Az 1936-os londoni Nemzetközi Szürrealista Kiállításon Salvador Dalí vendégelőadó tetőtől-

talpig jelmezben, régimódi búvárruhában szólt közönségéhez, egyik kezében két pórázon kötött
kutyával, a másikban pedig egy biliárddákóval. Az előadás közepén, a búvármaszk által
korlátozva a spanyol művész fulladozni kezdett, és segítségért csapkodta a karját. A közönség
teljesen nyugottan ült mert azt hitte hogy gesztikulációk mind az előadás részéi. A művészeti
legenda szerint a szürrealista költő, David Gascoyne végül megmentette Dalit, aki felépülése
után azt mondta: "Csak meg akartam mutatni, hogy mélyen belemerülök az emberi elmébe." Dalí
ezután befejezte beszédét, és aamkikor a kísérő diákat fejjel lefelé mutatták be, senki sem
lepődött meg.

Ez az anekdota a szürrealista mozgalom legabszurdabb, sőt bohókásabb elemeit emeli,

aminek Dalí megtestesítője, akit a 20. század eleji művészeti intézmény valamiféle viccnek
tartott. De a művészeti mozgalom valójában sokkal sokrétűbb volt, mint amenyire ismert, és
1924-től 1966-ig terjedően különböző tudományágakra, stílusokra és földrajzi területekre terjedt
ki.

Mi az a szürrealizmus?
Az André Breton költő által 1924-ben Párizsban alapított szürrealizmus művészeti és irodalmi
mozgalom volt. Azt álította, hogy a felvilágosodás, a befolyásos 17. és 18. századi intellektuális
mozgalom, amely az értelem és az individualizmus mellett állt, elnyomta az irracionális,
tudattalan elme kiváló tulajdonságait. A szürrealizmus célja az volt, hogy felszabadítsa a
gondolkodást, a nyelvet és az emberi tapasztalatot a racionalizmus nyomasztó határai alól.

Breton orvostudományt és pszichiátriát tanult, és jól ismerte Sigmund Freud pszichoanalitikai

írásait. Különösen érdekelte az a gondolat, hogy a tudattalan elme, amely álmokat generált, a
művészi kreativitás forrása. Az elkötelezett marxista Breton a szürrealizmust egy olyan
forradalmi mozgalomnak is szánta, amely képes kiszabadítani a tömegek elméjét a társadalom
racionális rendjéből. De hogyan érhetnék el az emberi elme eme felszabadítását?

Az automatizmus, a szabad asszociációval vagy tudatfolyammal rokon gyakorlat, lehetőséget

adott a szürrealistáknak, hogy tudattalan műalkotásokat hozzanak létre. André Masson
szürrealista művész vegyes technikával készült vászonképe, a Combat de poissons (1926) az
automata festészet korai példája. Kezdésnek Masson vette a gessót egy ragacsos anyagot,
amelyet általában a festési támaszok alapozására használnak, és hagyta, hogy szabadon essen
végig a vászon felületén. Ezután homokot dobott rá, hagyta, hogy a szemcsék véletlenszerűen
rátapadjanak a ragasztóra, majd a kapott formákat körülrajzolta és festette. Az automatikus
módszereket alkalmazó művészek magukévá tették a véletlen elemét, gyakran meglepő
eredményekkel. Masson végterméke két őskori halat tartalmaz, vértől csöpögő állkapcsokkal,
amelyek az ősi világban küzdenek: a természetben rejlő erőszakosság öntudatlan bemutatása.

Nem minden szürrealista döntött azonban úgy, hogy ilyen absztrakt alkotásokat készít. Sok
szürrealista felismerte, hogy egy dolog tényleges megjelenésének a fizikai világban ábrázolása
hatékonyabban kelthet asszociációkat a nézőben, ahol egy mélyebb, tudattalan valóság tárul fel.
Az olyan művészek, mint Dalí és a belga festő, René Magritte, hiperrealisztikus, álomszerű
víziókat hoztak létre, amelyek ablakok az ébrenléten túli furcsa világba. Magritte Tisztánlátása
(1936), amelyben egy művész egy repülő madarat fest meg, miközben az asztal tetején ülő tojást
nézi, álomképet vagy hallucinációs állapotot sugall.

A szürrealizmus ikonjai
Bár a szürrealizmust valóban leginkább az olyan rikító alakokhoz kötik, mint Dalí, Breton
Párizsban már az aktív művészek és értelmiségiek széles csoportját toborozta, hogy az ő zászlaja
alatt írjanak és alkosanak. (André Breton 1896-1966: Párizs, Joan Miró 1893-1983: Párizs,
Katalónia, Spanyolország, Salvador Dalí 1904-1989: Spanyolország, Párizs, USA, René Magritte
1898-1967: Brüsszel, Yves Tanguy 1900-1955. Kahlo 1907-1954: Mexikóváros, Max Ernst
1891-1976: Párizs, Meret Oppenheim 1913-1985: Svájc)

A dada antiracionális hagyományára építve a szürrealizmus olyan jelentős dadafigurákat

számlált tagjai közé, mint Tristan Tzara, Francis Picabia, Jean Arp, Max Ernst és Marcel
Duchamp. 1924-re ez a csoport további művészekkel és irodalmi személyiségekkel bővült,
köztük Paul Éluard, Robert Desnos, Georges Bataille és Antonin Artaud írókkal, a festők Joan
Miró és Yves Tanguy, Alberto Giacometti és Meret Oppenheim szobrászok, valamint René Clair,
Jean Cocteau és Luis Buñuel filmesek.
 De Breton köztudottan ingatag volt azzal kapcsolatban, hogy kit fogadott be a mozgalomba,
és szokása volt kiközösíteni azokat a tagokat, akikről úgy érezte, már nem osztják a
szürrealizmusról alkotott sajátos nézetét. Desnost és Massont például Breton „A szürrealizmus
második kiáltványa” című művében 1930-ban kidobták a csoportból, mert nem voltak hajlandók
támogatni politikai céljait. Bataille, akinek a szürrealista nézőpontja jelentősen eltért Bretonétól,
megalakította saját befolyásos szétváló csoportját, a Collège de Sociologie-t, amely folyóiratokat
adott ki és kiállításokat rendezett az 1930-as években.

Szürrealizmus Amerikában

Az 1920-as években Párizsban az induló háborúk közötti mozgalomként a szürrealizmus az

első világháború utáni időszakra reagált, amely a nagy francia városok lassú újjáépítését, a
francia gyarmatbirodalom külföldön való magasságát és a fasizmus felemelkedését jelentette
Európa-szerte.

1937-re azonban a szürrealizmus fő alakjainak többsége kénytelen volt elhagyni Európát,

hogy elkerülje a náci üldözést. Max Ernst Európa az eső után II (1940–42) című munkája ezt a
megrázó pillanatot tükrözi a második világháború tetőpontján létrejött posztapokaliptikus
vízióval. A „dekalkománia” által alkotott, részben absztrakt alkotás üvegre festéssel, majd a
festett üveg vászonra préselésével, hogy véletlenszerű elemek maradhassanak, az Európa az eső
után lebombázott épületeket, emberek és állatok tetemeit, és erodálta a geológiai
képződményeket egy nagy kataklizma következtében.

A szürrealisták különböző menedékhelyekre való emigrációja a második világháború során

azonban a mozgalom befolyását az Atlanti-óceánon túlra is kiterjesztette, ahol az Amerikában is
gyökeret vert. Ahogy a szürrealizmus az 1930-as és '40-es években elterjedt, az automatikus
gyakorlatokat, valamint a pszichológia és a mitológia iránti érdeklődést elhozta a művészek új
generációjának. Jackson Pollock szürrealista ihletésű A titok őrzői (1943) című filmje valahol a
korábbi munkái között található.

Szociálrealista alkotások és a későbbi cseppfestmények, amelyek híressé tették: egy fekvő

sakált, két totemikus formát és egy kalligrafikus pszeudo-írás frízét tartalmazza.

Latin-Amerikában a szürrealizmus olyan művészek munkáiban találta meg hangját, mint

Frida Kahlo, akinek rendkívül személyes művészi stílusa párhuzamba állította a szürrealizmus
aspektusait anélkül, hogy különösebb szellemi adósságot tulajdonított volna neki. Az Arbol de la
Esperanza (1946) című művében, ami azt jelenti, hogy „a remény fája”, Kahlo nem egy
tényleges fát ábrázol, hanem egy kettős önarcképet, amely egy ismeretlen tájon játszódik, egy
tabló, amely az 1925-ös buszbalesetre utal amely terméketlenné tette, és a megújulás lehetőségét.
Míg a fantasztikus témák ábrázolása Magritte vagy Dalí műveire emlékeztet, Kahlo festménye a
hagyományos mexikói ex voto festészet mindennapi művészetét ünnepli.

A szürrealizmus pszichológiai és mitológiai háttere olyan nem európai művészek számára is

lehetővé tette hogy elmélyedjenek saját országuk bennszülött hagyományaiban, mint Wifredo
Lam, afro-kubai és kínai származású festő, aki az 1920-as és '30-as években Madridban és
Párizsban tanult. Lam Les Noces (1947) című művében olyan művészek kubista-szürrealista
formáit, mint Pablo Picasso és Joan Miró bonyolultan szövi az afro-kubai Santería rituálé
reprezentációjába.