Art Brut

ART BRUT

Az art brut kifejezés Jean Dubuffet-nek, a francia INFORMEL festészet jeles képviselőjének nevéhez
fűződik. Szó szerint nyers, durva, csiszolatlan művészetet jelent, és az elmebetegek, a perifériára
szorult ismeretlenek, a naivak, a rabok, a gyermekek és részben a "primitívek" képzőművészeti
munkáinak összefoglalására használatos. Dubuffet 1945-ben figyelt fel az art brut fogalomkörébe
tartozó képek és szobrok elementáris drámai erejére, és egyrészt elkezdte őket gyűjteni, másrészt
belőlük indult ki saját művészeti világának kialakításakor. Az első nagyobb art brut kiállításra 1949-ben
került sor a párizsi René Drouin Galériában, ahol 63 ismeretlen alkotó mintegy 200 munkáját mutatták
be. E kiállítás katalógusában jelent meg Dubuffet Kultúrált művészet helyett nyers művészet című
manifesztuma, melyben a szerző a professzionális, tanult alkotók "magas művészetével" szemben az
elmebetegek, a spiritiszta médiumok, a gyermekek és a "primitívek" megfontolatlan, spontán
önkifejezése mellett állt ki.

Forrás: Sebők Zoltán: Az új művészet fogalomtára, Orpheusz Kiadó, 1996

http://www.vitalitas.hu/ismerettar/lelekvonat/lelekvonat4.htm

4. Európai és hazai gyűjtemények

A századforduló környékén létesültek azok a gyűjtemények, amelyek az elmegyógyintézetek

betegeinek képzőművészeti munkáit mutatták be, majd a későbbi években ezek tudományos
feldolgozásával, mint "pszichopatológiás képzőművészet", egy új tudományág alapjait rakták le.
Ebben az időben kezdtek foglalkozni az azték, valamint a keleti művészetekkel, a fejlődő népek
lélektanával, a gyermeki lélek fejlődésének állomásaival. Az emberről újonnan alkotott képhez, az
újabb filozófiai koncepciókhoz és társadalomtudományi törvényekhez hozzátartoztak ezek a
felfedezések - a pszichotikus világának ezen sajátos megismerése is [20].
A jelenleg Európában számon tartott gyűjtemények nagyságukat és jelentőségüket tekintve is igen
széles skálán mozognak, többen Outsider Art, Art Brut, Psychiatric Art néven szerepelnek. Ezek a
gyűjtemények anyaguk bemutatásával, feldolgozásával, vagy egyéni esetek elemzésével a
szakterület fejlődésének fontos állomásait is jelentik.
A Lausanne-i Múzeum 1985-ös Guide Bookja szerint az Art Brut olyan, nem intézményesített
művészet, amelynek művelői a képzőművészet és/vagy éppen a társadalom körein kívül élnek,
magányosan, börtönben vagy elmegyógyintézetben, nem ragaszkodnak a hagyományhoz, a
divathoz, eredeti, általuk kitalált rendszereket és technikákat alkalmaznak. A gyűjtemények
legrégebbike talán a torinói Lombroso Gyűjtemény, amely feltehetően az 1860-70-es években
keletkezett. A heidelbergi mintegy 6000 darabból álló Prinzhorn Gyűjtemény a festményeken,
rajzokon, textíliákon kívül könyveket, szobrokat is magába foglal. A múzeum a nagyközönség
számára jelenleg nem látogatható, a gyűjteményt feldolgozó H. Prinzhorn 1922-ben, majd 1923-
ban megjelent munkái az idevágó irodalom mérföldköveinek tekinthetők.
Ugyancsak Heidelbergben található a Museum Hans Cajeth, amely európai naiv művészek
alkotásait őrzi.
Az asthoni (Cambridge mellett található) Adamson Gallery több mint 60 ezer munkát tár a
látogatók elé, és hűen tükrözi Edward Adamson nézetét, miszerint mindenkinek van saját, egyedi
kreativitása, s ezt megfelelő körülmények között ki is tudja fejezni.
A lausanne-i Art Brut és Outsider Art Gyűjtemény 300 alkotó több mint 10 ezer művét
tartalmazza, amelyből mintegy 800 kiállítás keretében folyamatosan látható. A híresebb
"mestereket" többek között Aloyse, Wolfli, Gill, Lesage, Ratkier és Jakic munkái képviselik.
Különlegességnek mondható L. Navratil intézete és gyűjteménye a Bécs peremén található
Klosterneuburg-Guggingban. Itt 1981 óta csak olyan krónikus elmebetegeket kezelnek, illetve
foglalkoztatnak, akik festészeti vagy más kreatív tevékenységet hajlandók folytatni. Róla Bihalji-
Merin több szempontból is megemlékezik [14].
A hazai gyűjtemények közül elsőként a Reuter Camillo által 1918 és 1946 között létesített anyagot
kell megemlítenünk, amelyet Jakab Irén egészített ki és dolgozott fel [27].
Az 1920-as években a jelenlegi Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet akkori orvosa, Selig
Árpád kezdte gyűjteni elmebetegek képzőművészeti alkotásait. A gyűjtésbe Fabinyi Rudolf és Nyírő
Gyula is bekapcsolódott, majd az ország több intézetéből összegyűjtött anyagot 1928-ban állították
ki az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézetben. A hányatott sorsú gyűjtemény egy kis része -
amely a háború zűrzavarát átvészelte -, 1952. körül került elő és nyert elhelyezést az azóta
összegyűjtött anyaggal együtt jelenlegi helyén, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet
Múzeumában [20]. Az anyag részletes és korszerű ismertetése Moussong-Kovács E. munkájában
olvasható [34].
A hazai gyűjtemények között - de a világ ranglistáján is - kiemelkedő helyet foglal el Hárdi István
83 ezer rajzot számláló több évtizedes gyűjteménye, benne 5000 sorozattal, amelyek követik a
betegségek több évig tartó változását, valamint a "dinamikus rajzvizsgálatok" alapjául szolgálnak
[23].
Igen jelentős továbbá Pető Zoltán szegedi Rehabilitációs Osztályának gyűjteménye [38], ezen belül
is kiemelkedő és egyedülálló a betegek népművészeti tevékenysége és munkáik bemutatása [39].

http://www.euuzlet.hu/pr/2003/oktober/pszichiatriaizavarok.html
Pszichiátriai zavarok, művészet, terápiák
<< Sajtóközlemény

Budapest, 2003. október 28. -- A művészetnek az emberi lélekre kifejtett jótékony hatása ősidők óta
ismert és kvázi-terápiás alkalmazásáról már a bibliából is értesülhettünk (pl. Dávid hárfajátékkal
„kezelte” Saul melankóliáját). A műalkotásoknak régebben mágikus hatást tulajdonítottak (mint pl. az
altamirai és egyéb barlangrajzok esetében, feltételezésünk szerint a képek vadászati szertartások
eszközeként szolgáltak).

Pontos hatásmechanizmust nem ismerünk (csupán hipotéziseink vannak), és nagy esetszámú, kettős-
vak, randomizált, illetve placebo-kontrollált vizsgálatok (amiket egy eljárás hatékonyságának
bizonyítására tudományos szinten elvárnak) sem állnak rendelkezésünkre. Ennek ellenére több évezred
tapasztalatai azt mutatják, hogy a műalkotások jelentős hatással bírnak lelki készülékünkre, és klinikai
megfigyelések tömege támasztja alá, hogy a pszichiátriai betegek állapota jelentősen befolyásolható a
művészet eszközeivel, zenével, képpel, mozgással, színházzal.

Számos elismert pszichoterápiás módszer él az ókori görög drámák hatástárából ismert katarzis
eszközével, amit eredetileg művészi eszközökkel értek el, míg a ma elfogadott pszichoterápiás
módszerek más utakat választanak. Kivétel képeznek a művészetterápiák, amelyek a különféle
műalkotások által hordozott (sokszor katartikus) hatások révén befolyásolják a beteg és nem beteg lélek
működését.

A művészet(kreatív)terápiák önálló gyógyeljárásként a legtöbb mentális zavarban nem tekinthetők

elegendőnek, de kiegészítő kezelésként a gyógyszeres, pszicho- és szocioterápiás beavatkozások mellett
az arra fogékonyaknál elemi hatásúak lehetnek. A művészetterápiák speciális kommunikációs
csatornákat nyitva - gyakran a hivatalos terápiák hatástalansága esetén is - áttörést hozhatnak a saját
lelki világukba zárkózó, bizonyos élményekre különös viselkedésformákkal reagáló páciensek kezelése
során.

A krónikus pszichiátriai zavarok legtöbbjében jellemző ugyanis a visszahúzódás, a környezettel való

kommunikációs anomáliák, a realitással harmonikus kapcsolat megbomlása, a kezdeményezőkészség és
szociális aktivitás markáns lecsökkenése. Ezek gyakran bizarr észlelések és belső élmények
következményei, amik szintén elszigetelik a pácienseket a környező világtól és emberektől.

A társadalom ugyancsak eltávolítja magától a furcsán viselkedőket, talán abbéli félelmében, hogy a
pszichés zavarok „megfertőzhetik” őket, illetve szorongatóak lehetnek számukra is.

A régi korok embere kezdetben szentként tisztelte a mentálisan sérülteket, majd olyan időszakok
(középkor, korai újkor) következtek, melyekben az „elmebetegek ” elzárandó gonosztevőként
szerepeltek. Börtönszerű építményekbe kényszerítették őket, ahol a terápia a brutális bánásmód, a
kezelés legfőbb elvárása pedig a „normális” társadalomtól távoltartás volt. Ezt a szemléletet szeretnénk
elmúltnak tekinteni, noha maradványai gyanakvás, tévhitek, távolságtartás és viszolygás formájában
máig fennmaradtak. A gyanakvás és a fenntartások elsősorban az ismeretlennek, érthetetlennek szólnak
és a sötétben, ismeretlenben tartás kedvez a fenyegető fantáziák fennmaradásának. A kapcsolat
felvétele, szélesítése, gazdagítása a pszichés zavarban szenvedők és az átlagos, egészséges társadalom
között elengedhetetlen ahhoz, hogy változzék a kép.

A szokványos párbeszédek, közeledések jellemzően kudarcot vallanak - tekintve a kommunikáció

nehezítettségét. Itt lép be lehetséges csatornaként a művészet és a művészetterápia, ami non-verbális
utakon közelítve, a minden emberben mélyen élő tudattalan tartalmak által (mentén) kapcsolatot
létesíthet a kétfajta világlátás, érzékelés között. Vagyis a beteg ember kifejezheti önmagát az
átlagember számára felfogható, átélhető módon anélkül, hogy az elrettentő lenne. A társadalmi
elszigetelődés feloldása azonban csak egy, ám igen fontos része a pszichiátriai zavarban szenvedők
kezelési célkitűzéseinek.

A másik, alapvető terápiás feladat a páciensek belső élményvilágának és viselkedésének

megváltoztatása a kevesebb szenvedés és jobb funkcionálás irányába. Ehhez elengedhetetlen a már
említett komplex kezelés, azaz gyógyszeres, pszicho- és szocioterápiák együttes alkalmazása.

Kiegészítő terápiás elemként a művészetterápiák - valahol a pszicho- és szocioterápiák között - érett

énvédő mechanizmusokat mozgósítva, jelentősen csökkenthetik a betegek szorongását, és
visszaszoríthatják a valóság torzult érzékelését.

Hangsúlyozandó, hogy a művészetterápia sem „panacea”, vagyis mindenre hatékony gyógyszer, hanem
azon nagyszámú embernek segítő eljárás, akik képesek belső tartalmaikat kreativitással kifejezhetővé
tenni a többiek számára.

A XX. század elejéig a pszichiátriai betegek műalkotásairól, műveiről a világ csak szórványosan
értesülhetett, a közvélemény igazán csak Prinzhorn 1922-es könyvéből illetve az 1950-es
világkongresszus alkalmából ismerkedhetett meg a művészetterápiák eredményeivel és magukkal a
művekkel. Azóta egyre több intézet, egyesület, szövetség alakult, melyek a pszichés zavarral élők
művészeti aktivitását, a művészetterápiákat állították tevékenységük középpontjába. Újságokat adtak ki,
galériák létesültek, illetve a meglévő galériák helyet adtak a mentális betegek műveinek is.

Számos folyóirat indult, mint pl. az American Journal of Art Therapy, Bulletin of Psychology and the Arts,
International Networking Group of Art Therapists, amelyek széles körben ismertté tették a pszichiátriai
betegek művészi teljesítményeit.
Néhány híres művész (pl. Van Gogh, Soutine és sokan mások) pszichiátriai betegsége az utóbbi
évtizedekben újra felhívta a figyelmet a művészet és a mentális betegségek kapcsolatára illetve annak
sokféleségére.

Mára a marginális kreatív megnyilatkozások - az „outsider art” gyűjtőfogalmi égisze alatt -bevonultak a
világhírű európai és amerikai múzeumok falai közé, a galériák tárlataira, az aukciók listáira, a nagy
művészeti vásárokra és a kortárs művészeti publikációkba. Híres kollekciók és kiállítások sora segítette
ezt az alapvető szemlélet- és értékváltást eredményező, a művészet fogalmi határait tágító és elmosó
folyamatot. (Muséé d’Art Differencie (M.A.D.) Liege; Museé des Arts Spontanés-Art en Marge, Brüsszel;
Mussée Max Fourny, Párizs-Halle St. Pierre; Museum Charlotte Zánder, Schloss Bönningheim; Adolf
Wölfli Foundation, Bern-Kunstmuseum; The Center for Intuitive and Outsider Art, Chicago; Haus der
Künstler, Guggin; Husgrave-Kinley Outsider Collection, Museum of Modern Art-Dublin; Museé Creation
Franche- Bégles/Svájc; Art-Brut-Collection Rainer Gyűjtemény, Bécs)

Hazánkban a legutóbbi évekig csak szórványos kezdeményezések indultak e területen. A „Lipót Galéria ”
az első olyan hazai hely, ahol a betegek alkotásait a rehabilitált betegek közreműködésével fogjuk
kiállítani és árulni. Várható, hogy a jövőben az ehhez hasonló kezdeményezések összefogását is
felvállaljuk, jöjjenek azok más intézményekből vagy egyénektől akár.

IRODALOM

Hárdi I: A dinamikus rajzvizsgálat. Medicina, Budapest 1983

Horváth Sz.: Pszichiátriai betegek rehabilitációjának intézményes formái. In: Huszár L, Kullmann L,
Tringer L (szerk): A rehabilitáció gyakorlata. Medicina 2000
Jakab I: Képi kifejezés a pszichiátriában. Akadémia Kiadó, Budapest 1998
Pető Z: Művészeti élmény - út a rehabilitációhoz. Psychiat Hung 2000, 15 (4):483-489
Prinzhorn H: Bildnerei der Geisteskranken. Berlin, Springer, 1922

Összeállította: Dr. Danics Zoltán,

az OPNI Pszichiátriai Rehabilitációs Osztály osztályvezető főorvosa

Háttéranyag 2003. október 28.

PUBLIKÁCIÓK ÉS KIÁLLÍTÁSOK

Publikációk a Lipóti Pszichiátriai Múzeum anyagáról:

- Jó János: Intézeti Múzeumunk fejlődése. In: A Budapesti Angyalföldi Elme-és Ideggyógyászati
Emlékkönyve. Bp. 1933. 61-82-;
- Dr. Fekete János- Dr. Pertorini Rezső: Az Intézet psychiátriai múzeuma. In.: Az Országos Ideg-és
Elmegyógy intézet 100 éve. Bp. 1968. 283-290.;
- Bükky Attila- Valkai Zsuzsa: Üzenetek a Sárga Házból. Debrecen, 1988;
- A Pszichiátriai Képtár Múzeum katalógusa. Szerk: Plesznivy Edit. Bp. 1992.;
- Plesznivy Edit: A Pszichiátriai Képtár Múzeum. Új forrás, 1992. márc. XXI. Évf. 46-49;
- Hardi István: A Pszichiátria Múzeum. Gyűjtemények és kiállítások. Psychiátria Hungarica. 1993 okt
VIII. évf. 5 sz. 443-37.;
- M. van Geldorph-W. Schoonhoven: Art and Insanity- From the Madhause of the Museum. Budapest
Style. 1998. ápr. 38-40.;
- Plesznivy Edit: A Lipótmezei pszichiátriai gyűjteményről In: Félelmek és boldogságok. Előadások a
művészeti nevelés pedagógiai, művészetterápiái és pszichiátriai vonatkozásairól. Pécs, 1998. 83-89.;
- Moussong-Kovács Erzsébet: A kor háza-a kór képe. Magyar Szemle, 2000. 7-8- sz.63-81.;
- Süle Katalin: Pszichiátriai Múzeum, Budapest. Nemes Lampért és a „magyar Van Gogh ”. In.: Műértő,
2001, okt 5. ;
- A destigmatizáció állomásai- Festőművészek képei a Pszichiátriai Múzeum gyűjteményében In.: A
Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve. 2002.

Kiállítások a Pszichiátriai Múzeum anyagából:

- Imagok és Alteregók- Válogatás a Pszichiátriai Múzeum anyagából Az Életfa Jungiánus Egyesület
kiállítása. OPNI. Kápolna, 1992.;
- A Selig Múzeum képei, József Attila gimnázium, Pest-Buda terem. 1993.;
- Üzenetek a Sárgaházból, Sarkad, Márki Sándor Múzeum, 1995.;
- A pomázi Rehabilitációs Intézetének gyűjteménye és az alkotótábor művészei, SIPE 18 Nemzetközi
kollokviuma. Műcsarnok, 1995.;
- Gondolat Velence - Válogatás a Lipóti Pszichiátriai Múzeum anyagából, Dunaújváros, Modern Művészeti
Közalapítvány. Uitz terem. 1995;
- A téboly vásznai- belső képek tára, ELTE. Kisérleti Pszichológia Tanszék. 1996.;
- A lipóti múzeum, Cirkógejzír Filmszínház, Máskép Alapítvány, 1996.;
- Félelmek és boldogságok, Pécs, Művészetek Háza, 1997.;
- Az alkotás öröme, Gyermek Pszichiátriai osztályok festményei és rajzai. BTM, 1998.;
- Kényszerszülte művészet. Magyarországi rabmunkák a 19-20. századból. Tragor Ignác Múzeuma, Vác,
2001, máj-szept.;
- Nyitott Műhelyek- Az OPNI művészetterápiás csoportjai, Pesti Oktogon Művészudvar, 2001. aug.;
http://borsod.olh.hu/mki/tajek/knagy.htm

Amatőr – amatőrség

/ I. rész /

„A művészet mibenlétéről jóformán

egyetlen valamirevaló megállapí-

tást sem tehetünk úgy, hogy ellent-

mondásokba ne bonyolódjunk.“

(Hauser Arnold)

Az amatőr művészet-tevékenységnek mint az aktív művelődés egyik eredményesnek tekinthető – konkrét,

autonóm közösségek által létrehozott és öntörvényű művészeti értékekben is megragadható – formájának
megkülönböztetett szerepe és funkciója van az ország kulturális életében, jelesül a közművelődés rendszerében.

A lakosság egy jelentős, a művészetekre nyitott, fogékony rétege, szabadidejének tekintélyes részét művészeti
alkotás létrehozására fordítja, sok esetben olyanra, amely a magyar kultúra egy sajátos, semmi mással nem
helyettesíthető produktuma, és előfordul, hogy professzionális megfelelője (kórusmozgalom, népművészeti
alkotások) sincs. A létrehozott művészeti alkotásokkal részt vesznek a kulturális szolgáltatás rendszerében,
helyenként (pl. kistelepüléseken, vagy közösségekben) a művészi értékek egyedüli közvetítőjeként. Állíthatjuk,
hogy a kulturális kínálat, a műsorellátás tekintetében nélkülönözhetetlen, mással nem pótolható szerepet töltenek
be az amatőr művészeti csoportok, illetve az általuk létrehozott értékek.

Az amatőr művészeti tevékenység elsősorban társadalmi szerepvállalása, tömegessége szervezettsége és

irányítottsága szempontjából az elmúlt 100-130 év társadalmi jelensége, amely elsőként az énekkari
mozgalomban testesült meg. E tanulmány keretei nem adnak arra lehetőséget – és nem is feladata –, hogy
bemutassuk az egyes művészeti ágak és mozgalmak kialakulását, fejlődési szakaszait és a különböző társadalmi,
politikai (rendszerek) viszonyok közötti helyzetét és funkcióit.1

Az amatőr művészeti mozgalmak összetett – a későbbiekben látni fogjuk – társadalmi szerepvállalásai, hatása és
ezzel együtt megbecsültsége az elmúlt két évtizedben jelentősen átalakult, illetve a hangsúlyok és különböző
funkciói megváltoztak. Közművelődési beágyazottsága okán változásai nagyrészt egybeesnek a
művelődéspolitika váltásaival, a közművelődés korszakváltásaival. A legjelentősebb változás és
hangsúlyeltolódás a rendszerváltás; a társadalmi, politikai, hatalmi intézményrendszer, a gazdaság átalakulása, az
önkormányzati rendszer kialakulása, a társadalmi javak elosztásának redisztribuciós rendszerének megváltozása
után következett be.

Az 1980-tól napjainkig tartó két évtized amatőr művészeti életét határozottan kettészeli az 1989/90-es
rendszerváltás.

Fogalmi problémák

A címben jelölt szavak hallatán az emberek képzeletében - s elsősorban a mindennapi gondolkodásban - a

legkülönbözőbb asszociációk indulnak meg. Sok mindenre gondolnak, a fotóamatőröktől kezdve az amatőr
színjátszókig, több művészeti ág az eszükbe jut, de többnyíre minősítő jelzőként értelmezik, esetenként a
dilettánssal azonosítják. Az olasz diletto szó szeretetet, a dilettarsi gyönyörködést, élveztet, a dilettare
gyönyörködtetést, szórakoztatást jelent, melynek nincs olyan pejoratív felhangja, mint a magyarban, ahol a
dilettáns kifejezés a mindennapi szóhasználatban az ügyetlen, a képzetlen, a dolgokban járatlant jelent. A francia
nyelvben az amateur és a dilettante kifejezések lényegében ugyanazt a tartalmat takarják, mint az olaszban. Az
angol nyelvben a francia eredetű amatőr kifejezés honosodott meg. A nemzetközi gyakorlatban elterjedt a non-
professional, (a nem hivatásos) kifejezés, amellyel egyfajta elkülönülést szándékoznak kifejezni az amatőröktől.
Használatos még a műkedvelés kifejezés, amely a művészeti tevékenységet kedvteléssel, szórakozással,
örömködéssel azonosítja. Igen elterjedt az öntevékenység kifejezés, ami a művészetek gyakorlásán túl egyfajta
önművelést, tanulási folyamatot is feltételez.

A népművészet különböző területei sok vonatkozásában alapvető hasonlóságot mutatnak az amatőr területekkel,
mégis azoktól eltérő társadalmi funkciójuk miatt általában elkülönítetten nevesítjük.

A naiv kifejezést többnyire a képzőművészetben használják, ahol a kifejezés egyfajta stiláris, látásbeli, technikai
különbözőséget jelent. Angliában az outsid (külső, kinti, kívüli) franciáknál az art brut (brutális művészet), a
cseheknél az insit (az ember személyisége hozza létre, belülről fakad), Európán kívül, (afrikai, óceániai stb.) a
naivokat pedig primitíveknek nevezik.

Az amatőr szinonimájaként időnkét felbukkan az autodidakta kifejezés, ami tévedés, a szó azt jelenti, hogy
önmaga tanulta meg a művészet alapvető fogásait, a művészeti ág szakmai, technikai ismereteit. A naiv
művészetek esetében erről egyáltalán nincs szó, mivel éppen az adja különleges minőségét, hogy az alkotó
látásmódot, kifejezési lehetőséget (perspektíva, ecsetkezelés stb.) egyáltalán nem tanulta.

Tarthatatlan az az álláspont, mely szerint az amatőr képzetlen, mert az ő esetükben is van egy tanulási folyamat.
Önmaga, vagy valamilyen csoportos formában, szabadiskolában, képzett szakmai vezető segítségével különböző
csoportokban sajátította el azt a tudásanyagot, ismeretet, amellyel a műalkotás létrehozására képesítette.

S ha mindehhez hozzátesszük, hogy a mindennapi gyakorlat, sőt a művelődéspolitika a művelődéselmélet is igen

vegyesen használja a kifejezést, az öntevékenységtől az amatőrön keresztül műkedvelésig akkor a zavar csak
tovább fokozódik, és nem véletlen a tevékenység pejoratív csengése sem.

Az amatőr „mozgalom” önmaga is - védekezésül - olyan új elnevezéseket használ, amelyben arra törekszik, hogy
a hivatásos művészetektől csak a kereső-foglakozás szerinti különbözőséget érzékeltesse. Egyre gyakoribb a nem
hivatásos, az alternatív, a szabad, vagy független kifejezés is. Egyes művészeti ágakban ez a másság esetenként
felfogásbeli stiláris, kifejezésbeli, értelmezési különbözőséget is jelent, vagy jelentett különböző korszakokban.
Elég, ha csak az amatőr film, vagy az amatőr színjátszás sajátos eszközeire, kifejezésbeli különbségére, esetleg
közösségi jellegére gondolunk, a naiv képzőművészetre.

A továbbiakban a legelterjedtebb kifejezést az „amatőr”-t használjuk, mint átfogó kategóriát. Érdemes

áttekinteni, hogy az idegen eredetű szó, az amatőr, vagy amatőrség tartalma mit jelent, az esztétikai kérdésekben,
a pszichológiai vonatkozásaiban. A szakirodalomban sokféle megközelítés létezik, leginkább a
művelődéselmélet, kisebb mértékben a befogadásvizsgálat, illetve szociológia foglakozott azzal a sajátos
állapottal, társadalmi státusszal, amit az amatőrség jelent, vagy éppen jelentett más és más társadalmi-politikai
környezetben. A mi feladatunk, hogy az amatőrséget, az amatőr művészeti tevékenységet, művészeti és
kulturális közéletünkben betöltött szerepe felől vizsgáljuk, mert a jelenséget művészeti és közművelődési
jelenségnek tekintjük.

Az amatőr, vagy amatőrség kifejezés más és más tartalmat és minőséget takar a különböző művészeti ágakban,
de egyben szinte mindegyik megegyezik, hogy olyan személyek, egyének gyakorolják a művészetet, akiknek
nem kereső, jövedelemszerző tevékenységük az alkotó művészeti tevékenység. Ha megvizsgáljuk az amatőr és a
profi, (vagy hivatásos) művészek közötti különbséget és azonosságot, pontosan kirajzolható, hogy a határok hol
húzhatók meg, melyek a markáns különbségek, de leginkább az, hogy melyek azok, az egyezőségek, amelyekkel
bizonyítható az összetartozás. Rendkívül összetett és bonyolult a képlet, mert vegytiszta módon szinte egyetlen
művészeti ágban sem definiálható markáns és meghatározó különbség.

Bizonyos művészeti ágakban már a kérdésfeltevés is céltalan, tudniillik vannak olyan művészeti ágak, vagy azok
területei, ahol egy tevékenységnek, egy sajátos művészetnek nincsen hivatásos, professzionista megfelelője.
Elég, ha csak a gyermekzajra gondolunk, amelynek bizonyos jegyeiben és az alkotás folyamatának mibenlétében
hasonlóságok fedezhetők fel az expresszionista festészet és gyermekrajz alkotómódszere között. Talán
hatásosabban lehet bizonyítani a kérdésfeltevés tarthatatlanságát a népművészeti fogantatású népdallal. Nemzeti
népdalkincsünket, s főleg annak eredeti, autentikus vonulatát, nem az a néhány foglalkozásszerűen gyakorló
énekes örökíti tovább, őrzi, és végső soron jeleníti meg, hanem azok a ”névtelen” vagy névvel jelzett sokak,
”népművészek”, akik a mindennapok közösségi élményeként ”élik” meg a dalolást.
A hazai kórusmozgalom - az esztétikai érték létrehozására képes jelentős réteg - reprezentálja azt a zenei
kultúrát, amely méltán világszínvonalú, és nem az a néhány hivatásos kórus, amely az országban létezik,
működik.

Nyilvánvaló, hogy ami teljes mértékben közös, az a művészeti alkotás létrehozásának a vágya. Hiszen az amatőr
és a hivatásos művészeknek ugyanazokkal a technikai, stiláris, műfaji, közelítésbeli problémákat kell
megoldaniuk, ugyanazokkal a kérdésekkel kell szembenézniük. Természetesen ez azt is jelenti, hogy az amatőr
is nagyjából ugyanazokat a szakmai ismereteket sajátítja el, illetve tudja, mint a professzionista. Egy
előadóművésznek, legyen az amatőr, vagy hivatásos, ugyanazokkal, beszédtechnikai készségekkel kell
rendelkeznie, s ugyanazokat a módszereket kell megtanulnia és gyakorolnia a készség megteremtéséhez.

Az eltérés abban ragadható meg, hogy milyen:

1. az odavezető út (a tanulási, elsajátítási folyamat milyen formában valósul meg, iskolai keretek között, vagy
önképzéssel, esetleg csoportos-közösségi formában),

2. a megközelítés, a személyes viszony, az attitűd.

Közismert tény, hogy a társadalmi munkamegosztásban - eltekintve a korai társadalmaktól, ahol a törzsi
művészetet is megtestesítő sámán, vagy varázsló a mai szóhasználattal élve professzionális, hivatásos, ebből a
tevékenységből élő művész is volt - csak a különböző társadalmakban és kultúrkörökben, ezen belül is az erős
államalakulatokban voltak hivatásos művészek, akik mai rangjukat a reneszánsz idején érték el. A művészi
alkotóképesség és tevékenységrendszer szétválása és differenciálódása ténylegesen a kapitalizmus korai
szakaszában zajlott le. Ekkor jelent meg az önálló professzionista művészet, pontosan akkor, amikor a műalkotás
árujellege is hangsúlyossá vált. Az ezt megelőző korokban az alkotás és befogadás, a termelés és fogyasztás nem
vált ilyen élesen ketté.

Pheidiasz pompázatos tevékenységén, alkotásán látható, hogy már a görögöknél kialakult egy olyan réteg, aki
hivatásszerűen készítette azokat a mai értelemben vett műalkotásokat, amelyek kultikus tulajdonságukon túl
művészi kifejezésükkel az előbbinél sokkal többet jelentettek.

De vajon minek tekinthetjük a lenyűgöző görög kerámiákat, kancsókat, amelyek egyedi alkotások, és amelyeket
vélhetően névtelen amatőrök, vagy éppen hivatásos művészek alkottak. Ebben az esetben, hol a határ? Kik
voltak azok, akik ezeket a tökéletes műalkotásoknak tekinthető és fantasztikus látásmódról, képességekről
árulkodó műveket alkották, amatőrök vagy művelt alkotók? Képzett művészek.

S mit jelent a képzettség? Vajon a mai értelemben vett művészeti iskolák diplomás művészei voltak, vagy
csupán egy szellemi műhelyben elsajátított és magáévá tett tudás ismeretében alkotó névtelen személyiségek.

”...a kultúrfolyamat... a művészetet lassanként elválasztotta az eredeti alaptevékenységtől, amelyben közösségi

élet vitális funkciója volt és az egyes ember szabad, önálló tevékenységévé tette”. Ezzel a művészeti tudását a
legmagasabb műveltség privilégiumává tette.

Amatőrség - képesség - iskolázottság

Érdemes továbbgondolni ezen a szálon is az amatőrség problémáját. Joggal állíthatjuk, hogy minden emberben
látensen meghúzódik a képesség a művészi alkotás létrehozására. Az alkotó tevékenység olyan ősi társadalmi
megnyilvánulás, amely egyrészt tiltakozik az emberi képességek (hivatása, vagy professzionista) osztályozása
ellen, másrészt vágyakozás annak az ősi állapotnak a visszaállítására, amelyben az emberi tevékenység
komplexebb módon értelmeződik, s a mindennapi kultúra része a ” művészet törvényei szerint való alkotás”.
Erre az ősi állapotra utalnak a primitív társadalmakban végzett kutatások. A kutatók számos esetben találtak arra
utaló jeleket, jelzéseket, hogy a primitív társadalmak alkotói a hasznosság kritériumán túl az esztétikum
kritériumainak megfelelve hozták létre használati tárgyaikat.2

Hasonló megfigyeléseket tapasztalhatunk a paraszti kultúrák vizsgálata közben is.

A ‘60-as években született táncházmozgalom ahhoz a tiszta forráshoz nyúlt vissza - az utolsónak nevezhető
pillanatban -, amelyben még egy teljes világképbe helyezhető, a helyi társadalom saját törvényei szerint működő
közösségi létet tudott felfedezni, és követő mintaként beépíteni a hazai kultúrába. A széki, vagy mezőségi
táncrend nem művészet, még akkor, sem ha léteznek katartikus elemei (nem is így élték meg, mint ahogy hazai
követői sem művészetként gyakorolják), hanem elsősorban közösségi együttlét és szórakozás, magatartásforma,
tradicionális és teljes világkép is egyben.

Természetesen nemcsak a látensen meghúzódó művészi alkotás, hanem a szép az esztétikum felismerésének,
befogadásának, tudattalan, genetikailag kódolt készségét is meg kell állapítanunk. Ez azért fontos számunkra,
mert az amatőr alkotó egyszerre mint befogadó - műélvező és mint alkotó vesz részt a folyamatban.

Az ember felszabadult cselekvéseit örömérzet kíséri, a mozgás és a játékok, okozta örömtől a tanult
viselkedésformáig magas szintű automatizmusain át az esztétikai tevékenység és a gondolkodás szabad
elevenségéig.

A tárgyak keltette esztétikai inger - amely kizárólag a kiváló tulajdonságokban (harmónia, arány, összhangzat
stb.) nyilvánul meg - maga az örömérzet. ”A színtelen fény hullámainak káoszából éppen a szerves természetben
oly ritka sprektálszínek, a szabálytalan formák végtelen gazdagságából éppen a szabályos, szimmetrikus formák,
a lehetséges mozgások végtelenjéből éppen a ritmikus mozgások jelennek meg a kiváltójelekben.” (Kiváltójelek
azok, amelyek kirínak környezetükből, K. Lorenz az állatvilágra vonatkoztatva használja.) Ezek primitív
örömök, a szabályos geometrikusformák, az élénk színek, amelyek a természeti népek kultúrájában, tárgyaiban
megtalálhatók, utalnak arra, hogy maguk a formák és azok ”szépségei” közel állnak a természeti széphez. A
”tárgyban” megélt örömérzet végponttá válhat.

Az öröm tudatos és tudattalan átélése, illetve az öröm állapotára való tudatos törekvés az emberi lét
elidegeníthetetlen sajátja és mozgatórugója. Az intellektuális örömszerzés az amatőr tevékenységben kettős
irányultságú, egyrészt az alkotás öröme, amelyben az egyén önmagát gazdagítja, amely önmagára irányul,
másrészt arra a közösségre, amelyben maga a tevékenység, az alkotás megvalósul, harmadrészt arra a
közönségre - amely egyben saját ”másodlagos” közössége is - amely számára a megmutatkozás, a szembesülés
közegét és élményét adja.

Mitől válik valaki íróvá, hiszen író iskola nincs? A bölcsész, illetve az irodalomhoz közel álló végzettségűek,
nem írók, és tudjuk, hogy az ”íróság, költőség” kritériuma nem ettől függ. Gondoljunk Ady Endrére, József
Attila befejezetlen egyetemi ”képzettségére”, Veres Péter ”iskolázatlanságára”, vagy Németh László orvosi
diplomájára. Lehet-e megfelelő technikai, szakmai tudás nélkül, az anatómia, a tér, a perspektíva, a
színharmónia, az arányok ismerete nélkül esztétikai minőséget, képzőművészeti alkotásokat létrehozni?

A válasz egyértelműnek tűnik, hogy nem. Vagy mégis?

Gondoljuk csak végig, így van-e? A fantasztikus ráérzésű, szinte a génekben hordozott sajátos látásmódú és
kifejező-készségű tudatlan gyermekrajz, amely nem tiszteli a konvenciókat, melynek technikája, színvilága,
meglepő arányai a releváció és eredetiség és nem utolsó sorban esztétikai erejével képes hatni.

Hogyan is van ez? Nem tanulta. Nem közösségi élmény, vagy csak annyiban, amennyiben minden emberi
megnyilatkozás - még a genetikailag kódolt is - az emberi nem kollektív tudataként, közösségi élménynek
tekinthető. Itt a bizonyíték arra, hogy nem iskolázottság kérdése a valódi művészet létrehozása, hiszen a gyermek
a művészeti kifejezés technikáit nem tanulta, azt nem tudatosan használja. Tehát a lényegi különbség nem a
tudatosságban ragadható meg.

Amíg a gyermek öntudatlanul, ösztönösen használja a szürreális formákat és látásmódot, addig a szürrealista
művészek „belső modell”-ként fejlesztették ki e képességüket. De Chiricco, a „képromboló” 1931-ben így ír: ”
Ahhoz, hogy a műalkotás valóban halhatatlan legyen, teljesen át kell hágnia az emberinek határait: a józan
észnek és logikának hiányoznia kell belőle. Ennél fogva az álomhoz és a gyermeki mentalitáshoz kell
közelednie” A gyermekrajz csupán egy bizonyos absztraháció és kifejezésmódon belül képes ”csak” alkotni, ami
nem jelent sem, kevesebbet sem többet - ezért a művészettörténet vagy az esztétika csupán a művészi kifejezés
és megnyilvánulás egy sajátos lehetőségének tekinti a gyermekrajzot.
De ahhoz nem fér kétség, hogy művészetről beszélhetünk, hiszen: „ Bármi legyen is a tényező, ami a gyermek
fejében egy tárgy lerajzolásának szándékát idézi elő, a kivitelezett rajz korántsem szolgai reprodukciója ennek,
vagy annak a érzékletnek, amelyet a rajzoló a tárgy vagy egy megfelelő rajz látványától kapott. A kész rajz a
lerajzolandó tárgynak a gyermek fején át bekövetkezett fénytörése, eredeti rekonstrukció, amely spontenaitása
mellett is igen bonyolult feldolgozási folyamat eredménye.”3

Vannak olyan szakírók, akik a gyermekrajzot a művészettől elkülönítetten kezelik és veszik figyelembe, de
vannak olyanok is, akik tagadják ezt a fajta felosztást, mert úgy ítélik meg, hogy ”nincs gyerek és felnőtt rajz”.

Kísérlet az amatőr fogalmi meghatározására

Az amatőrséget definiálhatjuk a társadalmi munkamegosztásban betöltött funkciója szerint, vagy a

művészetekhez való egzisztenciális viszonya alapján. E szerint fogalmazhatunk úgy, hogy amatőr művésznek
tekinthető, azaz alkotó, aki foglalkozását illetően nem sorolható a hivatásos művészek közé: azaz tevékenységét
a művészetek szeretete, önmagából fakadó öntevékenység, a megmutatás, és mint látni fogjuk a tanulás, és
befogadás vágya serkenti, de képes esztétikai érték - művészet létrehozására is. Ha az ember felől közelítünk és a
művészi alkotókészség felől vizsgáljuk, akkor láthatjuk, a művészi alkotókészség olyan az emberi lényeghez
tartozó általános tulajdonság, ami társadalmanként, változó körülmények között másként jelenik és valósul meg.
Eredete abban az emberi lényegben ragadható meg, ami képessé teszi az embert a közvetlen szükségletein túli
termelésre. ”Vagyis a művészet az emberi lényeg eltárgyiasulása, amelyben az érzéki módon felfogható,
szemlélhető és visszafogható.” Mondhatjuk úgy is, hogy az emberben látensen megtalálható a művészi
alkotókészség. ”Az esztétikai értékalkotás képessége ontológiai eredete miatt nem korlátozódik a
művészetfoglalkozásra” - írja Papp Oszkár. ”Ezt a helyzetet két csúcsával szembefordított piramis ábrájával
magyarázhatjuk:

A művészeti tevékenység - ”termelés elkülönülten, a foglalkozásszerű és széleskörű amatőr jellegű

tevékenységre épül, mely csak bizonyos szinten válik értékalkotóvá, műalkotóvá. Az értékalkotó első szakasz
csak egy bizonyos szinten mutat esztétikai vonásokat, értéke a hivatásos területen elsősorban árujellegű,
kereskedelmi érték, az amatőr tevékenység pedig visszaható, művelődési érték. Végül a piramis csúcsaihoz közel
megjelenik az esztétikai értékalkotás, a művészet.4

Amatőr Hivatásos

művelődési művészeti- esztétikai kereskedelemi

érték

Ha a piramis vagy háromszög amatőr oldalát függőlegesen elfordítjuk /tárgyunk szempontjából, most ennek
vizsgálata látszik szükségesnek /, megállapítható, hogy milyen markánsan jelenik meg az amatőr
tevékenységben a művelődési érték - ennek nagysága is igen szemléletes -, illetve azt ezt meghaladó művészeti -
esztétikai értékalkotás.

Művészeti- esztétikai érték

Művelődési érték

Az amatőr tevékenység egyik lényeges és fontos aspektusa éppen abból a különös helyzetből fakad, hogy az
amatőr esztétikai értékhez, a művészethez befogadóként és alkotóként egyszerre közelít. Az amatőr a művészi
alkotás létrehozásának mikéntjét iskolarendszerű képzésben nem tanulja, megtanulására, elsajátítására az alkotás
folyamatában vállalkozik, vagy tehetsége révén képes műalkotást létrehozni, ösztönösen tudja, mit kell tennie.
Helyzete hivatásos művészektől eltérő abból a szempontból is, hogy az amatőr tevékenység nagyobbrészt
közösséginek tekinthető.

Befogadóként és alkotóként egyaránt - tudatosan, vagy ösztönösen - önnevelési folyamat részesévé válik az
amatőr művész. Ez a folyamat nagy segítséget nyújthat a tudatos, önmaga irányított pozitív életszemlélethez, és
oldja az iskolai nevelés által irányított és sulykolt negatív megközelítéseket, tiltásokat (mit nem lehet, vagy
szabad tenni).5
Motivációk

Mi motiválhatja azt a 60 éves embert - s honnan van tudása -, aki egyszercsak faragókést fog a kezébe, és
minden előképzettség, szakmai ismeret nélkül kifarag egy esztétikai mércével mérhető alkotást. (Honnan és
hogyan gyűjtötte össze ezeket az eddig ki nem próbált ismereteket, tudást.)

Ha figyelmen kívül hagyjuk a külső motivációs tényezőket, mint például az iskola-kötelezettségnek, vagy a
szülői késztetésnek való megfelelést, milyen motivációk késztetik a tizenéves fiatalt, hogy verset mondjon,
énekeljen, vagy éppen rajzolni kezdjen?

Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes az amatőr képzőművészet területén végzett kutatásai alapján az alábbi
motivációs rendszert állíthatjuk fel.

Átfogó motivációk:

- szociológiai jellegű motivációk ŕ indító élmények

- pszichológiai jellegű motivációk ŕ fenntartó, megerősítő

- esztétikai jellegű motivációk ŕ alkotás aktusát és hatását befolyásolják

Az amatőr művészeti tevékenység egészét átfogó motivációs rendszert kiegészítik és átszelik azok a közvetlen és
közvetett motivációk amelyek az egyén szempontjából meghatározók.

Közvetlen motivációk:

önmegvalósítás saját képességeinek kibontása

öröm - okozó örömszerzés környezete számára

szakmai fejlődés eredményes szereplés, profivá válás

hírnév, siker elhivatottság

szórakozás, időtöltés súlytalan lét, szórakozás időtöltés

Közvetett motivációk

szociális harmónia az élet, a világ jobbá tétele

természeti harmónia ember és természet közötti viszony jobbá tétele

társadalmi igazságosság a művészet társadalmi szerepe felerősödik

emberi kapcsolatok érzelmek fejlesztése

szabadság, autonómia egyéni önkifejlesztés

partikuláris igények rekreáció, pillanatnyi időtöltés

játék igénye feszültség és oldás öröme

Az amatőr művészeti tevékenység három - sok szempontból elkülöníthető - elsődleges funkció köré
csoportosítható.
 - esztétikai - értékalkotó funkció

- közösségi funkció

- önmegvalósító

Funkciók

Az amatőr művészeti tevékenység elsődleges funkciói

Esztétikai értékalkotó funkció

Az amatőr művészeti tevékenység alapfunkciója - elsősorban az alkotó felöl közelítve - nem más, mint az
alkotás, az esztétikai érték létrehozása.

Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy az eltárgyiasult és az emberi lényegtől elidegenült és jelentős
mértékben felgyorsult világban megszakítja az embertől idegen, felgyorsult ritmust, és egyfajta befelé fordulásra,
töltekezésre teszi alkalmassá a személyiséget. A művészet alkotása és befogadása mindig a teljes embert, a teljes
személyiséget mozgatja, és a teljes személyiség harmóniáját szolgálja. Végül is azt mondhatjuk, hogy a
személyiségről, a személyiség harmóniájának szolgálatáról van szó, mivel az esztétikai élményt a teljes
személyiség fogadja be.

Azaz az alkotóként és befogadóként a következő folyamatok játszódnak le:

Alkotóként a mindennapok élményeit, konfliktusait - saját szubjektív tudatán átszűrve művészi érzékenységével
- művészi élménnyé formálja, alakítja. Ez az élmény az alkotás igen összetett és bonyolult folyamatában
alkotássá kristályosodik.

élet ŕ élmény ŕ alkotás

A befogadásban - befogadói érzékenységgel átélve, elemezve művészet produktumai tanulásának és

elsajátításának folyamatában - a művészi alkotás befogadói élménnyé válik. Ez a befogadói élmény szembesülve
az élettapasztalattal, a mindennapok élményeivel élettartalommá válik. Tehát a folyamat itt ellentétes, azaz:

alkotás ŕ élmény ŕ élet

„Az amatőr tehát, aki az élet és a mű között az utat egyszerre kétszer két irányból teszi meg, nemcsak az életet,
mint kiindulópontot és az életet, mint végpontot tudja egymással, és ezzel a mű sugallta életkorrekciót, illetve
annak lehetőségét tökéletesen átélni, hanem élmény kereszttüzén alkotóként és befogadóként is keresztülmenve
egy előjeleiben ellentétes, de tartalmában egymást kiegészítő-megsokszorozó élménymennyiség felhalmozására
képes”.

Mint látjuk, mindkét esetben az élmény van a középpontban, azaz az amatőr művész az alkotói és a befogadói
élményt egyszerre éli át. Hans Kreitler - Shulamith Kreitler: Elméleti háttér című tanulmányában
megfogalmazza a homeosztatikus modellt, melynek lényege, hogy a művészi élmény fontos gyújtópontja maga
az öröm.

Mint láttuk az amatőr alkotó ezt kétszer éli meg: a befogadás és az alkotás folyamatában. Az öröm állapota két
szakaszból áll, feszültségből és megkönnyebbülésből. Valódi lényege a megbomlott egyensúly visszaállítására
vonatkozó reagálás és ennek a képességnek a kifejlesztése a művészetek által.

Már Platón így fogalmaz: ” az élő lényekben megbomlik az összhang, egyszersmind bomlik azok természete,
ugyanakkor fájdalmak is keletkeznek. Ha pedig az összhang újra helyreáll s a természet rendes állapotába
zökken vissza: azt mondhatjuk gyönyör, származik”6
„A művészeti élmény a keletkezését megelőző létező feszültségek indítékaiból táplálkozik, de keletkezését a
műalkotás által teremtett új feszültségeknek köszönheti” 7

Az öröm fenntartása az élet szempontjából is hasznos.

„A művészetre irányuló legfontosabb motiváció forrása olyan feszültségből származik, amely a művészet
befogadójában már a műalkotás hatását megelőzően létezett. A műalkotás új és sajátos feszültségek létrehozása
révén csak közvetíti ezeknek a már előzetesen meglévő feszültségeknek a feloldását.”8

Az öröm egyik fontos forrásának tekinthető a kognitív tájékozódás a művészeti élményben, a mélyebb látens
jelentések felkutatása, új összefüggések feltárása, és a megoldások keresése. Az amatőr alkotó ezt az utat
többszörösen is bejárja az alkotás és az újraalkotás folyamatában.

Az örömnek van egy teljesen sajátos őt generáló aspektusa, ez pedig a játék.

A gyermek egész tevékenységrendszerét átjárja a játék, azaz mondhatjuk, hogy a játék a gyermekkor alapvető
tevékenységének tekinthető, amelyben békésen megfér egymás mellett a tanulás, a kreativitás, a szocializáció, a
problémamegoldás kézségeinek fejlesztése, a felkészülés, művészet teremtése stb. és az önfeledt, öncélú
tevékenység. Az emberi létben a játéknak kitüntetett szerepe van, oly annyira, hogy J. Huizinga által
megfogalmazott ”Homo Ludens” olyan központi kategória, amely átszövi e teljes emberi totalitást, azaz a játék
az emberi kultúra; a művészet, a tudomány, a vallás, a mindennapi élet stb. minden formájának lényegi eleme.
Könnyen belátható, hogy a játék és a művészet sok tekintetben egymástól elválaszthatatlan fogalmak,
édestestvérek. „Sohasem tévedünk, ha az emberi szépségeszmét ugyanazon az úton keressük, amelyen a
játékösztönét elégíti ki” - mondja Schiller Elég, ha csak a legkézenfekvőbb példára, a költészetre gondolunk,
ahol a ritmus, a kellemesség érzetével, a rím összecsengésével, az életet utánzó hangzásaival bizonyítja
játékosságát.

Weöres Sándor: Kocsi és vonat

Jön a kocsi, fut a kocsi: Zim, zim, megy a gép, megy a gép.

Patkó dobogás. Fut a sínen a kerék,

Jön a vonat, fut a vonat: Forog a kerék.

Zúgó robogás. Zum, zum, nagy az út, nagy az út

Vajon hova fut a kocsi? Fekete az alagút,

Három falun át! A masina fut.

Vajon hova megy a vonat?

Völgyön hegyen át.

Folytathatjuk a példát; a hegedűművész, a színész - általában az interpretáló művészetekben - a hangszeren, a

színpadon (a társával) - játszik.

A játékban ugyanaz a feszültségoldó öröm-mechanizmus játszódik le, és ugyannak a szabadságvágy-

szükségletnek a szimbolikus kielégítéséről beszélhetünk, mint amit a művészetek befogadásakor, vagy az alkotás
folyamatában átélünk.

” Az emberi szabadságszükséglet szimbolikus kielégülése adja a szépség élményét. A művészet alkotásainak

szemlélésekor a szabadsághoz való viszonyt nem kell valóságosan megteremteni, csak szimbolikusan kell
átélni”9
József Attila Levegőt című versének részlete pontosan kifejezi a szabadság erkölcsi meghatározottságát; a
konkrét és általános rendet és a játék szükségszerűségét.

”Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet,

Jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat! ”

Alkotás és befogadás egysége az amatőrségben

Az alkotás és a befogadás egyaránt esztétikai jellegű képességnek és tevékenységnek tekinthető. Az

alkotókészség és tevékenység két leegyszerűsített szintjét különbözteti meg a hazai szakirodalom: a generatív
alkotókészséggel rendelkező ”művész” képes a meglévő formák, elemek szabályok alapján új variációkat
létrehozni.

Az innovatív alkotókészséggel rendelkező művész pedig új elemek és szabályok létrehozására is képes.10 A

generatív alkotóképesség minden emberben megtalálható, emberi tulajdonságnak tekinthető, mondhatjuk, hogy
az ember ontológiai lényegéhez tartozik. ”A kapitalizmust megelőző korokban a nagy többséget jelentő paraszti
társadalmakban szinte mindenki generatív jellegű alkotó és befogadó egyszerre, az autonómnak nevezhető
művészet pedig másfajta, ugyancsak generatív jellegű közegben a műhelyek, mesterségek, háziipar közvetlen
közegében működött / festő műhelyek, építő közösségek /”11

Az amatőrök, vagy amatőr művészeti csoportok többsége a generatív szintnek felelnek meg: készen kapott
elemekből építkeznek, tanult, felidézett műveltség-elemekből esztétikumot hoznak létre.

Egy kisebb szűkebb rétege elérheti az innovatív szintet: ezek az amatőrök, képesek kreativitásukból fakadóan
olyan új minőségeket létrehozni, amelyek akár az „avantgarde” szerepét is betölthetik. Sőt létezhetnek olyan
képességű amatőr csoportok, amelyek a legmagasabb szintű, a gondolkodás önálló műhelyeivé váltak, vagy ez a
lehetőségük megvan.

Irving A. Taylor az alkotói folyamat természetét vizsgálva a következő öt szintet különbözteti meg.

1. Expresszív alkotóképesség: Lényege a kifejezés függetlensége, spontenaitás.

2. Produktív alkotóképesség: A szükséges készségek elsajátításával olyan ”tárgyak” előállítására képes, amelyek
a környezet valamely része feletti uralom képességét mutatják.

3. Inventív alkotóképesség: Anyagok, eljárásmódok, módszerek rugalmas kezelése. Fontos jellemzői az invenció
és a felfedezés.

4. Innovatív alkotóképesség: Olyan képességről van szó, ahol az egyén valamely területet olyan mértékben
ismer, úgy képes eligazodni benne, hogy lehetővé válik számára a módosítás útján való tökéletesítés. Ezeket az
alkotókat nevezhetjük ”iskolakövetők” -nek.

5. Emergentív alkotóképesség: Gyökeresen újat teremtő kreativitás, a legmagasabb szintű, alkotóképesség és

elvonatkoztatási képesség.

Ezt az ötfokozatú modellt szintén ábrázolhatjuk egy talpán álló háromszöggel vagy piramissal, s ha ezt
összevetjük a korábbi ábrázolással, akkor láthatjuk, a megfelelőséget:

Emergentív alkotóképesség Innovatív alkotóképesség

Művészi esztétikai érték Inventív alkotóképesség

Művelődési érték Produktív

alkotóképesség

Expresszív

alkotóképesség

Az esztétikai érték, a művészet létrehozása, az ember elidegeníthetetlen tulajdonsága és vágya, továbbá a

műalkotás befogadása specifikusan emberi alapszükségletre épülő tényező.

A művészeti alkotások befogadásának van egy alkotó, újrateremtő, változtató és elsajátító aspektusa, amelyet
Sartre az olvasás befogadásával összefüggésben így fogalmaz meg : ” ... az olvasás irányított alkotás.
Kétségtelen tény, hogy vezeti az író, de csak vezeti; a leszúrt jelzőkarókat, melyek között nincs semmi , az
olvasónak kell összekötnie, neki kell túllépnie rajta, Az olvasás indukció, interpoláció, extrapoláció.”9

Az amatőr alkotó, az alkotás és a befogadás élményét egyszerre éli meg és hasonló intenzitással. Ez a kettős
folyamat - könnyen belátható - igen erőteljesen nemcsak befolyásolja, hanem erősíti is egymást. Az erősítés
indokoltnak tűnik, mert maga a befogadás alkotás is egyben, és ugyanúgy, mint az alkotásnál az ”ihletnek”, -
vagy ahogyan Halász László írja a ” hora del lector” -nak, az olvasó órájának - a befogadásnál is kitüntetett
szerepe van.

”Az ihletben az összpontosításnak és ellazulásnak, a feszültségnek és oldódásnak, a befelé fordulásnak és a

kifelé, másokra utalásnak kivételes egysége tágítja rendkívülivé a tudat áteresztőképességét, a tudatos és a
tudattalan tartalmak egymást megszüntetve megőrző áramlása során.” 10

Az ihletett állapot megteremtése szempontjából - mint a műalkotás megszületésének az egyik legfontosabb

eleme - is különbséget lehet, kell tenni az amatőr és a professzionista művész között. Hasonlóan, mint az
extatikus állapot, az ihletettség is előhívható, de kézenfekvő és nyilvánvaló, hogy az amatőr - társadalmi
státuszából, illetve ezzel összefüggésben idő-, és készenléti hiányból fakadóan - ezt az állapotot nagyobb
erőfeszítéssel, nehezebben tudja megteremteni.

Művészi élmény egyik jellemző vonása művészi befogadásra való felkészülés, a személyes átélés készsége,
amelyek nagy mértékben összefüggnek befogadói attitűddel. Az alkotó, legyen az amatőr vagy professzionista
művész, aki nem ismeri, vagy nem képes a művészi befogadásra, és a művészi átélés készségével nem
rendelkezik, az valós öntörvényű, autonóm művészi alkotás létrehozására képtelen. A befogadói attitűd az
amatőrök esetében nemcsak az alkotások befogadása miatt fontos, hanem az alkotás létrejöttének aspektusából
is.

A művészetek csoportosítása az alkotás és a befogadás módja szerint

Az alkotás módja szerint:

primer alkotás ŕ alkotó ŕ alkotó művészetek

szekunder alkotás ŕ újraalkotó ŕ előadóművészetek

A befogadás módja szerint:

auditív művészetek ŕ hallás útján befogadható művészetek

vizuális művészetek ŕ látás útján befogadható tárgyi művészetek

komplex audiovizuális ŕ hallás és látás útján befogadható

művészetek művészetek
A műalkotás befogadásának időbelisége szerint:

időbeli, szukcesszív művészetek ŕ zenemű, irodalmi alkotások, stb. befogadása hosszabb időt vesz igénybe

szimultán művészetek ŕ képzőművészeti alkotások egy időben hatnak

A jelrendszerek szerint: hang ŕ hangjelzés

mozgás ŕ mozgásos jelzés

tárgy ŕ tárgyi jelek

A tanulmány a „Közművelődési Tanulmányok” című kötetben megjelent írás átdolgozott változata.

Kiss László

szakfőtanácsos, NKÖM
linkek

Cork Community Art Link

107 Shandon street
CORK, Ireland

artlink@iolfree.ie
www.whatif.ie

http://www.urania-nf.hu/art_brut2.php

http://www.outsider-artworld.com/

http://www.tebolyda.hu/

http://www.opni.hu/intinf/muzeum.htm

http://www.artbrut.com/

http://www.rawvision.com/outsiderart/whatisoa.html

http://www.abcd-artbrut.org/english.html

http://en.wikipedia.org/wiki/Outsider_art

http://www.spyrock.com/nadafarm/html/outsider.html

http://www.rawartlink.com/html/large_pictures_gallery/gallery/index.htm