A szép négy ismérve

A japánoknál a szépségnek négy ismérve van. Közülük három (szabi, vabi, sibui) a régi sintó
vallásból ered, míg a negyedik (júgen) a buddhista filozófiával terjedt el.

Mi rejlik e fogalmak mögött?

Az első szó a szabi. A japánok szemében a szépség és a természetesség azonos fogalmak.

Ami nem természetes, az nem lehet szép. De a természetesség érzékelését bizonyos dolgok
hozzáadásával még fokozni lehet.

A japánok úgy vélik, hogy az idő elősegíti a dolgok lényegének feltárulását. Ezért szépnek
találják a hajlott kor egyes megjelenési formáit. Vonzó számukra az öreg fa sötét színe, a
mohlepte kő a kertben, sőt még a megkopottság is.

Nos, a réginek, az öregnek ezeket a jellemzőit jelölik a szabi szóval, ami tulajdonképpen
rozsdát jelent. Tehát a szabi – archaikus tökéletlenség, a régiesség varázsa, az idő nyoma.
A szépségnek ez az eleme, a szabi a művészet és a természet közötti kapcsolatot teljesíti meg,
a vabi viszont a művészet és a hétköznapi élet között alkot hidat. A vabi fogalmát,
hangsúlyozzák a japánok, nagyon nehéz szavakkal megmagyarázni. Ezt a fogalmat érezni
kell.

A vabi az, ami nem cikornyás, nem rikító, nem erőltetett. Ez, mondhatnánk, a mindennapok
bája, a bölcs visszafogottság, az egyszerűség szépsége.

A japánok meglátják és értékelik a szépet mindabban, ami körülveszi az embert a mindennapi

életben, a hétköznapi lét minden egyes tárgyában.

Nemcsak egy kép vagy egy váza, hanem bármiféle háztartási eszköz is – legyen az rizses
kanál vagy bambuszalátét a teafőzőhöz – műalkotás lehet, és a szépség megtestesülése.
Praktikusság, a tárgyak funkcionális szépsége kapcsolódik a vabi fogalmához.
A vabi és a szabi ősi szavak. Idővel együtt kezdték használni őket, mint közös fogalmat
(vabiszabi), majd átalakulván a hétköznapi sibui szóvá, még tágabb értelmezést nyert.
Ha megkérdezünk egy japánt, hogy mi a sibui, így válaszol: az, amit az ember jó ízléssel
szépnek nevez. Ilyenformán a sibui a végleges ítéletet jelenti a szépség értékelésében.
Évszázadok folyamán a japánok szinte ösztönösen kifejlesztették magukban azt a képességet,
hogy felismerjék és újraalkossák a sibui szóban megtestesülő tulajdonságokat.
A sibui: az egyszerűség szépsége plusz a természetesség szépsége. Nem általában a szépséget
jelenti, hanem azt a szépséget, mely az adott tárgy rendeltetésére és arra az anyagra
vonatkozik, amelyből készítették. Egy tőr díszítésének nincs értelme. A penge élessége és az
edzés jó minősége jellemezze. Egy csésze akkor megfelelő, ha kényelmes és kellemes belőle
teát inni, s ha megőrzi a fazekas megformálta agyag eredeti szépségét. Japán felfogás szerint
az ideális az, ha a termék az anyag minimális megmunkálása mellett maximálisan praktikus.
[…]
A sibui az eredendő tökéletlenség és a józan visszafogottság összekapcsolódása. Mindaz, ami
mesterkélt, erőltetett, összeegyeztethetetlen ezzel a fogalommal. […]

A vabi, a szabi vagy a sibui fogalmakat az élteti, hogy az emberek képesek arra, hogy a
tárgyakat eleven lényeknek lássák. Ha a mester nem úgy tekint az anyagra, mint úr a
rabszolgára, hanem mint férfi a nőre, akitől önmagához hasonló gyermeket szeretne – ebben
az ősi sintó vallás tanítására ismerhetünk.

De a buddhizmus is mély nyomokat hagyott a japán művészetben.

A művészet titka abban rejlik, hogy meghalljuk a ki nem mondottat, hogy gyönyörködni
tudjunk a láthatatlanban.

Ez a gondolat az alapja a szépségről alkotott japán elképzelések negyedik ismérvének. Ez a

kritérium, melyet a júgen szóval jelölnek meg, a célzás vagy utalás mesterségét, az elhallgatás
szépségét foglalja magában.

A japán szigetvilágban a természetben ott rejtőzik az előre nem látható elemi csapások
állandó fenyegetése is. A nép emiatt igen érzékenyen reagál az őt körülvevő világ
változásaira, s ezt még fokozza a buddhizmus kedvenc tana a világ változékonyságáról. E két
tényező együttese révén jutott el a japán művészet a változékonyság, a mulandóság
dicsőítéséhez.

A népek általában örülnek vagy bánkódnak azok miatt a változások miatt, melyeket az idő
múlása hoz magával. De minden bizonnyal csak a japánok voltak képesek arra, hogy a
mulandóságban is meglássák a szépséget. Nem véletlenül választották nemzeti virágjuknak
éppen a cseresznyevirágot.

A tavasz megérkezését a japán szigeteken nem az elemek vad harca jelzi. Itt nem úgy érkezik
az új évszak, hogy megrepeszti a folyók jégpáncélját, és a kiáradó vízzel tengerekké
változtatja a síkságot. A természet ébredésének régen várt időszaka itt azzal köszönt be, hogy
szinte egyik napról a másikra virágba borulnak a cseresznyefák. De a rózsaszínű virágok,
amilyen gyorsan megjelentek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. A cseresznyefavirág szirmai
nem ismerik a hervadást. Már a legkisebb fuvallattól is vidáman keringve ereszkednek alá a
földre. Inkább üdén hullanak le, mintsem hogy elveszítsenek valamit szépségükből.
A változékonyság, a mulandóság eszményítése egy buddhista szektának, a zennek a
felfogásához kapcsolódik, s mély nyomot hagyott a japán kultúrában. Buddha tanításának az
értelme, hirdeti a zen, olyan mély, hogy szavakkal ki sem fejezhető. Értelemmel nem lehet
felfogni, csak intuícióval, nem a szent szövegek tanulmányozása, hanem valamiféle hirtelen
megvilágosodás révén. Ilyen pillanatokhoz pedig úgy juthatunk el, ha a természetet a maga
szüntelen változásában szemléljük, ha mindig meg tudjuk találni az összhangot a környezettel,
ha érzékelni tudjuk a nagyságot az élet apróságaiban is. A világ örök változékonyságával –
tanítja a zen szekta – összeegyeztethetetlen a befejezettség gondolata, ezért ezt a művészetben
is kerülni kell. A tökéletesedés folyamatában nem lehet csúcs, nem lehet nyugvópont. A teljes
tökéletességet csak egy pillanatra érhetjük el, s e pillanat máris elmerül a változások
hullámaiban.
A tökéletesedés szebb, mint a tökéletesség: a mulandóság teljesebben jeleníti meg az életet,
mint a befejezettség. Ezért nyújt több szépséget az az alkotás, amelyben nem mondanak ki
mindent.

Inkább sejtetni, mint kimondani – ez az alapelv, mely a japán művészetet a beleértendő

gondolatok művészetévé teszi. A művész mintegy lehetőséget ad arra alkotásában, hogy
művét mindenki a maga módján, a saját elgondolása szerint egészíthesse ki, értelmezhesse.
A japán festők körében szállóigévé vált e mondás: „A tekercs üresen hagyott részein több
gondolat van, mint ott, ahol az ecset telepingálta.” […]

A júgen, vagyis a félig kimondottság szépsége az a szépség, amely szerényen megbúvik a

dolgok mélyén, amely nem törekszik a felszínre. És lehet, hogy az az ember, akiből hiányzik a
művészi ízlés vagy a lélek nyugalma, észre sem veszi.

Vszevolod Ovcsinnyikov – A cseresznyefa ága