Professional Documents
Culture Documents
Friedrich Nietzsche Túl Jón És Rosszon PDF
Friedrich Nietzsche Túl Jón És Rosszon PDF
NIETZSCHE
TÚL JÓN ÉS ROSSZON
A kötetet fordította, szerkesztette, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította TATÁR
GYÖRGY
ÉLETRAJZI VÁZLAT
A MŰ KELETKEZÉSTÖRTÉNETE
Előszó
ELSŐ RÉSZ – A filozófusok előítéleteiről
A filozófusok előítéleteiről: Magyarázó megjegyzések az 1. részhez
MÁSODIK RÉSZ – A szabad szellem
A szabad szellem: Magyarázó megjegyzések a 2. részhez
HARMADIK RÉSZ – A vallásról
A vallásról: Magyarázó megjegyzések a 3. részhez
NEGYEDIK RÉSZ – Mondások és közjátékok
Mondások és közjátékok: – Magyarázó megjegyzések a 4. részhez
ÖTÖDIK RÉSZ – A morál természetrajzához
A morál természetrajzához: Magyarázó megjegyzések az 5. részhez
HATODIK RÉSZ – Mi, tudósok
Mi, tudósok: – Magyarázó megjegyzések a 6. részhez
HETEDIK RÉSZ – Erényeink
Erényeink: Magyarázó megjegyzések a 7. részhez
NYOLCADIK RÉSZ – Népek és hazák
Népek és hazák: Magyarázó megjegyzések a 8. részhez
KILENCEDIK RÉSZ – Mi az előkelő?
Mi előkelő?: Magyarázó megjegyzések a 9. részhez
VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA
ÉLETRAJZI VÁZLAT
„Azokra a dinamitkészletekre, melyeket a Gotthard-vasút építése során használtak, fekete,
az életveszélyre figyelmeztető jelzőzászlókat tűztek. – Kizárólag ebben az értelemben
beszélünk a filozófus Nietzsche új könyvéről mint veszedelmes könyvről. Ezzel a
megjelöléssel a feddés nyomát sem kívánjuk tanúsítani a szerzővel és művével szemben,
ahogyan ama fekete zászló sem volt a robbanóanyag feddése. Még kevésbé jut eszünkbe,
veszedelmes könyvére való utalásunkkal kiszolgáltatni a magányos gondolkodót a szószéki
hollóknak és oltárt varjaknak. A szellemi robbanóanyag, akárcsak a materiális, szolgálhat
nagyon is hasznos alkotásokat; nem szükségszerű, hogy bűnös célokra éljenek vissza vele.
Csupán jól teszik, ha ott, ahol ilyen anyagot tárolnak, világosan megmondják: „Itt dinamit
van!” (…) Nietzsche az első, aki tud egy új kiutat, ám egy olyan félelmeset, hogy alaposan
megrémülünk, mikor magányos, eleddig járatlan ösvényén látjuk járni őt!…” (J. V. Widmann,
1886)
Szerb Antal írja a Világirodalom történetében, hogy „Nietzsche világjelenség” volt. Ez
egyszerűen annyit jelent, hogy a német gondolkodó nem csupán a német kultúra egyik
hatalmas alakja volt, hanem olyan meghatározó benyomást gyakorolt az egész európai
kultúrára, hogy annak 20. századi alakulása nélküle megmagyarázhatatlan volna. Rendkívüli
jelentőségét nem utolsósorban az adja, hogy hallatlan szenvedéllyel és eredeti módon vetette
fel és tárgyalta tömegével azokat a kérdéseket, amelyek az európai kultúra hajnalán egyszer
már megtárgyaltnak és eldöntöttnek tűntek, s amelyek így nemcsak műveltségünk szerkezeti
kereteit szabták meg, hanem az európai ember lelki-szellemi szerkezetét, felépítését is.
Nietzsche az akkor porosz fennhatóság alá tartozó Röckenben született 1844. október 15-
én, mindkét ágon protestáns lelkészcsaládból. Elisabeth nevű húga két évvel később jött a
világra. Apjukat kisgyermek korukban veszítették el, a család 1850-ben átköltözik
Naumburgba. Visszahúzódó, magányos gyermekként verseket ír és zenét szerez. A zene iránti
vonzalom egész életet végigkíséri, soha nem szűnik meg időről időre komponálni, s a zene
mint világlátási lehetőség életművében mindvégig központi helyet foglal el. Tizennégy éves
korában, 1858-ban iratkozik be a híres schulpfortai tanintézetbe. Schulpfortát mindenekelőtt
az átfogó klasszikus képzés jellemezte. Nietzsche ebben az életkorszakában kerül először
kapcsolatba Wagner zenéjével, alakit ki néhány, a későbbi eltávolodások ellenére is életre
szóló barátságot, s – mint számos jel mutatja – ebben a korszakában lazul meg fokozatosan
kapcsolata a hagyományos keresztény vallásossággal. Hangsúlyozni kell, hogy ez utóbbiban
semmiféle külső életrajzi esemény, történés vagy fordulat nem játszik szerepet: valamilyen
módon a klasszikus ókor pogányságával való termékeny kapcsolat az, ami Nietzschét
növekvő mértékben önmaga fele fordítja. Ekkor köt mély barátságot Paul Deussennal, a Kelet
későbbi nagy tudósával. Az elsők közt fedezi fel a maga számára Hölderlint, akinek
költészetét ekkoriban még alig ismerik. Középiskolai tanulmányainak vége felé kezd
kiemelkedő teljesítményeket nyújtani a klasszika-filológia területén. A megarai Theognisz-ról
írt latin nyelvű dolgozatával hívja fel magára a figyelmet, a téma egyetemista korában is
foglalkoztatja majd. 1864-ben Deussennal együtt beiratkozik a bonni egyetemre.
Bonnban mindössze egy évet tölt, a német egyetemisták társasági életébe való – sikertelen
– belekóstolási kísérleteken kívül csak filológiai tanulmányai és a zene kötik le. Professzorát,
Ritschlt követve, átiratkozik a lipcsei-egyetemre. Ritschl bátorítására és segítségével itt kezdi
el publikálni filológiai tárgyú írásait, melyek hamar juttatják szakmai hírnévhez. Az
ókortudományon belül a görög filozófusokkal való ismerkedés készíti elő a talajt az átütő
filozófiai élményhez: Schopenhauer műveihez.
Saját későbbi elmondása szerint véletlen antikváriumi felfedezésének köszönhette A világ
mint akarat és képzetet. Bár a Schopenhauerhez fűződő, eleinte rajongó, később mindinkább
kritikai viszonya élete végéig elkíséri, jól látható, hogy a mester műveit egy sajátos, eleve
nietzschei látószögből olvassa. Schopenhauer ábrázolásában a dolgok, a világ dolgai, a világ
egésze mint dolgok összessége, mindig is csak mint képzet adatik számunkra. A dolog mint
objektum jelenik meg számunkra mint szubjektum számára, és ezen az összefüggésen
voltaképpen nem lehet túllépni. A dologról, az objektumról soha nem tudhatok meg többet,
lényegibbet, mint amennyi belőle a szubjektum számára megjelenik. Csak a számomra
megjelenőt ismerhetem, és azt is csak mint a számomra megjelenőt. Nem tudhatom, mi az
illető dolog (vagy akár az egész világ) mint számomra nem megjelenő: nem tudhatom, mi a
dolog önmagában, az én szubjektivitásomtól egészen függetlenül, hogy micsoda a dolog (a
világ) mint nem az én képzetem. Amit tudhatok, az a világ külseje, ahogyan az az objektum és
a szubjektum összjátékában mint képzet megjelenik. Voltaképpen ugyanígy vagyok a többi
emberrel is: azt ismerem meg belőlük, ami és ahogyan számomra megjelenik. Nem tudhatom,
mik ők belülről, önmaguk számára, róluk alkotott képzetemtől függetlenül. Az ő
szubjektivitásuk számomra nem mint szubjektivitás, hanem mint az én képzetemen belüli
objektum jelenik meg. Az így felfogott létezésen azonban Schopenhauer talál egy rést; az
embert saját magát. Az ember az egyetlen lény a mindenségben, amely önmaga számára
egyszerre képzet (tehát megjelenő dolog a többi megjelenő dolog között), ám az ember
ugyanakkor közvetlenül tapasztalja magát belülről is, Schopenhauer szerint, mint akaratot.
Önmagamat egyszerre tapasztalom objektumként és szubjektumként is: én vagyok az a rés,
amelyen keresztül alá lehet ereszkedni a világ belsejébe, abba, ami a világ önmagában, s
aminek az egész jelenségvilág csupán a külseje. Ahogyan az ember saját maga egyszerre
akarat és képzet, úgy a világ is. A világ „lényege” (magánvalója) a vakon lobogó, megjelenni
akaró akarat.
Schopenhauer pesszimizmusa, művészettel, kivált zenével kapcsolatos nézetei, irodalmi
stílusa mind erősen hatnak a fiatal Nietzschére, de meghatározó hatást képzet és akarat fenti
viszonya gyakorol rá. Az ókor és az ókortudomány, a történelmi múlt és a jelen, a görögök
valósága és az európai valóság közti kapcsolatot keresve, példátlan termékenységgel látja
egybe Schopenhauer metafizikáját és a régi görögök világát. A görög tragédia eredetén
gondolkodva a világ látszó külseje, a pontos határok közt érzékelhető jelenségvilág, a
kozmosz mint megmutatkozó Apollón hatalmas istenalakjában lép elé, szüntelen harcban és
átmeneti megbékélésben örök ellenlábasával, a felfogható és megismerhető jelenségvilágot
látszatként félreseprő Dionüszosszal, a teremtő és pusztító erők istenével. A két istenség
viszonya mint hol rejtett, hol a felszínre lépő motívum, Nietzsche egész életművében szerepet
játszik, míg legvégül a világ nem lesz egyéb, mint a tragikus maszk, amely Dionüszoszt
láthatóvá teszi.
Nietzsche Lipcsében köt életre szóló barátságot Erwin Rhodéval, aki később a kor egyik
legnagyobb ókortudósává válik. Ugyanebből az időből való az első személyes találkozás
Wagnerrel, akivel a Schopenhauer iránti – ekkor – közös rajongás köti össze. 1868 végén
Ritschl kezdeményezi Nietzsche meghívását a baseli egyetemre klasszika-filológus
professzorként. 1869 februárjában, még doktori vizsgája előtt, Baselbe hívják. Nietzsche nem
egészen huszonöt évesen professzor lesz, nem sokkal később rendes egyetemi tanár.
Székfoglaló előadásának címe: Homérosz és a klasszika-filológia. Ennek zárómondata egy
akkor még teljesíthetőnek vélt programot fogalmazott meg: „filozófiává lett, ami filológia
volt”.
Nietzsche 1869-től 1879-ig, szűk tíz évig tanít a baseli egyetemen. Tudomány, művészet és
filozófia egyre szorosabban fonódik össze előadásaiban és írásaiban. Ekkor barátkozik össze
Franz Overbeck egyháztörténésszel, az egyetlennel, aki mindvégig ki fog tartani mellette.
Tiszteletteljes viszony fűzi a nálánál sokkal idősebb Jacob Burckhardthoz, a Világtörténelmi
vizsgálódások és a Görög kultúrtörténet szerzőjéhez, talán az egyetlen tudóshoz, akire
mindvégig felnéz. 1869 tavaszától rendszeres vendég a tribscheni Wagner-házban.
Wagnerben a jó baráton túl a Schopenhauer műveiben megjelenített „géniuszt” látja. Három
csaknem szakadatlanul együtt töltött év után, 1872-ben Wagner átköltözik Bayreuthba, ahol
Nietzsche is részt vesz az Ünnepi Játékok Színházának alapkőletételénél. 1870-ben
önkéntesként szolgál a francia-porosz háborúban, majd betegség miatt leszerelik. Különleges
természete, szellemi alkata fokozatosan érleli minden tudományos és filozófiai hagyománnyal
való szembekerülését.
1872-ben jelenteti meg A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus című
munkáját. A munka mérhetetlen csalódást okoz mindazoknak, akik rendkívüli
teljesítményeket vártak tőle a hagyományos értelemben vett klasszika-filológia területén. Már
maga a kérdésfeltevés is: miért volt szüksége egy olyan népnek, mint a görög, a tragédiára,
nem a szigorú értelemben vett tudomány felé vette az irányt. A jóval későbbi
Önkritikakísérletben egyedül a könyv Wagner-értékelését vonja vissza. Az apollóni-
dionüszoszi ellentétpáron kívül itt jelenik meg először az a történelemfelfogás, amely
Szókratészben, a szókratészi szellemben látja a tragikus világlátás (tehát a görögség)
megrontóját. Ez a szókratészi szellem kikerülhetetlen szenvedésnek látja az életet, s ezért nem
csupán megváltásként jelenik meg előtte a halál, de a „helyesen” élt életet egyenesen a halálra
való felkészüléssel azonosítja. Az életnek ezzel a megrágalmazásával, leértékelésével áll
szemben a dionüszoszi szellem, amely tehát így minden életpesszimizmus ellensége,
beleértve minden keleti aszketizmust és a kereszténységet is. A szókratészi szellem az élethez
gyengék, a póruljártak, az élettől mint valami betegségtől szenvedők szelleme. A mű szerint a
keresztény egyház nem más, mint az intézménnyé szerveződött szókratészi szellem.
Míg Nietzsche barátai lelkesen fogadták a könyvet, a tudományos világ hallgatott. Több
hónapos visszhangtalan csend után lát napvilágot Ulrich von Wilamowitz-Moellendorff
vitairata A jövő filológiája. Felelet Friedrich Nietzsche A tragédia születése c. könyvére
címmel. A német ókortudomány majdani legnagyobb alakja nem csupán a könyv filozófiai
elgondolásait támadja, de kiutasítja Nietzschét az ókortudomány berkeiből is. Nietzschét
minden tudományos hitelt nélkülöző alaknak nyilvánítja. A szakma lényegében
Wilamowitznak ad igazat, Nietzsche tekintélye súlyosan csorbul, hallgatói elmaradnak.
Érdeklődése mindjobban a Szókratész előtti görög filozófia felé fordul, sok tekintetben
megelőlegezve a 20. századi Martin Heidegger ugyanilyen irányú spekulatív törekvéseit.
Tudósként 1872-től növekvő elszigeteltségben él, 1873-tól kezdve pedig – miközben
egészségi állapota hosszú, szakadatlan betegeskedésbe fordul – egy nyughatatlan vándor
életét éli. Irodalmi tevékenységében megritkulnak a filológiai témák, s kora kritikusaként lép
fel. 1873 és 1876 között keletkeznek a Korszerűtlen elmélkedések. A négy elmélkedés közül
az elsőben (David Strauss, a hitvalló és író) már számos olyan gondolat is megjelenik,
amilyenek majd a Túl Jón és Rosszonban is. Így illeti például súlyos kritikával azt a
meggyőződést, hogy a német háborús győzelem egyben a német kultúra győzelme is volt a
francia felett, s megállapítja, hogy e meggyőződés magával hozhatja a német szellem totális
vereségét.
Második elmélkedésében (A történelem hasznáról és káráról) a historizmus ellen indít
nagyszabású támadást. A történelembetegség ellenszereként- a Szókratész előtti tragikus
görögségre hivatkozva – a történetietlenséget és a történelemfelettiséget javasolja. A
harmadik elmélkedést Schopenhauernek szenteli, a negyediket Wagnernek. Ez az utolsó
nyilvános kiállása Wagner mellett; barátságuk fokozatosan megrendül. Tudatos élete vége
felé, Nietzsche contra Wagner című írásában összefoglalja barátságuk válságának legfőbb
okát: „amióta Wagner Németországban élt, lépésről lépésre lealacsonyodott mindahhoz, amit
én megvetek – még az antiszemitizmust is.támogatta.” Úgy látja, hogy a magányosan harcoló
művészóriást legyőzte a sikervágy, s a Parsifallal végül is megalázkodott a kereszténység
előtt. 1878-ban Nietzsche még megküldi Wagnernek az Emberi, túlságosan is emberi című
művét, de válasz már nem érkezik. Többet nem találkoznak.
A régi barátok helyébe újak lépnek, mindenekelőtt Malwida von Meysenbug, egy időre
Paul Reé és a muzsikus Heinrich Köselitz (művésznevén Peter Gast), aki nyomtatás előtt
tisztázta Nietzsche kéziratait. Nietzsche élete szüntelen vándorlásban telik Basel és számos
német, olasz és svájci város között, időnként különböző gyógyüdülőkbe menekül, majd teljes
magányba vonul vissza. Betegségének súlyosbodása elsősorban szem és fejfájásban
nyilvánult meg, ilyenkor látása is romlott, s napokig az ágyat nyomta. 1879 kora nyarán kéri
elbocsátását a baseli egyetemről. Évi 3000 frank nyugdíjat biztosítanak számára. Röviddel
később jár először Felső-Engadinban, ahol úgy érzi, ez az a hely, ahol nyugodtan tud dolgozni
(itt készül majd el a Túl Jón és Rosszon is). A vándorélet folytatódik, miközben Nietzsche
szinte szakadatlanul ír. Jegyzetfüzetek oldalainak ezreit írja tele megjegyzésekkel,
észrevételekkel, aforizmákkal. Ezeket rendszeresen újramásolja, javítgatja, rendezgeti, majd
gondolati ciklusokba illesztve készíti elő kiadásra. Az Emberi, túlságosan is emberi főcímet,
Könyv szabad szellemeknek alcímet viselő műben talál rá többé-kevésbé végérvényes
stílusára, az ironikusan szenvedélyes aforizmastílusra. A „szabad szellem” fogalma a minden
előítélettel szakító, azokat aláásó gondolkodót jelenti. Előítéletnek minősül Platóntól fogva a
nyugati kultúra szinte minden értéke, meggyőződése, morális vélekedése. Az immár
végérvényessé vált szellemi magányban szabadon bontakozik ki Nietzsche intellektuális
jelleme: a semmilyen gondolat végiggondolásától, s annak semmilyen gondolati
következményétől vissza nem riadó bátorság, az akár saját szellemi-kulturális gyökereire is
fejszét vető merészség. A céhes szakfilozófiától egészen eltérően Nietzsche a filozófiai és
vallási építmények valamennyi változásából a legutolsó radikális következtetést is levonja, le
egészen a mindennapi lelki élet legapróbb moccanásáig, s megfordítva, felkutatja a
legelvontabb metafizikai döntésekben rejlő pszichikai érdekeltséget is. Filozófiai
kezdeményezéseiben ugyanakkor állandóan jelen van a saját motiváltságon való átlátás is.
Leásva a nyugati civilizációt megalapozó értékítéletek morális eredetéig, ez a morális talaj
válik mind szenvedélyesebb támadásainak célpontjává. Intellektuálisan tisztességtelennek,
végső soron hazugnak nyilvánítja Jó és Rossz morális megkülönböztetését egy olyan kultúra
tagjai részéről, akik e megkülönböztetés metafizikai gyökereiben már egyáltalában nem
hisznek.
Az Emberi, túlságosan is emberi című könyv alapgondolatait bontakoztatja tovább a
Hajnalpír. Gondolatok az emberi előítéletekről, majd a Vidám tudomány. Ennek utolsó
darabjai már átvezetnek a – sokak által főműnek tartott – Zarathustrához. Nyughatatlan, az
éghajlati változások elől menekülő vándorlásai során véletlenül fedezi fel magának Sils-
Mariát, egy apró gyógyüdülőt az Alpesek egyik völgyében. 1881-ben itt merül fel előtte a
Zarathustra alapgondolata, az „ugyanannak örök visszatérése”. Úgy érzi, megtalálta egy
életigenlő filozófia lehetőségét, amely képessé tesz a szenvedés igenlésére, anélkül hogy a
szenvedést le- vagy megtagadná, vagy akár valamilyen felemelő értéket hazudna bele, vagy
valamilyen kárpótlással kecsegtetne érte. Az örök visszatérés gondolata válik minden eddigi
érték átértékelésének kulcsává. Szabadság és szükségszerűség filozófiailag hagyományos
ellentéte is elenyészik e gondolat fényében, amely a szükségszerűség szeretetére (amor fati)
nevel.
Közvetlenül a Vidám tudomány befejezésekor ismerkedik meg Rómában az orosz
származású Lou Saloméval, és azonnal beleszeret (sok évvel később Lou írja Nietzschéről az
első kiváló könyvet). Nietzsche szerelme viszonzatlan maradt, de a hatalmas élmény még a
készülő Zarathustra alakulásába is belejátszott, egyben súlyos társasági és családi válságot is
előidézett. Nietzsche viszonya intrikus húgával lényegében végképp megromlott. (Elisabeth,
aki világnézete és férje révén a prefasiszta mozgalmakhoz kapcsolódott, később komoly
szerepet vitt egyfelől a – többi közt náci – Nietzsche-kultusz felépítésében, másfelől
Nietzsche számos művének és levelezésének meghamisításában 1883-ban tíz nap leforgása
alatt elkészül a Zarathustra első része, 1885-ig – szintén óriási tempóban – a további három
rész. Ezt a művet – stílusát tekintve nem alaptalanul – Nietzsche valamiféle ötödik
evangéliumnak látta, amelynek biblikus hangütése egyben a bibliai kinyilatkoztatás paródiája
is. Ez a költői mű a dionüszoszi világlátás hirdetője, rövid „prédikációk” formájában, melyek
néhány pozitív alapgondolat (az emberen túli ember, Isten halott, az örök visszatérés, az
egyetlen valóság szükségszerűségének feltétlen igenlése) köré szerveződnek. A Zarathustra
prózai részei közé vegyített versek a német irodalom legkiemelkedőbb alkotásai közé
tartoznak. A negyedik részt hosszas habozás után írta csak hozzá, s csak saját költségén,
magánkiadásban tudta megjelentetni, mindössze negyven példányban.
A szellemi összeomlást megelőző utolsó – igen termékeny -években Nietzsche a nyarakat
Silsben tölti, a teleket Olaszországban, leginkább Nizzában, 1888-ban pedig Torinóban.
Ekkoriban látogatja meg Deussen, a fiatalkori barát, akinek későbbi beszámolója szerint
Nietzsche egy teljesen megváltozott, nagyon magányos és beteg ember benyomását keltette.
Ezeknek az utolsó időknek a termékei a Túl Jón és Rosszon 1886-ban, A morál genealógiája
1887-ben (sok tekintetben az előbbi folytatása). Közvetlenül az utolsó tudatos időszakban
készül el a Wagner-ügy, a Dionüszosz-ditirambusok, a Bálványok alkonya, Az Antikrisztus, az
Ecce homo és a Nietzsche contra Wagner.
Az ezekben az időkben felhalmozott tömérdek jegyzetanyagból, feljegyzésből, s a részben
különböző más művekhez felhasznált szövegekből állította össze az Elisabeth Förster-
Nietzsche irányításával dolgozó Nietzsche-Archívum a Hatalom akarása című művet, amely
a nácizmus által a legmagasabbra értékelt Nietzsche-alkotássá lépett elő. Az 1960-as évektől
fogva, a kritikai kiadás munkálatai során derült fény arra, hogy a szó tulajdonképpeni
értelmében ezt a könyvet nem Nietzsche írta, s hogy annak szövege nem egyéb, mint egy
végül soha el nem készült alkotás legkülönbözőbb fázisaihoz készített feljegyzésrengeteg
egészen önkényes – és igen célzatos – át- és összerendezése.
Az Ecce homót – ezt a különleges önéletrajzot, amely egyenként veszi sorra valamennyi
művét – még be tudta fejezni, de megjelentetését már mások végzik el. (E mű szövegében is
kimutathatók hamisítások – leginkább kihagyások –, de szerencsére jelentéktelenek.) A
kereszténység elleni kirohanások az utolsó írásokban érik el csúcspontjukat: Nietzsche
értékelése szerint a keresztény megváltásfogalom az élettől való megváltást hirdeti, s mint
ilyen, valójában az élet megrágalmazása az életen kívüli – pozitív értékkel felruházott –
semmi nevében. Ezzel állítja szembe a dionüszoszi „megváltás” fogalmát, amelyben maga az
igenelt élet jelenik meg a semmitől való megváltásként. A nihilizmus leküzdése így:
„Dionüszosz a Megfeszített ellen”.
Az örök visszatérés fogalmában ezért olyan lényeges az „ugyanannak” örök visszatérése: a
görög istenvilág szétszaggatott Dionüszosza ugyanarra az életre támad mindig újra fel,
amelyből halála kiszakította. Az újjászületés kapui ugyanoda nyílnak, ahová a születés kapui.
1888-ban Torinóban tudja meg, hogy Georg Brandes előadássorozatot kezdett róla a
koppenhágai egyetemen. Nietzsche Európára kifejtett hatásának ez az első mozzanata,
kibontakozását már nem érhette meg. 1888 végén visszatér Torinóba, megállás nélkül ír. Az
év utolsó napjaiban egyre tébolyultabb leveleket és táviratokat küld barátainak és
ismerőseinek. Ezeket hol úgy írja alá, hogy Dionüszosz, hol pedig mint a „Megfeszített” .
Magát istennek nevezve hasonló levelet küld Baselbe Jacob Burckhardtnak. Ennek a levélnek
az olvasása győzi meg a hű barátot, Overbecket, hogy Torinóba utazzon Nietzschéért. A
kórházi diagnózis „paralysis progressivát” állapít meg. 1890-től anyja ápolja 1897-ben
bekövetkezett haláláig a szellemileg tökéletesen kialudt, magatehetetlen Nietzschét. Ekkor
húga veszi magához Weimarba, ahol beteg bátyja ápolása közben összegyűjti annak könyveit
és kéziratait, megvetve ezzel a weimari Nietzsche-Archívum alapjait.
Nietzsche 1900. augusztus 25-én hal meg. A röckeni temetőben helyezik el, apja mellé.
A MŰ KELETKEZÉSTÖRTÉNETE
1886 késő nyarán Nietzschét erősen foglalkoztatta a gondolat, hogy összeállít egy második
kötetet is a Túl Jón és Rosszonhoz. Ezt a tervet később elvetette, de az előszót már megírta
hozzá, s ebben igen pontosan megfogalmazta e mű helyét írásai közt: „Ami az alapjául
szolgál, gondolatok, első lejegyzések és mindenféle vázlatok, csupa olyasmi, ami a
múltamhoz tartozik: ahhoz a rejtélyes időhöz ugyanis, amelyben az »Imígyen szóla
Zarathustra« keletkezett: már csak ennél az egyidejűségnél fogva is hasznos ujjmutatással
szolgálhat az említett nehezen érthető mű megértéséhez. (…) Efféle gondolatok jelentették
akkor nekem hol a megpihenést, hol az önkihallgatást és önigazolást, egy határtalanul merész
és felelősségteljes vállalkozás közepette: szolgáljon a belőlük szárba szökött könyv hasonló
célokat! Vagy mint egy áttekinthetetlenül kusza ösvény, amely észrevétlenül csábít mindig
újból arra a veszedelmes és vulkanikus talajra, amelyből az imént említett Zarathustra-
evangélium támadt. Amilyen bizonyos, hogy ez az »Előjáték egy eljövendő filozófiához« nem
jelent és jelenthet valamiféle kommentárt Zarathustra beszédeihez, ám mégis, talán egyfajta
előzetes szószedetet, amelyben ama könyv legfontosabb fogalom- és értékújításai – minta,
példa, pár nélküli esemény bármilyen irodalomban – valahol egyszer előfordulnak és nevükön
szólíttatnak.”
A teljes hagyatékanyagot feldolgozó kritikai kiadás szerkesztői megállapították, hogy a Túl
Jón és Rosszon legrégebbi rétegei még a Vidám tudományt megelőző időkből valók (1881
tavasza és ősze közt), a „Mondások és közjátékok” című fejezet szövegei közvetlenül a
Zarathustra I. részének születését megelőzően keletkeztek (1882 ősze és 1883 eleje közt), az
aforizmák egy további csoportja pedig a Zarathustra I. és II. része közt íródott (1883 nyaráig).
Az 1884. év során keletkezett feljegyzések zöme is ebbe a műbe került be. 1885-ben
Nietzsche számos terve közt szerepelt az Emberi, túlságosan is emberi című könyv
újrakiadása, amelyhez előbb az eladatlan példányokat vissza akarta vásárolni és
megsemmisíteni. Ennek a kísérletnek a kudarca vezetett az új mű megírásához. Valóban
előkészületnek, „előjátéknak” szánta a még majd csak ezután megvalósítandó főműhöz,
amelynek állandóan változó címtervei közt a „hatalom akarása” csupán az egyik volt.
FRIEDRICH NIETZSCHE
ELŐSZÓ
Ha feltesszük, hogy az igazság egy nő* –, nem alapos-e a gyanúnk, hogy már amennyiben
dogmatikusok* voltak, egyetlen filozófus sem értett a nőkhöz?, hogy az a hátborzongató
komolyság, az a kétbalkezes erőszakosság, amellyel eleddig az igazságot megkörnyékezni
szokták, csupán ügyetlen és illetlen eszközei voltak pont egy fehérnép meghódításának?
Annyi bizonyos, hogy nem hagyta magát meghódítani: – s ma minden lehetséges dogmatika
szomorú és csüggedt testtartással álldogál. Ha egyáltalán áll még! Mert akadnak gúnyolódók,
akik állítják, hogy már el is esett, hogy minden dogmatika a földön hever, minden dogmatika
az utolsókat rúgja. Komolyra fordítva a szót, jó okunk van remélni, hogy a filozófián belüli
minden dogmatizálás, bármily ünnepélyesen, bármily vég- és örökérvényűséggel lépett is fel,
nem volt egyéb, mint valami nemes gyerekesség és a kezdet lámpaláza; s talán nagyon is
közel már az idő, amikor mindenki újra meg újra megérti, hogy mi is az, ami voltaképpen már
önmagában is elegendő alapkövéül szolgálhatott azokhoz a felséges és feltétlen
filozófusépítményekhez, melyeket a dogmatikusok ez ideig emeltek –, valami emlékezet előtti
korból fennmaradt népbabona (amilyen a lélekbabona is, amely mint szubjektum- és Én-
babona* máig nem hagyott fel csínytevéseivel), talán valami szójáték, valami elcsábulás a
grammatika javára, vagy nagyon közeli, nagyon személyes, nagyon emberi, túlságosan is
emberi tények nyaktörően merész általánosítása.. A dogmatikusok filozófiája remélhetőleg
csak egy évezredekre szóló ígéret volt: amilyen még korábbi időkben az asztrológia is,
amelynek szolgálatára talán több munkát, pénzt, elmeélt, türelmet fordítottak, mint ez ideig
bármely igazi tudományra: – neki és „földöntúli” igényeinek köszönhető Ázsia és Egyiptom
nagystílű építőművészete. Úgy tűnik, ahhoz, hogy örök (követeléseivel beírja magát az
emberiség szívébe, minden nagy dolognak először roppant és félelmet árasztó torzkép
gyanánt kell bejárnia a földet: efféle torzkép volt a dogmatikus filozófia is, például a védanta*-
tan Ázsiában, a platonizmus* Európában. Ne legyünk irántuk hálátlanok, még ha be is kell
ismernünk, hogy minden tévedések eleddig legrosszabb, leghosszantartóbb és
legveszedelmesebb tévedése egy dogmatikusnak a tévedése volt, Platón koholmánya ugyanis
a tiszta Szellemről és a magánvaló Jóról. Ma azonban, amikor túlléptünk rajta, amikor Európa
fellélegzett e lidércnyomásból, s egy legalábbis egészségesebb álomnak örvendhet, mi,
akiknek feladata maga az ébrenlét, mi vagyunk az örökösei, mindannak az erőnek, amelyet az
e tévedés elleni harc növesztett naggyá. Kétségkívül az igazság fejtetőre állítását és a
perspektivikusnak, minden élet alapfeltételének magának a megtagadását jelentette, úgy
beszélni Szellemről és Jóról, ahogyan Platón tette; orvos gyanánt egyenesen azt
kérdezhetnénk: „honnan egy ilyen betegség az ókor legszebbik növényén, Platónon? hát
*
az igazság egy nő: az „igazság” főnév az indo-európai nyelvekben – így a németben is – nőnemű. Zeusz
lányaként megszemélyesítve találjuk Pindarosznál, Apollón dajkájaként Plutarkhosznál. A rómaiaknál Veritas
néven Saturnus lánya.
*
dogmatikusok: elsődleges jelentésében azt a kifejtésmódot hívjuk dogmatizmusnak, amely alaptételekből
kiindulva vezeti le tantételeit. Ellentéte ekkor az empirizmus. A fogalom újkori használatát Kant határozta meg,
akinél az ész olyan használatát jelenti, amely a megismerő tevékenységet megelőzően nem veti alá vizsgálatnak
az emberi ész teljesítőképességét és megismerő erejét. Ellentéte ekkor a kriticizmus. Kant szerint a dogmatizmus
a metafizikának az az előítélete, hogy lehetséges spekulatív megismerés a tiszta ész előzetes kritikája nélkül.
*
szubjektum- és Én-babona: a szubjektum az emberi Én mint elképzelő, megismerő, érző és cselekvő lény,
szemben az objektummal, a megismerés, érzés és cselekvés tárgyával. Schopenhauernél szubjektum és objektum
egymást feltételező, ezért egymástól elválaszthatatlan s egymás nélkül értelmezhetetlen elemei a világnak mint
képzetnek, azaz a világ külső, számunkra megjelenő oldalának. Nietzsche a szubjektumot vagy Ént a
nélkülözhetetlen, de valótlan fikciók közé sorolja.
*
védanta: az ún. védák az i. e. 1500-500 közt keletkezett óind (szanszkrit nyelvű) vallási iratok összefoglaló
neve. Terjedelmük körülbelül a Biblia hatszorosa. A védanta szó a „védák végét” jelenti, eredetileg elsősorban
az úgynevezett upanisádokat, később mindazokat a filozófiai irányzatokat, melyeknek fő gondolata azonos
ezekéivel. Az első jelentős nyugati gondolkodó, akire a régi indiai filozófia meghatározó benyomást tett,
Schopenhauer volt.
*
platonizmus: Platón és követőinek filozófiája, kivált az ideatan. Nietzsche így nevezi az újplatonizmust is (1.
Steiger Kornél kommentárjait Platón: A lakoma és a Phaidrosz című dialógusokhoz, Matúra 3.)
mégis megrontotta őt a gonosz Szókratész? lehet, hogy Szókratész mégis az ifjúság
megrontója volt? s rászolgált a bürökpohárra?”* – Ám a Platón elleni harc, vagy hogy
érthetőbben, s a „nép” számára szóljak, a keresztényi-egyházi évezredek nyomása elleni harc
– mert a kereszténység a „népnek” szóló platonizmus –Európában a szellem olyan pompás
feszültségét teremtette meg, amilyen még sosem volt a földön: egy így megfeszített íjjal
immár a legtávolabbi célokra is lehet lőni. Az európai ember persze ezt a feszültséget
szükségállapotként tapasztalja; s már két ízben is történt nagystílű kísérlet a felajzott íj
elernyesztésére, először a jezsuitizmus, másodízben a demokratikus felvilágosodás részéről: –
amely utóbbi a sajtószabadság és az újságolvasás segítségével valóban elérhető, hogy a
szellem ne tapasztalja magát többé egykönnyen „szükség”-ként! (A németek találták fel a
puskaport –minden tiszteletem! de nyomban ki is egyenlítették – feltalálták a sajtót.) De mi,
akik sem jezsuiták, sem demokraták, de még eléggé németek sem vagyunk, mi, jó európaiak
és szabad, nagyon szabad szellemek – mibennünk megvan még a szellem egész szüksége és
íjának egész ajzottsága! S tán még a nyíl is, a feladat, ki tudja? a cél…
Sils-Maria, Felső-Engadin, 1885 júniusában
2.
3.
Miután jó ideig a filozófusok sorai közé s a körmükre is néztem, csak annyit mondok: a
tudatos gondolkodás legnagyobb részét még az ösztönös tevékenységek körébe kell
számítanunk, s érvé nyes ez akár a filozófiai gondolkodás esetére is; ebben is át kell magunkat
képeznünk, ahogyan az öröklődés és a „velünk született”* tekintetében átképeztük magunkat.
Amilyen kevéssé jön számításba a születés aktusa az öröklés egész menetében és
kimenetelében: éppoly kevéssé ellentétes valamilyen döntő értelemben a „tudat” az
ösztönössel, – egy filozófus tudatos gondolkodásának zömét titokban ösztönei vezérlik, s
kényszerítik meghatározott pályákra. Minden logika mögött, s mozgásának minden
látszólagos függetlensége mögött is, értéktételezések állnak, érthetőbben szólva, az élet egy
bizonyos fajtájának fenntartására irányuló fiziológiai követelmények. Például, hogy a
meghatározott értékesebb a meghatározatlannál, a látszat kevesebbet ér az „igazságnál”: az
efféle becslések, bármily regulatív* fontossággal bírjanak is – számunkra, mégis csupán
előzetes becslések lehettek, egyfajta niaiserie*, amilyen talán éppen olyan lények
*
magánvaló dolog: Kantnál (1724-1804) a jelenséggel (a számunkra megjelenővel) ellentétes fogalom: a dolog
az emberi szemléleti és gondolkodási formáktól független mivoltában. Mivel a számunkra megjelenőtől
megkülönböztetendő, elvileg is megismerhetetlen. – A magánvaló dolog fogalmát Schopenhauer azonosította a
világ benső, a megismerés számára közvetlenül megközelíthetetlen oldalával, az akarattal.
*
de omnibus dubitandum: mindenben kételkedni kell (latin)
*
velünk született: célzás azokra a filozófiai nézetekre (pl. Platón, Descartes stb.), melyek szerint bizonyos
képzetek és fogalmak nem egyszerűen a tapasztalatnál, hanem az individuális életnél is korábbiak. E nézettel
vitatkozott kimerítően például Locke (1632-1704).
*
regulatív: a megismerés tárgyának kezelésére szolgáló elvek regulatívak (szabály jellegűek). Ellentéte a
konstitutív.
*
niaiserie: együgyűség (francia)
fenntartásához szükséges múlhatatlanul, amilyenek mi vagyunk. Feltéve ugyanis, hogy nem
éppen az ember „a dolgok mértéke”*…
4.
Egy ítélet hamis volta számunkra még nem ellenvetés egy ítélettel szemben; talán ebben
cseng a mi új nyelvünk a legidegenebbül. A kérdés úgy hangzik, mennyire életfokozó,
életfenntartó, fajfenntartó, sőt talán fajnemesítő; s elvileg hajlamosak vagyunk állítani, hogy a
leghamisabb ítéletek (melyek közé a szintetikus a priori* ítéletek tartoznak) számunkra a
legnélkülözhetetlenebbek, hogy a logikai fikciók érvényesként való elfogadása nélkül, a
valóságnak a Feltétlen, az Önmagával-mindig-azonos tisztára kitalált világához való
hozzámérése nélkül, a világnak a szám által történő szüntelen meghamisítása nélkül az ember
nem élhetne, – hogy a hamis ítéletekről történő lemondás az életről való lemondás, az) élet
megtagadása volna. Az életfeltételként vallott igazságnélküliség: ez persze annyit tesz,
veszedelmes módon ellenszegülünk a megszokott értékérzékelésnek; s az a filozófia, amelyik
ezt megkockáztatja, már csupán ezzel is Jón és Rosszon túl helyezkedik el.
5.
Ami arra ingerel, hogy minden filozófusra félig bizalmatlanul, félig gunyorosan tekintsek,
nem az, hogy az ember újra meg újra rájön, milyen ártalmatlanok is – milyen gyakran és
milyen könnyen fognak mellé és tévednek el, egyszóval gyerekességük és gyermetegségük –,
hanem hogy nem elég tisztességesen folyik a dolog náluk: miközben mindőjük nagy és
erényes lármát csap, mihelyt valaki csak távolról is érinti az igazsághoz való hűség
problémáját. Kivétel nélkül úgy állítják be magukat, mintha voltaképpeni vélekedéseiket egy
hideg, tiszta, istenként se jobbra, se balra nem tekintő dialektika* önfejlődése során fedték
volna fel és érték volna el (minden rendű és rangú misztikustól eltérően, akik becsületesebbek
náluknál és lükébbek – ezek „inspirációról” beszélnek –): míg alapjában véve valami
megelőlegzett tétel az, egy ötlet, egy „sugallat”, többnyire egy absztrakttá tett és megrostált
szívbéli vágy, amit utólag felkutatott érvekkel védelmeznek: –kivétel nélkül olyan ügyvédek
ők, akik ezt nem akarják kimondani, többnyire ráadásul azon előítéleteiknek agyafúrt
szószólói, melyeket az „igazság” névre kereszteltek – s nagyon távol állnak a lelkiismeret
bátorságától, amelyik ezt, éppen ezt bevallja, nagyon távol a bátorság azon jó ízlésétől, amely
ezt értésül is adja, akár, hogy egy ellenséget vagy jó barátot óvjon, akár egyszerűen virtusból s
hogy önmagán csúfolódjék. Az öreg Kant éppoly esetlen, mint illedelmes tartüffösködése*,
amellyel azokra a dialektikus! rejtekutakra csalogat bennünket, melyek az ő „kategorikus
imperatviusához*” vezetnek, helyesebben félrevezetnek – e színjáték megmosolyogtat
*
az ember a dolgok mértéke: a szofista Prótagorász (kb. i. e. 485-415) egyik töredéke: „Minden dolognak
mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a nemlétezőknek, hogy nem léteznek.” (Sextus Empiricus, adv.
math. VII. 60.)
*
a priori: a korábbiból (latin), ellentéte az a posteriori (a későbbiből). Kant az empirikus megismerést,
amelynek forrása a tapasztalat, s ezért az így nyert ismeret nem általános és nem szükségszerű, a posteriorinak,
míg a tapasztalattól független tiszta észismeretet, amely általános és szükség-szerű, a priorinak nevezte.
szintetikus a priori: Kantnál az analitikus ítéletek csupán kifejtik ismereteinket, a szintetikus ítéletek ezzel
szemben bővítik. Ha egy szintetikus ítélet a tapasztalatból indul ki, akkor szintetikus a posteriori ítéletről
beszélünk, ha az észből, akkor szintetikus a priori ítéletről. Kant észkritikája ahhoz a kérdéshez kapcsolódik:
„Hogyan lehetségesek szintetikus a priori ítéletek?”
*
dialektika: eredetileg a beszélgetés, a megbeszélés, megvitatás művészete, tágabb jelentésben a módszeres
tudományos kutatás művészete
*
tartüffösködés: Tartuffe Moliére öt-felvonásos vígjátékának főhőse; a szemforgató képmutatás megtestesülése
*
kategorikus imperativus: így nevezi Kant a legmagasabb erkölcsi törvényt, amelynek minden feltételtől
függetlenül tartozunk engedelmességgel. Különféle megfogalmazásai találhatók Az erkölcsök metafizikájának
bennünket, elkényeztetetteket, akik nem csekély mulatságunkat leljük abban, hogy agg
moralisták és morálprédikátorok finom alattomosságainak a körmére nézzünk. Vagy éppen a
matematikai formának ama hókuszpókusza, amellyel Spinoza* a maga filozófiáját – „a saját
bölcsesség iránti szeretetét”*, hogy a szót végtére helyesen és méltányosan értsük – mintegy
ércbe páncélozta és maszkírozta, hogy a támadónak eleve inába szálljon a bátorsága, aki erre
a legyőzhetetlen szűzre és Pallasz Athénére* merné tekintetét vetni: – mennyi saját
félénkségről és támadhatóságról árulkodik egy ilyen remetéskedő beteg maskarája!
6.
Fokozatosan kiderült számomra, mi is volt eleddig minden nagy filozófia: nem más, mint
szerzőjének önvallomása, s egyfajta akaratlan és észrevétlen mémoires*; valamint az is, hogy
a morális (vagy moráltalan) szándékok alkották minden filozófiában azt a voltaképpeni
életcsírát, amelyből az egész növény sarjadt. Valóban, ha az ember arra keres magyarázatot,
hogyan jöttek voltaképpen létre valamely filozófus legfélreesőbb metafizikai állításai, jól teszi
(és okosan), ha előbb mindig azt kérdezi: miféle morálra akar ez (azaz ő) kilyukadni? Ennek
megfelelően nem hiszem, hogy a „megismerés ösztöne” a filozófia atyja, hanem hogy
valamely másik ösztön volt az, amelyik, mint mindig és mindenütt, a megismerést (és a
félreismerést!) mint valami eszközt használta. Aki pedig az ember alapösztöneit abban a
vonatkozásban veszi szemügyre, hogy mennyire vettek részt a játékban éppen itt mint
inspiráló géniuszok (vagy démonok és koboldok), azt fogja találni, hogy ezek egyszer már
mindannyian műveltek filozófiát, – s hogy kivétel nélkül mindegyikük nagyon is szívesen
tüntetné fel éppen önmagát a létezés végső céljaként s az összes többi ösztön jogos
uralkodójaként. Mert valamennyi ösztön uralomra tör: s mint ilyen kísérel meg filozofálni. –
Persze: lehet, hogy a tudósoknál, a voltaképpeni tudományos embereknél másképp áll a dolog
– „jobban”, ha úgy tetszik –, ott lehet, hogy valóban akad valami olyasmi, mint megismerési
ösztön, valami parányi, mindentől független óraszerkezet, amely jól felhúzva, merészen
ketyegve nekilát, anélkül hogy a tudós bármely egyéb ösztöne lényegi részt vállalna benne. A
tudós szoros értelemben vett „érdekei” ezért rendszerint valahol egészen másutt rejlenek, a
családban esetleg vagy a pénzkeresésben, vagy a politikában; azt mondhatnók, csaknem
közömbös, hogy parányi gépezetét a tudománynak ezen vagy azon vidékére helyezték-e, s
hogy a „szépreményű”, ifjú tudományos munkaerőből jó filológus, vagy gombaszakember,
vagy vegyész válik-e: – nem jellemzi őt, hogy ez vagy az lesz belőle. Vele ellentétben a
filozófuson nincs egyáltalán semmi személytelen; legkivált pedig morálja nyújt határozott és
meghatározó tanúbizonyságot arról, ki is ő – vagyis hogy természetének legbensőbb ösztönei
milyen rangsorban állnak egymással.
7.
alapvetésében és A gyakorlati ész kritikájában, például: „cselekedj úgy, hogy akaratod maximája (szabály,
alapelv) egyben mindenkor általános törvényhozás alapja is lehessen.”
*
Spinoza: németalföldi zsidó filozófus (1632-1677). Fő művei: Descartes filozófiájának alapelvei (1663),
Teológiai –politikai értekezés (1670), Etika (1661-65). Nietzsche az Etika zárt, a matematika tudományát követő
felépítésére céloz.
*
a saját bölcsesség iránti szeretet: célzás a filozófia szó eredeti jelentésére, ami a „bölcsesség szeretete”
*
Pallasz Athéné: görög istennő, Zeusz lánya, anya nélkül, apja fejéből pattant elő teljes fegyverzetben. Athén
védőistennője. A görög mitológia legyőzhetetlen harcosa.
*
mémoires: emlékiratok (francia)
*
Epikurosz: Athénban élő számoszi filozófus (kb. i. e. 342-270). Az idézett hely: Epicur (ed. Arrighetti), 93.
platonikusokkal szemben: úgy nevezte őket, hogy Dionüsziokolakesz. Ez szó szerint és első
megközelítésre azt jelenti, „Dionüsziosz hízelgői”, tehát valami zsarnoktartozék és talpnyaló;
ezenfelül azonban még az is a mondandója, hogy „színészek ezek mind, nem valódi rajtuk
semmi sem” (mert a dionüszokolax egyben a színész egyik népszerű megjelölése volt). S az
utóbbi volt az a gonoszság, melynek nyilát Epikurosz Platónra kilőtte: a magasztosság
manírja, az önmagának színrevitele, amihez Platón valamennyi tanítványával együtt annyira
értett, – s amihez Epikurosz nem értett, ez bosszantotta őt! Ó, az öreg iskolamester
Számoszról, aki meglapult athéni kertecskéjében, és írt vagy háromszáz könyvet, ki tudja?
talán Platón elleni haragjában és becsvágyában? – Száz évre volt szükség, míg Görögország
rájött, ki is volt ez az Epikurosz nevű kerti isten. – De rájött? –
8.
Minden filozófiában van egy pont, ahol a filozófus „meggyőződése” a színre lép: vagy
hogy egy régi misztérium* nyelvén szóljunk:
adventavit asinus
pulcher et fortissimus.*
9.
„A természet szerint” akarnátok élni?* Ó ti, nemes sztoikusok, szavak micsoda csalárdsága
ez! Gondoljatok csak el egy olyan lényt, amilyen a természet, mértéktelenül pazarló,
mértéktelenül közönyös, szándék és kímélet nélküli, könyörület és igazságosság nélküli,
termékeny és sivár, ám bizonytalan is, magát a közönyt gondoljátok el mint hatalmat – hát
hogyan élhetnétek e közöny szerint? Élni – hát nem éppen annyit jelent, hogy másnak-lenni-
akarni, mint ez a természet? Hát nem értékelés, előnyben-részesítés, méltánytalanság,
határoltság, nem a különbözőség akarása-e az élet? S ha feltesszük, hogy a „természet szerinti
életet” követelő imperativusotok annyit tesz, mint „az élet szerint élni” – hogy volnátok
képesek nem így tenni? Minek elvet csinálni abból, amik vagytok és lennetek kell? – Igazából
egészen más a helyzet: miközben révülten színlelitek, hogy törvényiek kánonját* a
természetből olvassátok ki, valami egészen fonák dologra törtök, ti különös mutatványosok és
önámítók! Büszkeségetek a természetnek, még a természetnek is a ti morálotokat, a ti
ideálotokat akarja előírni és bekebeleztetni vele, azt követelitek tőle, hogy a „sztoa szerint”
legyen természet, s azt szeretnétek, ha minden létezés csakis a ti képmásotok szerinti létezés
lehetne – mint a sztoicizmus roppant és örök felmagasztosulása és mindent átfogóvá
általánosodása! Az igazság iránti minden szeretettel kényszerítitek magatokat, hogy a
természetet oly hosszan, oly makacsul, oly hipnotikus-mereven nézzétek hamisan, vagyis
sztoikusan, míg már nem vagytok képesek másként látni, – s végül még valami feneketlen
gőg azt a tébolydai reményt is sugallja nektek, hogy mivel ti tudtok magatokon
zsarnokoskodni – a sztoikus annyi, mint önmaga zsarnoka –, a természet is enged
zsarnokoskodni magán: hiszen nem egy darab természet maga a sztoikus is?… Régi, örök
fragm. 18-19.
*
misztérium: a kereszténység előtti kor titkos szertartása, melyen csak a beavatottak vehettek részt
*
adventavit…: odajött a szép és roppant bátor szamár (latin). (Nietzsche a könyvtárában megtalálható G. Chr.
Lichtenbergtől idézi: Vermischte Schriften. Göttingen, 1867. V. 327. o.)
*
a természet szerint élni: a Zénón (kb. i. e. 336-264) görög filozófus által alapított úgynevezett sztoikus iskola
szerint az emberi élet célja: önmagunkkal (= emberi természetünkkel) összhangban élni. Követője, Klean-thész
ezt úgy egészítette ki: a természettel összhangban élni (Sztoikus etikai antológia. Vál. Steiger Kornél. Bp.,
1983.198.0.)
*
kánon: többjelentésű szó. Itt: zsinórmérték, alapszabály.
történet ez: ami annak idején megesett a sztoikusokkal, megesik ma is, mihelyt valamely
filozófia elkezd hinni magában. Mindig a maga képmására teremti a világot, nem tehet
másként; a filozófia maga ez a zsarnoki ösztön, a hatalom akarásai közt a legszellemibb, a
„világ teremtésének”, a causa prímának* az akarása.
10.
11.
*
causa prima: első ok, ősok (latin)
*
puritán: eredetileg angol protestáns vallási irányzat a 16-17. században (a korai kereszténységhez való
visszatérés jelszavával); később átvitt értelemben: szigorú erkölcsű, szerény életmódú ember.
*
nihilizmus: Turgenyev Apák és fiúk című regénye (1862) nyomán elterjedt kifejezés minden érték, értelem, cél
és norma tagadására. Nietzschénél az életellenes akarat csúcspontja, az európai kultúra végső sorsa. Ugyanakkor:
az általa célba vett „minden értékek átértékelése” maga is nihilizmusként jelenik meg a hagyományos erkölcs
felől nézve – innen a fogalom kétértelműsége.
*
pozitivizmus: 19. századi filozófiai áramlat, amely a tapasztalati („pozitív”) tényekből kíván felépíteni minden
tudást. Megalapítója és „névadója” Auguste Comte (1798-1857) francia filozófus és szociológus.
*
valóság-philozophaszter: a célzás Eugen Dühring (1833-1921) német gondolkodóra, egyetemi tanárra
vonatkozik. Antiszemitizmusa hatott a nácikra, materializmusa pedig – átmenetileg – a német
szociáldemokratákra.
Nekem úgy tűnik, most mindenfelé azon fáradoznak, hogy arról a tényleges befolyásról,
melyet Kant gyakorolt a német filozófiára, elfordítsák a figyelmet, s okosan tovasurranjanak
azon érték mellett, melyet ő önmagának tulajdonított. Kant leginkább és mindenekelőtt
kategóriatáblázatára* volt büszke, ezzel a táblázatával a kezében mondta: „ez a legnehezebb,
amire a metafizika céljából valaha is vállalkozni lehetett”. – Értsük meg jól e szót: „lehetett”!
Arra volt büszke, hogy az emberben egy új képességet, a szintetikus a priori ítéletekre váló
képességet, fedezte fel. Ha feltesszük is, hogy e téren ámította magát: de a német filozófia
fejlődése és gyors kivirágzása ezen a büszkeségen múlik, s az ifjabbak azon való
vetélkedésén, hogy ha lehet, valami még büszkébbet fedezzenek fel – s mindenesetre „új
képességeket”! – De törjük a fejünket: eljött az ideje. Hogyan lehetségesek szintetikus a priori
ítéletek? vonta magát kérdőre Kant, – s mit is válaszolt voltaképpen? Egy képesség
képességénél fogva: sajnos, azonban nem három tömör szóval, hanem olyan körülményesen,
tiszteletre méltóan, és a német mélyértelműség és cikornyázat bevetésével, hogy senki sem
hallotta ki belőle azt a vidám niaiserie allemande-ot*, ami egy ilyen válaszban lappang. Sőt
magukon kívül voltak az új képesség miatt, s az ujjongás a tetőpontjára hágott, amikor Kant
még egy, az emberben rejlő morális-képességgel is megtoldotta felfedezését: – mert akkortájt
a németek még morálisak voltak, s még egyáltalában nem „reál-politikusok”. – Elérkezett a
német filozófia mézeshete; Tübingen minden ifjú teológusa nyomban a bokrok közé sietett –
mindannyian „képességek” után kutattak. S mi mindent nem találtak, a német szellemnek
ebben az ártatlan, gazdag, még hamvasan ifjú korszakában, amelyben a romantika, ez a
gonosz tündér, fújdogált és dalolt, amikor még senki sem tudta megkülönböztetni a „találást”
a „kitalálástól”. Mindenekelőtt az „érzékfelettire” irányuló képességet: Schelling* keresztelte
el intellektuális szemléletnek, ezzel járult alapjában jámborságsóvár németjei legszívmélyibb
sóvárgásainak elébe. Nem követhetünk el nagyobb igaztalanságot ezzel az egész féktelen és
rajongó mozgalommal szemben, amely merő fiatalság volt, bármily merészen öltött is magára
szürke és elaggott fogalmadat, mint ha komolyan vesszük, vagy pláne morális felháborodással
közeledünk hozzá; elég az hozzá, mindenki idősebb lett, – az álom elszállt. Eljött a homlok-
ráncolás ideje: még ma is tart. Mindenki álmodott: az élen és elsőként – az öreg Kant. „Egy
képesség képességénél fogva” –mondta, vagy legalábbis gondolta. De hát – válasz ez?
Magyarázat? Nem inkább a kérdés elismétlése? Hiszen hogyan is altat az ópium? „Egy
képesség képességénél fogva”, tudniillik a virtus dormitiva révén – feleli az a bizonyos orvos
Moliére-nél:
Ám az efféle válaszok vígjátékban vannak a helyükön, s itt az ideje végre, hogy a „hogyan
lehetségesek a priori ítéletek?” kanti kérdését felcseréljük arra, hogy „miért szükséges az ilyen
ítéletekben való hit?” – vagyis hogy megértsük, hogy a hozzánk hasonló lények fenntartása
céljából az efféle ítéleteket igazaknak kell hinni; amitől persze még lehetnének hamis ítéletek!
Vagy világosabban szólva, és durván és alaposan: szintetikus a priori ítéleteknek egyáltalán
nem kell „lehetségeseknek lenniük”: semmiféle jogunk nincs rájuk, a mi szánkból ezek mind
*
kategóriatáblázat: Kant a kategóriákban az emberi szellem általános és szükségszerű elemi fogalmait látta, s
azt tanította, hogy annyi kategória van, ahány ítéletfajta. Kategóriatáblázata (A tiszta ész kritikája. Budapest,
1981. 88-89. o.) 12 kategóriát tartalmaz: a mennyiség, a minőség, a viszony és a modalitás mindig három-három
kategóriáját.
*
niaiserie allemande: német együgyűség (francia). (Mérimée: á une inconnue. Paris, 1874. 1. 332. o.)
*
Schelling: német filozófus (1775-l854). Az idealizmus egyik legnagyobb alakja.
*
quia est…: mivel altató erő van benne, melynek az a természete, hogy elszunnyasztja az értékeket (latin, az
utolsó szó latinosított francia).
hamis ítéletek. Csupán az igazságukba vetett hit az, ami kétségkívül szükséges, mint az az
előzetesbecslés-hit és látszat, ami az élet perspektíva-optikájához tartozik. – Hogy végül
megemlékezzünk arról a roppant hatásról is, amelyet a „német filozófia” – remélem, értik
ennek az idézőjelnek a létjogosultságát – fejtett ki egész Európában, senkinek se legyen
kétsége afelől, hogy abból egy bizonyos virtus dormitiva is kivette a részét: nagy volt az
elragadtatás valamennyi nemzet nemes ingyenélői, erényhősei, misztikusai, művészei,
háromnegyed-keresztényei és politikai obskurantistái* közt, hogy – a német filozófiának hála
– megvan az ellenméreg a még mindig túlerőben lévő szenzualizmussal* szemben, amely a
múlt századból ömlött át ebbe a századba, egyszóval – „sensus assoupire”…
12.
Ami a materialista atomisztikát* illeti: a lehető legjobban megcáfolt dolgok közé tartozik; s
Európában ma talán senki nem akad a tudósok közt olyan tudatlan, aki a kényelmes
mindennapi és házi használaton kívül (mint a kifejezőeszközök rövidítése) még valami
komoly jelentőséget tulajdonítana neki – hála legkivált a lengyel Boscovichnak*, aki a lengyel
Kopernikusszal* együtt, a látszat eleddig legnagyobb és leggyőzelmesebb ellenfele volt. Míg
ugyanis Kopernikusz arra bírt rá bennünket, hogy – minden érzékelés ellenére – higgyünk
abban, miszerint a Föld nem áll szilárdan, Boscovich megtanított megtagadni hitünket abban
az utolsó valamiben, ami a Földből még „szilárdan állt”, az „anyagban”, a „matériában”, az
utolsó földmaradék- és rögöcske-atomban való hitünket: ez volt a leghatalmasabb diadal az
érzékek felett, melyet eddig a földön kivívtak. – De ennél is tovább kell lépnünk, s hadat kell
üzennünk magának az „atomista szükségletnek” is, amely még mindig éli vészterhes utóéletét,
olyan területeken, ahol senki sem sejti, ama nála is hírhedtebb „metafizikai szükséglethez”
hasonlóan – hadat kell neki üzennünk, késhegyre menő, kíméletlen háborút: – mindenekelőtt
annak a másik és még vészterhesebb atomisztikának kell véget vetnünk, amelyet a
kereszténység tanított a legjobban és a legtovább, a lélekatomisztikának. Hadd jelöljük e
szóval azt a hitet, amely a lelket valami megsemmisíthetetlennek, öröknek, oszthatatlannak
veszi, mint valami monádot, mint egy atomot: ezt a hitet kell kiirtani a tudományból! Köztünk
szólva, egyáltalában nem szükséges, hogy eközben „a lélektől” magától is megszabaduljunk, s
lemondjunk az egyik legősibb és legtiszteletreméltóbb hipotézisről: ahogy az a naturalisták
ügyetlenkedései közt megesik; akik alighogy „a lélekhez” nyúlnak, mindjárt el is veszítik. De
a lélekhipotézis új megfogalmazásai és finomításai előtt az út nyitva áll: s az olyan
fogalmaknak, mint „halandó lélek”, „lélek mint szubjektum-sokság”, „lélek mint ösztönök és
affektusok* közös építménye”, mostantól polgárjoga lehet a tudományban. Amikor az új
pszichológus véget vet annak a babonának, amely eddig szinte trópusi bujasággal tenyészte
körül a lélek képzetét, természetesen egyfajta új pusztaságba és új bizalmatlanságba taszította
magát – könnyen lehet, hogy a régi pszichológusoknak kellemesebb és vidámabb dolguk volt
–: ugyanakkor azonban kitalálásra ítéltnek tudja magát – és, ki tudja? talán találásra
ítéltnek.–
*
obskurantizmus: az obscurus (latin) szóból: homályos, sötét, gyanús, kétes szenzualizmus: filozófiai felfogás,
mely szerint biztos tudást csak érzékeink nyújthatnak
*
atomisztika: a görög Leukipposz, Démokritosz, Epikurosz és a római Lucretius által kidolgozott elmélet, mely
szerint minden jelenség megmagyarázható végső, tovább nem elemezhető alapvető részecskék tulajdonságaival
vagy viselkedésével
*
Boscovich: Ruggiero Giuseppe Boscovich valójában nem lengyel, hanem dalmát. Könyvét Nietzsche még
Baselben olvasta: Philosophiae naturalis theoria redacta ad unicam legem virium in natura existentium. Bécs,
1769.
*
Kopernikusz: (1473-1543) lengyel csillagász, a heliocentrikus világrendszer megalkotója.
*
affektus: a filozófia története során sokféleképp használt fogalom. Szűkebb értelemben érzelmi állapot,
kedélymozgás, tágabban ide sorolják az akarati tevékenységeket is.
13.
A fiziológusoknak jól meg kellene gondolniuk, helyes-e az önfenntartási ösztönt tenni meg
egy organikus lény alapvető ösztönének. Bármi, ami eleven, mindenekelőtt az erejét akarja
szabadjára engedni – élni nem más, mint a hatalom akarása –: az önfenntartás csupán
közvetett és leggyakoribb következményeinek egyike. – Röviden, itt is, mint mindenütt,
vigyázat a fölösleges teleologikus* elvekkel! – amilyen az önfenntartás ösztöne is (melyet
Spinoza következetlenségének köszönhetünk–). Így parancsolja ugyanis a módszer, melynek
lényegében elvtakarékosságnak kell lennie.
14.
Öt, talán hat koponyában dereng ma, hogy a fizika is csupán világértelmezés és
világrendezési terv (ránk szabva! engedelmükkel), és nem világmagyarázat: azonban,
amennyiben az érzékekben való hit álláspontját foglalja el, többnek számít, s még sokáig
többnek is kell számítania, tudniillik magyarázatnak. Mellette szól a szem és az ujjak, a látszat
és a kézzelfoghatóság: egy plebejus alapízlésű korra mindez lenyűgözően, rábeszélően,
meggyőzően hat, – ösztönösen követi az örökké népszerű szenzualizmus* igazságkánonját. Mi
az, ami világos, mi az, ami világossá lett „magyarázva”? Csak ami már láthatóvá és
tapinthatóvá vált, idáig kell minden problémát előrehajtani. S megfordítva: éppen az
érzékelhetőséggel szembeni vonakodásban rejlett a platóni gondolkodásmód varázsa, előkelő
gondolkodásmód volt ez, – talán olyan emberek között, akik akár erőteljesebb és igényesebb
értéknek örvendtek, mint a mi kortársaink ám akik magasabb diadalt tudtak találni abban, ha
urak maradnak érzékeik felett: s mindezt ama fakó, színtelen fogalomháló révén, melyet a
tarka érzékforgatagra – az érzékcsőcselékre*, ahogyan Platón nevezte – borítottak. Másfajta
élvezet rejlett ebben a Platón modorában történő világlegyőzésben és világértelmezésben,
mint amilyent a ma fizikusai kínálnak, valamint a természettudomány munkásai közt a
darwinisták és antiteleológusok, a „lehetséges legkisebb erő” és a lehetséges legnagyobb
ostobaság elvét követve. „Ahol az embernek többé nincs mit látnia és felfognia, ott
keresnivalója sincs többé” – ez persze más imperativus, mint a platóni, amely azonban a jövő
gépészekből és hídverőkből álló otromba, dolgos nemzedékének, melynek csupa durva,
munkát kell véghez vinnie, éppen a megfelelő imperativus lehet.
15.
*
teleologikus: a dolgok mibenlétét és viselkedését célszerűségükkel magyarázó elv.
*
szenzualizmus: ismeretelméleti irányzat, amely szerint a megismerés egyedüli forrásai az érzékek. A latin
sensualis – érzékelési szóból.
*
érzékcsőcselék: Platón a lélek szembeszállását saját tudásával a demokratikus polisz tömegeinek
szembeszállásához hasonlítja bölcs vezetőivel. (Törvények, 689a-b.)
*
heurisztika: azoknak az elveknek az összessége, melyek lehetővé teszik igazságok módszeres felderítését
(görög)
tűnik, ez egy alapos reductio ad absurdum*: föltéve, hogy a causa sui* fogalma valami
alaposan abszurd dolog. Vagyis a külvilág nem szerveink műve–?
16.
Még mindig akadnak ártalmatlan önmegfigyelők, akik hiszik, hogy vannak „közvetlen
bizonyosságok”, például a „gondolkodom*”, vagy amilyen Schopenhauer babonája volt, az
„akarok*”: valahogy olyasformán, mintha itt a megismerés tisztán és csupaszon kaparintaná
kézbe a tárgyát mint „magánvaló dolgot”, és sem a szubjektum oldaláról, sem az objektum
oldaláról nem menne végbe semmiféle hamisítás. De hogy a „közvetlen bizonyosság éppen
úgy, ahogy az „abszolút megismerés” és a „magánvaló dolog” egy-egy contradictio in
adjectót* rejt magában, ezt százszor is el fogom ismételni: végtére is egyszer meg kell
szabadulnunk a szavak csáberejétől! A nép hiheti, ha akarja, hogy a megismerés véghez vitt
megismerés, a filozófus így kell hogy szóljon magához: ha elemeire bontom azt az eljárást,
amely a „gondolkodom” állításában fejeződik ki, egy egész sor vakmerő kijelentéshez jutok,
melyeknek megalapozása nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, – például, hogy én vagyok, aki
gondolkodik, hogy egyáltalán annak egy valaminek kell lennie, ami gondolkodik, hogy a
gondolkodás valamiféle tevékenység és okozat egy olyan lény részéről, akit e tevékenység és
okozat okának gondolunk, hogy olyasmi, mint az „Én”, van, s végül, hogy az már eleve
világos, mit nevezünk gondolkodásnak, – hogy én tudom, mi a gondolkodás. Mert ha én
magamban már nem határoztam volna efelől, ugyan min tudnám lemérni, hogy az, ami éppen
történik, nem „akarás”-e talán, vagy „érzés”? Röviden, ez a bizonyos „gondolkodom”
előfeltételezi, hogy pillanatnyi állapotomat összehasonlítom más, önmagamon ismert
állapotokkal, hogy megállapítsam, melyikről van szó: a másnemű „tudásra” történő e
visszavonatkoztatás miatt szóba sem jöhet itt számomra semmiféle „közvetlen bizonyosság”.
–Ama „közvetlen bizonyosság” helyébe, melyben a nép adott esetben hihet, a filozófus ily
módon a metafizika egy egész sor kérdését kapja kézhez, az intellektus voltaképpeni
lelkiismereti kérdéseit, melyek így hangzanak: „Honnan veszem én a gondolkodás fogalmát?
Miért hiszek okban és okozatban? Mi adja nekem a jogot, hogy Énről, ráadásul, hogy Énről
mint okról, s végül hogy egy Énről mint gondolatok okáról beszéljek?” Aki a megismerésnek
egyfajta intuíciójára való hivatkozással veszi magának a bátorságot, hogy e metafizikai
kérdéseket nyomban megválaszolja, ahogyan az jár el, aki így szól: „gondolkodom, s tudom,
hogy ez legalább igaz, valóságos, bizonyos” – az egy mai filozófusnál egy mosolyt és két
kérdőjelet fog készen találni. „Kedves uram, fogja esetleg a filozófus értésére adni,
valószínűtlen, hogy Ön ne tévedne: de minek is a merő igazság?” –
17.
Ami a logikusok babonáját illeti: nem fogok belefáradni, hogy egy rövidke tényt mindig
újból alá ne húzzak, melyet ezek a babonások kelletlenül ismernek be, – tudniillik, hogy egy
gondolat akkor jön*, amikor „ő” akar, és nem amikor „én” akarom; úgyhogy a tényállás
*
reductio ad absurdum: a vitatott állítás oly módon való cáfolása, hogy belőle nyilvánvaló képtelenséget
vezetünk le (latin)
*
causa sui: önmaga oka (latin)
*
gondolkodom: Descartes (1596-1650) szerint módszeres kétellyel minden tudásunk és bizonyosságunk
megrendíthető, kivéve annak bizonyossága, hogy kételkedés közben gondolkodunk.
*
akarok: Schopenhauer szerint a világ kizárólag mint képzet adott a számomra. Önmagam vagyok a világ
egyetlen olyan eleme, amely egyszerre két módon is adott a számomra: képzetként, mint a világon bármi egyéb,
és közvetlenül belülről tapasztalt akaratként.
*
contradictio in adjecto: ellentmondás már magában az állításban (latin)
*
egy gondolat akkor jön: Schopenhauer: Parerga et paralipomena 2;54. L. Rousseau-nál is (Vallomások 4.
meghamisítása azt mondani: az alanyként álló „én” a feltétele az állítmányként álló
„gondolkodom”-nak. Valami gondolkodik: de hogy ez a „valami” éppen ama régi híres „Én”
volna, az enyhén szólva csak egy feltevés, egy kijelentés, kivált nem „közvetlen
bizonyosság”. Végül már ezzel a mondattal, „valami gondolkodik”, már ezzel is túl messzire
mentünk: már ez a „valami” is egy folyamat értelmezését tartalmazza, s nem tartozik magához
a folyamathoz. A grammatikai szokást követve következtetünk: „Gondolkodni tevékenység,
minden tevékenységhez tartozik valaki, aki tevékeny, következésképp–”. A régebbi
atomisztika nagyjából ugyanezen séma szerint keresett ahhoz az „erőhöz”, amely hat, még
egy rögöcske matériát, amelyben az székel, amelyből kiindulva hat, az atomot; szigorúbb
koponyák végül megtanultak e „földmaradvány” nélkül is elboldogulni, s egy napon talán
még ahhoz is hozzászokunk majd, hogy a logikusok is elboldogulnak ama parányi „valami”
(amivé a tiszteletre méltó öreg Én zsugorodott) nélkül.
18.
19.
könyv).
adott esetben egyszerre vagyunk a parancsolók és az engedelmeskedők, s mint
engedelmeskedő ismerjük a kényszer, a sürgetés, a nyomás, az ellenállás, a mozgás érzéseit,
melyek nyomban az akarat aktusát követően kezdődni szoktak; amennyiben pedig másfelől
megvan az a jó szokásunk, hogy az „én” szintetikus fogalmának segítségével túltesszük
magunkat, túlámítjuk magunkat ezen a kettősségen, az akarásra még téves következtetések s
ezek nyomában az akarat hamis értékeléseinek egész lánca tapad, – olyannyira, hogy az akaró
tiszta lelkiismerettel hiszi, hogy az akarás elegendő a cselekvéshez. Mivel az esetek elsöprő
többségében csak akkor akartak. Ha a parancs okozata, vagyis az engedelmesség, azaz a
cselekvés elvárható volt, ez a látszat abban az érzésben tolmácsolta magát, mintha itt az
okozat szükségszerű volna; magyarul: az akaró – a bizonyosságnak egy meglehetősen magas
fokán – azt hiszi, hogy akarat és cselekvés valamiképpen egyek, – a sikert, az akarás
véghezvitelét magához az akarathoz számítja, s ennek során élvezi a hatalomérzetnek azt a
növekedését, amely minden sikerrel együtt jár. „Az akarat szabadsága” – így hívják annak az
akarónak a sokrétű gyönyörérzetét, aki parancsol, s önmagát egyszersmind a végrehajtóval
azonosítja, – aki ilyenként az ellenállások feletti diadalt is élvezi, magában pedig úgy ítéli
meg, hogy az ő akarata az, ami voltaképpen legyűrte az ellenállásokat. Ily módon a
végrehajtásban közreműködő, sikeres eszközök gyönyörérzeteit, a gyönyörérzeteit ezeknek a
szolgálattevő „alakaratoknak” vagy al-lelkeknek – hiszen testünk csupán sok lélek közös
építménye –paráncsolóként élvezett saját gyönyörérzeteihez kapcsolja. L'effet c'est moi*: nem
történik itt egyéb, csak ami minden jól megépített és boldog közösségben történik, tudniillik,
hogy az uralkodó osztály azonosítja magát a közösség sikereivel. Voltaképpen minden
akarásnál parancsolásról és engedelmességről van szó, ahogy mondottuk, sok „lélek” közös
építményének alapján: amiért is a filozófusnak élnie kellene a joggal, hogy az akarást már
önmagában is a morál látókörén belül szemlélje: morálon az azokról az uralmi viszonyokról
szóló tanítást értve, melyek közt az „élet” nevű jelenség keletkezik. –
20.
Hogy az egyes filozófiai fogalmak mennyire nem tetszőlegesek, nem magukban sarjadzók,
hanem egymással szoros vonatkozásban és rokonságban szökkennek szárba, hogy bármily
hirtelenül és önkényesen lépjenek is látszólag fel a gondolkodás történetében, mégis éppoly
szorosan tartoznak egy rendszerhez, akárcsak egy földrész faunájának* valamennyi tagja: ez
végül abban is elárulja magát, milyen biztos kézzel töltik ki a különböző filozófusok újra meg
újra a lehetséges filozófiák egy bizonyos alapsémáját. Valami láthatatlan kényszer hatására
futják be mindig újból ugyanazt a körpályát: érezzék bár magukat kritikai és rendszeralkotó
akaratukban mégoly függetlennek is egymástól: van valami, ami belülről vezeti őket, valami,
ami meghatározott rendben hajtja őket egymás mögött, éppen a fogalmaknak ez a velük-
született rendszeressége és rokonsága. Gondolkodásuk valóban nem annyira felfedezés, mint
inkább újraráismerés, visszaemlékezés, valamiféle vissza- és hazatérés a léleknek abba a
távoli, ősrégi összháztartásába, amelyből azok a fogalmak egykor elősarjadtak: – ennyiben a
filozofálás egyfajta legmagasabb rendű atavizmus*. Mindennemű hindu, görög és német
filozofálás bámulatra méltó családi hasonlatosságának elég egyszerű a magyarázata. Ahol a
nyelvrokonság fennáll, ott egyáltalán nem kerülhető el, hogy grammatika közös filozófiájának
köszönhetően – úgy értem, az azonos grammatikai funkciók öntudatlan uralmának és
vezetésének köszönhetően – eleve minden készen álljon a filozófiai rendszerek hasonló
*
L'effet c'est moi: a hatás én vagyok (francia). A fogalmazás tréfás célzás XIV. Lajos mondatára: „Az állam én
vagyok.”
*
fauna: állatvilág (latin)
*
atavizmus: valamely őstől származó olyan tulajdonság újramegjelenése, amely a közbeeső generációknál nem
nyilvánult meg (latin)
fejlődésére és sorrendjére: ugyanúgy, ahogyan a világértelmezés bizonyos más lehetőségei
előtt pedig az út mintegy elzártnak tűnik. Az ural-altáji nyelvi térség filozófusai (ahol a
szubjektum-fogalom a legfejletlenebb) nagy valószínűséggel másképp fognak „a világba”
pillantani, és más ösvényekre fognak rálelni, mint az indogermánok vagy a muzulmánok:
bizonyos grammatikai funkciók kényszere végső soron a fiziológiai értékítéletek és faji
feltételek kényszere. – Ennyit Locke felszínességének* visszautasításául az eszmék eredetét
illetően.
21.
*
Locke felszínessége: célzás John Locke (1632-1704) angol filozófus Értekezés az emberi értelemről (1690)
című munkájára, mely szerint minden eszménk a tapasztalatból származik.
*
kauzális: oksági (latin)
álruhájuk. S valóban, az akaratgyengék fatalizmusa bámulatosan megszépül, ha úgy sikerül
bemutatkoznia, mint „la religion de la souffrance humaine”*: ez az ő „jó ízlése”.
22.
Bocsáttassék meg nekem mint vén filológusnak, aki nem tud leszokni a gonoszkodásról,
hogy ujjával mutasson a rossz interpretációs művészetre: de az a „természeti
törvényszerűség”, amelyről ti, fizikusok, olyan büszkeséggel szóltok, mintha – csak a ti
értelmezésteknek és rossz „filológiátoknak” köszönheti a fennállását, – mert nem tényállás,
nem „szöveg”, inkább csak valami naiv-humanitárius hozzáhangolás és értelemkiforgatás,
amellyel a modern lélek demokratikus ösztöneinek siettek unos-untalan elébe! „A törvény
előtt mindenütt egyenlőség van, – a természet ebben nem más és nem jobb, mint mi”: takaros
kis hátsó gondolat, melyben ismét csak ott lappang a csőcselék ellenséges indulata mindennel
szemben, ami kiváltságos és szuverén, ráadásul még egy álcázott második és kifinomultabb
ateizmus is. „Ni dieu, ni maitre*” – ti is ezt akarjátok: s ezért „éljen a természettörvény”! –
nem igaz? Ám, mint említettem, ez interpretáció, és nem szöveg; s jöhetne másvalaki, aki
ellentétes szándékkal és interpretációs művészettel, ugyanabból a természetből és ugyanazon
jelenségeket tekintve, éppen a hatalmi igények zsarnoki-könyörtelen és engesztelhetetlen
keresztülhajtását tudná kiolvasni, – egy olyan interpretáló, aki a „hatalom akarásának”
mindenségében a kivétel nélküliséget és feltétlenséget úgy tárná a szemetek elé, hogy ott
minden szó, végül már a „zsarnokság” szó is alkalmatlannak vagy gyengítő és enyhítő – mert
túlságosan is emberi – metaforának tűnnék; s aki mégis azzal végezné, hogy ugyanazt állítaná
a világról, amit ti állíttok, vagyis hogy „szükségszerű” és „kiszámítható” lefolyása van, de
nem azért, mert törvények uralkodnak benne, hanem a törvények abszolút hiánya miatt, és
mert minden hatalom minden pillanatban végső konzekvenciáját vonja le. Feltéve, hogy ez is
csupán interpretáció – s ti ugye, elég buzgók lesztek, élni ezzel az ellenvetéssel – nos, annál
jobb.–
23.
*
la religion…: az emberi szenvedés vallása (francia)
*
Ni dieu…: sem Istent, sem parancsolót (francia)
*
morfológia: alaktan (görög)
szinte még új birodalmában: s valóban akad még vagy száz jó ok, hogy mindenki távol tartsa
magát tőle, aki – tudja! Másfelől: ha már egyszer hajónkkal idáig vetődtünk, nosza! most
szorítani keményen össze a fogakat! szemeket tágra nyitni! kezünk szilárdan a kormányon! –
nyílegyenesen hajózunk a morálon túlra, talán agyonnyomjuk, talán szétmorzsoljuk közben
saját moralitásunk maradványait, miközben arrafelé suhanunk és merészkedünk, – de hát mi
múlik rajtunk! Soha sem nyílt még vakmerő utazók és kalandorok előtt a belátásoknak ennél
mélyebb világa: s az a pszichológus, aki ekképp „mutat be áldozatot” – ez nem a sacrifizio
dell'intelletto*, ellenkezőleg!, – cserében legalábbis megkövetelheti, hogy a pszichológia ismét
ismertessék el a tudományok királynőjeként, akinek szolgálatáért és előkészítéséért létezik az
összes többi tudomány. Mert immár megint a pszichológia lett az alapproblémákhoz vezető
út.
25.
Egy ilyen vidám bevezetés után komoly szó szeretne elhangzani: a legkomolyabbakhoz
fordul. Vigyázzatok magatokra, ti filozófusok és a megismerés barátai, s óvakodjatok a
vértanúságtól! „Az igazságért” való szenvedéstől! De még a védekezéstől is! Lelkiismeretetek
minden ártatlanságát és finom semlegességét megrontja, makaccsá tesz titeket az
ellenvetésekkel és a vörös posztókkal szemben, elbutít, elállatiasít és bikává konokít, ha a
veszéllyel, becsmérléssel, gyanúsítgatással, kirekesztéssel, vagy az ellenségesség még
durvább következményeivel viaskodva végül még az igazság földi védelmezőjének szerepét is
el kell játszanotok: – mintha „az igazság” valami olyan ártatlan és suta személy volna, hogy
védelmezőre szorul! ráadásul éppen rátok, ti legbúsabb képű lovagok*, dologtalanul őgyelgő
urak és szellem-fonogató pókok! Végtére is épp elég jól tudjátok, semmi nem múlhat azon,
hogy éppen nektek van-e igazatok, ahogyan eddig még egyetlen filozófusnak sem volt igaza, s
hogy dicséretreméltóbb szavahihetőség rejlene minden egyes kicsiny kérdőjelben, melyet
szókedvenceitek és legkedvesebb tanaitok (alkalmilag saját magatok) után biggyesztenétek,
mint a vádlók és ítélőszékek előtti valamennyi ünnepélyes gesztusotokban és tromfjaitokban!
Álljatok félre inkább! Rejtőzzetek! Öltsetek maszkot és finomságot, hadd tévesszenek el
titeket! Vagy féljenek kissé! S ne feledjétek a kertet, az aranyló rácsozatú kertet! S emberek
legyenek köröttetek/ kerthez hasonlók, – vagy vizek felett lebegő zenéhez hasonlók,
estidőben, amikor a nappal már emlékké válik: – válasszátok a jó magányt, a szabad, bátor,
könnyű magányt, ami még arra is feljogosít titeket, hogy bizonyos értelemben akár jók is
maradhattok! Milyen mérgezetté, milyen alattomossá, milyen rosszá tesz minden hosszú
háború, amely nem viselhető nyílt erőszakkal! Milyen személyessé tesz a hosszú félelem, az
ellenség, a lehetséges ellenség hosszú szemmel tartása! A társadalom e kitaszítottjai, e
hosszan-üldözöttek, tönkrehajszoltak – de a kényszer-remeték is, a Spinozák vagy Giordano
Brunók* –, ha szellemi maskarádét öltve is, ha talán tudtuk nélkül is, de végül mindig rafinált
*
O sancta…: Ó szent együgyűség! (latin).
*
legbúsabb képű lovagok: célzás Cervantes Don Quijotéjának állandó jelzőjére
*
Giordano Bruno: olasz filozófus (1548-1600). Az arisztotelészi világképpel való szakítása és egyházellenes
röpiratai miatt elégették.
bosszúszomjazókká és méregkeverőkké lesznek (ássunk csak egyszer Spinoza etikájának és
teológiájának a mélyére!), –nem is szólva a morális felháborodásnak arról a bambaságáról,
amely filozófus esetében a tévedhetetlen jele annak, hogy filozófiai humora cserben hagyta. A
filozófus mártíriuma, önmagát „az igazság oltárán történő feláldozása” azt kényszeríti fel a
napvilágra, ami agitátorból és színészből addig benne rejlett; s feltéve, hogy nézői eddig
csupán művészi kíváncsisággal szemlélték, egyes filozófusok esetében persze érthető az a
veszedelmes kívánság, ha egyszer elfajulásukban is látni akarnák őket (mártírrá, színpadi és
szószéki bőgőmasinává fajultan). Csak hát efféle kívánságot kívánva jó, ha előre tisztában
vagyunk azzal, mit is fogunk majd szemügyre vehetni: – csupán egy szatírjátékot, csupán
bohózatzáradékot, csupán annak folytonos bizonyságát, hogy a hosszú, voltaképpeni
tragédiának immár vége van: feltéve, hogy keletkezésekor minden filozófia egy hosszú
tragédia volt. –
26.
*
Galiani: Ferdinando Galiani (1728-1787) itáliai diplomata és közgazdász. Kapcsolatban állt a francia
enciklopé-distákkal.
*
Voltaire: Francois-Marie Arouet (1694-1778) francia író, filozófus, a felvilágosodás egyik jelentős alakja
egy fejről egyetlen szükséglettel; valahányszor valaki mindig csak éhséget, nemi vágyat és
hiúságot lát, keres és akar látni, mintha ezek volnának az emberi cselekedetek
tulajdonképpeni és egyetlen hajtórugói; egyszóval, ahol „rosszat” beszélnek az emberről –
mégcsak nem is valami ádázat – ott a megismerés barátja hegyezze szorgalmasan a fülét,
egyáltalán, mindig ott legyen a figyelme, ahol felháborodás nélkül beszélnek. Mert ugyan
lehet, hogy a felháborodott ember, vagy bárki, aki saját fogaival önmagát (vagy önmaga
pótlékaképpen a világot, vagy Istent, vagy a társadalmat) szaggatja és marcangolja, morálisan
tekintve magasabban áll a nevető és önelégült szatírnál*, ám minden egyéb értelemben ő a
megszokottabb, közömbösebb, tanulságtalanabb eset. És senki nem hazudik annyit, mint a
felháborodott. –
27.
Nehéz dolog, hogy értsék az embert: kivált ha gangastrogati* gondolkodik és él, csupa
olyan ember között, akik másként gondolkodnak és élnek, tudniillik kurmagati, vagy legjobb
esetben „a béka járásmódja szerint” mandeikagati – lehet, hogy mindent elkövetek a nehezen
érthetőségéi*? –, s már azért is szívből hálásnak kell lenni, ha jóakarat mutatkozik az
interpretáció valamelyes finomságára. Ám ami a „jó barátokat” illeti, akik mindig túl
kényelmesek, s akik éppen mint barátok vélnek előjoggal bírni a kényelmességre: az ember
jól teszi, ha nekik már eleve biztosítja a félreértések játék- és küzdőterét: – akkor legalább van
min nevetni; – vagy teljesen megszabadulni tőlük, ezektől a jó barátoktól, – s megint csak
nevetni!
28.
*
szatír: a görög-római mitológia félig állat, félig ember alakú buja és duhaj alakja. Dionüszosz kísérőiként a
szatírok a nimfákat üldözik szerelmükkel.
*
gangastrogati: az indiai zene különböző móduszai: gangastrogati: ahogyan a Gangesz folyik (= presto);
kurmagati: a teknősbéka járásmódján (= lento); mandeikagati: a béka járásmódján (= staccato).
*
buffo: komikus szerep (olasz)
*
Arisztophanész: görög komédiaíró (i e. 445 k.-386)
*
Petronius: római író, költő, színműíró (?-i. sz. 66)
*
in moribus et artibus: szokásokban és fortélyokban (latin)
*
Lessing: Gotthold Ephraim Lessing német író és gondolkodó (1729-1781). A német felvilágosodás egyik
legnagyobb alakja.
értett: ő, aki nemhiába volt Bayle* fordítója, s szívesen menekült Diderot és Voltaire
közelébe, még szívesebben a római vígjátékírók közé: – Lessing tempójában is szerette a
szabadszelleműséget, a menekülést Németországból. De hogy volna képes a német nyelv,
akár egy Lessing prózájában is, Machiavelli* tempóját leutánozni, akinek Principéjében
Firenze száraz és kifinomult levegőjét szívjuk, s aki nem állhatja meg, hogy a legkomolyabb
dolgokat is fékezhetetlen allegrissimóban* adja elő: talán nem is minden gonoszkodó
művészérzékelése nélkül az általa mert ellentétnek, – gondolatok, hosszúak, súlyosak,
kemények, veszedelmesek, s a legderekabb, legdévajabb szeszély galopptempója. Végül ki
merészelhetné annak a Petroniusnak a német tolmácsolását, aki minden eddigi nagy
muzsikusnál inkább volt a presto mestere, leleményben, ötletben, szavakban: – végtére is mi
múlik a beteg, ádáz világ minden posványán, a „régi világot” is beleértve, ha valakinek
olyanok a lábai, akár a szélnek, ha övé a szél futama és lehelete, szabadító csúfondárossága,
amely úgy gyógyít meg mindent, hogy mindent futásra lendít! Ami pedig Arisztophanészt
illeti, ama felmagasztosító, komplementer* szellemet, akinek kedvéért az egész görögségnek
megbocsátjuk, hogy létezett, feltéve, ha teljes mélységében felfogtuk, mi minden szorul itt
megbocsátásra, felmagasztosításra: – így nem ismerek semmit, amellyel Platón rejtekezése és
szfinx-természete több álmodozásra késztetett volna engem, mint ama szerencsésen
fennmaradt petit fait*: hogy halálos ágyának párnája alatt nem „Bibliára” leltek, nem is valami
egyiptomira, pithagoreusra, platonikusra, – hanem Arisztophanészra. Hogyan bírta volna ki
akár egy Platón az életet – a görög életet, amelyre Nem-et mondott, – egy Arisztophanész
nélkül! –
29.
30.
*
Bayle: Pierre Bayle (1647-1706) francia bölcselő, író. Fő műve: Történeti és kritikai szótár (1695-97).
*
Machiavelli: Niccolo Machiavelli (1469-1527) itáliai filozófus, író és politikus. Legismertebb műve: A
fejedelem (Il principe, 1513).
*
allegrissimo: az allegro olasz zenei kifejezés fokozása; gyors, könnyed, vidám előadásmód
*
komplementer: kiegészítő (latin)
*
petit fait: apró tény (francia)
*
Minotaurusz: a görög mitológia bikafejű emberalakja, Minósz krétai király szörnyszülött fia. Apja a
labirintusba zárja, ahol végül Thészeusz öli meg.
*
exoterikus: a be nem avatottak számára is hozzáférhető, ellentéte az ezoterikus (görög-latin).
kívülről lát, értékel, mér és ítél: lényegesebb, hogy a dolgokra alulról fölfelé tekint – az
ezoterikus pedig fölülről lefelé! Vannak a léleknek olyan magaslatai, ahonnan nézve még a
tragédia is megszűnik tragikusan hatni; s a világ minden fájdalmát egybevéve, ki
merészelhetné eldönteni, hogy az általa látott látvány vajon szükségszerűen csábít-e és
kényszerít-e részvétre, s így a fájdalom megkettőzésére?… Ami a magasabb fajta embernek
táplálékul szolgál és enyhet ad, az egy nagyon különböző és silányabb fajtának csaknem
méreg lehet. A közönséges ember erényei egy filozófusnál talán vétek és gyengeség; az is
lehetséges, hogy amikor egy magasrendű ember elfajzik és tönkremegy, éppen ezáltal jut oly
tulajdonságok birtokába, amelyekért őt abban az alacsonyabb világban, ahová alásüllyedt,
szükségesnek tartják immár szentként tisztelni. Vannak könyvek, melyeknek értéke a lélekre
és az egészségre nézve fordított, aszerint hogy alacsony rangú lélek, alacsonyrendű életerő,
vagy magasabb és hatalmasabb veszi használatba: az előbbi esetben veszedelmes, felőrlő,
bomlasztó könyvek, az utóbbiban a herold* hívó szavai, melyek a legbátrabbakat ébresztik
saját bátorságukra. A mindenki-könyvei mindig rossz szagú könyvek: szegényember szag
tapad rajtuk. Ahol a nép eszik és iszik, akár ahol tisztel valamit, ott rendszerint büdös van. Az
ember ne járjon templomok felé, ha tiszta levegőt akar szívni. –
31.
Ifjúi éveink tisztelete és megvetése nélkülözi még az árnyalatok ama művészetét, amely az
élet legszebb nyereségét jelenti, s méltányos, hogy keményen lakoljunk azért, amiért
emberekre és dolgokra Igennel és Nemmel rontottunk. Minden úgy van elrendezve, hogy
kegyetlenül bolondját járassák és visszaéljenek az ízlések legrosszabbikával, a feltétlenre
irányuló ízléssel, míg az ember meg nem tanulja, hogy érzéseibe némi művészetet vigyen, s
akár még a művivel is kísérletet tegyen: ahogy azt az élet igazi művészei teszik. A harag és a
hódolat, ami az ifjúság sajátja, nem tűnik nyugtot lelni, míg az embereket és dolgokat annyira
rendbe nem hamisította, hogy már kifakadhat rájuk: – az ifjúság már önmagában valami
hamisító és csalárd dolog. Később, amikor az ifjú lélek, merő csalódásaitól elgyötörten, végre
gyanakvással telten önmaga ellen fordul vissza, még mindig hévvel és vadul, még
gyanakvásában és lelkifurdalásában is: micsoda harag tölti el immár önmagával szemben,
milyen türelmetlenséggel marcangolja magát, micsoda bosszút áll hosszú önvakításáért,
mintha önkényes vakság lett volna! Ebben az átmenetben magunkat büntetjük érzéseinkkel
szembeni bizalmatlansággal; lelkesedésünket kétellyel kínozzuk, már a jó lelkiismeretet is
veszélynek érezzük, mintegy a kifinomult tisztesség önmagát fátylakba rejtésének és
kimerülésének; s mindenekelőtt állást foglalunk, elvből állást foglalunk „az ifjúság” ellen. –
Egy évtizeddel később: megértjük, hogy még ez az egész sem volt egyéb, mint – ifjúság!
32.
*
herold: középkori hírnök (német)
*
prehisztorikus: történelem előtti (latin és görög)
*
ismerd meg önmagad: a görög hagyományban szereplő hét bölcs közül többnek is tulajdonított jelmondat, a
delphoi Apollón-szentély felirata
legutóbbi tíz évezred során azonban a Föld felszínének néhány nagyobb darabján lépésről
lépésre odáig jutottak, hogy többé nem a cselekedet következményeire, hanem annak
eredetére bízzák értékének eldöntését: egészében tekintve hatalmas esemény, látás és mérték
tetemes finomodása, az arisztokratikus értékek uralmának és az „eredetbe” vetett hitnek
öntudatlan utóhatása, egy olyan periódus felségjele, amelyet szűkebb értelemben morálisnak
hívhatunk: az önmegismerés első kísérlete ezzel megtörtént. Következmények helyett az
eredet: a perspektíva micsoda átfordítása! S bizonyosan csak hosszú harcokban és
ingadozásokban elért átfordítás! Persze: egy vészterhes új babona, az interpretáció egy sajátos
szűkkeblűsége is uralomra jutott vele együtt: a cselekvés eredetét a leghatározottabb
értelemben mint egy szándékból való eredést interpretálták; mindenkit egyesített a hit, hogy a
cselekedet értékét szándékának értéke rejti magában. A szándék mint egy cselekedet teljes
eredete és előtörténete: csaknem a legújabb időkig ennek az előítéletnek a jegyében történt a
Földön minden morális dicséret, megrovás, ítélet, még a filozofálás is. – Nem jutottunk-e el
azonban mára ahhoz a kényszerűséghez, hogy ismét rászánjuk magunkat az értékek
átfordítására és gyökereik átültetésére, az ember újbóli öneszmélésének és elmélyülésének
köszönhetően, – nem állunk-e egy olyan periódus küszöbénél, amelyet – negatíve – egyelőre
morálon kívülinek nevezhetnénk: ma, amikor legalábbis köztünk, immoralisták között,
ébredezik a gyanú, hogy éppen abban, ami egy cselekedetben szándéktalan, abban rejlik
döntő értéke, s hogy minden szándékosság, minden, ami belőle látható, tudható,
„tudatosítható”, még a felszínéhez és a bőréhez tartozik, – amely, mint minden bőr, valamit
elárul, de még többet elrejt? Egyszóval, úgy hisszük, hogy a szándék csak jel és tünet, amely
még értelmezésre szorul, ráadásul olyan jel, amely túlságosan sokféleséget, vagyis
önmagában szinte semmit sem jelent, – hogy a morál, az eddigi értelemben, tehát a szándék-
morál csupán előítélet volt, valami előre elhamarkodottság, talán valami átmenetiség, mintegy
az asztrológiával és alkímiával egyenrangú dolog, de mindenesetre olyasvalami, amit meg
kell haladni. A morál meghaladása, bizonyos értelemben akár a morál önmeghaladása: ez
lehet a neve annak a hosszú, titkos munkálkodásnak, amely a ma legkifinomultabb és
legtisztességesebb, egyben legkajánabb lelkiismereteinek jutott ki mint a lélek eleven
próbaköveinek. –
33.
Nem segít semmi: az odaadás, a felebarátért hozott áldozat érzéseit, az önmagunkról való
lemondás egész morálját könyörtelenül kérdőre kell vonni és a törvény elé kell idézni:
szintúgy az „érdekmentes szemlélet*” esztétikáját, amelynek leple alatt ma a művészet
elférfiatlanítása lép fel csábítóan, hogy jó lelkiismeretet szerezzen magának. Túlontúl sok a
bűbáj és az aranyosság a „másokért”, a „nem magamért” érzéseiben, hogy ne tartsuk
szükségesnek a bizalmatlanság megkettőzését, és a kérdést: „ nem lehet, hogy ezek –
megrontó csábítások?” – Az, hogy tetszenek – annak, akiben megvannak, s annak, aki
gyümölcseiket élvezi, még a puszta nézőnek is, – ez még nem mellettük szóló érv, hanem
egyenesen ez int óvatosságra. Legyünk hát óvatosak!
34.
35.
36.
*
advocatus dei: Isten ügyvédje (latin)
*
valeur: a színek egymáshoz viszonyított hatása, fokozati értéke (francia)
*
il ne cherche…: csak azért keresi az igazat, hogy jót tegyen (francia)
Feltéve, hogy reálisan semmi más nem „adott”, csak vágyakból és szenvedélyekből álló
világunk, hogy nem juthatunk semmiféle más „realitáshoz”, se föl, se le, mint éppen
ösztöneink realitásához – mert a gondolkodás is csupán ezeknek az ösztönöknek az
egymáshoz való viszonyulása –: nem engedhetjük-e meg magunknak a kísérletet, annak a
kérdésnek a feltevését, hogy esetleg ez az úgynevezett Adott elegendő ahhoz, hogy mint
hozzá hasonlóból, az úgynevezett mechanisztikus (vagy „materiális”) világot is megértsük?
Nem úgy értem, hogy mint csalódást, mint valami „látszatot”, mint „képzetet” (Berkeley*
vagy Schopenhauer értelmében), hanem mint a realitás ugyanazon rangján állót, amilyenek
saját affektusaink – mint az affektusok világának egy primitívebb formáját, amelyben még
minden egy hatalmas egységbe foglalva nyugszik, s ami aztán a szerves folyamatban
szétágazik és alakokat ölt (s ahogy az rendjénvaló, túlfinomul és el is gyengül –), mint
egyfajta ösztönéletet, melyben még az összes organikus funkció, amilyen az önszabályozás,
az asszimiláció, táplálkozás, kiválasztás, anyagcsere szintetikusan összekapcsolódik és
egymásba zárul, – mint valami az életet megelőző forma ? – Végtére is nem csupán
megengedett ennek a kísérletnek az elvégzése: a módszer lelkiismeretéből fakadóan
parancsoló is. Nem élni többfajta kauzalitás feltevésével, míg azt a kísérletet, hogy
egyetleneggyel beérjük, a legtávolabbi szélsőségig nem hajtottuk (– az esztelenségig, szíves
engedelmükkel): ez a módszer morálja, amely alól ma nem vonhatjuk ki magunkat; –
„definíciójából” következik, mondaná a matematikus. Végül is az a kérdés, hogy az akaratot
valóban hatékonynak ismerjük-e el, hogy hiszünk-e az akarat kauzalitásában: ha igen – s az
ebben való hit alapjában éppen a kauzalitásba vetett hitünk –, akkor meg kell kísérelnünk, s az
akarat-kauzalitást hipotetikusan egyetlenként tételeznünk. „Akarat” természetesen csak
„akaratra” hathat – „anyagra” nem (például „idegekre” nem –): tömören, meg kell
kockáztatnunk a hipotézist, hogy mindenütt, ahol „hatásokat” ismerünk el, nem akarat hat-e
akaratra –, s nem lehet-e, hogy minden mechanikus történés, amennyiben ott egy erő válik
tevékennyé, éppenséggel akaraterő, akarathatás. – Végül feltéve, hogy sikerülne
ösztönéletünk teljességét az akarat Egy alapformájának kibontakozásaként és szétágazásaként
magyarázni – tudniillik a hatalom akarásáénak, ahogy az én tételem hangzik –; feltéve, hogy
minden organikus funkciót e hatalom akarására vissza tudnánk vezetni, s benne lelnénk meg a
nemzés és táplálkozás problémájának – mert ez Egy probléma – a megoldását, akkor
megszereznénk a jogot, hogy minden ható erőt egyértelműen úgy határozzunk meg: a hatalom
akarása. A belseje felől szemlélt világ, az „intelligibilis* karaktere” tekintetében
meghatározott és megnevezett világ – éppen a „hatalom akarása” volna, s azonkívül semmi. –
37.
„Micsoda? Nem azt jelenti-e ez, népszerűen szólva: Isten megcáfolva, az ördög pedig nem
–?” Ellenkezőleg! Ellenkezőleg, barátaim! Meg hát, az ördögbe is, ki kényszerít titeket
népszerűen szólni! –
38.
Ahogy még nemrégiben is, az újabb idők teljes napvilága mellett, a francia forradalommal
történt, ezzel a rémületes, s közelről ítélve, fölösleges bohózattal, amelybe azonban egész
Európa nemes és rajongó nézői a távolból oly sokáig és oly szenvedélyesen interpretálták bele
saját felháborodásaikat és lelkesedéseiket, míg az interpretáció alól a szöveg el nem tűnt: így
*
Berkeley: George Berkeley (1685-1753) ír püspök és filozófus.
*
intelligibilis: Kant azokat a tárgyakat nevezi így, melyekre egyedül az értelem irányulhat, az érzéki szemlélet
nem. Más megfogalmazásban: mindaz, ami az érzékek valamely tárgyán nem jelenség, nem megjelenő (pl. Pro-
legomena, 34 §). A világnak ezt a képzetben nem adott oldalát hívja később Schopenhauer akaratnak, Nietzsche
pedig a hatalom akarásának.
az is lehetséges volna, hogy egy nemes utókor az egész múltat még egyszer félreértse, s talán
csak épp ezzel tenné magának elviselhetővé a látványt. –Vagy inkább: nem lehet, hogy ez
máris megtörtént? nem mi magunk voltunk – ez a „nemes utókor”? S nem lehet-e, hogy éppen
most, amikor ezt megértjük, – ezzel vége is?
39.
Senki sem fog olyan könnyedén, csak mert boldoggá vagy erényessé tesz, igaznak tartani
egy tanítást: mondjuk, a drágalátos „idealistákat” leszámítva, akik a Jóért, Igazért és Szépért
rajonganak, s tavacskájukban föl-le úsztatnak mindenféle suta és jó természetű
kívánatosságokat. Boldogság és erény nem érvek. Azt azonban szívesen elfelejtik, még
mélyebb szellemek is, hogy boldogtalanná tevés és rosszá tevés éppoly kevéssé ellenérvek.
Esetleg lehet valami igaz, noha egyben a legnagyobb mértékben káros és veszedelmes; sőt az
is lehet, hogy a létezés alapvető alkatához tartozik, hogy teljes megismerésén tönkremenjünk,
– ebben az esetben egy szellem ereje épp azon volna lemérhető, mennyit képes még az
„igazságból” elviselni, világosabban szólva, milyen fokú hígításra, kendőzésre,
megédesítésre, tompításra, meghamisításra volna szüksége. De nem férhet kétség ahhoz, hogy
az igazság bizonyos részeinek felfedezésében a rosszak és boldogtalanok előnyben vannak, s a
siker nagyobb valószínűsége mosolyog rájuk; nem is szólva azokról a rosszakról, akik
boldogok, – olyan alfaj ez, amelyről a moralisták hallgatnak. Lehet, hogy a keménység és a
ravaszság kedvezőbb feltételeket nyújt az erős, független szellem és filozófus keletkezéséhez,
mint ama szelíd, kifinomult, engedékeny jófiúság s a mindent könnyenvevés művészete, amit
a tudósnál nagyra értékelnek, és joggal értékelnek nagyra. Feltéve persze, ami fel lett téve,
hogy a „filozófus” fogalmát nem korlátozzuk arra a filozófusra, aki könyveket ír – vagy akár
a saját filozófiáját gyűjti könyvekbe! – A szabadszellemű filozófus arcképén az utolsó vonást
Stendhal* húzza meg, melyet én a német ízlés kedvéért nem mulasztanék el aláhúzni: – mert
ellenkezik a német ízléssel. „Pour étre bon philosophe* – mondja ez az utolsó nagy
pszichológus, –il faut étre sec, clair, sans illusions. Un banquier, qui a fait fortune, a une
partie du caractére requis pour faire des découvertes en philosophie, c'est-á-dire pour voir
clair dans ce qui est.”
40.
Minden, ami mély, szívesen ölt maszkot; a legmélyebb dolgok egyenesen gyűlöletet
táplálnak a képek és hasonlatok iránt. Nem lehet, hogy az ellentét éppen a legmegfelelőbb
álöltözet, hogy egy isten szemérmessége abban közlekedjék? Kérdezésre méltó kérdés:
különös volna, ha valamely misztikus nem merészkedett volna már magában hasonló
kérdésre. Akadnak olyan gyengéd történések, hogy jól teszi az ember, ha valami durvasággal
borítja le és teszi felismerhetetlenné őket; vannak a szeretetnek s valamiféle kicsapongó
nagylelkűségnek olyan cselekedetei, amely után mi sem tanácsosabb, mint botot ragadni, s a
szemtanúkat végignáspángolni: így ködösíteni el emlékezetüket. Van, aki ahhoz is ért, hogy a
saját emlékezetét ködösítse el és bántalmazza, hogy legalább ezen az egyetlen beavatott társon
megbosszulja magát: –a szemérem találékony. Nem a legádázabb dolgok azok, amelyeket a
legádázabbul szégyellünk: nemcsak álnokság rejtőzik a maszk mögött, – ugyanannyi jóság is
van ebben a fondorlatban.
*
Stendhal: eredeti nevén Henri Beyle (1783-1842) francia író. Legismertebb művei: Pármai kolostor, Vörös és
fekete. Nietzsche az alábbiakat Mérimée-től idézi (Notes et souvenirs, Corrésponden-ce inédite. Paris, 1855).
*
pour étre un…: hogy valaki jó filozófus legyen, száraznak, világosnak, illúziómentesnek kell lennie. Annak a
bankárnak, aki vagyont szerzett, jelleme egy részét filozófiai felfedezésekre kellett fordítania, azaz arra, hogy
világosan lássa a valóságot (francia).
Jól el tudnám gondolni, amint egy olyan ember, akinek valami drága és sebezhető
rejtenivalója van, durván és otrombán, mint egy zöldes, ódon, nehézveretű boroshordó gördül
végig az életen: szemérmességének kifinomultsága akarja így. Akinek szemérmessége
mélységet rejt, annak sorsa és finom döntései olyan utakon járnak, ahová csak kevesek jutnak
el, s amelyek meglétéről a hozzá legközelebb állóknak s a legmeghittebb bizalmasoknak sem
szabad tudniok: életének veszélyeztetettsége elrejtőzik szemeik elől, újrahódított
életbiztonsága ugyancsak. A rejtőzködő, aki a beszédet ösztönösen is a hallgatásra és
elhallgatásra használja, és kimeríthetetlen a közlés előli kibúvókban, akarja és segíti, hogy
barátainak szívében és elméjében egy maszk járjon-keljen őhelyette; s ha ezt mégsem akarja,
szemei egy napon arra fognak nyílni, hogy ott mégiscsak egy maszkja él, – s hogy ez így van
jól. Minden mély szellemnek szüksége van maszkra: sőt minden mély szellem köré
szakadatlanul egy maszk nő, minden szava, minden lépése, minden életjele szüntelenül hamis,
tudniillik lapos értelmezésének köszönhetően. –
41.
42.
A filozófusok egy új neme van érkezőben: megkockáztatom egy nem egészen veszélytelen
névre keresztelésüket. Amennyire én sejtem, amennyire ők sejtetik – mert jellemzi őket, hogy
valamiben rejtély akarnak maradni –, a jövendő e filozófusai szeretnék, ha joggal, s talán
jogtalanul is, kísérletekkel kísértőknek hívják őket. Végül ez a név maga is csupán kísérlet, s
ha úgy tetszik, kísértés.
43.
44.
Szükséges-e még mindezek után külön is mondanom, hogy ők is szabad, nagyon szabad
szellemek lesznek, a jövő e filozófusai, –bármily bizonyos is, hogy ők nem csupán szabad
szellemek, hanem még valami több, magasabb, nagyobb és alapjaiban másvalamik is lesznek,
ami el akarja kerülni, hogy félreismerjék és összetévesszék? De miközben ezt mondom,
önmagammal szemben csaknem ugyanúgy, mint magunkkal mindannyiunkkal szemben, akik
az ő heroldjaik és előfutáraik vagyunk, mi, szabad szellemek! – az adósságot érzem, hogy a
régi, ostoba előítéletet és félreértést közösen tovafújjuk magunkról, amely oly soká borította
átláthatatlan ködbe a „szabad szellem” fogalmát. Európa minden országában, de még
Amerikában is, létezik ma valami, ami visszaél ezzel a névvel, a szellemeknek egy igen
szűkös, rabságban mozgó, láncra vert neme, amely körülbelül az ellenkezőjét akarja
mindannak, ami a mi szándékainkban és ösztöneinkben rejlik, – nem szólva arról, hogy a mi
eljövendő új filozófusaink felé ők lesznek csak igazából a bezárt ablak és elreteszelt ajtó.
Tömören és komiszul: ezek a nivellálók közé tartoznak, ezek a hamisan „szabad
szellemeknek” nevezettek – a demokratikus ízlés s az azt kísérő „modern eszmék” ékesszóló
és íráshoz torzult ujjú rabszolgái: kivétel nélkül magány nélküli, saját magány nélküli
emberek, otromba, derék fickók, akiknek sem bátorsága, sem tisztes erkölcse el nem vitatható,
csak éppen nem szabadok, s a nevetségességig felszínesek, kivált azzal az
alaphajlandóságukkal, hogy az eddigi régi társadalom formáiban látják nagyjából minden
emberi nyomorúság és eltévelyedés okát: melynek folytán az igazságnak van szerencséje a
feje tetejére állni! Amit minden erejükkel elérni törekszenek, az a csorda általános, zöldellő
legelő-boldogsága, biztonságban, megelégedésben, az élet mindenkinek való
megkönnyítésében; két legbőségesebben agyonénekelt nótájuk és tanításuk a „jogok
egyenlősége” és a „részvét minden szenvedő iránt”, – a szenvedést magát pedig
olyasvalaminek tartják, amit meg kell szüntetni. Mi, megfordítottak, akik felnyitottuk
szemünket és lelkiismeretünket arra a kérdésre, hogy hol és hogyan szökött eddig a
legerősebben szárba az „ember” nevű növény*, mi úgy véljük, hogy ez mindenkor a
megfordított feltételek közt történt, hogy ehhez állapota veszélyeztetettségének előbb a
rettentőig kellett növekednie, kitaláló- és álcázóerejének (a „szellemének”) hosszan tartó
nyomás és kényszer alatt túlfinomulttá és vakmerővé kellett fejlődnie, élni akarásának a
hatalom feltétlen akarásáig kellett fokozódnia: – mi úgy véljük, hogy keménység,
erőszakosság, rabszolgaság, veszély az utcán és a szívben, rejtőzködés, sztoicizmus, a kísértés
művészete és bármiféle ördögi tudás, hogy minden gonosz, félelmes, zsarnoki, az emberben
lakó ragadozó- és kígyótermészet éppannyira szolgál az „ember” nevű species*
felemelkedésének, mint az ellentéte: – még csak nem is mondunk eleget, ha csupán ennyit
mondunk, s mindenesetre, ehelyütt való beszédünkkel és hallgatásunkkal épp a másik végén
állunk minden modern ideológiának és csorda-vágyhatóságnak: antipódusaik* vagyunk talán?
Csoda-e, hogy mi, „szabad szellemek”, nem a legközlékenyebb szellemek vagyunk? hogy
nem kívánjuk minden tekintetben elárulni, mitől is válhat szabaddá a szellem, s hová is
*
az „ember” nevű növény: Nietzsche itt Vittorio Alfieri (1749-1803) olasz írót idézi (la pianta uomo) Stendhal
nyomán (Stendhal: Romé, Naples et Florence. Paris, 1854. 383. o.)
*
species: fajta (latin)
*
antipódus: a földgömb túloldalán lévő ellentétes pont, ellenlábas (latin)
sodródhatik akkor? S hogy mi is a helyzet a „túl jón és rosszon” veszélyes formulájával,
amely legalább az összetévesztéstől hivatott megóvni bennünket: mi valami más vagyunk,
mint „libre-penseurs”, „liberi pensatori*”, „szabadgondolkodó”, vagy ahogyan még a „modern
eszmék” e derék szószólói szeretik, ha szólítják őket. A szellem sok-sok országában voltunk
honosak, legalább vendégként: mindig újból kisurrantunk azokból a fojtogató, meghitt
zugokból, ahová előszeretet vagy előgyűlölet, fiatalság, származás, emberek és könyvek
képében közeledő véletlen vagy a vándorlás fáradozásai tűntek száműzni minket; telve
rosszhiszeműséggel a függőség csalétkei iránt, amelyek a megtiszteltetésben vagy pénzben,
hivatali tisztségekben vagy az érzékek lelkesültségében lappanganak; hálásak még az ínség és
a viszontagságos betegség iránt is, mert minden alkalommal valamilyen szabálytól és annak
„előítéletétől” szabadítottak meg, hálásak a bennünk lakó isten, ördög, birka és féreg iránt, a
vétkességig kíváncsiak, a kegyetlenségig kutatók, a megfoghatatlannal szemben óvatlan
ujjúak, a megemészthetetlennel szemben vasfogúak és -gyomrúak, minden kézműre készek,
ami éles szemet és éles észt kíván, minden kockázatra készek, „szabad akaratból” való
fölöslegünknek hála; előtér- és háttérlélekkel, melynek senki nem lát be könnyen végső
szándékaiig, előtér- és háttérindítékokkal, melyeket semmilyen láb nem futhat be végig; a
fény lepleibe rejtőzködők, hódítók, noha egyszerre hasonlítunk örökösökre és tékozlókra,
rendezkedők és gyűjtögetők látástól vakulásig, bőségünk és teletömött fiókjaink uzsorásai,
takarékosak a tanulásban és a feledésben, a vázlatokban leleményesek, olykor
kategóriatáblázatokra büszkék, olykor pedánsok, olykor a munka éjszakai baglyai fényes
nappal is; sőt ha szükséges, még madárijesztők is – és ma szükséges: amennyiben ugyanis a
magány született, felesküdött barátai vagyunk, a saját legmélyebb, legéjfélibb, legdélibb
magányunké: – ebből a fajtából valók vagyunk mi, szabad szellemek! s valamennyire tán ti is
ebből valók vagytok, eljövendők? ti új filozófusok?
*
libre-penseurs, liberi pensatori: szabadgondolkodók (francia és olasz)
(magánvaló) igazság, amelyhez mindkettőt hozzámérhetem. „Demokratikus” ez a
meggyőződés annyiban, hogy bármekkorának látja is a Platón és a saját maga közti
rangsorbeli különbséget, tudni vél egy olyan legmagasabb fórumról (ezt hívja igazságnak),
amely előtt mindketten egyenlőek. A probléma csak az, ahogy Nietzsche fogalmaz egy
helyütt, hogy maga ez a legfelső fórum, és magának a hozzámérésnek a lehetősége, mindez
éppen a leellenőrizendő világfikció része (s nem utolsósorban éppen Platón alkotása). Egy
érzékfeletti valóság abszolút igazságával szemben Platónnak és nekem lehet egyformán
igazunk, esetleg egyformán tévedtünk. De ha nem hiszek ennek a magánvaló szférának mint
legfelső fórumnak a létezésében, akkor egyedül az alkotás nagysága marad a rangsoralkotó
tényező. De tudatosítani kell, hogy az alkotások súlyát sem tudom hozzámérni semmilyen
abszolút mértékhez, hiszen a könyv, amely egy magasabb szellemű embernek csupán üdítő,
könnyed pihenés, a másik számára lehet olyan erős, hogy egyenesen méregként hat. Lehetnek
tulajdonságok, melyek az egyik ember számára elérendő erények (és joggal!), a másik
számára ugyanezek meg nem bocsátható vétkek. Mert Nietzsche szerint abból a gondolatból,
hogy ha nincsen abszolútum; akkor nincsen abszolút rangsor sem, nem következik, hogy
akkor mindenki és minden egyenlő mindenkivel és mindennel. Mert egyenlőnek is csak akkor
lehetne mindenkit minősíteni, ha volna egy egységes valami, amihez mindent
hozzámérhetnénk, és megállapíthatnánk azzal szembeni egyenlőségüket.
Az egyetlen tapasztalható, tehát valóságos rangsor, az eleven szellemi élet harcában
alakuló rangsor, amelynek természetesen nincs közönsége, mert valójában a közönség is
cselekvő aktorként vívja a maga harcát, akkor is, ha éppen döntőbíróvá szeretné feltornászni
magát. Ez utóbbi is csupán a lehetséges szellemi szerepek egyike.
A valamilyen értelemben platonizáló korok világképében a látszatokat, a látszó
valóságokat mindig volt mihez hozzámérni, volt olyan „igazi” valóság, amelyen látszatvoltuk
foka leolvasható volt. E lehetőség összeomlása, s főleg ennek az összeomlásnak a
tudomásulvétele után döntő szellemi értékké a függetlenség válik. Az ok világos: minden
szellemi függésben mint viszonyban, ott rejtőzködhetik az a platonikus kövület, amely a saját
tett igaz voltát azon akarná lemérni, amivel függő viszonyban áll. Minden szellemi függőség
felfele tekint, és amit lát, azt – legalábbis önmagához képest – „igazán létező”-nek tekinti. A
reális függetlenségnek Nietzsche szerint két oldala van. Az egyik a saját alkotás
szükségszerűségének tudata. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy az alkotó nem azért alkot,
mert kedve van hozzá, nem is azért, mert kivételes képességei képessé teszik rá, hanem mert
muszáj neki. Az alkotásnak ugyanis nemcsak a színvonala nem mérhető hozzá valami
abszolút mércéhez, de a szükségszerűsége sem: a magányos alkotó belső keltésének hatalma
az egyetlen mércéje annak, kell-e az alkotása valakinek.
A függetlenség másik oldala az erő. Egy Nietzschétől sokszorosan újra- és újrainterpretált
ókori képhez érdemes folyamodnunk: egy hagyományos labirintusban, egy olyanban,
amilyenben Thészeusz indult el felkutatni a Minotauroszt, el lehetett ugyan tévedni és oda is
lehetett veszni, de mindezt abban a biztos – és továbbörökíthető –tudatban, hogy legyen bár a
labirintus mégoly bonyolult is, van valahol egy kijárata, ahogyan van valahol egy középpontja
is, benne a leselkedő Minotaurosszal. A siker bátorság és ügyesség kérdése volt (Ariadné
segítségéről most nem is szólva). A nietzschei „szabad szellem” egy olyan labirintusban
találja magát, ahol nem lehet többé biztosan tudni, van-e kijárat, ahogyan az sem biztos, hogy
van-e középpontja leselkedő Minotaurosszal, s kudarc esetén nem eldönthető, lesből támadó
szörny pusztít-e el minket, esetleg maga az útvesztő volna egyetlen hatalmas és eleven szörny,
vagy netán egész idő alatt a saját (független) labirintusunkban bolyongtunk, ahol végül saját
szörny-Minotauroszunk falt fel minket. S erő kell annak a bizonytalanságnak az elviseléséhez
is, hogy ki is győzött valójában?
HARMADIK RÉSZ – A VALLÁSRÓL
45.
46.
A hit, úgy, ahogyan azt az első kereszténység követelte, s nemritkán el is érte, egy olyan
szkeptikus és déliesen szabadszellemű világban, amely filozófus iskolák évszázadokig dúló
harcát tudhatta maga mögött és magában, hozzá még a toleranciára való nevelést, melyet az
imperium romanum* nyújtott –, ez a hit nem az a nyíltszívű és harapós alattvaló-hit, amellyel
mondjuk egy Luther* vagy egy Cromwell, vagy a szellem bármely más északi barbára
csüggött Istenén és a kereszténységen; akkor már inkább Pascal hite, amely rémítően
hasonlóan fest az ész valamilyen tartósan elkövetett öngyilkosságához –, egy szívós, hosszú
életű, féregként tekergő ész eltaposásához, melyet nem lehet egyből és egy csapással
elintézni. A keresztény hit a kezdetektől áldozat: minden szabadság, minden büszkeség, a
szellem minden magabizonyosságának feláldozása; egyszersmind szolgává alázkodás és
önmegcsúfolás, öncsonkítás. Kegyetlenség és vallási fönicizmus* van ebben a hitben, amely
*
homines religiosi: vallásos emberek (latin)
*
Pascal: Blaise Pascal (1623-1662) francia matematikus, fizikus, gondolkodó. Töredékben maradt írásainak
legismertebb gyűjteménye Gondolatok címen jelent meg (1669).
*
imperium romanum: római birodalom (latin)
*
Luther: Martin Luther német reformátor, az evangélikus egyház megteremtője (1483-1546). Biblia-fordítása
1534-ben készült el, szerepe az egységes német irodalmi nyelv kialakulásában felbecsülhetetlen.
*
fönicizmus: a föníciaiak az ókori Keleten, a Földközi-tenger keleti és déli övezetében élő sémi nép. Vallásuk a
megtört, sokrétű és sokat kényeztetett lelkiismereteknek lett kitalálva: feltéve, hogy a szellem
megalázkodása leírhatatlanul fájdalmas, hogy az efféle szellem egész múltja és megszokása
viaskodik az ellen az absurdissimum* ellen, amiként itt a „hit” közeleg felé. A modern ember,
teljes eltompultságában minden keresztény nomenklatúrával szemben, nem érzi már át azt a
borzalom-superlativust, melyet az antik ízlés számára az „Isten a kereszten” formula
paradoxiája jelentett. Soha és sehol nem fordult még elő a megfordítás ehhez hasonló
merészsége, valami ehhez a formulához hasonlóan félelmetes, kérdést intéző és kérdéses:
minden antik érték átértékelését ígérte. – A Kelet az, a mélységes Kelet, a keleti rabszolga, aki
ezen a módon állja meg a bosszúját Rómán, s annak előkelő és frivol toleranciáján, a hit
római „katolicizmusán”: – és sohasem a hit, hanem éppen a hittől való szabadság, a hit
komolyságával szembeni félig sztoikus és lemosolygó gondtalanság az, ami a rabszolgákat
uraikon, uraik ellen felháborította. A „felvilágosodás” felháborodik: a rabszolga ugyanis
valami feltétlent akar, csak a zsarnokit érti, a morálban is, úgy szeret, ahogy gyűlöl,
árnyalatok nélkül, le a mélységekig, a fájdalomig, a betegségig –, sok és rejtőzködő
szenvedése háborodik fel az előkelő ízlés ellen, amely a szenvedést tagadni tűnik. A
szenvedéssel szembeni szkepszis, alapjában csak egyik attitűdje az arisztokratikus morálnak,
nem a legkisebb szerepet viszi az utolsó nagy rabszolgafelkelés keletkezésében, amely a
francia forradalommal vette kezdetét.
47.
Bárhol lépett is fel eddig a Földön a vallási neurózis, három diétaelőírással találjuk
összekapcsolódni: magány, böjt és nemi önmegtartóztatás –, ám anélkül hogy bizonyosan
eldönthető volna melyik az ok, melyik az okozat, s hogy vajon egyáltalán fennáll-e ok-okozati
viszony. Végső kételyre jogosít, hogy legrendszeresebb tünetei közé tartozik, mind a vad,
mind a szelíd népeknél, a legváratlanabb és legkicsapongóbb kéjelgés, ami aztán ugyanolyan
váratlansággal vezeklési görcsbe, valamint világ- és akaratmegtagadásba csap át: lehet, hogy
mindkettő álcázott epilepsziaként értelmezhető? De sehol nem volna szükségesebb az
értelmezésektől szabadulnunk: egyetlen más típus körül sem tenyészett eddig ennél nagyobb
bőségben az értelmetlenség és a babona, egyik sem váltott ki még az emberekből, a
filozófusokat is beleértve, nagyobb érdeklődést –, itt volna az ideje, egy kicsit lehűlni,
elővigyázatot tanulni, még pontosabban: félrenézni, félrevonulni. –Még a legutolsónak
érkezett filozófiának, a schopenhauerinek a hátterében is ott áll, szinte mint a probléma maga,
a vallási krízis és ébredés e hátborzongató kérdőjele. Hogyan lehetséges az akarat
megtagadása? hogyan lehetséges olyasmi, mint a szent? – úgy tűnik, valóban ez volt az a
kérdés, amely Schopenhauert filozófussá tette, és ahonnan elindult. S így valóban
schopenhaueri következmény volt, hogy legmeggyőződésesebb híve (ami Németországot
illeti, tán az utolsó is –), nevezetesen Richard Wagner, saját életművét pontosan itt fejezte be,
s végül Kundry alakjában színpadra vitte ezt a félelmetes és örök típust, type vécu-t*, a maga
húsvér mivoltában; történt pedig ez ugyanabban az időben, amikor Európa csaknem minden
országának elmeorvosai éppen indíttatva voltak e típus közelről való tanulmányozására,
mindenütt, ahol a vallási neurózis – vagy ahogy én hívom, „a vallási lényeg” –
„üdvhadseregként” tartotta utolsó járványos kitörését és felvonulását. – Ha pedig
megkérdezzük magunkat, mi csigázta olyan fékezhetetlenné minden idők emberének, még a
filozófusnak az érdeklődését is a szent jelensége iránt: akkor ez kétségkívül a csoda
hozzátapadó látszata volt, tudniillik az ellentéteknek, a lélek! morálisan ellentétesként értékelt
állapotainak egymásrakövetkezése: úgy hitték, itt egyenesen kézzelfogható, ahogyan a „rossz
48.
49.
*
cicerone: idegenvezető (Cicero nevéből, olasz)
*
Sainte-Beuve: francia író (1804-1869). Fiatalkori irodalmi alkotásai után a kritikának szenteli magát, e korszak
fő műve a Port-Royal (1840-59).
*
Ernest Renan: francia író, vallástörténész, orientalista (1823-1892). Legismertebb műve: Jézus élete (1863); a
kereszténység korai történetéről hétkötetes művet írt.
*
disons donc…: mondjuk ki bátran, hogy a vallás a normális ember alkotása, hogy az embernek akkor van a
leginkább igaza, amikor a legvallásosabb, s a legbizonyosabb valamiféle végtelen sorsban. … Mert amikor jó,
akkor felel meg szerinte az erény a világ örök rendjének, mert amikor a dolgokat érdektelenül szemléli, akkor
találja a halált felháborítónak és képtelenségnek. Hogyan ne tételeznénk fel, hogy ezekben a pillanatokban lát az
ember a legjobban?… (francia) A Renan-idézet in: Paul Bourget: Essais de psychologie contemporaine. Paris,
1883. 78. o.
*
la niaiserie… a megtestesült vallási együgyűség (francia)
Ami a régi görögök vallásosságán ámulatra indít, az a hálának ama határtalan bősége,
amely belőle árad: – az embernek egy igen előkelő fajtája, amelyik így viszonyul a
természethez és az élethez! – Később, amikor Görögországban a csőcselék jut túlsúlyra, a
vallásban is túlburjánzik a félelem; s már készülődik a kereszténység. –
50.
A szenvedély Isten iránt: akad paraszti, nyíltszívű és tolakodó módja, amilyen a Lutheré –,
az egész protestantizmusból hiányzik a délies delicatezza*. Akad változata, amelyben keleties
önkívület van, akárcsak egy érdemtelenül kegyelemben részesített és felemelt rabszolgánál,
mint például Ágostonnál*, akiből bántóan hiányzik a mozdulatok és vágyak minden
előkelősége. Akad asszonyi gyöngédség és sóvárgás, amely szégyenlősen és tudatlanul
nyomakszik egy unio mystica et physica* felé: mint Madame de Guyon*. Bámulatra méltóan
sokszor jelenik meg egy leány vagy egy ifjú pubertásának álruhájaként; imitt-amott még mint
egy aggszűz hisztériája is, olykor mint végső becsvágya: – az egyház már többször avatta
szentté a nőt ilyen esetben.
51.
A leghatalmasabb emberek ez idáig még mindig hódolattal hajoltak meg a szent előtt, mint
az önkényszerítés és a szándékosan végső nélkülözés rejtélye előtt: miért hajoltak meg? Ott
sejtették benne – s mintegy törékeny és siralmas megjelenésének kérdőjele mögött – azt a
fölényes erőt, amely egy ilyen önkényszerítésben akarja próbára tenni magát, az akaratnak azt
az erejét, melyben felismerték és tisztelni tudták saját erejüket és az uralkodás örömét:
önmagukban tiszteltek valamit/amikor a szentet tisztelték. Ehhez járult, hogy a szentnek a
látványa valami gyanút hintett el (bennük: az lehetetlen, hogy a tagadás, a természetellenesség
ilyen borzalmának a vágya ok nélkül való legyen, ezt mondták és kérdezték magukban. Talán
van valami oka, valami egészen nagy veszedelem, amelyről az aszkéta, titkos súgóinak és
látogatóinak köszönhetően, közelebbi értesüléssel bírna? Röviden, a világ hatalmasai őelőtte
tanultak meg egy új félelmet, sejtettek meg egy új hatalmat, egy idegen, még leigázatlan
ellenséget: – a „hatalom akarása” volt, ami kényszerítette őket, hogy állva maradjanak a szent
előtt. Meg kellett kérdezniök –
52.
*
delicatezza: finomság, érzékenység (olasz)
*
Ágoston: szent, Augustinus Aurelius (354-430) hippói (Észak-Afrika) püspök, a nyugati kereszténység
kiemelkedő teológusa. Legismertebb műve: Vallomások,397-400.
*
unio mystica…: misztikus és természeti (= testi) egyesülés (latin)
*
Madame de Guyon: francia misztikus rajongó (1648-1717)
bőven árad belőle a valódi, szelíd, dohos bigottság- és kislelkűség-bűz). Hogy ezt az
Újszövetséget, ezt a minden tekintetben rokokó ízlést, az Ószövetséggel Egy Könyvvé
tákolták össze, mint „Bibliát”, mint „a könyvek könyvét”: ez talán a legnagyobb vakmerőség
és „szellem ellen elkövetett bűn”, mely az irodalmi Európa lelkiismeretén szárad.
53.
Miért a mai ateizmus? – Az Istenben lakozó „atya” elnyerte alapos cáfolatát; ugyanígy „a
bíró”, „a jutalmazó”. Az ő „szabad akarata” hasonlóképpen: nem hall –, s ha hallana, akkor
sem tudna segíteni. A legrosszabb pedig: képtelennek tűnik világosan közölni magát: talán
homályos? – Ez az, amit az európai teizmus hanyatlásának okaiként számos beszélgetésből,
kérdezve, figyelve leszűrtem; úgy tűnik nekem, hogy bár a vallásos ösztön hatalmas
növekedőben van, éppen a teisztikus* kielégülés az, amit mélységes bizalmatlansággal
elutasít.
54.
Mit is csinál voltaképpen az egész újabb filozófia? Descartes óta –mégpedig inkább ellene
szegülő dacból, mint az ő eljárásának alapján – minden filozófus merényletet követ el a régi
lélekfogalom ellen, a szubjektum- és predikátum fogalom kritikájának látszata mögé bújva –
azaz: merényletet a keresztény tanítás alapvető előfeltétele ellen. Az újabb filozófia mint
ismeretelméleti szkepszis, rejtetten vagy nyíltan, keresztényellenes: jóllehet, finomabb
hallásúak közt legyen szólva, semmiképp sem vallásellenes. Hajdanában ugyanis úgy hittek
„a lélekben”, ahogy a nyelvtanban és a nyelvtani szubjektumban hittek: azt mondták, az „Én”
a feltétel;, a „gondolkodom” a predikátum, a feltételezett – a gondolkodás; tehát tevékenység,
amelyhez egy szubjektumot kell okként gondolnunk. Ezután pedig megpróbálták, bámulatra
méltó szívóssággal és ravaszsággal, nem lehetne-e ebből a hálóból kijutni –, nem lehet-e igaz
az ellenkezője: „gondolkodom” mint feltétel, „Én” mint feltételezett; az „Én” tehát mint egy
szintézis, amelyet maga a gondolkodás alkotott. Kant alapjában véve azt akarta bizonyítani,
hogy a szubjektumból kiindulva a szubjektumot nem lehet bizonyítani –, az objektumot sem:
egy szubjektum látszatlétezésének, tehát „a léleknek” a lehetősége, könnyen lehet, hogy nem
mindig volt tőle idegen, vagyis az a gondolat, amely vedantafilozófiaként egyszer már
rettentő hatalomként járt a földön.
55.
*
teizmus: olyan filozófiai felfogás, amely Isten létét és világban ható csodatetteit elismeri
*
Tiberius: (i. e. 42-i. sz. 37) római császár (14-37). Uralmának utolsó szakaszát a Capri szigetén élt erkölcstelen
élet és a terror jellemzi.
*
Mithrász: ősi iráni isten, misztériumvallása Rómában is népszerű volt
iránti kegyetlenségből – imádni a követ, a tompaságot, a nehézséget, a sorsot, a semmit?
Istent feláldozni a semmiért – a végső kegyetlenség e paradox misztériuma annak a
nemzedéknek lett fenntartva, amely éppen most van feljövőben: mindannyian ismerünk már
belőle valamit. –
56.
Aki, hozzám hasonlóan, egy rejtélyes sóvárgástól űzve, soká fáradozott azon, hogy a
pesszimizmusba a mélységekig belegondoljon, s megváltsa azt abból a félig keresztény, félig
német korlátoltságból és együgyűségből, mellyel e századnak utoljára megmutatkozott,
tudniillik a schopenhaueri filozófia alakjában; aki ázsiai és Ázsián túli szemmel egyszer
igazán belé- és alápillantott a lehetséges legvilágtagadóbb gondolkodásmódba – túl jón és
rosszon, nem pedig mint Buddha és Schopenhauer, a morál igézetében és tévhitében –, annak
talán éppen ezzel, anélkül hogy voltaképpen akarta volna, felnyílt a szeme az ellenkező
eszményre: a legtúlcsordulóbb kedélyű, legelevenebb és legvilágigenlőbb ember eszményére,
aki megtanult nem csupán beérni és kiegyezni azzal, ami volt és van, hanem azt újra akarja,
úgy, ahogyan volt és van, minden örökkévalóságon át, telhetetlenül da capót* kiáltva, nem
csupán magának, hanem az egész darabnak és színjátéknak, s nem csupán a színjátéknak,
hanem alapjában Annak, akinek éppen erre a színjátékra van szüksége – és teszi szükségessé
– Hogyan? Hát nem volna ez – circulus vitiosus deus*?
57.
58.
59.
Aki a világba mélyen belelátott, nyilván kitalálja, mennyi bölcsesség is rejlik abban, hogy
az emberek felszínesek. Önfenntartási ösztönük tanítja őket, hogy legyenek illékonyak,
könnyűek és hamisak. Olykor a „tiszta formák” szenvedélyes és túlzó imádatával találkozunk,
filozófusoknál s művészeknél is: nem érdemes kételkedni benne, hogy akinek a felszín efféle
kultuszára van szüksége, az valamikor egyszer igen szerencsétlenül nyúlhatott mögéje. De
talán még ezek közt a magukat megégetett gyermekek, a született művészek közt is, akik az
élet élvezetét már csupán abban a szándékban lelik fel, hogy képét meghamisítsák (mintegy az
életen állt hosszú lejáratú bosszúként), van valamiféle rangsor: azt a fokot, hogy számukra
milyen mértékben sérült meg az élet, azon lehetne leolvasni, hogy mennyire vágyják az élet
*
szublimálódik itt: megtisztul, megnemesedik, emelkedik (latinból)
képét meghamisítottnak, elkeskenyítettnek, eltúlvilágiasítottnak, istenítettnek látni –, a
homines religiosi is a művészek közé számítandók, azok legmagasabb rangú tagjaiként. Az
attól a gyógyíthatatlan pesszimizmustól való mélységes, balsejtelmű félelem az, amely egész
évezredeket kényszerít arra, hogy belerágja magát a létezés valamilyen vallási
interpretációjába: annak az ösztönnek a félelme ez, amely sejti, hogy az igazságot túl korán is
el lehet érni, még mielőtt az ember elég erőssé, elég keménnyé, elég művésszé vált volna…
Az istenesség, az „Istenben élés”, ilyen szemmel nézve úgy jelenne meg, mint az igazságtól
való félelem legkifinomultabb és legvégső szüleménye, mint minden hamisítások
legkövetkezetesebbjével szembeni művészimádat és -megittasultság, mint az igazság
megfordításának akarása, az igazság-nélküliség akarása bármi áron. Talán arról van szó, hogy
magának az embernek a megszépítésére ez ideig nem akadt erősebb eszköz, mint éppen az
istenesség: általa válhat az ember olyannyira művészetté, felszínné, színek tobzódásává,
jósággá, hogy látványától már nem szenvedünk. –
60.
61.
62.
*
epikuroszi isten: a görög hagyomány szerint Epikurosz istenei nem uralkodnak a természeten, hanem a
végtelen boldogság állapotában léteznek, melyet megzavarna, ha az emberi dolgokkal törődnének
szemünkkel látható és kezünkkel tapintható dolgok összessége. A világ mindenekelőtt a
világunkat jelenti, mindazt, amit gondolunk, érzünk, ki tudunk mondani, amit társaink meg
tudnak értetni velünk, könnyeink és örömeink, még az is, amit kitalálunk, és az is, amit
elfelejtünk. Egy Isten nélküli világhoz tehát nem juthatunk olyanféle matematikai művelettel,
amely a világ egész gazdagságából Istent és a hozzá közvetlenül kapcsolódó fogalmakat és
életformákat egyszerűen kivonja. Ha a korábbit, a hit világát csakugyan az ember alkotta,
akkor egy efféle művelet eredménye csak egy fogyatékossá tett, tökéletlen alkotás lehet. A
nietzschei életmű egész alkotókedvét az a célkitűzés irányítja, hogy az Isten nélküli világot és
annak lakóit még csak ezután kell – szó szerint – megalkotni.
Nietzsche az egész keresztény kultúra minden mozzanatában megbúvó platonizmust
(gyakran nevezi „kétvilág-tanítás”-nak is) teszi felelőssé egyrészt az embernek az antik
világhoz képest történt lealacsonyodásáért, másrészt a kereszténység hanyatlásával
párhuzamosan terjeszkedő általános nihilizmusért. A Platón filozófiájánál természetesen
tágabban értett platonizmus „ősbűnének” érték és létezés azonosítását látta. Az az alapállítás,
hogy minél magasabb valaminek az értéke, annál létezőbb, s megfordítva, hogy minél
távolabb esik valami a legmagasabb értékektől, annál közelebb esik a tökéletes nemléthez, ez
a gondolat az alapja a középkor úgynevezett ontológiai isten-bizonyításainak is.
A legértékesebbnek szükségképpen – tényleg – léteznie is kell, hiszen ha nem létezne
(például csak gondolatban létezne), akkor mindenképpen értéktelenebb volna, mintha –
azonkívül, hogy a legértékesebb – még létezne is. Annak az egész értékvilágnak, amelynek
alapja létezés és érték platonikus azonosítása, el kell pusztulnia, és át kell adnia a helyét egy
egész összefüggésében más értékvilágnak. Nietzsche a maga elé tűzött célt „minden értékek
átértékelésének” nevezi. A keresett arkhimédeszi pont, ahonnan a korábbi értékvilág sarkaiból
kifordítható volna, Nietzsche számára élet és érték azonosítása.
A platonikus létfogalom – mint értékkel abszolút telített lét – nem tűrt el semmiféle
változást, s így az élettel, ami nyilvánvalóan az időben van otthon, mint örökkévalóság lett
szembeállítva. Ezeknek a fogalmi alapviszonyoknak a széttörésén fáradozva, valóságos
megtérési élményként talál rá Nietzsche az örök visszatérés gondolatára, amely fejezetünkön
belül az 56-os számot viselő szövegben jelenik meg. Az Imígyen szóla Zarathustrának már ez
a voltaképpeni alapgondolata, ez Nietzsche utolsó alkotói korszakának központi tanítása.
Éppen a szakadatlan mozgásban lévő, a maradéktalanul időbeli élet örökkévalóságát hirdeti ez
a görög filozófiában (jelesül a sztoában) egyszer már felvetődött, de Nietzschénél radikálisan
átalakított gondolat. Eredeti alapja talán az a megállapítás, hogy ha a valóságot mégoly
nagyszámú, de véges számú elem alkotja, akkor végtelen idő alatt a lehetséges véges számú
variációnak előbb-utóbb ismétlődnie kell. Sőt bármily roppant időközök válasszák is el
egymástól, végtelen idő alatt végtelenszer kell megismétlődnie az egyes konstellációknak.
Nietzschének ebből a látszólag igen egyszerű gondolatból sikerült kibontania olyan eszmék és
lelki attitűdök egész sorát, amelyek nem egyszerűen élesen ellentmondanak görög-római és
bibliai alapokon felépült világunk alkotóelemeinek, fogalmainak, hanem tökéletesen más
talajból sarjadtaknak tűnnek.
Nietzsche szerint az új világkorszak létrehívója az az új ember (Übermensch, emberen túli
ember) lesz, aki egész külső és belső életét ennek a gondolatnak a szolgálatába állítja, vagyis
aki elég erőt lel magában ahhoz, hogy úgy igenelje életének valamennyi mozzanatát
(beleértve a legapróbb csömöröket és a legnagyobb fájdalmakat is), hogy képes igenelni azok
újbóli visszatérését, sőt örökké való visszatérését is. Egyedül egy ilyen embertípusról
képzelhető el, hogy kudarcaiért, szenvedéseiért nem tesz senki rajta kívülit felelőssé, sem az
életet, sem a világot nem fogja hibáztatni, s még egy Isten kitalálására sem fog rászorulni,
hogy a teremtésbe vésett szükségszerűséget okolja balsorsáért.
NEGYEDIK RÉSZ – MONDÁSOK ÉS KÖZJÁTÉKOK
63.
64.
„Az önmagáért való megismerés” – ez az utolsó csapda, melyet a morál állít: ezzel ejtjük
magunkat még egyszer és teljesen csapdába.
65.
A megismerés vonzása csekély volna, ha a hozzá vezető úton nem kellene annyi
szeméremérzést leküzdenünk.
65. a
66.
67.
Az Egy iránti szeretet barbárság: mert az összes többi rovására gyakorolják. Az Isten iránti
szeretet is.
68.
69.
Rosszul néztük meg az életet, ha nem láttuk meg azt a kezet is, amely kíméletes módon –
öl.
70.
Ha van karakterünk, akkor megvan az a tipikus élményünk is, amely mindig visszatér.
71.
A bölcs mint csillagász. – Amíg a csillagokról úgy érzed, hogy ők egy „fölötted”, addig
tekinteted nem a megismerőé.
72.
73.
73. a
Van páva, amely minden szem elől elrejti pávatollait – s ezt nevezi büszkeségének.
74.
A lángésszel megáldott ember kiállhatatlan, ha nincs meg benne még két dolog: a hálaérzet
és a tisztasághoz való ragaszkodás.
75.
76.
77.
78.
Aki megveti magát, még mindig tiszteli magát közben mint megvetőt.
79.
Az olyan lélek, aki szeretettnek tudja magát, de ő maga nem szeret, a mélyében rejlő
üledékről árulkodik: – a legalja száll fel.
80.
Az a dolog, ami tisztázódik, megszűnik érinteni minket. – Mire gondolt az az isten, aki azt
a tanácsot adta: „ismerd meg magad”! Talán azt jelentette: „hagyj fel azzal, hogy bármi
érintsen! válj objektívvé!” – És Szókratész? – És a „tudományos ember”? –
81.
Félelmetes dolog a tengerben halni szomjan. Igazságotokat annyira meg kell sóznotok,
hogy többé már – a szomjat sem oltja?
82.
83.
84.
85.
86.
A nők minden személyes hiúságának hátterében még mindig ott lappang személytelen
megvetésük – „a nő” iránt.
87.
88.
Nagyon okos személyek iránt akkor kezdünk bizalmatlanokká válni, ha zavarba jönnek.
89.
Félelmetes élmények azt vetik fel, vajon az, aki megéli őket, nem valami félelmetes-e.
90.
Súlyos, búskomor emberek éppen attól, ami másokat súlyossá tesz, gyűlölettől és
szeretettől könnyedebbek lesznek, és átmenetileg felszállnak saját felszínükre.
91.
Olyan hideg, olyan jeges, hogy az ember megégeti rajta az ujját! Minden kéz megrémül,
amely hozzáér! – S éppen ezért tartják némelyek izzónak.
92.
Ki nem áldozta fel már egyszer jó híréért – saját magát?
93.
94.
A férfi érettsége: újra megtalálni azt a komolyságot, amely gyermekként – játék közben –
még megvolt.
95.
96.
Úgy váljunk meg az élettől, ahogyan Odüsszeusz vált meg Nauszikaától* –, inkább áldóan,
mint szerelmesen.
97.
Micsoda? Nagy ember volna? Én mindig csak saját ideáljának színészét látom.
98.
99.
100.
101.
102.
104.
105.
A szabad szellemnek, a „megismerés-hitűnek” – a pia fraus* még inkább ízlése ellen (saját
„hithűsége” ellen) való, mint az impia fraus. Innen mély értetlensége az egyházzal szemben,
ez hozzátartozik a „szabad szellem” típusához –, mint az ő szolgasága.
106.
107.
Ha egyszer meghoztuk a döntést, a legjobb ellenérv előtt is be kell zárni a fület: ez az erős
karakter jele. Tehát az ostobaság alkalmi akarása.
108.
109.
A gonosztevő gyakran nem ér fel saját tettéig: kicsivé teszi és rágalmazza azt.
110.
A gonosztevő védői ritkán elég művésziek ahhoz, hogy a tett szép borzalmát a tettes javára
fordítsák.
111.
112.
Aki látásra, és nem hitre teremtettnek érzi magát, annak minden hívő túl zajos és tolakodó:
hárítgatja őket.
*
pia fraus – impia fraus: kegyes csalás, nem kegyes csalás (latin)
113.
„Meg akarod őt nyerni a magad számára? Tettesd magad előtte zavarban levőnek –”
114.
115.
Ahol szerelem vagy gyűlölet nem játszik szerepet, ott a nő közepesen játszik.
116.
Életünk nagy korszakai ott helyezkednek el, ahol összeszedjük bátorságunkat, hogy
gonoszságunkat legjavunkká kereszteljük át.
117.
Az akarat, amellyel valamely indulatot megfékezünk, végül is csupán egy vagy több más
indulat akarata.
118.
Van ártatlan csodálat is: azé, akinek még nem jutott az eszébe, hogy egyszer őt is
csodálhatják.
119.
A szennytől való undor lehet oly nagy, hogy megakadályoz bennünket abban, hogy
megtisztítsuk magunkat –, hogy „igazoljuk” magunkat.
120.
121.
Kifinomult dolog, hogy Isten megtanult görögül, amikor íróvá akart válni – és hogy nem
tanult meg jobban.
122.
123.
A concubinatus* is meg lett rontva: – a házasságtól.
124.
Aki még a máglyán is ujjong, nem a fájdalmon diadalmaskodik, hanem azon, hogy nem
érez fájdalmat ott, ahol várta. íme egy példázat.
125.
Ha valaki felől véleményünket meg kell változtatnunk, keményen a rovására írjuk azt a
kényelmetlenséget, amit ezzel okoz nekünk.
126.
A nép a természet körüludvarlása, hogy hat, hét nagy emberhez jusson. – Igen: s hogy
aztán nagy ívben kerülje őket.
127.
A tudomány minden igazi nőnek sérti a szemérmét. Valahogy úgy érzik, mintha azzal a
bőrük alá –, sőt rosszabb! ruhájuk és cicomájuk alá akarna valaki kukucskálni.
128.
Minél absztraktabb az igazság, amelyet tanítani akarsz, annál inkább kell még az érzékeket
is feléje csábítanod.
129.
Istent illetően az ördögnek vannak a legtágabb perspektívái, ezért tartja magát olyan távol
tőle: – ördögön értve a megismerés legrégibb barátját.
130.
Hogy valaki micsoda, az akkor kezdi elárulni magát, amikor tehetsége már hanyatlik –,
amikor megszűnik azt mutatni, mit tud. A tehetség cicoma is; a cicoma rejtekhely is.
131.
A nemek csalódnak egymásban: mert alapjában véve csak önmagukat becsülik és szeretik
(vagy a saját ideáljukat, ha így jobban tetszik –). Így a férfi a nőt békésnek akarja –, ám a nő
éppen lényegileg békétlen, akár a macska, bármennyire begyakorolta is magát a béke
látszatába.
132.
133.
*
concubinatus: ágyasság, házasságon kívüli együttélés, vadházasság (latin)
Aki nem ért hozzá, hogy meglelje az utat saját ideáljához, könnyedebben és
szemtelenebbül él, mint az ideál nélküli ember.
134.
135.
A farizeizmus* nem valami elfajzása a jó embernek: egy belőle való jókora adag egyenesen
a feltétele minden jóságnak.
136.
Az egyik bábát* keres gondolatai számára, a másik olyan valakit, akinek bábáskodhat: így
jön létre egy jó beszélgetés.
137.
138.
Ébren is úgy teszünk, mint álmunkban: először kitaláljuk és megköltjük azt az embert,
akivel érintkezünk – s nyomban elfelejtjük.
139.
140.
141.
Altestünk az oka, hogy az ember nem tartja magát olyan könnyen istennek.
142.
*
farizeizmus: a farizeus (héber: perusím) szóból. A vallásos életgyakorlatot, tanulást és törvénymagyarázatot az
előtérbe helyező zsidó vallási párt a második Szentély korában. Tanításukat a Talmud tartalmazza. Az
Újszövetségben a Törvény betűjének kedvéért annak szelleméről megfeledkező csoportként jelennek meg, így a
keresztény Európában a farizeus gyakran a.képmutató szinonimája.
*
bábát keres…: a szöveg Szókratészra céloz, aki gyakran mondta, hogy ő valójában anyja mesterségét
folytatja, aki bábaasszony volt. Ahogyan anyja segítette világra az újszülötteket, úgy segíti ő kérdéseivel világra
beszélgetőtársainak tudását.
A legszemérmesebb szó, amit hallottam: „Dans le véritable amour c'est l'áme, qui
enveloppe le corps*.”
143.
Amit a legjobban teszünk, arról szeretné hiúságunk elhitetni, hogy az lesz számunkra a
legnehezebb. Egy bizonyos morál eredetéhez.
144.
Ha egy nőnek tudós hajlandóságai vannak, általában valami nincs rendben a nemiségével.
Már a meddőség is az ízlés bizonyos férfiasságára diszponál; a férfi ugyanis, engedelmükkel,
„a meddő állat”.
145.
Ha a férfit és a nőt a maguk egészében vetjük össze, azt mondhatjuk: a nőben nem volna
meg a cicoma géniusza, ha nem rendelkezne a második szerep ösztönével.
146.
147.
Régi firenzei novellákból, valamint – az életből: buona femmina e mala femmina voul
bastone*. Sacchetti Nov. 86.
148.
149.
Amit valamely kor gonosznak érzékel, rendszerint korszerűtlen utánaérzése annak, amit
egykor jónak érzékeltek, egy ősibb ideál atavizmusa.
150.
A hős körül minden tragédiává válik, a félisten körül minden szatírjátékká*; s Isten körül
minden – hogyan? talán „világgá”? –
151.
*
Dans le véritable…: az igazi szerelemben a lélek burkolja be a testet (francia)
*
buona femmina…: jó asszony, rossz asszony, egyaránt botot kíván (olasz, forrása ismeretlen)
*
szatírjáték: a görög színházban a kezdettől létező komikus műfaj, amelyben a kórus szatírokból állt, s a
hivatalos drámaversenyek előadásain a tragédia-trilógiák után következett.
Hogy az embernek tehetsége van, nem elég; még az engedélyetekre is szükség van –, ugye,
barátaim?
152.
„Ahol a megismerés fája áll, a Paradicsom mindig ott van”: így beszélnek a legrégibb és a
legújabb kígyók.
153.
154.
155.
156.
157.
Az öngyilkosságra való gondolás erős vigasz: számos gonosz éjszakán jut vele túl az
ember.
158.
Legerősebb ösztönünknek, a bennünk lakó zsarnoknak, nem csupán az ész veti alá magát,
hanem a lelkiismeretünk is.
159.
Meg kell torolnunk, jót és rosszat: de miért éppen azon a személyen, aki jót vagy rosszat
tett nekünk?
160.
161.
*
patológia: kórtan (görög)
162.
163.
A szerelem a szerető magasztos és rejtett tulajdonságait hozza napvilágra –, azt, ami benne
ritka, kivételes: ennyiben könnyen megtéveszt afelől, ami a szabály benne.
164.
Jézus így szólt zsidóihoz: „a Törvény szolgáknak való volt –, szeressétek Istent, ahogyan
én szeretem, mint fia! Mi közünk nekünk, Isten fiainak, a morálhoz!” –
165.
Valamennyi pártot illetően. – A juhásznak szüksége van még egy vezérürüre is –, vagy
olykor magának kell ürüvé lennie.
166.
167.
168.
A kereszténység mérget itatott Erósszal*: – nem halt ugyan bele, de vétekké fajult.
169.
170.
171.
A részvét a megismerés emberéből szinte úgy vált ki nevetést, mint a gyengéd kéz érintése
egy küklopszból*.
172.
*
Erósz: a görög mitológiában a szerelem istene, a rómaiaknál Ámor, illetve Cupido. A keresztény filozófia az
érzéki szerelemmel azonosította, és szembeállította vele Agapét, a szellemi szerelmet.
*
küklopsz: a görög mitológia egyszemű óriásai, Uranosz és Gaia fiai
Emberszeretetből fakadóan olykor tetszőleges valakit ölelünk át (mivel nem ölelhetünk át
mindenkit): de éppen ezt nem szabad elárulnunk a tetszőleges valakinek…
173.
Az ember nem gyűlöl, amíg még lebecsül, csak ha már magával egyenlőnek vagy magánál
többre becsül.
174.
175.
176.
177.
Azzal kapcsolatban, hogy mi az „igazszavúság”, talán még senki nem volt elég igazszavú.
178.
179.
180.
181.
182.
„Nem az rendített meg, hogy hazudtál nekem, hanem hogy nem hiszek már neked.” –
184.
185.
„Ez az ember sehogy se tetszik nekem.” – Miért? – „Nem vagyok méltó hozzá.” – Volt
ember, aki valaha így válaszolt?
Ez a fejezet 123 tömörre és pontosra vésett aforizmát fog egybe. Nietzsche büszke volt rá –
mint egy helyütt mondja –, hogy négy-öt aforizmában meg tudja fogalmazni, amit mások
négy-öt vaskos könyvben – nem tudnak. Gondolkodásának stílusa követelte meg a hirtelen
belátások átlátható formára hozását, bizonyos értelemben minden műve különböző
terjedelműre növelt aforizmákból áll. Az átfogó filozófiai rendszerépítés nem csupán
gondolkodóként, de stilisztaként is idegen tőle. Egy filozófiai rendszer egységét – ha valóban
az, és nem problémamegoldások lazán összeállított halmaza – a rendszer saját tartalmi és
formai összefüggései garantálják. Ezek szó szerint a rendszer saját összefüggései, amelyek
automatikusan – elgondolójuktól függetlenül – egyben tartják az építményt, gondoskodnak
arról, hogy a mű építményébe belépő olvasó akkor is végig tudja egy meghatározott irányban
járni az egészet, és el tudjon jutni a kijáratig, ha az alkotó történetesen nincs otthon. Az
aforisztikus szerző észrevétel- és gondolatsokaságának egységét egy ettől egészen különböző
mozzanat garantálja: a gondolkodó személyiségének egysége, amely minden egyes
epigramma legfőbb formaadó elve. A tartalmi és formai összetéveszthetetlenség – amelynek
természetesen semmi köze az egymás közti egyformasághoz – egy olyan ponton gondoskodik
a sok-sok, gyakran parányi, alkotás egy voltáról, amely minden korábbi gondolkodónál
valahol a szerzőn kívül helyezkedett el. Itt először (és párhuzamosan talán Kierkegaardnál)
lép a szerző személyisége pontosan oda, ahol a megelőző gondolkodóknál a felvetett
probléma állt. Hogy az egyszeri és megismételhetetlen személyiség olykor nem csupán az
egyes aforizmákra, de ciklusba rendezésükre is rányomja bélyegét, arra csak egy példa.
Martin Heidegger Nietzschével foglalkozó hatalmas munkájában (Nietzsche. 1-2. k.
Pfullingen, 1961) beható elemzésnek veti alá fejezetünk 150-es számú szövegét hős és
tragédia viszonyáról. Meggyőzően bontja ki azt a Nietzschét egészen mélyen jellemző
gondolatot, hogy a tragédiát nem a darab „tragikus” cselekménye, nem az alapszituáció
„tragikus” körülményei teremtik, hanem egyedül a tragikus hős maga, aki „körül minden
tragédiává válik”. Nem elemzi közelebbről azt a – valószínűleg közelebbről nem is
elemezhető – intuíciót, amellyel az aforizma zárul, hogy tudniillik Isten körül esetleg minden
„világgá” változik. Első megközelítésre nyilván a bibliai és a tragikus szemlélet
szembeállításával van dolgunk, ezen túlmenően pedig valószínűleg azzal a gondolattal, hogy a
bibliai Isten „jelenlétében” világunk egyszerűen nem tapasztalható a görögök önmagába
záruló isteni kozmoszaként. A világ itt szükségképpen mint valami Istenen kívül eső jelenik
meg, a maga kizárólagos „világiságában”, ahogyan ezt a nyugati hagyomány meghatározta. A
világi (azaz nem szellemi, nem isteni) világ fogalma elválaszthatatlan a bibliai értelemben vett
szent és teremtő Istentől.
Heidegger – egyébként tökéletesen meggyőző – elemzése Nietzsche tragédia-felfogásáról
ugyanakkor (nyilván elsősorban a gondolkodói személyiség okán) nem érinti szövegünk
kizárólag a ciklusalkotás szintjén érvényesülő összefüggését a kettővel későbbi, 152-es
számot viselő aforizmával. Ahol a megismerés fája áll – mondja Nietzsche –, mindig ott van a
Paradicsom. Tartalmi felépítését tekintve ez a mondat ugyanúgy viselkedik, mint „a hős körül
minden tragédiává válik”. Ahogyan tragédia – minden egyéb körülménytől függetlenül –
egyedül ott van, ahol a tragikus hős, úgy lelhető fel a Paradicsom egyedül ott, ahol a
megismerés fája körül szerveződhet. Az első és legfőbb kísértés tehát elválaszthatatlan a
helytől, amelytől éppen a kísértésnek való engedés foszt meg. Azonban hogy nem olcsó
dialektikáról van szó, jelzi a finom kiegészítés: a kígyók beszélnek így, egykor és ma. A
mondat befelé villódzó bizonytalan végtelenségét a kiismerhetetlen szerepjáték okozza.
Kideríthetetlen, hogy ki szól a kígyó szájával. Tényszerűen ugyanis igaz, amit mond, a
csábítás a megfogalmazásban, a hangban rejlik. Abban a megfoghatatlan kajánságban, amely
visszafelé is kísérteties fényt vet a tragédiáról és világról szólói előző szövegünkre,
összefogva a két aforizmát egy közvetlen tartalmukon túli ívbe, a kajánság összefüggésébe.
187.
188.
189.
*
az anarchisták: például Eugen Dühring
A serény fajták nagy sérelemnek találják a semmittevés elviselését: az angol ösztön
mesteri fogása volt, a vasárnapot olyan mértékben megszentelni és elunalmasítani, hogy az
angol észrevétlenül sóvárog hétköz- és munkanapjai után: – ez valami okosan kitalált és
okosan beiktatott böjtölés, amilyennel az antik világban is bőségesen találkozhatunk (még ha,
ahogy a déli népekhez illik, nem is éppen a munka vonatkozásában –). Kell, hogy sokféle böjt
létezzék; s mindenütt, ahol hatalmas ösztönök és szokások uralkodnak, a törvényhozóknak
gondoskodniuk kell szökőnapok közbeiktatásáról, melyek az efféle ösztönt láncra verik, s
ismét egyszer éhezni tanítják. Valamely magasabb pontról alápillantva, egész nemzedékek és
korszakok, ha valamilyen morális fanatizmussal megterhelten lépnek fel, jelennek meg úgy,
mint ilyen beiktatott kényszer- és böjtidők, melynek nyomása alatt egy-egy ösztön megtanul
meghunyászkodni és leborulni, de egyben megtisztulni és élesebbé válni is; egyes filozófiai
szekták is (a sztoa például, a hellenisztikus kultúra s annak aphrodiziákus* illatokkal túlterhelt
és émelyítővé lett levegője közepette) megengednek efféle értelmezést. – Itt egyben
útmutatást is kapunk annak a paradoxonnak a magyarázatára, hogy miért éppen Európa
keresztény periódusában, s egyáltalán, miért csupán a keresztény értékítéletek nyomása alatt
szublimálódott a nemi ösztön szerelemmé (amour-passion*).
190.
Van valami Platón moráljában, ami tulajdonképpen nem Platóné, hanem csak előfordul a
filozófiájában, szinte azt mondhatnók, Platón ellenére: tudniillik a szókratizmus, amelyhez ő
voltaképpen túl előkelő volt. „Senki nem akar önmagának okozni kárt, ezért minden rossz
önkéntelenül történik. Mert a rossz magának okoz kárt: nem tenné ezt, ha tudná, hogy a rossz
rossz. Következésképp a rossz csak tévedésből rossz; ha megfosztjuk tévedésétől,
szükségképpen – jóvá tettük.” – Ez a fajta következtetés csőcselék
szagtól bűzlik, amely csőcselék a rosszul cselekvésből csupán kínos
következményeit veszi szemügyre, s tulajdonképpen úgy ítéli meg, hogy
„ostoba dolog rosszat cselekedni”; miközben a „jót” minden további
nélkül a „hasznossal és kellemessel” azonosítja. A morál minden
utilitarizmusánál eleve következtethetünk ugyanerre az eredetre, és
nyugodtan követhetjük az orrunkat: ritkán fogunk eltévedni. – Platón
mindent elkövetett, hogy valami kifinomultat és előkelőt interpretáljon
bele tanítójának tételébe, mindenekelőtt saját magát, – ő, minden
interpretátorok legmerészebbike, aki az egész Szókratészt mint valami
populáris témát és népdalt, az utcáról szedte fel, hogy a végtelenségig és a lehetetlenségig
variálja: vagyis hogy minden saját maszkját és sokrétűségét ráhúzza. Tréfásan szólva,
ráadásul homérian: mi egyéb a platóni Szókratész, ha nem
prószde Platón* opithen te Platón messzé te
Khimaira*.
191.
*
aphrodiziákus: az aphrodisiacum szóból: a nemi vágyat fokozó szer (Aphroditének, a szépség és szerelem
görög istennőjének nevéből)
*
amour-passion: szerelem-szenvedély (francia). Stendhal használja: De l'amour, 1. könyv, 1. fej.
*
prószde Platón…: a homéroszi Iliász VI. ének 181. sorának tréfás variálása. Devecseri Gábor fordításában
a Khimaira: „kecske középütt, sárkány hátul, elöl meg oroszlán”. Nietzschénél: elöl Platón, hátul Platón,
középütt Khimaira (görög).
*
Khimaira: tűzköpő csodaállat a görög mitológiában
„Hit” és „tudás” ősi teológiai problémája – vagy világosabban, az ösztöné és az észé –
tehát az a kérdés, hogy vajon a dolgokkal kapcsolatos értéktételezésben az ösztön érdemel-e
több autoritást, vagy az ésszerűség, amely azt akarja, hogy az értékelés és cselekvés okokat
követve, egy „miért”-et követve, mintegy célszerűen és hasznosan történjen, – ez még mindig
az a régi morális probléma, amely elsőként Szókratész személyében lépett fel, s már jóval a
kereszténység előtt megosztotta a szellemeket. Szókratész maga, tehetségének a fölényes
dialektikusának – ízlésével először az ész oldalára állt; s valóban, mi egyebet is művelt egész
életében, mint nevetett a vele egyidejű előkelő athéniak ügyefogyott tehetetlenségén, akik
ösztönemberek voltak, mint minden előkelő ember, és soha nem tudtak cselekedeteik okairól
kielégítően számot adni. Legvégül azonban, csendben és titokban, önmagát is kinevette:
magánál is fellelte, finomabb lelkiismerete és saját bírósága előtt, ugyanazt a nehézkességet és
tehetetlenséget. De hát mire való? –így szólt magához, ezért oldani el magunkat az
ösztönöktől! Őket is és az észt is jogaikba kell segíteni, – az ösztönöket kell követni, ám az
észt meg rábeszélni, hogy okokkal segítsen nekik. Ebben állt ennek a nagy, titokzatos
ironikusnak a voltaképpeni hamissága; sikerült lelkiismeretét rávennie, hogy ezzel az
önkicselezéssel megelégedjék: alapjában átlátta a morális ítélet irracionális voltát. – Platón,
aki ezekben a dolgokban ártatlanabb volt, s hiányzott belőle a plebejus fortély, minden erejét
arra fordította – a legnagyobb erőt, melyet eddig filozófus fordíthatott valamire –, hogy
bebizonyítsa magának, ész és ösztön maguktól is egy célra irányulnak, a Jóra, „istenre”; s
Platón óta minden teológus és filozófus ugyanezen a pályán halad –, vagyis a morál dolgaiban
ez idáig az ösztön, vagy ahogy a keresztények hívják, „a hit”, vagy ahogy én hívom, „a nyáj”
győzött. Csak Descartes-ot kellene kiemelnünk, a racionalizmus atyját (következésképp a
forradalom nagyatyját), aki egyedül az ész autoritását ismerte el: de az ész csupán eszköz, s
Descartes felszínes volt.
192.
*
arcubalista: tulajdonképpen arcuballista, latin összetétel az arcus: ív, és a ballista: hajítógép szavakból. 12.
századi német népetimológiai képzés az Armbrust: számszeríj, amely a latin szót a német Arm: kar, és a Brust:
mellkas összetételeként érti.
eseményt. Mindez annyit tesz: a lehető legmélyebben, a lehető legrégebben – hazugsághoz
vagyunk szokva. Vagy hogy erényesebb és képmutatóbb, egyszóval kellemesebb kifejezést
válasszunk: az ember jóval inkább művész, mint amennyire tudja. – Élénk beszélgetésben
gyakran látom annak a személynek az arcát, akivel beszélek, azoknak a gondolatoknak
megfelelően, amelyeket nyilvánít, vagy amelyeket érzésem szerint én hívok elő benne, olyan
világosan és élesre szabottan, hogy a világosságnak ez a foka messze meghaladja
látóképességem erejét: – az izomjáték finomságait és a szem kifejezéseit tehát én kellett hogy
hozzáköltsem. Az illető valószínűleg más arcot vágott, vagy semmilyet.
193.
Quidquid luce fuit, tenebris agit*: de fordítva is. Amit álmunkban élünk meg, feltéve, hogy
gyakran éljük meg, végül is ugyanúgy lelkünk összháztartásához tartozik, mint bármi, amit
„valóban” megéltünk: gazdagabbak vagy szegényebbek vagyunk általa, eggyel több vagy
kevesebb szükségletünk van, s végül a fényes, ragyogó napvilágnál, sőt éber szellemünk
legderűsebb pillanataiban is, egy kissé álomi megszokásaink vezetnek a pórázukon minket.
Ha valaki álmában gyakran repült, s végül már mihelyt álmodik, a repülés ereje és művészete
mint az ő előjoga tudatosul benne, mint legsajátabb és irigylésre méltó boldogsága: az ilyen
ember, aki mindennemű ívet és fordulót a leglágyabb impulzussal megvalósíthatni vél, aki
ismer egy bizonyos isteni könnyedséget, ami nem más, mint a feszültség és kényszer nélküli
„felfelé”, a leereszkedés és lealacsonyodás nélküli „lefelé” – a nehézkedés nélkül! –, hát
hogyne találná az álomtapasztalatoknak és álomszokásoknak ez az embere végül a nap éber
részében is a „boldogság” szót másként színezettnek és másként szabottnak! hogyne
vágyakoznék másként a boldogság után? „Ellendülés”, ahogyan a költők írják le, azzal a
„repüléssel” összehasonlítva, számára már túlságosan földszerű, izomszerű, erőszakos,
túlságosan „nehéz”.
194.
*
quidquid luce…: valaki azt teszi a sötétben, ami a napvilágon volt (latin)
*
Cagliostro: Alessandro Cagliostro gróf (eredeti nevén Giuseppe Balsa-mo, 1743-1795). Századának híres
kalandora, orvosként járta be Európát; mint alkimista, szellemidéző és varázsló bejutott a legmagasabb körökbe
is. Párizsban a Bastille-ba zárták, Rómában az inkvizíció szabadkőművesként haláláig börtönben tartotta.
mesterkedést. A másik, kifinomultabb birtok-szomjával, ezt mondja magában: „az ember nem
csalhat ott, ahol birtokolni akar”- ingerült és türelmetlen arra a gondolatra, hogy maszkja
legyen a nép szívének parancsolója: „tehát meg kell ismertetnem magam, s előbb magamat
kell megismernem!” Segítőkész és jótékony emberek közt rendszeresen rábukkanunk arra az
otromba álnokságra, amely azt, akinek segítenie kell, először magához igazítja: például hogy
„megérdemli-e” a segítséget, hogy éppen az ő segítségére vágyik-e, hogy vajon minden
segítségért mélyen hálásnak, hűségesnek, megalázkodónak fog-e bizonyulni, – e
képzelődések révén úgy rendelkezik a rászorulóval, mint a tulajdonával, ahogy valóban, a
tulajdon utáni vágy teszi őt egyáltalán jótékonnyá és segítőkésszé. Nyomban feltűnik
féltékenységük, mihelyt a segítésben valaki útjukat keresztezi, vagy megelőzi őket. A szülők
gyermekeikből önkéntelenül is valami magukhoz hasonlót csinálnak – ezt hívják
„nevelésnek” –, szíve legmélyén egyetlen anya nem kételkedik abban, hogy tulajdont szült
magának, egyetlen apa nem vitatná el magától a jogot, hogy gyermekét alávetheti saját
fogalmainak és értékeléseinek. Sőt valamikor az apák méltányosnak látták (mint a régi
németek között), hogy belátásuk szerint rendelkezzenek az újszülött élete és halála felett. S
ahogy az apa, úgy lát még ma is a tanító, a rend, a pap, az uralkodó minden egyes új
emberben aggálytalan alkalmat új birtokszerzésre. Amiből következik…
195.
A zsidók – „a rabságra született nép”, ahogy Tacitus* s az egész antik világ mondja, „a
népek közt a választott nép”, ahogyan ők mondják és hiszik –, a zsidók vitték véghez az
értékek megfordításának azt a csodatettét, amelynek köszönhetően a földi élet néhány
évezredre egy új és veszedelmes bájra tett szert: – azt, hogy „gazdag”, „istentelen”, „gonosz”,
„erőszakos”, „érzéki”, az ő prófétáik olvasztották eggyé, s a „világ” szóból ők véstek először
szitokszót. Az értékeknek ebben a megfordításában (amelyhez hozzátartozik a „szegény” szó
szinonimaként való használati azzal, hogy „szent” és „barát”) rejlik a zsidó nép jelentősége:
vele kezdődik a rabszolgafelkelés a morálban.
196.
A Nap mellett számtalan sötét test van, melyeket ki kell következtetnünk – melyeket sosem
fogunk látni. Köztünk szólva, ez egy példázat; s a morálpszichológus a csillagokkal írt írás
egészét csupán mint példázat- és jelbeszédet olvassa, amellyel sok minden elhallgatható.
197.
198.
199.
Amennyiben minden időben, amióta és amíg csak ember van, embernyájak is voltak
(nemzetség-szervezetek, gyülekezetek, törzsek, népek, államok, egyházak) s mindig sok
engedelmeskedő a parancsolók kicsiny számához viszonyítva – tekintve tehát, hogy az
emberek közt eddig az engedelmességet gyakorolták és tenyésztették a legjobban s a
legtovább, nyugodtan feltehetjük, hogy ma általában kivel-kivel veleszületik ez a szükséglet,
mint egyfajta formális lelkiismeret, amely megparancsolja: „van, amit feltétlenül meg kell
tenned, valamit pedig feltétlenül mellőznöd kell”, egyszóval „kell”. Ez a szükséglet
megpróbál kielégülni, s formáját tartalommal kitölteni; ennek során nekifog, s erejének,
türelmetlenségének és feszültségének megfelelően, nemigen válogatva, mint valami durva
étvágy, magába vesz mindent, amit csak valamely parancsolója – szülő, tanító, törvény, rendi
előítélet, közvélemény – a fülébe kiált. Az emberi fejlődés különös korlátozottsága, habozó,
hosszadalmas, gyakran visszainduló és körben forgó volta azon alapul, hogy az
*
viviszekció: élveboncolás (latin)
*
Háfiz: perzsa költő (1320 k.-1389 k.). Földi szerelmet és mámort istenítő versei Európára is hatottak
(Goethe: WestöstlicherDivan, 1819).
*
licentia morum: erkölcsi szabadosság (latin)
engedelmesség nyájösztöne öröklődik a leginkább, mégpedig a parancsolás művészetének
rovására. Ha elgondoljuk ezt az ösztönt, amint egyszer végső kibontakozásához ér, egyenesen
eltűnnek a parancsolók és a függetlenek; vagy belülről rossz lelkiismerettől szenvednek, s
szükségük lesz rá, hogy ahhoz, hogy parancsolhassanak, előbb magukat ámítsák; tudniillik
mintha maguk is csupán engedelmeskednének. Ez ma a tényleges állapot Európában: én a
parancsolók morális képmutatásának hívom. Rossz lelkiismeretüket nem tudják máshogy
kivédeni, mint azzal, hogy ősibb vagy magasabb parancsok végrehajtóit színlelik (az
elődökét, az alkotmányét, a jogét, a törvényét vagy akár Istenét), vagy a nyájgondolkodástól
kölcsönöznek nyájmaximákat, például mint „a nép legfőbb szolgája” vagy mint „a közjó
eszköze”. Másfelől a ma európai nyájembere azt a látszatot ölti magára, mintha az ember
egyetlen engedélyezett fajtája volna, s úgy dicsőíti azokat a tulajdonságait, amelyeknél fogva
szelíd, békülékeny, a nyáj számára hasznos, mint a tulajdonképpeni emberi erényeket: vagyis
közösségi érzés, jóakarat, kímélet, szorgalom, mérséklet, szerénység, elnézés, részvét. Azokra
az esetekre azonban, amikor a vezérek és vezérürük nem tűnnek nélkülözhetőeknek, kísérletet
kísérletre halmoznak, hogy okos nyájemberek sokszorozó összeadogatásával pótolják a
parancsolókat: ilyen eredetű például valamennyi reprezentatív alkotmány. Hogy mekkora
jótétemény, mekkora megváltás valami elviselhetetlenné váló nyomástól, mindennek ellenére,
egy feltétlen parancsoló megjelenése ennek a nyájállat-európainak a számára, annak utolsó
nagy tanúbizonysága az a hatás volt, melyet Napóleon megjelenése gyakorolt: – Napóleon
hatásának története jóformán annak a magasabb boldogságnak a története, ahová ez az egész
évszázad legértékesebb alakjaiban és pillanataiban eljutott.
200.
*
szabbatok szabbatja: a héber sabbat (szombat) szóból. Augustinus a De cí-vitate Dei című műben
használja a „sabbat mundi” (a világ szabhatja) kifejezést a történelem utáni időre, amikor „Isten lesz minden
mindenben”.
*
Alkibiadész: athéni államférfi (i. e. 450 k.-404), Periklész gyámfia, annak demokratikus meggyőződése
nélkül. Gátlástalan karrierizmusa és kalan-dorsága miatt Spártába menekül, ahonnan hazája ellen fordul. Innen a
perzsákhoz kell menekülnie, katonai győzelmei után visszatér Athénba. Később újra száműzetésbe vonul, ahol a
spártaiak felbujtására meggyilkolják.
*
Caesar: római államférfi és hadvezér (i. e. 100-44). Mind belpolitikájában, mind hódításaiban rendkívüli
sikereket ért el, reformjaival megváltoztatta Rómát, és megvetette a császárság alapjait. A Brutus és Cassius
vezette összeesküvők gyilkolták meg mint a Köztársaság ellenségét.
*
Hohenstauf II. Frigyes: (1194-1250), I. Frigyesként Szicília királya és német-római császár. Művelt,
a művészek közt pedig talán Leonardo da Vinci*. Ezek pontosan azokban a korokban jelennek
meg, amikor az a gyengébb típus, a maga nyugalomra vágyásával a színre lép: egymáshoz
tartoznak, s azonos okok hívják életre őket.
201.
202.
Mondjuk ki mindjárt még egyszer, amit már százszor kimondtunk: mert az efféle
igazságokra – a mi igazságainkra – a mai fülek nem szívesen hajlanak. Nagyon is tudjuk már,
milyen sértően is cseng, ha valaki az embert kendőzetlenül és nem hasonlatképpen az
állatokhoz számítja; de az már egyenesen bűnünkként lesz felróva, hogy mi éppen a „modern
eszmék” emberével kapcsolatban Használjuk folyvást a „nyáj”; „nyájösztön” kifejezéseket és
hasonlókat. Mit tehetnénk! Nem tehetünk másként: pontosan ebben áll a mi új belátásunk.
Úgy találtuk, hogy Európa valamennyi fő morális ítéletben egyetért, hozzászámítva azokat az
országokat is, ahol az európai befolyás az uralkodó: Európában láthatóan tudják, amit
Szókratész nemtudni vélt, s amit az a régi híres kígyó* egykor megtanítani ígért, – ma
„tudják”„, mi a jó és a rossz. Nos, valóban keményen kell hogy hangozzék, s kell hogy a
füleket sértse, ha mindig újból hajtogatjuk: az, ami itt tudni vél, ami itt dicsérettel és gánccsal
felmagasztosítja magát, jónak jelentve ki magát, az az ember nevű nyájállat ösztöne:
amilyenként áttöréshez, túlsúlyhoz, uralomhoz jutott, s mindinkább jut a többi ösztönnel
szemben, annak a növekvő fiziológiai idomulásnak és hasonulásnak megfelelően, amelynek
éppen a tünete. A morál a mai Európában nyájállat-morál:, tehát, ahogyan mi értjük a
dolgokat, az emberi morálnak csupán egyik válfaja, amely mellett, előtt, után, számos más,
mindenekelőtt magasabb morál lehetséges, vagy kell hogy lehetséges legyen. Egy ilyen
„lehetséges”, egy ilyen „kell” ellen azonban ez a morál minden erejével küzd: konokul és
kérlelhetetlenül állítja, hogy „én magam vagyok a morál, s rajtam kívül nincs morál!*” –
ráadásul egy olyan vallás segítségével, amely a legkifinomultabb nyájállat-vágyak
szolgálatába állt, s nekik hízelkedett, a dolog odáig jutott, hogy még a politikai és társadalmi
berendezések esetében is ennek a morálnak a mind látványosabb kifejezésére találunk: a
demokratikus mozgalom lép a kereszténynek az örökébe. Hogy azonban a türelmetlenebbek, a
fenti ösztön betegeinek és rabjainak a számára még ennek a mozgalomnak a tempója is
túlságosan lassú és álmatag, azt bizonyítja annak az anarchista-falkának a mind őrjöngőbb
vonítása, mind leplezetlenebb fogvicsorítása, amely ma az európai kultúra utcáin csatangol:
látszólagos ellentétben a békés dolgos demokratákkal és forradalom-ideológusokkal, vagy
pláne azokkal a fafejű filozofaszterekkel és testvériség-rajongókkal, akik szocialistáknak
hívják magukat és a „szabad társadalmat” akarják, igazában azonban teljes egyetértésben
mindőjükkel abban az alapvető és ösztönös ellenségességben, melyet minden
*
régi híres kígyó: a bibliai Édenkert-történet: lMóz 3.
*
én magam vagyok a morál: ez a gyakran ismétlődő nietzschei megfogalmazás egy ismétlődő bibliai
mondatot variál gúnyosan: „Én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincs Isten!” (pl. Ézs. 44,8; 45,5.6).
társadalomformával szemben táplálnak, kivéve az autonóm csordát (egészen az „úr” és a
„szolga” fogalmának elutasításáig – ni dieu ni maitre* – hangzik az egyik szocialista jelszó);
egyek a konok ellenállásban minden külön igénnyel, minden külön joggal és előjoggal
szemben (ami végső soron annyit tesz, minden joggal szemben: mert ha mindenki egyenlő,
senkinek sincs többé szüksége „jogokra”-); egyek a büntető igazságossággal szembeni
bizalmatlanságban (mintha az a gyengébb megerőszakolása volna, minden korábbi társadalom
szükségszerű következményével szembeni jogtalanság –); de ugyanúgy egyek a részvét
vallásában, az együttérzésben, mindennel kapcsolatban, ami csak érez, él, szenved (le az
állatig, fel „Istenig”: – az „Isten iránti részvét” kicsapongása a demokratikus korszak sajátja –
); egyek mindannyian az együttérzés ordításában és türelmetlenségében, az egyáltalában vett
szenvedéssel szembeni halálos gyűlöletben, a csaknem nőies képtelenségben, hogy nézők
maradhassanak, hogy szenvedni engedjenek; egyek abban az önkéntelen elkomorulásban és
elszelídülésben, amelynek igézetében Európát valami új buddhizmus tűnik fenyegetni; egyek
a közös részvét moráljába vetett hitben, mintha ez volna a magánvaló morál, maga a csúcs, az
ember által elért csúcs, a jövő egyetlen reménysége, a ma élők vigasza, a minden valahai bűn
alól történő nagy felmentés: –egyként hisznek mindannyian a közösségben mint a
megváltóban, vagyis a nyájban, „önmagukban”…
203.
Mi, akik más hiten vagyunk, mi, akiknek a demokratikus mozgalom nem csupán a politikai
szerveződés egyik hanyatlásformája, hanem magának az embernek egy hanyatlás-, azaz
eltörpülés-formája, elközépszerűsödése és értéklealacsonyodása: hová nyúljunk mi a mi
reményeinkkel? – Új filozófusok után, nincs más választás; olyan szellemek után, akik elég
erősek és eredetiek ahhoz, hogy ellentétes értéktételezéseket kezdeményezzenek, s „örök
értékeket” átértékeljenek, megfordítsanak; előőrsbe küldöttek után kell nyúlnunk, a jövő
emberei után, akik a jelenben kötik meg azt a kényszert és csomót, amely évezredek akaratát
kényszeríti új pályákra. Az embernek az ember jövőjét mint saját akaratát, mint valami az
emberakarattól függőt tanítani, s a tenyésztve nevelés és nemesítés nagy kockázatait és átfogó
kísérleteit előkészíteni, hogy véget érjen az esztelenségnek és véletlenségnek az a förtelmes
uralma, amelyet eddig „történelemnek” hívtak – a „többség” esztelensége ennek csak végső
formája –: ehhez valamikor egyszer újféle filozófusokra és parancsolókra lesz szükség,
akiknek képéhez mérten minden, ami a földön valaha rejtőzködő, félelmetes és jóindulatú
szellemként megjelent, elsápadna és eltörpülne. Ilyen vezérek képe lebeg a mi szemeink előtt:
– szabad-e hangosan kimondanom, ti szabad szellemek? Azok a körülmények, amelyeket az ő
keletkezésükhöz részben megteremteni, részben kihasználni kellene; azok a sejdíthető utak és
próbák, amelyeknél fogva a lélek ilyen magasságig és hatalomig növekednék, hogy
megérezze a kényszert az efféle feladatokra; az értékek olyan átértékelése, amelynek új
nyomása és kalapálása alatt a lelkiismeret megacélosodik, a szív érccé alakul, hogy az efféle
felelősség súlyát elhordozza; másfelől az ilyenfajta vezérek szükségessége, annak elrettentő
veszélye, hogy elmaradhatnak, vagy félresikerülhetnek és elfajzanak – ezek a mi voltaképpeni
gondjaink és búskomorságaink, tudjátok-e ezt, ti szabad szellemek? ezek azok a súlyos, távoli
gondolatok és viharok, melyek a mi életünk egén vonulnak. Kevés olyan átható fájdalom
akad, mint végignézni egyszer, rájönni, végigérezni, amint egy rendkívüli ember siklik ki
pályájáról és elfajzik: de akinek megvan az a ritka képessége, hogy van szeme arra az átfogó
veszedelemre, hogy maga „az ember” fajzik el, aki hozzánk hasonlóan, felismerte azt a
rettentő véletlenszerűséget, amely az ember jövőjét illetően eddig játékát játszotta – olyan
játékot, amelyben nemhogy a keze, de még „Isten ujja” sem játszott bele! –, aki átlátja azt a
végzetet, amely a „modern eszmék” tökfejű gyanútlanságának és bizakodásának a mélyén,
*
ni dieu ni maitre: se Isten, se gazda (francia)
leginkább az egész keresztény-európai morálnak a mélyén rejlik: az olyan aggodalomtól
szenved, amellyel semmi össze nem vethető, – hiszen egyetlen pillantással fogja fel, mi
mindent lehetne még, az erők és feladatok kedvező egybegyűjtése és fokozása esetén, az
emberből előtenyészteni, lelkiismeretének egész tudásával tudja, mennyire kimerítetlen még
az ember az ő legnagyobb lehetőségeit tekintve, s hogy hányszor állott már az ember nevű
alkat titokzatos döntések és új utak előtt: – ennél is jobban tudja, saját legfájdalmasabb
emlékeiből, hogy az alakulóban lévő legmagasabb rendű miféle nyomorúságos dolgokon
szokott volt összetörni, félbemaradni, elmerülni, siralmassá válni. Az ember átfogó elfajzása,
le egészen addig, ami ma a szocialista fajankóknak és tökfilkóknak mint „a jövő embere”
jelenik meg – mint az ő ideáljuk! – az embernek ez az elfajzása és eltörpülése a tökéletes
nyájállattá (vagy ahogy ők mondják, a „szabad társadalom”emberévé), az embernek ez az
egyenlő jogok és igények állattörpéjévé állatiasodása lehetséges, semmi kétség! Aki ezt a
lehetőséget egyszer végiggondolta, az eggyel több undort ismer, mint minden más ember, – s
talán egy új feladatot is!…
Vállalva a veszélyt, hogy a moralizálás ezúttal is annak bizonyul, ami mindig is volt –
vagyis egy lankadatlan montrer ses plaies*, Balzac nyomán –, megkockáztatnám a
szembeszegülést azzal a méltatlan és káros rangsor-eltolódással, amely manapság, egészen
észrevétlenül és a legtisztább lelkiismerettel, tudomány és filozófia közt fenyeget létrejönni.
Úgy vélem, a saját tapasztalat – lehet, hogy a tapasztalat, amint nekem tűnik, mindig rossz
tapasztalatot jelent? – feljogosít rá, hogy az ember hozzászóljon a rang efféle magasabb
kérdéséhez: nehogy úgy beszéljünk, ahogy a vakok a színekről, vagy ahogy a nők és a
művészek szólnak a tudomány ellen („ó, az a gonosz tudomány! zokog fel ösztönük és
szemérmük, mindig mögé lát!” -). A tudományos ember függetlenségi nyilatkozata, a
filozófiától való emancipációja, a demokratikus képességek és képtelenségek finomabb
utóhatásainak egyike: a tudós önistenítése és önhittsége ma mindenütt teljes virágjában áll és
*
montrer ses plaies: sebeit kiteregetni (francia)
legszebb tavaszát éli, – amivel még egy szóval sem akarjuk állítani, hogy ez esetben az
öndicséret gyengéden illatozna. „Félre minden úrral!” –, itt is ezt akarja a csőcselék-ösztön; s
miután a tudomány oly nagy sikerrel hárította el a teológiát, melynek túl sokáig volt a
„szolgálóleánya*”, arra törekszik immár teljesen elbizakodottan és esztelenül, hogy a
filozófiának szabjon törvényeket, s hogy végre egyszer ő játszhassa az „urat” -mit is mondok!
a filozófust. Az én emlékezetem – egy tudományos ember emlékezete, engedelmükkel! –
hemzseg a gőgnek azoktól a naivságaitól, melyeket ifjú természetkutatóktól és idős
orvosoktól volt alkalmam hallani a filozófiáról és a filozófusokról (nem szólva minden
tudósok legképzettjeiről és legbeképzeltebbjeiről, a filológusokról és tanáremberekről, akik
hivatásból mindkettő -). Hol a specialista és alkalmi munkára leső volt, aki ösztönösen
védekezett mindennemű szintetikus feladat és képesség ellen; hol a szorgoskezű munkás, aki
kiszimatolta a filozófus lélek-háztartásának otiumát* és előkelő bőségét, amitől
megrövidítettnek és lekicsinyültnek érezte magát. Máskor a hasznosság emberének
színvaksága volt az, ami mit sem látott a filozófiában, csupán megcáfolt rendszerek sorát s
egy olyan erőpazarlást, amely senkinek sincs a „hasznára”. Volt, amikor az álcázott
misztikától s a megismerés határmódosításaitól való félelem tört elő; volt, amikor az egyes
filozófusokkal szembeni megvetés általánosuk önkéntelenül a filozófiával szembeni
megvetéssé. Végül a filozófia gőgös lebecsülése mögött fiatal tudósok esetében a
leggyakrabban egyetlen filozófus rossz utóhatását találtam, akivel szemben ugyan egészében
felmondták már az engedelmességet, anélkül azonban, hogy kiléptek volna annak más
filozófusokkal szembeni elítélő értékeléseinek igézetéből: – az eredmény a minden
filozófiával kapcsolatos általános elkedvetlenedés volt. (Effélének tűnik lenni számomra
Schopenhauer hatása a legújabb Németországra: – Hegelre zúdított* ostoba dühének
következményeképpen a németek teljes utolsó nemzedékét kitépte a német kultúrával fennálló
összefüggésből, amely kultúra, mindent összevetve, a történeti érzék csúcsa és divinatorikus*
kifinomultsága volt: ám Schopenhauer éppen ezen a ponton volt a zsenialitásig szegényes,
érzéketlen, némettelen.) Egészében szemlélve, mindenekelőtt az újabb filozófusok emberi,
túlságosan is emberi volta, tömören: szegényes volta az, ami tulajdonképpen csorbát ejtett a
filozófiával szembeni hódolaton, s tágra nyitotta a kapukat a csőcselék-ösztönök előtt. Nem
kertelhetünk azzal kapcsolatban, milyen mértékig van híján a mi modern világunk a
Hérakleitoszok*, Platók, Empedoklészek* egész fajtájának, a szellem e királyi és pompás
telepeseinek; s hogy a filozófia afféle képviselőivel szemben, akik ma a divat jóvoltából siker
és bukás közt röpködnek – Németországban például ilyen a két berlini oroszlán, az anarchista
Eugen Dühring és az amalgámista* Eduard von Hartmann* –, valóban mekkora joggal érezheti
magát egy derék tudósember jobb fából faragottnak és jobb származásúnak. Kivált azoknak a
zagyvalék-filozófusoknak a látványa, akik „valóság-filozófusoknak” vagy „pozitivistáknak”
hívják magukat, alkalmas arra, hogy egy fiatal, becsvágyó tudós lelkébe veszedelmes
bizalmatlanságot plántáljon: hiszen a legjobb esetben ezek maguk is tudósok és szakemberek,
ez kézzelfogható! – ezek mindannyian vereséget szenvedett, s a tudomány fennhatósága alá
*
szolgálólánya: célzás arra a középkori tanításra, hogy a filozófia a teológia szolgálólánya (ancilla theologiae)
*
otium: szabadidő, pihenő, nyugalom, dologtalanság, béke (latin)
*
Hegelre zúdított…: Schopenhauer fé-kezhetetlen személyes és filozófiai ellenszenvét Hegel iránt számos
írásában engedte szabadjára. Személyes viszályuk Schopenhauer disszertációjának védésén kezdődött, írásaiban
a „szélhámos” és „sarlatán” kifejezések csaknem mindig Hegelre vonatkoznak.
*
divinatorikus: jósló, sugallatszerű (latin)
*
Hérakleitosz: görög filozófus (i. e. 540 k.- 475 k.). Tömör, nehéz stílusa miatt már az ókorban „az epheszoszi
Homályos” melléknevet kapta. 129 töredéke maradt fenn.
*
Empedoklész: görög filozófus (i. e. 495 k.- 435 k.). A Szókratész előtti filozófia korszakos alakja,
tankölteményéből részletek maradtak ránk.
*
amalgámista itt: mindent mindennel egybeötvöző, összezagyváló
*
Eduard von Hartmann: német filozófus (1842-1906). Schopenhauer és Hegel szintézisét törekedett
megalkotni.
visszaűzött alakok, akik valamikor egyszer többet akartak kihozni magukból, anélkül hogy
joguk lett volna erre a „többre” s az azzal járó felelősségre –, s akik most erényesen,
duzzogva, bosszúvágyón képviselik szóval és tettel a filozófia uralkodói feladatával és
tisztével szembeni hitetlenséget. Végtére is: hogyan lehetne másként! A tudomány ma dúsan
virágzik, s jó lelkiismerete az arcára is kiül, miközben az, amivé az egész újabb filozófia
süllyedt, ami mára a filozófiából megmaradt, bizalmatlanságot és fintorgást, ha ugyan nem
gúnyt és lekezelést kelt maga iránt. Egy „ismeretelméletre*” redukált filozófia, egy tényleg
nem több mint félénk epochisztika* és önmegtartóztatás-tan: egy olyan filozófia, amely
egyáltalán nem jut a küszöbön túl, és kínosan ügyelve tagadja meg magától a belépés jogát –
ez az utolsókat rúgó filozófia, a vég, az agónia, valami, ami csak részvétet szül. Hogy volna
képes egy ilyen filozófia – uralkodni!
205.
206.
*
„ismeretelmélet”: a filozófiának az az ága, amely a tudományos megismerés természetét, lehetőségeit,
igazságának általános kritériumait tanulmányozza
*
epochisztika: az epoché (görög) szóból. A szkeptikusoknál és epikureu-soknál az ítélettől való tartózkodást
jelentette. (Ugyanez a szó jelent olyan történelmi nyugvópontot is, amely után új korszak kezdődik.)
*
patkányfogó: ismétlődő célzás a hamelni patkányfogó 13. századi legendájára. A legenda szerint a várost
elárasztó patkánysereget egy titokzatos férfi furulyaszóval csábította ki a városból, ám mikor fizetsége elmaradt,
ugyanilyen módon távolított el minden gyermeket is. A legendát többek közt Goethe is feldolgozta.
A zsenihez képest, vagyis egy olyan lényhez képest, aki vagy nemz vagy szül, mindkét
kifejezést a lehető legtágabban értve, – a tudósban, a tudományos átlagemberben mindig van
valami az aggszűzből: mert az utóbbihoz hasonlóan az ember két legértékesebb
teljesítményéhez nem ért. Valóban, mintegy kárpótlásképpen, mindkettőt, a tudóst meg az
aggszűzt, tiszteletben részesítik -ezekben az esetekben hangsúlyozzák a tiszteletreméltóságot
–, s a megkülönböztetett tisztelet e kényszeréhez járul még a bosszankodás. Vegyük csak
pontosabban szemügyre: mi is a tudományos ember? Mindenekelőtt a nem előkelő fajtából
való ember, a nem előkelő, azaz nem uralkodó, nem autoritatív és ezért nem is önmagával
beérő emberfajta erényeivel felruházott lény: megvan benne a munkás serénység, a türelmes
ki nem lógás a sorból, egyensúly és mérték a képességben és a szükségletben, ösztönös érzék
a hasonszőrű iránt, s az iránt, ami a hasonszőrűek szükséglete, például a függetlenség egy
szelete s az a zöldellő mező, mely nélkül hiányzik a munka nyugalma, igény a tiszteletre és
elismerésre (ami mindenekelőtt és mindenekfelett megismerést és megismerhetőséget
feltételez -), a jól csengő név napsugara értékes voltának és hasznosságának az az állandó
megpecsételése, mellyel a legbensőbb bizalmatlanságot, minden függő ember és csordaállat
szívének mélyét, mindig újból le kell gyűrnie. Ahogy az várható, a tudósban megvannak a
nem előkelő fajta betegségei és modortalanságai is: bővelkedik a kicsinyes irigységben, és
hiúzszemek-kel veszi észre az alantasságokat az olyan természetben, amelynek magasságáig
nem ér fel. Alkalmazkodik, de csak annyira, hogy lépkedjen, de ne áradjon; s éppen a nagy
áradat embereivel szemben veti meg a lábát hidegen és zárkózottan – szeme ilyenkor mint a
sima, kelletlen tófelszín, melyet immár sem elragadtatás, sem együttérzés nem fodrozhat. A
legrosszabb és legveszedelmesebb, ami a tudóstól kitelik, fajtája középszerűségének
ösztönéből fakad: a középszerűségnek abból a jezsuitizmusából, amely ösztönösen
munkálkodik a rendkívüli ember megsemmisítésén, s minden megfeszített íj eltörésén, vagy –
még szívesebben! – elernyesztésén fáradozik. Elernyeszteni ugyanis, figyelmes, kímélő
kézzel persze – bizalmas együttérzéssel elernyeszteni: ebben áll a jezsuitizmus voltaképpeni
művészete, amely mindig is értette, hogy az együttérzés vallásaként mutatkozzék be. -
207.
Forduljunk bármilyen hálával is az objektív szellem felé – s ki ne érzett volna már legalább
egyszer halálos csömört minden szubjektív iránt, s az ő átkozott ipsissimozitása* iránt! –,
végtére e hálánkkal szemben is elővigyázatosságot kell tanulnunk, s meg kell fékeznünk azt a
túlzást, amely a szellem önmaga-voltától való megfosztását és elszemélytelenítését mint a
célok célját, mint valami megváltást és felmagasztosítást ünnepli: amint az nevezetesen a
pesszimistaiskolában folyik, amelynek megvan a maga jó oka arra, hogy az „érdek nélküli
megismerést” a legmagasabb tiszteletben részesítse. Az objektív ember, aki nem átkozódik és
nem szitkozódik már, az ideális tudós, akiben a tudományos ösztön az ezerszeres egész- és
félkudarc után végre felvirágzott és kivirult, bizonyosan az egyik legbecsesebb eszköz, ami
csak akad: de egy hatalmasabbnak a kezében. Ő csupán eszköz, mondjuk: csupán egy tükör, -
nem „öncél”. Az objektív ember valóban tükör: meghódoláshoz szokva minden előtt, ami azt
akarja, hogy megismerjék, egyetlen gyönyöre, amit a megismerés, a „tükrözés” nyújt –
kivárja, míg valami jön, szelíden elébe tárulkozik, hogy szellemszerű lények könnyű
lábnyoma és tovasurranása se menjen felszínén és bőrén veszendőbe. Ami „személyszerű”
még megmaradt rajta, azt véletlennek, gyakran önkényesnek, még gyakrabban zavarónak
látja: ilyen mértékig vált idegen alakzatok és események átjárójává és visszfényévé.
Erőlködve emlékszik vissza „magára”, nemritkán tévesen; könnyen eltéveszti magát, saját
szükségleteit illetően rosszul választ, s egyedül itt durva és hanyag. Talán egészsége kínozza,
vagy az asszony és a barát kicsinyessége és áporodott levegője, vagy a társ és a társaság
*
ipsissimozitás: a rossz értelemben vett legnagyobb önzés (latin)
hiánya, – kényszeríti magát, hogy kínján eltöprengjen: hiába! Gondolatai máris
elkalandoznak, valamely általánosabb eset felé, s holnap sem fog többet tudni arról, mi
segítene rajta, mint tegnap. Elvesztette az önmaga iránti komolyságot, ahogyan az időt is:
derűs, de nem az ínség hiánya miatt, hanem a saját ínség iránti érzék és bánnitudás hiánya
miatt. A megszokott előzékenység minden dologgal és élménnyel szemben, a napsugaras és
elfogulatlan vendégszeretet, amellyel mindazt fogadja, ami eléje bukkan, tekintet nélküli
jóindulata, az igen és nem iránti veszedelmes közönye: ó, éppen elég alkalma akad, hogy
megbűnhődjön ezekért az erényeiért! – emberként nagyon is könnyen válik ezen erények
caput mortuumává*. Ha szeretetet és gyűlöletet követelnek tőle, olyan szeretetre és gyűlöletre
gondolok, ahogyan isten, nő és állat érti -: tenni fogja, amire képes, és adni, amire képes. De
nem szabad csodálnunk, ha ez nem sok –, ha pontosan ebben mutatkozik valótlannak,
törékenynek, talányosnak és omlatagnak. Szeretete erőltetett, gyűlölete mesterkélt, inkább un
tour de force*, kicsit hiúság, kicsit túlzás. Emberünk csak annyiban valóságos, amennyiben
objektív lehet: csupán derűs totalizmusában „természet” és „természetes”. Mindent tükröző és
örökké kisimuló lelke nem tud már sem igenelni, sem tagadni; nem parancsol; nem is rombol.
„Je ne méprise presque rien*” – mondja Leibnizcel*: nem engedjük el fülünk mellett, és ne
becsüljük le a presque* szócskát! Nem is mintaember, nem jár senki előtt, senki után;
egyáltalán, túlságosan távol húzódik ahhoz, hogy oka lehessen állást foglalni Jó és Rossz
között. Ha oly sokáig összetévesztették a filozófussal, a kultúra caesari nevelőjével és
hatalomemberével: túlságosan magas megtiszteltetésben részesítették, s a leglényegesebbet
vesztették benne szem elől – hogy tudniillik eszköz, rabszolga, ha mindjárt a legfinomabb
fajta rabszolga is, de önmagában semmi –, presque rien*! Az objektív ember eszköz, becses,
könnyen sérülő és elbizonytalanodó mérőeszköz és tükörmű, melyet kímélni és becsülni kell;
de nem cél, nem kijárat és végkifejlet, nem komplementer ember, amelyben a lét többi
formája igazolódik, nembefejezés – s még kevésbé kezdet, nemzés és első ok, semmi, ami
vaskos, hatalmas, magában megálló, ami uralomra tör: inkább valami gyengéd, finom alakúra
fújt mozgékony légedény, melynek valami tartalomra és töltésre kell várnia, hogy ahhoz
„alakítsa” magát –, rendszerint ember töltés és tartalom nélkül, „önzetlen” ember. Azaz nem
asszonyoknak való, mellesleg szólva.
208.
*
caput mortuum: körülbelül holt forrás (latin). Az alkimisták a desztilláció során visszamaradó üledéket hívták
így
*
tour de force: erőmutatvány, erőfitogtatás (francia)
*
je ne méprise…: csaknem semmit sem vetek meg (francia)
*
Leibniz: német filozófus, természettudós (1646-1716). Egyformán foglalkozott politikával, joggal, filozófiával,
matematikával, felfedezte a differenciálszámítást.
*
presque: csaknem (francia)
*
presque rien: csaknem semmi (francia)
*
nihilin: játék a nihil (latinul: semmi) szóval, mint a nihilizmus alapját alkotó robbanóanyag nevével
*
bonae voluntatis: jóakaratú (latin)
akarása ellen – közismerten nem akad ma jobb altató-és nyugtatószer a szkepszisnél, az
enyhe, ártalmatlan, álomba ringató szkepszis-mákonynál; s korunk orvosai ma Hamletet írnak
fel a „szellem” s az ő föld alatti zajongásai* ellen. „Hát nincs-e máris minden fül telis-tele
rossz zajokkal? szólal meg a szkeptikus mint a nyugalom barátja, mint aki a biztonsági
rendőrségtől jön: ez a föld alatti Nem félelmetes! Hallgassatok végre, ti pesszimista
vakondokok!” A szkeptikus ugyanis, ez a szelíd teremtmény, nagyon is könnyen megrémül;
lelkiismeretét úgy iskolázták, hogy minden nemnél, de már egy eltökélt, kemény igennél is
összerezzen, mintha megmarták volna. Igen! és Nem! – számára ez morálellenes; azt viszont
szereti, ha erényét nemes tartózkodással ünnepelheti, esetleg Montaigne-nyel* szólva: „mit
tudok én?” Vagy Szókratésszel: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Vagy: „itt nem bízom
magamban, itt nem nyílik számomra ajtó.” Vagy: „feltéve, hogy kinyílik, miért kéne nyomban
belépni!” Vagy: „mit használnak az elsietett hipotézisek: Semmilyen hipotézissel nem élni,
talán a jó ízléshez tartozik. Ha görbe valami, mindjárt ki kell egyenesítenetek? Minden lyukat
kóccal betömnétek? Hát nem ér ez rá? Az idő nem ér rá? Ó, ti ördögfajzatok, hát egyáltalán
nem tudtok várni? A bizonytalannak is megvan a maga vonzása, a szfinx is egy Kirké*, és
Kirké is filozófus volt.” – Így vigasztalja magát a szkeptikus; s az már igaz, hogy szüksége is
van némi vigaszra. A szkepszis ugyanis egy bizonyos sokrétű fiziológiai alkat legszellemibb
kifejezése, melyet a köznyelv ideggyengeségnek és betegességnek hív; mindenkor
megjelenik, ha döntő és váratlan módon addig egymástól elkülönült fajták vagy rendek
kereszteződnek. Az új nemzedékben, mely vérében mintegy eltérő mértékeket és értékeket
örököl, minden merő nyugtalanság, zavar, kétely, kísérlet; a legjobb erők gátlólag hatnak, az
erények egymást akadályozzák a növekedésben és erősödésben, test és lélek egyaránt híján
van egyensúlyának, nehézkedésnek, a függőleges biztonságnak. Ami azonban e
keveréklényekben a legmélyebben beteg és elfajzott, az az akarat: mit sem tudnak többé a
döntésben lakozó függetlenségről, az akaratban lakozó bátor gyönyörérzetről –, még
álmaikban is kételkednek az „akarat szabadságában”. Ez a mi mai Európánk, rendek s
következésképp fajok esztelenül hirtelen és radikális keveredésének színhelye, ezért
szkeptikus tetőtől talpig, hol azzal a mozgékony szkepszissel, amely türelmetlenül és sóváran
szökken egyik ágról a másikra, hol borúsan, mint egy kérdőjelekkel rakott felleg, – saját
akaratával gyakran halálosan torkig! Akaratbénulás: hol nem telepszik meg ma ez a
nyomorék! S ráadásul milyen csinosan! Milyen csábosra csinosítva! Ez a betegség ölti a
legszebb dísz- és hazugságköntösöket; s hogy például annak legnagyobb része, ami ma mint
„objektivitás”, „tudományosság”, ,,1'art pour l'art*”, „tiszta akaratmentes megismerés” állítja
magát a kirakatba, nem más, mint díszbe vágott szkepszis és akaratbénulás, – az európai
betegség e diagnózisáért kezeskedem. – Az akarat betegsége egyenetlenül oszlik meg
Európában: a legerősebb és legelterjedtebb ott, ahol a kultúra már a leghosszabb ideje honos,
s abban a mértékben tűnik el, amilyenben a nyugati műveltség lötyögő köntöse alatt „a
barbár” még – vagy újból – érvényt szerez saját jogainak. Ennek megfelelően a mai
Franciaországban, amint ez éppoly könnyen kikövetkeztethető, mint amennyire
kézzelfogható, a legsúlyosabb az akarat megbetegedése; és az a Franciaország, amely mindig
rendelkezett azzal a mesteri ügyességgel, hogy szellemének legvégzetesebb fordulatait is át
tudta fordítani valami izgatóvá és csábítóvá, ez a Franciaország a szkepszis minden
varázsának iskolájaként és kiállítótermeként csak ma mutatja meg igazán Európa fölötti
*
föld alatti zajongás: Shakespeare Hamletjének elején Hamlet atyjának szelleme a föld alatt „zajong”, s szólítja
fel a színen levőket eskütételre.
*
Montaigne: francia író, gondolkodó (1533-1592). Három könyvbe összegyűjtött gondolatainak,
olvasmánykivonatainak, szövegmagyarázatainak műfaji megjelölésére az essai (próba, kísérlet) kifejezést
elsőként használta.
*
Kirké: Héliosz lánya, varázslónő a görög mitológiában. A hazafelé tartó Odüsszeuszt, szerelemre lobbanva
iránta, egy évig tartja magánál, Odüsszeusz kísérőit ezalatt varázsitallal disznókká változtatva.
*
l'art pour l'art: művészet a művészetért, tiszta művészet önmaga kedvéért (francia)
kulturális túlsúlyát. Az erő, akarni, méghozzá egy akaratot sokáig akarni, Németországban
már valamivel erősebb, s a német északon megint csak erősebb, mint középen; tetemesen
erősebb Angliában, Spanyolországban és Korzikán, ott a flegmához, itt a kemény koponyához
kötődően – hogy Itáliáról ne is szóljunk, amely túl ifjú ahhoz, hogy már tudná, mit akar, s
amelynek még majd be kell bizonyítania, tud-e akarni –, de a legerőteljesebb és legbámula-
tosabb abban a roppant közbülső birodalomban, ahol Európa mintegy visszaárad Ázsiába,
Oroszországba. Ott az akarás erejét régóta félreteszik és felhalmozzák, ott az akarat –
bizonytalan, hogy a tagadás vagy az igenlés akarataként – arra vár fenyegetően, hogy
felszabadítsák, kölcsönözve a mai fizikusok e szókedvencét. Talán nemcsak indiai háborúk és
ázsiai bonyodalmak szükségesek ahhoz, hogy Európa tehermentesüljön legnagyobb
veszedelmétől, hanem belső összeomlások, a birodalom szétroppanása kicsiny darabokra, s
mindenekelőtt a parlamentáris hülyeség bevezetése, azt a kivétel nélkül mindenkire kiszabott
kötelezettséget is hozzászámítva, hogy a reggeli mellé újságot kell olvasni. Nem olyanként
mondom ezt, mint aki kívánja: az én szívemhez inkább az ellenkezője állna közel, –
Oroszország fenyegető voltának olyan megnövekedésére gondolok, hogy Európának el
kellene tökélnie a hasonló mértékű fenyegetővé válást; tudniillik az egyetlen akaratra jutást,
egy új, Európán uralkodó kaszt útján, egyetlen, hosszú, félelmetes, saját akaratra, amely
évezredekre szóló célokat tud kitűzni: – s ezzel végre kisállamosdijának hosszan szőtt
komédiája éppúgy véget érne, mint dinasztikus és demokratikus sokakaratúsága. A kispolitika
ideje lejárt: már a következő évszázad meghozza a Föld fölötti uralom harcát, – a nagypolitika
kényszerét.
209.
*
aki Poroszország királyaként: a Hohenzollern házból való I. Frigyes Vilmos (1688-1740). Önkényuralmi
politikát folytató porosz király, hadseregszervezési tevékenysége miatt kapta a „káplárkirály” elnevezést. Az ő
fia volt Nagy Frigyes.
*
Nagy Frigyes: II. Frigyes porosz király (1712-1786). A francia felvilágosodás lelkes híve, hódító hadvezér. Ő
vetette meg a porosz nagyhatalom alapjait.
*
esprit: szellem (francia)
vonz; aláás és birtokba vesz; nem hisz, de közben nem veszti el magát; a szellemet
veszedelmes szabadságban részesíti, de a szívet szigorúan tartja; a szkepszis német formája,
amely valami meghosszabbított s a legszellemibbé fokozott fridericianizmus*, amely Európát
jó időre a német szellem uralma alá, kritikai és történelmi bizalmatlanságának uralma alá
juttatta. Hála a nagy német filológusok és történelemkritikusok* törhetetlenül erős és makacs
férfikarakterének (akik, ha jól megnézzük, mindannyian a rombolás és bomlasztás művészei
voltak), minden zenei és filozófiai romantika ellenére fokozatosan rögzült a német szellem új
fogalma, amelyben a férfias szkepszis vonzása lépett döntően az előtérbe: így például a
tekintet rettenthetetlensége, az ízekre szedő kéz bátorsága és keménysége, a veszedelmes
felfedezőutak, a sivár és veszélyes égboltozatok alatti szellemi sarkexpedíciók akarása.
Nyilván megvannak a jó okai, ha a melegvérű és felszínes emberség-emberek épp e szellem
láttán vetnek keresztet: cet esprit fataliste, ironique, méphistophélique*, mondja róluk, nem
minden borzongás nélkül, Michelet*. De ha át akarjuk érezni, milyen kitüntető ez a félelem a
német szellem „férfi” voltától, amely Európát felriasztotta „dogmatikus szendergéséből*”,
emlékezzünk csak vissza arra a hajdani fogalomra, melyet éppígy kellett legyűrni –, s hogy
mennyire nemrég volt még, amikor egy elférfiasodott asszony zabolátlan merészségében
odáig vetemedhetett, hogy a németeket mint szelíd, jószívű, akaratgyenge és költői fajankókat
ajánlja Európa részvétének figyelmébe. Értsük meg végre kellő mélységében Napóleon
elcsodálkozását Goethe láttán: ez árulja el, mit értettek századokon át a „német szellemen”. „
Voilá un homme!*” – azaz: „De hiszen ez egy férfi! Én pedig csak egy németet vártam!” -
210.
Ha feltesszük tehát, hogy a jövő filozófusainak képén akad olyan vonás, amely
elgondolkodtathat, nem kell-e a fenti értelemben szkeptikussá lenniük, ezzel még csupán
valamit jelenítenénk meg rajtuk – s nem őket magukat. Ugyanilyen joggal hivathatnák
magukat kritikusoknak is; és bizonyosan a kísérletek emberei lesznek. Azzal a névvel,
amelyre én kockáztattam keresztelni őket, már nyomatékkal aláhúztam a kísérletezést és a
kísérletező kedvet: vajon azért történt ez, mert test és lélek kritikusaiként, a kísérletezést
valamilyen új, talán tágabb, talán veszélyesebb értelemben szeretik a szolgálatukba állítani?
Megismerő szenvedélyükben talán messzebbre kell menniük merész és fájdalmas
kísérleteikben, mint amennyit egy demokratikus évszázad puhány és elszelídült ízlése
jóváhagyhat? Semmi kétség: ezek az eljövendők a legkevésbé sem nélkülözhetik azokat a
komoly és nem aggálytalan tulajdonságokat, amelyek megkülönböztetik a kritikust a
szkeptikustól, az értékmérés biztonságáról beszélek, a módszer egységével való tudatos
bánásról, a megtapasztalt bátorságról, a magában-megállásról és a magáért felelni-tudásról;
sőt meg fogják engedni maguknak a nemet mondás és ízekre szedés gyönyörét, s egy
bizonyos megfontolt kegyetlenséget, amely ért a kés biztos és finom vezetéséhez, akkor is, ha
a szív vérzik. Keményebbek lesznek (s talán nem mindig csak önmagukkal szemben), mint
amennyire azt a humánus emberek kívánatosnak tartják, nem fognak az „igazsággal” ezért
jutni egyezségre, hogy az nekik „tessék”, vagy hogy az „felemelje” és „fellelkesítse” őket: –
*
fridericianizmus: Frigyes nevéből képzett irányzat neve.
*
történelemkritikusok: a forráskritika módszerére alapozott történetírás megjelenéséről van szó (Niebuhr,
Ranke, Strauss stb.)
*
cet esprit…: ez a végzethívő, ironikus, mefisztói szellem (francia)
*
Michelet: francia történetíró (1798-1874)
*
felriasztotta „dogmatikus szendergéséből”: Kant állapítja meg Prolegomena zu einer jeden künftigen
Metaphy-sik (Prolegomena minden egyes eljövendő metafizikához) című műve előszavában, hogy őt David
Hume riasztotta fel dogmatikus szendergéséből.
*
Voilá un homme!: íme egy ember! (francia). Napóleon megjegyzése Goethével való találkozásakor 1808.
október 2-án. (Annalen oder Tag und Jahres-Hefte von 1749 bis Ende 1822.)
valójában inkább csekély lesz a hitük abban, hogy éppen az igazság hozna az érzületnek
efféle gyönyörűséget. Ezek a szigorú szellemek mosolyra fognak fakadni, ha valaki így szól a
jelenlétükben: „ez a gondolat fölemel engem, hogyne volna igaz?” Vagy: „ez a mű
elragadtatásba ejt: hogyne volna szép?” Vagy: „ez a művész nagyobbá tesz: hogyne volna ő
maga nagy?” -talán nemcsak mosolyukról, hanem valódi undorukról is biztosítanák az effajta
rajongást, idealizmust, nőiességet, hermafroditizmust*, s aki képes volna leásni szívük
legtitkosabb mélységeiig, aligha lelne ott olyan szándékra, amely „keresztény érzéseket”
szeretne megbékíteni az „antik ízléssel”, vagy pláne a „modern parlamentarizmussal” (ahogy
ilyenféle békülékenység a mi igen bizonytalan, következésképp igen békülékeny
századunkban állítólag még filozófusoknál is előfordul). A kritikai fegyelmet és mindabban
való iskolázottságot, ami a szellemi dolgokban tisztázottsághoz és szigorhoz vezet, a jövő e
filozófusai nem csupán ön-maguktól fogják követelni: mint ékességüket akár közszemlére is
tárhatják –, ám ettől még nem igénylik a kritikus nevet. A filozófián elkövetett nem csekély
gyalázatnak fogják tekinteni, ha valaki kinyilvánítja, mint ma oly gyakran: „A filozófia nem
más, mint kritika és kritikai tudomány – és ezen kívül semmi!” Örvendjen bár a filozófia
efféle értékelése Franciaország és Németország valamennyi pozitivistájánál tetszésnek (- még
az is lehet, hogy Kant szívének és ízlésének is hízelgett volna: emlékezzünk csak fő műveinek
címére -): a mi új filozófusaink mégis ekképp fognak szólni: a kritikusok a filozófusok
eszközei, és éppen mint eszközök, még igen távol állnak attól, hogy ők maguk filozófusok
volnának! A nagy königsbergi kínai is csupán nagy kritikus volt.
211.
*
hermafroditizmus: hímnősség. Ember esetében mindkét nemi jelleg kóros kifejlődése (görög).
Vannak-e ma ilyen filozófusok? Voltak-e már ilyen filozófusok? Nem kell-e ilyen
filozófusoknak lenniük?…
212.
Nekem ellenállhatatlanul és egyre inkább úgy tűnik, hogy a filozófus mint a holnap és a
holnapután szükségszerű embere, mindenkor ellentmondásban volt azzal a saját mával,
amelyben élt, és ellentmondásban is kellett lennie: annak a mának az eszménye volt az ő
mindenkori ellensége. Az ember e rendkívüli pártfogói, akiket filozófusnak hívnak, s akik
magukat ritkán érzik a bölcsesség barátainak, inkább kellemetlen bolondoknak és veszélyes
kérdőjeleknek, – a maguk feladatát, a maguk kemény, akaratlan, kikerülhetetlen feladatát, s
végül feladatuk nagyságát abban lelték meg, hogy koruk rossz lelkiismereteivé lettek.
Miközben élveboncoló késükkel éppen a kor erényeinek keblébe hasítottak, elárulták, mi volt
a saját titkuk: hogy tudnak az ember egy új nagyságáról, a megnövekedéséhez vezető új,
járatlan útról. Minden alkalommal azt tárták fel, mennyi képmutatás, restség, magát-
sodortatás és magát-hullni hagyás, mennyi hazugság lappang a kortárs moralitás legtiszteltebb
típusai mögött, imennyi túlélt erény hiszi magát élőnek; minden alkalommal azt mondták:
„oda kell jutnunk, kijutnunk, ahol ti a legkevésbé vagytok otthon”. A „modern eszmék”
világának láttán, amely mindenkit valamilyen sarokba és „specialitásba” törekszik száműzni,
a filozófus, ha ma filozófusok egyáltalán lehetségesek lennének, arra kényszerülne, hogy az
ember nagyságát, a „nagyság” fogalmát egyenesen a határtalanságban és sokszerűségben, a
sokból álló egységben lássa: sőt az értéket és rangot aszerint határozná meg, milyen sokat és
milyen sokfélét képes valaki hordozni és magára venni, milyen tágra képes valaki a
felelősségét feszíteni. Ma a korízlés és a korerény egyaránt gyöngíti és ritkítja az akaratot, mi
sem korszerűbb az akaratgyengeségnél: ami a filozófus ideálját illeti tehát, a „nagyság”
fogalmába bele kell tartozzék éppen az akarat erőssége, a hosszú távú döntések keménysége
és képessége; éppoly joggal, ahogyan egy bárgyú, lemondó, alázatos, önzetlen emberiesség
tanítása és ideálja egy ellenkező korhoz illett, olyanhoz, amely a tizenhatodik századhoz
hasonlóan akaratának felduzzasztott energiájától és az önzés legvadabb hullámaitól és
áradataitól szenvedett. Szókratész idejében, csupa megfáradt ösztönű ember között, csupa
konzervatív óathéni között, akik rábízták magukat – „a boldogságra”, ahogy ők mondták, a
szórakozásra, ahogyan tették –, s akik eközben még mindig a régi, ékes szavakat vették a
szájukra, melyekre életük már régen nem jogosította fel őket, talán iróniára volt szükség a
lélek nagyságához, az öreg orvos és csőcselékfi gonosz biztonságára, aki kímélet nélkül
vágott a saját húsába, ahogy az „előkelők” húsába és szívébe, olyan pillantással, amely
meglehetősen világosan szólt: „előttem ne színleljetek! Itt – egyenlőek vagyunk!” Ma
megfordítva, amikor Európában egyedül a csordaállat részesül megbecsülésben és osztogatja
a megbecsülést, amikor a „jogok egyenlősége” nagyon is könnyedén csaphatna át a
jogtalanság egyenlőségébe: a közösen viselt hadjáratba minden ellen, ami ritka, idegen,
előjogokra jogosító, a magasabb ember ellen, a magasabb lélek, magasabb kötelesség,
magasabb felelősség, teremtő hatalomteljesség és uralomra termettség ellen – ma a „nagyság”
fogalmához tartozik az előkelő mivolt, az önmagának-lenniakarás, a másnak-lenni képessége,
az egyedül-megállni és az egyedül a saját kockázatra élés kényszere; s a filozófus a maga
ideáljából szellőztet meg valamit, amikor meghirdeti: „az legyen a legnagyobb, aki a
legmagányosabb képes lenni, a legrejtőzködőbb, a legeltérőbb, a Jón és Rosszon túli, aki
erényeinek ura, akaratban dúsgazdag; pontosan ez neveztessék nagyságnak: ami képes éppoly
sokszerű lenni, mint egész, éppoly tágas lenni, mint teli.” S még egyszer megkérdezem:
lehetséges ma – nagyság?
213.
Hogy mi a filozófus, azt azért olyan bajos megtanulni, mert nem lehet megtanítani: azt
„tudni” kell, tapasztalatból – vagy pedig legyen meg bennünk a büszkeség, hogy ne tudjuk.
De hogy manapság a világon mindenki olyan dolgokról beszél, amelyekről nem lehet
tapasztalata, a leginkább és a legcsúnyábban a filozófusra és a filozófiai állapotokra érvényes:
a legkevesebben ismerik, ismerhetik, s minden rávonatkozó népszerű vélekedés hamis. Így
például a presto futású, merész, kicsapongó szellemiség hamisítatlanul filozófiai együttélése
egyfajta dialektikai szigorral és szükségszerűséggel, amely nem követ el ballépést, a legtöbb
gondolkodó és tudós számára tapasztalatból ismeretlen, s ezért ha valaki beszélni akarna
nekik róla, szavahihetőségét veszítené. Számukra minden szükségszerűség szükség, kínos
egymásból-következni-kellés és kényszernek-engedelmeskedés; s számukra maga a
gondolkodás is valami lassú, valami vontatott, valami csaknem kínlódás, elég gyakran „a
nemes verítékre méltó” – de semmiképp sem valami könnyed, isteni, valami a tánccal, a
túláradó pajkossággal vérrokon! „Gondolkodni”, s valamit „komolyan venni”, „fáradozni” –
náluk ez összetartozik: kizárólag így „élték meg” -. A művészeknek itt, úgy tűnik, finomabb a
szimatuk: őnekik, akik nagyon is jól tudják, hogy éppen akkor, amikor már semmit sem
tesznek „önkényesen”, hanem mindent szükségszerűen, akkor lép tetőpontra
szabadságérzetük, finomság- és teljhatalomérzetük, a teremtő tételezés, a rendelkezés és
alakítás érzete – egyszóval, hogy szükségszerűség és „az akarat szabadsága” számukra
ilyenkor egy. Végtére is van a lelkiállapotoknak egy rangsora, amelynek megfelel a
problémák rangsora; s a legmagasabb problémák könyörtelenül alátaszítják azt, aki közelíteni
merészel feléjük, anélkül hogy szellemiségének magassága és hatalma megfejtésükre rendelte
volna. Mit segít, ha könnyed közhelyfejek vagy nehézkes derék mechanikusok és
empirikusok, ahogy az ma gyakran megesik, plebejus-becsvágyukkal a közelükbe
nyomakodnak, mintegy az „udvarok udvaráig''! Hiszen ilyen szőnyegeket durva lábak
sohasem tapodhatnak: erről már a dolgok őstörvényei is gondoskodtak; e tolakodók előtt az
ajtók zárva maradnak, még ha fejükkel akarnának is utat törni, s fejüket törnék is szét rajtuk!
Minden magasabb világra születni kell; világosabban szólva, arra nemesi-tettnek kell lenni: a
filozófiára való jogot – teljes értelmében értve a szót – a származás, az elődök adják, a
„vérség” dönt ebben is. Sok-sok nemzedék előmunkálkodása kell a filozófus keletkezéséhez;
minden egyes erényéért egyenként kellett megdolgozni, egyenként kellett ápolni,
továbbörökíteni, húsvérré változtatni, s nem csupán gondolatainak merész, könnyed, gyengéd
járását és futását, hanem mindenekelőtt a nagy felelősségre való készenlétet, az uralkodó
pillantás és alápillantás fenségét, a tömegtől s annak kötelességeitől és erényeitől való
távolságérzést, mindannak melegszívű védelmezését és megóvását, amit félreértenek és
megrágalmaznak, legyen az Isten, legyen az Ördög, a nagy igazságosság gyönyörét és
gyakorlását, a parancsolás művészetét, az akarat tágasságát, a lassan járó szemet, amely ritkán
ámul, ritkán tekint fel, ritkán szeret…
Erényeink? – Valószínű, hogy még nekünk is megvannak a magunk erényei, noha ezek
méltán nem azok a nyíltszívű és tenyeres-talpas erények, melyek miatt nagyapáinkat
tiszteletben, de magunktól egy kissé távol is tartjuk. Mi, holnaputáni európaiak, mi, a
huszadik század elsőszülöttei – minden veszedelmes kíváncsiságunkkal, sokszerűségünkkel és
jelmezművészetünkkel, szellemünk és érzékeink puha és mintegy megédesített
kegyetlenségével, – minekünk, ha lesznek még erényeink, vélhetőleg csak olyanok lesznek,
melyek a leginkább megtanultak kiegyezni legtitkosabb és legszívmélyibb
hajlandóságainkkal, legforróbb szükségleteinkkel: nosza, nyomozzunk egyszer utánuk
labirintusainkban! – ahol, mint tudjuk, sok minden tévelyeg, sok mindennek egészen nyoma
vész. Akad-e szebb dolog, mint saját erényeink után nyomozni? Nem annyit jelent-e ez szinte,
mint: saját erényeinkben hinni? De ez a „saját erényében hinni” – nem ugyanaz-e ez
tulajdonképpen, mint amit hajdan az ember „jó lelkiismeretének” neveztek, az a bizonyos
tiszteletre méltó, hosszú farkú fogalomcopf, melyet nagyapáink a fejük mögé, gyakran
értelmük mögé is függesztettek? Ebből is kitűnik, bármily kevéssé tartjuk is magunkat
különben régimódinak és nagyapaerényűnek, egy dologban mégis méltó unokái vagyunk
ezeknek a nagyapáknak, mi utolsó jó lelkiismeretű európaiak: még mi is hordjuk az ő
copfjukat. – Ó! Ha tudnátok, milyen hamar, már milyen hamar – másképp lesz!…
215.
Ahogyan a csillagok birodalmában olykor két nap határozza meg egyetlen bolygó pályáját,
ahogyan bizonyos esetekben különböző színű napok világlanak egyetlenegy bolygó körül, hol
vöröslő fénnyel, hol zöldellő fénnyel, majd egy időben találják el s borítják tarka áradatba:
ugyanígy, bennünket, modern embereket is, a mi „csillagos égboltunk” bonyolult
mechanikájának köszönhetően – különböző morálok határoznak meg; cselekedeteink
különböző színekben váltakozva világlanak, ritkán egyértelműek –, és éppen elégszer adódik,
hogy tarka cselekedeteket teszünk.
216.
Ellenségeinket szeretni? Azt hiszem, ezt jól megtanultuk; ezerszeresen ez történik ma,
kicsiben és nagyban egyaránt; olykor már a magasabb és kifinomultabb is megesik –
megtanulunk megvetni, miközben szeretünk, méghozzá akkor, amikor a legjobban szeretünk:
– ám mindezt öntudatlanul, zaj nélkül, pompa nélkül, a jóságnak azzal a szemérmességével és
rejtőzködésével, amely a szájat eltiltja az ünnepélyes szótól és erény-képlettől. Morál mint
attitűd* – ez ellenkezik ma az ízlésünkkel. Ez is haladás: ahogyan atyáinknál az volt a haladás,
hogy végül a vallás volt ízlésük ellen való, hozzászámítva a vallással szembeni ellenséges
indulatot és voltaire-i keserűséget is (s mindazt, ami csak hozzátartozott akkor a szabad
szellem taglejtés-nyelvéhez). Lelkiismeretünk zenéje, szellemünk tánca ez, amelyhez
semmiféle puritánlitánia, semmiféle morálprédikáció és nyárspolgáriság nem hangzik jól.
217.
Legjobb résen állni azokkal szemben, akik súlyt helyeznek arra, hogy a morális tapintatot
és a morális megkülönböztetés finomságát tulajdonítsák nekik! Sosem bocsátják meg nekünk,
ha egyszer előttünk (vagy éppen ellenünk) fognak mellé – elkerülhetetlenül ösztönös
rágalmazóinkká és kártevőinkké válnak, még ha „barátaink” maradnak is. – Boldogok a
feledékenyek: mert ők még az ostobaságaikkal is „elbánnak”.
218.
219.
*
attitűd: magatartás, viselkedés, elvárás, beállítottság (francia)
*
bétise bourgeoise: nyárspolgári ostobaság (francia)
*
Flaubert: francia író (1821-1880). Rouenban született, a modern francia irodalom egyik legnagyobb elődje.
Legismertebb művei: Bovaryné, Érzelmekiskolája.
*
homo bonae voluntatis: a jóakarat embere (latin)
állapotoknak a szintézise, melyeket a „pusztán morális” emberekről szoktak elmondani,
miután egyenként, hosszú művelés és gyakorlás útján, talán nemzedékek egész láncolata
során, megszerezték őket; hogy a magas szellemiség éppen annak az igazságosságnak, s
annak a jóságos szigornak az átszellemülése, amely feladatának tudja a rangsor fenntartását a
világban, még a dolgok közt is – s nem csak az emberek közt.
220.
221.
Előfordul, mondta egy moralizáló pedáns és olcsószatócs, hogy egy önzetlen embert
tisztelek és kitüntetek: de nem azért, mert önzetlen, hanem mert úgy tűnik számomra, hogy
joga van ahhoz, hogy hasznára legyen egy másik embernek a saját költségére. Egyszóval,
mindig az a kérdés, ki az egyik, és ki a másik. Az olyannál például, aki parancsolásra lett
rendelve és teremtve, az önmegtagadás és a szerény háttérbe húzódás nem erény volna, hanem
egy erény eltékozlása: nekem így tűnik. Minden nem-egoista morál, amely feltétlennek tekinti
magát, és mindenkihez fordul, nemcsak az ízlés ellen vét: mulasztásos vétkekre való felbujtás
is, egy csábítással több az emberbarátság álarcában – s éppen a magasabban állók, a ritkák, az
előjogokkal bírók elcsábítására és megkárosítására. A morálokat kényszeríteni kell, hogy
mindenekelőtt a rangsor előtt hajoljanak meg, követelőzésüket a lelkiismeretükre kell terhelni
– míg nem tisztázzák végre egymással, hogy immorális így beszélni: „ami az egyiknek jogos,
az a másiknak is jár”. – Tehát megérdemelte-e ez a moralizáló pedáns és bon-homme*, hogy
kinevették, amikor ily módon intette a morálokat moralitásra? De az embernek ne legyen túl
sok igaza, ha a nevetőket a maga oldalán akarja látni; valamennyire ne legyen igaza, ez
hozzátartozik a jó ízléshez.
222.
*
désinterressé: érdekmentes, elfogulatlan, közönyös (francia)
*
bonhomme: jólelkű, derék, együgyű ember (francia)
Ahol ma részvétet prédikálnak – és ha jól halljuk, ma semmilyen más vallást nem
prédikálnak már –, a pszichológus nyissa jó tágra a fülét: minden hiúságon, minden lármán
keresztül, mely e prédikátoroknak (mint minden prédikátornak) a sajátja, meg fogja hallani az
önmegvetés rekedt, felnyögő, valódi hangját. Hozzátartozik az Európának ahhoz az
elkomorulásához és elcsúnyulásához, amely vagy egy évszázada van már növekvőben (s
amelynek első tüneteit okiratilag dokumentálja már Galiani egyik elgondolkodtató levele
madame d'Epinay-hoz*): ha ugyan nem egyenesen az oka! A „modern eszmék” embere, ez a
délceg majom, féktelenül elégedetlen magával: az biztos. Szenved: s hiúsága azt akarja, hogy
szenvedését „együttérezze”…
223.
*
madame d'Epinay: francia írónő (1726-1783). Morálfilozófiai esszék, regényes emlékiratok szerzője.
franciái, mint Saint-Evremond*, aki az esprit vaste*-ot veti a szemére, s még végakkordjuk,
Voltaire is) nem képesek és nem voltak képesek a magukévá tenni, – akinek élvezését alig-
alig engedték meg maguknak. Ínyük nagyon határozott igenje és nemje, könnyen feltámadó
undoruk, vonakodó tartózkodásuk minden idegenszerű iránt, félénkségük még az eleven
kíváncsiság ízléstelenségével szemben is, s egyáltalán, minden előkelő és önmagával beérő
kultúra kelletlensége azzal kapcsolatban, hogy valami új sóvárgást, a sajáton való
kielégületlenségét, az idegen iránti csodálatát bevallja magának: mindez kedvezőtlenné állítja
és hangolja őt a világ legjobb dolgaival szemben is, melyek nem az ő tulajdonában vannak,
vagy nem válhatnak a zsákmányává –, s nincs érzék, amely érthetetlenebb volna az ilyen
emberek számára, mint épp a történeti érzék, s annak alantas plebejuskíváncsisága. Nem más
a helyzet Shakespeare-rel sem, e bámulatos spanyol-mór-szász ízlés-szintézissel, akin egy
Aiszkhülosz* baráti köréből való régi athéni félholtra nevette vagy bosszankodta volna magát:
de mi éppen ezt a vad tarkaságot, a leggyengébbnek, a legvaskosabbnak és a
legművészibbnek ezt az összevisszaságát fogadjuk be titkos meghittséggel és szívélyességgel,
úgy élvezzük, akárcsak a művészet valami kifejezetten nekünk szánt rafinériáját, s
mindeközben éppoly kevéssé zavartatjuk magunkat annak az angol csőcseléknek a
visszataszító kigőzölgéseitől és közelségétől, amelyben Shakespeare művészete és ízlése él,
mint mondjuk a nápolyi Chiaján*: ahol minden érzékünkkel elvarázsoltan és szófogadóan
járjuk az utunkat, bármennyire is elárasztják a levegőt a csőcseléknegyed kloákái. Nekünk, a
„történeti érzék” embereinek mint olyanoknak, megvannak a magunk erényei, ez nem vitás, –
igénytelenek vagyunk, önzetlenek, szerények, bátrak, merő önlegyőzés, merő odaadás,
nagyon hálásak, nagyon türelmesek, nagyon előzékenyek: mindezzel együtt talán nem
vagyunk nagyon „ízlésesek”. Ismerjük be végül is: ami számunkra, a „történeti érzék”
emberei számára a legnehezebben megfogható, érezhető, utánaízlelhető, utánaszerethető, ami
bennünket alapvetően elfogulttá s majdnem ellenségessé hangol, az éppen a tökéletes és
végsővé érett minden kultúrában és művészetben, a voltaképpeni előkelő a művön és
emberen, kisimult tengerüknek és halküóni* magukban megelégültségüknek a pillanata, az az
aranyló és hűvös, amit minden olyan dolog mutat, ami beteljesült. Talán a mi nagy erényünk,
a történeti érzék, szükségszerű ellentétben áll a jó ízléssel, a legeslegjobb ízléssel legalábbis, s
mi éppen az emberi élet kicsiny, kurta s legmagasabbra repítő szerencsepillanatait és
felmagasztosulásait, ahogyan hol itt, hol ott egyszer felragyognak, vagyunk képesek csak
rosszul, csak vonakodva, csak kényszerrel utánalkotni magunkban: azokat a pillanatokat és
csodákat, ahol valami roppant erő önként maradt állva a mérhetetlen és határtalan előtt –, ahol
a hirtelen leigázásban és megkövülésben, ahol a még reszkető talajon való szilárdan állásban
és maga-megszilárdításban élvezték a kifinomult öröm túl-áradását. A mérték idegen nekünk,
ismerjük be magunknak; a mi bizsergésünk éppen a végtelennek, a mértéktelennek a
bizsergése. Az előre fújtató paripa lovasához hasonlóan ejtjük le gyeplőnket a végtelen előtt,
mi, modern emberek, mi, félbarbárok – s csak ott vagyunk a mi üdvösségünkben, ahol a
leginkább – veszélyben is vagyunk.
225.
*
Saint-Evremond: francia író (1614-1703). Vallási szkepticista és epikureista.
*
esprit vaste: roppant, határokat nem ismerő szellem (francia)
*
Aiszkhülosz: görög drámaíró (i. e. 525-456). A tragédia atyja.
*
a nápolyi Chiaján: a Riviéra di Chiaja Nápoly egyik útja
*
halküóni: Halküóné (vagy Alküóné) a tengerbe vetette magát, mikor férje nem tért vissza a tengerről, s Zeusz
szánalomból jégmadárrá változtatta őket (Ovidius: Metamorphoses XI.), Más változat szerint az istenek
büntetésből tették velük ugyanezt. A jégmadár az év legrövidebb napja körüli tizennégy nap alatt költ. Ez az
időszak a mélységes várakozásteli csend szimbóluma.
Akár hedonizmus*, akár pesszimizmus, akár utilitarizmus, akár eudaimonizmus*: mindezek
a gondolkodásmódok, amelyek a dolgok értékét a gyönyörön és a fájdalmon, vagyis
kísérőkörülményeken és mellékességeken mérik, felszín-gondolkodásmódok és naivságok,
amelyekre bárki, aki alakító erőinek s művész-lelkiismeretének tudatában van, nem minden
gúny, s nem is minden együttérzés nélkül tekint le. Együttérezni veletek! ez természetesen
nem az az együttérzés, amelyre ti gondoltok: ez nem együttérzés a szociális „ínséggel”, a
„társadalommal” s az ő betegeivel és póruljártjaival, az eleve megátalkodottakkal és
tönkrezúzottakkal, ahogy körülöttünk a földön hevernek; még kevésbé együttérzés azokkal a
zúgolódó, elnyomott, felforgató rabszolga-rétegekkel, melyek az uralomra – ők
„szabadságnak” hívják – törekednek. A mi együttérzésünk magasabb, távlatosabb együttérzés:
– mi látjuk, mint törpül az ember, mint változtatjátok őt törpévé ti! – s akadnak pillanatok,
amikor mi éppen a ti együttérzésteket szemléljük leírhatatlan szorongással, amikor
védekezünk ez együttérzés ellen –, amikor a ti komolyságtokat veszedelmesebbnek találjuk
bármilyen könnyelműségnél. Ti, hacsak lehet – s nincs ennél esztelenebb „hacsak lehet” –,
meg akarjátok szüntetni a szenvedést; s mi? –egyenesen úgy tűnik, mi azt akarjuk, legyen
magasabb fokú és rosszabb, mint valaha is volt! A jólét, ahogyan ezt ti értitek – de hiszen ez
nem cél, számunkra ez végnek tűnik! Egy olyan állapot, amely az embert hamarosan
nevetségessé és megvetendővé teszi –, amely pusztulását teszi számára kívánatossá! A
szenvedés, a nagy szenvedés nevelése – hát nem tudjátok, hogy egyedül a nevelés teremtette
eddig az ember minden magasra emelkedését ? A lélek feszültsége a szerencsétlenségben,
amely felszítja erőit, borzongása a nagy tönkremenés láttán, a lélek találékonysága és
bátorsága a szerencsétlenség elhordozásában, a mellőle nem tágításban, értelmezésében,
kihasználásában, s mindaz, amit csak mélységben, titokban, maszkban, szellemben,
ravaszságban, nagyságban ajándékul kapott: – nem a szenvedéstől, a nagy szenvedés
nevelésétől kapta ajándékba? Az emberben egyesítve van teremtmény és teremtő: az
emberben van anyag, töredék, felesleg, agyag, sár, értelmetlenség, káosz; de van az emberben
teremtő is, alkotó, pöröly-ke-ménység, szemlélődő isteniség és hetedik nap* is: – értitek ezt az
ellentétet? És azt, hogy a ti együttérzéstek az emberben lakó „teremtménynek” szól, annak,
amit megformálni, megtörni, kikovácsolni, szakítani, égetni, izzítani, megtisztítani kell –
annak, aminek szükségszerűen szenvednie kell, s ami szenvedjen ? S a mi együttérzésünk –
hát nem fogjátok fel, kinek is szól a mi fordított együttérzésünk, amikor a ti együttérzéstek
ellen védekezik, mint minden kényeztetés és gyengítés legrosszabbika ellen? – Együttérzés
elleti tehát együttérzés! – De, még egyszer szólva, vannak magasabb problémák, mint minden
gyönyör- és fájdalom- és együttérzésprobléma; és minden filozófia, amely csak ezeknél köt
ki, naivitás.
226.
*
hedonizmus: az élet értelmét az élvezetekben kereső ókori görög tanítás, amely azonban nem az élvezetek
rabjává, hanem urává kíván tenni. Legismertebb képviselői: Arisztipposz, Epikurosz, a római Lucretius. (görög)
*
eudaimonizmus: az etikának az az irányzata, mely szerint minden emberi törekvés végső célja, jó és rossz
mértéke, a legmagasabb morális elv a boldogság (eudaimonia, görög)
*
hetedik nap: az isteni megpihenés napja a teremtés hat napja után (lMóz 2,2)
türelmetlenség sorsunk megannyi titkos keménységén. De tehetjük, amit csak akarunk: a
bambák és a látszat azt mondják ránk: „ezek kötelesség nélküli emberek” – a bambák és a
látszat mindig ellenünk szólnak!
227.
228.
*
nitimur in vetitum: tiltott dolgokra törekszünk (latin). Az idézet Ovidius-tól való: „Nitimur in vetitum semper
cupimusque negata” = mindig tiltott dolgokra törekszünk, és arra vágyunk, amit megtagadtak tőlünk (Amores III.
4,17).
*
Bentham: angol jogtudós és filozófus (1748-1832). Azutilitarizmus megalapozója.
*
Helvétius: francia filozófus (1715-1771). Az Enciklopédia munkatársa, eszménye a demokratikus jellegű,
Helvétius!). Nincs itt egyetlen új gondolat sem, egyetlen finomabb forgatása és bontogatása
valamilyen régi gondolatnak, még egy valóságos összefoglaló története sem a korábban
gondoltnak: egészében egy lehetetlen irodalom, hacsak meg nem fűszerezzük némi
gonoszsággal. Ugyanis ezekbe a moralistákba is (akiket következetesen hátsó gondolatokkal
kell olvasnunk, ha már egyáltalán olvasnunk kell –) besurrant az az ősi angol vétek, amely a
cant* névre hallgat s merő morális tartüfféria, ezúttal a tudományosság új formájába bújtatva;
nincs hiány a lelkifurdalás titkos hárítgatásában sem, amelytől méltán fog szenvedni a hajdani
puritánok fajzata a morállal való minden tudományos foglalatossága során. (Nem ellentétes
párja-e a moralista a puritánnak? Olyan gondolkodó tudniillik, aki a morált kétesnek,
kérdésesnek, egyszóval problémának tekinti? Lehet, hogy a moralizálás – amorális?) Végül
mind azt akarják, hogy az angol moralitásnak igaza legyen: hogy ezzel szolgálják leginkább
az emberiséget vagy a „köz hasznát”, vagy „a többség boldogságát”, nem! Anglia
boldogulását; minden erejükkel azon vannak, hogy bebizonyítsák, az angol boldogság utáni
törekvés, a comfortra* és fashionre* gondolok (s legelső helyen, egy parlamenti székre)
egyszersmind az erény igaz ösvénye, sőt hogy amennyiben akadt eddig erény egyáltalán a
világon, az éppen az efféle törekvésekben állt. E nehézkes, lelkiismeretükben zaklatott
nyájállatok (akik az egoizmus ügyét az általános jólét ügyeként szeretnék intézni) egyike sem
akar se tudni, se megszimatolni valamit arról, hogy az „általános jólét” nem ideál, nem cél,
nem egy valamiképp megragadható fogalom, hanem pusztán egy hánytatószer –, hogy ami az
egyiknek méltányos, az még egyáltalán nem méltányos a másiknak, hogy az egyetlen morál
követelménye mindenki számára, éppen a magasabb emberek megrövidítése, egyszóval, hogy
az ember és ember közt rangsor van, következőleg morál és morál között is. Szerény és
alaposan középszerű emberfajta ezek az utilitárius angolok, s mint mondtam: amennyiben
unalmasak, utilitásukat nem lehet eléggé túlbecsülni. Még bátorítani is kellene őket: ahogyan
részben az itt következő rímek ezt meg is kísérelik.
229.
Még azokban a kései korokban is, melyek joggal büszkék emberiességükre, oly sok
félelem, a félelem oly sok babonája marad fenn a „vad, kegyetlen állat”-tal szemben,
amelynek leigázása éppen az ilyen emberibbé lett kor büszkeségét táplálja, hogy egészen
kézzelfogható igazságok is, mintegy megegyezésre, századokon át maradnak kimondatlanok,
mert azt a látszatot sugallják, mintha azt a vad, végre kiirtott állatot keltenék új életre. Talán
van bizonyos kockázata annak, ha engedek kicsúszni a számon egy efféle igazságot:
cserkésszék be mások, s itassanak vele annyit „a jámbor gondolkodásmód tejéből”, míg
csendesen és elfeledve le nem heveredik régi zugában. – Vannak dolgok, amiket újra kell
tanulnunk a kegyetlenségről, és ki kell nyitnunk a szemünket; türelmetlenséget kell végre
tanulnunk, hogy ne járhassanak-kelhessenek tovább erényesen és hetykén az olyan
felvilágosult abszolutizmus.
*
cant: üres frázis, álszenteskedő szenvelgés, képmutatás (angol). Valószínűleg nem véletlen, hogy ez az angol
szó feltűnően hasonlít Kant nevére.
*
comfort: jólét, kényelem (angol)
*
fashion: szokás, divat, szabás (angol)
szerénytelen, hízott tévedések, amilyeneket például a tragédiával kapcsolatban a régi és új
filozófusok tápláltak fel. Csaknem minden, amit „magasabb kultúrának” nevezünk, a
kegyetlenség átszellemítésén és elmélyítésén alapul – ez az én tételem; az a bizonyos
„vadállat” egyáltalán nem lett kiirtva, él, virul, csupán – megistenült. Ami a tragédia
fájdalmas gyönyörét jelenti, az a kegyetlenség; ami az úgynevezett tragikus részvétben, de
alapjában véve minden fenségesben is, fel egészen a metafizika legmagasabb és
leggyengédebb borzongásaiig, kellemesen hat, édességét egyedül a kegyetlenség belevegyített
alkotórészétől kapja. Amit a római az arénában, a keresztény a kereszt elragadtatásaiban, a
spanyol a máglyák vagy a bikaviadalok láttán, a mai japán, aki a tragédiáig tolakszik, a párizsi
külvárosi munkás, akit véres forradalmak utáni honvágy emészt, a wagneriánus kisasszony,
aki kiterített akarattal „hagyja átgördülni” magán a Trisztán és Izoldát* –, amit ezek
valamennyien élveznek és titokzatos hévvel magukba inni törekednek, az a „kegyetlenség”
névre hallgató nagy Kirké fűszeres itala. Itt persze messzire kell űznünk a régmúlt bárgyú
pszichológiáját, amely a kegyetlenségről csak annyit tudott tanítani, hogy az az idegen
szenvedés láttán támad: a magunk szenvedésének, a magunknak szenvedést okozásnak is
megvan az ő dús, túláradóan dús élvezete –, s valahányszor csak engedi magát az ember
rábeszélni a vallási értelemben vett önmegtagadásra vagy öncsonkításra, mint a föníciaiaknál
és az aszkétáknál, vagy egyáltalán az elérzékietlenülésre, eltestetlenülésre, a töredelemre, a
puritán bűnbánatrohamra, a lelkiismeret élveboncolására és a pascali sacrifizio dell'intellettó-
ra*, ott őt titokban a saját kegyetlensége csábítja és hajtja előre, az önmaga ellen fordult
kegyetlenség veszedelmes borzongása. Végül vegyük fontolóra, hogy még a megismerő is,
amikor kényszeríti saját szellemét, hogy a szellem hajlama ellenére s elég gyakran saját
szívének vágyai ellenére ismerjen meg – tudniillik hogy mondjon nemet ott, ahol igenelni,
szeretni, rajongani vágyna –, a kegyetlenség művészeként és magasztalójaként működik;
minden, ami mélyenszántó és az alapokig ható, már megerőszakolás, fájdalmat-okozni-akarás
a szellem alapakaratával szemben, amely szüntelenül a látszatot és a felszínt akarja – minden
megismerni akarásban ott van már egy csepp kegyetlenség.
230.
Talán nem minden további nélkül érthető, amit itt „a szellem alapakaratáról” mondottam:
engedjék meg, hogy megmagyarázzam. – Az a parancsoló valami, amit a nép „szellemnek”
hív, úr akar lenni önmagában és önmaga körül, s úrnak akarja magát érezni: megvan benne a
sokságból az egyszerűségbe tartó akarat, az összébb szorító, megzabolázó, uralomvágyó és
csakugyan uralmi akarat. Szükségletei és képességei eközben ugyanazok, mint amiket a
fiziológusok állítanak mindennel kapcsolatban, ami él, növekszik és szaporodik. A szellem
ereje, hogy az idegent magához idomítsa, megnyilvánul abban az erős hajlamban, amivel az
újat a régihez hasonítja, a sokrétűt egyszerűsíti, a vele egészen ellentétben állót vagy
figyelembe sem veszi, vagy eltaszítja: csakúgy, ahogyan az idegennek, a „külvilág” bármely
szeletének bizonyos vonásait és vonalait önkényesen hangsúlyozza, kiemeli, magához
hamisítja. Szándéka eközben nem más, mint új „tapasztalatok” magába kebelezése, az új
dolgok besorolása a régi sorok közé –, vagyis a növekedés; még pontosabban, a gyarapodó
erő érzete. Ugyanennek az akaratnak szolgál a szellem egy ezzel látszólag ellentétes ösztöne,
a hirtelen kirobbanó döntés a tudatlanság mellett, az önkényes elzárkózás mellett, az ablakok
behajtása, a belső nemet-mondás erre vagy arra a dologra, a nem-közelengedés, egyfajta
védekezőállapot a sokféle tudhatóval szemben, a sötétséggel, a lezáruló horizonttal való
elégedettség, a tudatlanság igenlése és jóváhagyása: ahogyan minderre szüksége is van, sajáttá
változtató erejének mértéke szerint, képiesen szólva: „megemésztő-erejének” mértéke szerint
*
Trisztán és Izolda: Wagner-opera (1859)
*
sacrifizio dell'intelletto: az értelem feláldozása (olasz)
– s csakugyan, „a szellem” leginkább egy gyomorhoz hasonlít. Ugyanide tartozik a szellem
alkalmilag fellépő akarata, hogy csalatkozzék, talán az arról való pajkos sejtelemmel, hogy
valami éppen nem így és így van, hogy csak ráhagyják, hogy így és így van, a mindennemű
bizonytalanság és többértelműség fölötti gyönyörűség, a valamilyen zug önkéntes
szűkösségének és meghittségének szóló ujjongó önélvezet, a túlságosan közelinek, a
felszíninek, a felnagyítottnak, a lekicsinyítettnek, a helyéből elmozdítottnak, a
megszépítettnek szóló önélvezet, a mindezen hatalomnyilvánítások önkényes voltának az
önélvezete. Végül idetartozik a szellemnek az a nem egészen aggálytalan készsége, hogy más
szellemeket ámítson, s színleljen előttük, a teremtő, alakító, változékony erő szakadatlan
nyomása és kényszere: a szellem benne élvezi maszkjainak sokszerűségét és agyafúrtságát, az
ebben való biztonságának érzetét is élvezi – éppen Próteusz*-trükkjei védelmezik és rejtik a
leginkább! – Ennek a látszatra, az egyszerűsítésre, a maszkra, a palástra, egyszóval a felszínre
– mert minden felszín egy palást – irányuló akaratnak az ellenében tevékeny a megismerőnek
az a kifinomult hajlama, mely a dolgot mélységében, sokrétűségében, alapjaiban szemléli és
akarja szemlélni: az intellektuális lelkiismeret és ízlés egyfajta kegyetlenségeként, melyet
minden bátor gondolkodó bevall önmagának, feltéve, hogy amint illő, elég soká élezte és
szegezte a szemét önmagára, s megszokta a szigorú nevelést, de a szigorú szavakat is. Így fog
szólni: „szellemem alkatában van valami kegyetlen”: –próbálják csak meg erényesek és
szeretetreméltók lebeszélni! Valóban, illedelmesebben hangzana, ha kegyetlenség helyett
például „kicsapongó tisztességért” szólnának meg, suttognának meg, emlékeznének meg –
mirólunk, nagyon szabad szellemekről: – s talán egyszer valóban így cseng majd szép
emlékezetünk? Egyelőre –mert addig még van idő – bizonyára mi magunk vagyunk a
legkevésbé hajlamosak rá, hogy ilyesféle morális szóflitterekkel és szórojtokkal csinosítsuk
magunkat: egész eddigi munkánk éppen ezt az ízlést, s annak víg bujaságát gyűlölteti meg
velünk. Szépen villódzó, csengő, ünnepi szavak: tisztesség, az igazság szeretete, a bölcsesség
szeretete, a megismerésért való önfeláldozás, az igazbeszédűség heroizmusa – van bennük
valami, ami az ember büszkeségét dagasztja. De mi, remeték és mormoták, remete-
lelkiismeretünk egész titkos meghittségében már régen meggyőztük magunkat, hogy ez a
magas méltóságú szó-pompa is csak az öntudatlan emberi hiúság régi hazugság-cifraságához,
–ringy-rongyához és aranyfüstjéhez tartozik, s hogy az efféle hízelgő színek és átfestések alatt
is fel kell ismernünk a homo natura* félelmetes alapszövegét. Visszafordítani az embert a
természetbe; úrrá lenni a számtalan hiú és rajongó értelmezésen és mellékes értelmen,
melyekkel eddig a homo natura örök alapszövegét telefirkálták és átfestették; megvalósítani,
hogy ezentúl úgy álljon az ember az ember előtt, ahogyan ma már, a tudomány nevelésén
megedződve, minden más természet előtt áll, rettenthetetlen Oedipus-szemekkel és
betapasztott Odüsszeusz-fülekkel, süketen a vén metafizikai madarászok csalogatásaira, akik
már túlságosan régóta fuvolázzák a fülébe: „te több vagy! te valami magasabb vagy! te
máshonnan származol!” – talán különös és esztelen feladat ez, de feladat – ki tagadná! De
miért választottuk ezt az esztelen feladatot? Vagy másként kérdezve: „minek egyáltalán
megismerés?” – Mind ezt fogja tőlünk kérdezni. És mi, ily módon a sarokba szorítva, mi, kik
már százszor is ugyanígy vontuk kérdőre magunkat, nem leltünk és nem lelünk jobb választ…
231.
A tanulás átalakít bennünket, azt teszi, amit minden táplálkozás, amely szintén nem csupán
„fenntart”: – ahogy a fiziológus tudja. De alapjaink mélyén, egészen „ott lent”, természetesen
*
Próteusz: a görög mitológia egyik tengeristene, Poszeidón fia. Bölcs és öreg, jóstudással bír. Alakváltoztató
képességéről ismert.
*
homo natura: a természettől való ember, természetes ember (latin)
lappang valami taníthatatlan, a szellemi fátum* gránittömbje, az eleve elrendelt, kiválasztott
kérdésekre adott eleve elrendelt döntés és válasz gránittömbje. Minden kardinális problémánál
egy változhatatlan „ez vagyok” beszél; férfiról és nőről például a gondolkodó nem képes
valamit újratanulni, csupán kitanulni – végighaladni annak feltárásában, ami számára ezzel
kapcsolatban „nyilvánvaló”. Az ember idejekorán rátalál problémák bizonyos megoldásaira,
melyek éppen bennünket erős hitre sarkallnak; talán ezeket hívjuk a továbbiakban
„meggyőződéseknek”. Később – csak az önismerethez vezető lábnyomokat látjuk már
bennük, útmutatót ahhoz a problémához, ami mi magunk vagyunk – pontosabban, ahhoz a
nagy ostobasághoz, ami vagyunk, a magunk szellemi fátumához, ahhoz a taníthatatlanhoz
„ott egészen lent”. – Erre a bőven áradó Hiedelemre való tekintettel, amit itt most saját
magam ellen elkövettem, talán inkább megengedtetik nekem, a „nőről mint olyanról”
mondanom ki egynémely igazságot: feltéve, hogy immár mindenki számára eleve világos,
hogy ezek milyen mértékben csupán – az én igazságaim. –
232.
A nő önállóvá akar lenni: s ehhez elkezdi a férfiakat felvilágosítani a „nőről mint olyanról”
– ez Európa általános elcsúnyulásának legrosszabb lépései közé tartozik. Mert mi mindent
kell a napvilágra hoznia a női tudományosság és önleleplezés e suta kísérleteinek! A nőnek
oly sok oka van a szeméremre; a nőben oly sok pedantéria, felszínesség, leckéztető hajlam,
kicsinyes-elbizakodott, kicsinyes-zabolátlan és –szerénytelen rejlik – tanulmányozzuk csak a
gyermekekkel való közlekedésüket! – amiket eddig alapjában véve a férfitól való félelem
szorított vissza és fékezett meg a leginkább. Jaj mindenkinek, ha egyszer a nőben lakozó
„örök-unalmas*” – oly gazdag benne! – előmerészkedhet! ha egyszer okosságát és
művészetét, a bájosságét, a játékét, a gondelűzését, a megkönnyebbülését és a
könnyenvevését, ha a kellemes vágyakra való rátermettségét egyszer alapjaiban kezdi
elfelejteni! Már most hallatszanak női hangok, melyek – szent Arisztophanészra! – félelmet
keltenek, orvosi könyörtelenséggel fenyegetőznek, hogy mi az első és az utolsó, amit a nő a
férfitól akar. Nem vall-e a legrosszabb ízlésre, ha a nő ilyen módon indul el, hogy
tudományossá váljék? Ez idáig szerencsére a felvilágosítás férfi-dolog, férfi-adomány volt –
„magunk közt” maradtunk vele; s végtére, mindazzal kapcsolatban, amit nők írnak „a nőről”,
élhetünk egy jó adag bizalmatlansággal, hogy vajon akar-e a nő önmagáról felvilágosodást –
és akarhat-e… Ha a nő mindezzel nem új cicomát keres magának – én úgy hiszem, a
cicomázkodás az örök-asszonyihoz tartozik? – nos, akkor félelmet akar kelteni: –talán uralmat
akar vele. De nem az igazságot akarja: mit bánja a nő az igazságot! A nőnek kezdettől semmi
sem idegenebb, taszítóbb, ellenségesebb az igazságnál – az ő nagy művészete a hazugság,
legmagasabb szándéka a látszat és a szépség. Valljuk meg, mi férfiak: pontosan ezt a
művészetet és ezt az ösztönt becsüljük és szeretjük a nőben: mi, akiknek sorsunk nehezünkre
esik, s megkönnyebbülésünk végett szívesen társulunk olyan lényekhez, akiknek kezei,
pillantásai és dőreségei közt a saját komolyságunk, nehézkedésünk és mélységünk látszik
dőreségnek. Végül fölteszem a kérdést: tulajdonított-e már valaha is egy nő a női fejnek
mélységet, a női szívnek igazságosságot? S nem úgy van-e, hogy általában véve, „a nőt” ez
idáig leginkább a nő vetette meg – s egyáltalán nem mi? – Mi férfiak azt kívánjuk, hogy a nő
ne folytassa önmaga felvilágosodás útján történő kompromittálását: ahogyan
férfigondoskodás és a nő kímélése volt, amikor az egyház elrendelte: mulier taceat in
ecclesia*! A nő javára történt, amikor Napóleon a túlságosan is beszédes Madame de
*
fátum: végzet (latin)
*
a nőben lakozó „örök-unalmas”: ironikus célzás Goethe Faustjának végére, ahol az „örök-asszonyi”-ról esik
szó
*
mulier taceat…: az asszony hallgasson a gyülekezetben (latin). Pál lKor 14,34.
Staëlnek* értésére adta: mulier taceat in politicis!* – s én úgy gondolom, a nők igaz barátja az,
aki ma így szól az asszonyokhoz: mulier taceat de muliere*!
233.
Az ösztönök romlottságáról árulkodik – attól eltekintve, hogy rossz ízlésről is, – ha egy nő
éppen Madame Rolandra*, vagy Madame de Staëlre vagy Monsieur George Sand*-ra
hivatkozik, mintha ezzel valamit is bizonyítana a „nő mint olyan” javára. Férfiak közt a
nevezettek mindössze a három komikus nő mint olyan – semmi több! –, s éppen a legjobb
akaratlan ellenérvek az emancipáció és a női függetlenség ellen.
234.
235.
Vannak a szellemnek olyan fordulatai, sikerült dobásai, vannak olyan szentenciák, egy kis
maréknyi szó, melyekben egy egész kultúra, egy egész társadalom hirtelen kikristályosodik.
Ilyen Madame de Lambert* fiához intézett, odavetett megjegyzése: „mon ami, ne vous
permettez jamais que de folies, qui vous feront grand plaisir*: hozzávetőleg a leganyaibb és
legokosabb beszéd, melyet valaha anya intézett a fiához.
236.
Azt, amit Dante és Goethe hittek a nőről – az előbbi, mikor azt énekelte, hogy „ella
guardava suso, ed io in lei*”, az utóbbi, amikor ezt úgy fordította, hogy „az Örök Asszonyi*
emel magához”: – nem kétlem, hogy minden nemesebb természetű nő tiltakozni fog e hit
ellen, mert ő pontosan ezt hiszi az Örök Férfiról…
*
Madame de Staël: francia írónő (1766-1817). A német kultúrát népszerűsítette Franciaországban, szalont
tartott fenn, politizált.
*
mulier taceat in politicis: az asszony politikai dolgokban hallgasson (latin)
*
mulier taceat de muliere: az asszony hallgasson az asszonyról (latin)
*
Madame Roland: francia politikusnő (1754-1793). Szalont tartott, amely a girondisták találkozóhelye volt,
innen támogatta belügyminiszter férje karrierjét. A forradalmi törvényszék kivégeztette, ennek hallatára bujkáló
férje öngyilkos lett.
*
Monsieur George Sand: eredeti nevén Aurore Dupin, Dudevant báróné, francia írónő (1804-1876). (A
monsieur Nietzsche iróniája.) Romantikus szenvedéllyel átszőtt regényeket írt, férfiruhában gyakran keltett
megbotránkozást.
*
Madame de Lambert: francia írónő (1647-1733), híres szalont tartott fenn
*
mon ami…: barátom, mindig csak olyan bolondságokat engedjen meg magának, melyek nagy élvezetet
okoznak önnek (francia)
*
ella guardava…: ő felnézett, én pedig reá (olasz). Nem teljesen szó szerint Dante: Isteni színjáték, Paradicsom
II, 22.
*
az Örök Asszonyi: Goethe: Faust, II, 12110.
Hét nő-mondóka
237.
A férfiak eddig valahogy úgy bántak az asszonyokkal, mint olyan madarakkal, melyek
valamilyen magasságból tévedtek le hozzájuk: mint valami finomabbal, sérülékenyebbel,
vadócabbal, csodásabbal, édesebbel, lélekben teljesebbel –, de olyan valamivel, amit be kell
zárni, nehogy tovarepüljön.
238.
A gyengébb nemmel még egyetlen korban sem bántak a férfiak olyan tisztelettel, mint a mi
korunkban – ez ugyanúgy hozzátartozik a demokratikus hajlamhoz és alapízléshez, mint az
öregkorral szembeni tiszteletlenség –: csoda-e, ha ezzel a tisztelettel nyomban vissza is élnek?
Többet akarnak, megtanulnak követelni, végül már az udvariasság lerótt adóját is egyenesen
sértőnek találják, inkább részesítik előnyben a jogokért folytatott versengést, tulajdonképp
egyszerűen a harcot: egyszóval a nő veszít a szemérméből. Fűzzük rögtön hozzá, ízléséből is.
Elfelejti félni a férfit: csakhogy az a nő, aki „elfelejti a félelmet”, legnőibb ösztöneit áldozza
fel. Hogy a nő előbbre merészkedik, ha azt, ami a férfiban félelemkeltő, még pontosabban,
azt, ami a férfiban férfi, nem akarják és nem nevelik fel többé, az éppenséggel méltányos, s
meglehetősen érthető is; ami nehezebben érthető, hogy éppen ezáltal – a nő elfajzik. Ez
történik ma: ne ámítsuk magunkat efelől! Mindenütt, ahol az iparosodás szelleme
győzedelmeskedett a katonai és arisztokratikus szellemen, a nő most a kereskedősegéd
gazdasági és jogi önállóságára törekszik: „a nő mint kereskedősegéd”, ez áll a kialakuló
modern társadalom kapuja fölött. Miközben ily módon új jogokat kerít a hatalmába, arra
törekszik, hogy „úr” legyen, s a női „haladást” írja zászlajára és zászlócskájára, félelmetes
nyilvánvalósággal történik az ellenkezője: a nő visszafejlődik. A francia forradalom óta
Európában a nők befolyása abban a mértékben csökkent, amilyenben jogaik és igényeik
gyarapodtak; s „a nő emancipációja”, amennyiben maguk az asszonyok (s nem csupán a
hímnemű tökfilkók) követelik és támogatják, ily módon végül a legnőiesebb ösztönök
növekvő gyengülése és tompulása egyik figyelemre méltó tünetének bizonyul. Ostobaság van
ebben a mozgalomban, egy csaknem maszkulin* ostobaság, melyet egy talpraesett nőnek – aki
mindig okos nő is – alapjában szégyellnie kellene. Elveszíteni az arra irányuló szimatoló-
képességet, hogy milyen terepen győz a legbiztosabban; elhanyagolni a saját harcművészet
gyakorlását; a férfi előtti tartózkodást félretenni, beleértve talán „a könyvet” is, ahol korábban
önfegyelemhez és kifinomult, ravasz alázathoz folyamodott; erényes arcátlansággal ellene
dolgozni a férfi azon hitének, hogy a nő valami alapvetően eltérő ideál burka, ami valami
örök-asszonyit és örök-szükségszerűt rejt; nyomatékkal és locsogva lebeszélni a férfit arról,
hogy a nőt egy szelíd, csodásan vad s gyakran kellemetlen háziállatként kell fenntartania,
ellátnia, védelmeznie, kímélnie; esetlen és felháborodott összekeresgélése mindannak a
rabszolgainak és jobbágyinak, ami csak a nő helyzetét a társadalom eddigi rendjében
jellemezte és még jellemzi (mintha csak a rabszolgaság ellenérve, s nem sokkalta inkább
feltétele volna minden magasabb kultúrának, a kultúra minden felszárnyalásának): – mit jelent
ez az egész, ha nem a női ösztönök elmorzsolódását, az elnőietlenülést? Természetesen a
hímnemű tudós szamarak közt akad éppen elég idióta nőbarát és nőrontó, aki a nőnek azt
tanácsolja, hogy így nőietlenedjen tovább, s utánozza mindazt az ostobaságot, amelyben az
európai „férfi”, az európai „férfiasság” szenved – akik a nőt az „általános műveltségig”, tán
egészen az újságolvasásig és a politizálásig szeretnék zülleszteni. Imitt-amott még
szabadszellemet és irodalmárt is faragnának az asszonyokból: mintha egy minden vallási
jámborságot nélkülöző nő nem volna egy mély és istentelen férfi számára valami tökéletesen
visszataszító vagy nevetséges dolog: – idegeiket csaknem mindenütt megrontják a
legbetegebb és legveszedelmesebb fajta zenével (a mi legújabb német zenénkkel), mindennap
hisztérikusabbá, s mindennap képtelenebbé teszik első és utolsó hivatásukra, erőteljes
gyermekek születésére. Egyáltalán, még tovább akarják őket „művelni”, s mint mondják, a
„gyengébb nemet” kultúrával akarják erőssé tenni: mintha a történelem nem a legnagyobb
nyomatékkal tanítaná, hogy az ember „művelése” és a meggyengülés –tudniillik az akaraterő
meggyengülése, szétforgácsolódása, megbetegedése, mindig is lépést tartottak egymással, s
*
maszkulin: hímnemű (latin)
hogy a világon a leghatalmasabb és legbefolyásosabb asszonyok (utolsóként még Napóleon
anyja) éppen akaraterejüknek – és nem az iskolamestereknek! – köszönhették hatalmukat és
túlsúlyukat a férfiak fölött. Ami a nőn respektust és elég gyakran féléimet is ébreszt, az a
természete, amely „természetesebb” a férfiénál, hamisítatlan, ragadozószerű, fortélyos
hajlékonysága, kesztyű alá rejtett tigriskarmai, naivitása az egoizmusban, nevelhetetlensége és
benső vadsága, vágyainak és erényeinek valami megfoghatatlansága, tágassága, kóbor-
volta… Ami minden félelem mellett, e „nőnek” nevezett veszélyes és szép macska iránt
részvétet kelt, az az, hogy minden más állatnál szenvedőbbnek, sebezhetőbbnek, szeretetre-
szorulóbbnak és a csalódásra-ítéltebbnek látszik. Félelem és részvét: ezekkel az érzésekkel
állt eddig a férfi a nő elébe, fél lábbal már mindig is a tragédiában, amely szétszaggat,
miközben elragadtat. – Hogyan? S ezzel vége is? A nő varázstalanítása folyamatban? A nő
elunalmasításán a sor? Ó, Európa! Európa! Ismerős nekünk az az öklelő szarvú állat*, amely
mindig is a legvonzóbb volt számodra, amely mindig új veszéllyel fenyeget téged! A te régi
meséd még egyszer „történetté” válhat – egy roppant ostobaság ismét úrrá lehet rajtad és
elragadhat! Mögötte azonban nem egy isten rejtőzik, nem! csupán egy „eszme”, egy „modern
eszme”!…
*
öklelő szarvú állat: célzás Európé elrablásának görög mítoszára: Európé föníciai királylányt Zeusz bika
képében közelítette meg, rabolta el és vitte magával Krétára.
végeredmény: lehet, hogy mindenben fölöttem állnak, de morálisan mélyen alattam
helyezkednek el, márpedig a létezés végső céljában – Isten előtt – csak ez az utóbbi számít.
A morális értékelés lehetősége tehát mint örök kísértés jelenik meg, hogy a
legyőzhetetlennek talált ellenfél eszén csellel járjak túl, olyan módon, hogy harcunkat egy
tökéletesen kitalált színtérre viszem át – a morál színterére. Ha át tudom ide ellenfelemet
csábítani, valójában már meg is nyertem a csatánkat, mert e csatatér konstrukciójának a
„mindenki” egyenlősége (a morális törvény előtti egyenlősége) az alapelve. Tehát ha csak
rálép az általam felkínált terepre, már le is mondott – tényleges – fölényéről. Ha e fölény –
alkalmanként – mégis megmutatkozna, közösen elfogadott alapelvünk kell hogy lelkiismeret-
furdalást keltsen benne, az egyenlőséggel szembeni vétsége mindkettőnk szemében egyaránt
bűnként jelenik meg. Én morális elítélésben élem meg győzelmemet, ő a lelkifurdalásban és
bűntudatban éli meg vereségét, tudniillik kénytelen morális ítéletemmel egyetérteni.
A morális világkorszak kritikáját illetően Nietzschétől tanulni annyit jelent, mint számos
ponton belátni a morál működésével kapcsolatos igazát. Nietzsche morálellenessége nem az
amoralitás – morálon belül körülírt pozíciójának – a pártolását jelenti. Az erkölcsi világlátás
és világértékelés egészén kívül keres támaszt, amit már a mű címe is jelez: túl Jón és Rosszon.
Világos, hogy ez nem az eddigi morális értékelés ellentétpárjainak egyszerű értékfelcserélését
jelenti. Ami kritikájának talán egyik legfontosabb tanulsága – s Nietzsche számos
gondolatával ez a helyzet –, hogy őszinte végiggondolása váratlanul visszavezethet általa
súlyosan támadott értékek újra először megpillantásához és újravállalásához. De ekkor már
mérhetetlenül többet tudunk vállalt értékeinkről, és magunkról mint vállalókról.
Ahogyan Nietzsche rányithatja a szemünket arra, hogy a morális értékelés valóban milyen
gyakran – és milyen könnyen – a kifinomult bosszú eszköze, ugyanúgy azt is megvilágíthatja,
hogy az önmaga egyszeriségébe és abszolút megismételhetetlenségébe bezárt egyedi emberi
életek között nyitni kellett egy szférát, egy egész világot, amely valóban közös színtere, közös
világa az egyébként magukba zárt létezőknek. Ha ugyanis „mindenki” világa nem létezik,
nem létezne, akkor senkivel sem lehetne találkozni. Fel kellett nyílnia annak a dimenziónak,
ahol mindenki „mindenki”. Mert féligazság, hogy az ember a létezés magányos hőse, és
féligazság, hogy minden egyes ember a „mindenki” egy példánya. Az egész igazság előtt az
ember mindkettő egyszerre.
*
Mesterdalnokok: teljes címén: A nürnbergi mesterdalnokok, Wagner egyik operája (1862-67).
amint éppen elárulni tűnik őket nekünk. Mindent összevetve, semmi szépség, semmi Dél,
semmi az égbolt déliesen finom világlásából, semmi kecsesség, semmi tánc, alig valami
törekvés logikára; még valami esetlenség is, melyet szinte külön hangsúlyoz, mintha így
szólna hozzánk a művész: „így áll szándékomban”; nehézkes köntösökbe burkolt, valami
önkényes-barbár és ünnepélyes, tudós és hódolatot ébresztő drágaságok és csipkék villódzó
káprázata; valami német, a szó legjobb és legrosszabb értelmében, valami német módra
sokrétű, formátlan és kimeríthetetlen; a lélek egyfajta német hatalmassága és túltelítettsége,
amely nem fél a hanyatlás rafinériája mögé rejtőzni –, talán csak ott érzi magát a legjobban;
pontos, valódi ismertetőjele a német léleknek, mely egyszerre ifjú és elaggott, elpuhult és
jövőben gazdag. Ez a fajta zene fejezi ki a legjobban, hogy mit tartok én a németekről: a
tegnapelőttről és holnaputánról valók – a ma még nem az övék.
241.
Mi, „jó európaiak”: nekünk is akadnak óráink, amikor megengedünk magunknak egy
kiadós haza-szószátyárkodást, a belepuffanást és visszaesést régi szerelmekbe és zugokba –
éppen példáját adtam –, a nemzeti buzgások, patrióta elfogultságok s mindenféle egyéb ósdi
érzéstúláradások órái. A mienknél nehézkesebb szelleműek, azzal, ami nálunk órákra
korlátozódik, s néhány órán belül végigjátszódik, csak hosszabb időszak alatt végeznek, fél év
alatt az egyik, fél emberélet alatt a másik, a gyorsaság és erő szerint, amellyel emésztenek és
„anyagot cserélnek”. Sőt tompa, késlekedő fajtákat is el tudok gondolni, amelyeknek a mi
fürge Európánkban is félévszázadokra volna szükségük, hogy a haza-szátyárkodás és
röghöztapadtság ilyen atavisztikus rohamait legyűrjék, és ismét észre, akarom mondani „jó
európaiságra” térjenek. S miközben e lehetőség körül csapongok, megesik velem, hogy két
vén „patrióta” beszélgetésének vagyok a fültanúja – nyilvánvalóan mindkettő nagyothallott, s
csak annál hangosabban beszéltek. „Az annyit tart és tud a filozófiáról, mint egy paraszt vagy
egy diákszövetségi tag – mondta az egyik –: az még ártatlan. De hát mi múlik ma ezen! Ez a
tömegek kora: ezek hason csúsznak minden előtt, ami tömeges. Ugyanez in politicis*. Az
olyan államférfi, aki egy új Bábel-tornyát, valami birodalom- és hatalom-szörnyet tornyoz föl
nekik, az ezeknek már »nagy«: – mi múlik azon, hogy mi, óvatosabbak és tartózkodóbbak,
akik egyelőre nem tágítunk a régi hittől, hogy egyedül a nagy gondolat az, ami egy tettnek és
ügynek nagyságot kölcsönözhet. Ha egy államférfi abba a helyzetbe hozná a népét, hogy ettől
fogva »nagypolitikát« kellene folytatnia, amely nem a természetére szabott, s amelyre
felkészületlen: úgyhogy rászorulna, hogy egy új, kétes középszerűség kedvéért áldozza fel
régi és biztos erényeit, – ha egy államférfi az egyáltalában vett »politizálásra« ítélné a népét,
holott annak addig jobb tenni- és gondolkodnivalója akadt, s lelkének mélyén nem szabadult
meg a tulajdonképpeni politizáló népek nyugtalanságával, ürességével és civakodósdijával
szembeni óvatos undorától: – ha egy ilyen államférfi felbujtja népe szunnyadó szenvedélyeit
és vágyakozásait, ha eddigi félénkségét és félrehúzódó-kedvét szégyenfolttá teszi számára,
külföldieskedéséből és titkos végtelenségéből vétket farag, legszívmélyibb hajlamait
leértékeli, lelkiismeretét kifordítja, szellemét szűkké, ízlését »nemzetivé« teszi – hogyan! egy
ilyen államférfi, aki mindezt megtenné, akit népe, minden eljövendő jövőben, ha egyáltalán
van jövője, le kellene hogy vezekeljen, egy efféle államférfi volna nagy?” „Kétségkívül! –
felel neki hevesen a másik vén patrióta: máskülönben nem lett volna minderre képes! Talán
esztelenség volt ilyesmit akarnia? De talán minden, ami nagy, kezdetben csak esztelen volt!”
– „Visszaélés a szavakkal! ordít rá vitatársa: – erős! erős! erős és esztelen! Nem nagy!” – Az
aggastyánok láthatóan felhevültek, miközben így ordították „igazságaikat” egymás arcába;
jómagam pedig, boldogságomban és kívülállásomban, azt fontolgattam, mily hamar lesz úrrá
*
in politicis: politikai dolgokban (latin)
az erősön egy még erősebb; s hogy egy nép szellemi ellaposodásának is megvan az ellensúlya,
mégpedig egy másik nép elmélyülésében. –
242.
243.
Örömmel hallom, hogy Napunk megállás nélküli gyors mozgásban van a Herkules-
csillagkép felé: s remélem, hogy a földi ember ebben a Naphoz hasonlóan cselekszik. S az
élen mi, jó európaiak! –
244.
Volt idő, amikor szokás volt a németeket kitüntető értelemben „mélynek” nevezni: most,
amikor az új németség legsikeresebb típusa egészen más megtiszteltetések után sóvárog, s
mindenben, aminek mélysége van, talán a „snájdigságot” hiányolja, a kételkedés szinte
*
Sturm und Drang: német irodalmi mozgalom 1770 és 1790 közt. Rousseau hatására a mozgalom
szembefordult a racionalizmussal és a klasszicizmussal. Legismertebb képviselői: Lenz, Klinger (tőle ered a
mozgalom neve), Herder, a fiatal Goethe és Schiller.
korszerű és hazafias dolog, hogy tudnillik az az egykori dicséret nem volt-e öncsalás:
tömören, nem volt-e a német mélység valami alapjában más és rosszabb – valami olyan,
amitől hál' istennek éppen megszabadulóban vagyunk. Kíséreljük meg tehát, hogy a német
mélységgel kapcsolatban átképezzük magunkat: semmi másra nincs ehhez szükségünk,
csupán a német lélek egy kis élveboncolására. – A német lélek mindenekelőtt sokrétű,
különböző eredetű, inkább össze- és egymásra-halmozott, mintsem valóban épített: ez
származásából fakad. Az a német, aki arra az állításra vetemedne, hogy „két lélek lakja, ó a
keblemet*”, ádázul elvétené az igazságot, helyesebben, sok lélekkel maradna el az igazság
mögött. Mint a fajok leghallatlanabb vegyülésének és összehabarásának a népe, ráadásul talán
a pre-árja elem túlsúlyával, mint a minden értelemben vett „közép népe”, a németek
megfoghatatlanabbak, tágabbak, ellentmondásosabbak, ismeretlenebbek,
kiszámíthatatlanabbak, meglepőbbek, még ijesztőbbek is, mint önmaga számára minden más
nép: – kisiklanak a definíció alól, már ezzel is kétségbeejtve a franciákat. A németeket az
jellemzi, hogy köztük az a kérdés, „mi a német?” soha nem hal ki. Kotzebue* bizonyosan jól
ismerte az ő németjeit: „ismer minket” ujjongták feléje – de Sand* is ismerni vélte őket. Jean
Paul* tudta, mit tesz, amikor dühödten nyilatkozott Fichte* hazug, de hazafias hízelgései és
túlzásai ellen –, de valószínű, hogy Goethe másként gondolkodott a németekről, mint Jean
Paul, noha Fichtét illetően igazat adott neki. Mit gondolt tulajdonképpen Goethe a
németekről? – De hát ő maga körül sok mindenről soha nem szólt világosan, s egy életen át
értett a finom hallgatáshoz: – valószínűleg jó okai voltak rá. Az bizonyos, hogy nem a
„felszabadító háborúk” voltak, amelyek pillantását felderítették, éppoly kevéssé, akár a
francia forradalom – az az esemény, amelynek a kedvéért Faustját, az egész „ember”-
problémát újragondolta, Napóleon megjelenése volt. Vannak szavai Goethének, melyekben
mintegy külföldről figyelve, valami türelmetlen keménységgel mond ítéletet arról, amire a
németek büszkék: a híres német kedélyt egyszer úgy határozza meg, mint „a saját és idegen
gyengeségek iránti elnézést*”. Tévedne ebben? – a németeket jellemzi, hogy velük szemben
az ember ritkán téved egészen. A német lélek tele van járatokkal és átjárókkal, akadnak benne
barlangok, rejtekhelyek, vártömlöcök; rendetlenségében sok van a titokzatosság varázsából; a
német érti a káoszhoz vezető rejtekutakat. S ahogy minden dolog szereti a hasonlatát, úgy
szereti a német a felhőket, s mindent, ami homályos, alakuló, derengő, nyirkos és
összegabalyodott: mindent, ami bizonytalan, kialakulatlan, elmozduló, növekvő, „mélynek”
érez. A német nincs, ő lesz, ő „fejlődik”. Ezért van, hogy a „fejlődés” a voltaképpeni német
lelet és dobás a filozófiai formulák nagy birodalmában: – uralomra rendelt fogalom, amely a
német sörrel és a német zenével szövetségben azon dolgozik, hogy egész Európát
elnémetesítse. A külföldiek álmélkodva és rabul ejtve állnak azok előtt a rejtvények előtt,
melyeket a német lélek mélységének ellentmondás-természete ad fel nekik (amit Hegel
rendszerbe foglalt, Richard Wagner végül meg is zenésített). „Jóindulatú és álnok” – ez a
minden más nép esetében értelmetlen mellérendelés gyakran nagyon is jogosult sajnos
Németországban: éljünk csak egy ideig svábok között! A német tudós nehézkessége, társasági
otrombasága ijesztően jól megfér valamilyen belül lakozó kötéltánccal és könnyed
*
két lélek lakja…: Goethe: Faust, I, 1112.
*
Kotzebue: német író (1761-1819). Több mint 200 drámát írt, az orosz kormány rendőrkémeként
meggyilkolták.
*
Sand: Karl Ludwig Sand volt Kotzebue gyilkosa.
*
Jean Paul: eredeti nevén: Johann Paul Friedrich, német író (1763-1825). A német romantika egyik
legeredetibb egyénisége. Fichte Reden an die deuts-che nation (Szózatok a német nemzethez) című művéről
1810-ben írt recenziót a Heidelberger Jahrbücherben.
*
Fichte: német filozófus (1762-1814). Schelling és Hegel mellett a német klasszikus filozófia egyik legnagyobb
alakja.
*
a saját és idegen gyengeségek…: Goethe: Maximen und Reflexiomen, 340. sz.
merészséggel, amely már minden istent megtanított reszketni. Ha a „német lelket” ad oculos*
akarjuk szemléltetni, pillantsunk csak a német ízlésbe, a német művészetekbe és erkölcsökbe:
micsoda paraszti közöny az „ízléssel” szemben! Hogy áll itt a legnemesebb és a
legközönségesebb egymás mellett! Milyen rendezetlen és gazdag ez az egész lélek-háztartás!
A német lelke nem visz, hanem vonszol; mindent vonszol, amit megél. Eseményeit rosszul
emészti meg, sosem „végez” vele; a német mélység gyakran csupán nehéz, vontatott
„emésztés”. S ahogy minden megszokásbeteg, mindenki, aki emésztési zavarokkal küszködik,
hajlik a kényelemre, úgy vonzódik a német is a „nyíltsághoz”, és a „jóravalósághoz”: milyen
kényelmes is nyíltnak és jóravalónak lenni! – Ma talán ez a legveszélyesebb és
legszerencsésebb álruha, amelyhez a német ért, a német tisztességnek ez a megbízhatósága,
előzékenysége, nyílt kártyákkal játszása: ez az ő voltaképpeni Mefisztó-művészete, ezzel
„viheti még sokra*”! A német elengedi magát, ráadásul még néz is azokkal a hűséges, kék,
üres német szemeivel – s a külföldi nyomban összecseréli őt a hálóingével! – Amit mondani
akartam: tőlünk lehet a „német mélység”, ami akar – egymás közt talán megengedjük
magunknak, hogy nevessünk rajta? –, jól tesszük, ha látszatát és jó hírnevét továbbra is
becsben tartjuk, s régi hírünket, miszerint a mélység népe vagyunk, nem adjuk el túl olcsón a
porosz „snájdigságért” és berlini élcért és homokért. Egy nép részéről okos dolog, ha magát
mélynek, ügyetlennek, jóindulatúnak, tisztességesnek, oktondinak mutatja, tartatja: ez még
akár – mély is lehet! Végezetül: szerezzünk nevünknek becsületet –a nevünk nem hiába
„tiusche” nép, azaz Täusche-nép*…
245.
*
ad oculos: szemmel láthatóan, szem elé tárva (latin)
*
ezzel „viheti még sokra”: Goethe: Faust 1,573 nyomán.
*
Tausche-nép: áletimológiai szójáték a „német” (= deutsch) szóval. A szó eredeti alakja valószínűleg törzset,
népet jelentett, Nietzsche ironikusan a täuschen (ámítani, becsapni, rászedni) igével hozza kapcsolatba.
*
Rousseau: francia író, filozófus (1712-1778). A18. század egyik legnagyobb hatású szerzője.
*
Schiller: német költő, író (1759-1805). Versek, drámák, történetfilozófiai és esztétikai művek szerzője, Goethe
barátja.
*
Shelley: angol költő (1792-1822). Főműveit Itáliában írta, Byron barátja.
*
Byron: angol költő (1788-1824). Évtizedeken át Európa körülrajongott romantikus hőse és példaképe, a
byronizmusnak hívott lázadás megtestesítője.
felvonásköz, Európának az a nagy átmenete volt Rousseau-ról Napóleonra és a demokrácia
felemelkedésére. Weber*: de hát mi nekünk ma a Bűvös Vadász és az Oberon! Vagy
Marschner* Hans Heilingje és Vampyrja! Vagy akár Wagner Tannhausere*! Mindez
elcsengett, ha nem is elfeledett zene. Ráadásul a romantikának ez az egész zenéje nem volt
elég előkelő, elég zene ahhoz, hogy másutt is igaza legyen, mint a színházban és a tömeg
előtt; a kezdettől másodrangú zene volt, amely igazi muzsikusok közt keveset számított.
Másként állt a dolog Felix Mendelssohnnal*, azzal a halkyóni mesterrel, akit könnyedebb,
tisztább, boldogabb lelkéért gyorsan kezdtek tisztelni, s ugyanolyan gyorsan feledtek el: mint
a német zene szép közjátékát. Ami pedig Robert Schumannt* illeti, aki nehezen vette a dolgát,
s akit eleve nehéznek is láttak – ő az utolsó, aki iskolát alapított –: nem számít-e köztünk ma
szerencsének, fellélegzésnek, valami felszabadulásnak, hogy éppen ezen a schumanni
romantikán túllépnünk sikerült? Ez a lelkének „szász Svájcába” menekülő Schumann, félig a
Werther*, félig Jean Paul fájából faragva, de bizonyosan nem Beethovenéből! bizonyosan nem
Byronéból! – Manfréd-zenéje* a teljes igazsághiányig eljutó melléfogás és félreértés –,
Schumann az ő ízlésével, amely alapjában kistermetű ízlés volt (tudniillik egy veszélyes,
németek közt kétszeresen veszélyes hajlam az érzés halk líraiságára és iszákosságára), mindig
a fal mellett lépdelő, félénken elhúzódó és visszahúzódó, nemes kényeskedő, aki merő
anonim boldogságban és fájdalomban kéjelgett, egyfajta kislány és noli me tangere* elejétől
fogva: ez a Schumann már csak német eseménye volt a zenének, nem európai többé, mint még
Beethoven, vagy még átfogóbb értelemben Mozart, – ővele fenyegette a német zenét az a
legnagyobb veszedelem, hogy elveszíti hangját Európa lelke számára, s puszta haza-
szátyárkodássá süllyed.
246.
247.
Hogy a német stílusnak milyen kevés köze van a hanghoz és a fülhöz, mutatja az a tény,
hogy éppen jó muzsikusaink írnak rosszul. A német nem hangosan olvas, nem a fül számára,
pusztán a szemeivel: a füleit közben a fiókba rakta. Az antik ember, ha olvasott – elég ritkán
történt –, felolvasott magának, méghozzá emelt hangon; elcsodálkoztak, ha valaki halkan
olvasott, s titkon törték a fejüket az okán. Emelt hangon: ez annyit tesz, hogy a hangsúlynak
mindazzal a hullámzásával, hajlásával, átcsapásával és tempóváltásával, amelyben az antik
nyilvános világ az örömét lelte. Akkoriban az írott stílus és a beszélt stílus törvényei
egybeestek; s ezek a törvények egyfelől a fül és a gégefő bámulatos képzésétől, rafinált
szükségleteitől függtek, másfelől az antik tüdő erejétől, kitartásától és hatalmától. A
körmondat, a régiek értelmében, mindenekelőtt fiziológiai egész, amennyiben egyetlen
lélegzet fogja át. Az olyanféle körmondatok, amilyenek Démoszthenésznél*, Cicerónál
fordulnak elő, a maguk kétszeri megáradásával és kétszeri apadásával, s mindezt egyetlen
lélegzeten belül: ezek az antik ember számára élvezetek, aki ezt az erényt, egy ilyen
körmondat előadásának ritka és nehéz voltát, saját iskolázottsága alapján értékelni tudta: –
nekünk tulajdonképpen nincs jogunk a nagy körmondatra, nekünk moderneknek, a szó minden
értelmében rövid lélegzetűeknek! Hiszen ezek a régiek a beszédben mindannyian dilettánsok
voltak, vagyis értők, vagyis kritikusak – ezzel hajszolva szónokaikat végső teljesítményekig;
hasonlóan ahhoz, ahogy a múlt században, amikor Itáliában minden férfi és nő értett az
énekléshez, az ének-virtuozitás (s vele a dallamképzés művészete) a csúcsokra jutott köztük.
Németországban azonban (a legutóbbi időkig, amikor is egyfajta emelvény-szónokiasság
kezdi meglehetősen esetlen szárnyait bontogatni) a nyilvános és nagyjából művészi
beszédnek csupán egyetlen műfaja akadt: a templomi szószéké. Németországban egyedül a
prédikátor tudta, mennyit is nyom egy szótag, egy szó, hogyan sújt, szökken, bukik, fut és
végződik egy mondat, egyedül neki volt lelkiismeret a fülében, meglehetősen gyakran rossz
lelkiismeret: mert sosem volt hiány okokban, hogy éppen a német legyen az, aki a beszéd
derekasságát csak ritkán, s szinte mindig késve érje el. A német próza mesterműve ezért
méltán lett legnagyobb prédikátorának mesterműve: a Biblia volt eddig a legjobb német
könyv. Luther* Bibliájához mérve szinte minden egyéb csak „irodalom” – valami, ami nem
Németországban nőtt, s ezért nem is nőtt és nő bele a német szívbe úgy, ahogy azt a Biblia
tette.
248.
Két fajtája van a zseninek: az egyik, amelyik mindenekelőtt nemz és nemzeni akar, s a
másik, amelyik inkább megtermékenyül és szül. S ugyanígy vannak a zseniális népek közt
*
Démoszthenész: athéni szónok és államférfi (i. e. 384-322). A makedón terjeszkedés elleni ún. „Philippikák”
szerzője.
*
Luther: Martin luther német reformátor, az evangélikus egyház megteremtője (1483-1546) Biblia-fordítása
1534-ben készült el, szerepe azegységes német irodalmi nyelv kialakulásában felbecsülhetetlen.
olyanok, akiknek a viselősség asszonyi problémája, az alakítás, a kiérlelés, a véghezvitel
feladata jutott – a görögök például ilyenfajta nép voltak, hasonlóképpen a franciák –; s megint
mások, akiknek megtermékenyíteniük kell, s akik új rendek és élet okaivá lesznek – mint a
zsidók, a rómaiak, s a legszerényebben vetve fel a kérdést, a németek? –, ismeretlen lázaktól
gyötört és elragadtatott népek, ellenállhatatlanul magukból kifelé szorított népek, szerelmesen
idegen fajokra sóvárak (olyanokra, akik „megtermékenyíttetik” magukat) –; s emellett
uralomvágyók, mint minden, ami nemző erővel telített, s ezért „Isten kegyelméből” valónak
tudja magát. Ez a kétfajta zsenialitás úgy keresi egymást, mint férfi és nő; de félre is értik
egymást – mint a férfi és a nő.
249.
Minden népnek megvan a maga Tartüffériája, s ezt hívja erényeinek. – A legjobbat, ami
vagyunk, nem ismerjük – nem ismerhetjük.
250.
Hogy mit köszönhet Európa a zsidóknak? – Sok mindent, jót és rosszat, s mindenekelőtt
egyvalamit, ami egyszerre a legjobb és a legrosszabb: a nagy stílust a morálban, a végtelen
követelmények, végtelen jelentőségek félelmetességét és fenségét, a morális bizonytalanságok
egész romantikáját és magasztosságát –, s ebből fakadóan éppen a legvonzóbb, legmegejtőbb
és legválogatottabb részét azoknak a villódzó színpompáknak és életcsábításoknak,
melyeknek visszfényétől ma európai kultúránk égboltja, alkonyi égboltja, izzik, – talán
elizzik. Mi, művészek a nézők és filozófusok között, mi a zsidóknak ezért – hálásak vagyunk.
251.
Bele kell törődnünk, hogy annak a népnek, amely nemzeti ideglázban és politikai
becsvágyban szenved, szenvedni akar – bizonyos fellegek és légköri zavarok vonulnak át a
szelleme fölött, egyszóval kisebb elbutulási rohamok: a mai németeknél például hol a
franciaellenes ostobaság, hol a zsidóellenes, hol a lengyelellenes, máskor a keresztény-
romantikus, a wagneriánus, a teuton, aztán a porosz (vegyük csak szemügyre ezeket a szegény
történészeket, ezt a Sybelt* meg Treitschkét*, s vastagon bebugyolált fejüket –), vagy amilyen
néven még futnak a német szellem és lelkiismeret e beködösülései. Talán megbocsátják
nekem, hogy a nagyon fertőzött területen megkockáztatott kurta tartózkodás során, magam
sem maradtam egészen megkímélt a kórtól, s mint mindenki, már én is elkezdtem olyan
dolgokon morfondírozni, melyekhez semmi közöm: a politikai fertőzés első jele. Például a
zsidókról: íme. – Még nem találkoztam némettel, aki a zsidókhoz jó szívvel lett volna; s
legyen bármily feltétlen is az óvatos és politikus természetűek részéről a tulajdonképpeni
antiszemita hepciáskodás elutasítása, ez az óvatosság és politika sem irányul magának az
érzésnek a fajtája ellen, csupán veszedelmes mértéktelensége ellen, kivált e mértéktelen érzés
ízléstelen és gyalázatos kifejezése ellen – efelől ne áltassuk magunkat. Hogy Németországnak
bőségesen elég zsidója van, hogy a német gyomornak, a német vérnek vesződségébe kerül (és
még sokáig vesződségébe fog kerülni), hogy akár csak ezzel a „zsidó” mennyiséggel is
zöldágra vergődjön – ahogyan az olasz, a francia, az angol már zöldágra vergődött,
erőteljesebb emésztése következtében –: ez egy általános ösztön világos kijelentése és nyelve,
amire odahallgatni és ami szerint cselekedni kell. „Egyetlen új zsidót sem beengedni többet! S
*
Sybel: Heinrich von Sybel német történetíró (1817-1895).
*
Treitschke: Heinrich von Treitschke német történetíró és publicista (1834-1896). Az akadémiai szinten
megjelenő antiszemitizmus egyik kezdeményezője.
főleg Kelet felé (Ausztria felé is) bezárni a kapukat!” így parancsolja egy olyan nép ösztöne,
melynek természete még gyenge és meghatározatlan, úgyhogy könnyen elmosódhatik, egy
erőteljesebb faj könnyen kiolthatja. Márpedig a zsidók kétségkívül a legerősebb, legszívósabb
és legtisztább faj, amely ma Európában él; értenek hozzá, hogy még a legrosszabb feltételek
közepette is érvényre jussanak (sőt inkább, mint kedvezők közepette), bizonyos olyan
erényeknél fogva, melyeket ma sokan szívesen bélyegeznének vétkekké – hála mindenekelőtt
eltökélt hitüknek, amelynek nincs oka szégyenkeznie a „modern eszmék” előtt; mindig csak
úgy változnak, ha változnak, ahogyan az orosz birodalom hódít –, olyan birodalomként,
amelynek van ideje és nem tegnapról való –: azt az alapelvet követve ugyanis, hogy „amilyen
lassan csak lehet!” Az a gondolkodó, aki lelkiismeretén viseli Európa jövőjét, minden olyan
tervezés során, amelyet erről a jövőről készít, ugyanúgy számolni fog a zsidókkal, mint az
oroszokkal, mint a legbiztosabb és legvalószínűbb tényezőkkel az erők nagy játékában és
harcában. Az, amit ma Európában „nemzetnek” hívnak, s ami tulajdonképpen inkább res
facta, mint res nata* (sőt olykor a megtévesztésig hasonló egy res ficta et pictához* –), az
mindenesetre valami keletkező, ifjú, könnyen elmozdítható, még nem faj, nemhogy egy olyan
aere perennius, mint a zsidóké: ezeknek a „nemzeteknek” mégiscsak óvakodniok kellene
minden forrófejű konkurenciától és ellenségeskedéstől! Hogy a zsidók, ha akarnák – vagy ha
kényszerítenék őket, ahogy az antiszemiták tűnnek akarni –, már most túlsúllyal, egészen szó
szerint, az Európa fölötti uralommal rendelkezhetnének, az biztos; hogy nem efelé dolgoznak
és kovácsolják terveiket, az ugyancsak. Egyelőre inkább azt akarják és kívánják Európában,
némileg tolakodóan is, hogy Európa szívja be és fel őket, azután szomjúhoznak, hogy végre
valahol szilárdak legyenek, megengedettek, tiszteletben részesítettek, s a nomádéletnek, az
„örök zsidónak” célt adjanak –; s e vonzódást és törekvést (amely talán már maga is a zsidó
ösztönök szelídülését fejezi ki) nagyon is figyelembe kéne venni és elébe menni: amihez talán
hasznos és méltányos volna, az antiszemita bőgőmasinákat kiutasítani az országból. Elébük
menni a legnagyobb elővigyázattal, válogatva; nagyjából úgy, ahogyan az angol nemesség
teszi. Kézenfekvő, hogy ebbe a legaggálytalanabbul még az új németség legerősebb és már
szilárdan megformált típusai bocsátkozhatnának bele, például a Mark* nemesi katonatisztjei:
sok szempontból érdekes volna látni, hogy a parancsolás és engedelmeskedés örökletes
művészetéhez – nevezett ország ma mindkettőben klasszikus – hozzátehető-e,
hozzátenyészthető-e a pénz és a türelem zsenialitása (s mindenekelőtt valami szellem és
szellemiség, amiben a; említett hely bőven hiányt szenved). – Itt azonban illő, hogy derűs
németesdimet és ünnepi szónoklatomat félbeszakítsam: mert itt már azt érintem, ami komoly
nekem, az „európai problémát”, ahogyan én értem, az Európán uralkodó új kaszt
kitenyésztését. –
252.
Ez nem egy filozófiai faj – ezek az angolok: Bacon* maga egy támadás az egyáltalában
vett filozófiai szellem ellen, Hobbes*, Hume* és Locke* pedig a „filozófus” fogalmának a
*
inkább res facta, mint res nata: inkább létrehozott, mint keletkezett dolog (latin)
*
res ficta et picta: koholt és festett dolog (latin)
*
Mark: általában a német határvidékek névalkotó eleme, itt a Poroszországhoz tartozó brandenburgi
*
Bacon: Francis Bacon, Anglia kancellárja, filozófus (1561-1626). Esszéin és történeti művén kívül főleg
ismeretelméleti műveket írt, legfontosabb műve a Nóvum orgánum (1620).
*
Hobbes: angol filozófus (1588-1679). Különösen nagy hatást tett a politikai gondolkodás történetére, fő műve:
Leviatán (1651).őrgrófság
*
Hume: skót filozófus (1711-1776). Ismeretelméletében empirista, társadalomfilozófiájában utilitarista. Döntő
hatással volt Kantra.
*
Locke: angol filozófus (1632-1704). Legismertebb művei: Levél a vallási türelemről (1689), Értekezés az
emberi értelemről (1690).
lealacsonyítása és értékcsökkentése, több mint egy évszázadnyi időre. Hume ellen kelt fel és
kelt szárnyra Kant; Locke volt az, akiről Schelling azt mondhatta: „je méprise Locke*”; az
angolmód-mechanisztikus világmaflasággal vívott harcban voltak egy akaraton Hegel és
Schopenhauer (Goethével), a két ellenséges fivér-zseni a filozófiában, akik a német szellem
ellentétes pólusai felé igyekeztek egymástól, s közben oly igazságtalanok voltak egymáshoz,
amilyen igazságtalanok csak fivérek lehetnek. – Hogy minek van híján Anglia, s minek volt
mindig is híján, azt jól tudta az a félszínész és rétor*, az ízetlen kótyagos Carlyle*, aki
megpróbálta szenvedélyes grimaszok mögé rejteni, amit önmagáról tudott: tudniillik, aminek
Carlyle volt híján – a szellemiség voltaképpeni hatalmának, a szellemi pillantás voltaképpeni
mélységének, egyszóval, a filozófiának. – Az ilyen filozófiátlan fajt jellemzi, hogy szigorúan
tartja magát a kereszténységhez: ennek a fegyelmére van szüksége a „moralizáláshoz” és
önmaga emberiesítéséhez. Az angol, aki komorabb, érzékibb, erősebb akaratú és brutálisabb a
németnél – éppen ezért, mint a közönségesebb kettejük közül, jámborabb hírű is a németnél:
még nagyobb szüksége van a kereszténységre. A finomabb szimattal közelítő számára még
ezen az angol kereszténységen is érzik a spleen és az alkoholos kicsapongás valami
hamisítatlanul angol mellékszaga, amellyel szemben jó okkal használják gyógyszerként, – a
finomabb mérget a durvább ellenében: valóban, a kifinomultabb mérgezés az otromba
népeknél már haladás, a szellemiesülés egy lépcsőfoka. Az angol otrombaságot és
pórkomolyságot a keresztény gesztusnyelv, az ima és a zsoltáréneklés álcázza még viszonylag
a legelviselhetőbben, pontosabban: értelmezi és átértelmezi; s az iszákosok és kicsapongók
istenbarmai számára, akik egykor a metodizmus hatalma alatt, s újabban mint „üdvhadsereg”
tanulnak morálisan röfögni, valóban lehet, hogy a vezeklő-görcs, a „humanitás” viszonylag
legmagasabb foka, ahová fokozhatók: ennek elismerése méltányos. Ami azonban még a
„humanitáshoz” legközelebb álló angolon is sérti az ember szemét, az a zene hiánya,
hasonlattal (s hasonlat nélkül) – szólva: lelkének és testének mozdulataiból hiányzik az ütem
és a tánc, de még az ütem és a tánc utáni, a „muzsika” utáni vágy is. Hallgassuk csak, ahogy
beszél; nézzük csak meg akár a legszebb angol nőt, ahogy jár – a föld egyetlen országában
sincsenek szebb galambok és hattyúk –végül: hallgassuk meg, ahogy énekelnek! De túl sokat
kívánok…
253.
Vannak olyan igazságok, melyeket a legjobban középszerű elmék ismernek fel, mert azok
nekik felelnek meg a legjobban, vannak igazságok, melyek csak a középszerű szellem
számára bírnak bájjal és csáberővel: – erre a talán kellemetlen tételre éppen mostanában
bukkanunk, mióta tiszteletre méltó, de középszerű angolok szelleme – Darwint*, John Stuart
Millt* és Herbert Spencert* nevezem meg – kezd túlsúlyra jutni az európai ízlés közbülső
régiójában. Valóban, ki vonná kétségbe annak hasznosságát, ha ideig-óráig ilyen szellemek
uralkodnak? Tévedés volna, éppen a magasrendű és magányosan szárnyaló szellemeket
tartani különösen ügyesnek a sok kicsiny, közönséges tény megállapításában,
összegyűjtésében és a következtetések kikényszerítésében: – mint kivételek, eleve nincsenek
*
je méprise Locke: megvetem Locke-ot (francia)
*
rétor: szónok (görög)
*
Carlyle: skót származású angol történész és irodalmár (1795-1881). A politika- és szellemtörténet fő mozgató
erejének a nagy személyiségeket látta.
*
Darwin: brit természettudós (1809-1882). Fő műve: A fajok eredete a természetes kiválasztódás alapján
(1859).
*
John Stuart Mill: angol közgazdász és filozófus (1806-1873). A pozitivizmus egyik kiemelkedő képviselője,
jelentős liberális gondolkodó, az individuális etika és az utilitarianizmus hirdetője.
*
Herbert Spencer: angol társadalomtudós (1820-1903). A szociológiát akarta természettudományos alapokra
helyezni, oly módon, hogy az evolúció törvényének érvényét a társadalomra is kiterjesztette.
kedvező viszonyban a „szabályokkal”. Végtére is többet kell tenniük, mint csupán
megismerni – valami újnak lenni, valami újat jelenteni, új értékeket megjeleníteni! A tudás és
a képesség közti szakadék talán nagyobb, talán félelmesebb is, mint gondolják: aki a nagy
stílusra képes, aki alkotó, lehet, hogy tudatlannak kell lennie – míg másfelől a Darwin-féle
tudományos felfedezésekhez egy bizonyos korlátoltság, aszályosság és szorgoskodó
gondosság, röviden, valami angolos az, ami nem rosszul hangol. – Végül ne feledjük el az
angoloknak, hogy mély átlagosságukkal egy ízben már előidézték az európai szellem össz-
depresszióját: az, amit „a modern eszméknek”, vagy „a tizennyolcadik század eszméinek”
vagy még „francia eszméknek” is neveznek – vagyis az, ami ellen a német szellem mély
undorral felkelt –, angol eredetű volt, ez nem vonható kétségbe. A franciák csupán ezeknek az
eszméknek a majmai és komédiásai voltak, legjobb katonái is, ugyanakkor sajnos első és
legalaposabb áldozatai is: mert végül is a „modern eszmék” átkozott anglomániáján
vékonyodott és soványodott el a francia âme olyan mértékben, hogy ma csaknem hihetetlenül
emlékezünk tizenhatodik és tizenhetedik századára, mély, szenvedélyes erejére, találékony
előkelőségére. De a történelmi méltányosság e tételéhez körömszakadtáig ragaszkodnunk kell,
s meg kell védelmeznünk minden pillanatnyiság és látszat ellen: az európai noblesse* –
érzésben, ízlésben, erkölcsben, egyszóval a legmagasabb értelemben – Franciaország műve
és leleménye, az európai közönségesség, a modern eszmék plebejizmusa –Angliáé.
254.
*
európai noblesse: európai nemesség (francia)
*
Victor Hugo: francia író, költő, drámaíró (1802-1885). Legismertebb művei: A párizsi Notre-Dame, A
nyomorultak.
*
Heinrich Heine: német író, költő (1797-1856). Költészetén túl jelentős az a közvetítő tevékenysége is, melyet
a német és francia kultúra közt fejtett ki.
*
Taine: Hippolyte Taine francia filozófus, kritikus, történész (1828-1893). Esztétikai munkássága is
jelentős: A művészet filozófiája (1882).
*
âme moderné: modern lélek (francia)
*
artisztikus: művészi (francia-latin)
odaadásra való képesség, amire a l'art pour l'art szót, ezer más mellett, kitalálták: – ilyesmiben
Franciaországban három évszázada nem volt hiány, s a „kis szám” iránti hódolatnak
köszönhetően, mindig újra lehetővé teszi az irodalom egyfajta kamarazenéjét, amelyet
Európában másutt hiába keresnénk. –A második, amire a franciák egy Európával szembeni
fölényt alapozhatnak, sokrétű moralisztikus kultúrájuk, amelynek következtében, nagy
átlagban még az újságok kis romancier*-inél, és a találomra szembejövő boulevardiers de
Paris* esetében is egy olyan pszichológiai érzékenységgel és kíváncsisággal találkozhatunk,
amilyennek Németországban még a fogalma (nemhogy a dolog maga) is hiányzik. A
németeknek ehhez hibádzik néhány moralisztikus évszázad, amelytől, mint mondottuk,
Franciaország nem kímélte meg magát; aki a németeket ezért „naivnak” nevezi, az egy
fogyatékosságot igazít számukra dicséretté. (Az in volup-tate psychologica* való német
tapasztalatlanság és ártatlanság ellentéteként, amely a német érintkezési viszonyok
unalmasságával tart nem túl távoli rokonságot – s a gyöngéd borzongások birodalma iránti
összetéveszthetetlenül francia kíváncsiságnak és leleményességnek legsikerültebb
kifejeződéseként Henri Beyle* állhat, ez a figyelemre méltó, megelőlegező és előresiető
ember, aki napóleoni tempóban száguldott át a maga Európáján, az európai lélek több
évszázadán, mint e lélek kikémlelője és felfedezője: – két nemzedékre volt szükség, hogy
valahogy utolérjék, hogy a talányok némelyikének utánajárjanak, amelyek őt kínozták és
lenyűgözték, ezt a bámulatos epikureust és kérdőjel-embert, aki Franciaország utolsó nagy
pszichológusa volt.) Van még egy harmadik igény is a fölényre: a franciák lényében adott egy
félig-meddig sikerült szintézis Észak és Dél közt, ami sok olyasmit tesz számukra érthetővé,
másokat pedig tehetővé, amit egy angol soha nem fog megérteni; a Délhez periodikusan
odaforduló, majd elforduló temperamentumuk, amelyben időről időre a provençal* és a liguri*
vér árad túl, megóvja őket az Észak rettenetes szürkére festett szürkéjétől, és a napfény
nélküli fogalom-kísértetesditől és vérszegénységtől, – az ízlés német betegségétől, aminek
mértéktelensége ellen pillanatnyilag nagy eltökéltséggel rendeltek vért és vasat, akarom
mondani: „nagypolitikát” (egy veszedelmes gyógyítóművészetnek megfelelően, amely engem
várni és várni már megtanított, remélni azonban eddig még nem. –) Franciaországban még ma
is megvan az előlegzett megértés és az előzékenység azok a ritka és ritkán elégedett emberek
iránt, akik túl átfogóak ahhoz, hogy bármilyen haza-szátyárkodásban kielégülést találjanak, s
hogy az Északban a Délt, a Délben az Északot tudják szeretni, – a született Földköziek iránt, a
„jó európaiak” iránt. – Számukra szerzett muzsikát Bizet*, ez az utolsó zseni, aki új szépséget
és csábítást pillantott meg – aki a zene délvidékének új földrészét fedezte fel.
255.
A német zenével szemben tanácsosnak tartok némi óvatosságot. Ha valaki a Délt szereti,
ahogyan én szeretem, mint a lábadozás nagy iskoláját, a legszellemibben és a legérzékibben
is, mint egy féktelen Nap-teljességet és Nap-magasztosulást, amely terjeszkedve borul valami
zsarnoki, önmagában hívő lét fölé: nos, az ilyen meg fogja tanulni, hogy kissé óvakodjék a
német zenétől, mivel az, miközben ízlését visszarontja, azzal együtt egészségét is visszarontja.
*
romancier: regényíró (francia)
*
boulevardiers de Paris: Párizs bulvárjait járók, a bulvárokon élők (francia)
*
in voluptate psychologica: lélektani kéjelgésben (latin)
*
Henri Beyle: Stendhal eredeti neve.
*
provençal: Provençe történelmi tartomány Franciaország délkeleti részén. Végérvényesen csak 1650 után épült
be a francia királyságba.
*
ligúr: valószínűleg indoeurópai nép, amely Észak-Olaszország és Délkelet-Franciaország egymással határos
területének őslakossága volt. Hosszú harcok után i. e. 180 k. alulmaradtak a rómaiakkal szemben.
*
Bizet: francia zeneszerző (1838-1875). Legismertebb operái: Gyöngyhalászok (1863), Carmen (1874). Élete
vége felé Nietzsche őt részesítette előnyben Wagnerrel szemben.
Az ilyen, nem származása szerint, hanem hite szerint Délről valónak, ha a zene jövőjéről
álmodik, a zenének az Északtól való megváltásáról is álmodnia kell, s fülébe kell csengenie
egy mélyebb, hatalmasabb, talán gonoszabb és titokzatosabb zene előjátékának, egy német
fölötti zene előjátékának, amely a kéklő gyönyörteljes tenger és a földközi égbolt-derű láttán
nem cseng el, nem hervad el, nem fakul el, ahogy minden német zene teszi, egy Európa-fölötti
zenének, amelynek még a sivatag barnálló Nap-lementéivel szemben is igaza van, amelynek
lelke a pálmákéval rokon, s a nagy, szépséges, magányos ragadozók közt tud otthon lenni és
kóborolni… El tudnék magamnak gondolni egy olyan zenét, amelynek kivételes varázsa
abban állna, hogy Jóról és Rosszról mit sem tudna már, talán csak valamilyen hajós-honvágy,
valamilyen aranyló árnyak és szelíd gyöngeségek iramlanának át felette itt meg ott: egy olyan
művészetet, amely látná, hogy a messzi távolból egy aláhanyatló, csaknem érthetetlenné vált
morális világ színei menekülnek őhozzá, s amely elég vendégszerető és mély volna ilyen
kései menekülők befogadására. –
256.
– Német ez még? –
Német szívből jött e nyivákolás?
Német testé ez önmarcangolás?
Német e papi kézdörzsölgetés,
Tömjénszagú érzékperzselgetés?
E botladozás, bukdácsolás, rúgás,
Ez a kóválygó harangzúgás?
Az apáca-kacsintás-nyelvezet,
A mennyet-túlmennyező mennyezet?
– Német ez még? –
Vigyázzatok! Ti még nem vagytok bévül!
*
Tantalus: görögösen: Tantalosz király. A görög mitológiában Zeusz gyermekgyilkosságáért azzal bünteti,
hogy az alvilágban sem éhét, sem szomját soha nem tudja csillapítani, mert amint a körötte levő ízletes ételek és
italok után nyúl, azok kitérnek előle.
*
Antikrisztus: korai keresztény elképzelések szerint a Sátán küldötte, aki Krisztus második eljövetele előtt
fellázítja a világot Krisztus ellen, de végül legyőzetik. Az újszövetségi János Jelenései Néróval azonosította.
Nietzsche kereszténységgel kapcsolatos pozícióját több helyütt antikrisztusinak nevezi.
*
Siegfried: germán mitikus hős. Történetét a Nibelung-ének beszéli el, Wagner hőse A Nibelungok gyűrűje
című operában.
*
Parsifal: Wagner operája (1882).
Ez Róma! – Róma hite szavak nélkül!
258.
*
distancia: távolság (latin)
A romlás, mint annak kifejezése, hogy az ösztönökön belül anarchia fenyeget, s hogy az
affektusoknak az az alapzata, melyet „életnek” hívnak, megrendült: a romlás, aszerint az
életalakzat szerint, amelyen megmutatkozik, valami alapvetően különböző. Ha például egy
arisztokrácia, amilyen Franciaországé volt a forradalom kezdetekor, kifinomult undorral veti
el magától privilégiumait, s önmagát áldozza fel morális érzései kicsapongásának oltárán, ez
romlottság: – ez voltaképp csupán záró felvonása volt annak a századok óta tartó romlásnak,
amelynek következtében lépésről lépésre adta le uralmi jogosítványait, s a királyság
függvényévé (végül már annak cicomájává és díszévé) aljasította le magát. A jó és egészséges
arisztokrácia lényege azonban, hogy nem az (akár a királyság, akár a köz) függvényének,
hanem annak értelmének és a legmagasabb igazolásának érzi magát – hogy ezért jó
lelkiismerettel fogadja el számtalan ember áldozatát, akiket őérette kell tökéletlen emberekké,
rabszolgákká, szerszámokká alacsonyítani és zülleszteni. Alapgondolata épp az kell hogy
legyen, hogy a társadalomnak nem szabad a társadalomért léteznie, csak mint az az alapzat és
váz, amelyen lények kiválogatott fajtája a maga magasabb feladatához, s egyáltalán, egy
magasabb fajta léthez felemelkedhetik: ahhoz a napsóvár jávai kúszónövényhez hasonlóan –
Sipo Matador a neve –, amely a tölgyfát oly hosszan és oly gyakran öleli karjaival magához,
míg végül, magasan fölötte, de rátámaszkodva, a szabad ég alatt bonthatja ki koronáját s
hivalkodhat boldogságával. –
259.
*
faktum: tulajdonképpen factum = tény (latin)
260.
*
Wotan: a germán mitológia főistene, a háború istene, a harcosokat a Wal-hallában gyűjti
maga köré. Azonos a skandináv Odinnal.
*
szága: skandináv történeti tárgyú elbeszélés, hős-ének.
előítélet az elődök javára és az utódok kárára, tipikus a hatalmasok moráljában; s ha éppen
megfordítva, a „modern eszmék” embere csaknem ösztönösen a „Haladásban” és „a jövőben”
hisz, s mindinkább nélkülözi az öregkor iránti tiszteletet, már ez is kellőképp árulkodik
ezeknek az „eszméknek” az előkelőtől távoli származásáról. Az uralkodók morálja azonban a
jelenlegi ízlés számára a leginkább idegen és kínos annak az alapelvnek a szigorúságában,
hogy kötelességek csakis hasonszőrűek iránt állnak fenn; hogy az alacsonyabb rangú
lényekkel, az idegenekkel tetszés szerint vagy „ahogyan a szív kívánja”, lehet bánni, és
mindenesetre „túl jón és rosszon” –: valahová ide tartoznak a részvét és a hasonlók. A tartós
hála és tartós bosszú képessége és kötelessége – mindkettő csak a hasonszőrűek körén belül –,
a kifinomultság a megtorlásban, a fogalom-raffinement* a barátságban, annak bizonyos
szükségszerűsége, hogy az ember ellenséget tartson (mintegy lecsapoló árokként az irigység,
a kötekedés, a gőg affektusai számára, – alapjában azért, hogy az ember jó barát lehessen):
mindez az előkelő morál tipikus ismertetőjegye, amely, mint már jeleztük, nem a „modern
eszmék” morálja, s ezért ma nehezen utánérezhető, de nehezen előásható és feltárható is. –
Másként áll a helyzet a morál másik típusával, a rabszolga-morállal. Ha a megerőszakoltak,
elnyomottak, szenvedők, szolgasorsúak, magukban-bizonytalanok és megfáradtak
moralizálnak: mi lesz a megegyező az ő morális értékeléseikben? Valószínűleg kifejezésre fog
jutni valamilyen pesszimista gyanakvás az ember egész helyzetével szemben, talán az ember
elítélése helyzetével egyetemben. A rabszolga pillantása kedvezőtlen a hatalmasok erényei
iránt: szkepszis és bizalmatlanság ül benne, a bizalmatlanság kifinomultsága mindazzal a
„jóval” szemben, amit ott tisztelnek – rá szeretné magát beszélni, hogy a boldogság még ott
sem valódi. Viszont előhúznak és fényben fürösztenek olyan tulajdonságokat, amelyek arra
szolgálnak, hogy a szenvedőknek könnyítsenek a létezésen: itt megkapja a tiszteletet a
részvét, a szívesen segítő kéz, a meleg szív, a türelem, a szorgalom, az alázat, a szívélyesség –
, mert itt ezek a leghasznosabb tulajdonságok, s csaknem az egyedüli eszközök, kibírni a
létezés nyomását. A rabszolga-morál lényegében hasznosság-morál. Ez az a fészek, amely a
„jó” és „gonosz” hírhedt ellentétét szülte: – a gonoszba érzékelik bele a hatalmat és
veszélyességet, egy bizonyos félelmetességet, finomságot és erőt, amely a megvetést nem
ébreszti fel. A rabszolga-morál szerint tehát a „Rossz” félelmet kelt; az úr-morál szerint éppen
a „jó” az, ami félelmet kelt és akar kelteni, míg a „rossz” embert megvetendőként érzékelik.
Az ellentét akkor csúcsosodik ki, amikor a rabszolga-morál konzekvenciájaképpen, végül már
e morál „jó” alakján is megtapad egy leheletnyi lebecsülés – lehet vékony és jóindulatú –
mivel a rabszolga-gondolkodáson belül a jó kétségkívül a veszélytelen ember kell legyen:
jólelkű, könnyen becsapható, úgynevezett bon homme. Mindenütt, ahol a rabszolga-morál
túlsúlyra jut, a nyelv hajlandóságot mutat arra, hogy a „jó” és az „ostoba” szavakat közelítse
egymáshoz. – Egy végső alapkülönbség: a szabadság utáni vágy, a boldogság iránti és a
szabadságérzet iránti ösztön éppoly szükségszerűséggel tartozik a rabszolga-morálhoz és –
moralitáshoz, amint a művészet és rajongás a hódolatban, az odaadásban, szabályszerű tünete
az arisztokratikus gondolkodás-és értékelésmódnak. – Ebből minden további nélkül
megérthető, hogy a szeretetnek mint passiónak – ez a mi európai specialitásunk – teljességgel
előkelő származásúnak kell lennie: feltalálása közismerten a provençal lovagköltőket dicséri,
a „gai saber*” ama pompás, leleményes alakjait, akiknek Európa oly sokat, s csaknem
önmagát is, köszönheti. –
261.
*
raffinement: finomság, kifinomultság, választékosság (francia)
*
gai saber: vidám tudomány (= tudás, belátás), a provençal kultúra életének egyik alapértéke
(spanyol)
A hiúság azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket az előkelő ember talán a
legnehezebben fog fel: erős a kísértés, hogy még ott is tagadja, ahol az másfajta ember
számára már kézzelfogható. Számára problémát jelent lényeket elképzelni, akik olyan jó
véleményt törekednek kelteni magukról, amilyennel maguk sem rendelkeznek – tehát meg
sem „érdemlik” –, s akik utólag aztán ebben a jó véleményben mégis hisznek. Ezt azután félig
oly ízléstelennek és önmaga iránti tiszteletlenségnek, másfelől oly barokk-esztelen-ségnek
látja, hogy szívesen fogja fel a hiúságot valami kivételnek, s a legtöbb esetben, ha szóba jön,
kételkedik benne. Például azt mondja: „saját értékem felől tévedhetek, másfelől mégis
megkövetelhetem, hogy értékemet, úgy, ahogy én tételezem, mások is ismerjék el – de ez nem
hiúság (hanem elbizakodottság, vagy még gyakrabban az, amit »alázatnak« és
»szerénységnek« is neveznek)”. Vagy: „sokféle okból örvendhetek mások jó véleményének,
talán mert tisztelem és szeretem őket, s minden örömükkel együtt örvendek, talán azért is,
mert az ő jó véleményük a saját jó véleményembe vetett hitemet húzza alá és erősíti meg,
talán mert mások jó véleménye, még ha magam nem is osztom, mégis hasznomra van vagy
hasznot ígér – de mindez nem hiúság.” Az előkelő embernek kényszerhez, jelesül a história
segítségéhez kell folyamodnia, hogy megértse, miszerint időtlen idők óta, valamennyi
valamiképp függő helyzetű néprétegben, a közönséges ember csupán az volt, aminek
számított: – mivel egyáltalában nem szokta meg, hogy maga állítson értékeket, önmagának
sem tulajdonított más értéket, mint amelyet urai tulajdonítottak neki (értékeket teremteni, ez a
voltaképpeni úri jog). Fölfoghatjuk egy roppant atavizmus következményének is, hogy a
szokványos ember még ma is mindig kivárja mások véleményét önmagáról, s annak aztán
ösztönösen aláveti magát: ám egyáltalán nemcsak a „jó” véleménynek, hanem a rossznak és
méltánytalannak is (gondoljunk csak példának okából azoknak az önértékeléseknek és
önaláérté-keléseknek a zömére, amelyeket a hívő asszonyok tanulnak el gyóntatóatyjuktól, és
egyáltalán, a hívő keresztény az egyházától). Ténylegesen, a demokratikus rend lassú
elterjedésének megfelelően (s az ezt előidéző oknak, urak és rabszolgák vérkeveredésének
megfelelően), az eredetileg előkelő és ritka késztetés, hogy az ember magától tulajdonítson
saját magának értéket, s „gondolkodjék jól” magáról, mindjobban felbátorodik és elterjed: de
mindenkor szembekerül egy régebbi, elterjedtebb és alaposabban hús-vérré vált
hajlandósággal – s a „hiúság” jelenségében ez a régebbi hajlandóság lesz úrrá a fiatalabbon. A
hiú minden jó véleménynek örvend, amit hall magáról (tekintet nélkül hasznosságának
bármilyen szempontjára, ugyanígy eltekintve igaz vagy hamis voltától), ahogyan minden
rossz véleménytől szenved: mert mindkettőnek aláveti magát, alájuk vetettnek érzi magát, az
önalávetés legősibb ösztönét követve, amely kitör rajta. – A hiú vérében rejlő „rabszolga” az,
a rabszolgafurfang maradványa – s mennyi „rabszolga” rakódott le például a nőben! –, amely
önmagáról szóló jó véleményekre törekszik csábítani; s ugyancsak a rabszolga az, aki e
vélemények előtt nyomban le is borul, mintha nem ő idézte volna őket elő. – S még egyszer
mondom: a hiúság atavizmus.
262.
A lényegileg változatlanul kedvezőtlen feltételekkel vívott harcban jön létre a fajta, lesz
szilárd és erős a típus. Ugyanakkor a tenyésztők tapasztalataiból tudjuk, hogy azok a fajták,
amelyeknek túlságosan bő táplálék, egyáltalán, fölös védelem és gondoskodás az
osztályrészük, hamarosan nagymértékben hajlamosak a típus variálódására, s gyarapodnak
csodákban és szörnyetegekben (szörnyeteg vétkekben is). Vegyünk csak egyszer szemügyre
egy arisztokratikus közösséget, mondjuk egy görög poliszt vagy Velencét, mint a tenyésztve-
nemesítés céljára létrehozott, akár önkéntes, akár nem önkéntes, intézményt: embereket
találunk együtt és egymásra utalva, akik a maguk természetét akarják érvényre juttatni,
többnyire vagy azért, mert érvényre kell juttatniok, vagy mert abban a félelmetes veszélyben
forognak, hogy kiirtják őket. Itt híja van annak a kedvezésnek, fölöslegnek, védelemnek,
melyek a variálódásnak kedveznek; a fajtának önmagára van szüksége, mint olyan valamire,
ami éppen keménységénél, egyformaságánál, a forma egyszerűségénél fogva képes magát
egyáltalán érvényre juttatni és tartóssá tenni, szakadatlan harcban a szomszédaival vagy a
felkelő és felkeléssel fenyegető elnyomottakkal. A legsokrétűbb tapasztalat tanítja meg rá,
milyen tulajdonságainak köszönheti legkivált, hogy minden istennel és emberrel dacolva, még
mindig megvan, hogy mindig felülmaradt: ezeket a tulajdonságokat nevezi erényeknek,
egyedül ezeket az erényeket neveli nagyra. Ezt keménységgel teszi, sőt akarja a keménységet;
minden arisztokratikus morál türelmetlen, az ifjúság nevelésében, a nők fölötti
rendelkezésben, a házassági erkölcsökben, öreg és ifjú viszonyában, a büntetőtörvényekben
(amelyek egyedül az elfajzókat veszik szemügyre): – „igazságosság” néven egyenesen az
erények közé számítja a türelmetlenséget. Kevés, de nagyon erős vonásokkal rendelkező
típus, szigorú, harcias okos-hallgatag, zárt és zárkózott emberek (s mint ilyenek ellátva a
társiasság varázsa és árnyalatai iránti legfinomabb érzékkel) fajtája rögződik így átnyúlva a
nemzedékek váltakozásán; a szakadatlan harc a mindig változatlan kedvezőtlen feltételekkel,
mint mondottam, az oka annak, hogy egy típus szilárd és kemény lesz. De végül egyszer
beköszönt a szerencse, a hallatlan feszültség enged; talán nem akad több ellenség a
szomszédok között, s az élet, sőt az élet élvezetének eszközei bőségben teremnek. Egy
csapásra megszakad a régi fegyelem köteléke és kényszere: nem érzi magát szükségszerűnek
többé, létet-feltételezőnek –, ha fenn akarna maradni, csak mint a luxus egy formája, mint
archaizáló ízlés tehetné. A variálódás, akár mint válfajzás (a magasabb, finomabb, ritkább
felé), akár mint elfajzás és torzalakúság, hirtelen a legnagyobb bőségben és pompában a
színen terem, az egyes mer egyes lenni és kiemelkedve különbözni. A történelem e
fordulópontjain egymás mellett s gyakran egymásba bonyolódva és hurkolódva egy felséges,
megsokszoro-zódott, őserdőszerű felfelétenyésztés és felfeléindázás mutatkozik, egyfajta
trópusi tempó a növés versengésében, roppant tönkremenések és ön-tönkretételek, a vadul
egymásnak forduló, mintegy robbanó egoizmusoknak köszönhetően, amelyek a „Napért és
világosságért” viaskodnak egymással, és semmilyen határt semmilyen megzabolázást,
semmilyen kíméletet nem képesek többé az eddigi morálból kihüvelyezni. Maga ez a morál
volt az, amely az erőt a mérhetetlenségig halmozta, amely az íjat ilyen fenyegetőre ajzotta: –
most „élik fel”, most „élik túl”. Elérték azt a veszedelmes és félelmetes pontot, ahol a
nagyobb, sokrétűbb, átfogóbb élet a régi morálon túlralendülve él; az „individuum” magában
áll, saját törvényadásra, az önfenntartás, az önfelfokozás, az önmegváltás saját művészetére és
cseleire szorultan. Csupa új „mi célból?”, csupa új „mivel?”, megszűntek a közös formulák, a
félreértés és a megvetés egymással szövetségre léptek, a hanyatlás, a romlás és a legmagasabb
vágyak ocsmány csomóba fonódva, a faj géniusza egyszerre patakzik jó és rossz minden
bőségszarujából, tavasz és ősz végzetes együttállása, telve új ingerekkel és fátylakkal, melyek
az új, még ki nem merített, még el nem fáradt romlás sajátjai. Újból itt a veszély, a morál
szülőanyja, a nagy veszély, ezúttal az individuum belsejébe helyezve, a felebarátba és a
barátba, ki az utcára, a saját gyerekbe, a saját szívbe, vágy és akarat legsajátabb és
legtitkosabb rejtekébe: mi prédikálnivalójuk lesz most a morál-filozófusoknak, akik ebben az
időben fognak feltűnni? Fel fogják fedezni, ezek az éles megfigyelők és szögletben ácsorgók,
hogy a vég gyorsan közeleg, hogy körülöttük minden romlik és romlásba visz, hogy
holnaputánra semmi meg nem marad, egyetlen emberfajtát kivéve, a gyógyíthatatlanul
középszerűt. Egyedül a középszerűeknek van kilátásuk, hogy folytatódjanak, gyarapodjanak –,
ők a jövő emberei, az egyetlen túlélők; „legyetek, mint ők! legyetek középszerűek!” hangzik
immár az egyetlen morál, melynek még értelme van, mely még meghallgatásra talál. – De ez
nehezen prédikálható, a középszerűség e morálja! – hiszen sohasem vallhatja be, micsoda, és
mit akar! mértékről és méltóságról és kötelességről és felebaráti szeretetről kell beszélnie –, rá
fog szorulni, hogy iróniáját elrejtse! –
263.
Létezik egy rang iránti ösztön, amely, minden másnál inkább, már jele a magas rangnak;
létezik a hódolat árnyalataiban lelt öröm, ami előkelő származásra és szokásokra enged
következtetni. A lélek finomsága, jósága és nagysága kerül veszélyes próba elé, ha valami
olyan halad el előtte, ami elsőrangú, de az autoritás borzongása még nem védelmezi a
tolakodó hozzányúlásoktól és otrombaságoktól: valami, ami jelöletlenül, feltáratlanul,
kísértően, talán szándékosan leplezve és álcázva, eleven próbakő gyanánt járja útját. Akinek
feladata és mestersége, hogy lelkeket kémleljen, sokféle formában fog épp e művészettel élni,
hogy megállapítsa valamely lélek végső értékét, azt a változhatatlan, veleszületett rangsort,
amelyhez tartozik: hódolat iránti ösztönét fogja mérlegre tenni. Différence engendre haine*:
némely természet közönségessége szennyes víz gyanánt fröccsen ki hirtelen, ha valamilyen
szent edényt, valami addig elzárt szentségtartó ékességét, valamilyen könyvet egy nagy sors
jeleivel visznek el előtte; s másfelől akad önkéntelen elnémulás, a pillantás habozása, a
mozdulatok szélcsendje, ami kimondja, hogy a lélek érzi a legtiszteletreméltóbb közelségét. A
mód, ahogyan eddig a Biblia iránti tisztelgő hódolatot Európában fenntartották, talán az
erkölcsök nevelésének és kifinomulásának legjava, amit Európa a kereszténységnek
köszönhet: a mélység és végső jelentőség ilyen könyveinek védelmük érdekében szükségük
van az autoritás kívülről érkező zsarnokságára, hogy elnyerjék a tartam évezredeit, amelyek
ahhoz szükségesek, hogy kimerítsék és kihüvelyezzék őket. Sokat sikerült elérni, ha a nagy
tömegbe (a sok sekélyesbe és sietős-belűbe) végre belenevelték azt az érzést, hogy nem
szabad mindenhez hozzáérnie; hogy vannak szent élmények, melyek előtt saruikat le kell
húzniok, s tisztátalan kezeik távol tartandók, – náluk ez csaknem a legmagasabbra fokozott
emberi mivolt. És viszont, az úgynevezett „művelteken”, a „modern eszmék” hívőin, talán
semmi sem hat olyan undort keltően, mint a szégyenérzet hiánya, szemük és kezük kényelmes
pimaszsága, amellyel mindenhez hozzáérnek, mindent megnyalnak, megtapogatnak; s
lehetséges, hogy ma a népben, az alsó néposztályban jelesül a parasztok között, a hódolat
ízlésének és tapintatának még mindig több relatív előkelősége fordul elő, mint a szellem
újságolvasó félvilágában, a műveltek között.
264.
*
Différence engendre haine: a különbözés gyűlöletet kelt (francia)
és „művelődésnek” lényegileg kell az ámítás művészetévé lennie – az ámításé, ami a
származást, test és lélek csőcselék voltát illeti. Egy olyan nevelő, aki ma mindenekelőtt
igazságszeretetet prédikálna, s növendékeit állandóan arra szólítaná: „legyetek igazak!
legyetek természetesek! mutassátok magatokat annak, amik vagytok!” –még egy ilyen erélyes
és nyíltszívű szamár is megtanulna egy idő után a horatiusi furca* után nyúlni, hogy naturam
expellere*: hogy milyen sikerrel? A „csőcselék” usque recurret*. –
265.
266.
„Igazán nagyrabecsülni csak azt lehet, aki nem maga keresi magát”. – Goethe Schlosser*
tanácsoshoz.
267.
*
furca: villa, vasvilla (latin)
*
naturam expellere: a természetet kiűzni (latin)
*
usque recurret: folyvást visszatér (latin). Az eredeti Horatius-sor: „Naturam expellas furca,
tamen usque recurret”. Szó szerint: űzd ki bár vas villával a természetet, mégis folyvást
visszatér. Bedé Anna fordításában: „Űzd vasvillával, de a természet bejön újra”. (Eprsf.
1,10,24).
*
inter pares: egyenlők közt (latin)
*
Schlosser: Johann Georg Schlosser német író (1739-1799). Goethe ifjúkori barátja és
sógora. Az idézet forrása ismeretlen.
kétlem, hogy rajtunk, mai európaiakon, egy antik görög az önkicsinyítést venné észre
legelőször – már egyedül ezzel is „ízlése ellen” valók lennénk. –
268.
269.
*
progressus in simile: előrehaladás a hasonlóba (latin)
felfedezte ezt a tönkremenést, aki a magasabb rangú embernek ezt az egész belső
„kárhozottságát”, ezt az örök „túl késő!”-t minden értelemben, első ízben s azután csaknem
mindig felfedezi, az egész történelmen végestelen-végig – egy napon okozójává válhat annak,
hogy gyötrelme elkeseredéssel fordul a saját sorsa ellen, s kísérletet tesz önmaga
lerombolására, – hogy maga is „megromlik”. Csaknem valamennyi pszichológusnál
észlelhetünk valami árulkodó előszeretetet és kedvet a köznapi és jól rendezett emberekkel
való érintkezés iránt: így nyilvánul meg, hogy mindig gyógyításra szorul, hogy egyfajta
menekülésre és feledésre van szüksége, messze el attól, amivel bepillantásai és finom
bemetszései, amivel „mestersége” a lelkiismeretét megterheli. Jellemzi az emlékezetétől való
félelem. Mások ítéletének hallatán könnyen elnémul: rezzenéstelen arccal figyeli, hogyan
tisztelnek, csodálnak, szeretnek, magasztalnak ott, ahol ő látott, – vagy még elnémulását is
leplezi, nyomatékosan helybenhagyva valami felszín-vélekedést. Helyzetének paradoxiája
talán addig az iszonyig juthat, hogy a tömeg, a műveltek, a rajongók, éppen ott, ahol ő a nagy
részvét mellé a nagy megvetést is hozzátanulta, éppen ott tanulják meg a nagy tiszteletet –
azoknak a „nagy embereknek” és csodaállatoknak a tiszteletét, akiknek a kedvéért az emberek
a hazát, a Földet, az emberiség méltóságát, saját magukat áldják és tiszteletben tartják, amire
az ifjúságot intik és nevelik… S ki tudja, nem ugyanaz történt-e eddig minden súlyos esetben:
hogy a tömeg egy istent imádott – s hogy az az „isten” csupán egy szegény áldozati állat volt!
A siker volt mindig is a legnagyobb hazug – s a „mű” maga is siker; a nagy államférfi, a
hódító, a felfedező alkotásainak álruháját hordja, egészen a felismerhetetlenségig; a „mű”, a
művészé, a filozófusé, az találja csak fel azt, aki megteremtette őt, aki talán megteremtette; a
„nagy emberek”, ahogyan tisztelik őket, kicsi, gyenge, utólagos költemények; a történelmi
értékek világában a hamispénzverés uralkodik. Ezek a nagy költők például, ez a Byron,
Musset*, Poe*, Leopardi*, Kleist*, Gogol*, – úgy, amilyenek, amilyennek talán lenniük kell: a
pillanatok emberei, lelkesültek, érzékiek, gyermekien csacskák, bizalomban és
bizalmatlanságban könnyelműek és hirtelenek; olyan lélekkel, melyen gyakran valami törést
kell palástolniuk; műveikkel gyakran bosszút állva valami belső bemocskolódásért,
szárnyalásukkal gyakran feledést keresve valami túlontúl hűséges emlékezet elől, gyakran az
iszapba tévedve és szeretve, míg a mocsár körül lobogó lidércfényekké nem válnak, s
csillagokká álcázzák magukat – a nép erre idealistának nevező őket –, gyakran hosszan tartó
undorral küzdve, a hitetlenség hazajáró kísértetével, mely hideggé tesz, és arra kényszerít,
hogy glória után epedjenek, s „magukban való hitüket” megmámorosodott hízelgők kezéből
falják: – milyen gyötrelem a nagy művész, s egyáltalán a magas rendű ember annak, aki
egyszer megfejtette őket! Nagyon is érthető, hogy ők éppen a nőtől – aki a szenvedés
világában látnoki, és sajnos messze erején felül segíteni és menteni kész – tapasztalják meg
legkönnyebben a leghatártalanabbul odaadó részvét kitöréseit, amelyeket a tömeg, kivált a
tisztelgő tömeg, nem ért, s elhalmoz kíváncsi és öntetszelgő magyarázatokkal. Ez a részvét
rendszerint csalódik az erejében; a nő szeretné hinni, hogy a szeretet mindenre képes –
tulajdonképpen nincs is más hite. Ő, a szívet tudással ismerő látja, milyen szegény, ostoba,
*
Musset: Alfred de Musset francia író (1810-1857). A romantikához való viszonya
alapvetően szatirikus.
*
Poe: Edgar Allan Poe amerikai író, költő (1809-1849). Visszatérő témája a halál, a rettegés,
az őrület. A detektív-történet megteremtője.
*
Leopardi: Giacomo Leopardi gróf, olasz író (1798-1837).
*
Kleist: Heinrich von Kleist német író (1777-1811). Főleg színdarabokat, vígjátékokat írt.
Legismertebb elbeszélése a Kolhaas Mihály (1810). Csak jóval tragikus öngyilkossága után
nyerte el méltó helyét a német irodalomban.
*
Gogol: orosz író (1809-1852). Legismertebb művei: Az orr (1835), A revizor (1836), Holt
lelkek (1842).
gyámoltalan, arcátlan, félreértő, hamarabb romboló, mintsem megmentő a legjava,
legmélyebb szeretet is! –Könnyen lehet, hogy Jézus életének szent meséje és jelmeze mögött
a szeretetről való tudás mártíriumának egyik legfájdalmasabb esete rejtőzik: a legártatlanabb
és legvágyóbb szív mártíriuma, akinek semmi ember-szeretet nem volt elég, aki szeretést és
viszont-szeretést, s kívüle semmi mást nem követelt, kőkeményen, tébolyultan, félelmes
kitörésekkel azok ellen, akik szeretetüket megtagadták tőle; egy szegény, szeretettel jól nem
lakott és jóllakathatatlannak a története, akinek a pokolt kellett kitalálnia, hogy oda küldhesse
azokat, akik nem akarták szeretni – s aki végül, az emberi szeretetről, tudóvá váltan, egy
olyan isten kitalálására kényszerült, aki egészen szeretet, egészen szeretni-tudás – aki az
ember-szereteten megkönyörül, hiszen oly szegényes, oly tudatlan! Aki így érez, aki a
szeretetről így tud-, a halált keresi. De miért adnánk át magunkat ilyen fájdalmas dolgoknak?
Hacsak nem kell hogy ezt tegyük. –
270.
Minden olyan ember szellemi gőgje és undora, aki mélyen szenvedett – szinte
meghatározza a rangsort, milyen mélyen képesek az emberek szenvedni –, az a borzongató
bizonyossága, mely egészen átitatja és színezi, hogy szenvedésénél fogva többet tud, mint
amennyit a legokosabbak és a legbölcsebbek tudni képesek, hogy sok-sok távoli, rettentő
világban volt járatos és egykor „otthonos”, amelyekről „ti mit sem tudtok!” .. .a szenvedő e
szellemi, hallgatag gőgje, a megismerés kiválasztottjának, a „beavatottnak”, a csaknem
feláldozottnak e büszkesége az álcázás mindenféle formáját szükségesnek tartja, hogy
védekezzék a tolakodó és részvevő kezek érintésétől, s egyáltalán mindentől, ami nem
egyenrangú vele a fájdalomban. A mély szenvedés előkelővé tesz; elválaszt. Az álcázás egyik
legkifinomultabb formája az epikureizmus, s az ízlésnek egy bizonyos, ettől fogva fitogtatott
bátorsága, amely a szenvedést félvállról veszi, s elhárít minden szomorút és mélyet. Vannak
„derűs emberek”, akik a derűt használják, hogy annál fogva félreértsék őket: s akarják, hogy
félreértsék őket. Vannak „tudományos emberek”, akik a tudományt használják, mert az derűs
látszatot nyújt, s mert a tudományosság arra enged következtetni, hogy az ember felszínes: –
hamis következtetésre akarnak csábítani. Vannak szabad, hetyke szellemek, amelyek elrejteni
és eltagadni szeretnék, hogy megtört, büszke, gyógyíthatatlan szívűek; s olykor maga a
bolondság szolgál maszkként egy boldogtalan, túlontúl bizonyos tudás számára. – Amiből az
következik, hogy a kifinomultabb emberiességhez tartozik, tiszteletteljes hódolattal hajolni
meg „a maszk előtt”, s a hamis helyen nem űzni pszichológiát és nem kíváncsiskodni.
271.
Ami két embert a legmélyebben elválaszt, az a tisztaság eltérő érzéke és eltérő foka. Mit
segít akármilyen derekasság és kölcsönös hasznosság, mit számít az egymás iránti jóakarat:
egy dolog marad csak, hogy „nem állhatják egymás szagát!”. A tisztaság iránti legmagasabb
ösztön a tőle megszállottat a legkülönösebb és legveszélyesebb elmagányosodásba viszi, akár
egy szentet: mert a szentség éppen ez – a fentnevezett ösztön legmagasabb átszellemítése.
Valamiféle tudás a fürdés boldogságának leírhatatlan teljességéről, valami ajzottság és
szomjúhozás, mely a lelket szüntelen hajtja az éjszakából a reggelbe, a „ború” zavaros
homályából a derűbe, ragyogásba, mélységbe, finomságba –: amennyire egy ilyen hajlam
kitüntet – ez előkelő hajlam –, ugyanannyira el is választ. – A szent részvéte az emberi,
túlságosan is emberi szennynek szóló részvét. S vannak a magasságnak olyan fokai, ahol
magát a részvétet érzik tisztátalannak, szennyesnek…
272.
Az előkelőség jelei: soha nem gondolni arra, hogy kötelességeinket mindenki
kötelességévé aljasítsuk*; a saját felelősséget nem átadni akarni, nem megosztani akarni;
előjogainkat s azok gyakorlását kötelességeink közé sorolni.
273.
Az olyan ember, aki valami nagyra tör, mindenkit, akivel pályáján találkozik, vagy
eszköznek tekint, vagy késleltetésnek vagy gátnak – olykor átmeneti pihenőhelynek. Az őrá
jellemző magasan szabott jóság embertársai iránt egyedül akkor lehetséges, ha már a csúcsra
ért és uralkodik. A türelmetlenség és annak tudata, hogy mindaddig komédiára van ítélve –
mert még a háború is komédia, s mint minden eszköz, elrejti a célt –, minden érintkezést
eltorzít számára: az ilyenfajta ember ismeri a magányt, s azt is, ami abban a legmérgezőbb.
274.
275.
Aki egy emberben a magasságot nem akarja látni, annál élesebben fürkészi mindazt, ami
alacsony és felszíni benne – s magát árulja el vele.
276.
Bármilyen sérülés vagy veszteség esetén az alacsonyabb és durvább lélek jobban jár az
előkelőbbnél: az utóbbit érintő veszélyek a nagyobbak, annak valószínűsége, hogy
szerencsétlenül jár és tönkremegy, életfeltételeinek sokrétűsége következtében,
felmérhetetlen. – A gyíknál újranő az ujj, melyet elvesztett: nem úgy az embernél. –
277.
*
kötelességeinket mindenki kötelességévé aljasítsuk: burkolt oldalvágás Kantra, a
kategorikus imperativus „általános törvényhozására”
*
a kezek nélkül maradt Raffaello: idézet Lessing: Etnilia Galotti című színművéből (I. felv.
4. szín).
*
kairosz: az igaz mérték, a megfelelő pillanat, arany közép (görög). A görög mitológiában
Zeusz legifjabb fia, a megfelelő időben történő cselekvés istene.
– Elég baj! Megint a régi történet! Mikor az ember már készre építette a házát, jön csak rá,
hogy megtanult közben észrevétlenül valamit, amit éppenséggel tudnia kellett volna, mielőtt
építkezni –kezdett. Az örök, átkos „Késő!” – Minden késznek a melankóliája!…
278.
– Vándor, ki vagy te? Látlak, ahogyan utadat járod, gúny nélkül, szeretet nélkül,
megfejthetetlen tekintettel; nedvesen és szomorúan, akár a mérőón, mely minden mélységből
mindig telhetetlenül szállt újra fel a fényre – mit kutatott odalenn? –, kebellel, amely nem
sóhajt, ajakkal, amely elrejti undorát, oly kézzel, amely már lassan markol: ki vagy te? mit
tettél? Pihend itt ki magad: ez a hely vendégszerető mindenkihez – üdítsd fel magad! S bárki
légy is: mi tetszene most neked? Mi szolgálna üdülésedre? Nevezd csak meg: amim van,
felkínálom neked! – „Üdülésemre? Üdülésemre? Ó, kíváncsi, te, miket beszélsz itt! De adj
nekem, kérlek –” Mit? Mit? mondd ki hát! – „Még egy maszkot! Egy másik maszkot!”…
279.
A mély szomorúság emberei elárulják magukat, amikor boldogok: úgy ragadják meg a
boldogságot, mintha elnyomni és elfojtani szeretnék, féltékenységből,- ó, nagyon is jól tudják,
hogy tovafut tőlük!
280.
„Bajos! Bajos! Mi? hát nem hátrál?” – De igen! De rosszul értitek, ha emiatt panaszkodtok.
Hátrál, mint mindenki, aki nagy ugrást készül tenni. –
281.
– „El fogják-e nekem hinni? de hát azt várom, hogy elhiggyék nekem: én mindig rosszul
gondoltam magamra, rosszul gondolkodtam magamon, csak egészen ritka esetekben, csak
kényszeredetten, a „dologhoz” való minden kedv nélkül, készen arra, hogy „elkalandozzak”
magamtól, mindig a végeredményben való hit nélkül, az ön-megismerés lehetőségével
szembeni leküzdhetetlen bizalmatlanságnak köszönhetően, amely engem oly messzire
juttatott, hogy magát a „közvetlen megismerés” fogalmát is, melyet a teoretikusok
megengednek maguknak, contradictio in adjectónak érzékelem: – ez az egész tény nagyjából
a legbiztosabb dolog, amit önmagamról tudok. Valami viszolygás kell hogy legyen bennem,
valami határozottat hinni magamról. – Valami talány rejtőzne ebben? Valószínűleg; de
szerencsére nem az én fogaim számára való. – Talán a speciesről árulkodik, amelyhez
tartozom? – De nem nekem árulkodik: pontosan úgy, ahogy ez nekem nagyon is kívánatos. –”
282.
„De hát mi történt veled?- „Nem tudom, mondta tétován; talán a hárpiák* szálltak el az
asztalom felett.” – Manapság előfordul olykor, hogy egy szelíd, mérsékelt, tartózkodó ember
hirtelen őrjöngővé válik, tányérokat tör szét, asztalt borít fel, ordít, tombol, az egész világot
megsérti – végül félrehúzódik, megszégyenülten, önmagán dühöngve, – hová? minek? Hogy
magányosan éhen vesszen? Hogy emlékein fuldokoljon? – Akiben egy magasrendű, finnyás
*
hárpiák: madártestű, ártó női szörnyek, a görög mitológiában
lélek vágyai élnek, s csak ritkán várja terített asztal, elkészített étel, az minden időkben igen
veszélyeztetett: ma azonban rendkívülien. Belevetve egy lármás csőcselék-korba, mellyel nem
szeret egy tálból enni, könnyen tönkremehet az éhségtől és a szomjúságtól, vagy ha végül
mégis „hozzálát” – a hirtelen undortól. – Valószínűleg mindnyájan ettünk már olyan asztalnál,
ahová nem tartoztunk; s közülünk éppen a legszellemibbek, azok, akiket táplálni a
legnehezebb, ismerik azt a veszedelmes emésztési zavart, amelyet étkező- és asztaltársaink
felőli hirtelen belátásunk és csalódásunk kelt – az utóétel-undort.
283.
284.
285.
286.
„A kilátás itt szabad, a szellem emelkedett.*” – De van az embereknek egy fordított fajtája,
amely szintén a magasban van, s a kilátása is szabad – de alápillant.
*
a kilátás itt szabad…: Goethe: Faust, 11,11989-11990.
287.
– Mi előkelő? Mit jelent nekünk ma még az „előkelő” szó? Min árulja el magát, min
ismerszik meg, a kezdődő csőcselékuralom e súlyos, beborult égboltja alatt, amelytől minden
átlátszatlan és ólmos lesz, az előkelő ember? – Nem cselekedetek, amelyek tanúsítják őt, – a
cselekedetek mindig sokértelműek, mindig kifürkészhetetlenek-; és nem is a „művek”.
Művészek és tudósok közt ma éppen eleget találunk, akiknek művei arról árulkodnak,
micsoda mély sóvárgás hajtja őket az előkelő felé: ám éppen ez az előkelő utáni szükséglet
az, ami alapjaiban különbözik magának az előkelő léleknek a szükségleteitől, s éppen
hiányának beszédes és veszélyes ismertetőjele. Nem a művek és cselekedetek, a hit az, ami itt
dönt, hogy egy régi vallási formulát vegyünk újra elő, új és mélyebb értelemben: valamilyen
alapbizonyosság, amellyel az előkelő lélek önmaga felől bír, valami, amit sem keresni, sem
megtalálni, s talán elveszíteni sem lehet. – Az előkelő lélek hódol maga előtt. –
288.
289.
Egy remete írásain mindig áthallani valamit a pusztaság visszhangjából is, valamit a
magány halk suttogásából és félénk körbetekintéséből; legerősebb szavaiból, még kiáltásából
is kicseng a hallgatás, az elhallgatás valami új és veszélyes módja. Aki esztendőről
esztendőre, s éjszakák és nappalok hosszú során át egyedül tanakodott lelkével meghitt
viszályban és beszélgetésben, aki barlangjában – ami lehet labirintus, de lehet kincsesbánya is
– barlangi medvévé vált vagy kincskeresővé, vagy kincsek őrizőjévé és sárkánnyá: annak
saját fogalmai is felöltenek végül valami sajátos félhomály-színt, valamit egyszerre a mélység
és a korhadás illatából, valami közölhetetlent és ellenszegülőt, ami minden arrajáróra hidegen
rálehel. A remete nem hisz abban, hogy egy filozófus – feltéve, hogy a filozófus előbb mindig
remete volt – tulajdonképpeni és végső vélekedéseit valaha is könyvekben fejezte ki: nem
azért ír-e az ember könyveket, hogy elrejtse, ami benne rejlik? – sőt kételkedni fog benne,
vajon lehetnek-e egyáltalán egy filozófusnak „végső és tulajdonképpeni” vélekedései, nem
rejlik-e nála, nem kell-e rejlenie minden barlang mögött egy még mélyebb barlangnak – egy
tágabb, idegenebb, gazdagabb világnak, túl a felszínen, egy feneketlen szakadéknak minden
alapok mögött, minden „megokolás” mögött. Minden filozófia előtérbe tolt filozófia – ez a
remete ítélete: „van abban valami önkényes, hogy ő éppen itt állt meg, itt pillantott vissza, itt
pillantott körül –, hogy itt nem ásott mélyebbre, s tette ásóját félre – van ebben valami
gyanakvást keltő is.” Minden filozófia el is rejt egy filozófiát; minden vélemény egyben
rejtekhely, minden szó egy maszk.
290.
*
vertu est enthousiasme: az erény lelkesedés (francia). (Lettres á Madame d'Epinay2,276).
Minden mély gondolkodó jobban féli, hogy megértik, mint hogy félreértik. Az utóbbitól
talán a hiúsága szenved; az előbbitől azonban szíve, együttérzése, mely mindig így beszél: „ó,
miért akartok magatoknak oly súlyos sorsot, mint az enyém?”
291.
Az ember, ez a sokrétű, hazug, mesterkélt és átláthatatlan állat, a többi állat számára nem
annyira ereje, mint ravaszsága és okossága miatt félelmetes, feltalálta a jó lelkiismeretet, hogy
saját lelkét mint valami egyszerűt élvezhesse egyszer; s az egész morál egy eltökélt, hosszú
hamisítás, ami a lélek tekintetében egyáltalán lehetővé teszi az élvezetet. Ebből a szempontból
tekintve talán sokkal több tartozik a „ művészet” fogalmába, mint közönségesen hiszik.
292.
A filozófus: ez egy olyan ember, aki szakadatlanul rendkívüli dolgokat él meg, lát, hall,
sejt, remél, álmodik; akit mintegy kívülről, mintegy felülről és alulról érnek a saját gondolatai,
mint saját természetének eseményei és villámcsapásai; aki maga is zivatar talán, mely új
villámokkal terhesen jár; végzetteli ember, aki körül mindig morajlik és döng, hasad és
félelmet kelt. A filozófus: ó, olyan lény ez, aki gyakran szökik messzire magától, gyakran lepi
meg félelem magától –, de túl kíváncsi, hogy ne „térjen magához” mindig újra…
293.
A férfi, aki így szól: „ez tetszik nekem, a magamévá teszem, óvni akarom és mindenkitől
megvédeni;” a férfi, aki egy ügyet hajtani, egy döntést végrehajtani, egy gondolat iránti
hűséget megőrizni, egy nőt magához kötni, egy vakmerőt büntetni és leteríteni képes; egy
férfi, akinek megvan haragja és kardja is, s akihez a gyengék, a szenvedők, szorongatottak, de
még az állatok is szívesen csapódnak, s természettől hozzá tartoznak, egyszóval a férfi, aki
természettől úr – ha az ilyen férfi részvétet érez, nos! ennek a részvétnek értéke van! De mi
múlik azoknak a részvétén, akik szenvednek! Vagy pláne azokén, akik részvétet prédikálnak!
Ma csaknem egész Európában van valami beteges fogékonyság és érzékenység a fájdalomra,
valami visszataszító önmegtartóztatás-hiány a panaszkodásban ugyancsak, valami ellágyulás,
amely a vallással és a filozófiai zagyvalékkal szeretné magát valami magasabbá díszíteni –
formális kultusza van a szenvedésnek. Mindannak a férfiatlansága, amit ezekben a rajongó-
körökben „részvétnek” keresztelnek, azt hiszem, elsőnek szökik az ember szemébe. – A rossz
ízlésnek ezt az új fajtáját erőteljesen és alaposan kiközösítéssel kell sújtani; s végül azt
kívánom, hogy a „gai saber” jó amulettjét helyezzük ellene szívünkbe és nyakunkba, – a
„vidám tudományt”, hogy a németeknek világos legyen.
294.
A szív géniusza, ami azé a nagy rejtőzködőé, aki a kísértések istene és a bizonyosságok
született patkányfogója, akinek hangja minden lélek Alvilágáig alá tud szállni, aki nem szól
olyan szót, nem pillant olyan pillantást, amelyben ott ne lappangana a csábítás egy szempontja
és tekintete, aki a látszáshoz való értésben is remekel – s nem Az, ami ő, hanem ami Azoknak,
akik követik, egy kényszerrel több, hogy mind közelebb és közelebb tóduljanak hozzá, hogy
mindinkább belülről és mélyebbről kövessék –: a szív géniusza az, ami minden hangosat és
öntetszelgőt elnémít, és engedelmességre tanít, ami az érdes lelkeket kisimítja s új sóvárgást
kínál kóstolóra –némán tükörként elheverni, hogy a mély égbolt bennük tükröződjék –: a szív
géniusza, amely a bárgyú és hamarkodó kezet tétova és kényes fogásra tanítja; amely a rejtett
és elfeledett kincset, jóság és édes szellem legkisebb cseppjét is megsejti a homályos, vastag
jég alatt, s fürkésző varázsvesszeje minden aranyszemcsének, mely eltemetve pihent sokáig a
sár és homok börtönében; a szív géniusza, amelynek érintésétől mindenki gazdagabban lép
tovább, nem úgy, mint aki kegyben részesült és meglepetésben, nem idegen javakkal
halmozva és nyomasztva, hanem önmagával gazdagabban, önmagának megújultan, útrakelve,
langyszéltől fújva és kilesve, bizonytalanabbul tán, szelídebben, törékenyebben és
töröttebben, de reményekkel telve, melyeknek még nevük sincs, telve új vonzással és
áradással, telve új taszítással és visszaáradással… de hát mit teszek én, barátaim? Kiről szólok
én nektek? Annyira megfeledkeztem volna magamról, hogy még a nevét sem neveztem meg
előttetek? hacsak már magatoktól is ki nem találtátok, ki is ez a kétes-kérdéses szellem és
isten, aki így akarja, hogy dicsérjék. Ahogyan ez mindenkivel megesik, aki zsenge
gyermekkorától szakadatlan úton volt is idegenben, úgy akadt nekem is az utamba egynémely
különös és nem veszélytelen szellem, mindenekelőtt azonban az, akiről éppen szóltam, s ez
aztán mindig újból, nem csekélyebb valaki, mint Dionüszosz isten, ama nagy Kétértelmű és
Kísértő isten, akinek én egykor, amint tudjátok, a legnagyobb meghittségben és hódolattal
áldoztam elsőszülötteimet – utolsóként mutatva be neki, úgy tűnik, áldozatot: mert senkit sem
találtam, aki értette volna, mit tettem én akkor. Az idő óta sokat, túlságosan is sokat tanultam
még hozzá ennek az istennek a filozófiájáról, mégpedig, ahogy mondják, szájról szájra – én,
Dionüszosz isten utolsó tanítványa és beavatottja: s vajon szabadna-e végre nekifognom,
nektek, barátaimnak, egy keveset, csak amennyi megengedett, ebből a filozófiából ízelítőt
adnom? Halk hangon, persze: mert sok itt a titokzatos, új, idegen, csodás, félelmetes. Már
magában az is, hogy Dionüszosz filozófus, s hogy tehát az istenek is filozofálnak, nekem
újdonságnak tűnik, s nem ártatlan újdonságnak, s ami talán épp a filozófusok közt gyanakvást
is kelthet, – közöttetek, barátaim, kevesebb ellenvetés éri, hacsak az nem, hogy túlságosan
későn, s nem jó órában érkezik: mert elárulták nekem, hogy ti ma nem szívesen hisztek
istenben és istenekben. Lehet az is, hogy én az elbeszélésem őszinteségében tovább vagyok
kénytelen menni, mint amennyire füleitek szigorú szokásainak ez kedves? A nevezett isten
hasonló párbeszédek során bizonnyal tovább ment, sokkal tovább, s mindig sok lépéssel járt
előttem… Hát igen, ha ez megengedett volna, emberszokás szerint magam is illetném szép,
ünnepélyes dísz- és erénynevekkel, dicsőíthetném kutató- és felfedezőkedvét, merész
tisztességét, igazmondását s a bölcsesség iránti szeretetét. Ám mindezekkel a tiszteletre méltó
rongyokkal és díszekkel mit sem tud kezdeni egy efféle isten. „Tartsd meg, mondaná,
magadnak és a hasonszőrűeknek, s akinek még szüksége van rá! Nekem – nincs okom,
csupaszságomat befedni!” – Találgassunk: az efféle istenségnél és filozófusnál talán a
szemérem hibádzik? – Így ezt mondta egyszer: „bizonyos körülmények közt szeretem az
embert – s közben Ariadnére* célzott, aki jelen volt –: számomra az ember egy kellemes,
*
Ariadné: a görög mitológiában szereplő krétai királylány, Minosz király lánya.
bátor, találékony állat, akinek a földön nincsen párja, s minden labirintusban eligazodik. Jó
vagyok hozzá: gyakran eltöprengek, hogyan juttassam még előbbre, s tegyem erősebbé,
gonoszabbá és mélyebbé, mint amilyen.” – „Erősebbé, gonoszabbá és mélyebbé?” kérdeztem
rémülten. „Igen, mondta még egyszer, erősebbé, gonoszabbá és mélyebbé; szebbé is” – s a
kísértő-isten mosolygott hozzá halküóni mosolyával, mint aki éppen valami elbűvölő bókot
mondott. Azt is látjuk itt: ennél az istennél nem csupán a szemérem hibádzik –; s egyáltalán,
jó okunk van feltételezni, hogy egynémely dologban az istenek mindannyian iskolába
jöhetnének hozzánk, emberekhez. Mi emberek – emberibbek vagyunk…
296.
Ó, mik is vagytok hát, én írott és festett gondolataim! Nem is olyan sokkal előbb még oly
tarkák voltatok, ifjak és gonoszak, úgy telve fullánkkal és titkos fűszerekkel, hogy
tüsszentésre és nevetésre ingereltetek – és most? Újdonságtokat immár levetkőztétek, s
néhányan közületek, attól tartok, készek még igazsággá is válni: máris olyan halhatatlannak
tetszenek, olyan szívet tépően deréknek, olyan unalmasnak! S volt ez valaha is másként? Mert
hát miféle dolgokat is írunk és festünk mi le, mi, mandarinok, kínai ecsettel a kezünkben? Mi,
dolgok megörökítői, melyek hagyják magukat írni, mit vagyunk képesek egyedül lefesteni?
Ó, mindig csak azt, ami éppen fonnyadásra hajlik és elillanásba fog! Ó, mindig csak elvonuló
és kimerült zivatart és sárga, kései érzést! Ó, mindig csak szállni és elszállni fáradt madarat,
amely engedi kezünktől fogni meg magát, – a mi kezünktől! Azt örökítjük meg, ami már nem
soká élhet és repülhet, fáradt és lankadt dolgokat csupán! S csak délutánotok az, ti írott és
festett gondolataim, amihez egyedül vannak színeim, talán sok színem, sok tarka
gyöngédségem és ötvenféle sárgám és barnám és zöldem és pirosom: – de senki ki nem
fürkészi ebből, hogy néztetek ki hajnalotokon, ti, magányom hirtelen szikrái és csodái, ti öreg,
szeretett – rossz gondolataim!
***
Thészeusznak egy gombolyag fonalat ad, hogy annak segítségével a Minotaurusz megölése
után kitaláljon a labirintusból. Egyes változatok szerint Dionüszosz kedvese.
– Da seid ihr, Freunde! – Weh, doch ich bin's nicht,
Zu dem ihr wolltet!
Ihr zögert, staunt – ach, daß ihr lieber grolltet?
Ich – bin's nicht mehr? Vertauscht Hand, Schritt,
[Gesicht?
Und was ich bin, euch Freunden – bin ich's nicht?
***
Magas hegyekből*
Utóének
*
Mivel a Magas hegyekből című versnek nemcsak formai virtuozitását és költői erejét
szeretnénk érzékeltetni, hanem a gondolatmenet finomabb árnyalatait is lényegesnek tartjuk,
ezért Hajnal Gábor műfordítása mellett közöljük a költemény értelemszerű prózai fordítását
is.
– Itt vagyok! – Jaj, de én nem az vagyok,
akit kerestek!
Tétováztok – ó jobb, aki neheztel!
Kezem, arcom, léptem megváltozott?
S ami vagyok – nektek nem az vagyok?
***
Magas hegyekből
Ó, élet dele! Ünnepi idő!
Ó, nyári kert!
Nyugtalan boldogság az állás és a fürkészés
és a várakozás közepette: -
barátaimra várok, éjjel-nappal készen állva.
Hol maradtok, barátaim? Gyertek! Itt az idő, itt az idő!
***
VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA
1. Segédkönyvek és bibliográfiák
Gabel, Gernot U.: Friedrich Nietzsche. Leben und Werk im Spiegel westeuropäischer
Hochschulschriften 1900-1975. Eine Bibliographie. Hamburg 1978
Krummel, Richard F.: Nietzsche und der deutsche Geist. Ausbreitung und Wirkung des
Nietzscheschen Werkes im deutschen Sprachraum bis zum Todesjahr des Philosophen. Ein
Schrifttumsverzeichnins der Jahre 1867-1900. Berlin 1974 (Monographien und Texte zur
Nietzsche-Forschung. 3)
Oehler, Richard: Nietzsche-Register. Leipzig 1926
Reichert, Herbert W., und Karl Schlechta (Hg.): International Nietzsche Bibliographie.
Studies in comparative literature. University of North California, Nr. 29, Chapel HM, N. C,
1960
Schlechta, Karl: Nietzsche-Index zu den Werken in drei Bän-den. München 1965
Schlechta, Karl: Nietzsche-Chronik. Daten zu Leben und Werk. München 1975 (Reihe
Hanser. 198)
Stefani, Manuela Angela: Nietzsche in Italia. Rassegna bibli-ografica 1893-1970. Assisi
1975 (Politica e societá. 6)
Nietzsche-Studien. Internationales Jahrbuch für die Nietzsche-Forschung. Hg. von
Mazzino Montinari u. a. Bd. M. Berlin 1972 f
Würzbach, Friedrich: Nietzsche. Ein Gesamtüberblick über die bisherige Nietzsche-
Literatur. In: Literarische Berichte aus dem Gebiet der Philosophie (Hg. Arthur Hofmann), H.
19-20, Erfurt 1926
3. Összkiadások
Werke. 16 Bde. Leipzig 1895-1904 (Erste Gesamtausgabe) –Großoktavausgabe in 20 Bdn.
mit Reg. Leipzig 1905 f Kröner Taschenausgabe. 12 Bde. Leipzig 1930 f Musarion-Ausgabe.
23 Bde. München 1920-1929 Historisch-kritische Gesamtausgabe der Werke und Briefe (Hg.
Nietzsche-Archiv). München 1933 f (Befejezetlen) Werke in 3 Bdn. Hg. Karl Schlechta. 2.
durchges. Aufl. Mün-
chen 1960 (Bisher beste und sorgfältigste Ausgabe, enthalt
alle Werke, den Nachlaß und eine Auswahl wichtiger Briefe.) Sämtliche Werke.
Dünndruckausgabe in 12 Bdn. Stuttgart
1965
Werke in 2 Bdn. Hg. Ivo Frenzel. München 1967 Werke. Kritische Gesamtausgabe. Hg.
Giorgio Colli und
Mazzino Montinari, Berlin 1967 f
4. Levelek, életrajzok
Gesammelte Briefe. 5 Bde. Berlin und Lepizig 1900 f
Briefe. Kritische Gesamtausgabe. Hg. von Giorgio Colli und
Mazzino Montinari. Berlin 1967
Briefwechsel. Kritische Gesamtausgabe. Hg. von Giorgio Colli und Mazzino Montinari.
Abt. 1, Bd. 1 f. Berlin 1975 f
Briefwechsel mit Erwin Rohde. Leipzig 1923
Briefwechsel mit Franz Overbeck, Leipzig 1916
Nietzsches Briefe an Peter Gast. Berlin 1929
Peter Gasts Briefe an Friedrich Nietzsche. 2. Bde. Berlin 1923
Nietzsches Briefe an Mutter und Schwester. Berlin 1929
Briefe. Friedrich Nietzsche, Paul Rée, Lou von Salomé (Lou Andreas-Salomé). Die
Dokumente ihrer Begegnung. Hg. von Ernst Pfeiffer. Frankfurt a. M. 1971
Förster-Nietzsche, Elisabeth: Das Leben Friedrich Nietzsches. Bd. 1: Der junge Nietzsche.
Leipzig 1894 – Bd. 2: Der ein-same Nietzsche. Leipzig 1904
Förster-Nietzsche, Elisabeth: Der werdende Nietzsche. Autobiographische
Aufzeichnungen. München 1924
Bernoulli, Carl Albrecht: Franz Overbeck und Friedrich Nietzsche. 2 Bde. Jena o. J. [1908]
Deussen, Paul: Erinnerungen an Friedrich Nietzsche. Leipzig 1901
Strecker, Karl: Nietzsche und Strindberg. Mit ihrem Briefwechsel. München 1921
5. Átfogó értelmezések
Andler, Charles: Nietzsche, sa vie et sa pensée. 6 Paris 1920-1931
Andreas-Salomé, Lou: Friedrich Nietzsche in seinen Werken (1894). Dresden 1924
Bäumler, Alfred: Nietzsche der Philosoph und Politiker. 3. Aufl. 1937
Bertram, Ernst: Nietzsche-Versuch einer Mythologie. Berlin 1929
Cresson, A.: Nietzsche, sa vie, son ouvre, sa philosophie. Paris 1942
Fink, Eugen: Nietzsches Philosophie. 4. Aufl. Stuttgart-Ber-lin-Köln-Mainz 1979 (Urban
Taschenbücher. Bd. 45)
Förster-Nietzsche, Elisabeth, und Henri Lichtenberger: Nietzsche und sein Werk. Dresden
1929
Friedländer, S.: Nietzsche. Eine intellektuelle Biographie. Berlin 1911
Guzzoni, Alfredo (Hg.): 90 Jahre philosophische Nietzsche-Rezeption. Königstein 1979
Halévy, D.: Nietzsche, Paris 1944
Hechel, Karl: Nietzsche, sein Leben und seine Lehre. Leipzig é. n.
Heidegger, Martin: Nietzsche. 2 Bde. Pfullingen 1961
Hofmiller, Josef: Nietzsche. Lübeck 1953
Janz, Curt P.: Friedrich Nietzsche. Biographie in 3 Banden. München 1978-79
Jaspers, Karl: Nietzsche. München 1936
Kaufmann, Walter A.: Nietzsche. Princeton 1950
Kaulhausen, Marie-Hed: Nietzsches Sprachstil. Gedeutet aus seinem Lebensgefühl und
Weltverhältnis. München 1977
Klages, Ludwig: Stettiner Nietzsche-Vorträge. Stettin 1928
Lessing, Theodor: Nietzsche. Berlin 1925
Lombardi, R.: Nietzsche. Roma 1945
Muckle, Friedrich: Friedrich Nietzsche und der Zusammenbruch der Kultur. München
1921
Müller-Lauter, Wolfgang: Nietzsche. Seine Philosophie der Gegensätze und die
Gegensätze seiner Philosophie, Berlin 1971
Oehler, Richard: Nietzsches philosophisches Werden. München 1926
Pannwitz, Rudolf: Einführung in Nietzsche. München 1920
Reyburn, H. A., und H. E. Hinderks: Friedrich Nietzsche. Kempen 1947
Richter, Raoul: Friedrich Nietzsche, sein Leben und sein Werk. Leipzig 1922
Riehl, A.: Nietzsche, der Künstler und der Denker. Stuttgart 1923
Ries, Wiebrecht: Friedrich Nietzsche. Wie die «wahre Welt» endlich zur Fabel wurde.
Hannover 1977 (Philosophische Kompendien. 1)
Ross, Werner: Der angstliche Adler. Friedrich Nietzsches Leben. Stuttgart 1980
Römer, Heinrich: Nietzsche. Eine Gesamtdarstellung in 3 Teilen und 2 Banden. Leipzig
1921
Salaquarda, Jörg: (Hg.): Nietzsche. Darmstadt 1980 (Wege der Forschung. 521)
Steiner, Rudolf: Friedrich Nietzsche. Ein Kämpfer gegen seine Zeit. Dornach 1926
Volkmann-Schluck, Karl Heinz: Leben und Denken. Inter-pretation zur Philosophie
Nietzsches. Frankfurt a. M. 1968
Nietzsche aujourd' hui? Centre culturel international de Ce-risy-la-Salle. Vol. 1.2. Paris
1973
Literaturmagazin. 12. Sonderband: Nietzsche. Reinbek bei Hamburg 1980 (das neue buch.
135)
Nietzsches Werke
Kritische Gesamtausgabe
hrsg. v. Giorgio Colli und Mazzino Montinari
Abt. VI, Bd. 2, © 1968 de Gruyter Berlin