A szimbolizmus irodalmi és festészeti mozgalom, amely Franciaországban

virágzott a 19. század végén (1886-tól). A szimbolista festők elutasították a

realizmust; úgy vélték, a festményeknek gondolatokat és lelkiállapotokat kell
közvetíteniük, nem pedig csak egyszerűen lemásolniuk a látható világot.
Stílusuk az ékszerszerű gazdagságtól a fakó szerénységig váltakozott, de
mindannyian a másság érzetének a megjelenítését tűzték ki célul. Népszerűek
voltak a vallási és mitológiai témák; az erotika, a halál és a bűn ábrázolása is
gyakran előfordult. A szimbolizmust általában egy olyan eszmei irányzatnak
kell tekintenünk, amelyre a miszticizmus (hit abban, hogy az ember közvetlenül
érintkezhet a természetfeletti erőkkel), az álomszerűség, a szubjektivitás és a
szinesztézia (összeérzés - a különböző érzetek egymásba fonódása) jellemző, és
amely az írók, költők és képzőművészek szoros együttműködéséből formálódott
ki. A szimbólum ('jelkép') hagyományos értelmezése: Valamilyen elvont
fogalom, érzés, gondolat kifejezése konkrét tárgy vagy személy által (a köztük
lévő kapcsolat általában közismert, ld. gyűrű = végtelenség, lánc = rabság stb.)
A 19. század végének szimbolista jelképei viszont: egyéniek, sejtelmesek,
nehezen és többféleképpen értelmezhetők, érzelmi alapon közelíthetők meg

A szimbolista művészek céljai:

"Kimondani a kimondhatatlant"

Rejtélyes összefüggéseket felismer(tet)ni

A tapasztalható világ mögötti valóságot megjeleníteni: tudatalattiban rejlő

érzéseket, szorongásokat

Az ősi mítoszokat (ezek az emberiség legrégibb jelképei!) újszerűen

megjeleníteni

Három fő témájuk tehát:

Elvont fogalmak, érzések, gondolatok képi megjelenítése

Álmok, látomások, emlékképek

Ősi mítoszok új köntösben

A szimbolizmus impresszionista-ellenes irány volt, elméletírói ezt számtalanszor

hangsúlyozták is. Szerintük az impresszionizmus a szenzációk, az érzéki
észlelés művészete, míg a szimbolizmus az ideára, a dolgok mélyén, a látszat
mögött rejtőző titkos értelem megtalálására vállalkozott.
 A szimbolizmus festészete: Eugène Henri Paul Gauguin (Párizs, 1848. június 7.
– Hiva Oa, Marquises-szigetek, Atuona, 1903. május 8.) francia festő. Kalandos
élete során volt tengerész, jómódú üzletember és nyomorgó festő, élt Peruban,
Párizsban és Tahitin. Miatta vágta le Van Gogh fülét.

A Sárga Krisztus 1889-ben készült, olaj, vászon festmény. 91,07x73,34 cm a

mérete. Az Egyesült Államokbeli Buffaloban látható az Albright-Knox
Művészeti Galériában.

A másik híres műve a Mata Mua, 1892-ben készült Tahitin, mérete 91x69 cm,
olaj, vászon. A Thyssen-Bornemisza Múzeumban található, Madridban.

A Lány legyezővel 1902-ben készült, szintén olaj, vászon kép. Mérete 91.9 cm x
72.9 cm. Németországban, Essenben található a Folkwang Múzeumban.

A szimbolizmus magyarországi képviselője Csontváry Kosztka Tivadar volt.

Kosztka Mihály Tivadar volt az eredeti neve. 1853-ban született Kisszebenben,
1919-ben halt meg Budapesten. Okleveles gyógyszerészként jogot is hallgatott,
de kiemelkedőt a magyar festészetben alkotott. Patikusként dolgozott, de aztán a
festészetet választotta. Magányos festő volt, akit magyar kortársai nem értettek
meg, és csak halála után ismerték fel jelentőségét. Talán a legismertebb
festménye a Magányos cédrus 1907-ben készült, melynek nevét az utókor adta.
Csontváry eredetileg az Egy cédrusfa Libanonból címet adta neki. Olaj, vászon
festmény, 194x248 cm, a pécsi Janus Pannonius Múzeum tulajdona.

A szimbolizmus szobrászata

Gustav Vigeland 1869-ben született Norvégiában, Mandalban. Valódi neve

Gustav Thorsen. Boldogtalan gyermekkora volt édesapja miatt, aki például
Nagypénteken megostotozta, hogy érezze Krisztus szenvedéseit. Fafaragást
tanult szülővárosában. Munkái az Osloban található legnagyobb parkban a
Frognerparkban (Vigeland szoborpark) láthatóak, 214 műve van kiállítva. 1943-
ban halt meg.

A Vigeland szoborpark legmagasabb pontján áll a Monolith nevű 17 méter

magas, 180 tonna súlyú egyetlen darab gránitból faragott obeliszk. 121
emberalakból áll.

A Vigeland park legismertebb bronzszobra a dühös kisfiú szobra, körülbelül 1

méter magas. Ez a szobor Oslo kabalájaként is ismert. Többször vandalizmusnak
volt kitéve, ellopták, de előkerült, lefestették.
A szimbolista szobrászat egyik magyar képviselője Stróbl Alajos, teljes nevén
Strobl Alajos János Vilmos 1856-ban született Lipótújváron. Nemesi családból
származott. Bécsben Caspar von Zumbuschnál tanult 1876 és 1880 között. 1926-
ban hunyt el Budapesten.

A Három párka bronz szobor, 1910-ben készült, magassága 49 cm. A Magyar

Nemzeti Galériában található.

Stróbl másik híres szobra az Anyánk című szobor. 1896-ban készült, márvány,
magassága 161 cm. Szintén a Magyar Nemzeti Galériában található. Az 1900-as
párizsi világkiállításon Grand Prix-vel jutalmazták Stróbl Alajos "Anyánk" című
alkotását. Három évig dolgozott a szobron, a millennium évében fejezte be a
századforduló magyar szobrászatának ezt a kétségtelenül legbensőségesebb
művét. A szobor itthoni sikere mérsékelt volt, bár a Szépművészeti Múzeum
már keletkezésének évében megvásárolta. Témáját a művész maga választotta,
belső kényszer diktálta megalkotását. Kétségtelen, hogy a választott motívum
már önmagában meghatározta a plasztikai előadásmódot, a mintázás finom
árnyalatait, az érzelmi telítettséget. A mű kifejezőereje, emberi közvetlensége
méltán emeli ki a századforduló plasztikai terméséből Stróbl Alajosnak ezt a
szobrát.

Az "Anyánk" támlás karosszékben ülő, idős asszonyt ábrázol, aki az ölében

tartott nyitott könyvön pihenteti kezét, és éppen feltekint az olvasásból. A
művész érzékeltetni tudta édesanyjának szép arcvonásaiban a hosszú élet során
szerzett megértő bölcsességet is. Lényének visszfénye az elrévedező tekintetben,
az alig észrevehető halvány mosolyában csillan meg.

A múlt század utolsó évtizedében kibontakozó új stílus Európa különböző

országaiban más-más nevet kapott. Nálunk s Ausztriában az "elszakadás,
különválás" francia kifejezésével (sécession) szecessziónak nevezik. A
németeknél "fiatal stílus" (Jugendstil), az olaszoknál egy szecessziós
műtárgyakat áruló cég tulajdon neve után "Liberty stílus" (Stile Liberty), a
franciáknál "új művészet" (art nouveau), a spanyoloknál "virágos stílus" és így
tovább. Mindegyik név egy-egy lényegi vonásra utal. A szecesszió ui. olyan
forradalmasító szándékú, a művészetet megfiatalító irányzat, amely határozottan
szembefordul a historizálás minden válfajával. Arra törekszik, hogy a történeti
múlttól elszakadva új, a modern élet lendületét híven kifejező formákat
teremtsen, s szabadon áramló formáihoz a növényvilág stilizált motívumait veszi
alapul. A szecesszió mindenekelőtt az iparművészetben, s bizonyos mértékig
ahhoz kapcsolódva a képzőművészetben kifejlődő mozgalom. A
tárgyalakításban, a grafikában és a festészetben találta meg a maga sajátos
munkaterületét. A szecesszió kerülte a szögben törő, egyenes vonalakat. A
geometriai forma szabályossága helyett a természetes növekedés élményét keltő,
szabadon áramló formákat kedvelte. Arra törekedett, hogy az alakulóban lévő
élet lendületét, a technikai fejlődés hatására mind jobban felgyorsuló jelent
közvetítse. De ugyanakkor volt benne valami romantikus indíttatású
szembefordulás is a modern világgal. A gyáripar, a tömegtermelés ember-
nyomorító személytelensége ellen tiltakozott. A termelés folyamatában egyszerű
eszközzé vált, mechanikus részmunkát végző embernek az alkotói szabadságot
akarta visszaadni. Hitt abban, hogy az egyéniség teljes értékű kifejtésére
lehetőséget nyújtó kézműves munka öröme, az alkotó tevékenységben nyert
kielégültség a társadalom bajait is orvosolni tudja. Kétségtelen, hogy a
századforduló legelterjedtebb iránya a szecesszió volt. Az is tény, hogy inkább
csak a művészettörténeti analízis választhatja szét a századvég és századelő
bonyolultan összefonódott irányait, hiszen a konkrét művek nem
irányillusztrációk, több stílus jegyeit is ötvözhetik. A szecesszió részben
egymástól függetlenül, részben egymást inspirálva csaknem egy időben alakult
ki számos országban. A szecesszió jellegzetessége, hogy számos műhely,
csoport, iskola alakult, amelyeknek célja az egységes stílus istápolása. A
műhelyek mellett a szecessziós stíluseszmény istápolására művésztelepek is
alakultak. A szecessziós stílű művésztelepek példája volt Magyarországon az
1901-ben alakult gödöllői művésztelep is. Összegezve:

Alapelv: szépség és hasznosság

Jellemzői:

ívelt vonalak

egyéni ötletek, különleges megoldások

stilizált növényi motívumok (virágok, indák, levelek)

finoman kidolgozott apró részletek, mozaikszerű felületek

bizarr túlzások a díszítésben

festészetben és irodalomban: erotikus téma

Az Art- Nouveau- Jugendstil- Szecesszió építészete

Antonio Gaudí 1852-ben született Reusban, valódi neve Antoni Plàcid Gaudí i
Cornet. Építészeti tanulmányait Arquitectura de la Escuela Provincial de
Barcelona (a barcelonai építészettudományi iskola) intézetében végezte. 1926.
június 7-én Gaudít elgázolta egy villamos és három nap múlva meghalt.

A Güell-palota Barcelonában található, UNESCO világörökség része. A mű

Eusebi Güell gróf megbízásának köszönhető, aki 1882-ben ismerte meg és
fogadta barátságába az ifjú építész tehetséget. 1885-1889 között jött létre a
palota, a gróf lakóhelynek szánta. Igen szűk területen, egy 18 méter x 12 méteres
kis helyen kellett megoldania Gaudínak az épület megalkotását. A kis területet a
kupola, a nagy üvegablakok és a lépcsők teszik tágassá a bent lakók számára.A
palota külsejét fehér kőburkolat, szigorú homlokzat uralja. Két kapujának íve
Gaudí munkáiban később is viszontlátható, már itt a parabolaívhez fordul. Az
ajtókon hullámvonalas kovácsoltvasból készült rácsdíszítés látható, mely
kígyóformát idéz, s mely a 19. századi szemlélők számára meghökkentőnek
bizonyult.Az épület legalsó szintje a pince, mely piramis formájú tetővel lezárt
gomba alakú oszlopokkal rendelkezik, mintegy a palota tartóoszlopaként,
alapjaként. A palota lépcsőháza monumentális hatást nyújt, csiszolt graffiti
márványlapokkal rakták ki. A nagyméretű, háromemeletnyi magas központi hall
kettős héjazatú parabola kupolával lett ellátva. Tetőteraszán megjelenik a
művész által oly kedvelt csempe-, illetve kerámiaburkolat. Remek kilátás nyílik
innen a belvárosi tetőkre és barcelonai panoráma is kiváló. Az épületben
Színháztörténeti Múzeumot és Könyvtárat találhatunk, mivel 1945-ben
Barcelona városa a Güell-családtól megvásárolta a palotát és kilenc év múlva
elhelyezte itt a tartományi gyűjteményt.

Lechner Ödön a magyarországi képviselő (Pest, 1845. augusztus 27. – Budapest,

Terézváros, 1914. június 10.[2]) építész, a magyar stílusú szecesszió úttörője,
királyi tanácsos, a Ferenc József-rend lovagja. A szecesszió építészetének
világhírű, iskolateremtő mestere és a magyar szecessziós építészet megteremtője
polgári családban született. Középiskolai tanulmányait a Pest-belvárosi
Reáltanodán kezdte, majd a József Ipartanodát látogatta 1865–1866 között,
mestere: Szkalnitzky Antal volt. 1866-ban Berlinbe ment, ahol három évet
töltött a Berlini Építészeti Akadémián Hauszmann Alajossal és Pártos Gyulával
együtt. Az ő nevéhez fűződik a Magyar Királyi Postatakarékpénztár épülete
(Budapest V. ker., Hold utca 4.) 1901-ben adták át. Budapest kiemelkedő
szecessziós műemlékének számít. Ma a Magyar Államkincstár működik benne.
a székház korának legolcsóbban felépített középülete volt – az építész hatalmas
és pompás, egyben saját korában rendkívül modernnek számító épületet formált
meg a szecesszió stílusában. a nemzeti jelleg hangsúlyozását. A
Postatakarékpénztár tervezésénél a mester a takarékosság és a megbízhatóság
erényeit helyezte középpontba, melyeket kulcsfontosságúnak tartott a hazai
gazdasági növekedés szempontjából. E célok az épület szimbolikájában is
erőteljesen megmutatkoznak. A féloszlopokon például a gyűjtögetés és
szorgosság jelképeiként majolika méhek igyekeznek a stilizált, takarékosságot
szimbolizáló kerámia méhkasok felé. A főhomlokzat két végén emelkedő
tornyok csúcsán a szárnyas kígyók a megújulás, az örök mozgás, változás
jelképei, a sátorszerű tetőn megjelenő két bikafej pedig a megbízhatóságra,
szilárdságra és anyagi biztonságra utal.

Henri de Toulouse-Lautrec, (teljes nevén Henri Marie Raymond de Toulouse-

Lautrec Monfa) 1864-ban született Albiban, 1901-ben halt meg Saint-André-du-
Boisban. Grófi családból származott, Alphonse de Toulouse-Lautrec Monfa gróf
és Adele Tapié de Céleyran grófnő első gyermekeként. Öccse csecsemőkorában
meghalt. A Lautrec és a Tapié család közötti házasság nem volt ritka, szülei
elsőfokú unokatestvérek voltak, sőt apja testvére anyja húgát vette feleségül.
Toulouse-Lautrec egészen kiskamasz koráig úgy fejlődött, mint kortársai, bár
betegesebb volt náluk. 14 és 15 éves korában egymás után eltörte mindkét lábát,
ezután megállt a növésben, testi fogyatékos maradt. Apja, miután megtudta,
hogy fia nem lesz képes vele vadászni, lovagolni és más férfias játékokat űzni,
többé szinte tudomást sem vett róla. Anyja viszont végig a betegágyánál állt:
ekkor alakult ki közöttük a festőt egész életén végigkísérő mély szeretet.

Híres festménye a Tánc a Moulin Rougeban, 1890-ben készült, olaj vászon

festmény, mérete 115.5 cm x 150 cm. A philadelphiai művészeti múzeumban
található.

A másik híres festő Alphons Mucha Alfons Maria Mucha (Ivančice, 1860. július
24. – Prága, 1939. július 14.) cseh plakátművész, grafikus, illusztrátor, festő és
nagy sorozatú nyomtatott grafikai művek alkotója, aki a szecesszió egyik
kiemelkedő képviselőjének számít. Pályáját autodidaktaként kezdte. Mivel a
Prágai Akadémia elutasította, 1879-től 1881-ig egy színpadképek tervezését
tanító iskolát látogatott Bécsben és esténként emellett még egy rajzstúdiót.
Néhány kisebb megbízást kapott a dekoratív festészet területén és Karl Khuen-
Belasi gróf támogatását nyerte el. Az áttörő sikert Sarah Bernhardtnak
köszönhette. A századforduló legismertebb színésznője 1894 karácsonyán egy
festőművészt keresett, hogy megfesse neki a „Gismonda“ színdarab plakátját,

“Tánc” festménye mesés illusztrációval hasonlít. A főszereplő intenzív

kontrasztos színei és díszítőképessége a dísztárgy hátterében az Art Nouveau ág
– Art Nouveau – jellegzetes elemei. Ezt a művészeti ágot a szerző különösen
szerette, és számos gyűjteményében megszólalt. Ez a kép egy litográfia
kőnyomat. 1898-ban készült, mérete 60 × 38 cm.

Másik híres múve az évszakok.

A szobrászat képviselője Max Klinger Max Klinger (Lipcse, 1857. február 18. –
Großjena, 1920. július 5.) német festő, grafikus, szobrász és éremművész.

Festői képei nem álltak távol a szimbolisták és a dekadensek képzeletvilágától.

Szobrászati újításai – pl. egy 1902-es Jupiter-szerű Beethoven-szobor többszínű
márványból, amelyet a lipcsei Museum der Bildenden Künstének adományozott
– sir Albert Gilbert, Fernald Knopf és sir George Frampton műveit idézik.

1874-ben Karsruhében, majd 1875-ben Berlinben tanult egy ideig Arnold

Böcklinnél. Sokat utazott (Brüsszel, Bécs, Párizs, Róma, Lipcse). Naumburg
közelében, Großjenában telepedett le.[13]

Ezt a szobrot múzsájáról mintázta 1900 körül, a bajor állami képgyűjteményben

található

Másik híres szobra a Beethoven szobor, amely meztelenül ábrázolja a

zeneszerzőt. A kortársak szemében provokatív szobor mára a művészettörténet
egyik legismertebb Beethoven-emlékművévé vált. már ekkor, huszonéves
korában elhatározta, hogy egy Beethoven-emlékművet fog készíteni a
zeneszerző tiszteletére. (Elmondása szerint zongorázás közben fogalmazódott
meg benne ez a gondolat.) Akkor elkészítette a későbbi szobor festett gipsz
változatát. Aztán jóval később, 1900-ban hozzáfogott a nagy szobor
megalkotásához. Ezt a művet először 1902-ben, a bécsi Secession kiállításán
mutatták be a nagyközönségnek.
A szobrász meglepő módon ábrázolta Beethovent: egy trónon ül félig
meztelenül, akár egy ókori görög istenség az Olümposzról. A meztelen
alsótestére egy nagykabátot borított, a lábán – szintén ókori hagyományként –
szandál van. Mindez utalás arra, hogy Beethoven a zenének egy olyan hatalmas
istene volt, mint az ókori mitológiában Zeusz (Jupiter).