Sonia, ​a hajdani bohém, rocker, művész és füstös kocsmák csaposa

immár négy éve a konszolidált, jómódú New York-i családanyák életét

éli. Napjait kitölti a gondoskodás két kisfiáról és a háztartásról,
társasága a játszótéri anyákra korlátozódik. Amikor fiai kinőnek a
babakorból – nagyon várta ezt a pillanatot –, lelkesen készül
visszatérni szenvedélyéhez, a festéshez, és újra több figyelmet
szentelnek a kapcsolatuknak férjével, Dickkel. Azonban még alig élte
bele magát, hogy visszakap valamennyit a szabadságából, amikor egy
hajnalon újra pozitív terhességi tesztet tart a kezében.

Soniában érzések lavinája szabadul el, és hiába küzd ellenük, néhány

hónap múlva magukkal sodorják. Ekkor a nő sajátos módját választja
annak, hogy szembenézzen az életével, újra megtalálja önmagát, amit
épp végképp elveszni lát: megteszi, ami minden anyának megfordul a
fejében olykor, magához veszi a slusszkulcsot, és egyszerűen megszökik
a saját életéből.
A szerző izgalmas, végletesen őszinte, újszerű és nagyon személyes
hangvételű könyvében maradéktalanul leszámol az anyaság köré szőtt
mítoszokkal, és kendőzetlenül tárja olvasói elé Sonia ellentmondásos
érzelmeit, vívódását, nem hallgat finomkodva a terhesség testi
következményeiről, a fiatal nő és anya botlásairól, eltemetett vágyairól
sem.


PAULA BOMER
Kilenc hónap
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Nine Months by Paula Bomer
Copyright © 2012 by Paula Bomer
All rights reserved.

Fordította: Gábor Emma

Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotó © littleny és Aleksandra Kovac / Shutterstock.com és
Grabillcreative / iStockphoto.com

Hungarian edition
© by L P. C. Könyvek Kft., 2015
Hungarian translation
© by Gábor Emma, 2015
Mark Dotennek, aki hitt bennem,
és szerelmemnek, Nicknek.
Facsarnak, rándulsz, sikoltom? Szeretlek & utállak
El veled. Ezer év! Hasztalan. Csípőm alatt
Õ foga pokol satujában.
Akadás. Engedjen. Gyere vissza: illessz
össze valahol. Nem. Nem. Igen! Lefelé minden
kemény nyomom szörnyű örömmel lefelé
hátam roppan mint egy csukló
szégyen bennem űr ó hátra túl késő
rejts el örökké dolgozom lököm legyek szabad
most én minden izom & csont összpontosul
mi az élet a meghalástól?
Simon ilyen rendetlenül hagylak itt
Szörnyeteg megölsz engem Biztos lehetsz
Megfoglak később a Nők kibírják
Tarthatatlan, megtarthatatlan
és átmegy a nyomorult csapdán beborít
és én én vagyok
ázott & hatalmas. Megcsináltam a testemmel!
– John Berryman

Tarka kabátomban
Várok a gyermekemre
Várok az utazásomra
Várok a jutalmamra

Hosszú az út.

– PJ Harvey
 1.

Február 7.

– Megcsináltam! – üvölti. – Megcsináltam, a saját testemmel!

A hangja istentelenül mély. A nyakán kidagadnak az erek. És amit
mondott, igaz. A teste megcsinálta újra. Már ami maradt belőle. A vérző,
feldagadt, kívül-belül felsebzett teste. Szakadt és tépett teste. A sárgászöld
köldökzsinór mintegy bizonyítja, hogy földönkívüliek igenis léteznek, és a
testünkben élnek. A síkos zsinór, mely mintha foszforeszkálna, az egyetemes
misztérium bizonyítéka, ez a különös szerv, amely a lányához kötötte őt, az
ő testének belsejéből jön, ahogy a lánya is, a vöröslő arcú csecsemő, aki
most az orvos karjában üvölt. A belsőségei most kint vannak. Ez a világ
vége.
Mert valahányszor megtörténik, ő esküdözik, soha többé, soha többé,
még akkor is, amikor a kezében tartja az aprócska csecsemőt, aki, és ez
egészen egyszerűen baromira hihetetlen, őbenne nőtt meg. Csodálja a
lányát, csodálja, és ugyanakkor, ami nem is olyan meglepő, nagyjából
közönyös marad iránta. Nem érez szeretetet, csak ámulatot. Nem árad szét
benne a szeretet, ahogy Mike-kal, a kisebbikjével (de Tommal nem, most
minden olyan, mint Tómmal, a zavar, a misztérium). Furcsa, kékes, üvöltő,
féregforma valami. Ráteszi a bal mellére, és megpöccinti a kisbaba száját,
hogy kapja be a mellbimbót. A baba szája keresgél, mint egy éhes kismadár
csőre, nem sikerül rátalálnia, így hát Sonia összeszorítja a mellbimbóját,
kicseppen a kolosztrum, a csecsemő ajka hozzáér ehhez a tej előzeteshez,
és akkor sikerül – a baba szopni próbál. Először lassan, és aztán, mintha
csak bekattanna valami a túlélésre huzalozott agyában, vadul rászorít Sonia
mellbimbójára, és úgy szívja, mintha ezért született volna ide a Földre. Ami
lényegében igaz. A lánya azért van itt, hogy kiszívja belőle az életet, és aztán
otthagyja őt a kiélt, középkorú nőként, aki hamarosan válik belőle. Semmi
sem lesz olyan, mint eddig volt, a legkevésbé sem. Soha senki sem jelentett
még ekkora fenyegetést Soniára, mint ez a névtelen csecsemő. Senki nem
mutatott rá ilyen világosan, milyen haszontalan és elhasználódott is ő
valójában.

Megnövesztette őt, ahogy megnövesztette Tomot és Mike-ot is. Mint

 Megnövesztette őt, ahogy megnövesztette Tomot és Mike-ot is. Mint
egy növény, ami a testén belül nő, és pluszban még agya is van. Sonia pár
másodpercig az orvosra bámul. Hogyan képes valaki ezt csinálni nap mint
nap? Hogyan képesek erre, nézni, ahogy a nők kifordulnak magukból?
Hogy nem kapnak közben idegösszeroppanást? Kábé mint a sírásás. De
tényleg. És aztán Sonia, aki tovább ereszt lefelé, mint egy léggömb,
miközben egy hatalmas, májszerű méhlepény zúdul ki belőle, remegni kezd a
fájdalomtól. A foga összekoccan. A tekintete elhomályosul. Most jön az,
hogy meghal? Annak elvileg korábban kellett volna jönnie, gondolja Sonia.
A nővér, Beatrice, aki már visszaváltozott hétköznapi, kedves nővérré –
mármint azután, hogy Sonia a látomásában szivárvánnyal körülvéve és a feje
körül fénykörrel látta, tényleg ott volt az a rohadt glória, Sonia biztos volt
benne –nos, ez a nővér most csak egy kedves, hétköznapi nővér, aki bead
egy Demerolt Sonia combjába, hogy leálljon a remegés.
– Néha megesik, hogy a szülés utáni összehúzódások csúnya remegést
okoznak – mondja Beatrice. – A távozó folyadék gyorsan görcsöket
eredményez. Hamarosan jobban lesz. Ez teljesen normális jelenség. Ne
aggódjon.
Sonia pár órával ezelőtt még imádta ezt a nőt. Még most is kedveli, de
most már csak kedveli. A varázslat elmúlt. Hogy normális jelenség? Semmi
sem normális. Semmi sem normális abban, amin Sonia keresztülment. Nem
normális semmi.

DE EZ M ÁR KÉSŐBB VOLT . Addig vezetnie kellett, még tovább és tovább.

Bepréselni terhes testét Volkswagen Passat kombija fekete bőr
kagylóülésébe.
Lassan, nehézkesen indult a dolog. Egyik gyerekkel sem volt olyan
szerencséje, hogy átélhesse a magzatvízelfolyás drámáját. Nem, lassan már
két hete tartott, hogy sajgott az alteste, aztán pedig fájni kezdett, komolyan
fájni, egyre inkább. Két héten át rettenetesen fáradt és kimerült volt, és
időnként éles fejfájás tört rá; ha gyalogolt, akár csak néhány lépést is – a
szállodai szobától az autóhoz, az autó ülésétől a McDonald’sig, a parkolótól
a szupermarketig úgy érezte, képtelen továbbmenni. Hatalmas testének
mozgatása önmagában a végletekig kimerítette. Le akart feküdni. De amint
lefeküdt, újra mozogni akart. Sehogy sem érezte jól magát.
Kimerült nyugtalanság. Kettősség. Tudta, hogy itt az idő. Hamarosan
megtörténik.
MÁR EGY IDEJE KELET FELÉ TARTOTT . Kihagyta a karácsonyt. Ez volt a
legbűnösebb élvezet az összes közül, de a bűntudat csaknem tönkretette az
élvezetet. Minden kimaradt. Az ajándékcsomagolás. A sok ajándék
beszerzése. A férje családja. A karácsonyfa díszítése. A rohadt képeslapok,
amiket el kell küldeni. A millió feladat az óvodában. Az éneklés. A
különleges fogások, amiket a hálátlan családjának készít. Nem kellett úgy
tennie, mintha csak azért élne, hogy mindenkit boldoggá tegyen, amikor
senki észre se veszi, hogy ő maga nem boldog, hogy valójában leszarja az
egészet. Amúgy sem hitt Jézus Krisztusban. Nem hitte, hogy az Isten fia
eljött, és megmentette mindenki lelkét, vagy csak azokét, akik imádkoznak
hozzá. Bár imádkozni ő is imádkozott, biztos, ami biztos, mert bár nem hitt
Jézus Krisztusban, de azt se hitte, hogy nem létezik semmiféle láthatatlan
hatalom. Kétségbeesetten imádkozott az épp arra keringő molekulákhoz,
hogy legyenek jók hozzá. De hogy Jézus? Na nem. És mégis keresztények
voltak afféle homályos, történelmi értelemben Dick és ő, és végigjátszották
az egész játékot. Persze csakis a gyerekek kedvéért. Minden karácsonykor
adtak ötszáz dollárt a városi szociális ételszállításra, és vettek egy rakás
olcsó műanyag játékot, amitől a fiúk odavoltak az izgalomtól kábé két
napig. Soniát ez egészen lehangolta. Különös bűntudatot érzett, a hamis
öröm ürességét, de hát a fiúk őszintén boldogok voltak, hát mi kell még?
Idén egy nebraskai Ramada Innben töltötte a karácsonyt, hájas
hátsójával a tévé előtt tespedt, és csak falta a chipset és a zabkekszet. Úgy
is aludt el, hogy ment a tévé. Érdekes módon nem lett rosszkedvű ettől, és
bűntudatot sem érzett. De azért már érzett bűntudatot, hogy már nem tett
meg semmit, amit elvártak volna tőle. Az, hogy kihagyta a karácsonyt, olyan
volt, mintha most először lett volna saját karácsonya azóta, hogy Tóm öt
évvel ezelőtt megszületett. De a bűntudat komisz hangja azt súgta a fülébe,
hogy valójában ördögi dolgot művel. Jézus nem uralkodott Sonia felett, de a
Gonosz rémisztő erejét az ember nap mint nap érzékeli. És ki tudja, nem
őbenne lakozik-e? Már hosszú hetek óta úgy fúrta belé magát a bűntudat,
ahogy ő fúrta át magát Amerikán. A lelkiismerete beszélt hozzá, és
rettenetes dolgokat mondott róla. ö meghallgatta, aztán ment tovább. Addig
nem lehet szörnyeteg, amíg beszél a lelkiismerete, érvelt magában. Amíg van
lelkiismerete, addig nem a legrosszabb ember a világon, csak lázad. Vagy
legalábbis ezzel győzködte magát. De mindenki tudja, hogy az anya, aki
elhagyja gyermekeit, a legrosszabb a világon; ő a bűnös, a vesztes, ő az az
ember, aki jobb lenne, ha nem is élne.
 Kihagyta az újévet is. Boldog új évet! Szilveszter estéjén tíz órakor
elaludt egy olcsó illinois-i motelben. De most, hogy eljött a borongós
február, elindult visszafelé. Mert jön a baba. És bűntudat ide vagy oda, nincs
hatalma afölött, amit most kell majd tennie. Tulajdonképpen meg is
könnyebbült, hogy ezúttal nem az övé a felelősség. Ebbe nincs beleszólása.
Ki kell tolnia a babát.

AM IKOR A BEVÁSÁRLÓKÖZPONTOKBAN SÉTÁLGAT céltalanul, nagyon

lassan lépked, hiszen a baba feje már ott van, rögtön a hüvelye felett, mintha
egy bowlinggolyó lenne a lábai között. Csak kacsázva tud járni. És olyan,
mintha a bowlinggolyó a puncijára nehezedne. Kurvára fáj. Mennyit
nyomhat egy bowlinggolyó? Mennyit nyomhat a baba, a méhlepény és a
sok-sok liter plusz vér és folyadék? Annyit, mint egy bowlinggolyó?
Valószínűleg többet. Időnként éles, nyilalló fájdalom. Máskor csak tompa
dobogás, ami rémületes fehér zajhoz hasonló; először nem vesz tudomást a
fájdalomról, aztán már másra sem tud gondolni. Úgyhogy leül egy padra a
bevásárlóközpont szökőkútjával szemben – dobb, dobb, dobb.
Itt az idő. Ő pedig, ahogy az előző két alkalommal is, nem hajlandó ezt
elfogadni. Hát hiszen ki az, aki szembe akar nézni azzal a fájdalommal? Ki
az, aki boldogan várja a születés borzalmát? Ki az, aki örömmel fogadja a
gondolatot, hogy a teste kettéhasad? A másik két szülés homályos,
rémálomszerű emlékei riogatják, villannak fel előtte, miközben vezet,
bevásárlóközpontokban sétál, elsétál az autójától a benzinkútig és vissza,
ilyen-olyan hotelszobákban fekszik. És közben úgy tesz, mintha nem is a
szülés kezdődött volna el, lassan, nagyon lassan. Pedig ez már az. Egy
michigani bevásárlóközpontban, miután megevett egy hatalmas szelet húst
sült krumplival vacsorára – máskor meg sem bírja enni a krumplit, most
miért? –, kikacsázik a kombihoz, beszáll, és elindul New York felé. Nem
csak úgy nagyjából keleti irányban. Nem, most egyenesen New York Cityt
veszi célba, egyenesen Brooklynt. Szinte végig százharminccal megy.
Aggódik. Oda akar érni. Elindul vissza a fiaihoz. A férjéhez. A baba
apjához.
De nem jut el egészen a célig. Először is, nem egy magabiztos sofőr.
Amikor a hasa bekeményedik, nehezen koncentrál a vezetésre. De azért
látja az utat. Már dereng a reggel, ködösen és sötéten, sötét februári reggel,
és ő tisztában van vele, milyen régóta ül már ebben az autóban – és hogy
régóta van már Pennsylvaniában. Te jó ég, közel a cél, de a hasa
keményedése, az összehúzódás – hirtelen beugrik neki a szó – arra készteti,
hogy álljon meg, és érdeklődjön, hol a legközelebbi kórház.
– Húsz percre innen, Philadelphia központjában – közli vele a
benzinkutas. Húsz perc. Menni fog. Most már gyorsabban érkeznek az
összehúzódások, és rendszeresebbek is. Az első szülése tizenegy óráig
tartott, ami nem rossz. A második nyolc óráig. Ez milyen hosszú lesz? Húsz
percnél biztosan több ideje van még, mielőtt a baba kibújik, többnek kell
lennie. Azt mondja magában: „Néhány órám biztosan van még. Van időm.
Lassan vezess, lélegezz” – és így beszél magához egészen addig, amíg be
nem ér Philadelphiába, Phillybe, ahol eddig csak egyszer-kétszer járt a
családjával, réges-rég. Egyszer szállodában aludtak, fürödtek a szálloda
medencéjében, aztán elmentek várost nézni. Na és a másik alkalommal?
Már nem emlékszik, az összehúzódások megzavarják a memóriáját. Arra
azért emlékszik, merre irányította a benzinkutas, arra kanyarodik mindig,
amerre kell, és már itt is van a kórház.
Õ az egyetlen fehér ember a váróban. A betegfelvételnél a nővér
kiküldi, hogy adja oda a biztosítási kártyáját a pultnál ülő embernek, aztán
rögtön kivezetik a sürgősségi váróteremből egy másikba. Végigmennek a
sok sötét bőrű várakozó előtt. Sonia szeretné, ha ennek az lenne az oka,
hogy szülni készül, de tudja, hogy a jó biztosítása miatt kerül előre. Egyszer,
amikor Mike-nak borzasztó fülgyulladása volt, elvitte a brooldyni belvárosi
kórház ügyeletére. Azokat az arcokat, amikor elővette a biztosítási
kártyáját! Mintha egy aranyrudat tartott volna a kezében.
Van szabad szülőszoba. Bejön Beatrice nővér, aki az akcentusából
ítélve karibi származású lehet. Megméri a pulzusát. Egy hosszú, zsinóros
izével meghallgatja a baba szívverését. Méri az összehúzódásokat.
– Hárompercenként jönnek, de nem tartanak sokáig; Nem érzi nagyon
erősnek őket, ugye?
– Nem, tényleg nem.
– Mindjárt jön az orvos, és megnézi, mennyire tágult ki.
Megjelenik egy kellemes külsejű, középkorú, fehér nő. Fáradtnak
tűnik, de mosolyog. Bemutatkozik, dr. Lumiere-nek hívják.
– Hát akkor nézzük, hogy állunk – mondja.
Mélyen belenyúl Sonia hüvelyébe. Fáj. Körbetapogat a kezével, és
Sonia érzi a belsejében forgolódó kezet, és látja az orvos karját könyöktől
felfelé, amint először az egyik, majd a másik irányba fordul. Az orvos arcán
látszik az összpontosítás. Az ujjaival néz.
– Honnan jött?
 – Brooklynból.
– A férje nincs itt?
– Brooklynban van.
– A kartonján láttam, hogy két szülése volt már.
– Két gyerekem van, igen.
– És hol vannak?
– Brooklynban. Az apjukkal.
A kórházi köpeny, amit lazán a melleire és hatalmas hasára húzott,
hirtelen hihetetlenül kevésnek tűnik. Sonia szégyent érez.
– Éppen visszafelé tartottam Brooklynba egy üzleti útról, de csak idáig
jutottam. – Mosolyog. Nagyon rosszul hazudik. Ügyetlenül próbálja a
gyűrött köpenyt a testére húzni, hogy elrejtse szégyenét, de nem sikerül.
– Felhívta őket? Még ideérhetnek időben. – Az orvos végre kihúzza a
kezét SoniábóL
– Mennyire vagyok nyitva?
– Csak három centi a tágulás, de már teljesen elsimult a méhszáj. Mivel
ez a harmadik szülése, valószínűleg nem tart túl sokáig. Szólok az ügyeletes
aneszteziológusnak.
– Nem akarok epidurált. A többi gyerekemnél sem kaptam.
Az orvos kétkedve néz rá.
– Ha a nővér adhat egy nyugtató injekciót, az pont elég lesz. Tényleg.
Inkább az injekciót választanám. Jobban szeretem azokat a gyógyszereket,
amik megzavarják a fejemet, mint azokat, amik csak érzéketlenné tesznek.
– Foghúzáshoz sem kérne érzéstelenítőt?
– De. De most nem a fogamat akarom kihúzatni. Szülni fogok. – És ha
a fogamat húznák ki, gondolja Sonia, akkor kérnék gázt is. Az pont olyan,
mint a patron.
– De a foghúzás távolról sem olyan fájdalmas, mint a szülés. Nincs
abban semmi logika, hogy foghúzáshoz kérne fájdalomcsillapítást, szüléshez
meg nem. Semmi értelme annak a sok fájdalomnak.
– Tudja, vannak azok a fura alakok, akik a fájdalomra izgulnak. Én is
így vagyok vele, oké?
– Kellene valaki, aki itt lesz ön mellett. Egy lánytestvér vagy az anyja,
ha már a férjét nem akarja felhívni. Nem igazán engedhetjük el, ha nincs
önnel valaki, aki hazaviszi.
– Még csak most értem ide, szóval egyelőre hagyjuk, hogy hogyan
fogok elmenni. Még csak most jöttem.

Dr. Lumiere komoran ránéz. Somának zsong a feje. Ügy látszik, most
 Dr. Lumiere komoran ránéz. Somának zsong a feje. Ügy látszik, most
ütött be az endorfin az összehúzódásoknak köszönhetően. Nincs egészen
magánál. Azt mondja:
– Maga gyönyörű, amikor haragszik.
– Szed valamit? Lítiumot, Prozacot, más antidepresszánst?
– Nem – feleli Sonia.
– Magas vérnyomás? Cukorbetegség?
– Nem, nem, semmi ilyesmi. Egészséges vagyok.
– Mikor volt utoljára ellenőrzésen?
– Nem tudom pontosan.
– Járt hetente terhesgondozásra?
– Elég rég voltam utoljára. Pár hónapja.
Dr. Lumiere újra összevonja a szemöldökét
– Nos, úgy néz ki, minden rendben.

A SZOBA KISEBB, mint az, amelyikben a két fia született. Mindkét fiát
ugyanabban a szobában szülte, ugyanazon a szép manhattani szülészeten.
Bár a szoba kicsi, szép a kilátás, és minden tiszta. Sonia boldog. Bejön a
nővér, és újra ellenőrzi az összehúzódásokat. Ritkultak, már csak
ötpercenként jönnek, de egyre intenzívebbek. Most igazán érzi őket,
beszippantják, közben nem gondol semmi másra -sem a fiaira, sem a
férjére, sem Phil Rushra, a férfira, a régi tanárára, akinél épp most járt –,
csakis a fájdalmat érzi.
Hallja a nővér szavait:
– A fájások ritkultak. Valószínűleg azért, mert pihent egy kicsit. Egy
ideje már fekszik. Semmi gond. Ne aggódjon. Még ma megszületik a baba.
Még ma? Még ma? Úristen, gyereke fog születni, szülni fog, egy
kibaszott gyerek fog kijönni belőle, egy ember. Még egy ember, a kurva
életbe. Soniát kirázza a hideg. Akármit is tud ez a kedves nővér, és akármit
is mond Soniának, ő igazából nem hiszi el ezt. Hirtelen letaglózza az
egésznek a grandiózussága. Ha csak rágondol, pánikba esik. Úgyhogy
inkább nem is gondol rá. A fájdalom, amit érez? Inkább elmerül a
fájdalomban, éppen most – élj a pillanatnak! –, mint hogy arra gondoljon,
mi fog következni.
Sonia felkel az ágyból. Kivesz egy köntöst az olcsó ruhák közül, amiket
az útja során beszerzett. Egy hatalmas, szürke kismamaköntöst. Lábát
betuszkolja a vékony, papírból készült kórházi papucsba, és elindul, hogy
sétáljon egyet az épületben, hogy elterelje a gondolatait. Az előtérben, a
nővérpultnál megkérdezi Beatrice-t, hogy árulnak-e az ajándékboltban jó
papucsot, rendes, puha papucsot.
– Nem hinném. Azért csak nézze meg.
Sonia a lifthez indul. Jön egy fájás, és ő megáll egy pillanatra, és a
hasára teszi a kezét. A hasa kemény, mint a kő, mint egy sima, kerek kő, és
Sonia csak áll és érez. A fájás jó, értelmes, helyénvaló. És aztán vége. Ő
pedig beszáll a liftbe.
Az ajándékbolt nem rossz. Tényleg. Van egypár póló, olcsó ékszerek.
Bögrék. Papucs sajnos nincs. Soniában felmerül, hogy beszél a pult mögött
ülő nővel, és elmondja neki, hogy érdemes lenne papucsot is hozni a
kórházba, tekintve, hogy a kórházi papucsok nem túl jók. Alig maradnak az
ember lábán. De ahogy mosolyogva az eladóhoz sétál, a nő ellenséges
arccal mered rá, és Sonia úgy dönt, inkább nem ad neki semmiféle tanácsot.
Inkább nem kezdeményez beszélgetést ezzel a nővel. Ez a nő nem akar
beszélgetni vele.
És ki akar, most komolyan? Ezért van az, hogy folyton gyereket szül,
hogy legyen, aki majd akar beszélgetni vele? Egyszer valaki azt mondta
neki, hogy az emberek azért vállalnak gyereket, hogy ne kelljen barátokat
keresniük. Ott vannak a gyerekek, akiknek úgyis a barátaidnak kell lenniük,
vagy legalábbis a társaságodnak, az emberi kapcsolatodnak, mivel veled
élnek, és belőled élnek, hosszú éveken át. Úristen, mennyire hiányoznak a
fiai. És Dick. Igen, Dick.

MIUTÁN VISSZAÉR A SZÜLÉSZETRE, bejön Beatrice, és újra ellenőrzi. A

nővér bőre nagyon sötét barna, és valahogy olyan lágy, olyan sima és
tökéletes. Sonia látja rajta, hogy fiatal. Huszonvalahány éves. Odafigyel rá.
Nem siet, nem mérges, nem fásult.
Szerencséje van, gondolja Sonia, ez azt jelenti, hogy minden rendben
lesz. Ez a kedves, energikus nővér egy sugallat, az Istentől jött kegyelem.
Minden rendben lesz! A fiaim, a házasságom. A bennem levő teremtmény.
Sonia kaphatott volna egy keserű, kellemetlen, kimerült nőt is, aki gyűlöli a
munkáját. De nem, Soniának ez a nő adatott, akinek a névkártyáján
„Beatrice” áll, ez a fiatal, üde arcú, gyönyörű nő, aki ebben a pillanatban is
mosolyog rá. Akinek a keze finom és hűvös, nagyon puha, és enyhe
testápolóillatot áraszt. Beatrice méri az összehúzódásokat, és azt mondja:
– Szólok a doktornőnek. Az összehúzódásai már tovább tartanak.
 Bejön dr. Lumiere, a nyomában Beatrice-szel. Sonia most az ablaknál
áll, és kinéz a tízemeletnyi mélységben húzódó utcákra. Amikor jön a fájás,
és most már mindig jön, az arca megnyúlik, a szája kinyílik. A padlóra egy
kevés nyál cseppen. Ügy látszik, az, hogy járkált egyet, hogy lesétált az
ajándékboltba, előrevitte a folyamatot.
– Jöjjön, feküdjön le egy percre, hogy újra megvizsgálhassuk.
Sonia engedelmeskedik. Dr. Lumiere újra Somába teszi az öklét, és
koncentrál.
– Van gyereke, dr. Lumiere?
– Igen, van egy fiam. Tizenegy éves. Sok munkát ad. – A doktornő
elmosolyodik, de nem Beatrice mosolyával. – Sokkal idősebb voltam önnél,
amikor született. Már régóta orvos voltam előtte. Nagy változás volt.
Imádom őt, de sok munkával jár. Ez kétségtelen. Egész napos segítségünk
van. Bár lassan nagy lesz már ehhez.
– De szeretnék orvos lenni! Vagy valami. Jó lenne, ha nem lennék
otthon ilyen sokat. Azt hiszem, boldogabb lennék.
– Tágult még egy centit. Halad a dolog. Ha gondolja, a magzatburok
lefejtésével felgyorsíthatom a folyamatot.
Már maga a gondolat is fáj, hogy lefejtsék a magzatburkot, vagy burkot
repesszenek. Az összehúzódások is fájnak, de onnantól kezdve, hogy
elfolyik a víz, a fájdalom keményen beléhasít közvetlenül a medencecsontba.
Akkor már minden nagyon gyorsan zajlik. Mindennek vége lesz.
– Ne, ne, kérem, ne. – A hangja megtelik félelemmel. – Az nagyon fáj.
– Miért nem hagyja, hogy beadjam az epidurális érzéstelenítőt? Még
mindig van idő.
– Csak hadd menjen minden természetesen, ha lehet. – Sonia félelmet
hall a saját hangjában. Könyörgést. Nem akar tűt a gerincébe, még akkor
sem, ha attól kezdve nem érezne semmit. Nem akarja azt sem, hogy
elfolyjon a magzatvíz, ami persze butaság, ezt ő is jól tudja, hiszen most már
amúgy is bármelyik percben elfolyhat. Azt akarja, hogy egyedül hagyják,
semmi mást.
– Hát, most már így is, úgy is hamar megszületik a baba – mondja
türelmetlenül a doktornő.
– Egy percre szeretnék egyedül maradni – kéri halkan Sonia, ők pedig
kimennek, és ő újra az ablakhoz lép. Ó, a fájdalom. A fájások most már
legyűrik őt, az orvos ökle újra megváltoztatta a dolgokat, fellazított odalent
valamit, és a térde elgyengül a fájdalomtól. A szája elnyílik. Ó, Jézusom, mi
történik? Ez tényleg megtörténhet? És újra, egy nagyobb, és Sonia most
térdre esik, miközben az ablakkeretbe kapaszkodik. Meg fog történni.
Igazuk van. És ő egyedül van, itt, a kibaszott Philadelphiában. De ez így van
jól. így kell lennie. Nem akarja úgysem, hogy ő itt legyen, azt meg pláne
nem, hogy a fiúk itt legyenek. Az egyik barátnője, Marisa úgy szülte meg a
második gyerekét, hogy az ötéves lánya nézte. Meg akarta osztani az
élményt a lányával. Sonia ezt a gondolatot zavarba ejtőnek találta. Hogy
akarhatja valaki megosztani ezt egy kislánnyal? Vagy egy kisfiúval? Vagy
bárkivel, ha már itt tartunk? Itt, egy idegen városban, vadidegen emberek
között, pont így akart Sonia mindig is szülni. Igen, igen, ez az élet része. De
nem a legszebb része. Szarni se akar a gyerekei vagy a férje előtt. És szülni
pont olyan, mint szarni, csak még olyanabb. Még sokkal olyanabb. És a
fájdalom, ami átváltoztatja az embert – hogyan akarhatja valaki megmutatni
egy kislánynak a saját anyját, amint eszét veszti a fájdalomtól? A vér, a
fájdalom, a szar. Nem, a gyerekek talán tényleg nem olyan ártatlanok, mint
amilyennek a világ szeretné Őket látni, de ez itt, a szülés, az felnőtteknek
való.
Kitör belőle az első nyögés. Egy csendesebb fajta. Lehajtja a fejét a
hasára, le a térdei közé. Most guggol, és valami oknál fogva ez egy
pillanatra jól is esik neki. Itt guggol egy kórteremben egyedül, a nap alig
látszik az ablakon át, a februári Philadelphia szürke utcái és ege. És mégis
pont erre a pillanatra van szüksége, egy tiszta pillanatra, egy pillanatra,
amikor a saját testének satuszorítása enged, hogy egy percre gondolkozni
tudjon, minden rendben van, minden rendben van. Minden rendben lesz. És
akkor jön egy újabb fájás.
Sonia előreesik. Most négykézláb támaszkodik, és hangosabban nyög.
Átnyögi a fájást. Aztán felkel, amikor csillapodik, még nincs egészen vége,
de majdnem, és a kórházi ágyra dobja magát. Egy pillanatra magzatpózba
gömbölyödik. Aztán elérkezik az idő, amikor teljesen meztelennek kell
lennie. Melege van. A teste olyan, mint egy kemence. A kismamaköntös a
földön landol. A teste már az ellensége. Forró, hatalmas, furcsa dolgokat
művel magával. Felismerhetetlen, és kibaszottul, pokolian fáj. Most, most
van az a pillanat, amikor Sonia tudja, hogy van Isten, és az Isten nem szereti
őt. Nem szereti őt, mert ő mindent összevéve nem egy jó ember. Nem jó
anya, nem jó feleség, nem jó gyermek és nem jó testvér. És ezért olyan
helyénvaló ez a fájdalom, mert megérdemli. És áldottnak érzi magát. Eggyé
válik Istennel, érzi, hogy ő okozza a szenvedését, hagyja, hogy égjen a teste
poklában, az égő teste poklában, és minden értelmet nyer. Karma. Ki mint
vet, úgy arat. Megérdemli a fájdalmat. Ez az a fájdalom, amit ő okozott
másoknak, és most visszatért, hogy beköszönjön.
És aztán újabb nyugodt pillanat. Sonia gyenge, kimerült, elgyötört. De
azért tisztán lát. Berohan a szobájához tartozó kis fürdőszobába, és szar
folyik ki belőle, mintha beöntést kapott volna, ahogy az első alkalommal, de
másodjára nem, mert akkor, ahogy most is, minden magától kijött belőle. A
fejét a két keze közé fogja, a könyökét a térdére támasztja, a feje hideg és
nyirkos. Kimegy, felveszi a köntöst a földről, és maga köré tekeri. Belép
Beatrice.
– Hogy van? – Az a mosoly. Az igazi mosoly, az őszinte kedvesség egy
vadidegen felé. A mindentudó mosoly, ami azt üzeni, hogy hamarosan babád
születik.
– Nem tudom, hogy csinálja. – Sonia hangja furcsán cseng, még nem
mély, de vibratósan remeg.
Hogyan tudja ezt végignézni?
– Nem csinálok semmit, ön az, aki a munkát végzi.
– De hogy bírja ki? – Könnyek folynak végig az arcán, felnyög és az
ágy fölé görbéd, előre-hátra mozog, ahogy lesújt rá a következő fájás. – A
francba. Hú, de fáj.
– Megnézhetem, hogy van-e még idő beadni az epidurált?
– Nem, nem, megérdemlem. Mindent megérdemlek.
– Ugyan! – Beatrice már mellette van, a hátát és a karját dörzsölgeti, a
homlokát törli. – Nem érdemel meg semmit. Ne gyötörje magát. Kisbabája
fog születni.
– Nem tudom, akarom-e ezt a babát. Tényleg nem tudom – szól Sonia,
és akkor valami végigcsorog a lábán. Elfolyt a vize, teljesen magától. Lassan
végigfolyik a két lábán. Semmi nagy loccsanás, semmi szökőár.
– Ó, nézze csak. Elfolyt a vize. Tiszta. Az jó. De most már ideje
hívnom dr. Lumiere-t.
Megérkezik dr. Lumiere, és Sonia most látja csak, micsoda szemét dög
is valójában. Idegesíti, hogy Sonia nem fekszik az ágyon, az epidurállal a
gerincében. Idegesíti, hogy Sonia úgy általában nehéz eset, és talán, érthető
módon, nem akarja világra segíteni ezt a babát, akinek az apja nincs itt, és
az anyja nem lakik itt. Tulajdonképpen pont olyannak tűnik, mint oly sok
dolgozó, ötvenes nő – minden idegesíti, és szeretne már nyugdíjba menni.
Igen, talán nem is Sonia kisbabája itt a gond, hanem a babák világra
segítése úgy általában.

– Mit mondott, mikor kezdte ezt a munkát? – kérdezi Sonia, miközben

 – Mit mondott, mikor kezdte ezt a munkát? – kérdezi Sonia, miközben
a doktornő a baba szívverését figyeli.
– Régen. – Újra az a mosoly, a gyors, személytelen mosoly. – Jól halad
a dolog. Hogy érzi magát?
– Kérek vizet. Most szartam egy hatalmasat. Nem vagyok túl jól.
– A baba szívhangja teljesen jó. Jól érzi magát.
Újabb fájás csap le Soniára, ő pedig átfordul az ágyon, hogy távolabb
kerüljön a két nőtől, és megpróbál elfojtani egy üvöltést. Nem fojtja el.
Felüvölt. Az orvos kimegy, és Beatrice odalép Somához.
– Szóval maga az üvöltős fajta, ugye? Nagyon jó. Csak kiáltson, ha
arra van szüksége, ha attól jobb.
– Beatrice beszéd közben Sonia hátgerincét dörzsöli, amely most felé
esik.
– Igen, igen, az üvöltős fajta vagyok – mondja Sonia, a hangja már
változóban, tényleg változóban, mély és ziháló. – Ó, istenem. Segíts. Ó,
istenem. – Aztán feláll, szemében vad félelem. – Fáj. Nagyon fáj. Nem
akarom kitolni a babát. Nem akarom. Félek. Félek a fájdalomtól. Félek,
hogy a babának baja lesz. Félek a találkozástól – Aztán újabb fájás
csap le rá, ő pedig négykézlábra esik, és ringatózik előre-hátra, előre-hátra.
Beatrice leguggol mellé. Sima, puha keze masszírozó mozdulatai. A lágy
bőr és a tiszta érintés Sonia izzadó, tébolyult testén.
– Miért fél? Mitől fél? A baba rendben lesz. A vizsgálatokon mindent
rendben találtak, nem igaz? Ott áll a kartonján, édesem. Minden rendben
lesz. Nagyon jól csinálja. Már majdnem kész van. Majdnem kész van.
Sonia agya egy pillanatra újra kitisztul. Hirtelen kívülről látja magát. A
kis fürdőszobát. Az asztalt, rajta az orvosi felszereléssel. Hátranéz. Ott az
ablak. Aztán ebben a tiszta pillanatban érzi, hogy jön föl az epe, és rohan a
kis fürdőbe, de nem éri el teljesen a vécét, és a padlóra hány, a fürdőszoba
padlójának tiszta, fehér kövezetére. Ott megy a sült hús és a krumpli. Látja
és összezavarodik, hiszen az mintha olyan rég történt volna.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom.
– Semmi baj, ne aggódjon. Feltakarítom szól Beatrice, és kimegy
vödörért és felmosórongyért,
Sonia pedig szégyenkezik és hálás, és nem akarja, hogy Beatrice
egyedül hagyja.
– Ne hagyjon itt! – kiáltja, miközben Beatrice az ajtó felé tart. – Ne
hagyjon itt! Szükségem van magára!
És Beatrice azt mondja:
 – Mindjárt itt vagyok. Ne féljen, mindjárt itt vagyok. – És a hangja
nyugodt és lágy, mint a bõre, megnyugtatja Soniát, és Sonia szereti ezt a nőt,
minden erejével. Szereti Beatrice-t, és már látja a fényt, a glóriát a nővér
körül, és egy pillanatra elfogja az elragadtatás. Áldás szállt rá! Beatrice egy
angyal, akit azért küldtek fentről, hogy átvezesse őt ezen! Sonia lefekszik az
ágyra, az oldalára, és újra magzatpózba gömbölyödik. Hangosan zihál, de
most minden tiszta. Babát szül. Ki fogja tolni ezt a babát. És lehunyja a
szemét, és nagy levegőt vesz.
Később, amikor elkezdődik a kitolás, Sonia felső része megpróbál
elmenekülni az alsó részétől. Egy végső energialökettel Sonia négykézlábra
fordul korábbi pozíciójából, amelyben már készült arra, hogy kitolja a
babát, és megpróbál elmászni önmagától. Tulajdonképpen ezt próbálja
egész életében. De nem sikerül. A gravitáció, a valóság, a teste és a lelke
visszadobja őt a hátára, széttárt térdekkel, hullámzó hassal kimeredő szeme
előtt, és ahogy a föld bőrét kettéhasító vulkán, előbújik a lánya.
 2.

Június – nyolc hónappal korábban

Sonia nem akar több gyereket. De több abortuszt sem akar. Már van két
gyereke, és volt egy abortusza. A hálószobához tartozó fürdő sötétjében –
ahhoz túlságosan siet, hogy felkapcsolja a villanyt – hajnalhasadáskor a
műanyag csomagolással küzd. A térdeit szorosan összezárja, a fenekét ide-
oda mozgatja, hogy ne pisilje le a bugyiját (te jó ég, annyira kell pisilnie,
abnormálisán erős késztetéssel, mintha most ivott volna meg egy rekesz
sört, ami a terhesség elég biztos jele), és aztán – na, sikerült – leül, és
ráereszt egy pisisugarat a fehér pálcikára. Sikerül levizelnie az egész kezét is,
miközben ügyetlenül a vécé fölött kuporog. Arcára undor ül ki, mereven
előretartja lepisilt kezét. A pisi a kezén nem újdonság, hiszen két kisgyerek
anyja. Pisi, kaki, büfi, nyálas kekszdarabkák. Ez az élete. Tóm négyéves.
Michael kettő. Még pelenkás! Még csak most kezdett jól beszélni,
egyébként tényleg nagyon jól, és ő annyira örül, hogy már mögötte van az a
korszak, amikor csak sírással tudták kifejezni magukat. Hamarosan a
pelenkának is búcsút intenek, legalábbis ha nem szúrja el az egészet azzal,
hogy túlságosan erőlteti a vécére szoktatást – ezt még Tómnál tanulta meg,
keserves tapasztalatok árán. A gyerekei kicsik, igen, de nincs kisbabája! És
ő ennek nagyon örül. Magában nevet, amikor a játszótéren lát egy másik
anyukát a mellén vagy a karján csecsemővel, és azt gondolja, hah!, én ezen
már túl vagyok. Végeztem ezzel. Most, hogy már mindkét gyerek átalussza
az éjszakát, megül az asztalnál (többé-kevésbé), és a saját ételüket teszik a
saját szájukba, az élet sokkal, sokkal jobb. Most, hogy már nem fáradt
folyton, most, hogy Dickkel egy héten egyszer moziba mennek, most, hogy
jobban tetszenek egymásnak, mint azóta bármikor, hogy Tom megszületett
négy hosszú, ráncokat hozó évvel ezelőtt, most, hogy megint van köztük
szex, most, most mindennek vége?
Vége a nehezen kiérdemelt, régóta várt nyugalomnak. A gyerekei
ahhoz még kicsik, hogy valódi gondot okozzanak, de már túl vannak a
bömbölő, autók közé rohanó, földről szemetet evő, folyton fogzó
korszakon. Brooklyn zöld, fákkal szegélyezett utcáinak levegőjét minden
korábbinál illatosabbnak érzi, mivel most már kivihet egy újságot a
játszótérre, és pihenhet, igazából pihenhet, miközben a két fiú szépen
eljátszik az alacsony, csúcsbiztonságosra tervezett, modern mászókákon. A
lába újra jól néz ki, a kidudorodó terhességi visszerek nagyrészt
visszahúzódtak. Egy ideje átjárja a remény. Nem fuldoklik a szennyestől. És
most mindennek vége? És most itt van ez?
Mert az igazat megvallva Sonia és Dick még mindig fiatalnak érzi
magát. Sonia harmincöt éves, Dick harmincnyolc. Teniszezni akartak tanulni
együtt. Múzeumba járni. Menő ruhákat hordani, amiket nem büfiz le senki.
Már nem kell folyton hajolgatni! Nem kell azon aggódni, hogy a fiúk leesnek
a lépcsőn vagy lenyelnek egy üvegcserepet. Egy kis szabadságot akarnak.
És már ízlelgetik is néhány hónapja, mert onnantól, hogy Mike kétéves lett,
a dolgok kezdtek egyre könnyebbek lenni. Megbeszélték annak rendje és
módja szerint, hogy ők kifejezetten két gyereket akarnak, hogy továbbra is
meg. tudják fizetni a belvárosi életet, továbbra is jól elférjenek a kellemesen
tágas, két hálószobás lakásukban. Nincs égető szükségük nagy házra és
udvarra. Igen, még csak most kezdtek hetente egyszer eljárni moziba. De
Sonia a festést is újra akar ja. kezdeni. Ősztől le akarja rakni Mike-ot
reggelente az óvodában (már be is van íratva), és aztán azt csinálja, amit
csak akar. És ő festeni akar.
Mielőtt New Yorkba költözött, mielőtt találkozott Dickkel,
beleszeretett, hozzáment, aztán rögtön teherbe esett (mert azért lássuk be,
negyvenéves korig várni a babával egyszerűen butaság), mielőtt az lett
belőle, ami most, egy fáradt háziasszony félresikerült frizurával, mindezek
előtt Sonia festett. És semmi más nem érdekelte. Bostonban élt, egy csomó
férfival lefeküdt, sokat ivott, és állandóan festett. Éjjel-nappal. Addig festett,
amíg belefájdult a lelke, és aztán még tovább. Addig festett, amíg jó nem lett
a festmény, aztán még tovább festett, amíg szar nem lett a festmény, és aztán
még tovább. Megvolt benne az a valami, amit elhivatottságnak mondanak.
Nem sok időt szánt a társasági életre, de sokat dugott. Nem egy, nem kettő,
hanem három tanárával feküdt le a Boston Museum Schoolból. És mindezt
úgy, hogy nem szép, és nincsenek nagy mellei. A tanárai azért feküdtek le
vele, mert tudott festeni, és ez felizgatta őket, vagy legalábbis Sonia ezt
gondolta, és máig ezt gondolja. Persze a fiatalsága sem volt hátrány. De
vajon lefeküdt volna vele Philbert Rush, a híres, nagy tehetségű absztrakt
festő csak azért, mert huszonkét éves volt? Azért feküdt le vele, mert a
tehetséget is meglátta benne. Sonia nagyon szereti a fiait, mindennél jobban
szereti őket, de türelmetlenül várta már, hogy elérkezzen ez az idő is.
Amikor lejár a babák ideje. A gyerek az egy dolog, a baba meg egy másik.
 És Dick már szóba hozta, hogy szívesen otthagyná a munkáját, és
valami mást csinálna. Az utóbbi időben úgy érezték, hogy életük következő
fázisának szélén egyensúlyoznak. A babátlan fázis szélén. Izgatottak voltak,
felpezsdült bennük az élet, tervezgettek, heverésztek, és nyugodtan
végigolvashatták a The New Yorkert és a Harpers folyóiratot, miközben
Tom és Mike vidáman eljátszottak magukban. Fel-felnéztek egymásra, ki-ki
a maga újságja fölött, a szívmelengető zaj, ahogy a fiúk játszanak a
szobájukban (jól megvoltak egymással az idő nagy részében, egyszer-
egyszer összekaptak a játékokon, de semmi komoly), beszűrődött a
nappaliba, ahol a kanapén feküdtek, és férj és feleség összedörzsölte a
lábujjait, és egymásra mosolyogtak. Átjárta őket az öröm, az újdonság
érzése, a jövőbe vetett remény érzése, és a francba is, ettől felizzott bennük
a szerelem egymás iránt. És a sors iróniája folytán ez az újdonsült szerelem
lett annak a problémának az okozója, amivel Sonia ebben a pillanatban
szembenéz.
Megtörli az alfelét, feláll, és felkapcsolja a villanyt. A kezében tartott,
gonosz kis pálcika közepére sötét, terjengő, rózsaszín vonal nőtt, ennél
biztosabb nem is lehetne. Lehetetlen eltéveszteni. Egy röpke pillanatra
Sonián átsuhan az a boldog gondolat, hogy legalább a hormonjai erősek,
akkor szinte biztosan nem fog elvetélni. Aztán amilyen gyorsan jött ez a
gondolat, ugyanolyan gyorsan visszatér a rémület. Nem kell több baba!
Nem kell több síró, üvöltő, nem alvó baba! Basszus, nem kell több baba!
Sonia egy magasabb polcra teszi a tesztet a fürdőszobában, hogy este
majd megmutathassa Dicknek, amikor visszaér Denverből, ahol épp üzleti
úton jár. Mezítláb, a hetedikes korában vett AC/DC pólójában halkan
lelépdel a lépcsőn a tetőtéri hálóból, útközben a nappaliban felvesz egy
műanyag dinoszauruszt, aztán továbbmegy a konyhába, egyenesen a
kávéfőzőhöz. A konyha szomszédos a fiúk szobájával, ő pedig azt akarja,
hogy aludjanak még. Szüksége van pár percnyi egyedüllétre. Először innia
kell egy kávét. Túlzóan óvatos mozdulatokkal előveszi a kávésdobozt, filtert
tesz a kávéfőzőbe, feltölti a víztartályt, és eközben végig szemmel tartja a
csukott ajtót, ami mögött a gyerekek alszanak.
Amikor Tommal teherbe esett, teljesen leállt a kávéval. Amikor Tomot
várta, amikor először volt terhes, leállt a dohányzással, az itallal és a
kávéval, és otthagyta csaposi munkáját East Village-ben, Manhattan
bohémnegyedében. És végül, nagy szív-fájdalmak árán, abbahagyta a
festést is, mert az olajfesték és a terpentin veszélyes lehet a születendő
gyermekére, az akrilfestéket pedig utálta. Végső soron abbahagyta az életet,
amit addig ismert, amikor Tomot várta, és átváltozott korábbi önmaga tévét
bámuló, steaket és jégkrémet zabáló, unott és rémült kísértetévé. Michaellel
már egy kicsit lazább volt, bár sosem érezte kis dolognak, hogy a saját
testén belül egy másik életet hordoz, és valójában mindkét terhessége alatt
nyomasztotta a felelősség. Csak az utóbbi időben érezte úgy, hogy
kevesebb rajta a teher, kevesebb benne a félelem, hogy újra tud
felszabadultan nevetni. Ó, az utóbbi idők változásai. Hogy csak egyet
említsünk, visszatért a libidója.
Dickkel olyan volt a szex újra, mint kapcsolatuk hajnalán, mint amilyen
a kapcsolatok hajnalán szokott lenni a szex. Persze akadtak a házasságuk
évei alatt azóta is rövid életű szexuális kitörések – a híres második
trimeszterek idején, főleg az első terhesség idején, aztán amikor a babák
olyan négy hónaposak lehettek, és a mellei megduzzadtak a tejtől, de a teste
már újra karcsú volt. De aztán jött a fogzás, és egész éjjel virraszthattak, fel-
alá járkálva a nappaliban egy síró gyerekkel a kezükben. Aztán az
alváshiány alattomosan behálózta Dicket és Soniát, és a szex messze tűnt,
nagyon messze. És most újra visszatért. És nem volt már fogzás. Minden
egyes fog szépen a helyén volt. Még azok az átkozott hátsó kisőrlők is ott
figyeltek a kis Mike szájában. Most már nem voltak folyton fáradtak, úgy,
mint régen. Most már a férje Sonia saját testével szexeit, nem reproduktív
önmagának furcsa, átmeneti bujaságával. Nem: Dick, a kopaszodó,
korosodó, sápadt Dick a szeplőivel és a széles vállával őt kívánta, az ő
sovány, hosszú, szögletes valóját.
És Sonia ezt nagyon élvezi. Érzi az ihletet. A szex és a festés számára
mindig összefüggött, és most, hogy újra van szex, most, hogy újra rendesen
dugják, festeni akar. Ott, a hátsó terasz alatt, ahol szürke homokkő
szegélyezi a szűkös, brooklyni udvarnak azt az apró, árnyas részét, ami az
övék, ott képzeli el Sonia a festővásznat. A kusza lombú fa, ami túl nagy
ehhez az udvarhoz, és a bájos, hajladozó szőlővesszők, amik teleszórják az
udvart lila szőlőszemekkel. Csodás lenne ott festeni. Szüksége lesz még egy
jó erős szekrényre, magas polcokkal, ha esetleg Mike kíváncsiskodni
találna. Egy székre, bár úgyis állni és járkálni fog. Éjjel fekszik az ágyban, az
ágyéka még csepeg, izmai rendesen ellazultak Dick iménti döfködésétől, és
elképzeli, mit fog festeni. Milyen színekkel kezd. Hogy fogja fejjel lefelé
fordítani a vásznat, hogy összezavarja magát, hogy gondolkodásra bírja
magát. Hogy fogja megfordítani a vásznat, és a hátuljára festeni. Hogy
ösztökéli majd magát, hogy a művészetben ne azt tegye, amit elvárnak tőle,
mert otthon egész nap azt teszi, amit elvárnak tőle. És miközben éberen
járatja az agyát ezeken a gondolatokon a sötétben, Dick halkan horkolni
kezd mellette.
Ó, a vad szeretkezés, a hangos nyögések, a nehéz zihálás, az
egymáshoz csapódó bőr, az „ahh, igen, igen” fenn a tetőtéri hálóban, napi
szinten. Sonia két lába a feje fölött, Dick keze erősen megmarkolja a
fenekét, nagyot rásóz, mindketten részegek a vacsoránál megivott három
pohár bortól. Imádnak szeretkezni egymással. Nem, nincs abban semmi új,
hogy ugyanazzal szeretkeznek tíz éve, de ez egyiküknek sem probléma. És
most, hogy visszatért az energia, hogy nincsenek érzelmileg lestrapálva a
kisbabák folytonos igényeitől, most tényleg egyszerűen csak egymást
akarják. Miután a gyerekek elalszanak, kitöltenek még egy pohár bort,
betesznek egy kis Miles Davist, és beszélgetnek. A meghitt állandóság,
elvegyülve azzal a hittel, hogy ha akarják, bárki lehet belőlük, azzá
válhatnak, amik igazán szeretnének lenni, amit elterveztek, mielőtt a
gyerekeik születése mellékvágányra állította volna őket. Sonia hagyta a
válláig nőni a haját, még akkor is, ha már kicsit öreg a hosszú hajhoz. Dick
pedig szolid, rövid, jól ápolt szakállt növesztett.
És most meg terhes. Pedig olyan óvatosak voltak, mindig használtak
óvszert vagy méhszájsapkát, néha mindkettőt. De nincs tökéletes
fogamzásgátlás, kivéve talán a tablettát, amitől viszont szorongásrohamok
jöttek rá, úgyhogy nemigen tudta szedni.
Sonia összekucorodik a kávéjával a kezében a nappaliban a kanapén,
és lenéz harmadik emeleti – lift nélkül – lakásuk ablakán át a szomszédok
hátsó udvarára és fáira. A nap lassan felkúszik a zöld lombsátor mögött.
Somában kissé kienged a feszültség, amikor megállapítja, hogy sikerült
kávét főznie anélkül, hogy felébresztette volna a gyerekeket.

VÉGZŐS GIM NAZISTAKÉNT , South Bendben, abban az indianai városban,

ahol felnőtt, volt egy elég komoly barátja, Bruce Rogersnek hívták a fiút.
Vele vesztette el a szüzességét. Abban az időben, a hetvenes évek végén, a
nyolcvanas évek elején már volt szexuális felvilágosítás, de a legtöbbet
mégis a barátaitól tanulta. Larissa, a legjobb barátnője lefeküdt a fiújával, és
azelőtt már több sráccal is, és folyton erről beszélt. Kisebb korában, amikor
még csak felső tagozatos volt, Sonia időnként elbújt a szülei gardróbjában,
és átlapozta az apja Playboy-ait. Aztán felhúzta a pólóját, és csalódottan
nézte kicsi, rózsaszín mellbimbóit. Lesz neki valaha is melle? Annyira
szeretett volna vágyak tárgya lenni. De aztán egész felső tagozat alatt sem
nőtt meg a melle, és igazából gimis korában sem. Egészen addig nem lett
rendes melle, amíg be nem lövellt a teje, Tom születése után. De
gimnazistaként kitanulta a szivacsos melltartók, a szűk nadrágok és a fekete
szemceruza használatát, és ez a kombináció működőképesnek is tűnt.
Bruce Rogers vágyott rá, többé-kevésbé. Az biztos, hogy lefeküdt
vele, legtöbbször gyengéden, őszintén és gyorsan dugtak, úgy, hogy közben
a szemébe se nézett. Sonia csak bámult oldalra, miközben a fiú
gyömöszölte, és mindig újra lenyűgözte, hogy egy másik ember testrésze
őbenne van. Nagynak érezte. Nagy dolognak érezte. És, igaz, ami igaz,
Bruce-nak tetszett Sonia. Ők ketten „jártak”. Megfogták egymás kezét
mindenki előtt. Szenvedélyesen nyalták-falták egymást focimeccseken és a
helyi Taco Bell gyorsétteremben, nyalogatták egymás arcát és szájának
belsejét, hanyagul lökdösték egymásba a nyelvüket. A fiú viccesnek és
okosnak és eredetinek látta Soniát. Mindketten szerették az AC/DC-t, a
Led Zeppelint és a Van Halent. Így aztán, amikor egy péntek estén Bruce
Chevy Chevette-jének hátsó ülésén dugtak, és lecsúszott a farkáról az
óvszer, a fiú nem vette félvállról a dolgot. Nem viselkedett úgy, mint egy
köcsög, mint Larissa barátnőjének nyolcadikos fiúja annak idején. Más
szóval nem dobta azonnal.
Eleinte, amikor késett, Sonia még nem aggódott. Amúgy sem volt neki
túl rendszeres. De aztán egy este a Taco Bellben, amikor már jó két hete
késett, elkezdett szédülni, és kihányta az egész vacsorát. Akkor aggódni
kezdett, és Bruce-szal megbeszélték a dolgot, és a fiú tudott egy orvost a
város túlfelén, aki tud adni tesztet és minden mást, amire szükség lehet.
Dr. Federshneider kedves ember volt. A rendelőjében volt valami
kellemetlen szag, de amikor Sonia visszament a vérvétel eredményéért – az
orvos nem akarta telefonon megmondani már tudta, hogy azt szeretné, hogy
ő „gondoskodjon a dologról”. A doktor melegen, őszinte figyelemmel
mosolygott rá. Jó, a haja zsíros volt, na és? A legrosszabb az volt, hogy ki
kellett várni a „megfelelő” időt, ahogy dr. Federshneider mondta.
– Most még – magyarázta, és feltartotta két ujját – a sejtcsomó olyan
kicsi, hogy esetleg egy része bent maradna, és később gondot okozhatna.
Legalább hathetesnek kell lennie.
Nem volt könnyű a várakozás. Csak egy hét volt nagyjából. De az
anyja mintha észrevette volna, hogy a fürdőszobai szemetes nincs tele
betéttel és használt tamponnal. Sonia most már folyton hányt, nem csak
akkor, ha a Taco Bellben evett. Ez idő tájt a vacsora mellett – az ő
házukban a vacsora családi eseménynek számított – az anyja, Marie, akit
spanyol őseihez hasonlóan katolikusnak neveltek, gyakran prédikált a
házasság előtti szexuális élet és az abortusz sátáni mivoltáról. Néha más
dolgokról is beszélt, de ezek is mindennapos témának számítottak a
vacsoraasztal mellett. Marié nem állt be tüntetni az abortuszklinikák ellen, de
imádott arról csevegni, micsoda ördögi helyek ezek.
Sonia felugrott a székről, és berohant a fürdőszobába, ahol annak
rendje és módja szerint kihányta az éppen megevett fasírtot, orrlyukaiból
hagymadarabkák és darált marhahús fityegett. Anyja riadtan kopogtatott az
ajtón, és kérdezgette:
– Jól vagy? Sonia, jól vagy?
– Nincs semmi bajom! – kiabálta Sonia. – Csak hánynom kell a
szövegedtől!
– Na de kisasszony… – De Sonia elrobogott az anyja mellett,
felszaladt a szobájába, és jól becsapta az ajtót, aztán feltekerte a magnóján
a hangerőt. Az ajtaját belülről retesszel lehetett zárni. Az anyja egy darabig
dörömbölt az ajtón, aztán feladta.
Aztán gyorsan vége lett az egésznek. Elérkezett a szombat, a műtét
napja. Bruce elkísérte, de közben nem foghatta a kezét. Fájt, ahogy
kipucolták a méhét. A gyógyszerektől kábán, émelyegve ült Bruce
autójában, aki elvitte Larissához, akivel már megbeszélték, hogy nála alszik.
A fiú a vállát simogatta vezetés közben.
– Szerinted volt lelke? – kérdezte Sonia.
– Nem tudom, Sonia. Nem tudom, hogy van-e bárkinek is lelke.
Egész éjjel ment a tévé, Sonia pedig óránként kiment betétet cserélni.
Larissa anyja egy éjszakai mulatóban volt felszolgáló. Elvált asszony volt, és
ritkán volt otthon. Bár amúgy sem izgatta volna különösebben, hogy Sonia
náluk lábadozik, és az abortuszért sem ítélte volna el. Sonia gyorsan felépült.
És soha egy percig sem kételkedett benne, hogy helyesen cselekedett. De
helyesen cselekedni nem mindig kellemes, és nem mindig könnyű. És nem
mindig érezzük jól magunkat tőle.

SONIA M OZGOLÓDÁST HALL a fiúk szobájából. Az ajtó halkan kinyílik, és

ott állnak mind a ketten, álmosan és kábán. Tom, aki sötétszőke haját és
kék szemét Somától örökölte, még az arcformája is az anyjáé, kissé
kerekded, hegyes állal. És Mike, aki még babás, de érdekesebb genetikai
mixtúra eredménye: tejfölszőke a haja és hosszúkás az arca; Soniát hol a
saját apjára, hol a férjére emlékezteti. Amikor reggel a fiúk felkelnek, Soniát
mindig elönti a szeretet, átmelegíti a feje búbjáig, a két keze bizseregni kezd.
Az ő gyerekei! Hihetetlen! Sebezhetőek, zsengék, a tekintetük azt ígéri:
minden nap egy új világ. A másodperc törtrészéig Sonia egészen átszellemül.
Mi lehet fontosabb, mint ezekről a teremtményekről gondoskodni, akik az ő
méhéből születtek? Mi lehet finomabb, élvezetesebb ennél? Odaszaladnak
hozzá mind a ketten, és az ölébe ugranak, miközben még mindig a szemüket
dörzsölgetik. Tom annyira igyekszik, hogy átölelje az anyját, hogy felborítja
a kávéscsészéjét. A kávé végigömlik a kék kanapén, és most a koffein árad
szét Sonia ereiben, mint egy erős vegyszer, és eltöröl minden melegséget és
nyugalmat és szeretetet, és Sonia száján kicsúszik, hogy „Basszus!”, eltolja
magától Tomot, és közben már meg is bánja, amit mondott – de nem
uralkodhat magán minden percben, ugye? –, és aztán éles hangon:
„Vigyázhatnál jobban!” A pillanat, az áldás, az ígéret pillanata szertefoszlott.
A saját butasága miatt. Mert a kávéfolt a kanapén semmiség, de az, hogy
durva volt az ő kis négyévesével, ami pedig sűrűn előfordul, az komolyan
megbocsáthatatlannak tűnik, különösen így, hogy ezzel kezdik a napot.
Most a szégyen, a bűntudat, a vágy, hogy távol kerüljön önmagától,
örvényként húzza lefelé. Micsoda sebességgel képesek fenekestül felfordulni
az érzelmei! A boldogság, a hála rémisztő gyorsasággal adja át a helyét az
önutálatnak és a türelmetlenségnek. Megpróbálja helyrehozni a dolgokat.
– Semmi baj, Tom. Sajnálom, hogy kiabáltam. Hozok egy törülközőt,
és kész.
– A basszus csúnya szó, anya!
Sonia nem szól semmit, és kimegy törülközőért. Megkezdődött a nap.
Nem bírja ki. Nem bírja ki itt a lakásban, a rácsimpaszkodó gyerekekkel.
Kifelé. Ki kell mennie.
– Gyerünk, menjünk ki innen, menjünk el a parkba – mondja,
miközben hasztalan próbálja lesikálni a barna foltot a kanapéról. A fiúk
állnak és nézik. – Ehetnénk egy fagyit.
– Fagyi! – rikkant Tom, és rohangálni kezd összevissza a lakásban;
odaszalad a tévéhez, aztán ki a konyhába. – Fagyi! Fagyiiii!
Mike is elkezd körbe-körbe szaladgálni, és ő is mondja utána:
– Fagyi! Fagyi!
Még nyolc óra sincs, és Sonia máris fagyit ígért nekik. Mi ütött belé?
Ennyire ki lenne készülve? Ja igen, terhes, jut eszébe aztán, és
megkönnyebbül, hogy nem ő a hibás. Hát akkor ezért viselkedik ilyen
rosszul! Ezzel a gondolattal vigasztalja magát, de az az igazság, hogy
gyakran folyamodik furcsa, elkeseredett megvesztegetésekhez, hogy túlélje
a napot.
Lepakolja a gyerekeket a tévé elé, aztán lezuhanyozik és felöltözik.
Felveszi ugyanazt a gumis derekú, feketéből lassan szürkészöldre váltó Gap
vászonnadrágot, amit úgyszólván szó szerint mindennap visel. A melltartóján
barna foltok vannak a hóna alatt. Gyorsan bekapcsolja, közben beleigazítja
ernyedt bőrű, újra összement melleit, hogy jobban belepasszoljanak. A
melle újra megnő majd, ahogy a terhessége előrehalad, ez a gondolat
feldobja. Nagyon szereti a terhesmelleit, és még annál is jobban a
szoptatósakat.
Megszólal a telefon. Dick az.
– Szia, szívem. Ma délelőtt, a megbeszélés után indulok repülővel.
Estére haza is érek.
– Terhes vagyok.
– Mi?
– Jól hallottad, terhes vagyok. – Sonia idegesen rázza a lábát. A telefon
fölé hajol. – Kurvára terhes vagyok. Most teszteltem. – Szünet. – Mondj
már valamit, seggfej.
– Figyelj, kicsit ledöbbentem. Talán csak tévedés. Olyan óvatosak
voltunk mindig…
– Kurvára nem tévedés, baszd meg. És nem is az én hibám, Dick.
Hogy érted, hogy óvatosak voltunk? És valaki más pedig nem volt óvatos?
Én kurvára nem vagyok valaki más, csak hogy tudd, és kikérem magamnak,
hogy…
– Úristen! Te tényleg terhes vagy! Tudom. Abból, hogy ilyen elmebeteg
picsa vagy.
Sonia lecsapja a telefont.
– Na menjünk, fiúk! Menjünk fagyizni – kiabálja, miközben elindul
lefelé a lépcsőn a tetőtéri szobájából a nappaliba, ahol a gyerekek a
rajzfilmek elé tapadva ülnek. – Gyönyörű az idő! Menjünk el a parkba!
– Igen, igen, fagyi! A parkba! Igeeen!
A gyerekek követik őt ki az ajtón, aztán lefelé a lépcsőházban. Sonia
fogja a bejárat melletti tárolóba bepasszírozott babakocsit, és gyorsan
beköti Mike-ot. Tóm megfogja a babakocsit, és útnak indulnak ők hárman,
hogy ételszínezéktől csillogó, tejet sosem látott terméket szerezzenek, aztán
találjanak egy árnyékos padot az egyik parkban, ahol Sonia, a kimerült és
máris hányingerrel küzdő Sonia letelepedhet, miközben a gyerekei azt
játsszák, hogy ők most dinoszauruszok vagy valami más, rémületes lények,
akik mindent elpusztítanak maguk körül különleges képességeikkel.
 3.

Sonia mindennapjainak egyik fontosabb stratégiai eleme, hogy kiválassza a

megfelelő parkot Brooklyn-ban, a Cobble Hill városrészben. Két dologra
kell figyelnie: az emberekre – ki lesz ott? nem lesz túl zsúfolt? – és nyáron
arra, hogy van-e árnyék, vagy nincs. Télen természetesen a napsütötte
pontokra vadászik. De most a legkevésbé sem hiányzik, hogy egy pokolian
forró, álló levegőjű, kukáktól és pelenkaszagtól bűzlő, lebetonozott
játszótéren párolódjon. Végül a Carroll Park mellett dönt, amihez jó sokat
kell gyalogolni végig a Court Streeten, de megéri, jó árnyékos, és nemigen
ismerik egymást az emberek. Hozza a mobilját is, hátha felhívja valamelyik
barátját, de erre ritkán kerül sor. Többnyire utál mobilozni. A közelebbi
parkok a Henry Streeten, a Long Island Klinika közelében Sonia számára
az utóbbi időben elviselhetetlenné váltak, teli vannak nőkkel, akik ismerik
egymás, egy akol. Egyébként jó kis játszóterek vannak ott, és igazán
szerencsésnek mondhatja magát, hogy itt vannak egysaroknyira az Atlantic
Avenue-i lakásuktól, de ami a társaságot illeti, tisztára, mint a gimnáziumban.
Sonia általánosságban véve utálta a gimnáziumot A barátait szerette, meg
néhány tantárgyat is, de ez a „ki a menő, ki nem menő” téma, az egésznek a
gonoszsága, taszította őt. A Carroll Parkban időnként összefut olyan
nőkkel, akiket ismer, de őket többnyire szereti is, és általában nem
találkozik senki ismerőssel.
Néha éppen ezt akarja. Az ismeretlenséget. Nem akar csevegni apró-
cseprő dolgokról. És komoly dolgokról sem. Egyedül akar lenni a
tömegben, vagy egyszerűen csak egyedül lenni. Esetleg pár felszínes
mondatot váltani egy-egy ismeretlen anyukával, de megtehesse, hogy csak
leül és olvas, vagy csak leül és gondolkozik, egyszer-egyszer meglöki Mike-
ot a hintában, vagy átöleli és megdögönyözi a fiait, mielőtt azok újra
felugranak, hogy őrült módjára rohangáljanak tovább. Mert azok is, őrültek.
Mint minden más kisfiú, akiket ismer, és néhány kislány is. Soha egy percet
sem ülnek nyugton, természetesen még evés közben sem, és minden
puskává válik a kezükben: a saját apró ujjaik, a bot, a répa, a műanyag
kanál. (Sonia a többi brooklyni anya nyomására nem vásárol játékfegyvert a
gyerekeinek.) Tóm egyszer még egy tampont is rászegezett, amit a
táskájából szedett ki. Sonia imádja ezt a fiús energiát, a tombolást, a
leplezetlen agressziót. Gyermekkorában társasága a nővére volt, egy finom
kis hölgy, aki mellett Sonia idétlennek és vadnak érezte magát, és zsarnoki
természetű anyja; ezek után Sonia imádja, hogy fiai vannak. Imádja, hogy
sosém nyugszanak, sosem mérlegelnek.
Amikor Sonia megérkezik a Carroll Parkba, korán van még, a park
kihalt. A levegő még tiszta, kissé hűvös, és zavarba ejtően sok árnyas pad
hívogatja Soniát. Egy távoli pádon, a játszótér végében egyetlen ember ül,
Sonia egyik új barátja, egy Clara nevű nő. Integetnek egymásnak. Rövid,
seszínű haj, nagy, barna szemek, pisze orr, ívelt száj és az örökös galléros
ing: Clara a legkonzervatívabb ember, akit Sonia ismer, öltözködésben és
politikában egyaránt. Mint aki az elit iskolák gyeplabdaegyenruha-
katalógusából lépett ki. Élő bizonyítéka annak a ténynek, hogy a klasszikus
konfekcióiparnak még mindig van vásárlóközönsége. Clara maratoni futó,
teniszezik (most már Sonia is szeretne teniszezni tanulni), és bézs kanapéja
van hozzáillő bézs fotellel és bézs szőnyeggel.
Mégis: Clarával valami nem stimmel. Valami nagyon mélyen nem
stimmel vele, és ez a titkos defekt az, ami igazán vonzza Soniát. A
külvilágnak mutatott megjelenés annyira fegyelmezett, olyan tökéletes,
hibátlan, támadhatatlan, és mégis, Clara őrült, Sonia tudja jól – csak azt nem
tudja, hogy pontosan mennyire őrült, és miért. Clara pont az az ember,
akivel Somának ma össze kellett futnia. A fia, Sam jól eljátszik Tommal, a
kis Mike pedig mindenhova követi a nagyfiúkat, már annak is örül, ha
nézheti bonyolult szerepjátékaikat. Persze nem fogják megengedni neki,
hogy játsszon velük, hacsak nem a kiskutya szerepét osztják rá, vagy ahogy
egyszer megesett, az óriáspatkányét, de Mike-ot ez nem zavarja, csak ne
üssék meg, és ne hagyják magára. Soniát sem zavarja. Clara lánya, Willa
pedig vagy csendben ücsörög mellettük, és játékból saját magával teázik,
vagy talál egy másik kislányt, akivel játszhat.
Egymásra mosolyognak, integetnek és köszönnek. Nem ölelik meg
egymást, és nem is adnak puszit egymásnak. Csak semmi érintés. Clara nem
olyan. Sonia simulékony, puszilkodik a puszilkodós anyukákkal, és
megtartja a távolságot azokkal, akik jobban szeretnek távolságot tartani.
Clara az utóbbiak közé tartozik. De barátságos és kedves, és Sonia, aki
pedig elég rosszul érzi magát – a szája kiszáradt, kissé szédül, lehet, hogy ez
csak pszichés?, a terhességtől még nem érezheti pocsékul magát –, Clara
jelenlétében jobban van. Az a csodás bézsség vagy legalábbis a bézsség
utáni vágy, ami a csontjaiból árad. És őszintén szólva Clara nem ismeri őt
olyan jól. Clara egy új barát. Sonia mellette tiszta lapnak érzi magát. Úgy
érzi, újra megalkothatja önmagát. Reményteli, új, vonzó lesz mellette.
De ma felmerül még az a kérdés is, hogy elmondja-e Clarának, hogy
terhes. Bár Sonia szereti ezt az új barátságot, azért abban is van valami,
hogy talán jobb, ha jól ismerünk valakit, mielőtt elmondjuk neki, hogy
terhesek vagyunk, és nem biztos, hogy meg akarjuk tartani a babát.
Merthogy Sonia nem biztos benne. Fogalma sincs, mit csináljon. Milyen jó
is lenne megosztani a hírt az állapotáról és a tanácstalanságáról, mondjuk,
Ginnyvel, aki már nem lakik Brooklynban. Sonia tudja Ginnyről, hogy volt
néhány nem kívánt terhessége. Ginny hisz a családtervezésben. És bár a
Cobble Hill lakóinak nagy része nagy liberálisnak tartja magát, ennek
ellenére szinte mindenkit, legalábbis ahogy Sonia látja, a félelem és a
gyűlölet irányít. A környékbeli anyák, akik állítólag olyan nagy liberálisok –
spirituális keleti jeleket tető váltatnak magukra, a lábukon Crocs –,
valójában mind úgy gondolják, hogy anyának lenni szentség. A gyerekek
szentek, és az anyáknak gondoskodniuk kell róluk, és maguknak is szentté
kell válniuk. Sonia egyszer találkozott egy jógaoktatóval, aki azt mondta,
hogy azok a nők, akik munkába állnak, megérdemlik, hogy a gyerekeiket
verjék a bevándorló bébiszitterek, hiszen hogyan tudják magukra hagyni
Őket egész nap? És ez egy jógaoktató szájából! És aztán ott volt a
színésznő, akiről már azt hitte, hogy jól ismeri – a tanult, trendi nő, aki
undorodva bámult rá, amikor Sonia bevallotta neki, hogy volt egy
abortusza, és gyorsan elkezdett a színház és a film előnyeiről és hátrányairól
beszélni. Nem, Sonia sosem tudta kitalálni, mit gondolnak valójában az
emberek. És a külső megjelenés soha nem jelentett garanciát semmire.
De éppen ez az érdekes darában. Annyira durván konzervatívnak néz
ki. És mégis, az öblítőszagú egyenpólók és mokaszinok felszíne mögött ott
rejtőzik valami, valami, ami túlmutat azon, hogy konzervatív vagy liberális-e
valaki.
A fiúk odarohannak egymáshoz, és már szaladnak is a mászóka felé.
Sonia leül a padra, miután ellenőrizte, nincs-e rajta galambszar. Clarától fém
karfa választja el.
– Bill már egy hete nincs itthon. Már kezdek begolyózni – mondja
Clara. – Csak egy kicsit. Na persze jól vagyok. Sam és Willa is jól vannak.
De azért néha nem könnyű, amikor hosszú üzleti útra megy. Általában pár
olyan nap van a héten, amikor későn jön haza, de már az is valami, hogy
egy-egy este itthon van, meg hétvégén. Gondolj bele, Sam le se szarja, hogy
az apja elment. Hát nem gáz ez? Mit nyerünk egy apával, aki sosincs
velünk?
– Dick két napja van Denverben, és már nagyon várom, hogy
hazaérjen. Az biztos, hogy nehéz nélküle. – Sonia tudja, hogy Clarához
képest ő jól áll. Dick nagyon ritkán megy üzleti útra. Clara férje, Bill szinte
sosincs otthon. Legalább két hetet van távol egy hónapban. Ennek ellenére
Clara eddig sosem panaszkodott. Máskor úgy tűnt, nem zavarja túlzottan
Bili távolléte.
– Mi az, ami most más? Mármint abban, hogy Bill nincs itthon?
– Nem is az, hogy más lenne. Nem, szerintem az van, hogy most jövök
rá, milyen az otthonunk. Újabban pár dolog feltűnik, nem tudom, miért.
Talán az időjárás? Vagy hogy elkezdődött a nyár? Valamitől most tisztán
látom az otthonomat, és egyáltalán nem tetszik, amit látok.
Clara ránéz Samre. A fiú kedvetlenül játszik a mászókán. Sonia is
megkeresi tekintetével a gyerekeit. A nap melengeti a fejét, és egy pillanatra
átjárja a béke. Van ez így néha, hogy ha mások gondjairól hall, akkor
jobban megbékél saját hiányosságaival.
– Sam öt órát tévézik egy nap. Tegnap először tudatosan figyeltem,
mennyi videót teszek be, és hányszor kapcsolok át a rajzfilmcsatornára, és
stopperoltam, hogy a franc egye meg, hogy mennyit tévézik, és öt óra jött
ki. Öt rohadt óra tévénézés. Oké, lehet, hogy nincs ezzel semmi gond, de az
az igazság, hogy már négyéves, és nem beszél túl szépen, és kénytelen
vagyok arra gondolni, hogy ez amiatt van, hogy olyan sokszor kivagyok, és
leteszem a tévé elé. Szereti, ha megy a tévé, én is úgy nőttem fel, hogy ment
a tévé, és szerintem normális vagyok. De néha eszembe jut, mi lenne, ha
lenne valaki mellettem, ha nem lennék folyton ilyen kiégett, ha kevesebbet
lenne bekapcsolva a tévé. Talán Sam is jobban beszélne. És talán jobban
élvezném ezt az egész anyaság dolgot. Miért olyan nehéz ez? És ha lenne
valaki mellettem, de tényleg mellettem? Ne érts félre, Nadine-t, a
bébiszitteremet nagyon szeretem. Nagyon jó bébiszitter, de mégis csak egy
bébiszitter. Nincs érzelmi kötődése a gyerekeimhez. Jól bánik velük, törődik
velük, de nem olyan, mint egy szülő. Más. És itt van Willa, akivel igazán
könnyű az élet, de nagyon érzem, hogy én vagyok számára a példakép.
Mindig fáradt vagyok. Csak ülök fáradtan. És ő is ott ül mellettem, és úgy
néz ki, mint aki fáradt. Mintha megpróbálna utánozni engem.
Sonia bólint. Willa erősen nézi kettejüket, dur-cás arccal. Kétéves,
pont, mint Mike, és mégis teljesen más, mint Mike. Willa kiakasztja Soniát.
Míg Mike-kal Sonia úgy érzi, még bármit mondhat előtte, mert még az ő kis
babavilágában él, addig Willával más a helyzet. Vele úgy érzi, figyelik.
Kritikus szemmel megítélik. Úgy érzi, mintha ez a kis kétéves lány máris
felmérné őt, hogy lássa, hogyan győzheti le. Úgy érzi, mintha Willa máris
tudná, hogyan kell gonosznak lenni. Nem gondolkodás nélkül, indulatból
ütni, ahogy a fiai. Ez nem az a fajta rosszaság, nem a gondolkodás nélküli
cselekvés, ami a spontán viselkedés része. Nem, Willa, a kétéves Willa, aki
még pelenkás, aki még az ujját szopja, máris tudja, hogyan viselkedik egy
számító nőszemély. Most Soniára emeli barna szemét, ami pont olyan, mint
az anyjáé, és azt kérdezi:
– Kérsz egy csésze teát?
Sonia tétovázik. Vajon egy kétéves meg tudja mérgezni a teát? Meg
tudja mérgezni a képzeletbeli teát? Sonia elveszi a csészéjét, de nem tesz
úgy, mintha inna, csak tartja az ölében.
– Szaladgálj egyet, Willa – mondja neki Clara. – Menj, játssz a fiúkkal.
Anya majd később teázik veled.
Willa pedig először Soniára mered, aztán duzzogva elvonul, pelenkás
fenekét riszálva feléjük.
– Látod, miről beszélek? Annyira ki vagyok éhezve a felnőtt
beszélgetésre! És folyton ellököm őket. Mert mindig itt vannak. Mindig én
kellek nekik. Nem Bill és nem Nadine, hanem én.
Ebben a pillanatban Tom fut oda hozzájuk, sírva.
– Anya, anya, Sam leköpte a fejemet!
Mike szorosan a bátyja sarkában, kíváncsi arccal. Sam a mászóka alá
bújt, az árnyékba. És tényleg, Tóm fején ott virít egy jókora, sárga köpet.
Sonia az ilyesmitől nem esik zavarba. Tulajdonképpen könnyen kezeli, ha a
gyerekeit piszkálják. Valamiért megnyugtatónak is találja. Amíg nem ők a
bajkeverők, addig könnyedén belehelyezkedik a jó szülő szerepébe.
– Ugyan, csak nyisd ki a szád, Tommy. Mondd meg Samnek, hogy
nem szereted, ha ezt csinálja.
Clara elvörösödik. Sonia nem tudja eldönteni, hogy dühös vagy zavart.
A fiához fut, kirángatja a mászóka alól a maga kidolgozott, maratonfutó
testével, és a gallérjánál fogva a pádhoz vonszolja.
– Most azonnal bocsánatot kérsz Tomtól! Hallod? Soha, de soha
nem akarom többet hallani, hogy leköpsz egy másik gyereket! Tom a
barátod, Sam, és örülhetsz, hogy szóba áll veled, mikor így viselkedsz.
Mégis mi ütött beléd?
Odahúzza az arcához a gyerek kis arcát, állát keményen szorítja.

– Bocsánat, Tom, bocsánat! – sír Sam, és a nyakát fogja, ahol

 – Bocsánat, Tom, bocsánat! – sír Sam, és a nyakát fogja, ahol
megkarcolta az ing gallérja. Az álla vörös ott, ahol az anyja megszorította.
Visszafut a mászóka alá és sír, arcát a kezébe temetve.
– Clara, semmi gond, tényleg – szól Sonia, kissé megrémülve. De
másrészt ez a kitörés, a józan viselkedésnek a teljes meghazudtolása az,
amit Sonia szeret darában. Ez a nő úgy gáz, ahogy van, de tényleg. Nagyon
szereti a gyerekeit, de folyton eldurran az agya. Sokszor annyira sebezhető,
annyira nem fensőbbséges és önelégült, mint annyi más szülő, akiket Sonia
ismer. Nem mintha Sonia örömmel nézné, ahogy Clara gyerekei szenvednek
az anyjuk őrjöngésétől, dehogy. A szenvedés neki is fájdalmat okoz. De
minden jobb meggyőződése ellenére tetszik neki, ahogy Clara kifordul
önmagából. Érdekesnek találja ezt a Clara nevű rejtélyt, az ő makulátlan elit
iskolás öltözékével, a Cobble Hill legjobb részén álló házával, az egyetlen
ékszerként viselt, vékony jegygyűrűjével. Ez a kifelé mutatott szerénység,
összetartozás, helyénvalóság, nyugalom mind olyan kétségbeesettnek tűnik.
Isten tudja, mi rejtőzik mögötte. Sonia elmélete, ami a tapasztalatain alapul,
az, hogy a leg-normálisabban kinéző emberek valójában komplett őrültek.
Sonia elővesz a pelenkázótáskából egy nedves törlőkendőt, és letörli vele
Tom feje búbját, aztán ad egy puszit Mike-nak, aki zavartan és kíváncsian
áll mellettük, és megpaskolja mindkettőjük fenekét.
– Még fél óráig játszhattok, aztán el kell intéznünk pár dolgot.
Clara hangosan kifújja a levegőt.
– Egyszerűen nem tudom, mit csináljak, Sonia. Annyira sajnálom, hogy
Sam ráköpött Tomra. Hiszen szereti Tomot. Ő az egyik legjobb barátja.
Mindig annyira örül, ha találkozunk. Láttad, hogy rohant oda Tomhoz,
amikor ideértetek.
– Semmi gond, Clara. Az én gyerekeim se tökéletesek. Egy gyerek
sem tökéletes. Mindegyiknek vannak fura dolgai néha.
– De Sam miatt tényleg aggódom. Tényleg. Mostanában olyan dühös,
és csak arra tudok gondolni, hogy ennek az az oka, hogy Bili nincs itthon.
Ha az egyik oldalról nézzük, Sam jól van, nem is hiányzik neki az apja. Ha
itthon van, akkor se nagyon érdekli. Mert nem ismerik egymást, és nem
bíznak egymásban. De mintha valahogy Sam tudná, hogy valami hiányzik,
még ha nem is tudja, mi. És ez dühíti. Csak azt nem tudom, hogy ha egy
kicsit türelmesebb lennék vele, attól javulna-e a helyzet.
– Figyelj csak, Clara – áll fel Sonia. – Mi lenne, ha összeterelnénk a
gyerekeket, és elmennénk fagyizni? Néha jólesik egy kicsit csak úgy
sétálgatni az utcákon, kimenni a parkból.
 Clara felnéz, kissé zavart tekintettel. Az anyák nekilátnak, hogy
összeszedjék a gyerekeket, ami nem is olyan nehéz, ha fagyiról van szó.
Aztán kimennek, gondosan becsukva maguk után a park kapuját, és
elindulnak a Court Street felé.
Clara folytatja monológját, miközben babakocsival manővereznek a
forgalmas járdán.
– Ne érts félre, örülök, hogy Bill jól keres – mondja. – És megmondom
neked őszintén, nagyon jól keres. Ez nekem nagyon fontos. El tudunk menni
síelni. Sokat vásárolok, imádok vásárolni. Hamarosan veszünk egy házat
Connecticutban. Én nagyon, nagyon akarom azt a greenwichi házat. Nem
csak úgy ímmel-ámmal, nem… – Ezen a ponton Clara széttárja a karját. –
…nagyon, de nagyon akarom azt a házat. És ha Bili nem dolgozna úgy,
ahogy dolgozik, akkor erről a házról szó sem eshetne. Csak éppen néha úgy
érzem, semmiben sem különbözöm a gettólakó anyáktól, akik
egyedülállóként nevelik a gyerekeiket. Jó, meg tudom fizetni a segítséget.
De a segítség, a bevándorló nők, akiket felveszek, szintén a gettóból
jönnek. És ahogy már mondtam is, szeretem Nadine-t. Ezúttal sikerült
igazán jól választanom. Jólelkű, gondoskodó nő, és te is tudod, hogy nem
mindenki ilyen. És mégis, hetente ötször tésztát adok a gyerekeimnek,
nonstop megy a tévé, a házunk tele van olcsó műanyag játékokkal, amikre
rá se bagóznak, és nem ismerik a saját apjukat. Akkor meg mi a különbség
köztem és bármelyik lakótelepi egyedülálló anya között? De komolyan.
Sam ugyanúgy a Pokémont nézi, mint azok a gyerekek. Ugyanazt a szart
eszi, mint ők. És éjjel-nappal kiégett nők között töltik az idejüket. Most
mondd meg, én miért lennék más? Szeretem, hogy Bili annyi pénzt keres.
De, tudod, nincs itt velünk.
– Talán egy kis pihenésre lenne szükséged, Clara. Egy kis saját időre.
Legközelebb, ha Bili hazajön, menj el egy hétvégére egyedül.
Clara megrökönyödve néz rá.
– Soha nem hagyom magukra éjszakára a gyerekeimet. Nem tudnám
megtenni.
És ekkor Sonia legszívesebben ráordítana Clarára, megrázná izmos
vállát, és azt mondaná: „De hiszen csúnyán bánsz a gyerekeiddel! Túl sokat
vagy velük, és durván viselkedsz velük, és ez így nem jó! Az tenné nekik a
legjobbat, ha magukra hagynád őket, hogy visszanyerd az ép eszedet!” De
ehelyett azt mondja:
– Clara, terhes vagyok. És nem tudom, mit csináljak.
 4.

Amikor Sonia megérkezik, Clara megterít két főre, és visszamegy a

tűzhelyhez, ahol már fő a rizs. Az edény fedője barátságosan ugrál, alig
szökik ki gőz, só, rizs és vaj illata terjeng, Soniát, aki még mindig érzékeny a
szagokra, megnyugtatja ez az illat. A gyerekeknek Clara készített egy fazék
sajtos makarónit. Egy alacsony asztalon papírtányérok és műanyag poharak
sorakoznak a gyerekeknek a nappaliban, a tévé előtt. Sonia nézi Clarát,
ahogy elővesz egy vágódeszkát, és gyömbért, édeshagymát, narancsot és
epret vág kockára.
– Csinálok egy chutney-t a vörös sügér mellé – magyarázza Somának,
és Sonia arra gondol, jaj, csak halat ne, de nem mond semmit.
Clara gyerekei fent vannak a fürdőszobában. Clara nyitva hagyta az
ajtót, hogy hallja, mi folyik odabent. Hallatszik, hogy Sam hajósat játszik.
Wil-lát nem hallja.
Felkiabál a fürdőszoba irányába:
– Willa! Jól vagy, szívem? Válaszolj!
Semmi válasz. Újra kiabál:
– Sam! Sam! Minden rendben a húgoddal?
A hajós hangok elnémulnak. Sam felel:
– Willa jól van, anya. Itt ül. Az orrába dugta az ujját.
– Kiabálj le nekem, ha Willa a víz alá merül, vagy ilyesmi. Hallasz
engem, Sam?
– Jó!
– Ne menjek fel megnézni, hogy minden oké-e? – kérdezi Sonia.
– Á, ne, biztos vagyok benne, hogy jól megvannak.
Clara egy pillanatra ránéz Soniára – ahogy időnként szokott, gyors, de
nagyon alapos pillantást vet rá. Ettől Sonia kellemetlenül érzi magát, de
mindig csak egy röpke másodpercig tart, aztán Clara újra Clara lesz –
hangos és énközpontú, még akkor is, ha másokról vagy a gyerekeiről
beszél. De van szíve. Sonia tudja ezt, és értékeli. Mert nem mindenkinek
van szive. Még ha Sonia észre is vesz ezt-azt darával kapcsolatban.

EGYSZER, AM IKOR ŐK RETTEN hazafelé mentek mozi után taxival – sikerült

EGYSZER, AM IKOR ŐK RETTEN hazafelé mentek mozi után taxival – sikerült
rávenniük a férjeket, hogy vigyázzanak a gyerekekre egy vasárnap este,
hogy elmehessenek megnézni az Észvesztőt Sonia sokkal nagyobbnak
érezte magát daránál. Olyan volt, mintha Clara egy kislány lenne. Aztán
ahogy kiszálltak a taxiból, újra egyforma magasak lettek. A testeknek ez a
furcsa játéka – ugyanakkorák, de más-más szemszögből – azzal
magyarázható, hogy Clara nyakigláb alkat. Hosszú nyúlványaival olyan,
mint egy osztriga, vagy még inkább mint egy, az afrikai szavannákon
futkosó állat. Olyan valami, aminek egész felépítése a futást szolgálja. Claráé
is. Míg ő maratonokat futott le, Sonia már attól is kifulladt, ha a fiaival
kergetőzött. Gimnazista korában Clara gyeplabdázott, miközben Sonia
füvezett és szexeit. Soniának a drogoktól és a dugástól szökik fel az
endorfinszintje, darának pedig attól, hogy addig fut, amíg csak bír, olyan
gyorsan, ahogy csak lehet. A megváltozott tudatállapot, az endorfinok, hogy
alig kap levegőt, alig bír tovább futni. A maratonfutásnak maga a gondolata
is, az egésznek a tökéletes értelmetlensége riasztotta Soniát. Clara minden
maratoni lefut, amire csak el tud jutni, még most is, a két gyerek mellett. Ha
Nadine jön a gyerekekre vigyázni, ő elmegy futni. És már réges-rég feladta
a karrier lehetőségét, pedig diplomája van egészségügyi adminisztrációból.
Sonia szeretné, ha ő is ilyen elégedett tudna lenni. És még azt is gondolja,
hogy Clara rá fog akaszkodni.
Clara férje, Bill megint elutazott, mindössze három nap és éjszaka után,
amiből csak egyetlen estét töltött otthon, amikor is próbálta levakarni
magáról a gyerekeket, hogy újságot olvashasson és meccset nézhessen
egyidejűleg, legalábbis Clara szerint. És Sonia hisz neki. Örül, hogy Bill
nincs itt – a férfi nem éppen a szíve csücske. Tulajdonképpen nagyon nem
kedveli. Bili nem flörtöl. Bili egy átlagos köcsög. Sose mosolyog. Akár
lehetne néma is, töpreng Sonia, a szép karrierjétől eltekintve. Az is biztos,
hogy bármennyit panaszkodik is Clara arról, milyen nehéz egyedül a
gyerekekkel, tulajdonképpen nem bánja, hogy ilyen sokat van távol, sem
azt, hogy alig van kapcsolata a saját gyerekeivel. Clara sokszor utalt rá,
hogy amikor a férje otthon van, az még nehezebb, mint amikor nincs. Még
egy ember, aki után pakolhat.
Sonia kivesz a táskájából egy üveg bort, miután a fiai bemennek a
nappaliba, ahol már megy a tévé.
– Ó, igazán nem kellett volna! – mondja Clara, miközben elveszi az
üveget.

– Olyan kedves tőled, hogy meghívtál minket. Mostanában nagyon

 – Olyan kedves tőled, hogy meghívtál minket. Mostanában nagyon
fáradékony vagyok. És tényleg nem kellett volna főznöd nekünk.
Rendelhettünk volna egyszerűen pizzát…
– Várj csak, kiveszem a gyerekeket a kádból.
Clara felszalad az emeletre, és közben azt kiáltja:
– Gyerekek, megjött Tom és Mike! Megnézhettek együtt egy mesét! –
Aztán már jön is vissza a konyhába.
Sonia nézi Clara hátát, miközben a nő dühödten darabol tovább, és
eszébe jut az a nap a parkban nem is olyan régen, talán három hete?,
amikor elmondta neki. Aztán amikor sírva fakadt, meg amikor elmondta
neki, hogyan reagált Dick! Hogy elmebeteg picsának nevezte. Amikor
Sonia kimondta a szót, halkan, mert éppen más anyukák is kezdtek
beszállingózni a parkba – ha egyedül voltak ők ketten, káromkodtak, mint a
kocsisok, ha a gyerekeket hallótávolságon kívül tudták –, ahogy Clara
ránézett, amikor kimondta a „picsa” szót! Mintha valami izgató dolgot
mondott volna, mintha Clara arca élveteg kifejezést öltött volna a „picsa”
szó hallatán. Sonia azt akarta, hogy Clara dühös legyen miatta, vele, és
ehelyett üveges szemmel, nyitva felejtett szájjal nézett rá. Aztán hirtelen vége
volt. Visszatért az a Clara, akire Soniának szüksége volt.
Clara betesz egy kétórás filmet, olyat, ami nem túl ijesztő a kicsiknek,
de nem is túl unalmas a nagyoknak.
Sonia a konyhában kinyitja az üveg bort, amit hozott.
– Kérsz egy pohárral? Remélem, nem gond, hogy megkezdtem, amíg
elindítottad a filmet.
– Kérek hát!
– Egészségedre – mondják egyszerre, aztán nevetnek ezen, hogy
mennyire szinkronban voltak, és koccintanak.
– A dolgozó férjek egészségére! – mondja Clara. Aztán hozzáteszi: –
Csak dolgozzanak tovább ott, ahol vannak!
Sonia szája már a borospohár peremén, a szemével mosolyog rá
Clarára.
– Tudom, hogy nem kéne, de csak egy pohárral fogok inni.
– Franciaországban kényszerítenének rá, hogy igyál! Erre ne is gondolj.
Sonia leül az asztalhoz. Tudja, hogy nem néz ki jól. Terhesnek néz ki.
Zöldes arcszín, petyhüdt orcák, sötét karikák a szeme körül. Úgy néz ki,
mintha valami a belsejében megakadályozná, hogy kifelé figyeljen. Clara
elkezdi felvágni a spárgát.

A rizs fortyog, egy percig semmi más hang nem hallatszik. Sonia
 A rizs fortyog, egy percig semmi más hang nem hallatszik. Sonia
megszólal.
– Aha, dolgozzanak csak. Nem rossz gondolat. Az az igazság, hogy
már sajnálom, hogy nemrég panaszkodtam Dickre…
– Ne sajnáld! Én is panaszkodtam Billre. Együtt élünk ezekkel a
faszokkal! Legalább hadd panaszkodjunk rájuk.
– Nem, tudom, nehéz együtt élni másokkal, tulajdonképpen bárki is az.
A főiskolán minden év végére megutáltam a szobatársaimat. Egy év
együttélés után a barátságunknak annyi volt. Egy év közös élet nekem elég
volt ahhoz, hogy megutáljak valakit. És igazság szerint most is így van.
Nehéz, és kész, akármennyire is szeretsz valakit. És nyolc évig? Ötven évig?
Nem is tudom, hogy csinálják az emberek. Annyira természetellenesnek
tűnik.
– Na, éppen ezért mondom, hogy éljenek a távol lévő férjek!
– De azért meg kell mondanom, hogy aznap éjjel, amikor Dick hazajött
Denverből, igazán jót beszélgettünk. És bocsánatot kért azért is, hogy
üvöltözött velem. Szeretném, ha nem gondolnád a férjemről, hogy egy
seggfej.
– Na persze, mindig azt mondják, hogy sajnálják, de szerinted tényleg
sajnálják? Bocsánatot kérnek, mert azt akarják, hogy hagyjuk végre
nyugton őket.
Sonia kényszeredetten nevet.
– Persze, ebben van igazság. De most úgy gondolom, tényleg megbánta
a dolgot. Mostanában nehéz volt neki a munkahelyén. Belevágtak egy új
üzleti stratégiába, amit azok az új társak hoztak be a kutatási cégébe. És
egyszerűen sokkot kapott a hírtől, hogy terhes lehetek. És én is sokkot
kaptam, mint tudod. Nem könnyű ezt feldolgozni. Nem könnyű elhinni sem,
ami azt illeti. Szóval megbeszéltük a dolgot. Hogy mennyire nem tudom, mit
csináljak. És beszéltünk arról is, hogy bírnánk-e anyagilag a három
gyereket, és igen, bírnánk, ha állami iskolába adjuk őket. Ha nem
ragaszkodunk a magániskolához. Ezzel nekem, azt hiszem, nem is lenne
bajom. Nem is tudom. És beszéltünk a lakásról is, és hogy el kéne-e
költöznünk. És hát lehet, hogy el kéne. Ha lány lesz, akkor biztos. Három
fiú végül is elférne egy szobában. Elég nagy a gyerekszoba. Nem is tudom.
Talán körül kéne néznem a környéken. Vagy Kensingtonban. Hallottál már
Kensingtonról? Brooklynban van, az F metróval kell kimenni. Túl a Park
Slope városrészen. Úgy tudom, vannak ott jó iskolák, és arrafelé házat is
tudnánk venni. Csak éppen nem ez a környék, nem a Cobble Hill. Távolról
sem olyan… elit hely. Inkább a középosztály.
Clara önt magának még egy pohár bort, de nem szól semmit, Sonia
mégis tudja, mit gondol. Hogy állami iskola? Csak a holttestén át. Hogy a
rohadt Kensington? Nála Greenwich a cél. Sonia tudja ezt. De csak mondja
tovább.
– De aztán ott van az is, hogy egyszerűen nem akarjuk ezt, tudod,
mindig is kettőt terveztünk, és még időben vagyunk ahhoz, hogy tegyünk
ellene, bár már nem sokáig. Akkor most azonnal kell lépni. Na és a
festészet. De ha több segítségem lenne, akkor talán tudnék festeni és három
gyereket nevelni egyszerre. Dick támogat engem, akárhogy is döntenék. Ad
időt, ad teret. Felkel a fiúkkal reggel, mielőtt dolgozni indul, ha épp nem
érzem jól magam. Tudja, hogy én leszek az, akinek a gyereknevelés nagy
része jut, úgyhogy tényleg rám bízza a végső döntést. De ránézek erre a
férfira, érted, ránézek a férjemre, és azt gondolom, vajon tudna tisztelni,
tudna ugyanúgy érezni irántam, a felesége iránt, ha elvetetném ezt a
gyereket?
– Még nem gyerek, Sonia. Tudod, értem, amit mondasz, és
támogatlak, bárhogy is döntesz. Hogy legyen még egy gyereked, vagy hogy
ne legyen. És soha, soha nem mondom el senkinek, ha úgy döntenél, hogy
nem tartod meg – mondja Clara. – De egy embriót vetetsz el, nem egy
gyereket. Egy embriót az első trimeszterben. Nekem már volt vetélésem.
Kétszer! Akkor ettől bűnöző lettem? Vagy pusztán azért, mert nem direkt
volt, akkor már rendben is van? Véletlen emberölés gyilkosság helyett?
Most akkor miről is beszélünk?
Clara arckifejezése Soniát valami tévésorozat ügyvédjére emlékezteti,
amint a védőbeszédet mondja. Minden gesztusa profi – nem hisztérikus, a
szeme nem dülled ki –, mégis csupa szenvedély és igazságkeresés.
– Tudod, az anyám katolikus volt. Még mindig sok a katolikus maszlag
a fejemben. Nem tudok szabadulni tőle. De tudom azt is, hogy ha úgy
döntök, hogy megtartom a babát, akkor örülnöm is kell a döntésemnek.
Hogy rajtam múlik. Nem Isten akarata. Rajtam múlik. Annyi nő tette tönkre
az életét, hogy nekem meglegyen a választási lehetőségem, és én senkit sem
hibáztathatok. Nem játszhatom az áldozat szerepét.
– Ne legyél ilyen szigorú magaddal, Sonia. Akárhogy is választasz,
nehéz döntés ez. Nem arról beszélgetünk, hogy milyen színű legyen a
fürdőszoba fala. Arról beszélünk, hogy egy újabb gyerek születik. Vagy
nem. – Clara kihörpinti a borát, és megkérdezi: – Kérsz még?
 – Csak egy icipici kortyot – feleli Sonia. – Mindenesetre jobb, ha minél
előbb kitalálom, mit akarok. Ha megtartom, jó lesz visszafogni a borozást. –
Rámosolyog Clarára, most egyszerűen csak mosolyog, már-már huncut
tekintettel.
– Hm, amint tudod, én egészségügyi adminisztrációt tanultam. Ahhoz,
hogy bármi kárt okozz, tényleg nagyon sokat kell innod. Figyelj, a terhesség
amúgy sem egyszerű, egy kis ital segít, hogy jobban érezd magad. Jót tesz,
és kész!
– Franciaországba kéne költöznöm, ott nyugodtan ihatnak a terhesek
is. De tudod, éppen ez az. Úgy érzem, ha megtartom a babát, akkor
ezeknek a lehetőségeknek lőttek. Az is ugrott, hogy Európába költözzünk,
hogy közelebb legyünk az anyámhoz, aki apám halála után visszaköltözött
Spanyolországba. Sokat beszélgettünk Európáról, hogy milyen jó lenne a
gyerekeknek. És beszélgettünk a festészetről is. Úgy érzem, nem
tisztességes dolog a gyerekekkel szemben, ha nem szánok időt arra, amit én
akarok. Az én anyám soha nem szánt időt saját magára, és később, amikor
minket hibáztatott a szerencsétlenségéért és a sikertelenségéért és az
unalmas életéért, azért, hogy nem is él, akkor arra gondoltam, én nem
kértem, hogy megszülessek! Én nem akartam tőle semmit! De persze
most, hogy gyerekeim vannak, már látom, hogy igények márpedig vannak.
De nem akarom a gyerekeimet bűnbaknak kikiáltani. Azt nem.
– Ha jól értem – szól Clara, miközben feltálalja a sügért, a chutney-t, a
tökéletesen elkészített rizst és a lágy spárgaszálakat –, azt mondtad, Dick
talán nem becsülne téged, ha az abortusz mellett döntenél. De beszéltél már
vele erről a félelmedről? Gondolod, hogy tényleg azt szeretné, hogy
megtartsd a babát?
– Ez fantasztikusan néz ki, Clara. Sajnos nem vagyok túl jól. De ez
annyira jól néz ki.
Sonia érzi, hogy felkavarodik a gyomra, de igyekszik leplezni a dolgot.
Talán a bortól? Sonia emésztése mostanában nem túl fényes. Sonia terhes.
Az első trimeszterben van, amikor elég megéreznie az étel szagát ahhoz,
hogy hányingere legyen. Óvatosan csippent a halból. Rá fogja venni magát,
hogy egyen belőle, és már előre tudja, mi lesz a következménye.
– Azt hiszem, azt szeretné, hogy megtartsam a babát. Azt hiszem,
reménykedik benne, hogy ezúttal lány lesz. Azt hiszem, szeretne egy
kislányt.
Erre a gondolatra Sonia megnyugszik és rámosolyog Clarára, aki újra
rápillant azzal a lapos tekintettel, de most részegen, és egy hatalmas darab
halat töm a szájába.
 5.

Később, miután a gyerekek már elaludtak, fürdés nélkül – de kit érdekel,

úgyis majdnem minden este fürdenek miután lekapcsolja a villanyt a
konyhában, és egy zacskóba dobálja a szemetet, ami rémesen bűzlik – talán
éppen ez volt a bűnös, a szemét Sonia vörös sügért és chutney-t hány a
hálószoba melletti fürdőben. Csak egyetlen pohár bort ivott, attól nem lehet.
Ja nem, csak terhes, bassza meg. A teste újra nekigyürkőzik, de már nem
jön ki semmi, és marad az öklendezés. Újra. És újra. Bassza meg. Pedig
olyan kedves volt Clarától, hogy főzött neki. Olyan jó volt találkozni
darával, és most a gyerekekkel sem volt gond. A gyerekek nagyon jók
voltak, persze, megkövültén nézték az idióta Disney-filmet. És Clara olyan
megértő volt, tényleg. Megitta a maradék bort, aztán bontott egy újat, és
Sonia egy kicsit meglepődött, de nem nagyon. Mert Clara furcsa, vad lénye,
ami ott rejtőzött az apródfrizura és a szolid, sötétkék ruhák alatt, folyton fel-
felbukkant. Így vagy úgy. És Sonia szeretne úgy gondolni rá, mint egy olyan
barátra, akivel eljárhat koncertekre vagy beülhet egy sörözőbe. Persze Bili
soha nincs itthon, úgyhogy Clara esténként nem mehet sehova, hacsak el
nem hívja Nadine-t túlórázni. És különben is, mi ütött Soniába, hogy
kocsmákba akar menni éjjel? Egy férjes asszony? Miért akarna ilyesmit?
Merthogy akar. Csak akar, és kész, a francba is. Hiányzik neki a
kocsmázás. Imádta a pultos munkát. Még egy dolog a festés mellett, amiben
jó volt.
Sonia kiöblíti a száját, de fogkrémet nem mer használni, a mentolos hab
puszta gondolatára is újra elfogja az öklendezés. Csak öblít és öblít,
megpróbálja kipucolni a szájából a halízt. Nem tudja. Miért nem mondta,
hogy nem kér? Miért nem mondta, hogy terhes vagyok, és nem tudom
megenni ezt a halat? Inkább bekapok egy kis sajtos makarónit a
gyerekekkel. Be akar vágódni daránál, azért. Ahogy Clara is be akar
vágódni nála. A jégkrém lesz a megoldás. Sonia émelyegve, kimerültén
elindul lefelé, és csendben – hogy ne ébressze fel a fiúkat – kivesz egy
doboz jégkrémet a fagyasztóból. Csokis-kekszes jégkrém. Még a villanyt
se meri felkapcsolni, inkább bemegy a nappaliba, kezében a félliteres
dobozzal, és ott, a sötétben, magába tömi. Először lassan, aztán gyorsan.
Aztán csak ül ott, a nedves doboz olvadozik a kezében, a szeme a sötétbe
mered.
Clara tényleg megpróbálta megcsókolni? Amikor a film véget ért, és a
gyerekek kaptak csokis kekszet, aztán kicuccolta az összes holmiját, a
pelenkázótáskát, a Pókember-figurát, amit Tóm elhozott, hogy megmutassa
Samnek, valamint a babakocsit a járdára (a nap már tényleg lemenőben
volt), akkor Clara, aki nem az a levegőbe puszilko-dós fajta, és soha nem ül
túl közel – Clara tényleg megpróbálta megcsókolni? Az a furcsa előrelépés,
az arca az övé mellett, azok a nagy, barna szemek, Sonia egy kicsit
szédelgett a bortól, de lehetséges, hogy Clara totál be volt rúgva. Mi volt
ez? Tényleg rámozdult?
És aztán nyílik az ajtó. Bejön Dick. Csendben, mert tudja, hogy a
gyerekek alszanak. Olyan későn ér haza. Már fél tíz. Vacakul néz ki, Sonia
nagyon sajnálja. Ez a munka néha mintha a lelkét is kiszívná. Mintha egy
olyan irodába járna, ahol a mellkasára szegeznék a porszívót, és
bekapcsolnák, a szívófej nélkül, magát a kerek fémcsövet, azt a fajta
porszívót, aminek a házából egy hosszú, csőszerű izé áll ki, és azt pontosan
a szívéhez és a lelkéhez tennék, és kiszívnák belőle az életet. A férfi szó
nélkül leül mellé. Árad belőle a száraz irodai verejték dohos bűze. A félelem
és a borzalom verejtéke. Más szag ez, mint a nyers, nedves büdösség, ami
kosarazás után érződik rajta. Távolról sem olyan kellemes. Pontosabban
égy kicsit sem kellemes. A vasárnapi kosarazás után nemegyszer leültetik a
gyerekeket a tévé elé, felmennek és dugnak, gyorsan és halkan, mert Sonia
szereti azt a fajta izzadságot, azt a bő, szúrós verejtékét a napon rohangáló
testének. Igen, azt az izzadságot szereti, de ez a másik, ez az iroda pokla, a
„mikor rúgnak ki”, „nagyon gáz vagyok-e”, „úristen, hogy utálom a
munkámat” verejték, na nem, ez a fajta testszag égeti az orrlyukait,
különösen így, terhesen. Arrébb húzódik egy kicsit tőle a kanapén. A férfi a
kezébe hajtja a fejét.
– Miért húzódsz el tőlem? Miért teszed ezt velem? Azért, mert későn
értem haza? Szóltam telefonon, hogy késni fogok. Kérlek, ne utálj engem
ma este. Azt már nem bírom elviselni.
– Nem, édesem, nem utállak. Nem vagyok rád dühös, őszintén. –
Sonia a férje felé emeli a kezét, jól kinyújtja a karját, mert nem akar túl
közel kerülni hozzá. Dick tényleg nagyon, nagyon büdös. Borzasztó napja
és estéje lehetett abban az irodában. – Csak olyan büdös vagy, szívem. És
tudod, milyen az, amikor terhes vagyok.
– Büdös vagyok? Büdös vagyok?
 – Kérsz jégkrémet? Kihánytam a vacsorát, amit Clara csinált nekem.
Aztán még a fogamat se tudtam megmosni, mert úgy éreztem, a fogkrémtől
is hánynom kell. Úgyhogy nem tudtam eltüntetni a halízt a számból, és
folyton öklendeztem, és arra gondoltam, hogy a jégkrém talán helyrehoz.
Eltűnik a hal íze és a hányás íze. Mentol és habzás nélkül.
– Büdös vagyok?
– Halkabban, Dick. A gyerekek alszanak. Miért, mit akarsz, mit
mondjak? Azt akarod, hogy hazudjak neked? Akkor mostantól kezdve
hazudok, és nem mondom azt, hogy büdös vagy, amikor az vagy. Oké?
Mostantól. De terhes vagyok, úgyhogy legyél kicsit elnéző. A szaglásom
hiperérzékeny lett, és mindentől hánynom kell. És tudod, hogy néha, ha
nehéz napod volt az irodában, akkor kicsit furcsa szagod lesz.
– Nehéz napom volt az irodában.
– Akarsz beszélni róla?
– Nem. – Dick a kanapéba süpped. A nap győzött. A nap
egyértelműen legyőzte őt. A szeme könnyezik, valószínűleg attól, hogy a
számítógépet kellett bámulnia egész nap, de Sonia aggódik, hogy még a
végén sírni kezd. A férfi megdörzsöli a szemét, aztán egyik kezét leengedi a
nadrágjára, és hallhatóan meg vakar ja a golyóit.
Sonia, annak ellenére, hogy képtelen közelebb húzódni Dickhez, mert
úgy bűzlik, mint egy halom savanyú csótányürülék, ebben a pillanatban
szereti a férjét. Az erős csontjait. A széles vállát. Azt, hogy ennek a férfinak
valódi munkája van. Hogy elég felnőtt, elég felelősségteljes ahhoz, hogy
valódi munkája legyen. A korábbiaknak mindig pénzgondjaik voltak, úgy
szórták a pénzt, mintha csak az utcán találták volna. És aztán jött Dick.
Csendes, nem untatja a munkahelyi dolgaival. Érzelmileg olyan erős, olyan
megbízható. Néha beszélt neki a munkáról, és egy kicsit érdekelte is Soniát,
tényleg, de nem mindig a munkáról beszélt. Nem volt egy unalmas alak, mint
néhány más férj, akit ismert. Kutatásokkal foglalkozó cége a maga nemében
a legjobb volt, és Dick a furcsa, fotografikus memóriájának köszönhetően a
munkájában igazi zseni. Mindent megjegyez, amit akár csak egyszer is látott.
Egyszerűen eltárolja abban az agynak nevezett, hatalmas számítógépében.
Akár büdös, akár nem, szereti ezt a férfit. És elszomorítja, hogy rosszkedve
van. Együtt érez vele. Nem akarja, hogy nehéz napjai legyenek.
– Hát, ha akarsz róla beszélni, én itt vagyok. Jégkrémet?
– Nem, kösz. – Dick ránéz, a tekintetében van valami rossz.
Kétségbeesés? Félelem? Düh? Megbízható és zseni, de kifürkészhetetlen.
És ezt tudja is. És semmit sem árul el.
 – Nem hívtad fel az orvost, vagy ilyesmi, ugye?
– Mire gondolsz?
– Úgy értem, végigviszed a terhességet, ugye?
– Most beszélgettem erről Clarával.
– És?
– Hát, tudod, úgy gondoltam, hogy azt akarod, hogy megtartsam a
babát, és most, hogy próbálok kiigazodni az arckifejezéseden, kezdem úgy
érezni, hogy nem akarod, hogy megtartsam a babát.
– Azt hittem, az a kérdés, hogy te mit akarsz, Sonia.
– Baszd meg, Dick. Nekem nem mindegy, hogy te mit gondolsz.
Tudom, hogy rajtam múlik, de tudnom kell, mi a te álláspontod.
– Tudod, mit gondolok? Biztosan tudni akarod, mit gondolok? Azt,
hogy ha amellett döntesz, hogy megtartod a babát, annak nem igazán értem
az okát. Ezt gondolom ebben a pillanatban, ezen gondolkoztam egész nap,
miközben reggeltől estig hülye seggfejekkel kellett foglalkoznom, akikkel
igazság szerint soha többet nem szerették szóba állni. De muszáj. Mert van
egy családunk, amit el kell tartani, méghozzá egy bővülő családunk. És azon
gondolkozom, hogy mit gondolunk, a világnak szüksége van-e a mi
harmadik gyerekünkre? Azt gondoljuk? Mert a világnak nincs szüksége a
harmadik gyerekünkre. Azt gondoljuk, hogy Tomnak és Mike-nak
kevesebb figyelemre van szüksége, mint amennyit most kapnak? Mert
szerintem sok figyelmet kapnak, és nem hiszem, hogy ezzel bármi gond
lenne. És ha tudjuk, hogy a világnak nincs szüksége a harmadik
gyerekünkre, és a fiainknak nincs szükségük még egy testvérre, akkor ez azt
jelenti, hogy azért tartjuk meg ezt a babát, mert mi akarunk még egy babát!
És akarunk? Ez igaz? Egyszerűen nem tudom, mit gondoljak. Mert azt
hittem, mindig is csak két gyereket akartunk.
– Igen, és aztán történt egy baleset. Legalább annyira a te hibád, mint
az enyém.
– Tudom. Tudod, hogy tudom.
– Azt akarod, hogy elmenjek abortuszra.
– Csak azt akarom, hogy alaposan gondoljuk végig. Azt akarom, hogy
gondold végig, mivel jár még egy év terhesség, még egy év szoptatás, még
egy év kúszó-mászó baba, még három év pelenkázás. Ezt akarod? És mi
lesz a festészettel? Mi lesz azzal a festőállvánnyal az udvaron?
– Te szemét fasz.
– Mi?
– Az anyám katolikus, és…
 – Soha le se szartad, hogy mit gondol az anyád.
– Ez nem egészen igaz. – De azért nagyrészt igaz volt. – Ide figyelj,
hívok bébiszittert. Festeni fogok. És mit érdekel téged, hogy festek-e, vagy
sem? Soha egy szóra sem méltattad a munkámat. És amit még kevésbé
értek, hogy tényleg azt hittem, akarod. Hogy akarsz még egyet. Aztán
elmész, és megcsináltatod a műtétet, oké?
– Igen, elköttetem magam. Emiatt ne aggódj. Ne haragudj, nehéz
napom volt. Napközben arról fantáziáltam, hogy végre otthagyom a
munkámat, és elköltözünk Maine-be, és, mittudomén, nyitunk egy panziót.
– Mekkora baromság. Hogy te? Még a vécélehúzót se tudod
megjavítani. A ház körüli munkákhoz totál béna vagy. Most komolyan, miért
érdekel, hogy festek-e?
– Hát, talán mert azt akarom, hogy boldog legyél?
– Rossz válasz. Hazudsz.
Dick ekkor felsóhajt, a feje fölé emeli a karját, és kinyújtóztatja hosszú
végtagjait a szoba magas mennyezete felé, a hóna alól kicsapó, áporodott
szagtól Sonia öklendezni kezd, és felkavarodik a gyomra.
– Mert tetszettél, amikor festettél. Szexinek találtalak. Ezt a dolgot is
szerettem benned.
– Á. Szóval ha Mike fenekét törlöm, miután be-lekakilt a pelenkába, az
nem olyan szexi? Ha kicsippentek Tóm orrából óvoda előtt egy szikkadt,
zöld takonydarabot, az nem olyan szexi? Vagy ha kiszedem a fülükből a
fülzsírt fürdés után? Attól nem kívánsz meg? Ha vonatozok, vonathangokat
adok ki a fiaimnak, az nem szexi? És mi lenne, ha azt játszanám, hogy én
vagyok a denevérlány? Na, az már elég szexi?
– Talán ha beszerzed azt a ruhát is. A fekete bőrcuccot. Ja, nem, várj,
az a macskanő – feleli a férfi. – Én csak azt akarom, hogy legyen rendes
oka, hogy miért születik meg ez a baba. Csak ennyi. Te mindig is egyszerre
akartál mindent. Ezt nagyon szeretem benned.
– Most is mindent akarok. De nem fogom megszülni a babát, ha te nem
akarsz még egyet. Vagy ha aggódsz a pénz miatt. És ez a festés dolog…
Na, figyelj. Az, hogy festek, vagy nem, az az én dolgom. Nem a tiéd. Nem
tartalak felelősnek a döntéseimért.
– Ebben biztos vagy?
– Igen, biztos vagyok benne. És egy baba megszületésének nincs
rendes oka. Mi indokolhatná, hogy szülessen még egy gyerek? A világ
túlnépesedett, a gyerekek kis kínzógépek, a bolygó haldoklik. Akkor?
Megdugtál, és véletlenül terhes lettem. Most már késő óvatoskodni. Mondd
csak, Dick, te akarsz még egy gyereket? Akarod, hogy abortuszra menjek?
– Nem akarom, hogy abortuszra kelljen menned. Különösen, ha te nem
akarod. Csak ideges vagyok.
– Hát, én is.
– Szeretem a gyerekeinket. Szeretném az új gyerekünket is.
– Igen.
– Ne csinálj semmit csak azért, mert bűntudatod van, vagy mert a
kötelességednek érzed, Sonia.
– Tudod, hogy nem vagyok az a fajta. Most pedig fel kell mennem
hányni. Aztán lefekszem. Ja, és azt hiszem, az este Clara megpróbálta
ledugni a nyelvét a torkomon.

MIÉRT , M IÉRT DÖNT SONIA ÚGY, hogy megtartja a babát? Miért nem veteti
el egyszerűen? A katolikus bűntudat lenne az oka? A gyerekei valódi
örömöt adnak, de valódi a fájdalom és az unalom is. A Szezám utcai A
folytonos fenéktörlés? Persze, ez is az élet része, de kielégíti ez? Ez minden,
ami kell neki? Nem kibaszottul unalmas ez? A kisgyerekek gondozása – és
semmi más? Nincs semmi tehetsége a játszótéri csevegéshez. Már rég
hanyagolja a műfajt. Hová tartozik? Mit akar? Azt tudja, hogy számára nem
a belsőépítészet a jövő. Azt is tudja, hogy soha nem fog általános iskolában
tanítani. Meg máshol se, ami azt illeti. Nem lehetne ő az új Karen Finley, aki
jamgyökeret dugott fel a fenekébe (és Karennek már gyerekei vannak!),
aztán azzal kente össze a vásznat? Nem tudna találni magának egy működő
példaképet?
Na és mi lesz azzal a virágzással, amit érzett, az új szabadsággal, a
babanélküliség érzésével? A szünettel, amiről úgy érezte, már jár neki? És mi
lesz a festéssel? Nem tudna festeni és babázni egyszerre? Nem tudna
festeni, amíg terhes? Miért az egyik döntés, és miért nem a másik?
Sonia meg van róla győződve, hogy nem létezik jó vagy rossz döntés,
csak meghozni való döntés, ennek meghozatala pedig rá vár. És miért ne
legyen még egy? A három nem öt. Nem is nyolc. Csak három. Aztán majd
jól elkötteti ki-ki a maga részét, mint a kóbor állatoknak szokás.
És megy tovább az élet. De egy unatkozó nő, akinek folyton máson jár
az esze, veszélyes üzem.
KIKET TEKINTHETNE PÉLDAKÉPNEK? Fiatal, gyermektelen nőként könnyen
lázadt a világ ellen. A fenekére tetováltatott, azzal feküdt össze, akivel kedve
támadt. Tizenöt évesen biztosítótűkkel a fülében flangált. A legkisebb
provokációra felröppent a dühödt, mindenkit az anyjába küldő középső ujj.
Ő volt az antipomponlány, az antijókislány.
De persze ott van az ambíció is. De ki lehetne az ő példaképe
anyaként, a világban élő emberi lényként, a világban élő művészként?
Georgia O’Keeífe? Gyermektelen. Frida Kahlo? Gyermektelen. Mary
Cassatt? Hát, nem az ő stílusa. Azok a dolgozó nők, akik bentlakó
segítséget foglalkoztattak, a felsőbb osztálybeli nők, akiktől nem várták el,
hogy napi szinten foglalkozzanak a gyerekeikkel. Szülhettek gyereket, és
felvehettek valaki mást, aki éjjel-nappal foglalkozott velük, és így is jó
anyának tartották őket. Lehet, hogy Sonia túl későn született. De itt jön be
az a sok rózsaszín Cassatt festményein. Azok a giccses ecsetvonások, az a
sok tiszta szeretet. Az igazi szeretet soha nem tiszta. Vanessa Bell? Hát,
talán, ha nem lenne kevésbé jelentős, mint a gyermektelen húga, Virginia. De
talán még akkor sem. Sue Coe? Túlságosan szókimondó, ráadásul ki tudja,
vannak-e gyerekei.
Sonia Egon Schiele akar lenni. Férfi akar lenni. A tanára akar lenni,
Philbert Rush, nem csak lefeküdni vele, mert csak az utóbbit sikerült elérnie.
Férfi akar lenni a saját művészeti ágában. Nem akar a jóság és az anyaság
ábrázolója lenni, mert ő nem csak ebből áll, és egyáltalán, milyen gyakran
jár együtt ez a két dolog?
És a költők? Adrienne Rich? A dühös, leszbikus költő, akinek a
gyerekei isten tudja, hogy éreznek vele kapcsolatban? Aha, így van, ha éled
az életed, az egyenlő a gyerekeid kínzásával. Mert még a kis
punkrocklánykáknak is az ő polgárpukkasztó, rózsaszín hajzatukkal, akik
drogoznak és óvszer nélkül kefélnek, még nekik is kell anyu, hogy sok-sok
pénzt adjon nekik, nekik is kell anyu, hogy gondoskodjon róluk, és főleg,
ők is még mindig anyut hibáztatják, amiért nem szereti őket eléggé, vagy
rosszul szereti őket. És ez valószínűleg igaz is. Az anyák tönkrevágják a
gyerekeiket. A kemény fiúk, a sötét fiúk, a művészlelkű fiúk, a radikális fiúk,
akik Radioheadet és heavy métáit hallgatnak és dugnak, ők még mindig
hagynák, hogy az anyjuk letörölje a szart a fenekükről, ha tehetnék,
előrehajolnának és felfednék csupasz hátsójukat, védtelen és követelőző
hátsójukat. Mindenki azt akarja, hogy meleg ételt tegyenek elé, mosolygó
arccal. Mindenki meleg ágyba akar bebújni esténként, tiszta ágyneműbe
belefeküdni a sötét szobában. Mindenki csak akar és akar, és senki sem
mondja: „Elég! Készen állok arra, hogy ne vegyenek körül melegséggel,
hogy ne kapjak több szeretetet, hogy ne gondoskodjanak rólam!” Bassza
meg, ha ennek révén sem gazdagszik meg valami alternatív hülye azzal, hogy
uborkát pakol az ember arcára, akkor semmitől. Az igényeink végtelenek.
Példaképek a költők között? Sylvia Plath. Anne Sexton. Őrült, idióta
némberek, akik totálisan szétcseszték a gyerekeiket. Ne vicceljünk már,
hiszen elmebetegek voltak! A kutyát se érdekelnék a munkáik, ha nem
lettek volna öngyilkosok. Na és ha valaki szereti az életet? Ha nem érez
vágyat arra, hogy megölje magát? Ha inkább őket nyírná ki helyette? Vagy
senkit, mert lássuk be, arról nincs szó, hogy Sonia őrült lenne, ő csak
mindent akar egyszerre.
És ki az, tényleg, őszintén, komolyan, aki fel akar nőni, és a saját anyja
akar lenni? Anyát mindenki akar, de ki akar a saját anyja lenni? Nem, akkor
tanulnia is kéne a hibáiból. Legyen gyereke, saját élete pedig nem? Tanuljon
varrni? Nem, kösz. Legyen vállalati ügyvéd, fogadjon örökbe egyetlen
gyereket negyvenöt évesen, és addigra legyen túl öreg ahhoz, hogy
gondoskodjon a szegény jószágról? Nem, kösz.
Aztán meg ott vannak azok a gyermektelen nők, akiket Sonia valamiért
szintén megvet. A nyafogó, csak magukkal foglalkozó nők, akik örök
gyerekek maradnak. Akik még mindig mindenért a saját anyjukat okolják.
Akiknek fogalmuk sincs semmiről. Kit ne csapna meg Virginia Woolf
olvasása közben az a szag, az örök hajadon státuszának szaga? Belső
dialógus? Persze, remek, ha nincsenek gyerekeid, ami hál’ istennek megőriz
attól, hogy csak saját magad érdekeljen. Sonia akkor már inkább a
kétszeresen elvált, négygyerekes Jane Smiley legrosszabb műveit olvasná. Ő
legalább sejt valamit. Neki legalább nem kell úgy tennie, mintha a művészet
és az élet két külön dolog lenne. És a zenészek? Stevie Nicks, Aimee
Mann. Ők is elmúltak negyvenévesek, és még mindig bele vannak ragadva a
csajszis nő sémájába. És hát miért ne?
Azért, mert a nők nem lányok. Az arcuk megereszkedik. A mellük
megereszkedik. Már nem foghatnak mindent arra, hogy nőneműek. Már
tudnak valamit, mert ők is benne voltak. Igen, Sonia is benne akar lenni. És
benne is van. Csak éppen nem tudta, hogy ez ilyen kemény lesz. Egész
életében, mind a harmincöt évében csakis azt akarta, hogy mindent
megtapasztaljon, talán a heroinfüggőséget kivéve. És most kit hibáztathat
azért a szarért, amibe került?
És mi van, ha netán nem is akar festeni? Mi van, ha háziasszonynak
lenni bizonyos szempontból könnyebb? Nem próbálkozni. Nem feszegetni,
hogy van-e olyan jó, ahogy mindannyian mondták, annyi évvel ezelőtt. Mi
van, ha nem akarja tudni, hogy tudj a-e még, hogy kell festeni? Moses
nagyi? Nem az ő világa. De mi az ő világa? Talán… fél? Fél, hogy nincs meg
benne mindez?
Igaz, hogy Sonia kislányként, öt-, hat-, hétévesen fiú akart lenni. Rájuk
nem kiabáltak olyan dühösen, ha a bútorokon ugráltak. Tőlük ezt várták.
Ők fiúk voltak. Ha megütöttek valakit, jó, nem volt szép tőlük, de hát ugyan
mit várhatunk, hiszen ők fiúk. Ha egy ötéves fiú belépett a szobába, több
figyelmet, több szabadságot követelt, és a francba is, több oxigént szívott
be, mint amennyi Somának járt ugyanannyi idősen. De később, nos, később
Sonia arra jutott, hogy nem is rossz buli nőneműnek lenni. Hogy a női lét
nem egyenlő a passzivitással. Köszönhetően Katrina Nelsonnak.
Köszönhetően a hatvanas és hetvenes évek nő-mozgalmainak.
Köszönhetően mindenféle embereknek és dolgoknak, de igazából
Katrinának köszönhetően, annak a barátnak, aki megváltoztatta az életét,
akivel pincérkedés közben találkozott, a tizenkilenc éves michigani
gimiszökevénynek, aki megváltoztatta az életét, miután Bostonban
összefutottak. Példaképek talán nincsenek is. Talán csak emberek vannak,
és közülük néhánynak nagyobb a hatása, mint a többieknek.
Utoljára annyit hallott Katrináról, hogy férjhez ment, született egy
gyereke, és még mindig Boston környékén él. Talán el kéne menni
meglátogatni.
De Sonia megtartja ezt a babát.
A döntés megszületett.
 6.

– Ahhoz, hogy húst együnk, meg kell ölni egy tehenet?

Ezt Tom kérdezi Soniától, miközben lassan ballagnak végig a Court
Streeten. Mike alszik a babakocsiban, izzadságtól sötét haja kipirult arcához
tapad. Meleg van. Augusztus New Yorkban. A levegő olyan sűrű, olyan
nedves, hogy Sonia az orráig se lát Igen, ahhoz, hogy húst együnk, meg kell
ölni egy tehenet, kicsikém.
– Mindenkiben hús van belül? A bogarakban is hús van belül? Bennem
is hús van belül?
– Hát igen, azt hiszem. De bogarakat és embereket nem eszünk. Halat
eszünk, meg tehenet, meg csirkét. Meg disznót.
– Én imádom a húst. Veszünk húst? Ehetünk ma este hamburgert?
Tom elkezdi a mellkasát dörzsölni. Neki is piros az arca. Sonia szíve
összeszorul, és egy pillanatra attól fél, hogy a gyerekei meghalnak a
hőségtől. Hogy a kis piros arcuk annak a jele, hogy haldokolnak.
– Persze, menjünk be a boltba, aztán menjünk haza. Idekint nagyon
meleg van. Azt hiszem, jobb lesz most nekünk bent, a légkondis szobában.
Jól vagy, Tom? Nagyon kimelegedtél.
– Kimelegedtem! Meleg hús vagyok!
Ettől a választól Sonia megszédül.
– Irány a bolt, aztán jussunk haza. Nem bírom ezt a hőséget.
Elsétálnak egy csapat munkás mellett, akik éppen gödröt ásnak az
utcán. Légkalapács visít a fülükbe. Cementpor égeti a szemüket – Tom
köhögni kezd, Sonia szeme könnyezik. Futva igyekeznek minél gyorsabban
elhaladni a felfordulás mellett. Mintha minden sarok fel lenne túrva. És miért,
gondolja Sonia. Új vezetékek? Hogy lehet, hogy Brook-lynban minden
egyes utcasarkon új vezetékeket kell lefektetni minden nyáron? Hazugság.
Összeesküvés, hogy az anyák a kínzás hatására a külvárosba akarjanak
költözni.
– Anya, ha majd ötéves leszek, akkor nagyfiú leszek, ugye?
– Igen, édesem, de az még elég soká lesz. Még csak pár hónapja lettél
négyéves.
– De egyre nagyobb vagyok! Egyszer majd felnőtt leszek, ugye? Meg
iskolás nagyfiú?
 – Ó, te jó ég, ne is gondoljunk erre. Te még az én pici fiam vagy.
Ilyennek szeretlek.
– De anya, ez ellen nem tehetsz semmit.
És mosolyog, izgatottan. És Sonia arra gondol, igen, ez ellen nem
tehetek semmit. Mindannyian egyre öregebbek leszünk, aztán
meghalunk. Tom fel-alá ugrál izgalmában.
– Folyton egyre nagyobb leszek! És erősebb!
– Tudom, de én így szeretlek, amilyen éppen vagy.
Azért mondja ezt, hogy kínozza Soniát? Miért olyan lelkes attól, hogy
egyre idősebb lesz? Pedig igen, Sonia még emlékszik, hogy ő is mindig
egyre idősebb akart lenni. Mikor változik ez meg? És honnan jön ez a
dolog, hogy hús van benne? Sonia ebben a pillanatban ezt képtelen felfogni.
Felvonszolja Mike-óstul a babakocsit a három lépcsőfokon a Court Street-i
henteshez. Ettől majdnem elsírja magát. Miért, miért kell ezt csinálnia? Nem
akar csinálni semmit. Miért, az istenit, miért van itt kint a hőségben, miért
emelget babakocsit, benne alvó kisgyerekkel? Odabent, bár a helyiség
légkondicionált, és ez nagyon jó érzés, Soniát mellbe vágja a halott állatok
szaga. Mi lenne, ha a gyerekeit inkább csak tésztával etetné három hónapig?
Vagy örökké? Hideg levegő, hideg levegő. Mély lélegzet. Rajta kívül öten
vannak bent. Sonia ezt elviselhetetlennek érzi. Mennyi ideig kell várnia, hogy
darált húst kérhessen? Mindenki itt van a hentesnél. Mindenki eszi a húst.
Tom megszólal.
– Anya, amikor tízéves leszek, te hány éves leszel?
– Negyven, azt hiszem.
– Hű! Az nagyon öreg. Anya, amikor tizenegy éves leszek, hány éves
lesz Mike?
– Kilenc. Vagy nyolc. Most nem tudok ezen gondolkozni, Tóm.
Próbálok húst venni a hamburgerhez.
– Én mindig nagyobb leszek Mike-nál, ugye, anya?
– Igen.
– És akkor egyre több hús lesz bennem. Ugye?
– Hát, abban nem vagyok biztos. – Segítség! Segítsen valaki,
gondolja Sonia, és próbál szemkontaktust teremteni valakivel, ő
következik? Kit szolgáltak ki az előbb? Ki az, aki még várakozik? Sonia
teljesen alkalmatlan arra, hogy megállapítsa, hol van egy sor eleje és vége.
Különösen itt, ahol olyan gyakran jár. Körülnéz, az arcára kiül a pánik. Ki
következik? Ő következik? Ó, istenem, soha nem fog darált húst kapni.
Soha.
 – Segíthetek?
Hozzá beszél?
– Nekem? – kérdezi Sonia, ujjával, nem, egész kezével ziháló
mellkasára mutatva. A válla megereszkedik és előreesik. A válla szinte
remeg ennek az egésznek az elviselhetetlenségétől.
– Én következem? – A hangja csak suttogás, válaszul nagyon hangos
felelet érkezik a pult mögött álló olasz férfitól.
– Igen, asszonyom!
– Kérek fél kiló darált húst. Nem, várjon, legyen inkább egy kiló. Igen,
egy kilót!
Sikerült, megcsinálta, megveszi a húst a családjának. Más vevők,
kezükben csomagokkal, elhaladnak mellette az ajtó felé. Sonia megpróbálja
elkormányozni az útból a babakocsit, és véletlenül rátolja a kerekeket egy
idős asszony lábára.
– Jaj, bocsánat, csak megpróbáltam eltolni az útból.
Az ősz hajú hölgy rámered.
– Tényleg sajnálom. Jól van?
Megint csak a néma, átható pillantás, a hölgy közelebb húzza apró
testét a marha- és sertéshússal megrakott pulthoz. Jesszus, miért nem mond
csak annyit, hogy „Semmi baj.” Vagy hogy „Nem történt semmi, jól
vagyok”. Vagy valamit. Mit gondol, Sonia szándékosan tolta rá a
babakocsit a nyavalyás lábára? Űristen, mi a baj az emberekkel? Talán nem
látja, hogy Sonia két kisgyerekkel próbál vásárolni, és talán nem tudja, hogy
ez nem egyszerű dolog? Talán nem látja, hogy nincs jól? Hogy terhes? Sonia
szeretne ráordítani erre az öreg, összeaszott, megkeseredett némberre.
Fogadok, hogy magának is voltak gyerekei, maga hülye tehén! Csak már
nem emlékszik, milyen nehéz is volt, ugye? Kitörölte az egészet a
memóriájából, olyan szörnyű volt! Mert maga is szar anya volt, mint mi,
többiek! És most itt jön-megy önelégülten, és szemétkedik azokkal, akik
ugyanolyanok, mint amilyen maga is volt. És nemsoká eljön az idő, hogy
magát is újra pelenkázni kell! Nemsokára maga is újra tehetetlen baba lesz,
és egy élete virágában levő nőtől fog függeni, olyantól, mint amilyen én
vagyok, hogy vigyázzon a szerencsétlen testére. És aztán meghal. Sonia ezt
nem bírja elviselni. Túl szörnyű az egész. Ő csak kedves akart lenni,
megpróbálta elgurítani a babakocsit az útból. Mégis mit kéne csinálnia,
hagyja otthon egyedül a gyerekeit, amíg bevásárol? Tom és Mike, ti itthon
maradtok egyedül, mert a gyerekek nem mehetnek emberek közé. Igen,
igen, itt maradtok, mert el kell mennem darált húst venni. Most szépen
ideláncollak titeket a radiátorhoz, hogy ne dühítsem fel a környék
hülye vénasszonyait.
Sonia majd’ felrobban. Teljesen elborul az agya. Nem tudja tovább
türtőztetni magát.
– Ide figyeljen, azért valamit mondhatott volna a bocsánatkérésemre.
Nem harapnám le a fejét, ha azt mondaná, hogy semmi baj, vagy valami
ilyesmi. Ahogy mondtam, véletlen volt, és bocsánatot kértem magától, és
erre illene valamit válaszolni. Nem csak így bámulni rám.
Erre Sonia újabb hosszú, gonosz pillantást kap, aztán az öregasszony
kinyitja ráncos száját, és durva brooklyni akcentussal így szól:
– Maguk azt hiszik, a világ urai. Odatolják mindenhova a
babakocsijukat.
– Véletlen volt! Az isten áldja meg, maga soha nem tolt babakocsit?
Valamikor maga is babakocsiban volt, és az anyja tolta mindenhová. Nincs
magában könyörület? Terhes vagyok, nem érzem jól magam! Mindent
megteszek, amit csak tudok…
– Idejönnek, felverik a lakások árát, a fiamnak ki kell költöznie Staten
Islandre, mert nem tudja már megfizetni, hogy itt lakjon, és aztán úgy tolják
maguk előtt a babakocsijukat, mintha itt minden a maguké lenne. Valamikor
ez egy jó környék volt.
– Tom, Tom – mondja Sonia.
Tóm némán áll, és nagy szemekkel nézi az anyját.
– Asszonyom, a darált húsa.
– oóm, látod ezt a nénit? Őbenne is hús van. És hamarosan meg fog
halni. Aztán már csak egy darab hús lesz. Nem ember. Egy darab öreg hús,
ami a föld alatt rohad.
– Asszonyom… – A kedves olasz férfi ránéz, sötét szemében
aggodalom. – Elkészült a darált hús.
Mike alszik tovább, Sonia pedig tolja a babakocsit, a fogantyún ott lóg
a zacskó darált hús. Nincs otthon tej. Majd beugrik a sarki boltba hazafelé.
Erre a gondolatra könnyek szöknek a szemébe. Tejet kell vennie, és nem
igazán hiszi, hogy meg tudja csinálni. Tom nagyon óvatosan lépdel, mélyen a
gondolataiba merülve. Sonia Mike-ra pillant. Mike alvás közben a kezében
szorítja az olvadt jégkrémet, keze a mellkasán pihen. Fényes, vörös folt terül
el kör alakban pontosan a szíve fölött. Ó, te jó ég. Sonia sosem tudja majd
kiszedni onnan azt a foltot. Úgy néz ki, mintha lelőtték volna. Elmegy
mellettük egy férfi, egy vonzó férfi, szép öltönyben, kezében aktatáskával,
lenéz a babakocsiban fekvő Mike-ra, és lesajnáló pillantást vet Soniára. És
Sonia most már alig bírja tovább tolni a babakocsit. Már csak
háromsaroknyira vannak a lakásuktól, de úristen, egyszerűen nem megy.
– Anya, miért megyünk olyan lassan?
– Mert meleg van, édesem.
Sonia most már áll. Nem lépked. Leül, keresztbe tett lábbal, perzseli az
aszfalt a Gapben vett, zöldbe hajló, fekete nadrágon keresztül. Nem az
árnyékban ül. A járda közepén ül. Dél van. A nap legmelegebb órája, a világ
legmelegebb városában. Sonia ott ül a legmelegebb, leglevegőtlenebb,
legalkalmatlanabb helyen. Az emberek jönnek-mennek körülötte.
– Anya, hazamegyünk?
– Egy pillanat. Egy pillanat, és megyünk.
Egy fiatal nő, Sonia nem tudná megmondani, hány éves, talán húsz,
talán harminc, az isten tudja, az is lehet, hogy tizenöt, közeledik lassú
léptekkel. Nagy, virgonc mellei jól láthatóak szűk trikója alatt. Farmert visel
ebben a hőségben, testhezálló farmert, lapos hasát közszemlére teszi,
köldöke kicsi, kerek és sötét. Miért van az, hogy Sonia nem tud
megkülönböztetni egy tizenöt évest egy huszonöt évestől? Sonia bébiszittere,
Carrie huszonkét éves, főiskolás a Brooklyn College-ban, Trinidadból
származik. De Soniától akár lehetne harminc is. Egyszerűen nem látja már.
Mintha csak annyit tudna megállapítani, hogy a gyerekei nagyon fiatalok, ő
nem az, az öregek pedig szopóágon vannak A lány vagy nő léptei
lelassulnak, megáll, és azt mondja:
– Jól van?
De a gond az, hogy igazából nem érdekli. Arca fensőbbséges, hangja
leereszkedő, nem együtt érző. Kezét meztelen csípőjére teszi. Nem aggódik
Sonia miatt. Aztán ez a lány vagy nő ránéz a Mike pólóján terjengő foltra.
Egy cseppet sem érdekli, hogy Sonia jól van-e. Hazudik. Az egész arról
szól, hogy ő jól van-e, és nagyon is jól van, köszöni szépen, Sonia pedig
nem, és ettől ő jól érzi magát, ahogy ott áll, és a köldöke Soniára kacsint.
Nem, egyáltalán nem érdekli, hogy Sonia hogy érzi magát, és ez nagybaj.
– Nem vagyok túl jól. Terhes vagyok. És mindjárt lehányom a cipőjét.
– Segítséget kéne hívnia, asszonyom.
Ezt mondja a lány, és közben egyik lábáról a másikra áll.
– Hát ez elég vicces, tekintve, hogy most kérdezte meg, hogy jól
vagyok-e, és nyilvánvalóan nem vagyok jól, és ezt már tudja is. De nem
azért kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, mert ténylegesen segíteni akar,
ugye? Akkor miért kérdez ilyet? Miért gúnyolódik rajtam, amikor esze
ágában sincs segíteni nekem? Annyira szánalmas az élete, hogy erre izgul rá,
hogy más emberek gyengeségét az arcukba tolja? Nem vagyok jó
passzban. Ezt maga is tudja. És mégis ott áll nagy fensőbbségesen. Csak
legyen boldog a nagy csöcseivel, és tűnjön el. Ne kínozzon tehetetlen,
beteg, terhes nőket.
– Asszonyom, akarja, hogy hívjak valakit?
– Anya, hazamegyünk megsütni a húst?
– Nem, nem akarom, hogy hívjon valakit. De segítsen felállni. Csak
nyújtsa ide a kezét. Ennyi. Menni fog. Haza tudok menni. Menni fog.
És akkor sután, még ha előre nem is így tervezte, a fiatal nő kinyújtja
egyik hosszú, barna karját, ami édes vaníliaillatot áraszt, Sonia pedig
megragadja a kezét, mintha mentőöv lenne, ő pedig a meleg Karib-
tengerben fuldokolna, és olyan erővel húzza meg, hogy a nő majdnem orra
esik. De aztán mégsem, összeszedi magát, és Sonia felmászik a karján, míg
egyenesen nem áll, aztán legyalogolja a három utcasaroknyi távot hazáig.

ESTE, M IUTÁN SONIA megsüti a hamburgert a gyerekeinek és a férjének,

miután ő maga is eszik egy darabka hamburger zsemlét egy kis vajjal, és
szén-savmentes gyömbért kortyol hozzá, miután a gyerekek elalszanak, és a
tévét kikapcsolják, Dick és ő befekszik az ágyba. Sonia megpróbálja
elolvasni a New Yorkert. Ez az egyik legrosszabb dolog a terhességben.
Nem tud olvasni. Nem tud koncentrálni. Elolvas két mondatot, aztán az
agya elkalandozik – ez bélmozgás volt, vagy a baba? amikor az este
nekimentem a konyhapultnak, nem tettem kárt a babában? mit fogok főzni
holnap? borzasztóan fáj a fejem! –, és közben elfelejti azt a két mondatot is,
amit az imént olvasott. Úgyhogy megpróbálja újra elolvasni őket. Végül
inkább a képregényre ugrik. Dick a mellére teszi a kezét.
– Már hónapok óta nem volt semmi.
– Szerintem csak hetek óta. Hónapok lennének? Nem tudom. Tudod,
hogy nem érzem jól magam.
– Már teljesen kikészültem.
– Miért nem fekszel le a titkárnőddel?
– A titkáromra, Alexre gondolsz? Ő buzi és férfi, és én a nőket
szeretem.
– Fogadjunk, hogy jól tud szopni.
– Fogd csak meg. – Dick elveszi Sonia kezét a New Yorkerről, és
kemény péniszére teszi. Közben pajkosan rámosolyog.
– Most utállak.

– Én szeretlek. – A férfi gyengéden ránéz. Most Soniánál van a labda.

 – Én szeretlek. – A férfi gyengéden ránéz. Most Soniánál van a labda.
– Megcsókolnád?
– Hogy megcsókoljam?
– Kezdetnek adhatnál rá csak egy csókot. Csak egy pici csókot.
– Utálom az életemet. Majdnem idegösszeomlást kaptam. A hentesnél
egy nő nagyon szemét volt velem. És nem tudtam kontrollálni a
viselkedésem. Elszakadt nálam a cérna, és jól beolvastam neki. És most úgy
érzem, soha többet nem tudok bemenni a henteshez.
– Légyszi. Egyetlen apró csókot.
– Sírni fogok, Dick. Mi lesz, ha sírok?
– Csak egy perc. Nem megyek el a szádba, ha úgy érzed, rosszul
lennél tőle.
– Utállak. Nem hallottad, amit mondtam? Figyelsz rám egyáltalán?
Utállak.
– Légyszi. Légyszi-légyszi.
Utállak, utállak, gondolja Sonia, miközben fejét engedi letolni férje
széles, húsos hasán. Utálom a faszod szagát, a szőrzeted érintését. Utálom a
fehér hasadat. Utállak, gondolja, miközben lefelé tart, és magában már azt
számolja, mivel jön neki a férje ezért az élvezetért.

HÁROM HAVONTA EGYETLEN SZOPÁS olyan hatalmat ruház Soniára a férje

felett, amit a rendszeres dugás nem. Dick őszintén megbecsüli a szopást.
Reggel felkel a gyerekekkel, amit igazából már hónapok óta megtesz, de ma
reggel, a szopás utáni reggel az ágyba hozza neki a kávét fél kilenckor, épp,
ahogy szereti, tejjel és cukorral, forrón, még az is lehet, hogy egy lábasban
megmelegítette neki a tejet, és mire Sonia lejön a földszintre, a gyerekek
ruhában vannak, a foguk megmosva, a hajuk megfésülve, és rántottát ettek
reggelire. A játékok összeszedve, elrakva a kis játéktartókba. A lenti
fürdőszobából a mosógép duruzsolása hallatszik. Dick a mosogatónál áll, és
a serpenyőt súrolja, amiben a rántottát sütötte. Melegen rámosolyog.
Tyűha, gondolja Sonia. Tyűha. Ezt minden reggel megtehetné. Nincs rám
szüksége. Igazából senkinek sincs rám szüksége. Hát akkor miért nem teszi
meg minden reggel? Mert ő keresi a pénzt, és nem én? – gondolja Sonia.
Mert ha már ő keresi a pénzt, akkor teljesen oké, hogy olyan keveset csinál
meg, amennyit csak lehet, annyit, amennyivel még elkerülheti, hogy teljesen
eltávolodjon tőle. Hol itt a nagylelkűség? A lakás ráragyog, és ettől teljesen
elönti a düh. Miért csak annyit csinál meg, amennyit muszáj? Hol itt a
szerelem?
– Kérsz reggelit, szívem?
– Nem.
Dick azt akarja, hogy mondjon valamit. Azt akarja, hogy megköszönje
neki. Hát köszönöm! Köszönöm, hogy máskor olyan keveset segítesz,
amilyen keveset csak lehet! Köszönöm, hogy kihasználsz! Hogy az az alap,
hogy én úgyis mindent megcsinálok! Köszönöm, hogy világossá tetted, hogy
ha megteszel valamit, azt vegyem kurva nagy szívességnek.
– A gyerekek felöltöztek.
– Észrevettem. Miért nem öltözteted fel őket minden reggel? Miért nem
néz ki így mindig a lakás, mielőtt elindulsz dolgozni?
– Tessék? Azt hittem, örülni fogsz neki, hogy a gyerekek fel vannak
öltöztetve.
– Baszd meg!
Dick odalép hozzá, a szájára teszi a kezét, és azt suttogja:
– Ne beszélj így a gyerekek előtt, jó?
– Utálom az életemet.
– Te jó ég, de várom már, hogy vége legyen a terhesség első részének.
Ez a legrosszabb. Te is tudod. Nem gondolkozol logikusan. Nem vagy jól.
A hormonok rossz üzeneteket küldenek az agyadnak.
– Utálom, hogy nem csinálod meg ezt minden reggel, nem érted?
Utálom, hogy ez csak egy szívesség tőled, amiért leszoptalak tegnap este. –
Sonia már halkan beszél, hogy a gyerekek ne hallják. De a hangja éles. –
Nem akarok tőled szívességeket, érted, amit mondok? Vagy vannak neked
is feladataid, vagy nem. Vagy a legtöbbet adod itthon, vagy nem. És
általában nyilvánvalóan nem. Mitől vagy te a király, mi? A fizetésedtől? Attól
vagy akkora király?
– Na, figyelj, ha vissza akarsz menni csaposnak, itthon maradok a
gyerekekkel. Majd élünk abból a remek fizetésből, amit akkor kerestél.
Próbáljuk csak ki, jó, Sonia? Ha szerepcserét akarsz, tőlem mehet.
Szívesen tartok egy kis szünetet. Tudod, a munka nem olyan jó buli. Nem
egy fáklyásmenet.
– Azt látom, hogy a munka neked sem mindig csupa szórakozás.
Tudom jól. De hazudsz, ha azt mondod, otthagynád a munkádat, és
csinálnád, amit én. Lehet, hogy időnként gáz a munkád, de végső soron
szereted, amit csinálsz. Jó vagy benne. Szeretsz munkába menni, szeretsz
hazajönni és a családoddal találkozni, szereted, hogy más csinálja meg azt a
sok szar melót, ami megteremti a békés családi otthont. A vacsorát. A
leporolt kanapét. Ezt az egész mindenséget.
– Már bocsánat, akkor tegyünk úgy, mintha meg tudnánk élni a régi
fizetésedből, amit csaposként kerestél? Ezt akarod hallani tőlem?
– Nem ismered be. Nem ismered be, hogy mit kapsz ebben az
üzletben. Én pedig a másik oldalon éppen azt láthatom, hogy mit nem
kapok. És miért nem kapom ezt meg? Miért különleges ez? Miért nem adod
minden reggel a maximumot? Miért nem érzel itthon semmi kötelezettséget?
Csak annyit mondhatok, hogy soha többet nem szopom le a kibaszott
farkadat. Értetted? Soha.
– Hívom a pszichológusodat. El kell menned hozzá.
Sonia már évek óta nem volt a pszichológusánál. Azóta nem, hogy Tóm
megszületett. Dr. Silver Brooklyn legmenőbb részén rendel. Igazából nem is
rossz ötlet, és Sonia arra gondol, hogy ő maga fogja felhívni. De ehelyett azt
mondja:
– Most azonnal indulok egy abortuszklinikára. Véget vetek ennek.
Nem vagyok többé a feleséged. Baszd meg, értetted? Baszódj meg a
havonta egyszer kipucolt serpenyőddel együtt. – Most már hangosan beszél.
Tóm és Mike beszalad a konyhába.
De nem Sonia megy el, hanem Dick. Ő pedig ott áll némán, miközben
becsapódik az ajtó a férfi mögött, és a gyerekek a lábába kapaszkodnak.
Később, amikor eltelik egy újabb nap, amikor Dick nem jön haza
vacsorára, hanem szándékosan csak akkor, amikor a gyerekek már
alszanak, Sonia hallja, ahogy belopakodik a lakásba. A lámpák mind le
vannak kapcsolva, és az a csend, ami a férfinak jut, még az eddiginél is
jobban feldühíti Soniát. Ő megadja neki ezt, ezt a csendet, de ez nem az ő
választása, ugye? Hallja, ahogy Dick a lenti fürdőszobában pisil, ami a fiúk
szobája mellett van. Nem jön fel hozzá. Hallja, ahogy lefekszik a kanapéra,
hogy ott töltse az éjszakát. Aztán Sonia kimerülten elalszik.
 7.

Másnap reggel megérkezik Carrie, és a gyerekek annyira örülnek neki,

hogy Sonia egészen lelombozódik. Miért szeretik jobban a bébiszitterüket,
mint őt? Talán mert ő elviszi őket a McDonald’sba? De azért nem viszi el
őket minden alkalommal. Talán mert szórakoztatja őket, nem csak
gondoskodik róluk, mint Sonia az idő nagy részében. Sonia nem vág vicces
arcokat, és nem játszik velük közlekedési lámpásat, ő csak gondoskodik
róluk.
Sonia terhesgondozásra megy a bábájához, aki Tom és Mike
születésénél is segédkezett. Odakint olyan forró és párás a levegő, hogy
abban a pillanatban, hogy kilép az ajtón, úgy érzi magát, mint akit fejbe
kólintották egy nedvességtéglával.
De mégis: gyerek nélkül van. Mozdítja a lábát, a karjai himbálóznak az
oldalánál. Láb, aztán kar, láb, aztán kar. Sonia mozog. Olyan könnyedén.
Nem tol semmit. Senki sem fogja a kezét. Ő most… szabad. Arcára
mosoly lopózik, meg-megránduló mosoly. Az álla felemelkedik. A száját egy
hang – halk nevetés – hagyja el. Lábak és karok, mozgásban, a metró felé.
Nem is olyan nehéz! Jó érzés.
És mégis, úgy érzi magát, mint egy szélhámos. Ő nem gyerek nélküli
személy. Ő csak úgy tesz, mintha gyerek nélküli személy lenne. Ő valójában
megfizet valakit azért, hogy úgy tehessen, mintha gyerek nélküli személy
lenne. Ül az F metrón, és hűvös van, a légkondicionáló teszi a dolgát. A
mellbimbói megmerevednek a pólója alatt, és úgy érzi, el kell mondania a
mellette könyvet olvasó nőnek, hogy a gyerekeire bébiszitter vigyáz. Hogy ő
nem az, aminek látszik. Nem az, aminek kinéz. A nő persze nem néz fel a
könyvéből, nem mintha Sonia a valóságban bármit is mondana neki.
Tényleg, könyv, micsoda jó ötlet. Miért nincs nála könyv? És aztán
ugyanolyan gyorsan, ahogy ez a gondolat érkezett, már eszébe is jut – azért,
mert terhes. És amikor terhes, nem tud olvasni. Amikor terhes, nem tud
gondolkozni, koncentrálni, vagy úgy nagyjából bármit is csinálni, azonkívül,
hogy csak ül, és hagyja, hogy ez a kibaszott valami ott a belsejében kiszívja
belőle az életet. Teljesen belemerül abba a gondolatba, hogy nem tud
gondolkozni, annyira, hogy majdnem elfelejt időben leszállni, hogy
átszállhasson a C metróra. Az utolsó pillanatban kiront a szerelvényből, és
elcsípi a másikat. Hirtelen megsajdul a szíve. Az erőltetett mozgás éles
fájdalmat okoz. Letelepszik egy ülésre a szinte üres kocsiban, és a szívére
szorítja a kezét. A szíve őrülten kalapál. Érzi a dübörgést.
A bábák Manhattanben, az Upper West Side-on rendelnek, jóféle
társaság. Bábák ugyan, de nem hippik. Hisznek az epidurális
érzéstelenítésben; ha a nő kéri, és hisznek a kórházi szülésben, ennek
megfelelően ott is kísérik a szülést. Európai értelemben vett bábák annyiban,
hogy képzettségük szerint kísérhetnek szülést, de nem sebészek. Nem
otthon szülős bábák. Nem a nyugati parti értelemben vett bábák. Nem
végeznek császármetszést, de tudnak orvost hívni, ha kell. Kedvesek.
Őszintén beszélnek Somával és mindenki mással, és már huszonöt éve
végzik a munkájukat. Sonia bábája Jenny. Jenny egy nagydarab, kedves
arcú, szemüveges asszony Maine-ből, aki ránézésre közel jár a nyugdíjhoz.
Mindig is ezt csinálta. Jó a munkájában, de már fáradt.
– Miért jött ilyen hamar újra? – kérdezi Soniától, miközben odahúz
neki egy széket.
– Terhes vagyok. Várandósgondozásra jöttem.
– Megint terhes? Még csak néhány hónapja volt itt az éves
ellenőrzésen, jól emlékszem? Mi történt a méhszáj sapkájával? Nem ön
mondta, hogy „Nem akarok mást, csak festeni”? – Jenny úgy néz rá, mint
egy őrültre, és Sonia kezdi azt gondolni, hogy valóban őrült.
– Az a méhszáj sapka nem működik tökéletesen.
– Hát azt látom. Akkor miért nem veteti el?
– Ha ez meglesz, Dick elkötteti magát. Különben is, miért van mindenki
úgy kiakadva attól, hogy lesz még egy gyerekem? Mi van a választás
jogával?
– Jól van, csak ön mondta, hogy nem akar többet.
– Ellentmondásos érzések vannak bennem ezzel a babával
kapcsolatban. Ezt akarja hallani? A másik kettőnél is így volt, ezt ön is tudja.
– Aki mást mond, az hazudik. Ezt ön is tudja. Szeretlek, gyűlöllek!
Szeretlek, gyűlöllek! Már az anyaméhben elkezdődik, és örökké tart. No,
hát akkor most veszek vért, megvizsgálom, és akkor máris többet tudunk.
Hol tart most?
– Már majdnem vége az első trimeszternek.
– Hogy vannak a fiúk?
– Jól. – Jenny beleszúr egy tűt. – Au! Jézusom, óvatosabban!
– Ott az a tetoválás a vállán. Az nem fájt? Ne jöjjön nekem ezzel.
Három gyerek! Ez igen, mint a régi szép időkben.
 – Egy csomó embernek van most is három gyereke, Jenny.
– Én nem ismerek olyan sokat. Ki fognak költözni a külvárosba?
– Nem hiszem. Bár lehet, hogy nézek egy nagyobb lakást.
– Ha! Az ön környékén nemigen fog találni. Talán arról van szó, hogy
lányt is szeretnének? Eltaláltam?
– Imádom a fiaimat. Tudja. Nekem csak lánytestvérem van. Ügy
örültem, hogy fiaim születtek.
– Persze, de most, hogy a fiúk már megvannak, lányt is akar? Erről van
szó?
– Véletlenül becsúszott, és csak sodródunk az eseményekkel. Dick
odalenne egy kislányért. Én nem is tudom. Csak legyen egészséges, az
nekem elég.
De miközben Sonia sétál a Columbus Circle-nél, és csak nézi azt a sok
boltot, tele gyönyörű ruhákkal, amiket ő nem tud felvenni, mert nemsokára
akkora lesz, mint egy tehén, és valami különösen büdös izzadságszagot
áraszt majd a testében tomboló hormonoknak köszönhetően a nyár végi
hőségben, arra gondol, akarok egy lányt is? Erről van szó
végeredményben? Hogy egy lánynak az anyja akar lenni? Hogy aztán
újraélje a saját életét bizonyos mértékig? Egy kis Willát szeretne? Egy
passzív, mégis cinkos teremtést? Vagy ami még rosszabb, egy olyan
apróságot, amilyen maga is volt, egy kis bestiát, aki vad, mint egy fiú, de úgy
hoz szégyent a családra, ahogy csak egy rossz lány tud?
Még egy nőt otthonra? Ezt akarja?
Nem, Sonia szeret az egyedüli nő lenni. Az alfanőstény. Szereti a fiai
meleg szeretetét, szeret férfiakkal körülvéve lenni, mindig is szeretett –
három férfival, vagy négy férfival, vagy többel. A főiskolán hetente egyszer
kártyázott egy csapat pasival. Russellel, Bobbal, Jasonnel és Stannel.
Imádta azt a helyet, azt a füstös, lepukkant helyet, ahol alig voltak nők.
Imádta az ilyesmit, és még mindig imádja. A férjét és a fiait is. De mi van, ha
lány lesz? Gimi óta nem cserélt pelenkát kislányon. Azóta, hogy ő maga is
bébiszitter volt. Mi a teendő, ha szembenéz velünk egy kicsi, meztelen
vagina, egy ártatlan kismadár-punci? Ő maga is kislány volt egyszer. Miért
akarná ugyanezt?
A barátai, a környék többi anyukája mind lányt akar. Szinte minden nő,
akivel a játszótéren találkozik, lányt akar. Egy kislányt, aki olyan, mint én!
Talán éppen úgy fog kinézni, mint én! Egy lányt, akivel vásárolni lehet. Egy
lányt, akinek rózsaszín ruhácskákat lehet venni. Az egyik nő egyszer – egy
tanult, fehér, középosztálybeli nő – három gyerekkel, akik közül a legkisebb
lány volt, egy apróság, úgy tizennyolc hónapos, azt magyarázta: „Segít
nekem elpakolni a fiúk után. Ilyen kicsi, és már tudja, hogy kell rendet rakni.
A fiaimnak persze fogalmuk sincs.” Még ma is azt akarják a nők, hogy a
lányok segítsenek nekik a ház körül! Sonia nem akarja, hogy a lánya
segítsen neki összetakarítani a fiúk után. A fiai tudják, hogy kell eltenni a
vonataikat, a dinóikat, a cipőiket. Hogy gondolhatja bárki is azt, hogy egy
fiú nem tudja, hogy kell elpakolni maga után? Hogy gondolhatja bárki is azt,
hogy egy kicsi lánynak kell rendet raknia a bátyjai után?
És aztán ott van Lisa barátnője, aki kifejtette neki, hogy azért akar
lányt, hogy beszélgessen vele. Hogy legyen kivel beszélgetnie, mert hát a
fiúknak nem megy a kommunikáció. Ezt úgy mondta Somának, hogy
közben a csecsemő kislányát szorongatta. A fiai, akik hallgatták, miközben
a közelben játszottak, szomorúan néztek az anyjuk felé. „Tudod, milyenek a
férfiak” – így Lisa. „A lelki dolgokhoz nem értenek. Nem tudnak
meghallgatni. Nem tudnak beszélni az érzéseikről. De itt van Lulu, ő lesz az
én barátnőm! Ő meg fogja érteni, milyen az, nőnek lenni. Annyi közös van
bennünk.” Az egyik fia épp ebben a pillanatban megdobta egy játékautóval.
És Sonia azt gondolta, ó, de még mennyire, hogy tudnak kommunikálni
a férfiak.
És ha lányt mutat az ultrahang? Egy lánygyerek, aki gúny tárgyává teszi
őt, aki fiatal és sugárzó lesz, miközben ő egyre öregebbé és csúnyábbá
válik, egy lány, aki pontosan tudja, mit kell mondania, hogy igazán és mélyen
megbántsa őt. Volt idő, amikor az asszonyok fiút akartak. Amikor a
társadalom a fiúkat istenítette. Amikor a férfiak fiúgyermeket akartak, hogy
velük művelje a földet. Amikor az asszonyok fiút akartak a férjüknek. És
most az asszonyok lányt akarnak. Többet akarnak önmagukból. Talán van
önbecsülésük? Szeretik magukat? Vagy egyszerűen most már nyíltan
gyűlölhetik a férfiakat? Nem, Sonia nagyon örülne három fiúnak. Sonia fél a
nőktől.
Dick persze lányt szeretne. A tökéletes lánykát, egy bájos teremtést,
akire, miközben a felesége kiszárad és megöregszik, bármikor ránézhet, ha
szépséget, inspirációt keres. Aki nem azonosul vele, dehogy, hanem
egyszerűen csak szereti őt. Dick nagyon szereti a fiait, de lássuk be, el fog
jönni a nap, amikor olyannak látják majd az apjukat, amilyen a valóságban
– embernek, nem pedig istennek, méghozzá egy lestrapált, kissé unott
embernek. És akkor csalódottak lesznek. Na de egy lány? Egy lány imádni
fogja őt. Az álmaiban egy lány soha nem lehet csalódott, kiábrándult. Az ő
lánya nem, soha. És Sonia tudja ezt Dickről. Tudja, hogy szeretne egy kicsi
lányt. Ez az oka, hogy vállalja a terhességet? Hogy megadja a férjének azt,
ami őbenne magában is megvan? Az ellenkező nem szeretetét? Ennyire
nagylelkű lenne vele? És ha nem is lesz lány?
A metrókocsi üres. Senki sem olvas mellette. Már hazafelé tart, karjai
lazán leeresztve. Sonia hirtelen arra gondol: egyedül vagyok a metrón. Bármi
történhet velem! Hol vannak az emberek? Azok, akik megvédenék engem a
rossz emberektől? A rablók most is figyelik a metrókat, mint tíz éve, amikor
ide költözött? De hiszen fényes nappal van. Miért fél annyira? Itt a
következő megálló, és senki sem száll fel. Sonia pánikba esik, miközben ott
áll a hűvösben. A gyerekeim! Szükségük van rám! Imbolyogva elindul az
ülések között, és kinyitja az ajtót, ami a következő kocsiba vezet, ahol
reményei szerint mások is lesznek. Egy pillanatra mindkét kocsin kívül van,
kint a forróságban, a sötét, rettenetes forróságban egy földalatti alagútban.
Aztán kinyitja a következő ajtót, és megcsapja a fény, a légkondicionáló
hidege az arcát nyaldossa. A kocsiban ülő három ember felpillant, és nézi,
ahogy egy nő, akinek a szeme kidülled a félelemtől, sápadt, és láthatóan
rosszul van, csendben odamegy egy üres pádhoz, és leül.
Tom és Mike. Szüksége van rájuk. Velük nem fél annyira. Nélkülük
meztelennek és sebezhetőnek érzi magát. A táskáját szorongatva arra
gondol, de egyszer, valamikor régen, egyedül voltam a világban. És
nem féltem.
Megvan az időpont az ultrahangra. Megvan a vérvétel. Most már
minden olyan hivatalos. Egy baba, egy baba. Még egy, aztán vége.
 8.

Egy reggel véget ér az első trimeszter. Sonia csak úgy felkel, és a

tetőablakon beáramló fény kevésbé éles, a szoba friss illatú. Tetőtéri
szobájában nem nyirkos a levegő, nem fojtogató. Vége van a nyárnak.
Vége van a rosszullétnek. Itt az Ősz. Itt a valódi új kezdet, a terhesség
valódi kezdete. Szeptember van, istennek legyen hála. Sonia feláll és
kinyújtózik, és hol van Dick? Már főzi neki a kávét, már lenn van a fiúkkal.
Sonia bemegy a fürdőszobába, lehúzza a bugyiját, és leül, pisil, és el sem
tudja hinni: nincs hányingere. Jól van. Vége lett, csak úgy. Ugyanúgy, ahogy
először és másodszor is történt, egyik nap rosszul van, éppúgy, ahogy
három hosszú hónapon át, aztán a következő napon meg nem. Nem
émelyeg, nem érzi vacakul magát, nem fáj a feje. A szája meleg és össze van
ragadva, mint amilyen egy száj szokott lenni reggel, de nem száraz és
undorító, nem bűzlik, mint egy nyirkos szemetes. Vége! Az első
trimeszternek vége! Sonia leszökdel a lépcsőn, a férje ott áll a
konyhapultnál, félve néz felé, ő pedig rámosolyog, aztán fogja a kávéját, és
megcsókolja a fiait, egyszerre egyet, először a kis Mike-ot, aztán Tomot,
aztán a kávéval a kezében belép a nappaliba, és, és… vége! Nincs
hányingere. Isten az égben, jobban van. Kinéz az ablakon, aztán lehajol,
hogy kinyissa – meg tudja csinálni, le tud hajolni az alacsony ablakhoz, és fel
tudja húzni, szorul és régi, de meg tudja csinálni, nincs rosszul! –, és
beáramlik a levegő, és édes illatú, mint a friss széna, a brooklyni
szeptember. Ez a legtisztább, legfrissebb levegő, amit valaha szippantott, ami
valaha simogatta a bőrét. A karja libabőrös lesz, libabőrös az élvezettől, a
hűvös levegőtől, amit őneki magának sikerült beengedni a szobába, nem
attól a hideg, nyirkos rosszulléttől, amitől még tegnap is úgy érezte, hogy
legszívesebben meghalna. Hogy soha nem lesz jobb. Hogy nem bír ki
egyetlen napot se többet. Nem, ezek a hegyes kis pórusok a bőrén azért
húzódnak végig a karján és a tarkóján, mert az élet most egy jó dolog,
nagyon jó dolog, és minden rendben lesz, a levegő friss, a madarak a még
zöldellő fákon neki énekelnek, egyedül neki! És Sonia sírni szeretne
örömében, de nincsenek könnyei. Dick odalép hozzá a háta mögött, és nem
nagyon mer hozzáérni, mert Sonia már hónapok óta nem bírta, ha hozzáér,
és azt kérdezi:
 – Milyen a kávé?
– Nagyon jó. És én is nagyon jól érzem magam. Jobban vagyok.
Tudod, hogy van ez. Csak úgy – mondja Sonia a férjének, ennek a kedves
embernek, aki itt él vele, és felé fordul, és gyengéden a karjára teszi a kezét.

AZNAP ESTE, miután a gyerekek elalszanak lenti emeletes ágyukban, jó

éjszakát, Tom, jó éjszakát, Mike, aludj jól, kinek a pici fia vagy? ki szeret
téged a legeslegjobban?, még egy puszi, csak még egy utolsó; és Sonia és
Dick megnézik a tévében a vicces sorozatot, aztán miután Sonia megiszik
egy bögre meleg kamillateát, miután Dick felhörpinti a jeges whiskyjét,
miután fogat mosnak, könnyítenek a hólyagjukon, és befészkelik magukat a
tiszta, fehér, pamutszatén ágyneműbe, amit Sonia aznap húzott fel, Dick
Sonia fölé hajol, és megcsókolja. Először az arcát csókolja meg, az arcának
azt a részét, ami a szájához a legközelebb van. Aztán beljebb mozdul az
ajkaihoz, megérinti szájával Sonia szájának sarkát. Sonia most felé fordul a
sötétben, szeme csukva, és a férfi a felsőtestét az övé fölé dönti, és elfordítja
az arcát, hogy az orra ne legyen útban, és a száját a nő szájára nyomja, és
nyitott szájjal csókolóznak. A nyelvüket kidugják, és megízlelik egymást, és
a francba is, ez nagyon finom. Mint a melegség, mint az ital, és mint az az
ismerős íz, ami a másik felünk. Ez nem olyan este, mint amikor Dick
obszcén módon mellette fingik az ágyban, miközben úgy tesz, mintha nem
történt volna semmi, és Sonia megvetéssel az arca elé kapja az újságját, ami
tökéletes sátoralakot formáz. Nem is olyan este, mint annyi más előző este,
amikor Sonia a nyári melegtől izzadtan, a félelemtől izzadtan az epe és a
hányás savanyú szagától büdös, és olyan visszataszító, nem, nem is
visszataszító, olyan rémisztő, rémisztő az idegenségével, a bűzével, a
sápadt, csúnya, csapdába esett patkányéhoz hasonló arcával, hogy Dick
egyszerűen rá sem akar nézni.
Annak az első három hónapnak vége. Az a három hónap pokol,
amikor Dick inkább csak úgy tesz, mintha Sonia ott se lenne, elmúlt. Vége.
Sonia pedig ott volt, de ő úgy tett, mint amikor gyerek volt, és az apja vagy
az anyja üvöltözött, mintha a kérdéses személy nem is lenne ott. Dick
képzelete annyira erős és mindig is az volt, hogy nagyon jól meg tudja
csinálni ezt a trükköt az agyával, és Sonia tudja ezt róla, még ha Ő saját
magáról nem is.

Nem, ma este nem. Ma este Dick ránézett a kanapén, miközben együtt

 Nem, ma este nem. Ma este Dick ránézett a kanapén, miközben együtt
heverésztek a tévé előtt, és Sonia érezte a felé irányuló elismerést, a vágyat.
Érzi, hogy ő az a nő, akibe a férfi beleszeretett. Érzi magán a tekintetét, és ő
ugyanaz a fiatal nő, aki tizenöt évvel ezelőtt volt, nem különbözik az alig
húszéves önmagától. Arcvonásai határozottak, de nőiesek, az ajka nedves
és hívogató, a tekintete élénk, de kicsit nyugtalan, benne ott van a tudás. És
gyakran mocskos gondolatok. Sonia az ő mocskos fantáziájú főiskolás
csaja. És most itt a sötétben, most, hogy Sonia túl van a terhessége első
harmadán, most, hogy már nem löki el a férfit, nem utálja őt, most, hogy már
elfogadta a testét és a benne lévő, furcsa lényt, azt az emberkezdeményt,
amit a férfi ültetett el a méhében, most, hogy ez a baba nem kínozza többé,
most szeretkezni akar. A bőre bizsereg, és nyirkos, basszus, és csillog, a
szeme nedves, mint az egészséges macskáké, úgy ragyog a férjére a
sötétben, már nyitva van, nézi a férfit, miközben nyelvük simogatja a másik
szájának belsejét, mintha soha addig nem ízlelték volna egymást.
Hogy lehet, hogy olyan új, olyan rég elfeledett ezt a férfit csókolni?
Annyi év házasság után, annyi év után, amikor csak dugtak, nem mintha
azzal bármi baj lenne, de tényleg évek teltek el úgy, hogy soha, soha nem
csókolóztak. Inkább rögtön a lényegi részre tértek, a csókolózás untatta
őket, a csók a múlt része volt. A csókolózás nem volt napirenden, de a
kielégülésre azért szükségük volt. A férfi golyói időnként megteltek. Ő volt
mellette az a kedves nő, aki kiüríti neki őket. Gyakran érezte a háláját, de
már rég nem érezte a csodálatát. Az izgalmat. A sürgetést. Kivéve azt a
néhány, értékes hónapot, amikor terhes volt az első fiával. És a másodikkal.
És aztán újra, később, amikor kezdődik a szoptatás, és a melle megtelik
tejjel. Ezek a különleges közjátékok, amikor Sonia nem egészen Sonia, de
majdnem. És most újra ez az ajándék. Ez az idő, ez a múló pillanat banális
életükben.
Itt van ez a férfi, a keze a mellén, ami olyan duzzadt, olyan érzékeny,
hogy felnyög és kissé elhúzódik, és ő maga annyira szereti a mellét ebben a
pillanatban, és el sem hiszi, hogy az övé. Pár hónappal ezelőtt aszott volt,
fáradt mellbimbókkal, amik szinte teljesen laposan lógtak a mellkasán. A
melle, amikor éppen nem terhes, mindig kisebb volt, mint a felkarja. Inas
karok és lapos mellek. Most nem lát mást, csak melleket. Van melle!
Komoly melle. Egy a férfi kezében, egy másik pedig a szájában, ő pedig
már remeg, mert mindazok a hormonok, amik miatt a mellei ilyen gyönyörű
virággá nőnek, egyben csupa nyers idegvégződéssé is teszik őket. A férfi
gyengéd vele, érzi. Vagyis próbál gyengéd lenni, éppen mert Sonia bizony
kimutatja, milyen érzékenyek a duzzadt mellei. Dick szorítja és szívja őket,
ő pedig nem tud mozdulatlan maradni, tekereg, kellemetlen, de
tagadhatatlan, azt leheli, hogy au, és ráteszi a saját kezét is, hogy védje
magát, de azért is, hogy megérintse ő maga is. Mert ezek a mellek az
Istentől kapott ajándékok, az Istentől, aki megadta az embereknek a
képességet a szaporodásra és utódaik táplálására. Ezek a cicik áldottak, és
ő is fogni akarja őket.
A férfi most a teljes testét az övé fölé emeli, térdel, nem dől a testével
az övére, nem, ránéz, és száját újra az övére zárja, és basszus, a saját férjét
csókolja. Ki akarja nyalni az egész kibaszott torkát. És aztán a férfi beleteszi
az ujját a puncijába, csak úgy, ő pedig nedves és meleg. Majdnem azonnal
elélvez. De aztán Dick elhúzódik tőle, és vesz egy nagy levegőt. Térden
állva keményen megfogja a farkát, hogy belenyomja. Azt a kurva. Sonia
vékony lábai szélesen széttárva állnak ki keskeny csípőjéből, és a sötétben
csak bámulja ezt a hatalmas erekciót. Úristen. Nem is bírja nézni. Elfordul.
Ha most beteszi oda a farkát, Sonia azon nyomban elélvez, és nem ezt
szeretné. De mi mást tehetnének most? Dick ki is nyalhatná, de érdekes
módon Sonia ezt nem annyira szeretné, és nagyjából biztos benne, hogy a
férfi nem is akarja. A mai este az ő farkáról szól, arról, milyen hatással van
Sonia a farkára. Dick megfordítja Soniát, ő pedig érzi, hogy a fenekét
méregeti, amit nagyon szeret, mindig érzékelteti, mennyire bejön neki a
feneke. De ettől a férfi most lenyugszik egy kicsit, Sonia érzi, ahogy ellazul a
teste, a feneke ismerős, nem pedig idegen és új, mint a mellei jelen
pillanatban, és nem is a kibaszott nedves puncija néz vele farkasszemet. De
Sonia nem állja meg, felemeli felé a hátsóját, és nem lehet elbújni az elől, ami
alatta van. A férfi fölé hajol, és hozzádörzsöli a farkát, mint egy tüzelő
macska, és Sonia feneke hasonlóan válaszol, Sonia úgy érzi, mintha
könyörögne neki, könyörög a fenekével, könyörög, hogy dugja bele, amit
Dick meg is tesz – beledugja –, és fölé hajol, és a kezébe fogja Sonia
mindkét mellét. És aztán megmarkolja mindkettőt egy kézzel, összenyomja
őket, Sonia felkiált, és a férfi szabad kezével megfogja a fejét, és maga felé
fordítja, hogy újra a szájába lökhesse a nyelvét. Franc. Franc.
Ó, ha mindig terhes lehetne! Ó, ha mindig négy hónapos, öt hónapos,
akár hat hónapos terhes lehetne! Nem egy, vagy kettő, vagy három! És nem
hét, vagy nyolc, vagy kilenc! De ez a középső időszak, hogy ezt mennyire
szereti, mennyire hihetetlen számára, hogy ez ő maga, mennyire érett,
mennyire nőies, milyen lágy és finom és adakozó és megbocsátó! Ó, ha
mindig ilyen nedves, ilyen készséges lehetne. Elzárva egy sötét szobában,
amihez csak a férjének lenne kulcsa, mindörökké négy hónapos terhesen.
Ez a halogatós játék egyszerűen nem működik. Sonia újra megfordul, a
mellei ügyesen utánaugranak, olyanok, mint a gyümölcszselé, lazák és
igaziak, és aztán ott vannak a csípőcsontjai, a széttárt lábai, és a férfi
finoman a csiklójára teszi a hüvelykujját, de ő eltolja a kezét az ágyékáról,
és ívben felé emelkedik, saját kezei a mellén, nyögve, Dick pedig csípőn
ragadja, és mélyen belélöki, és Sonia tudja, hogy a férfi mindjárt elmegy.
Egyszerűen így lesz. Sonia feje oldalra fordul, és most saját kezei nyomják
össze a két mellét – összeérnek! Olyan nagyok, hogy összeér a kettő! A
férfi újra lök rajta egyet, és érzi, hogy már nagyon közel jár, és nyugodtan
beleélvezhet, ha akar, már úgyis terhes, nem ejtheti ennél jobban teherbe, és
Sonia mindent szeret ebben, semmi óvszer, semmi méhszájsapka, semmi
szagos spermicid krém, semmi más, csak az a sós illat, amikor a farok a
vaginában van, és beleélvezhet, ha akar, gondolja Sonia. De aztán Dick
kihúzza a farkát, és a melle fölé tartja, a férfi térde most fent van egészen
Sonia hónaljánál, és egyik kezét pulzáló farkán tartja, a másikkal pedig
összefogja a nő kerek, telt melleit, és a lövések mindenhol beterítik a kerek,
kerek melleit, ahogy hozzáveri a farkát, aztán finoman odaütögeti, hogy a
legutolsó csepp is rácsöppenjen. És Sonia nem kicsit érzi úgy, hogy ő a
legboldogabb nő a földön, a legnőiesebb nő a földön, magtól nedvesen,
terhesen és megdugva úgy, ahogyan csak egy nő lehet, olyan egyszerű és
állati és tökéletes, Isten tökéletes teremtménye.

MÁSNAP REGGEL, nem túl korán, mivel a napok már észrevehetően

rövidülnek, az őszi fény sápadtan, de tisztán beragyog a tetőablakon
kimerült testükre, vékony kasmír takaróval burkolva be őket a szoba kissé
hűvös levegőjében. Sonia ébred elsőként, és ránéz a férjére, aki
összekuporodva alszik az ágy túlsó végében. Felébred, és azonnal nagyon
éber, néha van ilyen. Ilyenkor nem lassan nyílik meg a világnak, nincs ott
benne a vágy, hogy ágyban maradjon, és becsukja a szemét, és húzza az
időt még egy kicsit. Nem, most felébredt. Lopva elindul lefelé, hogy
megfőzze a kávét. Az ajtóban, ami a konyhából a gyerekszobába nyílik, ott
áll Mike, a kisebbikje, fenekéről teli pelenka lóg, kinőtt pólójából kilátszik
kerek pocakja és kidudorodó köldöke. Ott áll, most ébredt fel magától, és
elindult, hogy fogjon egy felnőttet, és nem ébresztette fel a bátyját. Sonia
felnyalábolja, Mike a vállára hajtja puha fejét, ő pedig belelélegzi meleg
reggeli leheletét a fia tökéletes, édes nyakába. A konyha sötét, de
megnyugtató. Így jön-megy, a kisfiával a karjában, összekészíti a kávét,
miközben Mike-ot a csípőjén egyensúlyozza, és minden mást egy kézzel
csinál, hogy ne kelljen letennie a fiát. így a karjában tarthatja ezt a meleg,
nedves hátsójú csomagocskát, miközben elvégzi a teendőit. És az élet jó.
Az élet nagyon jó. És Sonia hálás a családjáért, mohón szereti az ő drága,
középszerű életét, és el sem hiszi, hogy újra az anyja lesz egy új
emberkének.
Mike, a kicsikéje, a kisbabája, megkezdi az óvodát, ugyanabban a kis
óvodában, ahová Tom is jár. Háromszor egy héten Sonia összepakolja a
gyerekeket, eltolja kétutcányi távolságra a babakocsit, és mindkettőjüket
bedobja. Nem kell Carrie-t hívnia. Senki sem jön be lakásba, szerencsére,
mert egyre nagyobb a rendetlenség. A fiúk szépen bemennek, mit
bemennek, befutnak egy szobába, ami tele van építőkockával és műanyag
játékokkal és képekkel és más apró emberekkel, akik ugyanakkorák, mint
ők maguk. Az első napon, amikor Sonia mindkettőjüket ott hagyta, úgy
érezte magát, mint amikor azt az érdekes trükköt csinálja az ember, hogy
erősen nekinyomja a két karját valaki más két karjának, aztán mindketten
összeszorítják az öklüket, és tolják és tolják előre a karjukat, míg végül a
másik elhúzza a karjait, az ember saját két karja pedig a levegőbe
emelkedik. Anélkül, hogy bármit is tenne, anélkül, hogy akaratlagosan az ég
felé emelné a karját, csakúgy megtörténik. Fel, fel. Furcsa,
befolyásolhatatlan érzés. De jó is. Sonia korábban félt, szégyenkezett,
aggódott. Mi lesz, ha Mike utálni fogja? És aztán azt gondolta, na persze,
biztos otthon akar lenni velem egész nap, bámulni a tévét, és a négy falat
nézni tizenhat órán keresztül. Biztos a boltba akar járni velem, nem pedig
gyerekdalokat énekelni tíz másik nyáladzó kétévessel. És aztán azt gondolta,
és ha egy másik kiskölyök megüti? De aztán rögtön az jutott eszébe: Tom
soha, de soha nem ütötte meg Mike-ot. Szóval legfeljebb nyer egy új
tapasztalatot. Hah.
Két újabb olyan nap után, amikor bent hagyta őt az óvodában, Sonia
úgy döntött, hogy megnyugszik végre ahelyett, hogy újabb okokat keresne,
hogy miért ne nyugodjon meg. Ezúttal a dolog simán megy. Annak idején,
amikor Tom kezdte az óvodát, egy egész hónapot töltött el azzal, hogy
halálra aggódta magát miatta. Tómnak csalánkiütései lettek attól, hogy
végignézte, ahogy az anyja minden alkalommal leizzad, amikor otthagyja őt.
Mike-nak, a szerencsés Mike-nak nem jut annyi az anyja neurotikus
energiájából. Három nap zavarodottság, és aztán a szabadság. Mármint
Mike-nak. És Soniának is, bizonyos értelemben. De Sonia nem érzi magát
teljesen szabadnak. Az igaz, hogy megszabadult az óvodától való
rettegéstől. De mára van időpontja amniocentézisre. Igaz, az utolsó
ultrahang szerint minden rendben van, de a baba „szégyenlős” volt, és nem
tudták biztosan megmondani, hogy lány vagy fiú, és az amnio biztos
eredményt ad. A másik két gyerekével nem ment amnióra, mert még nem
volt harmincöt éves, és a vérvétel sem mutatott semmilyen kockázati
tényezőt. Most harmincöt éves. Minden harmincöt éves kismama megy
amnióra. Így aztán először kávézik egyet Clarával és egy másik anyukával,
aztán elmegy a vizsgálatra.
Szeptember! A levegő hirtelen tiszta lesz. Sonia éhes, boldog, úgy érzi,
talán ő a világ legboldogabb embere. Imádja a cicijét, imádja az őszt. A
bőre most ragyog, és ő tudja ezt. A változatosság kedvéért hosszú ujjú
felsőt vett és a szokásos nadrágját, ami kezd kicsit szoros lenni, és egy kicsit
fázik is. Nemsokára kabátot is kell majd venni. És lassan terhescuccokat is.
A munkások összepakolták a táskájukat, újrabetonozták a járdákat.
Kevesebb a por. A zaj. Nincs az az elviselhetetlen hőség. Sonia két keze
szabad, vállán egy kis, kék táska, így sétál el arra a Court Street-i
reggelizőhelyre, ahol darával és Risával találkozik. Útközben rápillant a
kirakatok üvegére, nézi az alakját, és azt gondolja, még nem vagyok túl
nagy, de jól érzem magam. A lányok az ablaknál ülnek – ő ért ide
utolsónak. Sonia előzőleg megmondta darának, hogy elmondhatja a
többieknek, hogy terhes. Már nagyjából túl van a kritikus hónapokon. Most
az amniocentézis majd megmutatja, hogy a magzat Down-szindrómás-e,
meg egy csomó más genetikai hibát is kimutat, és ha a magzat Down-
szindrómás, még mindig elvetetheti. De Sonia furcsa módon nem fél attól,
hogy a baba Down-szindrómás lenne. Vagy legalábbis nem fél annyira, hogy
emiatt ne akarná tudatni a világgal, hogy terhes. Sonia úgy képzeli, hogy a
babának lehet sokféle baja, de semmi olyan nyilvánvaló baja nincs, mint
amilyen a Down-szindróma. Lehet, hogy a gyerek egy elviselhetetlen hárpia
lesz, vagy esetleg Tourette-szindrómás, vagy pszichopata sorozatgyilkos, de
a Down-szindrómától speciel nem tart. Nemsokára megtud mindent, amit
megtudhat, ami Sonia szerint egyébként nem sok. És közben felkészült arra,
hogy a dolog hivatalos legyen, hogy nyilvános legyen. Terhes. Hadd tudja
meg a világ: Sonia terhes.
– Gratulálok! – mondja Risa, miközben Sonia leül. Clara elmosolyodik,
széles, büszke mosollyal, mintha csak ő lenne az apa.
– Tudod már, hogy lány lesz-e? – kérdezi Risa.
 – Nem, még nem tudták megmondani az ultrahangon. De ma megyek
amnióra, úgyhogy hamarosan kiderül.
– Drukkolok, hogy lány legyen! – így Risa, aki most az asztal fölé hajol,
és lelkesen folytatja. – Addig nem is éreztem magam igazi anyának, amíg
meg nem született a lányom. Tudod, mit szoktak mondani: a fiunk addig a
fiunk, amíg meg nem nősül, a lányunk viszont mindig a lányunk marad.
– Hát, az én fiaim még messze vannak a nősüléstől, úgyhogy én eléggé
anyának érzem magam. Kicsit félek is a lánytól. Nagyon szeretem a fiaimat,
így is, úgy is. Szóval annyira nem izgat a dolog. Vagy nem tudom. Nagyon
büszke lennék három fiúra is. A lényeg, hogy a baba egészséges legyen,
nem?
– A férjemmel megvettük azt a könyvet, ami arról szól, milyen,
trükköket kell bevetni szex közben, hogy lány legyen. Odaadhattam volna
neked! Nálunk működött. A ciklus legelején vagy legvégén kell szeretkezni,
és neked kell felül lenni, és amikor a pasi elmegy, ki kell vetetni vele
majdnem az egész péniszét a hüvelyedből. Ja, igen, és ne legyen
orgazmusod – magyarázza Risa.
– Azta. Nagy élmény lehet – feleli faarccal Sonia.
– Tudod, a hímivarsejtnek így tovább kell úsznia, és közben elhalnak az
Y-kromoszómák, vagy valami ilyesmi. És meg kell mondanom, hogy egy
lánygyerekkel egész más az élet – folytatja Risa, mellette a babakocsiban
egy rózsaszínbe bugyolált, alvó csecsemő. – A lányom egyszerűen
bámulatos. Még csak hat hónapos, de már látom rajta, hogy okos és
kedves. Egyszerűen annyira más, ha az embernek lánya van.
– Nem terveztük a babát. Úgyhogy nem sokra mentünk volna a
könyveddel.
– Ugyan, valld be, hogy szeretnél egy kislányt – mondja Clara.
– Ha választhatnék, de nem választhatok, akkor valószínűleg lányt
választanék. Igazából a férjem kedvéért. És talán azért is, mert újdonság
lenne. De ne felejtsd el, hogy gyerekkoromban ketten voltunk lányok, egy
zsarnok anya mellett. Még a kutyánk is nőstény volt. A fiúkkal nagyon
élvezem az életet. Mindig is szerettem a fiúkat. És még most is.
– Mindenkinek kell egy lány – mondja Clara. – Ki gondoskodik majd
rólad, ha megöregszel? A fiaid? Nem hiszem.
– Clara, nem akarok lányt csak azért, hogy ingyen ápolónőm legyen
öregkoromban. – Soniának végre sikerül szemkontaktust teremtenie a
pincérnővel. Rántottát, sült szalonnát, kávét és egy nagy pohár
gyümölcslevet rendel. Visszatért az étvágya. Folyton csak falna.
 – Ez igen, úgy látom, már jobban vagy – szól Clara.
– Igen. Végre. Tök jól vagyok. Újra szeretem az életet!
– Az első pár hónap nagyon gáz – mondja Risa,
– Nem hányok folyton, szeretek enni. Mike elkezdte az óvodát.
Alighanem új lakást kéne keresnem. De úgy általában jó most élni. Dick
mostanában csodálatos. Most éppen nem utálom a férjemet. Baszki, olyan
elégedett vagyok, hogy az már szinte unalmas.
– Nem sokáig fogsz unatkozni. A kisbabával vége lesz az unalomnak –
mondja Clara.
– Hát az biztos. A kisbabák mellett folyton van valami tennivaló – teszi
hozzá Risa. – Melyik óvodába jár Mike?
Sonia most olyasmit érez a levegőben, amit nem szeret. Utálja, ha a
gyerekintézményekre terelődik a szó. Ettől mindig legszívesebben
visszaköltözne középnyugatra.
– Tom és Mike a Kitárt Karok Óvodába jár. Ez egy kis óvoda az
Atlantic Avenue-n.
Risa arcán riadalom tükröződik.
– Ó – feleli, tekintete ide-oda cikázik.
– Én úgy gondolom, hogy az óvoda az csak óvoda. Nem számít olyan
sokat. A lényeg, hogy jól érezzék magukat.
– Hogy jól érezzék magukat? – visszhangozza Clara.. – Az óvoda
nagyon fontos időszak. Egyáltalán nem a szórakozásról szól. Ekkor fejlődik
ki egy csomó képesség, ami a gyerekeinket egész életükben elkíséri majd.
– Hát én nem egészen így látom.
– Samről most állapították meg, hogy ADHD-s, most dolgozzuk ki,
milyen orvosi kezelést kapjon. A Brooklyn Egyesület ebben nagyon jó.
Mindent észrevesznek. Én nem vagyok hajlandó olyan helyre adni a
gyerekem, ahol nincsenek tisztában a kora gyermekkori fejlesztés helyes
irányelveivel Ha nem kapod el időben a dolgokat, a gyerekedtől elveszed az
utolsó lehetőséget is. Hálás vagyok nekik, hogy időben észrevették Sam
problémáját – mondja Clara.
– Figyelemhiányos zavar, ugye? De mégis mire kéne figyelnie? Hiszen
négyéves.
– Sok négyéves már olvas – szögezi le szigorúan Risa.
– Ki nem szarja le, mit csinál sok négyéves? Sok négyéves még a
gatyájába szarik. Sok négyéves három méter magas. Kit érdekel?
Meghozzák Sonia rendelését. Sonia nekilát, hogy belapátolja az ételt.

– Én csak annyit tudok, hogy a legjobbat akarom a gyerekemnek. Mi

 – Én csak annyit tudok, hogy a legjobbat akarom a gyerekemnek. Mi
értelme gyereket vállalni, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy mindenből a
lehető legjobbat kapja? – szól Risa.
– Egyetértek, Risa – mondja Clara. – Sam orvosai a világ
legkorszerűbb kezelését biztosítják számára. Mással nem egyeznék ki.
Sonia már el is tüntette a szalonnát.
– Na és mi az a hű, de fejlett kezelés? – kérdezi rántottával teli szájjal.
– Újfajta Ritalint kap. Folyamatosan fejlesztik a szer eredeti receptjét,
hogy egyre jobb legyen.
– Ne már, Clara! Tényleg? Én sokszor látom Samet – Sonia itt szünetet
tart, mert valóban úgy gondolja, Sam nem egészen százas annyira azért nem
rossz a helyzet. Sam teljesen rendben van.
Clara a salátáját piszkálja.
– Sam nincs rendben, Sonia. De persze tudom, hogy jót akarsz.
– Na de tényleg be kell gyógyszerezni? Ha szabad így mondanom. Én
inkább a gyógyszer szót szoktam használni, a szer olyan… száraz. Ne
kezdd rögtön gyógyszerrel tömni. A viselkedésterápiáról mi a véleményed?
– Ugyan már, Sonia, te is láttad Samet. Nem tud odafigyelni semmire.
A készítmény az óvoda ötlete volt, de én száz százalékig támogatom őket.
Ebben az óvodában már az összes többi gyerek elkezdett olvasni, ő pedig
egyik tevékenységről a másikra ugrál. Nem tud koncentrálni! Neked
egyszerűen szerencséd van Tommal. De vigyázz, mit mondasz, mert mi lesz,
ha Mike-kal lesz valami? Mi lesz, ha nem fejlődik megfelelően? Ha furcsán
kezd viselkedni? Mi lesz, ha az óvónői szólnak, hogy beszélni szeretnének
veled? Akkor összeomlasz majd. Akkor mindent megtennél, és minden
létező szakembert megkeresnél. Ebben biztos vagyok.
– De csak pár hónapja mondtad, hogy Sam túl sokat tévézik, és az
apukája sosincs otthon, és te teljesen ki vagy merülve. Nem lehet, hogy
ezek közül valamelyik okozhatta a koncentrációproblémáit? Legalább
próbálj meg először otthon változtatni néhány dolgon, mielőtt gyógyszerezni
kezded – szól Sonia.
Clara felnevet.
– Persze, hibáztassuk csak az anyát! Kicsit megdöbbent, hogy ezt épp
tőled hallom, Sonia. Tőled, az elszánt feministától és szabadgondolkodótól.
Volt idő, amikor az autizmusról is úgy tartották, hogy a hideg,
érzelemmentes anya okozza. El tudod ezt képzelni?
Sonia olyan dühös, hogy legszívesebben ráköpné a szájában levő tojást
a barátnőjére.
 – A feminizmus nem hárítja el a felelősséget! Szerintem legalábbis nem.
Naponta öt órára a tévé elé ülteted a fiadat, úgyhogy vállald ezért a
felelősséget. Valami köze csak van a dolognak az agyához.
Clarát ez nem hatja meg.
– Akármit is gondolsz a tévénézésről, egy olyan óvodába küldöd a
gyerekeidet, ami egyszerűen gáz. Én soha, soha nem engedném oda a
gyerekeimet. Lehetne Tomnak és Mike-nak akármilyen szörnyű
problémája, nekik fogalmuk sem lenne róla. A „fejlesztés” szó nem szerepel
a szótárukban.
Risa is megszólal.
– A legjobb dolog, ami történhetett velünk, hogy rendesen
diagnosztizálták Henry fiamat.
– Mi a baja pontosan a fiadnak? – kérdezi Sonia, de igazából nem is
akarja tudni. Nem először tör rá az érzés, hogy utálja, hogy New Yorkban
kell felnevelnie a fiúkat, ahol az emberek úgy tekintenek a gyermekeikre,
mint egy tudományos-művészeti projekt tárgyára.
– Egy tisztázatlan hátterű fejlődési rendellenesség. Legtöbbször
kisfiúknál jelentkezik, és egyre gyakoribb. Régebben sokat játszott egyedül,
és kizárólag bizonyos fajta játékokkal játszott.
– Milyen játékokkal? – kérdezi Sonia.
– Kisautókkal.
– Kisautókkal?
– Henry tényleg a maga kis világában élt – teszi hozzá Clara.
– Igen – mondja Risa. – Egyáltalán nem olyan volt, mint egy normális
gyerek. Látnod kellett volna. Érted, nem az volt, hogy egyszer kisautókkal
játszott, aztán meg- szaladgált a többi gyerekkel. Csak kisautókkal játszott,
és kész.
Clara az asztalra csap, és azt mondja:
– Ki kell venned a gyerekeidet abból az óvodából, Sonia. Isten tudja,
miféle bajuk lehet. Sose tudhatod. A korai felismerés a legfontosabb.
– Fogalmad sincs, milyen egy gyerekkel, akinek speciális igényei
vannak – folytatja Risa. – Félelmetes. De hálát adhatunk azért a sokféle
lehetőségért, amik már mind a rendelkezésünkre állnak. Henry jár
foglalkozásterápiára, beszédterápiára, játékterápiára. Van egy csomó
szakemberük, akik mindenben gondoskodnak a szükségleteiről.
– De hát hároméves! A hároméveseknek nem szokott széles
érdeklődési körük lenni!
Risa most nagyon elkomolyodik.
 – Négyéves. Komolyan. Őszintén mondom, ki kell venned a fiúkat
arról a helyről. Isten tudja, milyen rendellenességeik lehetnek.
Sonia ekkor hirtelen ráébred, hogy gyűlöli ezeket a nőket. Ahogy
villámgyorsan belesüppednek az aszexuális, anyagias pletykafészek
szerepébe. Ahogy könyörtelenül rávetítik minden ambíciójukat védtelen
gyermekeikre és férjükre. Ahogy némaságba dermednek, ha bármi is a
családról alkotott képüket fenyegeti – legyenek azok nem tökéletes
gyerekek, szegény feketék, spanyol bevándorlók, szakadt ruházat vagy a
szociális rátermettség hiánya. Ahogy erősnek érzik magukat attól, hogy
büszkén hangoztathatják, a férjük még egy pelenkát sem cserélt ki soha.
Hogy igazából szinte semmi sem változik, hacsak nem arról álmodsz, hogy
kiszabadulj a világukból, de csakis akkor. És akkor hova jutsz? Sehova. Az
egyedüllétbe. Pontosan oda, ahova Sonia tartozik. Talán azt gyűlölte velük
kapcsolatban a legjobban, hogy egy szemernyi kétség sincs bennük. Clara
és Risa a legmesszebbmenőkig hittek abban, amik voltak; abban, hogy a
legjobb magániskolákat érdemlik a gyerekeik, holott körülöttük sok-sok
gyerek járt zsúfolt állami Iskolákba, és nem volt más választásuk.
Clara és Risa hittek az örökségükben. Hittek az otthonlétben, a
vásárlásban. Hittek abban, hogy ők a férjük felesége és a gyermekeik anyja.
És akik nem hisznek, azoknak más az istenük. Akik nem hisznek, azok
elkárhoznak.
Sonia tányérja üres. Köszönetet mond Clarának és Risának, és
bejelenti, hogy ideje elindulnia az amniocentézisre.
– Sok szerencsét, Sonia – mondja dara. – Hívj fel, ha szükséged van
rám. És hívj fel mindenképpen, mert tudni akarom, hogy lány-e!
Sonia biztosítja Clarát, hogy telefonálni fog neki.
Ahogy kilép az ajtón, Sonia arra gondol, hogy nem akar mást, csak
középnyugatra költözni. Kiszabadulni ebből az egész neurotikus New York-
i szarból. De mit tud ő a középnyugatról? Már évek óta nem járt arra.
Lehet, hogy az is ugyanilyen gáz lett azóta. Lehet, hogy az egész világ
megőrült.

NÉHÁNY UTCÁVAL ARRÉBB egy fehér köpenyes nő a hasába bök egy

abnormálisan hosszú tűt, és kiszivattyúz vele egy vödörnyi folyadékot. Sonia
leginkább egy pulykának érzi magát. A bábái nem végeznek amniót, ezért a
lakásához közeli klinikára ment. Bejön hozzá egy orvos vagy asszisztens,
valami hivatalos személy, kezében egy irattartóval.
 – Hamarosan jelentkezni fogunk az eredménnyel. Hogy érzi magát
mostanában?
– Jól. Már nem hányok folyton, ennek örülök. Látta esetleg, hogy fiú
vagy lány?
– Kislány.
– Ez biztos?
– Igen, láttam a szeméremajkait. Egy ekkora magzaton elég duzzadtak
a nemi szervek, úgyhogy egyértelműen látszik. Határozottan kislány. – A
férfi lapozgat a papírjai között. – Ennek örülünk?
– Ööö, igen. Azt hiszem. Hűha. Szóval lány. Két fiam van.
– Na, most akkor már megvan a kislány is.
– Aha, hát igen. – Sonia valamiért teljesen lefagyott.
Az orvos folytatja.
– Menjen haza, igyon egy pohárka bort, és pihenjen. Egy-két kis pohár
bor segíthet megelőzni a vetélést.
– Rendben, így lesz. – Sonia száraz, remegő kezével letörli magáról a
ragacsos zselét, és visszahúzza a felsőt a hasára, ami most már nagyobbnak
tűnik. Be kell szereznie néhány terhesruhát. Úristen, lány. Lány. Begyűjti a
fiúkat az oviból, aztán irány haza, ahol iszik pár korty bort. A fiúknak
bekapcsolja a tévét. Vár. És amikor megjön Dick, odamegy hozzá az
ajtóba, megöleli, és a nyakába suttogja:
Lány, Dick, azt mondták, kislány.
 10.

A lakásban drámaian megváltoznak a fények. A nyár röpke forrósága és

ragyogó napfénye, ami még a szeptembert is bevilágította, végleg oda.
Sötétebb lett. A nappal melege és fénye sápatag, a kertben a sárga és
narancs falevelek ragyogóbbak, mint maga az égbolt. Sonia hasa kerek, és
lent ül medencéje üregében, mint eddig mindig. Látszik, hogy terhes, de alig
– ezúttal nagyon kicsi a hasa. Most már hivatalosan is gyereket vár. A baba
mozog, és már nem lehet összetéveszteni semmivel, sem puffadással, sem
gyomorgörccsel, bár azok is kezdődnek már, tekintve, hogy az egész
emésztőrendszere fel van gyűrve a tüdejébe és a torkába. A lánya egyre
nagyobb helyet foglal, és egyre kevesebb helyet hagy az ő belsőségeinek.
A fiúk jól érzik magukat az óvodában, és az a könnyebbség, amit az
jelent, hogy a két kicsi három délelőttöt egy héten nincs itthon, amire Sonia
már előre számított, most szinte fáj. Ez nem a valóság, gondolja. Ez csak
egypár hónapig tart. (És aztán ott van az a furcsa üresség is. Már nem is
kellek nekik. És aztán Sonia végigsimítja hasa kis halmát. Hamarosan jön az
új kifogás.) A szabadság furcsa érzése, aztán a félelem – mihez kezdek
magammal? és aztán a tudat, hogy ennek az egésznek hamar vége lesz.
Nagyon is hamar. Minek vacakolni a festőállvánnyal? Minek vacakolni a
vázlatkészítéssel, amikor új bölcsőt kell keresni, mert a régit már
elajándékozták, mert nem akartak több gyereket? Amikor el kell járni a
tanácsadásra, a vizsgálatokra? És különben is, hova teszik azt a bölcsőt?
Hol fognak lakni?
Október első hetében Sonia lakásvadászatra indul. Ez a művelet
rettentően lehangolónak bizonyul, mindig ilyen. Kinéz Kensingtonba, ami jó
negyven perc metróútra van a Cobble Hilltől. Ott meg tudnának venni egy
három vagy akár négy hálószobás házat is. Autóbeállóval. A környék
etnikailag vegyes, nagyrészt orosz és mexikói bevándorlókból áll, az iskolák
jók, de neki is és Dicknek is hiányozni fog a Cobble Hill kifinomultsága. A
kensingtoniak nagy része Brooklynban dolgozik. A Cobble Hill-iek nagy
része Manhattanben dolgozik. Nagy különbség. Igazság szerint az egész
dolog társadalmi-gazdasági osztály kérdése: Sonia nem akar egy komoly
kisebbséghez tartozni. Nem akarja, hogy Tom és Mike szinte az egyedüli
gyerekek legyenek, akik angol anyanyelvű, középosztálybeli családból
jönnek. Szégyelli ezeket az érzéseket, de akkor is benne vannak. És aztán
ott van az, hogy Dicknek ingáznia kéne. Reggel olyan korán kéne indulnia,
hogy csak tíz percre látná a gyerekeit, és olyan későn érne haza, hogy alig
tudna egy jóéjtpuszit adni nekik, mielőtt elalszanak. És Sonia nagyon számít
arra a napi néhány órára, amit most Dick a fiaival tud tölteni.
Félelem ide vagy oda, Sonia úgy dönt, hogy kikukkant New Jersey
nagyon zöld, Brooklynnál sokkal zöldebb külső részébe. Megkéri Carrie-t,
hogy hozza el a gyerekeket az oviból, miközben ő egy középkorú, húsz kiló
túlsúllyal rendelkező ügynökkel furikázik Maplewoodban. Az iskolák itt
„kitűnőek, igazán kitűnőek”, de Sonia nagyon is érti, hogy ez most
valójában a „fehér, középosztálybeli” szinonimája. És amennyire félt attól,
hogy kisebbséggé válik Kensingtonban, legalább annyira retteg attól, hogy
olyan emberek közé szorul, akik feltehetően mind pont olyanok, mint ő.
Sonia sosem érezte, hogy bárki is olyan lenne, mint ő, bőrszínre vagy anyagi
helyzetre való tekintet nélkül – egyszerűen ebben sosem tudott hinni. Az
egész valahogy nem mozgatja meg. Kissé kihajol az ablakon: mindenki
savanyúnak és riadtnak látszik. Az őszi szellő furcsa csimbókokban felfelé
fújja a haját. A házak drágák. A házak itt életre szóló befektetések. Mikor
fog egyáltalán festeni? Soha. Túlságosan lefoglalják majd az ereszcsatornák,
a gyep és a sok pont oda illő bútor beszerzése a sok szobába.
Öt ház után az ügynök visszaviszi őt az állomásra. Tömzsi kezének
vörös, hegyes körmeivel rámutat a templomra, ahova járni szokott, de –
talán mert gyanítja, hogy utasa nem templomba járó ember – még
hozzáteszi: „Oprah szerint a saját házunkban kell a lelkünknek igaz
megnyugvást találnia.”
Ez az a pillanat, amikor Soniára rátör a pánikroham. Ügy kezdődik,
hogy a szíve zakatolni kezd a rettegéstől. A lélegzete is felgyorsul, de azt
észre sem veszi. Csak arra tud gondolni, hogy vigyél el innen. Azonnal el
innen! Az arca bíborvörösre gyűl. Agya pörög. Az ügynök mintha egy
műanyag buborékban lenne, a hangja kilométeres messzeségből érkezik.
– Jól van? – kérdezi.
Sonia bólint, nem tud megszólalni. Időnként volt már korábban is
pánikrohama. Tudja, hogy mindjárt vége lesz. Ez a New Jersey-i utazás, ez
az autóút az ügynök társaságában…
– Szörnyen kipirult – mondja az Oprah-rajongó, templomba járó
ügynök.
– Vissza kell mennem a vonathoz. Vissza kell mennem a városba.
– Megnéz még egy házat?
 – Nem. Fel kell szállnom a vonatra, kérem, vigyen vissza. – Nyugodt
hang jön ki a torkán, de legbelül sikolt. Sonia újra bólint, és megkezdi a
légzési gyakorlatokat, amiket még régen tanult, amikor dr. Silverhez járt a
rohamok miatt. Annak idején mindig volt is nála egy papírzacskó, hogy
abba lélegezzen, hogy túl sok oxigént kapott agya visszatérjen a normál
működéshez.
Mi lesz, ha újra mindenhová magával kell hurcolnia egy papírzacskót?
Milyen szomorú korszaka volt az az életének, amikor bulikban, munka
közben ki kellett járkálnia a mosdóba, hogy mélyen egy papírzacskóba
lélegezzen. Működött a dolog, de mindig igazi lúzernek érezte magát.

MIKÖZBEN A VONAT ROBOG vele vissza a város felé, a baba ide-oda

mozog. Bukfencezik, semmi kétség. Sonia úgy érzi, mintha a teste valakinek
a beltéri úszómedencéje lenne, nem a saját teste többé. Hogyan találhatna
Sonia megnyugvást egy házban? Az ő teste is valakinek a háza, és ebben
nincs semmi megnyugtató. Fortyog benne a düh. Szóval egy ház! Egy nagy,
követelőző valami, amiről mindenki tudja, hogy ott élsz benne. Az a
társadalmi jelenlét! Ha vennének egy házat, még ha Kensingtonban is, most
már biztos benne, a ház élve felfalná őt. Nem kell ház! Nem kell a lélek
megnyugvása! Nem kell a külváros. Nem kell semmi. Csak az ő kedves kis
két hálószobás lakása. Csak egy kis változatlanság ebben az egyre inkább a
változásról szóló időszakban. Egy újabb ember érkezik, örökre! Ráadásul
egy lány. Ez a hatalmas változás rémülettel tölti el Soniát. Már most
hiányoznak neki a fiai. Most még annál is rosszabb lesz, mint amikor Mike
született. Micsoda dühöt érzett a kis Tómmal szemben, aki odajött hozzá,
miközben próbált szoptatni. „Ne most, Tóm! Nem látod, hogy dolgom van
a babával?” És abban a pillanatban, ahogy ezek a szavak kijöttek a száján,
a mélységes sajnálat és a szégyen. Mintha minden kicsúszott volna a
kezéből. Ahogy Sonia visszaemlékszik arra az időre, nem is tudja, hogy élte
túl. Annyira fáradt volt, nem maradt semmi energiája az ő kicsi, gyámoltalan
kétévesére. A babák valahogy mindig kiszívták az összes energiáját. Az
állandó cipelés, az éjjeli kelések. Oá! Oááá! Jaj, miért nem lehet szoptatós
dajkája! De még akkor is, ha rengeteg segítsége lenne is, az igazi probléma
az érzelmekkel van, mint mindig. Mert nem úgy van az, hogy a szíved
azonnal kinyílik, és nagyobbra nő az új gyerek kedvéért. Nem, ennél sokkal
fárasztóbb a folyamat. A nagyobb gyerek kiváltotta új, erőteljes bosszúság.
A szerelembe esés az új babával és az alig érezhető csalódottság a nagyobb
gyerekkel szemben. Egy baba mellett szembetűnőbbek a nagyobb gyerek
hibái. A baba tökéletes! A gyereknek már vannak tökéletlenségei – a
gyerek egy emberi lény. A baba túl van az emberin. Annyira nehéz volt! De
túlélte, valahogy megcsinálta, hogy kettőt szeressen, kettőt gondozzon. De
hármat? És egy lányt? Most már példaképnek is kell lennie, nem csak
anyának. Most már példát kell mutatnia. Ez elmondhatatlanul megrémíti.
Éjjel nem tud aludni tőle. Szökésről álmodik. Nem akar újra minden
erejével helyet szorítani a szívében még egy gyereknek. Már így is úgy érzi,
tele van. Két keze van a két fiához. Az öle elég nagy, hogy mindketten
egyszerre üljenek benne. És most, és most hova teszi a kakukktojást? És
egyáltalán ki lesz az? Talán Mike, a középső, akiről mindenki elfeledkezik?
Vagy Tom, a legidősebb, akinek mindig önállónak kell lennie és jól
viselkednie?
A rémülettől Soniának furcsa kiütései lesznek a nyakán éjjelente, amik
reggelre elmúlnak. Retteg a jövőtől, és ez az érzés megtelepszik benne,
mélyre fúrja belé a gyökereit. Hatalmas változás szorításában él, egy új
életet kell bevezetnie a világba, és ő nem áll készen erre. Nem, nem,
egyáltalán nem.

SONIA VESZ EGY KISM ÉRETŰ BABAÁGYAT az Ikeá-ban, és beteszi az ágyuk

mellé a tetőtéri hálószobába. A költözés dolgával majd később foglalkozik.
Majd keres egy lakást a szomszéd gettóban, Red Hookban. Vagy
Arizonában. Vagy Wisconsinban. Vagy Oregonban. Mostanában, ha van
egy szusszanásnyi ideje az ovi órái alatt, amikor éppen nem a bábánál van,
és nem valami más apró-cseprő dolgot intéz, akkor könyvesboltba jár, és
könyveket vásárol a lehetséges lakóhelyekről. Bayfield, Wisconsin! A
Felső-tó csücskénél, Kanada mellett, nemzeti parkokkal körülvéve. Tele
homokos pasikkal és művészekkel! Vagy Birmingham, Alabama. A
rockzene kicsiny fellegvára, többek közt a Verbéna együttessel. Bizarr, déli
hippik és gyönyörű, régi házak. Vagy South Bend? Nem, az nem jó. De
Észak-Michigan, a Charlevoix-tónál! Ahol Hemingway is eltöltött egy
nyarat. Dick mindig udvariasan végighallgatta Sonia meséit ezekről a
helyekről.
– És mit szólnál Kubához? Megtanulnánk spanyolul. Az iskolák nagyon
jók.
– Ott nincs mit enni. Kuba szegény ország. Micsoda szörnyű ötlet.

– Tetszik az építészete. Virágzik a prostitúció. Otthon érezném ott

 – Tetszik az építészete. Virágzik a prostitúció. Otthon érezném ott
magam. A titkárnők prostituáltak.
– Itt is kereshetsz pénzt azzal, ha áruba bocsátod a tested.
Aztán egy este Sonia így szól:
– Na és Jamaica? Lehetnénk füvesek. Napbarnított bőrrel.
Dick csak sóhajt egyet, és ráteszi a kezét Sonia egyik mellére.
Megsimogatja, fentről lefelé, száraz keze végigsimít felesége kerek hasán.
– Szeretkezzünk – mondja, és ujjai lefelé tartanak.
– Lassan vége ennek az időszaknak – jelenti ki Sonia. – Vége az
állandóan szexelős időszaknak. – Dick ujjai finoman beljebb kerülnek. A
férfi hüvelykujja a csiklójához ér.
– Au! Ez durva volt. Kezdek eljutni a szuperérzékeny szakaszhoz.
Vagy mihez.
– Óvatos leszek – suttogja egészen közelről Dick.
Sonia a kezébe temeti az arcát, és zavarja a bőréből áradó illat.
Erjedésszaga van, mint a kovászos kenyérnek. Megszagolja a tenyerét, az
ujjai oldalát. Talán hozzáért valamihez, mielőtt lefeküdt? Nem, emlékszik,
hogy jól megmosta a kezét lefekvés előtt. Ez az erjedésszag a bőréből jön.
Elhúzza a két kezét az arcától, és rájuk néz a sötétben. Mintha dagadtak
lennének a visszerektől és a víztől. Ennél már csak még dagadtabbak
lesznek. Mintha lüktetnének, és valamilyen energiát bocsátanának ki, és
Sonia felül, teljes pánikban, és hasa egyre növekvő halmára néz.
– Furcsa szagom van.
– Nem, dehogyis, szívem. Feküdj vissza. Mi a baj?
– Nem tudom, hogy a testem képes-e erre még egyszer. Hogy szüljön.
Úristen, úgy érzem, valami nem stimmel.
– Terhes vagy. Nagyon jól csinálod. Tudom, hogy nehéz.
– Nem tudod, milyen nehéz. És nem csinálom „nagyon jól”. Nem
csináltam semmit azonkívül, hogy lefeküdtem veled. Ez csak úgy történik
velem, nem érted? Nincs hozzá semmi közöm. Átveszi felettem az irányítást.
Átveszi a testemet és a lelkemet, te jó ég, mint valami élősködő, mint valami
idegen vírus. – Sonia szemébe könnyek szöknek.
Dickét természetfeletti nyugalom szállja meg.
– Tudom, hogy nem tudom, milyen terhesnek lenni. Ne haragudj, nem
akartam bagatellizálni, amit átélsz. Csak arra gondoltam, hogy bátran nézel
szembe vele, és tudom a két előző terhességedből, hogy ilyenkor nagyon
nehéz neked.
– Nem akarok szexet. – Sonia hangja vékony, megsemmisült.
 – Jó. Persze. Ha nem akarod.

HÉTVÉGENTE DICK kihozza kocsit a garázsból, és elviszi a családot északra.

Családi panziókban szállnak meg, és elnézik a narancs minden változatában
pompázó leveleket. Elkocsikáznak a Pocono-hegységbe előzetes foglalás
nélkül, és találnak egy jó kirándulóhelyet, egy O’Briens nevű tóval.
Sonia megszólal, miközben a gyerekek szaladgálnak, és botokat
dobálnak az iszapos vízbe.
– Itt is élnek emberek. Itt is dolgoznak és élnek emberek.
– Te itt meghalnál az unalomtól – mondja Dick. – Semmi közös nem
lenne benned és az itteni anyákban.
– Nem tudom, hogy a brooklyni anyákkal van-e bennem bármi közös.
Vagy bárkivel bárhol.
– Sonia, ne mondj ilyeneket.
– Miért ne? Mert nem akarod tudni, hogy idegennek érzem magam és
félek?
– De igenis tudni akarom, mit érzel, de az nem sokkal visz előbbre,
hogy ilyen kijelentésekkel jössz, mint hogy „nincs semmi közös bennem és
bárki másban”. Ráadásul nem is igaz. Mit kezdjek egy ilyen információval?
– Csak hallgasd meg. Nincs szükségem válaszokra, sem jó tanácsokra.
– Te nem akarsz a hegyekbe költözni, és én sem.
– Már nagyjából eldöntöttem, hogy egyelőre a lakásunkban maradunk.
Azt hiszem, most így lesz a legjobb. De előbb-utóbb, és talán előbb, mint
utóbb, lépnünk kell. És szerintem akkor már érdemes lenne nagyot lépni.
– Jól van, ezzel ráérünk majd akkor foglalkozni, ha itt lesz az idő. Mi
lenne, ha most csak úgy itt lennénk a hegyekben, és élveznénk a jó időt? Mi
lenne, ha nem játszanánk el minden kiránduláson, hogy oda akarunk
költözni? Talán nem is olyan jó ötlet, hogy hétvégente utazgatunk.
– Nem, én örülök ezeknek a kirándulásoknak. Mindig eszembe
juttatják, milyen lehetőségek vannak még az életben. És ez jó. New
Yorkban néha úgy érzem, nincsenek lehetőségeim.
– Hát, ez mind csak a te fejedben van. Lehetőségek mindenhol vannak.
Ne fogd a dolgot arra a helyre, ahol most élsz. Ha változásra lesz
szükséged, változtatni fogsz. És a dolgok folyton változnak maguktól is. Ez a
baba meg fogja változtatni az életünket, az biztos.
Dick felsóhajt, nem lehet tudni, mi jár a fejében. A fiúk rohangálnak, és
közben meg-megállnak, hogy szemrevételezzenek mindenféle dolgokat a
földön, például rögöket és botokat. Nekik ez mind idegen és izgalmas. A
nagyvárosi élet szűkössége annyira szembeszökő most Somának. De tudja,
hogy mindkét út járható. Tudja, mert Indianából származik.
– Tudod, Dick, nem is olyan régen azt mondtad nekem, hogy most nem
hagyhatod ott a munkádat, és nem változtathatod meg az életedet, mert jön
a harmadik gyerek. Úgyhogy igazán megértheted, hogy én is úgy érzem,
megrekedtem. Hogy az újabb gyerek miatt mindketten így érzünk.
– Oké, ezt megértem. De nem akarok elmenni New Yorkból. És
Brooklynból sem. És te sem, igaz? Csák fantáziálsz róla, ugye? Hát nem is
tudom, Sonia, de azt veszem észre, hogy bárhová megyünk, te arról
kezdesz beszélni, hogy mi lenne, ha odaköltöznénk. Aztán meg ott az a sok
szar könyv a középnyugatról meg minden. Engem ez zavar. Én jól érzem
magam ott, ahol vagyunk.
– Én nem tudom, hogy jól érzem-e magam ott, ahol vagyunk. Azt
hiszem, úgy érzem, hogy csapdába estem Brooklynban. Lehet, hogy el kéne
mennem egy hétvégére. Egyedül.
– Jó ötlet.
– Vagy egy hétre.
– Ez már kicsit nehezebb ügy lesz, de megpróbálhatjuk.
– Tényleg? – És Sonia gondolkozik, miről is szól ez az egész. Nem
akarom az egész családomat a Pocono-hegységbe költöztetni. Nem akarom
az egész családomat New Jersey-be költöztetni. El akarok menni. El
akarok menekülni. És ezt nem tudom bevallani. Félek, hogy a végén tényleg
megteszem, így aztán inkább úgy teszek, mintha Wisconsinba akarnék
költözni. Sonia ránéz Dickre. A férfi kedves, kókadt arcát egyre ritkuló
barna haj keretezi. Komoly arckifejezése jól leplezi azt a tényt, hogy
valójában perverz és őrült, mint mindenki más. Tényleg, ebben éppolyan,
mint Clara. Nem úgy néz ki, amilyen valójában. És Sonia arra gondol,
szeretem őt, de úgy érzem, ha ezt az arcot kell néznem hátralévő életem
minden napján, akkor a végén leugrom egy épület tetejéről. És aztán
megkeresi tekintetével a gyerekeit, akik a víznél játszanak, botokkal a
kezükben. És arra gondol, Tomnak és Mike-nak, ha valaki más rakná
eléjük a reggelit, az ebédet és a vacsorát, semmi baja nem lenne.
Leugorhatok arról az épületről. Elmehetek. Minden menni fog tovább
nélkülem. És aztán jön a pánik, és Sonia feje remegni kezd. Odaszalad a
fiúkhoz, és ők ránéznek az anyjukra, és észreveszik a félelmet az arcán, és
abbahagyják a játékot. Csak állnak dermedten, ő pedig odaér hozzájuk, és
térdre esik, két karját kitárva.
 11.

Már jól benne járnak a novemberben, és Sonia elindul kismamaruhákat

vadászni darával. Mindketten bébiszittert hívnak erre az alkalomra. Együtt
metróznak be a városba, és együtt ebédelnek a South Street-i kikötőnél,
aztán irány a „Mimi” kismamaruhabolt a World Trade Center
bevásárlóközpontjában. A két nő alig észlelhető távolságot tart, és Soniának
eszébe jut, hogy Clara szerint a terhes nők gusztustalanok. Amikor Clara
volt terhes, a hasát mindig csak úgy emlegette, hogy a „jelmez”. Szülés után
azonnal viccelődött vele. „Végre megszabadultam a jelmezemtől” – mondta
nevetve.
Sonia nehézkesnek és kedvetlennek érzi magát. A vásárlás nem az ő
műfaja. Csak egy feladat a sok közül, amit el kell végezni. Nincs benne
semmi élvezet. Szőke haja száraz, és a festés már kezd megkopni.
Kinézetén még tovább ront nagy súlya és ápolatlan haja. Hajdan a külseje
sikkesen slampos volt, most azonban úgy néz ki, mint aki bármikor
beköltözhetne egy lakókocsiba, aztán irány a középnyugat, amerről jött.
Ebédre Sonia felfal egy zsíros sajtburgert. Az állán ketchup folyik végig,
ujjairól csöpög a lé.
– Figyelj, van szalvéta – szól Clara, aki képtelen elrejteni utálkozását,
miközben kóstol egy harapásnyit a salátából.
– Úristen, olyan éhes vagyok folyton – mondja Sonia. – Jó, hogy már
nem vagyok rosszul. De az étvágyam hatalmas.
– Azt látom.
– Egyfolytában enni akarok és dugni, enni és dugni. Te is így voltál vele,
amikor terhes voltál? – Clara megrázza a fejét. Sonia folytatja. – De nem
akarom, hogy Dick megdugjon. Furcsa. Ez volt az előző két terhességemnél
is. Nagyon kívántam a szexet, de egy idő után nem bírtam elviselni, hogy
Dick megérintsen.
Clara villájával a szájába helyez pár levélke salátát.
– És akkor kivel akarsz dugni?
– Nem tudom. Talán a vízcsappal. Vagy a vibrátorommal.
– Szóval maszturbálni akarsz.
– Nem tudom, mit akarok. Amikor terhes vagyok, mindig úgy érzem,
mintha a szakadék szélén állnék. Lehet, hogy fel kéne hívnom a
terapeutámat.
– Hát, hogy őszinte legyek, Sonia, én teljesen kitöröltem a
memóriámból a terhességeimet. Mintha soha nem is lettem volna terhes.
Mintha valaki mással történt volna az egész. Állítólag biológiai oka van,
hogy elfelejtjük a szülés fájdalmát, hogy még egyszer vállalkozzunk rá.
Tudod, ez kell a faj-fenntartáshoz. De nekem háP istennek a terhességeimet
is sikerült elfelejteni. Tudom, hogy voltam terhes, kétszer is, de ez minden,
amit mondhatok.
– Pánikrohamaim vannak.
– Tényleg?
– Igen, és elég súlyosak.
– Az milyen?
– Olyan, mint egy flashback.
– Ezt magyarázd el nekem.
– Tudod, körülöttem minden olyan valószerűtlenné válik, és úgy érzem,
menekülnöm kell. A test a félelem és a menekülés válaszreakcióját adja.
Ennek kell történnie, ha, mondjuk, közeledik hozzád egy medve. Ez a
normális reakció, ha a testedet támadás éri. Viszont rendellenes akkor, ha,
teszem föl, épp a boltban vásárolgatsz. És ez történik velem.
– Hűha, ez elég gáz, Sonia. Lehet, hogy el kéne menned a
terapeutádhoz.
Sonia tudja, hogy Clara szerint pszichológushoz járni szánalmas dolog.
Erről már beszélgettek korábban. Sonia magában azt gondolja – gyanítja és
gondolja és szinte reméli, mert Clara mostanában kezd az idegeire menni,
és amúgy is micsoda király dolog lenne –, hogy ennek az az oka, hogy Clara
leszbikus, és nem akar szembenézni ezzel a ténnyel, tekintve, hogy ez
gyönyörűen elcseszné az egész jelenlegi életstílusát.
– Lehet, hogy bejelentkezek hozzá. De tudom, mit gondolsz a
pszichológusokról, Clara. Csodálkozom, hogy ezt mondod.
– Hát, na igen. Szerintem ha valakinek gondjai vannak, akkor az a
legjobb, ha belép a haditengerészethez, vagy ilyesmi. De terhesen ez nem
megy. Nem is tudom. Szóval tudod, én sose mennék pszichológushoz, de én
nem te vagyok.
Sonia ránéz a barátnőjére, és nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne
mondja ki hangosan: csak legyél leszbikus, és kész. Ez itt a
huszonegyedik század!
– Hát igen, sokszor segített már. És most elég szarul vagyok.

– Gyere, vegyünk egy rakás cuki, rózsaszín babaruhát, és néhány ruhát

 – Gyere, vegyünk egy rakás cuki, rózsaszín babaruhát, és néhány ruhát
neked, ami jó is rád, hátha attól jobb kedved lesz.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem, Clara. Tudod, hogy a vásárlás nem
nagyon megy nekem.
– Nincs mit! Én imádok vásárolni. Akár profi vásárló is lehetnék.
– Jó. Akkor én majd csak megyek utánad, és rábólintok a cuccokra.
– Tökéletes. – Clara szélesen rámosolyog, és Sonia jól érzi magát,
majdnem jól, még ha valahol hátul ott settenkedik is a pánik, várva a
megfelelő pillanatot, hogy lecsaphasson.

ESTE, M IUTÁN SONIA M EGSÜTI A CSIRKÉT a családjának, és Dick segít

elpakolni, miután a gyerekeket ágyba dugták, és Dick a tévé előtt ül, Sonia
kicsomagolja gondosan összehajtogatott kismamaruháit a fenti
hálószobában. Ott van a homokszínű nadrág a hatalmas, rugalmas
haspánttal, amit Clara szerint mindenképpen meg kellett vennie. Van még
egy nadrág, ami leginkább arra a fekete melegítőalsóra hasonlít, amit Sonia
mindennap hordott, amíg fel tudta húzni. Aztán két fekete póló, egy kék
póló és egy fehér, mindegyik a növekvő pocakhoz szabva. És végül ott a
legrémesebb mind közül, a kismamaalsó. Miközben Sonia kicsomagolja
mindezeket, és maga elé tartja, és a tévé halkan szól odalentről, a keze
remegni kezd. Fogja a kék pólót, amire Clara azt mondta, mindenképp meg
kell vennie, és óriásinak látja, mintha gúnyolódna rajta, és a keze jéghideg
lesz, mintha hirtelen megfagyott volna a vére. A póló ott remeg előtte a kezei
között, Sonia leteszi. Hogy élte túl ezt korábban? És aztán újra. Azt a két
gyereket akarták, tényleg, minden tolakodó kételye és félelme ellenére.
Most teljesen más a helyzet. Sosem akart három gyereket. Három
gyerekkel az ember nem fér be egy bokszba az étteremben. Három
gyerekkel az ember nem fér be a kombiba, venni kell egy egyterűt. Három
gyerek már túlerőt jelent. Át kell állni a zónás védekezésre az emberfogás
helyett. Három gyerekkel – és ez a felfedezés úgy csapja meg, mintha egy
kihegyezett karót döfnének egyenesen az agyába, megvilágosodás ez, olyan,
mint amikor valaki rátalál Krisztusra – belőle nem fog maradni semmi.
Megeszik élve. Eltűnik. A feje ekkor zsonga-ni kezd, és a keze, ahogy maga
elé tartja, mintha vörös lenne. És tényleg az. Verejtékezni kezd, a tenyere
csillog, ahogy körbeforgatja a két kezét maga előtt. Izzik a forróságtól,
pedig az előbb még fagyosan reszketett. Ez pánikrohamot jelez, és Sonia
tudja ezt, de attól még nem lesz jobb. Ügy érzi, mindjárt elájul, és ledobja
magát az ágyra, remeg, felgyorsul a lélegzete, az arcát a hatalmas alsónemű
halmába rejti, és hang nélkül sír. Nem megy. Hibázott. Fel kell hívnia a
pszichológusát.

MÁSNAP REGGEL Dick viszi óvodába a gyerekeket.

– Jól vagy, édes?
Sonia arca hamuszürke. A terhességnek lehetnek komplikációi, ezt
több barátjuktól tudják. Nekik szerencséjük volt a két fiúval, mert bár
Sonia mindkét terhességével kiállhatatlan hárpiává változott, de nem lett
magas a vérnyomása, nem volt cukorbeteg, nem lett semmi olyan gondja,
amit a terhesség alatt lehet összeszedni. De most Dick mintha aggódna, mert
Sonia rémesen néz ki.
– Azt hiszem, szellemet láttam – feleli Sonia, és arra gondol, láttam a
jövőm szellemét.
– Hívd fel dr. Silvert, Sonia. És talán elmehetnél a bábádhoz is, hogy
nézze meg a vérnyomásodat, meg minden. – Dick leül mellé az ágyra. Sonia
a férjére néz, de nem látja őt.
– Aha, lehet, hogy felhívom dr. Silvert – mondja, és könnyed csókot
váltanak, aztán a fiúk felszaladnak hozzá és rávetik magukat, és röpködnek
a puszik és búcsúzó szavak, ő pedig ott fekszik, és azt gondolja, nem
fogom felhívni a pszichológust.
Nem fogom felhívni a pszichológust, mert nem tud nem terhessé
változtatni. Nem fogom felhívni a pszichológust, mert nem akarom, hogy
valaki figyeljen rám, és megpróbáljon segíteni, hogy letudjam a napjaimat,
mint egy jó ember. Mint egy felelősségteljes ember. Nem akarok vacsorát
főzni senkinek, nem akarok mosni, nem akarok tejet venni. Nem akarok az
a jól működő személy lenni, akinek mindenki látni akar. Csak ki akarok
jutni. Ki innen. És a pszichológus nem „támogatna” ebben. A pszichológus
az ő oldalukon áll, még ha úgy is tesz, mintha értem dolgozna.
A lakás csendes. Sonia kivonszolja magát az ágyból, és nem remeg.
Teljesen nyugodt. Ez tetszik neki, dúdolgat zuhanyzás közben és utána is,
miközben finoman szárazra törli magát, jó érzés, a húsa nedves és tiszta, és
a törülköző lágyan csókolja, és aztán, aztán felveszi az új, fekete kismama-
melegítőjét. A nadrág nagy, és ő úgy néz ki benne, mint egy tehén, de hát
másba ugye nem fér bele, szóval nincs mit tenni. És egyébként még nem is
annyira nagydarab, ha azt nézzük, milyen előrehaladott már a terhesség.
Aztán megkísérli felvenni az új, kék kismamapólót, és annyi, a nyugalmának
vége. Forrni kezd benne a düh. Az a kurva póló, a hatalmas, halványkék
póló. Ez nem ő. Letépi magáról, közben megkarmolja a fülét, aztán felkap
egy fehér férfitrikót, kihúzza a régi, fekete bőrdzsekijét a szekrényből, és a
francba, már megint remeg. A lakás mintha oldalra billent volna, miközben ő
a közepén áll. Szép lakás. Dick minden játékot összeszedett. A padló
ráragyog Soniára, a sötétbarna parketta békés és tökéletes.
Ez az otthona. Mindig is szerette ezt a lakást, de túl kicsi három
gyereknek. Szabadon hagyott téglafalak, a tágas, nyitott nappali emelkedő
mennyezete. A tetőtér, a hálószobájuk meghittsége. A gyerekszoba, ami a
kis konyhából nyílik. Olyan jó volt itt az életük. De ő nem ide tartozik.
Nem hívja fel dr. Silvert. Még a férjét sem hívja fel. Clarát hívja fel, aki
fel is veszi a telefont.
– Halló.
– Clara?
– Szia, Sonia! Rajtad van az a kék kismamafelső, amit megvetettem
veled? Az a szín áll neked a legjobban. Nagyon jól kiemeli a szemed színét.
– Clara, szeretnék kérni valamit.
– Persze, mondd csak.
– Légy szíves, hozd el ma a fiúkat az oviból.
– Jól van – feleli Clara. – Jól vagy? Minden rendben?
– Semmi sincs rendben. Ja, és miután elhoztad őket, hívd fel Dicket a
munkahelyén, jó? A száma 212-652-7742. Megvan?
– Mi a baj, Sonia? Jól vagy? A kórházba mész? – kérdi Clara.
– Nem a kórházba megyek. Ne aggódj. Köszönöm, hogy segítesz –
mondja Sonia.
Clara érzi, hogy Sonia mindjárt leteszi a telefont.
– Várj, Sonia. Ne tedd le. Mi a baj? Meg kell mondanod.
– Tényleg nagyon köszönöm, Clara. Most mennem kell. – Ennyi.
Leteszi a telefont. Bedobálja az új kismamaruháit egy táskába, és elindul
kifelé az ajtón.

AHOGY A GARÁZS FELÉ BALLAG, hogy beszálljon az autóba, a lábai mintha

rothadt zöldségek lennének, szottyadt cukkinidarabok. Tudnak majd nélküle
élni? És még csak el se köszönt. Hogyan fognak nélküle élni? Ha nincs ott
velük, akkor számukra halott lesz. Elvették tőle az életét, nem szándékosan,
de mégiscsak elvették. És most itt megy, és úgy tesz, mintha
visszakövetelhetné magának.

És M IKÖZBEN BEINDÍTJA AZ AUTÓT , arra gondol: hová is megyek? És

aztán arra gondol, teljesen mindegy. Megyek, elmentem, azt teszem, amiről
minden anya álmodik, hogy egyszer megteszi, mert mindig is követtem az
álmaimat. Azt teszem, amitől minden anya fél, hogy egyszer megteszi, mert
mindig is szembenéztem a félelmeimmel. Olyasmit teszek, ami valóban
borzasztó, és meg fogom kapni a büntetésemet érte, afelől nincs kétség, de
mindig is bajkeverő voltam. És ennyi, a keze remegni akar, de nem tud
túlzottan remegni, mert Sonia vezet. A keze meg akar fagyni, de ő szorítja a
kormányt, és az melegen tartja a kezét. Az agya kezd tágulni, és aztán
abbahagyja, mert az útra kell koncentrálnia. Ezt úgy hívják, túlélés. Félelem
és menekülés. Az ember természetes reakciója, ha medvével találkozik az
erdőben. Sonia az erdőben van. A medve pedig az egész kibaszott élete.
 12.

Amikor Sonia végre rátér a 95-ös, északra tartó útra, amikor véglegesen
kiér a városból, nagyon össze kell szednie magát, hogy ne taposson a fékre,
és forduljon vissza, vagy ne taposson a gázpedálra, és gyorsítson fel 160-ra.
Az érzés… végletes. Szabad lett! Időről időre magas sikkantást hallat
örömében és félelmében. De most kezdődik az ő utazása, az ő kalandja –
igen, ma van a legelső napja –, így aztán még kicsit zavarban van, ha
magában beszél vagy hangosan felkiált. (Később ezzel már nem lesz gond.)
Ezért olyan vékonyka rikoltás a hangja. A dolgok nem értek le a zsigeri
szintre. Még nem.
Ahogy a nap előrehalad, és Sonia egyre messzebb és messzebb autózik
New England tájain, el a külvárosok mellett, egyre mélyebbre hatolva
Massachusetts dimbes-dombos, erdős vidékére, megdöbbenti, milyen
csodálatos valójában a világ. A nap mélyen és sárgán függ a fájdalmasan
tiszta égen, a fák a narancs és a vörös minden árnyalatában szikráznak.
Ilyen a vidéki ősz. És ő egyedül van! Végre egyedül! Sehol egy üvöltő baba,
akinek vezetés közben kell a cumisüveget a szájába ügyeskednie. Sehol egy
kisgyerek, aki azt mondogatná: „Unatkozom. Messze vagyunk még?” Sehol
egy gyerek, aki hány a kocsiban. Senki sem követeli, hogy álljon meg, mert
annyira kell pisilnie, hogy mindjárt belepisil az autósülésébe.
Kivéve Soniát. Neki pisilnie kell. És bár nincs gyerek az autóban –
Sonia rápillant a visszapillantó tükörre, hogy ellenőrizze a dolgot – nem,
nem, nincs gyerek! Ott vannak az autósülések, vádlóan üresen.
Egyre szaporodnak a kilométerek. Az út szinte üres. Alkonyodik, egyre
sötétebb van. Sonia felkapcsolja a lámpát, az út szürkén és gyér
megvilágításban terül el előtte. Érdekes, hogy az autó fényei nem is tűnnek
olyan fontosnak, amíg nem ereszkedik le az éjszaka sötétje. Sonia sokáig
hol CD-ket, hol rádiót hallgatott, és már zsong a feje. Lekapcsolja a zenét.
Feltűnik egy zöld felirat, ami egy öt kilométer múlva esedékes pihenőt jelez.
Jól van, gondolja. Addig kibírja.
És tényleg. De éppen hogy csak. Leparkol a Passat-tal a lehető
legközelebb a mosdóhoz, és berobog a vécére, aminek a szaga arra a
sertéstelepre emlékezteti, ami mellett egy családi kocsikázás alkalmával
haladtak el, hozzá még azzal a döglött patkánnyal, amit egy régebbi lakás
udvarán szedett össze – lédús, rothadó bűz. Leül a vécéülőkére anélkül,
hogy akár csak ránézne előtte, és a fenekén azonnal érzi a nedvességet. A
saját nedves, hideg feneke, ahogy az ülőkéhez ragad, tovább érleli a
burjánzóan növekvő önutálatot, ami úgy telepedett meg Somában, mint egy
fekély. Undorítónak és butának érzi magát. De legalább végre pisil, és ettől
némileg megkönnyebbül. És feldereng a gondolat, hogy ez a vécé az első a
nyilvános vécék hosszú sorában, amiket mostantól látogatni fog.
A művelet után sikerül rendesen letakarítania magát. Van vécépapír –
halleluja! és még meleg víz is folyik a csapból. Megbámulja magát a
tükörben. Kidülleszti a mellkasát. Ott van az a ragyogás. A terhesség
ragyogása. A fénylő bőr, az az arc, ami mintha mindig mosolyogna. A Mona
Lisa-mosoly, ami minden terhes nőn megjelenik. Nem igaz: mosoly, de a
külvilág számára annak tűnik. Sonia nyelvet ölt a tükörképére, aztán kimegy
a mosdóból.
Gyönyörű az éjszaka. Még itt, az autópálya mellett is. A levegő friss és
hűvös, Sonia mellbimbói megmerevednek a trikója alatt. És bár ritkán elhúz
egy-egy autó a pályán, a tücskök és a madarak neszezése elnyomja a
közlekedés zaját. Sonia felül a kocsi motorháztetőjére, kicsit ugyan
óvatosan, mert elég meleg. Összekulcsolja a kezét az ölében, és egy percig
csukott szemmel mélyeket lélegez. Most itt vagyok, gondolja, ez minden.
Más nem számít.
Van itt az övén kívül pár másik autó is. Néhány üres parkolóhely
választja el a Passatját egy zöld Chevy furgontól, amihez fiatal, sötét hajú
férfi támaszkodik, kezében egy bögre kávéval és egy cigarettával.
Soniának azonnal megtetszik. Piszkos haja hosz-szú, de nem
túlságosan, mintha csak nem régóta nem vágatta volna. A nadrágja szűk, de
nem kínosan szűk. Van tetoválása, Soniának ez tűnik fel először. Aztán a
karja. A karja nagy,
– Maga bámul engem.
– Tessék? – kiált vissza Sonia.
– Maga bámul engem. – A gyenge fényben nehéz kivenni, hogy a férfi
mosolyog-e, vagy milyen arcot vág.
– Kérhetek egy cigit?
Sonia a főiskola óta nem gyújtott rá. Odamegy a másik autóhoz, és a
testében minden izom feszes és idegen, mintha a testének a járás egy
teljesen újszerű tevékenység lenne. A férfi kiütöget neki a dobozból egy
füstszűrös Camelt. Idősebbnek néz ki, mint amilyen valójában. Bőre
vörösesbarna, ami kisebb részt a napnak, nagyobb részt a dohánynak és az
alkoholnak köszönhető. Sonia ezt vonzónak találja benne – dekadensnek,
nyughatatlannak.
– Régóta nem szívtam egy szál cigit sem – mondja Sonia.
– Terhes?
Sonia lenéz a pocakjára. Úgy tesz, mint aki meglepődik.
– Nézzenek oda! Terhes vagyok!
– Huhh. Egy pillanatra azt hittem, elszúrtam. – Valamilyen akcentussal
beszél, de Sonia nem tudja megállapítani, hová valósi. – Rosszul veszi ki
magát, ha azt mondjuk egy nőnek, hogy terhes, és közben nem is az. – A
férfi felnevet, és elfordítja a fejét.
De aztán gyorsan Sonia felé hajol, és öngyújtójával meggyújtja a Sonia
szájában levő cigarettát.
Sonia nem szív bele, de a szájában tartja a száraz füstöt. Ez most túl
sok. Remegő kézzel kiveszi a cigit az ajkai közül.
– Hova valósi? – kérdezi a férfit.
– Hinghami vagyok, Boston déli partvidékéről. Meglátogattam az
apámat. Ő Connecticutban él. Maga hol lakik?
– Brooklynban – feleli Sonia, és azon kezd töprengeni, nem jött-e el az
ideje, hogy hazudjon a lakóhelyéről. Meg arról, hogy terhes. Csak hadd
gondolják nyugodtan, hogy kövér! Kit érdekel? A pasik szeretnek kövér
csajokat dugni. Legalábbis némelyik pasi. Vagy arról, hogy férjnél van-e. A
cigarettát tartó kezén, a bal kezén, ott virít a jegygyűrű. Nem kéne levennie?
Ugyan, a pasik folyton férjezett nőkkel dugnak. Tulajdonképpen most, hogy
belegondol, sokan talán még jobban is szeretik a férjes asszonyokat. Talán
az a fajta férfi, akit Sonia keres, épp a férjes asszonyokat kedveli. Ha
egyáltalán tényleg keres férfiakat, amiben nem teljesen biztos. Vajon
férfiakat keres? És miért? Csak a szórakozás kedvéért? Ránéz megint erre
a férfira. Gyönyörűnek látja. A cigaretta meg a karja meg az akcentusa meg
mindene, a kocsija, ettől az egésztől elgyengül, szinte szédül.
– Merre megy? – kérdezi a férfi.
– Hát ez jó kérdés. Azt hiszem, Bostonba. Csak úgy utazgatok. Nincs
fix útvonalam.
Jó szaga van. Olyan közel áll hozzá, hogy tényleg érzi a szagát. Sós és
füstös szaga van. Mintha izzadna egy kicsit, de nem túlságosan. A bicepsze
szépen domborodik, a tetoválás sárkányt ábrázol, a karját durva, sötét
szőrszálak fedik.
– Jól van? – kérdezi a férfi, és kezét Sonia karjára teszi.

– Igen, csak megszédültem a cigitől. – De valójában a férfi érintésétől

 – Igen, csak megszédültem a cigitől. – De valójában a férfi érintésétől
vesztette el az eszét. – Beülhetek a kocsijába egy percre?
A férfi most furcsán néz rá.
– Kérem… – teszi hozzá gyenge hangon Sonia.
– Persze. – A hangja mintha kicsit ideges lenne.
– Úgyis mindjárt indulnom kell.
A férfi körülnéz, mintha várna valakit.
Sonia legszívesebben ráordítana, hogy baszd meg, buzi vagy? Mitől
félsz? Légy férfi! Segíts rajtam! De ehelyett azt mondja:
– Köszönöm. Tényleg csak egy perc.
Aztán ránéz a férfira. Finom arcvonásai vannak. Mintha Colin Farrell-
lel futott volna össze itt a 95-ös mellett, New England mélyén. Csak egy
kicsivel magasabb a pasas, és büdös. Na és a karján domborodó izmokat
alighanem valódi munkának köszönheti, nem a személyi edzőjének. Úristen,
hogy utálja Sonia a színészeket, már magát a gondolatot is, hogy úgy
tesznek, mintha igazi emberek lennének. De a férfiakat, azokat imádja. Az
igazi férfiakat.
– Gyere, ülj ide mellém. – Sonia hangja lágy, kissé mély.
– Férjnél vagy? – A férfi a vezetőülés ajtajában áll, Sonia már át is
csusszant a pádon át – ebben a kocsiban elöl pad van, mint a
kamionokban! – a másik oldalra. A férfi egyik lábát a másik elé teszi.
– Nem igazán. A férjem… a férjem meghalt. Csak ülj ide mellém. –
Azta, gondolja Sonia, milyen fiatal ez a fiú. A világ minden cigarettája és itala
sem tüntetheti el a benne lapuló kemény, erős fiatalságot. Űristen, talán csak
tizenkilenc éves.
– Hű. – A pasi beül mellé. – Ő az apja a gyerekednek?
– Csss. – Sonia a férfi ajkára teszi az ujját, közelebb hajol, és a
szemébe néz. Ő is akarja. Legalábbis Sonia azt reméli. Azért imádkozik.
Édes istenem, add, hogy ez a pasi meg akarjon dugni engem.
– Ne beszéljünk erről. Annyira nem is vagyok még terhes – mondja, és
finoman végigsimít lágy, kerek hasán. – Még az eleje felé vagyok. Még nem
járok a közepén sem. De ezt nézd – mondja, és megfogja a férfi kezét,
istenem, a keze érintése olyan durva, ez a férfi egy munkás, és határozottan
ráteszi a jobb mellére.
A férfi kinéz a hátsó ablakon. Szabad kezével becsapja a kocsi ajtaját.
Odakint már sötét van.
Sonia megérinti az arcát, és megcsókolja. A szája íze savanyú, fémes és
száraz. Sonia ideges, de nem hagyja abba, és aztán a férfi is csókolja, és
megszorítja a mellét. Sonia felemeli a trikóját, és a melle fölé húzza a
melltartót, aztán megfogja a pasi mindkét kezét, és a melleire teszi. Ó,
úristen! Ez annyira helytelen! A férfi szája most a melleire vándorol, Sonia
felnyög – a két mellbimbója olyan forró és fájdalmas, hogy majdnem elmegy
csak attól, hogy a férfi szája hozzájuk ér. Felemeli a csípőjét.
A férfi hirtelen visszahőköl.
– Nem, ezt nem tehetem – mondja halkan. Aztán újra megmarkolja
Sonia mellét, ő pedig ráül a férfira, és meredt péniszéhez dörzsöli magát. A
farka nagy. Ezen a csávón minden nagy. Hatalmas karjai most Sonia teste
köré fonódnak, aztán a nyakát érintik, az oldalát markolják. Sonia
felemelkedik, és most kezdődik az az ügyetlen vetkőzés, a ruhák letépése,
az egy pillanat, a már megvan, már megvan, a várj, még nem.
Először ő van fölül, és a férfi beléhatol, de szinte el sem fér benne az
egész pénisze. Aztán a férfi lenyomja őt az ülésre, Sonia az egyik lábát
kinyújtja a támla fölött, és akkor bumm. Benne van. Kicsit fáj, jó
értelemben, ahogy a dugás tud fájni. Szex közben Sonia sosem szeret Dick
szemébe nézni, de valamiért itt a sötétben erre az idegenre egyenesen ránéz.
A férfi szeme úgy világít, mint a macskáé a sötétben. Ajkai ernyedten
elnyílva. Egyenesen visszanéz rá, aztán ráköp a hüvelykujjára, és ráteszi a
nő csiklójára, és megnyomja nagyon, nagyon finoman. Ez a pasas jól ismeri
a puncit. Keményen mozgatja a csípőjét, másik, szabad keze Sonia
derekán, és a nő remegni látja a mellét, és akkor a csúcsra ér, mindez így
együtt, a dolog hitványsága, a látvány, az érzés. Annyira borzasztó. Annyira
helyénvaló. Úristen! Úristen! Itt bassza egy férfi egy furgonban az autópálya
szélén, egy pasi, akit egy kicsit sem érdekel Sonia, sem az, hogy mi lesz a
vacsora, sem az, hogy kikkel barátkozik, sem az, hogy… mi volt ma a
gyerekekkel. És amikor a férfi közel ér a végéhez, Sonia felsikolt:
– Ne vedd ki! Nem leszek terhes! Már terhes vagyok! Ne húzd ki!
Gyere, élvezz belém!
Amit a férfi meg is tesz.

UTÁNA SONIA ÚJRA LETISZTOGATJA M AGÁT a mosdóban – ezúttal az

ülőkét is gondosan letörli és amikor végez és kimegy, a furgon már sehol.
Ami teljesen rendben is van. Sonia elindul a Passat felé. Kinyitja a hátsó
ajtót, és kidobja a fűre a fiai ülését, egyiket a másik után. Kiveszi a mobilját
a táskájából, és bevágja a kukába. Aztán visszaül az autóba, és vezet, csak
vezet tovább, magában énekelget, most már mély hangon, hangjából eltűnt
az a cincogás, a kocsijában nincsenek gyerekülések, és talán most szabad,
igazán szabad, először annyi hosszú, hosszú év után.
 13.

Mi van akkor, ha az embernek nincsenek tervei? Mi van akkor, ha

szökésben van? Sonia megáll a bankja egyik fiókjánál Connecticutban. Az
összes megtakarított pénzét kiveszi. Hétezer dollárt. Aztán vezet tovább.
Sötét van, és sötétben nem vezet valami jól, ez a New York-i élet hatása,
bár úgy érzi, már fejlődik.
Bejelentkezik egy hotelbe, egy olcsó Holiday Inn Expressbe
Brightonban, Boston külterületén. Brightonnak még volt valami ír és
emigráns hangulata, amikor Sonia Bostonban élt annyi évvel ezelőtt, amikor
még tényleg szabad volt, szabad, hisz fiatal volt, és nem volt rajta igazi
felelősség, vagyis nem úgy volt szabad, mint most, hogy kibújt a nagyon is
igazi felelősség alól. A sors iróniája, hogy amikor tényleg szabad volt, az
csak olyan volt, mint egyszerűen élni az életet, nem olyan, mint maga a
szabadság. Most viszont, hogy csak tolvajként lopja a szabadságot,
felpezsdíti az érzés, sokkal valóságosabb és zsigeribb. Érzi, ahogy végigfut a
testén.
Tizenkilenc éves volt. Először nem ment neki valami jól a fiatalság. Túl
komoly és lelkiismeretes volt. Pornográfiaellenes feminista értekezéseket és
egzisztencialista filozófiát olvasott. Sötét, morbid alakokat festett, amik
fájdalmasan, véresen vonaglottak. Aztán találkozott Katrinával. Katrina
megváltoztatta az életét.
Katrina. A gyönyörű, csodálatos, ellenállhatatlan Katrina – aki
beszippantotta magába a férfiakat, akár valami vad és kikerülhetetlen
lefolyó. Pedig nagy orra volt, időnként pattanásai, kis melle, és alig volt
százhatvan centi. Hogy csinálta? Katrina, aki kavargó, pszichedelikus
dolgokat festett. Részletgazdag, hatvanas évekbeli drogos festményeket,
miközben karcos Róbert Johnson-lemezeket hallgatott. Katrina, aki
megtanította Soniának, hogy nőnek lenni nem gyengeség. A nő – vagy
inkább lány, hisz mindketten csak tizenkilenc évesek voltak –, aki
megtanította Soniának, hogy széttárt lábakkal hanyatt feküdni is az erő egy
formája, főként, ha igazán jó érzés. Aki megtanította neki, hogyan viseljen
rövid szoknyát, hogyan riszálja a fenekét abban a bizonyos szoknyában, és
hogyan irányítson magára minden tekintetet a teremben, még akkor is, ha
nincs melle, hisz Katrinának sem volt melle. Mi volt Katrina titka? A félelem
hiánya. A magabiztosság. Mindig azt mondogatta Soniának: „Csak egyszer
vagy az életben tizenkilenc éves. Csakis egyszer. Miért ne élveznéd? Miért
ne hoznád ki a legtöbbet a fiatalságból és a szabadságból?”
És igaza volt. Rohadtul igaza volt. Mielőtt találkozott Katrinával, Sonia
lelketlen elhivatottsággal vetette bele magát a festésbe. Miután találkozott
Katrinával, az élethez és a művészethez fűződő kapcsolata teljesen
megváltozott. Miután találkozott Katrinával, elkezdett igazán lefeküdni
férfiakkal. Elkezdett lazán szexelni. Akivel éppen akart. Kis művészfiúkkal,
akiknek még nem nőtt szőr az arcán, viszont állandóan állt a farkuk. Egy
ideig a dobosok voltak a kedvencei. És a tanárai, ó, igen, a tanárai. Főleg
Philbert Rush. Magas volt, meghökkentően sötét haja mindenfelé
meredezett a fején, mint a rajzfilmekben az őrült tudósoknak, vonzó volt,
amit inkább az arroganciája okozott, nem valamiféle szabványos jóképűség,
sokkal idősebb volt nála, és sovány volt és mogorva. Úgy imádta a puncit,
ahogy a húszévesek nem is tudják. Katrinának nem volt ideje az idősebb
férfiakra, Soniának azonban mindenféle férfira volt ideje. Igen, Sonia
elkezdte jól érezni magát, őszintén és vadul, életében először, jól érezte
magát. És vajon utoljára is? Ennyi volt? Sonia tehát a főiskolás évek alatt
volt a csúcson, ahogy más lányok – a pom-ponlány típus – a
középiskolában?
Sonia akkor találkozott Katrinával, amikor egy olasz étteremben
dolgozott a Newbury Streeten. Bizonyos szempontból rendes munka volt.
Jó pénzt fizetett, nem volt annyira borzasztó, amit csinálni kellett, habár az
étterem tulajdonosa teljesen őrült volt. Ő maga is főzött, a felesége pedig
besegített a hétvégéken, és sokszor olyan borzalmas módon veszekedtek –
üvöltöztek, lábosokat és edényeket dobáltak, és tényleg nagyon, nagyon
üvöltöttek hogy Katrinának és Soniának nagyon hangosra kellett csavarnia a
rádiót, nehogy a vendégek kiakadjanak. Mikor ment ez a műsor, a két lány
összemosolygott. Ennek kapcsán indult el a beszélgetés is köztük.
Katrinának ugyanis kezdetben nem tetszett Sonia. Sonia pedig tudta ezt.
Katrina nem szerette az „egyetemista” lányokat. Ő nem járt iskolába.
Rockkoncertekre járt. Sonia azonban kitartó volt, és vicces, anélkül, hogy
az akart volna lenni. Katrina rajta nevetett, nem vele, de Sonia ezt nem
bánta. Legalább már nem néztek át rajta. Soniát pedig nagyon izgatta a
dolog. Ki ez a nő, ez a kicsit fura külsejű nő, aki olyan nagyra tartja magát?
Aki úgy vonul fel-alá az étteremben, mintha mindenkinek le kéne borulnia
előtte?

Munka után Sonia hazament, és nyugtalan álmában folytatta a

 Munka után Sonia hazament, és nyugtalan álmában folytatta a
felszolgálást. Másnap reggel mindig fáradtan ébredt, nyaka és karja fájt az
ételekkel megrakott tálcák cipelésétől. Gyakran túl fáradt volt hozzá, hogy
délelőttönként fessen. Egyik este megkérdezte Katrinától, hogy ő is szokott-
e ilyeneket álmodni.
– Ezeket pincérrémálmoknak hívják – mondta Katrina. – Az álom nem
a legjobb szó erre.
– És mindig ételeket viszel, de soha nem érsz oda velük a vendéghez?
– Soha nem találod meg az asztalodat. Ez a pincérpokol az álmodban.
A felszolgálás olyan munka, ami kísérti az embert. Én három éve csinálom.
– Itt? Három éve vagy itt? – Sonia még csak pár hónappal azelőtt
kezdte, a tavaszi félév vége előtt.
– Nem, te őrült egyetemista csaj – nevetett Katrina Sonián. De ez is
rendben volt. Sonia nem bánta, hogy Katrina mulat rajta. Őszintén szólva a
vonzódását Katrinához felpiszkálta valami kíváncsiság, valami tárgyiasító
jellegű kíváncsiság. Sonia ismerősei közül mindenki egyetemre járt. Katrina
viszont nemcsak hogy nem járt egyetemre, de még a középiskolát sem
fejezte be, Sonia pedig még soha nem lógott olyannal, aki kibukott a
középiskolából.
– Mit tanítanak nektek abban a flancos suliban? Hogy az emberek
gyakran dolgoznak ugyanazon a helyen három évig?
– Hát, biztos vagyok benne, hogy előfordult már. Én festészetet
tanulok, nem az amerikaiak munkavállalási szokásait.
Katrina rámosolygott. Ez ismét egy szórakozott mosoly volt, nem
teljesen barátságos. Ezen a ponton Sonia még nem értette meg azt a varázst,
ami Katrinából áradt. Ránézett, és egy kócos, széles hátsójú, alacsony lányt
látott, akinek nagy orra volt, és nem járt főiskolára. Katrina folytatta.
– Eljössz velem bulizni munka után? A Paradise-ba megyek, lesz ott
egy koncert. Ismerem a basszerost, fölvett a vendéglistára, és bevihetek
magammal még egy embert. A nővéremet akartam vinni, de ő amúgy is be
tud jutni, ismeri a biztiőrt. A rock and roll a legjobb gyógyszer a
pincérrémálmok ellen. Minden pincérkedéssel kapcsolatos dolgot kitisztít az
ember fejéből elalvás előtt, ígérem, hogy más dolgokról fogsz majd álmodni.
És ez így is lett. Ingyen piák, belépés a hátsó bejáraton keresztül.
Nevenincs zenekarok és aztán a menőbbek is, akik Los Angelesből, New
Yorkból és Chicagóból jöttek fellépni. Ott volt Lemmy a Motörheadből.
Számolatlanul jöttek a hosszú ha-júakból álló rockegyüttesek, és Katrinát
mindenki megdöntötte, Slash, a pasi a Warrantból, Chris Robinson a Black
Crowesból, Tommy a Replacementsből, a gitáros a Red Hot Chili
Peppersből. Katrina mindenkit ismert, menő és nem menő arcokat egyaránt.
Soniának soha többet nem voltak pincérrémálmai. Ő volt az, aki leállt
mindenkivel, akivel Katrina nem akart. Ez azonban nem jelentett gondot
számára. Mert ez mind tapasztalatot hozott. Azok mind emberek voltak.
Vagyis pontosabban férfiak. És jó buli volt az egész. Vidám és gondtalan.
Adrenalinlöketek és baromi hangos zene, izzadó férfiak, drogok és alkohol.
Rövid szoknyák és szűk pólók, és a formás mellbimbó ereje. A tizenkilenc
éves mellbimbóé. Mi lehet szebb egy tizenkilenc éves lány rózsaszín,
duzzadó mellbimbóinál? Semmi. Egyáltalán semmi. Sonia pedig megtanulta,
hogy ebben semmi szégyellni való nincs, csakis öröm. Csakis a fiatalság
szépségének öröme, ha az ember elég bátor hozzá, hogy ezt megérezze.

MINDEZ AZONBAN ÉVEKKEL EZELŐTT TÖRTÉNT . Több mint tíz évvel

ezelőtt. Tizenöt rohadt évvel ezelőtt. Most már Sonia mellbimbói, ha nem is
voltak botrányosan rosszak, de sötétebbek és kicsit szélesebbek lettek,
nem voltak már annyira rózsaszínűek. Sonia bekapcsolja a tévét a lélektelen
Holiday Inn Express-szobában. Egyik csatornáról a másikra vált. Lefekszik,
és jólesik feltenni a lábát. Miután nagyjából egy óráig így pihen,
nyugtalanság fogja el, megéhezik, és egy kicsit megijed magától. Még haza
is telefonál, és amikor Dick felveszi, ő leteszi a kagylót. Életben van. Ők
mind életben vannak. Ők. Ezután pedig felhívja a bostoni tudakozót, majd a
Boston környékit, és akkor megtalálja őt, nevéhez már kötőjellel
hozzátoldva egy másik név is szerepel, Katrina Nelson-Allen, Harvard,
Massachusetts. De elbátortalanodik, és nem hívja fel. Inkább fölveszi az
egyetlen ruhát, amit elhozott magával, egy mell alatt szabott, rövid ruhát,
amit évekkel ezelőtt Betsey Johnson menő boltjából szerzett be, amikor
ezek a ruhák voltak divatban a rocker csajok között, és most is jól jön,
mert ebben nem tűnik annyira terhesnek, duzzadó mellei pedig szépen
kiemelik a felső részt. Sonia elmegy a hotelből, hívat egy taxit a recepciós
pasival, és úgy dönt, hogy a Kenmore Square-re megy, a Ratbe, ami
bostoni évei alatt a kedvenc klubja volt, a világ legjobb rockklubja.
A Rat. Ahol annak idején táncolt a Pixiesre, a The Neighborhoodra, a
The Bagsre, az Ultra Blue-ra, a Jawbreakerre és még száz másik együttes
zenéjére. Mitch dolgozott akkoriban az ajtónál, akinek volt egy lyuk a
torkában, és amikor mondani akart valamit, akkor mindig egy kis
mikrofonszerűséget tett oda. Nem mintha sokat beszélt volna Katonával és
Somával, miközben azok elvonultak mellette, és hagyták, hogy megtapizza a
feneküket, viszont nem kért tőlük belépődíjat. Mitch hatalmas férfi volt,
akinek rengeteg, ősz haja és ősz szakálla volt, és egy intézmény volt, kézben
tartotta a szálakat, és bárkit ki tudott dobni, akár a Del Fuegost, ha túl
sokat ittak, akár a jól öltözött egyetemista fiókákat, akik nem jártak oda
rendszeresen, de megpróbáltak leereszkedni erre a szintre, márpedig ez
Mitchnek nagyon nem tetszett. Hatalma volt. A rock and roll hatalma.
Katrinát és Soniát pedig szerette, hisz ugyan mit ne szerethetett volna rajtuk.
A taxi megáll a Rat előtt, ami semmit sem változott, és ez hihetetlen
örömmel tölti el Soniát, mintha a világ tényleg csodálatos volna, és az ő
boldogságára jött volna létre. Föltesz egy kis rúzst, megnézi az arcát a
tükrében, majd miközben terhessége tudatában a Rat felé halad – bár a
hasa igazán szép és kicsi, de azért mégiscsak terhes feltűnik neki, hogy
valami nem stimmel. Egy nagydarab, focistakülsejű pasas áll az ajtóban, aki
csupa szteroiddal felpumpált izom, szűk pólót visel bőrdzsekivel, és tüsi haja
van.
Sonia lassan megy oda hozzá, és bekukucskál mögötte. A bár
ugyanolyan, mint régen. Zsúfolt, de nem túlzsúfolt, hangos, legalábbis
hangosabb, mint amihez mostanában hozzá van szokva, de valószínűleg nem
hangosabb, mint annak idején volt. De hol van Mitch? Eluralkodik rajta a
pánik.
– Szia – köszön Sonia.
– Szia – felel a focista megnyugtató bostoni akcentussal. – Tíz dollár a
beugró.
– Ja, igen, persze. – Sonia benyúl a táskájába, és talál egy tízest a
pénztárcájában. El sem hiszi, hogy beugrót fizet. Elvörösödik az arca. –
Tudod, azelőtt sohasem kellett beugrót fizetnem. Mitch merre van? Mitch…
ööö, Mitch…
– Mitch meghalt.
Sonia meginog, és kezét az ajtóra teszi, nehogy elessen.
– Micsoda? Mitch meghalt?
– Igen, kiújult a torokrákja, és el is vitte.
Sonia a megdöbbenéstől szinte észre sem veszi, hogy a fickó elveszi
tőle a tíz dollárt, dühét elnyomja a szomorúság. Meghalt Mitch. Mitch,
akinek a jóvoltából különlegesnek érezhette magát, hiszen ő is ott lehetett a
dögös csajok klubjában, akik menő rocker fiúkkal dughattak. Mitch, akinek
alvilági kapcsolatai voltak, aki nem tűrt el semmit, aki megvédett minden
lányt, akit szeretett. Soniának eszébe jutott, amikor Mitch jól megverte Dan
Zeent, a helyi rocker hőst, amiért az megpróbált megerőszakolni egy
szegény lányt a férfimosdóban. Teljesen összeverte, mozifilmbe illően véres
és akciódús jelenet volt, ott a Rat előtt. Zeen aztán soha nem emelt vádat,
Mitch kapcsolatait figyelembe véve. Mitch hős volt, egy legenda.
Sonia összeszedi magát, és először inkább felmegy az emeleti bárba
ahelyett, hogy az alagsorba menne, ahol az együttesek játszanak. Felül egy
bárszékre, jelez a csaposnak, sört és hamburgert rendel. Amikor a férfi
meghozza a sört, Sonia elkapja a tekintetét.
– Na és mikor halt meg Mitch? – kérdezi a csapostól.
– Mitch? Ki az a Mitch?
– Eh, semmi.
Ettől aztán még rosszabbul érzi magát. Az egy dolog, hogy Mitch
meghalt, de az milyen már, hogy egy másik ember, aki a Ratben dolgozik,
még csak nem is tudja, ki volt ő. Mintha valaki nem tudná, hogy ki volt
Jézus, vagy ilyesmi.
Sonia döbbenten, csendben elmereng, míg a hamburgerét várja. Az
meg is érkezik. Hatalmas, zsíros, isteni finom. Sonia kortyol egyet a söréből,
és egy pillanatra sikerül átélnie annak az élménynek a teljes örömét, hogy
hatalmas mennyiségű ételt fogyaszthat el. Majd odaül mellé egy férfi, és ő
éppen beleharap a hamburgerbe – bazi nagyot harap –, amikor a férfi
megszólítja.
– Szia, Sonia! Atyaég, de rég nem találkoztunk! – És meg akarja ölelni.
Sonia fél, hogy ha kinyitja a száját, leköpi a férfit, így inkább meg se szólal,
csak elfojtott hangot ad ki magából, és nem húzódik el az öleléstől, végül is
biztos olyasvalakiről van szó, akit ismer.
És valóban, eltart egy darabig, de felismeri a férfit. Úgy tűnik ugyanis,
hogy ismerősét eléggé megviselte az élet. Katrina pasija volt, az, akivel
együtt élt egy évig, és aki több együttesben is basszusgitározott, a
legjelentősebbként a The Neighborhood-ban. Stan. Stan Donato. A haja
még mindig légin -kább fekete, és még mindig ugyanolyan bozontos a
fazonja. Mindig is sovány volt, most már azonban csontsovány, a bőre pedig
– az arca –, te jó ég! Nem mintha bármikor is szép bőre lett volna, de hogy
az évek nem tettek jót neki, az biztos. Kifejezetten szürke, és bár soha nem
volt magas, most úgy tűnik, mintha összement volna, mintha feleakkora
lenne, mint korábban volt. Mégis nagyon jó találkozni vele.
– Stan! Örülök, hogy látlak. Micsoda meglepetés! – szólal meg végre
Sonia, miután lenyelte a hamburgerfalatot.

– Te vagy a meglepetés, Sonia. Mit keresel itt, Bostonban? – Stan

 – Te vagy a meglepetés, Sonia. Mit keresel itt, Bostonban? – Stan
olyan rekedt hangon beszél, mint egy öregember.
– Nem tudom pontosan, mit keresek itt.
– Fantasztikusan nézel ki. – A férfi lenéz Sonia hasára.
– Terhes vagyok.
– Ejha! Gratulálok!
– Köszi.
– Férjhez mentél? Mintha azt hallottam volna, hogy férjhez mentél.
– Igen. – Sonia köhécsel egy kicsit a hamburgertől. – Mesélj magadról,
míg bedobom a maradék hamburgert.
– Hát, nincs semmi különös újság, de minden rendben. Most egy igazán
jó, új együttesben basszusozok. Szerintem befuthatunk. Már érdeklődött
utánunk néhány kiadó, de az is lehet, hogy inkább kézbe vesszük a dolgot,
és egyszerűen kiadunk magunk egy albumot. – Stan nagyon kis
mozdulatokkal és olyan ismerős módon vakargatja az arcát. Iszonyatosan
szeretné belőni magát. Sonia felismeri az arcvakargatásnak azt a sajátos
módját, ami a heroinfüggőket jellemzi. – Még mindig ugyanabban a
lakásban lakom, Allstonban. Van egy fantasztikus, új csajom. Sokkal-
sokkal jobb vele, mint Katrinával volt. Tartod még a kapcsolatot
Katrinával?
– Nem, már nem. De megnéztem a telefonkönyvben, és gondoltam rá,
hogy felhívom.
– Szerintem ne fáraszd magad ezzel. Férjhez ment, van egy gyereke, az
Anonim Alkoholistákhoz jár, és teljesen megváltozott. Igaz, én mindig
tudtam róla, hogy egy szemét dög. De akkor is szerettem.
– Én azért nem nevezném szemétnek. Elég nagy volt ugyan az egója, de
ezt valahogy lehetett benne szeretni. Mindenesetre nem semmi. Elképzelni
őt, ahogy megállapodott. Nem könnyű. Egészen zavarba hozza az embert.
– El se tudod képzelni, Sonia – mondja Stan. – Meglátogattam párszor,
mivel barátok maradtunk.
– Most már emlékszem rá. Mindig is csodálkoztam ezen. Én sohasem
maradtam barátságban egyik exemmel sem. – Sonia agyába bevillan Dick,
de aztán gyorsan újra a jelenre koncentrál.
Katrinára gondol, ahogy lelépett Lenny Kravitz-cel egy füstös bárban,
vagy ahogy táncolt, két karját a Black Crowes felé nyújtva.
– Hm, megnéztem a telefonkönyvben, de aztán elbátortalanodtam, és
nem hívtam fel. De szerintem fel fogom. Szeretnék vele találkozni, még
akkor is, ha az Anonim Alkoholistákhoz jár. Én is férjhez mentem, és
gyerekeim vannak. De ettől még nem érzem azt, hogy egész más emberré
váltam volna. Lehet, hogy ez a baj. Érzem, hogy most más dolgokat kell
csinálnom, de különben nem érzek változást, azt hiszem. – Miközben Sonia
ezt mondja, és ránéz Stanre, aki ugyanolyan, mint volt, csak tizenöt évvel
idősebb kiadásban, ami éppenséggel nem túl vonzó, azon tűnődik, hogy
igaz-e, hogy tényleg nem érzékel változást a maga életében. És mit jelent ez
egyáltalán? Hogy fiatal? Szabad? Mintha az egész világ a lábai előtt
heverne?
– Itt van az egész családod? Mit csinálsz itt, mondtad már? – Stan
vakaródzik, ujjait végighúzza az arcán a homlokától kezdve az álláig, majd
vissza.
– Nem mondtam még. Hát… azt hiszem, vakáción vagyok. Vagy
küldetésen. Ahol önmagam megtalálása a cél. Nem is tudom. De a
családom nincs itt velem.
– Hol szálltál meg?
– A Holiday Inn Expressben, Brightonban. – Sonia végzett az evéssel.
– Figyelj, megnézzük, mi van lent?
Stan vállat von. Sonia látja rajta, hogy be akarja lőni magát, viszont azt
is tudja, hogy pénzre van szüksége ahhoz, hogy ezt megtehesse.
– Persze, menjünk.
Az együttes neve „Let’s Go Rádió!” és tényleg van egy felkiáltójel a
nevükben. Úgy tűnik, 80-as évekbeli bandákat utánoznak, mint amiken
Sonia is felnőtt, például a Mén in Hatset vagy a Flock of Seagullst, csak a
fellépőruháik nem annyira színesek. Sonia és Stan hátul állnak meg, Sonia
pedig végignéz a fiatal lányokon, akik élénk színű harisnyákban vannak, és
nem sajnálták a szemhéjtust, ugrabugrálnak, a feneküket riszálják, és
kezükkel a színpad szélébe kapaszkodnak. Ilyen volt ő is egykor.
Szégyentelen. De miért ne lett volna szégyentelen? Miért ne, olyan fiatalon?
Most viszont az igazi probléma az, hogy nagyon nem tetszik neki ez az
együttes. Bénák. Olyan, mintha még a hangszereik sem lennének
behangolva. És valami nem stimmel abban, hogy ő most itt van, olyan,
mintha a múltjába bámulna, és hiányolná azt, pedig ez nem az ő múltja, ez
most történik, és közel sem övezi annyi dicsfény, mint a múltját. Arról nem is
beszélve, hogy nincs visszaút. És akkor Sonia megfordul, Stanre néz, és azt
gondolja, hogy legalább nem ugyanabban a lakásban él most is, tizenöt év
múltán, és nem azzal próbálkozik még mindig, hogy megcsinálja magát, sőt
ami még jobb, legalább nem egy belövésre vágyó drogos.
– Húzzunk el innen! – szólal meg Stan. – Ezek a srácok bénák.
 – Igen, tényleg azok.
Végigmennek a Commonwealth Avenue-n, és Stan beszámol arról,
hogy mi újság Sonia hajdani pasijai közül néhánnyal: az egyik San
Franciscóban él, és art rockot játszik, egy másik eltűnt New Hamp-shire-
ben egy pincér nővel, és senki sem tudja, hol van. Útközben találnak egy
padot. Szép az este, szellős és hűvös, de kellemes. Leülnek.
– Figyelj, Sonia. Szeretnék kérni egy szívességet.
Sonia tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat. Stan megint végighúzza az
ujjait az arcán, a teste pedig úgy rángatózik, hogy az Soniát Mike-ra, a
kisfiára emlékezteti, amikor próbál nyugton megülni, de aztán elhessegeti
Mike képét, és Stanre néz.
– Tudnál kölcsönadni tizenhat dollárt?
Érdekes dolog ez a drogosokkal. Mindig a legfurcsább összegekkel
állnak elő, amikor pénzt kérnek. Nem száz dollárt vagy valami kereket és
komolyabbat, hanem mindig valami fura, meghatározott összeget, ami talán
egy fél tasak ára, mert a többi pénz már a zsebükben van, vagy ilyesmi. Ki
érti ezt?
– Stan, én…
– Vissza tudom fizetni a jövő héten. Lesz egy fellépésünk, amiért fizetni
fognak, és aztán meg tudom adni… tudok csekket küldeni. – Egyenesen
Soniára néz, és közben a kezét tördeli.
– Stan, mióta van neked csekkszámlád?
– És ha csak tizennégy dollárról lenne szó? Vagy tizennégy ötvenről?
Kérlek.
– Úgyis csak drogot veszel majd rajta, és szerintem ez nincs rendjén.
– Nem, nem! – Stan szemei elkerekednek az óriási erőlködéstől, hogy
az őszinteség benyomását keltse. Sonia tudja, hogy a kábítószer-függőség
nem vicc, mégis ahogy a férfi arcát nézi, amint az megpróbál az ártatlanság
holmi tágra nyílt szemű szobrává alakulni, csak nehezen tudja megállni, hogy
ne nevesse el magát. – Csak azért kell, hogy… hogy haza tudjak menni, és
tudjak venni valamit vacsorára. Teljesen le vagyok égve! És tartozásom is
van. Vissza kell fizetnem… egy ismerősömnek.
– Stan, nem. Tudod, nagyon örülök, hogy összefutottunk. Jó volt hallani
kicsit Katrináról is meg az exeimről. Tényleg szuper, hogy találkoztunk, de
most már fogok egy taxit, és visszamegyek a szállodámba. – Sonia
odahajol, és megöleli Stant. Stan viszonozza az ölelést. A férfinak nincs is
olyan rossz szaga. Aztán szétválnak, és Sonia feláll, hogy keressen egy
taxiállomást.
 – Sonia, várj, Sonia! – Stan ülve marad, és kétségbe van esve. Sonia
együtt érez vele, de nem, mindig is volt egy szabálya a drogosokkal
kapcsolatban. A drog szemét dolog.
– Igen, Stan?
Stan megragadja a két kezét, a fejét odahúzza a magáéhoz, és azt
mondja:
– Kinyallak. Nagyon jól csinálom. Csak tizennégy dollár…
Sonia elhúzódik, és integetni kezd.
– Jaj, nem, nem, Stan. Légy jó! Vagyis kösz, de nem.
Elindul olyan gyorsan, ahogy csak bír, aztán megfordul, és integet
Stannek, aki magába roskadva ül a padon, és enerváltan visszaint neki.

A HOTELBE VISSZAÉRVE Sonia azon gondolkozik, hogy hazatelefonál, ha

még mondhatja ezt így, és hogy majd leteszi a kagylót, de aztán
meggondolja magát. Katrina, drága Katrina. Az a helyzet, hogy Katrinával
kapcsolatban soha semmi nem tudná igazán meglepni. Ö mindenre képes
volt, bármerre tartott is. És Stan, te jó ég! Annyira tehetséges volt, és
most… csak rá kell nézni. Sonia rettenetesen fáradt, még ha a gondolatai
összevissza cikáznak is, bekapcsolja a tévét, és mielőtt ráeszmélne, már
kezd elálmosodni, úgyhogy felkel, lerángatja magáról a ruháit, és kezd
elszenderedni, közben beszívja a hotel ágyneműjének tiszta hipószagát,
majd mielőtt álomba merül, az utolsó gondolata az, hogy szinte fájdalmasan
vágyódik a saját ágya meleg, mocskos testszaga után.
 14.

– Katrina? Itt Sonia. Tudom, hogy évek óta nem beszéltünk…

Hát megtette. Felhívta őt, és csodálatos volt hallani a hangját.
Egyszerűen csodálatos.
A kérdés eldőlt. Sonia meglátogatja Katrinát. Sonia nem mondott
semmit arról, hogy elhagyta a családját. Párszavas beszélgetésükből
kiderült, hogy Katrinának van egy kisfia, Rufus. A férje, Joe hajdan az egyik
helyi bostoni bandában játszott, Sonia biztos emlékszik rá, ugye? Sonia nem
emlékszik rá, de majd eszébe jut, ha látja. Az arcokra elég jól emlékszik, a
nevekre már kevésbé. És amúgy se maradt meg túl sok részlet a groupie-
időszakából. Egy hatalmas kavalkádra emlékszik, az érzelmek, zajok és
színek kavalkádjára, de a finom vonalak nagyrészt a semmibe vesztek. Nem
mintha nem akarna megpróbálni emlékezni mindenre. Talán ha Katrinát látja,
visszajönnek a részletek. Talán épp arra van szüksége, hogy igazán
emlékezzen az életére.

KATRINA HÁZA GYÖNYÖRŰ KÍVÜLRŐL. Szürke faburkolat. Mint egy ház a

festői Cape Codon. Szélesen terpeszkedő épület, fehér zsalugáterekkel. A
fű szépen nyírva. A kavicsos felhajtó ízléses és nem túl hepehupás.
És aztán itt jön Katrina, aki kilép elé a házból, ahogy Sonia megáll a
felhajtón. A csípőjén ott ül Rufus, aki ránézésre majdnem akkora, mint az
anyja. Katrina gyönyörű, a haja hosszabb és kócosabb, mint valaha,
homlokát vastag frufru takarja. Dereka vékony, csípője széles, és az arca
olyan fiatal, hogy Sonia azonnal rémségesen öregnek érzi magát. Úgy
látszik, az ital és a cigi, bár most, a terhessége alatt és a korábbi terhességei
alatt erősen visszafogta magát, megöregítették, míg valami oknál fogva
Katrina, ahogy jön felé, rátekeredve ez a morcos tekintetű, hatalmas fiú,
megőrizte hamvas bőrét. Ügyetlenül átölelik egymást, miközben közéjük
ékelődik Rufus és Sonia pocakja, aztán bemennek a házba.
Katrina háza belülről már nem olyan szép. Erősen érződik a mosatlan
edények szaga. A kanapé piszkos és rozzant. A szobákban alig van néhány
bútordarab, és hideg van ezen az enyhe novemberi napon. Tulajdonképpen
hidegebb van bent, mint kint. A vastag, barna szőnyeg valahogy szomorú
hatást kelt. Joe a konyhában áll, épp egy jointot teker magának, és kávét
iszik. Sonia most már emlékszik Joe-ra. Egy Dogweed nevű bandában
játszott. Remek, hangos, gyors, kicsit countrys együttes volt a Dogweed,
három főből állt. Nagyon jól nyomták. Mindhárman alacsony, hosszú hajú
férfiak voltak, akik szeretettel és önfeledten játszottak hangszereiken.
Annak idején volt körülöttük egy kis felhajtás, ott szimatoltak a lemezkiadók
is. Most pedig itt áll maga Joe, a haja rövidre nyírva, legyőzött és szomorú.
Talán még ijedt is. A sok fű mély ráncokat rajzolt az arcára. Ő nem vonzó
már, nem úgy, mint Katrina.

A NŐK LETELEPEDTEK a nappaliban, a kanapé két végében.

– Rufus, köszönj szépen Katrina barátjának, Soniának – szól Katrina.
Rufus morcosan ránéz Soniára, aztán felhúzza anyja pólóját, felfedve
egy gyönyörű, körte alakú mellet, és nekilát szopni. Másik kezével anyja
másik mellét simogatja. Mindeközben halkan morog, és egyenesen Soniára
néz, fenyegetően, mintha Sonia valami szörnyeteg lenne, aki el akarja vinni
az anyját.
– Kicsit szégyenlős – mondja Katrina.
– Katrinának hív téged? Csak mert azt mondtad, hogy köszönjön
Katrina barátjának, nem azt, hogy anya barátjának – szól Sonia.
– Ó, igen. Joe és én hiszünk abban, hogy jobb, ha a gyerekek a
keresztnevükön szólítják a szüleiket. Hiszen mindannyian emberek vagyunk,
egyéniségek, nem? Azt a tárgyiasítást, amit az „anyu” meg „apu" szavak
létrehoznak, rendkívül károsnak gondoljuk.
– Huhh. – Csend. Baszki, gondolja Sonia. Katrina mindig is furcsa volt,
ez is olyan nagyszerű volt benne. Furcsa és vicces. Egy különc. Minden
normán kívüli.
Katrina szélesen rámosolyog Soniára.
– Te annyira terhes vagy! Szentséges ég. És vannak gyerekeid is? Hol
vannak?
– Otthon, Brooklynban, az apjukkal. – Újra mély csend. – Kiborultam.
Küldetésen vagyok. Vakáción. Vagy ilyesmi.
– Én sosem tudnám elhagyni az én Rufusomat. – Katrina arcán épp
csak egy kicsit látszik, mennyire elborzadt a gondolattól, annyira rohadtul
hamvas az arca. Úristen, hogy csinálja, hogy így néz ki?
– Katrina, te fantasztikusan nézel ki. A színed, a bőröd…

– Nem dohányzom, nem eszem húst, nem iszom, vegetáriánus étrenden

 – Nem dohányzom, nem eszem húst, nem iszom, vegetáriánus étrenden
élek, egy csomó nyers ételt eszem. És kolon-hidroterápiát végzek.
– Úgy érted, beöntéseket adsz magadnak?
– Igen. Körülöttünk a levegő, a víz, az étel mind teli van toxinokkal.
Mindannyian hét kilogramm mérgező fémet hordozunk magunkban, ami
lassan gyilkol bennünket. Szó szerint. – Katrina megsimítja Rufus fejét. A fiú
már nem néz Soniára, Sonia nagy megkönnyebbülésére. Ehelyett a feje
teljesen elmerül anyja mellének párnáiban. – Hány évesek a gyerekeid?
– Az egyik négyéves, a másik kettő. Mindketten fiúk. Igazából nem
szeretnék erről beszélgetni. Nem mondom, hogy nem hiányoznak. És
bűntudatom is van, amiért otthagytam őket. De kiborultam. Tudod, nem
terveztük ezt a terhességet.
– Én annyira félek a véletlen teherbe eséstől, hogy egyszerűen leálltam a
szexszel. Egyáltalán nem állok készen egy új babára. Rufusnak még annyira
szüksége van rám. Belegondolni is rémes! Komolyan együtt érzek veled.
– Mióta nincs köztetek szex Joe-val? – kérdezi Sonia suttogva, pedig
Katrina egyáltalán nem suttogott.
– Úgy három éve – feleli Katrina. – És nem kell aggódnod, hogy Joe
meghall minket. Ez nem titok. Mindenről nyíltan beszélünk.
– Te jó ég, a szexmentesség azért kemény lehet a házasságotokra
nézve.
– Annyira nem. Joe most már ezt máshonnan szerzi meg, én meg nem
bánom. Igazából könnyebb is így nekem. Amikor az embernek gyerekei
vannak, akkor minden megváltozik. Ezt te is tudod.
– Fogamzásgátlóra nem gondoltál?
– Dehogyis! Mérgezzem a testemet?
– Hát, nem is tudom, Katrina! Szex nélkül élni? Te nagyon szeretted a
szexet. Te tanítottál meg rá, hogyan kell szeretni a szexet! Én azelőtt soha,
és azóta sem találkoztam hozzád hasonló emberrel. Aki olyan szégyentelenül
szerette a szexet. Szeretted a testedet és a férfiak testét és a zenét és a
drogokat és a bort…
– Az már nagyon régen volt, Sonia. – Katrina derűs tekintettel néz rá.
Ajkát kissé összeszorítja, és Sonia most először látja rajta a korát. – Eljön
az a pont, ahol mindezt el kell engedni. Senki nem élhet úgy örökké. Akkor
fiatalok voltunk! Már nem vagyok fiatal. És te sem.
– De azért még halottak sem vagyunk, nem igaz?
– Egy részünk meghal, amikor a gyerekeink megszületnek, nem? A
szexuális énünk már nem ugyanaz, mint azelőtt. Az önzőségünknek, az
energiánknak vége. Nagy részünk meg is hal a gyermek születésekor.
Ahogy annak történnie kell. Nem kapaszkodhatunk a fiatalságba vagy a
gyerekek előtti életünkbe – akár szexről, akár a társasági életről van szó az
olyat látni is szomorú. Vagy reménytelen. Ezért ehelyett minden reményemet
Rufusba helyezem. Ő megérdemli. Neki lesz gyerekkora, nem úgy, mint
nekem.
– És mi az a gyerekkor pontosan, ami neked nem volt?
– Harmadik gyerek voltam, és az anyám sose ért rá. És hogy is
figyelhetne valaki három gyerekre? Aztán anyám nagyon szerencsétlen lett,
és lefeküdt a szomszéd fiával, egy gimnazista gyerekkel. Aztán a szüleim
elváltak.
Sonia mindezt a főiskolás évek alatt tudta meg. Most, hogy újra hallja a
dolgot, felelevenednek benne az akkori emlékek. A színpad mögött ülnek,
kitűnő joint jár körbe. A hűtőláda tele Rolling Rock sörrel. Egy másik
barátnőjük, Lola a Zug Zug együttes énekesének ölében ül. A banda öt
szép, izzadt, fiatal férfiból állt. A Zug Zug ősemberül a dugást jelentette,
legalábbis szerintük.
Rufus abbahagyja a szopást, Katrina megsimogatja a fejét, és puszit ad
neki. A fiú nem úgy néz ki, mint egy boldog gyerek. Úgy néz ki, mint aki fél
és szerencsétlen, ráadásul vérszegény. Mereven nézi Soniát.
– Úgy érzem, a fiad utál engem. – Tessék, kimondta. A francba Rufus
érzéseivel. Katrina olyan nyíltan beszél előtte, hogy ő sem fog amiatt
aggodalmaskodni, hogy kimond valamit, amit nem kéne.
– Nem nagyon szereti a látogatókat. Legtöbbször magunkban vagyunk
idebent, vagy sétálunk a ház körül, élvezzük a természetet. A birtok négy
hold, senki nem zavar minket – mondja Katrina.
– És vannak nektek barátaitok? Gondolom, azért csak van valaki.
– Jár ide Joe néhány kuncsaftja, tudod, füvel kereskedik… de
egyébként nem nagyon. A barátságokat amúgy is túlbecsülik az emberek.
Csak a család számít.
– Ezt valamennyire meg is értem, de te is csak ember vagy. És mint
ember, a világban is élsz! Azt hiszem, ez az, amit most érzek. Most itt
vagyok kint a világban. Hagyom, hogy a gyerekeim apja vegye át a
gondjukat.
– A férfiak nem a gyerekgondozásra vannak kitalálva. A vadászó-
gyűjtögető kultúrákban a nők gondozzák a gyerekeket, miközben a férfiak
gondoskodnak a vadászatról és az irányításról. Sokat tanulhatunk a
primitívebb kultúráktól. Ide figyelj, holnap vasárnap. Nem akarsz itt aludni
ma éjjel? Bár legszívesebben most rögtön visszaküldenélek a fiaidhoz…
– Nem megyek vissza most azonnal. Ma este még nem. Majd a végén
visszamegyek. – Sonia nagyon kicsinek érzi magát, ahogy ezt mondja. De
így igaz, és most, hogy itt ül, és Katrinával beszélget, rájött erre. Még nem
fordulhat vissza. – El kéne mennünk együtt valahova, Katrina. Kettesben,
valami helyi bárba. Pár órára itt hagyhatnád Rufust az apukájával.
– Nem iszom, Sonia.
– Majd iszunk ásványvizet. Csak hogy járjunk egyet. Mert oké, tetszik
az odaadásod, de olyan ritkán tudunk találkozni.
Katrina ránézett Soniára azzal a hamvas, kolon-hidroterápiás
energiájával. Arcán a valódi nagylelkűség mosolya.
– Tudom, hogy őrültnek gondolsz, Sonia. Azt is tudom, hogy szinte
mindenki azt gondolja, hogy mi, én és a hozzám hasonlók, őrültek vagyunk.
Pedig mi vagyunk a normálisak egy beteg világban, érted? Ezt Thomas
Szász mondta a skizofréniáról. De tényleg, mi, a nők, akik kapcsolatban
vagyunk a testünkkel és a belőle előbújó emberi lényekkel, mi vagyunk
azok, akik valójában normálisak, még ha az emberek őrültnek is tartanak
minket. Nagyon nehéz megőrizni a kapcsolatot természetes valónkkal ebben
a rohanó, technológiavezérelt világban. Valódi erőfeszítést kell tennünk,
hogy kizárjuk a káros zajokat, az úgynevezett civilizált világ rombolását.
– Te sem lennél ezeknek az információknak a birtokában a vadászó-
gyűjtögető kultúrákról meg Thomas Szászról, amikre az egész koncepciódat
alapozod, ha nem lennének repülőgépek, egyetemek és nyugati oktatás. Ez
az információ éppen azért elérhető számodra, mert létezik a technológia és
a nyugati civilizáció. Nem látod, milyen ironikus ez az egész?
Katrina olyan arcot vág, mint aki citromba harapott. Rufus már
otthagyta az anyját, és eltűnt hátul valamelyik sötét szobában.
– Az irónia nem az én műfajom, Sonia.
– Jól van, akkor érted, milyen erőltetett az ideológiád?
Sonia már abban a percben, ahogy ezek a szavak elhagyják a száját,
komplett idiótának érzi magát. Ideológia! Erőltetettség! Mégis kinek
képzeli ő magát?
– Azt értem, hogy neked arra van szükséged, hogy így lásd. Ennek az
az oka, hogy félsz. – A savanyú arckifejezés már eltűnt Katrina arcáról. Újra
átvette a helyét a derű. – Rufus visszament a hálószobánkba, mert pihenni
akar egy kicsit. Vissza kell mennem, hogy álomba szoptassam. Először is
megmutatom neked, hol a vendégszoba. Itt maradsz ma éjszakára, ugye?
 – Igen, szeretnék. Köszönöm. – Van valami Katrinában, valami olyan
mágneses erő, ami mindig odavonzotta hozzá az embereket, Soniát is
beleértve. Még ha a barátnője megváltozott is, még mindig megvan benne ez
a varázserő, amitől mindenki a közelében akar lenni. – Ja, és még valami.
Festesz még?
Katrina egyenesen a szemébe néz. Az arcán nyoma sincs
vágyakozásnak, sem megbánásnak.
– Nem. A festészet a gyerekeknek való. Most már csak azzal
foglalkozom, ami a felnőttek dolga.
Sonia nagy nehezen felemelkedik a kanapéról. Ahogy követi Katrinát
fel a lépcsőn, be egy apró szobába, aminek falát málladozó, rózsaszín
virágos tapéta borítja, Soniának eszébe jut, hogy érezte magát régen, ahogy
követte Katrinát mindenhová. Nagynak, esetlennek. A rút kiskacsa a hattyú
mögött. Itt és most, terhesen és ténylegesen esetlenül, és újra Katrina
terepén – akkor régen a klubok, a bulik is mindig Katrina terepe voltak –
ugyanúgy érzi magát. Mint egy mohó, buta ember, mint az ügyetlen második.
Az az ember, akit vezetni kell.

A PIHENÉS UTÁN következik a vacsora. Katrina főz, Joe pedig egy másik
szobában nézi a tévét.
– Hogy lehet, hogy van tévétek, ha megpróbáljátok kizárni a
civilizációt? – kérdezi Sonia.
– Hát nézd, van tévénk. Tűzhelyünk. Vízöblítéses vécénk. Bár
szeretünk sátorozni is. Sokszor sátorozunk, és akkor tényleg visszatérünk a
természethez.
Sonia segít felvágni a répát és a karfiolt, és lemossa a
kelkáposztaleveleket.
– Őszinte leszek. Ez a vacsora a terhes seggemet durván el fogja
gázosítani.
– A gázokat a kén adja, és a kén aaannyira – nyomja meg Katrina a
szót – jót tesz!
Sonia megeszik mindent, a barna rizst, a káposztát, a répát, a karfiolt
és a desszertként tálalt furcsa, darabos pudingot is. Már nagyon éhes volt,
és hálás az ételért. De utána megfizeti az árát, szégyenkezve és fájdalomtól
fetrengve kis szobájában tölti az estét, hogy megkímélje a többieket az őrült
gázoktól. Kijön, hogy jó éjszakát kívánjon, azok hárman ott ülnek a nyirkos
és hideg tévészobában, és valami erőszakos, naturalisztikus krimit néznek,
amit Sonia soha az életben nem hagyna nézni a gyerekeinek. Sötét van. A
képernyő ragyog és visszatükrözi a három sápadt arcot, ahogy felé
fordulnak, és jó éjszakát intenek neki.

SONIA VISSZATÉR A VENDÉGSZOBÁBA, és magára borít egy nagy halom

savanyú szagú takarót. Ütemesen fingik a sötétben, a gyomra egy kavargó
káosz, és érzi, hogy megmozdul a baba. Rúgkapál és kör-be-körbe forog,
egy kis szörnyeteg a belsejében. Sonia megpróbál szájon át kilélegezni, és
elönti a rémület. Már kétszer megtörtént, hogy egy másik életet hordozott
magában, és mégis, a dolog furcsasága, a szürreális aspektusa… még
mindig szürreális. Nem természetes érzés. Démoni érzés. Sonia rettegést
érez. Fájdalmat. És aztán a saját valójának a bűze, ami visszaviszi őt a
szobába, a saját testén kívülre, valóságos megkönnyebbülés. Eltereli a
figyelmét.
Ekkor szobája ajtaja lassan kinyílik, és a pillanatnyi fényben, ami az
előszobából bevilágít, ott áll
Joe. Becsukja az ajtót maga mögött, aztán bejön, és leül a
kétszemélyes matrac szélére.
– Jézus Mária, de büdös van itt.
– Bocs.
Joe fütyülve kifúj egy nagy levegőt.
– Te jó isten.
– Bocs! Azért vagyok itt, hogy megkíméljem ettől a családot.
Szívesebben néznék tévét veletek, de úgy gondoltam, az azért durva lenne
veletek szemben. Nem ehetek karfiolt terhesen. Ja és kelkáposztát sem. –
Sonia egy másodpercig hallgat. – Miért jöttél?
– Hm, szerintem tudod, miért jöttem.
Sonia megmerevedik, a baba pördül egyet, és belerúg a bordáiba,
aztán Sonia újra fingik egyet. A szeme kezd megint hozzászokni a
sötétséghez, miután az előbb elvakította az előszoba fénye. Látja Joe
vékony és csinos orrát, amint felé fordul. Szemgödrei sötétjét. Kis kezeit,
amiket gondosan összefont az ölében.
– Nem tudom, miért jöttél. De én a helyedben nem jönnék ide. Sajnos
én én vagyok, és nem hagyhatom itt magamat.
– Meg kéne próbálnod a meditálást vagy levitálást vagy mifenét, amit
Katrina csinál, hogy kilépjen a testéből. Nagyon odavan a meditálásért.
– Katrina egész biztosan tudja, hogy itt vagy, Joe. Furcsa ez.

– Lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem. Lehet, hogy azt gondolja, hogy
 – Lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem. Lehet, hogy azt gondolja, hogy
kint vagyok a garázsban, vagy még mindig tévét nézek. Vagy a
hálószobámban vagyok. Rufusszal elmentek az ő hálójukba.
– Aha.
Joe finoman újra összekulcsolja a két kezét.
– Amikor Katrina terhes volt, egyfolytában őrülten kívánta a szexet.
– Igen, én is így voltam az első terhességem alatt. És egy kicsit a
második terhességem alatt is, bár akkor már nehezebb volt folyton dugni,
mert ugye ott volt az első gyerekem.
– És most? Most hogy érzel? Én itt vagyok, ha már így szóba jött, és
szívesen lefekszem veled, ha akarod. Még ha olyan büdös van is itt, mint
egy koszos gyárvárosban. – Joe kinyújtja felé a kezét, és ráteszi érett
terhesasszony-mellére. Csak így szimplán, semmi vállsimogatás,
gyengédlapogatás. Csak felemeli a kezét, és szó nélkül ráteszi a mellére.
– Nem hiszem, Joe. – Valami felkavarodik Somában. Talán arra
gondol, hogy hagyni kéne magát? Aztán újabb fing röppen ki belőle.
– Úristen. Mi a baj velem? – kérdezi Joe, a keze továbbra is Sonia
mellén. – Hogy jutottunk idáig? Ne érts félre, szerintem mindig is vonzó
voltál, az a sovány, ruganyos fajta. Az, mondjuk, nem tetszik, hogy tíz
centivel magasabb vagy nálam. De mindegy. Mit csináljak? Elhagyjam
Katrinát? Szeretem őt. A fiamat is szeretem.
– Basszus. Nem tudom, Joe. Házassági tanácsadásra gondoltál már?
– Attól nem változna meg Katrina hitrendszere. Igazából semmitől,
legfeljebb ha magától átvesz egy új hitrendszert. Nincs fölötte hatalmam,
Sonia. Soha nem is volt, és régen ez jó volt, ő egy erős akaratú nő. Érted?
Nem egy lábtörlőt akartam feleségnek.
– Le tudnád venni a kezedet a mellemről?
A férfi közelebb hajol, az arcát Sonia arcához teszi, és még
szorosabban fogja a mellét.
– Hadd dugjalak meg.
– Nem.
– Csak érintsd meg a farkamat.
– Joe. Nem lehet.
Joe visszaemelkedik ülő helyzetbe, és leveszi a kezét Sonia melléről.
Aztán fog egy jointvéget, és meggyújtja, a gyufa egy pillanatra megvilágítja
csinos vonásait.
– Figyelj, te mindig is úgy gondoltad, hogy túl jó lennél hozzám, ugye?
A főiskolás lány. Sosem vesztegetted az idődet az ilyen magamfajtákra. Mi
csak egy állomás voltunk a felfelé vezető úton, nem igaz? A gimnáziumból
kibukott rocker fiúk. A te kis játékszereid. Bassza meg. És most úgy
gondolod, hogy igazad volt, hogy olyan fensőbbséges voltál velünk akkor.
Csak egy csóró kis díler vagyok, ugye? Igazad volt velünk kapcsolatban,
mi?
– Rohadtul nem érdekel, miből élsz, és ennek semmi köze ahhoz, hogy
miért nem akarok lefeküdni veled. Katrina a barátom. Te pedig a férje vagy.
– Ő már nem a barátod, és hálás lenne neked, hogy lefekszel velem.
Egyszerűen nem akarsz velem dugni.
– Oké! Tök mindegy. Hagyj nekem nyugtot. Terhes vagyok, elszöktem
otthonról, és ég a seggem! Ne kínozz még te is.
– Jól van. – Joe ajka mintha remegne. – Megértem. Tényleg.
Beleszív még egyet a füves cigibe, aztán kiteszi a nyelve hegyére. A
joint sziszegni kezd. A füsttől egy pillanatra fellélegzik a Sonia testéből
kiáramló, kénes szag után. Mélyen beszívja a füstös, növényi illatot az orrán
keresztül.
– Sajnálom, Joe. Jó? Sajnálom – mondja aztán Sonia Joe hátának,
miközben a férfi csendben kilép az ajtón.

REGGEL SONIA KÉSŐN ÉBRED. A fiairól álmodott, arról, hogy velük van a
brooklyni lakásukban. Nyugodt álom volt, kicsi, vigasztaló álom. Eltart egy
darabig, mire rájön, hogy hol van. Hirtelen nagyon terhesnek érzi magát. így
van ez, éjszaka a hasizmai meglazultak, és a hasa úgy dudorodik előre,
ahogy tegnap még nem. Talán amiatt van ez, hogy a belsőségei tegnap annyit
gyakorlatoztak, de a hasa egyetlen éjszaka alatt nagyon nagy lett. Most már
nem lehet nem észrevenni. Sonia felkel, és a hüvelyét nehéznek érzi, ez is új,
és ahogy kimegy a fürdőszobába, úgy érzi, kezd kacsázni. Az a bizonyos
terhességi kacsázás. Van ebben valami megkönnyebbülés. Furcsa
megkönnyebbülés ez, annak szól, hogy a dolog halad, és egyszer, valamikor
mégiscsak vége lesz.
– Szóval ébren vagy! Tessék, egy kis tea. – Katrina Soniára
ragyogtatja fényes arcát, és a kezébe nyom egy meleg bögrét.
– Van kávétok? – Sonia úgy érzi magát Katrina mellett, mint egy
kiszáradt, hatalmas fenevad, egy víziló.
– A kávé vetélést és alacsony születési súlyt okozhat. Idd meg ezt a
teát. Nincs benne koffein.
Nincs benne koffein? Soniának máris fáj a feje.
 – Inkább nem kérem, de azért köszönöm. Majd iszom valamit
útközben.
– Remélem, visszamész a családodhoz – mondja Katrina, és nagyon
finoman kortyolgatja a teáját. Sonia egy pillanatig csak bámul rá. Soha nem
babonázta meg ennyire egyetlen más nő sem. Soha. És még ha Katrina
megváltozott is, sok szempontból ugyanolyan maradt. Ő most is Katrina,
csak később. Ahogy annak lennie is kell, gondoljunk csak Stanre, aki nem
fogja fel, hogy soha nem fog beütni a váratlan szerencse, és nem érti, hogy a
heroin szánalmas, nem pedig menő. A változás jó, még ha néha riasztó és
szélsőséges is.
Búcsúzóul megölelik egymás az autó előtt, ügyetlen mozdulatokkal, a
Katrina csípőjén ülő Rufust kerülgetve. Joe-t nem látni sehol.
– Katrina, igazán köszönöm, hogy itt lehettem. Jó volt látni téged, te
annyira… – Sonia most sebezhetőnek, de őszintének érzi magát. – …
Annyira szép vagy.
– Drága vagy, Sonia. Most menj haza, és vigyázz a fiaidra és magadra.
– Úgy lesz.
 15.

De nem megy haza, hogy vigyázzon a fiúkra. Nyugatnak tart. Az utak egyre
szélesebbek és csendesebbek, ahogy halad Pennsylvania belseje felé.
Amikor teheti, beugrik egy-egy út menti büfébe, ezeket jobban szereti, mint
a nagy gyorsétteremláncokat. Az autóban egyre kényelmetlenebb, így aztán
rendszeresen megáll a legtisztábbnak látszó moteleknél, amiket útközben
talál. Azokat kerüli, ahol órákra is adnak ki szobát, és sikerül is megfelelő
motelláncokra bukkannia – általában. És egyszer csak eltelik egy hét, ami .
alatt nem beszélt mással, csak pincérekkel és a hotelszemélyzettel, illetve
saját magával a fejében, és persze ott vannak még a tévéműsorok, egyik a
másik után. Aztán pedig nem meglepő módon South Bendben, a
szülővárosában találja magát, Indiana államban.
Nem számolta, de úgy véli, még majdnem hatezer dollárja lehet, így
aztán belecsap a lecsóba, és kivesz egy szobát a központban található
Marriott Hotelben, egy nagy üvegépületben, ami egy híres építész alkotása.
Emlékszik még, milyen nagy szám volt, amikor megépítették, milyen
büszkék voltak rá a szülei, és hogy vitt valami fényt szerény, South Bend-i
életükbe az építmény. Akkortájt Sonia már az északkeleti nagyvárosok felé
tekintett, és kínosnak érezte, hógy a szülei a Marriottra büszkék. Most
viszont, amikor bejelentkezik, és miközben a szálloda még szebbnek tűnik
számára – sőt a francba is, az egész város szebbnek tűnik most –, megérti a
szülei büszkeségét. Igenis fontos, hogy az ember büszke legyen arra a
helyre, ahol él, és Sonia elvörösödik a szégyentől, amit ifjúkori
beképzeltsége miatt érez.
A Marriottban kivett szobájából hazatelefonál. Útközben néhányszor
már hazatelefonált, de mindig lerakta. Ezúttal nem.
– Sonia?
– Hogy vannak?
– Mit gondolsz, hogy vannak?
– Úgy sejtem, jól – mondja Sonia erőtlen hangon.
– Még élnek, ha erre gondolsz.
Hallgatás.
– Sonia, ne tedd le. Megígérem, hogy nem próbálom meg lenyomozni a
hívást, és megtudni, hogy merre vagy. Nem fogok megpróbálni érted menni.
Csak beszélni akarok veled.
– Többet akarok hallani a fiúkról.
– Megvannak. Most már hozzászoktak, hogy nem vagy itt. Úgy-ahogy.
– Úgy-ahogy? – Sonia vádlija hirtelen begörcsöl. Megdörzsöli.
– Hát, Mike-ot ismét pelenkázni kell napközbenre.
– Ez aztán igazán nagy dolog! Alig hároméves.
– Figyelj, te kérdezted, hogy miért mondtam, hogy úgy-ahogy, én pedig
válaszoltam. De ha nem hallgatod meg, akkor minek kérdezted? Mike
visszaesett. Tom pedig dadogni kezdett Csak hogy tudd.
– Ki tudja, hogy nem kezdett volna-e dadogni egyébként is? – kérdi
Sonia. Igazából üvölti. Megdöbbenve veszi tudomásul, hogy üvöltve tette fel
a kérdést a férjének, aki most visszaüvöltve mondja neki, hogy Akkor még
néni dadogott, amikor elmentél itthonról, baszd meg!
Sonia a háttérből hallja, hogy „apa?”, Dick pedig beleszól, hogy
„tartsd”, aztán megy és leülteti a fiúkat a tévé elé – Sonia hallja, ahogy a
férje bekapcsolja és felhangosítja a készüléket. Látja maga előtt a fiait,
ahogy a kanapén ülnek, és örülnek, hogy szól a tévé. Aztán Dick visszatér.
– Nincs semmi bajuk, és nem is lesz, de még jobban lennének, ha itt
lennél.
– Vissza fogok menni.
– Mikor?
– Hamarosan.
– Te hogy vagy? És hogy van a baba? – Sonia hallja, hogy Dick hangja
elcsuklik. Te jó ég.
– Jól vagyok, és a baba is jól van. – Sonia, miközben ezt mondja, a
hasára teszi a kezét, és megsimítja. A baba finoman megmozdul a pólója
alatt, ő pedig felhúzza a felsőjét, és ránéz a csupasz hasára. Nagy és feszes,
de azért nem óriási. Ez most más. Sonia most nem akkora, mint egy ház,
mint amikor a fiúkkal volt terhes. Inkább akkora, mint egy fészer. Egy kicsi,
masszív melléképület.
– Vissza fogok menni. És majd hívlak is.
– Hol vagy?
– Azt nem mondom meg. – A francba, a francba, a francba! Most meg
sírni kezd. – Beszélhetnék a fiúkkal? Kérlek.
– Nem is tudom. Lehet, hogy csak rontana a helyzeten.
– Kérlek. Csak a hangjukat szeretném hallani.
– Akkor gyere haza! – A férfi hangja kicsit kásás, de már nincs benne
szomorúság.
 – Kérlek.
– Nem. Most nem. Most ezt nem tudnám jól kezelni. Valahogy össze
kell tartanom számukra ezt az egészet. Nem tudnám most végignézni, hogy
veled beszélnek. Gyere haza, Sonia! Legalább karácsonyra gyere haza!
– A fenébe a karácsonnyal! Utálom a karácsonyt. Rohadt
játékvásárlási ünnep, így kellene inkább hívni. Értelmetlen, és ezt te is
tudod…
– Igen, de ők nem tudják. A változatosság kedvéért másokra is
gondolhatnál egyszer, nem csak magadra.
– Pontosan ezt tettem, Dick, öt rohadt éven keresztül, és pontosan ez
az, amit majd újra csinálnom kell néhány hónap múlva, és most pontosan
emiatt nem vagyok ott.
Csend.
– Nemsokára hívlak megint. – Sonia szemét marja valami. –
Nemsokára hívlak. Nemsokára hazamegyek. – És már le akarja tenni a
kagylót.
– Sonia, várj! El kell mondanom valamit.
– Mit?
Dick nagyot sóhajt a kagylóba.
– Itt járt nálunk a gyermekjóléti szolgálat.
– Micsoda? Mi a francot..
– Nem én hívtam ki őket. Az egyik barátnőd volt. Szerintem Clara.
Úgy értem, azt hiszem, tudom, hogy ő volt.
– Ó, te jó ég. Te jó ég.
– Figyelj, minden rendben. És én a te oldaladon állok. Nagyon dühös
vagyok rád, és nem ígérhetek neked semmivel kapcsolatban semmit, de azt
tényleg szeretném, ha visszajönnél a fiainkhoz. Azt viszont tudnod kell, hogy
a közösség nem áll melletted.
– Nem is vagyok távol még olyan hosszú ideje… Ez nevetséges.
– Nem mondtad meg senkinek, hogy hova mész, nekem sem volt
elképzelésem se róla, hogy hol lehetsz… Hogy nincs-e bajod…
– Most leteszem. Erről nem tudok beszélni.
– Ez a te hibád, Sonia.
Leteszi a kagylót, nagyon dühös, és talán egy kicsit meg is van ijedve,
de nem, Sonia inkább a dühre koncentrál, és úgy dönt, hogy egy sétával
próbálja meg kiadni magából. Épp eleget ült már az autó kormányánál.
Mikor kilép a szállodából, meglepődik azon, amit lát. South Bend központja
tulajdonképpen egész szép. Gyors iramban lépked, és hagyja, hogy közben
az új épületek és a tiszta vizű St. Joseph folyó lenyűgözzék. Ez a város
valóságos kupleráj volt, amikor ő elköltözött, sőt még akkor is, amikor a
szülei Floridába költöztek, az idősotthonba. Most még büszkébbek
lehetnének rá, gondolja. Változás. Még ha ez is az egyetlen olyan dolog,
amit biztosra vehetünk, akkor is meg tud döbbenteni – gondolja Sonia. A
hiánya pedig – és itt Stan jut az eszébe – szintén döbbenetes lehet. Egyre
csak megy. Üj üzletek, és a Notre Dame egyetem néhány épülete, amik
azelőtt nem voltak itt. Amikor ő még itt lakott, a Notre Dame a campus
területére korlátozódott, és egyáltalán nem volt jelen a városközpontban.
Õ pedig akkoriban igazi kisvárosi csaj volt. Hosszú haját két oldalra
fésülte, szűk, kőmosott farmert hordott, erős középnyugati akcentusa volt, a
Taco Bell előtt lógott, és füvet szívott. A barátai elvégezték a gimnáziumot,
és lakókocsitelepekre költöztek, vagy rossz hírű városrészekben található,
lepusztult albérletekbe. South Bendnek a Notre Dame-on túl még mindig
olyan szaga volt, mint egy elhagyatott iparvárosnak, bár a Studeba-kert és a
többi autógyárat már elvesztette, először Detroit, majd Japán miatt. A
rengeteg, autóban töltött idő után a járkálás most igazi megkönnyebbülés,
de aztán csak megfordul, hogy visszatérjen a szállodába ennivalóért.
Örömmel tölti el az a gondolat, hogy valaki majd ismét ennivalót hoz neki.
Arra gondol, hogy minden terhes nőnek hotelben kellene laknia, és csak
hagyni, hogy etessék őket.
A bárpultnál ül, de úgy dönt, hogy most nem sört rendel magának –
végül is nem Bostonban van, még a végén kihívja rá valaki a rendőrséget. Ez
ugyanis egy konzervatív többségű állam. Rájön, hogy nem igazán tudja,
hogy mennek a dolgok egy ilyen helyen, ha terhes nőről van szó. Ilyesmire
sohasem gondolt gyerekkorában. Buffalo csirkés szendvicset rendel
márványsajttal, mellé pedig sült édesburgonyát és egy kólát. Gyorsan eszik,
és közben azon jár az esze, hogy megfojtja Clarát, elképzeli, ahogy a
barátnője nyaka köré teszi a kezét, és megfojtja, még akkor is, ha a csupa
izom Clara amúgy simán lerúgná őt magáról. De nem, gondolja Sonia, a
haragom és az őrületem roppant méretűvé dagadna, olyasféleképpen, mint
amikor az emberek autókat emelnek meg, hogy megmentsék a férjüket vagy
a gyerekeiket, és igen, a haragtól emberfeletti erő szállná meg, leteperné
Clarát a földre, és addig fojtogatná, amíg az utolsó leheletet is ki nem
préselte belőle.
– Sonia, te vagy az? – Megfordul, és egy egyenruhát viselő pincért lát,
majd egy pillanat múlva felismeri benne a volt barátja testvérét, Larryt.
Milyen különös, gondolja Sonia, hogy Bostonban és most South Bendben is
azt remélte, hogy találkozik majd múltbeli ismerősökkel, és ez nemcsak
hogy megvalósul, de még csak erőfeszítést sem kell tennie érte. Egy
pillanatra kényelmetlen érzés fogja el – mivel éppen ezeknek a világoknak a
szűkössége volt az egyik ok, ami miatt mindkettőből továbbállt.
– Larry Rogers, örülök, hogy látlak.
Sonia a kezét nyújtja. Kezet ráznak.
– Mit csinálsz itt, South Bendben? Jézusom, de kár, hogy Bruce nincs
itt! Szívesen találkozna veled ő is. – A férfi Sonia hasát nézi. A terhesség.
Nem lehet nem észrevenni. Hogyan lehetséges ez? Amikor valaki terhes,
akkor a létezés minden más aspektusa háttérbe szorul. Lehetne akár egy
hatalmas, lila dudor is a homloka közepén, de a terhessége még úgy is
jobban magára irányítaná a figyelmet.
Sonia megpaskolja a hasát:
– Igen, gyereket várok. Én is szívesen találkoznék Bruce-szal. De ő
nincs itt. – Bruce volt a legelső fiúja. Kedves srác volt. Koptatott farmer,
pont, mint Soniáé, középen kettéválasztott haj, az a bizonyos lassú,
középnyugati beszédmód, valamint egy csodálatos, fiatal és izmos test.
Sonia eltűnődik, vajon mostanra kövér és kopasz lett-e. Esetleg kér majd
egy mostani képet róla.
– Nem, nincs. Évekkel ezelőtt Chicagóba költözött. – Larry
elmosolyodik, és a tálcáját a csípőjéhez támasztja. Sonia most döbben rá,
hogy Larry valószínűleg meleg, de ezt tinédzseréveik alatt eltitkolta. És hogy
most remélhetőleg már nem teszi.
– Ez igazán kár. Mármint az, hogy nem találkozhatunk. Azzal semmi
baj, hogy Chicagóba költözött. Nincs véletlenül egy friss fotód róla?
– Nem, most nincs nálam. De eljöhetsz hozzám, attól függően persze,
hogy meddig maradsz a városban. Van pár képem róla és a családjáról. Te
most New Yorkban élsz, ugye? ő pedig nem az első gyereked, igaz?
Sonia már hallott róla, hogy Bruce megnősült, és gyerekei vannak, és
minden bizonnyal róla is eljutottak ide a hírek.
– Igen, Brooklynban élek, és két fiam van,
– Nahát, ez tiszta őrület! New York City, El sem tudom képzelni.
– Képzelj magad elé nagy tömegeket és szeméttel borított utcákat,
neked ütköző vállakat, azt, hogy minden ok nélkül rád üvöltenek, valamint
sok-sok betont. Igaz, vannak jó éttermek – mondja Sonia, és a gondolatai
egy pillanatra visszakanyarodnak az ennivalóhoz. – Elképesztő, hogy az
ember mi mindenhez képes hozzászokni. Már régóta élek ott. Kezdetben
még izgalmas volt, de mostanra az újdonság varázsa már megkopott.
 – Úgy képzelem, hogy ott minden csupa csillogás.
– Ez csak a tévében van így, Larry. – Habár Sonia most arra gondol,
hogy melegnek lenni például sokkal nagyobb buli lehet New Yorkban, mint
South Bendben.
– De mit keresel itt? – kérdezi tőle ismét Larry.
Sonia felsóhajt.
– Csak látogatóban vagyok. Nyugat felé indultam kocsival, és
gondoltam, megállók itt egy kicsit.
Tisztában van vele, hogy ez nem hangzik túl meggyőzően. Larry afféle
döbbent rosszallással néz rá, rövid haja szépen hátra van zselézve, és a
tálcát most áthelyezi a másik oldalára.
– Jobb lesz, ha folytatom a munkát. De tízkor végzek. Gyere velem!
Átmegyek Larissához. Még mindig a lakókocsiparkban lakik, a
rendesebbikben, Mishawaka közelében.
Sonia ismerte azt a lakókocsiparkot. Valóban rendes hely volt. Eszébe
jutott, amikor Larissa beköltözött oda, és hogy mennyire büszke volt rá –
teljes joggal hogy neki most már saját otthona lesz, miközben mindenki más
tizennyolc évesen még vagy a szüleivel lakott, vagy Somához hasonlóan
nagyrészt a szülei pénzén élt főiskolásként. Az a hely a többi
lakókocsiparkhoz képest rendezett volt, amennyire Sonia emlékezett rá.
Nyírták a füvet, voltak ott fák és cserepes virágok. Sonia már nagyon
fáradt. De hogy mondhatna nemet? Évek óta nem járt erre. És holnap egész
nap alhat, ha akar. Azt teheti, amit csak akar.
– Jó! Gyere értem a 412-es szobába Nagyon szeretnék találkozni
Larissával.

NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB már Larry nagyon piszkos, ütött-kopott

Hondájában ülnek A hamutartó színültig tele van, a padlón újságok, üres
cigarettásdobozok és összenyomott sörösdobozok hevernek. Sonia nem a
legrendszeretőbb ember, így sokszor biztatóan hat rá, ha valaki még nála is
trehányabb. Főleg mert a Marriottban Larry olyan jól öltözöttnek tűnt. Nem
állhatja meg mégsem, hogy meg ne kérdezze:
– Mik azok? – A megkeményedett, kidudorodó dolgokra mutat, amik
mindenfelé oda vannak ragasztva a kocsiban. – Rágóguminak tűnnek.
– Azok is – mondja Larry egy cigarettával hadonászva a levegőben,
Soniának pedig feltűnik, hogy most semmi sem olyan Larryben, mint amilyen
a Marriottban volt. A hónaljánál izzadtságfoltokat vesz észre a férfi fehér
ingén, ami nincs betűrve a nadrágjába, és nincs begombolva, és egy kicsi,
feszes sörhas Is kibuggyan a nadrág tetején amin most az öv nincs
becsatolva,
– Kérsz egy rágód Rengeteg van a kesztyűtartóban – mondja Larry, és
a cigarettájával arrafelé int.
– Nem, kösz.
– Figyelj, tudnál adni egy sört? Van egy hűtőláda a hátsó ülésen.
Kivennél nekem egyet?
– Persze – mondja Sonia, és kikapcsolja a biztonsági övét, kissé
idegesen, mert Larry gyorsan vezet. Rendkívül nehezen sikerül hátranyúlnia
a hűtőtáskához és kinyitnia a tetejét, és amikor sikerül megcsinálnia, és
kezében tart végre egy párás doboz Coorst, akkor úgy érzi, hogy ennyi
szülés előtti jógagyakorlat elég lesz az egész hátralevő időre.
– Jaj, nagyon köszi!
Larry meghúzza a sört, a cigaretta pedig már a csikkek kupacában
parázslik.
– Rohadt egy meló! Annyira, de annyira jó, hogy mar vége.
– Én is pincérkedtem, tudom, milyen nehéz.
– Kérsz egy sört?
– Talán később. – Sonia arra gondol, hogy esetleg tévedett a
konzervatív középnyugati gondolkodásoddal kapcsolatban. Igaz, most egy
régi ismerősével volt, és ő mindig is a lázadókkal barátkozott. A füvesekkel,
a metálőrültekkel, a problémásokkal. Igazából most, hogy itt ül mellette,
eszébe jut, hogy Larry tizenöt éves korában pár hónapot
elmegyógyintézetben töltött, és emlékszik, hogy szerinte inkább elvonón
kellett volna lennie. De Larry szülei rossz emberek voltak.
– Gondolom, terhesen nem szabad inni. Larissa viszont azt mondja,
hogy ez marhaság. Mikor ő volt terhes, semmiben sem fogta vissza magát.
És a fiainak semmi baja.
– Abban teljesen biztos vagyok, hogy az emberek túlzásba tudnak esni
a félelmeikkel, de az is igaz, hogy a . magzati alkohol-szindróma és a
heroinfüggő babák létező jelenségek. – Sonia alig tudja elhinni, hogy szinte
úgy hangzik, mintha ő játszana itt az erkölcscsőszt. De végül is Larrynek
fogalma sem lehet ezekről a dolgokról, na és gyereke sincs. – De én is úgy
voltam vele, hogy mivel az első terhességem csak úgy besikeredett, elég
sokat ittam akkoriban, és ugyan rögtön leálltam, amikor megtudtam a
dolgot, de egy csomót utánaolvastam, telefonálgattam a kórházba, és
mindenféle emberekkel beszéltem. Elég ideges kismama voltam.
 – Tényleg? – Larry meghúzza a sörét. – Lefogadom, hogy most,
harmadszorra már nem vagy annyira ideges.
– Igen, az igaz, habár ez a baba is csak becsúszott, és még ha nem is
vagyok annyira ideges, de valahogy olyan… őrültebb vagyok, vagy mi –
mondja Sonia. – Na mindegy, az egyik nő, akivel beszéltem, azt mondta
nekem – merthogy rémesen aggódtam a születési rendellenességek miatt
hogy még ha egész idő alatt heroinnal lövöd is magad, a baba ugyan
heroinfüggőként fog a világra jönni, de a legnagyobb valószínűséggel teljesen
kifejletten és egészségesen. Akkor úgy gondoltam, hogy ez a legdurvább
dolog. És ez megnyugtatott. Nem mintha rá akartam volna állni a heroinra.
– Errefelé nem sok heroint tudnál szerezni – mondja Larry. – Metet, azt
igen. Én próbálom távol tartani magam a metfüggőktől. Nagyon gyorsan
leépülnek.
Behajtanak a lakókocsitelepre, aminek kövezett bejárata van, és egy
festett, kivilágított felirat köszönti őket a Sunshine Estate lakókocsiparkban.
Miközben a parkban köröznek, hogy eljussanak Larissa otthonáig,
Somának feltűnik, hogy a Sunshine Estate lakókocsipark már veszített régi
fényéből. De persze az is lehet, hogy Sonia látja már másképp a dolgokat,
miután már olyan régóta elkerült innen, és az évek alatt beleszokott a rohanó
New York-i felső középosztálybeli életbe. Hogy afféle sznob lett. Ezt az
érzést inkább lerázza magáról. Bármennyire is vágyott mindig a sikerre, és
többre annál, mint amit South Bend tudott neki nyújtani akkoriban, a
sznobságot azért mindig igyekezett elkerülni. Tudta, hogy ez lehetséges.
Csupán választás kérdése. És amikor Larissa annak idején beköltözött a
Sunshine Estate lakókocsiparkba, akkor az még vadonatúj volt. Most már
nem az. Márpedig a lakókocsiparkokhoz hasonló dolgoknak nem tesz jót
az idő múlása. Egy lakókocsit nem lehet úgy szépítgetni, mint egy brooklyni
lakást, nem lehet gondosan újjávarázsolni. Persze lehet javítgatni rajta, de a
lakókocsikat nem az örökkévalóságnak tervezik. Ami azt illeti, a
lakókocsikat inkább vidáman ideiglenesnek tervezik. Aztán az emberek
mégis képesek leélni bennük az egész életüket.
Larissa kocsija nem csupa foszladozó fólia és rozsdás autóalkatrész,
mint néhány másik lakókocsi, ami mellett idefelé elhaladtak. A burkolat
érintetlen, körülötte pedig műanyag gyerekjátékok hevernek szétdobálva –
ebben nem sokban különbözik Sonia lakásától.
– Nem fogod elhinni, kit hoztam magammal – mondja Larry, amikor
Larissa ajtót nyit.

És akkor ott állnak ők, a gyerekkori legjobb barátnők, elkerekedett

 És akkor ott állnak ők, a gyerekkori legjobb barátnők, elkerekedett
szemekkel, majd ölelkezve, noha az ölelést inkább oldalirányban kivitelezik
Sonia hasa miatt. Larissának még mindig ugyanolyan nyolcvanas évekbeli,
festett, sütővassal formázott sörénye van, szemét vastag, fekete tussal húzta
ki. Testhezálló, pink, feliratos póló van rajta, amiből előtűnnek a melltartó
kidudorodó vonalai. Legalább húsz kilót felszedett magára.
– Jesszusom, Sonia, hát te?
– Tudom, tudom. Engem legalább annyira meglep, hogy itt vagyok,
mint téged.
– Na, gyertek be! A mindenit! Azt hittem, már soha nem látlak viszont,
amióta a New York-iak puccos életét éled.
– Sajnálom, hogy eltűntem. De te is, Larissa – mondja Sonia, és már
érzi azt a burkolt ellenségességet, aminek az adagolása annak idején olyan
jól ment Larissának. Érdekes barátság volt az övék, lényegében Larissa
folyton ugratta Soniát, Sonia pedig úgy követte őt mindenhová, akár egy
kiskutya, mivel rettentően csodálta Larissát, és tényleg jól is szórakoztak
együtt. És Larissa értelmes volt, értelmes egy olyan helyen, ami annak idején
az idióták földjének tűnt. Bruce és Larry is az intelligencia szigeteinek
látszottak a hülyék tengerén. Ők négyen rengeteg időt töltöttek együtt, olcsó
sört ittak, és nagy terveket szőttek.
– Igen, igazad van, kettőn áll a vásár – mondja Larissa.
Larry viharzik el mellettük, kezében egy hatos csomag sörrel.
– Na, akkor ünnepeljünk! Fantasztikus! Itt van Sonia, vége a melónak,
az élet szép!
Leül a beépített konyhaasztalhoz, amihez tartozik egy pad és néhány
szék, és Somának eszébe jut, mennyit ültek ezeken sok-sok évvel ezelőtt.
Lehuppan a Larry melletti székre, és körülnéz. Két kisfiú, az egyik talán
hároméves, a másik öt, ül a lakókocsi távolabbi végében egy sötétzöld
kanapén, és egy Disney-rajzfilmet néznek a hatalmas tévékészüléken, ami
olyan sok helyet foglal, hogy a gyerekek lába majdnem hozzáér ültükben.
Sonia azon tűnődik, hogy vajon kell-e a fejüket is jobbra-balra mozgatniuk,
miközben nézik a mesét.
– A te gyerekeid?
– Bizony. Az én fiaim. Eric Junior és Bobby.
– Nekem is két fiam van – mondja Sonia, és azonnal megpróbálja
kiverni a fejéből az arcukat. – Larry, adnál egy sört? – Meghúzza a sörnyitó
pockot a dobozon, amitől kiadja azt a jó kis hangot, miközben láthatóvá
válik a nem egészen kör alakú nyílás, és kibuggyan rajta a sörhab.
 – Hú, kedvem lenne egy jó sörpingpongot játszani! – mondja Larry.
Sok-sok éjszakát töltöttek annak idején azzal a fantasztikus játékkal, hogy
pénzérméket pattintgattak söröspoharakba. – Larissa, szedd elő a
vízipipádat! Sonia, ez még a jó öreg, gimis pipa! Csúcs, nem?
– De, csúcs – mondja Sonia, miközben tisztában van vele, hogy még
akkor sem lenne képes a füves pipába beleszívni, ha az élete múlna rajta. A
joint, az jöhet. A pipázást viszont még a főiskolás évei alatt abbahagyta,
vagy nem sokkal azután. Tulajdonképpen nem is emlékszik, mikor szívott
utoljára pipát. – Tekerjünk inkább egy jointot. Nekem most valahogy nem
menne a pipázás. – Sonia a kisfiúk felé tekint. Egyforma pizsama van rajtuk,
tele autókkal. Tisztának tűnnek.
Larissa leül Soniával szemközt, és sört iszik. Feltehetően már nem ez az
első doboz aznap este.
– Eric Wildertől vannak a fiaim, emlékszel még rá?
– Persze – mondja Sonia. Larissa nagyon bele volt zúgva annak idején
abba a fiúba, a kicsorbult fogával és azzal a mániájával együtt, hogy
mindenhová egy lefűrészelt baseballütőt hurcolt magával a kocsijában.
– Nem házasodtunk össze. De öt évig voltunk együtt. Tudod, meghalt.
– Micsoda?
– Egy buliban nagyon bekokózott, orosz rulettet játszottak, ő meg fejbe
lőtte magát.
– Jaj, istenem, nagyon sajnálom, Larissa!
– Kösz. Ennek már pár éve, szóval már, hát nem mondom, hogy túl
vagyok rajta, de már el tudom fogadni.
A két nő egymásra bámul. Végre Larissa szólal meg:
– Az orosz rulett ostoba játék.
Sonia pedig azon kapja magát, hogy szinte álmodozva bólogat, igen,
tényleg az, és mindeközben Larry ott ül, és egy szép jointot teker.
Larissa felsóhajt:
– Pasinak elég tré volt. De mindig levett a lábamról. Te férjhez mentél?
– Igen. – Sonia elhallgat, és elfordítja a fejét. A konyharész tiszta,
Soniát egy babaszobára emlékezteti. – Az én férjem rendes ember. De azért
így is nehéz néha.
– Ja – mondja Larry. – Nem csoda, hogy mindenki elválik.
Sonia Larryről Larissára néz.
– Ti ketten…?
– Na, azt azért nem! – mondja Larry. – Én meleg vagyok.

– Csak barátok vagyunk. Mi maradtunk meg egyedül a régi csapatból.

 – Csak barátok vagyunk. Mi maradtunk meg egyedül a régi csapatból.
Bruce Chicagóban van. Eric meghalt. Te New Yorkban – sorolja Larissa,
miközben a sörösdobozát figyelemre méltó erővel és pontossággal lapítja
bele az asztalba, apró sörösdoboz-harmonikát gyártva belőle. Majd feláll,
és hoz még egyet. – Te is kérsz?
– Még nem, kösz – mondja Sonia. – Larry, akkor te felvállaltad. Ez tök
jó, nem?
– Én felvállalom ma este itt, köztetek, de egyébként az, hogy mennyire
tudom felvállalni, attól függ, hogy hol vagyok – magyarázza. – Már többször
szétrúgták a seggem miatta. Igazából kétszer vertek össze nagyon csúnyán,
egyszer egy csapat Notre Dame-i izomagy, egyszer meg egy csapat bunkó
motoros.
– Ez gáz – mondja Sonia.
– Tanultam belőle. Most már óvatosabb vagyok. – Larry meggyújtja a
jointot. – Szóval te most híres festő vagy New Yorkban? Azt hiszem,
amikor utoljára találkoztunk, akkor ez volt a terved.
– Igen – mondja Larissa, két kezét összekulcsolva nagy mellei előtt. –
Ügy volt, hogy híres leszel, és fontos művész. Úgy rémlik, akkoriban
Bostonban éltél, és úgy öltözködtél, mint egy ribanc, és csak úgy ontottad a
feminista eszméket és művészdumákat.
– Húszéves voltam. Csak azt ne mondd, hogy te nem voltál hibbant
húszéves korodban, Larissa. – Sonia feláll, és hoz magának még egy sört. –
És mi a baj azzal, ha valakinek vannak ambíciói? Te mit csináltál akkoriban?
Egy sztriptízbárban szolgáltál fel. Én mindent megbocsátok a húszéves kori
önmagunknak, és azzal sincs bajom, hogy voltak ambícióim. Szóval oké,
tudom, hogy hülye voltam, de hát ilyen az élet.
– Azzal a melóval egy halom pénzt kerestem. Ezt a lakókocsit abból
vettem. – Larissa szív egyet a jointból, majd továbbadja Soniának. Sonia
szeretetteljesen tartja a cigit a hüvelykujja és a mutatóujja között.
Megszagolja, és érzi a fu édes illatát. Már hosszú ideje nem érezte ezt a
szagot. Csak picit szív belőle, bent tartja, ameddig csak tudja, majd kifúj
egy vékony füstcsíkot.
– Ez volt a leggyengusabb slukk, amit életemben láttam – mondja
nevetve Larry.
– Nem szívok már olyan gyakran. Ráadásul terhes vagyok.
– Lefogadom, hogy a fű jót tesz a babáknak. Szerintem kis füves
zsenik lesznek tőle, kis Bob Marley-k – mondja Larissa, és megint szív
egyet a jointból.
 Soniának zsong a feje a fűtől, a sör pedig feszíti összenyomott
hólyagját.
– Merre van a fürdőszoba?
Larissa rámutat az egyik ajtóra, Sonia pedig kicsit szédelegve odamegy.
A fürdőszoba olyan, mint a repülőgépeken a mosdók, de itt van zuhanyzó is
meg egy miniatűr fürdőkád. Van bent néhány szép részlet. Egy virágos
fürdőszobaszőnyeg, tiszta törülközők. Leül és pisil, aztán feltűnik neki az
előtte lévő fal. Kis rágógumikörökkel van beborítva, mint Larry autója, de
itt Sonia felismerhető mintákat is lát. Mosolygós arcokat, pálcikafigurákat,
az ott meg… egy kutya? Mostanra Sonia már kicsit beszívott, de tényleg
csak egy kicsit, és épp csak két sört ivott meg, de azért kételkedik saját
ítélőképességében. Mereven nézi. Megpróbálja megérteni. A rágógumi egy
része színes. Végül felkel.
– Nahát, ez valami rágógumidizájn odabenn? – kérdezi, és mindenki
elkezd lassan, beszívottan nevetni, ami Soniát feldobja. Az életük
különbözősége miatti összes feszültség elpárolog, és Sonia most érkezik
valóban vissza South Bendbe, ahol füvezik a haverjaival.
– Aha – mondja Larry, mikor abbahagyja a kuncogást, és aztán ki is
pukkaszt egy rágólufit a szájával. – Kérsz egyet?
– Naná! – feleli Sonia, és a szájába tesz egy darab piros, fahéjas
rágógumit. – Mi a franc ez az egész rágógumidizájn?
– Hát csak úgy elkezdtem egyszer. Nem igaz, Larissa?
– Aha. – Úgy tűnik, Larissa ekkor már félálomban van. Soniát viszont
átjárja az energia, szinte bizsereg a bőre. Larry elkezd sodorni egy újabb
jointot Sonia ránéz a kisfiúkra. Már alszanak, imádnivalóan összebújva, a
tévé még mindig hangosan szól. Valami okból ez örömmel tölti el Soniát.
Teljesen fel van pörögve, és eszébe jutnak a fiai, akik az otthonukban
vannak biztonságban, és az ágyukban alszanak.
– Támadt egy fantasztikus ötletem – mondja Sonia. – Ezzel a
rágógumidizájnnal, Larry.
– Na és mi az? – Larrynek már vörösek a szemei.
Sonia rágja a rágóját, a meleg fahéjíz elömlik kiszáradt szájában, és
kortyol egyet a söréből. Larry odaadja neki a cigit, és ő szív egyet belőle,
most már nagyobbat, és megint bent tartja, amíg csak tudja. Mikor kifújja, a
világ hirtelen tisztának és jó helynek tűnik.
– Szerintem híres is lehetnél. Tudod, ismerem kicsit a művészvilágot
New Yorkban, és szerintem ez a rágógumidizájn, ez a rágógumi-művészet
nagyot szólna. Még sohasem láttam semmi ilyesmit. Érted, kicsit
népművészet, kicsit naiv művészet, kicsit „talált tárgy” művészet…
– El fogod lopni az ötletem – mondja Larry. – Érzem.
– Dehogyis, Larry, én csak festő vagyok. Lehet, hogy már festő sem
vagyok. Talán a fűtől lettél paranoiás. De tényleg, lehetnék az ügynököd,
vagy szereznék neked egy menedzsert, vagy galériát, vagy valamit.
Sonia feláll. Már fájt a háta, de ettől függetlenül is, most fel kell állnia.
Larissa mintha már aludna.
– Tényleg, Sonia? Megtennéd ezt értem?
Larissa horkant egyet, és felkapja a fejét.
– Gyerekek, mennem kell aludni. Holnap dolgoznom kell. Itt leszel
még, Sonia?
– Nem tudom – válaszolja Sonia. – De Larry, azt hiszem, kitaláltam az
egészet. Először úgy gondoltam, hogy a kocsidban az a sok rágógumi
ocsmány, egyszerűen gusztustalan. Most viszont azt hiszem, felfedeztelek, és
te vagy a művészet jövője. – Larry odaadja neki a jointot. Három slukk?
Sonia istenien érzi magát. – Nem, nem, csodásán érzem magam. Minden
csodás. Tulajdonképpen otthagytam a családomat, és… egyáltalán nem
akarok terhes lenni. Azt hittem, festeni akarok, és nem akarok több
gyereket, és… most nagyon be vagyok szívva. Na de most már, hogy
felfedeztelek, Larry… most jól érzem magam.
Sonia leül. Larrynek vörösek a szemei, és elrévedt. Sonia folytatja:
– De elmondom, hogy kellene csinálni. Szerintem én elszalasztottam a
nagy lehetőséget, amikor a barátaimat hindu istenekként festettem meg. A
Krisnáról és Siváról meg ilyenekről készített képeket használtam fel, és
aztán a barátaim arcát festettem meg Krisna arca helyett. Valaki aztán azt
mondta nekem, hogy híres emberek arcát kéne megfestenem, nem a
barátaimét. – Sonia még semmiben sem volt ennyire biztos, mint amiről
éppen beszél. Itt ül Larissa lakókocsijában, az asztalra hajol, és a két kezét
Larry arcára teszi. – És annak az embernek igaza volt. A barátomnak. És
nem hallgattam rá. Most már tudom. Neked úgy kell megalkotnod a
rágógumidizájnodat, hogy híres embereket formálj meg vele. Nem kutyát és
mosolygós arcot. Hanem, mondjuk, Madonnát! Vagy Robert De Nirót.
Oké? Érted?
Larry finoman leveszi magáról Sonia kezét.
– Nahát. Te zseni vagy. Ez nagyszerű ötlet.
Larissa imbolyogva feláll.

– Sonia! Én már alszom. Menjetek. Holnap találkozunk. Sonia, ne

 – Sonia! Én már alszom. Menjetek. Holnap találkozunk. Sonia, ne
gonoszkodjunk egymással.
– Te mindig gonoszkodtál velem.
– Csak azért, mert mindig azt gondoltad, hogy jobb vagy nálam és
mindenki másnál.
Sonia hallgat. Ez igaz.
– Larissa, azt hiszem, felfedeztem a művészet jövőjét a fürdőszobád
falán. És ez Larry, csakis Larry.
– Nagyszerű. Menj haza. Viszlát holnap.
– A Marriottban szálltam meg. így futottam össze Larryvel.
Larissa ügyesen kitereli őket az ajtón.
– Holnap. Munka után. Holnap találkozunk megint.
 16.

Amikor Sonia felkel, kicsit zavart, mint mostanában sokszor, és eltart

egypár másodpercig, mire eszébe jut, hol van. Egy ágyban fekszik a
Marriott Hotelben, South Bendben, Indianában. South Bendben nőtt fel. Az
ágynemű igazán szép. Szebb, mint az eddigi szállodákban, szebb, mint a
kelet-ohiói Holiday Inn Expressben. A szobája csodálatosan sötét, pedig ha
az órára néz, látja, hogy fél tizenkettő van. Emlékszik, hogy tegnap este
teljesen lehúzta a redőnyt, és nagyon szép, masszív redőnyök vannak itt.
Sonia az alvás barlangjában van, de lassan kezd kijönni belőle. Nem
álmodott semmit, de most Dick és a fiúk ötlenek az eszébe, és alig bírja ki,
hogy ne hívja fel Őket. Feláll, hogy kimenjen pisilni.
Eszébe jut a tegnap esti pisilés. Az a fű valahogy más volt. Fel kell
hívnia Larryt, ha a hotelben nem találkoznak. Eszébe jut a rágógumi, az
eksztatikus látomás a jövő művészetéről. Hű, de el volt szállva. És milyen
kevés cucctól – hányszor is szívott bele, talán kétszer? Rágógumi-művészet!
Kurvára undorítóan hangzik. És miből gondolta, hogy Larry képes lenne
mást is megformázni, mint mosolygó arcokat? Oké, nyilván képes lenne –
de híres embereket? Az viszont lehet, hogy többször kéne füveznie. Lehet,
hogy jót tenne a festészetének. Ha egyáltalán fog még festeni valaha.
Miután a szobaszerviz meghozza a marhafasírtot a tükörtojással és a
pirítóst, Sonia megreggelizik, aztán lezuhanyozik a forró, tökéletes nyomású
vízsugár alatt, majd beül az autóba, és elmegy a régi házukhoz, ahhoz a
házhoz, ahol ő és Nicky felnőtt, ahol a szülei éltek harminc éven át. Megáll
közvetlenül a ház előtt, és leparkol. Pont olyan, mint régen. Alul homokszínű
tégla, felül fehér deszkaburkolat. Palatető – az lehet, hogy új. Elöl négy
ablak. Az efféle házak, az ilyen semleges külsejű, egyszerű, szerény házak
mindig arcokra emlékeztetik Soniát.
Tényleg nem panaszkodik a gyerekkorára – mi értelme is lenne? Van
egy pont, lehetőleg még harminc előtt, amikor az embereknek tovább kell
lépniük, hogy a saját életükért vállaljanak felelősséget. És ő tovább is lépett.
Nicky más volt. Ő őrizgette a régi sérelmeit, az elhanyagolás és a bántás
olyan részleteire emlékezett, amiknek Sonia a valódiságában is kételkedett
és még most is kételkedik. Ezt teszi az emberrel a rossz terápia,
belebetonozza a megbántott gyerek szerepébe. Sonia kiszáll az autóból, az
ajtóhoz lép, és bekopogtat.
Hatvanas nő nyit ajtót, a haja őszes, a szeme barna, csinos és ápolt
klasszikus szabású, kék blúzában.
Sonia bemutatkozik.
– Itt nőttem fel… – mondja.
Sonia bekukucskál az asszony mögé. Az előszobát élénksárgára
festették, egy maci egy feliratot tart: „Isten hozott nálunk”. Az effélétől az
anyját kirázta volna a hideg. A felirat helyén annak idején anyja számos
metszetének egyike lógott. Az anyja amatőr művész volt, és ezzel elégedett
is volt, vagy legalábbis annak tűnt. Sonia ennél mindig többet akart.
– Ó, igen, a szüleitől vettük meg a házat, amikor visszavonultak
Floridába.
– Átutazóban vagyok itt, és eszembe jutott, hogy szívesen körülnéznék
itt, ha szabad.
– Hát persze. Jöjjön csak – feleli a nő. – Az én nevem Alison Bower.
Kezet ráznak.
– Nagyon örvendek – mondja Sonia.
A baloldalt nyíló konyha teljesen más, mint volt, ami nem is baj.
ízlésesen tágas, a járólappal borított padlón egyszerű faasztal áll. Somának
valami mégis fáj legbelül, az anyja emléke, ahogy a pultnál áll, és magában
énekelget, körös-körül mindenhol élénkzöld levelekkel díszített tapéta. A
linóleumpadló, amin jól látható nyomokat hagyott, hogy Sonia folyton
hintázott a székével. Ahogy eszébe jutnak azok a bemélyedések, amiktől az
anyja mindig dührohamot kapott, arra gondol, mindegyik az élet egy-egy
pillanata volt, a túláradó gyermekkor pillanatai.
– A ház, ahol felnövünk, mindig nagyon sokat jelent számunkra. Itt
zajlott az egész gyerekkora -mondja Alison, és körbeint.
Sonia körülnéz, és fáj a szíve. Minden eltűnik. Nem csak a lakókocsik.
Életek. Konyhák. A gyerekkori szobája, ahol minden elkezdődött, az élete.
Alison, úgy látszik, észreveszi ezt.
– Persze felújítottuk a házat, amikor beköltöztünk.
– Persze – mondja Sonia. – Megértem.
– Nem kér egy csésze teát vagy valamit?
– Egy pohár vizet elfogadnék – feleli Sonia.
– Üljön csak le. Hiszen már a vége felé járhat!
– Igen.

Sonia leül az ismerős, mégis ismeretlen konyhában. Kisebbnek tűnik,

 Sonia leül az ismerős, mégis ismeretlen konyhában. Kisebbnek tűnik,
mint az emlékeiben. Az egész ház kisebbnek tűnik, de tudja, hogy ez csak
azért van, mert a legtöbb emléke a gyerekkorából származik, és akkor még
kicsi volt. Mint a fiai. Amikor az emlékek keletkeznek, minden nap egy
örökkévalóságnak tűnik, és most ezek az örökké tartó napok nélküle telnek
el.
– Felmennék a régi szobámba, ha szabad.
– Hát persze. Csak nyugodtan nézelődjön. Nem tudom, melyik szoba
volt a magáé. Az egyiket most vendégszobának használjuk, a másik iroda.
– Rendben. Tudja, sosem járok erre, úgyhogy most gondoltam,
kihasználnám az alkalmat, és körülnéznék itt egy kicsit.
– Ahogy mondtam, csak nyugodtan.
Sonia felsétál a fa lépcsőfokokon, amiket egykor bézs szőnyeg borított.
A korlát még ugyanaz a sima érintésű fakorlát. Belekapaszkodik.
Nemegyszer került bajba miatta. Folyton lecsúszott a korlátón, egészen
tizenéves koráig, amikor a dolog már gyerekesnek és helytelennek tűnt.
Bemegy a szobájába, és becsukja az ajtót. Ez az iroda. A falak
csupaszságát egyetlen, bekeretezett Matisse-reprodukció töri meg, egy
virágos csendélet. Van még itt egy kis parafa tábla is kiakasztva, de azt
Sonia, akit valahogy elfog az udvariasság, nem nézi meg közelebbről.
Ezeken kívül egy jókora, zöld karosszék, egy iratszekrény és egy gyönyörű,
modern stílusú íróasztal áll még a szobában. Sonia leül egy székre az asztal
elé, és lehunyja a szemét. Amikor kicsi volt, a szobát egészen megtöltötte a
zöld szőnyeg, az ágya és a sok plüssállat. Aztán átalakult az ő kis hedonista
búvóhelyévé – a padlóra kétszemélyes matrac került – valamiért ezt ő
nagyon szexinek érezte –, az ágytakarója indiai mintás volt. Nicky szobája
konzervatívabb volt, ő kék szőnyegeket választott és hozzáillő kék, virágos
ágytakarót egyszemélyes ágyára. Nicky, aki most Boulderben él. Van egy
fia, akit Sonia eddig egyszer látott, amikor Nicky New Yorkban járt egy
esküvőn – akkor még kisbaba volt. Most úgy hétéves lehet. Azóta nem látta
Nickyt sem.
Sosem volt köztük szoros kapcsolat. Van az a pszichológiai közhely az
egy házban, de nem ugyanabban családban felnövő gyerekekről. Nagyon
tankönyvszagú, de nagyon igaz. Ámbár Sonia inkább úgy gondolja, hogy az
emberek saját döntése, hogy milyen szemmel nézik a családjukat, és inkább
erről a döntésről szól a dolog, mint arról a „nem ugyanaz a család” című
hülyeségről. Hiszen egyszerűen csak mások az érdeklődési körök, más az
emberek személyisége. Nicky a gimnázium után nyugatra akart menni,
hegyet mászni és lovagolni. Sonia keletre vágyott, egy nagy, kifinomult
városban akart élni, művészetet csinálni, és nagy hangon folyton a
művészetről beszélni. De testvérek voltak. Együtt nőttek fel. És van valami a
testvéri viszonyban, ami még a szülőkkel való kiegyensúlyozott viszonynál is
jelentősebb.
Az ember szüleinek előzetesen ott volt az egész élete. Akkor lépünk be
az életükbe, amikor már felnőttek. A testvérek viszont születésüktől fogva
ismerik egymást, végig a gyerekkoron át tanúi egymás jellemváltozásainak,
mindezt ráadásul egy gyermek szemével látják.
Sonia felkel, és már tudja, hova megy. Nem fogja felhívni Larryt vagy
Larissát. A lépcső tetején megpróbál felmászni a korlátra, hogy lecsússzon
rajta, de terhes teste ezt már nem teszi lehetővé. Óvatosan lelépdel a
lépcsőn, aztán egyenesen az ajtóhoz tart, beszáll a kocsijába, és irány az
autópálya. Már fél órája az autópályán robog, amikor rádöbben, hogy
elfelejtett köszönetét mondani Alisonnak, még csak el se köszönt tőle.
 17.

Nem siet, ahogy Indiana felé jövet sem sietett. A napok egymásba folynak,
a vezetés pedig már egyre kényelmetlenebb, úgyhogy Sonia sokat ücsörög
különböző szállodákban egy-egy film előtt. A karácsonyt egy Ramada
Innben tölti. Üjév napját egy Motel 6-ban. Mindkét napon sajnálja a pultnál
dolgozó embereket. Mindig is sajnálta azokat az embereket, akiknek
másokat kell kiszolgálniuk ünnepnapokon. Hiszen ilyenkor a családjával
kéne lennie az embernek. És amikor gondolatban elér idáig, nem sajnálatot
érez maga iránt, hanem szégyent. Aztán tovább tévézik, hogy minden
gondolatot kiöljön a fejéből.
Már az utolsó útszakaszon jár Boulder felé, amikor kijön az a rémes
aranyere. A legrosszabb fajta. A kamionsofőr-aranyér. Most mihez kezd?
Azt teszi, amit minden, magára egy kicsit is odafigyelő kamionsofőr tenne.
Vesz magának egy lyukas ülő-párnát.
Sonia boldogan ül a lyukas párnáján, és beindítja az autót. Egy percig
mozdulatlanul ül, miközben az autó duruzsol, és érzi, ahogy a farpofái
kettényílnak a párna lyuka fölött. Ez az egész dolog értelme, hogy minden
nyomástól mentesítse a segglyukát. És most megkönnyebbült? Üldögél még
egy kicsit a nyugat-illinois-i Walmart áruház parkolójában, hogy rájöjjön,
tényleg segít-e rajta a párna. A fenekét jól bekente a Preparation H nevű
kenőccsel – még a Walmart mosdójában –, és most itt van neki a párnája is.
Mintha segítene valamicskét, viszont áthelyezi a nyomást a derekára, ami
már amúgy is fájdogált. Izeg-mozog, megkeresi a legjobb pozíciót, amiben a
feneke a párnán marad, dereka pedig a háttámlának támaszkodik. Aztán
kitolat.
Négy órával később már sötét van. Még nem állhat meg egy motelnél.
Annyira jól érzi magát a segge! Örökké tudna így vezetni! Ma este késő
éjjelig vezetni fog, legalábbis most úgy gondolja. Csak vezet és vezet és
vezet! Már hányingere van a kazettáitól meg a cédéitől, így inkább tart egy
kis szünetet, mielőtt végleg hányingere lenne tőlük, és bekapcsolja a rádiót,
egy klasszikus zenét sugárzó csatornát hallgat. Sonia nem hallgat túl sokszor
klasszikus zenét, de néha azért igen. Gimnazista korában többet hallgatott,
az apjával, mielőtt elköltözött volna otthonról, és a rock and roll átvette
volna fölötte az irányítást. De ezt a zenét ismeri! Milyen izgalmas! Ez Ravel
egyik zongoraversenye. Az apja gyakran lejátszotta a hatalmas magnóján.
Amikor kislány volt, körbe-körbe táncolt a nappaliban, mint egy rémesen
ügyetlen balerina, a kezét a zenére emelgette. A zene inspiráló volt, időnként
szárnyaló, sőt talán érzelmileg manipuláló. De épp ezt szereti benne, talán
ezt szereti leginkább minden zenében. Képes arra, hogy azt érezd, amit
érezni akarsz. Át tudja venni feletted az irányítást. Sonia felhangosítja a
zenét, és a szíve összeszorul. A fiai. Nem, nem, nem gondolhat rájuk. Erővel
másfelé fordítja a gondolatait, és a párnájára gondol. Ó, az elme ereje. Az
elme átválthat, kizökkenhet, át tudja állítani önmagát. Az ő fényes, műanyag,
sötétkék párnája, ami úgy ringatja az alfelét. Elkezdi körbeforgatni a
fenekét, és ez már a derekának is tetszik. Hozzádörzsöli a derekát az ülés
hátához, farpofáit pedig a lyukas párna erős, de rugalmas hajlataihoz. Lelki
szemei előtt felrémlik annak a látványa, ami most szabadon lebeg a párna
közepében. Az ő túlméretezett, vörös, kissé mérges puncija. A baba lefelé
tolja az összes szervét, és a hüvelyénél csapdába esik az a sok vér. Eszébe
jut, mire gondolt az első terhessége alatt – azok a majmok a vörös, duzzadt
nemi szervükkel semmik hozzám képest. És tényleg úgy volt, és most megint
úgy van.
Sonia körbeforgatja a fenekét úgy, hogy farpofái a párna széleihez
szoruljanak. Ezzel sikerül elmozdítania, úgyhogy most a szélén egyensúlyoz,
nem rendeltetésszerűen ül rajta. Most már nem lebeg semmi a lyukban.
Most már nem lógnak a testrészei csak úgy a levegőben. Nem, most érzi,
hogy a szeméremajkai a műanyag párnához érnek. Miközben ezt a
manővert végrehajtja, kissé elkanyarodik, és most hátranéz a tükörben. A
lélegzete kissé felgyorsult. Ideges. Senki sincs mögötte, senki sincs
közvetlenül mögötte. Néhány fény látszik messze, nagyon messze, mivel ez a
középnyugati autópálya annyira egyenes és lapos, hogy olyan, mintha a világ
végéig is ellátna.
Elkezd csúszkálni, hátra és előre, hátra és előre. Úristen. Már túl régen
nem maszturbált. Az első terhessége alatt mindennap maszturbált. Mint egy
pasi. Mint egy tizenöt éves fiú. Basszus, a húszas évei végén járt, és még
mindig azt gondolta, hogy a dugás és a kielégülés a legfontosabb az életben.
Te jó ég, hogy megváltoztak a dolgok. A második terhessége alatt kevés
ideje volt magára, mivel ott szaladgált körülötte a fia. De amikor a gyerek
aludt délután, néha sikerült maszturbálnia. Néha újságot olvasott, vagy
telefonokat intézett. De néha „ledőlt egy kicsit”, ami azt jelentette, hogy
kielégítette magát. De a mostani terhesség alatt meg tudná számolni,
hányszor csinálta, hányszor gondoskodott magáról.
 Nem könnyű felemelnie a testét – egyre nagyobb és kezelhetetlenebb
–, de sikerül, felemelkedik az ülésről, nagy nyögések közepette, és egyik
kezét leveszi a volánról, és a szoknyáját felhúzza, nedves bugyiját meg le.
Az autó kacsázik, de nem vesztette el az uralmat felette, nem, ráadásul le is
lassít. Tulajdonképpen már egyáltalán nem is nyomja a gázpedált. Sikerül a
combja közepéig lecibálnia a bugyiját, aztán visszazuhan a párnára. Most,
ebben a kényelmesebb ülő pozícióban lehúzza a bugyit a lábszáráig. Először
az egyik oldalon, aztán a másikon, amíg le nem esik a bokájához, aztán már
le tudja rúgni, csak az egyik lábát kell felemelnie. Volt bugyi, nincs bugyi!
Nincs ott más, csak a nedves, követelőző puncija és a párna hűvös, síkos,
műanyag érintése. Hátra és előre, hátra és előre. Üristen! Ravel is izgalomba
jön. Egyre csak kavarog, gyorsan, gyötrelmesen. Fájdalmas zene ez, de
gyönyörű, gyönyörű. Érzi, hogy könnybe lábad a szeme – ezek a
versenyművek mindig megríkatták, jut most eszébe –, de olyanra nem
emlékszik, hogy valaha is sírt volna önkielégítés közben. Ez új. Abban is
eléggé biztos, hogy még sosem maszturbált autóban, vagy legalábbis úgy
nem, hogy vezetni is próbált közben. Szopás volt már, ujjazták is, dugták is
autóban, egyszer ki is nyalták (az Philbert Rush volt), de maszturbálni még
sosem maszturbált autóban, különösen nem vezetés közben. Hátra és előre,
körbe és körbe. A feneke megfeszül. Sikerülni fog? Hát, igen. Túl hamar?
Talán olyan, hogy túl hamar, nincs is, ha az ember az autóban ül az
autópályán. Talán épp a gyorsaság a cél. Lenéz a testére – a milói Vénusz.
Kerek, nedves, kicsit büdös. Benyúl a pólójába, hogy megfogja az egyik
mellét, és sikerül is, túl nagy macera nélkül. A melle nedves. Úristen.
Izzadságtól nedves, attól a nyirkos mellbimbóizzadságtól, ami akkor
keletkezik, amikor izgalmi állapotban van. Te jó isten. Erősen összecsippenti
a mellbimbóját. Feltűnik egy fehér csepp a mellbimbója szélén, aztán
lecsöppen. Hamarosan teje is lesz. A szoptatós melle számára a
legerotikusabb dolog. Egy pillanatra nem lát semmit. Ettől megijed. Nem
kéne lehúzódnia, hogy úgy fejezze be? Nem nézhet bele a tükörbe, az
tönkretenné az egészet. Már olyan közel van. Sikerülni fog. Meg tudom
csinálni, meg tudom csinálni, mondja magában, miközben a párnához
dörzsöli magát.
Ráteszi a kezét a másik mellére, és megszorítja, dörgöli, összecsippenti
azt a mellbimbót is. Imádja, imádja, imádja a terhes cickóit. Imádja őket.
Arra az Almodóvar-filmre gondol, amelyikben a rendező egyik nőalakja azt
mondja a nőkről: „Mi mind seggfejek vagyunk. És egy kicsit leszbikusok is ”
Mindenki, aki valaha is maszturbált, egy kicsit homoszexuális, nem? De
csak egy kicsit. Mert legtöbbször, amikor a saját teste érintését élvezi,
közben férfiakra kell gondolnia, akik éppen megdugják, hogy eljusson a
csúcsra. Általában szorosan lehunyja a szemét, és elképzeli a férfiakat a
puncijában, a punciján, a puncija körül.
De most nem csukhatja be a szemét, hacsak nem akar lehúzódni, amit,
úgy néz ki, mégiscsak meg kéne tennie. Csúszkál, csúszkál, kicsivel
magasabbra emeli a fenekét, úgy, hogy a puncija épp csak hozzáér a
párnához, csak épp kacérkodik vele, aztán lecsapja, és keményen
odadörzsöli. Ó, úristen! Az egy autó. A tetején piros fény ragyog. Ó,
basszus, egy rendőrautó van mögötte! Lehet, hogy elmegy mellette? Hogy
elkapjon egy gyorshajtó bűnözőt? De hiszen nem is vezet gyorsan! Kérem,
biztos úr, ne állítson meg. A rendőrautó fénye a szemébe ragyog, és ő ránéz
a rendőrre az oldalsó ablakon át. Mindjárt… annyira közel van már. Rácsap
a melleire. Rossz, rossz, rossz. Ő egy nagyon rossz nő. Erősen
összecsippenti. Ah, ah, még nem. A rendőr rávillogtat. Bassza meg, bassza
meg, meg fogja látni a punciját! Rá fog jönni! Meg fogja érezni a szagát a
kocsiban! Aztán… megdugja. Idejön és meghágja. A hangosbeszélőn át
már hallja is: „Húzódjon le a gépkocsival!” És Sonia mindkét kezét a
kormányra teszi, és lehúzódik, miközben egyre gyorsabban és gyorsabban
dörzsöli magát a párnához. Már izzad, az arca vörös, a haja nedves.
Megállítja az autót, tudja, hogy csak néhány másodperce van, mielőtt a
zsaru kiszáll a kocsijából, állították már meg korábban is, ismeri a menetet,
a rendőr ellenőrizni fogja a rendszámát, vagy legalábbis felírja, ez olyan
izgalmas, szégyenletes, szégyenteljes és izgalmas, és most, hogy már
lehúzódott, mindkét keze szabaddá vált, és magába teszi az egyik ujját, a
többivel pedig dörzsöli magát, és igen, igen! A rendőr kilép az autójából,
hogy lecsapjon rá! Ravel elért a crescendo csúcsára, a szíve röpül a
zenével, és igen! A rendőr már jön is, és lehet, hogy fiatal és gonosz és erős,
és igen, igen!
Sonia előreroskad, két kezét kihúzza a ruhája alól. Megtörli őket a
combjában. Remeg, arca piros, haja sötét, nedves csomókban tapad a
homlokához. Ajkai kiszáradtak a szájából kiáramló, forró lehelettől. Ott áll
a rendőr, és bevilágít rá. Sonia lehúzza az ablakát.
– Jogosítványt, forgalmi engedélyt legyen szíves, asszonyom.
 18.

A szoba sötét, de már biztosan reggel van. A motel redőnyén át épp csak
egy vékonyka fénycsík jut be. Teljes az elsötétítés, és Sonia hálás ezért. Úgy
érzi, sokáig aludt. Miután tennie kellett egy megalázó sétát egyenes
vonalban, ami nem volt épp könnyű (alsónemű nélkül, a lába még remegett
az orgazmustól, és terhesen amúgy sem túl jó az egyensúlyérzéke), és
belefújt a szondába, a közeg végül megértette, hogy csak fáradt, és lankad a
figyelme. A terhesség egyik előnye, hogy időnként együttérzést vált ki.
Ebben az esetben ugyan beletelt egy kis időbe, hogy a zsaru higgyen neki.
Úgy kezdte, hogy bevillantott a lámpájával az autóba, és Sonia azon
gondolkozott, vajon látta-e az átnedvesedett bugyiját. Az biztos, hogy a
lyukas párnát látta. A lényeg a lényeg, végül felvezette egy közeli motelig, és
ezzel véget is ért az ügy.
Másnap reggel Sonia küld Dicknek egy képeslapot a motelből, amit a
motel papírboltjában szerzett be, rajta a lehangoló kép magát a motelt
ábrázolja, a lapos, nagyrészt fehér épületen sok-sok egyforma ajtó
sorakozik, amik csupa egyforma szobákba nyílnak. Sonia ráírja a lapra,
hogy: „Jól vagyok, csak hogy tudd.” A képeslapot a pulton hagyja
kijelentkezéskor, a recepciós majd feladja. Aztán beszáll a kocsiba, és vezet
tovább.
Boulderben előveszi a hitelkártyáját, és örömmel látja, hogy működik.
Dick nem tiltotta le. A szokásosnál is jobban kirúg a hámból, a belvárosi St.
Julién Hotelben száll meg. A szálloda határozottan elegáns, úrias, a minibár
telepakolva mindenféle menő, drága ropogtatnivalóval, a szobában pedig
plüss-köntösök és puha ágy várja, amiben nem kevesebb mint hat
képtelenül hatalmas párna található.
Megcsörgeti Nicky számát, a férje, Steve veszi fel a telefont.
– Hűha, Sonia, micsoda meglepetés. – Steve mindig is barátságos volt
hozzá, mit sem törődve azzal, hogy Nicky és Sonia között feltűnően hűvös a
viszony. Sonia szereti ezt benne, a simulékony természetét, szereti, hogy
képes kizárni a feszültséget, és nagyjából bármit, ami bosszantó lehet.
– Igen, mostanában sok embert megleptem.
– Nicky most épp nincs itthon, de biztos vagyok benne, hogy nagyon
fog örülni, ha megtudja, hogy itt vagy a városban.
 Sonia ebben már nem olyan biztos. Arra számít, hogy a nővére meg
lesz döbbenve, sőt bosszankodni fog. A legjobb esetben is közönyös lesz.
Nem emlékszik, hogy Nicky valaha is örült volna, hogy találkozhat vele.
Valószínűleg amikor Sonia megszületett, nem örült a találkozásnak, és innen
erednek a dolgok.
– Nagyon szívesen beugranék hozzátok. Hacsak nem zavarok éppen.
– Nem, dehogy. Gyere csak.
– Szállodában vettem ki szobát, úgyhogy nem fogok sokat zavarni.
– Emiatt ne aggódj. Csak gyere nyugodtan. Nicky hamarosan hazaér.
Sonia kiautózik az új házhoz, ahova Nicky és Steve pár évvel ezelőtt
költözött. A ház Boulder szélén áll, húsz percre Sonia szállodájától, ahol a
vidék megkezdi végtelen, homokszínű laposságát. Amilyen szépek a
Boulder körüli hegyek, annyira megcsapja Soniát a táj többi részének
csupasz változatlansága, a végtelen rondaság. Megérkezik a házhoz.
Kellemes méretű ház egy olyan lakóövezetben, amely összeér a
természetvédelmi területtel, a távolban hegyek ködlenek. Nicky és Steve is
ott vannak, és a fiuk, Náthán, aki úgy hét-nyolc éves lehet. Ijesztően
hasonlítanak egymáshoz. Oké, Sonia nagyon jól tudja, hogy a házaspárok
sokszor elkezdenek egymáshoz hasonlítani, hasonlóan viselkedni, még a
kutyájuk is elkezd hozzájuk hasonlítani Az együtt leélt évek hatása? Ki
tudja? De Nicky és Steve akkor is-különleges eset. Ugyanolyan magasak,
körülbelül egy méter hetvenöt centik, mindketten szálkás testűek,
mindkettőjüknek mandulavágású, kék szeme van, szőke hajuk a vállukig ér,
ajkuk vékony, finom vonású, és ovális, napégette az arcuk. És a ruhájuk is
egyforma – nagyrészt sportosan öltözködnek, amolyan túrázós módra. A
fiuk is pont úgy néz ki, mint ők, ami Sonia szerint nagy szerencse. Ilyen
mértékű hasonlóság könnyen vezethetett volna mutáns, komoly
egészségügyi problémákkal küzdő utódhoz. Uramisten, gondolja Sonia,
miközben az ajtó felé lépked, ahol felsorakoztak az üdvözlésére, akár
egypetéjű ikrek is lehetnének, ha a nemi szerveik is egyformák lennének.
Megölelik egymást, Sonia hasát kerülgetve. A puszikat nem sikerül
időzíteniük – Sonia orra a nővére fülébe ütközik.
– Sonia, nem is mondtad, hogy terhes vagy.
– Terhes vagyok.
– Gratulálok – mondja Steve.
– Nem terveztük. De azért köszönöm – feleli Sonia, és belép a házba.
– A véletlen sokszor válik áldássá. Az első gyerekedet sem terveztétek,
és látod, milyen jól sikerült – mondja Nicky. – Épp ebédelni készülünk,
gyere, ebédelj velünk te is.
– Szívesen leülök veletek, de nemrég reggeliztem egy hatalmasat a
szállodai szobámban – mondja Sonia, aki akármennyit tudna enni, de miután
megszemléli a kínálatot, inkább lemond róla. – Megkérdezhetem, hogy mi
ez?
– Ez quinoakenyér babkrémmel. Az ott pitypangsaláta, ez itt pedig
saját készítésű szarvaskolbász – közli Steve. – Igyekszünk helyi
terményeket enni, főleg a saját kertünkből, a hús pedig a vadászatainkból
származik Nathannel. Ugye nem mondod, hogy te még mindig eszel
gabonát?
– Tényleg nem kéne gabonát enned – mondja Nicky.
Kezdődik a prédikáció. Hát ez gyorsan ment, gondolja Sonia.
Általában beletelik legalább egy fél órába, mielőtt rákezdik, bár az utóbbi
időben nemigen találkoztak. Régi emlékek voltak már ezek, de
villámgyorsan előjönnek újra. Nicky és Steve mindketten idősebb testvérek,
és baromira szeretnek dirigálni.
– Nagyjából mindent eszem, ami finom. Ez az én étrendem. – Sonia
témát vált. – Náthán is vadászik? – kérdezi.
– Hatéves koromban tanultam meg lőni – közli Nathan.
– Hány éves vagy most, Nathan?
– Nyolc. A születésnapomra kaptam egy vadászpuskát. Meg akarod
nézni? – vigyorog a fiú. – Van egy kisebb puskám is, azt a hetedik
szülinapomra kaptam. Ha szeretnéd, kimegyek, és lövök neked egy mókust.
– Először fejezd be az ebédedet, Nathan – szól Nicky.
– És ez törvényes?
– Colorado állam elég szabadelvű ezekben a dolgokban – mondja
Steve. Finoman beleharap a quinoakenyérbe, aztán úgy nézegeti a kezében
tartott darabot, mintha még sose látott volna ilyet életében. – Szerintünk ez
nagyon jót tesz Nathan-nek, megtanítja a fegyver biztonságos kezelésére, és
elülteti benne a saját értékeink tiszteletét.
Ahogy Nathan turkálja a pitypangsalátáját, Sonia látja rajta, hogy
igyekszik úgy tenni, mintha enne is. Elképzeli, ahogy ad a szerencsétlen
gyereknek egy nagy szelet zsíros pizzát vagy egy marék csokis kekszet.
– Nathan ügyes vadász – mondja Nicky.
Azt Sonia mindig is tudta, hogy Nicky száz százalékig nyugati nő lett.
Hébe-hóba jött egy-egy karácsonyi képeslap, ahol látta a nővérét cowboy-
kalapban. Ebben a pillanatban is, te jó isten, hallja, hogy egy másik
szobából halk countryzene szűrődik be.
 – Ez igen. Bámulatos – feleli Sonia. – Az én gyerekeim azt hiszik, hogy
puska csak a tévében létezik.
– Ebéd után kimegyünk, és íjjal fogunk vadászni, nincs kedved velünk
jönni? – Aztán Steve gyorsan helyesbít. – Persze gondolom, a mostani
állapotodban nem vállalkozol ilyesmire.
– Steve, ha nem lennék terhes, akkor se mennék veletek íjazni, de azért
köszönöm.
– Az íjat még nem tudom használni – jegyzi meg Nathan.
– Az még túl nehéz neki, de már nem sokáig – teszi hozzá Steve.
Megható a büszkesége. Sonia látja, hogy igazán szereti a fiát. Megpróbál
inkább erre koncentrálni, és nem arra, hogy az apai szeretetnek azt a
megnyilvánulási formáját, hogy együtt ölünk meg mindenféle élőlényeket,
nemcsak idegennek, hanem egyenesen ízléstelennek találja.
– Na szóval, Sonia, látható valami kiállításod a környéken? – kérdezi
Nicky. Természetesen Nicky el sem tudja képzelni, hogy Sonia egyszerűen
csak a nővérét akarta meglátogatni, és ez érthető is, mert normális
körülmények között nem is tenne ilyet. De most nem normális. És ahogy
Nicky kimondta a „kiállítás” szót, az nagyon is jellemző rá, mindketten
tudják, mennyire lenézi Sonia művészeti ambícióit. Sonia, a művésznő New
Yorkból. Csak az a baj, hogy igazából nem is művész, de ha ezt
megpróbálná megmagyarázni Nickynek, az úgysem változtatna semmin.
Nicky véleményformálása inkább a belérögzült, közhelyes gondolatokból
táplálkozik, és csak nagyon kicsi részben a valóságból. Ami azt illeti,
egyszer-kétszer járt csak New Yorkban, úgyhogy az arról alkotott
elképzelése, hogy mit is jelent az, hogy Sonia ott él, jórészt valótlan
gondolatokon alapszik, amikhez Nicky bőszen ragaszkodik. A nővére nem
egy rugalmas ember. Nem egy nyitott személyiség. És nem is jó hallgatóság.
De hát ez van.
– Nem, jó is lenne. – Ekkor elhallgatnak, és Steve mintha megértené,
hogy Sonia egyedül akar maradni a nővérével. Nathannel elnézést kérnek,
készülődniük kell a vadászathoz.
– Menjünk be a barlangba – szól Nicky, és Sonia követi őt egy apró
szobába, ahol egy kopottas bézs kanapé, egy meglepően jóféle televízió,
egy hifitorony és valami vadnyugati mintás, amolyan indiános fotel található.
A falakat Steve-ről és Nathanről készült képek borítják, amint halott állatok
tetemei fölött mosolyognak. Sonia mélyen belesüpped a fotelbe, a nővére
felhúzza lábait a kanapén.

– Jó ez a szoba. Olyan otthonos – mondja Sonia. – A szállodai szobám

 – Jó ez a szoba. Olyan otthonos – mondja Sonia. – A szállodai szobám
nagyon tetszik, de az nem otthon.
– Mi történt, Sonia?
– Elhagytam a családomat. Elég hirtelen.
– Ez őrület.
– Őrültnek is érzem magam. A terhesség az oka.
– Mindig is kicsit őrült voltál, úgyhogy én nem fognám az egészet a
terhességre.
– El kellett menekülnöm. Úgyhogy elmenekültem. Nem is tudom. A
festészet mostanában nem megy olyan jól. Igazából nem is festek.
– Az egész további életedben festhetsz, de a gyerekeid csak egyszer
kicsik.
Nicky sosem tartotta meg magának a véleményét, talán ez volt az
egyetlen közös vonás kettőjükben, a sokszor kényelmetlen őszinteség.
– Tudom, erre én is rájöttem. Csak éppen boldogabb vagyok, ha
festek. Úgy gondolom, jobb anya vagyok akkor, ha örömmel végzem a
munkám.
– Akkor miért vállaltad a harmadikat? Én megálltam egynél, pedig nem
is ütközik a „művészetemmel”, vagy a „karrieremmel”, vagy bármi ilyesmi.
– Már mondtam, hogy nem terveztük.
– Akkor miért nem mentél abortuszra, és miért nem köttetted el
magad? Most komolyan, Sonia, ezért kellett elhagyni a családodat?
– Hát, nem így tettem, és most itt vagyok – mondja Sonia. – South
Bendből jövök. Találkoztam Larissával és Larryvel, Bruce öccsével. Ja, és
megálltam a régi háznál.
– Mennyi ideje jöttél el?
– Már elvesztettem az időérzékemet.
– Január első hete van.
– Elfelejtettem, mikor indultam el. November vége felé.
– Úristen.
Steve és Nathan bejönnek elköszönni. Mindkettőjük arca a zöld
különböző árnyalataira van festve, és borzalmas szagot árasztanak.
– Fiúk, úgy néztek ki, mintha most jöttetek volna az Apokalipszis
mostból, és mi ez a szag? – kérdezi Sonia.
– Á, ilyenkor bedörzsöljük magunkat jávorszarvas-vizelettel, hogy
magunkhoz vonzzuk az állatokat. Hát akkor, örülök, hogy találkoztunk. Itt
leszel még, amikor visszajövünk?
Nicky is megszólal.
 – Maradj itt vacsorára, Sonia.
– Ööö, nagyon kedves tőletek. – Sonia megpróbál a száján át
lélegezni. – Lehet, hogy még itt leszek. Érezzétek jól magatokat öldöklés
közben.
– Majd lövök neked egy mókust, ha hazajöttünk – mondja Náthán.
– Ez egyszerűen remek, Nathan – feleli Sonia. – Akkor sziasztok.
Amikor a fiúk kimennek, enyhe bűz marad utánuk. Sonia továbbra is
szájon át lélegzik.
– Az egyszer biztos, hogy a New York-i életem teljesen más – mondja
a nővérének.
– Elképzelni sem tudom, hogy tudtok élni abban a pokolban – jegyzi
meg Nicky, és hitetlenkedve rázza a fejét. – Az a sok adó, a bevándorlók, a
zaj és a mocsok. Ilyen környezetben az ember meggyűlöli az emberiséget,
arról nem is beszélve, hogy teljesen elveszíti a kapcsolatot a természettel.
Szerintem én meghalnék.
– Először nagyon szerettem, mint tudod – mondja Sonia.
– Szóval már rájöttél, hogy a borzalmak barlangjában élsz – szól
Nicky.
– Nem, azt azért nem mondanám – feleli Sonia, és újra eszébe jut
Steve és a kis Nathan kifestett arca és a jávorszarvasvizelet-bűz, és az
Apokalipszis mostra gondol, és arra, hogy mit is jelent az a szó, hogy
borzalom. – De az igaz, hogy az embert megviseli a városi élet. Az adókkal
nincs bajom, és a bevándorlókkal sem – ez egyébként, Nicky, eléggé
rasszista és szemét dolog tőled –, de a zajt és a koszt már nehezebb
figyelmen kívül hagynom, mint fiatalabb koromban.
– Nem vagyok rasszista – mondja Nicky, és Sonia már várja az
önáltató magyarázkodást, és nem is kell csalódnia. – Csak éppen – teszi
hozzá Nicky – elveszik a munkát a rendes amerikaiak elől.
– Figyelj csak oda arra, mit mondasz. A mi anyánk is gyakorlatilag
bevándorló volt. Ebbe inkább ne is menjünk most bele. Tényleg, hogy van
anya? Fel kell hívnom, hogy elmondjam, hogy terhes vagyok. Szerintem
örülni fog neki.
– Csak azt ne mondd el neki, hogy elhagytad a családodat, és még
mindig nem sikerült meglátogatnod.
Erre már Sonia is gondolt.
– Tudom, nagyon régen láttam. Két kisgyerekkel nagyon nehéz utazni.
– És most a harmadikkal sem lesz könnyebb. Na mindegy, egyébként
jól van. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne, ha hallana rólad.
 Sonia erre mondani akar valami olyasmit, hogy ugyan már, de furcsa
módon és tőle kissé szokatlanul, az ajkába harap. Mindig is irigykedett arra
a könnyed viszonyra, ami Nicky és az anyja között van. Sonia mindig úgy
érezte, hogy az anyja jobban szereti Nickyt, és hát miért ne lenne így?
Tudja, hogy ő nehezebb eset volt.
– És akkor most mit fogsz csinálni? Gondolom, közel jársz már a
szüléshez. Egyedül akarod megszülni a babát?
– Ezen még nem igazán gondolkoztam.
– Úgy veszem észre, hogy semmin sem gondolkoztál túl sokat
mostanában – mondja Nicky.
Ezért jött ide? Hogy a nővére olyan bunkó legyen vele, amilyen mindig
is volt? Hogy megerősítsen benne valamit a családi életről, amit eddig is
tudott? Hogy a szülők minden jó szándéka ellenére a gyerekeik simán
viselkedhetnek egymással szemét módon, minden különösebb ok nélkül,
csak azért, mert nem egyformák? A fiai nevelésével töltött évek alatt
gyakran gondolt arra: én úgy fogom nevelni őket, hogy szeressék egymást.
Ez egyszerűen nem történt meg vele és Nickyvel.
– Igazából nagyon sokat gondolkoztam – mondja Sonia, tudva, hogy
hazudik, és hogy valójában többet nézett tévét, többet vezetett, és többet
tanult arról, hogyan söpörje ki a gondolatokat a fejéből, ami egyébként
fantasztikusan csodálatos, sőt praktikus képességnek bizonyult –, csak nem
a gyakorlati dolgokról. Jó volt egy kicsit nem gyakorlatiasan gondolkozni.
Neked is ki kéne próbálnod egyszer. Tudod, úgy felszabadítja az elmédet.
Amikor főiskolás voltál, neked is volt egy kis hippikorszakod. Egy kicsit
füveztél. Egy kicsit szabadon gondolkoztál. Lehet, hogy most is jót tenne
neked.
– Már nem vagyok főiskolás. Felnőtt vagyok. Neked is meg kéne
próbálnod egyszer, hogy felnőttként viselkedj.
– Á, már próbáltam. Nagyon gáz volt. Már sok éve lemondtam róla a
böjt kedvéért.
– Na persze, a böjt. Azt hittem, már a gimiben elhagytad az egyházat.
Jársz templomba?
– Igen, igen, járok templomba. Mindig járok – feleli rezzenéstelen
arccal Sonia. – Mindig járok templomba, majdnem mindennap. Nagyon
szeretem a templomot. Igazából ez az egyik dolog a sok közül, amin
gondolkoztam, a templom. Meg más dolgok is. Szeretek gondolkozni.
– Ez most megint valami művészet, igaz?
Sonia felsóhajt.
 – Nem tudom.
– Gondolkoztál a templomon, és nem tudod, még min? Csak úgy
„dolgokon”?
– Átmeneti szakaszban vagyok,
– Haha, nem a vajúdásnál hívják így az egyik részt, a kitolás előtt? –
Nicky most nagyon jól szórakozik, Sonia látja. Először zavarban volt és
ítélkezett, most már egyszerűen csak jól szórakozik.
– Igazad van. Ez elég jól leírja a dolgot.
– Na, ide figyelj, Sonia, miközben te itt ülsz, és gondolkozol a
templomon és más dolgokon, amiket nem is tudsz, hogy mik, vagy mi a
fene, addig én futok egyet. – Nicky feláll, és elkezd nyújtó gyakorlatokat
végezni.
– Jól emlékszem, hogy egyszer összeszartad magad közben? – kérdezi
Sonia.
– Akkor szartam össze magam, amikor megcsináltam az ultramaratont
– védekezik Nicky. – Most csak tizenöt kilométert futok.
– Csak tizenötöt.
– Igen, csak tizenötöt.
– Az ultramaraton mennyi?
– Az ötvennyolc kilométer volt.
– Úristen, de legalább csak összeszartad magad, és nem, mondjuk,
meghaltál, vagy ilyesmi.
– Nyugodtan maradj még, örömmel látunk vacsorára is. Fent van egy
vendégszobám, ha esetleg ledőlnél egy kicsit.
– Kösz, Nicky. Majd meggondolom – feleli Sonia. – Nagyon kedves
tőled. De lehet, hogy visszamegyek a szállodába. Akkor nem kell
végignéznem, ahogy lelőnek egy mókust.
– Tudod, én nagyon-nagyon büszke vagyok arra, milyen remek kis
vadász Nathan.
– Abban biztos vagyok, egyszerűen csak felesleges dolognak látom,
hogy szórakozásból megöljenek egy rágcsálót.
– Ó, neki ez szórakozás is, de amúgy mindent megeszünk, amit
megölünk – mondja Nicky.
– Megeszitek a mókust?
– Persze. Olyan, mint a csirke, csak kevesebb rajta a hús, és több a
csont.
– Ezt alig tudom elhinni. Használhatom a fürdőszobát? – Soniának
pisilnie kell, amolyan terhes módon: most azonnal rohannia kell, vagy bepisil.
 Egyik kezét a lába közé szorítja, beüget a fürdőszobába, és sikerül nem
összepisilnie magát. Aaah. Ahogy ott ül és pisil, meglátja az anyja egyik
metszetét. Arra gondol, mi a rossz abban, ha valaki amatőr művész, ha ez
boldoggá teszi? És az anyját valószínűleg boldoggá tette. És ez a metszet –
egy nő a gyermekével – egész szép, gondolja Sonia. Soniának nincs egy
metszete sem az anyjától. Egyetlenegy sem. Fogadni merne, hogy Nidcynek
van egy csomó. Miután megtörli az alfelét, és lehúzza a vécét, leveszi a
bekeretezett metszetet, megfordítja, és megpróbálja leszedni róla a keretet.
Nekitámasztja a képet a mosdónak, befúrja az ujját a háta mögé, és sikerül
kiszabadítania a metszetet.
– Jól vagy? – kérdezi Nicky. Sonia arca átforrósodik.
– Persze, minden oké – feleli, és köhint egyet, hogy elfedje a zajt.
– Mi ez a zaj? Mit csinálsz?
– Semmit! – Sonia hangosan köhög. – Csak rám jött a köhögés.
Sonia most már teljes pánikban dugja be a metszetet a pólójába, a kép
a hasa köré tekeredik. Ráteszi a kezét a hasára, kilép a fürdőszobából,
aztán gyorsan becsukja maga mögött az ajtót, és ott áll előtte Nicky, keze a
csípőjén.
– Mi van a pólódban? – Látszik, hogy dühös. Kinyújtja a kezét Sonia
felé.
– Semmi! Tényleg semmi. – Sonia elugrik a nővére elől, és Nicky
megpróbálja újra megfogni. – Hát akkor én megyek is, jó volt látni téged –
mondja Sonia, miközben az ajtó felé fut.
Nicky kinyitja a fürdőszoba ajtaját, és meglátja a keretet a földön.
– Hé, azt nem viheted el! – És eliramodik Sonia után. – Anya azt direkt
nekem készítette, amikor Nathan megszületett! Azonnal gyere vissza, Sonia!
Sonia már majdnem az autóhoz ért, de Nicky egyre közelebb ér hozzá.
Kinyitja a kocsi ajtaját. Nicky rángatni kezdi, mire Sonia bevisz neki
néhány, kislányos ütést.
– Jézusom, Sonia, te verekszel!
Sonia bejut a kocsiba, becsapja az ajtót, és megnyomja a zár gombját.
A zárt ablak mögül még odasikoltja:
– Szia!
Aztán hátratolat a felhajtón. Szinte biztos benne, hogy nem mondta
Nickynek, melyik hotelben szállt meg. De mindegy is, egyszerűen nem nyit
neki ajtót. Miközben elhajt, benyúl a pólója alá, és kihúzza a kissé
összegyűrődött metszetet. Leteszi maga mellé az anyósülésre, és lopva rá-
rápillant. Szép kép, igazán szép.
KÉSŐBB, A ST . JULIENBEN Sonia leül a bárpult mellé az elegáns, tágas
előcsarnokban. A zongorista klasszikus zenét játszik. A helyiség közepén
gondosan elhelyezett asztalok mellett halk beszélgetés zajlik. Sonia rendel
egy steaket, bort inkább nem. Indianában tartott attól, hogy ha ilyesmit
rendel, még a végén letartóztatják, itt viszont egyszerűen nem tudja, mit
gondoljon. A csapos átlagembernek tűnik – rövidre vágott, sötét haj, erős
testfelépítés, a pincérek klasszikus fehér ing-fekete nadrág összeállítása –,
de ki tudja, lehet, hogy közben vizeletet ken magára, és mókust eszik. Sonia
már semmiben sem biztos. Kihozzák a steaket, és Sonia elkezdi falni a húst,
kevéssé úrinőhöz illő módon.
– Úgy látom, magának igazán jólesik a steak -szólal meg egy férfi, aki
két szék távolságra ül tőle, előtte egy skót whisky tisztán. Az arca kicsit
vörös, talán egy tízessel lehet idősebb nála.
Sonia megveregeti a hasát.
– Etetnem kell a babát.
– Az első?
– A harmadik – feleli Sonia.
– Mi hozta ide, Boulderbe? – kérdezi a férfi. Soniának tetszik, ahogy
ránéz. Lehet, hogy a gyengéi a nagyon terhes nők. Annyiféle perverz van.
– Itt él a nővérem – feleli Sonia, kicsit túl sok steakkel a szájában.
Lenyeli, aztán ő is megkérdezi: – Maga idevalósi?
– Denverben élek. Üzleti úton vagyok. – A férfi felhörpinti az italát, a
csapos kérdés nélkül újratölti a poharat. – Ingatlan. Rendszeresen járok
erre.
– Akkor talán maga meg tudja nekem magyarázni, miért tűnik mindenki
olyan sportosnak és egészségesnek, és mégis emellett hippik is, rasszista
hippik, akik nem akarnak adót fizetni, és… – Sonia a férfi felé fordul. –
Maga eszik rágcsálókat?
A férfi nevet.
– Úgy sejtem, maga New Yorkból jött.
– Tényleg onnan jöttem – mondja Sonia. Befalja az utolsó, szaftos falat
steaket, aztán eltolja maga elől a tányért. – Beletrafált.
– Nem volt nehéz – mondja a férfi. – Sok New York-i jön ide.
Sonia a szemébe néz, a nagy, barna kiskutyaszemébe, ami mintha kissé
üveges lenne. Részeg, de jól bírja. Igazi profi.
– Vannak gyerekei?
 – Két gyerekem van a házasságomból. Elváltam. Már főiskolások.
– Emlékszik még, milyen volt, amikor a felesége terhes volt? – kérdezi
Sonia, aki arra számít, hogy kihúz belőle valami érdekes információt így
részegen. Barátságos részegnek tűnik, de persze sose tudni, akármikor
bedühödhetnek. De ha így alakulna, akkor egyszerűen felmegy a szobájába.
– Hát persze. Emlékszem, hogy az első elég megterhelő volt, neki is és
nekem is – feleli a férfi.
– Ne mondja. És szex azért volt? – kérdezi Sonia.
A férfi nagyot nevet.
– A legvégén már nem. – Kortyol egyet. – Egyébként ez elég merész
kérdés volt.
– Kutatást végzek a terhességről és a családokról, és arról, mit
gondolnak a férjek – mondja Sonia.
– Újságíró?
– Nem, szociológus vagyok – feleli. Egész jó érzés hazudni. Többször
kéne hazudnia. Eszébe jut az a hazugság, amit Boston felé tartva mondott,
hogy Dick meghalt, és a szánalomszex, amit ezzel nyert. – Azt mondja, az
első félesége. Miért vált el? A gyereknevelés feszültségei okozták a válást?
– Ha kutatásokat végez, hogy lehet, hogy nem ír le semmit? – kérdezi a
férfi.
– Fotografikus memóriám van – feleli Sonia. Kedve támad enni egy
szelet csokoládétortát, rendel is egyet a csaposnál.
– A fotografikus memória azt jelenti, hogy mindenre emlékszik, amit lát,
és mi csak beszélgetünk – mondja erre a férfi. Ahhoz képest, hogy részeg,
elég jól vág az esze. Ez biztos annak a profi rezgésnek köszönhető, amit
részegen bocsát ki magából.
– Ó, igen – mondja Sonia, és megkopogtatja a homlokát, amolyan
játékos „jajj, de buta vagyok” koppantással –, de arra is tökéletesen
emlékszem, amit elmondanak nekem. Nagyon hasznos dolog az én
területemen.
– Ez igazán furcsán hangzik, hogy mindenre emlékszik, amit az
emberek elmondanak. Tulajdonképpen úgy hangzik, mintha valami Borges-
sztoriból származna – mondja a férfi.
– Hát akkor Borges biztosan találkozott egy hozzám hasonló emberrel,
és az adta az ötletet – mondja erre Sonia, kicsit elbizonytalanodva. –
Nyilván valahonnan vette a történetet, nem igaz?
– Én nem vagyok olyan biztos benne. Na de mindegy is, a
házasságomról kérdezett, ugye? – Sonia nézi, ahogy a csapos újra teletölti a
férfi poharát. – Lássuk csak, tizenöt évig voltunk házasok. Nem hiszem,
hogy a gyerekvállalás okozta stressz – ami kétségkívül létező dolog – tette
volna tönkre a házasságunkat, őszintén szólva leginkább a gyerekek
tartottak minket össze. Hiszen mi lehet fontosabb az ember életében, mint a
gyerekei? – teszi fel a kérdést, és bizonyos szakértelemmel kortyol újra a
pohárból. Ez az ember kétségtelenül nagy gyakorlatra tett szert az ivásban.
– A gyerekek jelentették köztünk a kapcsolatot, az ő jövőjük és egészségük
volt a legfőbb gondunk. Ahogy egyre nagyobbak és függetlenebbek lettek,
köztünk is egyre kevesebb lett a kapcsolat. Talán. Nem tudom. – Sonia
most már azt gondolja, hogy az ivás ellenére a férfi sokkal idősebb, mint
ahogy először gondolta. Jól tartja magát. – A feleségem kezdte kicsit
elveszettnek érezni magát, ahogy a gyerekek nagyobbak lettek. Addig
órájuk összpontosult minden figyelme, az egész élete, aztán meg egész nap
iskolában voltak, délután sportoltak, nyáron táborba akartak menni. A
feleségemnek nagyon nehéz volt ehhez hozzászoknia. De nem ez volt az ok,
nem emiatt váltunk el. És nem is a viszonyaink miatt.
– Mindkettőjüknek voltak viszonyai? – kérdezi Sonia. – Nem lehet,
hogy a gyerekek miatt menekültek viszonyokba? A munkám kapcsán ebben
a tárgyban végzett kutatásaim során azt tapasztaltam, hogy ha valakinek
gyerekei vannak, az hatással van a szexuális életre a házasságon belül.
– Persze, amikor a gyerekek még nagyon kicsik – mondja a férfi, és
látszik, hogy szórakoztatja Sonia, és Sonia úgy dönt, hogy ez inkább tetszik
neki, mint bosszantja. – De nem sokáig maradnak kicsik. A szexuális
életünk pedig nagyjából visszaállt. A memóriám nem tökéletes. De a maga
gyerekei még kicsik, úgyhogy maga nem tudhatja. Nem értheti, hogyan
változnak a dolgok. Én még jól emlékszem, milyen volt a feleségem, amikor
a kicsi gyerekeinkről gondoskodott – mintha képtelen lett volna a jövőbe
látni. A jelen annyira erőteljes volt, a mindennapi élete annyira
körülhatárolt. És aztán bumm – vége volt. És ezen azt értem, hogy tíz évvel
később, vagy ilyesmi. Már nem emlékszem, hány évesek voltak, de egy
napon hazajöttem a munkából, ő pedig ott ült a fotelben, ugyanabban,
amelyikben szoptatta a gyerekeket, amelyikben az ölében tartotta őket,
amikor picik voltak, és sírt, csak ült ott, és sírt. Megkérdeztem, mi a baj, és
ő azt mondta: „Elmentek. Elmentek, és soha nem kapom vissza őket. Vége.
Mindennek vége.” Megpróbáltam meggyőzni őt, hogy nem így van – még
mindig a mi házunkban laknak, és élnek, az isten szerelmére, de az azután
következő pár napban rájöttem, hogy igaza van. Soha nem lesz többet
négyévesünk. Óvodásunk. Soha többet nem látjuk a saját húsunkat és
vérünket, ahogy megteszi az első lépéseket. De nem ezért csaltuk meg
egymást. Vagy talán kicsit ezért. – A férfi kiissza a poharát. – Memorizálja,
amit mondok?
A férfi rámosolyog, és Sonia azt gondolja, hogy igazán vonzó, és hogy
normál esetben nincs rákattanva az idősebb pasikra. A fantáziáiban inkább
húszas éveikben járó, profi atléták szerepelnek, ami persze nem túl kreatív.
Talán nem is kreatív ő egyáltalán, bár az is igaz, hogy volt a múltkor az a
rendőrös fantáziája. Az újdonság volt, és most meg itt van ez a pasas, aki
talán ötvenes lehet, ő pedig vonzónak találja. De persze terhes, és alapjában
véve folyton szexelne, olyan mértékig, hogy már nem is olyan válogatós,
mint amilyen amúgy lenne.
– Igen, memorizálok mindent, amit mond. – Sonia a fejére mutat. –
Minden ott van benn. Később majd rögzítem. Tudja, leírom szóról szóra a
számítógépembe.
– Nagyon rosszul hazudik – mondja a férfi.
– Remekül hazudok – mondja Sonia. – El sem hinné, mi mindenről
győztem már meg embereket. Szóval a félrelépések miatt váltak el?
– Azt hiszem, azért kezdtem félrelépni, mert amikor rájöttem, milyen
pillanatnyi ez az egész, hogy elmúlik minden, és nem hozhatjuk vissza, ki
akartam használni mindent, amit csak tudtam. És ebben az is benne volt,
hogy lefekszem azokkal a nőkkel, akikkel le akarok feküdni, ha ők is le
akarnak velem feküdni. Feltételezem, hogy a feleségem ugyanígy érzett, de
nem tudhatom biztosan. Megbocsátottam volna neki, visszavontam volna
mindent, de nem így történt.
– Miért nem? – kérdezi Sonia, szinte pánikban.
– Egyszerűen nem maradt elég szerelem. A szerelem olyan dolog, amit
táplálni kell. Mint egy növényt. Vagy mint bármit. Táplálni kell a tehetséget,
az üzletet. A házasságot, különösen a házasságnak a szerelmi részét. És mi
nem tettük meg ezt.
– Na de hogy is lenne ez lehetséges, ha az ember éppen valaki mással
hetyeg?
– Pedig lehetséges. – A csapos újabb italt tölt a férfinak, és Sonia úgy
érzi, mintha pusztán attól megrészegülne, hogy itt ül a férfi mellett, és
szagolja a whiskyjét. – Láttam már olyat. De mi nem tettük meg.
Csend. Soniának nincs több kérdése. Hirtelen megmagyarázhatatlan
kimerültség lesz úrrá rajta.
– Le kell feküdnöm – mondja. – Nagyon köszönöm, hogy hozzájárult a
tanulmányomhoz. Ha szeretné, e-mailben elküldöm, mikor jelenik meg.
 A férfi átad neki egy névjegykártyát.
– Azt megköszönöm.

SONIA SZÉDÜLT ÁLOM BA M ERÜL. Oldalt fekve alszik, és általában nem

alszik jól, terhesen sosem alszik jól, és ez kegyetlen dolog, tekintve, hogy
nemsokára órákat kell fenn lennie éjjel a babával, és tényleg nem fog jól
aludni. Márpedig Sonia nagyon szeret aludni, mindig is szeretett, jobban,
mint a legtöbben. Nem az a fajta ember, akinek hajnalhasadtával kipattan a
szeme. De ma éjjel jól alszik, álomtalanul, és dél is elmúlik, mire
feltápászkodik, hogy hívja a szobaszervizt. Miután ezt elintézte, felhívja
Dicket a munkahelyén.
– Szia, én vagyok – mondja.
– Sonia?
– Igen, én vagyok. Boldog új évet.
– Megbeszélésen vagyok, egy pillanat – mondja Dick. Hallja, ahogy
elnézést kér, és elképzeli, ahogy kilép a folyosóra, becsukva egy
tárgyalóterem ajtaját.
– Mi a franc van? – kérdezi Dick. – Miért hívsz?
– Megkaptad a képeslapomat?
– Megkaptam – feleli.
– Boulderben vagyok, és indulok haza – mondja Sonia. – El fog tartani
egy darabig. Sokszor meg kell állnom. A vezetés már annyira fájdalmas,
hogy el sem tudod képzelni.
– Csak ülj fel egy repülőre.
– Azt már nem.
– Gyere repülővel, Sonia. Az autót majd elhozzuk később. Majd
valakivel visszahozatjuk.
– Dick, ma elindulok kelet felé. Csak adj még egy kis időt.
– Még egy kis időt? Még egy kis időt?
– Ha dühösködsz, attól még nem fogok gyorsabban vezetni vagy
meggondolni magam.
– Hát téged semmi sem érdekel? – mondja a férfi, és Sonia már bánja,
hogy munka közben felhívta, annyira érzékeny. – Nem érdekel, mi van a
gyerekeiddel? Nem érdekel, mi van… velünk?
– De igen. Ezért indulok vissza.
– De miért nem vagy hajlandó repülővel jönni? Ha hiszed, ha nem,
szükség van itt rád.
 – Nicky fia mókusokat öl egy kis puskával, aztán megeszik őket –
mondja Sonia, mert miért is ne próbálna meg témát váltani.
– Nagyszerű, Sonia. Gyere haza.
– Jövök – feleli Sonia. – Szia. – Aztán leteszi a telefont, és
elgondolkodik. Mennyire lesz szörnyű? Vagy nem is lesz szörnyű? Miért
nem akar repülővel menni? Felkel, és hosszan fürdőzik a meleg vízben egy
gyönyörű, makulátlanul tiszta fürdőkádban, ami egy cseppet sem hasonlít a
brooklyni kádhoz. Arra gondol, etetni a szerelmet. Táplálni a szerelmet.
Nagyon nehéz lehet?
 19.

Holiday Inn Expressek. Ramada Innék. Néhány Hilton, és nem a

legszebbek. Soniának már van egy nyakpárnája, amit a dereka mögé
tuszkol, hogy ne fájjon annyira. Mindene sajog. A bokája megdagadt.
Nehezen éri el a pedálokat és a kormányt is, útban van a hasa, és utálja, ha
a hasa nekinyomódik a kormánynak, úgyhogy kinyújtott karral vezet, és ez
rettentően fárasztja. De sikerül eljutnia Wisconsinba, és néhány órával
később, mindenféle előzetes értesítés nélkül, már Philbert háza felé tart.
Mindent befed a hó. Nagy hóbuckák emelkednek mindenhol. Az út elég
tiszta, de csendes. Hó, még több hó, aztán még annál is több hó. Tiszta,
vidéki hó, nem úgy, mint New Yorkban. Sehol egy kutyapisi, egy
cukorkapapír, egy sörösdoboz. Ez a hó itt még tényleg csillog, a
hókristályok megtörik a fényt.
Hogy lehet, hogy a férfi benne van a telefonkönyvben? Ez nagyon nem
vall rá, vagy legalábbis a róla őrzött emlékére. De Philbert Rush mindig is
Philbert Rush marad. Goromba, kissé paranoiás, arrogáns és vidáman
gonosz. Amikor kisbaba volt – ezt ő maga mesélte neki egyszer –,
folyamatosan üvöltött, és dobálta magát az anyja karjában. Dühöngőnek
született. Márpedig amikor Sonia felhívja a wisconsini tudakozót – azt már
tudja, hogy a férfi odaköltözött, mert telefonált a Boston Museum Schoolba,
és egy kedves, fiatal recepcióslány elmondta, hogy a wisconsini egyetemen
tanít egyszerűen csak be kell mondania Philbert Rush nevét, és már meg is
van a telefonszáma, és a kisváros neve és megközelíthetősége, ahol él.
Phil Rush. A „kívülálló” művész, aki persze pont a távolságtartása miatt
felkapott. Sonia ezt mindig bosszantónak találta. A férfi tíz évet töltött New
Yorkban, aztán elhagyta a várost – azt állította, hogy New Yorkban soha
nem lesz lehetséges igazi művészetet csinálni, a társadalom lerombolja benne
a művészt. Persze mindezt csak azután, hogy éppen elegendő időt eltöltött a
társadalomban ahhoz, hogy bebiztosítsa magának a Sonnabend Galériát
kiállítóhelynek. így aztán továbbállt Bostonba, ahol Sonia találkozott vele a
rajzórán. Az órái híresek voltak arról, hogy nagyon ritkán mondott bármi
kedveset is a diákoknak, ezért minden diák imádta.
Az első napon, amikor Sonia Phil órájára ment, megállt elöl, ahogy
általában szokott. A modell egy testes, nagy mellű lány volt, barna hajában
vörösre festett csíkok. Nagyon szép volt, a fiatal nők szépségével, hibátlanul
üde volt és kerekded, és az órát megtöltötte szexuális feszültséggel. Tíz
perce tartott az óra, amikor Phil megállt Sonia mögött, és Sonia megérezte a
szagát. Nem volt jó vagy rossz szag, egyszerűen egy jól elkülöníthető,
emberi szag volt. Sós, kissé savanykás szag. (Egyszer megpróbálta lefesteni
a férfi szagát, inkább csak poénból, a bostoni műtermében. Azt a képet
aztán kidobta.)
A férfi megállt mögötte azon az első napon, keresztbe font karral, sötét
szemöldöke V alakba ugrott hosszú, vékony orra felett, fekete haja felállt a
fején, mintha konnektorba dugta volna az ujját. Aztán megszólalt.
– Ezt maga karnak nevezi? Magának ez az elképzelése a karról? És hol
van ebben a költészet? Az élet? Dobja csak ki. Dobja ki, és kezdje újra. Te
jó isten! – Nem sokkal ezután kezdett Sonia lefeküdni vele.
A férfi soha nem hagyta, hogy nála töltse az éjszakát. Sonia egy darabig
még szendergett a padlón, az ágyban vagy ahol éppen kilyukadtak, aztán
felkelt, felöltözött és elment. A férfi addigra már a műtermében volt. Szex és
festés. Ezt csinálta a pasas. Teljesen mindegy volt, a nap vagy az éjszaka
melyik órájában jártak éppen.

MÁR SÖTÉT AZ ÉG, és Sonia szinte izzad bőséges súlytöbbletétől, az autó

szellőzőnyílásai is ontják a meleget, de azért tudja, hogy odakint fagy, és
már csak ettől a gondolattól is átjárja a hideg. Rohadt, jeges hideg, sötét,
középnyugati sivárság. A végtelenségig. De mégis vége lesz, legalábbis ami
az utazást illeti. Néhány szürkésfehér, fagyott hóval vastagon borított
fenyőfát elhagyva megérkezik egy hosszú, kanyargós, kaviccsal felszórt
feljáróhoz, és aztán – az ő háza. Egy jellegtelen, favázas, modern ház. A
közelben, egy kivágott erdőrészen mellék-épület, alighanem a műterem. És
mindenhol máshol: tisztaság, derű, egyszerűség, remeteség. A férfi minden
koncentrációja és lángolása és eredetisége a fárasztó, egzaltált,
transzcendens hivatásnak van fenntartva. Sonia körülnéz, és azt gondolja, én
is így fogok élni. Egyszer. Nem most, nem tizenvalahány év múlva, de
egyszer így fogok élni. A jeges fákon a szél zúgása ahhoz hasonlatos hangot
ad, mint amikor köröm csikordul a táblán. Még mielőtt Sonia kopogtatna, a
férfi kinyitja az ajtót.
– Nem hívtalak. Mit keresel itt? – A férfi rámered líraian
mandulavágású szemével, csókra álló, karakteres alsó ajka kemény,
bosszús vonalba rendeződik.
– Beszélnem kell veled.
 – El kéne hogy küldjelek téged. Te jó ég. Te nagyon-nagyon terhes
vagy. – A hangja mély, de kissé csikorgó. Ügy tűnik, sehogy sem sikerült
megszabadulnia newarki neveltetésétől, hiába próbálkozott hatvan éven át.
– Engedj be. Igazán nem nehezíted meg, hogy megtaláljanak téged.
– Senki sem keres itt, Wisconsinban. Ügyhogy nincs rá okom, hogy
megnehezítsem bárki dolgát.
– Ha nem akarod, hogy a végén itt szüljek meg a küszöbödön, akkor
hívj be, hadd üljek le.
A férfi belép a házba, és Sonia követi.
– Szülj csak a küszöbön. Ez nagyon tetszik. Erős. Tudod, ezt a képet
tudnám használni.

BENT ALIG VAN BÚTOR. Kanapé egyáltalán nincs. Aszketikus a környezet,

munkához tervezett. Ez a ház nem otthon. Ez egy olyan hely, ahol meg
vannak teremtve a körülmények, amelyek lehetővé teszik a munkát. Ahol
lehet enni és aludni. Nagyméretű, sötét, absztrakt vásznak a falhoz
támasztva. Rothko, csak színek nélkül. Dús textúra. Gyönyörű képek. Hogy
lehet, hogy ez az egyszerűség eny-nyi munkát követel? Ennyi
elhivatottságot? Márpedig Sonia tudja, hogy ez így van. Kimerült, és már
nagyon fáj a háta. Leveti magát az egyetlen, valamicskét is kényelmesnek
látszó bútordarabra, egy furcsa, fekete bőrrel borított, S alakú, modern
stílusú székre. Nem is olyan kényelmetlen. Azonnal elkezd mindenfélét
elmondani a férfinak. A fiúkat otthon. A kettősséget önmagában. Még azt is,
hogy remélte, újra festeni kezd majd, mielőtt elkezdődött ez a terhesség, és
ahogy elhagyják a száját a szavak, már hallja is, milyen gyatrák. A szavai
hamisak és gyengék. És nem tudja abbahagyni. Újabb kifogásokat keres,
mind ott kavarognak az agyában.
– Csak úgy utazgattam. Elmentem Bostonba, aztán vissza Indianába,
aztán kifelé nyugatra, a nővéremhez.
– Te gyűlölted Indiánét. És a nővéredet is.
– Tudom, de ott nőttem fel. Valami oknál fogva szükségem volt rá,
hogy visszamenjek.
– És mi lenne az az ok?
Sonia a mámorra és a rágógumi-művészetre gondol.
– Jó volt. Jó, ha újra meglátogatjuk a múltjainkat. Neked is meg kéne
egyszer próbálnod. Mikor voltál utoljára Newarkban?
A férfi nem reagál, hátat fordít neki, felvesz valamit egy kisasztalról.
 – Akárhogy is, ez a terhesség megfogott… hatással volt rám… áh, nem
is tudom.
Sonia azt mondja, szégyenére és zavarára, és igazából azért, hogy
felmentse magát:
– Tudom, hogy szeretni fogom a babát. Amikor megjön. Úgyhogy
megpróbálom ezzel vigasztalni magam.
A férfi most újra ránéz. Úristen, a figyelme. Menynyire kívánta ezt, csak
annyit, hogy rá fordítsa a figyelmét.
– Nincs kétségem afelől, hogy „szeretni” fogod a babát. Bármit is
jelentsen ez. Annyira nevetséges vagy, tudsz róla? Tudom, hogy szeretni
fogom a babát – mondja gonoszán, utánozva őt, miközben vele szemben
ül, és tetőtől talpig végigméri. – Látom a szemedben, látom azt a reményt.
Jaj, de izgalmas. Semmivel sem vagy jobb, mint egy tízéves lány, aki csak
még egyszer utoljára menni akar a hullámvasúton, és csak még egy
vattacukrot akar enni. És tényleg jó is lesz, örömet ad a túlzás érzése, de
közben fel is fordul a gyomrod. Lehet, hogy a szenvedés nagyobb lesz, mint
az élvezet. Na és persze te nem vagy tízéves. Nem a gyomrod és az agyad a
tét. Hanem más emberek élete. Más emberek rohadt élete az, amivel
játszol. A két fiadé, az úton lévő lányodé, a férjedé, akire mintha rá se
bagóznál. És mégis úgy jársz-kelsz, úgy utazgatsz az országban, úgy teszel,
mintha valami szent lennél. Valami Madonna. Egy anya! Egy leendő anya!
Tiszteletet akarsz, azt akarod, hogy jól bánjanak veled. Azt hiszed,
szívességet teszel a világnak. De valójában minden nap és minden gyerek,
akit a világba hívsz – és én mellesleg kinézem belőled, hogy nem állsz meg a
harmadik után – csak azért kell, hogy elkerülhesd, hogy keményen
szembenézz azzal a kudarccal, aki vagy. És a nyomorúsággal, amit
létrehoztál. Persze, koncentrálj csak egy új dologra, és akkor nem kell
ránézni a hibákra, amiket az első és a második alkalommal elkövettél!
És ezzel sok probléma van. Először is úgy létezel a világban, hogy nincs
veled az igazság. Ez megöli a lelkedet. Jössz-mész, olyasvalakinek mutatod
magad, aki nem vagy, teszel dolgokat, életet alkotsz, mint egy isten, de te
hamis isten vagy, mert nem vallód be, hogy miért teszed, amit teszel.
Magadban talán hallod az igazság suttogását, egy icipicit, éjjelente. De nem
törődsz vele, és úgy jársz-kelsz tovább a világban, mint egy totális hazugság.
A kifelé mutatott életed hazugság, ezért a belső életed, a lelked, a lehetőség,
hogy egyesülj az istennel, oda. És anyának hívod magad, mintha ez valami jó
dolog lenne, olyasmi, amire büszkének lehet lenni, ami tiszteletet parancsol.
És alkalmasnak is látszol az anyaságra a többi hazug szemében, akik
melletted járnak-kelnek. Istenem! Istenem, segíts rajtunk!
Sonia egynek érzi magát az S alakú székkel. Úgy véli, a bútordarabot
kifejezetten terhes nőknek gyártották. Vagy talán olyanra tervezték, hogy
egy terhes nő soha ne tudjon felkelni róla. A felkelésnek már a gondolata is
lehetetlennek tűnik. És Philbert látványa, ahogy lassan sétál a szobában –
egészen bűvöletbe ejti. Megszólal.
– Nem, már nem látszom alkalmasnak az anyaságra. Elhagytam a
családomat. És az egyik barátom rám küldte a gyermekjóléti szolgálatot.
Vagyis az egyik volt barátom.
– Vissza fogsz menni. Tovább játszod a műsort. Megtalálod a módját,
hogyan csússzál-másszál vissza. Ebben egy percig sem kételkedem.
Ezt mondja neki, miután beengedte őt az otthonába. Sonia háta most
már megpihent – annyival jobb így, mint az autóban –a lábát felpolcolta,
kezében egy bögre víz.
A férfi feláll és néhány lépéssel arrébb megy, elfordítja ragyogó, fekete
szemét, és egy pillanatra Sonia tud lélegezni. Bejön a levegő, kimegy a
levegő. Ránéz a férfi fejére, és az mintha egy fészek lenne, őszes és fekete
csimbókok kavarognak a fején vastag csomóban, folyók és völgy
keletkezik a sűrűben. Állatok élnek ebben a hajban, gondolja Sonia, a
koponyáján, és a feje húsából lakmároznak. A férfi eltűnik egy másik
helyiségben, és Sonia hallja, hogy valahol víz folyik. Hallja, ahogy kattan egy
gáztűzhely.
A szája kiszáradt, hiába a víz. Valójában arra lenne szüksége, hogy
olajat igyon. Annyira boldog, hogy látja ezt a férfit. Ez volt az egész utazás
értelme. Hogy lássa őt. És ezt egészen mostanáig nem is tudta. Megszólal.
– Szeretem a gyerekeimet. Szeretem, hogy vannak gyerekeim.
Biológiailag arra vagyunk beprogramozva, hogy gyerekeink legyenek. Egy
ponton teljesen betöltött engem ez a gondolat, és nem bántam meg. Te
felnőttnek mondod magad, és megkérdőjelezed az érettségemet arra, hogy
gyerekeket hozzak a világra, márpedig volt valaki, aki tett egy próbát, és
életet adott neked. Neked, aki sosem alázkodtál meg annyira, hogy szülővé
válj. Mert a szülői lét az alázatról szól. És arról, hogy nem csak magaddal
foglalkozol többé. Az alázat jó dolog. Még a művészet szemszögéből is. Azt
hiszed, itt lennél kint a kibaszott Wisconsinban, ha lennének gyerekeid?
Francokat. Te lennél New York leghíresebb festője. A művészeted túllépte
volna önmagát. Több lennél embernek, és ezért több lennél művésznek is.
Egyszerűen keserű vagy. És tévedsz. Ha nincs gyereked, az olyan, mintha
nem nőttél volna ki a kamaszkorból. Olyan, mintha sosem kaptál volna
munkát. Ha nincs gyereked, az mindezt jelenti… és még többet. Ha nincs
gyereked, akkor elmulasztod az élet legszentebb átalakulását, amikor a
gyermek felnőtté lesz. Mintha nem halnál meg, mintha nem születtél volna
meg. Elmulasztod a legfontosabb állomást ezen a bolygón, az egyetlen igazi
állomást a születés és a halál között, amelyik utat pedig nem szakad
akaratunkból járunk be.
A férfi leül Sonia elé egy székre, kezében meleg bögre.
– Te, aki egykor hittél a szabad akaratban. Azt hiszed, nem emlékszem
rád? Sok mindenre emlékszem, mert valaha volt benned ígéret. Már nincs.
Rád nézek, és ezt látom a szemedben. A tévé előtt van a helyed. A parkban,
a pádon van a helyed, a tűzhely előtt a helyed, hogy görnyedten megfőzd a
gusztustalan, dobozos sajtos makarónitokat. Neked véged van. Az elméd
oda. Nincs fény az arcodon. Semennyi. Tudod, ez nem mindig volt így.
– Hogy mersz most megítélni? Terhes vagyok. A változás állapotában
vagyok. Ez nem az állandó önmagam. Ez a pillanatnyi önmagam, és
hamarosan megint nem leszek terhes. Abban a percben, ahogy ez a baba
kiesik belőlem, más leszek. Vissza fogom kapni egy részemet. – Sonia
szeme könnybe lábad a dühtől.
– Visszakapod egy részedet? És a többi? Hová kerül a többi?
Belekerül azokba az éhes szájakba, mind a háromba. Te döntöttél úgy, hogy
felneveled őket, te döntöttél úgy, hogy ne legyen életed. Ennyire egyszerű.
Az én anyám…
– Baszd meg, ne beszélj nekem az anyádról – veti oda Sonia a
szavakat, félbeszakítva a férfit. – Most rólam beszélünk, és én nem az anyád
vagyok Nem minden anya ugyanolyan. Attól, hogy valaki anya, nem lesz
olyan, mint az összes anya a világon.
– Hát persze. De te hoztad fel a biológiát. Nem csak biológiából állunk,
Sonia, te bolond. Olyan korban élünk, amikor rendelkezésünkre állnak azok
a technológiák, amelyek lehetővé teszik, hogy döntést hozzunk. Te úgy
döntöttél, hogy gyerekeid legyenek.
– Ennek én is tudatában vagyok.
– És ez a szöveg az alázatról. Mire jó ez? Hogy az alázatot csak egy
szülő élheti át.
– Egy bizonyos fajta alázatot igen, úgy gondolom, hogy csak egy szülő
élhet át.
Sonia mindkét kezét a hasára teszi. A baba érzi a feldúltságát. Mozog,
méghozzá láthatóan, Sonia lenéz, és látja, ahogy mozog a hasa, és érzi a
kezével, és egy része azt akarja, hogy Philbert is érezze, érezze, hogy
mennyire bámulatos dolog, hogy egy növekvő emberi lény van az
emberben.
– Muszáj kreálnod belőle valami különleges klubot, különleges
előjogokkal, csak így tudod túlélni ezt a szörnyű dolgot, hogy anya vagy?
Ügy teszel, mintha lenne benne valami, ami valójában nincs? És
ellentmondasz önmagadnak. Nem minden anya egyforma. De minden anya
átéli a mélységes alázatot. Ez pedig egyformaság. Tehát igazam van. És
minden jogom megvan hozzá, hogy az anyámmal hasonlítsalak össze.
Tudod, mit tett vele az alázat? Semmit. Szomorú, unott és középszerű
embert csinált belőle. Könnyű útja lesz a mennybe, de milyen áron?
– Te nem hiszel a mennyországban, Phil, elfelejtetted? És az alázatnak
nem ugyanolyan hatása van mindenkire. Én alázatos vagyok a vásznam előtt.
Ehhez mit szólsz? Magasztalom a művészetet, amit te sosem fogsz átélni.
Szükségem van rá, jobban, mint valaha, szükségem van rá, hogy elszökjek
az életemből. Te, te nem tudod, mi az a szükség. Az egész kibaszott életed
egy nagy luxus. Nekem szükségem van a művészetre. Te csak megéled.
Csak várj. Csak figyelj. Meg fogod látni.
– Te és a vászon? Miféle vászon? Mikor álltál utoljára a vászon előtt?
Sonia már elmondta neki, hogy egy ideje nem festett. Ezt most már
sajnálja.
– Az agyam kibaszott vászna tele van. És hamarosan valódi vászon is
lesz előttem. Oké, nem leszek fiatal művész. Ez van. De el fogok kezdeni
festeni abban a percben, ahogy ez a gyerek kikerül belőlem. Oké, fiatal
művész már nem leszek.
– De voltál valamikor. És feladtad.
– A fiatalságot túlértékelik a művészetben. Lehet, hogy a magazinokban
jobban nézünk ki, de nagyon kevesen hoznak létre érdekes művészetet
negyvenéves koruk előtt. – Sonia már lejátszotta magában ezeket a
gondolatokat, amikor Tóm született. Aztán amikor Mike született. De akkor
még harmincéves korra tette azt az időt, amikor a művészek érdekessé
válnak.
– Persze, elkezdesz majd festeni, én pedig újra fiatal leszek. Újra úgy
dugok majd, mint régen! Ahogy téged is dugtalak. – A férfi rámosolyog, és
hiába az eltelt tíz év, Sonia látja, hogy semmit sem változott, annak ellenére,
hogy bevallotta, hogy nem tudna úgy dugni, mint régen. Még mindig megvan
benne az az élesség, az a fiatalosság, ami őbenne magában már nincs, ezt jól
tudja. A férfiból sugárzik a szex – hogyan képesek erre a korabeli férfiak, ez
mindig bámulatba ejti. Az őrült haja, az életteli szeme, a lebiggyedő ajkai,
azoknak az ajkaknak az emléke az ő testén. Sonia bármelyik percben
nekiesne, ámbár nagyjából biztos benne, hogy a férfi soha, de soha nem
feküdne le terhes nővel.
– A festés nem olyan dolog, amit csak úgy újra tudsz kezdeni. Ezt
valaha te is tudtad. Valaha jobban tudtad, mint most. Abban egyetértek,
hogy ahogy egy művész öregszik, a munkája többnyire egyre érdekesebbé
válik, de először át kell mennie a korai dolgokon, át kell mindezen mennie a
művészetben. Az önmagában nem elég, hogy húszéves vagy harmincéves.
Alkotni kell és tanulni végig ez alatt az idő alatt, még akkor is, ha csak egy
rakás szar lesz az eredmény.
A férfi finom testtartásban ül a széken, és a teáját kortyolgatja. Finom,
de erős keze van. Úgy tartja a teásbögrét, mint egy angol úrilány.
– Ami a művészetet illeti, te elbutultál. Illúziókban élsz. Talán szükséged
is van az illúziókra. Biztos, hogy szükséged van rájuk. Úgy teszel, mintha
mindent visszaszerezhetnél, az ösztönt, a szükségletet. A tehetséget. Mintha
a tehetségnek nem lenne szüksége arra, hogy tápláljuk.
– Nincsenek szabályok, Phil. Ezt te tanítottad nekem. Te butultál el a
művészetben, mert rajta kívül nincs semmid. A világ többi része számára vak
vagy, nincs előtted távlat.
– Van életem, te bolond. Van más is, ami az enyém, nem csak a
művészet. Vannak barátaim, vannak szeretőim. Itt van nekem ez az otthon
és az erdő, ami körülveszi. Van zeném, amit hallgathatok, finom borom, amit
ihatok. Annyi mindenem van. De az életem táplálja a művészetemet, nem
pedig elvesz tőle. Ez a különbség közted és köztem. Az életemet arra
rendeztem be, hogy ihletet adjon. Hogy kiszolgálja a kreativitásomat. Hogy
tápláljon engem. Téged ki táplál? Ki ad neked bármit is? Ne mondd, hogy a
gyerekeid, azok a gyerekek, akiket otthagytál. Ők csak elvesznek és
elvesznek és elvesznek. És azzal mit fogsz kezdeni? Kiszívod belőlük
később az életet? Vannak anyák, akik ezt csinálják. Azt gondolják, hogy
később mindent visszaszerezhetnek.
– Te rohadék.
– Olyan szerencsétlen vagy, hogy alig tudok rád nézni is. Annyira tele
vagy hazugságokkal. A gyerekeid, a gyerekeid. A világnak nincs szüksége a
gyerekeidre. A világ nem akarja a gyerekeidet.
– Ó, és a világnak annyira nagy szüksége van a te művészetedre. A te
rohadt festményeidre. Persze, erre van szüksége a világnak. – Annyira
dühös rá. Régen úgy gondolta, a világnak szüksége van a férfi művészetére.
A szükséges művészet korszakában.
– De elmondom én, mi a különbség. Elmondom, mi az igazság, amiről
egyszer te is tudtál valamit; az igazságról. Én tudom, hogy amit csinálok, az
egy privilégium, egy konstrukció. Nem úgy viselkedem, mintha valami
istenség lennék, vagy a természet szent edénye. Nem is próbálok úgy tenni,
mintha az, amit csinálnék, valami áldozat lenne, valami jó dolog. A jó
művész. A jó anya. Az életem nem hazugság.
Sonia most egy kicsit sírni kezd, és jólesik neki.
– Az életem nem hazugság.
– Az egész életednek hazugságnak kell lennie, máskülönben már
börtönben ülnél gyerekbántalmazás miatt. Te hoztad létre őkét azzal, hogy
lefeküdtél a férjeddel. És ez is olyasmi, amiről hazudni fogsz nekik egész
életedben. Azt fogod majd állítani, hogy azért hoztad létre őket, mert
akartad őket. Hogy, te, az anya, soha nem követtél el semmiféle alávaló,
nyálkás, állati tettet, aminek ők a véletlen eredményei. Hacsak nem adod
persze mindezt a tudtukra, és akkor persze tényleg nagyon beteg nő leszel.
Sonia összezavarodott, könnyek folynak végig az arcán, és úgy érzi,
fürdik a férfi, gyűlöletében.
– Mindannyian felnövünk, és megtudjuk, hogy a szüleink között van
szex. Nem halunk bele.
– Nem, de abba igen, hogy úgy teszünk, mintha olyasvalami lennénk,
ami nem vagyunk. Te vagy az, aki halott leszel. Már most halott vagy, sok
szempontból.
– Nem fogok meghalni, Phil. Kettős életet fogok élni. Már most is azt
teszem. És ez a valódi igazság. Ez. Tényleg ez. A mindkettő egyszerre. A
szerelem és a gyűlölet. A nyálkás dugás és a baba finom, ártatlan arca. Az
enyém lesz minden, és nem fogok belehalni, mert tudom az igazságot. Még
akkor is, ha nem mondogatom folyton, miközben pelenkát és kekszet
veszek a boltban. Van társadalmi élet és magánélet. Nem én alkottam meg
ezt a két dolgot. Van egy belső élet és egy külső élet. Sok-sok rétegből
állunk. Az, hogy valami vagyunk, nem jelenti azt, hogy másvalami nem
lehetünk.
– Mi történt azzal a Soniával, aki nem állhatta a képmutatást? Aki úgy
érezte, hogy szétrobbanna, ha úgy tenne, mintha szeretne valakit, akit nem
szeret, aki elvörösödött és a levegőt kapkodta a sok „társadalmi” baromság
hallatán? Most már jó kislány lettél, igaz? És ez így rendben van? Nem fogja
megölni a lelked? Most, hogy képes vagy arra, hogy kinézz valahogy, és
közben valami más legyél? Mi történt az érzékenységeddel? Hogy
gondolod, hogy művészetet fogsz csinálni, ha azt elvesztetted?
Sonia keze még mindig a hasán pihen. A baba megnyugodott. Az érzés,
annak az érzékelése, hogy itt van ez az ember a belsejében, most
valóságosabbá vált számára, mint eddig bármikor. Végigfuttatja a két kezét
a hasa aljától a tetejéig, aztán kinyújtja őket a feje fölött.
– A vastag bőr nem fogja megölni a lelkem. Talán meg fogja védeni. Jól
van, már nem járok úgy a világban, hogy a szívem mindig közszemlére van
téve. De attól még van szívem. Igen, igen.
– Én nem vettem észre. Nem érzékelem a jelenlétét. – A férfi gonoszul
rámosolyog. Az ajkához emeli a teát, a bögréből meleg gőz csapja meg az
arcát.
– Nem kínáltál meg teával. Te szemét. Teát főzöl magadnak, és engem
nem kínálsz meg.
A férfi hosszú, öblös nevetést hallat. Ettől a hangtól Sonia megint sírva
fakad, az öröm új könnyeit hullatja. Hallhatja az ő komisz nevetését! Ez a
hang!
– Nem hívtalak ide. Felbukkansz az ajtómban hívatlanul. Aztán még azt
várod, hogy tápláljalak téged. Főzz magadnak egy teát. És nekem is még
egyet. Itt így működnek a dolgok.

SONIA KIBILLENTI hatalmas, egyensúlyát vesztett testét az S alakú székből,

és kiront Phil házából. Már sötét van, de a hold fénye olyan erős, és a
csillagoké is, hogy minden ragyog, minden tisztán látható. A melléképületen,
a műtermen lámpa világít. Sonia a hóban bukdácsolva arrafelé indul. A hó
majdnem térdig ér, a lába azonnal átázik és átfázik, ahogy átgázol rajta.
Előreesik, és miközben feltápászkodik, lenéz, és látja a hasa lenyomatát a
hóban. A hóangyala; nagy, kerek kör, akkora tér, amiben elférne egy halott
őzgida is. Hangosan fújtatva – már a légzés is nehéz, akkora a baba, és
olyan sok helyet foglal – sikerül eljutnia a melléképülethez, ami közelebbről
nézve régi, kisebb pajtának tűnik, amit szívvel-lélekkel felújítottak és
sötétbarnára festettek. Phil jön utána. Üvölt.
– Mi a faszt képzelsz? Nem engedek be csak úgy akárkit a
műtermembe!
Sonia pedig megragadja az ajtót, és megpróbálja kinyitni. De le van
lakatolva. A szél az arcába csap, és Phil már jön felé, kezében egy kulccsal.
Szélesen vigyorog, a haja fel-felcsap, hatalmas, fekete spirálban, mint a
Medúzáé, mint egy csomó kígyó, miközben a szél mindkettejüket el akarja
fújni.
– Be akarsz menni? – üvölti túl a bömbölő szelet. – Te tolvaj! El
akarod lopni a lelkemet. Meg is tennéd, ha lehetséges lenne. Bármit, igaz?
Bármit, csak hogy megszerezd, amit akarsz? Nem állíthat meg semmi.
És igaza van. El kell lopnia a lelkét, mert a sajátját elvesztette. És Sonia
a férfi felé veti magát, a keze egy pillanatra a csuklóján. A férfi kivillantja
minden fogát, miközben némán nevet, a fejét hátraveti, és Sonia újra és újra
megpróbálja elkapni, de ő gyorsabb. Felfelé emeli a kezét, aztán balra,
aztán megint jobbra. Sonia tébolyultan kapkod utána, de a férfi túl gyors.
Sonia újra elesik, térdig süllyed a hóba. Kinyújtja a kezét, de a férfi
magasabb és ügyesebb. És nem terhes.
Sonia végül abbahagyja. Nyögve megpróbál felállni, de nem tud.
Elesett. Ott fekszik a sötétben és fehérben, ő ott dereng fölötte, a férfi, aki
leginkább akart lenni.
Alig tudja kivenni az arcát. De ő az.
 20.

Február 8.

– Itt voltál a kórházban egész végig? Miért voltál itt? – kérdezi Tom Soniát,
gyönyörű arcán döbbent csodálkozás. Sonia el sem tudja hinni, mennyire
hiányoztak neki a fiai. És milyen nagyot nőtt Tóm.
– Nem, kicsikém – feleli Sonia. – Nem itt voltam végig. Meg akarod
fogni a kishúgodat?
– Jó! – mondja Tom. Sonia odaadja a babát a nagyobbik fiának, és
eszébe jut, hogy ugyanezt tette, amikor Mike született, és micsoda pillanat
volt az, olyan pillanat, amit az ember magával visz a sírba. Tom igazából még
túl kicsi, hogy egyedül fogja a babát, és Dick figyel rá mellette a kanapén,
vigyáz, hogy a húga feje ne billenjen le. Sonia érzi és látja, hogy
túlcsordulnak az érzelmek Dickben, és olyan más ez most, mint amikor a fiai
születtek, sokkal bonyolultabb, a férfi sérelmei elkeverednek a többivel.
Nagyon fáradtnak látszik, pedig Sonia az, aki most szült. De Dick olyan
mélyen fáradt, a sejtek szintjén, amin egyheti jó alvás aligha segít. És aztán
Sonia csak bámul a férjére, a fiára, az újszülött lányára. Az élet abszolút
gazdagsága egészen letaglózza, és el kell fordítania a fejét.
– Olyan csúnya, anya – szól Tom bocsánatkérő hangon, szinte
suttogva.
– Még nagyon új. Később szebb lesz, megígérem.
– Apa azt mondta, hogy hosszú vakációra mentél. Túl hosszú volt,
anya.
– Tudom. Eltévedtem visszafelé. Ne haragudj. De most már itt vagyok
– mondja Sonia. Dick tekintetét keresi, támogatást keres, szeretné tudni,
vajon mit gondol, ő maga sem tudja pontosan, mit gondol, mekkora kárt
tett. Csak együtt szeretne lenni velük újra, otthon. Ha csak rágondol egy
újabb szállodai szobára vagy akár csak erre a kórházra, rosszul lesz. És
nem képes erre egyedül. Szüksége van Dickre. Dick kerüli a tekintetét, és
Sonia úgy érzi, ez érthető; a férfi legalább itt van, eljött Philadelphiába,
amikor felhívta. De mégis; szégyen, lelkifurdalás és valami általános zavar
önti el, visszadől a kórházi ágyra, és lehunyja a szemét.

– Ne aludj el, anya – mondja Mike, aki olyan sokat nőtt mindössze két
 – Ne aludj el, anya – mondja Mike, aki olyan sokat nőtt mindössze két
hónap alatt. Bemászik hozzá az ágyba. Sonia alig bír ránézni. Reszket. Meg
fognak neki bocsátani valaha? Vagy csak alig emlékeznek majd arra az
időre, amikor az anyjuk elhagyta őket, és egy babával jött vissza?
Reménykedik az utóbbiban. A francba is, ő csak olyan dolgokra emlékszik,
hogy rácsapta az ujjára a kocsi ajtaját, vagy hogy az apja véletlenül elütött
egy macskát. Nagy eseményekre. A távolléte talán nem is számít
eseménynek, vagy talán igen. Nem az a fájdalmas fajta távoliét volt,
basszus. Az emberek mindig is elhagyták a gyerekeiket. Ha muszáj volt. És
még most is. Sonia azokra a tibeti dadákra gondol, akikkel egyszer
találkozott, akiknek a gyerekei Indiában maradnak, amíg ők fehér emberek
gyerekeire vigyáznak Park Slope-ban, és évekig nem látják a sajátjaikat.
Persze nekik nem sok választási lehetőségük van. Ellentétben Somával,
akinek az egész élete döntések sorozatából állt, és néhányról már akkor is
tudta, hogy rossz, néhány pedig jónak tűnt, de visszatekintve igazán rossz
volt. És aztán ott voltak a jó döntések, gondolja Sonia, és újszülött lányára
néz, érzi Mike bőrének melegét, ahogy hozzásimul, kis csontjai nyomják az
ő még mindig kényes, feltépett testét. Mike fáj neki egy kicsit, de nem tudja
eltolni magától.
– Nem alszom, csak lehunyom a szemem egy pillanatra. Mindjárt elvisz
titeket apa, és vesz nektek valamit enni, aztán pedig hamarosan indulunk
haza. Ugye milyen jó lesz?
Később, az autóban, Brooklyn felé tartva, miközben a fiúk bekötve
bóbiskolnak már, autósülés nélkül (amire Dick szerencsére nem mondott
semmit), a húguk egy új babaülésben közöttük, miközben Sonia azzal
biztatja magát, hogy ezer évig mindenki autósülés nélkül utazott, hogy Dick
jól és biztonságosan vezet, és megpróbál nem gondolni az utakon
száguldozó többi sofőrre, Sonia Dickhez fordul. Azt mondja, kissé
bizonytalan hangon – vagy inkább ráveszi magát, hogy bizonytalan hangon
szólaljon meg, merthogy minden aggodalma ellenére elég természetesnek
érzi, amit mondani akar, mintha valahogy minden ugyanúgy menne tovább,
mint azelőtt:
– Köszönöm, hogy eljöttél értem.
– A lányomért is jöttem.
– Gondolom, most azért köcsög leszel velem egy darabig.
Dick még mindig nem néz rá.
– Gondolom.
– Hát, ezen nemigen lehet segíteni.
 – Nemigen.
Majd hallgatás. És Sonia természetességérzése darabokban. Mégis mit
vár? Meleg köszöntést? Ölelést és csókokat? Elhagyta a családját. Sok
szempontból egy idióta, de nincsenek téveszméi. Mások testének melege.
Intimitás. Az élet olyan értelmetlennek tűnik nélkülük.
– Olyan szép ez a kislány – mondja Sonia. – Nevet kell adnunk neki.
Mintha könnyeket látna Dick szemében. Van egy babájuk, egy új
kisbabájuk, és semmi az egész világon nem lehet ennél jelentőségteljesebb.
– Érdemes volt, Sonia? – kérdezi Dick halkan. Sonia ellenőrzi, hogy a
fiúk alszanak-e még. Aztán válaszol.
– Kurvára fogalmam sincs, Dick. Fogalmam sincs. De már vége. És
nekem csak ez számít. Ott vagyok, ahova tartozom, még ha nem is
szeretnék tartozni valahova. De már nem küzdők ellene. Higgy nekem.
– Nem hiszek neked. Nem tudok megbízni benned.
– Hát, ezen valahogy túl kell lendülnünk. Vagy esetleg szeretnél
elköltözni otthonról, vagy én költözzek el?
– Fáradt vagyok. Nem tudom. Nem. Ne felejtsd el, hogy én kértelek,
gyere haza. Csak éppen – Dick annyira sebzettnek látszik, hogy Soniának el
kell fordulnia – nagyon mérges vagyok rád.
– Örülök, hogy látlak – mondja Sonia. És tényleg örül: a ritkuló
hajának, keskeny állának, széles vállalnak. Az egésznek. Mindene melengeti
most a szívét. Ő a férje, az apja a három gyerekének. Most együtt vannak,
ahogy lenniük is kell.
– Egyszerűen megkattantam. Most már jobban vagyok. Most, hogy ő
már nincs bennem. Vagy mi. És szükségem van rád, Dick.
– Utállak, amikor terhes vagy.
– Akkor lehet, hogy hálásnak kéne lenned, hogy otthagytalak titeket! –
Sonia csak részben viccel. – Én is utálom magam, amikor terhes vagyok.
Vagy legalábbis megváltozom. És nem teljesen a jó irányba. De most már
vége, Dick. És ő annyira szép. – Sonia hátranéz a kicsi lányra. Nem is
lehetne büszkébb, áhítatosabb, mámorosabb a kimerültségtől.
Dick nem szól semmit. És így mennek hazáig, csendben, amíg a baba el
nem kezd sírni.