Köröstárkány és a Székely Hadosztály tragédiája

Köröstárkány Bihar vármegyei község, Nagyváradtól 60 km-re Dél-keleti

irányban, közvetlenül Belényes városa mellett, a Belényesi-medencében. Köröstárkány
a Fekete-Körös (innen kapta a falu a Körös jelzőt, míg a Tárkány – Tarkan kifejezés a
honvisszafoglalás előtti időkből való) bal partján, a folyó mellett, a Béli hegység
lábánál, a Nyugat Szigethegység (a hírhedt mócvidék) bejáratánál található. Belényes,
a Gyulafehérvárra és Dévára menő út melletti város, egyik „legjobb” példája a
lakosságcserének. 1914-ben 2134 magyar és 1974 román élt a városban, ma a
magyarok száma alig haladja meg az ezer főt, míg a román lakosok száma közel 12
ezerre duzzadt.
A Fekete-Körös menti magyarság, az erdélyi magyarok egyik legérdekesebb,
legszínesebb csoportját adják. Bartók Béla tudván ezt, 1911-ban gyűjtött a faluban,
ahol a csárdásnál régebbi helyi „ugratós” kísérő dallamait jegyezte le. Györffy István
megfogalmazása szerint: ”Van Bihar vármegyének egyik félreeső zugában,
Belényestől nyugatra… egy érdekes magyarlakta vidék, mely úgy nyelvében, mint
néprajzi sajátosságokban nagyon sok ősi elemet őriz, éppen ezen elzártsága miatt.”
Köröstárkánynak saját népviselete, nyelvjárása és a falu utcáinak egyedi arculata van.
A Belényesi-medencében élő magyarok között a mai napig él az a tudat, hogy ők a
székelyek leszármazottai (vagy elődei?), ezt a hagyományt a kutatások is
alátámasztják.
Hogy a vidék régi magyar szállásterület, misem bizonyítja jobban, mint a
Belényes melletti Magyarremete Árpádkori temploma. A templom belső falán feltárt
falfestményeken Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Lászlót láthatjuk. Várasfenes
mellett, a hegyek lábánál pedig a honvisszafoglalás idején, vagy korábban készült, ma
Béla várnak nevezett vár romjait csodálhatjuk meg. De Belényessonkolyos mellett
Pálos rendi kolostor is volt, ennek mára teljesen nyoma veszett.
A Belényesi-medencében, a Fekete-Körös felső folyásánál több településen is
élnek magyarok (Várasfenes, Kisnyégerfalva, Magyarremete, Belényessonkolyos,
Belényesújlak, Jánosfalva, Belényes), de csupán Köröstárkány színtiszta magyar falu.
A köröstárkányi magyarok mindig is dolgos, szorgalmas emberek voltak. Az
elmúlt században főleg fazekassággal, szőlőtermesztéssel, pálinkafőzéssel,
állattartással foglalkoztak. Ma Köröstárkány messze vidéken híres zöldség-
termesztéséről, szinte minden portán találhatunk fóliasátrat. E mellet a visszakapott
földjeiken, „nadrágszíjparcellákon” gazdálkodnak és a mai napig is finom pálinkát
főznek.
A szomszéd román falvak (közigazgatási reformok ürügyén, három román
falucskát Köröstárkányhoz csatoltak, így ma kb. annyi magyar él a községközpont
Köröstárkányban, mint amennyi román összesen a három faluban – ez a helyhatósági
választásoknál sokat számít, a falunak 1989 óta, csak négy évig lehetett magyar
polgármestere) mindig is irigységgel nézték a náluk jóval gazdagabb Köröstárkányt.
Mint ahogy írtam, a gazdagság a szorgalomnak, a munkának köszönhető, aki nem
dolgozik, annak nincs is.
Köröstárkány magyar népét az évszázadok folyamán számos tragédia érte.
1738-ban a pestis, 1836-ban és 1873-ban pedig a kolera pusztít a faluban. De a
legfájdalmasabb pusztítást éppen 85 évvel ezelőtt 1919. április 19-én, nagyszombaton
szenvedte el a falu. 93 magyart gyilkoltak le a falu főterén a románok.
Mint tudjuk, 1919-ben ezekben a napokban vonultak be a román megszállók a
jelenlegi román-magyar határ romániai oldalán található nagyvárosokba. Április 19-én
Szatmárnémetibe, április 20-án Nagyváradra és Érmihályfalvára vonulnak be, de négy
nap múlva már Debrecenben, és április végéig a Tisza vonalánál sorakoznak fel a
román megszálló alakulatok. Magyarország területére 1918 november 12-én,
Gyergyótölgyesnél lépett az első román katona. Prezan tábornok proklamációjában így
fogalmaz: „… hadseregünk átlépte a Kárpátokat. Testvéri szeretettel lépdelve Erdély
földjén, a román sereg a szent nemzeti és emberi jogok nevében jön, hogy teljes
szabadságot biztosítson mindenkinek. Ezen gondolatoktól lelkesítve biztosítjuk a
Tiszáig és a Dunáig terjedő román földnek minden lakosát.” (Ma ennek a „szent”
jognak vagyunk szenvedői, immár 84 éve.) Kolozsvárra, Erdély színmagyar
fővárosába 1918 karácsonyának szombatján vonultak be a román katonák. Iuliu Pop, a
kinevezett kolozsvári román főpolgármester szerint: „Kolozsvárt kilenc év, eh – kilenc
hónap alatt románná kell tennünk, hisz itt a gerinc, a nyakcsigolya a román állam
testében. Aki Kolozsvár ura: az Erdély ura! Nem engedhetünk! Ez a románság
létkérdése.” (Ugye értjük, miért egy Funár kell legyen ma Kolozsvár ura.) A
megszállókkal szemben a Székely Hadosztály és néhány alakulat veszi csak fel a
harcot.
A Székely Hadosztályt, Székely Különítmény néven, Kratochwill Károly
ezredes szervezte meg székely és erdélyi magyar menekült katonákból, de ide tartozott
a korábbi kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály maradványa és egy kárpátaljai rutén
zászlóalj is. Az alakulat legnagyobb létszáma 649 tiszt, 12438 fő legénység, 68 löveg
és egy repülőosztály volt. A Székely Hadosztály nevet 1919 január 20-án vették fel,
amikor is feltartóztatni akarták a 26 ezer fővel támadó román katonai alakulatokat. A
Hadosztály felszerelése igen gyenge volt, lőszerutánpótlást nem kapott, mert a
budapesti kormány félt a Hadosztály erejétől. Amikor március 21-én Budapesten a
nagyrészt (zsidó származású) bűnözőkből verbuválódott banda és a felbőszített
csőcselék kikiáltotta a Magyarországi Tanácsköztársaságot, még jobban féltek tőlük,
mert a legénység az előírt vörös szalag helyett széles nemzetiszínű szalagot varrt föl az
egyenruha hajtókájára, majd föllázadt a szatmárnémeti kommunista hatóságok ellen.
A Székely Hadosztály példás hősiességgel harcolt a túlerővel szemben, és szép
sikereket is elért. Hadadnál, Kocsordnál, Mátészalkánál is megfutamították az
ellenséget. Taktikájuk a halogató harcmodor volt, sokáig reménykedtek abban, hogy
majd Budapestről kapnak lőszert és utánpótlást. Budapest „urai” azonban magukra
hagyták őket és lőszer helyett vörös alakulatokat küldtek ellenük. A Hadosztály sorsát
megpecsételte a lőszerhiány és az utánpótlás hiánya, és az, hogy lassan két tűz közzé
kerültek. Egyik oldalról a kommunista alakulatok cserben hagyták és támadták őket,
másik oldalról a román túlerő támadta őket. Más kiút nem lévén, a Székely Hadosztály
Demecsernél, a román sereg előtt, április 26-án letette a fegyvert. Kb. 400 tisztet és
4000 fő legénységet a románok Brassóba internáltak. Kratochwill Károly ezredest a
románok haditörvényszék elő állították és bebörtönözték. 1920 októberében szabadult,
később tábornok lett, majd altábornagy. A Trianoni tragédia után a revíziós mozgalom
egyik legismertebb képviselője lett, 1946-ban hunyt el Budapesten.
 A Székely Hadosztály harcainak tiszteletére, az utolsó harcok színhelyén
Mátészalka és Kocsord között, a Kraszna partján emlékművet emeltek, ezt az 1950-es
években lerombolták. Újbóli felavatására 1995. április 21-én került sor. A hét méter
magas dombon álló emlékoszlophoz három székely kapu alatt elhaladva lehet feljutni.
Az emlékoszlop versfelirata: „Elült a harc, világok harca, / De új harc lobban, csak a
tietek. / Az ősi földért haltatok, / S a halálban örökké éltek.”
Az ősi föld védelmében, Köröstárkány mellett is kivették a részüket a Székely
Hadosztály katonái. Az itteni harcokról írt Constantin Kiritescu, az Istoria pentru
integrarea Romaniei 1916-1919 () című könyvében. Ebben a következőket
olvashatjuk: „A Dealul Mare –i erős állást, ahonnan Belényest is lehet látni, egy
magyar kadétzászlóalj védte, amely különös hősiességgel harcolt, és nagy veszteségei
voltak… A belényesi ütközet heves volt. Nyégerfalvát és Köröstárkányt az éjszakai
ütközet során elfoglalták.”
Kiritescu néhány mondatos megjegyzésénél, ahonnan hiányzik a
tömeggyilkosság ismertetése, sokkal bővebben foglalkozik a Köröstárkány melletti
harcokkal Koréh Endre tábori lelkész, Erdélyért – A székely hadosztály és dandár
története 1918-1919 című könyvében. Ebben a következőket olvashatjuk. „A harcot a
nagyváradi honvéd hadapródiskola 17-18 éves tiszti növendékei, III. – IV.
évfolyambeli derék fiúk vették fel. A hadapródok halálmegvetéssel, elszánt kitartással
harcoltak az oláh túlerő ellen… A magyar erő a túlnyomó oláh elől lassan vonult
vissza Köröstárkányig, ahol újra felvette a harcot.” A hadapródok segítségére sietett a
Werbőczy zászlóalj, a csendőr alakulat és a határrendőrök, mindannyian a Székely
Hadosztály kötelékében. Olvassuk tovább Koréh Endre könyvét: „Április 18-án,
nagypénteken elkeseredett harc folyt. A székelyek géppuskái oldalba kapták az
oláhokat, s a tüzérségük is kitartott a végsőkig… E küzdelemben Köröstárkány népe
példátlan hősiességgel vett részt. Férfiak, asszonyok vállvetve harcoltak a székely
rajvonalban a magyar szabadságért… Másnap ( a román túlerő miatt, a harcoló magyar
alakulatok kénytelenek voltak meghátrálni) békés szándékot színlelve közérdekű
hirdetés meghallgatására gyűjtötték össze a falu népét a községháza elé. Ezalatt
Szakota, volt kristyóri jegyző géppuskákat rejtett el a szomszéd telkeken. Mikor már a
lakosság együtt volt megszólaltak a gépfegyverek. Percek alatt halomra lőtték a
fegyvertelen lakosságot.” A református templom előtti téren 91 (köröstárkányi források
szerint 93) áldozata lett a tömegmészárlásnak. A szomszédos Kisnyégerfalván szintén
kivégeztek 17 magyart. Itt szomorúfűz jelzi a gyilkosság színhelyét.
A köröstárkányi öldöklés alatt a szomszéd román falvak lakosai is megjelentek
és garázdálkodni, rabolni kezdtek a jómódú magyar faluban. A három napig tartó
szabad rablás alatt teljesen kifosztották a falut. Koréh Endre szerint a gyilkosok nem
elégedtek meg a gépfegyverropogással, volt akinek kezét, lábát, nyakát is átvágták.
Hiteles adatok szerint 204 magyar gyermek jutott árvaságra. 16 éves fiútól 80 évet élt
idős emberig, férfiak, nők, leányok voltak az áldozatok között. Az elhunytakat, a falu
feletti temetődombon hantolták el, mindenkit a saját családja. „A Fekete -Körös
völgyében elesett kis hősök – a nagyváradi hadapródok – és a hősi halált halt székely
katonák tetemeit, már nem volt, aki elhantolja… Az oláhok kirabolták a halottakat, s a
tetemek a kutyák martalékai lettek!” – Koréh Endre.
Beke György Itt egymásra találnak az emberek című könyvében Köröstárkányt
is bemutatja. A faluban való gyűjtésekor kikötötték, mindenről írhat csak 1919. április
19-ről nem. A könyvben nem is jelenhetett meg az a beszélgetés, amit az író az egyik
még élő szemtanúval folytatott. Ez a beszélgetés az Erdélyi Magyarság című
folyóiratban jelent meg 1990-ben. A szemtanú Gyulai Ferenc, 15 éves volt 1919-ben.
Elmondása szerint úgy tudott megmenekülni, hogy fiatal fiú révén átugrotta az egyik
kerítést, utánalőttek, de nem találták el. A családjából hét áldozata volt a vérengzésnek.
A szemtanú így fogalmazott: „Azóta a tárkányiak ereje felköltözött a temetődombra.
Azóta, olyan gyávák vagyunk, mint a riadt bárányok. Fáj valami, bosszant, mondanánk
ezt vagy azt, mert érezzük, hogy igazunk van, de felnézünk a dombra és belénk szakad
a szó.”
A gyalázatos gyilkosságokra évtizedekig nem volt szabad emlékezni,
olyannyira nem, hogy a temetőben lévő sírkövekről a román hatalom lekapartatta az
1919. április 19-es dátumot, nehogy feltűnjön valakinek a sok sírkereszt ezzel a
dátummal. Igyekeztek eltüntetni még az emlékét is a gyáva gyilkosságaiknak. Ahogy a
szemtanú is fogalmazott: félelmet ültettek az emberek szívébe. Ezt a félelmet csak
1999-re tudták némelyek levetkőzni. Gyűjtést indítottak és 1999 augusztusában
sikerült felállítani egy emlékművet a román öldöklés során, valamint az első és
második világháborúban elhunyt tárkányiak emlékére. Azóta minden évben,
nagypénteken, megemlékeznek az áldozatokról. Így lesz ez idén is. A Köröstárkányiak
mindenkit szeretettel várnak a megemlékezésre. (És nem csak a megemlékezésre. A
faluban jól működik a faluturizmus, és a vidék csodálatos.)

N.J.B., Nagyvárad