestem attól, hogy társsá léptessenek elő a cégemnél. Nem
azért, mintha ne érdemeltem volna ki, hanem a belső vállalati
politika miatt. Ami nagyon sértő. Kiábrándult voltam, csalódott,
és bevallom, főleg Emoryn vezettem le az elégedetlenségemet.
– Hogy érti ezt?
– Rosszkedvű és zárkózott lettem. Őszintén szólva nem
voltam túl kellemes társaság. Elhárítottam abbéli kísérleteit,
hogy felvidítson és önbizalmat öntsön belém. – Jeff felhúzta a
vállát. – Csütörtök este több hónapnyi feszültség tört felszínre.
Mindketten egymás fejéhez vágtunk dolgokat.
Grange csak ült és nézte.
– Sértő szavakat? Vagy a vita tettlegességig fajult? –
érdeklődött Knight.
– Jóságos ég, nem! Dehogy! Nem vagyunk mi primitív alja
nép! Annyi történt, hogy megemeltük a hangunkat.
Knight bólintott, és ő is elmesélt egy történetet:
– A feleségem és én egy nedves törülköző miatt
vitatkoztunk, amit a fürdőszoba padlóján hagytam. A feleségem
ordított velem, hogy ezzel az erővel oda is vizelhetek, ahol
éppen állok. Az ember elképzelni sem tudja, mi minden pattan
ki egy nő agyából.
Az összehasonlítástól Jeff annyira megsértődött, hogy szóra
sem méltatta.
Knight fölállt, és mintha néma jelet adott volna Grange-nek,
aki viszonozta azt.
– Ha valami kiderül az este folyamán, tudatni fogjuk önnel –
mondta Knight.
Jeff hitetlenkedve nézett rájuk.
– Ez minden? Bezárják a boltot és hazamennek?
– Ne aggódjon! Az embereink több műszakban dolgoznak.
– Milyen embereik? Milyen műszakban?
– Műszakban. Reggel korán kezdünk. Talán segítene, ha
velünk tartana, Jeff.
– Ez minden vágyam. Nem hinném, hogy kibírok még egy
nap tétlen ücsörgést.
– Jó. Akkor velünk jön.
Azzal a leharcolt városi terepjáróval? Azt már nem!, futott át Jeff
agyán.
– A saját kocsimban követem magukat.
 – Nem, menjünk mind együtt! – döntötte el a kérdést Knight,
bárminemű ellenvetést kizárva. A nyomozó felemelte steppelt
kabátját a széke támlájáról, és belebújt. – Más ruházatra lesz
szüksége – mondta Jeff felöltőjét és Burberry sálját
tanulmányozva.
– Tettem be egy sídzsekit.
– Tett be?
Jeff Grange felé fordult.
– Parancsol?
– Összecsomagolt, mielőtt Atlantából idejött?
– Igen, hoztam néhány dolgot.
– Hogyhogy? Számított rá, hogy egy darabig itt kell lennie?
– Végiggondoltam – adott nyomatékot a szavainak –, hogy ha
csatlakozom Emoryhez, nem valószínű, hogy hétfő délelőttnél
korábban autózunk vissza. Arra készültem, hogy legalább még
egy éjszakát itt töltünk.
Grange nem mutatott semmi reakciót erre a magyarázatra.
Knight a kijárat felé terelte Jeffet.
– Holnap reggel felvesszük, mondjuk… hétkor? Az túl korai?
– Elkészülök addigra. Remélem, hogy maradhatok a
motelban egy újabb éjszakára.
– Már gondoskodtunk róla – mondta Grange. – Felhívtuk
őket, és lefoglaltunk önnek egy szobát.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Emory az anyósülés ablaka fölötti kapaszkodót szorongatta,

amikor a teherautó bevette a kanyart. Ugyanazon a sötét és jeges
úton voltak, ám ezúttal hegynek felfelé tartottak, ami még
nehezebbé tette a tájékozódást. A nő azonban nem csak a
veszélyes útszakasz miatt aggódott, öt a folytatás, a várható
üldöztetés is kétségbe ejtette.
Öt perc alatt bejutottak és végeztek az orvosi rendelőben. A
férfi, aki kitervelte a betörést, zseblámpát tartva ellenőrizte a nót,
és az ablakokon keresztül még azt is figyelte, hogy biztos nem
riadóztattak-e senkit a betörés miatt.
Emory összeszedte a szükségesnek ítélt eszközöket,
készleteket és orvosságokat, majd egy műanyag szemeteszsákba
téve vitte magával a holmit. Senki sem szólította meg őket,
amikor elmentek. Ugyanúgy autóztak el a városból, ahogy
megérkeztek: észrevétlenül.
Legalábbis Emory ezt remélte. A harmadik alkalommal,
amikor megfordult, hogy a járgány hátsó ablakán keresztül
kinézzen a mögöttük lévő útra, a férfi megszólalt:
– Nyugi, doki! Nincs a nyomunkban rendőrkülönítmény.
– Picit ideges vagyok most, hogy lopásba keveredtem.
Honnan tudta, hogy nincs riasztó az orvosi rendelőben?
– Nem tudtam.
– De ha megszólal a riasztó, elkaptak volna bennünket –
állította teljesen elképedve.
– Nem kaptak volna el.
– Azt gondolja, elinalhatott volna az alvó városból ezzel a
nagy és feltűnő teherautóval?
– Igen.
– Lehetetlen.
– Nem az. Már megtettem.
A nő nem tudta, hogy most kiakadjon a férfi beismerésén,
vagy megkönnyebbüljön attól, hogy jó érzéke van kijátszani az
üldözőit.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy maga… hogy én…
megszegtem a törvényt.
 – Ne ostorozza magát! Maga már jócskán kijavította a ma esti
hármas vagy kettes magatartásunkat.
A nő metsző pillantást vetett a férfira, aki megválaszolta a
kimondatlan kérdését.
– A neten sok minden fent van a maga emberbarátságáról.
– Emiatt nevezett engem jótét léleknek?
– Nem kell Haitira mennie vagy pénzgyűjtési akciót
szerveznie ahhoz, hogy segítsen a rászorulókon. Most itt van
például ez a lány.
– Ahogy leírta, sürgősségi ellátásra szorul.
– Felajánlottam, hogy elviszem kórházba. Visszautasította.
– Miért?
A férfi figyelmét az kötötte le, hogy felkapaszkodjon egy
emelkedő szerpentinen. A sebességből visszavéve óvatosan
kormányzott, de Emory szerint csak kihasználta az alkalmat a
válasz elbliccelésére.
– Miért utasította vissza? – ismételte meg a kérdést.
– Félt.
– Mitől? Az orvosoktól? A kórháztól?
– Amikor odaérünk, megkérdezheti tőle.
– Ha odaérünk, tárcsázni fogom a kilenc-tizenegyet.
– Sok szerencsét hozzá!
– Meg fogja akadályozni?
– Nem én, a többiek.
– A fivérek?
A férfi motyogott valamit, amiből Emory csak annyit értett,
hogy valamilyen hegyi bugások.
– Ha ez a véleménye a Floyd családról, miért közösködik
velük?
– Azt akarja, hogy a lány szenvedjen inkább?
– Természetesen nem. – A nő tudta, hogy vékony jégen
táncol, ezért úgy folytatta: – De az ő helyzete miatt most köze
lesz a fivérekhez is. Ez egy váratlan fordulat, maga mégis
megragadja. Mondja, ha jó nyomon járok! – A férfi kesztyűs ujjai
a kormánykeréknek feszültek, mielőtt ismét ráfogtak, de nem
mondott semmit. – Azelőtt nem érintkezett velük.
– Nem. Tényleg.
– Nem hiszek magának! Azt mondta…
– Nézze, doki, maga addig spekulálhat, amíg megkékül, de
még akkor is tévedésben lesz. Csupán annyit kell tudnia,
szavamat adtam Lisának, hogy segítséggel térek vissza.
Megtartom a szavamat.
– A szavát adta rá, hogy haza visz, és tessék, itt tartok!
– Biztonságban vissza fogom juttatni. Csak nem ma este.
– Nem, mert ma este túlságosan lefoglalta egy orvosi rendelő
ki-rámolása és az én bűnbe rángatásom.
– Talán lőfegyverrel kényszerítettem?
– Nem egészen.
– Vagyis majdnem. Ha valaha szükséges lesz, mindent
kenjen rám.
– De mégis hogyan, ha a nevét sem tudom?
A férfi rápillantott.
– Végre kezdi kapiskálni.
Gunyorosan beszélt, de volt igazság abban, amit mondott.
Ha a nő hazajut, hogy magyarázza el, kicsoda ez a férfi, vagy ezt
az egész helyzetet? Minden, ami azóta történt, hogy visszanyerte
az öntudatát a férfi rusztikus kunyhójában, túl volt a hihetőség
határain. Ilyen dolgok egész egyszerűen nem történnek a
magafajta emberekkel. Széles ismeretségi körében senki sem
akadt, aki ennyire hihetetlen módon távozott volna addigi
világából és rendezett életéből. A groteszk lenne az új norma? A
szürreálissá változott valóságban nem tűnt lehetetlennek.
Vagy csakugyan ez volt a valóság? Valóban kirabolta volna
egy orvos rendelőjét? A tettestársa tényleg egy olyan férfi, aki
beismerte, hogy bujkál a hatóságok elől? Csakugyan az ő
asztaláról evett, használta a szappanját a zuhanyzójában, az ő
ruhái voltak rajta, és vele került veszélyesen közel ahhoz, hogy
szeretkezzenek?
Vagy menten felébred, és ott találja magát Jeff mellett fekve a
nagyszerűen berendezett, légkondicionált hálószobájukban, ahol
a hőmérséklet egész évben mindig ugyanannyi, ahol egy nap és
egy éjszaka többé-kevésbé ugyanolyan, mint az előző vagy a
következő, és ahol semmiféle világkatasztrófa nem fenyeget?
Majd felrázza a férfit, és azt mondja:
– Nem fogod elhinni, milyen vad és ködös álmom volt!
Ám nehéz volt magát beleélnie ebbe a helyzetbe. Nem
rajzolódott ki elég tisztán. A részletei – a kedvenc ágyneműje
anyaga, a hálószoba falának színe, Jeff halk horkolásának hangja
– zavaró homályba vesztek, miközben a mellette ülő férfi profilja
sokkolóan ismerős volt. Nem tudta a nevén szólítani, de le tudta
volna írni a félhold alakú sebhelyet a bal szemöldöke fölött. Az
ezüsttel csíkozott haj, a száját keretező ráncok, a mindig változó
nézés – csak néhány a férfi sok vonása közül, amelyek nagyon is
ismerőssé váltak számára.
A hangja, amely kezdetben kifejezéstelennek tűnt, nagyon is
kifejező tud lenni, ha valaki kihallotta belőle az apró eltéréseket.
Képes suttogni, holott senki sem hinné, hogy egy termetes ember
ennyire halkan is tud beszélni. Használat után mindig
összehajtogatja a konyharuhát. Ha az állítható támlájú székében
olvas, önkéntelenül is simogatja a szája szegletét a
hüvelykujjával, és miután a kandalló rostélyára fahasábot tesz,
mindig leporolja a kezét a farmerja hátulján.
Ma este pedig bűnözővé tette. Egy héttel ezelőtt még
megrökönyödött volna ettől a kilátástól. De amennyire most meg
tudta ítélni, nem botránkozott meg annyira, amennyire kellett
volna.
 Amikor egy kanyar után előbukkant az ismerős
deszkakerítés, a kapu, a férfi kunyhója, az a gondolat cikázott át
a nő agyán, hogy: Itthon vagyunk!
Emory valahogy elfogadta, és kibékült ezzel a gyalázatos
helyzettel, ami azonban mindennél jobban megrémítette.
A férfi lassított.
– Megálljunk? Szüksége van valamire odabentről?
– Nem hiszem.
Napok óta el akart menekülni a férfi kunyhójából. Most
viszont félelem kerítette hatalmába, ahogy elhaladtak a
viszonylagos biztonság mellett, amit jelképezett.
– Az ellenkezésemtől eltekintve a tudtára akarom adni, jó
cselekedetnek tartom, hogy segít ennek a fiatal lánynak –
mondta. – Sőt, egyenesen csodálom, micsoda nehézségeken
megy át, hogy segítsen neki. – A férfi nem válaszolt, mert érezte,
hogy a nő még nem fejezte be. – Viszont ez nem az én
szakterületem, és nincs is meg minden felszerelés. És ha az
állapota valóban olyan súlyos, ahogyan állította, nem fognak
érdekelni a félelmetes bátyjai vagy maga, bármit megteszek, hogy
kórházba jusson.
– Nem fog menni, doki. Már mondtam magának.
Drakelandben volt délelőtt. Annyi orvoshoz mehetett volna,
amennyihez csak akar. Nem tette. A fivéreit hívta, hogy
menjenek érte és vigyék haza. Éppen oda tartottak, amikor
összetört a teherautó.
– A fivérek számítanak ránk?
– Vonakodva hozzájárultak, hogy vigyek oda egy orvost.
Kellett hozzá az anyjuk meggyőző ereje is.
– Az anyjuk is ott van?
– Pauline-ként mutatkozott be. Ne őt hibáztassa a fiúkért.
Érzelmes, lesújtott. Nagyon aggódik Lisáért.
Kicsit előrébb pislákoló fényt pillantott meg a fák között.
 – Ez az?
– Ez. Ezek szerint közeli szomszédok.
– Már korábban bevallottam, hogy ebben hazudtam. – Most
pedig figyeljen. Fontos. Nem fordíthatok hátat ezeknek a
fickóknak. Szóval, ha azt mondom, „tetű”, maga elindul,
megértette? Semmi kérdés, semmi vita, semmi habozás. Maga
csak tegye azt, amit mondok, és akkor, amikor mondom.
– Tényleg ennyire veszélyesek?
Megfeszítette az állkapcsát, heves arckifejezése pedig
dermesztőén hatott.
– Buták és aljasok, ezért veszélyesek. – Megveregette a
dereka környékét. – Kéznél van a pisztolyom.
– Úgy véli, hogy ettől jobban érzem magam?
– Attól kell jobban éreznie magát, hogy nem fogok habozni,
ha használni kell. – Olyan egyértelműen állította ez, hogy a nő
hitt neki. – Magának nem lesz bántódása – mondta, mintha
érezné egyre növekvő félelmét. – És még egy dolog. Nem tudják,
hogy maga az én… vendégem. Jobb, ha nem tudják meg, hogy
maga nálam van.
– Kinek jobb?
A férfi fékezett. A jármű több métert csúszott, mielőtt megállt
volna az út közepén. A férfi a nő ülésének támlájára téve a kezét
felé fordult.
– Magának! – mondta dühösen. – Ne használja fel őket arra,
hogy elmehessen tőlem!
– Csak vicceltem – felelte vékonyka hangon a nő.
– Ez nem vicc! Ne kérje a segítségüket!
– Nem fogom.
– Esküdjön meg, doki!
– Esküszöm, nem fogom.
Egy darabig még zordan meredt a nőre, majd levette a lábát
a fékről, és tovább vezetett. Úgy ötven méter múlva ráfordult
egy behajtóra, ami hepehupás volt, és mindenféle szeméttel teli.
Még a mindent megszépítő hótakaró sem tudta elrejteni a
nemtörődömségnek és a karbantartás hiányának csúnya hegeit.
A házban égett a lámpa, de a telken semmi sem nézett ki
hívogatón.
Kiváltképp a bejárati ajtón kitörő kutya, aki kegyetlen
ugatásba kezdett. Mintha a pokol őrzője lett volna, ahogy a hátsó
lábára állva nekiugrott a teherautó anyósülése ajtajának,
körmeivel a fémet kaparva. Csupán az ablaküveg választotta el
Emoryt a félelmetes látványt keltő, harapásra kész fogaktól. A
rémülettől lélegzetvisszafojtva süppedt az ülésébe.
– Ó, elfelejtettem – szólalt meg a férfi. – Van egy hozzájuk
hasonlóan aljas kutyájuk is.
Nem sikoltott, és nem is nyüszített, de halálra váltnak tűnt. A
férfi a dühöngő kutyát figyelmen kívül hagyva rükvercbe tette a
járgányt, és egy ipszilon fordulást követően úgy állította le, hogy
az orra az út irányába nézzen.
A nő a férfi felé fordult, és csak a szemével kérdezett.
– Elővigyázatosság. Arra az esetre, ha sietve kell távozni –
felelte a férfi.
Éles fütty vágta el az ugatást. Az idősebb fivér jött ki a
verandára. Az eresz alatt világító sárga villanykörte mély
árnyékokat vetett az arcára, még jobban hangsúlyozva mogorva
kifejezését.
– Ő Norman.
Egy másik hangos füttyszóra reagálva a kutya hátrált, de
csak pár métert, és Emory ajtaja mögött maradt, feszülten és
ugrásra készen, mintha arra a parancsra várna, hogy essen néki a
torkuknak.
A férfi keresztülhajolt Emoryn, kezét nyugtatóan a
combjához nyomta, és kikiáltott az anyósülés ablakán:
– Hívja el innen a rohadt kutyáját!
 Norman a kezével védte az arcát a veranda világításának
fényétől.
– Ez meg ki a fene? Azt hittük, egy orvost hoz! – ment neki a
férfinak, amikor meglátta Emoryt.
– Ő itt dr. Smith.
Norman lecammogott a lépcsőn, és a furgonhoz somfordáit.
A kutya által immár összenyálazott ablakon keresztül
végigmérte Emoryt.
– Ő orvos?
– Az.
Norman elvigyorodott.
– Kár, hogy én nem vagyok beteg! – nyújtotta el a szavakat.
Emory javára legyen mondva, nem hökkent meg, és a
félelem egyéb jelét sem adta. De a hangjából áradó megvetés
akár metsző jég is lehetett volna.
– Megértettem, hogy nem kívánják egészségügyi ellátáshoz
juttatni a húgukat. Azért jöttem, hogy megnézzem az állapotát.
De azonnal elmegyek, ha nem tartja féken az állatot!
A nő határozottságán mulatva Norman idiótán
elvigyorodott.
– Igen, assz’nyom, doktor assz’nyom – mondta, majd
megfordult és megragadta a kutya nyakörvét. Egy fához húzta,
és láncot tett a nyakörvére. – Fekszik! – parancsolt rá, majd egyet
még rúgott is rajta, és a kutya elterült a sáros hóban. Azután
egyből felugrott, de maradt, ahol volt, a hátsóján ülve és lihegve.
Emory elfordította a fejét, és olyan hangerővel beszélt a
férfihoz, hogy Norman ne hallja.
– Biztos benne, hogy töltve van a pisztolya?
– Teljesen. – Egy kis szünet után hozzátette: – Fedezem, doki.
Erre számíthat. Előbb ölöm meg őket, mint hogy egy ujjal is
magához érjenek!
 Az arcuk közel volt egymáshoz, így a férfi láthatta a
rémületet a nő tekintetében, ahogy kereste a pillantását. Aztán
határozottá váltak a vonásai. Elfordult a férfitól, kinyitotta a
kocsiajtót, és kiszállt.
– Hol van Lisa?
Norman derékból elfordult, és széles mozdulattal a ház felé
intett.
– Hátsó hálószoba.
A kutya morgott, ahogy elhaladtak mellette. Felmasíroztak a
lépcsőn, és a verandán keresztül bementek. Egyből egy
nappaliban találták magukat. A férfi már járt itt, amikor
hazahozta őket. Éjszakára sem lett szebb. A penészes plafontól a
foltos szőnyegig minden csupa mocsok volt. A tapéta néhol
levált, így látni lehetett a puszta falat. Újságpapír sátor szolgált
ernyőként az állólámpának, amelynek lába meg volt hajolva.
Will egy kanapén terpeszkedett, és bokszmeccset nézett a
tévében. A mellette lévő díszpárnának volt támasztva a csövével
felfelé állított vadászpuska. Emory láttán megemelte a
szemöldökét.
– Most szívatsz? Mi a fene folyik itt?
– A szomszéd pasas egy doktorhölgyet hozott ide nekünk, ha
igaz.
Norman gúnyolódása sértette a férfit, de nem vette föl, mert
nem akarta megmondani a nevét a Floyd fivéreknek. Ráadásul
úgy méregették Emoryt, mint az éhes sakálok, ami még inkább
fokozta benne azt az érzést, hogy meg kell védenie őt.
A faragatlan párosra ügyet sem vetve, Emoryt a karjánál
fogva abba a hálószobába vezette, ahol Lisát hagyta. Az anyja a
szoba nyitott ajtajában ácsorgott a dereka köré kötött koszos
kötény szegélyét markolászva. Pauline Floyd olyannyira csont és
bőr volt, hogy vállai fogantyúkként álltak ki kopott ruhájából.
Kevés haja a fejbőrét is látni engedte az ősz, göndör pamacsok
alatt. Az arca arról árulkodott, hogy rengeteg nehézséget megélt
már, és most sincs ez másként.
– Pauline – mondta a férfi. – Ő dr. Smith. Dr. Smith, ő Mrs.
Floyd.
Emory udvariasan mormogott a bemutatkozáshoz.
Pauline idegesen szólt hozzá:
– Tud segíteni a lányomon? Valami szörnyűség történt vele.
Azt mondja, megsérült a hasa, és vérzik.
Emory benézett a hálószobába az ágy felé, ahol a kopott
ágytakaró alatt kidudorodó kis halom tökéletes csendben feküdt.
– Remélem, hogy tudok neki segíteni. Hol moshatok kezet?
Az idős asszony talányosán megdöntötte a fejét.
– A fürdőszobában, azt hiszem – mozdította meg a
hüvelykujját. Emory szabadkozott, és a Pauline által jelzett
irányba indult.
Az idős nő addig nézett utána, amíg eltűnt az egyik ajtóban,
azután pillantása visszatért a szomszédjára.
– Milyen régóta él a közelünkben?
– Egy ideje.
– Egymaga?
– Igen, assz’nyom.
A nő a fürdőszoba irányába nézett.
– Tényleg orvos?
– Kiváló orvos.
– Egyetlen női orvost sem ismerek a környéken. Honnan
szerezte?
– A városból – mondta, azt remélve, hogy ez elegendő
magyarázat lesz.
Emory sápadtan bukkant elő a fürdőszobából, de csupa
elszántság volt. A férfival és Pauline-nal a nyomában bement a
hálószobába. Lisa az oldalán feküdt, térdét a mellkasához húzva.
 Emory egy gumikesztyűs dobozt vett ki a szemeteszsákból,
amit magával hozott, felhúzott egy garnitúrát, majd megérintette
a lány vállát.
– Lisa? Dr. Char… Smith vagyok. – Gyengéden, de kitartóan
nyomást gyakorolt a lányra, amíg az a hátára fordult.
Nagyon szép lány volt, finom vonásokkal és selymes, szőke
hajjal. A szeme viszont olyan sötéten fénylett, hogy nem lehetett
megkülönböztetni az íriszét a pupillájától. Az Emory mögött álló
férfira nézett, és félénken mosolygott.
– Visszajött?
– Megígértem, hogy így lesz. Elhoztam az orvost.
A tekintete Emoryre vándorolt.
– Ez fáj!
Emory megpaskolgatta lány vékonyka kezét.
– Remélem, hamarosan megszabadulsz a fájdalomtól, de
előbb meg kell vizsgálnom téged. Rendben?
Lisa az anyjára nézett, aztán óvatosan bólintott.
Emory felegyenesedett, és megfordult.
– Szeretném, ha magunkra hagynának!
– Az ajtó előtt leszek – mondta a férfi, de amikor Pauline-t is
kitessékelte volna, az asszony ellenállt.
– Ő a lányom! Mindent láthatok.
– Dr. Smith majd szól, ha befejezte a vizsgálatot. Igaz, dr.
Smith?
– Úgy van – válaszolta Emory.
Némán jelezte a férfinak, hogy a helyzet sürgető. A férfi,
választást sem hagyva Pauline-nak, a karjánál fogva az ajtó felé
tolta. Amikor visszanézett, Emory az ágy fölé hajolva gyengéden
beszélt a pácienséhez.
A férfi becsukta az ajtót, és hátat fordított neki. Pauline
meghagyta, hogy a konyhában lesz, és elindult abba az irányba.
Egy egér feszült elővigyázatosságával közlekedett, közel a
falhoz, mintha attól tartott volna, hogy meglátják, vagy magára
vonja valakinek a dühét. Végül eltűnt egy nyitott ajtóban.
Will nem mozdult a heverőn elfoglalt helyéről. A tévén két
birkózónő dobálta egymást a ringben, de a hangerőt lejjebb
vették. Norman egy kárpitozott széken ült, amely egykor
passzolhatott a heverőhöz, de keresztül-kasul ezüst
ragasztószalagokkal csíkozták, hogy a foltos szövet hasadásait
összetartsák. A férfi a testvérek osztatlan figyelmét élvezhette.
– Üljön le, és lazítson! – szólította meg Norman.
– Kösz, inkább állok.
– Különben hogy hívják?
– Miért fontos ez?
– Azért, mert belefolyt az ügyeinkbe – dobott be egy
szempontot Norman.
– Mindössze annyit tettem, hogy orvosi ellátásról
gondoskodtam egy beteg lánynak.
– Beteg a seggem! – fordult meg Will, és fölvett egy dobozos
sört az összekaristolt, rozoga dohányzóasztalról, aztán
meghúzta. – Tudhatta volna, hogy ne csináltassa fel magát.
Amikor a férfi először látta Lisát a teherautóroncsban, feltűnt
neki, hogy az ajkai elfehéredtek a fájdalomtól, de amikor a baja
okáról kérdezte, nem kapott választ.
Mivel a bátyjai közömbösnek tűntek az állapota iránt,
belement, hogy hazavigye őket. Besegítette Lisát a házba, és
miután Pauline-nak gyorsan elmagyarázta, mi járatban van, az
idős nővel bevitték Lisát a hálószobába. A férfi érezte a lány
vonakodását, hogy megvitassa a nyavalyáját a családtagjaival,
ezért kiküldte Pauline-t a szobából egy pohár vízért Lisa
számára. A lány csak akkor vallotta be bizalmasan, hogy vetélése
volt. Szégyenkezve könyörgött neki, hogy ne árulja el az
anyjának.
 – Nem egyedül kellene végigcsinálnia ezt. Elmondta
valakinek? – faggatta a férfi.
– A nénikémnek és a bácsikámnak, velük élek Drakelandben,
vagyis éltem. De amikor elmondtam, mi történt velem, kirúgtak
a házukból. A fivéreimnek is el kellett mondanom, hogy
eljöjjenek értem. Azt viszont nem akarom, hogy a mamám is
tudomást szerezzen róla.
Ekkor sírni kezdett, és olyan zavarodott lett, hogy a férfi a
szavát adta neki, nem mondja el az anyjának, de felhívta a
figyelmét rá, ha ekkora fájdalmai vannak, orvosi vizsgálatra van
szüksége. Vagy elviszi valahová, vagy hívja a kilenc-tizenegyet.
– A mentősök megbízhatók. Kötelezi őket az orvosi
titoktartás.
A lány hallani sem akart erről. A férfi akkor ajánlotta fel,
hogy orvosi segítséget hoz. Miután megtudta, mitől szenved a
rémült lány, és milyen fizikai és érzelmi megpróbáltatások
várnak még rá, Will fivérének „felcsinálták” megjegyzése
felhergelte.
Ellenállt a kísértésnek, hogy az ifjabbik Floydot a ritkás
hajánál fogva lerángassa a heverőről, és kidobja az ablakon.
– Hány éves Lisa? – kérdezte.
Will megvonta a vállát, és Normanre nézett.
– Hány éves is? Tizennégy?
– Tizenöt.
Will visszafordult a férfihoz.
– Tizenöt.
– Úgy tűnik, szoros kötelék van köztük az édesanyjukkal.
– Ismeri a nőket – horkant fel Norman. – Össze vannak nőve.
– Akkor miért élt Lisa rokonoknál Drakelandben?
– Ahhoz magának baromira semmi köze! – fröcsögte Will.
Norman sokkal civilizáltabb választ adott.
– Odalent jobbak az iskolák.
 – Lisa középiskolás?
– Naná – akadt ki Norman. – Vagy maga azt gondolta, hogy
retardált vagy mi?
– Csak azon gondolkodtam, hogy vajon az elveszített
babájának az apja is olyan fiatal, mint ő?
– Hétvégeken egy Subwayben dolgozik – állította Will. – Ki
tudja, ki mindenkivel kúr. – Megint szürcsölt a sörből, és a
doboz fölött nézte a férfit, mintha fel akarná hergelni.
Ez sikerült is, de a férfi megőrizte látszólagos közönyét, és
következő kérdését Normanhez intézte.
– Itt élték le az egész életüket?
– Ja. Na, mondjuk, kivéve egy időszakot pár évvel ezelőtt. Én
és Will hallottuk, hogy Virginiában van munka. Kis időre
átmentünk.
– És milyen volt?
Norman megvakarta a hónalját.
– Nem túl jó. A gazdaság nem sokkal később gajra ment.
Mindketten elveszítettük az állásunkat.
– Ez elég rosszul hangzik.
– Nem annyira. Mama azt akarta, hogy visszajöjjünk, és
amúgy sem szartuk össze magunkat Virginiától.
– És mit csináltak odaát?
Norman szeme összeszűkült.
– Ezzel meg mit akar? Miért szaglászik a családunk után?
– Csak baráti társalgásnak szántam.
– Akkor térjünk át valami másra.
– Témát kívánunk váltani – szólt közbe Will, és csettintett az
ujjával. – Tudom már! Beszéljünk magáról!
A fiatalabbik Floyd szemének vadállatias csillogása
óvatosságra intette a férfit, de megőrizte semleges
hanghordozását.
– Mi van velem?
 – Miért ilyen magának való?
– Szeretem a magányt.
– Szereti a magányt? – ismételte meg Will, mintha a válaszon
töprengene. – Maga homokos?
Norman felröhögött, majd az ökle mögött mosolygott
tovább. Will önelégülten kacsintott a bátyjára.
A férfi hagyta, hadd szórakozzék ki magukat, majd így szólt:
– Nem, Will, hetero vagyok. Sajnálom. Most biztos csalódást
okoztam.
Pár másodpercbe beletelt, míg Will feldolgozta a hallottakat.
Amikor megtörtént, lekászálódott a heverőről, és nehézkesen a
férfi felé indult, Norman kinyújtotta a csizmás lábát, és direkt az
öccse útjába tette. Will megbotlott benne, és arccal a mocskos
szőnyegre vágódott. Szitkozódva tápászkodott fel. Norman
tevőlegesen visszafogta.
– Nyugi, Will! Csak szívat. Végül is te kérdeztél rá…
Will folytatta a káromkodást, ahogy megpróbált elszabadulni
sokkal higgadtabb bátyjától. Pauline jött megnézni, mi okozta az
izgalmakat, de miután szemügyre vette a minden bizonnyal
ismerős jelenetet, észrevétlenül visszalopakodott a konyhába.
Miközben Norman továbbra is próbálta győzködni Willt,
hogy ne szakítsa le a fejét, kinyílt a mögötte lévő ajtó. Emory
pillantott a kakaskodó fivérek felé, de most nem volt ideje ezzel
foglalkozni.
– Beszélnem kell magával! – mondta a férfinak halk, ám
határozott hangon.
A férfi a szemét Floydékon tartva hátrált a hálószoba felé,
becsukta az ajtót, majd odahúzott egy egyenes támlájú széket,
amellyel kiékelte a kilincset. Nem is kérdezett rá Lisa állapotára.
Emory viselkedése magáért beszélt.
– Ez nem egy vetélés – jegyezte meg a nő.
 A férfi az ágyra nézett, ahol Lisa feküdt sírdogálva. Emory
lehúzta a műtőskesztyűket a kezéről. A kesztyűk lehúzás közben
kifordultak, de a férfi látta az ujjain lévő sötétlő foltokat.
– Akkor hát mi van vele?
– Szül.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A mobiltelefonja kijelzőjén megjelenő név láttán Jeff úgy

gondolta, nem veszi fel a telefont. Nem tűnt a legjobb ötletnek
közvetlenül Alice-szel beszélni. Aztán arra gondolt, a nőről
mindenki úgy tartja, hogy a barátja, Emoryt ismerik a párjaként.
Természetes, hogy aggódik, érdeklődik, és felajánlja a segítségét.
így hát Jeff megnyomta a hívásfogadó gombot.
– Szia!
– Jeff, mi a csuda történik?
– Emory eltűnt.
– Valami olyat mondj, amit még nem tudok! A közösségi
médiában már elterjedt a híre.
– A rohadt életbe! A rendelősök?
– A rendelő maga nem adott ki közleményt. De az
alkalmazottak egyénileg posztolták. És Emory néhány barátja is,
akik azt állítják, hogy tegnap kezdted körbetelefonálni őket
Emory holléte miatt.
Jeff káromkodott magában.
– Tudtam, hogy előbb vagy utóbb robban a közösségi hálón a
hír, de naivan azt hittem, az még odébb lesz.
– Rettenetesen aggódom. Mondj már valamit!
 A következő tíz percet azzal töltötte, hogy részletezte a
helyzetet. A nő nem szakította félbe ijedelmének és
együttérzésének spontán megnyilvánulásaival.
– Holnap reggel az lesz az első, hogy Knighttal és Grange-
dzsel odamegyek, ahol megtalálták az autóját – zárta le a
beszámolót.
– Ez hihetetlen!
– Tudom. Mintha idegenek ragadták volna el, és ez a
legkevésbé szörnyű dolog, ami az eszembe jut. A többi
borzalmas alternatíva…
– Ne! Ne csináld ezt magaddal! Beleőrülhetsz a találgatásba.
– Már félig ott tartok. Úgy értem, megőrültem. A két
nyomozó arra biztat, hogy maradjak pozitív, de legyünk
realisták, Alice! Túlságosan régóta nem mutatkozott, és nem
adott hírt magáról. Nem számít, milyen dühösen távozott, ha
képes lett volna kapcsolatba lépni velem, mostanra már megtette
volna. Ez nem jelent jót.
– Attól tartok, igazad van.
Túl gyakorlatias asszony volt ahhoz, hogy hazudjon a
férfinak vagy saját magának.
– Holnap benne lesz a tévében – tudatta Jeff. – Talán már a
reggeli hírekben közzéteszik. Manapság a közösségi média
szolgáltatja a híranyagot. Ha a megyei rendőr-főkapitányság
hivatalosan eltűntnek nyilvánítja, riporterek és operatőrök hada
fog ideözönleni.
– Emory híres ember, és rengeteg ismerőse van a hálón.
Alice mindezt féltékenység és gyűlölet nélkül mondta. Ez
volt az egyik dolog, amit Jeff értékelt a nőben: elismerte Emory
számos jó tulajdonságát, de ez nem feszélyezte, és nem is
bosszantotta. Emory-ben erős volt a versenyszellem. Nem úgy
Alice-ben, aki minden tekintetben különbözött tőle, és nem
zavarta, hogy az összehasonlításban elhalványul Emory
csillogásához képest.
A férfi pontosan emiatt volt Alice-szel.
– Emory ismertsége miatt Knight azt javasolta, hogy
készüljek fel. Figyelmeztetett, hogy talán ez lesz az utolsó
nyugodt éjszakám, amíg meg nem találják. Mihelyt a hír
kiszivárog, valószínűleg ostromzár alá vesz a média. Knight
véleménye szerint nemcsak rossz oldala van ennek. Szerinte
általában jó ötlet a családtagnak a nyilvánossághoz fordulva
kamera elé állnia, segítséget vagy információt kérnie. A tévében
lehet zokogó szülőket és zaklatott házastársakat látni, akik eltűnt
szerettük sértetlen visszatéréséért könyörögnek. Soha nem
gondoltam rá, hogy egyszer én is ezek közé a szerencsétlen
alakok közé kerülhetek.
– Szíved szerint megtennéd?
– Nem lesz könnyű, de mindent meg fogok tenni, amit
várnak és kérnek tőlem.
– Fáradt a hangod.
– Lepra egy napom volt.
– Mi késztetett rá tegnap, hogy odautazz?
Hogy elmenj az ágyamból és odautazz? Alice nem mondta ki
így, de a kérdésében benne volt.
– Ahogy te többször is szóvá tetted, valószerűtlen volt Emory
hallgatása, ha másért nem, udvariasságból jelentkeznie kellett
volna. De továbbra sem gondoltam, hogy nagy bajba keveredett,
sokkal inkább azt, hogy büntet engem a vitánkért. Ide jövet arra
számítottam, hogy a motelszobájában találom duzzogva. Azt
terveztem, kibékülünk, vagy legalább fegyverszünetet kötünk
addig, amíg haza nem érünk, és nem rendezzük a dolgokat. Ki
az ördög láthatta ezt előre!?
A nő nyugtatóan duruzsolt neki. Jeff elképzelte, ahogy puha
melléhez öleli a fejét, ujjaival beletúr a hajába, és az arcát
simogatja. Sohasem kérte, és nem is különösebben élvezte az
összebújást, de Alice számára ez elengedhetetlen volt. Buja
idomokkal bíró teste szinte követelte, hogy arra használják,
amire rendeltetett.
Mintha a gondolataiban olvasna, megszólalt:
– Bárcsak veled lehetnék!
– Nem lenne jó ötlet.
– Tudom. De ettől még nem fogok rád kevésbé vágyni. Hol
vagy most?
– Valami szar motelban. Még csak a nevét sem tudom.
Alice javasolta, hogy keressen jobb szállást. Miközben Jeff azt
magyarázta, hogy került oda, az ablakhoz ment, kikukkantott a
vacak függöny nyílásán keresztül. Szinte azt várva, hogy
meglátja, amint Grange és Knight a városi terepjárójukban ülnek
virrasztva, és egy éjjellátó távcsövön keresztül figyelik a
szobáját.
– Azzal, hogy itt szállásoltak el és kifizették a számlámat,
finoman jelezték, hogy nem jöhetek-mehetek szabadon. Mintha a
fél szemüket rajtam akarnák tartani.
– Ebben nincs semmi meglepő, igaz? Természetesen
aggódnak érted a lelkiállapotod miatt. És ha hirtelen lesz valami
fejlemény, nem árt, ha gyorsan utol tudnak érni.
– Lehet.
– Jeff? Mi a baj?
Alice érzékelte a nyugtalanságát, és a férfi élt a lehetőséggel,
hogy megossza vele.
– Majdnem olyan, mintha azt gondolnák, hogy közöm van
Emory eltűnéséhez.
– Ezt nem gondolhatják komolyan!
– Ó, dehogyisnem. Mindig a férj a hibás, nem igaz? – Nem
azt mondta, hogy a csalárd férj, de Alice elég okos volt ahhoz,
hogy hozzátegye a jelzőt.
 – Beszéltél nekik rólunk? – kérdezte halkan.
– Isten őrizz! Kiadtam a csütörtök esti veszekedésünket, de…
nem tudom. Talán csak paranoiás vagyok, de nagyobb
jelentőséget tulajdonítanak neki, mint amekkora valójában volt.
Knightnak volt képe megkérdezni, hogy nem csapott-e át
tettlegességbe a veszekedésünk.
– Az a feladatuk, hogy gyanakvók legyenek.
– Grange nagyon nagy ebben! Lecsapott arra, amikor
megemlítettem, hogy összecsomagoltam, mielőtt eljöttem
Atlantából. Rákérdezett, eleve úgy készültem-e, hogy maradok.
– Elmagyaráztad, mennyire adsz a ruhatáradra?
A férfi ezt költői kérdésnek vette.
– A nyomozópárosnál megvan a jó zsaru/rossz zsaru
gyakorlat is, ami olyan átlátszó, hogy szinte már komikus.
– Ez egyáltalán nem komikus, Jeff! Egyetlen részletében sem.
A feleséged, a barátom eltűnt.
– Igen, eltűnt. Eltűnt, mert egy olyan helyre ment, ahová neki
vagy akármelyik más nőnek nem szabadna soha egyedül
mennie! Nem lett volna szabad kinyitnom a számat. Az, hogy
megpróbáltam lebeszélni az utazásról, csak olaj volt a tűzre.
Tudod, milyen erős akaratú. Most aztán mindannyian
szenvedhetünk a rossz döntése következményeitől.
– Jeff – korholta szelíden Alice.
– Sajnálom. Ez rémes volt tőlem. Nem vagyok magamnál.
A nő hallgatott egy darabig, majd megszólalt.
– Ez a két nyomozó azt állítja, nincs arra utaló jel, hogy
valaki leszólította.
– Legalábbis ott, ahol az autója parkolt.
– Ami nem zárja ki, hogy valami szörnyűség történt vele,
miközben futott, legyen szó becstelenségről vagy balesetről.
– Ez az, amit folyamatosan hajtogatok nekik én is, de… –
habozott egy pillanatig Jeff, hogy felhozzon-e valamit vagy sem,
aztán folytatta: – Felvetettek egy másik magyarázatot is az
eltűnésére.
– Micsodát?
– Abszurd. Azt sugalmazták, hogy Emory találkozott idefent
valakivel, egy férfival, és a hétvégét a szeretőjével töltötte.
Knight egyenesen rákérdezett, hogy Emory hűtlenkedett-e?
– Van okod rá, hogy erre gyanakodj?
Jeff nem erre a reakcióra számított, és a kérdés hallatán
harsány nevetésben tört ki.
– Egek, Alice! Ne már! Amilyen az adjon isten?
Nyilvánvalóan pontosan erre gondolt. A hosszúra nyúlt
csend a vonal másik végén tele volt célzással.
– Emoryt ismerve… – kezdte végül Alice.
– Ez szóba sem jöhet.
– Azt akartam mondani, hogy feltehetően elképzelhetetlen.
– Ha másik szerelemről van szó az esetében, az csakis az
átkozott hosszútávfutás lehet! Nem egy férfi. Mert neki a futás is
orgazmust okoz, mint a dugás. Sőt, sokkal nagyobbat, ha tudni
akarod.
– Nem akarom tudni. Ezt az elejétől kezdve hajtogatom, Jeff.
Mindenről beszélgethetünk, egyetlen téma sem tabu, kivéve az
Emoryvel folytatott magánéleted.
– Alice…
– Nem akarom tudni, milyen nagyszerű, vagy vacak, vagy
középszerű vele a szex. Egyetlen szót sem akarok hallani erről!
– Rendben! Megértettem! – Egek, hát már senki sincs az ő
oldalán?
– Bocsánat. Nem kell, hogy még én is neked essek… – váltott
át hirtelen a nő.
– Nézd! – mondta gorombán a férfi. – Most mennem kell!
– Jeff!
 – Nem kellett volna felhívnod, de örülök, hogy megtetted.
Viszont már túl régóta beszélünk. Ha valaki figyeli a
telefonomat, magyarázkodnom kell a hívás miatt. Kereslek,
amint tudlak. Viszlát!
– Jeff, várj!
– Tessék?
– Megfordult a fejedben…
– Bökd már ki, Alice! Mi?
– Talán nem ártana egy ügyvéd jelenléte, amikor beszélsz
velük.
Ismét egy olyan megjegyzés, amire nem számított a nőtől.
– Tényleg ez az, amire szükségem van! Egy ügyvéd, aki azt
tanácsolja, hogy ne válaszoljak a nyomozók kérdéseire. Na, az
aztán csöppet sem lenne gyanús.
– Csak arra gondoltam, bölcsen tennéd…
– Nem, ez hülyeség lenne. Mert ha ennek a két nyomozónak
a borsónyi agyában felötlött, hogy hibáztatható vagyok, az
ügyvéd félfogadása csak megerősíti ezt. Nem, Alice. Nincs
ügyvéd.
– Csak segíteni próbálok!
– Amit értékelek is. De a magam módján kell kezelnem a
helyzetet.
– Megértem. De kérlek, ne csapd le a telefont. Mit tehetek?
– Ne hívogass! – mondta kis gondolkodás után ridegen.

– Szül? Azt mondta nekem, hogy elveszítette a babát.

Halkan beszélt, de ijedelme egyértelmű volt.
– Igen – mondta Emory ugyancsak lehalkított hangon. Mély
levegőt véve magyarázattá rendezte a gondolatait. – Lisa
becslése szerint négy és fél hónapja foganhatott meg a baba. És
két hete elvetélt. Mivel legalább tizenhat héten keresztül tartott a
terhesség, orvoshoz kellett volna mennie, aki olyan gyógyszert
írt volna fel neki, amely előidézi és felgyorsítja a szövetek
kilökődését. Beletelik néhány hétbe, míg a szervezet
regenerálódik. Ha a terhesség olyan előrehaladott, mint Lisa
esetében, általában tágítást és küretet végeznek. Szívfájdító, sőt
traumatikus élmény lehet a páciensnek, de nem marad hátra
semmiféle egészségügyi probléma.
A téma nyilvánvalóan kellemetlenül érintette a férfit, ujjaival
végigszántott a haján.
– De nem ment orvoshoz.
– Nem. Es éppen ezért szenved most. A méhlepény nem
lökődött ki teljesen, amikor elvetélt. Nem kapott ellátást, se
gyógyszereket, se tágítást és köretet. A teste mintha egy tizenhat
hetes magzatot akarna kilökni, olyan erősek az összehúzódások,
mintha tényleg szülne.
– Jézus! – nézett oldalra a férfi, mielőtt visszatéri a nőhöz. –
Biztos benne, hogy már nincs meg a baba?
A nőt meghatotta a férfi látható aggodalma.
– Igen, biztos. Ma is erősen vérzik, és két hete is így volt. A
méhe pedig megközelítőleg akkora, mintha félidős terhes volna.
– A nő az ágy felé nézett. Lisa már nem sírt, de a felkarja a
homlokán nyugodott. – Azt mondja, örül, hogy elment a magzat.
– Mennyi ideje tart ez?
– A mai vérzés? Reggel erre ébredt, és a görcsökkel együtt
olyan elviselhetetlenné vált, hogy kénytelen volt szólni a
nagynénjének és a nagy bátyjának.
– Akik maguk a megtestesült kedvesség, ha jól vettem ki.
– Elmondta magának, hogy kirúgták?
A férfi bólintott.
– Nem hagytak neki más lehetőséget, mint hogy felhívja a két
kretén bátyját, és megkérje őket, hogy menjenek el érte.
– Mennyi ideig fog tartani, hm, hogy kijöjjön?
 – Nem tudom. Használhatnám az elhozott eszközöket, hogy
kikaparjam a méhet, de nem szívesen tenném meg. Először is,
mert nem ez a szakterületem. Másodsorban ezek egyáltalán
nincsenek steril állapotban. A fertőzés veszélye túl nagy.
A férfi pár pillanatig mérlegelt.
– Rendben. Öltöztesse fel. Kórházba visszük.
– Várjon! – tette a kezét Emory a férfi karjára. – A páciensem
egyelőre nincs olyan érzelmi állapotban, hogy megfontolja ezt.
Ragaszkodik hozzá, hogy senki más ne tudjon a babáról. Amikor
azt javasoltam, hogy maga meg én elvisszük őt és az édesanyját
a legközelebbi kórházba, azzal fenyegetőzött, hogy megöli
magát.
– Hisztérikus állapotban volt.
– Teljesen észnél volt. Mennyi időt szán rá, hogy
rábeszéljem?
A férfi káromkodott magában, majd hosszan kieresztette a
tüdejéből a levegőt.
– Mit javasol, doki?
A nő a karórájára nézett.
– Azt javaslom, hagyjuk, hogy a természet elvégezze a
dolgát. Már majdnem két óra. Az út világosban kevésbé
kockázatos. Nézzük, mire jutunk hajnalban! Talán addig
kellőképp meg tudom nyugtatni, hogy elfogadja a helyzetet, és
rá tudom beszélni, hogy avassa be az anyját a történésekbe.
A férfi közelebb húzódott Emoryhez, és lehalkította a
hangját, így Lisa semmiképp sem hallhatta.
– Ugyan, doki, maga szerint Pauline nem tudja? Lehet, hogy
goromba és bárdolatlan, de nem hülye.
A no halványan elmosolyodott.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy tudja. És nagy
valószínűséggel Lisa is tudja ezt. De az elutasítás az egyetlen
mód, ahogy ebben a pillanatban reagál.
 A férfi az ágy felé nézett, homlokát aggodalom redőzte.
– Ugye nincs életveszélyben?
– Higgye el, ha azt gondolnám, hogy vészhelyzet van,
összecsomagolnám, és magam vinném el a teherautón. De nincs
szó ilyesmiről. A vérnyomása kissé magas, ami talán a
fájdalommal magyarázható. A vérzés sem nagyobb mértékű a
vártnál. Rendszeresen nézem a testhőmérsékletét. Normális.
Rémült és meggyötört, de a teste azt csinálja, amit kell. A
harmadik világban a nők mindezt gyógyszerek és orvosi
beavatkozás nélkül csinálják végig, és túlélik – tette hozzá, hogy
még jobban eloszlassa a férfi aggodalmát.
Amaz körülnézett a hálószobában.
– Ezt akár harmadik világnak is nevezhetnénk.
– Elővigyázatosságból adok neki antibiotikumot.
A férfi a fejével az ágy felé intett.
– Nem bánja, ha beszélek vele?
– Nem. Maga egy hős a szemében. Azt mondta, hogy még
soha életében nem találkozott ilyen kedves emberrel.
– Nem ismer.
– Én is ezt mondtam – mosolyodon el Emory, hogy a férfi
számára nyilvánvaló legyen, csak ugratja. – Menjen! Egyetlen
pillanatot engedélyezek kettejüknek.
– Ne nyissa ki az ajtót!
A nő az ajtóra nézett, és megborzongott.
– Nem is állt szándékomban.
A férfi az ágy széléhez ment, és fél térdre ereszkedett, így
Lisa látóterébe került. Emory nem értette, mit mond, de Lisa
feszülten hallgatta. Emoryt hatalmába kerítette a fáradtság, és a
szörnyű mocsok ellenére a falnak támasztotta a hátát, majd
behunyta a szemét. Sajgott a feje, de a tompa fájdalmat inkább
fáradtságnak, mintsem az agyrázkódásnak tulajdonította. A
lapockái közti rész égett a feszültségtől. De az éjszakai történések
ismeretében lehet ezen csodálkozni?
Nem olyan régen, inkább órákban, mint napokban
kifejezhető ideje még azt gondolta, hogy a legbizarrabb dolog a
világon egy idegen ágyában ébredni, anélkül hogy tudná, hol
van, vagy hogyan került oda. Mekkorát tévedett!
– És maga hogy van?
A férfi ismerősen karcos suttogására éberré vált, kinyitotta a
szemét, és rövid ideig zavarodott volt. – Jó ég, biztosan állva
elaludtam. Az orvosi óta nem csinál lám ilyet!
– Fáradt?
– Kimerült.
– Egy bűncselekmény elkövetésének ára van.
A nő halkan kuncogott.
– Bűntett egy páciens érdekében. Ez a legfontosabb mozzanat
az egészben. Most már jobban értem a moralitása szürke zónáját.
– Sötétszürke – mondta, mire a nő elmosolyodott. – Éhes?
– Igen, de semmi olyasmit nem ennék, aminek köze van
ehhez a házhoz.
– Vizet?
– Ha előtte elmossa a poharat, és maga az egyetlen, aki
hozzáér.
– Másképp nem is kínálnám – ezzel elmozdította a székel a
kilincs alól, és éppen nyitotta volna az ajtót, amikor a nő
megállította egy kérdéssel.
– A fivérek dulakodtak, amikor kimentem magáért. Mi miatt
volt a verekedés?
– Miattam.
– Maga miatt?
– Will megkérdezte, homokos vagyok-e.
– Milyen otromba! Mit felelt?
 A férfi egy pillanatra ránézett, aztán levette a kezét a
kilincsről, és a nő haja alá, a nyaka hátuljára csúsztatta, majd
magához húzta, hogy megcsókolhassa. A férfi nyitott ajkú,
felfedező, választ váró és szégyentelen csókja lassan kezdődött,
de kisvártatva olyan sürgetővé vált, hogy alig lehetett
megfékezni. Ügy csókolta a nőt, ahogy elképzelte, mintha ez a
csók lett volna az utolsó dolog, amit a földön tesz, és azon volt,
hogy jól csinálja, alaposan, és semmi kívánnivalót ne hagyjon
maga után.
A nőben azonban mégiscsak hagyott kívánnivalót. A férfi
visszahúzta a fejét, de mellkasának gyors emelkedéséből és
süllyedéséből, meg a szemében égő tűzből ítélve benne is maradt
bőven.
Annyit mondott rekedten:
– Azt feleltem neki, hogy nem.

A mélypont nem sokkal hajnali négy óra előtt következett be.

Lisa az alhasára szorította a kezét, és felsikoltott.
– Tudom, hogy fáj. – Emory még sohasem tapasztalt enyhe
menstruációs görcsnél durvábbat. Soha nem fogant meg, soha
nem vetélt el, és ha így is lett volna, azonnali és megfelelő orvosi
segítséget kap. A lány nyilvánvaló szenvedése azonban hatással
volt rá a szakmai objektivitás páncélja alatt.
A második sikoltás után kivágódott a hálószoba ajtaja, és
Pauline bemasírozott.
– Mr. Hogyhívják nem engedett be, sőt majdnem gúzsba
kötött, de engem nem tarthat odakint!
A hálószobát őrző férfi bosszúsan nézett.
– Esküszöm magának, hogy Normant vagy Willt gúzsba
kötöm, de Pauline-t nem vállalom. Az ajtó túloldalán leszek. –
Ezzel hátralépett, és becsukta az ajtót.
 Amikor Lisa meglátta az édesanyját, úgy tűnt,
megkönnyebbülés önti el az arcát, mintha felmentették volna
egy nehéz döntés meghozatala alól.
– Mama? – nyújtotta ki kezét a lány.
Pauline megragadta, ahogy leült az ágy szélére. Felnézett
Emoryre.
– Én voltam a legidősebb testvér, és az összes öcsém és
húgom otthon született. Nem vagyok finnyás. Masszírozhatnám
a hasát.
Húsz perccel később Emory magára hagyta anyát és lányát.
Pauline cirógatta Lisát, kérges és ápolatlan kezével hihetetlenül
gyengéden simította hátra a lánya haját a homlokából.
Emory az ajtóhoz ment és kinyitotta. A férfi ott volt, ahol
mondta – őrködött. A fivérek aludtak. Will a kanapén horkolt.
Norman feje az állítható támlájú széken a vállára hanyatlott, nyál
csordult az alsó ajkáról.
Emory a nála lévő szemeteszacskót a tetején szoros csomóra
kötötte.
– Ezt el kell távolítani. Azt javaslom, égessük el.
A férfi minden szó nélkül elvette tőle a csomagot.
– Hogy van Lisa?
– Sokkal jobban. Már majdnem meggyőztem őket, hogy
szüksége van utólagos orvosi vizsgálatra. De azt gondolom,
rendben lesz. Még egy darabig szeretnék mellette maradni, hogy
teljesen biztos lehessek ebben.
A férfi bólintott, majd elfordult, hogy elvégezhesse a
feladatát.
Nem sokkal ezután Emory és Pauline szivaccsal lemosták
Lisát, majd ágyneműt cseréltek. Az új garnitúra kopott volt, de
tiszta. Pauline kivitte a szennyest, és szólt Emorynek, hogy
mindjárt főz egy kávét. Emory megmérte Lisa vérnyomását, de
még le sem vette róla a pántot, a lány feje már mélyen a párnába
süppedt, a szeme pedig becsukódott.
Mielőtt mindent elrendezett Lisa körül, Emory az ablakhoz
ment és kinézett. Azt hitte, káprázik a szeme. A nap még nem
kelt fel, de ahhoz elég világos volt, hogy lássa, egy nagydarab
alak térdel a kutya mellett, simogatja a fejét, és olyan szavakkal
beszél hozzá, amelyekre Emory szerint úgysem hallgat egy
bántalmazott eb. De a kutya reagált a feltehetően életében
először kapott kedves érintésre. Evett egy falat ételt a kezéből,
majd hálásan megnyalogatta a tenyerét.
– A barátja?
Emory az ágy felé nézett, és meglepetten tapasztalta, hogy
Lisa ébren van, és őt tanulmányozza.
– Nem, csak találkoztunk.
– Hogy hívják?
– Nagyon őrzi a magánéletét.
Lisa egy pillanatig fürkészte a nő arcát.
– Ön sem tudja, igaz? – kérdezett rá.
Emory bánatosan mosolygott az intuitív képességekkel
rendelkező lányra.
– Nem.
– Valahányszor elmentünk a háza mellett, láttam őt, amint az
udvarában dolgozik. Mindig megijesztett.
– Miért?
– Először is azért, mert olyan nagy.
– Csakugyan.
– És olyan méla küllemű. Még sosem láttam mosolyogni,
csak tegnap este.
– Nem csinálja túl sűrűn.
– Rám is mosolygott. Meg a mamára. És önre.
A lány egy mindent tudó nő pillantásával nézett rá, és Emory
rájött, hogy bizonyára szemtanúja volt a csóknak, amelytől
megbizseregtek a zsigerei, ha csak az eszébe jutott. A csóknak,
amely egyszerre csillapította le és ajzotta fel. A nő még sohasem
érezte magát nagyobb biztonságban, ugyanakkor nagyobb
veszélynek kitéve. Bár ellentmondásos érzelmek kavarogtak
benne, egy dolog kristálytiszta volt: nem akarta, hogy vége
legyen. A helyzet és az ocsmány körülmények ellenére többet
akart az ajkából, az ízéből és a nyelve merész túlkapásaiból.
Lisa zökkentette ki az ábrándozásból.
– Amikor a fivéreim egyszer kidobtak egy hordó szemetet a
kapuja előtt, megmondtam nekik, hogy őrültek, amiért ujjat
húznak vele.
– Valószínűleg igaza volt. – Emory egy kicsit habozott, mert
nem akarta Lisát kellemetlen helyzetbe hozni, de nem tudta
megállni a kérdést. – Hármójuknak volt balhéjuk azelőtt?
– Mi előtt?
– Mielőtt a szomszédjuk lett.
– Nem. Ebben biztos vagyok. Hallottam Willt és Normant
beszélni róla, találgatták, ki lehet és mit csinálhat. Mama úgy
véli, a törvény elől bujkál.
Emory nem szólt semmit.
– Vagy mama szerint az is lehet, hogy lelécelt a feleségétől és
a gyerekeitől.
Nincs menyasszony. Nincs feleség. Nem is volt.
– De nem hiszem, hogy erről lenne szó – jegyezte meg Lisa. –
Inkább gondolom, hogy törvényen kívüli, mint azt, hogy
elhagyta a családját.
Emory ránézett.
– Miért?
– Egyszerűen nem tűnik olyan típusnak. De mégis van vele
valami. Nem látható, de valamit cipel magával.
Emory némán egyetértett vele.
 – Ha belegondolok – folytatta Lisa azt mondanám, jó adag
aljas szándék van benne, bár erős kontroll alatt tartja. De ha
valaha kiereszti, ott kő kövön nem marad! – Anélkül, hogy rájött
volna, mennyire zavarba ejtik Emoryt ezek a megjegyzések, még
hozzátette: – Viszont szörnyen rendes volt hozzám, attól a
pillanattól fogva, hogy benézett a teherautóba, és meglátta,
milyen rosszul vagyok. Kedvesen viselkedett velem, és nem tűnt
úgy, hogy viszonzást vár érte. Ha érti, mire gondolok.
Emory bólintott.
Lisa elgondolkodva morzsolgatta a felső takaró kopott
szegélyét.
– Nem hinném, hogy olyan férfi volna, aki szórakozna
velem. Kihasználná egy nő gyengeségét. Ön szerint?
– Nem, biztos vagyok benne, hogy nem afféle. – Emory
három napja volt vele, és nem élt vissza az erejével, még akkor
sem, amikor rávetette magát. Majdnem csőbe húzott, doki.
– Mihez kezd vele, dr. Smith?
Emory visszafordult az ablakhoz, és nézte, amint a férfi a
kutya füle tövét vakargatja. Levette a láncot a nyakáról. A kutya
a kezét szaglászva boldogan vette fel a lépést a férfival, aki
megfordult, és a ház felé indult.
– Hogy őszinte legyek, Lisa, fogalmam sincs, hogy mihez
kezdjek vele.

TIZENHATODIK FEJEZET

– Elég meleg van hátul is? – nézett Sam Knight Jeffre a

visszapillantó tükrön keresztül.
 A hivatalos jelzésekkel ellátott ajtóelemmel és a villogó
fénysávval felszerelt városi terepjáró hátsó ülésén Jeff úgy érezte
magát, mint egy ketrecbe zárt állat egy cirkuszban, aki része a
látványosságnak, de hevesen gyűlöli.
– Jól vagyok. Köszönöm.
– Olyan hideg van ma reggel, hogy befagy a seggünk. De
legalább a havazás elállt. Szóljon, ha följebb tekerjem a fűtést!
– Úgy lesz.
– Ott van Buddy!
Knight lehúzódott az útról egy helyi pékség bejáratához,
ahol Grange várakozott. Egy lapos dobozt és egy fehér
papírzsákot tartott a kesztyűs kezében, és topogott, hogy
melegen tartsa magát. Amint a városi terepjáró leállt, beült az
anyósülésre.
– Atyám! Ez aztán a hideg!
– Köszönjük, hogy önként beszerezted a reggelinket –
mondta Kinght. – Jó illata van a kávénak. Adj hátra egy poharat
Jeffnek is. Milyen fánkot vettél?
– Többfélét.
Knight visszahajtott az autópályára, de a külső sávban
maradt, és óvatosan vezetett. Olyan óvatosan, hogy az már
megőrjítette Jeffet.
Grange kiosztotta a kávékat és körbeadta a fánkos dobozt.
Knight egy harapással jelölte meg a sajátját, és Jeffre nézett a
tükörben.
– Dr. James hívott fel minket ma reggel.
– Dr. Butler – pontosított Grange egy falatot rágcsálva.
– Hm? – fordult Knight a társához.
– Dr. Butler a hölgy, dr. James a férfi.
– Ja, igen – mondta Knight. – Folyton keverem a nevüket.
Bárhogy is, Jeff, a hölgy telefonált.
– Engem is hívott.
 – Valóban?
Jeff bólintott, miközben a kávéját fújta.
– Azért, hogy elmondja, a rendelő díjat ajánlott fel a
nyomravezetőnek.
– Ez már valami, ugye? – kiáltott fel Knight. – Huszonötezer
dollár!
– Meghajlok a nagylelkűségük előtt. A gondolattól, hogy a
munkatársai megteszik ezt Emoryért. Értem – jegyezte meg Jeff.
– Mindkettőjükről szuperlatívuszokban beszélt.
– Emoryt nagyra tartják a kollégái.
– Olvastam, hogy Haitira ment a hurrikán után – vetette
közbe Knight. – És egy alkalommal több héten keresztül
önkénteskedelt.
– Háromszor ment ki, és egy újabb utat tervez a
munkarendje függvényében.
Grange egy papírszalvétával letörölte a cukormázat az
ujjhegyeiről.
– Mit csinál a praxisával olyankor, amikor elmegy?
– Más gyerekgyógyászok helyettesítik, és boldogan teszik,
mert Emory sohasem felejti el a szívességeket, és mindig
viszonozza.
– A hallottak alapján rendes ember lehet – jegyezte meg
Knight, miközben a második fánkért nyúlt a dobozba. – Született
humanitárius.
– Az is. Többek között ezért is szeretem – állította Jeff, ahogy
a félbehagyott fánkját egy szalvétába csomagolta, és levette a
hungarocell kávéspohár tetejét. – De tisztelettel megjegyzem,
hogy csupa olyan dolgot mondanak a feleségemről, amit már
eddig is tudtam. Mikor fognak olyasmit is mondani, amit még
nem tudok? Hogy miért nem találják meg, és mit lehet tenni ez
ellen?
– Dolgozunk rajta.
 – Ezt már mondták. Tucatszor. De nem látom a bizonyítékát.
– Éjjel nem volt semmi fejlemény. Reméljük, ma több
szerencsével járunk!
– Ez a szerencsén múlik? Jézusom!
Jeff elfordult a visszapillantó tükörtől, és inkább kinézett az
ablakon, mint hogy Knight búbánatos pillantását állja. Elhagyták
az autópályát, és rátértek egy országúira, ahol csak alkalmanként
volt előzősáv. Kacskaringós út volt, a kanyarok olyan sűrűn
követték egymást, hogy Jeff a hátsó ülésen egész rosszul lett.
– Ne csüggedjen! – biztatta Grange. – Más frontokon is
nyomozunk.
– Ezt már előző este is említette – felelte Jeff. – De nem
fejtette ki, melyek is ezek.
– Nos, az egyik a pénz.
Jeff Grange-re kapta a fejét, aki az ülése háttámlája fölött
nézte őt.
– Emory pénze – pontosította a nyomozó, mintha Jeff nem
tudná, kinek a pénzére utalt.
– A felesége elég jól van eleresztve – mondta Knight. –
Családi vagyon. Nyugodtan felállhat és kiszállhat anélkül, hogy
még egy gyereket kellene arra kérnie, hogy azt mondja, „ááá” –
nevette el magát. – Ha gazdag lennék, egy lépést se tennék!
– Ez támadás! – csattant föl Jeff.
Knight a tükrön keresztül nézett rá.
– Sajnálom, Jeff, nem akartam…
– Emoryt nagyon bántanák ezek a megjegyzések. Az
öröksége miatt csak még keményebben dolgozik.
– Ez igaz?
– Soha nem említi a vagyonát, pláne nem kérkedik vele.
Valójában szinte mentegetőzik miatta.
– Ez megmagyarázza, miért adakozik olyan sokat –
nyugtázta Grange.
 – Kétszázezer dollárt különített el egy közelgő maratonra –
címezte Knight az információt a társának, de Jeff rájött, hogy az
idősebb ember szavai valójában neki szólnak. – Talán beletelik
egy kis időbe – folytatta –, ám ha erre teszi fel az életét, végül az
összes pénzétől megszabadul.
– Aminek következtében semmilyen örökség nem járna az
örökösének – nézett ismét Jeffre Grange. – Aki történetesen ön,
nem igaz?
A férfi jeges pillantást vetett az önelégült nyomozóra.
– Remélem, már a választ is tudja!
– Nos, Jeff, ellenőriznünk kell ezeket a dolgokat. Ez a
rutineljárás része, ha egy házastárs eltűnik.
Minél nyájasabban csengett Knight hangja, Jeff annál
kevésbé kedvelte és bízott benne. Nem jöttek még rá, hogy
megvan a magához való esze, és felismeri, ha packáznak vele?
– Ha ellenőrizték Emory pénzügyeit, akkor tudniuk kell,
hogy nem én kezelem a portfolióját. Valójában az összes
befektetése egy másik cégnél van.
– Igen, ezt a cége góréja mondta nekem.
Jeff élesen ránézett Knightra a tükörben.
– Hogyan?
– Elhitette a cégénél, hogy Emory a vagyona nagy részét ott
fogja tartani a házasságkötésük után. De nem így történt.
Legalábbis a főnöke állítása szerint.
– Ő mondta magának?
Knight bólintott.
– Amikor tegnap felhívtam, és megkérdeztem, ki kezeli
Emory vagyonát.
Jeffnek leesett, hogy amikor előző nap végtelen órákon
keresztül várakozott a Hicksville-i Rendőr-főkapitányságon,
valószínűleg lenyomozták őt, még a cégénél is informálódtak
róla. Ez azt jelentette, hogy a munkatársai már tudják, hogy nem
betegség miatt van távol. Előbb tudtak „sürgős családi ügye”
természetéről, mint hogy a reggeli hírekből értesültek volna
Emory eltűnéséről. Ezek a hegyi parasztok hazugként tüntették
fel a cégtulajdonosok előtt, ami feldühítette.
– Nem kezeli a felesége vagyonát, de ha előbb meghal, akkor
önre száll, igaz? – tudakolta Grange.
– Ha megkérdezik tőlem, elmondtam volna – vágta rá Jeff,
alig bírva féken tartani a dühét. – Nem kellett volna felhívnia a
céget és a munkatársaimat zaklatni olyan kérdésekkel,
amelyeknek semmi közük Emory eltűnéséhez.
– Minden oldalról meg kell vizsgálnunk az ügyet – jelentette
ki Grange.
– Apropó – szólt közbe Knight. – Mi a neve annak a
gyógyszernek, amit jóvá akart hagyatni Emoryvel?
– Honnan tudnak róla?
– Sok e-mail volt a számítógépén erről. Oda-vissza ön, a
gyógyszercég és Emory között. Több mint egy évre
visszamenőleg. Mi volt a lényege ennek?
– Úgy tűnik, tudják, miért nem maguk mesélnek róla?
– Egyszerűbb lenne, ha dióhéjban elmondaná – forszírozta
Knight. – Semmi más dolgunk nincs, amíg utazunk.
Jeffnek megfordult a fejében, hogy talán alábecsülte ezt a két
embert. Tudatosan fékezte az indulatait, így amikor beszélt,
unottnak tűnt a hangja.
– A gyár végigcsinálta az Étel- és Gyógyszer-ellenőrzési
Igazgatóság soklépcsős protokollját, és megkapta az engedélyt a
betegvizsgálatok folytatására.
– Mire jó ez a gyógyszer?
– Azoknál a gyerekeknél segít megelőzni az elhízást, akik
genetikailag hajlamosak rá. Emoryt felkérték, legyen az egyik
orvos, aki részt vesz a gyógyszerkísérletben.
 – De amikor a folyamat véget ért, ő nem támogatta az
engedélyeztetését – mondta Grange.
– Szerinte az orvosság mellékhatásait nem érdemes
megkockáztatni az előnyökért.
– Más szavakkal: több a kára, mint a haszna.
– Ezek az önök szavai, nyomozók, nem pedig a feleségeméi –
pontosított Jeff.
– Ön arra buzdította a klienseit, hogy komoly összegeket
fektessenek ebbe a gyógyszerbe – állította Knight.
– Nem – tagadta Jeff kereken. – Én arra ösztönöztem az
ügyfeleimet, hogy egy olyan cégbe fektessenek, amely a
gyógyszeripari kezdeményezések éllovasa, kurrens
egészségügyi problémákat céloz meg, mint amilyen a
gyermekkori elhízás, ami globálisan több millió embert érint, és
nemcsak egészségügyileg, hanem sok másféle módon is.
Kulturálisan, szociálisan, pénzügyileg és így tovább.
Knight kuncogott.
– Hagyjuk a körítést, Jeff! Nem hallgatózik a Biztonsági és
Kereskedelmi Bizottság. Magyarán, ha a felesége zöld utat ad, az
hosszú távon a klienseit, és így magát is, sok pénzhez segítette
volna.
– Emory eddig még nem döntött sem a gyógyszer mellett,
sem ellene. A hozzájárulását további vizsgálatoktól tette
függővé.
Knight és a társa összenéztek, ami jelezte, hogy a téma
további tanulmányozása is függőben van. Jeff látszólag
zavartalanul fordította el a tekintetét.
– Ó, igaz is! – vetette fel Knight. – Nem bánja, ha kiküldünk
néhány srácot a motelhoz, hogy megnézzék az autója belsejét?
– Az autómat? Mi az ördögnek? Van erre felhatalmazásuk?
– Szerezzünk?
 – Nem. Vizsgáljanak át, amit csak akarnak. Szedjék szét! És
ha már benne vannak, a házamat is kutassák át! Küldjenek oda
hullakereső kutyákat! Ne hagyják ki a fenyvest a birtokunk
hátulján. Kiváló hely egy sírnak.
Knight Grange-re nézett.
– Mondtam, hogy fel fogja kapni a vizet.
– Nem kaptam fel a vizet!
De még Jeffnek is be kellett látnia, hogy bosszús volt a
hangja. Nem akarta megadni nekik azt az elégtételt, hogy
forrongani lássák, így inkább elfordította a fejét, és kibámult az
ablakon. A következő fél óra utazás úgy telt, hogy csak a két első
ülésen ülő férfi váltott néha szót. Semmi lényeges téma nem jött
elő.
Ahogy egyre emelkedett és kanyargósabbá vált az út, úgy
környékezte Jeffet mind jobban az émelygés. Azok a szirtek,
amelyeknél nem volt korlát, csak fokozták az idegességét. Azt
kívánta, bárcsak ne egyezett volna bele, hogy együtt utazzanak.
Rosszul kezdődött a nap.
Nem aludt jól, és már az előtt fent volt, hogy az ébresztő
megszólalt volna, így bekapcsolta a tévét. Ahogy számítani
lehetett rá, valamennyi atlantai adó Emory eltűnésével
foglalkozott. Még az adás perceiben elkezdett csörögni a
telefonja. Ismerősök – olyanok is, akiket alig ismert – égető
szükségét érezték, hogy többet tudjanak. Csak néhány hívásra
válaszolt, a többit a hangpostájára hagyta.
Miközben arra várt, hogy Knight fölvegye, végiggondolta
mindazt, ami elhangzott, és próbált nem nagy jelentőséget
tulajdonítani a nyomozók nyilvánvaló gyanakvásának. Knight
saját bevallása szerint az, hogy az eltűnt személy házastársát
mikroszkóp alatt vizsgálják, rutin. Ha hagyja, hogy a
gyanúsítgatások felingereljék, azt fogják hinni, ő a bűnös. De
most, hogy Emory pénzügyeit feszegetik, és látni akarják az
autóját, már bánta, hogy nem fogadott ügyvédet, ahogy Alice
tanácsolta neki.
Alice is hívta reggel, annak ellenére, hogy azt kérte tőle, ne
tegye. Röviden beszéltek, de a férfi dühös volt a nőre, amiért
semmibe vette a kérését, magára pedig még inkább, amiért
felvette a telefont és beszélgettek, amikor a nő száma megjelent a
készüléken.
Dühös volt a kisszerű nyomozókra is, akik láthatóan azt
gondolták, túl sötét ő ahhoz, hogy átlásson a törvény és rend
színjátékán, amit vele játszottak.
A leginkább azonban Emoryre volt dühös. Az ő hibájából
kellett keresztülmennie mindezen a szenvedésen.

– Tudja, min nem tudom túltenni magam? – dőlt a széke két

hátsó lábára Norman, aki egy tál gabonapelyhet evett az
étkezőasztalnál. – Nem tudom túltenni magam azon, hogy
fukarkodik a nevével. Így aztán kénytelen vagyok szomszédnak
hívni magát.
– Az édesanyja dr. Smith őrének nevezett engem. Őr,
szomszéd, nekem bármi megfelel. – A férfi elfogadta a Pauline
által felajánlott kávét, mert a kitöltött víz elérte a forráspontot, és
ő maga mosta el a kávéscsészéjét. Miközben Norman le sem
vette róla a szemét, megfújta a forró kávét, és belekortyolt. – De
ne rágódjon rajta sokat, Norman. Még megerőlteti magát.
Norman jóindulatú mosollyal felvette a tálját, és újabb falatot
kanalazott be.
– Úgy tartom, az igazságszolgáltatás elől menekül.
– Úgy tartja?
– Én is – kapcsolódott be Will, aki állandónak tűnő helyéről,
a kanapéról bámult rá mogorván.
– Nekünk bevallhatja – mondta Norman mézesmázos
hangon. – Gyűlt már meg a bajunk a törvénnyel.
 – Tényleg?
– Nem is hinné, milyen kunsztokat csináltunk!
– Pofa be, Norman, az ördögbe is! – intette Will.
De Norman beszédes kedvében volt.
– Három hónapig ültem a megyeiben, mert elemeltem egy
idős hölgy táskáját a bevásárlókocsiból egy élelmiszerboltban.
A férfi nem reagált.
– Egy másik alkalommal elloptunk néhány gumiabroncsot
egy idős főszertől, aki a roncstelepet vezeti a hatvannégyesen
túl. Aztán, istenemre mondom, ez az igazság, egy héttel később
megint eladtuk neki az abroncsokat húsz dollárért. A vénség
soha nem tudta meg, hogy felültettük.
A férfi sóhajtott egyet, mintha határtalanul unná a témát.
– Will egyszer egy pókermeccsen verekedett össze egy
fickóval. Alaposan nekimentünk, Négy ember kellett, hogy
elválasszon minket. Engem feltételesen elengedtek. Will ült pár
hónapot testi sértés miatt. De a fazon azóta is bánja, hogy
csalónak nevezte a kisöcsémet. Ugye, Will?
– És még csak el sem számoltunk vele – jegyezte meg Will.
– Csakugyan? – emelte fel a férfi a szemöldökét, mert úgy
érezte, itt az ideje, hogy némi érdeklődést mutasson a tetteik
iránt. – Mi a tervük vele?
– Ahhoz magának semmi köze!
– Ne érzékenykedj már, Will! – csitította Norman. – Csak
barátilag beszélget, emlékszel? – Majd visszanézve a
szomszédjukra, folytatta: – Kölcsönkenyér visszajár. Gyerünk.
Most már nyugodtan elmondhatja, mit csinált.
A férfi kortyolt a kávéjából.
– Elvette… valakinek az életét? – Norman egyik kezében a
tálat tartva, a másik mutatóujját rá irányítva egy pisztolylövést
imitált.
– Elázik a gabonapelyhe.
 – Az ördögbe is, Norman! – eszmélt fel Will a kanapén. – Ez
soha nem fog neked semmit se mondani. Fogadok, hogy nincs is
mit. Távolról sem olyan kemény fickó, mint amilyennek kinéz.
– Lehet, igazad van – mondta Norman, aki ennek ellenére
továbbra is fürkészem nézett rá, miközben a tálat a mellkasának
támasztotta, és gabonapelyhet lapátolt a szájába.
– Mi van magukkal? – kérdezte a férfi a kávéjába bámulva.
– M’csoda? – hagyta abba Norman a kérődzést.
A férfi felemelte a fejét, és hol Normanre, hol Willre nézett.
– Öltek már embert?
Norman vállat vont.
– Soha.
– Idáig – tette hozzá Will.
– Hja, a helyükben nem lennék rá kíváncsi, hogy milyen.
– Ez azt jelenti, hogy maga már igen! – derült fel Norman. –
Látod, Will? Megmondtam.
– Csak a szája jár!
Norman tetőtől talpig végigmérte.
– Sok embert ismertem, akiknek ölniük kellett.
– Én szintén.
– De nem ajánlja. Miért?
– Az ölés szart sem ér, ahogy maga mondta Virginiáról –
vetette be a csalit a férfi. Kíváncsi volt, ráharapnak-e. Látszólag
közönyösen a konyhába ment, és töltött még magának a kávéból.
– Még nem mondták, milyen munka akadt arrafelé.
– Egy fuvarozó cégnek dolgoztunk. Teherautókat kellett
vezetni, messzire.
– Sofőrök voltak?
– Dehogy! – törölte le Norman kézfejével a tejet a szájáról. –
A raktárban dolgoztunk.
– Gané munka – jegyezte meg Will, aki most szörfözött az
elnémított tévé csatornái között. Talált egy adót, amelyik a
Gilligan szigetét sugározta, és elkezdte nézni. A vadászpuska
ezúttal a kanapé karfájának volt támasztva Will fejéhez közel, a
csövével felfelé.
Norman egy gabonapelyhet piszkált, ami az ingére esett és
ott maradt.
– Habár a cég, ahol dolgoztunk, történelmet csinált.
A férfi lassú, kimért mozdulatokkal visszatette a
kávéscsészét a főzőlapra.
– Hogyhogy?
– Westboróban volt. Hallott már róla? Az ottani
lövöldözésről? Egy dühös fickó jelent meg ott, kárhozatra ítélte a
helyet egy csomó ember kinyírásával.
A férfi megfordult, és bólintott Norman felé.
– Hallottam róla.
– Minket kábé egy héttel korábban bocsátottak el.
Kimaradtunk az izgalmakból.
– Ha engem kérdeztek, ezen a szigeten mindenki idióta –
dohogott Will. – Elkaptam volna Gingert, mihelyt partra
szállunk. – Csatornát váltott.
Norman közvetlenül a tálból szürcsölte a tejet.
– Ha én lennék a vén Gilligan, Mary Ann seggének esélye
sem lett volna!
Will átkiabált a szobán.
– Mindig is a hátsó bejáratot kedvelted!
– Szeretnék én bemenni dr. Smith hátsó bejáratán!
Mindkét fivér a férfit bámulta önelégült vigyorral, és
figyelték, hogyan reagál. A férfi nem hagyta felpiszkálni magát,
inkább tudomást sem vett róluk, és kinézett a mosogató fölötti
mocskos ablakon, mintha az időjárást kémlelné. Aztán kávéval a
kezében a hálószoba felé indult.
– Mi a franc történik most ott? – kérdezte Norman fejével az
ajtó felé bökve, ami zárva maradt az éjszaka folyamán.
 – Ellátják a húgukat.
– Azt tudjuk – morogta Will. – De mi tart ilyen átkozottul
sokáig?
– Már nem látnak minket szívesen?
– Ha jobban belegondolok, magát sohasem hívtuk.
– Hamarosan elmegyünk – mondta a férfi. – Jaj, Norman! –
He?
– Jobb, ha a széket nézi!
– He?
A férfi kirúgta a szék hátsó lábait. Norman hátraesett, és
fájdalmasan ért földet, a maradék tej a gabonapelyhes tálból
felháborodott arcára fröccsent.
Will olyan gyorsan reagált, hogy nem jutott eszébe a
vadászpuska, legördült a kanapéról, és úgy lőtt ki, akár egy
sprinter, amikor rajtol.
A férfi még éppen idejében ejtette le a kávéját, hogy egy
horoggal elérje Will állát, aki az ütéstől hátratántorodott.
Gyorsan mozgott, a kávéscsésze széttört a csizmája talpa alatt,
megragadta a vadászpuskát, felemelte, és a magukat rávetni
készülő testvérekre célzott, akiket ezzel mozdulatlanná
merevített.
Emory nyitott be a hálószoba felőli ajtón.
– Mi folyik itt?
A férfi fél szemét a még mindig támadópózba merevedő
fivéreken tartva, Emory felé hátrált, aki a nyitott ajtóban állt.
– Maga ki tud egyezni azzal, ha Lisát egyelőre magára
hagyjuk?
– Igen, szerintem már rendben lesz.
– Jó.
– Megfoglak ölni, erre mérget vehetsz! – sziszegte Will
összeszorított fogai közül.
– Ma nem, az biztos!
 Elővette az övébe dugott pisztolyt, és odaadta Emorynek.
– Ha bármelyikük is megmoccan, ne gondolkozzon! Húzza
meg a ravaszt! Menni fog?

Emory döbbenten bólintott. A férfi besurrant mögötte a

hálószobába. Norman és Will farkasszemet néztek vele,
miközben fújtató bikák módjára dühösen ziháltak.
– Ki ez a köcsög? – sziszegte Norman.
– Nem tudom – felelte Emory.
– Baromság! – fröcsögte Norman. – Ti ketten összejátszotok.
Úgy mászkálsz itt, mintha a te házad lenne. Mit csinálsz?
– Azért jöttem, hogy a húgukat ellássam.
– Nélküled is meglett volna.
– Lehet, de örülök, hogy segíthettem.
– Tényleg orvos vagy? – kérdezte Norman.
– Igen.
– Tutira hazudsz! – vádolta Will, és harciasan felszegte az
állát, amelyen egy ökölnyi folt kezdett kirajzolódni. – Ki ez az
ember?
Az emlegetett férfi közben a nő mögött termett, bal kezével
ráfogott a bicepszére, és előretolta.
– Ne engedje el ezt a pisztolyt! – Emory előreszegezte a
tekintetét, miközben a férfi végigtuszkolta a nappalin, majd ki az
ajtón. – Gyerünk a teherautóba!
Mielőtt elengedte a karját, kicsit taszított rajta, Emory pedig
elindult lefelé a veranda lépcsőin. Még hallotta Will szavait:
A fa alatt a kutya felállt, és a farkát csóválta. Úgy tűnt, a
barátkozás eredményes volt. Amikor Emory odaért a
teherautóhoz, kinyitotta az anyósülés ajtaját, és visszanézve
látta, ahogy a férfi a verandán áll és figyeli, miközben a
vadászpuskával őrzi az ajtót.
 – Ellopta a vadászpuskát!
– Miért nem jön? – kérdezte. – Mit akar csinálni?
– Szálljon be a teherautóba, és maradjon ott! – A nő habozott.
– Üljön be, és zárja magára az ajtót! – mondta nyomatékosan.
A nő beült, és magára csukta az ajtót. A férfi várt, amíg
megbizonyosodott róla, hogy Emory bent is marad, majd
megfordult, és eltűnt a bejárati ajtóban. Néhány másodperccel
később lövés dördült, amely a reggeli csöndben robbanásnak
hatott.
Aztán rögtön jött a következő…

TIZENHETEDIK FEJEZET

Emory kivágta a furgon ajtaját, kiugrott, és a ház irányába

rohant, mígnem beleütközött sötét ábrázatú védelmezőjébe, aki
épp a lépcsőn tartott felé.
– A fene egye meg, megmondtam, hogy maradjon a
kocsiban! – Ezzel megperdítette a nőt, és az ellenkező irányba
taszította.
– Lelőtte őket!
– Nem, nem lőttem le.
És tényleg nem.
Mert Emory hallotta, ahogy a Floydok trágárságokkal
megtűzdelt szóáradat közepette kitörnek a bejárati ajtón. A düh
ügyetlenné tette Willt, aki a vadászpuska újratöltésével
próbálkozott. A zoknis lábú Norman megcsúszott a veranda
egyik lépcsőfokán.
A férfi nem túl gyengéden felsegítette Emoryt a teherautó
vezetőfülkéjébe, aztán megkerülte a járgányt, beszállt, és
elindította a motort. Valamennyi mozdulata olyan kiszámított és
nyugodt volt, mintha nem is két vérszomjas gazember lenne a
sarkában. Olyan hirtelen gyorsított, hogy a kerekek felpörögtek,
mielőtt elindult volna a teherautó. Kiszáguldottak a kocsiútra,
maguk mögött hagyva az öklüket rázó és fenyegetéseket
ordítozó Floyd fivéreket.
Emory megbénult a hitetlenkedéstől. Csendben tették meg a
rövid utat a kunyhóig, ahol a férfi kiszállt, kinyitotta a kaput, és
a teherautót a szokásos parkolóhelyére kormányozta. Amikor
ismét kiszállt, a favágó tönkhöz ment, és kivette a baltát az
erősen összekaszabolt felületből.
A nő figyelte, ahogy áthalad a kerten, visszamegy a kapun
túlra, átmegy az úton a teherautóhoz a megdőlt fa mellett,
amelyre még mindig rá volt csavarodva a szellőzőrács. Mind a
négy kerékhez odament, és módszeresen mély vágást ejtett
rajtuk. Aztán ismét visszajött a kapun, és bezárta a lakatot, amit
erős rántással tesztelt. Miután ismét bevágta a baltát a tönkbe,
visszament a teherautóhoz, kinyitotta az utasülés ajtaját, és
benyúlt.
A nő önkéntelenül visszahőkölt.
– Vissza akarom kapni a pisztolyomat – nézett rá homlokát
ráncolva a férfi.
Emory el is felejtette, hogy még mindig nála van. A jobb
kezével úgy szorította, hogy egészen kiment belőle a vér.
– Le akar lőni valakit?
– Reggeli előtt nem.
Mikor ismét érte nyúlt, a nő nem ellenkezett. A férfi a
pisztolyt visszatette az övébe, miközben megfordult, és elindult
a kunyhó felé.
A nő kiszállt a furgonból, és hátranézett a kapura. Azt
latolgatta, vajon át tudna-e mászni a kerítésen, hogy
elszaladhasson. A férfi hazudott a szomszédokról. Ha
Floydékból indul ki, másoknak is kell lakniuk a közelben.
Az út azonban meredek volt, túl sok szerpentinnel. Más
hegyi utak ugyan keresztezték, ám azok hasonlóan ijesztőek
voltak. A jobb lába lüktetett a majdnem egész éjszakás
ácsorgástól Lisa ágya mellett. A feje zavaros volt a
kialvatlanságtól. A hőmérséklet jócskán fagypont alá süllyedt. Ez
persze aligha lenne akkora gond, mert a férfi tizenöt méteren
belül úgyis elkapná.
Emory felismerte, hogy vakmerő és hiábavaló lenne még
csak próbálkozni is a szökéssel, tehát követte a férfit a kunyhóba.
A férfi leguggolt a kandalló rostélya előtt, és félrelapátolta a
kihűlt hamut. Gyújtósokat tett oda, majd amikor lángra kaptak,
fahasábokat is.
– Eltart egy darabig, amíg meleg lesz idebent. Jobb, ha addig
magán hagyja a kabátot.
A férfi kabátját. Levette, amikor ellátásban részesítette Lisát,
de gyorsan felvette, mielőtt indultak. Hirtelen súlyosnak és
ormótlannak érezte, mégis örült az általa nyújtott melegnek és
védelemnek.
A férfi visszatette a kályhaellenzőt, és a nőhöz fordult.
– Még mindig éhes?
– Éhes? – bámult rá a nő megrökönyödve. – Egyáltalán nem
értem magát! Betörést követ el, hogy segítsen egy fiatal nőnek,
akit még csak nem is ismer. Elég kedves ahhoz, hogy egy
acsarkodó kutyából kezes bárányt csináljon. Aztán pedig rálő a
két férfira anélkül, hogy kiprovokálták volna.
– Provokáltak.
– Amikor elindultunk, határozottan fölényben volt.
Egyáltalán nem kellett volna visszamennie.
– Ja.
– Akkor miért?
 – Maga miatt.
– Miattam?
– Durva megjegyzéseket tettek magára.
– Nem kellett volna foglalkoznia velük.
– Nem akartam.
– És ugyan mit várt tőlük? Finom modort? Faragatlanok és
aljasok…
– Olyan szarházik, amilyenek!
– Rendben, nyomorultak. De ez elég ok arra, hogy rájuk
lőjön?
– Nem rájuk céloztam. Ha így tettem volna, már halottak
lennének mind a ketten.
– Akkor meg miért lőtt?
Emory a tekintetével válaszra akarta kényszeríteni, de
meglepetésére a férfi kitért előle.
– Maga akarja használni a zuhanyt először, vagy jöhetek én?
Emoryt feldühítette, hogy a férfi ilyen közömbösen reagál az ő
felháborodására, ezért utánament, megragadta a ruhája ujját, és
maga felé fordította.
– A francba is! Válaszoljon nekem!
– Mire?
– Mondja meg, miért sütötte el a puskát? És nehogy azt
állítsa, hogy önvédelem volt!
– Nem akartam.
– Akkor meg miért tette? Csak úgy?
Semmi változás.
– Mondja meg!
– Kilőttem a tévét!
Emory a férfi emelt hangján és válaszán egyaránt
megdöbbenve hátrált egy lépést, és vad késztetést érzett a
nevetésre.
– A tévét? Miért?
 A férfi kihúzta a ruhaujját a nő szorításából.
– Hogy ne lássák meg a maga arcképét.

Mire a férfi felfrissülve és tiszta ruhákat húzva előbukkant a

fürdőszobából, Emory felszolgálta a rántottát és a sült bacont,
amit készített. Végül is reggel volt. A legtöbb ember ilyenkor
reggelizik. A reggeli volt az egyetlen ismerős dolog ebben a
görbe tükörként funkcionáló világban, amelyben most élt.
Mintha semmi különös nem hangzott volna el a
fürdőszobába vonulása előtt, egyszerűen csak köszönetét
mondott az ételért, amelyet a nő tett elé az asztalra. Ahogy
végzett, Emory egy pirítósokkal teli tányér felé lépett.
– A kenyérpirító megint jó. Kiadja a kenyereket…
– Nagyszerű. Legalább nem kell újat vennem.
A hétköznapi teendők végzése, mint a pirítóskészítés, a vaj
tálkába tétele, abba a hitbe ringatták Emoryt, mintha
befolyásolni tudná a helyzetét. A nő látta, hogy a férfinak feltűnt
a vaj, mert egy késsel vett belőle, és elkente a pirítósán.
Elismerően nézett a nőre, de hangot nem adott ennek.
A férfi megkérdezte tőle, nem inna-e még egy csésze kávét.
– Ha már felállt, igen, kérek.
Visszajött az újratöltött csészékkel, majd szétterpesztett
lábbal visszaült a helyére, ahogy a férfiak csinálják. Mint
bármelyik férfi. Egy normális, nem erőszakos férfi. Egy férfi, aki
nem lövi ki hajnalban a faragatlan szomszédok tévéjét.
– Az én képemet mutatta a tévé? – bukott ki Emoryből a
kérdés, amit nem tudott tovább visszatartani.
– Akkor láttam meg, amikor kifelé tartottunk. Ezért kellett
visszamennem és elintéznem a dolgot.
– Mondták, hogy…
– Nem tudom, mit mondtak. Le volt némítva a hang –
kortyolt egyet a kávéból, s a csészéből felszálló gőzön át figyelte
a nőt. – De a képernyő alján nagy sárga betűkkel kiírták a
jutalmat. Huszonötezer dollár.
– Ki ajánlotta fel a jutalmat? Jeff?
A férfi vállat vont.
– Nem hagyhattam, hogy a Floyd fivérek meglássák. Isten
tudja, mire lennének képesek ezért a pénzért.
– Miért nem magyarázta el ezt nekem rögtön? Miért kellett
úgy megtudnom, ahogy?
A férfi hátradőlt a székében.
– Ki akartam deríteni, mit gondol rólam valójában. Most már
tudom. Nem tart túl sokra.
– Ez nem igaz.
A férfi gúnyos hangot adott ki.
– Még engem hibáztat? Pauline, aki tegnap este találkozott
magával először, szökevénynek tartja.
– Ő mondta ezt magának?
– Lisa.
– Úgy tűnik, ez a közös véleményük. Norman hencegett
előttem a törvényszegéseivel, aztán biztatott, hogy én is dobjak
be pár sztorit.
– Mit mondott erre?
A férfi nem válaszolt.
– Semmit – mondta a nő, aki biztosra vette, hogy így volt.
– Lisa mondott még bármi mást? – tudakolta a férfi.
Emory elmesélte, milyen összefüggésekben jött elő a férfi, aki
nem kommentálta, hogy a lány azt hiszi, a felesége elől bujkál, és
arra sem szól semmit, amikor ugyanő úgy jellemezte, hogy
olyasvalaki, aki nem vár szexuális ellenszolgáltatást a
kedvességéért cserébe.
– Nagy becsben tartja magát – jegyezte meg Emory. – De
ettől még továbbra is megfejtésre váró rejtvény maradt számára.
Megkérdezte tőlem, mit gondolok magáról.
 A férfi mozdulatlanul és kifejezéstelen arccal várt.
– Elmondtam, mit mondott Lisa. De nem tudom, mit
gondoljak magáról.
A férfi néhány pillanattal hosszabban tartotta rajta higgadt
pillantását, majd felállt, és üres edényeit a mosogatóhoz vitte.
Közösen tették rendbe a konyhát. Az utóbbi tizenkét óra
eseményei után a nő számára elképesztő volt a jelenet
közhelyessége. Lehettek volna egy reggeli rutinteendőket végző
pár a világ bármely pontján.
Csakhogy a megállapodott párok tudják, mit várhatnak a
másiktól. Lehet, hogy alkalomadtán meglepetést szereznek
egymásnak, de rendszerint nem képesztik el azzal a másikat,
hogy rendkívül kedves gesztusokat váltogatnak erőszakos
megnyilvánulásokkal. És a megállapodott párok rendszerint
nem csókolóznak olyan túlfűtött erotikával, ahogy a férfi
csókolta őt előző éjjel. Hacsak nem meztelenül vannak, a csók
pedig a szeretkezés előkészítése.
– Ha nem bánja, kölcsönkérnék egy másik inget… – mondta
a nő, amikor az utolsó edényt is eltette.
– Szolgálja ki magát.
Útban a fürdő felé kivett egy inget és egy pár zoknit a fiókos
szekrényből. A futóruhája Floydék házának szagától bűzlött.
Megkönnyebbülés volt kibújni belőle. A mosdókagylóba tette
ázni, amíg lezuhanyozott és megmosta a haját. A libatojás
méretű púp egészen lelappadt, és egy kis érzékenységtől
eltekintve már a vágást sem érezte.
Honnan tudhatta a férfi, hogy nem szükséges varrás a
gyógyuláshoz? Talán éppen így tervezte. Ahhoz elég erősen
megütötte, hogy elveszítse az eszméletét, de ahhoz nem, hogy a
sebet öltésekkel kelljen rögzíteni.
Szerette volna tudni, hová rejtette a követ.
 Kicsavarta a ruháit, és magával vitte a nagyszobába. Mint
korábban, most is a tűzhöz húzta az egyik étkezőszéket, és a
ruhákat a háttámlája rácsaira terítette. Leült a tűzhöz, és addig
fésülte ujjaival a haját, amíg az részben megszáradt.
– Teljesen meg kellene szárítanom – szólalt meg. – De nem
tudom tovább tartani a fejemet.
A férfi könyvjelzőt tett a könyvbe, amelyet olvasott, és az
asztalon hagyta.
– Én is elfáradtam – állt fel a foteljéből, majd odament az
ablakokhoz, és lehúzta a muszlinfüggönyök mögötti rolókat,
hogy besötétítsen. Már csak az asztali lámpa és a kandalló
szolgált némi fénnyel.
– Honnan tudja, hogy Floydék nem jönnek át megtorolni a
tévéjüket?
– Ha ma akarnának megtámadni, már itt lennének.
– Gyalog vannak.
– Ez nem tartaná vissza őket. Minden hencegésük ellenére
nagyon is gyávák.
– Honnan tudja?
– Ismerem a típust.
– Ismeri őket. Valahonnan. Valamiért. – Várt egy vagy két
másodpercet, majd választ provokált. – Nem igaz?
– Aludjon, doki.
Mivel túl kimerült volt ahhoz, hogy vitázzon egy kőfallal,
ágyba bújt, és magára húzta a takarót. A férfi visszament a
fekhelyéhez, lekapcsolta a lámpát, és betakarózott. Súlyos percek
teltek el. Emory a fáradtságtól nem bírt kikapcsolni. Minden
egyes izma megfeszült, az agyában zűrzavar uralkodott, az
érzelmei pedig csapongtak. Tudta, hogy a férfi sem alszik. Nem
volt kétsége afelől, hogy ha kinyitná a szemét, meglátná, ahogy
őt nézi: mindig éberen, átható intenzitással, feltűnően
nyugodtan, és csak a tűz fénye vibrálna a tekintetében.
 Ha nem lőtte volna ki a tévéjüket, Floydék talán látták volna
a felhívást, jelentik a hollétüket, és begyűjtik a jutalmukat.
Mostanra már ismerős környezetben lehetne, viszontlátta volna
Jeffet, és folytathatnák a rendes életüket. Ehelyett most bebújt
ennek a nevesincs embernek az ágyába, aki hol összezavarja, hol
felkorbácsolja az érzékeit, hol pedig megdöbbenti.
Bár eltökélten zárva akarta tartani a szemét, azok maguktól
kinyíltak. Ahogy sejthető volt, a férfi leplezetlenül őt nézte.
– Mielőtt eljöttünk, maga visszament a hálószobába.
– Kettesben akartam maradni Lisával.
– Miért?
A válasz sokáig váratott magára.
– Rákérdeztem, melyik fivérétől volt a baba. Azt felelte,
bármelyiktől lehet.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Seattle-ben sokat esett. És ez átkozottul finom megfogalmazása

volt a valóságnak.
Jack Connell különleges ügynök járata a New York-i
LaGuardiáról az ónos eső, a havazás és az erős szél miatt
többórás késéssel szállt fel. Az ügynök majdhogynem kedvelte
azt a téli világot ehhez az időjáráshoz képest. Eddigi élményei
alapján – most hajtott ki kölcsönzött autójával a Sea-Tac
repülőtér parkolójából – azt gondolta, hogy az egész nyomorult
északi partvidék víz alatt van.
A repülőtérről a városba vezető úton fél szemmel az eső
áztatta autópályát figyelte, miközben próbálta megtalálni az
ablakfűtés kapcsológombját az ismeretlen műszerfalon,
Csodával határos módon, anélkül, hogy megölte volna magát
vagy egy másik autóvezetőt, eljutott a városközpontba és a
kompkikötőbe.
Esőfüggöny és sűrű köd homályosított el bármiféle látványt,
ami talán feldobta volna egy derűs napon. A komp indulása
előtti percekben borította el a víz a várost. Ami előttük állt,
ugyanolyan nap ismeretlen volt, mint az Atlanti-óceán a
tizenötödik századi hajósok szamara.
Jack sohasem érdeklődött különösebben a hajók iránt. A
ködön átpöfögő hajók iránt pedig végképp nem. Másfél óra telt
el, mire bejelentették a célállomását, és megkönnyebbülve
vezette vissza autóját a szárazföldre. Amit egyáltalán nem
lehetett száraznak nevezni, mert teljesen átitatta a víz.
Bejelentkezett a szállodájába, de rövidke időt sem szánva a
szobája belakására vagy a bőröndje kipakolására, ismét felvette a
küzdelmet az időjárással. A kocsija GPS-ét használva egyenesen
az egyik Grace Kent lakhelyére ment.
Egy kétemeletes fehér faházhoz vezetett az útja, szürke
redőnyökkel szegélyezett ablakokkal mindkét szinten. A vörös
bejárati ajtó melletti külső falra egy réz postaláda volt erősítve.
Úgy gondolta, felmegy az ajtóhoz, és megnézi, milyen leveleket
kapott aznap a célszemély. De aztán arra gondolt, hogy az
óvatosság a bátorság oroszlánrésze meg minden, így hát
egyelőre nem kockáztatott. Inkább a háztömb végéhez hajtott,
ahol egy óriási, eső áztatta tűlevelű mellé parkolt.
Több mint három óra telt el. Hat óra előtt nem sokkal egy
minifurgon állt föl a kocsifelhajtóra, majd bement a garázsba,
amelynek ajtaja távirányítóval nyílt. Az ajtó leereszkedett,
mielőtt még Jack láthatta volna, ki ül a járműben.
Pár perccel később azonban, amikor a bejárati ajtót
kinyitották, megragadta a fényképezőgépét, és a teleobjektívvel
ráközelített a nőre, aki kijött a leveleiért.
 Grace Kent Rebecca Watson. Nem kétséges.
Ezúttal nem csupán egy hajszállal jutott közelebb a
zsákmányához. Hatalmas ugrást tett.

Sam Knight kényelmesen hátradőlt az íróasztali székében, majd

kezét a pocakja tetejére tornyozta.
– Mit gondolsz?
– Bűnös, mint a fene! – vágta rá Grange szemrebbenés nélkül.
Mindketten kimerültek voltak, mert egész álló nap
tevékenyen részt vettek Emory Charbonneau keresésében. Az
idő nagy részét kint töltötték a hideggel viaskodva, vagy a városi
terepjáróban próbáltak melegedni, miközben Jeff Surrey
becsmérlő megjegyzéseit hallgatták a hozzáértésüket illetően.
Jeffet kitették a motelnál, ezzel újabb okot adva neki a
panaszkodásra. Mielőtt hazamentek egy kis csendes pihenőre,
hogy majd a hajnal előtti órákban ismét elkezdjék a keresést,
bementek az irodába, és megállapították, hogy egy tapodtat sem
haladtak előre.
– Igen, bűnös – jelentette ki Knight. – De az, hogy seggfej,
még nem bűncselekmény.
– Hozni kellene egy törvényt, csak miatta.
Knight kuncogott, bár nem volt okuk a vidámságra.
Megfogott egy befőttesgumit, és nyújtogatni kezdte az ujjai
körül.
– Szerinted megölte a feleségét és elrejtette a holttestet.
– Instant válás. Sokkal kevesebb zűrrel jár, főleg ha jókora
vagyon is van a történetben.
– Amit ő örökölne.
– Ez elegendő indíték lenne, de talán nem az egyetlen dolog,
ami erre vitte.
– Oké, harapni fogok.
Grange alig várta, hogy kifejtse.
 – Nem adta át a kincsesládáját a férfi pénzügyi befektető
cégének, amikor összeházasodtak. Sőt, nem támogatta a
gyógyszert, amit a férje hosszú távú befektetésként tukmált az
ügyfeleire.
– Munkahelyi nézőpontból – jegyezte meg Knight
elgondolkozva – ez a két dolog Jeff ellen szól. A nő rossz színben
tüntette fel őt, ami talán megakadályozta azt is, hogy
tulajdonostárs legyen.
– Személyes szinten ugyanilyen rosszul áll a szénája. Minden
fronton túlszárnyalja a felesége, aki híres az emberbarátságáról.
Minden róla szóló írásban csak lábjegyzet a férje. A nőt imádják
a betegei, a férfit azonban folyamatosan piszkálják az ügyfelei,
ha a gazdasági hírek nem kedvezők.
– A férfi féltékeny lehet a nő szakmai és emberi sikereire.
– És ott van még a bosszúság pénzfronton is – vont vállat
Grange.
– A helyzet elég nyilvánvalónak tűnik.
– Pont ez az, ami zavar – állította Knight. – Túlságosan is
nyilvánvaló. Ráadásul nincs holttestünk, füstölgő pisztolyunk, és
Jeffnek sem volt rá lehetősége, hogy végezzen az asszonnyal.
Márpedig ahogy legutóbb láttam, jól jön az ilyesmi, amikor az
ember a kerületi ügyész előtt feleséggyilkossággal vádol valakit.
Amíg nem fut be több információ, gyakorlatilag semmi sincs a
kezünkben. És meglehet, hogy nem is találunk már semmi
többet. – A falon lógó nagy térképre nézett, és sóhajtott. – Bárhol
lehet…
A média „összehangolt mentőakciónak” nevezte dr. Emory
Charbonneau keresését, ami sok szempontból nem volt
megfelelő kifejezés, Sam Knight őrmester számára pedig
egyenesen viccnek hatott. Összehangoltságról nemigen lehetett
beszélni, hiszen minden bűnüldöző szervnek megvolt a saját
napirendje, saját problémái, pénzügyi lehetőségei, és általános
bornírtsága. Rengeteg elkötelezett és elszánt alkalmazott volt, de
erőfeszítéseiket gyakran aláásták azok, akik nem voltak olyan
eszesek vagy kötelességtudók, s belőlük szintén sok volt. És ott
voltak az önkéntesek százai, akik valamennyien egyedi
indíttatásból csatlakoztak a kereséshez, nem kevesen azért, mert
ott lebegett a szemük előtt a huszonötezer dolláros jutalom.
Knight eleget látott már ahhoz, hogy azt higgye, sokakat
kizárólag ez ösztönzött a jelentkezésre.
De ha az önkéntesek szándéka, hogy felveszik a harcot a
barátságtalan tereppel és a kőkemény hőmérséklettel, merőben
önzetlen is, még mindig lehet aggódni azon, hogy valamelyikük
szó szerint belebotlik Emory Charbonneau holttestébe, és
veszélyezteti a tetthelyet. Emiatt óriási volt a hibázási lehetőség,
az akció fejetlenségbe torkollása pedig szinte garantált.
Grange azt gondolta, Jeff a tettes, és a nő maradványait
addig nem fogják megtalálni, amíg Jeff meg nem mondja, hol
keressék. Sam osztotta társa elképzelését, de nem tette boldoggá
a tudat.
– A szombati napja nem elég világos – vetette fel Grange. –
Hol volt egész álló nap?
– Hallottad. A ház körül tett-vett, aztán elintézett néhány
dolgot.
– Valahogy maszatolás ez az egész, mintha csak Jeff Surrey
csúfot űzne belőlünk. Nem is tud felmutatni senkit, akivel
találkozott – emlékeztette Grange. – Az egész nap folyamán
egyetlen borbély vagy boltos sincs, aki emlékezhet rá. Aztán ott
a vasárnap, amikor ugyancsak láthatatlan volt a délután
közepéig, mert akkor kezdett körbetelefonálni és üzeneteket
hagyni, hogy hallott-e valaki valamit Emoryről.
– Aztán ő lett a gondterhelt férj, de csak egy bizonyos idő
elteltével – vette fel a fonalat Knight.
– Színjáték. Az előadás kedvéért.
 – Jó, de akkor hogy csinálta? – kérdezte Knight. – Mikor?
– Zavar, ha arra tippelek, hogy leszúrta?
Knight intett neki, hogy fejtse ki a feltevését.
– Oké. Emory teljesítette a szombati futását, ahogy eltervezte.
Megmondta Jeffnek, hogy marad még. Jeff odautazott hozzá,
majd egy előre egyeztetett helyen és időben találkoztak. Jeff
mentegetőzött. „Sajnálom, édesem. Sokkal megértőbbnek kellett
volna lennem a maratoni edzésterveddel. Csókolj meg, és
béküljünk ki!”
– Egész idő alatt várta a pillanatot, hogy lesújthasson rá.
Grange bólintott.
– Elrendezte a holttestet, aztán visszament Atlantába. A
következő napon, vasárnap, elkezdte keresni telefonon, majd
visszatért Drakelandbe, és eljátszotta az aggódó férjet a
motelban, a kávézóban és első látogatása alkalmával ebben az
irodában. „A feleségem nem jött haza. Valaki segítsen nekem!”
– És még csak annyit sem mondott, hogy legyen szíves! –
tette hozzá Knight.
– Ha így lett volna, egyből kiszúrjuk, hogy ez csak egy
színjáték.
Knight valósággal ujjerősítő gyakorlatokat végzett a
befőttesgumival.
– Jól hangzik, de van egy kis baj a bizonyítékokkal. A
helyszínelők az autója minden négyzetmilliméterét átvizsgálták.
Jeff keresztüllátott azon, amit ők „csak rutinfeladatként”
vezettek elő. Ellenkezett, de nem olyan hevesen, mint ahogy azt
Knight várta, és tiltakozása főként arra vonatkozott, hogy az
autója belsejének nehogy megrongálódjon az egyedi bőrborítása.
Jeffet biztosították róla, hogy a hatóság minden fölmerülő kárt
megtérít.
Később, mintha joga lett volna visszautasítani a kérésüket,
még hozzátette:
 – Remek, kutassák át! De csak vesztegetik az időt és az
emberi erőforrást, mert semmi rejtegetnivalóm sincs.
Lehet, hogy tényleg nincs. Semmi terhelő dolgot nem
találtak. Se vért, se szövetnyomot, se hajat, se vegyszereket, vagy
vegyi anyag szagát, ami arra utalt volna, hogy feltakarított maga
után, se bűzt, ami holttestet jelezne. Megkönnyebbültek, mert
semmi olyat nem találtak, ami azt bizonyította volna, hogy dr.
Charbonneau-t fizikai erőszak érte. Másrészt viszont nem volt
felemelő üres kézzel hazajönni. A kérdéseik megválaszolatlanok
maradtak.
– Téged zavar, hogy nem akart se ügyvédet, se házkutatási
parancsot? – tudakolta Knight.
– Úgy látom, téged igen.
– Talált. Egy ilyen szőrszálhasogató, kimért emberről azt
gondolnád, hogy már a kezdetek kezdetén felszerelkezik egy
ügyvéddel.
– Viszont elég intelligens ahhoz, hogy tudja, ezzel csak még
jobban felcsigázná az érdeklődésünket.
– Lehet. De ez nekem inkább azt jelenti: biztosra vette, hogy
semmit sem találunk a kocsijában. Vagyis, ha ő volt a gyilkos, a
tetthelyen hagyta a holttestet. Tehát…
Grange sóhajtott arra a gondolatra, hogy még valami szól Jeff
Surrey ellen.
– Tehát – folytatta Knight –, átadta a mobiltelefonját.
– Elterelő hadművelet.
– Nem annyira. Sokszor ül ki elégedetlenség az arcára.
Éppen annyi magyarázatot produkál, amennyi elvárható
valakitől, akinek a felesége meggyilkolását kell álcáznia.
– És ez akkor mit jelent? – faggatta Grange.
– Azt jelenti, hogy vagy ártatlan, csak bűnösnek tűnik, vagy
iszonyú okos.
– Én az utóbbira tippelek.
 – Én is, de meg kell törni.
Grange egy radíros végű ceruzával dobolt az asztalon.
– Lehetséges, hogy ez az Alice neki jobb barátja, mint
Emorynek?
Knight megfeszítette a befőttesgumit az ujjai között.
– Egy viszony? Jeff?
– Szerinted ez van mögötte?
– Nem, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy elegendő
érzelmet és véráramlást képes produkálni, hogy felálljon neki…
– Vannak férfiak, akiknek a keménysége nem a testtel
hozható összefüggésbe.
Knight elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét.
– Gondolom. Hatalom. Ellenőrzés.
– Kegyetlenség.
– Én régimódi vagyok. Szeretem a testet.
Grange szája mosolyra húzódott, majd ismét komolyra
váltott.
– Az elmúlt pár napban – állt meg a férfi, hogy ellenőrizze a
jegyzeteit – öt hívás volt oda-vissza kettejük között.
– Ezért beszélt vele késő este? És ma reggel is ez volt az első
– A nő jó barát, és ügyfél is.
– Ő egyébként úgy magyarázta ezeket a hívásokat, hogy
Alice „rendkívüli módon” aggódik Emoryért.
Grange bólintott.
– Minden lehet.
– Minden?
– Ha mindkettejük barátja, akkor ilyen körülmények között
természetes, hogy mindkettőjükért aggódik. Rendkívüli módon.
De akkor sem lehet nyugodt, ha a szeretője megszabadult a
feleségétől azért, hogy elhárítsa az akadályokat az ő együttlétük
elől, akár a tudtával, akár anélkül.
Knight tízig számolt, s közben mérlegelte a lehetőséget.
 – Holnap, amíg én felvigyázók Jeffre, elmész Atlantába,
végigjárod Alice szomszédjait, és kitudod, volt-e látogatója
pénteken vagy szombaton, amíg Emory távol volt.
Grange vigyorgott.
– Egy húszast rá, hogy többeknek feltűnt Jeff különleges
autója az egyedi belső bőrborítással.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

– Doki?
Emory ráhajtotta a fejét a vállán nyugvó kézre, és többször
odadörzsölte az arcát.
– Felébred, vagy tovább alszik?
– Hm?
A nő lassacskán felébredt, és kinyitotta a szemét. A kézhez,
amelyen az arcát nyugtatta, elefántcsontszínű, csavart mintás
pulóverbe bújtatott hosszú kar tartozott, az pedig széles vállban
végződött, amely eltakarta előle a mennyezetet.
A férfi zárkózott arckifejezéssel hajolt fölé. A tűz fénye éles
domborulatokat vetett az arcára, kiemelve arccsontját és
határozott állát, hangsúlyozva az ezüstcsíkokat a hajában, de
mélyebbre rajzolta a kemény szájának szegletében lévő ráncokat,
és rejtélyes odvakká tette a szeme alatti gödröket.
Emory iszonyatosan vágyott rá, hogy a férfi megcsókolja.
A férfi visszahúzta a kezét, és hátralépett az ágytól. A nő
felült. Az árnyékolók még mindig le voltak eresztve, de a
napfény nem rajzolt ki réseket körülöttük.
– Hány óra van? – kérdezte kábultan és zavartan a nő.
– Hat harminc. Szépen átaludta az éjszakát.
 – Nem hiszem el, hogy ilyen sokáig aludtam…
– Nehéz éjszakája volt. Nem tudtam, felkeltsem-e vagy sem.
– Köszönöm, hogy nem tette.
– A futónadrágja – nyújtotta át neki a ruhadarabot.
Emory ledobta magáról a takarókat, felállt, és a fürdőszobába
ment. Vécézés után felvette a futónadrágját, kiöblögette a száját,
és a kezével többször végigszántott csupa gubanc haján, ami
összevissza meredezett, mert nedves volt még, amikor lefeküdt
aludni.
Amikor kijött a hálószobából, a férfi a könyvespolc előtt állt,
és a címeket böngészte. Emory odament a kandallóhoz, és
megnézte a futófelsőjét meg a dzsekijét.
– Még nem száradtak meg – szólalt meg. – Az ingének kicsit
tovább kell rajtam maradnia.
A férfi nem mondott rá semmit. Volt valami a hallgatásában,
ami arra kényszerítette a nőt, hogy ő töltse ki a csendet.
– Valójában nagy rakás káosz vagyok. Három napja nem
használtam hidratáló krémet. A hajam fellázadt. Ha valaha látna
engem normál állapotomban, nem is ismerne föl.
A férfi továbbra is háttal állt neki.
– Felismerném.
Komor hangja és zárkózottsága különös jelentést kölcsönzött
egyszerű válaszának, és amikor a nő rájött az üzenetére, a
csüggedtség olyan erővel nehezedett rá, mint korábban a férfi
kabátja.
– De az soha nem fog előfordulni?
– Nem.
Nem cifrázta. Nem tette feltételes módba. Előre eldöntött
ügyként jelentette ki.
Emory nem tudta, mit mondjon, és ha tudta volna, akkor
sem volt biztos benne, hogy képes lenne megszólalni. Olyasmitől
szorult el a torka, amit egyáltalán nem kellett volna éreznie.
Attól a kilátástól, hogy hazatérhet, megkönnyebbülésnek és
boldogságnak kellett volna elöntenie. Ehelyett lehangolta a
lehetőség.
Persze ha újrakezdi az életét, átlendül majd ezen az átkozott
és megmagyarázhatatlan szomorúságon. Szerette a hivatását és a
betegeit. Ott volt a maraton is, hogy várakozással töltse el. Ha
egyszer hazajut, nem vesztegetheti az idejét. Fejest kell majd
ugrania, és behozni az itt eltékozolt időt. Ez a pár nap
hamarosan olyan lesz, mintha csak álmodta volna.
De miért érzi úgy, hogy még az előtt felébredt, mielőtt az
álom kielégítő nyugvópontra jutott volna?
A férfi félbeszakította a gondolatait.
– Ha enne valamit, szolgálja ki magát!
– Nem vagyok éhes.
Úgy tűnt, a férfi sem az. A konyhai rész sötét volt. A férfi
levett egy könyvet a polcról, és magával vitte a kinyitható
fotelhoz.
– Talán nem bízik annyira a Floyd testvérek szándékaiban,
mint amennyire el szeretné velem hitetni – vetette föl Emory.
Amikor a férfi felnézett rá, a nő az asztalkán lévő pisztoly
felé intett a fejével, amelyre rá vetődött a lámpa fénye, és
karnyújtásnyira volt a férfitól.
– Semmi nyomuk – felelte. – De lehet, hogy tévedek.
A nő leült a kanapéra.
– Honnan veszi, hogy Lisa bátyjai tették?
A férfi szórakozottan végigsimított ujjhegyével a könyv
borítóján domborodó címen.
– Addig nem tudtam, amíg Lisa nem mondta. Annyira
elszántan nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a
gyerekről, még ha el is vesztette. Azt hiszem, ebben a helyzetben
minden tizenöt éves rettegne attól, hogy kiderüljön. Ahhoz meg
különösen ragaszkodott, hogy Pauline ne tudjon róla. Közben
meg az a két seggfej sörözött, és úgy tűnt, jól szórakoznak a lány
szerencsétlenségén. Hirtelen bevillant, hogy miért. Maguk között
viccelődtek rajta. Jó lett volna, ha tévedek. De amikor
megkérdeztem Lisát, sírni kezdett, és bevallotta nekem.
Emory átfogta a két könyökét.
– És ez egyszeri eset volt? – kérdezte reménykedve.
– Nem. Már régóta folyik, azt mondta.
– Pauline hogyhogy nem vette észre?
– Ő is tudja, doki. Hát persze hogy tudja. Nem ismeri be,
talán még maga előtt sem, de tudja. Mi másért küldte volna Lisát
a nővéréhez és a sógorához a városba?
Emory a térdére támasztotta a könyökét, és két tenyere közé
fogta az arcát.
– Ez obszcén! Olvasunk és hallunk ilyen híreket, de alig
tudom elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet itt és most.
A férfi szárazon felnevetett.
– Na igen, megtörténhet. Még ennél sokkal rosszabb dolog is.
A maga finom és kiegyensúlyozott világa megóvja magát
társadalmunk sötét oldalától.
– Ne merje velem ezt csinálni! – eresztette le a nő a kezét.
– Mit?
– Így sértegetni!
– Én nem…
– De igenis sértegetett! – A nő felállt. – Nem tehetek róla,
hogy a szüleim gazdagok voltak! Nem kértem, hogy finom és
kiegyensúlyozott világba szülessek, éppúgy, ahogy Lisa sem
tehet a születése körülményeiről.
A férfi letette a könyvét, és kezével végigszántott a haján.
– Igaza van. Ez övön aluli volt. Elnézést.
– Ne is atyáskodjon felettem!
– Nem tettem.
– Legközelebb meg majd megint „lejótétlelkez” engem!
 A férfi felkelt a fotelból.
– Rendben, akkor mondjon valamit, amit mondhatok
anélkül, hogy felhúzná magát rajta.
– Mi lesz Lisával? – kérdezte még mindig mérgesen. 165
– A nagynéni és a nagybácsi remélhetőleg visszaveszik.
– Nem tűntek a legnemesebb szívű embereknek. Egy
nevelőotthon talán többet érne.
– Nevelőotthon?
– A GyVSz elhelyezhetné…
– GyVSz?
– Gyermekvédő…
– Tudom, mi az! – bosszankodott a férfi. – De ha bevonódnak
a történetbe, Lisának jelentenie kell a szexuális zaklatást.
– Még szép, hogy jelenteni fogja!
– Még nem készült fel rá.
– De fel fog. A két degeneráltnak börtönbe kell kerülnie!
– Igen. De ez sohasem fog megtörténni. Meg kellene. De nem
fog.
– Miről beszél?
– Ismerem ezt a gondolkodást, doki. Ilyen a klánmentalitás.
Bármi áron megvédik az övéiket, bármit követtek is el. Ezért
nem vett tudomást a történtekről, ezért hárított Pauline. Ő ebben
a valóságban él. A maga módján kezeli a helyzetet, és nem kér a
törvényből, meg az állami szervek beavatkozásából.
– Ha sem ő, sem Lisa nem jelenti ezt, és maga sem akarja,
akkor majd én megteszem!
– Ilyet tenne Lisával? Olyan helyzetbe hozná Lisát, amelynek
következményeként Norman és Will durva megtorlására is
számíthatna az anyjával együtt?
– Nem nézhetnénk a másik lehetőséget, hogy elviszik őket
nemi erőszakért?
 A férfi nem mondott semmit, de Emory reszketni kezdett az
arcára telepedő kifejezés láttán.
– Mit fog csinálni? – nézett le a nő a pisztolyra. – Nem ölheti
meg őket.
A férfi egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, aztán a
kandallóhoz ment, és elkezdte a hasábokat piszkálni a vassal.
– Ez nem a maga dolga.
– Maga azzá tette.
– Nos, mostantól kezdve nem így lesz.
A nő azon volt, hogy újabb támadássorozatot nyisson,
amikor meglátta a férfi erős kezének mozdulatait. Semmit sem
csinált feleslegesen, mindegyik műveletet előre átgondolta. A nő
megint ott érezte a gombócot a torkában.
– Vissza fog engem vinni.
A férfi némán állt, és a parázskupacot bámulta. Ez határozta
meg a hangulatát, mióta felkeltette a nőt. Emory nyelt egyet.
– Ma este? Most?
– Amikor készen áll. Már elég jók az útviszonyok.
– Akkor menjünk most! – mondta, bár a beszéd bántotta a
torkát. – Az emberek odakint vannak a hidegben, és engem
keresnek.
– Ma este nem.
– Tessék?
– Amíg maga aludt, felmentem az internetre, és megnéztem
a híreket. A keresést holnap pirkadatig felfüggesztették.
A nő a laptopra nézett, amit korábban a konyhaasztalon
látott.
– Szerintük mi történt velem? Olvasott valamit Jeffről?
– Csak a főbb pontokat olvastam, nem a részleteket. –
Belerúgott egy izzó fahasábba, ami épp kiesett a rostélyon. – Mit
fog neki mondani az itt töltött időről?
– Fogalmam sincs.
 Hátranézett, a jobb szemöldöke némiképp megemelkedett. A
nő most már ismerte ezt az arckifejezést. Választ akart kapni egy
kérdésre, amivel nem akart egyenesen előrukkolni.
– Elképzelésem sincs, mit fogok Jeffnek mondani. Vagy bárki
másnak. Nem emlékszem, mi okozta a sokkot, azt sem tudom
megmondani, hogy baleset vagy támadás történt. Azt sem
tudom, pontosan hol történt. Mit mondhatnék magáról, ha nem
is tudok semmit. A nevét sem, vagy… vagy azt sem, miért hozott
ide.
A férfi káromkodott lélegzetének pillanatnyi elakadása miatt,
ahogy' kezével a kandallóra támaszkodott, és fejét lehajtotta a
karjai között. Néhány pillanatig ott maradt a lángokba bámulva,
majd újabb fahasábokat tett a tűzre, és visszaigazította a rácsot.
A kezét a nadrágja hátuljába törölte.
Azután a nő felé fordult.
– Nos, világossá tehetem az utolsóként említett sötét foltot
maga előtt. Hogy miért is hoztam ide. A túraösvényen találtam
magára. Annyit tettem, hogy menedéket nyújtottam, etettem,
elsősegélyben részesítettem…
– És ezt minden idegenért megtenné…
– A pokolba is, meg! – csattant fel. – Persze egy sérült embert
elvinnék egy sürgősségi osztályra, leadnám, és elhajtanék. Nincs
kockázat, nincs bevonódás, nincs lelepleződés. De maga, a
legsúlyosabb fenyegetés… – nézett körbe a kunyhóban – minden
szempontból. Azt akartam, hogy maga egy kicsit tovább
maradjon velem. – Feltartotta a kezét, és ökölbe szorította,
mintha szemléltetni akarná. – Soha nem fogja értékelni azt a
kockázatot, amit azzal vállaltam, hogy itt tartottam. És a fenébe
is, biztos nem lesz képes megérteni, micsoda harc volt távol
tartanom magamtól. – A nő felé lépett, és amikor már csak pár
centi választotta el őket egymástól, megkérdezte: – Még mindig
fél tőlem?
 – Nagyon.
A férfi még egy lépést közeledett.
– De nem szalad el. Hogy van ez?
– Mert felismerem és megértem azt a harcot.
A férfi morogva sóhajtott.
– Doki, maga elég okos hozzá, hogy véget vessen neki.
Időt adott a nőnek, de amikor az nem mozdult, az egyik
kezével mögé nyúlt, és ujjait szétterpesztette a fenekén. A keze
forrósága szinte szétolvasztotta a nő futónadrágját, ahogy
magához húzta. Másik kezét a haja alá csúsztatta, és a nyaka
hátsó részén körözött, mint előző éjjel.
– Utolsó esély.
Emory tenyere a férfi mellkasára vándorolt, majd
felcsúsztatta a vállára.
– Oké. Figyelmeztettem. Megmondtam, hogy ha még
egyszer magára teszem a kezem…
– Akkor mindenütt megérint.
– Nem ez volt minden, amit mondtam, hogy teszek.
A férfi szája a nőére tapadt, és utat tört annak a birtoklási
vágynak, amelyet előző éjjel elfojtott. Semmi sem volt
visszafogott, sem a férfi nyelvének benyomulása, sem az égető
szükség, amellyel a nő kinyitotta a száját a férfinak, sem a
fülledten erotikus szavak, amelyeket a férfi suttogott azok után,
hogy megszakította a csókot és elengedte a nőt, de csak azért,
hogy gyorsan kibontsa a gombokat az ingén, amelyet a nő viselt.
Amikor szétnyitotta az inget és a nőre nézett, a tekintete
mindent felperzselt, amit ért. Az ujjai hátuljával cirógatta a nő
hasát, két kezével felmérte mellkasának keskenységét, aztán a
tenyerébe fogta a melleit. A nő beléjük hajolt, és halk, vágyakozó
nyögéseket hallatott, amikor a férfi ujjhegyei felfedezőútra
indultak melle kúp formájúra keskenyedő részén, egészen a
mellbimbókig, amelyek megkeményedtek a simogatásától.
 – Az ördögbe – mormogta a férfi.
Kézen fogva az ágyhoz vonta Emoryt, ahol lefejtette válláról
az inget, és nézte, amíg a fején keresztül lehúzta magáról és
félredobta a pulóvert.
Aztán gyorsan kigombolta a nadrágját. Le sem véve a
tekintetét a nőről, az egyik kezét a puha farmerba csúsztatta, és
olyan mozdulatot tett, amelynek hatására a nő mély levegőt vett.
– Nem bírom sokáig.
– Nem is kell. – A nő a hátára feküdt az ágyon, és feljebb
csúszott, hogy helyet csináljon a férfinak.
A férfi feltérdelt az ágyra, fölé hajolt, és lehámozta róla a
futónadrágot, majd a nő behajlított lábait a csípője köré húzta.
Olyan mohó érdeklődéssel nézett le rá, hogy a nő mindenhol
felforrósodott. Türelmetlenül káromkodva letolta a farmerját,
majd azt tette, amit korábban mondott: rátette a kezét a nőre.
Először határozottan a belső combjaira, hogy szétnyissa azokat,
majd gyengéden, amikor megsimogatta ott, ahol nedves és
epekedő volt, aztán agresszívan a feneke alá, amikor felemelte.
Céltudatos lökéssel hatolt a nőbe.
– Jesszus, doki – nyögte. – Azt ígértem, nem fog fájni.
– Nem fog.
– Talán.
A férfi megfeszítette a csípőjét, és még mélyebbre ment, majd
a nő fölé magasodott és mozogni kezdett. Közösülés. Csupa
nyersesség, férfierő és bizonyosság. Szégyentelen, domináns és
birtokló.
Kezével körbefogta Emory csuklóit, és a nő feje fölé emelte.
A másik kezét a testük közé csúsztatta, olyan érzéki
pontossággal, hogy a nő megfeszült és odanyomta magát hozzá,
szavak nélkül kérve, hogy nyomja, simogassa, és hatoljon egyre
beljebb. És a férfi úgy is tett. Újra és újra. A fejét a nő melleire
hajtotta, szívta feszes bimbóit, és a nyelvével is izgatta.
 A nő orgazmusa kirobbanó volt.
Trágárságot mormolva a férfi még épp időben szakította meg
az aktust, és a nő testére fröcskölte a magjait.
Vonagló és erőlködő testtel minden csepp örömöt kiélveztek,
és amikor a férfi a nő testébe hatolt és együtt jutottak fel a
csúcsra, pulzusuk az egekbe szökött. Utána ernyedten olvadtak
össze. Hosszú idő telt el, mire a férfi elengedte a nő kezét, és
lemászott róla.
Mire Emory végre összeszedte magát és kinyitotta a szemét,
a férfi mellette feküdt hason, arcát izmos karján pihentette, és
fekete szempillája hosszú árnyékot vetett az arccsontjára. Egy
verejték-csepp csillogott a hátán. A bőr finom volt, izomzatának
domború és homorú formái szemet gyönyörködtetők. A farmerja
látni engedte azt a csábító részt, ahol a háta áthajlott a fenekébe.
A férfi megérezte a nő tekintetét, és kinyitotta a szemét.
Mintha ikerfények gyulladtak volna egy kék színű üvegben. A
férfi figyelmét az ondó áztatta flaneling vonta magára, amely
reménytelenül Emoryre tekeredett. A szemét ismét a nőre
emelte.
– Megbántad? – kérdezte mintegy védekezőn.
Egyfajta válaszként a nő kinyújtotta a kezét, és ujjaival
dörzsölni kezdte a férfi hátának alsó részét. Aztán picit lejjebb
ment. Majd ujjhegyei a férfi öve mögé merészkedtek, és a sötét
árokkal kacérkodtak.
– Ha tovább folytatod, meg kell fordulnom.
A nő egy leheletkönnyű érintéssel olyan sokáig követte a
barázdát, amennyire csak el tudta érni. A férfi félig kelletlen,
félig felajzott morgással a hátára hemperedett, és lerúgta
magáról a farmert.
Az emberi test maga volt a rejtély dr. Emory Charbonneau
számára. Már több száz, sőt több ezer testet látott. Mindenféle
formájút és méretűt. De a férfi testétől még a lélegzete is elakadt.
És egy picit meg is rettent kérlelhetetlen férfiassága láttán:
rendkívüli mérete, a mellkasát borító szőr, a combja és a
kidolgozott hasizmai találkozásánál lévő, villámot ábrázoló
tetoválás, az újraéledő vágyáról tanúskodó feszes és teljes
nagyságában ágáló hímtagja csapdába ejtette a tekintetét.
A férfi türelmetlenül kiszabadította az ingéből, majd a feje
hátsó részére téve a kezét, magához húzta a nőt. Hosszan és
mélyen csókolta Emoryt, a nyelvével újra és újra bejárva a nő
száját. Amikor abbahagyta a csókot, csak olyan messzire tolta
magától, hogy alaposan meg tudja nézni. Arcátlansága
mulattatta, ugyanakkor felizgatta Emoryt.
A férfi átfogta a nő melleit, és ujjaival finoman összenyomta
a bimbóit.
– Nem fogsz előlem sikítva elfutni? – kérdezte érdes, szexi
hangon.
Az egyre jobban izgalmi állapotba kerülő nő elmosolyodott,
és nemet intett a fejével.
– Akkor adj nekem emlékeket, doki!
– Emlékeket?
A nő ágaskodó melleit hátrahagyva a férfi keze már a hasát
simította. ÜÚy szemlélte Emory csípőcsontjának szerkezetét,
mintha maga lenne a csoda. Aztán kézfejével végigsimított a
puha szőrön.
– Hagyj nekem emlékeket, amelyekkel kedvemre
eljátszhatok, ha elmentél!
– Miféle emlékeket?
A kérdése meglepett levegővételbe torkollott, mert a férfi
ügyesen áthelyezte és széttárta a combjait, majd széles vállával
közéjük feküdt. Már-már melege lett a férfi forró, fürkésző
pillantásától, amint alácsúsztatta a kezét, és közelebb húzta
magához. Határozottan érezte a férfi nyelvének első érintését,
majd az ajkai következtek, miközben azt suttogta:
 – Mocskosakat.

HUSZADIK FEJEZET

Valami felzavarta Emoryt. Úgy ébredt, hogy tudta, egyedül van

a kunyhóban.
Bebábozódva feküdt a takarók alatt, de az ágy kezdett
kihűlni a férfi testmelege nélkül.
Talán azért ment ki, hogy tűzifát hozzon.
A nő azonban tudta, hogy csak áltatja magát. Nem csak a
mellette lévő üresség árulkodott arról, hogy elment. Ahogy a
puszta jelenléte megtöltötte a helyiséget, úgy a hiánya vákuumot
teremtett.
Rettegett attól, hogy megértse szomorúsága okát.
De ezt nem kerülhette el.
Felült és átölelte magát, hogy felmelegedjen. Mellbimbói
összehúzódtak a hidegtől. Fájtak. Szeretkezéseik ezer más apró,
sajgó sérülést hagytak szerteszét a testén.
Sokkoló és csodálatos érzés volt ez így, és a nő szemernyi
bűntudatot sem érzett miattuk. Valójában remélte, hogy a
nyilallások és szúrások, a férfi hevességének édes emlékei még
hosszú ideig vele maradnak.
A férfi bekapcsolva hagyta a fali melegítőt a fürdőszobában,
csak takarékra vette. Emory nem kapcsolta fel a lámpát, mert
nem akart szembesülni a tükörképével. A ziláltsága nem
érdekelte. Amit nem akart látni, az az elhagyatottság
arckifejezése volt. Egy dolog érezni a szomorúságot; de látni a
tekintetében még rosszabb.
 Gyorsan lezuhanyozott. Amikor kijött a fürdőszobából,
kivett egy tiszta inget a férfi fiókos szekrényéből, majd az egyik
elülső ablakhoz ment, és felemelte a rolót. Még mindig nagyon
korán volt. Könnyed felhők lebegtek selymes stólákként a távoli
hegycsúcsok körül. Máskülönben napok óta először volt tiszta az
ég, ami a nap előrehaladtával derült kék égboltot ígért.
A kert üres volt. A férfi teherautója nem állt a parkolóhelyén.
A nő keze kedvetlenül hullott az oldalához. A
muszlinfüggöny visszaesett a helyére.
Megfordult. Ekkor látta meg, hogy szembeötlő helyen, az
étkezőasztalon van az övtáskája. A két húszdolláros csekk, a
jogosítványa, a hitelkártyája és a bejelölt térképe is benne volt.
Mellette hevert a napszemüvege. A futóruhái, a kesztyűje és a
fejpántja szépen összehajtogatva. A cipője az asztal mellett volt
egymás mellé igazítva, a zoknik beletéve.
Az elrendezés azt jelezte, hogy ideje indulnia.
Miközben levette és a létratámlájú székre terítette a férfi
ingét, úgy érezte, a végtagjai mintha egyenként ötszáz kilót
nyomnának. Gépiesen felöltözött, és összegyűjtötte a holmijait.
Amikor elkészült, leült a kanapéra és várt.
Előző éjjel azt mondta a férfi, hogy akkor menjen, „amikor
készen áll”. Nyilvánvalóan nem állt még készen a távozásra,
mint ahogy a férfi sem arra, hogy visszatérjen hozzá. Éjjel a
szeretők sürgető nyelvén suttogtak és nyögtek, de soha
egyetlenegy alkalommal sem beszéltek arról, mi az, amihez
vissza kell térnie, vagy arról a valamiről, amit Lisa is érzékelt, és
ami miatt nem fedheti fel a kilétét. Mindketten tudták, hogy az
előző éjjel afféle kakukktojás volt. Időt loptak maguknak.
De a reggellel…
A nő pillantása a kis asztalkára tévedt. A pisztoly hiánya
majdnem kiütötte a szemét.
Talpra ugrott.
 – Istenem! Ó, ne!
A nő három lépéssel az ajtónál termett, és felrántotta. A
hideg levegő egy pillanatra megakasztotta a légzését, de
gyakorlatilag átugrott a veranda lépcsőin. Megcsúszott egy lapos
kövön keletkezett jégfolton, és ez megadta neki az indító löketet.
Végigdübörgött a kerten, átmászott a kapun, és teljes erőből
futni kezdett Floydék háza felé. Egész úton hegynek fölfelé
kellett haladnia, de úgy szaladt, mintha sima úton tenné, mert
félt, hogy ha egy kicsit is lassít, elkésik. Még a legjobb
teljesítménye sem biztos, hogy elég lesz. Talán nem ér oda
időben, hogy megelőzze…
Ott! A fák fölött megjelent a villámhárítós bádogtető.
Ahelyett, hogy lassított volna, a cél megpillantása gyorsításra
ösztökélte. Aztán meglátta a férfi teherautóját. És őt is.
A lélegzete is elállt, benn rekedt a tüdejében és a torkában,
ami szinte befagyott a rettegéstől. Még csak a férfi után sem
tudott kiáltani, amikor az kettesével szaladt fel a veranda
lépcsőin, kinyitotta a külső ajtót, kis híján letépve a zsanérjairól,
majd olyan erővel rúgta be a bejárati ajtót, hogy az teljes
szélességében kivágódott, és a belső falnak ütközött. Aztán a
férfit elnyelte a ház.
Másodpercekkel később Norman iszonyatos erővel vágódott
ki a házból. A külső ajtó sem gátolta meg, hogy hanyatt-homlok
repülésében a verandán és a lépcsőkön is átessen. Bukfencezett
és a hátán landolt, mindössze pár méterre Emorytől. Küzdött
azért, hogy visszanyerje az egyensúlyát és megvédje magát a
férfitól, aki követte kifelé a házból. Nála volt az ismerős
vadászpuska is, de félrelökte és átugrott a lépcsőkön, majd
lecsapott Normanre. Öklével behúzott az arcába, ami hatását
tekintve egy kőtörő kalapáccsal ért fel. Csont és porc roppant,
ahogy Norman orra az arcába lapult. A szövetek péppé váltak.
Vér fröccsent. Üvöltött a fájdalomtól, de még jó néhány gyors
ütést kapott a beleire, mielőtt a földre esett.
Emory befogta a száját, nehogy kétségbeesett kiáltását
meghallják.
A bántalmazott kutya a két férfi körül szaladgált, és
tébolyodottan ugatott.
– Kapd el, te nyomorult korcs! – üvöltötte Will, ahogy
alsógatyában kitántorgott a külső ajtón.
Az ifjabbik fivér rávetette magát az eldobott fegyverre, de
csizma érte a lába közét, mielőtt átugrotta volna a lépcsőket. Will
térdre esett, üvöltve fogta a heréit, de nem úszta meg a másik
csizmát sem, a rúgás ezúttal az arcát érte, és összezúzta az
arccsontját. Az állkapcsára mért erős ütés következtében az álla a
füle alá költözött, és örökre tönkretette ragadozószerű
oldalpillantását. A hátára esett, feje többször koppanva landolt
az alacsonyabb lépcsőfokon, de nem ütötte be olyan erősen,
hogy öntudatlanná váljon. Üvöltött a fájdalomtól.
Norman kínjai sem értek még véget. Mostanra úgy-ahogy
összeszedte magát. Abból a masszából, ami valaha az arca volt,
ömlött a vér a szakállára, ennek ellenére valahogy lábra
küszködte magát, és megeresztett két lendített ütést, amelyek
elől könnyedén ki lehetett térni.
– Csak hitted, hogy minden izgalomból kimaradtál
Virginiában! – mondta majdnem közvetlenül Norman fülébe a
férfi.
Ezután Norman kezeit a lapockái közé nyomta. Emory
hallotta a kellemetlen hangot, ahogy a vállízülete kiugrott.
Üvöltése fojtott nyüszítéssé vált, amikor a férfi a veséjére mért
ütést. Amikor lógó kezei kiszabadultak, olyan volt, mint egy
rongybaba.
– Ezt a kutyáért, te nyomorult féreg!
 Emory biztosra vette, hogy a rúgás, ami Norman bordáit
érte, jó párat eltört közülük.
A győztes látszólag érintetlen volt, leszámítva, hogy kissé
kifulladt. Elhátrált Normantól, és odament Willhez.
Megszemlélve a pusztítást, nyilvánvalóan kielégítőnek találta,
mert már nem nyúlt hozzá.
– Ha még egyszer kezet emeltek Lisára, visszajövök, és
kitöröm a nyakatokat!
Felvette a vadászpuskát, kivette a lövedékeket, majd egy
vaskos fához vitte, újra és újra a törzséhez csapkodta, amíg a
nyél le nem tört a puskacsőről. Összeszedte a két darabot, és a
teherautója aljába tette.
A kutya odament hozzá lógó nyelvvel, és a farkát csóválta.
Miután a férfi megveregette a fejét és megvakargatta az állát, az
állat visszabaktatott a fa mellett lévő helyére, és elégedetten
kuporodott le.
Emory Normanhez rohant.
Vagyis próbált. A karját megragadták és visszarántották.
– Nehogy hozzáérj!
– Nem hagyhatjuk őket itt ebben az állapotban!
– Az ördögbe, mi nem is! – felelte a férfi, és a teherautó felé
tolta őt.
– Én nem! – kapálta a földet a sarkával Emory.
– Dehogynem.
Mielőtt ismét tiltakozhatott volna, a molyrágta kardigánba
burkolózó Pauline jelent meg a verandán. A férfi megfordult,
hogy lássa, mi vonta magára a nő figyelmét, majd körbement a
teherautó vezetőüléséhez, és kivett egy barna papírzacskót a
padlóról.
A férfi visszament a házhoz, és áthajolt Willen, hogy odaadja
a zacskót Pauline-nak.
 – Van benne egy kávéscsésze a helyett, amit eltörtem. A pénz
pedig bizonyára elég egy új tévére.
– Köszönöm – mondta zavarodottan.
– Hogy van Lisa?
– Jól. Úgy hallottam, alszik – nézett le Willre, aki hangosan
szenvedett. – Legalábbis eddig – tette hozzá.
– Pakolja össze kettejük holmiját! Később visszajövök
magukért.
Az asszony még az előbbinél is tanácstalanabbul nézett
körül, felmérte a házat ért károkat, az élete kuszaságát.
– Nem hagyhatom itt az otthonomat! – mondta, amikor a
pillantása visszatért a férfira.
A férfi majdnem megszólalt, aztán lemondóan sóhajtott.
– Pakolja össze Lisát!
Visszament a teherautóhoz.
– Ezen nem vitatkozunk, doki – mondta, miközben kinyitotta
az utasülés ajtaját.
Emory belátta, hogy semmi értelme sem lenne, így beült a
járműbe. Mi mást tehetett volna?

– Felébresztettelek?
Sam Knight a hátára fordult, és közelebb tartotta a
mobiltelefonját a füléhez.
– Megtalálták?
– Nem – válaszolta Grange. – De előkerült Jeff szeretője.
Knight felült, és kirázta az álmosságot magából.
– Ez gyors volt.
– Kora reggel elautóztam Atlantába, nem kérdeztem körbe a
szomszédjait, hanem pirkadat előtt egyből nála csöngettem.
Felébresztettem, és megleptem.
– Nem vagy te túl erőszakos?
 – Először védekezett és kitért, de aztán úgy tettem, mintha
többet tudnánk Jeffhez fűződő kapcsolatáról, mire sírva fakadt.
Megtört, és bevallotta, hogy viszonyuk van.
– Hűha. – Knight már fél kézzel a zokniját húzta, és mutatta,
hogy inna egy kávét. A felesége vette az adást, és hozott neki. –
Mondta, hogy mióta tart?
– Hat hónapja. A Háborús Hősök Emléknapja óta. Emorynek
sürgősségi hívása volt, az egyik betege kórházba került, így
korán el kellett jönnie egy Alice-nél rendezett kerti sütögetésről.
– És abban a pillanatban, ahogy hátat fordított…
– Ágyba mentek. Alice az elejétől fogva aggódik, hogy
Emory rájön. Nem akarta, hogy megtörténjen. Soha nem akart
megbántani senkit. Az ilyesmi megesik. Senki sem számít rá,
hogy bekövetkezik.
– Így is lehet mondani.
Grange túl fáradt volt hozzá, hogy vegye a lapot. Folytatta a
beszámolót.
– A szokásos bűntudat picsog belőle, ami olyankor tipikus,
ha valaki a barátja házastársával kezd.
Knight puszit dobott a feleségének, aki kávét hozott neki.
– És mi újság a házastárssal, a mi drága Jeffünkkel?
– Megkérdeztem a hölgytől, Jeffnek lehet-e köze Emory
eltűnéséhez. Ráharapott.
– Milyen értelemben?
– Kikérte magának ezt az állítást. Hajthatatlanul. Azt
mondta, elképzelhetetlen. Emellett állítja, hogy Jeff nem lenne
képes ilyet tenni. Amúgy meg állítólag péntek estétől vasárnapig
együtt voltak.
– Hol?
– A nő házában. Mindig ott találkoztak. A nő a férfi kliense,
ami mindig praktikus kibúvót adott volna, ha Emory rajtakapja
őket.
 – Állj! Bevillant egy kép a tagról, ahogy a szeretője
adóbevallását készíti pucéran.
Grange felnevetett.
Sam elgondolkodva kortyolt a kávéjából.
– Azt mondja, egész hétvégén együtt voltak? Milyen
kényelmes, nem? És még alibit is adhat.
– Ez igaz, de én hiszek neki, Sam. Kávét is csinált nekem.
Rémült volt, és alig várja, hogy együttműködhessen velünk.
– Oké, szóval vasárnapig forrón tartották az ágyneműt.
Vasárnap meddig?
– Jeff egy késői reggelit követően jött el tőle. Nem sokkal
azelőtt, hogy elkezdte hívogatni az ismerősöket.
– Hmm. Ez nem túl jó nekünk, Buddy. Nem passzol a
szombat esti forgatókönyvhöz, amit tegnap este felvázoltunk.
Vagy Alice hazudik arról, hogy egész idő alatt a férfival volt,
vagy igazat mond, de akkor meg mikor tette el láb alól Jeff
Emoryt?
Grange elgondolkozott.
– Jeff azt állítja, hogy vasárnap jött ide. Talán valahol
útközben találkozott Emoryvel. Megbeszéltek egy helyet, ahol
kitálalhatják a dolgaikat. Bárhol is legyen az a hely, Jeff ott
hagyta a holttestet, aztán ideért, és eljátszotta a bánat
megtestesülését.
– Nem működik. Szombat estére sem működik. Azért –
nyomta meg a hangsúlyt –, mert Emory autója a hegyi
parkolóban állt kétnapos hó- és jégréteggel fedve. Nálam az
éjszaka közepén jelentkezett Jeff. Emory nem hagyta el a hegyet.
Legalábbis ezzel az autóval nem.
– A francba!
– Akkor Jeffet kell a hegyekbe képzelnünk, amit eddig nem
tettünk.
 – Duplán a francba! De az van, Sam, hogy szerintem mégis ő
tette.
– Én is azt gondolom – morogta az öreg.
Mindketten meghányták-vetették a kérdést magukban, aztán
Grange szólalt meg.
– A házasságon kívüli ügy, plusz a pénz, plusz hogy egy
pöcs, elég ok rá, hogy itt tartóztassuk még egy kicsit. Talán időt
nyerünk, hogy megtörjük őt vagy Alice-t, megtaláljuk Emory
maradványait, vág)' rábukkanjunk valami tárgyi bizonyítékra.
– Csodára számítasz?
– Akár.
Knight eltöprengett, és döntésre jutott.
– Merre vagy most?
– Visszafelé autózom. Még egy óra. Hagylak aludni.
– Kösz! – nézett Knight a karórájára. – Kilenckor kellene
felvennünk Jeffet.
– Még jóval azelőtt visszaérek.
– Akkor menj érte fél órával hamarabb, lepd meg, és szorítsd
sarokba a hűtlenségével! Ismered az eljárást.
– Én leszek a rossz zsaru?
– Hatvan perc múlva találkozunk.

– Az ég szerelmére, Alice, lennél szíves lenyugodni? – Jeff

alig tudta leplezni a türelmetlenségét.
– Nem hiszem, hogy érted a következményeket, Jeff.
– Tökéletesen értem. Én csupán nem gondolom, hogy be
kellene pánikolnunk pusztán azért, mert…
– Mert a nyomozók valahogy tudomást szereztek rólunk,
miközben eleve úgy gondolod, hogy téged gyanúsítanak Emory
bántalmazásával? Szerinted ez nem ok a pánikra?
 – Elismerem, ok az aggodalomra, de ne veszítsük el az
arányérzékünket! Most pedig végy mély lélegzetet, és meséld el
nekem még egyszer, mit mondott neked Grange!
A nő mindenről újra beszámolt neki, de az ismétlés nem
másította meg az üzenetet.
– Pirkadat előtt állított be hozzám, Jeff. Magányos
látogatásának időpontja feltételezi, hogy komolyan veszik ezt,
mármint a viszonyunkat. Fontos faktornak ítélik Emory eltűnése
szempontjából. Bocsáss meg, de ez egy kissé zavaró.
Jeff nem vitatta ezt. Grange megtette az utat Atlantáig, ami
azt jelezte, hogy az ő és Knight véletlenszerű feltevései elkezdtek
kikristályosodni és formát ölteni. Jeff tartott is tőle, hogy az ő
„kétségbeesett férj” státusza hamarosan „célszeméllyé”
változhat. Ha ez így lesz, a tévécsatornák kamerái majd
mutatják, amint a zord arcú, egyenruhás személyzet a
rendőrkapitányságra kíséri. A kérdezősködésből hivatalos
kihallgatások lesznek, ami már nagy különbség. Az előbbi
esetében tisztelettudók és előzékenyek a nyomozók. Érzékeny és
együtt érző légkör veszi körül.
Egy kihallgatás viszont pont az ellenkezőjéről szól. Arra
kényszerül, hogy ügyvédet fogadjon, ami majdnem egyenlő
azzal, hogy beismeri a bűnt. Azt pedig a bizalmatlanság és
megvetés masszív hulláma követné. Vadidegenek és közeli
munkatársak egyaránt megrágalmaznák. Az ügyfelei
megkérdőjeleznék a tisztességességét, és a portfoliójukat másik
befektetési tanácsadóhoz vinnék.
Egy efféle megaláztatás gondolatától is elöntötte a hideg
verejték. A lepedő egyik sarkát használta, hogy felitassa a
hónaljától a bordájáig szaladó cseppeket. Savanyú bűze
mindazonáltal visszarángatta a valóságba, mintha sót szagolna.
 Jeff úton volt a magára találás felé. Most még senki sem
vádolta semmivel. Megtudták, hogy Alice és ő szeretők. Na és?
A házasságtörés vétek, nem pedig bűncselekmény.
Nyilvánvalóan sokak szemében komoly vétek lenne Emory
Charbonneau ellen, aki az elnyomottak bajnoka és a nincstelenek
mentsvára. Ideje volt, hogy előzetesen mérlegre tegye a
dolgokat, mielőtt kilépne a nyilvánosság arénájába, hogy
megítéljék, mert a felesége bizony több mindenben lekörözte őt.
Ha fény derül a hűtlenségére, talán nyilvánosan meghurcolják.
Akár jegyeket is osztogathatnak az attrakcióra.
– Nem kellett volna felhívnod, Alice! – mondta váratlanul. –
Ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettél.
– Jobb lett volna, ha hagyom, hogy a nyomozók csak úgy
felbukkanjanak nálad, és figyelmeztetés nélkül letartóztassanak?
– Nem fognak letartóztatni – mondta fogyó türelemmel. –
Nincs semmi a kezükben, ami alapján letartóztathatnának. Nem
zárhatnak dutyiba azért, mert veled aludtam. A körülmények
miatt amúgy is meg kell szüntetnünk ezt az állapotot. Ideális
férjnek kell lennem, ahogy azt Emory megérdemli. Neked és
nekem nem kellene privátim érintkeznünk egymással.
– Meddig?
– Nem tudom.
– Jeff, kérlek, beszéljük ezt meg…
Úristen, mennyire gyűlölte a nyafogását! És még jobban
gyűlölte, amint meghallotta, hogy egy autó áll meg közvetlenül a
motelszoba ajtaja előtt.
– Ne hívj többet! – ezzel kinyomta.
Már korántsem volt olyan biztos benne, hogy megússza a
letartóztatást, mint ahogy azt a nőnek elővezette. Gyorsan az
ablakhoz ment, és kilesett a függönyök közötti résen. Knight és
Grange éppen kiszállt a városi terepjáróból, és nem azon voltak,
hogy kávét meg fánkot hozzanak neki.
 Miért jöttek fél órával korábban?
A telefonja rezegni kezdett.
– A fene egye meg!
– Jeff? Fent van? – kiabált át az ajtón Knight. Komolynak
hangzott, csöppet sem nyájasnak.
Jeff telefonja továbbra is rezgett. Némán káromkodott, majd
suttogva felvette.
– Megmondtam. Ne hívj többször!
Knight dörömbölni kezdett az ajtón.
– Jeff, nyissa ki! Most!
– Jeff? – hallotta a fülében.
Kulcs zörgött a zárban. Knightnak van kulcsa az apartmanhoz?
– Jeff – hallatszott ismét a telefonból.
Váll feszült az ajtónak, és amikor kinyílt, a két nyomozó
gyakorlatilag beesett a szobába. Grange keze a pisztolytáskáján
volt. Mindketten hátrahőköltek, amikor megpillantották Jeffet,
aki egy szál alsógatyában reszketett előttük.
Nyirkosnak, kótyagosnak, az izgatottságtól kifulladtnak
érződött, amint mosolyogva átnyújtotta Grange-nek a
mobiltelefonját:
– Emory az.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Úgy tett, mintha az egyik önkéntes lenne, aki Emory keresésében

segédkezett.
Elvegyült közöttük. Sötét ruházatot viselt, akárcsak a
legtöbben. A sál eltakarta az állát. Ezt a sálat késelte meg a nő.
Felhajtotta a kabát gallérját is, ami így arcának jelentős részét
eltakarta. Sapkáját mélyen a szemébe húzta. Sötét
napszemüveget viselt, hogy elfedje a karcolást, amit a nő az
arccsontján ejtett. Már kezdett gyógyulni, de azért még látható
volt.
A nő által okozott sérüléseinek többsége azonban nem
látszódott. Mély sebek voltak. Ott, ahol a sebek soha nem
felületesek, és a hegeknek komoly jelentőségük van.
Egy olyan nagyságú városban, mint Drakeland, a nő eltűnése
és visszatérése jelentős eseménynek számított. És bár
ténylegesen nem megtalálták, visszatérésének hírére és a
sikerélmény átérzésére száznál is több önkéntes sereglett össze a
helyi kórház előtt, hogy hősnek kijáró üdvözlésben részesítsék.
Most, hogy a megyei rendőr-főkapitányság városi terepjárója
megállt a sürgősségi osztály ajtaja előtt, kamerások és riporterek
árasztották el. A legtöbbjük Atlantából érkezett. Voltak
bámészkodók, akiknek fogalmuk sem volt róla, mi történik.
Ennek ellenére vonzotta őket az „előadás”, szinte könyököltek a
helyért és a minél jobb pozícióért, hogy láthassanak valamit.
Egyenruhás rendőrök próbálták kordában tartani a zűrzavart.
Csekély sikerrel.
A férfi egy fejjel és egy vállal kimagaslott a tömegből, de kicsi
volt annak az esélye, hogy Emory kiszúrja őt. Nem fogja keresni.
Ez volt a legutolsó hely, ahol várta volna, hogy felbukkanjon.
Ez volt a legutolsó hely, ahol ő maga felbukkant volna.
Folyton azt kérdezte magától, hogy miért is jött ide. A válasz
azonban folyton kitért előle. Miután kitette, félúton hazafelé erős
késztetést érzett rá, hogy visszaforduljon, és így is tett. Vannak
olyan dolgok, amiket az ember csak úgy megtesz, és meg sem
fogalmazza, hogy miért.
Szóval itt volt ő: Emory eltűnésének okozója és egyben
megkerülésének szemtanúja.
 Egy pocakos, egyenruhás férfi szállt ki a rendőrautó
vezetőüléséről. Kinyitotta a hátsó ajtót, és kisegítette a nőt a
hátsó ülésről. A nehéz pléddel a válla körül kicsinek és
elesettnek látszott. Napszemüveget viselt, ami eltakarta a
szemét. Szája azonban mosolytalan volt. Tornacipőjén
megragadt a sár, amit a kunyhója és Floydék közötti futás
közben szedett fel.
Nem számított arra, hogy Emory felkel, és azonnal rájön,
hogy időközben ő hova ment. És arra sem, hogy szemtanúja lesz
annak, ahogy szétveri őket. Ott hagyta őt az ágytakaró kellemes,
rózsás melegében, a szextől elbódulva. Úgy tűnt, mintha aludt
volna. A következő alkalommal, amikor újra látta őt, Floydék
udvarán állt, kifulladva, rémülten.
A Floyd fivérek miatt jött Észak-Karolinába. Megfogadta,
hogy elégtételt vesz, megfogadta, hogy megteszi. Arra azonban
nem számított, hogy olyan dolgok történnek, amilyenek úgy és
akkor megtörténtek.
Azt gondolta, hogy elhalasztja addig a cselekvést, és távol
tartja a veszélyt, amíg Emory nála van. A Lisával történtek és
mindazok után, hogy a fivérekkel ellenségekké váltak, nem
tudta megjósolni, hogy amazok mit fognak tenni.
Érezte, hogy nem késlekedhet, cselekednie kell, mielőtt
elmúlna a lehetőség.
Csak egy fogadalom, olyan, mint amilyet Norman és Will
Floyd irányába tett, tudta kihúzni Emory karjának puha súlya
alól, amellyel körbeölelte.
Nem látta Emoryt, csak amikor kidobta Normant a bejárati
ajtón, és követte őt. Döbbent rémülettel nézett rá. De ő olyan
céllal ment oda, hogy még a nő ellenérzése sem tudta
visszatartani. Ami történt, megtörtént, túl késő volt már, hogy
visszafordítsa. Nem változtatott volna semmit, akkor sem, ha
tudott volna. Nem sajnálta, hogy megtette. Egyedül csak azt
sajnálta, hogy a nő látta, amint megteszi. Ez lesz az utolsó
benyomása róla. Friss vér tapad a kezéhez. Egy kitörölhetetlen
folt, ami sötétebb, mint a lelkében lévő.
Floydéktól eljőve megállt a kunyhónál. Éppen csak annyira,
hogy összeszedje Emory holmijait. Az oldaltáskát a nő ölébe
tette. Emory még csak egy pillantással sem köszönte meg. A
Drakelandbe vezető hosszú úton a nő csak bámult maga elé,
karjait szorosan összefonva.
– Körülbelül egy kilométerre egyenesen van egy benzinkút.
Ott tudsz hívni valakit, hogy jöjjön érted.
Valószínűleg félt attól, hogy ha megmukkan, felingerli a
szörnyet, akit látott szabadon tombolni.
A város peremén lehúzódott az útpadkára, és üresbe tette a
sebességváltót.
Átnyúlt a nő térde felett, és kinyitotta a kesztyűtartót, ahová
a nő telefonját tette. Korábban, míg a nő aludt, ő csendben
mozgolódott a kunyhóban, és összeszedte a nő holmijait,
beleértve a telefonját is. Egy éjszakát töltött vele, amit ha
meghalna, se felejtene el. Milliószor fel fogja idézni magában. De
a bizalmatlanság hozzátartozott a természetéhez. Úgy döntött,
hogy a legvégső pillanatig magánál tartja a nő telefonját.
Amikor átadta neki, megemlítette, hogy feltöltötte az aksiját.
– Nagyra értékelném, ha csak akkor telefonálnál, amikor már
pár perc előnyöm van.
Úgy nézett a telefonra, mintha nem ismerné fel, hogy mi az.
Aztán a férfi szemébe nézett.
– Teljesen összezavarsz. Nem értelek.
– Nem is tudsz megérteni. Meg se próbáld.
– Te kifejezetten azért mentél oda, hogy megküzdj velük.
– Igen. És szerintem vártak engem. Norman aludt a széken,
de a puskája az ölében feküdt.
– Meg is ölhetett volna téged.
 – Nem reagált elég gyorsan.
– Mondtál valamit neki. Azt mondtad, hogy ő csak azt hitte,
hogy lemaradt az izgalomról Virginiában. Miről beszéltél?
– Semmi olyanról, ami rád tartozna.
– De igenis rám tartozik! Láttam, amint két embert félholtra
vernek.
– Megérdemelték.
– Lehet, hogy Lisáért, de…
– Doki, hagyd ezt.
– Adj nekem valamit! – Emelte meg a nő a hangját. – Valami
magyarázatot.
Az ezüst apróság úgy égette a nadrágja zsebe mélyén, mint
az izzó szén. A nő még mindig nem hiányolta. Túl kicsi és
értéktelen volt, észre sem vette, hogy eltűnt. A férfi számára
azonban kincset jelentett. A nő egy része. Most már az övé.
Nem úgy lett volna fair, ha ad valamit cserébe érte? De amit
kért, a magyarázatot, azt nem adhatta meg.
Egy hosszú pillanatig tartó csend után könnyek öntötték el a
nő szemét.
– Ki vagy te?
A hangsúlya elárulta, hogy többet akar tudni, mint a nevét.
Elfordult, és kinézett a szélvédőn. Pokolian vágyott rá, hogy
csak még egyszer megérintse őt, hogy még egyszer érezze
nyitott, puha ajkát az övén. De ha megtette volna, még nehezebb
lett volna elengednie. Ezért inkább megmerevedett. Ezzel a
módszerrel felvértezve élte túl az egyik napot a másik után.
Ismét átnyúlt előtte, hogy meghúzza az ajtónyitót. Kilökte az
ajtót:
– Viszlát, doki!
A nő továbbra is értetlenül nézett rá. A férfi arckifejezése
azonban nem árult el semmit. Végül kimászott a teherautóból, és
becsapta az ajtót. A férfi elhajtott.
 Úgy gondolta, hogy a nő teljesítette, amit kért, és nem hívott
fel azonnal senkit. Ugyanis jó egy óra telt el, amikor a teherautó
rádiójában elhangzottak az első híradások, miszerint
megtalálták. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy visszament a
városba. Emory nyugodtan megadhatta volna a hatóságoknak a
teherautója márkáját és típusát. Még az is lehet, hogy
megjegyezte a rendszámát, és azt is átadja. De nem hitte, hogy
kiadta volna őt. Nem azért, hogy védje, hanem inkább azért,
hogy megkímélje magát a botránytól és a szégyentől. Minél
többet mond a férfiról, annál többet kellene felfednie magáról és
az együtt töltött időről. Nem hitte, hogy nyilvánosan beszélni
szeretne róla.
Kíváncsi volt azonban, hogy négyszemközt mennyit mond el
a férjének.
A pocakos rendőrhöz, aki kisegítette a kocsiból, csatlakozott
egy másik, aki egy lőfegyvert szállított a rendőrautóban. Két
oldalról támogatták a nőt, és védték, ahogy haladtak előre a
tömegen keresztül a sürgősségi osztály ajtaja felé. Fejét lefelé
tartotta, arcát elfordította a kameráktól. Még csak a férfi irányába
sem pillantott.
Ha meglátta volna, vajon rámutat, és megvádolja ót azzal,
hogy fogva tartotta? Vagy úgy tett volna, mintha csak egy arc
lenne a tömegben, egy arc, amit nem ismer? Egy arc, amit nem
csókolt, amit nem ölelt a mellei közé, amit nem szorított a
combjai közé, amikor a csúcsra ért? Sosem tudja meg, mivel nem
nézett felé, miközben bevezették a dupla automata ajtókon
keresztül. Eltűnt a szeme elöl. Továbbra is bámulta az üres
helyet, ahol az utolsó pillanatban látta. Egészen addig, amíg a
bámészkodók elkezdtek hömpölyögve szétoszlani, csak állt
földbe gyökerezett lábbal.
Újabb csoportok indultak a kocsijuk felé. Aztán egy kiáltás
hallatszott:
 – Mr. Charbonneau! Mr. Charbonneau!
És hirtelen riporterek és kamerások hada ütközött neki,
amint átrohantak rajta, vissza, a rendőrségi autó felé tartva. A
hátsó ülésről kimászott Emory férje. Könnyen felismerhető volt
az interneten róla keringő képek alapján. Miután
beazonosították, Jeff Surrey-t körbefogta a média. Emory után
egy tőle származó hangfoszlány volt a következő nagy kapás.
Jeff végigfuttatta keskeny ujjait vékony szálú, szőke haján,
mint aki arra készül, hogy kamera elé áll. Sötét nadrágot, garbót
és fekete orkánkabátot viselt. Öltözéke jobban illett volna egy
elegáns sí-paradicsomba, mint egy vidéki városba a völgyben.
– Surrey! – helyesbített az első mikrofonba a sok közül, amit
az orra alá nyomtak. – A nevem Jeff Surrey.
– A felesége jól van?
– Elmondta önnek mi történt?
– Hol volt a felesége, Mr. Charbonneau? – kérdezte az
egyikük, eltévesztve vagy figyelmen kívül hagyva a pontosítást.
Jeff a kezét feltartva csendet kért.
– Jelenleg én is csak egy hangyányival tudok többet önöknél.
Emory nemrég felhívott egy városszéli benzinkútról. Éppen a
megyei rendőrfőnökség embereivel voltam, amikor a hívás
befutott. Knight és Grange nyomozó őrmesterekkel azonnal a
helyszínre siettünk.
Kérdések záporoztak felé, de az egyetlen, amire válaszolt, az
volt, hogy miért kellett Emoryt kórházba szállítani.
– Sokkot kapott. Öndiagnózis. Ettől eltekintve nem tűnik
úgy, hogy komoly baja lenne. Én azonban ragaszkodtam ahhoz,
hogy hozzák ide és vizsgálják ki, hogy biztosak legyünk az
állapota felől.
A kérdések további záporára válaszul jelezte:
– Úgy gondolom, hogy a megyei rendőr-főkapitányság
szóvivője a megfelelő időben sajtótájékoztatót tart. Minderre
akkor kerül majd sor, ha a rendőröknek már sikerült Emoryvel
hosszabban beszélniük. Most, ha megbocsátanak… – kezdett
utat vágni magának a tömegen keresztül.
Amint Jeff Surrey közeledett a kórház bejárata felé, és
háromméternyi közelségbe került a magas, sísapkás alakhoz, az
nem érzett mást, csak megvetést a piperkőc, síkabátos ember
iránt. Gyorsan véleményt alkotott Emory férjéről. Hiú, önelégült
gazember, tele fontoskodással. Vajon Emory mit láthatott benne?
A választ kutatva alaposan végigmérte Jeffet tetőtől…
A szíve összeszorult, majd kővé dermedt. Fejében hangos
lárma kezdődött: Tégy magadévá! Tégy magadévá! Tégy magadévá!
De csendben maradt, mozdulatlanul, szobormereven.
Hagyta, hogy Jeff Surrey fontossága tudatában tovább menjen.
Soha nem is gondolta volna, hogy ezzel micsoda lavinát indított
el. Gőgjében sértetlenül, Emory férje belépett a sürgősségi
osztályra. Az üvegajtók összecsukódtak a háta mögött.
Egy férfi tükörképe tűnt fel rajtuk. Magát látta. Kesztyűs
kezei ökölbe szorítva az oldalán. Állkapcsa kőkemény volt,
testtartása egy harcosé. Egy bika, aki arra vár, hogy felökleljen
valakit. Egy harcos, aki alig várja, hogy győzzön. Még a saját
szemében is ijesztőnek tűnt.
Aztán ráeszmélt, hogy előbb-utóbb feltűnik valakinek, ha
tovább marad.
A határozatlanság peremén lebegett pár másodpercig, majd
elfordult az épülettől. Összehúzta széles vállát a kabátjában.
Elvegyült az önkéntesek egy csoportjának tagjai között, akik
Emory túlélésének csodájáról beszélgettek. A szerencsés
végkimenetelről, ami ugyanolyan könnyen fordulhatott volna
akár katasztrófába is, valamint a megkönnyebbülésről, amit a
férje érezhetett, hogy épségben és egészségesen visszakapta.
Levált a csoportról anélkül, hogy egyáltalán észrevették
volna. Lesétált néhány háztömbnyi távolságot annak a forgalmas
szupermarketnek a parkolójáig, ahol a kocsiját hagyta. Beült, de
csak ült a kormány mögött, ütötte az öklével, és szitkozódott.
Azt gondolta, hogy amikor elbúcsúzott a nőtől, szabaddá
tette magát. Hogy tovább tud lépni. Hánykolódva és
boldogtalanul, de annak nyugalmat adó tudatában, hogy
helyesen cselekedett.
Aligha…

Jack Connell bizakodón ébredt aznap reggel. Ám elég volt

egyetlen pillantás a hotelszobája ablakából a kinti világra, és
tudta, egyhamar nem kell tartania a teljes kiszáradástól. Az eső
folyamatosan esett. Sőt zuhogott. A felhőszakadáson keresztül
még a hajókikötőt sem látta az utca túloldalán.
Tíz perc alatt lezuhanyozott, megborotválkozott és
felöltözött. Húsz perccel később már azon az utcán volt, ahol
Rebecca Watson lakott. A háztömb ellenkező oldalán parkolt le,
mint az előző napon.
Akkor egyszer látta csak Rebeccát, amikor kijött a postáért az
előtérbe. Rebecca lányát, Sarah-t még nem sikerült elcsípnie.
A házat figyelte vacsoraidőben, s az éjszaka további
részében. Eközben azt a mogyorót majszolgatta, amit a
repülőútról mentett meg. Az est leszállt. A párás szélvédőn
keresztül egészen addig tartotta megfigyelés alatt az épületet,
amíg odabent minden fény ki nem aludt. Ezt követően még várt
egy órát. Semmi sem történt. Egyetlen magas gazfickó sem
settenkedett be a házba az éj leple alatt. Fene a szerencséjét!
A hotelba visszavezető úton vett egy koleszterinbombát az
egyik gyorsétteremben. E-mailjeinek nézegetése közben bekapta
az ételt, majd lefeküdt.
Most, hogy visszajött, nyugtalan volt, hogy mit hoz a holnap.
Hét óra negyvenkettőkor a garázsajtó felemelkedett és a
kisbusz kitolatott. Az ajtó visszazárult. A kisbusz az ő irányába
jött, majd tovább haladt. Utasülésén egy kamasz lány ült és sms-
ezett. A vezető homályosan látszott az eső áztatta ablakon
keresztül, de az ősz haj összetéveszthetetlenül Rebeccáé volt.
Várt, amíg bekanyarodtak, majd követte őket jó pár kocsinyi
távolságot tartva. Rövid utat követően Sarah kiugrott egy
egyházi középiskolánál. A lány abbahagyta az sms-ezést arra az
időre, amíg áthajolt a műszerfalon, hogy kiszállás előtt
megpuszilja az édesanyját.
Onnan Rebecca egy Starbuckshoz hajtott. Laptopjával a hóna
alatt bement. Néhány perccel később látta, hogy leül egy ablak
melletti asztalhoz. Amint az utcán keresztül a parkolóból figyelt,
Jack egy forró kapucsínó után vágyakozott, de nem merte
megkockáztatni, hogy bemegy az üzletbe, és a nő felismeri.
Bármit is nézett a laptopján, nagyon elmerült benne. Senki
nem csatlakozott hozzá. Pár perccel kilenc előtt távozott, s
magával vitt egy kávét.
A városközpont Jacket az új-angliai falvakra emlékeztette.
Divatos üzletek és éttermek foglalták el a régi, látványosan
felújított épületeket. Rebecca Watson üzlete egyike volt ezeknek.
Fél tízkor megfordította a „nyitva” táblát a Bagatelle nevű
üzlet ajtaján.
Jack felhívta Wes Greert. Miután kölcsönösen jó reggelt
kívántak, tájékoztatták egymást az előző napi eseményekről.
Jack érdeklődött, hogy Wes megszerezte-e a kért információkat.
– Az üzlettel minden rendben – tájékoztatta kollégája. –
Különösen a nyári hónapokban, a turistaszezonban. Az évnek
ebben a szakaszában egy kicsit lelassul, de ő élvezi az élénk
nyári időszakot. És a június, az jó.
Miért, mi történik júniusban?
– Az emberek házasodnak.
– Aha. Mit árul?
 – Irodaszereket, üvegárut és porcelánt, valamint ajándékot.
Ilyesmiket. Holmikat, amikkel az asszony telezsúfolja a lakást.
Jack nem tudta. Nem volt nős.
Nem mintha nem próbálkozott volna. Korábbi
menyasszonya kétségbe vonná a kapcsolatuk ápolására tett
erőfeszítéseit. Méghozzá igencsak vehemensen. Meg se próbálsz
tenni érte, hogy működjön, Jack! Ha elmegyek, napokba fog telni, hogy
egyáltalán észrevedd, hogy elmentem.
Három napba telt.
Mielőtt letette volna a telefont, Jack érdeklődött:
– Bármi más érdekes?
– Nem igazán. Milyen ott az idő?
– Vacak.
Az eső ellenére a Bagatelle-nek szép kis forgalma volt. Egy
kivételével minden vásárló nő volt. Az egyetlen férfi pedig, aki
bement az üzletbe, nem az az ember volt, akit Jack keresett.
Fél egyre a hólyagja már majd szétdurrant, és éhes volt.
Mellényét áthúzta a fején. Beugrott egy csemegeboltba, amit már
korábban kinézett. Rendelt egy szendvicset, majd elment a
mosdóba, s legalább félliternyi folyadékkal lett könnyebb. Aztán
visszatért a kocsijához a szendviccsel és az innivalóval. A
tegnapi repülés és a rövid éjszaka miatt az evést követően, a
délutáni idősávban, már nagyon küzdött az ébren maradásért.
Hogy le ne ragadjon a szeme, kinyitotta a mappát, és
tanulmányozni kezdte az anyagot, amit már kívülről tudott.
Személyleírás: 190 cm, 102 kiló, sötét haj, kék szemek, félhold
alakú heg a bal szemöldök felett, egy tetoválás az alhason.
Születési idő: 1976. február 3. Születési hely: Winston-Salem,
Észak-Karolina. Végzettség: építőmérnöki BSC, Virginia
Technikum. Katonai szolgálat: hadsereg. Bűnügyi előélet: -
Jack éppen jókor nézett fel, így láthatta, hogy a célszemély
egyetlen ismert rokona megfordítja üzletének ajtaján a táblát.
Pont öt óráig várt, hogy bezárjon, noha egy órája már nem volt
vásárlója. Éppen olyan fegyelmezett volt, mint a testvére.
Jack jó pár kocsit elengedett, mielőtt bekapcsolódott volna a
forgalomba, és elindult utána. Követte őt hazáig, de nem fordult
be az utcája sarkán még úgy jó öt percig. Elhaladt a ház előtt. A
garázsajtó zárva volt. Még nem jött ki a leveleiért. Postaládájából
egy újság lógott ki.
Elautózott a háztömb végéig, és leparkolt egy fenyőfa alá. A
keze ügyébe tette a fényképezőt, és ásított egy nagyot, ahogy
berendezkedett az újabb órákig tartó várakozásra.
Csak pár perc telt el.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

– Nem tudom.
Az Emory kórházi ágya körül félkörben felsorakozott arcok
ugyanannak a hitetlenkedésnek a különböző fokozatait
mutatták. Jeffét a döbbenet árnyalta. Butler és James doktor
együtt érzőn viselkedett az ágy mellett ácsorogva. A két
nyomozó kételkedve tekintett rá.
– Nem tudom – ismételte meg Emory. – A nevét sem. A
kunyhója elhelyezkedését sem. Sajnálom. Tudom, azt várják
tőlem, hogy teljes magyarázatot adjak, de az az igazság, hogy
nem emlékszem többre.
Jeff odahajolt hozzá.
– Ez nem vizsga, Emory. Ne kedvetlenítsen el. Az is rendben
van, ha nem emlékszel a nevére. Csak az számít, hogy
előkerültél.
 – A férjének igaza van, dr. Charbonneau – mondta Sam
Knight nyomozó őrmester.
Úgy mutatkozott be, mint az ő ügyében illetékes vezető
nyomozó. Nagypapás képpel, fesztelenül viselkedett. Mivel
Emory egyből megkedvelte, gyűlölte, hogy hazudnia kell neki.
Bár a szikár tényállás szerint valóban nem tudta a nevét annak a
férfinak, akivel négy napot töltött el. És a kunyhójához sem
tudná elvezetni őket, vagy rámutatni egy térképen.
Knight biztatóan rámosolygott.
– Adjon időt magának. Nem sietünk sehová. Közelítsük meg
máshonnan! Mi lenne, ha azt mesélné el nekünk, amire
emlékszik, és nem azt, amire nem.
– Arra emlékszem, hogy szombat reggel leparkoltam a kilátó
mellett, és kiszálltam futni. De ezen túl zavarosak az emlékeim.
Azt sem tudom, hogy időben egymás után következnek-e, vagy
összevissza. Emlékszem, rettenetes fejfájással ébredtem. Kába
voltam és émelyegtem. Emlékszem, hogy legalább egyszer
hánytam. De az időt nem érzékeltem. Eszméletlen és éber állapot
között lebegtem. Amíg ma reggel fel nem ébredtem.
Ez hazugság volt, amit bizonyára mindenki gyanított, mert
néhány pillanatig senki sem szólalt meg.
– Térjünk vissza a szombathoz. Azt mondta nekünk, hogy a
Medve Gerinc ösvényen futott. Van valami különös oka ennek?
Erre az egy kérdésre legalább őszintén felelhet.
– Bejelöltem egy turistatérképen. A térkép alapján
kanyargósnak tűnt, de egy kilátóhoz vezetett a hegycsúcs másik
oldalán. Az lett volna a fordulóm.
– A Medve Gerinc más utakra ágazik szét. Talán jó lenne
ránéznünk a térképére, így kiderülne, merre is haladt pontosan.
– Nem tudom, hogy azon az úton mentem-e, amit kijelöltem.
Kiderült, hogy a térképem nem volt túl megbízható és pontos.
Úgy jelezte, hogy a Medve Gerinc ki van kövezve. Ügy is volt, de
nem volt jó állapotban. Hosszú szakaszokon szinte csak
kavicsszórás van rajta. Azt hiszem, a laza kavicson
megcsúsztam, és beütöttem a fejemet egy kőbe vagy sziklába.
Jeff megszorította a kezét.
– Kész csoda, hogy túlélted.
Egyhangúlag csodálták fizikai állapota alapvetően kielégítő
voltát. Győzködte őket, hogy szükségtelen kórházba vinni, de
legyűrték az ellenállását. A nyomozók, Jeff és a sürgősségi
szakember is ragaszkodott hozzá, hogy meg kell nézetni az
agyát, és amikor a CT-vizsgálat eredménye megerősítette, hogy
agyrázkódást szenvedett, eldöntötték, hogy éjszakára bent
tartják megfigyelésen. Emory tiltakozott, de addigra megérkezett
a két orvos, akikkel együtt rendelt Atlantában, és ők is
egyetértettek a helyi egészségügyi személyzettel, így éjszakára a
kórházban maradt. Punktum.
A fején lévő vágást is megvizsgálták. Már gyógyulófélben
volt. Azért alaposan kitisztították erős fertőtlenítővel, és kapott
antibiotikumot a lehetséges fertőzések megelőzésére.
A Floydék házához tett sprintje nem használt a lábában lévő
hajszálrepedésnek. Emory ezt a szombati megerőltető futással
magyarázta. A lábára jégtömlőt erősítettek, és felpolcolták egy
párnával. Infúzión keresztül folyadékot kapott. Ez az
óvintézkedés gyakorlatilag szükségtelen volt, de nem utasíthatta
vissza anélkül, hogy biztosra mondta volna: az elmúlt négy
napban megfelelő folyadékpótlásban volt része.
Nem kellett meghamisítania a fejfájását. Most már nem
kínozta az agyrázkódás miatti szúró fájdalom, de érezte a
klasszikus, feszítő fejfájás tompa lüktetését, amit csak
súlyosbítottak az intenzív és egymásnak ellentmondó érzelmek.
Kérésére le volt húzva a redőny az ablakon. Azt mondta, hogy a
fény kizárása enyhíti a fejfájását, holott csak attól tartott, hogy a
betűző napfény leleplezné a hazugságait.
 Nem fért össze a természetével a hazudozás. Szégyellte
magát, amiért nem volt őszinte a kollégáival és a nyomozókkal.
Jeffnek még nehezebb volt hazudnia. Attól a pillanattól kezdve,
hogy a férje betoppant a benzinkútra és megölelte, nem szívesen
veszítette szem elől, még addig sem, hogy orvosi ellátást kapjon.
Most lenyúlt, és megcirógatta az arcát a kézfejével, nem is sejtve,
hogy ez a mozdulat egy másik férfi érintését idézte föl benne.
Doki? Felébred, vagy tovább alszik?
Mivel Emory képtelen volt egyszerre kezelni ezt az emléket
és a férje rajongó mosolyát, az ágy vége felé nézett, ahol a
munkatársai sorakoztak.
– Jeff mesélt nekem a jutalomról, amit felajánlottatok.
Úgy hitték, ez új hír számára. Nem volt az, de az a tény,
hogy már az előző napon is tudott róla, nem csökkentette az
irántuk érzett háláját.
– Nem tudom… – A torka annyira összeszorult, hogy alig
bírt beszélni. – Nem tudom, hogyan köszönjem meg ezt a
szándékot nektek…
– Megdupláztuk volna az összeget, hogy előkerülj – állította
dr. James. – Es hogy megünnepeljük a szerencsés előkerülésedet,
az eredeti huszonötezer dollárt az Orvosok Határok nélkül
segélyszervezetnek adományozzuk.
– Kéne egy zsebkendő – szipogta Emory érzelmekkel telve.
Jeff megragadta az éjjeliszekrényen álló dobozt, és odanyújtotta
neki, majd a vállára tette a kezét, míg a nő fölitatta a könnyeit.
Emory egy pillanat múlva zavartan felnevetett. – Általában nem
vagyok ilyen szökőkút.
– Most törnek felszínre azok az érzelmek, amelyek az elmúlt
négy napban felgyülemlettek.
Mekkorát téved. Az elmúlt négy napban széles skálán mozgó
szenvedélyes érzelmek törtek ki belőle számos alkalommal. De
megeresztett egy erőtlen mosolyt.
 – Biztos igazad van.
Knight megvárta, amíg összeszedi magát.
– Megkérhetem önöket, hogy néhány percre hagyjanak
magunkra dr. Charbonneau-val?
– Miért? – tudakolta Jeff.
– Csak tisztázni szeretnénk néhány részletet a papírokhoz,
amelyeket le kell fűznünk. És a részleg szóvivője engedélyt vár
tőlünk arra a nyilatkozatra, amit a médiában fog közzétenni,
ehhez is kellene Emory. Nem akar mondani semmi olyat, ami
nem korrekt. Nem fog sokáig tartani.
– A folyosón leszek, ha szükségük van rám. Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Jeff a tőle telhető legfagyosabb és legmegsemmisítőbb
pillantást lövellte a törvény két őrére, aztán csatlakozott felesége
távozó munkatársaihoz.
– Nem bánik velünk túl kedvesen – jegyezte meg Knight a
nőnek a férje megvető viselkedéséről.
– Lehet hibáztatni érte? Isten tudja, mivel gyanúsították.
– Ilyen átlátszók lettünk volna?
– Úgy tűnik. Azt mondta nekem, hogy mindent, amit
mondott vagy tett, gyanakvással kezeltek. – Miközben kettesben
voltak a sürgősségi elfüggönyözött részén és a nő koponya-CT-
jének kiértékelésére vártak, Jeff beszámolt a feleségének a
nyomozók ténykedéséről az alatt az idő alatt, amíg Emory a
fagyos vadon foglya volt.
– Nos, be kell vallanom, hogy Grange és én felvetettünk
néhány elméletet – mondta az idősebb detektív. Az ilyen
helyzetekben gyakran a másik fél a tettes. Bocsánatkérés illeti
mindkettőjüket.
Knight egy széket húzott közelebb az ágy széléhez, és leült.
Grange állva maradt az ágy mellett. Grange nem volt annyira
társas lény, mint a partnere, viszont különösen jó
megfigyelőképességgel bírt, ami arra késztette Emoryt, hogy
legyen résen.
Knight kezdte.
– Nem tudunk sokkal többet, mint amikor még eltűnt
személy volt, dr. Charbonneau.
– Megértem, mennyire nyomasztó lehet ez önöknek.
– Kezdjük a férfival, akit nem nevez meg. – A férfi említésére
olyan bánat öntötte el, hogy attól félt, kívülről is látszik. – Azt
mondta önnek, hogy kihűlve feküdt, amikor magára talált az
ösvényen.
– Miközben túrázott.
– És elvitte a kunyhójába.
Emory bólintott.
– Nem tudja nekünk megmondani, merre volt?
– Nem. Négy napon át egy paraván mögött álló ágy jelentette
nekem a világot.
– Paraván?
– Összehajtható paraván lamellás panelekkel. Azért állította
fel, hogy legyen egy kis magánterem.
– Kedves tőle.
– Nagyon.
– De nem emlékszik sokra belőle?
– Csak arra, hogy kivételesen kedves volt velem.
– Mint egy jó szamaritánus?
– Igen, bármire volt szükségem…
Sajnálom, doki.
Mit?
Hogy ébren tartottalak.
Nem panaszkodtam.
Akkor hát nem akarsz leállítani?
Nem.
Nem akarod, hogy abbahagyjam ezt?
 Nem. Egek, nem. Ne… ne hagyd abba!
Te vagy az egyetlen, aki azt mondhatja, hogy elég.
Még nem tartok ott.
Jó. Mert nem tudom leállítani magamat.
A nyomozók kíváncsian nézték. Emory megköszörülte a
torkát.
– Nagyon gondoskodó volt. Figyelmes.
Egyik férfi sem szólt közbe.
Emory megnedvesítette az ajkát.
– Gondoskodott a szükségleteimről. Tisztában voltam ezzel.
De mégsem. Értik? Többnyire magamra hagyott. Hogy… hogy
lábadozzak.
Knight összefonta a karjait méretes hasa előtt.
– Egész idő alatt egyszer sem ajánlotta fel, hogy hívja a
kilenc-tizenegyet?
Emory megdörzsölte a homlokát.
– Azt hiszem, nem. Talán. Nem emlékszem. Nem volt ott
vihar? Köd? Időjárás, ami járhatatlanná tette az utakat?
– Hűha.
– A férfi azt mondta… megígérte, hogy épségben visszahoz,
ha az utak járhatók lesznek.
– De nem így tett – jegyezte meg Grange. – Tegnap az utak
nagy része már tiszta volt.
– Biztosra veszem, hogy megtette volna, ha jobban vagyok.
Jézus, te jól érzed magad… Édes. Tökéletes.
Hogy egy kis időhöz jusson, mielőtt folytatná, odanyúlt a
jégtömlőhöz, és megigazította felpolcolt lábán.
– Viszont tegnap még nem álltam rá készen. Aztán ma
felkeltem. A fejem tiszta volt. Megkértem, hogy hozzon
Drakelandbe, és megtette.
– Történetesen Drakelanden kívül tette ki – jegyezte meg
Grange. – Miért?
 – Nem tudom.
– Miért nem vitte a rendőrkapitányságra?
– Nem tudom.
– Megkaphatta volna a jutalmat.
– Talán nem is tudott a jutalomról.
Grange egyik lábáról a másikra állt. Knight megdörzsölte az
arcát a kezével.
– Milyen furgont vezetett?
– Egy kisteherautót.
– Úgy értem, Ford, Chevy, Ram…?
– Nem figyeltem. Nem tudok túl sokat a teherautókról.
– Színe?
– Kék. Olyan ezüstöskék. És… magas.
– Magas?
– Magasan van az alja – pontosított.
– És mit tud a férfiról? Ő is magas? – tudakolta Knight.
– Már leírtam önöknek őt korábban.
– Na igen, de abban a nagy összevisszaságban talán
kifelejtett valamit.
A kisboltos benzinkúton kaotikus volt a jelenet. A
viszontlátás pillanatai Jeff-fel. A helyet működtető személyzet
izgatottsága. A vásárlók fényképeket készítettek Emoryről a
mobiltelefonjaikkal. A dohányárus megpróbált egy selfie-t
csinálni vele. Mindezek közepette a két nyomozó magyarázatot
kért tőle arra, hogy jutott oda. Amikor elmondta, hogy egy férfi
tette ki egy kicsit arrébb, természetesen meg szerették volna
tudni a nevét. Mivel Emory nem tudta nekik megmondani,
általános leírást kértek róla. Túlságosan is általánost kaptak:
kaukázusi férfi.
– A pokolba is, a Chevronnál kerekedett cirkusz miatt én
még arról is majdnem elfeledkeztem, hogy néz ki Miz Knight,
nemhogy az öntől kapott személyleírásról! – Knight széles
vigyora nem oldotta a nőben a feszültséget. – Kezdjük az
alapoknál – kérte. – Életkora?
– Idős…ebb. A haja őszül.
– Magasság? Testsúly?
– Abból a szemszögből, ahonnan láttam, nem tudtam
megállapítani. Én feküdtem, ő állt.
– Megbecsülni sem tudja? Magasabb nálam vagy Grange-
nél? Vagy feltűnően alacsonyabb?
– Nem alacsonyabb. Kicsit magasabb, mint Grange őrmester.
Egy fejjel, legalább.
– Jó – mondta Knight. – Ez már valami. Pocakos, mint én? –
kérdezte a hasát veregetve. – Vagy izmosabb a teste, mint a
társamnak?
– Valahol a kettő között.
Az idősebb nyomozó ezt eldünnyögte magának, mintha meg
akarná jegyezni.
– Különös ismertetőjegyek?
– Úgymint?
– Nagy fülek? Szemölcs az orron? Arcszőrzet, sebhelyek,
tetoválások?
Csak a saját felelősségedre folytasd a villámom csókolgatását, doki!
Miért? Mi történik?
Feláll tőle a farkam.
Emory elkapta a pillantását Knight éles tekintete elől.
– Nincs különös ismertetőjegye, amit fel tudnék idézni.
– Melyik irányból közelítették meg a várost?
– Azt hiszem, északról. Nem vagyok biztos benne. Sokat
kanyarogtunk.
– Hm.
Rövid csendet követően Grange szólalt meg.
 – Mivel most már biztosan tudjuk, melyik ösvényen futott
szombat reggel, sok emberünk kiment, hátha rábukkannak a
nyomaikra.
– Miért?
– Abban a reményben, hogy megtalálják azt az embert, aki a
gondját viselte – válaszolta Knight. – Hogy megköszönjék neki,
meg ilyenek.
Emory egy percig sem hitte, hogy valóban ezért akarják
megtalálni a nyomait. Zakatolni kezdett a szíve.
– Nem hinném, hogy ő ezt kívánná.
– Hogyhogy?
– Az a benyomásom alakult ki róla, hogy olyasvalaki, aki
kerüli a rivaldafényt. Olyan… szemérmes volt.
– Hm.
Knight ismétlődő megnyilvánulása volt a legbeszédesebb.
Azt fejezte ki, hogy nem hisz a fülének.
Grange sokkal célratörőbb volt.
– Olyan jellemvonásokat érzékelt, mint a szemérmesség,
ugyanakkor nem tudja felidézni biztosan a magasságát vagy az
általános testfelépítését?
– Miért érdekli ő magukat ennyire? – pillantott egyik
nyomozóról a másikra.
– Nincs különösebb oka – állította Knight. – Csak furcsának
tűnik, hogy miután négy napig menedéket nyújtott önnek és a
gondját viselte, csak úgy egyszerűen kitette az út szélén,
ahelyett, hogy a férje karjába kísérte volna, vagy átadta volna a
törvény őreinek.
Emory olyan válasz után kutatott, ami ha nem is valószínű,
nem feszíti szét teljesen a hihetőség kereteit.
– Említette a felfordulást a benzinkúton – vetette fel. – Az
illető tudta, hogy az én előkerülésem, találkozásom a férjemmel
ilyen felhajtást fog előidézni. A férfi nyilvánvalóan védi a
magánéletét. Visszavonultan él, és a jövőben is így kíván. Azt
hiszem, mindenkinek tiszteletben kellene tartania ezt, és békén
hagynia őt.
– Ezek szerint tudta, hogy van egy férje, aki őrülten aggódik
maga miatt?
A nő Grange-re nézett, és rájött, hogy csapdába csalta magát.
Tényleg borzasztó rosszul hazudott.
Amikor nem szólalt meg, a nyomozó folytatta.
– Még ha az utak jégbordásak voltak is, és veszélyes lett
volna használni őket, miért nem hívott fel legalább valakit, hogy
tudassa az ismerősökkel, jól van?
– Talán nem működött a telefonja.
– A magáé is nála volt, dr. Charbonneau. Ma délelőtt
működött.
Nem tudta, mit mondhatna, így hát bölcsen hallgatott.
– Miért nem hívta föl a férjét? – faggatta Grange.
– Ma reggelig hol magamnál voltam, hol öntudatlanul
feküdtem.
– De voltak világos időszakai.
– Nem hívnám ezt világosságnak. Ébren voltam, de a
gondolataim homályosak voltak.
– Túl homályosak ahhoz, hogy lebonyolítson egyetlen
telefonhívást?
– Természetesen eszembe jutott. De csak futólag. Minden
következmény nélkül. Nem próbálkoztam vele, mert nem volt
mellettem a telefonom, nem volt bennem elég erő, hogy
elkérjem, vagy felkeljek és elhozzam.
– A személyi igazolványa is a rendelkezésére állt. Tudta, ki
maga, hol lakik. De egyszer sem ajánlotta fel, hogy telefonál a
maga nevében?
– De talán igen, csak nem emlékszem. Ismétlem, én…
 – Több száz szám van a telefonjába tárolva – gyakorolt
nyomást Grange. – Csak néhány érintés a képernyőn, és talált
volna valakit, akivel tudathatja, hogy életben van.
A nő lesütötte a szemét. Hosszú ideig egyikük sem mondott
semmit, de Emory érezte, ahogy lehajtott feje búbjára merednek.
Knight volt az, aki megtörte a feszült csendet.
– Nem elég őszinte velünk, dr. Charbonneau, igaz?
– Már elmondtam mindent, amit tudok.
– Nos, amit elmondott nekem és Grange-nek, nyugtalanít
minket.
Emory felemelte a fejét, és rájuk nézett.
– Miért? Visszajöttem. Jól vagyok. Nem ez az, ami számít?
– Nos, igen. Leszámítva, hogy van egy személy, aki
felkeltette az érdeklődésünket. Elmulasztott egy jókora jutalmat,
és kitért a segítőkészsége elismerése elől. Arra gondolunk, azért
tartotta magát távol a médiától és kívánt névtelen maradni, mert
talán nem is olyan irgalmas szamaritánus. Azt gondoljuk, hogy
az agyrázkódását talán nem is esés okozta, és hogy nem is ő
talált önre az ösvényen, hanem ő támadta meg az ösvényen,
fejbe kólintotta, és aztán, bizonyos okokból, amelyeket csak ő
ismer, feladta a tervet, hogy megölje. A kő.
Ezt nem kellett volna látnia. Tudtam, hogy ha meglátja,
elkeseredik.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Miután Emory nem beszélt, Knight megértő magatartással

próbálta meg előcsalogatni a nő bizalmát. Előrehajolt, a combjára
támasztotta a karját, és mélyen együtt érző hangon szólt hozzá.
 – Emory, szólíthatom Emorynek? El kell mondania nekünk,
hm, ha az az ember bármi módon kompromittálta.
Megbánta?
– Nem kompromittált.
– Megértem, ha túl fájdalmas erről nekünk beszélnie –
folytatta Knight. – Ha ez a helyzet, idehívjuk az egyik
kolléganőnket, és majd ő felveszi a vallomását. De tudnunk kell,
hogy elkövettek-e bűncselekményt. Nem számít, mivel
fenyegette meg, ha jelenti, ön…
– Knight őrmester – emelte fel a fejét Emory. – Itt meg kell
állítanom. Nem voltam az áldozata.
– Tudja, csaló bandák rejtőzködtek itt a hegyekben korábban.
Jó terep az eltűnésre. Emlékszik arra a fickóra, aki az atlantai
olimpián robbantott?
– A kunyhóban lévő ember teljesen épelméjű volt.
– Látott esetleg pornóvideókat, magazinokat?
– Nem.
– A nőrablók gyakran…
– Nem volt az.
– Akkor nem volt félelmetes?
– Nem.
– Bármi uszítás a kormányzat ellen?
– Amikor megszólalt, mérsékelt és udvarias volt, uszításnak
egyáltalán nem mondanám. Inkább hallgatagnak tűnt –
pillantott az ágy vége felé. – Mint Grange őrmester.
– Hm – fordult meg és nézett a kollégájára Knight, mintha
most először mérné végig. Mikor a pillantása visszatért a nőre,
az inge zsebéből kivett egy befőttesgumit, és elkezdte az ujjai
köré tekerni. – Látott bármit, ami felhasználható
bombakészítéshez?
– Nem.
– Voltak fegyverei?
 – Biztos vagyok benne, hogy igen.
Knight szemöldöke felszaladt.
– Honnan tudja?
– Egy szarvasfej lógott a kandalló felett.
– Ezen a vidéken szinte minden kandalló felett ott lóg egy-
egy szarvasfej.
– Pontosan.
Ez talált. Emory begyűjtött egy pontot. Egy kis szünet után
Grange kérdezett.
– Mutatott bármi erőszakos viselkedésre utaló jelet?
– Irányomban nem. – Emory előtt megjelent Norman és Will
Floyd, akik ott hevertek véresen, péppé verve, és kínjukban
nyöszörögve, ahol landoltak. De a Pauline-ra kiterjesztett
udvariassága és a Lisáért érzett feszítő aggodalma ugyancsak az
eszébe jutott. – Uraim, ez a férfi igazság szerint számomra is
ugyanolyan rejtély maradt, mint a maguk számára.
Knight párszor az ujjaihoz csattintotta a befőttesgumit.
– Gondolom, ez minden. Hacsak nem jut még az eszébe
valami.
A nő megrázta a fejét.
– Sajnálom.
– Ezek szerint nem tudunk túl sok információval szolgálni a
médiának – állapította meg Grange.
Emory pillanatnyilag meg is feledkezett a közeledő
sajtótájékoztatóról, és boldog volt, hogy neki nem kellett
beszámolót tartania.
– Kérem, a lehető legminimálisabb magyarázatot adják. Nem
szenvedtem el fizikai vagy érzelmi traumát. Tényleg nem
tartozom senkinek sem magyarázattal…
– Nos, ha úgy vesszük, mégis – ellenkezett Knight. – Az
eltűnés szimulálása. A közvélemény hamis riasztása. Ezek
bűncselekmények, Emory.
 Emory a meglepetéstől eltátotta a száját.
– Az agyrázkódásomat nem színleltem.
– Nem, nem, láttuk a CT-felvételt – csillapította Knight. –
Ezzel a részével minden rendben van. A többi… – ráncolta a
homlokát, ami semmi esetre sem tűnt elnéző hozzáállásnak.
Emory gyors lélegzetet vett.
– Tudom, mennyi ember vonódott be a keresésembe. Egy
ilyen vállalkozás időbe és pénzbe kerül, és szándékomban áll
pénzt adományozni minden megyének, amelyik részt vett az
akcióban, hogy segítsek megtéríteni a költségeiket. Talán az
iskolarendszernek vagy az állami egészségügyi intézményeknek
lenne érdemes.
– Nos, ez elképesztően nagylelkű felajánlás öntől. Egy ilyen
gesztus által sokáig emlékezni fog önre a közvélemény.
Ugyanakkor sokakat vissza fog tartani attól, hogy
vádaskodjanak ön ellen.
Knight mosolygott, de Emorynek feltűnt, hogy a vádemelés
lehetőségét fenntartotta.
– Tudomásom szerint elestem a Medve Gerinc ösvényen.
Bevertem a fejemet, agyrázkódást szenvedtem, és elveszítettem
az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, nem tudtam, hol
vagyok, és a körülmények kiszámíthatatlan összjátéka folytán
nem tudtam egyből hazatérni. Egy férfi kedvességének
köszönhetem az életemet, aki idegen maradt. Néhány nap
pihenés után biztos teljesen felépülök. Mindössze ennyit kellene
közölniük a nyilvánosság előtt.
Végső soron ez volt az igazság.
A nyomozók látszólag átgondolták. Knight Grange-re
pillantott.
– Ez a legjobb, amit mondhatunk – jegyezte meg Grange. És
mintha enyhíteni akarná nyilvánvaló elégedetlenségét,
udvariasan érdeklődött, vajon a nő folytatni kívánja-e a
felkészülést a maratonra.
– Nem most rögtön – felelte bánatosan a sérült lábára nézve.
– A soron következőre már nem tudnék felkészülni.
– Milyen kár! – jegyezte meg Knight. – Jeff beszélt róla,
menynyire keményen dolgozott a megszervezésén, hogy igazi
esemény legyen belőle.
A nő azt találgatta, vajon tudnak-e az ezzel kapcsolatos
túlfűtött vitájukról, de nem látta értelmét, hogy megemlítse.
Knight felállt, így jelezte a kihallgatás végét.
– Nos, nem akarjuk kifárasztani önt.
– Fogunk még találkozni azelőtt, hogy Jeff és én Atlantába
megyünk?
– Valószínűleg nem – mondta Knight.
– Akkor köszönöm önöknek, Tudom, hogy rengeteg időt és
erőfeszítést fordítottak a keresésemre.
– Ez a munkánk.
– Akkor is köszönöm.
– Szívesen!
– Megtennének nekem még egy utolsó szívességet? –
kérdezte, amikor Knight és Grange távozóban voltak. –
Beküldenék dr. Butiért?
– Melyik is ő?
– A nő – lökdöste Grange az ajtó felé Knightot.
Amikor a kolléganője pár pillanattal később bejött a szobába,
Emory örült, hogy egyedül érkezik. Ahogy odaért az ágyhoz,
Emory megragadta a kezét.
– Először is, köszönöm, hogy mindent félretettetek és
idejöttetek.
– A klinikán mindenkit megőrjített az aggodalom. Az
irodistákat és az ápolónőket, de még a betegeket is. És csak
annyit mondhatok, hogy Neal és én is a végünket jártuk. Te vagy
a rendelő szíve és lelke.
– Erről nem tudok.
– Álszerénységnek nincs helye. A rendelő a te
elképzelésedből és kezdeményezésedből jött létre. Emellett
mindannyian szeretünk.
– Ahogy a jutalommal ki is fejeztétek ezt – mondta fátyolos
hangon. – Istenem, újabb zsebkendőre van szükségem! –
kihúzott egyet a dobozból, és felitatta a könnyeit.
– Biztos vagy benne, hogy tényleg olyan jól vagy, mint ahogy
azt mindenkivel tudattad?
– Jól vagy ok. Csak meg kell kérnem téged valamire, hogy
tedd meg értem, ami elég kényes természetű.
– Hát persze, Emory – mondta a nő, és közelebb húzódott. –
Bármit!
– Kérlek, hozz nekem esemény utáni tablettát! – Emory látta,
ahogy kolléganője kezdeti megdöbbenése riadóba csap át.
– Megerőszakolt? A férfi a kunyhóban? Elmondtad a
nyomozóknak? A sürgősségin megcsinálták az ilyenkor szokásos
rutinvizsgálatokat? Mi van Jeff-fel? Elmondtad…
– Nem erőszakoltak meg…
Emory halk, de határozott hangja leállította a másik
doktornőt. Hallhatóan nyelt egyet.
– Bizalmas viszonyba kerültünk, és a szexet mindketten
akartuk. Az olyan… – hagyta abba, mert kitört belőle a torkát
szorongató zokogás.
A hallottaktól elnémulva ereszkedett le a doktornő arra a
székre, amelyet legutóbb Sam Knight foglalt el, és egy ideig csak
bámulta Emoryt. Végül megjött a hangja.
– Az a történet, amit a nyomozóknak meséltél, csak kitaláció
volt?
 – A lényeget tekintve nem. – Nem részletezte, mi volt
féligazság, mi volt kitérő válasz, és mi volt teljes kitaláció. A
hazugságokért kizárólag ő felelt.
– Megdöbbentettél. Nem tudom, mit mondhatnék.
– Nincs mit mondani.
– Ki kell fejeznem az ellenérzésemet. Ez annyira… annyira
nem vall rád, Emory, hogy…
– Hogy védekezés nélkül szexeljek?
– Hogy bármiféle szexuális viszonyt létesíts egy
vadidegennel. Mert idegen volt az a férfi, ugye?
– Négy napja az volt – mosolyodott el szomorkásan. – Most
már nem annyira.
Képtelen volt elviselni a barátnője szánakozással vegyes
megrökönyödését, ezért elfordult, és a pazar fehér kálacsokor
felé nézett, amelyet Jeff hozott röviddel azután, hogy ő befeküdt.
– Ez nem valami hirtelen jött dolog, ahogy talán gondolod.
Majdnem biztosra veszem, hogy Jeff jó ideje találkozgat
valakivel. Ezzel igazolhatnám, amit tettem, de az képmutató és
igazságtalan lenne. Nem azért tettem, hogy megbüntessem
Jeffet. Az a helyzet, hogy Jeffre egyáltalán nem is gondoltam
közben. Együtt akartam lenni azzal a férfival, ő meg együtt akart
lenni velem, és csak ez számított.
– Fogtok még találkozni?
– Nem.
Kitettél magadért az emlékgyártásban, doki.
Miután kifárasztották magukat, ernyedten hevertek szorosan
összesimulva, mint két puzzle-darabka, a lábaik egymásba
fonódva, kezük pedig összekulcsolódva a nő melle körül. Emory
az elalvás határán volt, amikor a férfi a hajába dörgölte az arcát,
és ezeket a szavakat suttogta.
Aztán később meg ezeket: Könnyebb lenne, ha nem tetted volna.
 Talán nem akarta, hogy a nő meghallja ezt a megjegyzést,
vagy hogy a sivárság aláhúzza. Ügy érezhette akkor magát,
ahogy Emory most: arra ítéltetett, hogy soha többé ne legyen
egészen boldog.
– És ki ez a férfi, Emory?
– Nem tudom. Ebben nem hazudtam. Még a nevét sem
tudom – suttogta Emory, akit felzaklattak a keserédes emlékek.
– De lefeküdtél vele.
– Igen. Nem bánom, és soha nem is fogom megbánni.
Rájött, hogy könnyek peregnek a szeme sarkából, és gyorsan
letörölte.
– Viszont vannak praktikus teendők, amelyeket el kell
intézni. Ahogy tudod, hat hónapja leálltam a fogamzásgátló
szedésével, amikor azt gondoltam, talán egy baba… – Itt megállt,
és újragondolta, amit mondani készült, mert úgy hangzott volna,
mintha Jeffet hibáztatná. Akárhogy is, soha nem áltatta magát
azzal, hogy a férje a felelős azért, amit előző éjjel tett. – A
házasságom jövője bizonytalan, nem bonyolíthatom a helyzetet
egy terhességgel.
– Nem voltatok elővigyázatosak? Nem védekeztetek?
– Óvintézkedéseket tettünk, de semmi… tudományosat.
Vagy megbízhatót.
A nő arca felhevült, ahogy eszébe jutott a férfi nyögése:
Krisztus, ez kínszenvedés. Nem volt vesztegetni való ideje a
veszély elhárítására.
– Ide tudod nekem hozni a tablettákat? Nem a kórház
személyzetét kértem meg, mert nem bízom a diszkréciójukban.
De tudom, hogy a tiédben megbízhatok.
– Persze hogy megszerzem neked. De ugye tudod, hogy az
esemény utáni fogamzásgátlás nem száz százalékig hatékony?
 – Igen. De minél előbb veszem be az első tablettát, annál
jobb. Ezért kértelek meg rá, hogy most rögtön szerezd be nekem,
és nem várom ki a holnapot, hogy magam is megvehessem.
– Már megyek is – állt fel, majd elindult az ajtó felé, de
Emory megállította.
– Alice? – Kolléganője megfordult, és visszanézett az ágy
felé. – Köszönöm.
– Semmiség – rázta meg a fejét Alice.
– Nem, a bizalmadat köszönöm, meg azt, hogy a barátom
vagy.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Rebecca Watson, nem törődve a felhőszakadással, egyenesen

Jack bérelt autójához ment, és bekopogott az ablakon.
Az ablak leengedéséhez be kellett indítani a motort, ami öt-
hat másodpercbe tellett mindössze, ám ez a késlekedés csak
tovább fokozta Rebecca dühét. Az ablak leereszkedett. Az eső
bevágott. Rebecca sziszegve szólalt meg.
– Connell különleges ügynök.
– Nem voltam biztos benne, hogy emlékszik rám.
A nő haragos tekintete nevetségessé tette ezt a mondatot.
– Ha azért jött, hogy közölje velem, a bátyám halott,
egyszerűen csengethetett volna a bejárati ajtón. Nem kellett
volna fél éjszaka itt kuporognia, vagy egész nap utánam
kémkednie. Szóval, miért van itt?
A tény, hogy tudott a megfigyeléséről, arról árulkodott, hogy
Rebecca virrasztott. Kémlelte azt, aki kémlelte őt.
– Beszélhetünk? – érdeklődött Jack.
 – Tűnjön a francba!
– Jó. Ezek szerint készen áll az együttműködésre.
Rebecca halálos pillantást vetett rá.
– Ezért tettem meg az egész utat. Kérem!
Rebecca mozdulatlan maradt.
Connell ügynök a ház irányába nézett.
– Együtt lakik magával?
– Elment az esze?
– Ezen a környéken van? A közelben tartózkodik? A
következő háztömbben?
Rebecca hallgatott.
– Ha nincs a közelben, akkor miért nem mer beszélni velem?
Rebecca nem mondott sem igent, sem nemet, és nem küldte el
újra a francba, ezért amikor megfordult és visszasétált, Connell
ügynök leállította a motort, és követte őt a házhoz.
Rebecca nem osztotta meg vele az esernyőjét. Connell
ügynök ismét a kabátját terítette a fejére. Amikor elérték a
verandát, lerázta a vizet, ahogy csak bírta. Rebecca előrement, de
még előbb kivette a leveleit a postaládából.
– Nincs itt semmi, ami érdekelné magát, de győződjön meg
róla saját maga! – vágta hozzá a köteg postát. Connell ügynök
elkapta a vizes kabátjával. Anélkül, hogy egyiket is megnézte
volna, feltornyozta őket a előtérben lévő asztalra.
Rebecca keresztbe fonta a karját.
– Oké, itt van. Miért tette meg ezt a hosszú utat?
– Használhatom a fürdőszobát?
Rebecca egy pillanatig fürkészte, mintha megpróbálná
kitalálni, vajon viccel-e vagy sem. Úgy döntött, nem viccel.
– Rendben. – Intett, hogy kövesse egy apró női mosdóba,
amely a lépcső alatt bújt meg. Előrement, és felemelte a
vécétartály fedelét.
 – Látja? Nincs itt semmi, csak a töltőgömbök és a szelep,
vagy hogy hívják.
– Töltőszelep. Egy szó.
Csörömpölve visszatette a porcelánfedelet, és a bekeretezett
tükörre mutatott a mosdókagyló felett.
– Nincs gyógyszeres szekrény, amit ellenőrizhetne. A
vízvezetékcsöveket szétszedheti a mosdókagyló alatt, de ha
megteszi, magának kell visszaszerelnie, vagy megfizetnie a
káromat.
– Világosan beszélt, Rebecca, magáé a pont.
– És mossa meg a kezét! – Ahogy kiment, becsapta az ajtót.
Connell ügynök nemcsak megmosta a kezét, hanem a
törülközővel le is itatta az esővizet az arcáról és a nyakáról.
Megigazította a nyakkendőjét, és ujjaival átfésülte nedves haját.
Néhány perccel később, könnyítve magán, szalonképesen
sétált be a nappaliba. Rebecca egy asztali lámpa fényénél
üldögélt a kanapé sarkán, lábait maga alá húzva. A fekete magas
sarkú cipő lerúgva hevert a kávézóasztal alatt. Barátságtalanul
hellyel kínálta egy széken, amely sokkal kevésbé tűnt
kellemesnek és kényelmesnek, mint a kanapé.
Farkasszemet néztek. Connell ügynök szólalt meg elsőként.
– Tetszik az új frizurája.
– Pink lekoppintotta.
– Érti a dolgát.
– Elég a nyálas dumából. Hogy talált meg?
– A barátja, Eleanor révén.
– Ó! – döbbent meg. Szomorúság vegyült a hangjába. – Hogy
van?
– Jól. Várandós az első gyerekével.
– Szóval férjhez ment Timhez?
– Gaskin a vezetékneve?
 Rebecca bólintott, és miután Connell ügynök megerősítette
Eleanor új vezetéknevét, megjegyezte:
– Amikor utoljára láttam, akkor komolyodott a kapcsolatuk.
Boldog?
– Sugárzik. A bébi kislány. – Mesélt Rebeccának a barna
homokkő házban telt látogatásáról. – Eleanor felhívott, miután
meglátta magát az Olympiában zajlott tiltakozásról szóló
országos hírekben.
Rebecca vett egy mély levegőt.
– Én is láttam. Sosem vettem volna részt egy felvonuláson,
ha tudom, hogy kamerák is vannak.
– Maga kimagaslott.
Rebecca megérintette lenyírt haját.
– Nem hiszem, hogy bárki felismert volna.
– Eleanor felismerte. Biztos volt benne, hogy maga az. Én
nem voltam biztos. Egészen tegnapig, amikor megláttam, ahogy
kijön a postáért.
– Annyi év után még mindig keresi.
Connell ügynök vállat vont.
– Még nem találtam meg. Maga az egyetlen kapocs.
– Micsoda mázlim van!
– Nem vagyok annyira rossz.
Rebecca erre nem mondott semmit.
Connell ügynök körülnézett a barátságos szobában. Nem
tudott semmit a lakberendezésről, hogy mi számít minőséginek,
ócskának, divatosnak. Az ő lakása praktikus volt, és ez volt a
lakás egyetlen erénye. Laikus szeme számára ízlésesen
berendezett szobának tűnt az, ahol ültek. Wes Greer Rebecca
boltjának portékáit illető kritikája ellenére nem is volt
agyoncicomázva.
Ahogy Rebecca sem. Egyszerű fekete pulóvert és csinos
fekete nadrágot viselt. Kiegészítőként fekete bőrpántos karóra és
hosszú gyöngysor volt rajta. A gyöngyök ugyanolyan színűek
voltak, mint a haja. Az erős kontraszt igazán jól hatott. Az
egyetlen színes pont a szeme volt.
– A lánya, Sarah, sokat nőtt – jegyezte meg Connell ügynök.
– Az iskolai zenekarban játszik.
– Milyen hangszeren?
– Csellón. Most próbán van. Egy másik szülő hozza haza.
Körülbelül negyed hétre várom. – Az órájára nézett. – Akkor
már ne legyen itt!
– Sarah emlékszik Westboróra?
– Természetesen.
– Emlegeti a nagybátyját?
– Állandóan.
– Mit mond olyankor?
– Hogy hiányzik a nagybátyja.
– És maga mit válaszol neki?
– Hogy nekem is hiányzik.
Connell ügynök egy pillanatig a nő szemébe nézett, majd
megszólalt.
– Rebecca…
– Most Grace.
A férfi oldalra billentette a fejét.
– Miért Grace Kent?
– Ezt javasolta, aki csinálta a hamis irataimat. Nem
készültem másik névvel, úgyhogy elfogadtam.
Annak ellenére, hogy Rebecca épp beismert egy
bűncselekményt, Connell ügynök mosolygott.
– Azt hittem, újra férjhez ment, egy Kent nevű fickóhoz.
– Nem akarok másik férjet.
– Annak ismeretében, hogy ki volt a férje, megértem.
– Elmondta neki, hol vagyunk?
Jack megrázta a fejét.
 – És nem is tervezem. Nem azért vagyok itt, hogy bajt
hozzak magára. Habár, le kéne tartóztatnom, amiért álnéven él.
– Milyen hatalmas és gonosz FBI-ügynök maga –
gúnyolódott a nő. – Nincs jobb dolga?
– Ó, én nagyon elfoglalt vagyok. Jelenleg nyomon követek
egy furcsa incidenst, ami Utahban történt. Ez előtt egy Wichita
Falls-i különös esetnek néztem utána, amely két éve tisztázatlan.
Az első ügy, ami felkeltette az érdeklődésemet, Kentuckyban
esett meg.
Connell ügynök pókerarcot vett fel.
– Tud valamit egy Salt Lake-i fociedzőről? – kérdezte a nőt.
– Jó eséllyel mormon?
– Nem az. Virginiából költözött oda.
– Virginiában nincsenek mormonok?
– Egy bajnoki mérkőzés előtti éjjel mi száll meg egy
fociedzőt, hogy fogjon egy baseballütőt, és darabokra törje a saját
combcsontját? Legalábbis ő azt állítja, így történt.
Hatásszünetet tartott. Rebeeca nem mondott semmit.
– És ami még szintén különös, azt képzelné az ember, hogy a
tizenhárom éves fiúkból álló csapat, a fiúk szülei és a közösség
tagjai elborzadnak egy ilyen tragédiától – folytatta Jack. – De
egyetlen ismerőse sem sajnálja a korai nyugdíjazását. Győzelmi
rekordot állított fel, de számos kérdés merül fel azzal
kapcsolatban, milyen módszerrel motiválta a játékosait. Úgy
hírlik, megfélemlítette őket. Ha valamelyik gyerek hibázott,
megalázta. Azért mondom, hogy úgy hírlik, mert a gyerekek
hallgatnak arról, hogy mi folyt az edzéseken és egy vesztett
meccs után. Az egyikük apja azt mondta nekem, olyan, mintha a
fia félne a szóbeszédtől. Azon a bizonyos éjszakán az edző arról
számolt be a mentősöknek, a feleségének, a gyóntatójának,
minden átkozott léleknek, hogy saját maga tette. Aztán
elhallgatott. Nincsenek részletek. Nincs ok. Nincs semmi. Még
tegnap sem volt hajlandó beszélni arról, hogy mi történt azon az
éjszakán.
Jelentőségteljes pillantást vetett Rebeccára.
– Érzi ebben az iróniát?
– Hogy is tudnám nem észrevenni? Maga gyakorlatilag
nagybetűkkel felírta a falra. És jó kis történet. Habár fogalmam
sincs, mi közöm hozzá.
– Akarja, hogy ezt is kifejtsem?
– Ha azt gondolja, hogy bűnös vagyok valamiben, miért nem
tartóztat le?
– Nem akarom letartóztatni.
– Akkor miért is lapult az elmúlt éjjel és ma egész nap a
bokorban, figyelve minden mozdulatomat?
– Nem élvezetből kémkedek maga után.
– Akkor hagyja abba.
– Abba fogom hagyni. Mondja meg, hol van, és…
– Nem tudom.
– Rebecca…
– Grace.
– Mindegy – vágott közbe Connell ügynök emelt hangon. –
Azt várja, hogy elhiggyem, négy éve semmilyen kapcsolata sincs
vele?
– Nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy nem tudom, hol
van, és ez igaz.
– Vagyis tartja vele a kapcsolatot. Milyen gyakran? Évente
egyszer, havonta, kétszer egy héten? Hogy an érintkeznek?
Rebecca előrenyújtotta a két kezét, tenyérrel lefelé.
– Elő a bambuszpálcával! Vagy a víz alá nyomás
hatékonyabb módszer?
Jack csalódottan állt fel, megkerülte a székét, s kezével
megfogta a támláját, mintha arra támaszkodna. Lenézett
Rebeccára, vagyis csak próbált a szemébe nézni. Rebeccának
ugyanúgy megvolt az a képessége, hogy keresztülnézzen az
emberen, mint a bátyjának. Jack dünnyögve elfordult.
– Átkozott családi vonás.
– Tessék?
– A tekintete.
– Nem maga az első, aki ezt megjegyzi. Amikor gyerekek
voltunk…
Elharapta a mondatot.
– Már mindent tud róla.
Jack megkerülte a széket, és újra leült.
– Mi volt, amikor gyerekek voltak?
– Semmi.
– Gyerünk. Mondjon valamit, amit nem tudok! Csak egy kis
információmorzsát…
– Anya minden vasárnap sült húst sütött.
– Minden anya sült húst süt vasárnap. Mondjon valamit a
bátyjáról!
– Lepjen meg valamivel!
– Szeret fallabdázni. Legalábbis szeretett. Felteszem, még
mindig szeret.
Jack nézte, ahogy a nő önkéntelenül a múltba merül.
Boldogabb időkbe. Elérzékenyült hangon folytatta.
– Mindig ő volt a védelmezőm. Két évvel fiatalabb vagyok,
és ő komolyan vette a báty szerepét. Amióta az eszemet tudom,
vigyázott rám. Senkinek sem hagyta volna, hogy piszkáljon
engem.
– Ha a bátyja éppen testőrként áll az oldalán, nem lenne
ajánlatos kikezdeni magával.
– Azért én is meg tudtam magamat védeni.
Jack vigyorgott.
– Abban biztos vagyok. Pontosan hogyan?
– Minden baromnak megmondtam, hogy kopjon le.
 Jack ebbe egyenesen belesétált, és azt gondolta, bizonyos
mértékig megérdemelte. Lehervadt a vigyor az arcáról, és az
ablak felé fordult. Olyan volt, mintha egy vízesésen nézne
keresztül. Nézte, ahogy az eső kis patakokat rajzolva lefolyik az
üvegen.
Pillantása visszavándorolt Rebeccára, majd halkan
megszólalt.
– Nem bántani akarom, Rebecca. Megtenném, ha azt
gondolnám, bármi értelme lenne, de nem hiszem, hogy akár egy
bambuszpálcával kiszedhetném magából, hol van a bátyja.
– Nem is, mivel nem tudom.
– Gondoljon az áldozatok szeretteire!
Ez övön aluli ütés volt, de minden eszközt bevetett, amit
csak lehetett.
– Kapcsolatban maradtam velük, tudja. E-mailek.
Telefonhívások. Szívszorító szarságok, és én tudom, magának a
szeme sem rebben a káromkodástól. Tudja, azok az emberek
akarnak és rászolgáltak…
– Hagyja abba!
A nő egy villanásnyi idő alatt felpattant a kanapéról, és egy
fekete macska kecsességével átviharzott a szobán. A férfi tudta,
hogy Rebecca kinyitotta a bejárati ajtót, mert megérezte a
nyirkos levegő széllökését. Kelletlenül felkelt, és követte őt az
előtérbe. Rebecca a nyitott ajtóban állt, és mereven bámulta a
padlót.
Amikor mellé ért, a nő felemelte a fejét, és dühösen nézett
kristályszerű szemeivel.
– Felépítettem egy remek életet itt Sarah-nak és magamnak.
De egy szempillantás alatt itthagynám az egészet! Megint
eltűnnék. Háborgasson csak, és megteszem. Tudja, hogy képes
vagyok rá.
 – Ahogy maga is tudja, hogy nem adom fel a bátyja keresését
addig, amíg meg nem találom.
– Elvesztegetett idő. Sohasem fogja hagyni, hogy megtalálják.
– Biztos benne? Még sohasem jutott eszébe, hogy
megkönnyebbülés lenne számára?
Rebecca keserűen felnevetett.
– Ki vele! A következő, amit mondani fog, hogy egyenesen
ez lenne neki a legjobb?
– Miért, nem így van?
Rövid ideig dacosan nézett, majd oldalra fordította a fejét.
Connell ügynök meglátott egy vékony repedést a páncélzaton, és
kihasználta.
– Rebecca, tudja, hogy ez lenne a bátyjának a legjobb? És
magának is sokkal jobb lenne. Abbahagyhatná az aggódást a
kémkedésem miatt. Használhatná az igazi nevét. Nem ez lenne a
legjobb mindenki számára? – Egy lépéssel közelebb lépett, és
sürgetően folytatta. – Segítsen magán azzal, hogy segít nekem.
Adjon egy tippet, vezessen nyomra.
– Azt kéri tőlem, hogy áruljam el a bátyámat.
– Sosem fogja megtudni, hogy magától származik az
információ. Megesküszöm erre.
A nő hallgatott, úgyhogy az ügynök további nyomást
helyezett rá.
– Maga nem akarja feladni a takaros házát, itthagyni a
nagyszerű boltját. De ha még meg is tenné, mi a helyzet Sarah-
val?
A nő egy pillantást vetett rá. Aha! Egy árulkodé jel, futott át a
férfi fején.
– Sarah még kisgyermek volt, amikor otthagyták New
Yorkot, túl fiatal, hogy megértse az összefüggéseket. Elfutni
anyával az éjszaka közepén nagy kaland volt. De most már nem
lenne az. Csalódna. Nem akarná elhagyni a barátait. Zokon
venné, hogy ezt teszi vele.
– Hamarosan megérkezik. El kell mennie.
– Elmondja neki, hogy itt voltam?
– Maga szerint megőrültem?
– Akkor mivel fogja megmagyarázni, hogy ilyen zaklatott?
– Ne áltassa magát, Jack. Maga nem tud engem felzaklatni.
– A keresztnevemen szólít, ami jelzi, mennyire fel van
zaklatva. Ráadásul hazudik. Szerintem nagyon is zaklatottá
teszi, hogy a lányának árnyékéletet kell élnie.
Biztos volt benne, hogy a nő meg tudná ölni ezért a
mondatáért. Rebecca dühbe gurult.
– Távozzon!
Néhány pillanatig nem történt semmi, egyikük sem moccant
egy tapodtat sem, majd a férfi mormogott a bajusza alatt.
– Rendben, elmegyek. Egyelőre.
– És ne jöjjön vissza.
– Ezt nem ígérem.
Kilépett a verandára.
– Köszönöm, hogy használhattam a fürdőszobát.
Fejére húzta a kabátját.
– Connell különleges ügynök?
A férfi megfordult.
– Ha Sarah közelébe megy, hogy információt szerezzen tőle,
el fogom gázolni az autómmal, aztán levágom a golyóit.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A sajtótájékoztatót a kórház négyszögletes előcsarnokában

tartották meg. A rendőrkapitányságnak a közvélemény
tájékoztatásért felelős tisztje röviden és kedvesen nyilatkozott,
icipicit több információt adva, mint amennyit Emory
Charbonneau előirányozott.
A hivatalos bejelentést követően Jeff Surrey lépett a
pódiumra, és megköszönte a bűnüldöző szervek, valamint a
több tucat önkéntes munkáját, akik részt vettek a felesége
felkutatásában. Ezt követően tisztelettel megkérte a sajtó
munkatársait, hogy hagyják nyugalomban élni őket, amíg a
felesége pihen és lábadozik.
– Alig várja, hogy visszatérhessen orvosi praxisába és
megszokott tevékenységeihez.
– A maratoni is beleértve? – tudakolta egy riporter.
– Természetesen – válaszolta Jeff. – De ezek után az
élmények után talán átgondolja, hol edz. – Ezzel a megjegyzéssel
egy kis nevetést söpört be. Tettek fel neki még két kérdést,
mindkettőt Emory jótékonysági tevékenységével kapcsolatban. –
Az igazat megvallva ez a tapasztalat még lelkesebbé tette.
Rávett, hogy csatlakozzam hozzá a legközelebbi útján Haitiba.
Ez a bejelentés mindenkit meglepett, de senkit sem jobban,
mint Alice Butlert. Knight, aki a gyülekezet szélén állt, észrevette
a reakcióját. Ő és Grange rögvest leléptek, mihelyt véget ért a
sajtókonferencia, és visszatértek a rendőrkapitányságra. Grange
két csészealj méretű csokis keksszel ment át Knight asztalához.
– Ezzel annyi lehet a vacsorádnak, de egye fene.
– Semmi esély rá. Az asszony hívott nemrég, csirkét és
nokedlit ígért – harapta le a keksz negyedét Knight. – Feltűnt
neked Alice Butler reakciója Jeff Haitit illető bejelentésére?
 – Én Jeffet figyeltem.
– Mintha gombóc lett volna a torkában.
– Nos, az asszony visszatért. Jeff szeretetben és figyelemben
füröszti őt. Alice bizonyára mellőzve érzi magát.
– Nem kétlem, hogy örül, amiért a partnere és barátja
épségben előkerült.
– Én sem – mondta Grange. – De ő is csak ember. A másik
oldala, hogy bizonyára megkönnyebbült, amiért nem kell részt
vennie egy bűnügyi nyomozásban. – A kekszét rágcsálta. – Miért
gondolod, hogy hazudik? Nem Alice. Emory.
Knight hátradőlt a székében, lábát az asztala sarkára
támasztotta, és bevált befőttesgumijáért nyúlt.
– Azért, mert nem akarja, hogy a férje és a világ fennmaradó
része tudomást szerezzen arról, hogy egy fickóval hentergett,
miközben jó emberek segge fagyott be a keresése közben.
– Revansot vett volna Jeff és Alice viszonyáért?
Knight vállal vont.
– Lehet, hogy a férfi vett revansot a nőn. Ki tudja?
Mindenesetre amikor a romantikus kiruccanás eltűnt személlyé
nyilvánítássá változott, berezelt. Okos hölgy, az már igaz, úgy
döntött, hazaviteti magát.
Grange bizonytalanul ráncolta a homlokát.
– Nem hinném, hogy ez ennyire világos és egyértelmű, Sam.
Knight is így volt ezzel.
– Akkor mondd!
– Az agyrázkódás friss – felelte Grange. – Magam kérdeztem
meg az orvost. A fejsebe szintén friss. A négynapos távolléte
alatt szerezte ezeket a sérüléseket. A hogyan az, ami nem világos.
– Azt gondolod, hazugság, hogy elesett és beverte a fejét?
– Lehetséges.
– Miért hazudik?
 – Nem tudom. De szerintem az irgalmas szamaritánushoz
lehet köze. Hogy tölthetett vele négy napot úgy, hogy nem tudta
meg a nevét.
Knight a befőttesgumit csavargatta.
– Úgy tűnik, Jeff bevette a neje sztorijának „nem emlékszem”
részét.
– Ami arra vall, hogy bűnös.
– Miben?
– Idiótaságban.
Knight felnevetett.
– Azt mondtam, úgy tűnik, hogy bevette a sztoriját. Csak egy
módon tudja megőrizni a méltóságát, ha úgy tesz, mint aki hisz
neki. Nem mutathatott a feleségére, és nem süthette rá, hogy
Isten és mindenki színe előtt hazudik.
– Nálam ő még mindig seggfej.
– Ezt nem fogom vitatni – állt fel Knight, majd
nyújtózkodott, és felvette a kabátját. – Szólít a csirke és a nokedli.
– Akkor az ügy lezárva?
– Az eltűnt személy immár nem eltűnt személy, Buddy.
– Ez igaz.
Knight, érzékelve a társa hiányérzetét, ülepével az asztala
sarkának támaszkodott.
– Le akarod tartóztatni dr. Charbonneau-t, mert téves
riasztást generált, miközben két, orvosilag dokumentált sérülése
is van?
– Nem.
– Oké. Mert ügyész nem lenne, aki ilyet elvállalna.
Leszámítva, hogy a hölgy pocsékul hazudik, amúgy stabil és
normális személynek vélem.
– Egyetértek.
– Akkor mégis mi motiválta, hogy eltűnést színleljen?
– A figyelem? A hírnév?
 – Nincs rá szüksége – állapította meg Knight. – Már így is az
övé és a jó cselekedeteié a világ összes figyelme.
– Megbüntetni valakit?
– Úgy érted, a félrelépő férje mellett? És az sem biztos, tudja-
e, hogy a férje csalja. Nincs közismert ellensége. Eddig senkit
sem találtunk, aki egy rossz szót is szólt volna rá. Még dr. Butler,
a férje szeretője is ódákat zeng Emory dicséretére. Áruld el
nekem, mit nyerhet egy ilyen mutatvánnyal?
– Marhára semmit – ismerte el Grange. – Amitől csak még
furcsább, hogy hazudik róla. Ha nem ő csinálta ezt az egészet,
nem kellene hazudnia. De hazudik. Miért?
– A francba! Egyből vissza az eredeti kérdésemhez! – húzta
végig Knight a kezét az arcán, és amikor Grange meg akart
szólalni, belefojtotta a szót. – Egyetértünk, egyetértünk. Valamit
elvétettünk!
– És szerinted mit?
– Piszkosul kifog rajtam! Csak remélem, hogy ha és amikor
felüti az undorító fejét, nem lesz túl undorító.

Jeff Emory érintetlen vacsoráját nézte a zsúrkocsin.

– Nem hibáztatlak. Nem túl étvágygerjesztő a látvány.
Akarod, hogy kimenjek, és hozzak neked valamit?
– Nem vagyok éhes, de köszönöm, hogy felajánlottad.
Jeff odébb tolta a tálcát, így le tudott ülni az ágya szélére.
Ápolt volt, mint mindig, de Emory látta, hogy majdnem olyan
kimerült, mint ő maga. Az elmúlt négy nap kétségbeejtő volt
számára, bár minden alkalommal, amikor Emory elnézést kért
tőle azért a pokolért, amin keresztül kellett mennie, biztosította
róla, hogy a szenvedéseit abban a pillanatban elfelejtette, ahogy
meghallotta a hangját a telefonban, és megtudta, hogy épségben
van.
– És mi van a te vacsoráddal? – érdeklődött a nő.
 – Valamit szerzek majd.
– Hagynod kellett volna, hogy Alice és Neal elvigyenek
magukkal, mielőtt visszamentek Atlantába.
– Nem akartalak egyedül hagyni. Mellesleg szerintem
megkönnyebbültek, hogy nem fogadtam el a meghívásukat.
Ráadásul időben vissza akartak indulni. Alice a te kocsiddal
követte Nealt.
Jeff megkérte őket, hogy valamelyikük vigye vissza a
felesége kocsiját Atlantába, hogy másnap Emory vele mehessen.
Mielőtt elindultak, Alice odacsúsztatta Emorynek az
esemény utáni tablettát, ahogy ígérte, és elmondta hozzá, hogy
az ő esetében nem valószínű bármi mellékhatás, de megígértette
vele, hogy felhívja, ha bármi panasza lenne. Alice tapintatosan
figyelmeztette arra is, hogy bár a tabletták meg tudják előzni a
terhesség kialakulását, a szexuális úton terjedő betegségektől
nem védenek.
Jeff csettintett az ujjúval a nő arca előtt.
– Itt vagy?
– Sajnálom.
– Azt mondtam, eszembe jutott, hogy kivegyük a
sporttáskádat és a csizmádat a csomagtartóból, mielőtt Alice
elment. Minden a szekrényben van, a laptopoddal együtt, amit a
rendőrkapitányság visszaadott. A pisztolyomat is
visszaszolgáltatták.
– Pisztoly?
– Azt mondták, hogy csak formalitás. De biztos vagyok
benne, hogy azt ellenőrizték, elsült-e mostanában – eresztett meg
egy csípős mosolyt. – Vicces tőlük, nem?
– Nem értem a humorukat.
– Én sem. Hála istennek mindkettőnk számára véget ért ez a
vesszőfutás. – Megfogta a nő kezét, és az övéi közé zárta. –
Emory, nem foglak kényszeríteni, hogy emlékezz, hol voltál,
vagy mit csináltál szombat reggel óta. – Ne, ne mondj semmit!
Nem akarlak olyan helyzetbe hozni, hogy hazudnod kelljen
nekem. Az a helyzet, hogy bármi történt, megérdemeltem. A
legjobb napokon zárkózott voltam. A rosszabbakon fárasztó, és
egyszerűen lehetetlen. – Szünetet tartott, mintha meg akarná
adni a nőnek a tiltakozás lehetőségét, de az nem élt vele, így hát
folytatta. – Tudod, milyen iszonyúan akartam, hogy
tulajdonostárs lehessek a cégnél. És más csalódások is értek.
– Nem hagyhatom jóvá azt a gyógyszert, Jeff. Esetleg…
– Most nem erről van szó. Esküszöm. Azt próbálom neked
elmondani, hogy ezek a dolgok nem szolgálnak mentségül a
viselkedésemre, arra, ahogy veled bántam.
– Nem azért jöttem el, hogy büntesselek.
– Rendben, elfogadom – mondta minden meggyőződés
nélkül a férfi. – Azt akarom, hogy tudd, majdnem el kellett
veszítenem téged ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire fontos vagy a
boldogságomhoz. Az életemhez. Azt akarom, hogy kezdjünk
mindent újra. Azt akarom…
A mobiltelefonja csörgése szakította félbe. Kivette az
övtartójából, elolvasta a hívó nevét, és idegesen azt motyogta:
– Komolyan? – Majd fölvette. – Mi van?
Pár másodperces hallgatás után azt mondta:
– Fogalmam sincs. Igen, máris megkérdezem. Hú. Rendben,
visszhall – szakította meg a hívást. – Az a hájas nyomozó.
Knight.
– Mit akart?
– Azt kérdezte, nálad van-e az a turistatérkép, amit
szombaton használtál.
– Be van cipzárazva a dzsekim belső zsebébe.
Jeff felállt, és odament a közeli szekrényhez, ahová korábban
a nő sporttáskáját tette. Ugyancsak a szekrénybe került az a
nejlonzacskó, amiben a futóruhája volt, azonkívül különféle
kiegészítők, amiket akkor vett lé, amikor átöltözött a kórházi
ruhába. A férfi odavitte az ágyhoz a táskát, és kiborította a
tartalmát.
– Ez a kék dzseki az?
A nő bólintott, aztán visszahajtotta a fejét a párnára, és az
álmennyezet kazettáit bámulta a plafonon.
– Jeff, miért jelentetted be a sajtótájékoztatón, hogy úgy
tervezed, velem tartasz Haitiba?
Emory nem is akarta megnézni, de egy nővérke, aki éppen a
szobában volt az adás idején, bekapcsolta a tévét. Az egyik részét
élőben adták az esti hírek egyik vezető blokkjában.
– Ki akartam nyilvánítani, hogy új fejezet kezdődik az
életemben – felelte.
– Csodálatos gesztus. De nem tudom, hogyan fogod viselni a
forróságot és a piszkos körülményeket. Fogkefét osztogatni a
gyerekeknek, majd megtanítani őket a használatára. Ez nem te
vagy.
– De szeretnék ilyen lenni! Szeretnék sokkal jobban részt
venni azokban a dolgokban, amiket csinálsz, és… Biztos vagy
benne, hogy ebben a zsebben volt a térkép?
– Igen.
Kifordította, és megmutatta a feleségének.
– Itt nincs. A többi zsebben is megnéztem.
Emory felvonta az egyik vállát.
– Úgy emlékeztem, oda tettem. Említette Knight őrmester,
hogy miért van szüksége rá?
– Mondott valamit, hogy az embereik felderítenék az utat,
amit megtettél szombaton. Jól jönne nekik az a térkép, amit
használtál. Később visszahívom, és megmondom, hogy nem
találjuk. – Jeff elkezdte visszarakosgatni a darabokat a
nejlonzacskóba. – Ki javította meg a napszemüvegedet?
 Ügyes tudok lenni, ha kell. Emory érezte, ahogy az arca
felhevül a bűntudattól, és más irányba nézett.
– Az egyik nővér, gyanítom. Sokan segítettek a sürgősségin
átöltözni.
– Szerencsére van egy váltás ruhád, amiben holnap
hazajöhetsz. Ezek külsőre és szagra nem tűnnek ideális
viseletnek. Biztos vagy benne, hogy ne hajítsam ki mindet?
– Ne, ki lehet mosni őket.
– Akkor jó. – Jeff visszatette a táskát a szekrénybe, és
visszaült az ágy szélére. – Most pedig… – vett egy mély
lélegzetet – hol is tartottam?
– Az újrakezdésnél. – De még mielőtt a férfi ismét
rákezdhetett volna, Emory közbevetette: – Nem bánnád
szörnyen, ha holnap kezdenénk? Olyan sok mindenről kell
beszélnünk, és ma este túl fáradt vagyok. Sajnálom.
– Nem, én sajnálom. Magamtól is lehetett volna ennyi eszem.
– Megemelte és magához ölelte a feleségét. Fel és lefuttatta a
kezét a hátán, csupasz bőrét simogatva a kórházi ruha nyílásán
át. – Az elmúlt pár napban volt, hogy attól féltem, soha többé
nem ölelhetlek így. Hiányzott… hiányzott ez… hiányoztál. –
Megcsókolta a halántékát, majd az arcát, és végül az ajkát,
gyengéden és szemérmesen. Aztán leengedte a hátát a párnára. –
Most pedig pihenj!
– Úgy lesz.
– Ha meggondolod magad a vacsorával kapcsolatban, vagy
bármi másra szükséged van, ígérd meg, hogy felhívsz.
– Ígérem. Jó pihenést. Holnap reggel találkozunk.
– Világosban és korán. Alig várom, hogy leléphessünk ebből
a városból. – Az ajtóból még puszit dobott neki.
Miután a férfi elment, Emoryt kétségbeesés szállta meg,
mintha egy sötét, rosszindulatú madár tárta volna ki a szárnyát
fölötte, hogy egészen eltakarja. Mindig ilyen szörnyű bűntudatot
fog érezni az eddigi hazugságai miatt, amelyeket majd ezután is
ismételgetnie kell?
Ledobta magáról a könnyű takarót, és kikelt az ágyból. Az
infúziós állványt magával húzva a szekrényhez ment, és kivette
a nejlonzacskót, amiben a személyes dolgai voltak. Kihúzta
belőle a bal futócipőjét, és kivette a belsejéből a térképet.
Knight elfelejtette elkérni tőle, mielőtt elment. Amint
egyedül maradt a szobában, kivette a térképet a kabátzsebéből,
és áttette a cipőjébe, az egyetlen helyre, amiről azt gondolta, jó
rejtekhely, amíg ki nem jut a kórházból, és biztonságosan ki nem
dobhatja.
Semmit sem titkolt el igazán. Megmondta az ösvény nevét,
amelyen elindult, még ha nem is részletezte a kisebb utakat,
amelyekre rátért, s amelyek elágaztak attól, amit a térképen
bejelölt. Mindezek ellenére megtartotta a térképet, mert nem
kívánta megkönnyíteni az ő pontos útvonalának felderítését,
nehogy véletlenül olyasmit találjanak, ami leleplezheti a
megmentőjét vagy a kunyhója helyét.
Sam Knight látszólagos egyszerűsége ellenére a törvény
embere volt. Idegesítették a megválaszolatlan kérdések és a
hiányzó részletek. Abban a hitben hagyta a nőt, hogy az ügyet
lezárják. De ha így van, miért érdekli a térkép? Az emberei miért
szaglásznak az útvonal körül?
A nyomozókat rendkívül kíváncsivá tette az ő irgalmas
szamaritánusa.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A zakója zsebének mélyén rezgeti a telefon. Kivette, és

elolvasta a kijelzőt: „Rejtett szám”.
– Én vagyok – mondta Rebecca.
Felvette, de nem szólt bele.
A férfi hazudott Emorynek arról, hogy nincs telefonja. Több-
tucatnyi mobillal rendelkezett. A szupermarketben vette őket.
Csupa márka nélküli, eldobható készülék. Csak arra használta
őket, hogy a húgával beszéljen.
Minden alkalommal, amikor hívta őt, megadta neki a
következő számot, amiről keresni fogja. Aztán megsemmisítette
azt a telefont, amit éppen használt. így Rebeccának mindig volt
egy száma, ami lenyomozhatatlan, ám sürgős esetben hívható.
Felkészült rá, hogy rossz híreket kap.
– Mi történt?
– Jack Connell különleges ügynök járt itt.
Erre nem számított. Egy pillanatra megnémult. Aztán fojtott
hangon azt kérdezte:
– Szórakozol velem?
– Bárcsak úgy lenne.
– Mikor történt ez?
– Ma.
Négy év után Connell éppen ma bukkant fel. Azon a napon,
amikor Emory visszatért a férjéhez, és körbeveszi a rendőrség
meg a média. Véletlen egybeesés lenne? Két esemény történt,
csaknem ötezer kilométernyire egymástól. Mi lehet az
összefüggés a kettő között? Csak egyetlen kapcsolat van
közöttük. Ő az.
– Mit akart?
– Mit gondolsz? Téged.
 – A szemét kurafi!
– Még mindig édes kiskutyaszemei vannak – mondta.
– Ne bízz benne!
– Dehogy bízom! Egy pillanatra sem! Ugyanolyan
manipulatív, mint volt. De a megfigyelési módszereit azért nem
ártana frissítenie. Ott parkolt az utcán, amikor tegnap este jöttem
haza a munkából.
– Miért nem akkor hívtál?
– Azt gondoltam, hogy feladja és elmegy.
– Nem volt rá sok esély.
– Huszonnégy órát vártam, mielőtt lebuktattam.
– Egyedül jött?
– Igen.
– Mennyi ideig volt ott?
– Itt, a házban körülbelül negyedórát.
– Beengedted?
– Csak tizenöt percre! – ismételte ingerülten. – Aztán
elzavartam, ajtót mutattam neki.
– Ez nem jelenti azt, hogy már nem figyel téged.
– Nem hinném, hogy így lenne.
Ebben a kérdésben meg kellett bíznia a húgában. Okos volt
és ravasz. Vagy legalábbis eddig. Feltette neki a legadekvátabb
kérdést.
– Hogy követett téged egészen Seattle-ig?
Rebecca elmagyarázta, hogy egy korábbi munkatársa a
Macy’snél kiszúrta őt a hírekben. A férfi kicsit kezdett
megnyugodni, amikor rájött, hogy nincs összefüggés Emory és
az FBI-ügynöknek a húgánál tett váratlan látogatása között.
– Hülye voltam, hogy részt vettem a tüntetésen – mondta
Rebecca. – Már belátom. De soha nem gondoltam volna, hogy ez
az esemény bekerül az országos híradásokba.
– De hát megváltoztattad a külsőd!
 – Úgy látszik, nem eléggé ahhoz, hogy Eleanort átverjem.
– Emlékszem rá. Ti ketten közel álltatok egymáshoz.
– Őrülten szerelmes volt beléd, úgy hiszem. Azelőtt…
Westboro előtt, akarta mondani. Azután minden megváltozott.
De felesleges lett volna beszélni arról, amit már mindketten
tudtak. És okosan kellett cselekedniük, nem beszélhettek túl
hosszasan. Különösen Jack Connell ismételt feltűnésének
fényében.
– Nem hagytad egyedül, ugye?
– Csak amíg kiment a fürdőszobába. És még mielőtt
pánikolnál, hallgatóztam az ajtó előtt. Pisilt, és kezet mosott.
Nem volt elég hosszasan bent, hogy bármi mást csináljon. De
azért alaposan átvizsgáltam a helyiséget, miután elment.
– Ügyes lány!
Miről beszélgettetek tizenöt percen keresztül?
– Salt Lake Cityt emlegette. Meg Texast és Kentuckyt.
– Nem hiszem, hogy nyaralási célpontok lettek volna a
bakancslistájáról.
– Ne légy olyan agyafúrt! Az iránt érdeklődött, hogy mit
tudok egy bizonyos fociedzőről. Hülyének tettettem magam, de
persze nem vette be.
Nem is említette Észak-Karolinát, vagy akár csak a régiót.
Semmi utalás a négy napra eltűnt atlantai gyermekorvosról.
Fellélegezve témát váltott.
– Hogy van Sarah?
– Megbirkózunk vele. És te hogy vagy?
– Jól.
– Nem, nem vagy jól.
– De igen!
– Mi történt?
– Semmi.
 – Ne hülyíts engem! Nem úgy hangzott, mint aki jól van! Ki
vele, beteg vagy?
– Egészséges vagyok, mint a makk!
– Akkor meg mi baj van?
Rebecca mindig képes volt ráérezni a mellébeszélésre. A
hazugságot egy mérföldről is kiszagolta. Célszerűbb lenne, ha
abbahagynák, amíg még nem ás mélyebbre.
– Nézd, jobb lesz, ha megyek. Köszönöm a figyelmeztetést
Connell-lel kapcsolatban.
– Figyelmeztetnem kellett téged. Még mindig a nyomodban
van.
– Ha forró nyomon lenne, nem téged vegzálna. Még egy
dolog. Biztos vagy benne, hogy a barátnőd volt, aki rád ugratta?
Akár hazudhatott is erről.
– Nem hazudott. Leellenőriztem. Miután elment, felhívtam
Eleanort.
Rebecca kínosan ügyelt arra, hogy a saját lépései ne legyenek
nyomon követhetők, és így a bátyja lépései se. A férfit meglepte,
hogy újra kapcsolatba lépett a barátnőjével New Yorkban.
– Megerősítette, hogy Connell meglátogatta, de csak azután,
miután ő hívta Connellt. – Majd védekezőn hozzátette: – Nagyon
élveztem, hogy beszélgettünk. Férjhez ment. Állapotos az első
gyerekével. Jó volt hallani, hogy olyan boldognak tűnt.
A férfi mélyen lehajtotta a fejét, és befúrta állát a
kabátgallérjába. Fájt neki, hogy a húga szükségét érezte a
mentegetőzésnek amiatt, hogy egy régi barátnőjével élvezte a
csevegést. Iránta való lojalitása sokba került Rebeccának.
Valószínűleg csak egy töredékét ismerte mindannak az
áldozatnak, amit a húga tett és tesz azért, hogy megvédje őt.
– Örülök, hogy hívtál – válaszolta nehézkesen. – Köszönöm.
Hívlak majd.
– Nehogy le merd tenni!
 – Így is túl hosszasan beszéltem.
– Sarah felől érdeklődtél.
– Jól van? Jesszusom! Connell csak nem…– összeszorult a
szíve.
– Nem. Megfenyegettem őt, hogy kasztrálom, ha a közelébe
megy.
– És aztán majd nekem kell megölnöm.
– Jelenleg még felesleges. A kérdésedre válaszolva, Sarah jól
van.
– Még mindig csellózik?
– Pár hét múlva koncertje lesz. Bárcsak itt tudnál lenni!
– Én is szeretnék. – Csend következett. És olyan hosszan
tartott, amíg már nagyobb jelentősége lett, mint egy sima kis
szünetnek a beszélgetés során. – Mit nem mondasz el, Bekki?
Amikor Rebecca tizenkettő volt, ő meg tizennégy, a húga
mindig ráütött, amikor ezzel a kisállatnak dukáló névvel
csúfolta. Idővel azonban megbarátkozott vele, annak ellenére,
hogy amikor a bátyja használta, általában váltást jelentett a
beszélgetésük hangnemében. Ez a pont a probléma mélyére
ásást, a kíméletesség végét jelentette.
– Sarah-val szeretünk itt lakni – jelentette ki. – Szereti a
suliját. Rengeteg barátja van. Az üzlet jól megy. Felülmúlja a
várakozásaimat. Megtelepedtünk itt. Ha megint ki kéne
szakadnunk innen…
– Az első alkalommal sem kértelek, hogy szakadjatok ki
onnan.
– Nem. Egyedül az én döntésem volt, hogy hagyjuk ott New
Yorkot. De amíg Jack Connell látóterében voltam, addig
zaklatott. És én gyűlöltem, hogy ellenőrizték az életem. Meg
aztán Sarah-nak és nekem is kellett az új kezdet. Távol attól a
szeméttől, akihez hozzámentem. Nem sajnálom, hogy
otthagytuk Manhattant. – Megállt, hogy levegőt vegyen. – De
most átköltözni egy másik városba, felvenni egy új nevet,
hazudni mindenkinek, hogy felépítsek egy új identitást… Nem
akarom megint ezt csinálni.
– Én sem akarom, hogy ezt tedd! – válaszolta a férfi, és
komolyan is gondolta. – Maradj ott, ahol vagy, Bekki, és éld az
életed! Ne légy mindig figyelemmel rám, amikor egy döntést
meghozol. Csak a magad életét és Sarah boldogságát kellene
figyelembe venned.
– De most, hogy Jack Connell tudja, hol vagyok…
– Nem tudsz engem elárulni neki, mert nem tudsz semmit.
– Ő ezt nem hiszi el. Biztos benne, hogy tudom, hol vagy.
– Akkor téved, nem?
– És te is.
– Én?
Igen, tévedsz. Valami történik. De micsoda?
Istenem, hogy lehet a húga ilyen makacs?
– Ne aggódj miattam. Rendben vagyok.
Örökké ráhangolódva a legkisebb rezdülésre is, Rebecca azt
kérdezte:
– Mi történt veled mostanában?
– Sokkal jobban tudod, mint hogy kérdezned kéne.
– Csak mondd meg, hogy ne kelljen aggódnom.
A férfi hezitált, majd így szólt:
– Összetűzésbe keveredtem a szomszédjaimmal.
Tapasztalatai megtanították Rebeccát, hogy olvasson a sorok
között. Nem hitte, hogy ezúttal a szó szoros értelmében ez
történt.
– Többes szám?
– Két szomszéddal.
Halk, sajnálkozó hangot hallatott.
– Mekkora összetűzésbe keveredtél?
– Még lélegeznek, ha erre gondolsz.
 – Ne légy utálatos! Csak tudni akarom, mi történt.
– Tulajdonképpen, Bekki, ne akard tudni. Ha nem tudod,
soha nem kell hazudnod róla.
– Az Isten szerelmére! Mikor hagyod már abba?
– Majd ha végeztem.
– Vagy majd ha valaki veled végez.
– Ez a lehetőség mindig fennáll.
Rebecca szomorú fújtatással felnevetett.
– De én ne aggódjak, ugye?
Erre nem tudott mit válaszolni.
– Ha már végeztél ott, legyen bárhol is az az ott, állj tovább
most!
Átnézett az épületre az utca túloldaláról, ahol egy
villanyoszlopnak támaszkodott. A kórházban a látogatási idő
már befejeződött, így már nem jött-ment annyi ember, mint
korábban.
A két férfi, aki Emoryt korábban bekísérte a sürgősségire,
elhajtott a rendőrautójával. A hírcsatornák autói is elmentek a
sajtótájékoztatót követően. Kevéssel tíz óra után Jeff Surrey
szintén távozott egy régi típusú európai kocsival.
Valahol abban az épületben Emory egyedül volt, és egyedül
is lesz az éjszaka további részében. Ez megkönnyebbüléssel
tölthette volna el. De nem így történt.
A húgának azt mondta:
– Most rögtön nem tudok továbbállni.
– Mindig tudsz. Azonnal.
– Ez alkalommal nem.
– Mi teszi mássá a mostani alkalmat?
Nem mondhatta meg neki. Még jobban aggódna és féltené,
mint eddig. Ha beszélne neki Emoryről, azt tanácsolná neki,
hogy fordítson hátat, sétáljon el, hagyja az egészet, és menjen ma
éjszaka, máris! Ezt nem akarta hallani Rebeccától. Ő maga is jól
tudta, mit kellene tennie.
– Be kell itt még csomagolnom valamit, mielőtt elmegyek.
Ennyi az egész.
– Nem fogod elárulni nekem, ugye?
– Nem.
– Van valami köze a Westboróhoz?
– Nem. Ez valami teljesen más.
Még mielőtt arra kérte volna, hogy osszon meg vele olyan
információkat, amiket nem fog, megadta a következő egyszer
használatos telefon számát.
– A szabályok ugyanazok. Csak akkor hívj, ha szükséges.
– Így lesz. Fogsz keresni?
– Mindenképpen.
– Még nagyobb bajba fogsz keveredni, ugye? – kérdezte egy
kis szünet után.
Nem válaszolt.
– Istenemre esküszöm – mondta –, hogy ha tudnám, hol
vagy, most azonnal felhívnám Jack Connellt, és elmondanám
neki.
– Nem, nem tennéd.
Kifújta a levegőt, majd legyőzötten válaszolt:
– Nem tenném. De mondott rólad valamit ma, amit nem
tudok kiverni a fejemből.
– Valami jónak kellene lennie.
– Azt mondta, hogy valójában megváltás lenne neked, ha
megtalálnának.
– Megváltás?
– Ezt a szót használta.
– Baromság. Ha megint elmenne hozzád, mondd meg neki,
hogy menjen a francba!
– Magam se mondhattam volna jobban! – nevetett Rebecca.
 Nevetése megfelelő alkalmat adott arra, hogy befejezzék a
beszélgetést. Mielőtt bármelyikük érzelgőssé vált volna, mielőtt
még ténylegesen ki kellett volna mondaniuk a viszlátot,
megszakította a vonalat. Aztán kivette az akkumulátort a
telefonból, majd a telefont a bakancsa alá tette, s addig taposott
rajta, amíg darabokra nem tört.
Letérdelt, és a telefon valamennyi darabkáját beleseperte a
földről a kezébe. Bedobta őket a kabátja zsebébe, hogy később
majd megszabaduljon tőlük. Aztán belenyúlt a farmerja zsebébe,
és előhúzta az ezüst apróságot. Egy emlék, egy kézzel fogható
kapocs Emoryhez, amit megtartott. Mostanáig nem is érzékelte,
hogy milyen életbe vágó jelentősége van.
Miközben elgondolkodva morzsolgatta az ujjai között, még
egyszer rápillantott a kórház épületére. Miután meggyőződött
róla, hogy várhatóan semmi kellemetlen dolog nem fog már az
éjszaka folyamán történni, elindult arrafelé, ahol a furgonját
hagyta. Aznap éjjel még sok dolga volt. Nyomozói munka.
Olyan feladatok, amelyeknek távol kellene tartaniuk a
gondolatait Emorytől.
De nem ment.
Négy éve, hogy magányosan élt, és megbékélt vele.
Mindössze négy nap leforgása alatt azonban ez gyökeresen
megváltozott. Elkezdett fájni.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Emory zihálva ült fel.

Vadul körbenézett, a rönkfalak, a vászonbúrás lámpa
látványára számított, és a férfira.
 De a férfi nem volt ott, és nem az ő kunyhójában volt, és a
Floyd testvérek nem rontottak be csőre töltött vadászpuskával.
A kórtermében volt, nyugalomban és biztonságban.
Akkor miért ugrott ki a szíve majdnem a helyéről? Miért volt
olyan oxigénhiányos állapotban, hogy a keze és a lába
bizsergett?
Felismerte a pánikroham klasszikus tüneteit, de nem tudta,
mi hozta elő belőle. Egy rossz álom? Emésztő bűntudat, amiért
hazudott a bűnüldözés embereinek?
Bármelyik lehetett.
De érzékelte, hogy pillanatnyi félelmét valami sokkal
fenyegetőbb dolog váltotta ki. Kikelt az ágyból, és infúziós
állványát magával húzva az ajtóhoz ment. Csak résnyire nyitva
kidugta rajta a fejét, és mindkét irányba elnézett. A folyosó üres
volt. Senki sem állt lesben. Az ápolószemélyzet egyetlen tagját
sem látta. Semmi ijesztőt nem tapasztalt.
Visszahátrált a kórterembe, és bezárta az ajtót.
Bement a mosdóba vécézni, majd az arcát törölte át egy
nedves ruhával. A csempézett padlót hidegnek érezte mezítláb.
Útban az ágya felé magához vette a személyes holmiját
tartalmazó sporttáskát, és a fekhelyéhez vitte. Ahogy a zokniját
keresve kotorászott benne, belátta, hogy Jeffnek igaza van. A
futóruhái úgy bűzlöttek, akár…
Hirtelen megérzéstől vezérelve a feje tetejére állította a
táskát, és a tartalmát az ölébe rázta, mert meg volt győződve
róla, hogy a pánikrohamát valami olyan dolog okozta, ami a
táskában van. Először gyorsan átnézte a dolgokat, majd sokkal
lassabban, valamennyit kézbe véve sorra vette azokat.
A felismerés pillanatában a sokk áramütésként érte.
Egy pillanatig ülve próbálta kisütni, hogy mitévő legyen,
majd remegő kézzel beütött egy számot a mobiltelefonján, és
idegesen várta, hogy felvegyék. Néhány kicsöngés után álmos
hang szólt bele.
– Emory? Minden rendben?
– Alice! Bocsánat, hogy felébresztettelek!
– Jól vagy?
– Igen. Úgy értem, nem, vagy nem hívtalak volna… Mennyi
az idő?
– Nem számít. Mi a baj? Kétségbeesettnek tűnsz…
Emory kényszerítette magát, hogy lenyugodjon, és mélyeket
lélegzett.
– Meg kell kérdeznem tőled valamit, és nem akartam
reggelig várni.
– Mondd!
– Ma, amikor mindannyian a kórteremben voltatok, és az
esésről beszéltem, meg hogy beütöttem a fejemet, ilyesmi, akkor
említettem, hogy eltört a napszemüvegem?
– Tessék?
– Emlékezz vissza, Alice! Kérlek. Fontos! Szóba hoztam,
hogy eltört a napszemüvegem?
– Nem emlékszem. Miért?
Emory nyelt egy nagyot.
– Azért, mert Jeff ma este rákérdezett, hogy kijavította meg.
Azt mondtam, hogy biztos az egyik nővérke, holott a férfi volt a
kunyhóban.
– Oké – mondta lassan Alice, aki nyilvánvalóan nem értett
semmit.
– Honnan tudta Jeff, hogy a szemüvegem eltört, amikor
elestem?
Alice gondolkodott.
– Sokszor elmesélted a történetet a délután folyamán.
Valamelyik alkalommal bizonyára említetted a szemüveget
valaki másnak.
 Emory az alsó ajkát harapdálta.
– Nem hiszem.
– Arra célzol… Mire célzol?
– Csak hallgass meg, kérlek! A ma délelőtti találkozásunk óta
mintha kicserélték volna Jeffet. A föld fölött járt. Védelmező,
szeretetteljes, sőt bűnbánó volt. Ahogy te is tudod, ezek a
tulajdonságok nem föltétlenül vallanak rá.
– Emory…
– Tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy ez teljesen
normális, bűnbánó viselkedés egy olyan férfitól, akinek szeretője
van.
– Pontosan ezt akartam mondani. Az életveszélyes helyzet
miatt, amiben voltál, valóban rohadtnak érzi magát, és vezekelni
akar a botlásáért.
– Ez így érthető, és egyet is értenék, de a dédelgetése
hamisnak és erőltetettnek érződik. Mintha színjáték lenne. Nem
érzem magam jól mellette. Tudom, őrültségnek hangzik.
– Nem hangzik őrültségnek. Úgy hangzik, mintha
olyasvalakitől származna, akinek kemény ütés érte a fejét. Nem
adtak altatót neked ma este? Befolyásolhatja…
– Most nem gyógyszerekről beszélgetünk. Minden rendben
az érzékszerveimmel. Nem vagyok hisztérikus.
Alice hallgatása a vonal túlsó végén azt jelezte, talán mégis
hisztérikusnak hangzik. Beszívta a száját, nehogy olyasmit
mondjon, ami megerősíti ezt.
– Lássuk, megértettem-e – mondta Alice. – Az a feltevésed,
hogy Jeff ott volt, és köze van a sérülésedhez, ami az
agyrázkódásodat okozta?
– Máskülönben honnan tudna a napszemüvegemről?
Alice mély lélegzetet vett.
 – Rendben, tegyük fel, ő vont ki a forgalomból. És akkor mi
van? Hagyta, hogy ez a hegyi ember elraboljon? Az gondolod,
hogy Jeff és ő összejátszottak?
– Nem. Az lehetetlen.
– Annál is lehetetlenebb, mint amit te állítasz?
– Én nem állítok semmit. Én csak… – Mit csinált?
– Beszéltél erről a két nyomozónak? – kérdezte Alice.
– Még nem.
– Kellene.
– Azt gondoltam, felhívom Knight őrmestert, de először
biztosat akartam tudni a napszemüveg felől. Reméltem, hogy
biztosat tudsz mondani nekem arról, hogy megemlítettem-e
vagy sem.
– Nem mondtad. Az én fülem hallatára legalábbis biztos –
mondta halkan Alice.
Emory fújtatott egyet.
– Köszönöm.
– De hányszor mesélted el a sztorit, mielőtt Neal és én
megérkeztünk?
– Sokszor. Részletekben legalábbis.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy egyszer sem említetted
meg a napszemüvegedet?
Ahogy visszaidézte a napját, egy rakás hiányos benyomása
volt, mintha valaki kirakóst játszana, de alaposan összekeverte
volna a darabkákat. Éppen azzal kínlódik, hogy visszataláljon a
normális világba, és olyan erősen koncentrált arra, hogy ne
keveredjen ellentmondásba, hogy talán megemlítette a
napszemüvegét, csak egyszerűen elfelejtette.
– Nem – vallotta be halkan Emory. – Sajnos nem tudnék
megesküdni rá.
Alice csak pár pillanat múlva szólalt meg.
 – Szerintem kiragadtál valamit, amit Jeff mondott, és
felnagyítottad.
– Szeretném, ha így lenne. Tényleg szeretném. De zsigerileg
érzem, hogy valami nincs rendben.
– Felvethetek néhány magyarázatot arra, hogy miért érzel
így?
– Légy szíves.
– Sok energiát felemésztő megpróbáltatáson mentél
keresztül, érzelmileg és pszichikaiig. Fejsérülést szenvedtél, ami
enyhének számít ugyan, de akkor is fejsérülés. Lefeküdtél egy
idegennel. Emory Charbonneau komfortzónájához képest ez a
sztratoszférán túlit jelenti. Természetes, hogy kissé
sérülékenynek, kiszolgáltatottnak és rémültnek érzed magad.
– Hallom, amit mondasz, Alice. De mikor tapasztaltad
részemről, hogy vadul képzelődöm, vagy hogy krízishelyzetben
kiborulok?
– Soha. De ez nem egy egyszerű krízishelyzet. Ez a te
krízishelyzeted volt.
Emory sóhajtott.
– Rendben, ez egy lehetséges magyarázat. Azt mondtad, van
még pár ötleted.
– Esetleg bűntudat?
Emory elgondolkozott a lehetőségen.
– Jeffet bűnbakká teszem, hogy enyhítsem a saját
lelkiismeret-furdalásomat, amiért lefeküdtem egy másik férfival?
– Nem vagyok pszichiáter, de egy efféle hárítás logikus
magyarázat lehet, nem?
– Elképzelhető.
– De nem tartod valószínűnek.
Nem tartotta. Éppen az ellenkezőjét tette, tudatosan
törekedett rá, hogy ne Jeffet hibáztassa az ő házasságtöréséért.
 – Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy Jeffnek valahogy köze
volt a történtekhez. A nyomozók gyanakodtak rá.
– De tisztázta magát.
Igen, gondolta Emory, de csak azért, mert én élve előkerültem.
– Jeff nem a legközvetlenebb személyiség, és valóban önző
dög tud lenni. De miközben te el voltál veszve, az egyik
beszélgetésünk során azt mondta, hogy ezentúl ideális férj
szeretne lenni, olyan, amilyet megérdemelsz. – Itt szünetet
tartott, majd őszinte suttogással hozzátette: – Esküszöm neked,
hogy nem tudna bántani téged.
A pánikrohamot a traumatikus élmények váltották ki. Ahogy
gyakran vélt vagy gyártott rettegés váltotta ki. Alice
nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a gyanúja alaptalan. És talán
az is volt.
– Elnézést, amiért felébresztettelek.
– Tudod, hogy bármikor hívhatsz – erősítette meg Alice. – De
most le kell tennem. Holnapra két császármetszés van
beütemezve.
Emory elnézést kért tőle, amiért ilyen sokáig tartott a
beszélgetés.
Alice még mindig nem szívesen tette le a készüléket.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Igen. Köszönöm, hogy meghallgattál!
– Majd holnap beszélünk. Pihenj egy kicsit. Reggel minden
szebbnek fog tűnni.
De mégsem volt így reggel.
Amikor Jeff benyitott az ajtón, ő már felöltözve várta.
– Nagyszerűen nézel ki! – kiáltott fel a férje.
Emory mosolyt kényszerített magára.
– Nagy nehezen összeszedtem magamat.
– Ez mindig is az egyik kedvenc összeállításom volt!
– Ez csak farmer és pulóver.
 – De te vagy a farmerban és a pulóverben. – Lehajolt, és
szájával gyengéden végigsimította a nő ajkát. – Hogy aludtál?
Emory nem szólt semmit a pánikrohamáról és az Alice-szel
folytatott beszélgetésről. De a telefonálás után, miközben
álmatlanul és izgatottan forgolódott az ágyában, elhatározta
magát, hogy nem fog kétségek között és félelemben élni. Nem
hajlandó kétségeket táplálni azzal a férfival szemben, akivel
házasságot kötött. Egyenesen rá akart kérdezni, honnan tud a
szemüvegről. Azt remélte, logikus magyarázatot kap tőle,
aminek hatására elillannak a kétségei, és ha csak egy pillanatra
is, de nevetségesen szórakoztatónak fogja érezni azokat.
Jeff fürgén egymáshoz dörzsölte a két tenyerét.
– Mindened megvan? Készen állsz a gurulásra?
– Amint hoznak egy kerekes széket. Tudod, a kórházi
szabályok. Várakozás közben viszont meg akarok kérdezni tőled
valamit, ami zavar.
Jeff sima homlokán barázdák jelentek meg. Megfogta a nő
kezét, és hüvelykujjával masszírozni kezdte a kézfejét.
– Az arckifejezésedből ítélve valami komoly lehet. Mi az?
A nő összeszedte a bátorságát.
– Jeff…
Ekkor megszólalt a mobiltelefonja. Még korábban kivette az
övtáskájából, és a kézitáskájába pakolta át. Felvette, elolvasta a
kijelzőt, és beleszólt.
– Knight őrmester?
Jeff szitokszót motyogva elengedte a nő kezét.
– Üdv, dr. Charbonneau – mondta a detektív. – Hogy van ma
reggel?
Már majdnem kimondta, hogy Önnek végül is igaza lehet Jeff-
fel kapcsolatban. De végül ehelyett csak annyit mondott, hogy
köszöni, sokkal jobban van.
– Boldogan hallom. A férje ott van magával?
 – Éppen itt áll mellettem.
– Jó. Ez jó. Figyeljen, valami felmerült. Buddy Grange-dzsel
beugranánk a kórházba, mielőtt elindulnak haza. Most
alkalmas?
Egy kerekesszéket toló nővér jelent meg az ajtóban. Emory
feltartott mutatóujjal jelezte neki, hogy egy kis időt kér.
– Mi történt, Knight őrmester?
– Ha lehet, nem telefonon jelenteném be. – Jeff. Találtak
valamit, ami Jeffet érintheti. – Inkább személyesen mondanánk
el önöknek – pontosított Knight.
– Nem kell bejönniük a kórházba, mi megyünk önökhöz –
egyezett bele Emory kissé izgatottan.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Knight és Grange átment velük az eligazító szobán, amelyet Jeff

már becsmérlően leírt a feleségének.
– Azt reméltem, soha többé nem látom ezt a helyet – jegyezte
meg Emorynek alig hallhatóan. – Semmit sem mondtak neked
arról, mi ez az egész?
– Csak annyit, hogy nem akarják telefonon elmondani.
Szűk folyosón keresztül követték a két nyomozót egy
kihallgatószobába.
– Itt csöndesebb lesz – állította Knight, miközben hellyel
kínálta a nőt. – Jeff, üljön le. Hozhatok valamit önöknek inni?
Mindketten visszautasították.
Knight leült a nővel szemközt a kis asztalkához. Grange a
falnak támaszkodott, az egyik keze zsebre volt téve, a másikban
egy óriási borítékot tartott leeresztve a combjához. Nyugodtnak
tűnt, nem látszott rajta semmi.
Emoryt azonban nem tévesztették meg.
– Jót pihent az éjjel? – kezdte Knight.
Nem, megvilágosodásom volt. Emory nem fedte fel magát.
– Tudják, milyen egy kórházban…
– Felébresztették, hogy szóljanak, aludjon el.
– Valami ilyesmi.
– Megtudhatnánk az okát, kérem, hogy miért vagyunk itt? –
kérdezte Jeff. – Még előttünk áll az atlantai út. – Türelmetlennek
látszott, mintha bárhol máshol szívesebben lett volna, mint itt.
– Párszor már kényelmetlen helyzetbe hoztuk, Jeff –
grimaszolt Knight.
– Kényelmetlen helyzetbe? Sértegetni próbáltak.
– Igaz – sóhajtott Knight. – De Grange és én is mondtuk
mindkettőjüknek, hogy sajnáljuk. Most is ezt kérjük. A
bocsánatukat. – Mivel Jeff nem mondott semmit, Knight
folytatta. – Az ok, amiért felhívtam ma reggel önöket, és amiért a
felesége pihenéséről érdeklődtem, az az, hogy úgy gondolom,
valami kibújt az éjszaka folyamán.
– Ez úgy hangzik, mintha fogakról beszélne… –
értetlenkedett Jeff.
Knight jóízűt vigyorgott.
– Sokkal inkább egy emlékfoszlányra gondoltam, amit
esetleg kidobott az agya tegnap. Hogy valami beugrott az éjjel.
Az adott körülmények között a nyomozó zseniálisan
rátapintott. Emory idegesen Jeffre nézett, mielőtt pillantása
visszatért Knightra.
– A munkatársai, akik az útvonalam felkutatására mentek,
találtak valamit?
– Még nem. Előkerült a térképe?
 – Térképeik vannak a nemzeti parkról – fejtette ki Emory. –
Talán sokkal részletesebbek, mint az enyém, amit az internetről
nyomtattam. Miben segíthetne az?
– Nos, így biztosak lehetnénk abban, hogy nem keveredett
tévútra, vagy nem vétette el a fordulót. Mivel, és ez az, ami olyan
átkozottul zavaró, senki sem tudja belőni azt a pontot, ahol a
szerencsétlenség érte, bárhol is legyen. Van bármi gondolata
arról, meddig jutott, mielőtt megtörtént?
– Becslésem szerint egy órát futhattam. Nem értem el a
fordulópontomat.
– Biztos ebben?
– Igen.
A nyomozók kétkedve néztek, de a nő nem tudta eldönteni,
hogy azt nem hiszik, hogy nem érte el a fordulópontot, vagy az
emlékei megbízhatóságában kételkednek. Mocorgott a székében,
ami talán éppen azt a célt szolgálta, hogy az ember
kényelmetlenül érezze benne magát.
– Higgyenek nekem, én is tudni akarom, mi történt, legalább
annyira, mint önök!
Knight váltott egy pillantást Grange-dzsel, mielőtt ismét
Emoryre nézett.
– Biztos benne, hogy semmi mást nem tud hozzátenni ahhoz,
amit tegnap mondott nekünk?
A nő inkább nem hozta fel a napszemüveget addig, amíg rá
nem jön, mit akarnak tudatni velük, mi az a kényes dolog, ami
nem telefontéma.
– Semmit? Akkor jó. – Knight a partnere felé fordulva azt
kérdezte: – Kész van?
Grange ellökte magát a faltól.
– Minden beállítva. – Az asztalon heverő laptopot a nő felé
fordították. Grange addig forgatta, míg a monitor része Emory
felé nézett.
 Jeff szintén olyan helyzetben volt, hogy látta a képernyőt.
– Mi az ördög ez? Házi mozi?
– Olyasmi – hagyta helyben Knight.
– Ez keltette fel a figyelmünket ma reggel – kattintott Grange
a lejátszás gombra a képernyő közepén, és a videó elkezdődött.
A kép minősége nem volt jó, sötét és szemcsés volt, ám
Emory egyből felismerte a helyiséget. A gyomra összeszorult. A
dobhártyája mögött úgy dübörgött a vér, mint a víz, amikor
átszakít egy gátat.
Nézte, amint besétál a képernyőbe, háttal a kamerának.
Amikor megfordult, egy fénysugár világított pont a szemébe.
Felemelte a kezét, hogy beárnyékolja a szemét.
– Eressze le, kérem! Így vakít.
Emlékezett, ahogy a férfi néhány fokkal jobbra mozdította a
zseblámpát, de még ezek után is látszódott a kamerán, ahogy
felméri a környezetét.
– Ez az irodája. Semmi sem lesz itt. Egy vizsgálót kell
találnunk, egy szekrényt, ahol a felszerelést és a gyógyszereket
tartja.
– Mutassa az utat, doki!
Emory kiment a képből. A szoba elsötétedett, és a laptop
monitorja is. Aztán megjelent a menü, felajánlva az újbóli
lejátszás, a megállítás vagy a kilépés lehetőségét.
Grange benyomta a pause gombot, és ismét nekidőlt a falnak.
Emory úgy ült, mint aki halálra vált. Magán érezte Jeff
hitetlenkedő tekintetét. Néhány súlyos másodperc után felállt,
odament a felesége széke mögé, és gyengéden a vállára tette a
kezét.
– Emory, ki volt ez? Mi volt ez?
Jeff keze nyirkosnak hatott a nő pulóverén keresztül. Vagy,
ami sokkal valószínűbb, ő verejtékezett a színtiszta
megaláztatástól.
 Knight az asztalra tette a kezét. A nő észrevette, hogy egy
befőttesgumi tekeredett szorosan két ujjára. A nyomozó húzgálta
a gumit, halk csattanásokat hallatva.
– Dr. Charbonneau? Emory?
Abbahagyta a befőttesgumi tanulmányozását, és egyenesen a
férfi szemébe nézett.
– Dr. Cal Trenton a floridai Coral Gablesben ünnepelte
feleségével a negyvenedik házassági évfordulójukat.
Valamennyi alkalmazottjának szabadságot adott arra a hétre.
Tegnap nyitottak csak ki. Ekkor felfedezték, hogy a rendelőt
kirabolták, és valamennyien kiborultak. Tegnap az orvosnak
eszébe jutott az a webkamera, amit pár hónapja tett ki a
könyvespolcra, úgy tűnik, egy üveg pálinkát tartott az alsó
íróasztalfiókjában, és azt gyanította, hogy a zárás után dolgozó
takarítónők kiszolgálják magukat. Azt remélte, így nyakon
csípheti őket. De hosszú távon inkább olyanokkal helyettesítette
őket, akik nem isznak alkoholt – fejezte be Knight a háttér-
történetet.
– Nem tudta, hogy a kamera még mindig működik. A
felvétel ideje időzített volt, ahogy szokták mondani, loop.
Akárhogy is, kivette a lemezt, és behozta ide ahhoz a
megbízotthoz, aki tegnap kivizsgálta a betörést. – Már-már
bocsánatkérőn emelte meg termetes vállát. – Természetesen
egyből felismerte önt. Otthon ért el.
A nő ránézett, de a tekintete üveges volt, mert az járt a
fejében, milyen katasztrofálisan ártott mindez a
szavahihetőségének. Ő csupán a napszemüvegével kapcsolatos,
homályos megérzéssel felfegyverkezve jelent meg, ezzel
szemben a hatóságok birtokába egy olyan videó került, amelyen
kirabol egy orvosi rendelőt.
Knight a nevét mondta, halkan, de határozott unszolással.
A nő legyűrte a kábulatát.
 – Börtönbe fogok jutni?
Knight Grange-re nézett, aki, úgy tűnt, osztotta idősebb társa
döbbenetét. Knight ismét Emoryhez fordult:
– Ez minden, amit mondani tud?
– Igen.
– Semmi magyarázat?
– Az feltétlenül szükséges?
– Emory, egy szót se szólj, amíg ide nem hívunk egy
ügyvédet! – figyelmeztette Jeff, aki húzni kezdte a nő székének
háttámláját, mintha azt várná, hogy felálljon, és elmenjenek.
– Erről is lehet szó – jegyezte meg Knight.
– Ezt kellett volna tennem már akkor is, amikor engem
kezdtek faggatni Emory eltűnéséről. Tudjuk, mekkorát tévedtek
akkor, és én biztosra veszem, hogy Emorynek megvan erre a
logikus magyarázata… – inteti szemével a laptop felé. – De nem
fog mondani semmit, amíg nem lesz jogi képviselője.
Knight a kezével nyugalomra intett.
– Csillapodjon le, Jeff. Nem most azonnal kívánjuk felvenni
dr. Charbonneau vallomását. Ügy érezzük, biztosan voltak
enyhítő körülmények, és szeretnénk tudni, melyek ezek.
Miközben tisztázunk pár dolgot Emoryvel, miért nem vár
odakint?
– Miért nem csókolja meg a seggem?
– Jeff – nézett fel rá Emory, miután megfordult a székén. –
Talán igazad van, keríteni kellene egy ügyvédet. Az üzleti
jogászunk egész biztos fog tudni ajánlani valakit. Utána tudnál
járni nekem?
– És hagyjalak itt téged egyedül ezekkel?
Grange ellépett a faltól.
– Történetesen nem az ön feladata eldönteni, hogy ki megy,
és ki marad. Ki tudjuk vezettetni.
 Mielőtt a helyzet végképp elmérgesedett volna, Emory
megragadta Jeff karját.
– Hívd fel a jogászunkat, és indítsuk el a folyamatot.
Vigyázni fogok, mit mondok.
Jeff a két nyomozóra meresztette a szemét.
– Ha ebből letartóztatás vagy bírósági vizsgálat lesz,
tanúsítani fogom, hogy megtagadták a feleségemtől az ügyvédi
jelenlétet, amikor kihallgatták.
– Feljegyezve – mondta Grange pléhpofával.
Jeff lehajolt, és megcsókolta a nő halántékát.
– Miért nem mondtad ezt el nekem?
– Nem tehettem.
Jeff habozott, nyilvánvalóan többet akart tudni. Aztán
biztatóan megszorította a nő vállát.
– Hiszek neked.
– Köszönöm.
Jeff kivonult, és becsapta maga mögött az ajtót.
Feszült csend következett. Knight törte meg.
– Nos? Gondot okoz, hogy meg kell osztania, mit csinált ezen
a videón?
– Nem nyilvánvaló?
– Nem akarja elmondani, miért rabolta ki ennek az orvosnak
a rendelőjét?
– Nem.
– Dr. Trenton a haragosa?
– Nem ismerem. Még a nevét sem tudtam, amíg maguk meg
nem mondták.
– Véletlenül tévedtek be ebbe a rendelőbe?
A nő nem válaszolt.
– Csak úgy átfurikáztak ezen a porfészken, kiszúrták a
rendelőjét, és úgy döntöttek, feltörik a hátsó ajtón a zárat, és
orvosi felszerelést vesznek magukhoz?
 Emory továbbra sem szólt semmit.
Knight előrehajolt.
– Emory, hagyjuk ezt a szamárságot. Bocsánat a
virágnyelvért. Miért tört be annak az orvosnak az irodájába, és
vitt…
Grange előrelépett, és felé nyújtott egy papírlapot, amelyet a
méretes barna borítékból húzott elő. Knight feltolta az
olvasószemüvegét. Hangosan felolvasta azoknak a dolgoknak a
nevét, amiket a nő egy műanyag szemeteszsákba gyűjtött össze
az egyszerűség kedvéért a bűntársa javaslatára.
– És még egy doboz steril gumikesztyű – tette hozzá Emory,
amikor Knight végzett.
Knight megrázta a papírt a kezében.
– Miért vitte el ezeket a dolgokat, amiket a saját rendelőjéből
is beszerezhetett volna?
– Több mint százhatvan kilométerre voltam a rendelőmtől.
– És abban a pillanatban volt szüksége ezekre a dolgokra?
A nő hallgatott.
– Azért volt szüksége minderre, hogy ellásson egy beteget?
Megint nem mondott semmit.
– Magát? Magát látta el? Ne nézzen úgy rám, mintha bolond
lennék. Saját magának kellettek ezek a dolgok?
– Nem.
Knight visszaült, és várt egy pillanatig.
– Oké. A zseblámpás férfi dokinak szólította magát, mintha
valamennyire ismerné. Ő a férfi a kunyhóból, aki megfelelően
gondoskodott magáról, de akinek a neve kiesett az
emlékezetéből?
– Nem esett ki az emlékezetemből. Nem tudom.
– A bűntársa volt, és nem tudja a nevét?
– Nem tudom a nevét – ismételte meg anélkül, hogy
kommentálta volna a bűncselekmény elkövetését.
 Knight és Grange egymásra nézett. Grange kifejezően
felhúzta a szemöldökét. Knight az ajtó felé nézett, majd
visszafogott hangon megkérdezte:
– Emory, ő egy férfi barátja, akivel a hétvégén találkoztak?
– Egy férfi barát? – Vele kapcsolatban nevetségesnek tűnt ez
a megnevezés. – Nem. Soha nem találkoztunk azelőtt.
– Mielőtt?
– Mielőtt magamhoz tértem a kunyhójában.
– Nem akarjuk összeugrasztani Jeff-fel – állította Knight még
mindig halkan. – A házasságukat önöknek kell elrendezniük.
Viszont meg kell mondania nekünk, ki ez a betörő!
Emory először Knightra, azután Grange-re nézett.
– Ha a nevét akarják tőlem megtudni, kár is vesztegetni a
szót, akár rögtön börtönbe dughatnak. Nem tudom, kicsoda ő.
Knight hosszan sóhajtott.
– Ön gyakorlatilag egy H osztályú bűncselekményt követett
el, ha elítélik, ezért több év szabadságvesztést kaphat. Ámbár itt,
Észak-Karolinában, a bűncselekmény súlya, valamint az
elkövető előélete és szándéka szerint rangsoroljuk a
bűncselekményeket, és ennek megfelelően differenciált, részben
kötött büntetéskiszabási rendszert alkalmazunk.
– Nem tudom, hogy ez mit…
– Hogy mit jelent? – szakította félbe a nőt. – Önt senki sem
akarja lecsukni. Nem volt törés-zúzás és nagy zsákmány. Volt
egy pár száz dollárt tartalmazó banki boríték az irodavezető
asztalában lévő készpénzkasszában. Még mindig ott van. A zárt
szekrényben lévő fájdalomcsillapítók, pörgetők és nyugtatok,
amikért az utcán szép summát lehetett volna kapni, szintén
érintetlenek voltak. Nos, nem egészen érintetlenek. A zárat a
szekrényen feltörték, de semmit sem vittek el egy kéthetes
kúrára elegendő antibiotikum kivételével, amely, úgy tudom,
megvásárolható Európában a CVS gyógyszertárakban, vagy hol.
 Knight hagyta mindezt ülepedni a folytatás előtt.
– Dr. Trentonnak úgy tűnt, mintha a hiányzó dolgokat
úgymond egy profi szedte volna össze. Egy egészségügyi
dolgozó, nem pedig egy profi tolvaj. Azt mondta, csak olyan
dolgokat vittek el, amelyek egyetlen procedúrához kellenek. A
művi terhességmegszakításhoz.
Emory a nyomozó a reakcióját figyelte, és miközben lesütötte
a szemét, átkozta magát, amiért ilyen átlátszó volt.
Knight ismét előredőlt, most már csupa komolysággal és
sajnálkozással.
– Ez a férfi kényszerítette magát, hogy ellopja a felszerelést,
és intézzen el számára egy problémát?
A nő nem mondott semmit.
– Emory?
A nő visszautasította a válaszadást. Mintha Knighttól néma
jelet kapott volna, Grange kihúzott egy széket, és leült kettejük
mellé az asztalhoz. Ezzel színre lépett a Jeff által „rossz
zsarunak” titulált figura. Emory felkészült rá, hogy nyomás alá
helyezik.
– Sam és én nem hisszük, hogy az ön fejéből pattant volna ki,
hogy részt vegyen egy betörésben és behatolásban, majd ellopja
valami vidéki orvos gumikesztyűjét. Pénzben kifejezve az
eltulajdonított felszerelés nem sokat ér. Ha dr. Trenton
kártalanítva lesz, szerintem még kevésbé akarná, hogy egy olyan
megbecsült kollégát, mint amilyen ön, megbüntessenek. Az
ellopott orvosságok összetétele ellenőrzött, egy üveg
köhögéscsillapítóban is több a hatóanyag.
Grange szünetet tartott.
– Sam és én azt gondoljuk, önt kényszerítették arra, hogy
részt vegyen a betörésben. Viszont nem értjük, miért védi őt, a
fickót, aki a felvételen nem látszódik. A rekedtes hangú férfit.
Kicsoda ő, dr. Charbonneau?
 – Mondtam már önöknek, nem tudom.
– Nos, ezen talán tudunk segíteni.
Az állítástól meglepett Emory Grange-re nézett, aki egy
térképet vett elő a nagy borítékból. Kihajtogatta. Ugyanaz a
térkép volt, mint amit ő használt a futópályája kijelöléséhez azon
az egyébként ártalmatlan szombaton, amikor minden előjel
nélkül fenekestül fordult fel az élete. Ha az elmúlt öt percben
nem történik semmi, akkor is valószínűnek tűnt volna, hogy az
élete már soha többé nem lesz a régi.
Valaki vörös tintával csillagot rajzolt a térképre. Grange
rátette a mutatóujja hegyét.
– Ebben a parkolóban hagyta az autóját. A kiindulópontja,
igaz?
A nő bólintott.
A Chevron benzinkút, ahol tegnap kitették, ebben a
kereszteződésben található – mutatott rá. – És itt a város, ahol
Trenton rendelője van.
– Azt csináltuk, hogy összekötöttük ezeket a pontokat, és egy
kört kaptunk. Majd elkezdtük átnézni a letartóztatási
jelentéseket, és olyan büntetett előéletű embereket kerestünk,
akik a körön belül, vagy attól nem túl messzire élnek –
tájékoztatta Knight.
– Sok név felmerült – tette hozzá Grange.
Emory visszatartotta a lélegzetét.
– Az egyikük egy olyan fickó, aki most is börtönben ül
fegyveres rablótámadásért – mondta Grange. – Egy másikat a
felesége ölt meg nyolc hónapja, vagyis nem ő a mi emberünk. De
még sok más lehetőség is adva van. – Knight a nőre mosolygott.
– És az egyikük különösen megfelelőnek tűnik számunkra.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Emory attól tartott, menten rókázik. Leszegte a fejét, és a szájára

tapasztotta a kezét.
Erőszakos bűncselekményt követett el?
Különösen erőszakosat.
– A neve Floyd.
– Tessék? – kapta föl a fejét a nő.
– Történetesen kettő van belőlük – mondta Grange. –
Fivérek. Norman és Will Floyd.
Emorynek vissza kellett fognia magát, nehogy látszódjék
rajta a megkönnyebbülés.
– Will, a fiatalabbik, különösen komisz figura – jelentette ki
Knight. – Tizedikes korában kibukott az iskolából, de az
iskolarendszerben senki sem bánta a távozását. Mindig is
bajkeverő volt. Híresen erőszakos fickó. Lusta és semmirekellő
ember. Számtalan betörés van a rovásán. Vandalizmus.
Boltrablás.
– Múlt nyáron zaklatott egy fiatal nőt egy
baseballmérkőzésen, durván bánt vele a parkolóban, de a nő félt
vádat emelni, így a fickó megúszta. Itt a nyilvántartási képe.
Ismerősnek tűnik?
Előhúzott egy vádemelési nyomtatványt Will Floyd
fotójával. Ezen pont olyan harcias és züllött egyén látszatát
keltette, amilyen volt.
– Ő pedig a bátyja, Norman, akinek hasonló vádemelési
nyomtatványa van.
Knight átadta neki.
– Alaposan nézze meg őket! De mielőtt bármit mondana,
tudnia kell, hogy kiküldtünk egy nyomozót hozzájuk.
 A nő néma megkönnyebbülése rettegéssé változott. Ügy
áradt szét benne, mint egy bénító méreg.
– Hogy mit mondott a visszatérő nyomozó? Az anyjuktól azt
az információt kapta, hogy a fiai jelenleg a megyei kórház egyik
kórtermén osztoznak. A nyomozó felkereste őket. Will tényleg
rossz bőrben van. Valami mandi… mandubur…
– Mandibuláris törés – helyesbített halkan.
A nyomozó bólintott.
– Ez az! Rudakkal volt összefogatva az állkapcsa, amelyek
kiálltak az arcából. A nyomozónak egy kínzókamra jutott eszébe
a szerkezetről.
– Norman arca pedig úgy nézett ki, azt mondta, mintha „egy
darab sertéshúst kolbászdarálón trancsíroztak volna szét”. Plusz
négy törött borda, egy kificamodott váll és egy sérült vese, ami
vörösre színezte a vizeletét. A nyomozó kifaggatta.
Grange átvette a fonalat.
– De amikor nem zihált a fájdalomtól, Norman tudott
beszélni, és mielőtt az öccse leírhatta volna neki egy darab
papírra, hogy fogja be a pofáját, azt állította, hogy a szomszédjuk
okozta a sérüléseket. Azt mondta, semmiféle gondjuk nem volt
vele addig az éjszakáig, amikor ő meg egy orvoshölgy, egy
bizonyos dr. Smith beavatkozott a családi ügyeikbe, és elmentek
hozzájuk otthon gyógykezelni a gyengélkedő húgukat, Lisát.
Emory továbbra is néma maradt, s egy idő után Knight
szólalt meg.
– Emory? A nyakunkat rá, hogy az a fickó, aki az út mentén
egy kicsit lejjebb lakik Floydéknál, azonos a videón szereplő
férfival. Talált?
Mindkét nyomozó rászegezte a tekintetét, de Emory
Knighthoz intézte a kérdését.
– Lisa ott volt?
 – A házban? Nem – válaszolta Knight. – Mrs. Pauline Floyd
azt mondta az emberünknek, hogy valaki ma korán reggel, még
pirkadat előtt érte ment, és elvitte.
– Elvitte?
– Igen, de nem mondta meg, ki volt az.
– Ne feledkezz meg a kutyáról! – figyelmeztette Grange.
– Ó, igen! – kapott észbe Knight. – Az illető magával vitte a
család háziállatát is.
A kutyához fűződő kedves emlékre Emory elmosolyodott.
– Ez vicces? – érdeklődött Grange.
– Nem. – A nő fáradtnak érezte magát, és hátrasimított egy
hajtincset. – Biztosíthatom önöket, hogy Floydék háza táján
csöppet sem vicces a helyzet.
– Szóval ott volt? Ön volt dr. Smith? – csapott le rá Grange.
– Pauline jól volt? – tért ki a válasz elől.
Grange továbbra sem vette le róla a szemét, mintha azt
latolgatná, mennyit áruljon el neki.
– Az az ön nézőpontjától függ. Jól volt. Viszont azzal az
állítással sokkolta az emberünket, hogy nem ismeri azt a
személyt, aki kiverte a szuszt a fiaiból, jóllehet szerintük látta a
dulakodást. Az emberünk nem minősítette együttműködőnek az
asszonyt, mert kereken elutasította, hogy azzal a névtelen
valakivel kapcsolatos kérdésekre válaszoljon, aki elvitte a lányát,
és mindössze annyit mondott a férfiról, hogy jó és tisztességes
fajta volt.
A férfi elnyerte Pauline jóindulatát, mert tisztelettel és
méltósággal bánt vele, és talán nem sok ilyen akadt az asszony
életében.
– A fiúk azt mondták az emberünknek, Pauline rábeszélte a
városi rokonokat, hogy vegyék vissza Lisát. Bármit is jelentsen
ez. Megvolt a neve Mrs. Floyd nővérének, és felhívtuk.
Megerősítette, hogy pirkadat körül egy kisteherautót vezető férfi
kitette a lányt és a kutyát a lakásánál. Nem húzta az időt. Kitette
az utasait a járdánál, és elhúzott. Pontosan úgy, ahogy önnel is
tett tegnap.
A nő nem reagált a nyomozó utolsó mondatára. Lisa állapota
foglalkoztatta.
– Beszélt valaki Lisával?
– Még nem, de fogunk.
– Rendőrnőt küldjenek hozzá. Finoman kell bánni vele.
– Megerőszakolták? – kérdezte Grange rövid, de beszédes
csend után.
– Tizenöt éves – mondta Emory.
– Megszakította a terhességét?
– Ez bizalmas információ.
– A rejtélyes fickó ejtette teherbe a lányt, és…
– Nem.
– Honnan tudja?
– Ez megint bizalmas.
– A Floyd fivérek nem osztják az anyjuk véleményét erről az
emberről. Mielőtt némaságra intették, Norman állatnak hívta.
A nő undorodva fújtatott.
– Norman már csak tudja.
Rövid szünet után Knight megint próbálkozott.
– Emory, ön látta, ahogy az illető megverte ezeket a fiúkat?
– Az ügyvédemet akarom.
Knight ismét felé hajolt.
– Fél?
– A letartóztatástól?
– Tőle – pontosított bosszankodva.
– Nem.
Knight mérgesen dobálta a befőttesgumiját.
– Meglep, hogy önök mind visszautasítják, hogy beszéljenek
erről a fickóról. Az emberünk szerint Norman nem említette
többé, mert nem akarta, hogy Will ott helyben a kórházi ágyon
becsavarodjon. Zárt szájjal tiltakozott és rázta a fejét, ez volt a
legtöbb, amit az állkapcsából kiálló huzalok lehetővé tettek.
Aztán papír és ceruza után nyúlt, majd lefirkálta Normannek,
hogy ne beszéljen többet, Norman pedig engedelmeskedett.
Elnémult. Olyan volt, mintha rémültek lennének, holott egész
életükben nem féltek, nem ijedtek meg, és nem hátráltak meg
egykönnyen.
Emory csak nézett rá.
Knight erőteljesen kifújta a levegőt.
– Emory, most megismétlem az egyik kérdést, amit tegnap
feltettem. Amíg ez az ember fogva tartotta, fenyegette, vagy
ártott önnek?
– Nem tartott fogva senki.
– Sohasem korlátozta önt?
Engedd el a kezemet!
Nem, doki.
Kérlek.
Nem.
De én is meg akarlak érinteni. Engedd el!
Huhh. Ez az egyetlen mód, hogy meg tudjam fékezni…
Mit?
Magamat. Ha megérintesz, beléd hatolok.
– Nem korlátoztak – mondta a nő fátyolos hangon.
Knight Grange-re nézett, aki vállat vont, aztán valódi
ingerültséggel fordult ismét Emory felé.
– Oké. Megtudtuk Floydéktól, hol lakik. – Hátralökte a
székét, és felállt. – Arra gondoltunk, önt is odavisszük.
– Micsoda? – kiáltott fel rémülten.
– Na ja. Lefogadom, ha ott lesz, azok a dolgok, amelyekre
nem emlékszik, lassacskán majd előjönnek.
Nem tudta elhinni.
Baromira nem tudta elhinni.
Nem csoda, hogy nem találták meg Emory holttestét. Nem
volt nyomorult halott!
Jeff mobiltelefonnal a fülén járkált a rendőrkapitányság
lobbijában. Ez a bűzös, mocskos és csúnya előcsarnok, ahol
számtalan órát töltött, lett jelenlegi életének a megtestesítője.
Minden szar volt benne.
Emory életben volt.
– Itt van még, Mr. Surrey?
– Igen – üvöltötte a mobiljába. – Megmondta, hogy ki keresi?
– Igen. – Az ügyvédi iroda recepciósa még egyszer elnézést
kért a késlekedésért. – Egy másik klienssel tárgyal. Esetleg
visszahívhatja később, amikor…
– Tartom. Nyomjon egy cédulát az orra alá. Mondja meg
neki, hogy sürgős!
– Dr. Charbonneau-val kapcsolatos az ügy?
– Igen.
– Hallottunk róla, hogy tegnap épségben előkerült.
Igen, huszonnégy órával ezelőtt. Amikor Jeff meghallotta a
hangját a telefonjában, az az irracionális gondolata támadt, hogy
a túlvilágról beszél hozzá. De nem, nem az élőhalottak földjéről
jelentkezett be. Abban a pillanatban, amikor Knight és Grange
berontott a motelszobájába, arra készülve, hogy letartóztassák őt
a felesége meggyilkolásáért, Emory bebizonyította, hogy nagyon
is életben van.
És micsoda életet élt!
Amikor az aggodalom látszólagos gesztusaként a vállára
tette a kezét, azt kívánta, bárcsak a nyakára kulcsolhatná. Ki
hibáztatná érte? Mennyit bír elviselni az ember, mielőtt
elpattannak az idegszálai?
Alig tudta féken tartani a dühét.
 – Hozza ide a telefonvonal másik végére!
Ismét arra kérték, hogy tartsa. Mintha nem lett volna elég
megaláztatás, hogy Emorynek kell védőügyvédet szereznie, még
várnia is kell a kiváltságra.
Amikor a nő holtteste nem került elő félnapi kutatás után,
kezdte beleélni magát a sértett özvegy szerepébe. Toporzékolt.
Dobbantott és füstölgött és kellemetlenné tette magát, hogy
kényszerítse őket, találják meg, miközben annál jobb volt neki,
minél tovább marad eltűnt. És amikor már majdnem elhitte,
hogy meghalt, élve előkerült.
A recepciós visszatért.
– Máris adom őt, Mr. Surrey.
– Mi olyan sürgős, Jeff? – szólította meg az ügyvéd nyersen.
Nem tudta rászánni magát, hogy Emory kalandját
részletesen elmagyarázza.
– Emory nem úszta meg sértetlenül a szívfájdító élményeket.
Szüksége van egy jó védőügyvédre, méghozzá azonnal, a pénz
nem számít.
Miután megegyeztek a megbízási díjról, az üzleti jogászuk
ígéretet tett rá, hogy azonnal rááll a feladatra. Éppen befejezte a
beszélgetést, amikor Grange váratlanul megjelent az
előcsarnokban. Nem az eligazító szobából jött, hanem a bejárati
ajtó felől. Jeff látta mögötte az odakint parkoló városi terepjárót.
– Odamegyünk.
– Hová?
– Jön vagy nem?
 HARMINCADIK FEJEZET

Emory szédítő sietséggel igyekezett kifelé, és beszállt az autóba.

Az ülésrend ugyanaz volt, mint tegnap, amikor a kórházba
mentek a benzinkútról. Knight ült a kormány mögött, Grange
mellette, Jeff hátul Emoryvel.
Az autóban uralkodó hangulat azonban meglehetősen más
volt, mint az előző napon.
Miután Jeff beszállt, megfogta Emory kezét. Halkan
beszámolt neki az üzleti jogtanácsosukkal folytatott rövid
beszélgetésről.
– Megbízott valakit, aki bűnügyi esetekkel foglalkozik. – A
bűnügyi szónál megrándult az arca.
– Köszönöm – felelte Emory.
Jeff nem mondott többet, de Emory, érezve a férje
rosszallását, elfordította a fejét, és kibámult az ablakon.
Káprázatos a látvány. Próbálta kiüríteni az elméjét, és csak a tájra
figyelni, ahogy haladtak a hegyek felé. Tiszta időben a látkép
lélegzetelállító lett volna. Ma viszont köd borította a völgyet. A
legmagasabb hegyek ormát elhomályosították az alacsonyan
húzódó felhők. Felismerte a kanyart, ahol múlt szombat reggel a
nemzeti erdő felé kanyarodott, de elhajtottak mellette, egyetlen
megjegyzés nélkül.
Igazság szerint egész úton nem szólalt meg senki. Aztán
bekanyarodtak.
– Ismerősnek tűnik? – kérdezte Knight a válla fölött,
miközben fékezett, és a városi terepjáró lassan áthaladt a nyitott
kapun. – Az ott Floyd kisteherautója keresztben az úton. Minden
kerekén van egy vágás.
Nem kérdezte meg Emoryt, hogy mit tud a tönkrement
autóról, ő pedig magától nem mondott semmit. Egyébként is, a
benne kavargó érzelmek miatt nehéz lett volna beszélnie. A
korhadt kerítést rendőrségi helyszínelő szalaggal kerítették be.
Hemzsegtek a zsaruk, különféle szervek ismertető jeleit viselő
autókkal. Téli öltözetben nyomokat keresgéltek, termoszból
ittak, beszélgettek egymással. Ketten előbukkantak a fészerből,
egyiküknél egy festékesdoboz, másikuknál egy dróttekercs. A
kunyhó ajtaja nyitva volt.
Knight kiszállt, és kisegítette Emoryt a hátsó ülésről.
– Ez az a hely?
Mi értelme lenne hazudni? De nem erősítette meg hangosan
ezt sem. Feltette a kérdést, amitől a legjobban félt.
– Őrizetben van?
– Nincs.
Térde kezdett rogyadozni a megkönnyebbüléstől. Jeff mellé
lépett, és megtámasztotta a könyökét.
– Ez rossz ötlet. Nincs rá felkészülve.
– Nem, jól vagyok, tényleg.
Jeff épp vitába kezdett volna, amikor megcsörrent a telefonja.
– Alice az – mondta, miután ránézett a kijelzőre. – Mit
szeretnél, mennyit mondjak el neki ebből?
– Még semmit.
Beleegyezően bólintott.
– Majd kitalálok valamit.
A telefont a füléhez emelve arrébb ment. Emory örült. Nem
tudta volna elviselni, hogy Jeff is bent legyen a kunyhóban.
Knight és Grange odakísérték az ajtóhoz, és maguk elé engedték.
Kihűlt és elszenesedett farönkök hevertek a kandallóban. Az
üres fásládát felfordították. A férfi könyvei, amelyeket egyszer
gondosan ábécésorrendbe rendezett, a földön hevertek egy
halomban, akár egy máglyarakás. A padló közepén nyitva volt a
rejtekhely, és a ládát, amely üresen tátongott, elmozdították, A
lámpa ugyanúgy az asztal végén állt, de vászonernyőjét
leszedték, csak a csupasz villanykörte maradt. Egy egyenruhás
férfi a fiókokat és a konyhaszekrényt ellenőrizte. A matracot
lecsupaszították és félretolták az ágyon.
Knight megszólalt.
– Amikor az embereink beléptek, nem volt semmi nyoma, a
kunyhó szinte teljesen üres volt, kitakarítva. Egy darab fecnit
sem hagyott maga után. Semmit. De meg fogjuk találni.
Emory kételkedett benne. A férfi mindig azt tette, amit ígért.
Ahogy mondta, sértetlenül elengedte. Megmentette Lisát a
bátyjai zaklatásától. Életben hagyta Floydékat, de előtte még
megfizettette velük azt a rejtélyes sérelmet, amit a számlájukra
írt.
Azt is megmondta, hogy többé nem látják egymást. Ezt
szintén be fogja tartani.
Egy rendőr jött be.
– Ezeket a fészerben találtuk. Valaki megkérdezte, milyen
célt szolgált a rúd. – A nehéz tárgyakat a padlóra dobta, majd
távozott.
Emory tekintete a súlyos csizmáról a nyugtalanító
gondolatokat ébresztő, magasban függő rúdra vándorolt, és egy
félig nevetésnek, félig zokogásnak tűnő hangot hallatott.
Knight félreértette és a stressz jeleként értelmezte a hangot.
– Netán valamilyen fájdalmas emléket hozott elő, Emory? –
nézett a rúdra a plafonon. – Kényszerítette perverz dolgokra?
Bántotta magát?
– Hányszor kell elmondanom? Nem.
Knight egy pillanatig figyelte az arcát, majd behívott egy
rendőrt.
– Tartsa távol a férjet! – hagyta meg neki. – Igaz is, miért nem
tart mindenki tíz perc szünetet odakint?
A szoba kiürült, csak Emory és a két nyomozó maradt bent.
Knight megszólalt.
 – Üljünk le.
Leült Emoryvel a bőrkanapéra.
Grange kihúzta az egyik konyhaszéket, és miközben leült,
rámutatott a ládára.
– Fegyverolaj szaga van.
Nézték a nőt. Emory rezzenéstelen maradt. Amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy magától semmit sem fog elmondani,
Knight megkérdezte.
– Mennyi lőfegyvere van?
– Sosem számoltam meg.
– Milyen típusúak?
– Nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.
– Pisztolyok? Puskák?
– Mindkettőből többféle.
A két férfi beszédes pillantást váltott egymással, majd Knight
folytatta.
– Azt mondta, nem bántotta magát.
– Így van.
– Rendben, de abból kiindulva, amit a Floyd testvérekkel tett,
világos, hogy ez az ember képes az erőszakra. És ha nem is
kényszerítette, de biztatta magát is, hogy elkövessen egy
bűncselekményt. Most, Emory, nézze szigorúan a bűnüldöző
szervek szemszögéből, nem lehetséges, hogy ő volt az, aki fejbe
vágta az ösvényen?
– Milyen célból?
Grange folytatta.
– Talán csak úgy szórakozásból.
A nő a konyhai rész felé nézett, ahol a fiókokat kihúzkodták
és átkutatták. Arra gondolt, micsoda rendet tartott a férfi, milyen
precízen végezte minden feladatát, a kenyérpirító javítását is
ideértve.
 – Szórakozásból? Nem, Grange őrmester. Sohasem tenne
semmit csak úgy szórakozásból. Ezenkívül mondtam már önnek,
hogy kedvesen bánt velem.
– Nem nevezném kedvességnek, hogy tolvajt csinált magából
– felelte Knight. – De csak a játék kedvéért, hadd mondjam azt,
hogy a betörés jó ügy érdekében történt. Hadd mondjam azt,
hogy feltétlenül szükség volt rá ahhoz, hogy segítsen egy
lánynak, akinek orvosi ellátásra volt szüksége. Hadd mondjam
azt is, hogy a Floyd fiúk megérdemelték a verést, amit kaptak.
Átnézve az aktájukat, ez vitathatatlan.
– Akkor miért vagyunk itt, és miért folytatjuk ezt a
beszélgetést?
– Azért, mert még mindig úgy gondolom, hogy valamiféle
túsz volt. Nem szabad akaratából vett részt abban a betörésben.
Buddy és én nem akarjuk, hogy megbüntessék olyasmiért, amire
kényszerítették.
Az eszmecsere kritikus pontjához érkezve közelebb hajolt a
nőhöz.
– Még ha nem is emlékszik, ésszerűnek tekinthető-e vagy
sem azt feltételezni, hogy ez a fickó leütötte, és elhurcolta az
ösvényről? Akárhogy nézzük, ez egy támadás, tettlegesség és
emberrablás.
– Nem hiszem, hogy bűnös lenne ezekben.
– Ha nem bűnös valamiben, akkor miért nem hozta be önt a
városba, és fedte fel magát?
Emory válaszra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a
torkán.
Knight ellenben a nő helyett is beszélt.
– Pontosan. Huszonötezer dollárt ért neki a nyilvánosságot
elkerülni. Ezért gondoljuk azt, hogy szökevény. Segítenie kell
kézre keríteni őt.
 – Miért van rám szükség? Átvizsgálták a kunyhó minden
négyzetcentiméterét.
– Ez a ház nem az övé. Bérlemény.
– Ó!
– Meglepettnek tűnik.
Vetett egy pillantást a lecsupaszított könyvespolcokra.
– Olyan gondosan bánt vele, mintha a sajátja lenne. De ha ez
egy bérlemény, akkor a neve bizonyára rajta van a bérleti
szerződésen.
– A bérleti díjat egy ügyvéd fizette, Seattle-ben.
– Seattle?
– Egy bizonyos kft. nevében, a kft. fő üzlettársa pedig egy
vállalat. Megpróbáltunk keresztüljutni a bürokratikus útvesztőn,
hogy megtudjuk, ki áll a vállalat mögött, de időközben a
gyanúsítottunk elmenekült.
A Floyd fivérek azt állítják, nem emlékeznek arra, hogy néz
ki – tette hozzá Grange. – Az anyjuk szintén nem emlékszik. Lisa
leírása alapján, amit a kollégának adott, lehetnék én vagy akár
Beyoncé is. Úgy véljük, nehezen hihető, hogy az
emlékezőképességük ilyen pontatlan. És azt gondoljuk, hogy ön
is sokkal részletesebben emlékszik rá, mint ahogy azt elmondta.
Knight tovább fűzte.
– Ami értelmezhető úgy, mint az igazságszolgáltatás
akadályozása.
– Hogyan bizonyítaná, hogy mire emlékszem és mire nem
emlékszem vele kapcsolatban? – vitatkozott Emory. –
Agyrázkódásom volt, és ez egy CT-felvételen is látszik.
Csalódottságában Knight taktikát váltott. Sóhajtott, mintha
beletörődne, és azt mondta:
– Nemigen jutunk előbbre. Hallom, ahogy a férje odakint
szóváltásba keveredett a kollégával, és megértem a
türelmetlenségét. Elege van belőlünk. És, bocsásson meg, hogy
ezt mondom, Emory, de elég rossz bőrben van. Talán nem kellett
volna olyan hamar távoznia a kórházból. Nekünk meg kétszer is
meg kellett volna gondolnunk, hogy ide felcipeljük. De ha már
itt vagyunk, áruljon el valamit. Csak egyetlen dolgot, ami segít
nekünk. Aztán visszamegyünk Drakelandbe, és nézünk egy szép
helyet magának, ahol megerősödhet és megnyugodhat, szóval
pihenhet.
Emory kivárta a szövegelés végét, majd azt mondta:
– Kérem, ne beszéljen velem úgy, mintha gyengeelméjű
lennék.
– Semmi esetre sem gondolom, hogy gyengeelméjű lenne.
– Gyenge sem vagyok. Viszont elfáradtam attól, hogy olyan
információkért gyötörnek, amit nem tudok.
– Azt gondolom, tudja.
– Akkor téved.
– Megvádolhatjuk, hogy segít és bűnpártol egy bűnözőt –
tette hozzá Grange.
– Nem tudja, hogy bűnöző-e.
– Van egy videofelvételünk, amin elkövet egy betörést.
– Nincs. Rólam van videofelvételük.
– Megfenyegette magát és Floydékat, hogy ne árulják el, ki ő?
– Nem tudom, hogy ki ő.
– Minden perccel, amíg itt ülünk és ön megtagadja az
együttműködést…
– Nem tagadom meg.
– … egyre messzebb jut.
– Mondja meg a nevét.
– Nem tudom.
– Emory…
– Nem tudom a nevét!
 – Hayes Bannock.
– Mi van vele? – kérdezte Jack.
– Az ujjlenyomatát megtaláltuk a konyhában a mosogató
csapján Észak-Karolinában.
Tegnap este negyed hét előtt Jack elhagyta Rebecca Watson
házát, ahol meg akarta szorongatni őt. Attól eltekintve, hogy
megtalálta a nőt, a nyugati parti kiruccanás teljes kudarcot
vallott. Mivel nem volt értelme továbbra is ott ólálkodni és
veszélynek kitenni a férfiasságát, egyenesen elhajtott a háztól,
visszakompozott, átszelte Seattle-t, végül épp időben elérte a
Sea-Tac repteret, hogy megvegye az egyik utolsó jegyet az
éjszakai New York-i járatra. A másfél órát késő gép felszállásáig
a reptéren ütötte el az időt, rossz regényt olvasott egy jó
zsaruról. A gép annyira rázkódott, hogy limitálták az étel- és
italfelszolgálást, illetve mindenkinek becsatolva a helyén kellett
maradnia.
Aztán az időjárás miatt a repülő órákon át várakozni
kényszerült a leszállásra, amíg végre megtisztították a
leszállópályát. Jack a JFK repülőtéren végül beállt a kilométeres
taxisorba, lábával dobogott, és igyekezett háttal állni a sarki
szélnek. Gurulós bőröndjét vonszolva épp a lakásába baktatott.
Piszkosnak, porosnak érezte magát, és fáradt volt, mint egy
fölmosórongy.
Majdnem eleresztette a füle mellett Greer hívását. De végül
letette a bőröndöt, és megállt.
– Mondd még egyszer!
Greer megismételte az elképesztő mondatot.
Jack mozdulatlanul állt, várta a poént, az elkerülhetetlen
csattanót: „Bevetted!” – habár nem tudta elképzelni a
bizalmasáról, hogy ilyen piszkos tréfát űzzön vele.
Tizenöt másodperc döbbent csend után Greer megszólalt.
– Jack?
 – Ja, itt vagyok – a szíve ismét verni kezdett. Kapott egy kis
oxigént. – Mikor?
– Mikor vették az ujjlenyomatot? Valamikor ma reggel. E-
mailben küldtek neked másolatot. Körülbelül három perce
érkezett. Azt hittem, láttad.
– Akkor épp taxiban ültem, és haladtam a ház felé. Legyen
nálad a telefon!
Jack kinyomta a hívást, és belépett az e-mail fiókjába. A
legújabb levél Sam Knight nyomozó őrmestertől érkezett. Olyan
gyorsan akarta olvasni, hogy akár zulu nyelven is írhatták volna.
Újrakezdte a megszólítással, erőltetve, hogy lassan haladjon.
A szavak cikáztak a fejében. Betörés és behatolás. Támadás
és tettlegesség. Emberrablás. Erőszakos nemi közösülés.
– Jézus.
Visszahívta Wes Greert.
– A szavam is elakadt. Te mit gondolsz? – kérdezte Greer.
– Ha megint felbukkant, akkor biztos nem azért, hogy
meglapuljon, mint szar a fűben. Ez nem volna rá jellemző.
Milyen gyorsan tudsz levinni oda?
– Csak most szálltál le egy éjszakai járatról, még mindig
vörös a szemed. Ma…
– Nem, most! Lezuhanyozom. Beszéljük újra öt perc múlva!
Tisztán és megborotválkozva éppen sietve cserélte a
bőröndjében lévő piszkos ruhákat frissekre, amikor Greer
visszahívta.
– Elküldtem e-mailben az útitervedet.
– Várható késés a reptéren?
– Itt nem. A csatlakozó járatot azonban feltarthatják, ha
Asheville-ben nem száll fel a köd.
– Köd? Asheville-nek nem hegyei vannak?
 Ködben repülni a hegyekbe még kevésbé vonzotta, mint
ködben kompozni. Ezek után feltétlenül el kell kapnia azt a
nyomorultat.
A taxiban, úton a LaGuardia felé beütötte a telefonszámot,
amit az e-mail végén talált. Egy rekedtes hang szólt bele
vontatottan.
– Sam Knight.
Kölcsönösen megejtették a felszínes bemutatkozást, majd
Knight azt mondta:
– Épp most jöttünk vissza a helyszínről. Egy e-mailben leírok
mindent, amit ebben a pillanatban tudunk.
– Nincs nyoma a férfinak?
– Nincs, mióta ma reggel elvitte Lisa Floydot a nagynénje
házába. És senki sem tudja vagy akarja leírni az autóját.
– Hogy érti, hogy nem „akarja”?
– Az összes Floyd olyan hülye, ha róla van szó, mint dr.
Charbonneau. Ilyet még nem pipáltam! Mintha tündérpor
helyett amnéziaporral szórta volna be az embereket. Ez a férfi
egy Charles Manson típus? Egy Jim Jones?
– Nem mondanám egyiknek sem. De uralkodik – mondta
Jack, felidézve Rebecca vak önfeláldozását a bátyjáért.
– Kétségtelen. Épp most készülünk kiadni egy körözést.
– Akadályozza meg.
– Akadályozzam meg?
– Ha megtudja, hogy a nyomában vannak, nincs esélyük
elkapni. Higgyen nekem, tudom.
– Akkor csak az embereimnek belső használatra? Legalább
annyit tudjanak, hogy néz ki.
Jack adott egy személyleírást, közben többször a torkát
köszörülte.
A végén Knight összefoglalta.
 – 190 cm, 102 kiló, sötét haj, szokatlanul kék szem, és nehéz
emlékezni rá vagy leírni?
– Lojalitást vált ki az emberekből.
– Vagy félelmet.
– Vagy félelmet – hagyta jóvá Jack.
– Ki ez a fickó? Mit tett? Amikor átfuttattuk azt az
ujjlenyomatot, rábukkantunk. De minden aktája lepecsételt,
titkosított, kivéve a maga irodája számára. Miért van ez?
Jack nem akarta kiteregetni az ügyet, mielőtt megnézi
magának ezt a Sam Knightot. Még ha benne fenntartás nélkül
meg is bízik, nem bízik a személyzetben, és Westboro említése
futótűzként terjedne a kisvárosi hivatalban, ami katasztrofális,
lenne.
– Nincs még kiadva semmi hivatalos – mondta. – Mindent el
fogok magyarázni, amikor odaérek.
Vagy nem. Az attól függ, hogyan alakulnak a dolgok. Lehet,
hogy jobb lenne, ha Sam Knight nyomozó őrmester sohasem
tudja meg a személyazonosságát annak a férfinak, akit Jack
keres.
Mielőtt befejezték a telefonbeszélgetést, Jack érdeklődött az
ottani időjárásról.
– Sűrű köd és hószitálás. De assz’em, lesz még rosszabb is,
mielőtt enyhülni kezd.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

– Egy bűncselekmény, Emory! Egy bűncselekmény?

– Nem kell üvöltened, Jeff! Az előző tizenkét alkalommal is
hallottam.
 – Nem hinném, hogy vádat emelnek ellened, de… az ég
szerelmére! Gondolj a negatív reklámra!
– Elnézést kérek minden kellemetlenségért, amit okoztam,
vagy okozni fogok neked.
A férfi megállt, és szembefordult a nővel.
– Ne csinálj belőlem rosszfiút!
– Nem akarok. Nem gúnyolódni akartam. Minden jogod
megvan rá, hogy dühös legyél.
A férfi megalázó helyzetbe került, a nő pedig végtelenül
sajnálta. A nap folyamán Jeff sztoikus maradt, a nyilvánosság
előtt pedig támogató. De most, hogy először maradtak egyedül
azóta, hogy a betörésről készült videó nyilvánosságra került,
hangot adott jogos felháborodásának. Ez méltó befejezése volt
annak a napnak, ami a nő pánikrohamával kezdődött. Emory
meggyőzte magát Jeff bűnösségéről, aztán csak kiderült, hogy
nem a férje, hanem ő az, akinek esetleg bűnvádi eljárással kell
számolnia. Annyi jó mégis volt a történetben, hogy nem kellett
az éjszakát a börtönben töltenie.
A kunyhóból történő visszatérésük után Knight őrmester
nyilvánvalóvá tette, hogy Emory még mindig gyanúsított – vagy
legalábbis tanú –, de olyasmit morgott, hogy ez a „baromság
elrontaná a mókát”, vagyis ha rács mögé dugnák, amíg át nem
húzzák az összes „t”-betűt, és fel nem teszik a pontot
valamennyi „i”-betűre.
Egy rendőrnő kikérdezte Lisa Floydot, aki az egekig
magasztalta „dr. Smith”-t. Ez az után volt, hogy Lisa beszámolt
egészségügyi krízist okozó problémájáról, amit Emory is
megerősített a nyomozóknak.
– Akkor nem volt közvetlenül életveszélyes az állapota, de
traumás volt, és nagy kellemetlenségeket élt át. Megtettem, amit
tudtam.
 – Ezek azok a dolgok, amelyeket enyhítő körülménynek
nevezek – nyugtázta Knight. – Miért nem mondta el nekünk,
hogy ez volt az oka annak, hogy betört az orvosi rendelőbe?
– Megszegtem volna a betegemmel szembeni titoktartási
kötelezettséget.
– Ez az egyetlen oka? Vagy még mindig a bűntársát védi?
A nő erre nem válaszolt.
– Ki ejtette teherbe Lisa Floydot?
– Ez ismét a titoktartási kötelezettség körébe esik.
– Ő?
– Nem. Lisa ugyanezt fogja mondani. Sohasem látta az előtt a
nap előtt.
A védőügyvéd késő délután érkezett meg Atlantából. Miután
teljesen képbe került, ragaszkodott hozzá, hogy Emoryt ne
tartsák tovább őrizetben.
– Mi nem önt akarjuk, hanem a rejtélyes fickót a kunyhóból.
– Knight mondta ezt neki, miközben szemmel láthatóan
vonakodva kísérte ki. – Holnap folytatjuk. Most félig meg kell
tennem az utat Asheville-ig, hogy felvegyek egy New York-i
szövetségi ügynököt, aki elkeveredett a ködben.
– Egy szövetségi ügynököt New Yorkból?
– Igen. Úgy tűnik, ez az FBI-ügynök évek óta keresi Hayes
Bannockot.
– Ki az a Hayes Bannock?
– Mintha nem tudná.
– Sajnálom, tényleg nem tudom. – Aztán az ajkai
csodálkozva szétnyíltak. – Ez az ő neve?
A nő reakcióját tanulmányozva Knight a csípőjének
támasztotta az öklét.
– Nos, elkárhozom. Ön valóban nem tudta a nevét, igaz?
 Hayes Bannock. A nő próbálgatta, és úgy döntött, teljesen illik
a tulajdonosára. Aztán Knight mondandójának a többi része is
eljutott hozzá.
– Keresi az FBI?
– Úgy tűnik. Jack Connell különleges ügynök alig várja, hogy
ideérjen és csatlakozzon az üldözéshez.
Ettől az aggasztó hírtől feszélyezve abban reménykedett,
hogy a hosszú ázás a forró fürdőben enyhíti majd a feszültségét,
de Jeff idegeskedésétől és szurkálódásaitól alig hallotta a
gondolatait. Lazulásról szó sem lehetett.
– Előző este azzal engedtél el, hogy új kezdet előtt állunk.
Kinyilvánítottam, milyen nehéz velem együtt élni. Költőien
kifejtettem, milyen létfontosságú vagy te nekem. Mindazon idő
alatt, hogy újrakezdésről áradoztam neked, sejtelmem sem volt
arról a meglepetésről, amit ma reggel zúdítasz rám – taglalta.
– Nem zúdítottam…
– Hogy sikerült végig megőrizned a rezzenéstelen arcodat,
miközben magamat ostoroztam?
– Jeff, semmit sem azért tettem, hogy téged bosszantsalak!
– Talán nem, de a végeredmény ugyanaz. Hogy fogom én ezt
megmagyarázni az ügyfeleimnek? A cég partnereinek?
– Ők nem fognak téged felelőssé tenni az én
cselekedeteimért.
– A pokolba már, dehogyisnem! És mi van a te társaiddal?
Alice-t azzal szereltem le, hogy le kell rendezned az
adminisztrációt. De hogy fogod elmondani neki és Nealnek,
hogy bűncselekménybe keveredtél? A viselkedéseddel
kockázatos helyzetbe sodortad a drágalátos rendelőtöket.
– Úgy fogom elmagyarázni nekik, ahogy elmagyaráztam a
nyomozóknak, neked és a védőügyvédnek. Azt tettem, amit a
beteg állapota megkövetelt. Ha más nem is fogja megérteni,
biztosra veszem, hogy Neal és Alice igen. Ők is ugyanezt tették
volna.
– Egy műhibapert kockáztatva? Nem hiszem. Egyikük sem
lett volna ennyire vakmerő.
– Nem vettem számításba a különféle perek lehetőségét. Sem
akkor, sem máskor. Kizárólag Lisa egészségi állapota lebegett a
szemem előtt.
– Ó, ez aztán a lenyűgöző érv! Elismerésem. Az ügyvéd még
meg is nyerheti vele az ügyet. A betöréses rablást addig csűri-
csavarja, amíg nemes és becsületes tett nem válik belőle.
– Akkor meg miért vagy olyan dühös?
– Azért, mert a férjedként tudni szeretném, mi történt abban
a négy napban, ami abból a megbízható, racionális felnőttből, aki
pénteken elhagyta Atlantát, egy törvényszegő hegylakó
parasztot csinált?
– Nem gondolod, hogy ez nevetséges túlzás?
– Az én nézőpontomból csöppet sem. Az az Emory, aki én
ismerek, ismertem, egy sürgősségi osztályra vitte volna azt a
lányt, ha valóban annyira aggasztja az állapota.
– Lisa visszautasította ezt.
– Ez a rejtélyes ember, Bannock, nem játszik szerepet a
döntésedben, hogy otthon ápolod a lányt?
– Szerette volna rávenni, hogy hívhassa a kilenc-tizenegyet.
A jeges utak ellenére számtalanszor felajánlotta neki, hogy
elviszi egy sürgősségi osztályra. A lány visszautasításai után
történt, hogy… engem is bevont.
– Rettenetesen hazudsz, Emory.
– Igen, tudom. De történetesen ez most színtiszta igazság.
Jeff kétkedve horkantott, miközben a bárpulthoz ment, ami
elválasztotta a nappalit a konyhától.
Lakosztályt béreltek egy lakóhotelláncnál, ami nem elégítette
ki Jeff igényeit, de nagy előrelépésként élte meg ahhoz képest,
ahol az előző néhány éjszakát töltötte a rendőrkapitányság
jóvoltából. A lakosztály kétszintes volt, fölül hálóval és fürdővel.
A rendőrkapitányságról jövet a férfi megállt egy italboltnál,
és vett egy skót whiskey-t, amit szeretett. Háromujjnyit töltött
magának.
– Te is kérsz? – kérdezte.
– Tudod, Emory nem szereti a whiskey-t.
Jeff rosszalló pillantással vette a bolondozását.
– Ez most vészhelyzet. Adhatok bármi mást a minibárból?
– Köszönöm, nem.
– Szólj, ha megéheztél! Majd hozok valamit. Ebben a
városban senki sem hallott szobaszervizről. – Jeff leült egy
karosszékbe, a lábát pedig feltette a hozzá tartozó puffra. A
mutató- és középső ujjával nyomkodta a szemüregét, és
sóhajtott. – Jézus, micsoda rémálom! De ez még csak a kezdet!
Emory félig a kanapéra dőlve egy párnát ölelt magához, és
figyelte. Zavarta, hogy őszintétlenséggel és galádsággal
vádolják, ami ilyen körülmények között nem volt igazságos. És
most…
– Jeff?
– Hm?
– Honnan tudtad, hogy a szemüvegem eltört, amikor
elestem?
A férfi leeresztette a kezét az arcától, és ránézett.
– Tessék?
– Tegnap este azt kérdezted tőlem, ki javította meg a
napszemüvegemet. Honnan tudtad, hogy eltört? – A férfi
zavartnak tűnt. A nő megismételte: – Honnan tudtad, hogy
eltört?
– A javítás látható nyomaiból. Rajtad volt, amikor pénteken
elmentél otthonról. Akkor még jó volt. Tegnap, amikor levetted a
ruháidat a sürgősségin, valaki átadta nekem a holmidat. Alá
kellett írnom egy leltárba vételi nyomtatványt. Ahogy mindent
abba a nejlonszatyorba tettem, amit adtak, feltűnt, hogy az egyik
szára össze van ragasztva.
– Alig lehet észrevenni.
– Nekem feltűnt. Tudod, van érzékem a részletekhez.
A nő bólintott.
– Van még valami? – kérdezte Jeff szűkszavúan.
– Ami azt illeti, igen. Viszonyod van?
Jeff egy pillanatra felfortyant, aztán a könyökénél lévő
asztalkához fordult, és határozottan letette rá a poharát.
– Akkor engedelmeddel tisztába tenném ezt. Te vagy az, aki
minden magyarázat nélkül eltűnt, és ahogy kiderült,
belekeveredtél egy bűncselekménybe egy rejtélyes férfival,
akivel egy fedél alatt töltöttél négy éjszakát, és még én vagyok
az, akinek védekeznie kell?
– Van viszonyod…?
– Igen!
A nő mély lélegzetet vett, hogy megőrizze a nyugalmát.
– Mióta?
– Nem számít. Vége.
– Hogy?
– Lezártam.
– Ismétlem, mióta?
– Mostanában.
– Mennyire mostanában? Az eltűnésem óta?
– Nos, nem lett volna illendő ugyebár a szeretőmmel
enyelegni, amikor a feleségem eltűnik.
– A nyomozók tudtak róla?
– Igen, rájöttek.
– Miközben nyomoztak utánad?
– Így igaz. Örültek, hogy élve előkerültél, de Grange
különösen csalódott volt, hogy nem tud gyilkossággal vádolni.
 – És mi van veled?
– Velem?
– Örültél, amikor megjelentem élve? Vagy nem?
A férfi arca megmerevedett.
– Ezt szóra sem méltatom.
– Ez, ugyebár, nem válasz – mormolta a nő.
A férfi nem ismerte el. Az italáért nyúlt, és ismét
belekortyolt.
– Ki az a nő? – kérdezte.
– Nem számít.
– Nekem igenis számít.
– Nem lényeges, Emory. Nem égő vágy vagy viszonzatlan
szerelem miatt kezdődött.
– Meg akartál bántani.
– Azt hiszem, igen.
– Miért?
– Valamit valamiért. Neked megvoltak az egyéb szerelmeid,
amelyek felemésztettek. Mind fontosabbak számodra, mint én
valaha is leszek. Az orvosi hivatásod, a betegeid, a futás, a
jótékonykodás.
– Akkor hát semmi köze a klinikai gyógyszervizsgálathoz és
az én nemleges állásfoglalásomhoz?
– Nem jobban, mint bármi másnak.
– Ó, értem. Ezek szerint több dolog is van, amivel nem
vagyok tisztában.
– Pontosan ez a helyzet. A feleségemként gondolnod kellett
volna ezekre, nem igaz?
A nő válaszolni akart, de Jeff feltartotta a kezét.
– Azért kezdtem viszonyt, mert sablonná fokoztál le. Ez
bosszantott, Emory. Nehezteltem rád az alulértékelt utánfutó
szerepkörért, azért, hogy csak egy árnyék voltam a kápráztató
jelenlétedben. Figyelmet és érzelmeket kerestem – legurította a
whiskey maradékát. – És mindkettőt élveztem.
– Akkor miért vetettél véget neki?
– A kis kalandod lekötött. Alig volt időm rá gondolni, még
kevésbé megkefélni.
Azért használt durva szavakat, hogy fájdalmat okozzanak.
Mint megannyi tüske szurkálták a nőt, de nem fájtak annyira,
mint akár egy héttel korábban tehették volna. Emorynek
elégtételt és igazolást kellett volna éreznie. Furcsa módon nem
érzett. Csak még távolabbinak érezte a férfit.
Az igazság az, hogy Emory nem feküdt le senkivel dühből.
Jeff azonban igen.
A férfi haragja nem volt meglepő. Emory alkalmanként
érezte is. Am a mai napig nem tudta, mennyire mélyen
gyökerezik. Egyenesen megdöbbentette, milyen elemiek az
iránta táplált ellenérzései.
Összerezzent, amikor a csengő megszólalt.
Jeff felállt, hogy ajtót nyisson, és eltűnt a lakosztály kis
előterében.
– Ki az? – hallotta a hangját Emory.
– Jack Connell különleges ügynök. Szövetségi Nyomozó
Hivatal.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A férfi bemutatkozását hallva Emorynek elállt a szívverése.

Felállt, és a bejárat felé fordult, amíg Jeff bevezette Sam Knightot
és az idegent a nappaliba.
 Jack Connell a negyvenes évei közepén járó, átlagos
magasságú és testalkatú férfi volt. Szövetnadrágot, sportzakót és
felöltöt viselt, de nyakkendő helyett egy gyapjúsálat tekert a
nyaka köré. Haja vörösesbarna színű volt. Barna szeme alatt
sötét árok húzódott. Látszott, hogy elcsigázta az utazás.
– Ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön, és azonnal beszéljen
magával – kezdte Sam Knight. Hangjából kicsengett: semmivel
sem örül jobban ennek a találkozásnak, mint a nő. – Grange
gyereke beteg lett, ezért nincs most itt.
– Dr. Charbonneau – az FBI ügynök odalépett a nőhöz,
levette bőrkesztyűjét, és a jobbját nyújtotta. – Jack Connell.
– Hogy van? – Kezet fogtak. – Nem csodálkozom, hogy
eltévedt ebben a ködben.
Az ügynök bosszúsan mosolygott, ami emberivé tette.
Emory ellenállt a mosoly varázsának. Nem akart rokonszenvet
érezni az iránt az ember iránt, aki Hayes Bannockra vadászik.
– Attól féltem, hogy nekimegyek egy sziklának, ezért
belehajtottam egy főtt mogyorót árusító útszéli standba. Csak
egy féltető és egy vékony drótháló határolta az üstöt. Nem volt
senki a környéken, de ott maradtam, amíg Knight őrmester
odaért, és elkísért idáig.
– Saját bőrömön tapasztaltam, milyen áthatolhatatlan tud
lenni a köd a hegyek között.
– Szívesen hallanék erről.
Kínosan álldogáltak, aztán Emory javaslatára mindannyian
leültek. A két jövevény megszabadult a kinti, meleg öltözéktől.
Jeff a minibárból megkínálta őket, nem túl szívélyesen. Jack
Connell nem kért frissítőt. Knight diétás kólát kért, hozzátéve:
– És van esetleg egy kis mogyoró vagy más rágcsálnivaló?
Emory visszaült a helyére a kanapéra. Connell a Jeff által
szabadon hagyott karosszéket foglalta el, de a puffot félretolta.
Átengedve a terepet a szövetségi ügynöknek, Knight az
ebédlőasztalhoz ült az italával és egy zacskó sajtos pattogatott
kukoricával. Jeff
Emory mellett foglalt helyet. A nő hirtelen elhúzta a térdét,
hogy ne érjen a férfiéhoz. Connell szólalt meg.
– Knight őrmester tájékoztatott az eddigi tapasztalatairól és
benyomásairól. Amint elolvastam az e-mailjét, egyenesen
ideutaztam. Az ujjlenyomat az első kézzelfogható…
– Bocsásson meg. Ujjlenyomat?
A férfi részletezte neki, hogyan azonosították.
– Ez az első kézzelfogható nyom Bannockról évek óta.
– Mit követett el?
– Erre majd később visszatérünk, dr. Charbonneau. És ha
már itt tartunk, mi itt a szobában, valamint Grange őrmester
vagyunk az egyedüliek, akik erről az információról tudunk, és
egyelőre szeretném, ha ez így is maradna. Számíthatok a
diszkréciójukra?
– Mi lehet a nagy titok? Az az ember egy szökevény,
különben ön nem lenne itt – mondta Jeff.
– Ez kényes ügy – mondta Connell, és figyelmen kívül
hagyva Jeffet, egyenesen Emory felé fordult. – Nagyon
szeretném, ha mesélne arról az időről, amit Bannockkal töltött.
Kezdje a legelején, és mondjon el mindent.
Emory így tett, kihagyva a személyes vonatkozást.
– Feltételezem, tud a Floyd testvérekkel való nézeteltéréséről.
– Knight őrmester beavatott – válaszolta Connell. – Bannock
alaposan ellátta a bajukat.
– Miután eljöttünk a házukból, elvitt engem Drakelandbe, és
ott hagyott a Chevron benzinkút közelében.
– Elmondta, miért hagyta magát az út szélén?
– Nem. De… megkért, hogy… ne hívjak fel senkit, amíg
elérek a benzinkútra.
– Egérutat hagyva neki – jegyezte meg Connell.
 Emory nem árulta el, hogy pontosan ezek voltak Bannock
szavai is.
– Milyennek nézett ki? – kérdezte az ügynök. – Úgy értem,
általában. Egészséges és erős?
– Igen.
– Lehangolt volt?
– Nem nevezném lehangoltnak.
– Hogy nevezné?
Emory kereste a megfelelő szót, amivel leírhatja Hayes
Bannock szűkszavúságát.
– Magának való.
– Hm. Ellenséges volt?
– A Floydokkal? Igen.
– Magával.
– Nem.
– Bárki mással?
– Mint például?
– A kormánnyal.
– Nem különösebben – rázta meg a fejét Emory.
– Milyen volt az élethez való hozzáállása úgy általában?
Ismét kereste a megfelelő szót.
– Lemondónak tűnt.
Az ügynök bólintott, mint aki érti, miről beszél a nő.
– Miről beszélgettek kettesben?
– Semmi érdemlegesről. Pár órája még a nevét sem tudtam.
– Mit mondott el önnek magáról?
– Lényegében semmit. Úgy sejtettem, hogy katona volt, és
többé-kevésbé elismerte. Nem mondta el, hol szolgált vagy
milyen egységnél, de az volt a benyomásom, hogy látott már
háborút.
– Látott.
– Amikor szóba jött a háború, azt mondta, nem ajánlja.
 – Ez igaz. Afganisztánban szolgált. Két bevetés.
Keményvonalas sereg. Említette a családját?
Nincs menyasszony. Nincs feleség. Sosem volt. A nő
megköszörülte hirtelen rekedtté vált torkát.
– Azt mondta, nem házas.
– Nem, de van egy húga és egy unokahúga Seattle-ben.
Seattle, ahonnan a bérleti díjat fizették.
– Milyen idős az unokahúga?
– Tizenkettő.
Emory felidézte, hogy bánt Lisával, és arra gondolt,
valószínűleg könnyen elnyerné a tizenkét éves unokahúga
szeretetét. Es a húga?
– Közel álltak egymáshoz a húgával?
Connell grimaszolt.
– Nem is gondolná, mennyire. Huszonnégy órával ezelőtt a
húga házában voltam, próbáltam meglesni, hízelegni, kiszedni
belőle némi információt. Azt állította, nem tudja, hol van a
bátyja.
– Talán tényleg nem tudja.
Az ügynök vállat vont, jelezve, hogy a témát lezárja.
Megtalálta Bannockot. Vagy majdnem.
– Mi egyebet tud még mondani róla, dr. Charbonneau? –
kérdezte.
Van egy villám alakú tetoválása az ágyéka felett. Amikor
körülrajzoltam a nyelvemmel, figyelmeztetett a következményekre. Nem
törődtem a következményekkel.
– Megtartja az ígéreteit – felelte halkan. – Sokat olvas.
Megjavítja a dolgokat. – Jeffre nézett. – Megragasztotta a
napszemüvegem szárát. Épít is dolgokat. – Mesélt a
könyvespolcokról, a befejezetlen fészerről.
– Van egy építőmérnöki diplomája.
A nő mellett Jeff kezdett idegesen fészkelődni.
 – Ez mind végtelenül elragadó, Mr. Connell. De hová akar
kilyukadni? Van ezeknek bármi közük ahhoz, hogy mit tett
Bannock Emoryvel?
Connell rámozdult.
– Ön azt feltételezi, hogy Bannock leütötte, és eszméletlenül
elhurcolta a feleségét.
– Nem ezt tette?
– Nagyon meglepődnék – felelte az ügynök. – Sőt,
megdöbbennék.
Jeff meghökkent. Emory is. A nő Knightra pillantott, akinek a
keze megállt a levegőben a pattogatott kukoricás zacskó és a
nyitott szája között.
Connell Emoryhez fordult.
– Azt gondolja, ez történt magával azon a napon az
ösvényen?
– Amikor felébredtem a kunyhójában, nem tudtam, hol
vagyok, vagy hogy kerültem oda, először féltem tőle. Az első két
napban bizalmatlan és óvatos voltam. Volt pár sikertelen szökési
kísérletem is.
– Elkapta?
– A körülmények hiúsították meg. Az időjárás. Aztán Lisa
ügye.
– Oké. Ön beszélt vele?
– Idővel kezdtem elhinni, hogy nem bánt engem, és nem is
áll szándékában.
– Őszintén szólva, dr. Charbonneau, azt gondolom, egész idő
alatt biztonságban volt – mondta Connell. – Egyáltalán nem
vallana rá, hogy meglát egy magányos nőt vagy bárkit, akivel
neki nincs elintéznivalója, és megtámadja. És nem is egy
szexuális ragadozó. Nem az a fajta.
– Akkor mi hajtja? – kérdezte Knight.
 – A büntetés. Felteszem, néhányan bosszúnak neveznék, de ez
kevésbé személyes, mint ami őt motiválja.
– Szerintem a Floyd testvérek személyesnek vették, amit
velük tett – szólt hozzá Jeff.
– A büntetése tulajdonképpen arányban van a bűntettel –
mondta Knight. – A kolléga, aki kihallgatta Lisát, lehetségesnek
tartja, hogy molesztálták a bátyjai, és így lett terhes.
Mind Emoryre néztek, aki nem szólt egy szót sem. De
fájdalmas arckifejezése minden bizonnyal elárulta.
Jack Connell sóhajtott, miközben kézfejével megtörölte az
arcát.
– Az bizonyosan feldühítené Bannockot. De a haragja
Floydék iránt hamarabb született, mint hogy szexuálisan
bántalmazták volna a húgukat.
Emoryre nézett, és folytatta.
– Nem véletlenül költözött a hegyi vadonba. Követte
Norman és Will Floydot. Bosszút akart állni rajtuk, és csak a
megfelelő pillanatra várt. Ezt elmondta magának?
– Kikövetkeztettem, és amikor megkérdeztem, nem tagadta,
de nem is árulta el, mit vétettek ellene.
– Majd erre is visszatérünk később. Először is a lőfegyverek
rejtekhelyéről kérdezném. Knight azt mondta, Bannock rálőtt
Floydékra.
– Nem igaz – tiltakozott a nő. – Van egy pisztolya, de
sohasem használta. Még csak elő sem vette.
Knigth felszólalt a saját védelmében.
– Norman Floyd azt mondta a kollégánknak, hogy Bannock
kétszer rájuk lőtt a vadászpuskával.
– Hazugság! – jelentette ki Emory nyomatékosan. – Az az ő
puskájuk volt, és azért tüzelt vele, hogy szétlője a tévét.
A három férfi csodálkozása arra sarkallta Emoryt, hogy fejtse
ki a körülményeket.
 – Ennek semmi értelme – állította Knight. – Meg akarta
akadályozni, hogy megszerezzék a jutalmat, ugyanakkor ő
lemondott róla.
– Egyáltalán nem érdekli a pénz – felelte Connell.
– Nem lenne célravezetőbb, ha arról beszélne inkább, hogy
milyen, nem pedig arról, hogy milyen nem?
Connell Jeffre pillantott, de nem méltányolta csípős
megjegyzését. Emoryhez visszatérve elkezdte feltenni az összes
kérdést, amit a nyomozók már megkérdeztek, de a nő
türelmesen válaszolgatott. Mentegetőzött, amiért nem tudja a
férfi teherautójának típusát és évjáratát.
– Ne érezze annyira rosszul magát – mondta az ügynök
kényszeredett mosollyal. – Mostanra már megszabadulhatott
tőle. Mondta, hogy eltűnik?
– A városból?
– A környékről. Továbbáll, áttelepszik?
Emory megrázta a fejét.
– Említett egy fociedzőt Salt Lake-ben?
– Nem.
– Egy papot Kentuckyban, aki lemondott az
egyházközösségéről és a papi hivatásról, egyesek szerint
életveszélyes fenyegetés hatására?
– Nem.
– Egy fodrászt a texasi Wichita Fallsban?
Emory zavartan rázta a fejét.
– Miért kérdezi? Mi a közös ezekben az emberekben?
Az ügynök előredőlt, és a térdére könyökölve
megtámasztotta a homlokát. Kizárólag Emoryhez szólt, mintha
csak ketten lennének a szobában.
– Két közös dolog van ezekben az emberekben. Hayes
Bannock – szünetet tartott, mély levegőt vett – és egy
tömegmészárlás Virginiában, nyolc áldozattal.
 Csak hitted, hogy minden izgalomból kimaradtál Virginiában! Ezt
mondta Norman Floydnak.
Emory gyomra felkavarodott. Anélkül, hogy kimentettük te
volna magát, hirtelen felpattant, és villámgyorsan felszaladt a
lépcsőn. A hálószobát elérve becsapta maga mögött az ajtót, és
nekitámaszkodott, mintha ki akarná rekeszteni a borzalmas
gondolatokat, amelyek rátámadtak.
Tömegmészárlás. Nyolc ember. Halottak.
Úgy érezte, elájul, levegőre volt szüksége. Odatántorgott az
üvegajtóhoz, amely egy keskeny erkélyre nyílt. Kilépett a
korláthoz, megmarkolta, de nem érezte a hideg vas csípését.
Nyolc ember. Halott.
Mélyeket lélegzett a fagyos levegőből. Leheletének párája
összekeveredett a köddel, ami örvénylett körülötte.
Hirtelen úgy érezte, nincs egyedül. Körülnézett.
Alig néhány méterre tőle, a szomszédos erkélyen ott állt…
Hayes Bannock.
Rémülten a szívéhez kapott. És megmagyarázhatatlan
örömében szökkent egyet.
– Ne sikíts! – kérte az ismerős suttogással, ami valahogy
mindig meglepetésként érte. – Ne csinálj semmit, amíg meg nem
nézed ezt. – Kinyújtotta a kezét. Kesztyűs tenyerében egy ezüst
apróság bújt meg. A nő azonnal felismerte.
– Hol szerezted ezt?
– Alattad volt, amikor rád találtam az ösvényen, ahol
feltehetően leütöttek.
Adott a nőnek néhány másodpercet, hogy feldolgozza a
hallottakat, majd megszólalt:
– Maradsz velük, vagy jössz velem?
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

A találkozó előtt Sam Knight nem tudott túl sok jót mondani
Jacknek Emory Charbonneau férjéről.
– Nem tett jót neki, amikor Grange-dzsel meggyanúsítottuk,
hogy meg akart szabadulni a feleségétől. De van egója. És
beképzelt is. Ha előzetes bejelentés nélkül bukkanunk fel,
számíthatunk rá, hogy a legjobb esetben is seggfej lesz.
Jacknek nem voltak túl nagy elvárásai. És minden, amit Jeff
Surrey mondott vagy csinált a megérkezésük óta, megfelelt
Knight jellemzésének. Jack nem szimpatizált a férfival, és
nyilvánvaló volt, hogy az érzés kölcsönös.
Feszült csend telepedett a három férfira, miután Emory
hirtelen felrohant, és a lépcső tetején becsapta a hálószobaajtót.
Jó pár perc elteltével, amikor senki sem mozdult, Jack Jeffre
nézett.
– A felesége jól van?
– Ön szerint jól van? Az után a bomba után, amit az imént
dobott rá, azt várja, hogy jól legyen?
– Talán felmehetne és megnézhetné.
Jeff kifújta a levegőt.
– Adjunk neki még egy kis időt.
Felkelt és odament a bárhoz.
– Az imént utasított el egy italt, mielőtt önök jöttek. Talán
meggondolta magát. – Öntött egy whiskey-t, és ahogy forgatta
az italt a pohárban, elgondolkodva bámult bele.
– Mivel ön mindenkinél jobban ismeri a feleségét – kezdte
Jack –, én…
– Lehet, hogy egyáltalán nem ismerem.
– Hogy érti ezt?
Jeff körbement, hogy szembe kerüljön vele.
 – Úgy értem, soha nem gondoltam, hogy mi ketten valaha is
ilyen hitvány helyzetben találjuk magunkat. Emory mindig
stabil és megbízható volt. Ez a Bannock biztos valamilyen vudu-
varázslatot végzett vele. Ez a nő itt olyan, mintha nem is Emory
lenne.
– Milyen szempontból?
– Minden szempontból. Emory általában magabiztos és erős
akaratú. Most ijedős, akár egy nyúl, ideges és zaklatott.
Zavarodott, figyelmetlen és szétszórt, noha általában
összeszedett. Már-már fogyatékos. Folytassam?
– Hallgatom.
A férfinak nem kellett további biztatás.
– Emory olyan ember, aki előre gondolkodik. De most úgy
tűnik, mint aki ott ragadt abban a vacak kunyhóban Hayes
Bannockkal. Mintha még mindig azok között az undorító
körülmények között lenne, amiben ez a férfi tartotta azzal a
bugris déli családdal együtt. Bármit is látott vagy tapasztalt ott, a
hatalmában tartja. Megváltoztatta őt. Adja a Jóisten, hogy a hatás
ne legyen visszafordíthatatlan. Ha nem tér vissza az az Emory
Charbonneau, akit mindenki ismer, annak katasztrofális
következményei lehetnek. Mindkettőnk számára. Még inkább,
mint most – mondta, s egy pillantást lövellt Knight felé.
Tekintetét ismét Jackre irányítva hozzátette: – Az ön feltűnése
természetesen nagy visszaesést jelent a felépülése és a normál
életbe való visszatérése szempontjából. Köszönöm, Connell
különleges ügynök.
Ezt a mondatot mintegy zárszóként használta. Magához
vette a whiskey-jét, és elindult a lépcsőn. Amikor felért,
bekopogott a hálószoba ajtaján.
– Emory?
 Választ nem kapott, így elfordította a gombot, és kinyitotta
az ajtót. Miután belépett a szobába, finoman becsukta maga
mögött az ajtót.
Knight lesöpörte az ujjairól a pattogatott kukoricáról
ráragadt sószemeket.
– Mondtam magának, hogy egy köcsög.
– És akkor maga még jóindulatú volt. Ez minden, amit
mondani lehet róla, nemde?
– Nagyjából igen.
– Semmiféle sajnálatot nem mutatott a felesége iránt azok
miatt a megpróbáltatások miatt, amiken keresztülment.
– Ó, tegnap még nagyon azon volt – válaszolta Knight. – De
miután meglátta a betöréses videót ma reggel…
– Elment!
Jeff odafentről hallatszó üvöltése azonnal talpra ugrasztottá
őket.
– Micsoda?
Jeff megvetően nézett le Knightra.
– Melyik részét nem értette? Nincs idefent – kiabálta szélesre
tárva a karját. – Bárhol lehet. Az erkélyajtó tárva-nyitva.
Az első dolog, ami Jack agyán átvillant, az öngyilkosság volt.
Még egy második emeletről végrehajtott ugrás is végzetes lehet,
ha ilyen szándék van mögötte. Felrohant a lépcsőn, félrelökte
Jeffet az útjából, és pár lépéssel átrohant a szobán. Kilépett az
erkélyre. Kihajolt a korláton, és lenézett a parkolóba.
– Én már megnéztem – közölte Jeff. – Nincs lent. Ha leugrott
is, túlélte.
Knight tűnt fel, miután kirohant a bejárati ajtón, és
körbefutotta a tömböt. Most fújtatott az erőlködéstől.
– Látnak valamit?
 Jack a parkolót és az azon túli területet pásztázta, árulkodó
mozgás után kutatva. Az egész rohadt vidék csillogott a hó
fényjátékától, és szitált a köd.
– A francba! – Öklét a korláthoz ütötte. Majd elfordult, hogy
bemenjen a szobába. Közben észrevette, hogy a szomszéd erkély
ajtaja is nyitva van. Mögötte a szobában sötét volt. – Fedezze a
bejáratot! – kiáltott le Knightnak.
Lábát átvetette az erkélyeket elválasztó alacsony falon. A
sötét hálószoba felé közeledett. Noha erős északi szél fújt, nem
vethette el annak a lehetőségét, hogy megzavar valakit, aki
szeret nyitott ablak mellett aludni.
De az ágy gondosan be volt vetve. Érintetlennek tűnt.
Belépett a lakosztályba, amely pontosan a tükörképe volt
annak, ahol Jeff és Emory lakott. Átment a hálószobán, egészen a
lejáratig. Felkapcsolta a lépcső feletti lámpát. Készen állt rá, hogy
szövetségi nyomozóként igazolja magát, ha valakit odalent
meglepne. De az alsó szint is üres volt. És a lakosztály ajtaja…
Az ajtóból kifeszített zárszerkezet a földön hevert.
– Ugyanaz a trükk az ajtóval, mint az orvosi rendelőnél –
állapította meg Knight, amint belökte az ajtót a másik oldalról, és
megállt. Ő elölről közelítette meg a lakosztályt.
– A rohadt életbe! A rohadt életbe!
Jeff jelent meg Knight mögött. Jacknek feltűnt, hogy a férfi
még a kabátja felvételére is szakított időt, mielőtt csatlakozott
hozzájuk. Jackre pillantva azt kérdezte:
– Ennyit tud csak mondani? A rohadt életbe? Az FBI-képzés
tananyagának mely fejezetében olvasható ez?
Miután elege lett belőle, Jack odalépett hozzá. Mutatóujját
Jeff mellkasába döfte. A nyomást divatos dzsekijének vastag
steppelt anyaga alig tompította.
 – Figyeljen ide, maga seggfej! Ha rögtön felment volna, hogy
megnézze, mi van a feleségével, nagy eséllyel még mindig itt
lenne.
– Emiatt nem hibáztathat engem! Nyilvánvaló, hogy a maga
szökevénye másodszor is elrabolta Emoryt!
– Semmi sem nyilvánvaló. Egy dolgot viszont tartson az
eszében, amíg megpróbáljuk kideríteni, mi történt vele!
Jeff felhúzta a szemöldökét.
– Éspedig?
– Ha Hayes Bannocknál van a felesége, akkor valószínűleg
maga áll a szaros listája legtetején. Jobb lesz, ha elkezd félni!

Hayes átsegítette őt az erkélyeket elválasztó alacsony falon.

Átlopakodtak a szomszédos lakosztályon, majd ki az ajtón.
Emory szinte szédült a hitetlenkedéstől, hogy mit tesz. Az
ismeretlenbe menekült egy férfival, akit egy tömeglövöldözéssel
kapcsolatban keresnek. Vele mégis sokkal nagyobb biztonságban
érezte magát, mint a bűnüldözési szervek tisztjeivel, akik az
imént alázkodtak meg Jeff előtt, amiért korábban gyilkossággal
vádolták.
Ösztönösen fogta meg Hayes kezét, és menekült el vele.
Semmilyen oka nem volt rá, hogy megbízzon ebben az
ösztönben, mégis bízott. Futott utána. A szó legszorosabb
értelmében.
Halkan, a hófúvástól félig vakon futottak a házak között és
az utcákon át. Végül elhagyták a város üzletközpontját, és
elértek egy meglehetősen lepusztult lakóövezetbe. Kutyák
ugattak rájuk a lánckerítések mögül, de senki sem jött
ellenőrizni, hogy mi zavarja őket.
Nem lassítottak le egészen addig, amíg el nem értek egy
közepes méretű személyautót, ami a keréknyomos utca végén
parkolt. A kocsi típusa túl régi volt ahhoz, hogy távirányítással
lehessen kinyitni. Hayes a kulcsot használta, hogy kinyissa az
utasoldali ajtót. Kérdés nélkül becsússzam az ülésbe, és
bekötötte magát, amíg a férfi megkerülte a motorháztetőt, és
beült a kormány mögé.
Amint Connell megjósolta, árokba lökte a furgonját.
A főutaktól távol tartották magukat. Azokon az utakon
mentek, amelyek a városrészeken keresztül kanyarogtak. A férfi
óvatosan vezetett, betartva a sebességhatárt. Fokozatosan
távolodtak Emory szállásától. Korábban mondta már neki a férfi,
hogy képes lerázni az üldözőit. Most ismét igaznak bizonyult,
amit mondott.
– Ez egy lopott autó?
– Dehogyis. Vettem, és fizettem érte. Álnéven vásároltam, és
egy kis raktárban tároltam pont ilyen esetekre, mint ez.
– Miért hagytad egy ilyen rossz környéken?
– Pont ezért. Mert rossz környék. Sok a drogdíler ezen a
részen. Metamfetamin-laborok, gondolom. Hogy túléljen,
mindenki a saját dolgával foglalkozik. Nem látnak semmit, nem
jelentenek semmit. De a legfőbb indok, hogy valaki tönkretette a
lámpaoszlopon lévő kamerát.
A nőt már nem döbbentette meg rendkívüli
megfigyelőképessége és a témában való jártassága.
– Már tudják, ki vagy, Hayes.
A neve hallatára felkapta a fejét, majd a nőre nézett.
Félrehúzta a kocsit az útpadkához, durván lefékezett, és hagyta a
motort üresben járni. Emory egy rémült pillanatig azt hitte, arra
fogja kényszeríteni, hogy szálljon ki.
– Már átkutatták a kunyhódat.
– Akkor, úgy tűnik, éppen jókor ürítettem ki.
– Találtak ott egy ujjlenyomatot. Egy FBI-ügynök azonosított.
A férfi szemében az opálos tűz szikrázott.
– Egy FBI-ügynök?
 – Egyenesen New Yorkból jött.
– A francba! Jack Connell különleges ügynök.
– Te név szerint ismered őt?
– Sajnos igen. Már négy éve a nyomomban van.
– Egy virginiai tömeglövöldözéssel kapcsolatban keres téged.
Hallottam, amikor Norman Floydnak említetted a virginiai
eseményt.
A férfi egy pillanatig tanulmányozta őt, majd így szólt:
– Mindezt tudva, te mégis elszöktél velem ma éjszaka?
Mindenféle kérdés nélkül?
– Úgy tűnik – felelte fojtott hangon a nő.
A férfi a lélegzetük keveredő áramlásán keresztül továbbra is
figyelmesen nézte őt. Majd felemelte a lábát a fékről, és 975
visszakormányozta a járművet az útra.
Drakeland városhatárán kívül felhajtott az országúira, de
több kitérőt is tett olyan utakra, amelyek fokozatosan egyre
szőkébbek és kanyargósabbak lettek. A nő nem kérdezgette,
hová mennek. Nyilvánvalóan volt valami eltervezett célja. Mint
kiderült, egy mobil ház. Az épületet félig egy betonlaphoz
rögzítették, és elhalt növényzet szegélyezte. Távolabb feküdt az
úttól, de még rá lehetett látni. Érzékelték volna, ha bárki
közeledik,
A fényszórót bekapcsolva hagyta, ahogy kiszállt és felment
az ajtóhoz. Kinyitotta a kulccsal, és felkapcsolta a benti lámpát.
Ezután visszament a nőért, és leállította a kocsit.
Emory felment a három lépcsőfokon, és belépett a téglalap
alakú szobába. Kicsi volt, kompakt, szellősen és olcsón
bútorozott.
– Remélem, nem vártál luxuskörülményeket – szólalt meg a
háta mögött Hayes, ahogy bezárta az ajtót, és eltolta a reteszt. –
A fűtés viszont működik. Mindjárt megmelegszel. – Kinyújtotta
a kezét, és lesöpörte a nő pulóverének válláról az olvadó havat.
 A nő elfordította a fejét, és nézte a férfi kezét, ahogy ott
maradt a vállán.
– Idáig észre sem vettem, hogy kabát nélkül jöttem el.
– Az adrenalin.
– Feltételezem.
A férfi tekintete a nőét fürkészte:
– Miért nem adtál fel?
– Azt mondtad, ne tegyem.
– Sok mindent mondtam, hogy mit ne tegyél, amiket aztán
mégis megtettél.
– Bíztam benned.
A férfi hüvelykujjával végigsimított a nő nyakszirtjén. Majd
hirtelen visszahúzta a kezét, és egy lépést hátrált. Levette a
kabátját, és a kis ebédlőasztalra dobta.
– Veszélyes dolog megbízni bennem, doki.
– Te beszélsz veszélyről? Két fegyveres ember állt odalent.
Bármelyikük szívesen őrizetbe vett volna téged. Nagy
kockázatot vállaltál, hogy kihoztál engem onnan.
– Meg kellett téged szabadítanom tőle.
– Jeff.
– A férjed – mondta érzékelhető undorral. Farmerzsebéből
kihalászta az ezüst apróságot. Amikor az erkélyen megmutatta
neki, a nő számára nem volt kérdéses, hogy Jeff-fel maradjon
vagy megszökjön Hayesszel.
Elvette a férfitól az apró tárgyat, és az ujjai között forgatta.
– Végig nálad volt, amíg veled voltam?
– Alattad találtam, amikor felemeltelek az ösvényről.
– Miért nem kérdeztél meg róla? Rögtön azonosíthattam
volna.
– Féltem, hogy visszaköveteled. – Zavartnak látszott attól,
hogy bevallotta, és a váltóval körözve tett egy védekező
mozdulatot.
 – Egy emléket akartál tőlem? Milyen érzelmes… És milyen
más, mint ahogy tegnap kinyitottad a teherautó ajtaját és rövid
„viszlát”-ot mondtál. Úgy tűnt, égsz a vágytól, hogy
megszabadulhass tőlem.
– Így volt. Floydék megölését leszámítva rendeztem a
számlát velük. Távoznom kellett volna tegnap, amint Lisát
visszavittem a rokonaihoz. Vissza sem nézve elhajtani.
– Ehelyett… – folytatta a nő.
– Ehelyett elvegyültem a kórház előtt gyülekező tömegben.
Ez meglepte a nőt.
– Ott voltál?
– Igyekeztem a lehető legkevésbé feltűnő lenni. Téged
bekísértek. Jeffet feltartóztatták a riporterek egy kis
információmorzsát remélve. Nem úgy tűnt nekem, mint aki
bánja a figyelmet. Magától eltelve pont mellettem haladt el. Elég
közel hozzám ahhoz, hogy alapos pillantást vethessek a menő
sídzsekije cipzárjára.
– Észrevetted, hogy hiányzik a húzókája.
– Rájöttem, hogy mi van nálam. – Hagyta ezt az információt
ülepedni. – Nem tudom megkülönböztetni egyik márkalogót a
másiktól. Elsőre azt feltételeztem, hogy a te futófelszerelésed
cipzárjáról jött le. Tegnap világossá vált, hogy nem így van.
Akkor esett le Jeff dzsekijéről, amikor megtámadott téged.
– És magamra hagyott meghalni. – Noha egy ideje már
sejtette, hogy Jeff valahogy érintett volt az eseményekben, most
mégis felkavarta és fájdalommal töltötte el annak belátása, hogy
Jeff ilyen hidegvérű, szívtelen és megtévesztő. Hayes viszont
mindent megtett azért, hogy megvédje.
– Visszajöttél értem – mondta a szemébe nézve.
– Nem hagyhattalak ott vele. Addig is elég nehéz volt
visszavinnem téged neki, amíg nem tudtam, hogy meg akart
ölni.
 Jack Connell most aztán takarékoskodhatott volna a
levegőjével. Mindannak, amit a nőnek mondott Hayes
Bannockról, nem volt hatása az iránta érzett vágyódására, hogy
azt kívánja, bárcsak magához húzná a férfi, és egyetlen csókjával
megakasztaná a lélegzetét. A nő tett egy lépést felé, de a férfi
elhárította.
– Te és én, ez még mindig nem történhet meg. – Eltelt egy
másodperc, mire folytatta. – Ha megtörténhetne, akkor már
rajtad lennék.
Halkan duruzsolt neki, s a beszéde tele volt érzékiséggel.
A nő hangját is érzelmek árny alták.
– Connell azt kérdezte tőlem, hogy tettél-e említést
távozásról?
– Ismer engem. Semmi sem változott. Ismét el fogok tűnni.
De addig nem, amíg ezt a gyilkos szemetet le nem csukják.
Jelezte a nőnek, hogy üljön le.
– Beszélgessünk.
Emory hátralépett a beépített kanapéig, és leült a szélére. A
férfi odahúzott egy széket az ebédlőasztaltól, és a nő elé
helyezte. Átvetette rajta a lábait, és leült a szék háttámlájának
támaszkodva.
– Mintha egy kicsit sem lennél meglepve attól, hogy
megtudtad, a férjed a bűnös.
– Ő árulta el saját magát. Tegnap éjszaka megkérdezte, hogy
ki javította meg a napszemüvegemet. – Elmesélte a férfinak a
pánikrohamát és az Alice-szel folytatott beszélgetését. –
Többször elismételtem a történetet. Elkezdtem kételkedni az
emlékezetemben. Alice racionálisan rámutatott, hogy ki vagyok
merülve, gyógyszeres kezelés alatt állok. Viszont megesküdött,
hogy Jeff nem tudott volna bántani engem. A gondolat azonban
továbbra sem hagyott nyugodni. Ma este aztán megkérdeztem
tőle, honnan tud a napszemüveg eltűréséről. A magyarázata,
miszerint csak valószínűnek tartotta, hogy a szemüveg eltört,
egész elfogadható lett volna. Viszont védekezővé vált.
– Védekezővé, hogyan?
– Már régóta sejtem, hogy megcsal. Egyenesen rákérdeztem,
hogy van-e valakije, és beismerte. Azt is beismerte, hogy
neheztel rám.
Nem minden alap nélkül – tette hozzá. – De sokkal
erősebben, mint azt érzékeltem.
Hayes összeráncolta a homlokát.
– Az a gond, hogy a neheztelés indíték, nem pedig
bizonyíték.
– A cipzár húzókája viszont az.
A férfi csóválta a fejét.
– Akár te is levehetted a kabátjáról, hogy Jeffre tereld a
gyanút. Bosszú a megcsalásért. Vagy tudnak a nyomozók a
kapcsolatáról?
Sajnálkozva lehajtotta a fejét.
– Ha felvetném a kérdést a dzsekije hiányzó
ezüsthúzókájáról, az én szavam állna az övével szemben, hogy
mikor és hol vesztette el.
– Akkor baromi jó, hogy megtartottam azt a követ.
– Tényleg, már el is felejtkeztem róla! – kiáltott fel a nő. –
Még mindig nálad van?
– Ó, igen. Egy nagy esés okozhatott volna agyrázkódást. Még
a sebet is. De téged egy ütés ért, aminek a következtében
hajtincsek maradtak a kövön. Ez zavart engem, úgyhogy azt
gondoltam, jobb, ha megőrzöm. Ezért sem vittelek el a
sürgősségire, amikor megtaláltalak. Ha az a kő fegyver volt,
bárki is használta…
– Az veszélyes maradt rám nézve.
 – Pontosan. Mint kiderült, a megérzésem valós volt. Jeff
fenyegetést jelentett egészen addig, amíg ott, az erkélyen meg
nem fogtad a kezem.
– Miért nem osztottad meg velem a rossz előérzetedet, amint
visszanyertem az eszméletemet? Miért nem magyaráztad el,
hogy miért vonakodtál elvinni engem a sürgősségire?
– Abban az állapotban, amiben voltál, megnyugtatott volna,
ha azt kérdezgetem, ki akarhat téged megölni? – A nő
bosszankodva nézett. – Ha feltételezzük, hogy egy gazember áll
a háttérben, én lettem volna a logikus válasz – fejtette ki a férfi. –
Aztán megtaláltad azt az átkozott követ, és le is vontad az
egyszerű következtetést.
– Olyan fenyegetőnek tűnt – válaszolta a nő felidézve az
érzést, amikor meglátta. – Lehet ilyen felületről ujjlenyomatot
szerezni? És mit bizonyíthat?
– A hajad és a véred alapján be lehet azonosítani.
– Az ügyésznek azonban azt is bizonyítania kell, hogyan
kerültek oda. Egy baleset során? Vagy szándékosan?
– Nem tudom, mire lehet jó. De jobb, ha megvan, mint ha
nincs. Ki vizsgálta ki az eltűnésedet?
Miután Emory mesélt neki Knightról és Grange-ről, a férfi
megkérdezte:
– Mennyire bízol bennük? Két tárgyi bizonyítékkal, amelyek
kérdésessé teszik az „esésedet”, komolyan fognak venni, vagy el
fognak hajtani, mint irigy és bosszúálló feleséget?
– Nem tudom – felelte őszintén.
– Mielőtt kockáztatsz, biztosnak kell lenned bennük, doki.
– Egyikük sem bírja Jeffet, de mindkettő tiszteletteljesen
mentegetőzött azért, mert meggyanúsították. Én viszont sokat
vesztettem a hitelemből a videó miatt.
– Videó?
– Ó, te nem is tudsz róla…
 Mire a történet végére ért, a férfi a fejét csóválva hibáztatta
saját magát.
– Figyeltem a riasztórendszerre, a mozgásérzékelőkre és a
biztonsági kamerákra, de egy rohadt webkamera soha nem tűnt
volna fel nekem. Ezt észben kell tartanom.
– A következő alkalomra, amikor egy újabb H osztályú
vétséget követsz el.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Sokat tanultál a mai napon.
– Többet, mint szerettem volna. Akkor hol is tartottam?
– Elvesztetted a hitelességedet.
– Azt is tudni akarták, ki volt a tettestársam. És nem hitték el
nekem, hogy nem tudlak megnevezni. Megkérdezték Floydékat,
még Pauline-t és Lisát is. Ők is mind emlékezetkiesésben
szenvednek veled kapcsolatban, ami nagyon frusztráló volt
Knight és Grange számára…
– Sajnálom, hogy mindezeken keresztül kellett menned.
A nő szomorkásan elmosolyodott.
– A rendőrök által feldúlt kunyhód látványa volt az egészben
a legrosszabb.
– Az csak fa meg fém, doki.
– Tudom, de… jelentősége volt. Örültem, hogy Jeff nem tette
be a lábát oda.
– Féltél, hogy látta volna a bűnödet?
– Nem érzem magam bűnösnek – felelte nyugodtan. – Nem
akartam, hogy bemocskolja az emlékeimet a veled együtt töltött
időről. – Tekintetük összefonódott egy ideig, mielőtt folytatta
volna. – Egész álló nap játszotta a megtévedt feleség támaszát.
Aztán ma este, amikor kettesben maradtunk, kieresztette a
dühét.
– Ami miatt ő ténylegesen mérges, az az, hogy élve
visszatértél. Milliókat vesztett.
 – Nem hiszem, hogy az örökségem megszerzéséért tette. Az
majdhogynem túl elcsépelt lenne neki. Ez a büszkeségről szól.
– És mi van a másik nővel?
– Jeff nem mondott nekem róla semmit, kivéve azt, hogy
jelentéktelen ügy volt.
– És hiszel neki?
– Különös, de igen. Nem láttam rajta, hogy az érzelmek
vezérelték volna.
Lenézett a kezére, és megforgatta a jegygyűrűjét az ujján.
– Nem is a szerelem volt a motivációja, amikor meg akart
ölni. Nem vagyok benne biztos, hogy a szerelem valaha is benne
volt a kettőnk közötti képletben.
A férfi nem erőltette a magyarázatot, de hallgatásával arra
ösztönözte a nőt, hogy ha úgy gondolja, folytassa.
– Említettem neked, hogy a szüleim milyen kedvesek voltak
nekem. Sokáig gyászoltam a halálukat. Még akkor is rettenetesen
fájt, amikor Atlantában letelepedtem. Nem tudtam feldolgozni
az érzelmeimet. A barátnőm, Alice mutatott be engem Jeffnek,
amikor megalapítottuk a magánrendelésünket. Elbűvölő volt és
figyelmes. Ugyanakkor a gyakorlatiasság mintapéldája is.
Fegyelmezett, hidegfejű. Még amikor elfogott a sírógörcs vagy a
szüleim utáni vágy, akkor sem osztozott a gyászomban. Távol
tartotta magát tőle. Akkoriban azt gondoltam, hogy éppen ő az,
akire szükségem van. Egy ember, aki arra ösztönöz, hogy talpra
álljak, hogy továbblépjek, hogy túljussak rajta. Azt mondogattam
magamnak, hogy ha vigasztalni akart volna, elhárítom a
próbálkozásait, mert őszintétlennek tartottam volna. De sohasem
próbálta. Soha egy vigasztaló szót nem mondott. Most már
látom, hogy a szenvtelensége nem irányomban tanúsított
előzékenység volt, hanem egyszerűen csak nemtörődömség. –
Bánatosan felnevetett. – Azokat a tulajdonságait, amelyek
kezdetben annyira lenyűgöztek, most már különösen
visszataszítónak látom.
Emory várt egy darabig, majd egyenesen a férfira nézett.
– Úgy tűnik, jobban szeretem, ha ösztönösek az érzelmeim.
Nem is tudatosult bennem, hogy mennyire, csak a veled töltött
éjszakán. – Átnyúlt a közöttük lévő távolságon. Kezét a férfi
kezére helyezte, amely a szék háttámláján nyugodott. – Connell
ügynök állításai ellenére nem hiszem, hogy megöltél nyolc
ártatlan embert.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

– Már fent voltál?

– Jeff? – kérdezte Alice kissé kábultan. – Fent? Nem. Még
ágyban vagy ok, de nem alszom.
A férfit az sem érdekelné, ha kómából ébredne.
– Furcsán beszéltél, amikor korábban hívtalak – mondta a nő.
– Miért nem hívtál vissza? Gondoltam, eljöttök Emory autójáért.
Rendben visszaértetek Atlantába?
– Semmi sincs rendben.
– Mi a helyzet?
– Azt sem tudom, hol kezdjem. De a végeredmény az, hogy
Emory megint elment.
– Elment? – Abce hirtelen teljesen éber lett.
Fél órával korábban Grange őrmester csatlakozott a
társasághoz. A szokásos zsaruszöveggel és rövidítésekkel Knight
és Jack Connell beavatták a legújabb fejleményekbe. Időközben
tucatnyi rendőr próbált Emory nyomára bukkanni. Szakadt a hó,
ami még nehezebbé tette a kerék- és lábnyomok felderítését.
 Ennek ellenére találtak két különböző nyomot a szomszédos
ház bejárati ajtajánál. Emory lovaglócsizmájának nyoma nem
arra utalt, hogy bármi küzdelem vagy hezitálás lett volna a
részéről. Vizslatva a nő csizmatalpának határozott körvonalát,
Knight arra a következtetésre jutott, hogy a nő önként ment egy
sokkal nagyobb nyom mellett, és ezzel Connell is egyetértett.
Jeffnek minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze a
hidegvérét és az önkontrollját, hogy ne verjen szét valamit, vagy
tépje ki a haját. De nem engedhette meg, hogy a dühe
elhatalmasodjon. Nyugodtan és józanul kellett gondolkodnia.
Szinte ügyet sem vetettek rá, amikor kimentette magát, hogy
felhívja Alice-t.
– Ha Emory kapcsolatba lép valakivel, az Alice lesz – mondta
nekik. De Alice megdöbbenése gyorsan kioltotta a halvány
reménysugarat. – Úgy fél órával ezelőtt lépett le. Azt gyanítjuk,
hogy azzal a férfival ment el, akivel abban a híres kunyhóban
volt együtt. Végre kiderüli a neve! Hayes Bannock.
– Ó, Jeff- szakadt fel az együtt érző sóhaj a nőből, ami Jeff
idegeire ment. – Ma este a legostobább, leghaszontalanabb
frázisokkal halmozták el az emberek.
– És a másik fele még hátravan. Ő meg az a férfi bűnrészesek
egy bűncselekményben. – Elmesélte a nőnek a betörést.
– Ezt nem tudom elhinni Emoryről!
– Én sem hinném, ha nem láttam volna a saját szememmel.
– Őrizetbe vették?
– Nem. Azt gondolják, hogy a pasas kényszerítette, bár én
nem vagyok róla meggyőződve, hogy szükség volt a
kényszerítésre. És akkor még ott van ez a lány – folytatta Jeff.
Beszélt a Floyd családról, meg arról, hogy jönnek a képbe.
– Ez az egész nagyon bizarr – mormolta Alice.
– És az még bizarrabb, hogy milyen helyen élnek ezek az
emberek, bár az önfenntartás szó pontosabb lenne. – Becsmérlő
szavakkal írta le az utat, amelyen Bannock kunyhójához jutottak.
– Az isten háta mögött kifejezés enyhe arra, amilyen sivár.
Kétségtelen, hogy Bannock célkeresztjében tartotta a fivéreket
valamilyen múltbéli sérelem miatt. Isten tudja, mi volt az.
Valami ocsmány ügy, biztosra veszem. Connell azt mondta,
hogy…
– Ki az a Connell?
– Ó, ez a legjobb rész. Egy szemét FBI-os.
– Hogy szállt be az ügybe az FBI?
– Bannock évek óta bújócskát játszik Connell-lel. Valami
tömegmészárlás miatt.
– Nem mondod komolyan!
– Attól tartok, de. Megtalálták az ujjlenyomatát a kunyhóban.
Értesítették Connellt, aki azonnal iderohant. Húsz perccel
azután, hogy elmesélte neki a hegyi kalandját, Emory meglépett,
majdnem biztos, hogy Bannockkal, és amíg mi beszélünk, a hó
szépen betemeti a nyomaikat. – Pillanatnyi szünetet tartott, és
vett egy nagy levegőt. – Azt hiszem, ez minden.
Beszámolóját hosszú, mély és feszült csend követte. Aztán
Alice zihálni kezdett.
– Jeff, ez tragikus fordulat…
– Nem mondod!
– Ne gúnyolódj velem.
– Akkor mondj valami kevésbé banálisát.
– Rendben – mondta Alice egy szívdobbanásnyi idő múltán.
– Számomra nyilvánvaló, hogy Emory elvesztette a józan
ítélőképességét.
Jeff úgy érezte, egy nagy jelentőséggel bíró részlet lóg a
levegőben kimondatlanul.
– Alice, drága, tudsz valamiről, amiről én nem?
– Nem vagyok biztos benne, hogy összefügg ezzel.
– Csak mondd el, hadd döntsem el én, hogy összefügg-e.
 – Képtelen vagyok elárulni Emory bizalmát.
– A lojalitásod bámulatra méltó, de ha visszatartasz valamit
előlem és a hatóságok elől, akkor elősegíted a további bizarr
viselkedését. A hírnevébe és a rendelő jövőjébe kerülhet! Az ő
karrierjével együtt pedig az enyém, a tiéd és Nealé is kockán
forog… Ráadásul még az élete is veszélyben van! A férfi, akivel
elment, agresszív bűnöző… Édes istenem, Alice, hagyd a
titkolózást, és mondd el, amit tudsz!
Alice mély levegőt vett.
– Felhívott a kórházból a múlt éjjel. Valójában kora reggel. A
hisztéria határán állt. Egyenetlenül vette a levegőt, mintha
pánikrohama lenne.
– Mi okozta?
– A napszemüvege. Érdeklődött, hogy szerintem aznap
említette-e valakinek, hogy eltört a napszemüvege.
– Azért hívott fel hajnalban, hogy a napszemüvegéről
beszélgessen?
– Azért, mert te rákérdeztél, hogy ki javította meg.
– Jézus, tényleg fennakadt ezen! Felhozta nekem ma este.
– Csodálkozott, honnan tudtad, hogy eltört, amikor elesett.
– Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy amikor pénteken
elment otthonról, a szára még ép volt. Tegnap észrevettem, hogy
ragasztva van. – Tízig számolt magában, aztán folytatta. – Alice,
mi volt az ő… miért hívott fel téged pánikolva egy ilyen ártatlan
dolog miatt?
– Számára nem volt ártatlan. Szerinte a kérdésed a
szemüvegről akár elszólás is lehetett. A kérdéssel gyanúba
keverted magad előtte.
– Jézus Krisztus – kiáltott fel fojtott suttogással.
– Mondtam neki, hogy nem gondolkodik tisztán, hagyta a
képzeletét elszabadulni, de még akkor is bizonytalan volt,
amikor letettük a telefont.
 – Részt vett egy lopásban egy körözött személlyel társulva,
és még engem gyanúsítgat? Hihetetlen!
– Nem tudtam a betörésről, meg a többiről múlt éjjel, amikor
beszéltem vele. De még így is zavarodottnak tűnt, mondtam is
neki. Mondtam, talán rád vetíti a saját bűntudatát.
– A bűntudatát a betörés miatt? – Alice nem válaszolt. – A
bűntudatát, valami más miatt?
– Jeff, én képtelen vagyok…
– Lefeküdtek egymással, ugye? – Ahce egy szót sem szólt.
Jeff gúnyosan mosolygott. – Ah, a bizalom és a barátság csendje.
– Nem ilyen egy jó barát – mondta bűnbánóan. – Viszonyom
van a férjével.
– Tudja.
– Ó, istenem! – kiáltott fel Ahce.
– Nyugodj meg, Alice, az ég szerelmére! Nem mondtam meg
a neved, de bevallottam.
– Miért? Miért most?
– Emory sarokba szorított. A mai sokkoló hírek után még
volt képe egyenesen megkérdezni, megcsaltam-e. Mérgemben
bevallottam, de nem mondtam meg, hogy kivel.
– Lehet, hogy megkönnyebbülés lenne, ha megtudná. Ez a
titkolózás őrjítő – felelte halkan.
– Senki sem vonja kétségbe a lojalitásodat felé, de azonnal el
kellett volna mondanod nekem a múlt éjjeli beszélgetéseteket.
Tudnom kellett volna arról, hogy engem gyanúsít.
– A kimerülés, a gyógyszerek és a félelem számlájára írtam
ezt, azok után, amin keresztülment. Érzelmileg felkavarodott
és…
– Értem. De el kellett volna mondanod nekem, Alice. Ha
tudtam volna, lehet, hogy ma másképp alakulnak a dolgok.
– Hogyan? Mit tudtál volna tenni?
 – Először is, nem igyekeztem volna annyira hazahozni őt,
javasoltam volna, hogy' maradjon a kórházban, és legyen
megfigyelés alatt még néhány napig.
– Esetleg lássa egy pszichiáter?
Isten áldjon meg, Alice. Jeff megbocsátotta neki a korábbi
közhelyeket. A nőnek most jó meglátása volt.
– Igen. Hibáztatom magam, amiért nem javasoltam egy
pszichiátriai vizsgálatot tegnap, amikor úgy tűnt, képtelen
emlékezni arra, hogyan viselte a megrázkódtatást és a
kunyhóban töltött időt. Persze azok alapján, amit most tudunk,
hogyan különböztessük meg a téves emlékezést a puszta
kitalációtól?
– Segítenünk kell neki.
– Először meg kell találnunk. Csak remélem, hogy nem
bántja az a gazember. Connell azt mondta, hogy nem egy
szexuális ragadozó, de… nos, már elcsábította Emoryt, nem? –
.A hangja megtört az utolsó szavaknál, Alice pedig azonnal
válaszolt.
– Nehéz egyszerre haragudni rá és aggódni érte, igaz?
– Pontosan ezt érzem.
Alice egy pillanatig csendben volt, aztán megkérdezte.
– Mit jelent mindez ránk nézve, Jeff? A kapcsolatunkra?
– Már mondtam neked. Nem találkozhatunk többet. Most
kizárólag Emoryvel kell foglalkoznom. Nem azért mondom,
hogy bántsalak.
– Csakhogy ez bánt.
– Ne haragudj! Amikor belementünk, mindketten tisztában
voltunk vele, hogy nem lehet happy end. – Aztán még
hozzátette: – Most jobb, ha megyek, megnézem, történt-e
előrelépés odalent.
– Ne szóljak erről a legutóbbi esetről?
 – Kérlek, ne. Legyünk túl az éjszakán, nézzük, mit hoz a
holnap.
– Rendben. – A nő sírásba hajló, levert hangon köszönt el.
Jeff letette a telefont, és magára vigyorgott a tükörben.
– Ez jól ment. – Ha előre megírta volna Alice szövegét, akkor
sem tudott volna jobb szavakat adni a szájába.
Ha Emory túlélné ezt a második viszontagságot is a bűnöző
pasijával, akkor kétségbe vonnák a mentális állapotát.
Lelepleznék, és nevetségessé válna. Kiváltságos életének vége
talán túl nagy nyomással nehezedne rá, hogy elviselje. Nagyon is
összetörheti, hogy elveszít mindent, amiért olyan keményen
küzdött, és amikor ez megtörténik, isten tudja, mit tenne
magával. Még az öngyilkosság is elképzelhető.
Ahogy a férfi kilépett a hálószobából, egy pillantást vetett az
ágy felé, ahová a síkabátját dobta, amikor feljött az emeletre.
Tegnap észrevette, hogy hiányzik a cipzár márkajelző felhúzója.
Nem tudta, hogyan és mikor esett le, és nem találta meg a
holmijai között.
Ez csak egy apróság. De az ördög nem éppen a részletekben
rejlik?
Amikor Jeff kimentette magát, hogy az emeleten felhívja
Alice-t, Jack Connell kikérdezte a két nyomozót.
– Ki az, akit felhív?
Knight, aki épp egy minibáros konzervdoboz kesudió felénél
tartott, válaszolt.
– Dr. Alice Butler, szülész-nőgyógyász. – Elmagyarázta a
háromoldalú magánrendelői kapcsolatrendszert. – Emellett
Emory legjobb barátnője.
– Akivel éppen házasságtörést követ el – tette hozzá Grange,
fejével a lépcső teteje felé intve.
Jack hol az egyikre, hol a másikra nézett.
– Huh, Emory tudja?
 – Szerintünk nem – felelt Grange. – Talán. Talán nem érdekli.
Magát érdekelné, ha a helyében lenne?
Jack elmosolyodott, aztán megkérdezte.
– Amikor Emoryt eltűntté nyilvánították, alaposan
utánanézett Jeffnek?
– Prímán elvolt Alice Butlerrel péntek estétől vasárnap
délutánig, amikor aggódni kezdett a felesége miatt – mondta
Knight.
Grange, a sztorit kiegészítendő, elmesélte a másik nővel
folytatott beszélgetését.
– A nő bevallotta, összeomlott a bűntudat súlya alatt.
Biztosra vettük, hogy Jeffnek kettős indítéka van.
– Kettős?
Grange beszélt Emory örökségéről a Charbonneau Olaj- és
Gáztársaságnál.
– Egy nagy rakás pénze van, és még annál is több. Már azon
voltunk, hogy letartóztatjuk Jeffet, amikor Emory felbukkant a
benzinkútnál, élve.
– A férj többé nem gyanúsított. A maga Hayes Bannockja
kiütötte – folytatta Knight.
– Bannock nem bántotta a nőt.
– Ezt már mondta.
– Feltenném rá a karrieremet – bizonygatta Jack. – Ráadásul
Emory nem fél tőle, különben nem szökött volna meg vele ma
este.
– Ez volt az első – mondta Grange –, ami átfutott az
agyamon, amikor Knight felhívott, hogy jöjjek ide. Nagy
különbség van aközött, hogy nem félek valakitől, és hogy lelépek
vele. Miért ment vele a nő? Mit mondott neki a férfi? Mit csinált,
amivel elérte, hogy elmenjen vele, és még csak a kabátját sem
vette fel?
 – Nem ismerem jól Emory Charbonneau-t, de az én
szemszögemből ez éppolyan rejtélyes. Mindeddig Bannock
valahányszor felbukkant valahol, el is tűnt. Órákon belül. Fel
nem tudom fogni, hogy a Norman és Will Floyddal történt
incidens után miért van még mindig a közelben – találgatta Jack.
– Talán még nem végzett Floydékkal. Talán a verés csak egy
amolyan előjáték volt, felvezetés a nagy fináléhoz.
Jack a szájába harapott.
– Remélem, nem.
– Vagy talán átsiklunk valami nyilvánvaló dolog felett. Talán
Emory megfogalmazása, hogy „kedvesen bánt velem”, szépítése
annak, hogy… – Knight hagyta, hogy a felhúzott szemöldöke
beszéljen helyette, majd kirázta az utolsó szemeket a
konzervdobozból, és a szájába tömte őket – De bármit is tesz a
nővel, vagy vele, vagy érte, mi még mindig el akarjuk kapni
támadás és tettlegesség miatt. Szóval az én kérdésem magához,
Connell ügynök, az összes férfi és nő nevében, akiket
kivezényeltünk a megkeresésükre, hogy mennyire veszélyes ez a
fickó?
– A kollégák legyenek óvatosak.
– Ennyi? Ennyit tud csak tanácsolni? – ráncolta elégedetlenül
a homlokát Knight. – A Floyd fiúkról szóló hír elterjedt az
irodánkban. Igazság szerint egy rekesz sör sem volt elég arra,
hogy a kollégák megünnepeljék a lekapcsolásukat. Mocskos
szemetek. Ez volt a vélemény róluk már az előtt, hogy bárki
tudta volna, mit tettek a húgukkal.
– Őrizetben vannak?
– Még nem. Ez a kerületi ügyész asztala, de a lányt
megrendítette, hogy a dolog napvilágra került. Tudja, hogy
megy ez. – Jack bólintott, és Knight folytatta. – Eközben, éretlen
kölyök módjára, mindenki csak a férfiról beszél, aki egymaga
elkapta a Floydokat. Megtaláltuk, hol tartotta a fegyvereit, de
magukat a fegyvereket nem, ami azt jelenti, jelentős tűzereje
lehet. És egy szövetségi ügynök azonnal felbukkant a nyomában.
Bannocknak van egy… egy…
– …kisugárzása – fejezte be Grange.
Knight egy bólintással nyugtázta a szót, de továbbra is Jackre
figyelt.
– Mint hatósági személy a hatósági személyt kérem, hogy
hagyja ezt a töltelékszöveget, és mondja el egyenesen, kivel
állunk szemben!
– Említett egy virginiai tömegmészárlást, de nem mondott
semmi konkrétat. – Grange vetett egy pillantást a csukott
hálószobaajtóra, attól tartva, hogy Jeff kihallgatja őket. Közelebb
hajolt Jackhez, és halkan megkérdezte. – Westboróról beszélünk?
Jack végignézett rajtuk.
– Ismerik a sztorit? – Amikor egyszerre bólintottak, elárulta.
– Az Bannock volt.
Grange halkan füttyentett.
– Szent szar… – mormogta Knight.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A nyolc haláleset említésére Hayes váratlanul felállt, és

visszatette a széket az étkezőasztalhoz.
– Jobb, ha lefekszel aludni, doki.
– Lefeküdni?
– Hosszú lesz a holnapi nap.
– Magyarázatot várok azzal kapcsolatban, amit Connell
ügynök mondott rólad!
 – A hálószobák a folyosón lejjebb, fürdőszoba jobbra. Én a
kanapén fogok aludni.
– Hayes? – A férfi odament hozzá. – Feltételezem, ez a neved.
Hayes Bannock?
Némi habozás után ridegen bóbntott.
– Örülök, hogy végül megtudtam.
– Nehogy megbánd, hogy ezt mondod.
– Ha az interneten rád keresek, vajon mit fogok találni?
Fegyveres szolgálati múltat? Gépipari diplomát? A húgodat és
az unokahúgodat Seattle-ben?
– Egek. Connell valóságos információforrás, nem igaz?
– Említett egy futballedzőt. Egy papot. És másokat is
Norman és Will Floyddal kapcsolatban.
– Visszavonom. Az információáradás helytállóbb.
– Mindegyik azzal a virginiai lövöldözéssel függött össze.
A pillantása hideggé és ellenségessé vált.
– Le kellene feküdnöd, doki. Aludj egy keveset.
– Nem vagyok álmos.
– Oké, akkor viszont én fekszem le.
A férfi elindult a folyosón, de a nő gyorsan az útját állta.
– Mondd el nekem, mi ez az egész!
– Biztos vagyok benne, hogy idejében megtudod.
– Most akarom tudni! A te szádból akarom hallani, nem
valaki máséból.
– Miért?
– Mert különben nem tudom elhinni, hogy a cselekvő részese
voltál egy ilyen borzalmas dolognak.
– Nos, az voltam – mondta kurtán, tényszerűen. – Akkor. Ez
minden, amit tudnod kell, és amit közölni akarok veled. És
semmi köze az itt és mosthoz.
– Connell ügynök szerint van.
 – Connell ügynök csessze meg magát! Ami akkor történt,
nem tartozik rád.
– De közöd van hozzá.
– Most nem az én életemet próbálom menteni, hanem a
tiédet!
– Nincs szükségem rá, hogy megvédj! – tiltakozott hevesen a
nő. – Magam is oda tudok menni Connellhez, vagy Knighthoz és
Grange-hez…
– Micsoda?
– Hogy megvádoljam Jeffet.
A férfi ridegen megrázta a fejét.
– Nem jó ötlet.
– Miért?
– Nincs semmi bizonyítékod, amivel alátámaszthatod az
állításodat.
Emory kinyitotta a tenyerét, megmutatta, hogy nála van a
cipzár húzókája, majd gyorsan visszakapta a kezét.
A férfi közömbösen vállat vont.
– Haszontalan. Hol szerezted és mikor, a te szavad az övé
ellen, emlékszel?
– De ez és a kő együtt…
– Nincs nálad a kő.
– De nálad van.
– Ez igaz, nálam van.
– Zálogként tartod magadnál?
– Hogy visszatartsalak, nehogy kiadd magadat, és a karjába
rohanj annak a nyálas seggfejnek, aki a férjed? Átkozottul igaz,
megtenném!
– Jeff semmit sem csinálhatna velem, ha rendőrökkel vagyok
körbevéve.
– Ez az egyetlen oka annak, hogy nem jöttem érted
hamarabb. Előző éjjel a kórháznál várakoztam odakint, amíg
nem láttam, hogy Jeff elmegy, és meg nem győződtem róla, hogy
semmi bajod. A mai nap nagy részét rangjelzéses emberek
társaságában töltötted. De mi történik, ha ellene szóló bizonyíték
hiányában összepakolnak és hazamennek? Te meg kijátszod a
kártyáidat. Megvádolod őt. Honnan veszed, hogy melletted
marad, ha már előzőleg is arra készült, hogy megöljön?
Ez talált. Ha Jeff bármilyen bombabiztos alibit talál is
magának, ő többé nem fog megbízni benne, és nem lenne képes
magát biztonságban érezni mellette. Soha többé.
– Oké, a tervem selejtes. Neked van másik? Mit szándékozol
tenni?
– A kővel?
– Az egésszel. Azzal, amit Jeffről tudsz. Velem.
– Még nem tudom.
Emorynek eszébe jutottak a kórházi ágyukban szenvedő
Floydok.
– De törvényes keretek között maradsz, ugye?
– Még nem tudom.
– Beszélj Virginiáról! – mondta a feszültségtől a sírás határán
álló Emory.
– Nem.
– Kérlek.
– Nem!
– Tudni akarom, mit tettél!
– Nem, nem akarod! – ordította a férfi, hogy visszhangoztak
tőle a zárt helyiség falai. – Bízz bennem! Nem akarod – mondta
pár másodperc elteltével már halk hangon.
Feszült kirohanása, kérlelhetetlenségének kifejeződése
megrémítette a nőt. Elállt az útjából.
– Talán igazad van. Lehet, hogy nem akarom tudni. –
Kétségbeesetten nézett körül. – Tulajdonképpen miért is jöttem
ide veled?
 – Erre fogok válaszolni. – A férfi tett egy kimért lépést a nő
irányába. – Nem rángattalak le arról az erkélyről, és nem
kényszerítettelek, hogy gyere velem. De megtettem volna, ha
kell. – Várt egy keveset, hogy ülepedjen, amit mondott, majd
egyet lépett felé, és addig közeledett, amíg az arca a nő arca fölé
magasodott. – Ha kellett volna, dróthuzalba csomagolva viszlek
el. Mert inkább látom, hogy tőlem félsz, mint hogy rettegve és
bizalmatlanul lapulj meg valaki árnyékában. Inkább lássalak
bármi más módon, csak ne holtan.
Nem éppen költészet, de megható volt. Emory szívét
szétfeszítették az érzések. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a
férfi arcát.
De mielőtt elérte volna, a férfi elkapta a csuklóját, és
eltartotta magától a kezét. Amikor végre elengedte, elindult a
folyosón, és mogorván utasította:
– Menj aludni! Zárd magadra az ajtót, ha úgy nagyobb
biztonságban érzed magad.
A férfi várt.
A nő nem mozdult.
Emory továbbra is nyugodt, elfogadó, bizalomteli tekintettel
nézett fel a férfira. Homlokegyenest másként, mint ahogy lennie
kellett volna.
– Oké – morogta a férfi. – Te akartad.
Megragadta a nő derekát és arccal a fal felé fordította. A fején
keresztül lehúzta a pulóverét, majd ugyanazzal a hanyag
mozdulattal hajította el a kombinéját. Melltartójának pántja
áldozatul esett a férfi görcsös türelmetlenségének. A ruhadarab
lehullott a melléről. A férfi letolta róla, aztán megfogta a nő
kezét, határozottan a falra tette, majd ráfogott a sajátjával,
miközben mögötte tornyosult.
 Finoman harapdálta a nő nyakának ívét. Jelezni akarta, hogy
Emory az övé, bár átkozottul tudta, hogy nincs joga hozzá, még
ahhoz se, hogy megkívánja.
– Ijesztő?
– Nem.
– Akkor nem jól csinálom.
Határozott csókokkal feltérképezett egy ösvényt a nő nyakán
lefelé; Emory nyöszörgött, de nem félelmében, hanem a
felkorbácsolódó vágytól. A férfi hozzányomta csípőjét a nő
fenekéhez, jelezve, hogy nem viccel.
– Most már félsz?
A nő ahelyett, hogy visszakozott volna, még erősebben a férfi
csípőjéhez nyomta a fenekét, miután úgy helyezkedett, hogy a
lehető legjobban passzoljanak egymáshoz.
– A tűzzel játszol, doki – szűrte a fogai között a férfi.
Amikor Emory újra megtette, immár körkörös mozdulatokat
írva le a csípőjével, a férfi elengedte a kezét, elényúlt, és vakon
kezdte kigombolni a farmerját. A keze ügyesen benyomult a nő
bugyijába. A combjai közét forrónak, nedvesnek és duzzadtnak
érezte ugyanattól a sürgető vágytól, amely benne is lüktetett.
Az ujjaival behatolt a nőbe. Megérintette a mágikus pontot,
és érezte ahogy Emory izgalma fokozódik.
– Pont ott akarok lenni. Pont most – suttogta a férfi nyersen a
nő fülébe.
Megfogta és felemelte, majd a rövid folyosón keresztül a
hálószobába vitte. Az ágy mellett állította talpra, és a nő
ugyanolyan gyorsasággal kezdte levetni a maradék ruháját,
ahogy a férfi szabadult meg az övéitől.
Hayes meztelen volt, mielőtt Emory levette volna a másik
csizmáját. A férfi visszahajtotta az ágytakarót, leült az ágy
szélére, és amint a nő kilépett a bugyijából, érte nyúlt. Nyitott
combjai közé húzta a nőt, megfogta a mellét, és szájával a
mellbimbóit húzgálta mohón, majdnem kétségbeesve, majd a
karját köré fonta, és még közelebb húzta magához. Az arcát a nő
derekához nyomta, majd lejjebb, nemiségének édes
pézsmaillatába.
Orrával cirógatta a nő szeméremdombját, miközben a kezei
fel és le jártak a combjain, aztán a szükségesnél sokkal
ügyesebben szétválasztotta azokat, mert mostanra már biztos
volt, bármennyire érthetetlen is, hogy a nő belé helyezett
bizalma megingathatatlan.
A férfi a hüvelykujját használta, hogy szétnyissa és
felfedezze a nőt, s hogy előkészítse az ajkai rohamának. A
nyelvével beléhatolt, egyszer, kétszer, háromszor, egyre
mélyebbre, aztán a puha húst simogatta a nyelvével, amit a nő
szaggatott lélegzése követelt ki, amely végül mély nyögéssé
változott, amikor a férfi a szájával szívni kezdte a nő feszes
csiklóját.
A férfi azonban azt akarta, hogy Emory akkor jusson el a
csúcsra, amikor ő benne van. Az ágyhoz vezette a nőt, majd
térdre ereszkedett annak felhúzott combjai között, és már éppen
leeresztette a csípőjét a nőre, amikor az megszólalt:
– Várj!
– Nem tudok.
Mégis tudott, megtette. A nő fölébe mászott, két kezével
megragadta a férfi fenekét, és a makkját a szájába vette. A
mérhetetlen élvezettől a férfi összeszorította a fogát, és nem volt
tudatában, mekkora nyomást gyakorol az állkapcsára, amíg a nő
nyelvének hegye az édes pontot megtalálva el nem süllyedt a
résben. A férfi ekkor szólni próbált. Felhördült, nyögött, de
végül csak sikerült visszafognia magát.
– Atyaúristen, azt hittem, álom volt, hogy ezt műveled
velem. – Csak néhány másodperc telt el. – Doki, állj, állítsd le
magad!
 A férfi óvatosan eltolta a fejét, de a nő még egy gyors csókot
nyomott a tetoválására.
Amikor Emory visszafeküdt, a férfi követte, és olyan mélyre
hatolva merült el benne, hogy közelebb már nem is lehetett
volna, aztán teljes súlyával a nőre nehezedett, és arcát a nyakába
temette.
– Te leszel a vesztem! De mit bánom én, ha romba dől is
minden körülöttem, ha egyszer benned lehetek!
Feltámasztotta magát a karjára, és a pillantását a nőébe
mélyesztve mozogni kezdett benne.
Nemcsak azért volt hihetetlen élmény, mert a nő olyan
finoman feszes és selymes volt. Azért, mert ő volt ilyen. És
nemcsak azért, mert tökéletesen időzítette a mozgását a férfi
hímvesszőjének minden rövid, gyors lökéséhez és minden
hosszú, sima siklásához. Azért, mert ő tette ezt.
Nemcsak azért, mert a férfi valahányszor kihúzta magát, a
nő hastáncost megszégyenítő mozdulatokkal izgatta a férfi
makkját addig, amíg az nem bírta tovább, és ismét teljesen a
nőbe nyomult.
Nemcsak azért, mert a nő keze hibátlan intuícióval
kényeztette őt. És nemcsak azért, mert amikor a nő a csúcsra
jutott, a férfi minden lüktető összehúzódást érzett, de a
szemében lévő könnyeket is látta, amelyek a túláradó érzelemről
tanúskodtak.
Mindezek együtt számítottak. De amitől igazán mélyebben,
hosszabban és lelkileg odaadóbban merült el ebben az
együttlétben, mint bárkivel bármikor, azért volt, mert amikor
már teljesen elveszett a nőben, az a kezével átfogta a fejét,
szorosan átölelte, és mintha a legkedvesebb szava lenne, azt
mondta sóhajtva, hogy „Hayes”.
Azután hosszú ideig egyikük sem mozdult meg. Végül a férfi
tudata annyira kitisztult, hogy beléhasítson az a kurva élet-be
pillanat, amikor rájön: anélkül voltak együtt, hogy védekeztek
volna. Ezért is volt olyan jó, és ezért nem bánta eléggé ahhoz,
hogy máris hibáztassa magát érte.
Amikor a férfi végre megmozdult, a könyökére
támaszkodott és a nő arcába nézett, aki álmosan mosolygott.
Szabad kezével megfogta az állát, és megcsókolta. Nem siette el,
ajkát a nő szájára illesztette, érzékien és lassan.
– Micsoda szerencse rám nézve, hogy nem ijedsz meg olyan
könnyen! – jegyezte meg, amikor kissé eltávolodott a fejével.
– Rám nézve is.
– Viszont még mindig veszélyben vagy, doki! Szóval féljél
csak! De ne tőlem.
– Tudom.
– Tőlem soha.
– Nem is – túrt bele ujjaival a férfi hajába. – Nem tudok
mindent, de egyet biztosan tudok. Nem vagy felelős nyolc
ártatlan ember haláláért.
Mint amikor hirtelen kialszik egy lágy fényű lámpás, úgy lett
a férfi lelke ismét sötét és rideg.
Elszakította magát a nőtől, és a hátára gördült.
– Igazad van. Csak hét volt közülük ártatlan – mondta a
plafont bámulva.

HARMINCHATODIK FEJEZET

Friss kávéillat ébresztette. Még sötét volt. Felkapcsolta az ágy

melletti lámpát. A ruhái, amelyeket előző éjjel szanaszét szórtak,
most összehajtogatva sorakoztak egy széken. A nő felnyalábolta
őket, fogta a csizmáját, és besurrant a fürdőszobába.
 Tíz perccel később Hayest a nappaliban találta, amint az
étkezőasztalnál kávézva néz fel rá. A férfi éjjel a nő mellett aludt,
de mióta a megdöbbentő Csak hét volt közülük ártatlan mondat
elhangzott, nem szóltak és nem értek egymáshoz. A kijelentés
láthatatlan határt vont közéjük, amelyet egyikük sem lépett át.
Ezen a reggelen még áthatolhatatlanabbnak tűnt. Mintha az
előző éjjeli egymásra találás meg sem történt volna, a férfi
tekintete fakó, arckifejezése közömbös maradt.
– A csészék a mosogatótól jobbra lévő konyhaszekrényben
vannak – mondta.
Emory kávét töltött az egyikbe, majd leült az asztalhoz a
férfival szemközt, és úgy tett, mintha nem lenne egy pisztoly a
jobb keze ügyében.
– Bocs. Hajszárítóm nincs – jegyezte meg a férfi a nő nedves
haját látva.
– Majd magától megszárad.
– Elég volt a meleg víz, amit hagytam?
– Igen, köszönöm. Hogy sikerült beférni a zuhanyzóba?
– Szerzett tudás.
Ennyit az udvarias társalgásról. Emory kortyolt a kávéjából.
– Döntésre jutottam – közölte a férfi.
A nő várakozó pillantást vetett rá.
– Nem szerzem meg azt az örömöt Connellnek, hogy
elcsípjen.
– Feladod magad?
– Nem egész pontosan.
Hayes kerülte a tekintetét, ami határozottan nyugtalanná
tette a nőt.
– Akkor mit fogsz csinálni? Egész pontosan.
– Átadlak neki.
Emory nem tudta, mit mondjon, ezért kivárt.
 A férfi tekintete a nő nyakszirtjén sorakozó vörös foltokra
vándorolt.
– Rajtad múlik, hogy ezekről mennyit mondasz. És minden
másról is. – A fürdő irányába indult. – Légy olyan szemléletes
vagy visszafogott, ahogy a kedved tartja. Ő diszkrét lesz.
Ráadásul őt én érdeklem, nem pedig mi. Az én elmeállapotomról
fog kérdezősködni. Tervekről. Ilyesmikről.
– Ezt már megtette.
– Folytatni fogja az érdeklődést a legapróbb részletekbe
menően. Mindent hallani akar majd, amit mondtam, és amit te
megfigyeltél. Mialatt mindent kipuhatol és kitalálja a következő
akcióját, én láthatatlanná teszem magara.
– Te meg fogsz lépni!
Felemelte a vállát, mert ebben még nem határozott.
A nő a kávéjába bámult.
– Talán el tudsz szökni, de azoknak az embereknek a
halálától soha nem szabadulsz meg.
– Nos, erről majd rengeteget cseveghetsz Connell-lel.
– Miért tetted? – kérdezte Emory bizonytalan hangon.
A férfi felvette a csészéjét, majd visszatette az asztalra,
anélkül, hogy ivott volna belőle. A kérdését figyelemre sem
méltatta.
– Mondd el Connellnek, amit Jeffről tudsz! Meg fogja nézni,
hogy alaposan lenyomozták-e. Remélhetőleg mindez oda vezet,
hogy a szenvtelen seggfej rács mögé kerül.
– Honnan tudod, hogy Connell szabadon belenézhet egy
nyomozati anyagba?
– Ő FBI-ügynök. Ez a kötelessége.
– De ez nem az ő ügye. Nem fogja a rendőrségre hagyni?
– Nem.
– Mitől vagy ennyire biztos benne?
– Az üzenet miatt, amit majd te viszel neki.
 – Üzenet?
– Ha elbaltázza, és valami történik veled akár a közeli, akár a
távoli jövőben, meg fogom ölni. – Hagyta, hadd jussanak el a
szavai a nő tudatáig. – Hol szállt meg?
– Hogy majd ott tegyél ki?
– Hol szállt meg?
– Miért kellene elmondanom neked?
A férfi alkarjával az asztalra támaszkodott. A bútor kissé
recsegett, ahogy a nő felé hajolt.
– Nézd, doki, elvesztegethetünk még sok időt ezen a témán
rugózva, fentről, lentről, oldalról és hátulról is megrághatjuk, de
ebből semmi jó nem származik neked. Nem fogom hagyni, hogy
ennek a szövetségi nyomozónak én legyek a karrierje csúcsa.
Emellett…
– Tessék? Mi mellett?
– Még ha elkerülöm is a poklot, téged akkor sem vihetlek
magammal. Neked megvan a saját életed, amiben nekem nincs
helyem. Szórakoztató volt, de itt búcsút kell mondanunk
egymásnak, és elválnak az útjaink, nem számít, milyen jók
vagyunk együtt az ágyban.
– Miért vagy ilyen?
– Őszinte?
– Támadó!
– Támadó akkor lennék, ha azt mondanám rád, hogy jól
kefélsz.
A nő elvörösödött a haragtól.
A férfinak is észre kellett vennie, mert elnyomott egy
nevetést.
– Kicsit késő pironkodni, nem igaz, doki? Tudod te pontosan,
mire vállalkoztál előző éjjel, és az nem szívecskékről meg
virágokról szólt. A kunyhóban töltött éjszaka sem. Mindketten
elvettük, amit akartunk. Én dugtam egy jót, és te… hogy is
fogalmaztad meg? „Kiélted az ösztönös érzelmeidet”…
Ezzel hátratolta a székét, felállt, és a pisztolyt a farmerja
övébe tette.
– Induljunk! Még világosodás előtt oda akarok érni, és a
motelig tíz perc az út.
– Miért kérdezted meg tőlem, hol lakik Connell, ha egyszer
már tudod.
– Hogy kiderüljön, hazudsz-e nekem.
– Hogy derítetted ki, hol van?
– Drakeland nem tartogat túl sok lehetőséget. Addig
telefonáltam, amíg egy alkalmazott meg nem erősítette, hogy
előző este bejelentkezett.
– Telefonáltál? Azt hittem, nincs telefonod.
– Már nincs is. – A nő szemével követte a férfi által jelzett
irányt, és meglátta egy kibelezett telefon darabjait a kisasztalon.
– Kölcsönadok neked egy kabátot – mondta a férfi, miközben
belebújt a kinti ruházatába.
– Nem kérem.
A nő az ajtóhoz ment, kinyitotta, és a férfi előtt kiment.
Felőle akár meg is dögölhetett. Tényleg nem érdekelte.
A havazás abbamaradt, de sűrű köd volt és fagyott. A kocsi
belseje lassan melegedett föl, még azután is, hogy a férfi
bekapcsolta a fűtést.
– Nem zártad be a mobilházat.
– Már megszolgálta a célját. Nem megyek vissza oda.
– Mindenedet hátra fogod hagyni?
– Azok a dolgok, amik számítanak, nincsenek a
mobilházban. Összegyűjtöttem őket, és…
– Ellovagolsz a napsütésben?
 – Voltaképpen.
– Tudod, hogy ezt az autót leírhatom a hatóságoknak?
– Igen.
– Van B terved?
– Mindig van.
A maradék utat csendben tették meg. Amikor a motel
hátuljához értek, a férfi lehúzódott az útról a járdaszegélyhez, és
magállt az autóval. A nő kibámult a csíkos szélvédőn. Az
ablakmelegítő szálak most kezdtek minden jeget és fagyott
csapadékot leolvasztani, ami éjjel az autóra rakódott.
Emory inkább figyelt a széteső jégkristályokra, mint a
torkában lévő gombócra.
– Megkönnyebbültem, és egy kicsit meg is lepődtem most.
– Mitől?
– Azt gondoltam, te magad fogod végrehajtani Jeff
büntetését.
A férfi ujjai a kormánykereket szorították.
– Eredetileg így terveztem. És semmi sem szolgálna nagyobb
örömömre. De aludtam rá egyet, és úgy döntöttem, inkább az
igazságszolgáltatásra bízom az ügyet. Nem az ő bőrét féltem. Az
enyémet. Connellt egy időre le fogja kötni, hogy veled és Jeff-fel
foglalkozzon.
– Ez egérutat jelent neked.
– Így igaz.
– Igazságos küzdelem. Mindent elmondok rólad Connellnek,
amit csak tudok. El kell mondanom. Korábban, amikor csak a
borzalmas Floyd fivérek esetében voltál érintett, fedeztelek, mert
osztottam a Lisa miatt érzett felháborodásodat. De nem
segíthetek az igazságszolgáltatás előli menekülésedben.
A férfi pár pillanatig Emoryn tartotta a szemét, majd
hátranyúlt, és elővett egy barna papírzacskót.
 – A bizonyítékod – mondta, és átadta neki. – Ne nyisd ki! Ne
nyúlj a kőhöz! Add át Connellnek úgy, ahogy van. A kabát
húzókája is megvan?
– Igen.
– Akkor jó. Tudod, mit kell tenned.
A nő tudta, hogy szenvedése rá van írva az arcára, nem is
tudta türtőztetni magát, úgyhogy könyörögve kimondta a férfi
nevét.
– Eleget beszéltünk, doki. Connell a száztízes szobában van.
Vidd oda ezt neki!
Mivel nem bízott magában, egy másodperccel sem mert több
időt tölteni a férfival, ezért inkább kiszállt. Szinte még be sem
csukta az ajtót, amikor a férfi elhajlott. Könnyektől homályos
tekintettel nézte, ahogy a hátsó lámpák fénye eltűnik a
legközelebbi sarkon.
Amikor már nem látta az autót, elkezdett vánszorogni a
motel felé. Ugyanaz a szálló volt, amivel a rendőrkapitányság
kínálta meg Jeffet, és valóban olyan visszataszító, amilyennek
Jeff leírta. A kétszintes épületben nyitott folyosók voltak. A
vendégszobák ajtaját vagy pirosra, vagy fehérre, vagy kékre
festették. Az épület középpontjában lévő lift mellett közös
használatra szánt jégautomata állt. Neonnyíl vibrált fölötte.
A száztízes szoba háromajtónyira nyűt a folyosó végétől az
első emeleten. Emory felemelte ökölbe zárt kezét, várt, és válla
fölött annak az utcasaroknak az irányába nézett, ahol Hayes
eltűnt. Reggel egy kegyetlenül sértő idegen arcát mutatta felé,
ami, jött rá Emory, csak azért volt, mert így birkózott meg az
elkerülhetetlen búcsúval.
A szívet tépő fájdalom nem közhely.
A nő megacélozta magát, és bekopogtatott a motelszoba
ajtaján.
– Igen? – szólalt meg bentről egy álmos hang.
 – Emory Charbonneau vagyok, Connell ügynök.
A nő hallotta, ahogy a férfi léptei döngenek a padlón.
Résnyire elhúzta a függönyt, hogy kilesve ellenőrizhesse őt,
aztán csörgött a lánczár, kattant a retesz, és a bedagadt szemű,
égnek álló hajú szövetségi ügynök feltépte az ajtót. Kockás
bokszeralsóban, fekete pólóban és fekete zokniban volt.
– Mi a fészkes fene történt? – Connell pillantásával a nő
mögötti parkolót pásztázta. – Honnan jött?
– Ő tett ki engem itt.
– Bannock?
Amikor a nő bólintott, Connell elszáguldott mellette, és kilőtt
az ajtón. Jó néhány métert tett meg futva a parkolóban, és
közben kétségbeesettnek tűnt. Az ügynök az épülethez
legközelebb lévő sarok felé nézett.
– Nem arra ment.
A férfi hátranézett.
– Akkor merre?
A nő megmutatta.
– Zöld színű autót vezetett. Régebbi típust. Megjegyeztem a
rendszámát.
Connell a telefonját keresve az oldalát tapogatta, aztán rájött,
hogy fel sincs öltözve.
– A francba is! Mennyi ideje?
– Most.
Miközben visszakocogott, a kezével hadonászva invitálta
beljebb a nőt. Emory megfordult, belépett a nyitott ajtón, és
beleütközött Hayesbe, aki olyan szilárdan állt ott, mint egy
cövek.
– Hayes, ne!
De Jack Connellnek nem érkezett időben a figyelmeztetés.
Amikor átlépte a küszöböt, semmi sem mentette meg Hayes
öklétől, amellyel erős csapást mért az állkapcsára.
 – Ezt azért, mert zaklattad a húgomat!
Az ütés erejétől Connell hátratántorodott volna a nyitott
ajtón át, de Hayes megmarkolta a pólóját, berángatta, és rálökte
az ágyra. Ahogy az ügynök megpróbált lábra állni, hogy
visszanyerje egyensúlyát, sípcsontja az ágy fémkeretéhez
ütődött. A lába felmondta a szolgálatot, ő pedig leesett az ágyra.
Emory vad mozdulatokkal kapott bele Hayes kabátujjába,
azzal a szándékkal, hogy megfékezze, de a férfi lerázta magáról.
Becsapta az ajtót és kulcsra zárta, majd lecsapott az ügynökre.
Connell lábra vergődött, mielőtt Hayes elérte volna. Egyenesen
maga elé nyújtotta a kezét, tenyere Hayes felé mutatott.
– Egy szövetségi ügynökön akarod leverni az összes bajodat?
Szavai megállították Hayest. Mozdulatlanná vált, csak a
mellkasa zihált, és dühösen meredt az ügynökre.
Az egyszerre rettegő és dühös Emory az öklével Hayes
karjára csapott.
– Miért jöttél vissza? Miért nem mentél tovább?
– Van nála fegyver? – kérdezte Connell.
– Van!
– Légy férfi, Connell, és kérdezd egyenesen tőlem! – mordult
rá Hayes. Felemelte a kabátját és az ingét, és alatta feltárult az
övébe dugott pisztoly.
– Engedély nélküli fegyverviselés. Egy szövetségi ügynök
megtámadása, betörés és behatolás, testi sértés. Mi kerülte el a
figyelmemet? – villant a tekintete Hayesről Emoryre. –
Emberrablás?
– Nem rabolt el.
– Biztos ebben? – firtatta Connell, mint aki nem tudja
eldönteni, hogy a nő hazudik, vagy egyszerűen csak iszonyú
naiv.
– Nos, tegnap nem rabolt el – jelentette ki Emory. – A saját
akaratomból mentem vele.
 – És segített neki felültetni engem ma reggel.
– Megint tévedsz, seggfej! – mondta Hayes. – Tőrbe csaltam,
hogy bekerítselek.
Connell a nőre nézett igazolásért.
– Sajnálom – mondta. – Meggyőzött róla, hogy idehoz
magához, aztán felszívódik. Az ő kifejezésével.
– Mert nincs gyomra kimondani, amit valójában csinál.
Menekül – felelte Connell. – Menekül az elől, amit Westboróban
művelt.
A település nevének hallatára, amely egyetlen délután
leforgása alatt érdemelte ki rossz hírét, Emory lélegzete elakadt.
– Westboro?
Hayes hirtelen ránézett, az arca maszkszerű, a tekintete jeges
volt.
A nő megdöbbenve hátrált tőle egy lépést.
– Westboróban te lövöldöztél?
A nő egész idő alatt hárította magában azt a lehetőséget,
hogy a férfinak tömegmészárláshoz lenne köze. Valóban nem
kötötte őt Westboróhoz még akkor sem, amikor Virginia neve
felmerült. A férfiról Connellre nézett, majd különböző pontokra
a szobában, ahogy összegyűjtötte a szétszóródott
emlékfoszlányokat az indokolatlan erőszak egykori
megnyilvánulásával kapcsolatban. A pillantása megállt
Connellen, és némán könyörgött neki, hogy tagadjon le mindent.
De az ügynök közvetlen közelről Hayesre függesztette
fürkésző tekintetét.
– Egy dühös és megkeseredett fiatalember gépfegyverrel
meg egy rakat lőszerrel tart a munkahelyére. Felvesz egy
pozíciót, amely egyben megfelelő fedezékként is szolgál, majd
higgadtan és módszeresen elkezdi leszedni az embereket.
Az ügynök által felidézett kép elborzasztotta Emoryt.
 A legtöbb honfitársához hasonlóan ő is nézte az élő adást,
amikor a szörnyűséges dráma nyilvánosságot kapott. Az
emberek menekülve mentették az életüket. Vérfürdőben fekvő
holttestek. Aggódó hozzátartozók vártak tájékoztatást arról, ki
halt meg és ki maradt csodálatos módon életben, hogy aztán hol
gyászoljanak, hol meg ünnepeljenek, amikor az áldozatok neve
megjelent.
– A zűrzavar majdnem két órán át tartott – folytatta Connell.
– Ami örökkévalóságnak tűnhetett azoknak a földön kuporgó
embereknek, akik azt találgatták, hogy a következő lövedék őket
éri-e. Néhányan mobiltelefonon hívták a hozzátartozóikat, hogy
még elköszönhessenek tőlük.
A nő egy ablakhoz közeli székhez hátrált, leroskadt rá, és
úgy dörzsölte a homlokát, mintha a képek elmaszatolásával
könnyebben el lehetne viselni a borzalmakat.
– Várjon egy percet! – mondta aztán. Leejtette a kezét, és
nyugtalan pillantással először Hayesre nézett, akinek továbbra is
kifürkészhetetlen volt a tekintete, aztán Connellre. – Azt
hittem… Nem… Nem ölték meg a lövöldözőt is akkor?
Connell bólintott, aztán a fejével Hayes felé intett.
– Bannock szedte le.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Jack Connell előre-hátra mozgatta az állát, ahogy felhúzta magát

az ágy végére, és leült. Fenyegető tekintetet lövellt Hayes felé.
– Ez fájt.
– Megérdemelted. A látogatásod felzaklatta Rebeccát.
 – Engem is feldúlt – morogta Jack. – Hazudott? Vagy meg
tudta volna könnyíteni a munkám, és megmondani, hol vagy?
– Sohasem tudja, hol vagyok. Minden szimatolgatásod
hiábavaló volt.
– Nem teljesen. Megvolt az a kellemes élményem, hogy
körülbelül tizenöt percig élvezhettem a társaságát. Azóta nem
szórakoztam ilyen jól, mióta meztelenül végigmentem egy
viperákkal teli gödörben.
Hayes tudta, az ügynök elvárta volna, hogy elmosolyodik.
De nem tetté.
– Láttad az új frizuráját? Pimasz. Tökéletesen áll neki.
– Csakhogy tudd, Jack. Nem azért jöttünk össze, hogy
tegyük a szépet egymásnak. Ha ennek a zűrzavarnak vége,
minden visszatér a régi kerékvágásba.
– El fogsz menni.
– Pontosan.
– Aha. Azt hittem, észhez tértél, és maradsz, ahol vagy. –
Connell átnézett Emoryre. Burkolt célzása félreérthetetlen volt.
– Lépek, amint a férjét a vádlottak padján látom.
– A férjét? Mit tett?
– Magára hagyta meghalni.
Connell megállt egy pillanatra felmérni, hogy Hayes
komolyan gondolja-e.
– Te nem viccelsz.
– Viccelnék ebben a kérdésben?
– Nem. Ritkán viccelsz – válaszolta Jack grimaszolva. –
Kezdd az elején!
– Egy hegygerincen kóboroltam épp aznap, amikor Emory
eltűnt. A távcsövemen keresztül kiszúrtam őt. Felkeltette az
érdeklődésemet.
– Miért?
Hayes ránézett Emoryre, de nem mondott semmit.
 – Nos? – ösztökélte Connell, a szemöldökét felhúzva.
– Szőke volt, fekete futóruhában, bomba jó testtel, és teljesen
egyedül volt.
Jack megint Emoryre nézett.
– Eléggé közelít a valósághoz.
– Ami a lényeg, hogy mire leértem az ösvényre, ott hevert a
közepén – mondta türelmetlenül Hayes. – Agyrázkódást
szenvedett, és majdnem kihűlt. Felemeltem, és elvittem
magamhoz.
– Miért nem egy kórházba?
– Annak több oka is volt.
– A fekete futódresszen túl.
– Nem tudtam, mi történt vele. Ha csak elesett, az rendben
lett volna. De ha támadás érte, akkor nálam volt a legnagyobb
biztonságban.
– Ez vitathatatlan. Folytasd!
– Elég szépen felépült, így amikor az idő kitisztult, elvittem
őt…
– Ezt a részét tudom. Knight és Grange tájékoztatott. A
benzinkútra. A média őrjöngött.
– Csak miután visszatért, akkor tudtam meg, hogy a
„majdnem-gyilkosának” adtam vissza.
– Jeff.
– Az egyetlen.
– Szóval, tudtad, hogy halálos veszélyben van – mondta
Connell elnyújtva a szavakat, és bóüntott, amikor összekapcsolta
őket.
– Igen.
– De a te helyzetedben, aki látókörön kívül akart maradni,
nem hívhattad fel a nyilvánosság figyelmét erre, és nem
verhetted nagydobra. – Hayes úgy gondolta, hogy hallgatása
elegendő megerősítés volt. – Ehelyett egy füstjelet küldtél felém,
hogy futva jöjjek – folytatta Jack.
– Az ujjlenyomatomat a vízcsapon.
– Egy tökéletes hüvelykujjnyom az egyébként ősrégi
helyiségben – mondta Connell kényszeredetten. – Tudtam, hogy
te nem lennél ilyen hanyag.
– Mennyi idő alatt jöttél rá?
– Öt-hat perc.
– Te berozsdásodtál! Vagy inkább istentelenül megöregedtél!
– Ne ítélj ilyen kegyetlenül. Most szálltam le az éjszakai
seattle-i járatról.
– Már kezdtem azt hinni, hogy túlbonyolítottam.
Csinálhattam volna például valami olyat, hogy piros nyilat
festek egy útjelző táblára, ami az én irányomba mutat. BANNOCK
FELÉ: ERRE, TE SEMMIREKELLŐ!
– Tudom, hogy unalmas, sablonos, és abszolút nem
Bannockra valló lett volna, ha csak úgy felveszed a telefont és
felhívsz.
– És elblicceltem volna neked a hajsza izgalmát?
– Cseszd meg!
– Te is!
Kelletlenül egymásra vigyorogtak.
Kötekedő beszélgetésük közepette Emory a hitetlenkedés és
a harag között ingadozott. Most szembesítette őket:
– Ti barátok vagytok?
– Nem túl közeliek – helyesbített Hayes.
– Amolyan kvázibarátok – hangzott Jack válasza.
– Mióta ismeritek egymást?
– Egyenesen a seregből vettem át – mondta Jack.
– Hová?
– A kommandós csapatomba.
Csodálkozva nézett Hayesre:
 – Te az FBI-nak dolgozol?
– Dolgoztam.
– Te vagy az a meg nem nevezett FBI-ügynök, aki
megcsinálta azt a szinte lehetetlen lövést, és leszedte a westborói
ámokfutót? Te vagy az a legenda?
Hayes nem felelt.
– Válaszolj nekem!
– Fogok, ha olyan kérdést teszel fel, amelyről úgy érzem,
választ érdemel! – kiabált vissza.
A beállt csöndet egy csattanás hangja törte meg, ahogy
Connell a csupasz térdeire csapott.
– Sok dologról kell beszélnünk. Add ide a nadrágomat!
Hayes maga mögé nézett, ahol egy székre voltak dobva
Connell ruhái, a pisztolyával és az oldaltáskájával együtt.
– Jobb lesz, ha mindig maga mellett tartja a fegyverét,
Connell ügynök!
– Tanultam a dologból. Isten tudja, mikor bukkan fel valaki,
hogy meggyilkoljon.
Hayes az ágy felé dobta a nadrágot. Connell elkapta és
kirázta.
– Elnézést, dr. Charbonneau!
Felállt, és belelépett a nadrágjába. Amint végzett, így szólt:
– Ja! Amíg el nem felejtem! – Kivett egy mobiltelefont az
egyik nadrágzsebéből, és átadta Emorynek. – Az öné. A
hálószobában találtuk múlt éjjel, miután elszaladt. Kérdeztem,
megtartsuk-e, a bejövő hívások ellenőrzése céljából. De
gondolom, erre már nincs szükség.
– Köszönöm!
– Csak szólok, hogy az akkumulátor teljesen lemerült. Fel
kell tölteni.
Befejezte az öltözködést, feltette az oldaltáskáját is. Bedugta a
lábát a vászoncipőbe.
 – Emory! Igaz az, amit Bannock mondott a férjéről?
– Miért nem engem kérdezel? – érdeklődött Hayes.
– Mert én tőle akarom hallani.
– Azt hiszem, igaz – válaszolta.
– Megérzésre vagy bizonyítékokra alapozza?
– A nagy zűrzavarban… – Lehajolt a földre, és felemelte a
követ tartalmazó barna papírzacskót, amit a verekedés közben a
földre dobott. Miután Jack átvette a zacskót és belenézett,
Hayeshez fordult:
– Az ő haja és vére?
Bólintott.
– Ott találtam a helyszínen, egy márkajelzést tartalmazó
fityegővel együtt, amely Jeff síkabátjának cipzárjáról esett le.
Jack hosszasan eltűnődött ezen az információn, majd így
szólt:
– Mielőtt belemélyednénk, jót tenne egy erős feketekávé és
valami meleg étel. Mivel én vagyok az egyetlen itt, akit jelenleg
nem köröz a helyi rendőrség, felajánlom, hogy elmegyek érte. –
Adott nekik időt, hogy tiltakozzanak, vagy valamilyen
alternatívát javasoljanak. Mikor egyikük sem élt vele, felvette a
kabátját és a kesztyűjét. Előkotorta a bérelt kocsi kulcsát az
öltözőszekrényből. – Mindjárt itt vagyok!
Behúzta az ajtót maga mögött. De még a kintről egy
pillanatra benyomuló hideg széláramlat sem tudta eloszlatni a
benti feszültséget. Egyikük sem szólalt meg. Hayes odament az
ágyhoz, ráhúzta az ágytakarót az összegyűrt huzatra. Körülbelül
oda ült le, ahol az előbb Connell volt. Csak ezek után nézett a
nőre.
– Hogy értél ide ilyen hamar? – kérdezte Emory.
Kicsit feljebb emelte a fejét.
– Valamennyi égető kérdés közül, ami most benned
kavaroghat, ez lenne számodra a legfontosabb?
 Anélkül, hogy akár csak megpróbálta volna visszafogni a
haragját, Emory így válaszolt:
– Apránként haladok.
– Az épület másik oldalára hajtottam, rohantam, mint az
őrült. A fürdőszobaablakon jöttem be.
– Miért nem jöttél el velem egyszerűen az ajtóig? Ugyanúgy
meglepted volna.
– Biztonságban kellett tudnom téged.
– Engem?
– Biztosnak kellett lennem benne, hogy azt csinálod, ami
helyes, és betartod a törvényt.
Emory nyersen felnevetett.
– Érzékeled, hogy milyen nevetségesen hangzik ez a
kijelentés pont tőled?
– Az az én választásom, hogy szabadabban értelmezem a
törvényeket, ha azt célszerűnek tartom. Azonban nem akarok
felelős lenni azért, ha te megszeged.
– Betörőt csináltál belőlem!
– Az kivétel volt. Még te is érzékelted a különbséget, ami a
Floydékkal történt incidens és aközött van, hogy félrevezetsz egy
szövetségi ügynököt azért, hogy egy szökevényt megments az
igazságszolgáltatástól.
– Szóval, minden, amit reggel mondtál, azért volt, hogy
kiderítsd, milyen az én erkölcsi tartásom?
– Valahogy úgy.
– Nos, örülök, hogy átmentem a vizsgán.
– Tudom, hogy te gúnyosan mondtad, doki, de én is örülök,
hogy átmentél.
– Pokolra küldtél a semmiért.
– Nem teljesen a semmiért. De sajnálom, hogy olyan
keménynek kellett lennem hozzád.
– Nem kemény voltál, hanem borzalmas.
 – Muszáj volt a tűréshatárodig elmennem, különben a csapda
nem működött volna.
– Boldogan meg tudnálak most fojtani!
– Ilyen hatással vagyok az emberekre.
Higgadt megértéssel fogadta a nő vádjait, amitől az csak még
jobban felpaprikázódott.
– Soha nem tervezted, hogy megszabadulsz tőlem, aztán
hátat fordítasz ennek az ügynek?
– Gondolod, hogy a biztonságodat, az életedet Knightra,
Grange-re vagy akár Jackre bíztam volna? Soha!
– Valamennyire azért meg kell bíznod Connellben, különben
nem lennél itt. Nem féltél, hogy azonnal letartóztat, amint
meglát?
– Letartóztatni engem? A hajtóvadászata személyes dolog,
nem hivatalos. Szerinte az egyetlen bűnöm az volt, hogy
leléptem.
– Micsoda?
– Felszívódtam. Eltűntem.
– Nem követtél el semmilyen borzasztó bűncselekményt?
Nyersen intett a fejével.
– Akkor mi elül bujkáltál?
– Az elöl, hogy legenda legyek, aki megszabadította a világot
a westborói tömeggyilkostól.
A nő csak bámulni tudott rá, szótlanul és szájtátva. Amikor
végre meg tudott szólalni, a hangja gyenge volt.
– Csak a munkádat végezted!
– Úgy van. És én ezt nem látom oknak az ünneplésre. Nem
hiszem, hogy megérdemeltem az elismerést. Jó napja volt a
csapatunknak. Életeket mentettünk meg, nem kétséges. Azt
akartam, hogy hagyják ennyiben a dolgot.
– De nem így történt.
 – Nem. Egyetlen ismerősöm sem hagyott békén. Egyáltalán
senki, és kész. A média a nevemet akarta. De hál’ istennek a
csapatból, Jacket is beleértve, senki sem szivárogtatta ki. Mindig
hálás leszek nekik ezért.
– A névtelenség csak még érdekesebbé tett.
– Gyanítom – motyogta. – Az egyik tévécsatorna azt mondta,
hogy én voltam a legkeresettebb interjúalany. Néhány áldozat
családja találkozni akart velem, hogy személyesen mondjanak
köszönetét. Fölfogtam. Megértettem. És kész, vége. Szemet
szemért. Ennyi. De még csak el sem olvastam azokat a leveleket,
amelyeket Jacknek küldtek, hogy továbbítsa részemre. A
nyüzsgés, jobb szó híján, hónapokig tartott. Minden istenverte
nap szerepeltem a hírekben. Az eset egy másik nézőpontból.
Hányingerem lett tőle, és úgy gondoltam, hogy a pokolba, ha
nem tudok megszabadulni tőle, miközben akarok, hát én
megyek. Felajánlottam a lemondásomat, és kiléptem. Rebecca
szintén. Jack azóta követ mindkettőnket.
Magyarázata teljesen lenyűgözte Emoryt. De figyelembe
véve érzelmi és fizikai közelségüket, mélyen bántotta, amiért
mindezt nem osztotta meg vele hamarabb.
– Miért nem mondtad el nekem? Vagy ez is egy teszt volt?
– Teszt?
– Hogy lásd, ha a legrosszabbat gondolom rólad, akkor is
lefekszem veled?
– Nem – tiltakozott Hayes. Majd még határozottabban
megismételte: – Nem!
– Akkor miért nem mondtad el nekem?
A férfi a kezével hátrasimította a haját. Majd amikor két keze
a nyakszirtjén találkozott, ott tartotta ókét egy pillanatig, mielőtt
leengedte volna.
– Megöltem azt a gyereket, Emory! Egy golyót eresztettem a
fejébe, és meghalt!
 – A kötelességedet tetted – felelte gyengéd komolysággal. –
Azért tetted, hogy életeket ments.
– Akkor sem könnyű elfogadni. Nem volt bűnöző vagy
pszichopata, vagy valami céltudatos fanatikus. Áldozat volt ő is.
Felállt, és odament az ablakhoz. Megcsavarta a roló pálcáját,
hogy kinyissa. Mialatt kinézett, hozzátette:
– Eric Johnsonnak hívták. Jack szerint egy haragos, keserű
fiatalember. De még csak tizenhét éves volt! Tizenhét. A nyári
vakációt végigdolgozta. Hamarosan megkezdte volna utolsó
évét a középiskolában. A legtöbb gyerek izgatottan várta volna.
Eric viszont nem. Az iskola gondolatát sem tudta elviselni, mert
egyet jelentett számára az alávetettséggel.
– Zaklatták a társai?
– Csaknem mindenki.
– A szülei?
– Nem. – Hayes a nő felé fordult, és leült az ablakpárkányra.
– Őszintén szólva, nem hiszem. Az egyetlen gyermekük volt. És
minden jel arra utalt, hogy szerették őt. Talán érzékelniük kellett
volna, hogy egyre inkább visszahúzódóvá válik, és tanácsokkal
kellett volna ellátniuk. Lehet, hogy nem látták a közelgő
robbanás jeleit, de a gondatlanságuk nem volt szándékos.
Mindemellett az ember nem is tud felkészülni arra, ami
elképzelhetetlen számára, nemde? Összeomlottak a tette miatt.
És sokkolta őket, hogy tudomásuk sem volt róla, hogyan jutott a
gyilkos fegyverhez. Az édesapjának sohasem volt fegyvere. Erié
nem ilyen környezetben nőtt fel. Az interneten vette a fegyvert,
és titokban tanulta meg használni. A felismerés túl későn jött.
Már csak akkor, amikor válaszokat keresve mindenféle nyomozó
szerv munkatársai felforgatták Johnsonék életét és házát. Például
hogy miért tette, amit tett. A szakértők hangoztatták az
elméleteiket. De az ok nyilvánvaló volt.
– A zaklatás.
 – Igen. Eric a túlsúlyos, tipikus lúzer gyerek esete. Semmiben
sem volt kimagasló. Semmi különleges tehetség vagy sportosság.
Szerették volna, ha jobban beilleszkedik, ezért az apja biztatta,
hogy menjen el focitáborba az egyik nyáron. A rákövetkező
ősszel sikerült bejutnia a junior egyetemi válogatottba. Egy újság
megírta, hogy a mamája sütijét, amit az eredmény
megünneplésére készített, a csapatszínek díszítették. – Emory
nagy nehezen nyelt egyet. – Mégsem alakult olyan jól a történet.
Lassú volt, és nem volt elég tehetséges a játékhoz.
– Akkor miért választották be a csapatba?
– Hogy kéznél legyen, ha az edzőnek pofozhatnékja támad.
Ha veszítettek, az edző pokollá tette a csapattagok életét, Ériekéi
meg különösen kemény volt.
– A utahi fociedző – dünnyögte Emory.
– Nem edző már, és nem is lesz többé.
– Gondoskodtál róla.
– Soha nem emeltem kezet rá. Mindössze annyit tettem, hogy
adtam neki egy hosszú rudat. Hasonlót ahhoz, amivel eltörte
Eric térdvédőjét.
– Egy burkolt fenyegetéssel együtt.
Erre nem felelt semmit a férfi.
– Leginkább lelkileg gyötörték Ericet. Egyházi iskolába járt.
Jelentették az igazgatónak, hogy rajtakapták, amint a vécén
maszturbál. A másnap reggeli istentiszteleten az igazgató ezt az
esetet használta fel arra, hogy példázza az erkölcsi gyalázatot.
A nő lelkét sajnálat töltötte el a fiú iránt, akit nyilvánosan
megaláztak. Arckifejezése valószínűleg tükrözte a szomorúságát.
– Ez az igazgató egy pap volt?
– Igen. Isten embere – válaszolta Hayes gyűlölettel telve. –
Miután utolértem, áthelyezték egy lexingtoni iskolába.
– Megértem, hogy lemondott a… kényszer hatására.
 – Ott voltam a gyülekezetben azon a reggelen, amikor a
szószékről bevallotta a szexfüggőségét.
– Szexfüggő volt?
– Nem tudom. De egyértelművé tettem, hogy átkozottul jól
teszi, ha mielőbb bevallja ezt a bűnt.
– Erkölcsi gyalázat. – Á nő mély lélegzetet vett, majd lassan
kifújta. – És voltak mások is. Connell említett valamit Texasban.
Egy fodrászt?
– Beképzelt kurva. Ő volt Eric fodrásza. A fiú őrülten bele
volt zúgva. A nő nevetségessé tette a Facebookon.
– És?
– Pár hétre rá, hogy utolértem Wichita Fallsban, közzétett
egy képet magáról a Facebookon. Leborotvált hajjal. Smink
nélkül. – Sóhajtott, majd folytatta: – Most már el tudod képzelni.
– A büntetésük illik az általuk elkövetett bűncselekményhez.
– Nem is annyira bűncselekmény, mintsem egy könnyű
célpont ellen elkövetett aljasság. De igen, ez a lényeg.
– És Floydék?
Sandán vigyorgott.
– Az különösen kielégítő volt.
– Összeverték Ericet?
– Éppen néhány héttel a lövöldözős ámokfutás előtt.
Valójában Ők lehettek az utolsó csepp a pohárban. Már akkor
kipécézték, amikor felbérelték. Egyik ebédszünetben Ericnek
elege lett a kínzásaikból, és megpróbálta megütni Normant. Ez
megadta nekik a kellő alapot arra, hogy ráugorjanak.
Eszméletlenre verték.
– Mint ahogyan te is tetted velük.
– Igen. – Majd sötéten hozzátette. – És bárcsak újra
elverhetném őket azért, amit Lisával tettek.
– Ebben teljesen egyetértünk.
Tekintete a lézer pontosságával és erejével találta meg a nőét.
 – De nem értesz egyet a többi részével.
– Ez nem ilyen egyszerű.
Emory felemelte széttárt kezét, így jelezve azt a
tehetetlenséget, amit érzett.
– Össze vagyok zavarodva.
– Mert most én vagyok az erőszakos zaklató.
Örült, hogy a férfi mondta ki, és nem ő.
– Nem vagy az?
– Ezért nem mondtam el neked – válaszolta tömören, hideg
hangon. – Ezért nem akartam, hogy valaha is megtudd.
– Hagytad volna, hogy kilépjek az életedből, anélkül, hogy
valaha is megtudtam volna…
– Igen. Mert sosem fogod megérteni.
– Próbáld meg.
– Igazolni a cselekedeteimet előtted?
– Nem. Igazolni a cselekedeteidet magadnak, Hayes. Mert
szerintem ez az, ami elől menekülsz.
A férfi előre-hátra himbálózott a sarkain. Nézése dühös és
nyugtalan volt. Emory érzékelte, hogy nem először viaskodik
ezzel a kérdéssel. Hayes még hozzátette:
– Eric Johnsonra hét ember gyilkosaként fognak emlékezni.
De senki nem fogja ismerni azokat az embereket, vagy akár csak
a nevüket, akik az emberiség elleni emésztő gyűlölettel telve,
lőfegyverrel és lőszerrel felszerelkezve a téglafal mögé állították
őt azon a napon. A zaklatóit, akik belecsöpögtették ezt a
gyűlöletet, sohasem számoltatták el. Pedig úgy gondolom, hogy
kellett volna. Úgy gondolom, hogy kellett volna, mivel azon a
napon ő is meghalt. – Mutatóujjával megbökte a mellkasát. – És
én voltam az, akinek meg kellett ölnie.
Kemény pillantással nézett a nőre, mintha arra várt volna,
hogy vitába mer-e vele szállni. Aztán ellökte magát az
ablakpárkánytól. Majd elkezdett céltalanul kószálni a szobában,
mintha csapdában vergődne. A saját lelkiismeretének
csapdájában.
– Mit gondolsz, miért követett téged Connell ezek alatt az
évek alatt?
Elutasító mozdulatot tett.
– Franc se tudja… Talán meg akarta nyugtatni magát a
küldetés… kimenetelével kapcsolatban. Talán nem talált embert
a csapatába helyettem. Vagy nincs jobb dolga. Vagy csak olyan
csökönyös, mint egy öszvér.
– Nem ezek az okai.
Hayes abbahagyta a mászkálást, és felé fordult.
– Oké, doki, világítsd meg nekem!
– Törődik veled. És gyűlöli a tudatot, hogy ilyesmire
pazarolod magadat, és bizonytalan, magányos életet élsz.
A férfi hátravetette a fejét:
– Jesszusom! Ezt az egészet megfejtetted… mennyi? – Úgy
tett, mintha a karórájára nézne. – Tíz perc alatt? Bizonyára
haladó pszichológiaórákat vettél a dokisuliban.
– Megint a tűréshatáromon táncolsz.
– Nos, te is az enyémen. Ki mondta, hogy magányos vagyok?
És pont te beszélsz nekem az önként vállalt magányról?
Hozzámentél egy férfihoz, akinek a farka helyén egy jégcsap
van! És mi van a távfutásoddal? Nem vagyok pszichiáter, de
megszállottságnak tűnik. Miért nem bírsz nyugton maradni?
Hová futsz? Vagy inkább mi elől?
Az volt a szándéka, hogy feldühíti, vagy áttereli magáról a
beszélgetést a nőre. De Emory nem kapta fel a vizet.
– Én is pont ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak
mostanában.
– Akkor foglalkozz ezekkel, és állj le az én elemzésemmel!
– Mikor láttad utoljára a húgodat?
– Két napja beszéltünk, mialatt a kórház előtt őrködtem.
 – Nem ezt kérdeztem. Szeret téged, Hayes.
– Honnan a francból tudod ezt?
– Connelltől.
– Pletykafészek.
– Rebecca szeret téged.
– Ez az ő legfőbb jellemhibája.
– A húgod szeret téged. – Hayes ide-oda mozgatta az
állkapcsát. De nem válaszolt semmit, csak elfordult a nőtől, és
odament az öltözködőasztalhoz. Kezeivel a szélének
támaszkodott. Odahajolt a tükörhöz, bár a nő látta, hogy nem
nézett bele. – És én is szeretlek.
A férfi felkapta a fejét. Tekintetük összecsapott a tükörben.
– Valójában nem szeretsz – mondta.
– Már túl késő. Szeretlek.
Emory otthagyta a széket. Amikor odaért a férfihoz, arcát a
hátára fektette. Szorosan átölelte a felsőtestét, és karjait
összefonta a mellkasán.
– Sérülésnek teszed ki magad, doki.
– Meglehet. Ez azonban nem változtat azon, ahogy érzek. –
Homlokát a férfi gerincmélyedésébe fúrta, és kezét a bal
mellkasára helyezte. – Valójában te is pontosan tudod, hogy azt
tetted, amit tenned kellett azon a szörnyű napon Westboróban.
Eric Johnson nem olyan ember volt, akit meg lehet vetni vagy
szidalmazni, sokkal inkább sajnálatra méltó figuraként élt. –
Hayes nem tiltakozott és nem is vitatkozott, így a nő folytatta. –
A testi adottságaidat és a kemény viselkedésedet használod fel
arra, hogy megfélemlítsd és megfelelő távolságban tartsd
magadtól az embereket. De én azon kevesek közé tartozom, akik
bepillanthattak a szíved mélyére. – Kezét Hayes szívére helyezte,
és megborzongott, ahogy tenyerén keresztül érezte az erős
dobbanásokat. – És szeretem, amit láttam.
 Nem várt szerelmi vallomást, vagy bármilyen romantikus
megnyilatkozást. Amikor azonban megfordult a karjai között,
hogy szemben álljon vele, félelmetesebbnek tűnt, mint valaha.
– Azt gondolod, hogy okos vagy, ugye? Azt gondolod, hogy
megfejtettél.
– Úgy gondolom, hogy közel járok. Különben nem lennél
dühös.
– Tudni akarod, miért nem tudok a tükörbe nézni, doki?
Tudni akarod, mi elől menekülök? Miért nem tudok eléggé
messze kerülni Westborótól? – Látva, hogy elérték a férfi belső
poklának legmélyét, Emory már tudta, mit fog mondani. – Azért,
mert egy ugyanolyan szituációban, ugyanolyan körülmények
között, Erickel a célkeresztben, megint meghúznám a ravaszt.
Lépések közeledtek az ajtó felé. Bedugták a kulcsot a zárba.
Connell nagy lármával belépett. A nő és Hayes gyorsan elléptek
egymástól. De Connell azonnal észlelte a feszült légkört.
– Miről maradtam le?
– Csukd be azt az istenverte ajtót! – dörmögte Hayes.
Amint mögé ért, hogy bezárja az ajtót, Connell megismételte:
– Miről maradtam le?
– Semmi olyanról, ami rád tartozna. Elmeséltem neki, mit
csináltam Westboro óta.
Connell számos zacskót hozott, majd az asztalra pakolta
őket. Emoryt célozta meg a kérdéssel:
– Mesélt a szaros listáján szereplő emberekről, meg arról,
hogy miért kerültek rá?
– Igen.
– Huh! – fújtatott Connell. – Azt hittem, Jeffről fogtok
beszélgetni.
– Bizonyos értelemben róla is beszélgettünk – válaszolta
Hayes. – Mert ő a következő a listámon.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

A két férfi még annál is rosszabbul nézett ki, mint ahogy azt Jeff
várta. Amúgy sem túl bizalomgerjesztő külsejüket zúzódások,
ragtapaszok tarkították, és egyikükön egy külső merevítő is
díszelgett a törött állkapcsa miatt. Egymás mellett feküdtek a
kórházi szobában, duzzadt és véraláfutásos szemükkel a falra
erősített tévét bámulták, amiből egy szappanopera-ismétlés
bugyuta párbeszéde üvöltött.
Ahogy belépett a szobába, barátságosan rájuk mosolygott.
– Hello! A nevem Jeff Surrey.
Norman tetőtől talpig végigmérte.
– És?
– Maga Norman, jól mondom? – Jeff az ágy végéhez lépett. –
Úgy hallottam, Will szenvedte el a komolyabb sérülést – fordult
Will felé együtt érző grimasszal.
– Jól hallotta – mondta Norman. – És a testvérem egyedül
szereti viselni a fájdalmát. Maga nem ápoló. Ha orvos, abból már
van elég. Ha a számlázási részlegről jött, térítésmentesen kapjuk
az ellátást, mivel munkanélküliként segélyen vagyunk.
– Semmi közöm a kórházhoz.
– Akkor mi a fenét akar?
– Hayes Bannock.
– Az meg mi?
– Nem mi. Ki. Én vagyok Emory Charbonneau férje.
A nevet felismerték. Nyilvánvalóan látták a híradót is,
nemcsak a szappanopera ismétlését. Norman ránézett a
testvérére.
– Kapcsold ki – javasolta.
Will, a távirányító-felelős, ügyetlenkedett egy sort, és levette
a hangot. Jeff osztatlan figyelmet élvezett.
 – Leülhetek?
Norman tett egy engedélyező mozdulatot. Jeff elhúzott egy
széket az ablak alól, elhelyezte a két ágy között, leült, és
hanyagul keresztbe tette a lábát.
– Hallottam a nem mindennapi körülményekről, amelyek
közepette találkoztak a feleségemmel.
– Dr. Smith néven ismertük még.
– Hazudott a nevéről. Mostanában elég sokszor hazudik.
Amióta elrabolta őt a maguk szomszédja.
– Bannock, azt mondja? Elég szófukar volt a nevével. Sosem
tudtuk meg.
– Jó okkal, mint utóbb kiderült. Keresi az FBI.
– Ez komoly?
– Komoly.
Norman Willre nézett.
– Jól sejtetted.
Norman visszafordult Jelihez.
– Volt egy rossz érzésünk vele kapcsolatban. Mit akarnak
tőle a szövetségi ügynökök?
– Tudják, hogy milyenek az ügynökök. Meglehetősen
szűkszavúak. De találkoztam azzal, aki évek óta próbálja elkapni
Bannockot.
– Évek óta? Akkor valami igazán súlyos tettet kellett
elkövetnie.
– Irtózom belegondolni is – mondta Jeff. – A maguk elleni
támadás beteges rosszindulatból történt. És most elrabolta a
feleségemet. Másodszor.
Norman elfordította a fejét, és hosszan néztek egymásra a
testvérével, mintha néma megbeszélést tartanának. Mikor
visszafordult Jeffhez, alaposan végigmérte, miközben megemelte
magát, és kényelmesebb pózba helyezkedett vissza. Aztán
elvigyorodott, amit különösen torzzá tett az arcsérülése.
 – Biztos benne, hogy a nő nem egyszerűen csak lelépett?
Merthogy nekünk nem úgy tűnt, mintha akarata ellenére lenne
Bannockkal.
– Bannock átmosta az agyát.
Norman felröhögött.
– Na, húzzon el!
– Persze nem szó szerint – folytatta Jeff, a felszólításra ügyet
sem vetve. – De valami ilyesmi. Biztosan állíthatom, a feleségem
nem önmaga. Ésszerűtlenül viselkedik és… és attól félek, ha
valaha is visszatér, nem lesz ugyanaz a nő, mint korábban. Az,
akit ismertem és szerettem. – Öklével elfojtott egy feltörő,
pillanatnyi köhögésnek vagy zokogásnak egyaránt beillő hangot,
és remélte, a színjátéka meggyőző lesz. Azt is remélte, hogy
legalább néhányat megértettek a több szótagú szavak közül.
Épp eleget értettek. Norman már nem vigyorgott.
– Az anyánkat és a húgunkat megbabonázta. Az a szemét
disznó csak besétált a házunkba, és teljesen beleártotta magát az
ügyeinkbe.
– Épp ez az, amiért én…
– De igazság szerint – folytatta Norman, közbevágva –
aljasabb, mint egy csúszómászó, és mi nem akarunk többé
foglalkozni vele, azzal meg pláne nem, hogy egy szövetségi
ügynök és még ki mindenki körözi. Nem kell a baj, és semmi
ilyesmi! Kösz, nem. – A mellette levő ágyon Will bólogatással
jelezte egyetértését, már amennyire tudott bólogatni. Testvére
támogatásával megerősítve Norman hozzátette: – Sajnálom,
hogy a felesége őt jobban kedveli. Szívás, igaz. De ez nem a mi
problémánk, ez a magáé. Ezért… – bökött állával az ajtó felé –
vigyázzon, nehogy seggbe rúgja magát kifelé menet.
Jeff maradt, ahol volt, és lesöpört egy képzeletbeli szöszt a
nadrágjáról.
 – A házasságom természetesen kizárólag rám tartozik, és
egyáltalán nem is állt szándékomban kiteregetni maguk előtt, ha
nem vált volna időközben a maguk problémájává is.
– Hogy?
– Kész vagyok Bannock sorsát a szövetségi kormányra bízni.
Az egyetlen aggodalmam a feleségem. Bannock hatására egy
bűncselekménybe keveredett, mentálisan és érzelmileg is
labilissá vált. Csak hogy egy példát mondjak, tegnap azt mondta
a megyei rendőr-főkapitányságon dolgozó nyomozóknak, hogy
a babának, akit a maguk húga elvetélt, annak… – Oldalra nézett,
és úgy tett, mintha képtelen lenne kimondani a kínos vádat.
– Annak mi?
– Annak… – Jeff hosszan sóhajtott. – Az egyikük az apja.
Törött bordája ellenére Norman felpattant.
– Mi a pokolról beszél?
Jeff mentegetőzve emelte fel a kezét.
– Nem én, Norman. Emory.
– Hát ez mocskos hazugság! – mondta, mutatóujjával
hadonászva a nyomatékosítás kedvéért.
– Azt remélem én is. A vérfertőzés mellett, bármilyen
szexuális közösülés Lisával a törvény szerint nemi erőszaknak
minősül a kora miatt. Ahogy azzal, gondolom, maguk is
tisztában vannak.
Norman ránézett a testvérére, akinek a reakcióját nehéz volt
megfejteni, de Jeff úgy ítélte meg, félig a félelem, félig a düh
kifejeződése.
Jeff mindkettő alá adta a lovat.
– Lisát kikérdezte egy rendőrnő. Nem ismerem a beszélgetés
részleteit, de abból kiindulva, milyen szeretettel viszonyult
Emory a maguk testvéréhez, az a benyomásom, hogy ők ketten
erős szövetséget kötöttek.
– Lisa szerint a nap dr. Smithben kel és nyugszik.
 – Hm – biggyesztette le Jeff az alsó ajkát, mintha nagyon
bosszantónak találná. – Mindjárt gondoltam. Attól félek, a
maguk testvére igazolni fog bármit, amit Emory a hatóságnak
mond magukról. Ez az, amiért úgy éreztem, informálnom kell
magukat arról, hogy amíg elzártan itt fekszenek, a családjuk
nevét bemocskolják. Magukat a fajtalankodás legsúlyosabb
formájával vádolják, és egy szörnyű bűntettel. – Szándékosan
használt ilyen nagy szavakat. A fivérek valószínűleg nem is
ismertek minden szót, de Jeff hangsúlyából érzékelhették
gyászos végzetük közeledtét.
Norman Willre nézett.
– Ki kell jutnunk innen! Le kell állítani ezt az egészet, mielőtt
továbbfajul.
Will a hüvelykujjával jelezte egyetértését, és bicikliző
mozdulattal elkezdte lerugdosni magáról a takarót.
Jeff felállt.
– Várjanak! Nem hagyhatják el a kórházat. A maguk állapota
nagyon is súlyos. Nem mondtam volna el, ha tudom…
– Ne aggódjon miattunk, uram. – Norman elkezdte letépni
magáról a ragtapaszokat, amelyek a vénájába futó infúziós
csövet rögzítették a karján. – Kösz, hogy eljött és elmondta.
Innen már mi intézzük.
– Nos, mivel ragaszkodnak ahhoz, hogy egyből a tettek
mezejére lépjenek… az jutott eszembe, segíthetnénk egymásnak
– ajánlkozott fel nekik Jeff.
Norman abbahagyta a takarórugdosást. Will pedig láthatóan
türelmetlenül várta, hogy kiderüljön, mi jár a látogatójuk fejében.
Még egy köröző kézmozdulatot is tett, mintha azt mondaná: Nos,
halljuk!
Jeff megőrizte elgondolkodó és komoly ábrázatát, de
magában mulatott.
Hayes mondata hallatán Emory szíve összeszorult.
– Jeff a következő a listádon? Ez mit jelent?
– Én tudom, mit jelent – mondta Jack. – Az isten szerelmére,
Hayes, nem intézheted el az ügyet önkényesen, saját magad!
Hayes elfordult tőlük, és az asztalhoz ment.
– Mit rendeltél? – Kivett egy szendvicset az egyik csomagból,
visszahajtotta a csomagolófóliát, és ellenőrizte a vastag
kenyérszeletek közti tartalmat.
– Hallottad, amit mondtam? – kérdezte Jack.
– Nem intézhetem el az ügyet önkényesen, saját magam.
– Mielőtt valami ostobaságot követsz el, börtönbe foglak
csukatni Floydék miatt. Esküszöm, hogy megteszem!
– Elég a fenyegetőzésből, Jack. Egyél!
Hayes az asztalhoz ült, és a másik széket felkínálta
Emorynek.
– Tiéd az ágy! – mondta Jacknek, miközben átadott neki egy
műanyag poharas kávét és egy reggeli szendvicset.
Emory leült, ahogy Hayes javasolta, de nem nyúlt az ételhez.
– Nem fogsz semmi törvénybe ütközőt csinálni, ugye?
– Mint például ízekre tépni Jeffet? Semmit sem szeretnék
jobban. De kimondtad a kulcsszót. Törvénybe ütköző. Nem
akarok adni neki semmilyen esélyt, hogy megússza a bíróságon.
A mi munkánk – fordult Jackhez – az, hogy átkozottul biztosak
legyünk abban, van perdöntő bizonyítékunk az ügyész számára.
Egy érkező járművet hallva Emory a nyitott roló felé fordult.
Ismerős városi terepjáró parkolt közvetlenül a szoba elé.
– Knight és Grange.
– A lovasság – jegyezte meg Hayes.
– Tudják, ki vagy – mondta Jack, és válaszul Hayes dühös
reakciójára, hozzátette: – El kellett mondanom. Múlt éjjel, miután
elvitted Emoryt az erkélyről, minden rendőrt kivezényeltek
átkutatni a környéket. Ha nem mondom el, ki vagy, azonnal
lelőhettek volna.
Kopogás hallatszott.
– Beengedjem őket? – kérdezte Emory.
– Azt beszéltük meg, hogy nyolc órakor itt találkozunk –
mondta Jack. – Pontosan érkeztek. Nyissa ki az ajtót.
Ha a helyzet nem lett volna olyan komoly, Emory nevetett
volna a nyomozók döbbent arckifejezésén, amikor meglátták őt.
– Jó reggelt! – Félreállt az ajtóból, a nyomozók pedig bejöttek.
Mindketten megtorpantak, amikor meglátták Hayest az
asztalnál, előtte a kiteregetett reggelivel.
Knight tudott először megszólalni.
– Akartam is mondani, maguk ketten mindig meg tudnak
lepni.
– Sam Knight, Buddy Grange, az úr Hayes Bannock.
Emory észrevette, hogy Grange tisztelettel és csodálattal
nyújtott kezet Hayesnek.
– Maga egy igazi legenda. Nem gondoltam, hogy ilyen
megtiszteltetésben lesz részem, uram.
Hayes egy velős köszönömmel válaszolt, és miután kezet
fogott Knighttal, folytatta az evést.
– Hogy szerezte a horzsolást az állán? – kérdezte Knight
Connellt.
– Elcsúsztam a zuhanyzóban.
Emory tudta, hogy sem ő, sem Grange nem hiszi el.
Mindketten Hayest nézték, aki csak annyit reagált a kérdésükre,
hogy összegyűrte az üres csomagolópapírt, és a szemeteszsákba
hajította.
– Meg kell mondanom, majd megöl a kíváncsiság, hogy
megtudjam, hogy jött létre ez a kis összejövetel – árulta el
Knight.
 Jack vette a bátorságot, hogy elmagyarázza. Először nagy
vonalakban vázolta a helyzetet, majd részletezte.
– Amikor jöttek, épp arról beszéltünk, mennyire meggyőző a
bizonyíték Jeff Surrey ellen. Maguk voltak az elsők, akik
gyanúsnak találták. Mi a véleményük?
Knight elgondolkodva húzogatta a befőttesgumit az ujjai
között. Hayeshez fordult.
– Nincs tetthelyünk, és ha még lenne is, maga
ellehetetlenítette azzal, hogy elvitte azt a követ.
– Tisztában vagyok vele. Nem felejtettem el a kiképzéseimet.
De ronda idő jött, ami egyébként is ellehetetlenítette volna. Vagy
a kő esetleg elkerülte volna a figyelmüket. Jeff elkezdhetett volna
gondolkodni rajta, visszamehetett volna, és elvihette volna
onnan. A legjobb az volt, ha magammal viszem. Viseltem
kesztyűt, így az utolsó személy, aki hozzáért, az volt, aki
fegyverként használta.
– Miért egy kő? – kérdezte Grange. – Nem kifejezetten
megbízható gyilkos fegyver.
– Jeff azt akarta, hogy balesetnek tűnjön – mondta Hayes. –
Mintha Emory elesett volna.
– Biztos benne, hogy nem az történt, dr. Charbonneau? –
kérdezte Grange.
– Nem. Amikor először kikérdeztek, mondtam, nem
emlékszem semmilyen részletre, hogy mi történt, és ez még
mindig így van. Ha tárgyalás lesz, nem fogom tudni eskü alatt
azt vallani, hogy nem egyszerűen csak elestem.
Ez zavarta a nyomozókat. Hayes megszólalt, érezhető
ingerültséggel.
– Mutasd meg azt a dolgot Jeff kabátjáról.
Emory elővette az ezüst apróságot a zsebéből. Miközben a
nyomozók felváltva vizslatták, Hayes elmagyarázta, hogyan
találta.
 – Nem hagyhatta ott maga? – kérdezte Knight.
– Nem, és ebben teljesen biztos vagyok. A tegnap estét
megelőzően eredetileg Jeff síkabátjának cipzárhúzókáján láttam.
– Mi történt tegnap este?
– Hayes megmutatta nekem a hotel erkélyén.
– Huh – fújtatott az idősebb nyomozó. – Szóval ez volt az,
ami meggyőzte, hogy eliszkoljon vele.
– Igen. Rögtön megértettem, hogy mit jelent, és azt, hogy
veszélyben vagyok Jeff miatt.
– Nem végezte el, amit eltervezett azon az ösvényen, de ott
járt – mondta Hayes.
– Maga mit csinált ott múlt szombaton?
Elmagyarázta, de Emory fekete futódresszéről ezúttal nem
tett említést.
– Beletelt egy kis időbe, míg odaértem. Legalább fél órába
került megtalálnom Emoryt, talán kicsit többe is. Ki volt hűlve.
– Elég idő Jeff számára, hogy becserkéssze Emoryt,
megtegye, amit akart, és lelépjen anélkül, hogy ön meglássa őt –
mondta Grange.
– Kétségtelenül.
Knight csattintott a befőttesgumival.
– Oké, tegyük fel, derűlátóan, mert attól tartok, egy
védőügyvéd kíméletlenül elbánik az időrenddel, szóval tegyük
fel, ha Jeffet oda tudjuk tenni az ösvényre, klasszikus indítékunk
is van. Ön vagyonos. Emory összerándult a szóra, de nem tett rá
megjegyzést.
– Jeffnek ráadásul viszonya is van.
– Szóval, tud róla? Nem voltunk benne biztosak – mondta
Grange.
– Gyanítottam. Jeff most bevallotta. Azt mondta, már vége,
de nem tudok neki semmit elhinni ebben a kérdésben.
 – A románcnak lehet, hogy vége, de még szüksége van a
nőre az alibi miatt. Alice Buttler azt állítja, hogy ő és Jeff együtt
voltak péntek estétől vasárnap délutánig.
Később Emory csodálkozott, hogyan sikerült nem elsírnia és
elárulnia magát. Grange, anélkül, hogy észrevette volna, hogy
baklövést követett el, folytatta. Emory nem hallotta, amit mond,
és nem érzett semmit, csak a megsemmisítő árulást. Alice
árulását még fájóbbnak érezte, mint Jeffét. Alice volt a
megbízható és imádott munkatárs, akivel közös praxist építettek.
Neki öntötte ki a szívét Hayesről. Ami a legrosszabb, ő volt az a
barát, akit beavatott a Jeff hűségével és a házasságuk jövőjével
kapcsolatos kételyeibe, és Jeff bűnösségének gyanújába.
Mintha csak olvasna a nő gondolataiban, Hayes közbevágott.
– Alice tud Emory Jeff-fel kapcsolatos gyanújáról.
Mindenki a nőre nézett, magyarázatot várva, de mivel ő nem
szólalt meg azonnal, Hayes elmesélte nekik Emory és Alice
telefonbeszélgetését.
– Alice betudta Emory nyugtalanságát a fáradtságnak,
gyógyszereknek, ilyeneknek. Bagatellizálva a gyanúját, azt
mondta, nem létezik, hogy Jeff bántaná őt.
– A szerelem vakká tesz – mondta Connell. – Talán tényleg
elhiszi.
– Talán. Vagy hazudott, hogy védje.
– A mi dolgunk bebizonyítani, ha hazudik, gondolom –
mondta Knight.
– Tegyük próbára a szerelmét. Ha Jeffet valóban
letartóztatjuk és megvádoljuk, talán újragondolja a történetét.
– Tudja, hol van Jeff? – kérdezte Jack.
– Egy hotelban – mondta Knight. – Megálltunk ott idefelé
jövet, hogy megkérdezzük, hallott-e a feleségéről az éjjel. Nem
vártuk, hogy igen – mondta, vetve egy cinkos pillantást a nőre és
Hayesre. – De ellenőrizni akartuk a reakcióját. Azt mondta,
egész éjjel majd megőrült a felesége miatti aggodalomtól.
Olyannyira, hogy amint kivilágosodott, rohant a kórházba
megnézni, nem került-e sürgősségi felvételre mint ismeretlen
nőbeteg.
– Egy igazi kis színdarabot adott elő – mondta Jack.
Grange levette a mobiltelefonját az övéről.
– Odaküldök valakit, hogy figyelje a szobáját, és győződjön
meg róla, hogy nem megy sehová, amíg az elfogatási parancsra
várunk.
Amíg ő intézkedett, Knight Jackhez fordult.
– Ha egy FBI-ügynök is vár arra az elfogatási parancsra, az
lehet, hogy nagyobb nyomatékot ad az ügynek, és meggyorsítja.
Jack Hayesre nézett, némán kérdezve. Hayes vállat vont.
– Nem árthat.
– Mit szándékozol tenni?
– Itt maradok, ahol biztonságos.
– Megszüntettük a körözést – jelentette be Knight. – Azt
mondtuk, a múlt éjszakai incidens egy házon belüli félreértés
volt. Nem árultuk el, ki maga. Connell ügynök azt mondta,
maga dühös lenne, ha híre menne, és nagy felfordulást csapna.
Szóval, biztonságban van.
– Nem úgy értettem, hogy én vagyok biztonságban – mondta
Hayes, száját alig mozdítva. – Úgy értettem, Jeff van
biztonságban. Ha meglátnám, meg kellene ölnöm.
Ebben a pillanatban Grange visszatért, és beszámolt róla,
hogy az emberük a helyszínre ért.
– Olyan helyen van, ahonnan tisztán látja Jeff lakosztályát és
autóját.
Miközben Connell felvette a kabátját, odaszólt Hayesnek.
– Felhívlak, miután őrizetbe vettük. Mi a mostani
telefonszámod?
Hayes habozott.
 Connell a szemét forgatta.
– Nézd, tudom, hogy hagytál Rebeccának egy elérhetőséget.
Hayes elővette a mobiltelefonját, és amikor a telefonszám
megjelent a kijelzőn, Connell elé tartotta, hogy lássa, és
elraktározza az agyába.
– Rendben. – A nyomozók felé fordulva pedig azt mondta: –
Essünk túl rajta, uraim.
Grange kinyitotta az ajtót, és maga elé engedte Connellt.
– Tartson velünk. – A három férfi távozott, és becsukták
maguk mögött az ajtót. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy Emory
egy szót sem szólt, mióta Alice szóba került.
Csak Hayes vette észre.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Mintha halloween éjjelére ijesztő jelmezbe bújt figurák lennének,

Will és Norman éppen akkor ért oda nagynénjük és nagybátyjuk
házához, amikor Lisa elindult az iskolába.
– Mama beteg – jelentette be Norman. – Most azonnal haza
kell velünk jönnöd!
– Mi baja?
Norman figyelmen kívül hagyta a kérdést, és kölcsönkérte a
nagybátyjuk teherautóját.
– Hogy jöttetek ide? – kérdezte a nagybácsi, miközben
vonakodva odaadta a kulcsokat.
– Egy barátunk hozott idáig.
– Szörnyen néztek ki – mondta Lisa. – Nem kellett volna még
pár napig a kórházban maradnotok?
 – Mi jól vagyunk, de mama talán nem. – Norman ezzel
megragadta a lány karját, és durván a furgon felé taszította,
amely az úton parkolt. Will tartotta neki az utasülés ajtaját.
– Kriplishow – állapította meg a lány.
Will dühös tekintetében a szokásosnál is több rosszindulattal
lódította be Lisát a járműbe.
Amikor már úton voltak, Lisa rákérdezett.
– Mi történt anyával?
– Ez csak ránk tartozik, te meg kussolj! – morogta Norman
vicsorogva, ahogy áthaladtak a forgalmon. – Túl sokat
csacsogtál, hugicám.
– Hazudtok, ugye? Engedjetek ki innen! – Odakapott a
kormánykerékhez.
Will visszarántotta, és a kézfeje élével megütötte a lány
fejének oldalát, majd csontzúzó szorítással megragadta mindkét
csuklóját, és egymáshoz láncolta a kezeit.
– Ha még egyszer ilyesmivel próbálkozol, megbánod! –
figyelmeztette Norman.
– Hova visztek?
– Ahogy mondtuk, haza.
– De anyának semmi baja, ugye?
– Azon kívül, hogy ven és randa? Semmi.
A Frankenstein-apparátus ellenére Willnek sikerült vihognia
a fivére viccén.
Lisa gyűlölte őket, undorodott tőlük és félt. Tapasztalatból
tudta, hogy nem szabadulhat Will szorításából, amíg az készen
nem áll rá, hogy elengedje. Túl sokszor gyűrte már le a lányt
ahhoz, hogy annak bármi reménye legyen a megtörésére. A
sérülések ugyan legyengítették a fivérét, de a szemében izzó
lázas fény azt jelezte, hogy sok harci kedv maradt még benne. És
még ha a kezét ki is tudná szabadítani Lisa, hogy jutna ki a
furgonból?
 Egyetlen reménye az a férfi volt, aki megígérte, hogy a
segítségére siet, ha a lánynak szüksége lesz rá.
Annyit tudott tenni, hogy kivárja, amíg hazaérnek és
valahogy telefonhoz jut. De ahogy közeledtek a férfi kunyhója
felé, a lány meglátta, hogy sárga helyszínelőszalaggal vették
körbe az egész telket.
– Mi történt? – fakadt ki döbbenten.
– Ahogy gondoltuk, ez egy szökevény. Megadta neked a
telefonszámát, igaz?
– Honnan tudod?
– Nem tudtam – felelte Norman, és rávillantotta ravasz
mosolyát. – De kitaláltam. Azt mondta neked, hogy hívd, ha…
– Ha megpróbáltok megerőszakolni.
– Ja, tudjuk, hogy erről fecsegtél. Tudjuk, hogy a doktorhölgy
barátod támogat. De cseszd meg! Ő a vén férje problémája,
foglalkozzon vele az!
– A doktornő férjnél van?
– Úgy látszik, de minket nem érdekel. Mi a te magas, sötét és
helyes pasidra utazunk.
– Mit akartok csinálni?
A ház felhajtójára kormányozta a teherautót, és csikorogva
lefékezett. A lánc még mindig a fára volt tekerve.
– Az az átkozott még a kutyánkat is ellopta! – morogta
Norman, miközben leállította a motort, és kivette a
mobiltelefonját mocskos farmerja zsebéből, abból a véráztatta
rongyból, amiben felvették a kórházba. – Elmondom, mi fog
történni, kishúgom – jelentette be Norman. – Fel fogod hívni
csillogó páncélzatú lovagodat, és megmondod neki, hogy
hazahoztunk, és hogy mennyire rettegsz attól, hogy
bekövetkezik az a hazugság, amit terjesztesz.
– Tudja, hogy ezek nem hazugságok.
 – Nem, nem tudja – vágott vissza Norman. – Csak a te
állításaidra hagyatkozik. És te megmondod neki, hogy jók
vagyunk és őrültek, s hogy mi iparkodunk jóvátenni a
hazugságodat, és inkább megölöd magad, semhogy mi ezt…
megtegyük.
Will áldását adta a forgatókönyvre.
– És utána? – firtatta a lány.
– Aztán futva siet a segítségedre. Ha pedig ideér, azt kívánja
majd, bárcsak sohasem született volna meg – vigyorgott
Norman, és meglóbálta a telefont. – Mi a szám?
Will megragadta Lisa állkapcsát, hüvelykujját és mutatóujját
az arcába mélyesztette.
És bár törött bordái miatt grimaszolt a fájdalomtól, Norman
nem eresztette Lisa kezét. A lány ellenállt és csavarodott, de
minél erősebben küzdött, annál erősebben fogták le. Olyan erős
fájdalmat érzett az állkapcsában, hogy kicsordult a könnye.
– Fáj, ugye? – leckéztette Norman.
A bátyja megizzadt, és az egyik, még be nem gyógyult
arcsebéből szivárogni kezdett a vér.
– Most már el tudod képzelni, micsoda szenvedésen ment
keresztül Will a barátod miatt! De még mindig van ereje hozzá,
hogy lefogjon egy olyan vékony kis cérnaszálat, mint te vagy. És
végül úgyis el fogod mondani, amit tudni akarunk, mert így
magadat is megóvhatod a kényelmetlenségtől.
Behunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Jó, akkor valami mással próbálkozunk – mondta Norman
egy pillanat múlva.
Vészjóslóan mézesmázos hangjára Lisa kinyitotta a szemét.
Az anyja kijött a verandára, az egyik vállára konyharuha volt
vetve, lyukas kardigánja ferdén begombolva, és Lisa lelkileg
összeomlott, mert tudta, bármit is kérjenek tőle, meg fogja tenni.
 – Na, gyerünk azzal a telefonhívással, hugica! – suttogta
Norman. – És legyen meggyőző. Különben ez alkalommal
odakötözzük a mamát egy székhez, és nézni fogja.

Hayes megvárta, hogy a másik három férfi kimenjen.

– Nem tudtad, hogy Alice volt.
Emory szeme csöppet sem volt könnyes, inkább különösen
száraznak érezte, mintha nem is pislogott volna azóta, hogy a
barátja árulása a tudomására jutott.
– Nem.
– És nem is gyanakodtál rá?
– Soha.
– Dühös vagy.
– Baromira igazad van, az vagyok! – Felkelt a székéről,
oldalra tolta, és elkezdett járkálni az öltözőasztal és az ágy lába
közti területen. – Nem vagyok féltékeny. Még csak nem is fáj.
Fásult vagyok…
—A nő nem érdemli meg azt az energiát, amit ráfordítasz.
– Sokkal dühösebb vagyok magamra, mint rá.
– Miért?
– Hogy ennyire naiv voltam.
– Bizalommal teli.
– Vak.
– Bedobhatok egy másik melléknevet?
A nő megállt, és a férfira nézett.
– Tessék?
– Közömbös. A nőnek könnyű dolga volt. Nem érdekelt
eléggé Jeff félrelépése ahhoz, hogy kiderítsd, kivel csalt meg.
A nő elgondolkodott ezen.
– Ne legyen mindig igazad, hagyd, hogy néha locsogjak!
A férfi intett, hogy folytassa.
 – Azért vagyok dühös, mert elmondtam neki, hogy
lefeküdtem veled a kunyhóban. Ez volt a legnagyobb titkom, és
meg akartam őrizni magamnak. De meg kellett osztanom vele a
legszemélyesebb részleteket. – Emory elmondta az okát is, majd
szorongva nézett a férfira.
Találkozott a tekintetük.
– Remélem, megértő voltál velem – mondta komolyan.
Annyira váratlan reakció volt ez tőle, hogy Emory
felnevetett.
– Connell tévedett. Tudsz viccelni.
– Nem vicceltem.
De igen, és a nő csak úgy itta ritka nevetése látványát. Igaza
volt, Alice nem érdemli meg, hogy felhúzza magát miatta.
Emellett a szívét egész más érzelem töltötte be.
– Azt hiszem, Jack barátod a nyomunkban van – mondta
gyengéden.
– Nem a barátom, de a nyomunkban van. Amikor reggelivel
tért vissza, tudta, hogy vagy veszekedést, vagy előjátékot
szakított félbe.
– Veszekedés volt?
– Tuti, hogy nem előjáték.
A nő tudta, hogy épp a mély vízbe készül fejest ugrani,
mégis kimondta.
– Nem fejeztük be a beszélgetést, Hayes.
Ez egyből megváltoztatta a férfi hangulatát. Felállt, és a hátát
fordította felé.
– Jobb ez így.
– Nem hiszem.
– Csak kerülgetjük a forró kását, doki. Értelmetlen.
Emory odament hozzá, és kényszerítette, hogy rá nézzen.
 – Az egyik első beszélgetésünkkor azt mondtam, hogy
„mindig van választási lehetőség”. Te viszont kijavítottál. Azt
mondtad, „nem mindig”. Emlékszel?
– Ja.
– Igazad volt. Azt tetted Westboróban, amit tenned kellett,
mert nem volt választásod.
– Azt állítod, vannak piszkos munkák, de azokat is el kell
végeznie valakinek?
– Nem pont ezeket a szavakat használnám – jegyezte meg a
nő.
– Ez viszont azon múlik, honnan származol.
– Te honnan származol?
– Ugyanarról a rohadt helyről – mondta szűkszavúan. – De
érted, hogy mit jelent ez? Azt jelenti, hogy van egy részem, ami
nem bánja a mocskot. Ez az, ami megijeszt. Téged is el kellene
ijesztenie.
A nő látta a férfi kérlelhetetlen tekintetén, hogy az érvei nem
befolyásolják.
– Megint el fogsz tűnni, igaz?
– Miért hallok meglepetést a hangodban? Megmondtam
neked, hogy ez lesz.
– Azt is mondtad, hogy semmi sem változott. Tévedsz,
Hayes. Minden megváltozott. Bolond lennék, ha hagynám, hogy
letagadd.
A nő felnyúlt, hátrahajtotta a nyakát, és lehúzta a férfi fejét,
aki így elérte a száját. A férfi ellenállt, próbálta eltartani magát,
amíg a nő a nyelvével követni nem kezdte az ajka vonalát. Hayes
ellenállása egy csapásra megtört, s átlendült kezdeményezésbe.
A szája hirtelen agresszor módjára a nő ajkai fölé kerekedett,
és birtokba vette. Hayes megmarkolta a nő fenekét, a csípőjéhez
emelte, és a legközelebbi falhoz vitte, majd a testével
nekinyomta. A nő átfogta, a lábával öblöt képezve a combjai
között. Mivel nem volt köztük túl nagy tér, a férfi határozott és
kitartó nyomást fejtett ki, ami vágyhullámokat gerjesztett a
nőben. Csakhogy egymás iránti vágyakozásuk frusztrációval
párosult, mert az időnek, a helynek és a körülményeknek
megfelelően ruhában voltak.
A férfi elszakította a száját a nőétől, arcát a nyakhajlatába
temette, lehelete gyorsnak és forrónak érződött Emory bőrén.
– Oké, valami tényleg megváltozott. Ha éjjel egyedül vagyok,
téged kívánlak.
Lehajtotta a fejét, megtalálta a nő mellbimbóját, és a ruhán
keresztül izgatta, miközben rekedten suttogott.
– A combjaid között aludni, felfedezni a melleidet a sötétben,
hallgatni a légzésedet, és érezni a párnámon a hajad illatát.
Mostantól mindezt akarni fogom, a fene vigyen el! A fene vigyen
el, doki! Téged nem lehet egykönnyen elengedni.
– Akkor maradj velem!
– Nem tudok.
– De tudsz.
– Én…
Csipogott a mobiltelefonja. Egyszer, kétszer, háromszor.
Aztán abbahagyta.
Megdermedtek, lihegtek és vártak, és amikor megint
csipogni kezdett, a nő letette a lábát a földre. A férfi elengedte őt,
és hátrált egy lépést, a kezét egyenesen az ágyékára tette, és
masszírozni kezdte, miközben sűrű káromkodás közepette
kihalászta a telefonját a farmerja zsebéből.
– Jó időzítés, Jack – szólt bele.
Ahogy hallgatta a hívóját, arckifejezése bosszúsról aggódóvá
vált.
– Lisa? Tudnál hangosabban beszélni? – Némán
káromkodott. – Hol? Ott van az anyád? – Egy pillanattal később
még egy trágárságot tátogott. – Tegyél meg, amit csak tudsz,
hogy távol maradj tőlük. Máris megyek! – Ezzel letette.
– Mi van?
– A fivérei felszedték, és hazavitték. Bezárta magát a
fürdőszobába, de azzal fenyegetik, hogy beváltják a hazugságokat,
amiket róluk terjeszt.
Emory felsóhajtott.
– Pauline?
– Ne akard tudni.
– Hívom a rendőrkapitányságot.
– Ne! – állítota le a férfi. – Ha kimennek, Lisa lesz a hibás, a
fivérek tagadni fognak, aztán a rendőrök lelépnek. Lisa pedig
továbbra is ott marad, összezárva velük. Nem, ez is egyike a
piszkos munkáknak. Be kell fejeznem.
– Ez a hatóságok feladata!
A férfi pár másodpercig mérlegelt.
– Oké, adj nekem tíz perc előnyt!
– Hayes…
– Tíz percet – indult az ajtó felé.
– Veled megyek.
– Egy fenét! Nem tudok egyszerre megküzdeni velük, és még
rád is vigyázni közben!
– Korábban már sikerült.
– Most nem menne. És neked még meg kell várnod Connell
hívását Jeff-fel kapcsolatban. El ne felejtsd feltölteni a mobilodat!
– bökött fejével a fali aljzat irányába, amelyből Connell töltője
lógott ki. – Ha Jeff nem ér el engem, téged fog keresni. Megvan
neki a számod, igaz? Knightnak és Grange-nek szintén?
– Igen, de…
– Nincs semmiféle de, doki. Jeffet szemmel tartják. Ez az
egyetlen oka, hogy egyedül hagylak. De Normannel és Will-lel
sürgősen rövidre kell zárnom a dolgomat.
 Amint a férfi kinyitotta az ajtót, a nő megragadta a karját.
– Azt mondtad, nem fogod megölni őket!
– Ők ezt nem tudják…

Az elképesztő fejleményektől hemzsegő héten Jeffet akkor érte a

legkellemetlenebb élmény, amikor kinyitotta a lakosztálya
ajtaját, és Alice-t találta a bejáratban, amint felemelt ököllel
éppen kopogtatni készült.
– Alice. Ennél rosszabbkor nem is jöhettél volna. Mit csinálsz
itt?
– Úgy gondoltam, beszélnünk kellene.
– Most nem. Éppen indulok.
– De igen, Jeff, most! – taszította félre a férfit, ahogy belépett
az előtérbe. Mivel feltűnt neki, hogy Jeff menetfelszerelésben
van, megkérdezte:
– Hova készülsz?
– Öt percet adok neked. Várnak rám.
Jeff a homlokát ráncolva nézett a karórájára.
–+ Kik?
– A hegylakó bugris fivérek.
– Akikkel Emory összegabalyodott?
– Igen. Nagyon is. Emory és Hayes Bannock a húguk
bajnokai. Ha valamivel, hát a kisasszonnyal elő lehet őket
csalogatni, azt gondolom.
– Miről beszélsz? Mit csináltál?
– Nem számít. Most már Sir Bannockon a sor, hogy akcióba
lépjen.
– És mi van Emoryvel?
– Remélhetőleg a lovagjával lesz. Ha nem, Norman
biztosított róla, boldogan dolgozik majd a fickón, hogy kiszedje
belőle, hol rejtegeti. Ráadásul itt az ideje, hogy találkozzak a
rejtélyes pasasával.
 – Úgy jellemezted a fivéreket, hogy semmirekellők.
– Azok.
– És mégis velük forraltál ki egy tervet? Elment az eszed?
– Nem.
– De igen, Jeff, én azt hiszem. Bármit is eszeltél ki, szörnyű
vége lesz!
– Már erre is felkészültem.
Kinyitotta a kabátját, és egy belső zsebet mutatott neki.
– Pisztolyod van? A tiéd? – bámult rá Alice.
– Pisztolyom van. Az enyém. – A férfi kivette a zsebéből a
revolvert, és a tenyerén egyensúlyozott vele. – Kicsi, de
megbízható.
Alice a kanapéhoz ment, és megdörzsölte a halántékát,
mintha fájna.
– És az kinek a hibája lenne? – firtatta Jeff. – Az övé. Miért
nem képes a háttérbe húzódni? Mindazt, ami történt, csakis
magának köszönheti.
– Ez őrültség. Ha bármilyen felfordulás lesz, Emoryt
bánthatják vagy megölhetik.
Alice ránézett a férfira, arckifejezése óvatos és vádló volt.
A férfi váratlanul elfordult.
– Mennem kell.
– Hol van a cipzárad húzókája?
Jeff megfordult.
– Micsoda?
– Múlt péntek este, amikor megérkeztél hozzám, ez a dzseki
volt rajtad. Megjegyeztem, milyen jól áll neked. Te eldicsekedtél
vele, hogy új, és elmondtad az árát. Emlékszel?
– Nem vagyok szenilis, Alice.
– Felismerhető márkajelzés lógott a cipzárjáról. Az most már
nincs meg.
– Elvesztettem.
 – Hol?
– Ha tudnám, hol, nem tartanám elvesztettnek – morogta,
miközben türelmetlenül egyik lábáról a másikra állt. – Jutott
bármi más az eszedbe ma reggel?
– Te meg én. Vége?
– Azt hiszem, ezt tegnap este világossá tettem.
– Igen. Csak szemtől szemben is hallani akartam.
– Akkor ez megvolt – lépett Jeff az ajtó felé. – Odakint várlak,
aztán mennem kell a dolgomra.
Alice remegve állt föl.
– Nem érzem jól magamat. Ki kell mennem a fürdőszobába.
Jeff sóhajtott.
– A lépcső tetején, a hálószobán keresztül. Siess, kérlek!
– Indulj el! – mondta könnyezve. – Majd bezárom az ajtót
magam után.

NEGYVENEDIK FEJEZET

Szigorúan véve nem ígérte meg Hayesnek azt a tízperces előnyt,

mielőtt értesíti a rendőrkapitányságot. A férfi csak feltételezte,
hogy a kérése szerint tesz. Amint Hayes elment, töltőre tette a
lemerült mobiltelefonját.
Elkezdte keresni Sam Knight számát, de mielőtt elindította a
keresést, a telefonja csengeni kezdett a kezében. Emory
meglepődött. Még inkább, amikor meglátta, ki keresi: Alice.
Újraéledő dühvel vette fel.
– Alice, tudom.
Alice elcsukló hangot hallatott.
– Jeff mondta el?
 – Nem. Nem számít, hogy tudtam meg. A lényeg, hogy
tudom.
– Emory…
– Ne fáradj! Most nem tudok beszélni veled. Válójában nem
akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád. Soha többé.
– És mi van a rendelővel?
– Számításba vetted a jövőjét, amikor először lefeküdtél a
férjemmel?
– Megérdemlem. Megérdemlem a megvetésedet. Sőt, többet
is. De most figyelj rám!
– Semmit sem mondhatsz, ami megváltoztatja…
– Hazudtam a nyomozónak.
Emory visszafogta magát attól, hogy letegye a készüléket.
– Micsoda?
– Azt mondtam Grange őrmesternek, hogy miután elmentél,
Jeff nálam volt péntek estétől vasárnap délutánig.
– És nem?
– De igen, csak annyi történt, hogy amikor szombaton korán
felkeltem, hogy kimenjek a mosdóba, ő nem volt ott. Azt
gondoltam, úgy döntött, kisurran és hazamegy, hogy a saját
ágyában töltse az éjszaka hátralévő részét. Nem esett jól. Azt
reméltem, lesz egy teljes éjszakánk, amit együtt…
Emory nem törődve ezzel közbeszólt.
– Hova ment?
– Nem tudom. Visszafeküdtem, és amikor felébredtem, az
ágy szélénél állt tálcával a kezében, és villásreggelit szolgált fel
nekem. Nem említette, hogy elment. Nem tudta, hogy
hiányoltam. Nem említettem meg.
– És nem mondtad el Grange-nek.
– Nem. Idegesített, hogy az őrmester olyan váratlanul
bukkant föl a házamnál. Bevallottam a viszonyunkat, de az a
gondolat, hogy Jeffnek köze lenne egy ellened elkövetett
bűncselekményhez, olyan abszurdnak tűnt, hogy falaztam neki.
És mivel ugyanaznap délelőtt előkerültél, a hazugságom
igazolást nyert. Vagy legalábbis úgy gondoltam. Most viszont
már úgy gondolom, hogy a gyanakvásodnak lehet némi alapja.
Emory pulzusszáma emelkedett.
– Miből gondolod?
– Dolgokból, amiket mondott, kitérő válaszokból… de ezeket
majd később elmondom. Van viszont valami, amit
haladéktalanul tudnod kell. – Gyorsan, botladozó nyelvvel
beszélt. – Jeff valamit kifőzött azokkal a Floyd fivérekkel, hogy a
húgukat felhasználva kicsaljon téged és Hayes Bannockot a
rejtekhelyetekről. Ez kész őrület!
– Ó, istenem! Hayes kétségbeesett hívást kapott Lisától. Már
úton van feléjük.
– És Jeff kilőtt innen nem több mint…
– Hol az az innen?
– A lakóhotel – Elmesélte Emorynek Jeff előző esti
telefonhívását. – Érzésem szerint el akarta érni, hogy őrültnek
tartsalak. Ideautóztam, hogy szembesítsem mindazzal, amit
mondott, és éppen akkor érkeztem, amikor már indulófélben
volt. Úgy csináltam, mintha rosszul lennék, és amint elment,
egyből felhívtalak.
Miközben Alice beszélt, Emory rájött, hogy Hayes nem adta
meg a mobiltelefonja számát. A mulasztás szándékos is lehetett
azért, hogy megvédje, így viszont lehetetlenné vált, hogy
figyelmeztesse a csapdára, amit neki állítottak.
Aztán felfedezte a slusszkulcsokat az öltözőasztalon.
Mondat közben szakította félbe Alice-t.
– Még megvan nálad Grange nyomozó száma?
– Hú… Azt hiszem… igen. Névjegykártyát adott. Itt van a
táskámban.
 – Hívd fel őt! Mondd el neki, amit nekem mondtál. Mindent.
Mondd meg neki, hogy küldjön embereket Floydék házához!
Most! Azonnal! Nyomatékosítsd, hogy Hayes életveszélyben
van! Közben én is odamegyek, és megpróbálom őt eltéríteni.
Levette a telefonját a töltőről, a kulcsokat a kezébe söpörte, és
elhagyta a motelszobát. Odakint megnyomta a távnyitó
gumírozott gombját. Egy jellegtelen személyautó fényszórója
kacsintott az egyik közeli helyen. Emory odarohant.
Csörgött a telefonja. Megint Alice.
– Hívd fel Grange-et! Tedd meg, Alice! Ennyivel tartozol
nekem!
– Komolyan gondoltad, hogy odamész?
– Már úton vagyok.
– Akkor valamit tudnod kell! Jeffnek pisztolya van.
A hír hallatán Emory majdnem megtorpant. De csak
majdnem. Ehelyett pittyentett, felrántotta a vezető oldali ajtót, és
becsússzam Jack kölcsönzött autójának kormánya mögé,
amellyel eltévedt a ködben. Ami könnyen megy, amikor a köd
ennyire sűrű.

Jeff a lakosztály ajtajánál járt, és a kilincs után nyúlt, amikor

eszébe jutott Knight és Grange aznap délelőtti látogatása.
Csak benéztünk, hogy csekkoljuk, és megkérdezzük, nem hallott-e
valamit Emoryről az éjjel.
Ez volt Knight magyarázata a bejelentkezés nélküli
látogatásukra. Akkor teljesen rendjén valónak tűnt, de ahogy Jeff
visszagondolt rá, csodálkozott, hogy Knight miért nem
egyszerűen telefonált. Ő és Grange le akarták ellenőrizni? Még
mindig gyanakszanak, hogy valami rosszat követett el?
Hívják csak paranoiásnak, de…
A lakosztály bejárati ajtaját keskeny üveglapok szegélyezték.
A testét takarásban tartva kikémlelt az egyik üvegbetéten. A
parkoló távolabbik részén jelöletlen autó állt, az tűnt fel rajta,
hogy teljesen hétköznapinak látszott. A vezető oldali ablak
eléggé le volt eresztve ahhoz, hogy kiférjen rajta egy cigaretta,
amelynek füstje felfelé tekergett a ködben, majd a részévé vált. A
legjobb esetben amatőr megfigyelő.
Jeffnek azonban még ezt is meg kellett emésztenie. Épp azt
latolgatta, hogyan lehetne túljutni az ijedtségen, amikor
meghallotta Alice hangját a fenti fürdőszobából. Talán a rendelőt
hívta, hogy bejelentkezzen. Vagy nem.
Jeff átvágott a nappali részen a lépcsőhöz, és olyan
könnyeden és halkan osont felfelé, ahogy csak lehetséges. A
hálószoba ajtaja nyitva volt.
– Most viszont már úgy gondolom, hogy a gyanakvásodnak
lehet némi alapja.
A francba vele! A francba mindkettőjükkel, vele és Emoryvel!
Felháborodása egyre dagadt minden terhelő mondattal, amit
kihallgatott. Alice vázolta Floydékkal közös tervét.
– Emory? Emory, ott vagy? – hallotta aztán. Bizonyára újra
hívta, miközben sürgetően suttogott. – Gyerünk, gyerünk,
válaszolj! – Aztán: – Komolyan gondoltad, hogy' odamész?
Akkor valamit tudnod kell! Jeffnek pisztolya van.
Ezután csönd lett.
Jeff a mutatóujja hegyével megnyomta az ajtót, és követte
befelé nyíló útján, amíg ott nem állt az ajtóban. Alice az ágyon
ült. Amikor a nő meglátta, gyorsan talpra ugrott. Minden
próbálkozása ellenére nem tudta palástolni a félelmét.
– Jeff! Azt hittem, elmentél.
– Eltérültem. – A férfi egyenesen a mobiltelefonra szegezte a
szemét Alice markában, és rosszalló hangot hallatott.
Visszanézett a nőre, és a tekintetük összekapcsolódott.
– Ahogy már korábban is mondtam, Alice, a látogatásod
ezen a délelőttön nagyon rosszkor jött.
Emory keze idegességében izzadt, és csúszott a
kormánykeréken. Miközben végigment a városon, rendőrautót
keresett, vagy bármi más hatósági járművet, amit leinthetne, és
megkérhetné a benne ülőket, hogy legyenek a segítségére, de
egyet sem látott. Vezetés közben telefonálni veszélyes volt,
különösen ködben, mégis kockáztatott, és felhívta Jack Connellt.
Három csöngetés után az ügynök telefonjának hangpostája
jelentkezett.
– Itt Emory. Hayes elment innen, miután Lisa Floyd felhívta.
De ez csapda! Jeff eszelte ki a fivérekkel. Alice hívja Grange
nyomozót a részletekkel. Egyébként hazudott Jeff alibijével
kapcsolatban. De ami most a legfontosabb, hogy azonnal
irányítsanak embereket Floydék házához. Hayes a vesztébe
rohan, és minden pillanat számít! Az ön bérelt autóján épp oda
tartok én is.
Hirtelen rájött, hogy hiába beszél a telefonba.
Méltatlankodva felkiáltott, és ránézett a kijelzőjére. A gyenge
töltöttségi szint lenullázódott. De vajon az üzenete melyik
pontján merült le a telefonja?
A mellette lévő ülésre lökte a mobiltelefont, és a vezetésre
összpontosított. Lisa biztonsága, Hayes élete azon múlt, hogy
odaér-e, de a körülmények nem tették lehetővé, hogy gyorsan
hajtson. Amint elhagyta a városhatárt és rátért a hegyi útra, a
köd még sűrűbbé vált. A motorháztetőn túl alig látszott valami.
Feszülten igyekezett minél messzebre látni.
Amikor tegnap Hayes kunyhójához tartottak, az ablakból
nézte az utat, ami most nagyon jól jött. Az előző nap megfigyelt
jellegzetes természeti formák és jelzőtáblák segítették abban,
hogy a jó úton maradjon, különben menthetetlenül elveszett
volna. Egy kanyart lassan bevéve megpillantotta a vidéki
postaládák ismerős sorát. Aztán a medvealakra emlékeztető fém
kerti szobrot, majd a nemzeti lobogós házat, az elhagyatott,
romos pajtát. Amikor elhaladt az embermagasságú hortenziával
benőtt kerítés mellett, tudta, hogy már közel jár. Szinte látta
maga előtt a nyári kék virágözönt, ám figyelmét most az keltette
fel, hogy a bokrok kopasz szárait jég borította.
Ezen a kerítésen túl még mennyit is kell menni Hayes
kunyhójáig? Három kilométert? Nyolcat? Nem tudta felidézni.
Olyan gyorsan ment, ahogy csak mert. Az agyában egyre
csak ott motoszkált a gazság, amit Norman és Will Floyd
tartogatott Hayesnek. Az olyan emberek, akik megerőszakolják a
saját kiskorú húgukat, bizonyára nem szívbajosak, ha az
ellenségük megnyomorításáról vagy megöléséről van szó…
De Alice talán egyből elérte Grange-et. Megtörtént az
emberek kiküldése, és néhányan akár már a Floyd-háznál is
lehetnek. Connell szintén úton lehet már, hogy segítsen
Hayesnek. Mivel még csak most találta meg, Connell nem fogja
engedni…
Az éles kanyar túl hirtelen bukkant elő, a nő pedig túl későn
látta meg, hogy elkerülje az ütközést. Az autó beleszaladt a
szürke sziklafalba. A biztonsági öv tartott. A légzsák felfúvódott.
Nem kétséges, hogy megmentette az életét, de a hatása romboló
volt. A kocsi belseje fullasztó porral telt meg.
Amint a légzsák leeresztett, előrelódult, majd vakon az
ajtónyitó után tapogatózott. Majdnem kiesett a kocsiból, a
motorháztető pedig úgy préselődött fel a csupasz sziklafalra,
mint egy üres üdítősdoboz.
Csizmatalpain megcsúszott, és nagy lendülettel a fenekére
esett. Amíg ültében próbált ismét levegőhöz jutni, az útburkolat
fagyossága és nedvessége átáztatta a farmerja hátulját. A
kényelmetlen érzéstől magához tért. Felegyenesedett, és az autó
oldalának dőlve számba vette a testrészeit. Remegett, és sajgott a
szegycsontja, ahol a biztonsági öv megrántotta, de a csontjai nem
törtek el.
Ellökte magát az autótól, és futni kezdett.

Miközben kiléptek a bíróság épületéből és elindultak a parkoló

városi terepjáró felé, Jack zúgolódni kezdett.
– Miféle rohadt irányelv…
– Ó a bíró – mondta Knight.
Grange ült a kormány mögé, Knight a fegyvert szorította,
Jack mászott be hátra.
– Kösse be a biztonsági övét! – figyelmeztette Knight. –
Törvény van rá.
Jack becsatolta a biztonsági övét, és ránézett a telefonjára. A
mobilhasználat tilos volt odabent a bíróságon, amíg az
elfogatóparancs kiadására vártak.
– Emory! – mondta a másik kettőnek, mikor elkezdte
lehallgatni a hangpostafiókját. – Ó, basszus! Basszus!
– Mi van? – kérdezte Grange.
Jack eldarálta Emory üzenetét.
– Hayes a vesztébe rohan. Aztán megszakadt az üzenet.
Nézze meg a telefonját, Grange! Emory azt mondta, Alice magát
fogja keresni a részletekkel. Meg azt is, hogy Jeff alibije hazugság
volt. – Knighthoz fordult: – Küldjön egységeket Floydék
házához, de először próbálja meg visszahívni Emoryt. Én Hayest
hívom, és az a senkiházi gazfickó jobban teszi, ha felveszi.
Grange az egyik kezével vezetett, a másik segítségével a
telefonját ellenőrizte.
– Nincs hívásom Alice Butlertől.
– Emory telefonja egyből a hangpostafiókjához irányít –
mondta Knight. – Buddy, menj továbbra is a lakóhotel felé, de
kapcsolj rá!
 Grange bekapcsolta a szirénát és a villogót, majd
beletaposott a gázba.
– Haszontalan fráter! Amikor elszabadul a pokol… –
motyogta Knight, ahogy bekapcsolta a szolgálati rádiót, hogy
mozgósítást kérjen.
Közben Jack hívta azt a kártyás telefont, amit Hayes jelenleg
használt. Egy kicsengés, két kicsengés, és már majdnem feladta,
amikor Hayes beleszólt.
– Mi van?
– Tudom, hogy hívást kaptál Lisa Floydtól, és most
odarohansz, hogy megmentsd. Amit viszont nem tudsz, hogy a
segítségkérés mögött Jeff Surrey áll.
– Honnan tudod?
– Emory üzenetet hagyott nekem.
– És ő honnan tudja?
– Úgy gondoljuk, Alice Butlertől ered a dolog. Most éppen
ezt próbáljuk kideríteni.
– Próbáljátok?
– Megint hívtam Emoryt – mondta Connellnek Knight a válla
fölött. – Újra csak a hangpostafiókja jelentkezett.
– Hallotta ezt? – kérdezte Jack.
– Ja – felelte Hayes. – Fel kell tölteni a telefonja aksiját.
– Üzenet közben szakadt meg a vonal, de egy dolog tisztán
és élesen kivehető volt – tudatta vele Jack. – Csapdát állítottak
neked.
– Egy lépéssel előbb járok. Magam is kitaláltam. Csak azt
nem tudtam, hogy Jeff áll a háttérben. Most hol van?
– A hotel felé tartunk, ahol Jeff megszállt, hogy teljesítsük az
elfogatási parancsot.
– Folytassák csak. Csukják le azt a korcsot!
– Úgy lesz!
 – Mondjátok meg Emorynek, hogy maradjon a motelban!
Használjátok a vezetékes telefont, ha mobilon nem éritek el.
– Rendben! Ne konfrontálódj egyedül azokkal a hegyi
bugrisokkal! A különleges alakulatok már úton vannak oda.
– Floydékkal én foglalkozom!
– Hayes, te…
– Én foglalkozom.
– Ettől tartottam.
– Még időben ideértünk, hogy lekapcsoljuk Jeffet – jegyezte
meg Grange, miközben a városi terepjárót a hotel parkolójába
kormányozta. – A kocsija még itt áll.
Jack jelentette ezt Hayesnek, aki azt kérte:
– Hagyjatok belőle nekem is valamit! – Aztán letette.
Jack még átkozódott miatta, ahogy kiszállt a hátsó ülésről.
– Megkérdezem az emberünket. – Grange odakocogott a
parkoló másik oldalán álló jelöletlen járműhöz.
Knight kikászálódott a városi terepjáró utasüléséről.
Kifulladtnak tűnt.
– Emory telefonja még mindig nem válaszol. Járőrkocsikat
irányítottunk Floydék házához, de ez az átkozott időjárás… –
Nem kellett kifejtenie, micsoda kiszámíthatatlan
következményei lehetnek ennek.
– Nos, ez Hayest is feltartja, ami jó – jegyezte meg Jack.
A beszélgetés közben egyenesen a lakosztály bejárata felé
haladtak. Grange ott csatlakozott hozzájuk.
– Az emberünk szerint Jeffnek társasága van. Egy hölgy.
– Hölgy? Emory? – kérdezte Jack.
– Nem. Az emberünk nem ismerte fel.
– Alice Butler?
– Én is rá gondolnék – mondta Knight. Dörömbölt az ajtón. -
Jeff? Nyissa ki!
Vártak. Semmi.
 – Jeff! – kiáltotta Knight. – Most nem udvariasságból
keressük. Elfogatási parancsunk van.
Mikor pár másodperc múltán sem történt semmi, Knight azt
mondta:
– Elég ebből a szarrágóból! – Elővette a pisztolyát a tokjából,
és szétlőtte a zárat.
A lenti szinten senki sem volt. Grange a lépcső felé indult,
pisztolyt vett elő, és a félig nyitott ajtóra célzott vele a lépcső
tetején.
– Adja fel, Jeff!
Amikor elérte az ajtót, félreállt, és teljesen kinyitotta. Semmi
sem történt, így belépett a szobába. Jack a nyomozó mögé
csusszant. Knight fújtatva cipelte föl a hátsóját.
– Huh, milyen förtelmes! – idézte vissza később Jack szavait.

Emory minden porcikája sajgott. Még a lélegzetvétel is fájt. Úgy

érezte, a ködös levegő valamiféle láthatatlan, éles szemcsékkel
van tele, olyasmikkel, mint a jégkristály vagy az üvegszilánk.
Nem volt eléggé felöltözve. A nyers hideg csípte arcának
fedetlen bőrét, és könnyeket csalt a szemébe, amit csak
folyamatos pislogással tudott féken tartani, nehogy
elhomályosítsa a látását és az előtte kígyózó utat.
Erős szúrást érzett az oldalában. Folyamatosan marcangolta,
és nem eresztette. A jobb lábszárát ért tavalyi hosszanti
csonttörés miatt élesen hasogatott a sípcsontja.
A fájdalom érzése, tűrése és legyűrése voltaképp csak
akaraterő és fegyelem kérdése. Neki mindkettőből volt. Bőven.
Túl sok is. Éppen erre készítették fel a nehéz edzések. Meg tudta
csinálni. Meg kellett csinálnia.
Folytasd, Emory! Tedd az egyik lábadat a másik elé! Méterről
méterre győzd le a távolságot!
Milyen távol lehet még?
 Istenem, add, hogy ne legyen sokkal távolabb!
Az elhatározástól, na meg a kudarctól való félelemtől hajtva
gyorsított a tempóján.
Aztán a terpeszkedő fák mély árnyai közül susogó hangot
hallott, amit légfuvallat követett, közvetlenül a háta mögött. A
szívét katasztrófa előérzete bénította meg, de már nem volt ideje
reagálni rá, mert egekbe szökő fájdalom hasított a koponyájába.
Elesett, fájdalmasan ért földet.
Amikor a fényparádé legrosszabb része alábbhagyott,
négykézlábra állt, és pár másodpercig ebben a testhelyzetben
maradt, hogy elejét vegye a szédülésnek. Végül eléggé felemelte
a fejét ahhoz, hogy megpillantson egy pár csizmát.
A nő bámulta, ahogy a csizmás lábak egyre nagyobbnak
tűnve közelednek felé, amíg ki nem töltik az egész látóterét.
Amikor tőle pár centire megálltak, Emory tekintete végigsiklott a
térden, a törzsön, a vállon és az álion, egészen az ismerős
pillantásig.
– Alice?

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

– Egy csomó gondot megspórolhattál volna nekem, ha már az

első alkalommal meghalsz! – közölte vele Alice. – Acut subduralis
haematoma. Biztosra vettem, hogy elég nagyot ütöttem a fejedre
ahhoz, hogy lassú, de állandó vérzést váltsak ki, ami itt –
mondta a karját szélesre tárva – halálos lett volna. De nem
neked. Nem az Arany Lánynak. Nem lehetett volna, hogy abban
a varázslatos életedben egyetlenegyszer ne legyen rohadt
szerencséd?
 Nem egészen egy héttel az első fejsérülése után Emory
agyának meg kellett küzdenie az autóbaleset és egy második
ütés következményeivel is. Megpróbált felállni, de a lábai nem
tartották meg, így négykézlábra tápászkodott, és leült.
Azon volt, hogy megértse, mit akar tőle Alice, de nem fogta
fel a szavai értelmét. Alice képe hullámzott, mintha Emory víz
alól nézné. Ettől a hullámzástól pedig felfordult a gyomra.
– Mit mondasz? Mi az a kezedben?
– Ez? – emelte fel Alice a pisztolyt. – Az ország minden
sürgősségi ellátásán csak szombat esti specialitásnak nevezik. Ez
a te mezei harmincnyolc kaliberes pisztolyod.
Emory kezdte felfogni, mi történik.
– Mit akarsz csinálni vele?
– Megöllek, de most biztosra akarom venni, hogy meghaltál.
Emory gyomra összeszorult. A keserű sav a torkába tódult.
Alig volt képes megfékezni a feltörő hányingert.
– Miért?
– Egy örökkévalóságig tartana, mire felsorolom az összes
okot, Emory, és hideg van idekint. Összefoglalva: Jeff egy tetű,
de akkor is az én tetűm volt. Legalábbis addig az volt, amíg el
nem követtem azt a hibát, hogy bemutattalak neki téged. Te
voltál a jobb fogás. Szép. Gazdag. Olyan erényeid voltak,
amelyekre áhítozott. De tudod, nem szeretett téged. Soha nem
volt szerelmes beléd.
– Most már én is tudom.
– Ugyanakkor élvezte a jólétet és a rangot, amit kölcsönöztél
neki. Olyannyira, hogy soha nem hagyott volna el, függetlenül
attól, mennyire rossz a házasságotok. Mindvégig kitartott volna.
– Így hát el kell tenned láb alól.
– Kedvesen megnézetted velem a térképet azzal az
útszakasszal, amit teljesíteni terveztél szombat délelőtt. Nagy
részletességgel mutogattad el nekem.
 – De Jeff-fel voltál.
– Aki nem tud elszívni egy füves cigit anélkül, hogy kidőlne
utána. Elláttam két whiskey-vel, két üveg vörösborral és egy
jófajta füves cigivel annak érdekében, hogy ne ébredjen fel, csak
jó sokára, a következő délelőtt. Levezettem a nagy távot, a
fordulódnál parkoltam le, amit ugyancsak megmutattál nekem,
és elindultam az ösvényen, amíg csak egy jó búvóhelyet nem
találtam. Ott megvártam, hogy elhaladj mellettem, aztán a
nyomodba szegődtem egy kővel, amit az ösvényen találtam. –
Fanyar mosolyra húzódott a szája. – Utólag nézve, egy icipicit
tovább kellett volna maradnom, hogy megbizonyosodjak róla,
valóban meghaltál, vagy hamarosan meg fogsz. Nem akartalak
megérinteni, mert attól féltem, nyomot hagyok. Nem nyúltam a
törött napszemüveghez sem, ami olyan nagy riadalmat keltett.
Visszarohantam az autómhoz, ami még mindig egyedül parkolt
ott. Nem találkoztam senkivel a hegyről lefelé vezető úton.
Rekordidő alatt visszaértem Atlantába, és elfogyasztottam a
villásreggelit Jeff-fel, akiről nehéz volna azt állítani, hogy bölcs
ember. Ügy volt minden, ahogy felvázoltam neked ma reggel,
kivéve, hogy én voltam az, aki kisurrant, és nem Jeff.
– Azt akartad, hogy meghaljak, csak hogy megszerezd
magadnak.
Alice felnevetett.
– Emory, te olyan egyszerűen gondolkodsz! Azért akartam,
hogy meghalj, hogy Jeffet vádolják érte. Ha elítélik a te
meggyilkolásodért, azért így vagy úgy, de az életével fizet. Két
legyet egy csapásra. Érted már? – villantott egy túlságosan is
ragyogó és vidám vigyort, amilyennel csak egy tébolyult nő
képes gratulálni magának.
Emory erőlködve szedte össze a kirakós darabkáit, amíg
kikerekedett belőlük az egész kép.
– És te vitted oda a sídzsekije cipzárjának húzókáját?
 – Megtalálták? Csodálkozom. Nem is kérdeztem rá.
Emory nem árulta el, ki találta meg.
– Minden a terv szerint haladt – folytatta Alice. – Jeff gyorsan
gyanúsítottá vált. Tettette, mintha beleőrülne az eltűnésed miatti
fájdalomba, de nagyon gyorsan elkezdte dédelgetni azt az álmot,
hogy vagyonos özvegy lesz, természetesen az én kedvemért. De
elképzelni sem tudtam, miért nem találják meg a holttestedet.
Miért megy ilyen nehézkesen? Gondoltam, talán visszanyerted
az eszméletedet, és letántorogtál az ösvényről a vadonba. Három
nap múlva elkezdtem lazítani, mert azt hittem, ha nem is haltál
meg a fejsérüléstől, a kihűlés ellen védtelen voltál. Aztán
előkerültél élve. Robin Hood megmentett. Hihetetlen – idézte fel
fejét ingatva a csodálkozását. – Ki gondolta volna, hogy a
dicsfényed a halál ellen is véd? És ez csak az első volt a
zökkenők sorában. A kunyhólakód egy szökevény volt, akit az
FBI üldözött. Ráadásul vele együtt viszályba keveredtél a
vérfertőző hegyi bugrisokkal.
Megint eszelősen vigyorgott egy darabig.
– Aztán megláttam a módját, ahogy ezt az egész
összevisszaságot a magam javára fordíthatom. Jeff mindennél
jobban gyűlöl hülyének látszani, a te kalandod pedig kolosszális
hülyét csinált belőle. Hamar megnyilvánult. Csak annyit kellett
tennem, hogy feszítsem a húrt. Előző este próbált meggyőzni
róla, hogy mentálisan zavart vagy. így mindkettőtök barátjaként
ideutaztam, hogy támogatást nyújtsak. Felvázolta előttem a
nevetséges tervét azzal a két testvérrel. Úgy tettem, mintha
megrémülnék, de valójában örültem. Jeff az én közreműködésem
nélkül is egyre jobban elásta magát. Hátradőlve, boldogan
nézhettem volna végig, mit művel – sóhajtott fel. – De az utolsó
pillanatban megszorította a kezemet.
Emory ereiben megfagyott a vér.
– Múlt időben beszélsz róla.
 Alice teljesen elmerült a gondolataiban, és bánatos
mormogással folytatta.
– Értehetetlen, hogy miért, de fel akart jönni ide, hogy
visszaszerezzen téged. Bár halmozott megaláztatásban részesült
tőled, még ezek után is te kellettél neki, és nem én.
– Istenem, Alice! Mit tettél? Nem fogod megúszni, egyik
esetet sem…
– Csöppet sem számít, hogy megúszom-e. A célom az volt,
hogy megöljelek mindkettőtöket, és már félúton járok – fogta rá
a pisztolyt a földön ülő Emoryre. – Van valami, amit az utolsó
szó jogán el akarsz mondani?
– Alice, kérlek!
– Nincs? Rendben, akkor…
A lövés eldörrent. Alice a földre rogyott, mert a jobb lába
összecsuklott.
Hayes bukkant elő a ködbe burkolózott fák közül, akár egy
kísértet, pisztolyt tartó kezét egyenesen kinyújtva.
– Dobja el a fegyvert, vagy meghal!
Emory felkiáltott:
– Ne, ne! – Hayest féltette, nem Alice-t.
A golyó Alice lábának hátulján hatolt be, és valamivel a térde
fölött jött ki. Fájdalmában csikorgatta a fogát, de még mindig
markolta a pisztolyt, Hayesre fogva, aki nagy célpont volt.
Emory úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéről.
– Alice, kérlek, hallgass rám, hallgass rá! Dobd félre azt a
pisztolyt! Ne akard, hogy megöljön. Kérlek, ne!
Úgy tűnt, Alice nem hallja a könyörgést. Hayesre
összpontosított.
– Emory szupercsődöre…
– Dobja el a pisztolyt!
– Ha azt akarja, hogy meghaljak, magának kell az első lövést
eleresztenie! – gúnyolódott.
 – Nem akarom, hogy meghaljon. De szarrá lövöm, ha arra
van szükség!
Emory zokogott.
– Alice, kérlek, kérlek, ne tedd ezt vele! Könyörgök neked!
Ne provokáld ki, hogy megtegye! Tedd le a pisztolyt! Vége van.
– Számodra van vége! – irányította a fegyvert Emoryre.
A pisztolylövés nem volt olyan fülsüketítő, mint amilyen
akkor lett volna, ha a levegő friss és tiszta. A köd tompított
bizonyos hangokat.
Ám ez mit sem változtatott azon, hogy Alice halott volt.
Hayes egy pillanat alatt Emory mellett termett, lehajolt, hogy
fölemelje, és magához szorítsa. A kezébe fogta a fejét, miközben
figyelmesen nézte az arcát.
– Rendben vagy?
A nő sírt.
– Nem akartam, hogy ezt kelljen tenned. Nem akartam,
hogy…
– Csitt, csitt. Nem én voltam.
A férfi maga mögé irányította a nő pillantását. Grange
nyomozó őrmester egyik kezével egy fának támaszkodott, és
derékból meghajolva hevesen öklendezett. Knight mellette állt,
és vaskos kezét a társa vállára tette.

Hayes kunyhója lett a bűnüldözési szervek erőinek és az

egészségügyi személyzetnek a főhadiszállása, akik perceken
belül a helyszínre értek.
Hayes a fennmaradó távon a karjában vitte Emoryt, és az
étkezőasztal egyik olívazöld székére tette le. Hozott egy takarót
az ágyról, és a nő köré csavarta.
– Addig jó lesz, amíg az ambuláns különítmény meg nem
érkezik. Náluk termozsák is lesz.
– Én csak téged akarlak – ragadta meg a kezét Emory.
 Hayes letérdelt a nő mellé, és ujjaival beletúrt a nő hajába.
– Mi az ördögöt csináltál az úton gyalog?
– Futottam, hogy figyelmeztesselek.
A férfi végighúzta hüvelykujját a nő alsó ajkán.
– Még egyszer ne csinálj ilyet! – figyelmeztette rekedten.
– Még egyszer ne csinálj magadból ilyen könnyű célpontot!
– Nem rajtam múlik, doki.
Még akkor is egymásra függesztették a tekintetüket, amikor
Jack Connell közeledett.
– Itt kötöttek ki?
– Életben vagyunk – felelte a remegő és könnyező Emory.
– Nem kis csoda – ismerte el Connell. – Knight, Grange és én
megtaláltuk az összetört autóját. Az én összetört autómat.
– Nagyon sajnálom.
Az ügynök legyintett.
– Nem sebesült meg az ütközéskor?
– Semmi komoly. De Alice… – A név kimondásakor
elcsuklott a hangja. – Leütött. Talán a pisztoly nyelével. Újabb
CT-felvételt kell készíteni az agyamról.
– Pár perc, és a mentő is ideér. – Jack toporgott, és kínos
pillantást vetett először Emoryre, aztán Hayesre. A férfi
megértette a célzást, és azt mormogta, megnézi, van-e odakint
valami teendője, majd a nyitott ajtón át távozott. A nő
vonakodva engedte elmenni, de nem hívta vissza, mert
megérezte, mit akar közölni vele Jack Connell.
– Emory, a férje meghalt.
A nő bólintott.
– Alice utalt rá. Hogyan?
– Pisztolylövés. Talán ugyanazzal a pisztollyal, amit az ön
esetében is használni akart.
– Jeff pisztolya volt?
 – Nem. Az ő nevére bejegyzett fegyvert a kabátja belső
zsebében találták meg.
– Akkor ebben nem hazudott. Azt mondta, hogy pisztoly van
Jeffnél.
– Jeff végül nem valósította meg a tervét, bármi is volt az, és
azt hiszem, már soha nem fogjuk megtudni. A lakosztályban
gyilkolták meg. Alice Butler valahogy kijutott, anélkül, hogy az
emberünk meglátta volna. Talán ugyanazon a módon, ahogy ön
és Hayes surrantak ki előző este a szomszédos lakosztályon
keresztül.
Elmesélte, hogy miután felfedezték Jeff holttestét, ő, Knight
és Grange otthagyták az emberüket, hogy biztosítsa a tetthelyet.
– Elkezdtünk aggódni a biztonságáért, és elmentünk a
motelba megnézni, hogy ott van-e.
– A telefonom bizonyára lemerült, mielőtt az üzenetnek az a
része átment. Elmondtam azt is, hogy úton vagyok ide, mert
figyelmeztetnem kell Hayest. – Emory a nyitott ajtón keresztül
nézte a férfit. Buddy Grange-dzsel és Sam Knighttal beszélt. –
Alice tudta.
– Gyorsan ideért. El kellett haladnia az összetört autó mellett,
és rájönnie, hogy maga gyalog ment tovább. Folytatta a vezetést,
amíg meg nem látta az úton, és aztán…
– Mögém került, mint korábban.
– Korábban?
Emory elmondta Alice vallomását.
– Akkor tehát nem Jeff volt az… – jegyezte meg Jack.
– Közvetlenül nem. Mindketten becsaptak, és Alice
elmondása szerint Jeff sem volt éppen a gyász bajnoka, amikor
azt hitte, meghaltam. Elhiszem.
– Gyűlölöm, hogy ezt kell mondanom, de én is.
Hayes bejött, és csatlakozott hozzájuk.
– A mentő éppen megfordul, hogy be tudjon tolatni.
 – Megmondom Knightnak és Grange-nek, hogy Alice vallott
– mondta Connell Emorynek, majd magukra hagyta őket.
Hayes leguggolt a nővel szembe, és hideg kezét a sajátjába
zárta.
– Knight beszélt Jeffről. Megvagy?
– Szükségem van egy kis időre.
– Van időd.
A nő szórakozottan bólintott.
– Mi volt Floydéknál? – kérdezte egy pillanat múlva.
– Norman és Will lesben álltak elöl. Viszont elfelejtették
fedezni magukat hátulról. Aljasok, de nem túl ravaszok.
– Lisa és Pauline?
– Biztonságban vannak. Odaértem, még mielőtt a fivérek
beváltották volna a nyomorult fenyegetésüket, ami talán ezúttal
csak ürügy volt. Engem akartak, nem Lisát.
– Őrizetbe vették őket?
– Mostanra már valószínűleg igen. A hegy mindenféle
zsarutól hemzseg, Normant és Willt könnyen felfedezhető
helyen hagytam. Odaláncoltam őket ahhoz a fához, amelyikhez
a kutyát kötötték.
– Eszményi igazságszolgáltatás.
– Erre gondoltam.
A nő megérintette a friss zúzódásokat az arcán.
A férfi kényszeredetten rámosolygott.
– Először nem voltak oda az ötletért.
Emory mosolyogni akart, de sírnia kellett. Előrehajolt, s fejét
a férfi nyakába fúrta. Hayes átfogta a karjával, és magához
húzta. A nő érezte, ahogy a férfi ajka a hajához ér, de nem
értette, mit suttog.
Így maradtak, amíg két mentős be nem tolt egy hordágyat.
Hayes maga felé billentette a nő fejét, majd bensőségesen és
édesen megcsókolta. Aztán ellépett, és Emoryt a mentősök
gondjaira bízta, akik ragaszkodtak hozzá, hogy a fejsérülés miatt
rögzítsék a hordágyra. Miközben a bejárati ajtón és a kerten
áttolták, Emory megpillantotta Grange őrmestert. A nő
megszólította, mire a nyomozó megfordult. Grange hamuszürke
volt, éles szemének pillantása nem volt olyan tiszta, mint
amilyen lenni szokott.
– Köszönöm – formálta a szájával Emory. A nyomozó gyors
bólintással fogadta a nő háláját, aztán lesütötte a szemét.
A nő a tekintetével Hayest kereste, és megpróbálta a fejét az
egyik oldalról a másikra mozdítani, de a homloka fölött lévő
korlát miatt nem tudta. Amikor nem látta őt, azért küzdött, hogy
felemelje a fejét, de a siker ismét elmaradt. Növekvő félelemmel
nézte végig a kertet, olyan alaposan, ahogyan azt a perifériás
látása engedte. Végül kiszúrta Jack Connellt. Az FBI-ügynök őt
figyelte, és Emory egy szempillantás alatt megsejtette, miért
olyan komor az arckifejezése.
Emory abbahagyta az erőlködést, hogy fenn tartsa a fejét.
Nem találta azt, akit keresett. A szeme sarkából szivárgó
könnyek sem értek semmit. Nem kellett volna meglepődnie az
eltűnésén. Megmondta neki, hogy így lesz, és mindig azt tette,
amit ígért.

CÉLVONAL

Az Atlantán keresztül vezető 42 195 méteres futópálya mellett

végig nézők és szurkolók buzdították a versenyzőket, ám azok,
akik a célvonalnál gyülekeztek, különösen lelkesek voltak.
Amikor Emory befutott a célba, és a bemondó világgá
mennydörögte a nevét, majd az adománygyűjtő futóverseny
rendezőjeként mutatta be őt, a tömeg harsogó elismerésben
részesítette. Ezt követően odacsődültek hozzá a tv-csatornák, a
hírügynökségek és a nyomtatott sajtó fotósai, valamennyien pár
frappáns szóért, egy-egy fél mondatáért versengtek. Miután
egyelőre alig kapott levegőt, igencsak rövidre fogta a
mondandóját.
Jóleső érzéssel töltötte el, amikor más futók megveregették,
paskolgatták a hátát. Az egyik páciense, egy hatéves fiúcska,
ragyogva közeledett felé a szüleivel, és autogramot kért tőle. Egy
csoport háborús veterán, akik kerekesszékben tették meg a távot,
felsorakozott előtte, hogy kezet fogjanak vele, és tisztelgéssel
köszöntsék.
Emory minden porcikája fájt. A jobb lába annyira kikészült,
hogy csak bicegni tudott. A végkimerülésig elfáradt, közel állt az
összeomláshoz, de teljesen felvillanyozott állapotban volt. A
verseny befejezése több okból is az elme, a test és a lélek
győzelmét jelentette.
Az elmúlt hat hónapban sok minden megváltozott az
életében.
Az Alice utolsó néhány órájára kiterjedő rendőrségi vizsgálat
lezárultával egyik családtagja követelte a holttestét, és
elszállította tennessee-beli szülővárosukba, hogy eltemesse.
Emory nem érintkezett a családdal.
Jeff földi maradványait elhamvasztatta, és nem rendezett
semmilyen szertartást. Képmutatás lett volna úgy tennie, mintha
bánkódna. Maroknyi részvétnyilvánító táviratot kapott.
Udvarias köszöneté ugyanolyan formális volt, mint maguk a
táviratok. Jeff holmijait dobozokba pakolta és
hajléktalanszállókba továbbította. Emory kizárólag Jeffet magát
sajnálta. Öröm és szeretet nélkül élt és halt meg.
Gyorsan eladta a házukat, és villát vett egy elbűvölő
buckheadi lakóparkban, Atlanta egyik elegáns környékén.
 Ő és dr. Neal James felkértek egy házaspárt, egyikük szülész-
nőgyógyász, másikuk meddőségspecialista, hogy csatlakozzanak
a magánrendelőjükhöz. Remek választásnak bizonyultak; a
magánrendelő prosperált.
Norman és Will Floydot vád alá helyezték, törvényszék elé
állították, és elítélték nemi erőszakért. A maximális büntetést
kapták, nagyrészt Lisa bátor tárgyalótermi vallomásának
köszönhetően. Ő és Pauline egy drakelandi lakásba költöztek,
amelyet Emory finanszírozott. Az idős asszony büszkesége
azonban nem engedte, hogy elfogadja a jótékonykodást anélkül,
hogy „ne csinálna érte valamit”, ahogy Pauline mondaná.
Délelőttönként egy elfekvőben dolgozott, az ebéd elkészítésében
és felszolgálásában segédkezett.
Lisa megtartotta hétvégi munkáját a Subwaynél. A szexuális
zaklatás áldozataira specializálódott ügyvédi tanácsadás díját
szintén Emory állta, aki szívesen gondolt erre az összegre
befektetésként Lisa jövőjébe.
Emory kissé elidőzött a célvonalnál, és gratulált a befutó
versenyzőknek. A helyi tévé reggeli beszélgetős műsora
házigazdájának interjút ígért.
– Mondani akartam az embereimnek, hogy hívják föl az ön
embereit – mondta a férfi, a nő pedig nevetett.
– Jó verseny volt, doki! – szólt oda valaki.
A nő megfordult, és ott volt a férfi, közvetlenül mögötte.
A célvonal karneváli hangulata háttérbe szorult, semmi mást
nem észlelt a férfi hangján, arcán és jellegzetes szemén kívül, ami
szinte világított rá, mint mindig.
A férfi kopott farmert és egyszerű fehér inget viselt,
amelynek ujjait felhajtotta. Nagyon jól nézett ki, a maga markáns
módján gyönyörű volt, a nő pedig egyszerre akarta megütni és a
nyakába ugrani. Olyan hosszasan nézték egymást, hogy a nő
rájött, magukra vonták a körülöttük állók figyelmét.
 – Köszönöm. Kedves tőled, hogy kinéztél ide, és elmondtad
ezt. – És bár megszakadt a szíve, Emory megfordult, és indulni
készült.
A férfi nem tágított mellőle.
– Hol parkolsz?
– Pár háztömbbel arrébb.
– Az én furgonom közelebb van.
A nő ellenkezés nélkül hagyta, hogy a férfi vezesse, és még
mindig nem hitte el egészen, hogy nem álmodik.
– Micsoda tömeg – jegyezte meg a férfi, miközben útjuk egy
kijelölt parkolási területen vezetett át.
– Mivel ez az első verseny, ami ezt a célt szolgálja, el vagyok
képedve a támogatás mértékétől és a regisztrált futók számától.
Hétszázötvenezer dollárnyi felajánlást gyűjtöttünk össze.
– Hétszázötvenezret. – A nő felnézett a férfira. – Én csak ma
reggel tettem meg a felajánlásomat.
– Köszönjük.
– Szívesen. Megérkeztünk.
– Ezek szerint megint a furgonodat vezeted.
– Már senki sincs a nyomomban.
Besegítette a nőt, majd megkerülte a járgányt, és beszállt.
– A parkoló után balra.
A férfi azonban nem követte az utasítást. Csak ült, és bámult
a szélvédőn keresztül. A nő pedig inkább kővé változott volna,
mint hogy megkérdezze, hol volt és mit csinált, így hát kivárta a
férfit, aki egy idő után felé fordította a fejét.
– Rebecca elmondta, hogy írt neked.
– Jack Connelltől szerezte meg a címemet. Meg akarta
köszönni, hogy „értelmet vertem beléd.”
A férfi fújtatott.
– Ez rá vall – emelte fel a szemöldökét. – Hűha, Connellen
keresztül ért el téged? Név szerint említette a levelében?
 – Többször.
– Huhú! Én is ezt tapasztalom. Mindkettőjük részéről.
Szerintem van köztük valami.
– Tényleg?
A férfi morogva káromkodott.
– Ez még jól is jöhet nekem, azt hiszem. – Várt egy kicsit,
mielőtt folytatta. – Sarah iskolai kórusa fellépett a városi parkban
Szent Patrik napján. Elmentem a koncertre.
– Biztos madarat lehetett volna fogatni vele.
– Nekem is úgy tűnt. Egy hétig maradtam. Egy csomó halat
ettem.
– De nem is szereted a halat.
– Most még kevésbé. Egész hátralévő életemre elég omega-3
zsírsavat ettem.
A nő még nem tudott nevetni.
– Te és Connell érintkezésben maradtatok? – kérdezte
kurtán.
– Azt hiszem, örökbe akar fogadni.
– Ez már rég megtörtént.
– Az egyetlen jó dolog, ami abból származott, hogy
körülöttem lebzsel, az volt, hogy tájékoztatott, mi történt veled
azután, hogy visszatértél Észak-Karolinából.
Ezzel leesett a gyeplő a nő féken tartott indulatairól.
– Ezek szerint nem más, mint egy címeres pletykafészek.
– Gyakorlatilag egy öregasszony.
– Ha tudni akartad, mi történt, miért nem jöttél el megnézni
te magad?
– Nézd, tudom, hogy felhúztad magadat. Minden jogod
megvan rá, hogy seggbe rúgj, és azt mondd, takarodjak innen.
– Bárcsak ne fájna a lábam…
 – Nem tudtam eljönni hozzád, amíg az összes szarsággal, a
tieddel és az enyémmel nem végeztünk. Megérthetnéd, doki.
Tudom, hogy képes vagy rá.
A pillantásuk küzdött egymással. Először a nőé esett el.
– Beletelt némi időbe, de eljutottam odáig, hogy megértsem.
Te csak bonyolítanád a helyzetemet, mert még emiatt is
magyarázkodnom kellene, amikor amúgy is sok mindent kell
fejben tartanom és tisztáznom.
– Pontosan.
– Ugyanakkor ez egy nagyon kényelmes magyarázat volt
számodra, hogy megint felszívódj és eltűnj.
– Nekem is sok szarral meg kellett küzdenem. A lelépésem
nem volt egyszerű, meg akartalak kímélni a kellemetlenségektől.
– Segíthettem volna neked.
– Nem, nem tudtál volna. Egyedül kellett elrendeznem a
dolgaimat. Először is ki kellett találnom, mit csináljak.
– Visszamenni az FBI-hoz?
– Nem. Jack kérdezte, de ki kellett ábrándítanom.
– Akkor…?
– Én, nos, építek. Nemcsak könyvespolcokat és rolókat.
Bekapcsolódtam egy vállalkozói csoportba. Oda megyünk, ahol
természeti katasztrófa történt. Tornádók, földrengések, ilyesmik.
Gyorsházakat építünk menedéknek. Házakat, iskolákat,
kórházakat, bármit renoválunk.
– Építesz.
– Ja.
A férfi nem szépítette. A hangja ugyan nem árult el sokat, de
így sem tudta eltitkolni a nő elől, hogy izgatott és elégedett. Ez a
munka tökéletesen illett hozzá. A nő ismerte már annyira, hogy
ne csapjon túl nagy felhajtást.
– Jól hangzik.
– Jólesik.
 A férfi ismét hosszasan nézett a szélvédőn át. A nő időt adott
neki, hogy rendezze a gondolatait. Amikor végzett, bal kezét a
kormánykerékre támasztotta, és a nő felé fordult.
– Sam Knight ért el Jacken keresztül. Elmondta, hogy Grange
nehéz időszakon megy keresztül, mert… Nos, tudod, miért.
Múlt héten találkoztam vele.
– Le volt nyűgözve tőled.
– Most már legalább érti, miért nem szeretek senkit, aki
hősnek tűnik. Rendesen emésztette magát, és először nem volt
hajlandó beszélni róla, mi történt azon a napon. Elmondtam
neki, hogy ismerem az érzést, ezek után nyílt meg. Azt mondta,
nehéz együtt élnie magával, amiért meghúzta a ravaszt.
Szünetet tartott, és mélyen a nő szemébe nézett.
– Aztán hallottam, amint megkérdezem tőle: „És azzal együtt
tudnál élni, ha nem tetted volna meg?” – Pár másodpercig hagyta,
hogy a kérdés ott lebegjen közöttük.
– Doki, én nem terveztem, hogy ezt mondom. Ezek a szavak
nem voltak tudatosak. Azt hiszem, valójában tőled származnak.
De kimondtam őket, és rájöttem, hogy nem tudtam volna
megbékélni magammal, ha nem húzom meg a ravaszt azon a
napon Westboróban. Nem tudtam volna elviselni magamat, ha
nem állítom meg. És ezzel négy év után végre megszabadultam
a kételyektől. És ezt neked köszönhetem.
A nő egy darabig túlságosan felindult volt ahhoz, hogy Jt57_
beszéljen. Meg kellett köszörülnie a torkát.
– És az emberek, akik a fiút megfélemlítették?
– Hagyom, hagy éljenek a saját nyomorukban. Lehet, hogy a
hitványságuk utoléri ókét egy nap, vagy nem. De ezt nem én
fogom eldönteni.
Emory szívében túláradt a szerelem, de volt még egy dolog,
amit tisztáznia kellett.
 – Azon a napon, a szörnyű utolsó napon, mielőtt a mentő
megérkezett, valamit suttogtál a fülembe. Mit mondtál?
– Arra kértelek, ne mondj le rólam.
– De aztán eltűntél, Hayes.
– Utoljára. Soha többé nem fog megtörténni.
– Megígéred?
– Ígérem. Ha rajtam múlik, ez az utolsó nap, hogy az
éjjeleimet és a nappalaimat tőled távol töltöttem. De rajtad
múlik, mi következik most.
A nő összesen három vagy négy másodpercig tartotta
bizonytalanságban.
– Nem esne jól a vezetés. Haza tudsz vinni?
– Boldogan! – De nem mozdult, csak itta be a szemével a nő
látványát.
– Nem indítod be a furgont?
– Még nem, doki. – A férfi átnyúlt, nagy kezével kagylót
formálva megfogta a nő tarkóját, és magához húzta. – Először is
addig csókollak, míg bírom szusszal.
Mindig betartotta az ígéretét.