Jenny Colgan

AMANDA ESKÜVŐJE
A SZEX, PASIK… SOROZATBAN MEGJELENT

INDIA KNIGHT: SZEX, PASIK, GYÖTRELMEK

„Ha valaha is álmodoztál reménytelenül forró szexuális kalandokról
idegenekkel, miközben krumplit hámoztál a konyhában, ha valaha is
előfordult, hogy arra ébredtél, belehalsz, ha nem tömhetsz magadba
egy hatalmas adag sütit itt és most… akkor ezt a könyvet Neked
írták.”

FAITH BLEASDALE: DÜHÖS CSAJOK

Három fiatal lány. Ugyanabban a bankban. Alig ismerik egymást. És
mindenben különböznek egymástól. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy
valaha is barátnők legyenek. Míg el nem jött a Fekete Csütörtök. És
vele a nagyfőnök, aki kirúgta mindhármukat. De ők összetalálkoztak,
és bosszút esküdtek…

JOSIE LLOYD & EMLYN REES: FORRÓ RÁGÓGUMI

A Fiú, aki… ördögi módszerektől sem riad vissza, hogy rövid úton
megszabaduljon alkalmi partnereitől…
A Lány, aki… egyre csak azon ügyködik, hogy Szupernő váljék
belőle, de még egy valamirevaló állást sem képes kibulizni
magának…
Mi történik, ha találkoznak? Reménytelen ügy? Vagy van némi esély?

ADELE PARKS: FÉRJEK ÉS SZERETŐK

Connie húszas éveinek végén járó mai modern nő. Londonban él, és
mindene megvan, amiről barátnői csak álmodoznak, jóképű férj, jó
állás, szép ház. Aztán egy konferencián belebotlik a két lábon járó
kísértésbe. Vajon mégiscsak Ő a Végzet, vagy ez is kaland csupán,
mint anno a többi?
Jenny Colgan
AMANDA
ESKÜVŐJE

ULPIUS-HÁZ
A mű eredeti címe:
AMANDA'S WEDDING

Fordította
VARRÓ ZSUZSA
Felelős szerkesztő
MÜNZ ANDRÁS

Sorozatterv
JÁSZ SUBA GÁBOR
Borítóillusztráció
CZEIZLER ZSOLT
A könyv megjelenését támogatta:

www.ulpiushaz.hu
Penguin Books
Copyright © Jenny Colgan, 1999
Hungarian translation © Varró Zsuzsa, 2002
© Ulpius-ház Könyvkiadó Bt., 2002
Andrew McConnell Stottnak
 1
A legtöbb igazán zűrös dolognak az életben tulajdonképpen nincs
kezdete – inkább valahogy lecsapnak rád, mint annak a
következményei, hogy nem mostad fel a fürdőszobapadlót
(ragacsosság, kolera és a többi).
Ennek viszont volt. Kétségtelenül volt, és rendkívül világosan
emlékszem rá. Na jó, olyan másnapos módon.

Hál' istennek: az én ágyam volt. Tehát: (1) éppenséggel egy ágyban

voltam, és (2) a sajátomban. Minden valószínűség dacára.
Erővel felnyitottam egyik leragadt szememet, és megkíséreltem
rájönni, honnan jön a szag. Úgy tetszett, be vagyok szorulva a fal és
egy hatalmas, azonosíthatatlan húsdarab közé.
A húsdarabhoz sok más darab is csatlakozott, mind a megfelelő
sorrendben, de ezt csak azután vettem észre, hogy hirtelen felültem,
megrémülve egy keresztapás helyzet lehetőségétől az ágyamban.
Minden furcsán aránytalannak tetszett. Lehet, hogy még mindig
részeg vagyok. Megtapogattam a ragacsos cuccot a szemem
sarkában. Nem, valami nagyon nem stimmel.
Egy oda nem illő kéz volt átvetve rajtam. Akkorának tűnt, mint a
hasam, és a hasam nem a kicsiségéről híres… Egy gondolat kezdett
befurakodni a fejembe.
Ismertem ezt a gondolatot, és megpróbáltam elkerülni, ameddig
csak lehetséges, de a másnapos hang mellett – amely azt nyüszítette,
hogy „Folyadékot! Folyadékot!” – ott visszhangzott a fejemben:
„Úristen… ez Nicholas… Már megint!”
Elfintorodtam, mintha valami undorító dolgot nyeltem volna le –
és lássuk be, ez valószínűleg így is volt.
 Lassan lemásztam a futonról, és egyre rosszabbul és rosszabbul
érezve magam kivánszorogtam a konyhába, hogy aszpirint meg
diétás kólát keressek. Fran persze már ébren volt. Ő nem lakott itt, de
jobban otthon érezte magát, mint én. A saját lakása egy
négyzetméteres garzon volt, ez azonnali hidegrázást okozott,
úgyhogy megszoktam, hogy jön-megy, ahogy neki tetszik.
– Jó reggelt! – trillázott Fran élénk, csengő hangon. Biztos csak
tettette. A furcsa ködön át – amit annak tudtam be, hogy a
szervezetemben lévő alkohol a szememig megtölt – tényleg elég jól
nézett ki. Nem tudtam sűrű, göndör hajára fókuszálni, de azt
észrevettem, hogy az egyik pólóm van rajta, ami nem fedte el
egészen a középen még csak össze sem érő combjait. Ezt nem
bírtam.
Összeszedtem minden energiámat, hogy odasóhajtsak neki egy
„helót”.
– Macskajaj?
– Nem, nem, teljesen jól vagyok. Csak hirtelen kedvem támadt
egy fél üveg langyos, szénsavmentes kólára, oké?
– Ja, persze. – Szünetet tartott. Aztán azt mondta: – Feltételezem,
hogy két poharat kérsz hozzá.
– Aááá! – Letettem a fejem a konyhapultra.
– Mel. Mel Mel Mel Mel Mel!
– He?
– Nicholas…!
– A-ha…
– Kétszer…
– Áááá!
Fran hátralépett.
– Tudom, tudom, tudom – ismertem be. – Úristen! A francba!
FRANCBA! Azt hiszem, esetleg egyszerűen elköltözöm, most
rögtön.
– Törölközőben?
 – Igazad van – minden ruhám a hálószobámban van, és oda soha
többet nem megyek be! Mi lenne, ha egyszerűen felgyújtanám a
lakást?
– Hát az kicsit rizikós, és szerintem Nicholas nem férne be egy
tűzoltóautóba.
– Az NEM BAJ! Haljon csak meg nyugodtan! Sőt, az lenne jó!
Fran mindkettőnknek töltött egy csésze teát, és sajnálkozva nézett
rám. – Nyugi, ne parázz. Nézd a jó oldalát.
– Egy két és fél méteres könyvelő fekszik az ágyamban, akinek
olyan a szaga, mint egy görénynek, és akivel már KÉTSZER
ébredtem fel, ezzel kizárva BÁRMILYEN lehetséges mentséget – és
te azt mondod, hogy nézzem a jó oldalát?
– Hm, az milyen, hogy… ha kilöttyinted a teát a törölközőre, nem
baj, mert van kéznél egy törölköző. Oké, akkor… öö… ez azt jelenti,
hogy nem vagy olyan lány, akinek egyéjszakás kalandjai vannak?
– Úristen, MIT fogok csinálni? Linda itt van? – Linda köpcös kis
lakótársam volt. Csak kábé két hétben egyszer futottunk össze.
Valószínűleg bujkált előlem.
– Körülbelül húsz perce iszkolt erre. Elég fáradtnak látszott.
Lehet, hogy kicsit hangosak voltunk tegnap este. Nem az volt, hogy
Nicholas megpróbált úgy csinálni, mintha tudna trombitálni?
Fintorogtam. – Az nem trombita volt.
Fran is grimaszt vágott az emléktől. – Szemét Amanda! – mondta.
Vehemensen bólintottam. Ha valami igazán rossz történt, Amanda
keze mindig benne volt valahogy.
Fran, Amanda és én együtt jártunk iskolába Wokingban, London
sivár, se vége-se hossza külvárosainak egyikében, amely nem város
és nem is vidék, csak egy csomó ember, akik buszmegállókban
lézengenek, és azon gondolkoznak, hogy nem csúsznak-e le
valamiről. Frannel akkor ismerkedtem meg, amikor elrohant a
házunk előtt, négyévesen, és egy krikettütővel üldözte a bátyámat.
Amanda mellettünk lakott, és így hárman együtt mentünk iskolába
éveken át; Amandának általában megvoltak a legújabb Barbie-
babaruhák, és különleges édességeket is kapott az enyhén kétséges
hajlamú férfitól a sarki boltban. Kék szeme, vörösesszőke fürtjei s a
rózsaszínűség általános látszata ellenére merőben gonosz volt, és egy
Borgia méregkeverő tehetségével játszott ki minket Frannel egymás
ellen.
Gyerekként az volt a leghőbb vágyunk, hogy felnőtt korunkban
híresek legyünk, és bekerüljünk a Celebrity Squares című tévés
vetélkedőbe. Húsz évvel később még mindig ezt a délibábot
hajszoltuk mindannyian: Fran azzal a hagyományos módszerrel,
hogy színiiskolába járt, aztán éveken, éveken, éveken át csak lötyög,
általában a lakásom körül. Én úgy döntöttem, azt fogom csinálni,
hogy hozzámegyek valakihez, aki nagyon jóképű és híres. Éberen
figyeltem a Hello! magazint, hogy lássam, mikor válnak el a
hírességek. Amanda viszont teljesen letromfolt minket még az
iskolában azzal, hogy az apjával feltaláltatott valami új módot a
tejesdobozok kinyitására, vagy ilyesmi, és hirtelen őrült gazdag lett.
Először nem igazán vettük észre, csak azt, hogy a középiskola
utolsó évében végig sóhajtozott és arról beszélt, milyen unalmas
minden – de persze tinik voltunk. Csak amikor láttuk az új házat az
úszómedencével és a beépített bárral, akkor jöttünk rá, hogy itt
komolyan van valami. Az apja ekkorra elhagyta Amanda anyját, és
túlságosan el volt foglalva azzal, hogy velünk egyidős kiscsajokat
hajkurásszon. Nem érdekelte hát igazán, mit csinálunk, úgyhogy
nagyokat buliztunk, vásárolgattunk, és becsíptünk az új, aranycsapos
jakuzziban – mesés év volt.
Végül Fran három évre a Színművészeti Főiskolára ment. Amanda
a Durham Egyetemre készült, és minthogy nem volt nagy fantáziám,
és eszem se sok, én is oda jelentkeztem.
Alig ismertem meg Amandát, amikor beiratkoztunk a gólyák
hetének első napján – főleg azért, mert más lett a haja, és máshogy
beszélt. Abban a nyitott tetejű sportkocsiban vitt el, amit az apjától
kapott jutalmul, amiért felvették az egyetemre, és úgy vágott át a
városon, mintha itt minden az övé lenne.
 Amikor lerakott a hét négyzetméteres szemétdombomon az
undorító koleszban, ahol nedvesség csorgott a falakról, és azt
kiáltotta: „Itt vagyunk, drágám! Majd találkozunk, jó?”, tudtam,
hogy a dolgok valahogy megváltoztak. És tényleg. Többet nem is állt
szóba velem, legföljebb félévente egyszer, amikor hajlandó volt
meghívni egy italra, hogy éreztesse velem, milyen csodálatos neki
minden. Nem hiszem, hogy ragyogó sikere ilyen sokat jelentett volna
számára, ha nincs valakije, akire lenézhet, és ez voltam én. Minden
alkalommal bevettem; másnap már észre sem vett a folyosón.
Úgy gondoltam, ha lenne igazság, egyszer gallyra menne az élete.
Ahogy viszont a dolgok álltak, jó minősítésű diplomát kapott, és
szőkesége eredményeképpen elnyert egy piáros állást, és mostanában
rengeteg show-bizes bulira meghívták. Én borzalmas eredménnyel
végeztem, amihez köze lehetett a szakdolgozatomba beleírt epés
megjegyzéseknek, és végül egy unalmas írószercégnél kötöttem ki a
Holbornon, ahol reklámanyagokat korrektúráztam.
De még mindig összejártunk. Néhanapján telefonált, Fran s én
találkoztunk vele, ő kárörvendett, mi pedig kifizettettük vele az
összes italt. És így kezdődött tegnap este is, amikor megszólalt a
telefon.
– Melanie, drágám.
Egy idő után rájöttem: a drágám piáros nyelven azt jelenti, hogy
alsóbbrendű ismeretség.
– Szia, Mandy.
Ezt utálta.
– Figyu, mi lenne, ha te meg Francesca és én taliznánk ma este…?
Ma este? Mintha nem volna jobb dolgunk.
– Híreim vannak – fuvolázta.
– Tényleg? Mi az?
– Ó, nem, ezek abszolút talizós hírek.
– Oké. Fran! – Fran a kanapén heverészett, és bajuszt rajzolt
magának. – Van kedved inni valamit Amandával ma este?
 Fran morgó hangot hallatott, hevesen rázta a fejét és puma arcot
vágott; úgy látszik, ezt tanítják a színiiskolában.
– Remek – mondtam a telefonba. – Nagyon szívesen. Hol?
– Az Atlanticban? – rebegte.
Ki van zárva. Koktélok és faszfejek. Ráadásul ő a puccos Észak-
Londonban lakott, mi pedig Kenningtonban, Dél-London egyik
kellemes, de lepattant részén, úgyhogy ez olyan volt, mintha egy
intergalaktikus szövetséget próbálnánk nyélbe ütni. A Hajó és
Lapáttal vágtam vissza – ami egyszerre koszos és potenciálisan
veszélyes.
– Jaj, az isten szerelmére, Melanie! Jó, akkor legyen az Ózon.
– Hajlandó vagyok elmenni a Korsó és zongoráig, és nem tovább.
Sóhaj hallatszott a vonal másik végén. – Hát, ha muszáj… –
Hallhatóan biggyesztette az ajkát, aminek zéró hatása volt rám,
minthogy nincs péniszem.
– Ezt minek csináltad? – nyögte Fran, miután letettem a telefont. –
Biztos csak előléptették, vagy randira hívta valami buzi egy West
End-i musicalből, vagy ilyesmi.
– Sose lehet tudni – mondtam. – Lehet, hogy valami rettenetesen
rossz történt. Lehet, hogy felcsinálták valami tengerészek, és mint
legrégebbi barátnői, mi vagyunk az egyetlenek, akik igazán
megvigasztalhatják. He-he-he.
– Felcsinált hangja volt? Vagy talán mézes-mázos kárörvendő
hangja?
Egy pillanatig elgondolkoztam. – Őöö, mézes-mázos kárörvendő
hangja.
– Hát akkor erről ennyit. Sean Connery fia meghívta ebédre. És
két uncsi órán át azt kell majd hallgatnunk, hogy milyen fantasztikus
neki minden, és annyira fogunk unatkozni, hogy véletlenül berúgunk,
aztán ő elmegy valami sokkal izgalmasabb helyre, teljesen józanul,
mi pedig maradunk, és keserűségből meg önutálatból kifolyólag
teljesen bepiálunk, aztán napokig gyűlölni fogjuk magunkat.
– Aha. Szóval mit veszünk fel?
Amanda pontosan vonaglott be a bárba. Csinos volt, filigrán hetyke.
– Drágáim, sziasztok! – rikoltotta át a helyiségen. Ezt
elfelejtettem: amikor burzsuj lett, hangos is lett. – Fehérbort, oké?
– Nekünk sört, Amanda – kiabálta Fran. – De pohárban.
Amanda végül megérkezett, miután körülnézett, hogy nincs-e
ismerős, letelepedett a tökéletes fenekére, és olyan mosollyal fordult
hozzánk, mint egy reggeli időjárás-jelentő lány.
– Szóval mi a nagy újság? – kérdeztem készségesen.
– Sosem találjátok ki, mi van, csajok!
– Őöö, nyertél a lottón egy világ szépe díjat? Igazából férfi vagy?
Terhes vagy negyven tengerésztől? – Fran az utóbbit alig hallhatóan
mondta.
– MENYASSZONY vagyok!!!
– Úristen! Kié? – sikoltottuk egyszerre.
– Te ismered, Mel. Emlékszel, Fraser McConnald, a Durhamről.
– Ki az a Fraser? – kérdezte Fran.
De én emlékeztem. Édes, nagy, kedves Fraser, a kócos hajával és
régi ruháival. Őrülten bele voltam esve, ő nem vett rólam tudomást,
úgyhogy mindenhová követtem, és inkább úgy csináltam, mintha a
haverja lennék. Nem tartozik legbüszkébb pillanataim közé.
Jézusom, ennek a lánynak mindig nyernie kell?
– Te és Fraser! Beszarás! – mondtam. – És persze, úgy értem, hü,
összeházasodtok! Gratulálok, ez csodálatos! Istenem – és gyors!
Mintha úgy emlékeztem volna, hogy Fraser sosem csinált semmit
gyorsan. Bevillant, ahogy a főiskolán lődörög, és próbál keresni egy
helyet, ahol leülhet, és kinyújthatja elképesztően hosszú lábait.
– Ó, tudom. – Amanda megmutatta a gyűrűt tökéletesen
manikűrözött ujján. – Azt mondja, hogy egyszerűen levettem a
lábáról! Hihihi!
Levette a lábáról? Vagy elütötte egy úthengerrel? Fraser nem is
szerette, ha leveszik a lábáról, gondoltam lázadozva. Fraser kószálni
szeretett a hegyekben, olvasni a Viz magazint és megbukni a mérnöki
vizsgáin.
– Emlékszem rá – mondta Fran –, .. .láttam párszor, amikor fönt
voltam. Hosszúkás pasi. Vékony. Nem úgy nézett ki, mint aki a te
eseted…
– Igen, hát – szenvelgett Amanda.
– Hogy ismerkedtél meg vele? A sakk-klubban?
– Nem, tulajdonképpen nagyon furi volt… Prüntyögtem…
– Mi? – kérdeztem.
– Ó, a munkám, drágám, tudod.
Grrrr.
– Edinburgh-i klienseknek dolgoztam, akik valami ismertetőt
adnak ki a régi kastélyokról. Mindenesetre, kit látnak szemeim a
portfolióban: régi barátomat az egyetemről, Frasert.
Nem mutattam rá, hogy még két szót sem beszélt vele végig,
minthogy Fraser sokszor elpirult, és ugyanazt a pár Converse
tornacipőt hordta mindennap, három évig.
– Szóval arra gondoltam, hogy iszom vele valamit…
– Várjál csak – vágott közbe Fran –, mi a fenét keresett egy
portfolióban? Converse tornacipő portfolió volt?
Amanda csilingelő kacajt hallatott. – Nem, igazából – azt fogjátok
gondolni, hogy ez is úgyannyira őrületes: én, a kis Amanda Phillips a
Portmount Középiskolából… Ajjaj.
– Mi van? – állította le Fran.
– Hát az a helyzet, hogy… ő egy laird!
– Egy mi?!
De én tudtam.
– Jaj, tudom, nem cuki? Hát az olyan, mint a lord, csak skótban!
– Igaz ez? – pillantott rám Fran.
– Khm, tudtam, hogy a nagybátyja az. Talán, ha az apja meghalt,
gondolom…
Amanda megrökönyödve nézett rám.
– Melanie, te ezt végig tudtad, és nem mondtad el nekem!
 – Amanda, egyszer találkoztál vele egy bulin, és azt mondtad,
hogy furcsa szaga van.
– Ne-em, az nem lehettem én. – Megint nevetett. – Szóval…
– Tényleg furcsa szaga volt? – kérdezte tőlem Fran.
– Csak ha esett az eső.
– Drágáim! – mondta Amanda élesen. – Ez az én NAGY
ÚJSÁGOM!
Lecsillapodtunk, és visszatért a szemérmes mosolya.
– Szóval, teljesen véletlenül beszéltem a kastélyos emberekkel, és
megadták az anyja számát, és neki megvolt Fraser otthoni száma, és
itt volt a közelben, úgyhogy találkoztunk, és annyi közös volt
bennünk; nevettünk és nevettünk… Aztán elmentünk megnézni a
birtokleveleit, aztán az egyik dolog vezetett a másikhoz a Kaledóniai
Bálon…
– Micsoda véletlen! – kotyogott bele Fran.
– …és most Lairdess Amanda Phillips-McConnald leszek! –
fejezte be Amanda egy szuszra.
Csend állt be.
– Hé, az ő neve is Phillips? – kérdezte Fran.
– Nem, nem! Tudod, megtartom a nevemet, és fölveszem az övét.
Ez igazából egy ilyen feminista állásfoglalás. Nem láttatok a
Tatlerben?
Fran később azt mondta, hogy akkorára nyílt a szemem, mint egy
csészealj. Úgyhogy megkérdezte: – Gazdag?
– Ne butáskodj, drágám. Mi van Skóciában?
– Történelem? Rendkívüli természeti szépség? Mel Gibson?
– Birkák és alkoholisták, drágám. Nem, nincs egy vasa sem… és
van egy „kastély”, amit rendbe kell hozni – azt nem tudja kifizetni
azzal, hogy egész nap hidakat méreget.
Aztán Amanda teljesen belemerült a kastéllyal kapcsolatos
belsőépítészeti terveibe. Én jártam ott. (Fraser meghívott
néhányunkat, de én megpróbáltam úgy tenni, mintha ez egy
magánkirándulás volna, csak nekem.) Igazából csak egy lenyűgöző
homlokzat volt, két lakható szoba és gázpalackos fűtés, de ezt
Amanda még nyilván nem tudta, mivel éppen azt taglalta, hogy
fémfalakat készül rakatni bele.
– Úgy gondoltam, hogy modern, poszt-indusztrialista külsőt
csinálunk – csacsogta.
Tudtam, hogy mondanom kell valamit – akármit – ezen a ponton.
Úgyhogy azt a bevett gyakorlatomat alkalmaztam, hogy kimondom
az első dolgot, ami eszembe jut:
– Hű, szóval ez igazából egy ilyen osztály-házasodik-pénzzel
típusú dolog! Ez voltaképpen…
Azt akartam mondani, hogy Hogarth képeire kívánkozó, de már
túl késő volt. Olyan éles pillantást kaptam, amivel egy almát is meg
lehetett volna hámozni egészben, és egy nagyon hosszú csendet.
Végül:
– Nos, mi, Phillipsek, természetesen elég messzire vissza tudjuk
vezetni az őseinket.
– Mi, Wokingig? – kérdezte Fran.
– Ha-ha, nagyon vicces – Amanda odafordult. – Férjhez mész,
Fran? Ja, nem, elfelejtettem, hogy nem jársz senkivel, ugye? Mert
talán, hogyha egyszer mégis, akkor majd esetleg rajtad
gúnyolódhatnánk a változatosság kedvéért.
Fran a szemét forgatta, és visszaindult a bárba, további italokért.
A hiszti végeztével Amanda bizalmasan hozzám hajolt. – Szóval
te és Fraser elég jóban voltatok, nem? – Mosolygott, mintha azt
akarná mutatni, ez nem azt jelenti, hogy IRIGYELJ! IRIGYELJ!
– Nem igazán – mondtam, ami azt jelentette: bele voltam esve, ő
pedig abszolút nem vett rólam tudomást.
– Jaj, el kell jönnöd az esküvőre. Abszolút csodálatos lesz. Apu
egyszerűen ragaszkodik hozzá, hogy nagy felhajtás legyen.
Amanda apja négyszer nősült tizenhat éves korunk óta.
Árengedményt kapott.
– Nagyon szívesen. – Nagyvonalú leszek. Ő az első barátnőm, aki
férjhez megy, és egy helyes pasihoz. Miért ne lennék boldog?
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül eszembe jutott Alex, és
összerándultam.
– Remek! Jaj, sajnálom, hogy nem lehetsz koszorúslány, de
Larissa és Portia annyira jó barátnőim az egyiről, hogy őket kellett
volt megkérnem.
– Ja, persze…
– Majd megismerkedsz valakivel, Melanie, tudod? Valaki
rendessel. Szégyen-gyalázat, hogy Alex így lelépett. Majdnem igazi
volt, nem? És persze hihetetlenül jó kapcsolatai voltak.
Ez meg mit jelent? Letettem az italomat, kicsit túl nyomatékosan.
– Hát ez nem érdekel, és nem érdekel Alex sem.
– Nem, persze hogy nem – mondta Amanda, és dühítő módon
megveregette a kezem. Folyton megfeledkeztem arról, hogy Amanda
milyen rosszindulatú tud lenni. Felülvizsgálva korábbi értékelésemet,
azt reméltem, hogy szar lesz a házassága, és elválnak, még mielőtt
megennénk a tortát.
Fran visszajött az italokkal, de Amanda azonnal felugrott, és azt
mondta, hogy máshová kell mennie. Hátradobta haja – tökéletesen
festett – szőke hullámait, és kisasszézott hetyke kis bőrnadrágos
fenekével az ajtón, legújabb típusú, kinyitható mobiltelefonja már a
fülére szorítva, vidáman integetett a háta mögött, és elment valami
sokkalta ragyogóbb és izgalmasabb helyre, mint ez a péntek esti
kocsma.
Mi ketten csendben ültünk kicsit, majd Fran megszólalt: „Hát
akkor a francba vele!”, és megittuk Amanda fehérborát is, akárcsak a
miénket. Aztán ittunk még egyet, hogy felvidítsuk magunkat, aztán
még egypárat, és hamarosan nem érdekelt minket, hogy Amanda
Phillips megtalálta jóképű – bár lepattant – hercegét, és elmegy egy
kastélyba lakni. Legalábbis nem nagyon.

Sokkal, sokkal később összevissza locsogtunk a legutóbbi pasiról,

akit Fran átvitt értelemben tökön rúgott és kidobott a lakásból –
 igazából, ha így belegondolok, szó szerint tökön rúgta, és a pasi
önként bicegett ki a házból –, amikor a zsúfolt kocsma másik
végében fölfedeztem valamit, ami egy ismerős térdnek tetszett. A
tekintetemmel követtem fölfelé, és arra jutottam, hogy tényleg
Nicholas az, a világ legmagasabb könyvelője. (Honnan is ismerem?)
A mindenit, olyan magas! Szeretem a magasat.
Megrántottam Fran ruhaujját. – Nézd – Nicholas.
Fran nagyjából arrafelé nézett. – Köcsög – közölte.
Ha Fran nem mondta volna minden pasira, akiről az elmúlt másfél
órában beszéltünk, hogy köcsög, talán hallgattam volna rá, és így
megóvom magam némi traumától. Ehelyett nagy, körkörös
mozdulatokkal integettem Nicholasnak: „Mikulás!” És kuncogni
kezdtem. Odasietett, és adott nekem egy nagy puszit. Ja, akkor biztos
régi barátok vagyunk.
– Melanie, fantasztikus, hogy itt vagy. Épp egy újabb őrült estét
töltök a könyvelőkkel.
Hunyorítottam, hogy kivegyek valakit a bárpult másik oldalán, de
úgy látszik, mind rejtélyesen eltűntek.
– Úristen, őrjöngünk. Nem hiszem, hogy rendőrségi óvadék nélkül
hazajutunk ma este. Ho-ho-hó!
– Hívj meg minket egy italra, Nicklas! Tele vagy pénzzel.
– Persze, bébi. – És így is tett az olyan férfi buzgalmával, aki
nagyon is jól tudta, általában mennyi alkoholt kell belenyomnia egy
nőbe, hogy az lefeküdjön vele.
Rendes körülmények között tíz mérföldre rohantam volna
Nicholastól, akivel egyszer véletlenül lefeküdtem egy bulin, mert,
izé, nagyon magas. Azóta folyton hívogatott, én pedig rájöttem, hogy
bár magas, ő a legunalmasabb fickó, aki valaha is élt. Sőt, ő a
legunalmasabb könyvelő, aki valaha is élt. Az elkerülhetetlen
leszúrás után, amit Frantől kaptam, amikor Nicholas megjött értem
kőmosott farmerban és rózsaszín cowboycsizmában, egy hónapig
Lindával vetettem föl a telefont. Most itt volt megint, és ki volt
éhezve, és én is ki voltam éhezve a figyelemre – halálos kombináció.
 Behúzódva a sarokba Fran mellé – aki úgy nézett ki, mintha félig
aludna, de álmos pillantása azt mondta, hogy még mindig beléd
harapna, ha valamivel próbálkoznál –, Nicholas elkezdte mesélni
nekem az összes legutóbbi huncutságot, amit ő és fantasztikus
könyvelő haverjai csináltak. Mire végre felszálltak a hintóra, amit
azért béreltek, hogy elmenjenek egy Bryan Adams-koncertre,
kétségbeesésemben már majdnem megettem a saját kezem.
Csalhatatlan részeg logikával úgy döntöttem, jobb, ha megcsókolom,
hogy végre befogja a száját. Nem volt a legegyszerűbb feladat:
majdnem egyenértékű a fáramászással. Miközben tök részeg vagy.
Úgyhogy mikor végre felértem a tetejére, úgy döntöttem, jobb lesz
itt maradni, amíg a fa elalszik. Másnap reggel másztam ki a romok
alól.

– Szóval most mit csináljak? – panaszkodtam Frannek. – Egy

hatalmas, bűzlő férfi van a hálószobámban, akit utálok, és ha
bemegyek és fölébresztem, megint elkezd nagyon vicces sztorikat
mesélni az adóról.
– Szóval?
– Szóval, ööö, nem mennél… tudod, megkérni, hogy menjen el?
– Én! Miért én? Te vagy tele a nyálával! Különben is, mi van, ha
meztelen?
– Ja, persze, még sosem láttál meztelen férfit.
– Olyat nem, aki két méter. Teljesen elvenné az étvágyamat a
kolbászos szendvicsemtől.
Hirtelen megszólalt a szuper-hangos csengőm, amitől mindketten
összerezzentünk. Frannel egymásra néztünk, és én morcosan az
ajtóhoz bicegtem, hogy megszüntessem a pokoli zajt.
PUFF! Egyenesen a hálószobámból egy teljesen pucér, nagyon
másnapos, kétméteres, bepánikolt férfi rohant egyenesen belém, és
nem úgy nézett ki, mintha akárcsak halvány fogalma is lenne arról,
hogy melyik naprendszerben van.
 – TŰZ VAN?!
Álldogáltunk egy ideig, úgy meredve egymásra, mint a nyulak,
akiket elkapott a fényszóró. Aztán a pszichém arra az önálló döntésre
jutott, hogy a szükséges időre átváltoztat az anyámmá.
– Nem, Nicholas, persze hogy nincs. Menj, és azonnal öltözz fel!
Most – mielőtt kinyitom az ajtót!
Pislogott, és szó nélkül visszavonult a hálószoba felé, aztán tett
egy gyors teljes fordulatot, és beiramodott a vécébe, ahonnan
hamarosan kihallatszott a kétméteres pisilése. Hát, vagy ő volt az,
vagy egy arra járó ló jutott be oda. Így egy gondot letudtam –
kimozdítani a hálószobámból –, és fölfedeztem egy másikat. Talán
bezárva tarthatnám ott, és a szomszédok megengednék, hogy
használjuk a fürdőszobájukat.
Végül kinyitottam az ajtót megnyerő arckifejezést öltve – nem
mintha ez a kövér postást a küszöbön a legkevésbé is érdekelte
volna.
– Csomag.
Aláírtam, megpróbáltam nem nagyon izgalomba jönni, de
hatalmas csomag volt. Lehet, hogy van egy titkos imádóm, aki drága
ajándékokat küld nekem, mert totál gazdag és esetleg teljesen híres
is.
Fran jött ki, hogy megpróbáljon bejutni a vécére. A kövér postás
őt észrevette – őt minden férfi észrevette.
– Heló, kövér postás – köszönt Fran. Aztán a csomagra mutatva: –
Neked jött?
Kíváncsian megfordítottam. – Nem, Lindának.
– Úristen, mi ez: a legújabb Woodland Farm Diana hercegnős
Csillagok háborúja tányérgyűjtemény?
– Nem, túl nehéz.
A postás eldöcögött. Mint mindig, most is egymásra néztünk, és
azon gondolkoztunk, hogy lehet ilyen kövér valaki, aki naponta
tizenöt kilométert gyalogol.
– Könyvek?
 – Linda nem olvas könyveket. Megeszi őket.
– Ez igaz, vagy csak nem szereted?
Lenéztem a lábamra. – Csak nem szeretem.
– Hát akkor kinyithatjuk?
– Nem, dehogyis.
– Miért ne? Nem haragudna.
– Fran, szerintem igazából haragudna.
Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt, hogy haragudna-e vagy
sem. Valójában csak annyit tudtam Lindáról, hogy bankban dolgozik
– nem emlékszem, melyikben –, egyetlen gyerek, és pénzt örökölt a
nagymamájától, hogy megvegye ezt a bájos lakást, és beborítsa
pasztellszínű szirszarokkal. És mindezt a lakásinterjúból tudtam meg,
amikor megpróbáltam hihetetlenül lenyűgözöttnek látszani, így
csalárd fondorlattal költöztem be – ami hatalmas megkönnyebbülés
volt, minthogy akkoriban pszichoterapeuták titkos összeesküvése elől
menekültem, akik kiterrorizáltak edmontoni albérletemből.
Életemnek ezen szakaszára normális esetben csak hajnali négykor
flesseltem vissza, teljesen ébren és izzadságban fürödve.
Mintha hallotta volna a gondolatainkat – vagy, ami valószínűbb,
az egyik füle az ajtón volt, és kihallgatta az egész beszélgetésünket –
, Linda kitrappolt a ház hátsó részén lévő nagy hálószobájából, és
sikerült elkerülnie mindkettőnk tekintetét, még akkor is, amikor
kikapta a csomagot a kezemből. Alacsony volt és kerek, egy bajusz
határozott aurájával. Ahogy kocogott a szobájába, Frannel
kicseréltük jól ismert „Linda” pillantásunkat.
– Ööö, gyerekek… ha-ha… – jött egy fojtott hang –, most már
kijöhetek a fürdőszobából?
Fran az égnek emelte a szemét. – Amikor csak akarsz, drágám. Mi
itt leszünk.
Kuncogni kezdtem.
– Jó, oké, jó…– érkezett a hang. Aztán szünet következett, ezalatt
nem mentünk vissza a konyhába.
 Végül az ajtó kezdett kinyílni, és Nicholas felbukkant, egy nagy
csomó papír zsebkendővel eltakarta a nemi szervét. És komolyan
mondom, hogy egy nagy csomó volt.
– Tyűha! Pompás este volt, igaz, hölgyeim? – üvöltötte, jól
kezelve a helyzetet, meg kell hagyni. – Mi van reggelire?
– Neked egy hatvannyolcas busz – mondta Fran. – Házhoz
szállítanak.
– Ho-ho-hó – felveszem a táncolónadrágomat, és máris veletek
leszek. És te hogy vagy, drágaságom?
Mindketten körülnéztünk, aztán rájöttem, hogy hozzám beszél.
– Ó, tudod, fantasztikusan – mondtam behúzott nyakkal, még
mindig törölközőben. – Fantasztikusan rosszul. – Hirtelen megláttam
valamit a földön, amit az előbb nem vettem észre. Felvettem. Egy
képeslap volt, és ezúttal nekem szólt.
– Fra-an – a hangom remegett, miközben utánamentem a
nappaliba. – Egy képeslap.
– Igen, látom. Ó, és nézd csak, Nicholas – egy ajtó!
– Ho-ho-hó! – jött a hang a másik szobából. – Csak várjatok, amíg
elmesélem a fiúknak az irodában.
Sóhajtottam. – Nézd meg – sürgettem. – Nézd, kitől jött.
A képeslapon az Empire State Building volt, amit szinte teljesen
eltakart egy közeli kép egy női mellről. A másik oldalon egyszerűen
ennyi állt: Drágám, annyira sajnálom – nagy hiba volt. Hazajövök.
Alex.
Hosszú, drámai csend következett. Vagyis hát, hosszú, drámai
csend következett volna, csakhogy Nicholas ezt a pillanatot
választotta arra, hogy berobbanjon a nappaliba lila nadrágban (este
nem vettem észre, hogy lila; olyan volt a hatás, mint egy szörnyű
baleset egy szilvakonzervgyárban), s azt kiabálta: – Tudjátok mi
lenne iszonyú vicces: csináljunk bundáskenyeret!
Fran olyan merev pillantást vetett rá, mint egy játék mackó. –
Menj, keress egy kis csokit, Nicholas.
 Sokkban voltam, és alig vettem észre, hogy Nicholas elment, majd
engedelmesen visszatért egy tucat mini csokistekerccsel. Túlságosan
el voltam foglalva azzal, hogy nézek magam elé, és megpróbálok
mindent felfogni: Alex, Alex, Alex – „egyetlen igaz szerelmem”,
szerintem. Alex, Alex, Alex, az az „alávaló szemét patkány” Fran és
nagyjából mindenki más szerint a világon.
Amikor életemben először láttam Alexet, azt gondoltam: „Fú,
bekukkantanék a nadrágjába.” Ő pedig rám nézett, és pontosan
ugyanezt gondolta: a nagy szellemek valódi találkozása volt ez. Ó!
Az a szar nyugat-londoni buli (hát több eszem is lehetett volna, mint
hogy nyugat-londoni bulikra járjak, és azt várjam, hogy jól fogok
szórakozni, de ez egyszer megérte).
Éppen további drága sörök után kutattam, amit a házigazdák a
hűtőszekrényben hátra szoktak eldugni, amikor:
– Csak képzelődöm – dörmögte egy magas férfi hangja –, vagy itt
tényleg mindenki úgy néz ki, mintha valami kényelmetlen lenne a
seggében?
– Ez trendi – sziszegtem. – Irigyelned kéne őket. Csak úgy
tesznek, mintha nem éreznék jól magukat.
– Jaaaa, most már értem. Oké. Szóval vagy megpróbálhatok
eltűnni Nyugat-Londonból…
– Képtelenség – mutattam rá.
– Igaz… Vagy teljesen kiüthetem magam, és csinálhatok valami
szörnyűt, amiért később elháríthatok minden felelősséget.
Ez annyira félreérthetetlen volt, hogy nyeltem egyet, és
közelebbről is megnéztem ezt a 190 centis, sötét hajú, szilaj külsejű
figurát. Még sosem láttam ilyen súlyos szemhéjú, hegyes szempillájú
barna szemet.
– Ez – mondtam – úgy hangzik, mintha egyáltalán nem lenne
jellemző.
Tizennyolc elképesztő órával később, izzadtan, piszkosan és
abszolút éhesen, egy ismeretlen hálószobában fekve, miközben egy
teafilter csiklandozta a hasamat, rájöttem, hogy ebből lesz valami.
 Egy évvel később üdvözülten andalogtam Alexszel, aki
igyekezett, hogy vigye valamire mint valaki a zenei életben.
Mindenkit ismert; mindig egy bulin végeztük, és minden barátja link
volt, kicsit sumák, de borzasztóan szép kiejtéssel beszéltek. Benne
voltam a buliban: tök jó volt. Alex nem volt éppen a
legromantikusabb figura a Földön, de nem érdekelt; itt voltam én,
Melanie Pepper, huszonhat évesen, és néztem, ahogy kisebb
popsztárok mocskos night clubokban a sarokba hánynak. Az élet
király volt.
És ami még ennél is több, abszolút imádtam. Szerettem vagány,
hosszú, kócos haját, szomorú, barna kutyaszemeit, és folyton
próbáltam magamra vonni a figyelmét. Fel-alá ugráltam, hogy
elérjem, ő pedig rám mosolygott a nagy, lusta vigyorával, s
megnézte, ki vesz még részt a társalgásban, néha kitüntetett a
figyelmével, én meg olyan lettem, mint egy olyan szánalmasan
ragaszkodó kiskutya, amilyeneket mindig megmentenek az állatvédő
műsorokban. Máskor meg órákig flörtölt más nőkkel, én pedig
őrjöngtem. Röviden, nem volt annyira jó barát, semmi kétség. De a
bőrnadrágjában… és hát tudjátok, egy lány az lány, a bőrnadrág és
popsztár barátok pedig bőrnadrág és popsztár barátok, úgyhogy
persze azt tettem, amit a menő lányoknak SOHA nem szabad, vagyis
beleszeretni a menő fiúkba. Az elrontja az egészet.
De azért benne is megmozdult valami. Észrevettem néha egy
gyengéd pillantást az arcán. Vagy felhívott, csak úgy vagy korán
hazajött egy koncertről. Rám mozdult, éreztem. Szeretett. Még a
„hoznál nekem egy kis tampont, amikor jössz?” teszten is átment.
Úgyhogy már épp azon voltam, fölvetem, hogy… esetleg…
összeköltözhetnénk – nem komolyan vagy ilyesmi, csak a szokásos
összeköltözős dolog, mert végül is, ez az egész fogkefeköltség nem
éri meg, haha – amikor eltűnt. A Föld színéről.
Egyik hétvégén vártam, hogy hívjon, de nem hívott. Ilyen
egyszerű volt. Azt feltételezve, hogy ez valamilyen X-aktás eset, és
semmi köze hozzám, hagytam, hogy elteljen huszonegy óra, mielőtt
végül felhívtam a lakótársát, Charlie-t, aki Fulhamben lakott. Charlie
nem nagyon örült, hogy neki kell Alex után takarítania, és túl gőgös
volt ahhoz, hogy kedves legyen. Fáradtan közölte velem, Alex
elment Amerikába, hogy megtalálja önmagát, és sajnálja, hogy nem
mondta el nekem, de így könnyebbnek tűnt.
Még egy vacak levelet se hagyott! Alex úgy ejtett, hogy elment
egy másik földrészre, és szűkszavú barátjával hagyott nekem
üzenetet!
Hetekig annyira ki voltam készülve, hogy még sírni se tudtam.
Úgy éreztem magam, mintha valaki kivájta volna a bensőmet egy
hideg kanállal. Fran csodálatosan viselkedett; soha nem ismertem
senkit, aki a színes jelzők és átkok szélesebb skálájával rendelkezett
volna. Mérget fröcsögött helyettem; én a sarokban ültem és ringattam
magam. Ahhoz is túlságosan szégyenkeztem, hogy lemenjek a boltba
még több rágcsálnivalóért, mert szerintem az arcomra volt írva a
teljes megaláztatás. Olyan fájdalom volt ez, amilyet még nem
éreztem; annál is rosszabb, mint amikor feldugtam a csokipapírt az
orromba (négyéves voltam; nem vagyok bolond vagy ilyesmi).
Ahogy teltek a hónapok, minden lecsillapodott az alkalmankénti
tompa fájásba, amit legújabban ezzel a vendéggel próbáltam
csillapítani, aki éppen most úgy cuppantgatott a mini csokitekercstől,
mintha kaviár lenne.
– Oké – mondta Fran. – Fogom ezt a kis darab szemetet, és
odateszem, ahová való…
Kikaptam a kezéből.
– Ne már, Mel. Ez aljas, rohadék posta. Sőt, ha szeretnéd,
megadom neki azt a tiszteletet, hogy elégetem.
– Hé, mi van, gyerekek? – érdeklődött Nicholas az Intuitív,
csokipéppel teli szájjal. Úgy látszik, ha nem jut napi 15 000
kalóriához, meghal.
Kinyitottam a szemem.
– Figyelj, tényleg nem akarok bunkó lenni vagy ilyesmi, de nem
MENNÉL EL? – törtem ki, de képtelen voltam lendületben maradni.
– Ööö, csak Frannel van ez a NAGYON FONTOS DOLGUNK,
amire már ezer éve készülünk…
– Igen, úgy hívják, hogy Megszabadulni Nicholastól Dolog –
folytatta Fran, nem teljesen suttogva.
– Persze, hé, semmi gond, bébi. Mi lenne, ha érted jönnék hétre,
és elmegyünk egy kacagtatóan drága vacsorára az ügyfelem
számlájára? Ho-ho-hó!
– Sajnos ez a DOLOG, amit Mellel csinálunk, NAGYON
SOKÁIG tart – közölte Fran. – Annyira sajnálom. De el kell menned.
MOST.
– Hé, hűtsd le magad! Senki sem mondhatja, hogy Nicholas
Snodley nem érti a célzást.
Hirtelen átrohantam a szoba túloldalára, és kezdtem átrendezni
Linda cédéit arra az esetre, ha Nicholas meg akarna csókolni. Linda
cédéi: A legszebb szerelmes dalok-Egy, A legszebb szerelmes dalok-
Kettő és, a változatosság kedvéért, A világ legszebb szerelmes dalai!
No meg néhány delfinhang.
– Mel, bébi, nemsokára felhívlak, jó? A Brian May tiszteletére
rendezett buli miatt.
– Király – mondtam. – SZIA.
Úgy döntött, hogy lazára veszi a figurát: – Jó, oké. Mi is a
számod?
Rossz számot akartam megadni neki, de zavarodott érzelmi
állapotomban összekevertem, és véletlenül a jó számot adtam meg.
– Akkor csaó, babák – jópofizott, és az ajtófélfa alatt lehajolva
elment. Esküszöm, hallottam a nyomában visszhangzó „ho-ho-hót” a
lépcsőházban.

Csöbörből vödörbe, gondoltam magamban, és újra a kezembe vettem

a képeslapot. Visszamentem, lerogytam a kanapéra Fran mellé, és a
vállára hajtottam a fejem.
– Légyszi, soha többet ne csináld ezt a Nicholas-dolgot – mondta.
 – De te olyan jól szórakozol rajta.
– Mel, tudod, inkább megenném a lábam, minthogy azt lássam,
hogy ennek a két és fél méteres nyáltoronynak a közelébe mész.
Erőtlenül fölemeltem a képeslapot: – Annyira hiányzott.
– Tudom.
– Még mindig hiányzik.
– Tudom. De milyen pasi csinálná ezt veled, amit ő tett, anélkül
ha nem egy totális szemétláda?
– Én nem tudom. A pasik furcsák.
– Igen, azok. Mindegyik. Szerintük meg mi vagyunk furcsák. De
néhányuk kedves-furcsa, néhányuk pedig nem. Vedd úgy Alexet,
mint a pasivilág Amandáját. Alextől pontosan úgy érezted magad,
mint attól a beképzelt libától, amikor ejtett.
– És mégis találkozom vele.
Fran sóhajtott. – És szerencsétlennek érzed magad miatta. Ami azt
jelenti, hogy valószínűleg egyáltalán nem fogsz rám hallgatni.
– Valószínűleg nem.
– Oké, hát akkor baszd meg a nővéri tanácsot. Maradt
minitekercs?
Ránéztük a padlón elszórt csokipapír-maradványokra.
– Ez a fiú megijeszt – mormolta Fran.
Nyögve hátradőltem a kanapén. – Jaj, istenem. Először Fraser,
aztán Nicholas, most meg ez. Remélem, a karma kamu.
Valami eszembe jutott: – Szerinted Amanda nem csak azért megy
hozzá Fraserhez, hogy én kiakadjak, ugye?
– De, valószínűleg – mondta Fran lustán elnyújtózva, és
bekapcsolta a tévét. – Ne aggódj. Ha Alex hazajön, talán inkább
őhozzá megy feleségül.
Egyik kilátás sem töltött el örömmel.
 2
Hétfőn reggel rosszkedvűen vánszorogtam be a munkahelyemre.
Úgyis mindig nyomott voltam az irodában, így szerencsére senki
nem vette észre. Csak akkor tűnt volna fel nekik, ha ténylegesen
szóba is álltam volna valakivel, ezt pedig soha sem tettem. Szóval
csak egy olyan hét, mint a többi.
Nyomorúságos, szürke irodám volt, egy halott növénnyel
hatalmas halom hülyeségekkel mindenütt, amiket korrektúráznom
kellett volna egy papír-írószer cégnek a Holbomon. Szar munka volt,
ami egyáltalán nem vezetett sehová, de csak minimális agykapacitást
követelt, és többet fizetett, mint a McDonald's. Az iroda előtt
általában a titkári személyzet keringett, gyanakvóan szimatolva.
Minthogy az én munkám csak olvasásból állt, míg ők gépeltek, és a
telefont is fölvették, nagyon bizalmatlanul viszonyultak a
jelenlétemhez – esküszöm, hallottam, ahogy fenik az extra-hosszú
körmüket, ahányszor csak bementem. Legtöbbször nem vettek rólam
tudomást. De még ők sem vehettek semmibe három teljes napig,
mialatt kinéztem a Holborn Viadukt felé kicsi, piszkos ablakomon át,
amely nem nyílt ki, egy képeslapot tartottam a kezemben, és
fájdalmasan epekedő képet vágtam.
– Mi a baj, kedveském?
Shirley, a titkárnő királynő a harmincas évei végén járt, melírozott
haja volt, a hozzá való öntudattal. Mivel Fran undorral lemondott
rólam, Amanda pedig azt mondta volna: ,,Ó, virágom, vissza akarod
fogadni?… Hát, te tudod, kedvesem, de ez a fiú a kartauziakhoz járt
iskolába, és azok tényleg erről híresek…”, kétségbeesetten ki
akartam önteni valakinek a szívemet.
 – Én, ööö, a pasim. A volt pasim. Ööö, hát szó nélkül lelépett egy
éve, és elment Amerikába, és most visszajön, és nem tudom, hogy
mit csináljak.
– Van gyereketek?
– Jaj, nincs! – Meg voltam lepve, és rettenetesen
középosztálybelinek éreztem magam, ugyanakkor dühös is lettem,
amiért szerinte elég idősnek látszom ahhoz, hogy gyerekeim
legyenek.
– Van pénze?
– Én… hát, nem igazán.
– Akkor mondd meg neki, hogy húzzon a vérbe. Eccerü, nem? Mi
értelme, hogy körülötted lebzseljen és így bánjon veled?
Ez teljesen logikus volt.
– Te tényleg ezt csinálnád? – kérdeztem.
– Minden alkalommal, amikor az én Stanem lelép, éppen ezt
teszem. Ő tudja, hogy szeret engem, érted. Úgyhogy térden állva
mindig visszakúszik. És megfizet érte, hidd el.
– Ó – összezavarodtam. – Szóval ne küldjem el Alexet a vérbe,
csak fizessen meg érte?
– Te tudod, kedveském.
– Ja. Ja. Köszi.
Jaj, istenem, nem tudom, mikor fogok elmenni a ruháimért a
tisztítóba, arról nem is beszélve, hogy ki kéne találni egy értelmes
döntést a szemétládáról, aki letépte a szívemet az aortáról, föl-le
ugrált rajta, és vidáman olyanfajta emberré tett, aki szerint Nicholas
fantasztikus buli.
Elkészítettem magamnak egy csésze finom kávét három
különbözőféle porból, amit mások tálcájának aljáról kapartam le,
aztán bekapcsoltam a hangpostámat, ezt a csodálatos találmányt,
amely megmentett attól, hogy bármikor is fel kelljen vennem a
telefont, és beszélnem kelljen valakivel a munkahelyemen. Ezzel el
tudtam kerülni azt, hogy megkérjenek, dolgozzam. Öt új üzenetem
volt. Hű, de népszerű vagyok! Kicsit felvidultam.
 Arra gondoltam – ahogy szombat óta félóránként –, hátha Alex
telefonál. Végül is alig nyomakodtam följebb a karrierlétrán, amióta
elment – tudta, hol talál. Megint teljesen izgatott lettem, és megittam
a kávémat anélkül, hogy megkóstoltam volna (óriási előrelépés).
– Szia, Melanie drágám, csodálatos volt látni titeket a múltkor –
úgy láttam, jó kis bulira készültetek, miután elmentem!
Nagyszerű. Amanda volt az. „La, la, la, hozzámegyek a férfihoz,
akit szeretek, és tizenöt imádnivaló gyerekünk lesz, és egy egész
házban fogunk lakni a Nemzeti Bank színeiben, örökkön örökké”
Phillips.
A többi részét töröltem. Még egyértelműen túl korán volt ahhoz,
hogy ezzel megbirkózzam.
– Mel. – Megkönnyebbülten sóhajtottam. Fran volt az. Majd ő
megmondja, mit csináljak.
– Nagyon alaposan átgondoltam ezt. Ha visszafogadod, meghalsz.
És csörögj rám: el kell döntenünk, hogy elmegyünk-e megakurva
Phillips eljegyzési partijára… aztán majd úgy döntünk, hogy úgyis
elmegyünk, és szarul érezzük magunkat, mint mindig.
Biztos erről szólt Amanda üzenete. Meg tudok birkózni vele és az
összes pedigrés barátjával – akiket valószínűleg utálni fogok, és ezért
be fogok rúgni, hogy ne zavarjon, amiért beszélnem kell velük, aztán
túl részeg leszek, és a végén valószínűleg kikezdek a fent említett
pedigrés barátokkal, imigyen fenntartva a szégyen körforgását. De
egy buli az buli, akármilyen megalázó is.
SÍP.
– Melanie, igen, jó reggelt… öhm… nincs még mindig önnél az a
brosúralevonat, amit hat hete adtam oda? A marketinges gyerekek
esküsznek, hogy nincs náluk, de az ugye abszolút ki van zárva, hogy
még mindig önnél legyen? Akkor majd később beszélünk. Viszlát.
Francba! A főnököm, Barney, rettentő udvarias volt, tisztességes,
és mindenkiben a legjobbat látta. Így aztán mindenki reménytelen
esetnek tartotta, és állandóan cikizték. Kétségbeesetten pillantottam
az íróasztalomra. Valami, ami hat hete ott van, mostanra már
valószínűleg elsüllyedt.
SÍP.
– Melanie, itt Flavi a marketingről. A főnököd ránk mászott, és
szerintem tényleg nem…
SÍP.
Szerintem, Flavi, sokkal fontosabb dolgom van most, szerinted
nem? Például nagy érzelmi krízis, meg ilyesmi?
Egy üzenet maradt. Lehet, hogy szerencsém lesz?
– Mel! Tök jó, hé, izé, micsoda vad hétvége, he?
Abból a gyorsaságból, ahogy a gyomrom összeszorult, amikor
meghallottam Nicholas nazális vinnyogását, rájöttem, hogy mennyire
akartam tényleg, tényleg, hogy Alex hívjon. Csak azért, hogy
mondjak neki ezt-azt, persze. Vagy hallgassam, ahogy csúszik-
mászik. Egyébként honnan a francból szerezte meg Nicholas ezt a
számot? Lindára gondoltam. Millió apró módon állt bosszút rajtam,
amiért soha nem mosogattam.
– Szóval, ja, eléggé elfoglalt vagyok a barátaimmal, érted.
Megyünk valami könyvelő muriba. Jézusom, ezek őrültek. De
figyelj, lehet, hogy kedd este ráérek…
Nicholas, most hétfő van, te tuskó! Nem mintha bármit is
terveztem volna, de úristen, persze hogy nem mondok igent egy ilyen
meghívásra!
– …vagy talán szerdán… Elmehetnénk valami kellemes helyre.
Figyelj, csörögj rám, 555-8923, és csak kérd Őrült Nicket, itt
mindenki ismer! Ho-hó! Csaó!
Csaó? Hirtelen olyan depressziós lettem, mint még soha
életemben – vagy legalábbis egy hónapja, vagy ilyesmi. Akkor hát
ennyi. Cseszegetni fognak egy szar munkahelyen, ami nem érdekel;
eljárok az úgynevezett barátaim eljegyzési partijaira; együtt fogok
élni valakivel, aki szerint a porszívózás pozitív életmód; zaccot
fogok inni kávé helyett, és olyan pasikkal fogok randizni, akik azt
mondják, hogy „csaó”, amíg túl öreg és ronda leszek ahhoz, hogy
bárkivel is randizzak.
Leroskadtam az íróasztalomra – a hatalmas papírhalmok ebből
valamennyit felfogtak –, és kinyújtottam a kezem, hogy lekapcsoljam
a kihangosítót.
– Új üzenet érkezett a hangpostájára – közölte a géphang.
Azonnal tudtam.
Megnyomtam a kettest. Egy idegesítő hang azt dalolta a fejemben,
hogy „hazajön, jön, Alex hazajön, hazajön…”
SÍP.
– Mel, szia, én vagyok… izé, hogy vagy? – Emberek a háttérben.
Éreztem, ahogy a nagy, lusta vigyora szétterül az arcán, és ezért az
enyémen is. – Hajnali négy óra van, csak szórakozunk… hol a
faszban vagyunk? – A Village-ben – amerikai női hang. Közönséges.
– Igen, nagyon frankó, és én jövööök – elkezdett énekelni – haazaaa
hozzzáááád. – Nevetés hallatszott a háttérben, egypár kurjantás, aztán
csend, aztán: – Hé, figyelj, bébi: a Heathrow-n leszek. Ma. – És aztán
letette.
Jaj Jaj! Ördög és pokol. Minden sejtem átrendeződött, és
testemben remegtem. Jaj, istenem. Hogy fogok megbirkózni ezzel?
Először is ki kell takarítani a hálószobámat, új nadrágot kell vennem.
És megint főznöm kell, brühühü. Le tudom csökkenteni a fenekem
méretét – meddig is? Mikor van az a ma? Ma vagy holnap? Francba!
Kezdtem bepánikolni. Miért nem tudta megmondani, mikor érkezik a
hülye repülője? Nyilván nem léptetnék elő az az űrkadétcsapatoknál.
Persze, hogy ki kellett mennem. Föl sem merült, hogy ne menjek.
Az adrenalin áramlott a testemben: úgy éreztem magam, mintha
nyertem volna; mintha lenyomtam volna Amerikát, Alex vándorlási
vágyát, és hát minden más vágyát, amit futólag átélhetett. Hazajön.
Gyakorlatilag fel-alá ugráltam egyhelyben, és elhatároztam, hogy
azonnal lelépek. Ki venné észre? Hé, nem mintha gyakran léptem
volna le érzelmi válság miatt! Hát… talán néha.
 Alex visszajön! Alex visszajön! Szeret! Szánakozva pillantottam a
gyönyörű kézírásos cetlire, amelyet a főnököm hagyott nekem a
köztünk és a marketingosztály közötti kényes diplomácia helyzetre
vonatkozólag, és úgy döntöttem, lelépek. Vettem egy mély levegőt,
ellépdeltem a titkárnők előtt, és kicsit túl hangosan bejelentettem: –
Istenem, mítingek egész nap. Hah! Tudjátok, hogy van!!! – aztán
kilőttem, otthagyva őket, enyhén sziszegve. Szabad vagyok!

A Heathrow-ig végig fel-alá pattogtam a metrókocsiban, mint egy

kisgyerek. A négyes terminál tömve volt, és én elmentem, hogy
vegyek magamnak egy csomó sminket meg néhány magazint – ki
tudja, lehet, hogy eltart egy ideig. Épp azt fontolgattam, hogy veszek
sampont is, és hajat mosok, amikor hirtelen rájöttem.
Alex kilenckor telefonált. New Yorkból. Az ő ideje szerint reggel
négykor. Most pedig tizenegy húsz van. Reggel fél hét? Valószínűleg
még le sem feküdt, nemhogy fölkelt és becsomagolt volna; aztán
még lenyeli a másnaposságát, kimegy a reptérre, becsekkol két
órával előbb, felszáll a repülőre, megnéz néhány filmet, újra berúg és
ideér. Igen, úgy tűnt, nagyon is van időm megmosni a hajam.
Újra Alexországban voltam – azon a helyen, ahol kurvára
megkattanok.
ÁÁÁÁÁÁÁÁ. Én vagyok a legelbaszottabb lény az
univerzumban. A Föld még nem hordott a hátán ekkora balféket.
Kiszámoltam az ujjamon. A legkorábbi lehetséges időpont, amikor
ideérhet, délután hat óra. A döntésképtelenség agóniájában
vonaglottam. Egy részem várni akart, pont itt. Egy részem fel akart
szállni egy repülőre, és kiugrani, félúton találkozni vele. EGYIK
RÉSZEM SEM akart behúzott farokkal visszamenni az irodába.
Amit igazán akartam, az az volt, hogy visszaforgassam az időt, hogy
ez mind ne történjen meg. Miközben összeszorított fenékkel fel-alá
ugráltam, azon gondolkoztam, mi a fenét csináljak.
 Persze ha az embernek kétségei vannak, mindig hívja fel
legközelebbi bizalmas barátnőjét végtelen szeretetért és
támogatásáért.
– Én azt mondom, a legjobb most az lenne, ha betörnél a reptéri
biztonságiakhoz, ahol az összes lefoglalt lőfegyvert tartják,
megszerezni egyet, és lelőni egy orvgolyóval, még mielőtt elérne a
csomagellenőrzéshez.
– Fraaannn! Egész nap várnom kell, és nem tudom, mit csináljak!
– Nőj fel. Hozd rendbe az életedet. Kezdj tudatos döntéseket
hozni magadról.
– Arra gondoltam, hogy női magazinokat fogok olvasni –
motyogtam.
– Ó, ez aztán a jó ötlet, ha valaki olyan szerencsétlen, mint te.
Tele vannak olyan cikkekkel, hogy „Miként tegyük boldoggá azt a
szánalmas, szélhámos, aljas disznókutyát az életünkben”.
Szipogtam. Amilyen szánalmas voltam, érdemes volt rájátszani.
– Ne próbálkozz velem ezzel a szipogásszarral! Nem vagyok
hajlandó együttérző lenni, mert egy olyan pasit fogadsz vissza az
életedbe, aki csak fájdalmat fog okozni neked – és teljesen te leszel
az oka.
Elköszöntem, visszamentem a terminálba, és közben úgy éreztem,
hogy végképp magányos vagyok, és senki sem szeret. Ezt az érzést
az is táplálta, hogy körülöttem mindenhol fiatal párok röpültek
egymás karjaiba, és régen látott családtagok puszilkodtak, ölelkeztek
és sírtak.
De majd ha leszáll arról a gépről…
Elhatároztam, hogy befogadom az egész reptérélményt, valami
pozitívat hozok ki belőle. Elmentem, és megcsináltattam a hajam –
nem vágattam, csak megcsináltattam, amitől úgy éreztem magam,
mint egy tévébemondó lány. Eléggé bejött, hogy úgy tettem, mintha
olyan ember lennék, aki megcsináltatja a haját, még akkor is, ha
ennek ellentmondott a harisnyámon leszaladt szem, belül a lábamon
(alig lehetett látni). Nem sokat lehet kezdeni a fénytelen, barna,
göndör loboncommal, de mindent megtettek, és sok érdeklődőnek
tűnő hangot hallattak, amikor megemlítettem, azért vagyok itt, hogy
fölszedjem a barátomat a reptérről, mert Amerikában volt.
Folyamatosan képeket vetített az emlékezetem. Amikor besétált
az irodámba délelőtt tizenegykor, egyenesen el a keselyűbrigád
mellett, be a szobámba, lehúzta a sötétítőt, és ott helyben elkapott
egy fordulóra. Amikor csontrészegek lettünk, és megpróbáltunk
betörni a Szt. Pál-katedrálisba. Amikor elromlott a központi fűtés, és
egyikünk sem volt hajlandó fölkelni és enni, és az ágyban maradtunk
tizenöt órán keresztül, és mindketten az ablakon pisiltünk ki…
Amikor elment „megvigasztalni egy régi barátot” három napra, és
sosem tudtam meg, hogy kit vagy hol… Amikor találkoztam az
anyukájával és az apukájával – ja nem, ilyen nem volt.
Kirekesztettem a rossz gondolatokat a fejemből, és elhatároztam,
hogy most mindenképpen lesznek alapszabályok. Ha vissza akar
jönni, az az én feltételeim szerint történik majd. Ez alkalommal Fran
büszke lesz rám.
Oké: lesz sok együttlét. Semmi eltűnés a haverokkal… Viszont mi
van, ha ráragadok, és nem hagyom békén, és nagyon, nagyon unni
fogja, és én is, és a végén mindig otthon maradunk, és ilyeneket
mondunk, hogy: – Ööö… akkor akarsz moziba menni? – Ööö…
mindegy. – Mit akarsz megnézni? – Ööö… mindegy; amíg
mindketten megöljük magunkat! Akkor ezt talán hagyjuk.
Oké, lesz sok nyílt, látványos odaadás. Nem feltétlenül smacizás,
de egy kis kézenfogás nem ártana, ha találkozunk egy
ismerősömmel, hogy ne úgy nézzen ki, mint az unokatesóm a család
vonzó ágáról. És legalább megpróbálhatna kijönni a barátaimmal.
Bár mindannyian utálták. Újra felhívtam Frant.
– Hagyjál békén. Nem vagy többé a barátom.
– Fraaan – kezdett előjönni belőlem a valódi pánik.
– Oké. Tessék egy teszt. Tíz hónapja ment el, igaz?
– Aha. Megcsináltattam a hajam.
 – Jól tetted… Szóval, tíz hónapig nem volt itt. Miután teljesen
eltűnt és többé nem jelentkezett nálad…
– A képeslapot leszámítva.
– A képképeslapot két napja kaptad, amikor eszébe jutott, hogy
szarban hagyta Charlie-t, és keresnie kell egy helyet, ahol lakhat.
– Hmm.
– Oké. Ezek a tények. Elég hülye vagy, hogy ott várj rá.
Elméletben az ember azt gondolhatná, az a legkevesebb, hogy vesz
neked ajándékot, igaz?
– Ó, Alex nem igazán hisz az ajándékozásban. Szerinte az olyan
kispolgári.
Most meg miért sóhajtozik?
– Jézusom, Mel, mit csinálsz? Mondd, hogy nem engeded be!
– Hmm.
– Fantasztikus. Már szóltál Lindának vidám kis kenningtoni
családod újabb gyarapodásáról?
– Jaj, rendben lesz. Nem fog semmit szólni.
– Ez ugyanazt jelenti, nem?
Kezdtem túlságosan kiborulni a beszélgetéshez. Úgy értem,
különben is mit tud a négyéves korom óta legjobb barátnőm az
életemről?
– Mel, tudod ugye, hogy nem szólnék egy szót sem, ha nem
aggódnék érted és nem törődnék veled?
– Igen – motyogtam nem túl hálásan.
– Akkor csörögj rám, ha megérkezik. Mikor is lesz az?
– Ööö, bármikor a következő tizenöt órában.
– Oké. Fasza. Szia.
Mindenben igaza volt. Alex ocsmány, ocsmány, ocsmány dolgot
csinált velem. Csakhogy, ó, Alex problémái – hol is kezdjem?
Magángimi, furcsa, zárkózott szülők, akik hamar elváltak, ez az
egész dolog. Mindent túlpszichologizáltam, ha Alexről volt szó.
Amikor megismertem, épp akkor bukkant fel a legutóbbi ánusznéző
fázisából Goából. Hát, többé nem leszek a lábtörlője.
 Ó, tökjó, már csak hat óra.
El akartam kerülni egy újabb kioktatást, de kétségbeesetten
szerettem volna beszélni valakivel, úgyhogy felhívtam Amandát.
Valami pasi vette föl a telefont.
– Heló, Amanda ott van?
– Nem, nincs. Átvegyek valami üzenetet?
Felismertem ezt az akcentust!
– Frase! Szia, Melanie vagyok.
Csend következett.
– Melanie…
– Melanie Pepper. Emlékszel? Mel! Jézusom.
– Ja, szia, szia. Igen. Mit csinálsz mostanában?
Ó, csak a Heathrow reptéren ülök, ahová véletlenül tizenöt órával
hamarabb érkeztem, megcsináltattam a hajam, és várom, hogy
felbukkanjon az önző exbarátom, aki szarban hagyott majdnem egy
éve, és akin még mindig nem vagyok túl, hogy – valószínűleg –
visszatérjen Amerikából, miután szó nélkül leléptem a
munkahelyemről ma reggel.
– Ó, tudod… a szokásos.
– Aha, nagyszerű.
Istenem! Lehetnénk ennél még sziporkázóbbak?
– Szóval, gratulálok! – mondtam szívélyesen. – Elveszed a régi
pajtásomat!
Megpróbáltam elképzelni, ahogy lehajol, hogy megcsókolja
Amandát, de valahogy nem stimmelt. Göndör haja Amanda szemébe
lógna. Amanda nem bírná ezt.
Idegesen nevetett. – Úgy tűnik.
– És laird vagy! – tettem hozzá segítőkészen.
– Igen, aha, igen. Szóval átadjak neki valami üzenetet?
– Óóóó… igazából nincs üzenet. Csak egy kis lányos csevegésre
vágytam.
– Aha. Oké. Szia.
 Gyakran voltak romantikus álmaim arról, hogy milyen lenne
összefutni egy régi szerelemmel a múltból, amikor már kinyílt a
szeme és újonnan lát: kedvesnek, kifinomultnak, izgatóan
kívánatosnak. És bár ezek az egzotikus helyszínek széles skáláján
játszódtak, a két közös dolog a fantáziákban az volt, hogy a
(valamikor) szeretett lény emlékezett, ki vagyok, és aztán nem szarta
le. Én és a hajam kezdtünk összeesni.
Basszus! Visszatértem az alapokhoz. Felhívtam az anyámat.
Tartoztam neki egy hívással. Nos, valójában kilenccel. Az anyám
édes volt – igazán édes; úgy értem, szokott sütni –, de határozottan
tradicionalista a szó minden értelmében. Azóta úgy nézett ki, mint
Miriam Margoyles, amióta még Miriam Margoyles sem nézett ki
úgy, mint Miriam Margoyles. Meg voltam győződve róla, hogy
valójában csak negyvenéves, rendkívül léha, csak felvesz egy
öreganyuka-jelmezt mindennap, és előkapja a sodrófát. Egyébként
csak így lehetett megmagyarázni engem.
– Szia, anyu. Hogy vagy?
– Melanie, ebben a másodpercben emlegettelek.
Ez nem lepett meg, minthogy a sütésen kívül a rólam és
Stephenről, a bátyámról való beszélgetés volt az anyám kedvence.
Egyéb nem meglepő dolgok, amiket csinálhatott volna: tévézés,
bridzselés, non-stop szövegelés az apámhoz, aki csak morogni tud.
Vele ritkán beszéltem telefonon, minthogy a morgásokat nem lehetett
érthető gesztusokkal kísérni (sajtos makaróni, sör, távirányító –
igazán, az apám Homer Simpson, a mélységes öntudat nélkül), és
ezért értelmetlen volt.
– Igaz, amit hallok: az az Amanda Phillips hozzámegy ahhoz a
kedves fiatalemberhez, akit elhoztál hozzánk?
– Igen. Ja és Alex visszajön.
– Nos, elbűvölő fiú. Skót, ugye? Micsoda szép mosoly! És milyen
jól nevelt!
– Nem négyéves – mondtam dühösen. – Nem kell jól neveltnek
lennie. Egyébként Alex hazajön.
 – …biztos nagy esküvő lesz – az a család semmit nem csinál
félgőzzel. Látnod kéne azt az új úszómedencét, amit Derek a
majorsági házhoz csináltatott. Persze én nem láttam, de állítólag
majdnem akkora, mint a ház!
– Nagyon jól hangzik. Szóval, Alex visszajön.
– Koszorúslány leszel? Lehet, hogy lesz ott több udvarias skót fiú
is, és megismerkedhetnél egy rendessel.
Az anyám nem válogatta meg a szavait.
– Nem leszek koszorúslány. Lehet, hogy meg sem hívnak. De a
reptéren vagyok…
– Persze hogy meghívnak. Nagyon jó kis barátok voltatok az
iskolában, ti hárman. Hogy van Fran? Megismerkedett már egy
rendes férfival?
– Nem. De…
– Hát talán mindketten elmehettek az esküvőre, és most végre
szerencséd lesz. Oké, drágám, mennem kell, épp fánkot sütök, és
ismered ezeknek a temperimencialitását. Majd beszélünk. Szia,
drágám.
Megőrjített, amikor az anyám a temperimencialitás szót használta.
Még csak közel sem volt megfelelő. Azért csinálta, hogy idegesítsen.
Lehet, gondoltam a társalgáson eltűnődve, hogy mindent azért csinál,
hogy idegesítsen. Ez sok mindent megmagyarázna.
Az egyik takarító, akit valamiért már korábban észrevettem,
elment mellettem, és elkapta a pillantásomat. Rám bámult, egy picit
gyanakvóan, gondoltam. Oda akartam szaladni hozzá, és
elmagyarázni neki, hogy igen, van otthonom; nem, nem vagyok
terrorista (bár furcsán hízelgőnek találnám, ha ezt gondolná), de
valójában azért vagyok itt, hogy elintézzek néhány baráti
telefonhívást, fogyasztási cikkeket vásároljak, és VÁRJAK
VALAKIRE, AKI SZERET, A FENÉBE IS! Úgyhogy megnyerően
mosolyogtam. Ellenőriztem a futó szemet a harisnyámon. Francba!
Hol a fenében fogok találni egy pár harisnyát egy reptéri
bevásárlóközpontban?
Újabb három óra, és azt gondoltam, „basszus”, és megcsináltam az
egész hitelkártyás akciót. Tetőtől talpig kicsíptem magam: haj,
Clinique rúzs, új top, puccos nadrág, combfix (a kilencvenes évek
csajának kompromisszuma, ami engem illet), és, szomorú módon,
ugyanaz a régi lapos cipő, mivel arra még én sem tudtam rávenni
magam, hogy azt lecseréljem. Sajnos a parfümös kisasszonyok nem
látták meg időben a cipőmet, kiszúrták a flancos rucikat, és tömeges
merényletet hajtottak végre rajtam, úgyhogy olyan szagom volt, mint
a kurvák rendes évi értekezletének.
Még két óra, és sikerült többet költenem kávéra és fánkra, mint a
ruhákra összesen, és kényelmetlenül ültem, kibámultam az ablakon,
és olvastam: „Mi van amögött valójában, amikor a pasid megdugja
az összes barátodat, és elkezdi a kutyát stírolni – így kell egy
gyengéd fickónak kifejeznie magát?” Kész voltam, hogy a)
megöljem magam; b) elmenjek játszani a játékautomatákkal; c)
megvegyem azt a kurva cipőt. Kísértést éreztem, hogy megpróbáljak
összebarátkozni a takarítóval, de épp letette a műszakot, még mindig
bámult, és a fejét csóválta.
Úgyhogy megvettem a cipőt. Aztán elmentem játszani a
játékautomatákkal.

Ötszáz évvel később ésszerűnek tűnt, hogy elkezdjem figyelni a

repülőket. Vettem egy fogkefét meg fogkrémet, és felkészültem.
Négy New York-i repülővel később rögzült mosolyom kezdett
egy kicsit kétségbeesettnek látszani. Hogy csinálják az utazási
irodások? Biztos a drogok.
Kezdtem azt gondolni, talán elkerültük egymást. Lehet, hogy már
kiszállt, és úton van valahová – felhívta az egyik haverját, és elsuhant
egy taxival valamilyen drága irányítószámra. Lehet, hogy elment
mellettem, miközben a hatalmas, kitömött elefántot cipelő lányt
néztem. Talán akkor, amikor a sok kurva kávé miatt megint vécére
kellett mennem. Jaj istenem. Több mint egy egész nap a repülőtéren,
abszolút semmiért.
A szorongási szintem kezdte elérni a csúcsát, és már éppen azon
voltam, bemondatom a hangosbemondóba, hogy legalább
megkíséreljem eltéríteni, amikor, végre, végre, végre kiügetett az
addigra rendkívül ismerős automatikus ajtó mögül.
Összeszorult a gyomrom. Gyönyörű volt. Arcomat egy
megfelelően szeretetteljes, fanyar kifejezésbe rendeztem, és Alex felé
vettem az irányt. Nem vett észre (biztos a frizura miatt), úgyhogy a
végén utána kellett szaladnom új, szuperszexi magassarkúmban, és
hátulról támadtam, mint egy rabló.
Úgy fordult meg, mintha le akarna kungfuzni, aztán fokozatosan
felfogta.
– Mel!
Ki voltam fulladva a rohanástól, és attól, hogy látom.
– Heh… heh… Alex!
Felszedett erős karjaiba, egy hatalmas, filmsztár-ölelésbe.
Szerettem volna, ha a takarító még mindig ott van, hogy lássa.
– Te… tökéletes és totális seggfej – fuldokoltam.
A hajamba rejtette az arcát.
– Istenem, de hiányoztál.
 3
Visszafelé a metrón csak dumáltunk és dumáltunk, tényleg izgatottak
voltunk, hogy újra látjuk egymást. Alex elmesélte az útját keresztül
Amerikán: mesélt a heccekről, amiket New Yorkban művelt; az
angol popsztárról, akibe Montana elhagyatott részén botlott bele, és
hogy micsoda nagy haverok lettek; szörnyű munkáiról és az
elképesztő figurákról, akikkel találkozott. A hangja új, amerikai
csengést vett fel. Én nem említettem azt a tényt, hogy nem váltottam
állást vagy lakást, vagy hogy a külső megjelenés ellenére, egyáltalán
összeszedtem magam, mióta elment; ehelyett vadul kicifráztam
néhány közös ismerősünk szerelmi életét, egy-két unalmas bulit, és
Fran nagyon vicces, képzeletbeli macskáját (ezen a ponton kezdtem
kétségbe esni). Egyikünk sem említette rosszemlékű távozását; olyan
volt, mintha egyszerűen csak elutazott volna, talán üzleti útra, talán
két hétre, esetleg börtönben volt.
Éjjel fél egykor értünk haza. A lakás baljóslatúan csendes volt,
ami azt jelentette, hogy Linda teljesen ébren van, és hallja minden
mozdulatunkat. De ez különleges alkalom volt, tehát így is lenyúltam
a vodkáját, betelefonáltam, hogy beteg vagyok, éjféli hányógörcsöt
kaptam (kellemetlen, de hatékony), és bezuhantam az ágyba nagy –
na jó, egy kicsit büdi – drágámmal, akinek sikerült elérnie, hogy
mindenhol bizseregjek, mielőtt tizennégy óra hosszára elájultam
volna.
Másnap néztem, ahogy alszik, az idő pedig csak úgy repült. Lehet,
hogy szép, alvó férfiakat kéne elhelyezni a reptéri várókba.
Kábán ébredt, egy másodpercig a plafont bámulta, aztán átfordult,
és vigyorogva megragadott.
– Ó, Mel, drágám. Örökre a tiéd leszek…
Ez már igen.
 –…ha csinálsz nekem egy sonkás szendvicset. Két sonkás
szendvicset. Meg egy kis tükörtojást. Éhen halok.
– Ez volt – mondta húsz perccel azután, hogy kiürítettem a
hűtőből Linda kajáját – a legjobb sonkás szendvics, amit életemben
ettem. Az amcsik egyszerűen nem tudnak sonkás szendvicset
csinálni. Barna kenyérbe rakják, és beborítják mindenféle szarral.
– Mivel, zöldségekkel?
– Aha!
– Igazad van: kurva amcsik és az ő egészséges táplálkozást! Ezért
vannak mindannyian ilyen fantasztikus fizikai formában.
Kuncogott, aztán a kezébe fogta az arcom. Most jön.
– Hű, Mel, jó újra itt lenni. Az amcsik… soha nem mondják azt,
amit gondolnak. Ott sosem érzem, hogy annyi baromságról tudnék
beszélni bárkivel, mint veled.
– Azt hiszem, ez valószínűleg a legkedvesebb dolog, amit valaha
is mondtak nekem – jegyeztem meg komolyan.
Nevetett, és összeborzolta a hajam.
– Úgy értem… úgy viselkedtem, mint egy igazi seggfej, Mel.
Sajnálom. Tényleg. Amit tettem veled, az tényleg kemény. Tudod,
fogalmam sem volt, mit csinálok. A szüleim, minden… nagyon
nehezemre tud esni, hogy megnyíljak… és beijedtem. Annyira
féltem, hogy te… hallani sem akarsz majd rólam. Amit valószínűleg
megérdemeltem volna.
– Igen, meg.
– Fontos vagy nekem, tudod?
– Tudom. És ha valaha, VALAHA is még egyszer ilyet csinálsz,
felnyársalom a tökeidet egy olló két szárára, és elkezdek
nyisszantgatni.
Megrándult az arca. – Az kellemes?
– Majd meglátod.
És ennyi volt. Nagyon boldog voltam.
A következő hét ködben telt el – egy mocskos-lepedős, hülye,
nevetgélős, New York-i idő szerinti ködben. Végre összeszedtem
magam, hogy bemenjek dolgozni, de annyira sugárzó és mosolygós
voltam, hogy a szokásosnál is több gyilkosságot úsztam meg. Még a
titkárnők sem árthattak nekem. A világon soha senki nem volt még
olyan boldog, mint én, sőt fogalmuk sem lehetett, hogy milyen.
Röpködtem, és néha megálltam, hogy sajnáljam az embereket, amiért
nem olyan boldogok, mint én.
Otthon nem vettem fel a telefont, hagytam, hogy Linda tegye, ami
gonosz dolog volt, mert utálta ezt csinálni, a barátaim pedig utáltak
vele beszélni. Fran végül dühöngve átjött, miután leesett neki –
helyesen –, hogy a dolgok nem pont úgy alakulnak, ahogy ő
tervezte. Ez a gyanúja beigazolódott, amikor eljött az ajtómig, és
Alex nyitotta ki, nyilvánvalóan birtokában mindkét térdkalácsának.
– Szia, Fran – mondta kedvesen. – Örülök, hogy újra látlak.
Kíváncsi voltam, vajon Fran mit fog csinálni. Egy pillanatig úgy
látszott, hogy egyáltalán nem vesz tudomást róla, aztán megrázta a
sörényét és mosolygott.
– Heló! Tökjó, hogy látlak – te totál szemétláda! Milyen
nagyszerű! – mondta, és egyenesen elment mellette, hogy
megpusziljon.
Alex pofákat vágott nekem, de megvontam a vállam. Még ha én
nem is voltam képes arra, hogy megnehezítsem a dolgát azért, amit
tett, nem volt kifogásom az ellen, hogy Fran viszont igen.
Föltettem a teáskannát. A másik szobából hallottam Fran képzett
hangját, borzasztóan udvarias volt.
– Szóval sok érdekes helyen jártál… faszszopó?
– Hát igen – hebegte Alex. – Igen, utazgattam egy kicsit,
megnéztem egypár államot. Csavarogtam, leginkább.
– Tényleg? Milyen szokatlan… egy ilyen hatalmas seggfejtől.
– MEL! – kiabálta Alex, és kijött a konyhába. – Meddig kell ezt
tűrnöm?
– Amíg szükséges… farpofa.
 – Farpofa? Ez bók, ugye?
Elpirultam. – Fogd be, és vidd be a teát. Aztán próbáld
kiengesztelni Frant.
– Nem csináltam semmit Frannel.
– Mi van, meg akarod ismerni a rossz oldaláról? Légy kedves.
Sóhajtott, lehajtotta a fejét, és bevittük a teát.
– Tetszik a pöcsfej új álakcentusa – mondta nekem Fran. –
Emlékszel, amikor visszajött Goából? Folyton a karmájáról beszélt,
és hippi akart lenni. Hű, milyen nagyon vicces volt! Micsoda
köcsöghörcsög! – és egy kis Amanda-nevetést hallatott.
– Fran, hagyjál békén! – kérte Alex. – Sajnálom. Sajnálom, az
istenit.
– Haggyá' békén! Saa'nálom, zistenit!
– Jaj, az isten szerelmére, hagyjál már!
– Haggyámá!
– Oké, oké, oké – Alex felállt, hogy kimenjen a szobából.
Fran még nem végzett. – Szóval most mik a terveid, te hitvány
végbélszemölcs?
Alex rám nézett, aztán a földre.
– Hogy kiengeszteljem Melanie-t, és soha többé ne menjek el
hirtelen, és jóravaló emberi lény legyek, és találjak egy jó munkát, és
tiszteletre méltó legyek, SZÓVAL!
Fran lassan bólintott, rám kacsintott, és Alexre mosolygott, aki
lassan megint leült. Aztán belevetette magát, hogy beavasson minket
a pletykákba. Úgy tetszett, minden rendben lesz.

És úgy is volt. Alex meg én andalogtunk London utcáin, és csupa

olyasmit csináltunk, ami normális esetben eszünkbe se jutott volna,
mint a Művészet és Kultúra, például. Mesés ételeket főztem, ezekre
udvariasan Lindát is meghívtam. De úgy tűnt, nem ízlik neki.
Különben is kapott egy másik nagy csomagot, és sokat maradt a
szobájában, nem igazán adott alkalmat arra, hogy megköszönjem,
amiért elmosogatott.
Alexnek tényleg voltak tervei. Ez a popsztár csávó állítólag azon
volt, hogy szerezzen neki valami munkát a lemezbizniszben,
úgyhogy minden király lesz, és talán megpróbál összehozni egy
együttest is. Támogatóan bólintottam… Pillanatnyilag boldog voltam
azzal, hogy „Dugd el a gatyát” játsszak, és nem nagyon érdekelt
semmi.
Végül visszahívtam Amandát a parti miatt. Oké, boldog voltam,
de ez nem akadályozott meg abban, hogy kész legyek némi
kárörömre, ha egy kis mód adódik rá.
– Drágám, szia. Épp hívnak a másik vonalon – egy másodperc.
Francba. Ez azt jelentette, hogy már biztos hallotta, és védekező
üzemmódra váltott, vagyis nem kapom meg azt az elégtételt, hogy én
adjam elő a hírt.
– Itt vagyok – mondta –, na mi ez az egész Alexszel? Alig
akartam elhinni, amikor hallottam. Melanie, sosem gondoltál arra,
hogy ne hagyd magad ilyen könnyen?
De, minden alkalommal.
– Nem, tökjó – mondtam. – Tényleg… örülünk, hogy megint
együtt vagyunk, mindent elrendezünk, tudod. Rájöttünk, hogy együtt
akarunk lenni.
– Ó! – sikkantotta. – Mondd, hogy ti is összeházasodtok!
Tarthatnánk egy közös szertartást!
Kurvára jól tudta, hogy nem házasodunk össze.
– Nem, persze hogy nem. Az felnőtteknek való. Jut eszembe,
jövünk a bulidra szombat este.
– Oké… hát Alex mindenkit ismerni fog, gondolom. Tudod, hogy
szmoking és estélyi ruha?
– Aha.
– Oké, drágám. Hát, improvizálj, amennyire tőled telik.
Rohannom kell! Szia, drágám!
A következő szombatra már biztosan tudtam, hogy minden rendben
van a világgal, én pedig készen álltam, hogy végigcsináljam Amanda
eljegyzési buliját. Az egészet kigondoltam. Kétségtelenül lesz egy
csomó oldalba bökdösés. Még az is lehet, hogy valaki azt mondja:
„hé, legközelebb rajtatok a sor!”, én pedig majd szerényen elpirulok,
és előadok egy félénk mosolyt, Alex pedig gyengéden rám néz, és azt
mondja: „Hát, sose lehet tudni… talán egy napon, ha szerencsém
lesz!”, és elterjed a bulin, és én leszek a királynő! Mire a képzeletem
varázsolt egy hatalmas csigalépcsőt, amelyen leereszkedhetnénk a
tömeg ünneplése közepette, úgy kellett tennem, mintha én lennék
Fran, és azt mondtam magamnak, ne legyek már hülye. De ó – lám,
milyen csodálatosan illünk egymáshoz! Egyszer sem zördültünk
össze, egész héten Alex csúszott-mászott, megtette a magáét. Megint
itthon volt, szép volt, és az enyém. Minden csodás volt.
Amanda partija meglehetősen elegáns ügynek bizonyult.
Szerencsére a sok dugástól és egészséges, ínyenc kajától belefértem a
tavalyi szürke selyemruhámba. És ha a jobboldalamat a fal felé
fordítom, alig látszik a borfolt. Alex a szokásos pólóját és farmerét
vette föl, de így is gyönyörű volt.
Könyörögtem Frannek, hogy jöjjön el, azonban teljesen
hajthatatlan volt azon az alapon, hogy én egész este Alexszel fogok
smárolni, mindenki más pedig szörnyű lesz.
A parti egy exkluzív klubban volt a Temzén: csupa csikorgó
kavics és gigantikus csokrok természetellenes külsejű sárga
virágokból, elrendezve egy csomó ordítozó férfi és feltűnően
kirúzsozott nő köré. Mindenki magasabb volt nálam, és ismert
mindenkit, és mielőtt két lépést tettem volna az ajtótól, gondosan
ápolt önbizalmam elkezdett zuhanni, amíg megint Melaine Pepper
lettem, a féktelen hangoskodó a II. c-ből, aki a babaháj miatt
aggódik, meg hogy mi lesz, ha George Michael végül mégsem akarja
feleségül venni. (Hát, ki tudta?)
 Ez határozottan nem az én fajtám volt, az anorexiás, önelégült,
megapuccos potyázok tömege. Szemben megpillantottam magam a
hatalmas, aranyfüstös tükörben, amit a hivatásos partilátogatók
vettek körül. Úgy néztem ki, mintha az anyám cipője lenne rajtam a
fogorvoshoz menet.
Megfordultam vigaszt meríteni abból, hogy a teremben a
legjóképűbb férfi vezet a karján. De a szívem megint elszorult. Hogy
is felejthettem el? Alex haja lenőtt! Síelni jár! A szülei nem
emlékeznek a keresztnevére! Ő is ezek közé tartozik! Még mielőtt
megragadtam volna az első ingyen pohár pezsit (Ne ragadj, Mel!
Jogod van itt lenni, emlékszel?), gyakorlatilag megrohanták.
– Al! Al, drágám? Hol voltál?
– Alex! Sara azt mondta, hogy összefutottatok LA-ben – úgy
hallom, volt egypár fantasztikus napotok!
– Jaj, gyere, itt van Benedict és Claire – a medencés buli óta nem
találkoztunk!
Én is voltam a medencés buliban, és teljesen nyomorultul éreztem
magam. Én se találkoztam azóta ezekkel a nyálas pozőrökkel. Úgy
tettem, mintha udvarias érdeklődéssel néznék, és vártam, hogy Alex
újra bemutasson.
– Gyerekek, emlékeztek Melanie-ra, ugye?
Egy szőke ló kíváncsian pillantott rám, és azt kívántam – isten
szerelmére! –, bárcsak kicsit kevésbé lenne közönséges a nevem.
Rövid szünet állt be a társalgásban, hogy negédes, előkelő
mosolyokat és kérdő tekinteteket villantsanak rám, aztán visszaestek
a hangos hahotázásba, ahogy Alex még egyszer részletesen elmesélte
a kalandjait, bocsánatkérő pillantást vetett rám, aztán belekezdett a
rögbiszezon részletes taglalásába és a pezsinyakalásba.
Ennyit a szürke selyemruháról. Úgy tűnt, az egész kör, dacolva a
fizika törvényeivel, háttal áll nekem, és én kirekesztve éreztem
magam. Lelohadva azon gondolkoztam, mi történt az Amanda
partijáról szóló „nagy éjszaka”– fantáziámmal. Szabadkoztam és
távoztam volna, de nem volt kinek szabadkozni. Úgyhogy odébb
álltam, úgy téve, mintha a mosdót keresném, és azon gondolkoztam,
hogy vajon menjek-e, és sírjak magamban egy kicsit.
Miközben a lehetőségeimet latolgattam, megláttam Amandát.
Végül is ő a házigazda, muszáj szóba állnia velem! Odasétáltam a
csoportjához a legjobb „egyáltalán nem akarok kétségbeesetten
beszélgetni senkivel ezen a bulin, ha!” modoromban.
– Heló, drágám – puszilt a levegőbe Amanda. A sekélyessége
most az egyszer éppen a megfelelő szinten volt tartva, és én
végtelenül hálás voltam ezért. Barbie-baba méretű ruhát viselt valami
pasztell, kislányos, csipkés cuccból, ami majdnem, de nem teljesen,
átlátszó volt. „Ez egy kicsit hivalkodó, amikor éppen az
egyesülésedet kéne ünnepelned valakivel, akit szeretni fogsz életed
hátralevő részében” – gondoltam gonoszkodva, miközben egy pincér
teljesen kitekeredett, hátha látja a mellbimbóit –, de úgy döntöttem,
hogy nem említem meg.
– Öhm… meg vagy elégedve a partival? – Klassz társalgási nyitás
a részemről.
– Drágám, fantasztikus! Van itt egy fotós a Hello! magazintól!
Amanda még kisebbnek és még cukibbnak látszott, mint máskor.
Ravasz kis vonásai ragyogtak a szoba aranyában, ahogy újra
ellenőrizte a képét a tükrökben, és – esküszöm – negédesen magára
mosolygott.
– Hű! – mondtam lelkesen. – Lehet, hogy szeretne lefényképezni
minket Alexszel, most, hogy visszatértünk a sírból!
Ezt gyenge tréfának szántam, de minthogy annyira nyilvánvaló
volt, hogy sosem leszek a Hello! magazinba való téma, inkább kicsit
szomorúan sült el.
– Szóval mondj el mindent! – biggyesztette az ajkát az aprócska,
sugárzó teremtés, miközben gyorsan végigpásztázta a termet, hogy
megbizonyosodjon róla, senki sem látja, hogy velem beszélget.
El is kezdtem, hogy megpróbáljam elmagyarázni, de mások
boldog szerelmi élete olyan hihetetlenül unalmas – dugtunk, mélyen
egymás szemébe néztünk, és hé, volt ez a nagyon mulatságos titkos
viccünk, amikor a párnahuzatot éneklő állattá változtattuk –, és
Amanda a szokásosnál is kevésbé leplezte az unalmát. Az sem
segített, hogy ennek az elválaszthatatlan csapatnak a másik fele
halálra röhögte magát, mérföldekre tőlem. Azon kaptam magam,
hogy a hangom elhal a hmm, szóval, tökjó, igen, oké litániájába.
Aztán egy kis csend. Átnéztek a vállam fölött. Tudtam, hogy
mostanra ki kellett volna fejeznem elismerésemet és távozni, de
harsogó nevetést hallottam Alex klikkje felől – nevetést, amiben
egyszerűen nem tudtam osztozni (ezen a ponton a melodráma felé
hajlottam) –, és a lehetőségeim azok maradtak, hogy vagy
kétségbeesetten tapadok Amandára, mint egy pióca, vagy
könnyekben török ki a mosdóban.
– Szóval – húztam az időt –, hol van Fraser?
– Üdv – jöttek a dallamos skót hangok a hátam mögül.
Megfordultam, az egyetlen valóban örömteli mosollyal egész este.
Úgy látszik, mégis emlékezett rám.
– Frase!
A skót szoknya ellenére ez az alak nem Fraser volt. Még csak rám
se nézett – Amandát nézte, aki ezt meglehetősen jeges pillantással
viszonozta. Tök hülyének éreztem magam.
– Angus – ejtette ki Amanda gyönyörűen –, ismered a régi
barátnőmet az iskolából, Melanie-t? Melanie, ez Fraser kisöccse.
Úgy néztem rá, mint egy meglepett hal.
– Üdv – mondta megint.
Egy eléggé piros arcú fiú bámult vissza rám. Olyan magas volt,
mint Fraser, de egészen mások a vonásai. Vörösesbarna hajú volt, és
szeplős. Hmm.
– Heló – köszöntem közömbösen. – Te vagy a vőfély?
Hoppá. Nyilvánvalóan rossz kérdés. Ongas, vagy hogy hívják –
ebben a fényben tényleg majdnem narancssárga –, haja tövéig
elpirult, és azt motyogta: – Ohm, nos, nem hiszem… khm, nem.
Amanda dühösnek látszott: – Hát meg kellett hoznunk ilyen
döntéseket a templom miatt és így tovább! – Ez olyan értelmetlen
volt, hogy leesett, és nem kérdezősködtem tovább. Amandának ezt
azonban sikerült menet közben mondania, és már távozott, minket
pedig otthagyott a „Népszerűtlenek a bulikon” szindrómával.
Mindketten tudtuk, hogy mi vagyunk a resztli, úgyhogy egyáltalán
nem akartunk szólni egymáshoz, de nem volt senki más, akivel
beszélgettünk volna.
– Szóval mivel foglalkozol, Angus? – Jézusom, úgy beszélek,
mint a Királynő.
– Gépészmérnök vagyok.
– Ó, mint a bátyád?
– Khm, nem, ez annál kicsit unalmasabb.
Mint valami kegyetlen csúfolódásban, ezt a megjegyzést egy
újabb hatalmas nevetés tette nyomatékossá Alex társaságából, akik
nyilván olyan jól szórakoztak, mint még semmilyen csoport ember
soha, sehol. Észrevettem, hogy valakinek bekötötték a szemét egy
szalvétával.
Újabb hosszú csend. Egész lényem minden porcikája visított
azért, hogy Fran libegjen be, vagy hogy Alex rohanjon oda, és
jelentse ki: „Annyira sajnálom, hogy elszakadtam tőled, én drágám.
Istenem, ezek a szörnyű unalmas fejek egyszerűen nem hagynak
békén. Gyere, hadd ragadjalak el a filagóriára, te elképesztő buja-
baba.” És akkor talán kiderülne, mi az a filagória.
– Szóval Skóciából jöttél le? – A szoknyából ítélve ez a
megjegyzés már azelőtt értelmetlen volt, hogy kijött a számon.
Tulajdonképpen égtem a vágytól, hogy megkérdezzem, hogy ő és az
imádnivaló Fraser nyilvánvalóan miért nem jönnek ki egymással, és
miért vesztek össze. Ám ahogy az arcára néztem, amint hiába
próbálta elrejteni a hitetlenkedését megjegyzésem idiótaságán,
másképp döntöttem.
– Igen. Igen, úgy van.
Gyötrelmesen elpepecseltünk a Skóciából Londonba való
közlekedés elérhető módjainak miriádján, mielőtt újra belebotlottunk
a barátságtalan hallgatásba. Végül úgy döntöttem, hogy a Könnyek a
Mosdóban simán verik ezt, és távozásomra készülve bevetettem az
utolsó könnyed társalgási eszközömet:
– Szóval mi a véleményed a bátyádról és a kis ’mandáról?
Hirtelen teljesen felém fordult, és most először sikerült hidegnek
és dühösnek látszania anélkül, hogy elvörösödött volna. A szeme
nagyon élénkkék volt. Váratlanul azt mondta: – Szerintem Fraser úgy
viselkedik, mint egy balfasz. És sajnálom, de szerintem a barátnőd
egy boszorkány. Elnézést.
Akkor igazán ránéztem. Ennyit a könnyed társalgásról.
– Kifejtenéd? – kérdeztem, reményem szerint hétköznapian fanyar
modorban, és nem olyan hangon, mint a középkorú nők, amikor a
férjük bejelenti, hogy viszonya van.
– Úgy bánik az anyánkkal, mint egy cseléddel, úgy bánik
Fraserrel, mint egy kutyával, úgy bánik azzal a kurva ranggal, mintha
a rák ellenszere volna, és úgy akarja felújítani azt a régi helyet, mint
valami kibaszott King's Road-i gagyi házat. Szóval bocsánatot kérek,
de nincs igazán kedvem a barátaival ismerkedni. Elnézést.
És ezzel elviharzott, otthagyva engem! A rohadt életbe, micsoda
disznó.
Titokban le voltam nyűgözve. Valahol igaza volt. Amanda
boszorkány. Fraser tényleg úgy viselkedik, mint egy balfasz. De
akkor is! Ott voltam én, próbáltam kedves lenni a szegény fickóhoz,
aki nyilvánvalóan nem ismert senkit. Nem nagyon kellett volna olyan
udvariatlannak lennie, hogy elmasírozzon az első adandó
alkalommal. Legalább megvárhatta volna, hogy ezt én tegyem előbb.
Utánabámultam, aztán nagyon komolyan megvizsgáltam a csillárt,
arra az esetre, ha valaki azt gondolná, hogy valakire bámulok, aki
épp most hagyott ott, jól jött ez a lelkes csillárbámulás.
Hát, legalább voltak finom és drága vegyes falatkák. Megtömtem
a fejem, és azt kívántam, bárcsak hoztam volna egy magazint – szinte
jól érezném magam.
Alex társasága mostanra teljesen berúgott, és hisztérikusan
nevettek a semmin – na jó, nem semmin, valamin egy Biffy nevű
csávóról és egy ötletesen kegyetlen tornatanárról hogy őszinte
legyek, nem tudtam követni a részleteket. Alex egyik részeg karjával
átkarolt, és azt üvöltötte, hogy „Nő!” Úgy tettem, mintha nevetnék,
és véletlenül elkaptam Fraser öccsének a pillantását. Az arckifejezése
nyilvánvalóan elárulta, hogy szerinte mind köcsögök vagyunk. Az
egyik sarokban megláttam Joant, Amanda határozottan becsípett
anyját, amint Alex volt lakótársát, Charlie-t tapizta, aki maga is
nyilvánvalóan részeg volt, de mindent megtett, hogy viszonozza.
Nem volt szép látvány.
A tósztok kapóra jöttek, mert mindenkinek csöndben kellett
lennie, nemcsak nekem. Fraser ékesszóló volt, Amanda vonzó
módon remegett és irult-pirult. Aztán Amanda apja mondott valamit,
de isten tudja, mit – elveszett új-flancos és kiművelt magánhangzói
karamboljainak zajában. Aztán bemutattak egy ír szambazenekart;
úgy látszik, ez a legújabb a felvágós-parti körzetben. Tömeges
zajongás hallatszott, amikor háromszáz ember, akik mind tudnak
lovagolni, kiözönlött a táncparkettre. Úgy döntöttem, hogy
betegséget színlelek.
Leültem, megpróbáltam sápadtnak és kicsit bátornak látszani, azt
remélve, hogy valaki odajön és megkérdezi, mi a baj, én pedig
panaszkodhatnék, hogy rosszul vagyok, és nem akarom elrontani
senkinek az estéjét, imigyen rengeteg figyelmet vonva magamra.
Elég sokáig ültem már ott, amikor – VÉGRE! – Alex odajött
hozzám, miután a tömeg eloszlott a táncparketten, és megragadott a
hónom alatt.
– Jól szórakozol, cicamica csibefalat?
Igyekeztem megszökni.
– Mm hmm…
Nem vett tudomást a kétségbeesés ezen nyilvánvaló üzenetéről, és
elkezdett csiklandozni.
– Gyere, gyere, táncolj velem.
Talán mégis meg lehet menteni az estét.
 Azonban az összetartozás romantikus, smacizós táncparkett-
showjának a képe, amelyben mindenkinek megmutathatnám (na jó,
Fraser nyavalyás öccsének), hogy milyen sikeres vagyok, körülbelül
két másodpercig tartott, amíg eszembe jutott, hogy Alex minden idők
legrosszabb táncosa. Kiszámolta az ütemet, rosszul, miközben egyik
lábáról a másikra ugrált. Ráadásul annyira be volt rúgva, hogy nem
tudott figyelni, és elfelejtette, kivel táncol, úgyhogy úgy ugrabugrált
körbe a teremben, mint Tigris, mielőtt beveszi a csukamájolajat, én
pedig ott maradtam, és egyedül ugráltam, mint egy lány egy Humán
League-klipben. Megnéztem az órát, és még csak éjfél volt.
Átkozva a tényt, hogy nem tartottam ki a „betegnek érzem
magam” dolognál húsz perce, amikor még elérhettem volna a metrót,
gyengéden, de határozottan magamra vontam Alex figyelmét.
– Hazamegyek – mosolyogtam édesen.
– Mi?
Lehetetlen volt bármit is hallani.
– HAZAMEGYEK! SZARUL ÉRZEM MAGAM, ÉS
HAZAMEGYEK! – üvöltöttem, pont, amikor leállt a zene, és
mindenki odafordult, hogy „Szúrd ki a hárpiát” játsszon.
Összerándultam, megpróbálkoztam egy bátortalan vigyorral, aztán
úgy döntöttem, hogy meglépek.
– Kösz, Amanda, csodálatos volt, örültem, hogy csevegtünk,
nemsokára beszélünk, szia! – Most az egyszer én voltam az, aki futás
közben szocializál.
Az ajtó fele tartva, egy rendkívül összezavart és részeg Alexszel,
aki mögöttem tántorgott, szó szerint belebotlottam Fraserbe, aki
vendégeket búcsúztatott.
Egy pillanatig fürkészően nézett rám. Bassza meg. Nem fogom
megint emlékeztetni, hogy milyen jelentéktelen voltam az életében.
Alex fáradtan előrecsikorgott a kavicsúton. Az előrerendelt taxik
persze csak órák múlva érkeznek meg, úgyhogy egy mérföldet kell
majd gyalogolni az úton, aztán ki a kurva Fulhalmbe, hogy
megpróbáljunk elkapni egy fekete taxit egy esős szombat estén,
éppen azután, hogy az embereket kidobják a kocsmákból.
– Melanie? – hallottam a hátam mögül, ahogy elsiettem.
Megfordultam. Ugyanolyan szoknya volt rajta, mint Anguson, de
kevésbé malacszerű hatással, és göndör haja a szemébe hullott a
táncolástól. Ellenálltam a sürgetésnek, hogy odarohanjak és nagyon
megöleljem, és barackot nyomjak a fejére, megmutassam, mennyire
örülök, hogy újra látom.
– Szia – mondtam hűvösen. – Ööö… remek buli.
– Gondolom. Igen. Igen, az volt. Ne haragudj, hogy nem
ismertelek meg a telefonban.
Ja, emlegesd föl, mérisne?
– Ó, semmi, én sem ismertelek meg – hebegtem.
Ezért kiáltottam, hogy „Frase!”.
– Hát, gondolom, jó régen volt.
– Igen, régen.
– Hát, majd találkozunk.
A gyönyörű környék csendes volt. Ahogy a nagy ház előtt állt a
sziluettje, magasabban, de nem annyira az a hosszú lapaj, ami volt,
Fraser egyszerre tűnt rendkívül ismerősnek és, most, végtelenül
idegennek is.
– Minden bizonnyal. – Szellemes.
– Gyere, drágám! – ordította Alex, kicsit aggódva. Gyengén
Fraserre mosolyogtam, aztán Alex után mentem az úton. Miután
kituszkolták az épületből, Alex nem volt benne biztos, hogy valami
rosszat csinált-e vagy sem – és én sem. Végül is kire haragudtam?
Rá? A barátaira? A szüleimre, amiért nincsenek jobban eleresztve? A
szüleim távoli őseire, amiért nem voltak a király barátai? Láttam,
ahogy a részeg agya próbál rájönni. Szerencsére az elsőre szavazott,
a biztonság kedvéért.
– Jól vagy?
Gyorsan ki kellett dolgoznom a stratégiámat. Ezt akartam
mondani: – Nem, utálom a barátaidat, mert mind szörnyen
viselkednek velem. Hát, még csak nem is szörnyen, egyszerűen
semmibe vesznek, mert nem jártam megfelelő iskolába és gagyi
nevem van, úgyhogy tulajdonképpen inkább féltékenység, mint
tényleges utálat, de nem szeretem, eh!
De minthogy független, ezredfordulós csaj vagyok saját
véleménnyel, valójában ezt mondtam:
– Igen, gyönyörűm, csak alig vártam, hogy hazaérjek veled –
valahogy ki kellett csalogassalak onnan. – És hozzátettem egy
lányos kuncogást a hatás kedvéért.
Ahogy a kivilágított palota ragyogó arany fényei elhalványultak a
fák mögött, én pedig ránéztem nagy, erős, kiengesztelt, enyhén
tántorgó emberemre, megint jobban éreztem magam.

Csodálatos vasárnap reggelt töltöttünk az ágyban másnap, leápoltuk

Alex másnaposságát. Aztán – miután Alex látta, hogy nem nagyon
érdekel annak taglalása, milyen fantasztikus este volt, „főleg az a
rész, amikor Barfield feldugta a szalvétát a seggébe, ha-ha-ha!” –
elment, hogy találkozzon a haverjaival.
Én egész nap az újságokkal lustálkodtam.
Alex későn jött vissza, hangosan betántorgott, amivel valószínűleg
fölébresztette Lindát, engem pedig biztosan. Miután beugrált a
konyhában valami ételt keresve (úgy tűnt, soha nem volt kaja a
házban az első hetem után, amikor adtam a mintaszakácsot, úgyhogy
isten tudja, mit talált, bár ha lehetséges, mostanában még a
szokásosnál is bepöccentebbnek látszott). Alex később bejött, leült az
ágy végére, megpuszilta az orromat, és bejelentette: – Figyu, képzeld
mi van! Találtam egy lakást! Illetve megtaláltam a régi lakásomat –
Charlie megbocsátott, és visszaköltözöm hozzá!
Felültem. Nem tudatosult bennem, de most, hogy elmondta
nekem, végül is a fejemben már megterveztem a jövőnket. Majd
keresünk együtt egy szobát valami jó helyen, és végül veszünk egy
saját lakást, amikor megkapja ezt a zenegépes állást. Vagy
mindketten maradunk, ahol voltunk – Lindát nem zavarná. Lehet,
hogy ki is költözne – ja, nem, azt nem lehet, az ő lakása. Akárhogy
is, nem úgy képzeltem, hogy ily hamar elválunk egymástól, vagy
hogy Alex ilyen vidáman hozza meg a döntést. Bár még csak két hét
telt el, úgy éreztem, szükségszerűség az életemben, hogy minden
reggel mellette ébredjek, ami nélkül nem akartam meglenni.
– Ööö, nagyszerű! – mondtam közömbösen. – Szóval Charlie még
mindig ott lakik…? – Mintha Charlie és én rengeteg mély csevegést
folytattunk volna a magánéletünkről.
– Fulhamben, igen. Tök jó lakás.
– De kurva messze van! És Nyugat-Londonban… utálod Nyugat-
Londont!
– Hát nem maradhatok itt, hogy örökre téged nyaggassalak, nem
igaz?
Igazából én éppen ezt terveztem.
Csinosan lebiggyesztettem az ajkam, reméltem, hogy vonzó
módon. – Nem bánnám.
Rám nézett, és megint összeborzolta a hajam. De nem olyan
lelkesen, mint az előbb.
– Jó lesz az. Még mindig te vagy a kedvenc cicám, nem? – Én
voltam. Lebuktunk a takarók alá. Téma lezárva. Hát, eltekintve attól,
hogy amikor fölkeltem egy pohár vízért hajnali háromkor, azon
kaptam magam, hogy megmagyarázhatatlanul bámulom a
tükörképemet a konyhaablakban, és sírva fakadok. Visszafeküdtem
az ágyba, és megpróbáltam megfeledkezni az egészről, Alexbe
kapaszkodva az éjszakában.
 4
Fran beugrott hétfőn este, mielőtt elmentünk a kocsmába.
– Na, élvezted a bulit?
– Haha. Hiányoltunk.
– Igen, csak te és Alex rémes haverja, Charlie, aki úgy látszik, azt
hiszi, hogy csak mert én nem jártam magániskolába, istenadta joga
van rá, hogy a seggemre tegye a kezét, ahányszor csak berúg.
– Ó, hát, jó hírek vannak Charlie-ról…
Mindent elmeséltem neki. Csupán arra lett volna szükségem, hogy
azt mondja: „Mel, csak mert kiköltözik, nem jelenti azt, hogy nem
szeret. Csak kialakítja a saját terét, ennyi, hogy amikor bármi lesz is
a dologból, azt ti magatok választjátok, és minden tökéletesen
rendben lesz.”
– Úristen, Mel! – kiáltotta. – Kellett neki egy hely, ahová beeshet,
félt, hogy egyedül jön haza, akart egy kis dugós figyelmet…
Amerika valószínűleg fele annyira sem volt jó móka, mint ahogy ő
mindenkinek meséli – úgy értem, van már állása a nagy popsztár
haverjától? Komolyan, hogy hagyhatod, hogy így kihasználjon? Nem
érsz ennél többet? Nem?
Linda bejött a nappaliba. Kövér arca megnyúlt.
– Öhm, nem tudtam, hogy vendéged van.
– Igen, ismered Frant, nem?
– Heló! Hogy vagy? – erőlködött Fran, pillanatnyilag
szüneteltetve fárasztó veszekedő műszakját.
– Jól. – Linda visszavonult. Hallottam, hogy kifelé igyekszik az
ajtón néhány idősebb hanggal.
– A francba! Szerinted ezek Linda szülei?
Az ajtó bevágódott.
 – Istenem, szörnyen érzem magam. És ma hétfő van. A vasárnap a
szülői látogatás napja. Ezt mindenki tudja! – morogtam magamban. –
Miért nem szól nekem az ilyesmiről?
– Nincs beírva a naptárba?
– Ki a fasznak van naptára, bazmeg?
Fran rámutatott egy nagy valamire a konyhaajtó hátulján, amit
kiscicák borítottak. Én azt hittem, hogy Linda így képzeli a korszerű
művészi ízlést. A dátum alatt az állt hatalmas, rózsaszín betűkkel:
„Szülők jönnek.” Egyetlenegy más dolog sem volt egész hónapban.
– Mi baja ennek a lánynak? – hunyászkodtam meg. – Miért nem
tud eljárni a barátaival és hullarészeg lenni, mint mindenki más?
– Vannak barátai?
– Nem. Nem hiszem.
– Gondoltál már rá, hogy elhívd velünk?
Nem bírtam, hogy Fran előadja ezt a szenteskedő jelenetet.
– Hívd te!
– A te lakótársad!
Ez kezdett gyerekes lenni, úgyhogy csak sóhajtottam, és
kedvetlenül legyintettem, ami azt jelentette, hogy oké, anélkül hogy
valójában bármire elköteleztem volna magam. Alexet átmenetileg
elfelejtettük valaki más problémáinak a fényében, és valami más
jutott eszembe.
– Kíváncsi vagyok, mi lehet azokban a hatalmas csomagokban,
amiket folyton kap.
– Hogy tehát teljes nyomorúsággá tegyük az életét, miért nem
szaglászunk a cuccai között is?
– Te kezdted!
– Nem!
– De igen! Amikor Nicholas itt volt!
– Ja.
Kérdőn néztünk egymásra.
– Hát…
– Ez rendkívüli… rosszaság lenne. – Fran idegesen kuncogott.
 – Hát már úgyis tönkretettem a napját…
Egymásra néztünk, és mindketten kipattantunk a szobából.

Linda szentélye volt valószínűleg a legmakulátlanabb hely, amit

valaha láttam. Még a mackó is úgy nézett ki, mintha járt volna
illemtanórára. Minden vagy rózsaszínű, vagy barackszínű volt, a fal
pedig egyszerre volt mindkettő, annak a fajta csúf szegélynek
köszönhetően, amit csak az autópálya melletti motelokban látni.
Mindenhol fodros-bodros dolgok voltak: függönyzsinórok,
potpourri-tartók, díszmalacok. Úgy nézett ki, mint egy hétéves
kislány nedves álma.
– Azta'! – mondta Fran, és fölemelte az összeillő kefeszettet a
fésülködőasztal üvegtetejéről, amely alatt egy csipketerítő pihent.
Nem láttam a csomagot, amit kerestem, és a szekrény felé
tartottam. Fran fölvette az egyik Laura Ashley-kötényruhaféleséget,
amelyet Linda előszeretettel viselt, és körbeugrándozott a szobában,
miközben azt énekelte: „Linda vagyok, és nem sajnálhatnám jobban,
hogy élek! Ne haragudj, légy szíves fizess valamennyi lakbért, mit
szólnál havi öt pennyhez? Most elmegyek szórakozni – ja, persze,
ilyet sose csinálok…” Pofákat vágtam.
Hirtelen megszólalt a telefon. Mindketten majdnem kiugrottunk a
bőrünkből, mintha rajtakaptak volna minket, miközben valami nagy
rosszaságot csinálunk. Ami persze így is volt.
– Te vedd fel! – sziszegtem Frannek, és lekaptam róla a ruhát. Ha
meglepték, azt tette, amit mondtak neki.
Mentem, hogy visszaakasszam a ruhát, és közben észrevettem a
dobozt, a szekrény hátuljából kukucskált ki. Rendkívül aljasnak
éreztem magam, de mégis felemeltem.
A dobozban csokoládé volt, egyik réteg a másikon: minden, a kis
Flyte csokiktól a hatalmas, egyhektáros Galaxykig és azokig az óriási
Tobleronékig, amiket csak a reptéren lehet kapni. Néhány csupán
üres papír volt, összevissza elszórva, rendkívül nem jellemző módon.
 – Beszarás! – kiáltottam, amikor Fran visszajött.
– Honnan tudtad ilyen messziről, hogy Nicholas az?
– Ezt nézd!
– Úristen. Étkezési rendellenesség-város. Jézusom!
– Tudom. Linda egyre csak hízik és hízik. Biztos folyton titokban
eszik.
– Mit fogsz csinálni?
– Mit fogok csinálni? Ó, teljes felelősséget vállalok érte, nyilván.
Nem tudom! Még csak nem is köszönünk egymásnak!
Egymásra néztünk.
A túlságosan csicsás éjjeliszekrényen, a papírzsebkendős-doboz
horgolt fedele mellett csak egy kép volt, Lindáról – pufók gyermek –
, amint egy rosszindulatúnak látszó póni mellett állt.
Istenem, mit csináljak – szóljak neki? Mi is van erről a tanácsadó
rovatokban? Hagyj elöl néhány hasznos szórólapot. Nem tudtam,
van-e olyan, amin ez áll: „A szobádban szaglásztunk, és találtunk
valamit, amit nyilvánvalóan kétségbeesetten szeretnél eltitkolni.”
Lemenjünk a kocsmába? Próbáltam megsaccolni egy illendően
hosszú időt, mielőtt ezt felvetem. Fran olyan pillantást vetett rám,
ami egyértelműen elárulta, hogy nem volt elég hosszú.
– Mi? Bocs, Lindára gondoltam.
– Szóval szerinted mit…
– Abszolút fogalmam sincs.
Csend.
– Azt hiszem, megpróbálhatok kedvesebb lenni vele – ajánlottam.
– Hát, végül is együtt éltek.
– És veled is, gyakorlatilag, és te senkihez nem vagy kedves.
– Mert a legtöbb ember unalmas. Linda viszont, tudod, beteg.
– Oké, jól van már.
Feltápászkodtam, kimentem, és hozzáláttam, hogy elmossam az
edényeket, amiket Alexszel hagytunk. Hát, ez is valami.
– Szóval, öö, Nicholas telefonált?
 Nem pedig, mondjuk, Alex (aki elment bútort venni), mert
teljesen meggondolta magát, és könyörög, hogy költözzek Fulhambe.
– Igen. Úgy tűnik, van rád kereslet.
Hát, hurrá!
– De megmondtam neki, hogy nem vagy szabad, úgyhogy engem
hívott randira.
Fúj! Oké, talán megvetettem a pasit, de szerettem volna azt
gondolni, hogy meg tud különböztetni ugyanannak a fajnak más
egyedeitől.
– Hm! Igent mondtál?
– Szerinted?
– Szerintem igent mondtál, olvadozva, szeretnéd örökkön-örökké;
és voltak újabb nagyon vicces könyvelős sztorijai?
– Ja, és azt is mondta, lehet, hogy kéne csináltatnod egy tesztet
valami betegség miatt.
– MICSODA?!
Fran beintett nekem, és gonoszul nevetett.
– Melanie, minthogy valószínűleg te vagy az egyetlen ember, aki
valaha is lefeküdt vele, én nem aggódnék túlságosan.
Miután elmúlt a rövid feszültség, elmeséltem, milyen szörnyű volt
a parti, mert tudtam, hogy tetszeni fog neki. Különösen Angus
érdekelte.
– Nagyon érdekesen hangzik. Jóképű?
Szagot fogott, mint mindig.
– Öö, nem tudom. Láttad azt a filmet, a Babe-et?
– Úgy néz ki, mint egy malac?
– Hallgass végig…
– Hogett farmer?
– Nem! Tudod, van benne az a kutya, aki rossz lesz, és
megharapja az embereket…
– Olyan, mint egy kutya?
– Hát, a sértett nemesség aurája veszi körül.
– Kutya alakban.
 – Ööö…
Mindketten sóhajtottunk.
– Istenem, tényleg nem maradtak férfiak – kiáltott fel Fran,
körülbelül egymilliárdadszorra.
Nem tehettem róla, de önkéntelenül valami Amanda-féle pillantást
vethettem rá, mert Fran úgy tett, mintha mellbe rúgna. Nem teljesen
tettette rendesen, és sajnos tényleg eltalálta a mellemet. Fran mindig
durván játszott.

Linda végül visszajött, egyedül. Mindketten megmerevedtünk.

Szokás szerint egyenesen átvágott a nappalin a hálószobája felé.
Visszatartottam a lélegzetemet, megrémülve, hogy valamit nem a
helyén talál. Lehet, hogy egy hajszálat ragasztott az ajtókeretre, és
egy kis síkport vagy valamit, és most meg fog ölni minket…
Fran jelentőségteljesen nézett rám, úgyhogy megint felálltam.
– Khm, Linda, kérsz egy csésze kávét?
Hallgatás jött odaátról. Nem kétséges, hogy ez rémisztő és
példátlan megmozdulás volt a részemről. Rémesen szégyelltem
magam. Végül:
– Nem, kösz.
– Azt hiszem, úgyis csak fél kiló cukrod maradt – suttogta
gonoszul Fran.
– Oké! – kiáltottam. – Megyünk a kocsmába. Akarsz jönni?
Linda kilépett a szobájából, és rám nézett, fakó szemei
gyanakvóak voltak.
– Miért?
– Ööö, csak úgy… tudod, hétfő este… – gyengén elhalt a hangom.
– Nem, kösz. Kitakarítom a szekrényemet.
– Óóó – úgy értem: Ó, ja, jó mulatást!
Aztán Frannel lemenekültünk a kocsmába, hogy találkozzunk
Alexszel és Charlie-val. Az „Amanda & Fraser Kft.” nagylelkűen
kegyeskedett csatlakozni hozzánk: két jóképű nyugat-londoni fiú
jelenléte nyilvánvalóan emelt valamennyit társasági vonzerőnkön.
Amikor bementünk a kocsmába, a szemem sarkából ránéztem
Franre. Nem nézett ki jól a dolog. Amanda a három férfi között ült,
és a legpökhendibb modorában adta elő magát. Fraser
kötelességtudóan nézett rá – vagy imádattal bámulta, nem tudtam
megállapítani, mi volt igaz, és mi volt rosszindulat a részemről –
, Alex és Charlie pedig vihogtak és bökdösték egymást.
Alex adott egy puszit, én pedig elmentem sörért, miközben
Amanda mondott valamit, és mindenki nevetett. Ránéztem a szeretett
férfi szépen metszett profiljára, és hirtelen üresnek éreztem magam,
még akkor is, amikor azt kiáltotta: – Mel, gyönyörűséges
gyönyörűm, gyere ide, és azonnal ülj az ölembe!
Hogy lehet ilyen édes, és mégis el akar költözni Fulhambe
Charlie-hoz? Az ölébe ültem, és próbáltam nem szomorkodni, de
nem volt könnyű.
– Na szóval – rikácsolta Amanda –, beszéltem a tervezővel, és azt
mondja, hogy még soha életében nem látott ilyen vékony derekat!
Külön kézzel kell majd az egészet megcsinálniuk, és ezért plusz
kétezer fontba fog kerülni! Képzeljétek!
– Beszarás! – mondta szolgálatkészen Alex.
A többi fiú kifejezéstelenül bólintott. Ez feldühített: csak azért
hallgatták, mert csinos volt, de akkor sem tudnák, mennyibe kerül
egy menyasszonyi ruha, ha puskával fenyegetnék őket.
Aztán Amanda egy pillantást vetett Fraserre, és csettintett az
ujjával. Fraser azonnal felkelt, és hozott Amandának egy újabb italt.
Frannel csodálkozva néztünk egymásra.
Mindenesetre, hogy legalább egy kicsit érdekesnek tűnjek,
elfecsegtem mindent Lindáról. Fran helytelenítően nézett, de csak
azért, mert nem neki jutott eszébe, hogy elmondja. Mindenki le volt
bilincselve, úgyhogy próbáltam nem túlságosan kiszínezni. Hát,
mindenki, kivéve Frant, aki helytelenítően nézett, és Charlie-t, aki
Fran mellét bámulta. És Amandát, aki megpróbált elmesélni egy
rivális történetet valószínű anorexiájáról, amit úgy próbált beállítani,
mint egy meglehetősen menő betegséget.
Hirtelen Angus sétált be, és mintha megfagyott volna a levegő.
Fraser idegesen mosolygott üdvözlésképpen, miközben Amanda
nagyon kimért pillantást vetett rá szépen kifestett szemével, és
szándékosan erőltetetten mosolygott.
– Ó, szia, Angus – mondta. – Annyira örülök, hogy el tudtál jönni.
– Egen.
Te jó isten, ki ez, egy statiszta a Cold Comfort Farm című
filmből? Angus közönyösen leült.
Fraser körülnézett. – Mindenki ismeri Angust?
Mindenki hümmögött, és úgy tett, mintha ismerné – még ha (mint
Fran) soha életükben nem látták is –, hogy ne kelljen körbemenni és
bemutatkozni.
Eljutottam addig a kényes pontig az ölben ülésben, amikor már
elfelejtettem kiegyensúlyozni a lábujjaimat a földön, az illetőnek
pedig rendkívül elzsibbadt a lába, de túl udvarias ahhoz, hogy szóvá
tegye.
– Hé, elefántbébi, drágám, nyilvánvalóan imádlak, de ha nem
szállsz le a lábamról azonnal, akkor összeesek és meghalok – közölte
hangosan a szerelmesem.
Amanda sikítva nevetett, minthogy ő az elefánt szótári ellentéte
volt, én pedig, nyilván, a szinonimája.
Nem volt hová ülni, úgyhogy a csoport végéhez oldalaztam, vörös
arccal, de úgy téve, mintha viccnek vettem volna az egészet, a
természetesen vörös arcú Angus mellé, aki mogorván bámult egy
korsó angol keserű sörbe. Ez rossz húzás volt, mert mire újra
összeszedtem magam mérsékelt és észrevétlen duzzogásomból, hogy
visszatérjek a társalgásba, az már teljesen elterelődött kattant
lakótársamról, és megint visszakanyarodott a kurva esküvőkre.
– Szóval – mesélte Amanda – kibéreljük az egész kastélyt, és lesz
hanga és birkapacal és skót kockás girlandok és dudások…
 – …akik kiparádéznak a seggemből – mondta egy halk hang a
fülembe, elég jól utánozva Amanda előkelősködő rikácsolását.
Kuncogni kezdtem, mielőtt föleszméltem volna, hogy valójában
Angus, a Morcos mondta ezt. Senki más nem vette észre.
– Heló – mondtam melegebben, mint akartam.
– Üdv.
– Jól szórakoztál szombaton?
– Hmm – mondta, éles pillantást vetve a jegyespárra.
A hamar szokásunkká vált kínos csend fölénk lopakodott.
– Szóval idősebb vagy fiatalabb vagy Frase-nél… – Amint
föltettem a kérdést, eszembe jutott, hogy már tudom. Istenem, a
csevegési radarom egyre rosszabbá válik.
– Még mindig fiatalabb – majdnem elmosolyodott. Kicsit
elgondolkoztam, vajon hogy nézne ki, ha tényleg mosolyogna.
Valaki letett elém még egy italt; megéreztem Alex after-shave-jét,
és lehunytam a szemem.
– Ó, ismeritek egymást?
Alex és Angus kezet fogtak azon a bizalmatlan módon, ahogy a
pasik szokták, ha a lány, akivel járnak, bemutatja őket egy másik
pasinak.
– Szia. Ööö, te vagy Fraser öccse?
Persze hogy az. Te jó ég!
– Igen. Igen, az vagyok.
– Ott voltál az eljegyzési partin, ugye? Remek este volt, nem igaz?
Aztán egy elég furcsa dolog történt. Angus és én egymásra
néztünk, és majdnem elmosolyodtam.
– Igen. Igen, nem semmi volt.
– Na és mit csinálsz itt lenn? Dolgozol?
– Igen, rövid lejáratú szerződésem van a Docklandsben. Ha
tetszik, lehet, hogy maradok…
– De fogadjunk, hogy hiányoznak a birkák szutykos-butykos
országban, mi?
Összerezzentem.
 – Nem. Igazából elég sok szőröstalpú bugrissal találkoztam,
amióta itt vagyok.
Duplán bunkó! Juj! Szerencsére Alex nem hallotta, mert már
visszafordult Charlie-hoz, hogy tegyen még valami birkákkal
kapcsolatos megjegyzést. De én meg voltam döbbenve, és össze
voltam zavarodva: ez a narancssárga hajú pasi miért utál minket
ennyire? És ha utál, miért van itt?
Semmi sem történt, ami megváltoztatta volna a véleményemet,
ahogy az este előrehaladt. Angusra meghökkentően kevés hatást
tettek Alex amerikai sztorijai, amelyeket én még mindig viccesnek
találtam, pedig már többször hallottam. Még több korsót
fogyasztottunk, még többet fecsegtünk, és Angus nem érezte
szükségét, hogy beszálljon akár egyetlen észrevétellel, tegyen egy
megjegyzést vagy nevessen – még akkor sem, amikor Alex rátért arra
az időre, amikor eldöntötte, hogy rodeósztár lesz!
Szétnéztem Fran után. Sikerült teljesen sarokba szoríttatnia magát
Charlie-val, akinek a szeme olyan kerek volt, mint Fran szép formájú
cicije. Charlie nekinyomta a falnak az asztal hátsó részénél, mindenki
más pedig abban az enyhén kába univerzumban volt, ahol nem sok
mindent vesz észre maga körül (kivéve Amandát, aki ásványvizet
ivott, de amúgy sem vett észre senkit saját magán kívül).
– Drágám – motyogta részegen Charlie –, abszolút csúcs nő
vagy…
– Húzz a nyálba, Charlie! – Fran hangja fenyegető volt.
– Gyere, adj Charlie-nak egy puszikát…
Kinyúlt, hogy elkapja. Fran fölemelte a kezét, és anélkül hogy
akarta volna, megütötte Charlie-t. A hangulat hirtelen megváltozott.
– Aszondom, megpofoztál, te kurva?
Az az úrifiús sárm nyilván csak egy vékony réteg volt.
Fran teljesen kihúzta magát, és úgy nézett ki, mintha lángolna a
megalázástól meg a dühtől.
– Nem, de kurvára meg kellett volna, te köcsög!
– Te rohadt kis kurva!
 Aztán, és komolyan mondom, tényleg úgy nézett ki, mintha neki
akarna menni Frannek. Mindenki úgy nézte, mintha hibernálták
volna egy pillanatra, kivéve Frant, aki mint egy lassított felvétel,
hátrafelé mozgott. Aztán hirtelen egy narancs villanás következett,
ahogy Angus felugrott, megragadta Charlie karját, és egy
mozdulattal teljes erejéből a falhoz vágta.
– HAGYD ABBA!
Hosszú csend következett. Valamiért úgy tűnt, mintha elég sok
ember föllélegzett volna. A tulajdonos fenyegetően közeledett felénk,
Angus és Charlie pedig nagyon szúrósan nézték egymást.
Alex odahajolt. – Ugyan, Charlie, hagyjad – mondta halkan.
Kínos várakozás után Charlie elkapta a tekintetét, behúzta a
karmait, és kitrappolt a kocsmából. Mind egymást néztük, félig
aggódva, félig felvillanyozódva az izgalomtól.
– Hát, micsoda picsafej! – dühöngött Fran. És ezt a szót soha, de
soha nem használtuk.
Odakint Charlie nyilván menni akart, de Alex habozott, hogy
inkább velem maradjon-e.
– Öö, jobb, ha hazaviszem Charlie-t. Ott maradok ma éjjel.
Nem akartam, hogy elmenjen, főleg ne ezzel a… barommal.
– Akkor jó éjszakát – köszönt Alex, és elment, Charlie-t
támogatva.
Mi többiek ott álldogáltunk, és azon gondolkoztunk, hogy mit
csináljunk. Fran megköszönte Angusnak, de szinte ízléstelennek tűnt
megemlíteni; mintha látta volna, ahogy megerőszakolják, vagy
ilyesmi. Fraser elindult felénk, aggódónak látszott, amikor Amanda
határozottan megragadta a karját, megfordult, és vidáman azt
mondta: „Mennünk kell!” Mintha az egész délutánt azzal töltötték
volna, hogy egy falusi vásárban mulatnak. Ahogy Amanda
kituszkolta az autó felé, Fraser a válla fölött visszanézett Angusra, és
furcsán rávigyorgott, amiben egyszerre volt bocsánatkérés,
büszkeség és általános jóindulat. Angus viszonozta, és hirtelen
nagyon hasonlítottak egymásra.
 – Na! Mindenki hozzám? – kérdeztem, mint mindig. Frannel alig
vártuk, hogy megtárgyaljuk a dolgot, de nyilván sokkal könnyebb
lenne, ha Angus nem jönne…
Ám ő már nagy léptekkel az ellenkező irányba tartott.
– Ó, nézz rá – fohászkodott Fran, ahogy Angus a metró felé ment.
– Az én páncélos malacom. Magányos Malacom. Narancssárga…
– Fogd be, Fran. Kurvára elrendezte, oké?
– Jaj, az isten szerelmére! Már elég vitám volt ma este, nem?
Fran nagyon be volt pöccenve.
– Ugyan, Franci, ne törődj vele. Az az undorító seggfej letapizott
– fúj… Gyere el hozzám, igyál egy pohár bort, és hagyd abba a
parázást.

Visszakecmeregtünk a lakásba; most az egyszer sikerült nem

recsegni a lépcsőn. Fran kicsit még mindig sokkban volt, úgyhogy
leültettem, töltöttem neki egy nagy pohár whiskyt (igen, az volt, amit
Linda nyert egy tombolán, de orvosi célra kellett), és hagytam, hogy
újra elmesélje az egészet, mintha nem lettem volna ott.
Nem tudtam nem hangosan gondolkozni.
– De nekem ez jó hír – tettem hozzá megfelelően hosszúnak tűnő
idő után.
– Micsoda?!
– Hát Alex most aligha költözik be Charlie-hoz, nem? Most, hogy
tudja, gyakorlatilag egy erőszaktevő. Hmmrn, lehet, hogy veszünk
egy saját lakást… rendesen beköltözünk.
– Ó, hát boldog vagyok! Az, hogy majdnem halálra tapiztak, jól
jön a lakásterveidhez. – Fény gyúlt a szemében. – Akarod, hogy
lemenjek a King's Crossra és striheljek egy kicsit? Akkor talán
szerezhetsz egy közös jelzálogot is.
– Nem! Csak azt mondom…
 – Ha odaköltözik Charlie-hoz…– Fran kimutatta a fogát, ami
mindig baljós jel –, ha odaköltözik Charlie-hoz, ezek után, kidobod,
nem?
Bazmeg! Morális megadilemma!
– Nem fog; ezt mondom. – Elég naiv voltam az egész dologgal
kapcsolatban.
– De ha mondjuk mégis.
– Nem fog. – Az isten szerelmére.
– Egy elméleti univerzumban kidobnál egy pasit, aki
összeköltözik azzal a személlyel, aki molesztálta a legjobb
barátnődet.
– Érzelmileg zsarolsz? És különben is, de facto nem molesztált.
Abban a pillanatban, ahogy kimondtam, rájöttem, milyen
borzalmas ilyet mondani, és hogy én vagyok minden idők
legrosszabb feministája. Aznap este másodszor döbbentünk meg, és
most rosszabbul viselkedtem, mint Charlie. Hirtelen részegnek,
sírósnak és iszonyú fáradtnak éreztem magam.
– Ne beszéljünk többet róla – mondta Fran hosszú csend után.
Előhúztam a pótmatracot, és csendben lefeküdtünk aludni. Most
az egyszer Linda büszke lehetett rám.
 5
Másnap reggel úgy tántorogtunk a lakásban, hogy másnaposabbnak
tettettük magunkat, mint amennyire tényleg voltunk, csak ne kelljen
egymáshoz szólnunk.
Frannek meghallgatása volt; sok szerencsét kívántam neki, és
elindultam a munkahelyemre. A főnököm az irodámban várt. Ez
semmiképpen sem lehet jó jel. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy
valaha is járt volna ott azelőtt. Reméltem, nem mancsolta végig az
íróasztalomat: tele volt „Szeretem Alexet!” firkákkal.
– Ah, igen, jó reggelt, Melanie. – Rám mosolygott, a szokásosnál
is udvariasabban. Körülbelül egyötven magas volt, de tökéletesen
arányos: az embernek mindig ellen kellett állnia a vágynak, hogy
megpaskolja a kopasz fejét. – Khm, mm, a legszörnyűbb felfordulás
volt a marketinggel az új brosúra miatt. Úgy látszik, hogy a
„Fabricon” szó végig rosszul lett írva.
Sóhajtottam. – De ez egy kitalált marketingszó, nem? – mutattam
rá. – Nem számít, hogy írjuk, akkor is azt jelenti, hogy mindenki
tehet egy szívességet. Nem nagyon tudom megnézni az Oxford
Englishben, igaz?
– Mindazonáltal – jaj, ne, fellengzősen beszél –, mindazonáltal
legújabb termékünk márkaneve volt, és már 45 000 font értékű
reklámanyagban szerepelt. Aminek 48 000 font értékűnek kellene
lennie, ha nem maradtunk volna el az előállítási tervvel a maga – és
sajnálom, hogy ezt kell mondanom – őszintén szólva szinten aluli
munkája miatt.
Hirtelen elképesztően kicsinek éreztem magam. Szinten aluli
munka? Igen, visszacsúsztam a gyengébbek közé. De ez alkalommal
nem a hullámmozgás megértésének hiánya volt a gond, hanem saját
merő lustaságom. Végigfuttattam az összes elképzelhető lehetőséget
a fejemben, és mind közül a legrosszabbat, leghitványabbat,
legszánalmasabbat választottam.
– Istenem, sajnálom. Csak… nos, a lakótársam bulimiás, és
nagyon nehéz időszak volt.
Úgy néztem ki, mintha pillanatokon belül könnyekben törnék ki.
Szemét voltam. Alávalóbb, mint hitvány, szemét, szemét, szemét.
Igazán, ezért megérdemeltem volna, hogy kirúgjanak.
– Ó, a mindenit, az igazán nehéz lehet magának. – A főnököm
olyan őszintének, érzékenynek és felindultnak tetszett, hogy
majdnem tényleg elkezdtem sírni. – A nővéremnek is volt.
A francba!
A vállamra tette a kezét. – Szerintem éppen olyan nehéz azoknak
is, akik az ilyen ember környezetében élnek. Annyira frusztráló,
ugye?
Gyászosan bólintottam, és kicsit kiszíneztem a dolgot. Még tíz
percig élveztük egymás gondoskodó személyiségét, és én már azt
hittem, hogy megúsztam szárazon, amikor azt mondta:
– Igazán sajnálom, Mel, és tudom, hogy ez nem fog segíteni, de a
marketing megkérte, hogy költözzön a földszintre az ő irodájukba –
így mindannyian kicsit közelebb tudnak kerülni egymáshoz a
munkájukban, mintegy. Mostantól az ő osztályukon lesz.
Őszintén sajnálkozónak tetszett. Képtelen voltam megszólalni,
úgyhogy csak szomorúan bólintottam.
– Levitetjük a holmiját, amilyen gyorsan csak lehetséges.
Kedvesem, öröm volt magával dolgozni.
Nem lehetett az, de kábán elfogadtam a kinyújtott kezet,
miközben egymilliárd horrorbaktérium kezdett szaporodni a
fejemben. A marketingosztály! Jaj, istenem, azoknál narancssárga
falak vannak! És azt a szót használják, hogy „konceptuális”! És most
majd be kell rúgnom a karácsonyi bulin, és hülyét csinálni
magamból! Ja, nem – ezt már megtettem. Akkor is, mostantól egész
nap munka, munka, munka lesz, amilyet az igazi embereknek kell
csinálniuk! Szívből jövően nyöszörögtem magamban. Megszólalt a
telefon.
– Nos, látom, hogy elfoglalt, úgyhogy itt hagyom, hogy
összeszedje magát. – A főnököm kecsesen felállt, és ellebegett apró,
csináltatott cipőjében.
Persze Fran volt az.
– Na? Beszéltél vele?
– Fran! Áthelyeztek! Beraknak a marketinghez!
– Te jó ég, az jó vagy rossz?
Frannek nem volt elképzelése arról, hogy mi történik a munka
világában. Számára a céges ügyek azt jelentették, hogy az ember
összejön pasikkal a Cityből.
– Hát majd egész nap dolgoznom kell, és nem beszélhetek veled
soha többet, és körül leszek véve egy csomó emberrel, akik szerint
nagyon király a marketingen lenni, és egy fülkében fogok ülni, nem
pedig irodában, és szenvedni fogok mások sült krumplijának a
szagától ebédidőben, és hallgatni az állandó uncsi dumát a
fókuszcsoportokról, és folyton nézni fogják, hogy mit csinálok, és
szemét megjegyzéseket fognak tenni arról, hogy soha nincs rajtam
semmi narancssárga… De ettől eltekintve jó lesz.
– Ja, oké. Szóval beszéltél már Alexszel?
– Fran! Ez FONTOS!
– Fontosabb annál, hogy a barátod beköltözik egy
erőszaktevőhöz?
– Igazából igen.
Egy kis csend következett. Fran az életben semmit nem tudott
fontosabbnak látni magánéletünk hóbortjainál, és normális esetben
egyetértettem vele. Úgyhogy végül biztos megérezte, hogy ez elég
gáz.
– Sajnálom. Kirúgtak?
– Nem, kurvára nem rúgtak ki. Jaj, felejtsd el!
– Kevesebb pénzt fogsz keresni?
– Fran, most beszélek Alexszel, oké?
 Francba! De legalább nem kapta meg a szerepet, különben
elmondta volna. Állandó rettegésben éltem, hogy egyszer
hihetetlenül híres lesz, és soha többet nem lesz velem, és én leszek az
öreg lúzer a kocsmában, aki unalmas sztorikat mesél idegeneknek,
akik nem hiszik el, hogy régen ő volt a legjobb barátnőm.
Eléggé ki voltam borulva, és frusztrált, és fáradt és dühös, és a
legkevésbé ahhoz volt kedvem, hogy felhívjam Alexet, és nehéz
kérdéseket tegyek fel neki. Azt kívántam, bárcsak telefonálna és
elmondaná, hogy megvilágosodott azzal a féreg Charlie-val
kapcsolatban tegnap este, és könyörögne, hogy velem élhessen, mert
ANNYIRA szeret. Aztán megpillantottam egészségtelen
sápadtságomat, elkenődött szemfestékemet az ablakban, és rájöttem,
hogy a) igazából egy kicsit sírtam, és b) ha én lennék Alex, és
meglátnám magam, tíz kilométerre rohannék.
De szerencsére nem én vagyok, mert szólt a telefon, és ő volt az.
– Heló, cukipofa.
– Heló, szemétbarát-pofa.
– Istenem, igen, Charlie egy kicsit el volt ázva, igaz?
– Nagyon kiborította Frant, tudod?
– Frant? Az a csaj megeszi Charlie-t reggelire. Ha narancsfiú nem
ugrott volna közbe, leharapta volna Charlie tojásait.
Ez tagadhatatlanul így volt.
– Még mindig azzal a köcsöggel akarsz lakni?
– Hát vagy ez, vagy nyálazhatom a hirdetési újságot két hónapig,
és valami török garzonban végzem Délkelet-London 13. kerületében.
– De Fulham… az Köcsögfalva arrafelé.
– Á, nem olyan rosszak, ha megismered őket.
– De nem tudom megismerni őket! Csupa hideg görény!
Alex sóhajtott. – Már megint ez a magániskola dolog?
Nyűgösködsz?
– Ja, persze, ezzel szeretnék magánbevételt, egy kényelmes állást
a könyvkiadásban, és hosszú, csillogó szőke hajat.
 – Jaj, ugyan már, Mel, ne butáskodj! Különben is, valahol kell
laknom. Úgy értem, nem… nem lakhatunk együtt, vagy ilyesmi.
Elhallgattam, ebben a pillanatban túl sokáig.
– Nem, dehogyis. – Istenem, nem is hasonlított az én hangomra.
Kis csend következett. Aztán azt mondta: – Tudod, sajnálom,
hogy megbántottalak, amikor elmentem. De ilyenek miatt volt.
Mindig túl gyorsan akarod nyomatni a dolgokat, cica. Úgy értem,
csak két hete vagyok itthon. Nem tudnád, izé, lehűteni magad?
– Persze. Jó. Öö, majd később felhívlak.
– Nem, Mel, ne legyél ilyen. Felhúzod magad. Csak azt mondom,
hogy nem kell elsietni…
Leraktam. Jaj, a kurva, kurva életbe! Lehet, hogy kéne szereznem
egy pólót, amire rá van nyomtatva, hogy „Elképesztően követelőző
nő; nagyon kiborul folyamatos figyelem és azonnali elkötelezettség
nélkül. Hisztérikus hajlamok. Képtelen független életet élni egy férfi
nélkül. Hűtlen a barátaihoz. Mindentől zokogni kezd.”
Zokogni kezdtem.
Tudtam, hogy csak két hét telt el, de igazából nem, ha
beleszámoltuk az egy évvel azelőttöt is, amiről most úgy tűnt, hogy
az én hibám, de akkor is…
A főnököm megint arra libegett.
– Jaj, kedveském, annyira sajnálom. A marketing teljesen jó lesz,
tudja – imádni fogják magát. Ne gondoljon úgy erre, mint egy
csapásra, gondolja azt, hogy ez egy lehetőség. Ugyan-ugyan.
Még a zsebkendője is makulátlan volt.
– És ne aggódjon túl sokat a lakótársa miatt sem.
Törtem a fejem, hogy miért kéne aggódnom miatta, és szerencsére
emlékeztem is rá.
– Nem veheti a világ minden felelősségét a saját vállára. Tudja
mit… – huncutul nézett. – Menjen, vegye ki ezt a napot. Egy
léleknek sem árulom el.
Megdöbbenést színleltem, de egy megsebzett félmosollyal, hogy
kimutassam a cinkosságomat.
 – Tudom, általában nem teszek ilyet. De menjen. Úgy gondolom,
szüksége van rá.
Igazán, a legédesebb ember a világon. Még az ajtóig is kikísért, és
hangosan beszélt valami képzeletbeli új projektről. Furcsa déjà vu
érzésem támadt, aztán kimenekültem a friss levegőre – hurrá!

Egy szabadnap Londonban, amikor teljesen depressziós vagyok, a

barátom pedig Fulhambe költözik. Mit csináljak? Hát, elmehetek
vásárolni, gondoltam. Vagy esetleg elmehetek vásárolni. Úgy
döntöttem, hogy totál depi vagyok, ezért megérdemlem a vásárlást,
és tiszta lelkiismerettel kell belevágnom. Linda két éve nem emelte a
lakbért, úgyhogy tulajdonképpen egészen fizetőképes voltam. Bár
nem volt kiborotválva a hónaljam, és nem volt rajtam a vásárló
fehérneműm, elindultam a Regent Streetre.
Felrakták a karácsonyi dekorációkat, amiről eszembe jutott, hogy
csak november van. Még hónapokig, hónapokig, hónapokig tart a tél.
Ja, és Alex el fog hagyni, mert egy követelőző liba vagyok. És a
legjobb barátnőm utálja. És a riválisom férjhez megy, és tökéletes
élete lesz. És harmincötös lába van! Majdnem elkezdtem megint
bőgni az utca közepén, de összeszedtem magam a szokásos módon
(elképzeltem, hogy az iskolai főcikizőnk arra sétál, aki már nagyon
sikeres lett, meglát és nevet), és elindultam a Dickins és Jonesba. A
parfümillat azonnal megnyugtatott.
Körbejártam a Hobbsban, miközben arra gondoltam, tényleg itt az
ideje, hogy imidzset váltsak és trendi csaj legyek, semmi értelme
nem volt barnát viselni a göndör barna hajammal, barna
egérszememmel és a barna szeplőimmel: úgy néznék ki, mint egy
nagy, sétáló kaka.
A leértékelt részben elkezdtem mindenféle holmikat nézegetni,
beleértve egy egy számmal kisebb, nevetségesen rózsaszín,
lábszárközépig érő nadrágot is, mert 79,99 font volt 14, 99-re
leértékelve, és ki tudja, talán azonnal fantasztikusan néznék ki benne.
Nem tudom, miért hittem, hogy hirtelen Franre hasonlítok, akinek
csodálatosan hosszú végtagjai voltak, szögletesnek és esetlennek
tetszettek kiskorunkban, de mostanra vadul kívánatosak lettek.
Mindenesetre nagyon meleg volt a próbafülkében, és folyton kiestem
a függöny mögül, miközben megpróbáltam bepréselni a lábamat
ebbe az izébe. Mire sikerült beleügyeskednem magam a nadrágba, és
megvizsgáltam elhízott hátsómat a tükörben, körülbelül olyan
mélységesen undorítónak éreztem magam, amennyire csak
lehetséges tényleges fizikai betegség nélkül.
– Térj észhez – monologizáltam. – Nyomorultul érzed magad,
úgyhogy idejössz, és felöltözteted a lábaidat két nagy, kövér
rózsaszínű hurkának! Mi bajod van?
Kitrappoltam, hogy megnézzem, hátha segít az egészalakos tükör
– na persze –, és tehetetlenül bámultam zilált hajam, izzadó, vörös
arcom, dudoros fenekem, és azt, ahogy a szemem eltűnt, mintegy a
sok sírás ellen tiltakozva, csak fekete szemfestékfoltokat hagyva
maga után.
– Hát, legalább nem valószínű, hogy Alex erre járjon –
gondoltam, hogy vigasztaljam magam.
Angus járt arra.
Ott cammogott valamiben, amit csak anorákként lehet leírni;
először azt hittem, hogy nem vesz észre. Aztán felnézett, és meglátott
engem a tükörben. Egy pillanatra szinte derűsnek látszott, de hamar
észbe kapott, mert eszébe jutott a státusom: Amanda-barátja-Alex-
szeretője, és kimérten odajött.
– Ismét heló.
– Mi a fenét keresel a női nadrágoknál? – kiabáltam, a jól ismert
„agresszív” technikát alkalmazva, hogy megpróbáljam elrejteni a
szégyenkezésemet.
– Az anyámnak akarok születésnapi ajándékot venni. Mi bajod?
– Semmi. JÓL vagyok.
– Tetszik ez a nadrág.
 – Kopj le. Jaj istenem, ne haragudj. – Hirtelen belefáradtam az
undokságba. – Nem mondtam komolyan. Szar napom volt, aztán
elengedtek, és azt hittem, hogy az király lesz, de tré, és ELEGEM
VAN.
– Ó.
Ott álltunk, én a nevetséges rózsaszín nadrágban, ami olyan szűk
volt, hogy nem tudtam felhúzni a cipzárját, ő pedig az anorákjában.
– Kérsz egy csésze kávét és egy croissant-t? – ajánlotta
udvariasan.
Kicsit szipogtam. – Igen, kérek.

Elég feszélyezetten ültünk együtt a kávézóban, gazdag, kiabálós nők

között. Azon gondolkoztam, hogy az emberek néznek-e minket és
spekulálnak-e azon, milyen kapcsolatban van köztünk: mindig ezt
csináltam. De lehet, hogy nyilvánvaló volt, hogy ő a nem barátnőm
vőlegényének keserű kisöccse.
Kicsit szalonképesebb voltam, miután sikerült megszabadulnom a
szemfesték legrosszabb részétől egy ráncosító dörgöléssel, fejjel
lefelé megfésültem a hajam, és visszabújtam tengerészkék
nadrágkosztümömbe, amiben majdnem úgy néztem ki, mintha nem
állna ki a fenekem.
– Gyakran veszel az anyádnak fehérneműt?
– Nem, csak lézengtem. Soha nem tudom, mit vegyek neki,
úgyhogy csak sodródok, és azt remélem, hogy rám ugrik valami
fantasztikus – aztán a végén veszek neki egy fürdőszobaszőnyeget
vagy ilyesmit.
Ismertem ezt az érzést. Nem tudtam, hány Delia Smith-könyvet
visel még el az anyám, de férfiasan bírta.
– Miért nem álltok össze Fraserrel; elküldhetnétek egy hajóútra,
vagy ilyesmi.
– Nem is tudom… Te mennyi pénzt költesz az anyádra?
– Hmmm, hát asszem kábé harminc fontot.
 – Ó.
Hosszú csend következett, ami alatt elkezdtem aggódni, esetleg
megsértettem az anyját: tudtam, milyenek a skótok. És éppen erre
volt szükségem: hogy még valakit kiborítsak a világon. Kezdtem
alulmaradni a népszerűségi versenyben az ebolavírussal szemben.
Angus összevonta a szemöldökét. – Akkor azzal körülbelül a
Camden-csatorna feléig jutna el?
– Hát, végül is egy vén csatahajó.
Nevetett a teljességgel szar viccemen, amiből rájöttem, hogy
ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát, mint én.
– Igen, nem költök el könnyű szívvel harminc fontot – folytattam.
– Tudom. Rájöttem a rózsaszínű nadrágból.
Egész nap először mosolyodtam el.
– Ó, köszi a divattippet, Anorákember.
Félig elmosolyodott.
– Mi van? – kérdeztem.
– Ó, semmi.
– Mi van? Ez valami ilyen varázsanorák?
– Nem – mostanra már vigyorgott.
– De, az, ugye? Varázsanorák, amitől, nem is tudom,
természetfeletti képességed lesz a vonatok megjegyzésére?
– Phü. Valójában bájos anorákom északi-tengeri szabvány dolog.
Ma találkoznom kellett a British Petrol-os emberekkel, és
komolyabban vesznek, ha azt hiszik, hogy épp most szálltál ki a
helikopterből.
– Juj, egy helikopteren voltál? – Te jó ég! Ki vagyok én, Amanda?
– Igen – felelte komolyan.
– Hát nem tudtam, hogy helikopterbe is szállhatsz. Azt hittem,
lemész a csövekbe, meg ilyesmi.
– Azt csinálom. De kell egy helikopter, hogy eljussak a
csövekhez. És a csövek víz alatt vannak.
Le voltam nyűgözve, de nem mutattam.
– Szóval azt mondod, hogy ez, mondjuk a James Bond-anorákod?
 Egyenesen a szemembe nézett.
– Igen, édesem, ez a James Bond-anorákom – mondta Sean
Conneryt utánozva.
És, furcsa módon, ez volt az a pillanat, amikor megkedveltem
Angus McConnaldot.

Másfél órával később vettünk az anyjának valami förtelmes

golfszuvenírt a Disney-boltban. (Az anyja golfozott. Azon
gondolkoztam, hogy ez talán valami kötelező skót dolog, de úgy tűnt,
hogy valódi hobbi.) Én pedig vettem egy kényelmes, tizennégyes
tengerészkék nadrágot a Racing Greenbe ami azt bizonyította, hogy
öregszem, de vennem kellett valamit.
Egy fiú, aki szeret vásárolni? Jelentősen felvidultam, mivel
nyilván olyannak tűntem a világ szemében, mint az a fajta lány, akit
eléggé szeretnek a fiúk ahhoz, hogy vásároljanak vele, még akkor is,
ha egy kicsit dinka. És könnyen elbeszélgettünk mindenről a nap
alatt – kivéve, amikor elmentünk egy hatalmas kristálykirakat előtt
az egyik üvegáruosztályon. Fiatal, elegáns pár nézegette, és dolgokat
pipáltak ki egy hatalmas listán.
– Marcus, sietned kell, hogy kiválaszd az étkészletet – mondta a
lány parancsolóan. Marcus, aki pontosan úgy nézett ki, ahogy
valószínűleg hatéves korában, csak nagyobb volt, lebiggyesztette az
ajkát, és elvörösödött.
Angus hozzám hajolt.
– Londonban mindenki kiszúrja az új, kisebbfajta főnemeseket öt
perccel azután, hogy meghalt az apjuk, és rájuk mozdul, mint egy
piranha?
Meglepve fordultam hozzá. – Ismered?
– Ismerem a típust – mondta sötéten, és a lányt nézte. Ettől
begurultam.
 – Hát, elnézést. Nem vettem észre, hogy ma van a nemzetközi
szexista nap. És csak hogy tudd, a válasz igen. Én személy szerint
azért ütöm agyon veled az időt, hogy elcsábítsam Vilmos herceget.
– Hah! – mondta. Aztán kevésbé barátságtalanul: – Nem úgy
értettem. – Aztán hallgatott, mint egy, hát, csuka. De már úgyis ideje
volt hazamenni, én pedig tényleg elég nyugis voltam.
– Örülök, hogy összefutottunk – szólaltam meg bénán a
metrómegállóban.
– Koincidencia – vigyorgott az anorákjából.
– Ó, egy szó, jó sok szótaggal! Ezzel fel akartál izgatni?
Úristen, MIÉRT mondtam ezt? Angus elvörösödött, és egyikünk
sem tudta, mit mondjon.
– Ööö, nem, nem. Majd… találkozunk. – És elnyargalt a tömegbe.
– Angus! – kiáltottam utána.
Megpillantottam neon-narancssárga öltözékét, ahogy fel-
felbukkan a metró felé menet, aztán, még éppen időben, megfordult.
– Köszi – kiabáltam. – Kösz a tegnap estéért. Fran nagyon hálás
volt.
Megint elvigyorodott, ellenállhatatlanul. – Lédiséged szolgálatára
– mondta, és mélyen meghajolt a Piccadily Circus közepén.

Alex hagyott egy üzenetet, hogy elment a focimeccsre, úgyhogy

majdnem olyan gyászosan néztem ki, mint Linda, amikor szemtől
szembe találkoztunk az előszobában. Aztán eszembe jutott a
kedvességi kampányom.
– Szia, Linda, hogy vagy? Elfele?
Istenem, semmit nem tudok jól mondani?
– Nem, öö… – habozott. – Az Angol beteget akartam nézni.
Olyan furcsa ez a lány. De végül is az élet nem csak ivásról,
elkötelezetlen férfiakról és összeveszésről szól minden barátoddal,
úgyhogy csatlakoztam hozzá, és lehuppantam mellé egy nagy pohár
fehérborral (nem számít ivásnak, ha otthon tévézel).
 A film nagy része alatt arra próbáltam rájönni, hogy Kristin Scott
Thomas miért lehet Kristin Scott Thomas, és én miért kell hogy én
legyek, amíg véletlenül Lindára pillantottam. Az egész arca
túlcsordult: könnyek, takony meg minden.
– Jól vagy?
– Olyan szomorúúú! – szipogta.
– De már kábé kétszázszor láttad. Mi van, azt gondolod, hogy „hé,
talán most elér a barlangig?”
– Fogd be. Ez az én filmem, és téged nem érdekel. Senkit nem
érdekel. – Lebámult a lábujjaira; olyan volt az arca, mintha olvadna.
Korábban észrevettem egy Kite Kat-os papírt a szemetesben, ami
nem tűnt túl soknak, de ki tudja.
Jaj, istenem, helyzet van. Ha Fran itt lenne, mondana valami
okosat és bátorítót, de csak én voltam. Egyszer valaki azt mondta,
hogy csak a fiatalok engedhetik meg maguknak, hogy önzők
legyenek, ami körülbelül még két és fél évet hagyott nekem. Most
nem akartam ezzel foglalkozni.
— Jól vagy? – kérdeztem újra. – Mindig ezt csinálod, amikor ezt a
filmet nézed?
Hangosan szipogott. – Lehet. Alex hol van?
Ez kicsit elkedvetlenített. – Ohm, a focimeccsen a fiúkkal.
Beköltözik Charlie-hoz, Fulhambe.
Ettől majd felvidul.
– Ó. – Rám nézett a vastag szemüvegén keresztül, ami teljesen
bepárásodott a sírástól. – Hiányozni fog neked.
– Igen, hiányozni fog.
Te jó ég, kezdünk összemelegedni!
– Attól még találkozunk… Csak addig van ez, amíg találunk
valami közöset, érted?
Bizonytalanul bólintott. Jaj, ne, remélem, nem talál valaki mást,
aki ideköltözik, az szar lenne. De amikor ránéztem, láttam, hogy
egyáltalán nem figyel; újra elmerült a drámában. Melyik szerepet
játssza vajon ott bent, gondoltam, a vastag szemüveg és a
pikkelysömör mögött. Mennyi mindent nem tudtam erről a
tökéletesen gömbölyű emberről, akivel együtt laktam. Aztán azt
gondoltam, hogy bakker, ez van, és miután (helyesen)
megállapítottam, hogy nem lesz több kép Ralph Fiennes fenekéről,
ezzel egyenes arányban elvesztettem az érdeklődésemet, csináltam
magamnak egy kis teát, és kivételesen korán lefeküdtem. Végül is
nagy nap volt.
 6
Másnap reggel azzal a felismeréssel ébredtem, hogy (1) kivételesen
nem vagyok másnapos, ami furcsa érzés, és (2) a francba, ma a
marketingre kell mennem dolgozni. És (3) Fran ki van rám akadva,
és (4) úgy kell tennem Alex előtt, mintha minden RENDBEN lenne,
és soha többé nem sürgetem, és (5) Alex nem feküdt mellettem,
könyörögve, hogy ne keljek fel, magához ölelve, jószagúan. Hol a
fenében van? Esik az eső? Ó, nagyszerű.
Majdnem, de nem egészen elkésve vánszorogtam be azt irodába,
pökhendi módon. Máris idegen férfiak voltak az íróasztalom körül,
akik a halott cserepes virágommal babráltak. Barney, bölcsen, sehol
sem volt látható.
– Szóval máris elköltözöm? – jegyeztem meg a munkásoknak
(fanyarul, gondoltam).
– Ne aggódjon, aranyos. – A két fickó közül a nagyobbik
szánakozva nézett rám, mintha mindennap emberek íróasztalát
ürítenék ki, ami valószínűleg így is volt. Azt hittem, mindjárt azt
mondja, hogy „több is veszett a tengeren”, de nem mondta.
– Semmi perc alatt kivisszük innen.
Bár úgy lenne. Hirtelen észrevettem, hogy a haverja furcsa
fülekkel, és akinek mintha pillanatragasztó ragadt volna az állára, a
vészhelyzet esetére fenntartott, nem-mentem-haza-de-be-kellett-
jönnöm-dolgozni fiókom felé nyúl, ami többek között bugyikat,
tamponokat és néhány jó nevű klinika számát tartalmazta.
– Öö, azt majd én – sikoltottam, nyilvánvalóan nem a mindennapi
segítőkész hangon.
Az első fickó egy „már láttunk ilyet” pillantást vetett a fülesre.
– Igazából, aranyos, nem kell kinyitnunk a fiókokat, hogy
elvigyük a szekrényt.
 – Ja, oké, jó. – Basszus. Körülnéztem, hogy mivel tehetnék úgy,
mintha segítenék, de aztán úgy döntöttem, hogy megelégszem a
„most jutott eszembe valami rendkívül fontos” pillantással, és
elrohantam.
A marketingosztályra lefelé menet megálltam, hogy elbúcsúzzak a
barátaimtól a kiadórészlegnél, aztán eszembe jutott, hogy nincsenek
ilyenek.
– Már mész is? – hallottam Shirleyt.
– Azt hittem, úgyis csak részmunkaidős – mondta valaki más, és
én pofákat vágtam neki (magamnak, nyilván; nem állt szándékomban
kikapartatni a szemem hosszú műkörmökkel, amikben ékszerek is
vannak), és eltűntem az épület bugyraiban.

A marketingosztályt átfestették: no lám, citromzöld és türkiz, milyen

bolondos. Itt valaki azt akarta, hogy tartsd jó mulatságnak a
munkádat – vagy különben… Máris meg voltam ijedve.
– Á, szia – te biztos Melanie vagy! – áradozott valaki; a hangjából
ítélve annyira örült nekem, hogy azt felételeztem, biztosan egy régen
látott rokon, aki azt hiszi, gazdag vagyok. – Én meg Flavi.
Ez volt Flavi, a díjnyertes dög, akivel már majdnem egy éve
folytatok vitát a hangpostán keresztül? Hát, tessék. Úgy nézett ki,
mint egy túlsminkelt parfümárus kisasszony.
– Csodálatos, hogy itt vagy! Tony és Elvis hozzák a cuccodat?
Honnan tudja a nevüket? – gondoltam gonoszkodva.
– Igen, azt hiszem. Láttam őket fent…
– Nagyszerű, nagyszerű, van itt neked egy helyünk.
Ne legyél már ilyen kedves hozzám! Mi ez, első nap az iskolában?
Odamentem a helyemre, és ránéztem, nem egészen biztosan
abban, hogy mit csináljak. A pasi tőlem jobbra az olcsó öltönyben és
nyakláncokban egy vidám proli biccentéssel fogadott. Felismertem
az arcát különböző elmosódott, de alighanem obszcén fényképekről,
amiket a karácsonyi bulik után tűznek ki a faliújságra. Kétségtelen,
hogy más részeit is felismerném. Körülbelül huszonegy éves volt,
sovány, mint egy agár, előrenyalt haja fénylett a sok zselétől.
A másik oldalamon az édes arcú, dundi lány egy félig mosolyt,
félig grimaszt küldött felém, és én rájöttem, hogy valószínűleg a saját
arckifejezésemet tükrözi vissza. A szemem sarkából észrevettem,
hogy szalad a harisnyája, és kezdtem rokonszenvezni vele.
– Szia! – mondtam kedvesen, jó képet vágva a dologhoz, mint a
mazsoretteknél, amikor Amandát választották a menetzenekar
vezetésére. Vidám proli csávó rám vigyorgott.
– Jóvvagy, szivi? Nna, mi vár rád?
– Öttől tíz évig terjedő, hacsak nem viselem jól magam.
– Aha – mondta furcsa kis oldalpillantással. Nyilván azon
gondolkozott, hogy okostojás próbálok-e lenni, és ha igen, mivel
akarom elbitorolni a pozícióját.
Balra fordultam, de a lány a szaladó szemű harisnyában
nyilvánvalóan nagyon magánbeszélgetést folytatott telefonon. Hm.
Elfoglaltam magam azzal, hogy rendet rakok – nehogy Flavi
odajöjjön, és megnézze, hogy vagyok. Amikor eljött az ebédidő,
végre, kimentem keresni egy nyilvános telefont. Hát, nem akartam
túl rossz benyomást kelteni az első napomon.

Miközben kisétáltam a fagyos délutánba, gondolni se akartam arra,

hogy Alex hol tölthette az éjszakát. Amikor legutóbb felhívtam
Charlie-t, közös barátunk hatezer mérföldnyire volt.
És még csak fel sem hívott, a disznó. Már majdnem teljesen
kiborultam, amikor eszembe jutott, hogy Elvis és Tony kikapcsolták
a telefont egész délelőttre, úgyhogy akkor sem léphetett volna velem
kapcsolatba, ha akar. Amennyiben megpróbálta, gondoltam
rosszkedvűen. De úgy döntöttem, inkább a jobbikat tételezem fel
róla, és először hazatelefonáltam. Meglepő módon Linda fölvette a
telefont. Vele igazán nem akartam beszélni. Miután gondolatban
rövid csatát vívtam magammal, hogy mondjam-e azt, hogy
„Bocsánat… lossz szám” szörnyű kínai akcentussal, és tegyem le,
Alexet kértem, anélkül hogy bemutatkoztam volna.
– Nem, elvitte a cuccait. Melanie, te vagy az? – kérdezte
kíváncsian.
– Nem! Bocsánat! Viszlát! – mondtam, és letettem a telefont, a
falnak dőlve. Elvitte a cuccait. Megint egy kibaszott lelécelés. Most
hová ment? – gondoltam magamban. Kínába? Tibetbe? Feldughatja
az Északi-sarkot, meglátjuk, azzal megtalálja-e önmagát. Bassza
meg! Hogy tehette?! Már megint?
Észrevettem, hogy egy különösen virgonc prostituált hirdetése van
fölragasztva a telefonfülkében. Egy nő volt lehajolva, bokához kötött
csuklóval. A gyerekesen írt telefonszám fölött ez állt: „Melanie, új a
területen, engedelmes – imádja a büntetést. Minden igényt kielégít.”
Ez egy jel. Egyértelműen jel. De mit jelenthet?
Ettem egy szomorú szendvicset, és visszakajtattam új otthonomba,
ahol a menyétarcú pasi a jobbomon nagy élvezettel fogyasztott egy
nevetségesen bűzlő hamburgert. Apró salátadarabkák és leírhatatlan
ragacsok csöpögtek az én… ami úgy nézett ki, mint az én… hát,
szóval egy hatalmas csokorvirágra, amit egyenesen az asztalomra
raktak. Az agyam végigfutott a lehetőségeken: David Duchovny, a
Vészhelyzet stábja, Alex az Északi-sarkról…
A szemem sarkából láttam, hogy a lány a futó harisnyában
megpróbál észrevétlenül zokogni.
Nagyon óvatosan felemeltem a csokrot. „Szia, cica” – állt a
kártyán. Velős, mint mindig. Megnyugodtam.
– Má' megin' virágot küldsz magadnak? – köhögte Menyus,
enyhén leköpve burgerturhával.
– Nem, igazából neked jött. Jé, neked is van egy Alex nevű pasid?
Micsoda véletlen!
– Asszed vicces vagy? – dünnyögte Menyus, és visszatért a
kérődzéshez.
A lányhoz fordultam.
– Jól vagy?
 – Igen, jól – pityeregte, és láthatóan nem volt jól. – Csak a
kontaktlencsém.
A férfi a pillanatragasztóval az állán végül lejött a megjavított
telefonommal. Úgy tetszett, a hangpostát lekapcsolták, és amikor
megnéztem Charlie számát a telefonkönyvben, láttam, hogy erősen
ki van firkálva – bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy én
csináltam-e vagy Fran –, úgyhogy itt kellett ülnöm, amíg a készülék
megszólalt.
– Szia – Alex halkan beszélt. A hangszínétől ellágyultam.
– Elvitted a cuccaidat – mondtam.
– Hát, úgy láttam, nincs sok értelme ott lógni. Ez a te lakótársad
szemmel akart verni.
– Igazából kancsal. Valójában engem akart szemmel verni.
– Ó.
Csend következett.
– Meg…?
– Meg…
Egyszerre beszéltünk.
– Megkaptam a virágot. Köszönöm. Gyönyörű.
– Bocsánatot akartam kérni. Nem akartalak megbántani,
telefonálnom kellett volna, hogy Charlie-nál maradok az éjjel. Csak
nem akarok semmit nagyon elsietni. De, tudod, olyan sok időnk van.
Hogy újra összeszokjunk. Mindenre.
– Tudom. – Sóhajtottam. – Őrültség lett volna. Túlságosan gyors.
Satöbbi.
Csend következett, aztán Alex puhatolózva folytatta.
– Megint barátok vagyunk?
– Csak barátok?
– Ó, nem. És majd meglátogatsz Fulhamben?
– Nem.
– Akkor sem, ha könyörgök?
– Nem, de próbálkozhatsz egy kis könyörgéssel, ha szeretnél.
 – Kérlek! – kiáltotta. – Drága Melanie-m, életem gyöngye és
cicája, tedd meg a halhatatlan utat a District Line-on, és lépj be az
öröm birodalmába!
Kuncogtam.
– Nem.
– Akkor találkozunk hat körül?
– Nem.
– Pompás. Akkor később. Hozz bort.
Letette a telefont, én pedig mosolyogtam magamban.
– Ki vót az, a leszbi szeretőd? – kérdezte Proli Fiú.
– Aha. Éppenséggel az anyád.
– Menj a francba.
De még ott volt Fran is. Elcsíptem a lakásában, pontosabban a
garzonjában. Ritkán volt otthon, ahol lakott, nem messze tőlem,
Kenningtonban.
– Franci?
– A behízelgő hangodat viseled. Lássuk csak: azt akarod, hogy
szponzoráljalak egy világkörüli bicikliúton a borzok megmentéséért?
Szükséged van rám csontvelődonornak? Vagy Alex beköltözött
ahhoz a féreg Charlie-hoz, és te nem tettél semmit?
– Ööö… ez az összes lehetőség?
– Aha.
– Sajnálom! Nem tudtam, azért nem! Nem értené meg! Jaj, Fran,
ne…
– Úristen, mi ez, Sophie választása? Oké, rendben. Egy köcsöggel
akarsz járni, aki egy másik köcsöggel lakik, akkor baszd meg, így
van ez, virág ide vagy oda.
– Tudsz a virágról?
– Mi? Igen, kaptam egy nagy csokrot Charlie-tól. Undorító kis
féreg.
– Óóó. Én Alextől kaptam virágot.
– Milyen kedves. Nyilván egy árleszállításon vették.
– Hmm. Mekkora volt a csokrod?
 – HATALMAS. És a tied?
– Átlagos. Közepes fölé.
– Ha-ha-ha. Figyelj, az a piszok Amanda megint felhívott.
– Juj, most beléd fog szeretni.
– Csak Charlie-ról akart pletykálni. És azt kérdezte, hogy
segítünk-e neki tiarát választani.
– Inkább megeszem a lábam egy kanállal.
– Én is.
 7
Egy bárban ültünk, miután hat órát töltöttünk Amandával,
megpróbálva kiválasztani egy rohadt tiarát, mert az anyja a Prioryban
volt, egy annyira exkluzív elvonóklinikán, hogy Amandának sikerült
úgy beállítania, mintha abszolút megtiszteltetés volna odakerülni; a
koszorúslányai pedig mind Barbadoson voltak, vagy hol. Nem csak
arra kényszerültem, hogy elragadtatott hangokat hallassak Amanda
irányába, miközben felpróbált négyezer teljesen egyforma, törékeny
izét, ami többe került, mint amennyit három hónap alatt keresek, de
azt is meg kellett akadályoznom, hogy Fran lopjon eszelős
unalmában. Fárasztó nap volt.
– Szóval 'manda, mikor lesz a leánybúcsúd? – kérdezte Fran.
Amanda, szokatlan módon, nem kezdett el azonnal beszélni.
Hanem elpirult.
– Ööö… nem biztos, hogy lesz… tudjátok, semmi nagy.
– De most mondtad, hogy mindent rendesen akarsz csinálni! –
ellenkeztem, mivel nem értettem el a célzást. – Nem mehetsz férjhez
leánybúcsú nélkül.
– Öhm… igen, tudom… – a hangja elhalt. – Igazából, öö, tartok
egyet, de csak egypár közeli barátnővel az egyiről.
Őszintén meg voltam döbbenve.
– Micsoda?! – mondta Fran. – Mikor? Miért nem hívtál meg
minket, te kurva?
– Ööö, egypár hét múlva lesz. Figyelj, sajnálom. Nem akartalak
megbántani titeket.
– Ja, persze…
– …Sajnálom. De, tudod, azért nem hívtalak meg titeket, mert
valószínűleg berúgnátok és verekedni kezdenétek. Ti ketten mindig
bajt csináltok. Úgy értem, nem így van, drágáim?
 Egy kis kacajt hallatott.
– Fraser és én, nos, abban a helyzetben, amiben most vagyunk,
vannak bizonyos barátaink, és különben is a Quagli'sba megyünk, és
az olyan drága, aztán a Yanna'sba, és, hát, igazából csak a közeli
barátnőim lesznek ott. Megértitek, nem?
– Közeli barátnők! Amanda, hozzánk jöttél sírva, amikor kétszer
menstruáltál három nap különbséggel hetedikben! – Fran dühöngött.
– És amikor Saryl Stobson azt mondta, hogy hagytad magad
meghajtani a biciklin, és mindenki elhitte, mi győztük meg őket az
ellenkezőjéről, pedig igaz volt!
Az igaz volt?
– Jaj, az isten szerelmére, Francesca! Nem érted, hogy pontosan
ezért nem hívlak meg? Mi van, ha elkezdesz előjönni az ilyen…
hülyeségekkel az összes barátom előtt? Teljesen lejáratnál. Mi
csak… Most máshogy vannak a dolgok.
– Nem, nincsenek – vicsorgott Fran. – Továbbra is az az
elkényeztetett kis liba vagy, aki mindig is voltál. Istenem, sajnálom
Frasert. Gyere, Mel, elmegyünk.
Felráncigált a ruhám ujjánál fogva.
– Még… még mindig… meg vagyunk híva az esküvőre? – Nem
álltam meg, hogy menet közben szánalmasan meg ne kérdezzem.
– Igen. De mindenki megvan – mondta megvetően Amanda, és
hátat fordított nekünk.

Kint láttam, hogy Fran orrcimpái remegnek, mint egy lóé.

– Ez a hülye liba – mondtam bajtársiasan.
– Jaj, ki nem szarja le! – dühöngött Fran. – Nem mintha akarnék
menni arra a tetves esküvőre. Miért érdekelne? A kravátlis
seggfejekért? Egy csapott állú csodáért, akinek az életét Amanda
hamarosan teljes nyomorúsággá változtatja?
– Fraser nem csapott állú csoda.
– Ja, persze, Alex pedig nem egy totál húgygörény.
 Egy ideig rosszkedvű csendben lépkedtünk. Aztán egy pompás
ötlet jutott eszembe. Tényleg, egy pompás, pompás ötlet.
– Persze – kezdtem ravaszul –, azt is lehet…
Fran oldalról rám pillantott. – Mit?
– Nem, nem, valószínűleg nem tetszene neked az ötlet. – He-he-
he. Fordított pszichológiai képességeim mindenkit felülmúlnak.
– Oké, akkor cseszd meg.
Csendben továbbmentünk.
Újra elkezdtem.
– Bármikor – bukott ki belőlem – megkérhetnénk Angust, hogy
hadd menjünk inkább a legénybúcsúra, és nagyon felbosszanthatnánk
Amandát.
– Fordított pszichológiai képességeim mindenkit felülmúlnak –
mondta Fran. – De tudod mit?
– Mit?
– Á, nem, nem érdekelne…
– Mit? – mondtam.
– Egyáltalán nem rossz ötlet.
– Köszönöm – mondtam büszkén.
– Rendkívüli módon idegesíthetnénk őket. Sőt, néhány keresetlen
szó Fraser fülébe… Talán tudattunk kéne vele, hogy a
menyasszonyka milyen is valójában, mielőtt ad neki egy kastélyt,
meg ilyesmit.
Megdöbbenve néztem rá.
– Mi, hogy beszéljük le Amandáról?
– Miért ne? A barátja vagy, nem?
– Azt hiszem.
– És ha látnád, hogy a barátodat mindjárt megeszi egy krokodil,
figyelmeztetnéd, nem?
– Hmmm. – Nekem ez egy kicsit gyanúsnak tűnt.
– Egy nagy, mérgező krokodil, Mel!
– Vannak mérgező krokodilok?
Fran arckifejezése meggyőzött, hogy vannak.
 – Hát – értettem egyet –, akkor azt hiszem, szólnék.

– James Bond?
– Üdvözlöm, Moneypenny.
– Ismeri a Gonosz Személyt, akit az az ön bátyja mindenképpen
feleségül kíván venni?
– A személy, akiről beszél, nem ismeretlen előttem.
– Nos, van egy titkos küldetésem az ön számára, amit rendkívül
bepöccenne.
– Avasson be.
Elmeséltem Amanda álnok árulását, és Angus azonnal úgy látta,
mi sem könnyebb annál, mint hogy meghívjon minket Fraser
kanbulijába.
– Bár nem én vagyok a vőfély, én szervezek mindent. McLachlan
egy papírzacskóból sem találna ki, ahogy látni fogod, ha találkozol
vele.
– Lesznek sztriptíztáncosnők is?
– Miért, ti ketten szeretnétek csinálni?
– Szerinted Fraser belemenne?
– Ah, ismered a bátyám. Úgyis elbújik az asztal alá. Igen, lehet,
hogy lesz egy sztriptíztáncosnő, de semmi, tudod…
– Mi? – kérdeztem ártatlanul. Éreztem, ahogy piros arca még
pirosabbá változik a telefon végén.
– Na, ne haszontalankodj. Rendben lesz. Szombat este, a Lujza
Hercegnőben kezdünk. És mondd meg annak a sovány pajtásodnak,
hogy ne keveredjen több verekedésbe.
– Ha! Te mondd meg neki! Akkor nézhetem, ahogy fejbe rúg.
Alex enyhén feldúlt volt, hogy őt nem hívták meg a kanbuliba,
minket pedig igen.
– Nem is ismered Frasert – mutattam rá. – Kábé kétszer
találkoztál vele.
— De ismerem Amandát és a barátait.
 – Hát akkor menj az ő lánybulijára.
– Kösz nem. Egy csomó sikítozó hárpia. Te miért nem mész?
Forgattam a szemem.
– Hosszú. Oké, figyelj, akkor miért nem csapódsz hozzánk?
Senkit nem fog zavarni.
Kivéve Angust, aki megmagyarázhatatlanul utál téged,
gondoltam. Ja, igen, és Frant, aki alig bír elviselni.
– Na jó – mondta szégyenlősen, mintha mindannyian órák óta
könyörögtünk volna neki, hogy jöjjön el.
Kinyújtotta a lábát a kanapén. Charlie lakása, miközben kellemes
és nyilvánvalóan nagyon drága volt, anya-és-fiú stílusban volt
berendezve. Puha bútorok – kétségkívül vidéki örökség – osztoztak a
férőhelyen mountain bike-okkal; drága és leharcolt
sztereóberendezés drága és csicsás kisasztalon nyugodott. Az egész
fölött enyhe rögbicucc-aroma lengett. Mégis egyre gyakrabban
tettem meg a kétórás utat Nyugat-Londonba, minthogy Alex feltűnő
vonakodást mutatott, hogy átkeljen a folyón, most, hogy nem volt
abszolút muszáj. Vasárnap délután volt.
Charlie jött be, és szokás szerint keresztülnézett rajtam.
– Szilánkok! – ordította Alexnek.
– Haltorta! – viszonozta Alex, és szívélyes röhögésben törtek ki.
– Van két jegyem a Twickers meccsre szombatra.
Alex felugrott. – Fantasztikus! Ezt hogy intézted el, vén
gazember?
Charlie megütögette hugenotta orrát. – Az a lényeg, kit ismersz,
nem igaz? – mondta ál-cockney kiejtéssel.
– Akkor van Fraser kanbulija – közöltem.
Charlie félig lehunyt szeme felcsillant. – Kanbuli! Ho-ho-hó!
– És te NEM vagy meghíva – tettem hozzá.
– Honnan tudod? Kanbuli. Pasik, sör és csajok, hurrá!
– Onnan, hogy én megyek, és Fran is jön, és – ja, igen, meg még
egy csomó más ember, akik tényleg ismerik is a vőlegényt.
 Charlie nyilvánvalóan nyugtalan lett Fran nevének említésétől,
mert egyszerűen kiszáguldott a konyhába, és azt mondta: – Csajszi
egy kanbulin? Nem szabadna megengedni. Szerintem totál gagyinak
tűnik, ha engem kérdezel.
– Elmenjünk ebédelni? – kérdeztem nyomatékosan Alextől.
Alex sunyin nézett rám, és kicammogott utánam az ajtón.
– Elkapott a köténymadzagnál fogva, nem igaz, cimbora? –
hallottam, mikor elmentünk.

– Nem hiszem – mondtam az utcán –, hogy ennél jobban tudnám

utálni ezt a fiút. Olyan egy… fajankó.
– Charlie nem fajankó! – tiltakozott Alex, és dühösnek látszott. –
És ő sem szeret téged.
– Brühühű – mondtam. – A molesztáló nem szeret.
– Egyre inkább olyan leszel, mint az a Fran barátnőd – dühöngött
Alex.
Ebéd közben morcosan újságot olvastunk. Végül megrúgtam
Alexet az asztal alatt, és rávigyorogtam. Visszavigyorgott, felhúzta a
szemöldökét, és viszonylagos harmóniában tértünk vissza az
újságokhoz, elolvastunk a kedvenc piti hírességeinkről szóló, a-hét-
kefélője sztorikat, mielőtt Alexnek el kellett tűnnie egy kirándulásra
egy barátja, Henry új kocsijával – egy kétülésessel, naná.
Az a Fran barátnőm a lakásom előtt várt, amikor visszaértem
aznap délután.
– Nem értem, miért nem tudsz adni nekem egy kulcsot – támadt
rám.
– Nem értem, miért gondolod, hogy valójában az én lakásomban
laksz.
Fran elvált a faltól, és kegyeskedett megmászni a lépcsőt a
lakásomig. Még duzzogva is jól nézett ki, bár a legtöbbünk kinőtte
ezt tizenkilenc évesen.
 – Na, szóval… – mondta Fran, miközben leült, és rágyújtott egy
cigire. Ez szigorúan tilos volt Linda lakásában, de úgy látszott, Fran
nincs olyan hangulatban, mint akivel szórakozni lehet. – Az a
molesztáló rohadék barátja a te saját, külön bejáratú személyes
rohadékodnak felhívott, hogy meghívjon egy italra.
– Mi? Charlie? NE már! Mikor?
– Kábé két órája.
– Jesszusom. Szóval most meghív vacsorára, mielőtt megpróbál
megerőszakolni.
– Úgy néz ki – helyeselt Fran, összehúzva a szemét.
– Úristen. Ez már nagyon súlyos. Nem csodálom, hogy olyan
nagy virágot kaptál. Mit mondtál?
– Nem mondtam semmit: hagyott egy üzenetet, amiben elhívott.
Hát, legalábbis azt hiszem. Tudod milyenek ezek a ficsúrok. Azt
mondta: „Esetleg egy ital valamikor, ja, igen, oké, ja, bocs, ja, akkor
szia, ja.” Úgyhogy statisztikailag ez bármit jelenthet.
– Mit fogsz csinálni?
– Nem tudom pontosan. Úgy értem, megmondhatnám neki most,
hogy fogja a telefont, és dugja fel a seggébe, aztán hívja fel a 999-et
a prosztatájával, vagy megtehetem ugyanezt hangosan egy csomó
más ember előtt valami nyilvános helyen.
Most hogy így belegondoltam, ez jó lenne. Nagyon is jó.
– Juuj, csináld a másodikat. Hol van a legnyilvánosabb hely, ahol
ejthetnéd?
– Nos… – Fran színésziesen kiengedte a levegőt, aztán
előrehajolt. – Először azon gondolkoztam, hogy mi a legnézettebb
tévéműsor. Aztán rájöttem, hogy be kell jutnunk a Stars in their
Eyesba.
– Szóval a Stars in their Eyesben rúgod ki?
– Ja, nem. Azt megnyerjük, kiadunk egy feldolgozáslemezt,
felkérnek minket, hogy húzzuk meg a Lottóshowban a kart, és aztán
rúgom ki.
– Hű! Szinte makulátlan terv!
 – Hogy érted, hogy „szinte makulátlan”?
A vállára tettem a kezem.
– Sajnálom, kedvesem. De szerintem nem tudnátok megnyerni azt
a show-t.
Melodramatikusan sóhajtott. – Tudom.
– Mi a B-terv?
Rosszindulatúan kuncogott. – A B-terv egy asztal Amanda
nyáladzó, úri boszijai mellett a leánybúcsúján. Arra gondoltam, hogy
ordítozok egy csomót, és esetleg felgyújtok dolgokat.
Imádtam ezt a tervet.
– Ó, igen, légyszi, légyszi, csináld azt, légyszi!
– Sajnos az péntek este van, és tele vannak.
– Megkérdezted? – tudakoltam, csodálattól telve.
– Nos, nem véletlenül hívnak… – megállt. – Minek is hívnak?
A dél-londoni férfifaló rémnek – nem mondtam.
– Ööö… senki nem hív semminek. Csak Frannek.
– Hm. Hát, szóval akkor C-terv.
–?
– Csak figyeld az újságokat.
– Mi?
Fran drámaian felemelte a fejét.
– Halálra fogom kúrni.
Jaj ne. Fran már csinálta ezt a halálra-kúrós műsort. Soha nem volt
szép. Egy férfi tartozott bele, akinek egy olyan éjszakában van része,
amit valószínűleg soha nem felejt el, egy olyan nővel, akivel nem is
remélhette, hogy valaha is összejöhet – ti. Frannel –, aztán
megalázva kell utána koslatnia heteken át, még egy esélyért
könyörögve. Eddig még soha nem vallott kudarcot, és olyan büntetés
volt, amit a vérlázítóbb vétkeseknek tartogatott.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Az elég komoly.
– Költői igazságszolgáltatás – jelentette ki Fran komolyan, és a
telefonért nyúlt.
– Charlie! Szia! Milyen jó hallani felőled!
 Vadul fel-alá táncoltam előtte, egyre egyértelműbben hányást
imitálva. Fran azzal viszonozta, hogy rejszoló mozdulatot tett,
miközben beszélt.
– Igen, az szuper lenne.
Muszáj volt nevetnem.
– Fél kilenckor? Akkor ott találkozunk… Oké, szia.
Letette a telefont, én pedig kiereszthettem az elnyomott nyihogó
nevetést.
– Halott! – mondtam. – Épp kinyírtál egy pasit!
– Kétlem, hogy akárcsak arra képes lesz, hogy elővegye a
nadrágjából – mondta Fran. – Szinte túl könnyű.

Másnap véletlenül beszálltam a liftbe, aztán eszembe jutott az engem

megillető hely a citromzöld alagsorban.
Proli Fiú jó formában volt. – Hé, kispofám! – kiáltotta nekem. A
legmegvetőbb pillantásommal néztem rá. Kicsit aggódtam, hogy
minden karrierszorongásomat rajta eresztem ki. Aztán ránéztem az
álla alatt húzódó gennyes pattanások sorára, és azt gondoltam, hogy
hát, szükség törvényt bont…
– Kispofám – mondta megint –, tegnap este összejöttem evvel a
csajjal, érted. Teljesen rám mászott.
– Tudom – válaszoltam édesen mosolyogva. – Hagyott rajtad egy
kis kutyarúzst.
– Ha – reagált humortalanul. – Fogaggyunk, hogy te csak otthon
vótál, és nézted az East Enderst, mi?
– Igen, tényleg. Nem tudtam, hogy mellékállásban te vagy Robbie
Jackson.
Megvetően rám mosolygott, és békén hagyott. A másik oldalamon
Janie-nek megint vörös volt a szeme. Nem jutottunk túl azon a
mindennapi szinten, hogy én megkérdezem, jól van-e, amikor
nyilvánvalóan nincs jól, ő pedig hevesen bólint sírásra görbülő
szájjal. Hoztam neki egy kávét, Proli Fiúnak pedig nem, és Janie
szeme könnybe lábadt ettől az alapvető emberi kedvességtől.
Ebédidőben fogtam egy könyvet és egy ciabatta tekercset – a
menő hatást némileg elrontotta egy csomag marhahúsos csípsz –, és
egy alkóvba vittem, amit fölfedeztem a recepció mögött. Elég
dühösen láttam, hogy már foglalt. Janie volt ott, egy gusztustalan
zöld papír zsebkendőbe zokogott. Sóhajtottam, és gondolatban
lemondtam békés ebédemről.
– Na jó, mondd el, mi a baj? – Amennyiben nem egy életre szóló,
beteges rajongás volt az Angol beteg iránt, biztos tudok tenni
valamit. Jaj, istenem, remélem, hogy nem rák vagy valami tényleg
kemény dolog. Vagy haldokló szülő – jaj, ne! Az szörnyű lenne.
Összehúztam magam a szorongó várakozásban. Mindig azt
gondoltam magamról, hogy kedves ember vagyok, de most rájöttem,
ez tulajdonképpen totális téveszme. Valójában a legkisebb-ellenállás-
útja ember voltam. A francba!
A szipogás fokozatosan lelassult. Próbaképpen megveregettem a
vállát, és bátorítóan azt mondtam: „Nyugi.” Ez egy friss
síráshullámot váltott ki. A szendvicsem kezdett áttűnni valami
kiszáradt túlvilágba.
Végül Janie azt hebegte: – James miatt van… ő a barátom… Ő –
brühühühüüű….
Hát legalább valami olyasmi volt, amivel meg tudtam birkózni. A
nem-teljesen-üti-meg-a-mércét pasik voltak a specialitásom.
– Oké, mesélj – mondtam. – Elköltözött Fulhambe, hogy valakivel
éljen, akit nagyon utálsz?
– Nem – meglepődve felnézett egy pillanatra.
– Hoppá, nem, az én vagyok – jutott eszembe. – Hát mit csinált?
– Tegnap este nem volt otthon… és még csak föl sem hívott. – A
mondat utolsó része drámai szipogások közepette jött ki.
– Öö, na és? – kérdeztem derűsen. – Ki vagy te, Ally McBeal?
Nem olyan nagy gáz! Biztos csak ivott egy korsóval, vagy ilyesmi.
Hangosan szipogott. – Akkor miért nem hívott föl?
 – Miért? Házasok vagytok?
– Nem.
– Vannak gyerekeitek? Háziállatok? Nyüvek?
– Nincsenek.
– Hát akkor miért kellett volna felhívnia? Mindketten függetlenek
vagytok.
Istenem, ez jó tanács volt. Ebben nagyon jó vagyok.
Megint szipogott.
– Te fölhívtad?
– Igen – mondta Janie halkan.
– Több mint egyszer?
– Igen.
– Hányszor? – kérdeztem, és nem akartam tudni a választ.
– Jaj, hát… leginkább csak…
– … a redial gombot nyomkodtad egész éjjel? – vágtam közbe.
Némán bólintott.
– Piha. Rossz hír. Mióta vagytok együtt?
– Hat hete.
Elindult a Psycho zenéje a fejemben.
– Ja… értem.
Hátradőltem a cserepes virágba. Ez a történet nyilván hosszú lesz.
Az is volt, de semmi eredeti. Miután kirúgta a vőlegénye, már
jócskán a tányérválogatási szakaszban, Janie rátapadt mindenkire, aki
szembe jött. James bróker volt, és úgy tűnt, hogy tökéletesen
unalmas, rendes, és semmi gáz.
– Semmi gáz – nyugtattam. – Teljesen… rendesnek tűnik. És
legalább gazdag.
– Tudom. – Egy kicsit lebiggyesztette az ajkát. – Ha
összeházasodunk, azt hiszem, vehetünk egy olyan szép kis házat
Claphamben… ha még valaha is szóba áll velem.
Egy pillanat, skizó lány!
– Ő nem tud róla, hogy összeházasodtok, ugye?
– Nem.
 – Akkor az isten szerelmére, Janie, hagyd békén! Úgyis azt fogja
csinálni, amit csinál, akár sírsz miatta, akár nem.
Úgy nézett ki, mintha mindjárt megint elkezdene sírni.
– Ugyan. Hagyd abba. Tudod, hogy igaz. Hagyd békén.
Kedvesnek tűnik, te meg el fogod üldözni.
Szipogott egy olyan végső félét, és felnézett rám.
– Tudom. Sajnálom. Néha egy kicsit ostoba vagyok.
– Ej, ne aggódj miatta – mondtam barátságosan, és megpróbáltam
oda tenni a kezem, ahol a szendvicsem volt.
– És veled mi van? – kérdezte hirtelen. – A te szerelmi életed
milyen?
– Ó… – kérdőn felhúztam a szemöldökömet. – Jó. Rendben van.
Nem, tényleg, úgy értem, hogy oké, legtöbbször… Hát, ha-ha, tudod,
hogy van.
– Ó, hát – mosolygott rám. – Ha akarsz beszélni róla valamikor,
csak szólj.
Egy pillanat, gondoltam. Ez nem… Úgy értem…
– Oké-zsoké – mondtam. (Sosem mondom azt, hogy oké-zsoké.)
Kinéztem az előcsarnokon át az esőbe.
– Csipsz?
– Köszi – így Janie, és elvett egy marékkal.
 8
Alex telefonált aznap este.
– Szia, cica.
– Szia, te.
– Mit csinálsz?
– Ó, tudod, csak mászkálok a házban a fekete, selymes, csipkés
fehérneműmben – jaj, olyan meleg van! Ki kell gombolnom a
neglizsémet!
– Ja, ja, ja.
– Ó! Csöngettek? Te jó ég, jó estét, vízvezeték-szerelő. Azért jött,
hogy… kitisztítsa a csöveimet?
– Mel, fogd be egy pillanatra.
– Oké… nagyfiú.
– Figyelj, öö, Charlie nagyon el akar jönni erre a bulira szombat
este.
– Dehogy akar. Azt mondta, hogy teljesen gagyin hangzik.
– Hát, amikor hazaértem vasárnap, azt mondta, hogy nagyon
szeretne jönni, és megkérdeznélek-e.
– Jézusom, mi a baj a sráccal, ő Havernélküli János? Ez az első
buli, ahová valaha is meghívták? Várj, nem, úgy értem, ez a
legutolsó buli, ahová nem hívták meg?
– Nem, nem tudom, mi van. De folyton nyaggat, én pedig azt
mondtam, hogy felhívlak, ennyi.
– Ah-ha-hó – azt hiszem, tudom.
– Mit? Mi az?
– Nem mondom meg. És nem, nem jöhet. Idegesítő.
– Jaj, ne csináld, Mel – légyszi. Légyszi. Egy pajtásodnak.
– Egy pajtásomnak? Kinek, neked?
– Hát, tudod hogy értem.
 – Te a pajtásom vagy?
– Igen – mondta Alex. – A puszipajtásod. Na, légyszi, légyszi, el
tudsz intézni Charlie-nak egy meghívást?
– Alex, ki fog rúgni, ha nem ügyeskeded be ebbe a buliba?
– Ööö… igen.
– Akkor jó. Nem, abszolút nem jöhet.
– Én… elmosogatok.
– Én… valószínűleg nem venném észre.
– Ja, ne csináld, Mel. Vicces lesz.
Sóhajtottam. – Jó, jó, ha ilyen fontos neked.
– Szuper. – Alex hangja kíváncsivá vált. – És miért akar ennyire
jönni?
Ha! Nem hiszem, hogy Alexnek ezt tudnia kéne. Fran már nyilván
megkezdte az akciót.
– Ó – mondtam. – Hát… – Aztán elkapott az ihlet. – Úgy látszik,
Charlie még sosem látott sztriptíztáncosnőt, ott pedig állítólag
lehet… hogy lesz egy.
– Ne, tényleg? Én sem láttam még.
– Uramisten, hová fajult a magániskola-rendszer manapság?
Mindegy, oké. Örülök, hogy örülsz. Találkozunk szombaton…
hacsak nincs kedved most átugrani…
– Jaaj, Mel, kétórányira van.
– Ó! Valóban. Akkor hát szombat.
– Szia, cica.
– Szia, cukorborsó.

Felhívtam Frasert, hogy ellenőrizzem, a sebesen növekvő vendéglista

még mindig oké-e. Angus már elintézte a jelenlétünket úgy, hogy
azzal fenyegetőzött, megvonja a sztriptíz-kedvezményeket, ha nem
engedélyezik a belépésünket, így legalább Fran és én tiszták voltunk.
Amanda vette föl.
 – Ó, szia – mondtam hűvösen. Fel voltam készülve erre. – Fraser
ott van? – Hi-hi-hi.
– Te vagy az, Mel, drágám?
Ajjaj: mi volt ez, ijesztő fordított pszichológia? Talán azt tervezte,
hogy csirkelábbá változtatja a lábamat.
– Rettenetesen sajnálom a múltkorit, drágám. Esküvő előtti
feszültség, ennyi az egész.
Nem tudtam, mit mondjak. Úgy tűnt, mintha esküvő előtti
feszültsége lett volna az elmúlt huszonhat évben.
– Semmi baj – motyogtam.
– Drágám, nagyon szeretném, ha eljönnél a leánybúcsúmra.
Komolyan.
– De…
– Nem, semmi „de”. Kérlek, gyere el.
– Na és Fran? – kérdeztem lojálisan. És különben is túlságosan
félnék egyedül elmenni.
Amanda sóhajtott. – Igen, és Fran is. A Quagli'sban, péntekhez
egy hétre. Valahogy majd helyet szorítunk nektek.
– A fejedre ejtettek?
– Nem, drágám, csak… arra gondoltam… Jaj, olyan butaság
lenne, és olyan ciki, ha Frase kanbulijára kéne mennetek. Úgy értem,
a megaláztatás…
– Ja, nem. Attól még oda is megyünk. Nagyon vicces lesz –
mondtam.
– Drágám, ne légy buta. Az fiúknak van. Nem fogják akarni, hogy
ott legyetek!
Tudtam! Nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a figyelem
középpontjában, még egy pici ezredmásodpercre sem.
– Beszélhetek Fraserrel? És kösz, hogy meghívtál minket… végül.
Aranyos gondolat.
– Figyelj, csak azért mondom ezt, hogy kedves legyek… –
magyarázta Amanda undokul –, de Fraser nem igazán akarja, hogy
ott legyetek. Csak azért van az egész, mert az a retardált öccse azt
hiszi, hogy vicces lenne. Fraser szerint is ciki. Nevetségessé teszitek
magatokat.
KUSS, SZIPIRTYÓ! – akartam nagyon mondani.
– Nézd, Amanda – mondtam olyan nyugodtan, ahogy csak tudtam
–, minden rendben lesz. Ne aggódj miattunk. Odaadnád Frasernek a
telefont?
Csend volt, és valami eszelős suttogás a háttérből. Le akartam
tenni, de kényszerítettem magam, hogy tartsam a vonalat.
– Öö, halló – jött egy ismerős, karcos hang.
– Öhm, szia, Frase…
Rövid csend következett. El tudtam képzelni Amandát a
háttérben, ahogy elhúzza az ujját a torka előtt… drámaian
megvilágítva, mint a királynő a Hófehérkében.
– Frase, tényleg zavar, hogy jövünk a kanbulidra?
S Fraser nyilván latolgatta a lehetőségeit, hogy lányok plusz
sztriptíztáncosnő, vagy semmi.
– NEM. EGYÁLTALÁN NEM.
A szigorú hang meglepett.
– ÉRTED? EGYÁLTALÁN NEM, OKÉ!
Aztán letette a telefont. Vidáman megveregettem a vállam. Jól
alakultak a dolgok. Bár azt kicsit aggasztónak találtam, hogy Fraser
kijátssza a menyasszonyát. Úgy értem, én utálhattam – nem én
veszem feleségül.
Eszembe jutott, hogy elfelejtettem megkérdezni Alexről és
Charlie-ról. Ó, hát biztos be tudnak majd olvadni a háttérbe.
Végül úgy érezvén, hogy a telefon már odanőtt a fülemhez,
sikerült elérnem Frant, és elmeséltem neki, mi történt. Örült.
– Bármit megadtam volna azért, hogy egy kísértet lehessek,
belessek a szobájába és láthassam az arcát, amikor ez történt.
– Öö, nem lennél inkább légy a falon? – kérdeztem.
– Inkább lennék-e légy, mint kísértet?
– Oké, elhalaszthatjuk ezt a beszélgetést? Mert MOST elmeséled
nekem, hogy mit történt Charlie-val.
 Fran gonoszul nevetett. – Ó, kedvesem, azt egyáltalán nem
mondhatom el telefonon. Tényleg, undorító volt. Egészen zseniális.
Szinte kár, hogy meg kell büntetni, komolyan.
– De meg fogod.
– Szomorú, de a szabály az szabály. És találkozunk szombaton.
Telefonált és könyörgött, hogy eljöhessen?
– Aha.
– Kitűnő!

A szombat gyorsan közeledett, és én rájöttem, hogy fogalmam sincs,

mit vegyek föl. Proli Fiú nagyon meglepődött, hogy meghívtak
minket egy kanbulira, és még azt is fölajánlotta hogy megtanít
néhány szuggesztív nevű koktél elkészítésére!
Janie sokkal jobban nézett ki, eltekintve attól, hogy két métert
ugrott minden alkalommal, amikor megszólalt a telefon, és attól is,
hogy megkérdezte tőlem, szerintem vajon nem korai-e bemutatni
Jamest a szüleinek.
– Hát, én mindig úgy találtam, hogy az egyetlen igazán tuti
időpont a végrendelet felolvasása. De lehet, hogy ezek csak azok a
fiúk, akiket én ismerek.
Janie elzöldült, és én azt kívántam, bárcsak tartottam volna a
számat.

Megállapodtam magammal, hogy farmerban megyek, aztán ellene

döntöttem, arra az esetre, ha egy olyan night-club kötnénk ki, ahol
előnyben részesítik az olcsó, fényes Top Shop öltönyöket a valódi
ruhákkal szemben. Egy jó ruháról azonban nem lehetett szó,
minthogy egy ponton bizonyára söreső hullik majd. Nem jöhetett
szóba semmi szűk vagy rövid sem, a sztriptíztáncosnő-identitás
problémák miatt. És semmi túl egyszerű, különben azt hihetik, hogy
leszbi vagyok, azért kellett a fiúk bulijára jönnöm. Juj. Ezért
leginkább csak a szeszélyből vett macskanadrágom maradt, amit
azért hívok így, mert ha macskák mellett megyek el benne,
felborzolják a szőrüket, és egy „sssssssssssszzzzzzzzzzzzuu-
iuuuuuu” hangot hallatnak.
Fran jelent meg, remekül nézett ki valami finom és lehetetlenül
trendi dologban. Ez egyre rosszabb lett. Kivettem a skót szoknyámat
a szekrény hátuljából. Fran erélyesen rázta a fejét. Éppen amikor
fekete harisnyában ugráltam, és valami furcsa japán kimonó izét
bámultam, ami valahogy felbukkant a ruháim között, a csengő
megint megszólalt.
– Kinyitnád? – kérdeztem. – Alex és Charlie lesz az.
– Ó, a két kedvenc pasim – búgta Fran érzékien.
Fran kilibegett a hálószobámból, és duhaj hangokat hallottam. Ó,
hát, mintha Fran udvarias lett volna. Aztán Alex hanga úszott be a
szobába:
– LÉGYSZÍVES – figyelj, ne hívjál már faszszopónak!
Vigyorogtam magamban.
De hangosnak tűntek. Jaj, istenem, remélem, nincsenek máris
berúgva. Az szörnyű lenne.
Végül elegáns vászonnadrág és egy virágos ing mellett döntöttem,
felraktam egy kis szempillaspirált, rúzst, és kint termettem.
Alex és Charlie előhúzták Linda egyik üveg borát, és azon
vitatkoztak, hogy melyik nagyon vicces rögbidalt énekeljék el. Ajaj.
Franre pillantottam, aki bólintott, és a szemét forgatta. Abszolút,
fényesen, halálosan részegek voltak.
– BESTIÁLISAN SZÉP ÁM! – kiabálta Charlie.
Amire Alex azonnal rávágta.
– BÉKÉD LELD MEG EGY BÉKÁN!
– KEDVEDET MEG EGY MEDVÉN! – ordította Charlie.
– BESTIÁLISAN SZÉP! – fejezték be együtt.
– Jaj, istenem – mondtam Frannek. – Nem vihetjük magunkkal
őket. Szörnyűek.
– Te mondd meg nekik.
 – Jaj, miért mindig én?
– Ja, persze, én hívtam meg Charlie-t.
Amikor meghallotta, hogy Fran a nevét mondja, Charlie a földre
hullott, és átölelte Fran bokáját. Fran belerúgott.
Megfordultam, hogy szembenézzek a fiúkkal. Mindkettőjüknek
nagyon vörös volt az arca, és a bor veszélyesen lötyögött ide-oda.
– Alex, te teljesen be vagy rúgva – mondtam, és próbáltam nem
nagyon igazgatónős lenni.
– Jézusom, gyönyörűm, úgy beszélsz, mint a régi igazgatónőm –
motyogta Alex, előre-hátra imbolyogva.
– Így nem jöhetsz erre a kanbulira!
– KANBULI! KANBULI! – kezdték kántálni. Charlie felkelt a
földről, és megzavarodva nézett körül. – Ott vagyunk?
– Jaj, fogd be! – Elfogyott a türelmem, és nem tudtam, csináljak. –
Nem jöttök, úgyhogy akár el is mehettek a francba.
– NYOMD A PRÉSED A RÉSBE! – kezdte rá Alex
kérlelhetetlenül.
– FRÁNYÁZD CSÚNYÁN A KÁNYÁT! – csatlakozott Charlie.
– Úristen – mondtam Frannek. – Mit csináljunk? Fussunk el?
– Ó, jó ötlet – helyeselt Fran. – És amikor Linda visszajön az
Egyedülállók Estjéről a Tescóból, itt találhatja őket, ahogy
hányásban fetrengenek, és a szőnyegére pisálnak.
– BESTIÁLISÁN SZÉP ÁM! BESTIÁLISÁN BE!
– Esetleg kivihetjük és elveszíthetjük őket valahol.
– Jó ötlet. Főleg, ha visszakérted már Alextől a kulcsot.
– Francba!
– Figyelj, menjünk. Valószínűleg nem lesz semmi gáz.
– ZÖLDBABOT TUD LÖVELLNI ALAPVETŐ
NYÍLÁSÁBÓL! – kiáltotta hirtelen Charlie. Fran és én abbahagytuk
a beszélgetést, és megfordultunk.
– Az egy másik dal, te pöcs – mondta Alex.
– TUDOM! – üvöltötte Charlie. – Ööö… FOGD TORZON A
BORZOT!
 – EZ MÁR IGEN! – ordította Alex. – BAGZANÁL A
BAGLYODDAL?
– Jaj, istenem – leültem, aztán megint felálltam, amikor rájöttem,
hogy a bor és nyál tűzvonalában ülök. – Ez remek. Egyszerűen
remek. Először is, Amanda soha többet nem áll szóba velünk, mert a
háta mögött kavartunk.
– Ja. Egy: kit érdekel, és kettő: honnan fogja megtudni?
– Ó, valószínűleg hamarosan megtudja, miután ezeket
letartóztatják, és benne lesznek az újságokban.
– ÜNŐVEL KITŰNŐ: HOPP!
– ERRŐL SZÓL EZ A DAL!
– Aztán – folytattam, bátran – megjelenünk ezen az izén, és
kidobnak minket, és Angus és Fraser soha többé nem áll velünk
szóba. Szóval egy nap leforgása alatt sikerül elveszítenem a barátaim
kábé harminc százalékát. Alexről nem is beszélve, amikor felébred
holnap, és véres péppé verem a képét.
– Miért nem csinálod most, amikor nem venné észre?
– Annak mi értelme lenne?
– Gyerünk. – Fran megfogta a karomat. – Legyünk túl rajta.
Lehet, hogy kiesnek a taxiból…
– Ja, egy másik dimenzióba. Hé, ti ketten, megyünk!
Az ajtó felé imbolyogtak.
– JÓ A JAKLYUKAT GYAKNI.
– PRÓBÁLJÁL TESZÉT TOSZNI.
És négyen énekeltük a kapu felé menet:
– BESTIÁLISAN SZÉP ÁM, ÁLLATI, CIMBORÁM!1
Majdnem kidobtak minket a taxiból, és minden békéltető
képességemre szükség volt, hogy eljussunk a Lujza Hercegnő
kocsmába a Holbornon. Ideges pillantást vetettem Franre, de
végtelenül nyugisnak tetszett, annak ellenére, hogy Charlie
megpróbált letérdelni előtte, hogy bő lére eresztve juttassa

1
Teslár Ákos fordítása
kifejezésre igaz és szívből jövő rajongását. Minden alkalommal, ha
túl közel került, Fran beletérdelt a címerbe a rögbipólóján.
Az ajtónál mély levegőt vettem, kihúztam magam, és elindultam
befelé.
– Hé, zártkörű buli van ott fenn, haver – közölte ez a különleges
beszélőmajom izé.
– Igen, úgy van – mondtam. – Fraser McConnald legénybúcsúja.
– Laird McConnaldé – tette hozzá Fran segítőkészen.
– Ööö, ti vagytok a…
– Nem, nem mi vagyunk. Meghívott vendégek vagyunk. Gyere,
Mel – és Fran ellentmondást nem tűrően átnyomakodott velünk.
Mint a vérfarkasos filmekben, a kocsma elcsendesedett, amikor
beléptünk. Rengeteg fiatalember álldogált ott tökéletesen kellemesen,
kényelmesen italozva, és itt volt két mell, készen arra, hogy ezt
elrontsa. Egypár pasinál szivar is volt, hogy még freudibb legyen a
dolog. Sarkon akartam fordulni, de Angus szerencsére a
megmentésemre sietett.
– Hé, sziasztok! – jött oda ragyogva. – Örülök, hogy el tudtatok
jönni.
A mosolya lehervadt, ahogy hátranézett a válla fölött, tekintete
rátapadt Alex és Charlie roskadozó alakjára.
– Bocs! – mondtam rögtön. – Úgy volt, hogy bedobják őket a
folyóba egy zsákban, és nem volt szívünk otthagyni őket.
Angus félig elmosolyodott. – Ah, hát most már itt vannak. –
Charlie-ra mutatott. – Fog gondot okozni?
Frannek valahogy sikerült a semmiből elővarázsolnia egy szivart,
és csodálatos vadmacskajelleget kezdett ölteni.
– Ó, nem – dorombolta. – Nem lesz veled baj, ugye, nagyfiú? – És
Charlie-ra kacsintott, mint egy vamp a harmincas évekből, és
Charlie-nak majd kiesett a szeme.
Angus érthetően össze volt zavarodva, aztán hozzám fordult.
– Hozhatok egy italt? – kérdezte buzgón.
– Ööö… egy üveg Budvart, légy szíves.
 – Én egy long vodkát kérek – mondta Fran királynőien.
– Egy mit? – kérdeztem, amikor Angus elment a pulthoz. – Mit
játszol? Minden Vampok Királynőjét?
– Jaj, ugyan, Mel – mondta Fran. – Nézz körül. Negyven pasi van
itt, meg mi ketten. Mikor jöttem én utoljára össze egy pasival?
– Csütörtökön.
– Az nem számít. Az kötelesség volt. És ma este reménytelenül
részeg, én pedig hangulatban vagyok. Portyázó nőstényoroszlán
vagyok. Úgyhogy el az utamból. – Szívott a szivarjából, és
füstkarikákat fújt rám.
– Hű. Hát, nekem itt a barátom… – Odanéztem. Alex kábán
elterült egy kanapén. – Úgyhogy jól kell viselkednem.
– Tényleg?
– Igen.
Angus visszajött az italokkal, és Fran egyből lehúzta az egészet.
Csillogó szemmel nézett körül a teremben.
– Ki… az? – kérdezte Angust, tekintetét egy édes arcú, sápadt
fiatalemberre irányítva, aki egyedül állt a puncs mellett, és bőségesen
meregetett belőle.
– Az Johnny McLachlan – ő a vőfély. Miért, szeretnél
megismerkedni vele?
– Igen. Megmosdatni és…
– Fran!
Angus nyilván azt gondolta, hogy mind a ketten megőrültünk, de
azért odaintette Johnny McLachlant. A fiú egy hatalmas „Ki, én?”
gesztust tett, és végül odasompolygott, enyhén meggörnyedve.
– Johnny, ez itt két barátunk, Melanie és Fran.
– Szia – mondtam.
– El vagyok bűvölve! – kiáltotta Fran. – Nos, mondj el mindent
magadról, és hogy hogy lett belőled a drága Fraser vőfélye.
– Egen, hát, üdv – köszönt Johnny olyan erős akcentussal, hogy
mellette Angus úgy hangzott, mint Anna hercegnő. – Hát, igazából,
izé, földrajztanár vagyok, ugyebár.
 – Milyen lenyűgöző! – Fran azonnal odahajolt. Egy
izzadtságcsepp jelent meg Johnny homlokán.
Összenéztünk Angusszal, és az egyik oldalra húzódtunk.
– Mi a fene van a barátnőddel? Tüzel?
– Azt hiszem.
– Nem hülyéskedik?
– Hülyéskedik? Hát, ha én lennék Johnny, kötnék valami
életbiztosítást.
– Élve felfalja?
– Szőröstül-bőröstül.
– Hú.
Csend következett.
– Ja, már tudom, miért jöttem – mondtam.
Angus kérdőn nézett rám.
– A vőlegény? Az egész esküvő dolog? Lópatkók ilyesmi? Tudod!
– Ja, igen. Szörnyű házigazda vagyok. – Meghajolt, és felkínálta a
karját – Hadd vezessem oda őlairdsége asztalához.
– Nagyon kedves.
Fraser egy nagy, bőrpadon ült egy sarokban, körülvéve néhány
meglehetősen műszaki külsejű fiatalemberrel, akikről feltételeztem,
hogy mérnökkollégák. Mindannyian elég bánatosnak látszottak,
egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha egy bensőséges kötődés
élményének részesei lennének.
– Heló – köszöntem, még mindig Angus karján.
Fraser felnézett és elmosolyodott.
– Heló, te. Örülök, hogy el tudtál jönni.
– Én is. Bajba kerülhetsz miatta?
– Ah, Fraser mindig bajban van – nem igaz, koma?
Angus, és az egész asztal nevetésben tört ki. Fraser szomorúan
mosolygott.
– Szó sincs róla. Mindenki titoktartást fogadott.
Kórusban szólaltak meg: „Ja, igen!”, és „Mennyit fizettek
nekünk?”
 – Elhoztad a rémisztő barátnődet is?
– Igen. Ott van, és éppen rémisztő.
Fraser odanézett.
– Te jó ég, szegény pici Johnny. Ráeresztetted?
– Nem tehetek róla, attól tartok. Állítólag Fran ma este egy
nőstényoroszlán.
Angus és Fraser egymásra néztek.
– Johnnyval együtt jártam általános iskolába. Azóta nem nagyon
láttam, de ő esett a legrégibb cimbora besorolásba, amikor vőfélyt
kerestem. Istenem, remélem, nem mélyeszti bele a karmát…
A sarokban Fran egy újabb martinit kortyolgatott, egyik keze
Johnny hajtókáján. A fiú fáradságosan próbált magyarázni neki
valamit – holtági tavakat, valószínűleg, de láttam, hogy nem figyel,
csak hátraveti a fejét, és rekedten nevet.
– Nyolc éve nős, és a felesége soha nem engedi ki a házból. Csak
azért jöhetett el ide, mert megígértem, hogy nem lesznek
sztriptíztáncosnők.
– Fraser, mégis hány hazugságot kellett kitalálnod, hogy
összehozd ezt a bulit ma este?
– Bele sem akarok gondolni. Elfér még valaki?
– Helyet, hé! – kiabálták a fiúk az asztalnál, és összébbhúzódtak,
hogy helyet csináljanak nekem.
Kiderült, egyáltalán nem is bánatosak, csupán a világ dolgairól
beszélgettek. Furcsa módon lenyűgöző és elfogulatlan társaságnak
találtam őket; végtelenül megnyugtatónak. Persze az is jót tett, hogy
nem kellett fizetni a piáért.
Néha-néha hallatszott egy hangos röffenés vagy röhögés, ahogy
Alex és Charlie hallhatóan leszálltak az állati kommunikáció
szintjére. De épp amikor azt gondoltam, hogy milyen nagyon-nagyon
szeretem Fraser barátait, mormogás hallatszott az ajtó felől. Besétált
egy nő egy nagykabátban, amely alól kilátszott egy pár elöl nyitott,
tűsarkú cipő és a neccharisnya.
 Minden fontos politikai és kulturális vita azonnal kirepült az
ablakon. Hirtelen sokkal kevésbé fértem el a padon, ahogy a
tesztoszteronszint megemelkedett, és a fiúknak hirtelen sok hely
kellett, hogy szétterpesszék a lábukat.
A sztriptíztáncosnő mögött egy hatalmas férfi jött a magnóval,
akinek még azt is sikerült tekintélyt parancsolóan feltüntetnie, hogy
talált egy konnektort. Azonnal elkezdődött a „Hey, Big Spender”.
Anélkül, hogy letette volna a cigarettáját, a nő közönyösen a terem
közepére sétált, és az érdeklődés minden látható jele nélkül kibújt a
kabátjából.
A korábban jó modorú és kedves fiúk mellettem csaholó
vadállatok falkájává változtak. Az ordítozás elképesztő volt,
füttyentésekkel megszakítva, amikor a nő tett egy-egy ötletszerű
vonagló mozdulatot a „Spend… a little time with me”-re.
Végül az asztalunk felé jött. Egy izgatott „hűha” röppent fel,
ahogy lehajolt, hogy kikapcsoltassa a melltartóját, a pasi pedig, akit
megközelített, alig tudta visszatartani magát – egy éles pillantás után
a kidobóembertől – attól, hogy megkaparintsa. A melltartó pörögve
elrepült, és a meglepett Fran és Johnny mellett landolt, akik úgy
smároltak a sarokban, mintha most találták volna fel.
A melltartó nagy tapsot kapott, de minden szem gyorsan visszatért
a fő attrakcióra. A fiúk szeme akkora volt, mint kistányér, ahogy a nő
elnyomott egy ásítást, csúnyán nézett rám (szerintem), és felrakta a
lábát az asztalra, hogy levegye a harisnyatartóját.
Magam is elnyomtam egy ásítást, és arrafelé néztem, ahol
legutóbb hagytam Charlie-t és Alexet, akik úgy motyogtak maguk
elé, mint két öreg hajléktalan egy pályaudvaron. Alex nagy nehezen
lábra állt, Charlie buzdítása által kísérve. Miközben néztem,
hipnotizálva, nem törődve a mögöttem növekvő hisztériával, Alex
fölemelte az aranylaméval szegélyezett melltartót, és fölvette a
pólójára, Shirley Bassey-re táncolva. Odament Franhez és
Johnnyhoz, egyre bujább és bujább mozdulatokat téve, miközben
Charlie bátorítóan kiabált. Végül, amikor minden szem lesiklott róla,
a táncosnő megfordult, és azt látta, hogy Alex a lába között húzogatja
a ruháját, mint egy törölközőt.
– Ide! – kiáltotta a nő, ami elég volt a kidobóembernek, hogy
felhagyjon a szigorú nézéssel, és végezzen egy kis tényleges
kidobást.
Odasétált Alexhez, és a vállára tette a kezét. A hihetetlenül részeg
Alex értetlenül bámult rá. Charlie azonban ismét talpon volt.
– Hagyd békén! – kiáltotta ingerülten.
A kidobóember a lehető legvészjóslóbb pillantását vetette Charlie-
ra.
– Igen?
– Igen! Vagy… menj anyádba!
Baljós csend következett, eltekintve eltűnési kísérletem
hallhatatlan zajától. Istenem, megint ezt csinálja! És én hoztam ide.
A kidobóember nagyon kimérten visszaszerezte a melltartót Alex
ernyedt kezéből, és az asztalra tette. Aztán lassan, szinte gyengéden
kivezette mind a két fiút. Senki nem moccant, miközben
rajzfilmverekedés hangjai szűrődtek be az ajtó túloldaláról.
Körülbelül három perc múlva a kidobóember visszajött, és még le is
porolta a kezét.
– Jössz, Leese? – kérdezte.
Leese már felöltözött – a maga módján. Angus előtt állt,
miközben ő fizetett neki, aztán a páros méltóságteljes csendben
távozott.
Rémülten lehunytam a szemem. Senki nem szólt semmit. Végül
egy magányos glasgow-i hang azt mondta panaszosan:
– Hát, szerintem a srác jobban táncolt.
Kilestem az egyik pillám alól. Fraser megfordult, de csillogott a
szeme.
– Úgy érted rendeltem egy sztriptíztáncosnőt a kanbulimra egy
csomó hülye buzinak?
Az egész terem nevetésben tört ki, ahogy engedett a feszültség, és
új köröket rendeltek. Odamentem Angushoz.
 – Istenem, annyira sajnálom… Úgy értem… jaj, ők csak…
sajnálom.
– Értem, mire gondolsz – mondta kedvesen. – Miért nem mesélsz
róla?
– Majd fogok, de meg kell néznem, hogy van Alex.
– Miért? Megérdemelte.
– Nem is igaz! Csak egy kis balhé volt!
– Nem, a nőnek nem.
– Jaj, hát tudod, milyenek a fiúk.
– Hm. Nem mindegyik.
Éreztem, hogy néz, miközben kiléptem az ajtón. Fran és Johnny
már egyértelműen átmentek biológiaiba, és én kerültem a
tekintetüket.
Kint minden csendes volt. Sehol sem láttam a fiúkat, még egy
tompa nyögést sem hallottam. Eltűnődtem a helyzeten majdnem fél
másodpercig, hallottam egy kitörő fiús nevetést az emeletről, és
elhatároztam, hogy visszamegyek oda, ahol a meleg és a sör van.
Bent már mindenkinek vörösebb volt az arca. Frant és Johnnyt
sehol sem láttam, de a fiúk egy szőke gumibabával ajándékozták meg
Frasert, rendkívüli módon hasonlított Amandára.
Fraser pirulva felállt, ahogy Angus kioldalazott mellém, és a
kezembe nyomott egy üveg sört, amit hálásan meghúztam.
– Azt akarom mondani… – kezdte Fraser férfiasan.
– Mutasd a csöcsöd! – kiáltotta a glasgow-i tréfamester.
– Fogd be, Nash.
Megfordultam, hogy lássam, kicsoda Nash.
– Csak azt akartam mondani – folytatta Fraser –, hogy örülök,
hogy láthatlak titeket.
– Kivéve a vőfélyt! – kiáltotta valaki, és kitört az obszcén
röhögés.
– Igen, nos, kivéve – khm – Mr. McLachlant, aki úgy látszik,
máshogy szórakozik.
– Egen, valami ribi cicijén.
 – Hé! – mondtam Angusnak. – A barátnőmről beszélnek.
– Mi, nem arról a barátnődről, aki teljesen úgy viselkedett, mint
egy ribanc?
– Hm. Hát, lehet.
– Oké, nyugi. – Fraser kicsit bizonytalannak tűnt. – Mindenkinek
meg akarom köszönni, hogy eljött, és tudom, hogy sokan hosszú utat
tettetek meg. A házasság ijesztő dolog, bár annyira nem ijesztő, mint
titeket látni ugyanabban a helyiségben egyszerre zuhanyozni.
Barátságos mormogás.
– Nem, tényleg. Jó mindenkit látni. Szeretném megköszönni az
öcsémnek, hogy mindent megszervezett, Mr. Flahertynek, amiért
kibérelhettük a kocsmáját, és… hát, mindannyiótoknak, srácok!
– És lányok! – cincogtam.
– És tiszteletbeli srácok – mondta Fraser, és meghajolt felém.
Vigyorogtam. – Szóval küldjetek le egy kis italt. Ja, és sajnálom a
táncosnőt… – fogyott ki.
– Fraserre! – kiáltotta Angus.
– Fraserre! – mondta a társaság. Azt hiszem, én voltam az
egyetlen, aki észrevette, hogy kihagyta a menyasszonyt a
pohárköszöntőből.
– A táncosnőre! – kiáltotta valaki más.
– A dögös luvnyára, aki becserkészte Johnnyt!
– Mi? – kérdeztem Angust. – Ez bunkóság!
– Ne törődj vele.
Visszamentünk Fraser asztalához, és újra csatlakoztunk
társasághoz.

Telt-múlt az este – a tulaj régi ivócimborája volt a McConnaldok

apjának, és nem nagyon érdekelték az italmérési korlátozások.
Kellemes iszogatásba csúsztam át, amiben a dolgok csak ellebegtek,
én pedig tetszés szerint hallgattam bele egyik-másik társalgásba.
Billy Connoly zsenialitásának boncolgatása után az egyik oldalon,
mint egy rádión, átkapcsoltam a másikra, ahol Angus és az egyik
skót fiú merült el a komoly társalgásban.
– Csak beszélj vele – kérte Angus.
– Figyelj, csak egyszer találkoztam a csajjal. Okénak tűnt.
– Nem oké. Komplett liba, és pokollá fogja tenni Fraser életét.
Ezért hívtalak ide titeket – hogy lebeszéljétek róla.
– Ti miről beszélgettek? – kiáltottam élénken.
– Semmiről – mondta Angus kurtán, és visszafordult a korsójához.
– Te ismered ezt az „Amandát”, akit Fraser elvesz? – kérdezte a
másik pasi.
– Persze. Mindig is ismertem.
Angus felpillantott rám.
– Na és milyen? – kérdezte a pasi.
Haboztam, nem tudtam pontosan, mit mondjak. Idióta módon
hirtelen elég lojálisnak éreztem magam. Az rendben volt, hogy
Frannel arról beszélünk, hogy Amandának keselyűk tépjék ki a
gyomrát, de bárki mással nem igazán volt téma.
– Hát… nagyon csinos és halálosan gazdag. Rendes.
– Okénak hangzik – mondta a pasi Angusnak. – Nem szólok
semmit. Az ember soha ne keveredjen ilyesmibe. A nővérem
hozzáment egy igazi szemétládához, és nem hallgatott senkire.
– És mi lett? – kérdeztem.
– Ó, igen, kiderült, hogy egy igazi szemétláda. Otthagyta a
gyerekekkel, meg minden.
– Az isten szerelmére, Mel! – tört ki Angus. – Amanda egy undok
dög, te is tudod.
Sóhajtottam.
– Ne haragudj, bocs, ha lassú vagyok, de megállás nélkül róla
beszélsz. Úgy értem, miért utálod annyira? És Alexet meg Charlie-t –
na jó, Charlie-t oké utálni… Úgy értem, amikor megismertelek, azt
gondoltam, hogy nagyon szörnyű vagy, mert annyira utálsz minket.
De most már tudom, hogy nem vagy az, valójában igazán jó fej vagy,
úgyhogy egyáltalán nem értem. Titokban kommunista vagy? Utálod
az úri népséget? Hát, különben te is az vagy. És a bátyád egy totál úri
fiú. Ezt az utolsó részt nem úgy értettem, ahogy hangzott.
– Befejezted? – kérdezte Angus.
Egy pillanatig elgondolkoztam. – Ööö… igen.
Angus megdörzsölte a szemét a kéztövével.
– Figyelj, ha elmesélek valamit, esküszöl az életedre, hogy nem
mondod el Frasernek?
A harmadik pasi még mindig velünk volt; nem akarta magára
vonni a figyelmet azzal, hogy feláll és arrébb megy, de túlságosan
zavarta volna, hogy valami személyeset hallgasson végig. A
hamutartót bámulta nagyon mereven.
– Talán – feleltem. – Talán a kutyám életére.
– Most komolyan. Nincs is kutyád.
– Oké, nincs; esküszöm.
Angus félrenézett. – Véletlenül kihallgattam. A hülye miniatűr
mobilján. Amikor feljött meglátogatni anyát egypár hete, és
leereszkedően viselkedett vele. Ki kellett hajolnia az ablakon, hogy
legyen térerő, én pedig a másik szobában voltam.
– Egy pohárral a falon?
– Nyitott ablaknál. Figyelj, akarod, hogy elmondjam, vagy nem?
– Igen, légy szíves – kértem alázatosan.
– Na, szóval, a Hello! magazinnal beszélt. – Angus drámai
szünetet tartott. Úgy néztem rá, mintha megőrült volna.
– A Hello! magazinnal? Ennyi? A Hello! magazin miatt akarod
tönkretenni a házasságukat, még mielőtt elkezdődött volna?
Angus ezt elengedte a füle mellett, és folytatta.
– Felajánlotta nekik a jogokat az esküvőre. Hallottam. Megígérte
nekik, hogy „meg tudja szerezni Tarát”. Tudod, imádják az egész
kisebb arisztokrácia lószart. „Nem bájosak az előkelő emberek? Itt
egy kép egyről, ahogy egy ló mellett áll.” Ilyesmi. Kurva!
Belemorgott a sörébe.
– Nem értem – mondtam. – Csak azt akarja, hogy benne legyen a
képe az újságban.
 – Nem – magyarázta Angus lassan, mintha hülye lennék. –
Tizenötezer fontot kért tőlük, hogy fényképezhessenek, és
csinálhassanak – Amanda éles hangját utánozva – „velem egy nagy
interjút az új kastélyról… nincs sok értelme az arisztókkal beszélni,
drágám – tudod, mi van a fülük között, hi-hi”.
– Jézusom. Megkapta a pénzt?
Angus zordan nézett rám.
– Nem tudom. Fraser biztos nem hallott róla semmit, ha megkapta
is.
– Csak nem nyúlta le szerinted, vagy igen?
– Arról beszélsz… – elfordult. – Arról a nőről beszélsz, aki,
teljesen véletlenül felbukkant a bátyám életében egy hónappal az
apánk halála után, mind teljesen kurvára sokkos állapotban vagyunk
– még most is –, és tudod, mi történik? Fraser egyet pislant a
napfényben, és máris eljegyezték egymást. Hogy Amanda
felkerülhessen a kibaszott Hello! magazin címlapjára! Valószínűleg
már végigment az összes Méltóságoson az országban. Szerintem
képes rá, szerinted nem?
– Ez biztos nem igaz – mondtam, és egyáltalán nem voltam benne
biztos. – Biztos szereti.
– Miért? Őszintén, szerinted mit lát olyan valaki, mint Amanda
egy olyan valakiben, mint Fraser, eltekintve attól a hülye, omladozó,
középkori darab szartól Kirkudbrightshire-ban?
Odanéztem. Fraser izzadt és zilált volt, és göndör haja a szemébe
lógott. Egyik karja nagy cimborája, Nash vállán nyugodott, a másik
pedig Amandán, a gumibabán, és mindannyian (a baba csak mímelte)
a „Danny Boy”-t énekelték nagyon-nagyon hamisan, és halandzsázva
a szöveget.
– Szerintem egy családtag elvesztése elég az anyámnak erre az
évre, nem? Az a kibaszott rang. Csak mert ti mind modern nők
vagytok, akik bármit megtehetnek, azt hinné az ember, hogy ilyesmi
már nem történik. De történik.
 Megint az italát bámulta. Az arca vörös volt. Mereven néztem az
asztalt.
– Szerintem kell nekünk még egy ital – mondtam.
– Majd én hozok! – kiáltotta a pasi az asztalunknál, felugrott, és
keresztülsietett a kocsmán. Mindketten riadtan néztünk utána.
Amikor megfordultunk, Fraser és Nash bravúrária-kísérletet tett a
magas hangra a „Danny Boy” végén, aztán azonnal abbahagyták,
amikor az ajtóban kirajzolódva ott állt a nagyon sápadt, nagyon
piszkos Johnny McLachlan, és pont úgy nézett ki, mintha tényleg
éppen szétmarcangolta volna egy nőstényoroszlán.
Ordítás tört föl, ahogy Johnny elképedt arckifejezéssel, tágra nyílt
szemekkel visszasétált az asztalok között. Frannek nyoma sem volt
mögötte. Johnny nehézkesen leült a bárpultnál, a szeme vörös volt.
– Egy nagyot kérek.
Csattanás hallatszott, ahogy Nash és a baba elestek a nevetéstől. A
teremben mindenki röhögött, és Johnny vállát veregette. Nagyon
egyedülálló nőnek éreztem magam.
Fogtam az italomat, és kimentem a vécére, hogy megkeressem
Frant. Olyan volt, mint egy Agatha Christie-könyv, amelyben
egyenként tűnnek el a szereplők a partiról. Mostanra már mindenki
rendkívül részeg volt, és az egész jelenet kezdett zavaros lenni.
Sokáig ültem a mosdóban, teljesen felöltözve, és szúrósan bámultam
a koszos padlócsempéket, miközben próbáltam nem leesni a vécéről.
Fogalmam sem volt, mióta ültem ott, amikor hallottam, hogy
valaki bemegy a mellettem levő fülkébe.
– Fran! – suttogtam sürgetően.
Hosszú csend következett.
– Ööö… nem. Én vagyok.
Az egyik fivér volt, de nem tudtam megállapítani, melyik. Mintha
Angus lett volna.
– Mit keresel itt, te pöcs?
– Hát, a fiúvécé… eléggé visszataszító. Vér van benne.
Összekeveredve…
 – Jó, oké, most éppen nem akarok erre gondolni.
– Bocs.
– Semmi baj. Angus, te vagy?
Újabb csend.
– Ööö… igen.
– Ó. Figyelj, sajnálom, amit mondtam. Nem tudtam, hogy…
– Semmi baj. Néha egy kicsit barátságtalan vagyok. Valószínűleg
attól, hogy a bátyám mindenki szerint olyan nagyszerű.
Valami elfojtott kuncogásfélét hallottam, de nem törődtem vele.
– Figyelj, igazából egyetértek veled – mondtam. – Azt gondolom,
hogy Amanda egy liba, és te is azt gondolod, hogy Amanda egy liba,
de a haverodnak igaza van: semmi értelme beleavatkozni, nem igaz?
Az emberek egyszerűen csinálnak dolgokat, akár akarod, akár nem.
Kemény. Ki tudja: lehet, hogy Amanda máshogy fog viselkedni vele,
mint mindenki mással ezen a bolygón.
A szomszéd vécét hirtelen lehúzták, és az ajtó becsapódott.
Fokozatosan felültem, és hagytam, hogy a vér kimenjen a fejemből.
Bizonytalanul kinyitottam a fülke ajtaját. A francba!
– Te hazug fasz! – kiabáltam rá. Nagyon dühös voltam.
Fraser élénkvörös volt. – Csak hallani akartam, hogy mit
mondasz. Mit sajnálsz?
– Azt akartam mondani, hogy kurvára semmi közöd hozzá!
Angushoz beszéltem, nem hozzád! Milyen hülyeség ilyet csinálni.
– Ja, mert túlságosan be vagy rúgva, hogy megkülönböztesd egyik
hangot a másiktól.
Rábámultam. – Ja, szóval én tehetek róla, mi? Nem tudom. Nem
tudom, miért folytatom egyáltalán ezt a beszélgetést. Szarok rá. –
Elindultam az ajtó felé. Fraser elkapott.
– Figyelj, sajnálom. Kérlek, ne menj el. – Segélykérés csendült ki
a hangjából.
– Rendben! – Megint nyeregben éreztem magam. – Maradhatok,
mehetek… Szarok rá, emlékszel?
– Hallgass egy percre. Légyszi. Sajnálom.
 Egy kicsit csöndben álldogáltunk. Aztán Fraser letette magát a
mosdóra, hosszú lába kilógott előre. Vizes lett a feneke, de úgy tűnt,
nem veszi észre.
– Igaz, hogy… – Fraser elakadt. – Úgy értem, te… mindenki. ..?
Jaj, bassza meg.
Mély lélegzetet vett, és újra belekezdett.
– Figyelj, Amandával meg mindennel… Azt hittem, hogy ő és
Angus csak nem jönnek ki egymással. Amanda kerek perec
visszautasította, hogy Angus legyen a vőfély, miután Angus
megkérdezte tőle, hogy miért hív meg ennyi embert, akit nem is
ismer, csak azért, mert híresek.
– Nem Sean Connery fiát?
– De, ilyen embereket. Hát, ez a munkája, nem?
Ez ismerősen hangzott.
– Úgy értem – mondta halkan –, te gyakorlatilag a legjobb barátja
vagy. Te sem szereted?
A hangja olyan lágy és szomorú volt, hogy nem bírtam bántani.
– Kedvesem, ő nem a legjobb barátom. Alig találkozom vele. Alig
ismerem mostanában…
Láttam az arcán, hogy ez a taktika nem igazán válik be. – Úgy
értem, nincs vele semmi baj. Tényleg, mindig is ismertem… Figyelj,
emlékszel a főiskolára, amikor Flattypuss Malloyjal akartam járni?
És te nem bírtad elviselni, mert volt egy dudor a nyakán?
– Undorító volt! Tényleg – főleg onnan, ahonnan én láttam.
Fraser legalább harminc centivel magasabbra nőtt nálam.
– És végül is nagyon kedves volt? – folytattam.
– Dudoros disznó volt.
– Hát, néha az emberek utálnak másokat anélkül, hogy mi
értenénk az okát.
– Egyébként mi lett vele?
– Azt hallottam, hogy ráfestett egy második arcot, és pénzért
mutogatja magát bulikon.
– Ejha.
 Ezen egy pillanatra eltűnődtünk. Megnéztem a tükörképemet.
Vagy egy egér sétált keresztül az arcomon, vagy nagyon súlyos
szemfestékrohamon estem át. Úgy döntöttem, teszek még egy utolsó
kísérletet.
– Figyelj, ha Amanda akar valamit – mondtam őszintén –, akkor
belevág. Teljesen eltántoríthatatlan, és semmi nem tartja vissza.
Nem úgy, mint én. Gyengéden megérintettem Fraser arcát.
Szempillái árnyékot vetettek rá.
– Szóval ennélfogva biztos nagyon, nagyon akar téged.
Fraser lenézett rám, sebzett tekintettel.
– Tényleg így gondolod?
– Igen.
Sóhajtott.
– Rettenetesen nagyon szereted? – kérdeztem; hirtelen vágy fogott
el egy rendkívül drámai románc után az életben.
– Ő… tudod, csinos és magabiztos, és, hát, sok embert ismert,
meg… ilyenek…– Fraser lenézett rám. – És, tudod, tényleg hozzám
akart jönni!
– És azt olyan nehéz volt elhinni?
Elvigyorodott. – Nem tudom.

Kaptunk egypár erőtlen „hohó”-t, amikor együtt bukkantunk fel a női

mosdóból, de a mindenről-az-jut-eszükbe brigád kezdett eléggé
elfáradni, a terem pedig egyértelműen kusza, hazamenésre kész
társasággá vált. Frant még mindig nem láttam sehol, úgyhogy
döntöttem, egyedül merészkedek haza…
Vidáman intettem Nashnek, Angust pedig egy sarokban találtam,
ahol merengőn iszogatta a whiskyjét.
– Elmentem – jelentettem be.
– Akkor szia.
– Figyelj, sajnálom – mondtam, aznap este másodszor.
– Miért? – fáradtan mosolygott. – Csak beszélgettünk, ennyi.
 – Igen, gondolom. – Nem fogom elmondani neki, hogy mi történt
a vécében…
– Végül nem meséltél…
– Miről?
– Végül nem meséltél Alexről.
– Hosszú történet.
– Igen, ezt már mondtad. Rengeteg időm van.
– Akkor majd máskor. Öhm, amikor még több lesz. És nem ma
éjjel, amikor huszonnyolc percem van, ami már ketyeg, mielőtt
beájulok, bárhol legyek is.
Odahajoltam, hogy búcsúpuszit adjak neki. Váratlanul átkarolt és
megölelt.
– Akarod, hogy fogjak neked egy taxit?
– Megoldom – mondtam hálásan. – Ez a Holborn, az isten
szerelmére – mit fognak csinálni, halálra izélnek?
– Akkor jó éjszakát.
Vigyorogtam, megfordultam és elmentem, mielőtt valami
ügyetlenséggel elrontom a pillanatot.
Odakint észrevettem egy taxit, és már épp fölemeltem a kezem,
amikor hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, gyengén, egy
sikátorból.
Nem számolva a nyilvánvalóval, feltételeztem, hogy egy gonosz
szellem az, aki el akar ragadni az éjszakába, és fél métert ugrottam a
levegőbe. Amikor láttam a sikátorból kinyúló kezet, észrevettem,
hogy legalább félig emberforma… legalábbis remélem.
Odamentem és leguggoltam a szánalmas emberpéldány mellé.
– Hűűűűűű, Alex! Korábban már kerestelek – azt hittem,
elmentél.
– Nem voltam valami jól.
– Mi a fene történt veled?
– Öhm, megütött. Aztán egy kicsit elfáradtam, és aludnom kellett.
Aztán felébredtem, és nem tudtam, mit csináljak. És aztán jöttél.
 – Ez azért van, mert valójában isten angyala vagyok – mondtam
gúnyosan. – Fel tudsz állni?
Meg akartam győződni arról, mennyire van rossz állapotban. Még
mindig be volt rúgva, szerzett egy gyönyörű, kezdődő monoklit, de
szép patrícius orra szép patrícius állapotban maradt, és úgy láttam,
nem tört el semmije. Lábra segítettem.
– És hánytam is.
– Aha, tényleg! – vettem hirtelen észre, de sikerült nem elejtenem,
mint egy zsákot.
– Charlie?
– Nemtom.
– Fran?
– Nemtom.
Sóhajtottam.
– Gyere, te.
Intettem a taxinak. A sofőr lelassított, látta, hogy egy véres,
összehányt háborús áldozatot támogatok, és újra felgyorsított.
– Rohadék! – kiabáltam utána. – Nyüves rohadék!
Egy fagyos novemberi órával később minden kellemes, kusza,
részeg érzésem elpárolgott, és átkoztam Londont, átkoztam a bulikat,
átkoztam a taxisokat, és különösen átkoztam a hatalmas, büdös
sózsákot, akit magammal kellett vonszolnom csak azért, mert
szerelmes vagyok belé.
Végül találtunk egy minitaxist, aki túlságosan be volt szíva ahhoz,
hogy zavarja a hányás – sőt, az autó szagából ítélve, erre
specializálódott –, és hajnali fél négyre megérkeztünk Kenningtonba.
Az egész épület csendes és teljesen sötét volt.
Alex csak le akart feküdni, de nem jöhetett a közelembe ilyen
állapotban, úgyhogy teljesen ruhástul beraktam a zuhanyozóba, és
kinyitottam a csapot.
Azonnal olyan hangot adott ki, mint egy vonyító kutya.
Odavetődtem a levegőben, ami sikeresen elvágta a vonyítást, viszont
leszakadt a zuhanyfüggöny. Hatalmas csörömpöléssel zuhant le,
miközben ott álltam, a kezem Alex száján, szörnyű szögben
megdőlve és teljesen elázva, a függöny pedig beterített minket, mint
egy kísértetjelmez, és vártam hogy az egész környék megrohanjon,
és cipőket vágjon hozzám. Alex felnézett rám, elkerekedett szemmel
és elveszve, miközben én lehunytam a szemem, és próbáltam
elképzelni, hogy hová a fenébe költözhetnék, amikor fegyelmi úton
kidobnak a lakásból.
Nem történt semmi. Kilestem a függöny alól, és félrehajtott fejjel
füleltem, mint egy róka. Semmi nesz. Kihúztam Alexet, miután a vér
nagy részét letöröltem az arcáról. Bambán állt ott, miközben én
csendben próbáltam visszatenni a zuhanyfüggönyt, aztán úgy
döntöttem, hogy nem törődöm vele és reméltem, hogy reggelre
valahogy rendbe jön.

A vasárnap már félig elmúlt, mire kibicegtem a konyhába, folyadék

után sóvárogva. Megittam három deci tejet – FÚJ –, mert nem volt
más, és megacéloztam magam, hogy megnézzem a fürdőszobát.
Makulátlan volt, mintha soha nem is jártunk volna ott. A függöny
visszakerült, a vért felmosták. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy
álmodtam-e az egészet, aztán megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.
– Ohm, Linda?
Félénken kopogtattam az ajtaján. Úgy nyitotta ki, mint a nők a
The Billben, amikor a férjük a hátsó kerítésen át szökik el.
– Igen? – Vastag szemüvegén keresztül vizslatott.
– Én… bocs a zuhanyfüggöny miatt.
– Nem számít.
– Komolyan mondom… veszek neked egy másikat, vagy… Öö,
veszek neked egy másikat.
– Nem számít.
Nem akartam belemenni vele egy bámulómeccsbe, úgyhogy
fokozatosan, borzongva elhátráltam, és visszamentem a hálószobába
egy újabb pohár tejjel. Alex még mindig teljesen öntudatlan volt, a
szeme pedig kezdett fluoreszkálni.
– Alex – sziszegtem, leroskadva mellé. – Alex! Kelj föl! Félek az
antiszociális lakótársamtól! Azt hiszem, fel fog szeletelni egy
fejszével! És itt hagy, és senki nem talál rám három hétig!
– Pfű. – Alex megpróbálta kinyitni a szemét, és rájött, hogy nem
megy, mert beverték. A pohár tejre fókuszált, és a szeme kidülledt, a
bőre elzöldült.
– NE! Ne hányj! – elhúztam a poharat. – Már megint!
A szeme lassan becsukódott, és Alex beájult.
– Remek – gondoltam magamban. – A csendes pszichopata és az
ájult slejmgép között rekedtem.
El kellett mennem a lakásból. És, persze, meg kellett tudnom, mi
történt Frannel. Azt gondoltam, hogy átmegyek hozzá, ahelyett hogy
fölhívnám; szívok egy kis friss levegőt, és másnapossági ellátmányt
szerzek be. Felhúztam egy farmert és egypár véletlenszerű pulcsit,
majd kimentem a csípős délutánba.

Fran gyakorlatilag üres garzonban lakott, körülbelül nyolcszáz

méterrel lejjebb. A lakás fehér volt, makulátlan, és abszolút semmi
nem volt benne. Ez nem igazán dizájnügyi állásfoglalás volt:
Frannek nem volt fantáziája, és utálta azt a helyet, ezért lakott
gyakorlatilag nálam – igaz, hogy tele voltam pszichopatákkal, de
legalább volt társaság. Férfiasan elindultam, és megálltam egy kis
sürgősségi diétás kólára, mielőtt én is hánytam volna a
tejtúladagolástól. És a sörtúladagolástól, gondolom. A ház ajtaja
szokás szerint nyitva volt, és fölmentem a lépcsőn.
– Hu-úú! – kiabáltam az ajtó előtt, és hangosan dörömböltem. –
Ébresztő, álomszuszék! NAGYSZABÁSÚ pletyiznivalónk van,
KÜLÖNÖSEN neked, Jojó-bugyi kisasszony!
Hangok jöttek bentről, és hallottam, hogy valaki motoszkál.
 – Gyerünk! – kiabáltam türelmetlenül. – Tudni akarom, mi lett
veled és azzal a sovány kis balfácánnal, és el kell mesélnem, mi volt
Angusszal és Fraserrel, meg minden.
Még több hang jött az ajtó másik oldaláról – ami úgy hangzott,
mint amikor valaki megpróbálja felhúzni a nadrágját, elveszíti az
egyensúlyát, kicsit körbeugrál, aztán a földre zuhan.
Hirtelen felmerült bennem, tulajdonképpen lehet, hogy Fran nincs
egyedül. Próbáltam visszaemlékezni, mi történt Johnny
McLachlannel, miután visszajött a bárba. A francba! Biztos elment
és idejött! Áá! Remélem, nem hallotta, hogy balfácánnak neveztem.
És Fran azt sem tudja, hogy nős! Vagy – juj – nem derült ki, mi lett
Charlie-val. Lehet, hogy Fran most az egyszer megismételte a
halálrakúrós műsort. Hű, dühös lesz. Jaj, ne, a nős pasi vagy a
köcsög! Túl sok koktél.
Az ajtóhoz hajoltam. – Ööö…, elmenjek és visszajöjjek
később…?
Túl késő volt: Fran már kitárta az ajtót. Ott állt, kimerültnek
látszott, egy férfiingben és törülközővel a derekán. Grimaszoltam.
– Elmehetek, érted. Nem gáz.
– Szia, Mel – mondta fáradtan. – Nem, asszem oké.
Visszahúzta a karját az ajtóból, én pedig beléptem az áporodott,
elsötétített szobába – hogy mindenki közül pont Angust pillantsam
meg, aki valóban rendkívül zavarban volt, és azt ellenőrizte, hogy fel
van-e húzva a slicce.
– ? – érdeklődtem.
Egymásra bámultunk. Angus céklavörös lett, én pedig
megpróbáltam magamhoz térni.
– Szia! – mondtam élénken, és ádáz pillantást vetettem Franre.
– Hello – mondta Angus a földet bámulva. Úgy tett, mintha az
óráját nézné. – Ööö… Mennem kell… Azt mondtam Frasernek,
hogy… Öö, segítek neki nyakkendőt választani.
Lassan bólintottam. Mind mozdulatlanul álltunk, míg Fran
észrevette, rajta a sor, hogy vegye le Angus ingét. Angus szó szerint
megragadta, és villámgyorsan begombolta. Fran, aki nem volt
hajlandó szégyenkezni, hetykén állt a melltartójában. Egy pillanatra
azt hittem, hogy kezet ráz Angusszal és megköszöni, hogy eljött.
Angus hebegve távozott. Hagytam rá teljes fél másodpercet, aztán
megfordultam.
– MI a LÓFASZ volt ez?!!!??
– Jaj, az isten szerelmére, Melanie, nem kell ilyen túlizgatottnak
lenni.
– Túlizgatott?? Én?? Nem én vagyok az, akinek sikerült két
emberrel dugnia egy nyolcórás intervallumban.
– És nem is én, drágám. Csináljak egy kávét?
– He? Mi a fene van veled?
Fran körbejárt a kicsi szobában, felhúzta a redőnyöket, és
kinyitotta az ablakokat, mielőtt föltette a kávéfőzőt. Én a szoba
közepén álltam, és frusztráltan tördeltem a kezemet.
– Mondd el! – könyörögtem. – Azt hittem, a berúgás és a
neveletlenkedés az én dolgom!
Fran ábrándosan nézett ki az ablakon, miközben már meg akartam
ölni. Fran mindig elég kapzsi volt az ellenkező nemmel folytatott
ügyeiben, de ez már túl bizarr: először Charlie, aztán Johnny, most
meg Angus, éppen ő. Új barátom, Angus, akiről – be kellett vallanom
magamnak – azt gondoltam, hogy eléggé tetszem neki, (1), és (2) azt
gondoltam, hogy eléggé nemes jellem.
Végre elkészült a kávé, és Fran leült mellém „Frankie Says Relax”
pólójában, ami még mindig jó volt rá.
– Légyszi, Fran – kértem, és megpróbáltam nyugodtnak tűnni –
, mondd el, mi van. Különleges küldetésed van az űrből, hogy
lefeküdj minden ismerősünkkel?
Fran szelíden megpaskolta a kezem. – Nem az van, amit gondolsz.
– Mér', állatok is voltak?
– Nem.
– Akkor mi?
– Hát, tudod, hogy nőstényoroszlán voltam.
 – Ja igen. Szóval mégis voltak állatok…
– Johnny nem igazán volt kész, hogy oroszlán legyen.
– Ez nem lep meg. Gyakorlatilag letépted a fejét.
– Nem is igaz. – Fran éles pillantást vetett rám. – Kimentünk…
– Ja, hogy letartóztassanak.
– …hogy szívjunk egy kis friss levegőt…
Horkantottam.
– …és mielőtt két métert mentünk volna, sírva fakadt.
– Komolyan mondom, Fran, ez nem lep meg.
– Mel, mondták már, hogy túl sokat beszélsz?
– Ööö, éppenséggel igen. Elég sokszor. Vicces, Alex épp
valamelyik nap mondta, hogy mindig többet beszélek, amikor. .. –
megláttam Fran elképedt arcát – ideges vagyok – fejeztem be.
Fran megköszörülte a torkát. – Na, szóval. Sírva fakadt és azt
mondta, hogy utálja a feleségét, és az életét, és a munkáját, és én
vagyok a legszebb dolog, ami valaha is történt vele, és milyen
nyomasztó minden, és hogy ez az egyetlen buli, ahol nyolc éve volt,
és hogy nekem mennyire fogalmam sincs, milyen földrajzot tanítani
nap nap után egy csomó analfabéta állatnak.
Fran szünetet tartott, várta, hogy (valami) megjegyzést tegyek, de
nem szóltam semmit.
– A földszinti bárban kötöttünk ki, életem legunalmasabb, józan
három óráját töltöttem azzal, hogy valaki másnak a szörnyű életét
hallgatom.
– Miért nem szöktél el és kerestél meg? Én nagyon jól
szórakoztam.
– Ahányszor csak kicsit is megmoccantam, elkezdett a sörébe
sírni megint, és azt mondta, hogy én vagyok az életben a legjobb
barátja.
– Jaj, ne.
– Komolyan, Mel – Fran elkínzottan nézett rám –, el tudod
képzelni, milyen sokat tudok a nemzeti tantervvel járó
papírmunkáról?
 – Hát, majd hasznos lesz, ha egyszer Miss Jaine Brodie-t fogod
játszani – mondtam bátorítóan.
– Úgyhogy végül úgy döntöttem, el kell jönnöm, mielőtt elkezdem
villával szurkálni a combomat. És akkor megpróbált kikezdeni
velem!
– Hát, érthető az ő szempontjából.
– Pimasz gazember! Ha sápadt és érdekes idegen akar lenni, az
oké. Ha három órán keresztül a feleségével untat, amivel lekókasztja
a cicimet, akkor felőlem mehet és lehugyozhatja magát.
– Valószínűleg te vagy a legkedvesebb ember, akivel valaha is
találkoztam.
Sóhajtott. – Tudom. Úgyhogy megmondtam neki a magamét.
– Be is húztál neki?
– Nem olyan erősen. Vinnyogó kis varangy! Aztán ültem ott, és
megittam egy vagy két pohárral. Aztán felmentem megint,
kerestelek.
– Én végig maradtam, úgyhogy biztos épp akkor mentem el.
– Igen – láttalak az ablakból, ahogy vonszolod Alexet az úton.
– És nem jöttél segíteni.
– Iszonyú hideg volt odakint.
– Igen, tényleg, köszi.
– És már szinte senki nem maradt a bárban, csak Angus, aki
duplaviszkikkel tartotta magában a lelket.
– Tudom, láttam mielőtt elmentem.
– Elég boldogtalannak látszott, úgyhogy elkezdtem beszélgetni
vele.
– Mondott rólam valamit?
– Öhm, nem, semmit.
– Ja, oké.
– Miért?
– Csak úgy.
– Hm. – Fran újabb éles pillantást vetett rám. – Szóval eléggé be
volt rúgva, ezért megengedtem, hogy itt aludjon. És ennyi.
 Végtelenül megkönnyebbültem.
– Szóval nem feküdtél le vele?
– Ó, hát, de, lefeküdtem vele.
– Rémes vagy!
– Én vagyok rémes? Ki a rosszabb, Angus vagy Nicholas?
– Nem ez a lényeg.
– Pontosan ez a lényeg. Különben nem nagyon komoly.
– Még csak nem is tetszik neked. Úgy néz ki szerinted, mint egy
kutya.
– Szerinted néz ki úgy.
– Igen? – már nem emlékeztem, hogy így gondoltam volna.
Hacsak nem abban az értelemben, hogy a kutyák erősek de kedvesek,
azt hiszem. Várjunk csak, a kutyáknak nincsenek ilyen
tulajdonságaik. Mi a fenére gondolhattam…?
– Hogy van Alex? – kérdezte Fran, és belekortyolt a kávéjába.
– Ki? Ja, azt hiszem, jól van. – Elmeséltem neki a zuhanyozót.
– Remélem nincs agyrázkódása, vagy ilyesmi – mondtam hirtelen.
– Úristen! Mi van, ha kómában fekszik évekig, csak azért, mert nem
vittem el kórházba!
– Akkor előadom a különleges kis örömtáncomat – jelentette ki
Fran. – Na, idd meg a kávédat, én meg elmesélem, milyen Angus az
ágyban.
És el is mesélte.

Körülbelül egy óra múlva otthagytam Frant, hogy végre hozzájusson

egy alváshoz, ami már nagyon ráfért, és zúgó fejjel hazamentem.
Miután vettem szalonnát és tojást, csendesen beengedtem magam
a lakásba. Már éppen lábujjhegyen a konyhába akartam menni,
amikor fájdalmas nyögést hallottam.
– Mel… te vagy az?
Belestem a hálószobámba, ami bűzlött a viszkitől.
– Alex?
 – Igen… – mondta gyengén.
Leültem mellé az ágyra. A szeme piros, lila és zöld lett, de már
nem volt annyira bedagadva, hogy ne tudja kinyitni.
– Hogy érzed magad? – kérdeztem gyengéden.
– Mintha elütött volna a Halálcsillag.
– Jaj, édesem. Hozzak neked valamit?
– Tejet nem kérek – tiltakozott. Aztán félig elmosolyodott. –
Rémesek voltunk?
– Rossz voltál, a barátod pedig gonosz.
– Nem akartunk semmi rosszat. Csak kimentünk a rögbimeccsre,
ittunk egy-két korsóval…
– Aztán jött a káosz. Hihetetlen, nem?
Megpróbálkozott egy erőtlen vigyorral. – Mennyire voltunk
rémesek?
– Nem csináltál semmit, amiért nem fizettél meg.
– Lecsaphattam volna, tudod.
– Persze, édesem.
– Ha még egyszer találkoznék vele, megfognám… – álmosan
kinyújtotta felém a kezét, és én hagytam, hogy megragadjon.
– Tudod, én vagyok a legtoleránsabb barátnő a világon.
– Tudom – mondta félálomban. – Tudom.
 9
Borzasztóan szerettem volna valakivel beszélgetni a
munkahelyemen, de nem voltak jók a kilátások. Csak Proli Fiú –
akinek a neve szükségképpen Steve volt – vette a fáradságot, hogy
megkérdezze, milyen volt a kanbuli.
– Nagyon király volt – hencegtem. – Kiderült, hogy a
sztriptíztáncosnő leszbikus, és összejöttem vele.
– Télleg? – röffentette Steve elkerekedett szemmel.
– Nem.
– Lezbi liba! Valószínűleg senkivel se tudnál összejönni –
morogta halkan.
– Hát ez éppenséggel nem igaz. Általában hagyom, hogy nézzék a
fiúk. De csak azok, akiket bírok… pech!
Elfintorodott és visszatért a munkájához, ami, amennyire meg
tudtam állapítani, nagyrészt színezésből állt.
– Hogy vagy, Janie? – kérdeztem azon a halk, irgalmas hangon,
amit a szívzűrösöknek tartogattam.
– Hát – mondta Janie bátran –, volt jegye a szombati
rögbimeccsre, de helyette eljött velem az IKEA-ba.
– Látod? Szeret. Egyébként, szombat este voltam ezen a bulin,
érted…
– De aztán nem akart elmenni az Otthonok és Házak kiállításra az
Earls Courtban… – elkezdett szipogni kicsit. – És csak akkor jött át,
amikor vége lett a Futball Fókusznak! Amikor már túl késő volt,
hogy elmenjünk!
Rábámultam. – Hülye vagy? Nem viheted el az Otthonok és
Házak kiállításra két hónap után. Soha nem viheted el az Otthonok és
Házak kiállításra. Jézusom! Ne olvasd többet azt a rohadt Daily
Mailt. Na szóval volt ez a pasi a bulin, akiről azt hittem, hogy eléggé
tetszem neki, de aztán elment a legjobb barátnőmmel. És különben
sem tetszhet nekem, mert a barátom csodálatos, és abszolút
szerelmes vagyok belé. De ő – az első fiú, nem a barátom –
szabotálni akarja a bátyja esküvőjét, és azt szeretné, hogy segítsek
neki. Amitől eltekintve nagyon helyes fiú. De, nyilván szerelmes
vagyok a barátomba. De teljesen ki vagyok akadva, hogy az első pasi
lefeküdt a barátnőmmel. Majdnem mintha féltékeny lennék ha úgy
általában féltékenykednék, de nem szoktam. Szóval szerinted mit
csináljak?
Janie tátott szájjal bámult rám.
– Azonkívül, hogy elviszem mind a kettőt az Otthonok és Házak
kiállításra és megnézem, melyikük találja meg a legstrapabíróbb
szőnyeget?
Hihetetlen módon Janie-nek megint könnyek gyűltek szemébe. –
Csak a párnákat akartam megnézni. A párna nem jelent túl nagy
elköteleződést, ugye?
Áááá! Ennyi. Fel kell hívnom a szamaritánusokat, és őt kell
megkérdeznem. Bár amilyen az én szerencsém, csak szólnának
nekem, vagy egyáltalán nem figyelnének rám. Fölvettem a mártír
arckifejezésemet, és szenteskedve Janie felé fordultam.
– Okééé. Szóval először is, miért nem engeded el a rögbimeccsre?
Fiú. A fiúknak kell a rögbire járni. Hidd el, én tudom.
Rám pislogott. – Te elengeded a barátodat?
– Persze!
– És nem vészes?
Ezen elgondolkoztam kicsit. Nem akartam azt mondani, hogy hát,
a megveréstől és sztriptíztáncosnők molesztálsától és magadra
hányástól és szabad ég alatt alvástól eltekintve…
– Dehogyis! – mondtam. Istenem, bárcsak igyekezne ez a pasi, és
otthagyná Janie-t, hogy a változatosság kedvéért az én
problémáimról beszélhessek.
– Tuggyátok, mit kéne csinálnotok, babák – szállt be Proli Fiú,
akinek valahogy sikerült egyszerre színeznie, s emellett hallgatnia a
beszélgetésünket. – Meg kéne tanulnotok rögbizni, ja. Aztán ti
csajszik is szaladgálhattok a pályán, tiszta sárosak lennétek, meg
minden. És akkor mindenki boldog lesz – a fiúk nézhetik a rögbit, tik
meg, ja, jól elvónátok…
Mindketten odafordultunk és rábámultunk.
– Te kamaszkorodban borzasztó sok időt töltöttél magányosan a
hálószobádban, ugye? – kérdeztem.
– Nem– durcáskodott. – Nem is.
– Nap mint nap csak bámultad a falat, nyomkodtad a
pattanásaidat, és hallgattad a Phil Collins-lemezeidet.
– Jaj, fogd be!
– És arról a napról álmodoztál, amikor Linda Lusardi arra jár, és
véletlenül a kis külvárosi házatok előtt romlik el az autója.
Steve felemelte a karját, és odábbment. – Nem köll ezt
hallgatnom.
– Ó, Steve, Steve, köszönöm, hogy megjavítottad az autómat…
mit tehetnék én, Linda Lusardi, érted cserébe?
Megfordult az ajtónál, és a kezével egy V-t mutatott nekem. De
egy kicsit mosolygott. Legalábbis azt reméltem.
Három üzenetem volt. Az egyik Frantől, aki azt akarta tudni, mit
vegyen föl Amanda leánybúcsújára. Ha azt hiszi, hogy el fog menni,
még egyszer meg kell gondolnia. És én sem megyek, minthogy úgy
szeretem mind a két szemem, ahogy van, köszönöm.
A második Alex volt, aki „csak azért telefonált, hogy jó reggelt
kívánjon, cica”. Szombat óta rettentően érzelgős lett. Ami jó dolog
volt, egyértelműen, bár enyhén szokatlan. Sőt, eddig példa nélkül
való. Gyakorlatilag nyálbélának tűnt!
A harmadik furcsán kezdődött. Hosszú csend volt, aztán így
átment „Ööö”-be. Aztán hangosan megköszörültek egy torkot, amiért
bocsánatot kértek. Rájöttem, ki az.
– Angus – mondtam a telefonba, pedig csak egy üzenet volt. – Ne
aggódj. Csak én vagyok az. Igen, azt gondolom, hogy egy pöcs vagy,
de nem gáz. Nem zavar.
 – Ööö, hello, khm, itt Angus. Öhm, Angus McConnald.
Á, az az Angus.
– Szóval, tényleg, csak kíváncsi voltam, hogy vagy a szombat este
után, és, öhm, hogy nincs-e kedved ebédelni vagy valami, hogy
beszéljünk, tudod… csak dumálni… Nem fogok az esküvőről
beszélni, vagy ilyesmi… – Csend következett az üzenetrögzítőn. –
Hát, lehet, hogy egy kicsit az esküvőről is… Nem lehet, hogy… Jaj,
istenem. Na, szóval… hívj fel az 555 2127-en. Bocs, a 0171 555
2127-en. Fránya ostoba angol számok. Na. Bocs. Oké. Szia.
Tudtam, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot. És Fran sem.
Valahogy azt kívántam, bárcsak kihagynának ebből, de utáltam, ha
kihagynak valamiből. És valami bennem viszont is akarta látni
Angust. Nem hívtam vissza rögtön, de beírtam a számát a
telefonkönyvembe, tintával.

– Meg vagyunk híva – folytatta Fran –, úgyhogy, érted, odamegyünk

és csinálunk valamit. A Csajterminátorok.
– Ez még csak nem is vicces.
– Talán rávehetnénk azt a sztriptíztáncosnőt, hogy jelenjen meg a
Quagli'sban.
Haditanácsra gyűltünk össze. Jobban mondva Fran átjött, hogy
megpróbáljon rávenni dolgokra, Alex pedig amúgy is a lakásban
volt. Elmeséltem Frannek, mit mondott Angus a legénybúcsúztatón,
és ő izgatott lett a gonoszkodási lehetőségtől, és jobban meg volt
győződve róla, mint bármikor, hogy jó ügyet szolgálunk azzal, ha
megpróbáljuk tönkretenni a dolgokat, akárcsak egy kicsit. Én nem
voltam ebben olyan biztos. Alex a The Sunday Timest olvasta, és
szart az egészre.
Megszólalt a telefon. Fölvettem, aztán a kagylóra tettem a kezem,
és bedugtam a fejem a nappali ajtaján. – Angus az! – sziszegtem
Frannek. Két hívás két nap alatt, gondoltam. Gondolatban
megveregettem a vállam. Tudtam, igazam van. Azt gondoltam, hogy
Angus talán egy kicsit belém van esve. De valószínűleg eléggé kicsit,
ha olyan gyorsan összejött Frannel. Utálom ezt a mai kort. Egy kis
lovagi szerelem nem ártana. Imádnia kéne tíz-tizenöt évig, és aztán
megelégednie egy szál virággal, vagy ilyesmi.
Fran megvonta a vállát.
– Na – kérdeztem –, áthívjam?
– Mit bánom én.
– Nem tudom… khm, látott belülről?
Alex felvont szemöldökkel felnézett a sportoldalból, de végül is
már ismerte Frant egy ideje.
– Komolyan, nem nagy ügy – mondta Fran. – Szívesen
találkozom vele. Jó fej. És beszállhat a tervünkbe.
– Hmmm. – Nem tudtam biztosan, mennyire szeretném, hogy
ezek ketten szorosabban együttműködjenek.
– Heló – tértem vissza a telefonbeszélgetéshez olyan élénken, ami
pontosan elárulta, hogy mit csináltam. – Nem jössz át? Csak
üldögélünk, borozunk és kibeszéljük az ismerőseinket.
– Egen, oké.
Megadtam neki a címet, és arra számítottam, hogy órákig tart,
amíg idetalál, és amikor megérkezik, átkozni fogja a fránya déli
úthálózatunkat, de körülbelül félóra alatt ideért, egypár üveg borral
fölszerelkezve. Alexszel mereven egymásra mosolyogtak, és kezet
ráztak, ami után Alex azt mondta, „Azt hiszem, hagyom, hogy ti
hárman mindenkit szétszedjetek”, és visszatért az újságjához.
– Júúúúj – mondta Fran –, Mr. Tökéletes újra támad.
– Oké, ne froclizzátok egymást, ti ketten.
Fran egy utolsó sötét pillantást vetett Alexre, aztán odaült hozzánk
a párnákra a földön.
– Szóval! – kezdte összeszorított fogakkal Angus, aki nyilván már
gondolkozott azon, hogy mit kéne mondania. – Ez most nem tiszta
ciki, ugye?
– Micsoda? – kérdezte Fran.
 Bokán rúgtam. – Nem, nem az – tettem hozzá. Fran édesen
mosolygott, amitől Angus kényelmetlenül érezte magát!
– Hogy van Fraser? – kérdeztem.
– Jól. Rendbejött. Az a nő – mondta félreérthetetlen hangsúllyal,
ahogy az emberek régen Margaret Thatcherről beszéltek –
kiválasztatja vele az étkészletet. Aztán ahányszor választ egyet, azt
mondja neki, hogy az nem jó.
– Imádom ezt a játékot – csóváltam a fejem.
Fran kinyújtózott a padlón, és a plafon felé fordult, karja a feje
alatt.
– Figyelj, miért nem mondod meg neki? Menj oda, és mondd
meg, hogy „Fraser, ne vedd el, ez egy kurva. Egy sovány seggű,
szőkített hajú kurva. Abszolút és totál totál totál kurva. Ha elnök
lenne, ő lenne Kurvaham Lincoln.”
– Mit akarsz mondani?
– Ha teniszező lenne, ő lenne Anna Kurvakova.
– Fran, ez egy príma ötlet. De szerintem Angus már megpróbálta
valahogy.
Angus félrebillentette a fejét.
– Mondjuk. Bár kihagytam ezt a kurvázást.
– Na és mi történt?
– Úgy nézett rám, mint egy bánatos kutya, és azt mondta – őszinte
hang –, „Angus, egyszerűen nem jöttök ki egymással. Hidd el, hogy
aranyos. Minden oké lesz.”
– Ááá! – dühöngött Fran. – Azt hiszem, semmit nem utálok
jobban a világon, mint az olyan nőket, akikről a férfi azt hiszik, hogy
aranyosak, és közben abszolút KURVÁK!
Alex megzörgette az újságot, és kilesett fölötte. – Tényleg? És mi
van azokkal a nőkkel, akik egész nap csak szitkozódnak és
kiabálnak?
– Ja, igen? És mi van az olyan pasikkal, akik elhúznak
Amerikába, és összevissza félrekúrnak?
Megdermedtem.
 Ahogy Frant hallgattam – és ő soha nem mondott semmit ok
nélkül –, rájöttem, hogy, hát, sejtettem, Alex mindenfélét csinált,
amíg nem volt itt, de, hát, sosem tudtam biztosan, és azt
gondoltam… Ránéztem Alexre, és már tudtam, hogy a szemem
csupa könny, abból a fajtából, amit megpróbáltam visszatartani, amíg
már fájt. Fran odahajolt, hirtelen megijedve attól, amit mondott.
– Melanie…
Alex ledobta az újságját, és kiviharzott. Azt hittem, hogy
egyszerűen elmegy – örökre, valószínűleg. Úgy éreztem magam,
mintha fojtogatnának.
Minthogy nyilvánvalóan nem nagyon tudta, mit csináljon,
visszaviharzott a szobába, és biccentett, hogy kövessem, de le voltam
bénulva.
– Gyere – szólt rám élesen. Felálltam és kimentem vele az
előszobába. Megragadott és szorosan átölelt, a homlokát az
enyémhez nyomta, megpróbálva visszanyerni a nyugalmát.
– A barátnőd nagyon-nagyon utál, ugye?
– Igen – mondtam, és az alsó ajkamba haraptam. Szinte meg sem
tudtam kérdezni. – T-tényleg? – remegtem.
– Mel, tudod, hogy meg kellett találnom önmagam. Kipróbálni új
dolgokat. Hogy rájöjjek, hová tartozom. Ide. Hozzád.
Elszakadtam nagyon közeli pillantásától, és vadul a földet
bámultam.
– Amerika… most már egy másik életnek tűnik nekem. Egy
csomó olyasmit csináltam ott, amit itt nem tennék. Hülye,
értelmetlen dolgokat. Hinned kell nekem, cica.
Annyira szerettem volna.
– Te olyan különleges vagy – folyton mondom neked, de te nem
hiszel magadban. Figyelj, hé, visszajöttem érted, nem? Tudod,
milyen zűr van a fejemben. De itt vagyok!
Megint a szemébe néztem. Olyan őszintének tűnt, elszántnak,
hogy mindent jóvátegyen. Ő is majdnem sírt.
– Kérlek, Mel.
 Sokáig néztük egymást.
– Semmi baj – mondtam végül. – Semmi baj. Régen volt.
– Komolyan gondolod? Fantasztikus, te?
– Igen – mondtam halkan.
– Állandóan rád gondoltam – suttogta.
– Tényleg? Én egyáltalán nem gondoltam rád. – Megpróbáltam
nevetni.
– Vége ennek az egész szarságnak, megígérem. Mostantól nincs
más, csak te meg én. Sőt, ha meg tudnál szabadulni ettől a Frantől,
abszolút tökéletes lenne minden.
– Lex, ő a legjobb pajtásom.
– És én nem?
– Te a puszipajtásom vagy, emlékszel?
– Ja, igen.
Meg kellett kérdeznem.
– Szeretsz, Alex?
Elmosolyodott és szájon csókolt.
– Megduglak, nem? – mondta ál-cockneyban.
– Válaszolj.
– Kislány, amennyire tőlem telik, szeretlek.

Ezután elment. Az ajtóban álltam, még nem nagyon akartam

visszamenni a nappaliba. Volt egy halom posta egy rémes asztalkán.
Soha nem fáradok azzal, hogy megnézzem; általában számlák,
amikkel hagyom, hogy Linda foglalkozzon, minden mást pedig belök
az ajtóm alatt. Közömbösen átlapoztam, miközben azon
gondolkoztam, hány állatjótékonysági intézmény van a világon.
Hirtelen kihúztam egy borítékot, ami Alexnek volt címezve. Merev,
fehér lap volt. Milyen furcsa. Alatta volt egy nekem is.
Azonnal rájöttem, mik ezek: az esküvői meghívók! Végül is hány
merev, kártyás borítékot kapok általában? (Ez volt az első.)
Kirakhatom a kandallópárkányra! Kár, hogy Linda már beborította
miniatűr üvegcicákkal.
Visszamentem a nappaliba. Fran és Angus nyilvánvaló
aggodalommal figyeltek.
– Ne haragudj! – kiáltotta azonnal Fran, hogy jóvátegye a dolgot.
– Jól vagyok – mondtam, és leültem, hogy töltsek magamnak még
egy pohár bort.
– Csak találgattam, Mel. Eszembe se jutott… – Fran abszolút
lesújtottnak tűnt. Megveregettem a kezét.
– Gyere ki. El kell mondanom valamit.
Utánam jött.
– Nyugi, Fran. Inkább használt, mint ártott. Alex… – Egy kicsit
félénknek és vacaknak éreztem magam. – Nem akartam Angus előtt
mondani, de… azt mondta, hogy szeret. Először.
– Az a görény? – Fran rögtön megvető lett. – Nem szeret senkit,
csak saját magát.
Olyan pillantást vetettem rá, amiből kiderült, hogy nincs
megbocsátva.
– Jó, jó, abbahagyom. Örülök neked. Tényleg.
– Figyelj, Fran, komolyan gondolom: abbahagyod ezt, hogy
mindig ilyen utálatos vagy, amikor itt van?
Fran felnyögött.
– Abbahagyod? Úgy értem, megőrül tőle – és én is.
– Jó. Oké. Ha tényleg ezt akarod, megfékezem természetes
ösztöneimet az iránt a féreg iránt.
Barátságosan megöleltem. – Fran, imádnám a természetes
ösztöneidet, ha nem egy sarokba szorított pumáéi lennének.
Fran szeretetteljesen rám vicsorgott. Visszamentünk a nappaliba.
– Ti mindig ilyen ádáz drámában éltek? – kérdezte Angus, aki
csendesen játszadozott a borával.
– Várj csak – melyikünk is akar szabotálni egy egész esküvőt? Ja,
te, nem igaz? – emlékeztettem. – Jaj, apropó – nézzétek!
Előhúztam a borítékokat.
 – Meghívók? – Fran kikapta a kezemből. – Hogyhogy kettőt
kaptatok?
– Megengedhetik maguknak, gondolom – mondtam könnyedén, és
kinyitottam az enyémet.
Megdöbbenve meredtem az aranykeretes kártyára.
– Az a kurva!
– Mi van?
– Nézd!
Fran elvette.
– Húsz kibaszott év! Az a KURVA!
Joan és Derek Phillips – állt a kártyán – szeretettel meghívja Önt
az utófogadásra lányuk, Amanda Serena Phillips és Fraser Alasdair
McConnald esküvőjét követően a Pryford-birtokra, december 21-én.
A vendégeket egy kocsi felveszi London központjában du. 4.30-kor.
Estélyi ruha nem kötelező.
Egymásra néztünk Frannel. Aztán feltépte Alexét. Persze így
szólt: Joan és Derek Phillips meghívják Önt lányuk, Amanda Serena
Phillips és Fraser Alasdair McConnald esküvőjére a pryfordi községi
templomban december 21-délben, valamint az azt követő ebédre a Le
Coq Fantastiqueban, és a bálra a Pryford-birtokon. Nappali öltözék.
Mindkettőhöz egy nászajándéklistát mellékeltek, a Heal'sből. A
legolcsóbb dolog rajta háromszáz fontba került.
Frannel megint egymásra néztünk.
– Oké – mondtam Angusnak. – Mit kell tennünk, hogy teljesen
szétkúrjuk ezt az esküvőt?
– Ez a legkevesebb – tette hozzá Fran. – A sokévnyi szarságért,
amit a suliban csinált velünk.
Megrándult az arcom az emlékektől. – Azért, amikor a fiúkkal
lefogatott minket, és meghúzta a hajunkat.
– Azért, amikor ragaszkodott hozzá, hogy elvegye az
ebédpénzünket, és jótékonysági célra adja – sziszegte Fran.
– Azért, amikor nem volt hajlandó bevallani, hogy ellopta a tanár
vonalzóját, és én vittem el a balhét.
 – Azért, amikor azt mondta Stacey Nortonnak, hogy verekedni
akarok vele.
Angus tátott szájjal figyelt minket.
– Azért, amikor beárult, hogy rúzst loptál a Woolworthből!
– Ja igen! – emlékezett vissza Fran. – Azért, amikor el akartunk
menni moziba, ő meg nem akart, és úgy csinált, mintha rosszul lenne,
amíg túl késő lett, és lemaradtunk a filmről.
– Áááá! – mondtam. – Azért, amikor bejutott abba a night-clubba,
én pedig nem, és nem jött vissza értem!
– Azért, amikor összejött Legsy Fortersszel csak azért, mert
tetszett neked!
A párna alá dugtam a fejem. – Legsy! Legsy! – Kezdtünk
bepörögni.
– Csináljuk meg! – kiáltotta Fran. – Minden apró kicsi
gonoszságért, amit az a kurva valaha is elkövetett, csináljuk!
Fel voltam tüzelve. – Igen!
Angus felé fordultunk, aki ijedt arccal hátrált.
– Tudjátok, lányok, csak meg kell győznünk őket, nem kell őket
felrobbantani vagy ilyesmi.
Kinyitottam a harmadik üveg bort.
– Oké, kell egy terv.
– Hát, megyünk a leánybúcsúra – mondta Fran.
– Nem megyünk. – Fenyegető pillantást vetettem rá.
– Jó. Ha itthon akarsz maradni és smacizni életed szerelmével, ám
legyen. Én odamegyek felderítésre. És bedrótozva megyek.
Senki nem szólt semmit.
– Micsoda?
– Hallottad. Drótozzatok be. Fölveszem, amit beszél, és ha kellően
gonosz, lejátsszuk Frasernek. Fájdalmas, de hatásos.
Újabb csend következett.
– Ez abszolút ragyogó! – lelkesedett Angus.
– Hát, akkor jobb, ha én is megyek – ajánlkoztam. – Öhm…
különben soha nem jutnál be.
 – Fogadjunk, hogy bejutnék.
– Hagyjátok abba, ti ketten. Már van egy kapcsolat, amitől főhet a
fejem. Oké, Francesca, ez kiváló ötlet.
Gondosan figyeltem őket, hogy van-e jele a szexuális
feszültségnek, de olyan volt, mintha semmi sem történt volna köztük.
– Valami bő ruhában kell lenned, hogy ne látszódjon.
– Nincs semmi bő ruhám. Hogy csinálják azok a dögös
tévéscsajok?
– Nem fontos. Majd kitalálunk valamit.
– Várjatok – mondtam. – Mi van, ha nem ültök egymás mellett?
Több száz ember lesz ezen a bulin.
– Hát, mindkettőtöknek nagyon barátságosnak kell lennie.
Fran gúnyosan elmosolyodott. – Ja, minthogy először meg sem
hívott minket, ez könnyű lesz.
Elkapott az ihlet. – Megvan! Úgy csinálhatnál, mintha teljesen be
lennél rúgva, és elájulhatnál az asztal alá, a lábához! Akkor mindent
hallani fogsz.
Mindketten meglepett arccal néztek rám.
– Esetleg ezt te csinálhatnád – javasolta Fran. – Akkor nem kéne
tettetnünk.
– Ha-ha-ha – mondtam duzzogva.
– Jó, oké, csak próbáljatok a közelében maradni, és gondoskodni
róla, hogy beszédet mondjon – hadarta Angus izgatottan. – Akkor
lejátsszuk Frasernek, ő pedig észhez tér.
– Honnan fogja tudni, hogy nem a Királynő karácsonyi beszédét
vettük fel? Úgy beszél – mondtam.
– Nem számít. Nem számít.
Ezek után eléggé izgatott voltam egész héten. Hát, most már
küldetésünk volt. Másnap este Alexszel elmentünk egy nagyon
barátságos, romantikus vacsorára. Szerinte a terv inkább gyerekes
volt, de ez engem nem nagyon zavart. Volt egy állásinterjún egy
lemezkiadónál, ami azt jelentette, hogy a dolgok kezdtek jól alakulni.
Bár Alex eddig is ingyen lakott Charlie kérójában, és rendszeresen
áramlott hozzá a bűntudatpénz a szüleitől, úgyhogy soha nem fog
éhen halni. A kagylókkal játszottam a tányéromon, és kibámultam a
Café Rouge ablakán – na jó, nem éppen a Ritz, de mostanra
megfelel.
Frannel elmentünk egy késő estig nyitva tartó üzletbe, hogy
vegyünk egy mikrofont, amit könnyebb mondani, mint megcsinálni,
különösen a belváros elektromos kínálatából.
– Van kicsi mikrofon? – kérdeztem az üveges szemű kölyköt, aki
az ajtó mellett állt. A kölyök kifejezéstelenül a CD-polcokra nézett,
és úgy tett, mintha keresne valamit, ami nyilvánvalóan nem volt ott.
– Öö, khm, nincs.
– Ez mi? – kérdezte Fran, és édesen mosolyogva felemelt egy
mikrofont.
– Igen, az egy mikrofon, ja. – A fiú idegesen vakarózott. Hol
termesztették ezeket az idiótákat?
– Van ennél kisebb? – bátorította tovább Fran.
– Ez, öö, így, a lehető legkisebb. – Észrevettem a nedves foltokat
a karja alatt.
– És akkor… ez mi? – tudakolta Fran, és felemelt egy kisebb
mikrofont. Grimaszoltam neki, hogy hagyja abba.
A fiú ott állt, katatón állapotban maga elé meredt, hogy elkerülje a
kérdés megválaszolását. Elgondolkoztam, hogy vajon húztak-e már
be neki.
– Figyelj – mondtam a fiúnak –, egyszerű: csak egy kicsike
mikrofont szeretnénk, mint amilyet a tévében használnak – tudod, a
tévében! –, amit bedughatunk egy walkmanbe, hogy felvegyünk
valamit.
A fiú újra fókuszált, és kijött a mindjárt-behúznak-neki módból. –
Meg… megnézem hátul.
Ezzel eltűnt. Örökre. Fran addig veszekedett egy eladósegéddel,
amíg végül eladott nekünk egyet.
 Fran felpróbálta a legközelebbi borozóban, a magnót a farmerjába
csúsztatta, a mikrofont pedig bedugta az inge alá. Aztán együtt
eltűntünk a vécéfülkében, hogy kipróbáljuk, működik-e.
– Juj, neked aztán hangos a cicid – mondtam neki, kicsit túl
hangosan.
– Csss! Az isten szerelmére. Na, várjál. – Fran visszatekerte a
kazettát, és bekapcsolta. És tényleg, ott volt, kicsit tompán: a
mellettünk ülő két öreg bankár unalmas párbeszéde. Tisztán kivehető
volt véget nem érő beszélgetésük minden szava a biztosítási rátákról.
Egymásra vigyorogtunk a lepattant vécé fölött.

– Má' megin bulizó'? – kérdezte Proli Fiú péntek reggel, amikor

kiszúrta a kis csillogó táskámat és a plusz pár harisnyát. – Ilyen
sebességgel igazi alkoholista leszel.
– Hogy úgy érted, rosszul leszek reggelenként? Azt hittem, ez
csak attól van, hogy téged látlak.
– Asszed nagyon vicces vagy, mi?
– Igazából nem. De ameddig idegesítelek, nem érdekel.
Elment és hozott magának és Janie-nek egy kávét, nekem pedig
nem. Szemét.
Nagyon izgultam az előttünk álló este miatt. Mi lesz, ha Amanda
nem foglalt nekünk helyet? Mi lesz, ha minden 100 fontba fog
kerülni, és nem tudjuk kifizetni? – Fran egyébként is folyton le volt
égve.
És mégis mit gondoltunk, mit csinálunk? Úgy értem, Amanda
elvben megérdemelte, de a beavatkozásunk nem változtat sokat a
dolgokon: az emberek úgyis azt csinálják, amit akarnak, csak
ráadásul még utálni is fognak.
Mélyet sóhajtottam a korrektúrám fölött. Tényleg, meg akartam
állítani az életemet egy pillanatra, kiszállni és kifújni magam, aztán
újrakezdeni, ahelyett hogy tovább nyomulnék előre. Megpróbáltam
egy-két mélylégzési gyakorlatot elvégezni, de harminc másodperc
után észrevettem, hogy stabilan unatkozom, és ha abbahagynám a
gondolkozást mindenről, ami folyik, valószínűleg katatón állapotban
végezném, és hallgatnám, hogy az emberek sajnálnak, miközben
betesznek egy mentőbe. Úgyhogy felhívtam Frant, és megbeszéltük,
hánykor találkozunk.
 10
A hideg ellenére péntek este nyolckor zsongott a West End. Az
embereknek elszánt arckifejezésük volt, mintha a Szórakozás komoly
bajba kerülne, ha nem találnák meg. Diákok valami rémes
pénzgyűjtő karnevállal bosszantották a járókelőket, vödrökkel és
korsókkal és összekötött lábbal rohangáltak.
Fran szokatlanul ideges volt. – Ez vicces lesz, mi?
Nem akartam megosztani vele a saját balsejtelmeimet. Bemenni
egy terembe, az tele idegenekkel, akik hajlamosak utálni téged,
megpróbálni a bizalmukba férkőzni, aztán felvenni a beszélgetést –
nem így képzelek egy remek bulizást.
– Persze – mondtam. – Gondold azt, hogy ez egy nagy színészi
feladat. Debütálásod a West Enden.
Fran elvigyorodott. – Ha bármi rosszul alakul, lelépünk, oké?
– Menjünk, Mulder.
– Rendben, Scully.
Kinyitottuk az étterem súlyos ajtaját. Keményített asztalterítők és
kilométeres tükrök. A fény halvány és arany volt.
– Istenem, már megint a McDonald's! – súgtam Frannek.
Elmosolyodott, félrebillentette a fejét, míves színiiskolai angolsággal
és királynői léptekkel odament a főpincérhez, és rámosolygott.
– A Phillips-partira, kérem.
– Természetesen, asszonyom. Kövessenek.
Átvezetett minket elegáns hölgyek és testes öregurak asztalai
között. Minden csilingelt és csillogott, és a vendégek Fran után
fordultak, aki még mindig fennhordta a fejét, és úgy nézett ki, mintha
az övé lenne a hely.
Az egyik padon egy sarokban néhány szőke sörény volt
egyrakáson. Megmerevedtem.
 – Amanda, drágám! – Fran odament és megpuszilta, óvatosan,
hogy ne menjen túl közel, nehogy Amanda megérezze a drótot,
illetve próbálta elkerülni nagyon alapos szájfényét is.
Fürkészve figyeltem a hetyke kis arcot. Ha idegesítette, hogy lát
minket, semmiképpen sem mutatta.
— Sziasztok, drágáim! – Igazából mutatkozott rajta a feszültség
néhány jele. Amikor körülnéztem, hamar rájöttem, hogy miért.
Félórát késtünk – nem bírtuk volna elviselni, hogy elsőnek
érkezzünk –, és a padnál végig meg volt terítve. Legalább harminc
hely volt, ami az étterem negyedét elfoglalta. Amanda körül azonban
csak öt embert láttam, csupa egyforma szőke fejet.
– Hol van mindenki? – kérdeztem, és azonnal azt kívántam,
bárcsak ne tettem volna.
Amanda kényszeredetten mosolygott. – Ó, majd később
csatlakoznak hozzánk – a legtöbb embernek olyan sok a dolga
Londonban a hétvégén!
– Ó, nos, igen, persze. – Leültem és beleharaptam egy sós rúdba,
nehogy őt harapjam meg.
Fran Amanda mellé ült, barna haja hullámzott a szőke tengerben.
– Mutass be minket mindenkinek. – Szemmel láthatóan
igyekezett.
– Nos, ez itt Jacintha, Araminta, Veronica, Larissa és Mookie.
– Heló, mindenki! – mondta Fran kedvesen.
– Öhm… heló, Mookie – folytattam én.
Kínos csend következett.
– Oké – szólalt meg Amanda. – Vacsizzunk!
Fran és én ideges pillantást váltottunk, miközben felvettük az
étlapot. Tényleg minden kivételesen bonyolultnak látszott, és
végtelenül drága volt. Találtam valamit, ami éppen elviselhetőnek
tűnt, amikor észrevettem, hogy az a zöldségköret. Utáltam arra a sok
menő cuccra gondolni, amit ennyiből vehettem volna.
Amanda profin odaintette a pincért.
 – Négy üveg Bollingert – rendelt határozottan. – Aperitifnek.
Nekem pedig egy üveg Perrier-t.
Frannel e legutóbbi fejlemény nyomán merő borzalommal
pillantottunk egymásra. Amanda észrevette.
– Ne izguljatok, lányok, mindent én fizetek – jelentette be. –
Olyan jó látni az igazi barátaimat.
A hangjában csalódottság bujkált, és szinte megsajnáltam,
különösen, ha Frant és engem is beleszámított ebbe. Ráadásul a
másik öt annyira semmilyen és egyforma külsejű volt, hogy igazából
csak egyetlen embernek számított. Szóval eléggé szomorú tényállás.
Újult erővel néztem az étlapot, és mintát vettem az éppen kitöltött
pohár Bollingeremből. A fenébe is, gondoltam. A barátok barátok,
akárhol is találod őket. A pezsgő pedig pezsgő, és a puccos kaja
puccos kaja, úgyhogy már majdnem kezdtem baromi jól érezni
magam.
– Amandára! – emeltem a poharam, szinte akaratom ellenére. – És
gyönyörű leendő férjecskéjére!
– Lady Amanda Phillips-McConnald! – rikoltotta az egyik
szőkeség – azt hiszem, Jacintha. – Milyen fantasztikusan elragadó!
– Kár a férjecskéért! – sikította egy másik. Mind elkezdtek
nevetni, és kocogtatták a poharukat.
Drága pástétomot rendeltem előételnek, utána pedig valami
nagyon összetett marhaizét. Láttam a desszertes kocsit is, és már alig
vártam. Fran valami rendkívül ritka halat kért – a maga nemében
páratlant, az árából ítélve –, és fiatal bárányt. A többi hat csak
egyszerű salátát rendelt, citromlével.
– Ugyan, csajok! – mondtam kedélyesen. – Azt hittem,
ünnepelünk! Ti mit esztek?
Rám néztek és kuncogtak, mintha valami óriási viccet mondtam
volna.
– Úristen, el sem hinnétek, mekkora volt a combom a tükörben a
múlt héten! – mondta az egyikük.
– Jézusom, tudom. Azt hittem, átlépem az 50 kilós határt!
 Mind egyszerre szörnyülködtek.
– Nem eszem többet heti öt milligramm zsírnál az esküvőig -
bizonygatta Amanda.
– Öt milligrammot? Meg fogsz halni! – szörnyülködtem. – Vagy
úgy fogsz kinézni, mint aki a halálán van. Fraser mellett
gyakorlatilag amúgy is kétdimenziós vagy.
Amanda bájosan elmosolyodott élete párjának említésére, aztán
visszatért annak a szaftos részleteire, hogy ki igen és ki nem hányja
ki a belét mindennap azért, hogy nemzeti híresség legyen.
– Hát, tudjátok, benne van a tévében mindennap; állandóan
soványnak kell lennie. Azt hallottam, hogy diétás kólán,
amfetaminon és alkoholizmuson él!
A szőke brigád hülyére nevette magát, miközben a pincér letette
az előételeinket. Hirtelen nagyon is tudatában lettem annak, hogy a
combom összedörgölőzik, és már egyáltalán nem voltam éhes. Ittam
még egy kis pezsgőt. Fran kérdőn nézett rám, aztán hozzálátott.
Egyetlen főzőlapja volt a garzonjában, úgyhogy nem gyakran jutott
ilyen flancos kajához.
A lányok mostanra várakozva néztek a libamájpástétomomra;
biztos voltam benne, hogy csorgó nyállal. Még a hideg pirítós is elég
lett volna nekik. Hogy eltereljem a figyelmemet, a legközelebbi
szőkéhez fordultam.
– Szóval mivel foglalkozol?
– Ó, tévézek, tudod.
Nem tudtam, ami azt illeti.
– Tényleg, mit csinálsz nekik?
– Ó, dokumentumműsorokat. Igazából nagyon uncsi.
– Nem hangzik uncsinak. Miken dolgoztál?
– Igazából én… igazából inkább kutatás.
Amanda megbökött a másik oldalról.
– Araminta vendégeket hajt fel a Trishába – mondta, hangos
suttogással. – Nem szeret beszélni róla.
– Jaaa. Oké.
 Araminta megütögette a száját egy szalvétával, pedig nem evett
semmit. Azt hiszem, kiborítottam. De a figyelemelterelés elég volt
ahhoz, hogy hozzálássak az ételemhez, amit abszolút csodálatosnak
találtam.
Nyilvánvalóan kiborítottam Aramintát, mert azonnal rágyújtott
egy Marlboro Lightsra, és mélyet szippantott belőle. Mintha
végszóra történne, a másik öt is ugyanezt tette. Láttam, ahogy a
pástétomom eltűnik az ideges füstfelhő alatt.
– Szóval – Araminta megvonta a vállát –, és te?
– Ó, én arktikus biokémiai expedíciókat vezetek.
– Igazán?
Ezzel a párbeszédnek vége volt, Araminta a másik oldalunkon ülő
szőkéhez fordult, én pedig halkan bazmegoltam egypárat.
– Na, szóval, a Gucciban voltam – kezdte az egyik –, és
megmondtam neki; azt mondtam: „Ha Meg Matthews ezt viseli,
akkor nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá, oké?” Ezt
mondtam neki.
– Igen – bólogattak a fejek az asztal körül. Észrevettem, hogy
Fran is élénken bólogat. Vajon mi a fenéről beszél a csaj?
– Úgy értem, ő olyan, mint az Antikrisztus, igaz? Csak csináld az
ellenkezőjét annak, amit ő, és rendben leszel?
– És állítólag Kate utálja – csatlakozott egy másik.
– Szerintem kövér – mondta valamelyik.
– Viccelsz? Úgy néz ki, mintha megnyúzták volna! – vitatkoztam.
Csend lett. Ezek azonban jól nevelt lányok voltak, és próbáltak
tudatosan udvariasak lenni velünk, szarrágókkal.
– Jaj, tudjátok, mégis benne leszek egy filmben! – kiáltotta az
egyik hirtelen. Fran hegyezni kezdte a fülét. – Igen, apu leperkált egy
zsák pénzt. Persze már nem látja többet, de a rendező olyan jó pasi,
és úgy látszik, Rufus is érdeklődik.
– Tedd le a villát – próbáltam telepatikusan üzenni Frannek –
, csak tedd le, és senkinek nem esik baja.
 Jól bírta, még ha egy kicsit feszültnek látszott is. Még mindig nem
volt rá alkalmam, hogy megkérdezzem tőle, találkozik-e még
Angusszal. Nem mintha érdekelt volna. De általában mindent
elmondott nekem, erről pedig szinte alig beszélt. Lehet, hogy csak
egy részeg hancúrozás volt, ami elmúlt.
Amanda a virágok elrendezéséről beszélt a szertartásra, és láttam,
Fran szeme megvillan. Amanda biztonságáért aggódva eltereltem a
figyelmét.
– Na és mi lesz Fraseren a nagy napon?
– Jaj, istenem, egyáltalán nem tud öltözködni.
– Én szeretem a Converse tornacipőket – vetette közbe Fran.
– Hát igen, van, aki a sört szereti, és van, aki a pezsgőt, Francesca.
Fran marcangoló mozdulatokat tett a háta mögött.
– Apu elvitte a szabójához, úgyhogy legalább fél-tűrhetően fog
kinézni.
– Izgatott?
– Mi miatt? Hogy szabóhoz megy?
– Az esküvő miatt, csacsi.
Amanda merengve nézte a poharát.
– Gondolom.
Teljesen nyílt pillantást vetettem Franre, aki az égnek emelte a
szemét és bólintott. Igen, ment a magnó.
Tovább áradoztam: – Jaj, olyan boldogok lesztek együtt!
Amanda rám meredt.
– Tudod, ezt csak a saját érdekedben mondom, de elképesztően
naiv tudsz lenni, Melanie.
Hű, mondj valamit, amit még nem tudtam.
– Ez… úgy értem, a fenébe is, nagyon jó ürügy egy bulira, de
kurvára gyakorlati ügy is. Azt a kastélyt rendbe kell hozni, apu pedig
boldogan előteremti hozzá a lét.
Elkerekedett a szemem. Ez aztán bizonyíték – gondoltam. Aztán
valami eszembe jutott: olyan tárgyilagosan beszélt róla. Lehet, hogy
Fraser ugyanígy érez? Lehet, hogy rengeteg ember így házasodik?
Végül is az arisztokrácia generációk óta ezt csinálja. Gondoltam, így
működik az egész. Nem segített a sok pezsgő, és hirtelen
elszomorodtam.
– Nem szereted?
Amanda szipogott. – Rendes pasi. Jó szitu. Mesés esküvő lesz.
– Halljuk, halljuk – mondta az egyik úrilány-klón.
Amanda ivott egy kicsit, és folytatta: – Nem hiszel ebben a
hollywoodi szarságban, ugye? Úgy értem, jesszus hányszor kell még
rájönnöd, Melanie? A férfiak totál disznók. Nézd meg, mit csinált
veled Alex. Nem volt valami nagyon Tom Hanks-szes viselkedés,
igaz, drágám? Így pedig mindenki nyer. Lesz egy szép otthonunk és
egy szép életünk, és leszünk annyira boldogok, mint bármelyik
házaspár mostanában, mert nyitott szemmel mentünk bele. Fraser
kedves fiú, és nem lesz ellenvetése, hogy mindketten a saját
életünket éljük. – Amanda a pincérhez fordult. – Elnézést, de nem
tudom, miért vesztegeti azzal az idejét, hogy egyáltalán bármit is hoz
nekünk, ha még a citromlevet se tudja rendesen szervírozni.
Franre néztem támogatásért, de egyetértően bólogatott –
feltehetőleg azért, hogy tovább beszéltesse Amandát, de én nem így
gondoltam. Hirtelen veszélyesnek éreztem a helyzetet. A vér egy
kicsit a fejembe ment. Bizonytalanul felálltam.
– Nem érdekel – mondtam remegő hangon. A pincér azt hitte,
hogy hozzá beszélek, és előrelépett, aztán hátraugrott.
– Igenis, hiszek ebben a szarságban. Na jó, nem az egészben. De
valamennyiben. Abban a tényleg szerelmesnek lenni valakibe
cuccban. Khm, igen. És… és szerintem vesztesz. Mert van egy ilyen
helyes pasid, mint Fraser, és nevetségessé kicikized, és csak arra a
kurva kastélyra gondolsz – amit egyébként láttam, és abszolút egy
rakás szar –, meg arra a kibaszott címre, és egyáltalán fogalmad sincs
arról, hogy mid van, és milyen boldoggá tehetne téged. Szóval
szerintem vesztesz.
Megfordultam, és elindultam kifelé az étteremből.
 Aztán rájöttem, hogy nincs nálam a táskám, és tettem egy
méltóságteljes jobbkanyart a mosdóba, majd előrehajoltam, és
megnéztem magam az alulról megvilágított tükörben, nehezen
lélegezve. Összeszorult a torkom.
Mi a fenét csinálok? Ha össze akartam veszni Amandával, már
sokkal régebben meg kellett volna tennem. És pontosan kit védtem?
De akkor, ha Frasernek nyitva volt is a szeme – amiben kételkedtem
–, Angusnak biztos nem. Az elfogultság elhomályosította a látását.
Jaj, istenem!
Fran berontott utánam a mosdóba, két újabb pohár pezsgővel.
Teljesen fel volt villanyozva.
– Jesszusom, milyen arcot vágott! Mi a fenéről beszéltél?
A kezembe temettem az arcom.
– Komolyan nem tudom.
– Rátámadtál.
– Tudom. Azt sem tudom, miért!
– Hát, megérdemelte – jegyezte meg Fran.
– Nem igaz! Még az is lehet, hogy igaza van, amennyire tudjuk.
Valószínűleg tényleg ez a legjobb módja a házasságnak: keress egy
kedves pasit, akivel jól elvagy, aztán ne vegyetek tudomást
egymásról a következő ötven évben.
– Hát, hallottam már hülyébb okokat is.
– Például mit?
– Hát, ismered a bátyámat, Brendant?
– Aha.
– Azért nősült meg, mert folyton elvesztette a zoknijait.
– Ne már! – egy pillanatra felnéztem.
– De, tényleg. Folyton elvesztette a zoknijait, és egy napon azt
mondta: „Ennyi, elegem van, hogy folyton elvesztem az összes
kibaszott zoknimat. Elveszem az első nőt, akivel találkozom, ha tud
zoknit számolni.” És így is tett.
– Hogy vannak most a zoknijai?
 – Rettenetesen. A nő elvált tőle, mert szexista disznó, egész nap a
zoknijáról beszél.
Kuncogtam. – Totál zoknimániás.
– Totál.
Mindketten mosolyogtunk és szopogattuk a pezsgőnket, én pedig
már jobban éreztem magam. Az is segített, hogy a mosdó szebb volt,
mint az én egész lakásom.
– Szóval, öö… – a poharammal babráltam.
– Mit csináljak Angusszal?
– Te telepata!
Fran elmosolyodott. – Gondoltam, hogy előbb-utóbb jön a téma.
– Mint Angus.
– Bejön neked?
– Nem.
– Hazudós liba!
– Menj a francba!
– Hát, nos, hogy megnyugtassalak – bár, ha megengeded, hogy
ilyen merész legyek, ha ejtenéd Mr. Trevelyant, és a pufi, ám
elragadó Mr. McConnalddal járnál, én volnék a legboldogabb
legjobb barátnő a világon –, felhívott, hogy bocsánatot kérjen.
– Hogy bocsánatot kérjen? Miért?
– Amiért nem fog felhívni. Amire azt mondtam, hogy ez teljesen
oké, semmi gáz.
– Nem, nem, várj. Nem értem. Felhívott, hogy elmondja, nem fog
felhívni?
– Igen. Hogy ha esetleg nem mernék elmozdulni a telefon mellől a
hívását lesve, akkor abbahagyhassam, és folytathassam az életemet.
De persze nem így volt. Úgyhogy kellemesen elcsevegtünk és
elbúcsúztunk. Rendkívül civilizált lezárása egy egyéjszakás
kalandnak, azt kell mondanom.
– Ez túl furcsa. Nem tudom, hogy végtelenül udvarias-e, vagy
elítélő kiáltvány a ma dekadens társadalma ellen.
 Fran ellenőrizte a sminkjét a tükörben, én pedig csatlakoztam
hozzá, még mindig csodálkozva.
– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte.
Összerándultam. – Jaj, istenem! Bocsánatot kérek Amandától,
gondolom. Nyilván megőrültem. Valószínűleg annyira nevetnek
rajtam, hogy majdnem bepisilnek.
– Csak azzal nevettethetnéd meg ezeket a lányokat, ha azt
mondanád nekik, hogy Anthea Turner felszedett húsz kilót. Akarsz
maradni?
Ezt fontolgattam.
– Fölvetted?
– Ha működik, akkor igen.
– Hát akkor nincs miért maradni, gondolom.
– Nem igazán.
Sóvárogva gondoltam a desszerteskocsira.
– Még hátravan a desszert – mondta Fran.
Megveregettem a vállát.
– Mindig van desszert, Fran? – kérdeztem komoran.
– Mindig van desszert, Mel. Megígérem.

Nagy levegőt vettem, és visszasétáltam. Valamennyi lány összebújt,

nyilvánvalóan rólunk beszéltek, és nem törődtek tüskéskülsejű
salátájukkal. Főételeinket meleg tányéron tartotta a hűséges pincér.
Odamentem, és a székem támlájába kapaszkodtam.
– Ne haragudj – mondtam Amandának olyan őszintén, ahogy csak
tudtam.
– Ó, egy pillanatig se aggódj miatta – felelte, és intett, hogy üljek
le. Hálásan mosolyogtam.
– Egy kicsit naiv voltál, ugye, drágám? Nem kéne elvárnom, hogy
most vége legyen csak azért, mert állítólag felnőttek vagyunk! –
Megcsendítette a szabadalmaztatott Amanda nevetést. Néztem,
ahogy mellette Fran a fogát vicsorgatja.
 – Nos! Még pezsit mindenkinek! Abszolút ragaszkodom hozzá.
– Hurrá hurrá hurrá! – kiabálta a többi lány egyszerre.
A pincér kihozta a főételt Frannek és nekem, hozzáláttunk, és
hagytuk, hogy a lányok tovább tárgyalják a pasijuk kocsiját. Hirtelen
szinte teljes csend lett az étteremben. Felnéztem a fatálamból, és
megfordultam, hogy lássam, mi van. Az asztalok között az egyik
legszebb lány kígyózott, akit élőbe valaha is láttam. Majdnem
száznyolcvan centi magas volt, ragyogó, tiszta szőke haja csillogott a
fényekben. Halvány, karcsú szabású, elegánsan lebegő dolgokba volt
öltözve, és úgy tűnt, hogy lebeg, nem egyszerűen jár. A lába aránya a
többi részéhez 2:1-volt.
– Így fogok kinézni, ha nagy leszek – súgtam Frannek, aki
hevesen bólintott. A nő mögött egy gyönyörű, gyönyörű pasi volt
drága – de nem hivalkodó – öltönyben. Valahonnan ismerősnek tűnt.
Amanda felállt, és felöltött egy olyan lelkes arckifejezést, amit
nem láttam tőle gyakran.
– Lili! Drágám! – sikkantotta nőies módján. Ez volt a
leghangsúlyosabb „drágám”, amit valaha is hallottam tőle. – Itt
vagyunk!
Lili hattyúnyaka kicsit megmozdult, és végignézett vacak
csoportunkon. Az üres helyeket elfoglalták a későn jövök, hangos
fiúk a Cityből, akik tették az agyukat. A tekintete átsiklott rajtam
anélkül, hogy rám nézett volna; nyilvánvalóan valamilyen
képzeletbeli vonal alá estem, ahonnan az ember aktívan láthatatlanná
válik.
Fehér fogai egy másodpercre felragyogtak, ahogy felvillantott egy
sugárzó, jelzésszerű mosolyt. Amanda, bámulatos módon, tiszta ideg
volt, és úgyszólván könyörgött.
– Jacinthát ismered, persze, a Freud'sból… Aramintha a
Carltonból… Kérlek, ülj le. Töltök neked egy pohárral – látom,
hoztál egy barátot is, ha-ha. – Szinte hallottam, ahogy recseg-ropog
az akcentusa.
 Lili elegánsan lehajolt, fehér keze hosszú volt és keskeny. – Ó,
nem maradhatunk, megyünk Philippa bulijára. Csak beugrottunk,
hogy találkozzunk mindenkivel – mély hangja élesnek hangzott –, és
már megyünk is. – Tizenöt különálló puszit helyezett el Amanda
arcára, aztán megfordult és ellebegett a ritka és drága
parfümfelhőjében. A férfi széles vállai eltűntek, ahogy gyengéden a
könyökénél fogva átvezette a helyiségen.
Elnyomtam a rettentő késztetést a kuncogásra. Hát, amikor már
épp azt gondoltad, hogy eléggé alul vagy a táplálékláncban, hirtelen
fölfedezel egy egészen új szintet, amiről még csak soha nem is
álmodtál.
– Ki a fene volt ez? – érdeklődött Fran, aki a bárány utolsó falatját
rágta.
– Jaj, nem csodálatos? – lelkendezett Amanda, tágra nyitott
szemmel.
– Hát, ebből a mély és érzelmes találkozásból azt mondanám,
hogy tulajdonképpen egy kicsit beképzelt liba.
Meglepő módon az egyik szőke – azt hiszem, Mookie –
önállósítva magát kuncogni kezdett, aztán élénkvörösre pirult, és a
cappuccinóját bámulta.
Amanda szipogott. – Hát, ezt mondod az egyik legfontosabb
emberről a londoni divatszakmában. És eljött a leánybúcsúmra.
Frannel egymásra néztünk. – Nem jött el a leánybúcsúdra! –
mondta csodálkozva Fran. – Gyors légiszemlét tartott a
leánybúcsúdon.
Bokán rúgtam. De Amanda zavartalannak tűnt.
– Drágám, megjelent. Csak ez számít.
Minthogy az este fő attrakciója nyilván elmúlt, láttam, hogy
Amanda odainti a pincért. Fran és én mohón fixíroztuk a
desszerteskocsit.
– Nem kérünk desszertet – Amanda hangja határozottan csengett –
, úgyhogy csak a számlát hozza.
Leengedtem a vállam, és ittam még egy kis pezsgőt.
 – Mehetünk már? – súgta Fran. Bólintottam.
– És rendelne nekünk egypár limót? – mondta Amanda.
Te jó ég, azt sem tudtam, hogy ilyet lehet. És még soha nem ültem
limuzinban…
Gyorsan Franre néztem. Sóhajtott és felfelé nézett, aztán bólintott.
– Oké, mindenki? – kiáltotta Amanda élénken. – Készen állunk a
bulizásra?
A lányok kuncogtak, és azt visították: „Igen!”
– Tudom, hogy a limó ciki, de hé, ez a leánybúcsúm! Őrült buli
lesz!
Hét visszafogott úrilány mindent megpróbált, hogy őrültnek
látszódjon, miközben Amanda lendületesen aláírta a nevét, és
megvillantotta az arany hitelkártyáját. Aztán átmanővereztünk a
székek között. Kint, mint egy varázsütésre, két abszolút nevetséges,
koromfekete limuzin állt.
– Várnak a hintók! A Yanna'sba, kérem! – utasította Amanda a
sofőröket.
A Yanna's valami kétségbeejtően exkluzív klub volt a Mayfairen.
Fran a vállát vonogatva benyomakodott kocsiba, én pedig követtem.
Rövid szünet következett, amiből rájöttünk, hogy a lányok mind a
második limóba akarnak menni Amandával, nem pedig velünk, de
aztán valahogy rendeződött, és az, amelyiket Mookie-ként
azonosítottam, kecsesen becsusszant mellénk.
Körülnéztem a limóban. A tomboló hetvenes évek stílusában volt
megcsinálva, rengeteg bordó bőrrel, és volt egy fehér szőrmeszőnyeg
a padlón, valamint egy drótos telefon, tévé és egy kis hűtőszekrény,
amiben – hurrá! – még több pezsgő bújt meg.
– Úristen, ez egy proli fantáziaálom – sóhajtotta Fran, miközben
én kinyitottam a pezsgőt. – Kíváncsi vagyok, hány undorító
öregember dugott meg szőke tinilányokat itt hátul.
– Megkérdezzük a sofőrt? – kérdeztem pajkosan, és a válaszfal
gombjára mutattam.
– Tényleg tudni akarod? Fúj!
 – Mit, hogy Mick Jaggerrel tizenöt fiatal szűz volt a padlón?
Persze.
– Valószínűleg százötven lánybulit vállal egy évben, és két
elegáns eseményt – mondta Fran sötéten. – Komolyan, ez kicsit egy
ilyen köcsögmobil.
Mintegy megerősítésképpen, amint az autó lassan haladt a Regent
Streeten, néhány diák odajött az elsötétített ablakhoz, valamit ráztak
felénk, és azt kiabálták: „Gazdag rohadékok!” Hitetlenkedve néztem
Franre. – Gazdag rohadékok vagyunk!
– Hát, hurrá! – mondta Fran.
– Juj, milyen rettentően mulatságos – szólalt meg Mookie, ahogy
a diákokat nézte, bár nem mosolygott. Mostanáig csendesen ült, és
azt feltételeztem, hogy rosszkedvű, amiért nem jutott be a Hercegnő
limójába. – Ismeritek ezeket a fiúkat?
Ránéztem. – Ööö, nem. Miért, te igen?
Ezen kuncogott. – Nem! Én sem!
Ez már majdnem társalgás volt, de mégsem egészen.
– Oké. Jól érzed magad?
– Nohát, Öö… igen, persze. – Úgy tűnt, kicsit megzavarta a
kérdés. – Úgy értem, az étterem benne volt az e havi Vogue-ban,
majdnem lehetetlen asztalt foglalni.
– Tényleg? – csodálkozott Fran. – Istenem, micsoda mázlisták
vagyunk.
– Mióta ismered Amandát? – ragaszkodtam a csevegéshez,
miközben a szokásos módon finoman bökdöstem Frant, hogy
kapcsolja be a magnót. Fran fenyegetően nézett rám.
– Nos, Jacintha és én unokatestvérek vagyunk, és együtt jártunk
iskolába Philippával – ő egy másik bulit tart ma este; nem szereti
Amandát… – felhúztam a szemöldököm –, azt hiszem, ő is szemet
vetett Fraserre. Hát, a legtöbb Méltóságos már elkelt, vagy csak
modellekkel hajlandó járni, vagy tökre homokosok, úgyhogy nem
maradt valami sok, igazán – fejezte be szomorúan.
Ó!
 – Na szóval, a Vryker-Lyonok régi szomszédaink a faluból,
úgyhogy amikor Araminta feljött, megismerkedett Amandával, és így
áll össze a kép, igazán.
– Aha. Értem.
– Na és – kérdezte Fran –, te és Amanda nagyon jóban vagytok?
– Hát, én leszek az egyik koszorúslány. – Mookie egyre jobban és
jobban elpirult attól, hogy ilyen kérdésekkel bombázzuk. Azon
gondolkoztam, lehet, hogy a felszín alatt igazán helyes lány.
– Ez csodás – mondtam biztatóan. – És… mit gondolsz Fraserről?
Arra számítottam, hogy ingerült lesz, emlékezve a korábbi kis
kitörésemre, vagy csendes és védekező. Ehelyett úgy tűnt, hogy
enyhén szólva zavarban van, és megint elpirult.
– Nos – mondta. Fran segítőkészen újratöltötte a poharát.
– Rajta, nekünk elmondhatod – nyugtattam. – Nem mondjuk el
senkinek.
Kivéve, tudod, Frasert, gondoltam.
– Cserkész becsszó – mondta Fran. Egyik kezét a háta mögé téve.
Mookie elmosolyodott. – Nem mondjátok el Amandának?
– Jaaaaj, dehogy.
Enyhén berúgva Mookie böffentett, és azt mondta: – Tudjátok,
igazán, így valamennyire egyetértettem azzal, amit korábban
mondtál.
Bátorítóan bólintottam.
– Szóval amikor Fraser először jelent meg a színen, elég ártatlan
volt, értitek? Folyton meghívták ezekre a partikra, és azt hitte, hogy
azért, mert néhány ismerőse az egyetemről tényleg szereti, értitek?
– Hogy lehet valaki ilyen hülye? – mondtam, összeszorított
fogakkal mosolyogva.
– Igazán! Úgyhogy először egy kicsit kiakadtunk, főleg, mert
Amanda úgy rányomult… úgy értem, akkor még mindig azzal a
pasival járt a Nyomorultakból.
– Ó, tényleg?
 – Tényleg – bár azt hiszem, azóta már szakított vele. Az esküvő
miatt, meg ilyesmi.
– Hát ez kedves tőle.
– Na szóval, aztán egy kicsit jobban megismertem Frasert. És
most azt gondolom, hogy nagyon kedves.
– Ó, igen.
– És Amanda tényleg rettenetesen parancsolgat neki. Úgy értem,
tudom, hogy Amanda nyilvánosan halálosan tündibündi, de őszintén
– lehalkította a hangját –, hallottam már, hogy nagyon csúnyán
beszélt vele.
– Ez aztán a meglepetés – mondtam.
Fran cöcögött. – Az isten szerelmére, egyszerűen öljük meg –
javasolta.
Mookie hirtelen lenézett és kuncogott. – Jaj, biztos a pezsgő teszi
– nyafogta. – Légy szíves, ígérjétek meg, hogy nem mondjátok el
senkinek.
– Ööö… megígérjük.
– Akkor, kicsit egyetértek veled. Komolyan, nem hiszem, hogy
össze kéne házasodniuk.
Meg voltam hatva.
Kiszálltunk a nevetséges autóból. Rengeteg ember állt sorban a
járdán, de Amanda tudta, hová megy, és hevesen integetett, hogy
menjünk előre. Úgy tűnt, egy csomó ember, aki nem volt hajlandó
elvonszolni magát a vacsorára, itt volt, és Amanda úgy ment el a sor
mellett, hogy végigpuszilkodott és visítva nevetett. Ismét mindenki
kábé két és fél méterrel magasabb volt nálam, designer ruhákban és
nagy hanggal. Mookie eltűnt a lebegő szőke hajak tengerében. Az
éjszaka tele volt pávákkal és kiabálással, és még nálunk is
egzotikusabb madarakkal, a klubból pedig kihallatszott a nyolcvanas
évek közepéről való rockzene rémes dübögése. Ettől az egész
detektívesditől végtelenül elfáradtam. Amandát kerestem. A sor
elején állt, és éppen hallottam, amint azt mondja: „No és persze Lili
is eljött.”
 – Menjünk? – kérdeztem Frant.
– Már azt hittem, sose kérdezed meg – mondta, és végre
bezuhantunk egy taxiba, s hazamentünk.
Egyikünk sem szólalt meg, míg már majdnem nálam voltunk.
Egymás után hatalmasakat sóhajtottunk, meglehetősen különböző
okokból.
– Feljössz? – kérdeztem, miközben kifizettem a sofőrt. De addigra
már félig felért a korhadt lépcsőkön.
 11
Vihogva ültünk a nappalimban, és próbáltuk lejátszani a szalagot.
Nagyon féltem a hangoskodás miatt, mert Linda kirakott egy nagy
papírt az ajtómra, amin ez állt: „Lécci ne hangoskoggy!” (így!)
úgyhogy egy kicsit az utolsó-esély szalonban éreztem magam.
A szalag recsegett és sercegett egy csomó zizegésen keresztül – és
egy meglehetős csámcsogáson keresztül Fran részéről –, aztán végül
bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Tudod, csak a saját érdekedben mondom, de elképesztően naiv
tudsz lenni, Melanie.
Az ismerős csilingelés. Szégyenkezve összehúztam magam.
– Miért hagyom, hogy ilyeneket mondjon?
– Mert nincs önbecsülésed – jegyezte meg Fran. – Ha valami
kedveset mondana, azt gondolnád, hogy nem elég jó neked, és sosem
találkoznál vele.
Próbáltam ezen gondolkozni, miközben a szalag továbbment, de a
kazetta erősebb volt nálam. Nem lehetett kibírni. Mire a híres
„igenis, hiszek ebben a szarságban” beszédemhez ért, szégyenemben
a padlón fetrengtem; először is a kiejtésem, másodszor pedig az
egész szörnyű helyzet miatt, hogy hallod magad, ahogy részegen
hülyeségeket beszélsz, ami az életben általában szerencsére sosem
fordul elő.
Odahajoltam, és kikapcsoltam a magnót.
– Hát akkor erről ennyit – nyögtem.
– Mi van? – Fran hevesen kikapta a magnót a kezemből.
– Ezt nem játszod le Angusnak. Vagy Frasernek. Vagy bárkinek.
Most rögtön kidobom.
– De Mel – mondta Fran ártatlanul –, én hiszek!
– Fogd be!
 – Nem! Nem, most már valóban hiszek a szerelem erejében, a te
megható szavaidnak köszönhetően.
– Menj a francba! – Felé ugrottam, hogy megpróbálj megragadni a
kazettát. Fran elkapta a karomat, és a szőnyegen hemperegtünk,
felborítottunk egy fodros lámpát pötty ernyővel. Lezuhant a
dohányzóasztalról.
– Jaj, istenem! – Felültem, miközben Fran távol tartotta tőlem a
kazettát. – CSS! – A szomszédból egy hosszú sóhaj alig érzékelhető
hangja hallatszott. Gyere, intettem Frannek csendesen, és bementünk
a hálószobámba, ami legalább a lakás másik végében volt, és
rendesen be lehetett csukni az ajtót.
– Abszolút nem játszhatod le azt a részt – sziszegtem. – Úgy
beszélek, mint az a hülye Barbara Cartland. Fraser azt fogja hinni,
hogy szerelmes vagyok belé.
Fran nem figyelt, hanem lágyan a „The Power of Love”-ot dúdolta
magában. Megrúgtam.
– Tekerd előre. Tekerd ahhoz a részhez, ahol Mookie van a
limuzinban.
Sajnos Mookie a limuzinban pontosan úgy hangzott, mint
Cicamica, csak kevesebb felismerhető magánhangzóval.
– Mit mond? – közel hajoltam. – „Egyeté’tek?” Mivel é’t egyet?
Jézusom, ez szörnyű. – A kazetta megtelt a forgalom zajával.
– Ennek semmi értelme – mondtam.
Fran rám nézett. – De van értelme. Csak az első részt kell
lejátszanod a fiúknak. És akkor mi van, ha azt gondolják, hogy egy
túl romantikus idióta vagy?
– Szerintem már így is elég ember van a világon, aki szerint idióta
vagyok – morogtam duzzogva. – Nem akarom, hogy lejátszd ezt a
hülye kazettát. Házasodjanak csak össze. Nem érdekel.
– Jó. Engem sem érdekel.
– Jó.
– Jó.
– Jaj, istenem!
 Fran elhúzta a száját.
– Oké, játszd le azt a szart. Megmondanád nekik, hogy nem én
vagyok az?
– Ja, persze, szinte bárki lehet a millió barátomból, aki ott volt a
leánybúcsún. Wokingi akcentussal.
– Megvan! Azonnal állítsd le ezelőtt a rész előtt. Akkor az
Amanda egy liba részt hallod, és senki nem hallja az én beszédemet.
Fran kihúzta a pótmatracot az ágyam alól, és a párnája alá tette a
magnót.
– De az nem lenne vicces – tiltakozott.
– Hé, senki sem mondta, hogy könnyű a detektívek élete, édesem.

Alexszel másnap találkoztam. Előző este néhány pszeudó rocksztár

barátjával szórakozott, és eléggé leharcoltnak látszott. Én szerettem
volna egy kis előkarácsonyi bevásárlást, de tudtam, hogy nincs sok
értelme ezt javasolni, úgyhogy Charlie-nál lustálkodtunk, és a
másnaposságunkat ápoltuk.
Elmeséltem neki a meghívókat, ő pedig felajánlotta, hogy
telefonál és bejuttat az esküvőre, ha ez ilyen sokat jelent nekem. El
kellett magyaráznom, hogy nem ez a lényeg, aztán ő azt mondta,
hogy hát akkor mi a probléma, és én úgy néztem rá, mint egy
hülyére, ő pedig megvonta a vállát, és azt kérdezte, hogy mit akarok
tőle, olvassa el „A férfiak a Marsról jöttek, a nők a Vénuszról” című
könyvet?, én pedig azt mondtam, hogy nem, felejtse el, menstruálok.
De nem tudtam tovább duzzogni, mert el kellett mesélnem neki az
előző estét – nagyon megvágott változatban, persze, azon gondolat
köré szerkesztve, hogy esetleg némi erkölcsi fenntartásaim vannak az
egész üggyel kapcsolatban. Alex alig tudta elhinni, hogy tényleg
odáig mentünk, hogy bedrótoztuk magunkat, és úgy gondolta, ez
eléggé vagány.
– Beálljunk az FBI-hoz, ha nagyok leszünk? – kérdezte
álmodozva.
 – Szerintem igen. Szerinted naponta több millió idióta kéri, hogy
csatlakozhasson az ufórészleghez?
– Nem tudom. Hívjuk fel őket és kérdezzük meg, hogy
beállhatunk-e, és mérjük le, mennyire dühös az illető hangja.
Ilyenfajta törvényszéki detektívkészségek kellenek ahhoz, hogy
beállhass.
Alex megfontoltan bólintott. – Na és mit fogtok csinál kazettával?
– Nem tudom. Fran szerint le kéne játszanunk Frasernek. Én nem
vagyok ebben biztos.
– Miért nem?
– Hát… illegális, nem?
– Szóval szerinted Fraser följelentene a rendőrségen?
– Nem… bár nem hiszem, hogy priusszal is beállhatnék az FBI-
hoz.
– Vagy amerikai állampolgárság nélkül. Ugyan, tényleg azt
gondolod, hogy ez bűncselekmény?
– Neeem… Csak szerintem egy kicsit ciki volt, és azt kívánom,
bárcsak ne csináltuk volna. Úgy értem, mi van, ha Fraser csak
megvonja a vállát, és soha többet nem áll velünk szóba?
– Hát, ismersz, nagyjából le se szarom ezt az esküvőt… vagy
bármilyen esküvőt, ha már itt tartunk…
Célzás elértve.
– …de ha szerinted annyira rémes ötlet, hát, akkor nem akarod
megakadályozni? Mint ahogy azt sem engeded, hogy a barátaid
részegen vezessenek, nem?
– Jaj, istenem, már megint ez a kurva krokodil.
– Mi?
– Semmi. De meg akarom akadályozni. Csak nem gondoltam,
hogy tényleg, tudod, nehéz dolgokat kell megtennem.
– Ezért mondják az emberek más embereknek, hogy törődjenek a
saját dolgukkal.
– Tudom.
 – De ha ragaszkodnak hozzá, hogy beavatkozzanak, cica… akkor
csinálják is végig. Meghallgathatom?
– Nem.
– Miért nem? Mi van rajta? Amanda megtagadja Frasert, mert az
én testemre vágyik?
– Csak szeretnéd.
Alex megvonta a vállát.
– Tényleg? Tényleg szeretnéd?
– Nem, drágám, én jobban szeretem, ha a nőim… rubenszesebbek.
– Menj a francba! Nem hiszem el. Ha most azonnal besétálna ide
meztelenül, és felajánlkozna neked, elfogadnád?
– Ezen a ponton még mindig itt lennél?
– Nem. Mondjuk nem is létezem.
– Hát, talán.
– Talán?
Elvigyorodott. – Hát, tudod…
– De gonosz!
– Mondod te.
– Láttad már gonosznak!
– Mikor?
Igaza volt. Nem tudtam visszaemlékezni egyetlen alkalomra sem.
Istenem, jól leplezte a férfiak előtt.
– Annyi erkölcsi tartás van benned, mint egy rákban – morogtam.
– Jaj, ne már. Te kérdezted.
– Igen, és neked azt kéne mondanod, hogy „nem”. Mindig. Még
akkor is, ha az egész egy Helena Christensen – Naomi Campbell
leszbi dolog lenne. Mindig azt kéne mondanod, hogy nem, inkább
engem akarnál.
– De te nem létezel.
– Igen, hát azt leszámítva.
Charlie lépett be. Amikor meglátott, kicsit zavarba jött. Én nem
szóltam semmit.
– Heló – mondta Alex.
 – Heló – csatlakozott Charlie. Aztán mély levegőt vett. – Öhm…
Melanie.
Meglepve felnéztem.
– Szörnyen sajnálom, ami a múlt héten történt.
– Ja, már el is felejtettem – hazudtam.
– Hű. Oké. Öö, hogy van az a barátnőd?
– Melyik? – kérdeztem szándékosan.
– Igen, tudod, hát… Fran.
Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, hogy kicsit kiszínezem a
dolgot. – Ó, fantasztikusan jól van! Amióta Angusszal jár…
– Angusszal jár? – szólt közbe Alex hirtelen. – Mióta?
– Aznap este óta, éppenséggel.
Charlie teljesen elszontyolodott. – Hű, akkor ezt eléggé
elcsesztem.
– Mi van? – mondta Alex. – Amikor elmentünk, annak a másik
pasinak a torkán dugta le a nyelvét.
– Hát, tudod milyen Fran. Mindig kész egy kis kalandra.
Charlie kicsit fölélénkült. – Tényleg?
– De csak skótokkal – mondtam gonoszul.
Charlie elszontyolodott, megfordult, és kiment a szobából.
– Átkozott gyönyörű nő – mormogta menet közben.
Juuj, működik.
Alexet tanulmányoztam. – Teljesen megdöbbentnek tűntél attól,
hogy Frannek lehet egy barátja.
Alattomos arcot vágott. – Nem igazán. Csak sosem tudtam volna
együtt elképzelni őket. Igaz, ami igaz, mindketten elég indulatosak.
– Nem igaz – mondtam ingerülten. – Na jó, Fran elég indulatos.
De Angus egy nagy kutyus. Igazán édes.
– Hát akkor nem fog sokáig tartani. Kérsz teát? – Alex kiment,
hogy föltegye a kannát.
Igazából már vége is, gondoltam, és kicsit szégyelltem magam,
hogy füllentettem egy ilyen képtelenségről.
– MIT mondtál nekik?
– Azt hittem, vicces lesz. Kicsit felhúzni Charlie-t.
– Én döntöm el, mikor akarom Charlie-t felhúzni.
– Ja, ÚJ SZABÁLY!
– Jaj, felejtsd el. Jó nagy szád van, mi?
– Ja, ezt már említetted.
Megbántva és ingerülten dőltem vissza a székembe. Egy ragacsos
kávézóban voltunk Észak-Londonban, és Angust vártuk, aki folyton
zaklatott minket, hogy megtudja, mi lett a kazettával. Szomorúan
babráltam a koszos szószosüveggel, és ittam az enyhén gyanús
teámat.
– Angus! – mondta Fran örömteli hangon, ahogy a fiú megjelent a
boxunkban, és lerázta magáról az esőt, mint egy kutya.
– Angus! – utánoztam suttogva, aztán feladtam, és rávigyorogtam.
Visszavigyorgott, és leült velem szemben, Fran mellé; nagy,
bordázott szürke pulcsija elfoglalta a fél helyet. Hátrasimította
sötétvörös haját.
– Nos!? – nézett ránk szívélyesen.
Franre néztem. – Első a reggeli! – jelentette ki, és mi összedugtuk
a fejünket, és rendeltünk szalonnát, kolbászt, gombát, paradicsomot,
babot, tojást és fehér kenyeret meg vajat, és hozzá egy koleszterines
szívrohamot.
– Becsületbeli kötelességem megmondani – kezdte Fran, miután
mind nekiláttunk –, Mel nem akarja, hogy lejátsszam ezt a kazettát.
– Miért nem? – kérdezte Angus, és fürkészően nézett rám.
– Hát, tudod, volt ez a rengeteg ingyen pezsgő, és Amanda mond
egy csomó terhelő dolgot, én pedig mondok egy csomó, tudod, idióta
dolgot – hadartam.
Angus elmosolyodott, a szeme körül csupa szarkaláb lett. – Ó, én
soha nem mondok semmi hülyeséget, ha be vagyok rúgva.
 Visszamosolyogtam. – Igazából normális esetben csípős politikai
beszédeket tartok az európai pénzügyi rendszerről. Nem tudom, mi
volt velem pénteken.
– Biztos egy rossz korsó… pezsgő volt.
– Oké, ti ketten, van egy másodpercetek?
– Igen – mondta Angus. – Feljegyeztük a közlegény bátorságát.
Fran elővette a magnót. Összehúztam magam, és gyorsan a
kolbászra összpontosítottam. Angus fürkészően figyelt.
Az affektált hangok tisztán átjöttek:
– Tudod, csak a saját érdekedben mondom, de elképesztően naiv
tudsz lenni, Melanie. Ez… úgy értem, a fenébe is, nagyon jó ürügy
egy bulira, de kurvára gyakorlati ügy is. Azt a kastélyt rendbe kell
hozni, apu pedig boldogan előteremti hozzá a lét.
Angus elvörösödött. – Büdös kurva – heveskedett.
– Nem szereted? – Ez én voltam, és összerezzentem.
– Kedves pasi. Jó szitu. Mesés esküvő lesz.
Tovább folytatta arról, hogy Fraser oké, és olyan, akinek nem lesz
kifogása az ellen, hogy élje az életét.
– Fraser is ezt gondolja? – súgtam Angusnak.
– Persze hogy kurvára nem. – A tükörtojásáról teljesen
megfeledkezett.
Itt jött a nagy színpadi beszédem.
– Nem érdekel – hallottam magam, ahogy ingerülten kiabálok. –
Igenis, hiszek ebben a szarságban. – És így tovább és tovább és
tovább. – Úgyhogy szerintem vesztesz! – Ennél a résznél
megbicsaklott a hangom, ahogy készültem elviharzani. Az egész
testem összerándult.
Fran lekapcsolta a magnót.
– Köszi – ráfintorogtam. – Előbb is kikapcsolhattad volna.
– Tényleg?
Aztán egy ideig csak csendben ültünk. Angus dühösnek látszott. –
Fraser olyan hülye – morgott. – Nem hiszem el, hogy egy évvel
idősebb nálam, de ennyire tök hülye. – Aztán rám nézett a mocskos
asztal fölött.
– Tényleg komolyan gondolod ezeket a dolgokat, amiket
mondtál? – kérdezte hirtelen.
Megvontam a vállam. – Talán. Bocs a kastélyos rész miatt.
– Hát szerintem egyáltalán nem ciki. És a kastély teljesen gagyi.
És szerintem igazad van – folytatta. – És Fraser szerint is. Ezért kell
megakadályoznunk, hogy belekeveredjen ebbe a lekvárba.
– Lejátszod neki? – kérdezte Fran.
Angus sóhajtott.
– Nem tudom.
– Gus! – esedeztem. – Azok után, amin keresztülmentem?
– Ja igen, én csak a felvételt csináltam, meg rajtam volt a drót, és
elrendeztem az egészet, és bekapcsoltam meg kikapcsoltam
jelentéktelen módon – fortyogott Fran.
Angus ránézett a reggelije maradványaira. – Jaj, istenem, az egész
olyan kínos. És annyira nem helyes.
Bólintottunk.
– De gondolom, muszáj lesz.
Megint bólintottunk.
Fran elment, hogy újra teletöltse a kávéscsészéjét.
– Mel – suttogta Angus segélykérően –, eljönnél… eljönnél
velem, amikor lejátszom a kazettát?
Meg voltam hatva.
– Hát igen… Miért akarod, hogy menjek?
– Öhm… ha esetleg egy kicsit zűrös lesz, és be akar húzni nekem,
vagy valami. És te és Fran vagytok az egyetlen nők, akiket itt lent
ismerek.
– Ja, értem. Miért nem kéred meg őt?
– Megkérem, ha akarod. De te ismered Frasert, és… és, hát,
inkább veled mennék.
– Frankó. Oké.
– Mi oké? – kérdezte Fran, miközben újra csatlakozott hozzánk.
 – Oké, hogy ez egyértelműen a legjobb módja annak, hogy
leszedd a habot egy csésze teáról – feleltem, fölemelve a csészémet.
– Lenyűgöző – lelkesedett Fran. – Tudjátok, szerintem ti
egymásnak vagytok teremtve.

Egy olyan estét kellett választanunk, amikor Amanda nincs otthon.

Szerencsére ez minden este így ment, úgyhogy nem volt olyan nehéz.
Amanda beköltöztette Frasert időszakosan használt, kicsi lakásába,
miután túl hevesen tiltakozott a Finsbury parkbeli az albérleti
kandisznóól ellen; és az FHM példányai ellen, amiket a vécé mellett
tartottak összegyűrve vészhelyeztek esetére. Csak átmenetileg laktak
ott: Amanda apja már járta Londont egy nagy városi lakóházat
keresve, ami megfelel majd nemesi unokájának.
Ahol most éppen laktak, az egy kicsi, de makulátlan lakás volt St
John's Woodban, a Regent's Park mellett. Angusszal találkoztunk
előtte, hogy terveket szőjünk, és erkölcsi támogatást nyújtsunk
egymásnak. A novemberi szél nagyon hideg volt, ahogy átsétáltunk a
parkon. Angus idegességéről árulkodott, hogy állandóan leveleket
rugdosott el az útból.
– Oké – mondta Angus. – Hogy fogjuk csinálni?
– Nálad van a kazetta?
– Oké, kezdjük egy kicsit később, mint ez a rész.
– Öö… tényleg, szerintem csak menjünk be, és egyáltalán ne
legyünk kedvesek. Csak nyomakodjunk be mellette szigorú arccal, és
mondjuk azt, hogy „Fraser, van valami, amit el kell mondanunk
neked”.
– Mély amerikai hangon?
– Igen.
Magam köré fontam a karomat.
– Fázol?
– Ideges vagyok. És fázom.
 Angus kicsit átkarolt, ami megtette a magáét, minthogy
hihetetlenül elvörösödtem, és szinte azonnal melegem lett.
– Már majdnem ott vagyunk.
– Brutálisnak kell lennünk, Gus. Be kell mennünk, csak
megmondani neki, bekapcsolni a magnót, aztán eljönni. Majd
megbocsát neked úgy – ó, négy-öt év múlva.
Angus nem szólt semmit.
– Mi van? Azt kívánod, bárcsak mégis Frant hoztad volna inkább?
– Nem… csak elgondolkoztam.
– Min?
Körülnézett.
– Hogy szép ez az este a sétára. Úgy érzem, nagyon kár, hogy
valami, hát, tudod…
– Csúnya dolgot fogunk csinálni.
– Igen.
Továbbmentünk.
– Igazából ez egy dermesztően hideg és nyomorult este a sétálásra
– mondtam.
– Igen. Azt hiszem, tényleg az.
– Akkor menjünk és csináljunk csúnya dolgot?
– Aha, rendben.
Titokzatos és pókerarcú FBI-személyiségem körülbelül tíz
másodpercig tartott ki azután, hogy Fraser kinyitotta az ajtót.
– Sziasztok! Gyertek be, örülök, hogy látlak titeket! Szia, Mel,
kedvesem. – Megpuszilt az arcomon. Ahányszor csak láttam,
eszembe jutott, hogy milyen helyes pasi.
Ez nem lesz könnyű.
– Rendben túlélted a leánybúcsút? Amanda azt mesélte,
fantasztikus volt.
– Igen, igen, az volt.
– Szia, Guszti. – Játékosan Angus gyomrába bokszolt. Angusnak
jobban ment a dolog, mint nekem, és megeresztett egy csendes
félmosolyt.
 – Gyertek be, gyertek be. Mit kértek? Sört, bort…?
Fraser kisietett a konyhába, mi pedig bevonultunk a kicsi, de
ízléses nappaliba. A szőnyeg és a kanapék fehérek voltak, ami
rendkívül idegessé tett. Volt egy leopárdbőr puff a sarokban, és itt-ott
néhány drága külsejű gyertyatartó. Fraser kis tálkákban mogyorót és
rágcsálnivalót készített ki, nyilván a látogatásunkat várva.
Szomorúan bámultak rám, úgyhogy ettem néhányat, hátha szerencsét
hoz.
– Amanda általában nem szereti, ha emberek jönnek ide; aggódik
a szőnyeg miatt – mondta Fraser, aki felbukkant a konyhából három
pohárral és egy nyitott üveg vörösborral.
Nyeltem egyet.
– Tényleg? És hol van ma este?
Angus rosszallóan nézett rám, és rájöttem, hogy ez most nem a
bájcsevej ideje.
Fraser intett, hogy üljünk le és helyezzük magunkat kényelembe.
A kanapé puhább volt, mint amilyennek látszott, és ahogy
belesüppedtem, egy csepp a borospohárból elindult lefelé.
Szerencsére a nadrágomra esett. Angus állva maradt.
– Ó, isten tudja. Mindig eltűnik valami buliba. – Fraser nevetett. –
Nem tudom követni.
– Te nem mész?
– Ki van zárva. Teljesen UNALMAS.
Bólintottam, és vettem még egy kis rágcsálnivalót. –
Tulajdonképpen, a leánybúcsú…
Angus túlságosan drámaian megköszörülte a torkát, és mindketten
felpillantottunk rá. Elővette a magnót, és leült mellém. A kezemmel
letakartam a poharamat.
– Fraser – kezdte Angus komolyan –, Melanie és én…
Fraser mosolygott a komor hangon, de előrehajolt, hogy hallja.
– Mondanunk kell valamit az esküvőről.
Igen? Nem emlékeztem, hogy ebben egyeztünk volna meg.
 – Hát, igazából én inkább erkölcsi támaszként vagyok itt… –
szabadkoztam.
Angus nem törődött velem, folytatta: – Fraser, nagyon nem
szívesen mondom ezt, de… szerintem nem kéne elvenned Amandát.
Fraser sóhajtott, és lenyelte a borát. – Nem hiszem el. Úgy értem,
ezt éppenséggel mondtad már korábban is. Sőt, majdnem mindennap,
amióta megismerkedtem vele. Kérlek, ne mondd, hogy ezért jöttetek.
Istenem, és én azt hittem, hogy csak átjöttetek meglátogatni.
– Egen, hát. És Mel egyetért velem.
Fraser megsebzetten nézett rám.
– De én azt hittem…
Visszanéztem megbántott arcára, s iszonyú bűntudatot és szégyent
éreztem.
Angus kíméletlenül tovább erőltette: – És van bizonyítékunk is…
Sajnálom. – Letette a magnót az asztalra. Az egyik kovácsoltvas
gyertyatartó felborult.
– Mi folyik itt? – kérdezte Fraser. – Valami szektát alakítottatok,
ami szeretné törvényen kívül helyeztetni a tagok fivéreinek a
házasodását?
– Nem.
– Akkor mi a fasznak ütöd bele az orrod?
– Mert a bátyám vagy, bazmeg már.
– Mi van azon a kazettán?
– Melanie beszélt vele. Nem szeret téged, te idióta. Csak
valamilyen rangot akar, és felvágni, és bekerülni a Hello! magazinba,
és pedigrés emberekkel barátkozni, mert valójában egy teljesen
felszínes liba.
Fraser úgy nézett a kazettára, mintha egy kígyó lenne.
– Ezt mondja? – kérdezte tőlem.
– Nem pont – suttogtam. Remegett a hangom. Szörnyen éreztem
magam.
Fraser hosszú léptekkel átment a szoba másik végébe – ami, a
lakás méreténél fogva, két másodpercig tartott –, megragadta az
ablakpárkányt, és kibámult a tolóablakon. – Akkor játszd le azt a
szart.
Angus rám nézett, de én nem tudtam visszanézni. Ez sokkal
rosszabb volt, mint ahogy valaha is el tudtam volna képzelni. Úgy
képzeltem, hogy Fraser még meg is köszöni nekünk. Angus
előrehajolt, és megnyomta a gombot, és itt jött megint:
– Elképesztően naiv tudsz lenni, Melanie.
Visszhangzott az agyamban, mint egy különleges effekt.
– Elképesztően naiv tudsz lenni, Melanie.
Persze hogy az vagyok, különben mit keresnék ebben a kicsi,
tiszta, túlfűtött szobában, elárulva egy barátot és elveszítve egy
másikat?
– Elképesztően naiv tudsz lenni, Melanie.
Mit gondoltam, ki vagyok én, házassági tanácsadó? Minek
csináltam ezt? Csöndesen elkezdtem sírni. Ez a kedves, gyönyörű
pasi mégis meg fog nősülni, és ráadásul utál majd engem.
Fraser mozdulatlanul állt, kinézett az esőbe és a nagy forgalomba.
Szerencsére Angusnak sikerült leállítania a magnót a nagy beszédem
előtt, úgyhogy legalább ezt megúsztuk.
Nagyon hosszúnak tűnő ideig senki nem szólt semmit.
Megpróbáltam felszárítani a könnyeimet úgy, hogy senki ne vegye
észre. Sajnos, hogy fenntartsam a csendet, s ne szipogjak, kénytelen
voltam hagyni, hogy némi takony kicseppenjen az orromból. Halkan
lecseppent a fehér szőnyegre, én pedig beledörgöltem a lábammal.
Végül Fraser megfordult.
– Szóval végül is semmi olyat nem mondott, amit említettél, a
rangról, a magazinokról, meg ilyen szarságokról.
Éreztem, hogy Angus rám néz, de nem tudtam viszonozni a
pillantását. Fraser hangja nagyon dühös volt.
– Sőt, tíz másodpercig beszélt arról, hogy megtartja a
függetlenségét a házasság után, és hogy az egész rohadt dolgot
előzőleg átgondolta, te pedig ezt bizonyítéknak tekinted, hogy valami
törtető kurva. Mintha tudnál valamit az esküvőmről vagy a
barátnőmről vagy a saját kibaszott életemről. Ráadásul sikerült
néhány barátomat is bevonnod ebbe az idióta tervbe… Melanie, te
sírsz?
– Neeem – pityeregtem.
Odajött, mellém állt, és megveregette a karom – amitől csak
rosszabb lett –, anélkül, hogy abbahagyta volna a beszédet.
– Úgy értem, Gus, mi a faszt akarsz? Mit akarsz tényleg? Akarod
azt a szaros címet? Mert olyan sok kurva felhajtást csinálsz körülötte,
hogy akár a tiéd is lehet. Nekem nem kell, de úgy tűnik, neked igen.
– Persze hogy nem fontos nekem – dörmögte Angus, aki komor
volt és vörös.
– Hát akkor mit? Mi a fene ez? Miért nem hagyod már a francba?
Megpróbálod szabotálni ezt az egészet, és azt sem tudom, hogy
miért.
Fraser arcán keveredett a düh és gyötrődés, és a valódi értetlenség.
Angus mélyen lehajtotta a fejét. – Sajnálom, hogy eljöttünk.
– Sajnálom, hogy eljöttél. És miért rángatod bele Melanie-t, az
isten szerelmére?
Szipogtam.
– Azt is sajnálom – motyogta Angus. – Jót akartam. Ne haragudj.
– Légy szíves – mondta Fraser. – Légy szíves, csak… hagyd már.
Olyan vagy, mint egy bulldog, amikor ráharap valamire, Gus. Mindig
ilyen voltál. Egyszerűen kurvára nem hagyod annyiban a dolgokat.
– Jobb, ha megyek.
– Igen, jobb.
Ügyetlenül felálltam, hogy én is menjek. Fraser megfogta a
karomat, és némi aggodalommal nézett rám.
– Jól vagy?
– Utálsz? – kérdeztem elcsukló hangon.
Szomorúan mosolygott. – Nem, dehogy. Gus, hazaviszed?
Angus bólintott. Fraser elfordult tőlünk.
– Akkor sziasztok. – Ezzel el voltunk bocsátva.
 Végigmentünk a folyosón. Ahogy az ajtóhoz értünk, Angus
megfordult, és visszament a nappaliba. Vakon követtem.
– Te…– kezdte, ahogy belépett az ajtón.
Fraser ott ült, és a magnót bámulta a kezében. Felnézett az
öccsére, a szeme könnyes volt.
– Mi van? – morogta, rajtakapottan. Angus dühösen elpirult. –
Semmi. Csak a taxi miatt. Szia.
Akkor tényleg elmentünk.

Angus felindultan, nagy léptekkel haladt keresztül a parkon, az eső

hátrafújta a haját és a kabátját, mintha szó se lett volna a taxiról.
Mellette szedtem a lábam, szégyenkeztem, és rettegtem, hogy mit
fog mondani. Annyira hülye libának éreztem magam. Nem szólalt
meg, úgy tűnt, mérföldeken át. Kísértésbe estem, hogy csendesen
mögécsusszanjak és elmenjek az ellenkező irányba, de nem mertem.
Hirtelen a sötétben ráléptem valamire, és kitört belőlem egy fojtott
kiáltás. Angus megperdült, és szigorú arca azonnal megenyhült.
– Jól vagy? – kiabálta a szélben.
– Semmi… baj – nyöszörögtem, bár egyáltalán nem ezt éreztem.
Megpróbáltam felállni, és iszonyú volt. Angus elkapott, ahogy
összeestem.
– Mit csináltál?
– Azt… azt hiszem kificamítottam a bokámat. – Erősen
ránehezedtem, és egy kicsit émelyegtem.
– Hányni fogsz?
– Nem… – megpróbáltam tenni egy lépést előre – nem zárnám ki
a lehetőségét.
– Nagyszerű – mondta Angus komoran, a könyökömet támogatva
– Ez volt életed legjobb bulija?
Sikerült megtennem még egy lépést, eltorzult arccal. – Hát ez volt
életem legjobb iszonyú hideg családi viszályos, bokaficamos bulija.
– Ez is valami, gondolom.
 Egy padra mutatott, de én megláttam Camden fényeit a távolban,
es arrafelé intettem.
– El tudsz menni odáig?
– Oda tudsz vinni?
– Megpróbálhatom.
Kuncogtam. – Csupán vicceltem. Belehalnál. Csak hadd
támaszkodjak rád egy kicsit.
A következő tíz perc kínszenvedés volt, de végül leroskadtunk az
első kocsmában, ami szembejött. Annyira jó volt bemenni a hidegből
és nedvességből, hogy máris jobban éreztem magam. A kocsma
csendes volt és régimódi. Még a tűz is égett a kályhában, és mi
odaültünk száradni.
Angus felállt, hogy hozzon nekem egy whiskyt. Én inkább egy
pohár fehérbort ittam volna, de rábíztam magam ebben a helyzetben.
Angus visszatért két nagy pohárral. – Hála istennek, hogy van
civilizáció – mondta.
– Kaphatok egy kis jeget az enyémbe?
– Nem, kurvára nem kaphatsz.
– Nem valami civilizált dolog megmondani az embereknek, hogy
mit csináljanak.
Egy ideig a tüzet bámultuk.
– Szerinted mi lesz? – kockáztattam meg végül. Angus sóhajtott.
– Bár tudnám – mondta. – Olyan kurva hülyének éreztem magam.
Mondd, hogy meg kellett tenni, Melanie.
Fraser arcára gondoltam – olyan elgyötört és boldogtalan volt.
– Ööö… azt hiszem.
Angus megdörgölte a szemét. – Az élete hátralevő részéről van
szó. Mindennap olyan valaki mellett kell fölébrednie, aki szerint egy
idióta. Jaj, istenem, nem tudom. Csak annyira utálom Amandát. És,
tudod, csak egy bátyám van. Amióta apa meghalt… nagyon jóban
voltunk. Hát, legalábbis azt hittem.
– Máskor is összevesztetek már?
 – Így nem. Eltekintve attól a Csillagok háborúja dologtól. De az
régen volt. Normális esetben, ha az esküvőről beszélek neki, viccként
kezeli… de egyre közelebb van az időpont.
– Istenem, igen… hamar lesz, mi?
– Három hét múlva. Pryford községi templom. Jó protestáns
lelkész és egy ötfogásos ebéd négyszáz vendégnek.
– De nem nekem.
– Jaj, bocs…
– Á, nem érdekel.
– Lehet, hogy nem is kell, hogy érdekeljen. Láttad, hogy fogta azt
a magnót?
– Igen, mert annyira ki volt rád akadva.
– Tényleg? Úgy gondod? Azt hittem, azért, mert Amandára volt
kiakadva.
Kortyolgattam az italomat.
– Hmm – nézett rám. – Mel, kérdezhetek valamit?
Utálom, amikor valaki ezt mondja. Általában így értik: Mel,
inzutálhatlak bántatlanul, minthogy előre figyelmeztettelek?
– Aha?
– Miért sírtál?
– Ez, öhm, nagyon jó kérdés.
– Bocs. Nem akartam tolakodni.
– Semmi baj. Tényleg nagyon sajnálom. Kiakadtam – az egész
olyan rohadt dolognak tűnt. Miért nem lehet mindenki kedves, és
jöhet össze kedves emberekkel?… Ez olyan szánalmasan hangzik.
– Nem, dehogy – mondta szelíden. – Magadat is beleérted a
„mindenki”-be?
– Ez a szokásos definíció, nem? Sajnálom. Az egészet.
– Ó, az én hibám. Ne aggódj, biztos kibékülünk. Végül is
testvérek vagyunk. Vér meg ilyenek. Azt hiszem, rácsörrentek
reggel, amikor egy kicsit már elült a dolog.
Pfű, legalább nem nekem kell. Megittam a whiskymet, és hirtelen
nagyon elálmosodtam.
 – Hogy fogsz hazamenni? – kérdezte Angus.
Meglepve vettem észre, hogy igazából nem is akarok hazamenni;
össze akarok kucorodni itt a nagy tűz előtt, és Angus vállára hajtani a
fejem. De ezt nem mondtam.
– Nem mehetek taxival; egy vagyonba kerülne – válaszoltam. –
Azt hiszem, felhívom Alexet. Elkérheti Charlie autóját, és értem
jöhet.
Angus kölcsönadta a telefonját.
– Ez működik a víz alatti csövekben is? – kérdeztem, amikor
megfogtam a nagy telefont, aminek egy hatalmas, fluoreszkáló csík
volt az alján.
– Lehet – vigyorgott Angus.
Charlie vette föl a telefont.
– Alex ott van?
– Khm – tessék?
– Charlie, Mel vagyok. – Zokniagyú. – Alex ott van?
– Khm, hm, most értem haza… Khm, megyek, megnézem.
Angusra pillantottam. – Ez a fiú napról napra egyre hülyébb.
– A beltenyészet teszi.
Bólintottam. Egy csomó mászkálás volt a háttérben, meg némi
sugdolózás.
– Halló? – kérdezte Alex bizonytalanul.
– Alex? Szia, én vagyok.
– Ó, szia, cica. Azt hittem, öö, hogy bulizol ma este.
– Igen. Úgy volt. Figyelj, kificamodott a bokám, eléggé nagyon.
El tudnál jönni értem?
– Ööö… hol vagy?
– Camdenben.
– Camdenben. Jézusom, az mérföldekre van! Nem mehetnél
taxival?
– Ha kétszer annyit keresnék, mint most, akkor mennék. Figyelj,
inkább nem, nem érzem jól magam, és tényleg lesérültem. –
Kezdtem megint dühös lenni. – Nem tudsz eljönni értem?
 – Figyelj, Mel, édesem, így valaminek a közepén vagyok éppen.
– Minek? Mi a fene az? Miért kell könyörögnöm, hogy elgyere
értem?
– Ööö, itt vannak a srácok, és tényleg túl sokat ittam ahhoz, hogy
vezessek.
– Nem hiszem el. Szerintem csak nem akarsz értem jönni.
– Cica, jönnék, ha tudnék, komolyan. Hidd el, egyszerűen nem
megy. Miért nem mész haza taxival, és majd holnap találkozunk?!
Csend következett. Nem tudtam, mit mondjak, úgyhogy
egyszerűen leraktam a telefont.
Angus félrenézett, zavarban volt. Vártam, amíg elmúlik a
sírhatnékom, és nagyot nyeltem.
– Szemétláda – mondtam.
– Annak hangzik – bólogatott Angus. – Én hazavinnélek a
karomban.
Ránéztem. – Kitelik tőled.
– Kisasszony a bajban. A specialitásom.
Nevettem. – Csábító.
– Legyen is. – A hangja hirtelen komolyra váltott. Egyenesen a
szemembe nézett, azzal az egyenes pillantásával, és a szívem
rendkívül gyorsan kezdett verni. Nagyon hosszúnak tetsző ideig
néztünk egymásra. Az arcunk kicsit közelebb került. Aztán kicsit
megmozdultam, és nagyon, nagyon beütöttem a bokámat a székbe.
– ÁÁÁÚÚ! – kiáltottam, előrehajolva. Az egész álmos kocsma
odanézett, hogy lássa, kit gyilkolnak meg. Rátettem a kezem a
bokámra, hogy jobb legyen, de iszonyú volt. A fájdalom
lökéshullámai vágtattak fel a lábamon.
– Aú! Aú aú aú aú aú.
– Jaj, te szegény. – Angus felállt velem, miközben én elkezdtem
féllábon ugrálni.
– Aú aú aú. Istenem, a rohadt bokám! Tényleg kurvára fáj.
– Akarsz rám támaszkodni? Elmenni a balesetire?
 – Nem, nem, nem. Jézusom! Már történt ilyen. A legjobb, amit
tehetek, hogy hazamegyek, és beveszek egy kis aszpirint. A rohadt
életbe!
Egymásra néztünk. A pillanat, amikor megtörténhetett volna az,
ami megtörténhetett volna, elmúlt. Angus a bárpulthoz ment, és
hívott egy taxit. Kikísértek a csapossal, és egy óra múlva már
biztonságosan be voltam dugva az ágyba négy nurofennel és a
vigasszal, hogy reggelre garantáltan beteget jelenthetek.
 12
Sajnos a bokám reggelre gyakorlatilag rendbe jött. Hát, merev volt és
fájt, ha tényleg ránehezedtem, de ez nem éppen elég a beteg státus
igazolására. És miközben úgy éreztem, tetőtől talpig lerobbantam, s a
hangulatom pocsék, felkészültem, hogy bemenjek dolgozni.
Az agyam olyan volt, mint a rántotta, úgyhogy úgy döntöttem, azt
csinálok reggelire.
– Linda, kérsz egy kis rántottát?
Linda teljesen felöltözve, de álmosan bukkant fel a szobájából. Az
arckifejezése nyilvánvalóvá tette számomra, mennyire csodálkozik
ezen az egész én-főzök dolgon. Meglepő módon azonban elfogadta.
Nos, végül is ételről volt szó, gondoltam.
Semmi értelme, vélekedtem, kikérni a tanácsát. Úgyhogy inkább a
bankról kérdeztem.
– Milyen bank?
– Ööö… nem bankban dolgozol?
– Nem.
Legszívesebben a falba vertem volna a fejemet.
– Szóval hol is dolgozol?
– A Brimley'snél.
– Brimley's…?
– Biztosító.
– Ja! Persze… Na és milyen?
– Jó.
Szürcsöltem a teámat. Hosszúnak ígérkezett ez a nap.
– Kell a hétvége – mondta Linda hirtelen. Azt hittem, hogy
visszakér valamit, amit kölcsön kértem tőle, és erőltettem az
agyamat, hogy eszembe jusson, de nem ment.
– A mi?
 – A hétvége – mondta, nagyon lassan tagolva, mivel
nyilvánvalóan ilyen idióta vagyok.
– Ja… a hétvége – kapcsoltam. Ez kezdett egy végtelen társalgási
rémálommá válni.
– Karácsony előtt. Kell a lakás a hétvégére.
– Ja, értem. Azt akarod, hogy menjek el?
Bólintott. Úgy tűnt, nincs nagyon helye vitának.
– Jó, rendben – mondtam gondolkodás nélkül. – Nem hiszem,
hogy gond lesz. Melyik?
– Az egész.
– Melyik hétvége?
– A karácsony előtti – magyarázta Linda türelmesen.
Ja. Beszélj mondatokban, te ütődött tehén.
– Oké, oké, rendben.
Az az esküvő hétvégéje volt, úgyhogy azt feltételeztem, hogy
semmiképpen sem leszünk itt. De mi a fenére készül Linda? Az,
hogy valóban csinál valamit, fenyegette a már amúgy is labilis
képemet a világegyetemről.
– Mire készülsz? – kérdeztem tőle.
Rám bámult, hirtelen felállt az asztaltól, és kiment. Remek.
Nem tudtam szembenézni a rántottás serpenyő elmosogatásának
feladatával, úgyhogy fogtam magam, és elsántikáltam a
munkahelyemre.

– Mivankis pofám. – Befelé menet Steve-be ütköztem. – Sz’al

csatába vótál?
Felnyögtem. – Látnod kéne a másik fickót. És ő is proli volt.
– Na persze. Halott lennél.
– Tényleg, most, hogy így belegondolok, igazad van. Inkább
megölném magam, minthogy fizikai kontaktusba kerüljek egy
prolival.
 Bementem az irodába, és hatalmas déjà vu-m támadt. Az
asztalomon újabb olcsó csokor hevert; és újabb adag sírás jött a
szomszédomtól.
– Mi a baj már megint? – kérdeztem nyersen, és kidobtam a
virágot a szemetesbe.
– Azt hittem, nekem jött.
– Kéred? – Ránéztem a virágra a szemetesben, most már
banánhéjak és használt műanyag kávéscsészék borították.
– Nem. El se olvasod a kártyát?
– Tudom előre, mi van a kártyán. – Mindazonáltal vetettem rá egy
gyors pillantást.
„Sajnálom a bokádat, cica. Látlak ma este? Érted megyek”, ez állt
rajta.
– Anyád – mondtam keserűen, és lehuppantam a székre.
Megszólalt a telefon.
– Anyád – ismételtem, és fölvettem az összes olvasatlan postát,
ami már túlcsordult az irattartó tálcámon.
A telefon tizennégyszer szólalt meg aznap délelőtt. Minden
alkalommal káromkodtam, és arra koncentráltam inkább, amit
csinálok. Végül Janie odahajolt, és halkan azt mondta: – Tudod,
hangpostára állíthatnád, és akkor azt sem kéne hallgatnod, hogy
csörög.
Kiakadtam ettől az ennyire egyértelműen ésszerű javaslattól,
úgyhogy csak annyit mondtam, „hm”, és visszatértem a nagy
duzzogásba.

Ebédidőben a recepciós bedugta a fejét az egylégterű iroda ajtaján.

– Melanie Pepper! – sivította.
Próbaképpen fölemeltem a kezem.
– Nem veszi fel a telefonját!
Ne sivíts rám! Óvatosan felálltam.
– Van itt valaki a recepciónál, aki magát keresi.
 Jézusom. – Férfi?
– Az már biztos.
– Megmondaná neki… hogy üzleti úton vagyok?
– Nincs üzleti úton!
– Nem, de megmondaná neki?
– Most azonnal feljöhet, és megmondhatja neki maga.
– Hogy mondhatnám…? Jaj, felejtse el, mindegy.
A recepciós már visszavonult föl a lépcsőn. Lassan követtem,
próbáltam kitalálni egy stratégiát. A rohadék. Megfizet az önző
rohadék.
Fraser állt idegesen a lépcső tetején, és úgy tett, mintha az éves
jelentésünket csodálná meg. Feszültnek látszott. Egy régebbi korban
a cilinderével és kesztyűjével játszott volna.
Egy másodpercig álltam és néztem, aztán mögé osontam.
– Hadd találjam ki: mazochista vagy – mondtam hirtelen.
Riadtan megfordult, aztán bátortalanul elmosolyodott.
– Szia.
– Mit keresel itt?
– Hát, Angus megadta a munkahelyi címedet…
– Beszéltél Angusszal? Mit mondott?
– Mindjárt elmesélem. Nincs kedved ebédelni? Elég közel
dolgozom ide. Mindegy, szóval van egy kis olasz étterem a sarkon…
– Ismerem – mondtam. – Igen, menjünk.
Steve haladt át a recepció területén.
– Hé, Steve, megmondanád Flavinak, hogy elmentem ebédelni?
– Fújd ki a seggeden.
– Köszi.
Fraser kérdőn nézett rám. – Ez egy ilyen közvetlen iroda?
– Olyasmi.
Az olasz étterem tele volt, és csodálatos illatok terjengtek benne.
Eszembe jutott, hogy előző este nem vacsoráztam, a rántotta óta
pedig eltelt pár óra, úgyhogy spagetti carbonarát rendeltem. Meg egy
kis fokhagymás kenyeret. És sajtot. És minestrone levest. És egy
pohár bort.
– Hogy van a bokád? Angus mesélte.
– Sokkal jobban, köszönöm. Szóval mi történt köztetek? Mondj el
mindent.
Fraser méregetett, ahogy átrágtam magam a fokhagymás
kenyéren. – Hát, úgy látom, jó formában vagy.
Fintorogtam. – Azért jöttél át, hogy megnézd, még mindig egy
szerencsétlen bőgőmasina vagyok, vagy nem?
– Valahogy így. Angus megkért, hogy ugorjak be és nézzem meg,
jól vagy-e. Aggódott érted, és tudja, hogy a közelben dolgozom –
ismered a Xyler épületet?
– Azt a nagy rózsaszínűt? Igen, ismerem, pont szemben van. Hú!
És én még azt hittem, azért repültél ide, hogy magaddal ragadj egy
pompázatos ebédre.
– Ez nem pompázatos?
Hallottuk, hogy két pincér hangosan veszekszik olaszul az ajtónál
lengedező színes műanyag csíkok mögött.
– Hát tudod azoknak, akik a Quagli's gyönyöreihez vannak
szokva…
– Ha-ha.
Vett egy kis kenyeret, és kitunkolta vele a levese maradékát.
– Szóval, mesélj – mondtam, kíváncsian várva, hogyan sikerült
kibékülniük.
– Tényleg, semmiség volt. A Guszti és én folyton veszekszünk.
– Ő nem ezt mondta.
– Ja igen, persze, a Csillagok háborúja figurákon, meg tudod, a
szokásos dolgokon.
– Lányokon? – kérdeztem pajkosan.
Elvigyorodott.
– Látom tényleg jobban vagy. Nem, általában nem szoktunk
lányok miatt veszekedni.
– Ezt kivéve.
 Félreértette.
– Kit, téged?
– Khm, nem… Amandát.
Pillanatnyi kínunkban gyorsan a pincérünk után néztünk. Egy
gőzölgő tányér tésztát raktak le elém, és én mohón belélegeztem.
– Szóval hol tartottál? – sürgettem.
– Kibékültünk. Tuti, hogy nem tudod ezt mind megenni.
– Csak figyelj, sovány fiú.
– Átjött késő este azután, hogy elmentetek, és bocsánatot kért.
Igazából azt hiszem, jobban aggódott érted, mint értem.
– Az csak álca volt. Fiú dolog.
– Hmm. Na szóval visszavonta az egészet, bla-bla-bla, megígérte,
hogy többet nem hozza szóba az esküvőt satöbbi satöbbi.
– Értem. – Perverz módon csalódott voltam.
– Haragszol rá, ugye?
– Nem.
– Tudod, nem baj. – Elmosolyodott. – Nem zavar, hogy nem
akarod, hogy megnősüljek.
– Nem erről van szó – tiltakoztam, hazug módon. – Csak nem
akarom, hogy őt vedd el.
– Á, szóval bevallod.
– Persze, hogy bevallom. Ne haragudj. Légyszi ne utálj.
– Nem utállak. Már mondtam. Egyébként meg meghallgattam az
egész kazettát.
– Jaj, a francba, tényleg?
– Ne izgulj, megbocsátok azért, amit a kastélyomról mondtál.
– A nagy kőhalmodról.
– Mindegy.
A tésztámmal játszottam.
– Ne vedd el, Frase. Csak pénz.
Rájöttem, hogy már megint nem azt mondtam, amit kellett volna,
de jól fogadta.
 – Istenem, ha nem az egyikkel, akkor a másikkal van bajotok.
Most hirtelen én vagyok a szemét. Amanda oké, én pedig egy
pénzsóvár rohadék vagyok, aki ezért nősül meg.
– Ne haragudj! Sosem azt mondom, amit kéne.
– Felejtsd el. Halálra untatom magam ezzel az egész rohadt
esküvő üggyel. Mel, kérlek, régóta barátok vagyunk. Megígéred,
hogy nem cseszegetsz, mint ahogy Angus tette?
Gondolkoztam rajta. – Miért, csak mert semmi közöm hozzá?
Bólintott.
– Oké. Mivel rólad van szó. És olyan régóta barátok vagyunk.
Eltekintve attól az öt évtől közben, amikor nem találkoztunk.
Széttárta a kezét. – Eltűntél. Az egyik percben még egy kicsit be
voltál rúgva a diplomaosztón, a következőben pedig telefonálsz a
semmiből öt évvel később.
Képtelen lettem volna elbúcsúzni.
– Na jó. Megígérem.
Miután Fraser befejezte a lasagnáját, rávetette magát a
spagettimre.
– Nem adnak enni otthon?
– Nem igazán. Kevesebb, mint heti öt milligramm zsír az
esküvőig.
– Látod, te kezdted! Kevesebb, mint két másodpercig tartott.
Esküvő, esküvő, esküvő. Tessék, vegyél.
Szomorúan mosolygott, én pedig rémesen éreztem magam. Úgy
értem, mit gondoltunk, mit csinálunk, a magnóval meg az egész
szarral? Ez valakinek az élete volt, amivel szórakoztunk. Amikor
belemegyek egy ilyen természet vagy nevelés vitába – ami nem túl
gyakori, minthogy nem találkozom túl sokat a genetikai etikával
foglalkozó biológus barátaimmal mostanában –, mindig előjövök
azzal az elsöprő vágyammal, hogy etessem azokat az embereket,
akiket sajnálok, kulináris képességeim hiánya ellenére, és az
anyámra gondolok.
– Van kedved eljönni vacsorára? – kérdeztem. Kurva gének.
 Fraser persze már ismert egy ideje, és felnézett a tányéromból,
amiből a tésztát falta.
– Sajnálsz?
– Nem, abszolút nem. Abszolút-abszolút nem. Igazából nagyon
régóta tervezem.
– Tényleg? Kit akarsz meghívni?
– Hát… – bazmeg! – …te vagy a díszvendég, te választhatsz.
– Istenem. Micsoda meglepetés. Nagy vacsorapartit adsz?
– IGEN!
– Mi leszünk ott?
– Kik azok a mi?
– Te, én, Amanda és Angus.
– Nem vagyok biztos a „mi” ilyetén definíciójában. De igen, miért
ne.
– Jaj, elhozhatom Nasht? Idelent lesz. McLachlan… nagyjából
lemondott a vőfélységről, úgyhogy Nasht kérem meg helyette.
– Hűha Igen, persze.
– És Amanda biztos el akarja hozni az egyik koszorúslányt.
– Ne forszírozd.
– Bocs. Azt hittem, nagyszabású lesz.
– Igen. Khm, akkor lehetne Mookie?
– Ha az életem függne tőle, akkor sem tudnám megkülönböztetni
őket. Miért pont ő?
– Csak úgy.
– Ő az a kazetta végén, aki úgy beszél, mint Cicamica?
– Lehet.
– Gondoltam.
Rám nézett és elmosolyodott.
– Biztos, hogy ki akarod tenni magad ennyi vesződségnek?
– Öö, csak vásárlás, főzés, felszolgálás és mosogatás hat
személyre? Mi ebben a nehéz? Ma reggel rántottát csináltam.
– Hát – milyen kedves meglepetés! Köszönöm. Nagyon kedves
tőled.
 Ragyogtam.
– Öö, kérdezhetek valamit?
Ajjaj. Már megint.
– Csak kíváncsiságból… – áthajolt az asztalon –, pontosan mi
folyik közted és a kistesóm között?
Őszintén meg voltam döbbenve.
– Semmi!
– Ő is ezt mondja. Ami azt jelenti, hogy az egyikőtök nyilván
hazudik.
– Köszi, Szókratész.
– Jaj, ne csináld. Mondd el.
– Pontosan semmi sem folyik köztünk. Járok valakivel.
– Angus azt mondja, hogy egy görény.
– Úgy látszik, Angus azt hiszi, hogy errefelé mindenki
kapcsolatáról övé az utolsó szó.
Fraser mosolygott. – Hát igen. De tetszik neked?
– A kistesód?
– Igen.
– Miért, mit mondott?
– Semmit.
– Jól van. Akkor én sem mondok semmit.
– Szóval igen.
– Hagyjál, hagyjál, hagyjál.
– Úristen. Nagyon tetszik neked.
– Figyelj, fogd be – mondtam. – Komolyan, nem tudom, hogy ki
vagy mi tetszik nekem éppen. Minden olyan zűrös. Senki sem azzal
jár, akivel kéne. Minden annyira össze van most zavarodva. Alex az
őrületbe kerget, de mennyivel jobb, ha az öcséd kerget az őrületbe?
Szóval lehet, hogy az előbb igazad volt, amikor azt mondtad, ne
üssük bele az orrunkat egymás dolgaiba.
Valószínűleg ez komolyabban hangzott, mint amilyennek
szántam, mert Fraser félrebillentette a fejét, aztán lassan bólintott.
– Juj. Igenis, asszonyom.
 – Igenis, asszonyom bizony. Meghívsz ebédre, minthogy már
majdnem tele vagy pénzzel?
– Neked kéne fizetned az ebédemet, mert megpróbáltad
tönkretenni az esküvőmet.
– Neked kéne fizetned az ebédemet, mert bejelentés nélkül
jelentél meg.
– Neked kéne fizetned az ebédemet, mert lecsaptál rám a saját
lakásomban.
– Neked kéne fizetned az ebédemet, mert illetlen kérdéseket tettél
fel az öcsédről.
Fraser nevetett.
– Ha! Neked kéne fizetned az ebédemet, mert illetlen parancsokat
adtál nekem a menyasszonyomról, nem gondolod?
A pincér visszatért, kezében a számlával.
– Tényleg – mondtam halkan. – Neked kéne fizetned az ebédemet,
mert az irodában hagytam a pénztárcámat.
Nevetett. – Kis hamis! De örömömre szolgál.
– Legközelebb majd én. És azt is szeretném látni, hogy ráírod-e a
Switch kártyádra, hogy „laird”.
– Minek, hátha valaki még nem tudná itt, hogy egy köcsög
vagyok?
Visszaindultunk az úton az emberek tömegén keresztül, akik
céltalanul lődörögték át az ebédidejüket.
– Köszönöm, hogy elvittél ebédelni – mondtam.
– Köszönd Angusnak – az ő ötlete volt. Két szerelmes pár, mindig
együtt J-Á-R…
– Fogd be.
– Mennyi bántalmazást képes egy férfi elviselni.
– Hamarosan megtudod életed elkövetkezendő negyven évére. Na,
tűnés.
Elhessegettem, sokkal könnyebb szívvel, mint amilyen egy órával
azelőtt voltam.
Rekordmennyiségű, tizenkét hangpostaüzenetem volt,
hízelkedésének és a recepciós sértéseinek a keveréke. Egy pedig
Frantől. Ahogy meghallottam, azt gondoltam: „Úristen, Fran!” Őt
teljesen kihagytam a vacsoraterveimből. De már voltunk hatan, plusz
Alex, gondolom. Plusz valószínűleg meg kell hívnom Lindát, mert
nem fog elmenni otthonról… és csak öt székem volt… esetleg nem
kéne szólni Frannek. Ez idegen gondolat volt tőlem. Normális
esetben a zoknimat sem tudtam felvenni anélkül, hogy egypárszor fel
ne hívjam. Kicsit küzdöttem a lelkiismeretemmel – muszály lesz
meghívnom Lindát, mert úgyis ott lesz, és nem arról a képességéről
híres, hogy feldobja a hangulatot… talán rá tudom venni Amandát,
hogy ne hozza el Mookie-t…
Hirtelen rádöbbentem, hogy mire vállalkoztam. Úristen, mibe
keveredtem! Akkora edényem sem volt, amiben rántottát
csinálhatnék nyolc emberre. Szívesen elbabráltam a konyhában, ha
óráim voltak rá, és csak Alexszel kettesben voltunk ott, aki ebihalat
is enne, ha nem lenne más kéznél, de ez gáz volt. Bárcsak ne lettem
volna ilyen felvágós, és ennyire kétségbeesett, hogy kiengeszteljem
Frasert.
Úgy döntöttem, felhívom Angust. Különben is, mit forgat a
fejében, hogy így visszatáncolt? Ez nem volt valami braveheartos
tőle. Sajnos nem értem el. Megkérték, hogy maradjon még
Londonban, úgyhogy legalább a munkája jól ment.
Lekapcsoltam a hangpostát, hátha rám csörög. Azonnal csörgött
is. Megdobbant a szívem – hú, hamar visszahívott. De Alex volt az.
– Ne haragudj – mondta. – Kérlek, az isten szerelmére! Egy kicsit
be voltunk rúgva nálunk, és elszaladt velünk a ló. Küldenem kellett
volna érted egy taxit.
– Te féreg. Teljesen leégettél a barátaim előtt.
– Kik előtt?
 Hirtelen nem voltam benne biztos, akarom-e, hogy tudja,
Angusszal voltam kettesben.
– Csak Angus és Fran előtt – átmentünk Fraserhez.
– Frannel?
– Igen, miért?
– Khm, csak úgy, mintha láttam volna a metrón tegnap este.
A francba, milyen hülye hazugság.
– Ööö, nem Frant akartam mondani, hanem Hollyt. –
Megneveztem egy másik barátnőmet, akivel nagyon ritkán
találkozom mostanában.
– Ja.
Csend következett, és biztos voltam benne, tudja, hogy hazudok.
De nyilvánvalóan úgy döntött, nem törődik vele.
– Megbocsátasz nekem, cica?
Sóhajtottam.
– Miért érzem úgy, az egész életem azzal telik, hogy megbocsátok
neked? Kezd nagyon elegem lenni ebből.
– Hogy érted ezt?
Tudatosult bennem, hogy Janie és Steve nagyon hegyezi a fülét
mindkétfelől.
– Hát, tudod, én csak… – Hallottam magam, ahogy kimondom: –
Nem tudom, hogy akarom-e még tűrni ezt a fajta viselkedést.
Csend következett. Hirtelen nagy-nagy hidegséget éreztem belül.
Honnan jött ez?
– Nézd, én… – hallottam, hogy Alex beletúr a hajába, mint
amikor valami idegesíti. Mély levegőt vett. – Beszélhetnénk erről?
– Most nem.
– Jó. Bármikor. Találkozhatunk munka után? Esetleg megiszunk
valamit. Azt hiszem… beszélnünk kell.
A szívem a torkomban dobogott. Ennyi volt? Úgy értem, olyan
hirtelen történt. Az egyik percben még azt terveztem, hogy
megleckéztetem az önzéséért, a következőben pedig úgy látszik
véletlenül beindítottam a láncreakciót, amely végül a szakításhoz
vezet. Mindig azzal kezdődött, hogy „beszélnünk kell”, mindig.
Kivéve persze, ha egyszerűen elhagyták az országot. Istenem,
egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban.
– Persze, mindegy – sikerült közömbösen mondanom. Második
lépés, egyetérteni a beszélés szükségességével.
Mondott egy helyet, én pedig remegve leírtam, letettem a telefont,
és hitetlenkedve meredtem a semmibe.
Janie izgatott lett. – Úristen, most dobott?
– Nem – mondtam dühösen. – Én dobtam ki majdnem, ami azt
illeti. Jelenleg az életéért könyörög.
Elkerekedett a szeme. – Miért akarod kidobni?
– Mert egy önző szemétláda, aki csak magával törődik.
Janie arckifejezése nem változott.
– Te dobtál már valakit? – kérdeztem. Némán megrázta a fejét.
– Szerinted milyen okból kell dobni valakit?
Még mindig szótlanul megvonta a vállát. Sikerült összehoznom
egy félmosolyt.
– Ne aggódj. Van egy tartalékom.
A szemöldöke majdnem elérte a haját.
Proli Steve szándékosan nem figyelt erre a lányos csevegésre –
legalábbis attól a pillanattól, hogy kiderült, nem én vagyok az, akit
dobnak.
– Téged dobtak már, Steve?
– Dehogy. – Túlzselézett haja tövéig elpirult.
– Volt már barátnőd, Steve?
– Anyád!
– Biztos nem vagy meleg? Tudod, sok marketinges az. Nézd meg
a falak színét.
Steve az aranyláncait babrálta, és dünnyögött nekem.
Ettől jobban éreztem magam, de nem oldotta meg a problémát. Mi
a fene történik? Kezdett nagyon olybá tűnni, hogy ez egy rendkívül
elbaszott időszaka az életemnek.
 Úristen, hónapokig kivoltam Alex miatt, és arra vártam, hogy
visszajöjjön hozzám. És vissza is jött. Most pedig, hát, egyáltalán
nem tudtam, hogy mit csinálok, vagy akár hogy mit érzek. Szerettem,
de megőrjített. Mindennél jobban szerettem volna, hogy valaki jöjjön
oda, mutasson egy irányra, és mondja azt, hogy Erre. Ez az út vezet a
boldogsághoz. Erre menj.
Nem hittem, hogy ez megtörténhet. De azért fölhívtam Frant.
– Azon gondolkozom, hogy szakítok Alexszel – mondtam amint
felvette.
Elállt a lélegzete. – Miért?
– Hogyhogy „miért”? Szerinted egy semmirekellő faszszopó. Ez
nem elég jó ok?
– De, úgy értem, miért most?
– Jaj, hát kábé egymillió apró ok miatt. Például tegnap este
nagyon fájt a bokám, és arra sem volt hajlandó, hogy eljöjjön értem.
Azt mondta, hogy bulizik néhány haverjával, de én nem hiszem.
Szerintem csak egy lusta dög volt. Úgy értem, egyáltalán nem
törődik velem.
– De, tudod, szerintem igen.
– Mi a fene ez, az Alex Érdemeit Méltató Társaság?
– Oké, rendben. Tudod, mit gondolok. Azonnal rúgd ki, és járj
valamelyik kedves McConnald fiúval.
– Hogyhogy valamelyik kedves McConnald fiúval? Tudod, csak
az egyik szabad.
– Szóval azt választod, amelyik szabad?
– Fogd be! Nem sokat segítesz.
– De igen. Azonnal hagyd ott Alexet, és járj valakivel, aki rendes.
Ennél jobban mivel segíthetnék?
– De Fran… tudod, Alexről van szó.
– Alexről, akibe halálosan szerelmes vagy. Tudom. De most, hogy
úgy viselkedik, mint egy seggfej, már nem szereted. Úgyhogy ki nem
tojja le? Lépj tovább!
– De egy nagy, gyáva, reszkető kocsonya vagyok!
 – Annál inkább most kell megtenned, amíg dühös vagy rá.
– Nem tudom, mit fogok csinálni. Nem hiszem, hogy tudni
fogom, amíg meg nem látom. Majd később felhívlak. Istenem,
hányingerem van.
– Jó, remek, hányj, mindegy. De légy szíves, mindenképpen
RÚGD KI azt a balfaszt, egyszer s mindenkorra.
– Ühüm – mondtam.

A nap folytatódott még vagy harmincnégy órát. Próbáltam

koncentrálni, de nem volt könnyű. A szívem gyorsan ver, és nem
tudtam nyugton ülni. Állandóan egy mantra ment a fejemben: Élet
Alex nélkül. Élet Alex nélkül. Olyan régóta eszembe se jutott ez a
lehetőség – sőt, soha.
Eszembe jutott az arca aznap, amikor a magnófelvételt terveztük,
amikor azt mondta, hogy szeret, és összeszorult a gyomrom. De ha
szeret, akkor miért nem tud úgy viselkedni? Ahelyett, hogy csak azt
csinálná, amit akar, állandóan, aztán meg küldözgeti a
bocsánatkéréseket.
Azt kívántam, bárcsak lenne egy kis helyem, ahol fel és alá
járkálhatnék. Az esetleg segítene.
– Fel a fejjel. Lehet, hogy nem úgy lesz – kacsintott Steve.
– Tudom. De ha ez a helyzet, akkor lépjek most tovább? Vagy
ragaszkodjak a döntésemhez, és dolgozzak valamin, ami esetleg csak
most kezdett kialakulni?
– Te megbuggyantál, meg ám – mondta kedvetlenül.

Végre szabad voltam. Magamhoz képest is csúcssebességgel

rohantam ki az épületből. Alexszel egy trendi bárban találkoztam,
lejjebb a Covent Gardenben, és amikor odaértem, láttam, hogy ő már
ott van. Háttal ült nekem, a bőrdzsekis alak szomorúnak és
kétségbeesettnek látszott, egy sört dédelgetett, és a semmibe bámult.
Összeszorult a szívem. Szerettem volna odaszaladni hozzá, átölelni
és magamhoz szorítani.
Megfordult, hogy az ajtóra pillantson, és meglátott, ahogy ott
állok, és őt nézem. Szó nélkül felállt és odaszaladt hozzám, és
magához húzott. Éreztem erős testét, és lehunytam a szemem.
Kicsordultak a könnyeim.
– Kérlek, ne szakíts velem – mondta.
– Ne csinálj többet ilyeneket!
Az arca szürke és elgyötört volt.
– Tudom, tudom.
– Nem folytathatjuk állandóan ezeket a kurva beszélgetéseket!
Csak ezt csináljuk! Úgy viselkedsz, mint egy fasz, én pedig
megbocsátok neked!
– Csss. Gyere. Ülj le. Hozhatok neked valamit inni?
Kávét kértem. Magam elé bámultam, miközben ő hozta a kávét, és
próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak.
Visszajött és leült velem szemben, aztán csend lett.
Végül nyeltem egyet, és kimondtam. Hallanom kellett, ahogy
tiltakozik. Hallani akartam, hogy azt mondja, szüksége van rám.
– Alex, azt hiszem, egy ideig nem kéne találkoznunk.
Nagyon nyugodtan ült. Végül, óriási megkönnyebbülésemre azt
mondta: – Tudom. Kérlek, ne csináld ezt, Mel.
– Mondj egy jó okot, hogy miért ne. Komolyan, amióta
visszajöttél… egyik pofont kapom a másik után.
– Nem szakíthatsz velem azért, mert túl részeg voltam, hogy
elmenjek érted.
– Nem azért szakítok veled. Azért szakítok veled, mert részegen
bukkansz fel, inzultálod a barátaimat, veszekszel velük,
cserbenhagysz, és nem vagy hajlandó elkötelezni magad. Elég
hosszú lista?
Alex még mindig nyugodtan megfogta a kezem, aztán a plafonra
nézett, mintha össze akarná szedni a gondolatait.
 – Mel, van valami, amit el kell mondanom… – Aztán
meggondolta magát. – Úgy értem, nem mondhatom el. De őszintén,
ha tudnád, az mindent megváltoztatna.
– Mondd el. Vagy nem fogja megváltoztatni.
– Oké. Nézd, Mel, nem kaptam meg azt az állást. A
lemezkiadónál. A csávó, akinek segítenie kellett volna nekem… nem
hajlandó visszahívni, vagy találkozni velem, vagy bármi.
Alex boldogtalannak látszott.
– Nem hiszem, hogy valaha is bekerülök a bizniszbe. Úgy értem,
most huszonkilenc éves vagyok, és úgy látszik, csak tizenhat évesek
kellenek nekik manapság.
Vártam, hogy folytassa.
– Nem tudom, miből fogok élni; soha nem csináltam túl sok
mindent. Sőt, az életem, komolyan, abszolút egy rakás szar.
– Köszi…
– Kivéve téged – hallgattatott el. – Gondolkoztam ezen –
próbáltam használni egy-két technikát, amik rám ragadtak, amikor,
tudod, Indiában voltam. Próbáltam mindent végiggondolni. És
szerintem az történik, tudattalanul, hogy nem hiszem, hogy elég jó
vagyok neked. Megpróbállak ellökni, azért hogy bizonyítsd a
szerelmedet akkor is, ha rosszul viselkedem.
– Ez tök hülyeség! És a legszarabb kifogás, amit valaha is
hallottam.
– Sajnálom, hogy szerinted hülyeség – mondta nyugodtan Alex. –
Sajnálom, hogy szerinted az életem, ahogy most van, gáz. – Üres
poharába bámult.
– Nem – cáfoltam. – Csak nem értem, hogy az, hogy te rosszul
érzed magad, miért jelenti azt, hogy szemétkedhetsz velem.
– Tudom. Nem jelenti azt. Megbocsáthatatlan. Ezért próbálom
megmagyarázni, végiggondolni a fejemben. Te vagy a világon az
utolsó, akit bántani akarnék. De mégis azt teszem, majdnem
mindennap. Azt hiszem… úgy értem, tudod, neked elég jól megy,
van egy jó állásod.
 – Szar állásom van!
– És eléggé egyben vagy.
– Én… rántotta vagyok!
Furcsán nézett rám. – Mindegy, szóval megy az életed a maga
útján, és nincs szükséged rám. Azt hiszem, csak próbálom magamra
vonni a figyelmedet. És próbállak elriasztani egy ilyen lúzertől, mint
én. Amit, igazából, nem is akarok. – Szünetet tartott. – Téged
akarlak.
– Soha nem gondolsz rám. Tegnap este sem gondoltál rám,
amikor Camdenben voltam, mérföldekre otthonról, és le voltam
sérülve.
– De igen. Hidd el, hogy igen. Egész éjjel rád gondoltam. Akkor
jöttem rá igazából, hogy miért olyan a kapcsolatunk, amilyen.
– Azért ilyen, mert egy nagy, önző disznó vagy.
– Nem, Mel. Azért ilyen, mert meg vagyok ijedve… meg vagyok
ijedve attól, hogy milyen mélyen érzek irántad. – Hevesen kirázta a
haját a szeméből. – Őszintén. És eléggé hinni akarok magamban
ahhoz, hogy veled legyek.
Összehúztam a szemem.
– Tehát többé nem leszek megijedve – folytatta.
– Nem leszel.
Alex idegesen babrált a kávéscsészéjével.
– Nem. Most az egyszer az életben kitartok a véleményem mellett.
Mel, arra gondoltam – kicsit rám nézett, aztán vissza az asztalra. –
Hát… ha kellek még… ha akarsz még… hát, ha nem utálsz teljesen,
amennyire én utálom magam éppen, arra gondoltam, hogy esetleg –
ha meg tudnál bocsátani, ha hajlandó lennél adni nekem még egy
esélyt, akkor talán, khm, megpróbálhatnánk összeköltözni. Egy kis
időre. Megnézni, hogy előrébb tudunk-e jutni. Karácsony után, öhm,
arra gondoltam, talán kereshetnénk valahol egy szobát vagy lakást.
Annyira meg voltam lepve, mint Ravasz Prérifarkas, aki, miután
leüldözi Gyalogkakukkot egy hegyről, rájön, hogy a levegőben
rohan.
 – Szerintem nem kommunikáltunk, amióta visszajöttem – folytatta
Alex. – Sosem érünk rá, és annyira el vagyunk foglalva mások
dolgaival, hogy a sajátunkat elhanyagoltuk.
Reménykedve felnézett rám.
– Amióta Fulhambe költöztem, alig látlak.
– Te költöztél el – mutattam rá. – Ötszáz mérföldnyire.
– Igen, de csak nemrég jöttem vissza. Próbáltam megállapodni.
Egyenesbe jönni. Mondtam neked, hogy nem akarok semmit elsietni.
De mostanra átgondoltam. És azt hiszem, végig igazad volt.
Egymásnak vagyunk teremtve.
Már elfelejtettem, hogy ez eredetileg az én ötletem volt.
– Vágjunk bele. Próbáljuk meg. Mi a véleményed?
Rám bámult, még mindig nyugodtan, gondoltam. Aztán
lepillantottam és észrevettem, hogy a lába úgy ugrál, mintha a
Riverdance-en lenne meghallgatáson. Hirtelen a szeretet nagy
hulláma öntött el.
– Nem tudom, mit mondjak – néztem rá. – Eddig a gonosz
ikertestvéreddel jártam?
Megfogta a kezem. – Hát, furcsa módon, valahogy, igen.
Elhúztam a kezem. – Oké, most megijesztesz.
– Bocs. Sokáig fenn voltam éjjel, és ezeken a dolgokon
gondolkoztam.
– Ja. – A terítőt bámultam, égett a fülem. Ez egyáltalán nem az
volt, amihez hozzá voltam szokva. Az én világomban a „beszélnünk
kell” azt jelentette, hogy megmondják, ez vagy az nem működik, és
ennyi a munka/szerelem/barátság fronton. Komoran azon
gondolkoztam, hogy vajon Lili, Amanda gyönyörű barátnője hogyan
birkózik meg az ilyesmivel. Valószínűleg naponta tizenötször
megkérdezik. Először valószínűleg ráveszi őket, hogy vegyenek neki
egy lakást, aztán kiadja az útjukat, a lakást pedig megtartja.
– Nem kell most semmit eldöntened – mondta Alex, a jószívű,
gondoskodó hippikirály.
– Nem?
 – Nem, persze hogy nem, nem akarlak sürgetni. – Megeresztett
egy régimódi Alex-vigyort. – Bár nyilvánvalóan abszolút
megőrjítesz, cica.
Ez jellemzőbbnek hangzott. – Az őrületbe kergetlek? – kérdeztem.
– Maga vagyok a kétségbeesés, amíg meg nem kapom a
válaszodat.
– Akkor jó. Megérdemled, a változatosság kedvéért. –
Hátradőltem, és karba fontam a kezem.
Alex felállt, és szó nélkül elment, hogy hozzon még kettőnknek
kávét. Csodálkozva néztem széles hátát a bárpultnál.
Hirtelen az izgalom aprócska szikrája gyulladt fel bennem. Együtt
élni! Hosszú, lusta, ágyban töltött vasárnapok, rendes főzés,
bevásárlás, beszélgetés egész éjjel, közös fürdés. Nincs többé
egyedül hazagyaloglás, nincs többé üres lakás. Na jó, soha nem volt
üres, de akár az is lehetett volna, ami a melegség szikráit illeti.
Vacsorapartik és páros meghívások. Istenem, de kispolgári, és
istenem, de unalmas, de… istenem, tetszett az ötlet.
Alex még mindig a bárpultnál volt, az ujjai doboltak az
idegességtől. Ellágyultam. Milyen nehezére eshetett, hogy
megkérdezze. Biztos órákig kínlódott. Ó, és meg kell mondania
Charlie-nak. Hurrá! És elmondhatom Amandának, aki mindig
tökéletesen világossá tette, hogy szerinte nem vagyok elég jó
Alexnek. És, úristen, megismerkedem a szüleivel. A képzeletem
megtelt párok képeivel a bútorreklámokból akik valamiért mindig
párnacsatáztak. Ezek mi leszünk. És még mi minden jöhet? Alex
biztos kap egy csomó pénz a szüleitől karácsonykor, úgyhogy
befizethetünk valami szépre. Még az is lehet, hogy kifizetik az egész
lakbért, ha szerencsénk lesz…
Elkezdtem kiválasztani a függönyanyagot, mire Alex visszatért,
még két cappuccinóval.
Leült. – Mondd, hogy gondolatban a függönyanyagot válogatod.
– Ne legyél hülye. Próbálom értelmesen átgondolni ezt az egészet.
 – Min kell gondolkozni? Nem mintha összeházasodnánk, vagy
ilyesmi.
– Nem, gondolom nem.
– Rajta, cica, mondj igent. Vicces lesz. Megígérem, hogy jó
leszek. Se Charlie, se rögbi, csak napi huszonnégy óra odaadás.
– Hazug disznó vagy – mondtam.
– Csak egy jó szándékú lélek vagyok – énekelte. – Ó, Uram, ne
hagyd, hogy félreértsenek.
Ránéztem.
– Istenem, most mibe mászom bele!
– Igent mondtál! Igent mondott! – kiáltotta az egész bárnak.
Minthogy angolok voltak, nem pedig amerikaiak, nem törtek ki
azonnali spontán tapsviharban, hanem úgy néztek ránk, mint két
nagyszájú idiótára.
Az este további részét izgatott csevegéssel töltöttük, tervezgetve a
holt, hogyant, mikort. Megegyeztünk valami kellemes és ígéretes
helyben Észak-Londonban. Jó esély volt rá, hogy a szülei kifizetik a
lakbért, ami mesés lenne. Bejelentem Lindának a kéthavi felmondást,
és karácsony után elkezdünk lakást keresni. Lakást keresni! Olyan
izgatott voltam. Aztán hazamentünk, és egész éjjel szeretkeztünk,
hogy megünnepeljük az új kezdetét.
– Jobb, ha ilyen maradsz – mondtam Alexnek szenvedélyesen,
miközben egymást átölelve feküdtünk. – Ez abszolút és végképp az
utolsó esélyed.
– Tudom – felelte álmosan. – És hál' istennek megkaptam.
 13
Fran dühös volt. Abszolút, kibaszottul, őrjöngően dühös. Szinte
kimondhatatlanul mérges volt, és aziránt érdeklődött, hogy miért is
nem adom el magam fehér rabszolga-kereskedőknek is, ha ezt
akarom csinálni az életemmel. Ismertem az ezzel kapcsolatos
érzéseit, de akkor is fájt, és túlreagálta a dolgot.
– Tudod, miért – mondta undokul, amikor már kimerítette a
meggyőzés minden egyéb eszközét. – Charlie már nem akarja, hogy
ott lakjon.
– Honnan a francból tudod?
– Charlie és én… megértjük egymást – közölte.
– Találkoztál vele?
– Lehet.
– Dehát! De… nem lehet! Ez a szabály!
– Hát, lehet, hogy megváltoztak a szabályok.
– Francba! Szóval voltál náluk? Találkoztál Alexszel aznap este?
– Az isten szerelmére, egy hangyafasznyit sem érdekel Alex.
– Tudod mit? Engem meg egy hangyafasznyit sem érdekel
Charlie. Tőlem aztán Stephen Hawkinggal is dughatnál, mégsem
lennék kiakadva tőle. Miért nem hagyod, hogy egyszer boldog
legyek?
Fran sóhajtott. – Figyelj, mi lenne, ha nem beszélnénk erről? Csak
összeveszünk.
– Ellentétben azzal, amit most csinálunk?
– Figyelj, hagyjuk. Majd ott leszek, hogy összeszedjem a
darabkáidat, szokás szerint, kábé fél év múlva.
– Mindig a tiéd kell legyen az utolsó szó, ugye, Fran?
– Nem, csak akkor, ha elcseszed az életedet egy nagyon GÁZOS
FEJJEL.
 Letettem a telefont.
Angus telefonált és hagyott egy üzenetet, de nem hívtam vissza.
Nem akartam túl sokat gondolni arra az estére. Talán közel kerültünk
egymáshoz egy kis vigaszért, én pedig kitartok az új be nem
avatkozási politikám mellett. Meghoztam a döntést: volt egy
kapcsolatom, amire koncentrálok. A következő néhány napban egyre
zavartabb lett a hangja az üzenetrögzítőn, aztán már egyáltalán nem
telefonált.
Nem értem rá, hogy hiányozzon nekem. Alex és én együtt
ebédeltünk, együtt töltöttünk minden estét, a moziban, a haverjaival,
vagy csak lustálkodva, nézegetve a kiadó lakásokat, tervezgetve,
hogy milyen fajtát nézzünk meg. Mindig nálam voltunk. Paranoiásan
megkérdeztem Charlie-ról, de kapásból elhárította mint semmiséget
– én voltam az, akinek minden reggel föl kellett kelnem, hogy
dolgozni menjek, ő napi huszonnégy órás odaadási szolgálatban volt.
És benyújtottam a felmondást Lindának. A legnagyobb,
legszélesebb mosollyal fogadta, amit valaha is láttam, és azt mondta,
hogy teljesen oké. A fény egyértelműen megcsillant a szemüvege
mögött. Nem tudtam pontosan, hogy ez vajon jó vagy rossz.
Szóval úgy tűnt, hogy – végre – minden kezd a helyére kerülni.
Az élet hirtelen sokkal kevésbé volt hektikus. Szinte csöndes. Amíg
Amanda újra fel nem hívott…

– Drágám, annyira kedves tőled, hogy vacsorát adsz nekünk.

Milyen vacsorát? Úristen, teljesen elfelejtettem.
– Ez a hétvége, ugye?
Ez a hétvége? Jézusom, halvány fogalmam sem volt…
– Ööö…
– Meghívtam Mookie-t… csodálkozom, hogy ti ketten olyan jól
megvoltatok. Bár ő egy kicsit mindig is excentril volt… És persze
Nash is lejön Glasgow-ból egy héttel korábban, csak hogy itt
lehessen. Lássuk csak… tudod, Fraser alig említette! Istenem, olyan
lassú tud lenni ez a fiú, még abban sem volt biztos, hogy kéne…
hoppá! Bocs! Majdnem elfelejtettem: Melanie előtt nem szabad
fikázni a férjecskét. Ha-ha-ha! Na mindegy, megvan valahol a cím.
Biztos akarod, hogy Angus is jöjjön? Tudod, milyen uncsi tud lenni,
főleg, ha olyan kedve van, és mindig olyan van neki. Miért nem
hívod meg inkább azt a helyes Charlie-t? Olyan jópofa. Tudtad, hogy
az apjának van egy versenyistállója? Szóval biztos, hogy meg tudsz
birkózni mindannyiunkkal, drágám? Úgy értem, bocsáss meg, de a
főzés sosem volt az erősséged, igaz? Hacsak, persze, nem
sajtospirítós-parti lesz! Ha-ha-ha! És, figyelj, estélyiben menjünk?
Gondolom, nyilván nem, de csak mondd meg, ha szeretnéd, hogy
kitegyünk magunkért…
– Öhm, várnál egy másodpercet?
– Persze, drágám, semmi probléma, sok a dolog, igaz?
Találkozunk szombaton. Gondolom nyolc, fél kilenc körül – az
emberek általában így szokták a vacsorapartiknál, drágám. Csaó!
Elkábulva hátradőltem. Ó, Jézusom! Teljesen megfeledkeztem
róla; az események eléggé átvették az irányítást.
Nem tudtam elképzelni, hogyan fogadhatnék itt hét embert,
akiknek nagy része utálja egymást.
Alex remek ötletnek találta. Hívjunk össze mindenkit, jelentsük
be, hogy összeköltözünk – nem mintha ez bejelentés lett volna, csak
rajta kívül nem találkoztam senkivel –, igyunk és lazítsunk a
barátainkkal. Még azt is megígérte, hogy segít főzni, amitől erősen
meglepődtem, és azon gondolkoztam, hogy talán az X-akták igazak,
és a kormány kimosta az agyát az asztma elleni légzőkészüléken
keresztül. Persze nem mondhattam meg neki, miért nem akarom,
hogy Angus is jöjjön.
Még Lindát is sikerült megkérdeznem. Rám nézett azzal a
pillantásával, ami mindig túl sokáig tartott pislogás nélkül.
– Szombat este?
– Igen, csak vacsora, néhány barát, egy kis ivás… semmi vadulás.
– De a jövő hétvégén elmész?
 – Igen, megígérem, a jövő hétvégén elmegyek.
A jövő hétvégén volt az esküvő – végre, a nagy esemény –, és úgy
döntöttünk, hogy lefoglalunk egy szobát reggelivel. Alhattam volna a
szüleimnél is, de ez az esküvő utáni nem tűnt a legszerencsésebb
időpontnak arra, hogy bemutassam nekik élettársamat a bűnben, az
esküvőt pedig egy gyönyörű kis Pryford nevű faluban tartották, ami a
legközelebbi hely az angol vidéki gyönyörűséghez Woking
körzetében.
Linda dundin latolgatta ezt.
– Oké.
– Fantasztikus! – mondtam, és próbáltam utalni rá, mennyire
örülnénk a társaságának. Amikor később hazaértem, rózsaszínű
betűkkel beírta a cicás naptárába: „Vacsora. Szombat – 8-1/2 9”.
Azon gondolkoztam, vajon hogy sikerült beszorítania.

Péntek este Fran telefonált. Egész héten nem beszéltem vele.

Kerültem. Tudta.
– Szia – mondta vidáman és idegesen, ami azt jelentette, hogy
parázik. Ha azt gondolta volna, hogy minden rendben, akkor
zsémbes lett volna.
– Mit csinálsz hétvégén??
– Ó, öö…Alexszel leszek, tudod, szokásos uncsi dolgok.
– Értem, értem. Szóval nem adsz vacsorapartit vagy ilyesmit?
Összeszorult a szívem. Persze tudnom kellett volna, hogy
visszajut hozzá. Próbáltam kigondolni egy mentő stratégiát, ami nem
tüntet fel rossz színben, de nem volt ilyen.
– Akarsz jönni? – kérdeztem halkan, és vártam, hogy lecsapja.
Csend.
– Igen! – válaszolt reszketegen. Újabb csend következett. Aztán
mindketten elkezdtünk hülyén nevetni. A semmin nevettünk, azért
nevettünk, mert barátnők voltunk, én pedig azért nevettem, mert
sikerült rávennem, hogy jöjjön korán és segítsen főzni.
 – Így kilencen leszünk – tűnődtem. – Nem kéne ezeknek a
dolgoknak egyensúlyban lenniük?
– Még mindig meghívhatod Charlie-t… – kezdte Fran.
– Semmiképpen! – mondtam. – Ne kezdd te is! De te kizárólag
azért jössz, hogy 1) beszélgess Angusszal, mert azt hiszi, hogy
utálom; és 2) MINDENT elmesélj Charlie-ról – és komolyan
mondom, hogy mindent.
– Rendben – mondta Fran. – Egész este keresztülnézhetsz
Anguson, miközben én beszélgetek vele, és ez azt fogja bizonyítani,
hogy nem utálod.
– Igen.
– És mesélek neked valakiről, akit alig ismerek, és ritkán látok.
– Nem hiszek neked.
– Hm. Holnap találkozunk.
– Mit csinálsz ma este?
– Titok. Szia!

Nem volt mese. Alexszel el kellett mennünk vásárolni. Újra

megtalált státusunkban főállású párként a vásárlás olyasmi lesz, amit
sokat fogunk csinálni, úgyhogy akár el is kezdhettük egy
próbakörrel.
Vacsorát és bort kellett vennünk kilenc személyre, valamint
gyertyákat és virágokat, és egyéb ilyen szarokat. Igaz, azt nem
tudtam, hogy ez hogyan fogja elterelni a figyelmet arról, hogy
minden szék más színű, néhány a szomszédból való, néhánynak
virágos madzagja van, egy pedig utálatos, magas darab a hetvenes
évekből, amitől az, aki végül is ráül, olyan lesz, mint egy bíró, aki
felügyeli az eseményeket. Mindezek két, eltérő magasságú asztal
köré csoportosítva, letakarva egy régi műanyag terítővel. Ezenkívül
vennünk kellett nászajándékot Amandának és Frasernek, plusz
nekem kalapot, plusz egy új nyakkendőt és alsónadrágot Alexnek,
akinek a gatyája hirtelen úgy döntött, hogy spontánul fellázad, és a
szabadságot választja. (Soha többé nem láttuk viszont.)
Egyikünk sem tudott volna megbirkózni azzal a pokollal, ami
London belvárosa volt ilyenkor szombaton, karácsony körül,
úgyhogy elmentünk a legközelebbi dél-londoni megfelelőjébe: az
Elephant and Castle bevásárlóközpontba, egy ijesztő, élénk
rózsaszínű borzalomba, ami úgy nézett ki, mint egy eperturmixot
hányó robot. Rengeteg olcsó nemzetközi telefonhívást árultak, de
nagyon kevés dolgot, amit igazán nászajándéknak lehetett volna
minősíteni.
Gyászosan bámultuk a mosogatórongyokat egy órán keresztül,
kicseleztük az eszelős Mikulást, és gyorsan megnéztük a minden-99-
penny boltot, a legcsekélyebb inspiráció nélkül. Alex nyilvánvalóan
megőrült az unalomtól, de mindent megtett, hogy ne mutassa, sőt
még rá is beszélt, hogy próbáljak fel egy olyan kalapot, amitől
megijedsz, ha véletlenül meglátod a földön, mert azt hiszed, hogy
egy mutáns rovar.
Mire két óra lett (sokáig lustálkodtunk az ágyban, ami csodálatos
volt, de kicsit szűkre szabta a menetrendet, különösen azért, mert azt
terveztem, hogy lasagnát csinálok), kezdtem enyhén bepánikolni.
– Bárcsak lenne egy olyan bolt, hogy „Minden, ami egy lepattant
kastélyba kell” – siránkoztam, és negyedszerre vettem a kezembe
valami két és fél méteres műnapraforgót.
– Hát, mi kell nekik?
– Semmi! Egyáltalán semmi! Amandának van Dualit
kenyérpirítója, Philippe Starck citromfacsarója és minden egyes
kacatja, ami valaha is megjelent egy magazinban, plusz egy számlája
a Heal'sben, meg egy belsőépítésze. És láttam a nászajándéklistát, és
sajnálom, de nem vagyok hajlandó elkezdeni eladogatni a belső
szerveimet gazdag amerikaiaknak.
– Oké, cica, nyugi. Szóval minek örülne Fraser?
Egy pillanatig elgondolkoztam. – Öö, egy Gameboynak,
valószínűleg.
 Alex összecsapta a kezét. – Tökéletes. Veszünk neki egyet.
– Egy Gameboyt?
– Szerinted hány Gameboyt fognak kapni?
– Hmmm. Hát, gondolom, egyet sem.
– Na látod. Tökéletes.
Két perccel később a Woolworthben el volt intézve, extra játékok,
meg minden. Én fizettem, de végül is az én barátaim.
– Semmiség – monda Alex könnyedén. – És nézd – egy boltra
mutatott, amely első pillantásra különféle méretű lavórokat árult, de
közelebbről megvizsgálva voltak ott teáskannák, alsónadrágok és
egyéb véletlenszerű tárgyak is.
– Nyolc boxeralsó egy ötösért! – kiáltotta Alex diadalmasan.
– Ó, érezd borzongató elektromos minőségüket!
– Nem érdekel. Lehet, hogy a másik alsógatyám féltékeny lesz új,
alsóbbrendű helyettesére, és hazajön.
– Jó érv.
Két dolgot kipipáltunk. Ráadásul Alex úgy döntött, hogy a régi
iskolai nyakkendőjét fogja felvenni, amitől begurultam, de csak egy
kicsit, és ezzel már majdnem a lista végére értünk.
A Tesco teljesen más ügy volt. Alex azt mondta, hogy a mocsok
és a tömeg Indiára emlékezteti, de nem figyeltem rá, mert egy
felbontatlan csomag spenótos lasagnát kerestem. Eközben Alex
megrakta a bevásárlókocsit olcsó vörösborral és egy üveg ginnel.
– Ez nagyon sok bor – mutattam rá kétkedően.
– Sok ember jön.
Sóhajtottam. – Menjünk tovább. Nem tudom, hogy fogok kilenc
vendéggel megbirkózni.
– Kilenccel? Nem azt mondtad, hogy nyolc?
– De, tudom. Fran telefonált, és tökre bűntudatom lett, úgyhogy őt
is meghívtam. Nem baj, ha páratlanul leszünk.
Alex dühösnek látszott.
– De igen. Jaj, Mel, el fogja rontani. Nem hívhatod fel és kérheted
meg, hogy mégse jöjjön?
 – Nem! Az isten szerelmére, szörnyűek vagytok! Már beszéltem
vele arról, hogy ne legyen veled olyan goromba. Rendben lesz. Majd
Angus mellé ültetem, vagy valami.
– Akkor is azt gondolom, hogy ez túl sok ember. Fölhívhatnád.
Megértené.
– Alex, nem túl korai még, hogy szupermarketekben civakodjunk?
Eljön, oké? Ellensúlyozza Lindát, akinek nincs személyisége, és
Mookie-t, akinek csak egy fél van. És elhallgattatja Amandát, ha túl
nagyszájú lenne.
– Ja, persze. Csak Fran lehet nagyszájú. Angliáért.
– Hagyd abba. – Végre a sorban álltunk, de nem volt valami jó
buli. Előttem egy kisbaba hátizsákban fejbe vágott a csörgőjével, ami
tele volt keksszel és nyállal. – El van döntve, oké?
Alex duzzogott kicsit, aztán elsétált.
– Hé – mondtam. – Nem szállsz be ebbe?
– Szeretnék – mondta –, de le vagyok égve… Kifizetnéd ezt, én
pedig majd legközelebb?
– De száz üveg bort raktál be!
– Jaj, ne hisztizz! Visszavigyek egypárat?
– Nem, felejtsd el. Hagyd. Majd megisszuk máskor, ha este nem
fogy el.
– Persze, cica – ma este tutira nem fogy el.
– Jaj, istenem! Bárcsak ne ajánlkoztam volna, hogy megcsinálom
ezt!
Alex átkarolt. – Nyugi. Rendben lesz. Nagyon jó lesz. Ragyogó
háziasszony leszel, és mindenki imádni fog, és újra barátok leszünk.
Hűtsd le magad.
Megpróbáltam lehűteni magam, miközben aláírtam a hatalmas
Visa-számlát, de nem volt könnyű. Négy körülre értünk haza a
dobozokkal, boldogan vágtam le őket a konyhaasztalra. Alex azonnal
megpróbált a hálószoba felé húzni egy kis délutáni izélésre. De ez
nem az a nap volt.
 – Alex, négy órám van, hogy főzzek egy csomó mindent, amiről
azt sem tudom, hogy kell. Tedd magad hasznossá, és vágj föl
valamit.
– Oké. – Játékosan megcsókolta a nyakamat. – Csak megyek és
megnézem a focieredményeket.
– Nem mész!
– Tíz perc, cica.
Eltűnt, aztán két másodperc múlva újra megjelent, elkobozta az
egyik üveg bort, egy poharat és egy nyitót.
– És be ne merj rúgni! – kiabáltam. Utánamentem, ahol
kényelmesen nyugtatta a lábát a kanapén. Linda éppen némán
eltávolította az Angol beteg kazettáját a videóból. Észrevettem, hogy
a Titanic is csatlakozott hozzá. Érdekes.
– Ezt elveszem – mondtam mosolyogva, és elemeltem az üveg
bort. – Tudod, mi történt a múltkor is.
– Igazából nagyon kevésre emlékszem. – Alex a távirányítóval a
focira kapcsolt.
– Éppen erről beszélek. Linda, kérsz egy pohár bort?
Megdöbbent az időponttól. – Nem… de talán egy sherryt.
– Sherryt, mi? – Lindának teljesen teli bárszekrénye volt, ami
különös, minthogy szinte soha nem ivott. Alkalmanként kisegítettem.
– Gyerünk, legyél merész. – Odaadtam neki a poharat. Tompa
vörös lett, és visszasietett a hálószobájába.
Hogy kiegyenlítsem a dolgokat, magamnak is töltöttem egy
pohárral, mielőtt visszadugaszoltam volna az üveget. Hosszú este állt
előttem. Fölvettem a szeletelőkést, és sóhajtottam magamban.

Két órával később egy nagy fazék darált hús, amihez még hozzá sem
akartam érni, bugyogott a tűzhelyen kevéssé megkapó módon. Néha
megkavargattam, és elég menőnek éreztem magam, minthogy csak
ennyi ideig tartott, plusz persze a négy kísérlet egy ehető és nem
csomós fehér szószra. A konyha úgy nézett ki, mint egy olyan
undorító, olcsó horrorfilmben: minden csupa húsdarabka és
paradicsompiros. Amikor bementem Alexért, hogy vágja fel a
gyümölcssalátának valót, aludt – nagyon aludt, igazából, minthogy
még akkor sem ébredt föl, amikor szándékosan ráültem. Linda sehol
sem volt látható. Arra tippeltem, eszik egy csomó csokit, nehogy
leégesse magát azzal, hogy teljesen megvadul a kajától, és rávesse
magát a fokhagymás kenyérre.
Hatkor felvisított a csengő, szokás szerint halálra rémített, és
pánikba estem, amíg eszembe nem jutott, hogy Fran jött át segíteni.
Belépett, sötét szeme csillogott, és az arca kipirult a hidegtől –
végre fagyos és csípős lett az idő, és hóeséssel fenyegetett, amiről
úgy gondoltam, hogy a jövő hétre várható, éppen időben a nagy
napra. Amanda apja valószínűleg nagyban megrendelte. Fran két
üveg borral és egy negyed üveg ginnel volt felszerelkezve.
– Mi a fenének hoztál ennyi piát? – kérdeztem hitetlenkedve. A
konyha kezdett borospincévé változni, pedig egy félüvegnyit már
ráöntöttem a lasagnára.
Fran úgy nézett rám, mint egy hülyére.
– Ó, csak úgy. Kaphatok egy poharat?
Mindkettőknek töltöttem, és emlékeztettem magam arra, hogy
igyekezzem. Hirtelen megjelent Alex, teljesen kipihentnek tűnt.
Frannel kimérten biccentettek egymásnak, én pedig újratöltöttem a
poharát, aztán Alex megint eltűnt, vidáman valami olyasmit mondva,
hogy „túl sok a szakács”.
Fran az égre emelte a szemét, aztán hosszú testét nekitámasztotta
a konyhapultnak, és tovább csevegett velem, miközben én
megpróbáltam egyforma méretű szeleteket vágni egy kiviből anélkül,
hogy túl sokáig meditáltam volna a dolog értelmetlenségén.
– Miért nem mesélsz most Charlie-ról? – szakítottam félbe Fran
gyalázkodását egy beképzelt libáról, aki kiszolgálta az italboltban,
miután kiderítettem, hogy a lánynak végül is nem kell bemennie a
balesetire.
Fran sóhajtott. – Muszáj?
 – Ha akarsz enni ma este, akkor igen. – Eltávolítottam a drága
pisztáciát, amibe belefeledkezett.
Fran újratöltötte a poharát. Már majdnem hét óra volt.
– Igazából teljesen fasz.
– Igazán?
– Minden normálisan ment: teljesen szerencsétlen volt, és jött
utánam, mint egy kóbor kutya. Úgyhogy így… újra találkoztam vele.
– Micsoda!? Sosem csinálod ezt!
– Tudom. Fogalmam sincs, mi van velem.
– TETSZIK neked.
– Nem. Nagyszájú hugyibugyi.
– Szereted az ilyesmit. Úristen, Fran szerelmes, Fran szerelmes!
– Ideadnád kérlek azt a szeletelőkést?
Gondolkodás nélkül odaadtam, mielőtt rájöttem volna, hogy
fatális hiba.
– Oké, oké, abbahagyom!
– Biztos?
– Igen.
Fran lassan leeresztette a kést az asztalra, én pedig
megkockáztattam, hogy visszaveszem, és csendben fölszeletelem a
maradék kivit.
Alex jött be a konyhába, a drága pisztáciát keresve.
– Gyanúsan nagy itt a csend… kit mészároltatok le – úgy értem,
kiről beszéltetek?
– Senkiről – mondtam dacosan.
– Á. Szóval vagy rólam, vagy… – Franre pillantott, úgyhogy
biztos tudta – Charlie-ról.
– Igen, Charlie-ról – közöltem, mert semmiképpen sem akartam,
hogy azt higgye, egész nap őt tárgyalom a barátaimmal.
– Ó. Kár – sajnálkozott Alex. Menet közben megpróbálta elvenni
a pisztáciát. Fran gondolkodás nélkül rácsapott a kezével, amivel
Alex nem törődött, és visszavonult a pisztáciáciával a tévé elé.
 – Hogy van Alex? – kérdezte Fran együttérzően. Hallottam, ahogy
Alex ordít és hujjog, mint egy kutya, amikor a kevésbé mutatós
szingli nők jöttek.
– Ó, csak a szokásos felelősségteljes, felnőtt Alex – feleltem.
– Ne haragudj, hogy olyan dühös voltam.
– Semmi baj.
– Arf, arf, arf - jött a másik szobából.
– Segítenél összerakni ezeket a lazactekercseket?
Fran habozva nézett rám, és levette a kardigánját. Alatta valami
gyönyörű, éteri, sötétkék ruhát viselt a harmincas évek stílusában,
majdnem átlátszónak tűnt, de igazából nem volt az, ha közelebbről
megnézted.
– Úristen! Nem, hagyd csak – mondtam lelkesen. – Gyönyörű ez a
ruha. Fantasztikusan nézel ki.
– Köszönöm szépen: igazából a Madám Elizabethből nyúltam le.
– Ne!
Frannek volt egy párnapos munkája statisztaként egy nagy
költségvetésű, harmincas évekbeli melodrámában. Nem csoda, hogy
olyan jól állt rajta a ruha: neki csinálták. Lassan körbefordult benne.
Testhezálló volt és áttetsző és szép. Teljes szívemből azt kívántam,
bárcsak én is felvehetnék egy ilyen ruhát anélkül, hogy úgy néznék
ki benne, mint egy dundi, ötéves balerina. Föltekertem a lazacot és a
sajtkrémet, hozzávetőlegesen vonzó módon.
– Szerinted van elég ennivaló? – kérdeztem pesszimistán.
– Bőven! Amanda és Mookie nem eszik, tudod.
– Ja, igen. – Megkönnyebbülten sóhajtottam. – Akkor csak a fiúk
és mi, igaz?
Fran Linda hálószobájára mutatott.
– Francba. Figyelj, átugranál ide szembe, és hoznál nekem még
egy bagettet?
– De megtámadnak és megölnek – ellenkezett Fran.
– Leküldöm veled Alexet.
– Miért nem küldöd Alexet egyedül?
 – Mert három nap múlva jönne vissza egy halvacsorával és egy új
horgászbottal. Alex!
Alex megjelent. Úgy tűnt, még ő is zavarba jött egy kicsit Fran
látványától a gyönyörű ruhában.
– Elkísérnéd Frant ide szembe, és hoznátok még kenyeret… kávét
– igazi kávét –, és… – próbáltam rájönni, mit felejtettem még el. –
Ja, és még egypár gyertyát. – Régi borosüvegekbe dugtam őket,
mint az igazi diákok.
– Mehetek egyedül is – ajánlott Fran mogorván.
– Nem bírnám, ha megtámadnának és megölnének. Szar lenne –
mondtam, és kituszkoltam őket az ajtón. Becsapódott mögöttük, és
hallottam, ahogy csendben elmennek. Ó, istenem, ha kijönnének
egymással, minden rendben lenne. Itt voltam én, egy pár egyik fele,
aki háziasszonykodik és ténylegesen főz dolgokat. Páratlanul büszke
voltam magamra. Alex és én folyton vacsorapartikat fogunk adni.
Sőt: beszállunk egy vacsoraparti-körbe. Fantasztikus lesz.
Dudorászva bementem, hogy megterítsek.

Fél órával később hátraléptem, hogy megcsodáljam a kezem

munkáját, és elég büszke voltam magamra. A sötétben égő
gyertyákkal az étkező már kevésbé volt Laura Ashley-s, és inkább a
középkori horror állapotában volt – az ívek és a bodrok mindenütt
baljóslatú árnyalatokat vettek fel, és az egész úgy nézett ki, mint egy
kísértetmenyasszony budoárja. Körben művészien elhelyeztem egy-
két tál pisztáciát. A konyha lehet, hogy úgy néz ki, mint egy
atomrobbanás, de itt bent egész jó volt, főleg, miután felhasználtam
Linda néhány Celine Dion CD-jét (könyvei nem voltak), hogy
alátámasszam az asztallábakat, úgyhogy majdnem egyforma
magasak voltak. Eljátszottam az ültetőkártyák gondolatával, két
dologra jöttem rá: 1) kezdek megkattanni, és 2) hol a fenében van
Alex és Fran? A bolt csak ötpercnyire volt. Lehet, hogy nem volt
kenyér, és máshová kellett menniük.
 Ezzel a praktikus magyarázattal azonban nem elégedtem meg. Mi
van, ha az egyiküket elütötte egy autó, és kórházba kellett mennie?
Mi van, ha megtámadták őket? Kezdtem bepánikolni. Mi van, ha
megint nagyon összevesztek, Fran megrugdosta Alexet, aki az
intenzíven fekszik, Frant pedig letartóztatta a rendőrség? Úristen, az
szörnyű lenne. Annyira magával ragadott ez az változat, hogy alig
hallottam meg a csengőt, annak ellenére, hogy nagyon hasonlított
egy tengeralattjáró tülkölésére.
Hála istennek! Az ajtóhoz rohantam, hogy megkérdezzem, mégis
hol voltak. De nem ők voltak azok. Hanem Angus és Nash. A nyitott
ajtó egy-egy oldalán álltunk és néztünk egy másra, bennem pedig
egyre jobban tudatosult az a tény, hogy nemcsak hogy háromnegyed
órával korábban jöttek, hanem még mindig a főzőszerelésembe
vagyok öltözve – ami minthogy nem volt főzőszerelésem, valójában
a pizsamám volt, rajta Linda cicás kötényével. És nem fésülködtem
meg – mert főztem –, és tele voltam borzalmas foltokkal. És nem
fürödtem meg. És nem vágtam le a lábkörmömet, és mezítláb voltam.
A kurva életbe! Mindketten öltönyben jöttek, és Nash még Angusnál
is magasabb volt, délceg, jóképű, úgyhogy túl jól néztek ki ahhoz,
hogy itt legyenek.
Nash aggódva nézett Angusra. – Biztos ma este van? – suttogta.
Ezzel visszanyertem a lélekjelenlétemet. – Nash! Angus! –
kiáltottam gondtalan hangon. – NAGYON-NAGYON korán
jöttetek!
– Ne haragudj – mondta Angus –, rosszul számítottuk ki az időt.
Akarod, hogy lemenjünk a kocsmába, és visszajöjjünk később?
– Ember, nagyon hideg van kint – mondta Nash. Aztán
megpillantotta tágra nyílt szemű hárpiatekintetemet. – De, tudod,
nem probléma…
– NEM! Nem, gyertek be, gyertek be. Elnézést, csak még nem
vagyok beöltözve.
 Nem tudtam, hogy mit csináljak először, főleg, amikor elkezdték
levenni a kabátjukat és sáljukat, és a kezembe adták. Csak tartottam a
holmikat a kezemben.
– Gyertek be, gyertek be – mondtam, és bevezettem őket a
nappaliba, miközben azon gondolkoztam, hogy vajon van-e rajtam
bugyi.
Észrevettem, hogy a két asztal a helyiség minden
négyzetcentiméterét betöltötte.
– Üljünk az asztalhoz? – tudakolta Angus.
– Nem! Nem! – A kanapéra mutattam, amelyet teljesen
nekitoltunk a különböző székeknek. – Üljetek ide!
A fiúk óvatosan odamentek, és bepréselték magukat.
– Csak át kell öltöznöm, és, tudjátok, el kell készülnöm.
– Tulajdonképpen – mondta Angus – nagyon tetszik az a kanál a
hajadban.
A fejemhez kaptam, és egy paradicsompürével borított teáskanalat
találtam, kikandikált az egyik zabolátlanabb fürtömből. Ki akartam
kapni onnan, de ehelyett leejtettem az egyik kabátot. Nash megint
felállt.
– Segítsek?
– Nem, nem, jól vagyok – sikoltottam, és próbáltam úgy lenyúlni
a földre, hogy ne látsszon ki a mellem a bő pizsamafelsőből. Annak
ellenére, hogy mostanra gyakorlatilag hisztérikus lettem, eszembe
jutott, mi következik a jó háziasszony kézikönyvében.
– Nem innátok valamit?
A fiúk azt mormolták, hogy az nagyszerű lenne, és elkezdték
előszedni az üveg borokat, amiket hoztak. Angus egy üveg
whiskyvel is előrukkolt. Odaadták nekem, bár a karom tele volt
kabáttal. Nem tudtam, mit csináljak, úgyhogy mutattam nekik,
tegyék az üvegeket a kabátokra. Minthogy ők sem tudták, mit
csináljanak, így is cselekedtek, én pedig kitántorogtam a konyhába.
Vagy legalábbis megpróbáltam; nem egészen sikerült, és minden
leesett a földre. A fiúk aggódva rohantak be, amikor meghallották a
zajt, de szerencsére semmi sem tört össze, úgyhogy mázlis napom
volt.
– Jól vagy? – Angus segített, én pedig föltápászkodtam, hevesen
pironkodva.
– Nyugi – mondta Angus gyengéden, és nem engedte el a kezem.
– Csak mi vagyunk azok. Én, tudod, aki kedves, meg Nash, aki egy
kicsit őrült.
– Egen, eléggé így van – helyeselt Nash.
– Biztos csodás lesz a vacsora, és egy csomó ideig még senki sem
jön, úgyhogy miért nem hagyod, hogy igyunk valamit, és akkor
eltűnhetsz és átöltözhetsz és szépítkezhetsz, aztán újra
felbukkanhatsz, mint egy pillangó.
– Úgy fogtok csinálni, mintha valaki más lennék?
– Ha szeretnéd. Csak hagyd itt azokat a kabátokat, majd mi
mindent elrendezünk. Na, menj!
Elmenekültem a fürdőszobába, és dupla sebességgel készültem el.
Megint magamra kaptam a szürke selyemruhát, és felnyomtam egy
kis sminket. Huszonöt perccel később már majdnem szalonképes
voltam, de Alex és Fran még mindig nem volt sehol.

Visszamentem a nappaliba, ahol a fiúk kedvesen megtapsoltak.

Izgatottak lettek, amikor elmagyaráztam nekik a drámámat. –
Szerintetek hívjam a rendőrséget? – kérdeztem tőlük.
– Áh, csak negyvennyóc óra múva veszik nyívvántartásba üket –
mondta Nash.
– Tessék?
– Azt mondja, hogy nem figyelnek, csak ha már eltűntek egypár
napja – magyarázta Angus. – Addig azt feltételezik, hogy valahol
dorbézolnak.
Ettől nem éreztem jobban magam.
– Szerinted kavarnak valamit? – kérdezte Nash, mintha most jutott
volna eszébe. Angus összehúzta a szemöldökét.
 – Nem, utálják egymást – magyaráztam. – Azért aggódom
annyira.
Felálltam, és kimentem piszmogni a konyhába, aztán behoztam
egy üveg bort.
– Valószínűleg csak beültek valahová egy korsóra, hogy ne
kelljen segíteniük – mondta Angus.
A megkönnyebbülés, hogy nyilván ez a helyzet, keveredett
bennem a haraggal.
– Igazad van. Néha olyanok ezek, mint egy elkényeztetett ikerpár.
– És hirtelen abbahagytam a pisztáciaevést, mintha kiment volna a
divatból.
Megint megszólalt a csengő.
– Jézusom, mi volt ez? – kérdezte Nash.
– Majd kinyitom. – Reméltem, hogy ők azok, és lecseszhetem
őket. Az ajtó másik oldalán azonban Mookie állt, aki sovány volt,
szőke, és teljesen össze volt fagyva.
– Szia! Gyere be – biztattam.
– Köszönöm. Igazán! Dél-London. Hát, tudod, van egypár
barátom Chelsea-ben, de általában soha nem jövök ilyen messzire!
– Nagyon érdekes – mondtam, és elvettem bélelt dzsekijét.
Horkantott a nevetéstől. – Jobban hozzá vagyok szokva
Kensingtonhoz mint Kenningtonhoz – jegyezte meg nagyon
viccesen.
Vidáman vele nevettem. – Tudod, Mookie, nagyon vicces vagy.
Azonnal abbahagyta.
– Igazán úgy gondolod?
– Nem – mondtam, ő pedig hülyére nevette magát, pedig őszinte
voltam. Behívtam a nappaliba. Angus és Nash nem volt látható az
asztal mögött.
– Jaj nekem, én vagyok az első? Ez olyan ciki. Olyan megalázó.
Azt hittem, a negyed kilenc jó lesz, de úgy látom, teljesen elszúrtam.
Svájcban is folyton ez történt.
– Mookie – nyugtatgattam –, semmi gáz.
 A fiúk kinyújtották a kezüket az asztal mögül, és hevesen
integettek.
– Mit szeretnél inni? – kérdeztem.
– Vodka-martinit kérek.
Óó. Linda bárszekrényében elég széles volt a választék, de már
megittuk az összes vodkát, martinit pedig eleve nem tartott.
– Aha! Milyen arcot vágsz, nagyon vicces – észrevételezte
Mookie.
Már meg is bántam, hogy meghívtam. Egész helyesnek tűnt a
taxiban.
– Tessék, drágám! – És előhúzott egy hatalmas üveg Absolut
vodkát, valami ismeretlen márkájú martinit és egy üveg olajbogyót.
– Felkészülten jöttem. Van egy kis limonádéd, drágám? És egy kis
jeged?
Bólintottam, elképedve ekkora bőkezűségtől. Kezdtem megint
megkedvelni.
– Kér még valaki? – A fiúk beleegyezően bólintottak, én pedig
visszamentem a konyhába az üvegekkel. Mookie benyomakodott
mögöttem. – Jaj, hadd csináljam én – gügyögte. – Nagyon speciális
ízlésű vagyok.
Úgyhogy otthagytam, és visszamentem a fiúkhoz. Már megint
láncban rágtam a pisztáciákat, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy
kezdtem feszült lenni. És valóban, Mookie behozta a finom
martiniket, az asztallábak közé préselődve ültünk nem egészen
kényelmes csendben. Éreztem, hogy Angus enyhén szemrehányó
pillantásokat vet rám, amiért nem hívtam vissza.
Szerencsére újra megszólalt a csengő. A huzat is beáramlott
Amandával és Fraserrel, és megtöltötte a levegőt drága parfümmel és
hópelyhekkel nagy kabátjukról.
– Havazik! – kiáltottam. – Fantasztikus!
– Inkább undorító. Heló, drágám. Hogy vagy? – indított Amanda,
és adott egy légpuszit.
Hitszegőn, akartam mondani, de nem mondtam.
 Fraser megölelt. – Bocs, hogy kitettelek ennek a macerának –
súgta.
– Á, nem! Én tehetek róla! Abszolút én tehetek róla! – feleltem
vidáman, amikor persze azt kellett volna mondanom, hogy nem tesz
semmit.
– Gyertek be, gyertek be.
– Nos, még soha sem voltam szerény hajlékodban, drágám. –
Amanda kibújt a kabátjából, és körbefürkészett.
– Igen, mert amikor legutóbb meghívtalak, nem jöttél el –
mondtam. – A születésnapomra.
Amanda úgy tett, mintha nem hallaná, és bevonult. Gyönyörű,
pezsgőszínű ruhát viselt, nem volt se túl elegáns, se egyszerű.
Csodálatosan kiemelte az aranyhaját.
Nash és Angus felálltak, hogy üdvözöljék. Királynőien bólintott
nekik, és megpuszilta Mookie-t, aki kitipegett, hogy csináljon még
martinit, az áldott lélek.
– Ez mindenki? – kérdezte Amanda.
– Öhm… nem. Hiányzik Alex és Fran…
Amanda szembefordult velem. – Hol vannak?
– Hát, lementek kenyérért két órával ezelőtt, és nem jöttek vissza.
Nagyon aggódom értük.
– Aggódsz? Istenem, valószínűleg elmentek Amerikába, drágám.
Nos, hová lehet ülni? Már az asztalhoz?
– Öhm, nem – mondtam, leküzdve a késztetést, hogy
megpofozzam. – Attól tartok, nincs sok hely, úgyhogy ha nem
bánod, hogy a kanapéra kell ülni… – Nash összehúzta magát, nagyon
kis helyet hagyva maga és Angus között, amit Amanda megvetően
nézett – … amint mindenki itt lesz, ehetünk.
– Azt hiszem, inkább állok, drágám. Tudod ez a ruha rettentően
gyűrődős.
Elfogadott Mookie-tól egy italt anélkül, hogy megköszönte volna.
És persze akkor mindenkinek fel kellett állnia. Úgyhogy az asztalra
támaszkodtunk, Nash majdnem felborított egy gyertyát, Amanda
pedig nekigyürkőzött a „Mi a helyzet az esküvővel?” újabb
fordulójának. Észrevettem, hogy nagyon jelentőségteljes
pillantásokat vet Fraserre, miközben a virágok elrendezéséről
csevegett, ő pedig udvariasan bólintott, a másodperc törtrészével
mindig elkésve.
És hol a fenében vannak ezek ketten? Fogadjunk, hogy valami
kurva kocsmában. Engem fikáznak, leginkább. Valószínűleg „Miért-
olyan-szörnyű-Melanie” versenyt tartanak. Nagyon dühös voltam.
Úgy döntöttem, elkezdem feltálalni az első fogást, minthogy
megettem az összes pisztáciát, így hát lopva kislisszoltam, miközben
Amanda belekezdett az egyházi himnusz választékának taglalásába.

Angus utánam jött a konyhába.

– Figyelj, Melanie… Én… Haragszol rám valamiért?
– Nem! – válaszoltam. – Nem, egyáltalán nem.
– Hát, tudod, azt hittem, barátok vagyunk, de nem hívtál vissza
vagy ilyesmi…
– Ne haragudj – mondtam. – Minden nagyon hektikus volt. – És
elmeséltem neki, hogy összeköltözöm Alexszel. Nagyon
csodálkozott.
– Azt hittem… úgy értem, egy igazi görény, nem? Bocs.
– Nem, semmi baj. Igazából nem az. Csak… hát, belekeveredik
dolgokba, és igazán nagyon nehéz időszakon megy most keresztül.
– És te nem – mondta szelíden.
Én nem így gondoltam, de mielőtt rákérdezhettem volna, fölvett
egy üveg bort, és elindult a nappali ajtaja felé
– Sajnálom, hogy zavartalak.
– Sosem zavarsz.
Szomorúan és édesen elmosolyodott. Amikor kinyitotta az ajtót,
önkéntelenül azt mondtam: Angus!
Megfordult és rám nézett, de fogalmam sem volt, mit mondjak.
– Én… Öö…
 Hosszú csend következett.
– Ez úgy hangzik, mintha arra várnál, hogy megszólaljon a
csengő, mint hasznos félbeszakítás – mosolygott Angus.
Egy pillanatra az ajtó felé hajtottam a fejem. Amikor már éppen
feladtam volna, tényleg csöngettek.
– Igen! – mondtam, és a levegőbe bokszoltam.
Angus még egyszer rám mosolygott, és visszament a többiekhez.
Szégyelltem magam.

– Hol a fenében voltatok?

Hóval borítva, kipirult arccal és vihogva Alex és Fran úgy álltak
az ajtóban, mint két gyerek.
Alex előrehajolt, és megpuszilta az orrom.
– Kibékültünk! – jelentette be. – Azt gondoltuk, örülni fogsz.
– Jobban örültem volna, ha nem tűntök el a koromsötét, fagyos
éjszaka közepén, amikor öt percre kellett volna elmennetek!
– Csak háromnegyed kilenc van, cica. Nem éppen az éjszaka
közepe.
Én úgy éreztem.
– Mit csináltatok? – kérdeztem újra hitetlenkedve.
Fran szégyenlősen mosolygott. Egész életemben nem láttam tőle
ilyet.
– Úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk a veszekedést. Érted, Mel.
Itt valami bűzlött.
– Nem veszekedtek, hanem beszólogattok egymásnak –
ellenkeztem.
– Hát, most, hogy összeköltözünk… – Alex belépett, és a vállamra
tette a karját –, Fran és én elbeszélgettünk, és úgy döntöttünk, hogy
megpróbálunk kijönni egymással.
– Hogy mindannyian barátok lehessünk – tette hozzá Fran.
Rájuk bámultam. Szekta! Szekta!
 – Biztos nem vagytok zombik? – kérdeztem. – Vagy vámpírok,
akiket be kell hívni a küszöbön, mielőtt megehetnek?
– A vámpírok nem esznek meg – igazított el Alex. –
Metaforikusan szeretkeznek veled. Valójában sok ősi kultúra…
– UNCSI! – kiáltottuk egyszerre Frannel. Én pedig
megnyugodtam, elvettem a kabátjukat, és bementem megnézni, hogy
van mindenki a szomszédban.
A szomszédban mindenki elég rosszul volt, és én azonnal
felszínesnek éreztem magam, háziasszonyként és emberként is.
Amanda kényesen a kanapé szélén ült, majdnem összeért az orra
Mookie-val, és úgy tűnt, hogy valamiért lehordja. Angus és Nash
halkan mormoltak mellettük. Fraser pedig egyedül ült, és a semmibe
bámult.
– A szökevények visszatértek! – jelentettem be hangosan,
próbálva oldani a feszültséget.
Mindenki úgy nézett fel, mintha kimerült lenne, és nem túl sok
melegséggel köszöntek. Úristen, ez szörnyű.
– Mookie! – nyafogtam. – Nem csinálnál esetleg még egy kör
finom martinit? És ha mindenki leül, elkezdhetjük.
Általános moraj jött a fiúk felől, akik már nyilván majdnem éhen
haltak. Amint leültettem őket, úgy vetették magukat a kenyérre, mint
a kiéhezett vércsék.
– Hoztatok még kenyeret? – súgtam Frannek.
– Nem.

Amanda ült az asztalfőre. Fraser a jobbján, Mookie pedig Fraser

balján volt. Amanda egyenes áthajolt Fraseren, hogy beszélhessen
vele Mookie-val. Fraser beletörődően ült ott.
Alexet az egyik oldalamra tettem, és Nasht a másikra, Frant és
Angust pedig Mookie mellé. És végül kihoztam a lazactekercseket,
majdnem olyan csiga alakúak voltak, amilyennek lenniük kellett. De
nem egészen.
 Töltöttem a fehérborból, és végre mindannyian leültünk, bár
néhányan magasabban, mint mások.
– A séfre! – emelte poharát Alex, és mindenki csatlakozott hozzá.
Végre kezdett megtörni a jég, én pedig megnyugodhattam. Alex
elkezdett dumálni Angusnak és Nashnek a zenebizniszről, ők pedig
udvariasan hallgatták. Fran Amandát hallgatta, csillogással a
szemében és pohárral a kezében, ami, úgy sejtettem, később még
problémákat okozhat.
– Megyek, és megnézem a lasagnát – jelentettem be, miközben
mindenki hozzálátott, kivéve Amandát és Mookie-t, akik udvariasan
elhárították – hát, tulajdonképpen nem annyira udvariasan.
Amanda kijelentette: – Elég nyilvánvaló, hogy te eszel
tejtermékeket, Melanie, de van, aki vigyázni akar az alakjára – és
udvariatlanul visszaadta a két tányért. Nem voltam benne biztos,
hogy Mookie sem akarja a sajátját, de nem volt sok esélye.
– Megeszed azt? – kérdezte Amanda élesen Frasertől.
Fraser lassan bólintott. Csend lett, mindenki arra várt, hogy lássa,
mit fog csinálni Amanda. De csak mártírarcot vágott, és tovább
hanyagolta Frasert.
A konyhában két sokk várt rám. Az első számú a lasagna volt,
amit előkészítettem, hogy menjen a sütőbe, de odáig nem jutottam el,
hogy ténylegesen be is tegyem. Sőt, a sütő be sem volt gyújtva.
– A kurva életbe! – nyögtem, és néztem a lasagnát sötétpiros és
fagyos ragyogásában.
A második Linda volt, aki feltűnés nélkül próbált tölteni magának
egy pohár sherryt.
– A kurva életbe! – kiáltottam megint. – A négyzeten! Linda!
Miért nem vagy a másik szobában? – azonnal őt okoltam.
A padlót nézte, és megvonta a vállát.
– Gyere! Csinálok neked egy vodka-martinit, aztán átviszlek a
szomszédba, és bemutatlak mindenkinek.
– Talán nem kéne jönnöm.
 Pocsékul éreztem magam, miközben bevágtam a lasagnát a hideg
sütőbe, felcsavartam a gázt, csináltam Lindának egy vodka-martinit,
és mindeközben próbáltam megnyerően mosolyogni.
– Dehogynem. Gyere, alig várják, hogy megismerjenek –
hazudtam.
A lábait rakosgatva és bámulva Linda követett a nappaliba.
– Ööö, figyeljetek, ez… Linda – jelentettem be. Elfelejtettem
megteríteni neki, úgyhogy lenyomtam az én helyemre, bár már
beleharaptam a tekercsbe. Aztán töltöttem neki egy nagy pohár
fehérbort, és a szememmel jeleztem Frannek, hogy beszélgessen
vele, amit Fran szándékosan semmibe vett.
Visszamentem a konyhába, hogy bevonszoljam a magas széket,
amiről azt hittem, hogy nem lesz rá szükség. Megnéztem a lasagnát a
lángoló sütőben, de még mindig teljesen hideg volt és szilárd. Nem
lesz könnyű este. Erősen sóhajtozva visszavonszoltam magam a
nappaliba, még egypár üveg vörösborral.
– Ez nagyszerű volt – jelentette ki Angus, ezt egyetértő morgások
követték, Amandától pedig egy szipogás. – Mi a következő?
– Ó – mondtam. – Hát, ez különös történet… Mialatt a konyhában
voltam, a lasagna egy rejtélyes fagyasztási folyamaton ment
keresztül, ami megfőzött állapotát visszafordította, és visszahelyezte
egy kezdetleges, nyers állapotba. Nem tudom pontosan, hogy ez egy
időcsúszás vagy fagyasztási rendellenesség, de az FBI már úton van.
Addig is – letettem a bort az asztalra – kénytelenek leszünk berúgni.
Csend következett, aztán Alex elkezdte kinyitni az üvegeket.
– Bosszantóak ezek az ufók – mondta. – Jobb lesz, ha
visszaverjük őket ezzel a mágikus elixírrel.
– Mennyi időnk van, Kapitány? – kérdezte Fraser, pillanatnyilag
felélénkülve.
– Visszafordítottam a neutronáramlás polaritását – jelentettem ki
ünnepélyesen. – Várhatóan körülbelül negyvenöt perc múlva
láthatjuk az újraalkotott lasagnát.
 – Istenem, olyan gyerekesek – hallottam, ahogy Amanda odasúgja
Mookie-nak. És én a szoba másik végében voltam.
– Van még kenyér? – kérdezte Nash.
– Sajnos nincs. De van egy kis saláta.
Gyászosan meredt az üres tányérjára.
– Az igazi skótok nem esznek salátát.

Furcsa módon az élelmiszer hiánya, úgy látszik, végképp megtörte a

jeget. Egy ideig senki nem készült sehová, és lassan a lasagna
kellemes, melegedő illata kezdett beszivárogni a szobába, a gyertyák
leégtek, mi pedig találtunk Nash-nek egy hideg babkonzervet a
hűtőszekrényben. Mindenki más megelégedett az egyre nagyobb
mennyiségű vörösborral, és a csevegési szint egyre nőtt.
Csak Fraser ült csendesen a zajongásban. És persze Linda, de érte
kevésbé aggódtam. Kinyújtottam Fraserre a nyelvem. Ő is
kinyújtotta az övét, úgyhogy úgy éreztem, még nem teljesen szuicid.
A másik oldalon Amanda próbált csevegni a kastély bebútorozásáról,
Fran pedig úgy tett, mintha figyelne, és egyre csípősebb
megjegyzéseket tett, amiket Amanda figyelmen kívül hagyott. Nash
és Alex a rögbi kontra foci témáról beszélgettek (nem tudtam
pontosan, ki melyik oldalon áll), ami úgy nézett ki, mintha testi
sértéssé fajulhatna, a másik oldalamon pedig Angus csevegett halkan
Lindával, Nash mögött. Linda rémülten meredt a terítékére, de néha
bólogatott. Hirtelen Alex felkiáltott: – Játék! Játék!
Mindenki abbahagyta a beszélgetést.
– Milyen játék?
– Nem tudom. Játsszunk. Valamit. Izé. „Igazság vagy szívás”-t.
Mindenki felnyögött.
– Bárcsak mindannyian tizenöt évesek lennénk – sóhajtott Fran –
, akkor remek ötlet lenne.
– Ne már, srácok… csak a vicc kedvéért.
 Fran odaadott neki egy üres üveget. – Hé, akkor talán
megpörgethetnénk!
– Jó, oké. – Alex utálta így elveszíteni a lazaságát. – Nem érdekel.
Csak arra gondoltam, hogy feldobna minket egy kicsit, minthogy itt
ülünk és éhen halunk.
– Köszi szépen – fortyantam fel a magas székemen. Aztán
eszembe jutott, hogy ők az én vendégeim, és én éheztetem őket
halálra, úgyhogy aztán megint elhallgattam.
– Igazán, nekem mindegy, de miért nem teszed fel az első kérdést,
aztán meglátjuk, hogy akarunk-e játszani? – mondta Mookie halkan.
Ez a lány egy született kompromisszumos zseni.
Alex kicsit még duzzogott a látszat kedvéért. Aztán ivott még a
borból, és hátradőlt.
– Jó, rendben. – Mindenki felnyögött az asztal körül, de a bor
könnyen csúszott, és nem beszélhettünk a fociról a végtelenségig.
Angusra néztem, aki megkönnyebbültnek tűnt, hogy pesztrálási
szolgálatai egy időre véget értek.
– Akkor kezdjük – javasolta Alex. – Ki…
– Várj egy kicsit – szólt közbe Nash. – Mi a szívás?
– Majd meglátod. – Alex vicsorított.
– Á, ez nem igazság, t'od. Nem találhatod ki a szabályokat.
– Az isten szerelmére, ti ketten! – méltatlankodott Fran. –
Jézusom, sosem szabad összeereszteni a fiúkat, ha játékról van szó.
Nash hátradőlt a székén.
Alex úgy döntött, hogy Mookie-val kezdi, az asztal másik végén.
– Oké, Mookie, ki a legcikibb ember, akibe életedben bele voltál
esve?
– Várj – mondtam –, híres vagy nem híres?
– Híres. Kivéve, ha mindenki ismeri.
– Rendben.
Mookie egy percig gondolkodott.
– Hát, volt ez a nagyon csábi lovászunk, de gondolom, az nem ér.
 – Fiú vagy lány? – kérdezte Alex kíváncsian. Hozzávágtam a
szalvétámat.
– Jaj, igazán – mondta elpirulva Mookie. – Nem, azt hiszem…
Adam Ant.
– Adam Ant nem ciki! – kiáltottuk egyszerre Frannel. A fiúk
harsogva nevettek.
– Jaj, istenem, mi jött be leginkább? – kérdezte Alex nevetve. –
Az útonálló vagy a kalóz?
– Fogd be! Akkoriban nem volt ciki!
– Öö, igazából most is bele vagyok esve – vallotta be Mookie
elvörösödve.
– Óóó. – Ez más megvilágításba helyezte a dolgokat.
– Most kicsoda? – kérdeztem.
– Nem tudom. Valószínűleg még mindig útonálló – mondta
Mookie álmodozva. Tátva maradt a szám, miközben Frannel
elszörnyedve egymásra néztünk.
– Egyértelműen rögtön az élre kerültél – jelentette ki Alex.
– Azt hittem, ez „Igazság vagy szívás” – mondta Nash. –
Hogyhogy vannak pontok?
– Vannak pontok a legcikibb igazságért – felelte Alex.
– Ja, persze. Új szabály – nyugtázta Nash. Mindenki más
rákiabált, hogy fogja be.
– Oké, te jössz – mondta neki Alex.
– Nem fogok, ha nem tudom, mi a szívás.
Alex felbőszültnek tünt. – Melanie – kiáltotta nekem váratlanul –
, bár most összeköltözünk, sosem lesz gyerekünk, hátha ilyenek
lesznek, mint Nash, oké?
Megértően bólintottam.
– Az a szívás, hogy ha nem válaszolsz a kérdésre, a bokádnál
fogva kilógatlak az ablakon két percre.
– Ez nekem nem szívás, ez neked szívás.
– Hidd el, neked is szívás.
Nash elgondolkozott ezen egy pillanatig.
 – Egen, na jól van.
– Szóval ki a legcikibb ember, akibe bele voltál esve?
Nash szégyenlősen a kezét nézte egy pillanatig, aztán
elmosolyodott magában.
– Gail Tilsley.
Beletelt egy percbe, mire rájöttünk, ki ez, aztán eszünkbe jutott a
Coronation Street.
– Ne!
– Mikor?
– Hogyan?
– Hát, t'od, csak sajnáltam, és valahogy ebből lett, igazából.
– Miért sajnáltad? – kérdezte Fran. – Mert még mindig csak a haja
felére használ hajsütővasat?
Nash még mindig nem tudta abbahagyni a vigyorgást kínjában.
– Nem, miután Brian meghalt, azért…
Nevettem magamban. Végül is működött a dolog.
– Ez elég jó – mondta Alex.
– Több pontot kapok?
– Nem, attól tartok egy húszéves vonzalom egy rovarról
elnevezett férfihoz többet ér, mint egy múló együttérzésdugás egy
kitalált figurával.
Amanda volt a következő.
– Ez hülye játék – jelentette ki.
– Úristen – csak nem a póni? – kiáltotta Fran. Mindenki hahotázni
kezdett. Egyértelműen túl sok bor folyt ahhoz képest, hogy még ilyen
korán volt.
– Ne légy nevetséges, Francesca! – Amanda visszanyerte szokásos
gőgös arckifejezését.
– Szívás! Szívás! Szívás! – Angus és Nash beszállt a kántálásba.
– Jaj, az isten szerelmére! – Amanda nagyon dühösnek látszott.
– Szívás! Szívás! Szívás! – Alex elkezdett az evőeszközével
dobolni az asztalon.
 – Jaj, a rohadt életbe. Jó, oké: Gerry Adams. Most pedig
hagyjatok békén.
Azonnal csend lett. Fran a szája elé kapta a kezét.
– Ne!
– Aha, szóval most nem hiszel nekem!
– De, csak…
– Ki ne mondd. Politikus, ennyi.
– Nem politikus! Ő egy…
Amanda nagyon vészjósló pillantást vetett Franre. Fran
vigyorgott, és kicsit arrébb húzódott.
– Nem… ismered, ugye?
– Nem, dehogy. Oké, akkor továbbmehetünk? Megcsináltam a
magamét.
Alex felhúzta a szemöldökét. – Attól tartok, hogy balhés ír arc
veri a dendi útonállót. Sajnálom, Mookker.
Amanda olyan savanyúnak látszott, mint egy uborka, de amikor a
figyelem Fraser felé fordult, láttam, hogy nagyot kortyol a borból.
Hát, a fenébe is. Talán mégis van valami mélység ebben a nőben.
Vagy csak szereti a szakállakat és a veszély érzetét. Biztos erről van
szó.
Fraser elmerengett. – Gondolom, Amandát kéne mondanom –
kezdte. Senki sem nevetett. – Csak vicceltem – folytatta. Még
mindig nem nevetett senki, bár próbáltunk bátorítóan nézni rá.
– Jaj, nem tudom – sóhajtott.
– Én igen – mondta Angus, gonosz arccal.
– Kicsoda? – kérdezte Fraser.
– Tudod.
– Nem. Emlékeztess.
Angus azonnal felállt, és elkezdte simogatni és tekergetni
képzeletbeli hosszú haját.
– „Don 't push too far… „ – énekelte. – „ Your dreams are/ China
in your hand… „
Fraser szélesen elmosolyodott. – Ne már!
 – „Don 't wish too hard/Because they may come true.
– Az a vörös hajú törpe a T'pau-ból…?
– „…And you can't help them / Don't push too far… „
– Jézusom, még a nevére sem emlékszem!
– „ China in your hand… „ – fejezte be Angus, és sikerült
hatalmas cicit mímelnie és ugyanakkor szemérmesen néznie. –
Szeretlek, Fraser McConnald.
Olyan viharos tapsot kapott, amennyit nyolc ember csak össze tud
hozni – hét, ha nem számítjuk Amandát, aki nagyon dühösnek
látszott.
Fraser szívből nevetett. – Hát tényleg. Azt gondoltam, hogy
gyönyörű, aztán egy nap ránéztem, és azt gondoltam, hogy abszolút
rémes.
– Rémes is volt – bólogattam élénken.
– Tudom. Hát, tessék. Hogy állok a pontskálán, Alex?
– Igazából nem valami jól, öregfiú.
– Miért nem?
– Ha! – örült Nash.
– Izé, csak úgy – mondta Alex elpirulva.
– Te… – kezdtem élvezettel. Fran felköhögte a vörösborát, mire
már az orrán jött ki.
– Carol Decker! – fröcskölte mindent összevörösborozva. – Ez
volt a neve!
Fetrengtem a nevetéstől, ahogy néztem, hogy Fran mindent
összeköpköd.
– De hát százharminc centi volt! – kiáltottam. – Mellette Kylie
Minogue olyan, mint egy nőci!
– Kylie Minogue csak olyan agyilag, mint egy nőci – mondta
Fran.
– Khm, tulajdonképpen Kylie az enyém lett volna – mondta
Angus. – Akkor nekem már nem kell jönnöm.
– Ne csináld! – kiáltottam. – Hihetetlen, fiúk, mennyire
BEJÖNNEK nektek a cseszett sovány törpék! Bocs, Amanda.
 Hirtelen rájöttem, hogy oda helyeztem el egy bocsánatkérést,
ahová egyáltalán nem kellett volna. Láb, száj, könnyű helyezési
instrukciók.
Amanda dölyfösen szipogott, és az órájára nézett.
– Vége ennek a játéknak? Mert, Fraser, ideje mennünk.
– Amanda, csak tíz óra van, és még nem is ettünk.
– Hát én fáradt vagyok, és haza akarok menni. Légy szíves vigyél
haza.
Fraser elszántan nézett rá. – Még nem akarok menni.
Udvariatlanság lenne, és én éhes vagyok, és itt akarok maradni
beszélgetni a barátaimmal.
– Jaj, az isten szerelmére, Fraser! Azt akarod, hogy egyedül
menjek?
– Tőlem.
Csend lett.
– Jól van, akkor megyek. – Amanda arca nagyon feszes lett. – Sőt,
azt hiszem, elmegyek egyedül szórakozni.
– Azt hittem, fáradt vagy.
– Fogd be a pofád!
Amanda remegve a mobilja után kapott.
– Jacintha? Szia, drágám, Amanda vagyok.
– Igen… nem, csak egy ilyen igazán uncsi vacsorapartin vagyok.
Arra gondoltam, hogy átmegyek. Hol vagy?… Ja, a Blinski'sben –
remek. Beugrom egy taxiba, és félóra múlva ott találkozunk. Csaó,
drágám.
Letette, aztán dölyfösen kisétált a szobából.
– Egyedül is megtalálom a kabátomat, köszönöm – kiabálta,
amikor meghallotta, hogy fölállok.
– Mookie, jössz? – hallottuk az előszobából.
Mookie rémülten ránk nézett. Fran hevesen megrázta a fejét. –
Nem kell menned – súgta.
Mookie nagy levegőt vett.
 – Öhm… nem – mondta halkan. Hallottuk, hogy Amanda még vár
kint egy kicsit.
– Üdvözöljük Gerryt! – ordította Fran.
Aztán becsapódott az ajtó, és Amanda elment.
 14
Csend lett. Mindenki a tányérját bámulta. Végül Fraser felsóhajtott.
– Sajnálom, gyerekek.
– Miért, a feleséged miatt? Akár hozzá is szokhatsz – mondta
Fran.
– Csss – szóltam Franre. – Ne aggódj, Fraser. Biztos csak nagyon
feszült.
– Feszült – hagyta jóvá Fraser. Visszafojtott lélegzettel figyeltük,
de nem mondott többet.
– Inkább hideg – helyesbített Alex, és Nash kuncogott.
– Folytathatjuk a játékot? – Alex töltött magának egy újabb pohár
bort.
– Kösz, Mr. Szenzibilis – mondtam rosszindulatúan.
– Juj, ez a párok totális vidám vetélkedőműsora ma este – mutatott
rá Fran. Alex ráfintorgott, és Fran elhallgatott.
A szemem sarkából láttam, hogy Nash megkockáztat egy nagyon
kevés salátát.
– Úristen! A lasagna!
Kirohantam a konyhába, Angus szorosan a nyomomban. Ahogy
kinyitottam a sütőt és kitódult a füst, komoly arccal mellém térdelt.
– Azt hiszem, MOST kéne elkapnunk Frasert – súgta gyorsan.
– Az isten szerelmére, hányszor mondjam még, hogy ne beszélj
hozzám komolyan, ha elégett lasagna van a kezemben?
Elvigyorodott. – Tudod, hogy értem. Megmondom Mookie-nak –
ő a mi oldalunkon áll…
– Nekem az már nem oldalam.
– Jaj, ugyan már. Dehogynem.
– Nem, nem.
Angus nem hallgatott rám.
 – Akkor berúgatjuk, és lebeszéljük az esküvőről.
Ledobtam a lasagnát a konyhapultra. Fekete és kemény volt a
széle. Elkezdtem lefeszegetni ezeket a darabokat egy késsel.
– Szerinted mi ez, a Mission: Impossible?
– Ugyan már! Nézd meg, hogy viselkedett Amanda. Fogadjunk,
hogy Fraser még egyszer meggondolja.
– Guszti, soha senki sem tudja, mi folyik mások kapcsolatában.
Egyszerűen nem tudjuk. Szerintem hagyjuk őket békén. Nekem úgy
tűnik, nincs semmi baja.
– Minek nincs semmi baja? – kérdezte Alex, aki kijött még borért.
Egy pillanatra kicsúszott a kilincs a kezéből, de újra elkapta.
– Öö, a lasagnának.
Alex mereven bámulta a megfeketedett masszát. – Nekem
kibaszott végstádiumos ráknak tűnik.
– Igen, hát, ne törődj vele. Menj be és ülj le.
Alex megragadott még egy üveget, és visszatántorgott a
nappaliba, ahonnan egy nevetéshullámot hallottam Frantől és
Mookie-tól. Biztos elmesélte nekik a lasagnámat, a rohadék.
Hátraléptem, és a késsel döfködtem a kezem munkáját.
– Talán ha csak Nash-t etetem meg, és a többieknek rendelek
pizzát…
– Az nagyon jó lenne – helyeselt Angus édesen.
– Az egész napom ráment erre a lasagnára.
– Tudom.
– Szerecsendiót is tettem bele, meg minden.
– Nyugi.
Visszamentem a nappaliba, és megköszörültem a torkom. Fraser
még mindig boldogtalanul bámult a borába, és rendkívüli
mennyiségben nyelte, miközben Nash barátságosan veregette a
karját. Alex átült Mookie és Fran közé, akik úgy nevetgéltek
mellette, mint két sztárpalánta, ő pedig Lindát vallatta, akinek
rettenetes színű volt az arca.
– Gyerünk, kislány – erőltette Alex –, csak mondd el, ki az.
 Linda arca olyan volt, mintha mindjárt felrobbanna.
– Igen, gyerünk, mondd el – bátorította Mookie. Úgy tűnt,
mindenki elfelejtette Linda nevét.
Linda végül összeszorította a fogát. – Ralph Fiennes – mondta,
alig hallhatóan.
Fran felé intett a poharával. – Nem, Linda, valaki cikit kell
mondani, nem pedig olyat, aki gazdag és jóképű és gyönyörű és
csodálatos és…
– Százötven centi – fejezte be Alex rosszindulatúan.
Linda égő szemmel felnézett rá.
– Soha nem értenétek meg! – kiabálta. Soha nem hallottam
kiabálni. – Egyikőtök sem értené meg, mit jelent nekem! – És
elviharzott a hálószobájába; az ajtót becsapta maga mögött.
Csend lett.
– Kettő kiesett – konstatálta Alex, nem túl segítőkészen.
– Utánamenjek és foglalkozzak vele? – ajánlotta fel Mookie
komolyan.
– Köszönöm – mondtam – de, hát…
– Majd én megyek – szólalt meg Angus.
Hálásan megfordultam. – Megtennéd?
Bólintott. – Ez azt jelenti, hogy nem leszek itt, amikor elmondod
nekik, mi van a lasagnával.
– Mi van a lasagnával? – kérdezte Nash rémülten.
– Ó.

Félórával később sokat javult a helyzet. Megérkeztek a pizzák, és

még Nash is jóllakott, bár ragaszkodott hozzá, hogy először minden
egyes zöldségdarabot leszedjen róla. Linda lefeküdt aludni, Angus
pedig biztosított minket arról, hogy jól van. Hát, legalábbis nem akar
öngyilkos lenni. Kivittük a hülye, nem egyforma asztalokat a
szobából, és heten letanyáztunk a kanapé körül, vagy letelepedtünk a
földre, és megpróbáltuk nem felborítani a gyertyákat. Van Morrison
szólt, de nagyon, nagyon halkan.
– Te még nem voltál – mondta Alex Frannek.
– Jaj, hagyjál, én nem akarok.
Alex elkezdte bökdösni az oldalát.
– Muszáj. Szívás, emlékszel?
Fran átfordult, és hasra feküdt.
– Megtagadom a választ. A büntetést választom.
– Hú! – mondtuk. – Szívás! Szívás!
– De mi?
Alex elvigyorodott. – Megmutathatnád a cicidet.
Belerúgtam. – Ne gusztustalankodj.
Fran sóhajtott. – Ja, és már mindenki látta.
– Én nem! – jelentkezett Mookie.
Mindenki ránézett.
– Később – ígérte Fran.
Angus a kanapénak támaszkodott.
– Tudom, mit csinálhatnál, Francesca – mondta halkan.
Mindenki odafordult, hogy hallja.
– Színésznő vagy. Miért nem színészkedsz nekünk egy kicsit?
Mutass valamit. Most éppen milyen szerepre készülsz?
Kórusban helyeseltünk, hogy jó ötlet. Úgy látszott, Fran zavarban
van, de megvonta a vállát.
– A Sok hűhó semmiértre – mondta. – Iskolákba visszük. Beatricét
próbálom.
– Oké, akkor abból adj elő nekünk valamit.
Átrendeződtünk, hogy helyet csináljunk neki. Kábé egy
másodpercig Fran úgy tett, mintha nem lenne teljes felvillanyozva a
kéréstől, aztán csak belekezdett.
– Beatricét éppen megkérdezték, hogy férjhez fog-e menni –
magyarázta, aztán elkezdte:
 – Nem, amíg Isten más anyagból nem gyúrja a férfiakat, mint
földből. Hát nem megalázó a nőre, hogy rajta egy darab
felfuvalkodott agyag uralkodjék?

– Felfuvalkodott agyag? – súgta Alex hangosan. – Húú…

félelmetes.
– Psszt – szóltam rá.

– … életét egy sárkoloncra bízza? Nem, bátyám, nekem nem kell;

Ádám fiai testvéreim, és én bizony bűnnek tartanám férjhez menni
egy rokonhoz.

Fran nagyon jól csinálta; a hangja erős volt, és a szavak

tökéletesen tisztán csengtek.

– A hiba a zenében lesz, húgom, ha az udvarlás nem megy majd

kellő ütemben. Ha a herceg túlontúl hevesen udvarol, figyelmeztesd a
taktusra, és így táncolj ki a válasz elől.

– Ne már, egy újabb férfigyűlölő – mondta Alex. Igazán nagyon

részeg volt, és én erősen belecsíptem a combjába.

– Mert tudod, Hero, az udvarlás, a házasság és a megbánás

olyan, mint a toborzó, a keringő és a kopogós. Az udvarlás heves és
gyors, mint a toborzó, és csupa tüzes csapongás; a házasság
illedelmesen szerény, mint a keringő, tele méltósággal és
régimódisággal; aztán jön a megbánás, falábon, mint a kopogós,
egyre jobban és jobban beleszédül az ember, míg csak a sírba nem
fordul.2

Mindenki tapsolt, aztán Fraser hirtelen előrehajolt, és kezébe

temette az arcát.
2
(Sok hűhó semmiért) Fodor József fordítása
 – Istenem! – sóhajtott. – Ez túl sok! Annyira komoly dolog!
Nyüzsögtünk körülötte, és mondtuk neki, hogy ne parázzon.
– Nem vagyok benne biztos, hogy el akarom járni az unalmas
táncokat – sóhajtott, kezében a poharával. – Még nem.
– Igazad van – mondta Angus. – Hallgass az ösztönödre. Ne
csináld. Sőt, szavazzunk. Emelje fel a kezét, aki szerint Fraser ne
nősüljön meg.
– Kérlek, ne csináljátok ezt, srácok – mondta Fraser, de túl későn.
Alex feltette a kezét, „de csak azért, mert minden házasság egy nagy
szarság”. Ahogy a földön ült, elveszítette az egyensúlyát és hanyatt
esett, aztán úgy döntött, hogy nem is kel fel újra. Miután
megbizonyosodtunk róla, hogy nem gyújtotta fel a haját, ott hagytuk.
– Csatlakozom – mondta Nash. Mookie, miután észrevette, hogy
mindenki más is így tett, próbaképpen fölemelte a kezét.
Fraser egyenesen rám nézett. – És te, Mel? Te lelkiismereti
okokból tartózkodsz? Kétségeid támadtak menyasszonyom ma esti
elragadó viselkedése után?
Észrevettem, hogy elfelejtettem föltenni a kezem.
– Ja, nem, öö, egy kicsit elkalandoztam.
– De azért fölteszed a kezed?
Fölemeltem a kezem, és elszántan visszanéztem rá.
– Igen. Egyértelműen.
– Csak ellenőriztem.
– Te fölteszed a tiédet? – kérdezte Angus Frasertől.
Fraser tompán nevetett. – Mi? Úgy érted, nekem is lehet
véleményem utánatok?
– Igen, gyerünk, Fraser, mire szavazol? – sürgette Fran.
– Mondjátok, mit csinál – kérte Alex.
Fraser a poharát nézte és nevetett. – Szerintem nincs szavazatom.
– Dehogy nincs – mondta Angus. – Hozd meg a saját kurva
döntéseidet, ember.
Fraser ingadozva lábra állt. – Az esküvőipar hatalma, a pryfordi
plébániatemplom, az Earthworks Virág Kft., a Hello! magazin, a pr-
ipar, a Charlotte Coleman Esküvő Tervezés, Gieves & Hawkes, a
szabók, a Sloane Élelmező Rt., az Asprey's, a Moët & Chandon, a
Heal's bútorbolt, a Phillipsek, McConnaldok és a nagy-nagynéném,
Margaret ellenében, aki nyolcvankét éves és Ausztráliából repül ide
– szónokolta drámaian –, attól tartok, nincs szavazatom – Fraser
derékból meghajolt. – Egyáltalán nincs szavazatom.
Egy ideig mind őt néztük.
– Ez – mondta – remek pillanat lett volna a távozásra. Ha el
akarnék menni, nem pedig itt ülni és inni az öcsém whiskyjét.
Amennyiben megígéritek, hogy kussoltok a kibaszott esküvőről.
Így csak amikor kiment vécére, akkor állhatott elő Mookie a
bombás ötletével.

Alex hirtelen felült, amikor meghallotta a bombát.

– Mihiii…? – köhögött. – Milyen bomba?
Mookie szokás szerint elpirult attól, hogy a figyelem
középpontjába került.
– Hát, igazán, azt hiszem, szörnyű csíny volt a suliban.
– Micsoda? – kérdezte Alex.
– Amikor el akartunk menni a póninkon lovagolni, és nem
elmenni az ünnepélyre.
– Ó, istenem, igen, mi is csináltuk, nem igaz, Mel? – Egy wokingi
pillantást vetettem Franre.
– Szóval bevetettük ezeket a füstbombákat – ó, igazán nagy
rendetlenséget csinál –, és az beindította a tűzjelzőket, és mire
mindent elrendeztek, már túl késő volt, hogy bármi is csináljanak. És
persze az esküvők pedig, egyik jön a másik után, igazán, nem?
Olyan, mint a Heathrow. Ha lekésed a csatlakozást, örökre ott
maradsz.
Egymásra bámultunk, megdöbbenve a bűnözői zsenialitástól.
– Nash – mondta Angus, átvéve az irányítást –, menj, és foglald le
Frasert.
 – Hé, én vagyok a vőfély, t'od. Ha meg fogok fulladni, tudni
akarok róla, oké?
– Jogos. Alex, megtennéd?
– Mi, menjek be egy vécébe a bátyáddal? Azt fogja hinni, hoty ety
kib 'szott popólopó vagyok.
– Menj, Alex – biztattam. – Téged úgysem érdekel. Csak tereld el
a figyelmét. Szteppelj, vagy valami.
– Szteppeljek. Ja. Persze. Szteppeljek. – Feltápászkodott. –
Kibaszott szteppelés.
A következő dolog, amit hallottunk, a fürdőszobaajtó nyílása és
kiadós hányás hangja volt. Hallottuk Fraser hangját, ahogy
érdeklődik, hogy Alex jól van-e.
– Micsoda zseniális ötlet – áradozott Angus.
– Inkább micsoda részeg állat – morogtam dühösen.
– Oké – mondta Angus. – Pompás terv.
– Mint a legutóbbi pompás terv? – tettem hozzá.
– De elég tökösek vagyunk, hogy véghez is vigyük? – folytatta
Angus.
Egymásra néztünk. Miután előállt az ötlettel, Mookie
visszavonult, és a padlót bámulta.
Észrevéve a hallgatásunkat, Angus vitte tovább a szót:
– Honnan szerzed a bombákat, Mookie?
– Öhm, hát, az egyik unokatestvérem elég magas beosztásban van
a Yardnál.
– Viccelsz? Ellopjuk a rendőrségtől?
– Nem lopás, igazából – tart egypárat a ház körül.
Nash füttyentett a foga között.
– Akkor kéne néhány ember, aki ellenőrzi a tűzjelzőt; és
egyvalaki, aki biztosítja, hogy az összes nagyi kijut, meg ilyesmi.
– Talán teljesen távol kéne tartani a nagyikat a templomtól –
javasolta valaki.
– Várjatok! – szóltam. – Mi van, ha tömeges pánik lesz, és több
száz embert letaposnak és megölnek? Mi van, ha Amanda hisztériás
rohamot kap és öngyilkos lesz? Mi van, ha Fraser soha többé nem áll
szóba velünk? Mi van, ha letartóztatnak titeket? – Istenem, már
szinte azt kívántam, hogy ott lehessek.
– Jel lenne – mondta Angus. – Jelzőtűz az ország fölött azoknak,
akikre a házasság veszélye les.
– Jaj, ne! Veszélyes szektás vízió! – tiltakoztam, izgatottá válva.
A színfalak mögött kezdett lecsöndesedni a hányás. Reméltem, hogy
nem fogja használni az én fogkefémet.
– Az embereknek, hogy jobban gondolják meg, miért házasodnak
meg, és kivel. Csak egy kicsit robbantunk fel. Vigyázunk, hogy senki
ne pánikoljon. Aztán elfutunk. Vegyétek úgy, mint kis csínytevést,
ne mint egy elvetemült bűntényt.
– Hát, én benne vagyok – szólalt meg Fran.
– Persze hogy benne vagy: látod benne a káoszt! – mondtam.
– Hm! Hát, ha ezt gondolod…
– Én tudom, hová kell tenni a bombákat, hogy, tudjátok… hát, a
legjobb helyet, hogy felrobbanjanak, igazán – kapcsolódott be
szégyenlősen Mookie.
– Remek, remek – mondta Angus. – És Nash, te elöl leszel,
úgyhogy te vigyázol a nagyikra. Fraser majd segít.
– Kétlem, hogy ez ugyanilyen jól fog hangzani reggel is, amikor
felébredünk – jegyeztem meg keserűen.
– Én pedig elintézem a tűzjelzőt – folytatta Angus.
– Valamint te vagy az értelmi szerző – mondtam. – Ez egy
rettenetes ötlet.
– Rád nincs igazán szükség – fordult hozzám Fran.
Remek. A saját lakásom, és még csak azt sem érezhetem, hogy
szükség van rám. Mormoltam valamit arról, hogy odateszem a kávét,
és kimentem.
Alex vizet ivott a csapból a konyhában.
– Remekül vagyok! – mondta. – Sokkal jobban.
– Zöld vagy.
 – De… remekül érzem magam! – Visszaugrándozott a nappaliba.
– Még sört, asszonyok! – Nevetés hallatszott.
Fraser még mindig a mosdó mellett állt, és próbálta hasznossá
tenni magát. Szomorúan mosolyogtunk egymásra.
– Kösz, hogy ezt csinálod, Mel – szólt édesen. – Én mondtam,
hogy nem muszáj.
– Tudom. Sosem hallgatok az okos emberekre.
– Aha, igen. Én, Okos Fraser, Nemesúr.
– Mit fogsz mondani Amandának?
– Azt tervezem, hogy az egészet rád fogom… Nem baj? – A
hangja kedves volt, de elég komoly.
– Ne merészeld!
– Oké. Tényleg, nagyon jó volt.
– Rémes volt.
– Minden vacsoraparti rémes. Ez jobb volt, mint a legtöbb.
Újabb hangos hahota jött a másik szobából.
– Látod? Nagyon jól szórakoznak.
– Ne tudd meg, min nevetnek – mondtam.
– Ó, azt hiszem, tudom.
Egy pohár friss vizet nyújtott nekem. Elvettem.
– Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe – mondta
hirtelen.
– Semmi baj – nyugtattam vidáman. – Különben nem ismertem
volna meg az öcsédet.
– Ó, igen… öhm, kedves fiú.
– Igen, az. – Jaj, nézd! – Az ablakhoz futottam. – Megmarad a hó!
– Tényleg. – Fraser átjött mellém, hogy lássa. – Imádom a havat.
– Én is. Le kéne menni és angyalokat csinálni.
Mosolyogva rám nézett. – Jó, menjünk!
Ránéztem. – Ez kihívás?
– Lehet. Benne vagy?
Csak egy másodpercig haboztam. – Igen! – És lábujjhegyen az
ajtóhoz mentünk, egymást csitítva, hogy a többieket ne avassuk be
abba, amire készülünk. Kisurrantunk, nyitva hagytuk az ajtót, aztán
leugrándoztunk a lépcsőn, és majd meghaltunk a nevetéstől.
Az utca teljesen kihalt volt, csak a magas, viktoriánus házak álltak
kifejezéstelenül körben. Én vetettem a hóba magam először, Fraser
pedig lefeküdt, hogy az enyémhez érjen a feje, hogy szimmetrikus
angyalokat csináljunk. A hó nem volt nagyon mély, és hamarosan a
kavicsot kapartuk, ott feküdtünk, ázva és fázva, szétnevettük
magunkat, és a hideg, hideg csillagokat bámultuk.
– Szar az egész, nem, Mel? – kiáltotta a hang a fejem felől.
– Olyan, mint a hó – kiáltottam vissza filozofikusan. –
Gyönyörűnek látszik, de alatta nincs semmi, csak kutyaszar és
kavics.
Fraser nevetett. – És ha már benne vagy, hideg és nedves.
– De ha nem lennél benne…
– Nem kapnál angyalokat! – mondtuk kórusban.
És még feküdtünk ott egy ideig, amíg tudtuk, hogy már
hiányolnának, és észrevettük, hogy nem érezzük a végtagjainkat, és
úgy döntöttünk, jobb, ha felmegyünk, mielőtt meghalnánk egy
tragikus balesetben.

Az egyik pulcsimban, ami nevetségesen kicsi volt rá, Fraser segített

összeszedni a kávéscsészéket, és mindent kivittünk. Csak Angus
zavartatta magát, hogy felnézzen; mindenki más túl részeg volt
ahhoz, hogy észrevegye az idő múlását. A hangnem teljesen
megváltozott, és az emberek elkezdték kifejteni nézeteiket a világról,
részeg, de kétségbeesetten őszinte hangon, és végre kezdem
ellazulni.
Angus whiskyjét iszogatva hagytam, hogy minden ködössé váljon,
és összevissza merengtem dolgokon; néha bevontak, hogy
válaszoljak egy kérdésre, vagy támogassam az ellenzéket, amikor
Alex végül tényleg odáig ment, hogy azt javasolta, üvegezzünk.
Egyszer-egyszer hallottam, hogy valaki említ valamit az esküvőről
vagy a füstről, amitől mindenki más azt mondta, hogy „psszt”, és
elkezdett kuncogni. És végre, végre, Nash az órájára nézett, és
közölte:
– Jézusom, nem látom, mit mutat ez az óra, t'od. Ami azt jelenti,
hogy ideje hazamenni.
Feltápászkodott, hogy hívjon egy taxit, és szempillantás alatt már
azon kaptam magam, hogy érzelmes búcsút intek és puszilkodom.
Angus melegen átölelt. Fraser próbálta visszautasítani a nagy halom
pizzát; Alex ragaszkodott hozzá, hogy odaadja neki, hogy vigye el a
menyasszonyának, minthogy nem evett, de végül feladta. A
dermesztően hideg levegő kis időre benyomult kívülről, amikor
megérintettem Fraser kezét, és elköszöntem tőle. Göndör haja még
mindig nedves volt a hótól.
Visszamentem a nappaliba, és megszemléltem a felfordulást.
Hamutartók és üres üvegek hevertek szanaszét; úgy tűnt, mindent
megittunk, ami itt a közelben létezett. Álmosan bementem a
konyhába, hogy elkezdjem elpakolni a dolgokat.
Az első sokk ez volt: nem a konyhába mentem be, hanem a
gardróbba.
Kettő: biztos be vagyok rúgva, mert fogalmam sem volt, hogy van
gardróbunk.
Három: Alex és Fran csókolóznak benne.
 15
Hátratántorodtam, próbáltam a falban megkapaszkodni. Alex nem
látott meg, de Fran igen. Sötét szeme elkerekedett a rémülettől, és
megbökte Alex vállát.
– Mii'an – kérdezte Alex, hozzásimulva.
Fran rám mutatott, és Alex megfordult. Egy ideig egymást néztük.
Megdermedtem; mintha egy jeges vízesés rohant volna végig rajtam,
összehúzva a torkomat és a szívemet, és lehűtve a gyomromat.
Egyfolytában hátráltam. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, de
fogalmam sem volt, hogy mit. Csak az a régi képregény futott át az
agyamon, amiben a férj korán jön haza, a szerető pedig elbújt a
szekrényben. De ez nem volt vicces.
Végül élesen visítva, ami egyáltalán nem hasonlított a hangomra,
azt mondtam: – Kifelé!
Alex előretántorodott, hirtelen kijózanodva.
– Igen, Fran, szerintem is menned kéne. Melanie… – felém lódult,
kinyújtott karral. – Melanie, mit mondhatnék? Én… nem tudom
elhinni… sosem volt még ilyen… túl sok bor…
Föl sem tudtam fogni, mit mond.
– Kifelé! – jött a szörnyű visítás megint. – Menjetek el! Mind a
ketten! Menjetek innen! Menjetek innen!
És megfordultam, és berohantam a hálószobába, és az ágyra
vetettem magam. Álomba akartam sírni magam, vagy legalábbis
elgondolkozni a helyzeten, de a bor és a sokk erősebb volt.
Gyakorlatilag elájultam az ágyon.
Hajnali ötkor ébredtem fel, fékezhetetlenül remegve. Az ágyon, és
ahogy homályosan láttam, két kabáton feküdtem. Azonnal visszajött
minden, úgy zuhant rám, mint egy sötét felhő. Bemásztam az ágyba,
és megpróbáltam fölmelegedni, de rájöttem, hogy a fogam más okból
vacog. Próbáltam gondolkozni, de aztán észleltem, hogy nem akarok.
Csak arra tudtam gondolni, hogy órákra eltűntek… biztos
szétröhögték magukat rajtam. Lenéztem az ágyra. De legalább
sikerült a kabátjuk nélkül elküldeném őket. Amikor erre gondoltam,
elkezdtem sírni. És nem hagytam abba.
Az egész másnapot végigsírtam, miközben sikerült erőszakkal
megakadályoznom, hogy Linda elmosogasson. Úgy tűnt, égett
lasagnadarabkák ragadtak a plafonra. Ezen nevettem volna, ha nem
sírtam volna ki a szememet. Sírtam, miközben kiürítettem a
hamutartót, sírtam, miközben elvittem az üvegeket a konténerbe.
Még az sem segített, hogy amikor összetörtem az üvegeket, úgy
tettem, mintha a fejüket törném be. Sírtam minden alkalommal,
amikor megszólalt a telefon, és nem tudtam felvenni, és Linda vette
át a köszönő üzeneteket – de Frantől egy sem jött. Sírtam, amikor az
esküvőre gondoltam; sírtam, amikor a lakásra gondoltam, amit venni
akartunk; sírtam, amikor a kis panzióra gondoltam, amit lefoglaltunk
jövő hétre; sírtam, amikor rájöttem, hogy így is el kell mennem a
lakásból Linda rejtélyes programja miatt, és nem tudok hová menni;
sírtam, amikor arra a kibaszott sok pénzre gondoltam, amit arra
költöttem, hogy berúghasson és rányomuljon a legjobb barátnőmre.

Alex dél körül bukkant fel. A rohadék arra sem volt képes, hogy
egész éjjel az ajtóm előtt aludjon. Megfenyegettem, hogy kihívom a
rendőrséget, ha nem hagyja abba a csengetést a fülsiketítő csengővel.
– Legalább add ide a kabátomat – kiáltotta siránkozva.
– Elégettem.
– Kérlek, Mel. Kérlek.
– Menj át Franhez. Ő majd biztos felmelegít.
– Ó, hát, legalább beszélgetünk.
Otthagytam, és nem vettem róla tudomást. Ez a rész, amikor
kiabálhattam vele, furcsa módon nem volt olyan rossz. Az a rész, ami
majd jön, a rész nélküle, az lesz igazán kibírhatatlan.
 Órákig ült az ajtóm előtt. Két rögbikardigán volt rajta egymáson,
de nem volt nála kulacs. Végül, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem
megyek a közelébe, hallottam, feláll, hogy elmenjen.
– Megyek – kiáltotta.
– Azt hiszed, érdekel?
– Ha nem akarod felnőtt módon megbeszélni…
– A barátnőd barátnőjével – exbarátnőjével – smárolsz egy
gardróbban, és aztán érettségiversenyt akarsz rendezni?
– Legalább hallgasd meg az én oldalamról.
– Neked nincs oldalad. Megkérsz, hogy költözzek össze veled, és
hat nappal később rányomulsz valaki másra. Téma lezárva. Kurvára
unalmas vagy már, Alex.
Nagy sóhaj jött az ajtó túloldaláról. Aztán lehajolt a
levelesládához, és szelíden azt mondta: – Csak mert berúgtam, nem
jelenti azt, hogy nem költözhetünk össze.
– Ellenkezőleg; szerintem az Európai Emberi Jogi Bíróság szerint
azt jelenti.
– Az isten szerelmére, Melanie, nincs benned semmi megértés? A
viselkedésem csak egy reakció volt arra a nagy lépésre, amit
megteszünk. Azt mutatja, hogy mennyire szeretlek – mennyire meg
vagyok ijedve; mennyire hajlandó vagyok áldozatokat hozni. Csak
egy pillanat-hatása-alatt dolog volt, és esküszöm neked, hogy soha
többé nem fog előfordulni.
– De elő fog – kiáltottam. – Csakhogy nem velem. És
most…..menj a picsába!
– Hívj fel – kérte. – Hívj fel, amikor kész vagy elkötelezni magad.
Szerintem a túlreagálásod azt mutatja, hogy éppen annyira be vagy
ijedve, mint én.
Előrehajoltam, és rácsaptam a levelesládát a kezére. Felüvöltött,
és én jobban éreztem magam. Megfordult, hogy elmenjen, várt egy
kicsit, aztán tényleg elment.
Összeroskadtam a hálószobámban. Minden látszólagos harciasságom
ellenére üresnek éreztem magam. Jött az eső, és elűzte a havat,
úgyhogy kint minden szépen tükrözte a hangulatomat.
– Most mit csináljak? – gondoltam magamban. Tényleg fogalmam
sem volt. Nem voltak tudatos gondolatok a fejemben. Kényszert
éreztem, hogy elmenjek valahová, de nem bírtam megmozdulni.
Beszélni akartam valakivel, de nem volt senki a világon, akivel
beszélni akartam volna. El akartam terelni a gondolataimat, de
minden gondolatelterelő dolog tele lenne boldog, izgatott emberek
képével, akik boldog, izgatott dolgokat csinálnak, én pedig nem.
Nem, nem, nem. Már megint egyedül. Facér decemberben. Legalább
kivárhattam volna még a karácsonyi ajándékot. Bár Alex szerint az
kispolgári. Jaj, istenem, micsoda fasz!
Hátradőltem, és azt kívántam, bárcsak lenne egy mackóm, vagy
valami hasonló hülyeségem, amibe belekapaszkodhatnék a szükség
óráján. Gondolkoztam, hogy felhívjam-e a szamaritánusokat. Bár
nem mintha a késeket méregettem volna. Azt gondoltam, hogy a
szamaritánusok csak az igazán szerencsétleneknek vannak
fenntartva. Nem olyanoknak, mint én, vagy ilyesmi. Istenem, de
hiányzik! Nem hiányzik. De igen. De nem. Ez kattogott a fejemben,
mint egy mantra, és újra elkezdtem sírni, bár már egyáltalán nem volt
semmi, amivel sírhattam volna, úgyhogy az egész szárazon jött ki.
Végül, előre-hátra ringatva magam, előrezuhantam, végül elaludtam.
És ez volt a hétvégém.
Minthogy olyan korán elaludtam, másnap időben ébredtem. Mivel
a választék az volt, hogy egy újabb napot sírással az ágyban töltök
vagy elmegyek dolgozni, úgy döntöttem, bemegyek az irodába.
Nagy, kövér könnycseppek folytak le az arcomon, miközben
felhúztam a harisnyámat. Belenéztem a tükörbe. Úgy néztem ki, mint
azok az emberek, akikkel a heroin veszélyeire hívják fel a figyelmet.
Gle-e-e. Ble-e-e. Ble-e-e.
Bementem az irodába azt várva, hogy mindenki térdre esik
részvétében, ahogy megpillantanak engem és a nyilvánvalóan
hatalmas tragédiámat, de, meglehetősen bosszantó módon, pontosan
úgy viselkedtek, mint máskor.
– Hé, haver, megin' kemény hétvégéd vót, mi? Úgy nézel ki, mint
egy kurva hátujja – mondta Steve, ahogy bevonszoltam magam, és,
szerintem, úgy néztem ki, mint Mária Magdolna.
– Úgy is érzem magam – válaszoltam leverten. – Csak nem
vagyok olyan szőrös.
Furcsán méregetett. – Mi bajod van, he?
– Jaj, minden. Kirúgtam a barátomat.
– Mér? Hadd találjam ki, összejött valaki mással, és neked azzal
kellett mentened a helyzetet, hogy kidobod?
– Jézusom, Steve, mikor fog már kifejlődni a homloklebenyed?
Hagyj békén, nem akarok beszélni róla.
Janie szótlanul átadta nagydoboz papír zsebkendőjét. Hálásan
elvettem, mert úgy döntöttem, inkább hagyom, hogy csorogjanak a
könnyeim, amikor jönnek, nem okozok migrént magamnak azzal,
hogy úgy teszek, mintha nem is lennének.
– Hogy van James? – kérdeztem, hogy kiélvezzem a helyzet
iróniáját. Valószínűleg ők is összeházasodnak.
– Jaj, istenem – kezdte, és visszavette a papír zsebkendőt. – Egy
buliban voltunk szombaton, és ott volt az exbarátnője.
– Az legális.
– Úgyhogy persze azonnal eljöttem. Aztán ő meg nem akart velem
jönni!
– Hol volt a buli?
– Kentben.
– Hazajöttél Kentből, mert az exnője ott volt egy bulin?
– Hát, az isten szerelmére! Olyan tapintatlan volt!
– Tudta, hogy ott lesz a lány?
– Hát, ő azt mondja, hogy nem, de nem tudom, hogy higgyek-e
neki. Az egyetemen jártak, érted. – Mintha mindent megmagyarázna.
– Jaa. Milyen buli volt ez?
– Ó, valami évfolyam-találkozó… – hirtelen megnyúlt az arca.
 Ránéztem. Ez a nő egyértelműen ütődött.
– Szóval nyilván várható volt, hogy ott lesz…?
– Erre nem gondoltam – mondta Janie sápadtan.
– Mert hülye vagy.
– Úristen, szegény James. Hogy tehettem?
– Úgy, hogy hülye vagy. Elkérhetem a zsepiket?
– Most aztán tényleg ejteni fog! – A hangja hisztérikusan
emelkedett. Úgy kapaszkodott a zsebkendőbe, mintha az élete függne
tőle.
– Jézusom! – szörnyülködött Steve. – Ennyi. Az áthelyezésemet
fogom kérni, mielőtt eccerre kezdek menstruálni veletek, őrült
puncik.

Ebédidőben szomorúan ettem a szendvicsemet, és felidéztem, amikor

Fraser váratlanul felbukkant. Most is jól jönne. Ha nem kerülök ki
gyorsan a rendszerből, felrobbanok. Aztán eszembe jutott, hogy neki
is van elég baja, hat nap múlva esküvő, és az utolsó dolog, amit most
szeretne, hogy rázúdítsa magát egy ilyen buta hisztérika, mint én.
Angusra is gondoltam, de az bonyolultabbnak látszott. Minden
annyira komplikált volt.
Aznap azzal sikerült kicsalnom magamból az egyetlen mosolyt,
hogy a füstbombákra gondoltam. Ha megcsinálják… Őrültség, de
Istenem, vicces lenne. Még működhet is. De valószínűleg nem.
Biztos voltam benne, hogy a lelkész manapság bárhol megtarthatja a
szertartást. Átugorhat a szomszédba, és megcsinálhatja a kocsmában.
Egyértelmű, hogy nem megyek el a fogadásra. Valószínűleg úgyis
fegyveres őrök lesznek az ajtónál, hogy távol tartsanak. És nem
lehetne kevésbé kedvem egy esküvőhöz. Valószínűleg Fran is ott
lesz. Annak a csajnak mindenhez van képe.
Fran. Őt még el sem kezdtem siratni. Túlságosan el voltam
foglalva azzal, hogy Alex miatt vagyok kikészülve. Mondogattam
ugyan magamnak, hogy csak egy ordas kurva, de ez nem segített.
Világéletemben ismertem. És most… ennek vége, mintha meghalt
volna. Még csak föl sem hívott. Túlságosan szégyelli magát,
gondolom. Lehet, hogy nem is érdekli. Ez a gondolat szomorúsággal
töltött el. Lehet, hogy most is együtt vannak. Alex rájött, végig nagy
hibát követett el azzal, hogy velem járt. Miért is kellenék neki – Fran
olyan gyönyörű és sovány. Valószínűleg azzal is segítene Alexnek
szerezni egy állást a popsztár haverjainál, hogy vékony és megvető
és elbűvölő. Az a rettenetes gondolatom támadt, hogy Alex elcserélt.
És ezt rögtön egy másik, ugyanennyire rettenetes gondolat követte:
mindig is tudtam, hogy képes rá. Azt hiszem, vártam is, hogy
megtörténjen. Nem hittem, hogy elég jó vagyok ennek a hitvány, szar
alaknak, amitől én egy bolha voltam a hitvány, szar alak seggén.
Megint elbőgtem magam. Csak azt nem gondoltam, ennyire a
közelemben fogja csinálni, ennyi.
Most nem voltak virágok. Tudta, hogy az már nem jönne be.
Valószínűleg túlságosan el volt foglalva otthon Frannel. Biztos
valami idiótaságon nevetnek, amit mondtam. „Istenem, olyan jó
SZABADNAK lenni”, mondja valószínűleg Alex. „Ja, majdnem
csúnyán csapdába estél”, mondja erre Fran. Lehet, hogy nem is utálta
Alexet annyira. Lehet, hogy végig azért hívta faszszopónak, mert
igazából szerelmes belé, ahogy az iskolában lelökte a fiúkat a falról,
akik tetszettek neki. Lehet, hogy csak magára akarta vonni Alex
figyelmét! Hát, most megkapta, gondoltam elkeseredetten, és
próbáltam koncentrálni valamire, bármi másra.
Hirtelen, mintha telepatikusan én idéztem volna meg őket,
vonatozó emberek kígyóztak be az irodába, azt énekelve, hogy: „De-
ner de de der der deh deh… De-ner de der de dehde”, papírkalapban
és szerpentinben. Egy magnóból hangosan karácsonyi slágerek
szóltak. Annyira meglepődtem, hogy egy másodpercre majdnem
abbahagytam a sírást.
– Mi folyik itt? – kérdeztem Steve-et, miközben egy különösen
telt asszonyság leverte a tűzőgépet az asztalomra.
 – Karácsonyi buli ma este, nem? Csak egy kis bemelegítés. A
fagyöngy alá fogsz vonszolni, mi, kisanyám?
– Inkább megtanulom megcsókolni a saját seggemet, különben is,
ki bulizik hétfő este?
– Minden este buli van, ha én itt vagyok – kacsintott Steve. –
Jössz?
Ezzel megragadta a karomat, és kényszerített, hogy beálljak a
vonatozók közé. Akkor történt, miközben ott táncoltam körbe, és
próbáltam méltóságteljesnek látszani vonatozás közben, megfosztva
a barátaimtól, a karrieremtől és a szeretőmtől, hogy rájöttem, elértem
a mélypontot. Amíg tíz másodperccel később a kazetta a „Do they
know it’s Christmas”-re nem váltott, és rájöttem, hogy már megint
elértem.
– Ez beteges – mondtam Steve-nek. – Nem táncolok olyan zenére,
ami éhező emberekről szól! Engedj ki!
Janie szenvtelenül nézett minket.
– Jössz a bulira ma este? – kérdezte.
– Ki van zárva – mondtam.
– Jaj, ugyan már. Egy kicsit maradnod kell. Hétig ingyen van a
pia.
– Vehetnének nekem egy házat is, akkor sem maradnék ezen a
bulin. Hazamegyek, hogy rágcsálnivalót egyek és sajnáljam magam.
– Légyszi maradj egy kicsit – kérlelt Janie. – Azt… hiszem,
maradnom kéne a karrierem miatt. A kapcsolatépítés nagyon fontos.
– Majd Steve vigyáz rád – mondtam. Steve visszatért a terembe.
Olcsó selyemnyakkendője meg volt lazítva, és egy hatalmas,
péniszformájú lufit cipelt. Janie rám nézett.
– Kérlek. Maradj egy kicsit.
Isten tudja, miért egyeztem bele. Hogy eltereljem a gondolataimat
a dolgokról, gondolom. A nap nagyon lassan telt. Senki még csak fel
sem hívott, hogy jól vagyok-e. Senkit nem érdekelt. Ötkor Flavi
összecsapta a kezét, és tartott egy kis karácsonyi beszédet arról, hogy
milyen JÓ MULATSÁG a marketingosztály az idén, és milyen sokat
fogunk jövőre is MULATNI, együtt dolgozva mint egy nagy,
folyékony reklámszerkesztő gép. Hátul álltam, és bégető hangokat
adtam ki, miközben a többiek tapsoltak.
Aztán olcsó – nagyon olcsó, pedig az én ízlésem nem
különösebben kifinomult – lőrét adtak körbe műanyag poharakban,
és ott álldogáltunk zavartan, és a munkáról beszélgettünk, ahogy
egyébként is szoktuk.
– Hát, ez aztán jó mulatság! – mondta Flavi, csak úgy maga elé. A
mulatságról való felfogása nagyon sajátos volt. Steve megkocogtatta
a vállam.
– Gyere – mondta –, húzzunk a könyvelőbulira. Az mindig
sokkalta jobb.
– Ez egyszerre tűnik könnyen és nehezen hihetőnek.
Steve lenyúlt három üveg lőrét, és hárman elindultunk az épület
másik végébe. A könyvelők buliját már messziről hallani lehetett.
Emberek ordítoztak, és már bekapcsolták a fénymásolót. Odabent a
könyvelők szvingeltek – ezt a látványt kár kihagyni –
, körberohangáltak, bakugrást játszottak; az egyik pasi a földön
feküdt, és bort töltöttek a szájába nagy magasságból.
– Hű, ki gondolta volna, hogy ilyen jó mulatság könyvelőnek
lenni – jegyeztem meg.
– Á, csak egyszer egy évben – mondta Steve. – Elköltik a piti
készpénzüket és őöörjöngenek. – Egy idősebb üzletember
keringőzött el mellettünk, egy helyettesítő lógott rajta, lábával a
dereka körül. – Reggel tízkor kezdik.
– Nem viccelsz? – A hétvége után nem volt kedvem berúgni, de
elfogadtam egy kis pohár pezsgőt, és gratuláltam magamnak a jó
figyelemelterelési technikámhoz. Minden alkalommal, amikor
ellazítottam a szorítást, az óriási szakadék megnyílt a lábaim alatt,
úgyhogy ismét emlékeztettem magam, hogy ne rúgjak be, és
próbáltam arra koncentrálni, hogy független megfigyelő legyek. Még
akkor is, amikor valaki véletlenül felemelte a szoknyámat, én pedig
megperdültem, készen arra, hogy agyoncsapjam.
 A sarokban az egyik könyvelő éppen befejezte a kiselőadását
arról, hogy ő valójában miért nem könyvelő, igazából dobosnak
kellett volna mennie, és egyszer el is ment egy meghallgatásra a
Motorheadhez. Aztán azzal folytatta, hogy ezt demonstrálja úgy,
hogy a kezébe vesz két vonalzót, és mindent szétver, alkalmanként
ráütve a kihangosított telefongombokra is, hogy mindenhonnan
jöjjön ütős hangzás. A kakofónia körbe-körbe kavargott a fejem
körül, és hirtelen rájöttem, hogy el kell mennem innen. Kirohantam a
teremből, kinyitottam az ablakot az üres folyosón, mélyeket
lélegezve a hideg levegőből. A könyvelők irodái a tizenkettedik
emeleten voltak, és láttam körben az összes épületet. A háztetők
fölött beazonosítottam Fraserét. Tudtam, hogy az a régi, vöröstéglás
az, a faragott madarakkal az ereszcsatornán.
Hirtelen úgy éreztem, beszélnem kell vele. Beszélnem kellett
valakivel, és ő volt az. Máskülönben egész egyszerűen meg fogok
kattanni. Még nem volt annyira késő, valószínűleg nem végzett.
Majd úgy csinálok, mintha csak úgy arra járnék és összefutnánk,
aztán elmehetnénk egy gyors kávéra valahová.
Bár valószínűleg millió dolga van. Valószínűleg haza kell mennie,
és meg kell néznie tizenöt koszorúslányruhát, vagy ilyesmi.
Összeraknia a bokrétákat. Nyalni a madám csizmáját. Egy
másodpercen belül fél tucatszor gondoltam meg magam, aztán
rájöttem, hogy úgyis megyek, úgyhogy akár el is indulhatok. Már
egy köszönés is elég lenne.
A könyvelőbuli-veremben a dolgok kezdtek elvadulni. Fölvettem
a táskámat, aztán megfordultam, hogy elbúcsúzzak Steve-től és
Janie-től. Legnagyobb csodálkozásomra egymással hancúroztak az
iratrendezőn. Úgy látszott, Janie-nek lecsúszott a ruha a válláról. Te
jó ég! Hát, ráfért. Szó nélkül ki akartam osonni, de meglátott Steve
válla fölött, felmutatta a hüvelykujját, és nevetve hátravetette a fejét.
Nahát, nahát… Remélem, ez kigyógyítja. Az biztos, hogy
boldogabbnak tetszett, mint amilyennek valaha is láttam. Bár hogy
miért éppen Steve…?
 Kicsit optimistábban ugráltam ki az épületből a fagyos esti
levegőre.

Húsz percig lézengtem Fraser irodája előtt, próbáltam közömbösnek

látszani, mintha csak arra járnék. Iszonyatosan fáztam, és
elveszítettem az orromban az érzékelést. Végül fél hét körül
felbukkant, előredőlve a szélben. Istenem, milyen hülye ötlet volt!
Nem tudtam, hogy kell csak úgy arra járni. Olyan hülyének fogok
látszani. Megfordultam, hogy elfussak.
– Rám vársz? – kérdezték a skót hangok lágyan.
Körülnéztem. – Nem! Hát, igazából de.
Fraser elmosolyodott. – Komoly?
– Miért, menned kell valahová? Igazából semmi, ne haragudj,
tudod, csak erre jártam, de mennem kell…
Szerencsémre behúzott egy cukrászdába, abba a fajtába, ami túl
drága kávét árul ügyvédeknek és turistáknak.
– Gyere. Mindjárt megfagysz.
– Nem, egyáltalán nem, csak erre jártam. – Lenyugodtam! –
Satöbbi – hadartam.
– Felhívtalak vasárnap, hogy megköszönjem, de nem voltál
otthon.
– Otthon voltam. Csak nem igazán volt kedvem senkivel beszélni.
– Ugye nem Amanda miatt?
– Nem…
És mindent elmeséltem neki. Elmeséltem neki az összeköltözést,
és elmeséltem neki a gardróbot, és elmeséltem Amerikát, és
elmeséltem Charlie-t, és elmeséltem Frant. Kínos szünetekkel,
miközben a pincérnő kávét és süteményt hozott nekünk – nyilván
látta, hogy nagy, drámai beszélgetést folytatunk, és túlságosan is
buzgón próbálta nem magára vonni a figyelmet, amivel rengeteg
figyelmet vont magára –; végre hagytam, hogy minden kijöjjön.
 Még több könny – honnan a fenéből jöttek? – csöppent a vaníliás
szeletemre. Próbáltam mosolyogni és témát váltani, mielőtt teljesen
szétesnék.
– Látom, megint eszel süteményt – észrevételeztem.
Fraser elvigyorodott. – Úgy döntöttem, a sütemény fontosabb,
mint az, hogy kétdimenziós legyek az esküvőn.
– Szóval mégis végigcsinálod?
– Ha már idáig eljöttem. Különben is rólad beszélünk. Mit fogsz
csinálni?
Sóhajtottam. – Nem hiszem, hogy bármit is tehetnék. Úgy értem,
soha többé nem akarom Alexet látni… Inkább úgy néz ki, hogy
igazából Fran fog hiányozni.
Együttérzően bólintott.
– Szerintem meg fogsz neki bocsátani – mondta.
– Dehogy fogok neki megbocsátani! Soha nem tudok neki
megbocsátani!
– Túldramatizálod. Elszállt egy kicsit. Úgy értem, évek óta
legjobb barátnők vagytok, ő pedig mindig egy tökéletes kis cafka
volt, amennyire meg tudom állapítani. Csak azon vagyok meglepve,
hogy eddig még nem történt ilyesmi. Majd túl leszel rajta.
Ezen elgondolkoztam.
– Rúgd ki Alexet – folytatta Fraser. – Totál lúzer. Láttam rajta,
amint megismertem. Totál, abszolút, köcsög lúzer. Menekülj. De,
tudod, Fran csak elcseszte. Nem tud úgy ránézni egy pasira, hogy
gondolatban le ne húzza a gatyáját. Csak a rosszat választotta.
Fogadok, hogy most teljesen meg van szégyenülve, és még arra sem
tudja magát rávenni, hogy felhívjon.
– Vagy Alexnél van, és csodásan szórakozik.
– Á, nem. – Meglazította a nyakkendőjét. – Milyen a sütid?
– El akarod terelni a figyelmemet?
– Igen.
– Uncsi vagyok?
 Sóhajtott. – Ne butáskodj. Csak szerintem kicsit mással kellene
foglalkoznod. Különben – nem tudom, csak körbe-körbe mennek a
gondolataid, és egész éjjel ébren fekszel és parázol. Ezt ne csináld.
– Te min parázol?
Egy pillanatra elgondolkozott.
– Ööö… hogy milyenfajta sütemény a legjobb. Te milyenfajtát
eszel?
Feladtam. – Vaníliás szeletet.
– Az a legjobb?
– Valószínűleg… néha majdnem olyan jó, mint a francia krémes.
És a csokitorta. És a női szeszély.
– Látod? Soha nincs vége.
Lassan átcsúsztunk a normális beszélgetésbe – nem érzelmesbe,
nem óvatosba, csak halkan beszélgettünk –, néha még kuncogtunk is.
A cukrászda üres volt, és a zárásra vártak, de kint mindenütt sötétség
honolt, itt pedig, ebben a kis fénymedencében, kényelemben és
biztonságban voltunk, és nem akartunk elmenni. Elég dolog várt
odakinn, amitől fázhattunk.

Amikor később hazaértem, nyugodtabbnak éreztem magam. Linda a

nappaliban a Titanicot nézte. Könnyek csöpögtek tömzsi orráról. Szó
nélkül odamentem és leültem mellé a szófára. Amire még sosem volt
példa, kinyújtotta a kezét. Megfogtam, és közelebb húzódtam hozzá.
Végül, amikor a hajó elsüllyedt, a vállára hajtottam a fejem.
– De azért el kell menned a hétvégén – mondta makacsul.
Erről elfeledkeztem. A francba! Hova a fenébe menjek?
A szüleimhez, gondolom. Nem vártam örömmel azt a kérdést,
hogy „Na, és mi van a szerelmi életeddel, drágám?”.
– Szombat reggelig nem kell elmenned.
Megköszöntem Lindának a nagylelkűségét, lefeküdtem, s néhány
órán keresztül a halálos bosszújeleneteket terveltem ki Alex és Fran
ellen, mielőtt végre kimerülten álomba zuhantam.
Senki nem volt az irodában. Néhányan már kivették karácsonyi
szabadságukat, és még jó néhányan – akik közül a legtöbben a
pénzügyi szolgáltatásokkal álltak kapcsolatban, hallottam nem
meglepve – lábadoztak a buli után.
Sem Janie, sem Steve nem jött be, de Steve hagyott nekem egy
hangposta üzenetet: „Mondd meg Flavinak, hogy nem jövünk, mer'
túlságosan el vagyunk foglalva a KÚRÁSSAL.” És hallottam, hogy
Janie sikongatva nevet a háttérben, és azt kiabálja: „És ha James
telefonál, mondd meg neki, hogy MENJEN A FRANCBA!”
Szegény James, már így is elég sok mindenen ment keresztül,
gondoltam. Őrült népség! De, valami furcsa módon, hiányoztak
nekem. Minél kevesebb ember mozgott körülöttem, annál több időm
maradt rágódni a helyzeten, és az nem volt szórakoztató.
Sem Fran, sem Alex nem hívott. Alexnek végre biztos leesett,
hogy vége. De azért nagyon gyorsan feladta. Nem mintha ez
számítana, mondtam magamnak szigorúan. Lehet, hogy soha többé
nem látom őket. Még az is túl hamar volna.
Felhívtam anyámat, aki persze tudta, hogy szombaton van a nagy
nap – az egész város tudta, ennél közelebb Woking sem került az úri
körökhöz –, és nem értette, hogy én miért nem megyek.
Természetesen nem fedtem fel előtte a teljes igazságot. Azt mondtam
neki, hogy összevesztünk, ki-ki alapon.
– Jaj, emlékszel, amikor elvesztetted a pénztárcádat, és mind
összevesztetek azon, hogy kinél van? Ti hárman egy szempillantás
alatt kibékültetek.
– Mama, Amanda vette el azt a pénztárcát, és azt mondta, hogy ha
nem békülünk ki vele, megveret minket egy hétévessel.
Az anyám elengedte a füle mellett. – Biztos, hogy majd
elrendezitek, bármiről van is szó. Jaj, Amanda olyan szép
menyasszony lesz. Mindig olyan csinos volt, és olyan filigrán.
– És egy boszorkány.
 – Mit mondasz, drágám? Ó, gyere haza, alig várjuk, hogy lássunk.
Elmondhatod az összes újságot… Hogy megy az izgalmas új
munkád? Gyere és aludj nálunk. De mindenképpen menj el az
esküvőre – meg fogod bánni, ha nem mész. Derek Phillips aztán
tudja, hogy keltsen szenzációt, ha akar!
– Kösz, mama. Nem fogok elmenni és kész. De jövök szombaton
dél körül, jó?
– Jó, jó, akkor találkozunk.
És sajnálkozva cöcögött, hogy ki merek hagyni egy ilyen
eseményt.
 16
Szombaton rendkívül korán ébredtem, fájó fejjel és mélységesen
rossz előérzettel. Ahogy visszatért az öntudatom, rájöttem, milyen
nap is van, és a szívem összeszorult. Magamhoz öleltem a
paplanomat, és azt mondtam magamnak, hogy ne legyek már ennyire
hülye. Csak egy átlagos nap; fölkelek, hazamegyek, és kedves leszek
az anyámhoz a változatosság kedvéért, a kicsit mogorva helyett.
Esetleg kicsit vásárolgatok, és nézek egy kis tévét. Semmi gond.
Valójában arccal a földön szerettem volna feküdni, ordítani és
rúgkapálni, és istenigazából hisztizni. De nem. Fölkelek,
megmosakszom, higgadtan felöltözöm, aztán megyek, és
szembenézek a világgal, nyugodtan és könnyedén. Nagyon is
lehetséges, hogy Alex és Fran együtt jelennek meg az esküvőn. Hát,
az csodás lesz nekik. Reméltem, mindnyájukra csodás nap vár.
Biztos voltam benne, hogy az sem állítaná túlságosan le a dolgokat,
amikor a füstjelzők bekapcsolnak – és majd hogy fognak nevetni
rajta az eljövendő években, egy nagy baráti körként. Lehet, hogy
Alex és Fran meg Amanda és Fraser gyerekei együtt fognak játszani.
Valószínűleg nyaralni is mennek majd. Milyen csodás, csodás,
csodás.
A szomszédból bútortologatás hangját hallottam. Mi a fenét csinál
Linda odabenn? Ásítottam és megráztam a fejem, hogy fölébredjek.
BRRRRRINNG! Az ajtócsengő megszólalt a szokásos
szívkiugrasztó intenzitásával. BRRING! BRRIING! BRRING! Nem
úgy hangzott, mint a kövér postás. Remélem, nem Alex az.
Mogorván felhúztam a pizsamámat, és fölkeltem, hogy ajtót nyissak.
Linda kidugta fényes arcát a nappali ajtaján; nyilván aggódott, hogy
esetleg ellenszegülök a rendelkezésének. Integettem neki, és
kikukucskáltam a levélszekrényen. Angus volt az.
 – Mi van? – kiáltottam.
– Bejöhetek?
Ezen eltűnődtem kicsit.
– Miért?
– Engedj be, és elmondom.
– Mi van, ha dupla csavar?
– Mi a fenéről beszélsz?
Nem tudtam, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és beengedtem. Pajkos
mosolya lehervadt az arcáról, amikor meglátott.
– Jó ég, mi van veled? Úgy nézel ki, mint aki ki van akadva, és
egy hete sír.
– Milyen intuitív. Mit keresel itt? Nem kell valami esküvőre
menned? – Hűvös lettem. – Lefújták?
– Amennyire tudom, nem.
– Ó. – Bizonytalanul néztem rá.
– Most ébredtél fel?
– Öö, igen. Bocs. Szép szoknya. Kérsz egy kávét?
Angus az órájára nézett. – Oké. Szia, Linda.
Linda sikkantott, mint egy mérges egér, és eltűnt.
– Nem kéne itt lennem – suttogtam. – Azt mondtam neki, hogy
ma eltűnök.
– Mert jössz az esküvőre.
– Dehogy jövök a kurva esküvőre.
Angus követett a konyhába. – Ó, igen, öhm, de, igazából jössz.
Fraser mindent elmondott. Azért vagyok itt. Érted jöttem. El kell
jönnöd velem.
Föltettem a kávéfőzőt, és feléfordultam.
– Bocs. Bármennyire szívesen segítenék is neked, hogy
meglegyen a napi jócselekedeted, 1) abszolút nem jövök, és 2) meg
sem vagyok híva.
Angus nem figyelt rám, és elővette a csészéket, sőt valami vidám
dallamot fütyült. Végül leültünk. A konyhaasztal eltűnt. Nem vettem
tudomást erről a tényről, minthogy a világom már így is elég különös
volt, és egy szoknyás férfival reggeliztem.
Angus leült, és tovább fütyült halkan, amíg ez már nagyon
idegesítő lett.
– Hagyd abba – mondtam. – Annyira nem jövök erre az esküvőre,
nem számít, mennyit fütyörészel.
Angus tovább fütyült. – Vinnem kell egy vendéget.
– Vidd Kylie Minogue-ot.
Folytatta a fütyülést.
– Fogadok, hogy Alex nem lesz ott – mondta Angus, és az ütemek
között merengve kortyolgatta a kávéját.
– Nem érdekel.
– Vagy Fran. – A dallam átváltott az „Over the Sea to Skye”-ra.
– Duplán nem érdekel.
– Gyerünk. Öltözz fel. Béreltem egy autót, úgyhogy nem fog
olyan sokáig tartani az út.
– Nem, nem fog sokáig tartani, neked. Amikor elmész, most, és
békén hagysz. – Védekezőn összefontam a karom a mellem előtt. –
És hagyd abba a fütyülést.
Engedelmesen abbahagyta, és csak ült ott, várakozva.
– Különben is, miért akarod, hogy menjek? Nem robbantom föl
egyik rohadt füstbombádat sem.
Angus megvonta a vállát. – Mert szeretném. És szerintem jönnöd
kéne. Úgyhogy velem kéne jönnöd.
A szívem kicsit gyorsabban kezdett verni. – Borzasztó lesz.
Mindenki tudni fogja, hogy a barátom félrekúrt a legjobb
barátnőmmel.
– Nem fogják. És ha mégis, nem fogja érdekelni őket.
– Amanda meg fog halni a nevetéstől.
– Szerintem Amanda éppen eléggé el van most foglalva, nem?
– Asszem… Jaj, nem lehet, Angus. Nem mehetek és nézhetem,
ahogy két ember hűséget fogad egymásnak, vagy mi francot csinál,
és életük legboldogabb kibaszott napja van, miközben én abszolút a
pokol fenekén vagyok. Csak ott ülnék és szétbőgném magam. Azt
pedig egyedül is tudom csinálni, köszönöm. Valószínűleg éppen
akkor fogok horkantani, amikor elérnek az „igen”-hez, és
összetaknyozom az esküvői tortát.
– Az szépen passzolna – mondta Angus.
– Ne bosszants. Nem jövök és kész. Az anyámhoz megyek, hogy
süteménysütésről beszélgessek vele, aztán pedig eszem is
valamennyit, remélhetőleg.
Angus bólintott. – De jössz.
– Mit fogsz csinálni, elrabolsz?
– El kell jönnöd. Két okból. Először is, hogy emelt fővel azt
mondd, oké, végeztem ezzel a szarsággal, nézzetek rám, túléltem,
bla-bla-bla. Muszáj. Fel fogsz dobódni tőle. Évekig büszke leszel
magadra.
Hmmm. – Mi a másik ok?
Angus rám nézett.
– Nagyon, nagyon szeretném. És nagyon, nagyon szeretném, ha
velem jönnél. Amit tudtál. De amit mégis megkérdeztél. Ami azt
bizonyítja, hogy froclizol. Ami azt bizonyítja, hogy nem vagy
annyira depressziós, hogy ne tudnál kimozdulni. Ami azt jelenti,
hogy jössz.
Sokáig néztünk egymásra. Én sütöttem le először a szemem. Az ő
átható kék pillantása meg sem rezdült. A szívem egyre gyorsabban és
gyorsabban vert.
– Én… Ööö… – megköszörültem a torkom. – Azt hiszem nincs
semmim, amit felvehetnék.
Szélesen elvigyorodott a kapitulációmtól. – Gyere pizsamában,
engem nem zavar.
– Igen, de te szoknyában vagy.
– Vegyél fel, amit akarsz. Nekem mindegy. Szerintem
mindenhogy csinos vagy.
 Szerinte csinos vagyok! – gondoltam magamban, hirtelen
ujjongva. Aztán: Mintha egy kislány lennék, aki bedől ennek. Aztán:
Miért is ne?
– Ööö, oké, én… megyek és megnézem, mit találok.
Bólintott, mintha előre tudta volna, és valószínűleg így is volt.
– Rendben. Fölteszem a kannát. Linda, kérsz egy kis teát?
Mindjárt elmegyünk.
– Köszönöm, nem – jött a fojtott válasz, amit közvetlenül egy kis
kalapálás követett. Mit csinálhatott odabent?
A szobámban leültem a matracomra, és sokáig, erősen
gondolkoztam. Hihetetlenül izgatott voltam. A késztetés, hogy
csináljak valamit, hogy történjen valami… egyre erősebb lett
bennem. A gyomrom morajlott az izgalomtól.
Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nincs mit fölvennem. Volt
egy régi, mély szederszínű brokátruhám, amit egy héttel azelőtt
tisztíttattam ki, amikor Alexszel buzgón készülődtünk – jaj.
Belebújtam, és fölvettem egy pár húszas évek stílusú gombos cipőt.
Nem volt kalapom, de volt egy hozzáillő szalagom, hogy
összefogjam a hajam. Öltözködés közben gyors pillantást vetettem a
tükörbe. Most az egyszer tényleg csinos voltam. Nagyszerű. Az
arcom kipirult, és csillogott a szemem. Olyan izgatott voltam, hogy
folyton félregomboltam a ruhámat, de végül elkészültem.
Angus várt rám. – Nahát, gyönyörű vagy – mondta.
– Köszönöm szépen. Te is – válaszoltam, és erős alakja tényleg
nagyon jól mutatott a skót szoknyában.
– Felhívjam az anyádat, és megmondjam neki, hogy nem mész?
Úristen, majdnem teljesen elfeledkeztem róla.
– Öhm, hacsak nem vágysz a spanyol inkvizícióra, hogy ki a fene
vagy, és miért rabolod el a legkisebb leányomat, akkor azt
mondanám, hogy inkább ne.
Felhívtam én. Rengeteg dolgot vett a sütéshez, de sokkal
boldogabbnak tűnt, hogy elmegyek az esküvőre, és végül
kibékültünk.
 – Ki tudja, talán megismerkedsz ott egy rendes férfival – mondta
az anyám.
Angusra néztem, aki éppen elmosta a kávéscsészéket.
– Ki tudja – válaszoltam.
Angus megfordult, amikor letettem a telefont.
– Mehetünk? – kérdezte, és felkínálta nekem a karját.
– Vágjunk bele – mondtam idegesen, és elfogadtam.
– Szia, Linda!
Szuszogás hallatszott, aztán otthagytuk.

A kocsiban a faluba menet egyikünk se nagyon tudott mit mondani.

Túl sok minden történt. Túl ideges voltam. Az ujjaim ritmust vertek a
térdemen. Angus gyengéden a saját kezébe szorította az enyémet. Az
ő keze sokkal nagyobb volt.
– Nyugi – mondta. – Csak fel a fejjel. Majd megmutatjuk nekik.
Valami eszembe jutott.
– Már nem akarod megcsinálni azt a füstbombás dolgot, ugye?
– Öhm, nem tudom. Mookie nem biztos benne, hogy meg tudja
szerezni, és elveszítettük egy emberünket azzal az átkozott
Francescával. Úgyhogy lehet, hogy nem fog menni.
– De azért meg akarod próbálni?
– Ha muszáj.
Bólintottam, és egyenesen előrenéztem.
– Tudod, hogy nem fogja megállítani őket?
– Igen. De bosszantani igen.
Odafordultam, hogy ránézzek. A szeme csupa szarkaláb volt a
mosolygástól. Én is mosolyogtam.
– Benne vagyok.
– Tényleg?
– Persze. Ha Fraser olyan hülye, hogy még ezek után is el akarja
venni Amandát, egy adag füst az agyának amúgy sem fog megártani.
– Pontosan. Hátul leszel nagyiőrségen.
 Nevettem, és nőtt az idegességem. Úgy éreztem, bármire hajlandó
vagyok; kész vagyok bármit tenni. Kész vagyok megszabadulni,
mindent hátrahagyni. Egy kalandra.
– Nagyon kalandvágyónak érzem magam – közöltem.
– Igazán? – Angus kíváncsinak látszott.
– Csak figyelmeztetlek.
– Oké.

Bágyadt nap járt az égen, nem látszott nagyon kitartónak. Kis felhők
nyargalásztak fel-alá, mintha felderítenék a terepet a nagy felhőknek,
amelyek majd később jönnek. A templom azonban lélegzetelállítóan
nézett ki. Tökéletes kis viktoriánus hely volt. Mindenütt magyal volt
elszórva, a csapóajtó körül és a templomajtó fölött, galagonyával és
repkénnyel és fagyönggyel. Ez mind egy kicsit pogánynak tűnt
nekem, de nagyon szép volt.
Rengeteg ember lézengett kint azon a zavart módon, ahogy az
emberek esküvők előtt szoktak, a távolba révedve, vagy gondolatban
felkészítve magukat az órákon át tartó csevegésre az érkező
idegenekkel. Voltak párok, akik messziről jöttek autóval, és nyilván
eltévedtek, és most túl mérgesek voltak egymásra ahhoz, hogy
beszélgessenek; és volt egy idősebb rokoni kontingens, akik bárkit
elkapnak, aki arra jár, és arra kényszerítik, hogy rengeteg személyes
részletet áruljon el magáról.
Jól érzékelhető különbség volt a nyilvánvalóan két oldal között.
Amanda társasága hangoskodó és drága ruhákba öltözött: rengeteg
fiatal nő és rögbit játszó férfi, akik voltak valakik a Cityben, vagy azt
akarták, hogy ezt gondold a mandzsettagombjuk alapján. Meglehetős
számban elszórva nyitott tetejű sportkocsik – a tény ellenére, hogy
négy fok volt fagypont fölött –, és jópár cilinder és zsakett, akaratom
ellenére nagyon is tetszettek.
Fraser oldala, másfelől, csak… hát, normálisnak látszott,
leszámítva a szoknya túlsúlyát a férfiak között. Megláttam az
anyjukat, és Angus hozzá vitt oda először bemutatkozni. Enyhén
beavatott módon mosolygott rám, de elbűvölő és kedves volt.
Néhány fickó a kanbuliból szintén ott lézengett, és jó volt megint
köszönni nekik. Aztán megpillantottam Nash-t, aki egyedül állt egy
fa alatt. Magamhoz intettem.
– Szia, mi a helyzet?
Zöldnek látszott.
– Egen, nem rossz, t'od.
– Ideges vagy?
– Egen, mondhatjuk… ja, egen, hát, egy kicsit, ja.
– Hogy áll a vőfélybeszéded?
Még zöldebbé vált, és elkezdte le-föl tapogatni magát. – Öö, itt
van valahol, az már biztos…
– Ne izgulj, menni fog. De figyelj, azt hittem, Frasernek itt kellene
lennie veled. Ugyebár a te feladatod, hogy időben elhozd a
templomba. Hol van?
Nash egyértelműen émelyegni látszott. – Egen, hát, azt mondta,
hogy majd itt találkozunk, izé.
Néhány más ember is odajött, és a vőlegény holléte felől
érdeklődött. Az emberek elkezdtek vaskos tréfákat és beszólásokat
elejteni. Angusra néztem, aki határozottan megvonta a vállát.
Tíz perc volt tizenkettőig, a szertartásnak pedig tizenkettőkor
kellett kezdődnie. Ez elég pengés volt. Végigpásztáztam az utakat
egy esküvői kocsit keresve, de nem láttam sehol. Egyre több és több
vendég érkezett meg, és a hír, hogy a vőlegény még nem jelent meg,
kezdett átszivárogni a tömegen. Egy fotós bőszen kattogtatott, és
megközelített minket, miközben valami listát ellenőrzött a kezében.
– Szóval – mondta Angusnak –, maga a második laird?
Angus meghökkenve nézett rá, és elhessegette a fényképezőgépet.
– Maga ki?
– Jof de Beauvoir. Fotós, a Hello! magazintól. És az anyám az
Earl of Suffolk lánya.
 – Ó, ebben az esetben – mondta Angus, és udvariatlanul
ellépkedett mellette, engem is magával rángatva.
A templomkapunál a koszorúslányok libafalkája állt: hat kifejlett
szőkeség, két kicsi. A kicsik rángatták krémszínű selyemövüket,
kidugták az alsó ajkukat, és egymást rugdosták, amikor azt hitték,
senki sem látja. Kicsit én is így éreztem magam. Az idősebb
koszorúslányok közül egyik sem figyelt a gyerekekre; túlságosan
lefoglalta őket az, hogy folyamatosan azt kérdezték egymástól, jól
néznek-e ki, és képzeletbeli pöttyöket sepertek le egymás sminkjéről.
Mellettük egy oda nem illő férfi állt viharvert, régi bélelt
dzsekiben. Már ettől is kilógott volna a sorból, ha nincs még az is,
hogy nyolc póráz volt a kezében nyolc libával a végén. Ráadásul úgy
tűnt, a libák krémszínű csokornyakkendőt viselnek.
– Nebazmeg! – kiáltottuk egyszerre Angusszal.
– Soha nem megyek férjhez libák nélkül – fogadkoztam.
– Remélem, nem esik bajuk a robbanáskor – mondta Angus
komoran.
– Hát, az legalább megoldaná az ebédemet, minthogy nincs
helyem a fogadáson.
Angus megvizsgálta az óráját, és én észrevettem.
– Istenem – mondtam visszahúzódva Angus mellé. – Az utolsó
pillanatban fog megjelenni, és a szívbajt hozza ránk.
– Hmmm – motyogott elgondolkozva Angus.
Mookie odaslisszolt, hogy csatlakozzon hozzánk.
– Szia! – megpusziltam.
– Itt vannak – suttogta.
– Nyugi, nincs itt senki – nem kell suttognod.
Mookie kinyitotta Chanel-táskáját, hogy megmutasson két kicsi,
hosszúkás tárgyat.
– Bár nem biztos, hogy tényleg kelleni fog, ugye? Jaj, és láttátok a
libákat?
Mindenki ott álldogált, amíg a lelkész kijött, és elkezdte beterelni az
embereket. – Rettentően sajnálom, biztos nagyon zavarban lesz,
amikor megjön, de van egy másik szertartásom kettőkor, úgyhogy ha
nem bánnák rettenetesen…
Én nem bántam. Nagyon hideg volt kint. Angus elkapta Nash-t, és
mondott valami olyasmit, hogy „körbeküldi az autót”, amit nem
értettem pontosan. Aztán követtük a tömeget befelé.
Bent a templom éppolyan szép volt, mint kívül, de enyhén… hát,
über-esküvős. Girlandok és szalagok díszítettek minden részt, és
körülbelül ötezer gyertya égett. Rózsabimbók borították a szőnyeget,
és volt egy virágmotívum az összefonódott monogramjukból, amely
téma ismétlődött minden padon és a részletes szertartásrenden, amit a
kezembe adtak. Annyira meg voltam lepve, hogy nem tudtam
válaszolni a kérdésre, miszerint „menyasszony vagy vőlegény”?
– Tessék?
– A menyasszony vagy a vőlegény barátja?
Tehetetlenül néztem Angusra. – Nem tudom – mondtam.
– A vőlegényé – mondta Angus. – Hogy mellém ülhess – tette
hozzá, amikor beértünk.
Az orgonista valami rendkívül bonyolultat játszott, mi pedig
legelőre ültünk: Angus az anyja mellé, én pedig Angus mellé. Az
első padban ülni furcsa volt, és nem egészen helyénvaló, de nem
vitatkoztam. Tanulmányoztam a szertartásrendet. Ahogy elnéztem,
ez egy négyórás esküvő lesz.
– Kahil Gibran! Milyen eredeti! – súgtam Angusnak. Fölemelte a
tekintetét.
– Azt hiszem, ő tervezte meg a szertartást.
Ránéztem a fuksziafüzérre, amely eltakarta az oltárt. A nagy
biblián egy pár összefonódott monogram volt.
– Viccelsz!
A templom másik oldaláról Mookie integetett, és a tűzjelzőre
mutatott. Visszabólintottunk neki. Az izgalom még mindig ott volt a
gyomorszájamban. A templom megtelt, és Jof, a fotós, minthogy
unatkozott, odajött és fényképeket készített a násznépről, közben kis
fekete könyvecskéjére és a szőkék csinosabbjaira pillantgatott. Az
emberek forgatták a fejüket, és a lelkész fel-alá járkált a padsorok
között, némileg zaklatottan. Nash nem volt sehol.
– Mi folyik itt? – súgtam Angusnak. Megint megvonta a vállát. Az
anyja felé fordultam, de ő nem tűnt túl idegesnek; elég nyugodtan
fogta az énekeskönyvét. Nem tudtam, mit mondjak neki, úgyhogy
újra körbepillantottam a templomban. Mindenki sugdolózott és
kuncogott. Tíz perccel múlt, tizenöt perccel múlt. Megláttam
Amanda anyját. Nekem úgy tűnt, be van rúgva. Bimbókat szedegetett
le a bokrétájáról, és előre-hátra hintázott.
Elgondolkoztam: lehet, hogy Fraser tartott-e egy extra kanbulit, és
még most is egy Aberdeenből jövő vonaton ül. – Kikötötted
valahova? – súgtam Angusnak. – Remélem, nem.
– Esküszöm neked, fogalmam sincs, hol van – súgta vissza. Az
egész násznép mozgolódott, és az óráját nézte. Húsz perccel múlt dél,
aztán huszonöttel.
Hirtelen egy csattanással kivágódtak az ajtók a templom végében.
Egy emberként fordultunk hátra. Amanda állt ajtóban.
Tényleg szép volt. A ruhája fehér volt, de úgy látszott, ki van
rakva arannyal. A kivágott ruhaujjak hangsúlyozták izmos karját és
finom vállát, a szoknya pedig követte minden mozdulatát, és úgy
tapadt rá, mint egy pókháló. Tiszta fehér stólát viselt a válla körül,
amely – csak nem? – szőrmének látszott. Istenem, nem lehet
jegesmedve, ugye? De a hatás bámulatos volt.
Az arca azonban egészen más, falfehér, és nagyon dühösnek
látszott. Mindenki csöndben ült. Amanda lassan végiglépkedett a
padsorok között – nem annyira kimérten, mint általában. Néhány
koszorúslány csoszogott be vele, de hirtelen megálltak a padok
mögött. Az orgonista elkezdte játszani a nászindulót, de valaki
nyilván megpofozta, mivel a hangok azonnal abbamaradtak egy
haldokló szisszenéssel. Amanda továbbment, sápadtan és konokul.
És megállt előttünk.
 – Hol a francban van? – sziszegett Angusra.
Angus egyenesen visszanézett rá.
– Esküszöm, nem tudom.
Amanda fölemelte a hangját, ami visszhangzott a templomban:
– Te rohadt disznó, kezdettől fogva ezen mesterkedtél. Kurvára
tudod. Hol a picsában van?
Angus hangja szelíd volt, nem diadalmas. – Sajnálom, Amanda.
Semmit nem mondott nekem erről. Őszintén, szerinted ha tudnám, itt
lennék? Lehet, hogy csak késik.
– Kurvára nem késik – fröcsögte Amanda. – Mind kibaszott
idióták vagytok, az egész kurva társaság.
Hozzám fordult. – Ó, a kollaboráns! Te szánalmas tehén! Mindent
hallottam rólad. Én legalább idáig eljutottam.
Remegtem a támadástól, de nem voltam olyan helyzetben, hogy
bármit is mondjak. Zavartan körülnéztem. Amanda visszafordult
Angushoz. Ahogy ezt tette, megpillantottam valamit, és elakadt a
lélegzetem: a templom végében, a koszorúslányok mögött, a téli
templomkert előtt kirajzolódva ott állt Fraser. Vadászszerelése volt
rajta és egy friss, bő fehér ing, és úgy nézett ki, mintha épp most
érkezett volna a lápról. Keményen összeszorította az ajkát, és
feszülten figyelt. Senki más nem vette észre. Amanda még mindig
teljes lendületben volt, és mindenki őt figyelte.
– Megmondhatod az idióta, hülye, langaléta, aljas bátyádnak,
hogy legközelebb a bíróság előtt találkozik velem, amikor beperelem
az esküvő költségei miatt. Ha meg tudod ezt jegyezni, te hülye,
vidéki birkabaszó suttyó. Istenem, bele gondolni is szörnyű, hogy
majdnem belerángattak ebbe a gyomorforgató családba!
A vendégek szörnyülködve mormogtak. Angus nem szólt semmit,
de rendületlenül nézett rá. Dühében Amanda fogta hatalmas csokrát,
Angushoz vágta – és véletlenül engem talált el… Hát, azt hiszem,
véletlen volt.
 A násznép kollektíven felhördült, ahogy hátratántorodtam, aztán
újra fölegyenesedtem. A fejemhez érintettem a kezem, és véresen
húztam vissza, a tüskéktől. Hirtelen elszédültem.
Amanda gúnyosan mosolygott, és megfordult, hogy elmenjen,
mint a gonosz tündér a lakomán. Aztán szembefordult a tömeggel.
– Rohadék népség! – kiáltotta keserűen. Wokingi akcentusa teljes
dicsőségében visszatért. – Imádjátok ezt… ti…
Aztán két dolog történt. A hangja elhalt, és a tekintete merevvé
vált, ahogy a terem végére fókuszált. Mindenki követte a pillantását,
és hátrafordult. Kivéve engem, mert én tudtam, kit lát.
A második dolog, ami történt, hogy Amanda sikított, aztán a
sikolya gyorsan heves köhögőrohammá változott. A templom
túloldalán elkezdtek fuldokolni, ahogy sűrű füsttömeg szállt fel…
Angusra néztem. A szeme csillogott. – Gyerünk – súgta –, vigyük
ki a nagyikat…
Ezután kitört a káosz. Mindenki elkezdett az ajtó felé tolongani.
Ordítások és sikolyok hallatszottak, ahogy a szerelmespárok
letaposták egymást, miközben próbáltak kimenekülni. Az egyik
magas gyertya felborult, és úgy látszott, valódi tűz van keletkezőben,
amikor valakinek a méregdrága, szintetikus Barbara Cartland-kalapja
tüzet fogott. Hatalmas rikoltás hallatszott, ahogy a libák a levegőbe
emelkedtek, hogy elmeneküljenek, a dzsekis férfi pedig visszarohant
a templomba, hogy megmentse a madarakat.
Én már észrevettem az oldalajtót, és afelé tapogatóztam, annyi
embert taszigálva arrafelé, amennyit csak tudtam. A virágok –
kétségtelenül rendkívül gyúlékony parfümmel permeteztek be őket –
eddigre tüzet fogtak, és miközben az ajtó felé tereltem az embereket,
megláttam Angust, ahogy teszi a dolgát a poroltóval. Amanda anyja
középen állt, imbolyogva, mintha nem tudná, hol van, és
megkönnyebbülve láttam, hogy Mookie a karjánál fogva kivonszolja.
A lelkész kint ugrált kínjában a templom miatt.
– Istenem, bárcsak katolikus lennék – mondta. – Akkor
megihatnám a misebort.
 – Semmi baj… uram – nem igazán tudtam, hogy kell egy lelkészt
szólítani –, azt hiszem, sikerült megfékezni.
– Azt gondolná az ember, hogy ez kellemes változatosság az
összes normális, uncsi esküvőhöz képest, t'od – mondta Nash, aki a
közelben számolta az embereket.
Nem így nézett ki, ahogy az aggódó, kikészült emberek kint
ténferegtek, köhögtek és bosszankodtak. Meghallottam egy
tűzoltóautó hangját. Úristen – mi van, ha minket tesznek felelőssé, és
mindannyiunkat börtönbe zárnak?
Ahogy azonban éppen ezt gondoltam, egy utolsó füstgomoly jött
ki a templomból, és Angus bukkant föl, hevesen köhögve.
– A tűz elaludt – mondta. – Minden oké. – Úgy nézett ki, mint aki
mindjárt elájul, és én odarohantam hozzá.
Mindeközben Amanda ellépkedett a sugdolózó sokaság mellett, és
nem szólt senkihez. Jof, akinek ez volt élete nagy fogása, végig
fényképezett, míg Amanda meg nem fenyegette, hogy behúz neki
egyet, és látszott, hogy komolyan is gondolja. A nyolc koszorúslány
– észrevettem, hogy néhánynak libafos van a ruháján – összehúzta
magát egy körben a templom előtt, miután Amanda teketória nélkül
közölte velük, hogy „Menjetek a picsába – kurvára nem lesz rátok
szükség”.
Fraser nem volt sehol – még egy autót sem láttunk, ami elhajtott
volna. Olyan volt, mintha eltűnt volna a füstben.
Senki nem merte megközelíteni Amandát, aki megfordult,
szemügyre vette a háborús övezetet – a füstöt, ami még mindig a föld
fölött lebegett, az ellenséges tekintetű emberek kis csoportjait –, és
benyomakodott a csillogó limuzinba.
Az apja utánafutott, és azt kiabálta: – Édesem, édesem, majd én
mindent helyre hozok, ne aggódj. Fizetek, hogy megöljék – amit
akarsz.
De Amanda nem vett róla tudomást, becsapta az ajtót, és intett a
sofőrnek, hogy húzzon innen.
 A hatalmas autó elberregett az érkező tűzoltóautó mellett.
Megtapogattam a sebet a homlokomon. Ez elég őrületesen alakult.
– Örülsz, hogy eljöttél? – mormolta Angus, és megfogta a karom.
– Hát, elég szokatlan… – A hangom elhalt. A templomkert másik
végében, idegesen felém pillantgatva két nagyon ismerős alak állt.

Elindultak felém, amint rájöttek, hogy észrevettem őket. Halálra

váltan Angusra néztem.
– Nyugi – mondta. – Beszéljétek meg. Előbb vagy utóbb úgyis
kéne.
Gyengéden előretolt.
Fran fáradtnak és feldúltnak látszott. Félénken rám mosolygott.
Nem viszonoztam. Alex felvette azt az álkönnyedséget, amit akkor
szokott, ha nagyon ideges.
Végül ott voltunk, szemtől szembe egymással. Én összefont karral
álltam.
– Szia – szólalt meg Fran.
– Szia – mondtam én is.
– Mi… hát, én azt gondoltam, hogy nem beszélnél velünk
telefonon.
– Így van.
– De tudtuk, hogy itt leszel az esküvőn.
– Nem volt valami nagy esküvő – mondtam.
– Igen, mi is láttuk.
– Ó, szóval ti egy „mi” vagytok. Hát, ezt jó tudni.
– Persze hogy nem vagyunk, Mel… Úgy értem, én nem… ő
nem… és az egész…
Kényszerítettem magam, hogy megkérdezzem.
– Mióta? Mielőtt elmentél Amerikába, vagy mióta?
Alex megszólalt: – Nem, dehogy.
– Ó, szóval csak a bulim óta?
Lehorgasztotta a fejét.
 Minden borzasztóan a helyére került. Hogy lehettem ilyen hülye?
– Azon az estén történt, amikor kificamítottam a bokámat, ugye?
Fran bánatosnak látszott.
– Mondd el.
– Átmentem, hogy találkozzak Charlie-val, és még nem volt
otthon… – kezdte Fran, de nem kellett többet mondania. Charlie nem
volt ott, Alex viszont igen, és ő soha nem idegenkedett semmitől,
amit tálcán kínáltak neki.
Felhorkantam, és még több alvadt vért dörzsöltem le a
homlokomról.
– Istenem, a… hogy tehettetek? Mi a fenét csináltatok a
vacsorámon?
– Ne haragudj – magyarázta Fran. – Tudtam, hogy… miattam
költözik hozzád. Beszélnünk kellett… és aztán…
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
– De te… te voltál a legjobb barátnőm.
– Tudom. Nem tudom…
Hátraléptem egy lépést, és Alexre néztem.
– Hát, azt hiszem… a tied lehet.
Alex most már védekezni és szégyenkezni látszott. Tudta, hogy itt
meghozták helyette a döntést. Itt nem ő volt a főnök. Neki nem volt
választása.
Fran nem látszott boldogabbnak. Kicsit Alexhez fordult, aki a
földet bámulta, aztán hozzám.
– Azt hiszem, inkább téged szeretnélek – mondta nekem. –
Annyira sajnálom.
– Ehhez kicsit már késő.
– Gondolkozz még rajta.
Az arca olyan könyörgő volt, olyan boldogtalan. Én sem voltam
valami boldog, de én legalább tudtam. Fran szomorúan megrázta a
fejét. Most, hogy az övé lehetett Alex, nem úgy nézett ki, mint aki
még mindig akarja.
 Megvontam a vállam, és megint hátrálni kezdtem. Angus a
templomkert másik oldalán várt rám. Amanda apja körbejárta a
násznépet, és hangosan közölte, hogy ha már fizetett egy príma
ebédért, akár élvezhetjük is – és bámulatos módon az emberek
beszálltak az autójukba, és elmentek a fogadásra. Nem tudtam
elképzelni, hogy miért, bár talán egyszerűen csak nem volt
szükségem még egy jó kis botrányra, amikor ott voltam a sajátom
közepén.
Láttam, hogy Alex odamegy Franhez, és megfogja a karját. Fran
szomorúan lerázta. Nem tudtam elképzelni őket együtt. Most először
megsajnáltam Frant.
Szemben a templomkertet elhagyó forgalommal egy sportkocsi
állt meg csikorogva előttünk. Odanéztem, hogy lássam, mi ez a
legújabb fordulat. Egy zilált figura ugrott ki az autóból, szinte még
mielőtt megállt volna, és Franhez rohant. Megmozdultam, hogy
jobban lássam. Te jó ég: Charlie volt az.
– Tudtam, hogy eljössz – kiabálta. Fél térdre ereszkedett. –
Kérlek, ne kínozz tovább. Nem szereted ezt a szemétládát – mutatott
Alexre.
– Nem, nem szeretem – mondta Fran. Furcsa módon Alex
meglepettnek tűnt ettől a kijelentéstől.
– Nem hagyhattam, hogy ide gyere, vele! Nem bírom elviselni.
Azóta az éjszaka óta… imádlak, Fran. Nekem vagy teremtve!
– De te egy erőszakos, puccos, pedigrés, idióta alkesz vagy!
– Tudom! Te pedig egy erőszakos, részeges, álnok kurva!
Egymásnak vagyunk teremtve! Gyere! Gyere el velem most…
eltűnünk valahova, hogy erőszakosan, részegesen, idiótán
szeretkezzünk, amíg… felrobbanunk!
Angusra pillantottam, aki hitetlenkedve csóválta a fejét.
Fran ránézett Charlie-ra, ránézett Alexre, aztán egyenesen rám.
– Ah – mondta azon a pontos, képzett hangján. Visszafordult
Alexhez.
– Azt hiszem, elmegyek. Isten veled, drágám… érdekes volt.
 – Micsoda? – horkantott Alex. Feldúltnak látszott. – Hová a
fenébe mész?
– Egészen pontosan fogalmam sincs. Szia, Melanie. Sajnálom.
Tényleg. Talán egy napon újra barátnők lehetünk.
– Talán – mondtam. Nem tudtam megállni, hogy el ne
mosolyodjak.
– És emlékezz, mit mondtam neked a kedves McConnald fiúkról.
Szia, Angus!
Integetett neki, Angus pedig barátságosan visszaintegetett.
Aztán Charlie és Fran beugrottak a kis sportkocsiba. Fran a fejére
tekerte a sálját, mint Audrey Hepburn, és föltett egy nagy
napszemüveget.
– Isten veletek, gyerekek! – integetett királynőien. A kocsi kilőtt a
templomkertből, és rettenetes zaj tört elő a kipufogóból.

Mi, akik ott maradtunk, csak bámultunk egymásra. Nem tehettem

róla. Hirtelen elkezdtem félig nevetni, félig sírni egyszerre, nem
valami vonzó horkantó hangokat hallatva.
Alex ösztönösen előrelépett, hogy átkaroljon. De mielőtt erre
alkalma lett volna, Angus is ott termett.
– Elnézést – mondta kimérten Alexnek.
Alex zavarba jött, és hátrahőkölt.
– Bocs.
Angus rám terítette meleg kabátját, és az autóhoz vezetett. Alex
nézett minket, aztán megfordult és elment.
– Jól vagy?
– Igen! Csak… kicsit hisztérikus lettem! Ne haragudj! Mindjárt
jobban leszek.
Angus kinyitotta a kocsi ajtaját, és oldalt beültetett az anyósülésre.
– Tessék – mondta, majd előhúzott egy kis laposüveget. – Ezt
Frasernek hoztam, ha szüksége lenne rá. Igyál egy pici kortyot.
Sokkal jobban leszel.
 Elvettem, nagyokat horkangatva, és ittam egy kortyot. A folyadék
mintha átjárta volna az egész testemet, egy kis meleget és némi
nyugalmat árasztva. A légzésem lelassult, én pedig megint
normálisabban éreztem magam.
Angus beszállt a vezetőülésbe, és csendben együtt ültünk az
autóban egy kicsit.
– Mit csináljunk? – kérdezte végül.
– Hm?
– Hát, mire gondolsz?
– Fraserre – mondtam őszintén. – Úgy értem, hol van? Mit csinál?
Gondolom, ez valószínűleg azt jelenti, hogy nem nősül meg, igaz?
Kiszámíthatatlan szívem újra dobogni kezdett.
Angus szembefordult velem.
– Fraserre gondolsz?
– Öö, igen.
– Nem… Alexre, vagy, khm, rám?
Ránéztem az édes arcára. Valódi aggodalom volt a szemében.
– Öö, hát, tudod, amin Fraser keresztülment… Istenem, biztos
szörnyű lehetett, nem tudom, hogy érezheti magát…
Angus nagyot sóhajtott.
– Én folyton rád gondolok – közölte egyszerűen.
Elakadtam, és megint ránéztem. Mit mondjak? Tudtam, mit
akarok mondani: hogy ő a legédesebb, legtiszteletreméltóbb,
legkedvesebb, leghelyesebb férfi, akit ismerek, de én… én nem…
– De – mondta – a bátyámba vagy szerelmes.
– Ne légy nevetséges.
– Ah, igen, de sajnos így van. Azt hittem, tetszem neked, de csak
azért, mert rá emlékeztetlek.
– Ez nem igaz – mondtam hevesen.
– Egen, hát, talán.
– Egyáltalán nem. Millió okból kedvellek, és ez nincs köztük.
– Csak kedvelsz?
– Nem, szeretlek. Csak, tudod, nem úgy.
 – Ahogy a bátyámat szereted.
Nem mondtam semmit. Nem jutott semmi eszembe.
– Tudod, én tudtam – valószínűleg előbb, mint te – mondta
Angus. – Felragyogsz, mint egy gyertya, ha tízmérföldes körzeten
belül van. De mindig azt gondoltam, hogy talán van esély… akár
csak egy kis esély. És tudtam, Fraser elszánta magát, hogy
keresztülviszi ezt az egész nevetséges dolgot, úgyhogy… Istenem,
igazán önző vagyok. De meg kellett próbálnom. Akaratom ellenére
igazán tetszettél, és azt reméltem. ..
– Hogyhogy tudtad? – vágtam közbe. – Nincs mit tudni.
De annyira kíváncsi voltam.
– Nyilvánvaló volt. Emlékszel arra az estére, amikor elvittük neki
a kazettát? Azt hiszem, tudom, miért voltál akkor szomorú.
– Nem igaz… – igaz volt.
– Nem voltál hajlandó gondolni rá, úgyhogy inkább velem
barátkoztál.
– Nem így van, Guszti.
– Még úgy is hívsz, mint ő. – Az ujjai a műszerfalon babráltak. A
füle piros volt.
– Angus, lehet, hogy más is igaz, de azért barátkoztam veled, mert
igazán kedvellek. Mert vicces vagy, és okos és érdekes és vonzó és
kedves. A többi pedig… sosem kezdtem ki veled, azt hiszem. Ne
haragudj… úgy értem, azt hiszem, nem csináltam semmit.
– Nem, nem csináltál. Te ne haragudj. Elegánsabb vesztesnek
kéne lennem.
– Jaj, istenem, én vagyok a vesztes. Tudod, mindenkit
elvesztettem. És Fraser nem akar majd találkozni velem. Nézd meg,
mennyi szar van a tányérján. Az utolsó dolog, ami eszébe juthat,
hogy kikezdjen Amanda egyik barátnőjével. Sőt, valószínűleg most
is Amandánál van, bocsánatot kér, és azt tervezik, hogy elölről
kezdik az egészet.
– Kétlem.
 – Nem akarlak téged is elveszíteni, úgyhogy légy szíves ne
mondd, hogy felhasználtalak. Mert esküszöm, hogy nem. Vagy ha
mégis, nem akartam. Ne haragudj.
Angus hirtelen rám nézett. A csillogás visszatért a szemébe, ha
egy kicsit tompábban is.
– Legalább… – kezdte. – Legalább eszedbe jutott?
– Mindennap – feleltem, majdnem őszintén.
Angus elmosolyodott.
– Gyere ide – mondta, és magához húzott. Sokáig ültünk egymást
átölelve a kocsiban.
 17
Végül kibontakoztunk az ölelésből.
– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte Angus.
– Nagyon szeretnék hazamenni. Visszamész Londonba?
– Igazából a mamám elment a fogadásra. Úgyhogy oda kéne
mennem, és találkoznom mindenkivel, főleg, mert én leszek ott az
egyetlen férfi McConnald. Légelhárítási gyakorlat.
– Szerinted örül a mamád?
– Örül? El lesz ragadtatva. Attól meg még jobban el lesz
ragadtatva, hogy pezsgőt igyon és pástétomot egyen Mr. Phillips
költségére.
– Megengedheti magának. Öö, kivinnél az állomásra?
– Örömmel.

Angus föltett egy személyvonatra Londonba. A peronon állt és

integetett, amíg a szerelvény elment, a napsütés megcsillant a haján.
Néztem, amíg egészen kicsi lett, és eltűnt a szemem elől, aztán
sóhajtva hátradőltem az ülésen.
A szemben ülő nő furcsán bámult rám. Erőlködtem, hogy lássak a
piszkos vonatablakban, és észrevettem, hogy még mindig csupa vér a
fejem, és a szemfesték lefolyt az arcomon. Szép.
Hirtelen eszembe jutott, hogy nem mehetek haza: ki voltam
rekesztve Linda nagy, titkos projektje miatt. Jézusom! Jaj, bassza
meg! Az sem érdekel, ha a második brit gyalogos gárdaezredet
szórakoztatja ott, az én lakásom is, és most oda kell mennem. Nem
én tehetek róla, hogy egy berobbant esküvőn voltam. A szobámban
maradok egész nap. Linda majd megoldja.
 Elkezdtem zsebkendőt keresni a zsebemben, mielőtt észrevettem,
hogy még mindig Angus kabátja van rajtam. Istenem, a drága.
Biztatóan férfias illata volt, és tényleg találtam benne zsebkendőt. A
sarka ki volt hímezve azzal, hogy F. A. M. Fraseré volt, nem Angusé.
Mintha áramütés ért volna. Az övé. Úgy szorítottam a zsebkendőt,
mint egy becses drágakövet. Az orromhoz emeltem, de csak
tisztítószaga volt, ami, gondolom, bizonyos szempontból elég nagy
megkönnyebbülés. Kicsit letörölgettem vele a vért és a szemfestéket.
A szemben ülő nő odahajolt. Ötven körül lehetett, és egy kicsit
korpáskenyér külsejű volt: rengeteg sál a nyakában, olyan cipő, ami
úgy nézett ki, mintha fából faragták volna, és sűrű, drótszerű haj.
Vonzó volt, olyan ötvenes módon.
– Tudja, én médium vagyok.
Jaj, istenem. Őrült a vonaton! Épp amikor a legkevésbé van rá
szükségem. Segélykérően körülnéztem a fülkében, de mindenki
szándékosan semmibe vett minket – persze! Ez egy angol vonat,
hová is gondoltam? Elbocsátóan biccentettem neki, és azt kívántam,
bárcsak lenne egy újságom, ami mögé elbújhatnék.
– Nagyon erős rezgéseket érzékelek magából.
– Mit, olyan rezgéseket, hogy nem hiszek a médiumokban? –
kérdeztem, próbáltam udvariasan mosolyogni és elhallgattatni.
Elmosolyodott. – Nos, semmi baj. Sok ember nem hisz. Nekem is
gondot okoz néha.
Mereven kibámultam az ablakon.
– Baj van az életében.
– Igen, nos, ez valószínűleg egy jó átlag mindenkinél.
– Semmi baj – mondta. – Alexander szereti magát. Menjen hozzá.
Hirtelen előrehajoltam.
– Mit mondott?
– Azt mondtam, hogy szereti. Menjen hozzá.
– Nem, nem, nem. Nem érti. Azt mondta, Alex? Ő egy abszolút
szemétláda. Nem lehetséges, hogy maga egy fordított médium?
Maga ausztrál?
 – Nem – mondta. – Néha megkapom az üzenetet, és tovább kell
adnom. Látom, hogy jelentett magának valamit. Szóval tessék.
– Teljes hülyeséget jelentett nekem.
– Nos, néha ezt mondja a feje, miközben a szíve mást súg.
– Nem, néha ezt mondják az őrült emberek, amikor találkozunk
velük a vonaton – motyogtam barátságtalanul.
A médium hátradőlt, elégedetten a munkájával, én pedig
kibámultam az ablakon, és erősen gondolkoztam.
Honnan a fenéből tudhatott Alexről? Kitelik tőle, hogy
megrendezte, az az undorító kis varangy. De honnan tudhatta, hogy
ezen a vonaton leszek… ebben a fülkében? Hevesen megráztam a
fejem, hogy kitisztítsam, és megpróbáltam valami másra
koncentrálni, bármi másra.
Fraser. Mintha áttört volna a gát, az embargó feloldása lehetővé
tette, hogy minden beáradjon. Az angyalom a hóban. Ellépked, mint
Mr. Rochester a templomból – valójában nem láttam, hogy ezt tette
volna, de így képzeltem. Féloldalas mosolya, szelíd szeme,
barátságos nevetése… London fokozatosan beúszott a képbe, a
külvárosokon és állomásokon keresztül. Nem csinálhatom azt,
hogy… hát, azt gondoltam… de ez az esküvője napja, az isten
szerelmére! Nem remélhetem, hogy – úgy értem, valószínűleg
próbálja elsimítani a dolgokat. Végül is megjelent, nem? Fél órát
késett, de kész, és hajlandó volt megházasodni.
Valószínűleg nem a legmegfelelőbb időpont, hogy randevúra
hívjam.
A Waterloo állomáson úgy vágtam keresztül a tömegen, mintha
víz alatt úsznék. Tudtam, hogy több mint nevetségesen nézek ki a
szép ruhámban és a tönkretett arcommal, de nem érdekelt. Egész
egyszerűen csak haza akartam menni.
Taxival mentem a lakásomhoz. Az utca csendes volt. Csípős
hideg, de Angus kabátja melegen tartott. Arra gondoltam,
visszafekhetnék az ágyba. Semmibe vehetnem ezt a napot úgy, ahogy
van. Lehet, hogy értelmes dolog lenne.
 Felmásztam a lépcsőn, és halkan kopogtam az ajtón, mielőtt
kinyitottam volna a kulcsommal. Linda egy szempillantás alatt ott
termett.
– Ne haragudj – szóltam be az ajtón keresztül. – Igazán sajnálom.
Az esküvő nagyon rosszul sikerült, és nem tudtam sehova menni…
Légyszi, bejöhetek?
Linda résnyire kinyitotta az ajtót, és gyanakodva méregetett.
– Tudhattam volna, hogy ez soha nem jön össze – mondta
bánatosan. De vonakodva kinyitotta az ajtót, és beengedett.
– Köszönöm! – hálálkodtam. – Nem leszek az utadban, bármit is
csinálsz, megígérem. Sőt, azonnal lefekszem, és ott is maradok, amíg
azt nem mondod, hogy kijöhetek. Sőt, valószínűleg annál is tovább.
– Nem kell – közölte Linda. – Akár csatlakozhatsz is a barátodhoz
a konyhában. Kellemesen elbeszélgettünk.
Barát? Elbeszélgettek? Fogalmam sem volt, kiről beszél. Hirtelen
nagyon idegesen elindultam a konyhaajtó felé. Lehet, hogy Fran
visszatért a kis kalandjáról. Mindennek ellenére nem bántam volna,
ha most itt lenne, hogy beszélhessek vele.
Lassan kinyitottam az ajtót – és a látvány, ami fogadott, annyira
meglepett, hogy most az egyszer egy szót sem tudtam szólni.
Iszonyú hideg volt a konyhában: nyitva volt az ablak, és ahogy
észrevettem, a hűtőszekrény és a fagyasztó ajtaja is. A nagy
helyiségben mindenütt különféle állatszobrok álltak. Volt egy zsiráf,
egy pelikán, egy kenguru – mind nagyok, és szeretetteljesen
megmunkáltak. Barnák voltak, és olyan finoman kidolgozottak, hogy
úgy tűnt, mindjárt elrepülnek vagy galoppoznak; mintha mozgás
közben elkapták volna őket, hogy egy pillanatra szoborrá váljanak.
A konyhaasztal a helyén volt megint. Fraser ült mellette.
Fáradtnak és elkínzottnak látszott, de mosolygott a
megdöbbenésemen.
– Hát nem lenyűgözőek? – kérdezte. Bólintottam.– Eléggé úgy
tűnik, hogy a lakótársad véka alá rejti a tehetségét.
Lindához fordultam.
 – Te csináltad ezeket?
Hevesen elpirult, és megvonta a vállát.
– Miből vannak?
– Csokoládéból.
Megpördültem meglepetésemben.
– Ez mind csoki? Mint a Topics és a Flyte, meg ilyenek?
– Szobrászkodom – mondta Linda szerényen. – Ma viszik el egy
kiállításra. Kicsiben gyakorolok, de nagyon gyorsan kell összerakni
őket, különben elolvadnak. És most keményednek. Nemsokára értük
jönnek.
– Jézusom! – Végignéztem az ehető állatkerten. – Abszolút
gyönyörűek.
Linda elmosolyodott. Ez annyira ritka látvány volt, hogy
visszavigyorogtam. Aztán Fraser rám vigyorgott. Bocsánatkérő,
féloldalas módon.
A szívem a torkomban dobogott. Közelebb húzódtam hozzá. Úgy
néztünk egymásra, mintha hipnotizáltak volna minket.
Leültem az asztalhoz, szemben vele.
– Megeheted a teknőst, ha akarod – ajánlotta föl Linda félénken. –
Rosszul sikerült.
– Köszönöm – mondtam –, de túl szép ahhoz, hogy megegyem.
Hát, legalábbis egy teknőshöz képest.
És tovább néztem Frasert. Felfogva, hogy itt valami van – szegény
lány, sosem hagyom, hogy otthon legyen a saját lakásában? –, Linda
visszavonult.
Csend volt.
– Szóval? – kérdeztem flegmán.
Fraser lehajtotta a fejét.
– Szóval, végig igazad volt?
– Nem, nem ezt kérdeztem… Ez egy „szóval mi történt” szóval.
Rám nézett.
– Tudod, soha nem is akartam megnősülni.
Felhúztam a szemöldököm.
 – Tényleg nem. Minden olyan gyorsan történt… és miután
eljegyeztük egymást, kezdtem rájönni… hogy nem jó ez így. Egy kis
segítséggel, tőled és az öcsémtől, persze.
Lenéztem. – Hm.
– Az esküvőt pedig megszervezték, mielőtt egyet pislanthattam
volna. Úgy éreztem… hát, el voltunk jegyezve. Ígéretet tettem neki.
Nem lett volna helyes megszegni csak azért, mert meggondoltam
magam.
– Nem, hanem kedvesebb lett volna. Hosszú távon.
– Lehet. Na szóval mindig, amikor megpróbáltam szóba hozni,
Amanda félresöpörte. Azt mondta, jó lesz.
– Nem hiszem, hogy feltétlenül csak téged akart.
– Nem, én sem hiszem.
Sóhajtott.
– Tegnap egész éjjel fenn voltam. Nem hiszek istenben, de most
majdnem hinni kezdtem. Csak hogy valaki adjon nekem útmutatást.
– A középkori lovagok csinálták ezt.
– Tudom. Nagyon fájdalmas a térdnek.
– És? Segített?
– Nem. Nagyon sokáig térdeltem ott, elaludtam, megint
felébredtem – órákon át. Aztán tizenegy körül egyszer csak azt
gondoltam: most már túl késő. Egy nagy, gyáva senkiházi vagyok, és
vállalnom kell, ami rám vár. Ez volt a büntetésem, amiért korábban
nem néztem szembe vele.
– Hm.
– És nem hittem volna, hogy Amanda – hát, azt fogja csinálni,
amit csinált. Azt hittem, hogy várni fog, és leszúr, amiért elkéstem.
– Valahol mélyen biztos ő is tudta.
– Gondolom. Aú.
– Mi az?
– Semmi. Csak azt érzem, hogy „aú”, ahányszor eszembe jut,
amiket mondott. Jaj, és szegény te!
 Megérintette a fejemet, én pedig hirtelen nagyon is tudatában
lettem annak, milyen rémisztően nézhetek ki.
– Ó, nem, nem igazán fájt. Csak megkarcoltak a tüskék.
– Kiverhette volna a szemed.
– Hát, tudod… örülök, ha segíthetek.
Fraser mosolygott, és gyengéden megsimogatta a heget.
Megborzongtam.
– De ettől eltekintve – mondta –, azt hiszem, Amanda szívességet
tett nekem. Megúsztam, és senki nem tehet róla.
– Hát kivéve a tényt, hogy te tehetsz róla.
– Igen, istenem, igazad van, mi? Teljesen az én hibám volt. Azt
hiszem, úgy értem, örülök, hogy nem én lettem a szívtelen gazember.
Mert nem vagyok az, tényleg. Hát, legalábbis azt hiszem.
– Szerintem sem vagy az.
A keze még mindig a homlokomon pihent.
– Miért jöttél ide? – kérdeztem.
– Hogy lássalak – felelte egyszerűen.
– Ó.
Lesütötte a szemét, és elvette a kezét.
– Te és Angus… Ne haragudj, tudom, hogy egyáltalán semmi
közöm hozzá, de van – volt – izé, szóval nincs semmi köztetek,
ugye? Ő azt mondta, hogy nincs, de azt gondoltam, talán kímélni
akarja az érzéseimet. Ő ilyen.
– Tudom – mondtam. – És nincs. Sosem volt, igazán. Én… hát,
remélem, nem bántottam meg. Azt hiszem, az egyik ok, amiért
kedvelem – nem az egyetlen ok, mert tényleg, tényleg kedvelem,
tudod, szerintem nagyon jó fej… De, hát, azt hiszem, izé, valahogy
rád emlékeztetett.
Fraser szelíd szeme kétszer csillant meg a meglepetéstől.
– Igaz ez?
– Igen – mondtam, és lenyeltem a gombócot a torkomban.
– Te… izé, én, hát, tudod…?
– Öö, igen – mondtam, és bíztam benne, hogy ez volt a jó válasz.
 A fogása a kezemen szorosabbá vált, a másik kezét pedig lehúzta
a homlokomról, hogy belefogja az arcomat. Az ablakon túl megint
eleredt a hó.
– Lassan rájöttem… – kezdte. – Rájöttem, megrémít, hogy vele
leszel, és őt teszed boldoggá, nem engem. Annyira féltékeny voltam.
Rábámultam.
– Féltékeny voltál? Nősülni készültél!
– Tudom. Csak nem tűnt igazságosnak, hogy ő megkaphat, mert
jó az időzítése, az enyém pedig annyira rossz, amennyire csak lehet.
Mintha nem lett volna elég bajom.
Nem tudtam elhinni, hogy ezt hallom. Rátettem a kezem az övére.
– Találkoztam egy médiummal a vonaton – meséltem
mosolyogva. – Hihetetlen volt. Tiszta őrült. Tudod, azt mondta,
menjek vissza Alexhez.
– Azt csináltad – mondta Fraser.
Kérdőn néztem rá.
– Alasdair. A középső nevem. Az Alexander keltául.
Előhúztam a zsebkendőt. Jaj! F. A. M. Az a bolond nő
valószínűleg meglátta az A-t, amikor úgy szorítottam a zsebkendőt,
mint egy őrült, és megkockáztatott egy megalapozott feltevést.
Hacsak, persze… felnéztem Fraserre, csillogó szemmel.
Szinte mint egy lassított felvételen, elkezdtük megérinteni egymás
karját és arcát, először fedezve fel egymást. Éreztem erős vállát a
fehér ingén át. A karján minden szőrszál felállt a hideg levegőtől és a
közelségtől. Puhatolózva megérintettem az egyik gombját.
– Ha még többet sírok, azt hiszem, meg fogok vakulni –
motyogtam, és próbáltam visszatartani.
– Az akkor megmagyarázná, hogy mit látsz bennem.
– Ha-ha-ha.
Hirtelen éreztem, hogy erős karjával átöleli a derekamat, a fogása
szorosabbá válik. Az arckifejezése fürkésző volt, izgatott, ideges,
bizonytalan – hát, valójában eléggé biztos.
Egyenesen ránéztem erre a férfira.
 – Tudod, ha ez egy könyv lenne – mondtam –, igazából egy
esküvővel kellene végződnie.
– Nem feltétlenül – vitatta Fraser. – Végződhetne egy csókkal is.
És így történt.
 Epilógus
Azonnal meg akartunk szökni. Rengeteg megbeszélni– és
csinálnivalónk volt. Valahová vidékre, gondoltuk, ahol sétálhatunk
és beszélhetünk, és, hát, azt a másik dolgot is. Úgy ragyogtam, mint
kint a karácsonyi fények. Összeszedtem néhány meleg holmit egy
táskába, és elindultunk az ajtó felé. Kifelé menet meghallottam, hogy
szól a telefon. Linda vette föl.
– Ó – hallottam a hangját. – Mel!
– Nem hiszem, hogy fel akarom venni, igaz? – kérdeztem Frasert.
– És azt se mondd el nekik, hogy itt vagyok – mondta.
– Úristen. Még nem is gondoltam arra, hogyan próbáljam ezt
elmagyarázni az embereknek.
– Csss… – Hátulról mindkét karjával átölelt, és a vállamhoz
hajolt. – Bőven lesz idő ezzel foglalkozni.
– Mel! – kiabálta Linda. Linda kiabál! Micsoda nap ez. – Valami
Nicholas az! Azt kérdezi, hogy ráérsz-e… várj… ma este, vagy a
hétvége fennmaradó részében?
Kérdőn néztem Fraserre. Hevesen megrázta a fejét.
– Azt hiszem, ez egy „nem”, Linda – mondtam.
Csend következett. Aztán Linda kidugta a fejét az ajtó mögül.
– Engem hívott randira helyetted! – közölte izgatottan.
– Ó…
 Hát, mi baj lehet belőle? Nicholas jómódú, van egy szép autója,
magas, nem… hát, nem maga az ördög, Lindának pedig ki kéne már
mozdulnia.
– Miért nem mész? – biztattam kedvesen. – Rendes fiú. Jó
mulatság lenne.
Linda kihívóan nézett rám.
– Azzal a háromméteres, ótvar, kutyaleheletű könyvelővel? Mi a
FASZT képzelsz rólam?
 Köszönetnyilvánítások
Köszönet Robin Colgannek, Ian Wylie-nak és dr. Andrew
Teversonnak munkám korai szakaszában tett hasznos
észre-vételeikért; az elképesztő Ali „ne szórakozz velem” Gunn-nak,
Nick Marstonnak, Carol Jacksonnak és mindenkinek a Curtis
Brownnál; Rachel Hore-nak a fantasztikus szerkesz-tésért, Anne
O'Briennek, Jennifer Parrnak, Fiona Mclntosh-nak, Yolande
Dennynek, Julie Cassnak, Yvette Cowlesnak, Alex Youngnak, Dan
Moore-nak, Claire Roundnak és a csa-patnak a HarperCollinsnál;
Salty Sandra McKaynek, Susan Hoyernek, Andy Kennedynek és a
westminsteri vöröskéz-bandának a támogatásért; Davids Bewersnek
és Knowlesnak a plusz két hónapért; Fiona Hastingsnak – nagyon
hiányzik –, amiért javasolta; a szüleimnek, amiért nem faggattak
róla, és Jill Edwardsnak.
A kiadó könyvei megvásárolhatók az
ULPIUS-HÁZ KÖNYVESBOLTBAN
Budapest XIII., Hegedűs Gy. u. 23.
Tel.: 320-4720
Nyitva:
H.-p.: 9-19 óráig
Szo.: 9-13 óráig

www.ulpiushaz.hu
ISBN 963 9475 08 4
Ulpius-ház
Könyvkiadó Bt., Budapest, 2002
Felelős kiadó: Kepets András
Tördelés: Typo D'Apo Bt.
A nyomás és a kötés
az ETO-Print Nyomdaipari Kft.-ben készült
Felelős vezető: Balogh Mihály