1.

Az európai integrációs folyamat főbb szakaszai

Az egységes Európa eszméje nem új keletű fogalom, hisz humanisztikus, nemzetek feletti,
értelmiségi tervezetek éppúgy megcélozták létrejöttét, mint az erőszakos egyesítésre törő
zsarnoki hatalmak vagy birodalmak. Paradox módon a legújabb korig ez utóbbi negatív
paradigma révén megvalósult részleges vagy teljes egyesülésnek lehettünk tanúi. A történelmi
példázatok visszanyúlnak a Római Birodalomig, mely főként a földrész déli és középső részeit
fogta egybe az ókorban és a mediterráneum térségét meghódítva, a Földközi-tengert
beltengerré alakítva egységes társadalmi térré kovácsolta össze Európa, Afrika és a Közel-
Kelet egyes részeit. Az ókori Róma újjáélesztésének kísérlete mutatkozik meg a kora középkori
Karoling Birodalomban, mely csak a mai értelemben vett Közép-Nyugat-Európára terjedt ki.
Ezek után nagyot kell ugranunk, egészen a napóleoni háborúkig, amikor talán a legátfogóbb
újkori „Európa-egyesítési” kísérlet zajlott le. Sajnos a huszadik század is produkált egy
kierőszakolt egységesülést a hitleri birodalom és befolyási övezetének létrejöttével. A második
világháború után geopolitikai szempontból a totális politikai-gazdasági megosztottság vált
általánossá a kontinensen. Egyfelől létrejött a többségében szabad nemzeteket tömörítő
Nyugat-Európa, mely elindult az integráció útján. Másfelől a kontinens keleti felében a
Szovjetunió alakított ki egy hatalmas katonai-gazdasági erőteret, az ütközőzónaként működő
csatlós államok erőszakos integrálása révén.
Visszatérve az egységes Európa eszmeiségére elmondható, hogy azt olyan klasszikus
társadalomtudósok fogalmazták meg (Probáld F. nyomán, 2000a) első ízben, mint a
közgazdász Adam Smith, aki a Nemzetek gazdasága című munkájában a népek közötti szabad
kereskedelemben látta az államok hatékony együttműködésének lehetőségét, egyszersmind az
így kialakuló érdekazonosság, valamint az érintkezésből fakadó kölcsönös megismerés lehet
szerinte a legjobb gyógyír a későbbi háborúskodások elkerülésére. A francia utópista szocialista
filozófia nagy alakja, H. Saint Simon vélekedett úgy 1814-ben, hogy az emberiség
fejlődésének törvényszerűsége a tökéletesedés és ennek megfelelően az európai társadalmak
kikerülhetetlenül a közös boldogulás útját fogják keresni a jövőben, a megosztottságot
gerjesztő olcsó nacionalizmus helyett.
A múlt század közepe táján a romantikus francia regényíró Victor Hugo elméjében született
meg első ízben az Európai Egyesült Államok víziója, és a klasszikus magyar liberalizmus
atyja, Eötvös József is hitt az európai határok leomlásában.
1923-ban az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után, annak volt fővárosában, Bécsben
indult a Coudenhove-Kalergi nevével fémjelzett kezdeményezés, a Páneurópa-mozgalom, mely
szintén az egységes kontinens megteremtését tűzte zászlajára. (Probáld F. nyomán, 2000a)
A második világháború kijózanító sokkja kellett ahhoz, hogy végső elhatározásként
megérlelődjék (egyelőre) a nyugat-európai nemzetekben e magasztos eszmék
megvalósításának szándéka. Már Churchill híres zürichi beszéde, az Európai Egyesült Államok
eszméjének „felmelegítésével” utalt erre a szándékra, majd 1948-ban a Hágai kongresszus
memoranduma ösztönzőleg hatott a kezdetben laza szövetségként értelmezett Európa Tanács
létrehozására.
Fontos mozzanat az integrációs folyamatban a francia–német megbékélés, melynek
hiányában az elmúlt században két világégés is bekövetkezett. Lényegében a Montánunió,
vagyis az Európai Szén- és Acélközösség 1951-es létrehozásának alapjául is ez a megbékélés
szolgált, hisz az illető ágazatban a termelést úgy próbálta összehangolni, hogy
„összeházasította” a francia vasércet a német energetikai nyersanyaggal, azaz feketeszénnel.
Ugyanakkor ily módon kölcsönösen ellenőrizhették egymás nehézipari bázisát, mely az
esetleges fegyverkezések alapjául szolgálhatott volna, ezáltal a szövetségnek bizalomerősítő
jellege is volt. A Montánuniónak már nemzetek feletti jellege volt, amennyiben a termelés
szabályozását, koordinációját ez a szervezet látta el és jogosítványai a nemzetállamok
kormányainak és szakminisztériumainak hatásköre fölött állt. A szervezet létrejötténél az ún.
„alapító tagok” (Benelux államok, Franciaország, Németország, Olaszország), bábáskodtak,

5
így ezek az államok tekinthetők az EU (azaz a hatok Európája) alapító tagjainak. Ezen belül a
Benelux államok mindig is az nemzetek feletti együttműködés új formáinak, innovációinak
kísérleti telepéül szolgáltak, ezért metaforikusan az EU „laboratóriumának” is nevezték őket.
Újabb fontos momentum volt 1957-ben az új energetikai forrás békés célú felhasználását
ösztönző EURATOM (Európai Atomenergia-közösség) létrejötte, mely az Európai Gazdasági
Közösség (röviden Közös Piac) megszületésével együtt a Római Szerződés eredményeképpen
indult útjára. A három szervezet 1967-ben egyetlen intézménnyé olvadt össze Európai
Közösség (EK) elnevezéssel (Păun 1999, Bernek 2002).
Nyugat-Európában ezzel párhuzamosan az integrációból kimaradottak, a külön utas
politikát folytató államok élére álló Nagy-Britannia vezetésével 1960-ban megalakították az
Európai Szabadkereskedelmi Társulást (EFTA – European Free Trade Association), amelyben
sok tekintetben az EK tagállamoknál fejlettebb európai tőkés államok vettek részt. Azonban ez
a társulás csupán vámunióként működött – nem helyezte kilátásba az integráció kiszélesítését
–, ezért eleve kisebb hatékonysággal és eredményességgel, mint az EK. Ezt felismerve egyes
EFTA tagok (köztük a vezető szerepet betöltő Nagy-Britannia is) már a hatvanas évek végétől
szívesen csatlakoztak volna az EK-hoz. Ezt azonban megakadályozta a De Gaulle vezetette
Franciaország folyamatos vétója. Azt vetették a Commonwealth (Brit Nemzetközösség) vezető
tagjaként számon tartott Egyesült Királyság szemére, hogy szorosabb szálakkal kapcsolódik
Európán kívül álló gazdasági tömbökhöz, ami piaczavaró hatású lehet, illetve ezen kívül az
Amerika-ellenességükről ismert franciák Nagy-Britanniát az USA európai apologétájaként
tartották számon, és féltették az EK-t az amerikai befolyás közvetett erősödésétől. Nem
kevésbé tartottak a franciák saját súlyuk és befolyásuk csökkenésétől az EK-n belül. A brit
csatlakozás csak De Gaulle halála után 1973-ban válhatott valóra, még két állammal éspedig
Dániával és Írországgal együtt. Ezt követte 1981-ben a görög csatlakozás, melynek fő célja a
délkelet-európai (balkáni) szárny gazdasági-politikai stabilizációja volt, a törékeny görög
demokrácia megszilárdítása a fekete ezredesek hatvanas évekbeli államcsínye után, ebben a
stratégiailag rendkívül fontos térségben. 1986-ban az Ibériai-félsziget blokkszerűen
csatlakozott Spanyolország és Portugália felvétele révén és megnyílt a gazdasági felzárkózás
esélye ezen országok számára is, melyek mindig is az európai perifériához tartoztak, és a
közelmúlt történelmi evolúciója sem tette lehetővé a demokratikus hagyományok
megszilárdulását (Franco tábornok diktatúrája Spanyolországban, mely csak 1975-ben ért
véget, a Salazar-féle diktatúra Portugáliában).
Az új helyzethez való alkalmazkodási kényszer szükségessé tette 1987-ben a Római
Szerződés átalakítását, amit az Európai Egységokmány megalkotása fémjelez. Az EFTA és az
EU 1994-ben megállapodtak az Európai Gazdasági Tér létrehozásáról, amely a személyek,
áruk, szolgáltatások és termelési tényezők mozgását liberalizálta a két tömb országai között,
ám ez 1995-re, a három újabb EFTA tagállam csatlakozásával kiüresedett és érvényessége
csupán a kívül maradó Norvégiára, Svájcra és Izlandra korlátozódott.
Mindeközben Európa keleti felén tekintélyelvű, szélsőbaloldali politikai orientációjú
államok alkottak katonai-gazdasági tömböt, a Szovjetunió tamponövezeteként. A demokráciát
és emberi szabadságjogokat lábbal tipró rezsimek a Varsói Szerződés nevű védelmi szervezet,
valamint a Kölcsönös Gazdasági Segély Tanácsa (KGST) elnevezésű gazdasági szervezet
ernyője alatt szervezték együttműködésüket. (Az európai országoknak a fent említett tömbbe,
illetve Észak-atlanti Szerződés (NATO) katonai szervezetébe és az EK-ba való tömörülése
Európa fél évszázados kettéosztottságát eredményezte.) A megosztottság a közvetlen határ
mentén olyan extrém formákat öltött, ami a sokat emlegetett vasfüggöny (fokozott ellenőrzésű
határzár) kialakulásához vezetett. Ennek a megosztottságnak az vetett véget, hogy a
hidegháború az Egyesült Államok javára dőlt el amely a fő rivális Szovjetunió gazdasági
összeomlását és dezintegrációját vonta maga után a múlt század nyolcvanas éveinek végére,
lehetővé téve a kelet-európai államok rendszerváltását elindító demokratizálódási folyamatot.
Egy újabb nagy jelentőségű lépcsőfok az integráció kiteljesedése irányában, az 1992-ben
elfogadott és 1993-tól hatályban lévő Maastrichti Szerződés, mely lehetővé tette a tagállamok

6
között a belső határok megszűnését (azon államok között, melyek aláírták az 1995-ben
hatályba lépett Schengeni Egyezményt), és valósággá vált az áruk, személyek, tőke és
szolgáltatások szabad áramlása az immár Európai Unióvá keresztelt makroregionális
államszövetségben.
A bővítés egy újabb szakasza zajlott le 1995-ben, mikor csatlakozott az Unióhoz három volt
EFTA tagállam: Ausztria, Svédország és Finnország. Ez a csatlakozás úgyszólván
zökkenőmentesen történt, hiszen három gazdag ország lett taggá, melyek nem küszködtek
jelentősebb szociális gondokkal és nettó befizetőkké váltak az EU-ban.

1.

ábra. Az EU utolsó bővítése (2004) során csatlakozott államok,

valamint a jelenlegi tagjelölt országok. © Izikné Hedri G. (1998), módosításokkal Nagy E.

A legutóbbi bővítési fázis 2004. május elsején következett be, amikor a következő 10 új
tagállammal gyarapodott az Unió: Ciprus, Csehország, Észtország, Magyarország, Málta,
Lengyelország, Lettország, Litvánia, Szlovákia és Szlovénia. Ugyanakkor kilátásba helyezték a
két felkészülésben elmaradottabb délkelet-európai ország, Románia és Bulgária 2007. január
elsejei csatlakozását is. Ekkor az EU 27 tagállammal a jelenlegi 3,2 millió km 2 területről 4,28
millió km2-re növeli területét, és lakossága 375 millióról 479,5 millióra növekszik. Minthogy a
lakosságszám adja meg a piac méreteit és fejlődési potenciálját, a felvázoltakból levonható az a
következtetés, hogy a világgazdasági triád meghatározó központjai közül (EU, Amerikai

7
Egyesült Államok és Japán) az EU számíthat a legkiterjedtebb belső piacra, melynek ráadásul a
fizetőképes kereslete is igen számottevő. Kérdéses, hogy a jövőben a bővítési folyamat esetleg
kiterjeszthető-e újabb államokra vagy államcsoportokra úgy, hogy az EU belső gazdasági,
politikai és kulturális kohéziója ne szenvedjen kárt? Ebben az esetben a már társult tagsággal
rendelkező, az EU gazdasági és biztonsági ütközőzónájaként funkcionáló Törökország és az
észak-afrikai Maghreb övezet államai jöhetnek számításba. Ugyanakkor nem zárhatók ki a
negatív forgatókönyvek sem – abban az esetben, ha a bővítés elmélyítése zátonyra fut, vagy
feloldhatatlan érdekellentétek jelentkeznek a tagállamok között, ez olyan válsághelyzetek
kialakulását is előidézheti, amely beindíthatja a dezintegrációt.

2. Az EU természeti erőforrásai a gazdasági fejlődés szolgálatában

Az EU természetföldrajzi viszonyait elsősorban a gazdasági fejlődést meghatározó
vonatkozásaiban szeretnénk röviden vázolni. Az Unió tájképi változatossága olyan
jellegzetesség, amely a viszonylag szerény területi kiterjedés ellenére is szerencsés adottság.
Domborzati szempontból a kontinensmag a szárazföld észak-keleti területén található és
Fennoskandináviának nevezik. Skandináviában ez pajzsterület formájában van jelen
(üledékmentes, prekambriumi, nagy keménységű kőzetek a felszínen – gránitok, gnájszok,
granodioritok). Jellegzetes dísz-építőkőként használt gránitja a rapakiwi gránit, mely főként
Finnországban bányászható. Ezek a kontinensek ősmagvaiként funkcionálnak, melyekhez a
későbbiekben hozzáadódnak a fiatalabb szerkezetek: északnyugaton a kaledonidák (Skandináv
hegység, Skót felföld, Észak-Ír rögvidék), Európa középső sávjában a hercin rögvidék
(Cornwall-félsziget, Massif Central, Vogézek, Fekete Erdő stb.) és végül délen a legfiatalabb
alpesi gyűrt hegyvonulat (Pireneusok, Alpok). A geológiai nagyrégiók egyes típusaira
specifikus altalajkincsek jellemzőek, mint pl. a jó minőségű vasérc-előfordulások a
prekambriumi övezetre (Kiruna és Gälivare kitermelőhelyekkel Svédországban), vagy a hercin
övre a karbonkori nagy fűtőértékű feketeszéntelepek (Közép-Anglia, Ruhr, Észak-
Franciaország, Ardennek stb.). Az alpesi hegyvidéki régió a változatosabb, ám kis
mennyiségben előforduló altalajkincsei miatt nem tartozik a klasszikus bányászati övezetekhez.
Ez utóbbi régióban inkább a hegyvidéki turizmus fejlődött ki, melynek ez a legintenzívebb
területe az EU-n belül. A hegyvidékek ugyanakkor az erdőterületek hordozói is egyben, a fa,
mint fontosságát tekintve egyre jelentősebb nyersanyag fő előfordulási övezetei.
A domborzati viszonyok által meghatározott lejtőszög és lejtőkitettség hatással van az egyre
inkább háttérbe szoruló, ám mégis stratégiai jelentőségű ágazat, a mezőgazdaság termelési
feltételeire. Ezek korlátozó tényezők, korlátozzák vagy éppenséggel elősegíthetik az
agrártermelést, minthogy a túl nagy lejtőszög elsősorban a gépesítés szempontjából jelent
akadályt, míg a lejtőkitettség a hőmérsékletre és nedvességtartalomra van hatással.
A klímaövek a talajtípusokkal együtt a mezőgazdaság termelési viszonyait határozzák meg.
Ezeket a tényezőket nevezzük együttesen pedoklimatikus viszonyoknak. Az EU területén ebből
a szempontból, a jelenlegi kiterjedés mellett az észak–déli övezetesség a meghatározó.
Északon a vékony sávban kiterjedt szubarktikus (szubpoláris) övben (az északi sarkkörtől
északra) a gyenge minőségű tundra talajok nem tesznek lehetővé számottevő földművelést. A
rövid nyári periódus miatt a növénytermesztésnek nincs jelentősége, csupán a félnomád
állattenyésztés lehetséges (rénszarvas).
Dél felé haladva a mérsékelt öv következik, annak számos változatával. Legészakabbra
húzódik a hideg mérsékelt övre jellemző boreális erdőöv (tajga), mely csak a Skandináv
államok északi-középső részére jellemző. Ez kiterjedt erdőgazdálkodást tett lehetővé, azonban
mezőgazdasági szempontból ugyancsak kevéssé hasznosítható övezet, mivel savanyú
podzoltalajai nem kedveznek a földművelésnek. A síkvidékek glaciális eredetű talajai csak a
megfelelő meliorációs munkálatokkal varázsolhatók termőkké.

8
 A hűvös nyarú (Német-lengyel síkság, Cseh-fennsík – burgonya, rozs, árpa) és meleg nyarú
mérsékelt övekben (Ausztria keleti része, a Pó alföldje – kukorica és gabonafélék) a
növénytermesztés a meghatározó. Az északnyugati óceáni klímahatás inkább az
állattenyésztésnek kedvez (tejgazdaságok). Az előbbi övezetek talajait főként az erdőtalajok
különböző változatai adják, illetve a degradált csernozjomok.
Az Unió legdélibb sávjában a nagy kiterjedésű mediterrán klímaövezet uralkodóan terra
rossa talajain az állandó növénykultúrák a jellegadóak (szőlő, olajbogyó). Itt találhatók az
Unión belül a legtermékenyebb vulkáni kőzeteken kialakult talajtípusok az olaszországi
Appennini hegység déli vulkanikus övezetében. Ugyanakkor az ókorra visszanyúló erdőirtás és
a tervszerűtlenül fejlesztett mezőgazdaság nagyarányú talajpusztuláshoz, a tájkép
leromlásához, kopárrá válásához vezetett.
Az éghajlati adottságok a turizmus fejlődését is meghatározzák, mint például a hegyvidéki
éghajlat és a mediterrán éghajlat a Földközi-tenger egyes nagy turistaforgalmú partvidéki
övezeteiben (Azúrpart, Spanyolország Földközi-tenger menti partvonala).
A vízhálózat több lehetőséget nyújt a gazdasági hasznosításra: egyrészt az édesvízi
halászatot élteti, másrészt a belvízi hajózás a szállítások fejlődését ösztönzi a nagyobb
folyamokon (Rajna, Duna stb.), valamint a kiterjedtebb csatornahálózattal rendelkező
országokban (Anglia, Németország, Franciaország, Hollandia, Svédország). Emellett a
vízenergia is egy fontos, megújuló energiaforrás, mely a folyóvizekhez köthető, főleg a
hegyvidéki, nagy reliefenergiájú övezetekben (Skandináv hegység, Alpok). A duzzasztások a
szárazabb éghajlatú övekben a földművelést látják el öntözővízzel (pl. Spanyolország, Dél-
Olaszország, Görögország).
Az EU hosszú, nagy tagoltságú partvonalai kikötők létesítésére alkalmasak, a tengeri
halászat, valamint a tengerparti turizmus fő területeiként működnek.
Nemzetközi összehasonlításban az EU természeti erőforrásokban igen szegény nagyrégiója
a világgazdaságnak. Az Amerikai Egyesült Államok a világgazdasági triád egyetlen olyan
centrumországa, mely bővelkedik altalajkincsekben, ebből a szempontból különösen
kiváltságos helyzetben van.
Az EU energetikai nyersanyagok tekintetében összességében nem sorolható a gazdag
területek közé. Az Északi-tenger szénhidrogénekben gazdag selfövezetéhez kijárattal
rendelkező egyes államok azonban kivételnek számítanak, ezek önellátóak a földgáz
vonatkozásában (Hollandia), sőt nagymértékben exportképesek is (Norvégia, Nagy-Britannia).
Nagy-Britannia és Norvégia a kőolaj tekintetében is önellátó és mindkét szénhidrogénfajtából
exportképes (Norvégia kőolaj-kitermelése 2001-ben 163,1 millió tonna volt, míg Nagy-
Britanniáé 108,3 millió tonna, a világtermelés pedig 3340,6 millió tonna). Nagy-Britannia
azonban ilyen körülmények között is importál kőolajat (főleg a Közel-Keletről), ugyanis az
Északi-tengeren bányászott kőolaj a világon a legjobb minőségűek közé tarozik és önmagában
pazarlás lenne felhasználni, ezért import kőolajjal keverik. Ez az ún. BRENT-típusú kőolaj,
melyhez a texasi- és urali-típusú kőolajjal együtt a tőzsdéken a világpiaci árakat rögzítik.
Németországban és Dániában az északi-tengeri szénhidrogénhez való hozzáférés nem oldja
meg a belföldi ellátást, csupán valamelyest mérsékli az importfüggőséget. A másik jelentős
szénhidrogénfajtából, a földgázból a következő államok a legjelentősebb termelői az EU-nak
(2001-ben, milliárd m3): Nagy-Britannia 112,8; Hollandia 70,0; Norvégia 57,4; Németország
17,2; a világtermelés 2373,0 (Fischer Weltalmanach 2003, 2004).
Az energetikai nyersanyagok közül csupán a kőszénnek és egyéb szénfajtáknak van
jelentőségük, amelyekből nagyobb mennyiségű tartalékok vannak Európában, azonban a
huzamos, tartós bányászat mára oda vezetett, hogy ezek a tartalékok jórészt már nem
termelhetők ki nyereségesen, csupán ráfizetéses mélyműveléssel. Ehhez járult a kohászat
világméretű strukturális válsága és beszűkülése folytán lecsökkent kereslet a kokszolható
feketekőszén iránt, és ezt a tendenciát a technikai fejlődés is erősítette (a kohászati
tüzeléstechnika fejlődése egyre kevesebb kokszot igényelt; az acélt egyéb, olcsóbban
előállítható és kisebb súlyú anyagokkal helyettesítették). Az egyes országok energiamérlegében

9
is csökkent a szén szerepe a könnyebben és olcsóbban szállítható, valamint környezetbarátabb
földgáz javára. Hogy érzékeltessük a visszaesés mértékét, a két legjelentősebb európai termelő
példáján szemléltetjük: Nagy-Britannia a termelés csúcsidőszakában, 1953-ban 220 millió
tonna szenet termelt (kőszén), amely 1996-ra 49 millió tonnára esett vissza, 2001-re pedig 30
millió tonnára, míg ugyanezek az értékek Németország esetében 150 millió tonna, 54 millió
tonna, illetve 30 millió tonna.
A fosszilis tüzelőanyagok közül, a másik két szénfajta, a lignit és barnaszén tekintetében is
önellátó a kontinens, azonban ezek az elektromos energiaiparban felhasznált nyersanyagok
ugyanolyan okokból, mint a kőszén háttérbe szorultak főként a földgáz javára. A volt Német
Demokratikus Köztársaság területén különösen nagy környezeti károkkal járt a külszíni
barnaszén és lignitbányászat a kitermelés okozta tájsebek és az elégetés okozta légszennyezés
folytán. Ennek ellenére nem tűntek el teljesen az energiatermelésből, számos országban a
barnaszenet például még jelentős mennyiségben kitermelik: 2001-ben Németországban 175,4
millió tonnát (I. hely a világon), Görögországban 66,7 millió tonnát termeltek ki (Fischer
Weltalmanach 2004, 2003).
A nukleáris energia nyersanyagaként szolgáló uránium csak Franciaországban fordul elő
számottevőbb, kitermelhető mennyiségben, ám a 2001-ben regisztrált 184 tonnás kibányászott
mennyiség csak a világranglista 14. helyére elegendő.
Az alternatív, megújuló energiaforrások szempontjából a geotermikus energiát
Olaszországban az Appenninek övezetében hasznosítják, ahol az utóvulkanizmus nagyobb
geotermikus gradienssel jár, illetve a termálvíz-előfordulások gyakoribbak. Árapályerőművet
elsőként Franciaországban építettek a La Rance helységben, a Cotentin félszigeten. A legtöbb
szélerőművet európai viszonylatban Németország üzemelteti.
A nem fűtőanyag jellegű nyersanyagok tekintetében az EU helyzete sokkal kedvezőtlenebb,
mint az energetikai nyersanyagok vonatkozásában, kiszolgáltatottsága más kontinensek vagy
gazdasági tömbök országaival szemben még hangsúlyosabb. Ez a megállapítás azonban
sajnálatos módon az egész európai kontinensre is érvényes. A fontosabb, nem energetikai
jellegű nyersanyagtartalékok tekintetében az alábbi rangsor érvényesül (láthatjuk, hogy európai
ország vagy nem szerepel az elsőszámú tartalékkal rendelkezők közt, vagy a legnagyobb
európai tartalékkal rendelkező államok esetében is a világ élvonalában lévő országok értékeitől
jócskán elmaradnak) (Cole J. és Cole F. nyomán 1994):

- vasérc: Független Államok Közössége – FÁK (világtartalékok 35%-a), Brazília (15%),

Ausztrália (14%), India (7%), Svédország (2%), Franciaország (1%).
- króm: Dél-afrikai Köztársaság (78%), FÁK (12%).
- mangán: Dél-afrikai Köztársaság (41%), FÁK (37%), Ausztrália (8%).
- nikkel: Kuba (34%), Kanada (14%), FÁK (13%), Indonézia (7%), Görögország (4%).
- bauxit: Guinea (27%), Ausztrália (21%), Brazília (11%), Jamaika (10%), Bosznia-
Hercegovina (4%), Görögország (3%), Magyarország (2%).
- réz: Chile (23%), USA (17%), Zambia (9%), Zaire (8%).
- ólom: USA (22%), FÁK (13%), Kanada (13%), Szerbia és Montenegro (4%), Bulgária
(3%), Spanyolország (2%).
- ón: Malaysia (36%), Indonézia (22%), Tájföld (9%), Bolívia (5%), Egyesült Királyság
(3%).
- cink: Kanada (15%), USA (13%), FÁK (6%), Dél-afrikai Köztársaság (6%),
Spanyolország (4%), Írország (3%), Lengyelország (2%).
- foszfátok: Marokkó (49%), Dél-afrikai Köztársaság (19%), USA (10%), FÁK (9%).
- kálisó: Kanada (48%), FÁK (33%), Németország (14%).

10
 3. Népesség és városodás
Az európai kontinens egésze a történelem folyamán a világ össznépességének mindössze 10
és 20 százalékát tette ki. Hangsúlyosabb fogyatkozásokat a népességszámban a történelmi idők
során egyes járványok és háborúk okoztak. Például a pestisjárvány a 14. század közepén, mikor
a kontinens lakosságának közel 40%-a kipusztult, vagy a 17. században a Közép- és Kelet-
Európán végigsöprő harmincéves háború (1618–1648), mely a Német-lengyel síkság és a
Baltikum területén a lakosság felét-harmadát irtotta ki (Probáld F. 2000a). A 19. és 20. század
fordulóján az európai népesség részaránya elérte a világnépesség negyedét, minthogy ebben az
időszakban az európai kontinens, mint hatalmi központ, fejlődésének csúcspontjára ért. A fő
gyarmattartó hatalmak valamennyien Európában voltak, és a kontinens volt a műszaki fejlődés
egyik fókuszpontja is. Ugyanakkor az életszínvonal növekedése, a közegészségügyi viszonyok
javulása a demográfiai átmenet kezdetét vonta maga után, amely a legkorábban Európában
jelent meg. Elsősorban a halandóság csökkenésének volt köszönhető a gyors ütemű
népességnövekedés. Az akkoriban még jórészt gyarmati sorban tengődő harmadik világbeli
államokban a demográfiai átmenet még nem vette kezdetét, a halálozások és a születések
aránya kirívóan magas volt.
Az elmúlt két évszázadban, körülbelül a második világháborúig Európa a gyors
népességnövekedés színhelye volt a magas természetes szaporulat következtében. A
népességnövekedés még így sem haladta meg az éves 1–2%-ot, amely szerénynek minősül a
fejlődő országokban az elmúlt években tapasztalt 2–4%-hoz képest. Ez annak tudható be, hogy
a gyarapodást folyamatosan csökkent a kivándorlásból és a magas gyermekhalandóságból
eredő veszteségek miatt. A népességszaporulat főként a 20. század második felére jellemző
mérséklődésének kiváltó tényezői a következők voltak (Cole J., Cole F. 1994):

- a mezőgazdasági termelés technikai színvonalának emelkedése révén növekedett a

termelékenység és a hozamok, mindehhez pedig kevesebb munkaerőre volt szükség,
ezért a gyermekvállalási kedv is alábbhagyott, felgyorsult a foglalkozási átrétegződés a
magas népsűrűségű mezőgazdasági övezetekben;
- az egyre szélesebb körű iparosodás magasabb fokú műveltségi szintet, írni-olvasni
tudást feltételezett, amely megteremtette a polgári életforma megjelenésének a
lehetőségét, és ez óhatatlanul kisebb gyerekszámmal járt;
- az örökösödési törvények a legtöbb európai országban egy évszázada a legidősebb
fiúnak kedveztek –sok helyen a mezőgazdasági földterület megosztásának elkerülése
végett általánossá vált az egykézés;
- a preventív fékek egyre szélesebb körű alkalmazása, a házasságok egyre későbbi
időpontra való halasztása, valamint a nők megváltozott helyzete a társadalomban szintén
ebbe az irányba hatottak.

Az éves szaporulat jelenleg igen alacsony és ebből kifolyólag egyre csökken az Unió
részaránya a világnépességben (jelenleg 6,1%). A születési arányszám évtizedek óta tartó
visszaesése miatt beindult elöregedési folyamat hátrányosan érinti a lakosság reprodukciós
képességét, s így szintén fokozza a népességcsökkenést. Az elöregedés mértékét jól szemlélteti
a legnépesebb EU tagállam, Németország és a világ legszaporább lakosságszámú térségéből
való egyik állam, a szaharai Afrikában található Niger népességének korszerkezeti összetétele
2003-ban. Németországban a 15 éven aluliak aránya 15%, a 65 éven felülieké pedig 17,3%;
míg Nigerben ugyanezek az értékek 48,9% illetve 2,3% (Cole J., Cole F. 1994). A
mutatószámok önmagukért beszélnek, amíg a Föld legszaporább népességű térségeiben
található államok lakosságának sok esetben a fele még el sem érte a felnőttkort, addig az
európai fejlett országokban az időskorúak aránya rohamosan növekszik. Az elöregedésben
szintén élen járnak a – korábban kedvezőbb korstruktúrával és népességnövekedési mutatóval
rendelkező – dél-európai államok 20 százalékot megközelítő időskorú lakossággal.

11
 A természetes szaporulat egy populáción belül a születési arányszám és a halálozási
arányszám közti különbséget jelenti. A születések száma nagyban függ a párkapcsolatok
számától (általában a házasságkötések számát jelenti), a termékeny korban lévő nők számától
és a termékenységi rátától, ami az egy nőre jutó gyermekszámban fejezhető ki. A jelenkori
tendencia a hagyományos értékrendek felbomlása felé mutat, ennek következménye, hogy nő a
felbomló házasságok száma (válások aránya), ugyanakkor nő a házasságon kívül született
gyermekek aránya. E két jelenség összefügg, a modern társadalomban ugyanis olymértékben
elszaporodtak a válóperek, hogy sok esetben a párkapcsolatokat nem, vagy csak részben
intézményesítik, ún. élettársi kapcsolatok formájában, nem vállalva fel egy esetleges válóper és
az azzal járó vagyonmegosztási nézeteltérések anyagi rizikóját. Ugyancsak a modern
társadalmakra jellemző, hogy a női emancipáció (egyenjogúsítás) eredményeként nagyobb
hangsúlyt kapott a nők továbbtanulása, karrierépítése, ez kitolta mind a házasságkötés, mind a
gyerekvállalás idejét, ami eleve csökkentette a potenciális gyerekszámot.
Mint arra már utaltunk az EU rendelkezik az egyik legállandóbb népességszámmal a világ
összes nagyrégiói közül, sőt az EU egyes tagállamaira a negatív szaporulat már évek óta
jellemző. Az Unió tagállamainak népességnövekedése lényegesen elmarad az USA
növekedésétől is, Japán népességszaporulata viszont annyira visszaesett és stagnálóvá vált,
hogy ehhez a világgazdasági centrumhoz mérten nem beszélhetünk az EU hátrányáról. A
politikai-katonai hatalmak közül Oroszország demográfiai helyzete sokkal rosszabb az
Unióénál, a katasztrofálisan magas természetes fogyatkozási értékek miatt.
Számos népesedési és szociális mutató tekintetében, az Unió kedvezőbb képet mutat, mint
az újonnan csatlakozó közép-kelet-európai országok (várható élettartam, halandósági mutatók),
míg az elöregedést illetően valamivel kedvezőtlenebb a helyzete. A demográfiai mutatókkal
szoros összefüggésben érdemes megemlítenünk az ún. HDI-indexet (Human Development
Index), amely Humán Fejlettségi Mutatóként ismert. Erre a komplex, általánosan értelmezett
fejlettségi mutatószámra azért hivatkozunk itt, mert több változóból számítják ki, melyből kettő
demográfiai struktúramutató, pontosabban humántőke-indikátor, éspedig a várható élettartam,
illetve az iskolázottsági szint. Emellett még figyelembe veszik az egy főre jutó GDP értékét is.
Mindebből egy összevont mutatószám adódik 0 és 1 között, mely minél magasabb értékű,
annál kedvezőbb. Ebből a szempontból Európában egy Unión kívüli állam, Norvégia az első
helyezett, s világviszonylatban is az első helyen áll. Az adatokat szolgáltatni képes államok
közül ilyen értelemben egy afrikai ország, Sierra Leone a legelmaradottabb, a világranglista
177. helyezettje.
A tágabb értelemben vett európai kontinens legkatasztrofálisabb szaporulati értékeivel a
volt szovjet köztársaságok egyes európai államai tűnnek ki, azok is főként a gazdasági
összeomlás, a létbizonytalanság kiváltotta halálozási arányszám drasztikus növekedése miatt
(2003-ban Oroszország – 0,5%, Ukrajna – 0,6%, Fehéroroszország – 0,5%,).

1. táblázat. Fontosabb népességi, illetve népmozgalmi adatok és demográfiai

struktúramutatók az EU és néhány egyéb politikai-gazdasági hatalom
népességében 2003-ban

Várható
Népsűrűség Természetes
Ország neve Natalitás% Mortalitás% élettartam
lak/km2 szaporulat %
(év)
Belgium 319 1,1 1,0 0,1 78
Luxemburg 173 1,2 0,9 0,3 78
Dánia 125 1,2 1,1 0,1 77
Németország 231 0,9 1,0 –0,1 78
Finnország 15 1,1 0,9 0,2 78
Franciaország 110 1,3 0,9 0,4 79
Görögország 84 0,9 0,9 0 78

12
Hollandia 391 0,9 1,2 –0,3 78
Nagy-Britannia 244 1,2 1,0 0,2 78
Olaszország 191 0,9 1,0 –0,1 80
Írország 57 0,7 1,6 –0,9 78
Ausztria 97 1,0 1,0 0 79
Portugália 113 1,1 1,0 0,1 76
Spanyolország 81 1,0 0,9 0,1 80
Svédország 20 1,1 1,0 0,1 80
Cseh
129 0,9 1,1 –0,2 75
Köztársaság
Szlovákia 110 1,0 1,0 0 73
Magyarország 109 1,0 1,3 –0,3 73
Lengyelország 122 0,9 0,9 0 75
Észtország 30 1,0 1,3 –0,3 71
Litvánia 53 0,9 1,2 –0,3 72
Lettország 36 0,9 1,4 –0,5 71
Szlovénia 99 0,9 1,0 –0,1 76
Málta 1263 1,0 0,8 0,2 73
Ciprus 83 1,3 0,8 0,5 78
EU Átlagok 171,4 1,016 1,048 –0,032 76,48
Románia
91 1,0 1,2 –0,2 70
(tagjelölt)
Bulgária
71 0,8 1,4 –0,6 72
(tagjelölt)
Horvátország* 79 1,0 1,2 –0,2 74
Törökország* 91 2,1 0,7 1,4 69
USA 30 1,4 0,8 0,6 77
Japán 338 0,9 0,8 0,1 82
Kína 135 1,5 0,8 0,7 71
India 324 2,4 0,8 1,6 63
Oroszország 8 1,0 1,5 –0,5 66

65 éven
Gyermek- Írni-olvasni 0–14
Írni-olvasni felüliek
Ország neve Össznépesség halandó- tudó férfiak évesek
tudó nők % aránya
ság ‰ % aránya
%
Belgium 10 376 000 5 n.a. n.a. 17,0 16,7
Luxemburg 448 000 6 n.a. n.a. 18,9 14,9
Dánia 5 387 000 6 n.a. n.a. 18,6 14,9
Németország 82 541 000 5 n.a. n.a. 14,9 17,3
Finnország 5 212 000 4 n.a. n.a. 17,6 15,3
Franciaország 59 762 000 6 n.a. n.a. 18,6 16,1
Görögország 11 033 000 5 99 96 14,7 18,7
Hollandia 16 223 000 6 97 97 18,3 14,0
Nagy-Britannia 59 329 000 7 n.a. n.a. 18,2 16,0
Olaszország 57 646 000 6 99 98 14,0 19,0
Írország 3 994 000 7 n.a. n.a. 21,3 11,2
Ausztria 8 090 000 6 n.a. n.a. 16,2 16,0
Portugália 10 444 000 5 95 91 17,3 15,2
Spanyolország 41 101 000 4 99 97 15,0 17,2

13
Svédország 8 956 000 4 n.a. n.a. 16,6 15,6
Cseh
10 202 000 5 n.a. n.a. 15,5 13,9
Köztársaság
Szlovákia 1 995 000 8 100 100 18,2 11,4
Magyarország 10 128 000 7 99 99 16,3 14,7
Lengyelország 38 196 000 7 100 100 17,2 12,5
Észtország 1 353 000 9 100 100 16,1 15,2
Litvánia 3 454 000 11 100 100 17,7 14,2
Lettország 2 231 000 12 100 100 15,9 15,5
Szlovénia 1 995 000 4 100 100 15,0 14,6
Málta 399 000 6 92 93 19,4 12,6
Ciprus 770 000 5 99 95 21,8 12,0
EU
451265000 6,24 98,9 98,6 17,2 15,0
összesen/átlag
Románia 20 96 13,9
21 744 000 98 16,6
(tagjelölt)
Bulgária 15 98 16,4
7 823 000 99 14,4
(tagjelölt)
Horvátország* 4 445 000 7 99 97 16,2 15,8
Törökország* 70 712 000 39 94 79 28,3 5,9
USA 290 810 000 8 n.a. n.a. 21,0 12,4
Japán 127 573 000 5 n.a. n.a. 14,2 18,6
Kína 1 295 660 0 37 87 7,3
95 23,6
00
India 1 064 399 0 87 45 5,1
68 32,4
00
Oroszország 143 425 000 21 100 99 16,3 13,2
*2005-ben megkezdődött csatlakozási tárgyalások. © Fischer Weltalmanach 2006
n.a. = nincs adat.

Meglepő az a szekularizációs tendencia, melynek eredményeként egyes, a katolikus

hagyományokat és a családcentrikus értékrendet előtérbe helyező, egykor gyorsan növekvő
államok, mint Spanyolország vagy Portugália jelenleg rendkívül alacsony népességnövekedést
könyvelhetnek el, míg Olaszország a lakosságcsökkenés fázisába jutott. Ugyancsak az EU déli
szárnya tűnik ki a lakosság elöregedési foka szempontjából, és Görögország, valamint
Olaszország stagnáló vagy negatív népesedési tendenciáit ez tovább rontja. Olaszország
Spanyolországgal együtt, ugyanakkor a legalacsonyabb fertilitási értékeket is magáénak
mondhatja az Unión belül, noha még egy évszázaddal ezelőtt magas gyermekszám volt
jellemző a dél-európai családokra. A katolikus értékrend továbbélése és a kedvező gazdasági
helyzet biztosítja a népszaporulati értékek magas szintjét. Egy hosszan tartó népesedési
válságból revitalizálódott Franciaország, ahol most nőtt a gyermekvállalási kedv, hasonlóan
egyes skandináv államokhoz. Ezzel együtt egyetlen EU tagországról sem lehet elmondani,
hogy a minimális népességnövekedéshez szükséges 2,1 értéket elérné a termékenységi ráta. A
francia népesedési válság a 19. század elejétől – a napóleoni háborút követő időszaktól –
egészen a második világháború utánig tartott és alighanem bizonyos biztonságpolitikai
következményei voltak és hozzájárult a hatalmi hegemóniaváltáshoz az európai kontinensen,
melynek következtében a kontinentális hatalmak viszonylatában Németország az egységesülési
folyamat után átvette a vezető szerepet Franciaországtól a 19. század utolsó harmadától.

14
 2. táblázat. Az egy nőre jutó átlagos gyermekszám alakulása különböző történelmi
időszakokban néhány európai államban

Ország neve 1800 1850 1870 1900 1910

Svédország 4,27 4,27 4,49 3,91 3,31
Finnország 5,07 4,91 4,95 4,80 4,36
Anglia 5,55 4,95 4,94 3,40 2,48
Hollandia n.a. 4,60 5,23 4,48 3,32
Németország n.a. n.a. 5,29 4,77 3,52
Svájc n.a. n.a. 4,03 3,32 3,01
Franciaország n.a. 3,38 3,42 2,79 2,25
Olaszország n.a. n.a. 4,88 4,43 4,28
© Livi Bacci M., 2003

3. táblázat. A termékenységi ráta alakulása az EU államaiban és néhány Európán kívüli

államban illetve a HDI besorolás (Human Development Index) (2003)

Termé-
Termékenységi HDI HDI
Ország neve Ország neve kenységi
ráta besorolás besorolás
ráta
Belgium 1,6 6 Málta 1,4 31
Dánia 1,8 17 Ciprus 1,9 30
Németország 1,3 19 Lengyelország 1,2 37
Finnország 1,8 13 Észtország 1,2 36
Franciaország 1,9 16 Litvánia 1,3 41
Görögország 1,3 24 Lettország 1,3 50
Nagy-Britannia 1,6 12 Szlovénia 1,2 27
Románia
Írország 2,0 10 1,3 69
(tagjelölt)
Olaszország Bulgária
1,3 21 1,2 56
(tagjelölt)
Luxemburg 1,6 15 Horvátország* 1,4 48
Hollandia 1,8 5 Törökország* 2,4 88
Ausztria 1,4 14 Oroszország 1,3 57
Portugália 1,4 26 Norvégia 1,8 1
Egyesült
Svédország 1,7 2 2,0 8
Államok
Spanyolország 1,3 20 Japán 1,3 9
Szlovákia 1,2 42 Kína 1,9 94
Cseh
1,2 32 India 2,9 127
Köztársaság
Magyarország 1,3 38 Szomália 6,9 n.a.
* 2005-ben megkezdődött csatlakozási tárgyalások. © Fischer Weltalmanach 2006

Regionális szinten a periférikus régiók regisztrálják a leggyorsabb növekedést – ide tartozik

Írország, Dél-Spanyolország, Dél-Olaszország, Görögország déli régiói. Relatív magas, illetve
közepes növekedési ütem jellemzi Észak-Franciaországot és a Benelux államokat. Ezzel
szemben Németország régiói, valamint Észak- és Közép-Olaszország hangsúlyozottan a
természetes fogyás fázisában vannak (Cole J., Cole F. 1997).

15
 A térbeli vándorlások jelensége is igen intenzív az EU-ban, melynek fő kiváltó oka
egzisztenciális, a munkahellyel összefüggő. A migrációs jellegű térbeli mobilitások, ha az
eredeti várakozásoknak megfelelő kimenetelűek, azaz sikeresnek tekinthetők, általában
társadalmi mobilitással is egybeesnek. Ez azzal áll összefüggésben, hogy az egyének vagy
társadalmi csoportok az esetek többségében abban a reményben hozzák meg döntésüket a
migrációt illetően, hogy attól saját helyzetük jobbrafordulását várják.
A migráció tekintetében Cole J. és Cole F. három fő vándorlási irányt különböztet meg:
- az EU egyes tagállamain belüli vándorlás
- az EU tagállamok közti vándorlás
- az EU és a vele szomszédos, valamint az európai kontinensen kívüli államok közti
vándorlás

Az EU tagállamokon belül, az ilyen jellegű angolszász hagyományoknak megfelelően az

Egyesült Királyságban észlelhető a lakosság legmagasabb szintű területi mobilitása, míg
Olaszország és Spanyolország sereghajtók ilyen tekintetben. A vándorlási folyamat kibocsátó
területei a túlnépesedett, zsúfolt metropolisok, a válság sújtotta tradicionális ipari övezetek.
Befogadó, népességet vonzó területek a nagyvárosi agglomerációs zónák kertvárosi övezetei,
az európai sun-belt (francia Riviéra, spanyol földközi-tengeri partvidék), az alpesi zóna és az
azt körülvevő tágabb régiók (délnémet tartományok, Savoye és Grenoble vidéke
Franciaországban, Észak-Olaszország, Tirol tartomány Ausztriában) valamint a rekreációs
funkciójú vidéki térségek.
Az EU tagállamok közti migráció inkább a hatvanas években volt erősebb, mikor az olasz
munkaerő vándorolt Németországba és a Benelux államokba munkavállalási célzattal.
Ugyanilyen célból vándorolt a spanyol és portugál munkaerő az európai centrumtérség felé
még jóval a két ország EK-hoz való csatlakozása előtt. Mára, noha teljesen szabaddá vált az
EU-n belüli munkaerő-vándorlás, csökkent a tagállamok közti vándorlás intenzitása, hisz
minden egyes EU tagország képes stabilan relatív magas életszínvonalat biztosít
állampolgárainak.
A nemzetközi migráció kategóriájába tartozik az EU-térségen kívülről eredő és az EU
tagállamokat célba vevő migráció. Ebben a vonatkozásban a XX. század utolsó évtizedeiben
körvonalazódtak a kelet–nyugat irányú migrációs útvonalak a kelet-európai térségben főként a
rendszerváltozás nyomán fellépő utazási szabadság következtében. Magát a vándorlást azonban
nem csupán az utazási szabadság váltotta ki, hanem az illető államokban tapasztalható és
folytonosan növekvő létbizonytalanság. Következésképpen megélhetési migrációról
beszélhetünk, mely a tehetősebb államokban való letelepedést vagy munkavállalást célozta
(sokszor illegális úton).
A külföldiek EU irányába történő migrációjának másik kiemelt útvonala dél és délkelet
felől érkezőké. Jelentős számban vándoroltak munkavállalási célzattal főként török és egykori
jugoszláviai vendégmunkások a Német Szövetségi Köztársaságba az utóbbi évtizedekben.
Ugyanakkor az európai hatalmak egykori gyarmatainak területéről verbuválódtak bevándorlók.
Ilyen értelemben Nagy-Britanniát elsősorban a Brit Nemzetközösséghez tartozó államokból
érkező bevándorlók vették célba (indiaiak, pakisztániak, bangladesiek), Franciaországor a
Francia Közösségből származó bevándorlók árasztották el (elsősorban az észak-afrikai
Maghreb térségből), és hasonló módon vonz bevándorlókat Belgium, illetve Hollandia. A
legnagyobb létszámú bevándorlót befogadó EU-országok a kilencvenes években a következők
voltak (millió, ill. százalékarány az összlakosságból) (Fischer Weltalmanach 2004, 2003):
Németország 6,8 (8,5); Franciaország 3,5 (6,3); Nagy-Britannia 2,0 (3,5); Olaszország 0,98
(1,7); Belgium 0,92 (9,1); Hollandia 0,78 (5,1); Ausztria 0,78 (8,6); Svédország 0,50 (5,8);
Spanyolország 0,43 (1,1); EU összesen 15,1 (4,3). A jövőben a fogyatkozó népességű és magas
életszínvonalú Európa irányába várhatóan tovább nő a főleg dél és délkelet felől tapasztalható
demográfiai és migrációs nyomás, ahol alacsonyabb életnívójú, gyors népességnövekedésű
államok találhatók.

16
 Az EU15 populációjának legnagyobb hányada városlakó, átlagosan 76,8%-a az
össznépességnek, míg az EU25 esetében ugyanez az érték átlagosan 72,6%. A városok a fő
gazdasági-hatalmi centrumok, a modern társadalmakban úgyszólván minden a városokban
történik. Ezért kell szót ejtenünk az EU-ban lezajló urbanizációs folyamatról és a
városfejlődésről általában.
A város, mint településforma nem európai invenció, hanem az ázsiai kontinensen jelent
meg először és Kis-Ázsián keresztül került be és terjedt el Európában. Az ókorban a görög
városok és kolóniák tartoztak elsőként ebbe a településkategóriába. A későbbi korokban, a
Római Birodalomban jelent meg az első milliós nagyváros, a birodalmi főváros Róma. A
középkor a politikai bizonytalanság következtében stagnálást hozott a városfejlődésben és
alapvetően két fő funkció köré szerveződve megjelentek az úgynevezett templom-, illetve
erődvárosok típusai (vallási és védelmi szerepkörök). Minőségi változást az urbanizációban az
ipari forradalom hozott, amelynek eredményeként megszületett az ipari munkásság
(proletariátus), mint átmeneti társadalmi osztály a parasztság és polgárság között. Ezt a
folyamatot a reformáció készítette elő, melynek eszmeisége a tisztességes anyagi gyarapodást
és puritán életet erényként hirdette, ezáltal a kapitalista fejlődés szellemi motorjává vált
(Probáld F. 2000a). A munkásosztály és a polgárság számarányának növekedése egyszersmind
a városi népesség gyarapodását is jelentette. Az ipar az agglomerációból adódó előnyöket
kihasználva olyan törvényszerűségek szerint választotta meg telephelyeit, melyek lökést adtak
a városok térbeli tömörülésének, a konurbációk, agglomerációk, nagyvárosi övezetek
létrejöttének. Ez a koncentrációra épülő fejlődési tendencia egészen a 20. század elejéig tartott,
amikor a túlzsúfoltságból eredő működési zavarok folytán (elsősorban környezeti és szociális
jellegű gondokat jelentett ez) a nyugat-európai városmagok növekedése megtorpant és elérve
egy kritikusnak nevezhető tömeget, beindult egy dekoncentrációs folyamat. Ez a folyamat
jelentette a tulajdonképpeni szuburbanizációt, melynek következtében a növekedés súlypontja
áthelyeződött az elővárosi övezetre, és az ún. bolygóvárosok létrejöttét eredményezte. Ez
kezdetben a tömegközlekedés fejlődésével, a munkaerő mobilitásának növekedésével hozható
összefüggésbe. Ezt követően a második világháború után, egészen a 70-es, 80-as évekig a
motorizáció gyorsütemű térhódítása újabb lendületet adott a szuburbanizációnak. Európa ebből
a szempontból fáziskésésben maradt a fejlettebb Egyesült Államokkal szemben, ahol már a két
világháború közti időszakban annyira elterjedt a személygépkocsi és általánossá vált a
fogyasztói társadalom, hogy a szuburbanizáció jóval korábban kialakulhatott. Szociológiai
szempontból tehát a városiasodás egyet jelentett a tömeges polgárosodással, a nyugat-európai
társadalmak középosztályosodásával.
A huszadik századvég a dezurbanizáció jelenségét hozta magával, mikor a városok, és
főként nagyvárosok kiürülési tendenciája térben távolabbra ható migrációt váltott ki a falusi
települések irányába, melyek a városiasodás révén városokra jellemző ellátó rendszerekkel
bővültek, és lakóik számára egykor csak városi komfortot teremtettek. Ezzel szemben Kelet-
Európában az ellenurbanizációt a szocialista nagyipar összeomlása váltotta ki, mely az ipari
munkásság visszavándorlását eredményezte az egykori kibocsátó vidéki térségekbe, ahol az
önellátó mezőgazdaság bizonyult az egyetlen egzisztenciát biztosító alternatívának. Ez utóbbi
migrációs folyamat tehát kényszerű volt és ahelyett, hogy előrelépést hozott volna a társadalmi
ranglétrán ún. deklasszálódást okozott, a deprivált rétegek számát gyarapítva, tovább rontva a
kelet-európai társadalmak urbanizáltsági fokát.
Az urbanizációs folyamat legújabb jelensége a városok belső tereiben a leromlott,
slumosodó negyedek szanálása, a legtöbb esetben az állami és magántőke partnersége révén.
Ez az urbanisztikai intézkedéscsomag részben szociálpolitikai jellegű (szociális lakások ill.
állami bérlakások építése hátrányos helyzetűek, fiatalok, stb. számára), másrészt az épített
örökség és környezet megóvását célozza, és ugyanakkor javítja a lakáspiaci helyzetet. A
magántőke ilyen irányú beruházásai révén inkább dzsentrifikáció zajlik le, amikor a felújított
városrészekbe általában a magas jövedelmű középosztály költözik be, de különösképp a jól
fizetett, dinamikus és sikerorientált fiatalok (yuppiek – Young, upwarded and professional).

17
 4. táblázat. A városi népesség aránya és változásának tendenciái az EU tagállamokban
(félkövér beírással), a tagjelölt országokban (dőlt betűs írással) illetve az
egyéb európai államokban (normál írásmóddal)

A városi
A városi népesség évi A vidéki népesség évi
népesség
Ország átlagos változása (%) átlagos változása (%)
aránya (%)
2003 1995–2000 1995–2000
Ausztria 67,8 0,62 0,34
Belgium 97,5 0,22 –2,36
Dánia 85,1 0,32 –0,07
Finnország 59,0 1,14 –1,42
Franciaország 75,9 0,60 –0,36
Görögország 60,9 0,58 –0,13
Hollandia 89,9 0,50 –0,27
Írország 59,8 1,03 0,14
Luxemburg 92,5 1,65 –3,68
Nagy-Britannia 89,7 0,23 –0,30
Németország 88,1 0,38 –1,48
Olaszország 67,4 0,10 –0,24
Portugália 68,1 2,70 –4,03
Spanyolország 78,3 0,33 –0,99
Svédország 83,4 0,30 –0,02
Szlovákia 58,0 0,27 –0,08
Szlovénia 51,5 0,05 –0,14
Ciprus 49,2 n,a, n,a,
Csehország 74,7 –0,11 –0,29
Észtország 69,5 –1,62 –0,39
Lengyelország 63,0 0,67 –1,00
Litvánia 68,9 –0,21 –0,50
Magyarország 65,4 –0,07 –0,92
Málta 91,6 n.a n.a
Lettország 60,4 n.a n.a
EU átlag 72,6 0,44 –0,83
Románia 55,7 0.10 –0.93
Bulgária 67.5 –0.21 –1.63
Albánia 44,2 1.01 –1.35
Bosznia és Hercegovina 44,4 3.98 2.32
Izland 92,9 1.11 –1.38
Szerbia és Montenegro 52,0 0.44 –0.19
Macedónia 59,6 1.31 –0.50
Norvégia 75,5 0.99 –0.86
Svájc 67,5 0.68 0.65
© Probáld F. 2000b, Fischer Weltalmanach 2006

Az EU-ban a városi rang alapvetően három kritérium szerint értelmezhető (Cole J., Cole F.
1994):
1. településméret (általában a 2000 lakos feletti települések minősülhetnek városokká);
2. településstátus (rendszerint egy adminisztratív területegység központja);

18
 3. funkció vagy szerepkör (pl. magas a nem mezőgazdasági szektorokban munkát vállalók
aránya);

5. táblázat. Az egy millió lakosnál nagyobb EU-metropolisok és várostömörülések listája

Sor- Város vagy Lakosság- Sor- Város vagy Lakosság-

Ország Ország
szám agglomeráció szám szám agglomeráció szám
1. Párizs F 10,7 19. München D 1,5
2. London GB 10,3 20. Liverpool GB 1,4
3. Rhein-Ruhr D 9,2 21. Brüsszel B 1,3
4. Milánó I 5,1 22. Lisszabon P 1,3
5. Madrid ES 4,9 23. Porto P 1,3
6. Berlin D 4,7 24. Glasgow GB 1,3
7. Athén GR 3,5 25. Sheffield GB 1,3
8. Róma I 3,1 26. Lyon F 1,2
9. Barcelona ES 2,7 27. Marseilles F 1.1
10. Nápoly I 2,6 28. Frankfurt D 1,1
11. Birmingham GB 2,6 29. Newcastle GB 1,1
12. Manchester GB 2,6 30. Genova I 1,1
Leeds/
13. GB 2,1 31. Lille F 1,0
Bradford
14. Bécs A 2,0 32. Valencia ES 1,0
15. Koppenhága DK 1,7 33. Rotterdam NL 1,0
16. Torinó I 1,6 34. Amsterdam NL 1,0
17. Hamburg D 1,6 35. Dublin IRL 1,0
18. Stockholm S 1,5 36. Helsinki FIN 1,0
© Cole J., Cole F., 1997

Az EU-ban Párizs és London a két legnagyobb monocentrikus metropolis, melyeket egy

központi magváros dominál. A kettő közül Párizs térben koncentráltabb, London pedig lazább
textúrájú hagyományosan kiterjedtebb elővárosi övezete és nagyszámú bolygóvárosai miatt.
Ezekkel szemben a Rhein-Ruhr koncentráció az európai megalopolisz típusa lehetne,
rendezetlenebb, szétszórtabb térszerkezetével. A három centrum közül az első kettőt
hagyományosan a szolgáltatási szektor dominanciája jellemezte, míg az utóbbi a világtermelés
szempontjából bírt jelentőséggel. A szénbányászat és fémfeldolgozás visszaszorulásával, egy
sikeres szerkezetváltási program véghezvitelével azonban mára a Ruhr-vidéken is gyökeret
vertek a high-tech iparágak, a termelői szolgáltatások és különösképp a turizmus. London
lényegében az egyetlen globális hatósugárral rendelkező európai metropolis magas szintű
szolgáltatásai révén, valamint hatalmi és kulturális centrum jellegéből kifolyólag. Párizs
szerepe kontinentális hatókörű. Kontinentális szerepkörrel rendelkezik még az Európai
Központi Bank székhelyéül szolgáló Frankfurt, illetve a Bizottságnak és Miniszteri Tanácsnak
otthont adó Brüsszel. Európa irányító központjai közül még említést érdemel a számos
nemzetközi szervezetnek helyet adó, világpolitikai jelentőségű Bécs, valamint a
makroregionális hatáskörű Róma, illetve Madrid (Rebitzer 1995, in: Probáld F. 2000).
A Ruhr-vidékhez hasonlóan a turizmus és a termelői szolgáltatások dominálnak olyan
egykori nehézipari urbánus vidékeken, mint Lancashire és Yorkshire Angliában (Liverpool
például a Beatles-féle nosztalgiaturizmusból él, Manchester pedig pénzügyi szolgáltató
központtá vált).
Hollandiában ugyancsak összefüggő nagyvárosi övezetet alkot a Randstadt (patkóváros),
mely félkörívben húzódik az ország nyugati részén az óceán partja mentén (Utrecht,
Amszterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam láncolata). Nyugati és északi részein a tercier

19
tevékenységek uralkodnak, míg délen a rotterdami kikötői ipar a jellegadó gazdasági
tevékenység. A patkóváros egy „zöld szívnek” nevezett, hiperintenzív mezőgazdasági övezetet
zár közre, ahol a tejgazdálkodás és virágkertészet a fő tevékenység.
Olaszország esetében is köztudott, hogy Róma csak adminisztratív szempontból fővárosa az
országnak, míg Milánó a gazdasági-pénzügyi főváros szerepét tölti be, erős ipara, valamint
nagy tőkeerejű bankjai és biztosítótársaságai révén. Nagyvárosi övezete a fejlett gazdasággal
rendelkező Lombardia számos városát öleli fel és főleg északi irányban terjedt ki (Monza,
Varese, Bergamo, Como stb.). Milánó az ugyancsak fejlett iparral rendelkező piemonti
Torinóval együtt ún. ikerváros-struktúrát képez Észak-Itáliában.
Várhatóan az egységes Németország fővárosa, Berlin is növelni fogja súlyát és befolyását
az EU-ban, lévén egy nagyon fontos szárazföldi közlekedési tengely mentén helyezkedik el,
mely az Atlanti-óceán partvidékéről kiindulva, Berlint, Varsót és Minszket érintve Moszkváig
halad. Ezen kívül a német kormány Berlin európai szerepkörét erősítendő tudatos és intenzív
fejlesztési politikával segíti a város előrehaladását, nagy összegeket fektet be az
infrastruktúrába és a kulturális beruházásokba.

A rurális térségek alapvető jellegzetessége, hogy noha az EU összterületének 97%-át teszik

ki, csupán az összlakosság 23,2%-ának (86,5 millió ember) szolgál életteréül. Mint arra már
utaltunk, lakhelyként az EU vidéki települései felértékelődtek, mert kellemes, természethez
közeli, környezeti ártalmaktól mentes rezidenciális övezetet jelentenek, ahol az esetek
többségében a lakosok élvezhetik a városinak megfelelő közszolgáltatást és a jó közlekedési
infrastruktúra révén, zökkenőmentesen ingázhatnak városi munkahelyükre. A falvak ennek
következtében korántsem mezőgazdasági jellegűek, lakosaiknak csak mintegy 20%-a dolgozik
az agrárszférában. Következésképp elmondható, hogy a posztindusztriális korban a visszájára
fordult az „exode rural” jelensége, a falvak jelentős részének nagyobb a népességvonzó és
megtartó ereje, mint a városoknak. Ezt az amúgy természetes folyamatot a fogyasztói szokások
megváltozásával nagyban segítette az aberrált Közös Agrárpolitika „áldásos hatása” is, mely a
falvak kiürülését gátolta. A falvak sok esetben annak ellenére is vonzó vándorlási célpontok,
hogy a rurális térségek többsége hátrányos helyzetű támogatandó területekre esik, a korábbi 1.,
5. és 6. célkitűzés által asszisztált régiókban (ezekről a későbbi fejezetekben tárgyalunk).
Ha figyelmesebben megvizsgáljuk a fő urbánus zónák (többek közt az európai
megalopolisz-övezet) térbeli kiterjedését, megfigyelhetjük, hogy a nagyvárosok a legsűrűbben
az európai magterületen, az ún. „Kék Banán”-zónában koncentrálódnak. Ez nem véletlen, mint
már említettük a városok a fő gazdasági, politikai és hatalmi centrumok, s mint ilyenek, a
legintenzívebb társadalmi élet színhelyéül szolgáló központi régiókban foglalnak helyet. Ez a
megalopolisz-zónával térben egybeeső övezet kiterjedésében összehasonlítható az észak-
amerikai „Boswash”-al, azzal a különbséggel, hogy a térbeli kontinuitást az EU-ban sajnálatos
módon megszakítja a Doveri-szoros jelenléte, valamint a határok lebomlása előtt a
nemzetállami térszerkezet is feldarabolta azt. A legújabb fejlődési tendenciák következtében ez
az övezet nyúlványszerűen kiterjed a perifériák irányába is, ahogyan az újabb városi központok
által dominált régiók egyre fokozzák jelenlétüket az európai gazdasági térben (Madrid,
Barcelona, Berlin, stb.) létrehozva az ún. „Kék Csillag” övezetet (Horváth Gy. 2001).

4. A mezőgazdaság, erdőgazdálkodás és halászat aktuális problémái

Az Európai Unióban a kilencvenes évek elején a foglalkoztatottak átlag 7,6%-a
gazdálkodott. Ez az érték az ezredfordulóra tovább csökkent, jelenleg az EU15-ben a
munkavállalók mintegy 5%-a dolgozik a mezőgazdaságban, s munkájukkal az EU15 összesített
GDP-jéhez 2%-al járulnak hozzá. Az EU25 keretében ez az érték 6,7%, illetve 3,2%. Az új
tagok gazdasági életében érzékelhetően nagyobb szerepet játszik a mezőgazdaság és ez
némileg növelte az átlagokat. A két arány közötti eltérés rávilágít arra, hogy nem

20
érvényesülnek tökéletesen az ágazatban a hatékonysági tényezők (hiszen nagyobb arányú
munkaerő termeli meg a GDP kisebb hányadát), s ezért továbbra is napirenden szerepel a
különböző mezőgazdasági támogatások fenntartásának kérdése mind a bel- mind a
külpiacokon, ahol például a jóval hatékonyabb amerikai mezőgazdaság a fő vetélytárs.

6. táblázat. A foglalkoztatottak aránya gazdasági szektorok szerint, A GDP és az egy főre

jutó GDP értékei az EU-ban (félkövér betű), a tagjelölt államokban (dőlt betű)
és a világgazdasági hármas másik két centrumországában, valamint Kínában
és Oroszországban (normál karakterekkel) (2002, 2003, 2004)

Primer Szekunder Tercier

Ország neve GDP mrd. GDP/fő
szektor % szektor % szektor %
Hollandia 511,502$ 26230$ 3,1 20,0 76,9
Nagy-Britannia 1794,878$ 28230$ 1,4 19,9 78,7
Franciaország 1757,613$ 24730$ 4,1 25,4 70,5
Ausztria 253,126$ 26810$ 4,7 26,9 68,4
Németország 2403,160$ 25270$ 2,3 30,8 66,9
Olaszország 1468,314$ 21570$ 5,3 31,9 62,8
Spanyolország 838,652$ 17040$ 5,6 30,8 63,6
Luxemburg 26,496$ 45740$ 1,3 22,4 76,3
Belgium 301,869$ 25760$ 0,8 23,1 76,1
Dánia 211,888$ 33570$ 3,2 24,3 72,5
Írország 153,719$ 27010$ 6,4 27,7 65,9
Svédország 301,606$ 28910$ 2,2 23,1 74,7
Finnország 161,876$ 27060$ 5,4 26,9 67,7
Portugália 147,899$ 11800$ 12,4 33,8 53,8
Görögország 172,203$ 13253$ 15,8 22,5 61,7
Cseh Köztársaság 89,715$ 7150$ 4,4 38,7 56,9
Lengyelország 209,563$ 5280$ 18,2 28,5 53,3
Magyarország 82,732$ 6350$ 6,2 34,1 59,7
Szlovákia 32,519$ 4940$ 6,2 38,4 55,4
Szlovénia 27,749$ 11920$ 9,7 38,6 51,7
Málta 4,851$ 10780$ 1,9 29,8 68,3
Ciprus 11,385$ 14785$ 8,0 21,5 70,5
Lettország 11,073$ 4400$ 15,5 25,5 59,0
Litvánia 18,215$ 4500$ 17,8 27,5 54,7
Észtország 9,082$ 5380$ 7,0 31,3 61,7
EU összesen/ átlag 11001,69$ 18338,72$ 6,7 28,1 65,1
Románia 56,951$ 2260$ 36,4 29,5 34,1
Bulgária 19,860$ 2130$ 25,6 27,9 46,5
Horvátország* 28,797$ 5370$ 7,8 30,7 61,5
Törökország* 240,376$ 2800$ 33,2 23,8 43,0
Oroszország 432,855$ 2610$ 13,4 22,6 64,0
USA 10948,547$ 37870$ 2,6 21,8 75,6
Japán 4300,858$ 34180$ 4,7 29,7 65,6
Kína 1417,000$ 1100$ 44,1 27,3 28,6
*2005-ben megkezdődött csatlakozási tárgyalások. © Fischer Weltalmanach 2006

21
 7. táblázat. A három gazdasági szektor részesedése a bruttó hazai termék előállításából az
EU országaiban és néhány EU-n kívüli állam esetében (2003, 2004)

Primer Szekunder Tercier szektor Munka-

Ország neve
szektor % szektor % % nélküliség %
Hollandia 3 26 71 4,6
Nagy-Britannia 1 26 73 4,7
Franciaország 3 25 72 9,7
Ausztria 2 32 66 4,5
Németország 1 30 69 9,2
Olaszország 3 29 69 8,3
Spanyolország 3 30 67 10,8
Luxemburg 0,6 20,5 78,9 4,2
Belgium 1,3 26,5 72,2 7,8
Dánia 2,1 26,4 71,5 5,4
Írország 3 42 55 4,5
Svédország 1,8 27,9 70,3 5,5
Finnország 3 31 66 8,8
Portugália 6 30 64 6,7
Görögország 7 24 69 8,9
Cseh Köztársaság 3 39 57 8,3
Lengyelország 3 31 66 18,8
Magyarország 3 31 66 5,8
Szlovákia 4 30 66 18,2
Szlovénia 3 36 61 6,5
Málta 3 23 74 7,3
Ciprus 4 20 76 5,0
Lettország 5 24 71 9,8
Litvánia 7 34 59 11,2
Észtország 4 28 67 9,2
EU átlag 3,2 28,9 67,9 8,1
Románia 12 36 52 7,1
Bulgária 12 31 58 13,0
Horvátország* 8 30 62 13,8
Törökország* 13 22 65
Oroszország 5 34 61 8,7
USA 2 23 75
Japán 1,3 24,7 74,0 4,7
Kína 15 53 32 4,2
*2005-ben megkezdődött csatlakozási tárgyalások. © Fischer Weltalmanach 2006

Mint ahogyan a fenti táblázat is rámutat, a differenciálódás tagállamonként igen jelentős a

minimális értékeket képviselő, hagyományosan szolgáltatásorientált gazdaságoktól (Nagy-
Britannia, Luxemburg), egészen az elmaradottabb déli perem nagyobb agrárhagyományokkal
rendelkező országaiig (Portugália, Görögország). Az 1995-ös bővítés nem hozott változást ezen
a téren, hiszen három szolgáltatáscentrikus fejlett egykori EFTA tagország csatlakozott az
Unióhoz, azonban a 2004-es bővülés, mint láttuk, rontotta a helyzetet, mert a kelet-közép-
európai elmaradottabb gazdaságú országok értelemszerűen nagyobb számú agrárkeresővel
rendelkeznek, amely a csökkenő agrártámogatások, a Közös Agrárpolitika tervezett reformja
közepette szociális, gazdasági feszültségeket vetít előre. Mindez akkor mélyülhet el, ha az
illető országokban nem hajtják végre sikeresen és viszonylag gyorsan a gazdasági

22
szerkezetváltást. Ez a következőket feltételezi: a vesztes mezőgazdasági szektorok leépítése,
termőföldek művelésből való kivonása, az így felszabaduló munkaerő egyéb ágazatokban való
elhelyezkedésének támogatása, amely segítené a sikeres foglalkozási átrétegződést, a piaci
viszonyokhoz való jobb alkalmazkodást.
A mezőgazdaságban foglalkoztatottak részarányának tekintetében, kontinentális
viszonylatban még megdöbbentőbb értékeket kapunk a keleti végek legelmaradottabb
országaiban, a Független Államok Közösségéhez tartozó volt szovjet utódállamok
vonatkozásában: Oroszország: mezőgazdaság 13,4 %, ipar 22,6%, szolgáltatások 64,0%;
Ukrajna: mezőgazd. 27,6%, ipar 24,5%, szolg. 47,9%; Fehéroroszország mezőgazd. 14,8%,
ipar 34,7%, szolg. 49,1%; Moldávia: mezőgazd. 50,9%, ipar 13,9%, szolg. 35,2%.
Mint korábban már említettük, az EU-ban a mezőgazdaság nemzeti jövedelemhez való
szerény hozzájárulása ellenére magas a Közös Agrárpolitikára (CAP – Common Agricultural
Policy) fordított pénzalapok aránya a közös büdzséből. Ez a részesedés a közös költségvetés
átlagban kétharmadát emésztette fel a nyolcvanas években, de voltak olyan évek, amikor ez az
érték a 70%-ot is elérte. A kilencvenes években a reformkísérletek hatására ez az arány 46%-ra
mérséklődött.
A CAP magas aránya a következő okokra vezethető vissza:

- a földművesek erős politikai lobbyja, hatékony érdekérvényesítő képessége és aktív

politikai részvétele (az egyre általánosabb társadalmi érdektelenség közepette a
farmerek továbbra is szorgalmas résztvevői a nemzeti szintű parlamenti
választásoknak);
- az EU összterületének négyötöde még jelenleg is mezőgazdaságilag hasznosított terület,
következésképp az ágazatnak nagy a jelentősége a területhasznosítás, a területrendezés,
a tájépítészet szemszögéből;
- egész vertikum épül rá, a mezőgazdaság-specifikus ipari késztermékeket gyártó
ágazatoktól (vegy-, gép-, csomagolóanyag-gyártó ipar), a tulajdonképpeni
mezőgazdaság termelte nyersanyagokat hasznosító ágazatokon át (textil- és
élelmiszeripar) a mezőgazdasággal kapcsolatos szolgáltatásokat nyújtó vállalkozásokig;
- környezetvédelmi és környezetgazdálkodási szempontból különös jelentősége van az
ágazatnak, a helyes (és többnyire tőkeigényes) technológiák megválasztása révén, hisz a
mezőgazdaságnak van a legközvetlenebb kapcsolata a természeti erőforrásokkal és nem
közömbös, hogy ezeket kizsarolva, avagy környezetbarát módon folyik-e az
agrártermelés.
- az EU-s polgárok átlagban jövedelmük négyötödét költik élelmiszerre.

A CAP a hatvanas évek elején kezdte meg működését az Európai Mezőgazdasági

Orientációs és Garanciaalap (1962) finanszírozásával. A finanszírozáshoz közös „európai
elszámolási egységet” (ECU) állapítottak meg a különböző tagállamok nemzeti valutáinak
kosarából, amely a monetáris unióig látta el feladatát (2002). Az akkori viszonyok között egy
ilyen területi gazdasági hatásokkal járó ágazati politikának megvolt a létjogosultsága, hiszen a
háború utáni újjáépítés éveiben, az ötvenes években még élelmiszerhiány jellemezte Európát, a
belső ellátást csak importból tudták megoldani, ugyanakkor az agrárgazdaságban
foglalkoztatottak aránya is jóval magasabb volt a mainál. A közös mezőgazdasági politika a
tagállamok agrárgazdaságát integrálta, ezáltal a nemzeti szintű támogatást a közösségi
segélyezés váltotta fel. Az EGK alapszerződésében a következő célkitűzéseket fogalmazták
meg a mezőgazdasággal kapcsolatban (Cole J., Cole F. nyomán, 1994):

a. A mezőgazdasági termelés és termelékenység növelése a technológiai fejlődés

lehetőségeinek biztosításával és a termelési tényezők (főként a munkaerő) optimális
kihasználása révén;

23
 b. Biztos megélhetést nyújtani a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számára a fentebb
vázolt eszközökkel;
c. A piacok stabilizálása;
d. Az ellátás zökkenőmentességének biztosítása;
e. A mezőgazdasági termékek hozzáférhetővé tétele a fogyasztók számára méltányos
árszinten.

A CAP alapelvei egységes belső piacot, összehangolt és kiszámítható agrárpolitikát,

valamint pénzügyi szolidaritást feltételeznek. Ennek elérésére három fő eszközt alkalmaztak: 1.
intervenciós felvásárlást garantált minimális áron; 2. protekcionista vámpolitikát a piaczavaró
olcsó import kiszűrésére; 3. irányár meghatározását. Ez utóbbi eszköz némi magyarázatra
szorul, ugyanis az irányárat a főbb mezőgazdasági termékekre határozták meg, és ha ennél az
árszintnél alacsonyabb (versenyképesebb) volt egy importtermék ára, az irányár és az importár
közti különbözetet az importáló vállalkozásnak be kellett fizetnie az Európai Mezőgazdasági
Orientációs és Garanciaalapba (EAGGF). Ilyen körülmények között méltánytalan módon
visszaforgatták a pénzt az amúgy is más szektorok kárára túlfinanszírozott mezőgazdaságba, és
elodázódtak azok a piac által diktált szerkezeti reformok a mezőgazdaságban, melyek
segítésére tulajdonképpen létrejött az EAGGF, ezeket a pénzeket inkább közvetlen piaci
támogatásokra fordították.
Az említett eszközök a következő eredményeket és egyben problémákat kreálták (Izikné
Hedri G. után, 1998, módosításokkal):

- Az EGK-ban a hatvanas évek elejére megszűnt az élelmiszerhiány;

- A szavatoltáras felvásárlás a farmereket a termelés maximalizálására ösztönözte, mert a
piacon nem értékesíthető készleteket az állam köteles volt felvásárolni. Ez a nyolcvanas
évekre túltermelési válságot okozott (vaj-, hús- és borhegyek), ugyanakkor a
garantáltáras felvásárlás a túlhajtott termelés mellett a költségek növelésével járt,
amelyhez a megszaporodott raktározási költségek is hozzáadódtak. Olyan torz viszonyok
alakultak ki, hogy a túlkínálat ellenére magasak voltak az élelmiszerárak;
- A növekvő élelmiszerárak még versenyképtelenebbé tették az európai termékeket a
belpiacon és a nemzetközi piacon, ezért a már ismert belső piaci védelem mellett
nagyarányú exporttámogatásokkal ösztönözték a kivitelt;
- Ez utóbbi jelenség állandó, parázs viták tárgya volt az Általános Vámtarifa és
Kereskedelmi Szervezet (GATT), majd annak jogutódja a Kereskedelmi Világszervezet
(WTO) keretében, főleg a hatalmas mennyiségben és hatékonyan termelő, a liberális
vámpolitikában és a szabad versenyben érdekelt Egyesült Államokkal.

Némi fordulatot jelentett ebben a vitában a GATT 1993-ban lezárult uruguayi fordulója,
amelyen az EU is elfogadta azt az előirányzatot, hogy a jövőben a mezőgazdasági termékek
külkereskedelmében csak a vámok révén lehet importkorlátozásokat végrehajtani és tilosak az
egyéb kereskedelempolitikai korlátozó intézkedések. Ezt fokozatosan vezették be egészen
2003-ig, és 2004 január elsejétől sem az irányár, sem a behozatali kvóták nincsenek hatályban,
csak a vámtarifák meghatározott keretek között.
A Közös Agrárpolitika által generált ágazati túlköltekezés erősen megterhelte az EU
büdzséjét, amely a közös vámokból, illetékekből, valamint a tagállamok gazdasági méret-
arányos befizetéseiből (az általános forgalmi adó bizonyos hányada) „táplálkozik”.

24
 8. táblázat. Az EU 2000–2006 közötti időszakra vonatkozó költségvetési előirányzata (évi
átlag)

Költségvetési célterület Milliárd euró %

Mezőgazdasági politika 42,5 46,2
Strukturális politika (területfejlesztés, stb.) 30,4 33,0
Belső intézkedési programok (kutatás, képzés,
6,1 6,6
közlekedésfejlesztés)
Külső programok (pl. segélyek fejlődő országoknak) 4,6 5,0
Igazgatás (közös intézmények) 4,8 5,2
Tartalék 0,6 0,6
Előcsatlakozási támogatás (a kelet-közép-európai
3,1 3,4
országoknak)
Összesen 92,1 100,0
© European Voice, 1999 április 1–7, in: Probáld F. 2000a

Az előirányzatok szerint ez a közös költségvetés az EU összesített GDP-jének 1,27%-át

jelentette volna az 1999–2006-os büdzsé időszakára, amelyet a következő 2006–2012-es
időszakra 1%-ban igyekeznek maximalizálni a nagy befizető államok, főként azok, amelyek
nem tartoznak a CAP haszonélvezői közé (Németország, Nagy-Britannia). A csökkentés
elsősorban a Közös Agrárpolitika kiadásainak további, a reformok előírásainak megfelelő
csökkentését jelentené, ezért az EU-n belül késhegyre menő vitákat eredményez a nagy
agrártermelő és az eddigi politikák haszonélvezőjeként számon tartott Franciaországgal,
melynek kereskedelempolitikájában nagy hagyományokkal rendelkezik a regulációs
beavatkozás, a protekcionista belső piacvédelem, a verseny kihívásaitól való meghátrálás.
A CAP további reformjai közé tartoznak, az irányár, a garantált ár és a külkereskedelmi
kvóták eltörlése mellett, a támogatási rendszer gyökeres átalakítása. Ennek értelmében a
túltermelés megakadályozása érdekében termelési kvótákat állapítottak meg a belföldi
termelők számára, és az ezeket túllépők ellen pénzügyi szankciókat alkalmaztak (főként a
tejágazatban). Kompenzációkat fizettek azon gazdálkodók számára, akik termőterületeiket
kivonták a művelésből, pihentették, vagy más rendeltetést szántak az egykori mezőgazdasági
földeknek (főként rekreatív funkciókat – erdő, parkok, golfpályák). Sok esetben ezek az
intézkedések nem bizonyultak hatékonynak, mert az agrárlobby és az egyes országok nemzeti
érdekei kibúvókat találtak a teljesítés alól.
A telített agrárpiacú EU-ban az általános technikai fejlettség (gépesítés, talajerő-utánpótlás,
biotechnológia), a pedoklimatikus viszonyok, valamint a mezőgazdasági termelés
hagyományai alapján regionálisan elkülönülnek a mezőgazdaság intenzitási mutatói, melyet a
különböző agrártermékek termelési értékeivel (fajlagos és abszolút), valamint a hozamokra
vonatkozó adatokkal lehet a legjobban érzékeltetni. A gépesítés fokát legpregnánsabban a
traktorok számával fejezhetjük ki. Ugyanígy a belterjességre hatással lehet a mezőgazdasági
haszonterületek szerkezete. A fent felsorolt mutatószámokra az alábbi táblázatok segítségével
kívánunk utalni, melyből kitűnik, hogy a legintenzívebb mezőgazdasági területek egybeesnek
az európai magterület zónájával (Benelux államok, DK-Anglia, Németország nyugati
tartományai, Észak-Franciaország). Ez a modell némileg emlékeztet a von Thünen által a 19.
század elején felvázolt lokalizációs elméletre, mely a fogyasztópiacok közelsége, a szállítási
költségek és az agrártermékek szállítás-érzékenysége, mint fő befolyásoló tényezők alapján
határozta meg az egyes mezőgazdasági haszonnövények termesztésének térbeli rendjét. Ma
már a szállítási tényező jóval kisebb fontossággal bír, de a piac mérete és közelsége láthatóan
tovább kedvez az intenzívebb gazdálkodási formának, illetve az arra jellemző
termékszerkezetnek. Ennek alapján megállapítható, hogy az óceáni klímaterület döntően
szarvasmarha-tenyésztésre (tejgazdaság) és kertgazdálkodásra, valamint zöldségtermesztésre
specializált periurbánus régióiban a legbelterjesebb a mezőgazdasági termelés.

25
 9. táblázat. A főbb területhasznosítási formák az EU mezőgazdasági földalapjában (az
erdőterületek kivételével)

Mezőgazdasági Állandó
Szántó Egyéb
összterület legelő
Tagállam területek
millió % az millió millió
% % (%)
ha EU-ból ha ha
Belgium-Luxemburg 3,3 1,0 0,8 24 0,7 21 34
Dánia 4,2 1,3 2,5 60 0,2 5 25
Németország 34,9 11,0 12,1 35 5,3 15 19
Görögország 12,9 4,0 3,5 27 5,3 41 12
Spanyolország 49,9 15,9 19,7 39 10,3 21 8
Franciaország 55,0 17,4 19,4 35 10,8 20 18
Írország 6,9 2,2 0,9 13 4,7 68 14
Olaszország 29,4 9,37 11,9 40 4,3 15 12
Hollandia 3,4 1,0 0,9 28 1,1 31 31
Ausztria 8,3 2,6 1,5 18 2,0 24 19
Portugália 9,2 2,9 3,2 34 0,8 9 21
Finnország 30,5 9,7 2,6 8 0,1 3 13
Svédország 41,2 13,1 2,8 7 0,6 1 24
Egyesült Királyság 26,2 8,3 6,3 25 11,0 46 19
EU összesen 315,3 100 88,1 28 57,2 18 18
© Cole J., Cole F. 1997, módosításokkal

10. táblázat. A gépesítés mértéke az EU-ban a traktorok száma alapján 1993-ban

Traktorok száma Traktorszám / Tarktorszám /

Tagállam
(1000) 100 mezőgazd. dolgozó 100 ha szántó
Belgium-Luxemburg 114 171 14
Dánia 156 137 6
Németország 1300 80 11
Görögország 216 24 6
Spanyolország 775 58 4
Franciaország 1460 129 8
Írország 168 100 18
Olaszország 1430 106 12
Hollandia 182 91 20
Ausztria 342 184 23
Portugália 131 21 4
Finnország 232 130 9
Svédország 165 111 6
Egyesült Királyság 500 98 8
EU összesen 7171 84 8
© Cole J., Cole F., 1997, módosításokkal

26
 11. táblázat. Búzatermés-átlagok az EU-ban és néhány kiválasztott országban történelmi
visszatekintésben (tonna hektáronként, három–négy év átlagában)

Egyéb
EU tagállamok 1921–25 1961–65 1992–94 1992–94
országok
Hollandia 2,8 4,4 8,3 Mexikó 4,2
Írország 2,3 3,3 7,7 Magyarország 3,9
Egyesült Királyság 2,3 4,0 7,5 Kína 3,4
Belgium-Luxemburg 2,6 3,9 6,9 Lengyelország 3,2
Dánia 3,0 4,1 6,5 USA 2,6
Franciaország 1,5 2,9 6,5 India 2,4
Németország 1,8 3,3 6,4 Románia 2,3
Svédország 2,0 3,4 5,9 Kanada 2,2
Ausztria 1,3 2,6 5,0 Argentína 2,2
Olaszország 1,2 2,0 3,5 Törökország 2,0
Finnország 1,4 1,7 3,3 Oroszország 1,7
Görögország 0,6 1,5 2,5 Ausztrália 1,6
Spanyolország 0,9 1,1 2,2 Kazahsztán 1,0
Portugália 0,7 0,8 1,6 Algéria 0,9
© Cole J., Cole F., 1997

12. táblázat. A tejhozamok alakulása az elmúlt évtizedekben (tonna/tejelő tehén/év, két-

három év átlagában)

Tagállam neve Tejhozam 1959–61 Tejhozam 1979–81 Tejhozam 1992–94

Hollandia 4,2 5,0 6,3
Svédország 3,0 5,3 6,3
Dánia 3,7 4,9 6,2
Finnország 3,0 4,6 5,9
Egyesült Királyság 2,9 4,8 5,5
Franciaország 2,2 3,7 5,2
Németország 3,2 4,2 5,2
Belgium-Luxemburg 3,8 3,9 4,7
Spanyolország 1,4 3,3 4,2
Ausztria 2,5 3,5 3,9
Olaszország 2,0 3,5 3,9
Írország 2,2 3,2 3,7
Görögország 0,8 1,9 3,1
Portugália 2,3 2,1 1,9
© Cole J., Cole F. 1997

Az egyes mezőgazdasági haszonnövények tekintetében, a teljesség igénye nélkül,

felsoroljuk a legfontosabb európai termelőket, a világtermelés élvonalába tartozó államokkal
együtt (Fischer Weltalmanach 2006).

27
 13. táblázat. A főbb gabonatermelő EU tagállamok 2002-ben (millió t). (Dőlt betűvel az
EU-n kívüli legjelentősebb termelő)

Ország neve Gabona összesen Búza Rizs Kukorica

Kína 399,9 90,2 176,3 121,4
Franciaország 61,1 38,9 0,10 16,4
Németország 43,3 20,8 – 3,7
Olaszország 21,4 7,5 1,3 10,8
Nagy-Britannia 23,1 16,0 – –
Lengyelország 26,8 9,3 – 1,9
Spanyolország 21,6 6,7 0,81 4,4
Világtermelés 2031,5 572,6 575,4 604,4
© Fischer Weltalmanach 2006

14. táblázat. A főbb gabonatermelő EU tagállamok 2002-ben (millió t). (Dőlt betűvel az
EU-n kívüli legjelentősebb termelő)

Köles és
Ország neve Árpa Zab Rozs
cirok
Kína 3,3 5,5 0,4 0,5
Franciaország 10,9 0,4 0,7 0,1
Németország 10,9 - 1,0 3,6
Lengyelország 3,3 - 1,4 3,8
Olaszország 1,1 0,2 0,3 0,01
Nagy-Britannia 6,1 - 0,7 0,02
Spanyolország 8,3 0,03 0,9 0,1
Világtermelés 135,6 76,8 25,4 20,9
© Fischer Weltalmanach 2006

15. táblázat. A jelentősebb bor- és szőlőtermelők az EU-ban (millió t, 2002). (Dőlt betűvel
az EU-n kívüli legjelentősebb európai termelő)

Ország neve Szőlő Bor

Olaszország 7,3 4,4
Franciaország 6,7 5,2
Spanyolország 5,8 3,6
Németország 1,4 1,0
Görögország 1,0 0,34
Románia 1,007 0,546
Portugália 1,039 0,779
Magyarország 0,501 0,333
Világtermelés 61,8 26,9
© Fischer Weltalmanach 2006

Burgonyatermelők (millió t, 2002): Kína 66,5, Lengyelország 15,5, Németország 11,4,

Hollandia 7,3, Nagy-Britannia 6,3, Franciaország 6,8, világtermelés 311,3.
Citrusfélék (millió t, 2001): Brazília: narancs 21,5, citrom: 0,5; Spanyolország: narancs
2,6, citrom 0,9; Olaszország: narancs 2,2, citrom 0,7; Görögország: narancs 0,9, citrom 0,145;
világtermelés: narancs 66,7, citrom 10,9.

28
 Az állattenyésztést illetően a következő fontosabb haszonállat-termelők tűnnek ki:

16. táblázat. Az EU jelentősebb hústermelő államai (millió t, 2000). (Dőlt betűvel az EU-n
kívüli legjelentősebb termelő)

Juh és
Ország neve Összesen Szarvasmarha Sertés Baromfi
kecske
Kína 64,4 5,3 2,6 43,0 12,5
Franciaország 6,3 1,5 0,13 2,3 2,0
Németország 6,2 1,3 0,04 3,8 0,83
Spanyolország 4,9 0,69 0,24 2,9 0,89
Olaszország 4,1 1,1 0,07 1,4 1,1
Nagy-Britannia 3,5 0,70 0,35 0,92 1,5
Hollandia 2,8 0,48 0,01 1,6 0,71
Dánia 2,0 0,15 0,001 1,6 0,20
Belgium-Luxemburg 1,6 0,26 0,005 0,98 0,38
Világtermelés 233,2 60,2 11,2 90,9 66,5
© Fischer Weltalmanach 2004, 2003

Szarvasmarha-állomány (millió db., 2002): India 221,9, Franciaország 20,2,

Németország 14,2, a világ összállománya 1358,1.
Sertésállomány (millió db., 2002): Kína: 464,6, Németország 25,9, Franciaország 15,2, a
világ összállománya 941,1
Juhállomány (millió db., 2002): Kína 136,9, Nagy-Britannia 35,8, összállomány a világon
1024,3
Tejtermelők (millió t, 2002): USA 77,0, Németország 28,0, Franciaország 25,1, Nagy-
Britannia 14,9, Olaszország 11,3, Hollandia 10,8, világtermelés 502,3.
Vajtermelés (millió t, 2000): India 1,7, Franciaország 0,44, Németország 0,42, Írország
0,14, Nagy-Britannia 0,13, Hollandia 0,12, Belgium-Luxemburg 0,11, Olaszország 0,10,
világtermelés 7,0.

Az erdőgazdaság vonatkozásában megállapítható, hogy a két volt EFTA-tag skandináv

állam (Svédország és Finnország) csatlakozásával vált elméletileg önellátó az EU15 a faanyag
szempontjából, erdőterületei pedig összterületének mintegy 36%-át fedik jelenleg (ez a világ
erdőállományának 2,7%-a). Ezzel az értékkel napjainkban az EU a jól erdősült területek közé
tartozik, mivel a határérték ebben a vonatkozásban adott terület kiterjedésének a 25%-a. Mégis,
jelenleg is magas az importfa aránya, mert környezetvédelmi megfontolásokból is
akadályozzák a túlzott kivágást. A két skandináv állam kivételével, a maradék EU tagországok
csupán faszükségletük felét képesek kielégíteni saját forrásból. Az Egyesült Királyság,
Németország és Olaszország az EU15 faimportjának mintegy kétharmadát veszik igénybe,
csupán Svédország, Finnország és Portugália büszkélkedhet termelési felesleggel. Az 1000 főre
jutó erdőterület Spanyolországban tízszer nagyobb, mint a legkisebb értékekkel jellemezhető
Nagy-Britanniában (42 ha/1000 lakos), Finnország értékei pedig ennél százszor nagyobbak
(Cole J., Cole F. 1997). Nagy-Britanniában az erdőirtások a kora újkorra vezethetők vissza,
mikor előtérbe helyezték a legelőgazdálkodást és ez vezetett az erdőterületek mostani alacsony
arányához, noha az EU vonatkozásában Hollandia rendelkezik a legkedvezőtlenebb
erdősültségi értékekkel. Az EU támogatja az erdőterületek megőrzését és kiterjesztését – ez
nemcsak ökológiai megfontolásokból történik, hanem a fölös mezőgazdasági területek
hasznosítására is alternatívát jelent. Az alábbi táblázat bizonyítja ennek a politikának a
hatékonyságát, hiszen Spanyolország kivételével mindenhol nőtt (vagy legalábbis nem
csökkent) az erdősültség az EU-ban.

29
 17. táblázat. Az erdőterületek alakulása az EU-ban 1960 és 1994 között

Erdőterület nagysága (millió ha-ban) Erdőterület 1000

Tagország
1960 1994 EU lakosra számítva
Belgium-Luxemburg 0,7 0,7 66
Dánia 0,4 0,4 77
Németország 10,1 10,7 131
Görögország 2,5 2,6 248
Spanyolország 24,3 16,1 412
Franciaország 11,6 14,9 256
Írország 0,2 0,3 83
Olaszország 5,8 6,8 118
Hollandia 0,3 0,4 26
Ausztria 3,1 3,2 395
Portugália 2,5 3,3 333
Finnország 21,8 23,2 4549
Svédország 22,5 28,0 3146
Nagy-Britannia 1,7 2,4 41
Összesen 107,5 113,0 305
© Cole J., Cole F., 1997

Az EU Közös Halászati Politikája a nyolcvanas években indult és fontos koordinatív

szerepet töltött be az ágazatban, melynek nagy jelentősége van egyes széles óceáni és tengeri
partvonallal rendelkező, peremhelyzetű tagországban. Jelentősége főként a két ibériai állam,
Spanyolország és Portugália 1986-os csatlakozásával nőtt meg, melyek gazdaságában nagyobb
súllyal szerepelt az ágazat. A többi EU-államban a halászat kiegészítő jellegű tevékenység,
mely a foglalkoztatási helyzetet csak kismértékben javítja. A halászati politika, főként
restrikciói miatt riasztotta el az EU-tagságtól azokat az államokat (Izland, Norvégia), melyek
gazdaságában ez az ágazat az átlagosnál nagyobb jelentőséggel bír.
A világon regisztrált halzsákmány 1999-ben 92 millió tonna volt, ebből az EU kb. 7%-al
részesedik. Az EU teljes halzsákmányán belül Dánia kb. az egyharmadot termeli meg (1,7
millió tonna), őt a sorban Spanyolország, Nagy-Britannia és Franciaország követi. A világ
legnagyobb halzsákmányával Kína rendelkezik (17,2 millió tonna) (Fischer Weltalmanach
2004, 2003; Cole J., Cole F. 1994).

5. Változások az iparszerkezetben
és annak hatásai az EU gazdaságának versenyképességére
Az ipar az EU gazdaságának továbbra is nagy jelentőségű ágazata, bár a modern iparágak
vonatkozásában lemaradt a két nagy versenytárstól, az Egyesült Államoktól és Japántól. Az
agrárköltségvetés nagy hányadával ellentétben az ipari fejlesztésre fordított kiadások ugyanis
Európában csekélyek. Az ún. „belső intézkedési program” keretében az iparral összefüggő
kiadásokra (kutatás-fejlesztés, képzés, közlekedésfejlesztés) az EU közös költségvetésből 6,1
milliárd eurót költenek (6,6%). Természetesen külön tételt képeznek a tagállamok nemzeti
szintű költségvetésének hozzájárulásai, amelyek kiegészítik ezt a pénzalapot, de még így is
jócskán elmaradnak az Egyesült Államok vagy Japán hasonló jellegű fajlagos kiadásaitól. Az
Egyesült Államok ilyen célokra például tetemes összegeket költ, éves szinten kb. 200 milliárd
dollárt, ami GDP-jének 2%-át jelenti. Ebben az összefüggésben még inkább érthető a Közös
Agrárpolitika megreformálásának égető szükségessége, hiszen egy versenyképtelen ágazat

30
tervgazdálkodási körülmények közti fenntartásánál jóval kifizetődőbb és jövőorientáltabb lenne
kutatás-fejlesztési tevékenységre költeni a pénzt.
A fosszilis tüzelőanyagokkal és a nem energetikai jellegű nyersanyagokkal való
ellátottságot már a második fejezetben tárgyaltuk. Ezzel összefüggésben csak annyit kívánunk
megjegyezni, hogy ezek az iparosítás korai szakaszában még elegendő mennyiségben voltak
jelen, mára azonban a kontinens jórészt mindegyikükből importra szorul (az fosszilis
tüzelőanyagok felét, a nem energetikai ipari nyersanyagok 90%-át importálja az EU). Az ipari
forradalom bölcsőjeként a kontinensen, a weberi telephelymodellnek megfelelően, az ipar a
medián-Európának is nevezett központi hercin övezetben előforduló kőszénlelőhelyek mellé
települt. Ez a kőszénvagyon nagy fűtőértékű (egészen 20 000 kalóriáig), ezért kiválóan
alkalmas a koksz előállítására, mely az iparosítás első hullámára jellemző kohászat és
fémfeldolgozás fő fűtőanyaga volt. Az ugyancsak a kitermelőhelyek közelében előforduló
gyenge minőségű vasérc (pl. a lotaringiai „minette”) ebben az időszakban még megfelelő
mennyiségben állt rendelkezésre. A gőzgép felfedezése révén ugrásszerűen megnőtt az igény a
gépipar alapanyagául szolgáló kohászati termékek iránt, és a gőzgép önmaga is fokozta az ipar
teljesítményét, a közlekedési eszközök révén pedig forradalmasította a szállítást. A klasszikus
ipari telephelyek alapágazatai kiegészültek a textiliparral, mely az új társadalmi osztály, a
proletariátus, növekvő ruházati szükségleteit hatékonyabban elégítette ki, mint a hagyományos
háziipar, illetve lekötötte a női munkaerőt is. Ezekhez társult, már főleg a 19. században, az
ipari technológiai folyamatokban nélkülözhetetlen kémiai anyagokat előállító vegyipar, mely a
19. század végére a villamossági iparral egészült ki. Ugyanekkorra tehető a belső égésű
motorok, mint fejlődési ciklust meghatározó innováció termelésbe vonása. A huszadik századra
az elektronika, a távközlés a biotechnológia azok az ipari vetülettel rendelkező műszaki-
tudományos ágazatok, melyek beindították a Kondratyev-ciklusoknak megfelelő fázisok
felívelő szakaszait.
Az európai foglalkoztatottságban az ipar ma már egyértelműen másodlagos fontosságú,
térvesztése főként a szolgáltatási ágazatok fejlődésével hozható összefüggésbe (7. táblázat).
Szignifikáns küszöbértékként fogadható el a 30%-os ipari foglalkoztatottság. Ezt meghaladó
értékkel már csak kevés EU-tagállam rendelkezik és egyes országok nemzetgazdaságában
beszélhetünk az ipar jelentősebb szerepéről. Ez a 30%-os küszöb a régebbi tagállamok közül
Németországra, Olaszországra, Spanyolországra és Portugáliára jellemző.
Németország az EU legnagyobb ipargazdasága, valóságos motorja. Fejlett állam jellege
ellenére a szolgáltatások növekvő szerepe mellett Németország ipari hagyományaira,
tradicionális „műhely”-jellegére való tekintettel megőrizte az ipari foglalkoztatottak viszonylag
magas számát. Németország ily módon képes eleget tenni a világtermelésben elfoglalt
kiemelkedően fontos szerepének, és mint a világ vezető exportőre (ezt a kitüntetett szerepet az
Egyesült Államokkal osztja meg évről-évre, változó periodicitással), elsődlegesen ipari
késztermékeket exportál.
Olaszország elmaradottabb gazdaságú területeket is magában foglal (Mezzogiorno), de a
fejlett világhoz a hatvanas évektől tapasztalt rohamos ütemű felzárkózásának köszönhetően,
ipari hatalommá alakult és ennek hatása máig érződik, s megmutatkozik az ipari alkalmazottak
arányában is.
Ugyanilyen viszonylag magas érték (<30%) jellemző a peremterületek elmaradottabb
államaiban, ahol a szolgáltatások még nem fejlődtek ki kellőképpen (Portugália) vagy
gazdasági felzárkózásukban jelentős szerepet játszott a főként külföldi tőkebefektetések által
generált ipari termelés (Spanyolország).
Az EU-hoz csatlakozó kelet-közép-európai tagjelöltek esetében is megfigyelhető az a
törvényszerűség, hogy ahol sikeresen levezényelték a gazdasági átmenetet, azokban az
országokban szinte kivétel nélkül az ipar kezdeti zsugorodása után beindult egy erőteljes
reindusztrializáció. Ezt a jelenséget főként az olcsó és viszonylag jól képzett munkaerő
vonzására számító külföldi befektetők gerjesztették, az így létrejött új ipari ágazatok pedig
törvényszerűen erősen exportorientáltak, és fő export-célterületük az EU volt. Ezeknek az

31
országoknak a tőkevonzó ereje nagy kihívást jelentett az EU ipara számára, hisz az EU
keretében működő vállalatok a már említett tényezőket, valamint a földrajzi közelséget
figyelembe véve áttelepítették vállalataik termelését az egykori EU-tagállamokból a kelt-
közép-európai térségbe. Ez a szóban forgó tagjelölt országok felértékelődését és gazdasági
stabilizációját vonta maga után, eséllyel vehettek részt a nemzetközi telephelyversenyben és
gyorsították az EU-n belüli dezindusztrializációt, foglalkozási átrétegződést, kikényszerítették
a szerkezetváltást.
Az EU15 legiparosodottabb régiói az átlagértéket 20%-al meghaladó mértékben a
szekunder szektorban alkalmazzák a munkaerőt. Ilyen területek (Cole J., Cole F. 1994 nyomán)
- Németországban: Észak-Rajna–Vesztfália (nehézipari profillal), Baden-Württemberg
(gépipar), Saar-vidék (szénbányászat, kohászat)
- Olaszországban: Lombardia (gépipar, textilipar)
- Nagy-Britannia: Kelet- és Nyugat-Midlands (szénbányászat, gépipar, textilipar)
- Spanyolország: Keleti tartomány (textilipar)

Az EU leggyengébben iparosodott régiói:

- Görögország egész területe, az olasz dél (Mezzogiorno), Dél-Spanyolország (főleg
mezőgazdasági jellegű területek);
- a francia földközi-tengeri partvidék, Brüsszel, a holland Randstadt nyugati része, Párizs
és környéke (Ile de France) (a szolgáltatások dominanciája miatt).

A hagyományos iparágakban mind Nyugat- mind Kelet-Európában szembeötlő a

visszaesés. A különbség a kettő között az, hogy míg Nyugat-Európában az ipar zsugorodását
szerves fejlődés eredményeként kialakult konjunkturális válság idézte elő, addig Kelet-
Európában az ipar a rendszerválság eredménye, és az újonnan létesült piacgazdasági viszonyok
szelektálták az iparszerkezet életképes és felszámolandó elemeit. Alapvetően azonban,
mindkettő strukturális válság.
A kohászat fejlődéséről és telephelyválasztásáról már említettünk néhány szót. Ezt az
ágazatot érintette a klasszikus strukturális válság, melynek eredményeként világméretekben, de
a kontinens szintjén is megváltozott az iparág lokalizációja, tehát a piaci viszonyok alakulása
és a technológiai fejlődés (pl. az acél helyett színesfémek vagy egyéb helyettesítő műanyagok
használata) térhatású volt. Ebben az értelemben például a kohászati tüzeléstechnika fejlődése
oda vezetett, hogy újabban a telephelyek nem a szénlelőhelyek közelében szerveződnek,
hanem, mivel az érceket nagyobb tömegben kell szállítani, az érclelőhelyek mellett települnek.
Másik megoldás a kikötői kohászati ipar megtelepedése, ahol az ömlesztett import tömegárúk
(mind vasérc, mind kőszén) olcsó tengeri szállítása megoldott (Taranto Dél-Olaszországban,
Port Talbot Walesben). A kohászati üzemek méretgazdaságosságában is változás állott be,
ugyanis a termelés a nagyméretű kombinátok helyett a kis és közepes méretű acélművekben a
leghatékonyabb és főként a minőségi és kisebb mennyiségű elektroacél-termelésre helyezik a
hangsúlyt, sokszor import alapanyagokból. Az acéltermelés vonatkozásában csupán
Németország értékei maradtak a korábbi szinten (40 millió tonna körül) kisebb fluktuációkkal,
valamint egyedül Olaszország és Spanyolország könyvelt el tartósabb gyarapodást enyhe
visszaesésekkel megszakítva. Az EU egyéb nagy termelőinél is komoly visszaeséseket,
ingadozásokat, illetve stagnálásokat könyvelhetünk el: Nagy-Britanniában 1970-ben 27 millió
tonna, 1996-ban 11 millió tonna, 2001-ben 13,6 millió tonna. Ugyanezek az értékek
Franciaország esetében 1970-ben 24, 1996-ban 17, 2001-ben 19,4; Belgium-Luxemburg
esetében 1970-ben 18, 1996-ban 13, 2001-ben 13,4.
Az acéliparral szoros kapcsolatban álló hajógyártás ugyancsak összeroppant az EU-ban,
például az Egyesült Királyságban az 1988-as mélypontkor a termelés egytizede volt az 50-es
évek csúcsidőszakában előállított mennyiségnek. Ebben az iparágban a legjelentősebb termelők
Kelet-Ázsiában találhatók (Japán, Dél-Korea, Kína) és az általuk előidézett konkurrencia nem
kis mértékben járult hozzá az egykori nagy európai termelők hanyatlásához.

32
 A könnyűipari ágazatok közül a textilipar szenvedte el a legnagyobb visszaesést, mint
hagyományos iparág – ez elsősorban az alacsonyan képzett női munkaerőt érintette
hátrányosan. A textilipar és cipőipar együttes termelése szempontjából Olaszország a
legjelentősebb kibocsátó állam, valószínűleg azért, mert alacsonyabb bérszínvonal jellemzi a
többi EU-tagállamhoz képest. Ugyanakkor az olasz vállalatoknak gyakoriak a könnyűipari
szférában a tőkekihelyezései az EU-s bérszínvonalnál nagyságrenddel alacsonyabb Kelet-
Európába (Romániában gombamód szaporodtak az ezredfordulón a bérmunkában dolgoztató,
olasz tőkével létrehozott termelőkapacitások a textil-, bőr és cipőiparban). A magas bérek
ellenére viszonylag jelentős termelő és exportőr maradt Németország is. Ebben az iparágban is
erősen érződik az olcsó délkelet-ázsiai verseny hatása.
A gépkocsiipar magas színvonala tekintetében az EU15 megőrizte vezető pozícióit a
világgazdaságban. Neves, a termelésben nagy hagyományokkal rendelkező konszernek
képviselik az EU-t ebben az ágazatban, és az autochton termelők mellett megjelent a külföldi
tőke (főleg amerikai és japán) és a különböző márkák is, melyek így könnyebben,
vámmentesen juthatnak be az EU hatalmas piacára. A telephelyek megegyeznek a
hagyományos európai iparvidékekkel:
- a kontinensen német autóiparban a legjelentősebb: Wolfsburg és Zwickau (Volkswagen),
Rüsselsheim és Eisenach (General Motors), Köln (Ford), Stuttgart (Daimler-Chrysler),
Ingolstadt (Audi), München (BMW).
- Franciaországban: Rennes és Moulhouse (Peugeot-Citroën), Párizs (Renault)
- Spanyolországban: Barcelona (Seat), Valencia (Ford)
- Olaszországba Torino és Milánó (Fiat)
- Nagy-Britanniában: London (Ford, General Motors), West-Midlands (Toyota), ÉK-
Anglia (Nissan)

18. táblázat. Az EU és a világ vezető gépkocsigyártói.

(Dőlt betűvel az EU-n kívüli legjelentősebb termelők)

Személygépkocsi Haszongépjármű
Ország neve
(millió, 2002) (millió, 2002)
USA 5,0 7,2
Japán 8,6 1,6
Dél-Korea 2,6 0,49
Németország 5,1 0,3
Franciaország 3,2 0,4
Spanyolország 2,2 0,58
Nagy-Britannia 1,6 0,19
Olaszország 1,1 0,3
Világtermelés 41,4 17,6
© Fischer Weltalmanach 2006

A vegyiparban főként a könnyűvegyipari ágazatok emelkednek ki, éspedig a

petrolkémiában tevékenykednek nemzetközi jelentőségű cégek (BP – brit, Shell – brit–holland,
Totalfina – francia, Eni – olasz stb.), a szintetikus kaucsukgyártásban (Michelin – francia,
Pirelli – olasz, Buna – német, Continental – német). Hasonló módon a könnyűvegyipar high-
tech ágazatában, a gyógyszeriparban is aktiválnak nemzetközi vállalatok: Glaxo–Smithkline –
brit, Bayer – német, Hoechst –német, Sanofi–Synthelabo–Aventis – francia). A nehézvegyipar
olyan fajsúlyos névvel képviselteti magát, mint a német BASF (Badische Anilin und
Sodafabrik). Következésképp elmondható, hogy a ma már hagyományosnak mondható gép- és
vegyipari ágazatokban érződik elsősorban, világviszonylatban az EU meghatározó szerepe, és
különösen Németországé, mely mindkét ágazatban a világ elsőszámú exportőre.

33
 A modern iparágak, mint az elektrotechnika, számítástechnika, információs technológiák
(IT), a telefónia, a robottechnológia, a félvezetőipar nagy technológiaigényű, tudásorientált
„jövőiparok”. Ezek vonatkozásában elmaradt az EU versenytársaitól és csak protekcionista
védőintézkedésekkel akadályozható meg, hogy ne söpörje el őket a versenytársak
konkurrenciája. Ezek az ágazatok jelen vannak ugyan az európai iparszerkezetben, de jórészt
külföldi befektetések révén (amerikai és japán vállalatok), kevés a versenyképes autochton
szereplő az iparágban. Ezzel együtt elmondható, hogy a külföldi tőkeinfúzió hasznos
technológiatranszferrel jár együtt, melyből az európai államok csak profitálhatnak. Az egyetlen
olyan alágazat, amely állja a versenyt, sőt élre tört az a telekommunikáció, a telefónia, olyan
nagynevű cégek révén, mint a finn Nokia és a svéd Erickson. Hozzájuk zárkóztak fel az
elektronika olyan széles spektrumában tevékenykedő vállalatok, mint a német Siemens, a
francia Alcatel és Sagem. (Bár 2005-ben a német anyacég eladta a Siemens mobiltelefon-
gyártó divízióját a tajvani Benqnek).
A high-tech iparágak sok helyen, ahol megvetették a lábukat, sikeresen járultak hozzá
regionális szinten egyes válságterületek reindusztrializációjához és felemelkedéséhez (Írország,
Skócia), ágazati szinten pedig egyes nagynevű vállalatok profilváltása révén a high-tech
iparágak felé orientálódtak és előremenekültek a válságból (pl. a német Mannesman konszern
korábban a nehéziparban tevékenykedett, míg manapság az elektronikai iparban, a hírközlési
eszközök gyártásában érdekelt).
Viszonylag jó a helyzet a légi közlekedési eszközök iparában, amely ugyancsak a high-tech
iparágak részét képezi. A polgári repülőgépgyártás mintaszerűen hatékony példája az európai
országok együttműködése révén létrejött Airbus konzorcium (EADS), mely franciaországi,
toulouse-i központtal működik, és folyamatosan szorongatja amerikai versenytársát, a Boeinget
(az EADS Toulouse-on kívül a németországi Hamburgban rendelkezik még jelentősebb
repülőgép-összeszerelő üzemmel). Az aeronautika egyéb fontos képviselői, melyek mind a
polgári, mind a katonai repülőgépgyártásban világszínvonalat képviselnek, a brit British
Aerospace és a francia Dassault cég, valamint a svéd–brit érdekeltségű Saab. Az űrtechnológiát
az EU-n belül az ugyancsak több nemzet együttműködése eredményeként megvalósult Ariane-
rakéta program jelenti, melynek fő indítóbázisa a Dél-Amerikában található francia DOM
státusú Francia Guyanán működik, Korouban.
Szót ejtettünk a korántsem elégséges alapokról, melyeket az EU kutatás-fejlesztésre (R&D,
Research and Development) fordít. Ezek a leggyorsabban fejlődő ágazatok azonban különösen
érzékenyek a kutatási tevékenységre, nagy az innováció-igényük, folyamatosnak kell lennie a
fejlesztési tevékenységnek a piacon maradás érdekében. Többek között az IT ágazatok
fejlesztését és egyéb jellegű technológiai kutatásokat támogat az EU ESPIRT, BRITE és
EURAM programja. Ugyancsak az élenjáró iparágak versenyképességét hivatott szolgálni az
EU EUREKA programja. Ezzel együtt tovább szükséges növelni a kutatási alapokat, hogy
Európa ne váljon elszegényedő kontinenssé.
Az EU-ban, akárcsak a fejlett világ más területein, a kutatóbázisok sajátos lokalizációs elv
szerint települnek. Ez azt jelenti, hogy főleg a kedvező környezeti adottságú helyeket részesítik
előnyben, mivel magasan képzett és jól bérezett munkaerejük nagyon igényes a rezidenciális
zóna, és a munkahely környékének tájesztétikai jellegét illetően. Ez az ún.
„napfényövezeteket” (sun-belt), vagy magashegységi övezetek környékét jelenti. A
napfényövezetek kedvelt tengerparti turistarégiók, ahol igen magas a napsütéses órák száma, a
hegyvidéki régiók, pedig ugyancsak a kikapcsolódás és az esztétikai élmény szempontjából
keresettek. Fontos ugyanakkor a nagy egyetemi központok közelsége is, ahol kéznél vannak a
magasan képzett humán erőforrások. Egyéb vizsgálatok arra mutattak rá, hogy forgalmas
nemzetközi repülőterek jelenléte is elősegíti a high-tech ágazatok és kutatóbázisaik
megtelepülését, valószínűleg, mert ez az ágazat kis volumenű áruk és alapanyagok gyors célba
juttatásában érdekelt. Az EU-ban a következő jól individualizálódott, K+F tevékenységre
specializálódott körzeteket különíthetjük el (Probáld F. 2000a):

34
 - Németországban a dél-német tartományok központjai (Stuttgart, München);
- Az Egyesült Királyságban a London–Bristol tengely, mely az M4-es korridor néven
ismert a hasonló számozású autópályáról;
- Franciaországban a Grenoble melletti Meylan, a Riviérán található Sophia Antipolis,
valamint Párizstól délre a „Tudomány városa”;
- Olaszországban Milánó környéke.

A szolgáltatások mellett az ipar intenzitási foka még mindig nagyban meghatározza a

legfejlettebb európai régiók térbeli határait. A térbeli fejlettségi különbségek hosszabb távú
változásaira az is hatást gyakorol, hogy az Atlanti-óceánra körzetéhez tartozó, egykori
elavultabb iparszerkezetű fejlődési súlypontok kezdik elveszíteni növekedési tartalékaikat és a
legfejlettebb térségek egyrészt térben szétszórtabbá váltak, másrészt körülbelül negyven éves
fejlődési távlatában (1950–1990) az Unió központi területei felé tolódtak el. Ez összefüggésben
áll azzal, hogy a háború után másfél évtizeddel lezajlott a nyugatnémet gazdasági csoda, az
újjáéledés és az észak-olaszországi gazdasági tér dinamikus fejlődését is hasonlatos Japán és a
délkelet-ázsiai „Kis Tigrisek” gazdasági csodájával.
A szekunder szektor vezető európai vállalataira jellemző, hogy transznacionális
szervezetekként tevékenykednek, vagyis nagyrégiókon átívelő gazdasági tevékenységük,
gyakorlatilag világméretűvé válik. Ez a jelenség gerjeszti az ezredforduló globalizációját,
amelyben a nemzetközi, rendkívül tőkeerős multinacionális vállalatok a profitmaximalizálás és
a termelékenység optimalizálásának igénye szerint az egyes késztermékek előállításának
részelemeit térben szétszórják. A fő szempont tehát a termelés hatékonyságának növelése, a
résztevékenységek telephelyek szerinti specializálódása, a nemzetközi munkamegosztás
érvényesülése. Ennek eredményeként a magas hozzáadott értéket képviselő, nagy
jövedelemtermelő tevékenységek a gazdasági centrumokban, az irányító, döntéshozatali és
koordináló központokban maradnak. Ilyen tevékenységek a termelői szolgáltatások (K+F,
management, marketing), melynek munkaereje kvalifikált és magas jövedelmű. Az egyszerű
fizikai munkafolyamatok a perifériákon összpontosulnak, melyek helyzete a centrummal
szemben függő és alávetett. Az egyszerű munkafolyamatok sok esetben „összeszerelő-ipart”
jelentenek, mely azon alapul, hogy a különböző országokban elkészített részegységeket
késztermékké illesztik. A szakirodalom ezeket metaforikusan „csavarhúzó-iparágaknak”
nevezi, mely rosszul fizetett, alacsonyan képzett, betanított munkaerőt igényel.
Ezzel némileg ellentétes a glokalizáció fogalma, mely a globális és lokális folyamatok
összevonásának az eredménye. Ez röviden azt jelenti, hogy egy nemzetközi vállalat igyekszik
maximálisan integrálódni abba a helyi gazdaságba, melyet új telephelyéül választott. A
vertikális integráció helyett, mely a globalizációra jellemző, itt a nemzetközi cég horizontálisan
integrálja a tevékenységét, a helyi termelői és szolgáltatói kapacitások bevonásával. Ezáltal
lehetőséget ad a helyi főleg kis- és középvállalatoknak, hogy alvállalkozókként, beszállítókként
integrálódjanak a világgazdaságba. Az ilyen jellegű gazdasági tevékenység teljessé teszi a tőke-
és technológiatranszfert, a fejlett know-how-k átadását és rugalmasan viszonyul a piaci
kereslethez. Ebben a rendszerben kizárt a raktárra termelés, mert mindig a keresleti
viszonyoknak megfelelő mennyiségben állítják elő a késztermékeket ún. „just-in-time”
rendszerben, minimalizálva a veszteségeket, maximalizálva a hatékonyságot. Ugyanakkor a
glokalizációnak pozitív hatása van a regionális fejlődésre, a térbeli fejlettségi különbségek
enyhítésére, mert egy széles alvállalkozói kör bevonásával a gazdaság ágazati termelési
klaszterek szerint fejlődik, lehetőséget adva a térbeli hálózatszerű fejlődésre, a növekedési
pólus szerinti fejlődéssel szemben. Lényegében így a fejlődés hatékonyabban hálózza be a
teret, szétterjed, eredményesebben jutnak érvényre a multiplikátor-hatások. Ez a termelési
módszertípus főképp az EU-ba beruházó japán tőkére jellemző (azon belül is elsősorban az
autóiparra), és jótékony hatását Közép-Angliában, ill. Spanyolország és Olaszország egyes
régióiban fejtette ki (Nagle G., Spencer K. 1999). Ugyanakkor a legteljesebb és legpozitívabb
hatása a regionális fejlődésre a helyi kis- és közepes vállalkozói szféra (KKV, Small and

35
Middle Enterprises – SME) világpiaci integrációjának, önálló szereplőként való
megjelenésének lehet. Ebben az esetben, ugyancsak klaszterszerű termelési modellekbe
tömörülve az autochton kis- és középvállalatok specializáltan egy-egy részegységet állítanak
elő, majd a végtermék is ebben a körben kerül előállításra, sőt a marketingtevékenységet,
valamint a termékfejlesztést is ellátják. Számtalan ágazatban találhatunk ilyen modellértékű
gazdálkodási formákat Olaszország középső részén, amely tipikusan átmeneti terület a fejlett,
nagyvállalatok dominálta Észak-Olaszország, illetve az elmaradott Dél-Olaszország között. A
gazdaságföldrajzi szakirodalomban ez az átmeneti övezetet átfogóan kutatták, és azért
elnevezték az ún. „harmadik Olaszország” modellnek. Ezt a régiót ez a termelésszervezési
forma zárkóztatta fel és tette gazdaggá, az úgynevezett „Ancona-faltól” északra. A magas
termelékenységű kis- és közepes vállalati szféra élteti Emilia-Romagna, Trentino-Alto-Adige
és Friuli-Venezia-Giulia tartományok iparát, főként egyes gépgyártó és bútoripari ágazatokban.
Az ipari és szolgáltatási szektorban tevékenykedő nagyvállalatokat tekintve Európa
helyzete sokat javult az elmúlt évtizedekben. Míg 1956-ban a világ vezető vállalatainak 76,7%-
a amerikai volt és 22,4%-a európai, addig 1998-ban a világ 500 legnagyobb vállalatának
36,6%-a volt amerikai, 34,8%-a európai és 20,0%-a japán (Cole J., Cole F. 1994, Probáld F.
2000a).

19. táblázat. A vezető európai iparvállalatok 30-as listája forgalmuk szerint 2003-ban

Forgalom Kapitalizáció
Vállalat neve / „nemzetisége” / Foglalkozta-
milliárd (piaci érték)
tevékenységi profilja tottak száma
euróban milliárd euróban
1. BP /GB/ olajipar 200,6 158,5 103 700
2. Daimler-Chrysler /D/ autóipar 136,4 36,5 362 063
3. Royal Dutch /NL/ olajipar 106,1 85,4 119 000
4. Totalfina /F/ olajipar 104,6 100,8 110 783
5. Volkswagen /D/ autóipar 87,1 11,3 334 873
6. Siemens /D/ elektrotechnika 74,2 50,9 417 000
7. Shell /GB/ olajipar 69,6 57,2 119 000
8. Nestlé/CH/ élelmiszeripar 56,3 85,0 253 000
9. Peugeot-Citroën /F/ autóipar 54,4 11,2 119 900
10. ENI /I/ olajipar 54,2 67,0 76 521
11. Fiat /I/ autóipar 48,3 4,8 162 237
12. RWE /D/ közszolgáltatások 42,7 18,5 127 028
13. Unilever /GB,NL/ élelmiszeripar,
42,6 30,6 234 000
vegyipar
14. EON /D/ közszolgáltatások 42,5 38,7 66 549
15. BMW /D/ autóipar 41,2 21,5 104 342
16. Renault /F/ autóipar 37,5 16,8 130 740
17. Thyssen-Krupp /D/ gépgyártás 36,1 6,9 190 102
18. Rapsol /ES/ olajipar 36,0 21,0 30 644
19. BASF /D/ vegyipar 33,3 23,4 87 159
20. Enel /I/ elektromos energiaipar 31,3 40,3 63 379
21. Glaxo Smithkline /GB/
30,4 101,7 100 919
gyógyszergyártás
22. EADS /F, D/ repülőgépipar 30,1 16,1 109 869
23. Statoil /N/ olajipar 29,6 23,2 19 325
24. Saint Gobain /F/ építőanyagok 29,5 13,8 169 797
25. Nokia /FN/ telekommunikáció 29,4 52,0 51 359

36
26. Philips /NL/ elektronika 29,0 28,7 164 438
27. Bayer /D/ vegyipar 28,5 16,9 115 400
28. Arcelor /F/ acélipar 25,9 7,1 98 264
29. Audi /D/ gépkocsigyártás 23,4 3,8 52 689
30. Gazprom /RUS/ kőolaj, földgáz 22,9 34,9 330 000
© Fischer Weltalmanach 2006

Az iparnak ugyancsak meghatározó jelentősége van az európai kivitelben is, bár ebben a
vonatkozásban a szolgáltatás-export egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, ahogyan az a
versenytársak esetében is általánossá vált.
A továbbiakban közreadjuk a fontosabb ipari termékek termelési értékeit a világranglista
élén álló állammal, a főbb EU-tag termelőkkel, illetve a világtermelés értékével a Fischer
Weltalmanach 2004 alapján:

20. táblázat. A legfontosabb, atomerőművel rendelkező tagországok az EU-ban, a nukleáris

energia termelése és a világtermelés első helyezettje (USA) (2005. május)

Működő Beépített
Tagország neve
blokkok száma teljesítmény (MW)
USA 104 99096
Franciaország 59 63263
Nagy-Britannia 23 11840
Németország 17 20643
Svédország 10 9427
Spanyolország 9 7574
Belgium 7 5757
Cseh Köztársaság 6 3494
Szlovákia 6 2448
© Fischer Weltalmanach 2006

Elektromosenergia-termelés (milliárd kwh, 2003): USA 3850, Németország 560,

Franciaország 550, Nagy-Britannia 353, Olaszország 292, Spanyolország 225, Lengyelország
150, Svédország 132, világtermelés 16 663.
Nyersvastermelés (millió t, 2003): Kína 202,3, Németország 29,4, Franciaország 12,9,
Olaszország 10,1, Nagy-Britannia 10,0, Belgium–Luxemburg 7,8, Hollandia 5,8, világtermelés
657,3.
Acéltermelés (millió t, 2003): Kína 220,1, Németország 44,8, Olaszország 26,6,
Franciaország 19,7, Spanyolország 16,4, Nagy-Britannia 13,2, Belgium–Luxemburg 11,1,
Lengyelország 9,1, Cseh Köztársaság 6,7, Hollandia 6,5, Ausztria 6,2, Svédország 5,7,
világtermelés 964,9.
Hajógyártás (millió bruttó regiszter tonna, 2001): Japán 11,8, Németország 1,1,
Olaszország 0,5, Finnország 0,39, Dánia 0,35, Franciaország 0,33, Spanyolország 0,25,
Hollandia 0,23, Norvégia 0,079, Nagy-Britannia 0,014, világtermelés 31,3.
Televíziókészülékek (millió db. 2001): Kína 46,1, Lengyelország 7,5, Németország 1,9,
Olaszország 1,2, világtermelés 132,0.
Hűtőszekrény-gyártás (millió db. 2001): Kína 13,5, Olaszország 6,9, Spanyolország 2,1,
Magyarország 1,5, Szlovénia 0,9, világtermelés 74,0.
Alumíniumtermelés (millió t, 2003): Kína 4,3, Norvégia 1,1, Franciaország 0,7,
Németország 0,6, Spanyolország 0,3, Nagy-Britannia 0,3, Hollandia 0,2, világtermelés 23,1.
Lakásépítés (millió új lakás, 2002): USA 1,6, Franciaország 0,29, Németország 0,29,
Nagy-Britannia 0,175, Olaszország 0,150, Lengyelország 0,098, Portugália 0,088, Hollandia
0,075, Ausztria 0,042.

37
 Cementgyártás (millió t, 2002): Kína 725,0, Spanyolország 42,3, Olaszország 42,0,
Németország 30,9, Franciaország 20,0, Görögország 15,5, világtermelés 1800,0.
Műszál (millió t, 2002): Kína 9,5, Németország 0,93, Olaszország 0,48, világtermelés
30,0.
Szintetikus kaucsuk (millió t, 2002): USA 2,15, Németország 1,04, Franciaország 0,68,
Nagy-Britannia 0,33, Olaszország 0,25, Hollandia 0,17, világtermelés 10,9.
Nitrogénműtrágya (millió t, 2002): Kína 23,6, Németország 1,2, Lengyelország 1,1,
világtermelés 86,3.
Papírgyártás (millió t, 2002): USA 81,7, Németország 18,5, Finnország 12,7, Svédország
10,7, Franciaország 9,7, Olaszország 9,2, Nagy-Britannia 6,4, Spanyolország 5,3, Ausztria 4,4,
Hollandia 3,3, világtermelés 324,6.
Pamutipar (millió m2, 2002): Kína 35000, Franciaország 530, Németország 362,
világtermelés 90000.
Gyapjútermelés (millió m2, 2000): Kína 700, Olaszország 571, Franciaország 92,
Spanyolország 88, Németország 58, Nagy-Britannia 50, világtermelés 2473.
Sörgyártás (millió hl. 2001): USA 235,0, Németország 106,0, Nagy-Britannia 59,0,
Spanyolország 26,8, Lengyelország 25,1, Hollandia 24,6, Franciaország 15,7, világtermelés
1390,0.
Cigarettagyártás (millió db. 2001): Kína 2 200 000, Németország 213 793, Nagy-
Britannia 138 000, Hollandia 102 000, Spanyolország 75 000, Olaszország 45 368,
világtermelés 6 000 000.

Konklúzióként azt állapíthatjuk meg, hogy az EU a fejlődés posztindusztriális szakaszába

lépett, mikor is az ipar teret veszít a tercier szektor javára. Csupán a nagy tudásigényű, erősen
specializált, K+F, illetve innováció vezérelt iparágaknak van helyük a fejlett Európában. Egyre
szűkülnek a munkalehetőségek az alulképzett rétegeknek szánt, rosszul fizetett ágazatokban, és
bővülnek az elhelyezkedési lehetőségek a jól kvalifikált, magas jövedelmű munkaerő számára.
Ez a folyamat magas strukturális munkanélküliséget eredményez az EU-ban, ami több
aspektusra figyelmeztet: nemzetközi összehasonlításban relatív magasak a bérek; van még
javítani való a termelékenységet illetően; a rugalmatlan munkaerőt piacorientáltabb képzéssel
és átképzéssel kell segíteni, hogy gyorsabban munkát találjon és csökkenjen a frikciós, ill.
tartós munkanélküliek aránya. A csökkenő lakosságszámú EU soha nem lehet versenyképes a
hagyományos, nagy élőmunka-befektetésű iparágakban, melyekhez bőven áll rendelkezésre
alulfizetett munkáskéz a fejlődő, gyorsan népesedő harmadik világban. Ez összefüggésben áll a
tömegtermelés-kultúra (fordizmus, taylorizmus) fejlett világban tapasztalható válságával. A
gép- és vegyiparban az EU megőrizte vezető pozícióit, ugyanakkor csökkentenie kell a
lemaradást a stratégiai fontosságú elektronikai high-tech iparágakban, koncentráltabb
befektetésekkel az ágazatban és kutatóbázisok kiépítésében.

6. A szolgáltatási szféra expanziója

A szolgáltatói szféra olyan tevékenységeket ölel fel, melyek eredményeképpen nem
születnek tárgyiasult késztermékek, gyártmányok, hanem a tárgyiasult dolgokkal összefüggő
tevékenységek valósulnak meg: közvetítés, karbantartás, szállítás, megóvás, ellátás,
információáramlás stb. Közgazdasági és térgazdasági szempontból a szolgáltatásokat két nagy
csoportra osztjuk, éspedig fogyasztói szolgáltatások (alapszolgáltatások), illetve termelői
szolgáltatások (Nagle G., Spencer K. 1999). A kettő közötti különbség tulajdonképpen
hasonlatos a településfunkciók felosztásához, hisz az alapfunkciókhoz hasonlóan a fogyasztói
szolgáltatások egy közösség alapszükségleteinek kielégítését, az önellátást és önfenntartást
szolgálják (oktatás, egészségügy, kiskereskedelem, közszolgáltatások). A termelői

38
szolgáltatások (pénzügyek, biztosítás, tanácsadás, marketing, management) piacorientáltabbak
és komplexebbek, ugyanúgy, mint például egy település kiegészítő, speciális funkciói.
Más szempontból pedig a szolgáltatásokat tercier szektorként is meghatározzuk, ami utal
arra, hogy a civilizációs fejlődés utolsó szakaszában vált tömegessé ez a tevékenységi forma.
Mások a szolgáltatásokon belül elkülönítik a legmagasabb fokú szolgáltatási típusokat, mely a
legiskolázottabb szakembereket igényli (felsőoktatás, kutatás, fejlesztés, pénzügy, biztosítás,
információáramlással összefüggő szolgáltatások, kultúra stb.) amelyeket negyedik (quaterner)
szektorként definiálnak. Ebben a kategorizálásban a tercier szektor leszűkül a kevésbé összetett
közlekedési, kereskedelmi, ellátási stb. tevékenységekre.

2.

ábra. A tercier foglalkoztatottak aránya az EU-ban. © Nagle, Spencer (1999)

39
 A szolgáltatások fejlődése és erőteljes expanziója összefügg az ipari fejlődés kifulladásával,
a polgárosodás (középosztályosodás) általánossá válásával, a jóléti állam megjelenésével, a
szellemi foglalkozásúak és felsőfokú végzettek arányának rohamos növekedésével, a
technológiai fejlődéssel, a munkatermelékenység növekedésével. Az ipar leépülése sokszor
kikényszerítette és felgyorsította a szerves fejlődés eredményeként amúgy is megjelenő
foglalkozási átrétegződést. A fejlett országok sajátossága (és szerencséje), hogy ez az
átrétegződés sikeres volt, a tercier ágazatok ugyanúgy nagy számban képesek voltak felszívni a
korábbi ipari munkaerőt, mint az ipari forradalom idején a szekunder ágazatok az „exode rural”
folytán a városokra zúdult vidéki népesség tömegét. A legújabb szolgáltatásokra a technikai
fejlődés is rányomja bélyegét és összefüggenek a világháló elterjedésével (internetes
információgyűjtés, internetes vásárlás, ügyintézés, internetes banki szolgáltatások stb.)
A nemzetek szintjén a Benelux államok, Nagy-Britannia és Svédország állnak az élen,
valamennyien 70% fölötti mutatókkal. Ezek közül Nagy-Britannia és a Benelux államok már
történelmi távlatokban aktív, korán beindult foglalkozási átrétegződési folyamat
eredményeként jutottak erre a magas szintre, Svédországban újabb keletű a tercializálódás. A
legalacsonyabb országos szintű értékekkel a magas mezőgazdasági munkavállalói aránnyal
rendelkező Portugália és Görögország tűnik ki a dél-európai peremen.
Az EU esetében mi sem bizonyítja jobban a szolgáltatások és a fejlettség szinonima
jellegét, minthogy (kis kivétellel) a legfejlettebb területeken a legmagasabb arányú a tercier
szektorban foglalkoztatott népesség. Ilyen régiók Délkelet-Anglia, a Randstadt nyugati pereme,
Ile de France, az Azúr-part, Madrid, Korzika (turizmus), Lazio, ahol a szolgáltatások a
munkahellyel rendelkezők több mint 70%-ának nyújtanak egzisztenciát. Ugyancsak
kiemelkedő ebből a szempontból (65–70%) Dánia, Skócia, Észak-Írország, Dél- és Délnyugat-
Görögország (turizmus), Kelet- és Délnyugat-Anglia, Közép- és Észak-Hollandia, Schleswig-
Holstein, Luxemburg és Flandria. Ezek közül a területek közül csupán Skócia, Észak-Írország,
a görögországi területek és Délnyugat-Anglia nem tartozik a legfejlettebb európai régiók közé,
de nem is a termelői szolgáltatások dominálnak ezek gazdasági profiljában (Nagle G., Spencer
K. 1999).
Térben a két szolgáltatási típus jellegzetesen elkülönül egymástól. Míg a fogyasztói
szolgáltatások jellegüknél fogva szórtan, mindenütt jelen vannak, addig a nagy multiplikátor
hatású termelői szolgáltatások a legfejlettebb régiókban találhatók koncentrált formában. A
termelői szolgáltatások már eleve azokon a területeken tudnak a leghatékonyabban működni és
megtelepedni, ahol nagy és fizetőképes fogyasztópiac található. Kedvelt telephelyek az urbánus
agglomerációs övezetek, a nagyvároson belüli lokalizációjuk is keresi a CBD övezeteket,
magas telekárakkal vagy irodabérleti díjakkal, ahol maximálisan ki tudják használni az
agglomerálódásból adódó előnyöket, ugyanakkor jövedelmezőségük és tőkeerejük folytán nem
költségérzékenyek.
A szolgáltatásokon belül külön kategóriát képez a turizmus, mely egyes európai régiókban
karakterisztikus gazdasági ág. A turizmus a 20. század második felében robbanásszerűen
fejlődött és tömegméreteket öltött. Két egymást erősítő tényező segítette az idegenforgalom
fejlődését: az életszínvonal emelkedése, a magasabb jövedelmek révén, mely megváltoztatta a
fogyasztási szokásokat; a szabadidő gyarapodása a szabadnapok és szabadságok számának és
időtartamának növekedésével. A szabadidő gyarapodása már önmagában is az életszínvonal
emelkedését jelzi, mert a munkatermelékenység növekedése teszi lehetővé, azon kívül az
egyén időmérlegében a szabadidő aránya fontos életminőségi mutatószám.
Külföldi turistának nevezzük azt az egyént, a Nemzetközi Idegenforgalmi Szövetség
meghatározása szerint (WTO – World Tourism Organization), aki az államhatárt átlépve
legkevesebb 24 órát tartózkodik egy adott országban (nem tartoznak ide a tranzitutasok és a
vendégmunkások).
Az idegenforgalom vonzótényezői az EU-ban sokrétűek: a természet, a táj esztétikai értékei
az üdülést, kikapcsolódást, aktív pihenést és rekreációt szolgálják – ezek képezhetik a
természeti tényezőket. Itt három nagy kategóriát különböztethetünk meg: tengerparti (pl.

40
Földközi-tg.), hegyvidéki (pl. Alpok) és valamilyen gyógyhatású természeti erőforráshoz
kapcsolható gyógyturizmus (wellness turizmus), melynek rehabilitációs célzata van. Az
antropikus vonzótényezők is az aktív pihenést segítik, és ide tartozik minden az ember által
kreált tárgy vagy alkotás, esetleg esemény, látványosság, mely turistaforgalmat generál. Az
európai városok ilyen értelemben számos kulturális örökséghez tartozó épülettel és műtárggyal
szolgálnak. Ehhez kapcsolódnak még a rendezvények az EU gazdag kulturális-tudományos
életéből, melyek az egyre aktívabb kulturális- és konferenciaturizmus éltetői. Ugyanakkor a
pezsgő üzleti élet is generálja az idegenforgalmat például a nagy tőzsde és pénzügyi
központokban (London, Frankfurt, Párizs) vagy azokban az országokban, ahol nagyszámú
külföldi befektető fordul meg (amerikai befektetők Írországban).
Az EU-ban találhatók a legnagyobb turistaforgalommal rendelkező államok (Franciaország,
Spanyolország). Világviszonylatban 2001-ben az USA könyvelte el a legmagasabb bevételeket
az idegenforgalomból (72,2 milliárd USD-t), rajta kívül a legjelentősebb bevételekkel a
Földközi-tengerre kijárattal rendelkező nyugat-európai államok dicsekedhetnek (Franciaország,
Spanyolország és Olaszország). A legnagyobb turista kibocsátó államok szintén az EU-ban
vannak: Németország 73 millió turistával és őt követi a világon harmadik helyezett Nagy-
Britannia 53 millió turistával (az USA a második helyezett 58 millió amerikai turistával
külföldön) (Fischer Weltalmanach 2004, 2003).
Az idegenforgalom a termelői szolgáltatások részét képezi, mert bár előszeretettel alkalmaz
alulképzett, rosszul fizetett, részmunkaidőben dolgozó munkavállalókat, és a turizmust
kiszolgáló résztevékenységek fogyasztói szolgáltatás jellegűek, mégis, mivel egy régió
számára külső forrásból termel jövedelmet, mindenképpen a termelői szolgáltatások közé
sorolható. Ha a tevékenység nemzetközi turizmus formájában zajlik, akkor a turizmust egyfajta
„latens exportként” foghatjuk fel, az ebből származó jövedelmek a külső fizetési mérleg
egyensúlyában, esetleg aktívumában fontos szerepet játszhatnak. A termelői szolgáltatás
jelleget húzza alá az a tény, hogy néhány mediterráneumi EU-tagállam nemzeti jövedelmének
megtermelésében jelentős szerepet játszik ez a szolgáltatási ágazat.

21. táblázat. Az idegenforgalom legfontosabb adatai néhány EU-tagállamban 2003-ben

Devizaforgalom a
Turisták száma (millió) turizmusban
Tagország neve (milliárd USD)
Külföldre utazó Kiadások
Külföldi Bevételek
turista (2001) külföldön
Franciaország 75,0 16,7 32,3 19,4
Spanyolország 52,4 4,7 45,9 10,5
Olaszország 39,6 18,9 32,5 23,7
Nagy-Britannia 24,7 53,8 30,6 58,6
Ausztria 19,0 3,9 16,2 12,6
Németország 18,3 73,4 31,6 73,6
Görögország 14,1 1,8 10,8 2,4
Lengyelország 13,7 - 4,7 3,0
Portugália 11,7 2,4 7,8 3,2
Hollandia 9,1 14,1 11,7 14,2
Svédország 7,6 – 6,5 9,3
Írország 6,7 3,5 5,2 4,8
Belgium 6,6 7,7 8,7 13,1
© Fischer Weltalmanach 2006

A szolgáltatások külön ága a közlekedés, melyet földrajzi szakmunkákban önálló

fejezetként mutatnak be (mert a szállítási szolgáltatásokon kívül külön hangsúlyt kap a

41
közlekedési infrastruktúra, mint a földrajzi teret formáló építési műtárgyak összessége, de mi
terjedelmi okokból összevontabban tárgyaljuk az egyes jelenségeket. A közlekedést áru- és
személyszállításra (utazás) oszlik, és lényegében minden közlekedési eszköz rendelkezik e két
ággal, kivéve a speciális szállításokat, mely az árut, energiát és információt továbbítja
(vezetékes szállítás, hírközlés).
A „közlekedés” fogalmának leírására Erdősi Ferenc magyar kommunikációföldrajzi szakíró
használ egy pregnáns meghatározást, éspedig „térlegyőzési technikákként” definiálja (Erdősi F.
2000).
Az európai kontinens mindig is élen járt a közlekedési technológiák kifejlesztésében, azon
helyzeti előnyének köszönhetően, hogy az ipari forradalom innen indult ki. Ennek ellenére a
másik két versenytárs e téren is látványos innovációkkal volt képes diktálni a fejlődés menetét
(USA – motorizáció, légi közlekedés; Japán – motorizáció, gyorsvasút).
A tengeri hajózást az ókorban már a föníciaiak majd a görögök művelték a Földközi tenger
medencéjében. A görögök a hajózás révén hozhatták létre kiterjedt gyarmataikat a
mediterráneumban, melyek kereskedelmi lerakatokként is működtek ekkor, sőt helyenként
városállamokként.
Az ókori Római Birodalom idején a városok rohamos növekedése vonzásterületük
kiterjedését eredményezte. A befolyási övezetek bejárhatóságát az ellenőrzés végett biztosítani
kellett és ez a szárazföldi közlekedést is előrevitte.
A középkor, mint annyi más civilizációs területen, a közlekedés fejlődésében is stagnálást
hozott. A konszolidált középkorban azonban fontos szerepet játszott a kereskedelemben az
északi (német, skandináv és baltikumi központok) Hanza városok szövetsége, illetve a
szárazföld belsejében, a fontos kereskedelmi utak metszéspontjaiban székelő vásárhelyek (pl.
Lipcse). Ugyanilyen szerepet játszottak a hajózásban a nagyhatalmi státusú köztársaságok
Itáliában, Velence és Genova.
A közlekedés fejlődésének, közvetlenül az ipari forradalom előtt nagy lökést adtak a
földrajzi felfedezések, melyek utat nyitottak a gyarmatosításnak, más kontinensek belső
feltárásának. A feltárást követően, az új természeti erőforrások kifosztása került napirendre az
európai gyarmattartó birodalmak részéről, sőt az emberi erőforrásokat sem kímélték hisz az
afrikai rabszolgákkal való kereskedés teljessé tette a kizsákmányolást. Ez az eredeti
tőkefelhalmozás teremtette elő a pénzügyi alapokat az iparosítás beindításához. Mindezek a
tevékenységek fokozottan igénybe vették a szállítási, főként a tengeri közlekedési
kapacitásokat, és a bővülő teljesítmény iránti igény megkövetelte az állandó technikai
fejlődést.
A legfejlettebb európai gyarmattartó, Anglia, a szállítási technológiák terén a gőzgép
alkalmazása révén a vasúti és vízi közlekedésben élre tört, és az első kövezett utak is itt
jelentek meg az újkorban (Mac Adam skót mérnök innovációjaként – makadámút).
Az ipari forradalomban azonban a vasút játszotta a legfontosabb szerepet, minthogy a
legteljesebb térszerkezet-módosító hatást fejtette ki. A vasút általában negyedére, sőt ötödére
csökkentette a szállítási költségeket, a folytonos technikai fejlődés eredményeként pedig a
szállítási idő is állandóan zsugorodott. Ezáltal „beszűkült” a tér, a vasút forradalmasította a
térbeli mozgásokat, multiplikátor és akkcelerátor hatást fejtett ki az egész tőkés gazdaság
fejlődésére, serkentette az urbanizációt, az agglomerációk létrejöttét. Ugyanakkor, ahová nem
jutott el, ott a térségek gyakran sorvadtak és a demográfiai kiürülés fenyegette őket (Erdősi F.
1999).
A vasúthálózat térbeli szerkezete általában két modell szerint fejlődött. A széttagolt
nyelvterületen élő nemzetek esetében (pl. Németország) az egyes kisméretű szuverén államok
önállóan fejlesztették vasúthálózatukat, és ennek eredményeként a nemzetállami egységesülés
pillanatában sűrű vasúthálózattal rendelkeztek. Ezzel szemben a már korán létrejött egységes
nemzetállamok (pl. Franciaország), melyek erősen központosítottak voltak, a hatalmi-politikai
szempontoknak megfelelően sugaras vasúthálózatot alakítottak ki, mely a fő hatalmi centrum, a
főváros felé összpontosult. Ilyen értelemben a 19. századvég ipari-civilizációs fejlődését

42
jobban szolgálta az első csoportba tartozó államok vasúthálózata – lásd Németország
gazdasági-hatalmi előretörését a gyarmattartó európai hatalmak (Anglia, Franciaország) kárára
(Erdősi F. 1999).
A jelenben a vasút szerepe a szállításokban drasztikusan csökkent, hasonlóan a vele egyidős
hagyományos iparágakhoz (kohászat, szénbányászat), s a kettő némiképp össze is függ, hiszen
e két ágazatnak nagy igénye volt az ömlesztett tömegárú-szállításra, mely szárazföldi
körülmények között vasúton bonyolítható le a leghatékonyabban. Elmondható, hogy általában
a dezindusztrializációs folyamatnak a vasút issza meg a levét az ismertetett ok miatt. A
teherautókon történő késztermék-szállítás, mivel gyorsabb és mobilisabb (door-to-door
transportation) ezért hatékonyabb is. Az ipari fejlődés következtében a kisebb volumenű
késztermék-szállításra helyeződött a hangsúly, ehhez azonban nem volt szükség hosszú
szerelvényekre, elegendő volt egy „TIR”-típusú kamion vagy kisebb teherautó.
A vasúti személyszállításban még rosszabb a helyzet, mivel az EU-ban rohamosan
növekedő életszínvonal a második világháború után a motorizáció robbanásszerű fejlődését
vonta maga után. A fogyasztói társadalom emblematikus kellékei a magánlakás és az autó,
melyek általánossá válása időben együtt járt a szuburbanizációs folyamatokkal. Az autó Európa
nyugati felében szinte egyik háztartásból sem hiányzik. A közúthálózat minősége ugyancsak
megfelel a kor követelményeinek, az autópálya-hálózat sűrű és már korábban kiépült. Ezek a
tényezők mind serkentőleg hatottak az autózás elterjedésére, mely gyorsabb, kényelmesebb és
sokkal rugalmasabb közlekedési mód, mint a vasút. Ezek a folyamatok hasonlóan játszódtak le
az Európán kívüli fejlett országokban is.
Ilyen körülmények között a vasút a beszűkült piac hatására veszteséges vállalkozásnak
bizonyult az EU számos országában és a racionalizálási törekvések folytán számtalan csökkent
rentabilitású szárnyvonalat és mellékvonalat megszüntettek. A hangsúly a törzshálózat
fejlesztésére esik. A fejlesztés az utazási sebesség növelését, az interoperabilitás fokozását
jelenti. Kontinentális szempontból ebben az esetben is a nagy sebességű és jó
áteresztőképességű transzeurópai hálózatok kialakítása a cél.
A sebesség növelésére először Franciaországban fejlesztették ki a TGV (Tren á Grand
Vitesse) rendszert, melyet kezdetben a Párizs–Lyon szakaszon helyeztek üzembe. Ezt követte a
nagy sebességű vonalak kiterjesztése Marseille-ig, a Riviéráig, majd észak felé, Lille irányába
haladtak tovább. Lassan bővült a hálózat, mivel az eredeti célnak megfelelően a fővonalakat
kivétel nélkül ebben a rendszerben szándékoztak működtetni. TGV vonatok
sebességkorlátozással mellékvonalakon is közlekednek. Ugyanakkor külföldre is
kimerészkedtek, például a La Manche-csatornaalagúton keresztül egészen a londoni Victoria
Stationig. Jelenleg a TGV a világ legfejlettebb vasúti rendszere, csúcssebessége 300–330 km/h.
A német gyorsvasút ICE (Intercity Express) névre hallgat, a franciánál némiképp lassúbb,
minthogy csúcssebessége 280 km/h. Az első ilyen nagy sebességű vonalat Hannover és
Würzburg között alakították ki, ez azonban folyamatosan bővül. A legnagyobb lélegzetű
beruházási hullám Európában jelen pillanatban a német vasutaknál zajlik. Anyagi erőforrásokat
nem kímélve alakítják át a fővonalakat nagy sebességűre, a fontosabb mellékvonalakat is
korszerűsítik, a pályaudvarok pedig sorra megújulnak. A gördülőállományt hosszú távon
tulajdonképp teljesen lecserélik nagy teljesítményű, új járművekre.
A dél-európai vasutak is megépítették a maguk gyorsvonalait. Olaszországban ilyen járat
először Róma és Firenze között közlekedett, Spanyolországban pedig Madrid és Sevilla között
(az 1992-es Sevillai Világkiállításra készült el), melyet meghosszabbítottak Madrid és
Barcelona között és tervezik összekapcsolását a francia TGV rendszerrel.
Az EU-ban a legelmaradottabb a brit vasút mind az infrastruktúra, mind a gördülőanyag-
állomány technikai színvonalát illetően. Ez annak tudható be, hogy a brit kormányzat túlzottan
liberálisan kezelte a vasutat, nem avatkozott be állami eszközökkel annak finanszírozásába,
hogy enyhítse a természetszerű válságjelenségeket, és ez látványos hanyatláshoz vezetett. A
brit gyorsvasút-rendszer, a High Speed Train teljesítményét tekintve az európai
versenytársaktól elmarad.

43
 Általánosságban elmondható, hogy a gyorsvasutak a leghatékonyabbak a közepes
területnagyságú államokban (300 000–600 000 km2), melyek túl nagyok ahhoz, hogy gépkocsi-
közlekedéssel gyorsan bejárhatók legyenek, de még túl kicsik ahhoz, hogy kiterjedt belső légi
forgalommal rendelkezzenek.
A jövőben a privatizáció kiteljesedése folytán magán vasúttársaságok jelenhetnek meg,
melyek az államiak versenytársaivá válhatnak, sőt ha nő az interoperabilitás az egységes belső
piacon az egyes nemzeti vasúttársaságok is versenyezhetnek egymással ugyanazt a vasúti
pályát használva. A piaci viszonyok zökkenőmentes működése a fogyasztó érdekeit szolgálja,
az állandó verseny növeli a szolgáltatások színvonalát. Az interoperabilitás fokozásához meg
kell szüntetni bizonyos meglévő működési zavarokat. Ki kell iktatni a nyomtávban még
esetenként fennálló különbségeket, és egységesíteni kell a villamosított vasútvonalak felső
vezetékeiben az üzemi feszültséget. Mindkét diszfunkció kezelésére vannak technikai
megoldások. Az eltérő nyomtávok esetében vagy dupla nyomtáv megépítése, vagy a vasúti
kocsik alatt a tengelyek cseréje a megoldás. Mindez azonban körülményes, időigényes
megoldás, a radikális egységesítést nem helyettesítheti. A felső vezetékek feszültségében
fennálló különbségek áthidalására a többfrekvenciás és több-áramnemű villanymozdonyok
építése lehet a legmegfelelőbb.
Ennek ellenére sok közlekedéssel foglalkozó szakember nem hisz a vasút reneszánszában,
mert a fő versenytársnak, a közúti szállításnak az említett előnyei jóval nagyobb súllyal
érvényesülnek. Példának okáért a közúton az EU teljes áruforgalmának 73%-a bonyolódik
(EUROSTAT, 1995), míg a személyszállítás tekintetében a közúti szállítás 1992-ben az EU-ban
elérte a 3 milliárd utaskilométer teljesítményt, mely tízszeresen múlja felül a vasút hasonló
értékét. A vasút továbbra is ki lesz szolgáltatva az állami támogatások jóindulatának, és csak
némileg javít a helyzetükön az olyan ökologikus szemlélet, mely mostanában terjed
Európában, és a nagy légszennyező autóközlekedéssel szemben a vasutat támogatja. Ez
érvényesül a különböző támogatási politikákban is, hiszen például az előcsatlakozási alapokból
az ISPA program kifejezetten a vasúti beruházásokat támogatja a tagjelölt államokban. Az
autópálya-építésekre ez az alap nem különít el pénzforrásokat, noha ezeknek a relatív
elmaradott gazdaságoknak létszükségletük lenne a hatékony közúti fuvarozást biztosító
autópályák léte, különösen, hogy számtalan kelet-közép-európai államban az autópályáknak
még az alaphálózata sincs kiépítve.
Az autópályák és gyorsforgalmi utak hatása egy terület gazdasági életének dinamizálásában
fontos, de nem abszolutizálható tényező. A befektetéseket, bizonyos gazdasági tevékenységek
megtelepedését valóban segíti, mivel jelenléte növeli az illető terület közlekedési
feltárhatóságát és általában az elérhetőséget az utazási idő lerövidítése révén. A közlekedési
feltárhatóság regionális fejlődésre gyakorolt jótékony hatásának reményében eszközölt az EU
olyan óriás-beruházásokat, melyek mega-infrastruktúrák létrejöttét eredményezték. Ilyen
építmények a Csatornaalagút Anglia és Franciaország között, illetve az Öresund-szoroson
megépült híd, mely a Dán fővárost, Koppenhágát köti össze a svédországi Malmö városával.
Ez utóbbi a remények szerint a térség gazdaságát is jobban összeolvasztja az intenzívebbé vált
térbeli mozgások révén, és nem kizárt egy úgynevezett „Koppenmalmö” városkonglomerátum
létrejötte sem (Erdősi F. 1999). Az olaszok régóta dédelgetett álma a dél-olaszországi Calabria
tartomány és Szicília között közúti kapcsolatot létesíteni, a Messinai-szorost átívelő, hatalmas
híd révén, melynek megvalósításához egyelőre nem sikerült anyagi alapokat összeszedni, még
az EU-tól sem.

44
 3. ábra. Az EU közúthálózatának fontosabb elemei. © Cole J., Cole F. 1997

A közúti és vasúti közlekedési tengelyek általános orientációjáról szólva elmondható, hogy

az észak-dél irányú hálózatok dominálnak és azok kiépítettek. Ennek oka a kontinens
hidegháborús megosztottságában keresendő, ezek a közlekedési folyosók az Európát
kettéválasztó vasfüggönnyel voltak kénytelenek párhuzamosan haladni. Az egyik
legintenzívebb közlekedési tengely a nyugatnémet tartományokat, főként Bajorországot
Ausztrián és a Brenner-hágón át Északkelet-Olaszországgal összekötő erővonal volt.
Ugyanilyen meggondolásból jelentős allokációkkal támogatták a svájci Alpokban nagy
áteresztőképességű alagutak építését Észak-Olaszország irányába (Simplon), mivel az észak–
déli orientáció legfontosabb domborzati akadálya az Alpok volt.
A vasfüggöny leomlásával és Közép-Kelet-Európa integrációjával már ma is érezhetően
körvonalazódnak a kelet–nyugati közlekedési tengelyek (vasúti és közúti), melyek közül három
emelkedik ki.
- az egyik ilyen fontos tengely a hollandiai Randstadtól kiindulva Berlinen, Varsón és
Minszken keresztül érné el Moszkvát.
- a másik folyosó keleten ugyancsak a gócpontként funkcionáló Moszkvából indulna ki és
Lvovon, Budapesten, Triesten, Marseillen, Barcelonán keresztül érné el Madridot és
Lisszabont.
- ugyanilyen jelentőségű a Párizsból kiinduló, délnémet tartományokon átmenő, Bécs,
Budapest és Bukarest érintésével a Balkán-félsziget felé orientálódó közlekedési
tengely.
Ennek a közlekedési folyosónak a funkcionálissá tételét nagyban fogja segíteni a
transzeurópai hálózatok megépítése (TEN – Trans European Networks).

45
 4. ábra. Az EU vasúthálózatának fontosabb elemei. © Cole J., Cole F. 1997

A vízi közlekedésből mára szinte teljesen kiszorult a személyszállítás a légi közlekedés

általánossá válása miatt a transzkontinentális járatokon. Ebben a közlekedési ágban a
személyszállítás főként a luxustengerjárókra szorítkozik, melyek európai viszonylatban a
Földközi-tenger mentén tesznek körutakat. A belvízi hajózást illetően azonban már
találkozhatunk ellentétes példákkal, mikor a szerkezetváltás hatására az egykori angliai ipari
nyersanyagszállításra használt csatornákon ma turistajáratok közlekednek. Németországban
ezeknek a csatornáknak a tömegáru-szállításban betöltött szerepe azonban még most is
jelentős.
A tengeri áruszállításban a megfelelő merülési mélységet biztosító, nagy árufelvevő
képességű hátországokkal rendelkező európai kikötők ma is versenyképesek. Továbbra is az
EU-ban működik a világ legforgalmasabb kikötője, a hollandiai Rotterdam, mely hatékony
regionális munkamegosztást folytat az ipari és szolgáltatási tevékenység terén Amszterdammal.
A legnagyobb forgalmat lebonyolító kikötők az EU-ban (millió tonna, 2001-ben): Rotterdam
313,7, Antwerpen 130,0, Hamburg 92,7, Marseille 92,3.
A légi közlekedés stratégiai fontosságú, minthogy tulajdonképpen ez járult hozzá igazán a
nagy utazási sebességekkel és az utazási idő lerövidülésével a tér „összezsugorodásához”. A
globalizációs folyamatot is segítette, mivel nagy távolságok könnyűszerrel bejárhatóvá váltak,
és kialakította a „világ, mint falu” furcsa életérzését. Ehhez a repülési technológia fejlődésére
is szükség volt, olyan transzkontinentális, 16 000 km hatótávolságú repülőgépek
kifejlesztésére, melyek utántöltés nélkül is képesek ekkora távolságokat megtenni. Ugyanakkor
a légi közlekedés piaca nagyon érzékeny olyan a biztonsággal összefüggő aspektusokra, mint
például a nemzetközi terrorizmus. A bizonytalanságérzet kiváltotta utaslétszám-csökkenés

46
olyan nagy múltú légitársaságok csődjét idézheti elő, mint a svájci Swissair vagy a belga
Sabena, melyek 2002-ben lettek fizetésképtelenek.
A légi közlekedés számtalan fontos iparág, például a high-tech iparágak megtelepedését is
elősegíti. A nagy forgalmú nemzetközi repülőterek jelenléte egy nagyvárost az egész világ
számára közlekedésileg feltárhatóvá tesz. Nem véletlen, hogy egyes nemzetközi repülőterek
forgalma tükrözi egy-egy nagyváros helyét a regionális, kontinentális, vagy világméretű
település-hierarchiában, hiszen ezek valóságos „hub”-ként, elosztó, továbbító és logisztikai
központként funkcionálnak. A repülőterek tehát nagymértékben kiterjeszthetik az egyes
városok vonzáskörzetét. Jellemzően a globális hatókörökkel rendelkező London könyvelheti el
a legnagyobb utasforgalmat Európa szerte, 63 millió utassal 2002-ben (világviszonylatban az
Egyesült Államokban, Atlanta városában található a legforgalmasabb repülőtér, a Hartsfield,
75,9 millió utassal 2001-ben).

22. táblázat. A fontosabb európai és néhány Európán kívüli reptér forgalmi adatai
2002/2003 áprilisi vonatkozásban (a százalék előtti +, – jel a változás
irányát mutatja az előző évi adatokhoz képest)

Város utasforgalom % áruforgalom % gépforgalom %

Amszterdam 40 560 639 +3,2 1 308 136 +6 415 611 –2,2
Athén 11 928 204 –1,7 107 283 –1,4 162 941 –3
Berlin 10 363 295 +7,7 30 845 –5,3 132 295 +3,7
Bukarest 2 143 042 +6,1 14 489 –3,7 34 488 +0,9
Budapest 4 476 932 –0,3 48 864 +5,3 80 240 +1,5
Düsseldorf 14 699 483 –1,8 46 483 –3,8 191 349 +0,5
Frankfurt 48 296 126 +1 1 653 058 +4,5 463 587 +2,3
Graz 823 013 +10,9 1133 –29,5 62 823 –5,3
Hamburg 9 158 204 +0,1 79 691 +2,4 149 679 –4,1
Hannover 4 759 899 –3,8 13 627 +2,6 86 190 –1,7
Isztambul 13 568 999 +0,7 215 219 +18,6 159 787 +1,9
London 63 091 809 +4,3 1 329 137 +6,7 465 681 +0,7
Moszkva 10 861 071 –5,1 117158 +12,6 126 750 –1,7
München 23 743 165 +3 171 605 +14 353 053 +4,4
Nápoly 4 343 398 +10,4 5873 –10,4 66 424 +10,6
Párizs 47 952 698 +1,1 1 432 300 +5,7 514 368 +0,3
Prága 6 400 690 +4,6 43 067 +21,7 107 132 +8,6
Skopje 527 872 +22,4 3050 –0,4 13 546 –4,8
Bécs 12 129 696 +3,9 129 118 +12,1 209 399 +3,2
Varsó 4 963 770 +5,1 44 963 +3,5 108 792 –2,6
Zágráb 1 244 300 +7,4 7455 -3,4 28 594 +6,1
Tel Aviv 6 907 149 –12,9 311 523 +5,9 53 049 –7,8
New York/JFK 30 442 344 +7,3 1 624 912 +7,8 288 760 +1,5
© www.bud.hu

A legkorszerűbb információtovábbító technológiák a tömegkommunikációs eszközökhöz

köthetők (rádió, televízió), ezen kívül a mobil telefóniához (celluláris technológia), valamint a
virtuális kiber-térhez (cyber-space), ami azonos a világhálóval (internet). A telefonellátottság,
az Internet-hozzáférés, a kábeltévé-hálózat fejlettsége mind olyan fontos mutatószámok,
amelyek az információs társadalom kiépültségi fokát írják le. Az információhoz való gyors
hozzájutás a posztmodern társadalmak polgárainak alapszükséglete.

47
 23. táblázat. A különböző típusú telefonszolgáltatások elterjedtsége az EU néhány
országában, illetve a világ néhány egyéb fogyasztó államában

Vezetékes telefon ISDN vonallal Mobiltelefon

Ország neve előfizetők száma rendelkezők száma használók száma
(millió, 2002, 2003) (millió, 2001) (millió, 2002, 2003)
Kína 263,0 – 269,0
USA 181,6 1,6 158,7
Japán 71,1 11,7 86,6
Németország 54,3 9,0 64,8
Nagy-Britannia 34,8 0,8 49,6
Franciaország 33,9 2,3 41,6
Olaszország 26,5 – 55,9
Spanyolország 17,5 0,9 37,5
Ausztria 3,8 0,4 7,0
Világ (2002) 1061,3 38,6 945,7
© Fischer Weltalmanach 2004, 2006

24. táblázat. Az internethozzáférés és a kábeltelevízió-ellátottság elterjedtsége az EU

néhány országában, illetve a világ néhány egyéb fogyasztó államában
(millió)

Internetkapcsolattal Növekedés Kábeltelevízió- Növekedés

Ország neve rendelkezők 2001/2002 ellátottság 2001/2002
száma (2004) %-ban (2002) %-ban
USA 159,0 25 69,6 0,3
Kína 79,0 50 101,0 18,8
Japán 57 29 19,1 2,1
Németország 39,0 38 20,9 1,5
Nagy-Britannia 25,0 36 3,5 8,4
Franciaország 21,9 81 3,3 7,4
Olaszország 18,5 42 0,4 0,0
Spanyolország 9,7 46 0,9 33,1
Ausztria 3,7 24 1,2 3,5
Világ (2002) 513,0 34 338,1 7,9
© Fischer Weltalmanach 2004, 2006

7. Az EU regionális politikájának alapvonásai

Az EU regionális politikáját illetően azt az általános megállapítást tehetjük, hogy
világviszonylatban talán a legátfogóbb, legösszehangoltabb és legbőkezűbben finanszírozott
regionális fejlesztési tevékenység az Európai Unióban zajlik. Ez a folyamat az Európai
Közösségek szervezésének kezdeti szakaszában nem volt tudatos tevékenység és az erre
specializálódott intézményrendszer sem létezett még. Kezdetben csupán ágazati jellegű
fejlesztési feladatokat látott el az Európai Szén- és Acélközösség, az Európai Mezőgazdasági
Orientációs és Garancia Alap (European Agricultural Guidance and Guarantee Fund –
EAGGF), amely a 1962 óta működik és az ugyancsak a 60-as évek elején létrehozott Közös
Agrárpolitikát (Common Agricultural Policy – CAP) látta el pénzügyi eszközökkel. Szintén
fontos intézmény az Európai Szociális Alap (European Social Found – ESF), melyet a Római

48
Szerződés hívott életre 1960-ban a munkaerő és általában a humán erőforrásokkal összefüggő
fejlesztési tevékenység finanszírozására és koordinálására. A konkrét területi jelleggel bíró
fejlesztési tervek kivitelezésének a finanszírozását az Európai Beruházási Bank végezte
(European Investment Bank – EIB) (Kozma 2003)
Az első olyan közösségi szervezet, amely már nevében is hordozta a regionális fejlesztés
megjelölést az Európai Regionális Fejlesztési Alap (European Regional Development Found –
ERDF) volt, amely kezdetben, az 1974-es alapítás után meghatározott kvóták szerint támogatta
a tagországok területfejlesztési projektjeit, majd az alap 1985-ös reformját követően
rugalmasabb százalékos határok szerint osztották a fejlesztési forrásokat (Olaszország
részesedése pl. 22 és 29 százalék között mozgott).
Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap, az Európai Szociális Alap, az
Európai Regionális Fejlesztési Alap (összefoglaló néven a Strukturális Alapok) első reformjára
akkor volt szükség 1988-ban, mikor az 1986-os bővítést követően Spanyolország és Portugália
csatlakozásával két, a magterülettől jelentősen elmaradottabb ország lett az Unió tagja. Ezek
felzárkóztatása igen sürgőssé vált az 1993-ra tervezett szabad termelési tényező-, áru- és
szolgáltatás-áramlás megvalósításáig, melynek igen jelentős területi vonzatai voltak (Kozma G.
2003).
Ugyanakkor szükségessé vált a regionalizáció átalakítása, hogy területileg azonos
nagyságrendbe tartozó, egymással könnyebben összehasonlítható és azonos súlycsoportban
lévő területi egységek jöjjenek létre, hiszen ekkorra már a viszonylag magas létszámú
tagországok egymástól igen eltérő területi-közigazgatási rendszert hoztak magukkal az Unióba.
Ezeken a területegységeken folyt az EU statisztikai hivatalának az EUROSTAT-nak az
adatgyűjtése és konvencionális megnevezésük a NUTS volt (Nomenclature des Unités
Territoriales Statistiques). Ez öt területi-statisztikai szintet különít el az EU 15-ben érvényes
számadatokkal (három regionális, két lokális):

- NUTS 1 – 77 darab nagyrégió (pl. Németországban a „Land”-ok, Franciaországban az

ún. „Zeat”-ok), melyek átlagos területe 68 000 km 2 és átlagos lakosságszáma kb. 4
millió
- NUTS 2 – 206 darab régió (pl. az osztrák tartományok, vagy a német
„Regierungsbezirke” nevű területek), melyek átlagos kiterjedése 23 000 km 2, átlagos
lakosságszáma pedig 1,8 millió fő
- NUTS 3 – 1031 db. régió. A tulajdonképpeni megyei szintű régió vagy egyes nagyvárosi
régiók (pl. Barcelona, Berlin, a német Kreise, vagy a francia Départements nevű
területek), melyek átlagterülete 5400 km2, átlaglakossága pedig 410 ezer fő
- NUTS 4 – az első lokális, kistérségi szint, amely általában egy várost és annak
vonzáskörzetét foglalja magába, és amelyet csak hat országban alakítottak ki (Nagy-
Britannia, Finnország, Görögország, Írország, Luxemburg, Portugália)
- NUTS 5 – településszint, amelyhez 98 433 települési önkormányzat tartozik

Az ilyen típusú regionalizációt segítette egy új ideológia, a regionalizmus mind teljesebb

térhódítása, melynek fontos térszervező hatása van, minthogy a nemzetállami alapeszmét és
területi berendezkedést váltja fel. Az Európai Unióban a régiók egyre fontosabb területi
szereplők, nemcsak gyakorlati okokból, vagyis mint a regionális politika célterületei, hanem
mint a demokrácia kifejezői. Létrehozásukban ugyanis fontos szerepet játszik a helyi lakosság
akarata, térszemlélete, térfelfogása. Ezeknek a régióknak erős a szimbolikus töltetük, a helyi
identitástudathoz való kötődésük, jellegzetesen alulról jövő kezdeményezések (bottom-up)
termékei.

49
 5. ábra. A harminc legfejlettebb régió elhelyezkedése az Európai Közösségben 1950-ben és
1990-ben. © The Regions of Europe. 1981. pp. 152–154.; Regions. Statistical
Yearbook. 1993, in: Horváth Gy. 2001

50
6. ábra. Az EU főbb gazdasági erőterei. © Dommergues, 1992, in: Horváth Gy. 2001

51
 Az 1988-as területi-politikai reformot követően a támogatásokat öt alapelv szerint ítélték
meg (Kengyel Á. után 1999, kiegészítve):

- koncentráció – a legfontosabb területeken együtt kell felhasználni a más-más alapokból

származó finanszírozást;
- partnerség – felelősség-megosztást jelent a fejlesztési programok kivitelezésében az EU
Bizottsága, a nemzeti kormányok és az alsóbb területi szintek közt;
- programozás – középtávú regionális programok készítése a különálló projektek helyett;
- addicionalitás – forrás-kiegészítést jelent, amely a nemzeti kormányok kötelező
részvételét feltételezi a finanszírozásában, az EU-források csak kiegészítő jellegűek
lehetnek;
- szubszidiaritás – a területfejlesztési döntéseket a megfelelő területi szinten kell
meghozni, ahol az érintett helyi közösségek bevonhatóak a döntéshozatali
mechanizmusba

1994 és 1999 között, a Strukturális Alapokból hat fő közösségi célkitűzést (objective)

támogattak tagállami szinten, és az össztámogatások kb. 9%-a az ún. Közösségi
Kezdeményezések nevű programot finanszírozta. Maguk a Strukturális Alapok 1994-től
kibővültek egy új alappal, éspedig a Halászati Tanácsadási Pénzügyi Eszközök Alapjával, mely
a nevében is szereplő halászaton kívül rurális fejlesztésekben és agrártámogatásokban is
érdekelt. Ugyanekkor a Strukturális Alapok mellett az ún. Kohéziós Alapok is megjelent, mint
fő területpolitikai pénzügyi alap, melyeknek fő támogatási területe a környezetvédelem és a
közlekedési infrastruktúra fejlesztése azokban a tagállamokban, ahol az egy főre jutó GDP az
EU átlag 90%-a alatt van. Az említett célkitűzések már Maastricht előtt is léteztek, azokat
csupán kiegészítették az új elvárásoknak megfelelően. Ezek a célkitűzések a következők
(Vincze M. után, 2000):

- 1. célkitűzés – a gazdasági elmaradottság sújtotta területek támogatása, ott, ahol az

elmúlt három év átlagában az egy főre jutó GDP nem éri el az uniós átlag 75%-át. Ez a
célkitűzés olyan NUTS 2 területeket érintett, ahol az EU lakosságának 25%-a élt, és ide
jutott a támogatási összegek 68%-a.

- 2. célkitűzés – az ipar strukturális válsága, valamint a magas munkanélküliség által

sújtott területek és a peremhelyzetű határvidékek támogatása NUTS 3 régiószinten,
illetve kistérségi szinten. Ebbe a kategóriába eső területeken élt az Unió lakosságának
16,4%-a, és ide jutott a támogatások 11%-a.

- 3. célkitűzés – a tartós munkanélküliség jellemezte területek segítése, valamint a fiatalok

munkába állásának előmozdítása, illetve a munkaerőpiacon hátrányosan
megkülönböztetett réteg beilleszkedésének elősegítése.

- 4. célkitűzés – az ipari szektor munkavállalói körében a technológiaváltáshoz szükséges

alkalmazkodóképesség növelése, valamint a humán erőforrások képzésével kapcsolatos
feladatok végrehajtása (szakképzés, átképzés, tanácsadás stb.). A 3. és 4. célkitűzés
együttesen a Strukturális Alapok 11%-át vette igénybe.

- 5. célkitűzés – a mezőgazdasági területek támogatását tartja szem előtt. Ezen belül két
kategóriát különböztetünk meg:

a. az 5(a) célkitűzés a mezőgazdasági szerkezetátalakítást, a Közös Agrárpolitika

reformjához való alkalmazkodást támogatja a Strukturális Alapok 4,4%-ával.

52
 b. Az 5(b) célkitűzés a vidékfejlesztésre koncentrál és olyan az 1. célkitűzés hatókörén
kívül eső területeket támogat, melyekben az alábbi három kritérium közül legalább kettő
teljesül:
● a mezőgazdasági alkalmazottak magas aránya az összfoglalkoztatottakból;
● a mezőgazdaság jövedelemtermelő-erejének alacsony foka;
● alacsony népsűrűség és/vagy a magas népességfogyatkozási arány.

- 6. célkitűzés – az alacsony népsűrűségű (8 fő/km2 alatti) NUTS 2 régiók támogatása. Ez

a célkitűzés akkor vált szükségszerűvé, mikor csatlakozott az EU-hoz a két skandináv
állam, Svédország és Finnország, melyeknek kiterjedt, gyéren lakott területeik vannak,
főként a sarkkör közelében.

A Strukturális Alapok 1999-es reformja során átgondolták a fejlesztési prioritásokat, a

hangsúly a koncentrációra esett, és ennek következtében a célkitűzések számát háromra
csökkentették. A 2000–2006 közötti költségvetési időszakra a Strukturális Alapok
rendelkezésére álló fejlesztési összegek elérték a 195 milliárd eurót (1999-es árfolyamon) a
jelentősebb támogatásban részesült országok pedig a következők voltak: Spanyolország,
Olaszország, Németország, Görögország, Portugália, Nagy-Britannia és Franciaország (az
1994–1999-es időszakban a Strukturális Alapok rendelkezésére álló összeg 154,5 milliárd eurót
tett ki).
Az első célkitűzésbe bevonták az egykori hatos célkitűzést, vagyis az alacsony népsűrűségű
területek támogatását, ezen kívül az EU-hoz tartozó tengeren túli területek támogatását
(Départements D`outre-Mer-ek, Azori-szigetek, Kanári-szigetek, Melilla és Ceuta, Madeira-
szigetek), az észak-írországi békefolyamat kiterjesztését, valamint egy speciális programot a
svédországi tengerparti területek felzárkóztatására. Az erre szánt összegek 2002-ben elérték a
21 milliárd eurót a fő fogadó országok pedig Spanyolország, Olaszország, Németország és
Portugália voltak.
A második célkitűzés fő feladatkörei nem változtak alapvetően, nem foglalhatták magukba
az első célkitűzés által már támogatott területeket, és az ide sorolható összlakosságszám nem
haladhatta meg az EU lakosságának 18%-át. Erre a feladatkörre 2002-ben 3,7 milliárd eurót
különítettek el és a célországok a következők: Franciaország, Nagy-Britannia, Németország,
Olaszország és Spanyolország.
A harmadik célkitűzést a negyedikkel vonták össze, vagyis elsősorban a humánerőforrás-
képzésre és a munkanélküliség leküzdésére összpontosít. 2002-ben erre a célra 3,6 milliárd
eurót költöttek a fő haszonélvezők pedig Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és
Olaszország voltak (Fischer Weltalmanach 2004, 2003).
A Strukturális Alapok által finanszírozott Közösségi Kezdeményezések 1988-ban azzal a
céllal indultak be, hogy a Bizottság hasonló problémákkal küszködő régiókat azonos
eszközökkel támogathasson.
Az 1994–1999 közötti időszakban működő Közösségi Kezdeményezések közül a
következők voltak a legfontosabbak (Horváth Gy. nyomán 2001):
- TEXTILE: a portugál textilipar támogatása;
- ADAPT: az Európai Szociális Alap támogatási programja a munkanélküliség
leküzdésére és a munkaerő ipari szakképzettségének javítására;
- SME: a kis- és középvállalkozások fejlesztésére létrehozott program, a korábbi
PRISMA, STRIDE és TELEMATIQUE pozitív tapasztalatainak felhasználásával;
- EMPLOYMENT: az Európai Szociális Alap támogatása a korábbi NOW, HORIZON és
YOUTHSTART program alkotóelemeinek felhasználásával;
- URBAN: urbanisztikai, városfejlesztési program;
- PESCA: halászatfejlesztési program.

53
 7. ábra. Az európai regionális politika támogatási célterületei. © Cole J., Cole F. 1997

A Strukturális Alapok 1999-es reformja többek között a Közösségi Kezdeményezések

„megnyirbálását” is jelentette a koncentráció növelésének indokával, azok számát 13-ról négyre
csökkentve. Ennek eredményeként jelenleg az INTERREG, EQUAL, LAEDER+ és URBAN
projektek maradtak meg. Ezen programok közül az URBAN kompetenciáit már ismertettük, a
maradék három program támogatási területei a következők (Forman B., 2000 után):
1. INTERREG – 1994 és 1995 között három alprogramja volt, melyek a következő
területekre összpontosítottak: IIA a határ menti együttműködésre, IIB az
energiahálózatok kiegészítésére, IIC a regionális tervezésben az együttműködés
ösztönzésére. A legújabb INTERREG III program három célterületet támogat: határ
menti együttműködés, transznacionális együttműködés, interregionális együttműködés.
2. LEADER – a vidék- és falufejlesztést támogatja, a gazdasági ágazatok közül pedig
értelemszerűen az agrárszektor fejlesztésére koncentrál.
3. EQUAL – a korábbi EMPLOYMENT program folytatása, melyet az Európai Szociális
Alap koordinál. Az EMPLOYMENT három egy időben működő Közösségi
Kezdeményezés gyűjtőneve, nevezetesen a NOW, a HORIZON és YOUTHSTART
programoké. A NOW a nők munkavállalási esélyeinek javítását segíti elő, a HORIZON
a csökkent munkaképességűek integrálását tűzte ki céljául a munka világába, míg a
YOUTHSTART a 20 év alattiak integrálásához járul hozzá a munkaerőpiacon. A három
programot a szintén munkaerő-piaci jellegű ADAPT Közösségi Kezdeményezés
egészítette ki 1994 és 1999 között. 2000-től a program EQUAL néven fut tovább, amely
tipikus esélyegyenlőségi program és egyesíti a három korábbi alprogramot, valamint
egyszerűsíti, ill. áttekinthetővé teszi a szabályozásukat.

54
 Külön kategóriát képeznek az EU költségvetésében (kb. 3%-al részesednek az
összköltségvetésből) azok a támogatási összegek, amelyek a tagjelölt államok felkészítését
szolgálják és Előcsatlakozási Alapok néven ismertek. Három nagy program tartozik ebbe a
csoportba: a PHARE (Pologne, Hongrie Aide á la Restruction Économique), az ISPA
(Instrument for Structural Policies pre-Accession) valamint a SAPARD (Special Action
Programme for Pre-Accession and Rural Development).
A PHARE program 1989-ben indult, kezdetben, mint ahogy neve is mutatja, csupán
Magyarországra és Lengyelországra vonatkozott, majd a kilencvenes évek folyamán
kiterjesztették az összes csatlakozásra váró államra. A PHARE feladata elsősorban a tagjelölt
országok felkészítése a Strukturális Alapok fogadására területfejlesztési vonatkozásban, ill. az
ennek megfelelő intézményhálózat kiépítésének a segítése. Három fő területet céloznak meg a
támogatások: 1. az ipari szerkezetátalakítást; 2. a munkaerő-piaci elemek, a humán erőforrások
fejlesztését; 3. a vidékfejlesztést (rurális térségek fejlesztését) (Forman B. 2000).
Az ISPA a Kohéziós Alapok fogadására készíti fel a csatlakozási tárgyalásokat megkezdő
kelet-közép-európai államokat. Fő támogatási területei a közlekedési infrastruktúra (főként a
vasút) fejlesztése és a környezetvédelmi beruházások.
A SAPARD program 2000-ben indult és célja a tagjelölt országok felkészítése a Strukturális
Alapok részét képező Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap fogadására,
valamint a Közös Agrárpolitika későbbi gyakorlatba ültetésére. A SAPARD alapvetően két
célkitűzésre koncentrál: a mezőgazdaság fejlesztésére, illetve a vidékfejlesztésre.
A mezőgazdaság fejlesztésének keretében a következő területek kapnak hangsúlyt: 1. a
tagjelölt országok mezőgazdasági termékei EU szabványokhoz való megfeleltetésének
biztosítása; 2. a mezőgazdasági termékek versenyképességének a növelése; 3. új
élelmiszeripari technológiák, márkanevek, termékek meghonosítása; 4. kísérleti projektek
indítása a mezőgazdasági környezetvédelem területén; 5. az erdészeti tevékenységek
támogatása.
A SAPARD támogatta vidékfejlesztés fő feladatköre a vidéken élő népesség helyzetének
stabilizálása, folyamatosan fenntartható foglalkoztatásuk biztosítása (Forman B. 2000).
A már említett INTERREG Közösségi Kezdeményezésen kívül, amely az EU tagállamokra
vonatkozik, léteznek olyan speciális programok, amelyek a tagjelöltek és a tagjelölti státusszal
nem rendelkező kelet-európai államok határ menti együttműködéseit támogatja. Ez a
támogatási terület azért fontos, mert területfejlesztési jellegén túl, amely a klasszikus
perifériaövezetek tipikus problémáira keres megoldást, a határ menti együttműködés
támogatása a kelet-európai népek egymás iránti bizalomerősítését is szolgálja – végső soron
pozitív geopolitikai hozadéka van. Ilyen programok a PHARE CBC (Cross-Border
Cooperation), amely a közép-európai tagjelöltek határ menti térségeit támogatja; a TACIS
CBC, amely a volt szovjet utódállamok határ menti együttműködésére koncentrál; a MEDA,
mely a mediterrán térség nem EU tagállamainak határ menti együttműködését segíti és a
CARDS, mely a nyugat balkáni övezet határrégióit finanszírozza (Czimre K. 2003).

8. Az EU belső kohéziója és helye a világgazdasági triádban

Mint arra a bevezető fejezetben már utaltunk, az európai integráció hosszadalmas történeti
folyamat eredményeképpen megvalósult politikai aktus volt, melynek szellemi előkészítése
évszázadokat ölelt fel, különböző eszmeáramlatok érlelték. A folyamat még korántsem zárult
le, hiszen 2007-ben újabb bővítés várható, ugyanakkor 2005-ben hosszas huzavona, és
elsősorban bizonyos politikai feltételek teljesítésének késlekedése miatt, késve kezdődtek el a
tárgyalások Horvátország és Törökország teljes jogú tagságáról. Erre a kérdésre a továbbiakban
még visszatérünk.
Az EU jelenlegi működésével, valamint a további bővítési folyamattal kapcsolatban
felmerülő nehézségek és aggályok felvetik az EU jövőjével, kilátásaival kapcsolatos

55
kérdéseket, főként abból a szempontból, hogy mennyire tud egységes, életképes és
versenyképes maradni az integráció nemzetközi viszonylatban, elsősorban a világgazdasági
triád másik két meghatározó szereplőjével (USA, délkelet-ázsiai makrorégió) szemben.
Következésképpen az integráció fenntarthatóságát bizonyos rizikók veszélyeztetik,
melyeket a világgazdasági hatóközpontokkal való kölcsönhatás keretében is vizsgálhatunk.
Ezek a kockázatok alapvetően az önmagát az EU-t létrehozó két alkotótényező-rendszert,
vagyis a geopolitikai-stratégiai és gazdasági alkotó- és hatótényezőket érintik. Jelen fejezetben
ezeket a faktorokat vizsgáljuk meg, az EU endogén politikai-gazdasági folyamatait górcső alá
helyezve, és kapcsolatot teremtve politikatörténeti, valamint az EU fejlődése szempontjából is
releváns világpolitikai kitekintésekkel.

A geopolitikai-stratégiai rizikótényezők sokrétűek lehetnek és önmagukban is két nagy

csoportra oszthatóak, éspedig belső és külső eredetűekre.
A továbbiakban a teljesség igénye nélkül kísérletet teszünk ezeknek a geopolitikai-stratégiai
tényezőknek a számbavételére.

1. A múlt terhes öröksége egyik alapvetően endogén rizikófaktor, amely lényegében a

kontinens mai politikai-földrajzi térszerkezetét is létrehozta. Ez lényegében a nemzetállami
széttagoltságban konkretizálódik, amely az EU keretein belül is tartósan fennálló kulturális-
hatalmi térformáció marad. Túl azon, hogy ez a szerkezet a gazdaságot lényegesen gátló
kommunikációs akadályt jelent, önmagában kulturális atomizáltságot is okoz, eltérő vallási
orientációkkal, eltérő hagyományrendszerekkel és társadalmi szocializációs formákkal.
Felmerül ebben az értelemben a társadalmi-gazdasági hatékonyság homogenizált
kultúrlingvisztikai közegben, versus multikulturalizmus dilemmája. Az Egyesült Államok
példája azt mutatja, hogy egy sikeresen végrehajtott integratív-asszimilációs folyamat
következtében ugyanazon angolszász nyelvi közegben, az állam liberális berendezkedése
révén, az európainál sokkal hatékonyabb és sikeresebb gazdasággal rendelkezik. Ugyanakkor a
liberalizmus a kisebbségek védelmét is jelenti, márpedig bármely kisebbség egyik legnagyobb
ellensége a beolvadás a többségi közegbe, még akkor is, ha ettől az állam hatékonyabb
működése várható. Van tehát belső ellentmondás, melynek feloldását mi itt és most
természetesen nem vállalhatjuk fel, csak a probléma továbbgondolására vállalkozhatunk. Egy
bizonyos: a nyelvi-kulturális fragmentáció olymértékben akadályozza a piaci integratív
folyamatokat, amely főként az Egyesült Államokkal folyó gazdasági versenyben lényegesen
hátrányosabb helyzetbe hozza az Uniót, és mint ilyen, reális kockázati tényezőt jelent. A
jövőbeni kooperáció tekintetében is működési zavarok léphetnek fel, amennyiben az
esetlegesen radikalizálódó politikai trendek az egyes nemzetállamokban nem a nemzetrészek
közötti kölcsönös tisztelet és tolerancia elvét vallják, hanem esetleg az ellenségeskedés, az
ellenségkép-gyártás, bűnbakkeresés és konfrontáció kerül ismét előtérbe. A vallási tértagozódás
némileg aláhúzza a Max Weber-i tézist, mely szerint a liberális kapitalizmus legfejlettebb jóléti
formája a kontinens északnyugati protestáns államok uralta térfelén fejlődött ki. Ezzel szemben
délen, délnyugaton a katolicizmus a gazdasági-társadalmi fejlettség tekintetében egyértelműen
elmaradottabb társadalmaknak szinte egyeduralkodó, míg a kelet-európai ortodoxia a
legmarginalizáltabb helyzetű társadalmak vezető vallása. Kulturális törésvonalak tehát a
kontinens belsejében is húzódnak, melyek a múltban véres európai polgárháborúkat váltottak
ki. Tanulva a történelmi tapasztalatokból a nyugat-európai új generációk konfliktuskerülő
magatartása dicséretes, csupán ismételten egy dologra kell odafigyelnünk – a toleranciát
hirdető pacifista politikai trendek uralkodók kell hogy maradjanak a továbbiakban is. A negatív
ösztönzések a kulturális választóvonalakat szakadékokká mélyíthetik, viszont a kulturális
sokszínűség fejlődési erőforrássá, igazi pozitív alternatívává válhat.

2. A jövőbeni bővítési folyamat ideológiai megalapozása. Ezt tulajdonképpen vegyes

típusú kockázati tényezőként tartjuk számon, hiszen az EU belső struktúráját és egyben

56
külkapcsolatait meghatározó folyamat. Ezzel összefüggésben a szóba jöhető, bővítésbe még
bevonható államok, ill. államcsoportok a 2007-ben felvételre váró két tagjelölt, Románia és
Bulgária; a csatlakozási tárgyalásokat megkezdett Törökország és Horvátország; egyes volt
szovjet tagköztársaságok és végül néhány észak-afrikai, Maghreb-övezeti állam.
A két tagjelölt, Bulgária és Románia 2007-es csatlakozása is bizonytalan még, hisz a
védzáradék lehetőséget teremt a csatlakozás egyéves elhalasztására, mivel a két állam komoly
lemaradást mutat főként a jogbiztonság megteremtése és az ezzel összefüggésben álló
igazságügyi reform kivitelezése terén (Romániában az állami szintre avanzsált ún.
„nagykorrupció”, míg Bulgáriában a szervezett bűnözés kordában tartása szenved késedelmet).
Mindkét államban a korrupció elleni harc egyik leghatékonyabb megoldásai lehetnek a további
piacosító intézkedések, a liberális kapitalizmus ugyanis az egyik leghatékonyabb megoldás a
tömeges korrupció visszaszorítására. Mindkét ország elnyerte az EU-tól a „működőképes
piacgazdaság” minősítést, de a teljes privatizáció lezárása és a további decentralizáció még
olyan megkésett feladat, amely a piacgazdaság kiteljesedéséhez elengedhetetlenül szükséges.
Horvátországgal szemben a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek vannak követelései a
kilencvenes években lezajlott délszláv háborúban emberiség elleni bűntettekkel vádolt Ante
Gotovina horvát tábornok kiadatása miatt, akit azóta, 2005 végén a Kanári szigeteken őrizetbe
vettek. Miután nem voltak bizonyítékok arra, hogy az illető bűnöző Horvátországban
tartózkodik, féléves késleltetés után 2005 őszén az EU megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat
az országgal. Ezt Horvátország elsősorban Ausztria nyomásának köszönheti, amely
Magyarországgal egyetemben a mielőbbi horvát tagság támogatója, elsősorban gazdasági
okokból, de a történelmi kapcsolatrendszer meghatározottsága okán is.
Törökország tagsága az emberi jogok érvényesítésében tapasztalt elégtelenségek és a
demokrácia éretlensége miatt kérdéses, bár az ország kétségkívül jelentős előrelépéseket tett az
EU-s jogharmonizáció terén. Az EU polgárai, különböző közvélemény-kutatások tanúsága
szerint elsősorban a kulturális (és főként vallási) másság miatt tekintenek aggodalommal
Törökország csatlakozási szándékára. Sokak szerint ezen okokból nem fog tudni
zökkenőmentesen integrálódni a közösségbe és nagy méreténél fogva (T: 779452 km 2, Lak.:
70,7 millió) a funkciózavarok fő előidézője lehet. A török csatlakozás egyik fő ellenzője volt
Ausztria, mely a kulisszák mögötti alkufolyamat eredményeképpen, állítólag éppen a horvát
tagság ellenében mutatkozott hajlandónak belemenni a török csatlakozási tárgyalások
megkezdésébe. A másik jelentős ellenző Franciaország volt, elsősorban Törökország méretei
miatt, melyben az EU döntéshozatali mechanizmusában eddig kialakult „status quo”
megbomlásának esélyét látta, valamint aggodalommal töltötte el a török külpolitika túlzott
angolszász orientációja. Ebből egyértelműen következik, hogy Nagy-Britannia támogatta és
Törökország némi „transzatlanti” lobbysegítséget is elkönyvelhetett ebben a folyamatban az
Egyesült Államok részéről. A támogató EU-tagok között Németországot érdemes még
megemlítenünk, elsősorban belpolitikai okok (állampolgársággal és választójoggal rendelkező
nagyszámú török bevándorlói) miatt.
Az egykori szovjet tagköztársaságok a Szovjetunió 1991-es összeomlása után elnyerték
függetlenségüket és a meglehetősen formálisan működő Független Államok Közösségét
alkották meg. Az illető államok közül egyedül a három balti állam (Észtország, Lettország és
Litvánia) nyerték el a teljes jogú EU-tagságot 2004. május elsején. Ukrajna és a Moldovai
Köztársaság kifejezte szándékát, hogy középtávon tagjai lennének az EU-nak, és Oroszország
sem zárta ki, hogy hosszú távon csatlakozna az Unióhoz. Ezen bővítések realitása azonban
csekély, mivel a jogrendszer bizonytalanságai, az erős paternalista hagyományok, a
demokráciaellenes hatalmi koncentráció, a gazdasági fejlettség bizonyos vonásai, a kulturális
kompatibilitással kapcsolatos problémák távol tartják az illető államokat az Uniótól, és az
Uniós polgárok erősödő bővítésellenes hangulatát a jelenlegi tagországok vezető politikusai
egyre nehezebben hagyhatják figyelmen kívül a döntéshozatal során. A volt Független Államok
Közösségébe tartozó köztársaságok közül egyedül Belorusszia nem számíthat belátható időn

57
belül EU-s tagságra, mivel tekintélyelvű antidemokratikus államvezetése teljesen zsákutcába
juttatta az országot.
Bár az EU-alkotmány megfogalmazása szerint az államszövetség nyitott a felvételi
kérelmek iránt, ezek megvalósulási lehetősége szorosan összefügg a belső kohézió
fenntarthatóságának alapkövetelményével. Ezért a mindenkori csatlakozni kívánó államok
alapvetően teljesen demokratikus belső jogrendszerrel és szociális piacgazdasággal kell, hogy
rendelkezzenek. Konkrétabban megfogalmazva meg kell feleljenek az EU alkotmányában
foglalt rendelkezéseknek, a csatlakozási tárgyalások során lefektetett feltételrendszeren túl
(lásd a függelékben feltüntetett leírást az Európai Alkotmányról a Magyar Köztársaság
Miniszterelnöki Hivatala anyagainak felhasználásával). Nem véletlen, hogy az alkotmányozási
folyamat hosszú és egyáltalán nem zökkenőmentes, emiatt többször zátonyra is futott. Hogy
csak egy aspektust említsünk, a felmerült vitapontok egyike az európai közös zsidó-keresztény
kultúrkörre, hagyományokra való hivatkozás. Ez önmagában közvetett módon sérthette a
demokratikus berendezkedést, hisz veszélyeztethette a vallásszabadságot és a vallások közötti
egyenlőség elvét, az EU-n belül ugyanis már nagy számban tevékenykednek nem ehhez a
kultúrkörhöz tartozó vallási csoportok. Ez az nézőpont problémát jelenthetne például a
Törökországhoz hasonló muzulmán államok jövőbeni csatlakozására nézve is. Azon kívül
kedvezőtlenül érinthette volna a felvilágosult államszervezés évszázados vívmányát, az állam
és egyház kettéválasztását, mert az alaptörvénybe erőteljesen megjelenített volna egy
szekularizálatlan elemet. Nehéz tehát az egyensúlyt fenntartani az értékközösség, a belső
kohézió és a demokratikus joggyakorlat között. Ez számtalan kockázati tényezőt aktiválhat az
EU külső és belső kapcsolatrendszerében, és többek között olyan társadalmi robbanásokhoz
vezethet, mint a 2005 őszi franciaországi zavargások.

3. Az egyes tagállamok politikai becsvágya és hiúsága belső konfliktusok forrása lehet, és

az összetartó erőt gyengítő tényezőként léphet fel. Említést tettünk már ilyen értelemben a
francia–angol ellentétekről a 60-as években Charles de Gaulle elnöksége idején. De a francia–
német megbékélés sem ment olajozottan a kezdetekben, az ötvenes években, hiszen
közvetlenül a második világháború után a francia megszállási övezetbe tartozó német
tartomány, a Saar-vidék Németországtól való elcsatolását és Luxemburghoz hasonlóan
független államként való megszervezését tervezték a franciák. A nacionalista és bosszúvágyó
francia politika ekkor még arra is figyelt, hogy a később elcsatolandó német területet a
szomszédos Rajnavidék-Pfalz tartomány egyes kistérségeinek elcsatolásával is növelje. A
terület végül egy 1955-ös népszavazás eredményeként 1957-től Németország keretében
maradt.
Újabban Olaszország hiúságát sérti, hogy a döntéshozatali folyamatból a másik három nagy
állam folyamatosan kihagyja, noha az ország mérete és gazdasági súlya Franciaországéval és
Nagy-Britanniáéval vetekszik. Még akkor is, ha az utóbbi évek alacsony gazdasági növekedése
folytán Olaszország lemaradni látszik az élbolytól.
A „közepesen-nagy” másik két ország, Spanyolország és Lengyelország is helyet követel
magának az „európai vezérlőpultnál”. Sőt a kisebb méretű államoktól, mint például Ausztriától
sem idegen a regionális vezető szerepre való törekvés, főként Bécs növekvő regionális hatalmi-
és innovációs központ szerepére alapozva.
A magyar Országgyűlés 2004. december 20-án megerősítette az Európai
alkotmányszerződést. Magyarország a 25 tagállam közül Litvánia után másodikként ratifikálta
a dokumentumot. Mindehhez hozzá kell fűznünk, hogy az Európai Parlamentben az államokra
kiosztott képviselők számát pozitív diszkrimináció alapján, a kisebb lakosságszámú államokra
nézve előnyösen határozták meg. Ez azt jelenti, hogy a nagy államok erejét ellensúlyozandó a
kis és közepes tagországok több képviselőt küldhetnek a közös törvényhozásba.

4. A közös, összehangolt külpolitika hiánya bizonyos fokig összefügg a fentebb

mondottakkal, hiszen a szuverén külpolitikai orientációból sokan szintén hiúsági kérdést

58
csinálnak és ez ugyancsak Unión belüli nézeteltérésekhez vezethet. Mindez annak ellenére így
van, hogy 1999-ben megegyezés született egy közös kül- és biztonságpolitika alapjainak
megalkotására az Amszterdami Szerződés értelmében. Ennek elsősorban az Unió és a többi
politikai-gazdasági hatalom nemzetközi viszonyrendszerében van jelentősége, és mint ilyen
külső kockázatokat is felvethet, amelyeknek azonban belső gyökerei vannak. A közelmúlt
eseményei rávilágítottak arra, hogy ilyen irányú különbözőségek még fennállnak elsősorban
azon államok részéről, amelyek nem nézik jó szemmel a német–francia tandem állítólagos
túlerejét az Unión belül. Utalunk itt az EU szintén jelentős és reprezentatív tagjaira: Nagy-
Britanniára, Spanyolországra és Olaszországra. Köréjük csoportosult a kis államok többsége is
2003-ban az amerikai kormányzat Irak-politikájának támogatásában. Ez szöges ellentétben állt
a francia–német iraki katonai-beavatkozást helytelenítő állásponttal, mely nemzetközi
viszonylatban a kínai és orosz megítéléssel volt összhangban. Mi több, egyes politikai elemzők
a „tengelyesedés” veszélyét is meglátták ebben a jelenségben, minthogy körvonalazódott az
Unión belül egy észak-atlanti tengely szemben állva egy Párizs–Berlin–Moszkva tengellyel.
Más szóval a nagyhatalmi politikai terminológia elemeivel élve, beszélhetünk egy „maritim
hatalmak” (USA, Egyesült Királyság) vs. „szárazföli hatalmak” (Franciaország, Németország,
Oroszország) dichotómiáról. A Spanyolországi választási eredmények és a nyomukban
bekövetkezett külpolitikai orientációváltás némileg módosított ezen az alapálláson. Ez a
konfliktus rávilágított az EU-n belüli külpolitikai törésvonalak komolyságára, még akkor is, ha
idővel csitultak az ellentétek, és az ún. „nyugati civilizáció” közös értékrendszere még sokáig
egy táborba tereli a német–francia párost az angolszász hatalmakkal.

5. Hiányzik az Unió közös stratégiai-védelmi koncepciója. Ez szoros összefüggésben áll az

Unió közös külpolitikájával, amiről az előbbiekben beszéltünk. Jelen pillanatban az Unió
védelmi politikája bár közös, mégsem csupán uniós, hiszen teljes egészében az Észak-atlanti
Szövetség (NATO) keretében valósul meg. Európa védelme, az európai béke megőrzése
hathatós amerikai támogatással valósul meg. Ilyen a szempontból mondhatni misem változott a
hidegháború lezárása óta. Az önálló európai védelmi arcvonal létrehozása is elsősorban francia
ötlet volt, német támogatással és az amerikai kül- és védelmi politikától való függetlenedést
helyezett kilátásba. Kérdés, hogy a növekvő globális fenyegetettség körülményei között
érdemes-e csupán egyoldalú, az amerikaiaktól leszakadó európai védelmi politikát kidolgozni?
Sőt nem kellene-e a lehetőségekhez mérten Oroszországot és Kínát is bevonni egy szövetségi
rendszerbe a nemzetközi terrorizmussal, mint új, globális kihívással szemben. Definiálni kell a
lehetséges fenyegetéseket és azok irányait (semmiképpen sem ellenségképet kreálni). Ezeket a
fenyegetéseket semmi esetre sem szabad a történelmi múltból gyökerező paradigmák szerint
értelmezni, vagyis a régi ellenségképekkel végképp fel kell hagyni, mert ez a korábbi
megosztottság újratermelődésével fenyegetné az Uniót. Az USA behozhatatlannak tűnő
katonai-technológiai főlényét gyermetegség frusztrációként megélni, hisz semmilyen
fenyegetéssel nem jár az EU számára, sőt annak biztonságát növeli. Bár Franciaország
„nagylelkűen” és főleg atyáskodva kiterjesztené saját nukleáris védőernyőjét európai
szövetségeseire, ennek ütőereje, hatótávolsága és technikai színvonala meg sem közelíti az
Egyesült Államok hasonló fegyverrendszereit. Az európai kontinens katonai „impotenciája”,
kiszolgáltatottsága a hidegháború időszaka alatt végig megmutatkozott, mivel az USA,
valamint a Szovjetunió között az előbbi javára fennálló technológiai szakadék és a Reagan
elnök által kierőszakolt fegyverkezési verseny roppantotta meg a szovjetek gazdaságát és vetett
véget végső soron a kommunizmusnak, vezetett az európai vasfüggöny leomlásához. Reagan
ugyanis következetesen belekezdett Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense
Initiative – SDI) gyakorlatba ültetésébe (ezt röviden „csillagháborús programként” ismerjük),
amely tulajdonképpen a világűrre kiterjesztett rakétavédelmi rendszert jelentette. Erre a
technológiai bravúrra, mely végül a hidegháború lezárása miatt nem valósult meg, jelenleg sem
képes egyetlen Uniós vagy azon kívül eső ország sem. A tehetetlenség másik bizonyítéka a
délszláv háború volt a kilencvenes években, mely Európában a második világháború után újból

59
barbár, középkori viszonyokat idéző állapotokat teremtett. Ekkor bebizonyosodott, hogy
Európa a saját biztonsági kockázatain sem tud úrrá lenni hathatós amerikai segítség nélkül.
Igazolódni látszott az USA egyedüli szuperhatalmi státusa, amely konkrétan abban nyilvánul
meg, hogy gyors, mozgékony, kitűnően képzett hadseregével rövid időn belül be tud avatkozni
a világ távoli válsággócaiba is. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy képes szimultán megvívni és
győzelemre vinni két egymástól, akár nagy távolságra lévő, kiterjedt regionális háborút. Ezt
jelenleg elképzelni sem lehet az EU összkatonai erejéről sem. A legjobban kiképzett, harcedzett
és technikai színvonal tekintetében is ütőképes hadsereg az EU-ban a briteké, rajtuk kívül
tulajdonképpen nincs globális szinten komolyabban vehető véderő. Ezen kívül az USA katonai
költségvetése meghaladják valamennyi potenciális riválisának katonai kiadásait együttvéve.
Ugyanakkor fel kell készülni a globális méretekben már középtávon valószínűsíthető
hegemóniaváltásra, azaz Kína új katonai-gazdasági hiperhatalmi szerepkörének fogadására,
amely az EU számára merőben új nemzetközi viszonyrendszert jelenthet.
Ilyen körülmények között van értelme egy közös európai katonai kontingens
létrehozásának, amelyben az EU-s tagállamok hadseregeinek egy-egy egysége is részt venne és
a közös hadgyakorlatok mindenképpen növelnék az interoperabilitást. Ennek a
kezdeményezésnek is vannak azonban kritikusai elsősorban brit részről, akik ebben a NATO-
val párhuzamos, azzal esetlegesen rivalizáló és végső soron felesleges struktúrát látnak.

A második jelentős tényezőegyüttes – mely meghatározza az EU mint integráció jövőbeni

fejlődését és világgazdasági, valamint világpolitikai jelentőségét – kifejezetten gazdasági
jellegű. Ennek kulcsfogalmait, melyek hatásukban döntően befolyásolhatják az EU helyzetét
nemzetközi gazdasági téren, és mind a neoliberális eszmerendszer, mind az ún. harmadik utas
posztmodern szociáldemokrata gazdaságszemlélet magáénak vallja: a versenyképesség és a
szolidaritás. A két fogalom egyáltalán nem zárja ki egymást, sőt erősíti. A jelenlegi
újraelosztási rendszer ugyanis alapvetően sok szegmensében, számtalan társadalmi réteg
számára igazságtalan, nem teljesítményösztönző (Bokros L. 2004), és túlméretezettsége
makacs akadálya az európai államok sikeres helytállásának a nemzetközi gazdasági
versenyben.

A világgazdasági triád (USA, Japán – Kelet-Délkelet-Ázsia, EU) gazdasági evolúciója

komplex folyamat, amely egyre növekvő rivalizálással jár a fent nevezett pólusok között. A
világgazdaság általános fejlődési irányát figyelembe véve megállapítható, hogy a fejlődési
ciklusok egymásutániságának gerjesztésében jelenleg az USA gazdasága játssza a vezető
szerepet. Az amerikai gazdaságban lejátszódó folyamatok és uralkodó tendenciák ma még
nagymértékben meghatározzák a világgazdaság egészének fejlődési pályáját, és ezen belül az
USA riválisainak fejlődési lehetőségeit is. Ennek bizonyítéka, hogy az amerikai gazdaság
rendelkezik világviszonylatban a legnagyobb fogyasztópiaccal, ugyanakkor a legnagyobb
innovációs központ és Németországgal holtversenyben a legnagyobb exportőr is –
következésképp az input és output forgalma messze a legjelentősebb a világ nemzetgazdaságai
közül. Az USA a fő generálója és haszonélvezője a globalizációs folyamatoknak, gazdaságában
meghatározó szerepet töltenek be a legfejlettebb ún. stratégiai ágazatok: információs-
technológiák, kutatás-fejlesztés, termelői szolgáltatások (quaterner szektor vagy az ún. „új
gazdaság”). Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy jelen pillanatban a fő vetélkedés a kelet-
délkelet-ázsiai innovációs és termelői központ, valamint az észak-amerikai centrumövezet
között zajlik, az európai kontinens mindeddig meglehetősen passzívan asszisztált ehhez a
mérkőzéshez. Már említést tettünk arról, hogy a jövőbeni hegemóniaváltás is nagy
valószínűséggel az USA és Kína között fog lezajlani – az EU ebből az egyenletből is hiányzik.
Az Egyesült Államok egyedüli katonai és gazdasági szuperhatalom szerepét a hidegháború
megnyerése után erősítette meg. A kilencvenes években, a harmadik utas Clinton-
adminisztráció idején lehettünk szemtanúi a posztindusztriális „új gazdaság” létrejöttének.
Ebben az időszakban az USA átlagos évi GDP-bővülési üteme 3–4% volt. A munkanélküliség

60
mértéke 4% körüli volt, összehasonlíthatatlanul alacsonyabb, mint az EU legnagyobb
gazdaságaiban, amelyek közül Olaszország, Németország és Franciaország 10% fölötti
munkanélküliségi rátát regisztrált, és e három ország a kedvezőbb helyzetben lévő Nagy-
Britanniával együtt adja az EU össztermelésének 72%-át. A 2001. szeptember 11-i
terrortámadások után az USA gazdaságát a stagnálás jellemezte, majd 2003-tól kezdve az
egyértelmű fellendülés jeleit mutatta a növekvő belső fogyasztásnak köszönhetően, és annak
tulajdoníthatóan, hogy a terrorizmus elleni harc növekvő állami megrendelés-állományt
generált a hadiiparban. Ezzel szemben az EU gazdaságának közelmúltbeli evolúciója
kedvezőtlenebb képet mutatott. 1993-ban az EU mélyreható gazdasági válságot élt meg, majd a
kilencvenes évek második felében enyhén revitalizálódott, az ezredforduló után azonban újból
a stagnáláshoz közeli állapotba jutott (2001-ben átlagban 1,5%-al növekedett, de 2000 után
minden évben 2% alatti volt a gazdasági növekedés). Ez elsősorban az EU „gazdasági
hajtóerejeként” elkönyvelt német gazdaság strukturális és mélyen gyökerező válságával
magyarázható, amely az egyértelmű „szklerózis” jeleit mutatja. Ugyanakkor az EU területi- és
egykori gazdasági perifériájához tartozó államok gazdasági élénkülést mutattak
(Spanyolország, Írország). Japán, mint a délkelet-ázsiai övezet jelenleg vezető gazdasági
hatalma, krónikus válságba jutott, elveszítve korábbi dinamikáját (átlagban 1,5%-os
növekedést regisztrált az 1990–1998-as időszakban). A japán munkanélküliség értéke is
megugrott 4,5%-ra, amely rendkívül magas érték egy olyan országban, ahol a nyolcvanas
években csaknem teljes volt a foglalkoztatottság (Golobics 2002). Lényegében a kelet-délkelet-
ázsiai régió dinamikája az 1997-es ázsiai gazdasági válság idején torpant meg. Az egyedüli
gazdaság, mely akkoriban viszonylagos immunitást mutatott, az a Kínai volt, és a továbbiakban
is ő diktálja a régió növekedési ritmusát (10% körüli éves növekedési ütemmel), ugyanakkor a
közvetlen külföldi tőkebefektetések fő célpontja is a régióban. Következésképp ebben a
makrorégióban az EU fő vetélytársa középtávon Kína lehet és nem Japán.

25. táblázat. A világgazdasági triád főbb társadalmi-gazdasági paraméterei (2000).

© Golobics (2002), Der Fischer Weltalmanach 2001

Indikátorok EU USA Japán

Terület (ezer km2) 3234,7 9801,2 377,8
Lakosságszám (millió) 375,3 278,2 126,5
GDP (milliárd USD) 7830,9 8708,8 4395,1
GDP/lakos (USD) 20861 31300 34274
% a világ GDP-jéből 26,88 29,89 15,0
Infláció (%) 1,7 3,4 –0,7
Munkanélküliség (%) 8,9 4,0 4,8
Export (milliárd USD) 1964,0 773,0 411,3
Import (milliárd USD) 1915,0 1223,0 325,7

Összességében tehát az európai gazdaság a másik két centrumövezettel összehasonlítva az

egyértelmű stagnálás jeleit mutatja. A mutatószámok közül kiemelnénk az egy főre jutó GDP
értékeket, amelyek a nyilvánvalóan alacsonyabb hatékonyság jelei, valamint a magas
munkanélküliségi rátát, mely az alacsony fokú dinamizmussal áll szoros kapcsolatban. Ennek a
relatív lemaradásnak több oka van, amelyek közül néhányat felsorolunk.

- Európában keveset fektetnek be a K+F (kutatás-fejlesztés) szektorba, az új

technológiákba és általában véve az oktatásba, legalábbis összehasonlítva az USA és Japán
hasonló ráfordításaival. Az Unió közös költségvetése erre kb. 6%-ot irányoz elő a kb. 100
milliárd eurós éves költségvetési keretből, amely az összuniós programok finanszírozására
használható fel. Ezen kívül természetesen a tagállamok külön finanszírozzák a K+F
tevékenységeiket, de így is jóval csekélyebb összeg áll rendelkezésre erre a kulcsfontosságú

61
területre, szemben például az USA éves szinten 200 milliárd dolláros ilyen irányú
ráfordításával. Az ilyen jellegű beruházásoknak a stratégiai jelentősége abban rejlik, hogy ezek
biztosítják a versenyképesség és munkatermelékenység folyamatos növelését az innovációk
kitermelése révén. Ezzel szoros összefüggésben magyarázható meg Európa nagymértékű
lemaradása a csúcstechnológiai ágazatokban. Mint a korábbi fejezetekben már utaltunk rá,
talán az egyetlen kivétel a távközlési iparág, melyben az európai vállalatoknak sikerült
megőrizni pozícióikat, mivel az USA-ban a különböző szabványok közti verseny és az
egységesítésük hiánya akadályozta a vezeték nelküli telefónia gyorsabb fejlődését.

8. ábra. A 25-ök Európájának innovációs lemaradása az Egyesült Államokkal (US) és

Japánnal (JP) szemben (26 mutatóból készült komplex indexszám).
© www.index.hu, European Innovation Scoreboard

9. ábra. Az európai országok besorolása innovációs teljesítményük szerint.

(Leading countries = élenjárók, Average performance = átlagosan teljesítők,
Catching up = felzárkózók, Losing ground = terepet vesztők).
© www.index.hu, European Innovation Scoreboard
- Az amerikaiak többet dolgoznak az európaiaknál, átlagban 1978 órát évente, derül ki az
ENSZ 2001-es felméréséből. Ez kb. 500 órával meghaladja a németek munkaidejét és a Cseh
Köztársaság után az USA-ban a legmagasabb ez az érték (www.index.hu).

62
 - Az európai gazdasági hatékonyság növelését demográfiai-strukturális akadály is
nehezíti, éspedig a lakosság gyors ütemű elöregedése és az alacsony népszaporulat összevetve
az USA vagy Kelet-Délkelet-Ázsia pozitívabb tendenciáival. Az USA például annak ellenére,
hogy fejlett országként a poszttranziciós demográfiai magatartási formák jellemzőek rá, mégis
az európainál gyorsabb növekedést produkál és a korszerkezeti mutatói is kedvezőbbek, a fiatal
korosztály dominanciája révén (bár ezek a jelenségek a nagyobb mértékű bevándorlás
számlájára is írhatók).
- Az EU egyik nyilvánvaló hátránya az USA-val szemben a munkaerő kisebb mértékű
mobilitásában mutatkozik meg. Az EU annak ellenére, hogy joggyakorlatában biztosította a
termelési tényezők szabad áramlásának lehetőségét, a valóságban ez a princípium nehezen
érvényesül a munkaerőre, mert az egyes tagországok speciális jogi akadályokat
(követelményrendszereket) gördítenek alkalmazhatóságuk útjába. Ezen kívül jelentős gátló
tényező a nyelvismeret hiánya a tagállamok eltérő hivatalos nyelvéből adódóan, ami az USA
belső munkaerőpiacán alig érzékelhető probléma. Ismert az a tény is, hogy az EU régebbi
tagállamai adminisztratív intézkedésekkel akadályozzák az új tagok munkavállalóinak
bejutását a munkaerőpiacaikra. Ausztria és Németország például hét éves korlátozást vezetett
be ebből a szempontból az új tagállamokkal szemben, minthogy földrajzi helyzeténél fogva ez
a két állam van a leginkább kitéve a munkavállalói migrációknak.
- A közös gazdasági törvénykezés hiánya egyre inkább előtérbe kerülő probléma és
akadályozza az egységes európai gazdasági tér kiteljesedését. Az Európai Tanács 1999-es
lisszaboni csúcsértekezletén kidolgozott intézkedési csomag előírásai az európai gazdasági tér
hatékonyabbá tételére nem épültek be a tagállamok jogrendszerébe, részlegesen vagy nagy
késedelemmel alkalmazzák őket. Ez akadályozza a közös belső piac bizonyos szegmenseinek a
harmonizációját és lehetetlenné teszi annak az ambiciózus vállalásnak a megvalósulását, hogy
2010-re az EU a világ legdinamikusabban fejlődő gazdasági térségévé váljon. Ennek az
állapotnak a megszüntetését az tenné lehetővé, ha a Bizottság ez irányú döntéshozói és
végrehajtói jogosítványait kiszélesítenék egy koncentráltabb hatalmi struktúrában.
- A tagállamok és a Közösség államháztartási reformjának a halogatása. Az
államháztartási reform szükségessége szorosan kapcsolódik ahhoz a tehertételhez, amelyet a
nagy ellátórendszerek (társadalombiztosítás, nyugdíjrendszer, közoktatás, adminisztratív
rendszer, szociálpolitika) finanszírozása jelent a büdzsé számára. Az itt keletkező költségek
ugyanis egyre nőnek, a kedvezőtlen demográfiai folyamatokkal párhuzamosan pedig előbb-
utóbb finanszírozhatatlanná válnak és belátható időn belül összeomlanak. Annak, hogy
Európában a „gondoskodó állam” ilyen jellegű kiadásai ennyire túlméretezettek, történelmi-
politikai okai is vannak. A hidegháború éveiben ugyanis Nyugat-Európában a megerősödő
szociáldemokrata kormányzatok saját meggyőződésből, de kényszerből is felsrófolták a
szociális jellegű kiadásokat. Az indok a kommunista pártok növekvő népszerűsége egyes
európai államokban (Franciaország, Olaszország), és ezekkel az intézkedésekkel ki lehetett
fogni valamelyest a szelet a vitorlájukból, meg lehetett akadályozni a kommunisták hatalomra
jutását. De a hidegháború fenyegetettségében, más országokban is legalább a társadalmi békét
igyekeztek megőrizni a nagyobb fokú egzisztenciális biztonság megteremtésével. Ezzel
szemben az Egyesült Államokban soha nem létezett a kommunista hatalomátvétel reális esélye,
és a kifejezetten szociáldemokrata orientációjú pártok sem tudták érvényesíteni befolyásukat a
társadalompolitika formálásában. Ez előnyös helyzetbe hozta versenyképesség szempontjából
az USA-t Európával szemben, hiszen a sokkal szűkebbre méretezett szociálpolitikai kiadások
nem terhelik úgy túl az államháztartást. A költségvetési túlköltekezés ugyanis érvényesíti
„kiszorító hatását”, szűkíti a versenyszféra hozzáférését a növekedését biztosító pénzügyi
erőforrásokhoz. Az USA-ban az egészségesebb szemléletmódnak köszönhetően a társadalom
tagjai nem várják el az állam paternalista pátyolgatását, hanem felelősen az öngondoskodás
útjára kénytelenek lépni. Persze ilyen körülmények között is meg kellene maradnia a
szolidaritás és segítségnyújtás állami kötelezettségének a rászorultság elve alapján azon
egyénekkel szemben, akik önhibájukon kívül kerülnek nehéz szociális helyzetbe. A kelet-

63
délkelet-ázsiai régió államai majdhogynem az ellenkező végletet testesítik meg, hisz
úgyszólván alig rendelkeznek szociálpolitikával és ez a versenyképességüket mindenképpen
előmozdítja. Talán Kína, mint kommunista ország, az egyetlen kivétel, de ott a bérek olyan
alacsonyak, a belső piac pedig oly hatalmas, hogy a növekedés szédületes és a lehetőségei még
mindig nincsenek teljesen kihasználva.
A Közös Agrárpolitika EU-büdzsét ésszerűtlenül megterhelő jellegéről már szóltunk, de itt
ismét utalnunk kell rá, mert a versenyképességgel összefüggésben ismét fontos megemlíteni,
hogy gyorsítani kellene ennek a támogatási rendszernek a leépítését és reformját. A 2005-ben
kirobbant uniós válság középpontjában épp ez a probléma állt, mivel a britek aránytalanul
magasnak érzik a közös költségvetéshez való hozzájárulásukat, olyan körülmények között,
hogy a kevesebb támogatási igényű mezőgazdaságuk miatt sokkal alacsonyabb mértékű
visszautalásban részesülnek, és a finanszírozásnak elsősorban a felduzzasztott
agrárgazdasággal rendelkező tagállamok a haszonélvezői. Ezért szenvedett késedelmet az EU
2006–2012-es időszakra tervezett költségvetésének az elfogadása. A Közös Agrárpolitika
tervezett reformja negatívan fogja érinteni az újonnan csatlakozott államokat is, mivel ezek
elmaradottabb nemzetgazdaságában a mezőgazdaságnak nagyobb a súlya és a támogatási
igénye is.
Ezek tehát olyan vitás területek, melyeket az EU-nak és tagállamainak alaposan át kell
gondolniuk a büdzséjük tervezésekor, mert nemcsak egyszerűen a versenyképességnek, hanem
a fenntartható gazdasági növekedésnek is kulcskérdései.

A záró fejezet elemzései azokat a főbb kérdéseket gyűjtötték csokorba, amelyek az EU

jövőképével és életképességével kapcsolatosak. Bizonyára a kérdéskör ennél sok szempontból
összetettebb, külön tanulmány tárgyát képezhetné. Ennek ellenére remélhetőleg sikerült
valamelyes összképet nyújtanunk. Semmiképpen sem állt szándékunkban egyfajta
euroszkeptikus hangulat keltése, ellenkezőleg a lehetséges nehézségekre való rámutatás és
problémafeltárás, a megoldáskeresés, az optimalizálás és továbbgondolás szándéka vezérelt. Az
európai gazdaság gyökeres átformálása, a technológiai ágazatok előtérbe helyezése a
mezőgazdasági támogatásokkal szemben, a kutatás-fejlesztés prioritásként való kezelése, a faji-
társadalmi gettók felszámolása az esélyegyenlőség növelése és hatékony szociálpolitika révén,
az állami szerepvállalás csökkentése, a polgárok öngondoskodásának előtérbe helyezése, a
rászorultság-alapú társadalompolitika, valamint a közös biztonság- és külpolitika kialakítása a
közös értékek és érdekek mentén biztosíthatja azt, hogy az EU ne degradálódjék egyszerű
vámunió szintjére és versenyképesen a fenntartható, dinamikus gazdasági bővülés útjára lépjen.

64
 FÜGGELÉK

A függelékben helyet kapott egy ismertető szöveg az európai alkotmányról, valamint

néhány olyan összefoglaló táblázat, amely az EU, a tagjelölt államok és az Unió néhány
nemzetközi gazdasági riválisának külkereskedelmi adatsorait tartalmazza.

Citátum

Az Európai Alkotmány

„Az Európai Alkotmány az Unió egyik legnagyobb vívmánya, melyet azért dolgoztak ki,
mert elkerülhetetlen, hogy egy (nemsokára) 25–30 tagállamból összetevődő unió hatékony
döntéshozatallal rendelkezzék; áttekinthetőbb, érthetőbb, demokratikusabb, polgárközelibb
legyen, illetve, hogy szilárd értékközösség és egy jogilag kötelező emberi jogi minimum
bázisán tevékenykedjen.
Alkotmánynak általában azt a jogi szöveget nevezzük, amely egy állam legalapvetőbb
rendelkezéseit tartalmazza. Témái között szerepel például az intézményrendszer felépítése, a
hatalommegosztás módja és az állampolgári jogok felsorolása. Az Európai Alkotmány nem
helyettesíti a tagállamok alkotmányait, hanem azokkal együtt érvényes. Az Európai Alkotmány
egyetlen dokumentumként lép a legfontosabb (már létező) uniós szerződések helyébe.
2001. december 15-én a belgiumi Laekenben határoztak úgy a 15 tagállam állam- és
kormányfői, hogy megalakítják az Európai Konventet, amelynek feladata egy olyan okmány
kidolgozása, amely megoldhatja az Unió alapszerződéseinek problémáit (Laekeni Nyilatkozat).
Az Európai Konvent 2002. február 28-án kezdte meg munkáját Valéry Giscard d'Estaing
(korábbi francia köztársasági elnök) vezetésével. Az elnök és a két alelnök mellett a 105 tagú
Konventet az Európai Bizottság és az Európai Parlament küldöttei, valamint a tagállamok és
tagjelölt államok kormányainak és parlamentjeinek képviselői alkották. A Konvent valamennyi
ülése nyilvánosan zajlott, a hivatalos dokumentumokat pedig közzétették az Interneten.
Közel 16 hónapos munka után, 2003. július 10-én a Konvent konszenzusra jutott az Európai
Alkotmánytervezetről, amit 2003. október 4-én benyújtottak a Kormányközi Konferenciának.
Az Alkotmány négy részből áll. Az első rész tartalmazza az Uniót meghatározó
rendelkezéseket, célkitűzéseit, hatásköreit, döntéshozatali eljárásait és intézményeit. Az
Alapjogi Charta (melynek ünnepélyes kihirdetésére 2000 decemberében, Nizzában került sor)
lett az Európai Alkotmány második része. Az Alkotmány harmadik része az uniós politikákat és
tevékenységeket tárgyalja, átvéve a jelenleg érvényben levő szerződések számos rendelkezését.
A negyedik rész tartalmazza a záró rendelkezéseket, köztük az Alkotmány átdolgozásának
eljárásait és az Alkotmány módosítását.
Az Európai Alkotmányt 2004. október 29-én, Rómában, ünnepélyes körülmények között
látták el kézjegyükkel az állam- és kormányfők, illetve a külügyminiszterek. A hatályba
lépéshez szükséges végső lépésként minden tagállamban parlamenti döntés vagy népszavazás
erősíti meg az Unió eddigi legátláthatóbb és legdemokratikusabb módon létrejött új okmányát.”

(Forrás: www.meh.hu )

65
 26. táblázat. A behozatal volumene az EU államokban és a fontosabb gazdasági
hatalmakban (millió euró, dollár)

1953 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002

Ország 2004
(euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro)
Ausztria 50640 53952 57969 61997 66918 78383 83333 82804 89421 €
Belgium 121149 128948 140634 144691 154635 192195 199491 208713 229500 €
Dánia 35121 35669 39595 41810 42929 49326 50605 52219 53583 €
Finnország 22530 24747 27875 29400 30131 37292 36444 36187 40270 €
Franciaország 221245 231983 251338 274528 296255 366977 366914 348205 354400 €
Görögország 19800 22239 23738 27021 28644 34968 31507 33065 42200 €
Hollandia 126622 150363 168188 174508 193434 236322 232958 232520 220200 €
Írország 24724 27029 33286 38526 43882 55263 56450 54965 50297 €
Luxemburg 7458 7614 8271 6608 10525 12211 13769 13907 13400 €
Nagy-Britannia 204318 226290 271171 286534 304841 372213 371821 365472 365588 €
Németország 354640 361566 393047 420550 444780 538325 542786 522020 574400 €
Olaszország 157484 164019 185295 194868 207015 258507 263757 256887 282210 €
Portugália 24931 27724 30912 34284 37506 43257 44054 40650 44147 €
Spanyolország 86802 95469 101998 121901 126990 169059 172677 163571 207100 €
Svédország 49721 52711 57843 61015 64346 78908 70567 70476 93495 $
Oroszország 46594 49047 64954 38828 28322 36686 46759 48887 75600 $
Japán 256950 275000 298780 250320 290860 411810 390010 356619 451104 $
Koreai
103301 118400 127523 83207 112361 173754 157541 160882 224500 $
Köztársaság
Amerikai
Egyesült 589310 643930 791880 842350 993850 1364610 1317590 1271642 1470000$
Államok
© www.ksh.hu

27. táblázat. A kivitel volumene az EU államokban és a fontosabb gazdasági hatalmakban

(millió euró, dollár)

1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002

Ország 2004
(euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro)
Ausztria 44142 45853 52718 57163 61982 73311 78999 83199 8913 €
Belgium 136290 134139 152309 156667 168091 203953 212538 226225 246400 €
Dánia 38919 40492 43449 43719 47191 55535 57732 60364 60805 €
Finnország 30955 32387 36569 39026 39635 49916 48277 47742 48790 €
Franciaország 230245 240606 266431 285999 305429 354711 361075 350803 335900 €
Görögország 8451 9223 9987 9694 10386 12402 11427 10946 12200 €
Hollandia 140177 164598 183267 190865 205085 252414 257766 258099 246700 €
Írország 34178 38070 47043 57381 66841 83817 92491 93385 84004 €
Luxemburg 5929 5679 6173 7057 7697 9071 10896 10814 9800 €
Nagy-Britannia 181920 203605 247263 244360 255364 309036 304506 295963 280441 €
Németország 400196 413191 452269 485021 509982 597455 638282 648246 731100 €
Olaszország 178719 198695 211998 219252 221021 260413 272990 265365 280690 €
Portugália 17419 19388 21124 22115 23026 26379 27323 27105 28754 €
Spanyolország 74807 84460 88847 99879 97985 124784 130258 125962 146500 €
Svédország 61498 66876 72975 75612 79648 94340 84463 85989 115326 $

66
Oroszország 62000 69777 77853 63568 67384 111594 111603 112561 181500 $
Japán 338630 323640 371240 346210 391840 519830 450370 440717 560626 $
Koreai
95609 102158 120070 118022 134817 186514 167970 171822 253800 $
Köztársaság
Amerikai
Egyesült 445690 490480 606270 606940 650030 846400 816190 733799 817000 $
Államok
© www.ksh.hu

28. táblázat. A külkereskedelmi termékforgalom egyenlege az EU államokban és a

fontosabb gazdasági hatalmakban (millió euró, dollár)

1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002

Ország 2004
(euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro) (euro)
Ausztria -6498 -8099 -5251 -4834 -4936 -5072 -4334 -290 €
395
Belgium 15141 5191 11675 11976 13456 11758 13047 16900 €
17511
Dánia 3798 4823 3854 1909 4262 6209 7127 7222 €
8145
Finnország 8425 7640 8694 9626 9504 12624 11833 8520 €
11556
Franciaország 9000 8623 15093 11471 9174 -12266 -5839 -18500 €
2598
Görögország -11349 -13016 -13751 -17327 -18258 -22566 -20080 -30000 €
-22118
Hollandia 13555 14235 15079 16357 11651 16092 24807 26500 €
25579
Írország 9454 11041 13757 18855 22959 28553 36041 33707 €
38420
Luxemburg -1529 -1935 -2098 449 -2828 -3140 -2873 -3600 €
-3093
Nagy-Britannia -22398 -22685 -23908 -42174 -49477 -63177 -67316 -85147 €
-69509
Németország 45556 51625 59222 64471 65202 59130 95496 156700 €
126226
Olaszország 21235 34676 26703 24384 14006 1906 9233 -1520 €
8478
Portugália -7512 -8336 -9788 -12169 -14480 -16878 -16731 -15393 €
-13545
Spanyolország -11995 -11009 -13151 -22022 -29004 -44274 -42419 -60600 €
-37609
Svédország 11777 14165 15132 14597 15302 15432 13896 15513
21831 $
Oroszország 15406 20730 12899 24740 39062 74908 64844 63674
105900 $
Japán 81680 48640 72460 95890 100980 108020 60360 84098
109522 $
Koreai
-7692 -16242 -7453 34815 22456 12760 10429 10940 29300 $
Köztársaság
Amerikai
Egyesült -143620 -153450 -185610 -235410 -343820 -518210 -501400 -537843 -653000 $
Államok
© www.ksh.hu, Fischer Weltalmanach 2006.

67
 29. táblázat. Az új EU-tagállamok és tagjelöltek, valamint a Kínai Népköztársaság
külkereskedelme (2004)

Külkereskedelmi
Ország neve Behozatal (millió) Kivitel (millió)
egyenleg (millió)
Lengyelország 73791 $ 87909 $ 14118 $
Magyarország 59479 $ 54784 $ -4695 $
Szlovákia 29684 $ 28204 $ -1480 $
Szlovénia 13403 $ 12686 $ -717 $
Málta 3762 $ 2614 $ -1148 $
Cseh Köztársaság 53901 $ 53252 $ -649 $
Észtország 5744 $ 8153 $ 2409 $
Lettország 3646 $ 6455 $ 2809 $
Litvánia 11752 $ 3979 $ -7773 $
Ciprus 5581 $ 1210 $ -4371 $
Románia (tagjelölt) 26281 $ 18935 $ -7346 $
Bulgária (tagjelölt) 14276 $ 9811 $ -4465 $
Horvátország* 16583 $ 8022 $ -8561 $
Törökország* 62800 $ 97200 $ 34400 $
Kína 561400 $ 593400 $ 32000 $
*2005-ben megkezdődött csatlakozási tárgyalások. © Fischer Weltalmanach 2006.

68
 BIBLIOGRÁFIA

1. Bernek Á.(szerk.) (2002), A globális világ politikai földrajza, Nemzeti

Tankönyvkiadó, Budapest.
2. Bokros L. (2004), Verseny és szolidaritás, Élet és irodalom, Budapest.
3. Cole J., Cole F. (1994), The Geography of the European Community,
Routledge, London, New York.
4. Cole J., Cole F. (1997), The Geography of the European Union,
Routledge, London, New York.
5. Czimre K. (2003), Az eurorégiók szerepe a határon átnyúló kapcsolatok
erősítésében, in: Süli-Zakar I. (szerk). A terület- és településfejlesztés alapjai, Dialóg
Campus kiadó, Studia Geographica, Budapest-Pécs.
6. Erdősi F. (1999), Közlekedés és regionális fejlődés Európában, Dilaóg
Campus kiadó, Studia Oeconomica, Budapest-Pécs.
7. Erdősi F. (2000), A kommunikáció (közlekedés-távközlés) szerepe a
terület- és településfejlődésben, VÁTI, Budapest.
8. Forman B. (2000), Regionális politika az Európai Unióban, VÁTI Kht,
Budapest.
9. Golobics P. (2002), Polarizálódó világgazdaság – nemzetközi
együttműködés, PTE – Földrajzi Intézet, Pécs.
10. Horváth Gy. (2001), Európai regionális politika, Dialóg Campus kiadó,
Studia Regionum, Budapest-Pécs.
11. Izikné Hedri G. (1998), A Közös Agrárpolitika, in: Izikné Hedri G.,
Palánkai T. (szerk.) Európa ma és holnap, Balassi kiadó, Budapest.
12. Kengyel Á. (1999), Az Európai Unió regionális politikája, Aula kiadó,
Budapest.
13. Kozma G. (2003), Területfejlesztés az Európai Unióban, in: Süli-Zakar I.
(szerk). A terület- és településfejlesztés alapjai, Dialóg Campus kiadó, Studia
Geographica, Budapest-Pécs.
14. Livi Bacci M. (2003), Populaţia în istoria Europei, Editura Polirom, Iaşi.
15. Nagle G., Spencer K. (1999), Az Európai Unió földrajza, Holnap kiadó,
Budapest.
16. Păun N. (1999), Istoria construcţiei europene, Editura Fundaţiei pentru
Studii Europene, Cluj-Napoca.
17. Probáld F. (szerk.) (2000a), Európa regionális földrajza, ELTE Eötvös
kiadó, Budapest.
18. Probáld F. (szerk.) (2000b), Európa regionális földrajza, Oktatási célú
adat-, kép- és térképtár (CD), ELTE Eötvös kiadó, Budapest.
19. Vincze M. (2000), Régió- és vidékfejlesztés, Presa Universitară Clujeană,
Cluj-Napoca.
20. *** (2000, 2003, 2005), Fischer Weltalmanach 2001, 2004, 2006,
Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main.
21. *** www.bud.hu, a Ferihegyi Repülőtér web-site-ja, Budapest.
22. *** www.index.hu, internetes hírportál, Budapest.
23. *** www.ksh.hu, Központi Statisztikai Hivatal, Magyarország,
Budapest.
24. *** www.meh.hu, Miniszterelnöki Hivatal, Magyar Köztársaság,
Budapest.

69
 TARTALOM

70
Nyomdai előkészítés: Incitato
Nyomda: Gewalt Promotion
Kiadói ívek száma: 4,95
Nyomdai ívek száma: 4,50

71