2012. április 14., 15., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 21
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LI. évfolyam, 15. szám
Szerb állampolgárok
Magyarországon
Egy nemzetközi kutatási projekt bemutatása
A
’90-es évek háborúi és az országban uralkodó gazdasági és
politikai kilátástalanság folyamatos migráció-ösztönző jelen-
ségként van jelen a szerb társadalomba, évtizedek óta. Szerbia
2009-es schengeni övezethez történő csatlakozása és a 2011-es évtől
gyakorlatba ültetett egyszerűsített honosítás (kettős állampolgárság)
további fokozott migrációt eredményezhet, amely kétségkívül fontos
kutatási problémát jelent a társadalomtudományokkal foglalkozó
kutatók számára. Nevezetesen a migráció meglétének, intenzitásá-
nak, jellegének modellszerű értelmezése, továbbá a (potenciális)
migráció veszélyei a küldő ország számára, a bevándorlás (poten-
ciális) pozitív eredményei a fogadó ország
számára és egyéb, a migráns élethelyzetekkel
járó társadalom-gazdasági jelenség vizsgálata
foglalkoztatja a kutatót. A Szerb állampolgá-
rok Magyarországon című kutatási projekt a
budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem
és a szabadkai Magyarságkutató Tudomá-
nyos Társaság kutatóinak közös kezdemé-
nyezésével készül. A projekt az Európai Unió
Európai Integrációs Alapjának támogatásával
valósul meg, a magyar belügyminisztérium
közvetítésével.
A kutatócsoport tagjai: Langerné dr.
Rédei Mária, az MTA doktora, dr. Gábrity
Molnár Irén egyetemi tanár, dr. Illés Sándor
habil. doc., dr. Karácsony Dávid PhD, dr.
Kincses Áron PhD, Takács Zoltán doktorje-
lölt, Kovács Beáta projektmenedzser. A sike-
res pályázást követően a kutatói konzorcium
2012. február 1-jével kezdte meg a kutató-
munkát, a kutatási eredmények bemutatásá-
ra pedig 2012 decemberéig kerül sor.
A projekt előzményei közül ki kell emel-
ni a vizsgált régióban már felhalmozódott
társadalmi tudás- és ismeretanyagot, továb-
bá a probléma fontosságát, ebből kifolyólag
pedig a kutatás aktualitását.
A közép-európai országok a rendszervál-
tozásoknak és a nyugathoz való közeledés-
nek köszönhetően az 1990-es évek második
felére mind-mind külföldieket befogadó
országokká váltak. Magyarország Európai River Grave: Erotika
Unióhoz történő csatlakozását követően megnőtt a harmadik ország-
beli állampolgárok súlya a magyarországi népességben. Azonban
a migránsok túlnyomó része továbbra is a szomszédos országokból
és régiókból (magyarlakta térségekből) érkeznek Magyarországra.
Magyarország célpont a Kárpát-medence népessége számára, ami
összefügg a határokon átnyúló nyelvi, kulturális kapcsolatokkal.
Szerbia szomszédos és harmadik ország egyszerre. A nemzetközi
monitoring érdeklődése is számottevő mértékben irányul Szerbiára,
különösen azóta, hogy a schengeni külső határ mentén húzódik.
Szerbia hivatalosan 2009. december 22-én adta át csatlakozási kérel-
mét az Európai Unióhoz. Ezzel egyidejűleg (2009. december 19-étől)
Szerbia a „Fehér Schengen” által biztosított kedvezményeket élvezi,
és állampolgárai vízummentesen utazhatnak a Schengen-térségbe.
Szerbia (a 2012. március 1-jét követő tagjelölt státusz odaítélésével)
reálisan is félúton jár az integrációs folyamatokban, előreláthatólag
2020 előtt nem csatlakozhat az Európai Unióhoz. Mindez súlyosan
érinti az ott élő magyarság életkörülményeit, kollektív biztonságér-
zetét és egzisztenciáját is.
Történelmi visszapillantásban Magyarország szerepe a Szerbiá-
ból (Vajdaságból) irányuló migrációs folyamatokban a ’90-es évektől
válik egyre jelentősebbé. A 2002-es népszámlálás módszertani válto-
zások miatt nem számol be teljeskörűen a kivándorlókról, 2011-es
hivatalos adatok pedig még nem állnak rendelkezésre. Leszögezhető
azonban, hogy a hivatalos statisztikáktól (szerbiai – küldő ország-
ban fellelhető statisztikák) a valós népességmozgás jóval nagyobb
méreteket öltött/ölt. (A szerb statisztikák 4,2 ezer Magyarországra
távozó emigránsról számolnak be 1992-t követően.) Ellenben a befo-
n TAKÁCS ZOLTÁN
gadó országok adatbázisai kitűnő példával szolgálnak. A budapesti
Központi Statisztikai Hivatal és a Bevándorlási és Állampolgársá-
gi Hivatal adatai szerint 2010. január 1-jén 80 ezer fő körül volt
(79 095) a jogszerű harmadik országbeli tartózkodók száma. Ebből
17 197 szerb állampolgár. 1993–2009-ig magyar állampolgárságot
kapott szerb születésű emberek száma 13 986.
Demográfiai szempontból Magyarországon 1981-től kezdődően
a népesség száma folyamatosan csökken. A kedvezőtlen demog-
ráfiai helyzet egyik aktualitása, hogy 2011-ben esett a lakosság
száma 10 millió fő alá. Így a nemzetközi migráció útján érkezők a
magyar népesedés kulcselemét jelentik. Azonban a migráció közvet-
len népességszámra gyakorolt hatásai mellett számolni kell a fogadó
társadalomban keletkező közvetett hatásokkal (gazdasági aktivi-
tásra, munkanélküliségre, átlagéletkorra, termelékenységi rátára,
eltartottsági rátára stb.), valamint a migránsok beilleszkedésének
nehézségeivel is. A megoldás nagyban függ a migráció irányításának
hatékonyságától, a beilleszkedés sikerességétől. Azzal, hogy Magyar-
ország belépett a schengeni térbe, a harmadik országból érkező
állampolgárok migrációs folyamatainak követése új igényként jelent
meg. A szerb állampolgárok alkotják a legjelentősebb Magyarorszá-
gon tartózkodó harmadik országbeli népességcsoportot.
A projekt közvetlen célcsoportját mindazon szerb állampolgá-
rok alkotják, akik (3 hónapot meghaladó tartózkodási jogcímmel,
jogszerűen) Magyarországon élnek. A projekt közvetett célcsoportját
jelentik a már magyar állampolgárságot kapott szerb állampolgá-
rok, az ezt tervezők (kettős állampolgárság), valamint a nem szerb,
de harmadik ország állampolgárai, akik Magyarországon laknak,
hiszen rájuk az eredmények nyomán megvalósuló nemzeti migrációs
politikák közvetve fognak hatni. A migránsok közvetlen lakókör-
nyezetében élő magyar állampolgárokat, illetve a még Szerbiában
élő, de későbbiekben Magyarországon letelepedőket (potenciális
nemzetközi vándorokat) is érinthetik a projekt következményei. A
célcsoportok teljes körű felölelésével két módszertani eljárást alkal-
maz a kutatás: statisztikai adatelemzés és empirikus kutatás.
Folytajuk
A szerző a PTE KTK Regionális Politika
és Gazdaságtan Doktori Iskola doktorjelöltje
kilato@magyarszo.
Botrányba fulladt
regénypályázat
n DEISSINGER ÁKOS
A Vajdasági Magyar Irodalmi Akadémia több évtizedes fönn-
állása óta először esett meg, hogy regénypályázatának győztesétől
utólag vonja meg a díjat. Még a helyszínen, az eredményhirdetés-
sel egybekötött könyvbemutató napján összeült a bírálóbizottság,
és gyorsított eljárással visszavonta a díjazást. Idézzük az Irodalmi
Akadémia által közreadott hivatalos jelentést:
„Botrányos, méltatlan, felháborító! Desiré is csak háborogna,
hogy a végre megírt és megjelenő Alföldi por regénycímmel így,
ilyen hamar elfáradó tehetséggel elbántak. Hiába volt a regény
témájához illő alkalmi helyszín, hiába az idill, hiába pácolódtunk
egész nap ebben a sajátos bácskai atmoszférában, nem volt ő te-
kintettel sem a szervezőkre, sem a szépszámú közönségre, de még
saját győztes regényére sem. Nevének helyét üresen hagyjuk
______________________________________ , hiszen arra sem méltó, hogy szemé-
lyét megnevezzük.
Miután az Irodalmi Akadémia bírálóbizottságának elnöke
felkérte, leplezze le kilétét, és olvasson az Alföldi porból egy részle-
tet, az illető előlépett a zajos tömegből, és a csipketerítővel díszí-
tett asztal elé állt. A Fórum Könyvkiadó nyomdájából délelőtt
érkezett díszkötés után nyúlt. Csak beleszagolt a frissen nyom-
tatott kemény fedelű könyvbe, majd a dűlőút túlsó oldalára, a
porba hajította. Ezek nem az én mondataim, és nem is az én
könyvem, mondta. Ezután a földről port markolt, és az asztalnál
ülő bizottság előtt a magasba hintette.
Vadul zúgolódni kezdett a tömeg, beindult a vidékies pletyka,
amely mindenkit megszúr kifent nyelvével. Mozgolódni kezd-
tek a begubózott emberek, egyszeriben eltűnt az ásítás, közöny
és tespedtség. Látni véltük hogyan mosolyognak a veszendő
leányok, akik mérgekkel maratják sovány arcukat fehérre, de
azonnal kiderült, a bor alján sem a jókedv volt, hanem valami
nehéz, füllesztő balkáni méreg. Talán még el sem ült a por,
amikor már úton voltak vissza, a nyomda felé a frissen nyom-
tatott, díszkötéses, kemény fedelű könyvek. Az ezerötszázas
példányszámból egy sem maradt. Bezúztuk.”
a VMIA bírálóbizottsága
Magánvéleményében az Akadémia helyszíni tudósítója kifejtette,
hogy valóban méltatlanul viselkedett a díjazott, pedig ezen a lehe-
tetlen tájon még hangosítást is maguk a szervezők biztosítottak.
S Z Ó F I GY E L Ő
Önsajnálat n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ
Internetes közösségi oldalakon és a sajtónyelvben bukkan fel
az önsajnálat főnév: Mit csináljak, ha eluralkodik rajtam az ön-
sajnálat? – Önsajnálat ellen mit lehet tenni? Egy jó ideje ebben
szenvedek. – Hogyan lépsz túl a rajtad teljesen eluralkodott
önsajnálaton? – Nem kell az önsajnálat! Sírás helyett jöjjenek
a praktikák ... – Az önsajnálat rettenetesen sok energiát és időt
vesz el tőled. – Erre nincs recept, mindenki másképp lábal ki a
problémáiból és az önsajnálatból. – Egyre kevesebb időm pazar-
lódik önsajnálatra, jelentem, fejlődöm. – Hosszú távon nemcsak
kimerítő az önsajnálat, de felesleges is, hiszen önmagunkon túl,
a környezetünket is kikészítjük. – A szeretet érzése várat magá-
ra, hisz lelkében még erősebb az önsajnálat, melytől nem látja
gyermeke igazi arcát. – Az arcon a repedezések mondanivalója
az, hogy önsajnálattal hova jut egy ember. – Igazából senkinek
sem hiányoznék - folytatja, és szemernyi önsajnálat sincs a hang-
jában. – Az önsajnálat marcangolja Britney Spears válófélben
lévő férjét. – Önsajnálat helyett tekintsünk a jövőbe!
Az önsajnálat az embert nyomasztó problémákra való reagá-
lás sajátos módja, amikor az egyén a sajnálat érzését, amely
mások iránti részvét, együttérzés formájában szokott kifeje-
zésre jutni, saját magára vonatkoztatja. Minél inkább enged az
ember ennek az érzésnek, annál könnyebben csúszik bele ebbe
a meddő gondolkodási sablonba, és válhat depresszióssá.
Az önsajnálat szó voltaképpen jól illeszkedik a már megle-
vő ön- előtagú –at, -et képzős utótagú összetett főnevek közé,
mint az önszeretet, az önmérséklet, az öntudat, az önkívület,
az önérzet stb.. Az önszeretet valakinek saját maga iránt érzett
szeretetére, illetve önzésre utal az irodalmi szóhasználatban. Az
önmérséklet választékos szó, az ember saját heves indulatainak,
szenvedélyeinek tudatos megfékezését, mérséklését jelenti vagy
az önuralom szinonimájaként fordul elő. Az öntudat elsősor-
ban lélektani fogalom (’az embernek az a közvetlen tudása,
amelyben saját mivoltát, tetteit, gondolatait, érzéseit, egyéni
sajátságait, érdekeit és a világról alkotott nézeteit világosan
felismeri’), de tudatos lelkiállapotot, eszméletet, illetve társa-
dalmi tudatot is kifejezhet. Az önkívület csak egyes számban
használatos, a tudatos cselekvőképesség hiányának állapotát
vagy a szenvedélyességnek azt a fokát jelöli, amely szinte a tudat
elhomályosodásáig terjedő izgalmi állapotban jelentkezik. Az
önérzet elsősorban az ember személyes értékének és szerepe
fontosságának érzésére, és az ebből eredő határozottságára
vonatkozik, azonban valamely közösségnek jelentőségéhez,
feladataihoz méltó öntudatát is jelentheti.
22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Átrendeződés
A vajdasági magyar többségű önkormányzatok és a szerbiai regionalizációs folyamatok
Írásom a magyar közösség szemszögéből kívánja körüljárni a
regionális térképződés szerbiai folyamatainak az etnikai vetületeit.
A magyar többségű önkormányzatok helyzetéből kiindulva vizsgálja
a politikai regionalizmus mozgatórugóit. Ennek során foglalkozik
a centrum-periféria átrendeződés tartományon belüli hatásaival és
a népességmozgásoknak a 2011-es népszámlálás, eddig közzétett
adatai alapján, megállapítható trendjével, s annak várható politi-
kai hatásaival.
1. A magyar többségű önkormányzatok lakosságszámának alaku-
lása a Vajdaságban.
Ma már rendelkezésre állnak a 2011-es népszámlálás települések-
re vonatkozó összesítő adatai. Ugyanakkor az adatok etnikai viszony-
számokat is láttatni engedő bontása csak 2012 tavaszára várható.
Így egyelőre nem rendelkezünk megbízható információval arról,
hogy folytatódik-e a magyar etnikum számbeli és százalékos fogyá-
sa a Vajdaságban. A népesség átrendeződéséről már kirajzolódott
egy előzetes kép: a magyar többségű vajdasági önkormányzatok (a
tömbtelepülések) nem sorolhatóak egyértelműen az átrendeződés
vesztesei közé. A belső vándorlásnak Vajdaságon belül egyértelmű
nyertese Újvidék község, s azon belül is, csomóponti régióként,
Újvidék város. A Belgrád-Újvidék tengely mentén és a körülöttük
lévő agglomerációban már a ’90-es évek nagy háborús átrendező-
déseinek következtében is nőtt a lakosságszám. A legújabb cenzus
előzetes adatsorai alapján a trend folytatódik. Ezen belül azonban
az egyes térségek vándorlási egyenlege alapján bizonyos folyamatok
változnak. Az etnikailag homogén (kisebbségi) térségek kevesebb
lakost veszítenek a Vajdaságban, mint a velük hasonló helyzetben
lévő többségi peremterületek.
Összefoglalva: a kisebbségek által ’dominált’ önkormányzatok
jobban képesek megtartani a lakosaikat, ami elsősorban a helyi
etno-specifikus infrastruktúrának köszönhető. Az agglomerációs
övezetek (Belgrád és Újvidék) kínálta gazdasági és nem etno-speci-
fikus életmód béli előnyöket nagyrészt ellensúlyozza az ott fel nem
lelhető anyanyelvi oktatás, és a helyhez kötött kisebbségi kulturális
szolgáltatások. A fenti elemzéssel arra kívántam rámutatni, hogy a
vajdasági társadalmi és gazdasági viszonyok legutóbbi időszakban
megfigyelhető folyamatai szemmel látható regionális eltéréseket
rajzolnak ki. Ezek a változások pedig akár a területi elvű etnikai
regionalizmusnak is alapjául szolgálhatnak.
2. Az etnikai alapú regionalizmus esélyei Szerbiában
Most azt szeretném körüljárni, hogy milyen események voltak
hatással az etnikai regionalizmus szerbiai megítélésére.
2.1. A szerbiai magyar pártok területi autonómiához való viszonyu-
lása
A 2008-as választások kapcsán létrejött, azóta alkalminak bizo-
nyult, Magyar Koalíció autonómia tervezete fontos középtávú célként
kezelte területi autonómia kérdését. A jelzett dokumentum területi
autonómia koncepciója a magyar többségű helyi önkormányzatokra
épült. A dokumentum megjelenésekor azonban a nemzeti tanácsok
intézményének jogi kodifikálása élvezett elsőbbséget. A koalícióban
domináns VMSZ megnyilatkozásaiban a területi autonómia soha
nem sorolódott a nemzeti tanácsok elé. A 2010-es nemzeti tanácsi
választások azonban átrendezték az addigi viszonyokat. A választási
kampány idején kiéleződött helyzet, a VMSZ elsöprő (3/4-es) győzel-
mének is köszönhetően, a Nemzeti Tanács működtetése kapcsán
jelentőséget nyert kérdéseket tolta előtérbe. A másik két, a történel-
mi VMDK-ból kiszakadt párt, a VMDK és a VMDP nem vett részt
a 2010-es NT-választásokon. A VMDP a megnyilatkozások szintjén
továbbra is céljai közé sorolja a történelmi VMDK kilencvenes évek-
ben megfogalmazott háromelemű autonómia koncepcióját. Ennek
fontos eleme a területi autonómia kiépítése. Reális politika prog-
ramja azonban a VMSZ-szel szembeni négypárti koalíció (Magyar
Fordulat) vezető erejének megtartása/elérése.
Lényegében ugyanez mondható el a VMDK-ról is. Kérdéses,
hogy mennyire lesz kamatoztatható egy esetleges szerbiai hatalom-
váltáskor a hátrébb szorult régebbi pártvezetők helyi együttműködési
tapasztalata az azóta már szegmentálódott szerb nemzeti ellenzék
egyes csoportjaival. Mindkét történelmi párt szenved a választástól
való távolmaradásukból adódó mérhetőségi deficittől. Utoljára a
2007-es választáson értek el ketten együtt mérhető, de mandátu-
mot nem eredményező %-ot. A 2008-as előrehozott választáson az
MK-ban indulva egyikük sem tudta mandátummá konvertálni a
koalícióba bevitt támogatottságát. A 2010-es NT-választáson pedig
nem indultak, a törvényi környezet elégtelenségére hivatkozva. Más
szóval nem igazán lehet tudni, hogy mekkora a tényleges társadal-
mi támogatottságuk.
2010-es NT-választásokon listát állító, s egy-egy mandátumot
szerző két újabb párt, a Magyar Polgári Szövetség és a Magyar
Remény Mozgalom korlátozott akciórádiusza, relatíve alacsony
támogatottságuk és kiépítetlen szervezeti infrastruktúrája inkább
teszi őket alkalmassá a zárványpárti létre. Kevésbé alkalmasak egy,
olyan domináns etnikai párt funkciójára, amely meghatározó szere-
pet tudna vinni a nagyobb szegmentációs egységet jelentő, teljes
magyar tömbrégióban, mint potenciális közigazgatási régióban.
Összegzésként: a 2008-as Magyar Koalíció autonómia koncep-
ciója aktualizálta a korábbi háromelemű autonómiát. Az abban
szereplő területi autonómia melletti teljes és konzekvens kiállás,
azonban nem egyformán érdeke minden szereplőnek. A kisebb,
n PAP (PEÉ) TIBOR
kellően még nem megerősödött, pártok rövidtávon sokat veszít-
hetnek egy ilyen szintű területi szegmentációval. A befolyásukat
vesztett történelmi pártok, saját konstrukciójukként ragaszkodnak
a területi autonómiához. Félő azonban, hogy a területi autonómia
általa kínált lehetőségeket a jelen támogatottsági helyzetükben nem
tudnák ténylegesen kihasználni. A domináns magyar párt, a VMSZ
pedig eddig nem bizonyult a területi autonómia vérmes követelő-
jének. A többségi pártokkal való koalíciós lehetőségeik beszűkülése
azonban az etnikai regionalizmus melletti szorosabb elköteleződés
felé tolhatja e pártot is. A tömb egészén belüli domináns helyzete
az egyes helyi önkormányzatokban elért alacsonyabb támogatott-
ságát is relativizálhatná.
Jelenleg Szerbiában a többségi társadalom, és a pártelitek egyará-
nt elutasítják az etnikai alapú térelhatárolásra irányuló törekvése-
ket. Talán éppen ezért, a területi autonómiáért folytatott küzdelem
felvállalásával is megpróbálhatja tompítani az általa uralt Magyar
Nemzeti Tanács működése kapcsán felmerülő kritikákat a VMSZ.
Ez azonban csökkentheti – a jelen legi koalíció fennmaradása esetén
– a tartományi szinten ténylegesen is megszerezhető, bár a magyar
közösség egésze számára kevésbé releváns pozíciókat.
2.2. A regionalizmus helyzete Szerbiában
Most kívülről, többségi társadalom szemszögéből is körbejárom
a témát. Jovan Komšić 2007-ban megjelent kétnyelvű könyvében
Sartori demokráciaelméleti munkái nyomán a demokratizálódó
közép-kelet és dél-kelet európai térségben öt körülményt tart megha-
tározó fontosságúnak a regionalizmus kiteljesedéséhez. Ezek:
1. A globális és a szomszédsági viszonyok;
2. A korszellem és meghatározó általános politikai célok és
feladatok – köztük az állam célkitűzései;
3. A jogi és a politikai intézményrendszer jellege;
4. Az elit minősége – a politikai és a kulturális elit meggyőző-
dése, érdekei és tevékenysége;
5. A kulturális hagyományok sajátosságai (a politikai intéz-
mények történelmi beágyazottsága és a széles néptömegek
kultúrájának jellege).
Értelmezése szerint ezeknek az összetevőknek a kölcsönhatása
nyomán alakul ki, hogy egy-egy ország a politikai átalakulás során
a centralizmus vagy a hatalom területi szintű megosztása mellett
száll síkra. Itt most csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a szerbiai
politikai diskurzus az elszakadástól való félelem okán nem igazán
alkalmas a területi alapú hatalommegosztás elvi természetű megvita-
tására. A Jugoszlávia feldarabolódása során megélt, és nem kellően
feldolgozott történelmi tapasztalat a területi szegmentációt az elsza-
kadás előszobájaként tételezi a szerbség. Ezt az érzést Montenegró
és Koszovó rendszerváltás utáni kiválása csak tovább erősítette. Ez a
fajta elutasító hozzáállás a regionalizmushoz annak képviselőit eleve
gyanús, a szerb nemzeti érdekekkel ellentétben tevékenykedőkként
állítja be. Mindeközben eleve lemond a területi alapú hatalommeg-
osztásból eredeztethető hatékonyságnövelő politikai megoldásokról,
anélkül hogy azokat igazán számba venné.
A 2008-as új tartományi statútumot komoly vita kísérte, s annak
parlamenti szentesítése jó egy évet váratott magára. A tartomány
nemzetközi státusát, pl. képviselet nyitási jogát is hasonlóan heves
és ellentmondásos viták kísérték. Végül 2011 őszén megnyílt a
képviselet Brüsszelben, de azt a köztársasági elit dominálja, a szer-
biai képviselet egyik fiókszerveként állt fel.
Nicolas Jovanovich: Tavasz
2012. április 14., 15., szombat–vasárnap
A helyi önkormányzatok esetében ez a fajta kettős játék azt jelenti,
hogy csak elvileg létesíthetnek nemzetközi kapcsolatok. Az euró-
pai integráció terén eddig megvalósult legjelentősebb előrelépés is
ennek szellemében öltött formát: az önkormányzatok együttmű-
ködhetnek a velük azonos szintet képviselő külhoni partnerekkel,
ám mindezt csak a központi kormányzat külön engedélyével tehe-
tik. Ezen aztán rendre meg is feneklenek a határon átnyúló érde-
mi együttműködések. A szerbiai önkormányzatok például az ún.
Bánát Triplex EGTC-ben, központi felhatalmazás híján, egyelőre
csak megfigyelőként vehetnek részt.
3. A helyi önkormányzatok előtt álló kihívások és a területi autonó-
mia
A küszöbön álló 2012-es választásokat követően a Szerbiára váró
egyik legkomolyabb belső kihívás területi rendszerének megre-
formálása, arányossá és, a központi helyek elveinek megfelelően,
működő képessé tétele jelenti.
A helyi közigazgatás egységei nem csak aránytalanok, hanem azok
közigazgatási illetve statisztikai csoportosítása is küzd a miloševići
éra választási földrajzából eredő logikátlanságokkal. Egyelőre még
kérdés, hogy a többségi társadalom mennyire tud átlépni a saját
történelmi árnyékán, s mer-e majd teret engedni további területi
alapú szegmentációs törekvéseknek?
Akár igen, akár nem, a magyar tömb által igazgatott önkormány-
zatok valamint a szórvány és a tömb találkozása mentén elhelyezke-
dő, magyar helyi többségű részönkormányzatok (helyiközösségek)
számára létfontosságú lesz intézményrendszerük fejlesztése/megtar-
tása szempontjából, hogy miként alakul az önkormányzatok Komšić
és Milosavljević által egyaránt elkerülhetetlennek tételezett újra-
tervezése. Azaz nem csak az egységek alá-/főlérendeltségi egymás-
ra épülése, hanem horizontális elrendeződése is lenyomatát adja
majd a szerbiai politikai gondolkodás és a területiség egymáshoz
való viszonyulásának. Néhány hónapon, esetleg egy-két éven belül
ki fog derülni, hogy Szerbia a területvesztés démonától retteg-e,
s továbbra is központilag kívánja eldönteni, hogy melyik régiója
számára mi a legüdvösebb közigazgatási formáció vagy az európai
bottom-up területszervezési folyamatoknak engedve tovább tud
lépni az európaizálódás útján.
Az etnikai közösségeknek mindkét eshetőségre fel kell készülni-
ük. Ha folytatódik a centralista területpolitikai, akkor nagy valószí-
nűséggel további helyi közösségek (jelenlegi részönkormányzatok)
esnek áldozatául az átszervezésnek. Ha az eddigieknél nagyobb
szerepe lesz az alulról szerveződő területi szegmentációnak, akkor
azt kell kidolgozniuk, hogy mely települések milyen önkormányza-
ti formációban, s ezen etnikai szempontból is elfogadható módon
kialakított önkormányzatok milyen további társulási formákban
tudnak a leginkább hozzájárulni a demokrácia intézményrendsze-
rének kiteljesüléséhez. Az önkormányzati törvény mai formája is
lehetővé teszi – elvileg – a helyi önkormányzatok együttműködését.
Ám azok etnikai alapú összekapcsolódása eleddig nem igazán öltött
hivatalos formát. De ennek nem csak a többségi társadalom lehet a
kerékkötője. A kisebbségi pártrendszer és azt képező lokális politikai
aktorok pillanatnyi érdekei is komolyan fékezhetik az ilyen típusú
együttműködések kibontakozását. A többségi pártok lokális elitjei-
nek pedig egy pici taktikai érzékkel az ölükbe hull a ’mérleg nyel-
ve szerep’ és kiskirály-csinálás lehetősége olyan masszívan magyar
többségű községekben is, mint Zenta vagy Kanizsa.
Értelmezésemben az etnikai alapú önszerveződés és az ezt segí-
tő kisebbségi intézményrendszer a többségi elvű döntéshozatal
ellentmondásait kiküszöbölni próbáló főként a humánerőforrás
hatékonyságát segítő/korrigáló eszköz. Ez a politikai arzenál nem
képes igazán működni a területi elvű autonómia intézményének
hiányában. A jelenlegi demográfiai trendek mellett a többségi társa-
dalmak ennek akadályozásával a saját társadalmuk gazdasági haté-
konyságát hagyják parlagon egy-két évszázaddal korábbi nemzeti
konstrukciók zárványainak igézetében. Pedig a korunkat jellemző
válságokkal csak a területi energiák megfelelő kihasználása révén
lehet megküzdeni.
2012. április 14., 15., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 23

A magyar zene szolgálatában (1.)

Tóth Kálmán költő által szerkesztett Hölgyfutár 1860. szeptember
25-i számának mellékleteként jelent meg.
1861-et írtak akkor – a Bach-korszak utáni föllélegzés első
esztendejét –, amikor visszatért hazájába, és Molnár György budai
Népszínházának a gordonkása lett. Rövid idő alatt neve országosan
Allaga Géza és a zengő cimbalom is ismertté vált, 1865-ben mégis Szigeti Imre társulatához Pécsre
n MÁK FERENC ment színházi karnagynak. Néhány évvel ezután Szabadkán az

A
mikor Herceg János a Kalangya folyóirat szerkesztőjeként a
bácskai és a bánsági magyar falu társadalomrajzát sürgetve
topolyai útja után a Tisza-partra is ellátogatott, és az óbecsei
Cziráky Imrét, a jeles novellaírót igyekezet megnyerni az ügynek,
szóba került közöttük a képzett magyar etnográfusok hiánya is.
Akkoriban, az 1930-as években ugyanis ezen a vidéken talán Kiss
Lajos volt az egyedüli tudósa a Szentirmay Jenő dalkölté-
szete és a Bartók és Kodály éltette pentatónia között
létező különbségnek, nemigen lehetett hát iskolát
teremteni a magyar népzene és a népdalkincs
ápolására. Egy majdnem halott világ volt az,
ahol „a becsei Allaga Géza nótáinak hang-
ja szűrődött ki az esti kocsmaajtók résein
mindenütt a Bácskában, és Szászy István
szelleme ugyancsak ilyen éjszakában szálló
dalfoszlányokban ismételte kísértetjárását a
szülőföldön” – foglalta össze Herceg János a
szerkesztői igények és szándékok, valamint
a valóság közötti ellentmondást.1
Szászy István alakját sem könnyű megta-
lálni az elmúlt évszázad során rárakódott
homály sűrűjében, négy megjelent kötete
és az 1880–1914 közötti évek délvidéki sajtója
azonban mégis elérhetővé teszi őt az érdeklődő
utókor számára. De ki volt Allaga Géza (Óbecse,
1841. március 25. – Baja, 1913. augusztus 19.), akinek
dalaihoz a haldokló Bácska behajtott zsalugáterei mögött
mégiscsak odasimult a magyar lélek? Róla azután igazán nincs a
közelben megfogható emlék. A Szászyét megelőző nemzedék tagja
volt ő, aki a levert szabadságharcot követő abszolutizmus évtizedében
eszmélt a világra, és a kiszolgáltatottság terhének súlyával a vállán
alakította ki művészi elhivatottságának tartalmi lényegét.
Ő is Óbecse szülöttje volt, és Than Károlyhoz, Than Mórhoz
hasonlóan a szülővárosától távol, Baján, Szabadkán, majd Budán,
Pesten és Pestbudán igyekezett művészi formába önteni mindazt,
amit bácskai lelke ifjúkorában a Tisza-part színeiből és hangulata-
iból összegyűjtött. 1841. március 25-én született, de mindössze a
gyermekkor első tíz évét töltött a szülővárosában. Bácskai születése
mégis meghatározta egész zeneszerzői és zenepedagógusi pályáját.
„Allaga büszke volt bácskai származására. A bácskai ember külön
típus. Itt forróbban süt a nap, mint másutt. Tüzesebb nóták
születnek. A magyar nótához bizalmas érzések fűzik:
csupa tisztelet az alföldi néptípus iránt. A lélek finom
meghatódottságával készült dalai méltán vonultak
be a köztudatba” – méltatta őt az utókor születé-
sének századik évfordulóján, 1941-ben.2
Atyja Allaga Imre, a jeles és jómódú ügyvéd,
a szabadságharc alatt Kossuth kormányzó-
biztosa volt, aminek következtében a bukás
után a teljes vagyonát elveszítette. A sanya-
rú éveket követően a megyénél vállat állást,
időskorában pedig Baja város főjegyzője lett.
Allaga Géza első iskoláit szülőhelyén végez-
te, s nem kizárt, hogy buzgó lelke elvitte őt
a kántorkirály, Mezey János növendékeinek
sorába is, ahol gyönyörű Mária-énekeket tanul-
hatott a mestertől. 1851-től Baján járt gimnázi-
umba, amely nevelőintézet akkor még a Ferenc-
rendi szerzetesek vezetése alatt állott. Életrajzírója,
Koch Lajos szerint a szülői házban sokat zenéltek – atyja
fuvolán, anyja zongorán játszott –, a gyermek mégsem
mutatott különösebb hajlamot a zene iránt. 1855-ben azután megis-
merkedett a gordonkával, és ez egyszerre megváltoztatta az életét.
Olyannyira megszerette, hogy 1856-ban kilépett a gimnázium ötödik
osztályából, és Bécsbe ment, ahol a konzervatóriumban Schlesinger
Károlynál, a kiváló gordonkaművésznél tanulta a választott hangsze-
rét. Mellette Simon Sechternél öt éven át a zeneszerzés fortélyaival
ismerkedhetett. Első zeneszerzői kísérlete a Bajai emlék, a rokona,
akkor újonnan alapított „zenede” tanára és dalegyesületi karmes-
ter lett, de hamarosan visszatért Bajára, ahol az Eötvös József által
1870-ben alapított állami tanítóképzőben a zene tanárává nevez-
ték ki. Egy évvel később azonban váratlanul Pestre költözött, „a
magasabb zenei élvektől való elzártságot tovább nem tűrhetvén,
1871-ben újra, s állandóan a főváros lakója lett”3 – írta róla az első
magyar „zenészeti lexicon” szerzője, Ságh József. Előbb a Nemze-
ti Színház, majd az 1884 őszén megnyílt magyar királyi operaház
zenekarának tagja.
Gordonkaművészként korának ismert zeneszerzője lett, s hama-
rosan kinevezték a Zeneakadémia tanárává is. „Gordonkájának
bájos hangjaival akármelyik társaság apraját és nagyját képes indiai
mákony nélkül is oly felmagasztosult szerelmi és mennyei boldogsá-
got lehelő mámorba ringatni, hogy a prózai föld egészen eltűnik a
lábuk alól” – írta róla kortársa, Ábrányi Kornél.4 Az 1870-es évektől
a cimbalommal is foglalkozott, melyet ő tett alkalmassá a szimfonikus
zenekarok számára, ezért neki köszönhető a hangszer újabb kori
elterjedése is. 1891 és 1905 között Cimbalom családi körben címmel
folyóiratot is szerkesztett, 1891-től 1902-ig pedig mint cimbalom-
tanár a Nemzeti Zenedében tanított, ilyen minőségében a nemzet
színésznőjének, Blaha Lujzának állandó cimbalomkísérője volt.
Helyét kereső, nyugtalan szellem – gondolhatnám, ha nem tudnám,
milyen hatalmasak voltak a lélek belső tájai, amelyeket a zene és a
dallam szárnyain bejárt.
1 Herceg János: Előjáték; Újvidék – Forum Könyvkiadó 1975. 67. p.
2 Koch Lajos: Allaga Géza – Születésének századik évfordulójára; A Zene,
1941. május 1. (12. szám), 185–190. p. és június 15. (13. szám), 208. p.
3 Magyar zenészeti lexicon. Szerkesztette és írta Ságh József; [Budapest], é.
n. [1879], 23–24. p.; Második, átdolgozott kiadásában kiegészítette Alla-
ga Géza életrajzát: Általános zenészeti lexikon. Szerkesztette és írta Ságh
József, a Zenelap szerkesztője. II. kiadás, 1. füzet; [Budapest], 1900. június
15., 33. p.
4 Ábrányi Kornél; Zenészeti Lapok, 1865. 301. p.

Az utolsó levél
legnyugatibb pontján fekvő Bregenz városkába, a
cs, és kir. 14. számú gyalogezredéhez. Az itt töltött
egyéves katonáskodásomat tekintem életem leg-
n VIGH RUDOLF szebb, legboldogabb esztendejének. Az év leteltével
kitüntetéssel tettem le a tiszti vizsgát, és 1908. janu-

K
ishegyesen, a könyvtár patinás bútorzatú
olvasótermében helybeli születésű írókat
megörökítő festmények teszik magasztossá
a különös hangulatú kulturális szentélyt. Németh
László festőművész jóvoltából köztük van a legré-
gebbi, egyben a legkevésbé ismert dr. Csabai István
portréja is. A kép alatt egyetlen fukar adat: Kishe-
gyes 1887 – Sopron 1950.
A könyvállomány kishegyesi vonatkozású
részében találjuk Csabai István egyetlen kötetét,
a Fakeresztek mentén – népek országútján című
önéletrajzi regényét, melyet Budapesten adtak ki
1935-ben. A belső címlapon láthatjuk a szerző saját
kezű dedikációját a hegyesi könyvtár részére.
Csodával határos módon maradt meg ez a testes
kötet a régi állományból, hiszen ahogy eltűntek
Dudás Kálmán könyvei, ez még inkább szemet
szúrhatott volna a könyvügyben jártasabb népmű-
velőknek. Nyilvánvaló: Csabai István az évszázad
közepe táján itthon már annyira nem létezett, hogy
a könyvével sem sokat törődtek. Szomorú dolog,
de műve, arca, alakja, emléke egy félreeső helyen
éppen így maradhatott meg a szülőfalu könyvtárá-
ban. Különben, ki tudja, említhetné-e most vala-
ki? És csak itt maradt meg, mert, például, az Új
magyar irodalmi lexikon sem jegyzi a nevét.
Számos rokona él ma is Kishegyesen, ám ahogy
a nemzedékek cserélődnek, a leszármazottak tuda-
tából egyre inkább úgy veszik ki az emléke. Pedig
mennyire ragaszkodott a szülőfaluhoz, mennyire
szerette a népes rokonságot! Frindik Verona (1904)
és Csabai Mihály (1906) adatközlők szerint szinte
belebetegedett az állandó távollétbe, és leveleiben
mindig arról álmodozott, hogy egyszer hazatér-
het az imádott szülőföldre, a rajongásig szeretett
rokonok, szép emlékű iskolatársak, cimborák közé.
Sokszor írta: ezek nélkül a messze távolban úgy
érzi magát, mint egy száműzött. A nagy hazatérés
azonban Csabai Istvánnak nem adatott meg.
Egyszerű gazdálkodó szülők gyermekeként, a
századforduló táján kezdte középiskolai tanulmá-
nyait. Újvidéken érettségizett, majd Budapestre,
onnan pedig Szegedre került. Egyre ritkábban
jöhetett haza, mert tanulmányai mellett, Móra
Ferenc bűvkörében, belekóstolt a hírlapírás máko-
nyába, az pedig minden szabadidejét elvette tőle.
Így tartotta fenn magát, így szerzett magyartanári
oklevelet. A diákkoszttól megcsömörlötten minden
vágya szerint itthon, egy közeli városban szeretett
volna állást betölteni és megállapodni. A kegyes
kultuszminisztérium meghallgatta, és délvidéki
gimnáziumba helyezte, a magyar és a német nyelv
tanárának, Versecre. Így még távolabbra kerül a
szülőfalutól, az övéitől.
Verseci éveire az első világháború kitörése tett
pontot. Mint tartalékos tiszt, az elsők között kapta
meg a katonai behívót, és csaknem öt év múltával
látogathatott újra haza. Ezt a nagy eseményt keser-
géssel és rossz előérzettel így írja könyvében:
„Öreg este volt, amikor megérkeztem Kishe-
gyesre. A rossz, petróleummal világított vasútál-
lomáson nem várt senki. Az állomással szemben
levő vendéglő már be volt zárva. Kocsi nincs!…
Csomagjaimat nem tehettem le sehol: ha nehezen
is, vinnem kellett valamennyit!
A velem érkező utasok előresietnek. Magam mara-
dok a dombon épült állomáson. Nézek a falu felé,
melynek széléről egy, a sötétséggel vívott küzdelem-
ben kimerült villanylámpa hunyorgat felém… Mi
ketten – a lámpa meg én! – testvérek vagyunk…
Lassú léptekkel indulok hazafelé. Nem a csoma-
gok súlya alatt fáradok; a tél hidege se nagy, kettős
bundám még melegít is… Azért mégis fázom, és
olyan nehezek a lábaim… Ötvenkét hónapi nehéz
harc után egyedül – megyek hazafelé!… A nagy
csendbe belekondul az esti harangszó… A gyer-
mekkoromban magam húzta kisharang vékony
hangja gyorsabb tempóra serkenti lábaimat…
Örülök mikor elhallgat; érzem megint, hogy egye-
dül vagyok. Nem találkozom az úton senkivel.
Mikor házunk elé érek, már minden ablak sötét,
nem tudják, hogy érkezem; nem várnak. Kopog-
tatásomra kinyílik az ablak, szavamra megnyílik
az ajtó, s mikor beérek a szobába, a szülői szív és
gyermeki szeretet csendes harmóniája tölti meg a
házat, melybe immár húsz esztendeje csak, mint
vendég járok!…
Reggel misére harangoznak… Megint a kisha-
ranggal, amelyik engem az este hazakísért. Csodál-
kozom, hogy most nem úgy harangoznak, mint
amikor még itthon jártam. Meg is kérdeztem
az édesanyámat, hogy mi az oka annak, hogy
mindig egy harang szól. – Jaj, fiam – kezdte a
választ –, a háború alatt leszedték a toronyból a
harangokat. Elvitték ágyúnak!… Nem hagytak
csak egyet, a legkisebbet… Most mindég az szól.
Nem is tudjuk, hogy mire harangoznak. Mindég
azt hisszük, hogy haldoklik valaki, azért húzzák
a lélekharangot… 1919. január 19-én csomagol-
tam. Minden holmim elfért egy kis kosárban…
Elindultam abban a hitben, hogy húsvétra ismét
otthon leszek. Szüleim kikísértek a vasútállomás-
ra. Itt búcsúztam tőlük, s beszálltam a vonatba,
melynek ablakából még egyszer búcsút intettem az
utánam néző édesanyámnak, édesapámnak, roko-
naimnak, barátaimnak, ismerőseimnek, minden
kishegyesi embernek, minden háznak, minden
fának, a keresztnek, a toronynak, melyben azóta,
amióta én otthagytam nem szól más, csak a lélek-
harang!” De mivel a hit a remény szüleménye, s
a remény meg csalfa ábránd, amelyben csalódni
emberi dolog, így a hit sem marad töretlen a szív-
ben és a lélekben. A pokol bugyrait korán megjárt
fiatal tanárember is csakhamar feladta a reményt,
hogy hazatérjen. Budapesten doktorált, családot
alapított; azután pedig a soproni reálgimnázium
tanára, majd igazgatója pályája végéig.
Megtörtnek tűnt. A világháborúk vérzivata-
rai törhették meg. Vonzódása a szülőfaluhoz csak
fokozódott, amint az a hazaírt leveleiből érződik.
Személyesen többé nem látogatott haza. Pedig
tehette volna, hiszen soha semmivel sem vádolták,
s nem is volt miért bántani. Mégse jött. Önkéntes
száműzetést vállalt, önsanyargatást, ha már a sorsa
erre rendeltette. Alighanem örökre lelki sérült
maradt, hogy nem volt mire hazajönnie. Itthon
ugyan miből élt volna?
Az 1946. augusztus 12-én, Sopronban keltezett
utolsó, saját kezűleg írt levelében számadást végez
sorsáról, és fogadja: lélekben hazatér az oly kedves
szülőfaluba, az oly kedves emberek közé. Többek
között ezt írja: „A rajtunk pergő 1946-os esztendő
az én életemben fontos és nevezetes határt jelez.
Hatvan évnek előtte, augusztus 18-án jöttem a
világra. Ötven évvel ezelőtt, június 17-én a magyar
nemzet 1000 éves fennállásának emlékünnepén én
szavaltam el az első verset, melyet – hála Istennek
– azóta sem felejtettem el. Ezen a napon csókolta
meg édesapám a homlokomat, s az apai öröm és
büszkeség ezen csókja lelkesített fél évszázadon
keresztül. Ötven évnek előtte – október első vasár-
napján – hagytam el először a szülői házat, hogy
német szót tanulni menjek Bresztovácra, mely
tudomány egész életem, életpályám és munkám
egyik alapköve lett. A magyar mellett a német
nyelv tanára lettem.
Negyven évvel ezelőtt – június 11-én tettem le
Újvidéken az érettségi vizsgát, kitűnő eredmén-
nyel. Huszonketted-magammal léptem ki ezen
a napon az iskolából az életbe és – tudtommal
– a huszonkettő közül alig van még életben 2–3!
Negyven esztendeje, hogy október 1-jén bevonul-
tam katonának az Osztrák–Magyar Monarchia
ár 1-jén, 21 éves koromban, tartalékos hadnagy let-
tem. Olyan életkorban, amilyennel a velem egy
születési évfolyamosok sor alá álltak (sic!), és mint
újoncok kezdték a 2–3 éves katonai szolgálatukat,
én avval a ranggal álltam a régi monarchia hadse-
regében, melyet a legtöbb érettségizett, egyetemet
végzett ember 28–30 éves korában ért el, vagy
egyáltalán el sem ért. Egész életemben gondosan
ápoltam és fejlesztettem katonai tudásomat, s a
tartalékos tiszti létrán, 1936-ban, eljutottam az
őrnagyi rangig. Harmincöt évvel ezelőtt léptem a
gimnáziumi tanári pályára. Hala Istennek, letöl-
töttem törvény szabta szolgálati időmet, átadtam
helyemet egy fiatal erőnek, utódomnak.
Huszonöt esztendeje múlt június 28-án, hogy
megházasodtam. Megengedte a jó Isten, hogy ezen
a negyedszázados évfordulón egy szép, ünnepé-
lyes szentmisén (melyet az új győri megyéspüspök,
Sopron város volt plébánosa, Győrbe indulásának
napján mondott) barátságunkat megáldotta.
Íme, ezek a felsorolt események mind évfor-
dulók, amint jeleztem, nevezetes határkövek
életemben. Az volt a vágyódásom, hogy ennek
az esztendőnek augusztus hó 18. napját szülőfa-
lumban töltsem. Istenben boldogult édesanyám-
nak névnapja is ez a nap, melyen én születtem.
Szerettem volna ezen a napon kimenni a jó szüleim
sírjához, hogy egy szót szólhassak hozzájuk, azon a
napon, melyen 60 évnek előtt gyermekük lettem.
Sajnos, ez a vágyam nem teljesülhetett. A hábo-
rúk viharai még nem csendesedtek le annyira,
hogy egy rövid imádság elmondása végett meg
lehessen tenni olyan hosszú utat. Testileg nem
leszek Hegyesen, de lelkileg ott leszek! Ott leszek
a templomban, a házban, melyben, mint Csabai
Dávid és Trombitás Erzsébet első unokája, meglát-
tam a napvilágot. Ott leszek a Keleti temetőben,
melyben apai és anyai nagyszüleim nyugosznak.
Ott leszek a Nyugati temetőben, ahol jó szüleim
alusszák örök álmukat. És ott leszek a faluban,
melyben rokonaim élnek. És felkeresem minden
élő rokonomat, hogy jelezzem nekik: szeressék,
becsüljék és támogassák egymást!
Isten veletek!” – zárja utolsó levelének sorait.
Elbúcsúzott örökre.
Négy évvel később gyászlevél érkezett a kishe-
gyesi rokonokhoz. Ez állt benne: „Dr. Csabai István
tanügyi főtanácsos, nyug. leánygimn. igazgató 63
éves korában visszaadta nemes lelkét a Terem-
tőnek.” Sopronban helyezték örök nyugalomra
1950. január 19-én.
24 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Útközben
16.
B
ármennyire is nehezünkre esik, mégis azt mondom, a jelen-
ben kell élnünk. Mert más életünk nincsen, csak ez az egy.
Itt és most. Még akkor is, ha karmahívők vagyunk, vagy
valamilyen más meggondolásból úgy vigasztaljuk magunkat: lehet
még egy esélyünk. Nem lehet! Az, aki itt és most vagyok, csak most
létezem: valamennyi megvalósított és meghiúsult álmommal, az
összes nyavalyáimmal, a gondosan összerakosgatott kis boldog-
ságmorzsáimmal, a hitemmel és az időnkénti hitetlenségeimmel, a
kétségeimmel és a vigasztalódást nyújtó pillanatokkal, mindazokkal,
akikkel eddig találkoztam, meg azokkal is, akik még csak ezután
lépnek az életembe.
Tudom, hogy az ember életében a legnehezebb dolgok egyi-
ke: szembenézni a minket körülvevő világgal, de mindenekelőtt
önmagunkkal. A tetteikkel, a végig nem gondolt gondolatainkkal,
a gúzsba kötő gyávasággal, a kibontakozásunkat megrekesztő félel-
meinkkel, zátonyra futott terveinkkel meg önmegvalósíthatóságunk
sikertelenségeivel. Ha mindezeknek megengedjük, hogy elural-
kodjanak rajtunk, elszalasztjuk annak lehetőségét, hogy valóban
kiteljesedjenek a létezésük adta esélyek önnön valónk maradék-
talan realizálására.
Egyre többen cserélik fel a jelenvalót, általában a múlttal vagy a
jövővel. A múlttal, avagy a jövővel takaróznak, így próbálják a jelen
kudarcait áthidalni, amikor képtelenek túltenni magukat a balsike-
reken, meg a vereségként megélt helyzeteken. A múltban élnek, ami
már régen nincsen, mások a holnap megidézésén mesterkednek.
Menekülnek a képzelt jövőbe, a nemlétezőbe: ez lesz, meg az lesz,
majd ha... Pedig nincs majd ha! Csak a van adta helyzetek sokaságára
számíthatunk, csak azokból válogathatjuk ki az alkalomszerű prob-
lémamegoldó eljárásokat, melyek mélyrehatóan vagy éppenséggel
felületesen, de képesek orvosolni az előállt nehézségeket.
Ha minden alkalommal, amikor akadályokba ütközünk, amikor
úgy tűnik, nincsen kiút egy-egy zsákutcából, ha tehát minden alka-
lommal meghátrálunk, s a jelent felcseréljük egy még nem léte-
ző jövővel, illetve egy már régen lezárult múlttal, észrevétlenül
Simon Kirwin: Szivárvány
Uzsonna, egérrel
K
ifli volt aznap, hatalmas, közepén üreges, gerincén végig
szezámmaggal meghintett kifli, és egy meglepően egészsé-
ges, ropogós zöldalma. Hozzá a könyvtár csöndje, a monitor
lehalkult búgása, pihenés, ha tíz percre is.
Eszegettem tehát, hátradőlve szakadozott műbőr huzatostul már
rég lelkemhez nőtt, régimódi fotelemben, keresztbe vetett lábam
az asztal alatti gépház mellett. A kifli feléig sem jutottam el, amikor
finom, alig hallható csámcsogás ütötte meg a fülemet, s ahogy ezzel
egy időben le is pillantottam, látom, amit még sohase láttam, élőben,
mindössze fél méter távolságról talán. A gépház túloldalán egy
egérke uzsonnázott elmerülten. Az előző napi uzsonnából lehullott
morzsákat szedegette csöndben, percekig. Furcsamód szép kisegér
volt, szinte amolyan Jerry-fajta, sötétszürke, fényes, bársonyos szőr-
zetű, fekete szemei az átlagosnál jóval nagyobbak, csillogóak, ezt is
tisztán láthattam, hisz egyszer-kétszer, úgy is mondhatnám, nyílt
tekintettel, rám pillantott.
n KÁICH KATALIN
szokásunkká válik az állandó megfutamodás, s egész életünk egy
kormányozhatatlan, biztonság nélküli, képzelet szülte létezésformára
szűkül. Ilyenkor mondjuk azt, hogy az életünk a sors játékszerévé
silányult. Pedig nem silányult, mi silányítottuk azzá. Azzal pl. hogy
a jelen idejű lét árnyoldalaival való küzdelmet hitványságból vagy
kishitűségből nem vállaltuk fel.
Elmenni a jelen mellett anélkül, hogy észrevennénk, tudato-
sulna bennünk, miszerint a megvalósuló életünket a ma napsuga-
rának fénye világítja meg, a ma nyíló tavaszi virágoknak illata és
szépsége veszi körül, a ma született gyermekek ártatlan mosolya
nemesíti meg, a legnagyobb vétség. Olyan mulasztás, olyan bűn,
mely visszahozhatatlanul és végérvényesen azonossá válik emberi
lényegünk kerékbetörésével.
„Elég minden napnak a maga baja” – olvashatjuk a Máté szerinti
evangélium 6. részében. Sokan és sokszor figyelmeztettek/figyelmez-
tetnek bennünket hasonlóképpen. Mert aki valóban életet szeretne
nyerni, csak úgy teheti, ha elébe megy a ma kihívásainak, ha a ma
keresztjét veszi fel. Az emberi boldogság forrása is a pillanatban
megnyilvánuló kegyelemnek, nem pedig a múlt, illetve jövő betel-
jesedésének/beteljesülésének az ajándéka. Ha elszalasztod a pilla-
nat adta alkalmat arra vonatkozóan, hogy az általa felkínált öröm
érzése átjárja testedet-lelkedet, ez a konkrét lehetőség soha többé
nem tér vissza.
Próbálj tehát odafigyelni a téged körülvevő világra, még akkor
is, ha olyan érzésed van, hogy abból csak kellemetlenség, esetleg
kiábrándultság származik. Merthogy a rózsa is csak a töviseivel
együtt illatdús, a szivárvány lélegzetelállító színeit pedig csak akkor
pillanthatod meg, ha előzőleg az úton a zuhogó eső miatt éreztél
bosszúságot.
Sohasem késő elkezdeni a jelen szépségeinek felfedezését. Teheti
ezt mindenki a saját mértéke szerint. Lehet hogy ebben a lármás
világban kicsit nehezebb rábukkanni az örömforrás kincseire, de
mégis azt mondom, itt vannak körülöttünk, de mindenekelőtt
bennünk. Ne engedjük őket meg nem történt, elmulasztott esély-
ként a semmibe veszni!
n KOVÁCS JOLÁNKA
Nem csoda, hogy épp sehogy sem reagáltam. Ellazultan rágcsál-
tam tovább a kiflit, az almát, ő a morzsákat, jóízű lakmározása nyomán
lassan tisztult a padló. Egyszerűen társult hozzám tulajdonképpen,
hisz észre sem vettem, mikor bújt elő. Csöndben uzsonnáztunk, tán
azt is mondhatnám, boldogan, vagy legalábbis azzal a megnyugtató
örömmel, hogy kettesben mindig jobban esik az étel.
Lehet, hogy tehettem egy meggondolatlan mozdulatot, amikor
eszembe villant, hogy ilyenkor most és mindig és mindörökké mi
a teendő: csak toppantok egy halkat, ő már menekül is, eltűnik,
egérragasztót szerzek, hisz az az egérfogás eddig legjobban bevált
módja, számos egértársát segítettem már ilyképpen, ennyi év alatt, a
túlvilágra, vagy legalábbis ítéltem kegyetlen, életfogytiglani fogság-
ra, mert hát, a könyvek... És ne adj isten, ha még be is talál nősülni,
abból nagyon gyorsan nagycsalád-találkozót szervezhet itt, a könyv-
tárban. Borzalom. Egy önkéntelen, alig észrevehető moccanásom
okozhatta tehát, hogy egyszer csak visszahátrált (mintha visszatáncolt
2012. április 14., 15., szombat–vasárnap
Nesze nektek
Hyppolit és Nóra
n PÉTER FERENC
(néhány kollégának felvilágosító óra)
Lassan elfogy a tél, a hosszú éj,
és itt, a tanyámon újult erőt vesz
rajtam makacsságom, mert fogcsikorgatva
keresem, keresem Krisztust, de nem találom.
Emberi szemét, amibe botlok,
üresen kongó szónokló mocskok, kikben
sikongva szökdös lélek helyett a semmi,
és engem már nehéz rávenni,
hogy szent őrültségemmel ne a falnak menjek!
Hideg van és fázom, szégyellem,
de talán nem is (a múlt héten) nyakon vertem
egy rácot, és ha meglellek Krisztus, én megkérdem
Tőled, miért nem engedted, hogy bicskája erővel
szétszakítsa a vénámat és nőket szerető bendőmet?
És miért adtál tudást, hitet, tehetséget
ehhez az egész színházasdihoz és a szó kincséhez,
miért nem pusztulhatok, ha a „szent művészetben”
nem tehetem, amit én akarok?
És hogy engedted széjjel a hitet,
hogyan álljak talpra, ha hatalmadat (kis időre is)
hitetleneknek adtad?
Nincs már mit begombolni magamon,
pedig két kabát is lóg a nyakamon,
csak azért se lássák, hogy reszketek,
azok, kikre rátestáltad a győzelmet, a meleget.
Most már az ajkam is reszket,
mert a gyomromba vésted, hogy úgy kell régóta tennem,
mintha egyszerű dolog lenne,
magamban hordozni hangot, ölelést és rangot;
lábamat egymás elé raknom,
menni tovább előre, pedig a bajtársaim,
kiket te nemzettél, egy idő után hozzám vezettél,
és mi alkottunk szemétben Napot,
romokkal tettettük, hogy gyönyörűek
és nagyok vagyunk,
akkor röpültünk, mikor ködöt küldtél
a Pál utcai grundra, hát tessék.
Most válaszolj, de gyorsan, és ha megteszed,
ígérem, a bitófáig én bizony repdesek,
legalább öt barátom lelkével lépkedem.
Nem hallak a fejemben lévő zajtól.
Azt hiszem, rám vágtátok az ajtót.
Furcsa tapintásúak a kötelek,
és bódítóak, ha halál előtt röptetnek.
Még egy kicsit vonszolom magam,
ÉS MOST KÖPJETEK.
Egyedül állok, nem félek,
LÖKJETEK.
Ami e világon nekem maradt, nem más,
mint szavukat megtagadó bagázs,
ócskapiacon vásárolt műbőr brigád,
szemet lesütő, hátadba bökdöső gyáva világ.
Szabadka, 2012. 1. 11.
volna) vagy húsz centit a fal felé, leült, összekuporodott, kerekebbre
nyitotta fekete szemecskéit, figyelt.
Összenéztünk. Okos tekintete egy pillanat alatt, újra meggyőzött.
Vagyis megint csak nem tettem semmit, ő viszont, picit nyújtózva,
kiegyenesítette a hátát, visszasétált a morzsákhoz. A maradéknak
még vagy felét megeszegette, megfordult, befutott a sarokba, sőt,
könnyen lehet, hogy a sarki lyukba.
Másnapig tépelődtem, mit kezdjek vele. Mi késztette vajon e külö-
nös barátság kezdeményezésére? Hisz a morzsákat felszedegethette
volna akkor is, amikor épp senki sincs a könyvtárban. Hogyhogy
nem félt? Rajtam sem futott át az ijedtségnek még az árnyéka sem.
A magányát szerette volna megosztani velem? Mert valami ilyes-
mi volt ez az egész. Kellemes kommunikáció, néhány perc lazítás,
kettesben. Valami közös hullámhossz. Találkozás.
Végül az egérfogó mellett döntöttem. De a legkíméletesebb mel-
lett, amelyben sem szög nincs, sem más gyilkos fegyver, vagyis amely-
nek semmi köze a nyaktilóhoz. A gépház mellé helyeztem, a közepébe
egy kis darab szalonnácskát. Ha odadugja a fejét, a kallantyú nyakon
csípi, de tulajdonképpen nem tesz benne semmilyen kárt. Hát várom,
hogy ott találjam, a kallantyú alatt, kivigyem az iskolakertbe, és elenged-
jem. Valahogy majdcsak integetünk egymásnak, mielőtt elfut.