Valóság 2002.

08

Hány világ az e világ?

Balogh Tibor

Rövid áttekintésemben arra teszek kísérletet, hogy a test–lélek

szembeállítás bizonyos modern reprezentációját érzékeltessem, s
felderítsem, hogy a kitüntetett megoldási kísérlet mennyire mutat
túl a korspecifikusságon, régebbi próbálkozások folytatójaként
bemutatva, feltüntetve magát — joggal vagy kifogásolható módon.
Egy megnyilatkozás önnön visszavezetésének, elődkeresési
próbálkozásainak elfogadhatóságáról fejtem ki véleményemet.
Karl Popper 1994-ben publikált előadás-sorozata (amelynek első
kiadása nem sokkal a szerző halála után látott napvilágot) mintegy
végső üzenetként summázza ennek a minden bizonnyal markáns,
sok szempontból meghatározónak ítélhető teoretikusnak a
felfogását. Először — vázlatosan — Popper koncepcióját ismertetem,
majd megpróbálom szembesíteni egyik hivatkozási alapjával. Karl
Popper Test és elme. Az interakció védelmében című műve (magyar
nyelven a Typotex Kiadó jelentette meg 1998-ban) szintézisnek
tekinthető, s ez az értékét egymagában kifejezésre juttatja.
Popper a tudás két fajtáját különbözteti meg. A szubjektív és az
objektív tudás közötti eltérés beláttatása érdekében hangsúlyozza:
az objektív értelemben vett tudást — a példa kedvéért — a „jól
ismert, hogy a víz hidrogénből és oxigénből áll” állítás, míg a
szubjektív értelemben vett tudást a „tudom, hogy a víz hidrogénből
és oxigénből áll” kijelentés illusztrálja. (Gyanítom, hogy itt az
általános és az egyes számú alkalmazás kitüntetett szerepével van
dolgunk.)
A szubjektív tudás a második világot, míg az objektív a harmadikat
adja, az első világ pedig a fizikai tárgyak, testek univerzumából áll.
A test és az elme szükségszerű szétválasztásának követelményét
alátámasztandó Popper úgy érvel: az episztemológusok
hagyományos modelljével szemben (amely a szubjektívból az
objektívbe való tendálást ismeri el) észre kell vennünk azt, hogy a
fogalmi tárgyiasultságnak alá van rendelve a személyiség, az
individuum, mivel
a) a szubjektív tudás túlnyomóan velünk született lehetőségek
megnyilatkozása, s diszpozíciókat vagy velünk született diszpozíciók
módosulatait foglalja magában;
b) jóllehet az első világ már a második előtt létezett, a második világ
alapjai pedig a harmadik világ megjelenésénél hamarább
egzisztáltak, a második világ igazán a harmadikkal való

1
kölcsönhatásban konstituálódott, méghozzá olyképpen, hogy a
második világ a harmadiknak az alárendeltje. A második világ mint a
diszpozíciók tere az állatoknak is rendelkezésére áll, a harmadik
világnak azonban csak analógja létezhet az állatok körében.
Ami Popper emergens evolúciós teóriáját illeti, szerinte egy faj
egyede a szükséglet által kikényszerített problémamegoldás
kedvéért viselkedésmintázatot kreál, amely — ha alkalmasnak
bizonyul rá — áthagyományozódik, s hosszú távú célszerűsége
esetén genetikailag rögzülhet. E rögzülés mint specializáció
elsáncolássá válhat, ugyanis a konkrét környezeti kihívást extrém
pontossággal, genetikailag rögzítő individuum/faj képtelennek
bizonyulhat reflektálni a megváltozott feltételekre. Popper itt azzal
az alátámasztással rukkol ki, hogy „a specializációból eredő minden
genetikai rögzülés, elsáncolás idővel halálossá válik” (Popper, 1998,
73. l.) addigi sikerei ellenére is. Gondoljunk a libanoni cédrusra:
nem vírus vagy egyéb konvencionális természeti ellenfél végzett
vele, hanem a harmadik világbeli tervekkel önmagát elhalmozó
ember, aki hajóépítésre kiváltképpen alkalmasnak találván kiirtotta
ezt a fafajt. Tehát ami túlzottan, transzformációt nem tűrően
perfekt, annak a továbbélését illetően tamáskodhatunk.
Az emergens evolúció paradigmáját bemutatandó a mobilizáló, tenni
késztető kiinduló probléma után a kísérleti elmélet, majd a hibák
kiküszöbölésének művelete, végül a lezáró probléma következik. A
módosuló táplálkozási igény hatására — gondoljunk a harkály
csőrének és nyelvének az evolúciójára — új viselkedésmintázat
alakul ki, amely az ízlést megjelenítve anatómiai változást
eredményez. E szerint a harkály addig kopogtatta a fákat, ameddig
ezen orientációjának hatására — mutációk révén — be nem
következett az az anatómiai változás, amely a sajátos csőr és nyelv
kifejlődésére vezetett. Az evolúció dinamizáló ereje tehát a
viselkedés.
Popper úgy véli: Darwin tévedése abban a modellben tükröződik,
amely szerint ami magasabb rendű, az rátermettebb, s mert
rátermettebb, a faj, a populáció létszámának növekedését, azaz
túlélését és gyarapodását szolgálja. Csakhogy ez tautológia és
nonszensz, ugyanis a vírusok és a baktériumok nem magasabb
rendűek, ettől azonban nyilvánvalóan virulensek, azaz
rátermettségükhöz nem férhet kétség. (E kritikát Popper — egy
kérdésre válaszolva — pontosítja, hangsúlyozva, hogy bírálata nem
Darwint, hanem a neodarwinizmust, az új szintézist favorizálókat
illeti.)
Popper azt óhajtja igazolni, hogy magasabb rendű élőlények helyett
helyesebb komplexebb élőlényekről beszélni, s minthogy általános
genetikai felemelkedés nem létezik, a fajfejlődés menetét vízszintes

2
ábrával jobb megjeleníteni. (Az asszociáció kedvéért megjegyzem:
Popper mentalitása Piaget 1976-ban közzétett értekezésében is
manifesztálódik. Piaget a fejlődés hajtóerejeként határozta meg a
viselkedést, s figyelemre méltónak tartotta, hogy Monod szerint az
élőlények alapvető tulajdonságai megőrzőmechanizmusuk
tökéletlenségéből származnak, azaz ama tény folyományai, hogy
bármely élő rendszer önkonzerválását, ugyanakkor evolúciós
változásait mint a nyitásra és a zártságra való törekvés dinamikus és
dialektikus összhangját értelmezhetjük és modellálhatjuk. Vö.:
Piaget, 1988, 140–141. l.) Nincs igaza Lamarcknak — állítja Popper
—, tudniillik nem viselkedési vonások, hanem kiválasztott
viselkedési mintázatok öröklődésére bukkanhatunk, s ez teremt új
ökológiai helyzetet.
Popper, aki elutasítja a monizmust, immanens (tulajdonképpeni)
emberi specifikumként, sajátos diszpozícióként a nyelvet nevezi
meg. Azért nem tartja instrumentalistának magát, mert
meggyőződése, hogy az eszközök sokat segíthetnek ugyan, ám
egyrészt nem originálisan szükségesek, másrészt nem par
excellence humán specifikumok. Vannak például botot nem használó
emberi csoportok, ugyanakkor nem léteznek nyelvet nem teremtő
emberi populációk. Az eszköz egyébként jó és rossz is lehet, a nyelv
azonban — mint a harmadik világ terméke — csakis igaz vagy
hamis.
A nyelv nyilvánítja ki a harmadik világra jellemző feltalálásainkat
(ezt Popper felfedezéseknek is hajlandó elkönyvelni), amelyek
egyaránt alkalmasak a kifejezésre, a kommunikációra, a leírásra és
a kritikára. Popper hangsúlyozza, hogy nála a nyelv nem a szavak,
azaz nem a fogalmak értelmes–nem értelmes minősítéssel illethető
csoportosulása, hanem az ítéletek, állítások igaz–nem igaz
kategorizálással jellemezhető univerzuma.
A harmadik világ objektivációi azon interakció eredményei, amely az
alkotó és produktuma között fennáll. Sajátos adok–kapok viszony
összerendeződéseként öltött testet Shakespeare Hamletje Popper
szerint, ugyanis ez a fizikai dolgok körébe is integrálható entitás úgy
lett egyik eleme a szubjektív, egyszersmind immanensen az objektív
tudásnak, hogy szerzője mintegy cserekapcsolatot létesített a
második és a harmadik világ között — alkotója elméjében fogant
ugyan, ám papírra vetése során mintegy befolyásolta,
megteremtette is kitalálóját. Shakespeare-t — az alkotót — alkotása
ihlette azáltal, hogy el nem hagyható út bejárására kötelezte. (A
Bovaryné-szindróma ez: Bovaryné én vagyok, vallotta utólag
Flaubert, aki ezzel az azonosulás, a fokozatos alkotói alárendelődés
folyamatát érzékeltette.)
Mivel Popper vissza-visszatérő egybevetési gyakorlata egyrészt az

3
állat–ember univerzum összehasonlítása, másrészt — s nekem ez az
igazán fontos — a harmadik világ egyik sajátos elemének tartja az
esztétikai értékű tárgyak létesítését, felfogását, érdemes utalni
ezekre a kérdésekre is.
Az etológia néhány, manapság kardinálisnak számító érvét kívánom
felhozni. Sebeok a művészet előzményeit pásztázva jó néhány olyan
elemre hívja fel figyelmünket, amelyek szerinte a művészetek
építőkockáiként veendők számításba. A selyemmadár
viselkedésében (amelynek hímje színpompásan kifesti fészkének a
belsejét) éppúgy az esztétikum kezdetei érhetők tetten, mint a
szövőmadarak egyre tökéletesebb fészeképítésében (a tökéletes itt
nem célszerűbbet, hanem szebbet jelent, mintegy a kanti, haszon és
érdek nélküli, célszerűtlen célszerűség alapján álló tetszést
kinyilvánítva), a feketerigó és a púpos hátú bálna énekében, a békák
duettjében, valamint a hódok építkezésében.
A példák sora hosszan folytatható, ám a lényeg — valamennyi esetet
illetően — a következő. Csányi Vilmos elokvens monográfiájában azt
hangsúlyozza, hogy bonyolult szabályok követésére csak az ember
képes. Ugyanakkor a színlelő „mintha” játék bizonyos formáit
(például a kutyáknál) kimutathatónak tartja, hangoztatva: „A
mimetikus játék ma is nagyon fontos az ember számára, a művészet
folytatása” (Csányi, 236. l.).
Nehéz lenne a mimetikus játékot szabályszerűségtől mentesnek
felfogni. Márpedig a kérdés ez esetben „mindössze” annyi: bonyolult
vagy kevésbé bonyolult szabálykövetésnek kategorizáljuk-e a
mimetikus játék állati szintjét? Mindenesetre nagy esztétikai
kihívással kell szembenéznünk, ha az ember előtti szintet a
specifikusan humánhoz hasonlítjuk. (Gondoljunk arra, hogy
példáinak egy részét Sebeok udvarlásnak, olykor a szexuális
viselkedés helyettesítőjének minősíti.)
Popper imponáló empátiával érez rá ezekre a momentumokra,
jóllehet hivatkozásai nemegyszer túlzottan ésszerűnek, olykor
anekdotikusnak tetszhetnek; ez a megjegyzés azonban Sebeoköt is
megilleti olykor-olykor. Ha vélhetően botor analógia is, többek
között Mikszáth anekdotáiból oly érzékletesen, jóllehet nem mindig a
teljességet adva rajzolódik ki a világ, hogy már csak erre tekintettel
is kár lenne leszólni, súlyuknál kevesebbre taksálni az anekdotákat.
Az iménti, felettébb leegyszerűsítő vázlatolás mintegy előkészület
gyanánt szolgált arra, hogy Popper elődkeresésének
sikerességét/sikertelenségét megkíséreljem minősíteni. A „harmadik
világ” koncepciójának vitalitását Popper azzal is igazolni kívánja,
hogy azt állítja: „Azoknak a filozófusoknak a hosszú listájából, akik a
harmadik világhoz hasonló elméletet vallottak, Hésziodosz,
Xenophanész, Hérakleitosz, Parmenidész, Platón, Arisztotelész, a

4
sztoikusok, Plótinosz, Leibniz, Bolzano, Frege, talán Husserl”
feltétlen említést érdemel (Popper, 1998, 60. l.). E tekintélyes
grémiumból Popper behatóbban csak Platónt, Bolzanót és Fregét
méltatja. Hely hiányában én mindössze a Platón-interpretációt
summázom, azután pedig eme értelmezés mellé rendelem az én
Platón-képemet, a kettő eltérését hangsúlyozva.
Platón egyik nagyra értékelt szerzője Poppernek, túlzás nélkül
mondhatjuk tehát lényegesnek mindazt, amit róla megörökít.
Szerinte Platón három világban hitt. Az első a valódi, isteni világ,
amely a popperi harmadiknak felel meg. Nem problémákat, érveket,
elméleteket tartalmaz azonban, hanem fogalmakat (például a
szépséget és a jóságot); e fogalmak tisztán tárgyiasult formák,
ideák. A szellemi intuíció a fizikai dolgokat percipiáló szemhez
hasonlóan látja őket. Platón második világa a lelkeké, az emlékeké:
születése előtt az ember lelke ebben az univerzumban élt, mintegy
magába fogadva. Születésünkkor a fizikai testek a harmadik világ
kegyvesztett lakóivá válnak, elfeledve a formák, ideák intuitív
tudását.
Platón levezetése a hanyatlás, a degeneráció folyamatának a
bemutatása, míg Popper teóriája az evolúciós felemelkedésé. Ennél
is fontosabb azonban, hogy ami Platónnál az isteni fogalmakból,
szavakból konstituálódó univerzum, az Poppernél az objektív tudásé:
elméleteké, problémáké, érveké. Platón a szavakat, fogalmakat és
jelentésüket firtatja (s ezek értelmesek vagy értelmetlenek
lehetnek), Popper ellenben állításokkal, elméletekkel foglalkozik
(amelyek igazak vagy hamisak). „Tehát ez a legfontosabb különbség
Platón világa és az enyém között” — figyelmeztet Popper (Popper,
1998, 61. l.). Platón a legnagyobb filozófus — jelenti ki Popper —,
aki munkásságával nagymértékben befolyásolta többek között a
nyelvi analízis, a jelentéselmélet összefüggéseit elemző mai
filozófusok többségét is.
Véleményem szerint — ismeretelméleti aspektusból — Platón
kiinduló dilemmáját a következőképpen poentírozhatjuk: ellentétet
konstatál a Hérakleitosznál megfogalmazódó, minden mozog,
változik, folytonosan átalakul felismerés és ama pontos, reális
vélekedés között, hogy ebbe a mindig újraartikulálódó
konglomerátumba az ember rendet, azaz valamiféle állandóságot
képes vinni.
Az említett ellentét feloldása végett dolgozza ki Platón az elméletét.
Nála a lélekvándorlás révén jut az egyébként halhatatlan lélek az
ideák körébe, ahol is zavartalanul feledi el földi pályafutásának
emlékeit, s befogadja az objektív, minden jelenségjegyet nélkülöző,
a lényeget manifesztáló ideákat. A lélek kilenvenkilenc év után kap
ismét testet, amely e világi orientációja során tulajdonképpen nem

5
megismer, hanem — öntudatlanul ugyan — visszaemlékezik. Az
ideák etalonok Platónnál, amelyeknek degenerált visszatükrözése a
földi lét minden rekvizituma, tehát másolatok.
A szép, a jó és az igaz eidoszként fejezi ki az isteni intenciókat. A
rájuk hangolódáshoz az ember három lélekrészének mobilizálására
van szükség. A vágyódó (mértékletességet kereső), az érzelmi (a
bátorságért felelős) és a szellemi (a belátás, a bölcsesség erényét
hordozó) lélekrészek mint specifikus emberi jellemzők illetnek meg
bennünket.
Meggyőződésem szerint Platón emberképe a diszpozíciót, a velünk
született elrendezési vágyat és lehetőséget piedesztálra állító
elgondolás. Ami a Popper által kiemelt momentumoknál jóval
fontosabb (Platón szempontjából talán döntőnek is minősíthető), az
az ideák másvilági egzisztenciája. Azzal, hogy épp ezt nem emeli ki
Popper — említi ugyan, de mintegy eliminálja —, a platóni teória
lényegétől, szubsztanciájától tekint el. A Platónra hivatkozó Popper
ily módon nem tud meggyőző analógiával szolgálni, még akkor sem,
amikor kinyilvánítja: hasonlatról van szó a maga és mások
munkásságának összevetésekor. Platón két világot tételez: az
istenit, ideákkal létezőt és a földi valóságot. Két világ tehát a Popper
által háromnak számolt, s a kettőből is csak az egyik e világi.
A Popper által felvonultatott többi filozófust illetően érvekkel, beható
komparatisztikával kísérlem majd meg igazolni azt a
benyomásomat, amelyet itt csak felvillantani voltam képes,
nevezetesen azt, hogy azok, akiket Popper a harmadik világot
aposztrofáló gondolkodókként nevez meg, csak felettébb mély
megfontolás és minuciózus szemle nyomán sorolhatók be úgy-ahogy
ebbe a körbe.
Észrevételeimmel nem elsősorban Popper bírálata volt a célom.
Befejezésül azt hangsúlyozom, amit elfogadtatni szeretnék:
a) Popper harmadikvilág-elmélete bizonyosan nem előzmények
nélküli erőfeszítés eredménye;
b) tematikus elkötelezettsége, az, hogy az ember lényegére kérdez
rá, s az elme, különösképpen az emberi elme problémáit, test és
elme viszonyát reflektálja, hagyományos téma kortárs
feldolgozójává teszi őt;
c) az ezredvégi ember önigazolásaként foghatjuk fel az elődökhöz
vélt/valós analógiákkal kötődni óhajtó történeti fejtegetéseit,
utalásait;
d) a hasonlatok az ezredvégi tudományoknak változatlanul az
eszköztárába tartozó módszertani eljárások — a megvilágítás, az
érzéki felvillantás szándéka által kreálva;
e) az evolúció olyan elképzelésben formálódik Poppernél, amely
laicizáló, az embert e világi értelmes és értelmező lényként elénk

6
léptető vállalkozás.
Az iménti szimptómák (ha helyes „diagnózis” eredményei) az
ezredvégi ember egyik markáns típusára vallanak, s általunk is
vállalható ismertetőjegyek. Dőreség lenne olyanként feltüntetni a
XX. század végének általános tudományfejlődési trendjét, mint
amelyet egyértelműen a laicizálódás fémjelez. Gondoljunk a
neotomizmusra vagy a neo-neotomizmusra, amely releváns irányzat
az ezredvégen is, s transzcendens vagy az iméntitől lényegileg
különböző, de bizonyos transzcendális igénnyel lép fel azzal a
természetfilozófiával szemben, amelyet Prigogine képvisel.
Karl Popper tehát egy elméletépítő típus eklatáns megjelenítőjeként,
az ezredvégi emberiség egyik jelenkori archetípusaként említhető.
Erőfeszítése olyan archetipizálásban mutatkozik meg, amely
kozmológiává tágul, ekképpen is elfogadtatni óhajtva magát. Popper
egy 1959-es előszóban a következőket állította: „Úgy hiszem, hogy
legalább egy filozófiai probléma létezik, amely minden gondolkodó
embert érdekel. Ez pedig a kozmológia problémája: a világ
megértésének problémája, s ezzel együtt saját magunknak, akik
ehhez a világhoz tartozunk, valamint tudásunk megértésének
problémája. Minden tudomány kozmológia ebben az értelemben, azt
hiszem” (Popper, 1959).