Ottlik Géza: Iskola a határon

Recenzió

Ottlik Géza 1912-ben született Budapesten, régi nemesi-polgári családban. Már

kisgyermekkora óta írónak készült. Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben, s

ezt számos remek írás követte, melyek többek között a Nyugatban jelentek meg. Ottlik

Géza legfontosabb műve, az Iskola a határon a 20. századi magyar irodalom egyik

legjelentősebb alkotása. A nagyregény első változatát már 1948-ban elkészítette az író,

de visszakérte a kiadótól. Hasznos volt a csiszolgatás, a téma érlelése. Az 1959-ben

kiadott regényt nemcsak a diákkori emlékek, nemcsak a világháború formálták jelentős

mértékben, hanem az ötvenes évek tapasztalatai is. A mű a három főszereplő, Both

Benedek, Medve Gábor és Szeredy Dani történetét meséli el, akik különböző

megpróbáltatásokon esnek át.

Ritkán fordul elő, hogy egy mű címe ennyire találó legyen. Nem szerepel ugyan

benne, de az olvasó rájön, hogy az iskola, ahol a történet játszódik a Kőszegi Katonai

Gimnázium, amely a trianoni békeszerződés miatt közvetlenül az országhatárra került.

1923 szeptemberében hét újonc kikerül a szülői házból, kikerülnek a civil életből a

katonai életbe, gyermekkorból a felnőttkorba, szabadságból az alávetettségbe. A címbéli

határ kétféle értékű: az iskola a határon található, illetve a korábban felsoroltak határa. A

11 éves gyermekek eddigi élete múlttá válik, kiszolgáltatott helyzetűek lesznek,

elindulnak az ismeretlen felé, amelyről eddig elképzelésük sem volt. A hét fiatal a

gyermekkor idilli világából átlép egy brutális és kegyetlen világba.

A regény szerkezetét tekintve három fejezetre oszlik: Non est volentis, Sár és hó,

Sem azé, aki fut. Az első és utolsó cím egy bibliai utalás Pál apostol rómaiakhoz írt

levelére, mely azt mutatja, hogy az emberi akarat relatív, az isteni akarat pedig abszolút.

1
Fontos a bibliai idézetek közé ékelt sár és hó motívumpárja, ugyanis az ősszel megjelenő

sár csak tovább fokozza a növendékek kiszolgáltatottságát. Ezzel szemben a hó elfedi a

sok mocskot, csökkenti a növendékek szenvedéseit.

A mű keretes szerkezetű, 1957-ben kezdődik el, és akkor is ér véget. A történetet

egyrészt Medve Gábor naplójából, másrészt pedig Both Benedek kiegészítéseiből,

reflektálásaiból ismerjük meg. Így gyakori, hogy egy eseményről ketten számolnak be,

ezzel éreztetvén, hogy abszolút igazság nem létezik. Fontos megjegyeznünk, hogy

a két nézőpont két személyiségtípust is jelent. Sem Bébé, sem Medve nem azonosítható

az íróval, de mindkettőjükbe beleszőtt Ottlik egy-egy magára jellemző elemet.

Medve és Bébé között az az alapvető különbség, hogy hogyan reagálnak

Merényiék módszereire, hogyan alkalmazkodnak Merényiékhez. Medve Gábor ellenáll,

ő nem tud beilleszkedni egy ilyen rendszerbe, esetleg csak beletörődni tud. Arra kéri

édesanyját, hogy vigye őt haza, de édesanyja nem teljesíti kérését, ezért a fiú megszökik.

Azonban rá kell döbbennie, hogy már nem tudna a civil életbe sem visszatérni, ezért

visszafordul és önként vállalja a büntetést. Ekkor édesanyja szeretné hazavinni, de ekkor

már ő nem akarja, bizonyítani szeretne. Sokak számára példaértékű lehetne ezen

cselekedete. Ezzel szemben Bébé sokkal nyitottabb személyiség. Míg Medve akár a testi

fenyítést is vállalta, Bébé megalkuvásra kész volt. Ő nem törik, ő inkább hajlik.

Merényiék beveszik őt a focicsapatba, befogadják a közösségükbe, s ennek

következtében neki is részt kell vennie a garázdaságokban, ő is fosztogat.

Lelkiismeretfurdalását azzal igyekszik elaltatni, hogy nem tehet mást.

A fejezetek középpontjában az első időszak áll, az első néhány hét, az első néhány

hónap. Ez a betörés időszaka. Az iskola 10 évesen veszi fel növendékeit, a 7 újonc

azonban 11 évesen érkezik egy összeszokott csapathoz. Már kialakultak a hierarchiai

viszonyok, melynek tetején Merényi és az ő szűk baráti köre áll. Ennek az az oka, hogy

2
ők idősebbek az átlagnál, hiszen osztályismétlők. Ez azonban az előnyükre szolgál,

jobban ismerik már a terepet, így ők játsszák a főszerepet az újoncok betörésénél. A

vakfegyelem uralja a kiskamaszokat. A katonaságnak van egy szokásrendje, mindig

létezett és létezni is fog az alárendeltség, mely az iskolában a kiskamaszok megnevelését

szolgálja.

A műben két nagy ellentéttel találkozunk. Az egyik ellentét Merényiék és a többi

növendék között húzódik, míg a másik a diákok és a nevelők között. Azonban a nevelőket

is két csoportra tudjuk osztani. Az egyik csoportba a kevésbé szigorúbb tanárok tartoznak,

a másikba pedig a tiszthelyettesek. A tanórák után a tiszthelyettesek vannak a fiatalokkal,

ők törik be a növendékeket, ők szoktatják a diákokat fegyelemre. A tiszthelyettesek közül

emelkkedik ki Bognár és Schultze. A növendékek arról álmodoznak, hogy elvezénylik

Schultze-t tőlük, annak ellenére, hogy a két tiszthelyettes közül ő az emberségesebb.

Amikor megtörténik az elvezénylés, egyedül Medve Gábor az, aki nem örül ennek.

Azonban nem csak Medve lázadozik, hanem mások is. Olyan dolog történik,

amire korábban még sosem volt példa, Öttevényi beír a panaszkönyvbe, Merényiék ellen

panaszkodik. Ennek súlyos következménye lesz, egyesével kihallgatják a diákokat. Az

író itt meglepi olvasóit azzal, hogy teljesen más történik, mint amit az olvasó gondolna,

senki sem vallja be az igazat, pedig mindenki tudja. Öttevényit emiatt a fiúk kivetik

maguk közül. Amikor Bébéék már felsőbb évesek az iskolába érkezik egy újonc, Apagyi.

Ő az örök civil, nem képes beilleszkedni, nem hajlandó semmilyen parancsot

végrehajtani. Emiatt a nagyobbak állandóan piszkálják, gyakran el is verik. Egyszer

Merényiék úgy megleckézteti, hogy édeaspjának kell hazavinnie. Azonban Apagyi sem

hazamenni nem akar apjával, sem az iskolában nem akar maradni. Nem akar sem katona,

sem civil lenni, ő öntrövényű.

3
 A történet vége szintén 1957-ben játszódik. Ekkorra a nevelés beért. A

kiskamaszoknak rá kellett jönniük, hogy egy kegyetlen világban is lehet, és kell is élniük.

A mű utolsó mondatai nagyon fontosak, a regény központi gondolatának is tekinthetjük,

amit Medve mond Bébének: „A világhoz nem alkalmazkodni kell, hanem csinálni, nem

újrarendezgetni azt, ami már megvan benne, hanem hozzáadni mindig.” A mű a

hetvenes években példaértékűvé vált az új szemléletre törekvő újabb írónemzedékek

szemében.