Dadaizmus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A dadaizmus vagy dada az irodalomban és a képzőművészetben egyaránt jelentkező avantgárd művészeti mozgalom volt a 20.
század elején. Az első dadaista csoport 1916-ban szerveződött Zürichben Hugo Ball, Richard Hülsenbeck és Tristan Tzara
vezetésével. Később a mozgalom jelentős központjai közé tartozott Berlin, Köln, Hannover, New York és Párizs, és kisebb
dadaista csoportok alakultak Hollandiában és Olaszországban is. A dadaista mozgalom az 1920-as évek közepére megszűnt, de
eredményei nagy hatást gyakoroltak a későbbi neoavantgárd törekvésekre, így Magyarországon Kassák Lajos, Déry Tibor,
Moholy-Nagy László és Barta Sándor munkásságára.

Tartalomjegyzék
Története
A mozgalom születése: a zürichi dadaisták (1916–1920)
A berlini dadaisták (1918–1921)
A kölni dadaisták (1919–1922)
A hannoveri Merz (1919–1932)
Amerikai dadaisták
Franciaországi dadaisták
Jellemzői
Ihlető forrásaik
Jegyzetek
Felhasznált források

Története

A mozgalom születése: a zürichi dadaisták (1916–1920)

Az első világháborúban semleges Svájcban, Zürich városában, az ott emigrációban élő német és francia művészek – Hugo Ball,
Emmy Hennings, Tristan Tzara, Hans Richter, Richard Hülsenbeck, Max Oppenheimer, Marcel Janco, Hans Arp – alakították
meg a később dada néven ismertté vált csoportot. Közülük elsőként a müncheni Hugo Ball érkezett a városba 1915 májusában, s
pár házra az emigrációban élő Lenin lakásától, a Spielgasse 1. szám alatt 1916. február 5-én megnyitotta az ötven férőhelyes,
színpaddal ellátott Cabaret Voltaire-t, amely később a dadaisták szentélyévé vált. Már a megnyitás napján Oppenheimer és Arp
festményei, illetve Janco maszkjai díszítették a helyiség falát, s esténként darabokat, zenés-táncos műsorokat adtak elő. A zürichi
kabaréban egymásra talált művészeket egyként fogta össze a háború kegyetlenségével és értelmetlenségével szembeni irtózat, a
modern civilizációban mechanikussá váló gyilkolás és pusztítás elítélése, a háborús logika cinizmusának megvetése. Úgy érezték,
a kortárs Európában zajló események felülírják az emberi rációt, a rend nem állítható helyre többé, s e rendezetlen
értelmetlenséget kell tükröznie a művészetnek is. A polgári társadalom őrületének tükörképeként a művészet formanyelvét,
korlátait és szabályait megcsúfolva kell és lehet tiltakozni a világégés ellen.
Hans Arp később elterjedt 1921-es beszámolója szerint Tristan Tzara 1916. február 8-án, a délutáni órákban találta ki a később
mozgalmuk elnevezésévé vált dada szó (mialatt Arp „egy brióst emelt bal orrlukához”), s a szó rövidségében, szuggesztív
hatásában és hangzásában is az őrület értelmetlenséget tükrözte, ezzel magával ragadta elvbarátait (a francia szó jelentése
’lovacska; vesszőparipa’). Ez a leírás azonban több kortárs tanúvallomás alapján legendának tűnik, s a dada szó valódi
szülőatyjának Ball vagy Hülsenbeck tekintendő.[1] Tény, hogy a francia szavacskát egyre gyakrabban használták saját művészeti
mozgalmuk leírására, s mire 1916 májusában megjelent programadó folyóiratuk, a Cabaret Voltaire első száma, abban Ball már a
következőket írhatta: „Az itt összegyűlt művészek elkövetkezendő célja egy nemzetközi szemle közreadása. A szemle Zürichben
fog megjelenni, és a DADA (Dada) Dada Dada Dada Dada címet fogja viselni.”[2]

Később a dadaisták – főként Ball – a Cabaret Voltaire színpadán is

felléptek értelmetlen, halandzsa nyelvezetű, pusztán zenei hatású
Hugo Ball: Gadji beri bimba
hangverseikkel (lásd jobbra), majd többek által előadott, hangzavarba gadji beri bimba glandridi laula lonni
torkolló szimultán versekkel (Tzara) és lármazenei produkciókkal. cadori / gadjama gramma berida bimbala
glandri galassassa laulitalomini / gadji beri
Kevéssel később jelentkeztek a véletlenversekkel, amelyeket előre
bin blassa glassala laula lonni cadorsu
meghatározott szavak felhasználásával, de magukat ösztöneikre bízva, sassala bim / gadjama tuffm i zimzalla
intuitív alapon költöttek. Első nagyszabású estélyüket a Salle zur Waagban binban gligla wowolimai bin beri ban / o
tartották meg 1916. július 14-én, s bár Hugo Ball két héttel később katalominai rhinozerossola hopsamen
laulitalomini hoooo / gadjama
Ticinóba költözött, Tzara vezetésével a mozgalom tovább élt, és 1917 rhinozerossola hopsamen / bluku terullala
márciusában megnyílt a Dada Galéria (Galeria Dada). Eddigre már inkább blaulala looo.
a vizuális művészeti ágak nyertek vezető szerepet mozgalmukban, de ezek
is hagyományaiktól és történelmi kontextusaiktól megfosztva, az
értelmetlenségig csupaszítva borzolták a kedélyeket: hulladékokból, talált tárgyakból állítottak össze montázsokat, absztrakt
táncokat mutattak be, vagy happening jellegű előadásokon provokálták a közönséget.

A zürichi dadaisták az első világháború vége felé szétszéledtek. Richard Hülsenbeck 1917 januárjában visszatért Berlinbe, ahol
újrateremtette a dadaizmust. Hans Arp 1919-ben Max Ernsttel és Johannes Theodor Baargelddel megalapította a kölni dadaista
csoportot. Ekkor már csak Tristan Tzara – és fiatal követője, Walter Serner – maradt Zürichben, akik további estélyeket rendeztek
és a Der Zeitweg című lapot szerkesztették, mígnem 1920 januárjában Tzara is Párizsba ment, ezzel a zürichi dadaista mozgalom
megszűnt.

Zürichi dadaisták

Hans Arp (1887–1966) Otto van Rees (1884–1957)

Hugo Ball (1886–1927) Hans Richter (1888–1976)
Viking Eggeling (1880–1925) Christian Schad (1894–1982)
Emmy Hennings (1885–1948) Arthur Segal (1875–1944)
Richard Hülsenbeck (1892–1974) Walter Serner (1889–1942)
Marcel Janco (1895–1984) Sophie Täuber-Arp (1889–1943)
Francis Picabia (1879–1953) Tristan Tzara (1896–1963)
Adya van Rees (1876–1959)

A berlini dadaisták (1918–1921)

Richard Hülsenbeck 1917 januárjában tért vissza Berlinbe zürichi emigrációjából, ahol közreműködésével indult meg a dadaista
mozgalom. A német fővárosban csatlakozott a Neue Jugend folyóirat irodalmi köréhez, majd májusban Az új ember (Der neue
Mensch) címen publikálta programadó tárcáját, amelyben annak fontosságáról értekezett, hogy a művészek a külső világot
kizárva adjanak szárnyat gondolataiknak és hagyatkozzanak belső hallásukra. 1918. január 22-én a Graphisches Kabinettben
megtartott gyújtó hangú beszédében a zürichi dadaista csoport követésére szólította fel a berlini művészeket. Hamarosan
csatlakozott hozzá Johannes Baader, George Grosz, Raoul Hausmann, Hannah Höch és John Heartfield, s megkezdte működését
a berlini dadaista csoport. Míg azonban a zürichiek fő célja a művészet formanyelvének és jelentéstartalmának kiüresítése,
lecsupaszítása volt, a berlini dadaisták politikai-társadalmi programmal rendelkeztek. Április 12-én megalakult a Klub DADA, s
kiadták a Dada Manifesto című kiáltványt, amelyben a kor ethoszának és konvencióinak semmibevételére szólítottak fel, egyben
a dadaista versformákból is ízelítőt nyújtottak.

A csoport folyamatosan az őket anarchistának tekintő rendőrség zaklatásának volt kitéve, noha politikai programjuk eleinte
határozott ironikus éllel rendelkezett. A Klub DADA neve idővel A Világforradalom Dadaista Központi Tanácsa lett, s a
szervezeten belül Hülsenbeck keresetlen egyszerűséggel a világdadai (Weltdada), Baader pedig „a glóbusz elnöki” tisztét töltötte
be. Később politikai-társadalmi mondanivalójuk valóban egyre anarchikusabb lett, a voltaképpen nihilista dadaistákkal szemben
már nemcsak a háborút ellenezték, de a weimari köztársaság, a porosz bürokrácia és a kispolgárság ellen is mind gyakrabban
emelték fel szavukat alig pár számot megérő folyóirataikban (Der Dada, Die freie Strasse, Der blutige Ernst).

Eközben művészi tevékenységüket sem hanyagolták, s különösen a fotomontázs- és kollázstechnika terén kísérleteztek sokat:
újságcikk-kivágatok, fejlécek és fényképek összedolgozásával megújították az orosz konstruktivisták, az olasz futuristák és a
kubisták által már bevezetett technikát. Tevékenységükhöz mecénásokat is találtak, e tekintetben tehát a zürichi csoporttal
szemben nem csupán a politikai, de a gazdasági vonatkozásokat sem tartották távol a dadaizmustól. 1920. június 30. és augusztus
25. között rendezték meg az I. Nemzetközi Dadavásárt (Erste Internazionale Dada-Messe) Otto Burchard galériájában, amelyen a
berliniek mellett a többi dadaista központ művészei is bemutatkoztak közel kétszáz poszterrel, assemblage-zsal és
fotomontázzsal. Bár a kiállítást lanyha érdeklődés kísérte, s ennek következtében a botrány is elmaradt, a dadaistákat perbe fogták
az egyik kiállítási darab, egy a mennyezetről lógó, disznóálarcos, katonatiszti ruhába öltöztetett próbababa miatt, a német
hadsereg megsértésének vádjával. Az 1921 áprilisában véget érő tárgyalás során ugyan senkit nem ítéltek börtönbüntetésre, de
mindez a berlini dadaista csoport felbomlásához vezetett.

Berlini dadaisták

Johannes Baader (1875–1955) Otto Gross (1877–1920)

Erwin Blumenfeld (1897–1969) George Grosz (1893–1959)
Paul Citroen (1896–1983) Raoul Hausmann (1886–1971)
Otto Dix (1891–1969) John Heartfield (1891–1968)
Viking Eggeling (1880–1925) Wieland Herzfelde (1896–1988)
Carl Einstein (1885–1940) Hannah Höch (1889–1978)
Edgar Firn (1892–1982) Richard Hülsenbeck (1892–1974)
Salomo Friedlaender vagy Mynona Franz Jung (1888–1963)
(1871–1946) Walter Mehring (1896–1981)
Jefim Golyscheff (1897–1970) Rudolf Schlichter (1890–1955)

A kölni dadaisták (1919–1922)

Az első, zürichi dadaista csoport tagja, Hans Arp 1919 elején Kölnbe költözött, ahol Max Ernsttel és Johannes Baargelddel
tavasszal dadaista kiállítást rendeztek a maguk és Francis Picabia, Heinrich Hörle és Luise Straus-Ernst munkáiból. A kölni trió
két, néhány számot megérő dadaista folyóiratot is kiadott (Die Schammade, Der Ventilator), és eleven kapcsolatot ápolt a többi
dadaista csoporttal, de önálló művészeti arculata nem alakult ki – a kölni dadaizmus mint magatartás fogalmazódott meg. Jobbára
performanszokat rendeztek, értve ezalatt konvencionális képzőművészeti kiállítások, komolyzenei koncertek botrányos
félbeszakítását. Emellett maguk is szerveztek tárlatokat, amelyeken más avantgárd művészek is megjelentek, mint az absztrakt
Otto Freindlich, a szürrealista Paul Klee, vagy a konstruktivista Franz Wilhelm Seiwert. Emiatt kispolgári tendenciákkal vádolták
a kölni dadaistákat, s 1920 tavaszán a rendőrség is bezáratta kiállítóhelyiségüket pornográfia címén (hivatkozási alapul egy
továbbgondolt Dürer-akt szolgált). Arp még abban az évben csatlakozott a párizsi dadaistákhoz, ahová 1922-ben Ernst is követte.
Kölni dadaisták

Hans Arp (1887–1966) Angelika Hörle (1899–

Johannes Baargeld 1923)
(1892–1927) Heinrich Hörle (1895–
Max Ernst (1891–1976) 1936)
Franz Wilhelm Seiwert
(1894–1933)

A hannoveri Merz (1919–1932)

A hannoveri festőművész, Kurt Schwitters 1918 végén ismerkedett meg a berlini
dadaista csoport egyik tagjával, Raoul Hausmann-nal. Azonnal barátságot kötöttek,
de Schwitters nem kerülhetett be a berlini Klub Dadába, arra hivatkozásul, hogy
Hans Arp szobra
képeivel „konvencionális” tárlatokon vesz részt és könyvet is publikált. Schwitters
külön utakon kereste hát az önkifejezés módozatait, s 1919 júliusában Berlinben
jelentkezett első önálló kiállításával, amelyen a dadaisták által kedvelt képzőművészeti kollázsokat, assemblage-okat állított ki. A
tárlat címe Merz volt, de Schwitters – a dada mintájára – ezzel az értelmetlen német szóval jelölte művészete egészét és lényegét,
azzal a különbségtétellel, hogy a művészetellenes dadával szemben a Merzet művészetként határozta meg. Festményeit és
assemblage-ait az ötletszerűen elhelyezett köznapi tárgyak sokasága jellemezte, de Schwitters hasonló szellemben készített
szobrokat és írt hangverseket is. Művészetét egy évtizeden át a dadaizmus hatására megfogalmazott művészi koncepciónak
szentelte („A Merz én vagyok” – ahogy 1927-ben írta). 1923-ban indított, Merz című folyóirata 1932-ig jelent meg, és bár
Schwitters 1948-as haláláig hű maradt a dadaista mozgalomhoz, a későbbi években művészi tevékenysége háttérbe szorult.

Hannoveri dadaisták

Schwitters, Kurt (1887-1948)

Spengemann, Christof (1877–1952)

Amerikai dadaisták
Hivatalosan a dadaizmus Zürichben keletkezett 1916-ban. A dadaizmus kalandja azonban egy évvel korában elkezdődött New
Yorkban. Picabia és Duchamp korabeli tevékenysége már vitathatatlanul hordozza a dadaizmus szellemének csíráit. Ha a Dada
igazi produkciója mindenekelőtt a gesztus, akkor Duchamp és Picabia igazán kiváló dadaista művészek voltak, amikor 1915-ben
New Yorkban a svájci és német dadaistákhoz hasonló, csak sokkal erősebb tevékenységbe kezdtek. A dadaista tevékenységet sok
ottani művész is átvette.

New York-i dadaisták

Walter Conrad Arensberg (1878–1954) Agnes Meyer (1887–1970)

John Covert (1882–1960) Francis Picabia (1879–1953)
Jean Crotti (1878–1958) Man Ray (1890–1976)
Charles Demuth (1883–1935) Morton Livingston Schamberg (1881–1918)
Arthur Garfield Dove (1880–1946) Charles Sheeler (1883–1965)
Katherine Sophie Dreier (1877–1952) Joseph Stella (1883–1965)
Marcel Duchamp (1887–1968) Alfred Stieglitz (1864–1946)
Adolf Wolff (1883-1944)
 Elsa von Freytag-Loringhoven (1874– Beatrice Wood (1893–1998)
1927) Marius de Zayas (1880–1961)
Marsden Hartley (1877–1943)
Matthew Josephson (1899–1978)
Mina Loy (1882–1966)

Franciaországi dadaisták
Körülbelül „1919 végén – meséli André Breton – Tzara úgy érkezett meg Párizsba, mint a Messiás.” Tzara Párizsba érkezésével
itt is megkezdődnek a dadaista tüntetések. A francia dadaisták, Rimbaud örökösei, azt hitték, hogy tovább élhetnek, ha provokatív
aktivizmussal kiégetik sebeiket. Legtisztább pillanatában ez jellemezte a francia dadaizmust. Ezért nem lehet hát nagy művészi
vagy irodalmi eredményeket keresni e mozgalom rövid életének időszakában.

Párizsi dadaisták

Louis Aragon (1897–1982) Clément Pansaers (1885–1922)

Céline Arnauld (1885–1952) Benjamin Péret (1899–1959)
Hans Arp (1887–1966) Francis Picabia (1879–1953)
André Breton (1896–1966) Man Ray (1890–1976)
Serge Charchoune (1888–1975) Georges Ribemont-Dessaignes (1884–
Marcel Duchamp (1887–1968) 1974)
Paul Éluard (1895–1952) Philippe Soupault (1897–1990)
Max Ernst (1891–1976) Tristan Tzara (1896–1963)
Théodore Fraenkel (1896–1964) Jacques Vaché (1895–1919)
Ilja Zdanevics vagy Iliazd (1894–1975)

Jellemzői
A gesztus fontos, nem a mű. Egyetlen dolog fontos, hogy ez a gesztus provokálja az úgynevezett jó ízlést, az erkölcsöt, a
regulákat, a törvényt; éppen ezért a fő kifejezési eszközük a botrány. A szimbolizmusban gyökerező elvet viszik tovább: „A
költészetet cselekvéssé kell alakítani.” Előadások, szabad-versek formájában fejezik ki ezt.

Akárcsak a német expresszionizmusnál, a tiltakozás mélyén itt is a pozitivista ész hamis mítoszai elleni erők feszültek. A
dadaizmusban azonban ez a tiltakozás már dühödten jutott el a szélsőségekig, sőt az ész tökéletes tagadásáig. Lázadnak a ráció
ellen. „Az ördög vigye a fenébe az eszemet” – mondja majd Tzara. Más szóval az a pszichologikus és metafizikus
irracionalizmus, melybe az expresszionizmus torkollik, a dadaizmusban már a soha nem látott méretű nihilizmus módszertani
alapköve lesz.

Nem filozófiai megalapozásra törekszenek: szatirikus, ál-filozofikus részek keverednek kiáltványaikban. Főleg Tzara kijelentései
tükrözik ezt, melyben expresszív hasonlatokkal fejti ki nézeteit. Míg a futurizmusban egyfajta optimista hit jelenik meg a
gépekhez való hozzáállásukban, addig a dadaisták mindent gépi dolgot elvetnek.

„1916-17 időszakában úgy látszott, hogy a háború soha nem fog véget érni… Határozottan a háború ellen voltunk, anélkül
azonban, hogy az utópisztikus pacifizmus hajlékony redőibe bújtunk volna. Tudtuk, hogy a háborút csak úgy lehet elpusztítani, ha
kitépjük gyökereit is. Türelmetlenül élni szerettünk volna, s megcsömörlöttünk a modern civilizáció minden formájától,
alapjaitól, észjárásától, nyelvétől, s lázadásunk olyan jelleget öltött, melyben a groteszk és az abszurd jóval túlhaladta a művészi
értékeket.” – Tzara.
Szabályok elvetése, féktelen szabadság, önkényesség, véletlen-elv, a kalandos élet kedvelése, infantilizmus, spontaneitás: mind
közrejátszik művészetük kifejlődésében. Az infantilizmus egy új művészi attitűd, melynek előzményei a szimbolizmusban is
megtalálhatóak, ez pedig a gyermekkor spontaneitása, felhőtlensége, energiákat felszabadító eljárása.

Elvetik a politikai cselekvést. A szabadságot anarchisztikusan fogják fel: minden rendszert le kell rombolni, minden pillanatban a
művésznek önmagát is le kell rombolnia, annak érdekében, hogy újra tudjon éledni. Nincsen örökre rögzített szabadság, hanem
csak a szabadság lendületessége, melyben a Dada úgy él, hogy állandóan megtagadja saját magát is.

A dadaizmusban az egész századot meghatározó hozzáállás jelenik meg: a mű-tárgyak előtérbe helyezése, a tárgyalkotó művész
típusa. Korlátozzák a művészi kézírást, elvetik a romantikus, önkiíró művész alaptípusát, cinikus magatartással viseltetnek iránta.

Minimalisztikus beállítódás is jellemző rájuk: fennkölt dolgok helyett a mindennapi, hétköznapi dolgokkal foglalkoznak, a
természetességre törekszenek. Kollázs-technikájukban is ilyen tárgyakat applikálnak, ez a naturalizmus egyfajta újraéledése –
minden dolog ábrázolásra méltó. A készen talált, megszépített valóság befogadására törekszenek. A káoszt – abban az
értelmében, ahogy természetes – tartják elsődlegesnek.

Lemondanak a festésről, inkább a koncept-art felé nyitnak kaput. Duchamp művészete nagy hatással volt ennek kialakulásában.

Ihlető forrásaik
Szecesszió
Expresszív vonások
Szimbolizmusban fellelhetők indulatainak egyes motivációi
Amit ezáltal ők tettek hozzá a művészethez, hogy a töredezettséget és a fragmentumokat hangsúlyozták.
Ha a dadaizmus a képzőművészeti irányzatok eszközeit alkalmazza is, műalkotási folyamatában lényegesen eltér tőlük, már
amennyiben „műalkotásról” ebben az esetben szó lehet. A Dada műveinek alkotásakor nem a rendező elme, nem a stiláris
összefüggések keresése, nem a formai arányosság uralkodik. Nem műveket teremtenek, hanem tárgyakat. Íme például mit
tanácsol Tzara „egy dadaista vers elkészítéséhez”:

„Vegyetek újságot. Vegyetek ollót. Válasszatok ki az újságban egy olyan hosszú cikket, amilyen hosszúnak a költeményt
szánjátok. Vágjátok ki a cikket. Gondosan vágjátok ki belőle a cikk szavait és az összest tegyétek bele egy zacskóba. Gyengéden
rázzátok össze. Egymás után húzzátok ki a szavakat és olyan sorrendbe rakjátok le, amilyenben előjöttek. Lelkiismeretesen
másoljátok le őket. A költemény rátok fog hasonlítani. Íme végletesen eredeti és elbűvölő érzékenységű íróvá váltok…”

Sok dadaista „mű” készült el a „kalapköltemény” módszere szerint, azaz a legkülönfélébb elemek formája, színe, anyaga szerinti
véletlen összevegyítéséből.

A dadaizmusban a harag, a káosz és a frusztráció kifejezése két irányba tart:

- Anarchistán fordulnak a művészet ellen, az irrelevancia bemutatása: egyfajta sohasem látott szentségtörő és képromboló düh.
Rohamot indított a gondolkodás alapjai ellen, kétségbe vonta a nyelvet, az összefüggéseket, az azonosság elvét és a művészi
kifejező eszközöket, egyáltalán: a művészet létjogosultságát.

-A játék és a tréfa módszere: természetesen szó sincs kedves komikumról vagy ártatlan viccről, ez egyfajta kétélű fegyver.

A dadaizmus kialakulásában fontos volt Duchamp, Picabia és Man Ray termékeny egymásra- hatása. Picabia lázadó és
nagyhangú, Duchamp visszahúzódó, intellektuális beállítottságú, ironikus típus volt.

A dadaizmus minden szabályt felrúgott, az illem szabályait is. Nem lehetett megragadni, hiszen nem volt se füle, se farka. Nem
lehetett ellentmondani neki, hiszen maga volt az ellentmondás. Az egyetlen állandó tényező ebben a monumentális és zseniális
tűzijátékban – eltekintve a mindegyikük által vallott pacifizmustól és a háború gyűlöletétől – talán az az általános szándék volt,
hogy „tabula rasa” -t teremtsenek, megsemmisítsenek minden bevett felfogást, „kulturális vívmányt”, mindenféle kényszert és
cenzúrát, és visszatérjenek a nullához, ahonnan kiindulva minden lehetséges.

A Dada a kivételes állapot mozgalma volt, nem olyasvalami, amit át lehetett volna méretezni, normálisabb sínekre fektetni,
törvényes személyi igazolvánnyal ellátni, lakást keresni és aztán nyugodt, békés életet biztosítani neki. Igaz volt tehát a dadaista
„logika” azon állítása, hogy a Dada megöli a Dadát. A dadaizmus végének igazi magyarázata ebben van és nem azokban a
különféle ellentétekben, melyek annak idején Breton és Tzara között kirobbantak. Berlinben már 1920-ban elég viharosan véget
ért a dadaizmus, mint mozgalom; Párizsban a kikerülhetetlen vég 1923-ban következik be – kikerülhetetlen, de tudatos vég ez. „A
dadaizmus úgy tűnt el, ahogy keletkezett, szinte véletlenül, ugyanannak a szabadságnak a nevében, amely váratlanul lehetővé
tette a létezését.” – Marc Dachy.

Jegyzetek

2. Az eredeti, többnyelvű szöveg: „Das nächste Ziel

1. Elger, Dadaism, 10–11. der hier vereinigten Künstler ist die Herausgabe
einer Revue International. La revue paraîtra à
Zurich et portera le nom DADA (Dada) Dada Dada
Dada Dada.” Elger, Dadaism, 11.

Felhasznált források
Magyar nagylexikon VI. (Csen–Ec). Főszerk. Berényi Gábor. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1998. 257. o.
ISBN 963-85773-2-0
Dietmar Elger: Dadaism. Cologne: Taschen. 2004. ISBN 978-3-8228-2946-2
Magyarul: Dietmar Elger: Dadaizmus. Budapest: Vince. 2006. ISBN 3-8228-5234-1

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Dadaizmus&oldid=21668640”

A lap utolsó módosítása: 2019. szeptember 5., 15:32

A lap szövege Creative Commons Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 licenc alatt van; egyes esetekben más módon
is felhasználható. Részletekért lásd a felhasználási feltételeket.