Metagalaktika 3.

01 Jack Finney: Félek

02 Alfied Bester: Hobson választása
03 Avram Davidson: Ha a tengerek minden osztrigája...
04 James Tiptree, Jr.: Nők, akiket nem értenek a férfiak
05 Howard Goldsmith: Minox zenéje (képregény)
06 Kurt Vonnegut: Harrison Bergeron
07 William Tenn: Gyermekjáték
08 Algis Budrys: Csillámló fal, éji szem
09 Larry Eisenberg: Az apám korában
10 Cordwainer Smith: Alfa Ralfa Körút
11 Barrington J. Bayley: Dominus (képregény)
12 William F. Temple: A négyoldalú háromszög
13 Frederik Pohl: Millió Nap
14 Fritz Leiber: Az ember, aki sosem fiatalodott meg
15 Isaac Asimov: Leng az inga
16 Theodore Sturgeon: Butil és a Fúvó
17 Robert Scheckley: Alak
18 Lester Del Rey: Sötét küldetés
19 Robert Bloch: És zöldre vált a vér (képregény)
20 Henry Kuttner: A Szem
21 C. M. Kornbluth: Menetelő maflák
22 Jarnes Blich: Közös idő
23 Barry IV. Malzberg: A Róma nevű galaktika
24 John Varley: A medencében
25 Isaac Asimov: Törődik-e a méh (képregény)
26 Damon Knight: A hajósinas
27 James H. Schmitz: A Nagyapa
28 Robert Silverberg: Naptánc
29 Roger Zelazny: A December Klub
30 Jack Vance: A beszéd ajándéka
JACK FINNEY: FÉLEK

Borzasztóan félek, s nem is annyira magam miatt - elvégre hatvanhat éves ősz férfi vagyok -, mint
inkább miattad és mindenki más miatt, aki előtt még ott áll az élet. Azért mondom ezt, mert úgy
vélem, hogy mostanában bizonyos veszélyes jelenségek kezdenek feltűnni a világon. Mindenfelé
találkozunk velük, szórakozottan elbeszélgetünk róluk, de hamarosan más tárgyra térünk, s
elfelejtjük őket. Én azonban meg vagyok győződve arról, hogy ha e jelenségek mibenlétét nem
határozzuk meg pontosan, a földön kaotikus állapotok uralkodnak el. Ki-ki meggyőződhet róla
kedve szerint.
Tavaly, egy téli estén hazatértem a sakk-klubból, ahova járni szoktam. Özvegy vagyok, egyedül
élek egy szerény, de kényelmes háromszobás, az 5. sugárútra néző lakásban. Elég korán volt még,
így aztán felgyújtottam a lámpát a bőrfotelom mellett, elővettem egy rémtörténetet, amelyet
akkoriban olvastam, és bekapcsoltam a rádiót. Sajnos nem figyeltem meg, melyik állomásra
állítottam. A rádió bemelegedett, s először halk, majd erősödő harmonikaszó hallatszott. Mivel jól
megfért az olvasással, beállítottam a megfelelő hangerőre, s kinyitottam a könyvet.
Szeretném a dolgokat a valósághoz hűen tolmácsolni, így aztán nem mondhatom, hogy
különösebben odafigyeltem volna a rádióra. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a zene
egyszer csak elhallgatott, a közönség pedig tapsolni kezdett. Aztán egy férfi a siker fölötti örömében
nevetgélve azt mondta: "Jól van. Nagyon jól van." A közönség azonban tovább tapsolt. Kis idő
múlva megint elégedett kuncogás hallatszott, majd a férfi határozottan megismételte: "Nagyon jól
van" - s a taps elhalkult. "Alex ikszipszilont hallották" - mondta a műsorközlő, mire én visszatértem
a könyvemhez.
Ez a negyvenes hang azonban csakhamar újra magára vonta a figyelmemet, talán a tónus
hirtelen változása miatt, amikor a férfi új témába vágott: "Most pedig bemutatom önöknek Ruth
Greeley kisasszonyt Trentonból, New Jersey állam. Ön zongoraművész, Greeley kisasszony, igaz?"
Félénk, alig hallható válasz érkezett: "Igen, így van, Bowes úr." Aztán megint a férfihang, amelyet
most már felismertem monoton ritmusáról: "Mit fog játszani nekünk?"
"A La Palomát" - válaszolta a lány. A férfi, mintegy bejelentésképpen, elismételte: "Tehát a La
Palomát halljuk." Rövid szünet következett, majd felcsendültek a bevezető akkordok, én pedig
folytattam az olvasást.
Ahogy a lány játszott, félig-meddig tudatosult bennem, hogy stílusa gépies, és a ritmus is
széteső; talán ideges volt. Aztán hirtelen egy gongütésre lettem figyelmes. A lány még akadozva
leütött néhány billentyűt, nyilván nem tudta, mit tegyen. Újabb riasztó gongütés hallatszott, a játék
azonnal félbeszakadt, a közönség soraiban pedig nyugtalan fészkelődés támadt. "Jól van, nagyon jól
van" - szólt az ismerős hang, s én rájöttem, hogy pont ezt vártam, tudtam, csakis ezt mondhatja. A
közönség elcsendesült, s a férfi nekikezdett: "Most pedig..."
A rádió elnémult. A pillanat törtrészéig semmi más nem hallatszott, csak a készülék búgása.
Aztán teljesen más műsort kezdett sugározni - Bing Crosby és a fia énekelte hangfelvételről az
egyik kedvenc számom, a Sam dala utolsó taktusait. Újra elmerültem hát az olvasásban, bár
nemigen értettem, miért is szakadt meg az előző program. Igazából azonban csak akkor
gondolkodtam el a dolgon, amikor végére értem a könyvnek, s lefekvéshez készülődtem.
Aztán, amint vetkőztem a hálószobában, eszembe jutott, hogy Bowes halott. Hosszú hónapok,
évek teltek el azóta, hogy az ország sok ezernyi rádiókészülékében utoljára lehetett hallani azt a
száraz nevetést és az ismerős "Jól van, nagyon jól van" mondatot.
Nos, mit is tehet az ember, ha valami nyilvánvaló képtelenséggel találkozik? Előadtam a
történetet barátaim mulattatására, akik gyakran firtatták ezután, nem hallottam-e mostanában
Morant és Macke-et, a rádió negyed százada népszerű volt két komikusát vagy Floyd Gibbonst, az
egykori hírolvasót, de kijutott az élcelődésből detektoros rádiómnak is. A következő szokásos
csütörtöki összejövetelen azonban teljes komolysággal hallgatta történetemet egy férfi, s amikor a
végére értem, egy furcsa kis sztorit mesélt el, ami vele esett meg. Értelmes, intelligens ember
benyomását keltette, s ahogy hallgattam, nem riadtam meg, inkább az izgatott, ami összekötő
kapocsnak látszott története és rádióm különös viselkedése között. Mióta nyugdíjba mentem,
rengeteg időm van, így tehát nem okozott gondot, hogy másnap kétórás vonatozással Connecticutba
menjek, és a helyszínen bizonyosodjam meg az elmondottak hitelességéről. Részletes feljegyzést
készítettem. Jegyzeteimben a történet a következőképpen szerepel:

2, számú eset: Louis Trachnor, ötvennégy éves szén- és fakereskedő. Utolsó posta: Danbury 1.,
Connecticut állam

Ahogy Trachnor úr elmesélte nekem, 1950. július 20-án reggel hat óra körül kiment háza
verandájára. Az eresztől le egészen a veranda aljáig szürke festékcsíkot vett észre, amely még meg
se száradt. Trachnor úr szerint: "Körülbelül húsz centi széles ecsettől származott, és szörnyen nézett
ki, mivel a házfal különben hófehér volt. Először úgy gondoltam, néhány gyerek csinálta az éjjel,
hogy megtréfáljon. De ha ők tették, létrát kellett szerezniük, máskülönben nem értek volna fel az
ereszig - azt viszont nem hihettem komolyan, hogy ennyit vesződjenek. Ráadásul nem is volt
elmázolva, sőt gondos munkára vallott a ház homlokzatán végigfutó szép, szabályos csík."
Trachnor úr szerzett egy létrát, és terpentinnel leszedte a szürke festéket.
Ugyanazon év októberében átfestette a házát. "A fehér nem maradt meg elég jól, így aztán
szürkére festettem. A homlokzati részt csináltam meg utoljára, és egy szombat délután öt óra tájban
lettem kész vele. Mikor másnap reggel kijöttem, egy fehér csíkot vettem észre, amely a ház
homlokzatán futott le végig. Úgy gondoltam, megint azok az átkozott kölykök tették, mert a sáv
ugyanott volt, ahol korábban. De amikor közelebbről szemügyre vettem, felfedeztem, hogy a festés
nem friss - az a fehér festék volt, amire a szürkét rávittem. Valaki szép gondosan leszedte az új
festéket az eresztől le egészen a ház tövéig vagy húsz centi szélességben. Hát ki a fenének
szerezhetett ez örömet? Egyszerűen képtelen vagyok rájönni."
Nos, megvan az összekötő kapocs Trachnor úr és az én történetem között? Tételezzük fel egy
pillanatra: mindkét alkalommal történt valami - egyszerűen azért, hogy megzavarja az idő szabályos
menetét. Úgy tűnik, ez játszódott le az én esetemben, hiszen néhány percig olyan műsort hallottam,
amely nyilvánvalóan évekkel azelőtt készült. Namármost fogadjuk el azt, hogy senki más nem nyúlt
Trachnor úr házához, csak ő maga. Befestette a házát októberben, de az idő valami különös
összekuszálódása következtében a festék egy része a megelőző nyáron jelent meg a házán. Mivel
akkor leszedte a szürkét, az őszi festés után egy széles szürke festékcsík hiányzott.
Mindazonáltal hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindezt valóban hittem is. Nem volt ez egyéb,
mint nyughatatlan töprengés, s mindkét rövidke történetet csak furcsa anekdota gyanánt meséltem
barátaimnak. Társaságkedvelő vagyok, igen sok emberrel futok össze, s esetenként tőlük is hallok
hasonló különös eseteket, cserébe az enyémekért. Van, aki ilyenkor biccent, és azt mondja: "Ez
emlékeztet engem valamire, amit mostanában hallottam...", és gyűjteményem máris egy újabb
sztorival gyarapodik. Valamelyik péntek este egy Long Island-i férfit fölhívott a nővére New
Yorkból. Az asszony határozottan állítja, hogy csak három nap múlva, a következő hétfőn telefonált.
A Chase National Bank 45. utcabeli fiókjában egy olyan számlát láttam, amelyre a kiállítását
megelőző napon fizettek be. Egy levelet éppen tizenhét perccel azután kézbesítettek ki New York
City keleti 68. utcájába, hogy Wyoming állam Green River városának főutcáján bedobták egy
postaládába.
És így tovább és így tovább. Összejövetelek alkalmával már egyre-másra történeteket követeltek
tőlem. Én ugyanakkor úgy véltem, hogy azok gyűjtése és a valósággal való szembesítése nem
egyéb, mint szórakoztató időtöltés. Amint azonban Julia Eisenberg elmesélte nekem a vele
megtörténteket, már tudtam, hogy sokkal több annál.

77. számú eset: Julia Eisenberg, harmincegy éves tisztviselőnő, New York City

Eisenberg kisasszony Greenwich Village egyik lift nélküli házában bérel egy kis lakást. Azután
beszéltem vele, hogy Eísenberg kisasszony egyik szomszédja, akit a sakk-klubból ismerek, előadta
nekem a történet egy kissé elferdített változatát. Ő maga annak a háznak a portásától hallotta, ahol
lakik.
1947 októberének egyik késő esti óráján, úgy tizenegy körül, Eisenberg kisasszony lement
fogkrémért a drogériába. Hazafelé menet, nem messze a lakásától. egy nagy, foltos kutya odafutott
hozzá, és felugrott rá.
"Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy megsimogattam - mesélte Eisenberg kisasszony-, s attól
fogva egyszerűen nem tudtam levakarni magamról. Ha bementem a ház előcsarnokába, szabályosan
ki kellett löknöm, hogy be tudjam csukni az ajtót. Sajnáltam szegényt, és egy kis lelkiismeret-
furdalásom is volt ilyenkor, mert amikor egy óra múlva kinéztem az ablakon, még mindig ott
kucorgott az ajtó előtt."
A kutya még három napig csatangolt a környéken, s ahányszor csak közeledni látta az utcán
Eisenberg kisasszonyt, határtalan lelkesedéssel üdvözölte. "Amikor munkába menet reggelente
felszálltam a buszra, ott szokott üldögélni a járdaszélen. Szívszorító volt látni, ahogy bánatos
szemmel nézett a busz után. Magamhoz akartam venni, de tudtam, hogy akkor már soha nem menne
haza, és akárki is a gazdája, biztosan szomorkodna utána. A környéken senki nem tudta, hogy kié;
aztán egy napon eltűnt."
Két év múlva Eisenberg kisasszony kapott egy kölyökkutyát az egyik barátjától. "A lakásom
igazán kicsi ahhoz, hogy kutyát tartsak, de ez a kölyök olyan aranyos volt, hogy nem tudtam neki
ellenállni. Idővel szép nagyra nőtt, s többet evett, mint én."
Mivel a kutya jól viselkedett, és a szomszédok sem háborogtak miatta, Eisenberg kisasszony
általában eleresztette sétáltatás közben, hiszen nem szokott elkóborolni. "Egy este sokáig
szólongattam, de nem jött elő. Utoljára akkor láttam, amikor néhány házzal arrább szimatolgatott a
sötét utcán. Soha nem jött vissza, nem láttam soha többé.
Namármost, a mi utcánkat mindkét oldalon homokkőből készült épületek zárt sora határolja. Az
ajtókat mindig zárva tartják, és eldugott sikátorok sincsenek. Nem tűnhetett el csak így, hipp-hopp,
egyszerűen nem tűnhetett el. És mégis nyoma veszett."
Eisenberg kisasszony hosszú ideig kereste a kutyáját, érdeklődött a szomszédoknál,
újsághirdetéseket adott fel, de soha nem találta meg. "Aztán, miközben egy este lefekvéshez
készülődtem, véletlenül kinéztem az utcára nyíló ablakon - és egy rég elfeledett emlékkép idéződött
föl bennem. Ott állt lenn a kutyám, akit több mint két éve elkergettem." Eisenberg kisasszony rám
nézett egy pillanatra, majd határozottan azt mondta: "Ugyanaz a kutya volt. Az ember ismeri a
kutyáját, és lehetetlen, hogy tévedjen. Egészen biztos, hogy ugyanaz volt. Talán őrültségnek
hangzik, de az az igazság, hogy a kutyámat két évvel a születése előtt vesztettem, vagyis kergettem
el."
Hangtalanul sírni kezdett, a könnyek végigperegtek az arcán. "Most azt gondolhatja, hogy
elvesztettem az eszemet, vagy egy kicsit magányos vagyok, és ezért beszélek ilyen túlzott
érzelgősséggel egy kutyáról. De téved. - Zsebkendőjével felszárította a könnyeit. Egy csöppet sem
vagyok labilisabb alkatú, mint bárki más manapság, s bátran állíthatom, tudom, mi történt."
Eisenberg kisasszony tiszta, de kissé rendezetlen nappalijában döbbentem rá, hogy ezeknek a
furcsa kis jelenségeknek a következményei nem egyszerűen nyugtalanítóak, hanem nagyon
könnyen tragikusak is lehetnek. Ekkor kezdtem el félni.
A legutóbbi tizenegy hónapot avval töltöttem, hogy felkutattam ezeket a különös eseteket, és
mindennek aprólékosan utánajártam. Nagy meglepetéssel és rémülettel tapasztaltam: rengeteg van
belőlük, sőt arra is felfigyeltem, hogy egyre gyakrabban fordulnak elő ilyenek, és - nem tudom,
érthetően fejezem-e ki magam - úgy vettem észre, ezek a váratlan fordulatok mind nagyobb erővel
bírnak ahhoz, hogy alkalmasak legyenek emberi sorsok tragikus derékba töréséhez. A következő,
szinte csak találomra kiragadott példa jól szemlélteti annak a növekvő hatalmát, ami - bármilyen
nevet is adjunk neki - manapság történik a világon.
34. számú eset: Paul V. Kerch, harmincegy éves könyve/ő, Bronx
Napsütötte vasárnap délután volt, amikor egy háromtagú, megkeseredett családdal találkoztam
Bronxi lakásukban. Kerch úr tömzsi, fekete, jóképű fiatalember, a felesége bájos, sötét hajú asszony
harmincon innen, akinek vonzó szépségét azonban már kezdték megtörni a szemé sarkában
gyülekező szarkalábak, a fiuk pedig kedves, hat-hét éves gyerek. A kölcsönös bemutatkozások után
a fiút a ház végében levő szobájába küldték játszani.
"Nos, akkor lássunk hozzá - szólalt meg elgyötörten Kerch úr, és egy könyvespolchoz lépett. -
Azt mondta a telefonban, hogy általánosságban ismeri a történetet." Ezt akár kérdésnek, akár
kijelentésnek is vélhettem.
"Igen" - válaszoltam.
Leemelt egy könyvet a legfelső polcról, majd néhány fényképet vett ki belőle. Kezében a
képekkel leült mellém a kanapéra. "Itt vannak hát a képek. Egész jó fényképezőgépem van, s
aránylag elfogadható amatőr fotósnak mondhatom magam. A konyhában még egy sötétkamrát is
berendeztem, én magam hívom elő a képeket. Két héttel ezelőtt lementünk a Central Parkba." A
hangja fáradt és színtelen volt, mintha már vagy ezerszer előadta volna a történetet - hangosan vagy
csak némán, magában lepergetve. "Az idő, csakúgy, mint ma, nagyon szép volt, s a gyerek mindkét
nagymamája váltig nyúzott minket, hogy készítsünk fényképeket. így aztán egy egész tekercs filmet
elhasználtam, mindannyiunkról készítettem képeket. A gépemet úgy is be lehet állítani, hogy
néhány másodperces időzített késéssel exponáljon. Azt csináltam tehát, hogy rögzítettem a gépet,
majd beálltam a többiek közé, s így én is rajta vagyok a képeken."
Egy híján mindegyik képet átnyújtotta, szemében fásultság és reményvesztettség ült. "Íme, az
összes felvétel, kivéve az utolsót" - mondta. A képek meglehetősen nagyok voltak, úgy húszszor
tízesek. Alaposan szemügyre vettem őket.
Elég szokványosak, élesek és részletezőek voltak, és kivétel nélkül a háromtagú, mosolygós
családot mutatták. Kerch úr világos, hétköznapi öltönyt, a felesége sötét ruhát és szövetkabátot, a
fiú pedig sötét zakót és térdnadrágot viselt. A háttérben csupasz ágú fa állt. Felpillantottam Kerch
úrra, mintegy jelezve, hogy végeztem a képek tanulmányozásával.
Kerch úr felvett egy képet, készen arra, hogy átadja nekem. "Ez az utolsó felvétel. Éppen úgy
csináltam mindent, mint korábban, Megbeszéltük, hogy miképpen helyezkedjünk el, beállítottam,
majd megkerültem a fényképezőgépet, és odaálltam a többiekhez. Hétfő este előhívtam az egész
tekercset, s ez jött elő az utolsó negatívról." Átnyújtotta a fényképet.
Egy másodpercig úgy tűnt, minden pontosan olyan, mint a többi felvételen. Aztán észrevettem a
különbséget. Kerch úr csaknem ugyanúgy nézett ki, mint az előző képeken; hajadonfőtt állt, és
elégedetten vigyorgott, az öltönye azonban teljesen más volt. A fia ott állt mellette. Hosszúnadrágot
viselt, s a korábbi képekhez viszonyítva jó tíz centit nőtt. Nyilvánvalóan eltelt néhány év, de a fiú
éppen annyira nyilvánvalóan ugyanaz volt. Az asszony viszont teljesen elütött Kerch úr feleségétől.
Csinosan öltözött, haját bearanyozták a napsugarak, szép és vonzó volt. Fogta Kerch úr kezét, és a
fényképezőgépbe mosolygott.
"Ki ez az asszony?" - néztem a férfira.
Kerch úr kimerülten megrázta a fejét. "Fogalmam sincs - mondta aztán hirtelen, majd kirobbant:
- Fogalmam sincs! Soha életemben nem láttam (" A felesége tekintetét kereste, de az asszony nem
reagált, így aztán vállát megvonva újra felém fordult. "Nos hát, hallotta. Most már mindent tud."
Aztán fölállt, és kezét zsebre vágva föl-alá kezdett sétálni a szobában. Sűrűn a feleségére
tekingetett, s bár szavait hozzám intézte, gyakorlatilag hozzá beszélt: "Tehát ki ez a nő? És
egyáltalán, hogy a fenében készíthetett ilyen képet a gép? Soha életemben nem láttam ezt az
asszonyt!"
Újra a fényképre meredtem, még közelebb hajoltam hozzá. "A fák itt teljes virágzásban vannak"
- állapítottam meg. Az ünnepélyes arcú fiú mögött szélesen mosolygó apja és a bájos asszony állt. A
háttérben a Central Park fái teljes nyári pompájukban tündököltek.
Megjegyzésemre Kerch úr keserűen biccentett. "Igen, tudom. És mit gondol, ő mit mond? - tört
ki, szemével a feleségére bökve. - Azt állítja, hogy ez az asszony a képen a feleségem, legalábbis
néhány év múlva a feleségem lesz. Ó, istenem - kiáltott fel, s mindkét kezével a fejéhez kapott -,
hogy a nők micsoda ostobaságokat tudnak összebeszélni !"
"Hogy érti ezt?" - fordultam Kerch asszonyhoz, de kérdésemre nem felelt, ajkait szorosan
összezárta, egy árva szót sem szólt.
Kerch csüggedten megvonta a vállát. "A kép szerinte a néhány évvel ezutáni állapotokat rögzíti.
Ó akkor már halott lesz - itt habozott egy kicsit, majd szárazon folytatta -, vagy elvált, a fiunk
nálam lesz, a képen lévő nőt pedig elveszem feleségül."
Mindketten az asszonyra tekintettünk, és oly sokáig néztük, hogy a végén már szólni kényszerült.
"Ha meg nem így van - tárta szét karját -, akkor igazán közölhetné velem valaki, hogy mi a
csudát jelent ez a kép."
Egyikünk sem tudott válaszolni, és én pár perc múlva el is mentem. Nemigen tudtam volna mit
mondani nekik. Azt a meggyőződésemet meg kiváltképp nem akartam közölni velük, hogy bármi
legyen is a kép magyarázata, a házasságuknak befellegzett.

72. számú eset: Alfred Eichler, harminchárom éves hadnagy, New York-i Rendőrkapitányság

1951. január 9-én késő este a Central Park egyik keleti bejáratától nem messze két rendár egy
pisztolyt talált a földön, közvetlenül egy kavicsos út mellett. A rendőrség laboratóriumában
megvizsgálták, hogy van-e rajta ujjlenyomat. és találtak is jó néhányat. A pisztollyal egy lövést
adtak le, s a szakértők még egy golyót kilőttek belőle, hogy a lövedéket ballisztikai szempontok
szerint tanulmányozzák és osztályozzák. Utánanéztek az ujjlenyomatoknak, és rájuk is bukkantak a
rendőrségi nyilvántartásban. Egy piti vagánytól származtak, akinek erőszakos cselekmények voltak
a rovásán.
Kiadták a szokásos utasítást, hogy kerítsék elő a fickót. Egy nyomozó felkereste az albérletet,
ahol a hírek szerint lakott, de nem találta otthon. Mivel pedig a megelőző órákban nem adtak hírt
fegyveres támadásról, aznap éjjel nem is folytattak széles körű nyomozást.
Másnap este az előző nap talált fegyverrel agyonlőttek egy férfit a Central Parkban. Ballisztikai
vizsgálatok után minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy nem lehet szó tévedésről.
Hamarosan megtudtam, hogy az utóbb gyilkosság áldozatává vált férfi összeszólalkozott
valamelyik cimborájával egy közeli kocsmában, ahonnan aztán együtt távoztak lerészegedve. Ez a
bizonyos cimbora ugyanaz a kisstílű gazember volt, akinek a fegyverét a megelőző éjjel
megtalálták, s amelyet azóta is a rendőrség páncélszekrényében őriztek.
"Képtelenség, hogy egy embert ezzel a fegyverrel lőjenek le, pedig így történt. Azt már ne is
kérdezze tőlem, miként lehetséges ez, s azt is jó, ha tudja, hogy nem vagyunk bolondok ilyen
üggyel bíróság elé menni" - adta tudtomra Eichler hadnagy.

117. számú eset: Hubert V. Rihm, hatvanhat éves nyugalmazott rendőr százados, New York-i
Rendőrkapitányság

Megbeszélésünk szerint egy reggel a Stuyvesant Parkban találkoztam Rihm századossal. A park a 2.
sugárút végén van - városrengetegbe zárt kis zöld színfolt, fapadokkal és aszfaltozott sétányokkal.
Miután átestünk a kölcsönös bemutatkozáson, és egy üres padot is találtunk, a százados azt mondta:
"Gondolom, a Fentz-ügyről szeretne hallani. Megmondom őszintén, nem szeretek beszélni róla,
mindig .fölkavar. Kíváncsi vagyok azonban, mi a véleménye az esetről, így hát elmondom."
Meglehetősen nagydarab, jól megtermett, pirospozsgás, durva arcvonású férfi volt. Régi
rendőrzubbonyt meg egyensapkát viselt, de a rangjelzéseket már nem hordta.
Elővettem a jegyzetfüzetemet és a ceruzámat, 6 pedig belevágott a történetbe. "Egy éjszaka fent
jártam City Mortuaryban, Bellevue-nél, úgy éjféltájban, s éppen kávét iszogattunk egy nálunk
gyakornokoskodó orvostanhallgatóval. Míg el nem felejtem, a dolog 1950 júniusában történt, alig
valamivel azelőtt, hogy nyugdíjba mentem. Az Eltűnt Személyeknél dolgoztam akkoriban. No, hát
behozták ezt az ürgét, mit mondjak, igencsak furán nézett ki. Emlékszem, szakállas volt. Fiatal
fickó, lehetett vagy harminc, de szabályos pofaszakállt növesztett, a ruhái meg tényleg furák voltak.
Én akkor már harminc éve voltam a rendőrségnél, és bizony nem kevés szokatlan figurát láttam már
kiterülve az utcán. Egyszer egy teljes királyi díszbe öltözött arabot találtunk, jó egy hétbe tellett,
míg azonosítottuk: Tehát, mondom, engem nem az zavart, ahogyan a fickó kinézett, hanem az, amit
a zsebéből szedtünk ki."
Rihm százados felém fordult, hogy meggyőződjön róla, érdekel-e, amit mond, majd folytatta: .
"A halott zsebéből vagy egy dollár apró került elő; s az egyik emberem rábukkant egy
ötcentesre, amelyet aztán megmutatott nekem. Persze az ember mindenféle ötcentessel találkozik,
az újjal, Jefferson képmásával vagy esetleg régebbi kiadásúakkal, sót hébehóba még olyat is látni,
amelyen a Szabadság-emlékmű van - ezekből az első világháború előtt csinálták az utolsó
darabokat. De ez még ennél is régebbi volt. Az egyik oldalán egy pajzs, az Egyesült Államok
címerpajzsa volt, a másikon meg egy jókora ötös - még gyermekkoromban láttam ilyeneket. Az
egészben az a különös, hogy ez az ötcentes vadonatújnak látszott, mintha csak tegnap került volna
ki a pénzverdéből - a szakértők »verdefényűnek« nevezik az ilyet. 1876-ból származott, és a férfi
zsebében talált centesek
között egy sem volt ennél későbbi kiadású." Rihm százados kérdően tekintett rám. "Végül is
előfordulhat ilyesmi" - néztem fel a jegyzeteim közül.
"Persze hogy előfordulhat - válaszolt mindentudóan -, de az összes pénzdarabon indián alakos
veret volt. Mikor látott maga utoljára ilyet? Még egy ezüst háromcentes is előkerült. Úgy néz ki,
mint egy régi tízcentes, csak éppen ez kisebb. A levéltárcájából előszedett valamennyi papírpénz
pedig régi típusú, nagyméretű bankó volt."
A százados előredőlt, és hegyesen kiköpte a bagólét, az arcára meg felháborodott megvetés ült ki
minden iránt, ami egy rendőr szerint csak eltérhet a szabályszerűtől. "Több mint hetven dolcsi
készpénz, és egyetlen állami bankjegy sincs az egészben.
Volt köztük két sárga hasú tízes is. Emlékszik rá? Arannyal lehetett hozzájutni. A maradék régi
bankjegyekből tevődött össze - bizonyára tudja, helyi bankok adták ki őket, a bank elnökének az
aláírásával. Ezt a pénzfajtát igen sokszor hamisították.
Aztán - folytatta Rihm százados, miközben lábát keresztbe vetve hátradőlt a padon még egy
számlát is találtunk a zsebében, a Lexington sugárúti béristálló pecsétjével. Három dollárról szólt, a
lova etetését, elhelyezését és egy bérkocsi mosását számították föl. Rábukkantunk egy sárgaréz
tantuszra is, amellyel öt cent értékben lehetett sört venni a kocsmákban. A levéltárcájában egy 1876
júniusában, Philadelphiából keltezett levelet őrzött, amelyet régies stílusú, kétcentes bélyeg
díszített. Ugyanott egy köteg levelezőlap is volt. A levél is meg a levelezőlapok is neki szóltak."
"Ó, hát akkor könnyedén azonosították, nem?" - szóltam közbe kissé meglepetten. "így is van.
Rudolph Fentznek hívták, és valahol az 5. sugárúton lakott New York Cityben - a pontos címe nem
jut eszembe. Nem is lenne semmi probléma, - Rihm százados előrehajolt, és megint kiköpött. - Csak
éppen az, hogy ott semmiféle lakóhely nincs. Azon a helyen egy bolt van, s évek óta nem is volt
más. Rudolph Fentz nevű emberről soha nem hallott senki, még a telefonkönyvben sem találni ilyen
nevet. Soha nem kért senki vizsgálatot a fiú ellen, így aztán a központban nincsenek meg az ujj
lenyomatai. A kabátjában benne van a szabó neve, de az alsó Broadwayn, ahol állítólag lakik,
senki sem hallott ilyen nevű emberről."
"Miért, hát mi volt olyan különös a ruháján?"
"Látott maga valaha is olyan embert, aki rendkívül szűkre szabott, hajtóka nélküli, nagy, fekete-
fehér kockás, él nélküli nadrágot viselt?"
Egy pillanatra elgondolkoztam, majd azt mondtam: "Régi fényképeken láttam, hogy az apám
hordott ilyet még egész fiatalon, amikor még nőtlen volt."
"Hát ez az, és biztosan rövid zsakettkabátot viselt, amelynek két behúzott gomb volt a hátán, meg
hajtókás mellényt, magas cilindert, keménygallért, körülötte roppant nagy, fekete
csokornyakkendővel, a lábán pedig gombos cipőt."
"Ez az ember is így volt öltözve?"
"A hetvenöt évvel ezelőtti divat szerint! És a fickó nem volt több harmincnál. A kalapjába be volt
írva az üzlet neve, ahol vette - a 23. utca egyik boltja, ami viszont már a századforduló tájékán
megszűnt. Maga szerint mit lehet egy ilyen históriából kisütni?"
"Hát nem sokat, az biztos - válaszoltam töprengve. - Úgy látszik, valaki nagy gonddal ódivatú
ruhákba öltözött, azt hiszem, az érméket és a bankákat megvásárolhatta valamelyik
éremkereskedőtől, aztán meg elüttette magát az utcán."
 "Az már igaz, hogy elüttette magát. Gondolja csak el: éjjel, negyed tizenkettő, Times Square, a
színházi eléadások véget érnek - a világ legforgalmasabb helye ez ilyenkor. Ez a jóember meg
egyszerre feltűnik az utca közepén, csak tátja a száját, és úgy bámul a kocsikra meg a
jelzőlámpákra, mint aki soha életében nem látott ilyet. A sarki hekus felfigyelt rá, így aztán el
tudom mesélni, mi történt. A lámpák zöldre váltottak, a forgalom megindult, ez a szerencsétlen
hülye pedig ott áll az utca kellős közepén, s ahelyett hogy várna, megfordul, és vissza akar menni a
járdára. Egy taxi elkapta, s a fickó egy szempillantás alatt halott volt."
Rihm százados egy ideig csak kábán ült, rágta a bagót, és dühödten meredt egy babai kocsit toló
fiatalasszonyra, bár biztos vagyok benne, hogy nem is látta őt. Elhaladtában az asszonyka
meglepetten nézett rá, aztán a százados újrakezdte:
"Az égvilágon semmit nem lehet ebből kisütni. Semmiféle kapaszkodót nem találtunk. Csak úgy
megszokásból régi telefonkönyveket kezdtem el böngészni, de elég reménytelennek látszott a
dolog, mert a régebbi kiadásúak nincsenek meg. Aztán az 1939-es nyári kiadásban rábukkantam
valami ifjabb Rudolph Fentzre, aki valahol a keleti 52. utcában lakott. A rendőrfőnök, akihez az
épület tartozik azt mondta, hogy Fentz 42-ben költözött el onnan, már nyugdíjba vonulása után.
Korábban valamelyik banknál dolgozott, nem messze a lakásától. Megtaláltam ezt a bankot, s ott
megtudtam, hogy Fentz 40-ben ment nyugdíjba, és öt évvel ezelőtt halt meg. Az özvegye
Floridában él a nővérével.
Írtam hát az asszonynak, de ő sem tudott sokat mondani, s az a kevés sem volt valami lélekemelő.
Nem is jelentettem soha, mármint hivatalosan, úgy értem. Leendő férjének az apja eltűnt, amikor a
fiú még alig volt kétéves. Egy este tíz körül lement egyet sétálni - a felesége azt gondolta, azért
megy el, hogy kiszellőztesse a szobát, mielőtt lefekszik, és elszív még egy szivart -, és nem jött
vissza, soha többé nem látták, soha senki nem hallott róla azután. A családja egy halom pénzt
áldozott arra, hogy megtalálják, de minden kísérlet kudarcba fulladt. Mindez valamikor az 1870-es
évek közepén történt - az idős asszony nem emlékezett a pontos időpontra. A férje sohasem mesélt
túl sokat a dologról.
Tulajdonképpen ez minden. Egyszer rászántam egy délutánt, és átrágtam magam egy köteg
rendőrségi feljegyzésen. Végül ráakadtam az 1876-ban eltűnt személyek listájára. Annak rendje-
módja szerint Rudolph Fentz is szerepelt rajta. A személyleírás igencsak foghíjas volt, no meg
persze ujjlenyomatok sem voltak. Még ennyi idős koromban is adnék egy évet az életemből, és
talán az álmom is nyugodtabb lenne, ha vettek volna tőle ujjlenyomatot. A feljegyzés szerint
huszonkilenc éves, dús szakállú; magas cilindert, sötét kabátot és pepita nadrágot viselt.
Gyakorlatilag ennyit lehetett megtudni róla. A jegyzőkönyv nem tesz említést a nyakkendőjéről és a
mellényéről, s az sem derül ki, vajon gombos cipőt hordott-e. A neve mindenesetre Rudolph Fentz,
és az 5. sugárút valamelyik házában lakott. Akkor még biztosan lakóépület volt azon a helyen.
Ügyének végső lezárása: felderítetlen.
Gyűlölöm ezt az egészet! Gyűlölöm, és bárcsak sohase hallottam volna róla! - Rihm százados
teljesen magába roskadt. - Maga mit gondol ? - csapott le rám hirtelen. - Gondolja, hogy ez az
ember 1876-ban levegővé vált, aztán 1950-ben újra előkerült?"
Tanácstalanul megvontam a vállam, s a százados ezt tagadó válaszként értékelte. "Nem, ez
természetesen lehetetlen - mondta. - Természetesen lehetetlen - de akkor adjon valami más
magyarázatot!"
Folytathatnám a sort. Száz meg száz hasonló esetet mesélhetnék még. Egy tizenhat éves lány
kiment reggel a hálószobájából, s a ruháit a kezében vitte, mert azok túl nagyok voltak neki -
szemmel láthatóan újra tizenegy éves volt. Aztán olyan esetek is vannak, amelyek annyira
hátborzongatóak, hogy le sem merem őket írni. Egytől egyig New York Cityben történtek, kivétel
nélkül az utóbbi néhány évben. Ennek ellenére úgy vélem, hogy ezer és ezer hasonló szörnyűség
fordul elő szerte a világon. Folytathatnám tehát a sort, de ez már nem is lényeges. A fő kérdés ez: mi
történik és miért? Azt hiszem, megtaláltam a választ.
Önöknek is feltűnt, hogy ismerőseik többsége egyre inkább idegenkedik a jelentől, és fokozatosan
erősödik bennük a múlt utáni vágyakozás? Nekem igen. Hosszú életem során eddig soha nem
tapasztalt mértékben látom, hogy az emberek megelőző korokban szerettek volna élni - "a
századfordulón", "amikor az élet egyszerűbb volt", "amikor érdemes lett volna élni", "amikor bátran
családot lehetett alapítani, és az ember nyugodtan tekinthetett a jövőbe" vagy egyszerűen "a boldog
békeidőkben". Fiatalkoromban nem beszéltek így az emberek - akkor mindenki boldogan élte az
életét! Manapság viszont már sok-sok panaszt lehet hallani.
Az emberiség - történelme folyamán először - kétségbeesetten próbál menekülni a jelentői.
Könyvesboltjaink zsúfolásig tömve vannak menekítő irodalommal - magán az elnevezésen érdemes
elgondolkozni. Folyóiratok teljes számait szentelik fantasztikus történeteknek, amelyekben a hősök
más időbe - a múltba vagy a jövőbe -, más csillagrendszerekbe, égitestekre menekülnek - mindegy,
hogy hová, csak el innen, csak el. a jelenből. Még a legnagyobb folyóiratok, könyvkiadók,
filmgyárak is egyre sűrűbben nyúlnak mai valóságunktól elszakadó témákhoz. A gyötrő
szomjúsághoz hasonlóan, szinte fizikailag érzékelhető az a tömegméretű vágyakozás, ami csak az
idő korlátainak képzeletbeli áttörésével csillapítható. Tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy
napjainkban az emberi szellem agy hatalmas nyomásának - lassan, de biztosan - már maga az idő is
enged. Mikor ez a szellemi kisugárzás a legerőteljesebb - amikor tehát a csaknem egyetemes
menekülési vágy a legnagyobb fokú -, akkor történnek az általam feljegyzett, illetve a hozzájuk
hasonló esetek. Az ember megzavarja az idő gépezetét, ami - attól tartok - alkotórészeire fog
széthullani. Ha ez bekövetkezik, elképzelni is nehéz, milyen irtózatos utolsó órákat kell az
emberiségnek elszenvedni. Az életűnket alkotó megszámlálhatatlan pillanat elválik egymástól, és
egységét veszítve, kibogozhatatlanul összekuszálódik az időben.
Én már túl vagyok életem delén, így mindössze néhány évet veszíthetek. Az összkép azonban
kiábrándító - egyetemes a vágyakozás, hogy elmeneküljünk abból a világból, amely gazdag, boldog
és termékeny lehetne. Bolygónk csodálatos életet biztosíthatna minden teremtményének, és
elenyésző kisebbségtől eltekintve, az emberiségnek ez is az óhaja. Hát akkor mondjátok meg, miért,
miért nem tudjuk megteremteni ezt a világot?

ETÉDI PÉTER FORDÍTÁSA

 ALFRED BESTER : HOBSON VÁLASZTÁSA

Ez figyelmeztetés az olyan bűnrészeseknek, mint te, én és Addyer.

Tudja nélkülözni egy csésze kávé árát, tisztelt uram? Nyomorgó organizmus vagyok, és
éhezem.

Nappal Addyer statisztikus volt. Olyanokkal foglalkozott, mint táblázatok, átlagok és

szóródások, nem homogén csoportok meg véletlen minták. Éjszakánként Addyer egy gondosan
kimunkált fantáziajátékba merült, amely két részből állt. Vagy azt képzelte, hogy évszázadokkal
utazik vissza az időben az Encyclopaedia Britannica köteteivel, bestsellerekkel, hanglemezekkel és
magnószalagokkal felszerelve; vagy pedig arról álmodozott, hogy évezredes utazásokat tesz a
jövőben, a tökéletes Aranykorban.
Más fantazmagóriái is voltak, amelyekkel minden páratlan csütörtökön szórakozott, olyanok,
mint például (micsoda véletlen) hogy ő marad a földön az egyetlen férfi egy csomó szenvedélyes
lánnyal, akiket boldoggá kell tennie; vagy hogy láthatatlanná tud válni, és ily módon bankokat rabol
ki és követ el büntetlenül mindenféle gaztettet; vagy hogy egy titokzatos erő segítségével csodákat
tud tenni.
Egészen eddig a pontig te, én és Addyer egyformák vagyunk. A különbség ott kezdődik, hogy
Addyer statisztikus.

Le tudna mondani egy csésze kávéról, tisztelt kisasszony? Áldott könyörületességből? Hálás
lennék.

Hétfőn Addyer egy papírlapot lobogtatva berontott főnöke irodájába.

- Nézze csak, Mr. Grande - hadarta Addyer -, valami gyanús dologra bukkantam. Rendkívül
gyanús... mármint statisztikai értelemben.
- A pokolba ! - felelte Grande. - Magától senki sem várja, hogy bármire is bukkanjon.
Elárasztanak bennünket a statisztikák a háború vége óta.
- Átfutottam a belügyi osztály jelentéseit. Gondolta volna, hogy a népességünk növekszik?
- Az atombomba óta nem - mondta Grande. - Kétszer annyit veszítettünk, mint amennyit a
szaporulat pótolni tud. - Kimutatott az ablakon a Washington-emlékmű huszonöt lábnyi csonkjára. -
Itt a dokumentációja.
- De a népesség 3,0915 százalékkal növekszik - tolta elé az adatokat Addyer. - Mit szól ehhez,
Mr. Grande?
- Valami tévedés lesz - dünnyögte Grande, miután rápillantott a papírra. - Ellenőrizze. - Igen,
uram. Tudtam, hogy érdekelni fogja. Ön az eszményi statisztikus, uram - azzal kiviharzott az
irodából.
Kedden Addyer felfedezte, hogy a születési és halálozási ráta, illetve a népességnövekedés
között nincs összefüggés. A halálozási arányszám nőtt, a születési pedig csökkent; ezzel együtt a
népességszám állandóan nőtt. Addyer közölte felfedezését Grande-dal, kapott érte egy baráti vállon
veregetést, majd hazament álmodozni arról, hogy egymillió év múlva ébred fel, megoldja a talányt,
és elhatározza, hogy ott marad, hófödte hegyek és hófödte keblek között egy egészséges kultúra
védőszárnyai alatt.
Szerdán Addyer megszállta a számítógépet meg az irattárat, és próbavizsgálatot végzett
Washingtonnal kapcsolatban. Döbbenten állapította meg, hogy az egykori főváros népessége 0,0029
százalékkal csökken. Ez lesújtó volt. Addyer pedig hazament, és álmodozásaiba menekült; Viktória
királynő aranykoráról álmodott, amikor is ő csodálatos regényeivel, drámáival és költeményeivel
lenyűgözte és felrázta a világot, és amelyeket Shawtól, Galsworthytól és Wilde-tól lopott.

Le tudna mondani egy csésze kávé áráról, tisztelt uram? Kétségbeesett, könyörületre szoruló
egyén vagyok.

Csütörtökön Addyer újabb vizsgálattal kísérletezett, ezúttal Philadelphia városát nézte.

Megállapította, hogy Philadelphia lakossága 0,0959 százalékkal növekedett. Nagyon biztató.
Megvizsgálta Little Rockot. 1,1329 százalékos növekedés. Megnézte St. Louist. A népesség
növekedése 2,0924 százalék... és mindez itt, Jefferson megyében, amely szinte teljesen elpusztult az
egyik katonai tévedés következtében.
- Jó isten! - kiáltott fel az izgalomtól reszketve Addyer. - Minél közelebb jutok az ország
közepéhez, annál nagyobb a növekedés. De hát pont az ország közepét sújtotta legjobban a büntető
akció. Mi lehet a válasz?
Ezen az éjszakán izgatottságában előre-hátra ingázott a múlt és a jövő között, és reggel hétkor
már a munkahelyén volt. Huszonnégy órára elkérte a számítógépet és az iratokat. Ellenőrizte
sejtéseit, és fantasztikus megállapításra jutott, amit azután a szokásos formában grafikusán ábrázolt.
Az Egyesült Államok térképén koncentrikus körök ábrázolták a népességnövekedés területeit. A
piros, narancssárga, sárga, zöld és kék körök szabályos céltáblát formáltak a kansasi Finney megye
köré.
- Mr. Grande! - ordította Addyer statisztikusi lelkesedéssel. - Finney megye rejti a magyarázatot
- Akkor szépen odamegy azért a magyarázatért - felelte Grande, és Addyer távozott.
- Phú ! - dünnyögte Grande, és nekiállt összeadni pulzusszámát a pislogásával.
Le tud mondani egy csésze kávé áráról, drága asszonyom? Éhező szervezet vagyok, amelynek
táplálékra van szüksége.
Kockázatos volt azokban az időkben utazni. Addyer hajóra szállt Charleston felé (az északkeleti
államok felé nem maradt vasúti összeköttetés), és Hatterasnál zátonyra futott. Tizenhét órán át
hánykolódott a jeges vízben. - Krisztusom, bárcsak száz évvel előbb születtem volna! - motyogta
fogai között.
Az imának ez a formája szemlátomást hatásos volt. Felszedte egy haditengerészeti hajó, és
elfuvarozta Charlestonba, így éppen belekerült a kritikus sugárzásba, amelyet egy radioaktív
rablótámadás okozott. A támadás miatt elvitték Charlestonból Maconba (átszállás), Birminghamből
Memphisbe (bubópestisjárvány), Little Rockba (szennyezett víz), Tulsába (karantén a szennyezés
miatt), Kansas Citybe (az 0. K. Autóbusz RT. nem vállal felelősséget harci cselekmények
következtében elveszett tárgyakért), onnan pedig Lyonesse-be (Finney megye, Kansas).
Itt volt hát Finney megyében, hatalmas bombatölcsérek és árkok között; egész farmok égtek
feketére; autópályák szakadtak fel, mintha szaggatott vonalak lennének. Koromfelhők és
radioaktivitás-közömbösítők borultak Finney megye fölé nappal, amitől a csöndes délutáni
Pittsburgre emlékeztetett. Éjjel pedig radioaktív fények-izzottak, pislogó figyelmeztető fények
ragyogtak, mint a túlexponált éjszakai felvételeken, amelyeken minden homályos és elcsúszott a
vakítóan erős fénytől.
A Lyonesse Hotelban töltött nyugtalan éjszaka után Addyer átment a megyei hivatalhoz, hogy
átnézze a születési adatokat. Fel volt szerelkezve a szokásos megbízólevéllel, de a hivatal nem volt
felszerelkezve a statisztikákkal. Az a bizonyos katonai ballépés... eltörölte a hivatalt a föld színéről.
Némileg bosszankodva Addyer felkereste a Megyei Orvosi Társaság irodáját. Arra gondolt, hogy
a helyi orvosokat faggatja ki a születésekről. Az irodában mindössze egy ápolónőt talált, aki közölte
Addyerrel, hogy a megye utolsó orvosa nyolc hónappal ezelőtt vonult be katonának. A születések
rejtélyére esetleg a szülésznők adhatnak választ, ők azonban nem készítenek jelentéseket.
Addyernek egyszerűen csak végig kell kilincselnie a várost, és minden ajtót nyitó hölgytől meg kell
kérdeznie, nem gyakorolja-e ezt az ősi mesterséget.
Addyer méltatlankodva tért vissza a Lyonesse Hotelba és felírta egy szelet papírra:
ADATGYŰJTÉSI NEHÉZSÉGEK MIATT KÉSŐBB TESZEK JELENTÉST, AMINT LESZ
INFORMÁCIÓ. A papírt belecsúsztatta egy alumínium kapszulába, felerősítette egyetlen
megmaradt postagalambjára, és egy ima kíséretében útnak indította Washingtonba. Majd leült az
ablak elé, és a fejét törte.
Különös látvány riasztotta fel. Lent az utcán éppen most érkezett meg az O. K. Autóbusz RT.
járata Kansas Cityből. Az öreg járgány egy megállóhoz szuszogott, kissé nehézkesen kinyitotta
ajtóit, és egy féllábú farmer szállt ki belőle. Összeégett arcát friss kötés borította. Szemlátomást
jómódú polgár volt, aki megengedhette magának az orvosi ellátást. A busz megfordult, hogy
visszainduljon Kansas Citybe, és figyelmeztetően dudált egyet. A különös látvány ekkor vette
kezdetét.
A semmiből... tényleg a semmiből... emberek bukkantak elő. A mellékutcákból, az árkádok alól
tódultak ki, az üzletekből özönlöttek elő. Mind vidám, egészséges, jókedvű volt. Nevetgélve és
csevegve másztak be a buszba. Úgy néztek ki, mint a kirándulók vagy a turisták; hátizsákokkal,
útitáskákkal, élelmiszeres dobozokkal, sőt apró gyerekekkel. A busz két perc alatt megtelt.
Kidöcögött az útra, és eltűnt. Addyer még hallotta, hogy vidám ének csendül fel, és visszhangot ver
a kőfalakon.
- Mi a fene... - dünnyögte Addyer.
Több mint két éve nem hallott spontán éneklést. Három éve nem látott felszabadult mosolyt. Úgy
érezte magát, mint a színvak, aki hirtelen megpillantja a teljes spektrumot. Hátborzongató volt. És
egy kicsit szentségtörő.
- Nem tudják ezek, hogy háború van ? - kérdezte önmagától. Majd egy kicsit később: - Túl
egészségesen néztek ki. Miért nem voltak egyenruhában? - És végül: - Tulajdonképpen kik voltak ?
Ezen az éjszakán Addyer álmai igen zavarosak voltak.

Le tud mondani egy csésze kávé áráról, kedves uram? Egyedül vagyok, és legyengültem
az éhezéstől.

Másnap reggel Addyer korán ébredt. Hatalmas összegért autót bérelt, de rájött, hogy semmilyen
árért nem tud üzemanyagot szerezni, így végül egy sánta lóra ült. Allergiás volt a lovaglásra, és
asztmás rohamot kapott, mikor nekilátott bejárni a várost. Délutánra lehangoltan ért vissza a
Lyonesse Hotelba. Éppen időben, hogy tanúja legyen az O. K.-busz indulásának.
Ismét jókedvű embercsapat bukkant fel, és szállt a buszra. A busz ismét nekilódult
a repedezett útnak. Ismét felhangzott a vidám ének.
- A fenébe ! . . . - suttogta Addyer.
Elrohant a megyei felügyelő irodájába Finney megye nagy léptékű térképéért. Elhatározta, hogy
a szülésznők elhelyezkedését a jól bevált statisztikai módszerrel fogja megállapítani. Ez nem ment
egykönnyen, mert a felügyelő süket volt, fél szemére vak, a másikról meg elveszítette a
szemüvegét. Sehogy sem tudta elolvasni Addyer megbízólevelét. Mikor végül Addyer távozott a
megszerzett térképpel, azt mondta magában: - A vén hülye nyilván kémnek nézett.
Később azt suttogta: - Kémek?
És lefekvés előtt: - Szent isten ! Lehet, hogy ez a magyarázat arra.
Ezen az éjszakán Lincoln titkos ügynöke volt, aki előre tudta Lee minden mozdulatát, túljárt
Jackson, Johnston és Beauregard eszén, meghiúsította John Wilkes Booth szándékát, majd 1968-ban
megválasztották az Egyesült Államok elnökévé.
A következő napon az O. K.-busz ismét elszállított egy csapat boldog embert. A rákövetkező
napon szintén.
Az azutánin szintén.
- Négyszáz turista öt nap alatt - számolta Addyer. - Az országot megszállták a kémek. Kóborolt
az utcákon, hogy megtudjon valamit ezekről a jó kedélyű utasokról. Nem ment könnyen. A busz
érkezése előtt sehol sem voltak. Nagyon barátságosan, de visszautasították közeledését. A
helybeliek semmit sem tudtak róluk, és nem is törődtek velük. Ezekben a napokban mindenki csak
azzal törődött, hogy életben maradjon. Ettől volt olyan szemérmetlen az éneklés.
Hétnapi kalandozás és hétnapi számolás után Addyer agyában világosság gyúlt.
- Stimmel ! - mondta. - Naponta nyolcvanan hagyják el Lyonesse-t. Az heti ötszáz. Az pedig
évente huszonötezer. Talán ezzel magyarázható a népességnövekedés. - Ötvenöt dollárért feladott
egy táviratot Grande-nak, amelyről csak remélte, hogy kézbesítik. A távirat így szólt: HEURÉKA.
MEGTALÁLTAM.
Le tudna mondani egyetlen csésze kávé áráról, tisztelt asszonyom? Nem vagyok koldus, csak
egy nyomorult élőlény.
Addyer nagy lehetősége másnap jött el. Az 0. K.-busz megtelt, mint rendesen. Újabb csapat
érkezett; de ezúttal túl sokan voltak. Hárman nem fértek fel. Egy cseppet sem látszottak mérgesnek.
Hátraléptek, szélesen integettek az induló busz után, a viszontlátásról kiabáltak valamit, majd
megfordultak, és elindultak az utcán.
Addyer, mint a puskagolyó, kirohant a szállodaszobából. Követte a triót a főutcán, balra
kanyarodott utánuk a Negyedik Utcán, elhaladt a romos iskolaépület mellett, az összeomlott
telefonközpont előtt, a kiégett könyvtúr, a vasútállomás, református templom, katolikus templom
előtt... majd elérkezett a külvárosba, végül kijutott a városból.
Itt már óvatosabbnak kellett lennie. Nehéz volt a jócskán megvilágított úton a kémeket követni.
Féltette annyira az életét, hogy kikerülje a sugárzó bombatölcséreket. Kissé lemaradt, és majd
megőrült az izgalomtól, hogy szem elől téveszti őket, de megkönnyebbülten látta, hogy letérnek az
összetöredezett útról, és betérnek az egykori Baker-tanyára. - Aha ! - mondta Addyer.
Leült az út szélén egy rakéta roncsaira, és azt kérdezte magában: -Aha, és aztán ? - Nem tudott rá
felelni, de tudta, hol keresse a feletetet. Várt, míg az alkony éjszakává feketült, és óvatosan a tanya
felé lopakodott.
Ahogy kerülgette a halálos sugárforrásokat, és időnként nekiütközött a sírköveknek, két alakot
vett észre a sötétben. A Baker-ház baromfiudvarán álltak, és nagyon különös látványt nyújtottak.
Egyikük magas volt és sovány. Mereven állt, mint egy világítótorony. Időnként végtelen
óvatossággal tett egy-egy lépést, és lassú mozdulattal intett a másik alak felé. Az is ember volt.
Köpcös volt, és szaggatott léptekkel topogott fel-alá.
Közelebb érve, Addyer hallotta a magas férfit, aki éppen azt mondta:
- Rooo booo fooo mooo hvaaa looo fooo.
Amire a másik ráfelelte:
- Vd-nk-kd-ik-md-pd-Id-nk.
Ezen mindketten nevettek; a magas férfi akár a gőzmozdony, a köpcös, mint a madárcsiripelés.
Megfordultak. A köpcös berohant a házba, a magas férfi bevonult utána. És ez volt az egész.
- Hohó ! - mondta Addyer.
Ekkor két kéz ragadta meg, és felemelte a földről. Addyer szíve összerándult. Egy görcsös
mozdulatra maradt még ideje, majd valami puha dolgot borítottak az arcára. Mielőtt elveszítette
eszméletét, utolsó pillanatban ostoba módon távcsövek jutottak eszébe.

Le tudna mondani egyetlen csésze kávé áráról, egy szerencsétlen nyomorult javára, tisztelt
uram? lsten megáldja érte.

Mikor Addyer magához tért, egy díványon feküdt egy kis fehérre meszelt szobában. A dívánnyal
szemben szürke hajú, markáns arcú úriember ült az íróasztal mellett, és szaporán írt valamit
különböző papírokra. Az asztalt elborították a különféle bonyolult menetrendek - legalábbis Addyer
annak nézte. Az egyik oldalon apró rádiókészülék állt.
- F-figyeljen ide... - kezdte Addyer remegő hangon.
- Egy pillanat, Mr. Addyer- mondta udvariasan az úriember. A rádióval babrált. A szoba közepén
egy kerek rézlemez fölött fénylő folt jelent meg, és fokozatosan egy lány alakját öltötte.
Tökéletesen meztelen és rendkívül csinos volt. Szélsebesen az íróasztalhoz rohant, és megveregette
az úriember fejét. Közben nevetett, és csiripelt:
- Vd-nk-tk-ik-It-nk.
A szürke hajú férfi az ajtóra mutatott.
- Menjen ki és induljon ! - A lány sarkon fordult, és kiviharzott az ajtón.
- Az időtényezővel függ össze - fordult az úriember Addyerhez. - Magam sem értem. Ha előre
mozognak, akkumulálódik az energia. - Újból a rádión kezdett matatni. - Mi a csudának jött ide
szaglászni, Mr. Addyer?
- Maguk kémek - válaszolt Addyer. - Ez a nő kínaiul beszélt.
- Csudát. Szerintem franciául. Régi francia a tizenötödik század közepéről. - Tizenötödik
század ! - fakadt ki Addyer.
- Pontosan. Hozzá kell szokni ehhez a felgyorsult tempóhoz. Bocsánat, egy pillanat. Ismét
bekapcsolta a rádiót. Újabb fényfolt bukkant fel, és egy meztelen férfi alakjává szilárdult. Vaskos
volt, szőrös, és siralmasan nézett ki. Kétségbeejtő lassúsággal szólalt meg :
- Mooo fooo blooo vavvv havvv pooo.
A szürke hajú férfi az ajtóra mutatott. A köpcös ember lassú léptekkel kiment.
- Szerintem - folytatta társalogva a szürke hajú -, mikor visszafelé jönnek, az ár ellen kell
úszniok. Ez lelassítja őket. Amikor előre haladnak, az árral úsznak. Ettől viszont felgyorsulnak.
Persze az egész elmúlik néhány perc alatt.
- Micsoda? - kérdezte Addyer. - Időutazás? - Hát persze.
- Az az izé... - mutatott Addyer a rádióra - az időgép? - Lényegében igen.
- De olyan kicsi.
A szürke hajú nevetni kezdett.
- Hol vagyunk tulajdonképpen? Mit akarnak?
- Tudja, furcsa ügy ez - mondta a szürke hajú. - Mindenkinek vannak ötletei az időutazással
kapcsolatban: hogy használnák fel kutatásra, régészetre, történelmi és társadalmi vizsgálatokra és
így tovább. De senki nem jött rá, mi lehet az igaz értelme - a gyógyítás.
- Gyógyítás? Orvosi kezelésre gondol?
- Igen. Pszichológiai kezelés az alkalmazkodásra képtelenek számára, akiken más gyógymód
már nem segít. Utazni küldjük őket. Menekülni. Minden negyed században állomásokat
létesítettünk, olyanokat, mint ez.
- Nem értem.
- Ez egy bevándorlási hivatal.
- Szent isten ! - ugrott fel a díványról Addyer. - Akkor maguk okozzák a népesség növekedését.
Igaz? Az vezetett ide. A halálozási arány annyival felülmúlja a születésit, hogy a maguk időutazása
szignifikánssá vált. Igaz?
- Igaz, Mr. Addyer.
- Ezrével jönnek ide. Honnan?
- Természetesen a jövőből. Az időutazást csak C/H 127-ben fedezték fel. Az annyi, mint... igen,
2505-ben, a maguk időszámítása szerint. Az állomásokat csak C/H 189-ben kezdtük felszerelni.
- De azok a gyorsan mozgók... maga mondta, hogy a múltból érkeztek.
- Ja igen, de eredetileg ők is a jövőből jöttek, csak úgy döntöttek, hogy túl messzire mentek
vissza.
- Túl messzire.
A szürke hajú férfi bólintott.
- Mókás, hogy milyen hibákat követnek el egyesek. A történelmet olvasva elveszítik
realitásérzéküket. Elveszítik a kapcsolatot a tényekkel. Ismertem egy fickót, aki kizárólag Erzsébet
korát akarta. "Shakespeare - mondta -, a Jó Erzsébet Királynő. A Spanyol Armada. Drake, Hawkins
és Raleigh. A történelem legférfiasabb korszaka. Az Aranykor. Az kell nekem!" Hiába beszéltem
neki, így hát visszaküldtük. Sajnos.
- Miért? - érdeklődött Addyer.
- Három hét múlva meghalt. Ivott egy pohár vizet, és tífuszt kapott.
 - Nem oltották be? Úgy értem, a hadsereg is, ha tengeren túlra vezényel valakit...
- Természetesen beoltottuk. Az összes lehetséges védőoltást megkapta. A kórokozók azonban
változnak, átalakulnak. Új törzsek fejlődnek ki, a régiek eltűnnek. Ezért jönnek létre a katasztrófák.
A mi védőoltásunk nyilván hatástalan volt az Erzsébet-kori tífusszal szemben. Elnézést...
Megint megjelent a fényfolt. Megint felbukkant egy meztelen ember, csiripelt valamit, és
kisuhant az ajtón. Majdnem összeütközött a meztelen lánnyal, aki bedugta a fejét, mosolygott, és
furcsa kiejtéssel megszólalt:
- Je vous prie de pardonper! Quy estoit tette gentilhomme? *
- Igazam volt - mondta a szürke hajú férfi. - Ez középkori francia. Rabelais óta nem használja
senki. - A lányhoz fordult. - Középangolul, kérem. Amerikai dialektusban.
- Jaj, elnézést, Mr. Jelling. Annyira összekeveredtek bennem ezek a nyelvek. Összekeveredetek?
Jól mondom? Vagy inkább úgy mondják...
- Hűha! - kiáltott közbe Addyer.
- Mondják így is, de inkább magánbeszélgetésben.
- Ó, igen, emlékszem. Ki volt az az úriember, aki előbb távozott? - Peters.
- Athénből ? - Igen.
- Nem tetszett neki, mi?
- Nem nagyon. Úgy látszik a peripatetikusoknál még nem volt bevezetve a víz.
- Igen. Az ember egy idő után hiányolja a modern fürdőszobát. Hol kaphatok valami ruhát?...
Vagy ebben a században nem hordanak?
- Az néhány száz évvel később van. Keresse meg a feleségemet. Kint van az udvarban a
raktárszobában. Az a nagy vörös épület.
A lány mögött hirtelen felbukkant az a hosszú, magas férfi, akit Addyer először látott az udvaron.
Már fel volt öltözve, és normális sebességgel mozgott. Rámeredt a lányra, az meg őrá.
- Splem! - kiáltottak fel egyszerre, és egymás nyakába borultak. - Örüllátlak szívem végre ketten
- mondta a férfi.
- Szívemis énis drága - nevetett a lány.
- Teishát.
Megölelték egymást még egyszer; és kimentek.
- Mi volt ez? Jövőbeli beszéd? - kérdezte Addyer. - Rövidítések?
- Rövidítések? - tört ki Jelling csodálkozva. - Nem ismeri fel a beszédet, ha hallja? Ez
harmincadik századi beszéd volt. Odafönt csak így beszélünk. Protézis, diasztolé, epergézis,
metabázis, hendiázis... és mindnyájan kutatónak születünk.
- Ne legyen olyan nagyképű - morogta sértődötten Addyer. - Én is tudok kutatni, ha
megpróbálom.
- Majd meglátja, milyen kényelmetlen egy egész életen át. - Miért, mi a különbség?
- Nagy a különbség - állította Jelling. - Megláthatná, hogy az élet csupa konvenció. Azt hinné az
ember, hogy a vízvezeték jelentéktelen apróság a görög filozófusok mellett. Sokan azt hiszik.
Viszont tény, hogy a filozófiát már ismerjük. Egy idő után fárasztó hallgatni a Nagy Embert, aki
olyasmiről tart előadást. amit már ismerünk. Hiányozni kezdenek a megszokott dolgok, az ismerős
szokások, amelyek biztos támpontot jelenthetnek.
- Ez felületes magatartás - mondta Addyer.
- Gondolja? Próbáljon meg a múltban élni, gyertyafény mellett, központi fűtés, hűtőszekrény,
konzervek és alapvető gyógyszerek nélkül... vagy fordítva, próbáljon meg a jövőben élni,
berganlickkel, a huszonkét parancsolattal, tizenkettes számrendszerű naptárral és pénzrendszerrel,
vagy próbáljon meg méterben gondolkozni, minden egyes mondatot kitervelni és átgondolni,
mielőtt megszólal..., és esetleg elítélik beszédtudatlanságért, ha netán megfeledkezik magáról, és
önkéntelenül a saját nyelvét beszéli.
- Maga túloz - jelentette ki Addyer, - Fogadok, hogy tenne olyan kor, amelyben boldogan
élhetnék. Évek óta gondolok rá, és...
- Ugyan ! - legyintett Jelling, - A nagy illúzió. Mondjon egyet. - Az amerikai forradalom.
- Pfuj! Nincs orvosi ellátás. Nincsenek gyógyszerek. Philadelphiában kolera, New Yorkban
malária. Nincs érzéstelenítés. Apró bűnökért és jelentéktelen szabályszegésekért halálbüntetés jár.
Nincsenek a kedvenc könyvei és hanglemezei. Nincs egyetlen olyan foglalkozás, amelyhez ért.
Mondjon valami mást.
- A viktoriánus kor.
- Milyenek a fogai és a szeme? Egészségesek? Ajánlatos. Nem küldhetünk vissza szemüveget és
műfogsort. Hát az erkölcsei 1 Rosszak? Tanácsos, mert különben éhen hal abban a farkastörvényű
korban. Mi a véleménye az osztálykülönbségekről? Elég élesek voltak abban az időben. Milyen
vallású? Nem ajánlatos katolikusnak, zsidónak, kvékernek, morvának vagy bármilyen kisebbségnek
lenni. Milyenek a politikai nézetei? Ha ma reakciós, ugyanezzel az állásponttal veszedelmes
radikálisnak számít száz évvel korábban. Nem hiszem. hogy boldog lenne.
- Biztonságban lennék.
- Csak ha gazdag; de pénzt nem küldhetünk vissza. Csak a testét. Nem, Addyer, a szegények
átlagéletkora negyven év volt abban az időben... elkoptak a munkában. Csak a kiváltságosak
éltek sokáig, és maga nem lenne kiváltságos.
- A felettük álló tudásommal sem ?
Jelling fáradtan bólintott.
- Tudtam, hogy ezzel is előjön előbb-utóbb. Miféle felsőbbrendű tudás? A homályos ismeretei a
tudományról és technikáról? Ne legyen ostoba, Addyer! Maga csak élvezi a tudomány áldásait, de
halvány fogalma sincs, mi hogyan működik.
- Az ismereteim nem lennének homályosak. Felkészülnék. - Például mire?
- Hát... itt van, mondjuk, a rádió. Vagyont szerezhetnék, ha feltalálom a rádiót. Jelling
elmosolyodott.
- Mielőtt a rádiót feltalálja, fel kell találnia azt a száz hozzá kapcsolódó technikai részletet, ami
végül is a rádióhoz vezetett. Teljesen új ipari világot kellene teremtenie. Fel kellene találnia a
vákuum-egyenirányítót, és olyan üzemet kell alapítania, amelyik gyártja; a heterodin vevőt, a nem
sugárzó neutrodin készüléket satöbbi. Ki kell fejlesztenie az elektromosenergia-termelést, az
energiaszállítást és a váltóáramot. Meg kellene... de minek ragozzam, ami nyilvánvaló? Fel tudná
találni a belső égésű motort a benzin feltalálása előtt?
- Ó, istenem ! - nyögte Addyer.
- És még valami - folytatta komoran Jelling. - Eddig a műszaki feltételekről beszéltem, de feltétel
a nyelv is. A kommunikáció feltétele. Gondolt már arra, hogy akármennyit is tanul, soha nem tudja
meg, milyen nyelvet is beszéltek valójában századokkal ezelőtt? Tudja, hogy ejtették a rómaiak a
latint? Ismeri a görög tájszólásokat? Meg tudná tanulni a gall nyelvet, a tizenhetedik századi
flamandot, az ófelnémetet? Soha. Süketnéma lenne.
- Sose gondoltam végig ebből a szempontból - mondta lassan Addyer. - A menekülők sose teszik.
Csak az lebeg a szemük előtt, hogy el innen... - És a könyvek? Megtanulnék kívülről egy híres
könyvet, és...
- És mi? Visszamegy a múltba annyira, hogy megelőzze az eredeti szerzőt? Megelőzi a
közönséget is. Egy könyv csak akkor válik naggyá, ha az olvasók készek befogadni. Nem lenne
semmi haszna, ha nincs, aki megvenné a könyvét.
- És az utazás a jövőbe? - kérdezte Addyer.
- Már mondtam. A probléma ugyanaz, csak fordítva. Életben maradna egy középkori ember a
huszadik században? Életben maradna az utcai forgalomban? Tudna autót vezetni? Beszélni a
nyelvet? Gondolkozni a nyelven? Alkalmazkodni a tempóhoz, eszmékhez és a körülményekhez,
amelyek a maga számára nyilvánvalóak? Soha. Tudna valaki a huszonötödik századból
alkalmazkodni a harmincadikhoz? Soha.
- Na jó - dühösködött Addyer -, ha a jövő is, a múlt is ilyen kellemetlen, miért utazgatnak ezek az
emberek?
- Nem utaznak - mondta Jelling. - Menekülnek. - Mi elő!?
- Saját koruk elől. - Miért?
- Nem szeretik. - Miért nem?
- Maga szereti a sajátját? Vagy bármelyik neurotikus? - Hová mennek?
 - Akárhová, csak a saját idejükbe nem. Folyton az Aranykort hajszolják. Csavargók!
Reménytelen idővándorok! Sosem elégedettek. Állandóan kutatnak, költöznek... kóborolnak a
századokon át. Pfuj ! A koldusok fele, akik az útjába kerülnek, ilyen időcsavargó, aki belefulladt a
rossz évszázadba.
- És akik ide jönnek... azt hiszik, ez az Aranykor?
- Azt.
- Őrültek ! - kiáltotta Addyer. - Nem látják a romokat? A sugárzást? A háborút? A félelmet? A
hisztériát?
- Dehogynem! Éppen ez vonzza őket. Ne kérdezze, miért. Gondolkodjon úgy, mint ők. Magának
tetszik az amerikai gyarmati időszak, ugye?
- Többek között.
- Hát ha elmondaná Mr. George Washingtonnak, miért szereti ezt a kort, alighanem felsorolna
mindent, amiért ő utálta.
- Ez az összehasonlítás nem fair. A mi korunk a legrosszabb az egész történelemben. Jelling
legyintett.
- Úgy tűnik magának. Mindenki minden korban ezt mondja, de higgye el nekem, mindegy, mikor
él, hogyan él, mindig él valaki valahol, aki azt hiszi, hogy maga él az Aranykorban.
- A fene egye meg ! - mondta Addyer.
Jelling szigorúan nézett rá egy pillanatig.
- Úgy lesz - mondta gondterhelten. - Rossz hírem van, Addyer. Nem hagyhatjuk magát itt.
Eljárna a szája, bajt keverne, a titkunkat pedig meg kell őriznünk. El kell küldenünk magát.
- Akárhová kerülök, beszélhetek.
- De a saját korán kívül senki sem figyel oda magára. Bolondnak fogják tartani. Különc lesz,
holdkóros... idegen.
- És ha visszajövök?
- Vízum nélkül nem jöhet, és nem tetoválok magára vízumot. Ha ez vigasztalja, nem maga lesz
az első, akit elszállítottunk. Emlékszem egy japánra...
- Ezek szerint elküld valahová az időbe? Örökre?
- Így igaz. Tényleg nagyon sajnálom.
- A múltba vagy a jövőbe ?
- Választhat. Gondolja végig, amíg levetkőzik.
- Ne legyen ilyen gyászos - mondta Addyer. - Ez a nagy kaland ! A legnagyobb ! Erről álmodtam
mindig.
- Igaza van. Csodálatos lesz.
- Tiltakozhatnék is - mondta idegesen Addyer.
Jelling a fejét rázta.
- Egyszerűen elkábíthatnám, és elküldhetném valahová. Pont olyan jó lehet, mint amit választ.
- Inkább választani szeretnék.
- Persze. Ez a beszéd, Addyer.
- Mindenki azt mondja, száz évvel korábban születtem.
- Áltatában mindenki ezt mondja... kivéve, ha száz évvel később született.
- Ezt is mondták rólam néhányan.
- Jól van, gondolja meg. A mozgás folyamatos. Mit szeretne jobban... a prózai múltat vagy a
poétikus jövőt?
Addyer lassan vetkőzni kezdett, ahogy esténként vetkőzött, mikor szokásos fantáziajátékaihoz
készült. Most azonban az álom beteljesülés előtt állt, és a döntés perce rémülettel töltötte el. Kicsit
szomorúan és remegő lábakkal lépett a szoba közepén elhelyezett rézlapra. Mikor Jelling kérdezte,
elmotyogta, amit választott. Majd ezüst fényglória ragyogott fel körülötte, és örökre eltűnt a saját
korából.
Hová ment? Tudod jól. Én tudom. Addyer tudja. Addyer kedvenc fantáziánk világába Utazott.
Oda, amely a mi menedékünk; álmaink valóságába; és közben egy pillanatra sem ébredt rá, hogy
valójában a számára egyetlen lehetséges időből lépett ki.
 Az évek távlatából minden kor - a sajátunkat kivéve - csodásnak és fényesnek tűnik.
Mikor a múlt vagy a jövő után nyafogunk, nem jövünk rá, hogy Hobson választásával állunk
szemben... hogy a ma - akár keserű, akár édes, akár nyugodt, akár rémítő - az egyedüli nap
számunkra. Az álom az időről a bűnös, és mindnyájan bűnrészesek vagyunk önmagunk
becsapásában.

Le tudna mondani egy csésze kávé áráról, tisztelt uram? Nem, uram, nem vagyok koldus.
Éhező japán vagyok, átmenetileg elakadtam ebben a nyomorúságos korban. Nem tudna egy
jegyet adni Lyonesse városába egy kétségbeesett embernek? Térden csúszva könyörgök
vízumért. Vissza akarok menni 1945-be. Vissza akarok menni Hirosimába. Haza akarok menni !

VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

* bocsátassék meg nékem, kérem ! Kicsoda légyen ezen uraság?

 AVRAM DAVIDSON : HA A TENGEREK MINDEN OSZTRIGÁJA

Mikor a férfi belépett az F és O Kerékpárüzletbe, Oscar szívélyes "üdv, üdv!" kiáltással fogadta.
Aztán, közelebbről megszemlélve középkorú, szemüveges, öltönyös látogatóját, összeráncolta a
homlokát, és pattintgatni kezdett vastag ujjaival.
- Hát persze hogy ismerem magát - mormogta. - Mr.... hm... a kutyafáját, pedig már a nyelvemen
volt a neve...
Oscar mellkasa olyan volt, mint a hordó, s a haja világosvörös színű. - Persze hogy ismer -
felelte a férfi. Kabáthajtókáján oroszlános jelvényt viselt. - Magától vettem azt a kislánybiciklit a
lányomnak, nem emlékszik? Még arról a piros, francia versenybicikliről is beszélgettünk,
amelyiken a társa dolgozott akkoriban...
Oscar lapátkezével a pénztárgépre csapott. Fejét felemelve tekintetét a mennyezetre függesztette.
- Mr. Whatney!
Mr. Whatney sugárzott a boldogságtól.
- Hát persze! - lelkendezett Oscar. - Hogy is felejthettem el? Aztán átmentünk sörözni. Hát hogy
van azóta, Mr. Whatney? Remélem, a bicikli... Angol gyártmány volt, ugye? Úgy, úgy. Nyilván
megfelelt, különben visszajött volna, nem?
Mr. Whatney megnyugtatta, hogy a bicikli remek, egyszerűen remek. Aztán hozzátette:
- Úgy hallom, valami változás történt itt. Már egyedül dolgozik. A társa...
Oscar lesütötte a szemét, és alsóajkát előrebiggyesztve bólintott. - Hallotta, mi? Há-á-át, egyedül
maradtam. Már több mint három hónapja.
A társulás három hónapja bomlott fel, de már régóta akadozott. Ferd a könyveket, az LP-
lemezeket és a magasröptű társalgást szerette, Oscar pedig a sört, a tekét és a nőket. Bármilyen nőt.
Bármikor.
Az üzlet a park közelében volt; ki is kölcsönözte a bicikliket a kirándulóknak. Ha egy nő elég
idős volt már ahhoz, hogy nőnek lehessen nevezni, de még nem lehetetett azt mondani rá, hogy
öregasszony, tehát valahol a kettő között és történetesen egyedűt volt, Oscar biztosan megkérdezte:
- Hogy tetszik magának ez a gép? Jó lesz? - Nos... azt hiszem...
Mire Oscar előhozott egy másik gépet, és azt mondta:
- Csak a biztonság kedvéért elkísérem egy darabon. Azonnal jövök, Ferd.
Ferd ilyenkor rosszkedvűen bólintott. Tudta, hogy Oscar nem jön azonnal. Oscar később
megjegyezte:
- Remélem, ugyanolyan jól érezted magad itt az üzletben, mint én odakint a parkban.
- Jó sokáig egyedül hagytál - zsörtölődött Ferd. Oscar ilyenkor rendszerint felcsattant:
- Oké, legközelebb te mész, és én maradok itt egyedül. Majd meglátod, hogy én nem irigylem
tőled azt a kis szórakozást. - De tudta, hogy Ferd, a magas, vékony, dülledt szemű Ferd úgysem
megy el soha. - Jót tenne neked - tette hozzá Oscar, s a mellére csapott. - Attól nő a szőr az ember'
mellén.
Van annyi szőr a mellén, motyogta Ferd, amennyi neki kell. Lopva alkarjára nézett, amit
bozontos, fekete szőrzet borított, holott felső karja sima volt és fehér. Már ilyen volt középiskolás
korában is, a többiek ezért "Kopasznyakúnak" csúfolták. Tudták, mennyire a szívére veszi, mégis
csúfolták. Hogy lehet az, tűnődött akkoriban, s még most sem értette, hogy az emberek szándékosan
bántják a másikat, aki nem vétett ellenük semmit? Hogy lehet az?
Egyéb dolgok is nyugtalanították. Szüntelenül.
- Ezek a kommunisták... rázta a fejét újságja mögött. Oscar két kurta szóval intézte el a
kommunistákat. Különben rettentően megjárják. - Milyen borzasztó dolog, ha ártatlan embert
végeznek ki! - kiáltotta Ferd. Oscar azt felelte, ez a pasas külön pechje.
- Add csak ide azt a küllőt - mondta Oscar.
És Ferdet még a mások apró gondjai is aggasztották. Mint például az a házaspár, akik tandemen
jöttek, egy mózeskosárral a csomagtartón. Csak levegőzni akartak, de az asszony ki akarta cserélni
a gyerek pelenkáját, és az egyik biztosítótű eltörött.
 - Miért nem találom soha a biztosítótűt? - kotorászott a nő bosszankodva a holmik között. - Soha
nem találok egyet sem.
Ferd együttérzően dünnyögött, majd elindult, hátha odabent akad. Bár emlékezett rá, hogy az
irodában látott néhányat, nem találta őket. A család úgy ment el, hogy a pelenkát féloldalt ügyetlen
csomóba kötötték.

Ebédnél Ferd elmondta, hogy valami nem tetszik neki a biztosítótűk körül. Oscar
belemélyesztette a fogait egy szendvicsbe, tépte, marcangolta, rágta, majd lenyelte. Ferd szívesen
talált ki újdonságokat a kenyerére: most leginkább a krémsajt, olíva, szardella, avocado és majonéz
keverékét szerette. Oscar viszont mindig ugyanazt a rózsaszín húskonzervet ette.
- Nehéz lehet egy kisbabával - motyogta Ferd teli szájjal. - Nemcsak utazni, de felnevelni.
- Ugyan - mondta erre Oscar -, minden sarkon van vegyesbolt, még az is felismeri, aki olvasni
sem tud.
- Vegyesbolt? Ja, a biztosítótűre gondolsz. - Arra. A biztosítótűre.
- De... tudod... valóban úgy van... amikor kell, sohasem találsz egy biztosítótűt sem.
Oscar felnyitotta a sört, s az első korttyal kiöblítette a száját.
- Aha ! Bezzeg ruhafogas mindig van dögivel. Minden hónapban kihajítom őket, aztán
legközelebb megint tele a szekrény. Ráérő idődben kigondolhatnád, hogyan lehetne ruhafogasból
biztosítótűt csinálni.
Ferd szórakozottan bólintott.
- De szabad időmben a francia versenygépen dolgozom... - Gyönyörű gép volt, könnyű vázú,
gyors, csillogó vörös. Úgy röpült rajta az ember, mint a madár. De akármilyen jó volt, Ferd még
nagyszerűbbet akart csinálni belőle. Mindenkinek eldicsekedett vele, aki csak az üzletbe lépett...
A legújabb hobbija a természet volt, helyesebben a természetről szóló könyvek. Egyszer
gyerekek jöttek be a parkbál, szalamandrákat, teknősbékákat gyűjtöttek konzervdobozokba, és
büszkén mutogatták Ferdnek. Ettől kezdve Ferd kezdte elhanyagolni a kerékpárt, s ideje nagy részét
természetleíró könyvek olvasásával töltötte.
- Mimikri! - kiáltotta. - Milyen csodálatos dolog!
Oscar érdeklődve nézett fel a tekeeredmények böngészéséből.
- Valamelyik este láttam a tévében, ahogy Edie Adams Marilyn Monroe-t utánozza. Nagy hecc
volt, fiú
Ferd ingerülten rázta a fejét.
- Én nem ilyen utánzásról beszélek. Arra gondolok, amikor a rovarok és a pókok leveleket meg
gallyakat utánoznak, hogy a madarak meg a másfajta rovarok és pókok meg ne egyék őket.
Oscar kétkedő arccal nézett rá:
- Úgy érted, megváltoztatják az alakjukat? Mit akarsz megetetni velem ?
- De hát pontosan erről van szó! A mimikri néha agresszív célokat szolgál, mint mikor a dél-
afrikai galamb kőnek tetteti magát, a halak odaúsznak hozzá, az meg elkapja őket. Vagy az a pók,
amely Szumátrán él. Amikor a hátára fekszik, olyan, mint a madárürülék. Így fogja meg a lepkéket.
Oscar utálkozva, hitetlenkedve nevetett. Aztán újra a tekeeredményekbe mélyedt. Kotorászni
kezdett a zsebében, majd kezét szórakozottan kihúzva a zsebéből, vakargatni kezdte az inge alól
kibújó dús, vörös szőrzetet. Hirtelen a zsebére csapott.
- Hol a ceruzám? - mormolta, felállt, s betrappolt az irodába. A fiókokat húzogatta; hangos "Hé!"
kiáltására Ferd is besietett a szűk kis szobába.
- Mi a baj? - kérdezte.
Oscar az egyik fiókra mutatott.
- Emlékszel, a múltkor panaszkodtál, hogy nem találsz biztosítótűt? Ide nézz! Az egész
nyavalyás fiók tele van velük.
Ferd csak bámult, a fejét vakarta, és bátortalanul mondta, hogy pedig ő ott is nézte...
Mély női hang kiáltotta kintről: - Van itt valaki?
Oscar nyomban megfeledkezett a fiókról és annak tartalmáról.
- Máris megyek! - kiáltotta, s már ott sem volt. Ferd lassan ballagott utána.
 Fiatal nő állt az üzletben, izmos, masszív lábú, nagy mellű nő. Kerékpárja nyergére mutatott,
mire Oscar hümmögni kezdett, inkább a nőt nézve, mintsem a kerékpárt.
- Csak egy kicsit kellene igazítani rajta - mondta a nő. - Hm, hm! - mondta Oscar.
- Láthatja, semmi más nem kéne, csak egy csavarkulcs. (Hm, hm!) Egyszerűen elfelejtettem
magammal hozni.
- Hm, hm! - válaszolta Oscar automatikusan, de egyszerre felélénkült: - Egy pillanat alatt
helyrehozom. - S noha a nő erősködött, hogy ennyit ő is meg tud csinálni, Oscar megigazította a
nyerget. Bár nem éppen egy pillanat alatt. Pénzt nem fogadott el. Amennyire csak lehetett, húzni
akarta az időt.
- Hát akkor köszönöm - mondta a fiatal nő. - Most pedig mennem kell.
- Most kényelmesen ül a gépen? - Tökéletes. Köszönöm...
- Mondanék önnek valamit. Elkísérem egy darabon, csakhogy... A nő körte alakú mellei
rázkódtak a nevetéstől.
- Ó, velem úgysem tud lépést tartani! Ez egy versenygép!
Oscar szeme a sarok felé vágott, s Ferd abban a pillanatban már tudta, mi jár a fejében.
Előrelépett. De hiába kiáltotta, hogy "nem", társa hangja elnyomta az övét:
- Nos, ez a versenygép talán van olyan gyors, mint az öné!
A fiatal nő jóízűen felkacagott, azt mondta, majd elválik, s már kint is volt. Oscar, ügyet sem
vetve Ferd széttárt karjára, felpattant a francia biciklire, és elhajtott. Ferd az ajtóból nézte, amint a
két előredőlő alak eltűnik a parkban. Akkor lassan bement.
Már majdnem este volt, mire Oscar kiizzadva, de boldogan visszatért. - Hej, micsoda kis nő! -
kiáltotta széles mosollyal. Egyre a fejét csóválta, fütyörészett, hadonászott, szusszantott egyet-
egyet. - Micsoda délután volt, őregem !
- Add vissza a biciklit! - mondta Ferd.
- Persze, persze - felelte Oscar, odaadta a gépet, és mosakodni indult.
Ferd ránézett a gépre. A piros zománcot vastagon borította a por; sáros volt, és száraz fűcsomók
ragadtak rá. Bemocskolták, lealacsonyították. Azelőtt, ha ráült, szárnyaló madárnak érezte magát...
Oscar vizesen, boldogan jött elő. Döbbenten felkiáltott és odarohant. - Tágulj innen ! - kiáltotta
Ferd egy késsel hadonászva. Összevissza kaszabolta a kerekeket, az ülést, az üléshuzatot.
- Megvesztél?! - üvöltötte Oscar. - Elment az eszed? Ferd, ne, ne csináld, Ferd...
Ferd már a küllőket nyírta, hajlította, csavarta. A legnagyobb kalapáccsal ütötte a vázat, míg
ronccsá nem vált, s még azután is, míg ki nem fogyott belőle a szusz.
- Nemcsak bolond vagy - mondta Oscar keserűen -, hanem piszokul féltékeny is. Eredj a pokolba
! - Azzal kicsörtetett.
Ferd sajgó háttal, zúgó fejjel zárta be az üzletet, és lassan hazament. Olvasni sem volt kedve,
eloltotta a lámpát, az ágyára dőlt, s ott feküdt órákig ébren; hallgatta az éjszaka surrogó neszeit,
őrült, vad gondolatokkal a fejében. Ezután napokig nem beszéltek egymással, legföljebb annyit,
amennyit feltételenül kellett. A francia kerékpár roncsai az üzlet mögött hevertek. Két hét is eltelt,
de még egyiküknek sem volt kedve kimenni és megnézni.
Egy reggel, amikor Ferd megérkezett, társa barátságosan üdvözölte, csodálkozva ingatta a fejét,
majd megkérdezte:
- Hogy csináltad, mondd, hogy csináltad, Ferd? Jézusom, micsoda gyönyörű munka, ezt meg kell
hagyni ! Akkor hát nincs több harag, igaz, Ferd ?
Ferd elfogadta a feléje nyújtott kezet. - Nincs, nincs. De hát miről beszélsz?
Oscar az üzlet mögé vezette. Ott állt a piros versenygép egy darabban, egyetlen karcolás nélkül,
zománca csillogóbb volt, mint valaha. Ferd lélegzete elakadt. Lehajolt, hogy alaposan megnézze.
Az ő gépe volt. Ott volt minden, amit ő csinált rajta.
Lassan felegyenesedett. - Regeneráció...
- Hogyan? Mit mondasz? - kérdezte Oscar. - Hé, fiú, egészen elfehéredtél! Éjszakákon át nem
aludtál, mi? Gyere be, ott majd leülhetsz. De még mindig nem értem, hogy csináltad.
Odabent Ferd leült. Megnyalta kiszáradt ajkát. - Oscar, ide figyelj... - mondta.
- Na?
 - Oscar! Tudod te, mit jelent a regenerálódás? Nem? Ide figyelj! Vannak gyíkok, amelyeknek, ha
a farkuknál fogod meg őket, letörik a farkuk, aztán újra kinő. Ha egy rák elveszti az ollóját, újat
növeszt helyette. Néhány féreg, köztük a hidra meg a tengeri csillag, ha darabokra vágják, a
darabok kiegészítik magukat, vagyis kinőnek a hiányzó részek. A szalamandra és a béka képes új
végtagot növeszteni.
- Ez nem is olyan vicces, Ferd. Úgy értem, a természet. Nagyon érdekes. De hogy visszatérjek a
biciklire... hogy tudtad ilyen szépen rendbe hozni?
- Hozzá se nyúltam. Regenerálódott. Mint a gőte. Vagy a rák. Oscar elgondolkodott ezen.
Lehajtott fejjel, alulról nézett Ferdre. - Nézzük csak, Ferd... ide süss... miért nem csinálja ugyanezt
az összes törött bicikli?
- Ez nem közönséges bicikli. Úgy értem, nem igazi bicikli. - Elkapta Oscar pillantását, és
felkiáltott: - Mit csináljak, ez az igazság! Kiáltásától Oscar zavartsága elmúlt, s a helyébe kétkedés
lépett. Felállt. - Nahát, nekem az a véleményem, hogy ez az izé a bogarakról meg az angolnákról
vagy mi az örödögökről igaz. De ezek élnek. A bicikli pedig nem él. - Diadalmasan nézett le a
másikra.
Ferd saját, kalimpáló lábát nézte.
- A kristály sem él, és mégis, adott körülmények között, a sérült kristály képes arra, hogy
regenerálódjon. Oscar, megnéznéd, ott vannak-e a biztosítótűk a helyükön? Ugye, megteszed?
Hallgatta, amint Oscar kihúzgálta a fiókokat, beléjük kotort, sorra visszacsapta őket, és
visszatrappolt.
- Nahát! - mondta. - Mind eltűnt. Ahogy az a hölgy mondta a minap, meg te is, hogy amikor
kellenének, egy sincs. Eltűnt... Ferd ! Arra... ?
Ferd kirántotta a szekrényajtót, és hátraugrott a kizúduló ruhafogasok elől.
- Pontosan, ahogy mondtad - folytatta Ferd reszkető szájjal. - Másrészt viszont rengeteg
ruhafogast találunk. Nem volt itt egy sere.
Oscar vállat vont.
- Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. De bárki bejöhetett ide, elvihette a biztosítótűket, és
berakhatta a fogasokat. Akár én is... de nem én voltam. Vagy te. Talán - a szeme résnyire szűkült -,
talán álmodban csináltad. Orvoshoz kéne menned. Jézusom, milyen pocsékul nézel ki!
Feró visszament, leült, arcát a kezébe temette.
- Pocsékul érzem magam. Félek, Oscar! Hogy mitől? - Zihálva szedte a levegőt. - Megmondom
neked. A múltkor arról meséltem, hogyan utánoznak a vadon élő állatok különböző dolgokat.
Gallyakat, leveleket... teknősbékák, amelyek sziklának látszanak. Nos, tegyük fel, hogy élnek...
bizonyos dolgok... az ember környezetében. A városokban. A házakban. Ezek a valamik képesek
utánozni... szóval, olyan dolgokat, amelyek az ember körül találhatók...
- Az ember körűt... az isten szerelmére!
- Talán ezek az életnek valamilyen más formái. Talán a levegőből táplálkoznak. Tudod, mik ezek
a biztosítótűk valójában? Ezek a másfélék ! Oscar, a biztosítótűk a bábok. Aztán kikelnek. A lárváik
pontosan olyanok, mint a ruhafogasok. Azt hiszed, azok, pedig nem. Oscar, hidd el, hogy nem azok,
tényleg nem...
Arcát a kezébe temetve sírni kezdett. Oscar csak nézte. Megrázta a fejét.
Feró a következő pillanatban összeszedte magát. Szipogott.
- Ezek a biciklik, amiket a rendőrök találnak úton-útfélen, aztán várják, hogy a tulajdonosok
jelentkezzenek... aztán, mert nem jöttek értük, mi megvesszük őket a kiárusításon. Mert nincs is
gazdájuk, csakúgy, mint azoknak, amelyeket a gyerekek hoznak be azzal, hogy találták őket. És
nyilván igazat is beszélnek, hiszen ezeket a gépeket nem gyárban készítették. Úgy nőttek. És most
is nőnek. Összetöröd, aztán kidobod őket. És ők regenerálódnak.
Oscar egy láthatatlan valakihez fordult, és megcsóválta a fejét.
- Hűha, fiú ! - mondta. Aztán Ferdhez fordult. - Azt mondod, ma biztosítótű és holnap már
ruhafogas?
- Ma gubó, holnap lepke - felelte Ferd. - Ma tojás, holnap csirke. De ezekkel nem nappal
történik, amikor mindenki láthatja. Éjszaka, Oscar... éjszaka hallani lehet. Azok az éjszakai neszek,
Oscar...
- Akkor hogy lehet az, hogy reggel nem gázolunk hasig a rengeteg bicikliben? - kérdezte Oscar. -
Ha minden ruhafogas biciklivé változna...
De Ferd erre is tudott magyarázatot. Ha minden halikra és minden osztrigaivadék kikelne, az
ember száraz lábbal sétálhatna át a halak és az osztrigák hátán a tenger túlsó partjára. Rengetegen
elpusztulnak, felfalják őket a ragadozók, s a természetnek bőven kell számolnia, hogy valamennyi
azért eljusson a kifejlett korig. Oscar erre megkérdezte, ugyan ki a fene enné meg a ruhafogasokat.
Feró szeme a falon, a házon, a parkon, a városon át a semmibe meredt. - Én csak a képet
festettem eléd. Nem igazi biztosítótűkről vagy ruhafogasokról beszéltem. Már nevet is találtam:
"hamis barátoknak' hívom őket. A középiskolában franciaórán ki kellett szúrnunk azokat a francia
szavakat, amelyek angolnak látszanak, holott nem azok Úgy hívtuk őket: "faux amis". Hamis
barátok. Áltűk. Álfogasok... Hogy ki eszi meg őket? Nem tudom. Lehet, hogy az álporszívók?
Társa felmordult, és a combjára csapott.
- Ferd, Ferd, az ég szerelmére! - kiáltotta. - Tudod, mi a te bajod? Osztrigákról beszélsz, de
elfelejted, mire valók. Elfelejted, hogy kétféle ember él a világon. Hagyd a könyveket, a
bogarasakat is meg a franciákat is. Eredj ki az emberek közé. Hajts föl néhány sört. Tudod mit? Ha
legközelebb ide téved Norma, tudod, az a versenybiciklis nő, mondom, ha legközelebb idejön, te
mész el piros versenygéppel, és te mész vele a bokrok közé. Én nem bánom. És biztosan ő sem
bánja. Legalábbis nem nagyon.
De Ferd nemet mondott.
- Soha többé nem nyúlok ahhoz a kerékpárhoz. Félek tőle.
Oscar ekkor erővel talpra állította, tiltakozása ellenére hátracipelte, és ráültette a francia gépre.
- Csak így győzheted le a félelmedet! - jelentette ki.
Ferd falfehéren, inogva elindult. A következő pillanatban már a földön volt, sikoltozva gurult és
csapkodott.
Oscar elhúzta a gép mellől.
- Ledobott! - kiáltozta Ferd. - Meg akart ölni! Nézd: vér!
A társa megnyugtatta, hogy csak egy bucka dobta le, mert annyira félt. A vér? Valami törött küllő
karmolhatta fel az arcát. És ragaszkodott hozzá, hogy Ferd újra felüljön, hogy legyőzze félelmét.
De Ferd hisztériás rohamot kapott. Üvöltözött, hogy egyetlen ember sincs biztonságban... hogy
figyelmeztetni kell az emberiséget. Oscar csak hosszú idő múlva tudta megnyugtatni. Akkor rávette,
hogy menjen haza, és feküdjön le.
Az egészet persze nem mesélte el Mr. Whatney-nek. Csak annyit mondott, hogy a társa
megelégelte a kerékpárokkal való foglalkozást.
- Nem érdemes aggodalmaskodni, és a világ megváltoztatására törekedni - jelentette ki. - Én
mindig azt mondom, a dolgok olyanok, amilyenek. Ha az ember nem tud változtatni rajtuk, fogadja
e( őket.
Mr. Whatney azt felelte, ő is pontosan így gondolkodik. Érdeklődött, hogy mennek azóta a
dolgok.
- Hát... nem is olyan rosszul. Tudja, vőlegény lettem. Normának hívják a lányt. Megőrül a
kerékpárokért. Mindent egybevéve, a helyzet egyáltalán nem olyan rossz. Igaz, több a munka, de
mindent a magam feje után csinálhatok, így hát...
Mr. Whatney bólogatott. Körülnézett az üzletben.
- Látom, még mindig gyártanak női kerékpárokat - mondta -, pedig manapság annyi nő hord
nadrágot, hogy talán már nem is számítana.
- Nem is tudom - felelte Oscar -, én már így szeretem. Gondolt már valaha arra, hogy a bici klik
olyanok, mint az emberek? Úgy értem, a gépek közül egyedül a biciklik között vannak nők és
férfiak?
Mr. Whatney kuncogott egy sort, mert ő még sohasem gondolt erre, de így igaz. Aztán Oscar
megkérdezte, óhajt-e valamit Mr. Whatney... nem mintha amúgy nem látná szívesen.
- Csak meg akartam nézni a készletet. Közeledik a fiam születésnapja.
Oscar bólogatott.
 - Lenne itt valami - mondta -, amit másutt úgysem kapna meg. Különlegesség. Egyesíti magában
a francia versenygépek és az amerikai
normál modellek összes előnyét, ráadásul itt három méretben készül: gyermek-, közepes és
felnőtt méretben. Hát nem gyönyörű?
Mr. Whatney közölte, hogy talán éppen erre lenne szüksége.
- Egyébként, ha már erről van szó - kérdezte -, mi lett azzal a francia versenygéppel, a pirossal,
ami annak idején itt volt?
Oscar arcán fintor jelent meg. Aztán ártatlan, közömbös képpel vevőjéhez hajolt, és oldalba
bökte.
- Á, az öreg francia! Azt kitettem szépen a fészerbe!
Jót nevettek, majd még elmondtak egymásnak néhány történetet, megkötötték az üzletet, és jóízű
nevetések közepette leöblítették néhány sörrel. Aztán megjegyezték; nagy kár szegény Ferdéit,
szegény, öreg Ferdért, akit úgy találtak meg saját szobájában, hogy egy ruhafogas fonódott szorosan
a nyakára.

NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

 JAMES TIPTREE, JR : A NŐK AKIKET NEM ÉRTENEK A FÉRFIAK

Akkor láttam először, amikor a Mexicana-727-es nyílegyenesen leereszkedett Cozumel

szigetére. Kifelé igyekeztemben ugyanis véletlenül belerúgtam az ülésbe. - Pardon mondtam az
ülésen helyet foglaló páros nőnemű foltnak. A közelebbi szó nélkül bólintott, a fiatalabbik, az ablak
melletti, csak nézett kifelé. Folytattam az utam a folyosón, nem tűnt fel semmi. Abszolút semmi.
Soha többet nem néztem, nem gondoltam volna rájuk.

Cozumel repülőtere most is az izgatott, tengerparti fövenyhez öltözött jenkik és a nyugodt,

elegáns, ebédhez kicsípett mexikóiak szokásos keveréke. Én - komoly horgászásra készülődő
elnyűtt jenki - gyorsan kimentem felszerelésemet, botjaimat a tömegből, és átvágok a repülőtéren,
hogy megkeressem bérelt gépem pilótáját. Egy bizonyos Estéban kapitány - szerződésünk
értelmében - elvisz majd a part mentén háromszáz kilométerre fekvő, hölgyhalban gazdag belize-i
lapályhoz.

Estéban kapitány négy láb kilenc magas, bőre, mint a mahagóni, hamisítatlan puro maja. Közli,
hogy a Cessna, amit béreltem, felszállási tilalom alatt áll, a Bonanzával pedig egy másik társaságot
kell Chetumalba szállítania.

Chetumal délre fekszik. Mi lenne, ha felvenne, s miután őket letette, továbbvinne Belize-be?
Komoran megfontolja a lehetőséget. Ha a társaság beleegyezik, és ha nincs túl sok equipajes.

Feltűnnek a Chetumalba tartó utasok: a nő az, fiatal társnőjével - a lányával? - kecsesen

lépegetnek a jukkával szegélyezett kavicsos úton. Kétrészes kosztümjük, akár ők maguk, kis
méretű, egyszerű, jellegtelen színű. Semmi probléma. Amikor a kapitány megkérdi, velük tarthatok-
e, az anya, anélkül hogy rám pillantana, azonnal szelíden beleegyezik:

- Természetesen.

Azt hiszem, belső zavarjelzőm ekkor küldte az első tétova figyelmeztetéseket. Mikor nézett meg
magának ilyen alaposan ez a nő, hogy habozás nélkül felvesz a gépére? Gyorsan kiverem a
fejemből a dolgot. A rögeszmék már évek óta csak megzavarják az életemet, de hát nem könnyű
leszokni róluk.

Ahogy bemászunk a gépbe, látom, a lánynak - volna csak egy szikra élet benne egész vonzó
alakja lenne. De hát nincs. Estében kapitány összehajtogatott csíkos takarót terít maga alá, hogy
ellásson a motorház fölött, majd gondosan ellenőrzi a műszereket. Percek múlva már a Karib-tenger
türkiz kocsonyája fölött dobálózik velünk a durva déli szél.

Balfelé a tengerparton a Quintana Roo vidéke terül el. Ha még sosem látták Yucatánt, képzeljék
el a világ legnagyobb, makulátlanul sírna zöldesszürke szőnyegét. Elhagyatott egy vidék.
Átrepülünk a Tulum fehér romja és Chichén Itzá barázdának látszó útja, meg egy féltucat
kókuszdióültetvény fölött, aztán csak zátonyok, alacsony, sűrű bozót végesvégig a horizont mentén.
Évszázadokkal ezelőtt ugyanez a látvány fogadta a konkvisztádorokat is.

Hosszú gomolyfelhőláncok rohannak felénk, árnyékba borítják a partot. Rádöbbenek, hogy

pilótánk rosszkedvének jórészt az időjárás az oka. Nyugatra, Mérida sárgás színű földjein, tűnőben
a hidegfront, a déli szél parti viharokat terel a magasban, errefelé Ilovisnosnak hívják őket. Estéban
ügyesen megkerül néhány kisebb viharfelhőt. A Bonanza vadul hánykolódik a levegőben;
hátratekintek, azzal a tétova szándékkal, hogy megnyugtassam a hölgyeket. A legteljesebb
nyugalommal szemlélik, ami Yucatánból még látható. Elfoglalhatták volna a másodpilóta ülést is,
de visszautasították. Ennyire tartózkodóak lennének?

Gomolyogva felszáll előttünk egy újabb Ilovisno. Estéban felviszi a Bonanzát; hogy kilásson,
felemelkedik az ülésről. Hosszú idő óta először lélegzem fel, ízlelgetem a szélességi fokokat, amik
elválasztanak íróasztalomtól: előttem egy horgászásnak szentelt hét. Kapitányunk klasszikus maja
profilja vonja magára a tekintetemet: ragadozóorra fölött a csapott homlok, beugró álla, ajkai. Ha
ferde vágású szeme csak egy csöppet is kancsalabbul nézne, nemigen szerezhetett volna
jogosítványt. De akár hiszik, akár nem, mindez együtt vonzó képet alkot. A miniruhás kis maja
lányoknál ez a színjátszó kancsalság ráadásul még erotikus is. Semmi sincs bennük a keleti nők
babaszerűségéből: kőből vannak még a csontjaik is. Estéban kapitány öreganyja bizonyára el tudná
vontatni a Bonanzát...

Arra ébredek, hogy a fejem nekiütődik a kabin falának. Estéban a zápor sűrű dobolása közepette
ugat fejhallgatójába, az ablakok sötétszürkék.

Egy fontos zaj hiányzik: a motor hangja. Rádöbbenek, hogy Estéban halott géppel küszködik.
Háromezerhatszáz... kétezer lábnyit zuhant a magasság.

Ide-oda dobál bennünket a vihar, Estéban a tank gombjait csapkodja, gasolináról vicsorog
valamit, óriási fogai kivillannak a szájából. A Bonanza pörögve zuhan lefelé. A kapitány a feje
fölötti kapcsolóhoz nyúl, látom, az üzemanyagszint-mutató magasan áll. Lehet, hogy eltömődött
egy gravitációs etetőcső, hallottam, errefelé nem valami tiszta a benzin. Estéban eldobja a
fejhallgatót, egy a millióhoz, hogy bárki meghall bennünket ilyen viharban, legalábbis ebben a
térségben. Kétezerötszáz - zuhanunk lefelé.

Az elektromos tápszivattyú mintha bekapcsolna: a motor felzúg, elhallgat, felzúg, aztán örökre
elnémul. Fairtelen kikerülünk a felhők alól. Alattunk a zátonyok hosszú fehér sávját majdnem
teljesen eltakarja az eső. Mögöttünk nem látszik a part, csak egy nagy, kanyargós öböl meg néhány
mangrovefaliget - sebesen közelednek felénk.

Ebből baj lesz, mondom magamnak minden eredetiség nélkül. Hátam mögött a nők meg sem
mukkannak. Ahogy hátranézek, látom, kabátjukat feltették a csomagtartóba, és bekötözték magukat.
Nyolcvan körüli szédítő sebességnél nem sokat ér, de azért én is bekapcsolom a biztonsági övet.

Estéban, a zuhanó gép pilótája újból beleüvölt a fejhallgatójába. Nem akármilyen mutatványt
hajt végre - ahogy a víz nekünk zúdul, hajmeresztő fordulatot vesz, rátámasztja a gépet a szelekre,
és az orrunk előtt máris feltűnik egy homokdűne hosszú, halvány vonulata.

Hogy a pokolba bukkant rá, fogalmam sincs, A Bonanza leszánkázik, és őrült robajjal nekiüti
hasát a dűnének, megpattan, aztán megint beleütődik a földbe, vadul forog

körülöttünk a világ, ahogy a homokdűne végén bebukfencezünk a mangrovefák közé. Recsegés,

ropogás, a gép egyik szárnyával fölfelé betemetkezik a fügefás bucka ölelésébe. Valamennyien egy
darabban vagyunk, a gép sem gyulladt ki. Fantasztikus! Estéban kapitány kifeszíti az ajtót, amely
most felülre került. Mögöttem az egyik nő ismételgeti: - Anyám, anyám.

Feltápászkodom a padlóról, és látom, hogy a lány megpróbál kibontakozni anyja öleléséből. Az

asszony szeme csukva. Aztán felnéz, és hirtelen elengedi a lányt, nyugodt mint a kőszikla. Estéban
kihúzza éket a gépből. Megragadom a Bonanza mentőládáját, és kimászom utánuk a vakító napba
és szélbe. A vihar, amely elkapott bennünket, lassan távolodik a part mentén.
 - Nagy leszállás volt, kapitány.

- De mi/yen! Csodálatos volt! - A nők gyengén állnak a lábukon, de nem hisztérikusak. Estéban
úgy tekint végig a vidéken, ahogy ősei szemrevételezhették a spanyolokat. Akinek már volt
effélében része, ismeri a lassú mozdulatokkal terhes bárgyúságot,

ami ilyenkor előveszi az embert. Először jön az eufória. Lekászálódunk a fügefáról, és a forró,
süvítő szélben kimegyünk a homokdűnére. Minden riadalom nélkül nyugtázzuk, hogy sehol semmi,
mérföld hosszan kristálytiszta víz vesz körül minden oldalról. Mindössze egy láb mély, a fenekén
olívzöld színű iszap. A távoli part körülöttünk lapos, mocsaras mangroveliget, teljesen elhagyatott.

- Bahfa Espiritu Santo. - Estéban megerősíti gyanúmat, hatalmas vízvadonban vagyunk. Mindig
is szerettem volna horgászni errefelé.

- Mi az a füst? - A lány a horizonton lebegő pamacsokra mutat.

- Alligátorvadászok - mondja Estéban. A maja orvvadászok otthagyják tüzeiket a mocsárban.

Felrémlik előttem, hogy jelzőtüzeink ezek szerint nemigen fognak különösebb feltűnést kelteni.
Gépünk is jól elrejtőzött a fügefák között.

Épp amikor megfogalmazódik agyamban a kérdés, hogy a pokolba fogunk innen kikeveredni, az
idősebbik nő higgadtan megkérdi:

- Ha nem hallották önt, kapitány, akkor mikor kezdenek keresni bennünket, holnap? - Pontosan -
bólint szárazon Estéban. Tudom, hogy a légi mentés meglehetősen szabadosan zajlik errefelé.
Mintha csak azt mondanák, tartsd nyitva a szemed, hátha felbukkan Mario, az anyja szerint egy hete
nyoma veszett.

Derengeni kezd előttem, hogy még jó darabig itt fogunk időzni.

Továbbá, az a Diesel-kocsi zajára emlékeztető hang a Karib-tenger moraja, amint betódul az

öbölbe. Felénk fújja a szél, és a mangrovefák csupasz törzse is mutatja, hogy dagálykor dűnénk víz
alá kerül. Emlékszem, ma reggel teleholdat láttam - azt hiszem St. Louisban -, ez azt jelenti, hogy
tetőzni fog a dagály. Nem baj, felmászhatunk a gépbe. De honnan szerzünk ivóvizet?

Valami halkan csobban mögöttem. Az idősebbik nő belekóstolt az öböl vizébe. Megcsóválja a

fejét, bánatosan elmosolyodik. Mivel ez az első természetes reakció, amit látok tőlük, úgy vélem, ez
jó alkalom a bemutatkozáshoz. Amikor megmondom, hogy Don Fenton vagyok St. Louisból, közli,
hogy őket Parsonséknak hívják, Bethesdából valók, Maryland államból. Olyan kedvesen
mutatkozik be, hogy csak később jövök rá, a keresztnevüket elmulasztotta elárulni. Mindannyian
újból gratulálunk Estéban kapitánynak.

A bal szeme teljesen be van dagadva, de egy maja az ilyen apró kellemetlenségekre rá se hederít.
Mrs. Parsonsnak azonban feltűnik, hogy a könyökét furcsán bemélyeszti a bordái közé.

- Maga megsérült, kapitány.

- Roto. Azt hiszem, eltört. - Látszik, hogy szégyenli a fájdalmát. Amikor lehámozza magáról az
inget, csúnya seb tűnik elő gyönyörű, sötét pejszín mellkasán.

- Van ragtapasz abban a ládában, Mr. Fenton? Értek egy keveset az elsősegélynyújtáshoz.
 Hozzáértéssel, személytelenül nyúl a tapaszhoz. Miss Parsonsszal elsétálok a dűne széléig.
Később, amikor felidéztem, pontosan emlékeztem a beszélgetésünkre.

- Rózsaszínű kanalasgémek - mutatom, ahogy a három madár tovaszáll.

- Gyönyörűek! - mondja vékonyka hangján. Mindkettőjüknek vékony a hangja. Maja indián,

ugye? Mármint a pilóta.

- Az. Valódi maja, egyenesen a Bonampak faliképekről. Látta már Chichént és Uxmalt?

- Igen. Méridában is voltunk, most Tikalba megyünk, Guatemalába. Vagyis akartunk.

- El fognak jutni. - Rájövök, hogy a lányra talán ráfér egy kis biztatás. - Hallott róla, hogy a maja
anyák hajdanában deszkát erősítettek az újszülöttek homlokára, hogy lejtós legyen ? Az orruk
fölé pedig faggyúlabdát függesztettek, attól a kancsalság. Úgy tartották, a kancsalság előkelő.

A lány mosolyog, és még egy pillantást vet Estéban felé.

- Itt, Yucatánon, egészen mások az emberek - mondja elgondolkozva. - Nem olyanok, mint a
Mexico City környéki indiánok. Sokkal, nem is tudom... függetlenebbek.

- Ez azért van így, mert sohasem igázták le őket. A majákat üldözték, gyilkolták, de soha senki
nem tudta térdre kényszeríteni őket. Fogadok, nem tudja, hogy az utolsó mexikói-maja háború
fegyverszünettel végződött 1935-ben.

- Nem. - Aztán komolyan hozzáteszi: - De nagyon örülök neki.

- Én is.

- A víz valóban nagyon sebesen emelkedik - szólal meg halkan Mrs. Parsons a hátunk mögött.

Nemcsak a víz emelkedik, jön az újabb llovisno is. Visszamászunk a Bonanzába. Vízhatlan
csuklyámat kikötözöm esőfogónak, de a dühödt vihar azonnal letépi. Szétosztunk néhány rúd
malátát, a felfordulásból elékerül Jack Daniels whiskym, viszonylagos kényelembe tesszük
magunkat. A Parsons hölgyek épp hogy belenyalnak a whiskybe, Estében és én viszont derekasan
kortyolunk belőle. A Bonanza összevissza rázkódik. Estében ősei jellegzetes kacsintásával
nyugtázza, hogy a víz beszivárog a kabinjába, aztán elalszik. Mindannyian elszunnyadunk.

Visszavonul a víz, és magával viszi eufóriánkat is. Rettentő szomjasak vagyunk, és pokoli közel
a naplemente. Munkához látok a horgászbottal meg néhány hármashoroggal, és sikerül négy apró
márnát fognom. Estéban és a nők kikötik a Bonanza apró mentőtutaját a mangrovefák közé, hogy
felfogja az esővizet. Forrón perzsel a szél. Repülőgép nem mutatkozik.

Végül jön egy újabb zápor, és fejenként hat uncia vízzel ajándékoz meg bennünket. Amikor a
naplemente aranyfüstbe borítja a világot, a dűnén ülünk, vizes, nyers márnát és kétszersültet eszünk.
A nők sortot viselnek, csinosak, de egy csöppet sem ingerlőek.

- Nem is tudtam, hogy a nyers hal ilyen üdítő - mondja Mrs. Parsons kellemesen. A Iránya
kuncog, szintén kellemesen. Az anyja túlsó oldalán ül, jó messze Estébentől és tőlem. Már tudom,
hova tegyem Mrs. Parsonst. Tyúkanyó, aki mindenáron megvédelmezi egyetlen csirkéjét a férfi
ragadozóktól. Felőlem... Elvégre én horgászni jöttem.
 Valami mégis dühített. Képzeljék el, ezek a fránya nők egyetlenegyszer nem panaszkodtak. Se
egy pillantás, se egy zokszó, az égvilágon semmiféle személyes megnyilvánulást nem láttam tőlük.
Mintha csak egy kézikönyvből léptek volna elő.

- Igazán nagyon otthonosan mozog a vadonban, Mrs. Parsons. Gyakran kirándul? - 0, dehogyis !
- Félénk nevetés. - Utoljára cserkész koromban. Nézze csak, nem hajósmadarak azok ott?

Kérdésre kérdéssel válaszol. Megvárom, amíg a fregattmadarak méltóságteljesen belerepülnek a

lemenő napba.

- Bethesda... Tévedek, ha úgy tippelem, Samu bácsinak dolgozik?

- Nem, dehogy. Nagyon jól ismerheti Washingtont, Mr. Fenton. Gyakran szólítja oda a munkája?

Bárhol beugrottam volna ennek a fogásnak, de nem a mi kis dűnénken. Vadászösztönöm újból
feléled.

- Melyik ügynökségnél van? Bájosan feladja.

- Ó, semmi izgalmas, a kormánybiztonság levéltáránál. Könyvtáros vagyok.

Hát persze. Most már ismerem, ismerek minden levéltárakban, könyveléseken, kutató-
csoportokban, személyzeti és adminisztrációs hivatalokban dolgozó Mrs. Parsonst. Szóljanak Mrs.
Parsonsnak, hogy készítsen egy kimutatást a 73-as költségvetési év külszolgálati szerződéseiről.

- Aha, szóval most Yucatánt ellenőrzik. Kár... - kísérletezem a bárgyú kis viccel. Szóval maga
tudja, hova rejtették a holttesteket.

Szemrehányóan elmosolyodik, feláll.

- Nagyon gyorsan sötétedik.

Ideje visszamenni a géphez.

Egy csapat íbisz köröz fölöttünk, nyilvánvaló, hogy fügefákon szoktak elülni éjszakára. Estéban
előveszi a machetéjét és egy maja függőágyat. Nekilát, hogy felakassza a fa és a repülő közé. Nem
engedi, hogy segítsek, noha machetecsapásai észrevehetően ernyedtek. ,

A Parsons hölgyek pisilnek egyet a szárny mögött. Hallom, hogy egyikük elcsúszik és halkan
sikkant. Amikor visszatérnek a gép törzsébe, Mrs. Parsons megkérdi:

- Nem alhatnánk mi a függőágyban, kapitány?

Estéban visszafojtja hitetlenkedő vigyorgását, én felhívom a figyelmüket az esőre és a

szúnyogokra.

- Ó, van nálunk rovarirtó, és szeretjük a friss levegőt.

Körülbelül ötös erősségű szél fúj, a levegő minden perccel egyre hidegebb. - Van esőkabátunk is
- teszi hozzá vidáman a lány.

Jól van, hölgyeim. Mi, veszélyes hímek visszavonulunk a nyirkos kabinba. A szél mormogására
át hallom, hogy a nők nevetgélnek, nyilvánvalóan jól érzik magukat fagyos íbiszfészkükben. Ez
lehet a rögeszméjük, állapítom meg. Tudom magamról, hogy egy csöppet sem vagyok fenyegető
férfi, e karizma hiánya nálam valójában az évek során kialakult munkaártalom. Talán Estéban
piszkálta fel a fantáziájukat? Vagy tényleg ennyire bolondulnának a friss levegőért?... Az álom
láthatatlan Diesel-motorok zúgásával jön felém a zátony irányából.

Száraz szájjal ébredünk a szeles, lazacszínű napkeltére. Gyémánt napszelet tör fel a tengerből, és
azonnal felhőbe vész. Munkához látok a bottal és a márnacsalikkal. Időközben két zápor is
megkerül bennünket. A reggeli egy-egy szeletke nedves barracuda hal.

A Parsons hölgyek továbbra is nyugodtak, segítőkészek. Estéban irányítása alatt felállítjuk a

motorház tetejét, hogy amennyiben repülőzúgást hallunk, azonnal jelzőtüzet gyújthassunk, de nem
jön semmi, csak egy láthatatlan jet zümmög el Panama felé. A szél üvöltve tombol, forró, száraz,
teli korallporral. Megtelünk vele mi is.

- Először a tengerben keresnek majd - jegyzi meg Estében. Előkelő, csapott homlokán
verítékcseppek gyöngyöznek, Mrs. Parsons nyugtalanul figyeli. Felnézek a vastag felhőtakaróra,
egyre magasabb, szárazabb, vastagabb. Amíg ez itt van, nem találnak meg bennünket, a
vízellátásunk dolga pedig nem tréfa.

Végül veszem Estében machetéjét, és kivágok egy hosszú, könnyű cölöpöt.

- Valami folyó halad errefelé, láttam a gépből. Nem lehet két-három mérföldnél messzebb.

- Sajnos a tutaj elszakadt. - Mrs. Parsons mutatja a hasadást a narancsszínű műanyagon; dühítő,
hogy épp Delaware márka.

- Nem baj - hallom a tulajdon hangomat. - Közeleg az apály. Ha levágjuk annak

a légtömlőnek az ép részét, tudok benne vizet hozni. Nem egy lapályon átgázoltam már.

Még nekem is őrültségnek tűnik, amit mondok.

- Maradjon a gépnél - mondja Estéban. Természetesen igaza van. Ugyanakkor látom, hogy kezd
belázasodni. Csak ránézek a felhőségre, és máris érzem a homok és az ócska barracuda hal ízét.
Pokolba a józan ésszel

Ahogy szabdalom a tutajt, Estéban figyelmeztet, hogy vigyem a takarót is.

- Egy éjszakát ott kell töltenie. - Ebben is igaza van: ki kell várnom majd a dagályt. - Magával
megyek - mondja Mrs. Parsons higgadtan.

Csak bámulok rá. Miféle újabb téboly szállta meg Tyúkanyót? Úgy gondolja, hogy Estéban túl
gyönge lábon áll, hogy tartani kelljen tőle?

Megdöbbenésem közepette sem kerüli el a figyelmemet, hogy Mrs. Parsons térde környéke
rózsaszín, a haja kilazult, az orrát kicsit már lekapta a nap. Takaros, valójában csinos hervadó
negyvenes.

- Nézze, szörnyű egy út tesz, Fülig sárban, a feje búbjáig vizesen.

- De igazán, erős vagyok, és rendszeresen úszom. Megpróbálok majd lépést tartani magával.
Kettesben biztonságosabb, és több vizet is hozhatnánk.

Komolyan gondolja. Nos, én bezzeg olyan erősnek érzem magam, akár a harmat ebben a télben,
és nem is tudok úgy tenni, mint aki nem örül az ötletnek. Ám legyen.

- Hadd mutassam meg Miss Parsonsnak, hogy kell kezelni a botot.

Miss Parsons az anyjánál is rózsásabb, szélfúttabb, és egész ügyesen bánik a horgász-

felszerelésemmel. Jó lány ez a maga szürke veréb módján. Vágunk egy újabb botot, és felszereljük.
Az utolsó pillanatban Estéban bizonyságát adja, hogy milyen pocsékul érzi magát: felkínálja a
machetét. Megköszönöm, de nem, hozzászoktam a Wirkhala késemhez. Levegőt fújunk a műanyag
csőbe, hogy fent maradjon a vízen, és nekiindulunk a leghomokosabbnak látszó úton.

Estéban felemeli sötét tenyerét. Buen viaje. Mise Parsons megöleti anyját, aztán visszamegy a
mangrovefákhoz, és kiveti a horgot. Integet, visszaintegetünk.

Egy órával később még alig vagyunk látótávolságon kívül. Valóban cudar nehéz előrehaladni. A
homok iszappá omlik a talpunk alatt, sem járni, sem úszni nem lehet benne, a fenék tele van
mangrovefaágakkal. Sziklaüregről sziklaüregre bukdácsolunk, rájákat, teknősöket riasztunk fel, és
fohászkodunk, nehogy villamos angolnába botoljunk. Amikor épp nem a mocsokban tocsogunk, a
nap aszal - máris úgy bűzlünk, mint egy-egy kréta kori őslelet.

Mrs. Parsons makacsul kitart, csak egyszer kell kihúznom az iszapból. Ekkor veszem észre, hogy
a homokdűne már eltűnt a szemünk elöl.

Végül elérjük a mangrovefák között a hasadékot, ahol a folyót hittem. Kiderül, hogy az öböl
másik ága nyílik itt, és egyre sokasodnak a mangrovefák. Közeledik a dagály. - A világ leghülyébb
ötlete volt, hogy idejöttünk.

Mrs. Parsons csak ennyit válaszol csöndesen: - A repülőből olyan más a látvány.

Magamban revideálom a cserkészlányokról alkotott véleményemet, és továbbvonszoljuk

magunkat a mangrovefák mentén a füstös pára felé. Az bizonyára már a part lesz. A lemenő nap az
arcunkba tűz, alig látunk. Ibiszek, gémek röppennek föl körülöttünk, újabb és újabb sziklaüregekbe
esünk, elemlámpáink átnedvesednek. Gondolatban egyetemes akadállyá növesztem a mangrovefát:
nehéz elképzelni, hogy valaha is végigmehettem mondjuk egy utcán úgy, hogy ne botlottam volna
unos-untalan mangrovegyökerekbe. A nap közben egyre lejjebb és lejjebb zuhan.

Hirtelen sziklazátonynak ütközünk, átbotlunk rajta, bele egy hideg áramlásba. - A folyó ! Friss
víz

Hörpölünk, nyakalunk, belemártjuk a fejünket is; a legjobb ital, amit valaha kóstoltam. -
Istenkém !... - Mrs. Parsons hangosan felkacag.

- Az a sötét szakasz ott jobbra úgy néz ki, mintha igazi szárazföld tenne.

Egy kemény homokpad mentén, amely kisvártatva szilárd partként emelkedik a fejünk felé,
átbotorkálunk a folyón. A sűrű, szúrós broméliák közti kis tisztáson felmászunk a tetőre. Vizesen,
büdösen végre leroskadunk. A karom, puszta reflexből, társam válla felé indul, de Mrs. Parsonst
nem találja meg, négykézlábra ereszkedve vizslatja a körülöttünk elterülő kiégett síkságot.

- Olyan jó szárazföldet látni, amin megvetheti az ember a lábát! - A hang túlságosan is ártatlan. -
Noli me tangere!

Meg ne próbálja ! Fel vagyok bőszülve, mit képzel az a csupa sár kis nő?

- A talaj ott hamuval borított sár, tele rönkökkel. Combközépig elsüllyedne benne. - Itt szilárdnak
látszik.

- Alligátorkeltetőben vagyunk. Az a lejtő is ahhoz tartozik, amin feljöttünk. De ne aggódjon, az

öreg hölgy már bizonyára útban van, hogy kézitáskát csináljanak belőle. - Szégyen, gyalázat!

- Jó lesz, ha kivetem a horgot a folyóba, amíg látok. - Visszacsúszom, és felszerelem a horgot,

amely talán megszerzi majd a reggelinket. Amikor visszatérek, Mrs. Parsons a sáros vizet facsarja a
takaróból.

- Örülök, hogy figyelmeztetett, Mr. Fenton. Valóban csalóka a talaj.

- Az. - Már nem vagyok ingerült, isten a tanúm, nem akarom elcsábítani Mrs. Parsonst, még
akkor sem tenném, ha nem lennék ennyire kimerülve. - A maga módján kemény vidék Yucatán, nem
könnyű az itteni ember dolga. Bizonyára megérti, hogy miért építettek a maják utakat. De ha már itt
tartunk, nézze csak!

A lemenő nap utolsó sugarainak körvonalában, pár kilométerre a szárazföld belsejében kis
négyzet alakú építmény áll: egy maja ruina, közepéből fügefa nő.

- Rengeteg ilyen van errefelé. Úgy vélik, őrtornyok lehettek. - Milyen elhagyatott vidék.

- Reméljük, a szúnyogok is elhagyták.

Letelepedünk az alligátorkeltetőben, és megosztozunk az utolsó darab malátacukron. A rohanó

felhők között ki-be surrannak a csillagok. A rovarok viszonylag békén hagynak, bizonyára betett
nekik a tűz. Már hőség sincs; sőt, amilyen vizesek vagyunk, még meleg sem. Mrs. Parsons továbbra
is nyugodt érdeklődést tanúsít Yucatán iránt, és teljesen közönyös, ami az együttlétet illeti. Épp
amikor már dühösen azon morfondírozom, ugyan hogyan fogjuk tölteni az éjszakát, ha az egész
takaróra igényt tart, Mrs. Parsons feláll, a lábával szétterít néhány földkupacot, és közli:

- Azt hiszem, ez a hely sem rosszabb a többinél, nem igaz, Mr. Fenton?

Ezzel a fejéhez rakja a felfújható zsákot, lefekszik a porba, a takaró egyik felét magára húzza, a
másiknak pedig csinosan visszahajtja a csücskét. Kicsi hátát mutatja felém. Olyan meggyőző a
mutatványa, hogy már majdnem elfoglalom a helyemet a magam

fél takarója alatt, amikor a helyzet komikus volta mégis megállít. - Mellesleg, Don a
keresztnevem.

- Ó, nem is mondtam. - A hangja csupa bűbáj. - Ruth vagyok.

Úgy fekszem le, hogy hajszál híján érintjük egymást, akár két ha! egy tányéron. A csillagok
lebámulnak ránk, érezzük a füst szagát a szélben, alattunk mocorgások - évek óta ez a legintimebb,
legfurcsább pillanat az életemben.

Semmit sem jelent a számomra ez a nő, de bárgyú visszahúzódása, kis dacos feneke
nyolcinchnyire a sliccemtől... nem sok kellene hozzá, hogy megszabadítsam a sortjától, és igazából
is bemutatkozzam. Ha húsz évvel fiatalabb volnék, és ha nem lennék ennyire zavarban... De a húsz
év és a kimerültség megteszi a magáét. Savanyúan döbbenek rá, hogy Mrs. Ruth Parsons
alkalmasint mindennel számolt. Ha tényleg fiatalabb lennék húsz évvel, 6 nem lenne itt. Akár a
vajhal, amely nyugodtan úszkál a jóllakott barracuda körül, készen, hogy bármelyik pillanatban
lelépjen, Mrs. Parsons jól tudja, apró sortját nem fenyegeti veszély. Azt a feszesre tömött sortot,
ilyen közel...

Forró mocorgást érzek az ágyékomban - ugyanakkor rádöbbenek, hogy csöndes üresség honol
mellettem. Mrs. Parsons észrevétlenül arrébb kígyózott. Felgyorsult volna a lélegzésem? Akárhogy
is, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy ha kinyúlt volna a kezem, ő már máshol lenne -
valószínűleg bejelentené, hogy úszik egyet. A húsz év végül győz, kuncogás bugyborékol a
torkomban, megnyugszom.

- Jó éjszakát, Ruth

- Jó éjszakát, Don !

Akár hiszik, akár nem; alszunk a fejünk felett tomboló szélhordák alatt. Fény ébreszt - hideg,
fehér fény.

Alligátorvadászok - ez az első gondolatom. Legokosabb, ha minél előbb közöljük velük, hogy

turistas vagyunk. Ahogy feltápászkodom, látom, hogy Ruth beugrott a broméliacserjék alá.

- Quién estás? A secorro! Segítség, senores! Semmi válasz, csak kialszik a fény, vaksötét lesz.

Elüvöltöm ugyanezt még néhány nyelven. Marad a sötétség. Halk mászkálás, füttyögés
hallatszik az elhamvadt tüzek tájékáról. Percről percre egyre kevésbé tetszik nekem az egész.
Megpróbálom elmondani, hogy lezuhant a gépünk, és segítségre van szükségünk.

Egy ceruzavékony fénynyaláb végigpásztáz rajtunk, aztán kialszik.

- Eg, eg - mondja egy elmosódott hang, fémes cirpelés hallatszik. Az biztos, hogy ezek nem
helybeliek. Kellemetlen érzésem támad.

- Segítség !

Recsegés, susogás hallatszik, aztán elhal minden hang. - Mi a pokol! - Odatántorgok, ahol az
előbb voltak.

- Nézze - suttogja Ruth a hátam mögött. - Ott, a romnál. Odapillantok, de a vibráló fénypászmák
azonnal kihunynak. - Tábor?

Még két lépést teszek a vaksötétben. Ahogy a láborr belesüpped az iszapos talajba, egy tövis
belém fúródik, épp ott, ahova az ember a kést szúrja, amikor ketté akar vágni egy csirkecombot.
Ahogy a fájdalom belehasít a hólyagomba, már tudom, hogy a térdemnek befellegzett. .

A térdkalács verhetetlen, amennyiben azonnali lerokkanásról van szó. Amikor felfedezi az

ember, hogy nem hajlik a térde, megpróbálja ráhelyezni a testsúlyát. Ekkor olyan éles fájdalmat
érez a gerincében, mintha bajonettet szúrtak volna bele, állkapcsa leesik. A térd megpróbál
összecsuklani, de nem tud, az ember végül szerencsésen lezuhan a földre. Ruth visszatámogat a
takaróhoz.
 - Milyen egy istenverte hülye vagyok!

- Ugyan már, Don. Teljesen természetes, hogy megpróbált utánuk menni. - Gyufát gyújtunk,
eltolja az ujjaimat. és megtapogatja a térdemet. - Azt hiszem, nem ugrott ki, de nagyon gyorsan
dagad. Teszek rá egy nedves kendőt. Várnunk kell reggelig, hogy megnézhessük a sebet. Mit
gondol, orvvadászok voltak?

- Valószínűleg - hazudom. Én csempészekre tippelek. Benedvesített tarka kendővel tér vissza,

rátekeri a lábamra.

- Biztosan megijesztettük őket. Az a fény... olyan vakító volt.

- Bizonyára vadászok voltak. Az emberek sok őrültségre képesek errefelé. - Hátha reggel majd
visszajönnek.

- Hátha.

Ruth felhúzza a nedves takarót, ismét jó éjszakát kívánunk egymásnak. Egyikünk sem céloz rá,
hogy vajon miképp jutunk vissza a repülőhöz.

Ahogy bámulom a fejem felett a felhőtakaróból ki-kipislogó Alfa Centaurit, elátkozom magam,
amiért ilyen jó kis zűrt csináltam. Első gyanúm lassan helyt ad egy még kellemetlenebb
gondolatnak.

A csempészés errefelé általában úgy folyik, hogy néhány fickó beül egy segédmotoros ladikba, a
zátonynál meg ott várja egy rákászhajó. Nem pásztázzák végig lámpáikkal az eget, és nincs fémesen
füttyögő mocsárjáró kocsijuk. No meg nagy táboruk... esetleg harcászati felszerelésük. Ha ez az
ábra, jobban örülnék, ha inkább nem is jönnének vissza.

Szemerkélő esőben ébredek, egyedül. Már az első mozdulatnál nyilvánvaló, a láborr csöppet sem
jobb, mint vártam, óriási, helyt tévesztett erekció türemkedik ki a nadrágomból. Kínlódva
feltápászkodom. Ruth a broméliáknál áll, az öblöt fürkészi. Az összefüggő, nedves felhőből délen
zuhog az eső.

- Sehol egy betevő repülőgép.

- Jó reggelt, Don ! Nézzük csak azt a sebet.

- Semmiség. - Valójában alig szakadt fel a bőr, a szúrás sem mély. Egyáltalán nem áll arányban a
rombolással, amit odabent okozott.

- Nos, már van ivóvizük - mondja Ruth higgadtan. - Talán visszajönnek azok a vadászok.
Megnézem, van-e hal a horgon... Most jut eszembe, Don, segíthetek valamiben? Milyen tapintatos.
Barátságtalanul elhárítom, mire megy a maga útjára.

Hogy külön útjai vannak, az biztos: mikor egészségügyi ténykedésem befejeztével összeszedem
magam, ő még mindig távol van. Végül csobbanást hallok.

- Óriási hal ! - Újabb csobbanás. Egy három font súlyú alligátorteknőssel - meg valami egyébbel
- mászik vissza a partra:

De ez csak a halfilézés mocskos művelete után jut el az agyamig. A füvekből, ágacskákból rakott
tűzön megperzseli a halszeleteket, apró keze gyors, asszonyos felső ajka feszes. Az eső már elállt,
csuromvizesek vagyunk, de nem fázunk. Ruth a mangrove nyárson odakínál nekem egy darab halat,
aztán fura sóhajjal leguggol.

- Maga nem eszik?

- Dehogynem, persze. - Fog egy szeletet, ímmel-ámmal majszolni kezdi, aztán gyorsan
megjegyzi: - Hol túl sok a só, hol túl kevés, nem igaz? Hozok egy kis tengervizet. A tekintete
céltalanul repdes.

- Jó gondolat. - Újabb sóhajt hallat. Úgy érzem, a cserkészlánynak bátorításra van szüksége. - A
lánya említette, hogy Méridából jönnek. Sokfelé jártak Mexikóban?

- Nem mondhatnám. Tavaly voltunk Mazatlánban és Cuernavacában. - Leteszi a halat, grimaszol.

- És most Tikalba készülnek. Bonampakba is ellátogatnak?

- Nem. - Hirtelen felugrik, letörli arcáról az esőcseppeket. - Hozok magának egy kis vizet, Don.

Gyorsan lecsúszik a lejtős parton. Jó darab idő múlva tér vissza, kezében broméliaszár, tele
vízzel.

- Köszönöm. - Megáll fölöttem, szeme nyugtalanul pásztázza a horizontot. - Ruth, utálom, hogy
ezt kell mondanom, de azok a fickók nem fognak visszajönni. Valószínűleg jobb így, mert
akármiben sántikáltak is, az útjukban voltunk. Legfeljebb annyit tesznek, hogy szólnak valakinek,
hogy itt vagyunk. Egy-két napba is beletelik, amíg ideérnek, és addigra mi már a repülőnél leszünk.

- Biztos igaza van, Don. - Átsétál a füstölgő tűzhöz. - És ne aggódjon már a lánya miatt. Nem
kislány.

- Ó, biztos vagyok benne, hogy Althea rendben van... Most már van elég ivóvizük. Az ujjaival
dobol a combján. Ismét megered az eső.

- Jöjjön, Ruth, üljön le szépen. Meséljen nekem Altheáról. Még iskolába jár? Sóhajtva felnevet,
leül,

- Tavaly diplomázott. Komputerprogramozó.

- Remek szakma. És maga, mit csinál maga a levéltárnál?

- A Külföldi Ellátmány Archívumnál vagyok. - Gépiesen mosolyog, de közben kényszeredetten,

nehezen kapkodja a levegőt. - Nagyon érdekes munka.

- Ismerek egy Jack Witting nevű pasast, a szerződéseket intézi, talán ismeri. Meglehetősen
abszurdan hangzik itt az alligátorkeltetőben.

- Ó, igen, volt szerencsém Mr. Wittinghez. De biztos vagyok benne, hogy ő nem emlékezne rám.

- Miért nem? - Nem vagyok az a típus, akire emlékezni szoktak.

A hangja ténymegállapító. Persze tökéletesen igaza van. Ki is volt az a nő, Mrs. Janning, Janny,
aki a napidíjamat intézte évek során át? Kompetens, kellemes, személytelen. Beteg édesapja volt,
vagy valami ilyesmi. De a fenébe is, Ruth sokkal fiatalabb, jobb külsejű. Legalábbis viszonylag.

- Talán Mrs. Parsons nem is akarja, hogy emlékezzenek rá.

Bizonytalan hangot hallok, és rádöbbenek, Ruth egyáltalán nem figyel rám. A kezével átkulcsolja
a térdéi, és a rom irányába, a szárazföld belseje felé bámul.

- Ruth, megmondtam magának, hogy villogtató barátaink már hét határon túl járnak. Felejtse el
őket, nincs rájuk szükségünk.

Úgy néz rám, mint aki már el is felejtette, hogy ott vagyok, lassan bólint. Mintha a beszéd
túlságosan igénybe venné az erejét. Hirtelen felkapja a fejét, felugrik.

- Megyek, megnézem a botot, Don. Mintha hallottam volna valamit. - Elszalad, mint a nyúl.

Távollétében a bot segítségével megpróbálok feltápászkodni a jó lábamra. Pokolian fáj, mintha

külön lávafolyam vezetne a térdemből a gyomromba. Ugrálok párat, hogy ellenőrizzem, az
övemben tartott Demerol képes lesz-e mozgásra bírni. Ahogy ezt próbálgatom, Ruth jelenik meg a
magas parton, kezében ha! ficánkol.

- Ó, ne, Don, ne! - Ijedtében a melléhez szorítja az alligátorteknőst. - A víz majd könnyít a
súlyomon. Szeretném kipróbálni.

- Nem szabad! - kiáltja Ruth hevesen, de azonnal le is csillapodik. - Nézze az öblöt, Don.
Semmit sem lehet látni.

Keserű szájjal, egy lábon billegve elnézek a víz felett rohanó, napsütötte esőfüggönyre. Hál'
istennek igaza van. Még két jó lábbal is bajban lennék ott kint.

- Gondolom, nem pusztulunk bele, ha még egy éjszakát itt kell töltenünk.

Hagyom, hogy visszatámogasson a homokos műanyagra. A szó szoros értelmében sürög-forog

körülöttem: egy tönköt kerít, hogy Jegyen mire támaszkodnom, a takarót két bot segítségével
kifeszíti fölöttem, hogy megvédjen az esőtől, újból vizet hoz, száraz fa után kotorászik.

- Ahogy eláll, igazi tábortüzet rakok. Észreveszik a füstünket, tudni fogják, hogy jól vagyunk.
Csak várnunk kell. - Vidáman rám mosolyog. - Tehetnék még valamit a kényelme érdekében ?

A kis házi szent, lakásosdit játszik a sártenger kellős közepén. Egy buta pillanatra megfordul a
fejemben: Mrs. Parsonsnak talán szándéka van velem. Aztán újból felsóhajt, leguggol, arcára
megint kiül az a sóvár figyelem. Feneke öntudatlanul meg-megbillen. Fülemben megragad a
kulcsszó: várni.

Ruth Parsons vár valamire. Látszik rajta, hogy annyira vár valamit, hogy majd belepusztul. Mit?
Valakit, aki kivisz innen bennünket, mi mást?... De miért rémült meg annyira, amikor felálltam, és
megpróbáltam elindulni? Miért ilyen ideges?

Paranoiám mocorogni kezd. Fülénél fogva megragadom, és szép lassan visszapergetem az

eseményeket. Amíg azok a fene tudja kicsodák fel nem bukkantak az éjjel, Mrs. Parsons becslésem
szerint normálisan viselkedett. Legalábbis nyugodtan, higgadtan. Most meg úgy sistereg, mint a
magasfeszültség drótja. Szemlátomást itt akar maradni és várni. Intellektuális időtöltés, semmi
egyéb? De miért?
 Szándékában állhatott épp ide jönni? Semmiképpen sem. Chetumalba akart menni, az pedig a
határon van. Ha belegondolunk, Chetumal szép kis kitérő Tikalba. Mondjuk, a terv az volt, hogy
Chetumalban találkozik valakivel. Valakivel, aki tagja a szervezetnek. A chetumali kapcsolat tehát
tudja, hogy késik. Amikor tegnap éjjel megjelentek azok a figurák, valamiből arra következtetett,
hogy ők is a szervezethez tartoznak. Azt reméli hát, hogy azok is rájönnek erre, és visszatérnek
érte?

- Elkérhetném a kést, Don? Megpucolom a halat.

Ahogy lassan odanyújtom a kést, a tudatalattim elhallgat. Ez a tisztességes, rendes kis nő, ez a jó
kis cserkész? Csak az a baj, hogy az óvatos sztereotípiák mögött túl sok ügyes profit láttam már.
Nem vagyok az a típus, akire emlékezni szoktak.

Mi lehet az a Külföldi Ellátmány Archívum? Witting a titkos szerződéseket intézi. Jobbára

pénzügyek: külföldi valutatárgyalások, reálártervek, kevés ipari technológia. Vagy - tegyük csak fel
- egy bankjegyköteg lapul abban a szerény bézs kosztümben, amit elcserél, mondjuk, egy Costa
Ricából érkező csomagra. Ha Ruth futár, bizonyára meg akarja szerezni a repülőt is. Akkor mi lesz
velem és Estebannall Még feltételezésnek is rémes.

Nézem, ahogy vagdossa a halat, a homloka csupa ránc az erőlködéstől, a foga az ajkába mélyed.
Ez az ideges, magába zárkózott nő Mrs. Ruth Parsons Bethesdából. Hogy lehetek ilyen őrült?
Észreveszik e füstünket... .

- Itt a kése, Don. Megmostam. Nagyon fáj a lába?

Elhessegetem a fantazmagóriákat, és egy ijedt kis nőt látok magam előtt a mangrovemocsárban.

- Üljön le, pihenjen már egy kicsit. Teljesen kimeríti magát. Engedelmesen leül, mint a gyerek a
fogorvosi székbe.

- Althea miatt fő a feje, ugye? Bizonyára ő is aggódik maga miatt. Holnap visszamegyünk, Ruth,
a magunk erejéből.

- Igazán egyáltalán nem aggódom, Don. - A mosoly elhal, beharapja az ajkát, az öböl felé
grimaszol.

- Tudja, Ruth, nagyon meglepett, amikor felajánlotta, hogy velem tart. Nem mintha nem
méltányoltam volna, de azt gondoltam nem szívesen hagyná egyedül Althát a mi jó pilótánkkal.
Vagy csak tőlem tartott?

Erre végre felfigyel.

- Estében kapitány, azt hiszem, igen jó fajta férfi.

Kissé meglepnek szak a szavak. Nem azt szokták mondani ilyenkor, hogy: "Bízom Altheában",
vagy esetleg felháborodottan: "Althea rendes lány!"

- A kapitány férfi, és úgy tűnt, Althea vonzónak találja.

Ruth csak bámul tovább az öböl felé, nyelvét kidugja, és megnyalja kiugró felső ajkát. Nyaka és
füle körül, ahol nem sütötte le a nap, pirosság ömlik szét, egyik kezével lágyan dörzsölgeti a
combját. Ugyan mit lát ott kint a lapályon? Ohó!
 Estében kapitány mahagóni karjai átölelik Miss Althea Parsons gyöngyházfényű testét. Estében
kapitány archaikus orrlukai beleszuszognak Miss Parsons gyönge nyakába. Estében kapitány
rézszínű feneke ki-be mozog Althea krémszínű popsiján. A függőágy nagyon ruganyos. A maják
minden trükkjét ismerik.

Szóval így állunk, Tyúkanyónak is megvannak a maga csalafintaságai.

Kicsit ostobán érzem magam, és több mint kicsit zabos vagyok. Most kellett rájönnöm, .. De
még a más gyönyöre is nagyon jólesik itt a sárban, esőben. Ahogy hátradűlök, eszembe jut, hogy
Miss Althea, a komputerprogramozó igen higgadtan intett búcsút. Azzal az elhatározással küldte
velem anyját át az öblön, hogy ő közben beprogramozza magát majára ?

Épp amikor meg akarom kérdezni Mrs. Parsonst, hogy nem osztaná-e meg velem esőtől védő
menedékemet, derűsen megjegyzi:

- A maja remek fajta. Hiszen maga is mondta Altheának.

Úgy hull rám a sejtés, mint az eső. Fajta. Úgy is, mint tenyészapa, nemző. Estében tenyészmén,
illetve genetikai donor szerepe az én tanúbizonyságomon alapul?

- Ruth, csak nem azt akarja mondani, hogy szívesen venne egy félig indián unokát? - Miért ne,
Don? Ez csupán Altheán múlik.

Ahogy ránézek az anyjára, tudom, ez így is van. 0, azok a mahagóni ivarmirigyek ! Ruth ismét
elmélyülten hallgatja a szél zúgását, de most nem eresztem ilyen könnyen. Különösen a noli me
tangere műsor után.

- Mit szól majd Althea apja?

Felém fordítja arcát, látom, őszintén meg van lepve.

- Althea apja? - Erőltetett félmosoly. - Nem fogja bánni.

- Ő is el fogja fogadni ? - Megrázza a fejét, mintha egy légy szemtelenkedne körülötte. A

nyomorékok rosszindulatával teszem hozzá. - A férje ugyancsak remek fajta ember lehet.

Ruth rám néz, vizes haját hátracsapja. Az ez érzésem, hogy a szolid egérke most dühödt
üvöltésbe kezd, de a hangja nyugodt:

- Nincs semmiféle Mr. Parsons, Don. Nem is létezett. Althea apja agy dán orvostanhallgató
volt... Úgy tudom, fontos személyiség lett belőle.

- 0! - Valami azt súgja, okosabb, he nem sajnálkozom. - Úgy érti, hogy nem is tud Altheáról ?

- Úgy. - Mosolyog, a szeme Ártatlanul csillog.

- Nem lehet könnyű ez egy lánynak.

- Én remekül felnőttem hasonló körülmények között.

Kész, ki vagyok ütve. Agyamban őrűit képzet bontogatja szirmait: magányos Parsonsnok
generációi, amint megtermékenyülést célzó utazásaik során kiválasztják a megfelelő tenyészfajtát.
Úgy hallom, mostanában efelé tart a világ.

- Ideje megnéznem a horgászbotot.

Távozik, az arcáról már lehervadtak a rózsák. Nem. Csak semmi kapcsolatteremtés. Isten vele,
Estében kapitányi Nagyon kínoz a láborr. Pokolba Mrs. Parsons távoli orgazmusával. Ezután
nemigen beszélgetünk, úgy tűnik, Ruthnak ez meg is felel. Vonszolódva telik a nap, egyik szélvihar
jön a másik után. Ruth bevagdos még néhány halszeletet, de az eső eloltja a tüzet. Akkor zuhog a
legsűrűbben, amikor a nap már-már előbukkan.

Végül beül a megsüppedt takaró alá, de itt sincs meleg. Szunyókálás közben is meg érzem, hogy
időnként feláll, körülnéz. A tudatalattim azt súgja, hogy még mindig feszült, izgatott. Közlöm a
tudatalattimmal, hogy verje ki magából.

Arra ébredek, hogy Ruth egy kis ázott noteszbe irkál valamit.

- Mi az, összeírja az alligátoroknak, hogy mit hozzanak a boltból?

Gépies, udvarias nevetés.

- Ó, csak egy cím. Ha esetleg... ó, tiszta bolond vagyok, Don.

- Hé ! - Ahogy felülök, összerázkódom a fájdalomtól. - Ruth, ne eméssze magát, de igazán.

Nemsokára kikecmergünk ebből a csávából. Nem akármilyen mesélnivalója lesz. Nem néz rám.

- Igen... azt hiszem, fesz mit mesélni.

- Ugyan már, egész remekül mennek a dolgok. Tudja jól, hogy nem forgunk veszedelemben.
Hacsak nem allergiás a halra.

tókislányosan nevet, de belül csupa remegés. - Néha szeretnék elmenni... egészen messzire.

Hogy beszéltessem, azt mondom, ami elsőként eszembe jut.

- Meséljen, Ruth. Érdekel, hogy miért választotta ezt a magányos életet Washingtonban. Egy
olyan nő, mint maga...

- Miért nem megyek férjhez? - Reszkető sóhaj, aztán visszadugja a noteszt nedves zsebébe.

- Igen, miért? A házasság a társas lét normális forrása. Ne mondja nekem, hogy maga afféle profi
férfigyűlölő lenne.

- Arra céloz, hogy leszbikus ? - A nevetése ezúttal élettelibb. - Az én bizalmi beosztásommal?

Nem, nem vagyok az.

- Na hát akkor. Akármilyen trauma is érte, nem tarthat örökké a hatása. Nem gyűlölhet minden
férfit.

Ismét elmosolyodik.

- Nem ért semmiféle trauma, Don, és nem gyűlölöm a férfiakat. Az éppen olyan ostobaság lenne,
mint mondjuk az időjárást gyűlölni. - Savanyúan kipillant a zuhogó esőbe. - Az az érzésem, maga
haragszik. Majdhogynem borzong tőlem.

Finoman, akár egy egérharapás, azt mondja: - Hallhatnék valamit a családjáról, Don ?

Touché. Előadom neki a hitelesített változatot, hogy miért nincs családom, ő meg sajnálkozik,
hogy milyen szomorú. Elfecsegünk róla, hogy az egyedülállóknak tulajdonképpen milyen kellemes
az életük, hogy ő meg a barátai mennyire szeretik a színházat, a koncerteket, az utazást; egy barátja,
képzeljem csak el, főpénztáros a Ringling fivéreknél.

Egyre szaggatottabban beszél, mintha egy kopott szalagot hallgatna az ember, szünetet tart, a
szeme végigpásztázza a horizontot, arcára kiül a feszült várakozás. Nem, nem az én hangom az,
amit les. Mi a baja ? Eh, mi más lenne, mint akármelyik titkon mindent felrúgó nőnek, üres ággyal
és bizalmi állással. Valami csúf megszokás azt súgja, hogy Mrs. Parsons a leható legklasszikusabb
behatolási célpont.

- Mostanában annyival több lehetőségünk van. - A hangja elhal. - Éljen a női egyenjogúsítási
mozgalom?

- Ugyan ! - Türelmetlenül előrehajol, és kiegyengeti a takarót. - Annak megpecsételődött a sorsa.

Az apokaliptikus kifejezés felkelti a figyelmemet. - Mit ért azon, hogy megpecsételődött?

Úgy néz rám, mintha hiányozna egy kerekem, és tűnődve mondja: - 0...

- Tényleg, miért van megpecsételve ? Hisz megszavazták az egyenlő jogok törvényét. Hosszú
habozás. Amikor újra megszólal, a hangja egészen másképp cseng:

- A nőknek csak annyi joguk van, Don, amennyit a férfiak engednek nekik. Ők a hatalmasabbak,
a rámenősebbek, ók irányítják a világ dolgait. A következő igazi válság úgy megrázza majd őket,
hogy úgynevezett jogaink olyan gyorsan szétfoszlanak, mint az a füst ott. Megint az leszünk, ami
mindig is voltunk: tulajdon. És ha bármi rosszul sül el, rákenik majd a mi függetlenségünkre, mint
Róma bukását. Meglátja...

Mindezt a tökéletes meggyőződés szürke tónusában adja elő. Amikor legutóbb hallottam ezt a
hangot, az illető épp azt magyarázgatta, hogy miért létszükséglete fiókjait teletömni döglött
galambbal.

- Ugyan már, hisz maga és a barátai ennek a szisztémának a gerincét alkotják, ha maguk
itthagynák, pillanatokon belül leblokkolna.

Egy mosolyt küld válaszul.

- Ez csak illúzió. - A hangja még mindig nyugodt. - A nők nem gyakorolnak ilyen hatást.
Fogatlan világban élünk. - Úgy néz körül, mint aki befejezte. - Egyesével, kettesével élünk a maguk
világgépének repedéseiben.

- Úgy hangzik, mint egy gerillahadművelet. - Tulajdonképpen nem is viccelek itt az

alligátorkeltetőben. Azt hiszem, mégis túl sok időt vesztegettem a mahagóni karokra. - A gerillák
legalább reménykedhetnek. - Hirtelen vidáman rám mosolyog. - Olyanok

vagyunk, mint az oposszumok, Don. Tud róla, hogy a világ tele van oposszumokkal? Még New
York City is.
 Bizsergő nyakkal mosolygok vissza. Eddig azt hittem, kettőnk közül én vagyok a paranoiás.

- A férfi és a nő nem két külön fajta, Ruth. A nők képesek mindarra, amire a férfiak.

- Igazán? - A szemünk találkozik, de ő mintha szellemeket látna kettőnk között az esőben.

Valami olyasmit mormog, hogy "My Lai", és elnéz.

- Az a sok, véget nem érő háború... - A hangja suttogóra fordul. - A hatalmas irányítószervezetek
és lehetetlen tevékenységük. Az ember csak azért él, hogy egymás ellen harcoljon, csak a csatatér
egységei vagyunk. Mindig így lesz, hacsak nem változtatjuk meg az egész világot. Néha arról
álmodozom, hogy elmegyek... igazán messze... Észreveszi magát, és hirtelen hangot vált: -
Bocsásson meg, Don. Hülyeség ilyesmikről beszélni.

- A férfiak is gyűlölik a háborút, Ruth - mondom olyan gyöngéden, ahogy csak telik tőlem.

- Tudom - megvonja a vállát, és feltápászkodik. - De ez már az ő problémájuk, nem igaz?

Vége a társalgásnak. Mrs. Parsons még csak nem is abban a világban él, ahol én. Nézem; ahogy
fejét a romok felé fordítva nyugtalanul mászkál. Az efféle elidegenedés könnyen döglött
galambokhoz vezethet, és ez a munkáltatójának fejtörést okozna. Az is lehet, hogy előbb-utóbb
bedől valami pasasnak, aki azt ígéri, hogy megváltja a világot. Ez viszont, amennyiben az illető
múlt éjjel ott volt a táborban, amiről Ruth nem veszi le a szemét, már az én gondom lesz. A gerillák
legalább reménykedhetnek...

Ostobaság. Kipróbálók egy másik testhelyzetet, és nyugtázom, hogy ahogy megy le a nap, kezd
kitisztulni az ég. Végre a szél is elcsendesedik. Agyrém azt képzelni, hogy ez az asszonyka készül
valamire itt a mocsárban. De a múlt éjszakai szerkentyű nem a képzelet szüleménye volt. Ha azok a
fickók kapcsolatban állnak vele, én útban leszek. Alig lehetne alkalmasabb helyet találni egy
holttest eltüntetésére...

Képtelenség ! Biztos, hogy az. Ennél képtelenebb csak az lenne, hogy miután túléltem a
háborúkat, egy őrült könyvtáros pasasa végezzen velem egy horgászkirándulás alkalmával.

Hal csobban alattunk a folyóban. Ruth olyan gyorsan fordul sarkon, hogy belerúg a takarót tartó
cölöpbe.

- Megrakom a tüzet - mondja, a szemét le nem veszi a lapályról, fejét felszegve hallgatózik.

Isten neki, próbáljuk meg kiugrasztani a nyulat a bokorból. - Társaságot vár?

Ez betesz neki. Megdermed, a szemét úgy kapkodja körülöttem, mint a némafilmek hősnői a
Félelem aláírású kockákon. Úgy dönt, hogy mosolyogni próbál.

- Sosem tudhatja az ember. - Furcsa nevetést hallat, de a szeme riadt marad. - Keresek gyújtóst. -
Majdnem belerohan a bozótba.

Ezt aztán - paranoiás vagy sem - senki sem nevezheti normális reakciónak.

Ruth Parsons vagy bolond, vagy vár valamire, aminek semmi köze az én személyemhez. Úgy
ráijesztettem, hogy majd bepisilt.

Meglehet, hogy őrült. Az is lehet, hogy tévedek, de vannak tévedések, amiket csak egyszer tud
elkövetni az ember.

Kényszeredetten kikapcsolom az övemet, mondván, hogy ha igaz, amit gyanítok, a legokosabb,

ha beveszek valami fájdalomcsillapítót, és olyan messzire megyek, amennyire csak tudok, még
mielőtt megérkezik az a valaki, akire Mrs. Ruth Parsons várakozik.

Az övemben van egy 32 lövetű, amiről Ruth nem tud, de az ott is marad. Magas kort szeretnék
megérni, a lövöldözést hagyom hát a tévének, és ragaszkodom hozzá, hogy máshol legyek, amikor
leszakad a tető. Tökéletes biztonságban eltölthetek egy tökéletesen szörnyű éjszakát kint valahol a
mangrovelapályon... Lehet, hogy árült vagyok?

Ebben a pillanatban Ruth feláll, és leplezetlenül a szárazföld belseje felé bámul, kezével nyíltan
árnyékot vet a szemére. Aztán bedug valamit a zsebébe, begombolja, és megszorítja az övét.

Ez eldönti a dolgot.

Szárazon lenyelek két 100 mg-os tablettát, ez majd talpra állít, és az agyam se tompul el tőle
teljesen. Várok pár percet, amíg hat. Aztán megbizonyosodom róla, hogy az iránytűm és a horgaim
ott vannak a zsebemben, és várok. Ruth a tűzzel vacakol, és amikor azt hiszi, nem figyelem, egyre
távolabb és távolabb lopózik.

Ahogy a lábam kezd zsibbadni, a körülöttünk elterülő sík vidék földöntúli borostyán és lila
színekbe öltözik. Ruth, mintha csak száraz ágakat keresne, bemászik a broméliák közé, látom a
lábát. Oké. Nyúlok a botomért.

Hirtelen a láb megrándul, Ruth felkiált - vagy inkább csak feltör a torkából az a furcsa, rémült
hang. Lába a broméliaszárak recsegése közepette eltűnik.

Ahogy feltornászom magam a mankóval, dermesztő látvány tárul a szemem elé a parton.

Ruth a lejtőnél kuporog, két kézzel átkulcsolja a hasát. Egy yardnyira alatta csónak lebeg a
vízen. Amíg, én hülye, eltökéltem magam, a barátai idesiklottak szépen az orrom előtt. Hárman
vannak.

Magasak és fehérek. Megpróbálom fehér ejtőernyősruhába öltözött embernek látni őket. A

parthoz legközelebb álló hosszú, fehér karját Ruth után nyújtja. Ruth összerándul, és hátrébb
húzódik.

A kar utána nyúl, egyre hosszabb és hosszabb. Két yard után megáll, ott lebeg a levegőben. A
végén kis fekete csápok mozognak.

Odapillantok, ahol az arcuknak kellene lenni, és üres, fekete korongokat látok, vízszintes
csíkokkal. A csíkok lassan mozognak...

Nem hihetem tovább, hogy emberek - vagy bármi más, amit valaha láttam. Mibe keveredett
Ruth?

Tökéletes csend honol a tájon. Egyre csak pislogok - ez nem lehet igaz. A másik kettő a
csónakban, egy háromlábú állványon álló szerkezet körül tekergeti a karjait. Fegyver volna?
Hirtelen megüti a fülemet ugyanaz a tompa hang, amit az éjjel hallottam.

- Ahadd... - nyögi. - Add. ..

 Édes istenem, ez valóság, akármi legyen is. Meg vagyok rémülve. Megpróbálom még magamban
sem kimondani a szót.

És Ruth - Jézusom, hát persze -, Ruth is halálra van rémülve. Egyre távolabb oldalaz tőlük a
parton, csak bámul a szörnyetegekre, akik, nyilvánvaló, nem barátai az égvilágon senkinek sem.
Ruth valamit szorongat a testéhez. Miért nem jön fel a partra, miért nem kerül a hátam mögé?

- Aadd... - A sípolás a háromszögtetű állvány felől jön. - Kééérem, add... - A csónak a folyó
irányában követi Ruthot. A kar ismét kinyúl felé, az ujjacskák begörbednek. Ruth felmászik a
partra.

- Ruth ! - A hangom elcsuklik. - Ruth, jöjjön ide mögém !

Nem néz felém, egyre messzebbre húzódik. A rémületem dühként robban.

-Azonnal jöjjön vissza! - Szabad kezemmel kiveszem a 32-est az övemből. A nap már lement.

Ruth nem fordul meg, fáradtan kiegyenesedik, még mindig szorongatja azt a holmit. Látom,
hogy mozog a szája. Valóban beszélni próbál hozzájuk?

- Kérem - nyel egyet. - Kérem, beszéljenek. Szükségem van a segítségükre. - RUTH !

Ebben a pillanatban a legközelebb álló fehér szörnyeteg hatalmas S alakba görbed, és a

nyolclábnyi hófehér borzalom kiront a partra.

Ekkor rálövök Ruthra.

Persze csak később döbbentem rá - olyan gyorsan emeltem lövésre a fegyvert, hogy a botom
kicsúszott alólam, s tüzelés közben a földre zuhantam. Ahogy feltápászkodom, hallom Ruth
sikoltását.

- Ne, ne, ne !

A fehér teremtmény közben visszahúzódik a csónakja mellé. Ruth csak áll, karját a testéhez
szorítva. A könyökén csorog a vér.

- Hagyja abba, Don! Nem fogják megtámadni,

- Az isten szerelmére, ne legyen őrült, ha nem jön el onnan, nem tudok segíteni magának!

Nem válaszol. Senki se mozdul, egy hang se hallatszik, csak messze fentről egy repülőgép
zümmögése. Alattam a sötétedő folyóban a három fehér alak nyugtalanul mozog, mintha
radarernyők fókuszálnának. A szó végül csak megjelenik az agyamban: idegenek. Földön kívüliek.

Mit csináljak, telefonáljak az elnöknek? Fogjam el őket egy szál magam a sörétes puskámmal, az
isten háta mögött, sérült lábbal, meperidin-hydrocloridba burkolt aggyal? - Kééérem - zúgja a
gépük. - Milyen segít...

- A repülőgépünk lezuhant - mondja Ruth tiszta, csengő hangon. Az öböl felé mutat, ahol a gép
áll. - A gyermekem ott van. Kérem, vigyenek oda a csóvakukkal.

Édes istenem ! Ahogy gesztikulál, meglátom, mit szorongat sebesült karjában. Fémszerű, mint
egy nagy, csillogó elosztófej. Mi... ?

Várjunk csak. Ma reggel, amikor olyan sokáig távol volt, akkor találhatta ezt a dolgot. Itt
hagyták vagy elveszítették. 6 meg nem szólt nekem, csak elrejtette. Azért mászkált folyton a
broméliabozótba, ezt figyelte és várt. A tulajdonosok pedig visszajöttek érte, és meglátták őt. Vissza
akarják kapni. Ruth üzletet próbál kötni velük, atyaisten!

- A vízen - mutatja. - Vigyenek el minket. Engem és őt.

A fekete arcok felém fordulnak, vakon, rémisztőn. Később lehet, hogy hálás leszek ezért a
"minket"-ért, de nem most.

- Dobja el a fegyvert, Don: Visszavisznek bennünket. - Gyönge a hangja. - Egy fenét dobom!
Maguk... kicsodák maguk? Mit keresnek itt?

- Ó, istenem, hát számít az? Meg van ijedve - kiáltja a fényeknek. - Értik?

Éppolyan idegennek tűnik az alkonyatban, mint ők. A csónak utasai egymással csivitelnek. A
doboz ismét felnyög.

- Diákok - hallom. - Tanulmányozunk... nem báhántunk... hanem... - A szöveg érthetetlen lesz,

aztán: - Add... mi... megy...

Békeszerető diákok, csillagközi kultúrcsere-egyezmény keretében. Ó, ez nem !ehet igaz !

- Hozza ide azt a dolgot, Ruth, azonnal ! De 6 csak bámulja őket.

- Vigyenek el.

- Várjon ! Valami érszorító kellene a karjára - Tudom. Kérem, tegye le azt a fegyvert.

Már a csónaknál áll, közvetlenül az idegenek mellett. Nem mozdulnak.

-Jézus Krisztus! - Lassan, vonakodva eldobom a fegyvert. Amikor elindulok !efelé a lejtőn, úgy
érzem, mintha lebegnék: az adrenalin és a Demerol rossz keverék.

A csónak lassan siklik felém, Ruth a hajó orránál még mindig szorongatja azt a tárgyat. Az
idegenek a hajó farában állnak, távolabb tőlem, a háromlábú állvány mögött. A csónak, most látom
csak, barnászöld színnel van álcázva. Körülöttünk a világ mély sötétkék.

- Don, hozza a víztömlőt!

Ahogy levonszolom a műanyag zsákot, rádöbbenek, hogy Ruthnak tényleg elment az esze, már
nincs is szükségünk a vízre. De az agyam már képtelen több terhelést elviselni. Csak annyit látok,
hogy egy hosszú, fehér, gumiszerű kar kis fekete csápjaival megragadja a tömlő távolabbi végét, és
segít megtölteni. Ez nem lehet igaz!

- Be tud szállni, Don ? - Ahogy felemelem elzsongított lápomat, két hosszú, feliét cső nyúlik
felém. Ne, ezt ne. Elrúgom magam, és lehuppanok Ruth mellé. Arrébb húzódik.

A csónak közepe, az ék alakú tárgy felől csikorgás, zümmögés hallatszik, ahogy siklani kezdünk
a sötét mangrovefasor felé.
 Közönyösen bámulom az ék alakú műszert. Idegen technológiai rejtély? Nem látok rajta semmit,
a hajtóművet elrejti a körülbelül két láb hosszú, háromszögű fedőlemez. A háromlábú állvány
gombjai éppolyan rejtélyesek, csak annyit látok, hogy az egyiken nagy lencse van. Ez lenne a
fényforrásuk?

Ahogy a nyílt öbölbe érünk, a zümmögés felerősödik, egyre sebesebben száguldunk, Harminc
csomó? Nehéz megítélni a sötétben. A csónaktest szabálytalan triéder, nagyon hasonló a mieinkhez,
de feltűnik, hogy sehol sem látszik összeillesztés nyoma. Mondjuk, úgy huszonkét láb. Az
agyamban tervek sisteregnek, hogy hogyan foghatnám el. Estéban nélkül nemigen boldogulok.
Hirtelen fehér fényözön ömlik ránk a háromlábú állványból, és egyszersmind sötétségbe borítja a
tatban álló idegeneket. Ruth szorosabbra húzza az övet a karján, a szerkentyűt még mindig öleli.

- Hadd kössem meg ezt a karján. - Jól van így.

Az idegen tárgy enyhén csillog, foszforeszkál. Odahajolok, hogy alaposabban megnézzem. -

Adja ide, majd átpasszolom Estébannak - suttogom.

- Nem! - Elrántja magát a csónak széléhez. - Az övék, szükségük van rá.

- Micsoda?! Megőrült? - Annyira megdöbbent az ostobasága, hogy a szó szoros értelmében

dadogni kezdek. - Meg kell... meg kell... ,.; e

- Nem bántottak minket, pedig ha akarják, biztos vagyok benne, hogy, tudtak volna. Vadul bámul
rám, olyan az arca a fényben, mint a tébolyulté. Akármilyen tompa is az agyam, rádöbbenek, a
nyomorult asszony képes rá, hogy átdobja magát a csónak peremén, ha megmozdulok. Az idegen
holmival együtt.

- Olyan kedvesek - motyogja.

- Az isten szerelmére, Ruth, hisz idegenek!

- Hozzá vagyok szokva - mondja szórakozottan. - Itt a sziget! Állj ! Álljanak meg ! A csónak
lassít, fordul. A levélsátor egészen aprónak látszik a fényben. Fém csillan a repülőgép.

- Althea ! Althea ! Jól vagy?

Kiáltások, mozgolódás hallatszik a gép felől. A víz magas, könnyen átlebegünk a dűnén. Az
idegenek maguk előtt tartanak bennünket, úgy, hogy őket takarja a fény. Egy világos alak gázol
felénk, mögötte, lassabban, egy sötétebb figura közeledik. Estébant bizonyára zavarba ejti ez a
furcsa fény.

- Mr. Fenton megsebesült, Althea. Ezek az emberek visszahoztak bennünket. Jól vagy? - Jól. -
Althea pipiskedik a vízben, izgatottan kapkodja a fejét. - Te jól vagy? Hű, micsoda fény!
-Automatikusan nyúlok a hülye vizestömlő után, hogy kiadjam neki.

- Hagyja azt a kapitányra - mondja Ruth élesen. -Althea, be tudsz mászni a csónakba ? Gyorsan,
nagyon fontos!

- Jövök.

- Ne, ne! - tiltakozom; de a csónak már meg is billen, ahogy Althea belekapaszkodik. Az
idegenek csivitelni kezdenek, hangládájuk felmordul:
 - Aadd... most... add.. .

- Que llegal - Estéban arca jelenik meg mellettem, vadul kancsalit a fény felé.

- Fogja, vegye el tőle... azt a holmit, amit tart... - de Ruth hangja elnyomja az enyémet:

- Kapitány, emelje ki Mr. Fentont a csónakból. Megsérült a lába. Siessen, kérem! - A fenébe is,
várjon ! - kiáltom, de egy erős kar átfogja a derekamat. Amikor egy maja megragadja az embert,
nincs mese. Még hallom, hogy Althea felkiált:

- Anyám, a karod ! - és rázuhanok Estébanra. Derékig érő vízben bukdácsolunk, egyáltalán nem
érzem a lábamat.

Amikor végre szilárdan állok, a csónak már yardokkal eltávolodott. A két nő összebújva
sutyorog.

- Kapja el őket ! - Eltépem magam Estébantól, és előrevetem magam. Ruth feláll a csónakban, és
szembefordul a láthatatlan idegenekkel.

- Vigyenek magukkal. Kérem. Szeretnénk elmenni magukkal, el innen !

- Ruth ! Estében, kapja el azt a csónakot t - Ahogy előretörök, a láborr megint kimegy alólam. Az
idegenek vadul csivitelnek a fényfüggöny mögött.

- Kérem, vigyenek el. Nem érdekes, hogy milyen égitestre, megtanulunk, megteszünk mindent.
Igazán nem fogunk bajt okozni. Kérem. Ó, kérem ! - A csónak lassan távolodni kezd befelé.

- Ruth ! Althea ! Megőrültek ? Várjanak... - Úgy gázolok a sűrű iszapban, mint lázálmában
szokott az ember. Hallom, ahogy a doboz újból sípolni kezd.

- Nem... tér... vissza... nem... tér... - Althea odafordul, szája széles mosolyra húzódik.

- Igen, értjük - kiáltja Ruth. - Nem akarunk visszajönni. Kérem, vigyenek magukkal. Ordibálok,
és Estében is üvölt valamit a rádióról, ahogy csapkodva elhúz mellettem. - Igennn... - nyögi a hang.

Ruth hirtelen leül, átöleli Altheát. Abban a pillanatban Estében belekapaszkodik a csónak
peremébe.

- Fogja, Estében ! Ne engedje el !

Ahogy ferde szemével hátranéz, látom, hogy tökéletesen közönyös. észrevette az álcázást, a
halászfelszerelés hiányát. Kétségbeesetten rohanni kezdek, de megint elcsúszok. Amikor
felbukkanok a vizből, Ruth épp azt mondja:

- Elmegyünk ezekkel az emberekkel, kapitány. Kérem, vegye ki a pénzét a tárcámból, fent van a
gépen. Ezt pedig adja oda Mr. Fentonnak.

Apró tárgyat nyújt felé: a noteszt. Estében lassan utána nyúl. - Estében ! Ne !

Estében elengedi a csónakot.

- Köszönöm - mondja Ruth, ahogy lebegve távolodnak. Felemeli remegő hangját: Nem lesz
semmi baj, Don. Kérem, adja fel ezt a táviratot. Egy barátnőmnek szól, ó majd elrendez mindent. -
Az egész éjszaka tébolyának betetőzéseképpen még hozzáteszi: Nagyszerű teremtés, az
ápolónőképző igazgatója az Egészségügyi Szervezetnél.

A csónak tovalebeg, még hallom, hogy Althea valami olyasmit mond: - Gyerünk.

Édes Jézus... A következő percben felzümmög a motor, a fény gyorsan távolodik. Mrs. Ruth
Parsons és Miss Althea Parsons már csak két apró árnyék a fényben, mint két oposszum. A fény
kialszik, a zümmögés elmélyül - mennek, távolodnak, elmentek.

A sötét vízben Estében közli a nagy semmivel, hogy felőle nyugodtan chingarse magukat.

- Barátok vagy mi - mondom akadozva. - Úgy tűnt, velük akartak menni.

Makacsul hallgat, és visszakormányoz a géphez. Jobban tudja, hogy mi fordulhat elő errefelé,
mint én, de a maják is értik, hogyan programozzák be magukat hosszú életre. Sokat javult az
állapota. Amikor beszállunk a gépbe, látom, a függőágy visszakerült a helyére. Éjjel - alig van
emlékem róla - megfordul a szél. Másnap reggel fél nyolckor mái egy Cessna zümmög a
homokdűnén a felhőtlen ég alatt.

Délre vissza is érünk Cozumelbe. Estében kapitány felveszi a fizetségét, és lakonikusan búcsút
vesz, hogy megvívja harcát a biztosító társasággal. A karibi ügynöknél hegyorr Parsonsék
csomagjait, aki fütyül az egészre. Feladom a táviratot Mrs. Priscilla Hayes Smith, szintén bethesdai
lakos címére. Elmegyek az orvoshoz, és háromkor már ott ülök a Cabanas teraszán, bepólyázott
lábbal, egy dupla margaritakoktél mellett, és megpróbálom elhinni ezt az egészet.

A távirat így szólt: Althea és én rendkívüli utazásra kaptunk alkalmat, évekig távol leszünk. Légy
szíves, törődj a dolgainkkal, csókol Ruth.

Ezt aznap délután írta, értik ?!

Rendelek még egy dupla margaritát, és elátkozom magam, hogy nem néztem meg alaposabban
azt a szerkentyűt. Hátha volt rajta valami felirat. Made by Csillangócia ?! Nem számítva az egész
dolog kísértetiességét, hogyan lehetett valaki olyan árült, hogy azt képzelje...

és meg reménykedni, tervezgetni ?! Bárcsak elmehetnék... Ezt csinálta egész nap. Várt, remélt,
számítgatta, hogy juthatna el Altheáért. Hogy nyomtalanul eltűnhessenek az idegen világban...

A harmadik margarita után megpróbálok viccet fabrikálni ez elidegenedett nőkről, de valahogy

nem megy. Biztos vagyok benne, hogy nem esik majd bántódásuk. Két nőnemű ember, egyikük
valószintileg terhes, eltávoztak, gondolom, a csillagokba - és a társadalom meg sem érzi majd a
hiányukat. Eltűnődöm, hogy vajon Mrs. Parsons minden barátja örök készenlétben áll-e, minden
eshetőségre számítva, beleértve a Föld elhagyását is ? Mrs. Parsons talán majd azt is kimódolja,
hogyan küldhetne Mrs. Priscilla Hayes Smithért, azért a nagyszerű teremtésért ?

Én csak egy újabb italért küldök, és Altheára gondolok. Estéban kapitány kökényszemű ivadéka,
ha fesz, vajon milyen nap alá születik? Szállj be, Althea, indulunk az Orionra. Oké, anya. Új
nevelési rendszer? Egyesével, kettesével élünk a maguk világgépének repedéseiben... Szokva
vagyok ez idegenekhez... Komolyan gondolt minden szót. Téboly. Hogy választhatta, hogy
ismeretlen szörnystégek között éljen, hogy örökre búcsút mondjon az otthonának, a világának?

Ahogy a margariták hatni kezdenek, az egész vad kavargás leülepszik bennem, csak a két apró
alakot látom, amint ott ütnek egymás mellett a halványuló, idegen fényben. Két oposszumunk
örökre távozott.

GSPANN VERONIKA FORDÍTASA

KURT VONNEGUT: HARRISON BERGERON

A 2081. évben történt, amikorra már mindenki végleg egyenlővé vált. Nemcsak isten és a tőrvény
előtt voltak egyenlők. Minden lehetséges mádon egyenlők voltak. Senki se volt eszesebb, mint bárki
más. Senki se volt jobb külsejű, mint bárki más. Senki se volt erősebb vagy gyorsabb, mint bárki
más. Mindez az egyenlőség az Alkotmány 211-ik, 212-ik és 213-ik módosításának és az Egyesült
Államok Esélykiegyenlítés-ügyi miniszterének dolgozó ügynökök szakadatlan éberségének volt
köszönhető.

Az élettel kapcsolatban azonban akadtak még hibák. Attól például, hogy áprilisban nincs tavasz,
még mindig begőzöltek az emberek. Éppen ebben a nyirkos hónapban történt, hogy az esélyügyiek
magukkal vitték George és Hazel Bergeron tizennégy éves Harrison fiát.

Kétségtelenül elég tragikus volt, de George és Hazel nem nagyon vette a lelkére. Hazelnek
tökéletesen átlagos volt az intelligenciája, ami annyit jelent, hogy semmire se tudott gondolni,
legföljebb csak egészen rövid ideig. George fülében viszont, mivel intetligenciája kissé meghaladta
a normálisat, szellemi esélykiegyenlitő rádió működött. A törvény értelmében állandóan viselnie
kellett. A kormány egyik adójára volt hangolva. Az adó körülbelül húsz másodpercenként
valamilyen éles zajt közvetített, nehogy az eszükkel a George-hoz hasonló emberek tisztességtelen
előnyhöz jussanak.

Hazel és George tévét nézett. Hazel arcán könnyek peregtek, de már elfelejtette, miért is sír.

A képernyőn táncosnőket mutattak.

George fejében megszólalt egy berregő. Gondolatai ijedtükben szanaszét szaladtak, mint
riasztócsengőtől a tolvajok.

- Igazán kedves tánc volt, amit most táncoltak - állapította meg Hazel.

- Hö?

- Egészen jó volt ez a tánc - ismételte meg az asszony.

- Űhüm! - bólintott George. Megpróbált egy kicsit a táncosnőkre gondolni. Nem voltak igazán jók,
legalábbis nem jobbak, mint bárki más lett volna. Súlyok és ólomsörétes zacskók lógtak rajtuk,
arcukat pedig álarc takarta, nehogy bárki megláthasson egy könnyed és kecses mozdulatot vagy egy
csinos arcot, és ázott verébnek érezze magát. George eljátszadozott azzal a távoli gondolattal, hogy
a táncosokat talán mégsem kellene kiegyenlíteni. De nem jutott messzire, mert egy újabb zörej a
fülhallgatóban szétkergette a gondolatait.

Összerezzent. A nyolc táncosnő közül kettő ugyancsak.

Hazel észrevette, hogy George megrándult. Minthogy neki nem volt saját szellemi
esélykiegyenlítöje, meg kellett kérdeznie, mi volt a legutolsó zaj.

- Úgy hallatszott, mintha egy tejesüveget ütögetnének gömbfazonkalapáccsal.

- Azt hiszem, csuda érdekes lehet ezeket a különböző hangokat hallani - irigykedett kissé Hazel. -
Mindenféle izgis dolgot kitalálnak.

- Ömm - nyilatkozott George.

- De, tudod, mit csinálnék, ha én lennék az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter? - kérdezte Hazel. Az

igazat megvallva, Hazel nagyon hasonlított az esélykiegyenlítés-ügyi niniszterasszonyra, akit Diana
Moon Glampersnek hívtak. - Diana Moon Glampers helyében vasárnaponként én harangzúgást
adnék, csakis harangzúgást. Mintegy a vallás tiszteletére.

- Harangzúgás mellett még gondolkozni tudnék - vitatkozott vele George.

- Hát, legföljebb egészen fölerősíteném. Azt hiszem, jó esélykiegyenlítés-ügyi miniszter lenne

belőlem.

- Olyan jó, mint bárki másból.

- Ki tudja nálam jobban, hogy mi a normális? - kérkedett Hazel.

- Igaz - ismerte el George. Ködös gondolatai támadtak börtönben levő abnormális fiáról,
Harrisonról, de egy huszonegy lövéses díszsortűz félbeszakította a gondolatait.

- Na, fiú, ez aztán dörrent, mi ? - nézett rá Hazel.

Akkorát dörrent, hogy George belesápadt, remegni kezdett, és könny szökött kivörösödött
szemébe. A nyolc táncosnő közül ketten a stúdió padlójára rogytak, és a halántékukra szorították a
kezüket.

- Hirtelen olyan fáradtnak látszol - mondta Hazel. - Miért nem nyújtózol végig a heverőn,
cukorbogaram? Legalább a párnára tehetnéd az esélykiegyenlítő zacskódat. Arra a vászonzsákba
csomagolt negyvenhét fontnyi ólomsörétre utalt, amely George nyakában lógott. - Menj csak, tedd
egy kicsit magad mellé a zacskót! Nem bánom, ha egy ideig nem vagy egyenlő velem.

George a zsákot méregette a kezében.

- Nem zavar - jelentette ki. - Már észre se veszem. Olyan, mintha hozzám tartozna.

- Olyan fáradt vagy mostanában, olyan megviselt - töprengett Hazel. - Megtalálhatnánk a módját,
hogy kilyukasszuk a zacskó fenekét, és kiszedjünk belőle néhány ólomgolyót. Épp csak néhányat.

- Két év börtön és kétezer dollár bírság minden egyes kiszedett golyóért. Nem tartom valami jó
vásárnak.

- Csak néhányat szednél ki, amikor megjössz a munkából... Arra gondolok, hogy itthon úgysem
versenyzel senkivel. Úgyis csak üldögélsz itthon.

- Ha megpróbálnék csalni - magyarázta George -, akkor mások is megpróbálnának, és hamarosan

megint visszajutnánk a sötét középkorba, megint mindenki versenyezne mindenkivel. Az már nem
tetszene, igaz?

- Gyűlölném !

- Na látod! Mit gondolsz, mi történne a társadalommal abban a pillanatban, hogy az emberek

elkezdenék kijátszani a törvényeket?

Ha Hazel nem tudott volna választ adni erre a kérdésre, George ugyan nem segíthette volna ki.
Sziréna bődült fel a fejében.

- Gondolom, széthullana.

- Mi hullana szét? - érdeklődött George kábán.

- A társadalom - válaszolta bizonytalanul Hazel. - Nem épp most mondtad?

- Honnét tudjam ?

Egy közlemény miatt hirtelen félbeszakították a tévéműsort. Eleinte nem volt egészen világos,
miről is szól a bejelentés, mert a bemondó, mint az összes bemondó, súlyos beszédhibában
szenvedett. Vagy fél percen keresztül rendkívül izgatottan próbálta kimondani azt, hogy: "Hölgyeim
és uraim !" Végül is feladta, és egy táncosnőnek nyújtotta át.

- Ez az - bólintott Hazel elismerően a bemondóra. - Megpróbálta. Nagyszerű dolog ! Megpróbált

minden tőle telhetőt annyi képességgel, amennyit istentől kapott. Fizetésemelést érdemelne azért,
hogy ennyire igyekezett.

- Hölgyeim és uraim ! - kezdte a táncosnő felolvasni a közleményt. Rendkívüli szépség lehetett,

mert ocsmány álarcot viselt. És szemmel láthatólag ő volt a legerősebb és a legkecsesebb az összes
táncosnő között, mert akkora esélykiegyenlítő zacskókat cipelt, mint a kétszáz font súlyú férfiak.

Mindjárt elnézést is kellett kérnie a hangja miatt. A legtisztességtelenebb hang volt, amit nő csak
használhat: meleg, fénylő, kortalan dallam.

- Elnézést kérek - mondta, és újra nekikezdett, már teljesen versenyképtelenné torzított hangon. - A
tizennégy éves Harrison Bergeron - károgta, mint a varjú - megszökött a börtönből, ahol a kormány
megdöntésére irányuló összeesküvés tervezésének alapos gyanúja miatt volt letartóztatásban. Egy
személyben zseni és atléta, esélykiegyenlítője nem éri el a szükséges mértéket, ezért rendkívül
veszélyesnek tekintendő.

Egy Harrison Bergeronról készült rendőrségi fénykép jelent meg a képernyőn fejjel lefelé, azután
oldalt, megint fejjel lefelé, azután végül jól. A képen Harrison teljes magasságában állt a láb- és
hüvelykbeosztású háttér előtt. Pontosan hét láb magas volt.

Egyébként olyan volt, mint egy farsangi maszka meg egy vaskereskedés. Soha senki nem hordott
még ilyen nehéz esélykiegyenlítőket. Az esélyügyi emberek nem győzték olyan gyorsan kitalálni
számára az újabb és újabb béklyókat, mint amilyen gyorsan kinőtte őket. Szellemi
esélykiegyenlítőként fülhallgató helyett egy óriási fajhallgatót viselt, szemüvegében pedig vastag,
hullámos lencsét. A szemüveg nemcsak arra szolgált, hogy félig megvakuljon, hanem arra is, hogy
bénító fejfájást kapjon tőle.

Teli volt aggatva fémhulladékkal. Az erős embereknek kiutalt esélykiegyenlítőket rendszerint

bizonyos szimmetria, katonás rend jellemezte, Harrison viszont olyan volt, mint egy két lábon járó
ócskavastelep. Az élet versenyében háromszáz fontot cipelt.

Jó megjelenésének ellensúlyozására az esélyügyiek megkövetelték, hogy állandóan hordjon egy

piros gumilabdát az orrán, borotváltassa le a szemöldökét, és egyenletes, fehér fogai közül néhányra
tegyen csorba fogként ható fekete koronát.

- Ha találkoznak ezzel az ifjúval - olvasta a táncosnő -, nehogy megpróbáljanak, ismétlem, meg se

próbáljanak vitatkozni vele !

Csikorgó hang hallatszott, egy ajtót szakítottak ki a sarkaiból.

Szörnyülködő sikolyok és ugató kiáltások áradtak a tévékészülékből. Harrison Bergeron fényképe

ugrálni kezdett a képernyőn, mintha egy földrengés robajára táncolna. George Bergeron helyesen
ismerte föl a földrengést, ami nem csoda, hiszen a saját otthona is sokszor táncolt ugyanerre a
robajló hangra.

- Atyaisten - mondta -, ez csak Harrison lehet !

Egy karambol zaja a fülhallgatóból azonnal elsöpörte a felismerést.

Mire újból ki tudta nyitni a szemét, már eltűnt Harrison fényképe. A képernyőt a hús-vér Harrison
töltötte be.

A csörömpölő, bohóckülsejű, hatalmas fiatalember a stúdió közepén állt. Még mindig kezében
szorongatta a kiszakított stúdióajtó kilincsét. Táncosnők, technikusok, zenészek és bemondók
térdeltek előtte rémülten, halálukat várva.

- Én vagyok a Császár! - kiáltotta Harrison. - Halljátok? A Császár vagyok! Mindenkinek azt kell
tennie, amit mondok, de tüstént! - Dobbantott, mire megremegett a stúdió. - Még ahogy előttetek
állok - bömbölte -, megnyomorítva, megbéklyózva, beteggé téve, még így is én vagyok a
legnagyobb uralkodó, aki valaha élt. Most nézzétek, hogy válok azzá, akivé lehetek!

Harrison elázott selyempapírként szaggatta el esélykiegyenlítő hámjának szíjait, azokat a szíjakat,

amelyek garantáltan ötezer font súlyt bírnak el.

Az ócskavas esélykiegyenlítők csörömpölve hullottak a padlóra.

Harrison a fejhámját záró lakat füle alá dugta a hüvelykujját. A fül elpattant, mint egy zellerszár.
Harrison falhoz csapta a fejhallgatóját és a szemüvegét.

Elhajította gumilabda-orrát, mire előtűnt egy férfi, akit még Thor, a mennydörgés istene is tisztelt
volna.

- Most Császárnét választok magamnak ! - mondta, és lenézett a kushadó emberekre. Az első

asszony, aki föl mer állni, követelheti társát és a trónt!

Eltelt egy pillanat, azután az egyik táncosnő emelkedett föl fűzként hajladozva.

Harrison kirántotta a lány füléből a szellemi esélykiegyenlítőt, majd csodálatos gyöngédséggel

megszabadította súlyos terheitől. Végül levette róla az álarcot.

Vakító szépség állt előtte.

- No - mondta Harrison, kézen fogva a lányt -, megmutassuk az embereknek, mit is jelent az,
hogy "tánc"? Zenét! - parancsolta.
 A zenészek visszakászálódtak a székükre, és Harrison róluk is leszaggatta az esély-
kiegyenlítőket.

- Úgy játsszatok, mint még soha - mondta nekik -, és bárót, herceget, grófot csinálok belőletek.

Megszólalt a zene. Eleinte olyan volt, mint máskor: normális - olcsó, banális, hamis. Erre
Harrison fölrántott két zenészt a székről, vezényelt velük, mint két karmesteri pálcával, és
elénekelte, hogyan játsszák a zenét. Azután visszavágta őket a székre.

Újra felhangzott a zene, most már sokkal jobban.

Harrison és Császárnéja egy darabig csak hallgatták a zenét, olyan elmélyülten hallgatták,
mintha a szívdobogásukat igazítanák hozzá.

Lábujjhegyre álltak.

Harrison a lány karcsú derekára tette hatalmas tenyerét, hogy megéreztesse vele a hamarosan
bekövetkező súlytalanságot.

És azután örömüktől és szépségüktől hajtva a levegőbe szökkentek.

Nemcsak az ország, hanem a gravitáció és a mozgás törvényeit is semmibe vették. Forogtak,

keringtek, pörögtek, ugráltak, szökelltek, kergetőztek és libegtek. Szökelltek, mint szarvasok a
holdon.

A stúdió mennyezete harminc lábnyira magasodott fölöttük, de a táncosok minden ugrással

közelebb kerültek hozzá. Nyilván meg akarták csókolni a mennyezetet.

Meg is csókolták.

Azután szerelmükkel és puszta akaratukkal hatástalanítva a gravitációt, ott maradtak néhány

hüvelykkel a mennyezet alatt a levegőben, és hosszú-hosszú ideig csókolták egymást,

Ekkor lépett be a stúdióba Diana Moon Glampers, az esélykiegyenlítés-ügyi miniszter egy

kétcsövű, tízes kaliberű vadászpuskával. Kétszer tüzelt, és a Császár és Császárné halott volt, még
mielőtt földet ért.

Diana Moon Glampers újratöltötte a fegyvert. Megcélozta vele a zenészeket, és közölte velük, tíz
másodpercük van arra, hogy újra fölvegyék esélykiegyenlítőiket.

Ekkor égett ki Bergeronék tévéképcsöve.

Hazel megfordult, mondani akart valamit George-nak az elsötétült képernyőről, de George

kiment a konyhába egy doboz sörért.

Amikor visszajött a sörrel, egy darabig csak álldogált, míg az esélykiegyenlítő jel föl nem rázta.
Akkor újra leült.

- Sírtál? - kérdezte Hazeltől.

- Ühüm.
- Miért?

- Elfelejtettem. Valami szörnyen szomorú ment a tévében.

- Micsoda ?

- Valahogy egészen összezavarodott a fejemben.

- Felejtsd el, ami szomorú - kérte George.

- Mindig elfelejtem - nyugtatta meg Hazel.

- Jó kislány vagy. - George összerezzent. Légkalapács dübörgött a fejében.

- Tyűha, mondhatom, ez igen ! - nyugtázta Hazel.

- Mondd csak még egyszer -- kérte George.

- Tyűha - mondta Hazel - mondhatom, ez igen !

LORSCHY KATALIN FORDÍTÁSA

 WILLIAM TENN : GYERMEKJÁTÉK

Miután a csomagkihordó bevágta maga mögött az ajtót, Sam Weber úgy gondolta, hogy a
hatalmas ládát a szobáját bevilágító egy szál villanykörte alá kellene tolnia. Addig még rendben is
volna, hogy a küldönc azt mondja elnyújtott hangon: - Nem t'om, kérem. Mi nem ködjük, csak
házhó visszük őket - de azért lennie kell valami ésszerű magyarázatnak is. Sam a szükséges egy-két
méterrel arrább taszigálta a dobozt, s közben előbb önkéntelenül, aztán már meglepődve és
bosszankodva mormogott. A küldemény igencsak nehéz volt - csodálkozott is, hogy bírta felcipelni
a csomagkihordó a harmadik emeletre.
Felegyenesedett, és töprengve szemlélte a csillogó lapocskát, amelyen a neve, a címe és a felirat
állt: Kellemes ünnepeket 2353 karácsonyán.
Mi ez, vicc? Nem jutott eszébe senki, aki mulatságosnak tartaná, hogy egy négyszáz évvel
későbbre keltezett üdvözlő lapot küldjön neki. Hacsak nem a jogi karról szeretné tudatni vele
valamelyik vicces kedvű végzős évfolyamtársa, hogy szerinte mikorra várhatja Weber az első
ügyfelét. De még így is…
A betűk furcsa rajzolatúak voltak, inkább zöldes erezetre, mint vonalakra emlékeztettek. Maga a
lap pedig aranyból volt! Most már tényleg érdekelte a dolog. Letépte az üdvözlő kártyát, kihámozta
a dobozt a csomagolásból, aztán - hátrahőkölt. Tömörnek tűnő, kockaszerű, barna tömb állt előtte,
teteje, oldala egyforma, sehol egy nyílás, sehol egy fogantyú. Úgy rémlett neki azonban, hogy
amikor arrább tolta, megzörrent benne valami. Megragadta a sarkait, s nyögve, erejét megfeszítve
felemelte. A kocka alsó lapja éppoly sima volt, mint a többi, s azon sem talált semmiféle rést. A
tömb tompán visszahuppant a padlóra.
- Hm! Végül is nem az ajándék a lényeg, hanem az, ami benne testet ölt - bölcselkedett.
Sok ajándékot még meg sem köszönt. Maggie néninek valami különlegeset kellene kiötlenie. A
nyakkendők, amelyeket a nagynénjétől kapott, kubista borzalmak voltak ugyan, de az is igaz, hogy
ő még egy árva zsebkendőt sem küldött neki idén karácsonyra. Az utolsó fillérét is arra a Tinának
vett melltűre költötte. Nem éppen gyűrű, de az adott körülmények között talán annak fogja tekinteni
a lány…
Megfordult, hogy az ágyához menjen, amely az idők folyamán az asztal és a szék szerepét is
átvette. Dühödten belerúgott a roppant dobozba.
- Hát ha nem nyílsz ki, akkor nem nyílsz ki.
Mintha a rúgástól felocsúdott volna, a doboz kitárult. A tetején gyorsan szélesedő rés nyílt, s
felső lapja széthajlott, mint a banánhéj. Sam égnek emelte karját, és imát rebegett az összes
istenekhez, Allahtól Jupiterig. Azután eszébe jutott, hogy mit mondott az előbb.
- Csukódj be! - parancsolta. - A doboz bezárult, s megint oly sima lett, mint a bársony.
- Nyílj ki! - A doboz kinyílt.
No hát akkor ennyit a mutatványosdiból. Sam lehajolt, és bekukkantott a doboz belsejébe.
Polcok kusza szövevényét látta maga előtt, amelyen kék folyadékokkal telt üvegcsék, vörös
porokkal töltött korsók és átlátszó csövecskék sorakoztak - ez utóbbiakban sárga, zöld, narancs-,
mályva- és még sok egyéb színű anyagot fedezett fel, de a színkavalkád elég sok elemét nem tudta
azonosítani. A láda alján hét bonyolult készülék hevert mintha mániákus rádióamatőrök szerelték
volna össze őket. Aztán még egy könyv is volt ott.
Kiemelte, és futólag megállapította, hogy bár minden lapja fémből van, könnyebb, mint bármely
hagyományos kötet, ami valaha is a kezében volt. Odament vele az ágyhoz, s leült. Hosszú, mély
lélegzetet vett, és az első oldalhoz lapozott. Hhuhh - eresztette ki tüdejéből a levegőt.
A betűk girbegurba, zöldes csíkokból formálódtak.

Emberépítő 3. Ez a játékkészlet kizárólag tizenegy és tizenhárom év közötti gyermekek számára

készült. A felszerelés - amely sokkal kidolgozottabb, mint az 1, és a 2. Emberépítő készlet esetében -
alkalmas arra, hogy segítségével az említett korcsoporthoz tartozó gyermekek tökéletesen kifejlett
emberi lényeket építhessenek és állíthassanak össze a legmegfelelőbb eljárással. A szellemileg
visszamaradt gyermekek is létrehozhatnak gyermekeket és emberkéket a korábbi készletek
használati utasításai alapján. A játékhoz két szétszerelő is tartozik, hogy az Emberépítőt veszteség
nélkül újra és újra felhasználhassák. Csakúgy, mini az 1. és a 2. készlet forgalomba hozásakor, most
is javasoljuk, hogy szétszerelések alkalmával mindig kérjék ki egy népességellenőr tanácsát. Pót- és
tartalék alkatrészek az alábbi helyen szerezhetők be: Emberépítő Társaság, Ohio állam, Glunt City,
Átlós szint 928.
Ne feledje: Ideje kárba vész, ha farigcsál kővel -
építsen embert Emberépítővel!

Weber lehunyta a szemét. Mi is az a poén, amit a tegnapi filmben látott? Irtózatos nagy poén
volt. Ami azt illeti, a film is irtózatos volt. Bájos kis Technicolor produkció. Vajon mennyit
kereshetett vele a rendező egy hét alatt? És az operatőr? Ötszázat? Ezret? Fásultan kinyitotta a
szemét. A szoba közepén még mindig ott állt a kockaforma roppant doboz, s remegő kezében
meglapult a könyv is, benne a felhívással: Ideje kárba vész, ha farigcsál kővel - építsen emberi
Emberépítővel! Nem éppen balzsamként hat az ilyesmi egy ifjú ügyvéd idegrendszerére. Az ég
legyen irgalmas!
A következő oldalon a pót- és tartalék alkatrészek árlistája szerepelt. Egy rattel ötvenért már
vehetett volna is egy liter hemoglobint, három negyvenötért pedig három gramm különféle enzimet.
A lap alján hirdetésre bukkant: Építsen Mars-lakót! E borzongató élmény az Öné lehet, ha megveszi
sorozatunk 4. darabját! Alatta kövérkés betűkkel ez állt: 2348-ban bejegyzett szabadalom.
A harmadik oldalra lapozva megtalálta a tartalomjegyzéket. Az izgalomtól nyirkos lett a tenyere.
Megragadta az ágy szélét, és olvasni kezdett.

- Kis biokémiai ABC

- Hogyan teremtsünk egyszerű élőlényeket házon belül és kívül
- Emberkék - avagy mi teszi képessé őket arra, hogy bármilyen munkát elvégezzenek
- Csecsemők és más apró emberi lények
- Ikrek minden célra; Önmagunk és barátaink hasonmásának megalkotása
- Ami az emberépítéshez nélkülözhetetlen
- Emberek összeállítása
- Emberek szétszerelése
- Időtöltés unalmas perceinkre - az élet új fajtáinak létrehozása

Sam bevágta a könyvet a dobozba, és a tükörhöz rohant. Az arca - bár falfehér volt lényegileg
semmit nem változott. Nem alkotta meg az ikertestvérét, nem szerelt össze magának emberkét, és
az élet új fajtáját sem hozta létre, hogy unalmas perceit kitöltse. Olyan fene klassz minden, hogy
jobb se kell. Kiguvadt szemét nagy műgonddal visszatuszkolta az üregébe.
Drága Maggie néni - kezdte írni izgatottan -, a karácsonyra küldött nyakkendők csodálatosak,
ennél szebb ajándékot elképzelni sem lehet. Csak az a baj… Csak az a baj, hogy az életemen kívül
nincs mit adnom viszonzásképpen.
Ki a fene vehette a fáradságot, hogy egy ilyen tréfát kiötöljön? Lew Knight? Kétségkívül eléggé
érzéketlen, de az is valószínűtlen, hogy egy szemernyit se tisztelné karácsony ünnepét. Aztán meg
nincs se elég képzelőereje, se elég türelme ahhoz, hogy ilyen elmélyült munkát végezzen.
És Tina? Ő aztán igazán meg tudja kavarni a dolgokat. De hát amellett, hogy kétszer állt sorba,
mikor a szemkápráztató asszonyi idomokat osztogatták, azt semmiképpen sem lehet ráfogni, hogy
túl sok humorérzéke lenne. Sam közelebb húzta a bőrborítású dobozt, és gyengéden végigsimította.
Mintha Tina parfümjét árasztotta volna - a világ egy szempillantás alatt megszűnt számára.
A fémes üdvözlő kártya rávillant a padlóról. Talán a hátoldalán rajta van a feladó neve! Felvette
és megfordította. Töretlen aranyfelület, semmi egyéb. Biztos volt benne, hogy arany, hiszen az apja
ékszerész volt valamikor. A lapocskának már a puszta értéke kizárja a tréfa lehetőségét. De hát
akkor mire megy ki ez a játék?
Kellemes ünnepeket 2353 karácsonyán! Mire jut vajon az emberiség négyszáz év elteltével?
Eljut a csillagokig vagy még tovább - elképzelhetetlen messzeségekbe? Apró emberkékkel végezteti
a gépek és robotok munkáját? A játékok pedig…
Talán a doboz alján lapul még egy másik névkártya vagy néhány útbaigazító megjegyzés.
Lehajolt, hogy kipakolja a küldemény tartalmát, de a szeme megakadt egy jókora szürkés
üvegedény oldalába metszett feliraton: Dehidratált központiidegrendszer-preparátum. Kizárólag
emberi lények előállítására.
Sam megtántorodott, és elborzadva meredt maga elé.
- Csukódj be!
A fedőlap összezárult. Megkönnyebbülten felsóhajtott, s úgy döntött, hogy lefekszik. Vetkőzés
közben eszébe jutott, milyen kár, hogy nem kérdezte meg a csomagkihordótól, melyik vállalat
alkalmazottja. Ennek az adatnak a birtokában könnyebben ki tudná deríteni, honnan származik ez a
rémséges ajándék.
- Úgy látszik tehát - motyogta elszenderedve -, hogy nem maga az ajándék a lényeg, hanem az,
ami benne testet ölt. Nos, hát, boldog karácsonyt.
Másnap reggel, amint Lew Knight beviharzott a maga Jó reggelt, kollégák! - felkiáltásával, Sam
már várta az első csipkelődő megjegyzéseket. Lew nem az az ember, aki magába tudná fojtani a
heccelődést. De most beletemetkezett a The New York State mellékletébe, és egész délelőtt azt
böngészte. Az irodában gyakornokoskodó másik öt ügyvédjelölt pedig vagy túl nemtörődömnek,
vagy túl elfoglaltnak tűnt ahhoz, hogy Emberépítő készleteken törje a fejét. Sehol egy gúnyos
mosoly, egy fürkésző tekintet, még egy burkolt célzás sem.
Tíz órakor belejtett Tina is - úgy nézett ki, mintha csak most lépett volna elő valamelyik
magazinból, csak hát éppen fel volt öltözve.
- Jó reggelt, ügyvéd urak! - mondta.
Ki-ki emésztése pillanatnyi intenzitásától függően viszonozta a köszönést - ragyogd arccal,
epedezve vagy éppen csak biccentve. Lew Knight epedezve. Sam Weber ragyogó arccal. Tina az
összes üdvözlést elraktározta, s miközben a haját rendezgette, analizálta a helyzetet.
Vizsgálódásának eredményét hűen tükrözte, hogy kihívóan Lew asztalának dőlt, s megkérdezte,
milyen munkára számíthat a délelőtt folyamán.
Sam dühödten nekikezdett Hackleworth Magánjogi sérelmekről című kézikönyvének. Tina
elméletileg mind a hét fiatalember titkárnője, üzenetátvevője és időpont-egyeztetője volt. Ezzel
szemben egész napi tennivalója abból állt csupán, hogy vagy két borítékot megcímzett, és
esetenként lepecsételt egy-egy levelet. Úgy hetente egyszer legépelt egy ügyfél után sóvárgó
levélkét, de hát abból se lett soha jogi eljárás. Így aztán Tina csinos kis divatlapgyűjteményt
rendezett be a felső fiókjában, a másik kettőbe meg egy hiánytalan kozmetikai szalont varázsolt. A
nap egyharmadát a mosdóban töltötte, harisnyákról meg egyebekről tereferélt más titkárnőkkel. A
nap hátralevő kétharmadát példás következetességgel annak az ügyvédnek szentelte, aki aznap
reggel a legférfiasabbnak tűnt. A fizetése ugyan kevés volt, de a napjai nem üresjáratban teltek.
Nem sokkal ebéd előtt előállt a reggeli postával.
- Úgy gondoltam, kevés tennivaló akad ma délelőtt… - kezdte.
- Helytelenül gondolta, Hill kisasszony - közölte vele némi ingerültséggel Sam, és remélte, ennyi
jól is áll neki. - Alig győztem kivárni, hogy égető társadalmi kötelezettségei között rám is szánjon
néhány percet. Az esetleges hivatali teendőket ugyanis el kellene végeznünk.
Tina szinte kővé dermedt.
- De hát ma ne-nem hétfő van. Somerset és Ojack csak hétfőnként küld önnek anyagot. Samnek
megvonaglott az arca a gondolatra, hogy ha Somerset és Ojacktől nem kapná hetente egyszer ezt a
lélekölő maszlagot, csak névleg - ha nem csak elméletben lenne ügyvéd.
- Egy levelet diktálok, Hill kisasszony - mondta határozottan. - Ha előszedte a szükséges
dolgokat, kezdhetjük is.
 Tina elővett egy gyorsíró füzetet meg egy ceruzát, s idegesen megigazította a haját. - Céges
papír, mai dátum - kezdte Sam. - A címzett Glunt City Kereskedelmi Kamarája, Ohio állam.

Tisztelt Uraim!
Szíveskedjenek tájékoztatni, hogy nyilvántartásukba felvettek-e a közelmúltban egy Emberépítő
Társaság vagy ehhez hasonló elnevezésű intézményt. Ha nem, akkor azt legyenek szívesek közölni,
hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló nevű vállalat bejelentette-e mostanában az Önökhöz való
csatlakozás szándékát. Érdeklődésem nem hivatalos jellegű, egy ügyfeleim nevében szeretném
megszerezni a kért információkat. Ügyfelemet ennek az intézménynek az egyik terméke érdekli, de a
címüket sajnos elvesztette. Aláírás, majd a következő utóirat: Ügyfelem arra is kíváncsi lenne, hogy
egy Átlós sugárút vagy Átlós szint nevű utcában milyen vállalatok működnek. Az erre a címre vagy
az ide települt szervezetekre vonatkozó bármely információ rendkívül nagy segítséget jelentene
számunkra.

Tina nagy kék szemét a férfira emelte. - Ó, Sam - sóhajtotta, fittyet hányva a hivataloskodó
hangnemnek -, ó, hát van még egy ügyfeled. Úgy örülök neki. Kicsit baljós alak ugyan, és olyan
különös modora van, hogy biztos voltam benne…
- Micsoda? Miféle baljós alakról beszélsz?
- No, hát az ú-új ügyfeledről. - Samnek az az érzése támadt, mintha hozzá akarta volna tenni: bo-
bolond. - Amikor bejöttem reggel, egy hosszú fekete kabátos, borzasztó magas, idős ember
beszélgetett a liftessel. Odafordult hozzám - mármint a liftes, úgy értem -, és azt mondta:
"Bemutatom Weber úr titkárnőjét. Ő minden szükséges ínformációt meg tud adni önnek." Aztán
meg mintha rám kacsintott volna, ami talán kissé udvariatlan volt, már én úgy gondolom legalábbis,
hát szóval tudod. Aztán ez az idős úr szigorúan rám nézett, én meg borzasztó kényelmetlenül
éreztem magam. Miközben kiment, ezt mormogta: "Vagy ábrándoznak, vagy állati módra
viselkednek. Sohasem normálisak. Sohasem kiegyensúlyozottak." Azt hiszem, ez sem volt túl
udvarias. No hát persze ezt csak azért mondom, hogy ha ő az új ügyfeled… - Tina visszaült a
helyére, és megint sóhajtozni kezdett.
Magas, baljós kinézetű öregúr, hosszú fekete kabátban, aki a liftest faggatja róla. Aligha lesz ez
hivatalos ügy. Neki pedig igazán semmiféle rejtegetni való titka nincs. Talán a szokatlan karácsonyi
ajándékkal van kapcsolatban? - morfondírozott magában Sam.
…de hát ő a kedvenc nagynénikém, tudod - hallotta Tina hangját -, és olyan váratlanul toppant
be. - A lány a karácsonyra megbeszélt találkájukról magyarázkodott. Samet elöntötte a forróság,
ahogy Tina közelebb hajolt hozzá.
- Sose izgasd magad - nyugtatgatta. - Tudom jól, nem tehetsz róla, hogy nem jött össze a dolog.
Egy kicsit bánkódtam ugyan, amikor bejelentetted, de túltettem magam rajta. Csinos-lányra-soha-
nem-haragszik-Sam, így ismernek engem. Velem ebédelnél?
- Ma? - igazított helyre egy hajfürtöt villanásnyi mozdulattal a lány. - Megbeszéltem ugyan már
Lew-val, mármint Knight úrral, de biztos nem zavarná, ha te is jönnél.
- Remek. Akkor mehetünk is. - Most legalább megtudja Lew, milyen is az, amikor valakit a saját
fegyverével vernek meg.
Sam el volt készülve a legrosszabbra, s nem is kellett csalódnia - Lew Knight ebéd helyett
vetélkedésre készült. Sajnos Lew bő lére eresztve tudott áradozni következő ügyéről, a tiszteletdíj
várható összegéről és a későbbiekben learatható dicsőségről. Sam néhányszor megpróbált
előhozakodni azzal az érdekfeszítő végrendelettel, amelyet Somecset és Ojack számára
megfogalmazott, de végül föladta. Ekkor Lew is rögtön ejtette Rosenthal kontra Rosenthalt, és
sokatmondóan Tinára sandított.
Ahogy kijöttek az étteremből, a hó már latyakos volt. A kirakatokból sorra bevették a
karácsonyra kiállított tárgyakat. Az egyikben összeszerelhető játékokat vett észre. Szikrázó műhó és
flitter csillogott rajtuk. Rádióépítő, felhőkarcoló-építő, repülőgép-építő. Ideje kárba vész, ha
farigcsál kővel…
- Hazamegyek - szólalt meg hirtelen. - Valami nagyon fontos jutott az eszembe. Ha történne
valami, hívjatok föl.
Szabad a pálya, Lew, mondta magában, miközben letelepedett a földalattin. Az igazság viszont
sajnos az; hogy akkor is csaknem éppolyan szabad lenne, ha nem hagyta volna ott őket.
Sakáltermészetű Lew Knight - így nevezték az egyetemen. Attól a perctől kezdve, hogy Tina
lenyűgöző adottságai felkeltették az érdeklődését, Sam esélyei egy pillanat alatt a nullára
csökkentek.
Tina aznap nem viselte a tőle kapott melltűt. Jobb kezének kisujján viszont feltűnően villogtatott
egy addig még nem látott gyűrűt. Van, aki megkapja, van aki nem, dünnyögött Sam. Én nem. Pedig
nem lett volna rossz, ha ebben az esetben több szerencsével jár.
Ahogy kitárta szobájának az ajtaját, igencsak meglepődött. Bevetetlen ágya gyűrött
sztoicizmussal árulkodott egy soha el nem jövő szobalányról. Ez korábban - természetesen - nem
fordulhatott elő. Azelőtt nem szokta kulcsra zárni az ajtót. A lány bizonyára azt gondolhatta, hogy
egyedüllétre, nyugalomra vágyott. Talán így is van.
Maggie néni nyakkendői szemérmetlenül virítottak az ágy lábánál. Levetett kalapjával és
kabátjával együtt behajította őket a szekrénybe. Aztán a mosdókagylóhoz ment, és aprólékos
gonddal kezet mosott. Megfordult. Igen, helyben vagyunk. Előtte állt a nagy, kockaszerű tömb,
amely napközben agyának valamely eldugott zugában húzódott meg. Ott állt, és kétségkívül
magába zárta az emlékezetében élő különös gyűjteményt.
- Nyílj ki! - utasította, s a doboz engedelmeskedett. A fémes könyv, amely még mindig a
tartalomjegyzéknél volt kinyitva, a doboz alján hevert. Egy része belecsúszott valami furcsa
készülék tartótokjába. Mindkettőt óvatosan kiemelte. Kicsúsztatta a könyvet a tartókeretből, és
tanulmányozni kezdte a készüléket. Sima zöld lapra szerelt mikroszkópféleség volt, elektroncsővel
és huzaltekerccsel. Megfordította a szerkezetet.
Az alján ugyanolyan erezetes betűkkel, amilyenek a könyvben is szerepeltek, ez állt:
Munkapaddal kombinált elektronmikroszkóp.
Nagyon óvatosan letette a földre. Egyenként kiszedegette a többit is, az alapfokú biokalibrátortól
az azonnali életrekeltőig. A nyirkot tartalmazó fiolákat és a legfontosabb porcokkal telt üvegeket
nagy gonddal öt sokszínű sorba rendezte a doboz mellett. A mellkas falait elképesztően vékony és
redőzött hártya alkotta, amely a legkisebb nyomásra is háromdimenziós emberi szervvé alakult át -
ennek a formája és a mérete azután finom mozdulatokkal tovább volt alakítható. Ezek a szervek
nyilvánvalóan előregyártott formák voltak.
Szép kis gyűjtemény. Ha lenne hozzá valami szilárd tudományos magyarázat, ez a doboz
elképzelhetetlen gazdagságot jelenthetne. Vagy igen hasznos nyilvánosságot. Vagy - nos hát,
valamit biztosan jelentenie kell !
Csak lenne hozzá valami szilárd tudományos magyarázat!
Sam elnyúlt az ágyon, és a könyvet felütötte a Kis biokémiai ABC-nél.
Aznap este kilenckor lekuporodott a munkapaddal kombinált elektronmikroszkóphoz, és néhány
apró üvegcsét kezdett el nyitogatni. Kilenc negyvenötre Sam Weber megalkotta első egyszerű
élőlényét.
A teremtmény nem volt éppen grandiózus, már ha az ember a genezis első részét veszi alapul.
Csak a mikroszkóp alatt tekergőző, apró barna képződmény volt, félénken meghúzódott egy darab
sós rudacskán, kinyújtotta néhány spóráját, és húsz perc múlva már el is pusztult. De ő hozta létre.
Az élet speciális formáját alkotta meg, amely egy speciális sós rudacskán tartotta fenn magát. Sehol
másutt nem tudott volna életben maradni.
Weber kiment a konyhába azzal a feltett szándékkal, hogy leissza magát. Egy kis alkohol
hatására azonban újra hatalmába kerítette a teremtés varázsa, és visszarohant a szobájába. Aznap
már nem járta át újra az a diadalittas öröm, ami a barna képződmény létrehozásakor töltötte el, bár
még egy óriás fehérjemolekulát és egy egész láncolat szűrhető vírust is alkotott.
A sarki kis drogériából, ahol reggelizni szokott, felhívta az irodát.
- Egész nap itthon maradok - jelentette be Tinának. A lány kicsit zavarba jött, s ugyanúgy Lew,
aki át is vette a kagylót.
- Mi van, kolléga, magánpraxist alakítgatunk ki? A Blackstone fiú mindenesetre egyre ritkábban
jár be. Két mentőautó már el is szirénázott a ház mellett.*
- Oké - mondta Sam. - Ha bejön, megmondom neki.
Erősen közeledett a hét vége, és így elhatározta, hogy a következő napot is kiveszi. Hétfőig
amúgy sem lenne komolyabb tennivalója - akkor jön Somerset és Ojacktól az egy szem
valamirevaló, munkája. Mielőtt hazament, megvett egy bakteriológiai szakkönyvet. Élvezte, hogy -
egyre magabiztosabban! - elő tudott állítani egysejtűeket, amelyeknek a rendszertanban való
elhelyezéséről korának tudósai még jócskán vitatkoztak. Persze az Emberépítő kézikönyv csupán
néhány példát sorakoztatott fel, és megfogalmazta az általános törvényszerűségeket. A
bakteriológiai szakkönyv leírásai azonban megkönnyítették a dolgát, és teremtményei lassacskán
gomba módra szaporodtak.
Apropó - előállított néhány gombát. Kalapjuk ugyan nem volt valami formás, arra meg aztán
igazán nem tudta rávenni magát, hogy megkóstolja őket, de azért tagadhatatlanul heterotróf telepes
növények voltak. Ha némi időt szán technikája tökéletesítésére, megoldhatja élelmezési problémáit.
A kézikönyvet jól lehetett követni, s számos illusztráció is helyet kapott benne; ha széthajtotta az
oldalakat, táblaképeket vehetett szemügyre. A könyv szerkesztői nagyon keveset tekintettek magától
értetődőnek - az egyszerűbb magyarázatokat bonyolultabbak követték. Csak néhány megjegyzés
nem volt világos: Ezen az elven működnek a phanphophlink játékok; Ha a fogai legközelebb
eljokkelnek vagy megdemorodnak, gondoljon a Baktérium cianogenumra és az általa kifejtett
hatásra. Ha tart a házában rubikuláris emberkét, szükségtelen az emberkékről szóló fejezettel
vesződnie.
Egy rövid szemle után Sam megállapította, hogy a lakásában ugyan mindenféle kacat fellelhető,
de rubikuláris emberke biztosan nem. Így aztán feljogosítva érezte magát arra, hogy az emberkékről
szóló fejezethez lapozzon.
Némi lelki tusa után tökéletesen meggyőzte magát, hogy az ő esete egyáltalán nem ugyanaz,
mint amikor felnőttek játszanak a gyerekek villanyvonatával - elvégre máris többet ért el, mint
amire a világ legjelesebb biológusai a következő és a még későbbi nemzedékeket képesnek
tartották. Mi az a probléma vajon, amit még ő sem tudna megoldani?

Soha ne feledje, hogy az emberkéket egy és csak egy munkatípus elvégzésére állítják elő. -
Dehogy fogom - ígérte Sam. Legyen az egészségügyi emberke, varró emberke, nyomdász emberke
vagy akár szannevir emberke, kizárólag az adott munkaterületen lehet alkalmazni. Abban az
esetben, ha olyan emberkét hoz létre, amely egynél több funkció ellátására alkalmas, olyan súlyos
vétséget követ el, hogy nyilvános dorgálásban kell részesüljön. Az elemi emberke megszerkesztése…

Fáradságos munka volt. Háromszor is darabokra szedett növekvő szörnyeket, és megint újba
kezdett. Csak vasárnap délutánra sikerült tökéletesítenie az emberkét - de hát az is inkább tökéletlen
volt. Hosszú kar- egy hiba következtében az egyik kicsit hosszabbra sikerült, mint a másik -,
arctalan fej és törzs - ennyiből állt. Lába nem volt. Se szem, se fül, se nemzőszervek. Sam ágyán
hevert, és bugyborékoló hangokat adott ki egy szájszerű nyitáson, ami feltehetően a táplálkozás és a
kiválasztás funkcióját is ellátta. Hosszú karjával, melynek feladata egy még kijelöletlen egyszerű
cselekvéssor elvégzése, lassú köröket írt le a levegőben. Samnek rá kellett döbbennie, hogy az élet
olyan visszataszító is lehet, mint egy tűző napsütésben fedetlenül hagyott latrina.
Szét kellett szerelnie. Hosszúsága hurkaszerű ujjaitól a törzs elkeskenyedő végéig csaknem
egyméteres volt - eleve kizárta a kis szétszerelő használatának a lehetőségét, jóllehet azt már
ismerte, hiszen azzal szedte szét a gombákat és a többi apró teremtményt. A nagy szétszerelőn
sárgásan fénylő szöveget fedezett fel: Kizárólag közvetlen népességellenőri felügyelet mellett
használható. Kérje az A76-os mintát, vagy lazítsa el a tadját.
Az A76-os minta pontosan annyit mondott neki, mint a szannevir, ugyanakkor jólesően

* Az Egyesült Államokban néhány zugügyvéd úgy szerez magának ügyfeleket, hogy balesetek
áldozatait rábeszéli, pereljenek kártérítésért
állapította meg, hogy a tadja már kellőképpen laza. Népességellenőr nélkül kellett tehát munkához
látnia. A nagy szétszerelő feltehetően ugyanazokon a főbb alapelveken működik, mint a kicsi.
Odaerősítette az ágy lábához, és beállította a fókusztávolságot. A készülék sima alján elkezdte
nyomogatni a kapcsolótábla gombjait.
Öt perccel később az emberkéből nem maradt más, mint fénylő, ragacsos massza. Takarítás
közben Sam kénytelen volt belátni, hogy a nagy szétszerelő működtetésekor tényleg szükség van a
népességellenőr irányítására. Vagy legalábbis valamiféle ellenőrre. A lábatlan teremtmény
alkotórészeiből annyit mentett meg, amennyit csak tudott, bár erősen kételkedett benne, hogy
valaha még az életben használni fogja a készletet. Az viszont biztos, hogy a szétszerelőt soha többé
nem alkalmazza. Sokkal kevésbé visszataszító a látvány, ha az egészet belelöki egy húsdarálóba, és
addig tekeri a fogantyút, amíg a selejtes képződmény teljesen szétzúzódik.
Bezárta maga mögött az ajtót, és lement bekapni egy felest valahol. Eszébe villant, hogy másnap
reggel néhány tiszta lepedőt kell szereznie. Az éjjel a földön fog aludni. Nyakig elmerülve a
Somerset és Ojack-ügy apró részleteiben, Sam a tarkóján érezte
Lew tekintetét és Tina zavart pillantásait. Ó, ha tudnák! - lelkendezett. De Tina várhatóan csak
annyit mondana rá: "El-ra-ga-dó!", Lew pedig valami ilyesféle bemondást eresztene el: "Nahát!
Frankenstein kölyke, személyesen!" Ha meg Lew foglalkozna egy kicsit a dologgal, akkor is csak
azon törné a fejét, hogy miként lehetne néhány másolatot készíteni az Emberépítő készletből, aztán
meg piacra dobná őket. Ő viszont - nos hát, az ember sok mindent csinálhat ezzel a cuccal.
Rengeteg sok mindent.
- Hé, kolléga - telepedett asztala sarkára Lew -, miféle dolog ez a hosszú hétvége, mi? A jogi
pályán nem keresi halálra magát az ember, az már igaz, de azért azt nem gondoltam volna, hogy a
cimborám mellékesként újságot áruljon a sarkon.
Sam igyekezett nem odafigyelni a csikorgó hangra.
- Egy könyvet írtam.
- Jogi könyvet? Weber és a csőd, mi?
- Nem, egy ifjúsági könyvet. Lew Knight, a neander-völgyi naplopó.
- Á, ilyen címmel nem lehet eladni, nincs benne átütő erő. A közönség olyasmiért töri magát
manapság, mint mondjuk Nagyhercegek, nagykutyák, nagyevők. Most jut eszembe, Tina szólt
nekem, hogy megbeszéltetek valamit szilveszterre, de úgy gondolja, nem vennéd zokon, ha inkább
velem jönne. Én sem hiszem, de azért lehet, hogy rosszul gondolom. Már csak azért is inkább velem
jönne, mert a Cigale-ban foglaltam asztalt, s ott nem szokott olyan tömeg lenni szilveszterkor, mint
az Automatban.
- Vigyed nyugodtan.
- Remek! - biccentett Lew elmenőben. - Majd elfelejtettem, megnyertem azt a pert. Jó rakás
pénzt is hozott a konyhára. Kösz, hogy szóltál.
Amikor Tina behozta a postát, ó is megkérdezte, nincs-e ellenére a programmódosítás. Megint
csak á, dehogy! Hol volt Sam több mint két napig? Nagyon elfoglalt volt, borzasztóan elfoglalt.
Valami egészen új. Valami igen fontos dolog.
Tina ott állt mellette, amint szétválogatta a postát - félmillió kilométernél garantáltan kevesebbet
futott kocsikra szóló ajánlatok, gyöngéd figyelmeztetések, hogy utolsó évi tandíja felével még
mindig tartozik, s felszólítások, hogy ideje lenne már befizetnie a hátralékot. Jött egy olyan levél is,
amely nem volt se számla, se ajánlat. Sam monoton lüktetésre ítéltetett szíve egy pillanatig
elhanyagolta a kötelességét, amikor feltűnt a szokatlan bélyegző: Glunt City, Ohio állam.

Tisztelt Uram!
Glunt Cityben jelenleg semmiféle olyan vállalat nincs, amelynek a neve hasonló lenne az
Emberépítő Társaság elnevezéshez. Arról sem tudunk, hogy egy ilyen jellegű szervezet csatlakozni
kívánna kicsiny közösségünkhöz. Nálunk nincs olyan út, amelyet Átlósnak neveznének. Észak-déli
irányú utcáink indián törzsekről kapták nevüket, kelet-nyugati irányú sugárútjainkat pedig az ötös
szám szorzataival jelöljük.
 Glunt City kicsi, zárt vidéki település, és ilyennek is szeretnénk megőrizni. Csak kiskereskedő
cégek, valamint korlátozott szervezettségű szolgáltató vállalatok tevékenykedhetnek itt. Amennyiben
Glunt Cityben szeretne letelepedni, és családja mindkét leszármazási ágán tizenöt generációra
visszamenően igazolni tudja, hogy fehér, keresztény, angolszász ősöktől származik, akkor örömmel
nyújtanánk további információkat is.

Thomas H. Plantagenet polgármester

Ui.: Magántulajdonban lévő sugárhajtású és légcsavaros repülőgépek számára repülőtér építése

van folyamatban városkánk határain kívül.

Hát így néz ki a dolog. Egyetlen fiolát vagy üveget sem tud tehát pótolni, még akkor sem, ha
lenne vagy egy árva rattelja, amivel fizethetne. Jobb lesz hát, ha csínján bánik az alapanyaggal, és
annyit őriz meg belőle, amennyit csak tud. De szétszerelni sem fog semmit, az egyszer biztos.
Az Emberépítő Társaság valamikor a távoli jövőben alakulna meg, amikor a kisszámú lakosság
minden tiltakozása ellenére Glunt City már ipari nagyvárossá fejlődött? Vagy ez a csomag irányt
tévesztett az emberi időfolyamban, és egy olyan korból származik, amely már egy más dimenziójú
földön születik meg? A két különböző kor azonban mindenképpen azonos gyökerű, hiszen
máskülönben miként lenne lehetséges, hogy a küldemény azonos nyelvterületről való?! S vajon van
valami jótékony célja annak, hogy pont ő kapta ezt a dobozt? Mert máskülönben…
Tina kérdezett valamit. Sam abbahagyta a zavaros töprengést, és visszatért a lány nagyon is
kézzelfogható világába.
- Tehát ha még mindig azt akarnád, hogy veled töltsem a szilvesztert, akkor csak annyit kell
tennem, hogy megmondom Lew-nak, az anyám eperohamtól tart, és otthon kell maradnom. Akkor,
azt hiszem, olcsón át tudnád venni tőle a Cigale-ba szóló helyfoglalást.
- Nagyon kedves tőled, de őszintén szólva, pillanatnyilag hadilábon állok a pénzzel. Meg
különben is, azt hiszem, hogy ti sokkal jobban összeilletek.
Lew biztos nem tette volna ezt. Gyönyörűségét leli abban, ha másokat tönkretehet. De Tina és ő
tényleg hasonló karaktereknek tűnnek. De hát miért is történt így? Amíg Lew nem vetett szemet
Tinára, Sam helyzete biztos volt. Az irodában mindenki tényként könyvelte el a dolgot, és senki
sem akart közéjük állni. Lew nem pusztán azért tudta elvenni tőle, mert általában is sikeresebb, és
biztos anyagi háttérrel rendelkezik, hanem egyszerűen úgy döntött, hogy kell neki Tina, s meg is
szerezte őt.
Fájt az elvesztése. A lányban nem volt semmi különös - műveltsége messze elmaradt az övétől,
nemigen lehetett szellemi társ. De akarta őt. Szeretett vele lenni. Ő volt az, akire - helyesen vagy
helytelenül - vágyott, és nem volt fontos, kapcsolatukhoz megvolt-e a megfelelő alap. Voltak még
emlékei a szüleiről, akik egy vonatszerencsétlenségben haltak meg - elméletileg szöges ellentétei
voltak egymásnak, mégis nagyon boldogan éltek együtt. Másnap este még mindig ez a dolog
foglalkoztatta, amikor az Önmagunk és barátaink ikertestvérének a megalkotása lapjait pergette.
Milyen érdekes is lenne, ha megkettőzné Tinát… Egy nekem, egy Lew-nak.
Csak éppen ott volt a tévedés borzasztó eshetősége. Az emberkéje nem sikerült valami fényesen,
a karjai nem voltak egyforma hosszúak. Még elgondolni is szörnyű, milyen lenne egy arányait
vesztett Tina, aki - mivel soha nem tudná rávenni magát, hogy szétszerelje - idegenként botorkálna
végig az életen. Aztán a könyv is figyelmeztette: A hasonmás, bár külső jegyeit tekintve csaknem
megegyezik az eredetivel, nem élte át a lassú és mások által gondosan irányított növekedést,
fejlődést. Idegileg labilis lesz, szokatlan helyzetekben nehezen tudja majd feltalálni magát, igen
hajlamos lesz a neurózisra. Csak a legtökéletesebb felszerelés birtokában lévő szakképzett
testalkotó hozhatja létre az ember hibátlan másolatát. Az Ön által alkotott hasonmás életképes és
szaporodásra is alkalmas lesz ugyan, de sohasem válhat a társadalom teljes értékű és megbízható
tagjává.
 Azért mégis megpróbálhatná. Nem valószínű, hogy észrevehető eltérés származna abból, ha Tina
kissé labilisabb alkatú lenne, sőt, talán előnyére is válna.
Kopogtattak. Kinyitotta az ajtót, testével eltakarta a dobozt. A szállásadónője volt. - A szobáját a
múlt héten végig zárva találtuk, Weber úr. Ezért nem takarított a szobalány. Gondoltuk, nem akarja,
hogy bárki zavarja.
- Így is van. - Kilépett az előszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. - Egy nagyon fontos jogi
ügyön dolgozom.
- Ó, vagy úgy. - Sam megérezte, hogy háziasszonya roppant kíváncsi, ezért gyorsan témát váltott.
- Milyen elegáns ma este, Lipanti asszony. Már a szilveszterre készül! - Az asszony büszkén
simított végig pliszírozott, fekete ruháján.
- I-igen. A húgom feljött ma a férjével Springfieldből, és úgy nézett ki, hogy kiruccanunk egy
kicsit. Csak… csak éppen a lány, aki vigyázott volna a gyerekre, telefonált az előbb, hogy nem érzi
jól magát. Így hát, azt hiszem, nem megyünk sehova, hacsak nem tudunk, szóval, ha valakit nem
tudunk megkérni, hogy vigyázzon rá - mármint úgy értem, valakit, akinek nincs programja ma este,
és aki megtenné, hogy… - Rádöbbent, hogy máris szívességet kért, és zavarában elakadt a hangja.
Végül is Samnek semmi terve nem volt aznap éjszakára. És az asszony olyan megértő szokott
lenni, amikor neki az "egy-két napon belül mindenképpen rendezem a szoba bérét" taktikájához
kellett folyamodnia, De azért ha a föld kétmilliárd lakójából valakinek akad néhány elkölteni való
dolcsija, nem kellene rögtön Sam Weberre testálnia az ilyen feladatokat.
Azután eszébe jutott a IV. fejezet, amelyben csecsemőkről és más apró emberi lényekről van szó.
Azt az estét követően, amikor darabjaira szedte az emberkét, kis szellemi tornaként végigböngészte
a kézikönyvet. Taszította ugyan a gondolat, hogy egy csöppnyi emberen követhet el esetleg valami
szörnyű hibát, de a hasonmás-készítés biztos könnyebben megy. Megesküdött viszont az összes
szentekre, a próféta szakállára és a burmai csodadoktorra, hogy legközelebb nem lesz szétszerelés.
Elképzelhetetlen, hogy a nagyvárosi éjszakában ne lehessen valami más módon is eltüntetni egy
félresikerült teremtményt. Majd csak kitalál valamit.
- Szívesen vigyázok a kicsire néhány óráig. - Rögtön el is indult lefelé, hogy elejét vegye az
udvarias tiltakozásnak. - Úgy sincs semmi programom ma estére. Ugyan, szóra sem érdemes.
Igazán nem fáradság.
A háziasszony lakásában Lipantiné húga idegesen, bizalmatlanul oktatgatta:
- És csak ilyenkor sír csendesen, kitartóan, így aztán ha gyorsan elrendezi, nem lesz nagyobb baj.
Legalábbis nem túl nagy.
Kikísérte őket.
- Repülni fogok - biztosította az asszonyt. - Amint megneszelek valamit. Lipantiné kicsit
tétovázott az ajtóban.
- Mondtam már magának, hogy délután kereste egy férfi? Már megint?
- Valami magas, idős férfi, aki hosszú fekete kabátot hord?
- És ijesztően belebámul az ember képébe, meg nagyon halkan beszél. Ismeri őt? - Nem nagyon.
Mit akart?
- Megkérdezte, lakik-e nálunk egy Sam Weaver nevű ügyvéd, aki a múlt hét java részét a
szobájában töltötte. Azt feleltem, hogy olyanember, akire illik a leírás, lakik itt ugyan, de azt Sam
Webernek hívják - a keresztneve, ugye, Sam? -. s az utolsó Weaver nevű lakó jó egy évvel ezelőtt
költözött ki. Rám meredt egy pillanatra, aztán azt dünnyögte: "Weaver vagy Weber - lehet, hogy
összekeverték a neveket." Ezután egy árva szó nélkül elment, se köszönés, se semmi. Nem
mondhatnám, hogy róla lehetne mintázni az udvariasság szobrát.
Sam elgondolkozva ballagott vissza a gyerekhez. Érdekes, hogy milyen éles kép alakult ki benne
erről az emberről! Talán azért, mert a két nő, aki ez idáig találkozott vele, nagyon befolyásolható -
jóllehet a történetek szerint valóban hatásos lehetett a megjelenése. Tévedésről nemigen lehat szó.
Ez az ember mindkét alkalommal őt kereste- ezt bizonyítja, hogy tudott Sam múlt héten kivett
szabadságáról. Úgy fest a dolog, mintha nem akarna találkozni vele, amíg minden kétséget kizáróan
bebizonyosodik, hogy Sam valóban az ő embere. Szinte jogászra valló gondolkodás.
Biztos volt benne, hogy ennek a kavarodásnak az Emberépítő készlet az oka. Az ismeretlen csak
azóta settenkedik körülötte, hogy 2353-ból megérkezett hozzá ez az ajándék, s ő használni kezdte.
De addig, amíg ez a hosszú fekete kabátos alak nem mászik fel hozzá személyesen, és nem közli
vele, hogy mit akar, gyakorlatilag nincs mit tennie.
Lehozta az alapfokú biokalibrátort. Fogta a kézikönyvet, és kinyitva az ágyhoz támasztotta, majd
maximális teljesítményre állította a készüléket. A kicsi gombócos hangon gügyörészett, ahogy
kövérkés testén végiggördült a szerkezet. A készülék nyílásából fémszalag kígyózott elli - a
kézikönyv tanúsága szerint hihetetlenül részletes fiziológiai látlelet.
Valóban részletes volt. Sam csak ámult a csodálkozástól, ahogy egy nagyítóberendezésen
keresztül szemügyre vette. Bármelyik gyermekorvos boldogan adna tíz évet az életéből, ha ilyen
diagnózist készíthetne. Pajzsmirigy-kapacitás, kromoszómaminőség, agyi tartalmak. Az összes
információ emberépítési célokra föl használ haté adattömegre volt lebontva. A készülék percnyi
pontossággal kimutatta, hogy a soron következő tíz óra folyamán mikor, milyen mértékben tágul a
koponyacsont. Nyomon követhető a porcok átalakulása, és meg lehet figyelni a hormonkiválasztás
aktív és nyugalmi állapota közti különbségeket.
Ez aztán a tervrajz! Mintha csak méretet venne az ember egy csecsemőről.
Sam magára hagyta a zavarodott kicsit, hadd bíbelődjön a köldökével, ő meg felrohant a lépcsőn.
A szalag útmutatása alapján kis egységeket csippentett le a különféle anyagmintákból, majd
összerakta őket a kívánt apró méretekre. És mielőtt még rádöbbent volna, hogy mit is csinál, már
egy apró emberi lényt formálgatott.
Meglepte, hogy milyen könnyedén halad. Hiába, ebben a játékban már némi jártasságra tett szert
- az emberke összeállítása még jóval nagyobb fáradságába került. Nagymértékben leegyszerűsítette
a problémákat viszont, hogy most csak másolatot készített, és ínformációkat közlő szalag is a
rendelkezésére állt. A gyerek a szeme előtt öltött testet.
Másfél órával azután, hogy az első méréseket végezte, el is készült. Már csak az életre keltés volt
hátra. Egy kicsit elbizonytalanodott. A szétszerelés rémisztő eshetősége visszarettentette egy percre,
de aztán kiverte a fejéből a gondolatot. Mindenképpen látni kell, hogy milyen munkát végzett. Ha
ez a gyerek életképes lesz, mi lenne megoldhatatlan a számára! Másrészt pedig élettelen állapotban
sem tarthatja sokáig, hiszen akkor esetleg tönkreteszi, s az alapanyagok is kárba vesznek.
Beindította az életre keltőt. A gyerek megborzongott, és mélyről jövő, hosszú sírásba kezdett.
Sam újra leviharzott a háziasszony lakásába, és egy vészhelyzet esetére odakészített négyzet alakú
fehér vásznat vett el az ágyról. Ó, igen, még néhány tiszta darabot.
Miután elvégezte a szükséges teendőket, hátralépett, és alaposan megszemlélte a művét.
Bizonyos értelemben apának mondhatta magát; mindenesetre kellő büszkeség töltötte el.
Tökéletes kis teremtmény volt, majd kicsattant az egészségtől.
- Hasonmást készítettem - állapította meg boldogan. Minden egyes részlet hibátlan. Az arc két
oldala a kellő mértékben különbözik egymástól. A két gyerek emésztési ritmusa teljesen egyforma.
Ugyanaz a haj, ugyanolyan színű szem. Vagy talán mégsem? Sam a csecsemő fölé hajolt.
Megesküdött volna, hogy a másik apróság szőke. Az övének viszont sötét a haja, s ahogy nézte,
egyre sötétebbnek tűnt.
Felkapta a csecsemőt, másik kezével pedig megragadta a biokalibrátort. Amint leért, a
gyerekeket egymás mellé fektette. Semmi kétség. Az egyik szőke, a másik, az utánzat, immár
kifejezetten barna.
A biokalibrátor más különbségeket is kimutatott: teremtményének kicsit gyorsabb volt a pulzusa,
s kevesebb a vörös vérsejtje. Agyának kapacitása egy kevéssel nagyobbnak mutatkozott, jóllehet
tartalma nem tért el az eredetiétől. Adrenalin- és epekiválasztásának ritmusa teljességgel másmilyen
volt.
Most már bizonyosan hibázott valahol. Függetlenül attól, hogy a gyerek jobb vagy rosszabb
képességű, mint a másik, a tény az, hogy nem hű másolatot készített. Egyelőre semmi módon nem
tudott megbizonyosodni az általa létrehozott csecsemő életképességéről. A másiknál erre
nyilvánvalóan nincs is szükség.
Hol ronthatta el? Hűen követte az utasításokat, a kalibrátor nélkül egy lépést sem tett. És ez sült
ki a dologból. Túl későn indította volna be az életrekeltőt? Vagy egyszerűen csak nem volt még elég
jártassága?
Az órájára pillantott, közel járt már az éjfélhez. El kellene tüntetni a gyerekteremtés nyomait,
még mielőtt a Lipanti nővérek hazaérnének. Sam gyorsan számba vette a lehetőségeket.
Néhány perc múlva már jött is le a lépcsőn egy régi asztalterítővel meg egy kartondobozzal. A
kicsit bebugyolálta a terítőbe, majd betette a dobozba, s közben némi örömmel állapította meg,
hogy megemelkedett a hőmérséklete. A gyerek gőgicsélve konstatálta a fejleményeket. Eredetije
egyet-kettőt oázott válaszként. Sam csendesen kisurrant az utcára.
Férfiak és nők tántorogtak kis trombitákat fújva. Miközben elért a harmadik sarokra, az emberek
sűrűn mondogatták egymásnak: hukk, boldog új évet, hukk. Amint balra fordult, meglátta a
feliratot: Városi Lelencház. Egy oldalajtó fölött lámpa égett. Megfelelő, de azért elég nagy ez a
város neked.
Samnek hírtelen új ötlete támadt, és gyorsan behúzódott egy fasor árnyékába. így biztos
hitelesnek fog látszani. Elővett egy ceruzát a belső zsebéből, majd olyan apró betűkkel,
amilyenekkel csak tudta, rákaparta a doboz oldalára: Kérem viseljék gondját az én drága
kislányomnak. Nem vagyok férjnél Aztán letette a dobozt a küszöb elé, és addig nyomta a csengőt,
amíg valami mozgást hallott belülről. Amikor a nővér kinyitotta az ajtót, ő már újra a fasor
fedezékében volt, az utca túloldalán.
A köldök csak akkor jutott az eszébe, amikor már visszaért a penzióba. Megállt, és megpróbált
visszaemlékezni. Igen, ezt a kislányt köldök nélkül állította össze! A hasa tökéletesen sima volt. Ez
lett a kapkodás eredménye. Gyarló emberi munka.
Biztos nagyot néznek majd a lelencházban, amikor kibontják a csecsemőt. Vajon hogy próbálják
megmagyarázni? Végigsimított a homlokán.
- Én meg Michelangelo. Ő még egy fölöslegeset is megengedhet magának, én azt az egyet is
kifelejtem.
Újév másnapján néhány unott sóhajtástól eltekintve a hivatal egész csendes volt. Már a könyv
utolsó érdekfeszítő oldalainál járt, amikor észrevette, hogy két ember toporog zavartan az
asztalánál. Kelletlenül nézett fel. Az időtöltés unalmas perceinkre - az élet újfajtáinak létrehozása
lebilincselő volt.
Tina és Lew Knight. Sam hitetlenkedve könyvelte el, hogy egyikük sem ül az asztalára. A lány
azt a kis gyűrűt viselte bal kezének gyűrűsujján, amit karácsonyra kapott. Lew olyan szelídnek
igyekezett látszani, mint egy birka, de nem nagyon sikeredett neki.
- 0, Sam! Lew tegnap este… Sam, azt akartuk, hogy te tudd meg elsőként… szóval, hát elég
nagy meglepetés az ilyesmi… én csaknem… tudtuk persze, hogy nehéz lesz… Sam, mi úgy
tervezzük, mármint hogy…
…összeházasodunk. - fejezte be Lew a mondatot, szinte suttogva. Mióta csak ismerte Sam, most
látta először bizonytalannak és kétkedőnek; úgy viselkedett, mint aki frissen kikelt oktupuszt talál a
reggeli kávéjában.
- Biztosan nagyot néznél, ha tudnád, miként hozakodott elő vele - áradozott Tina. - Olyan
nyakatekerten. Olyan félénken. Utána mondtam is neki, azt hittem egy pillanatra, hogy valami
egész másról készül beszélni. Elég nehezen értettelek meg, ugye, drágám?
- Hogy? Ja, igen, elég nehezen értettél meg. - Lew korábbi riválisára pislantott. - Elég nagy
meglepetés, mi?
- Ó, nem. Egyáltalán nem az. Olyan tökéletesen mentek egymáshoz, hogy kezdettől fogva biztos
voltam a dologban. - Sam elmakogta a jókívánságait, s közben magán érezte Tina kutató pillantását.
- És most, ha nem haragusztok, gyorsan el kell intéznem valamit. Egy különleges esküvői ajándék.
Lew meghökkent.
- Esküvői ajándék? Ilyen hamar?
- Miért ne? - szólalt meg Tina. - Nem olyan könnyű ám megszerezni a legmegfelelőbb dolgot. És
természetes, hogy egy olyan különlegesen jó barát, mint Sam, valami különleges ajándékkal akar
kedveskedni.
Ez már sok volt. Sam fölkapta a kézikönyvet meg a kabátját, és elinalt. Mire a penzió vörös
lépcsőihez ért, már lehiggadt. A vágás ugyan fájdalmas volt, de azért a szívéig nem hatolt. Még jót
is mulatott magában, ahogy eszébe jutott, milyen képet vágott Lew, amikor asszonykája a
kabátujjánál fogva ráncigálta.
- Az az ember ma is itt volt, Weber úr. Azt mondta, hogy találkozni akar magával.
- Miféle ember? Az a magas, öreg fickó?
Lipantiné bólintott, és elégedetten fonta össze mellén a karját.
- Micsoda kellemetlen alak! Amikor megmondtam neki, hogy maga nincs itthon, erősködött,
hogy azért csak vezessem föl a szobájához. Erre azt feleltem, a maga engedélye nélkül ezt nem
tehetem, mire majd felnyársalt a szemével. Én ugyan soha nem hittem, hogy létezhet ördögi szem,
bár mindig azt mondom, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, de ha elfogadjuk, hogy van
ilyen, hát akkor neki aztán az van.
- Vissza fog jönni?
- Igen. Megkérdezte, mikor szokott általában hazajönni, én meg azt mondtam, úgy nyolc körül.
Azt gondoltam, hogy ha nem akarna találkozni vele, még mindig elég ideje maradna átöltözni,
megmosdani, s még azelőtt el tudna menni, hogy ő ideérne. Mert már bocsásson meg, Weber úr,
amiért ezt mondom - nem hinném, hogy találkozni akarna vele,
- Köszönöm. De ha megjön nyolckor, vezesse csak fel. Ha az az ember, akire gondolok, akkor
illetéktelenül birtokában vagyok a tulajdonának. Szeretném megtudni, hogy honnan származik ez a
dolog.
Amikor felért a szobájába, gondosan eltette a kézikönyvet, és megparancsolta a doboznak, hogy
nyíljon ki. Az alapfokú biokalibrátor nem volt túl nagy, egy újságpapírba be is lehetett göngyölni.
Néhány perc múlva már ballagott is be a városba, hóna alatt szorongatva a furcsa alakú csomagot.
Vajon egyáltalán meg akarja még kettőzni Tinát? - tűnődött. Igen, mindennek ellenére igen. Tina
még mindig az a nő volt, akire vágyott, s jobban, mint korábban bárkire. Ha az eredeti Lew-hoz is
ment férjhez, a másolat mindenképpen az övé lesz. Csak hát - csak hát a másolat azokat a
jellemvonásokat fogja örökölni, amelyekkel Tina a mérések pillanatában rendelkezik; így meg
könnyen elképzelhető, hogy ő is Lew-hoz fog ragaszkodni. Elég furcsa helyzetet szülne ez. Na de
hát attól azért még messze vagyunk. Még talán mulatságos is lenne…
Sokkal inkább izgatta egy esetleges hiba veszélye. Az a Tina, akit ő fog létrehozni, sok
mindenben eltérhet a normálistól. A rózsaszínt néhol elfedheti a vörös; mint egy rosszul előhívott
színes fénykép, Tina idővel megemésztheti saját gyomrát. Nagyon könnyen lehet, hogy
teremtményében különös és gyógyíthatatlan elmebetegség lappang majd, ami csak az után tör a
felszínre, hogy kölcsönösen mély vonzalom alakul ki közöttük. Hiszen végül is nincs valami nagy
gyakorlata a hasonmáskészítésben és az emberek sokszorosításában. A Lipantiné unokahúga
esetében elkövetett hibák mindenesetre erre utalnak.
Sam tisztában volt vele, hogy Tinát akarata ellenére sohasem tudná levetkőztetni. A
lovagiasságról alkotott fogalmai és a kisvárosi gyermekkor által belé ültetett szinte babonás
tisztelete a női nem iránt iszonyú rémülettel párosult; már csak a gondolatra is megborzadt, hogy
egy ilyen szeretett lényt ugyanúgy szét kell esetleg szerelnie, mint… hát igen, mint az emberkét. De
ha az összeállítás során elnézne egy alapvető fontosságú dolgot, mi más megoldás kínálkozna?
Megoldás: semmit sem szabad elnéznie. Sam kesernyésen mosolygott, amint az ősrégi lift felfelé
zötyögött az irodájához. Bárcsak volna egy kis ideje arra, hogy egy olyan emberen próbálkozzon
először, akinek minden megnyilvánulását annyira ismeri, hogy a normálistól való legkisebb eltérés
is azonnal szembeötlő lenne. De a fura öregember meglátogatja ma este, és ha az Emberépítő
készlet ügyében jön, akkor Sam kísérleteinek azonnal lőttek. És különben is, hol találna egy ilyen
embert? Nagyon kevés közeli barátja van, igazán bizalmas pedig egy sincs. És ha valamirevaló
munkát akar végezni, akkor olyanembert kell találnia, aki legalább annyira közel áll hozzá, mint
saját maga.
Saját maga!
- Megérkeztünk, uram. - A liftkezelő szemrehányóan nézett rá. Sam diadalittas felkiáltására
olyan hirtelen állította meg a liftet, hogy még vagy tizenöt centi hiányzott az emelet szintjéig.
Ilyesmi akkor történt vele utoljára, amikor legelső alkalommal babrált idegesen a kapcsolótáblán.
Megkopott szaktudásán sopánkodva, morózusan csukta be az ügyvéd mögött az ajtót.
 Tényleg, hát miért ne saját maga? A saját fizikai sajátosságait mégiscsak jobban ismeri, mint
Tina jellegzetességeit; hasonmásának bármely pszichikai gyengeségét jóval azelőtt fel tudja
ismerni, hogy azok elmezavarrá vagy valami még súlyosabbá fejlődhetnének. És az egészben az a
legszebb, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalás sem gyötörné, ha meg kellene szabadulnia egy
felesleges Sam Webertől. Sót éppen ellenkezőleg: a rémület, amely ebben a helyzetben úrrá lenne
rajta, a megkettőzött személyiség létezéséből fakadna - a hasonmás elpusztítása csak
megkönnyebbülést jelentene. Önmaga ikertestvérének a létrehozása elegendő lesz ahhoz, hogy egy
ismerős közegben megszerezze a szükséges gyakorlatot. Ideális helyzet, Aprólékosan kell majd
jegyzetelnie, hogy amikor a saját személyes Tináját állítja össze, rögtön tudja, miképpen kerülheti el
az esetleges buktatókat. S talán a vén gazembert egyáltalán nem is a készülék érdekli. De ha mégis,
Sam még akkor is megfogadhatja háziasszonya tanácsát, és elmehet hazulról, amikor jön az öreg.
Mindenütt kedvező kilátások.
Lew Knight alaposan megbámulta Sam kezében a szerkezetet.
- Az ég és minden lakója szent nevére, mi ez? Úgy néz ki, mint egy virágládába való fűnyírógép!
- Ez, hogy úgy mondjam, egyfajta mérőkacat. Egynémely dolgoknak a pontos méretét lehet vele
meghatározni. Az ajándékról, amelyet kiterveltem, csak akkor lehet szó, ha tudom a pontos méretet.
Vagy méreteket. Kijönnél egy percre, Tina?
- Persze. - Gyanakodva szemlélgette a masinát. - Nem fog fájni? Sam megnyugtatta, hogy egy
cseppet sem.
- Csak azt szeretném, ha a ceremónia végeztéig titokban tartanád Lew előtt.
Tina arca most már felderült, s követte Samet.
- Hé, kolléga! - szólt az egyik fiatal ügyvéd Lew-nak, miután Samék kimentek. - Ne hagyja
elmenni őket, kollégám. Sam mindig azt mondja, hogy amit egyszer megszerzel, ne engedd ki a
kezed közül. Soha nem fogja visszahozni. - Lew erőtlenül felnevetett, és a munkája fölé hajolt.
- Most menj be, kérlek, a mosdóba - magyarázta Sam az elképedt lánynak. - Én kint fogok állni,
és majd azt mondom mindenkinek, hogy ne menjenek be, mert rossz. Ha egy másik nő van bent,
várd meg, amíg kijön. Azután vetkőzz le.
- Vetkőzzek le?! - visított fel Tina.
Sam bólintott. Aztán nagyon gondosan, a működés minden apró részletére súlyt fektetve
elmondta, hogyan kell használni az alapfokú biokalibrátort. Hogyan kapcsolja be a készüléket,
miként indítsa el a szalagot. Fontos, hogy testének minden egyes porcikáját végigpásztázza a
műszerrel.
- Ez a kis kar teszi lehetővé, hogy a hátadon is végigfuttasd. Azt hiszem, minden világos. Na
gyerünk!
A lány tizenöt perc múlva kész is volt, helyreigazgatta a ruháját, és elmélyülten tanulmányozta a
szalagot.
- Ilyen különös dolgot még életemben nem láttam. A tekercs szerint a jódtartalmam… Sam
sietősen elvette tőle a biokalibrátort.
- Nem érdemes több szót vesztegetni rá. Ez egyfajta kód. Megtudom belőle a pontos méretet, s
hogy miből mennyi van. Teljesen oda leszel az ajándéktól, ha meglátod.
- Gondolom. - Tina Sam fölé hajolt, aki letérdelve vizsgálgatta a szalagot, hogy vajon helyesen
használta-e a lány a szerkezetet. - Tudod, Sam, én mindig is becsültem az ízlésedet. Szeretném, ha
sokszor eljönnél hozzánk, miután összeházasodtunk. Micsoda nagyszerű ötleteid lehetnek! Lew egy
kicsit túl… túl törtető, vagy nem? Enélkül persze, tudom, hogy nincs siker, de a siker nem minden.
Szóval szerintem az embernek a művelődéssel is törődnie kell. Ugye, továbbra is segítesz nekem
ebben, Sam?
- Persze - válaszolt a férfi határozatlanul. A szalag tökéletes volt. No, akkor lássunk munkához! -
Szívesen segítek mindenben, amiben csak tudok…
Csengetett a liftért, s közben észrevette, hogy Tina milyen kétségbeesett tanácstalansággal
figyeli.
- Ne aggódj, Tina. Nagyon boldog leszel Lew-val. És ez az esküvői ajándék nagyon fog tetszeni
neked. - De nem annyira, mint nekem, tette hozzá magában, amint belépett a liftbe.
 Amikor hazaért, kicsomagolta a készüléket, és levette a ruháit. Néhány perc múlva önmagáról is
volt már egy szalagja. Egy kicsit alaposabban szerette volna átvizsgálni, de a cél közelsége
türelmetlenné tette. Bezárta az ajtót, gyorsan eltakarította a szobából a felgyülemlett lim-lomot,
megparancsolta a doboznak, hogy nyíljon ki - és már kezdhette is a munkát. Időközben arról sem
feledkezett meg, hogy bosszankodva dünnyögjön valamit Meggie néni nyakkendőinek - a piros-kék
nyakkendő szinte már az idegeire ment.
Mindenekelőtt a vizet. Akár már rögtön kezdhette is gyűjteni - az emberi testhez, különösen, ha
felnőttról van szó, tudvalevően rendkívül sok kell. Előzőleg már vett egy halom lábost - egyetlen
árva vízcsapjának jó sok idejébe fog kerülni, míg megtölti ókat. Amint az elsőt a csap alá tette,
hirtelen eszébe jutott, hogy a víz kémisi szennyeződései esetleg kihatással lehetnek a
végeredményre. Hát persze, nagyon is könnyen! Ezek a 2353-ban játszadozó gyerekek valószintileg
a világ legtermészetesebb módján teljesen tiszta H 2O-t használnak majd; a kézikönyv nem szólt
erről, ó meg honnan tudja, milyen víz a legalkalmasabb. Mindenesetre az egészet felforralja a
kémiai tűzhelyén, és amikor majd Tina összeállításához Iát, tökéletes aqua pora áll a rendelkezésére.
Ez még egy érv amellett, hogy először a saját képmását alkossa meg.
Miközben arra várt, hogy fölforrjon a víz, körülbástyázta magát a szükséges kellékekkel - így
majd a lehető legkönnyebben érheti el őket. A készletei erősen megfogyatkoztak. A csecsemőhöz
elég sok hasznos anyagot felhasznált - igencsak kellemetlen, hogy nem látta előre későbbi terveit, és
nem szerelte szét. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy semmiképpen sem hagyhatja életben hasonmását,
szóljon bár akármi érv is mellette. Szét kell szerelnie, különben nem lesz elég alapanyaga II.
Tinához. (Vagy az elsőhöz?)
Átlapozgatta az alkotórészekről, az emberek össze- és szétszereléséről szóló VI., VII. és VIII.
fejezetet. Korábban már rengetegszer átnézte őket - sok jogi vizsgán ment azonban át úgy, hogy az
utolsó pillanatban még egyszer átfutotta az anyagot.
Nyugtalanította az idegi labilitás állandó emlegetése. A készlet segítségével előállított emberi
lények a legjobb esetben is csak a középkori ember babonás hajlamainak és kényszerképzeteinek a
szintjére nőhetnek fel. Hosszú távon semmiképpen sem maradnak normálisak - ügyeljünk rá, hogy
ne is tekintsük őket annak. Tina esetében persze nem lenne számottevő az eltérés - és ennél most
semmi sem lehet fontosabb.
Miután az anyagmintákból összeállította a megfelelő méreteket, az életrekeltőt az ágyhoz
rögzítette. Aztán rendkívül lassan, szemét le sem véve a kézikönyvről, elkezdte megkettőzni Sam
Webert. A következő két órában többet tudott meg fizikai korlátairól és képességeiről, mint bárki
más azóta, hogy egy jámbor főemlős rájött arra, miként lehet a mellső végtagok igénybevétele
nélkül közlekedni a földön. Furcsa módon se szorongás, se diadalmámor nem fogta el. Éppen olyan
volt, mint amikor valaki először szerel össze vevőkészüléket. Gyermekjáték.
Mire elkészült, a fiolák és üvegek nagy része kiürült. A háromdimenziós nedves anyagminták
egymás hegyén-hátán zsúfolódtak a dobozban. A kézikönyv elárvultan hevert a padlón. Sam Weber
az ágy mellé állt, és lenézett az ágyon fekvő Sam Weberre. Már csak az életre keltés volt hátra. Nem
mert túl sokáig várni, nehogy tönkremenjen valami, s megismétlődjenek a kisgyermek készítésekor
előállt hibák. Lerázta magáról az émelyítő érzést, hogy mindez rossz álom csupán, körülnézett,
vajon a szétszerelő elég közel van-e, és beindította az életrekeltőt.
Az ágyon heverő ember felköhögött. Majd megmozdult. Aztán felült.
- Uhh - nyújtózott egyet. - Egész tűrhető, nem mondom.
Hirtelen leugrott az ágyról, és megragadta a szétszerelőt. Nagy csomókban tépte ki a közepéből a
huzalt, azután az egészet levágta a földre, és egy halom ronccsá rugdosta. - Az én fejem fölött ugyan
ne lebegjen Damoklész kardja - közölte a tátott szájjal bámuló másik Sam Weberrel. - Bár, ha jól
belegondolsz, használhattam volna akár ellened is.
Mikor Sam magához tért, lehuppant az ágyra. Lassan lecsillapodott, és belenyugodott a dologba.
A gyámoltalan csecsemő és a szerencsétlen kis emberke szörnyű élménye után álmában sem
gondolta volna, hogy a hasonmása ilyen kitörő lelkesedéssel robban az életbe. Az igazság persze az,
hogy miért is ne tenné ezt - végül is fizikai és szellemi erejének teljében Iává, tökéletesen kifejlett
ember.
 - Hát ez bizony nagyon nem jó - szólalt meg végül rekedtes hangon. - Labilis alkatú vagy. Téged
nem lehet normális emberek közé engedni.
- Hogy én labilis alkatú vagyok? - hördült fel a képmása. - Nézd csak, ki mondja ezt! A fickó, aki
egész eddigi életét végigpiszmogta, aki olyan nőt akar feleségül venni, aki biológiai ösztönök
kisminkelt és hiú gyűjteménye! Ez a nő térden csúszna bárkihez, akinek van annyi esze, hogy tudja,
mivel lehet megfogni őt…
- Tinát kihagyod a játékból, világos?! - csattant fel Sam, bár eléggé kényelmetlenül érezte magát,
hogy ilyen lejáratott fordulattal fejezte ki magát.
A hasonmása ránézett és elvigyorodott.
- Jói van, kihagyom. De a testét aztán nem! Figyelj csak ide, Sam vagy Weber, vagy mit tudom
én, hogy szólítsalak. Éld csak nyugodtan az életedet, és én is élem a magamét. Még ügyvéd se
leszek, ha ez téged boldoggá tesz. De ha már Tináról van szó, hadd mondjak valamit. Nincs elég
alapanyagod, hogy másolatot készíts róla, ami, meg kell mondjam, hamvába holt, gyenge kis ötlet
volt, bennem viszont éppen elég van az érzéseidből és ellenérzéseidből ahhoz, hogy nagyon
akarjam őt. És én meg is tudom szerezni magamnak, te viszont nem. Nincs elég sütnivalód hozzá.
Sam talpra ugrott, a keze ökölbe szorult. Azután észrevette, hogy a másik pontosan olyan
termetű, mint ő, sót a tekintete még egy fokkal magabiztosabbnak is mutatja. Semmi értelme a
harcnak - legjobb esetben is döntetlen lenne a vége. Újra érvekkel próbált előhozakodni:
- A kézikönyv szerint - kezdte - hajlamos vagy az ideggyengeségre…
- A kézikönyv! A kézikönyv négy évszázad múlva élő gyermekek számára készült, akiknek már
válogatott olvasmányok és tudományos ismeretek állnak a hátuk mögött. Szerintem én…
Kétszer egymás után kopogtattak.
- Weber úr!
- Igen? - reagáltak egyszerre mind a ketten. Hallották, hogy zihál odakint a háziasszony, aki
aztán bizonytalanul rákezdte:
- A-az az úr van odalent. Szeretne találkozni magával. Mondhatom azt, hogy itthon van?
- Nem, nem vagyok itthon - szólt a hasonmás.
- Mondja meg neki, hogy egy órája elmentem - mondta Sam ugyanabban a pillanatban.
Még egy görcsös sóhaj, majd gyorsan halkuló léptek.
- Hát ezt jól elintézted! - tört ki Sam alteregója. - Miért nem tudtad befogni a szádat? Nem
csodálkoznék, ha a szerencsétlen asszony rögvest szívrohamot kapna.
- Megfeledkezel arról, hogy ez az én szobám, és te csak egy rosszul sikerült kísérlet eredménye
vagy! - indulatoskodott Sam. - Pont annyi jogom van, sőt több is… Hé, mi a fenét csinálsz?
A másik kinyitotta a faliszekrényt, és éppen belebújt egy nadrágba.
- Semmi különöset, csak felöltözöm. Éntőlem nyugodtan mászkálhatsz meztelenül, ha ezt
izgalmasnak találod, de én egy kicsit normálisabban szeretnék kinézni.
- Azért vetkőztem le, hogy meg tudjam állapítani a méreteimet. Vagy a te méreteidet? Azok az én
ruháim, ez az én szobám…
- Ugyan, ne bolondozz. A törvény előtt soha semmit nem tudnál bebizonyítani. Ne akard, hogy
olyan közhelyekkel példálódzam, mint mondjuk: ami a tiéd, az az enyém és így tovább.
Kintről súlyos léptek robaja hallatszott. Az ajtó előtt elhalt a zaj. Mintha cintányérok csattogtak
volna körös-körül, és elviselhetetlen hőség rémítette őket. Aztán elenyésztek a fülsiketítő hangok. A
falak megszűntek remegni. Csend lett, és égett fa szaga terjengett.
Megperdülve látták, hogy egy hosszú fekete kabátos, iszonyúan magas, iszonyúan öreg ember
lép át az ajtó elüszkösödött maradványain. Jóval magasabb volt, mint a bejárat, s ahogy bejött, nem
hajolt le, hanem behúzta a fejét a ruhájába, majd megint kitolta. Weber és alteregója ösztönösen
közelebb húzódott egymáshoz. Mélyen bent ülő szemében semmi fehérség nem volt, csak a feketén
szikrázó írisz. Sam Webert a biokalibrátor tapogatóira emlékeztette - inkább csoportosított,
következtetéseket vont le, mintsem látott vele.
- Úgy látszik, nemhiába féltem attól, hogy elkésem - dünnyögte végül hátborzongató hangon,
elnyelve a szóvégeket. - Amint látom, Weber úr már szíveskedett megkettőzni magát, és így igen
kellemetlen, bár szükséges tennivalóknak nézünk elébe. A hasonmás meg összezúzta a szétszerelőt.
Hát ez bizony baj, nagy baj. Manuálisan kell elvégeznem a dolgot. Undorító egy munka.
Beljebb ment a szobába, égészen addig, míg csaknem a bőrén érezte a rettegésüket. - Ez a kis
közjáték eddig már négy fő program lebonyolítását zavarta meg, de a készlet visszaszerzésére tett
kísérletek közben nem hághattuk át az elfogadott társadalmi normákat, és teljes bizonyossággal
kellett megállapítanunk, kihez is került a doboz. Lipantiné idegösszeomlása természetesen sürgős
intézkedéseket tett szükségessé.
A hasonmás megköszörülte a torkát. - Ön ugye…
- Nem, valóban nem vagyok igazi ember, hanem csak finom munkával előállított szerény
közalkalmazott. A teljes huszonkilencedik körzet népességellenőreként dolgozom. A lényegre térve:
a készletet, ami ide került, eredetileg thregandriai gyermekeknek szánták, akik az én körzetembe
jöttek tanulmányi kirándulásra. Egyikük, akinek Weber-specifikációi vannak, a készletet az időúton
szerette volna megkapni, de mivel ez eltér a szabályostól, a csomag - dolgavégezetlenül - eltévedt, s
végül ezért kötött ki itt. Sajnos olyannyira letért a pályájáról, hogy csak indirekt kutatási
módszerekkel sikerült megtalálnunk.
A népességellenőr kis szünetet tartott; Sam alteregója idegesen huzigálta a nadrágját.
Samet viszont kegyetlenül zavarta a meztelensége - ha legalább egy fügefalevéllel eltakarhatná
magát! Úgy érezte magát, mintha az édenkertben lenne, s megpróbálna valami értelmes
magyarázatot adni arra, miért is evett a tiltott gyümölcsbál. Mogorván vette tudomásul, hogy a
ruhának mennyivel nagyobb szerepe van az emberré alakításban, mint bármiféle emberépítő
készletnek.
- Természetesen vissza kell szereznünk a készletet - folytatódott a staccato mennydörgés -, és el
kell tüntetnünk káros működésének a nyomait. Amint azonban tisztáztuk az ügyet, semmi akadálya
annak, hogy Weber úr élete visszatérjen a szokott mederbe. A probléma persze az, hogy kettőjük
közű! melyik az eredeti Sam Weber.
- Én vagyok az - nyögték ki mindketten, majd egymásra meredtek.
- Gond, gond - dünnyögte az öreg. Tüdejéből jeges szélként sóhajtás szakadt ki. - Hogy nekem
mindig csak gondjaim vannak! Hát miért nem lehet egyszer már nekem is egy olyan sima ügyem,
mint egy testalkotónak?
- Figyeljen csak ide - kezdte a hasonmás. - Az eredeti biztosan…
- Sokkal magabiztosabb és kiegyensúlyozottabb, mint a másolat - szakította félbe Sam. - Így
tehát valószínűnek tűnik…
- Hogy meg tudja állapítani, melyikünk az igazi - csapott le hirtelen a mondatra az alteregó. -
Abból, amit Iát és már eddig is látott, nem tudja megmondani, melyikünk a társadalom teljesebb
értékű tagja?
Milyen szemérmetlenül magabiztosnak próbál mutatkozni a kispajtás - álmélkodott Sam. - Hát
nem veszi észre, hogy olyasvalakivel áll szemben, aki könnyűszerrel felismeri az idegi
különbségeket? A mostani pszichiáterekkel ellentétben, ez az öreg nem csupán tapogatózik, hanem
a külsőségeken átlátva, a személyiség legmélyéig képes hatolni.
- Hogyne tudnám. Egy kis türelmet.
Sietség nélkül tetőtől talpig szemügyre vette őket. Feszülten várakoztak. A csönd a fülükben
dobogott.
- Igen - mondta végre az öregember. - Igen, nyilvánvalóan.
Aztán előrelépett. Hosszú karja kinyúlt.
És elkezdte szétszerelni Sam Webert.
- De hát várjonnn… - kezdte Weber, jajkiáltása azonban előbb sikollyá fokozódott, majd
cseppfolyós motyogásban halt el.
- Jót tenne az idegállapotának, ha nem nézne ide - javasolta a népességellenőr.
A hasonmás mély megkönnyebbüléssel sóhajtott, azután elfordult, és egy inget kapott magára.
Mögötte egy darabig - felerősödve majd elhalkulva - folytatódott még a motyogás.
- Tudja - szólt mögüle a szaggatott, dünnyögő hang -, nem az ajándékot féltjük önöktől, hanem
azt, ami benne testet ölt. Az önök civilizációja még nem elég érett a befogadásához. Érti, ugye?
- Tökéletesen - válaszolta a Weber-utánzat, miközben csomót kötött Maggie néni piros-kék
nyakkendőjére.

Etédi Péter fordítása

 ALGIS BUDRYS: CSILLÁMLÓ FAL, ÉJI SZEM

Galambbúgásra emlékeztető lágy hangon megszólalt a telefon Rufus Sollenar asztalán. Sollenar
ötven lépéssel arrébb állt, oroszlánfejét felszegve és farzsebébe dugott kézzel az éjszakai világot
kémlelte a Manhattan Island fölé magasodó kristályfalon át. Az ablak olyan magasan volt, hogy a
kilátás egy részét eltakarták a folyó felett alacsonyan vonuló felhők. Fölötte a csillagok, alatta a
fényárban úszó város körvonalai rajzolódtak ki. A Long Island repülőtér irányában egy hullócsillag
- egy interplanetáris rakéta -zúgott lefelé, mint egy karcolás a pokol kormos ajtaján.

Sollenar szeme észrevette, de ó a teljes látványt figyelte, nem egyes részleteit. Szeme ragyogott.

Amikor meghallotta a telefont, ajkához emelte bal kezét.

- Igen? - Kezén drágaköves gyűrűk csillogtak, úgy néztek ki, mint a rézpántok, melyekkel
egykor a fából készült hadihajók bordázatát erősítették meg.

Íróasztala felől személyi titkárnőjének hangja szállt felé. Valahol az épületben ült egy irodában a
képernyő előtt és azt mondta:

- Mr. Ermine azt állítja, be van jelentve.

- Nem - eresztette le kezét Sollenar, és visszatért a panorámához. Amikor húsz évvel fiatalabb
volt, és a szerény optikai üzemet vezette, amely a Sollenarok három nemzedékét tartotta el, nagyon
szeretett volna ilyen helyen élni, és érezni azt, amit elképzelése szerint az emberek ilyen helyen
éreznek. Most már nem képzelt semmit. itt lenni - az egy dolog. Majdnem elveszíteni mindent, és az
utolsó pillanatban visszaszerezni, az egy másik. Most már tudta: nemcsak ma lehet itt, hanem
holnap is, mindig itt lehet. Győzött. A játékban megnyerte az Empa-Videt, és az Empa-Vid megnyer
számára mindent.

A város nemcsak a szeme elé táruló látvány volt, hanem dinamikus rendszer, melyet ő
manipulálni tud. Egyek voltak, ő és a város. A felszínen tartotta ót, eltartotta, itt fenn, a magasban,
feje felett a csillagokkal és alatta a fény lyuggatta köddel.

A telefon felbúgott:

- Mr. Ermine azt állítja, üzleti megbeszélésük van.

- Sosem hallottam róla - a bal kéz ékkövei ismét leereszkedtek Sollenar ajka elől. Szerette az
efféle játékokat. Felemelte jobb kezét, és anyagtalan éjkék selyemkesztyűt húzott rá, amelyben
fémdrótok finom ezüstszálai futottak az ujjhegyek felé. Magasba emelte kezét, és összeérintette két
ujját: a szobában zene csendült fel. Más ujjai között zárta az áramkört: a szoba túloldala felől, a
teraszról, ahol szétnyílt az átjáró, lágy női nevetés szállt felé. Arrafelé lépett. Az áttetsző függöny
egy rétege elfedte az ajtónyílást, és könnyedén hullámzott a terasz felől lengedező szellőben. A
függönyön átlátszott a kis asztal az égő gyertyákkal, mellette egy edényben a jégbe hűtött bor, a két
karcsú szék. Az egyiken Bess Allardyce ült sudáran és fenségesen - mindez a derengő függönyön át,
mint egy álom kezdete vagy vége.
 - Mr. Ermine emlékezteti önt, hogy a találkozót 1998-ban, a Rádiósok Nemzetközi Társaságának
évi üzleti ebédjén beszélték meg.

Sollenar még befejezte az utolsó lépést, azután megállt. A bal kezére nézett. - Mr. Ermine az
RNT Különleges Kapcsolatok Osztályától jött?

- Igen - felelte rövid szünet után a hang.

Sollenar jobb kezének ujjai kúp formára zárultak. Az átjáró becsukódott. A zene elnémult, a lány
eltűnt.

- Rendben van. Mondja meg Mr. Ermine-nek, hogy jöjjön fel. - Sollenar az íróasztalhoz ment és
leült.

Az iroda ajtaján csöngettek. Sollenar begörbítette egyik ujját a bal kezén, mire az ajtó kitárult.
Egy másik mozdulattal meggyújtotta az ajtó melletti lámpát. Ő maga árnyékban ült, mikor Mr.
Ermine belépett.

Ermine koromfekete öltözéket viselt cingár alakján. Kezében nem volt semmi. Kerek és lágy
arca volt, melyet sötét barkó keretezett. Feje kopasz volt. Megállt Sollenar íróasztalánál, és
megszólalt.

- Szeretnék egy kis fényt, hogy lássam, Mr. Sollenar.

Sollenar behajlította kisujját. A mennyezeti lámpa egyenletes, szelíd fénybe borította az irodát. A
kristályfal tükörré vált, melyen csak a város legerősebb fényei pislákoltak át.

- Csak szemügyre akartam venni - szólt Sollenar. - Azt hittem, már találkoztunk.

- Nem - mondta Ermine, miközben keresztülsétált az irodán. - Nem hinném, hogy valaha is látott
engem. - Zsebéből irattárcát vett elő és megmutatta igazolványát Sollenarnak. - Nem vagyok valami
híres ember.

- Foglaljon helyet - intett Sollenar. - Mivel szolgálhatok? - Pillanatnyilag én szolgálhatok önnek

valamivel.

Sollenar hátradőlt a székben.

- Igen? Ön? Most? - Ermine-re bámult. - Mikor részt vettem az igazgatóság 98-as ebédjén, azt
hittem, a Különleges Kapcsolatok Osztálya nagy hasznára lesz a szervezetnek. Ezért szavaztam rá,
és a hatalomra, mellyel felruháztuk. Azt azonban sosem hittem, hogy személyesen is kapcsolatba
kerülök vele. Csak arra emlékszem, hogy maguknak korlátfan felhatalmazásuk van minden RNT-
tagtól.

- Na persze 98 óta eltelt egy kis idő - mondta Ermine. - Gondolom, szövődött körénk néhány
legenda, ipari pletykák meg ilyesmi.

- Valóban.

- A mi feladatunk azonban nem korlátozódik a rendfenntartásra, Mr. Sollenar. Tudomásunk

szerint ön nem sértett meg egyetlen szabályzatot sem.
 - Tudtommal sem. De ebben senki sem lehet száz százalékig biztos. Ilyen körülmények között
nem. - Sollenar arcára még nem ült ki a szokásos széles mosoly. - Biztos vagyok benne, hogy tudják
ezt.

- Van az FBI-nál egy kissé kevésbé ambiciózus bátyám. Mikor erre a pályára léptem, azt mondta
nekem, számítsak arra, hogy mindenki reagálhat úgy, mintha bűnös lenne. - Igen - mondta Ermine,
ügyet sem vetve Sollenar önkéntelen hunyorítására -, ez az egyik komplikáló tényező az olyan
munkában, mint az enyém vagy a bátyámé. De én csak tanácsot adni jöttem, Mr. Sollenar. Semmi
másért.

- Milyen ügyben, Mr. Ermine?

- Szóval, az ön részvénytársaságának egy új videorendszer szabadalma került a birtokába.

Tudom, hogy ez új szórakoztató eszközök gyártását és végeredményben hatalmas üzletek
lehetőségét jelenti. Fantasztikus értékekről van szó.

- Az Empa-Vid - helyeselt Sollenar. - Az emberi agyban különböző tudattalan stimulátorok

működnek és hatnak a nyilvánvalóan szubjektív gondolatokra. A visszacsatoló érzékelőkkel
felszerelt vevőkészülék meghatározza az adott ember reagálását ezekre a stimulusokra, egyeseket
felerősít, míg másokat visszaszorít, így teljes érzelmi kapcsolat jön létre a felfogó személy és az
elgondolt tárgy között. Más szóval, az Empa-Vid a hallgató érzelmeit hangszerelő rendszer. Az
otthoni készülék önálló, csak részben rögzített, és nem nagyobb egy átlagos tévékészüléknél. Az
Empa-Vid kompatibilis a normális tévékészülékekkel - kivéve persze, ha az elgondolt tárgy
túlságosan halvány és homályos. Így az embernek csak egy EV-egységet kell vennie. - Sollenarnak
jólesett, hogy büszkesége tárgyának előnyeit ecsetelheti.

- És nagyon méltányos áron. Így igaz, Mr. Sollenar. De azért akadtak nehézségei, hogy a
rendszere számára partnereket találjon a tévétársaságok között.

Sollenar lebiggyesztette ajkát. Mr. Ermine felemelte egyik ujját.

- Először, ugye, meg kellett szerezni a szabadalmat a tulajdonképpeni feltalálótól, akit

Cortwright Burr is megkörnyékezett.

- Igen, így volt - mondta Sollenar teljesen új hangon.

- A verseny Mr. Burr és ön között kemény és régóta tart.

- Elég kemény- mondta Sollenar, és mereven bámulta az iroda csupasz falát. Abban az irányban
voltak Burr irodái, néhány épülettel távolabb.

- Nem akarom ezt a kérdést feszegetni, hiszen Mr. Burr éppen olyan jónevű tagja az RNT-nek,
mint ön, Mr. Sollenar. Az EV gyártásában mindenesetre további nehézségek merültek fel,
mindenekelőtt az igen magas előállítási költségek miatt, beleértve az adóállomások és a hálózati
reléállomások átalakítását ilyen jellegű adásokhoz.

- Igen, így volt.

- Végül valahogy sikerült. Ön mutatott rá, hogy elég egyetlen állomásnak átállnia, és néhány EV-
készüléket kell csak nyilvános helyeken elhelyezni az állomás hatósugarában ahhoz, hogy a normál
tévéállomások elveszítsék versenyképességüket a hirdetési bevételek területén.
 - Igen.

- Végül az utolsó nehézséget néhány napja győzte le, mikor az ön Empa-Vid RT-je bocsánat, a
Sollenar Rt. Empa-Vid leányvállalata - megszerezte a részvénytöbbséget a Világtévé-hálózatban.

- Nem értem, Mr. Ermine - mondta Sollenar - , miért hozakodik ezekkel elő? Meg akarja
mutatni, mi mindent tudj Ezek az ügyletek az RNT bizalmas iratai között szerepelnek, és
megfelelnek a szabályzatoknak.

Ermine felemelte a másik ujját.

- Elfelejti, csak azért jöttem, hogy tanácsot adjak. Két dolgot szeretnék mondani, mégpedig a
következőket. Ezek az ügyletek azért kerültek az RNT iratai közé, mert egy csomó RNT-tag és igen
jelentős tőke érdekelt bennük. Továbbá, a Világtévé kizárólagos joga - az RNT-szabályzatok szerint
- csak addig áll fenn, amíg a piac telitettsége eléri a 33 százalékot. Ez pedig hamarosan
bekövetkezik, ha az EV valóban olyan jó, mint amilyennek látszik. Ezután a szabályzatok szerint a
Világtévé jogait korlátozni kell, hogy hatékonyan lehessen védekezni a versenytársak
szabadalombitorlása ellen. Akkor pedig az egész RNT-tagság és tőkéjük nagy része érdekeltté válik
az EV-ben. Ezért ennek a tőkének egy részét már most előre mozgatják. Egy ilyen komplex
rendszer végső soron a Sollenar Részvénytársaság integritásától függ. Ha a Sollenar-részvények
értéke zuhan, nemcsak ön, hanem sok RNT-tag is kínos helyzetbe kerül. Más szóval: az EV nem
vallhat kudarcot.

- Ezt mind tudom! Na és? Nincs kockázat. Átnéztem az összes kapcsolódó szabadalmat. Az EV-
rendszer nem avulhat el katasztrofálisan.

- A Marson is vannak mérnökök - vetette közbe Ermine. - Marsi mérnökök. Halódó faj, de senki
nem tudhatja, mire képesek még.

Sollenar felemelte busa fejét. Ermine folytatta:

- Ma este osztályunk tudomására jutott, hogy Cortwright Burr néhány hete szoros kapcsolatban
áll a marsiakkal, akik csináltak neki néhány gépet. Burr rajta volt azon a járaton, amely néhány
perce szállt le a reptéren.

Sollenar keze ökölbe szorult. A lámpák ki-be kapcsolódtak, és az iroda nyöszörgött. A teraszról
üvegcsörömpölés és rémült kiáltás hallatszott.

Mr. Ermine elnézést kért, meghajolt és távozott.

Néhány perccel később Mr. Ermine kilépett a Sollenar Irodaházból a gyalogos szintre.
Keresztülsétált a tájképeket utánzó kerten és zúgó patakon, az utca felé vezető központi sétányon. A
sövénynél megállt, leszakított egy virágot, és beszívta illatát. Azután továbbment, a virágot csupasz
ujjai között tartva.

A légcsónak kötelén forogva Rufus Sollenar lassan siklott a szél hátán Cortwright Burr irodaháza
fölé. Az épület csak lábai végével támaszkodott a talajra, akár valami pók. Széles, lapos tömbje
esernyőként borult a környező belvárosi háztömbök fölé. Sollenar az épülethez irányította a
magasan fölötte lebegő műanyag ballont. A hálószerkezetben elhelyezett műanyag palackokból
kilövellő sűrített gáz sugaraival kormányozta magát.

A városi légelhárító radarrendszer az egész repülő szerkezetből egyedül csak Sollenart tudta
volna érzékelni, ő azonban hosszú, lebegő szárnyú öltözéket viselt, amely tompa fekete
fémlemezből készült. A szem számára testetlen és láthatatlan volt. Az elektronikus érzékelők
számára sem volt egyéb rezgő elektromosságnál, mintha a szél kapott volna fel egy fémhártyát az
egyik szemétdombról. Mintha ott sem lett volna - eszményi körülmények egy gyilkosnak.

Odalebbent Burr ablaka elé. A férfi odabent ült, íróasztala fölé görnyedve. Valami labdacsfélét
tartott a kezében.

Sollenar beakasztotta szíját a párkány peremébe. Szivacstalpú csizmájával megtámaszkodott, az

üveghez érintette bal kezét és kört rajzolt rá, azután benyomta. Puffanás Burr irodája szónyeltén, és
már nem volt akadály Sollenar előtt. Térdét állához húzva előrelendült, pisztolya a jobb kezében.
Megingott, és térdre esett, de a fegyvert előreszegezte.

Burr felriadt az Iróasztalnál. Még mindig kezében tartotta a kis narancs-aranyszíne fémgömböt,
melyet sötétebb bronzszín csíkok hálóztak be, kusza formájú berakásokkal. - Ő az! - kiáltotta Burr,
mikor Sollenar rálőtt.

Sollenar zihálva figyelte, ahogy a lövedék eltalálja Burrt. Először a teste csuklott hátra, majd a
feje és végtagjai. A hangtompítós pisztoly szinte zajtalan volt. Burr keresztüllőve nekivágódott a
falnak.

Sollenar sápadtan és reszketve az aranylabdáért nyúlt. Az jutott eszébe, vajon Shakespeare hol
látott ilyet; hogy egy öreg embernek ilyen sok vára legyen.

Burr faléje nyújtotta a gömböt. Kidülledő szeme rámeredt, ruhája vörösre rázott, testében
recsegtek a törött csontok. A faltól Sollenar felé tántorgott, mintha át akarná ölelni. Különös, de
még élt.

Sollenar összerázkódott és újra lőtt.

Burr megint hátravágódott. Ahogy a falhoz csapódott, a labda kihullott szétnyíló ujjai közül.
Akármi is volt - illatlabdacs, narancs vagy mi -, értékesnek tűnt.

Sollenar a guruló golyó után vetette magát. És Burr újra megmozdult, hogy megakadályozza.
Arca szinte nem volt, gerince megreccsent, ahogy a hatalmas, láthatatlan súly ránehezedett.

Sollenar hátrált egy lépést.

Burr pedig feléje lépett. Az aranylabda egy távoli sarokban hevert. Sollenar kétségbeesetten
emelte fel a pisztolyt, és ismét tüzelt. Burr felágaskodott, tántorgott, és szélmalomként hadonászó
karokkal rázuhant a kincsre.

Sollenar arcán könnyek peregtek végig. Egy lépést tett előre, és… Burr a sarokban felemelte a
fejét, és kezdett feltápászkodni.

Sollenar az ablakhoz hátrált, a pisztoly kalapácsként ütötte csuklóját, amint kilőtte a tárból a
maradék töltényeket.

Lihegve kapaszkodott fel az ablakpárkányra, magára kapcsolta a szíjat, és közben a válla fölött
hátrapillantott… Burr megcsonkítva és vérben ázva közeledett az irodán át.

Ellökte magát a párkánytól, és ügyetlenül matatott a légcsónak vezérlésén. Magasan a feje fölött
kilövellt az illékony ballaszt, és szétáradt a levegőben, még mielőtt Sollenar földet ért volna.
Zokogva emelkedett a magasba…

És Burr ott állt az ablakban, összeroncsolt kezével az üvegbe vágott lyuk peremébe
kapaszkodott, és dülledt szemmel, mereven bámulta a titokzatos égbolton átrepülő Sollenart.

Leszállt saját házának tetején, ahol egy berendezés segítségével megsemmisítette a pisztolyt és a
többi felszerelést. Későbbre halasztotta a kérdést, miért nem halt meg Burr azonnal. Üres kézzel tért
haza.

Belépett az irodába, és telefonon közölte alkalmazottaival indulása és visszatérése pontos idejét,

és tudta, hogy ezzel megússza a városi hatóságok esetleges kellemetlenkedését. Ez egyszerű volt.
ráadásul tanú sem volt, aki összekuszálná az ügyet. Bár ne lett volna ilyen határozatlan; otthagyta
Burrt, és nem hozta el, ami miatt odament. Hát persze, még ha a pisztoly nem is végzett az öreggel,
azzal a vékony lábú, foltos bőrű öreggel, akkor is elbán! volna ezzel a sovány, vérző, öreg testtel -
ezzel a foltos öregemberrel. A kinccsel együtt odavonszolhatta volna magát az ablakhoz,
belécsimpaszkodhatott volna az öreg, lábaiba kapaszkodott volna, és igyekezett volna
belékapaszkodni fekete álruhájába az az összetört, halhatatlan öregember.

Sollenar felemelte kezét. A városra nyíló nagy ablak átlátszatlanná vált.

A teraszajtón Bess Allardyce kopogott halkan. Sollenar azt hitte, hogy a nő már órákkal
korábban hazament. Örömmel nyitott ajtót, és visszamosolygott rá, közben érezte, hogy az arcára
száradt könnyek húzzak a bőrét.

Megfogta a nő feléje nyújtott kezét.

- Megvártál - sóhajtotta. - Sok ennyit várni annak, aki olyan szép, mint te. Bess ránevetett.

- Menjünk ki, és nézzük a csillagokat. - Nincs hűvös?

- Késztettem forralt almabort. Iszogatunk és gondolkozunk.

Hagyta, hogy a nő kivezesse a teraszra. Ráhajolt a mellvédre, karját Bess remegő derekára fonta.
Köpenye befedte mindkettejük vállát.

- Bess, sosem kérlelnélek, hogy maradj velem, akárhogy is alakulnak a körülmények. De eljöhet
az idő, amikor képtelen leszek ebben a városban élni. Mit szólsz ehhez?

- Nem tudom - felelte őszintén.

Ekkor a mellvéd peremén, kettejük között falbukkant Cortwright Burr keze.

Sollenar a kapaszkodó ujjakra meredt, melyek az épület sima falán lógó ember teljes súlyát
tartották. Zizegő, csusszanó hang hallatszott, és megjelent a másik kéz is. Vakon tapogatott fogódzó
után, majd megkapaszkodott a kőben. Az ujjak görcsösen feszültek és vörösek voltak, hegyük
benyomódott az erőlködéstől, ahogy Burr megpróbálta fejét és vállait a mellvéd fölé emelni.

- Nézd! - suttogta Bess. - Szörnyen összetörte magát mászás közben. - Ellökte magát Sollenartól,
és kezét a szája elé kapta. - De hiszen nem mászhatott fel! Olyan magasan vagyunk!

Sollenar tenyere élével rácsapott a két kézre, azzal a begyakorolt ütéssel, melyet sportklubjában
tanult. Az izületek reccsentek a kövön. A két kéz eltűnt, csak vörös csíkok maradtak a párkányon.
Sollenar átlesett a mellvéden. Egy sötét tömeg távolodott, csak körvonalai látszottak a gyalogos
szint és az utca fényeinek hátterén. Ponttá zsugorodott, majd ahogy elérte a patakot, és víz fröccsent
szerteszét, eltűnt az utolsó napsugárban, az odalent hirtelen kigyúló fények glóriájától övezve.

Rufus Sollenar felkiáltott:

- Bess, hagyjál el engem! Hagyjál el!

Rufus Sollenar fel-alá járkált irodájában, kezeit maga elé tartotta, ujjait mereven széttárta.
Megszólalt a telefon és a titkárnője jelentkezett:

- Mr. Sollenar, tíz percen belül indulnia kell a Világtévé igazgatósági báljára. Első osztályú
kötelezettség.

Sollenar felnevetett.

- Annak hittem, mikor eredetileg besoroltam.

- Le óhajtja mondani, Mr. Sollenar? - érdeklődött udvariasan a titkárnő.

Persze, gondolta Sollenar. Olyan könnyen mondhatta le a bált, mint a király a saját koronázását.

- Burr, te szemét; mit tettél velem? - kérdezte maga elé. - Parancsol? - érdeklődött a telefon.

- Szóljon az inasomnak - mondta Sollenar. - Elmegyek. - Kikapcsolta a telefont. Kezeit kehellyé

formálta a melle előtt. Szilárdan megmarkolni a semmit - még mindig jobb, mint bármilyen kincs
egy összetört kézben.

Valami motoszkált benne, de nem ismerte be, hogy a félelem. Sollenar készülődött a bálra.

Néhány pillanattal azután, hogy véget ért az első tánc, Malcolm Levier, a Világtévé helyi
állomásának vezetőségi tagja átpillantott Sollenar válla fölött, és megjegyezte:

- Ó, itt van Cort Burr akasztófavirágnak öltözve.

Sollenar, aki Medici-jelmezben pompázott, oda se fordult. - Tényleg? Mit kereshet itt?

Levier felvonta a szemöldökét.

- Egy kis kártya van nála, vagyis van meghívója. De elkésett - fintorgott. - Jó ideig eltarthatott,
mire így kikente magát.

- Nem valami ízléses; igaz? - Nézze meg maga.

- Az lesz a legjobb - mondta Sollenar. - Megyek, és elbeszélgetek vele egy kicsit. Bocsásson
meg, Levier - és csak akkor fordult meg, mikor az első lépést megtette Burr felé. Cortwright Burr
azonban csak silány utánzata volt önmagának, Sollenar alig ismerte fel.

A bejárat mellett állt fekete és bíborvörös ruhában, kezét fekete bőrkesztyű fedte, és egy
viharvert valódi fapálcát szorongatott. Arcát zsákvászon csuklya rejtette, amely szemét is eltakarta.
Szürkére sminkelt arcából csak néhány élénkebb színű folt villant elő. Mozdulatlanul állt, amíg
Sollenar közeledett felé.

A körülállók tekintete követte Sollenart, ahogy szabályos léptekkel keresztülment a termen, és

útirányának meghosszabbításában megpillantották Burrt. A bál lármája észrevehetően halkult, mert
csak azok zajongtak tovább, akik mintegy véletlenül csöppentek ide. Aki itt igazán számított
valamit, csöndben maradt és figyelt.

Azt gondolták, hogy Burr, aki alulmaradt az üzleti versenyben, eljött most ebben az eszelős
öltözékben ellenfeléhez, mint egy élő szemrehányás. Hiszen úgy néz ki, mint egy hulla. Vagy még
rosszabbul. Vajon mit mond neki Sollenar? Mindenki azt kívánta, hogy Burr tűnjön el innen,
vonuljon vissza birtokaira vagy legalább más városba. New York nem áll többé Cortwright Burr
mellett. De hogyan veheti most rá Sollenar, hogy elmenjen oda, ahová magától nem volt hajlandó.

- Cortwright - mondta Sollenar halkan, hogy csak ők hallhatták -, így néz hát ki a maga marsi
halhatatlansága.

Burr nem válaszolt.

- Ráadásként kapta, igaz? Tudta, hogyan fogok reagálni. Tudta, hogy védekeznie kell. Megfizette
a marsiaknak, hogy sebezhetetlenné tették? Jól sikerült. Nagyon hatásos. Ki gondolta, hogy a
marsiak ilyen sokat tudnak. De ki törődik magával itt és most? Tűnjön el a városból, Cortwright.
Eljátszotta az esélyeit. Ezeknek az embereknek a szemében maga halott - csak a csupasz bőre
maradt meg.

Burr kiegyenesedett, és lopva felemelte szörnyű álarca csücskét. És ott volt, alatta. A csuklya
félrecsúszott egy ujjnyit, és a fény megvilágította a szemét. Sollenar tévedett; Burrból kevesebb
maradt, mint hitte.

- Nem, Cortwright - suttogta Sollenar. - Nem, nem. Ezt nem bírom elviselni. Megfordult és
meghajtotta magát az egybegyűlt társaság felé.

- Jó éjszakát! - kiáltotta, és kiment a .bálteremből.

Valaki követte a folyosón, egészen a liftig. Sollenar nem nézett hátra. - Újra beszélnünk kell -
szólalt meg a könyökénél Mr. Ermine.

Leértek a földszintre.

- Van itt egy kávéház, ott beszélgethetünk - mondta Sollenar.

- Túl sokan vannak, Mr. Sollenar. Egyszerűen csak sétáljunk és társalogjunk. - Ermine
gyengéden karon fogta, és vezette a járdán. Sollenar észrevette, hogy Ermine olyan ügyesen
maszkírozta magát, aligha ismerte fel bárki is.

- Rendben van - felelte. - Persze.

Találomra indultak el. Ermine szólalt meg:

- Burr az ön vesztére tör. Megpróbálta már megölni? Megszerezte a marsi titkot? Sollenar a fejét
rázta.

- Nem szerezte meg - sóhajtott Ermine. - Az baj. Nekem kell lépéseket tennem. - A szabályzatok
értelmében - mondta Sollenar - laissez-faire-t kérek.

Ermine ráemelte tekintetét, szeme összeszűkült.

- Laissez-faire-t? Van róla fogalma, Mr. Sollenar, tagjaink közül hányan érdekeltek az ön
vagyonában. Ők fognak laissez-faire-t követelni, Mr. Sollenar. De az is világos, hogy ön
ragaszkodni fog ahhoz, hogy ők is önnel együtt bukjanak. Nem, uram. Osztályom azonnal
előterjesztéssel fordul az RNT Műszaki Tanácsadó Bizottságához, melyben tájékoztatja, hogy Mr.
Burr birtokában az önénél fejlettebb rendszer van, ezért célszerű a Sollenar Rt. részvényeit sürgősen
eladni.

- itt egy pad - mondta Sollenar. - Üljünk le.

- Ahogy óhajtja. - Ermine odalépett a padhoz Sollenar mellé, de állva maradt. - Mit akar, Mr.
Sollenar?

- Szükségem van a segítségére. A maga tanácsára mentem el azért, ami Burré. Még most is ott
van valahol az irodájában. Magának vannak ötletei. Megszerezhetjük.

- Laissez-faire, Mr. Sollenar. Tanácsadóként kerestem önt fel. Többet nem tehetek. - És ha
beveszem az üzletbe, akkor se?

- Pénz? - kuncogott Ermine. - Nekem? Ismeri maga, milyen feltételekkel alkalmaztak engem? -
Sollenar emlékezett rá, de elfeledkezett róla. Tétován előrenyúlt, de Ermine megérezte, mit akar.

Ermine felhúzta bal karján a ruhát, és a bőrébe mélyesztette fogait. Aztán megmutatta a karját.

- Nem legenda, Mr. Sollenar. Igaz. - Hangja nem remegett, és nem is pózolt. - Az idegsebészet
után egy évet töltöttünk azzal, hogy járni tanuljunk anélkül, hogy éreznénk a lábunkat, hogy
megtanuljunk a tárgyakkal bánni, anélkül hogy leejtenénk vagy kárt tennénk bennük. Földi
örömeink a látásra, hallásra és szaglásra korlátozódnak. Álmaink csak belülről fakadnak. A
műtét irreverzibilis, Mr. Sollenar. Mit venne nekem a pénzén?

- Hát magamnak mit vennék? - Sollenar feje a vállai közé süppedt.

Ermine föléhajolt.

- A kétségbeesés a magáé, Mr. Sollenar. Nekem hivatalos dolgom van önnel. Mutatóujjával
felemelte Sollenar állát.

- Azt hiszem, az erőszakos beavatkozás most nem lenne helyes. De az ügyeknek úgy kell
alakulniuk, hogy az érintett RNT-tagok önnel együtt visszanyerjék az EV-be fektetett pénzüket. Ez,
ugye, világos, Mr. Sollenar? Ez a szabályzatok szerint a Különleges Kapcsolatok Osztálya útján
kikényszeríthető utasítás. - Órájára pillantott. - Az értesítést városi idő szerint 1.27-kor tették közzé.

- 1.27-kor - visszhangozta Sollenar - városi idő szerint. - Talpra ugrott, és lerohant a lépcsőn a
taxiszint felé. Mr. Ermine gúnyosan nézett utána.

Kigombolta álruháját, ellővette a mindig magával hordott orvosi táskát, és véralvasztót

fecskendezett az alkarján ejtett sebre. Visszatette a táskát, rendbe szedte ruháját, és leballagott
ugyanazon a lépcsőn. Felemelte a karját, és egy taxi suhant oda mellé. Felmutatott a sofőrnek egy
kártyát, és a kocsi felemelkedett. Lámpái elsőbbségi fokozaton villogtak, és sokkal gyorsabban
haladt, mint Sollenar rendes igazolványával lehetett.

A Long Island repülőtér hatalmas ívei és tartóoszlopai kenguruszökelléssel törtek a csillagok

felé, csupa fém- és üvegragyogás, mintha az egész kikötőt arra szerkesztették volna, hogy
megvilágítsa a bolygóközi űrt. Rufus Sollenar az előcsarnokot rótta, lépteit számlálva, karjait
mozdulatlanul teste mellett lógatva. Rövid idő múlva beszállhatott a Mars-űrhajóba.

Mereven kihúzta magát, úgy ült az utastérben, és valami likőrt szürcsölgetett, mikor a hajó
elszakadt a Földtől, és bekapcsolódtak a Faraday-hajtóművek.

Mr. Ermine leült a mellette lévő ülésre. Sollenar hűvösen pillantott rá.

- Gondoltam.

- Persze hogy gondolta - bólintott Ermine. - De ne higgye, hogy csak épp utolértem magát. Én
voltam itt előbb. Nincs ellene kifogásom, hogy a Marsra megy, Mr. Sollenar. Laissez-faire. Feltéve,
hogy magával mehetek.

- Jó - mondta Rufus Sollenar, és meglengette poharát. - Likőrt? - Köszönöm, nem - rázta a fejét
udvariasan Ermine.

- A nyelve is? - kérdezte Sollenar.

- Természetesen a nyelvem is, Mr. Sollenar. Nem kóstolgatok semmit, nem érzek semmit. -
Ermine elmosolyodott. - De nem érzek kényszert sem.

- Hát rendben - mondta határozottan Sollenar. - Van pár óránk a leszállásig. Üljön csak, és
álmodja a belülről fakadó álmait, én is álmodom a magamét. - Körülnézett, és összefonta mellén a
karjait.

- Mr. Sollenar - szólította meg Ermine kedvesen. - Tessék.

- Ismét megbízás alapján vagyok önnel, a szabályzatok értelmében. - Fejtse ki, Mr. Ermine.

- Ön nem nyugodhat egy jeltelen sírban, Mr. Sollenar. Az életbiztosítása nagyon nagy összegre
szól. Az érdekelt RNT-tagok nem várhatják ki a hét évet, amíg holtnak nyilvánítják. Azt tesz, amit
akar, Mr. Sollenar, de nekem figyelnem kell, hogy tanúja legyek a halálának. Mostantól kezdve
önnel leszek, bárhová megy.

Sollenar elmosolyodott.

- Eszem ágában sincs meghalni. Miért halnék meg, Mr. Ermine?

- Sejtelmem sincs, Mr. Sollenar. De jól ismerem Cortwright Burrt. Mellesleg nem ő ül ott a
sarokban? Gyenge a világítás, de azt hiszem, felismerhető.

Az utastér túloldalán Burr felemelte fejét, és Sollenar szemébe nézett. Kezét arcához emelte,
talán csak üdvözlésképpen. Rufus Sollenar szembenézett vele.

- Méltó ellenfél, Mr. Sollenar - mondta Ermine. - Nyílt, makacs, könyörtelen. Mégis… - Ermine
mintha zavarba jött volna - mégis úgy tűnik nekem, túl könnyen megfutamodásra kényszerítette önt,
Mr. Sollenar. Mi történt önök között első látogatásom óta? Sollenar arca torz vigyorba rándult.
 - Szitává lőttem. Ha látná az arcát, észrevenné. Ermine felsóhajtott.

- Egészen mostanáig azt hittem, rendbe lehet az ügyet hozni. - Sajnál, Mr. Ermine? Sajnál
engem, a szerencsétlent?

- Csak érdekel. Nem lehetek az önök világának részese. Legyen ezért hálás, Mr. Sollenar. Nem
vagyok már az a könnyen átejthető alak, aki voltam, mikor sok évvel ezelőtt leszerződtem az RNT-
hez.

Sollenar nevetett. Majd lopva Burr felé pillantott.

A hajó Abernathy Fielden szállt le, Aresiában, a földiek városában. Ipari üzemek, előregyártott és
maradék anyagból emelt, viharálló, zsivajgó épületek emelkedtek a sivatag peremén nagy
összevisszaságban, de büszkén.

Messze a láthatáron állt a marsi település - épületei úgy egybeolvadtak az elhagyatott és

lepusztult tájjal, hogy a tájékozatlan szem észre sem vette. Sollenar már járt a Marson
kirándulóként. Látta a bennszülötteket névtelen lakóhelyükön, gyengék, de dölyfösek és haragvóak.
A felfogadott idegenvezető mesélte, hogy csak annyira kereskednek a földi emberrel, amennyire
szükségűk van ahhoz, hogy megéljenek a földi betolakodók árnyékában, és figyelhessék őket.

- Mondja, Ermine - kérdezte nyugodtan Sollenar, miközben keresztülballagtak a kikötő

előcsarnokán -, megpróbálna megölni, ugye, ha meg akarnék lépni maga elől?

- A szabályzat rendezi, Mr. Sollenar - felelte közönyösen Ermine. - Nem kockáztathatjuk annyi
RNT-tag befektetett tőkéjét.

Sollenar felsóhajtott.

- Nagyon díjaznám bármelyik más tag helyében, Mr. Ermine. Lehet itt valahol kocsit bérelni?

- Ki akar menni a mérnökökhöz? - kérdezte Ermine. - Gondolja, van valamijük, amit érdemes
megvenni?

- Mutatni akarok nekik valamit - mondta Sollenar. - Mit, Mr. Sollenar?

Egy sarkon bekanyarodtak a folyosóra, amelyből erre is, arra is fülkék nyíltak, némelyik teljesen
néptelen.

- Jöjjön ide - intett az egyik felé Sollenar.

Megálltak az előcsarnok és a főfolyosó látóterén kívül. - Jöjjön csak - hívta Sollenar - még egy
kicsit.

- Nem - állt meg Ermine. - így is túl messze mentem.

- Késő bánat, Mr. Ermine - mondta Sollenar, és felemelte kezét. Egyik kezével hasba vágta
Ermine-t, a másikkal a nyakszirtjére csapott, de nem olyan erősen, hogy megölje. Ermine
összeesett, és levegő után kapkodott. Sollenar halkan átkozódott, amiért gyilkossá kell válnia.
Azután sarkon fordult és elrohant.

Mögötte Ermine küszködött levegőért, ez már csak reflex volt.

 Olyan gyorsan, ahogy csak mert, Sollenar visszament a taxiállomáshoz, menet közben leemelt a
polcról egy légzőkészüléket. Megállított egy kocsit, megadta az úticélt, és közben hátrapillantott.
Cortwright Burrt nem látta, mióta a Marsra tette a lábát. De tudta, Burr előbb-utóbb rátalál.

Pár pillanattal később Ermine feltápászkodott. Sollenar autója már messze járt. Ermine megrázta
magát, és a helyi rádióállomásra sietett.

Külön pultot rendelt, lőfegyvert és azonnali kapcsolást a Földre az RNT hivatalos különvonalán.
Mikor hívását otthoni irodájában visszaigazolták, jelentést tett:

- Sollenar a marsi város felé tart. Burr készülékéről akar egy másolatot, persze azóta, mióta
tönkretette az eredetit, mikor megölte Burrt. Követem, és megteszem a szükséges intézkedést.
Zavarodottsága, amit legutóbb jelentettem, egyre fokozódik. Egyre több az inadekvát válasza. A
repülés alatt végig úgy láttam, hogy egy üres ülésen bámul valamit. Gyakran úgy beszélt, mintha
valaki másra figyelne. Remélem, hazafelé elérem az egyik korai járatot.

Nem volt értelme megvárni, míg a Földről válasz érkezik. Ermine távozott. A taxiállomásra
ment, és kifizette a szédületes összeget, amit az aresiai városhatáron túli fuvarért kérnek.

Közvetlen közelről a marsi város olyan volt, mint törött cserépfazekak halmaza. Fal- és
tetőmaradványok meredtek vad szögben a semmibe. A földön üvegszerű anyag törmelékei, amelyek
nem álltak össze semmiféle alakzattá, mint egy semmiben álló templom mozaikjának törött
darabjai. A törmelék recsegett és csikorgott Sollenar siető lábai alatt.

Ami Aresiából összeolvadó foltnak látszott, innen piros, zöld és kék homlokzatokká vált szét,
melyeket évszázadokkal ezelőtt festettek, és az időjárás csak annyira pusztította el, hogy még meg
tudja mutatni, milyen élénkek voltak hajdan ezek a színek. A látvány fölé hideg hártyaként feszült a
szilvaszínű ég, és a szél fújt, egyre fújt.

Menet közben marsiak karjait és fejeit látta Sollenar kinyúlni a romok közül. Szobrok. A város
szíve felé haladt, ahol néhány sértetlen épület magasodott. Egy törmelékdomb tetején hátrafordult
és visszanézett. Látta a városba visszatérő autó porfelhőjét. Szeretett volna visszamenni - talán hogy
találkozzék valakivel az úton. Egyedül volt a marsi pusztaságon, hacsak Ermine fel nem bukkan.
Kémlelte a lapos, ritka levegőjű tájat, hogy nem pillantja-e meg Burr nehézkes alakját. De nem
látta.

Megfordult, és lerohant a csúszós lejtőn.

Elérte a karbantartott terület szélét. Itt nem volt törmelék, az ódon falak tisztán, a szobrok
egyenesen álltak. De az egykor itt álló házakra csak a beomlott tetejű falak emlékeztettek. A falakon
átsüvített a szél kavarta homok, és az utcákat csak folyamatos takarítás tarthatta tisztán. Útját óvták
az árnyékházak, és a szobrok olyan mozdulatlanok voltak, akár a reménység. Szemben meglátta a
mérnökök házát. Itt nem volt domb, amire felmásszon, hogy megnézze, nem követi-e Ermine.

Szippantott a légzőkészülékből, mikor odaért a marsi mérnökök házához. Az ajtókereten

mágnesszalag húzódott végig. Erősen végigkarcolta körmeivel, és az üreges falakon keresztülfutó
mágneses rezgés jelezte belépési szándékát.

Az ajtó kitárult, és marsiak néztek ki rajta. Kicsik és törékenyek voltak, arcukat ráncos bőrlebeny
szegélyezte. Szájukat biggyedt, csontkemény szaruajkak keretezték, állandóan rágásra készen. Nem
volt kellemes sem rájuk nézni, sem pedig - Sollenar tudta - tárgyalni velük. De Cortwright Burr
megtette. És Sollenarnak is meg kell tennie.
 - Beszél itt valaki angolul? - kérdezte.

- Én - mondta a középen álló marsi. Amikor megszólalt, kinyílt a szája, utána nyomban
összezárult.

- Üzletet szeretnék önökkel kötni.

- Állunk rendelkezésére - mondta a marsi, és az ajtóban álló csoport félrehúzódott, hogy

beengedje Sollenart.

Mielőtt az ajtó becsukódott mögötte, Sollenar még hátranézett. De a romos város eltakarta a
sivatag felé a kilátást.

- Mit ajánl nekünk? És mit óhajt? - kérdezte a marsi. Félkörben vették körül Sollenart a
szobában, melynek nem látta sarkait a bizonytalan megvilágításban.

- Földi pénzt ajánlok.

Az angolul beszélő marsi - amelyik beismerte, hogy tud angolul - kissé félrefordította fejét, és
mondott valamit társainak. Ajkai közül kerepelő hang szállt. A többiek különbözőképpen reagáltak,
egyikük hadonászni kezdett, mintha utálkozva hessegetne el magától valamit, majd elfordult és
félrehúzódott. Vállai olyanok voltak, mint egy nagyon öreg, kiéhezett öregasszony háta.

- Mit adott önöknek Burr? - kérdezte Sollenar.

- Burr? - emelte fel fejét a marsi. Nem volt összetett szeme, de ilyen benyomást keltett.

- Itt járt, és tárgyalt önökkel. Nem olyan régen. Milyen alapon?

- Burr. Igen. Burr pénzt adott. Elfogadjuk öntől a pénzt. Ugyanazt kéri, amit ő? - Igen, a
halhatatlanságot.

- Halha… ez új szó.

- Új? A meg nem halás titka?

- Meg nem halás? Azt hiszi, meg nem halást tudunk önnek adni? - A marsi ismét váltott néhány
szót társaival. Ajkai csattogtak. Mint előbb az egyik, most is félrevonultak néhányan, lassú és
kimért léptekkel. Nem volt türelmük Sollenarhoz.

- Akkor hát mit adtak el neki 7 - kiáltott fel Sollenar. A főmérnök válaszolt:

- Egy szórakoztató szerkezetet készítettünk neki. - Egy apró tárgy. Ekkora - mutatta Sollenar.

- Ezek szerint látta.

- Igen. És más semmit? Csak ezt vette?

- Csak ez volt, amit eladni vagy ajándékozni tudtunk. Még nem tudjuk, ad-e a földi ember
pénzért dolgokat. Meglátjuk, amikor legközelebb szükségünk lesz valamire Aresiából.

- Hogy működött? Az az izé, amit eladtak neki? - tudakolta Sollenar. - ó, az emberek történeteket
meséltetnek vele maguknak.

Sollenar élesen nézett a marsira. - Miféle történeteket?

- Bármilyen történetet - mondta udvariasan a marsi. - Burr megmondta, mit akar. Egy földi
készülék rajzai voltak nála, amely képernyőt és rádióhangokat alkalmaz a történet részleteinek
megragadásához.

- Ellopta a szabadalmakat! A Földön nem használhatta fel.

- Miért tette volna? A mi készülékünknek nincs szüksége a pontos részletekre a közvetítéshez.

Azt minden agy elvégzi saját magának. Csak bele kell helyezni egy szituációba, attól kezdve
működik magától. Ha például a hallgató olyan történetet szeretne, amely más nemekkel való
kapcsolatról szól, a projektor egyszerűen láthatóvá teszi számára, és legközelebb, mikor együtt van
vágya tárgyával, azaz létrejön a pozitív visszacsatolás, ugyanazt a választ ébreszti abban a másik
félben is. És ha ez egyszer megtörtént, a szerkezetre nincs többé szükség, az illető normálisan
közlekedhet, élheti szokásos életét - de mindig összhangban az alapszituációval. Végső soron ez az
eszköz a szituációt bevezeti a valóságképbe. Persze a környezetnek meg kell értenie, hogy
tulajdonképpen nem valóságos képről van szó, mert az illető egyes cselekedetei a külső szemlélő
számára értelmetlenek. Ezért óvatosnak kell lenni, bár nem nagyon. Ha a környezetben sok hasonló
készülék működne, a körülmények hamar elfogadottá válnának, és a társadalom bizonyára
alkalmazkodna, vagyis nem venne róla tudomást - fejezte be az angolul beszélő marsi.

- Bármilyen kívánt szituációt létrehoz a gép a hallgató agyában?

- Persze. Vannak egyszerűen alkalmazható alapszalagok, amelyeket kívánság szerint lehet

belehelyezni. Szerelem, kaland, alkotó munka - mindegy.

A körülállók közül néhányan kerepelő hangon beszélgettek. Sollenar éberen figyelte őket.
Nyilvánvaló volt, hogy többen is értenek angolul.

- És az a szerkezet, amelyet Burrnak adtak - kérdezte közönyös hangon a mérnököt -, milyen

történetet mesélt a hallgatójának?

A marsi ismét felemelte a fejét. Ettől úgy nézett ki mint egy bagoly a hálószobaablakban. -
Utasítást kaptunk, hogy milyen szituációt építsünk be. Burr azt mondta, egy ismerősének szeretné
megmutatni. Kalandos szituáció volt, játék a félelemmel. És szomorúsággal meg halállal ér véget. -
A marsi szigorú pillantással mérte végig Sollenart. - Persze a készülék nem adja meg a részleteket.
Egyedül csak a hallgató tudja, mi az a félelmetes dolog, ami a szituációt kitölti, és hogyan érkezik el
a vég. Azt hiszem, ön Rufus Sollenar. Burr beszélt önről, és a nevetésnek nevezett hangot hallatta.

Sollenar kinyitotta a száját. De nem volt mit mondani.

- Akar egy ilyen készüléket? - kérdezte a marsi. - Készítettünk néhányat, mióta Burr itt járt.
Olyan gépekről beszélt, amelyek hatalmas mennyiségben tudnák gyártani. Mi természetesen a
legjobb munkát végeztük a két kezünkkel.

- Szeretnék kinézni az ajtón - mondta Sollenar. - Parancsoljon.

Sollenar résre nyitotta az ajtót. A letakarított utcán Mr. Ermine állt mozdulatlanul, akár a háta
mögött az épületek árnyéka. Mikor meglátta Sollenart, alig észrevehető mozdulattal üdvözlésre
emelte egyik kezét, majd visszaengedte fegyvere markolatára.
 Sollenar becsukta az ajtót, és a marsihoz fordult. - Mennyi pénzt akarnak?

- Mindet, ami önnél van. Önöknél, embereknél, mindig sok van, ha utaznak.

Sollenar belekotort zsebeibe és előszedte tárcáját, az aprópénzét, kulcsait, drágakővel díszített

rádióját, mindent, amit csak talált; kiszórta a padlóra és hallgatta a guruló pénzdarabok csengését.

- Bár lenne több nálam! - nevetett. - Bár lenne annyi, amennyit az az ember bezsebel, ha lelő
engem.

A marsi mérnök felszegte a fejét.

- De az álma véget ért, ugye, Mr. Sollenar? - hangja szárazon kerepelt.

- Igen. Na de térjünk vissza az üzlethez. Adjanak nekem egy ilyen készülőket, és állítsák be arra
a szituációra, amelyet most ismertetni fogok. Mindegy, meddig tart. Akinek készül, ráér. - Nevetett,
és szeme könnybe lábadt.

Mr. Ermine várakozott. A hideget nem érezte. Fülelt, hogy nem csúszik-e ki ujjai közül a fegyver
markolata. Nem állt szándékában követni Sollenart a marsi épületbe; minek ebbe másokat
belekeverni. Semmi mást nem akart, mint Sollenar testét egy dátummal ellátott sírkő alá fektetni, a
lehető legkevesebb zűrrel.

Időnként pár lépést járkált fel-alá, nehogy végtagjainak izmai felett elveszítse az ellenőrzést a
hideg miatt.

Sollenarnak hamarosan ki kell jönnie. Nincs nála élelem. Nem akarta megkockáztatni, hogy
kiéheztesse Sollenart, noha kétségtelenül ő bírná tovább, aki nem érez éhséget, míg a másikban
normális táplálkozási reflexek működnek.

Nyílt az ajtó, és kilépett Sollenar.

Valami volt nála. Talán fegyver. Ermine közelebb engedte, közben felemelte fegyverét, és
gondosan célzott. Lehet, hogy Sollenarnál valami marsi fegyver van, lehet, hogy nincs. Ermine nem
óvatoskodott különösebben. Ha meghalna - nem érdekelte túlságosan, sokkal kevésbé, mintha nem
sikerülne teljesítenie feladatát, amelyet már Így is megnehezített Sollenar szökése az űrkikötőben.
Ha Ermine meghalna - a KKO szinte azonnal másik ügynököt jelölne ki helyette. Akármi történhet,
a KKO megállítja Sollenart, mielőtt elérhetné Abernathy Fieldet.

Így hát bőven volt ideje a pontos, nem elhamarkodott lövésre.

Sollenar már közel volt. Nagyon izgatottnak látszott: A kezében lévő valamit előrenyújtotta.

Egy másik marsi szórakoztató szerkezet volt. Mint valami jelképes áldozatot nyújtotta Ermine
felé. Ermine elmosolyodott.

- Mit akar nekem adni, Mr. Sollenar? - kérdezte és lőtt. Az aranylabda elgurult a homokban.

- Na? - mondta Ermine. - Most sem szeretnél a helyemben lenni? Hol van most a közöttünk lévő
különbség?

Megborzongott. Hűvös volt. A szél homokot fújt csupasz arcába, amely összekarcolódott kissé a
hosszú várakozás alatt.

Döbbenten torpant meg. Felemelte fejét.

Azután hatalmas lendülettel elhajította fegyverét.

- A szél! - suttogta bele a ritka levegőbe. - érzem a szelet! - Nagyot szökkent előre, homok
pergett le a lábáról, ahogy földet ért. - Érzem a földet! - suttogta maga elé.

Az örömtől reszketve nézte Sollenar mozdulatlan testét.

- Mit adtál nekem? - Eltelve az újjászületéstől, égnek emelte arcát, és a nap felé kiáltotta:

- Ó, ti aljas nyomorultak! Érzéketlenné tettetek, és azt hittétek, végem van!

Gyengéd érzésekkel temette el Sollenart, és tisztelettel állította fölé a sírkövet, de már készen
álltak a tervei, mihez kezdhet ezzel az akcióval és azzal a millió másikkal, amiről tudomása volt.

Egy éles cserépdarab átszúrta cipője talpát, és megsebezte a lábát, de ő - mivel nem látta - nem
érezte. Később sem fogja látni vagy érezni, ha zoknit vált, mert nem vette észre a sebet, mikor
keletkezett. De ez nem számít. Néhány nap alatt begyógyul, ha nem is olyan gyorsan, mintha
megfelelően kezelné.

A zárt ajtó mögül bizonytalanul hallotta a marsiak kerepelését. Azután sietve elhagyta a várost,
eltelve a magváltója iránt érzett tisztelettel és bosszúvággyal.

VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

 LARRY EISENBERG : AZ APÁM KORÁBAN

A laboratóriumban, az irodámnak nevezett kis kuckóban üldögéltem, ahol a térdeimet alig tudom
az íróasztal alá gyömöszölni. Az apám irodája hatalmas; a padlótól a mennyezetig könyvespolcok
borítják. Az apám ugyanis Nobel-díjas.

A fogamat csikorgattam. Húsz évvel ezelőtt, végzős egyetemista koromban nagy ígéretnek
tartottak. Társkutatóként jöttem apám laboratóriumába, és minden reményem megvolt arra, hogy az
anyagcsere területén végzett önálló kutatásaim szép eredményt hoznak. Most negyvennégy éves
vagyok, és a munkám eltörpült apám eredményeinek árnyékában.

Hogy mi történt velem ? Lassanként elvesztettem összpontosító érzékemet, vagyis azt a

képességemet, hogy az időtől és az emberektől függetlenül egyetlen problémával szívósan tudjak
foglalkozni. Apámnak mindig is megvolt ez a képessége.

Az íróasztalomon ezüstkeretben lévő fényképről a feleségem, Alma és három fiúgyermekünk

nézett rám. A feleségem ma is tagadhatatlanul csinos asszony. A valóságban azonban szeme körül
szarkalábak vannak, és feltűnően selymes bőre lassan eldurvul. Hogy milyenek a fiúk? Szemtelen,
hangos, vitatkozó kölykök, akik megsértődnek, ha nem vagyok velük eleget.

Erre egyébként nincs is lehetőség. Apám minden vasárnap eljön hozzánk, és a teljes napot
Almának meg a fiúknak szenteli. Engem persze soha nem vitt egyetlen meccsre se, nem is
horgászott velem, és soha nem utaztunk el együtt a hósipkás hegyekbe. Kapcsolatunk udvarias volt,
de kimért. Anyám halála után is külön búsultunk. A viselkedésemet azonban távolról sem
udvariasan kritizálja. Egy hete behívatott az irodájába, és elmesélte, milyen anyagi természetű
nehézségei vannak. A téma természetesen csak ürügy volt.

- Semmi befolyásod sincs ebben a laboratóriumban - mondta nyersen. - Kiveszett belőled

minden ambíció és a becsület érzése.

- Többet dolgozom, mint amennyit kellene - vágtam vissza indulatosan.

- Például a szalmakazalban pajzánkodsz az asszisztensnővel - csúfolódott.

- Aljas hazugság - válaszoltam. A fejemet ráztam dühösen. Két évvel ezelőtt sikertelen
viszonyom volt egy kökényszemű, szőke egyetemista lánnyal. Fergetegesen izgalmas kapcsolat
volt, ami pár hónap múlva kifújt. De Sarah Frey egészen másfajta lány volt. Óránként erősödő
kötelékek szövődtek közöttünk, amit sem az apám, sem a feleségem nem érthet meg soha. Az
egyetemista lányt kirúgta az apám, de Sarah ellen ez idáig semmit sem tett. Szerintem sejtette, hogy
értelmetlen volna.

- Sarah-t nagyon kedvelem - mondtam. - Ennyi az egész, és semmi több.

Apám felhorkant, én felálltam, és pulykamérgesen távoztam. Természetesen neki volt igaza. Az

első nap belehabarodtam Sarah Frey-be, amikor hat hónappal ezelőtt besétált a laborba, sűrű, fekete
haja két varkocsba fonva himbálózott kikeményített fehér köpenye hátán, puha, ívelt szája könnyen
barátságos mosolyra húzódott. Képzett munkaerő volt, jól bánt az állatokkal, és nagyon pontosan
rögzítette az adatokat.
 Egy reggel, amikor apám váratlanul betoppant a laborba, szenvedélyes ölelkezés közben talált
minket. Bár jobban szerettem volna, ha dühében felrobban, ő mégis megőrizte nyugalmát, és úgy
tett, mintha mi sem történt volna. Szenvtelenül váltott is néhány szót Sarah-val, hogy milyen új
étrend kell apácamajmainknak.

Az emlék felidézése még most is fáj. Céltalanul tologatom a papírokat az asztalomon. Iszonyú
erővel összpontosítani próbálok, megkísérlem gondolataimat visszatéríteni a munkához. Pár percre
sikerül is. Húsz évvel ezelőtt hosszú kutatásba fogtam, hogy meghatározzam a biológiai idő
szabályzóit. Mi az oka, hogy egy melegvérű állat testhőmérséklete naponta ugyanazt a ciklust járja
végig? Mi az oka, hogy az anyagcsere-funkciók zöme a nap hosszúságától függ?

Apámmal részletesen megbeszéltük ezeket a problémákat, és abban állapodtunk meg, hogy én a

gravitációs hatásokkal, ő pedig az elektromágneses befolyásokkal foglalkozik. Neki nagyobb esélye
volt a sikerhez. Némi szerencsével elsőként mutatta ki, hogy az agy teherbírása nyilvánvalóan
összefügg a Föld mágneses terében zajló ingadozásokkal.

Először apácamajmokkal, később emberekkel kísérleteztünk, és apám bebizonyította, hogy az

agy legjelentősebb biológiai potenciálja, az alfa-ritmus, percenként 5-16 alkalommal változik,
pontosan úgy, ahogy az ingadozások a Föld mágneses terében. És ezek után apámat meghívták
Svédországba, ott átadtak neki egy csodálatos aranyérmet, valamint jókora készpénz jutalmat.

Büszke voltam az apámra, büszke erre az úttörő eredményre, s egyúttal rettenetesen irigyeltem is
tőle. Sose fogom megérteni, miért. Talán azért, mert bármit csinált, versengési céllal csinálta. Még
most is azért küzd, hogy első legyen, és akaratom ellenére engem is versenyre kényszerít a laborban
meg a feleségem és a gyerekeim vonatkozásában is.

- A versenyhez két ember kell - mondtam ki hangosan. - Csakhogy én nem indulok. Megcsörrent
a telefonom. Apám hívott, akinek az irodája mindössze két méterrel arrébb volt ugyanazon a
folyosón, de túl elfoglalt volt ahhoz, hogy átsétáljon hozzám, és úgy beszéljünk. Nehezen tudtam
fékezni a hangomból sütő megvetést.

- Mi van? - kérdeztem.

- Roppant fontos dolgot kell megbeszélnünk - közölte. - Rengeteg mindent akarok neked
megmutatni. Volna rám pár perced?

Pár percem? Tengernyi pocsékolni. való időm volt.

- Most éppen sok a dolgom - mondtam. - Félórán belül átmegyek.

Előrehajoltam, és beállítottam elektromos órám ébresztőjét, hogy egy félóra múlva csengessen.
Apám sok mindent eltűrt, a pontatlanságot azonban soha.

Pontosan érkeztem apám szobájába, és letelepedtem az íróasztalával szemben áltó kényelmes

bőrfotelba. Farkasszemet néztünk, majd zavarba jöttem, és a szőnyeget kezdtem bámulni.
Hátborzongató és néha csaknem félelmetes volt, mennyire hasonlítunk egymásra az apámmal. Az
ősz hajat és a hetvenévesek cserzett, ráncos bőrét leszámítva, apám akár a bátyám is lehetett volna.
Ott ült, és a pipáját szívta. A pácolt dohány erős illata elért a szoba minden zugába. Már
gyerekkoromban is utáltam ezt a szagot.

- Valamit akarok neked mutatni, John - mondta az apám. A szája szegletéből beszélt, a pipáját
sem vette ki. Ettől megint roppant ideges lettem. - Nagyon szeretném hallani róla a véleményedet -
mondta.

- Mióta számít itt az én véleményem? Apám rám bámult.

- Pokolba az önsajnálatoddal ! - csattant fel. - Tudományos éleslátásodra van szükségem, ha

ugyan még maradt belőle. Az idő nyilára gondolok.

Az idő nyilára? Akaratom ellenére elvigyorodtam. Amióta csak emlékszem, apámat állandóan ez
a kérdés foglalkoztatta. Ez volt a mániája.

- Mindketten tudjuk - mondta apám, jól ismert gondolatmenetébe kezdve -, hogy mikroszkopikus
szinten nincs megkülönböztetett időirány. A mozgások kiegyenlítődése 95 szempontjából teljesen
lényegtelen, hogy az idő előre vagy hátra halad.

- Makroszkopikus szinten ennek igenis van jelentősége - jelentettem ki, s ezzel minden
megvetésem ellenére beléptem a párbeszédbe. - Végső soron, ha az idő irányulásának ugyanolyan
valószínűsége lenne előre, mint hátra, akkor az állatok formájában és folyamatában teljes
szimmetria kellene hogy legyen. Létezik természetesen egy elnagyolt szimmetria, de ha közelről
megvizsgálod, kiderül, hogy nem állja meg a helyét. Természetesen az emberi szív és az aorta sem
szimmetrikus.

- Tökéletesen igazad van - hagyta helyben apám, és a boldogságtól a gyomrom reszketni kezdett.
Egyre erőteljesebben szívta a pipáját, és a fejét kékes füstfelhő kezdte körbefogni. Még hosszú
beszélgetésnek néztünk elébe.

- Ami a lényeget illeti - folytatta az apám -, lehet, hogy kis mértékben, mondjuk a Föld
méretében, nincs makroszkopikus szimmetria. De a hatalmas univerzum egészét tekintve, az
arányok ki kell hogy egyenlítsék egymást. Ha a Földön élő ember szíve és aortája bizonyos irányba
fejlődik, akkor egy másik égitesten, az univerzum valamelyik eldugott zugában az emberek szíve és
aortája éppen az ellenkező irányba fejlődik.

- Nekem ez úgy hangzik, mint a rész-ellenrész érv kiegészítése - mondtam.

- Pontosan - válaszolta apám. - Azon is eltűnődtem, hogy mivel mi itt a Földön egy bizonyos
módon öregszünk, lehetséges, hogy másutt az emberek idővel fiatalodnak. Nevettem.

- És az anyjuk méhéből bütykösen, görbén, ráncosan és fogatlanul bújnak elő. Apám letette a
pipáját.

- Nevetség tárgyává alacsonyítottad a megjegyzéseimet - mondta csendesen. Örültem, hogy

apámat dühösnek látom, de ugyanakkor zavart is.

- Bocsánat - mondtam. - De a megjegyzéseid valóban a nevetség határát súrolták.

Apám hirtelen felállt, pipájából egy hatalmas, cizellált ezüsttálcába verte ki a hamut, abba, amit a
labor munkatársaitól kapott Nobel-díja alkalmából.

- Ez puszta fecsegés - emelte fel hangját. - Menjünk a laborba. Majd megérted, miről beszélek.

Az apácamajmok laboratóriumába a külső, rosszul megvilágított folyosókon mentünk. A

helyiség közepén egy hatalmas padon egyetlen ketrec állt. Közvetlenül mögötte, magas polcon
elektronikus berendezés, amelyből egy L alakú kar nyúlt ki a ketrec fölé. A karhoz erősítve, éppen a
ketrec közepe fölött, nagy köteg drót himbálódzott. Apám odasétált a ketrechez, benézett, és halkan
duruzsolni kezdett a bent lévő állatnak. Mögé sétáltam, és a válla felett benéztem. Bent egy nagyon
öreg, ráncos és ősz állat volt; meglepődtem azon, hogy még él.

- Megismered? - kérdezte az apám. - Nemigen.

- Ez az ifjú Ginger - mondta.

Először azt hittem, hogy groteszk tréfa az egész, de tudtam, hogy apámnak nincs semmi
humorérzéke. A ketrec fölötti drótkötegre néztem. Apám tekintete követte az enyémet. - Ezt a
mágneses térszintetizátort én építettem - mondta az apám. - Ezzel bárhol meg

valósíthatok egy milliméter nagyságú ellenőrzött területet a szintetizátor másfél méteres

körzetében. A kilengést és a frekvenciát széles skálán változtathatom.

- És Ginger?

- Bezártam egy percenként nyolcciklusos mágneses térbe - magyarázta apám. - És istenemre, az

anyagcseréje követi a mesterséges terület ingadozásait. Ezeket fokozatosan fölgyorsítottam.
Láthatod, hogy az állat biológiai ideje belsőleg gyorsult fel, és az öregedése nagyon gyors üteművé
vált.

- Hihetetlen! - mondtam. - Nem hittem, hogy ez lehetséges.

Egy pillanatra elszállt belőlem a féltékenység és az ellenséges érzés, az eredmény nagysága

teljesen lekötötte a képzeletemet. Közelről megnéztem az állatot. Vonásai emlékeztettek Gingerre,
de nem voltam biztos a dologban. A bokáján kis azonosító névtábla volt, s rajta a név, Ginger. De az
is lehet, hogy az igazi Gingerről levették a névtáblát.

- Sejtem, mire gondolsz - mondta az apám. - De én soha életemben nem hamisítottam adatokat,
és ezt te pontosan tudod. - Felemelt egy vastag jegyzettömböt, ami a ketrec egyik oldalánál volt. -
Minden mérésem ebben van - mondta. - Szeretném, ha átnéznéd, és elmondanád róla a
véleményedet.

Átvettem a jegyzettömböt. Igazán súlyos volt. Egy röpke pillanatra azt gondoltam, milyen feldúlt
lenne az apám, ha elégetném a jegyzettömböt. Aztán elhessegettem ezt a gondolatot a fejemből.

- Van még egy kérdésem - mondtam. - Hogyan irányítod ezt a teret egyenesen az állatra? Az
általános térerőt hasznosítod? Csupán közvetlenül a kéregállomány egy pontjára kell irányítanod,
vagy egyéb területekre is?

- Egyetlen területről van szó - válaszolta az apám. - Olvasd e) a feljegyzéseimet, és megtudsz

mindent.

Egy percre rám nézett, tekintete meleg és majdhogynem szeretetteljes volt.

- Azt mondod, hogy hideg vagyok és zárkózott. Ezzel szemben én azt ajánlom, hogy te vezesd
azokat a kísérleteket, amik lelassítják a téringadozás arányait.

Elfutotta a szememet a könny. Tudtam, milyen nagylelkű az ajánlat. Gyakorlatilag megoldhatjuk,

hogy az egyén számára megálljon az idő. Első lépés lenne az emberiség történelmében az
örökkévalóság felé. A terv lélegzetelállító volt.
 - Azonnal hozzákezdek, elolvasom a feljegyzéseidet - mondtam.

Az irodám felé menet elhaladtam Sarah Frey mellett. Kinyújtotta a kezét. és megsimogatott.
Furcsa módon ez idegesített. Kurtán bólintottam, és szó nélkül továbbmentem, a hatalmas
jegyzettömb súlya alatt görnyedve.

Miközben minden fikarcnyi adatot átolvastam, izgalmam egyre tokozódott. Világossá vált, hogy
a terek lelassításának kísérlete megingatja a tudomány világát. Azután mellbe vágott, amikor
ráébredtem. hogy mindez az apám eredménye, az ő munkája, és ebből semmi sem az enyém.
Ezüsttálcán nyújtotta át nekem, de még nem süllyedtem olyan mélyre, hogy ilyen ajándékot
elfogadjak.

Visszasétáltam apám irodájába, és asztalára tettem a jegyzettömböt. Rám pillantott; nagy, fekete,
csaknem fiatatos szeme ezúttal kifejezéstelen vált.

- Ez a te munkád, és nem az enyém - mondtam. - Remek munkát végeztél, de nem akarok úgy
tenni, mintha a győzelmi emelvény az enyém lenne. Saját magamnak kell megteremtenem. . Apám
felsóhajtott.

- Vagy túl keveset adok neked, vagy túl sokat. Miért ne másznál fel a győzelmi emelvényre? Öt
embernek elegendő dicsőség és teljesítmény van ebben a jegyzettömbben. És mennyi mindent kell
még elvégezni ! Azt akarod, hogy minden alkotóképességed Sarah Frey-ben égjen el?

Ordítani kezdtem:

- Sarah-t hagyd ki a játékból ! Amit vele csinálok, az az én dolgom. És ezerszer szeretetteljesebb,

emberibb és jelentősebb dolog, mint a te díj- és tapshajhászásod.

- Szóval erről van szó - mondta az apám.

Kiviharzottam a szobájából, és visszamentem a sajátomba. Ott ültem, amikor ráébredtem, milyen

gyerekes dolgot tettem és mondtam. Apámnak igaza volt, csatlakoznom kellett volna hozzá. De
képtelen voltam rá. Olyan voltam, mint egy lejárt homokóra, amiből kipergett az összes homok, és
már senki sem tudott visszafordítani, hogy újrakezdhessek mindent.

Az éjszakát Sarah-val töltöttem. Telefonáltam a feleségemnek, s mint már annyiszor, ezúttal is

azt mondtam neki, hogy későig dolgozom a laboratóriumban, és ott is alszom. S mint annyiszor,
Alma ezúttal is sóhajtott, és úgy tett, mint aki hisz nekem.

Reggel közöltem Sarah-val, hogy elválok a feleségemtől. A tükör előtt ült, egyenletes
mozdulatokkal a haját kefélte - a kékesfekete fonatokból vonzó illat szállt -, a keze remegni kezdett.

De nem szólt semmit. Hitt nekem? Megesküdtem, hogy az elhatározás ezúttal komoly, de Sarah-t
ez sem győzte meg igazán. Lehet, hogy a köztünk lévő húsz év korkülönbség miatt volt minden?
Elmentem a lakásáról, és dühös voltam rá; napokig nem vettem tudomást közeledéséről.

Apám sokkal egyenesebb volt velem. Ha szembejött a folyosón, visszafordult. Tudtam, hogy
folytatja a munkáját, talán éppen azokat a kísérleteket végzi, amiket én megtagadtam. De képtelen
voltam megalázkodni.

Egy este, amikor rávettem magam, hogy bent maradjak, és a tavaszi konferencián esedékes
unalmas előadáson dolgozzak, apám nagy izgalommal rontott a szobámba. Ruganyosan lépdelt,
életkedve jóval meghaladta a korát.

- Gyere velem ! - kérte.

Követtem, s eközben valamit nagy félsz költözött belém. Az apácamajmok szobájába mentünk,
Ginger ketrecéhez. Apám a ketrecre mutatott, és én is odanéztem. A majom visszanyerte ifjúságát.

- Gratulálok - mondtam, bár közel álltam a végső kétségbeeséshez. Erre az eredményre én is

eljuthattam volna. És akkor mindazon megfogalmazatlan érzések, amelyek bennem zakatoltak;
egyszerre csak formát öltöttek. - Tudom, hogy ez ideig még nem próbáltad ki a folyamatot emberen
- mondtam. - Szívesen és önként elvállalom a szerepet.

- Bátorságra vall - bólogatott apám. - De óriási a veszély. Hihetetlen gondosságra és lassú

adagolásra van szükség, hogy az anyagcsere-folyamatok átváltása ne legyen túl hirtelen.

- Nem bátorságról van szó - mondtam. - Arra vágyom, hogy mindent újrakezdhessek! Ha húsz
évvel fiatalabb volnék, még lenne esélyem. Ha újrakezdhetném, talán kikerülném azokat a
buktatókat, amelyek zsákutcába vezettek.

- Már késő - mondta apám. - Feleséged van és három remek fiad. Nem fordíthatsz hátat nekik.

- Már eldöntöttem magamban - mondtam. - Ha nem segítesz, eljutok oda magam is, jól tudod.

- Tudom - válaszolta. - Teljesen őrült vagy. Egyébként van már előtted példa. Odament a
laboratóriumi mosdóhoz, és erőteljesen lemosta az arcát szappannal és vízzel. A száraz,
pergamenszerű bőr eltűnt, mint a füst, és tiszta, pirospozsgás arcbőr bukkant ki alóla.

- Csak festék volt - mondta az apám. A fejéhez nyúlt, és levette az ősz hajat, ami alól az én
gesztenyeszínű hajam mása tűnt elő. - Láthatod - mondta -, hogy már megcsináltam a kísérletet.

Ránéztem. Csaknem a tükörképem volt.

- Disznó vagy - mondtam. - Egy érzéki dög. Elvetted a munkámat, az ambícióimat, a feleségemet
meg a gyerekeimet. Most már a testemet is.

- Nem erről van szó - motyogta. - Tudtad, hogy a kutatásaimban ez a logikailag következő lépés.

- Valóban? - kérdeztem. - És logikusan igyekszel Alma ágyába? A haja tövéig elvörösödött.

- Tied a feleségem, ha húsz évvel megfiatalítasz - mondtam. - Ennyit igazán adhatsz cserébe.

- Szívesen megtenném - mondta mogorván. - És sokkal jobban gondoskodnék a családról, mint

te valaha is. De tegyük fel, hogy abszurd ötleteddel eljátszom, velem, az én öreg énemmel mi lesz?

- Az már a te gondod - mondtam. - Egyszer az életben próbálj meg először rám gondolni.

- Elment az eszed! - kiáltotta az apám. Felvette az ősz parókát, és gondosan visszaillesztette a

helyére. Azután kisétált a laboratóriumból.

Azon az éjszakán még csak fel sem hívtam Almát. Tökrészegre ittam magam, és addig maradtam
abban az állapotban, amíg a napok is összekeveredtek bennem. Amikor felébredtem, csontig átjárt a
fáradtság. A fejem hasogatott, és minden testrészem kimondhatatlanul fájt. Több volt ez, mint egy
sima másnaposság.

Fel akartam emelni a karom, de az erőkifejtés elfárasztott. A legkülönösebb az volt, hogy egy
számomra idegen íróasztalnál találtam magam. Rábámultam a gondosan teleírt papírokra és a
vaskos jegyzettömbre. A kezemre pillantottam. Az ujjaim bütykösek voltak, mint egy hetvenéves
emberé, a bőr rajtuk ráncos, kérges, foltos. Felemeltem a vízpettyes borotválkozótükröt, ami az
asztal egyik oldalán volt, és megnéztem a képmásomat. Apám arcát láttam, amilyen akkor volt,
mielőtt a biológiai óráját visszafordította. Vagy tulajdonképpen tényleg a saját arcom volt?

Rettenetesen összezavarodtam. Ha hosszan alszom, általában ez történik velem. Még mindig

abban a féléber állapotban voltam, amikor az álom és a valóság nem válik élesen ketté.

Sarah Frey belibbent az ajtón, és az íróasztalra letett egy jelentést. Kinyújtottam a kezem, és
megsimogattam a farát, erre majdnem kibújt a bőréből. Mielőtt egy szót szólhattam volna, eltűnt a
szobából.

A jegyzettömbre pillantottam, és lustán forgatni kezdtem a lapokat. Ez lenne az én munkám? A

szemhéjam egészen elnehezült. Elbóbiskoltam, és a szemem sarkából megpillantottam saját magam
fiatalabb kiadását, amint mozdulatlanul áll az irodám ajtajában, és nagy, sötét szemével dühösen
bámul rám. Abban a percben, amikor visszamerültem az enyhet nyújtó álomba, azt gondoltam: "Te
őrült, amiket bevettél, azok csak rövid ideig hatnak. Ezzel szemben most én vagyok a Nobel-díjas."

LÁSZLÓ ZSÓFIA FORDÍTÁSA

CORDWAINER SMITH: ALFA RALFA KÖRÚT

Akkoriban mámorosak voltunk a boldogságtól. Alig néhány éve kezdődött az Ember

Újrafelfedezése, amikor az Instrumentalitás mélyen nyúlt a kincstárba, hogy visszaállítsa az ősi
kultúrákat, nyelveket, de még a régi problémákat is. A tökéletesség lidércnyomása az öngyilkosság
szélére sodorta őseinket. De most, hogy a vezetést Lord Jestocost és Lady Alice More vette át, a
múlt tengeréből hatalmas földtömegekként emelkedtek ki az ősi kultúrák.

Magam voltam az első ember, aki tizenhatezer év után először ragasztott bélyeget egy borítékra.
Az első zongoraestre elvittem Virginiát. A szemgépen figyeltük, mint szabadul el a kolera
Tasmániában, és láttuk az utcákon táncra perdülő tasmánokat; boldogok voltak, mert
megszabadultak a védelemtől. Egyszeriben minden izgalmassá vált. Férfiak és nők láttak munkához
serényen, hogy felépítsenek egy még tökéletlenebb világot. Elmentem a kórházba, és franciaként
jöttem ki. Természetesen emlékeztem előző életemre; emlékeztem rá, de nem érdekelt. Virginia is
francia volt, és előttünk állt a gyönyörű jövő, olyan csábítóan, mint az örök nyár kertjének érett
gyümölcse. Nem tudtuk, meddig élünk. Korábban akár azzal a gondolattal fekhettem le, hogy a
kormánytól négyszáz évet kaptam; 374 év múlva nem kapok több strooninjekciót, és meghalok.
Most viszont tudtam, hogy bármi megtörténhet. A biztonsági berendezéseket kikapcsolták. A
betegségek elszabadultak. Ha szerencsés vagyok, ha remélek és szeretek, akár ezer évig is elélhetek.
De meghalhatok holnap is. Szabad vagyok.

A nap minden percét örömmámorban éltük át.

Virginiával megvettük az első francia nyelvű újságot, ami a Legősibb Világ bukása óta
megjelent. Élvezettel olvastuk a híreket, még a hirdetéseket is. A kultúra bizonyos elemeit nehéz
volt rekonstruálni; például bizonyos ételeknek csak a neve maradt fenn, s így körülményes volt
beszélni róluk. Ám a Mélységes mélyben dolgozó gépek és homunkuluszok folyamatosan látták el
újdonságokkal a felszínt, s az ember szíve újból és újból megtelt reménységgel. Tudtuk, mindez
csak látszat, de mégsem volt az. Tudtuk, mihelyt a betegségek végeznek a statisztikailag megfelelő
számú emberrel, kiiktatják őket; ha a balesetek száma túlságosan megemelkedik, le fognak állni,
akár tudjuk az okát, akár nem. Tudtuk, hogy az Instrumentalitás őrködik mindenek felett. Bíztunk
abban, hogy Lord Jestocost és Lady Alice More barátaiknak és nem áldozataiknak tekintenek
bennünket ebben a játékban.

Itt van például Virginia. Menerimának hívták azelőtt. s nevében születési kódhangjai rejtőztek.
Kicsi volt, zömök, szinte pufók; fejét rövid, sűrű barna fürtök borították, sötét, mélybarna szeme
szinte itta a napfényt. Jól ismertem őt, de valójában egyáltalán nem ismertem. Gyakran láttam, de
sohasem a szívemmel; mindaddig, míg össze nem futottunk a kórház előtt. Akkor már francia
voltam.

Örültem a régi barátnak, és nyomban a Régi Közös Nyelven kezdtem beszélgetni vele; de a
szavak összekeveredtek a számon, és én már nem is Menerimát láttam, hanem egy ősi, különös,
ritka szépséget - valakit, aki abból a mesés múltból tévedt közénk. Csak dadogni tudtam:

- Most minek nevezed magad? - És már a régi francia nyelven szóltam hozzá. Ugyanazon a
nyelven válaszolt: ,

- Je m'appelle Virginia. ( Virginiának hívnak.)

 Azonnal beleszerettem. Szelíd, lányos teste mélyén ott bujkált benne valami erő, valami vadság.
Mintha a végzet szólított volna abból a barna szempárból, mely kérdőn, tűnődve nézett rám,
éppúgy, ahogy mindketten az előttünk álló jövőt fürkésztük.

- Szabad? - kínáltam fel a karomat, ahogy a hipnopédiaórákon tanultam. Belém karolt és

elindultunk.

Egy dalt kezdtem dúdolni, melyet a régi francia nyelvvel együtt kaptam. Gyengéden
megszorította a karom. és rám mosolygott.

- Mi ez? - kérdezte. - Vagy nem is tudod?

A szavak puhán, maguktól gördültek ki a számon, félig suttogva énekeltem bele sűrű fürtjeibe a
dalocskát, melyet, mint minden mást, készen kaptam az Ember Újrafelfedezésétől:

Nem ő a lány, ki után indultam. Véletlen bukkantam rá.

Nem itteni franciát használ, Hanem a lágy martinique-it.

Nem gazdag, és nem is szép. Csak a pillantása bűvölő, Csak az, és semmi más...

Hirtelen megakadtam.

- Úgy látszik, elfelejtettem a többit. Macouba a címe, és valami csodálatos szigetről szól, amit a
régi franciák Martinique-nek neveztek.

- Én tudom, hot van - kiáltott fel Virginia. Ugyanazokat az emlékeket kapta, mint én. -
Earthportból odalátni !

És máris visszajutottunk a jól ismert világba. Earthport a kis földrész keleti végében állt
magányos, tizenkét mérföld magas talapzatán. A tetején dolgoztak a lordok mindenféle gépekkel,
amelyeknek már semmi jelentőségük sem volt, Oda érkeztek be surrogva a hajók a csillagokból.
Láttam már képeket róla, de sohasem jártam ott. Valójában senkit sem ismerek, aki járt volna fent,
Earthporton. Minek is mentünk volna föl? Talán nem is láttak volna szívesen bennünket... különben
is, ha akartunk, mindent láthattunk a szemgépen.

Menerima - az ismerős, kedves kis Meserima - számára nyilván titokzatos, nyugtalanító út lett
volna. Felötlött bennem a gondolat, hogy a Régi Tökétetés Világban talán nem is voltak olyan
egyszerűek a dolgok, mint hittük.

Virginia, az új Menerima megpróbált a Régi Közös Nyelven beszélni, de feladta, és inkább

franciául folytatta:

- A nagynéném - mondta, s nyilván valami rokon hölgyre gondolt, hiszen nagynénje már több
ezer éve nem volt senkinek - hivő volt. Elvitt engem az Abba-dingóhoz. Hogy elnyerjem az
üdvösséget, és megtudjam a szerencsémet.

Régi énem kissé meghökkent; francia énemet is nyugtalanította a tudat, hogy ez a lény valami
szokatlant művelt, még mielőtt maga az emberiség a szokatlan felé fordult. Az Abbadingo hosszú,
elavult számítógép volt az Earthport oszlopán félúton. A homunkuluszok istennek tartották, és néha
emberek is elmentek hozzá. Ez, szerintem, unalmas és közönséges dolog volt.
 Legalábbis azelőtt. Míg meg nem újult minden.

Ügyelve, hogy a bosszúság ne érződjék hangomban, megkérdeztem: - És milyen volt?

Könnyedén felkacagott, de ettől a nevetéstől összerázkódtam. Ha a régi Menerimának titkai

vannak, vajon mi mindent csinálhat az új Virginia 7 Szinte átkoztam sorsomat, amiért
beleszerettem, az érzésért, hogy érintése a karomon kapocs köztem és az örökkévalóság között.

Ő nem válaszolt, csak rám mosolygott. A felszíni utat javították; a rámpán mentünk le a földalatti
felső szintjére, ahol szabadon járkálhattak igazi emberek, hominidák és homunkuluszok egyaránt.

Kényelmetlenül éreztem magam; húsz percnél távolabbra még nem jártam a szülőhelyemtől. A
rámpa elég biztonságosnak tűnt. Manapság kevés hominida járt erre (ámbár igazi emberek voltak,
akik a csillagokból érkeztek, s akiket ezernyi világra alkalmasakká alakítottak át. Az erkölcsileg
visszataszító homunkuluszok közül sokan kifejezetten jó külsejű embereknek látszottak; de őket
állatokból fejlesztették emberformára, hogy átvegyék a korábban gépek által végzett fárasztó
munkákat, melyeket igazi emberek nem szívesen végeztek. Állítólag egyeseket valódi emberekkel
tenyésztettek, és nem akartam az én Virginiámat ilyen lények jelenlétének kitenni.

A karomba kapaszkodott. A rámpáról a nyüzsgő folyosóra leérve, kiszabadítottam a karomat,

átfogtam a vállát, és közelebb húztam magamhoz. Elég világos volt, ragyogóbb, mint a hátunk
mögött hagyott nappali világosság, de a fény hogy furcsa volt és vészjósló. Azelőtt sarkon
fordultam és hazamentem volna ahelyett, hogy kitenném magam efféle utálatos lények
közelségének. De most, ebben a pillanatban elviselhetetlen volt a gondolat, hogy elváljak újonnan
felfedezett szerelmemtől, és féltem, ha visszamennék toronybeli lakásomba, esetleg ő is hazamenne.
Különben is, francia voltam, s ez fűszeressé tette a veszélyt.

Ami azt illeti, a járókelők elég mindennapos látványt nyújtottak. A számtalan működő gép közül
akadtak ember formájúak, és másmilyenek is. Hominidát nem láttam. A homunkuluszok, akiket
arról ismertem fel, hogy utat engedtek nekünk, látszólag nem különböztek az emberektől. Egy
csodálatos szépségű fiatal lány pillantása kényelmetlen érzéseket keltett bennem: intelligens,
csábos, kihívó nézése túlment a flörtölés határán. Gyanítottam, hogy eredetileg kutya volt. Az efféle
hominidák válnak a legszabadosabbakká. A kutyaembereknek még filozófusuk is volt, aki egyszer
azt hirdette egy mágnesszalagon, hogy a kutyáknak - lévén az ember legősibb szövetségesei - joguk
van minden más élőlénynél közelebb kerülni az emberhez. Én mulatságosnak éreztem a gondolatot,
hogy kutyából alakítsanak ki egy Szókratészt; de most, a földalatti felső szintjén a dolog már nem is
tűnt olyan mulatságosnak. Mit tennék, ha valamelyikük szemtelenkedni kezdene? Megölném?
Akkor összeütközésbe kerülnék a törvénnyel, és ügyem az Instrumentalitás albizottsága elé kerülne.

Virginia az egészből semmit sem vett észre.

A kérdésemre nem válaszolt, ehelyett ő kérdezgetett engem a földalatti felső szintjéről. Csak
egyszer jártam itt, még gyerekkoromban, de élveztem, amint mély hangján a fülembe mormol.

És akkor bekövetkezett.

A földalatti furcsa megvilágításában először azt hittem, ember. De mihelyt közelebb ért, láttam,
hogy nem az. A vállszélessége legalább 150 cm lehetett; a homlokán csúnya, vörös hegek mutatták
a kioperált szarvak helyét. Homunkulusz volt, és nyilván megszökött. Őszintén szólva nem is
sejtettem, hogy ilyen állapotban hagyják őket.

És részeg volt.
 Amint közelebb ért, meghallottam agyának zümmögéséi:

...ezek nem emberek, nem hominidák, és nem közülünk valók... mit keresnek itt? A gondolataik
csak összezavarnak... - Még nem találkozott francia nyelvű telepátiával. A helyzet súlyos volt, A
beszéd nem okozott neki semmiféle nehézséget, de a homunkuluszok közül csak kevesen voltak
telepatikusak; akik különleges munkát végeztek, például a Mélységes mélyben dolgoztak, s az
utasítások csak a telepátia révén jutottak el hozzájuk.

Virgina szorosan hozzám simult.

- Igazi emberek vagyunk - gondoltam a Közös Nyelven. - Át kell engednie bennünket. Nem
válaszolt, csak felmordult. Nem tudom, hol és mitől rúgott be, de nem értette az üzenetemet.

Láttam, hogy gondolatai rémületté tehetetlenséggé és gyűlöletté formálódnak. Aztán szinte

szökellő mozdulattal ránk támadt, mintha szét akarna morzsolni bennünket. Összpontosítottam, és
megálljt parancsoltam neki.

Nem hatott.

Elszörnyedve döbbentem rá, hogy franciául gondolkodtam. Virginia felsikoltott.

A bikaember már rajtunk volt.

Az utolsó pillanatban hátraperdült, vakon kikerült bennünket, és akkorát ordított, hogy hangja
betöltötte a hatalmas folyosót. Elrohant mellettünk.

Virginiát még mindig a karomban tartva megfordultam, hogy lássam, mi késztette futásra.

Valami egészen különöset láttam.

Saját testünk száguldott végig a folyosón - sötétlila kabátom rohanó képmásom körül röpdösött a
levegőben, Virginia aranyos ruhája ott úszott mellettem. A képmások tökéletesek voltak, és a
bikaember azokat vette üldözőbe.

Döbbenten néztem körül. Azt mondták, már nem vigyáznak ránk.

A fal mellett egy mozdulatlan lányt pillantottam meg. Már-már azt hittem, szobor. De
megszólalt:

- Ne jöjjenek közelebb! Macska vagyok. Könnyű volt becsapni. Jobban tennék, ha

visszamennének a felszínre.

- Köszönjük - mondtam -, köszönjük. Mi a neve? - Számít az? - felelte a lány. - Nem vagyok
ember. Kissé megbántódva erősködtem:

- Csak meg akartam köszönni. - Mialatt beszéltem hozzá, észrevettem, hogy olyan gyönyörű és
ragyogó, mint a tűz. Tejfehér, tiszta bőre volt, és a haja - emberi haj nem lehet ilyen puha - a
perzsamacskák aranyszínben izzó bundájához hasonló.

- C'mell vagyok - mondta a lány -, és az Earthporton dolgozom.

Ettől mindketten, Virginia is, én is megtorpantunk. A macskaemberek alacsonyabb rendűek

nálunk, őrizkedni kell tőlük, az Earthport azonban felettünk áll, és tisztelnünk kell. Hová soroljuk
tehát C'mellt?

Mosolygott, és mosolya nekem jobban tetszett, mint Virginiának. Ez a mosoly maga volt az
érzékiség. Tudtam, hogy nem akar tőlem semmit; nem is úgy viselkedett. Talán nem tud másképpen
mosolyogni.

- Ne nyugtalankodjanak a formaságok miatt - mondta. - Menjenek fel ezen a lépcsőn. Úgy

hallom, a bikaember visszafordult.

Sarkon fordultam, hogy lássam a részeg bikaembert. De nem volt sehol.

- Menjenek már! - sürgetett C'mell. - Ez a vészkijárat, itt gyorsan kijutnak. Én majd visszatartom.
Franciául beszéltek?

- Igen - feleltem. - Honnan... ?

- Menjenek - mondta. - Bocsássanak meg, hogy megkérdeztem. Siessenek Beléptem a kis ajtón.
A felszínre csigalépcső vezetett fel. Igazi emberek lévén, nem illett hozzánk egy ilyen lépcső, de
C'mell sürgetett, és nem tehettem mást. Búcsút intettem C'mellnek, és magam után húztam Virginiát
föl a lépcsőkön.

A felszínen aztán megálltunk. Virginia levegő után kapkodott. - Rettenetes volt, ugye?

- Most már biztonságban vagyunk - feleltem. .

- Nem is a biztonság - mondta. - De olyan szennyes volt! Gondolj csak bele: beszélned kellett
hozzá !

Virginia számára tehát C'mell rosszabb volt, mint a részeg bikaember. Megérezte vissza-
húzódásomat, mert így folytatta:

- Az a szomorú, hogy még találkozol vele... - Ugyan! Honnan veszed?

- Nem tudom - felelte Virginia. - De sejtem. Szinte bizonyos vagyok benne. Hiszen jártam az
Abba-dingóban.

- Már kértelek, kedvesem, meséld el, mi történt ott.

Némán megrázta a fejét, és elindult az utcán. Kénytelen voltam utána menni. Ettől kicsit ingerült
lettem.

Újra megkérdeztem, most már dühösebben: - De hát milyen volt?

Gyerekes sértődöttséggel válaszolta:

- Semmi különös. Sokáig kellett gyalogolni. Az öregasszony akarta, hogy vele tartsak. Aztán
kiderült, hogy a gép aznap nem beszélt, úgyhogy megengedték, hogy leszálljunk a tárnába, és
mozgólépcsőn jöjjünk vissza. Elvesztegetett nap volt.

Nem is hozzám intézte a szavait, csak egyenesen maga elé meredt, mintha szégyellnie kellene
ezt az emléket.
 Aztán felém fordult. A barna szempár úgy mélyedt a szemembe, mintha a lelkembe akarna nézni.
(Lélek. A szó francia, a Régi Közös Nyelvben erre nincs kifejezés.) Felragyogott, majd kérlelni
kezdett:

- Ne legyünk ilyen unalmasak ezen az új napon! Járjunk új énünk kedvébe, Paul! Csináljunk
valami igazán franciásat, ha már franciák lettünk!

- Kávéház! - kiáltottam. - Kávéház keli nekünk. Tudok is egyet. - Hol van?

- Két földalatti-megállóra. Ahol feljönnek a gépek, és ahol a homunkuluszok kikukucskálnak. - A

leselkedő homunkuluszokat új énem mulatságosaknak találta, bár a régi énem éppoly
természetesnek vette őket, akár a felhőket, az ablakokat vagy az asztalokat. Persze, a
homunkuluszoknak is vannak érzéseik; nem igazi emberek, hiszen állatokból tenyésztették őket, de
ember formájúak, és beszélni is tudnak. Egy francia számára, aki most én is voltam, az ilyesmi
egzotikusnak tűnik. Mi több: romantikusnak.

Virginiának is ilyesmi járhatott a fejében, mert azt mondta: - Olyan kis "nettek'; valósággal
szeretetreméltóak. És mi annak a kávéháznak a neve?

- A Kövér Macska - feleltem.

A Kövér Macska. Honnan is tudhattam volna, micsoda - tengeri viharhoz hasonlatos -

rémlátomáshoz vezet majd el bennünket? Miből gondoltam volna, hogy bármi köze van az Alfa
Ralfa Körúthoz?

Ha tudom, semmiféle kényszer rá nem bírt volna, hogy odamenjek.

Előttünk már több újfrancra megtalálta a kávéházat.

A tömött, barna bajuszos pincér felvette a rendelést. Jól megnéztem, hogy homunkulusz-e,
akinek nélkülözhetetlen szolgálatai miatt engedélyezték, hogy emberek között dolgozhassék; de
nem az volt. Gép létére hangja hamisítatlan párizsias szívélyességgel csengett, és tervezői még arról
a megrögzött, ideges mozdulatról sem feledkeztek meg, hogy keze fejével időnként végigsimított a
bajszán, sőt még arról is gondoskodtak, hogy a homlokán, fent a haj tövénél, néhány apró
izzadságcsepp ragyogjon.

- Mademoiselle? M'sieur? Sör? Kávé? Vörös bort a jövő hónapban kapunk. A nap ebben a
negyedben kicsivel egész és fél óra után süt. Minden óra negyvenkor öt percig esik; hogy
élvezhessék a kerthelyiség ernyőit. Én elzászi vagyok. Beszélhetnek hozzám németül vagy
franciául.

- Nekem mindegy - mondta Virginia. - Döntsd el te, Paul, mit kérjünk.

- Sört legyen szíves - mondtam. - Világos sört mindkettőnknek.

- Hozom, m'sieur - mondta a pincér.

Szalvétáját széfes mozdulattal a karjára fektetve elsietett. Virginia hunyorogva nézett a napba.

- Bárcsak eleredne most az eső - sóhajtotta. - Még sohasem láttam igazi esőt.

- Légy türelemmel, drágám.

 Kérdő arccal fordult felém.

- Paul, mi az, hogy német?

- Egy másik nyelv, egy másik kultúra. Azt olvastam, jövőre elevenítik fel. De nem jó neked,
hogy francia vagy?

- Dehogynem - felelte. - Sokkal jobb, mint számnak lenni. De Paul... - aztán megakadt, s a szeme
tágra nyílt a csodálkozástól.

- Tessék, drágám.

- Paul - mondta, úgy ejtve ki a nevem, mint valami segélykiáltást, s a benne kifejeződő
reménykedés olyan mélységekből támadt, melyek túl voltak mind régi, mind új énünk korlátain, de
még a bennünket kialakító lordok mesterfogásain is. Megfogtam a kezét.

- Nekem elmondhatod, drágám - mondtam.

- Paul - kezdte szinte sírva. - Paul, miért történik mindez olyan gyorsan? Ez az első napunk, és
mindketten úgy érezzük, egész további életünket együtt tudjuk tölteni. Hallottam valamit a
házasságról, hogy papot kell hívnunk, de ezt sem értem. Paul, Paul, Paul, miért kell így sietnünk?
Szeretni akarlak. Szeretlek. De nem akarom, hogy szeretnem kelljen téged. Úgy akarom, hogy
közben én én maradjak. - S miközben beszélt, szeméből patakzott a könny, bér a hangja elég
nyugodt maradt.

És ekkor rosszul szóltam:

- Ne aggódj, szívem. Az Instrumentalitás lordjai biztosan mindent jól beprogramoztak. Féktelen

zokogásban tört ki. Felnőttet addig még nem láttam sírni. Különös volt és ijesztő.

A másik asztalnál felállt egy férfi, odajött hozzánk, és megállt mellettem. De én rá se néztem.

- Drágám - mondtam csitítóan -, drágám, majd kialakítjuk.

- Paul, engedd meg, hogy elhagyjalak, hogy a tiéd lehessek. Hadd menjek el néhány napra, hétre
vagy évre. Aztán ha... ha... ha valóban visszajövök, tudni fogod, hogy az én vagyok, nem valami
program, amit egy gép irányít. Az isten szerelmére, Paul... az isten szerelmére ! - Aztán egészen más
hangon megkérdezte: - Paul, mi az, hogy isten ? Kaptunk szavakat, hogy beszélhessünk, de nem
ismerem az értelmüket.

Ekkor megszólalt a mellettem álló férfi: - Én el tudom vinni magukat Istenhez.

- Kicsoda maga? - kérdeztem. - És ki kérte arra, hogy beleavatkozzék? - Merőben másképpen

beszéltem, mint amikor a Régi Közös Nyelvet használtam... a nyelvvel együtt a vérmérsékletet is
belém programozták.

Az idegen továbbra is udvarias maradt - bár ő is franciavolt, fegyelmezte magát. - A nevem

Maximilien Macht, és azelőtt hivő voltam.

Virginia szeme felcsillant. Szórakozottan letörölte arcáról a könnyeket, s a férfira bámult, aki
magas volt, karcsú és napbarnított. (Hogy tudott ilyen hamar lebarnulni?) Vöröses haja s majdnem
olyan bajsza volt, mint a robotpincérnek.
 - Istenről kérdezett, mademoiselle - mondta az idegen. - Az Isten ott van, ahol mindig is volt...
körülöttünk, mellettünk, bennünk.

Furcsa beszéd volt ez efféle világias küllemű embertől. Felálltam, hogy elköszönjek tőle.
Virginia kitalálta a szándékomat, és közbeszólt:

- Kedves tőled, Paul. Hozz neki széket. A hangjában melegség volt.

Két üveghengerrel közeledett a pincér. Aranyló folyadék volt bennük, habsapkával a tetejükön.
Még nem láttam sört, nem is hallottam róla, mégis pontosan tudtam, milyen ízű lesz. Képzeletbeli
pénzt tettem a tálcára, visszakaptam a képzeletbeli aprót, és adtam a pincérnek képzeletbeli
borravalót. Az Instrumentalitás még nem jött rá, hogyan bocsásson különféle pénzegységeket az új
kultúrák rendelkezésére, és valódi pénzt természetesen nem adhattunk ételért-italért. Ezek
ingyenesek.

A gép végigsimított bajszán, piros-fekete kockás szalvétájával letörölte gyöngyöző homlokát,

majd kérdő pillantást vetett Monsieur Machtra.

- M'sieur, átül ide?

- Úgy van - felelt Macht. - Itt szolgáljam ki ?

- Miért nej? - mondta Macht. - Ha ezek a kedves emberek megengedik.

- Nagyszerű - mondta a gép, keze fejével bajszát törölgetve. Aztán elsietett a bár sötét mélyébe.

Virginia mindvégig Macht-t nézte.

- Maga hivő? - kérdezte. - Még most is hivő, hogy hozzánk hasonlóan franciává alakították?
Honnan tudja, hogy azonos önmagával? Miért szeretem Pault? A lordok és a gépeik mindent
ellenőriznek bennünk? Én önmagam akarok lenni. Maga tudja, hogyan lehetnék önmagam?

- Azt nem tudom, mademoiselle - felelte Macht. - Az túl nagy megtiszteltetés lenne. De azt
megtanultam, hogyan legyek én önmagam. Tudja - fordult hozzám -, már két hete francia vagyok,
és tudom, mennyi maradt meg belőlem, és ezzel az új nyelvvel és, ismételt veszéllyel mennyit adtak
hozzám.

A pincér egy apró edénnyel tért vissza. Száron állt, s ettől ördögi módon hasonlított Earthportra,
csak persze kicsiben. Tejfehér folyadék volt benne.

Macht ránk emelte a poharát: - Egészségükre!

Virginia úgy meredt rá, mintha megint a sírás kerülgetné. Macht és én iszogatni kezdtünk, ő
pedig kifújta az orrát, majd eltette a zsebkendőjét. Most láttam először, hogy valaki elvégzi az
orrfúvás műveletét, de egész jól illett új kultúránkhoz.

Macht ránk mosolygott, mintha újból mondani készülne valamit. Pontosan a megadott időben
kisütött a nap. Dicsfényt rajzolt a feje köré, ettől ördögnek vagy éppenséggel szentnek látszott.

De Virginia szólalt meg először: - Maga járt ott?

Macht kissé felhúzta a szemöldökét, és homlokát ráncolva halkan válaszolta: - Igen.

 - Mondott valamit magának?

- Igen. - Macht elkomorult, és kissé zavarba jött. - Mit mondott?

A férfi felelet helyett csak a fejét rázta, mintha azt akarná kifejezésre juttatni, hogy bizonyos
dolgok nem a nyilvánosságra tartoznak.

Közbe akartam szólni, hogy árulják már el, miről van szó. Virginia, ügyet sem vetve rám, tovább
faggatózott:

- Csak mondott valamit

- Persze - mondta Macht. - Valami fontosat?

- Mademoiselle, ne beszéljünk erről.

- Beszélnünk kell róla - kiáltott fel Virginia. - Élet-halál kérdés. - Olyan erővel kulcsolta össze a
kezét, hogy ujjízületei kifehéredtek. Söre érintetlenül melegedett a napon.

- Rendben van - mondta Macht -, kérdezhet... De nem biztos, hogy válaszolok. Nem tudtam
tovább türtőztetni magam:

- De hát miről van szó ?

Virginia megróvó tekintetet vetett rám, de pillantásában nem a múlt hideg távolságtartása, hanem
a szerelmes feddése volt.

- Kérlek, Paul, ezt te nem értheted. Várj egy kicsit. Mit mondott önnek, M'sieur Macht?

- Hogy én, Maximilien Macht, egy barna hajú lánnyal fogok élni vagy halni, aki már
menyasszony. - Savanyúan elmosolyodott. - És még azt sem tudom. mi az, hogy "menyasszony".

- Majd megtudjuk - mondta Virginia. - Mikor mondta ezt?

- Kicsoda ? - kiáltottam rájuk. - Az isten szerelmére, miről beszélnek?! Macht rám nézett, és
fojtott hangon azt mondta:

- Az Abba-dingóról. - Aztán Virginiához fordult. - A múlt héten. Virginia elsápadt.

- Tehát működik, mégiscsak működik. Paul, kedvesem, nekem nem mondott semmit. De a
nagynénémnek mondott valamit. amit sohasem fogok elfelejteni !

Gyengéden, de határozottan megfogtam a karját, megpróbáltam a szemébe nézni, de ő elkerülte a

tekintetemet.

- Mit mondott? - kérdeztem. - Paul és Virginia.

- Na és?

Alig ismertem rá. Ajkát szorosan összezárta. Nem volt dühös. Valami más látszott rajta, ami
rosszabb ennél. Maga volt a testet öltött feszültség. Ilyesmit sem láthattunk évezredek óta.
 - Paul, próbáld megérteni ezt az egyszerű tényt. A gép a kettőnk nevét adta meg annak az
asszonynak... de 12 évvel ezelőtt.

Macht olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke felborult, és a pincér futva jött felénk. - Ez eldönti
a kérdést - mondta. - Mindnyájan visszamegyünk.

- Hová? - kérdeztem.

- Az Abba-dingóhoz.

- De miért most? És működni fog ? - kérdeztük Virginiával egy időben.

- Mindig működik - felelte Macht -. ha az ember az északi oldalon megy. - Hogyan jutunk oda ? -
kérdezte Virginia.

Macht szomorúan nézett rá.

- Csak egy útja van. Az Alfa Ralfa Körút. Virginia felállt. Én is.

És akkor eszembe jutott. Az Alfa Ralfa Körút. Az égben függő, romos út, melyet mintha ködből
szőttek volna. Valaha felvonulási út lehetett, ahol leereszkedtek a hódítók, és felmentek a
tiszteletadók. De romba dőlt, vége a felhőkbe veszett, ezeréviek óta nem járta ember.

- Ismerem - mondtam -, az az út már romba dőlt.

Macht nem válaszolt, de úgy nézett rám, mint valami kívülállóra... Virginia sápadtan, nagyon
csendesen azt mondta:

- Menjünk.

- De miért? - fakadtam ki. - Miért?

- Te bolond ! - mondta. = Ha már istenünk nincs, legalább van egy gépünk. Már csak ez maradt
meg abból a világból, amelyet az Instrumentalitás nem ért. Talán megmondja a jövőt. Lehet, hogy
egy ellengép. Az bizonyos, hogy egy másik időből származik. Nem érted, drágám? Ha ő azt
mondja, önmagunk vagyunk, akkor valóban önmagunk vagyunk. - És ha nem azt mondja ?

- Akkor nem vagyunk azok. - Arcára fájdalmas vonás ült ki.

- Hogy érted ezt?

- Ha nem vagyunk önmagunk - magyarázta -, akkor csak játékszerek vagyunk, a lordok által
beprogramozott bábuk. Te nem vagy te, és én nem vagyok én. De ha az Abba-dingo amely már 12
évvel a történtek előtt ismerte a Paul és Virginia neveket, ha az Abba-dingo szerint mi azonosak
vagyunk önmagunkkal, akkor nem érdekel, hogy jövendőmondó gép, isten, ördög vagy bármi más.
Nem érdekel, de megtudom, mi az igazság !

Mit mondhattam erre? Macht haladt elöl, utána Virginia, és én zártam a sort. Magunk mögött
hagytuk a napsütötte Kövér Macskát; mihelyt kiléptünk, permetezni kezdett a könnyű eső. A pincér,
akin most látszott, hogy gép, maga elé bámult. Lementünk a földalattiba, a gyorsúthoz.

Elegáns negyedbe jutottunk ki. Minden romokban hevert. A fák az épületekre dőltek, virágok
pompáztak a pázsiton, a nyitott ajtókban és a tetőtlen szobákban. Kinek kellett volna kinti ház,
amikor a Föld népessége úgy megfogyatkozott, hogy a városok tágassá és üressé váltak?

Egyszer mintha egy homunkulusz-családot láttam volna, gyerekekkel; rám bámultak, ahogy kis
csapatunk vánszorgott a kavicsos úton. De az is lehet, hogy csak a fantáziám szülte a ház sarkánál
felbukkanó arcokat.

Macht nem beszélt.

Virginia és én kézen fogva haladtunk mellette. Talán még kedvemre való is lett volna ez a furcsa
kirándulás, ha keze nem szorítja olyan erővel a kezemet. Láttam, hogy az ajkát harapdálja. Tudtam,
milyen fontos ez neki... zarándokútra indult. (A zarándokút egy testet-lelket gyógyító, hatalommal
bíró hely felkeresése.) Nem bántam, hogy elindultunk. Amikor a kávéházban elhatározták, hogy
odamennek, már engem sem lehetett volna visszatartani. De nem akartam komolyan venni. Vajon
tévedtem-e?

Mit akar Macht ?

Ki ez a Macht ? Milyen gondolatok merültek fel benne az elmúlt két, kurta hét alatt? Hogyan
ismerte ki magát ebben az új, veszélyekkel és kalandokkal teli világban ? Nem bíztam benne.
Életemben először magányosnak éreztem magam. Egészen mostanáig csak gondolnom kellett az
Instrumentalitásra, és máris teljes fegyverzetben az agyamba ugrott egy védelmező. A telepátia
minden veszélyt kiküszöbölt, minden sebet begyógyított, s kézen fogva vezetett bennünket a
kiszabott 146 097 napig tartó úton. De ez most egészen más. Nem ismerem ezt az embert, mégis őrá
bízom magam a mindmostanáig oltalmazó és védő hatalmak helyett.

A romos útról hatalmas, széles körútra fordultunk. A sima, töretlen járdán semmi sem nőtt, csak
apró földkupacokat hordott rá itt-ott a szél.

Macht megállt.

- Íme - mondta -, az Alfa Ralfa Körút.

Némán bámultuk a feledésbe merült birodalmak útját.

Balra a körút enyhe kanyarban tűnt el. Messze északra vezetett a városból, ahol felnőttem.
Tudtam, hogy arrafelé egy másik város van, de a neve kiment a fejemből. Miért is emlékeztem
volna rá? Az is csak olyan lehet, mint az enyém.

De jobbra...

Jobbra a körút meredeken emelkedett, mint valami rámpa. A felhőkbe veszett. A felhők szélénél
mintha megtört volna a vonal. Nem láttam jól, de mintha valami hihetetlen erő leborotválta volna az
utat. Valahol a felhőkön túl áll az Abba-dingo, a hely, ahol minden kérdésre tudják a választ...

Mindenesetre így tartják. Virginia közelebb bújt hozzám.

- Forduljunk vissza - mondtam. - Városi emberek vagyunk. Még sohasem láttunk romokat.

- Ha akarnak, visszafordulhatnak - szólt Macht. - Csak szívességet akartam tenni. Mindketten

Virginiára néztünk.
 A barna szempár felnézett rám. Könyörgés sugárzott belőle, ősibb, mint a nő vagy a férfi, ősibb,
mint az emberi faj. Mielőtt megszólalt volna, már tudtam, mit fog mondani. Hogy neki meg kell
tudnia.

Macht hanyagul rátiport néhány puha kődarabra. Virginia végre megszálalt:

- Paul, én nem keresem a veszélyt. De amit mondtam, komolyan gondoltam. Nem lehetséges,
hogy utasítást kaptunk, hogy szeressük egymást? Milyen élet várna ránk, ha a boldogságunk, ha
egész valónk egy szalag vagy gépi hang műve, mely álmunkban szólt hozzánk, amikor francián!
tanultunk? Talán mulatságos is lesz az út vissza, a régi világba. Én úgy érzem. Tudom, hogy tőled
olyan boldogságot kaptam, amiről tegnap még sejtelmem sem volt. Ha valóban önmagunk vagyunk,
valami gyönyörűt élünk át, és erről tudnunk kell. De ha nem... - Kitört belőle a zokogás.

Már a számon volt: "De ha nem, akkor is annak látszik" - de Macht baljós, komor arca
egyenesen felém fordult Virginia válla fölött, és én magamhoz öleltem őt. Nem volt mit mondanom.

Szorosan tartottam, a karomban Virginiát.

Macht talpa alól vér szivárgott. A por hamar felitta. - Macht! - kiáltottam. - Megsebesült?

Virginia is odanézett.

Macht, szemöldökét felvonva, közönyösen felelte:

- Nem. Miért?

- A vér! A lábánál.

Lenézett.

- Ó, ezek - mondta -, semmiség. Csak valami ellenmadár tojásai... ezek még repülni sem tudnak.

- Hagyja abba! - kiáltottam rá telepatikusan, a Régi Közös Nyelven. Újonnan tanult francia
nyelvünkön meg sem próbáltam gondolkodni.

Meglepetten lépett hátra.

Üzenet szállt felém a semmiből: "Köszönöm köszönöm jóságos menjhazakérlek köszönöm

jóságos menjel rosszember rosszember rosszember..." Valahol egy állat vagy madár figyelmeztet
Machtra. Udvarias "köszönömöt" gondoltam, és ismét Machtra figyeltem.

Egymásra meredtünk. Ez lenne a kultúra? Most férfiak vagyunk? A szabadságban benne van a
bizalmatlanság, a félelem, a gyűlölet szabadsága is ?

Egyáltalán nem tetszett nekem. Agyamban elfeledett bűntettek nevei merültek fel: merénylet,
gyilkosság, emberrablás, elmebaj, erőszak, rablás...

Egyiket sem ismertük, mégis éreztem valamennyit.

Könnyedén szólt hozzám. Mindketten gondosan takartuk gondolatainkat, nehogy a másik

leolvashassa őket, beszélgetésünk így pusztán empátiára és franciára korlátozódott.
 - A maguk ötlete volt - mondta hamisan -, vagy legalábbis a hölgyé...

- Már a hazugság is belépett a világba, csak hogy ok nélkül felsétáljunk a felhők közékérdeztem.

- Van oka - felelte Macht.

Gyengéden félretoltam Virginiát, és olyan szorosra zártam az agyam, hogy az antitelepátia

fájdalomként hasított a fejembe.

- Macht! - mondtam, és saját hangomból egy állat vicsorgását hallottam. - Mondja meg, miért
hozott minket ide, különben megölöm.

Nem hőkölt vissza. Harcias arccal nézett vissza rám.

- Megöl ? - kérdezte. - Arra gondol, hogy holttá tesz? - De szavaiból hiányzott a meggyőződés.
Egyikünk sem értett a harchoz, ő mégis védekezett, én pedig támadtam. Gondolataim ernyője elől
mintha egy állat hangja bújt volna elő: "Jóember jóember fogd meg a nyakát nincslevegő
nincslevegő nincsneki mint a törött tojás..." Megfogadtam a tanácsot, nem érdekelt, honnan jön.
Egyszerű volt. Odatéptem Machthoz, torkára simítottam a kezem, és megszorítottam. Megpróbálta
félrelökni a kezem. Aztán meg akart rúgni. Én csak szorítottam a torkát. Ha lord vagy kapitány
lettem volna, talán tudom, hogyan kell harcolni. De egyikünk sem tudta.

Aztán hirtelen valami súly nehezedett a kezemre. Magamhoz térve meglepetésemből,

elengedtem. Macht elvesztette az eszméletét. Ez lenne a halál?

Nem lehetett az, mert máris felült. Virginia odarohant hozzá. Macht a torkát fogta, és rekedten
megszólalt:

- Nem kellett volna ezt tennie. Ettől felbátorodtam.

- Mondja meg - fröcsköltem rá a szavakat -, mondja meg, miért akarta, hogy idejöjjünk,
különben újra megteszem !

Macht gyámoltalanul elmosolyodott. Fejét Virginia karjához támasztotta.

- A félelem - mondta. - A félelem.

- Félelem ? - Ismertem a szót – peur -, de nem tudtam, mit jelent. Valami nyugtalanság vagy
állati veszélyérzet lehet?

Nyílt aggyal gondolkodtam; ő igennel felelt.

- De mi ebben a jó magának? - kérdeztem.

Csodálatos dolog - olvastam le a gondolatait. - Beteg leszek tőle, és izgatott, és elven. Úgy hat
rám, mint valami erős gyógyszer, majdnem úgy, mint a stroon. Már jártam ott. Odafent rettenetesen
féltem. Gyönyörűséges volt, egyszerre jó és rossz. Egyetlen óra alatt ezer évet éltem át. Újból érezni
akartam, és úgy gondoltam, másokkal együtt még izgalmasabb lesz.

- Most meg fogom ölni - mondtam neki franciául. - Maga nagyon... nagyon... - keresgéltem a
megfelelő szót. - Maga nagyon gonosz.
 - Ne - mondta Virginia -, hagyd, hadd beszéljem.

Nem bajlódott a szavakkal, csak a gondolataival beszélt hozzám. Az lnstrumentalitás lordjai ezt
sohasem engedik meg nekünk. A félelmet. A valóságot. Bódulatban születünk, és álmunkban halunk
meg. Még az alacsonyabb rendű emberek, az állatok is teljesebb életet élnek, mint mi. A gépek nem
ismerik a félelmet. Ezek vagyunk mi. Gépek, amelyek azt hiszik magukról, hogy emberek. De most
szabadok vagyunk.

Látta, mint gyűlik össze agyamban a vörös düh, így másról kezdett beszélni. Nem hazudtam
maguknak. Ez az út vezet az Abba-dingóhoz. Én voltam ott. Működik. Ezen az oldalon mindig
működik.

- Működik! - kiáltotta Virginia. - Látod, most is ezt mondja. Működik! Igazat beszél. Ó, Paul,
induljunk hát tovább!

- Rendben van - mondtam -, menjünk.

Felsegítettem. Zavarban volt, mint az az ember, aki valami takargatnivalót árult el magáról.

Elindultunk az elpusztíthatatlan körúton. Kényelmes járás esett rajta.

Agyam csücskében a láthatatlan kismadár vagy állatka fecsegett: ,.jóember jóember öld meg
végy vizet végy vizet..."

Nem törődtem vele. Lépkedtünk egymás mellett, közrefogva Virginiát. Nem törődtem a kis
hanggal.

Bárcsak törődtem volna vele.

Sokáig mentünk.

A helyzetünkben volt valami teljesen új. Még a lélegzetünk is elakadt a tudattól, hogy őrizetlenül
maradtunk, hogy még a levegő is szabad, magától mozog. Madarakat láttunk, és amikor rájuk
gondoltam, agyuk megriadt, és homályossá vált; természetes madarak voltak, amilyeneket még
sohasem láttam. Virginia a nevüket kérdezgette tőlem, én meg szemérmetlenül soroltam neki
mindazt a madárnevet, amit franciául tanultam, anélkül hogy valójában ismertem volna őket.

Maximilien Macht is nekividámodott, még egy dalt is énekelt nekünk, elég hamisan ugyan; arról
szólt, hogy mi a magasúton megyünk, ő pedig a mélyúton, mégis ő ér előbb Skóciába. Semmi
értelme nem volt, de a szavak zenéje kellemesen csengett. Valahányszor magelőzött bennünket, én
mindig elővettem a Macoubát, és félig suttogva énekeltem Virginia csinos kis fülébe:

Nem ó a lány, ki után indultam. Véletlen bukkantam rá.

Nem itteni franciát beszél, Hanem a lágy martinique-it.

A kaland és a szabadság boldoggá tett bennünket mindaddig, míg meg nem éheztünk. Minden
bajunk akkor kezdődött.

Virginia egy lámpaoszlophoz lépett, öklével gyengéden ráütött, és azt mondta:

- Etess meg ! - Az oszlopnak ki kellett volna nyílnia, hogy elénk tálalja az ételt, vagy ha nem,
meg kellett volna mondania, hol találunk a közelben ennivalót. Egyiket sem tette. Semmit sem
csinált. Nyilván elromlott.

Aztán valamennyi oszlopot végigütögettük.

Az Alfa Ralfa Körút mintegy fél kilométeres magasságban haladt a környező táj fölött. Alattunk
vadmadarak repkedtek. Az úton kevesebb volt a por, és alig nőtt gyomnövény. A széles út minden
alátámasztás nélkül kígyózott be a felhők közé, mint valami óriási szalag.

Nem volt sem étel, sem víz, és mi már belefáradtunk az oszlopok ütögetésébe. Virginia
kétségbeesett.

- Már annak sincs értelme, hogy visszaforduljunk. Arra még messzebb találunk ételt. Bárcsak
hoztál volna magaddal !

Miért gondoltam volna arra, hogy ennivalót hozzak? Ki visz magával ételt bárhová?

Miért hurcolná magával, amikor úgyis talál mindenütt? Nincs igaza a kedvesemnek, de mert ő a
szerelmem, még apró hibái is drágák nekem.

Macht még mindig a lámpákat ütögette, részben, hogy távol tartsa magát kettőnk vitájától, és
most váratlan eredményre jutott.

Láttam, amint éppen egy hatalmas lámpaoszlophoz hajol, hogy rámérje a szívélyes, ám erőteljes
ütést - a következő pillanatban pedig felnyüszít, és rémítő sebességgel siklani kezd felfelé. Kiáltott
valamit, amit nem értettem, aztán eltűnt a felhők között.

Virginia rám nézett.

- Forduljunk vissza? Macht elment. Vegyük úgy, hogy elfáradtam.

- Komolyan beszélsz?

- Természetesen, drágám.

Elnevettem magam, de volt bennem egy kis düh is. Ő ragaszkodott ehhez az úthoz, és most, csak
a kedvemért, hajlandó sarkon fordulni, és feladni az egészet.

- Ugyan - mondtam. - Már nem lehetünk messze. Menjünk csak.

- Paul... - állt mellém szorosan. Barna szeme zavaros volt, mintha a szememen át próbált volna
olvasni a gondolataimban.

Meg akarod tenni ezt az utat? - kérdeztem tőle telepatikusan.

- Nem - válaszolta franciául. - Most sok mindent akarok mondani. Paul, el akarok menni az
Abba-dingóhoz. El kell mennem oda. Mindenekfölött erre van szükségem az életben. Ugyanakkor
nem akarok odamenni. Valami rossz van odafönt. Inkább hibás elvek alapján légy az enyém, mint
hogy egyáltalán ne légy. Történhet valami...

Ingerülten kérdeztem:
 - Ez az a bizonyos "félelem", amiről Macht beszélt?

- Ó, nem, Paul, egyáltalán nem hasonlít arra. Ebben nincs semmi izgalom. Olyan, mint amikor
egy gépben elromlik valami...

- Figyelj csak! - szakítottam félbe.

A magasból, valahonnan a felhők közül hang hallatszott, mint valami állati nyöszörgés.
Szavakból állt. Ez csak Macht lehet. Mintha azt hallottam volna: "vigyázz". Amikor utánaküldtem a
gondolataimat, a távolság körözni kezdett, és én elszédültem.

- Induljunk, drágám - mondtam.

- Igen, Paul - válaszolta boldogan, egyben lemondóan és kétségbeesetten.

Mielőtt elindultunk volna, figyelmesen megnéztem. Igen, ő az enyém. Az ég sárga színűvé vált,
és még nem égtek a lámpák. A sárga fényözönben barna haja aranyosan csillogott, barna szeme
feketévé mélyült, ifjú, szenvedő arca kifejezőbb volt, mint bármely emberi arc, melyet valaha
láttam.

- Az enyém vagy - mondtam.

- Igen, Paul - felelte, és arcán mosoly ragyogott fel. - Te mondtad ! Ez kétszeres öröm. A korláton
egy madár ült; szúrósan ránk nézett, majd elrepült. Talán nem méltányolta az ember lehetetlen
voltát, inkább levetette magát a sötét levegőbe. Láttam, hogy odalent a mélyben kiegyensúlyozza
magát, és lustán ringatózik kiterjesztett szárnyain.

- Mi nem vagyunk olyan szabadok, mint a madarak, drágám - mondtam Virginiának -, de

szabadabbak vagyunk, mint az emberiség ezer éve bármikor.

Válaszul megszorította a karom, és rám mosolygott.

- Most pedig - tettem hozzá - menjünk Macht után. Ölelj át szorosan. Megpróbálom megütni azt
az oszlopot. Ha enni nem is kapunk, talán utazunk.

Erősen belém kapaszkodott, és én megütöttem az oszlopot.

Hogy melyiket? A következő pillanatban az oszlopok összemosódtak a szemünk előtt. A talpunk

alatt szilárd volt a föld, s mi mégis óriási sebességgel mozogtunk. Még a szervizalagútban sem
láttam ilyen gyorsutat. Virginia ruhája csattogott a felkavart levegőben. Észre sem vettük, már bent
voltunk a felhőben, és már ki is jutottunk belőle.

Új világ tárult elénk. Fent és lent körülvéltek bennünket a felhők. Itt-ott átvillant közöttük a kék
égbolt. Szilárdan álltunk a lábunkon. Azok a régi mérnökök ügyesen szerkesztették meg ezt a
sétautat. Egyre feljebb és feljebb jutottunk, s még csak meg sem szédültünk. Megint egy felhő.

Aztán olyan gyorsan történt minden, hogy elmondani hosszabb időbe telik.

Fentről valami sötét rontott rám. Erős ütés ért a mellkasomon. Csak sokkal később jöttem rá,
hogy Macht akart elkapni, nehogy lezuhanjunk az út végén. Aztán újabb felhőbe kerültünk. Még
mielőtt szólhattam volna Virginiához, újabb ütés ért. Irtózatos fájdalmat éreztem. Még soha
életemben nem éreztem ilyet. Virginia valami miatt átesett rajtam. Kezével maga után húzott.
 Szólni akartam, hogy ne húzzon, mert fáj, de elakadt a lélegzetem. Inkább megpróbáltam
engedelmeskedni neki. Nagy nehezen közelebb vergődtem hozzá. Csak akkor vettem észre, hogy
semmi sincs a lábam alatt - se híd, se út, semmi.

A körút felső, törött végén álltam. Alattam semmi, csak néhány laza kábel, és lent a mélységben
egy vékony szalag, folyó vagy út.

Vakon ugrottuk át a széles szakadékot, s az út felső szélét csak úgy tudtam elkapni, hogy
nekiütődtem a mellkasommal.

Nem törődtem a fájdalommal.

Mindjárt jön a robotorvos, hogy megjavítson.

Csak rá kellett néznem Virginia arcára, s már tudtam, itt nincs sem robotorvos, sem világ, sem
Instrumentalitás, semmi, csak szél és fájdalom. Virginia sírt. Időbe telt, míg meghallottam, mit
mond.

- Én tettem, én tettem, drágám, meghaltál?

Egyikünk sem volt tisztában azzal, hogy mit jelent "meghalni", hiszen az emberek mindig
elmentek, ha eljött az idejük, csak annyit tudtunk, hogy az élet megszűntét jelenti. Meg akartam
nyugtatni, hogy élek, de ő csak sürgölődött körülöttem, és megpróbált elvonszolni a szakadék
szélétől.

Kezemmel is segítettem magam, hogy végre felüljek. Ott térdelt mellettem, és csókjai
elborították az arcomat. Végre lélegzethez jutottam.

- Hol van Macht? Rám nézett.

- Őt nem láttam - mondta.

Megpróbáltam körülnézni, ő azonban nem hagyta, hogy kínlódjak. - Maradj nyugton. Majd én
megnézem.

Bátran a körút letört végéhez ment. A száguldó felhők között lekukucskált a szakadékba. Aztán
felkiáltott:

- Látom! Milyen furcsa! Mint valami rovar a múzeumban. A kábeleken mászik. Négykézláb
csúsztam hozzá, és én is lenéztem. Mint valami apró pont, kúszott a vékonynak látszó kötélen,
alatta röpködtek a madarak. Nagyon veszélyesnek látszott. Most talán megkapja mindazt a
"félelmet", amire szüksége van a boldogsághoz. Én nem kívántam ezt a "félelmet", bármi legyen is
az. Ennivalóra, vízre és robotorvosra vágytam.

Itt egyik sem volt.

Feltápászkodtam. Virginia segíteni akart, de még a karomhoz se ért, amikor én már álltam.

- Menjünk tovább.

- Tovább? - kérdezte.
 - Az Abba-dingóhoz. Barátságos gépek lehetnek ott. Itt nincs más, csak hideg és szél, és még a
lámpák sem égnek.

- És Macht?... - ráncolta össze a homlokát.

- Órákba telik, míg ideér. Majd visszajövünk. Engedelmeskedett.

Megint átmentünk a körút bal oldalára. Kértem, ölelje át szorosan a derekamat, míg egyenként
megütögetem az oszlopokat. Kell hogy segítsenek valahogy az utazókon. Végre a negyediknél
sikerrel jártam.

A szél belekapott ruháinkba, amint újra felfelé száguldottunk az Alfa Ralfa Körúton. Kishíján
elestünk, amikor az út balra kanyarodott. Csak erősen jobbra dőlve tudtam megtartani az
egyensúlyomat.

Aztán megálltunk.

Az Abba-dingónál voltunk.

Az utat fehér tárgyak borították - gombkilincsek, rudak, fej nagyságú, formátlan gömbök.
Virginia némán állt mellettem.

Fej nagyságú? Félrerúgtam az egyik tárgyat, és abban a pillanatban már tudtam, mik ezek.
Emberek. Emberek belsőrészei. Még sohasem láttam ilyesmit. És az a tárgy, ott a földön egy kéz
volt valamikor. A fal mentén több száz ilyen tárgy hevert.

- Gyere, Virginia - mondtam nyugodt hangon, gondolataimat jól elrejtve.

Ő szó nélkül követett. Kíváncsian nézte a földön fekvő tárgyakat, de úgy látszott, nem ismer
rájuk.

Én meg a falat vizsgáltam.

Végre megtaláltam, amit kerestem - az Abba-dingo kis ajtajait.

Az egyiken ez állt: METEOROLÓGIAI. Nem a Régi Közös Nyelven írták, nem is franciául, de
nyilvánvaló volt, hogy a levegő viselkedéséhez van valami köze. Megérintettem az ajtót, amely
nyomban áttetszővé vált, s egy régi írás jelent meg rajta. Előbb értelmetlen számok, majd
értelmetlen szavak, végül: "Közelgő tájfun".

Franciatudásom alapján nem tudtam megfejteni a "közelgő" szó jelentését, de azt tudtam, hogy a
"tájfun" a levegő nagyfokú kavargását jelenti. Arra gondoltam, majd az időjárásgépek foglalkoznak
a dologgal. Nekünk ehhez semmi közünk.

- Itt nincs mit tenni - mondtam.

- Mit jelent? - kérdezte Virginia.

- A levegő viharossá válik.

- Ó - mondta. - Ez, ugye, nem érint bennünket?

 - Persze hogy nem.

A következő ajtónál próbálkoztam, amelyen ez állt: ÉTEL. A kezem érintésére fájdalmas

recsegés hangzott fel a falban, mintha az egész torony hányna. Az ajtó kissé megnyílt, s valami
borzalmas bűz áradt ki rajta. Aztán az ajtó ismét bezárult.

A harmadik ajtón SEGÍTSÉG felirat állt, s amikor megérintettem, nem történt semmi. Talán
valamiféle adószedő eszköz lehetett a régi világban. Nem hatott rá az érintésem. A negyedik ajtó
szélesebb volt, és alul rés nyílt rajta. Fent felirat hirdette: JÖVENDÖLÉSEK. Bárkinek, aki ismeri a
régi franciát, nyilvánvaló volt, hogy ez az. A lenti szöveg már titokzatosabb volt: TÉGY IDE
PAPÍRT, hirdette, és sejtelmem sem volt, mit jelenthet.

Próbálkoztam telepátiával. Nem történt semmi. A szél fütyülve vágtatott el mellettünk. Néhány
mészlabda gurult a járdán. Újra próbálkoztam; igyekeztem rég elfelejtett gondolatokat felidézni.
Egy sikoltás hangzott fel az agyamban, éles, kitartó sikoltás, talán nem is emberi hang. Ez volt
minden.

Talán fel is dühödtem kissé. "Félelmet" nem éreztem, de aggódtam Virginiáért. ő a földet
bámulta.

- Paul - szólalt meg -, az ott nem egy ember kabátja, azok között a fura dolgok között? Egyszer a
múzeumban láttam egy röntgenképet, így tudtam, hogy a kabátban még mindig ott van az az anyag,
ami egykor egy ember volt. A labdát nem láttam, tehát biztos voltam abban, hogy az az ember
meghalt. Hogyan történhetett ez azokban a régi időkben ? Hogyan engedhette meg ezt az
Instrumentalitás? Persze, az Instrumentalitás tiltott területté nyilvánította a toronynak ezt az oldalát.
Talán a tilalmat megszegők nyerték itt el méltó büntetésüket, mégpedig oly módon, amit el sem
tudtam képzelni.

- Nézd csak, Paul - mondta Virginia -, ide befér a kezem.

Mielőtt megakadályozhattam volna, bedugta a kezét a nyitásba, amely fölött ez állt: TÉGY IDE
PAPÍRT.

Felsikoltott. A kezét valami foglyul ejtette.

Próbáltam kihúzni a karját, de nem sikerült. A fájdalomtól még a lélegzete is elakadt. Aztán a
keze váratlanul kiszabadult.

Jól olvasható szavak vésődtek be eleven bőrébe. Letéptem egy darabot a ruhámból, és
bekötöztem a kezét.

Zokogva állt mellettem, s én kioldoztam a kötést. Akkor meglátta a bőrébe vágott szavakat.

Francia nyelvű mondat volt: "Szeretni fogod Pault egész életedben."

Virginia tűrte, hogy bekötözzem, aztán felemelte az arcát, hogy megcsókolhassam.

- Megérte - mondta -, megért minden megpróbáltatást, Paul. Lássuk, le tudunk-e jutni. Most
megtudtam.

Ismét megcsókoltam, és biztatóan mondtam: - Ugye, most már tudod ?

 - Hát persze - mosolygott rám a könnyein keresztül. - Ezt nem rendezhette meg az
Instrumentalitás. Derék, öreg gép! Isten ez vagy ördög, Paul?

Én meg se nagyon néztem a szavakat, így válasz helyett csak megpaskoltam az arcát. Indulásra
készen megfordultunk.

Az utolsó pillanatban ráeszméltem, hogy én meg sem próbáltam a JÖVENDÖLÉSEK-et. - Várj

csak, drágám. Hadd tépjek le egy darabkát a kötésedből.

Türelmesen várt. Letéptem egy tenyérnyit, aztán a földről felvettem egy ex-ember valamelyik
egységét. Egy kar elülső része lehetett. Visszamentem, hogy a ruhadarabot a nyílásba dugjam, és
láttam, hogy az ajtóban egy nagy madár ül.

Félre akartam tolni a madarat, de rám károgott. Kiáltásaival és éles csőrével mintha el akart
volna ijeszteni. Nem tudtam elmozdítani onnan.

Akkor telepátiával próbálkoztam. Valódi ember vagyok. Menj innen!

A madár homályos agyából csak ennyi villant vissza: nem-nem-nem nem-nem! Ekkor öklömmel
olyan erővel sújtottam le rá, hogy a földre hanyatlott. A fehér hulladékok között összeszedte magát,
és széttárt szárnyakkal a szélre bízta testét.

Bedugtam a ruhadarabot, számoltam magamban húszig, és kihúztam.

Külön-külön értettem a szavakat, de a mondatot nem: "Még huszonegy percig szereted

Virginiát."

Virgínia vidáman, az üzenettől magabiztosan, de a fájdalomtól még kissé remegő hangon

kérdezte, s a hangja mintha a messze távolból érkezett volna hozzám:

- Neked mit mond, drágám?

Szándékos hanyagságból hagytam, hogy a szél elragadja a rongydarabot. Úgy szállt el, mint
valami madár. Virginia utána nézett.

- Ó! - kiáltotta csalódottan. - Elvesztettük! Mit mondott?

- Ugyanazt, mint neked.

- De pontosan, Paul ! Milyen szavakkal mondta ?

Szerelemhól, szívfájdalomból és talán egy kis "félelemből" hazudtam neki, amikor gyengéden
azt suttogtam:

- Azt mondta: "Paul örökké szereti Virginiát."

Sugárzó mosollyal nézett rám. Erős, telt teste szilárdan állta a szelet. Most újra a gömbölyded,
csinos kis Menerima volt, akit már gyerekfejjel a lakótelepen észrevettem. És még ennél is több.
Újonnan talált világomban ő volt a szerelem, akire rátaláltam. A martinique-i lány. Az üzenet merő
ostobaság. Már az étel feliratú ajtónál láttuk, hogy a gép elromlott.

- Itt se étel, se víz nincs - mondtam. A korlát mellett volt ugyan egy pocsolya, de a szél
belesodort néhány emberi alkotórészt, így nem volt kedvem inni belőle.

Virginia olyan boldog volt, hogy sérült keze, a víz és az élelem hiánya ellenére fürgén és derűsen
indult el.

Huszonegy perc, gondoltam. Legalább hat órája vagyunk itt. Ha itt maradunk, valami ismeretlen
veszéllyel kell szembenéznünk.

Fürgén haladtunk lefelé az Alfa Ralfa Körúton. Jártunk az Abba-dingónál, és még mindig
"élünk". Eddig sem hittem, hogy "meghalok", de a szavak oly régóta nem jelentettek semmit, hogy
még elgondolni sem volt könnyű őket.

A rámpa meredeken vitt lefelé, s mi táncolva mentünk rajta, mint a lovak. Tombolva fújt
arcunkba a szél. Igen, ez volt az, szél, de a vent szónak csak akkor néztem utána, amikor már
mindez elmúlt.

Magát a tornyot nem is láttuk - csak a falat, ameddig az az ősrégi gyorsút elvitt bennün ket. A
torony többi részét felhők takarták, melyek repkedő rongyokként száguldottak el a súlyos anyag
mellett.

Az égbolt az egyik oldaton vörös volt, a másikon piszkossárga. Nagy vízcseppek vágódtak ránk.

- Elromlottak az időjárásgépek - kiáltottam Virginiának.

Ő visszakiáltott nekem valamit, de szavait elsodorta a szél. Elismételtem előbbi szavaimat az

időjárásgépekről. Meghitt, boldog mozdulattal bólintott, bár a szél már az arcába fújta a haját, s a
fentről hulló cseppek már nyomot hagytak tűzarany ruháján. Neki ez sem számított. Belém
kapaszkodott. Boldogan mosolygott rám, amint kínlódva lépkedtünk lefelé a lejtős rámpán. Barna
szeme tele volt bizalommal, elevenséggel. Látta, hogy nézem, és anélkül hogy kiesett volna léptei
ritmusából, megcsókolta a felsőkaromat. Már örökre az enyém volt, és ő tudta ezt.

A fentről jövő víz, amiről később megtudtam, hogy "eső", mind nagyobb mennyiségben zúdult
alá. Hirtelen madarak jelentek meg benne. A sivítva száguldó levegőben az egyik nagy madárnak
valami módon sikerült csapkodó szárnyakkal egy vonalban maradnia az arcommal. Még mielőtt
elsodorta volna a szél, az arcomba károgott. Mihelyt eltűnt, egy másik madár vágódott nekem.
Lenéztem rá, de már ezt is elsodorta a száguldó légörvény. Tökéletesen üres agyából csak ennyi
visszhangzott telepatikusan: nem-nem-nem-nem!

Mit nem? - gondoltam. Egy madár tanácsa egyébként sem érhet valami sokat. Virginia
megragadta a karomat, és megállt.

Én is megtorpantam.

Az Alfa Ralfa Körút letört vége volt előttünk. Csúf, sárga felhők úsztak át a törésen, mint
titokzatos útra induló mérgező halak.

Virginia felkiáltott.

Nem értettem, ezért lehajoltam hozzá. Szája csaknem a fülemhez ért. - Hol van Macht? -
kiabálta.

Óvatosan az út bal oldalára vezettem, ahol a korlát némi védelmet nyújtott a vízzel keveredett,
tomboló levegő ellen. Már nem lehetett messzebbre ellátni. Térdre nyomtam Virginiát, majd magam
is melléje térdeltem. A víz dobogott a hátunkon. Sötét, piszkossárga fény volt körülöttünk.

Már alig láttunk valamit.

Én szívesen ültem volna még a korlát védelmében, de ő sürgetett. Azt akarta, hogy tegyünk
valamit Macht-ért. Nekem sejtelmem sem volt arról, mit lehetne tenni érte. Ha talált búvóhelyet,
biztonságban van; de ha kint érte a vihar a kábeleken, a vad szél úgyis lesodorja onnan, és akkor
nincs többé Maximilien Macht. "Halott "lesz, és belsőrészei valahol a szabad ég alatt fognak
kifehéredni.

De Virginia nem tágított.

Kúszva közelítettük meg az út szélét.

Egy madár lövedékként vágódott egyenesen az arcomnak. Hátrahőköltem. Egy szárny súrolt
végig. Égetett, mint a tűz. Nem is tudtam, hogy a toll ilyen kemény. Nyilván károsodást szenvedett
a madarak mentális mechanizmusa, gondoltam, ha az Alfa Ralfa Körúton megtámadják az
embereket. Valódi emberekkel nem lenne szabad így viselkedniük.

Végre elértük az út szélét. Megpróbáltam bal kezem körmeit a korlát kőszerű anyagába vájni, de
sima volt, s legfeljebb a díszítő barázdáknál lehetett némiképp megfogni. Jobbommal Virginiát
karoltam át. Még az odafelé vezető úton történt ütéstől fájt a mellkasom kúszás közben. Amikor
tétovázva megálltam, Virginia előrelendült.

Semmit sem láttunk. Teljes homályban voltunk. Ökölcsapásokként zúdult ránk az eső és a szél.

Ruhája úgy csüngött rajta, mint a gazdájára csimpaszkodó kutya. Szerettem volna, ha visszajön a
korlát védelmébe, ahol megvárhattuk volna a kavargó levegő lecsillapodását.

Hirtelen fénybe borult minden. Vad elektromosság volt, amit a régiek villámnak neveztek.
Később tapasztaltam, hogy ez meglehetősen gyakori jelenség az időjárásgépek által nem befolyásolt
területeken.

Az éles fényben láttuk, hogy egy fehér arc mered ránk. Alattunk függött, a kábeleken. Szája
nyitva volt, nyilván kiáltott. Már sohasem fogom megtudni, hogy arckifejezése "félelmet" vagy
határtalan boldogságot mutatott-e. Merő izgalom volt az arca. Az éles fény kihunyt, és mintha
valami hívás visszhangját hallottam volna. Telepatikusan nyúltam az agya után, de nem találtam
semmit. Csak egy buta, homályos madáragy gondolt rám: nem-nem-nem-nem-nem!

Virginia megszorította a karomat. Fészkelődött. Franciául kiáltottam rá. Nem hallotta. Aztán az
agyammal szólítottam.

Valaki más volt ott.

Virginia agya utálkozva vicsorgott rám.

- A macskalány. Meg akar érinteni engem!

Vonaglott. Jobb karom hirtelen üressé vált. Még a homályban is láttam, hogy az aranyruha
átvillan az út szegélyén. Agyammal nyúltam utána, és még elkaptam a kiáltását:
 - Paul, Paul, szeretlek! Paul... segíts!

Aztán a gondolatai elmosódtak, amint a teste lefelé zuhant.

Az a másvalaki C'mell volt, akivel a folyosón találkoztunk.

- Magukért jöttem - ért hozzám a gondolata -; nem mintha a madarakat érdekelte volna a lány.

- Mi közük ehhez a madaraknak?

- Maga megmentette őket. Megmentette a fiaikat, amikor a vörösfejű ember meg akarta ölni
valamennyit. Mindannyiunkat nyugtalanította, hogy maguk, igazi emberek, mit tesznek majd
velünk, ha szabaddá válnak. Már tudjuk. Akadnak rosszak, akik megölik az élet más formáit. Mások
jók, védelmezik az életet.

Csak ennyi lenne a jó és a rossz? - gondoltam.

Talán nem kellett volna megszabadulnom az őrizettől. Csak a homunkuluszoknak kell érteniük a
harchoz, az embereknek nem. A homunkuluszokat harcban nevelik fel, és baj esetén ők állnak helyt.
C'mell, a macskalány öklével az államra sújtott. Másképp nem tudott elkábítani, és - macska vagy
nem macska - eszméletlen állapotban kellett a "tájfunban" átvinnie a kábeleken.

A saját szobámban tértem magamhoz. Tulajdonképpen jól éreztem magam. Már ott volt a
robotorvos.

- Sokkon esett át - mondta. - Már érintkezésbe léptem az Instrumentalitás egyik albiztosával, és

engedélyt kaptam arra, hogy a tegnapi napot kitöröljem az emlékezetéből, ha maga is úgy akarja.

Kedvesen nézett rám.

Hol van a száguldó szél? A sziklaként ránk zúduló levegő? A víz, amely csapkod, ha nem uralják
az időjárásgépek? Hol az aranyruha, és hol van Maximilien Macht félelemre sóvár arca?

Ezek merültek fel bennem, de mivel a robotorvos nem volt telepatikus, semmit sem fogott fel
belőle. Marón néztem rá.

- Hol van az egyetlen, igazi szerelmem? - kiáltottam. A robotok nem tudnak mosolyogni, de ez
megpróbálta.

- A meztelen, lánghajú macskalány? Elment, hogy valami ruhát szerezzen.

Csak bámultam rá.

A tutyimutyi kis gép kiagyalta mocskos kis gondolatait:

- Meg kell mondanom, uram, maguk, "szabad emberek" valóban gyorsan változnak...

Ki száll vitába egy géppel? Még csak nem is válaszoltam.

És az a másik gép? Huszonegy perc. Honnan tudta? Honnan tudhatta? Azzal a másik géppel sem
akartam vitába szállni. Annak a gépnek nagyon nagy hatalma lehetett-talán régi háborúkban
használták. Valójában nem is akartam megtudni. Lehet, hogy vannak emberek, akik istennek hívják.
Én nem hívom semminek. Nincs szükségem "félelemre", és soha többé nem akarok visszamenni az
Alfa Ralfa Körútra.

De hallgasd csak, szívem! Hogyan találsz vissza a kávéházba? Belépett C'mell, és a robotorvos
kiment.

NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

 William F. Temple - A négyoldalú háromszög

Három ember kémlelt át a kvarcablakon.

A lány kényelmetlenül szorongott a két férfi között, ám e pillanatban ezzel sem Joan, sem a
másik kettő mit sem törődött. Ehhez túlságosan érdekes volt az a tárgy, amit néztek. A lány Joan
Leeton volt. Haja meghatározhatatlan barna, és göndörfürtjeit hajsütővasnak, nem pedig a
természetnek köszönhette. Szeme határozottan barna volt, és csillapíthatatlan jókedvtől ragyogott.
Nyugodt állapotban arca jellegtelen volt, noha távolról sem csúnyácska; ha mosolygott,
kimondottan gyönyörű.
Legnagyobb vonzereje (és vonzerejét részben az adta, hogy ő maga nem tudott róla) a
jellemében rejlett. Simogatóan rokonszenves volt, anélkül hogy émelyítővé vált volna,
kiegyensúlyozott volt (ez ritkaság a nőknél), és tökéletesen önzetlen. Soha semmin nem jött ki a
béketűrésből, nem sértődött meg, és nem toldotta meg a maga számára kedvezően az igazságot, és
másoknál mégis türelmes volt az ilyen botlásokkal szemben. A tudománnyal való foglalkozás
tekintetében agya szokatlanul nagy teljesítményekre volt képes, mindazonáltal ízlése és kedvtelései
egyszerűek voltak.
William Fredericks (csak "Will"-nek hívták) sokban hasonlított Joanra, ám együttérzés
tekintetében kissé közönyösebb volt, humora kevésbé keresetlen, és voltak bizonyos előítéletei.
Csak az nyerte meg tetszését, amit elismerésre legméltóbbnak tartott. De nyugodt volt, és
barátságos természetű, megnyugtatóan céltudatos. Haja fekete volt, és csöndes elégedettség
tükröződött az arcán.
William Josephs ("Bill"-nek hívták) más volt. Maróban állhatatlan. Lángvörös haja volt, s
váltakozóan hol heves természetű, hol nyomott kedélyű, impulzív, nagylelkű, szenvedélyes
művészet- és zenebarát, voltak jókedvű időszakai, és volt, amikor sróf vett rajta a fekete
búskomorság. Legjobb hangulataiban tündöklő szellemével jóval felülmúlta a másik kettőt, de a
levertség hosszú szakaszai megakadályozták benne, hogy hasznot húzzon szellemi képességeiből.
Mindazonáltal fejlett humorérzéke volt, és gyakran viccelődött képtelenül túlérzékeny
természete felett, de megváltozni nem tudott.
Mindkét férfi fülig szerelmes volt Joanba, és mind a kettő mindent elkövetett, hogy leplezze
érzelmeit. Ha Joan különbséget tett is valamelyikük javára, ugyanolyan ügyesen leplezte, noha
tudatában voltak annak, hogy a lány mindkettőjüket kedveli.
A kvarcablak, amelyen a három ember keresztülnézett, egy magas fémtartályba volt behelyezve,
és néhány lábbal távolabb volt egy másik tartály, hajszálpontosan - még az ablaküveg vastagságára
nézve is - azonos ezzel.
A fejek felett bonyolult készülékekből álló berendezés volt: ki-kiöblösödő, ezüstözött csövek, kis
villanymotorok, amelyek különböző, váratlan helyeken kezdtek zümmögni, durván forrasztott,
hevenyészett horganylemezek, dróttekercsek egymás hegyén-hátán, és felfüggesztett kábelek
hálózata, ami hasonlatossá tette a helyet a kúszónövényekkel, gubancos trópusi dzsungelhez. A
sarokban egy nagy dinamó kitartóan búgott, és két nagy nyílású szikraköz folyamatosan sercegett, s
különös, szökdécselő kék fénnyel töltötte meg a laboratóriumot, amint odakint tünedezett a nappali
világosság, és az ablakon át bekúszott a szürkület.
Ha valaki behatolt volna a laboratóriumba, és keresztülnézett volna a másik tartály ablakán, egy
kocka alakú kamrában acélállványra helyezve egy olajfestményt látott volna, Boucher Madame
Croignette-ját, rejtett fényforrásból finoman megvilágítva. Nem tudott volna róla, de a festmény
légüres térben állt.
Ha odanyomakodott volna a másik tartályhoz, a trió mögé, és azon az ablakon nézett volna át,
látszólag ugyanazt látta volna: egy olajfestményt, Boucher Madame Cioignettejét acélállványon,
légüres térben, rejtett fényforrásból finoman megvilágítva.
Amiből valószínűleg nem sokat tudott volna kiokoskodni magának.
A dologban az volt a turpisság, hogy az a festmény, amelyet hárman olyan elmélyülten
tanulmányoztak, nem egészen ugyanaz volt, mint az első tartályban lévő festmény még nem.
Színben és arányokban voltak apró eltérések.
 Ám ezek az eltérések fokozatosan kiküszöbölődtek, mivel a második vászon, úgy, ahogy van,
atomról atomra, molekuláról molekulára pontosan azonos ikertestvéreként épült föl annak a
vászonnak, amely érezte magán Francis Boucher ecsetjét.

A csodálatosan összetett berendezés, amely egy újonnan felfedezett mágneses elv adaptálását
használta fel, csak kevés energiát fogyasztott ama rezonáló erőterek vonalainak elrendezéséhez,
amelyek minden egyes protont a megfelelő helyre állítottak, és minden egyes elektront a saját
pályájára. Olyan gép volt ez, amely nagy erők folyását el tudta téríteni anélkül, hogy képes lett
volna megdézsmálni az energiájukat.
- Bármelyik pillanatban! - lehelte Will. Bill türelmetlenül törülte le leheletét az üvegről.
- Ne csináld ezt! - mondta, és azon nyomban ismét köd futotta be az üveget. Nem
gyöngédtelenül megpróbálta, hogy Joan fitos kis orrával törüljön rajta tisztára egy kis helyet. A lány
nevetésben tört ki, amitől reménytelenül bepárásodott az üveg, és a pillanatnyi zűrzavarban
elmulasztották annak az eseménynek az észlelését, amelyre napok óta vártak - a festménymásodlat
elkészülését az utolsó atomig.
A szikraközök egy utolsó sercenéssel kihunytak, a jelzőtáblán kigyulladt egy lámpa, és az
áramfejlesztő búgva lassította futását, majd megállt.
Letörölték az ablakot, és ott állt "Madame Croignette", és maglehatósan csodálkozva nézett ki
rájuk, tágra nyitott barna szemekkel, amelyek színe pontosan egyezett Boucher palettájának
szépiájával, és mindkét szépségflastrom s rizsporos vendéghajasnak minden egyes szála a
milliméter milliomod részének pontosságával a helyén.
Will megfordított egy szelepet, és hallani lehetett, ahogy a levegő fütyülve beárad a kamrába.
Kinyitotta az ablakot, és óvatosan kiemelte onnan a festményt, olyan vigyázattal, mintha attól tartott
volna, hogy szétmorzsolódik a kezében.
- Tökéletes, gyönyörű! - suttogott. Sugárzó szemmel Joanra nézett. Bill elkapta ezt a tekintetet,
és megmagyarázhatatlanul elfojtotta azt az ösztönös örömkiáltást, amely már a száján volt. Ehelyett
köhintett egyet, és Joan válla fölött előrehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye "Madame
Croignette"-et.
- A vállalkozás beütött - folytatta Will. - Minden centet ebbe öltünk, de hamarosan annyi
pénzünk lesz, hogy megtehetünk bármit, amit akarunk, bármit!
- Bármit, kivéve azt, hogy Bill vasárnaponként reggel kijöjjön az ágyból - mosolygott Joan, és
mindketten nevettek.
- Egyetlen épelméjű milliomos sem jön ki egy reggel sem az ágyból - mondotta Bill.

Az Art Replicas, Limited acélból és üvegből megépített gyára gyémántként tündökölt Surrey
zöld dombjai között. Pénzügyi értelemben valóban egy gyémántdarabból keletkezett - a Kohinoor
hasonmásának eladásából. Ez volt a Precious Stones, Limited egyet len terméke, mert ezt a korábbi
vállalatot a kormány bezáratta, amikor látta, hogy tönkretenné a gyémántvilágpiacot.
Északon az egyik leányvállalata, a Radium Products erősen felfejlődött, mert elismerték, hogy
tudományosan szükség van rá. Ám a három vállalati igazgató legkedvesebb vállalata az Art
Replicas volt, és idejüket ott töltötték.
A világ minden tájáról híres műalkotások érkeztek a gyárba, ahol számtalan hasonmás készült
róluk, terjesztés céljából. Ezeket jutányos áron árusították.
Szerény jövedelmű családok örömüket találták benne, hogy egy Constable vagy egy Turner van
az ebédlőjükben és egy Rodin a halljukban. És az eredetivel minden tekintetben azonos
műtárgyaknak ez a széles körű birtokolhatósága hihetetlenül fokozta a művészetek iránti
érdeklődést. Amikor az emberek egy ideje együtt éltek ezekkel a tárgyakkal, kezdték felfogni a
bennük rejlő szépséget - mert az igazi szépség nem mindig első tekintetre nyilvánvaló -, és vágy
támadt bennük, hogy többet tudjanak róluk meg azokról, akik eredetileg megalkották és
megformálták őket.
Így aztán a három igazgató - Will, Bill meg Joan - minden energiáját a világ művészet iránti
igényeinek kielégítésére fordította, és minthogy tudatában voltak a civilizáció terjesztésében
betöltött szerepüknek, mélységesen elégedettek voltak. Egy ideig.
Aztán a türelmetlen és egykönnyen kedvét vesztő Bill egy nap az igazgatói értekezlet kellős
közepén kitört:
- A pokolba a Ming-előkalkulációkkal! - üvöltött, és lesöpört az asztalról egy halom rendelést.
Joan meg Will felismerték a tüneteket, és kényszeredett vidámsággal egymásra néztek. - Ide
figyeljetek - folytatta Bill -, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én torkig vagyok az egésszel!
Unalmas üzletemberekké váltunk. Nem ez a mi életformánk. Ismétlés, ismétlés meg ismétlés! Az
agyamra megy ez az egyformaság! Mi kutatók vagyunk, nem nyamvadt darabbéresek. Az isten
szerelmére, induljunk el egy új vonalon!
Ettől a kis vihartól megkönnyebbült, és csaknem rögtön ő is mosolyogni kezdett. - De komolyan,
nem így van? - kérdezte szinte esdeklően.
- Igen - felelt egyszerre Joan és Will. - Nos, mi hát a teendő?
Will köhintett egyet, és beszédhez készülődött.
- Joan meg én éppen ma reggel beszélgettünk erről - mondotta. - Azt akartuk javasolni, hogy
adjuk el a gyárat, és vonuljunk vissza a régi laboratóriumunkba, s korszerűsítsük a felszerelést.
Bill felkapta a tintatartót, és tartalmát ünnepélyesen a Ming-előkalkulációkra ürítette. A tinta
fénylő tavat alkotott az antik és értékes asztal közepén.
- Végre észhez tértünk - mondotta. - Tudjátok, hogy milyen irányban akarom folytatni a
kutatásokat? Tökéletesen meg vagyok győződve róla, hogy azért nem tudtunk akármilyen
élőlényről is élő hasonmást készíteni, mert abból indultunk ki, hogy az xy művelet hányadosa…
- Egy pillanat, Bill - szólt közbe Will. - Mielőtt hozzáfognánk ehhez a munkához, én… én úgy
vélem, annak, hogy Joan meg én vissza akarunk vonulni, egyik oka… nos…
- Will azt akarja mondani - szólt nyugodt hangon Joan -, hogy tervbe vettük, hogy
összeházasodunk, és mielőtt újrakezdenénk a kutatómunkát, egy időre letelepszünk valahol.
Bill rámeredt a két emberre. Tudta, hogy orcáit lassan elönti a pír. Úgy érezte magát, mint akit
fejbe vágtak.
- Igen… - mondta - igen… (Semmi más nem jutott eszébe. Ez hihetetlen volt! El kell halasztania
a hallottak feletti töprengést, míg egyedül nem lesz, máskülönben észrevennék rajta végső
elkeseredését.)
Gépiesen kinyújtotta a kezét, és a másik keltó megszorította.
- Kívánok nektek minden lehetséges boldogságot - szólt meglehetősen fátyolos hangon. Úgy
tűnt, mintha agya kiürült volna. Megpróbált valamilyen megjegyzést fűzni a dologhoz, de egyetlen
épkézláb mondatot sem tudott összeállítani.
- Azt hiszem, jól megleszünk egymással - mondta Will, és Joanra mosolygott. A lány
visszamosolygott rá, és ezzel szíven ütötte Billt, anélkül hogy tudott volna róla.
Bill erővel összeszedte magát, és borért csöngetett, hogy ünnepeljenek. Egy rendkívül ritka 94-es
évjárat modern hasonmásából rendelt.

Holdtalan és felhőtlen éjszaka volt, és a Tejút sziporkázó, halványkék pontjainak miriádjai úgy
lepték el az égboltot, mintha valaki egy marokra való briliánst szórt volna szét egy fekete
bársonyleplen. De ezek a briliánsok állandóan hunyorogtak, mert a légkör felső rétegeiben erős
áramlatok tartották mozgásban a légtömegeket.
A surray-i utca sötét és csöndes volt. Az élet egyedüli jelei a gépkocsik fényszóróinak alkalmi
felcsillanásai voltak, messze, a csaknem egymérföldnyire lévő országúton, és egy égő cigaretta
vörös pontja a sövénysorok egyik résében.
A cigaretta Billé volt. Ő ült ott egy kapu mellett, és a mennyei pompára szegezve szemét, azon
tűnődött, hogy mit kezdjen az életével.
Tökéletesen tanácstalan és kimondhatatlanul levert volt, céltalannak érezte életét. Azt hitte eddig,
hogy a "szívfájdalom" szó merő stílusfordulat, most már tudta, hogy mit jelent. Erős fizikai érzés
volt, fájdalom, amely szüntelenül marcangolta belülről. Egész lénye sóvárgott, hogy lássa Joant,
hogy vele legyen, s ez a vágyakozás nem hagyta nyugodni. Üvölteni tudott volna egy kis
megnyugvásért.
 Megpróbálta rábeszélni magát egy ésszerűbb magatartásra.
- A tudományok embere vagyok - magyarázta magának -, miért engedjem, hogy öreg Természet
anyánk így meggyötörjön és halálra szekáljon? Átlátok a furfangos anyó trükkjein. Ezek az
érzelmek merő vegyi reakciók, a vérárammal elkeveredő mirigyváladékok. Bizonyára elég jó a
felfogásom ahhoz, hogy ezt megértsem. Ha nem, akkor agyőm harmadrendű, s nem az a
tudományos szerszám, amellyel kérkedtem.
Felnézett a csillagokra, amelyek látszólag nyugodt állandósággal sziporkáztak, időtleneknek és
változatlanoknak tűntek. De azok voltak-e? Meglehet, hogy ha majd az egész emberiség
szerelmeivel és gyűlöleteivel együtt eltávozik erről a bolygóról, és azt fagyottan és sötéten hagyja
hátra, a csillagok még mindig ugyanolyanoknak tűnnek. De Bill tudta, hogy azalatt is, hogy nézi
őket, ijesztő sebességgel változtatják helyüket, másodpercenként sok ezer mérfölddel távolodnak
tőle.
- Furfangos anyó a természet - ismételte -, csupa áltatás…
Egymást kergették a gondolatai, és ő néhány percre belefeledkezett ebbe az irgalmas
érzéstelenítésbe.
Egy gondolat, amely valahol odalent, a tudattalanja mélységeiben tudtán kívül már hetek óta
kibontakozóban volt, most felkavarodott, és hirtelen napfényre tört. Bill megrezzent, elejtette és a
földön hagyta a cigarettáját.
Ott ült mereven a kerítésen, és a gondolattal foglalkozott.
Vad ötlet volt, elképesztően vad ötlet. De ha keményen és hosszan dolgozik rajta, van rá némi
esély, hogy a dolog sikerüljön. Mindenesetre van miért élni mindaddig, amíg a legkisebb remény is
van sikerre.
Leugrott a kerítésről, és izgatott, gyors léptekkel sietett végig az utcán, vissza a gyárba. Agya
már a lehetőségeket mérlegelte, buzgón tervezgetett. Az új kaland ígéretében szívfájdalma
átmenetileg csillapult.
Eltelt hat hónap.
Bill visszavonult a régi laboratóriumba, és idejét nagyrészt annak bővítésével és fel szerelésének
megújításával töltötte, Kiegészítette egy nyúlketreccel, és megtoldotta egy kis földdarabbal, ahol
temetőt rendezett be a kése alatt kimúlt állatok számára. Ez a temető a világ egyetlen más
temetőjére sem hasonlított, mert olyan holt dolgokkal is tele volt, amelyek soha nem haltak meg,
minthogy soha nem is éltek.
Kutatásaival semmire sem jutott. Atomról atomra fel tudta építeni bármely élő állat pontos
fizikai hasonmását, de azok mind megátalkodott módon élettelenek maradtak. Rendkívül életszerű
külsőre tettek szert, de ez csak fagyott élet volt. Cseppet sem voltak elevenebbek, mint a
viaszfigurák, pedig olyan lágyak és hajlékonyak voltak, akár az eredeti példányok alvás közben.
Bill azt hitte, rátalált egy bizonyos egyenletben a bajok forrására, de újabb ellenőrzéssel
megállapította, hogy az egyenlet a lehető leghibátlanabb. Amennyire meg tudta ítélni, nem volt hiba
sem az elméletben, sem a gyakorlatban.
És mégis, valamiképpen nem tudta másodlatban előállítani a működő életerőt. Muszáj magát ezt
az erőt alkalmaznia? És hogyan?
A nyúl idegközpontját különböző fokú villamos ingerek hatásának tette ki, próbálkozott a
hőmérséklet gyors váltakoztatásával, icipici "vastüdő"-vel, erőteljes masszázzsal - külsővel és
belsővel egyaránt -, intravénásan és a gerincbe fecskendezett mindenfélét, adrenalintól kezdve még
annál is hatásosabb élénkítőszereket, amit csak fürge agyával ki tudott gondolni. És a mesterséges
nyulak mégis lottyadt szőrmekupacok maradtak.
Joan meg Will visszatért a mézesheteiről, és néhány mérföldnyire egy tágas, kényelmes, öreg
házban telepedett le. Olykor-olykor betoppantak, hogy lássák, miképpen haladnak a kutatások.
Amikor jöttek, Bill mindig elég derűsnek és jókedvűnek látszott, és tréfálkozva emlegette a
hátráltatóit.
- Azt hiszem, át fogom kutatni az egész világot a legtüzesebb nőstény tapsifülesért, és
megtanítom hula-hulázni a labiasztalon - mondta -, talán az életre kelti ezeket a hullákat.
Joan kifejtette, hogy komolyan gondolkozik egy nyúlpástétomra szakosodott vendéglő
megnyitásán, ha Bill szavatolja a döglött nyulak szállítását. Azt felelte, hogy már annyi nyulat
temetett el, amennyiből egy hadsereg is jóllakhatott volna.
Társalgásukat általában ez az évődő hang jellemezte, kivéve, amikor valóban szakmai
részletekről volt szó. De amikor eltávoztak, Bill csak ült és tűnődött, gondolatai állandóan Joannál
időztek. És a nap hátralévő részében nem tudta már semmi másra összpontosítani figyelmét.

Végül többé-kevésbé a véletlennek köszönhetően megtalálta azt a billentyűt, amelyet lenyomva,

élet költözött a nyulakba. Egy általa készített véroldattal kísérletezett, arra gondolva, hogy
állandóbb maradhat, mint a nyúl természetes vére, amely túlságosan gyorsan higgá és
használhatatlanná lett. Egy kis pumpát szerkesztett, hogy kiszívja egy nyúl véredényeiből a
természetes vért, és helyette mesterséges oldattal töltse fel őket.
A pumpa még csak néhány másodperce működött, amikor a nyúl gyengén megmoccant, és
kinyitotta a szemét. Fintorgott egyet az orrával, és egy percig egészen csendben feküdt, az egyik
lába kivételével, amely továbbra is reszketett.
Aztán hirtelen felállt, és egy csodálatos szökkenéssel leugrott az asztalról. A nyakához erősített
keskeny gumicsövek félúton elszakadtak és az állat ügyetlenül, nagy puffanással a padlóra esett. Az
elszakadt csövek egyikéből tovább folyt a vér, de a pumpa, amely folyni késztette, a nyúl saját szíve
volt - végre ütni kezdett.
Úgy látszott, hogy az állat erre a hatalmas ugrásra minden energiáját felhasználta, és most
csendesen feküdt a padlón, és nyugodtan kiszenvedett,
Bill ott állt, és figyelte, ujjai még a pumpa kerekén voltak.
Aztán amikor felfogta, mi történt, visszanyerte régi túláradó jókedvének egy részét, és
körültáncolta a laboratóriumot, kezében egy palack savval, mint valami görög urnával.
További kísérletek meggyőzték róla, hogy megvetette lábát a Természet leggondosabban őrzött
fellegvárának kapuján belül. Igaz, saját maga semmilyen eredeti vagy egyedülálló létezőt nem
tudott teremteni, de bárminő élő teremtményről a nap alatt tudott élő hasonmást készíteni.

Forró nyári délután, szilfáktól beárnyékolt, hűvös pázsit és rajta két fehérbe öltözött alak, Joan
meg Will, amint miniatűr krikettpályájukon játszanak. A sövénynél tarka csíkos napernyő és alatta
két kényelmes vászonszék meg egy kis mór asztalka üdítő italokkal. A fák között egy öreg, vörös
téglás ház repkénnyel befutott fala látszik. Frissen vágott fű meghatározhatatlan illata a levegőben.
Joan gyengéd, de diadalmas nevetése, amikor Will elhibázta az ütését.
Ez a légkör fogadta Billt, amikor gyalogsétája után belépett - hetek óta ez volt az első
kiruccanása a szabadba a laboratóriumból -, és önkéntelenül is összehasonlította azzal a világgal,
amelyben ő él: a laboratóriumi munkaasztalok, az üvegek és a kitintők, a mikroszkóp szemet
fárasztó látómezeje, a számításokkal teleírt papírívek a villanylámpa izzója alatt az éjszaka sötét
óráiban, a vér, a vegyszerek és a nyulak szaga.
És maradéktalanul felismerte, hogy nem a tudomány a legnagyobb dolog az életben. A személyes
boldogság az. Mindenkinek ez a célja, bármilyen módon igyekezzék is elérni. A pázsit szélén álló
Joan észrevette, és odasietett, hogy üdvözölje.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte Joan. - Majd meghaltunk a kíváncsiságtól, hogy mi van
veled?
- Megcsináltam - közölte Bill.
- Megcsináltad? Igazán? - Joan hangja izgalmában majdnem visítássá vékonyodott. Megragadta
a csuklójánál, és futva Willhez vonszolta. - Megcsinálta! - kiáltotta Joan, és közöttük állva mohón
figyelte mindkettőnek az arcát.
Will a rá jellemző nyugalommal fogadta a hírt, és mosolyogva megszorította Bill kezét. -
Gratulálok, öregfiú! - mondotta. - Gyere, igyál, és mesélj el mindent.
Letelepedtek a fűbe, és kiszolgálták magukat az asztalról. Will látta, hogy Bill agyondolgozta
magát. Arca nyúzott és fáradt volt, a szemhéja piros, és egy ideges feszültség tartotta hatalmában,
amitől agya eltompult, és elvesztette önbizalmát.
Joan ezt is észrevette, és visszatartotta a kérdéseket, amelyekkel bombázni készült Billt. Ehelyett
csendben visszavonult, be a házba, hogy egy csésze kínai teát készítsen, amelyről tudta, hogy
mindig csillapítani szokta Bill migrénjét.
Amikor Joan elment, Bill erőt véve magán félig-meddig lerázta magáról bódulatát, és Will
szemébe nézett. Azután tekintete lecsúszott róla, és szórakozottan elkezdte a füvet tépdesni.
- Will - szólalt meg hirtelen -, én… - idegesen megköszörülte a torkát, és újra rákezdte, nem
túlságosan határozott hangon: - Ide figyelj, Will, mondani akarok valamit, de nehéz elmondani, és
én nem is tudom elég jól kifejezni magam. Először is, én mindig őrülten szerelmes voltam Joanba.
Will ott ült, és különös szemeket vetett Billre, de hagyta, hogy a fiú folytassa.
- Soha nem beszéltem erről, mert… nos, mert attól tartottam, hogy nem vagyok házastársnak
való. Túlságosan nyugtalan vagyok ahhoz, hogy huzamosan letelepedjek egy jóravaló lánnyal, mint
Joan. De úgy éreztem, hogy nem tudok élni nélküle, és éppen meg akartam kérni a kezét, amikor te
megelőztél. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam azóta is, ámbár ez a munka enyhített a
fájdalmamon.
Will a másik sápadt arcát nézte, és várta a folytatást.
- Ez a munka reális reménnyel kecsegtetett, és immár túl vagyok a munka nehezén. Bármilyen
eleven dologról tudok élő hasonmást készíteni. Nos, tudod-e, miért vetettem magam bele ebbe a
kutatásba? El akarom készíteni Joan élő, lélegző ikertestvérét, hogy feleségül vegyem!
Willt kissé meghökkentette a bejelentés. Bill felugrott, és nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni.
- Tudom, pokolian nagy dolgot kérek tőletek. Ez az ügy jóval több, mint tudományos érdekesség.
Érző ember csakis bizalmatlanul fogadhat egy ilyen javaslatot, felesége és önmaga miatt egyaránt.
De őszintén mondom, Will, nem látom, hogy bármilyen baj is származhatnék belőle. Noha
kétségkívül az egyetlen jó következmény az volna, hogy egy önző férfit boldoggá tenne. Az isten
szerelmére, beszélj, mondd meg, mi a véleményed erről?
Will elgondolkodva ült, miközben a zaklatott Bill tovább járkált fel-alá. Egyszer csak
megszólalt:
- Biztos vagy benne, hogy semmilyen fizikai károsodás nem érheti Joant a kísérlet során?
- Ebben biztos vagyok, tökéletesen biztos - szögezte h Bill.
- Akkor, ami engem illet, nincs ellenvetésem. Nem, egyáltalán nincs. Fogalmam sem volt, hogy
szereted Joant, Bill, és mind én, mind pedig Joan nagyon boldogtalanok lettünk volna, ha tudjuk,
hogy szerencsétlenné tettünk téged.
Meglátta a feleségét, amint egy rakott tálcával közeledett.
- Természetesen dönteni ő hivatott - mondotta. - Ha azt mondja, hogy inkább ne, akkor nem
tehetünk semmit.
- Természetesen - adta tudtul egyetértését Bill. De mind a ketten tudták, mi lesz Joan válasza.

- Állj meg egy pillanatra, Will - szólt hirtelen Joan, és a férje a fékpedálra lépett.
A kocsi megállt az utcán, a dombtetőn. A sövény egy nyílásán át a két utas szemügyre vehette
Bill laboratóriumát odalent, a völgyteknőben.
Joan oda mutatott. A "temető" mögötti szántóföldön két ember sétált. Billt a vörös hajérői még
ilyen messziről is meg lehetett ismerni. Társa egy fehér nyári ruhába öltözött nő volt. És ő volt az,
akire Joan a figyelmét összpontosította.
- Él! - suttogta, és hangja mintha remegett volna.
Will bólintott. Észrevette Joan félelmét, és bátorítóan megfogta a kezét. Joan kényszeredetten
mosolygott.
- Nem mindennapos dolog, hogy az ember meglátogatja önmagát - mondotta. - Eléggé
megrendítő volt múlt héten látnom, amint ott fekszik a laborban a heverőn, a piros ruhámban
öltözve, amelyet én viseltem… olyan sápadtan, és… ó, olyan volt, mintha magamat látnám holtan!
- Most már nem halott, és Bill vett neki egy másik ruhát, fel a fejjel hát - bátorította Will. -
Tudom, végtelenül furcsa helyzet, de az egyetlen lehetséges mód, hogy tudományos szemszögből
nézzük a dolgot. Egyedülálló tudományos esemény, és ráadásul még boldoggá is tette Billt.
Egy pillanatig tűnődött.
- Ámbár szeretném, ha mondana nekünk valamit az életre keltési folyamat mibenlétéről -
folytatta Will. - Persze igaza van, ha ezt titokban tartja. Olyan felfedezés ez, amellyel megdöbbentő
módon visszaélhetnének. Gondolj csak a diktátorokra, akik egyetlen ostobán hűséges katonából
ostobán hűséges hadseregeket gyárthatnának! Vagy gondolj a gyárosokra, akik olcsó munkaerőt
gyárthatnának! Egykettőre robotok töltenék meg a világot, eltörölve az egyéniség minden nyomát.
Semmi változatosság, semmi rendkívüliség - így nem is volna érdemes élni.
- Nem - felelte gépiesen Joan, mert gondolatai még mindig odalent időztek; annál a fehér ruhás
alaknál.
Will kiengedte a féket, és a kocsi megindult lefelé a dombról, a laboratórium irányában. A két
ember a mezőn látta jönni a kocsit, és a temetőn keresztül visszasétált, hogy találkozzanak. Akkor
érkeztek az országúthoz, amikor a kocsi megállt.
- Hallo! - köszönt Bill. - Elkéstetek, már egy félórája forr a kannában a víz. Doll meg én már
aggódtunk.
Bill ráment az útra, és a fehér ruhás nő habozva követte. Joan összeszorította száját, és
összeszedte magát, hogy szembenézzen ezzel a megpróbáltatással. Kiszállt a kocsiból, és amíg Will
meg Bill kezet fogtak, elindult, hogy találkozzék az immár élő ikertestvérével.
Doll nyilvánvalóan elhatározta, hogy ugyanígy néz szembe ezzel a találkozással, és a keresetlen
mosoly furcsán azonos kifejezésével arcukon közeledtek egymáshoz, de ez csak a felszín volt,
mályen alatta kíváncsiság és kétség hullámzott. Egyszerre látták és értették meg egymás
arckifejezését, és nevetésben törtek ki. Ez sokat segített.
- Nem is olyan rossz - szólt Doll, és Joan visszatartotta magát, hogy ne tegye ösztönösen
ugyanezt a megjegyzést.
- Nem, távolról sem - helyeselt.
És nem is volt. Mert annak ellenére, hogy Doll ismerősnek látszott, aligha tudta a szokásosnál
nagyobb mértékben azonosítani önmagával. Nem azért, mert öltözéke és hajviselete más volt,
hanem valamiképp az arca, az alakja és a hangja olybá tűnt, mintha másvalakié lett volna.
Nem gondolt rá, hogy mindeddig csak részletekben és meghatározott szögből látta önmagát
bizonyos tükrökben, és hogy a teljes hatás olyasvalami, amit egyszerűen soha nem tapasztalt. Saját
hangját sem hallotta soha, hogy úgy mondjuk, önnön fején kívül - soha néhány lábnyi távolságból.
Mindazonáltal az egész uzsonna alatt némiképp kényelmetlenül érezte magát, ámbár ezt
megpróbálta véka alá rejteni, s egymás után sütögette el a szellemes megjegyzéseit. És vele
szemben az asztalnál ugyancsak mosolygott és könnyedén társalgott a másik énje.
Részletesen egymáshoz hasonlították magukat, és azt találták, hogy minden tekintetben
tökéletesen azonosak, még bal alsó karjukon a pici anyajegy is egyforma. Az ízlésük is egyezett.
Ugyanannyi cukrot tettek a teájukba, és ugyanazokat az ételeket szerették, illetve nem szerették.
- Azt a cukormázas rózsaszínű süteményt néztem ki magamnak - nevetett Doll. - Te is?
Joan igennel felelt, mire megosztoztak rajta.
- Soha nem fog nektek gondot okozni, hogy egymásnak ajándékot vegyetek születésnapra vagy
karácsonyra - jegyezte meg Will. - Milyen jó dolog az, ha az ember pontosan tudja, mire van
szüksége a másiknak!
Bill arcán állandóan széles mosoly ült, és egész idő alatt csak úgy sugárzott belőle a boldogság.
Egyszerre alig volt mondanivalója. Túlságosan boldognak látszott ahhoz, hogy társalogjon, és olyan
szeretettel legeltette szemét Dollon, hogy egyre-másra elvesztette a társalgás fonalát.
- Holnap lesz az esküvőnk! - jelentette be váratlanul, és ők hangot adtak meglepetésüknek az
előzetes értesítés hiánya miatt, de megígérték, hogy ott lesznek.
Az uzsonna után következtek a különféle játékok, és Joan meg Doll hasonló gondolkodásmódja
sok vidám percet szerzett nekik, kivált a találósjátékokban. És kétszer dámáztak, s mind a kétszer
eldöntetlen volt az eredmény.
Vidám estjük volt, és mindannyiuk közül Bill volt a legvidámabb. Mégis, amikor búcsúzásra
került sor, Joan úgy érezte, hogy visszatér a régi kényszeredettség. Amikor kocsijuk elindult, Joan
egy pillanatra még rajta felejtette a szemét Doll arcán, amint Bill mellett állt a kertkapuban, És
megérezte, hogy a jókedve mögött ugyanattól a kényszeredettségtől szenved, mint 6.
Másnap egy távoli anyakönyvi hivatalban Doll meg Bill házasságot kötött egymással. Doll
tekintetében kitalált nevet és születési helyet mondtak be, hogy elkerüljék a nyilvánosságot -
végtére is senki sem vonja kétségbe személyazonosságát.
Megjött és elmúlt a tél.
Úgy tűnt, hogy Doll és Bill boldogan éli közös életét, és négyen olyan közeli barátok maradtak,
amilyenek még soha nem voltak. Dollt is meg Joant is kedvenc időtöltésként hatalmába kerítette a
repülés vágya, és beléptek a helyi repülőklubba. Mindketten vásároltak egy együlésest, és egymás
mellett repülve hosszú utakat tettek meg velük.
Úgyszólván a magukra hagyatottság elleni önvédelemből (őket nem érdekelte a repülés) Bill
meg Will ismét elkezdett együtt dolgozni, tovább merülve az atom titkaiba. Ezúttal azt a még fel
nem fedezett rejtélyi kutatták, hogy miképpen lehet hozzáférkőzni az atom által őrzött potenciális
energiához.
És csaknem azonnal új nyomba ütköztek.
Azelőtt képesek voltak eltéríteni az atomenergiát anélkül, hogy hasznos energiává tudták volna
átalakítani. Olyan volt ez, mintha egy örvénylő folyón egy csomó mesterséges duzzasztógátat
építettek volna különböző pontokon, amelyek megváltoztatták a folyó medrét anélkül, hogy
sodrásának erejét megcsapolták volna - noha ez gyenge és félrevezető hasonlat.
Most azonban Bill meg Will megterveztek és építettek egy csodálatosan bonyolult gépet, amelyet
ugyanolyan ki nem elégítő hasonlattal egy turbógenerátorhoz hasonlíthatnánk, amely hasznosít
valamennyit az örvénytó folyó erejéből.
A "folyó" azonban nagyon is örvénytó volt, és megzabolásához jártasságra és bátorságra volt
szükség. És megvolt annak a veszélye, hogy a hám váratlanul lecsúszik a lóról.

A többiek azonnal észrevették, hogy Doll egészségi állapota fokozatosan romlik. Mindenképpen
meg akarta őrizni szokott derűjét és vidámságát, de nem tudott aludni, és nyugtalan meg ideges lett.
És Joan, aki nem tágított Doll mellől, hirtelen felismerte, mi az, ami nyugtalanítja a lelkét, amely
annyira hasonló az övéhez. A felismerés valósággal megdöbbentette, annyira, hogy egész testében
remegett, de szembenézett a tényekkel.
- Azt hiszem, Dollnak is meg Billnek is jót tenne, ha egy időre ide költöznének, amíg Doll
jobban nem lesz - szólt egy nap meglehetősen bátortalanul Willnek.
- Igen, helyes. Ha gondolod, hogy rá tudod ókat beszélni - felelte Will. Kicsit zavartnak látszott.
- Nagyon is sok üres szobánk van itt - szólt Joan mentegetőzve. - Különben is, segíthetek
Dollnak, ha többet vagyok vele.
Doll, úgy látszott, kapva kap az ajánlaton, noha voltak kételyei, ám Bill ragyogónak találta az
ötletet. Még azon a héten odaköltöztek.
Eleinte javult a helyzet. Doll kezdett rendbe jönni, mind jobban hasonlított természetes énjére.
Sokkal kevésbé volt ideges, és élvezettel vett részt az esti játékokban a másik három oldalán.
Tanulmányozta Will kedvenc játékát, a triktrakot, és kezdte kedvét lelni benne, hogy rendszeresen
és alaposan elpáholta.
És akkor Joan kezdett hanyatlani.
Petyhüdtté, búskomorrá, sőt mogorvává vált. Úgy tűnt, mintha azáltal, hogy Dollnak segített
visszanyerni egészségét, ó maga ugyanazzal a bajjal megfertőződött volna.
Will nyugtalan lett, és ragaszkodott hozzá, hogy Joant vizsgálja meg egy orvos. Az orvos
négyszemközt közölte Willel:
- Semmilyen fizikai baj nincs. Valamilyen titkos aggodalmat dajkál magában, és amíg ez az
aggodalma meg nem szűnik, addig állapota romlani fog. Vegye rá, hogy elárulja magának, mi ez az
aggodalom - nekem nem mondta meg.
Nem árulta el Willnek sem, hiába kérlelte.
És Doll, aki tudta, mi ez a titok, most aggódni kezdett Joan miatt, és egykettőre visszaesett
korábbi idegállapotába.
Így ment ez egy hétig. Rettenetes hét volt ez a két zaklatott és feldúlt férjnek, akik nem tudták,
mitévők legyenek. A következő héten azonban úgy tűnt, hogy mindkét asszony erőt vesz magán, és
kedélyük valamennyire felderült, olykor még nevetni is tudtak.
 A javulás folytatódott, és Bill meg Will úgy ítélte, nyugodtan visszatérhetnek napi munkájukhoz
a laborba, és befejezhetik az atomot megzabolázó gép építését.

Egy nap Will történetesen váratlanul visszament a házba, és azt látta, hogy a két asszony egymás
karjában zokog egy heverőn. Szemét meresztve állt egy pillanatig. Amazok hirtelen észrevették, és
szemüket törülgetve elváltak egymástól.
- Mi történt, Will? Miért jöttél vissza? - kérdezte határozatlanul, szipogva Joan. - Izé… a
logarlécemért. Itthon felejtettem - mondta. - Bill az emlékezetére akarta bízni magát, de azt hiszem,
hiba van valahol a számaiban. Mielőtt tovább vizsgálnánk a gépet, utána akarok nézni. De veletek
mi van?
- Ó, mi jól vagyunk - mondta Doll mesterkélten és nem nagyon meggyázóan. Kifújta az orrát, és
azon volt, hogy összeszedje magát. Ám csaknem rögtön kitört rajta újra a sírás, és Joan vigasztalóan
átölelte.
- Ide figyeljetek! - fortyant fel most Will szokatlanul ingerülten. - Elegem van abból. Jól
tudjátok, hogy Bill meg én a legnagyobb mértékben hajlandók vagyunk törődni a gondjaitokkal,
legyen az bármi. De ti ketten egy szót sem szóltok, csak sírtok és gyötrődtök. Miképpen
segíthetnénk, ha nem mondjátok meg, mi a bajotok? Azt hiszitek, nekünk örömet okoz, hogy
ilyeneknek látunk titeket?
- Elmondom, Will - mondotta csöndesen Joan.
- Ne! - tört ki fojtottan Dollból, de Joan nem vett róla tudomást, és tovább beszélt: - Nem látod,
hogy Bill egy minden részletében velem azonos lényt teremtett? Azonosak az emlékeink és az
érzelmeink. És minthogy Doll pontosan úgy gondolkozik és érez mint én, beléd szerelmes! A kezdet
kezdetétől. Azóta is megpróbálta legyőzni, elnyomni ezt az érzést, és helyette boldoggá tenni Billt.
Doll válla rázkódott a zokogástól. Will gyengéden, vigasztalóan a vállára tette a kezét. Mit
mondjon neki? Semmi nem jutott az eszébe. Még csak nem is álmodott ilyen helyzetről, bármilyen
nyilvánvalónak tűnik is az most.
- Csodálkozol, hogy ez a konfliktus leverte a lábáról? - kérdezte Joan. - Szegény lány! Idehoztam
őt, hogy közelebb legyen hozzád, és ez könnyebbé tette számára a dolgokat.
- De nem úgy számodra - mondta csöndesen Will, és egyenesen a szemébe nézett. - Most már
értem, mi okozta a te bajodat. Miért nem mondtad el nekem, Joan!
- Hogyan is tehettem volna?
Az ajkába harapott, idegesen az ablakhoz ment, és ott megállt, háttal a haverón kuporgó két
asszonynak.
- Micsoda helyzet! - gondolta. - Mit tehetünk? Szegény Bill!
Azon tűnődött, hogy miképpen hozhatná tudomására a szomorú hírt a legjobb barátjának, és
amíg tűnődött, a probléma megoldódott.
Az ablakból, ahol állt, kilátás nyílt végig a széles, árnyas völgyre, és néhány mérföldnyire még
éppen hogy látni lehetett a laboratórium betonépületét, megbújva az egyik távoli domboldal lábánál.
Körülötte szántóföldek voltak, és északi sarkától nagy, arás fákból álló hosszú tölgyfasor indult.
Ilyen magasról és ilyen messziről az egész olyan volt, mint egy asztalra helyezett makett. Will
kedvetlenül meredt a kis fehér dobozra, ahol Bill volt, és megkísérelte rendezni zűrzavaros
gondolatait.
És hihetetlen bár, de ekkor hirtelen a szeme láttára a magasba emelkedett a távolban a fehér
doboz, mészporfelhővé vált, és mielőtt a felhő valamely részecskéje elérte volna legnagyobb
magasságát, a völgynek ezt a részét perzselő, izzó lángfüggöny vágta ketté. A tölgyfák kettős sora,
noha szívósak és bámulatosan mélyen gyökerezők voltak, a hatalmas robbanás erejétől úgy úszott a
levegőben, mint a szélfútta bogáncs pihéje.
Az izzó láng hirtelen eltűnt, mint a fény, ha a fényforrást kikapcsolják, és a helyében vastag,
barna, gomolygó köd maradt, a porhanyóssá vált föld felhője. Will még csak annyit látott, hogy a
kiszakított tölgyfák visszahullnak ebbe a gomolygó, barna felhőbe, és akkor a robbanás hulláma,
amely végigseperte a völgyet, lesújtott a házra.
Az ablak azon nyomban megrázkódott és betört, Will pedig hátrarepült az üvegcserepek
záporában. Esetlenül elterült a földön, és tohonya agya csak akkor ismerte fel, hogy mi történt.
Bill alkati türelmetlensége okozta végül is a vesztét. Nem várt tovább Willre, hanem az
emlékezetében bízva folytatta a géppróbát. És emlékezete megcsalta.
A hám lecsúszott a lóról.

Egy férfi ült a dombtetőn, pompás kilátással az előtte elterülő, nyári napfényben ragyogó, bájos
vidékre. A szántóföldek dús, zöld négyszögei, a dűlőutak fehér szalagjai, a szénakazlak sárga
halmai és a falusi templomtornyok szürke sisakjai a szemnek végtelenül tetsző rajzolattá álltak
össze.
És a méhek álmosítóan zümmögtek, a közelben a legelésző juhnyáj és a gulya a maguk meghitt
hangjait hallatták, és a szomszédos bozót ugyancsak visszhangzott a madarak százainak véget nem
érő kardalától.
De mindez akár egy másik bolygón lehetett volna, mert e boldog környezetben a férfi se nem
látott, se nem hallott. A pokolban érezte magát.
Most két hete, hogy Bill eltávozott. Amikor a gyász kezdett oszladozni, a legkuszább probléma
követte, amely valaha is szorongatta az emberi faj valamely tagját.
Will itt maradt, hogy két asszonnyal éljen, akik mindketten egyforma hevesen szerették ót.
Egyikük sem tudta soha legyőzni vagy elnyomni ezt a szerelmet, bármit csináltak is. Ezzel tisztában
voltak.
Másfelől Will olyan ember volt, aki a két nő egyikét tudta csak szeretni. Az egynejűség mélyen
gyökeredzik a legtöbb normális emberben, és kiváltképpen így volt ez Will esetében. Egyetlen
állandó társsal akarta leélni életét, és ez az egyetlen társ Joan volt.
Most azonban két Joan létezett, külsőben, érzésekben, gondolkodásban azonosak. Mindazonáltal
ők ketten két különálló személy voltak. És kettejük között ott volt ó, kettétépett és meggyötört
ember, akinek az otthoni élete alaktalan romhalmazzá vált.
Lelki gyötrődésén nem tudott munkával enyhíteni, mert amióta Bill olyan tragikus halált halt,
semmihez nem tudott hozzákezdeni egy laboratóriumban.
Joan meg Doll számára sem volt könnyebb. Talán még nehezebb is. Csaknem elviselhetetlen
volt, hogy valakinek saját maga legyen a vetélytársa - még ha barátságos, megértő vetélytárs is -
egy férfi élettársi mivoltának és szerelmének megőrzésében.
Ezen a délutánon mindketten elmentek a repülőklubba, nyilvánvalóan azért, hogy
megpróbáljanak egy időre megszabadulni a gyötrődés terhétől. Noha egyikük sem volt megfelelő
erőnlétben ahhoz, hogy repülőgépet vezessen, mert az idegösszeomlás szakadékának peremén
tántorogtak.
A klub annak a dombnak közelében volt, amelynek tetején Will ült, és igyekezett megoldást
találni egy tökéletesen megoldhatatlannak látszó, páratlan emberi problémára. Nem véletlen volt
hát, hogy az égben támadt hirtelen zúgás miatt felemelte tompa tekintetét, és látta, hogy az ismerős
egyfedelű gépek ott köröznek és kanyarognak a krémszínű gomolyfelhők közötti kék térségekben.
Hátára feküdt a fűben, és úgy figyelte a két gépet. Azon tűnődött, hogy melyik gépen ki ül, de ezt
lehetetlen volt megmondani, mert azonos modellű gépek voltak. De egyébként sem adtak volna
választ a gépek arra a kérdésre, hogy melyikben ül Joan és melyikben Doll, mert gyakran cseréltek
gépet, hogy mindkettő vezetésében jártasságot szerezzenek. Így hát azon tűnődött, mi járhat most a
fejükben odafent…
A gépek egyike kiegyenesítette röptét, és egyre magasabbra emelkedve elhúzott nyugat felé.
Magasabb fordulatszámra kapcsolt motorjának robaja gyengült. A másik gép folytatta fent a
körözést és kanyargást.
Will most behunyta a szemét, és megpróbált szundikálni a meleg verőfényben. Hiába. Lelkének
sötétségében ugyanazok a régi, őrjítő képek, kétségek és kérdések forogtak. Olyan volt, mintha
belebonyolódott volna egy lidérces álomba, amelyből nem tudott felébredni.
A feje felett röpdöső gép motorja hirtelen leállt. Kinyitotta a szemét, de egy pillanatig nem találta
meg a gépet.
Aztán a nappal szemben meglátta, amint dugóhúzó-repülésben zuhan lefelé. Amikor estében
kikerült a nap közvetlen fényköréből, részletesen is megfigyelhette, amint pörögve zuhan, úgyhogy
a szárnyak jelzéseket adó fénytávíróként villogtak. Rémülten látta, hogy már csak pár száz lábnyira
van a földtál.
Magánkívül felugrott.
- Joan! - kiabált rekedten. - Joan!
A gép kitartóan, elkerülhetetlenül folytatta zuhanását, pörögve túlhaladta az ó szemmagasságát
is, és az odalent elterülő szántóföldek egyik zöld négyszögének közepére esett.
Rohanni kezdett lefelé a dombról. Amikor a lezuhanás robaja megütötte a fülét, tűzrózsát látott
kinyílni, mint valami varázslatot a zöld négyszög közepén, s belőle fekete, olajos füst reszkető
bokra emelkedett az ég felé. Könny csordult a szeméből és folyt le szabadon az orcáin.
Mire a helyszínre ért, a pokol már elcsendesült, és ahogy a lángok kihunytak, látta, hogy semmi
nem maradt, csak fekete, alaktalan, szétszórt roncsok, amelyekről felismerhetetlen volt, hogy
emberhez vagy géphez tartoztak-e valaha.
Fékcsikorgás hallatszott az országút felől. Egy mentőautó érkezett a repülőklubból. Két ember
kiugrott, és áttört a sövényen. Egy-két másodperc alatt látták, hogy nincs remény.
- Gyorsan, Mr. Fredericks, ugorjon be - kiáltott egyikük, amikor megismerte Willt. - Egyenesen a
másikhoz kell mennünk.
A másikhoz!
Mielőtt kérdezhetett volna valamit, Willt betuszkolták maguk közé a mentőautó vezetőfülkéjébe.
A jármű gyorsan megfordult, és elrobogott az ellenkező irányba.
- A másik gép is… - kezdte Will, de a szó a torkán akadt.
A vezető az úton tartotta a szemét, amely óránként hatvanmérföldes sebességgel hátrált a
kerekek alatt. Gyászosan bólintott.
- Nem látta, uram? Pontosan ugyanabban a pillanatban és ugyanúgy pörögve zuhant le mind a
kettő. Megrázó szerencsétlenség, rettenetes! Nem tudom, hogyan fejezzem ki együttérzésemet,
uram. Csak azon imádkozom, hogy ez ne bizonyuljon ugyanolyan tragikusnak.

Olyan volt, mintha Will érzéketlenné vált volna. Gondolkodása úgyszólván a tespedésig
lelassult. Úgy ült ott, mint a süketnéma. Nem volt bátorsága hozzá, hogy megpróbáljon
gondolkodni.
De lassan megindultak gondolatai. Joan és Doll pontosan ugyanabban az időben és pontosan
ugyanolyan módon lezuhant. Ez nem volt véletlen. Mindketten ismét ugyanazt gondolták, és ez azt
jelenti, hogy szándékosan zuhantak le!
Észrevette most az egész dologban rejlő iróniát, és nagyot sóhajtott.
Joan és Doll külön-külön megpróbálta a maga módján megoldani a problémát, és mindkettő
ugyanarra a következtetésre jutott, anélkül hogy tudták volna, mire gondol a másik. Belátták, hogy
egyiküknek ki kell lépnie a képből, ha azt akarják, hogy Will boldog legyen. Tudták, hogy aki kilép,
annak maradéktalanul kell ezt megtennie, mert az élet elviselhetetlen volna számára, ha el kell
veszítenie Willt.
És - jellemző módon - mind a kettő azt határozta, hogy ő lesz az, aki feláldozza magát. Doll úgy
érezte, hogy ő betört ide, és tönkretette egy boldog házaspár életét. Nem az ő hibája volt: nem ő
kérte, hogy olyannak teremtsék, aki halálosan szerelmes egy férfiba, aki soha nem lehet az övé.
De úgy érezte, az életére nincs semmi szükség, és létezésének minden pillanatával sérti azt az
embert, akit szeret. Így úgy határozott, hogy lemond az élet ajándékáról.
Joan úgy gondolkodott, hogy részben felelős Doll kéretlen világra hozataláért és az övével
pontosan azonos érzelmeiért és vágyaiért. Ezeket az érzelmeket soha nem viszonozták, kegyetlenül
összezúzták és elgáncsolták. Ez nem volt becsületes dolog. Dollnak ugyanolyan joga van a
boldogságra, mint neki. Joan boldog időszakot élt át Willel, most Dollon a sor.
Így történt, hogy két repülőgép, egymástól egymérföldnyire, pörögve lezuhant, azt a látszatot
akarván kelteni, hogy baleset történt - s ez sikerült is, kivéve egyetlen embert, azt, akinek a
legkevésbé lett volna szabad megtudnia az igazságot.
A gépkocsivezető újra megszólalt:
 - Szörnyű dilemma volt ez nekünk a klubban. Láttuk, hogy lezuhannak, ellenkező irányban, és
mindkét gép kigyulladt. Csak egy tűzoltóautónk és egy mentőautónk van. A tűzoltóautót kellett az
egyik helyre küldenünk, és ezzel a mentőkocsival a másikra robognunk. A tűzoltóautónak, mint
kiderült, itt semmi hasznát nem vehettük volna. Remélem ott, ahová megyünk, még időben érkezett
a segítség!
Úgy tűnt, hogy Will tompult agya egészen közönyösen fogadja ezt be. Ki halt meg az általa látott
repülőgép-szerencsétlenségben, Joan vagy Doll? Joan vagy Doll?
Aztán hirtelen rátört az érzés, hogy csak az eredeti Joan volt az, akit szeretett. Ő volt az az
ember, akit olyan régóta ismert, aki köré érzelmei összpontosultak. A haj, amelyet simogatott, az
ajkak, amelyeket csókolt, a vidám barna szemek, amelyek az ő szemébe mosolyogtak. Ő Dollhoz
így soha nem nyúlt.
Doll mindennek csak az árnyéka volt. Meglehet, hogy voltak emlékei ezekről a dolgokról, de
valóságosan soha nem élte át őket. Az emlékei csak mesterségesek. Igaz, neki azok valóságosnak
tűnhettek.
A mentőautó megérkezett a második repülőgép-szerencsétlenség színhelyére.
A repülőgép lelapított néhány lábnyit a talajból, és nem olyan katasztrofálisan ért földet, mint a
másik. Összegyűrődve feküdt haránt egy kiégett és megfeketedett sövényen. A tűzoltóautó néhány
másodperc alatt eloltotta a lángokat. És a roncsból kiemelték a pilótát, eszméletlen állapotban,
csúnyán összeütve és megégve.
Betették a mentőautóba, és elrobogtak vele a kórházba.

Will már három órája az ágy mellett ült, amikor az ágyban fekvő lány kinyitotta a szemét. Tiszta,
barna szem volt, amely ránézett, azután a kórteremre, anélkül hogy üres tekintetének kifejezése a
legcsekélyebb mértékben is megváltozott volna.
- Joan! - suttogta Will, és megragadta a lány szabad karját - a másik sínbe volt téve. Semmiféle
válasz nem jött. A lány a hátán feküdt, és üres tekintete a mennyezeten nyugodott. Will
megnedvesítette szikkadt ajkait. Nem, nem lehet Joan.
- Doll! - próbálkozott. - Jól érzi magát? Semmi válasz.
- Ismerem ezt az arckifejezést - szólalt meg az orvos, aki ott állt Will mellett. - Elvesztette az
emlékezetét.
- Gondolja, hogy végleg? - kérdezte felkavartan Will.
Az orvos csücsörített a szájával, ezzel jelezte, hogy nem tudja.
- Jóságos Isten! Nincs rá mód, hogy megtudjam, vajon a feleségem-e vagy a sógornőm?
- Ezt senki más nem tudhatja, csak ön, Mr. Fredericks - felelte az orvos. - Mi nem tudjuk
megmondani, melyik gépben ki volt. Azt sem tudjuk megmondani, hogy milyen ruha volt rajtuk,
mert a zuhanás nyomán elégtek és megsemmisültek a ruhák, mielőtt felismertük volna a
fontosságukat. Gyakran emlegettük, hogy a hasonlóságuk már természetellenes. Ön természetesen
meg tudja különböztetni őket egymástól.
- Nem tudom! - felelte Will gyötrődve. - Erre nincs mód.

Másnap a beteg magához tért, felült már, és beszélni is tudott. De emlékezetének egy egész
tartománya megsemmisült. Egyáltalán nem emlékezett az ikertestvérére, sem a hason máskészítési
kísérlet után történtekre.
Az utolsó jelenet, amire emlékezett, az volt, hogy fekszik a laboratóriumi heverőn, és Bill
irányításával végzi az előkészületeket.
A kórházi pszichológus azt mondotta, hogy a lezuhanás megrázkódtatásának hatására
öntudatlanul elnyomta életének azt a részét, amelyre nem akart emlékezni. Most már akkor sem
volna képes emlékezni rá, ha akarna. Meglehet - folytatta a pszichológus -, végül is rá fog jönni az
igazságra saját magával kapcsolatban, de neki - Willnek - ez hónapokba, sőt esetleg évekbe telnék.
Mindazonáltal a Willel és a házasságukkal kapcsolatos emlékei érintetlenek voltak, és a lány
ugyanolyan rajongással szerette, mint mindig.
De Joan volt-e vagy Doll?
 Will egész éjjel ezen törte a fejét, szemernyit sem aludt. De vajon valóban olyan fontos-e ez?
Csak egy maradt meg közülük - miért ne tételezzük fel, hogy ő Joan, és minden menne tovább? Ám
Will tudta, hogy amíg fennáll a kétség és a bizonytalanság, képtelen újra rátalálni arra a régi, szabad
életre, amelyet Joannal élt.
Már-már úgy látszott, hogy ki kell szolgáltatnia a lányt a pszichológusnak, és ez napfényre hozna
mindenféle olyan részletet, amelyet sem ő, sem Joan, sem Bill soha nem kívánt volna felfedni.
Másnap azonban történt valami, ami megváltoztatta a dolgok arculatát.
Az ágy mellett ült, és beszélgetett a lánnyal, aki Joan is lehetett meg Doll is, amikor bejött egy
ápolónő, és közölte Willel, hogy egy ember van itt, és beszélni akar vele. Will kiment, és egy
rendőrtiszt állt ott.
A Bill laboratóriumát elpusztító katasztrófa óta tartott a rendőrség helyszíni vizsgálata;
valamilyen nyom után kutattak, ami a robbanás okára fényt deríthetett volna.
A földbe temetve találtak egy felrobbant és darabokra tört páncélszekrényt, benne könyvek,
iratok és levelek elszenesedett maradványaival. Áttanulmányozták ezeket, anélkül hogy túlságosan
sokat pepecseltek volna velük, és most azt akarta megtudni a tiszt, hogy Will ki tudna-e okosodni
rajtuk.
Will átvette és átnézte a köteget. Volt egy csomó magánlevél és kifizetett áruszámla meg nyugta.
Ezeket a rendőrtiszt hozzájárulásával megsemmisítette. De Bill kísérleti naplói közül háromnak a
megpörkölődött maradványai is a kötegben voltak.
Ezeket Bill saját gyorsírási rendszerében vezette, amelyet Will jól ismert. Az első két napló régi
volt, és nem különösebben érdekes, ám az utolsó - sajnos az, amely a leginkább elszenesedett a
három közül - beszámolót tartalmazott Bill kísérleteiről, hogy életre támassza az élőlényekről
készített hasonmásait.
Az utolsó oldalak arról a kísérletről szóltak, amelynek célja egy másik Joan létrehozása volt, és
az utolsó felismerhető bejegyzés a következőképpen szólt:
"Nehézkes eljárás volt: csövön keresztül pumpáltam, mintha vérátömlesztés lett volna, és ennek
nyomán kis heg maradt Doll nyakának a Tövében, az egyetlen hiba Joan máskülönben tökéletes
hasonmásán. Nem akartam… "
A folytatás elégett.
A rendőrfelügyelő csodálkozására Will szó nélkül megfordult, és visszasietett a kórterembe.
- Engedd még, drágám, hogy megnézzem a nyakadat, hadd lássam, nem haraptad-e meg magad -
szólt tettetett könnyedséggel.
A lány csodálkozott, de hagyta, hogy megvizsgálják.
A legcsekélyebb nyoma sem volt semmiféle hegnek sehol a nyakán.
- Joan vagy - szólt, és boldogan átölelte, már amennyire a sérülései engedték. - Joan vagyok -
ismételte meg a lány, viszonozva csókjait és ölelését.
És végre ismét érezhették a lelki béke áldását.
A Sors, amely oly kemény megpróbáltatásoknak tette ki őket, végre irgalmasnak mutatkozott, és
soha nem tudták meg, hogy Bill kifizetett számlái között, amelyeket Will megsemmisített, volt egy
plasztikai sebész számlája is, amely a következőképp kezdődött:
"Egy műtéti heg eltávolítása a nyakról, kétnapi ápolás és felügyelet."

Elek István fordítása

 Frederik Pohl - Millió Nap

Amit most elmesélek, a jövőben játszódik, mintegy tízezer év múlva. Egy fiatalemberről és egy
lányról szól. Szerelmi történet.
Noha eddig szinte semmit nem mondtam, máris megszorításokat kell tennem, mivel már most
teljesen téves elképzeléseitek vannak. A fiatalember nem fiatal abban az értelemben, ahogy ti - és én
is - egy fiatalembert elképzeltek, ugyanis már százhatvannyolc éves.
. A lány sem lány, de más okból. A szerelmi történet sem stimmel egészen, mert tapasztalataink
alapján feltételezzük, hogy egy szerelmi históriában arról van szó, hogy az egyik fél részéről
megnyilvánuló - nevezzük így - nemi egyesülésre irányuló fennkölt vágy találkozik a másik fél
ösztönös, ám éppoly nemes odaadásával, a mi esetünkben azonban más a helyzet. A történetben
nem sok örömötöket lelitek, ha ezt nem veszitek figyelembe. De ha veszitek a fáradságot, hogy ezt
felfogjátok, akkor éppen olyan izgalmasnak és izgatónak találjátok majd, éppen úgy teli fájó és
mély érzelmekkel, nevetéssel és szomorúsággal, és éppen olyan olvasmányosnak, mint egy mai
szerelmi történetet. Mellesleg a lány azért nem lány, mert férfi.
Most nyilván idegesen megrándultok, és abba akarjátok hagyni az olvasást. Azt kérditek, mi az
ördögnek kell pont két homokos történetét elővezetni, mi szükségetek van erre, de nyugodjatok
meg. Nem szolgálok sem perverz intimitásokkal, sem témával sikamlós kávéházi tréfálkozásokhoz.
Ha ugyanis találkoznátok ezzel a lánnyal, álmotokban sem gondolnátok róla, hogy férfi. Két keble
van, mint bármely normális nőnek, női nemi szervei, csípői nőiesek, arca szőrtelen. Kapásból nőnek
tartanátok, csupán az okozna nehézséget, hogy megállapítsák, milyen fajhoz tartozik, mivel selymes
bundája meg a farka és a füle mögötti kopoltyúnyílások esetleg zavarólag hatnak.
Most dühöngtök? Becsapva érzitek magatokat? Szavamat adom, kedves olvasó, hogy a kicsike
szép, és biztosíthatom, hogy ha férfi vagy, és találkozol vele, eget-földet megmozgatnál, hogy
közelebbről megismerhesd. Dora - így fogjuk nevezni, bár az igazi neve Omikron-Dibázis? Csoport
Octocoidel-Egyensúly S boradus 5314, amiből az utolsó rész egy színárnyalatot jelent, nevezetesen
egy speciális zöldes tónust -, szóval Dora vonzó és elragadó lány. Táncosnő. Művészete szellemi és
testi adottságokat igényel, és a legmagasabb követelményeket támasztja, ami átlagon felüli
tehetséget és kemény gyakorlást jelent, Táncait a súlytalanság állapotában mutatja be; nehéz lenne
leírni. Leginkább egy kígyóember mutatványával lehetne összehasonlítani, amely párosul a
klasszikus balett legnagyobb teljesítményeivel, mint mondjuk Danyilova "haldokló hattyúja",
ugyanakkor meglehetősen szexuális, persze jelképesen, ti azonban jól tudjátok, hogy a legtöbb
dolog, amit szexinek tartunk, csak jelképes, eltekintve az exhibicionistától, aki kigombolja a
nadrágját, de ez inkább ízlés dolga. A Millió Napon, mikor Dora táncol, az emberek visszafojtják
lélegzetüket, és fogadok, ti sem tennétek másként.
Ami pedig azt illeti, hogy említettem, Dora tulajdonképpen férfi; a nézőket cseppet sem érdekli,
műyen nemmel ajándékozta meg a természet. Nektek ugyanilyen lényegtelen lenne, ha közöttük
ülnétek, hiszen nem is tudnátok, hacsak szövetmintát nem vennétek Dora testéből, és a sejtmagokat
elektronmikroszkóp alatt meg nem vizsgálnátok. Ebben az esetben XY kromoszómákat találnátok,
de ez is lényegtelen lenne, mivel ez a természetes és általánosan elfogadott. Ebben a korban a ma
még teljességgel elképzelhetetlen, hihetetlenül bonyolult technika segítségével megoldható, hogy a
magzat különleges adottságait és képességeit jóval a születés előtt megállapítsák, és megtervezzék,
milyen képzés a leghatékonyabb a gyermek számára. Már a sejtosztódás második szakaszában,
pontosabban, mikor a megtermékenyített pete hólyagcsirává alakul, lehetséges a különleges
adottságok felismerése és fejlesztése. Hát nem tennénk ugyanezt mi is, ha képesek volnánk rá? Ha
közölnék velünk, hogy gyermekünk rendkívüli zenei tehetség, nem nyúlnánk a pénztárcánkhoz,
hogy a megfelelő képzést biztosítsuk számára! Szóval, ha egy magzatnál olyan képességeket
állapítanak meg, amelyek alsósorban a nőneműekre jellemzőek, akkor megváltoztatják a nemét.
Azonkívül ennek semmi összefüggése nincs a fajfenntartással, és a változtatás nem gond; az
emberek nem - legalábbis alig - beszélnek róla.
Mi az, hogy "alig"! Mondjuk, úgy tekintik, mint például egy fogtömést. Mindenesetre kisebb
feltűnést kelt, mintha mi hallókészülékkel látunk valakit. Nektek ez az elképzelés szörnyű! Akkor
nézzétek meg figyelmesebben az első szexbombát, aki utatokba kerül, és gondoljatok arra, hogy
akár ő is egy Dora lehetne, hiszen ma sem ritka, hogy felnőttek, noha genetikailag hímneműek, a
fejlett nő testi jegyeivel rendelkeznek. Az anyaméhben végrehajtott csekély változtatás halomra
dönti az öröklött tényezőket, és a fejlődést más utakra tereli. A különbség csak annyi, hogy ma ezek
az esetek véletlenszerűek, és alig tudunk róluk valamit. Csak utólag állapíthatók meg, gondos
vizsgálattal, míg a Millió Napon tudatosan tervezik és valósítják meg, hogy a gyermek neme
megfeleljen képességeinek.
Most már eleget meséltem boráról. Már csak tovább idegesítenélek, ha elmesélném, hogy több
mint két méter tíz magas, és a bőrének földimogyoróvaj illata van. Hozzákezdek inkább a
történethez.
A Millió Nap volt. Dora kiúszott a házából, besiklott egy szállítócsőbe; az áramlás magával
ragadta, nagy sebességgel vitte a tenger felszínéig, és egy vízsugárral nagy ívben a rugalmas
leszállólapra lendítette, pontosan az épület előtt, amelyben - nevezzük így a szirtpad volt, ahol
műsorát be kellett mutatnia.
- Szent ég! - kiáltott fel, miközben bizonytalanul talpra állt, és egy ismeretlen férfi karjaiban
találta magát, akit nevezzünk Donnak.
A találkozás a férfi számára is ugyanolyan váratlan volt. Éppen úton volt, hogy új lábakat
szerezzen be, és mindenre gondolt, csak lányokra nem, ahogy gondolatokba mélyedve ballagott a
mélytengerlakók leszállólapján. Hirtelen vízsugár öntötte el, és egy olyan szép lányt tartott a
karjában, amilyennel még nem találkozott. Gyorsan döntött: éppen hozzám való, gondolta, és mivel
már úgyis a karjában tartotta, határozottan megkérdezte:
- Akarsz a feleségem lenni? A lány nevetve nézett rá.
- Szerdán. - Hangja és a beleegyezés olyan volt a férfinak, mint a simogatás.
Don magas és izmos volt, alakja csodálatos, bőre rézszínű. A neve éppúgy nem Don volt, mint
boráé, de így fogjuk nevezni, mert valóban Adonisz-megjelenésű volt; jellegzetes, izgatóan férfias
vonzerő - hölgyolvasóim értik, mire gondolok. Azonossági színkódja 5290 volt, vagyis néhány
angströmmel a kék tartomány felé Dora 5314-étól, de a frekvenciatartomány szomszédságát már az
első érintéskor érezték, ami hasonló ízlést, érdeklődést és vágyakat jelentett.
Nem kívánlak untatni benneteket, ezért nem írom le részletesen Don foglalkozását. Ezen nem a
megélhetése forrását értem, hanem a foglalkozását mint hivatást, amely tartalmat és értelmet adott
hosszú életének, nehogy unalmában megbolonduljon. Egy csillagközi tarhajón dolgozott. Sokat volt
úton. Egy ekkora hajó irányításához 31 hímnemű és 7 genetikailag nőnemű munkatárs szükséges.
Mindegyiknek megvan a maga meghatározott feladata, és Don egy volt a harmincegyből. Feladata
az volt, hogy döntéseket ellenőrizzen, ez azt jelentette, hogy állandóan radioaktív sugárzásnak volt
kitéve. Ez a sugárzás nem a hajtóműből eredt, hanem a következő szintről, ahol a legénység egyik
nőnemű tagja saját belátása szerint válogatta ki az átfolyó korpuszkuláris sugárzásból a megfelelő
részecskéket, amelyeket egy kamrában fénykvantumokká alakított át, és a hajtóműbe juttatott.
Ronda munka lehet, mondják erre önök, még ha nem is értenek hozzá. Ezért Donnak könnyű,
hajlékony, de rendkívül ellenálló rézszínű fémbőrt kellett hordania. Már említettem bóra színét, de
nyilván arra gondoltatok, hogy napbarnított, ez azonban félreértés.
Azonkívül Don teljes egészében kiborg. Legtöbb sérülékeny és érzékeny szervét régóta
megbízható, tartós szerkezetekkel cserélték fel. Vérkeringését nem szív, hanem egy kadmiumelem
táplálta örvényszivattyú működteti. Tüdejét csak akkor használja, ha hangosan akar beszélni, mivel
vérét a salakanyagoktól ozmikus szűrőbetét tisztítja, az üledéket felbontja, az oxigént kivonja belőle
és visszajuttatja a véráramba. Bizonyos értelemben a huszadik század emberére Don szokatlan - ha
nem rémisztő - hatást gyakorolna, már csak világító műszeme és hétujjú keze miatt is. Ő teljesen
normálisnak tartotta magát, és Dora izgatóan férfiasnak találta. Nagy hatással volt rá, bár annyi
bizonyos, hogy rátok egész más hatással lenne. Utazásai során megkerülte a Proxima Centaurit,
látta a Procyont, felkereste a Mira Ceti titokzatos világait, szállított már mezőgazdasági gépeket és
terményeket a Canopusra és szelíd, kedves háziállatkákat hozott haza az Aldebaran halvány
kísérőjéről. Vörös óriások, fehér törpék; ezer Napot és tízezer bolygót látott. Ideje nagy részét a
csillagok között, úton töltötte, az elmúlt kétszáz évben hajhja ritkán szállt le a Földön. De
benneteket ez lényegében nem is érdekel. Sokkal jobban érdekelnek az emberek, mint a
körülményeik, arra vagytok kíváncsiak, mi történik a két fiatallal. Tehát jó. Az első pillantásra
feltámadt rokonszenv mély vonzalommá, végül tiszta szerelemmé nőtt, és itt tartottak szerdán -
ahogy megbeszélték. A kódoló stúdióban találkoztak, ott volt néhány barát és ismerős, akik az
eseményt megünnepelték, és minden jót kívántak, mialatt azonossági mintájukat szalagra vették és
tárolták. Nevetgéltek és sugdolóztak, nyugalommal viselték az esküvői vendégek tréfáit és
évódásét, frappáns válaszokat adtak, és olykor-olykor elpirultak, ahogy kell. Végül kicserélték
azonosítási szalagjaikat az analóg feljegyzésekkel, és ki-ki ment a maga útjára; Dora a
tengerfenékre, ahol lakott, Don meg az űrhajó fedélzetére.
Valóban megható idill volt. Boldogságban és jókedvben éltek. És máig is élnek, ha meg nem
haltak (amennyiben nem volt kedvük tovább élni)…
És természetesen nem látták egymást soha többé…
Látlak magam előtt, Kedves Olvasó, kedves steakzabáló kortársam a huszadik századból, akinek
az ételt előbb félig szénné kell égetnie, hogy a fogsora és a gyomra megbirkózzék vele, ahogy ott
ülsz elterpeszkedve a fotelban, lábadat kinyújtva, egyik kezeddel elgondolkodva vakarod az orrodat
vagy a füledet, a másikban ez a könyv, miközben a Hi-Fi Monkka) vagy Shankarral háttérzenét
szolgáltat az egészhez. Ugyebár egy szót sem hiszel ebből a történetből, igaz?
Egyetlen szót sem! Az emberek soha nem fognak így élni, mondod, dühösen morogsz valamit, és
újabb jégkockát pottyantasz a whiskybe. Micsoda fecsegés, mondod, micsoda hajánál fogva
előrángatott történet. Ez lenne a szerelmi történet?
Ez. Dora a pulzáló szállítócsövekhez siet, és visszatér tenger alatti otthonába, mert testét a víz
alatti életre tették alkalmassá. Ha elmesélem, milyen mohó várakozással, milyen boldog
izgalommal helyezte Don azonosítási szalagját a jelmanipulátorra, vette fel a lejátszósisakot, és
nyomta meg a gombot - tátva maradna a szátok a csodálkozástól. Vagy felháborodva csóválnátok a
fejeteket, és morognátok magatokban. Ez szerelem? Egyikük sem kap semmit. Én viszont
biztosítlak benneteket, Dora szexuális izgalma és kielégülése semmivel sem marad el James Bond
titkos ügynök szerelmeskedései mögött, sem változatosságát, sem szenvedélyességét tekintve, és
mindent felülmúl, amit úgy az "igazi életben" találni lehet.
Jó, morogjatok csak, és csóváljátok a fejeteket, szívetek joga. Dorát ez aligha érdekli. Ha
egyáltalán gondol rátok, ősős-ki-tudja-hányadfokú-őseire, akkor is valami félmajmoknak képzeli el,
mint ti az Australopithecust a csontváza alapján, amely ötszázezer éve került a földbe. Abban a
világban, ahol Dora otthon van, ti valószínűleg csak néhány másodpercig tudnátok életben maradni.
Az idő folyása egyre gyorsul, vagy azt hiszitek netán, a fejlődés mindig ilyen kedélyesen megy
majd? Vegyétek tudomásul, a görbe gyorsan emelkedik, és egyre gyorsul, mint az exponenciális
függvény görbéje. Először szép lassan és nyugodtan, kezdetben alig emelkedik, de aztán, aztán
bombaként robban a magasba. És ti Scotchot szürcsölő és steakfaló kortársak, az állítható támlájú,
kényelmes tévéfotelban, vegyétek tudomásul, hogy ez az út felfelé még el sem kezdődött, a
bombának még csak a gyújtózsinórja ég. Mi az a Krisztus óta eltelt hat-hétszázezer nap? Dora a
Millió Napon él, tízezer év múlva a jövőben. Teste telítetlen zsírokból áll. Anyagcseréje termékei
alvás közben ürülnek ki szervezetéből, vagyis még W.C.-re sem kell járnia. Ha akarja, csak úgy
szórakozásból, egyik pillanatról a másikra több energiával rendelkezhet, mint amennyit Portugália
egy nap alatt felhasznál, és ezzel pályára állíthat egy hétvégi műholdat, vagy néhány krátert
robbanthat a Hold felszínébe. És nagyon szereti Dont. Vele van minden mozdulata, a tulajdonságai,
különcségeinek minden árnyalata, kezének lágy érintése, csókjainak szenvedélyessége és szexuális
izgalma a szeretkezéskor, mindez elektronikusan tárolt matematikai szimbólumokban, és ha azt
akarja, hogy Don vele legyen, csak fel kell tennie a megfelelő szalagot, és meg kell nyomnia a
gombot.
És Donnál természetesen ugyanez a helyzet. Dora vele van, akár egy Föld körül karingó
gyűrűvárosban parkol a hajója, akár ötven fényévre az Arcturus körül kering. Csak fel kell tennie a
mágnesszalagot, és életre kelti, akkor ott van a karjaiban, és mohón, szenvedélyesen és
fáradhatatlanul szeretik egymást egész éjjel. Természetesen nem testileg, ez nem is lehetséges,
mivel Don kiborg, és testét annyira átalakították, hogy nem is lenne rá képes, de neki nincs
szüksége testre, hogy boldog legyen. A genitáliák nem éreznek semmit, a kezek, ajkak és a keblek
sem, ezek csak receptorok, érzékelik az impulzusokat, és továbbítják. Csak az agy érez, itt nyernek
tartalmat az impulzusok, a halálfélelem és az orgazmus, a jelmanipulátor pedig valamennyi csók és
érintés analóg jeleit közvetlenül Don agyába továbbítja, boldog órákat, szenvedélyes, szelíd
együttléteket borával - vagy Dianával, az édes Rose-zal vagy a nevető Aliciával, mindenkivel,
akivel azonosítási szalagot cserélt vagy cserélni fog.
Ostobaság, mondjátok. Micsoda marhaság. Kedves kortársam, az aftershave-szagú képeddel és
középosztálybeli autóddal, aki naphosszat teleirkált papírokat tologatsz az íróasztal egyik sarkáról a
másikra, mondd meg nekem, mit szólt volna szerinted Dzsingisz kán, ha valaki a huszadik századi
tévékorszak életéről mesélt volna neki, avagy Attila, a hunok királya.

Veres Mihály fordítása

 Fritz Leiber - Az ember, aki sosem fiatalodott meg

Maot egyre nyugtalanabb. Estefelé gyakorta elvánszorog oda, ahol a fekete föld találkozik a
sárga homokkal: álldogál, és bámulja a sivatagot, míg szél nem támad.
Én meg ülök, hátam a nádzsalunak támasztva, és figyelem a Nílust. Nemcsak azért van ez, mert
ő fiatalodik. Belefáradt a föld művelésébe. Inkább rám hagyja, minden figyelmét az állatokra
fordítja. Mindennap egyre távolabb legelteti a birkákat és a kecskéket.
Régen észrevettem én ezt már. Ahogy váltják egymást a generációk, egyre kopárabb, egyre
rosszabbul öntözött a föld. Talán mert több az eső. A házak mind egyszerűbbek - már csak
körülkerített sátrak. Évről évre több család szedi össze a nyáját, és vándorol nyugat felé.
Miért ragaszkodom én oly elszántan a civilizáció e nyomorúságos maradványaihoz - én, aki
láttam, hogyan bontják le a Nagy Piramist Kheopsz fáraó emberei, s viszik vissza a hegyekbe egyik
követ a másik után?
Sokszor töröm a fejem, hogy én miért nem fiatalodom. Ugyanolyan rejtélyes ez számomra, mint
az előttem alázatosan földig hajló néger parasztok.
Irigylem azokat, akik fiatalodnak. Vágyom a bölcsesség és a felelősség apadására, szeretnék
alámerülni a szerelem és a lélegzetelállító izgalmak korszakába, a vég előtti gondtalan évekbe.
De én csak maradok az a harminc-valahány éves szakállas férfi, aki ugyanúgy viseli a
kecskebőrt, mint egykor a zekét és a tógát, mindig az alámerülés közelében, de akivel az sosem
történik meg.
Azt hiszem, velem ez mindig így volt. Miért éppen én nem emlékszem a saját exhumálásomra,
pedig mindenki más igen.
Maot furcsa. Soha nem kér semmit, s amikor esténként hazajön, a tűztől jó messze ül le, zavaros
dalfoszlányokat dúdol, zöld festékkel dörzsöli be a szemhéját, hogy kívánatossá tegye magát, és
minden lehetséges módon megpróbálja átvinni rám a nyugtalanságát. Minden délben abbahagyatja
velem a munkát, hogy elmagyarázza, milyen szívósak lettek a birkáink és a kecskéink.
Már egyetlen fiatal sincs köztünk. Az ifjúkor elérkeztekor vagy még hamarabb elindulnak a
sivatagba. Még a fogatlan, aszott aggastyánok is kilépnek sírgödrükből, s alighogy fölfrissítik
magukat a velük kiásott étellel-itallal, fogják a nyájukat és a feleségüket, és elvándorolnak nyugatra.
Emlékszem az első exhumálásra, melynek tanúja voltam. Egy csupa füst, csupa gép és csupa hír
városban történt. De amit el akarok mesélni, az már egy ősi vidéken történt, ahol kis tanyák,
keskeny utak és egyszerű utcák voltak.
Élt akkor két idős hölgy, Flora és Helen. Alig néhány év telhetett el az ó exhumálásuk óta, de
arra már nem emlékszem. Mintha az unokaöccsük vagy valami olyasféle lettem volna.
Egyszer csak kezdtek kijárni a várostól félmérföldnyire lévő temetőbe, egy régi sírhoz.
Emlékszem, mindig kis virágcsokrokat hoztak vissza magukkal. Nyugodt, megbékélt arcuk egyre
zavartabb lett. A bánat szemmel láthatóan beférkőzött az életükbe.
Múltak az évek. Látogatásaik a temetőbe egyre sűrűsödtek. Egyszer elkísértem őket, s
észrevettem, hogy a sírkő kopott felirata kitisztult, és jól kivehetővé vált, miként az ő arcvonásaik
is. "John, Flora szerető férje…"
Flora gyakran sírdogálta át a fél éjszakát, Helen arca pedig merev kifejezést öltött. Eljöttek a
rokonok, és vigasztalták őket, de ettől még nagyobb lett a bánatuk.
Végül is vadonatúj lett a sírkő, és friss, élénkzöld a fű körülötte, majd eltűnt a nyers, barna
földben. S mintha ezek nyomán Florának és Helennek valami bizonytalan előérzete támadt volna,
úrrá lettek bánatukon, fölkeresték a minisztert, a temetkezési vállalkozót, majd az orvost, és
elintéztek egyet-mást.
Egy hűvös őszi napon, amikor az elszáradt, megbarnult levelek fölhulltak a fákra, megkezdődött
a szertartás - üres halottaskocsi, néma, fekete autók. A temetőben láttunk egy-két ásós embert, akik
tapintatosan elfordultak a frissen nyitott sírgödörtől. Aztán Flora és Helen keserves zokogása és a
miniszter ünnepélyes szavai kíséretében egy hosszú, keskeny ládát emeltek ki a gödörből, és a
halottaskocsihoz vitték.
 Otthon aztán kicsavarozták és leemelték a láda fedelét, majd megláttuk Johnt, a viaszarcú öreg
férfit, akire hosszú élet várt.
Másnap, valószínűleg az ősrégi rítusnak megfelelően, kivették a ládából, a temetkezési
vállalkozó levetkőztette, ereiből lecsapolt valami büdös folyadékot, és befecskendezte a piros vért.
Aztán fölemelték, és ágyba fektették. Majd néhány órás dermedt várakozás után a vér keringeni
kezdett. Ő megrázkódott, s első lélegzete felhörgött. Flora leült mellé az ágyra, és rettegve,
görcsösen ölelte át.
John azonban súlyos beteg volt, pihennie kellett, így az orvos intett Florának, hogy menjen ki a
szobából. Sose felejtem el, milyen volt az arca, mikor becsukta az ajtót.
Tulajdonképpen boldognak kellett volna lennem, de ahogy visszaemlékszem, az volt az érzésem,
van valami nem egészen normális a dologban. Bár meglehet, az élet nagy fordulópontjairól szerzett
első tapasztalataink mindig ily módon hatnak ránk.
Szeretem Maot-t. A sok száz nő, akit a világban kóborolva őelőtte szerettem, nem von le
érzéseim őszinteségéből. Nem úgy léptem az életébe vagy a többiekébe, mint más szerelmes -
kilépve a sírból vagy valami szörnyű, szenvedélyes vita nyomán. Én mindig sodródom.
Maot tudja, hogy van valami különös bennem. De ez nem akadályozza meg abban, hogy elérje
nálam, amit kíván.
Szeretem Maot-t, és végül is persze eleget teszek kívánalmainak. Csak előbb sétálgatok egy
kicsit a Nílus partján, fölidézem a hozzá fűződő csalóka és kellemes emlékeimet.
Első emlékképeim a leghomályosabbak, s ezeket a legnehezebb megfejtenem. Attól félek, ha
csak egy kicsit is mögéjük látnék, szörnyű felismerés törne rám. Talán sosem leszek képes megtenni
a kellő erőfeszítéseket.
Minden előzmény nélkül, ködös zűrzavarban, sötétség és félelem a kezdet. Hatalmas, távoli
ország polgára vagyok, szakállam nincs, ruhám ócska és rongyos, de korom és külsőm nem
különbözik a mostanitól. Az ország százszorta nagyobb Egyiptomnál, mégis csak egy a sok közül. A
világ minden népe ismeri egymást, a föld nem lapos, hanem gömbölyű, úszik a napszigetekkel
tarkított óriási végtelenben, s nincs bezárva egy csillagokkal teliszórt bura alá.
Gépek mindenütt, a hírek úgy terjednek a világban, mint a kiáltás, és rengeteg a vágy. Sosem
álmodott bőség, korlátlan lehetőségek. Az emberek mégsem boldogok. Félelemben élnek. Ha jól
emlékszem, nem háborútól félnek, nem attól, hogy valamely ellenséges város megtámadja vagy
elpusztítja őket. Valami mástól, ami a levegőn túlról jön, a csillagokról támad. A mérgezett
felhőktől. A csillogó por halált okozó szemcséitől.
De mindennél szörnyűbbek a csak kósza hírből ismert fegyverek. Örökkévalóságnak tűnő
hónapokon át várakozunk e háború közelségében. Tudjuk, hogy a hibákat már elkövették, a
visszavonhatatlan lépéseket megtették, az utolsó lehetőségeket eljátszották. Várjuk a véget. Úgy
tűnik, mintha lett volna valami különös oka a végsőkig feszített reménytelenségnek és rettegésnek.
Mintha korábban világméretű háborúk zajlottak volna, s talán mindegyikből azzal a kétségbeesett
fogadkozással tértünk vissza, hogy az lesz az utolsó. De ilyesmire nem emlékszem már. A világ és
én minden valószínűség szerint e katasztrófa árnyékában, az egyetemes exhumálás során
teremtődtünk.
Múlnak a hónapok. Aztán csodálatosképp a háború hihetetlen módon visszaszorul. Enyhül a
feszültség. A felhők fölemelkednek. Mindenki tevékenykedik, tárgyal és tervezget. Egyre jobban
reménykedik a tartós békében.
De az nem tart sokáig. A hatalmas világégésből egy Hitler nevű zsarnok lép elő. Furcsa, hogy ez
a név megmaradt bennem annyi évezred múltán. Seregei elárasztották a földgolyót.
Sikerük mégis kérészéletű. Visszaszorítják őket, és Hitler névtelenségbe süllyed. Végül szinte
ismeretlen, félénk kis agitátor.
Ismét béke következik, de ez sem tart soká. Majd újabb háború, az előzőnél kevésbé félelmetes, s
aztán ismét nyugalmasabb korszak.
S ez így megy tovább.
Néha arra gondolok (kénytelen vagyok kitartani emellett), hogy az idő valamikor az ellenkező
irányban haladt, s aztán a végső háború következtében visszafordította önmagát, és végigjárja
korábbi állomásait. S hogy a mi mostani életünk csak visszatérés, visszapörgetés. A nagy
meghátrálás.
Ez esetben az idő újra megfordulhat. Talán ismét elérhetjük a határt. De mégsem…
A gondolatot elsodorta a hömpölygő Nílus.
Ma is elhagyja a völgyet egy család. Kora reggel óta vánszorognak fölfelé a homokos
hegyszorosban. S most visszafordulnak, talán azért, hogy egy utolsó pillantást vessenek a sárga
sziklák ívére, körvonalaik kirajzolódnak a reggeli égen - az emberek hosszúkás, az állatok lapos
foltok.
Maot is figyel mellettem. De nem szól semmit. Biztos bennem.
A sziklán már nincs senki és semmi. Ők hamarosan elfelejtik a Nílust s annak zaklató
emlékképeit.
Egész életünk felejtés és lezárás. Miként az anya befogadja gyermekét, a nagy gondolatok úgy
enyésznek el a zseni agyában. Eleinte ott vannak mindenütt. Körülvesznek, mint a levegő. Aztán jön
a beszűkülés. Később már nem mindenki tud róluk. Majd előlép egy nagy ember, magába fogadja
őket, és titokká válnak. Csak a zavaró tudat marad meg, hogy valami fontos tűnt el.
Én láttam Shakespeare-t, amint visszaírja nagy drámáit. Figyeltem Szókratészt, amint
visszatöprengi nagy gondolatait. Hallottam Jézust, amint visszafelé hirdeti igéit.
Egy kőbe vésett felirat örök életűnek tűnik. Ahogy megyek vissza az évszázadokban, mindig
ugyanolyan marad, csak egy kicsit kevésbé kopott. Reménykedem, talán legalább ez megmarad. De
egy napon mégis eljön az írnok, és gondos munkával kitölti a rovátkákat, és végül sima lesz a kő.
Aztán már csak ő tudja, mi volt odaírva. S ahogy ő fiatalodik, ezt is árökre elfelejti.
Minden cselekedetünkkel így van ez. Házunk elújul, mi levakoljuk, és lassanként elhordjuk a
nyersanyagot a bányába, a kőfejtőbe, az erdőbe és a mezőre. Ruhánk elújul és levetjük. Mi is
megfiatalodunk, felejtünk, és vaksin anyát keresünk.
Már mindenki elment. Csak Maot és én ténfergünk itt.
Nem hittem, hogy ennyire hamar eljön. Most, hogy ilyen közel a vég, úgy látszik, siet a
természet.
Föltételezem, hogy mások is kószálnak a Nílus mentén imitt-amott, de szeretném azt hinni, hogy
mi vagyunk az utolsók a feledés eljövetele előtt, akik látják a szertefoszló mezőket, az utolsók, akik
még annak bizonyos ismeretében tekintenek a folyóra, hogy egykor mit jelképezett.
A mi világunkban az elveszett okok győzedelmeskednek. A második háború után, amiről
beszéltem, az én tengerentúli hazámban hosszú békekorszak következett. Abban az időben élt
köztünk egy indián nevű primitív nép, mellőzötten és kirekesztve, elhagyott helyeken kellett élniük.
Nem adtunk tudást ezeknek az embereknek. Mindenkit kinevettünk volna, aki azt állítja, hogy
képesek nekünk kárt okozni.
De valami fölszította köztük a lázadás szikráját. Bandákba verődtek, fölfegyverezték magukat
íjakkal és kezdetleges puskákkal, megindították a harcot ellenünk.
Kisebb, lényegtelen ütközetekben csaptunk össze velük, ezek sosem voltak eldöntő erejűek. Ók
kitartottak, mindig újrakezdték a harcot, csapdát állítottak a katonáknak és a társzekereknek, folyton
zaklattak bennünket, időnként már jelentős rohamokat indítottak ellenünk.
De még mindig amolyan apró-cseprő nyűgnek tekintettük őket, s jutott idő az egymás közt vívott
polgárháborúba bonyolódni.
Ez a háború szomorú eredménnyel zárult. A fekete bőrű lakosság rab szolgasorba süllyedt, és
munkaeszközünkké vált a házban és a ház körül.
Az indiánok egyre félelmetesebbé váltak. Lépésről lépésre visszaszorítottak bennünket a tágas
közép-nyugati folyók és síkságok vidékéről, át az erdő borította hegyeken, kelet felé.
A keleti parton tartottuk magunkat egy ideig, főleg egy tengerentúli szigetlakó néppel kötött
szövetség eredményeként, ugyanis föladtuk a függetlenségünket.
Történt egy szívet melengető esemény. A néger rabszolgákat összegyűjtötték, hajókba zsúfolták,
a kontinens déli partjaira szállították, ott vagy nyomban fölszabadultak, vagy harcias törzsek kezébe
kerültek, s aztán azok engedték el őket.
De az indiánok nyomása fokozódott, néha külföldi szövetségesek is segítették ókat. Városról
városra, faluról falura, településről településre szedtük a sátorfánkat, és áthajóztunk a tengeren. A
végén az indiánok furcsa módon már egyre békésebbek lettek, úgyhogy az utolsó hajóba szállók
már talán nem is tőlük, inkább az otthonukat rejtő hatalmas, néma erdők természetfeletti erejétől
félve menekültek.
Délen az aztékok üvegkést és kemény hegyű kardot ragadtak, és kiűzték… azt hiszem, a
spanyolokat.
A következő század folyamán az egész nyugati kontinens feledésbe merült, csak valami kísértő,
homályos emlékkép maradt róla.
Növekvő rémuralom és tudatlanság, állandó határvillongások, elnyomottak lázadása, majd
elnyomókká válása - ez jellemezte a történelem következő korszakát.
Egyszer azt hittem, más lesz a világ. Egy hatalmas és erős nép, a rómaiak léptek föl, és uralmuk
alá vetették a földarabolt világ nagy részét.
De a stabilitás átmenetinek bizonyult. Az alávetettek ismét uralkodóikra törtek. A rómaiakat
visszaszorították - Angliából, Egyiptomból, Galliából, Ázsiából, Görögországból. A pusztaságból
feltámadt Karthágó sikeresen mérkőzött meg a római hatalommal. A rómaiak visszamenekültek
Rómába, jelentőségük és számuk csökkent, majd elsodorta őket a népvándorlás egy hulláma.
Termékeny gondolataik egy pompás századon át világítottak Athénban, majd hatástalanná váltak.
Ezek után a hanyatlás állandó békével folytatódott. Nagyon sokáig nem kellett attól tartanom,
hogy ez a tendencia megváltozik.
Kivéve ezt az utolsó esetet.
Egyiptom szilárd és napsütötte és száraz volt, teli szentélyekkel és síremlékekkel, megszokás és
nyugalom uralta, így hát azt hittem, fönnmarad. A szinte változatlanul múló évszázadok
megerősítettek e hitemben. Úgy gondoltam, ha csak el nem érjük a fordulópontot, végre
megnyugodhatunk.
De beköszöntöttek az esőzések, a szentélyek és síremlékek kitöltik a sziklák foghíjait, a
megszokást és nyugalmat a nomádok zaklatásai borítják fel.
Ha létezik fordulópont, addig nem következik be, míg ember és állat közösséget alkot.
Egyiptom ugyanúgy semmivé válik, mint a többi.
Maot és én holnap útra kelünk. A nyájat már összetereltük. A sátrat már fölszedtük.
Maot tündöklően fiatal. Igazán szeret.
Furcsa lesz a sivatagban. Oly nagyon hamar sor kerül majd utolsó és legédesebb csókunkra,
aztán ó csacsogni fog nekem, mint egy kisgyerek, s én gondját viselem, míg megtaláljuk az
édesanyját.
Vagy talán magára hagyom őt a sivatagban egy napon, és az édesanyja talál rá.
Én pedig megyek tovább.

Dobrás Zsófia fordítása

 ISAAC ASIMOV : LENG AZ INGA

Amikor azon a napon beléptem az irodába, John Harman az íróasztala mellett ült és töprengett.
Mindennapos látvány volt akkoriban, hogy fejét a kezére hajtva ül, és bámul ki a Hudsonra,
miközben arcát mogorva fintor torzítja - nagyon is mindennapos látvány. Aligha volt rendjén való,
hogy ez a harcias kis ember napról napra így emészti magát, amikor pedig jog szerint
megérdemelné, hogy a világ magasztalja és tömjénezze. Lehuppantam a székre.

- Látta a vezércikket a mai Clarionban, főnök? Fáradt, véres szemmel nézett rám.

- Nem láttam. Mit írnak? Hogy az Úr bosszúja ismét utolért? - Hangjából csak úgy csöpögött a
maró gúny.

- Ezúttal kissé tovább mennek, főnök - feleltem. - Figyeljen csak ! Ezt írják:

"Holnap lesz a napja, hogy John Harman megkísérli az egek meggyalázását. Holnap ez az ember
az egész világ közvéleményét és lelkiismeretét kihívja maga ellen, szembe fog szegülni az Istennel.

Az embernek nem adatott meg, hogy mindenhová elmenjen, ahová nagyratörése és vágyai
vezetik. Vannak dolguk, amelyek örök időkre megtagadtattak tőle, és e dolgok egyike az a törekvés,
hogy elérjük a csillagokat. Akárcsak Éva, John Harman a tiltott gyümölcsből akar enni, és akárcsak
Éva, méltóképpen meg fog ezért bűnhődni.

Nem elég azonban a puszta beszéd. Ha megengedjük neki, hogy ilyeténképp kiváltsa az Úr
bosszúállását, a törvénysértés az emberiségé és nem csupán Harmané. Ha megengedjük, hogy
véghezvigye ördögi tervét, cinkosokká válunk, és az isteni bosszú éppúgy utolér majd bennünket is.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy azonnali intézkedések történjenek annak megakadályozására,
hogy Harman úgynevezett rakétahajójában holnap útnak induljon. A kormány azzal, hogy nem
hajlandó ilyen lépésekre, erőszakos fellépésre kényszeríthet. Ha nem rendelkezik úgy, hogy
kobozzák el a rakétahajót, vagy zárják börtönbe Harmant, sor kerülhet rá, hogy a feldühödött
polgárok a saját kezükbe veszik az ügyet..." Harman magából kikelve felugrott a székről, és az
újságot kitépve a kezemből, dühödten a sarokba vágta.

- Leplezetlen felhívás lincselésre - őrjöngött. - Ide nézzen !

Öt vagy hat borítékot felém hajított. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjam, mi áll bennük.

- Ezek is halállal fenyegetik? - kérdeztem.

- Igen, pontosan. Intézkednem kellett az épület előtti rendőrjárőr erősítéséről és motorkerékpáros

rendőrkíséretről, amikor holnap átmegyek a hídon a kísérleti terepre.

Izgatott léptekkel járt fel-alá a szobában.

- Nem tudom, mitévő legyek, Clifford. Csaknem tíz évig dolgoztam a Prometheuson. Gürcöltem,
egy vagyont ráköltöttem, mindent feladtam, ami élni érdemessé teszi az életet, és miért? Hogy egy
csomó ostoba evangelizátor felhergelje ellenem a közvéleményt, annyira, hogy már az életem sincs
biztonságban.
 - Maga előtte jár a korának, főnök - vontam meg beletörődő mozdulattal a vállam, amitől
őrjöngve rám rontott:

- Mit ért azon, hogy előtte járok a koromnak? Most 1973 van. A világ már fél évszázada kész az
űrhajózásra. Ötven esztendővel ezelőtt az emberek már arról a napról beszéltek, álmodtak, amikor
az ember kiszabadíthatja magát a Föld kötelékéből, és az űr mélyére hatolhat. A tudomány ötven
éve közeledik lépésről lépésre a célja felé, és most... most én végre a kezemben tartom, látom, maga
pedig azt mondja, hogy a világ nincs rám felkészülve.

- A húszas és harmincas évek az anarchia, a hanyatlás és a törvénytelenségek évei voltak,

emlékezzék csak vissza ezekre az időkre - figyelmeztettem tapintatosan. - Nem fogadhatja el őket
ismérvként.

- Tudom, tudom. Az 1914-es első háborúról meg az 1940-es második háborúról akar beszélni.
Régi történet ez számomra; apám harcolt a másodikban, nagyapám pedig az elsőben. Mindazonáltal
ezekben az időkben virágzott a tudomány. Az emberek akkoriban nem féltek; álmodoztak
valamiképp, és mertek. Amikor mechanikai és tudományos dolgokról volt szó, nem érvényesült
semmiféle maradiság. Egyetlen elmélet sem volt túlságosan radikális, egyetlen felfedezés sem
túlságosan forradalmi ahhoz, hogy fejlesszék, hogy közzétegyék. Ma a száraz rothadás
hatalmasodott el a világon, amikor egy olyan nagyszerű látomást, mint az űrutazás, "az Isten
kihívásé"-nak kiáltanak ki.

Feje lassan lehajlott, és hogy elrejtse reszkető ajkait és szemében a könnyeket, John Harman
elfordult. De csak egy pillanatra. Aztán újra kiegyenesedett, és tűzben égő szemmel felkiáltott:

- De én megmutatom nekik! Végigcsinálom, még ha a pokol, az ég meg a föld össze is esküszik

ellenem. Túlságosan sokat fektettem bele ahhoz, hogy abbahagyjam.

- Ne mérgelődjék, főnök - tanácsoltam. - Ez nem tenne jót magának holnap, amikor beszáll abba
a hajóba. Az esélyei, hogy élve megússza, amúgy sem túlságosan nagyok, hát még milyen kicsik
lennének, ha az izgalomtál és a dühtől elcsigázottan indulna útnak.

- Igaza van. Ne beszéljünk róla többet. Hol van Shelton?

- Odaát az Intézetben. A különleges fotólemezeket intézi, hogy átküldjék hozzánk. - Már régen
elment, nemde?

- Nem különösebben régen; de figyeljen rám, főnök, valami nincs rendjén ezzel az emberrel.
Nem szeretem Sheldont.

- Szamárság! Két éve van nálam, és nincs rá panaszom.

- Helyes! - tártam ki a kezem, beletörődve a változhatatlanba. - Ha nem akar rám hallgatni, ne

hallgasson rám. Ez nem változtat azon a tényen, hogy rajtakaptam, amint Otis Eidredge-nek azokat
a förtelmes irományait olvassa. Tudja, az efféléket: "Vigyázz, emberiség, mert közeledik az utolsó
ítélet napja ! Bűnhődni fogtok bűneitekért. Tartsatok bűnbánatot, hogy megmeneküljetek." És más
hasonló ősrégi ócskaságok.

Harman felhorkant az utótattól:

- Olcsó evangelizátori demagógia! Azt hiszem, ez a típus soha nem fog kiveszni a világból,
legalábbis amíg lesz hozzá elegendő idióta. Mégsem ítélheti el Sheltont csak azért. mert olvassa
ezeket az irományokat. Alkalmilag magam is olvastam őket.

- Azt állítja, hogy a járdán találta, és csak "puszta kíváncsiságból" olvasott bele, de annyi biztos,
hogy láttam, amint a táskájából vette elő. Azonkívül minden vasárnap templomba megy.

- És ez bűn? Manapság mindenki templomba jár!

- Igen, de nem a Huszadik Század Evangéliumi Társaságába. Ez Eldredge temploma. Ez

meglepte Harmant. Nyilvánvalóan ezt most először hallotta.

- Úgy gondolom, ez már valami. Egyik szemünket rajta kell tartanunk.

De ezután különböző dolgok történtek, és megfeledkeztünk Sheltonról - mígnem túlságosan késő

nem lett.

A kísérlet előtti napra kevés teendő maradt, átmentem hát a szomszédos szobába, és elővettem
Harmannek az Intézet számára készített zárójelentését. Az én dolgom volt a belé csúszott tévedések
vagy elírások kijavítása, de attól tartok, nem voltam eléggé alapos. Az igazat megvallva, nem
tudtam összpontosítani a figyelmemet. Minden pillanatban saját gondolataimba merültem el.

Furcsának tűnt ez a lárma, amit az űrutazás körül csaptak. Amikor Harman vagy hat hónappal
ezelőtt bejelentette, hogy a Prometheus építése a befejezéshez közeledik, a tudományos körök
ujjongtak. Természetesen kijelentéseikben óvatosak voltak, és minden szavukat mérlegre tették, de
lelkesedésük őszinte volt.

A tömegek azonban nem így fogadták a bejelentést. Önöknek a huszonegyedik században ez

talán furcsának tűnik, nekünk azonban, a 73-as évnek azokban a napjaiban bizonyára számolnunk
kellett volna vele. Az emberek nem voltak valami haladóak akkoriban. Éveken át fellendülőben volt
a vallásosság, és amikor az egyházak egyöntetűen szót emeltek Harman rakétája ellen, nos, előállt
ez a helyzet.

Először az ellenállás az egyházakra korlátozódott, mi pedig azt hittük, hogy az fokozatosan meg
fog szűnni. De nem így történt. Az újságok felkapták a dolgot, és szó szerint elterjesztették az
evangéliumot. Szegény Harman meglepően rövid idő alatt a világ kiközösítettje lett, és akkor
elkezdődtek a bajok.

Naponta kapta a halálos fenyegetéseket és az Isten bosszújára emlékeztető intelmeket. Ha kiment

az utcára, nem volt biztonságban. A szekták tucatjai, amelyek egyikéhez sem tartozott - egyike volt
az akkori idők igen gyér számú szabadgondolkodóinak, amit ugyancsak a fejére olvastak -, egyházi
átok alá helyezték. És mindennek a tetejében Otis Eldredge meg az ő Evangéliumi Társasága
uszítani kezdték a lakosságot.

Eldredge furcsa egy figura volt - egyike azoknak a maguk nemében tehetséges embereknek,
akikből olyan sok van. Kénköves szókészlettel rendelkező jó szónok lévén, úgyszólván hipnotizálni
tudta a tömeget. Húszezer ember olyan volt a kezében, mint a gitt, ha hallótávolságba tudta kapni
őket. És négy hónapig mennydörgött Harman ellen; négy hónapig özönvízként áradt a szájából a
nyilvános kárhoztatás őrjöngő szónoklatok formájában. És négy hónapig gyűlt a világ haragja.

De Harmant nem lehetett megijeszteni. Apró, öt egész két tized lábnyi termetébe annyi bátorság
szorult, mint öt hat láb magas emberbe. Minél inkább üvöltöttek a farkasok, annál szilárdabban
vetette meg lábát ott, ahol állt. Csaknem isteni - ellenségei szerint ördögi - konoksággal tartott ki
álláspontja mellett, s egyetlen hüvelyknyivel sem hátrált meg. Ám külső szilárdságában én, aki
ismertem őt, csak nagy belső szomorúságának és keserű csalódottságának tökéletlen leplezését
láttam.

Amikor idáig értem gondolataimban, megszólalt a bejárati csengő, s én meglepetten talpra

ugrottam. Azokban az időkben nagyon kevés látogatónk volt.

Kinéztem az ablakon, és egy magas, testes alakot láttam, amint Cassidy rendőr őrmesterrel
beszélget. Rögtön megismertem: Howard Winstead volt, az Intézet igazgatója. Harman kisietett az
üdvözlésére, és miután néhány szót váltottak, bejöttek az irodába. Utánuk mentem, mert kíváncsi
voltam, mi lehet az, ami idehozta Winsteadet, aki inkább politikus volt, mint tudós.

Winstead először nem látszott valami nyugodtnak; nem szokásos kellemes önmaga volt.
Zavartan elkerülte Harman tekintetét, és néhány konvencionális mondatot motyogott az időjárásról.
Azután diplomatikusnak semmiképp sem mondható nyerseséggel egyenesen a tárgyra tért:

- John - szólt -, mi volna, ha egy időre elhalasztanád a kísérletet?

- Valójában azt akarnád, hogy adjam fel a tervet, nemde? Nos, nem adom fel, és ez az
elhatározásom végleges.

Winstead felemelte a kezét.

- Várj, John, ne izgasd magad. Hadd, hogy elmondjam, amit akarok. Tudom, az Intézet
hozzájárult, hogy szabad kezet ad neked, és azt is tudom, hogy a költségeknek legalább a felét te
fizetted a saját zsebedből, de - nem hajthatod végre, amit akartál.

- Igazán? - horkant fel Harman gúnyosan.

- !de figyelj, John, te a tudományodban jártas vagy, de nem vagy jártas az emberi valódban,
márpedig én igen. Ez nem az "őrült évtizedek" világa, akár felismered ezt, akár nem. 1940 óta
mélyreható változások történtek. - S ami most következett, az nyilvánvalóan gondosan előkészített
szónoklat volt:

Az első világháború után, mint tudod, a világ egyöntetűen hátat fordított a vallásnak és a
konvencióknak. Az emberek megcsömörlöttek, elvesztették illúzióikat, cinikusak és kiábrándultak
lettek. Eldredge ezt úgy nevezi, hogy "gonoszak és bűnösök". Ennek ellenére a tudomány virágzott,
vannak, akik azt mondják, mindig az ilyen konvencióktól mentes időszakokban virágzik. A
tudomány szempontjából ez "aranykor" volt.

Mindazonáltal ismered a korszak politikai és gazdasági történetét. A politikai zűrzavar és a

nemzetközi anarchia időszaka volt; öngyilkos, ostoba, tébolyult időszak - a második világháborúban
csúcsosodott ki. És ahogy az első világháború a kiábrándultság időszakához vezetett, a második
kiváltotta a valláshoz való visszatérést.

Az emberek megcsömörlöttek az "őrült évtizedek"-től. Elegük volt belőlük, és mindennél jobban

féltek a hozzájuk való visszatéréstől. Ennek még a lehetőségét is kizárandó, megtagadták azoknak
az évtizedeknek a szokásait. Mint látod, indítékaik érthetőek és dicséretesek. Vége a szabadságnak,
a kiábrándultságnak, a konvenciók hiányának, mindez ma már a múlté. Egy második viktoriánus
korban élünk; és ez természetes is, hiszen az emberi történelem az inga lengéseit követi, és az inga
most a vallás és a konvenciók felé leng ki.

A fél évszázaddal ezelőtti időkből csupán egy dolog maradt érintetlenül: az emberiség
tudománytisztelete. Szesztilalom van nálunk, a nők dohányzását törvény tiltja, tilos a kozmetikai
szerek használata, a kivágott ruha és a rövid szoknya ma ismeretlen, a válást elítéljük. Ám a
tudományt nem korlátoztuk - eddig még.

A tudománynak kötelessége hát, hogy körültekintő legyen, és ne lázítsa fel maga ellen az
embereket. Nagyon könnyű elhitetni velük - és Otis Eldredge veszélyesen közel került hozzá, hogy
ezt megtegye egyik-másik beszédében -, hogy a második világháború borzalmait a tudomány hozta
ránk. A tudomány megelőzte a kultúrát, fogják mondani az emberek, a technológia elébe vágott a
szociológiának, és az egyensúlynak ez a hiánya volt, ami csaknem elpusztította a világot. Nem
tudom, de hajlok rá, hogy azt higgyem, van valami ebben.

De tudod, mi történnék, ha valaha is sor kerülne erre? A tudományos kutatást akár be is

tilthatják, vagy ha ilyen messzire nem is mennek el, egész biztosan olyan szigorúan szabályoznák,
hogy ezzel megfojtanák, hanyatlásba kényszerítenék. Ez pedig olyan súlyos csapás volna, amelyből
az emberiség egy évezred alatt sem térne magához.

Márpedig a te kísérleti repülésed az, ami mindezt kiválthatja. A közvéleményt annyira felizgatod,
hogy nehéz lesz megnyugtatni őket. Figyelmeztetlek, John. A következmények téged sújtanak majd.
Egy pillanatra halotti csönd volt, aztán Harman arcára kényszeredett mosoly ült.

- Hallod-e, Howard, árnyakat látsz a falon, és megijedtél tőlük. Azt akarod mondani, hogy
komolyan hiszed: a világ, úgy, ahogy van, kész elmerülni egy második sötét középkorban? Elvégre
is az értelmes emberek a tudomány oldalán állnak, nem gondolod?

- Ha így van, nem sok maradt belőlük, szerintem. - Winstead pipát vett elő a zsebéből, és amíg
lassan megtöltötte dohánnyal; folytatta: - Eldredge két hónappal ezelőtt megalapította a
Becsületesek Ligáját. B. L. -nek hívják magukat, és létszámuk hihetetlenül megnőtt. Csak az
Egyesült Államokban húszmillió tagjuk van. Eldredge azzal kérkedik, hogy a következő
választások után övé lesz a kongresszusi többség; és ebben alighanem több az gazság, mint a blöff.
Máris serény kilincselés folyik egy olyan törvény érdekében, amely megtiltaná a rakétakísérleteket.
Igen, John, veszélyesen közel vagyunk ahhoz, hogy üldözni kezdjék a tudományt. - Gyors, ideges
szippantásokkal pöfékelt.

- De mi van, ha sikerül a kísérletem, Howard?

- Ugyan ! Magad tudod a legjobban, mik az esélyek. Saját becslésed szerint egy a tízhez annak
az esélye, hogy élve megúszod.

- Mit számít ez? A következő kísérletező tanul majd a hibáimból, és az ő kilátásai már jobbak
lesznek. Ez a tudományos módszer.

- A tömegnek fogalma sincs a tudományos módszerről, és nem is akar tudni róla. Nos, mit szólsz
a dologhoz? Lefújod a kísérletet?

Harman felugrott, olyan hevesen, hogy széke nagyot reccsenve felborult.

- Tisztában vagy vele, hogy mi az, amit kérsz tőlem? Azt akarod, hogy egyszerűen feladjam
életem munkáját, az álmomat? Azt hiszed, hajlandó vagyok karba tett kezekkel ülni és várni, amíg a
te drágalátos közvéleményed mellém áll ? Gondolod, még az én életemben megváltozik a
közvélemény? Itt a válaszom: elidegeníthetetlen jogom az ismeretszerzés. A tudománynak
elidegeníthetetlen joga a haladás és a beavatkozásmentes fejlődés. A világ téved, amikor
beavatkozik a dolgaimba; az igazság mellettem áll. És ha megpróbáltatásoknak teszem is ki magam,
nem adom fel a jogaimat.

Winstead gondterhelten rázta a fejét.

- Nincs igazad, John, amikor "elidegeníthetetlen" jogokról beszélsz. Amit "jog"-nak mondasz, az
csupán általánosan elfogadott előjog. Amit a társadalom elfogad, az a jog; amit nem fogad el, az
nem helyénvaló.

- Vajon Eldredge barátod egyetértene ezzel a meghatározásoddal ? - kérdezte keserűen Harman.

- Nem, nem értene egyet, de ez nem is fontos. Vedd azoknak az afrikai törzseknek az esetét, akik
mindig is kannibálok voltak. Úgy nőttek fel, mint kannibálok, náluk az emberevés sok évszázados
hagyomány, és a társadalmuk elfogadja ezt a gyakorlatot. Az ő szemükben az emberevés helyes
dolog, és miért is ne lenne az? Láthatod hát, hogy milyen viszonylagos az egész fogalom, és hogy
milyen semmitmondó az elgondolásod arról, hogy a kísérletek végzése a te "elidegeníthetetlen"
jogod.

- Tudod-e, Howard, hogy hivatást tévesztettél, amikor nem ügyvédnek mentél. - Harman valóban
kezdett méregbe gurulni. - Minden molyrágta érvet előszedtél, ami csak eszedbe jutott. Az isten
szerelmére, ember, miért teszel úgy, mintha bűnnek tartanád, ha valaki nem akar együtt üvölteni a
tömeggel? Csak nem vallod a feltétlen egyöntetűség, szokványosság, ortodoxia, közhelyszerűség
igazát? A tudomány sokkal hamarabb kimúlnék az általad vázolt program alapján, mint a
törvényhozási tilalmak következtében.

Harman felállt, és vádló ujjal mutatott a másikra.

- Elárulod a tudományt és az olyan dicső lázadók hagyományát, mint Galilei, Darwin, Einstein
és a hozzájuk hasonlók. Rakétám holnap a tervezett időben útnak indul, bármit mondasz is te meg a
többi vaskalapos az Egyesült Államokban. Ez az utolsó szavam, és a továbbiakban nem vagyok
kíváncsi a véleményedre. Jó napot, kint tágasabb! Az Intézet vezetője elvörösödve fordult hozzám.

- Maga a tanúm, fiatalember, hogy én figyelmeztettem ezt az önfejű idiótát, ezt... ezt a kelekótya
megszállottat. - Még hadart valamit, aztán a tüzes méltatlankodás megtestesüléseként elhagyta a
szobát.

Amikor elment, Harman hozzám fordult.

- Halljuk, mi a véleménye ezekről a dolgokról? Gondolom, egyetért Winsteaddel. Egyetlen

lehetséges válasz volt, és én ezt választottam:

- Nem azért fizet engem, főnök, hogy ne teljesítsem az utasításait. Én kitartok maga mellett.

Ebben a pillanatban Shelton jött be, és Harman mindkettőnket elzavart, hogy isten tudja,
hányadszor, nézzük át a röppályára vonatkozó számításokat, ő maga pedig elment, hogy lefeküdjön.

Másnap, július 15-én páratlan tündöklő hajnalra ébredtünk, és Harman, Shelton meg jómagam
csaknem vidám hangulatban keltünk át a Hudsonon, és mentünk oda, ahol - megfelelő rendőri
erőktől körülvéve - ragyogó nagyszerűségében magasodott a Prometheus.

Körülötte, látszólag biztonságos távolságban, kötelek mögött méreteiben óriási tömeg

hullámzott. Többségük ellenséges volt, és rekedten ordítozott. Egy futó pillanatig, amikor a
kíséretünkben lévő motorkerékpáros rendőrök utat nyitottak nekünk a tömegben, a fülünkig elhatoló
kiáltások és szitkozódások csaknem meggyőztek róla, hogy hallgatnunk kellett volna Winsteadre.

De Harman mit se törődött a tömeggel, sőt megvető és dölyfös mosollyal nyugtázta, amikor
valaki így kiáltott felé: "Itt megy John Harman, ez az ördögfajzat!" Nyugodt hangon eligazított
bennünket az űrhajó felülvizsgálatával kapcsolatos feladatainkról. Én a lábnyi vastagságú külső
falat és a tömítéseket ellenőriztem, azután meggyőződtem róla, hogy a légtisztító jól működik.
Shelton a vízálló védőburát és az üzemanyagtartályokat vizsgálta meg. Végül Harman kipróbálta az
esetlen űrruhát, azt megfelelőnek tartotta, és bejelentette, hogy útra kész.

A tömeg megmozdult. Némelyek kutyafuttában deszkákból egy dobogót eszkábáltak össze, és

azon egy meglepő figura emelkedett ki a tömegből. Magas, szikár ember, keskeny aszkétaarc,
mélyen ülő, égő szemek, fürkészőek és félig csukottak, s mindezt sűrű, fehér sörény koronázza meg
- Otis Eldredge volt. A tömeg azonnal felismerte, és sokan tapsoltak. A lelkesedés nőttön-nőtt, és
hamarosan az egész forrongó embertömeg rekedten üvöltözve éltette.

Kezét felemelve csendre intette a tömeget, majd Harmanhez fordult, aki meglepetten és undorral
nézte, s hosszú, csontos ujjával rámutatott.

- John Harman, te ördögfajzat, sátáni ivadék, gonosz céllal jöttél ide. Arra készülsz, hogy
szentségtörő módon megkíséreld az áthatolást ama fátylon, amelyen túl az ember számára tiltott
terület kezdődik. A Paradicsom tiltott gyümölcsét ízleled meg, és vigyázz, nehogy a bűn
gyümölcseit ízleld.

A tömeg egetverő tetszésnyilvánításban tört ki, ő pedig így folytatta:

- Az Isten ujja rád mutat, John Harman. Nem fogja megengedni, hogy a művét bemocskolják.
John Harman, te ma meghalsz. - Növekvő hangerővel beszélt, és utolsó szavait prófétai
szenvedéllyel harsogta el.

Harman lekicsinylően elfordult. Erős, tiszta hangon a rendőr őrmesterhez fordult.

- Őrmester úr, van rá mód, hogy eltávolítsuk ezeket a nézőket? A próbarepülést bizonyos
pusztítás kísérheti, mert a rakéta robban, márpedig ezek nagyon közel tülekszenek. A rendőrtiszt
barátságtalan, éles hangon válaszolt:

- Ha attól fél, Mr. Harman hogy a tömeg megtámadja, miért nem ezt mondja? De ne aggódjék,
mi visszatartjuk őket. Ami pedig azt a veszélyt illeti, ami ettél a szerkentyűtől ered... - fintorogva
hangosat sercentett a Prometheus irányában, amivel a gúnyos kitörések és üvöltések áradatát
váltotta ki.

Harman egy szót se szólt, csak csendben bemászott a hajóba. Amikor ezt tette, különös fajta
csend ülte meg a tömeget; tapintható feszültség. Nem történt kísérlet az tarhajó megrohamozására,
amit pedig én elkerülhetetlennek tartottam. Ellenkezőleg, maga Otis Eldredge azt kiabálta az
emberek fejé, hogy vonuljanak hátrább.

- Engedjétek bűneihez a bűnöst - kiáltotta. - Enyém a bosszú, mondá az Úr. Amikor a pillanat
közeledett, Shelton oldalba lökött.

- Táguljunk innét - suttogta feszült hangon. - A rakétarobbanás méreg. - Így szólván futásnak
eredt, nyugtalanul integetve nekem, hogy kövessem.

Még el sem értük a tömeget, amikor borzalmas dörgés támadt mögöttem. A forró levegő egy
hulláma söpört el felettem. Valamilyen robogó tárgy ijesztő sistergéssel húzott el a fülem mellett, és
valami erőteljesen a földhöz vágott. Néhány pillanatig kábultan feküdtem, a fülem csöngött, és a
fejem szédült.

Amikor támolyogva ismét lábra álltam, rettenetes látvány tárult elém. Nyilván a Prometheus
egész üzemanyagkészlete egyszerre felrobbant, és ahol egy perccel előbb még az tarhajó állt, ott
most csak egy tátongó üreg látszott. Körös-körül minden tele volt szórva roncsokkal. Szívet tépő
volt a sebesültek jajgatása és a sok szétroncsolt test - de nem kísérlem meg, hogy képet adjak róluk.

Figyelmemet magára vonta egy gyenge nyögés a lábamnál. Odanéztem, és a rémülettől hápogni
kezdtem, mert Shelton feküdt ott, a tarkója csupa vér.

- Én tettem ezt. - Hangja nyers volt és diadalmas, de ugyanakkor olyan halk, hogy alig hallottam.
- Én vagyok a tettes. Feltörtem a folyékony oxigénes tartályokat, és amikor a szikra átfutott az
acetilénkeveréken, az egész átkozott mindenség felrobbant. - Néhány mély lélegzetet vett, és
megpróbált megmozdulni, de nem tudott. - Egy roncsdarab, úgy látszik, megütött, de nem törődöm
vele. Abban a tudatban halok meg, hogy...

Hangja már csak rekedt nyöszörgés volt, és arcára kiült a vértanúk elragadtatott kifejezése.
Ezután meghalt, és én képtelen voltam a szívemben elmarasztalni őt.

Először ekkor jutott eszembe Harman. Manhattenbál és Jersey Cityből mentőautók voltak a
helyszínen, és az egyik elrobogott mintegy ötszáz yardnyira, egy fás térségre, ahol a fák
koronájában fennakadva hevert a Prometheus elülső fülkéjének egy szétroncsolt töredéke. Oda
sántikáltam, amilyen gyorsan csak tudtam, de már rég kiemelték Harmant, és elszirénáztak vele,
mire odaértem.

Ezután nem maradtam ott. A szervezetlen tömeg most csak a halottakkal és sebesültekkel
törődött, de ha magukhoz térnek, és minden gondjuk a bosszú lesz, az életem annyit sem ér, mint
egy szalmaszál. A megfontolt bátorság parancsát követtem, és csendben odébbálltam.

Számomra nyugtalan hét következett. Egy barátom lakásán rejtőzködtem, mert több lett volna,
mint amennyit az életem ér, ha hagyom, hogy lássanak és felismerjenek. Maga Harman egy Jersey
City-i kórházban feküdt; csak horzsolásokat és zúzódásokat szenvedett- hála a robbanás
tolóerejének és a fák koronájának, amelyek tompították a Prometheus esését. Rá jutott a világ
dühének oroszlánrésze.

New York és az egész világ majdhogynem tombolt. A városban az újságok óriási szalagcímekkel
jelentek meg, "A bűn ára: 28 halott, 73 sebesült" - nyomtatták vérvörös betlikkel. A vezércikkek
Harman életét követelték, tartóztassák le, és állítsák esküdtszék elé első fokú gyilkosságért.

Az öt megye területén végigviharzott a félelmetes kiáltás: "Lincseljétek meg !", és ezrével

tódultak az emberek a folyón át Jersey City felé. Otis Eldredge vonult az élen, mindkét lábszára
gipszben, s egy nyitott gépkocsiból szónokolt menet közben a tömeghez. Valóságos hadsereg volt.

Jersey City polgármestere, Carson, minden rendelkezésre álló rendőrt kivezényelt, és izgatottan
telefonált Trentonba az állami polgárőrségért. New York megszigorította az ellenőrzést a hidakon és
a városból kivezető alagutaknál, de addigra már sok ezren eltávoztak. Szabályos ütközetek voltak
ezen a július 16-án a jerseyi tengerparton. A tömeghez képest elenyésző számú rendőr válogatás
nélkül gumibotozott, de egyre jobban visszaszorították őket. Lovas rendőrök rohamozták
kérlelhetetlenül a tömeget, de az a számok puszta erejénél fogva felőrölte és lerángatta a támadókat.
A tömeg csak akkor torpant meg, amikor könnygázt használtak ellene, de ekkor sem hátrált meg.
 Másnap katonai rögtönítélő bíráskodást hirdettek meg, és az állami polgárőrség bevonult Jersey
Citybe. Ez a lincselők végét jelentette. Eldredge-et felszólították, hogy tárgyaljon a polgármesterrel,
és a tárgyalás után felhívta a követőit, hogy oszoljanak szél.

Carson polgármester nyilatkozat az újságoknak:

- John Harmannek bűnéért meg kell szenvednie, de nagyon fontos, hogy ezt törvényesen tegye.
Most az igazságszolgáltatáson a sor, és New Jersey állam megteszi a szükséges lépéseket.

A hét végére nagyjából helyreállt a rend, és Harman kisiklott a közvélemény reflektorának

fényköréből. További két hét, és alig esett már szó róla az újságokban, kivéve azt a személyére
történt néhány utalást, amely a kongresszus mindkét háza által egybehangzó szavazással elfogadott
rakétaellenes új Zittman-törvényjavaslat tárgyalása során hangzott el.

Harman azonban még a kórházban maradt. Semmiféle bírósági eljárás nem indult ellene, de
olybá tűnt, hogy sorsa végül is az lehet, hogy meghatározatlan időtartamra "védőőrizetbe" veszik.
Ezért rászántam magam, hogy tegyek valamit.

A Temple Kárház Jersey City egyik elhagyatott külső kerületében van, és egy sötét, holdtalan
éjszaka minden nehézség nélkül, észrevétlenül behatoltam a kórház területére. Magam is meg
voltam lepve, hogy milyen könnyedén belopództam egy alagsori ablakon át, egyetlen ökölcsapással
eszméletlenségre kárhoztattam egy álmos ügyeletest, és eljutottam a 15E számú szobához, amely a
napló szerint Harman szobája volt.

- Ki van itt? - Harman meglepett kiáltása zene volt füleimnek. - Css! Csöndet! Én vagyok, Cliff
McKenny.

- Cliff! Mit csinál maga itt?

- Megpróbálom kicsempészni magát innen. Ha ezt nem teszem meg, előfordulhat, hogy élete
végéig itt marad. Gyerünk, indulás!

Felrángattam rá a ruháját, közben beszélgettünk, és pillanatok múlva már a folyosón osontunk

végig. Észrevétlenül kijutottunk az épületből, és alig tudta még Harman összeszedni a gondolatait
ahhoz, hogy kérdezgetni kezdjen, már benn ültünk a kórház előtt várakozó kocsimban.

- Mi történt azóta ? - ez volt az első kérdése. - Semmire nem emlékszem attól kezdve, hogy
begyújtottam a rakétamotort, egészen addig, amíg magamhoz nem tértem a kórházban.

- A kórházban semmit nem meséltek magának!

- Egy árva szót se - esküdözött. - Pedig én már berekedtem, annyit kérdeztem.

Így hát elmondtam neki az egész történetet a robbanástól kezdve. A döbbent meglepetéstől
kitágult a szeme, amikor a halottakról meg a sebesültekről beszéltem, és düh lobbant bennük,
amikor Shelton árulásáról hallott. A lázongások és a lincselési kísérlet hallatán egy káromkodást
fojtott el összezárt ajkai között.

- Természetesen az újságok gyilkosságról üvöltöztek - fejeztem be a történetet -, de a "gyilkos"

címkét nem tudták magára tűzni. Próbálkoztak gondatlanságból elkövetett emberöléssel is, de
túlságosan sok szemtanú volt, akik hallották, hogy a rendőr őrmestertől követelte a tömeg
eltávolítását, de az megtagadta a követelés teljesítését. Ez természetesen mentesíti magát a vád alól.
Maga a rendőr őrmester meghalt a robbanástól, így őt nem állíthatták oda bűnbaknak. Eldredge még
mindig a búvóhelyéről üvöltözik, így nincs biztonságban. A legjobb volna, ha távoznék, mielőtt
még nem késő.

Harman beleegyezően bólintott.

- Eldredge nemde túlélte a robbanást?

- Sajnos igen. Mindkét lábát eltörte, de ahhoz, hogy befogja a száját, több kell ennél. Egy
további hét eltelt, mire elértem jövendő menedékünket - a nagybátyám minnesotai farmját. Itt,
ebben az elhagyatott és isten háta mögötti falusi közösségben húztuk meg magunkat addig, amíg a
Harman eltűnése miatti felzúdulás fokozatosan elült, és a tessék - lássék nyomozás utánunk
megszűnt. Egyébként a nyomozás igazán rövid volt, mert a hatóságok alighanem inkább
megkönnyebbülten, semmint nyugtalanul fogadták eltűnésünk hírét.

A béke és a nyugalom csodákat művelt Harmannel. Hat hónap alatt új embernek látszott kész
volt fontolóra venni egy második űrhajózási kísérletet. Márpedig ha egyszer rátette a lelkét
valamire, nincs az a szerencsétlenség a világban, amely megállíthatná.

- Első ízben elkövettem azt a hibát - mondta nekem egy téli napon -, hogy bejelentettem a
kísérletet. Számításba kellett volna vennem az emberek hangulatát, úgy, ahogy Winstead mondotta.
Ezúttal azonban - s a két kezét egymáshoz dörzsölve a távolba merengett - elébük vágok. A
kísérletet titokban fogom elvégezni, teljes titokban. Komoran elnevettem magam.

- Erre szükség is lesz. Van róla tudomása, hogy a jövőben minden rakétakísérlet, még ha csak
merőben elméleti kutatásról van is szó, halállal büntetendő?

- Szóval aggódik?

- Természetesen nem, főnök. Csupán megállapítok egy tényt. És íme, egy másik puszta tény is:
mi ketten egymagunk nem tudunk egy űrhajót megépíteni.

- Erre én is gondoltam, Cliff, és kisütöttem magamban egy lehetőséget. Sőt, mi több, még a
pénzről is gondoskodni tudok. De magának útra kell kelnie. Először is el kell utaznia Chicagóba, és
fel kell keresnie a Roberts és Scranton céget, és fel kell vennie mindent, ami megmaradt az apai
örökségemből - bánatosan hozzátette -, aminek több mint a fele elment az első űrhajóra. Aztán
derítse ki a régi csapatbeliek, Harry Jenkins, Joe 0'Brian, Neil Stanton és a többi hollétét, amennyit
csak tud közülük. És térjen vissza olyan gyorsan, ahogy csak lehet. Kifáraszt a késedelem.

Két nap múlva útnak indultam Chicagóba. Nagybátyám hozzájárulását könnyen megszereztem
az egész ügyhöz.

- Egy juhnyájért éppúgy felakaszthatnak, mint egy bárányért - morgott göthösen -, eriggy hát.
Úgyis benne vagyok már nyakig, rátehetünk még egy lapáttal, gondolom. Időbe tartott az út, hát
még a sok rábeszélés, de végül sikerült rávennem négy embert, hogy velem jöjjön: a hármat, akiket
Harman említett és egy másikat, Saul Simonoffot. Ezzel az erősen csökkentett számú személyzettel
és azzal a félmillióval, amennyit Harman meghagyott az apjától rámaradt állítólagos milliókból,
hozzákezdett főnököm a munkához.

Az Új Prometheus megépítésének története külön regény - öt esztendei elkedvetlenedés és

bizonytalanság története. Apránként készült el a szerencsétlen sorsú Prometheus testvérhajója,
Chicagóban vásároltuk meg hozzá a tartógerendákat, New Yorkban a berilliumacél lemezeket, San
Franciscóban a vanádium cellákat és az ország különböző zugaiban a különböző egyéb tételeket.

Minden nehézség azonban legyőzhetőnek bizonyult. Nehogy magunkra tereljük a gyanút,

bevásárlásainkat időben alaposan széthúztuk, valamint rendeléseinket különböző helyekre adtuk fel.
Ehhez szükségünk volt barátok együttműködésére, mindazonáltal azok akkoriban nem tudták, hogy
milyen célt szolgálnak a bevásárlásaink.

Az üzemanyagot magunknak kellett előállítanunk, tíztonnányit, és alighanem ez volt mind között

a legnehezebb feladat; annyi bizonyos, hogy a legtöbb idő erre ment, el. És végül, amint Harman
pénze megcsappant, szembekerültünk a legnagyobb problémával: takarékoskodnunk kellett.
Kezdettől tudtuk, hogy az Új Prometheust nem építhetjük olyan nagyra és olyan tökéletesre, mint
amilyen az első űrhajó volt, de hamar kiderült, hogy felszerelését annyira csökkentenünk kell, hogy
az már veszélyesen megközelíti a katasztrófaszintet. A visszalökő rács alig volt kielégítő, és
szükségképp lemondtunk a próbálkozásról mindenféle rádió-összeköttetés tekintetében. És az évek
során, amíg mi Minnesota északi részén egy isten háta mögötti területen dolgoztunk, a világ tovább
haladt, és Winstead jóslatairól kiderült, hogy bámulatosan célba talált velük.

Az 1973 és 1978 közötti öt esztendő eseményeit jól ismerik a mai iskolás gyerekek; ekkor
tetőződött az, amit most "újviktoriánus kor"-nak nevezünk. Azoknak az éveknek a történései, ha
most gondolunk vissza rájuk, úgyszólván hihetetleneknek tűnnek.

Az űrkutatás törvényen kívül helyezésére az időszak legelején került sor, de ez az elkövetkező

évek tudományellenes intézkedéseihez hasonlítva csak puszta kezdet volt. A következő, 1974-es
kongresszusi választások eredményeként Eldredge kezébe került a kongresszus, és a szenátusban is
feléje billent a hatalmi mérleg nyelve.

Ettől kezdve nem vesztegették az időt. A kilencvenharmadik kongresszus első ülésszakán

elfogadták a híres Stonely-Carter-törvényjavaslatot. Ezzel létrehozták a Tudományos Kutatások
Szövetségi Nyomozóirodáját - TKSZNY -, amely teljhatalmat kapott az országban mindenfajta
kutatás törvényességének kivizsgálására. Minden laboratóriumtól, fett légyen az ipari vagy
egyetemi, megkövetelték, hogy minden tervezett kutatásról előre terjesszék be az információkat
ennek az új irodának, amelynek joga volt mindazokat a kutatásokat betiltani, amelyeket
helytelenített.

Az elkerülhetetlen fellebbezés a Legfelsőbb Bírósághoz 1974. november 9-én következett be a

Westly kontra Simmons ügyben, amelyben a stanfordi Joseph Westly fenntartotta a jogát, hogy
folytassa atomenergia-kutatásait, azon az alapon, hogy a StonelyCarter - féle törvény
alkotmányellenes.

Mekkora figyelemmel kísértük ezt a pert mi öten, a középnyugati hófúvások által elzárva a
külvilágtól! Valamennyi minneapolisi és St. Paul-i lapot járattunk - kétnapi késéssel érkeztek
hozzánk -, és faltuk a róla szóló cikkekei. Az izgatott várakozás két hónapja alatt szünetelt a munka
az Új Prometheuson.

Eleinte elterjedt a hír, hogy a bíróság alkotmányellenesnek fogja nyilvánítani a törvényt, és

hatalmas tüntetéseket szerveztek minden nagyobb városban ez ellen az eshetőség ellen. A
Becsületesek Ligája érvényesítette nagy befolyását - és még a Legfelsőbb Bíróság is alávetette
magát. Öt szavazattal négy ellen alkotmányosnak ítélték a törvényi. Egyetlen ember szavazatával
megfojtották a tudományt.

És nem kétséges, hogy megfojtották. Az iroda tagjai szívvel-lélekkel Eldredge emberei voltak, és
mindent betiltottak, aminek nem volt azonnali ipari felhasználása.
 - A tudomány túlságosan messzire ment - mondotta Eldredge ekkortájt tartott egyik híres
beszédében. - Meghatározatlan ideig meg kell állítanunk, és időt hagynunk a világnak, hogy
felzárkózhassék. Csak így és az Istenben bízva remélhetjük, hogy elérjük az egyetemes és állandó
jólétet.

Ez azonban Eldredge utolsó kijelentéseinek egyike volt. Soha nem épült fel teljesen 1973 ama
végzetes júliusi napján elszenvedett lábtöréséből, és az a kimerítő életmód, amit azóta is folytatott,
szervezetét jobban megviselte, mintsem elbírhatta volna. 1976. február 2-án elhunyt, s a kitörő
gyász méreteihez hasonlót Lincoln meggyilkolása óta nem láttak.

Halálának a dolgok menetére nem volt közvetlen hatása. A TKSZNY előírásai valójában az évek
múlásával párhuzamosan még szigorodtak is. A tudományok annyira senyvedtek és fulladoztak,
hogy az egyetemek és főiskolák kénytelenek voltak ismét a filozófiát és a klasszika filológiát fő
stúdiumként megjelölni - és ennek következtében az egyetemi hallgatók száma visszaesett a
huszadik század eleji szintre.

Többé-kevésbé ugyanez volt a helyzet az egész civilizált világon, a legmélyebbre Anglia

süllyedt, és talán a legkevésbé Németország esett vissza, ahol az újviktoriánus befolyás utolsóként
érvényesült.

A tudomány napja 1978 tavaszán állt a legalacsonyabban, alig egy hónappal az Új Prometheus
elkészülte előtt. Ekkor fogadták el a "húsvéti ediktum"-ot, amely egy nappal húsvét előtt lépett
életbe. Ez a rendelet megtiltott mindenfajta önálló kutatást vagy kísérletet. A TKSZNY ezt követően
fenntartotta magának a jogot, hogy kizárólag csak olyan kutatásokat engedélyezzen, amelyeket ő
rendelt el.

Ezen a húsvétvasárnapon John Harman meg én az Új Prometheus csillogó fémteste előtt álltunk;
én a legmélyebb búskomorságba süllyedve, ő csaknem derűs hangulatban.

- Nos, Clifford fiam - fordult hozzám-, az utolsó tonna üzemanyag, némi kis fényesítés, és
készen állok a második kísérletre. Ezúttal nem lesznek közöttünk sheltonok. - És egy himnuszt
dúdolt, azt, amelyet a rádió azokban a napokban éjjel-nappal játszott, és az ismétlés puszta
gyakoriságától még az olyan rebellisek is énekelték, mint mi.

Sebzetten nyöszörögtem:

- Semmi értelme, főnök. Tíz az egyhez, hogy fent végzi, valahol az űrben, de még ha vissza is
térne, minden bizonnyal felkötik. Semmiképp sem nyerhetünk. - Fejem fájdalmasan ingott egyik
oldalról a másikra.

- Ugyan! Nem maradhat ez így, Cliff.

- Szerintem így marad. Winsteadnek akkoriban igaza volt. Az inga leng, és 1945 óta ellenünkre
leng. Megelőztük a korunkat, vagy éppenséggel lemaradtunk.

- Ne említsd azt a bolond Winsteadet. Te is ugyanabba a hibába esel. Az irányzatok évszázadokig

és évezredekig tartanak, nem pedig évekig vagy évtizedekig. Ötszáz éve a tudomány felé haladunk.
Ezt az irányzatot nem fordíthatod meg harminc év alatt.

- Akkor mi az, ami ma van? - kérdeztem, maró gúnnyal a hangomban.

- Az őrült évtizedek túlságosan gyors előrehaladására bekövetkezett átmeneti reakcióról van szó.
Pontosan ilyen reakció köszöntött be a romantika korában - az első viktoriánus időszakban -, amely
a tizennyolcadik századi felvilágosodás korának túlságosan gyors előrehaladását követte.

- Valóban így gondolja? - Nyilvánvaló magabiztossága meghökkentett.

- Természetesen. A mostani időszaknak megvan a maga tökéletes hasonmása abban a görcsös

"újjászületés"-ben, amely száz évvel ezelőtt ütötte fel a fejét Amerika Bibliaövezetének
kisvárosaiban. Talán egy hétig mindenkit megszállt a hitbuzgóság, és az erény diadalmasan
uralkodott, azután sorra mind visszazökkent a régi kerékvágásba, és az ördög visszanyerte uralmát.

- Valóban, vannak ma is jelei a visszazökkenésnek. A Becsületesek Ligája Eldredge halála óta

egyik perpatvart éli át a másik után. Vagy féltucatnyi frakció működik már. Azok a nagyon is
szélsőséges intézkedések, amelyeket a hatalmon lévők hoznak, segítenek nekünk, mert az országnak
egyre inkább elege van az egészből.

És ezzel véget ért a vita - mint rendesen, az én tökéletes vereségemmel.

Egy hónap múlva az Új Prometheus készen volt. Távolról sem volt olyan fényes és gyönyörű,
mint az eredeti, és a hevenyészett kézművesség sok nyomát viselte, de mi büszkék voltunk rá.
Büszkék és diadalmasok.

- Megpróbálom hát újra, emberek - Harman hangja felindulástól fojtott volt, és egész apró lénye
reszketett a boldogságtól. - Lehet, hogy nem sikerül, de ezzel nem törődöm. Szeme a várakozás
izgalmától ragyogott. - Végre áthatolok az űrön, és az emberiség álma megvalósul. Megkerülöm a
Holdat, és visszatérek; az első, hogy megtekintsem a túloldalát. Megéri a kockázatot.

- Nem lesz elég üzemanyaga ahhoz, hogy leszálljon a Holdon, főnök. Kár-mondottam. - Nem
számít. Ezt követően lesznek további repülések, azokat majd jobban készítik elő, és jobb lesz a
felszerelés is.

Az őt körülvevő kis csoport erre borúlátó pusmogásba kezdett, de ő oda se figyelt.

- Isten velük ! - mondta. - A viszontlátásra. - És széles, derűs mosollyal az arcán bemászott az

űrhajába.

Tizenöt perc múlva ott ültünk öten a nappali asztala körül, összeráncolt homlokkal,
gondolatainkba merülve. Szemünk az épületen kívül arra a pontra meredt, ahol a megperzselt föld
jelezte azt a helyet, ahonnan néhány perccel előbb útnak indult az Új Prometheus.

Simonoff adott hangot annak a gondolatnak, amely mindannyiunk fejében jelen volt: - Talán
jobb volna neki, ha nem térne vissza. Ha visszatér, azt hiszem, nem bánnak majd vele kesztyűs
kézzel. - És mi, többiek, szomorú egyetértéssel bólintottunk.

Milyen bolondosnak tűnik nekem most ez a jóslat, három évtizeddel később. De könnyű utólag
bölcsnek lenni.

A történet vége valójában nem az enyém, mert Harmant csak egy hónappal azután láttam
viszont, amikor nagy jelentőségű útja biztos Földet éréssel véget ért.

Csaknem harminchat órával az indítás után egy vijjogó repülő test hasította Washington felett az
eget, és a Potomac túloldalán bevágódott a sárba.
 Tizenöt perc múlva a helyszínre érkeztek az első kíváncsiak, és további tizenöt perc múlva ott
volt a rendőrség, mert kiderült, hogy a repülő tárgy egy rakétahajó volt. Akaratlan tisztelettel
bámultak arra a fáradt, borotválatlan emberre, aki rogyadozva kitámolygott a hajóból.

Halálos csönd volt, amikor a férfi a bámészkodó nézik felé az öklét rázva így kiáltott: - Gyerünk,
akasszatok fel, ostobák! De elértem a Holdat, és ezt nem tudjátok felakasztani. Riasszátok a
TKSZNY-et. Meglehet, ők majd törvénytelennek, következésképp nem létezőnek jelentik ki a
repülést. - Gyenge nevetés hagyta el a torkát, azután hirtelen összeesett.

Valaki felkiáltott:

- Vigyék kórházba. Beteg. - A maróban öntudatlan Harmant beemelték egy rendőrautóba, és

elvitték, közben a rakétahajó körül őrség alakult.

Kormányhivatalnokok érkeztek, és megvizsgálták a hajót, elolvasták a hajónaplót, meg-

tekintették a Holdról készített rajzokat és tényképeket, és végül csendben eltávoztak. Egyre
nagyobb lett a tömeg, és terjedt a hír, hogy valaki elérte a Holdat.

Különösképp a tény alig váltott ki felháborodást. Az emberek megilletődöttek voltak, és

félelemmel vegyes tiszteletet éreztek. A tömeg suttogott, és fürkésző pillantásokat vetett a ragyogó
napsütésben alig látható, halvány holdkaréjra. A csönd súlyos fátyola mindent betakart, a
határozatlanság csöndjéé.

Azután a kórházban Harman felfedte személyazonosságát, és a szeszélyes világ megvadult.

Harman maga is elszédült a meglepetéstől, hogy milyen gyorsan megváltozott a világ hangulata.
Szinte hihetetlennek tűnt, és mégis igaz volt. A titkos elégedetlenség és a megsemmisítő
veszélyekkel szembeszálló ember hőstörténete - az a fajta mese, amely az idők kezdete óta fel-
felkavarja az emberi lelket-együttesen oda hatott, hogy mindenkit elkapott az antiviktorianizmus
egyre dagadó árja. Eldredge pedig halott volt, és senki sem tudott a helyébe lépni.

Röviddel ezután találkoztam Harmannel a kórházban. Alá volt támasztva vánkosokkal, és ennek
ellenére félig elborították az újságok, a táviratok és a levelek. Csúfondárosan rám mosolygott és
bólintott.

- Nos, Cliff - suttogta -, az inga újra visszalendült.

* A novellát Asimov 1939-ben írta, évszámait - jövőképét - természetesen túlhaladta az idő. Az

elbeszélést mégis változtatás nélkül közöljük, mert jellemzi nemcsak az író, hanem az amerikai
science fiction elképzeléseit az űrhajózás jövőjéről és az ellene fellépő szemléletről

ELEK ISTVÁN FORDÍTÁSA

 THEODORE STURGENON : BUTIL ÉS A FÚVÓ

Azon a napon, amikor eszembe jutott az a ragyogó ötlet, hogy vissza kéne valahogy hozni a
Fúvót, még mindig el-elszomorodtam azon, hogy annak idején elűztem az emberiség
látóhatáráról. Nem kellett volna megvalósítanom az ötletet. Nem kellett volna elmennem
Berbelot-hoz, hogy megbeszéljük a dolgot. És ágyban kellett volna maradnom. Okos vagyok
ugyan, de józan eszem az nincs. Hát meglátogattam Berbelot-ot.

Nem örült, mikor meglátott; ez az előszobai televíziós kamera segítségével történt. Szép kis
trükkök vannak abban az előszobában. Tudtam, hogy egyben lift is, amely felviszi a látogatókat
a rezidenciájába, a "Házba, amit Parfüm Épített". Azt viszont akkor még nem tudtam, hogy
egyben nagyon hatásos varázsláda is.

Alig érintettem meg a csengőként szolgáló különlegesen kezelt lemezt, máris megjelent az arca
a képernyőn.

- Úgy, szóval Hamilton ! - és a következő pillanatban azt vettem észre, hogy az előszoba falai
kinyúlnak és megragadnak. Fejjel lefelé fordítottak, kétszer megráztak, aztán kivágtak a ház előtti
járdára. Azt hiszem, ezt a kidobó szerkezetet kifejezetten az én kedvemért építette. Kedves öreg
fiú, de hogy milyen haragtartó! Ez a legutóbbi harag egy teljes évig tartott. És mindezt pusztán
azért, mert tapintatlan voltam a Fúvóval.

Felálltam, leporoltam magam, és megesküdtem, hogy az életben nem állok többet szóba ezzel a
hirtelen haragú vén gazemberrel. Aztán kerestem egy büfét, ahonnan felhívhattam. Ez van.
Berbelot fura figura volt. Jobban vágytam rá, hogy tiszteljen, semhogy a dühe elriasztott volna. Ő
volt az egyetlen ember, aki valaha is elérte, hogy megbánjam egy tettemet.

Bementem a vizifónfülkébe, és személyazonossági kártyámat a készülék rugalmas lapjához

szorítottam. így tartották nyilván a hívásokat, hogy később majd elküldhessék a számlát. Aztán
tárcsáztam Berbelot-t. Tésztaképű komornyikja jelentkezett.

- Mr. Berbelot-val akarok beszélni, Cogan.

- Mr. Berbelot nincs otthon, Mr. Hamilton.

- Úúgy! - kiáltottam hangosabban - Szóval maga az, aki az előbb rám szabadította a lépcsőn azt
az ügynökdarálót! Szétcincálom, maga szubatomikus idióta !

- Ó... igazán nem én... Mr. Hamilton... én csak...

- Hát ha nem maga, akkor Berbelot volt. Ha pedig ő volt, akkor otthon van. Egyébként
véletlenül megláttam a képernyőn. Elég a csevelyből, Kovászképű. Mondja meg neki, hogy
beszélni akarok vele.

- De ő nem akar magával beszélni, Hamilton úr. Egy évvel ezelőtt szigorú utasítást adott.

- Mondja meg neki, kigondoltam, hogyan lehetne újra kapcsolatba kerülni az Éterfúvóval.
Eridjen. Nem fogja kirúgni magát, maga szerencsétlen ! Inkább jobbról-balról arcon csókolja.
Pattanjon !
 A képernyő kiürült, ahogy elment, és hallottam Berbelot hangját: - Úgy emlékszem,
megmondtam magának. - Aztán Cogan mormogása és: - Micsoda! - mondta az öreg, aztán újra
Coltan mormogása, amit az szakított félbe, hogy az öreg megállt a készülék előtt. - Hamilton - szólt
bele szigorúan a viziernyőbe -, ha ez vicc... ha azt hiszi, a bizalmamba férkőzhet... ha az orromnál
fogva mer veze... ha maga...

- Ha hagyja, Bűzkirály - mondtam, mert tudtam, hogyha istenigazából feldühítem, meghallgat,

mert az a típus, akit a düh szótlanná tesz -, elmondom, miről van szó. Van egy ötletem, amivel azt
hiszem, vissza lehetne hozni a Fúvót, de a maga dolga, hogy megvalósítsa, mert magának van meg
a szükséges felszerelése.

- Jöjjön fel -suttogta reszkető nyakkal: - De figyelmeztetem, ha blöffölni merészelt, hát

kihasítom a bőréből.

- Jövök ! - mondtam. - Különben meg ha megérkezem az előszobába, vigyázzon, melyik gombot

nyomja meg.

- Ne féljen - mondta -, itt fenn is van egy szerkezetem, ami ugyanolyan hatásos, a hatvanadik
emeletről vágja ki az embereket. Jöjjön csak föl ! - A képernyő elsötétült, én meg felsóhajtottam, és
elindultam a Ház felé, amit Parfüm Épített.

A felvonó úgy állt meg, hogy a gyomrom mintha feldagadt volna, és kiléptem. Berbelot az
ajtóban állt, és olyan gyanakodva nézett, mint egy zálogházas. Kinyújtottam a kezemet, tettem
valami megjegyzést, hogy milyen pompás újra találkozni, de csak mereven bámult. Mikor már azt
hittem, eltekint a megtiszteltetéstől, hogy kezet rázzon velem, megérintette a kezem, gyorsan
visszahúzta a magáét, megbámulta, és gondosan megtörülte a zakójába. Anélkül hogy egy szót szólt
volna, megértettem, nem örül, hogy újra lát, úgy véli, nem kívánatos és mocskos alak vagyok, és
hogy nem bízik bennem.

- Mondtam már magának - kérdeztem amilyen nyugodtan csak tudtam -, hogy borzasztóan
sajnálom, ami akkor történt?

- Ismertem valakit, aki egy gyilkosság után mondta ezt - válaszolta Berbelot. - De azért csak
elégették.

Azt gondoltam, ez igazán szép.

- Kíváncsi az ötletemre vagy sem? - csikorogtam. - Hogy sértegessen, azért igazán nem kell itt
maradnom.

- Ezt megértem, hiszen magát mindenütt sértegetik. Nos, mi az ötlet?

Láttam, hogy Cogan az öreg mögött áll nagy óvatosan, és odadobtam neki a kalapomat. Miután
Berbelot-nak szemmel láthatóan nehezére esett, hogy barátságos vendéglátóként viselkedjék,
megtakarítottam neki egy fáradságot, és felszólítás nélkül leültem.

- Berbelot - mondtam, miután rágyújtottam egyik legjobb cigarettájára, amit ő is szívott -, nem
viselkedik józanul. De érdekli a mondanivalóm, és amíg ez az érdeklődés tart, úgyis viszonylag
barátságos lesz. Üljön le. Úgy fogok beszélni, mint Szókratész, úgyhogy lehet, hogy eltart egy kis
ideig.

- Szenvedek - leült. - Nagyon szenvedek. - Elhallgatott, aztán tűnődve hozzátette: - Sohasem hittem
volna, hogy ennyire irritálhatna valaki, aki untat. Beszéljen, Hamilton. Lehunytam a szemem, és
tízig számoltam. Berbelot több nyomdafestéket tűrő sértést tudott kitalálni, mint bármelyik más
ismerősöm.

- Az első kérdés az - mondtam -, milyen a jellege annak a teremtménynek, akit maga Éterfúvónak
keresztelt?

- Nos hát, nyilvánvalóan... éteri erők kombinációja, amely bennünk és körülöttünk él. Olyan,
mintha például ennek a szobának a levegője egy gondolkozó állat volna. Mit akar...

- Én kérdezek. Feltételezi, hogy értelmes?

- Természetesen, bár egészen különös értelem. Úgy tűnik, valami gyermekes vágy a mókák iránt a
legfőbb indítéka - és a tréfákban rendszerint valami szerencsétlen ember húzza a rövidebbet.

- De a reakciói értelmesek voltak, nem?

- Igen, de túlzók. A színes televízión keresztül lépett velünk kapcsolatba. Ez volt az egyetlen
kifejezési lehetősége. És jól összekeverte a műsorokat. Kozmikus mókamester, tejesen gátlástalan,
és egyáltalán nem fél az őt érintő esetleges következménytiktól. És aztán maga, maga tökfej, azt
mondta neki, hogy megbántott valakit, hogy szálljon ki az adásból, mire bocsánatot kért, és soha
többet nem hallottunk róla. Ez is túlzó reakció volt. De mi köze ennek...

- Minden. Figyeljen ide! Könnyű volt megnevettetni. Könnyen sírt. Ha újra kapcsolatba akar
vele kerülni, ebből kell kiindulnia.

Berbelot megnyomott egy rejtett kapcsolót, és a fény zöldes árnyalatúvá vált. Mindig azt
állította, hogy zöld fényben világosabbak a gondolatok.

- Elismerem, hogy ezt így nem gondoltam végig - bólintott -, mivel az én elmémet nem
mozgatják illogikus bakugrások. De meg kell mondanom, nem mintha a legkevésbé is
megérdemelné a dicséretet, hogy lehet, hogy van abban valami, amit mond. De gondolom, csak
eddig jutott el. Én órákig foglalkoztam a problémával. Napokig szünet nélkül hívtam ezt a
teremtményt irányított polikróm hullámokkal. Bocsánatot kértem tőle, és könyörögtem neki, és
vidám történeteket meséltem, és lényegében arra kértem, dugja ki láthatatlan lábát a
televíziókészülékemből, hogy megcsókolhassam. És soha semmi válasz. Nem, Hamilton, az
Éterfúvó határozottan meg van bántva, sértődve, és nincs otthon a számunkra. És mindennek maga
az oka.

- Ismertem egyszer egy asszonyt - mondtam álmodozva -, akinek elcsavargott a férje. Az

asszony tudta, hol van, és egyik üzenetet a másik után küldte neki. Kért és könyörgött, és
belezokogott a vizitónba. Nem ért el vele semmit. Aztán ragyogó ötlete támadt. Küldött neki a
legszebb levélpapírján egy telefakszimile levelet, amiben nagy részletességgel leírta azt a 19-féle
csirkefogóságot, ami szerinte jellemző a férjére.

- Nem tudom, mi köze van mindennek a Fúvóhoz - mondta Berbelot -, de folytassa, mi történt.

- Hát a férfi feldühödött. Annyira feldühödött, hogy otthagyott csapot-papot, és hazarohant, hogy
a piszkavassal nekimenjen, az asszonynak.

- Aha ! - mondta Berbelot. - A Fúvó könnyen nevet, és így maga azt gondolja, hogy könnyen...
 - Pontosan - bólintottam. - Könnyen fel is dühödne, ha megtalálnánk a módját. Berbelot
összedörzsölte hosszú kezét, és mosolygott.

- Maga forrófejű egy bolond, Hamilton, és meg vagyok róla győződve, hogy a zsenialitása
szerencsés véletlen, aminek semmi köze a feltételezések szerint létező agyához. De azért az ötletért
fogadja gratulációmat. Más szóval, úgy gondolja, hogy ha kellőképpen felmérgesítjük a Fúvót,
akkor vissza akarja majd adni a kölcsönt, és ilyen vagy olyan módon kapcsolatba lép velünk?
Remek!

- Gondoltam, hogy tetszeni fog - mondtam.

- No hát rajta - vetette oda élesen -, mire várunk? Gyerünk a laboratóriumba. - Hirtelen megállt. -
Izé... Hamilton...az a történet... Elverte a férfi az asszonyt, miután hazaért?

- Nem tudom. Csak azért találtam ki az egészet, hogy megvilágítsam, mire gondolok - feleltem
ártatlanul. - Lehet.

- Hm! Ha a Fúvó úgy döntene... tudja, úgy értem, elég nagydarab, és fogalmunk sincs...

- Ó, ne is törődjék vele - nevettem -, hiszen a Fúvó nem jöhet ki a televíziós képernyőből !

És ebből is láthatják, milyen keveset tudtam az Éterfúvóról.

Berbelot laboratóriumában csodálatos múzeum is volt. Tudják, hogy a régi időkben, több mint
kétszáz évvel ezelőtt elektromos meghajtású készülékeket használtak, és a zöld fluoreszcens fény
egyenesen a nagy katódcsövekbe volt beépítve? Azelőtt meg spirálisan kilyuggatott undorító
lemezeket használtak letapogató mechanizmusként.

Bár a frekvenciamodulálás alapjait már ismerték. A készülékeik azonban, bármilyen hihetetlennek

tűnjék is, olyan kezdetlegesek voltak, hogy a légkóri zavarok képesek voltak befolyásolni a vételt!
Berbelot-nak mindegyik ilyen régi, nevetséges adó- és vevókészülék-kísérletből volt egy-egy
példánya.

- Rendben, rendben - vágta oda, és könyékig eltűnt az egyik színes adókészülékben -, már régebben
is volt itt. Inkább jöjjön ide, és segítsen. Úgy bámul, mint borjú az új kapura. .

Odamentem hozzá, és követtem az utasításait, miközben ő pontforrasztott, közvetített, és egy-két

tekercset készített hajszálvékony drótból.

- Ejha ! - csodálkoztam. - Mikor tanult meg ennyi mindeni a televízióról, Berbelot? Gondolom, a
szabad ideje jelentős részét mégiscsak az kellett igénybe vegye, hogy a parfümgyártáson
meggazdagodjék?

Nevetett.

- Megmagyarázom, Hamilton. A parfümgyártás és a televízió nagyon hasonlítanak egymáshoz.

Maga is nagyon jól tudja, hogy az egész világon sehol nincsenek olyan gyönyörű nők, amilyeneket
naponta láthat a hírekben. A televízió nyolcvan éve, mióta kitalálták a Duval-féle árnyalatszelektort,
csodálatos arcbőrt ad minden hölgynek, aki adásba kerül, és minden férfinak deltás vállakat. Ez
persze mind csalás, de jólesik nézni. A parfümökkel ugyanez a helyzet. Az az asszony, akinek
magától rózsasziromillata van, nyilvánvalóan beteg. De a tudomány megtámadja azt, amit éveken
keresztül testszagnak neveztek. Mindkét tudományhoz az vonzott, hogy érdekel a tömegek
esztétikai félrevezetése.

- Nagyon eredeti - mondtam -, de hogy fog ez magának abban segíteni, hogy felbosszantsa a Fúvót?

- Kedves fiam - felelte -, ne legyen már ilyen nehéz felfogású. Vegyen csak le egy kicsit a
nitrogénből ! Úgy, köszönöm, ez az. - Ügyesen bekötött hét vezetéket a polikróm hullámgenerátor
videoáramkörébe.

- Látja - folytatta, a vezetékeket meg továbbvitte egy műszerdobozig, amelyiknek öt nyomógombja

volt meg egy reosztátja -, a Fúvónak különleges kezelésre van szüksége. Ismer, és tudja, hogy hogy
működik az agyunk, különben sohasem jutott volna eszébe, hogy az első alkalommal, amikor a
kormány igénybe vette a színes televíziót, kétértelmű versikéket adjon az államtitkár szájába. Magát
a spontaneitás jellemzi. Nos, hogyan akarná felbosszantani ezt az éteri szelet?

- Hát... azt mondanám neki, hogy mocskos ez meg az. Sértegetném. Azt mondanám, hogy gyáva, és
kihívnám, hogy küzdjünk meg. Szóval...

- Igen, erre számítottam - mondta Berbelot barátságtalanul. - A maga saját kifejezéseivel szapulná,
elfelejtené, hogy nincs büszkesége, amit meg lehetne sérteni, és amennyire tudjuk, nincsenek
kollégái, közösségei, kedvesei vagy egyszerűen olyanok, akikkel pletykálkodhatnék. Nem,
Hamilton, nem sérthetjük meg. Ő megsérthet, mert tudja, mik vagyunk, és hogyan gondolkozunk,
de mi semmit sem tudunk róla.

- De hát hogy lehet valakit felbosszantani, aki nem fél saját maga vagy a társai előtt nevetségessé
válni, vagy rossz színben feltűnni?

- Úgy, hogy olyasmit teszünk, amit ő személy szerint nem szeret.

- Igen, nekieshetünk a piszkavassal. Belerúghatunk a rezgéseibe. Kést vághatunk sokszoros

személyiségébe.

Berbelot nevetett.

- Hogy valami másról is beszéljünk, bár úgy tűnik, ennek semmi értelme, találkozott már valaha a
Vierge Folle nevű parfümmel ?

- Azzal az új parfümmel? Nem.

Berbelot átment a szobán, és egy maroknyi apró fiolával jött vissza.

- Itt van.

Beleszagoltam. Milyen csodálatosan finom illat. Könnyed volt, sima, a finom elefántcsontban
vonuló ereket juttatta az ember eszébe.

- Ühüm! Kellemes.

- Próbálja meg ezt - mondta. Meg is próbáltam. Enyhébb volt, mint az első, mélyen be kellett
szívnom, mielőtt érzékeltem a gyenge, édes illatot.

- Ennek Casuiste a neve - mondta Berbelot. - Most pedig próbálja meg ezt. Ez még gyengébb,
mélyen be kell szívnia, hogy egyáltalán megérezze.
 - Szép kis üzlet! - vigyorogtam. - A szegény, gyanútlan férfi máris a szirén karjaiba veti magát,
még mielőtt elvarázsolták volna. - Olvastam néhány reklámtervezetét.

Kuncogott. - Igen, körülbelül ez a lényeg. Fogja.

Berbelot odaadta a fiolát, én meg kifújtam a levegőt a tüdőmből, orromat a csövecske fölé
dugtam, és hangosan beszívtam a levegőt. A következő pillanatban majd megfulladtam,
támolyogtam, káromkodtam, és vad bal- és jobbegyeneseket osztogattam az üres levegőnek. Azt
hittem, elpusztulok, és kívántam, hogy ez meg is történjék. Mikor kipislogtam a szememből a
könnyeket, Berbelot sehol nem volt látható. Őrjöngve jártam körül a laboratóriumot, míg végre
észrevettem, hogy egy régi nagydarab fotoelektromos adó mögött bújt meg. Felüvöltöttem, és utána
vetettem magam. Szinte teljesen bebújt a készülékbe, hát azt kezdtem szétszedni abban a szilárd
meggyőződésben, hogyha végre megfogtam, akkor még sokáig fogom folytatni a szétszedést.
Szerencséjére négy masszív rúd választott el minket egymástól. Azok mögé bújt vihogva, én meg
eljutottam a sistergő, vörös szemű tehetetlenség állapotába.

- Jöjjön ki ! - lihegtem. - Jöjjön csak, csúzos majompofa, és úgy megcsapom magát, hogy lenyeli
a cipőfűzőjét!

- Az a valami - mondta oktatóan - négyszeres töménységű ámbraeszencia volt. - Vigyorgott. -

Gyökér. - Rám nézett, és hangosan felnevetett. - Gyökérkefe. Tehetetlenül ráztam a rudakat.

- Nem nagy dolog, de gondolom, maga találta ki - mondtam. - Olyan mélyen nyomom le a
torkán a saját kezét, hogy megemészti a körmeit.

- Ugye dühös? - Mii?!

- Mondtam, hogy mérges. Nem szidtam, nem tettem nevetségessé, semmi hasonló, és mégis
majd szétveti a düh.

Kezdtem megérteni a dolgot. Ezzel akarja feldühíteni a Fúvót...

- Miről szövegel?

Elővett egy fehér zsebkendőt, és meglengette, ahogy lassan kikecmergett a régimódi adó zsigerei
közül. Muszáj volt vigyorognom. Mit lehet egy ilyen alakkal kezdeni?

- Oké - mondtam -, kössünk békét, testvér. De azt javaslom, hogy jobban bánjék a Fúvóval, mint
velem az előbb. És azt sem egészen értem, hogy akar a polikróm adón ilyen szagokat kibocsátani.

- Nem is egyszerű - mondta -, de azt hiszem, meg lehet tenni. Tud valamit az érzékelés
hullámelméletéről?

- Hát nem valami sokat - feleltem. - Valami olyasmi, hogy a szenzorikus érzékelés rezgései egy
spektrum szerint vannak rendezve, nem?

- Hát igen. A gondolathullámok nagy frekvenciájúak, és bár az éterben keletkeznek, nem

elektromágneses jellegűek. Ugyanez illik az összefüggő szag- és ízhullámokra. Meg a hangra is.

- Várjon csak egy percig ! Hiszen a hang nem más, mint a levegő részecskéinek pusztán fizikai
rezgése, amely megmozgatja a dobhártyánkat.
 - Természetesen, mármint a hangforrás és a külső hallószervek között. De a belső hallószervektől
az agy hallásközpontjáig olyan spektrumcsoportú hullámmá alakul, amilyenről beszéltem. Ugyanez
vonatkozik a tapintásra és a látásra is.

- Kezdem érteni, hogy hová akar kilyukadni. De hogyan érheti el a Fúvót ezekkel a hullámokkal,
feltéve, hogy sikerül őket létrehoznia és kisugároznia?

- Ó, ez igazán egyszerű. Csak felfelé kell lépegetni a nagy frekvenciájú emanáción. - Elég biztosnak
látszik abban, hogy a Fúvóra ugyanazok a hullámok hatnak majd, mint a mi érzékszerveinkre.

- Nem ugyanolyan hullámokat fogok használni. Ezért hoztam szóba a spektrumelméletet. Figyeljen,
a tisztán belső psziché gondolathullámait fogjuk venni... olyan üzeneteket, melyek az agyi
impulzusokat az agyi központokba továbbítják. Tiszta gondolatot, cselekvés nélkül, tiszta
képzeletet. Ezek adott hullámhosszúak. Nevezzük ezt 1000-nek. Most nézzük a szaglás, tapintás és
látás hullámhosszát. Ezek hullámhossza 780, 850 és 960. No és hogy kerültünk kapcsolatba az
Éterfúvóval ?

- Polikróm hullámokkal. - Helyes.

- És maga azt akarja mondani, hogy az arány... Berbelot bólintott.

- Az Éterfúvó gondolati és érzékelési hullámainak hullámhossza között ugyanolyan az arány, mint

az embernél.

- De miért szükségszerű ez?

- Mert, mint már korábban is mondtam, a mentális reakciói is azonosak, csak éppen túlzottak.
Többé-kevésbé ugyanúgy érvel, mint mi. Szellemi felépítése a miénkkel megegyezik.

- Remek! - mondtam csodálattal telve. - Minden olyan egyszerű, miután maga elmagyarázta, hogy
kell csinálni. Vagyis ki akarja deríteni az arányt aközött, ami nekem okoz nyakfájást és ami a
Fúvónak.

- Igen, pontosan. De nem nyakfájásról lesz szó. - Hát akkor miről?

- Rossz frekvenciában kereskedik - kuncogott. - Ott fogok neki fájdalmat okozni, ahol a
legtájékozottabb vagyok, és elvégre a parfümgyártás a szakmám.

- Aha ! - leheltem.

- Most pedig valami igazán szépet fogok kifőzni. Olyan bűzt szabadítok a Fúvóra, hogy
felkunkorítja majd tőle a végtelen széleit.

- Abból az ősi záptojásbűzből ítélve, amivel az előbb el akart gázosítani - feleltem -, tényleg szép
dolog fesz.

- Az lesz. Lássuk csak. Alapnak butit-merkaptánt fogok venni. Valami édeset, valami savanykásat...

- Valamit, amit kölcsönvettünk, valami kéket...

- Ne legyen ostoba romantikus. - A vegytani pultnál ügyködött. - Majd elégetek egy kis
disznózsírt... és igen. Rózsaolaj.
 Egy pillanatra elcsendesedett, óvatosan mérte bele a folyadékcsöppeket egy lezárt edénybe. Aztán
elfordított egy kapcsolót, és odajött hozzám.

- Rögtön kész lesz. Addig kapcsoljuk be az adót.

Ugyanazt csináltuk, amit régen, egy éve is. A polikróm adó adócelláit rászereltük egy vevőre. Az
irányított sugár Berbelot nyolcszáz méterre lévő vidéki nyaralóját veszi célba, a jel vezetéken
keresztül tér majd vissza. Ha a Fúvó jelentkezik, a vevőkészülék kimutatja. Mikor legutóbb
csináltuk ezt, az a furcsa benyomásunk támadt, hogy önmagunkkal beszélgetünk a képernyőn.

- Most jön az odeur d'ordure - mondta -, és miután vége van a közvetítésnek, maga játszhatja a
kísérleti nyulat.

- Semmi kincsért, Berbelot! - mondtam hátrálva. Vigyorgott, és tovább igazgatta a szeszfőző

berendezést. Gyönyörű, apró üvegkészülék volt, és egy hatalmas harang alatt vette ki a
desztillátorból. Butit és égett hús és rózsaolaj. Te jó ég!

Félóra múlva kész volt a - rozsda színű kolloid, csak néhány cseppnyi maradt a retortában.

- Gyerünk, Hamilton ! - mondta Berbelot. - Épp csak egy szippantást. Egy kis előzetest akarok
magának adni.

- Uhh ! - horkantottam. - Várjon csak.

Megnyomtam a csengőt, és néhány perc múlva belépett Cogan, Berbelot inasa. Cogan arca, nem
tudom, miért, de mindig egy skandináv típusú szendvicsekkel megrakott tálcára emlékéztetett.

- Elhozta az orrát? - kérdeztem, és odavezettem a vegytani pulthoz.

- Igen, uram.

- Nos - és kissé elcsúsztattam a retorta nyakát fedő lemezt, miközben az egészet kinyújtott karral
eltartottam magamtól -, dugja ide.

- Igen, de én... - panaszosan nézett Berbelot-ra, aki mosolygott.

- No...ó! - A no még a szerénység jele volt, az ó akkor tört ki belőle, mikor nyakon csíptem, és
arcát berántottam a meleg gőzökbe.

Cogannak először meglazult, aztán megmerevedett minden izma, de olyan gyorsan, hogy meg
sem moccant. Lassan felemelkedett, mintha az a pokoli bűz az állkapcsánál fogva húzná felfelé, a
könnyei patakzottak, kétszer megperdült, és megindult az ajtó felé. Könnyedén, lassan, szinte
lábbujjhegyen lépkedett, behajlított, félig felemelt karokkal, mint egy alvajáró. Egyenesen nekiment
az ajtófélfának, halkan felnyögött, "jaj... te jóságos ég !", és eltűnt a folyosón.

- No - mondta Berbelot töprengve -, azt hiszem, ez a vacak tényleg bűzlik.

- Úgy látszik - vigyorogtam. - Én... ó, megálljunk csak ! - Odarohantam a retortához, és

rácsúsztattam a fedelet. - Te jó isten ! Ebből adtunk neki egy tömény adagot?

- Maga adott neki.

 Átjárta a szobát e minden bűzös gázok legkellemetlenebbike. Rohadt zellerre emlékeztetett,
aminél pedig a természet undorítóbb szagot nem ismer. Avas vajra. Erjedt sajtot körítő
fokhagymára. Bomlásra. Hat lábon rohangáló összezúzott bogarakra. Szörnyű volt.

- Berbelot - lihegtem -, maga meg akarja ölni a Fúvót.

- Nem fogja megölni, csak éppen szeretni sem fogja.

- Majd meglátjuk. Phű ! - Letörölgettem az arcomat. - És hogy juttatja ezt fel az Éterfúvóhoz?

- Majd az olfaktométert fogjuk felhasználni - válaszolta.

-Az mi?

- Egy szerkentyű, amit a kereskedelemben használnak. Évekkel ezelőtt róttam össze. Enélkül egy
fillért sem kerestem volna ezen a bolton. - Odavezetett egy állványhoz, melyen roppant bonyolult,
csupa villogó reléből és eletratomikus hídból felépített készülék állt.

- Te jó ég ! - kiáltottam fel. - Ez meg mit csinál? Tán zenél ?

- Talán csodálkozott, hogy olyan sok mindent tudtam az érzékelés hullámelméletéről - felelte. --
Nézze csak! Látja ezeket a mutatókat? És ezt a szenzitivizált kapcsolót?

- Igen ?

- Ennek az öklömnyi, csiszolt gombnak mind az ezerkétszázkét oldala más és másféle roppant
érzékeny kémiai reagenssel van bevonva. Beleejtem egy szagba...

- Mit csinál?

- Jól hallotta. A szag a szagos tárgyból eredő gázáramlás, mely a tárgy tömege kb. egy
ötvenbilliomod részének elpárolgásával jár évente, bár a tömegcsökkenés mértéke függ a szag
erősségétől és a kisugárzó test halmazállapotától. Most ezt a gombot kiteszem a szag hatásának,
amitől Cogan teljesen kikészült - a vezetéket maga után húzva odasétált a gombbal a retortához,
aminek kissé hátracsúsztatta a fedelét -, és a gáz a felület minden lapocskájával érintkezésbe kerül.
Amelyik képes erre, az reagál. Az eredmény összegyűjtve visszakerül az olfaktométerbe, és a nagy
mutató kifejez egy értéket.

- Ami nem más...

- Mint az arány, amiről beszéltem magának. Látja, a mutató épp a 786-on állt meg. Ha az absztrakt
gondolat hullámhosszát ezernek vettük, akkor máris megkaptuk a konkrét szag és a gondolat közti
arányt.

- Csak lassan, Berbelot, én nem vagyok szakember. Elmosolyodott.

- Ezek alapján felállíthatjuk az egyenletet. A 786 úgy aránylik az 1000-hez, mint a mi polikróm
hullámunkhoz.

- Nem olyan ez, mint a különféle italok összekeverése. Hiszen az egyik aránypár rezgésszámban
van megadva, a másik rádióhullámban.
- Az aránypárok már csak ilyenek - emlékeztetett. - Lehet egyharmad annyi almám, mint ahány
narancsa magának van, függetlenül attól, hogy a maga narancsainak száma milyen sok vagy kevés.

- Úgy veszem, hogy sarokba vagyok állítva - válaszoltam. - Ezzel a készülékkel bizony nem csoda,
hogy a maga parfümjei manapság gyakorlatilag egyedülállóak. Üzleti titkot árulna el, ha
megmondaná, mi van a Doux Réves-ben? Hogy dolgozta ki ezt az illatot, amitől egy kilencvenéves
nő is rúzst vásárol, a százéves öregúr meg kamáslit?

- Hát persze hogy elárulom. - Nevetett. - A Doux Réves a 789-es. Azon a skálán a 783-as, ami nem
más, mint egy ízletes, szaftos sült marhaszelet illata ! De ha unciánként háromszáz dollárt fizet érte
valaki, eszébe sem jut a marhahús. Csak az jut eszébe, hogy az illat valami kívánatosra emlékezteti.

- Berbelot, maga átveri a közönséget!

- Hm ! Épp ezért fizetek évi félbillió jövedelemadót. Üljön csak át arra a padra.

- A vevő elé? Mit akar csinálni?

- Én itt leszek az adó mellett. Ki kell alakítanom a hordozóhullámot, amely megfelelten aránylik a
polikróm hullámhoz. Egyelőre ne kapcsolja be a vevőt.

Leültem. Ez a megdöbbentő ember már megint valami hallatlan dolgot akar csinálni. Nem éreztem
magam valami kellemesen. Hogy lehet ennyire magabiztos? Hiszen akárcsak én, ő sem tudott
valami sokat a Fúvóról. Úgy viselkedett, mint aki ellenőrzése alatt tart mindent - ez különben így is
volt -, mint akinek egyáltalán nem okoz gondot, hogy valamit esetleg el is ronthat. De hát végül is ő
állította össze azt a szagot, igaz? Nem én voltam. Ezt mindenképp ráfoghatom, még akkor is, ha a
felbujtó én voltam. Emlékszem, mind azon gondolkoztam, hogyan győzhetném meg erről az
Éterfúvót, ha esetleg dühbe gurulna. No mindegy.

- Rendben, Hamilton ! Kapcsolja be !

Bekapcsoltam, és néhány másodperc múlva megkezdődött az adás. A felfüggesztett cellák halkan

zümmögtek, és lágyan fénylettek. A képernyő elkezdett villogni, aztán kitisztult a kép, és
megpillantottam önmagamat. Majdnem olyan volt, mintha tükörbe néztem volna, csak a kép nem
volt megfordítva.

- Minden rendben, Berbelot.

- Jó. Akkor most kibocsátjuk Berbelot gonosz eszenciáját.

Hallottam, hogy elfordít egy kapcsolót, és hogy a reosztát halkan felbúg. A képmásomra
bámultam, az meg visszabámult, és Berbelot előrejött, hogy lásson engem. Csak később jutott
eszembe, arra gondosan ügyelt, hogy az adó hatókörén kívül maradjon. A kép nem változott meg,
enyém volt minden apró mozdulat, minden arcrándulás...

- Nézze! - kiáltotta Berbelot, és visszaszaladt a kapcsolótáblájához.

Egy pillanatig semmi különöset nem vettem észre, de aztán én is megláttam. Az orrcimpák egy
egészen picikét elcsavarodtak. Egy hirtelen, apró fejmozdulat. És épp hogy hallható szuszogás a
hangszóróból. Aztán a mozgás hirtelen abbamaradt.

- Az előbb volt valami, Berbelot - kiáltottam -, de úgy látszik, újra eltűnt. A kép most megint jó.
 - Remek - felelte az öregember. Kikapcsolta az adót, és a vevőkészülék képernyője üresen
világított. - Most figyeljen. Épp csak annyit adtam neki, amennyit mi kaptunk az előbb, mikor
véletlenül nyitva felejtette a fedelet. Másodszorra viszont megkapja, amit szegény Cogan kapott
magától !

- Szent ég! És én mit csináljak?

- Csak üljön nyugodtan. Ha és amennyiben a Fúvó elkezdene tiltakozni, legyen erélyes. Ne

ismerje el, hogy csak azért csináltuk, hogy visszacsalogassuk, mert amilyen ő... az... hát rögtön
elkezdene kacérkodni, és ismét eltűnnék.

- Azt hiszem, hogy igaza van. Tehát azt akarja, hogy istenigazából feldühítsem? - Igen,
bosszantsa egy darabig. Aztán kikapcsolunk, és holnap folytatjuk a megdolgozását. Egy idő múlva
majd az egész történetet elmeséljük neki, mulatságosnak fogja találni. Úgy látszik, a szórakozás az
élete értelme, mármint ha életnek lehet nevezni ezt a szuperkozmikus létet. Idővel majd megbékül.
Tudja, Hamilton, nem is járnánk rosszul, ha kisebb megbízatásokat teljesítene a számunkra. Például
megvehetnénk egy reklámügynökséget, és rábeszélhetnénk, hogy a maga tipikus okostóni
közbeszólásaival elsöpörjön minden konkurenciát.

- Maga mindenre gondol ! Rendben, kezdjük.

A szerkezet újra megindult, és néhány másodperc múlva újra ott láthattam magamat a képernyőn.
Kicsit kellemetlen volt. Csak bámultam önmagamat, csak bámultam önmagamat, csak bámultam
önmagamat. A végén már beleszédültem.

A reosztát megperdült, és valahol mélyen a bonyolult adóban halkan felnyögött egy alkatrész. Öt
percig meresztgettem a szememet, de a legkisebb változás sem utalt arra, hogy valami esetleg nem
stimmel.

- Biztos benne, hogy a szerkezetei rendben működnek? - kérdeztem Berbelot-t.

- A legnagyobb mértékben. Még mindig semmi? Nofene! Várjon. Még egy kis szaftot neki, és azt
hiszem, ez a szag...

- Mi történik ott? - ordította a hangszóró.

Csak bámultam. Még mindig ültem, de a képem lassan felemelkedett. És volt valami furcsa - a
képernyő eredetileg csak derékig mutatott -, a képernyőn egyre feljebb emelkedő alaknak nem volt
lába. A Fúvó nyilván csak a kisugárzott hullámokat tudta eltorzítani. Hátborzongató látvány volt.

Sohasem ismertem ilyennek az arcomat. Eltorzult, dühös és egyáltalán, nagyon kellemetlen volt.

- Te csinálod ezt, te gyalázatos?

- M-m-mit?

- Ne viselkedjék úgy - suttogta Berbelot. Oldalt állt, ujjongva, szinte transzban bámulta a vevő
képernyőjét.

- Mit csinálok, és ki a gyalázatos? - kérdeztem harciasan a vevőtől.

- Azt a bűzt, és te.

- Igen, én, és ki vagy te, hogy szidjál?

- Hát hagyd abba. Mit gondolsz, kihez hasonlítok?

- Szeretném, fiúk, ha egyszerre csak egy beszélgetést folytatnának - szólt közbe Berbelot.

- Elhallgass, lábatlan - mondtam a Fúvónak -, vagy odamegyek hozzád, és kap egyet az

árnyékod !

- Okos vagy, mi ?! Te, te jelentéktelen medúza !

- Te éterikus okádék!

- Te kis négydimenzionális bűzdoboz!

- Te orcátlan, formátlan, gyáva fantazmagória! - kezdtem élvezni a dolgot.

- Figyelj, hapsikám, ha nem szűnsz meg, és továbbra is összebüdösíted a környezetemet, hát

átnyomlak egy üveglapon.

- Próbáld csak meg, és olyan laposra verlek, hogy a síkot konvex félgömbnek nézed.

- Ha csak annyi merszed is lenne, amennyit Isten egy libának adott, feljönnél, és megverekednél
velem.

- Ha nem lennél olyan veszedelmes, mint egy moly egy hadihajó számára, hát lejönnél, és
megverekednél velem.

- Talált! - mondta Berbelot.

- Iiigen? - kérdezte a Fúvó.

- Igen.

- Szólam - válaszolt Berbelot.

- Nem tetszik az arcod - mondta a Fúvó.

- Akkor tüntesd el.

- Ugyan, elég az is, ha kényszerítlek, hogy nézd magad.

- Az én képemmel még mindig jobban lehet dicsekedni, mint a tiéddel.

- Te szőrös, kődobáló, bennszülött emberevő !

Berbelot egyszerre kapcsolta ki az adót és a vevőt. Csak ekkor vettem észre, mennyire feldühített
a Fúvó. Ott álltam a laboratórium közepén, készen arra, hogy ököllel essem az ezerdolláros
televíziókészüléknek.

- Ezt meg minek csinálta? - vetettem oda megfordulva Berbelot-nak.

- Nyugi, fiam, nyugi! - Nevetett. - Először is, a Fúvó mára eleget kapott. Másodszor is, Carlyle-t
idézte, egy régi, XVII. vagy XVIII. századi írót. Magától egyszerűen semmi nem jutott eszébe.
Nagyon jól csinálta!

- Kösz - mondtam forró homlokomat törülgetve. - Gondolja, hogy megsértődött?

- Úgy vettem észre. Reggel majd folytatjuk. Tovább közvetítem a szagot, csak egészen
enyhén, épp hogy el ne felejtsen.

- Gondolja, hogy megint meg fogja zavarni a reklámadásokat?

- Nem, tudja, honnan ered a dolog. Egyelőre túl dühös, hogy ezen kívül bármi másra gondoljon.
Lehet, hogy később majd eszébe jutnak a reklámadások, de ha ez a veszély fenyeget, elmondunk
neki mindent, és jót nevetünk.

- Maga aztán a legkülönösebb dolgokba visz bele - mondtam elcsodálkozva. Kuncogott, és hátba
veregetett.

- Eredjen föl, és adasson magának Cogannal enni. Én is nemsokára jövök, de még dolgoznom kell.
Ma nálam alszik, fiam.

Megköszöntem és felmentem. Haza kellett volna mennem.

Hulla fáradt voltam, de mielőtt lefekhettem volna, gondolkoznom kellett, A vacsora kittnő volt,
bár Cogan úgy viselkedett, hogy attól tartottam, arzént tesz a kávéba, vagy esetleg hátba szúr. De a
szoba, ahová bevezetett, csodás volt. Berbelot, ahogy erre számíthattam is, belsőépítésznek is
ugyanolyan kitűnő volt, mint bármi másnak. A berendezés krómozott, szürke és fekete volt, és
minden az egyik falnál lévő nagy tükör köré volt elrendezve. A vendégszobát a tükör köré felépíteni
- ez körülbelül a leghízelgőbb dolog, amit a házigazda tehet.

Ráadásul figyelemreméltó volt a tükör is. Nem ezüstözve volt, a színe tompaszurkén csillogott, mint
a durván kidolgozott rozsdamentes acél. És azt sem tudtam eldönteni, fémből vagy üvegből készült-
e. Mindenesetre gyönyörű képet adott, mélyet és pontosat, ami kiemelte a természetes színeket.
Talán ezt is ő maga "dobta össze".

Szórakozottan fel-le sétálgattam, Berbelot-ról és a Fúvóról gondolkoztam. Sok mindenben

hasonlítottak egymásra. Senki sem tudta volna pontosan megmondani, mik is, milyen nagyok vagy
milyen erősek. Ahogy visszagondoltam, hogyan sértegetett a Fúvó, rájöttem, hogy teljesen az én
stílusomban beszélt. És közben tudtam, hogy mindketten képesek lettek volna holmi
tájszólástrükkökkel megzavarni.

Megpillantottam az árnyékomat, és egy darabig azzal szórakoztam, hogy a tükörrel szembeni

falra árnyékokat vetítettem. Madarat, macskát, fura képet. Gyerekkorom óta játszottam ilyesmit, és
a dolog teljesen lekötött. Egész jó voltam benne. Körbejártam a szobában, árnyképeket vetítettem a
falra, a Fúvóra és Berbelot-ra gondoltam, és egyszer csak észrevettem, hogy épp abba a mély
tükörbe nézek.

- Szia ! - mondtam a tükörképemnek.

Nyugodtan nézett rám vissza. Nem is nézett ki rosszul a fickó, azzal a vagányos arckifejezéssel,
Berbelot egyik celluselyem pizsamájában. Mitől volt más, mint én? A színek miatt? Nem egészen.
Lássuk csak. Kinyújtottam a nyelvem, és a tükörképem is ezt tette. Megvakartam az orrom, és
végigfutott rajtam a hideg. Most már tudtam, mi a baj - a tükörkép nem volt megfordítva. Felemelt
jobb kézzel álltam, jobb hüvelykujjam az orromnál. A tükörkép jobb karja - vagyis a bal
oldalammal szembeni, hisz szemben álltunk szintén fel volt emelve, és ő is az orrát vakarta. Olyan
fehér voltam, mint egy lepedő.

Megbolondultam volna? Szellemi másnaposság tört rám attól, hogy a lenti televíziókészülékben
a nem megfordított képet láttam?

- Ez szörnyű ! - mondtam.

Nem lehetett tükör. Ilyet még Berbelot sem készíthetett. Vagy nem tükör volt? Hanem televíziós
képernyő? Lehetetlen - nem ezzel a térhatással. Majdnem olyan érzés volt, mintha egy
üvegszekrény előtt állnék, és benéznék önmagamra. A kép háromdimenzionális volt. Hirtelen úgy
döntöttem, hogy már épp elég ideje piszkálom az orromat. Ez annak a vén ördögnek valamilyen
trükkje lehet, döntöttem. Nem csoda, hogy nem vacsorázott együtt velem. Addig készítette elő ezt a
mókát, amíg én ettem. Mármint ha televíziós képernyő volt - de ilyenről még sohasem hallottam -,
akkor az a dolog nem én vagyok, hanem a Fúvó. Gondosan figyeltem, és igen, meghallottam az
adócellák halk zümmögését. Valahol olyan cellák voltak elrejtve ebben a szobában, melyek
kisugározták a képemet, és vezetéken visszaküldték. De ez a képernyő...

A tükörképem hirtelen szétvetette a lábát, és csípőre tette a kezét.

- Mit nézel? - kérdezte.

- S-semmit - válaszoltam, amilyen gúnyosan csak tudtam, de vacogott a fogam.

- Te vagy a Fúvó, mi?

- Úgy van. Hű de ronda vagy!

- Vigyázz a nyelvedre ! - feleltem élesen. - Te is tudod, hogy kikapcsolhatlak.

- Hehe ! - vicsorított. - Ettől nem kell többé félnem, hála egy trükknek, amit épp most mutattál
meg nekem.

- E-egen? Nem verhetsz át, hapsikám. Te csak valami erkölcstelen kozmikus sugárzás
véletlenéből jelentkeztél.

- Figyelmeztetlek, ne légy velem durva !

- Azt csinálok, amit akarok. Egy bödön zsírból sem tudnád kihúzni az ujjadat -- tettem hozzá
finoman.

Felsóhajtott.

- Rendben van. Te akartad.

Aztán én, szegény halandó életem legkellemetlenebb tapasztalatait éltem át. Más dolog
önmagaddal vitatkozni a tükörben, de megint más, ha a tükörképed kinyújtja a lábát, fülsiketítő
robajjal szétrúgja a tükröt, odamegy hozzád, és mielőtt egy hatalmas jobbhoroggal a padlóra
küldene, leken néhány pofont. Isten bizony, ez történt velem.
 Ott hevertem a szőnyegen, felnéztem önmagamra, aki épp szemen vágott, azt mondtam, "fűűűű",
és csöndesen elaludtam.

Fogalmam sincs, mennyi ideig feküdtem ott. Mikor megzavart agyam újra képes volt fényt
felfogni, Berbelot térdelt mellettem, a csuklómat szorongatva. A gyönyörű tükör, vagy bármi fene
volt is, ezer darabra törve hevert a padlón, és úgy éreztem, hogy én is körülbelül ugyanennyi
darabban vagyok. Berbelot épp mondott valamit.

- Hamilton! Mi történt? Tudja, hogy épp most tett tönkre egy harmincezer dolláros berendezést? Mi
baja van? Beteg?

Átfordultam és felültem, aztán egész addig mentem, amíg szorosan Berbelot mellett nem álltam. A
fejem olyan volt, mint egy szőrmével bélelt tűzgolyó, és valahányszor dobbant egyet a szívem,
beleszédültem.

- Mi a csudának tette tönkre azt a vevőkészüléket ?- kérdezte Berbelot ingerlékenyen.

- Één ? De hát én nem tettem tönkre. .. én tettem tönkre - mondtam zavarosan. - A tükör előtt álltam
épp, mikor ki más töri össze, és ver el mint én magam - megráztam a fejem, és a fájdalomba az
egész testem belerándult. - Ó ! Juj ! Én csak...

- Hagyja abba ! - vetette oda Berbelot. Hirtelen magamhoz tértem.

- Vevő... mit ért azon, hogy vevő ? Berbelot ugrált dühében.

- Az új készülék - kiabálta, a törmelékre mutatva. - Az első háromdimenziós televíziókészülékem

- Három.., de ember, hát miről beszél?

Megnyugodott, mint mindig, ha a televízióról kérdeztek tőle valamit.

- A dobozban apró projektorok vannak - magyarázta. - Oda vannak téve... dugva... Abba a
szekrényszerű valamibe, ami a képernyő mögött van, amit maga összetört. A kombinált sugaraik
háromdimenziós vagy sztereoszkopikus hatást biztosítanak. És maga most fogta, és hazavágta a
képernyőmet - siránkozott. - Miért is születik az ilyen ? Miért kell maga miatt ennyit szenvednem?
Miért?...

- Várjon egy kicsit, fater, álljon meg. Nem én törtem össze a drágalátos képernyőjét. - Épp most
mondta, hogy maga volt.

- Igen. Hát tudja. A Fúvó volt. Egy kicsit elvitatkoztunk, ő meg berúgta a képernyőt, kijött, és
puhára vert.

- Micsoda ?! - Berbelot most tényleg meglepődött. - Maga bolond, összevissza beszél ! Az a saját
tükörképe volt ! Kiközvetítettem magát, és a képet így lehetett fogni !

- Maga hájfejű vén bűzkereskedő! - ordítottam. - Valószínűnek tartja, hogy én törtem össze a tükrét,
kivertem három fogamat, és aztán szépen kiütöttem önmagamat csak azért, hogy magának
hazudhassak, ugye?

- Ez lesz belőle, ha az ember egy túl nagyra nőtt kretént fogad fel, hogy segédkezzék egy kísérletnél
- nyögte Berbelot. - Ne feszítse tovább a húrt, Hamilton !
- A maga türelméről beszél ! És különben is, mi az ördögöt keresett ez az újmódi készülék a
szobámban ?

Gyengén elvigyorodott.

- Ó, ezt Szóval, meg akartam magát egy kicsit tréfálni. Miután elment, megkerestem a Fúvót, és
megkértem, vegyen részt a játékban, akkor kapcsolatba hozom azzal a fickóval... szóval aki
beszagosítja a világát.

- Maga vén csirkefogó ! Tréfa, mi ? Azt akarta, ugye, hogy egész álló éjjel azzal a félresikerült
gamma-részecskével vitatkozzam, mi ? Tudja, magát... és azt hiszem, most meg is fogom tenni !

És megragadtam a nyakánál fogva.

- Bocsássanak meg - szólalt meg mögöttünk egy hang, és valaki vállon ragadott mindkettőnket.
Aztán a fejünket erősen összekoccantották, és azt vettük észre, hogy kiköpött másom lába előtt
hentergünk. Berbelot csendes csodálattal nézett föl egykori tűkörképemre.

- Te meg hol voltál ? - nyöszörögtem.

- A sarokban - felelte, hüvelykujjával a háta mögé mutatva. - Mondhatom, szép kis pár maguk.

- Berbelot - mondtam -, bemutatom magának az Éterfúvót. Most pedig az arcára állok, és le sem
lépek róla, amíg meg nem ette a cipőmet, mégpedig azért, mert hazugnak nevezett.

- Hát ez nem igaz! - mondta Berbelot.

A Fúvó csendesen megszólalt:

- Legjobb lesz, ha maguk ketten hisztérikus gyorsasággal kezdenek magyarázkodni. Különben

mindkettőjüket szétszedem, aztán összerakom, de előbb összekeverem a darabokat.

- Mi csak újra kapcsolatba akartunk kerülni magával.

- Minek?

- Mert érdekelt. Egy éve vagy mikor beszéltünk magával, aztán eltűnt. És most újra beszélni
akartunk magával.

Hiába voltam rá dühös, azért mégis csodálnom kellett Berbelot-t. Visszaemlékezett a Fúvó
különös gyerekességére, és épp akkor használta ki, mikor valakinek gyorsan cselekednie kellett.

- De hisz akkor azt mondták, hogy tűnjek el ! - Igen, a teremtmény máris panaszkodott, barátian
védekezett. Megdöbbentő volt a változékonysága.

- Ezt ő mondta magának - vetette oda Berbelot rám mutatva, miközben én nyögve tapogattam
kétszer is összevert fejemet -, nem pedig én.

- Akkor maguk nem egymás nevében is beszélnek? Mi igen.

- Maga, egyes és többes számban, homogén lény. Nem az egész emberiségre jellemző az én
különösen szeretetreméltó természetem.
 - Maga vén beképzelt! - morogtam, és felé lendültem. Fúvó a lendület minden hüvelykjéért
nyugodtan visszarugdosott egy lábnyit. Kicsit tovább nyöszörögtem.

- Azt akarja mondani, hogy maga a barátom, ő meg nem? - kérdezte a Fúvó, és úgy nézett r ám,
mint egy svábbogárra, amire, ha kimászik a falból, rá fognak lépni.

- Nem, nem mennék odáig, hogy ezt állítsam - felelte Berbelot kedvesen.

Támadt egy ötletem, ami - amennyire tudom - az életemet mentette meg.

- Azt mondtad, tőlem tanultad meg, hogy gyere ki a televíziókészülékből - kiáltottam.

- Igaz. Gondolom, ezért hálásnak kellene lennem. Úgyhogy nem téplek apró darabkákra. –

Újra Berbelot-hoz fordult. - Természetesen hallottam a hívását, de egy visszautasítás épp elég volt.
Nem értettem. Én általában azt is gondolom, amit mondok. Az emberek érthetetlenek, de nagyon
mulatságosak.

Berbelot-ban felébredt a tudós.

- Mit mondott arról, hogy Hamilton mutatta meg, hogyan jöhet ki a televíziós készülékből?

- Ó, hát abból a képernyőből figyeltem. Sajnálom, hogy összetörtem. Körbejárt a szobában, és

árnyképeket vetített a falra. Én is ezt csinálom most.

- Árnyképeket?

Persze. Én öt dimenzióban élő teremtmény vagyok, és négyet érzékelek, éppúgy, ahogy maguk
négy dimenzióban élnek, és hármat érzékelnek. Ő kétdimenziós felületre háromdimenziós
árnyékokat vetített. Én három dimenzióba kivetített négydimenziós képeket csinálok.

Berbelot a homlokát ráncolta.

- De milyen felületre vetít? , - Természetesen a maguk negyedik dimenziójára.

- A negyedikre. Eegen. Milyen fényforrással?

- Ötdimenzióssal, éppen úgy, ahogy a maguk napja négydimenziós.

- Összesen hány dimenzió van?

- Milyen magasan van a fönn? - tréfált a Fúvó.

- Ki tudnám magam vetíteni a maga világába?

- Nem tudom. Talán igen... Talán nem. Megszünteti végre azt a borzasztó szagot? - kérdezte
hirtelen.

- Hát persze! Csak azért csináltuk, hogy eléggé feldühítsük ahhoz, hogy újra szóba álljon velünk.
Nem akartunk vele semmi rosszat.

- Nohát - kiáltotta az Éterfúvó boldogan. - Tréfa ! Móka volt. - Mondtam, hogy tetszeni fog neki
 - mormogta Berbelot.

- Igen... és mi lett volna, ha mégsem? Maga patkány, Berbelot. Maga teljesen bebiztosította
magát, hogy ha valaki meg kell igya ennek a légfrissítésnek a levét, hát ne maga legyen az. Kedves
fickó. - Egy darabig feszült csend volt, aztán elvigyorodtam, - De most már, hogy kiköpte, mindegy.
Fogjunk kezet. Én is ezt tettem volna, ha van hozzá elég eszem.

- Hát egyáltalán nem is rossz? - kérdezte a Fúvó csodálkozva rám nézve.

- No, most már minden rendben van, Fúvó? Érzed, hogy bármikor jössz is, szívesen látunk?

- Igen. Igen, azt hiszem. De többet nem jövök ilyen módon. Csak a maga gyönyörű
háromdimenziós gépében tudok alakot ölteni, és ahhoz, hogy kijussak, szét kell törnöm a képernyőt.
Sajnálom. De azért bármikor szívesen beszélgetek. És tehetek magáért esetleg valamit?

- Mit tennél? - vetettem oda komoran.

- De hát gondold meg, mennyit fogunk mulatni!

- Tényleg szeretnél tenni értünk valamit?

- Igen. Kérlek.

- Azt az interferenciát bármikor, bármilyen rádióhullámra be tudod állítani? - Persze.

- Figyelj csak! Társaságot akarunk alapítani, hogy reklámot csináljunk bizonyos termékeknek. De
más, hasonló társaságok is vannak. Megtennéd, hogy a mi adásainkat békén hagyod, de a
versenytársakéval eljátszadozol?

- Ezt nagyon élvezném !

- Akkor remek !

- Berbelot, gazdagok vagyunk!

- Maga gazdag - javított ki elégedetten -, én gazdagabb vagyok !

DAMOKOS KATALIN FORDÍTÁSA

 ROBERT SCHEKLEY: ALAK
Pid, a pilóta szinte teljesen leállította a hajót. Aggodalmasan fürkészte az alattuk lévő zöld
bolygót.
Még műszerek nélkül sem lehetett eltéveszteni. Napjától számítva a harmadik, a rendszer
egyetlen bolygója, melyen élet lehetséges. Békésen pihent felhőtakarója alatt. Mintha teljesen
ártatlan lenne. Pedig mennyi áldozatot követelt... Eltüntette a Glom valamennyi expedícióját.
Pid egy pillanatig még tétovázott, aztán elindult lefelé. Két társával együtt maximálisan
felkészült a feladatra. Zsebeikben most még élettelenül, ám használatra készen ott lapultak az
áttelepítők.
Pid mondani szeretett volna valamit társainak, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. A
legénység várt. Ilg, a rádiós már elküldte a Glomnak az utolsó üzenetet. Ger, a detektor, tizenhatos
értéket olvasott, s máris jelentette:
- Idegen tevékenységet nem észlelek. - Testfelszíne szemtelenül himbálózott.
Pid ezt azonnal észrevette, és tudta, mit kell mondania. Amióta maguk mögött hagyták a
Glomot, a testi fegyelem gyalázatosan meglazult. Az invázió parancsnoka figyelmeztette is a
jelenségre; csakhogy ez ellen neki kellett fellépnie. Mindenképpen az ő feladata volt, mivel az
alacsonyabb rendű kasztok, mint például a rádiósok, a detektorok hajlamosak voltak az
alaktalanságra.
- Expedíciónkhoz nagy reményeket fűznek - kezdte óvatosan. - Távol vagyunk az otthonunktól.
Ger, a detektor bólintott. Ilg, a rádiós kifolyt előírásos alakjából, és kényelmesen rátapadt a
falra.
- De - folytatta Pid szigorúan - a távolság nem indokolja a könnyelmű alaktalanságot. Ilg
azonnal felvette előírásos rádiósalakját.
- Nyilván szükségünk lesz különböző alakokra - folytatta Pid. - De minden más alak, amely
túlmegy a szolgálat követelményein, az Alaktalan mesterkedése! Ezt ne felejtsék el !
Ger testének felszíne máris beszüntette folyékony ingadozását.
- Erről van szó - mondta Pid, és máris a műszereihez áradt. A hajó hajszálpontos ütemezéssel
indult lefelé, s ennek láttán Pidet büszkeség töltötte el.
Jó munkaerők, gondolta. Amúgy sem várható el tőlük, hogy olyan gondosan vigyázzanak az
alakjukra, mint egy magas rangú pilóta. Maga az inváziós főnök is megmondta neki .
- Pid - szólt hozzá utoljára az inváziós főnök -, óriási szükségünk van erre a bolygóra. - igen, uram -
felelte Pid vigyázzállásba merevedve, s egy másodpercre sem változtatva előírásos pilótaalakján.
- Egyiküknek - folytatta a főnök komoran - át kell jutnia, hogy elhelyezzen egy, áttelepitőt az
atomerőmű mellé. A hadsereg készenlétben várja az áttelepülést.
- Meglesz, uram - mondta Pid.
- Ennek az expedíciónak sikerülnie kell ! - mondta a főnök, s a fáradtságtól egy pillanatra
eltorzultak a vonásai. - Bizalmasan elárulom magának, hogy a Glomon általános nyugtalanság
ütötte fel a fejét. A bányászkaszt például sztrájkol. Új bányászalakot követelnek... azt mondják, a
régi nem megfelelő!
Pid előírásszerűen dühös képet vágott. A bányászok alakját ötvenezer évvel ezelőtt szabályozták az
ősök, mint az összes többi alapformát. És ezek a felfuvalkodottak most változtatni akarnak rajta !
- De ez még nem minden - folytatta a főnök. - Nyomára bukkantunk égy új alaktalan sági
kultusznak is. Legalább nyolcezer glomot elfogtunk, és ki tudja, hány van még! Pid tudta, hogy az
alaktalanság nem más, mint az Alaktalan - a Glom-szellem szerint a Legfőbb Gonosz - csábításának
a műve. El nem tudta képzelni, hogyan engedhet egy glom efféle csábításnak. A főnök olvasott a
gondolataiban.
- Pid - mondta -, maga ezt nyilván nehezen érti meg. Ugye, szeret repülni ?
- Igen, uram - felelte Pid egyszerűen. Imádott repülni. Ez volt az élete! A hajó nélkül egyszerűen
nem létezett.
- Nem minden glom érez így - mondta a főnök. - Magam sem értem. Az idő kezdetéig
visszamenőleg minden ősöm inváziós főnök volt. Nyilvánvaló, hogy én is az akartam lenni. Ez
éppoly természetes, mint amilyen törvényszerű. Az alacsonyabb kasztok azonban nem így éreznek.
- Szomorúan megrázta a testét. - Okka! mondom ezt magának folytatta. - Nekünk, glomoknak, több
térre van szükségünk. Ezt a nyugtalanságot nem más, mint a zsúfoltság okozza. Ez a véleményük a
pszichológusoknak. Ha megtelepedhetnénk egy másik bolygón, minden bajunk megszűnne. Tehát
számítunk magára, Pid.
- Igen, uram - mondta Pid büszkeségtől dagadozva.
A főnök felállt, mintegy véget vetve a beszélgetésnek. Aztán meggondolta magát, és visszaült.
- Figyelje a legénységet - mondta. - Hűségesek, ehhez nem fér kétség, de alacsonyrendűek. És
maga is ismeri az alacsony kasztokat.
Pid valóban ismerte ezeket.
- Ger, a detektor hajlamos az alakváltoztatásra. Egy ízben már megbüntették, amikor rajtakapták,
hogy félig vadászalakot öltött. Ilg ellen még nem merült fel ilyen határozott vád. De úgy hallom,
gyanúsan hosszú ideig szokott mozdulatlanná vásni. Lehetséges, hogy ilyenkor gondolkodónak
képzeli magát.
- De uram - tiltakozott Pid -, ha csak a legkisebb gyanú is felmerült, hogy alakváltoztatók, vagy
alaktalansági hajlamaik vannak, miért küldik őket erre az expedícióra?
A főnök habozott, mielőtt megadta volna a választ.
- Rengeteg megbízható glomot ismerek - mondta vontatottan. - De ez a kettő rendelkezik azzal a
találékonysággal és képzelőerővel, amire szükségük lesz. - Felsóhajtott. - Nem is értem, miért
éppen ezek a tulajdonságok járnak együtt többnyire az alaktalansággal.
- Igen, uram - mondta Pid. - Nos, csak figyelje őket.
- Igen, uram - ismételte Pid, és tisztelgett, mert tudta, a kihallgatás véget ért. Zsebében érezte
az áttelepítőt, mely alkalmas volt arra, hogy az ellenség energiájából alkosson hidat a Glom-
hordák számára.
- Sok szerencsét! - mondta a főnök. - Szüksége lesz rá.
A hajó zajtalanul hullott az ellenséges bolygó felé. Ger, a detektor, miután elemezte az alant úszó
felhőket, az adatokat betáplálta az álcázóegységbe. Az egység működésbe lépett; a hajó eltűnt, s a
helyébe egy cirrusz felhő lépett.
Pid a titokzatos bolygó felé sodortatta hajóját. A lehető legjobb pilótaformáját viselte, a kaszt
négy megengedett alakja közül a leghatékonyabbat. Vakká, süketté és némává vált, minden
érzékszerve a vezérlőgombokra irányult, hogy a hajó zökkenőmentesen vegye át a magasban lévő
felhők sebességét, hogy köztük elvegyülve, részükké váljon.
Ger szigorúan megmaradt a detektorok két lehetséges alakja közül az egyikben. Folyamatosan
táplálta be az adatokat az álcázóegységbe, s a lefelé ereszkedő hajó lassanként a kumuluszok
jellegzetes alakját öltötte fel.
Az ellenséges bolygón semmiféle mozgást nem észteltek.
Ilg megkeresett egy atomerőművet, és az adatokat közölte Piddel. A pilóta módosította a pályát.
Alig egymérföldnyire a bolygótál elérte a felhőtakaró legalsó szintjét. A hajó addigra már puha
gomolyfelhő alakúvá vált.
És a riasztásnak még mindig semmi jele. Nyoma sem volt annak, mi okozhatta a húsz előző
expedíció balsorsát.
Amint Pid az atomerőmű felé közelítette hajóját, a bolygóra lassan leszállt az alkony. A házakat
elkerülve, a közeli kis erdő felé kormányozott.
Beesteledett, a bolygó magányos holdját felhők takarták. Az egyik felhő lassan leereszkedett.
Aztán földet ért.
- Gyorsan kifelé! - kiáltotta Pid, és kikapcsolta magát. Felvette a futásra legalkalmasabb
pilótaformát, és a kabinajtón át kirohant. Ger és Ilg sietve követték. Mikor eléggé eltávolodtak a
hajótól, megálltak és vártak.
A hajó belsejében egy áramkör zárt. A hajó némán megrázkódott, majd olvadni kezdett. A
műanyag szétmállott, a fém megolvadt. A hajó hamarosan szemétkupaccá vált, de a folyamatnak
még nem volt vége. A nagyobb darabok mind kisebb és kisebb egységekké bomlottak szét.
Piden úrrá lett a tehetetlenség, mikor látta, mint égeti el a hajó önnönmagát. Pilóta volt, a pilóták
kasztjából. Az apja is pilóta volt, meg az apjának az apja és így tovább, az idők homályba vesző
kezdetéig minden őse pilóta volt, mióta csak hajókat építettek a Glomon. Egész gyerekkora a hajók
körül telt el, és amióta felnőtt, mindig repült.
Most, a hajó nélkül, csupasznak érezte magát az idegen világban.
Néhány perc múlva már csak maréknyi por mutatta, hol állt a hajó. Aztán a feltámadó éjszakai
szél azt is a kis erdő felé sodorta. És már nem volt a helyén semmi.
Vártak. Nem történt semmi. Sóhajtozott a szél, és nyikorogtak a fák. Mókusok makogtak,
madarak mocorogtak a fészkükben.
Egy makk a földre hullott.
Pid megkönnyebbült sóhajjal leült. A huszonegyedik Glom-expedíció biztonságosan földet ért.
Reggelig semmit sem tehettek, így Pid különféle terveken kezdte törni a fejét. Olyan közel értek
földet az atomerőműhöz, amennyire csak mertek. Most majd még közelebb kell menniük.
Akárhogyan is, de egyiküknek a reaktorterem közelébe kell férkőznie, hogy üzembe helyezze az
áttelepítőt.
Nehéz lesz. Pid azonban bízott a sikerben. Végül is a glomok roppant találékonyak.
Találékonyak, gondolta keserűen, de bezzeg milyen szegények radioaktív anyagokban. Ezért is volt
olyan fontos ez az expedíció. A glomok valamennyi világában fogytán volt a radioaktív anyag.
A glomok ősidők óta arra használták radioaktív készleteiket, hogy fokozatosan kiterjesszék
uralmukat a környező, elfoglalható világokon. A gyarmatosítás alig tudott lépést tartani az egyre
növekvő szaporodással. Újra és újra felmerült a további terjeszkedés szükségessége.
Ez az újonnan felfedezett világ szintén nagyon fontos volt, mert tökéletesen megfelelt a
Glomnak. Sajnos, nagyon messze volt. Támadó űrflotta felállítására már nem volt elegendő
energiájuk.
Szerencsére más módszer is volt. Mégpedig sokkal jobb.
Évszázadok során a Glom tudósai kifejlesztették az áttelepítőt. A technika e csodája lehetővé
tette a tömegnek bármely pontról bármely pontra történő átvitelét - mégpedig egy szempillantás
alatt!
Az egyik végpont a Glom egyetlen atomerőművében volt felállítva. A másik végpontot egy másik
atomerőmű közelében kell felállítani, s aztán sor kerülhet az aktivizálásra. A tetszés szerint
módosítható energia ettől kezdve simán folyik át a pontokon.
Ekkor, e mérnöki csoda révén, a Glom átléphet egyik bolygóról a másikra, vagy ha tetszik,
hullámokban folyhat át a kívánt helyre.
Ilyen egyszerű volt az egész. Mégis húsz expedíció kísérlete, hogy az áttelepítőt bekapcsolja a
Földön, kudarccal végződött.
Senki sem tudja, mi történt velük. Mert egyetlen hajó sem tért vissza.
A környező növényzet színeit fölvéve, még hajnal előtt átkúsztak az erdőn. Az atomenergia
közelségét érzékelő áttelepítők gyengén lüktettek.
Apró, négylábú lény ugrott eléjük. Ger azonnal négy lábat eresztett, s hosszú, áramvonalas testet
öltve üldözőbe vette.
- Ger! Jöjjön vissza! - üvöltött Pid a detektorra, de hasztalan.
Ger megelőzte, és leütötte az állatot. Megpróbált beleharapni, de fogakat elfelejtett növeszteni.
Az állat kiszabadította magát, és eltűnt az aljnövényzetben. De Ger fogakat növesztett, és
megfeszített izmokkal ugrásra készült.
- Ger !
A detektor kelletlenül megfordult. Némán visszaoldalgott Pidhez. - Megéheztem - mondta.
- Nem igaz ! - szólt Pid szigorúan. - De igen - motyogta Ger zavartan.
Pidnek eszébe jutott, amit a főnök mondott. Gerben valóban vadászhajlamok rejtőznek Jobban
kell figyelnie rá.
- Többé ne forduljon elő! - mondta Pid. - Ne felejtse el: egzotikus alakokat tilos felvenni.
Elégedjen meg azokkal az alakokkal, amelyekkel született.
Ger bólintott, és beleolvadt az aljnövényzetbe. Továbbmentek.
Az erdő széléről már látni lehetett az atomerőművet. Pid bokornak álcázta magát, Ger
fatörzzsé változott. Ilg némi töprengés után fiatal tölgyfa lett.
Az atomerőmű hosszú, alacsony épületét fémkerítés vette körül. A kaput Erizték. Mindenekelőtt,
gondolta Pid, át kell jutni a kapun. Különféle megoldásokon törte fejét.
A felderítő csoportok töredékes jelentéseiből tudta, hogy az itteniek bizonyos értelemben
hasonlítanak a glomokhoz. Nekik is vannak kedvenc állataik, házaik, gyerekeik, és megvan a
maguk kultúrája. És ügyeskezűek, akárcsak a glomok.
De azért óriási a különbség közöttük. Az embereknek meghatározott, változhatatlan
alakjuk van, mint a fáknak vagy a köveknek. És kárpótlásul bolygójukon fantasztikus
változatosságban fordulnak elő a fajok, a fajták és az egyedek. Ebben egyáltalán nem
hasonlítottak a Glomra, ahol mindössze nyolcféle állat élt.
És nyilvánvaló, hogy az emberek könnyen felismerik a betolakodókat, gondolta Pid.
Egyre azon töprengett, mi okozta az előző expedíciók kudarcát. Ha tudná, sokkal könnyebben
teljesíthetné a feladatát.
Két, hihetetlenül merev lábon egy ember billegett el mellettük. Merev volt minden mozdulata.
Körül sem nézett, csak elsietett.
- Tudom már-szólalt meg Ger, mihelyt az ember elment. - Embernek álcázom magam, besétálok
a kapun, egyenesen a reaktorterembe, és bekapcsolom az áttelepítőmet.
- Nem ismeri a nyelvüket - figyelmeztette Pid.
- Egy szót sem szólok. Nem is törődöm velük. Ide nézzen ! - Ger máris emberalakot öltött.
- Nem is rossz - mondta Pid.
Ger lépett néhányat, s megpróbálta utánozni az ember suta mozgását.
- Attól tartok, ez mégsem lesz jó - mondta Pid.
- De ez a legésszerűbb - magyarázta Ger.
- Tudom. És nyilván az előző expedíciók is megpróbálták. Egy sem tért vissza. Ez tény volt. Ger
visszafolyt a fatörzs alakjába.
- Akkor hát? - kérdezte.
- Hadd gondoljam át - mondta Pid.
Most nem kétlábú, hanem négylábú lény döcögött el mellettük. Pid rájött, hogy a lény kutya, az
ember kedvenc háziállata. Tüzetesen megnézte.
A kutya a kapuhoz ballagott, fejét lesunyta, nem sietett. Átment, odabent leheveredett a fűre,
ügyet sem vetett rá senki.
- Hmm! - mondta Pid.
Figyeltek. Egy ember a kutyához lépett, megsimogatta a fejét. A kutya kilógatta a nyelvét, és az
oldalára dőlt.
- Ezt én is meg tudom csinálni - mondta Ger izgatottan. Már kezdte is felvenni a kutya alakját.
- Ne, várjon még! - szólt rá Pid. - Ma még csak átgondoljuk a dolgot. Az ügy túl fontos, semhogy
elkapkodhassuk.
Ger kelletlenül, de engedelmeskedett.
- Menjünk vissza - mondta Pid. Lassan visszavonultak az erdőbe. Akkor Pidnek eszébe jutott Ilg.
- Ilg ? - szólította halkan.
Semmi válasz.
- Ilg ?
- Mi van? Á, persze - felelte egy tölgyfa, és bokorrá olvadt. - Elnézést. Mondott valamit?
- Visszamegyünk - mondta Pid. - Nem gondolkodott véletlenül? - Ó, dehogy ! - nyugtatta meg
Ilg. - Csak pihentem.
Pid belenyugodott. Túlságosan sok minden aggasztotta.
A nap folyamán aztán az erdő legrejtettebb zugában vitatták meg a helyzetet. Úgy döntöttek, két
választásuk van: az ember vagy a kutya. Egy fa nem sétálhat át a kapun, mert ez nem felel meg a fa
természetének. És semmi más nem juthat be észrevétlenül.
Emberformában jönni-menni túl kockázatosnak tűnt. Úgy döntöttek, Ger kutyaalakban indul el
reggel.
- Most pedig aludjunk - mondta Pid.
A két közlegény nyomban engedelmesen alaktalanná válva szétterült. De Pidet elkerülte az álom.
 Minden olyan egyszerűnek látszott. Miért nem őrzik jobban az atomerőművet? Az embernek
tanulnia kellett valamit az előző expedíciókból, melyek teljes személyzetét elfogták. Vagy egyetlen
kérdés nélkül végeztek velük?
Egy idegennél sohasem lehet tudni.
Vajon csapda a nyitott kapu ?
Elcsigázva folyt le a göröngyös földre. Aztán gyorsan összeszedte magát, Alaktalanná vált.
A kényelem és a kötelesség két különböző dolog, emlékeztette magát, és fegyelmezetten
visszavette pilótaalakját.
De a pilótaalak nem alkalmas arra, hogy nedves, hepehupás földön aludjanak benne. Pid
nyugtalanul töltötte az éjszakát, hajókra gondolt, és repülni vágyott.
Fáradtan, rosszkedvűen ébredt. Megbökdöste Gert. - Essünk túl rajta - mondta.
Ger vidáman szökkent fel.
- Ébresztő, Ilg ! - szólt Pid, és dühösen nézett körül. - Gyerünk! Semmi válasz.
- Ilg ! - kiáltotta.
De válasz erre sem érkezett.
- Segítsen megkeresni - mondta Gernek. - Itt kell lennie valahol.
Együtt kutatták át a környék minden bokrát, fáját, és fatörzsét. De egyik sem Ilg volt. Pid érezte a
jeges pánik szelét. Mi történhetett a rádióssal?
- Talán úgy döntött, egyedül jut át a kapun - vélte Ger.
Pid elgondolkodott ezen, de elég valószínűtlennek érezte. Ilgre nem volt jellemző a kez-
deményezőkészség. Mindig megelégedett azzal, hogy másokat kövessen.
Vártak. De eljött a dél, és Ilg még mindig nem került elő.
- Nem várhatunk tovább - mondta Pid, és elindultak kifelé az erdőből. Pid kíváncsi volt,
vajon !!g valóban megpróbálkozott-e a kapunál egyedül. Ezekben a hallgatag fickókban néha
bujkál valami őrültség.
De semmi sem vallott arra, hogy Ilg sikerrel járt. Már nem gondolhatott másra, mint hogy Ilg
meghalt vagy elfogták.
Már csak ketten maradnak, hogy bekapcsolják az áttelepítőt. És még mindig nem tudja, mi történt
a többi expedícióval.
Az erdő szélén Ger kutyaalakot öltött. Pid tüzetesen megvizsgálta. - Kicsit rövidebbre a farkat -
mondta.
Ger megkurtította a farkát. - Hosszabbra a füleket. Ger megnyújtotta a füleit. - Igazítsa őket
egyformára.
Aztán még utoljára szemügyre vette a végső formát. Amennyire megítélhette, Ger tökéletes kutya
lett, farka hegyétől nedves, fekete orráig.
- Sok szerencsét ! - mondta Pid.
- Köszönöm, - És Ger óvatosan, az ember és a kutya billegő járását utánozva kisomfordált az
erdőből. A kapunál az őr utánakiáltott valamit. Pid visszafojtotta a lélegzetét. Ger a füle botját sem
mozdítva elment az őr mellett. Az ember feléje indult, mire Ger futásnak eredt.
Pid két izmos lábat formált magának, készen arra, hogy rohanjon, ha Gert elkapnák, De az őr
visszament a kapuhoz. Ger nyomban lelassított, és nyugodtan ballagott a főbejárat felé.
Pid megkönnyebbült sóhajjal oszlatta szét a lábét.
A főbejárat azonban zárva volt ! Pid remélte, hogy a detektor nem próbálja meg kinyitni. Ez nem
jellemző a kutyákra.
Egy másik kutya szaladt Ger felé. Ger hátrált előle. A kutya közelebb ment hozzá, és
megszaglászta. Ger is szaglászni kezdett.
Aztán együtt futottak az épület mögé.
Okosan csinálja, gondolta Pid. Hátul kell lennie másik ajtónak.
Felnézett a lefelé induló napra. Mihelyt üzembe helyezik az áttelepítőt, özönleni kezdenek a
Glom seregei. Mire az emberek magukhoz térnek, milliónyi vagy még annál is több Glom-katona
lesz itt. Aztán jön a többi.
A nap lassan elmúlt, de nem történt semmi.
 Pid idegesen nézte az épület homlokzatát. Nem tarthat ilyen soká, ha Ger sikerrel járt. Már késő
éjszaka volt, s ő még mindig várt. Az épületnél emberek nyüzsögtek, kutyák ugattak a kapu körül.
De Ger nem került elő.
Gernek nem sikerült. Ilg eltűnt. Egyedül maradt. És még mindig nem tudja, mi történt.
Reggelre Piden úrrá lett a kétségbeesés. Tudta, hogy a huszonegyedik Glom-expedíció közel jár
a teljes kudarchoz. Most már minden őrajta múlik.
Elhatározta, hogy bátran, emberalakban vág neki. Már csak ez az egy lehetőség maradt.
Látta, hogy munkások érkeznek, sokan, és betódulnak a kapun. Pid nem tudta, kihasználja-e az
alkalmat, és elvegyüljön ő is a tömegben, vagy inkább várja-e meg a nyüzsgés csillapodtát. Aztán
úgy döntött, a maga javára fordítja a szemmel látható zűrzavart, és lassan emberformát öltött.
Egy kutya sétált el a fák között, ahol rejtőzött. - Halló! - köszöntötte a kutya.
Ger volt!
- Mi történt? - kérdezte Pid megkönnyebbülten. - Miért maradt el ilyen sokáig? Nem sikerült
bejutnia?
- Nem tudom - csóválta Ger a farkát. - Meg sem próbáltam. Pidnek elakadt a szava.
- Vadásztam - mondta Ger önelégülten. - Ez az alak ideális a vadászathoz. Egy másik kutyával
kimentünk a hátsó kapun.
- De az expedíció... a kötelesség...
- Meggondoltam magam - mondta Ger. - Tudja, pilóta, sohasem akartam detektor lenni.
- De hiszen detektornak született!
- Így van - mondta Ger. - De hiába. Mindig vadász szerettem volna lenni. Pid bosszúsan rázta
meg a testét.
- Nem teheti - mondta lassan, tagoltan, ahogy egy felnőtt magyaráz egy kis glomnak. - Magának
tilos vadászalakot felvennie.
- Itt nem tilos - mondta Ger még mindig farkcsóválva.
- Elég legyen ebből ! - szólt rá Pid dühösen. - Induljon máris az épületbe, és kapcsolja be az
áttelepítőjét! És én megpróbálom elfelejteni ezt az eretnekséget.
- Nem! - mondta Ger. - Nem akarom, hogy a glomok idejöjjenek. Mindent elrontanának.
- Igaza van - szólt közbe egy tölgyfa. - Ilg ! - hápogott Pid. - Hol van?
Az ágak hajladozni kezdtek.
- Itt vagyok - mondta Ilg. - Gondolkodtam. - De... a maga kasztja...
- Pilóta - mondta Ger szomorúan -, miért nem ébred már fel? A Glom lakóinak többsége
boldogtalan. Csak a szokások kényszerítik ránk őseink alakját.
- Pilóta - mondta Ilg -, a glomok alaktalannak születnek !
- És minthogy alaktalannak születnek, a glomoknak az alakok teljes szabadsága
járna - folytatta Ger.
- Pontosan - helyeselt Ilg. - Csakhogy ő ezt sohasem fogja megérteni. Most pedig bocsássanak meg.
Gondolkodni szeretnék. - És a tölgyfa elnémult.
Pid bosszúsan felnevetett.
- Az emberek megölik magukat - mondta. - Éppen úgy, ahogy a többieket is megölték.
- Egyetlen glomot sem öltek meg - árulta el Ger. - Valamennyi expedíció itt van. - Élnek?
- Hát persze. Az embereknek sejtelmük sincs a mi létezésünkről. A kutya, akivel vadásztam, szintén
a Glomról jött a tizenkilencedik expedícióval. Több százan vagyunk itt, pilóta. Jól érezzük
magunkat.
Pid megpróbálta megemészteni a hallottakat. Mindig is tudta, hogy az alacsonyabb kasztokból
hiányzik az öntudat. De ez... ez az egész olyan abszurd volt!
Tehát a bolygó titkos fegyvere - a szabadság !
- Tartson velünk, pilóta - mondta Ger. - Itt megtaláltuk a paradicsomot. Tudja, hány faj él ezen a
bolygón? Számtalan! A lehető legváltozatosabb alakok!
Pid megrázta a fejét. Az ő igényeihez itt ugyan nem találni formát, ő pilóta.
De az emberek nem is tudnak a glomok jelenlétéről. Milyen egyszerű lesz a reaktorteremhez jutni !
- A Glom Legfelső Tanácsa majd ellátja a bajukat - mordult fel, miközben kutyaalakot öltött. - Majd
magam állítom fel az áttelepítőt.
Kis ideig még vizsgálgatta magát, aztán Gerre vicsorított, és elügetett a kapu felé. Az őrök rá
sem néztek. A főbejáraton át beszaladt az épületbe, és végigfutott a folyosón. Az áttelepítő ott
lüktetett, rángatózott az erszényében, mintegy vezetve őt a reaktor terem felé.
Felrohant egy lépcsősoron, végig egy újabb folyosón. A fordulón túlról lépéseket hallott, és azonnal
tudta, hogy kutyák nem jöhetnek be az épületbe.
Búvóhelyet keresve, kétségbeesetten nézett körül, de a folyosón nem volt semmi. A mennyezeten
lámpatesteket látott.
Pid felugrott, és a mennyezetre tapadt. Lámpatestalakra formálta magát, reménykedve, hogy az
embereket nem érdekli majd, miért nem világít.
Az emberek futva haladtak el.
Pid most emberré változott, és utánuk sietett. Közelebb kell jutnia.
A folyosón megint feltűnt egy ember. Fürkésző tekintetet vetett Pidre, valamit mintha mondani
akart volna, de aztán elfutott.
Pid nem tudta, mi történt, de ő is futásnak eredt. Erszényében az áttelepítő mind vadabbul jelezte a
kritikus pont közelségét.
Hirtelen szörnyű kétely merült fel benne. Valamennyi expedíció szökevénnyé vált! Minden egyes
glom!
Lassított. Az alakok szabadsága... furcsa gondolat. Zavarba ejtő gondolat.
És nyilvánvalóan az Alaktalan műve, szögezte le magában, és ismét futásnak eredt A folyosó végén
egy óriási, bezárt ajtó volt. Pid rámeredt.
Lépések dübörögtek, emberek kiáltozása hallatszott.
Mi volt a baj? Hogyan jöttek rá, hogy ő itt van? Gyorsan megvizsgálta magát, ujjait végigfuttatta az
arcán.
Elfelejtett vonásokat rajzolni az arcára!
Kétségbeesetten dőlt az ajtóhoz. Erszényéből kivette a kis áttelepítőt, de a jelzések még nem érték
el a kívánt erősséget. Közelebb kell jutnia a reaktorhoz.
Megvizsgálta az ajtót. Az alján apró rést fedezett fel. Pid gyorsan alaktalanná vált, és átfolyt a
résen; az áttelepítőt alig tudta átrángatni.
A szobában újabb elreteszelt ajtót talált. Körülnézett, mivel feszíthetné föl.
Aprócska szoba volt. Egyik oldalon ólomajtó vezetett a reaktorhoz, a másik oldalon ablak volt,
és semmi más.
Pid az áttelepítőre nézett. A lüktetés elérte a megfelelő intenzitást. Tehát elég közel került. Itt
már működik: az energiát ki tudja vonni a reaktorból, és át tudja alakítani. Csak be kell kapcsolni.
De ők mind egy szálig dezertáltak.
Pid habozott. Minden glom alaktalannak született. Ez igaz. A glomgyerekek amorfak mindaddig,
míg el nem érik azt az életkort, mikor már megtaníthatják nekik őseik kasztjára jellemző alakjukat.
De az alakok szabadsága ?
Pid fontolgatni kezdte a lehetőségeket. Beavatkozás nélkül változtathatná az alakját! Ezen a
paradicsomi bolygón akármi lehetne, minden vágyát teljesíthetné!
Többé nem lenne magányos. Itt is élnek glomok, élvezik a szabadságot.
Az emberek már az ajtót döngették. Pid még mindig nem jutott elhatározásra. Mit tegyen?
Szabadság...
De nem neki, gondolta keserűen. Könnyű vadásszá vagy gondolkodóvá válni. De ő pilóta. A
repülés az élete, a mindene. Hogyan repülhetne itt?
Persze az embereknek is vannak hajóik. Ha emberré válna, és találna egy hajót... Soha. Fa vagy
kutya könnyen lehetne. De igazi ember sohasem válna belőle.
Az ismételt döngetések hatására az ajtó lassan engedni kezdett.
Pid az ablakhoz lépett, hogy még egy utolsó pillantást vessen a bolygóra, mielőtt bekapcsolná az
áttelepítőt.
Kinézett - és a megdöbbenéstől kis híján összecsuklott.
Hát mégis igaz! Nem értette meg, mit mondott Ger azzal, hogy ezen a bolygón minden igényt
kielégítő számban élnek fajok. Minden igényt! Még az övét is!
Itt aztán kielégítheti pilótakasztjának vágyait, még tökéletesebben, mint hajók vezetésével.
Újra kinézett, aztán a földre hajította az áttelepítőt. Az ajtó kivágódott, és Pid abban a pillanatban
kivetette magát az ablakból.
Az emberek odarohantak, és utána bámultak. De nem értették, amit láttak.
Egy óriási, fehér madár csapkodott előbb ügyetlenül, majd mind nagyobb erővel a szárnyaival,
hogy utolérjen egy távoli madárcsapatot.

NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

 LESTER DEL REY : SÖTÉT KÜLDETÉS

A napsugarak áttörtek a fák lombján, káoszt és pusztulást világítottak meg. Tegnap még
favázas ház állt itt, ma már csak romok. Az egyik fal teljesen leomlott, és darabokban hevert a
földön, mintha robbanás történt volna, a tető beszakadt, mintha arra haladtában valami óriás
taposott volna rá.
A ház romjain még mindig ott hevert, ami a pusztulást okozta. Összegörbült fémlemezek és
meghajolt gerendák keveredtek a ház egyik szobáját elfoglaló laboratóriumi felszereléssel, kicsit
odébb pedig furcsa motor maradványai feküdtek szétszórva. Ezek mögött egy cső, ami valamikor
talán rakéta volt. A súlyos fémtárgy, mely keresztbe feküdt a beszakadt tatón, csak utalt az egykori
karcsú hengerre, a gyakorlott megfigyelő azonban felismerte volna, hogy egy rakéta roncsait látja. A
volt laboratórium kigyulladt, a lángok a fémburkolatot nyaldosták, és lassan az egész házban
szétterjedtek.
Két hasonló nagyságú és felépítésű, de különben arásan különböző alak feküdt a tisztáson
elnyúlva. Az egyik teljesen meztelen, sötét hajú, középkorú férfi, felismerhetetlenül összetört arccal.
A szokatlan fejtartás kétséget kizáróan bizonyította, hogy kitört a nyaka. Ami a másik férfit illeti,
termete és megjelenése alapján egy elmúlt kor megtermett tengeri vikingje is tehetett volna, arca
azonban finomabb és magasabb rendű kultúráról tanúskodott. Teljesen fel volt öltözve, és melle
lassú emelkedése, süllyedése mutatta, hogy még van benne élet. Mellette vérfoltos, törött
tetőgerenda hevert. A férfi feje is véres volt, de a vágás nem hatolt mélyre, és csak elkábult.
Most nehézkesen megmozdult, és bizonytalanul felállt, megrázta a fejét, és a vágóst kezdte
tapogatni. Szeme lassan a tisztás és a vidáman égő romok felé fordult. Következőnek a holttestet
vette szemügyre. megfordította, hogy megvizsgálhassa a nyakát. Romfokét összeráncolta, és
hevesen rázta a fejét, megkísérelte összeszedni elmosódott emlékeit.
Nem tértek vissza. Felismerte a környezetét, de az agya nem foglalta szavakba a látottakat, és a
múlt is hiányzott. Az alsó emléke az volt, hogy magához tért, és a feje szinte elviselhetetlenül fájt.
Meglepetés nélkül nézte a rakétát, felismerte, hogy irányíthatatlanná vélt, és a házra zuhant, de ez
nem ébresztett benne emlékképeket, és feladta. Lehet, hogy a rakétában volt a baleset percében,
lehet, hogy a házban; semmiképpen sem tudott dönteni. A meztelen férfi talán épp aludt a házban.
Lassan valami gondolat formálódott az agyában, egyre erősebb lett, és arra ösztönözte, hogy
valamit tegyen. Nem szabad itt húznia az időt, fontos küldetést kell teljesítenie. De milyen
küldetést? Egy-egy pillanatra majdnem eszébe jutott, aztán újra eltűnt az emlék, csak az érzés
maradt meg, hogy a felszólításnak engedelmeskednie kell. Megvonta a vállát, és elindult a romoktól
a fák között látszó ösvény felé.

Aztán egy újabb gondolat visszavitte a hullához, és miután semmi más tennivaló nerc jutott
eszébe, engedelmeskedett. Szinte öntudatlanul emelte meg a holttestet; amelyes rendkívül
súlyosnak talált, és a ház felé vonszolta. A lángok már mindent elborítottak, de talált egy helyet,
ahol még el lehetett viselni a hőséget, és a hullát egy halom éghetd anyagra húzta. Miután a
másodlagos ösztönt kielégítette, visszatért az első, és lassan elindult az ösvényen. A cipő nyomta, a
lába mintha ólomból lett volna, de komoran tovább lépkedett, miközben a fejében mindig újra és
újra visszatérő kérdések kergették egymást. Ki volt, hol és miért?
Akár ő, akár a hulla élt a házban, nyilván elhagyatottsága miatt választotta a helyet; úgy tűnt, az
ösvény a végtelenségig kanyarog az erdőn keresztül, és sehol nem látott házakat. Gépiesen menetelt
tovább, azon gondolkozva, vége lesz-e valaha, amíg meg nem pillantotta a keresztbe tett rudak
sorát, amikre drótot erősítettek. Kicsit távolabb széles országutat látott, mindkét irányba járművek
futottak. Előresietett, abban reménykedve, hogy találkozik valakivel.
Szerencséje volt. Az egyik jármű az út szélén állt, és a kocsi elejénél egy férfi ügyködött valamit.
A durva szavak, amiket elkapott, arra mutattak, hogy dühös. Hirtelen elmosolyodott, és szemét a
férfi fején tartva, a kocsi felé sietett. Ahogy elérte, agya mintha egy pillanatra megfeszült volna.
- Segítségre van szüksége? - öntudatlanul ejtette ki a szavakat, és most egyéb szavak is kezdtek
visszatérni az agyába, olyan ismeretekkel együtt, melyek az előbb még nem voltak ott. Az ember
megpillantása vagy az, ami újra működésbe hozta emlékezete egy részét, nem hozta vissza
személyes emlékeit, és úgy érezte, ez valahogy nem stimmel. Még mindig megmagyarázatlan
maradt az ösztön, ami hajtotta.
A férfi felnézett, amikor megszólalt, és izzadt arca megkönnyebbülést mutatott.
- Éppen arra van szükségem - válaszolta hálásan. - Már majd egy órája vacakolok ezzel az
istenverte szerkentyűvel, de eddig még csak meg sem állt senki, hogy megkérdezze, mi a baj. Ért az
ilyesmihez?
- Hm! - Az idegen, ahogy jobb elnevezés híján önmagát hívta, maga is megvizsgálta a drótokat,
és valahogy zavarta egy kicsit a motor egyszerűsége. Feladta, átment a másik oldalra, felemelte a
motorház fedelét, és a szerkezetet tanulmányozta. Aztán ahogy a szerszámosláda felé nyúlt,
visszatért a biztonsága.
- Talán az... izé... a megszakító kalapács - mondta.
Az volt az. A motor néhány perc múlva halkan duruzsolt, és a vezető az idegenhez fordult.
- Azt hiszem, most már oké. Szerencse, hogy erre jött, ez az út legrosszabb része, és mérföldekre
nincs egyetlen szerelőműhely sem. Hova megy?
- Én... - az idegen még időben elhallgatott. - A nagy városba - mondta, mert jobb cél nem jutott
eszébe.
- Akkor ugorjék csak be. Én Elizabethbe megyek, amerre maga. Örülök, hogy erre jött, az ember,
ha nincs más dolga, már magában beszél ezeken a hosszú utakon. Rágyújt?
- Köszönöm nem, sosem dohányzom. - Figyelte, ahogy a másik rágyújt, és valahogy
kényelmetlenül érezte magát. A füst szagától émelyegni kezdett, akárcsak a benzintől és a férfi
kipárolgásától, de igyekezett mindezeket az ingereket, amennyire csak lehet, kirekeszteni az
agyából.
- Hallott vagy olvasott valamit valamilyen rakétáról?
- Persze. Ugye, Oglethorpe-ra gondol? Elolvastam, amit a lapok írtak. Az ügynök egy pillanatra
felpillantott az útról, kis gombszeme csillogott.
- Sokat gondolkoztam azon, a nagymenő bankok miért nem támogatják a rakétaépítést, és most
Oglethorpe végre megtette. Most talán végre megtudunk valamit a Marsról, hapsikám.

Az idegen gépiesen elvigyorodott.

- Hogy néz ki ez az űrhajó?
- Ott a képe az első oldalon a Harsonában. A hátsó ülésen megtalálja. Igen, az az. Kíváncsi
vagyok, hogy néznek ki a Mars-lakók.
- Nehéz kitalálni - válaszolta az idegen. Még az életlen képen is világosan látszott, hogy ez nem
az a rakéta, amelyik lezuhant, sőt nagyon is különbözik tőle. - Más rakétákról nem hallott?
- Nem, nem hiszem. Tudja, van egy olyan érzésem, hogy a Mars-lakók nem fognak szeretni
bennünket. De nem ám ! - Fel sem nézett, annyira biztosra vette, hogy a másik hitetlenkedni fog. -
Egyszer írtam is erről egy elbeszélést az egyik science fiction magazinnak, de visszaküldték. Úgy
képzeltem, hogy valamikor nagyon régen, mondjuk az Atlantiszon volt egy földi civilizáció, és
aztán ezek átköltöztek a Marsra. Csak aztán Atlantisz elsüllyedt, ők meg ott voltak a pácban. Úgy
gondoltam, egyszer aztán visszajöttek, egy időre ledöbbentek ugyan, de aztán újra belejöttek, és
megint megindították a fejlődést. Nem rossz, mi ?
- Klassz - ismerte el az idegen. - Csak nekem valahogy ismerősnek tűnik. Mi lenne, ha inkább
azt mondanánk, hogy a baj nem Atlantisz elsüllyedése volt, hanem háború tört ki az anyavilág és a
Mars között, ami aztán mindkét civilizációt tönkretette? Nem lenne így logikusabb?
- Talán, nem tudom. Kipróbálhatom, de azt hiszem, leginkább szörnyek kellenek nekik. Marha,
dombon előzni! - Kövérkés öklét rázva kihajolt az ablakon, aztán folytatta hadaró meséjét: - A
múltkor olvastam egyet, amiben két faj szerepelt, az egyik mint a polip, a másik meg húsz láb
magas, és tiszta kék.
 Felmerült benne egy kínzóan éles emlék. Kék - aztán újra eltűnt, csak valami aggodalom maradt
benne. Az idegen a homlokát ráncolta, kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, csak egy szótagú
szavakkal válaszolt a másik monológjára, és az elsuhanó tájat és városokat figyelte.
- Itt van Elizabeth. Mit akar, hol tegyem ki?
Az idegen magához tért a félig öntudatlan állapotból, amit kínos fejfájása okozott, és körülnézett.
- Akárhol kitehet. - Aztán ismét megérezte a sürgető ösztönt, és meggondolta magát. -
Valamelyik orvosi rendelőnél.
Ez értelmesen hangzott. Lehet, hogy egész idő alatt nem is akart mást, mint orvosi segítséget
keresni? De még mindig ott volt, kereste a kifejezés lehetőségét, és kételkedett benne, hogy
bármilyen logikával is kapcsolatban állna. Az, hogy segítségre van szüksége, még nem magyarázza,
miért érzi, hogy valami szerencsétlenség fenyeget. Mire a kocsi megállt egy ház előtt, melyen
orvosi cégtábla volt, szíve kétségbeesett gyorsasággal vert.
- Itt vagyunk. - Az ügynök kinyúlt az ajtókilincs felé, és majdnem súrolta a másik kezét. Az
idegen hegyesen visszarántotta, épp hogy sikerült elkerülnie, hogy hozzáérjen, és ettől a hideg
futkározott a hátán. Ha a kéz megérintette volna... A félig nyitott ajtó ismét becsukódott, ő meg
levonta a tanulságot - semmilyen körülmények között nem szabad megengednie, hogy a bőréhez
érjenek, mert akkor valami borzasztó fog történni ! Még egy őrült gondolat, semmi kapcsolata a
többivel, de túl erős ahhoz, hogysem figyelmen kívül hagyhatná.
Kimászott, köszönetet mormolt, és felsétált doktor Lanahan, rendel 12-4-ig, ajtajához.
Az orvos öreg ember volt, a háziorvosok érdes módján jó lelkű. A rendelője is illett hozzá. Az
egyik falon egy polc volt egy sor orvosi könyvvel, egy üvegajtós faliszekrény egy csomó
gyógyszerrel és egy sor műszer. Csendesen hallgatta az idegen beszámolóját, időnként bátorítóan
mosolygott rá, és ceruzájával az asztalt kopogtatta.
- Hát persze, amnézia - mondta végül. - Néhány szempontból furcsa, de a legtöbb ilyen eset
egyéni. Ha az agy megsérült, lehetetlen megjósolni, hogy fog működni. Azokkal az ösztönökkel
kapcsolatban, amelyeket emutett, gondolt rá, hogy esetleg hallucinál?
- Igen. - A kérdést minden szempontból megvizsgálta, de ezt a magyarázatot, mint túl gyengét,
elvetette. - Ha csak közönséges impulzusról lenne szó, egyetértenék önnel. De ennél sokkal
mélyebbek, és biztos vagyok benne, hogy valami okuk is van.
- Hm ! - Az orvos újra dobolni kezdett a ceruzájával, és elgondolkodott. Az idegen a nyakát
bámulta, és visszatért a feszültség a fejébe, amit akkor érzett, mikor először pillantotta meg az
ügynököt. Felmerült benne egy gondolat, de elhalt.
- És semmi nincs magánál, ami igazolhatná?
- Uh ! - Az idegen felmordult, és nagyon ostobának érezte magát. - Erre nem is gondoltam! -
Elővett egy csomag cigarettát, egy foltos zsebkendőt, szemüveget, egy sor apróságot, amik semmit
sem jelentettek a számára, és végül egy bankókkal tömött pénztárcát. A doktor felkapta, és gyorsan
átnézte a tartalmát.
- Úgy látszik, pénze volt... hm, semmi igazolvány, csak az L. H. monogram. No végre, itt egy
névjegy. - Az egészet visszaadta, és elégedetten mosolygott. - Úgy látszik, kolléga, Lurton Haines
doktor. Mond ez magának valamit?
- Semmit. - Valahogy jó volt, hogy van neve, de csak a névjegy megpillantására reagált. És miért
hord magánál szemüveget és cigarettát, mikor az égvilágon semmi szüksége sincs egyikre sem?
Az orvos a könyvei közt keresgélt, és végül elővett egy elpiszkolódott piros kötetet. - Ez a Ki
kicsoda - magyarázta. - Lássuk csak! Hm, ez az! Lurton R. Haines, Mc. orvosdoktor. Furcsa,
fiatalabbnak néztem. Rákkutatással foglalkozik. Rokonokat nem említ. A cím nyilván az a ház, ami
az első, amire vissza tud emlékezni: Surrey Road, Danesville. Maga is meg akarja nézni?
Átadta a könyvet, és az idegen - vagy Haines - óvatosan átfutotta. De nem tudott meg belőle
többet, mint amit a másik már említett, kivéve, hogy 42 éves. Visszatette a könyvet az asztalra, és a
tárcájából kivett egy bankót, és letette úgy, hogy a másik elérhesse.
- Köszönöm, Lanahan doktor. - Nyilvánvaló volt, hogy az orvos ezenkívül semmit sem tud érte
tenni, és szinte már fuldoklott a kisszoba és az orvos szagától; nyilván allergiás volt más emberek
szagára. - Ne is törődjék a fejsebemmel, csak felületi vágás.
 - De...
Haines megvonta a vállét, elmosolyodott, kinyitotta az ajtót, és kilépett. Sürgető érzéseit
mélységes levertség váltotta fel, tudta, nem sikerült teljesítenie a küldetését.
Annyira igyekeztek, és mégis oly keveset tudtak a gyógyításról. Haines agyán végig: futott az
egész orvostudomány, meglepő sikereivel és reménytelen kudarcaival, és tudta, hogy képességeiket
még az ő problémájának megoldása is meghaladja. Hogy ezt honnan tudja, ugyanolyan rejtély volt,
mint az, hogy hirtelen újra tudott beszélni; mindez akkor jutott eszébe, mikor elmúlt a hirtelen
feszültség, bámulta az orvost, és szinte elkábította az érzés, hogy kudarcot vallott. Különös módon
nem a rákkutatás módszerei jutottak eszébe, hanem olyan közönséges eljárások, melyeket
háziorvosok szoktak alkalmazni.
Felmerült egy magyarázat, de túl fantasztikus ahhoz, hogy elhiggye. Több jel mutatott arra, hogy
vannak telepaták, de nem olyanok, akik mások egész tudásanyagát elcsenhetik pusztán azáltal, hogy
ránéznek valakire. Nem, ez még sokkal logikátlanabb volt, mint az, hogy mindkét férfi
megpillantásakor visszatért emlékezetének egy, a többitől független része.
A sarkon megállt. Nagy súllyal nehezedett rá a kétségbeesés, és még egyszer átrágta magát a
dolgon.
Egy újságos fiú reménykedve közeledett felé.
- Megjelent az Idő meg a Hírek! - A fiú éneklő hangon kínálta a portékáját. - Itt a Harsona meg a
Hírlap! Nagy vasúti szerencsétlenség! Újságot, uram?
Haines mérgesen megvonta a vállát. - Nem kell !
- Meggyilkolva találták a kádban a szőke nőt ! - csábította a fiú. - Beszámoló a Marsrakétáról ! -
Valahol csak kell legyen egy Achilles-sarka a fickónak.
De Haines csak félig hallotta ezt a zavaros zsargont. Halántékát dörzsölve át akart menni az úton,
de a második ösztön elkapta, és kegyetlenül visszakergette a fiúhoz. Talált némi aprót a zsebében,
az újsághalomra ejtett egy ötcentest, és felvett egy Harsonát, kikerülve a fiú kezét.
- Dilis - mondta a fiú hangosan, és felkapta az ötcentest.
A kép már nem az első oldalon volt, de Haines azért némi nehézséggel megtalálta a cikket.
“Szerdán indul a rakéta a Marsra", mondta a hagyományos betlikkel szedett cím, ami alatt
háromnegyed hasábos cikk állt. “James Oglethorpe ma úgy nyilatkozott az újságíróknak, hogy nem
halasztják tovább az emberiség első Mars-utazását. A pénzember, nem törődve a tudósok
kételyeivel, folytatja terve megvalósítását, és azt reméli, hogy június 8-án, szerdán, elindulhatnak,
ahogy tervezték. A szerelést befejezték, most az tarhajó motorját ellenőrzik."
Haines végigfutotta a lapot, a fontos tényeket megjegyezve. A cikkíró eléggé szűkszavú volt, de
azért az enyhén gúnyos szavak mögött ott volt az információ, ami Hainesnek kellett. Lehet, hogy az
tarhajó működni fog; az ember végre elindul, hogy meghódítsa a bolygókat. Másik rakétáról szó
sem volt. Azt nyilván titokban építették, és sikertelenül próbálták meg legyőzni vele Oglethorpe-ét.
Ez azonban nem fontos. A fontos az, hogy meg kell akadályoznia a felszállást! Mindennél
fontosabb, hogy az emberiség ne tegye meg ezt az utat. Ennek semmi értelme nem volt, de valami
nagyobb dolog volt mögötte, mint a puszta értelem. Kötelessége, hogy minden ilyen utat
megakadályozzon, és mindenképpen teljesítenie kell.
Gyorsan visszament az újságos fiúhoz, meg akarta érinteni a vállát, de érezte, visszarándul a
keze, hogy elkerülje az érintést. Úgy látszott azonban, hogy a fiú megérezte, mert gyorsan
hátrafordult.
- Ujságot? - kérdezte mosolyogva, aztán megismerte az idegent. - Szóval maga az. Mi köll?
- Honnan indul a vonat New Yorkba? - Haines elővett a zsebéből egy negyeddollárost, és az
újsághalomra dobta.
A fiú szeme újra felragyogott.
- A negyedik keresztutcán forduljon jobbra, és menjen egyenesen, amíg az állomásra nem ér. El
sem lehet téveszteni, Kösz, uram.
Haines egyetlen nagyobb sikere az volt, hogy rájött, a telefonkönyvet is lehet infor-
mációforrásként használni, és örömét még az sem csökkentette, hogy az első Oglethorperól, akit
megtalált, kiderült, hogy színesbőrű utcaseprő. Most a Felsőváros felé menetelt, és a számokat
figyelte, amelyeknek semmi értelmük nem volt a számára. Az egyedüli rendszer nyilván a növekvő
számsorrend volt, az utcáktól függetlenül.
Válla előreesett, szeme köré árkokat rajzolt a fájdalom, és homloka összeráncolódott. Köhögési
roham tört rá, percekig gyötörve a tüdejét, aztán elmúlt. Ez új volt, akárcsak a szíve körül érzett
nyomás. És mindenütt az emberek, a dohány és a benzin őrjítő bűzét érezte, ettől a fülledt
keveréktől sehogy sem tudott megszabadulni. Kezét mélyebben süllyesztette a zsebébe, nehogy
valaki véletlenül hozzáérjen az utcán. Átment az úttesten, ahhoz az épülethez, amelyik a keresett
számot viselte.
Egy másik férfi épp belépett a liftbe, ő meg gépiesen követte, és örült, hogy nem gyalog kell
majd a lápcsőn felkapaszkodnia.
- Oglethorpe? - kérdezte bizonytalanul a liftkezelőtől.
- Negyedik emelet, 405-ös szoba. - A fiú kinyitotta az ajtókat, megmutatta az irányt, és Haines
belépett a krómmal díszített fogadószobába. Ebből vagy fél tucat ajtó nyílt, de felfedezett egyet,
amire az volt kiírva “James H. Oglethorpe. Privát", és elindult felé.
- Meg van beszélve, uram? - A lány hirtelen állt elé, egyik keze az útjában álló lécajtón. Arca
tehetetlenséget tükrözött, ami talán megmagyarázta, miért beszélt olyan éles hangon. A Horatius-
megvédi-a-hidat képletet alkalmazta. - Oglethorpe úr el van foglalva.
- Ebédmeghívás - mondta Haines röviden. Azt már észrevette, hogy az emberek evés közben
szabadabban beszélnek.
A lány egy apró naptárt lapozgatott és rábámult. - Itt semmilyen ebédmeghívás nincs fölírva,
Mr...
- Haines. Dr. Lurton Haines. - Kesernyésen mosolygott, egyik kezében szinte szórakozottan
lóbált meg egy húszdolláros bankjegyet. Úgy látszik, a pénz olyan betegség, ami ellen senki sem
immunis. A lányról a pénzre nézett, az habozva szólalt meg, miközben a naptárt nézegette:
- Az persze előfordulhatott, hogy Oglethorpe úr régebben beszélt önnel, és nekem elfelejtett
szólni... - Észrevette a férfi bólintását, és tekintetével az asztal sarkára csusszanó bankjegyet
követte. - Foglaljon helyet, kérem, beszélek Oglethorpe úrral.
Néhány perccel később kijött az irodából, és gyorsan intett.
- Elfelejtette - mondta -, de most már minden rendben van. Mindjárt itt lesz, dr. Haines.
Szerencse, hogy ma amúgy is későn akart ebédelni.
James Oglethorpe fiatalabb volt, mint Haines várta, bár abból, hogy érdekli az űrhajózás, talán
következtethetett volna a korára. Kijött az irodából, göndör, fekete hajára nyomott egy széles
karimájú puhakalapot, és végigmérte a másikat.
- Dr. Haines ? - kérdezte, és előrenyújtotta nagy kezét. - Úgy látszik, együtt ebédelünk. Haines
gyorsan Télemelkedett, és meghajolt, mielőtt még a másik kezet adhatott volna. Oglethorpe nyilván
nem vett észre semmit, mert nyugodtan folytatta:
- Az ember néha olyan könnyen elfelejtkezik dolgokról, amiket telefonon beszélt meg. Nem
maga a rákkutató? Egyik kollégája itt járt néhány hónapja, és anyagi támogatást kért a munkájához.
Ekkor már a liftben voltak, és Haines addig várt a válasszal, míg az ajtó ki nem nyílt, és el nem
indultak az épületben lévő étterem felé.
- Most azonban nem pénzt akarok kérni. Az az űrhajó érdekel, amit maga finanszíroz. Azt
hiszem, működni fog.
- Fog bizony, bár ezt magán kívül csak kevesen hiszik. - Oglethorpe arcán óvatosság, kétely és
érdeklődés váltakozott. Mielőtt visszafordult volna Haineshez, megrendelte az ételt. - Velünk akar
jönni ? Ha igen, van még egy hely egy orvos számára a legénységben.
- Nem, semmi ilyesmi. Csak pirítóst és tejet kérek... - Hainesnek fogalma sem volt, hogyan
kezdjen neki, hiszen semmi konkrétummal nem tudta alátámasztani a mondanivalóját. Ránézett a
másik állára, észrevette, hogy leginkább egy bulldoghoz hasonlít makacsságában, és csak azért
folytatta, mert folytatnia kellett. A képzelőerejét hívta segítségül, és azon gondolkodott, vajon mi
igaz abból, amit mond.
- Oglethorpe úr, ezt az utat egy másik űrhajó is megtette, és vissza is tért, de a pilóta meghalt,
még mielőtt földet ért volna. Meg tudom mutatni a roncsokat, bár nem sok maradt belőlük a tűz
után, talán annyi sem, hogy be lehessen bizonyítani, valóban űrhajó volt. Ott kinn a Marson van
valami, amit az embernek sohasem szabad megtalálnia. Ez...
- Kísértetek? - javasolta Oglethorpe gorombán: - Halál ! Kérem...
Oglethorpe megint a szavába vágott:
- Ne tegye. Tegnap is volt nálam egy ember, aki azt állította, hogy ott járt. Ő is meg akarta nekem
mutatni a gépe roncsait. Ma reggel meg kaptam egy levelet, amelynek az íróját meglátogatták a
Mars-lakók, és mindenfélével megfenyegették. Nem nevezem hazugnak önt, Haines doktor, de túl
sok ilyen sztorit hallottam; aki önnek mindezt elmondta, az vagy bolond volt, vagy rémhírterjesztő.
Egy egész halom levelet tudok mutatni magának, amik az asztrológiától kezdve mindenre
hivatkoznak, egészen a zombikig, és mind megmagyarázzák, miért nem mehetek el, sőt néhányan
még fényképes bizonyítékokat is küldenek.
- És ha azt mondanám, én vagyok az, aki megtettem ezt az utat? - A névjegy a ruhája zsebében
azt mondta ugyan, hogy ő Haines, de a zsebében volt a szemüveg meg a cigaretta is, amire
semmi szüksége.
Oglethorpe elhúzta a száját, nem lehetett tudni, undorodik vagy mulat-e.
- Maga intelligens ember, Haines doktor. Feltételezzük, hogy én is az vagyok. Lehet, hogy
magának nevetségesnek tűnik, de híres vagyonomat kizárólag azért szedtem össze, hogy
megépíthessem ezt az űrhajót, ami különben több munkába és pénzbe került, mint egy kívülálló
hinné. Akkor is elmennék, ha egy hét láb magas zöld hangya jön be az irodámba, hogy a világ
végével fenyegessen.
Még a képtelen ösztön is felismerte, hogy mi lehetetlen. Oglethorpe olyan ember volt, aki
először cselekedett, és csak akkor aggodalmaskodott, ha épp olyan hangulata támadt - de egyáltalán
nem látszott hangulatembernek. Mindennapi dolgokról beszélgettek, Haines hagyta, amíg végül be
nem állt a csend.
Most legalább egy dologban biztos volt: ismerte az űrhajó hangárjának helyét és az őrök
elhelyezkedési módját - ezt különben még az újságírók sem tudták kideríteni, mert minden
fényképet és információt Oglethorpe-tól kaptak. Most már egyáltalán nem volt kétséges, hogy
valami bizonytalan telepatikus úton hozzá képes jutni a kívánt információkhoz. Vagy szellemi
mutáns volt, vagy olyan elváltozásokat okozott a baleset, melyek meg kellett volna lepjék mégsem
lepték meg.
Haines a repülőtérről taxival ment; ahogy megadta az útirányt, a sofőr felvonta a szemöldökét,
de a pénz még mindig mindenható volt.
A táj, ahol most kocsikáztak, még elhagyatottabb volt, mint a Haines háza körüli erdő. Meglátták
az út végét. Innen már csak sáros keréknyomok vezettek tovább, amiket azok a teherkocsik hagytak,
melyek Oglethorpe-nak szállítottak. A taxi megállt.
- Ez az a hely? - kérdezte a sofőr bizonytalanul.
- Ez. - Haines még egy bankjegyet adott neki, és elküldte. Aztán elindult a földúton. Gyakran
megállt pihenni. A füle most már hangosan zúgott, és minden egyes kis gerinccsigolyája tiltakozott
az ellen, hogy továbbmenjen. De most már nem volt visszaút - a repülőtéren megpróbálta, de az
ösztön olyan erős volt, hogy legyőzte gyengülő akaratát.
- Csak egy kis pihenőt! - motyogta elakadó nyelvvel, de a fejében lévő erő tovább lódította
ólomnehéz lábát, és arra kényszerítette, hogy továbbvánszorogjon az űrhajó felé. Az égen szürke
felhők takarták el a Holdat, és felnézett az égen ragyogó Marsra. Az utazó ügynök szókincsének
alantasabb része tört az ajkára, de a vörös bolygó nem érdemelte meg a megerőltetést, hogy
kimondja őket. Csendben küszködött tovább.
A Mars több fokkal elmozdult az. égen, mire először megpillantotta a tábort, amely egy hosszú,
keskeny völgyben feküdt. Az egyik oldalon a munkások barakkjai, a másikon nagy épület, mely
véletlenül arra járó elől elrejtette az űrhajót. Haines megállt, hogy kiköhögje a tüdeje egy részét;
mikor továbbment, hörögve, nehezen lélegzett.
A völgy teljes hosszában őröknek kell lenniük. Oglethorpe nem adott lehetőségeket az
őrülteknek, akik azt írták neki, hogy istentelen bolond, aki halálba vezeti az embereit. Az űrhajók
igencsak sérülékenyek, és ha egyszer felfedezték, már néhány ember is tönkre tudná tenni. Haines
átjutott az őrök vonalán, a bokrok között kúszott, kivárva azokat az időszakokat, mikor a Holdat
felhők takarták. Egyszer majdnem bekapcsolta a riasztóberendezést, de még épp idejében sikerült
kikerülnie.
Kicsit odább már nem voltak bokrok, de öltönye a holdfényben majdnem terepszínű volt. A sötét
időszakokat mindig kivárva, felfedeztetés nélkül mászott tovább az űrhajó hangárja felé
Megfigyelte, milyen messze vannak a házak és a szolgálatos őrök, és bólintott, semmilyen robbanás
nem fog bennük kárt tenni.

Minden biztonságosnak, látszott. Aztán az épület árnyékában meglátta, hogy felvillan és újra
kihuny egy apró vörös szikra, valaki ott dohányzott. Haines kimeresztette a szemét, és a puska
hosszú csöve is kirajzolódott az épület előtt. Erről a külön elővigyázatossági intézkedésről még
Oglethorpe sem tud.
Az egyre sűrűsödő felhők hirtelen felszakadtak, Haines a földhöz lapult, és erről az újabb
nehézségről töprengett. Egy másodpercig azt fontolgatta, hogy visszafordul, de rájött, hogy már
nem tud, útja világosan ki van jelölve, és mindenképpen követnie kell. Mikor a Hold újra eltűnt,
csendesen felállt, és a várakozó alakhoz ment.
- Hallo! - hangja halk volt, hogy az épület előtt álló férfi meghallja, a távolabbi őrök azonban ne.
- Hallo ! Odamehetek ? Oglethorpe különleges ellenóra vagyok.
A sötétségből vakító fénypászta tört elő, és olyan gyorsan ment előre, ahogy csak tudott. Lehet,
hogy a fény leleplezi a külső őrök előtt, de ezt nem tartotta valószínűnek azok kifelé figyeltek, nem
az épületekre.
- Jöjjön előre ! - hallotta végül. - Hogyan jutott át a többieken ? - A hang gyanakvó volt, de nem
túlzottan. A puska a derekára mutatott, és néhány lábnyira állt meg, ahol a másik szemmel tarthatta.
- Jimmy Durham tudta, hogy jövök - mondta az őrnek. Az Oglethorpe-tól lopott információ
szerint Durham volt az őrség parancsnoka. - Azt mondta, nem volt már ideje magát értesíteni, de
azért megpróbálkoztam.
- Hm ! Gondolom, minden rendben van, hiszen áteresztették magát, de nem távozhat innen, amíg
valaki nem azonosította. Tartsa fenn a kezét: - Az őr óvatosan előrejött, hogy kitapogassa, nem
rejteget-e fegyvert. Haines olyan magasra tartotta a kezét, hogy ne fenyegesse a bőr érintésének
veszélye. - Oké, úgy látszik, minden rendben. Mi dolga van itt ?
- Általános ellenőrzés. A főnök fülest kapott, hogy valami baj készül, ás ideküldött, ellenőrizzem,
őrködnek-e, és hogy figyelmeztessem magukat. Minden le van zárvaj - Nem. Egy zár nem sokat
érne egy ilyen hangáron, épp azért vagyok én itt. Akarja, hogy idehívjam Jimmyt? Ő azonosítja
magát, hogy elmehessen.
- Ne is törődjön vele. - A feltételek, egy dolgot kivéve, szemmel láthatóan tökéletesek. De nem
fogja meggyilkolni az őrt ! Valami más módnak is kell lennie, hogy ne kelljen még ezt is megtennie
azon kívül, amire kényszerítve van. - Most, hogy már mindent láttam. nem sietek. Akar egy cigit?
- Most dobtam el. Mi baj, nincs tüze? Tessék.
Haines a doboz oldalához dörzsölte a gyufát, és óvatosan meggyújtotta a cigarettát. A csípős füst
marta fájó torkát, de kifújta és visszafojtotta a köhögést. Az őr a sötétben nem láthatta, hogy hogy
könnyezik a szeme, és milyen képet vág. Kemény harcot folytatott önmagával az ösztön ellen, mely
azt parancsolta, hogy a füsttel vonja el az őr figyelmét, ás tudta, hogy nem sikerült. .
- Kösz!
Az őr egyik keze, ahogy a dobozért nyúlt, megérintette az övét. A következő pillanatban a férfi
nyaka már az idegen markában volt, hiába próbált kiszabadulni ás segítségőrt kiáltani. A meglepetés
a szükséges törtmásodpercnyi időre megzavarta, Haines egyik keze eleresztette, hogy tenyere élével
az őr nyakéra csapjon. Az csendesen hörgött, aztán elernyedt.
Az ösztön ismét győzött ! Az őr halott volt, az ütés eltörte a nyakát. Haines az épületnek
támaszkodott, levegőőrt kapkodott, ás igyekezett lecsendesíteni háborgó gyomrét. Amikor sikerült
magát valamennyire összeszednie, elvette az őr zseblámpáját, ás bement az épületbe. A sötétben alig
látszottak a nagy űrhajó körvonalai.
Haines odatapogatózott, aztán addig vizsgálódott egy tenyerébe fogott gyufa fényőnél, amíg meg
neon találta a nyitott ajtót. Nagyobb fény esetleg feltűnhetnék valakinek az ablakok miatt.
Bent takarékra állította a zseblámpát, és elindult a folyosón a hajó tatja felé, ahol a hajtómű
kellett hogy legyen. Végül is minden egyszerű volt, és most már csak a rombolás gyors munkája
van hátra.
Könnyen megtalálta az ellenőrző szelepeket, és a csupasz falon kikereste a hozzájuk vezető
csöveket. Annak alapján, ami keveset a szerkezetbál látott, ez a hajó nyilván fejletlenebb volt a
másiknál, amelyik lezuhant, mégis évekbe telt, amíg felépült, és ráment Oglethorpe majd minden
pénze. Ha tönkretette, talán tíz évre is szükség lesz, amíg újat építhetnek, de kettőre mindenképpen,
és ez alatt a két év alatt...
A gondolat újra elszállt, de néhány emlék kezdett visszatérni. Látta magát egy kis fémkamrában,
amint a reménytelenül fogyó üzemanyagért küzd, és veszít. Aztán a fúvókák utolsó kitörése, és a
hajó szédítő gyorsasággal hatolt be a légkörbe. Alig volt ideje elérni a légzsilipet, mielőtt lezuhant.
A ház valami mesébe illő módon felfogta a zuhanást, 6 pedig kirepült egy közeli fa koronájába, és
sikerült megkapaszkodnia, mielőtt lezuhant volna.
A házban lakó férfi rosszabbul járt; az összeomlott fallal egyszerre, már holtan zuhant a tisztásra.
Az idegen homályosan emlékezett rá, hogy magára vette a hulla ruháját, aztán ráesett egy gerenda,
és minden feketeségbe merült. Tehát nem Haines, hanem az a valaki, aki a rakétában ült, és
alapjában igaz az, amit Oglethorpe-nak elmondott.
Haines - még mindig ezen a néven gondolt magára - ahogy a térde összecsuklott,
megkapaszkodott egy kiálló csőbe, és felhúzta magát. El kell végeznie a munkát, egész más ügy,
hogy aztán mi történik egyre betegebb testével, Most úgy tűnt, hogy mióta magához tért, várta a
halált, és egyáltalán nem érezte fontosnak.
Újra körülnézett a gépteremben, amíg meg nem pillantott egy hívogatóan nyitott
szerszámosládát, és a belőle kiálló nagy franciakulcsot. Ezzel kinyithatja a szelepeket. A zseblámpa
még a földön hevert, olyan helyre rugdalta, hogy a falra világítson, és kinyúlt a franciakulcsért.
Ahogy megmarkolta a fogantyút, érezte az ujjai merevségét.
Órák óta először vette szemügyre a kezét a zseblámpa fényénél. A halványkék bőrből kidagadtak
a sötétkék erek. Értetlenül nézte, és kinyújtotta a másik kezét is. Az is kék volt, és ahogy
megfordította a kezét, látta, hogy a tenyere is kék !
Mint harsogó hullámok tértek vissza még hiányzó emlékei, képeket sodorva magukkal. Lénye
egyik fele a szelepeken dolgozott a franciakulccsal, a másik e visszatért tudáson elmélkedett. Látta
egy lebegő, tündéries város utcáit, félig elhagyatottan, és ahogy figyelt, látta, hogy az egyik kapun
egy férfi támolyog ki, kék kezével a torkéhoz kap, és görcsökben fetrengve elterül. Az emberek
gyorsan elmentek mellette, úgy féltek megérinteni a hullát, sőt még egymást is.
A halál mindenütt kinyúlt az emberekért. Az egész bolygón uralkodott, ott volt a fertőzöttek
bárén, és ha valaki megérintette őket, maga is elkapta a betegséget, és újabb embereket fertőzött
meg. A levegőben a kórokozók néhány másodperc alatt elpusztultak, de a pórusok újakat és újakat
bocsátottak ki úgy, hogy néhány aktív mikroba mindig lesben állt. A fartézés után a betegség
megkezdte ármányos előrehaladását. Az áldozat néhány tünetmentes hónap után megbetegedett,
megkékült, és néhány fájdalmas óra után meghalt.
Néhányan azt mondták, mindez egy félresikerült kísérlet következménye, mások, hogy a spórák
a világűrből származnak. Bármi volt is az ok, a Marson nem ismerték a gyógymódot. Csak azokból
a legendákból meríthettek reményt, melyek szerint a Földön él még a faj, akiktől ók is származnak,
és akikhez fordulhatnak, ha más esélyük már nincs.
Látta, hogy átesik a vizsgálatokon, amelyek alapján végül is úgy döntöttek, hogy ő utazzék a
lázas sietséggel épített űrhajával. Azért őt választották, mert telepatikus képességei rendkívül erősek
voltak még marsi szellemi-tudományos mércével mérve is; a néhány rendelkezésükre álló hetet arra
fordították, hogy szisztematikusan fejlesszék ezt a képességet, és agyába véssék a feladatát, melyet
élete árán is teljesítenie kell.
Haines figyelte, hogy kezd az első csőből kilövellni az üzemanyag, és leejtette a csavarkulcsot.
Az öreg Leán Dag kételkedett abban, hogy telepatikus úton ismeretekei szerezhet egy eltérő
kultúrájú fajtól, milyen kár, hogy az öregember meghalt, anélkül hogy megtudhatta volna, mennyire
sikeresek a módszerei, még ha maga a küldetés sikertelen volt is, mert az emberi orvostudomány
nem volt eléggé fejlett. Egyetlen fennmaradó feladata megakadályozni, hogy ennek a világnak az
emberei is hasonló módon pusztuljanak el.
Újra lábra állt, és támolyogva elindult a folyosón, összefüggéstelen mondatokat motyogva. Bőre
most már sötétebb kék volt, és csak nagy erőfeszítéssel jutott el az űrhajótól az épület ajtajáig, az őr
holttestéig, aki még ott feküdt, ahol hagyta. Csak nehezen tudott elerőtlenedő izmainak parancsolni.
Alig volt már ereje, hogy legyőzze ennek a bolygónak a nagyobb nehézkedési erejét, minden
mozdulat kín volt. Megpróbálta maga után vonszolni a holttestet, aztán térdre esett, fél kézzel
szorította, fogával a gallérjába kapaszkodott, úgy vonszolta az űrhajó felé. Most már az
eszméletlenség határán járt, és egyszer mindent elborított a sötétség. Mikor újra magához tért, az
űrhajóban volt, még mindig magával vonszolta a hullát. Az ösztönei erősebbek voltak, mint az
akarata.
Kis szakaszokban maga után vonszolta a holttestet a folyosón, egészen a gépházig, ahol a
padlóra ejthette, amit már vékonyan beborított az üzemanyag. A levegő súlyos volt a gőzétől, a
párolgás miatt pedig hideg, de ennek csak részben volt tudatában. Most már csak egy szikrára van
szükség, és teljesítette utolsó kötelességét.
Elkerülhetetlen, hogy a Marson elégetetlen maradjon néhány hulla - az emberek pedig
megtalálnák ennek a szerencsétlen fajnak az utolsó képviselőit, akikben még mindig életben
volnának a kórokozók. Ez nem történhet meg a földi emberekkel. Amíg az utolsó Mars-lakó is porrá
nem omlott szét, és a kórokozók mind el nem pusztultak a levegőben, a földi fajnak ott kell
maradnia saját bolygója biztonságős atmoszférájában.
Itt már csak ő maga és a holttest, akit megérintett, lehet bacilusgazda, aki megfertőzhet másokat -
ezen pedig könnyű segíteni.
A Marsról jött idegen benyúlt a zsebébe az őr gyufastulyájáért, és halványan elmosolyodott. Épp
mielőtt elborította volna a végső sötétség, kihúzta az egyik gyufát, és végighúzta a doboz oldalán. A
gyufaszál hegyén táncba kezdett a láng...

DAMOKOS KATALIN FORDÍTASA

HENRY KUTTNER : A SZEM

A törvényszéki szociológus tüzetesen megnézte a vászonra kivetített képei. A megmerevedett

filmkockán két férfi volt látható, az egyik éppen tőrt döfött a másik szívébe, nem is tört, hanem
antik papírvágó kést, amilyet egykor a Johns Hopkins műtőjében használtak. Persze még az
ultramikrotom előtti időkben.

- Az életben nem láttam még ilyen kacifántos ügyet - jegyezte meg a szociológus. - Én lennék a
legjobban meglepve, ha végül sikerülne rábizonyítani a gyilkosságot Sam Clay-re.

A nyomozó mérnök elfordított egy számtárcsát, hogy újra végignézhessék a jelenetet. Az egyik
férfi - Sam Clay - felkapta az íróasztalról a levélvágót, és a másik szívébe döfte. Az áldozat holtan
esett össze. Clay láthatóan iszonyodva hátrahőkölt. Aztán a rángó test mellett térdre borult, és vadul
kiáltozni kezdett, hogy nem ezt akarta. A másik férfi sarkával a szőnyeget kalapálta, aztán
elcsöndesedett.

- Ez az utolsó jelenet igazán szép volt - szólalt meg a mérnök.

- Nos, akkor kezdjük az előzmények áttekintésével - sóhajtott a szociológus, leroskadt a

forgószékbe, és kezét a kapcsolótáblára tette. - Kétlem, hogy bármi bizonyítékot találok. Bár az
analízis később is ráér. Hol van most Clay?

- Az ügyvédje óvást jelentett be.

- Gondoltam, hogy nem tudjuk itt tartani. De azért mégis meg kell próbálnunk. Képzelje csak el,
ha kicsit alápörkölhetnénk egy hazugságanalizálóval, rögtön köpne. Jó, jó. Megint a nehezebb utat
választjuk, mint mindig. Legyen szíves, indítsa el a nyomozógépet. Semmi értelme időrendben
haladni, de valahol csak el kell kezdeni. Jó öreg Blackstone - mondta a szociológus, amint a
vásznon visszafelé kezdtek pörögni az események. Clay fölállt, figyelte, amint a hulla feléled és
fölemelkedik, aztán a csodálatosan tiszta levélvágót kihúzta az áldozat szívéből. -- Jó öreg
Blackstone - ismételte. - Egyébként gyakran kívánom, hogy bárcsak Jeffrey idejében éltem volna.
Akkoriban a gyilkosság gyilkosság volt.

A telepátia soha nem nőtte ki magát igazán. Talán csak az ismerős természeti törvény teljesedett be
rajta is, amikor az új tudomány egyszerre mindenható tudomány lett, a fejlődésnek indult telepátiai
kutatások hirtelen abbamaradtak. Persze az új tudomány se volt mindenre jó. De egy szerkezet
segítségével a múltba lehetett nézni. No nem az agincourt-i csata nyilait vagy Bacon
homunkuluszait, de ötven évvel korábbi eseményeket még simán nyomon lehetett vele követni.
Elég érzékeny volt ahhoz, hogy felvegye a fény "ujjlenyomatait" vagy az anyagban lerakódott
hanghullámokat, amiket aztán szétválasztott, filmre vitt, s így reprodukálhatóvá tette, hogy
valójában mi is történt a

múltban. Hiszen egy ember árnyékát is le lehet fényképezni a betonon, ha az a szerencsétlen flótás
éppen egy atombomba közelében tartózkodik. És ez már valami. Mert az árnyékán kívül más úgyse
marad belőle.

Mindenesetre azzal, hogy a múltat, akár egy könyvet, ki lehet nyitni, még nem oldódott meg
minden probléma. Több generáció munkájára volt szükség, amíg sikerült kikecmeregni a bonyolult
útvesztőkből, sikerült elérni valami labilis egyensúlyi helyzetet. Mióta Káin rátámadt Ábelra, az
emberiség makacsul kitart amellett, hogy joga van ölni. Az idealisták előszeretettel idézik: "A te
atyádfiának vére kiált énhozzám a földről." Ez azonban nem akadályozza meg a törvényhozók
hamis tanácsadóit és a befolyásos érdekcsoportokat. Ezek válaszul a Magna Cartát idézik. És
elszántan védelmezik a személyes szabadsághoz való jogot.

Ez a labilis helyzet azzal a furcsa eredménnyel végződött, hogy bejelentették: a gyilkosság nem
büntethető, hacsak be nem bizonyítják, hogy a bűnös szándékosan, előre kitervelt módon követte el
tettét. Persze legalábbis haszontalannak tartották azt, aki csak úgy dühbe gurul, és erős
felindultságában embert öl, még valami névleges büntetést - például börtönt - is kapott érte, de ez a
gyakorlatban soha nem vált be, mert annyi mindent lehet felhozni a tettes védelmére. Pillanatnyi
elmezavar. Indokolatlan .provokáció. Önvédelem. Gondatlanságból elkövetett emberölés, előre meg
nem fontolt szándékkal elkövetett emberölés, előre meg nem fontolt szándékkal, erős felindulásban
elkövetett emberölés, előre meg nem fontolt szándékkal, erős felindulásban, pillanatnyi elmezavar-
ban elkövetett emberölés - valahogy így. Az államtól függött, hogy a gyilkosra rábizonyítja-e, hogy
előre eltervelte tettét vagy sem; s csak ezután ítélhette el az esküdtszék. Az esküdtszéknek persze le
kellett mondania a mentelmi jogról, viszont hazugságanalizálónak kellett alávetnie magát, hogy
bebizonyítsa, nem részrehajló-e. A mentelmi jogról viszont soha egyetlen alperes se mondott le.

Az ember háza többé nem volt a vára - hiszen ott volt a Szem, amely tetszés szerint követte
mindenhová, és a múltjában turkált. A Szem persze csak arra volt képes, hogy lásson és halljon;
nem tudta értelmezni a hallottakat, és gondolatokat sem tudott olvasni. Ebből következően a
személyes szabadság utolsó végvára az emberi agy maradt. Amelyet viszont foggal-körömmel
védtek. Vagyis amit csak lehetett, elkövettek az igazságszérum, a hipnotikus álomanalízis, a
kínvallatás vagy a sugalmazó kérdések elkerülésére.

Ha tehát a bűnvádi eljárás során bebizonyosodik, hogy a gyanúsított szándékosan és előre

megfontoltan követte el tettét, rendben van.

Máskülönben Sam Clay büntetlenül ússza meg. Annyi mindenesetre kiderült, hogy Andrew
Vanderman veszekedés közben Clay arcába vágott egy mérges rája csápjaiból készült korbáccsal.
Akit valaha akár egy hólyagmedúza is megcsípett, megérti, hogy Sam Clay ettől a ponttól kezdve
jogosan hivatkozhatott indokolatlan provokációra, hogy a gyilkosságot önvédelemből vagy
pillanatnyi elmezavarban tette. A réjakorbácsot az alaszkai önostorozók készítik valami vallási
ceremóniához, és csakis ők tudják, hogy lehet a korbács okozta fájdalmat elviselni. Még szeretik is;
a szertartás előtt lenyelt kábítószer gyönyörérzéssé alakítja a fájdalmat. Sam Clay, aki előzőleg nem
vett be ilyen kábítószert, természetesen védeni próbálta magát - talán irracionális módon, minden-
esetre logikus és jól védhető tettnek látszott.

Clay-en kívül senki sem tudhatta, hogy egész idő alatt szándékosan meg akarta ölni Vandermant.
Ez volt a bökkenő. Maga Clay se értette, miért tört le a bűnvádi eljárás után.

A vásznon vibrálni kezdett a kép. Aztán sötét lett. A mérnök kárörvendően kuncogott. - Ejha !
Négyéves korában bezárták egy sötét kamrába. Mennyi mindent kihozott volna ebből egy régi
vágású pszichiáter. Vagy táltos? Sámán? Nem is tudom. Mindenesetre, aki álomfejtéssel
foglalkozott.

- Kicsit keveri a dolgokat. Álom...

- Asztrológusok ! illetve dehogyis ! Azokra gondolok, akik mindenben szimbólumot láttak.

Pörgették az imamalmot, és folyton azt mormolták, hogy "abrakadarabra". Hogy felszínre hozzák
a tudattalant.
- Maga pont úgy vélekedik az antik pszichiátriai gyógymódokról, mint a laikusok. - Lehet, hogy
volt benne valami. Ahogy a kininről meg a gyűszűvirágról is kiderült. Az egyesült amazóniai
bennszülöttek már jóval azelőtt használták, hogy a tudomány felfedezte. De mire való a tarajos gőte
szeme és a békacomb? Hogy elbűvöljék vele a pácienst?

- Nem, hanem hogy magukat is meggyőzzék - mondta a szociológus. - Akkoriban az elmezavar

tanulmányozása szinte vonzotta a potenciális lelki betegeket, így aztán természetes, hogy kötelező
volt egy kis hókuszpókusz. A doki, mialatt a beteget kezelte, saját megbomlott lelki egyensúlyát is
próbálta visszabillenteni. De ez ma már tudomány, és nem vallás. Mióta rájöttek, hogyan
vélekedjenek a pszichiáterben fellelhető lelki zavarokról, azóta az igazsághoz is közelebb kerültünk.
De inkább ezzel jussunk előbbre. Próbálja ultraibolya sugárral. Vagy mindegy, hagyja. Valaki éppen
kiengedi a kamrából. Az ördögbe! Szerintem túl messzire nyúltunk vissza. Lehet hogy
háromhónapos korában halálra rémült a mennydörgéstől, de ez még befér a kialakulási periódusba,
vagyis eltekinthetünk tőle. Inkább a következő eseményeken menjünk végig időrendben. Vetítse
le... lássuk csak. Vetítse le azokat az eseményeket, amelyekben ezek a személyek szerepelnek:
Vanderman, Mrs. Vanderman, Josephine Wells, és a következő helyeken játszódnak: az iroda,
Vanderman háza, Clay lakása...

- Megvan.

- Később még visszatérhetünk a komplikációkra. Egyelőre elégedjünk meg a felszínes vizsgálattal.

Első az ítélet, a bizonyítás ráér - tette hozzá gúnyos mosollyal. - Beérném egy egészen pici
indítékkal is...

- Ehhez mit szól?

Egy lány beszélgetett Sam Clay-vel. A háttérben egy B-2-es minőségű lakás.

- Sajnálom, Sam. Tudod, arról van szó.., szóval az ilyesmi bizony gyakran megesik. - Értem.
Világos. Vandermannak van valamije, ami nekem nincs.

- Szeretem.

- Vicces. Idáig azt hittem, hogy belém vagy szerelmes. - Igen... régebben.

- Rendben van, felejtsük el. Nem, nem vagyok mérges, Bea. Sőt, sok szerencsét akarok kívánni. De
az is biztos, hogy tudtad, mit fogok erre válaszolni.

- Sajnálom...

- Ha jól meggondoljuk, mindig hagytam, hogy helyettem is te lépj. Mindig. Titokban - ami persze a
vásznon nem látszik - azt gondolta: Valóban hagytam volna így akartam. Sokkal könnyebb volt, ha
ráhagyom a döntést. Biztos, hogy kettőnk közül ő a határozottabb, én viszont épp az ellenkezője
vagyok. És most újra csak megismétlődött.

Mindig így történik. én már eleve hátrányos helyzettel indultam. Folyton úgy éreztem, hogy
alkalmazkodnom kell, máskülönben. Vanderman: öntelt, pimasz alak. Emlékeztet valakire. Valami
sötét helyre voltam bezárva; még lélegzeni se tudtam. Elfelejtettem. Mi volt az... ki... az apám?
Nem, nem emlékszem. De valahogy egész életemben így volt. Folyton figyelt, én meg folyton arra
gondoltam, hogy egy nap majd azt fogom tenni, amit én akarok - de sohase tettem meg. Késő.
Régen meghalt.
 Apám mindig biztos volt benne, hogy beadom a derekamat. Pedig ha csak egyszer
szembeszegültem volna...

Valaki mindig belök, és rám zárja az ajtót. Vagyis hogy nem tudom kibontani a képességeimet.
Nem tudom bebizonyítani, hogy alkalmas vagyok rá. Bebizonyítani magamnak, apámnak, Beának,
az egész világnak. Pedig ha tudnám - szeretném belökni Vandermant valami sötét helyre, és rázárni
az ajtót. Valami sötét helyre, mint amilyen egy koporsó. Talán kielégítene, ha ilyen meglepetést
tudnék szerezni neki. Jó vicc lenne, ha megölném Andrew Vandermant.

- Nocsak, abból még indíték is lehet - mondta a szociológus. - Bár igaz, hogy sokunkat
cserbenhagytak mér, mégse lettünk gyilkosok. Menjünk tovább.

- Szerintem Bea azért imponált neki, mert éppen azt akarta, hogy basáskodjanak fölötte - jegyezte
meg a mérnök. -- Beletörődött.

- Védekező passzivitás.

A fémszálas filmszalag halkan surrogott a vetítőgépben. Újabb képsor jelent meg a hosszúkás
vásznon. Ezúttal a Paradicsom bár következett.

Ha beülsz a Paradicsom bárba, egy okos kis robotanalizátor rögtön áttanulmányozza a bőröd színét,
arcod jellegzetes vonásait, aztán olyan fényerősséget és megvilágítási szöget választ, amitől a
legelőnyösebben érvényesülnek vonósaid. A szerkezet talán üzleti tárgyalásokon volt a
legnépszerűbb. Előnyös megvilágításban a szélhámos is becsületesnek látszik. De kedvelték a nők,
valamint a kissé fonnyadt jövőbelátók is. Sam Clay úgy festett, mint egy önsanyargató ifjú szent.
Andrew Vanderman arca megnemesedett, zordan pillantott körbe, mint egykor Oroszlánszívű
Richárd, aki felajánlotta Szaladinnak a szabadságot, bár tudta, hogy ebből nem sok jó sülhet ki. A
nemesség kötelez, mintha ezt mondta volna elkeskenyedő ajakkal, miközben felemelte az ezüst-
palackot, és töltött. Közönséges megvilágításban Vanderman leginkább talán egy jóképű bulldogra
hasonlított. A báron kívül egyébként egészen vörös volt a tokája, mert állandóan mérges volt
valakire.

- Ami pedig a javaslatodat illeti - mondta Clay -, menj vele a jó...

A cenzorwurlitzer egy-két hangosabb taktussal elmosta a káromkodás másik felét. Vanderman

válaszát se lehetett hallani, mert a zene egyre hangosabb lett, s a fények is egyre gyorsabban
változtak, hogy lépést tartsanak hirtelen dühkitörésével.

- Pedig olyan egyszerű túljárni a cenzorgépek eszén - mondta Clay. -- Csak a közismert
trágárságok vannak beléjük táplálva, a körülírt káromkodást nem érzékelik. Ha azt mondanám,
hogy apádat ugyancsak meglepte volna a kromoszómáid elrendezése... Látod?- Igaza volt. A zene
nem erősödött.

Vanderman semmit sem vont vissza.

- Ugyan, hagyd már - mondta. - Értem, hogy le vagy törve. De először is meg kell mondjam...

- Hijo...

A cenzor láthatóan a spanyol dialektusokban is járatos volt. Vanderman tehát megmenekült egy
újabb sértéstől.

...hogy azért ajánlottam munkát, mert szerintem nagyon tehetséges ember vagy. Rejtett
képességek vannak benned. Nem megvesztegetésből. A kettőnk dolgát most tegyük félre.

- Akkor is én jártam Beával. - Clay, te részeg vagy?

- Igen - felelte Clay, és Vanderman arcába löttyintette az italt. A wurlitzer Wagnert kezdett
harsogni. Néhány perccel később, mire a pincérek közbeavatkoztak, Clay már széttrancsírozott orral
és összevert állal a földön feküdt, egy vértócsa közepén. Vanderman csak az öklét nyúzta le.

- Még egy indíték - szólalt meg a mérnök.

- Az bizony. De miért várt Clay másfél évig? És emlékezzen csak, mi történt később. Lehet, hogy
maga a gyilkosság már csak a jelképe volt valaminek? Ha Clay szemében, mondjuk, Vanderman
testesítette meg a társadalom zsarnoki és elnyomó erejét, s mindezi csak fokozta a lány elcsábítása...
ostobaság. Mégis nyilvánvaló, hogy Clay be akart bizonyítani magának valamit. Próbáljon meg
előrehaladni. Szabályos időrendben szeretném látni az eseményeket, nem visszafelé. Mi
következik?

- Roppant gyanús. Clay-nek összefércelték az orrát, aztán elment egy gyilkossági tárgyalásra.

Clay ezt gondolta: nem kapok levegőt. Túl sokan vagyunk ebben a teremben. Bezárva egy dobozba,
kamrába, koporsóba, a nézők és a taláros, tekintélyes bíróság pedig tudomást se vesz rólam. Vajon
mit csinálnék, ha én ülnék a vádlottak padján, és nem az a fickó? És ha elítélnének? Az bizony
tönkretenné az egészet. Megint egy sötét hely - ha jő géneket örököltem volna, laposra verném
Vandermant. De túl sokat erőszakoskodtak velem.

Folyton ez a dal jár az eszemben:

Elkóborolt a nyájtól, a főnök így szólt: öld meg, Fogtam hát egy tepsit, s a fülével farba lőttem.

A gyilkos fegyver se létszik veszélyesnek, ha egyébként másra használják. De ha emberölésre is

jó - nem, a Szem úgyis észrevenné. Manapság már csak az indítékot tudja elkendőzni az ember. De
vajon nem lehetne megfordítani a trükköt? Tegyük fel, hogy Vanderman támad nekem valamivel,
ami szerinte csak egy tepsi füle, de amiről én tudom, hogy gyilkos fegyver...

A tárgyaláson, amit Sam Clay végignézett, minden a megszokott rendben zajlott le. Egy ember
megölt egy másikat. A védőügyvéd azt állította, hogy védence ösztönösen cselekedett, kizárólag
testi sértést, de legfeljebb vétkes gondatlanságot lehet rábizonyítani, utóbbit azonban egy vis major
miatt semmisnek kellett tekinteni. Az a tény se számított, hogy a vádlott örökölte az áldozat
vagyonát, a Marson lévő olajmezőket. Pillanatnyi elmezavart hoztak fel mentségül.

A vád képviselője levetítette a gyilkosság előzményeit. Igaz, az áldozat csak elkábult, nem halt
meg az ütéstől. De az egész a tengerpart egy félreeső részén történt, és amikor a partot elöntötte a
dagály...

Vis major, sietett elismételni a védelem.

A vásznon megint a vádlottat lehetett látni, néhány nappal a gyilkosság előtt, amint az
árapálynaptárt böngészi a vegyes hírek képernyőjén. Azt is lehetett látni, hogy felkeresi a
színhelyet, és egy arra haladó idegentől megkérdezi, hogy sokan járnak-e erre a strandra. - A fenét -
válaszolta az idegen -, napnyugta után a kutya se jár erre. Marha hideg van. Bár ahogy elnézem,
magának édesmindegy. Abban a hidegben úgyse tud úszni.

Vagyis két vélemény csapott össze: az egyik szerint Actus non Pacit reum, pisi mens sit rea, vagyis
"A tettes csakis akkor nevezhető búnősnek, ha elméje is búnős" - a másik fél szerint Acta exteriora
indicant interiora secreta, azaz: "A benső titkokat külső tettek jelzik", Bizonyos mértékig még
mindig érvényben voltak a latin jog alapigazságai. Az ember múltja szentnek és sérthetetlennek
számított, feltéve - és itt jön a csavarás -, ha az illató polgárjogot nyert. Akit viszont főbenjáró
bűnnel vádoltak, attól automatikusan megvonták a polgárjogot, és mindaddig nem is kaphatta
vissza, amíg ártatlansága be nem bizonyosodott.

Ebből következik, hogy csakis akkor lehetett bizonyítékként felhasználni a múltnyomozás adatait,
ha annak közvetlen kapcsolata volt a bűnténnyel. A közpolgár személyes szabadságjogaihoz
tartozott az is, hogy nem lehetett nyomozást folytatni ellene. Hacsak - itt is volt kiskapu -, hacsak
nem követett el komoly bűnt; az előkerült bizonyítékokat azonban csak a már kitűzött vádpontok
alátámasztására lehetett felhasználni. Volt persze számos kibúvó itt is, de - legalábbis elméletben -
mindaddig, amíg az ember a törvény szabta határokon belül maradt, nem kellett tartania a
nyomozóhatóságoktól.

Most azonban egy valódi bűnöző ült a vádlottak padján, ezért felnyitották a múltját. Az ügyész
levetítette azt a képsert, amikor egy vörösesszőke férfi megzsarolta a tettest, ez késztette a
gyilkosság elkövetésére, vagyis megvolt az indíték és hamarosan az ítélet is - bűnösnek mondták ki.
Az elítéltet könnyek között vezették el. Clay felállt, és kisétált a tárgyalóteremből. Látszott rajta,
hogy gondolkodik.

Valóban gondolkodott. Rájött, hogy csak egyetlen mód van arra, hogy megölje Vandermant, és
meg is ússza. Magát a tettet, a hozzá vezető utat, a leírt vagy kimondott dolgokat nem tüntetheti el.
Elrejteni csakis a saját gondolatait tudja. Márpedig ha nem akarja elárulni magát, úgy kell megölnie
Vandermant, hogy tette indokoltnak látszódjon, vagyis el kell tüntetnie a tegnapi, a holnapi, sőt a
holnaputáni nyomokat is.

Most tehát ennyit tudunk, gondolta Clay: azzal segítek a legtöbbet az ügynek, ha úgy látszik,
hogy Vanderman halálával veszteség ér, és nem nyerek vele semmit. Ezt valahogy ki kell
zsonglőrködni. De nem szabad elfelejtenem, hogy pillanatnyilag van egy nyilvánvaló indítékom.
Először is, ellopta tőlem Beát. Másodszor: megvert.

Vagyis úgy kell alakítanom a dolgokat, hogy látszólag egy szívességet tegyen nekem. Meg kell
keresni azt az alkalmat, amikor alaposan kiismerhetem Vandermant, és rá adásul az alkalom
normális, logikus és kikezdhetetlen alibit is jelent. Személyi titkár. Valami ilyesmi. A Szem egyelőre
még a jövő zenéje, csak a tett elkövetése után kezd reprodukálni, de már figyel...

Ezt nem szabad elfelejtenem.

Most is figyel!

Mindegy. Ha vigyázok, egyelőre még gondolkozhatok a gyilkosságon. Ezt nem lehet se most, se
később eltitkolni. A módszert fokozatosan kell kidolgoznom, de addig is...

Elmosolyodott.

Kicsit szorongott, amikor elindult puskát venni, mintha attól félt volna, hogy a Szem ezért
egyszer majd egy szemvillanással a nyakára hozza a rendőrséget. De addig még hosszú időnek kell
eltelnie, s az idő múlását csak a dolgok természetes rendjével rövidítheti meg. És végső soron az a
Szem már a születése pillanatától kezdve figyel. Így is felfoghatjuk.

Szembe mert szállni vele. A gondolatokban a Szem se tud olvasni.

Megvette a puskát, aztán egy sötét utcán megvárta Vandermant. De előbb alaposan berúgott.
Legalábbis annyira, hogy megtévessze a Szemet. Aztán...

-- Jobban vagy? - kérdezte Vanderman, és töltött még egy csésze kávét. Clay a kezébe temette arcát.

- Megőrültem - motyogta fátyolos hangon. - Elment az eszem. Jobb, ha most, ha most azonnal
átadsz a rendőröknek.

- Felejtsük el, hogy így végződött, Clay. Részeg voltál, ennyi az egész. Én meg... szóval én...

- Puskát szegezek rád... meg akarlak ölni... és te még ezek után felhozol a lakásodra és...

- El se sütötted, Clay. Emlékezz. Nem vagy gyilkos. Az egész az én hibám. Nem kellett volna
ilyen durván elbánnom veled - mondta Vanderman, és megint úgy nézett, mint Oroszlánszívű
Richárd, amikor váratlanul csillogó borostyánkőre bukkant.

- Semmire se vagyok jó. Tehetségtelen vagyok. Bármibe is kezdek, mindig jön egy hozzád
hasonló ember, aki jobban csinálja. Középszerű vagyok.

- Ugyan, Clay, hagyd már abba. Le vagy törve, ennyi az egész. Hallgass rám. Hamarosan
egyenesbe jössz. Segíteni fogok, hogy sikerüljön. Holnap reggel kiagyalunk valamit. Most viszont
idd meg a kávédat.

- Tudod, Andrew - mondta Clay -, piszok rendes alak vagy.

Ezek szerint ez a nemesszívű barom bevette, gondolta Clay félálomban. Remek. Mostantól
kezdve nem árt vigyázni a Szemre. Mi több, Vanderman kezdeményezett. Ha hagyod, hogy
valaki szívességet tegyen, mindjárt a haverod is lesz. Na hát Vanderman még sok sok szívességet
fog nekem tenni. Sőt, mire végzek vele, a kezemben lesz minden alibi, hogy mennyire
ragaszkodtam hozzá.

Legalábbis annyi, amennyivel a Szem beéri.

Lehetséges, hogy mostanáig Clay nem jó irányban bontakoztatta ki képességeit, de ettől kezdve
osztályon felüli színvonalon dolgozta ki a gyilkosság legapróbb részleteit is. Ebben az egyben
tehetségesnek bizonyult. Mindössze testre szabott feladatra volt szüksége zsenije
kibontakoztatásához, no meg egy pártfogóra. Vanderman mindkét követelménynek megfelelt; talán
így akart könnyíteni a lelkén, hogy elrabolta Beát. Vanderman igazán nem engedhette meg, hogy
akárcsak a becstelenség látszatába keveredjen. Természetesen erősnek és könyörtelennek hitte
magát, ezért jobb híján azzal magyarázta tettét, hogy szentimentális volt. Clay azonban tudta, hogy
ezzel nem árt vigyázni, mert Vanderman soha nem lágyul el annyira, hogy abból kellemetlensége
származzon.

Mindenesetre idegőrlő volt azzal a tudattal élni, hogy minden lépését egy fürkésző, időn túli Szem
figyeli. Egy hónappal később, amikor belépett a Vanderman-irodaház előcsarnokába, érezte, hogy a
testérői visszatükröződő finom rezgések beleívódnak a padlóba, az ónixfalakba, ott
elraktározódnak, s csak egy gépre várnak, amely egy napon, valamikor a jövőben, előhívja őket,
vagy talán arra az emberre várnak, aki ugyan ebben a városban él, de egyelőre mit se tud Sam Clay-
ről. Clay az előcsarnokon áthaladva beszállt a spirálliftbe, végigdőlt a nyugágyon, és miközben a
lift villámgyorsan megindult fölfelé a falon belül, tudta, hogy ezek a falak is elraktározzák a
képmását, ellopják, mint egy rémregényben...

Vanderman személyi titkára fogadta. Clay fesztelenül végigjártatta szemét a csinos és

meglehetősen vonzó arcú titkárnőn. Mr. Vanderman házon kívül tartózkodik, közölte Miss
Wells, de hiszen úgyis háromra és nem kettőre beszélték meg a találkozót. Clay belepillantott
a noteszébe. Aztán csettintett az ujjával.

- Három; igaza van, Miss Wells. Annyira biztos voltam a két órában, hogy meg se néztem. Nem
tudja, hamarosan visszajön? Úgy értem, értekezleten vagy házon kívül? - Nincs bent, Mr. Clay -
közölte Miss Wells. - De szerintem nem is jön vissza három előtt. Sajnálom.

- Megengedi, hogy itt várjam meg? A titkárnő sokatmondón mosolygott.

- Természetesen. A sztereogépet itt találja, a képeslaptekercsek pedig abban a szekrényben vannak.

Ezzel Miss Wells visszaült a munkájához, Clay pedig átfutott egy cikket a holdon termő lopótök
kezeléséről és igényeiről. Ez mindjárt jó alkalomnak látszott, hogy kifaggassa Miss Wellset, szereti-
e a lopótököt. Kiderült, hogy Miss Wells nemigen tudná megmondani, szereti-e, ugyanis fogalma se
volt erről a fajtáról, de mindenesetre megtört a jég.

Ezt hívják koktélismeretségnek, gondolta Clay. Lehet, hogy tőrt döftek a szívembe, de
mindenesetre magányos vagyok.

Nem is az eljegyzés volt a lényeg, hanem hogy mások számára is meggyőzően szerelmes legyen
Miss Wellsbe. A Szem nem alszik. Clay újabban éjszaka is kezdett fölriadni, nyugtalanul
hánykolódott, és a mennyezetet nézte. De a sötétség nem akadály egy ilyen gépnek.

- Az a kérdés - szólalt meg a szociológus ennél a pontnál --, hogy vajon Clay nem egy
közönségnek játszott-e egyfolytában

- Úgy érti, nekünk?

- Pontosan. Csak úgy eszembe jutott. Maga szerint abszolút természetesen viselkedik?

A mérnök eltűnődött.

- Szerintem igen. Nincs olyan férfi, aki csak azért vesz feleségül egy lányt, hogy ezáltal
könnyebben végrehajthasson egy másik tervet. Végül is a házassággal egy csomó új terhet vesz a
vállára.

- Viszont Clay még nem vette feleségül Josephine Wellst - ellenkezett a szociológus. Másrészt
több száz évvel ezelőtt talán igaz volt, hogy a házasság új terhek vállalását jelenti, ma azonban nem.
- Egyre jobban dühbe gurult. - Képzeljen el egy társadalmat, amelyben kényszerítették a férfit, hogy
válás után támogasson egy tökéletesen egészséges és munkabíró nőt ! Jó, tudom, ez csak a múlt
idők csökevénye, amikor kizárólag a férfiak kerestek, de képzelje el azt a nőt, aki hajlandó volt
elfogadni az efféle könyöradományt. Teljes visszafejlődés, de ha nekem valaha...

A mérnök udvariasan köhintett.

 - Jó - sóhajtott a szociológus. - Jó... rendben van. Tehát a kérdés az, hogy vajon Clay akkor is
eljegyezte volna a nőt, ha nincs...

- Az eljegyzést föl is lehet bontani.

- Tudomásunk szerint ezt még nem bontották fel. Máskülönben tudnánk róla.

- Egy normális gondolkodású férfinak eszébe se jutna, hogy elvegyen egy számára közömbös
nőt, hacsak nincs valami más, sokkal fontosabb indoka - agyalóra csak ennyit állítok.

- De Clay vajon normális-e ? - tűnődött a szociológus. - Lehet, hogy már akkor tudta, hogy
egyszer még turkálni fognak a múltjában 7 Észrevette, hogy még a pasziánszban se merte becsapni
magát?

- És ez mit bizonyít?

- Van egy csomó apró dolog, amit az ember nem csinál, ha tudja, hogy figyelik. Ha az ember
egyedül van, rengeteg ostoba és kicsinyes dolgot művel: fölszed egy pennyt az utcán, kiissza a
levest a tányérból, tükör előtt illegeti magát. Clay vagy ártatlan, vagy nagyon okos...

Nagyon okos volt. Esze ágában se volt, hogy az eljegyzésből házasság legyen, bár tudta, hogy a
házasságból egy komoly előnye származna. Ha álmában fecsegni kezd, a felesége bizonyára
megemlítené. Clay már azt fontolgatta, hogy ha nincs más hátra, éjszakára felpeckeli a száját. Aztán
rájött, hogy arra sincs biztosíték, hogy mindjárt alsó alkalommal, amikor hallgatója akad, nem fog-e
túl sokat kifecsegni álmában. Márpedig ekkora szarvashibát nem követhet el. De végül is nem
kötelező, hogy hibázzon. Clay problémája, miután alaposan végiggondolta, egyszerűen csak ennyi
volt: mi a legbiztosabb módja annak, hogy ne fecsegjen alvás közben ?

Ettél kezdve ment minden, mint a karikacsapén: befizetett egy narkohipnotikus kiegészítő
tanfolyamra, amelyen a nemzetközi kereskedelmi nyelvhasználatot oktatták. A hirdetés szerint a
tanfolyamon ébren tanulnak, alvás közben pedig egy gép az ember fülébe ismétli az elsajátított
információkat. Beiratkozáskor közölték vele, hogy mielőtt a tanfolyam megkezdődne, szerezzen
egy analizátort, és készítse el az alvásmélység-grafikonját, hogy a narkohipnózist saját alvásritmusa
szerint állíthassák be. Ezt többször egymás után elvégezte, később havonta egyszer megismételte, s
az eredmény kielégítőnek látszott. Semmi szükség, hogy éjszakára felpeckelje a száját.

Szeretett aludni, feltéve ha nem álmodott. Egy idő után nyugtatókat kezdett szedni. Éjszaka
legalább nem gyötörte a gondolat, hogy folyton figyelik, a törvény elé idézhetik, s hogy a Szem
mindenhatóságát nyíltan soha nem vonhatják kétségbe. De a Szem újabban már álmában is
megjelent.

Vanderman rendszerszervezőként alkalmazta a vállalatnál. Clay-ből egyszerre apró csavar lett, de

ez pillanatnyilag elég volt. Egyelőre nem akart újabb szívességeket kérni. Egészen addig, amíg ki
nem ismerte teljesen Miss Wells - Josephine volt a keresztneve - munkakörét. Ez pedig beletelt
néhány hónapba, de addigra a barátságból mélyebb vonzalom lett. Clay tehát újra munkát kért
Vandermantól. Most már pontosított. Nem mondta ki, de valami olyan jellegű munkát kért, ahol
elsajátíthatja Miss Wells teendőit.

Vanderman feltehetően még mindig bűnösnek érezte magát Bea miatt; időközben feleségül
vette, s az asszony éppen Antarcticán, egy kaszinóban várt rá. Vanderman már indulóban
volt, amikor Clay megjelent, ezért gyorsan lefirkantott egy üzenetet, sok sikert kívánt Clay-
nek, aztán rohant Antarcticára, hogy minét előbb szabadulhasson a fölösleges
 lelkifurdalástól. Clay mindjárt kihasználta az alkalmat, és perzselő szavakkal szerelmet
vallott Josephine-nek.

Amit az újdonsült Mrs. Vandermanról hallott, attól titokban megkönnyebbült. Nem is

olyan régen, amikor még beérte annyival, hogy basáskodjanak fölötte, Bea egyre féktelenebb
zsarnoksága tetszett volna. De ennek vége; megtanulta, hogy bíznia kell magában, és mind
jobban megkedvelte az új helyzetet.

Újabban Bea elviselhetetlen lett. Annyi pénze volt, ás akkora szabadságot kapott, hogy
megárthatott neki. Clay mostanában olyan pletykákat hallott róla, hogy titokban elmoso-
lyodott. Vandermannak se lehet gyöngyélete. Bea uralkodó típus, de Vanderman se könnyű
fiú.

Egy idő után Clay közölte munkaadójával, hogy feleségül akarja venni Josephine Wellst.

- Azt hiszem, ezzel kvittek vagyunk - mondta. - Te elvetted Beát, én viszont Josie-t. - Na
várjunk csak - szólalt meg Vanderman. - Remélem, nem azt akarod...

- A menyasszonyom a te titkárnőd. Ennyi az egész. Josie és én szeretjük egymást. Aztán

óvatosan tódított tovább. Vandermant könnyebb volt becsapni, mint a Szemet, a képzett
technikusokat és a törvényszéki szociológusokat. Clay mostanában gyakran gondolt a
középkori festményeken látható hatalmas szemre, ami annak idején valami
meghatározhatatlan szomorúságot váltott ki belőle, bár arra már nem emlékezett, hogy miért.

Végül is mit tehetett Vanderman? Ő intézte el Clay újabb emelkedését. Az örök lelki-
ismeretes Josephine megígérte. hogy még egy darabig besegít, amíg egyenesbe jönnek a
hivatali dolgokkal, de a dolgok valahogyan soha nem akartak egyenesbe jönni. Clay kínosan
vigyázott rá, hogy Josephine-nek mindig maradjon elég tennivalója. Nem kellett volna
például hazavinnie a munkát, de hazavitte, és mivel Clay egyre gyakrabban bekukkantott
hozzá, lassanként őt is belevonta. Clay a benti munkája során, no meg a narkohipnotikus
tanfolyamon már beletanult az efféle ravasz szervezési problémákba. Vanderman cégét a
magas fokú szakosodás jellemezte - az egész bolygót behálózta export- és importügyleteivel,
de nem feledkezhetett meg a speciális csoportokról, az idényjellegű trendekről, a szektás
ünnepekről sem, egyszóval Josephine két lábon járó előjegyzési naptár volt, és napi munkája
soha nem ért véget a munkaidő lejártakor.

Bizonytalan időre elhalasztották az esküvőt. Clay - a tőle telhető természetességgel -

féltékenykedni kezdett a lány munkájára, pedig Josephine megígérte, hogy hamarosan
otthagyja az állást. Ám egy este olyan sokáig maradt bent, hogy Clay nem bírta tovább várni,
elment egy gondűzőbe, és alaposan berúgott. Aznap este éppen esett. Clay annyira leitta
magát, hogy fedetlen fejjel ment hazáig a szemerkélő esőben, otthon pedig a csuromvizes
ruhában rögtön elaludt. Sikerült összeszednie egy influenzát. És mire felépült, Josephine
kapta meg.

Ilyen körülmények között nem maradt más hátra, mint hogy - időlegesen - Clay vegye át
menyasszonya munkáját. Azon a héten különben is bolondokháza volt a hivatalban, és csak Clay
ismerte ki magát benne. Ez a megoldás rengeteg kellemetlenségtől kímélte meg Vandermant, és
mire minden megoldódott, már Clay volt Vanderman személyi titkára, Josephine pedig csak kisegítő
lett.

- Szeretnék többet is tudni Vandermanról - mondta Clay Josephine-nek. -- Nyilván

van egy csomó szokása, gyengéje, amiket nem ért észben tartani. Nem szívesen rendelnék ebédre
füstölt nyelvet, ha egyszer csak kiderül, hogy kiütést kap tőle. És mi a hobbija ?

De a Szem miatt nem akarta túl erőszakosan kifaggatni Josephine-t. Még mindig nyugtatókkal
aludt.

A szociológus megdörzsölte a homlokát.

- Tartsunk egy kis szünetet - javasolta. - Egyáltalán, miért akarhat egy fickó embert ölni ? - Így vagy
úgy, de nyerni akar rajta.

- Szerintem csak részben. Mert öntudatlanul arra is vágyik, hogy megbüntessék - rendszerint valami
más vétkéért. Ezért tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget a véletlennek. Gondolt már valaha arra,
mi lesz azzal a gyilkossal, aki bűnösnek érzi magát, de a törvény mégsem büntette meg? Rohadt egy
élet vár rá - véletlenül egy gyorshajtó elé léphet; fejbe kólintja magát egy baltával, persze ezt is
véletlenül; véletlenül megérintene egy magasfeszültségű vezetéket...

- A lelkiismeretre gondol?

- Réges-régen az emberek azt hitték, hogy isten az égben ül, kezében egy messzelátó, és látja
mindazt, amit odalenn csinálnak. A középkorban - mármint az első középkorban valóban nagyon
óvatosan éltek az emberek. Aztán jött a hitetlenség kora, amikor semmiben se tudtak igazán hinni,
és végül jött ez. - Fejével a vászon felé bökött. - Az univerzális emlékezet. Mondhatjuk úgy is, hogy
az univerzális társadalmi lelkiismeret tárgyiasult formája. A mindenható tudomány voltaképpen
ugyanaz, mint a középkori Isten-kép.

- A mindentudás persze nem jelent mindenek fölött való hatalmat is. - Mond valamit.

Mindent egybevetve, Clay másfél éven keresztül számolt a Szemmel. Mielőtt mondott vagy tett
valamit, eszébe jutott a Szem, és gyorsan végiggondolta, hogy vajon nem most fedi-e fel indítékát
az ítélkező utókor előtt. Volt persze, mert kellett lennie Fülnek is, de ez már túl abszurdnak hatott.
Ki tudna elképzelni egy hatalmas, testetlen fület a falon, mint egy dísztányért? Mindenesetre amit
mondott, éppolyan fontos bizonyítéknak számít majd egyszer, mint amit tett. Sam Clay tehát
valóban nagyon óvatos volt, és pont úgy viselkedett, mint a zsarnok császár felesége. Nem akart
szembeszállni a hatalommal, ezért inkább megkerülte.

Vanderman egyébként túltett valamennyi zsarnokelődjén, de mostanában a felesége se volt a

feddhetetlenség mintaképe. Túl sok pénz került a keze közé. Másrészt túlságosan erőszakosnak
találta férjét, ami sehogyan se volt ínyére. A házasságkötéssel Bea szerette volna átvenni a vezetést,
s amikor ez nem így történt, az asszony fellázadt; ezzel vége is szakadt a szépen indult szerelmi
románcnak. Vandermannak egyre kevesebb ideje jutott Beára. Elfoglaltságai az idő előrehaladtával
csak nőttek, olyannyira, hogy az utóbbi napokban ideje javát a munka emésztette fel. Clay persze
ebből is hasznot húzott. Belevétette magát az új feladatokba, és Vanderman nem fukarkodott a
dicsérettel. Hosszú éjszakákat töltött az íróasztal mellett; megszállottként tervezett és szervezett,
mintha abban reménykedett volna, hogy Vanderman végül maga mellé veszi teljes jogú partnernek.
Mi több, Josephine-nek meg is említette a lehetőséget. Nem árt, gondolta, ha a Szem ezt is rögzíti.
Időközben megállapodtak az esküvő napjában, Clay azonban a házasságkötésig még lépni akart;
esze ágában se volt belecsöppenni egy érdekházasságba, és tudta, hogy ha túl van a gyilkosságon,
nem lesz szükség az esküvőre sem.

A korbács beszerzése igen nagy körültekintést igényelt. Vanderman mostanában sokat

szöszmötölt. Beszéd közben szerette, ha a kezében van valami. Rendszerint egy kristály
papírnehezékkel játszott, amelyben belül minivihar dúlt, sőt, ha megrázták, még villámlott is. Clay
oda tette ezt a csodát, ahol Vanderman biztosan leveri és összetöri. Közben puhította a talajt a
Callisto-telepieknek, hogy nyélbe üthessék az üzletet, és persze

Vanderman asztalára kerüljön az ostor. A bennszülöttek büszkék voltak bőr- és ezüstmunkákra, és

minden sikeres üzletet egy kis ajándékkal pecsételtek meg. Ez alkalommal egy összegöngyölt,
csinos minikorbács került az asztalra, amelyre rávésték Vanderman nevének kezdőbetűit, s amely
mostantól papírnehezék lesz, kivéve ha Vanderman beszélni kezd, mert akkor felveszi, és babrál
vele.

A másik fegyver, amelyre Claynek ugyancsak szüksége volt, már ott feküdt az asztalon: az antik
papírvágó kés, régebbi nevén sebészszike, A Szem miatt Clay soha nem nézett rá túl sokáig.

Végre megérkezett a másik korbács. Clay szórakozottan az asztalra lökte, és úgy tett, mint aki
meg is feledkezett róla. Ez is mintapéldány volt, az alaszkai flagellánsok használták valami vallási
ceremóniához, de a tudomány felfigyelt az önostorozók által régóta használt fájdalomcsillapítóra.
Clay persze rögtön megszerezte ezt az üzletet is. Nem volt ebben semmi gyanús; a cég tetemes
haszonnak nézett elébe. Tegyük még hozzá, hogy Vanderman év végére százalékos jutalékot ígért
Claynek minden nyélbe ütött üzlet után. Mostanra egész szép pénz összejött belőle. December volt;
másfél év telt el azóta, hogy Clay először rádöbbent: a Szem minden lépését nyomon követi.

Elégedett volt magával. Szedte ugyan a nyugtatókat, mert időnként kiverte a víz, de attól még
igazán messze volt, hogy idegösszeroppanást kapjon. Feszült idegállapotban készült a gyilkosságra,
de annyira már megedződött, hogy ne kövessen el hibát. Folyton maga előtt látta a Szemet, a falban,
a mennyezeten, az égen, akárhová ment. Egyedül ez látszott a legbiztonságosabb módszernek. De
most már hamarosan bosszút állhat ezért a szenvedésért is. Sietnie kell; ekkora idegfeszültségben
nem lehet a végtelenségig élni.

Maradt még néhány részletkérdés. Óvatosan úgy rendezte - egy kis képzavarral azt
mondhatnánk: a Szem füle hallatára -, hogy egy sokkal jobb állásajánlatot kapjon egy másik
cégtől. Látványosan visszautasította.

Aztán egy éjszaka a szükség is úgy hozta, hogy Clay logikusnak látszó elhatározással
elmehetett Vanderman fakására.

Vanderman nem volt otthon. Bea azonban igen. Bea előzőleg csúnyán összeveszett a
férjével. Mi több, az asszony ivott is. (Clayt persze nem érte váratlanul, pontosan így tervezte
el.) Ha nem úgy megy minden, ahogy eltervezte, újra próbálkozott volna - akár harmadszor
is -, de ezek szerint nem lesz rá szükség.

Clay a kelleténél kicsit udvariasabb volt. Talán túl kedves is; mindenesetre Bea, a tehet-
séges akarnokpalánta cseppet se tiltakozott, amikor letértek a kerti ösvényről. Végül is csak a
pénzéért ment hozzá Vandermanhoz, de kiderült, hogy a férje éppúgy szeret diktálni, mint ő,
és nem csodálkozhatunk azon, ha ezúttal a szerelmi románc és a férfiúi alázat nagy
lehetőségét látta megcsillanni Clayben.

A felvevőgép lencséje a falba, egy mutatós reliefbe volt beépítve, de olyan szorgalmasan
falta a látnivalókat, hogy Vanderman nemcsak gyanakvó, de féltékeny is lehetett a feleségére.
Clay erről a szerkezetről is tudott. Egy alkalmas pillanatban úgy zuhant a falnak, hogy a
készülék összetört. Majd, miután már csak a Szem fürkészett utána, olyan erényes lett, hogy
Vanderman csak sajnálhatta, amiért nem látta Clay váratlan pálfordulását.
 - Figyelj ide, Bea - szólalt meg Clay -, sajnálom, de félreértettél. Ennek semmi értelme.
Már nem vagyok szerelmes beléd. Volt idő, amikor az voltam, de ez már a múlté. Jobb ha
tudod, hogy járok valakivel.

- Még mindig szeretsz - mondta Bea részegítő határozottsággal. - Mi ketten össze-

tartozunk.

- Bea. Kérlek! Nem szívesen mondom ezt, de hálás vagyok Andrew Vandermannak, hogy
feleségül vett. Én... nézd, te is megkaptad, amit akartál, én is szeretném a magam útját járni.
Maradjunk ennyiben.

''' - Megszoktam, hogy megkapom, amit akarok, Sam. És egyre nehezebben tűröm az
ellenvéleményt. Különösen ha tudom, hogy neked szűkséged...

Még sokáig beszélt, Clay is mondta a magáét - talán keményebb hangot is használt a kelleténél.
De mindenképpen tisztázni akarta - a Szem előtt -, hogy többé nem féltékeny Vandermanra.

Ez pedig tökéletesen sikerült.

Másnap reggel Vanderman előtt érkezett az irodába, és takarítás közben felfedezte, hogy a
rájakorbács még mindig dobozban van.

- Hohó! - mondta, és csettintett; a Szem figyelt, most következett a legkritikusabb fázis. Talán
már csak egy óra, és vége. Mostantól a legapróbb lépést is különös figyelemmel kell előkészíteni, s
attól semmiképpen sem szabad eltérni. A Szem mindenütt ott lesz - szó szerint mindenütt.

Kinyitotta a dobozt, kivette a korbácsot, és belépett a belső szentélybe. Olyan hanyagul sikerült
Vanderman íróasztalára ejteni, hogy felborult egy tolltartó. Clay mindent visszatett a helyére, a
rájakorbácsot az asztal innenső szélére tette, a callistói bőr- és ezüstcsodát pedig hátulra, félig
elrejtve a házi ipari tévé képernyője mögé. Épp csak futó pillantást vetett a papírvágóra, csak addig,
amíg megbizonyosodott róla, hogy biztosan ott van-e.

Aztán kiment kávéért.

Félórával később visszatért, leemelt egy-két aláírásra váró levelet az állványról, és besétált
Vanderman szobájába. Vanderman felnézett az íróasztal mögül. Az elmúlt másfél év alatt kissé
megváltozott; öregebbnek látszott, kezdtek elhalványulni nemes vonásai, viszont egyre
határozottabban emlékeztetett egy élemedett korú bulldogra. Furcsa, gondolta Clay, hogy nem is
olyan régen ez az ember rabolta el a menyasszonyomat, és ő vert laposra.

Csak óvatosan! Ne feledd a Szemet!

Nem kellett mást tennie, csak a tervet követni; a dolgok mentek a maguk útján. Vanderman
hazatérve bizonyára végignézte a filmeket, már ami megmaradt, mert hogy Clay a falnak zuhant, a
tekercs többi része fényt kapott. Vanderman láthatóan már arra sem számított, hogy Clay ma reggel
be mer jönni. De hogy ez a tetű még barátságosan vigyorogjon, át merjen sétálni a szobán, és le
merészelje tenni a leveleket az asztalára... !

Clay bekalkulálta Vanderman ingerlékenységét is; ez az egy tulajdonsága nem változott a

hónapok alatt. Amikor belépett, Vanderman csak ült az asztalnál, sötét gondolatok kergetőzhettek a
fejében, aztán - pontosan a tervek szerint - fölemelte a korbácsot, és babrálni kezdett vele.
Csakhogy ezúttal a rájakorbács került a keze ügyébe.

- Jó reggelt! - köszöntötte sugárzó arccal Clay megrökönyödött munkaadóját. Vanderman nem

viszonozta a vigyorgást. - Már vártalak, hogy feladhassam a kirgiz kovarkészítők levelét. Szerinted
találunk piacot erre a kétezer díszített kürtre?

Ebben a pillanatban Vanderman felhördült, talpra ugrott, meglódította az ostort, és Clay arcába
csapott vele. A rájaostornál talán nincs is fájdalmasabb dolog.

Clay hátratántorodott. Nem tudta, hogy ennyire fáj. Az ütéstót egy pillanatra elvesztette a fejét,
és minden más megfontolást kiszorított a vak düh.

Ne feledd a Szemet!

Ez észre térítette. Több tucat jól képzett nyomozó nézi, hogy mit csinál ezekben a percekben.
Mintha egy nyitott színpadon állna, elszánt nézők vennék körül, akik megjegyzik arcának minden
változásét, az izmok játékát, még a gyorsuló vagy lassuló lélegzetét is,

Még egy perc, és Vanderman halott-de Sam Clay akkor sem lesz egyedül. Láthatatlan közönség
figyeli a jövőből hideg, ridegen számot vető aggyal. Mer csak egy teendője van, és vége. Rajta -
csak óvatosan, óvatosan ! -, mert figyelnek.

Az idő megállt. Mindjárt vége.

Az egész valahogy nagyon különös volt. Gondolatban annyiszor végigvette már a következő
tennivalókat, hogy keze utasítások nélkül is tudta a dolgát. Hátratántorodott az ütéstől, lassan
visszanyerte egyensúlyát, vérben forgó szemekkel rámeredt Vandermanra, majd az asztalon virító
papírvágó késen akadt meg a tekintete; nekigyürkőzött, hogy odaugorjon.

Külső szemlélő valóban csak ennyit láthatott. Sam Clay közben azonban egészen más
belső, lelki folyamatokon ment keresztül.

Mindjárt vége.

De mihez kezd utána?

A belső, a lelki gyilkos megdermedt a rémülettől és a meglepetéstől, amikor belepillantott

az előtte álló, tökéletesen üres jövőbe. Ennél a pillanatnál soha nem jutott tovább. Vanderman
halálán kívül nem volt más célja életének. De most - nem volt más ellensége sem, csak
Vanderman. Ha Vanderman halott, mire tegye fel az életét? Min dolgozzon tovább? Persze az
állást is elveszti. Pedig szerette a munkáját.

Hirtelen belényilallt, hogy mennyire szerette. Jól ment. Először talált olyan munkát, ami
valóban jól ment.

Nem lehet másfél évet leélni egy új környezetben anélkül, hogy ne jelenjenek meg új célok
az ember életében. A változás észrevétlenül ment végbe. Jó rendszerszervezőnek bizonyult;
ekkor jött rá, hogy még sikeres ember is lehet belőle. Nem kellett megölnie Vandermant,
hogy ezt bebizonyítsa magának. Sőt, be is bizonyította, anélkül hogy gyilkosságot követett
volna el.
 Ebben a megdermedt pillanatban Clay Vanderman vörös arcára nézett, és Beára gondolt,
meg Vandermanra, mindarra, amit időközben megtudott róla - és nem akart gyilkos lenni.

Nem akarta, hogy Vanderman meghaljon. Nem akarta Beát. Már a gondolatára is beteg lett.
Talán mert időközben megváltozott, kezdeményező lett a régi, mindenbe beletörődő Clay
helyeit. Nem volt szüksége többé Beára, nem akart több basáskodó nőt. Önmaga is tudott
dönteni. Ha mostanában választana, valószínűleg egy Josephine-féle lány mellett kötne ki...

Josephine. Lelki szemei előtt hirtelen megjelent a lány arca, és ettől valami jóleső érzés
fogta el. Látta Josephine lágy vonásait, csinos alakját, szinte érezte, hogy a lány mennyire
csodálja Sam Clayt, a sikeres üzletembert, a Vanderman cég fiatal, egyre emelkedő
importfelelősét. Nézte Josephine-t, akit hamarosan feleségül vesz - igen, feleségül fog venni.
Szerette. Szerette a munkáját. Pontosan oda jutott, ahova el akart érni. Tökéletesen sikerült -
legalábbis harminc másodperccel ezelőttig.

De harminc másodperc hosszú idő. Fél perc alatt sok minden történhet. Valóban sok
minden történt. Vanderman újra közeledett felé, megint felemelkedett az ostor. Clay görcsbe
rándulva várta, hogy másodszor is végigszántson arcán a perzselő fájdalom. Ha el tudná
kapni Vanderman öklét, mielőtt az újra lecsapna - ha elég gyorsan tudna beszélni...

Ismét kiült arcára az alamuszi mosoly. Valahogy ez is hozzátartozott az eseményekhez,

pontosan maga se tudta, miért. Hosszú hónapokig folytatott könyörtelen gyakorlás alatt
idegződött belé minden mozdulat, s most már csak a reflexek dolgoztak helyette. A teste már
mozdult is. Mindaz, amit közben végiggondolt, olyan gyorsan lepörgött, hogy az egymást
követő mozdulatok egy pillanatra sem szakadtak meg. A teste tudta, mit kell tennie, és már
tette is a dolgát. Előrelendült az asztal és a kés felé; és Clay nem tudta megakadályozni.

Mindez már korábban megtörtént. A fejében, mert Sam Clay az elmúlt másfél év alatt csak
a gondolataiban érezhette igazán biztonságban magát. Kényszerítette magát, hogy ügyeljen a
Szemre, amely minden látható mozdulatát figyeli. Minden mozdulatot előre eltervezett, és azt
gyakorolta, hogy csakis a kellő pillanatban cselekedjen. Másfél év alatt szinte egyszer sem
engedhette meg, hogy az ösztöneire hallgasson. Csak akkor volt biztonságban, ha a tervet
követte. S a belenevelés túl jól sikerült.

Valami hiba történt. Nem ezt akarta. Még mindig félt, gyönge volt, kimerült...

Az asztalnak tántorodott, megragadta a papírvágó kést, és tudva, hogy kudarcot vallott,

Vanderman szívébe döfte.

- Ravasz ügy - mondta a törvényszéki szociológus a mérnöknek. - Nagyon ravasz. - Újra

levetítsem?

- Nem, most ne. Szeretném végiggondolni. Clay... az a másik cég, amelyik munkát ajánlott... Persze
időközben visszavonták az ajánlatukat. Igen, emlékszem, kényesek az alkalmazottaik erkölcsére.
Biztosítás vagy valami ilyesmi. Nem is tudom. Indíték. Nem értem Clay indítékát.

A szociológus megint a mérnökre nézett.

- Másfél évvel ezelőtt még volt egy indítéka - mondta a mérnök. - De egy héttel ezelőtt csak
veszthetett a bűntényen, nyerni nem nyert semmit. Elvesztette a munkáját, a nyereségrészesedését,
látni se akarja többé Mrs. Vandermant, az meg, hogy egyszer Vanderman laposra verte... ugyan már.
 - Nono, emlékezzen csak, egyszer le akarta lőni Vandermant. Még akkor is, ha csak az italtól
érezte olyan erősnek magát. De valami nem stimmel. Clay kicsit túl óvatosan kerülte a
gonoszságnak még a látszatát is. A fene egye meg, nem tudok rájönni, hogy miért.

- Mi lenne, ha még messzebbről kezdenénk nyomozni az életét? Csak négyéves korig jutottunk.

- A korábbi évekből, szerintem, semmit se tudnánk hasznosítani. Nyilvánvaló, hogy félt az

apjától, és gyűlölte is. Tipikus, alapvető lelki kapcsolat. Számára az apja jelenti a judíciumot. Attól
tartok, hogy Sam Clay hamarosan szabad lesz, mint a madár.

- De ha maga szerint nem teljesen tiszta a képlet...

- Nincs hozzá kellő bizonyítékunk - felelte a szociológus.

A házi képernyőn egy arc jelent meg. A hangja lágyan csengett a hangszóróban. - Nem, még nem
kaptam rá választ. Most? Rendben van. Beugrom.

A szociológus felállt.

- Az államügyész akar beszélni velem. Nem nagyon bízom benne. Félek, hogy az állam elejti ezt
az ügyet is. Ez a baj, ha külső tettek alapján ítéljük meg a benső titkokat...

Nem folytatta. A fejét csóválva kiment, otthagyta a mérnököt, aki tűnődve a vászonra nézett. De
öt percen belül már más munkára osztották be - az intézet emberhiánnyal küzdött -, és egy héten
keresztül nem volt alkalma, hogy a saját feje után folytassa a nyomozást. Addigra viszont már
semmi értelme se volt.

Egy héttel később Sam Clayt felmentették; szabad emberként hagyhatta el a tárgyalótermet. A
bejáratnál Bea Vanderman várta. Feketébe öltözött, de a szíve láthatóan nem osztotta a gyászt.

- Sam ! - kiáltott. Clay ránézett.

Még kába volt. Vége. Minden pontosan a tervek szerint történt. Mostantól kezdve senki sem
figyeli. A Szem lecsukódott. A láthatatlan közönség kiváltotta kabátját, kalapját, és elhagyta Sam
Clay magánéletének színházát. Mától kezdve azt tehet, pontosan azt mondhat, amit akar, többé nem
feszélyezi, nem korlátozza a mindenütt jelenlevő Szem. Újra cselekedhet ösztönösen.

Sikerült kifogni a társadalmon. Kifogni a Szemen, a technika glóriájával övezett

törvényszolgákon. És mindezt csak magának, Sam Claynek, a magánzónak köszönheti. Csodálatos
dolog volt, és nem értette, miért érzi, hogy kiürült az élete.

Buta pillanat volt, közvetlenül a gyilkosság előtt. A könyörületesség pillanata. Mondják, hogy jó
néhány fontos döntés határán ugyanilyen eszeveszett visszakozás keríti hatalmába '' az embert -
például közvetlenül a házasság előtt. Vagy - mi is volt az? Volt még egy alkalom, amelyről
annyiszor hallott. Hirtelen nem jutott eszébe. Aztán már tudta. Az esküvőt megelőző óra - és az
öngyilkosságot követő pillanat. Miután meghúzza az ember a ravaszt, vagy leugrik a hídról. A
dühödt visszakozás pillanata, amikor képes lenne bármit megtenni, hogy megmásítsa a
megváltozhatatlant. Csakhogy akkor már semmit sem tehet. Késő. Megtörtént a baj. Nos, 6 is
ostoba volt. Szerencsére túl késón akart visszakozni. Teste átvette az uralmat, és kényszerítette,
hogy végrehajtsa mindazt, amit oly sokáig gyakorolt. Az állás pedig nem érdekes. Talál másikat.
Bebizonyította magának, hogy tehetséges. Ha a Szemen ki tudott fogni, nincs olyan munka, amit el
ne tudna végezni. A baj csak az, hogy senki se tudja, mennyire jól dolgozik. Mert hogy is tudná
bebizonyítani csavaros észjárását? Bosszantotta, hogy egy fél életet leélt, tele kudarccal, soha senki
nem bízott benne, és egyszer csak ilyen ragyogó sikert ért el. Vajon hányan próbálkoztak, és
vallottak kudarcot ott, ahol ő is megpróbált győzni, és neki sikerült. Gazdag, sikeres, nagyszerű
koponyák tették kockára az életüket, és a végső vizsgán, amikor a Szem előtt kellett felelni
tettükért, valamennyien elbuktak. A. világon egyedül Sam Claynek sikerült megállni a helyét - de
ezért soha senkitől se számíthat elismerésre.

...nem fognak elítélni - hallotta messziről Bea öntelt hangját. Clay Bea felé hunyorított.

- Hogyan?

- Mondom, boldog vagyok, hogy szabad vagy, drágám. Tudtam, hogy nem fognak elítélni. A
kezdet kezdetén tudtam. - Rámosolygott, és Claynek most először tűnt úgy, hogy egy kicsit Bea
is kezd hasonlítani a bulldogokra. Talán az alsó állkapcsa miatt. Annyira előreugrott, hogy össze
se tudja tisztességesen zárni a fogait. Clay hirtelen kíváncsi lett rá. Aztán mégse kérdezte meg.

- Tudtad, igazán tudtad? - kérdezte.

Bea a karját szorongatta. Ilyen közelről valóban visszataszító volt az alsó állkapcsa. Különös,
gondolta Clay, hogy ezt idáig észre se vettem. Azt se, hogy a súlyos szempillák mögött milyen pici
a szeme. Milyen közönséges.

- Menjünk valahova, ahol egyedül lehetünk-duruzsolta Bea, és közben e! nem engedte volna a
karját. - Annyi mindenről kell beszélnünk.

- Itt is egyedül vagyunk- mondta Clay, és egy pillanatra az eredeti gondolataira terelte a
beszélgetést. - Senki se figyel bennünket. - Felnézett az égre, aztán le a mozaikpadlóra. Mély
lélegzetet vett, és lassan eresztette ki a levegőt. - Senki - ismételte.

- Itt a kocsim. Elmehetnénk... - Sajnálom, Bea.

- Mit?

- Dolgom van.

- Hagyd a fenébe! Nem érted, hogy mostantól mindketten szabadok vagyunk? Claynek szörnyű
sejtése támadt, hogy alighanem tudja, mire gondol Bea.

- Várjunk csak - mondta, mert ez látszott a leggyorsabb befejezésnek. - Megöltem a férjedet, Bea.
Ezt ne felejtsd el.

- Felmentettek. Önvédelem volt. Ezt a bíróság mondta, nem én.

- Fenét... - Kis szünetet tartott, felpillantott a bíróság magas falaira, aztán sután, szárazon
felnevetett. Rendben van; többé nincs Szem. Soha többé. Senki sem figyeli.

- Nem szabad bűnösnek érezned magad, még belül sem - mondta határozottan Bea. Nem a te hibád.
Egész egyszerűen nem a te hibád. Ezt jegyezd meg. Másképp nem is tudtad volna megölni Andrew-
t, csak véletlenül sikerülhetett, Sam, egyszóval...

- Hogyan? Ezt hogy érted?

 - No de hiszen te is tudod. A vád képviselője folyton rád akarta bizonyítani. hogy te elejétől
kezdve azon mesterkedtél, hogy elteszed láb alól Andrew-t, de úgy látom, a végén '' még magad is
elhiszed. Pedig ismerlek, Sam. Te nem tudnál kitervelni ilyesmit, és még ha igen, akkor se
sikerülne.

A félmosoly eltűnt.

- Gondolod ?

Bea mélyen a szemébe nézett.

- Nem tudnád véghezvinni - mondta Bea. - Mindketten tudjuk, hogy Andrew jobb anyagból
készült. Okosabb volt, mintsem hogy bárminek is bedőlt volna...

- Bárminek, amit egy ilyen senkiházi, másodosztályú gengszter, mint én, kitervelhetett volna ? -
Clay nagyot nyelt. A szája elkeskenyedett. - Még te is; micsoda ötlet ! Szerinted az lesz a legjobb,
ha most e közepes tehetsége Sam Clay és Bea Vanderman összefog ?

- Hagyd már abba - mondta Bea, és belekarolt Claybe.

Clay még egy pillanatig húzódozott. Aztán mogorva arccal visszanézett a bíróság épületére, és
követte Beát a kocsihoz.

A mérnök végre kapott egy kis szabad időt. Csak most jutott hozzá, hogy Sam Clay gyerekkorát is
végigtanulmányozza. Pusztán elméleti érdeklődés volt ez, de szerette kielégíteni a kíváncsiságát.
Újra visszament a sötét kamráig, ahová a négyéves Clayt bezárták, és ultraibolya sugárral
megvilágította a képet. Sam a sarokban kuporgott, hangtalanul sírt, és ijedt arccal a legfelső polcot
nézte.

A mérnök nem tudta, mi van a polcon.

Továbbra is a kamrát hagyta a vásznon, de gyorsan visszaszaladt az időben. A kamrát gyakran

kinyitották meg becsukták, Sam Clayt gyakran bezárták büntetésbál, de a felső polcról semmi sem
derült ki, míg csak...

Éppen visszafelé pörögtek a képek. Egy asszony felnyúlt a polcra, levett onnan valamit, kihátrált
a kamrából, be Sam Clay hálószobájába, egész az ajtó melletti falig. Ez valahogy szokatlannak
látszott, mert rendszerint Sam apja volt a kamra felügyelője.

Az asszony felakasztott egy bekeretezett képet, amin egy űrben lebegő hatalmas szem
látszott. Valami felirat is volt alatta. A mérnök kibetűzte: ISTEN SZEME ENGEM IS LÁT.
Folytatta a nyomozást. Hamarosan éjszaka lett. A gyerek ágyban volt, de a félelemtől elkerekedett
szemmel felült. Egy férfi léptei hallatszottak a lépcső felől. A nyomozószem előtt nem maradhatott
titok a legbensőbb gondolatokon kívül. A férfi Sam apja volt, aki felosont, hogy megbüntesse Samet
valami korábban elkövetett gyerekes csínyért. A hold fénye a falra vetődött, amely az apa közeledő
lépteitől remegni kezdett, s vele együtt remegett a bekeretezett Szem is. A kisfiú láthatóan minden
erejét összeszedte. Gyanakvó, alamuszi, tétova félmosoly jelent meg a szája körül.

Azért is mosolyogni fog, történjék bármi. Akkor is mosolyogni fog, amikor vége lesz, hogy az
apja is lássa, a Szem is, és mindenki tudja meg, hogy nem adta be a derekát, Nem... nem...

Az ajtó kinyílt.
 Nem bírta tovább. A mosoly lefoszlott arcáról, és eltűnt.

- Mi baja lehetett? - töprengett a mérnök. A szociológus vállat vont.

- Maga is láthatta: Sam Clay soha nem nőtt fel igazán. Törvényszerű, hogy a fiúk életében van egy
korszak, amikor az apjukkal rivalizálnak. Később ez rendszerint átalakul, szublimálódik: a gyerek
felnő, és így vagy úgy, de győz. De Sam Clay nem győzött. Gyanítom, hogy nagyon korán
kifejlődött benne egy kivetített lelkiismeret. Amely részben az apját szimbolizálta, részben Istent, a
mi Szemünket vagy a társadalmat - mindazt, ami átveszi az oltalmazó és büntető apa szerepét.

- Csakhogy ez még mindig nem bizonyíték.

- De Sam Clay esetében nincs is szükségünk bizonyítékra. Ami persze nem jelenti azt, hogy
megmenekült. Mindig is félt elfogadni a felnőttséggel járó felelősséget. Soha nem mert belevágni
egy erejéhez mért feladatba. Attól félt, hogy ha sikerül, a szimbolikus Szem képen törli,
Gyerekkorában az egész problémát megoldhatta volna azzal. hogy sípcsonton rúgja az apját. Biztos,
hogy nehéz helyzetben volt, de azért megpróbálhatta volna bebizonyítani, hogy egyéniség. Túl
sokáig halogatta, Aztán meg dacolt ugyan a bűnre csábtó gondolatokkal, de alapjában véve a bűnt
mégsem utasította el. Most viszont mér késő. Elmúltak azok az évek, amikor még megváltozhatott
volna. Clay problémáját valójában csak egyetlen dolog oldhatta volna meg: ha a gyilkosságért
elítélik--de felmentették. Ha elítélik, megmutathatta volna a világnak, hogy visszaütött. Sípcsonton
rúgta az apját, nem tűnt el arcáról a dacos mosoly, megölte Andrew Vandermant. Elismerés:
szerintem erre vágyott egész életében. Vagy valami bizonyítékra, hogy sikerült elismertetnie magát
a világgal, Kemény munka lehetett, hogy eltüntesse a nyomokat - ha voltak egyáltalán -, de ez a
játék része volt. A győzelem azonban számára a vereséggel egyenlő. A menekülés normális útjai
lezárultak előtte. Mindig magán érezhette a Szemet.

- Vagyis marad a felmentés?

- Változatlanul nincs bizonyítékunk. Ebben a perben az állam veszített. Bár... azt se hiszem, hogy
Sam Clay nyert volna, Valaminek történnie kell. - Sóhajtott. - Sajnos kikerülhetetlen. Látja, első az
ítélet. A büntetést úgysem kerülheti el, S az ítéletet réges-rég kimondták Sam Clay fölött.

A Paradicsom bárban, az asztal közepén álló ezüst konyakospalack mögül Bea gyűlölködő és
szerelmes pillantásokat lövellt Clay felé. A bájos pillantást a fényeknek köszönhette. Még a
bulldogállkapcsot is sikerült beárnyékolni, és tömött szempillái alatt az apró, közönséges szempár
valósággal szépnek látszott. De a gyűlöletet semmilyen fény nem tudta közömbösíteni. Ahhoz Sam
Clay agyába kellett volna hatolni a fénysugaraknak. hogy megváltoztathassák Bea vonásait.

Clay Josephine-re gondolt. Még nem jutott dűlőre, mi is legyen a lánnyal. De ha nem is
tudta pontosan, mit akar, azt pontosan tudta, hogy mit nem akar.

- Neked szükséged van rám, Sam - mondta Bea, miközben teletöltötte a poharát. - Meg
tudok állni a magam lábán. Nincs szükségem senkire.

Bea ezúttal gyengéden nézett rá. És mosolygott, ettől kilátszottak a fogai. Clay röntgennél
is világosabban látta, hogy ha Bea becsukja a száját, a felső állkapcsa jóval beljebb lesz, mint
az alsó. iszonyatos erő van az ilyen szájberendezésben. Most a nyakára tévedt a tekintete, és
rögtön megállapította, hogy vaskos; Bea egyelőre csak alkalmas helyet keres, szeretne minél
előnyösebb pozíciót választani, hogy aztán rávesse magát, és a bulldogpofájával újra
beleakaszkodhasson az életébe.
 - Nézd. hamarosan feleségül veszem Josephine-t - szólalt meg Clay.

- Ugyan márt Te aztán igazán nem illesz Josephine-hez. Ismerem azt a lányt, Sam. Egy
ideig talán el tudod hitetni vele, hogy rámenős pasas vagy. De előbb-utóbb úgyis rájön az
igazságra. és attól kezdve boldogtalanok lennétek. Sam, drágám, neked rám van szükséged.
Te nem is tudod, mit akarsz. Gondolj csak bele, micsoda zűrzavar lett abból, ha a saját
lábadon akartál megállni. Ugyan, Sam, hagyd már abba ezt az ostoba színlelést. Tudod jól,
hogy a tervezés soha nem volt erősséged. Akkor már... Mi baj, Sam?

Clay hirtelen kitörő nevetése mindkettőjüket meglepte. Próbált válaszolni Beának, de

szavai nevetésbe fulladtak. Hátravetette magát a székben, rázkódott a röhögéstől, már szinte
megfulladt. Olyan közel, olyan kétségbeejtően közel került ahhoz, hogy dicsekvéssel vágjon
vissza, ami pedig egy vallomással is felért volna. Csak hogy meggyőzze az asszonyt. Hogy
fogja már be a száját. Idáig nem is tűnt föl, hogy Beának ilyen jó véleménye van róla. De ez
az utolsó megjegyzés valóban abszurd ötlet. Nevetséges. Sam Claynek nem erőssége a
tervezés!

De jólesett, hogy végre kinevethette magát. Hogy nem kellett mindent előre megfontolni.
Hosszú hónapok szigorú lemondása után újra azt csinálhatta, ami elsőnek eszébe jutott. Nem
figyelik a jövőből, nem elemzik a nevetés minőségét, és nem állapítják meg, hogy bizony már-már
a hisztériával határos ez a kitörés, nem vetik össze minden lehetséges múltbeli alkalommal, amely a
mostani röhögőgörcs mélységét és tartamát magyarázná.

Rendben van, hisztérikus röhögőgörcs volt. Kit érdekel? Azok után, amin keresztülment, igazán
rászolgált egy kis kikapcsolódásra. Hiszen annyit kockáztatott, annyi mindent elért - hogy végül
nem nyert semmit, még csak dicsőséget sem, legfeljebb maga előtt. Valóban nem nyert semmit,
kivéve azt, hogy ha akar, hisztérikus röhögésben törhet ki. Tehát nevetett, nevetett és nevetett;
hallotta, hogy önfeledten, éles fejhangon nevet, de nem bánta.

Mind többen fordultak feléjük. A pincér is kelletlenül végigmérte, készen arra, hogy ha nem
hagyja abba, közbelépjen. Bea fölállt, áthajolt az asztal fölött, és a vállánál fogva megrázta.

- Sam, mi van veled ! Sam, szedd már össze magad! Mindenki engem néz, Sam! Min nevetsz ?

Iszonyatos erőfeszítéssel legyűrte a nevetést. Még mindig nehezen szedte a levegőt, és a fel-
felbuggyanó rohamoktól alig tudott megszólalni, de nagy nehezen beszélni kezdett. Talán ezek
voltak az első szavak, amelyek a másfél évig tartó szigorú cenzúra után szabadon hagyták el az
ajkét. Azt mondta:

- Azon nevetek, hogy bolondot csináltam belőled. Mindenkit becsaptam ! Azt hiszed, nem
tudtam, mit csinálok? Azt hiszed, nem terveztem meg minden lépést? Tizennyolc hónapomba
került, de fondorlatos módon kitervelt gyilkossággal megöltem Andrew Vandermant, és soha senki
se tudja rám bizonyítani. - Eszelősen vigyorogni kezdett. - Gondoltam, nem árt, ha tudod - tette
hozzá megenyhülve.

És csak miután kifújta magát, kezdte érezni azt a hihetetlen, gyönyörűséges, és semmihez se
hasonlítható, felszabadító érzést, hogy tisztában van vele, mit tett.

Beának az arcizma se rándult, amikor ránézett. Üres tekintettel meredt rá. Egy negyed percig
tökéletes csendben volt. Claynek olyan érzése támadt, mintha szavai a mennyezetről visszhangoztak
volna, hogy egy percen belül megjelenik a rendőrség, és elvonszolja. Pedig szinte suttogva mondta
az egészet. Senki sem hallotta, csak Bea.
 És most végre Bea is megmozdult. Felelni akart, de nem szavak jöttek ki a száján. A bulldogpofa
hirtelen eltorzult, és nevetésben tört ki. Clay, miközben hallgatta, érezte, hogy a nagyszerű
megkönnyebbülés lassan cserbenhagyja. Egyszerre megértette, hogy Bea nem hisz neki. És hogy
semmiképpen nem tudja bebizonyítani az igazat.

- Ó, te kis buta ! - lihegte Bea, amikor végre meg tudott szólalni. - Egy pillanatig már - már
meggyőztél. Majdnem elhittem. Pedig... - A folytatás megint nevetésbe fulladt; a szándékoltan
csilingelő kacagásra többen odafordultak. Ez az erőltetettség figyelmeztette Clayt, hogy Bea
valamire készül. Bea agyában már korábban megszületett a terv. De Clay agya gyorsabban forgott,
és egy pillanattal előbb, mint hogy Bea kimondta volna, már tudta, mi az az ötlet, és hogyan akarja
beadni. Clay tehát abban a pillanatban, amikor Bea megszólalt, azt mondta:

- Feleségül veszem Josephine-t.

- Engem veszel feleségül - mondta Bea határozottan. - El kell venned. Te még magadat sem
ismered, Sam. Csak én tudom, mi a legjobb neked, és azon leszek, hogy úgy is tegyél. Érted, Sam?
A rendőrség nem fogja bevenni, hogy csak ostoba hencegés volt az egész. Hinni fognak neked. És,
ugye, nem akarod, hogy nekik is elmondjam, amit az előbb meséltél ?

Clay nem látott kiutat, és csöndben Beára nézett. Elképzelni se tudta, hogy egyszer még ilyen
kegyetlen választás elé kerül. Mert biztos, hogy Bea se most, se a jövőben nem fog hinni neki,
bárhogy is szeretné meggyőzni, a rendőrség viszont kétségtelenül elhiszi, tönkretéve ezzel a beleölt
időt, energiát, sőt magát a gyilkosságot is. Hiszen saját maga vallotta be. Maga véste a falakba, a
visszhangos levegőbe, s most már csak a jövendő láthatatlan közönségre vár a vallomás. Ezúttal
senki se figyelt, de Bea egyetlen szavára újratárgyalják az ügyet. Bea egyetlen szavára.

Még mindig szótlanul, újra végigmérte Beát, de ezúttal hideg aggyal egy terv kezdett
kristályosodni legtitkosabb gondolataiban.

Egy pillanatig Sam Clay valóban nagyon fáradtnak érezte magát. Ezalatt próbaképpen eltűnődött a
jövőn. Gondolatban igent mondott Beának, feleségül vette, és már jó ideje együtt élt vele. És látta,
hogy milyen élet vár rá. Látta, hogy azok a közönséges, apró szemek folyton figyelik, érezte a
könyörtelen harapások nyomát, a zsarnokságot, amely lassan elviselhetetlen lesz, vagy nem is
lassan, attól függően, hogy mennyire hajlandó megalázkodni, és tudta, hogy végül teljesen ki lesz
szolgáltatva az asszonynak, Andrew Vanderman özvegyének.

Előbb vagy utóbb, gondolta magában, úgyis megölném.

Meg kell ölnie. Ez a fajta élet egy ilyen nővel, nem az, amit Sam Clay a végtelenségig kibírna. És
egyszer már bebizonyította, hogy képes úgy ölni, hogy utána megmeneküljön. De mi lesz Andrew
Vanderman halálával?

Mert akkor már két ügy terheli a listáját. Egy gyilkosság még elment, kettő már sok. Ha Sam Clay
felesége meghal, nyomozni kezdenek utána, függetlenül attól, hogyan halt meg. És akire egyszer a
gyanú árnyéka vetült, az a törvény szemében mindig gyanús marad. A törvény Szemében.
Elkezdenek visszafelé nyomozni. Visszatérnek ehhez a perchez, amikor itt ült, és a halál gondolatát
forgatta a fejében. És visszatérnek az öt perccel ezelőtti eseményekhez, végighallgatják a
hencegését, hogy hogyan ölte meg Vandermant.

Egy jó ügyvéd kihúzhatja a csávából. Kijelentheti, hogy egy szó sem igaz az egészből. Azt is
mondhatja, hogy mindössze Bea szavaira akart visszavágni valami ostoba dicsekvéssel. És ezzel
talán megúszná, de lehet, hogy nem. Egyértelműen csak a gondolatolvasóval bizonyíthatnák, erre
viszont nem kényszeríthetik.

De - nem. így nem oldódik meg semmi. Nem ez a kiút számára. Tudta ezt abból is, hogy egyre
keservesebben érezte magát. Mindössze egyetlen nagyszerű pillanatig vélhette, hogy felszabadult,
amikor bevallotta Beának, és attól kezdve mintha minden lefelé tartana.

De hát egész idő alatt ezért a pillanatért áldozott fel mindent. Nem tudta, mi az, és miért akarja. De
felismerte, amikor bekövetkezett. És most újra ez után áhítozott.

Vajon igazán csak ennyit ért volna el - hogy erőtlennek, tehetetlennek érezze magát? De hisz akkor
kudarcot vallott. Nem tudni, miért, de furcsa módon csak nehezen értette meg, hogy kudarcot
vallott, hogy Vanderman megölése nem hozott választ semmire. Neki soha semmi nem
sikerülhetett. Közepes tehetségű, passzív, tehetetlen féreg volt, akit csak Bea tudna kezelni,
kordában tartani és elvezetni, végső soron a...

- Mi bajod van, Sam? - aggályoskodott Bea.

- Ugye, te is közepes tehetségűnek tartasz? Soha nem hiszed el, hogy többre is képes lennék? Ugye,
azt gondolod, hogy kizárólag véletlenül ölhettem meg Vandermant? Soha nem fogod elhinni, hogy
esetleg szembeszálltam...

- Mivel? - kérdezte Bea, miután Clay elhallgatott. Most megint meglepetés csengett Clay
hangjában.

- De hiszen nem is volt az szembeszállás - mondta lassan. - Csak lapultam és sompolyogtam.

Kijátszottam a törvényt. Sötét szemüveget aggattam egy Szemre, mert féltem tőle. De - nem
szálltam szembe vele. Vagyis... vagyis amit valójában be akartam bizonyítani...

Clay felállt. Bea meglepődve, hitetlenkedve nézett rá. - Sam! Mit csinálsz? - kérdezte rekedt
hangon.

- Valamit bebizonyítok - felelte Clay, aztán alamuszi mosoly ült ki az arcára, és Beáról a
mennyezetre nézett. - Most figyelj ! - kiáltott a Szem felé, miközben a konyakospalackkal szétzúzta
Bea koponyáját.

BENEDEK MIHÁLY FORDÍTÁSA

C. M. KORNBLUTH : MENETELŐ MAFLÁK

Némely dolog semmit sem változott. A fazekaskorong ma is fazekaskorong, az agyag meg

agyag. Efim Hawkins a Goose-tó mellett építette fel kis műhelyét, mert a környéken jó zsíros
agyag volt, és a tó partján keskeny, fehér homoksáv. A három krumpliorrú égetőkemencét a
füzesből szállított faszénnel működtette. A füzes arra is jó volt, hogy az ember nagyokat sétáljon,
mialatt az égetőkemencék hűltek; ha ugyanis a közelükben maradt, idő előtt kinyitotta őket,
annyira kíváncsi volt, hogyan égett ki az új forma vagy az új máz, és reccs - az új forma vagy a
máz egyenesen a ház mögötti cseréptemetőbe került, a többi közé.

A műhelyben, ebben a szerény, zsindelyezett téglakockában, teljes gőzzel folyt az üzleti

megbeszélés, amikor a Chicago-Los Angeles közötti menetrendszerű "rakéta" elsüvített a fejük
felett. Irgalmatlan zajt csapott ez a harcos masina, olyan áramvonalas és gyors volt, mint egy
barracuda hal a levegőben.

A Marshall Fields áruház árubeszerzője éppen egy literes, fekete mázas vizeskancsót forgatott
a kezében, és súlyos, jóképű fejével egyetértően bólogatott.

- Ez igazán szemrevaló darab - mondta Hawkinsnak meg a saját titkárának, GomezLaplace-

nak. - Ebben sok a hogyishíjják, az igazi esztétikai érték. Bizony, ez nagyon szemrevaló.

- Mennyiért adja? - kérdezte a titkár a fazekastól.

- Tucatjával csomagolva hét ötven - mondta Hawkins. - A múlt hónapban tizenöt tucatot
csináltam.

- Naggyon esztétikusak - ismételte a Fields Áruház árubeszerzője. - Mindet megveszem.

- Nem hiszem, hogy győzzük pénzzel, doktor úr- mondta a titkár. - Összesen 1350 dollárunkba
kerülne. Vagyis a negyedéves költségvetésből mindössze 532 dollárunk maradna. És még le kell
mennünk East Liverpoolba, hogy olcsó étkészleteket vegyünk.

- Étkészleteket? - kérdezte az árubeszerző, és nagy arcára kiült a csodálkozás.

- Igen, étkészleteket. Az osztályunkon már két hónapja hiánycikk. Mr. Garvy-Seabright eléggé
begurult tegnap miatta. Emlékszik?

- Garvy-Seabright, az a pacalfejű puritán - mondta megvetően az árubeszerző. -Annak gőze

sincs az esztétikáról. Miért nem hagyja, hogy a saját osztályomat én vezessem? - Tekintete a
Whambozambo Élclap ott heverő példányára vetődött, leült tehát, és olvasni kezdte. Miközben az
oldalakat forgatta, időnként mély hangon kuncogott és röfögött a meglepetéstől.

Eközben a fazekas és az árubeszerző titkára zavartalanul megkötötte a szerződést két tucat

egyliteres vizeskancsóra.

- Bár vehetnénk többet - mondta a titkár -, de hallhatta, amit mondtam. Nem tudtuk kiszolgálni
azokat a vásárlóinkat, akik egyszerű étkészleteket kerestek, mert az elmúlt negyedévi pénzt
mexikói malacperselyekre költötte, amit egy ugyancsak lelkes importőr sózott rá. Az ötödik
emelet tele van velük.

- Fogadok, csuda esztétikus darabok. - Lila kaktuszok vannak ráfestve.

 A fazekas összerrázkódott, és megsimította a vizeskancsó mázát. Az árubeszorzó felnézett az
újságból, és morogni kezdett:

- Hát maguk, gyagyások, még nem fejezték be a fecserészést 7 Mire való egy titkár, ha a
részletek terhét sem képes levenni a vállamról, he 7

- Mindent elintéztünk, doktor úr. Mehetünk?

Az árubeszerző durcásan morgott, az újságot ledobta a földre, kilépett a műhelyből a

rőzsenyalábokkal burkolt útra, és elsétált egészen az országútig. Autója az aszfalton állt. Mint
minden divatos autó, ez is túl alacsony karosszériájú volt, hogy a rőzsén átkecmeregjen. Bemászott
az autóba, hatalmas szikraözön és dübörgés közepette beindította a motort.

- Gomez-Laplace - szólt ki a hangfüggöny alól a fazekas -, lett abból a sugárzási programból

valami, amiről akkoriban volt szó, amikor a Sarkon legutóbb ügyeltem?

- Ugyanahhoz a rögeszméhez ragaszkodnak - mondta felhős homlokkal a titkár. - Leállították a

mutációt, a kiválasztást, a kiválasztódást, és most már betiltatják a hipnózist is. - Nos, kilenc nap
múlva én is beállok a taposómalomba. Most megyek, mert ideje, hogy begyújtsam a kemencéket.
Egy új zománcfényt akarok kipróbálni...

- Hiányozni fogsz. Én "vakációra" megyek, Denverben vezetem az Új Század Műszaki Vállalat

tervezőirodáját. Kétszáz emeletes hivatali épületet akarnak emelni, és jó, ha valaki azért kéznél van.

- Természetesen - mondta savanyú mosollyal Hawkins.

Amikor az árubeszerző benyomta a duda gombját, fülsiketítő zaj keletkezett. Ugyanakkor hosszú
lángcsóva csapott ki az autó hűtősapkájából; az autó gázturbinával működött, és nem volt benne
hűtőberendezés.

- Jövök már, doktor úr- mondta kedvetlenül a titkár. Bemászott a kocsiba, amely jelent s hang- és
fényjelenségek kiadása után elsöpört.

A rosszkedvű fazekas visszasétált a rőzseösvényen, és megszemlélte kihűlőfélben levő

kemencéit. A faágak között süvöltő szél megváltoztatta az összehúzódó samott-téglák nyikorgását
és mormogását. Hawkins a kettes számú kemencéről elmélkedett - egy adagnyi fénymázas
cserépbögre égett benne, alacsony hőfokon. Vajon a levegő okozta a cserép koccanását? Elég jól
átjárta a füstös levegő? Baj származna abból, ha csupán egy pillanatra, közelről... ?

A józan ész tarkón ragadta Hawkinst, és odacibálta a szerszámoskamrához. Felemelte csákányát,

és határozott léptekkel felderítő útra indult egy dimbes-dombos területre, ahol némi oxidot találhat.
Vörösrézből különösen rosszul állt.

A hosszú séta alatt jócskán megizzadt, és kialudt belőle a kívánság, hogy idő előtt a kemencébe
pillantson. A csákányt találomra az egyik dombba vágta; nagyot koppant egy kiásott kövön. A
kövön csaknem olvashatatlan felirat állt:

CÁGÓI GYETEM

OLÓGIAI LABO

MUNKA KÖZBEN
 LÉKÉT ŐRIZZÜK

A fazekas halkan káromkodott. Titkon azt remélte, a mezőről kiderül, hogy egykoron temető volt -
lehetőség szerint divatos temetkezési hely -, és a masszív bronz koporsók mára bádoggá és
vörösrézzé oxidálódtak.

Valami akadhat azért errefelé.

Panaszosan mélázva a második domb felé indult és belevágta a csákányát. Az egyik vízmosta
kőtömböt csak körül kellett ásni, máris az árokba dőlt; a fazekas boldog volt, hogy megtalálta.
Orrában érezte a keserű illatot, és a porban rézsók izgalmas nyomait fedezte fel. A csákány ércesen
csengett.

Hawkins szuszogva felemelt egy rozsdamentes acéllemezt, ami elég foltos is volt, és szöveg is
állt rajta. Úgy tűnt, egy rothadó bronzról vált le; a szegecsfejek még rajta voltak a hátulján, amit
zöld patina borított. A fazekas kabátujjával letörölte a piszkot a lemezről, a napfény felé döntötte, és
elolvasta a feliratot:

A Nemeslelkű John Barlow

Az egyetemi évkönyvekből jól ismert Nemeslelkű John olyan kihívást jelent, amire a tudomány a
mai napig még nem válaszolt: hogyan kell élő embert feltámasztani, akit véletlenül mély ájulásba
taszítottak.

1988-ban Mr. Barlow, aki jó hírű ingatlanközvetítő volt Evanstonban, impaktált

bölcsességfogának kezelése céljából felkereste fogorvosát. Az orvos engedélyt kért és kapott tőle,
hogy a Cycloparadimethanol-B-7-et, egy új érzéstelenítőt használjon, amelyet az egyetemen
kísérleteztek ki.

Az érzéstelenítés után a fogorvos fúrni kezdett. Szörnyűséges véletlen folytán a gépben beállt
rövidzárlat 60 ciklusos, 220 Volt erősségű áramot vezetett a betegbe. (Mrs. Barlow kártérítési pert
indított a fogorvos, az egyetem és a fúrógép gyártói ellen; akiket az esküdtszék elmarasztalt.) Mr.
Barlow soha nem kelt föl a fogorvosi székből; mérgezés vagy elektrosokk - esetleg mindkettő -
áldozata lett.

A temetkezési vállalkozók, akik balzsamozását végezték, megállapították, hogy bár ügyfelük

nem él, teljes bizonyossággal halottnak sem nyilvánítható. Értesítették az egyetemet, és egy sor
kimerítő vizsgálatot folytattak, köztük olyat, hogy önkénteseknél próbáltak ugyanilyen önkívületi
állapotot előidézni. Hét kísértet végződött halállal, s ezt követően felhagytak a kísérletezgetéssel.

A Nemeslelkű John hosszú ideig kiállítási tárgy volt az egyetem múzeumában, ugyancsak jó
néhányszor volt az egyetem Kék Torpedó nevű rugbycsapatának kabalája. A jó ízlés határait
átlépték azonban, amikor a Szigma Delta Khi diákegyletbe belépni szándékozóval a nem túl
szigorúan őrzött múzeumi üvegszekrényből ellopatták a Nemeslelkű Johnt, és a Rachel Swanson
Leánygimnázium zuhanyozójába vitték.

2003. május 22-én az egyetemi igazgató tanács az alábbi utasítást hozta: "Egyöntetű szavazással
úgy határoztunk, hogy a Nemeslelkű John Barlow földi maradványait az egyetemi múzeumból a III.
Scott James hadnagyról elnevezett Biológiai Laboratóriumba szállítjuk, ahol egy speciálisan
kiképzett üregben lakat alatt fogják őrizni. Úgy rendelkezünk, hogy a laboratórium személyzete
köteles mindent megtenni annak érdekében, hogy eme földi maradványok minél tovább
megmaradjanak, és szakértő tudósokon kívül csupán az igazgató tanács írásos engedélyével
rendelkező személy juthat a közelébe. Az igazgató tanács vonakodva, a legutóbbi fejlemények
hatására teszi ezeket az intézkedéseket, mert a sajtóban megjelent közlemények és képek, enyhén
szólva, nem öregbítik az egyetem hírnevét."

Ugyan nem vágott a szakmájába, de Hawkins felfogta, mi is történhetett - egy korai és véletlenszerű
baklövés, amely a Levantman-anesztézia alapjaiba ütközött, amit azóta más módszerek váltottak fel.
A betegek magukhoz térnek a Levantman-sokkból, mindössze egy fecskendőnyi sós oldatra van
szükség, amit az arcidegbe nyomnak. Nagyon érdekes. No, ami azonban azt a bronzot illeti...

A rothadó zöld sókupacra dobta a csákányt, nem számított ellenállásra, és csaknem eltörte a
csuklóját. Odalent valami ugyancsak tömör volt. Elkezdte levakarni az oxidokat. Félórányi ásás
után leért egy foszforos bronzdarabhoz, egy tönkretehetetlen öntvényhez. A századok során
fölbomlott a szerkezete, ezért amikor a csákány élét egy kiemelkedő pontra illesztette, nagy
mennyiségű recsegő és ropogó barázdát pattintott le róla.

Hawkins szerette volna, ha van vele egy régész is, de nem is álmodott arról, hogy visszamegy a
műhelyéhez, telefonon hív egyet, és megmutatja neki a leletet. Sokoldalú ember volt: maga
választotta, hogy szabadidejében agyaggal és zománccal dolgozó művész, muszájból pedig
motorokkal, elektronikával és atommal foglalkozó mérnök, aki közlekedési csomópontokat is tudott
tervezni, értett az egyéni és csoportpszichológiához, az építészethez és a szerszámtervezéshez. Nem
hívott azonnal szakembert, ha valami olyan került az útjába, amihez nem értett; amúgy is kevés volt
belőlük, és mindegyik olyan nagyon elfoglalt volt...

Lelete köré árkot ásott, és ekkor kiderült, hogy tulajdonképpen egy tégla alakú bronztömb. ami
izgalmasan kongó hangot ad. Az egyik vízszintes oldalról levált egy hosszú, málladozó fémcsík,
alatta vörös rozsda volt, amit a tárgy belseje egyszerűen felszívott.

Légtelenítették, gondolta Hawkins, és nyilvánvalóan volt még egy belső üvegborítása is, ami az
évszázadok során elkristályosodott és az első csákánycsapás alatt szétporladt. Azt nem tudta, milyen
hatással van a vákuum a Levantman-sokkban szenvedő betegre; mindazonáltal reménykedett.
Pontosan azt sem tudta, mit jelent az, ha valaki ingatlanközvetítő, de lehet, hogy van valami köze a
fazekassághoz. És mindennek köze lehet az Egyes Számú Feladathoz.
Kirántotta a csákányt az árokból, kimászott, és visszaügetett a műhelyéhez. Némi keresgélés
után talált egy fecskendőt, só meg volt a konyhában, egy műanyag dobozban... Az ásatás
helyszínén még egy félórát turkált a földben, hogy kiássa azt a részt, ahol a koporsó alsó és
felső része összeért. A vasalásokkal nem is kísérletezett; lévágta őket. Hawkins
meghosszabbította a csákány teleszkópos nyelét, beállította a kívánt emelési fokozatra, végét a
gödörbe mélyesztette, megigazította az alátétet, és nagyot húzott rajta. Az ötödik emelés után látta,
hogy az üreges tárgyban egy poros márványszoborra hasonlító valami van. Még tíz emelés után
kiderült, hogy a valami a Nemeslelkű John Barlow evanstoni ingatlanközvetítő pucér teste, amin
nem fogott az idő.

A fazekas az injekciós tű fejével kitapintotta az arcideget, és hatvan köbcentit fecskendezett belé.

Egy órával később Barlow mellkasa mozogni kezdett.

Újabb óra elteltével a fazekas már ideges volt: sikerült vajon? - Mi az hogy! - motyogta Hawkins.

Barlow felnyitotta a szemét, mozgolódni kezdett, lenézett, és kezét megfordította a szeme előtt...

- Perelni fogok - ordította. - A ruhám! A körmeim ! - Valami szörnyű gyanú kerítette hatalmába, és
megtapogatta tar koponyáját. - A hajam ! - siránkozott. - Kiforgatom minden fillérjéből ! A tartozást
nem engedik el a bíróságon - nem adtam el a hajam, a ruhám meg a körmeimet!
 - Visszanőnek - mondta nyugodtan Hawkins. - A bőre is. Értse meg, hogy ezek a részek nem éltek,
és ezért nem maradtak olyan állapotban mint a többi. Attól félek, a ruháira viszont keresztet vethet.

- Hol vagyok, az egyetem kórházában ? - kérdezte Barlow. - Telefonálni akarok. Nem, maga
telefonáljon. Mondja meg a feleségemnek, hogy jól vagyok. és Sam Immermannak, az
ügyvédemnek pedig azt üzenem, hogy azonnal jöjjön. A telefonszáma Greenleaf 7-4022. Au ! -
Megpróbált felülni, és rózsaszín bőre hozzáért a koporsó belsejéhez, amelyet elborított a
kikristályosodott, régi üveg. - Mi a fenét csináltak maguk velem ? Elevenen megfőztek ? Ó, de
megfizetnek ezért !

- Ne izguljon, minden rendben - mondta Hawkins, s azt kívánta, bárcsak lenne nála egy kézikönyv,
amiben megnézhetné a számára érthetetlen kifejezéseket. - A bőre hamarosan kinő. Egyébként nem
a kórházban van. Ide nézzen!

Átnyújtotta Barlow-nak azt a rozsdamentes acéllemezt, ami a koporsóra volt erősítve, Az első,
gyanakvó pillantás után a férfi olvasni kezdte. Miután befejezte, óvatosan a gödör szélére helyezte a
lemezt, és egy darabig csendben maradt.

- Szegény Verna ! - mondta végül. - Arról nem szól az Írás, honnan teremtette elő a bírósági
költségeket. Maga tud erről esetleg valamit?...

- Nem - mondta a keramikus. - Én mindössze annyit tudok, ami ezen a lemezen áll, és azt, hogyan
kellett magát feléleszteni. A fogorvos véletlenül olyan érzéstelenítőt adott be magának, amit mi
Levantman-féle sokkoló altatónak nevezünk. Nagyon erős szer volt; évszázadok óta nem
használjuk, mert túl veszélyes.

- Évszázadok óta...- töprengett a férfi. - Évszázadok... Lefogadom, hogy Sam jól átverte. Szegény
Verna! Mikor is történt ez? Most milyen év van?

Hawkins megvonta a vállát.

- 7-B-936-nak nevezzük. Nem hiszem, hogy ez segít magán. Nagyon hosszú időbe telik, míg ezek a
fémek oxidálódnak.

- Olyan, mint a filmen - motyogta Barlow. - Ki hitte volna. Szegény Verna ! - Bőgött és szipogott;
Hawkinsnak hirtelen eszébe ötlött, hogy egy lapos szikla alatt találta.

A fazekas csaknem dühösen megkérdezte: - Magának hány gyereke volt?

- Még egy sincs - szipogta Barlow. - Az alsó feleségem nem akart gyereket. De Verna akar, akart
gyereket, de várnunk kell - illetve várni akartunk, míg...

- Természetesen - mondta a fazekas, és valami gyilkos vágyat érzett, hogy elhallgattassa ezt az
embert, elküldje a fenébe, és a saját munkája után nézzen. De elfojtotta magában azt az
érzést. Itt volt ugyanis a probléma, amin töprengeni kellett; mindig kéznél volt ez a
probléma, amin töprengeni kellett, és ez a nyomorult bőgőmasina talán segíthet megoldani.
Hawkins sejtette, hogy tovább kell küldenie.

- No jöjjön - mondta Hawkins. - Nincs sok időm. Barlow magából teljesen kikelve pillantott
rá.
- Hogyan lehet ilyen érzéketlen? Hiszen én emberi lény vagyok, mint...

A Los Angeles-Chicago közötti "rakéta" elsüvített a fejük felett, és Barlow félbehagyta a

panaszkodást.

- Gyönyörű ! - sóhajtotta, és szemével követte. - Csodaszép.

Kimászott a gödörből; érdeklődése túlságosan lekötötte, hogy a gyermeki bőrén érzett a

fájdalommal foglalkozzon.

- Végül is - mondta frissen -, mindennek megvan a napos oldala. Sohasem voltam valami nagy
olvasó, de ez olyan, mint egy megírt történet. És valami pénzt is csinálhatnék belőle, nemdebár? -
Ravasz pillantást vetett Hawkinsra.

- Magának pénzre van szüksége? - kérdezte a fazekas. - Tessék. - Átnyújtott neki egy maroknyi
papír- és aprópénzt. - Jobb, ha most felveszi az én cipőmet. Körülbelül négyszáz métert kell
gyalogolnunk. És maga, izé, hogy is mondják, szégyenlős ? - Hawkins odaadta a nadrágját, de
Barlow már izgatottan a pénzt számolta.

- Nyolcvanöt, nyolcvanhat - és méghozzá dollár! Én azt hittem, hogy ezek zsetonok, vagy minek
nevezik őket. E Pluribus Unum* és Szabadság - csak éppen más arcok vannak rajta. Mondja, nincs
ebben valami turpisság ? Ezek igazán valódi, huszonkét centes dollárok, mint amilyenek a mi
időnkben voltak, vagy csak tapétadarabok ?

- Biztosíthatom, hogy használható pénzek - mondta a fazekas. - Szeretném, ha velem jönne. Sietek.

Míg a ház felé lépkedtek, a férfi egyfolytában fecsegett.

- Most hová megyünk? A Fogorvosok Tanácsához, a Világ Koordinációs Irodába vagy valami ilyen
helyre?

- Hova? Ó, nem. Nekünk elnökünk van és kongresszusunk. Egyik sem segítene semmit. Magát most
elviszem néhány emberhez.

- Igazán sokat kellene ezen keresnem. Rengeteget. Könyvet is írhatnék róla. Valami okos
fiatalember megfogalmazza nekem, és biztosra veszem, hogy bestseller lenne belőle. Ez ügyben mi
a helyzet ?

- Körülbelül így áll a helyzet: vannak okos fiatalemberek, bestsellerek viszont már nincsenek. Az
emberek manapság nem nagyon olvasnak. Valami hasonlóan jövedelmező elfoglaltságot szerzünk
majd magának.

Amikor visszaértek a műhelybe, Hawkins egy öltönyt adott Barlow-nak, leültette a várószobában,
és meghívta a chicagói Központot.

- Vigyétek el innen ! - könyörgött. - Még egyszer megpakolhatnám a kemencéket, de ez meg itt

csak fecseg, fecseg. Semmit sem árultam el neki. Talán szabadon kellene engednünk, hogy
megtalálja a saját helyét, de ha csak egy kis esély is van...

- Hogy a problémánkat megoldja - mondta egyetértően a Központ. - Igen, van valami esélye...

A fazekas elkápráztatta Barlow-t azzal, hogy főzött neki egy kockából egy csésze kávét, és a kocka
nemcsak felolvadt a hideg vízben, hanem forrpontra is melegítette azt. Hogy az időt valamivel
eltöltse, Hawkins arról a rakétáról beszélt, ami Barlow-t annyira lenyűgözte, és aztán témát kellett
váltania; csaknem elárulta az ingatlanközvetítőnek, hogy mi a maximális sebessége, s hajszál híján
azt is, hogy tulajdonképpen nem is rakéta.

Azt is megbánta már, hogy hirtelenében pár száz dollárt adott Barlow-nak. A férfi azóta ugyanis
szemmel láthatóan meg volt győződve a papírdarabok értéktelenségéről, miután Hawkins nem kért
elismervényt vagy írásos nyilatkozatot a tartozásról, sót még a visszafizetést sem említette. De
Hawkins nem árulhatta el a részleteket, és nagyon megkönnyebbült, amikor egy számára ismeretlen
ember megérkezett a Központból.

- Tinny-Peete vagyok Algecirasból - mondta gyorsan az idegen, amikor az ajtóban találkoztak. - A

Polprob lélekgyógyásza vágyok. Külön utasítás alapján átveszem Barlow-t.

- Hála istennek! - mondta Hawkins. - Barlow - mondta a múltbéli embernek -, ez Tinny-Peete. Majd
ő vigyáz magára, és segít, hogy sok pénzt keressen.

A lélekgyógyász megivott velük egy csésze kávét, amelynek elkészítése nagyon fellelkesítette
Barlow-t, majd elvezette az ingatlanközvetítőt a rőzsenyalábokkal burkolt úton egészen az autójáig;
a fazekas meg ott maradt egyedül azzal a problémával, hogy feltörheti-e végre a kemencéit.

Hawkins, aki hirtelen megfeledkezett Barlow-ról, boldogan leszedte a hézagtömő anyagot a kettes
számú kemence ajtajáról és résnyire kinyitotta. Az arcába csapó hő és a nehéz, füstös szag boldoggá
tette. Bekukucskált, és az egyik polc sarkában élénk cseresznyepírosat észlelt, amit a nyitott ajtó
miatt kiáramló füst részben elhomályosított. Egy feketére égett falapátot betolt az egyik bögre alá,
és kihúzta a mintapéldányt; a kézfején a szőrök megégtek. A bögre pattogott és kotyogott, és
Hawkins boldogan felsóhajtott.

A bizmutos gyantafény tökéletesen kiégett; sokszor megálmodott, fekete fémes ragyogású volt, s
ha az ember a fény felé fordította, furcsa, kékes árnyalatot vett fel; a népesedés gondja nagyon
távoli kérdésnek tűnt Hawkins számára.

Barlow és Tinny-Peete kiért a betonúthoz; a lélekgyógyász autója egy biztonsági öbölben parkolt.

- Te jó ég, hiszen ez egy hajó! - döbbent meg a múltbeli ember. - Hajó? Nem, ez az autóm.

Barlow félelemmel vegyes tisztelettel vette szemügyre. Sejtelmes áramvonalak, mély és bonyolult
domborulatok, több kilónyi króm. Kezével végigsimította az ajtót - biztos, hogy az ajtó volt? -, de
hiába kereste a kilincset. Tisztelettudóan megkérdezte:

- Mennyivel megy?

A lélekgyógyász érdeklődve pillantott rá, és lassan azt mondta:

- Kétszázötvennel. Kiderül a sebességmérőből.

- Hűha! Az én öreg Chevym sík terepen százzal ment, de maga, uram, maga más kategóriába
tartozik !

Tinny-Peete valahogyan kinyitotta az egyik hatalmas, alacsony ajtót, és Barlow három lépést tett
lefelé, az óriási párnák közé, majd átevickélt a jobb oldalra. Túl izgatott volt, hogy lenyúzott
bőrével komolyan foglalkozzon. A műszerfal mutatókból, gombokból, jelzőberendezésekből és
kapcsolókból álló csodás rengeteg volt.

A lélekgyógyász bemászott a vezetőülésbe, és valamit csinált a lábával. A motor úgy indult be, mint
amikor egy siló nagyságú forrasztópisztolyt bekapcsolnak. Miközben párnákon hempergett, a
visszapillantó tükörben Barlow meglátta a hatalmas kipufogót, amiből csillogó, fehér szikrák
lövelltek.

- Tetszik? - ordította a lélekgyógyász.

- Hát ez fantasztikus! - ordította vissza Barlow. - Ez...

Benne rekedt a szó, amikor az autó hatalmas zuuummmal kiért az öbölből az útra. Bár úgy tűnt,
hogy az ablakok zárva vannak, erős széllökés süvített el Barlow feje mellett; a sebességérzet
fantasztikus volt. A műszerfalon megkereste a sebességmérőt, és látta, hogyan megy felfelé a
mutató, 90, 100, 150, 200.

- Nekem ez elég gyors - üvöltötte a lélekgyógyász, és látta, hogy a választól Barlownak leesett az
álla. - Bekapcsoljam a rádiót?

Meglepően könnyű tárgyat nyújtott át neki, ami egy rugbysisakra emlékeztetett, és nem volt rajta
kivezető zsinór. Egy sereg gombra mutatott. Barlow felvette a sisakot, boldogan, hogy kirekesztheti
a levegő zúgását, és bekapcsolta. A sisak kellemes fényt árasztott, és Barlow még inkább elmerült a
szép új világ szupermodern ízlésének újabb példájában, 1 amely az eredeti szórakozást is
biztosította.

FOGJA ÉS RAGASSZA FEL! - ordította egy hang a fülébe. Lerángatta a fejéről a sisakot, és
sértett arccal nézett a lélekgyógyászra. Tinny-Peete vigyorogva elfordított egy mutatót, ami a
kapcsológombbal össze volt kötve. A múltbeli

ember újra felvette a sisakot, és úgy találta, a hang ezúttal normális erősségű.

"A legislegnagyobb show! A szupershow! A szuper-szuper show! A kvízjátékok legjobbika !

Fogja és Ragassza Fel!"

A háttérből visongás hallatszott.

”A versenyzők már lenni indulásra készen. önök is tudni, mi hogyan játszani. Én adni át
versenyzőnek háromszögletű kivágás, mint ez meg többieknek is. Itt lenni három tábla, amiken
fenni ugyanolyan alakú lyukak, mint a kivágások, csakhogy a kivágások nem lenni egyformák, és
az első versenyző, aki a kivágásokat helyükre illeszteni, az nyerni. Most én megkérdezni első
versenyzőt.

Na, jönni ide, aranyos. Maga neve mi lenni? -- Engem hívni. He?

Mit szólni ehhez a kedves hallgatók? Ő nem emlékezni saját nevére. No? Megvenni maguk ezt
egy bélásért ?”

A kérdés döntő fontosságúnak tűnt, a közönség visítozott, ordított és fütyült a lelkesedéstől.

Ha az ember nem tudta a csattanókat, és nem ismerte a célzásokat, akkor unalmas volt hallgatni.
Barlow megnyomott egy másik gombot, szabad kezével pedig a hangerőt szabályozta: "...ez a hír
jönni Washingtonból. Még mindig szólni Hull-Mendoza szenátorról, aki változatlanul támadni a
Halászati Hivatalt. Az észak-kaliforniai Szindikalista azt írni, hogy nekik lenni eskü alatti írásbeli
nyilatkozat, ami azt mondani, hogy John Kingsley - Schultz ősei lenni ugyancsak puritánok. Ő
ugyan nem adni ki írásbeli nyilatkozat, de némelyek azt mondani, hogy Kingsley-Schultz egykor
járni puritános összejövetelekre az Oregoni Állami Főiskolán, és később is, a Floridai Egyetemen.
Kingsley-Schultz viszont azt akarni bevallani, hogy régen légyfogást tanulni Oregonban, és utána
szerezni doktori címet horgászatból Floridában.

És itt lenni egy nyilatkozat Kingsley-Schultztól: »Hull-Mendoza asse tuggya, mit beszél.
Dögöjjön meg!« Idézetnek lenni vége. Hull-Mendoza kijelenteni, hogy nem kiadni az írásbeli
nyilatkozat szövegét, nehogy elárulni forrásait. Ó azt állítani, hogy a Hivatal három egykori
munkatársa írni ezt alá, akiket. azóta összeférhetetlenség és alkalmatlanság miatt már elbocsátani a
Kingsley-Schultz.

Másutt történni szokásos balesetek. Háromoldali autófelhalmozódós lenni a Chicagóból kivezető

66-os út mentén, ami követelni tizenkét emberélet. A reggeli Chicago-Los Angeles közötti rakéta
összeütközni és lezuhanni a Mohave- Modjavi vagy hogyishívják - sivatagban. A fedélzeten
kilencvennégy ember lenni összesen, és mind meghalni. A Polgári Repülési Társaság vizsgálata
megállapítani, hogy a pilóta egy birkanyáj nyomában szegődni, és túl alacsonyan repülni ahhoz,
hogy azután tudni felemelkedni.

Hé! Jönni egy egészen friss hír New Yorkból! Egy Diesel-hajó megbolondulni a kikötőben,
mialatt legénység az S. S. Placentia luxushajó orrában lapátolni. A hajó megtelni vízzel, és kábé
száznyolcvan utas meg ötvenfőnyi személyzet élete befejeződni. Hat búvárt leküldeni a roncsokat
tanulmányozni, de ők is meghalni, mert a búváröltönyeiket ki lenni lyuggatva. Itt lenni még
közlemény, amit én kapni Denverből. Én úgy látni..."

Barlow értetlen arccal levette a fejéről a sisakot.

- Olyan kegyetlen ez a pofa - ordította a sofőrnek. - Éppen a híreket hallgattam... Tinny-Peete

megrázta a fejét, és a fülére mutatott. A légörvény fülsiketítő volt. Barlow döbbenten és rosszalló
arckifejezéssel kinézett az ablakon.

Egy kivilágított feliraton ez állt:

KUTYAÜTŐK! MEGVENNÉTEK EZT EGY BÉLÁSÉRT?

Fogalma sem volt, kik azok a kutyaütők, vagy hogy hol vannak; a rajz egy nagyon formás lányt
mutatott, aki egy százalék híján meztelen volt, és szenvedélyesen vonaglott a mozgóképen.

Még mindig a feliraton töprengett, amikor megpillantott egy egészen más fazonút Radar vagy
ahhoz hasonló berendezés észlelte az autót, és mozgásba hozott egy rímversikét. Mindegyik sor az
út mentén gördült, és el lehetett olvasni, mielőtt a következő sor beindult volna.

HA EGY LÁNYHOZ KEDVED VAN HÓNALJAD MOSSAD GONDOSAN SZAGTALAN

HÓNALJPORRAL!

Megint egy mozgókép, ezúttal két panelből állt, rajta a szokásos: "ilyen volt", "ilyen lesz", képben
illusztrálva. Az elsőn a felirat ez volt: "Hát mindegy, hogy milyen Szivar?", és az illusztráció egy
kétszemélyes házi tragédia: az asszony befogja az orrát, míg durva és vörös képű férje fertelmes
kapadohányt szív. A második panel: "Vagy szívna inkább egy VUELTA ABAJO-t?", és az
illusztráció...
Barlow elvörösödött, és a lábát nézte, míg maguk mögött nem hagyták a hirdetést. - Mindjárt
Chicagóban vagyunk - bömbölte Tinny-Peete.

Más autók is feltűntek, mindegyik luxushajó kinézetű volt.

Míg ezeket nézte, Barlow eltöprengett, vajon tudja-e még pontosan, micsoda a kilométer.
Tulajdonképpen lassan haladtak, ha az ember nem vett tudomást a fülébe süvöltő szélről, és nem
hagyta, hogy az álomhajók vonalai megtévesszék. Esküdni mert volna, hogy húsz-huszonöt,
nagyobb nekiduráláskor talán harminc kilométerrel mennek. Egyébként is mennyi egy kilométer?

Előbukkant a város, és olyan volt, mint amilyennek lennie kell: hatalmas felhőkarcolók,
felüljárók, helikoptermegállók...

A párnákba kapaszkodott. Az a két helikopter. Azok most - azok most, azok... Pontosan nem
látta, mi történt, mert az összeütközéstót egy hatalmas épület mögé sodródtak. Amikor megálltak
egy piros lámpánál, óriási hangrobbanások vették őket körül.

- Mi történt itt? - kérdezte Barlow magas, ijedt hangon, mert a fékezési idő csaknem nulla volt,
és nem is ütközött a műszerfalnak. - Ki szórakozik kivel?

- Miért, mi a baj 7 - kérdezte a sofőr.

A lámpa zöldre váltott, és az autó elindult. Barlow megmerevedett, amikor ráébredt, hogy a füle
mellett elsüvítő légáram néhány pillanattal a kocsi indítása előtt kezdődik. Megragadta a hozzá
közel eső ajtókilincset,

Lassan közelítettek a városhoz: először csak elszórtan, később egyre sűrűbben jöttek a házak,
amelyek egyre magasodtak.

Az egyik lámpa előttük pirosat mutatott. A kocsi nulla fékezési idő alatt megállt, a légáram egy
perccel a megállás után szűnt meg. Barlow kiugrott a kocsiból, és egy perccel később fékeveszetten
rohant a járdán.

A sarkamban lesznek - gondolta zihálva. Valami titkos rendőrségi ügy. Kicsinálnak- ott
gondolatolvasó gépek is lesznek, minden zugban egy kamera, mert félnek, hogy a rabszolgáik
megtudják tőlem, létezik szabadság is meg ilyesmi. Nem hagyják, hogy bárki keresztülhúzza a
számításaikat, mint abban a történetben is, amit egyszer olvastam.

Kifulladva sétatempóra lassított; gratulált magának, hogy milyen bátor volt, és nem fordult
hátra. A rohanás mindig feltűnő. így sétálva csak egy öltönyös hát volt a több száz üzletemberé
között. Biztonságban van, biztonságban van...

Egy kéz megmarkolta a vállát, és egy nagy, durva vonású, de jóképű arc hozzá hajolt. -
Miafene van magávalhogy csakígyföl lökia zembert ajárdánaz takarjahogypo fánvágjam?

Nem az őrült fazekas volt, nem is az őrült sofőr.

- Elnézést kérek - mondta Barlow. - Mit mondott?

- Ó igen 7 - ordította vadul az idegen, és a válaszra várt.

Barlow úgy érezte, mint mikor a rövidebbet húzta valami bonyolult földörökösödési ügyben, és
meghallotta saját harcias válaszát:

- Igen.

Az idegen eleresztette a vállát, és rávicsorgott: __ 6 igen ?

-- Igen - mondta Barlow, és helyrecibálta a zakóját.

- Ááá ! - vicsorgott az idegen inkább utálatosan és undorodva, semmint kegyetlenül. Valami

obszcenitást mormolt, amire Barlow még emlékezett a saját idejéből, egy átlagos, de
pszichológiailag kivihetetlen utasítást, majd elvonult, vállát felhúzta, kezét ökölbe szorította.

Barlow reszketve továbbsétált. Kétségkívül jól elintézte az ügyet. Megállt egy piros lámpánál,
előtte suhantak a hosszú, alacsony álomhajók, a járdán vele együtt álló járókelők pedig az
autófolyamban gázoltak át. Fékek csikorogtak, a lökhárítók recsegtek és horpadtak, durva
szóváltások zajlottak a sofőrök és a járókelők között. Rémülten hátrahőkölt, amikor egy autó
felkanyarodott a járda szélére, hogy elkerülje az összeütközést egy másikkal.

A lámpa zöldre Váltott, az autók még vagy. harminc másodpercig özönlöttek, majd ritkulni
kezdtek. Barlow óvatosan átment az úttesten, majd egy utcai automatának dőlt, és mélyeket
lélegzett.

Viselkedj természetesen - mondta magának. - Csináld azt, amit mások! Vegyél valamit az
automatából Kikotort némi aprópénzt, egy tízcentesért kapott egy újságot, huszonöt 'A centért egy
zsebkendőt és ugyanannyiért egy szelet csokoládét .

Az enyhe csokoládéillat hirtelen falánkká tette. Rávetette magát a Roppants feliratú, átlátszó
csomagolópapírra, néhány percig eredménytelenül küzdött, majd az magától kinyílt. Három harapás
nagyságú volt a csokoládé, erre vett még két csomaggal, és befalta.

Szomjas volt, ivott tehát egy szénsavas narancsitalt, ami ugyanolyan átlátszó csomagolóanyagban
jött ki a gépből. Amikor megpróbálta kinyitni, magától kinyílt, és egyenesen ráfolyt a nadrágjára.
Barlow úgy vélte, elegendő időt töltött ott, és továbbment.

A kirakatok - kirakatok voltak. Az emberek még ruhát viseltek és vettek, dohányoztak, és cigarettát
vettek, még ettek, és fagyasztott élelmet vásároltak. Még mindig járnak moziba, nyugtázta
megelégedéssel, amikor elhaladt, majd visszament egy kivilágított ajtóhoz, amely fölött BIZSU
felirat állt.

Három filmet játszottak egyszerre: a Csecsemők Szörnyűek, a Ne Legyen Gyereketek és a

Csatornagyerek címűt.

Ennek nem lehetett ellenállni; Barlow egy dollárt fizetett, és bement.

A Csatornagyerek legvégét kapta el; több dimenziós, színes, szagos film volt. Bolygók közötti
családtörténet, egy üldözéses jelenettel, végül az elidegenedett hős és a hősnő kibékült egymással. A
Csecsemők Szörnyűek és a Ne Legyen Gyereketek fantasztikus érveket sorakoztatott fel a szülői
állapot ellen - szó esett bennük groteszk módon eltúlzott szülési fájdalmakról, szörnyű gyerekekről,
arról, hogy a szadista utódok verik és éheztetik öreg szüleiket. A közönség, vette tudomásul
döbbenten Barlow, egykedvűen cukorkákat ropogtatott, és a visszatetszés semmi jelét nem adta.

A Műsorelőzetes kikergette az előcsarnokba. Fülsiketítőek voltak a fanfárok, a harsogó színek

elvakították, a szagoktól meg felfordult a gyomra.

Amikor a szeme ismét hozzászokott a gyengén megvilágított előcsarnokhoz, tapogatózva egy padot
keresett, és elővette az újságot, amit vásárolt. Kiderült, hogy a Lóversenylapot tartja a kezében, és
ettől valami mélységes hiányérzet lett úrrá rajta. Az első oldal bal alsó sarkában a bekeretezett
tartalomjegyzék félreérthetetlenül arra utalt, hogy Churchill Down és Empire City még mindig
aktívak voltak...

A könnyeit nyeldeste, és elolvasta a legutolsó, Churchillben tartott futamról szóló cikket. Már nem
használtak rövidítéseket, és ettől az oldalak kéthasábos helyett egyhasábosak voltak. Egyébként
ugyanaz volt minden - de valóban?

Az első futamra pillantott, a nyeretlen lovak háromnegyed mérföldes futamára, ahol az első díj
ezerháromszáz dollár. Hihetetlen módon a táv rekordja két perc, tíz egész három tized másodperc
volt. Az ő korában bármelyik méhecske gond nélkül egy perc tizenöt másodperc alatt megtette ezt a
távot. Ugyanez állt a többi távra is; a tereplovaglásnál, ha lehet, még rosszabb volt a helyzet.

Mi az ördög történt itt mindennel?

Egy ötéves barna kanca eddigi eredményeit tanulmányozta a második futamban, és egy árva szót
sem értett belőle. A ló nyert és veszített, helyezése volt, és indult és veszített és helyezett volt -
minden ok és ritmus nélkül. Néhány verseny után úgy nézett ki, mintha egy élvonalbeli ló lenne,
azután egy semmirekellő disznó lett belőle, azután egy sárgombóc, de amikor legközelebb esőben
futott, nem volt az. Később jól bírta magát, azután megint olyan volt, mint a disznó. Még egy jó,
ötezer dolláros futamban is!

Barlow átnézte az összes többi indulót, és csak Tassan jutott el az agyáig, hogy a többi ló is olyan,
mint az az ötéves kanca. Egyetlen induló lónak sem volt semmi hitele.

Valaki leült melléje, és azt mondta: - Ez a helyzet.

Barlow szélsebesen talpra állt, és látta, hogy Tinny-Peete, a sofőr az illető.

- Nem voltam biztos, hogy elmondjam-e magának - mondta a lélekgyógyász -, de látom, hogy
valamit megsejtett az igazságból. Kérem, ne izgassa fel magát. Minden rendben van, én mondom
magának.

- Szóval elcsípett - mondta Barlow.

- Elcsíptem?

- Most minek játssza itt meg magát? Maga titkosrendőr. Maga meg a többi arisztokrata elnyomott
rabszolgáik verejtékéből épült luxusban él. Maga azért fél tőlem, mert maguk a rabszolgákat
tudatlanságban akarják tartani.

A lélekgyógyászból hatalmas, vidám kacaj buggyant ki, amire az előtérben lesújtó pillantással
reagáltak az emberek. A kacaj nem volt baljóslatú.

- Na menjünk innen - mondta még mindig kuncogva Tinny-Peete. - Ennél nagyobbat, azt
hiszem, nem is tévedhetett. - Karon fogta Barlow-t, és kivezette az utcára. - Az igazság az, hogy a
munkások milliói élnek luxusban az arisztokraták verejtékéből. Valószínűleg hamarosan belehalok a
túlórákba, hacsak... - Töprengve pillantott Barlow-ra. - Talán , maga segíthet nekünk.
 - Ismerem ezt a szöveget - sziszegte Barlow. - A magam idejében én is pénzt kerestem, és ahhoz
embereket kell megnyerni. Lőjön le, ha akar, de nem engedem, hogy hülyét csináljon belőlem.

- Maga piszok, hálátlan szörnyeteg ! - mondta kurtán a lélekgyógyász hirtelen megváltozott

modorban. - Ez az egész káosz maga miatt van, meg a magához hasonlók miatt. Jöjjön velem, és
hagyja abba a hülyeségeit.

Egy hivatali épület előcsarnokába vonszolta Barlow-t, betuszkolta a liftbe, ami sistergő hangot
adott, amikor elindult. Az ingatlanközvetítő térde remegett, amikor a lélekgyógyász kilökte a liftből,
és a folyosó végén lévő irodába vezette.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, egy ragadozóképű ember állt fel egyszerű székéből. Dühös
pillantást vetett Barlow-ra, és megkérdezte a lélekgyógyászt:

- Azért hívtak ide a Sarkról, hogy ezt... ezt megvizsgáljam?

- Neiz gassafelma gát kéremvanva lami esélyünkarrahogya Polprobellentámadásra felhasználjuk

- mondta csillapítóan a lélekgyógyász.

- Kétlem - dörmögte a ragadozóképű.

- Próbálja meg - ajánlotta Tinny-Peete.

- Nos, Mr. Barlow, tudomásom szerint, magának és megboldogultjának nem voltak gyerekei.

- Mi köze hozzá ? !

- Éppenséggel van. Maga vak, önző és ostoba seggfej volt, hogy eltűrt egy olyan gazdasági és
szociális helyzetet, amely az okos és elővigyázatos gyermekáldást nem engedte meg. Maga az oka,
hogy mi ma ilyenek vagyunk, és jobb, ha tőlem tudja meg, hogy egyáltalán nem vagyunk
elégedettek. Ostoba rakéták! Ostoba autók! Ostoba városok a felüljáróikkal !

- Ahogy én látom - mondta Barlow -, maguk a kor legjobb találmányait is lejáratják. Meg vannak
maguk őrülve?! A rakéták nem rakéták. Turbórepülők - igaz, jó kivitelben, de a rajtuk levő dísz
nagyon megnehezíti a repülést. Az autók maximális sebessége óránként 100 kilométer, s ha
megvakarom ősnyelvészeti ismereteimet, egy kilométer háromötöd mérföld, a kilométerórákat meg
cinkezik, a vezetők ezért azt hiszik, hogy kétszázötvennel repesztenek. A városok nevetséges, drága,
egészségtelen embermasszák, és mindenki jobban élne, és többet dolgozhatna, ha vidékre költözne.

- A rakétákra, a megbűvölt kilométerórákra és a városokra azért van szükség, mert amíg maga és
a fajtája óvatos volt és előrelátó, és nem akart gyereket, a vendégmunkások, a nyomortanyák lakói
és a bérmunkások élhetetlenségből és elővigyázatlanul állandóan gyerekeket hoztak a világra - csak
szaporodtak, szaporodtak. Úristen, de hogy szaporodtak !

- Várjon egy percet-ellenkezett Barlow. - Az én időmben nagyon sok magunkfajtának volt két-
három gyereke.

- Balesetek, háborúk és betegségek elintézték őket. A maguk intelligenciája kihalt. Eltűnt. Soha nem
születtek meg azok a gyerekek, akiknek a világra kellett volna jönniük.

Az átlagos, éppen csak normális többség uralja a lakosságot. Az átlagos intelligenciahányados

negyvenöt.
- De hiszen az jóval előbbre van...

- Mint maga - mondta savanyúan a ragadozóképű férfi. - És akkor maguk kicsodák?

- Emberek vagyunk - igazi emberek. Néhány nemzedékkel ezelőtt a genetikusok végre rádöbbentek,
hogy senki nem hallgat rájuk, és ezért a szavak helyett a tettekhez fordultak. Létrehívtak egy
különleges vállalkozást, ahová jelentkezőket toboroztak, hogy a fajtát fenntartsák és tovább
szaporítsak. Mi az ő leszármazottaik vagyunk, összesen körülbelül hárommillióan. A többiekből
azonban ötbillió van, ezért mi vagyunk az ő rabszolgáik. Az elmúlt pár esztendőben terveztem
felhőkarcolót, én igazgattam a Billingsről elnevezett kórházat itt, Chicagóban, elhárítottam a
mexikói háború veszélyét, és forgalomirányító voltam New Yorkban, a LaGuardia repülőtéren.

- Nem értem! Miért nem hagyják, hogy a többiek végezzék ezeket a munkákat? A férfi elfintorodott.

- Egyszer három hónapra kipróbáltuk. Összegyűltünk a Déli-sarkon, és vártunk. Nem vették észre.
Néhány tervező hiányzott, néhány főnővér nem ment be dolgozni, néhány kisebb, nem politikai
jellegű kormányfunkciót betöltő embert sehol nem találtak. Látszólag semmi sem változott.

Egy hét alatt elfogyott az ennivaló. Két hét múlva éhínség volt és pestisjárvány, három hét múlva
háború és anarchia. Lefújtuk a kísérletet; csaknem egy nemzedék élete kellett hozzá, hogy mindent
újra rendbe tegyünk.

- De miért nem hagyták, hogy legyilkolják egymást?

- Ötbillió hulla körülbelül ötszázmillió tonna rothadó hús. Barlow-nak újabb ötlete támadt.

- Miért nem sterilizálják őket?

- Két és fél billió operáció az sok operáció. Mivel állandóan szaporodnak, a munkát soha nem
tudnánk befejezni.

- Értem. Olyan ez, mint a nagy kínai menetelés. - Mi az ördög az?

- Izé... ez az én időmben egy paradoxon volt. Valaki kiszámolta, hogy ha a világ összes kínaija, ha
jól emlékszem, négyes sorokban elhaladna egy adott pont előtt, akkor soha nem lenne a sornak
vége, annyi gyerek születne és nőne fel útközben.

- Így van. Vegyünk egy adott pont helyett minden rendelkezésre álló műtőt, amit fel tudunk építeni,
ás a személyzetet biztosítani. Soha nem lenne elég.

- Mondja - szólt Barlow -, ezek a gyerekekről szóló filmek, ez a maguk propagandája ?

- Igen, ez volt. De teljesen hatástalanok. Elhatároztuk, hogy abbahagyjuk a biológiai hajlamokkal

ellentétes propagandát.

- Na és ha a biológiai hajlamokra játszanak rá ?...

- Egyetlen olyan hajlamról sem tudok, ami összefér a termékenység tiltásával, Barlow arca mint egy
pókerjátékosé; évek hosszú során jól begyakorolta.

- Nem ismernek ilyet, hm ? Maguk, a nagy koponyák, nem ismernek egyetlen ilyet sem ?
- Hát nem - mondta ártatlanul a lélekgyógyász. - És maga?

- Az attól függ. Én egy nem létező cégen keresztül eladtam négyezer hektár tundrát. A vásárlók azt
hitték, hogy közművesített telkeket vásároltak. Szerintem az sokkal nagyobb ügy volt, mint ez.

- Hogyhogy? - kérdezte a ragadozóképű.

- Azok átlagos, gyanakvó vevők voltak, ezek meg maflák, született balekok. Csak ki kel találni
valami svindlit, amire buknak, mert annyi eszük nincs, hogy bármit ellenőrizzenek A lélekgyógyász
és a ragadozóképű tanult emberek voltak; nem mertek egymásra nézni a hirtelen
megkönnyebbüléstől.

- Valami máris eszébe jutott ? - mondta a lélekgyógyász. Barlow pókerarca még kifejezéstelenebb
lett.

- Talán igen. Még nem halottam az ajánlatot.

- Már az is elégtétel, hogy megakadályozza a Föld erőforrásainak teljes kifosztását mondta a

ragadozóképű - és azt, hogy az emberi faj hamarosan kihal.

- Ez nem jelent semmit - mondta kertelés nélkül Barlow. - Ezt csak maga mondja.

- Ha tényleg van módszere, semmilyen ár nem túl nagy érte - jegyezte meg a lélek gyógyász.

- Pénz - mondta Barlow.

- Van, amennyit csak akar.

- Annál is több, mint amennyit akar - javította ki a ragadozóképű.

- Tekintély - mondta Barlow. - Nagy hírverés. A fényképem és a nevem szerepeljen az

újságokban és a televízióban mindennap. Emeljenek nekem szobrot, parkok, városok, utcák meg
mindenfélék viseljék a nevemet. Iródjon új fejezet a történelemkönyvben.

A lélekbúvár arcával jeleket küldött a ragadozóképűnek, ilyesfélét: ó, te jó ég!

A ragadozóképű visszajelzett: nyugi, fiú !

- Nem is kér túl sokat - állapította meg a lélekgyógyász. Barlow megérezte az üzleti levegőt, és
azt mondta:

- Erőt akarok !

- Erőt? - ismételte meglepetten a ragadozóképű. - Saját vízi vagy nukleáris erőművet akar?

- Olyan világdiktatúrát akarok, ahol én leszek a diktátor.

- Nos hát... - mondta a lélekgyógyász, de a ragadozóképű közbevágott:

- Rendkívüli ülésre kell összehívni a kongresszust, de a helyzet súlyossága megköveteli ezt a

lépést. Azt hiszem, ezt is biztosítani tudjuk.
 - Volna szíves részletezni a terveit? - kérdezte a lélekgyógyász. - Hallott már a rágcsálókról?

- Soha.

- Ezek olyan kis állatok, amik Norvégiában vannak - illetve, gondolom, voltak, különben
hallottak volna róluk -, és minden évben elözönlötték a partot, és messze kiúsztak a tengerbe, amíg
csak bele nem fulladtak. Arra gondoltam, hogy valami hasonló rajzásra kell a lakosságot rávenni.

- De hogyan?

- Ezt nem árulom el addig, amíg az aláírások meg nem száradnak a szerződésen, A ragadozóképű
azt mondta:

- Szeretném, ha továbbra is együtt dolgozhatnánk, Mr. Barlow. Anevem Ryan - Ngana. -

Előrenyújtotta a kezét.

Barlow alaposan megnézte a kezet, majd a férfi arcát.

- Ryan micsoda?

- Ngana.

- Úgy hangzik, mint egy afrikai név.

- Az is. Anyai nagyapám Watusi volt.

Barlow nem rázta meg a kinyújtott kezet,

- A maga bőre elég sötét. Igazán nem akarom megsérteni, de nem hiszem, hogy előnyömre válna,
ha magával dolgoznék. Bizonyára van még más is, aki magához hasonló végzettségű.

A lélekgyógyász arca azt mondta Ryan-Nganának: most aztán lassan a testeddel, öregem !

- Rendben van - mondta Ryan-Ngana Barlow-nak. - Majd meglátjuk, mit tehetünk.

- Értse meg, kérem, nem arról van szó, hogy előítéleteim vannak. Legjobb barátaim között is...

- Mr. Barlow, egyetlen gondolatát se fecsérelje rám. Bárki, aki rájött erre a rágcsálópárhuzamra,
csak hasznos lehet nekünk.

És az is lesz, gondolta Ryan-Ngana, amikor egyedül maradt az irodájában, ahonnan Tinny-Peete a

helikoptermegállóba kísérte Barlow-t. Így is lesz. A Polprob már minden ésszerű lehetőséget
megvizsgált, és az új Polprob-ellentámadás vagy teljesen ésszerűtlen, vagy túlságosan is ésszerű
kell hogy legyen. Ez a múltbeli figura a rágcsáló-legendával és a közművesített telkeivel az értékes,
ördögi önzés forrása lehet.

Ryan-Ngana sóhajtott és kinyújtózkodott. El kellett mennie, hogy San Franciscóban a metrót

irányítsa. Korán idehívatták a Sarkról, hogy Barlow-val tárgyaljon, így befejezetlenül kellett
hagynia egy szép kis tantételt. Szabad idejében a dimenziós geometriát irt, amelynek alapjai és
felépítménye nem a beleérzésen alapult.

Odafent Barlow a helikoptert várta, és elmagyarázta Tinny-Peete-nek, hogy semmi kifogása a

négerek ellen, és Tinny-Peete azt kívánta, bárcsak lenne benne valami RyanNgana
rendíthetetlenségéből és humorából eme kínszenvedés alatt.

A helikopter a Nemzetközi Repülőtérre vitte őket, ahonnan -Tínny-Peete magyarázata szerint -

Barlow a Sarkra röpül.

A múltbeli ember nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy szereti a végtelen jégmezőket és a
hideget.

- Minden rendben lesz - mondta a lélekgyógyász. - A környezet civilizált. Meleg és kellemes.

Sokkal hatékonyabban tud majd ott dolgozni. Minden adat kéznél lesz, kap majd egy jó titkárnőt...

- Nagy személyzetre lesz szükségem - mondta Barlow, aki sok ezer ügyletéből megtanulta, hogy
nem kell az első ajánlatot elfogadni.

- Én személyi titkárnőre gondoltam - mondta azonnal Tinny-Peete -, egyébként annyi embert kap,
amennyit csak akar. Természetesen, ha a terve használható, kiemelt fontosságú ügy lesz.

- Ne felejtsük el a diktatúravonalat - mondta Barlow.

Nem is sejtette, hogy a lélekgyógyász készséggel azt is megígérte volna neki, hogy istenné
avatják, csak hogy baj nélkül feltuszkolhassa a Sark felé induló "rakétára". TinnyPeete cseppet sem
vágyott arra, hogy apró darabokra szaggassák; jól tudta, hogy ez vár rá, ha a lakosság kiszimatolja
ettől az anakronizmustól, hogy létezik egy kis létszámú elit, akik magasabb rendűnek tartják
magukat a többinél. S bár ez a feltételezés teljesen igaz volt, valamint az a tény is, hogy az elitet
éppen felsőbbrendűsége kényszerítette igavonó munkára; ez nem került volna szóba, csak a
különbözőség.

A lélekgyógyász végre elhelyezte Barlow-t a "rakéta" fedélzetén, és harmincadmagával - harminc

igazi emberrel együtt - elindult a Sark felé.

Barlow egész úton rosszul volt, mert Tinny-Peete elültetett benne egy poszthipnotikus
szuggesztiót. Az egyik elképzelés az volt, hogy minél jobban elvadítják egy visszaút lehetőségétől,
a másik pedig, hogy a többi utast megvédik agresszív, beszédes társaságától.

Barlow első napja a Sarkon olyan volt, mint az első nap annak idején a seregben. Ugyanaz a "jaj-
most-magát-meg-hova-tegyük?" cirkusz zajlott le mindaddig, amíg határozottan fel nem lépett.
Attól kezdve nem úgy viselkedtek, mint a hadtápos őrmesterek, hanem mint a szállodai
alkalmazottak.

Egy csodálatos, remekül megtervezett építmény volt; ehhez foghatót még csak nem is álmodott.
Egyébként az ő korában is megmutatták volna a nevezetességeket a múltbeli embernek.

A nap végén elnyújtózott egy komfortos, föld alatti kvártélyban; feje fölött száz kilométeres szél
süvöltött, és eközben megpróbált kettőt meg kettőt összeadni.

Mint a régi szép időkben - gondolta -, amikor puccs tört ki az ingatlanvilágban, amikor a verseny
torokszorítóvá vált, amikor a lakbért ötven százalékkal megemelték, amikor az ember pontosan
tudta, hogy a lakónak nincs hova mennie, de mosolygott, amikor a reggeli narancsléje felett azt
olvasta az újságban, hogy a városi tanács döntése alapján azon a telken építenek iskolát, amit
előzőleg megvett a tanácstól. Akkor minden ilyen egyszerű volt. Ő akár tundratelket is elad lelkes,
öngyilkosjelölt rágcsálóknak, ha ezen múlik a tojásfejűek lelki nyugalma.
 A legtöbb részlet még kidolgozásra vár, természetesen, de erre valók az alkalmazottak.
Hirdetési, gépészeti és tömegkommunikációs szakemberre van szüksége - és konyítanak ezek
valamit a hipnózishoz? Nagy segítséget jelenthet. Ha ez nem megy, akkor nagy megvesztegetéseket
kell szervezni, de majd ő biztosítja - hát hogy a fenébe ne -, hogy korlátlan pénzösszeg álljon
rendelkezésre.

Csak telkeket kell a rágcsálóknak eladni...

Amikor álomba merült, azt kívánta, bárcsak szegény Verna is benne lehetne az üzletben. Ez volt
a legnagyobb, legfantasztikusabb vállalkozása. Vernát szegényt biztosan jól átverte az a zugügyvéd,
Sam Immermann...

Másnap emberek jöttek hozzá látogatóba. Ismerte ezt a fogást. Csupán múltból érkezett magas
rangú vendégük segítségére akartak lenni, aki talán pótolja majd hiányos ismereteiket a szerintük
sajnálatosan zavaros történelmi időszakról, amelyben élt, és egyúttal azt is elmondja nekik,
véleménye szerint hogyan oldható meg a probléma. Barlow azt mondta nekik, túl öreg már, hogy
valami más szakmát tanuljon, de tervéből semmit nem árul el, ameddig nem kap egy levelet
legalább a Sark elnökétől, és a kongresszus diktátorrá nem nevezi ki.

Lezajlott az ülés, és megjött a levél. Barlow előadta programját; megkérdezték tőle, hogy
lelkiismerete nem lázong-e, erre velősen megmagyarázta, hogy az üzlet az üzlet, és aki nem elég
okos, hogy önmagát megvédje, az nem is érdemel védelmet. Caveat emptor. tette hozzá az
iskolázottak kedvéért, de le kellett fordítania: vigyázzon magára a vevő. Kifejtette, hogy egy
fikarcnyit sem érdeklik a maflák, sem intelligens rabszolgáik, ő megmondta, mennyit kér, és csupán
ez érdekli.

Hajlandók az árat megfizetni vagy sem?

A Sark elnöke felajánlotta, hogy lemond tisztéről a javára, és bizonyos ideiglenes jogkört is
megszavaz neki a kongresszus, ha kívánatosnak tartja. Barlow követelte a Világ Diktátora címet, a
pénzügyi világ teljes ellenőrzésének jogát, azt, hogy maga dönthessen a fizetéséről, valamint hogy a
népszerűsítési kampány, valamint a történelem átírása azonnal kezdődjék meg.

- Ami az ideiglenes hatalmat illeti - tette hozzá -, az nem lehet sem ideiglenes, sem korlátozott.

Valaki nyilvánosan meg akarta vitatni a problémát azzal a hátsó szándékkal, hogy Barlow talán
módosítja követeléseit.

-- Az lehet, hogy magának van indítványa - mondta Barlow -, én viszont tíz százalékot sem
engedek.

- De mi lesz, uram, ha a kongresszus megtagadja? - kérdezte az elnök.

- Akkor majd maguk itt maradnak a Sarkon, és kidolgozzák egyedül a terveket. Majd megkapom
a mafláktól, amit akarok. Ravasz szervező vagyok, és semmi szükségem a kompromisszumra; nincs
ebben a kancsal, hülye bandában egyetlen ellenfelem sem.

A kongresszus elállt minden vitától, és kézfeltartással szavazott. Barlow ellenszavazat nélkül

győzött.

- Sejtelmük sincs, milyen közel álltak ahhoz, hogy elveszítsenek - mondta első hivatalos
beszédében a két ház hallgatóságának. - Nem olyan fiú vagyok, akivel kicsinyesen alkudozni lehet.
Vagy megkapom, amit akarok, vagy megyek egy házzal tovább. Először is terveket akarok látni - az
új palotám terveit, ami lehetetlen, hogy ne legyen hivalkodó. Legjobb festőik és szobrászaik pedig
lássanak munkához a szobraimon és portréimon Eközben összeszedem a munkatársaimat.

Elküldte a Sark elnökét, és menesztette a kongresszust; azt mondta, majd értesíti őket a
legkőzelebbi ülésszak időpontjáról.

Egy héttel ezután Észak-Amerikával, a terv első célpontjával beindult a gépezet.

Vacsora után Mrs. Garvy lepihent, mielőtt átesett azon a tortúrán, hogy bekapcsolja a mosógépet. A
televízió persze szólt, s egyszerre azt mondta:

- Óóóóó! - hosszan, velőtrázóan és meglepetten. Ez volt a Bűnözőt is Lefegyverző Parfüm

hirdetésének szövege. - Lányok - mondta rekedt hangon a bemondó -, akarjátok a fiútokat? Nagyon
könnyen megkaphatjátok, olyan egyszerű ez, mint a Vénuszutazás.

- Hogyan? - mondta Mrs. Garvy.

- Mit beszél? - horkantott a férje, aki éppen szundikálásából ébredezett.

- Hallottad?

- Mit?

- Aszonta, "olyan egyszerű, mint egy utazás a Vénuszra"

- Hát aztán?

- Én aszittem, nem juthatunk el a Vénuszra. Én aszittem, hogy csak az az egyfajta rakéta van, ami
karambolozott a Holdon.

- Az asszonyok nem figyelik a híreket - mondta Garvy igazságosan, és újra álomba merült.

- Ó ! - mondta bizonytalanul a felesége.

Másnap a Henry Másik Asszonyában egy új szereplő lépett a képernyőre: Buzz Rentshaw
mester-rakétapilóta a Vénusz-járatról. A Henry Másik Asszonya című műsorban, ami "magukról és
a szomszédjukról, egyszerű, kedves, igazi emberekről szóló tévédráma". Mrs. Garvy döbbenten
figyelte egy csésze kihűlőfélben levő kávé felett, hogyan rombolja össze ködös elképzeléseit Buzz.

Mona: Drágám, olyan jó, hogy újra látlak.

Buzz: Nem is hiszed, mennyire hiányoztál a pokoli Vénusz-repülésem alatt.

Hang: A rolettát lehúzzák, az ajtóban elfordul a kulcs.

Mona: Nagyon unalmas volt, drágám?

Buzz: Ne beszéljünk egyhangú munkámról, kedves. Beszéljünk a mi dolgainkról.

Hang: Az ágy nyikorog.

 A műsor végre visszatért a régi kerékvágásba. Azon az estén Mrs. Garvy újra megkérdezte, vajon a
férje biztos-e a rakéták dolgában, de ő végigaludta a Fogd és Ragaszd Fel!-t, így az asszony csak a
képernyőt bámulta, és megfeledkezett a rejtélyről.

Még mindig a csattanón nevetett - "Megvennétek ezt egy bélásért?" , amikor a műsort egy hirdetés
szakította meg, amelyben olyan mosogatószert reklámoztak, amivel ő minden hónap elsején
hűségesen megtöltötte a mosogatógépét.

A bemondó szappanhab-hegyeket állított elő egy kis mosogatószerből, és tréfásan hozzátette:

"Persze a Dörzsi nem hever ott a lábuk előtt, mint a szappangyökér a Vénuszon, de elég olcsó, és
csaknem olyan jó. Nekünk, egyszerű embereknek, akik nem lakhatunk fent a Vénuszon, a Dörzsi az
igazi mosogatószer!"

Ezután a kórus dalra fakadt - A Dörzsi az igazi címűre -, de Mrs. Garvy már nem hallotta. Makacs
asszony volt, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen elég rosszul érzi magát. Nem akarta, hogy a
férje aggódjon. Másnap feltűnés nélkül bejelentkezett házifreudjához.

A várószobában felemelte az Olvasók Tápláléka legfrissebb számát, majd kissé reszketve letette. A
borítón lévő tartalomjegyzék szerint a vezércikk címe A legemlékezetesebb Vénusz-lakó, akivel
valaha találkoztam volt.

- A házifreud rögtön fogadja önt - mondta az ápolónő, és Mrs. Garvy beimbolygott a rendelőbe.

Az ismerős szemüveg és pofaszakáll megnyugtatta. Kilökte magából a szokásos szöveget:

- Freud, bocsásson meg, hiszen nekem neurózisom van. Az orvos rázendített az ellentételre:

- Ugyan már, kedves lányom, hát mi a baj?

- Lyuk van a fejemben - rebegte. - Mindent elfelejtek. Olyasmiket, amit mindenki tud, de én
nem.

- Nos, kedvesem, az ilyesmi bárkivel előfordul időnként. Menjenek vakációra a Vénuszra.

A házifreud tátott szájjal bámult az üres székre. Bejött az ápolónő, és megkérdezte:

- Hé, látta, hogy húzta el a csíkot? Hát ennek meg mi baja van?

Az orvos elgondolkodva levette a szemüvegét meg a pofaszakállát.

- Én nem bántottam. Azt mondtam, hogy talán jót tenne neki egy vakáció a Vénuszon. Hirtelen
megdöbbenés ült ki az arcára, és íróasztala fiókjaiban kezdett kotorászni, míg végre megtalálta
szakmája dúsan illusztrált, négyszínű újságjának egy példányát. Aznap reggel érkezett, átlapozta,
bár főként a képeket nézte meg. Odalapozott ahhoz a cikkhez, aminek ez volt a címe: A Vénusz
bolygó előnyei pihenőkúrák idején.

- Itt van - mondta.

Az asszisztensnő odanézett.

- Hát persze - mondta. - Miért ne lenne ott?

 - Az a bajuk ezeknek a neurotikusoknak - mondta ki a házifreud a szentenciát -, hogy állandóan
harcolniuk kell a valósággal. Na, küldje be a következő rángatódzót. Újra feltette a szemüvegét meg
a pofaszakállát, és megfeledkezett Mrs. Garvyról és furcsa viselkedéséről.

- Freud, bocsásson meg, hiszen nekem neurózisom van. - Ugyan már, kedves lányom, hát mi a
baj?

Ahogy az agybajok zöménél szokásos, Mrs. Garvy is házi kezeléssel érte el a sajátját. Ama őrült
feltevés alapján fegyelmezte önmagát, hogy csupán egyetlen űrhajó volt, és az is összetört. Egy idő
múlva rezzenéstelenül be tudott kapcsolódni olyan beszélgetésekbe, amelyek szerint a Vénusz
ideális hely nyugdíjasok számára, vadul burjánzó növényvilága is pompás. Végül elment a
Vénuszra.

Minden ismerőse az Esthajnalcsillag Utazási Iroda és Ingatlanügynökség hivatalában akart

jegyet foglalni, az utazni kívánók száma szinte az eget verte. Mrs. Garvy szerencsés volt, még
tudott egy jegyet szerezni az utolsó kéthetes nyári turnusba. Az űrhajó az újmexikóbeli Los
Alamosból szállt fel. Olyan volt, akár a többi űrhajó, amit a televízióban meg a képeslapokban
látott, de jóval kényelmesebb volt, mint amire számított.

Mrs. Garvy ötven-hatvan utastársával együtt remekül érezte magát a felszállás előtt. Az ország
minden részéből voltak itt, és az volt a benyomása, hogy az okosabbjából. A kapitány magas,
ragadozóképű, jó megjelenésű, egy Ryan Hogyishíjják nevű férfi volt, aki szeretettel üdvözölte őket
az űrhajó fedélzetén, és remélte, hogy útjuk emlékezetes lesz. Sajnálkozott, de látnivaló semmi nem
lesz "a meteoritszezon miatt", az űrhajóállomásokat viszont megerősítették. Kiábrándító volt, s
ugyanakkor megnyugtató is, hogy a légitársaság semmit sem kockáztatott.

A felszállásnál a szokásos kis kellemetlen érzés lett úrrá rajtuk, de a két monoton nap, amit az
unalmas utazással töltöttek, csakhamar feledésbe merült a kártya- és kockajáték közben. A
leszállásnál nagyot döccentek, az utasoknak tablettákat osztottak ki, hogy kisebb rosszullét ellen
védve legyenek.

Amikor a tabletták már hatottak, kinyitották az ajtót, és elébük tárult a Vénusz.

A fejük feletti felhőpaplant leszámítva, hasonlított bármelyik földi, trópusi szigetre.

De volt benne valami magasztos, valami világfeletti, ami részegítő volt és csodálatos.

A tíznapos vakációt ködös varázslat borította. A szappangyökér - ahogyan hirdették ingyenes volt,
és remekül habzott. A gyümölcsök, amelyeknek zömét a föld trópusi vidékeiről ültették át,
élvezetesek voltak. Az utazási iroda egyszerű szállást biztosított, amely pontosan megfelelt a
balzsamos nappaloknak és éjszakáknak.

Az utasok nagy sajnálkozás közepette szálltak be újra az űrhajóba, és nyelték le a tablettát, amely
fertőtlenítette őket, nehogy véletlenül valami betegséget vigyenek a Földre. A pihenés egy dolog. A
politika meg egy másik dolog.

A Sarkon egy kis ember ült a hangszigetelt szobában, arca halottsápadt volt, teste az egyenes
támlájú székben élettelennek tűnt.

Az amerikai szenátusban Hull-Mendoza szenátor (Észak-Kalifornia) azt mondta:

- Elnök úr és urak! Már régen lemondtam volna hivatalomról, ha nem akartam volna, ha nem
látnám, hogy milyen veszélyes helyzet van itten jelen. Ahogyan a testület tagjai is tuggyák, a sikeres
űrrepülés olyan helyzetet eredményezett, amit csak veszélyes játéknak nevezhetek. Elnök úr és
urak, mostan, hogy a gyors amerikai rakéták az úttalan űrben is szántják a tért e között a planéta
között meg a szomszédosok között, és, uraim, én mostan a Vénuszra gondolok, az alkony csillagára,
a Vulkánusz diamicsodájának legfényesebbjére, szóval az iránt érdeklődnék, hogy miféle lépéseket
teszünk a Vénusz gyarmatosításának irányába honfitársaink legjobbjaival, mint tették őseink annó
dacumál. Elnök úr, és urak! Vannak a világban olyan népek, olyan irigy népek - hogy Mexikót már
a nevén ne nevezzem -, amelyek tisztességes vagy aljas eszközökkel ki akarják csavarintani
Columbia kezéből az űr szabadságának fáklyáját. Azok a népek, amelyek alacsony életszínvonalon
tengődnek, előnyösebb bánásmódban részesülnek, mint a mi szépséges demokráciánk lakói. íme, a
programom: azt javaslom, hogy sorshúzással válasszunk ki egy százezres lakosságú várost. A
kiválasztott város szerencsés lakói ingyen kaphatnak kedvükre való földet a Vénuszon, amit
utódaiknak örökül kell hagyniuk. A kormány pediglen ingyenes szállítást biztosít ezen polgároknak
a Vénuszra. És városról városra kell hagy ez a program terjedjen mindaddig, amíg nem lesz
megfelelő élcsapat a Vénuszon, aki az érdekeinket képviseli.

Lesznek majd ellenvélemények, ócsároló kritikusaink mindig is voltak. Azt mondják majd, hogy
nincs elég acél. Olcsó reklámfogásnak nevezik majd. Szerintem igenis van elegendő acélunk, hogy
egy város szükségletét a Vénuszra szállítsuk, és ez minden, ami kell. Amikor majd a második várost
szállítjuk át, az első, már kiürült várost lerombolhatjuk, hogy meglegyen a szükséges acél. Ez
ajándék lenne? Igen ! A legnagyvonalúbb ajándék az emberiség történelmében. Elnök úr és urak,
nincs vesztegetni való időnk - a Vénusznak amerikainak kell lennie!

A Sarkon Black-Kupperman kinyitotta a szemét, és halkan megkérdezte: - A stílusa kissé egyenetlen

volt. Észreveszi ezt valaki?

- Nagyon jó munkát végzett, fiú, remek volt! - nyugtatta meg Barlow. Hull-Mendoza javaslata
törvényerőre emelkedett.

A Déli-sarkon éjjel-nappal dolgoztak a toborzógépek, és a pittsburgi acélmű milliónyi lemezt

köpött ki a Los Alamosban felépítendő űrhajóállomás megépítéséhez, amelynek vállalkozója az
Esthajnalcsillag Utazási Iroda és Ingatlanügynökség volt. Logikai okokból Los Angelesre esett a
választás, és a három leghozzáértőbb pszichokinetikust Washingtonba küldték, hogy a sorsoláson
részt vegyenek, vegyüljenek el a tömegben, és biztosíták, hogy a sorsolásnál éppen a Los Angeles
nevét tartalmazó kapszula kerüljön a bekötött szemű szenátor kezébe.

Los Angeles lakói lelkesedtek az ötletért, és űrhajóerdő nőtt ki a sivatagban. Nem voltak nagyon jó
űrhajók, de nem is volt erre szükség.

A Sarkon egy csoport Barlow irányításával a postahálózat tervén dolgozott. Biztosítani- kellett a
levelek áramlását a Vénuszra, és vissza, nehogy a gyanú leghalványabb árnyéka is felmerüljön.
Szerencsére Barlow-nak eszébe jutott, hogy ezt a problémát valaki már megoldotta előtte- Hitler.
Lublin és Majdanek kemencéiben elégetett emberek hozzátartozói vidám levelezőlapokat kaptak.

A Los Angeles-i járat menetrendszerűen indult, tele volt vele az újság, a rádió, a televízió. _A
világ megéljenezte a város bátor lakóit, akik hazafias útra indultak a tej és méz országába. Egymást
követték az űrhajók, minden kellemetlenség nélkül látótávolságon kívülre jutottak. Billiók
irigyelték Los Angeles lakóit, akármilyen zsúfoltan és kis porciókon éltek is.

San Francisco lakói belerokkantak abba, hogy az ő városuk csak a második lett a sorshúzásnál, és
azon nyomban megszállták az angyalok városát, hogy saját útjukhoz összekaparják az acélt. Mi
mást is tehettek volna Hull-Mendoza szenátor választói?
 Mexikó elnöke, akit hipnotikusan megrémített a yanqui imperialismo újabb terjeszkedése a
sztratoszférán túlra, megindította saját Vénusz-gyarmatosító programját.

A tengeren túl Anglia Írországgal, Franciaország Németországgal, Kína Oroszországgal, India

Indonéziával állt szemben. Ősi haragok táplálták a tüzet, amelyet a naponta százával felszálló
rakéták ontottak magukból.

Kedves Ed! Hogy vagy? Sam és én remekül vagyunk, és reméljük, te is. Tényleg olyan jó ott, hogy,
amint mondják, kolbászból van a kerítés? Springfield környékén jártam tegnap, és elég furcsán fest,
eltűnt az összes épület, de persze így van ez jól, megéri, hogy a mexikóiak veszteg maradjanak.
Nincs velük semmi baj a Vénuszon? Ha van időd, kérlek, írj. Szerető nővéred, Alma.

Kedves Alma, én jól vagyok, és remélem, ti is. Nagyon kellemes ez a hely, jó a klíma, és könnyű az
élet. Az orvos ma azt mondta, hogy tíz évvel fiatalabbnak látszom a koromnál. Szerinte van valami
a levegőben, amitől az emberek nem öregszenek. A mexikóiakkal nincs semmi baj idefent, csak
egymással érintkeznek, de az a fontos, hogy számbelileg fölényben legyünk, és a legjobb helyek
amerikaiaknak jussanak. A Déli-öbölnél láttam egy szép kis szigetet, azt nektek őrzöm, neked és
Samnek, sok paplanfa van rajta, meg sonkabokor. Remélem, hamarosan látlak mindkettőtöket.
Szerető öcséd, Ed.

Sam és Alma hamarosan útra kelt.

A Polprob minden nemzet után osztalékot kapott, miután a bevándorlók már a lakosságnak több
mint a felét adták. A magányos otthon ülők nem bírták elviselni a csökkenő számú népesség felett
érzett csüggedésüket; olyan szokásrendben nőttek fel, hogy fajtájuk nagy tömegben vette őket
körül. Ezen a ponton már a legzordabb, leglepusztultabb lakhelyeket is rá lehetett sózni a jövendő
emigránsokra; nem érdekelte őket.

Black-Kupperman végrehajtotta legutolsó számát Hull-Mendoza elnökön, a leges legutolsót,

amit ez a hipnotizőrzseni fontos vagy jelentéktelen maflákkal elvégeztetett. Hull-Mendozát
elnöksége alatt elöntötte a pánik egyre fogyatkozó állampolgárai láttán, és csatlakozott
választóihoz. A Függetlenség, melynek fedélzetén az amerikai kormány utazott, a legfejlettebb
űrhajótípus volt; nagy, kényelmes, csinos, bár kissé szűkös hallja volt, és külön mellékhelyiség a
szenátoroknak meg az elnöknek. Ettől függetlenül ugyanoda ment, ahova a többiek, és Black-
Kupperman öngyilkos lett, mert mint a mellette talált cédulára írta: "Nem bírtam a
lelkiismeretemmel."

Az amerikai elnök távozását követő napon Barlow dührohamot kapott. Különlegesen kiképzett
íróasztalán át kellett jutnia minden politikai problémát tartalmazó iratnak, és akkor megtörtént az a
felháborító eset, hogy a Polprob-terv nevű egyenesen a megvalósítás stádiumába jutott anélkül,
hogy csak egy pillantást vethetett volna rá.

Azonnal hívatta statisztikusát, Rogge-Smitht. Rogge-Smith addigra teljesen belemerült a

feladatba. A Polprob-terv ugyanis első, második és harmadik generációs leszármazottakról szólt,
bárkik legyenek is azok. Barlow mindennel szervben nagyon gyanakvó volt, kivéve az olyan
eseteket, amiket "átlagosnak" ítélt.
 Rogge-Smith még az ajtóban volt, amikor Barlow rákaffantott:

- Mit jelentsen ez! Miért nem konzultáltak velem? Milyen messzire jutottak, és egyáltalán
hogyan lehet, hogy valamin az én engedélyem nélkül dolgoznak?

- Nem akartuk zavarni, főnök - mondta Rogge-Smith. - Tulajdonképpen csak technikai ügy volt,
egy olyan végső rendcsinálás. Akarja látni?

Miután lecsillapodott, Barlow a folyosón követte statisztikusát.

- Akkor sem kellett volna a beleegyezésem nélkül nekikezdeni - morogta. - Hol lennének maguk
nélkülem?

- Igaza van, főnök. Mi nem tudtuk volna egyedül beindítani, a mi agyunk nem így működik. És
amiket maga Hitlertől átvett, hát az nekünk soha nem jutott volna az eszünkbe. Még szegény Black-
Kuppermannak sem.

Egy kis emelkedő tetején egy tágas gépterembe nyitottak be. Odabent hideg volt. Rogge-Smith
lenyomott egy gombot, ami beindított egy motort, és sarkvidéki levegő áramlott be, ahogy a
mennyezet lassan kettényílt. Egy kis űrhajó látszott, aminek nyitva volt az ajtaja.

Barlow csak hápogott, amikor Rogge-Smith kőnyéken ragadta, és a többi fiú is előkerült:
Swenson-Swenson, a mérnök, Csucsugimusi-Duncan, a propellerszakember, és Kalb-French, a
hirdetésfelelős.

- Másszon be, főnök - mondta Csucsugimusi-Duncan. - Ez a Polprob-terv.

- De én vagyok a világ diktátora!

- Az már igaz, főnök. Maga benne lesz a történelemben, szentigaz, de ezt most muszáj
megtennie. Attól tartok.

Az ajtó bezárult. A gyorsulástól Barlow a fémpadlóra zuhant. Valami eltörött, és meleg, nedves,
sós folyadék folyt a szájából az állára. Az egyik állomásról visszaverődő sarki napfény hirtelen
tüzes lándzsa lett, ami a szeme előtt hadonászott. kikerült az atmoszférából.

A sebességtől kificamodott és megtört Barlow ott feküdt, és ráébredt, hogy bizonyos dolgok nem
változnak, hogy Jack Ketch-t soha nem hívták meg vacsorára, bármennyi borravalót kapott is a
piszkos munka elvégzése után, hogy a gyilkosság bűn, és hogy a bűncselekmény csak rövid távon
kifizetődő.

A legutolsó, amit megtanult, az volt, hogy a halál megszünteti a fájdalmat.

--------------------------------------------------------------------------------

* Sokból egy (Az USA címerének szalagján lévő jelmondat)

LÁSZLÓ ZSÓFIA FORDÍTÁSA

 JAMES BLlSH : KÖZÖS IDŐ

”...a napok lassan mentek körbe-körbe,

végtelenül és egyhangúan. mint körök a térben.
Idő és időszeletek !
Hány évszázadról mesélt már az ágyam,
miközben együtt ringott a hajóval
órákon és éveken át."
( Herman Melville: Mardia )

I.

Ne mozdulj!

Amikor Garrard felébredt, ez volt az első gondolata, és talán ez mentette meg az életét.
Leszíjazva feküdt, és csak hallgatta a gépek dohogását. Ez már önmagában is rosszat jelentett; nem
lett volna szabad hallania a gyorsítást.

Máris e/kezdődött volna? - gondolta.

Egyébként minden olyan volt, mint máskor. A DFC-3 csillagközi sebességre kapcsolt, és ő még
mindig él, s a hajó is működik. Ebben a pillanatban elérik a fény sebességének 22,4-szeresét, vagyis
másodpercenként 4 157 000 mérföldet tesznek meg - ez már derekas sebességnek számít.

Garrard tulajdonképpen meg sem volt lepve. A két előző kísérlet hajói a gyorsítás pillanatában
sodródtak el az Alfa Centauri felé; a spektroszkópiának köszönhető, a másodperc töredékéig tartó
utolsó kép Dobbler-váltást mutatott, pontosan azt, amit Haertel jósolt erre a gyorsításra
vonatkozóan.

Nem mintha Brown és Cellini nem követték volna az utasításokat; egyszerűen soha többé nem
hallottak felőlük.

Lassan kinyitotta a szemét. Rettentő súly nehezedett a szemhéjára. Abból ítélve, hogy teste
milyen erővel nyomódik a dívány felszínéhez, a nehézkedési erő normálisnak mondható; és mégis,
szemhéját szinte képtelen volt megmozdítani.

Hosszú összpontosítás után végre nyitott szemmel feküdt. A közvetlen előtte lévő műszer a
könyöke fölé ért. Még mindig csak a szemét mozgatva, leolvasta a mérőket. Sebesség: 22,4 c.
Géphőmérséklet: normális. Szobahőmérséklet: 37 °C. Légnyomás: 778 mm. Üzemanyag: N°. 1.
tank: tele, N°. 2. tank: tele, N°. 3. tank: tele, N°. 4. tank: 9/10 részben tele. Gravitáció: 1 g. Naptár:
mozdulatlan.

Jobban megnézte, bár a szemével csak igen lassan tudta a tárgyat megcélozni. Persze, a naptár
egyben bonyolult óraszerkezet is volt, mely a másodperceket éppúgy mutatta, mint a kettős
csillaghoz indított tízhónapos út egészét. De semmi kétség: a másodpercmutató nem mozdult.
 Ez volt a második rendellenesség. Garrard fel akart állni, hátha elindíthatná az órát.

Talán csak étmeneti hibáról van szó, s már az is elmúlt. Azonnal eszébe jutott a szigorú parancs,
amelyet még az út kezdete előtt, egy hónapja vésett az agyába.

Ne mozdulj!

Ne mozdulj mindaddig, míg mozgás nélkül a leható legalaposabban fel nem mérted a helyzetet.
Bármi is ragadta el örökre és emberi ész számára fel nem foghatóan Brownt és Cellinit, az a veszély
most is fennáll, és még számolni sem lehet vele. Nagyszerű emberek voltak, intelligensek,
leleményesek, tökéletesen, ám nem túlzottan képzettek - a program legjobb emberei voltak.
Hajóikba, éppúgy, mint a DFC-3-ba, minden előre látható zavar ellen műszereket építettek be. Tehát
ha baj történt, azt csak valami egyszerű dolog okozhatta - s az is csak egyszer fordulhatott elő.

Hallgatta a gép dohogását. Egyenletes, nyugodt zaj volt, nem túl hangos, de nagyon zavaró. Azt
hitték, a gyorsítás nem hallható; az első, kísérleti, ember nélküli hajókon készített hangfelvételek
nem tartalmaztak semmiféle zajt. Nem mintha zavart jelzett volna a gyorsítás műveletében, csak
éppen nem volt rá magyarázat.

Pedig volt oka. De még mielőtt ezen eltöprengett volna, Garrard még egy nagy levegőt akart
venni.

Elképedve vette észre, hogy magához térése óta még egyszer sem vett levegőt. Ettől ugyan
cseppet sem érezte magát kényelmetlenül, a felfedezéstől olyan pánikba esett, hogy csaknem felült.
Szerencsére - a pánik csillapodtával legalábbis úgy tűnt - a furcsa letargia, mely elnehezítette a
szemhéját, a testére is átterjedt, mert a szándék elaludt, még mielőtt erőt gyűjthetett volna. És a
pánik, noha egy pillanatig elementáris erejű volt, pusztán intellektuális síkra korlátozódott.
Nyugtázta, hogy légzéshiánya semmilyen kellemetlenséget nem okoz - legalábbis egyelőre -,
egyszerűen így van, bár a jelenség még magyarázatra vár...

Az is lehet, hogy megöli. De most még él.

Zümmögő gépek, súlyos szemhéj, hiányzó légzés, álló naptár. A négy jelenség nem állt össze
egésszé. A kísértés, hogy valamit megmozdítson - hacsak a nagylábujját is -, erős volt, de Garrard
leküzdötte. Csak rövid ideje van ébren - legfeljebb félórája -, és máris négy rendellenességet
tapasztalt. Nyilván van több is; e négynél talán apróbbak, finomabbak, de még így, mozdulatlanul is
megfigyelhetők. Úgysincs semmi tennivalója, csak magával kell foglakozni; a program - abból a
feltételezésből kiindulva, hogy Brown és Cellini azért nem jöttek vissza, mert a gyorsításnál támadt
valami zavar - a DFC-3 esetében a gyorsítás egész műveletét a számítógépre bízta. Garrard a szó
szoros értelmében csak utas volt. Ha a gyorsításnak vége, akkor majd beleszólhat...

Tik. Halk, mély kattanás volt, mint mikor a borosüvegből kihúzzák a dugót. Mintha a jobb oldali
műszerfal irányából hallatszott volna. Erővel ellenállt, hogy fejét fel ne kapja a párnáról. Szemét
lassan abba az irányba fordította.

Nem látott semmit, ami a hangot okozhatta. A hőmérő nem jelzett változást, tehát nem lehetett
szó a differenciál összehúzódását vagy kitágulását kísérő hangjelenségről. Más magyarázat pedig
nem jutott eszébe.

Becsukta a szemét - kiderült, hogy ez éppoly nehéz, mint kinyitni -, s megpróbálta felidézni, mit
mutatott a naptár, amikor mesterséges álmából magához tért. Miután határozott - és megítélése
szerint helyes - kép állt előtte, Garrard újra felnyitotta a szemét. A hang a naptárból jött, a másod
percet jelezte. Most újra mozdulatlan volt, látszólag állt.

Nem tudta, rendes körülmények között mennyi idő alatt ugrik egyet; ez a kérdés sohasem merült
fel benne. Annyi bizonyos, hogy a szem nem képes követni a másodpercek végén bekövetkező
ugrást.

Csak most döbbent rá, mennyi mindent kellett ehhez átgondolnia. A naptár tehát működik. Most
elsősorban azt keli megtudnia, mennyi időbe telik, míg újra elmozdul...

Számolni kezdett, hozzáadva a mintegy öt másodpercnyi elvesztegetett időt. Egy-és-hat, egy-és-

hét, egy-és-nyolc...

Idáig jutott a számolásban, amikor hirtelen mintha a poklok fenekén találta volna magát.

Most először és teljesen indokolatlanul egyre növekvő, bénító félelem futott az az erein. Belei
csigalassúsággal álltak össze egy csomóba. Testét gyenge, lassú lüktetés fogta el - nem rázta meg,
inkább a végtagjait csavarta ki, s ruhája alatt a bőrét tette libabőrössé. A zümmögéshez most egy
újabb hang társult, valami mennydörgésféle, mely mintha a fejében támadt volna. A félelem csak
nőtt, már fájdalmas volt, görcsös ingerek jöttek, izmai megfeszültek, hasán, vállán és karjain
görcsös izomfeszülést érzett. Érezte, hogy lassan összegörnyed, s ezzel szemben tehetetlen volt -
valami iszonyatos erejű bénultság keríti a hatalmába...

Órákig tartott. A mélyponton Garrard agya, személyisége teljesen kialudt, egész valója egyetlen
rémület maradt. Amikor az értelem nélküli érzelem égő pusztaságában lassan pislákolni kezdett a
visszatérő értelem, Garrard ülő helyzetben találta magát, s látta, hogy egyik karjával visszalökte a
műszerfalat, s az már nem lóg be a teste fölé. Ruhája átizzadt, befülledt, átforrósodott. Tüdeje
enyhén sajgott, bár még mindig nem lélegzett.

De hát mi történt? Ez ölte meg Brownt és Cellinit is? Mert őt megöli - ebben biztos volt -, ha
többször visszatér. Elég, ha csak kétszer megtörténik, ha a következő kettő hamar követi az elsőt. A
legjobb esetben nyálazó idiótát csinál belőle; s noha a számítógép a hajóval együtt visszaviszi a
Földre, nem lesz képes beszámolni erről az értelmetlen félelemviharról.

A naptár szerint az örökkévalóságig tartó pokoljárás három másodpercig tartott. Mialatt

méltatlankodva nézte, ismét elhangzott a tik, s ezzel a roham időtartamát kegyesen négy
másodpercre emelte. Garrard makacs eltökéltséggel újra számolni kezdett.

Gondosan ügyelt arra, hogy számolása egyenletes legyen; bármi egyéb probléma merüljön fel
közben, bármilyen érzelmi vihar kavarja is fel, agya hátsó részében nem áll le az automatikus
folyamat. A valóban kényszerítő erejű számolást nem szakíthatja meg semmi - sem szerelmi
eksztázis, sem birodalmak összeomlása. Garrard tudta, milyen veszélyeket rejt az, ha agyában ilyen
mechanizmusokat állít fel, de azt is tudta, milyen nagy szüksége van arra, hogy tudja, miképpen jár
az óra. Már kezdte sejteni, mi történik vele - de mielőtt ezt a tudást felhasználhatná, szüksége van a
pontos mértékre.

Természetesen rengeteg elmélet született arról, hogy milyen hatással lehet a gyorsítás a pilóta
szubjektív idejére, de egyikkel se mentek sokra. A fény sebessége alatt a pilóta szubjektív ideje
egybeesik az objektív idővel. A fény sebessége közelében a földi megfigyelő számára a hajó
fedélzetének ideje látszólag erősen lelassul, a pilóta azonban nem érez lényeges különbséget.

Minthogy a jelenleg ismert két relativitáselmélet szerint - kissé eltérő okokból ugyan a fény
sebességénél gyorsabban lehetetlen repülni, egyik elmélet sem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy
vajon mi történik a fény sebességénél gyorsabban haladó hajó fedélzetén. Ezek az elméletek nem
feltételezték ilyen hajó létezését. A DFC-3 azonban a Haertel-féle transzformáció elve alapján épült,
amely nem relativista elmélet volt: azt mondta, hogy a fény sebességét meghaladó utazás esetében a
repülés kezdetén és végén eltelt idő azonos a hajó és a megfigyelők saját idejével.

S minthogy a hajó és a pilóta ugyanannak a rendszernek a részei, a Haertel-egyenletben ugyanaz

vonatkozik rájuk, ezért soha senkinek sem jutott eszébe, hogy a hajó és a pilóta ideje eltérhet. Még a
gondolat is nevetséges.

Egy-és-hétszázegy, egy-és-hétszázkettő, egy-és-hétszázhárom, egy-és-hétszáznégy... . A hajó

saját idejét tartotta, mely megegyezett a megfigyelők idejével. Tíz hónap múlva megérkezik az Alfa
Centaurihoz. A pilóta viszont Garrard-időt tartott, és a dolog kezdett olyan látszatot ölteni, hogy ő
sohasem érkezik meg.

Ez a lehetetlenség elég valószínű volt. Valami - majdnem bizonyosan a fény sebességét túllépő
gyorsítás eddig nem sejtett, az emberi metabolizmusra gyakorolt mellékhatása, mely hatást a
robotokkal végzett próbarepülések során nem tudtak tanulmányozni - jócskán felgyorsította Garrard
szubjektív időérzékelési képességét.

Amint a naptár belseje energiát kezdett kibocsátani, a másodpercmutatót lassú remegés fogta el.
Hétezer-negyvenegy, hétezer-negyvenkettő, hétezer-negyvenhárom... 7058-nál tartott, amikor a
mutató a következő fokra kezdett ugrani. Percekig tartott,

míg átugrotta a pici távolságot, és még ennél is tovább, mire teljesen megnyugodott. Csak ezután
következett a hang.

Tik. Teljes mozdulatlanságban, de lázasan kezdett számításokat végezni. Minthogy nagy számok
elgondolása tovább tart, mint a kicsiké, a két "tik" között eltelt idő közelebb állhat a 7200-hoz, mint
a kapott 7058-hoz. Egy gyors visszaszámolással megkapta, amit akart: a hajó ideje szerinti egy
másodperc megfelel két Garrard-órának.

Az ő ideje szerint tehát két teljes órán át számolt? Nem látszott kétségesnek. Vagyis hosszú út áll
előtte.

Hogy pontosan milyen hosszú, attól azért maga is meglepődött. Az idő alaposan lelassult a
számára, mégpedig 7200-ad részére. Ezek szerint 6 72 000 hónap múlva érkezik meg az Alfa
Centaurihoz.

Ami annyi, mint...

Hatezer év !

II.

Garrard még hosszú ideig ült bénult mozdulatlanságban, a verejték Nessus-ingében, amely miatt
még lehűlni sem tudott. Persze nem volt semmi, ami sürgette volna.

Hatezer év. Élelemre, vízre, levegőre ugyan nem lesz gondja, akár hatezer, akár hatvanezer évig
sem; mindaddig, míg az üzemanyag tart, a hajó mindazt előállítja, amire szüksége van... az
üzemanyag pedig önmagát táplálja. Még ha három objektív, hajóidő szerinti másodpercenként
akarna is enni, nem kellene attól tartania, hogy elfogy az élelem... (Akkor jutott eszébe, hogy ez
persze képtelenség, hiszen a hajónak a rendelés felvétele után több másodpercnyi időre lenne
szüksége az étel elkészítésére és feltálalására, tehát Garrard-idő szerint legfeljebb naponta egyszer
ehet.) A készletek előállításának e módjával a mérnökök jó előre kiküszöböltek számos katasztrófát
a DFC-3 fedélzetén.

Arra azonban senki sem gondolt, hogy valamilyen mechanizmus segítségével Garrardot is
korlátlan ideig karbantartsák. Hatezer év múlva csupán vékony porréteg marad belőle a DFC-3
közömbösen csillogó, vízszintes felületén. Holtteste még megmarad egy ideig - hiszen a hajó
belseje steril -, de aztán könyörtelenül felfalják a baktériumok, melyeket maga hozott be az
emésztőrendszerében. Amíg él, szüksége van ezekre a baktériumokra, melyek fontos szerepet
játszanak B-vitamin-szükséglete előállításában, de mihelyt megszűnt egy élő pilótára jellemző
bonyolult és kényesen kiegyensúlyozott szervezet lenni, felfalják, mégpedig lelkiismeret-furdalás
nélkül.

Garrard tehát meghal, még mielőtt a DFC-3 túl messzire kerülne a Soltól; és amikor a hajó 12
000 esztendő múlva visszatér a Földre, neki már a múmiája sem lesz a fedélzeten.

Miközben mindezt hideg fejjel végiggondolta, érthetetlen borzongás fogta el, mely csak nem
akart csillapodni; valami sietség és izgatottság volt benne, mégsem az a fajta borzongás volt, ami az
embert halálos ítélete megértésekor elfogja. Szerencsére nem volt olyan heves, mint az előző
emocionális roham, és amikor két "tik" után elmúlt, nem hagyott benne mást, mint kétkedést.

És ha ez az időnyúlási effektus csak mentális? Lehet, hogy teste egyéb funkciói a hajó idejét
követik; Garrard egyelőre nem győződött meg az ellenkezőjéről. Ha igen, akkor mozogni is csak a
hajó ideje szerint tud, és a legegyszerűbb feladatokat is csak hónapok alatt képes végrehajtani.

Ha így van, akkor viszont életben marad. Az Alfa Centaurira érve agya ugyan hatezer évvel
öregebb lesz, s talán annyival bolondabb is, mint a teste, de élni fog.

Ezzel szemben, ha testi funkciói ugyanolyan gyorsak, mint időérzékelése, akkor nagyon
óvatosnak kell lennie. Csak lassan mozoghat, a lehető legkisebb erőkifejtéssel. Itt van például egy
egészen egyszerű kézmozdulat, amivel felemelünk egy ceruzát: a ceruza nyugalmi helyzetéből kb.
60m/sec2 gyorsulással kerül át ismét nyugalmi helyzetbe, de közben ugyanekkora lassítást is
végzünk. Ha Garrard ugyanilyen módon, a hajó ideje szerint akarna egy egykilós súlyt felemelni,
akkor Garrard-idő szerint mintegy 4800m/sec2 gyorsulást kellene alkalmaznia, vagyis 450 kp erőt
kellene kifejtenie.

Elsősorban nem is arról van szó, hogy ez lehetetlen - csak éppen akkora erőt kellene kifejtenie,
amellyel akár egy bedöglött dzsipet is eltolhatna. Csupán alkarja erejével fel sem tudna emelni egy
ceruzát; ehhez a hátizmaira is szüksége lenne.

Az emberi test pedig nem alkalmas hosszú időn keresztül ekkora erő kifejtésére. Még a
legerősebb profi súlyemelő sem képes teljes erőbedobásra a nap minden percében.

Tik. A naptár jelzett újra; ismét eltelt egy másodperc. Vagy újabb két óra. Ami azt illeti, egy
másodpercnél többnek, de két óránál kevesebbnek tűnt. A szubjektív idő nyilván rendkívül
bonyolult mérték: Még ebben a mikroidejű világban is - Garrard legalábbis úgy érezte, itt valami
ilyesmi működik - a két jelzés között eltelt idő rövidebbnek tűnik, ha belemélyed valamilyen
problémába. Ez jól is jön az ébrenlét időtartama alatt, de valódi segítséget csakis akkor jelent, ha
teste többi része nem az agya szerinti időt tartja. Ellenkező esetben rendkívül aktív s talán nem is
elviselhetetlen intellektuális életet élhet hosszú évszázadokig az ébrenlét óráiban, és szerencsére
csaknem ugyanannyi időt át is fog aludni.
 Mindkét probléma - vagyis hogy teste mennyi erőt képes kifejteni, és hogy szelleme mennyi
ideig képes megpihenni - együttesen jelentkezett gondolatai előterében, miközben még mindig
tehetetlenül ült ágyán, s teljesen összekeveredtek. A "tik" után a hajó - legalábbis az a része, amit
Garrard beláthatott - ismét mozdulatlanságba merevedett. A gépzaj - már amennyire megítélhette -
nem változtatta frekvenciáját, sem amplitúdóját. Még mindig nem vett levegőt. Nem mozdult, nem
változott semmi.

Az a tény, hogy rekeszizmában és mellkasában még mindig nem észlelt változást, arra a
következtetésre vezette, hogy teste nyilván a hajó idejét tartja, különben oxigénhiány következtében
már régen nem tudna magáról. Ez a feltevés magyarázatot adott arra a két, elviselhetetlenül hosszú,
látszólag indokolatlan érzelemkitörésre is, amefyektől annyira szenvedett: mindössze arról volt szó,
hogy belső elválasztású mirigyei válaszoltak intellektuális problémáira. A felfedezés, hogy nem
lélegzik, pánikba ejtette, és megpróbált felülni. Agya már meg is feledkezett erről a két impulzusról,
amikor azok lassacskán lejutottak idegeihez, mirigyeihez és izmaihoz, és bekövetkezett a tényleges,
fizikai pánik. Magához térve, ülő helyzetben találta magát, bár a termelődő adrenalin meg-
akadályozta, hogy a valóban bekövetkező mozgást észlelje. A későbbi borzongás - mely enyhébb
volt, és látszólag azzal a felfedezéssel függött össze, hogy teste még jóval az út befejeződése előtt
meghathat - tulajdonképpen testének válasza volt agya jóval korábbi parancsára; az izgalom, amit
az időeltérés számolása keltett benne.

Ezek szerint óvatosan kell bánnia még a látszólag hideg és intellektuális impulzusokkal is -
különben mirigyei később hosszasan és vehemensen fognak válaszolni. A következtetés
elégedettséggel töltötte el, és Garrard ezt az érzést szabadjára engedte; abból nem lehet baj, ha
néhány óráig elégedettnek érzi magát, a mirigyes elégedettség pedig még jó szolgálatot is tehet, ha
esetleg mentális depresszióban éri. 6000 év alatt még bőven lesz alkalma arra, hogy időnként
elkeseredjék; tehát erősítenie kell az elégedettség érzését, s a lehető leghosszabb kifutási időt kell
engedélyeznie az utóérzeteknek. Lesznek percek, amikor erőt vesz rajta a pánik, a félelem, a
lehangoltság, s ezek jelentkezését szigorú szabályokkal kell megkötnie, különben Garrard-idő
szerint öt, hat, talán tíz órán át is a poklok mélyére taszítják.

Tik. Ez most nagyon jó volt: két Garrard-óra eltelt minden nehézség nélkül, s szinte észre sem
vette. Ha megszokja, nem lesz olyan kellemetlen ez az utazás, mint ahogy először gondolta. Hosszú
időt fog alvással tölteni, az ébrenlét órái alatt pedig korlátlan lehetősége lesz a kreatív
gondolkodásra. Egyetlen hajónap alatt többet gondolkodhat, mint a Föld bármely filozófusa egész
életében. Ha kellőképpen fegyelmezi magát, egyetlen gondolat tüzetes végiggondolására akár egy
évszázadot is szánhat, és a következő gondolatra még mindig ezer éve marad. A tiszta észnek
micsoda fegyverzetét sorakoztathatja fel hatezer év alatt! Ha megfelelően tud koncentrálni, a hajó
ideje szerint reggeli és ebed között megoldhatja a Gonosz problémáját, és a hajó egyetlen hónapja
alatt magyarázatot találhat az eredendő bűnre!

Tik. Nem mintha Garrard meg lett volna győződve arról, hogy logikai készsége vagy akár
józansága sértetlen marad az út végéig. Kilátásai még mindig sivárak voltak. De talált bizonyos
lehetőségeket. Egy pillanatig elfogta a sajnálkozás, amiért nem Haertel, hanem ő kapott ilyen
lehetőséget...

Tik. ...hiszen az öreg nyilván jobban ki tudná használni, mint ő. Ez a helyzet olyan embert kíván,
aki otthonosan érzi magát a matematika legfelsőbb régióiban, és jól ki tudja használni az időt.
Ennek ellenére, Garrard már-már úgy érezte...

Tik. ... hogy ő is megtesz mindent, és izgalomba jött a gondolattól, hogy - feltéve, hogy megőrzi
alapvető józanságát - visszatérhet...
 Tik.

...a Földre tíz földi hónap múlva, mégpedig évezredek tudásával, ami messze túlszárnyalja...

Tik. ...Haertel vagy bárki más tudását... Tik.

...akinek csupán egy emberöltő áll rendelkezésére. Tik. A kilátás felvillanyozta. Tk. Még az óra
ketyegése is barátságosabb. Tk. Most biztonságban érezte magát tk a mozgási tilalommal sem
törődött tk hiszen már tk megmozdult tk és nem tk esett tk baja tk tk tk tk tktktktktktktktktk...

Ásított, nyújtózkodott és felállt. Azért nem kell olyan elégedettnek lennie. Még sok a megoldásra
váró kérdés, mint például az, hogy míg magasabb rendű idegközpontja valamilyen tisztán filozófiai
problémát boncolgat, hogyan fejtse ki azt a fizikai erőt, amit a hajón adódó feladatok
megkövetelnek. És ráadásul...

És ráadásul, éppen az imént mozdult meg.

Mi több, bonyolult mozgássort végzett, normális idő alatt!

Még a naptárra sem nézett, már tudta, mit fog látni. Mialatt azon örvendezett, hogy mirigyes
eredetű elégedettsége olyan hosszúra nyúlik, észre sem vette, legalábbis tudatosan nem, hogy a
naptár felgyorsult.

Isten veled, hatalmas etikai rendszer, mely törpéket csinál a görögökből! Isten veled,
számítások örökkévalósága, mellyel zsebre vághatta volna Dirac számításait. Isten veled, Garrard-
kozmológia, amely az a dimenziós térben lótó-futó vízhordó fiúvá alacsonyítaná a Mindenhatót!

Isten veled, te másik nagy téma, melyet még az egyetemen akart kidolgozni, nevezetesen a
szeretem fázisait, amelyek a legszigorúbb számítások szerint is legalább 48-ra tehetők. Garrard soha
nem jutott tovább húsznál, és épp most vesztette el az utolsó alkalmat is arra, hogy újra elővegye a
témát.

A mikroidő, amelyben eddig élt, elveszett; mindössze néhány objektív perccel azután, hogy a
hajó gyorsulása leállt, és ő magához tért. A hosszú intellektuális kínlódás és a rákövetkező mirigyes
reakció nem eredményezett semmit. Garrard ideje most egybeesik a hajó idejével.

Visszaült az ágyra, s nem tudta, csalódottságot vagy megkönnyebbülést érezzen-e. Egyik sem
elégítette ki igazán, s végül csak az elégedetlenség maradt. Amíg tartott, a mikroidő elég
kellemetlen volt; de most elmúlt, és minden újra megszokottá vált. Hogy végezhetett Brownnal és
Cellinivel egy ilyen átmeneti állapot? Hiszen kemény emberek voltak, saját megfigyelései szerint
keményebbek, mint ő. És ő mégis túlélte. Vagy jön még valami más?

És ha igen - vajon mi lehet az?

Választ persze nem kapott. Könyökénél, a műszerfalon, melyet iszonyatos félelmének első
pillanatában félrelökött, a naptár folyamatosan ketyegett. Már nem hallotta a gépek zaját.
Természetes ritmusban lélegzett. Könnyűnek és erősnek érezte magát. A hajó nyugodt volt, csendes
és változatlan.

A naptár mind gyorsabban és gyorsabban ketyegett. Közeledett, majd elmúlt az első óra a hajó,
azaz a fénysebességen túli repülés ideje szerint.
 Tik. Garrard meglepetten nézett fel. Az ismerős hang ezúttal a kismutató ugrását jelezte. A
percmutató máris túljutott a félórát jelző ponton. A másodpercmutató iszonyú sebességgel
száguldott körbe; mialatt nézte, úgy felgyorsult, hogy a szem már nem volt képes követni. ..

Tik. Újabb óra. És máris eltelt egy félóra. Tik. Még egy ára. Tik. Még egy. Tik. Tik. Tik, tik, tik,
tik, tktktktktktktktktk...

A naptár mutatói mind gyorsabban forogtak körbe, amint az idő száguldani kezdett Garrarddal.
És a hajó nem változott. Ott állt szilárdan, sértetlenül. Amikor a napot jelző tű is a láthatatlanságig
felgyorsult, Garrard rájött, hogy ismét képtelen megmozdulni - és bár a teste könnyű volt, mint egy
kismadáré, érzékein keresztül semmi sem állt össze egésszé. A szoba zümmögni kezdett, egyre
vörösebbé vált; vagy nem is, mintha...

De már nem látta a folyamat végét; nem engedték, hogy a makroidő csúcsáról lenézzen, ami felé
a Haertel-féle út elvezette.

Tetszhalálba merevedve hanyatlott hátra.

III.

Hogy Garrard nem halt meg, mégpedig röviddel azután, hogy a DFC-3 túljutott a fény
sebességén, csupán a véletlenek sorozatának volt köszönhető; de Garrard erről semmit sem tudott.
Sőt nagyon hosszú ideig egyáltalán nem tudott semmiről, csak ült mereven, és bámult,
metabolizmusa szinte a semmire süllyedt, agya is alig-alig működött. Időről időre átvonult rajta egy
alacsony szintű metabolikus hullám, éppen hogy válaszul valamiféle életösztönre, de itt olyan
alapvető életjelenségekről volt csupán szó, amelyek a tudatáig már nem jutottak el. Ez volt a
tetszhalál állapota.

És mégis, mihelyt a megfigyelő megérkezett, Garrard feléledt. Nagyon keveset értett abból, amit
látott, érzett; csupán egyvalami volt világos előtte: a gyorsulásnak vége - és ezzel együtt az idő őrült
váltakozásának is -, és az egyik ablakon át erős fény áramlik be. Az út első szakasza véget ért.
Környezetének ez a két változása keltette életre.

A valami (vagy valamik), ami öntudatra ébresztette... Mi is volt? Semmi sem volt. Valami
törékenység, ami teljesen körülvette az ágyát. Nem, nem is valami, inkább élő élőlény, vízszintesen
felépített, amely kört alkotott körülötte. Nem, talán többen voltak. Vagy részekből álló felépítmény.

Rejtély, hogy került a hajóra, de ott volt. Vagy ott voltak.

- Hogyan tud hallani? - szólalt meg hirtelen a lény. Hangja vagy hangjuk egyenletesen jött, nem
meghatározott irányból, hanem a tér minden pontjából kiindulva. Garrard ebben semmi rendkívülit
nem talált.

- Én - mondta -, illetve mi... a fülünkkel hallunk. Innen.

Válasza, melyben akaratlanul is oly sok magánhangzó szerepelt, nevetségesen hangzott.

Eltűnődött, vajon miért beszél ilyen furcsa nyelven.

- Mi-ők igyekeznek téged a te ilyesmidhez igazítani a hangot - mondta a lény. A hajó nagy
könyvtárából egy könyv nagy dörrenéssel az ágy melletti asztalra esett. - Sokszor próbáltuk már itt
is meg ott is. Te vagy a Garrard-lény. Mi-ők a clinesterton beademung, sok szeretettel.
 - Sok szeretettel - visszhangozta Garrard. A nyelvet, amit beszélt, a beademung furcsán
használta; de Garrard most sem találta indokoltnak, hogy a beademung beszédét helytelennek
érezze. - Te... ti-ők az Alfa Centauri lakói? - kérdezte tétován.

- Igen, hallottuk az iker rádióhullámokat az ajándék-nyílásokon túlról. Mi-ők igyekeztek, hogy a

Garrard-lény a legnagyobb csodálattal megértse az ikreket, halkan és hangosan. Hogyan hallod?

A Garrard-lény ezúttal megértette a kérdést.

- Hallom a Földet - mondta. - De nagyon halk, és nem mutatkozik.

- Igen - mondta a beademung. - Harmónia, bár nem elsődleges, mint a miénk. A Mindent-
Felemésztő a szeretőkre figyel ott, nem a rádióhullámokra. Hadd figyelmeztesselek téged-titeket, a
rodalent beademung és más testvérek és szeretők a .csatorna mentén, ami fontos a Garrard-lénynek.

Garrard úgy találta, hogy minden nehézség nélkül megérti ezt a beszédet. Felrémlett benne, hogy
egy nyelvet a saját logikája alapján megérteni - anélkül hogy magában angolra fordítaná - más
körülmények között csak hosszú gyakorlás után lenne képes. Pillanatnyilag azonban az agya azt
mondta: "Hiszen ez angol !", és az is volt. Az ajánlat, amit a clinesterton beademung az imént tett,
végtelenül szívélyes volt, és ő viszonzásul tele volt tisztelettel és szeretettet, ami kellemes volt neki
is és a beademungennek is; ehhez nem volt szükség magyarázatokra. '

Ezután sok hajó találkozott, és a Garrard-lény felfogta a beademungen harmóniáját, a Mindent-

Felemésztő szeretetének harmóniájában elhagyta hajóját a sok ajándéknyíláson át, mialatt a
beademungen megmutatta neki őket-az övéit.

Azt is megpróbálta elmondani, miért nem szerette a gyorsítást, amely csak az időt és a teret
zavarta meg, és képtelenségeket csinált. A rodalent beademung felfogta a gyorsítást, de nem zavarta
őt-őket. Akkor a Garrard-lény megtudta, hogy az időt felemésztették, és újra hallania kell a Földet.

- Én neked-nekik a legteljesebb szeretettel - mondta a beademungennek. - Csodálni fogom az

Alfa és a Proxima Centauri rádióhullámait "a Földön, mint a mennyországban". Mosta gyorsítást
én-másik meg kell próbálni, és legyőz, és csodálni kell egy teremtményt, mely inkább csend.

- De majd újra alászállsz - mondta a clinesterton beademungen -, miután imádtad a Földet.

Téged szeret az Idő, a Mindent-Felemésztő. Mi-ők várják ezeket a másokat.

Garrard tulajdonképpen nem hitt ebben, de azt felelte:

- Igen, mi-ők egy másik sugáron újra megkeresik a beademungent. A legnagyobb szeretettel.

A beademungen erre a csodálat megkülönböztetett jelét mutatta, és a gyorsulás megkezdődött.

Az ajándék-nyílásokkal és a Garrard-lénnyel ellátott hajóban ő-a másik látta, hogy az iker
rádióhullámok elválnak.

És már itt is volt újra a tetszhalál.

IV.

Amikor az apró fény kigyulladt Garrard tetszhalott agyának végtelen kamráiban, a hajh már
mélyen bent járt az Uranus pályáján. S mivel a Nap még mindig nagyon távoli és kicsiny volt, nem
sok hatolt át belőle az ablakon; tehát még legalább két órán keresztül semmi sem térítette magához.
 A számítógépek türelmesen vártak rá. Ha akarná, már befolyásolhatná is őket: akár vissza is
vihette volna a hajót a Földre. De a számítógépeket arra az esetre is beprogramozták, ha ő halott
lenne, mire a DFC-3 visszatér; adtak hát neki egy teljes hetet, amit akár alvással is tölthetett, és
visszavették az irányítást. Egy különleges csatornán megkezdték a rádiójelek sugárzását.

Egy óra múlva gyenge jelzések érkeztek vissza. Csak az irányt jelezték, hanghatás nem
jelentkezett a DFC-3 fedélzetén - de ennyi is elég volt ahhoz, hogy a hajó ismét mozgásba jöjjön.

Garrard erre már felébredt. Agyát még mindig a tetszhalál jeges tajtékja borította; annyit
mindenesetre látott, hogy a kabinban semmi sem változott, kivéve az asztalon heverő könyvet...

A könyv. A clinesterton beademung dobta oda. De mi a csoda az a clinesterton beademung? És ő,

Garrard, miért sír? Ennek semmi értelme. Halványan rémlett benne valami, a Centauri-ikrekkel
kapcsolatos...

...az iker rádióhullámok...

Micsoda szavak ! Mintha görög tövük lenne, de hiszen ő nem tud görögül... És különben is,
miért beszélnének a centauriak görögül?

Előrehajolt, és megnyomta a gombot, amely felhúzta az ablak redőnyét; az ablak valójában

átlátszó ernyő mögé rejtett teleszkóp volt. Néhány csillagot látott, és az egyik oldalon valami
halvány fényt, ami akár a Nap is lehetett. Egy óra körül egy borsószem nagyságú bolygó jelent meg
az ernyőn, kétoldalt kis kitüremkedésekkel, hasonlóak a teáscsésze füleire. Kifelé a DFC-3 nem
haladt át a Szaturnusz pályáján, az akkor a Nap másik oldalán volt. Ezt a bolygót azonban nem
lehetett mással összetéveszteni.

Garrard hazafelé tart - és még él, és észnél van. Vagy nem? Ezek a fantazmagóriák a
centauriakról - még mindig a hatásuk alatt van - nem éppen elméje épségére vallottak. A hatás
azonban gyorsan múlt. Amikor az élménydarabokat összerakva rájött, hogy

a beademung többes száma beademungen, már nem vette komolyan az egészet. A görögül
beszélő centauriak nyilván nem képezhetik a többes számot a német nyelv gyenge többesének
mintájára. Az egész a saját tudatalattijából származhatott.

De akkor mit talált a Centauri csillagjainál?

Nem talált választ erre a kérdésre, csak valami zagyvaságot a szeretetről, a Mindent-
Felemésztőről és a beademungenről. Lehetséges, hogy nem is látta a Centgurus csillagokat, mert
teljes húsz hónapon át hidegen feküdt, mint valami hal.

Vagy 12 000 esztendőn át? A gyorsítás annyira megzavarta az időt, hogy azt sem tudta, hol tart
az objektív idő. Lázasan kapcsolta be a teleszkópot. Merre van a Föld?

12 000 év múltán...

A Föld ott volt. Persze, jött rá azonnal, ez nem bizonyít semmit. A Föld több millió éves; 12 000
év semmiség egy bolygó életében. A Hold is a helyén volt, mindkettőt ott látta a Nap túlsó oldalán,
de azért a teleszkóp legerősebb fokának beállításával tisztán kivehetőek voltak. Garrard még azt is
megfigyelhette, hogy Grönlandtól kissé keletre napsütésben fürdik az Atlanti-óceán; a számítógép
tehát az ekliptikával 23 fokos szögben, a Föld északi féltekéjére hozza le a DFC-3-at.
 A Hold sem változott. Még azt a fehér fényfoltot is látta rajta, a Naptól csillogó földi óceán
visszfényét, ami valójában magnézium-hidroxid jelzőfény volt; még az űrutazás hajnalán szórták le
a Mare Vaporumra, s tőle délre az a fekete pont csak a Moniliuskráter lehetett. De még ez sem
bizonyít semmit. A Hold sem változik. Az ember rárakta porréteg évezredekig ott maradhat - ugyan
mi fújná el a Hold felszínéről ? A Mare Vaporum jelzőfénye több mint tízezer km2 területet borított
be; többé el nem homályosodik, még az ember sem befolyásolhatja legalább egy évszázadig - sem
véletlen ül, sem szándékosan. Ha port hintesz egy atmoszféra nélküli világra, az a por ott is marad.

Ellenőrizte a térképen a csillagokat. Nem mozdultak el; miért is tették volna 12 000 év alatt? A
Göncölszekér Alfa- és Béta-csillagai még mindig a sarkcsillag felé mutattak. A Drákó, mint eddig
is, hatalmas szőnyegként terült el a két Medve, a Cepheus és a Cassiopeia között. Ez a konstelláció
csak annyit árult el, hogy a Föld északi féltekéjén tavasz van.

De melyik esztendő tavasza ?

Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a kérdésre meg is találhatja a választ. A Hold árapályt idéz elő
a Földön, az akció-reakció mindig azonos és ellentétes. A Hold nem tud úgy halőst gyakorolni a
Földre, hogy ne az hasson vissza önmagára - és ez a visszahatás a Hold szögnyomatékaiban
jelentkezik. A Hold Földtől mért távolsága évente mintegy 1,5 cm-rel nő. Vagyis 12 000 év alatt ez
a távolság már csaknem 183 métert tesz ki.

Meg lehet ezt mérni ? Garrard nem hitte, de azért elővette a csillagászati táblázatokat, a
körzőket, és rajzokat készített. Eközben a Föld mind közelebb került. Mire az első számítások
végére ért - melyek nem hoztak eredményt, hiszen a tűrés nagyobb volt, mint a kérdéses távolság -,
a Föld és a Hold már olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a teleszkóp segítségével sokkal
pontosabb méréseket lehetett végezni.

Ami, persze - jött rá hamarosan -, teljesen fölösleges. A számítógép ugyanis nem valami
megfigyelt nap vagy bolygó útmutatása alapján hozza vissza a hajót a Földre, hanem egy előre
kiszámított pontba érkezik le. A számítógépbe nem táplálták be azt a feltételezést, hogy a Föld és a
Hold nem lesznek e pont közelében, mikor a DFC-3 visszatér. Az a tény, hogy a Föld látható innen,
máris elég bizonyíték arra, hogy az út nem tartott tovább, mint ahogy azt előre kiszámították.

Ez semmi újat nem mondott Garrardnak; csak időközben elfelejtette. Annak, hogy elkezdett
számolni, voltaképpen egyetlen oka volt: agyának egy rejtett zuga, mely már magától működött,
kitartóan számolt tovább. Réges-régen, még amikor a hajónaptár idejét akarta megtudni, kényszerítő
erejű számolásba fogott, s most úgy tűnt, a számolás még mindig tart. Ezért veszélyes az efféle
mentális mechanizmus beindítása, és íme, az eredmény: a teljesen hiábavaló csillagászati
számítgatásokkal való vesződés.

A belátás gyógyító erejűnek bizonyult. Otthagyta a számításokat, mire agya mélyén is leállt a
mechanizmus. Már húsz hónapja zakatolt agyában, és Garrard el tudta képzelni, milyen örömmel áll
le - éppúgy, ahogy húsz hónappal ezelőtt beindult.

Rádiója recsegni kezdett, majd aggódó hang szólalt meg benne:

- DFC-3, DFC-3! Garrard, hall engem? Él? Már mindenki izgalomban ég idelent. Garrard, ha
hall engem, szóljon valamit!

Haertel hangja volt. Garrard úgy csapta össze a körző szárait, hogy a tű felsértette a 26~ tenyerét.

- Itt vagyok, Haertel. DFC-3 a földi állomásnak. Itt Garrard. - és aztán, maga sem tudta, miért,
hozzátette: - A legnagyobb szeretettel.

Miután túlestek a ceremónián, Haertel óriási érdeklődéssel figyelte az időeffektusokról szóló

beszámolót.

- Ez nyilván kiszélesíti az a dimenziós teret, amelyben eddig dolgoztam - mondta. - De azt

hiszem, ezt betudhatjuk a transzformációnak. Ha tényezőkre tudjuk bontani, talán kiküszöbölhetjük
a pilótára tett hatást. Majd meglátjuk.

Garrard elgondolkodva rázogatta whiskyjét. Az ütött-kopott irodaépületben, Haertel szűk kis

szobájában kényelmetlenül öregnek, beszorítottnak érezte magát.

- Nem hinném, Adolph, hogy ez helyes. Azt hiszem, ez mentette meg az életemet mondta.

- Hogyhogy?

- Elmeséltem, hogy egy ,idő után úgy éreztem, mintha meghalnék. Sokat olvastam, mióta itthon
vagyok, és rájöttem, hogy a pszichológusok sokkal kevesebbet tudnak az ember személyiségéről,
mint maga vagy én. Mi a fizika tudósai vagyunk, tehát azon a világon törjük a fejünket, ami a
bőrünkön kívül van - olyasvalamin, ami megfigyelhető, ugyanakkor nem változtatja meg az
alapvető dolgokat. De ez a régi, szolipszista álláspont nyilvánvalóan nem helytálló. Személyiségünk
valójában erősen függ külső környezetünk valamennyi tényezőjétől, a bőrünkön kívül található kis
és nagy dolgoktól. Ha az embert valamilyen módon el lehetne vágni minden kívülről jövő,
érzékelhető dologtól, az illető személyisége két-három perc alatt felbomlana. Tatán meg is halna.

- Idézőjel bezárva, aláírás: Harry Stack Sullivan - jegyezte meg Haertel szárazon. Vagyis?

- Vagyis - folytatta Garrard - gondolja csak el, milyen egyhangú környezet egy űrhajó belseje.
Merev, mozdulatlan, változatlan, élettelen. Az átlagos bolygóközi repülés során egy ilyen
környezetben még a legkeménykötésűbb űrhajós is megkergülhet olykor - olykor. Nyilván
ugyanolyan jól ismeri a tipikus űrhajóspszichózist, mint én. Az ember személyisége
hozzámerevedik a környezetéhez. Aztán helyrejön, mihelyt a hajó visszatér, és ő ismét kapcsolatba
lép a többé-kevésbé normális világgal.

A DFC-3 fedélzetén azonban én sokkal szigorúbban el voltam vágva a külvilágtól. Nem

nézhettem ki az ablakon - gyorsításban lévén -, és amúgy sem láttam volna sem

mit. ' Minden kapcsolatom megszakadt az otthonnal, hiszen gyorsabban haladtam a fény
sebességénél. Aztán rettenetesen hosszú ideig mozdulni sem bírtam, ráadásul az átlagos űrhajós
számára az egyetlen változatosságot jelentő műszerek is sokáig álltak.

Miután az idő gyorsulni kezdett, még lehetetlenebb helyzetbe kerültem. Elismerem, a műszerek
végre elmozdultak - de egy idő után már annyira felgyorsultak, hogy le sem tudtam olvasni őket. Az
egész helyzet nagyon zorddá vált - és én gyakorlatilag meghaltam. Megszilárdultam, akárcsak a
hajó körülöttem, és így maradtam a gyorsítás teljes időtartamára.

- Ezek szerint - szólt közbe Haertel fagyosan - az időeffektusok meglehetősen ellenségesek

voltak a maga számára.

- De léteztek, Adolph. Figyeljen ide. A maga gépei szubjektív időt tartanak; folyamatos görbék
mentén, váltakozva haladnak előre a nagyon lassútól a nagyon gyorsig, és gondolom, megfordítva.
íme, az állandó változás állapota. Nem volt olyan erős, hogy kihozzon a tetszhalál állapotából, de
ahhoz elég volt, hogy ne pusztuljak el végképp, ahogy szerintem Brownnal és Cellinivel történt. Ők
tudták, hogy le tudják állítani a gyorsulást, ha eljutnak odáig; megpróbálták és meghaltak. De én
tudtam, hogy csak ülnöm kell,

és ki kell bírnom, és óriási szerencsémre, a maga szinuszgörbét követő idővariációja elég

változatos volt ahhoz, hogy végül túléljem .

- Értem! - mondta Haertel. - Ezt érdemes lesz végiggondolnom. Bár nem hinném, hogy a
bolygóközi utazás ettől népszerűbbé válna !

Vékony ajkát csücsörítve ismét hallgatásba burkolózott. Garrard hálásan kortyolt egyet italából.

Haertel végül mégiscsak megszólalt:

- Miért izgatja magát azokon a centauriakon? Hiszen kiválóan elvégezte a feladatát. Nem arról
van szó, hogy hős - minden bolond tud bátran viselkedni -, de úgy látom, gondolkodott is, míg
Brown és Cellini nyilván csak reagáltak. Vagy lappang valami titok amögött, amit azon az
ikercsillagon talált?

- Igen - felelte Garrard. - De már elmondtam magának. Amikor a tetszhalálból magamhoz tértem,
valamiféle műanyag palimpszeszt voltam, amire bárki bármit ráírhatott. Saját, megszokott földi
környezetem irdatlan távolságban volt. Az akkori környezetem pedig csaknem olyan merev, mint
mindig. Amikor a centauriakkal találkoztam - ha valóban találkoztam, mert ebben már egyáltalán
nem vagyok biztos -, ők lettek világom legfontosabb része, és hogy megérthessem őket,
személyiségem is megváltozott. Ez ellen a változás ellen nem tehettem semmit. Meg is értettem
őket. De az, aki őket megértette, nem ugyanaz az ember, aki most magával beszél, Adolph. Most,
hogy visszatértem a Földre, már nem értem azt az embert. Még angolul is úgy beszélt, hogy az
számomra érthetetlen. És ha én nem értem akkori önmagamat - mert nem értem, és nem is hiszem,
hogy az ugyanez a Garrard volt -, hogyan számolhatnék be akkor magának vagy a központnak a
centauriakról? Egy korlátozott környezetben találtak rám, és abba belépve, engem is
megváltoztattak. Most, hogy már nincsenek itt, minden elhomályosult; még azt sem értem, miért
gondoltam, hogy angolul beszélnek!

- Megnevezték magukat?

- Hogyne - mondta Garrard. - Ők voltak a beademungok. - Milyenek voltak?

- Nem láttam őket.

- Akkor... - hajolt előre Haertel.

- Hallottam őket. Azt hiszem. - Garrard vállat vont, és ismét kortyolt egyet. Otthon volt, és ez
már maga elégedetté tette.

De képlékeny agyában hallotta a hangot: A Földön, mint a mennyben; aztán egy másikat, amely
talán az övé volt (miért gondolt rá úgy, hogy "ő-a másik" ?) : Később, mint gondolnátok.

- Adolph - mondta -, ennyiből áll az egész? Vagy innen még továbbmegyünk? Mennyi időbe
telne, míg egy jobb csillagközi hajót megépíthetnénk, egy DFC-4-et? - Sok-sok évbe - felelte
Haertel mosolyogva. - Ne aggódjon, Garrard. Maga visszajött, s ez önmagában nagyobb
teljesítmény, mint a többieké; senki sem kívánja, hogy újra útnak induljon. Alig hiszem, hogy a
maga életében új hajót építenénk, de ha mégis, nem küldjük fel azonnal. Nagyon keveset tudunk
arról a játszótérről, amit odakint talált.

- Pedig mennék - mondta Garrard. - Nem félek tőle, visszavágyom. Most, hogy már tudom,
hogyan viselkedik a DFC-3, újra kivinném, és hoznék magának megbízható térképeket,
hangszalagokat, fotókat.

- Valóban azt hiszi - kérdezte váratlan komolysággal Haertel -, hogy újra kiküldhetnénk a DFC-
3-at? Garrard, azt a hajót miszlikre fogjuk szabdalni, ez alapfeltétele a DFC-4 megépítésének.
Magát pedig nem engedjük el többé. Nem akarok kegyetlen lenni, de nem merült fel magában, hogy
ez a vágy, amely a visszatérésre sarkallja, talán valami poszthipnotikus szuggesztió eredménye? Ha
így van, akkor annál veszélyesebb lehet mindannyiunk számára, minél inkább vissza szeretne
menni. Magát éppoly alaposan meg fogjuk vizsgálni, mint a hajót. Ha ezek a beademungok azt
akarták, hogy visszatérjen, volt is rá okuk - nekünk pedig meg kell tudnunk, mi az az ok.

Garrard bólintott, de tudta, hogy Haertel figyelmét nem kerülte el szemöldökének apró
rándulása, sem az, hogy homloka redői elmélyülnek, s összehúzódnak azok az apró izmok, melyek
megakadályozzák, hogy könnyei kigördüljenek; de a szomorúság már kiült az arcára.

- Ezek szerint - mondta -, ne mozdulj!

Haertel arcára udvarias zavar ült ki. De Garrard már nem tudott mondani semmit. Visszatért az
emberiség közös idejébe, és többé már nem fog kilépni belőle.

Bár halványan még rémlett benne valamiféle ígéret, ami nyomot hagyott lényének abban a
részében, ami még képes volt a szeretetre.

NAGY ERZSÉBET FORDÍTÁSA

BARRY N. MALZBERG : A RÓMA NEVŰ GALAKTIKA

John W. Campbell emlékére

Ez nem novella, csak néhány feljegyzés. A novellát igazából nem is lehet megírni, mert szerves
része korának, amely pedig távoli, és csakis saját nyelvi vagy egyéb eszközeivel válhat
hozzáférhetővé az érzékek számára.

A darab tehát a fenti okok folytán, s még másokén, amelyek még egy ilyen őszinte vallomáshoz
is túl személyes jellegűek, alig több egy értelmezési láncnál, mely valami légiesebb tartomány felé
nyújtózkodik... és, akár a szerző, nem tudni, milyen véget ér.

A novella kifejezetten sokat merítene abból a két cikkből, amelyeket a néhai John Campbell nem
sokkal korai, 1971. július 11-én bekövetkezett halála előtt irt, s amelyek még ugyanabban az évben
jelentek meg vezércikként az Astounding/Analog című magazinban, amelyet 33 éven át
szerkesztett. A keltó közül a második alighanem az utolsó olyan írás, amely az ő neve alatt látott
napvilágot. Mindkét írás egy fekete galaktikáról szól, amelyet egy neutroncsillag beroppanása hoz
létre, egy oly hihetetlen nagyságú implózió, hogy a nyomában elszabaduló gravitációs erők
magukba szippantanák a fényt, sőt a teret és az időt is; A Róma nevű galaktika az ő címe, nem az
enyém, és ő az, akinek a képzeletében megszületik egy űrhajó, amely foglyul eshet egy ilyen fekete
galaktikában, és azután képtelen kijutni onnan... mert a szökési sebességének meg kellene haladnia
a fénysebességet. Minden ismert és ismeretlen űrútvonal ide, ebbe a galaktikába vezetne, de el egy
se. Íme, a Róma nevű galaktika.

Képzeljenek most el egy fénysebességnél gyorsabb űrhajót, amely betéved ebbe a fekete
galaktikába, és képtelen kijutni onnan. Betévednie könnyű volna, de legalábbis elkerülhetetlen,
tekintve, hogy a fekete galaktika egyik legfőbb jellegzetessége éppen a láthatatlansága, és máris ott
van hajónk foglyul ejtve. Ettől kezdve a történet gerincét a legénység erőfeszítéseinek a leírása
adná, ahogy szabadulni igyekeznek. A hajó neve Skipstone. Építési éve: 3892. Ötszáz ember lelte a
halálát, amíg egyáltalán fölemelkedhetett az űrbe, de ez a kor még kevesebbre tartja az emberéletet,
mint a miénk.

Ettől a ponttól magamra hagyatván, azt hiszem, jobban érdekelne az alkalmazkodás problémája,
mint a szökés kérdése. Hogyan rendezkedjünk be kényelmesen a világegyetem előszobájában;
kiszolgáltatottság az elemeknek - szép széles, iróniával kikövezhető irodalmi zsákutca. Csakhogy
semmi köze a sci-fihez. A science fiction Hugo Gernsbackkel kezdődik, aki megmutatta nekünk a
technológiai holtpontról elvezető utakat. így legyen.

IV.

Annyira érdekes volt az anyag, hogy már ettől a néhány feljegyzéstől is az inamba szállt a
bátorságom, arra meg végképp gondolni se mertem, hogy csiszolt stílusú, kerek írásművel
próbálkozzam. Van nekem saját, külön bejáratú fekete lyukam: a magánéletem mozdult meg
bennem a hallgatóságot kereső közlési vágy (ugyan, ki figyelne oda?); a lányaim akármikor jobban
kiszámított és kiadósabb robbanást produkálnak, mint bármiféle neutroncsillag, és a pulzárok
hangja eltörpül amellett a muzsika mellett, amelyet ilyen szép, tiszta nyári kedd délutánokon itt,
queensbéli házunk ablaka előtt, az Ozone Park Akvadukt versenypálya indítóhelyén felbődülő
autómotorok húznak a fülünkbe. "Elég a lélegzetelállító feltevésekből, elég a végtelen távlatokból,
kvazárok fickándozásából és a spirális csillagködök halálos szorításából küldözgetett
menetrendszerű kinyilatkoztatásokból - mutathattam volna rá. - Tudom, persze, hogy mindig
akadnak olyanok, akik éppen ott bukkannak rá a végső igazságra, de én nem tartozom ezek közé.
Én inkább arra szánnám életem hátralevő éveit (tessék, már megint kitört belőlem melodramatikus
hajlamom), hogy megértsem ennek a kispolgári városnak a csöndes agóniáját vagy Ridgefield
Parkot, hogy az egyre nehezebb és nehezebb gázokat produkáló, megnyújtott maghasadási időről
már szót se ejtsek." Tényleg, egészen belelovaltam magam ebbe, amíg egyszerre csak fel nem ötlött
bennem, hogy Ridgefield Park örökké olyan titokzatos marad, mint a csillaguk, s hogy dőreség
volna sutba dobni a végtelent pusztán azért, hogy a konkrét nyomába szegődjek, aminek ugyanúgy
nem férhetek a lényegéhez halálom napjáig.

Így hát mégis a novella mellett döntöttem, vagyis e feljegyzések mellett, bár nem minden
izgalom nélkül, jóllehet az izgalom föl nem zaklatott, s kedvemet sem szegte, mert az életem
néhány odavetett jegyzet élet helyett, és Ridgefield Park sem más, mint Trendtop felületes
munkamodellje, amelyben mindazonáltal több ezer ember él, akik nem tudják megkülönböztetni a
jobb kezüket a baltól, no meg jó sok szarvasmarha.

V.

3895-öt írunk. A Skipstone nevű űrhajó, amely kutatóútra indult a Tejutat övező kisebb -
nagyobb galaktikákba, belezuhan egy neutroncsillag fekete galaktikájába, és örökre nyoma vész.

Kapitánya, aki az egyetlen élő tudat a hajó fedélzetén, női parancsnok, Lena Thomas. Igen, a
hajótérben valóban ötszáztizenöt kocsonyás pácba dugott halott utazik, amelyekre az út végén
meztelen gamma-sugarak várnak. Igen, valahol a homályos jövőben ezek a sugarak majd
meggyorsítják a testek helyreállítását. És valóban, a raktár egy másik zugában ott lapul hét képzett
mérnök porhüvelye, férfiak és nők vegyesen, akiket elhanyagolható kényelmetlenség árán életre
Vehetne lehelni, és akik nemcsak kitűnő tanácsokkal szolgálhatnának Lenának bármilyen felmerülő
műszaki kérdésben, de társasággal is a hosszú és komor órákra, amíg a Skipstone röpte tart.

De Lena nem használja őket, és szükségét sem érzi. Igen jól képzett és hozzáértő, legalábbis, ami
ennek a próbarepülésnek a rutinfeladatait illeti, és érzi, hogy ha külső segítségért folyamodik, azzal
csak a gyöngeségét árulja el, amit nyomban jelentenének a hivatalnak, ezt pedig az előmenetele
bánná. (Ebben nem is téved; a hivatal mind biológiai, mind vizuális értelemben ellenőrzése alatt
tartja a hajó minden félreeső zugát; Lena semmi olyat nem láthat vagy tehet, ami azonnal meg ne
jelenne a lenti számítógépeken; nem lennének jó véleménnyel róla, ha külső segítségre
hagyatkozna.) A bebalzsamozottak irányában már másképp érez; ahogy ott zötykölődik a
tachyonikus hajtómű gigászi erejével száguldó űrhajó rakterében, lelkiállapota mintha nem sokban
különbözne azokétól: őket ugyan megfosztották a tudatuktól, de ez a körülmény jószerivel elhanya-
golható a hiperűrben; és ha bármi módon áthatolhatna a titokzatos aurán, amely körülveszi őket,
minden bizonnyal szóba elegyedne velük. A dolog úgy áll, hogy kénytelen beérni képzeletbeli
beszélgetéssel, amit hosszú, tétlen időszakok követnek, amikor a monitorokat figyeli, a hiperűr
szivárványívét, a spektrum torzulását, és egy árva szót se szól.

Nem, ez a szótlanság ez sehogy se megy, és valóban, Lena időnként folyamatos motyogásba fog,
még ha csak önmagának is. Erre már csak azért is szükség van, hogy a történet ne legyen híjával a
dialógusnak; a drámai cselekmény legfőbb hordozója a közvetlen jellemzés, és az a parancsoló
kényszer, amely Lenát időről időre a hatalmába keríti, hogy szavakba öntse lelkiállapotát és az
űrhöz való viszonyát, amelyet éppen meghódít, nagyszerűen megfelel ennek az igénynek.

Eme beszélgetések közben, mondani is fölösleges, gyakran szól a bebalzsamozottakhoz:

- Nézzétek - mondja nekik, némelyik nyolcszáz éve halott, mások csak néhány hete,
mindahányan gondosan felstószolva a raktérben, szép rendben, az életükben betöltött társadalmi
rang és aszerint, hogy mekkora vagyont sikerült összeharácsolniuk, amelyből megengedhetik
maguknak ezt a procedúrát, remélvén, hogy visszanyerik az életet -, nézzétek, mi folyik itt! -
mondja Lena, és a hajóablakokon túlra mutat, ahonnan ragyogó fénysugarak vetülnek a csuklójára,
a színek vibrálnak a levegőben, a szeme kikerekedik, a pillantása őrült ebben a fényben, ami nem
azt jelenti, hogy Lena elméje elborult, hanem hogy maga a hiperűrbeli állapot abnormális, mert itt a
Michelson-Morley-féle effektus jelenti a valóságot mind pszichikai, mind fizikai értelemben. - De
hisz feküdhetnék én is holtan a raktérben, és lehetnétek ti itt, a pilótafülkében, és nézhetnétek,
ahogy a színek egymásba pörögnek, hisz egyre megy, a fénysebesség fölött már minden mindegy -
és tényleg, a tachyonikus hajtómű tekergő, csuszamló hatása olyan, hogy a beszéd pillanatában,
amit Lena mond, igaz.

A holtak élnek, az élők halottak, a valóság síkjai elmozdulnak, és egymásba gabalyodnak, amint
Lena az imént helyesen megjegyezte; ha nem tudná, hogy évekig tartó keserves gyakorlással és
fegyelemmel készítették fel tudatukat erre az egyetlen célfeladatra, mint ahogy ő is keserves, bár
másféle gyakorlással és fegyelemmel készült fel a maga feladatára, Lena megnyomná a megfelelő
gombokat, és szép sorjában kieregetné a holtakat az űr valamivel tágasabb koporsójába, vagyis
olyasmit tenne, amit csak végveszélyben, végső szorongatottságban volna szabad, és ami azt
eredményezné, hogy visszatérte után haladéktalanul elbocsátaná a hivatal. Az ötszáztizenöt halott
nem akármilyen rakomány; végül is ők fizetnek a kísérletért, és a legnagyobb tapintattal kell velük
bánni. - A legnagyobb tapintattal fogok veletek bánni - mondja Lena a hiperűrben -, és a világ
minden kincséért meg nem válnék tőletek, szűk kis börtönöm apró csomagocskái - és így tovább,
énekel és kántál, miközben a hajó alig több mint egymillió mérföldes sebességgel halad
másodpercenként, soha el nem érve a végsebességet egyre gyorsulva; és mégis, leszámítva a
színeket, a hányingert, az érzékcsalódást okozó ringást, saját fokozódó őrületét, egyáltalán a történet
helyét és idejét, ülhetne akár a Lexington sugárút alatti metróvonal valamelyik helyi vonatában is,
csúcsforgalomban, lassan a 86. utca felé haladva, egy ritmusban a koncentrikus körökben terjedő
ájulással, amely a város bélcsatornáinak forró leheletétől kerülgeti a szerelvény utasait.

VI.

Lena huszonnyolc éves. Majdnem kétezer évvel vagyunk előre a jövőben, amikor az ember a
Tejút negyven bolygóján vetette meg a lábát, teljesen benépesítette a Naprendszert, minden erejével
a fénysebesség túllépését célzó kísérleteket folytat, hogy meghódítsa a többi galaktikát is - és e kor
orvostudománya szinte semmivel sem haladta meg a mi korunkét, az emberi élet tartama alig
valamivel tolódott ki, és nem sikerült megszüntetni az emberiség azon betegségeit sem, amelyeket
ma mint örökletes betegségeket ismerünk. A bebalzsamozottak többsége nyolcan-kilencven körül
volt; néhányuk, a legfrissebb esetek közül talán száz, de az átlag életkor még mindig valamivel
nyolcvan alatt van, és a többségük rákban, szívrohamban, veseelégtelenségben, agyi zavarban meg
hasonlókban lelte halálát. Nem lehet nem észrevenni az iróniát abban, hogy az ember, bár
megvetette legalább a lábujját saját Galaktikájában, bár megfejtette a fénysebességnél gyorsabb
hajtómű titkát, saját biológiája rejtélyei előtt éppolyan tehetetlenül áll, mint egész történelme során,
de minden szociológus tanúsíthatja, hogy egy kultúrát éppen azok kritizálhatnak a legkevésbé, akik
benne élnek (mert tökéletesen alkalmazkodtak e kultúra minden szabályához, ideértve a kritikát is),
és Lena sem érti jobban ezt az iróniét, mint amennyire az olvasó viszont kénytelen lesz, ha élvezni
akarja a történet mélyebb és metafizikusabb iróniáját, ami pedig a következő: a nagyobb sebesség, a
tágasabb tér, a felgyorsult fejlődés, a pontosabb érzékelés bizony csöppet sem járult hozzá ahhoz,
hogy kitáguljanak a tudat és a személyiség határai, és Lena számára ez az egész fénynél gyorsabb
utazás nem más, mint kelepce.

Fontos, hogy tisztán lássuk: ez a lány nem több egyszerű technikusnál; hogy bár kitűnően érti a
dolgát, és a hivataltól több éves pilótaképzést kapott, valójában még annyi műszaki ismeretre sincs
szüksége, mint bármelyik jelenkori, friss képesítésű tudóspalántának... hogy a munkáját, amely
lényegében áruszállítással egybekötött felderítő út, akár egy serdülő is elvégezhetné; és hogy
mindama képzés és gyakorlás, amelyen átment, sem nyújt védelmet a feladatából eredő unalom és
kedélybetegség ellen.

Ha majd végzett ezzel a legutóbbi felderítő úttal is, visszatér az Uranusra, és kap hat hónap
szabadságot. Alig várja már. Örül neki. Hiszen huszonnyolc éves csak, jobb szórakozást is el tud
képzelni, mint heteken át a spektrumban hánykolódni a holtak társaságában, és van egy dolog,
amire nagyon vágyik: hogy legalább egy kis időre az lehessen, ami: fiatal nő. Nyugalomra vágyik.
Szerelemre. Szexre.

VII.

A történetbe muszáj lesz beépíteni a szexuális elemet, ha másért nem, azért, mert nő a főszereptő
(mely esetben a sterilitás semmire se jó); amellett a modern, irodalmi science fiction hagyomány
bizonyos tisztelettel bánik az emberi szükségletek és magatartásformák egész regimentjével, és már
csak azért is igen nehézkes és amatőr dolog volna, ha kihagynánk. Nyomban egész sor olcsó
lehetőség kínálja magát, amelyek biztosan nem nélkülöznék a kellő hatást: Lena, amint üres
tekintettel kibámul a hiperűr színes síkjaira, és közben maszturbál; Lena, amint zaftos
közösülésekről ábrándozik, és a mellbimbóját simogatja, a hajó meg egyre mélyebbre és mélyebbre
zuhan (amiről Lena még mit sem sejt) a fekete galaktikába; maga a fekete galaktika mint a
bekebelezés végső vaginális szimbóluma, amelynek freudi zöngéit a történet semmiképp sem
nélkülözheti... Valóban, az ember szinte látja, hogy Lena végképp kétségbeesve ebben a fekete
galaktikában, támolyogva elindul a kisemmizettek felé, hogy előráncigálja az egyik
bebalzsamozottat, és látni hátborzongató és halottgyalázó kéjmámorát, ahogy a holttest lassan
felfelé mozdul a csillogd ragacsban, és a pillantást Lena szemében, amikor majd föleszmél s
ráébred, hogy mi lett belőle... Ó, igen ! Szörnyen erőteljes jelenet volna, mint ahogy minden,
aminek a szexhez van köze, igen erőteljes az űrben (itt például kitűnően el lehet játszadozni a
hiperűrnek az orgazmusra gyakorolt hatásával; vajon ugyanolyan lesz-e, mint az általunk oly jól
ismert és becsben tartott kielégülés, vagy valami egészen más, lelohadás vagy éppen ellenkezőleg,
sosem látott. túlfűtött szenvedély?), és én egy csöppet sem haboznék, hogy kendőzetlenül
belevágjak - már tudniillik, ha képes lennék rá, hogy megírjam -, pompás összhangban a már
említett követelményekkel, hogy a történet erős és hatásos párbeszéden gördüljön.

- Az isten szerelmére - mondaná Lena a végén, miközben a halálos csapda szferikus zenéje
fojtogatná, maga alá gyűrné, ellenállhatatlanul a megsemmisülés felé sodorná -, az isten szerelmére,
hisz mindig csak erre vágytunk, egy jó, kiadás dugásra, ez űzött, hajtott ki az űrbe, csak ez járt a
tejünkben, megdöglök érte, hát nem értitek?! - És az ujjai ki-be járnának a sikamlós redők között...

Mindez azonban kivihetetlen, legalábbis abban a történetben, amiről itt mindvégig szó van. Mert
az űr igenis steril; ez a science fiction titka immár 45 éve; irodalma nem azért mentes az emberi
szexualitás ábrázolásától, mert a kiadók üzleti érdeke, a túlnyomórészt serdülő korú olvasótábor
vagy bármiféle manipuláció megkívánná, hanem egyszerűen azért, mert a csillagok közötti irdatlan
és kristálytiszta űrben a nemiségnek, visszavonhatatlanul jellegzetes és perverz emberi mivoltunk
eme kínos megnyilvánulásának az égvilágon semmi szerepe nincsen. Elgondolni is rossz, hogy
asztronautáink azért járták volna meg a világűrt, hogy visszatérve, súlyos leszállóöltözetükben
támolyogva a tisztelgő ezredesek sorfala felé, más világokról hozzanak hírt nekünk, hogy ezért
kelljen számtalan házasságnak és nagyszerű fiúnak annyi iszonyú megpróbáltatáson átmennie.
Nem, a szexualitás egyszerűen kilóg ebből a képből. Fölösleges. És Lena értené ezt.

- A szex soha eszembe se jutott - mondaná -, egyetlenegyszer sem, még a végén sem, amikor
összecsaptak a fejem fölött a hullámok, és táncolni kezdtem.
 VIII

Ezért majd valami más módot kell találnunk Lena jellemzésére, és erre akkor lesz a legjobb
alkalom, amikor a történet a kritikus pontra ér, vagyis amikor a neutroncsillag fekete galaktikája
magába szippantja a Skipstone testét. Erre a momentumra meglehetősen korán sort kerítünk, úgy az
öt-hatszázadik szó tájékán (Lena korábbi életét a hajón és a hiperűrben szerzett benyomásait majd
idősíkbontásos technikával, töredékesen beépítjük a cselekményfolyamba), és ő csak annyit fog
érezni az egészből, hogy a hajó belsejét, ahol a bebalzsamozottak hevernek, mindent átható,
nyavalyatöréses reszketés járja át, aztán úgy érzi, a mélybe zuhan.

Ha azt akarjuk, hogy az olvasó értse, mit érez Lena, be kell mutatnunk a hiperűrt és a
"kacsáztató" hajtóművet, amely mellett nyugodtan be lehet húzni a függönyöket, és elüldögélni a
kabinban. A hiperűrben nincs mozgásérzékelés, nem is lehetne, hisz a Skipstone hajtóműve olyan
szférákba röpíti a hajót, olyan sebességre gyorsítja, ahol értelmét veszti a hangról és fényről alkotott
minden fogalmunk, ahol a nyelv semmit sem fejez ki, s testünk mirigyei semmit sem jeleznek. Ha
valóban összehúzná a függönyöket (fodraik és világos színük furcsamód emlékeztet az olyan mai,
alsó középosztálybeli házak függönyeire, mint amilyenben én is lakom), akkor végképp
megfosztaná magát mindenféle érzéki benyomástól, de ezt persze nem teheti; a függönyöket szét
kell húznia a hajóablak előtt, és akkor odakint láthatja a színek énekét, amelyre korábban már
utaltam. Odabent eközben mélységes és lehangoló nyomorúság uralkodik, valami szörnyű veszteség
érzete (ez talán megmagyarázza, miért fordult meg Lena fejében, hogy exhumálja a holtakat), ami a
hiperűrnek a fizikumra gyakorolt hatásaival indokolható; de ezeket el lehet hárítani, a külső
szemlélő észre sem veszi, és a flegmatikus alkat, amilyen a kísérleti repüléseken részt vevő pilóták
többsége, tökéletesen úrrá tud fenni rajtuk. (Lena meglehetősen flegma. Talán valamivel
hevesebben reagál a stresszhatásokra, mint némelyik társa, de ez még bőven belefér a hivatal által
előírt normába, jóllehet az ellenőrzés köztudottan felületes.)

Persze a fekete galaktikába való belezuhanás gyökeresen különbözik mindettől, s éppen ez az

oka, hogy Lena érzelmi egyensúlya teljesen felborul.

A történet ezen a ponton tekintélyes adag fizikai, csillagászati és matematikai adatot igényel,
amely remélhetőleg megvett komoly tudományos alapját, anélkül hogy elriasztaná az olvasót.

Az olvasó viszolygásával ugyan fölösleges sokat bajlódnunk; a science fictiont olvasók

többnyire épp az ilyen nagy horderejű spekulációban lelik örömüket (gyakran csalódnak benne, de
legalább ugyanilyen gyakran, bizonyos idő után, már maguk sem tudnák megmondani: bánják vagy
élvezik), és még mindig tovább hajlandók efféle fejtegetéssel tölteni az idejüket, mint mondjuk
John Cheever olvasói, akik aligha szánnának ennyi időt az örökkön égő pokoltűz víziójával
fűszerezett társadalomkritikai tirádákra, amelyekkel viszont Cheever ajándékozza meg csodálóit. Ily
módon tehát minden fölösleges aggályt félretéve, ismertetni lehetne a következő tényeket, amelyek
valójában a történet szerves részét alkotnák, egyszerűen elősorolva:

Megállapított tény, hogy más galaktikákban léteznek úgynevezett neutroncsillagok, négy-

ötszázszor akkorák, mint a mi "normális" napjaink, amelyek, hogy fényüket fenntartsák,
szakadatlan nukleáris tevékenységet folytatnak, csak égnek és égnek, hogy nyomorúságos létük
rövidke tíz-tizenötezer éve múltán összeroppanjanak, hidrogénjük előbb héliummá, aztán
nitrogénné, majd egyre nehezebb és nehezebb elemekké fuzionál, míg végül az egyre fogyó energia
utáni hajsza iszonyú erejű, robbanásszerű összehúzódásban végződik, amely mindent elsöpör.

És ez valószínűleg nemcsak az illető csillagra nézve jelent végső pusztulást, hanem egész
galaktikájára, hiszen az összehúzódás keltette gravitációs erő oly mértékű lenne, hogy a szó szoros
értelmében beszippantaná a fényt. És nemcsak a fényt, de a hangot és a csillagok minden egyéb
megjelenési formáját is, bele ebbe a gigantikus szívócsőbe... Úgy, hogy a kollapszus okozta
gravitációs erő végül az egész galaktikát berántaná ebbe a tölcsérbe, és egyre mélyebbre húzná a
kihunyt csillag pislákoló, kétségbeesett szíve felé.

Számtalan spekulatív következtetésre juthatunk a neutroncsillagok létéből kiindulva márpedig

létezésük tény; jó néhány novát és szupernovát ismerünk, amelyek létrejöttüket éppen ennek az
effektusnak köszönhetik, nem a szétrobbanásnak, hanem összeroppanásnak -, hadd sorolok fel
közülük néhányat:

a) A keletkező gravitációs erők, amelyek mint a kerék küllői ágaznának szerteszét a csillagokból,
magukhoz rántanák a galaktika minden részét, amely az útjukba kerül; ugyanennek a gravitációs
mezőnek a hatására a galaktika láthatatlanná válna... Ezek az erők, amint már mondottuk, a szó
szoros értelmében feltartóztatnák és magukba szippantanák a fényt.

b) A neutroncsillag, amely úgy működik, mint valami kozmikus porszívó, azzal fenyeget, hogy
lerombolja az egész világegyetemet. Mi több, nem lehetetlen, hogy a világegyetem máris a lassú
pusztulás folyamatában van, tekintve, hogy sok száz millió napját és bolygóját szívják a jelen
pillanatban is kérlelhetetlenül maguk felé ezek az óriási örvények. A folyamat természetesen lassú
lenne, de egyelőre úgy tűnik, megfordíthatatlan. Elméletileg egyetlen neutroncsillag képes rá, hogy
felszippantsa az egész világmindenséget. És jóval több van, mint egy.

c) Fonákjára fordítva az okoskodást, lehet, hogy a világegyetem épp egy ilyen összeroppanás
terméke, amely miután gigászi, kozmikus rostokat vetett ki magából az idő egy tétova pillanatára,
amely számunkra maga az örökkévalóság, de csak egy villanás a kozmológusoknak, most magához
rántja őket. A világmindenség talán csak kozmikus véletlen.

d) Félretéve a kozmológiát, egy űrhajó, amely egy ilyen örvény, egy ilyen "fekete" más szóval
láthatatlan galaktika csapdájába esik, és bekerül a neutroncsillag központjának halálos vonzásába,
képtelen volna rá, hogy a szokásos, fénynél gyorsabb hajtóművével megkísérelje a szökést, mert a
gravitáció elnyelné a fényt, lehetetlenné válna bármiféle gyorsulás (hiszen a gyorsulás kezdetben
kisebb lenne a fény sebességévét). A gravitációs mezőből csak egyetlen módon lehetne szabadulni,
úgy, hogy közvetlenül tachyonikus sebességre kapcsolják a hajtóművet, teljesen kiiktatva a
gyorsulást... ami alighanem megőrjítené a bent ülőket, de legalábbis kizárna bármiféle tudatos
iránymeghatározást. A halott csillagból létrejött fekete lyuk a szó szerinti értelemben légüres tér az
űrben... átzuhanni lehet rajta, de aztán, mi van mögötte ?

e) Bárkit, aki ténylegesen a kihunyt csillag energiamezőbe kerül, ez a puszta tény az őrületbe
kergetne.

A fenti okok miatt Lena nem tudja, hogy belezuhant a Róma nevű galaktikába mindaddig, amíg
a hajó valóban bele nem zuhan. És abban a pillanatban Lena azonnal és menthetetlenül
megtébolyodna.

IX.

Most, hogy a műszaki adatokat felsoroltuk, és a történet döntő pillanatát - a galaktikába való
belezuhanást - sikerült megnyugtatóan előrehoznunk, az író következő dolga az lenne, hogy
érzékeltesse a fekete galaktikába való belezuhanással járó közvetlen élményeket. Tekintve, hogy
ezekről az érzésekről semmit vagy alig valamit tudunk - leszámítva azt a tényt, miszerint
nyilvánvaló, hogy a gravitáció érvénytelenítené az ismert fizikai törvényeket, sőt talán magát az
időt is, utóbbi nem lévén más, mint a fizikai lét egyik vetülete -, könnyen előfordulhatna, hogy ezen
a ponton szürrealisztikus kalandozásokba keveredjünk; Lena a falon csúszó-mászó szörnyetegeket
látna, pontosabban szólva, kétdimenziós szörnyetegeket meg a múlt felvillanó képeit; teljes
öntudatban élhetné újra végig az életét születésétől a haláláig; a szó szoros értelmében kifordulhatna
testi mivolta, mint egy használt télikabát, és képzeletben vagy valóságosan a húsával játszadozva
otromba fizikai trükköket adhatna elő; ezer életet élhetne, és ezerszer meghalhatna a verem
fénytelen, időtlen kiterjedésében... Mindez könnyedén beleférne a történet korlátai közé, és nem
vitás, hogy igen erőteljes anyaggá állna össze. Lehetne, mondjuk, pikareszk-stílusban, fejezetenként
egy-egy perverzitást vagy őrültséget adagolva - más szóval, a fejezetek szálait úgy sodornánk össze,
hogy a csomóra további adatokat függesztenénk, tovább ecsetelve a gravitációs agyrémeket és azt,
hogy a neutroncsillagok (most figyeljenek!) valószínűleg nem mások, mint a már azonosított
pulzárok, vagyis olyan csillagok, amelyeket mérhetetlen távolságokból fel lehet deríteni - de csak
hanggal, mert láthatatlanok. Az író tehát eljárhat így is, sőt bizonyára csillogna is vele; száz meg
száz hasonlót írt már, de ez a metódus alighanem fittyet hányna Lenára. Márpedig Lena szempontjai
előbbrevalóak, mint az íróéi vagy akár a szerkesztőéi. Lenát szörnyű kín gyötri. Szenved.

Ahogy zuhan, látja a holtakat, sőt hallja őket; a holtak rimánkodnak neki a raktérből: "Engedjen
el minket, hadd menjünk, hiszen élünk, szenvedünk, a kínok kínját kell kiállnunk!" A kocsonyában
felpuffadt tagjaik, kezük és lábuk ujjait nekifeszítik a vékony hártyának, amely tartja őket, és testi
leépülésük a visszájára fordult, minthogy ez a vonó sugár, amely foglyul ejtette őket, visszájára
fordította az időt; és iszonyú, szavakkal ki nem fejezhető kínok között könyörögnek Lenának; a
hangjuk zeng és bong és dübörög a lány fejében, akár valami földöntúli harang. "Engedjen el
minket! - üvöltik. - Nem vagyunk már holtak, megszólalt a harsona !" - és így tovább, de Lena
teljesen tanácstalan. Ennek a förtelmes átkelésnek csak a révésze ő; nem orvosszakértő, fogalma
sincs profilaxisról meg felépülési folyamatokról; bármit tenne, hogy kiszabadítsa őket a fogva tartó
zselatinbál, biztosan tönkretenné biológiai háztartásukat, akármi legyen is a szellemi állapotuk.

De még ha mindez másképp fenne is, még ha valóban enyhülést nyújthatna nekik azáltal, hogy
kiszabadítja őket, nem teheti, mert nem engedik saját ösztönei. A fekete lyukban, ha felkelnek a
holtak, akkor nyitván meghalnak az élők; Lena elpusztul ebben az űrben, el bizony; ezerszer is
meghat a hetvenezer év során (mert itt nincs objektív idő, a kronológiai kiterjedés a szubjektum
megítélésétől függ, így hát Lena ezer teljes életet él meg, és ezer kínkeserves halált hal), és ez
szörnyű, természetesen, de ugyanakkor felvillanyozó, mert minden halál után újabb élet vár rá,
hetven teljes év a meditációra, hogy végiggondolja helyzetét magányában; és kétszázadik halálára,
miután már eltelt tizennégyezer év (vagy kevesebb, esetleg több, hiszen minden egyes élet más,
mint a többi s, az egyik hosszú, a másik rövid), Lena fejében világosság gyúl, megérti, hogy hot
van, és hogy mi történt vele. Hogy erre a világosságra tizennégyezer esztendőt kellett várnia,
bizonyos szempontból hihetetlen, de ugyanígy mondhatnánk csodának is, mert egy végtelen
világegyetemben, ahol végtelen a Lena körül újra csoportosuló lehetőségek száma, még
tizennégyezer év alatt is igen valószínűtlen, hogy Lena rábukkanjon a megoldásra, hacsak nem
azért, mert szokatlanul erős akaratú, és mert a megélt személyiségek némelyike magas fokú
kreativitása és összeszedettsége folytán képes volt némi komoly gondolkodásra. Meg aztán van
egyféle átvitel az egymásra következő életek között, bármennyire különböznek is egymástól a
megélt egyéniségek, úgyhogy Lena fel tudja használni az előzőekben felhalmozott tudást.

A személyiségek java része persze gyönge, sőt nem egy őrült, és szinte mind gyáva, de azért nem
reménytelen az ügy; még a legrosszabban is van annyi jó szándék, hogy továbbadja a tudást, és eljő
végre a tizennégyezredik esztendő, amikor a helyzet valósága kitisztul Lena előtt, és rádöbben,
hogy mi történt, hogy mi folyik, és hogy mit kell tennie, ha ki akar jutni onnan, és így esik (majd
akkor), hogy összeszedi minden energiáját és akaraterejét, ami még megmaradt, odatámolyog a
műszerfalhoz (pillanatnyi életének hatvannyolcadik évében van akkor, egy siránkozó vénember
alakjában, aki maga is révész volt valaha), és előszólítja az egyik porhüvelyt, a főmérnököt, a
repülésirányítót. Mindeközben a holtak szakadatlanul sikoltoztak és jajveszékeltek bele a fülébe,
tizennégyezer esztendőn át halálordítás hömpölygött a raktérből, körülfogva Lenát, mint megannyi
acéllemez; és amikor a főmérnök, pontosan úgy, mint amikor legutóbb látta tizennégyezer évvel és
két héttel azelőtt, előbukkan a műszerfalból, és a gépek könnyedén zümmögni kezdenek, Lena
nagyot sóhajt a megkönnyebbüléstől, mert még ahhoz is gyenge, hogy hangot adjon örömének,
amely eltölti, hogy ebben az időtlen és fénytelen és minden okságot nélkülöző állapotban a gépezet
mégis működik. Pedig valóban működne. A gépezet mindig működik, még a súlyos, tudományosan
megalapozott történeteknek ebben a végső, legszörnyűbb változatában is. Sohasem a gépezet
mondja fel a szolgálatot, hanem a kezelői vagy szélsőséges esetekben a kozmosz.

- Mi baj ? - kérdezi a főmérnök.

A kérdés ostobasága, nevetségesen gyermeteg és oda nem illő volta ennek a pokolnak a kellős
közepén elképesztené Lenát, de még az agyát borító ködön át is belévillan a felismerés, hogy a
főmérnök, magától értetődően, nem emlékezhet a körülményekre, tehát mindent elölről e) kell neki
magyarázni. Ez elkerülhetetlen. Nyöszörgős vénemberhangján rendre elmondja neki, hogy mi
történt velük.

- De hisz ez iszonyú ! - kiált fel a főmérnök. - Kész szörnyűség ! - Azzal odabaktat az egyik
hajóablakhoz, kitekint a fekete galaktikára, a Róma nevűre, aztán ettől az egyetlen pillantástól kővé
dermed, majd szétporlad, nem mintha a gépezet felmondta volna a szolgálatot (a gépezet soha nem
mondja fel a szolgálatot, végül soha), hanem mert az újra megalkotott emberi szubsztancia
egyszerűen képtelen volt rá, hogy megmérkőzzék azzal, amit a hajóablakon túl megpillantott.

Lena most ismét magára marad, és a holtak kiáltozása folytatódik.

Azon nyomban felismervén, ami történt - tizennégyezer évi érzékelés, ha másra nem, arra talán
jó, hogy némiképp lerövidítse a reakcióidőt -, Lena ismét a műszerfal felé fordul, megnyom néhány
gombot, és elővarázsol további három porhüvelyt, mindahány mérnök, az előbbi helyettesei.
(Hasonlóságukat Jób három vigasztalójával kár lenne kihagyni, sőt módot fogunk találni, hogy itt
valahol becsempésszünk egy gyors vallási allegóriát, újabb réteggel gyarapítva a jelentést, ami
mindig hasznára válik egy becsvágyó történetnek.) Bár ezek hárman már nem olyan alapos
képzettségűek és biztos döntésűek, mint az első mérnök, azért ahhoz elég értelmesek, hogy
megemésszék Lena magyarázatát, és ezúttal megszívleljék a figyelmeztetést, hogy ne menjenek oda
a hajóablakhoz, és ne nézzek ki a galaktikára. Ehelyett csak állnak ott mereven és furcsán
meggyötört tartásban, mintha arra várnának, hogy Lena tovább beszéljen.

- Szóval - mondja Lena végül, mintha hosszú és körülményes beszélgetés végkövetkeztetéséhez

ért volna, mint ahogy ez is a helyzet -, amennyire én látom a dolgot, ebből a fekete galaktikából
csakis úgy juthatunk ki, ha közvetlenül tachyonikus meghajtásra kapcsolunk. Teljeseri kiiktatva
mindenféle gyorsulást.

A három vigasztaló lassan, komoran bólint. Az igazat megvallva, nem nagyon értik, hogy Lena
miről beszél, de hát nekik, ugye, nem volt tizennégyezer évük, hogy kizárólag ezen a kérdésen
rágódjanak.

- Hacsak maguk nem látnak valami egyéb megoldást - mondja Lena -, hacsak maguknak eszébe
nem jut valami más. Mert különben ennek itt se vége, se hossza, nekem meg már nagyon elegem
van, igazán. Tizennégyezer év éppen elég.

- Talán - próbálkozik halkan az első vigasztaló -, talán az a sorsa, a végzete, hogy itt, ebben a
fekete lyukban töltse az örökkévalóságot. Ki tudja, talán valami módon maga szabja meg a
világmindenség sorsát. Végtére is, épp maga mondta, hogy az egész talán csak egy gigászi véletlen,
nem? Lehet, hogy a maga szenvedése ad neki értelmet.
 - Meg aztán - selypíti a másik - nem szabad megfeledkeznie a holtakról sem odalent. Nekik sincs
ám könnyű dolguk, nem bizony, mi lesz, ha a zötykölődéstől életre kelnek, meg minden, aztán
zutty, egyszerre csak tachyonikus sebesség, és nekik kampec? A hivatal biztosan nem örülne neki,
és magát tennék felelőssé a hullakárért. Nem, én a maga helyében maradnék a halottakkal - fejezi be
a második, és erre mintha morajló dünnyögés hallatszana a raktér mélyéből, bár nehéz volna
eldönteni, hogy a helyeslés vagy a szörnyű kín jeléül. A holtak nem túl kifejezőek.

- Akárhogy is - szólal meg a harmadik, egy előrecsüngő hajfürtöt simítva félre a homlokából, és
elfordítja tekintetét a mindenütt jelenvaló és szörnyűséges hajóablakról -, édeskeveset változtathat a
helyzetén. Beleesett egy neutroncsillagba, egy fekete örvénybe. Az ilyesmi messze meghaladja a
korlátozott emberi képességeket és lehetőségeket. Én a maga helyében leszámolnék a sorsommal. -
Ennek a porhüvelynek egy idős tudós volt a modellje, aki a kvazárelméleten dolgozott, de most
kiderült róla, hogy valójában metafizikus alkat. - Van néhány sötét zuga a tapasztalásnak, ahova
ember nem vetheti büntetlenül a tekintetét.

- Maga könnyen beszél - feleli Lena keserűen, és a nyöszörgése tiszta glissandóba vált -, de nem
is szenvedett úgy, ahogy én. És igenis, legalább az elméleti lehetősége megvan, hogy kijussak
innen, ha elérem a szükséges sebességet gyorsulás nélkül.

- És ugyan hová jut? - kérdi a harmadik, és intően felemeli reszkető mutatóujját.

És mikor? Itt érvényét vesztette az idő és a tér minden szabálya; csak a gravitáció hat. Ennek a
napnak talán átjuthat a centrumán, de honnan tudja, hogy hol kerül ki belőle és milyen
időtartományba? Elképzelhetetlen, hogy épp a normális űrbe pottyanjon, és épp abba az időbe, amit
jelen időnek gondol.

- Nem - tódítja a második. - Ezt nem tenném. Maga meg a holtak most már együvé tartoznak, az
a sorsa, hogy velük maradjon. Mit jelent a halál? Mit az élet? A Róma nevű galaktikában minden út
ugyanoda vezet, ugyebár; ideje meg van bőven, hogy elgondolkozzon ezeken a dolgokon, és én
meg vagyok győződve arról, hogy a végén ki fog találni valami igazán érdekes és gyakorlati értékű
megoldást.

- Nos hát - mondja az első, és Lenára néz -, ha éppen tudni akarja, én meg azt mondom, hogy
sokkal nemesebb volna magától, ha itt maradna; mert ha mást nem is, azt bizton állíthatjuk, hogy a
maga állapota ad szubsztanciát és életképességet a világegyetemnek. Talán maga a világegyetem.
De hát úgyse figyel rám, úgyhogy nem vitatkozom tovább. Nem én ! - mondja kissé zsémbesen,
aztán int a másik kettőnek; mindhárman szándékosan odamasíroznak az egyik hajóablakhoz,
félrerántják a függönyt, és kinéznek, Mielőtt Lena visszatarthatná őket - nem mintha biztos volna
benne, hogy megtenné, nem mintha biztos volna benne, hogy nem éppen ezt akarta -, hamuvá
porladnak.

És Lena ismét magára marad a holtak sikolyával.

X.

Nyilvánvaló, hogy a fenti jelenet szatirikus aspektusainak a száma jószerivel végtelen, annyi bőrt
nyúzhatunk le róla a nagyobb hatás kedvéért, amennyi csak tetszik, és ez azzal a veszéllyel
fenyeget, hogy - az anyaggal bánni tudó, avatott kéz híján - a darab ezen a ponton bohózatba
bicsaklik. Minden komédiás megmondhatja, milyen végtelenül könnyű akár a legerőteljesebb, a
legborzasztóbb jelenséget trágár malacsággá vagy bohózattá zülleszteni (vagy nemesíteni)
egyszerűen avval, hogy agyonmagyarázzuk; és nehéz lesz megállni, hogy ezt a jelenetet oldásként,
mintegy komikus ellenpontul ne használjuk abban, ami végül is igencsak nyomasztó egy mese,
annál is inkább, mert mondanivalója megfestéséhez, hogy tudniillik az ember menthetetlenül
törpévé zsugorodik a kozmoszban, a lehető legnagyobb vásznat maszatolta be. (Legalábbis ez az a
mondanivaló, amit mindenképpen ki lehetne facsarni az anyagból; engem tulajdonképpen egészen
más izgat, de kérdés, hányan lesznek, akik képesek lesznek felfedezni.)

Ezen a ponton csak egyvalami mentheti meg a jelenetet és magát a történetet: ha buja fizikai
megjelenésében írjük le a fekete galaktikát, a neutroncsillagot és azt az állandóan változó hatást,
amit ezek az érzékelt valóságra gyakorolnak. Ki fogunk használni minden retorikai cselfogást,
minden tipográfiai eszközt és a nyelv és emlékezet minden nüanszát és finomságát, mindent, amit
az író csak képes felsorakoztatni, hogy leírjuk ennek a fekete lyuknak a megjelenését és hatásait,
amellyel Lena (kétségkívül eltorzult) tudatát befolyásolja. Sivár egy látvány lesz, annyi szent, de
azért nem okvetlenül reménytelen; csupán azt fogja demonstrálni, hogy az olyan fogalmaink, mint
"szép" vagy "rút" vagy "rossz" meg "jó" és "szerelem" meg "halál", alig érnek többet metaforánál,
amelynek a jelentését korlátozza, leszűkíti a fejünkben elhelyezkedő szegényes vevőkészülék; azt
fogjuk sugallni, hogy ez a fekete lyuk nem valami más vagy alternatív valóságot ábrázol, hanem az
általunk is jól ismert, egyetlen valóságot érzékelteti, csak éppen kibővítve, a végtelenségig kiter-
jesztve, azért, hogy a történet, amint az a jó science fictiontől el is várható, felvillantsa előttünk ezen
a ponton saját magunk meghaladásának lehetőségeit, lehetőségeket, mondom; mit sem törődve
olyan kérdésekkel, mint szerkesztői minősítés meg kívánatos szószám. Ugyancsak ezen a ponton
érdemes volna Lenát egy kicsit "melegebb színekkel" és "rokonszenvesebben" ábrázolni, hogy az
olvasó lássa, milyen egyedülálló és csodálatra méltó teremtés ő, micsoda bátorsággal néz szembe
megannyi szörnyűséggel, csinál végig tizennégyezer évet, kétszáz életet. Ez könnyen elvégezhető a
szokványos regénytechnikával: egyénítés a jellegzetes sajátosságok meghatározása révén, úgymint
beszédhibák, szokások, modorosságok és így tovább. Egy mindennapi elbeszélésben ilyenkor
felruháznánk őt, mondjuk, affektáló dadogással, a bal mellére egy grüberlit, a fiúja lehetne például
rendőr, húzódozhatna a politikailag rózsaszín beállítottságú egyénektől, ennyi elég is volna; ebben a
történetben azonban, már csak kibővített témája okán is, ennél többre lesz szükség: olyan eredeti
sajátságokat kell találnunk, amelyek csodálatos egyediségükben és a felkínált lehetőségek széles
skálájában már-már előrevetítik a fekete lyukat... no de mindegy. Nem számít. A dolgot meg lehet
csinálni; ez a rész, amely Lenát és Lena látomását írja le a fekete lyukról, a legrikítóbb és leginkább
megcsodált rész lesz, holott ezt lehet a legkönnyebben megírni, és biztosan tudom, hogy nekem
például semmi gondot se okozna, ha - amint már jóval előbb mondottam - ez itt egy történet volna,
és nem néhány feljegyzés történet helyett, lévén hogy a történet maga kifejezhetetlen távolban van a
mi időnktől, világegyetemünktől és eszközeinktől, és csak rövidke, pislákoló pillanatok gyér
fényében villan fel előttünk úgy, ahogy Lena látja a fekete lyukat, úgy, ahogy ő érzi a neutroncsillag
gravitációját. Ezek a jegyzetek éppen olyan közel vannak a történet látomásához, amennyire közel
Lena valaha is juthat.

Amikor lezárul ez a rész, tudható, hogy Lena döntött: automatikus lendítéssel közvetlenül
tachyonikus sebességre vált, és megkísérli a szökést a fekete galaktikából. Nem tudja ugyan, hogy
hol fog kilyukadni, és miképp, de annyit tud, hogy ezt már nem bírja tovább.

Nekikészülődik, hogy beállítsa a kapcsolókat, de ezelőtt még meg kell írni a holtakkal való
párbeszédét.

XI.

Valószínű, hogy a halottak közül valamelyik vállalkozik a szóvivő szerepére, és megjelenik Lena
előtt ebben az új térben, akárha álomban.

- Ide figyeljen - mondja majd ez a halott, 3361-ben született, 3401-ben elhalálozott, nyolcszáz
éve vár, hogy majd exhumálják egy olyan társadalomban, amely képes lesz megszabadítani a testét
a leukémiától (ebben a reményében alighanem csalatkoznia kell) -, nézzen végre józanul szembe a
helyzettel. Nem mehetünk el csak így. Inkább választjuk ezt a halált, amit már ismerünk, mint azt,
amit maga hoz majd ránk.

- Már döntöttem - feleli Lena, és az ujja a kapcsolón. - Nincs visszaút.

- Most hatottak vagyunk - mondja a fehérvérű. - Legalább ezt hagyja meg nekünk. Ebben a
galaktikában, ahol nincsen idő, egyfajta életet élhetünk, vagy legalábbis nemlétet, amiről mindig is
álmodtunk. Most mesélhetnék magának arról, mi mindent megtanultunk az elmúlt tizennégyezer
esztendő során, de hát, persze fölösleges, úgysem értené. Megtanultuk például a rezignációt.
Korszakalkotó felismeréseink voltak. Magának ez persze magas.

- Nekem semmi sem magas. Semmi az égvilágon. Csak éppen nem számít.

- Ellenkezőleg, minden számít. Még itt is van következmény, okság, az emberiesség, a felelősség
érzete. Hiába veszti érvényét minden fizikai törvény vagy akár az élet maga, az emberi természet
kategorikus imperatívuszától még itt sem szabadulhatunk. Vannak érvényes abszolútumok.
Egyszerűen hitszegés volna, ha megpróbálnánk a szökést.

- Az Ember sohasem adhatja föl - mondja Lena -, azért Ember, hogy küzdjön, hogy maga
irányítsa a sorsát. Még akkor is, ha rossz, de elviselhető állapotból a végső megsemmisülés felé
vezet az ólja, mert ez a végzete. - Ezen a ponton talán kissé magasröptű a dialóg. Nem baj, ebben
van az ereje. Éppen ez a konvencionális életszemlélet egy női jellemben, éppen ez az, amely még
egy újabb ironikus réteget visz föl a történet vázéra, és szüksége is lesz rá, ha valóban azt akarjuk,
hogy több legyen cirkuszi csudabogarak fölvonultatásánál, tűnő furcsaságok foszló
fantáziaszöveténél... mert az irónia létjogosultságot, hitelt ad neki. - Nem érdekelnek a halottak -
mondja Lena. - Csakis az élők.

- De hát a világegyetem - érvel tovább a halott -, legalább arra gondoljon, ha másra nem. Ezzel
az elhamarkodott döntéssel, hogy áttör a fekete lyuk központján, könnyen elszakíthatja az idő
végtelen fonalát, szétszaggathatja magát a tért. Mindent tönkretehet, A múltat, a jelent és a jövőt. A
robbanás nyomán végtelen kiterjedésűre tágulhat az örvény gravitációs mezeje, és az egész
világmindenséget beleránthatja a lyukba.

Lena a fejét rázza. Tudja, hogy a halott nem más, mint újabb kísértő, csak ravaszabb, mint az
előzőek, és hullaszerű, álarcot öltött.

- Hazudsz - mondja neki. - Ez is csak a Róma nevű galaktika egy újabb trükkje. Csakis
magamnak tartozom felelősséggel, senki másnak. Itt most nem a világegyetemről van szó.

- Ez durva leegyszerűsítése a dolgoknak - mondja a leukémiás, mert látja, hogy Lena habozik, és
érzi a győzelmét -, ezt maga is éppoly jól tudja, mint én. Ne higgye, hogy minden maga körül forog.
Maga nem Isten, Isten nincs is, legalábbis itt nincs, és még ha volna is, nem maga volna az. Találja
már meg végre a helyes arányokat.

Lena csak nézi a halottat, az meg őt; és ahogy egymásba villan a tekintetük, Lena meglátja a
halott sötét szemében a neutroncsillag fakó fénypászmáinak világánál, hogy csak egyetlen mozdulat
választja el őket valami mélységes együvétartozástól, valami visszavonhatatlan egybeolvadástól...
és ha csak egyetlen pillanatig hallgatja még a holtat, belezuhan azokba a szemekbe, akár a
Skipstone a fekete lyukba; nem bírja tovább, nem lehet, hogy... nem szabad elveszítenie a hitét,
hogy igenis van valamiféle elválasztó vonal a halottak és az élők között, s hogy ez tartalmat és
tartást jelent, hogy az élet nem olyan, mint a halál, hanem valami más, mert ha ebben sem hisz már,
önmaga létét tagadja... és akkor gyorsan, gyorsan, mielőtt tovább tépelődne, megnyomja a
megfelelő kapcsológombokat, amelyek azon nyomban a fény hatalmán túlra ragadják a hajót; és
akkor a megszámlálhatatlan nap robbanása elől, amely mind csak a szíve talán, arcát a karjába rejti,
és felsikolt.

És a halott vele sikít, és ez a sikoltás nem örömsikoly, ahogy szikrányi idővillanásban megél
poklot, életet s elmúlást, és a kettejük sikolya egymásba ölelkezik, miközben a Skipstone átcsordul
az újra megtalált fénybe.

XII.

Mondani is fölösleges, a történet befejezése nyitott.

Lena talán visszajut saját terébe és idejébe, és kiderül, hogy ez az egész nem volt más, mint a
valóságra húzott tok. De éppígy lehet, hogy valami másságba vezet az útja. Vagy mondjuk
egyáltalán ki se jut a fekete lyukbál, hanem ott marad örökre, a Skipstone meg bolygóvá válik a
neutroncsillagnak ebben a csőszerű világegyetemében, és az első vagy az utolsó lesz azoknak a
bolygóknak a sorában, amelyek belezuhannak elpusztult napjukba. Ha a történet jól felépített, ha a
több értelmű jelentés alapját megvetettük, ha a műszaki adatok megállják a helyüket, ha az anyagot
sikerült megfelelően képszerűvé tennünk... nos, ha mindez megvan, teljesen mindegy, mi történik
Lenával, a Skipstonenal vagy a halottakkal. Bármilyen befejezés jó (esz. Bármilyen megteszi, és
biztos, hogy érzelmileg ki fogja elégíteni az olvasót.

És mégis, van egy befejezés, ami viszont kötelező.

Ez a befejezés teljesen nyilvánvaló az író számára, aki nem írja meg, nem tudja megírni ezt a
történetet, de ha mégis megírná, ő bizony csakis erre a következtetésre vezetné ki, erre, amely
igazából az összes előbbi eredője, világos összegezése, a szöveg önnön testéből fogant elsőszülött
gyermeke.

Hát hagyjuk, hadd legyen neki.

XIII.

Az idő és a tér végtelenjében minden lehetséges, és amikor kiokádja őket magéból a fekete lyuk,
amikor kibukfenceznek ennek a neutroncsillagnak a végbélnyílásán (még véletlenül sem fogok
kihagyni egyetlen freudi utalást sem), Lena és a halottak vállalják ezt a végtelenséget, és
részesülnek a korlátlan lehetőségek áldásában. Egyszerre csak az Antares csillaghalmazban találják
magukat, pislákolva, akár egy villanykörte; aztán meg már a Sirius szívében járnak, a Nagy Kutya
csillagképben, ötszáz torok sikolt a raktérből; most meg az ókori Róma tárul eléjük, és látják Jézust,
ahogy kínlódva kaptat fölfelé a Kálváriára, hátán a kereszt... és megint újabb, képzeleten túli
galaktika következik, holt világ, milliárd fényévre a Tejúttól, százezer lakható bolygó, és
mindegyiken ott a Kálvária... és nem elég nekik, még mindig nem elég.

De mert emberi lények, nem részesülhetnek a végtelenből; csak abból, amit befogadni képesek.
Az író tudatából fogantatván nem részesülhetnek olyasmiben, amit ő maga sem tud, ami felé ő is
csak tapogatózik. Az író tudatának foglyaiként, létének börtönéből nem szabadulhatván, aminthogy
az író sem szabadulhat halandóságának Skipstone-hajójából, Lena és a halottak az 1975-ös
esztendőben bukkannak elő az örökkévalóságból, a New Jersey állambeli Ridgefield Park városába,
és ott beköltöznek a tizenötezer lelket számláló Jakosság porhüvelyeibe, és megtelepszenek, most is
ott vannak, ott élnek az olajfinomítók tövében, bóklásznak a Főutcán, beülnek a Rialto színházba,
vásárolnak a szupermarketekben, ölelkeznek és párosodnak ágyaik beroppant világmindenségében,
most is, ezen az éjszakán, ebben a pillanatban, miközben egy merő véletlen, a szerző, aki maga is
egy közülük, kigondolja őket.

Elképzelhetetlen, hogy valaha is eljöjjenek Lena és a halottak ide, New Jerseybe, Ridgefield
Park családi házaiba abból a Róma nevű galaktikából... de még ennél is elképzelhetetlenebb, hogy
mi, mindannyian összesereglünk majd korunk Ridgefield Parkjaiból, és nekifogunk, hogy
megépítsük a nagy gépeket, amelyek majd a csillagokba röpítenek, és némelyik halált hoz ránk,
mások életet, megint mások meg egyáltalán semmit, de a gépek nem fognak leállni egy pillanatra
sem, csak mennek tovább, egyre előre, akárcsak mi - a magunk módján.

GÖMÖRI PÉTER FORDÍTÁSA

 John Varley - A medencében

Uram, a használt szervek bankjában soha semmit ne vegyen. És ha már a jó tanácsoknál tartunk,
fogadjon még egyet: amíg fel nem ér a Vénuszra, ne vegyen előre semmit.
Bárcsak én is vártam volna. De még a szabadságom előtti hetekben elindultam vásárolni
Copratesben, véletlenül beestem az egyik kis bankba, és pillanatok alatt egész jó áron rám
tukmáltak egy infraszemet. Márpedig ott rögtön meg kellett volna kérdeznem magamtól: mire jó a
Marson egy infraszem?
Gondoljon csak bele. A Marson senki se hordja. Ha éjszaka látni akar, sokkal olcsóbban
hozzájuthat egy infraszemüveghez. És ha feljön a Nap, egyszerűen leveszi. Vagyis ez a szem
kizárólag egy Vénuszról visszaérkezett turistáé lehetett. Azt persze nem kötötték az orromra, mióta
ázott a kádban; inkább arról kezdett szövegelni a szivar mézesmázos hangon, hogy egy iciri-piciri
tanár bácsié volt, aki soha… jó, jó. Nyilván ön is hallott már ilyen szöveget.
Bárcsak ő maga is eltakarodott volna a komppal, mielőtt elindultam Venusburgból. Ismeri
Venusburgot: gőzölgő mocsarak városa, foszlott szállodákkal, ahol már attól priuszos lesz az ember,
ha csak végigmegy az utcán, egy vagyont veszít a játékbarlangokban, megveheti az ismert világ
minden gyönyörét, és őskori szörnyetegekre is vadászhat - alig félórás mocsári bricskázás a
várostól, és máris puskavégre kaphatja a büdös posványban fetrengő bestiákat. Ismeri? Akkor
nyílván azt is tudja, hogy órákkal később - amikor kikapcsolják az összes holoképet, s a telep
visszavedlik egy sötétségben kuporgó, nyolcszázfokos, ezüstös és közönséges kupolarengeteggé,
amelyben akkora a nyomás, hogy még a gondolatára is fejfájást kap az ember, amikor becsukják az
összes turistacsalogatót - minden különösebb nehézség nélkül rábukkan valamelyik kölcsönző-
ügynökségre az űrrepülőtér körül, és szó nélkül aláveti magát a kötelező orvosi vizsgálatnak.
Elfogadják a Mars-valutát is. A Solar Express Cardért még kezet is csókolnak. Csak lépjen be
nyugodtan, ne habozzon.
Bár…
Amikor leszálltam Venusburgban, olyan boldog voltam, mint egy tengeri kagyló, hogy működik
az én szépséges infraszemem; de alig egy-két óra múlva még jobban örültem, hogy elértem a napi
kompjáratot. Mire leszálltunk Cui-Cuiban, már kezdett derengeni, hogy valami nincs rendjén. Egy
szinte észrevehetetlen apróság; épp csak egy halvány beszűrődés a jobb oldali perifériás
látómezőben. De akkor még egy vállrándítással elintéztem. Cui-Cuiban csak három óránk volt, mert
a komp indult tovább Last Chance-ba. Kicsit körül akartam nézni. Eszem ágában se volt ezt a kis
időt is testszervizben tölteni, amíg megcsinálják a szememet. Gondoltam, ha Last Chance-ban még
mindig rakoncátlankodik, majd ott beállíttatom.
Cui-Cui egyébként valamivel jobban tetszett, mint Venusburg. Végre nem éreztem olyan
számkivetettnek magam. Venusburg utcáin egy a tízhez, hogy valódi emberrel találkozunk; a többi
kilenc csak holofilm, amit csak azért vetítenek, hogy kicsit színesítse a képet, és ne legyen olyan
érzésünk, mintha az utcák teljesen üresek lennének. Hamar belefáradtam a jampecruhás stricik
kerülgetésébe, akik lerázhatatlanul próbálták rám sózni a nőjüket vagy a fiújukat. Minek? Csak
egyszer nyúljon hozzá egy ilyen szépfiúhoz vagy örömlányhoz.
Cui-Cuiban az arány fele-fele volt. És valahogy nem a dekadens korrupció érződött mindenütt,
hanem az előretolt bástya harckészültsége. A nyolclábú, gülüszemű sárkányok se zavartak, pedig
állandóan ott ólálkodnak a város körül; tudom, már csak ezek emlékeztetnek arra a pasasra, aki
nevet adott a városnak. Oké, gondoltam magamban, bár nem valószínű, hogy rajongott volna érte a
pasas, ha egy ilyen nyolctonnás tündérke, mint egy tank, csak úgy átgyalogolt volna rajta.
Mindenesetre még a cipőmet is alig tudtam besározni, a komp már indult is tovább. Közben a
szemproblémák is tisztázódtak. Egyszóval mehettem Last Chance-ba.
Last Chance: lám, a neve is azt sugallja, hogy utolsó alkalom; szó szerint kellett volna érteni. És
minden okom meg is volt rá. Mielőtt bevetettem magam a vadonba, még egy utolsó vásárlást
csaptam, hogy kiegészítsem a készleteimet. Az elkövetkező napokban nem lesz levegőkút minden
sarkon, ezért úgy határoztam, hogy robotkulit viszek magammal.
 Ilyet még bizonyára nem látott. A robotkuli a modern tudomány válasza az ósdi hátizsákra. Vagy
öszvérkaravánra, bár ha egy ilyen masina megindul, önnek is bizonyára eszébe jutnak a régi
filmekben látható szafáriszolgák, akik bálákkal a fejükön elmaradhatatlanul kutyagolnak a nagy
fehér vadász urak mögött. A masina mindössze egy pár fémlábból áll, amely pontosan ugyanolyan
hosszú, mint az ember lába, a felszerelés a tetején van, és csak egy köldökzsinórral csatlakozik a
gerincoszlopunkhoz. Vénusztüdővel maximum öt napig bírja ki az ember; a robotkuli segítségével
négy hétig.
A doki, akitől megvettem, ott helyben fölparancsolt a műtőasztalra, hogy felnyissa a hátamat,
betegye a Vénusz-tüdőt, aztán pedig rákapcsolja a robotkuli tankjából kikandikáló levegőcsöveket.
Kell ennél ragyogóbb alkalom, amikor megkérhettem volna, hogy vizsgálja meg a szememet is?
Nyilván meg is tette volna, mert miután bekapcsolta a robotkulit, átvizsgálta és nyomáspróba alá
helyezte a tüdőmet, nem kért semmit. Kérdezte, hol vettem, mondtam, a Marson. Erre elismerően
kotkodácsolt egyet. Aztán még figyelmeztetett, hogy a légnyomást soha ne hagyjam nagyon
lesüllyedni, mindig ellenőrizzem a műszeren, mielőtt kilépek a nyomáskiegyenlítőből, még ha csak
egy-két percre megyek is ki a szabadba. Megnyugtattam, hogy mindent tudok, és óvatos leszek.
Közben beépítette a fémkonnektort a fenekembe, bedugta az idegvégződéseket, és végül
rákapcsolta a robotkulit. Elölről-hátukról kipróbálta, elvégezte a műszeres vizsgálatokat, aztán azt
mondta, hogy mehetek.
Én meg nem kértem, hogy a szememet is vizsgálja meg. Egyszerűen eszembe se jutott. Igaz,
hogy még nem voltam a bolygó felszínén, tehát nem is volt alkalmam működés közben kipróbálni.
Ó, persze világosban is kicsit másképp láttam. Más színe, sokkal kisebb árnyéka volt mindennek, és
az egész kép valahogy elmosódottabb volt, mint a másik szememmel. Na előbb az egyiket csuktam
be, utána a másikat, rögtön láthattam, micsoda különbség van közöttük. De ennek ellenére nem
jutott eszembe.
Így hát másnap felszálltam a komp fedélzetére, hogy megkezdjem az egy hétre tervezett
kirándulást Lodestone-ba, a Fahrenheit-sivatag közelében levő bányászvároskába. Igaz, még mindig
rejtély volt előttem, hogy lehet megkülönböztetni a Vénuszon egy sivatagot bármi mástól. De égtem
a vágytól, hogy kiderítsem, bár mindjárt az elején kissé elkedvetlenített, hogy a kompon alig
lézengtünk, mégis két jegyet kellett vennem: egyet magamnak, egyet a kulinak. Hirtelen eszembe
jutott, hogy az ölembe is vehetném ezt az átkozott masinát, de a légipályaudvaron tízperces
kísérletezés után felhagytam a próbálkozással. Csupa él, csupa szúrós szög volt ez a masina, és
igencsak hosszú útnak néztünk elébe. Tehát fizettem. De ez az extra kiadás bizony komoly éhrágást
jelentett.
Ahogy közeledtem úticélomhoz, egyre kisebb távolságokat tettem meg, viszont egyre
valószínűtlenebbnek látszott, hogy valaha odaérek. Cui-Cui kétezer kilométerre van
Venusburgtól, és már csak ezer kilométer volt Lodestone-ig. Lodestone után akadozik a légi
közlekedés. Mindenesetre rájöttem, hogyan határozzák meg a vénuszbeliek a sivatagot. Sivatag az a
hely, ahol még nem laknak emberek. Mindaddig, míg kapok rendszeres kompjáratot, addig nem
értem oda.
Az utolsó komp egy Prosperity nevű parányi településen rakott ki. Lakosságát tekintve hetvenöt
emberből és egy vidrából állt a városka. Amikor megláttam a főtéri medencében hancúrozó vidrát,
holoképnek néztem. Szegényes helynek látszott, sehogy se fért a fejembe, hogy honnan van pénzük
valódi medencére, valódi vízzel. De a jelek szerint volt. Csupa átmeneti épületből állt az egész
város, csak a talajkutatók ellátására emelték. Végre megértettem, hogy tud egy ilyen városka máról
holnapra felszívódni, ha a talajkutatók továbbmennek. Az üzlettulajdonosok egy perc alatt
összekapják a cókmókjukat, és elpucolnak. Minden van ezekben a határvároskákban, és még sincs
semmi: egy a százhoz a turista esélye, hogy valódi képet kapjon a benti állapotokról.
Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy Prosperityben csak egyetlen kompjárat van:
az, amelyikkel jöttem. Más irányba semmi nem közlekedik. Vagyis, gondoltam boldogan, nincs más
hátra, bérelnem kell valamit, aztán irány a sivatag. Ebben a pillanatban teljesen elsötétült a szemem.
Emlékszem, bosszús lettem; sőt, több volt az, mint puszta bosszúság. Iszonyatosan dühbe
gurultam. Pedig ekkor még csak apró kellemetlenségnek gondoltam, nem is csapásnak. Naivul azt
hittem, hogy mindössze egy-két órát meg valamennyi pénzt kell elvesztegetnem rá, és kész.
Hamarosan beláttam tévedésemet. Megkérdeztem a jegyárusítót (pontosabban mindez a kocsma-
patika árkádjai alatt történt, mivel Prosperityben nincs légipályaudvar), tehát megkérdeztem a
jegykiadó-csapos-asszisztenst, hogy hol találok valakit, aki infraszemeladással és -beszereléssel
foglalkozik. Egyszerűen kiröhögött.
- Még hogy itt, Prosperitybe, bátyó?! - kérdezte. - Ide más se jön, nemhogy orvos. Volt egy doki
néni Eilsworthben, három megállóval idább a helyi komppal, de az is egy éve visszament
Venusburgba. Legközelebb csak Last Chance-ba kap orvost.
Paff lettem. Tudtam, hogy holt vidékre indultam, de álmomban se gondoltam volna, hogy létezik
olyan település, ahol még az egészségügyi alapellátás is hiányzik. Ha úgy vesszük, miért fontosabb
az élelem vagy a levegő, mint az orvos? És mi van, ha tényleg meghal valaki? Kíváncsi lennék,
tűnődtem, vajon a bolygókormányzat is tud erről a visszataszító helyzetről?
Akár tud, akár nem, hamarosan ráfőttem, hogy pillanatnyilag semmit sem érek vele, ha írok egy
felbőszült levelet. Kutyaszorítóban éreztem magam. Ráadásul gyorsan kiszámoltam, hogy ha
visszarepülök Last Chance-ba egy másik szemért, annyi pénzem se marad, hogy még egyszer
kijöjjek Prosperitybe, nemhogy visszajussak Venusburgba. Úgy nézett ki, hogy az egész
szabadságom dugába dől amiatt, hogy kicsit spórolni akartam egy használt szemmel.
- Mi baja van a szemével? - kérdezte a férfi.
- Hogyan? Nem tudom. Úgy értem, egyszerűen nem működik. Megvakult, ez a baj. A férfi olyan
komolyan kezdte tanulmányozni a szememet, hogy jobb híján, mint utolsó szalmaszálba,
belékapaszkodtam. - Maga persze nem ért hozzá, ugye?
Megrázta a fejét, és gyászos arccal elmosolyodott.
- Nemigen. Épp csak amennyit muszáj. Azon gondolkozok, nem-e az izmokkal van baj, hogy
nem mozgatják a lencsét, vagy ilyesmi…
- Nem. Nem látok semmit.
- Na, az baj. Akkor az idegnél lesz a hiba. Én bizony nem mernék hozzányúlni. Tudja, én csak
úgy fusizok, ha nagyon kell. - Együttérzően csettintett a nyelvével. - Akkor adhatom azt a jegyet
Last Chance-ba?
Egy pillanatig magam se tudtam, mit tegyek. Két évig készültem erre az útra. Már majd nem
megvettem a jegyet, amikor észbe kaptam. A pokolba is, hiszen itt vagyok, legalább kicsit
körülnézek, mielőtt döntenék a továbbiakról. Talán mégiscsak akad valaki, aki segítene.
Visszafordultam a férfihoz, hogy nincs-e ötlete, de még meg se szólaltam, ő már mondta is:
- Nem sok jóval biztathatom - jegyezte meg, és széles tenyerével az állát dörgölte. Mint
mondtam, nincs rá semmi biztosíték, de…
- Igen? Tud valakit?
- Hát, van itt egy kölök, aki teljesen bele van bolondulva ezekbe az orvosi dolgokba. Persze fuser
ez a lány, de mindenfélét megcsinál az ittenieknek, hogy legyen egy kis pénze; ismeri az effajtát.
Csak az a baj, hogy olyan szétszórt. Lehet, hogy maga is úgy jár vele, hogy mire végez, rosszabb
lesz, mint amikor hozzákezdett.
- Kötve hiszem - feleltem. - Pillanatnyilag egyáltalán nem működik. Mit tudna még ezen
rontani?
Vállat vont.
- Maga tudja. Szerintem ott lesz valahol a főtéren. Ha nincs, nézze meg a bárokban. Parázs, úgy
hívjuk. Van egy vidrája, az mindig vele van. De enélkül is meg fogja ismerni, ha meglátja.
Simán rátaláltam. Egyszerűen visszamentem a főtérre, és ott volt, ült a szökőkút kőpárkányán. A
lábát áztatta a vízben. A vidrája egy kis csúszdán ficánkolt, és roppant elégedettnek látszott, mert
ezer kilométeres körzetben egyedül itt bukkant felszínre a víz, és ezt csakis ő használhatta.
- Maga Parázs? - kérdeztem, és leültem a lány mellé.
Ő is azzal a zavart tekintettel mért végig, ahogy csak a vénuszbeliek tudnak nézni az idegenre.
Ez abból ered, hogy egyik szemük kék vagy barna, a másik pedig teljesen vörös, nincs benne semmi
fehér. Most én is így néztem ki, de nekem, legalább nekem kellett látnom is vele.
- Na és ha én vagyok?
 Külsőre tíz-tizenegy évesnek látszott. Ösztöneim azt súgták, hogy a tényleges kora sem lehet
sokkal több. Bár lehet, hogy tévedek, hisz állítólag jártas az orvosi dolgokban. Valamennyit
biztosan alakított magán, de hogy mennyit, azt persze képtelenség lett volna kitalálni. Inkább csak
kozmetikai beavatkozásról lehetett szó. Nem volt haj a fején. Kiterjesztett pávatoll legyezőt tett a
helyére, s az folyton a szemébe hullott. A fejbőrét a lábszárára és az alkarjára ültette át, ahol viszont
hosszú, szőke, hullámos haj nőtt. Az arcvonásaiból ítélve biztosra vettem, hogy több helyen
lereszelte a koponyáját, a hiányzó részeket pedig csontgittel pótolta, hogy megfelelő alvázat kapjon,
s arra olyan arcot tehessen, amilyet akar.
- Azt mondják, ért valamicskét az orvosi dolgokhoz. Nézze, az egyik szemem…
Felhorkant.
- Fogalmam sincs, ki mondhatott ilyet magának. Igenis piszok sokat értek a modern gyógyászati
eljárásokhoz. És nem vagyok kétbalkezes pancser. Gyere, Malibu! Felkászálódott, és a vidra szeme
ide-oda járt közöttünk. Látszott rajta, hogy semmi kedve máris kijönni a medencéből.
- Várjon egy percet. Sajnálom, ha megsértettem. Anélkül, hogy többet tudnék magáról, annyit
máris elismerek, hogy többet ért hozzá, mint bárki más városban.
Visszazöttyent és kénytelen volt el vigyorodni.
- Na szóval benne van a pácban, igaz? Vagy én, vagy senki. Ha jól sejtem, szabadságon van;
igen, ez nyilvánvaló. És vagy az idejéből, vagy a pénzéből nem telik, hogy visszamenjen Last
Chance-ba, és profi orvost keressen. - tetőtől talpig végigmért. - Inkább a pénzre tippelek.
- Nyert. Segítene rajtam? - Attól függ.
Közelebb húzódott, és belebandzsított az infraszemembe. Az államat a keze közé fogta, hogy el
ne mozduljon a fejem. Így hát nem maradt más választásom, a képébe bámultam. Sebhely nem
látszott rajta; legalább erre vigyázott. A felső szemfogai körülbelül öt milliméterrel hosszabbak
voltak, mint a többi.
- Maradjon nyugton. Hol szerezte? - A Marson.
- Gondoltam. Virrasztó, a Northern Bio gyártotta. Ócska vacak. Többnyire turistákra szokták
rátukmálni. Tíz- vagy tizenkét éves lehet.
- És az ideg ment szét? Az a fickó azt mondta…
- Fenét! - Hátradőlt, és megint tocsogni kezdett a vízben. - A retina. A jobb széle levált, és
belepottyant a szemüregbe. Nyilván nem szorították rá elég erősen. Eleve úgy csinálják, hogy ne is
tartson tovább egy évnél.
Sóhajtottam, és a térdemre csaptam. Felálltam, és nyújtottam a kezem. - Hát ha így, akkor nincs
mit tenni. Köszönöm a segítségét.
A lány meglepődött. - Hova megy?
- Vissza Last Chance-ba, onnan pedig a Marsra, hogy bepereljem azt a szervbankot. Ilyesmire
még vannak törvények a Marson.
- Itt is. De minek megy vissza? Majd én megcsinálom.

A műhelyében ültetett le, amely egyben konyha és hálószoba is volt. Az egész mindössze
egyetlen kupolából állt, holoképnek nyoma se volt. Valóságos felüdülésként hatott a többi
csodapalota után, mert Prosperityben éppen a terebélyes tanyaház volt a divat. Nem vagyok
soviniszta, és belátom, hogy a vénuszbelieknek is kell valami szemet gyönyörködtető látvány, hogy
elviseljék az életet abban a felhő borította sivatagban. De ami azt illeti, soha nem adtam a
kulcsínyre. Parázs szomszédja például a versailles-i palota tökéletes hasonmásában lakott. Parázs
azt mesélte, hogy ha a szomszéd lekapcsolja a hologenerátorokat, az összes cucca elfér egy
hátizsákban.
- Mi járatban van a Vénuszon? - Turista vagyok.
A szeme sarkából rám nézett, közben egy tamponnal lebénította az arcomat. Egy-két
munkapadon kívül mái bútor nem volt a szobában, így hát a padlóra fektetett.
- Értem. De ilyen messzire nem sok turista merészkedik. Persze semmi közöm hozzá, csak úgy
mondom.
- Tényleg semmi köze hozzá. Felült.
 - Jó. Próbálja egy pontra rögzíteni a másik szemét. - Arcán különös mosollyal megvárta, míg
sikerül. Ettől nekem is nevetnem kellett. De Parázs újra fölém hajolt, s a térdénél tornyosuló
rakásból kihalászott egy kanálforma szerszámot.
- Amatőr geológus vagyok. Sziklavadászat a hobbim. Egyébként irodában dolgozom, hétvégeken
pedig bejárom a vidéket. Azt hiszem, ide is főleg a sziklák miatt jöttem. Kiugratta az infraszemet a
szemüregből, aztán egy ujjal ügyesen benyúlt, hogy le húzza a csatlakozót a látóidegről, A fény felé
tartotta a szemgolyót, hogy közelebbről szemügyre vegye a lencsét.
- Fölkelhet. Ebből a folyadékból töltsön egy kicsit a szemüregébe, aztán pislogjon, hogy
lefolyjon. - Végrehajtottam az utasításait, és én is odamentem a munkapadhoz. A lány egy támlátlan
széken ült, és egész közelről vizsgálta a szemet. Aztán beledöfött egy fecskendőt, leszívta a
csarnokvizet, s ettől a szemgolyó olyan lett, mint egy napon száradó teknőctojás. Felhasította, és
óvatosan belesandított. Az alkarján lévő haj folyton a keze ügyébe akadt, ezért kénytelen volt
félbehagyni a munkát, míg egy gumiszalaggal le nem szorította.
- Sziklavadászat - mondta elmélázva, - Nyilván azért jött, hogy lássa a buborékköveket.
- Igen. Mondtam már, hogy csak amolyan műkedvelő geológus vagyok. De olvastam róluk, és
egyszer egy phobosi ékszerkirakatban láttam is egyet. Spórolni kezdtem, hogy kijöjjek a Vénuszra,
és magam is megpróbáljak találni.
- Nem probléma. Az egész ismert világegyetemben ezeket a drágaköveket lehet a legkönnyebben
megtalálni. Elég baj volt ez nekünk. Az itteniek azt remélték, hogy meggazdagodhatnak belőle. -
Vállat vont. - Nem mintha tényleg nem volna benne pénz. Csak nem egy vagyon, ahogy mindenki
remélte. Vicces; éppolyan ritkán fordul elő, mint régen a gyémánt, és ráadásul ezeket laboratóriumi
körülmények között nem tudják sokszorosítani. Persze meg tudnák csinálni, csak túl sok baj van
vele. - Egy parányi műszerrel próbálta felszegecselni a levált retinát a hátsó szemfalra.
- Folytassa. - Mit?
- Miért nem tudják laboratóriumban előállítani?
Elnevette magát.
- Maga valóban amatőr geológus. Mondtam, hogy meg tudnák csinálni, csak túl sokba kerül.
Piszok sok elem kell hozzá. Azt hiszem, főleg alumínium. Ugye, attól lesz vörös a rubin?
- Igen.
- És a zárványoktól lesz olyan szép. Viszont magas nyomáson és iszonyú hőségben kell dolgozni,
és ezek olyan instabilak, hogy rendszerint felrobbannak, mielőtt összeáll a kellő vegyület. Vagyis
olcsóbb kimenni és összeszedni.
- De kizárólag a Fahrenheit-sivatag közepén lehet találni.
- Igen.
Úgy látszik, elkészült a szegecseléssel. Kiegyenesedett, hogy szakértő szemmel kicsit
távolabbról is megszemlélje a munkáját. Elkomorodott, aztán lezárta a szemgolyón vágott nyílást,
és visszapumpálta a csarnokvizet. Beállította egy kerek kengyelbe, lézersugarat bocsátott rá, és
miután leolvasta a számláló adatait, kicsit megrázta a fejét.
- Működik - közölte. - De tényleg vacak. Az íriszhártya olyan rossz, hogy nem igaz. Elliptikus,
és 24 ponttal eltér a normálistól. De lesz ez még rosszabb is. Látja azt a barna elszíneződést a bal
oldalon? Azt jelenti, hogy az izomkötegek fokozatosan elhalnak, mivel egyre több méreg gyűlik fel
bennük. Négy hónapon belül holtbiztos szürkehályoggal is számolhat.
Nem láttam, mit mutatott, de úgy csücsörítettem a számat, mintha tudnám, miről beszél.
- De addig azért kitart? Elvigyorodott. - Nézzenek oda, még hathónapos garanciát is akar?
Sajnálom, de nem vagyok tagja a Vénusz Műszerész Szövetkezetnek. Ne jelentsen föl, ha nincs
igazam, de szerintem addig ki kell tartania. Ha igaz.
- Maga tényleg nem ijed meg a saját árnyékától.
- Nem árt egy kis előgyakorlat. Nekünk, jövendő orvosoknak mindig résen kell lennünk, ha már
az igazi orvosok vétkes gondatlansággal dolgoznak. Hajoljon közelebb, hogy betehessem.
- Azon tűnődöm - mondtam, miközben a lány rákapcsolta az idegre a szemgolyót, aztán
beillesztette a szemüregbe -, hogy vajon nyugodtan kimehetek-e a sivatagba négy hétre ezzel a
szemmel.
 - Nem - vágta rá nagy csalódásomra. - Más szemmel se - tette hozzá gyorsan. - Ha egyedül akar
menni.
- Értem. De maga szerint működni fog?
- Az igen. Maga fog lerobbanni. Ezért is kénytelen elfogadni meglepő ajánlatomat, hogy a
vezetője legyek a sivatagban.
Erre már felhördültem.
- Gondolja? Sajnálom, de egyszemélyes expedícióra indultam. Első perctől így terveztem.
Hiszen pontosan ezért szeretem a sziklavadászatot: egyedül lehetek. - Kivettem a hitelszámlálómat
a zsebemből. - Mennyivel tartozom?
A lány azonban nem hallotta; állát a tenyerén pihentetve, szomorkásan elnézett a fejem felett.
- Hallod ezt, Malibu? Azért kirándul, hogy egyedül legyen. - A vidra felnézett rá a padlóról. - Itt
vagyok például én. Én aztán tudom, hogy mit jelent egyedül lenni. Pont a nagyvárosok meg a tömeg
után epekedek. Igazam van, öreg harcos? - A vidra továbbra is a lányt nézte, és láthatóan bármibe
beleegyezett volna.
- El tudom képzelni - feleltem a vidra helyett. - Nos, egy százas elég lesz? - Körülbelül a fele
volt annak, amit egy bejegyzett orvos kért volna, de mint mondtam, szűkében voltam a pénznek.
- Nem akar megfogadni vezetőnek? Ez az utolsó szava? - Nem. És az utolsó. Ide figyeljen, én
csak…
- Tudom. Egyedül akar maradni. Tegye el. Gyerünk, Malibu! - Felállt, és elindult az ajtó felé.
Aztán megfordult. - Még találkozunk - mondta, és kacsintott.

Nem tartott nagyon sokáig, míg megértettem, hogy mire vonatkozott a kacsintás. Ezzel mindig
így vagyok: kell négy-öt menet, míg rájövök a turpisságra.
Tény, hogy Prosperity elég rendesen felbolydult, hogy egy turista csöppent közéjük. Az egész
városban nem volt se kölcsönzőügynökség, se egy szálloda. Nem ért váratlanul a dolog, arra persze
nem is gondoltam, hogy egy tisztességes összegért ne találnék valakit, akitől bérbe vehetem a
légbiciklijét. Számítottam rá, hogy az illető nem lesz szívbajos, ezért tetemes készpénzalapot
tartalékoltam. Biztos voltam benne, hogy az itteniek kész örömest megvágják a turistát. Tévedtem.
Nagyjából mindenkinek volt légbiciklije, de aki egyszer megvette, annak esze ágában se volt bérbe
adni. Nehezen jutottak hozzá, pedig szükségük volt rá, mert mindenki messze a várostól dolgozott.
Errefelé az áruszállítás éppúgy akadozott, mint a rendszeres kompjárat. Viszont ahány helyen
elutasítottak, annyi tanácsot kaptam, hogy kinél próbáljam meg. És mint mondtam, a negyedik vagy
ötödik tipp után a főtéren találtam magam. Parázs pontosan úgy ült, mint első alkalommal, s a
lábával köröket írt le a vízben. Malibu, úgy látszik, soha nem unta meg a szökőkutat.
- Igen - mondta a lány anélkül, hogy felnézett volna. - Micsoda véletlen, hogy éppen nekem van
légbicajom, amit bérbe is szoktam adni.
Bosszús lettem, de lepleznem kellett. Hisz végül is megint csak ő húzott ki a… (maradjunk az
elterjedtebb változatnál) slamasztikából.
- Maga mindig itt lófrál? - kérdeztem. - Mindenki magához küld a légbicikli miatt, és mindjárt
hozzáteszi, hogy "a szökőkútnál lesz", mintha gyökeret eresztett volna a medencében. Csinál valami
mást is?
Parázs rátartian végigmért.
- Mást? Süket turisták szemét szoktam javítani. Testszervizt is vállalok a városka lakóinak, és
mindössze kétszer annyiért, mint amennyibe Last Chance-ban kerülne. Ráadásul piszkosul jól
dolgozom, bár amilyen tahók, ezt ők ismernék el legutoljára. Biztos vagyok benne, hogy Mr.
Lamara a jegypénztárban hajmeresztő hazugságokat mesélt rólam. Inkább letagadják, hogy értek
valamihez, mert nem engedem elfecsérelni a pénzüket meg az idejüket azzal, hogy elutazzanak Last
Chance-ba, kifizessék az ottani felemelt orvosi számlákat, ráadásul nyerészkedni akarok rajtuk ilyen
borzalmas árakkal.
Mosolyognom kellett, bár bizonyos voltam benne, hogy hamarosan magam is borsos árat fogok
ezért fizetni. Boszorkányos ügyességgel rendezte a dolgait ez a lány.
- Maga hány éves? - szaladt ki a számon, de legszívesebben mindjárt le is haraptam volna a
nyelvemet. Ha van valami, amiről egy büszke és független gyermek nem szívesen beszél, ez az. De
Parázs újabb meglepetéssel szolgált.
- Ha a puszta földi időszámítás szerinti korom érdekli, tizenegy. Ez maguknál alig több, mint hat.
Persze, s saját időszámításom szerint, belül, kortalannak érzem magam.
- Ez természetes. Viszont ami a biciklit illeti…
- Ez is természetes. De még nem feleltem az előző kérdésére. Mit csinálok azonkívül, hogy itt
ülök? Teljesen lényegtelen, mert miközben a vízbe lógatom a lábam, az örökkévalóságról
elmélkedek. Becsusszanok a köldökömön, és azt remélem, hogy egyszer sikerül megtudnom, hogy
valójában milyen mély az anyaöl. Egyszóval, jógázom. - Gondterhelt arccal a víz felé fordult, és a
vidrára nézett. - Egyébként ez az egyetlen medence ezer kilométeres körzetben. - Rám vigyorodott,
és egy elnyújtott fejessel belevetette magát a medencébe. Pengeként hasította a vizet, aztán
megtorpedózta a vidrát, amely hangos ugatásban tört ki.
Amikor a medence közepén, a szökőkút mellett felbukkant, odakiáltottam hozzá: - És mi lesz a
biciklivel?
Tölcsért formált kezéből, hogy jobban halljon, bár legfeljebb tizenöt méterre lehetett. - Mondom,
mi lesz a biciklivel
- Nem hallom - ordította. - Legjobb, ha maga is idejön.
Beléptem a medencébe, és közben magamat korholtam. Éreztem, hogy nemcsak pénzt akar.
- Nem tudok úszni - figyelmeztettem.
- Ne aggódjon, nem lesz mélyebb, mint ott. - A mellemig ért. Elindultam, bár egyre mélyült,
végül már lábujjhegyen közeledtem felé, aztán megragadtam a szökőkút egyik kiugró vízköpőjét.
Felhúztam magam, és leültem a vizes vénuszi márványra; a szökőkút a lábamon csordogált lefelé.
Parázs a szökőkút lábánál foglalt helyet, lábával a vizet paskolta. Elnyúlt a sima kőtömbön. A
márványlap fölé csapó vízsugár ívelt hullámot rajzolt a feje búbja köré. Pávatoll koronáján
vízcseppek rohantak le. Megint csak mosolyognom kellett rajta. Ha a bájból pénzt lehetne csinálni,
Parázs gazdag lenne. De mit is beszélek? Az emberek mást se tesznek, mint így vagy úgy áruba
bocsátják bájaikat. Szerencsére még idejében észbe kaptam, mielőtt Parázs az Északi- meg a Déli-
sarkot is rám sózta volna. Szinte abban a pillanatban rájöttem, hogy egy pénzsóvár, ravasz kis
csibész ez a lány.
- Óránként egybillió napmárka, egy pennyvel se kevesebb - mondta édes mosollyal a szája körül.
Nem volt értelme, hogy alkudozni kezdjek erre az ajánlatra.
- Csak azért hívott ki, hogy ezt közölje velem? Csalódtam magában. Nem gondoltam, hogy
ugratni akar. Azt hittem, meg tudunk egyezni. Én…
- Nos, ha nem találja kielégítőnek az ajánlatomat, próbáljunk egy másikat. Nem kérek semmit,
csak oxigént, élelmet és vizet. - Elhallgatott, és a lábával megint a vizet paskolta. Na, ebben lehet
valami turpisság. Kozmikus léptékű elméleti következtetéseimet
Einstein is megirigyelte volna, mert alig néhány lépésben rájöttem a dolog buktatójára. Parázs
nyilván leolvasta az arcomról, hogy miben töröm a fejem, azt is, hogy milyen végkövetkeztetésre
jutottam, mert újra rám villantotta a fogsorát. Vagyis megint egyszer ráadásul nem is utoljára - két
út között választhattam: vagy megfojtom, vagy én is elmosolyodok. Elmosolyodtam. Nem tudom,
hogyan, de volt valami trükkje, amivel levette a lábáról az ellenfelét, még ha közben a lelkét is
kitaposta.
- Maga hisz az első látásra születő szerelemben? - kérdeztem, hátha sikerül elterelnem a
figyelmét. Megint tévedtem.
- Érzelgős ábránd - felelte. - Nem tud átverni, mister…
- Kiku.
- Szép. Marsbeli név?
- Azt hiszem. Soha nem gondolkoztam rajta. Parázs, én nem vagyok gazdag. - Azt látom. Ha
gazdag lenne, nem rám bízta volna magát.
- Akkor miért vonzódik annyira hozzám? Miért köti az ebet a karóhoz, hogy velem jön, mikor
csak annyit kérek, hogy adja kölcsön a biciklijét. Ha valóban kellemes partner lennék, nekem is
feltűnt volna.
 - Ó, nem is tudom - mondta, és egyik szemöldöke fölvándorolt a homlokára. - Van magában
valami, ami szerintem lebilincselő. Sőt, ellenállhatatlan. - Úgy tett, mint aki rögtön elalél.
- Elmondaná, mi az? Megrázta a fejét.
- Ezúttal hadd maradjon az én picurka titkom.
Kezdtem gyanakodni, hogy talán a nyakam formáját találja elbűvölőnek - hogy aztán
belemélyessze a fogát, és kiszívja a véremet. De egyelőre beletörődtem a megváltoztathatatlanba.
Remélhetőleg az elkövetkező napokban kimutatja a foga fehérjét. Mert hogy nagyon úgy nézett ki,
hogy lesznek elkövetkező napok, még sok is.
- Mikorra készül el?
- Miután megjavítottam a szemét, összecsomagoltam. Tőlem mehetünk.

A Vénusz kísérteties hely. Napokon át törtem a fejem, de jobb meghatározást azóta se találtam
rá.
Kísérteties - egyrészt azért, mert valóban ilyennek látja az ember. A jobb szemünk - amellyel az
úgynevezett látható fényben nézünk - csak arra jó, hogy a kézi lámpa által megvilágított parányi
kört érzékelhessük. Olykor a messzeségben feltűnik egy ragyogó, megolvadt fémtömb, de annál
jóval sötétebb van, mintsem hogy ettől jobban lássunk. Az infraszem ugyan áttör ezeken a sötét
árnyakon, hogy legalább valami elmosódott képet alkothassunk róla, mi van a kézi lámpa fénykörén
túl, de ha rajtam állna, inkább a teljes vakságot választanám.
Egyszerűen nem találok szavakat annak érzékeltetésére, hogy ez a kettős látás menynyire zavarja
az embert. Az egyik szem azt állítja, hogy bizonyos ponton túl minden homályos, közben a másik
elárulja, hogy mit takar ez a homály. Parázs azt mondja, hogy egy idő után az agy éppolyan
könnyedén egybeolvasztja a két képet, mint amikor két valódi szemmel látunk. Idáig soha nem
sikerült eljutnom. Míg ott voltam, egész idő alatt azzal vesződtem, hogy megpróbáljam
összebékíteni a két képet.
Nem szeretek egy ezer kilométeres medence fenekén állni. Márpedig ilyennek látja az ember a
Vénuszt. Teljesen mindegy, hogy milyen magasra mászik, vagy milyen messzire megy, továbbra is
a medence fenekén áll. Ha jól értem Parázst, a sűrű atmoszféra valahogy elhajlítja a fénysugarakat.
Aztán itt van a Nap. Amíg a Vénuszon voltam, mindvégig éjszaka volt, ami azt jelenti, hogy a
Nap, mint egy összepréselt ellipszis, heteken át keleten, alig valamivel a horizont fölött lebegett. Ne
is kérje, kedves uram, hogy megmagyarázzam. Mindössze annyit tudok, hogy a Vénuszon soha nem
nyugszik le a Nap. Soha, függetlenül attól, hogy honnan nézi az ember. Egyre laposabb, egyre
szélesebb lesz, míg el nem szivárog észak vagy dél felé - attól függ, hogy hol állunk -, és csak egy
ragyogó, lapos vonal marad belőle; ezután újabb hetek következnek, míg a szétfolyó vonal
nyugaton újra összezsugorodik, és a horizont fölé emelkedik.
Parázs azt mondja, hogy az egyenlítőnél, amikor eléri az alsó holtpontot, egy másodperc
törtrészéig teljesen körbeér ez a vonal. Mint egy iszonyú nagy stadion esti kivilágításban. Mindez
annak a medencének a szélén történik, amelyben áll az ember, körülbelül tíz fokkal a képzeletbeli
horizont fölött. Ez is valahogy a fénytöréssel függ össze.
Bal szemmel persze mindezt nem lehet látni. Mint mondtam, a felhők gyakorlatilag minden
érzékelhető fényt kiszűrnek. Csak a jobb szemünkkel látunk. A színéről pedig hosszas tépelődés
után se mondhatunk mást, mint hogy infrakék.
Csönd van. Az ember lassan a saját lélegzésének a hangját is hiányolni kezdi, és ha túl sokat
gondol rá, a végén tényleg nem érti, hogy miért nem lélegzik. A nyúltagyat nem számítva persze
tudja, de a nyúltagy soha nem fogja megszokni az új helyzetet. A tudatunktól független idegpályákat
nem érdekli, hogy Vénusz-tüdőnk közvetlenül a véráramba üríti az oxigént; ezek a reflexívek nem
azért vannak, hogy bármit is megértsenek: meglehetősen primitívek, viszont nagyon bizalmatlanok
a fejlődéssel szemben. Így aztán folyton az az érzésem támadt, hogy megfulladok, pedig gyanítom,
hogy csak a gerincvelőm és a nyúltagyam csinált bolondot belőlem.
De a hőmérséklet meg a nyomás miatt is ugyancsak sokat idegeskedtem. Jó, tudom, ostobaság.
Ruha nélkül a Mars is éppúgy megölne, sőt, ami azt illeti, sokkal lassabban és fájdalmasabb módon
végezne velem. Itt, ha bedöglött volna a ruhám, nem hiszem, hogy éreztem volna valamit. Mégse
hagyott nyugodni, hogy ez a hihetetlen nagy nyomás alig egy milliméterre van az én gyönge
bőrömtől, és az egy millimétert is csak valami erőtérnek köszönhetem, ami valójában nincs is ott.
Parázs legalábbis így magyarázta. Lehet, hogy csak bosszantani akart. Szóval hogy a mágneses
erőtér vonalai a valóságban, vagyis fizikai értelemben nem léteznek, de azért ott vannak - vagy nem
így van?
Erről is próbáltam elterelni a figyelmemet. Parázs ott volt velem, és elég, ha ő tudja ezeket a
dolgokat. Képtelen volt viszont elfogadható magyarázatot adni, hogy miért nincs motorja a lég-
biciklinek. Folyton ezen járt az eszem, míg nyeregben ültünk, tapostam a pedált, mint egy güzü, és
mást se láttam magam előtt, mint a lány ezüstös fenekét.
Parázsnak tandem biciklije volt, ami itt azt jelenti, hogy négy ülés van rajta: kettő nekünk, kettő
a robotkuliknak. Én Parázs mögött ültem, és a tőlünk jobbra eső másik két ülésen foglaltak helyet a
kulik. Tekintve, hogy utánozták a lábmozgásunkat, ugyanúgy taposták a pedált, végső soron
négyüléses biciklivel indultunk útnak.
- Az életben nem fogok rájönni - mondtam mindjárt a kirándulás első napján -, hogy miért olyan
nehéz beszerelni egy motort, amit a kuli fölös energiáival lehetne működtetni. - Nem nehéz, maga
vén potyaleső - felelte anélkül, hogy hátrafordult volna. - De fogadja meg egy tejfölösszájú doki
néni tanácsát: így sokkal jobb. Tovább tartanak az izmai, ha használja is őket. Nemcsak
egészségesebbnek érzi magát, hanem egy időre megmenekülhet a pénzsóvár doktorok karmai közül.
Én csak tudom. A munkám fele abból adódik, hogy hájat kell kivágnom lottyadt fenekekből, vagy
visszereket bányászok ki a páciens lábából. Még itt, a Vénuszon is alig húsz évig hordanak egy
lábat, és máris kénytelenek lecseréltetni. Abszolút pazarlás.
- Ha így megy tovább, mielőtt elmegyek, én is kénytelen leszek lecseréltetni. Még egy perc, és
kész vagyok. Nem egyezhetnénk meg, hogy mára elég volt?
Parázs a fejét csóválta ugyan, de meghúzott egy kart, és leeresztette a forró gázt a fejünk fölött
lévő ballonból. A bicikli oldalából kinyúló lapátok befelé fordultak, és lassú csigavonalban
ereszkedni kezdtünk.
A medence fenekén értünk földet - ez volt az első találkozásom vele, mivel eddig csak a
levegőből láttam a Vénuszt, onnan pedig semmit se lehet észrevenni. A fejemet vakarva
körülnéztem, míg Parázs meggyújtotta a sátrat, és eloltotta a ballont.
A vénusziak majdnem mindenre nullás erőteret használnak. Nem vesződnek azzal, hogy minden
tárgyra olyan technológiát dolgozzanak ki, ami elbírja az itteni szélsőséges hőmérsékletet és
nyomást; beérik annyival, hogy nullás erőtérrel vonják be. A bicikli ballonja például egy
közönséges gömb alakú erőtér volt, csak az alján hagytak egy kis nyílást a légmelegítőnek. Magát a
biciklit ugyanolyan erőtér védte, mint Parázst vagy engem, vagyis meghatározott távolságra húzódó
nullás tér vette körül. A sátor alul lapos, félgömb alakú erőtér volt.
Mindez sok mindent leegyszerűsített. Például a zsilipelélt. Mihelyt a sátor erőterébe értünk,
ruhánk védőtere egyszerűen abszorbeálódott. Ha kiléptünk a sátorból, csak át kellett mennünk a
falon, és újra körénk zárult a védőtér.
Levetettem magam a padlóra, és próbáltam lekapcsolni a kézi lámpát. Legnagyobb
meglepetésemre nem találtam rajta kapcsolót. Parázs, miután meggyújtotta a tábortüzet, észrevette
zavaromat.
Igen, ez pazarlás - ismerte el. - A vénusziak valamiért utálják lekapcsolni a fényt. Nem talál
egyetlen fénykapcsolót az egész bolygón. Hiszi vagy nem, de néhány éve, amikor először hallottam
a fénykapcsolóról, egész megütődtem rajta. Soha nem jutott eszembe, hogy ilyesmi létezik. Látja,
milyen provinciális vagyok?
Az utolsó kijelentés valahogy hamisan csengett. Az arcát fürkésztem valami árulkodó fintorért,
de nem tudtam rájönni, hogy ezt miért mondta. Csak ült a tábortűz előtt Malibuval az ölében, és
tollászkodott.
A tűzre mutattam: a csattogó, ropogó hasábok csodálatos holoképe egészen elrejtette a középen
lévő tábori gyorsforralót.
- Ez igazán nem jellemző a provinciális emberekre. Miért nem csodapalotát hozott magával,
amilyeneket a városban látni?
 - Szeretem a tüzet. És gyűlölöm a talmi házakat.
- Miért?
Vállat vont. Valami máson járt az esze. Hirtelen irányt váltottam. - Nem fél a mamája, hogy
idegenekkel kószál a sivatagban? Szúrósan rám nézett, megint nem tudtam, hogy mire gondol.
- Honnan tudjam? Nem élek vele. Emancipált nő vagyok. Az anyám, azt hiszem, Venusburgban
van. - Láthatóan fájó pontra tapintottam, ezért óvatosan folytattam a kérdezősködést:
- Nem jöttek ki egymással?
Megint vállat vont, nem akart belemenni.
- Nem. Illetve nem nagyon. Nem akart elmenni a Vénuszról. Azt mondta, marad, én viszont
menni akartam. Nem estek egybe az érdekeink. Így hát ki-ki ment a maga útján. Azóta gyűjtöm a
pénzt egy bolygóntúli utazásra.
- És mikorra tervezi?
- Hamarabb, mint gondolná. - Valami motoszkálhatott a fejében, mert alaposan végigmért.
Miközben az arcomat tanulmányozta, szinte hallottam a pénztárgép fogaskerekeinek zakatolását és
a számlával együtt felhangzó csengőt. Aztán, mintha az a bizonyos nem létező kapcsoló felkattant
volna, újra negédes mosoly ömlött szét az arcán.
- Nézze, bármelyik percben kész vagyok itthagyni a Vénuszt. De egy-két héten belül biztosan
elutazom. Mihelyt visszatérünk a buborékkövekkel. Mivelhogy maga hamarosan adoptálni fog.
Úgy látszik, kezdtem megszokni ezt a lányt. Nem gurultam be, pedig igazán másra számítottam.
Nagyjából a buborékkövek mentén gondoltam végig az ügyet. Az látszott a legkézenfekvőbbnek,
hogy Parázs összeszed magának egypárat, eladja, és a pénzből megváltja a bolygóntúli jegyet.
Ez persze megint csak ostobaság volt. Egyáltalán nincs szüksége rám a buborékkőszedéshez. Ő a
sivatagi vezető, nem én, és a bicikli is az övé. Annyi drágakövet szerezhet, amennyit akar, talán már
van is neki. Úgy látszik, e terv valóra váltásához rám is szüksége van; tudtam ezt már a városban is,
csak megfeledkeztem róla. Valamit akar tőlem ez a lány.
- Ezért kellett magának velem jönnie? Ez lenne az a végzetes vonzalom? Nem értem. - Az
útlevele: Az útlevelébe vagyok szerelmes. Az "Állampolgársága" rovatban az szerepel, hogy
"Mars". A "Koré"-nál pedig az, hogy… hm, kábé hetvenhárom. - Alig egy évet tévedett, pedig
külsőre tartom a harmincat.
- Vagyis?
- Vagyis, kedves Kiku, maga olyan bolygóra csöppent, amely még a sötét kőkorszakban
tapogatózik. Egy középkorban élő bolygóra, ahol a nagykorúságot tizenhárom évben állapították
meg, és ez - bizonyára egyetért velem - hóbortos és önkényes ötlet. Márpedig az itteni bolygó
törvényei kimondják, hogy kiskorú polgárok nem gyakorolhatják a nagykorú szabad polgárok
jogait. S e jogok közt olyanok vannak, mint a szabadság, a boldogság keresése, valamint hogy az
ember itthagyhassa ezt a rohadt helyet. - Meglepődtem, mert Parázs a szórakoztató locsogás után
minden átmenet nélkül őrjöngeni kezdett. Ökölbe szorult a keze. Az ölében trónoló Malibu
szomorúan előbb a barátnőjére nézett, aztán rám.
Amilyen gyorsan jött, ugyanúgy el is párolgott a mérge, és Parázs ragyogó arccal már a vacsora
körül tüsténkedett. Tudtam, hogy úgyse felelne a kérdéseimre. Mára lezárhatjuk a témát.

Másnap legszívesebben visszafordultam volna. Kedves uram, volt már magának izomláza?
Nyilván nem; ha szereti az ilyesmit - úgy értem, a nehéz fizikai megterhelést -, akkor gondolom,
maga is ilyen egészség buzi, és formában van. Én a legkevésbé sem voltam formában, és azt hittem,
hogy ott menten meghalok. Egy zűrösebb pillanatban tényleg azt hittem, hogy itt a vég.
Szerencsére Parázs előre látta. Tudta, hogy csak afféle irodai asztaltáncoltató vagyok, sőt azt is,
hogy a marsbeliek általában szánalmasan gyenge legények. A modern világ amúgy is íróasztalhoz
ültetett mindenkit, de a Marson még rosszabb a helyzet, mert kisebb a gravitáció, s így ha akarnánk,
se tudnánk igazán próbára tenni magunkat. A lábizmaim olyanok lettek, mint az elfőtt nudli.
Parázs előbb az ódivatú masszázzsal próbálkozott, aztán egy újmódi injekcióval, amely megölte
a felhalmozódott mérgeket. Egy óra múlva halványan pislogni kezdett bennem az érdeklődés a
kirándulás iránt. Fölpakolt a biciklire, és újra megindultunk úticélunk felé.
 A Vénuszon lehetetlen mérni az idő múlását. A Nap ugyan egyre laposodik és szélesedik, de
olyan lassan, hogy szemmel nem is lehet érzékelni. Aznap valamikor átkeltünk a Reynolds egyik
mellékfolyója fölött. Jobb szemmel ragyogó vonalnak láttam, a ballal kérges felületű, lomha
mozgású gleccsernek. Megolvadt alumínium, mondta Parázs. Malibu persze rögtön tudta, hogy mi
az, és panaszosan ugatni kezdett, hogy álljunk meg, mert lubickolni akar. Parázs nem engedte.
A Vénuszon képtelenség eltévedni, különösen ha lát is az ember. Attól kezdve, hogy elhagytuk
Prosperityt, látszott a folyó, bár eleinte nem tudtam, mi az. Még mindig jól kivehető volt a
mögöttünk levő város, előttünk pedig a hagyláncolat, sőt a sivatag is. Az utóbbi valamivel följebb
volt, a medence lejtős oldalán. Parázs szerint ez azt jelenti, hogy még háromnapos út áll előttünk.
Úgy látszik, kellő gyakorlattal fel lehet becsülni a távolságot. Parázs többször is próbálta
megmutatni Venusburgot, amely több ezer kilométerre volt mögöttünk. Azt mondta, hogy csak egy
parányi pont, de tiszta napokon könnyűszerrel meg lehet pillantani. Nekem egyszer se sikerült.
Miközben tapostuk a pedált, sokat beszélgettünk. Mást úgyse lehetett csinálni, de Parázs
nagyszerű partnernek bizonyult. Mesélt a terveiről, hogy mihez kezd azután, ha itthagyja a Vénuszt,
és nem fogyott ki a naiv elképzelésekből, hogy szerinte milyen az élet más bolygókon.
Ravaszul kitervelt hadjárat volt ez ellenem. Azzal indultunk, hogy épp csak bedobta ostoba
tervét. Egy ponton a terv konkrét formát öltött. Azt, hogy adoptálom, és magammal viszem, úgy
tekintette, mint amiben már véges-rég megegyeztünk. Félig-meddig már magam is kezdtem elhinni.
Először a negyedik napon tűnt fel, hogy a medence emelkedik előttünk. Nem tudtam, hogy mi
lehet az oka, mígcsak Parázs meg nem állította a biciklit, és csak lógtunk a levegőben. Hatalmas
sziklavonulat húzódott előttünk, amely odalent enyhe lejtővel emelkedett ki a vidékből, és
körülbelül ötven méterrel fölöttünk meredek csúcsban végződött.
- Mi baj? - kérdeztem fellélegezve, hogy kicsit pihenhetek.
- Magasabbak a hegyek - közölte magától értetődő természetességgel. - Forduljunk jobbra, hátha
találunk hágót.
- Magasabbak? Miről beszél?
- Magasabbak. Megnyúltak, jobban kiemelkednek, mint amikor legutóbb erre jártam, nagyobb a
tömegvonzás, nehezebben emelkedünk, hiszen érti…
- A "magasabb" definícióját még csak értem. De miért? Biztos benne?
- Persze hogy biztos vagyok. A ballon léghevítője hamarosan bedöglik; nem tudunk magasabbra
emelkedni. Legutóbb még sok is volt a gáz az átkeléshez. Ma nem elég.
- De miért?
- A sűrűsödés miatt. Errefelé elég gyakran változik a felszín. Egyes fémek és sziklák
megolvadnak. Egy melegebb napon elforrnak, és csak a hegyek tetején sűrűsödnek össze, ahol
hűvösebb van. Aztán ha felmelegszik az idő, újra fölolvadnak, és visszafolynak a völgyekbe.
- Ezek szerint maga tél közepén hozott ki ide?
Megsemmisítő pillantást vetett rám.
- Maga váltott jegyet téli utazásra. Egyébként éjszaka van, és még nincs is éjfél. Azt hittem, hogy
még egy hétig nem lesznek ilyen magasak a hegyek.
- És nem tudnánk megkerülni?
Kritikus szemmel végignézett a hegyeken.
- Keletre, mintegy ötszáz kilométerre van egy állandó hágó. De ez újabb hétbe kerülne, Akarja?
- Tud jobbat?
- Hagyjuk a biciklit, és menjünk gyalog. A sivatag mindjárt a hegy másik oldalán van. Egy kis
szerencsével még ma megláthatjuk az első drágaköveket.
Kezdtem belátni, hogy olyan keveset tudok a Vénuszról, hogy még véletlenül se hibáznék rá a
helyes döntésre. Végül is kénytelen voltam beismerni, hogy szerencsém van Parázzsal, mert ez a
lány távol tart minden bajtól.
- Csináljuk, ahogy maga szerint a legjobb.
- Rendben van. Akkor forduljunk élesen balra, és ott parkoljunk valahol.
Egy hosszú volfrámötvözetű kötéllel kipányváztuk a biciklit. Erre, mint később megtudtam, azért
volt szükség, nehogy egy újabb kondenzáció maga alá temesse, míg távol vagyunk. Teljes erőre
állítottuk a hevítőket, s a bicikli lebegni kezdett a huzal végén. Aztán megindultunk felfelé a
hegyen.
Ötven méter nem hangzik soknak. Sima terepen valóban nem az. De egyszer próbálja meg
hetvenöt fokos lejtőn. Megint szerencsém volt, mert Parázs erre is számított, és hozott magával
alpinistafelszeretést. Itt is, ott is bevert egy-két pitont, és kötéllel, csigával biztosított, nehogy
szétszakadjunk. Közvetlenül a nyomában haladtam, alig valamivel a robotkulija mögött.
Hátborzongató látvány volt, ahogy az a szerkezet követte a lányt, mindig pontosan oda téve a lábát,
ahová Parázs. Mögöttem az én robotkulim ugyanígy tett. És ott volt még Malibu, amely szinte
rohant előre, aztán visszaügetett, hogy lássa, hogyan boldogulunk, majd felszaladt a csúcsra, és
fecsegni kezdett, hogy mi van a túloldalon. Gondolom, egy hegymászónak meg se kottyan az
ilyesmi. Ami engem illet, a legszívesebben szépen lecsúsztam volna a hegyoldaton, és kiszállok a
buliból. Esküszöm, hogy meg is tettem volna, de Parázs csak mászott tovább. Azt hiszem, az
életben nem voltam még olyan fáradt, mint amikor fölértünk a csúcsra, és megpillantottuk a
sivatagot.
Parázs előremutatott.
- Ott megy lefelé egy drágakő - kiáltott.
- Hol? - kérdeztem félreérthetetlen közönnyel. Nem láttam semmit.
- Lemaradt. Jóval lejjebb van. Ilyen magasan nem képződnek. De ne aggódjon, lát még eleget.
Azzal megindultunk lefelé. Ez nem volt olyan nehéz. Parázs elöl járt a jó példával, amikor egy
simább helyen leült, és fenéken folytatta az utat. Malibu közvetlenül mögötte siklott, és boldogan
vinnyogott, miközben a síkos sziklafalon gurult, pattogott lefelé. Láttam, hogy Parázs nekiütődik
egy kiálló sziklának, a levegőbe repül, és fejjel ér vissza. De a ruhája már meg is keményedett. Ülő
helyzetben megmerevedve gurult tovább.
Én is ugyanúgy indultam utánuk. Nem rajongtam az ötletért, hogy így bucskázzak lefelé, de
inkább ezt, mint egy lassú és fájdalmas ereszkedést. Egyébként nem is volt olyan rossz. Az első
becsapódáskor a ruha ráfagy az emberre, és attól kezdve nem sokat érez. A ruha kicsit felfúvódik,
keményebb lesz, mint a fém, és kipárnázza az embert, megvédi mindentől, néhány egészen komoly
ütést kivéve, amikor az agy nekiütődik a koponyafalnak, és belső vérzések keletkeznek. De ahhoz
sokkal gyorsabban kellett volna gurulnunk.
A sziklafal aljában Parázs felsegített, miután kiolvadt a ruhám. Látszott rajta, hogy élvezte a
lesiklást. Én annál kevésbé. Az egyik lepattanásnál kicsit megütöttem a derekamat. Nem mondtam,
csak elindultam utána, de minden lépésnél belém nyílalt a fájdalom.
- Maga merrefelé lakik a Marson? - kérdezte ragyogó arccal. - Mi? Ja, Copratesben. A kanyon
északi lejtőjénél.
- Tudom. Meséljen valamit róla. Hol fogunk lakni? A felszínen vagy a föld alatt? Alig várom,
hogy megláthassam.
Kezdett az idegeimre menni. Bár lehet, hogy csak a derékfájás miatt. - Miből gondolja, hogy
velem jön?
- Ej, hát persze hogy magával visz. Azt mondta…
- Nem mondtam semmit. Bárcsak lenne egy magnóm, akkor bizonyíthatnám. Az elmúlt
napokban egy sor monológból állt a beszélgetésünk. Maga elmondta, hogy mennyi vicces dolgot
fog csinálni, ha a Marsra érünk, én meg csak dörmögtem rá valamit. Mégpedig azért, mert nincs
szívem, legalábbis idáig nem volt szívem megmondani, hogy micsoda kelekótya terveket szövöget
magában.
Azt hiszem, végre sikerült bevinnem egy találatot. Legalábbis egy ideig nem szólt semmit.
Nyilván rájött, hogy kicsit tovább ment a kelleténél, ezért még egyszer számba vette az esélyeit,
mielőtt learatta a végső győzelmet.
- Mi olyan kelekótya a tervemben?
- Az egész.
- Ugyan, mondja már meg.
- Miből gondja, hogy nekem szükségem van egy lányra?
Láthatóan megkönnyebbült.
 - Ó, csak ez a baj? Ezzel ne törődjön. Mihelyt megérkezünk, máris kitöltheti a felbontó
papírokat. Nem fogom megtámadni. Sőt, hajlandó vagyok még az adoptálás előtt aláírni egy olyan
szerződést, hogy semmibe se fogok belekötni. Ez pusztán üzleti megegyezés, Kiku. Ne aggódjék,
nem kell, hogy anyám helyett is anyám legyen. Nincs rá szükségem, ígérem…
- De honnan veszi, hogy ez számomra is csak üzleti megállapodás lennel - törtem ki. - Lehet,
hogy ódivatú vagyok. Lehet, hogy mulatságos a felfogásom. De nem vagyok hajlandó érdekből
örökbe fogadni valakit. Nekem már volt egy gyerekem, és jó szülője voltam. Nem vagyok hajlandó
adoptálni magát csak azért, hogy eljusson a Marsra. Ez az utolsó szavam.
Az arcomat fürkészte. Gondolom, látta rajtam, hogy komolyan beszélek.
- Adnék húszezer márkát.
Nagyot nyeltem.
- Honnan van magának ennyi pénze?
- Mondtam, hogy megfejem a jobb embereket Prosperityben. Mi az ördögre költsem? Pont ilyen
szükséghelyzetre raktam félre. Ha egy ilyen érzéketlen, neander-völgyi ősemberrel találkoznék, aki
tele van mulatságos elképzelésekkel arról, hogy mi a jó meg a rossz, aki…
- Most már elég!
Szégyellem bevallani, de kísértésbe estem. Kínos dolog, ha az ember egyszer csak rájön, hogy
egy halom pénztől legszentebb erkölcsi skrupulusai is elvesztik fontosságukat. De megint kisegített
a fenéktáji fájdalom, no meg az ebből származó rosszkedv.
- Azt hiszi, hogy engem meg lehet vásárolni? Nos, nem vagyok eladó. Megmondtam, hogy
helytelenítem az egészet.
- Akkor menjen a pokolba, Kiku! - Keményet dobbantott a lábával, és a robotkuli megismételte a
mozdulatot. Parázs még máshova is elküldött volna, de mihelyt földet ért a lába, robbanás rázta meg
a tevegót.
Mint mondtam, előtte csönd volt. A Vénuszon nincs szél, nincsenek állatok, egyáltalán, alig van
valami, ami hangot adna. De ha egyszer megszólal egy hang, akkor nem árt vigyázni. A sűrű
atmoszféra halálos is lehet. Egy pillanatig azt hittem, hogy lerepül a fejem. Ahogy a hanghullámok
nekitámadtak a ruhánknak, azok félig megfagytak. Egyedül a ruha erőterének és a dobhártyánk közt
lévő egy milliméteres alacsony nyomású levegőnek köszönhettük, hogy nem süketültünk meg.
Annyira tompította az ütést, hogy sokáig csengett ugyan a fülünk, de más bajunk nem történt.
- Mi volt ez? - kérdeztem.
Parázs leült a földre. A feje lecsüngött, és láthatóan semmi más nem érdekelte, mint a saját
csalódottsága.
- Buborékkő-felelte. - Arrafelé. - Arra néztem, amerre mutatott, és egy kilométernyire tompán
csillogó foltot pillantottam meg. A folt körül tucatnyi kisebb fénypont - infrafény - volt
szétszóródva.
- Úgy érti, maga indította el az osztódásukat, amikor dobbantott? Parázs vállat vont.
- Mondtam, hogy instabilak. Tele vannak nitroglicerinnel, és olyan közel voltak, hogy bárkinek
sikerült volna.
- Nos, akkor menjünk és szedjük össze.
- Menjen csak. - Úgy tett, mint aki halálosan elfáradt. És akárhogy hízelegtem, nem mozdult.
Mire talpra tudtam állítani, a csillogó foltok lehűltek és eltűntek. Soha többé nem találnánk meg
őket. Parázs egy szót sem szólt, amikor folytattuk utunkat lefelé a völgyben. Egész nap távoli
ágyúdörgés hangja szegődött mellénk.

Másnap nem sokat beszéltünk. Parázs többször is kísérletet tett, hogy újrakezdjük a tárgyalást, de
tántoríthatatlan maradtam. Végső soron ő szabta a feltételeket a bicikliért, a szolgálatokért, és
amiben Venusburgben megegyeztünk, azt teljesítem is. A megállapodás úgy szólt, hogy a bicikli
teljesen ingyenes, csak Parázs ellátásáról kell gondoskodnom, s ez megtörtént. Adoptálásról szó se
volt. Ha csak megemlíti Venusburgban, biztos hogy éppúgy nemet mondtam volna, mint most. Ezt
olyan határozottan közöltem vele, hogy már-már magam is elhittem.
Az is még reggel, nem sokkal a vita után történt, hogy egy pillanatra úgy látszott, Parázsnak esze
ágában sincs folytatni a túrát. Míg a reggelit készítettem, g csak ült a sátorban. Reggeli után indulni
akartam, de a lány felhúzta az orrát, és közölte, hogy látni se akarja a buborékköveket, és hogy vagy
ott maradhat, vagy megy vissza.
Miután emlékeztettem a szóbeli megállapodásunkra, nagy nehezen felkelt. Látszott, hogy nem
szívesen teszi, de nem akarta megmásítani az Igéretét.
A buborékkő-vadászat a túra mélypontja volt. Úgy képzeltem, hogy napokon át csak kutatjuk a
terepet. Aztán eljön az izgalmas pillanat, hogy végre találunk egyet. Heuréka! - üvöltöttem volna.
Persze a valóság alaposan rácáfolt álmaimra. Ugyanis buborékkőre így kell vadászni: jó nagyot
dobbantunk a földön, várunk egy-két percet, kicsit arrébb megyünk, és még egyszer dobbantunk.
Ha tátjuk, halljuk, hogy hol robbant, agyszerűen odamegyünk, és fölszedjük a köveket. A
robbanáskor keletkező hőtől a szétszóródó buborékkövek infravörös hullámokat bocsátanak ki, s
ettől jól láthatóak. Már csak vibráló neonnyilak hiányoznak fölülük. Mondhatom, nagy kaland.
Ha találtunk egyet, felszedtük; és betettük e robotkutin elhelyezett hűtőbe. A buborékköveket a
robbanáskor fellépő magas nyomás alakítja ki, de egyes alkatrészei elillannak a Vénuszon uralkodó
hőmérséklet miatt. Ha nem hűti le az ember, ezek az elemek kiforrnak, és három órával később már
csak valami szürkés por marad belőlük. Azt persze nem tudom, hogy hűtés nélkül miért tartanak ki
olyan sokáig. Mert amikor felszedtük őket, jóval forróbbak voltak, mint a környező levegő. Nem is
értettem, hogy miért nem porladtak máris el.
Parázs szerint a kristályrács impaktálódása teszi lehetővé, hogy a drágakő időlegesen elviselje a
hőmérsékletet. A Vénuszon uralkodó rendkívüli hőmérsékleten és nyomáson másképp viselkednek
az elemek. Leheléskor a kristályrács meggyöngül, és fokozatosan elhal. Ha tehát hibátlan
drágakövet akarunk gyűjteni, fontos, hogy a robbanás után minél gyorsabban összeszedjük ókat.
Ezzel ment el az egész nap. Végül körülbelül tíz kiló drágakövet gyűjtöttünk, többségük
borsószem nagyságú volt, de akadt néhány alma nagyságú is.
Éjszaka a táborfez mellett ültem, és a köveket tanulmányoztam. Az órám szerint legalábbis
éjszaka volt. Egyébként egyre jobban hiányzott a nappal és az éjszaka huszonöt órás, ciklikus
változása. Na meg a holdak. Ha például meglátom a Deimost vagy a Phobost, bizony isten,
felvidított volna. De csak a Nap kuporgott a horizonton, és lassan mozdult észak felé, hogy
hamarosan felbukkanjon a hajnali égbolton.
Meg kell hagyni, a drágakövek szépek voltak. A borvörös alapszínbe barnás árnyalat vegyült. De
ha valódi fénybe állítottam őket, soha nem tudtam előre, mit fogok látni. A legtöbb nyers követ
valami matt anyag vonta be, s egyben el is rejtette a kő igazi szépségét. Egy-kettőt kísérletképpen
megmetszettem. Mihelyt lehántoltam a patinát, a síkos felület még gyertyafényben is szikrázott.
Parázs megmutatta, hogy kell felfüggeszteni egy zsinórra, aztán kalapáccsal megütöttük ókat.
Mintha parányi csengettyűk szólaltak volna meg; minden csilingelésre valamelyik kő átformálódott,
eltűntek róla a hibák, és szabályos, nyolclapú kristállyá vált.
Aznap magamnak kellett főznöm. Idáig Parázs főzött, de ezek után esze ágában se volt hízelegni.
- Vezetőnek szegődtem - mondta kissé epésen. - A "vezető" a Webster-szótár szerint…
- Jó, tudom, mi a vezető.
- Nem említi, hogy fáznia is kell. Feleségül vesz? - Nem. - Meg se lepődtem.
- Az ok ugyanaz?
- Igen. Nem vagyok hajlandó ilyen könnyelme megállapodásokra. Egyébként úgyis túl fiatal.
- Tizenkettő a törvényes korhatár. Egy héten belül tizenkét éves leszek. - Mondom, hogy túl
fiatal. A Marson tizennégy az alsó korhatár.
- Phü, de dogmatikus! Vagy csak viccel? Tényleg tizennégy?
Megint csak jellemző Parázsra: fogalma sincs arról a világról, ahova el akar jutni, mégis erőlteti
a dolgot. Vajon honnan szerzi be az információit a Marsról? Végül arra kellett gondolnom, hogy
maga ötli ki ezeket a képtelen ábrándokat.
Csöndben megvacsoráztunk, s közben a drágakőgyűjteménnyel játszadoztunk. Elegem volt a
vénuszi vadonból. Úgy számoltam, hogy még egy napot gyűjtögetünk, aztán megyünk vissza a
biciklihez. Nagy megkönnyebbülés lesz mindkettőnknek. Parázs újabb csapdákat állíthat a városba
tévedő ostoba turistáknak, vagy bemehet Venusburgba, hogy valami komolyabb vállalkozásba
fogjon.
Amikor idáig értem, eltűnődtem, hogy vajon miért él egyáltalán Prosperityben. Ha valóban
megvan a pénze, hogy azzal az iszonyatos összeggel, amit nekem is felajánlott, megkenjen valakit,
miért nem ment fel a városba, ahol annyi a turista, mint a légy. Gondoltam, ezt meg is kérdezem
tőle. De megint megelőzött; odajött, és szorosan mellém húzódott.
- Nem akar lefektetni? - kérdezte.
Ez már több volt a soknál. Felhorkantam, fölkeltem, és a falon keresztül kiléptem a sátorból.
Odakint rögtön megbántam. Pokolian sajgott a derekam, és sajnos későn jöttem rá, hogy a
felfújható matracot nem tudom kihozni. Ha kihozom, egy pillanat alatt elég. De most már nem
lehetett visszatáncolni. Éreztem, hogy ki kell tartanom. Bár lehet, hogy a derekam miatt láttam
olyan sötéten; nem is tudom. Mindenesetre kiszemeltem egy puhának látszó helyet, és lefeküdtem.
Nem mondhatom, hogy valóban puha volt.
Tompa fájdalomra ébredtem. Tudtam, bár nem próbáltam, hogy ha megmozdulok, késként hasít
belém a fájdalom. Érthető, hogy ezúttal nem rajongtam az ötletért.
A karom valami puhán pihent. Megmozdítottam a fejemet - beigazolódott sejtésem: fájt -, és
láttam, hogy Parázs az. Hanyatt fekve aludt. Malibu a karjába kuporodott. Parázs, mint egy
ezüstruhás baba, nyitott szájjal aludt, s a kisimult vonások védtelenné tették. Mosolyognom kellett,
éppúgy, mint Prosperityben. Hirtelen nem is tudtam, miért bánok vele ilyen rosszul. Aznap reggel
legalábbis úgy éreztem, hogy rosszul bánok vele. Igaz, kihasznált, átejtett, és úgy nézett ki, hogy
megint ki akar használni. De hát árt ezzel? Vagy szenvedne valaki tőle? Senki; abban a pillanatban
senki nem jutott eszembe. Végül úgy döntöttem, hogy mihelyt felébred, bocsánatot kérek tőle, és
megpróbálok mindent újrakezdeni. Még talán erre az adoptálásügyre is találunk valami megoldást.
És ha már itt tartunk, gondoltam, talán engednem kellene a büszkeségből, és megkérhetném,
hogy nézze meg a hátamat. Idáig nem is említettem neki, talán attól való félelmemben, hogy még
jobban eladósodok. Bár esküdni mertem volna, hogy készpénzt úgyse fogadna el. Jobb szerette a
természetbeni viszontszolgálatokat.
Már majdnem fölébresztettem, amikor véletlenül a másik oldalra fordítottam a fejem. Valamit
megpillantottam. Alig ismertem fel.
Három méterre lehetett tőlem, és két szikla közti repedésből nőtt ki. A fél méter átmérőjű gömb
tompa vörös színben ragyogott. Mint egy hatalmas, lágy zselatinbuborék. Robbanás előtti
buborékkő volt.
Mukkanni se mertem, de eszembe jutott, hogy a beszélgetés nem befolyásolja a körülöttem lévő
nyomást, így tehát nem is indíthatja be a robbanást. Rádióadó volt a torkomban, a fülemben pedig
vevő. A Vénuszon olyanok vagyunk, mint a hasbeszélők: alig mozgatjuk a szánkat, s ezeket a fél
hangokat mégis megértik.
Nagyon óvatosan megmozdultam, hogy Parázs vállához érjek, aztán enyhén megérintettem a
vállát.
Csöndben fölébredt, kinyújtózott, és kezdett fölkelni.
- Ne mozogjon - próbáltam suttogni. Egy ilyen belső gégemikrofonnal nem könnyű érzékeltetni,
hogy valami nincs rendjén.
Parázs felfigyelt, de nem mozdult.
- Nézzen jobbra. Nagyon lassan mozduljon. Ha lehet, ne is súrolja a földet. Nem tudom, mit
tegyek.
Odanézett, nem szólt semmit.
- Nincs egyedül, Kiku - suttogta végül. - Ilyesmiről még soha nem hallottam. - Hogy történt?
- Nyilván éjszaka formálódott. Nem sokat tudnak róla, hogyan és mennyi idő alatt alakul ki.
Soha senki nem került még ötszáz méternél közelebb. Mire ennél közelebb érnének, felrobban. Még
a biciklipropeller rezgésétől is elpattan, mielőtt jobban szemügyre lehetne venni.
- Vagyis mit csináljunk?
Rám nézett. Egy töprengő arcról nehéz leolvasni a valódi érzéseket, de Parázs, azt hiszem, be
volt gyulladva. Én mindenesetre alaposan megijedtem.
- Szerintem maradjon a fenekén. - Mennyire veszélyes?
 - Bátyó. Fogalmam sincs. Ha ez a monstrum szétmegy, szép kis durranás lesz. A védőruhánk
valószínűleg felfogja a nagyját. De a robbanás felemel bennünket, és iszonyatosan felgyorsít. És az
ilyen hirtelen gyorsulás széttrancsírozza a belső szerveket. Agyrázkódás a legkevesebb, amit
kaphatunk.
Nyeltem egyet. - Akkor…
- Maradjon nyugton. Gondolkozom.
Én is. Megdermedtem a derekamba hasító éles fájdalomtól. Tudtam, hogy előbb-utóbb
fészkelődni fogok.
Az az átkozott gömb megmozdult.
Csak pislogtam, nem mertem megdörzsölni a szememet, aztán újra odanéztem. Nem, mégse
mozdult meg. Kívül legalábbis nem. A mozgás inkább egy mikroszkóp alá tett élő sejt lüktetéséhez
hasonlított. Belső áramlások, nedvek cseréje. És ahogy néztem, a látvány hipnotizált.
Egész világok mozogtak a drágakőben. Gyermekkorom tündérmeséi elevenedtek meg benne, az
ősi Barsoom, a Középső Föld, a kotló várak és az érző erdők. A drágakő ablakot tárt valami
elképzelhetetlenre, ahol nem voltak kérdések, nem voltak érzelmek, csak a határtalan mindentudás.
Sötét és nyirkos volt a hely, mégsem veszélyes. Egyre nőtt, mégis valahogy teljes volt születése
pillanatától. Nagyobb ennél a Vénusznak nevezett forró sárgolyónál, és gyökerei a bolygó magjáig
értek. Nem volt olyan szöglete a világegyetemnek, ahova el ne ért volna.
Rólam is tudott. Éreztem, hogy megérint, de nem lepődtem meg. Futólag átvizsgált, de teljesen
közönyös maradt. Nem tudom, miért, nem is kérdeztem. Régóta, a kezdet kezdetétől ismert.
Valami leküzdhetetlen vonzást éreztem. Nem ez a tünemény hatott rám; a vonzás vagy inkább
sóvárgás belülről eredt. Teljességre vágytam, amire a drágakő tett szert, s amiről tudtam, hogy soha
nem érhetem el. Számomra az élet mindig is rejtélyek sora marad. A drágakő viszont maga a tudás.
Maga a mindentudás.
Az utolsó pillanatban sikerült elkapnom róla a szerbemet. Csatakos lettem az izzadságtól, és
tudtam, hogy a következő pillanatban vissza fogok nézni. A legcsodálatosabb dolog volt, amit az
életben valaha láthatok.
- Kiku, figyeljen rám!
- Hogyan? - Iszonyatos messzeségből derengett föl Parázs hangja.
- Figyeljen. Ébredjen. Ne nézzen rá!
- Parázs, lát valamit? Érez valamit?
- Valamit látok. De… De nem akarok róla beszélni. Nem tudok beszélni róla. Ébredjen fel, Kiku,
és ne nézzen hátra!
Úgy éreztem, mintha máris sóbálvánnyá váltam volna; akkor hát miért ne nézhetnék hátra?
Tudtam, hogy ezentúl soha többé nem lesz olyan az életem, mint idáig. Mintha valami
ellenállhatatlan erő egy új istenhez térített volna, hirtelen megértettem, mire jó ez az egész
univerzum. Csak arra, hogy mint egy selyemborítású doboz, ezt a drágakövet tarthassa.
- Kiku, ennek a kőnek már réges-rég szét kellett volna mennie. Mi már itt se vagyunk. Amikor
fölébredtem, megmozdultam. Egyszer régen próbáltam odaosonni az egyikhez, és sikerült ötszáz
méterre megközelítenem. Olyan puhán lépkedtem, mintha vízen járnék, mégis felrobbant. Vagyis ez
a buborékkő sem lehet itt.
- Mondhatom, szép! - feleltem. - De mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy mégiscsak itt van?
- Jó, jó, itt van. Úgy látszik, még nincs készen. Még nincs benne elég nitró, ami felrobbantaná.
Talán még elmenekülhetünk.
Hátranéztem, aztán újra előre. Mintha rugalmas szalagok kötötték volna szememet a drágakőhöz;
engedték, hogy elforduljak, de folyton visszahúztak.
- Nem biztos, hogy én is el akarok menekülni.
- Tudom - suttogta a lány. - Én… vigyázzon, ne nézzen hátra. El kell mennünk.
- Nézze - mondtam megfellebbezhetetlenül -, lehet, hogy egyikünk el tud menekülni. Lehet,
hogy mindkettőnknek sikerül. De most fontosabb, hogy maga ne sérüljön meg. Ha megsebesülök,
maga talán el tud látni. Ha maga sebesül meg, valószínűleg meghal, és ha mindketten
megsebesülünk, mindketten elpusztulunk.
 - Igen. Vagyis?
- Vagyis én vagyok közelebb a drágakőhöz. Kezdje maga a visszavonulást, én majd követem. Ha
a kő szétmegy, felfogom a robbanás nagyját. Ehhez mit szól?
- Nem rajongok érte. - De miután újra végiggondolta, nem talált kivetnivalót az érvelésemben.
Azt hiszem, nem tetszett neki, hogy ezúttal ő szorul védelemre, és nem lehet hősnő. Gyerekes
dolog, de természetes. Ám most azzal bizonyította érettségét, hogy meghajolt a kényszerűség előtt.
- Rendben van. Megpróbálok tíz méterre elhúzódni. Ha odaérek, szólok, akkor maga is
megkezdheti a visszavonulást. Szerintem, ha már tíz méterre vagyunk, túléljük.
- Húsz.
- De… Jó, rendben van. Legyen húsz. Sok szerencsét, Kiku! Azt hiszem, szeretlek. Elhallgatott. -
Mit szólsz hozzá, Kiku?
- Mi az? Induljon már. Nem tudjuk, meddig marad egy helyben.
- Rendben van. De ezt el kell mondanom. Éjszaka felkínálkoztam, és olyan dühös lettél.
- Na és?
- Szóval, hogy nem megvesztegetésnek szántam. Mint a húszezer márkát. Csak… szóval nem
nagyon értek az ilyesmihez. De valószínűleg rosszkor mondtam, igaz?
- Igen, de most ne törődj vele. Menj már.
Megindult, centiméterenként hátrálva. Szerencsére egyikünknek se kellett visszatartania a
lélegzetét. Azt hiszem, elviselhetetlen feladat lett volna.
És visszanéztem. Nem tehetek róla, nem bírtam ki. Egy kozmikus templom szentélyében éreztem
magam, amikor meghallottam Parázs hívó hangját. Nem tudom, milyen hullámon próbálkozott
eddig, hogy nem hallottam meg. Sírt.
- Kiku, kérlek, hallgass rám. - He? Mi van?
Parázs megkönnyebbülten hüppögni kezdett.
- Jézusom, egy órája hívlak. Kérlek szépen, hogy indulj el! Itt már elég messze vagyok. Teljesen
tompa volt a fejem.
- Ó, Parázs, nem kell elsietni a dolgot. Csak még egy percet hadd nézzem! Kapcsolj ki.
- Nem! Ha azonnal nem indulsz, visszamegyek, és én foglak elvonszolni.
- Úgyse tudnál… Jó, rendben van, jövök már. - Most odanéztem Parázsra, aki térden állva várt.
Malibu mellette kuporgott. A kis vidra arrafelé figyelt, ahol álltam. Megint Parázsra sandítottam,
aztán háton fekve arrébb csúsztam. Próbáltam nem gondolni a sajgó derekamra.
Sikerült megtennem két métert, aztán hármat. Meg kellett állnom, hogy pihenjek. A drágakőre
néztem, aztán Parázsra. Most se tudom, melyik vonzott inkább. Valószínűleg mindkettő, és nem
tudtam dönteni. Legszívesebben mindkét irányba elindultam volna.
Hirtelen egy apró ezüstcsíkot vettem észre, felém tartott, amilyen gyorsan csak tudott. Amikor
elért, egyszerűen átugrott fölöttem.
- Malibu! - sikoltott a lány. Megfordultam. A vidra boldogabb volt, mint valaha, talán még annál
is boldogabb, mint amikor a városi medencében lubickolhatott. Hatalmasat szökkent, és a drágakő
közepén ért földet…

Meglehetősen lassan és csak fokozatosan nyertem vissza az eszméletemet. Az egyes stációk közt
nem volt éles határvonal, nem lehetett már csak azért sem, mert megvakultam és megsüketültem.
Így hát nem tudom, mikor váltottak az álomképek valóságba; túlságosan egyneműnek éreztem
mindent, s a ködképek észrevétlenül egymásba torlódtak a valódiakkal.
Arra sem emlékszem, mikor jöttem rá, hogy süket és vak vagyok. Nem tudom, mikor éreztem
meg Parázs szaggatott kopogtatását a karomon; így próbált érintkezésbe lépni velem. Az első tiszta
pillanat utólag visszagondolva az lehetett, amikor megértettem Parázst, hogy hogyan képzeli a
visszautat Prosperitybe.
Közöltem vele, hogy tegyen belátása szerint, teljesen rábízom. Borzalmasan elkedvetlenített,
amikor rájöttem, hogy nem ott vagyok, ahol gondoltam. Barsoomról álmodoztam. Azt hittem, hogy
buborékkő lettem, és különös eksztázisban vártam a robbanás pillanatát.
Parázs a bal szememmel bíbelődött, míg valamennyire vissza nem nyertem a látásomat. Az egy
méterre levő tárgyakat elmosódottan ki tudtam venni. Azon túl semmit. De így legalább felírhatott
egy-két szót egy papírra, s onnan le tudtam olvasni. Ez meggyorsította a dolgokat. Megtudtam,
hogy ő is süket. Malibu elpusztult. Legalábbis valószínűleg vége. Parázs ugyan betette a hűtőbe,
hogy ha visszatérünk Prosperitybe, megpróbálja összefoltozni. Ha nem sikerül, csinál másikat.
Végre kiböktem, hogy hasogat a derekam. Parázs megdöbbent, hogy a lesiklás óta nyűglődök
vele, de most jobbnak látta, ha nem szid meg. A műtét nem tartott sokáig. Azt mondta, hogy csak
egy porckorong sérült meg.
Unalmas lenne az egész visszautat elmesélni. Kissé nehezen ment, mert a vakságról egyikünk se
tudott sokat. Viszont igazán gyorsan alkalmazkodtam az új helyzethez. Parázs a kezemnél fogva
vezetett, és így egyre gyorsabban haladhattunk, az első nap után valóban ritkán borultam fel.
Második nap megindultunk fölfelé a hegyen, de a robotkulim rakoncátlankodni kezdett. Parázs
leszerelte, és az övével folytattuk az utat. Ez viszont csak úgy ment, ha nyugton ültem, mert a lány
kulija sokkal kisebb termethez készült. Ha járni akartam vele, rögtön elvesztettem az
egyensúlyomat, és hanyatt estem.
Újabb nehézséget jelentett, amíg fel tudtam ülni a biciklire, és taposni kezdtem a pedált. Idefelé
sokat fecsegtünk, és ez most nagyon hiányzott. De hiányzott a buborékkő is. Eleinte azt hittem,
hogy nem tudok élni nélküle.
De mihelyt megérkeztünk Prosperitybe, elhalványodott az emlék. Szerintem az emberi agy
képtelen ilyen nagyszabású dolgok befogadására. Szinte egy óra alatt semmivé foszlott, mint az
álom ébredés után. Lassan már arra sem emlékeztem, hogy mitől volt ez valami kivételesen nagy
élmény. A mai napig is csak rejtvényekben tudok beszélni róla. Úgy vagyok vele, mint a
földigiliszta, aminek egyszer megmutatták a naplementét, de nem tudja elraktározni a látványt, mert
nincs hova.
A városba visszaérve Parázs könnyen megjavította a hallásunkat. Elfelejtett dobhártyát tenni az
elsősegélyládába, ebből származott a baj.
- Figyelmetlen voltam - ismerte be. - Visszanézve magától értetődőnek látszik, hogy a felrobbanó
buborékkő elsőnek a dobhártyát repeszti be. De a csomagoláskor valahogy megfeledkeztem róla.
- Hagyd már. Nagyszerű munkát végeztél. Rám vigyorodott.
- Persze hogy nagyszerűen dolgozom.
A látás helyreállítása már nem ment ilyen könnyen. Nem volt fölösleges szeme, de senki sem
akadt a városban, aki lemondott volna a sajátjáról, bármennyit is adtunk volna érte. Ideiglenesen
Parázs odaadta az övét. Megtartotta az infraszemet, a másik helyére pedig tapaszt tett. Ettől kissé
vérszomjas lett a nézése. De megígértette velem, hogy Venusburgban veszek egy másikat, mivel a
vércsoportunk nem egyezett. Három héten belül kidobná a testem.
Hetente egyszer indul komp Last Chance-ba; végre eljött az a nap is. Parázs műhelyében ültünk,
keresztbe tett lábakkal egymással szemben, közöttünk pedig egy nagy halom buborékkő hevert.
Borzalmasan néztek ki. Ó, nem változtak meg. Sőt, miután lepucoltuk őket, háromszor olyan
fényesen szikráztak, mint a tábortűznél. Most mégis elrohadt, megsárgult, összetört
csontszilánoknak éreztük őket. Senkinek nem meséltük el, hogy mit láttunk odakint, a Fahrenheit-
sivatagban. Úgyse tudnánk bizonyítani, és az egész valahogy túlságosan szubjektív élmény volt.
Laboratóriumban ilyesmi nem történhet meg. Csakis nekünk sikerült megismerni a buborékkövek
igazi természetét. Lehet, hogy egyedül maradunk. Akkor viszont mit is mondhatnánk másoknak?
- Szerinted mi lesz most? - kérdeztem. Mélyen a szemembe nézett.
- Gondosom, te már tudod.
- Igaz. - Nem tudtuk, miből lettek, hogyan maradnak fenn, hogyan reprodukálódnak, egy dolgot
azonban biztosan tudtunk: hogy a városok száz kilométeres körzetében nem maradnak meg. Ahol
ültünk, régebben itt is buborékkövek voltak. De az emberiség terjeszkedik. Ez egyszer megint nem
tudhatjuk, mi mindent pusztítottunk el.
Nem volt szívem megtartani a drágaköveket. Hullarablónak éreztem volna magam. Próbáltam
Parázsnak adni, de neki sem kellett.
- Ne meséljük el valakinek? - kérdezte a lány.
- Igaz. Meséld el, akinek akarod. De ne várd, hogy az emberek lábujjhegyen kezdenek járni, míg
be tudod bizonyítani. Szerintem akkor se vigyáznának, ha bebizonyítanád. - Lehet, én mindenesetre
lábujjhegyen fogok járni néhány évig. Képtelen lennék még egyszer dobbantani.
Zavarba jöttem.
- De miért? Hiszen a Marson leszel. Nem hiszem, hogy onnan is elér a sivatagig a rezgés.
Rám nézett.
- Ezt hogy értsem?
Kisebb fejetlenség következett; sűrű bocsánatkérésben törtem ki, Parázs meg csak nevetett, és
azt mondta, hogy ronda patkány vagyok, aztán visszaszívta, és kijelentette, hogy ezt a viccet
annyiszor süthetem el, ahányszor akarom.
Félreértés történt. Becsületszavamra azt hittem, hogy még a süketségem és vakságom idején
közöltem vele, hogy megváltoztattam az elhatározásomat. De nyilván csak álmodtam, mert Parázs
nem emlékezett rá, illetve csak arra, hogy mindenre nemmel feleltem. Pedig a robbanás óta egyszer
se hozta szóba az adoptálást.
- Nem vitt rá a lélek, hogy tovább zaklassalak, hiszen olyan sok jót tettél velem mondta
izgatottságtól elfúló hangon. - Talán az életemet is neked köszönhetem. És bevallom, csúnyán
kihasználtalak, amikor először betévedtél ide.
Ezt persze visszautasítottam, de azt hittem, azért nem hozza szóba az adoptálást, mert már lezárt
ügynek tekintheti.
- Mikor változtattad meg az elhatározásodat? - kérdezte. Hirtelen nem is tudtam.
- Eleinte azt hittem, akkor történt, amikor magatehetetlenül feküdtem, és te vigyáztál rám. De
most mér pontosan emlékszem, mikor történt. Utolsó este, nem sokkal azután, hogy kiléptem a
sátorból.
Erre nem tudott mit mondani. Csak felragyogott az arca. Egyszerre azon kezdtem tűnődni,
hogyha megérkeztünk Venusburgba, milyen papin töltsek ki: örökbefogadó nyilatkozatot vagy
házassági szerződést.
De nem sokat töprengtem. Az ilyen apró bizonytalansági tényezők teszik érdekessé az életet.
Egyszerre keltünk föl, és a drágakőhalmot otthagytuk a padlón. Puhán lépdelve, gyorsan
elindultunk, hogy elérjük a kompot.

Benedek Mihály fordítása

 Damon Knight - A hajósinas

I.

A hajósinasnak kimondhatatlan neve volt, de még a jelentését is nehéz volna bármelyik emberi
nyelven visszaadni. A könnyebbség kedvéért hívjuk őt Tommy Loynak.
Kérem, vegyék figyelembe, hogy ezek a fogalmak csupán megközelítések. Tommy nem volt
egészen hajósinas, de még az űrhajó sem volt pontosan űrhajó, mint ahogy a kapitánya sem volt
pontosan kapitány. Ám ha Tommyt egy szeplős, morcos, rőt hajú, akaratos, csínytevő, utálatos kis
mihasznának képzeljük el, a kapitányt pedig egy kérges, fontoskodó vénembernek, akkor meg
fogják érteni kettőjük egymáshoz való viszonyát is.
Egy szó Tommyról meg fogja világítani, miért van szükség ezekre a megközelítésekre, és mit is
keressünk mögötte. Emberi szemmel nézve Tommy egy zöldes kocsonyával töltött tojásnak
látszanék. A benne lebegő sötétes vagy csillogó alakzatok Tommy idegközpontjai és
emésztőszervei, míg a felületén elszórt csillagszerű és ovális jelek az érzékszervei és
kapaszkodószerkezetei: a "kezei". A keskenyebb végén lévő nyílásból fénylő pára lövell ki: Tommy
ennek a segítségével mozog. Tudomásul kell vennünk, hogy ha ahelyett, hogy "Tommy
megebédelt", vagy "Tommy így szólt a kapitányhoz", leírnánk azt, ami valójában történt, eléggé
bonyolult magyarázatokhoz kellene folyamodnunk.
Hasonlóképpen a "hajósinas" kifejezést is azért választottuk, mivel ennek a jelentése van a
legközelebb a foglalkozásához. Egyes hivatások, mint például a hajózás, annyira sokrétűek és
bonyolultak, hogy iskolában el sem lehet sajátítani: élni kell őket. A hajósinas is ilyesféle hivatósra
készül, és tandíj gyanánt alantas, megalázó és jelentéktelen feladatok ellátásával fizet.
Tommy is ilyen hajósinas, és még egy dologban követi a régi tengerjáró hajókon szolgáló
sihedereket; akik tudvalevően minden fenekelés után azzal voltak elfoglalva, hogy újabb csínyen
vagy butaságon törjék a fejüket, hogy kiérdemeljék maguknak a következő náspángolást.
Tommy éppen egy ilyen büntetés elé nézett, és azon igyekezett, hogy késleltesse annak
bekövetkezését. Azzal tisztában volt, hogy a végén úgysem kerülheti el, de azon volt, hogy minét
később kerüljön rá a sor.
Éberen úszott a hajó számtalan folyosóinak egyikén, és figyelte, amint a fénylő folyosófalon
fölbukkant egy sötét hullámalak, és sebesen megindult feléje. Tommy azon nyomban és
ugyanabban az iramban távolodni kezdett tőle.
A hullám fölmorajlott:
- Tommy! Tommy Loy! Hol a csudában van ez a gazfickó?
A hullám hangtalanul dörmögve tovalibegett, és Tommy vele libegett. Előtte is volt egy hullám
és az előtt is, végig a hajó összes folyosóin. A hullámok egyszerre csak visszafelé kezdtek mozogni.
Tommynak alig volt ideje idomulni hozzájuk. A hullámok nem csupán a kapitány parancsait
hordozták, hanem át is kutatták a tizenhat kilométeres hajó minden folyosóját és fülkéjét. A
kapitány azonban addig nem láthatta Tommyt, amíg az a hullámok között tartózkodott.
A baj csak az volt, hogy Tommy nem folytathatta ezt vég nélkül, és a legénység más, alantas
tagjai is a sarkában jártak. Sok időbe telt, mire sikerült végigfésülniök azt a rengeteg zegzugos
folyosót, ám matematikai bizonyossággal előbb-utóbb elkapják a grabancát.
Tommy összerázkódott, és egyidejűleg megvonaglott a gyönyörűségtől. Az öreget egy
különlegesen undorító bűzzel ébresztette föl; csak nemrég jött rá, hogy képes ilyesmit produkálni. A
hatás leírhatatlan volt. Mivel a Tommy fajtájabeliek szagok útján érintkeznek egymással, ez olyan
volt, mintha egy alvó ember füle mellett petárdát robbantottak volna.
A kereső hullámok rángatózásából ítélve, az öreg még mindig nem tudott úrrá lenni indulatán.
- Tommy! - dübörögték a hullámok. - Gyere elő, te mocsok, mert különben ezernyi bűzgolyóra
zúzlak szét! A Spórára mondom, ha elkapom a grabancodat…
A folyosót ekkor egy másik keresztezte, és Tommy fölhasználta az alkalmat, és beiszkolt a
keresztfolyosóba. A bűntett óta egyre kifelé igyekezett, tudván, hogy az üldözői is ugyanezt teszik.
A hajó legvégén némi esélye lehet rá, hogy visszaosonhat a vadászok mellett - nem nagy esély, de
ez is több a semminél.
A falhoz lapult. Ő volt a legkisebb az egész legénységben, kisebb volt a többi inasnál is,
feleakkora sem volt, mint egy közlegény, ezért fennállt annak a lehetősége, hogy mihelyt
megpillantja valamelyik üldözőjét, eliszkolhat, mielőtt még amaz észrevenné. Most egy rövid
összekötő folyosóban találta magát, a kereső hullámok azonban folyton ott köröztek körülötte, és
mielőtt még sikerült volna átsurrannia egy másik folyosóba, visszaindultak feléje. Tommy kitartóan
figyelte a mozgásukat, miközben hallgatta a belőlük áradó szidalmakat. Kuncogott magában. Ha az
öreg dühbe gurult, mindenkinek kijutott tőle. Azóta a hajó már bizonyára bűzlik az orrától a faráig.
A kapitány figyelme végül is ellankadt, és a hullámok tovahömpölyögtek a következő
keresztfolyosóba. Tommy követte őket. Már nem volt messze a céljától: a folyosó végén
földerengtek a csillagok.
A következő forduló után már ott is volt ezen a folyosón - és szinte a földbe gyökerezett a lába, s
majdnem elkapták a grabancát, olyasmit pillantott meg a hajó félig áttetsző falán át. A csillagok
ragyogó gombostűfejei helyett szinte lángolt az egész mindenség, ami csakis azt jelenthette, hogy
egy csillagrendszeren haladnak át. Tommyval először esett ez meg életében, de persze a kapitány
vagy a legtöbb közlegény számára ez egyáltalán nem újság. És dehogy volt eszükben szólni róla,
gondolta Tommy sértődötten.
Most már örült, hogy azt a meglepetést a kapitány orra alá dörgölte! Mert ha nem, akkor most
nincs itt, és ha nincs itt, akkor…
Egy hulladéktartály ugrált végig a folyosón az egyik kijárati nyílás felé. Tommy bevárta, s akkor
körbefolyta, bár a tartály túl nagy volt számára, alig tudta magában tartani. De nem bánta, mert így
túl fog járni a kapitány eszén.
A hajótest hermetikusan el van zárva, nem azért, hogy megtartsa a levegőt, ami csak véletlenül
juthat be, hanem hogy elejét vegye a folyadék elillanásának. A fémeket és egyéb ásványi anyagokat
lehet pótolni, a folyadékot meg mindazt, ami abban oldva van, rendes körülmények között
semmiképpen sem.
Tommy a kijárati zárógyűrűhöz röppent a tartállyal, átpréselte vele magát, és azon nyomban
szabadon engedte. Az a hajó központi magjától taszítva kisurrant az űrbe, és nyoma veszeti. Tommy
megkapaszkodott a hajó külsejében, és lenyűgözve bámult körbe az elképesztő látványra.
Ott terpeszkedett az űr irdatlan fekete félgömbje - Tommy ege, az egyetlen, amit valaha is ismert.
Telehintve a csillagok ismerős, ám mégis folyton változó ábráival. Már ezek önmagukban is
csodának számítottak egy gyermek szemében, akinek nem állt másból a világegyeteme, mint csupa
harmincméteres folyosókból és legfeljebb háromakkora szobákból. De Tommy alig figyelt rájuk.
Jobbra lent, a hajó hosszú, enyhén domborodó oldalán visszaverődve, vakítóan ragyogott egy
sárgásfehér fénykorona, hogy alig bírt beletekinteni. Egy csillag, az első, amelyet közelről
megpillanthatott. Tőle balra észrevett egy parányi, tejszínű-kékes korongot, amely csakis egy
bolygó lehetett.
Tommy fölkiáltott: gyönyörűséggel lengte körül a kiáltás enyhe, tompa illata. Figyelte, ahogy a
ritkás, halványan derengő ködpamacs lustán tovalebeg tőle. Megrázkódott, és amennyire tőle telt,
megvastagította a bőrét. Tudta, hogy nem maradhat sokáig; sokkal gyorsabban sugározta magából a
hőt, mint amennyire képes volt magába inni azt a napból vagy a hajó testéből.
Mégsem akaródzott visszamennie, nemcsak azért, mert akkor elkapják és megbüntetik. Nem
tudott elszakadni attól a nagy, ragyogó ékszertől ott az égen. Egy pillanatra arra gondolt, hogy
valaha ő is felnő, saját hajója lesz, és akkor lát csillagot, amikor akar, mindez azonban
valószerűtlenül messzinek tűnt neki. Nagy Spóra, erre még húszezer esztendeig várnia kell
Ötvenméternyire tőle egy hatalmas sötét folt - a hajó egyik látószerve - megduzzadt és elsötétült.
Tommy érdeklődéssel fölpillantott. Nem látott semmit arrafelé, de úgy látszik, a kapitány észrevett
valamit. Tommy percről percre jobban dideregve meresztette a szemét, és sok idő múlva egy új
fénypontot pillantott meg. Az egyre növekedett, az egyik oldala elhomályosult, majd két
összekapcsolt ponttá olvadt szét, az egyik kemény és fényes, a másik elmosódó.
Tommy hirtelen megértett mindent, és lenézve látta, hogy újabb jókora terület duzzad meg és
emelkedik ki a hajón. Ez sápadt színben derengett a zöld felszín alatt, és sötét gyűrű övezte: egy
polarizátor. Az a tárgy ott kint nyilván fémet tartalmaz, és a kapitány most idevonzza
üzemanyagnak. Tommy abban reménykedett, hogy jókora darabra találtak; amióta csak az eszét
tudja, szűkében vannak a fémnek.
Amikor újból fölpillantott, a tárgy már egész nagyra növekedett. Most már kivette, hogy a fényes
fele kemény és sima, és visszatükrözi a közeli nap fényét. Az elmosódó részt nem tudta mire vélni.
Olyan volt, mint egy matróz hangja az űr ellenében nézve vagy egy mozgó hajó ioncsóvája. De hát
lehetséges volna, hogy a fém éljen?

II.

Leo Roget meredten nézte a hátsó megfigyelőernyőt, és barna, félig tar koponyájáról letörölte a
kiütköző izzadságcseppeket. A rakéták izzó gáza előresodródott a hajótest mentén, és jórészt elfogta
előle a kilátást. Az irdatlan sötét ovális test azonban, amelyhez rohanvást közeledtek; még mindig
ott volt, és egyre nagyobbra nőtt. Reménytelen pillantást vetett a műszerfalra. Az adagoló teljes
sebességre volt kapcsolva. Valamivel több mint két percen belül össze fognak ütközni, és úgy érzi,
az égvilágon semmit sem tehet ez ellen.
Frances McMenaminre pillantott, aki ott ült mellette a székébe szíjazva. - Mért nem próbálod
kikapcsolni a rakétákat? - mondta a lány.
Roget alacsony, izmos férfi volt, ritkuló, sima fekete hajjal és szúrós, barna szemekkel.
McMenamin viszont világosszőke, sovány lány volt, ujjnyival magasabb, mint a férfi, sápadt, finom
vonalú arca azok közé az arcok közé tartozott, amelyek egyenlő arányban kijutnak a nagyon ostoba
és a nagyon eszes személyeknek. Roget egy szikrányit sem volt bizonyos benne, hogy ő melyik
csoportba tartozik, jóllehet már több mint három esztendeje együtt járnak. Részben ezért szánták rá
magukat erre az esztelen útra is: Roget-t feszélyezte a lány, és akarta is meg nem is a vele való
szakítást. Ezért kapva kapott a lány ötletén, hogy tegyenek egy Mars-utazást - "hogy magunk
legyünk és gondolkozzunk" -, és íme, itt vagyunk, gondolta Roget, anélkül hogy különösebben
gondolkodnánk.
- Azt akarod, hogy hamarabb összeütközzünk? - kérdezte a férfi.
- Honnan tudod, hogy ez fog bekövetkezni? - ellenkezett a lány. - Ez az egyetlen dolog, amivel
még nem próbálkoztunk. Legalább meglátjuk, merre tartunk, amit most nem nagyon tudunk.
- Jól van, no, legyen úgy - adta be a derekát Roget. A Lánytól kitellett, hogy hat új érvet
sorakoztat föl, egyik ostobább, mint a másik, és a végén mégis neki lesz igaza. Nullaállósba húzta
hát vissza az adagolót, és a rakéták részben hallható, részben érezhető bömbölése megszűnt.
A hajó hirtelen visszarándult, hogy testükön megfeszültek a szíjak, majd lelassult. Roget újabb
pillantást vetett a megfigyelőernyőre. A korábbival azonos ütemben közeledtek a ki tudja, miféle
hatalmas test felé. Vagy talán egy kissé lassabban, ismerte be kelletlenül. Átkozott nőszemély!
Hogy az ördögbe sejthette ezt előre?!
- Ezenkívül - érvelt tovább McMenamin - több üzemanyagunk marad a fölszálláshoz. Roget
komor pillantást vetett feléje.
- Ha felszállunk egyáltalán - dörmögte. - Bármi legyen is az, ami vonz bennünket, nem
fitogtatásból teszi. Mondjuk tán neki azt, hogy nagyon élveztük ezt a hatásos trükköt, ám köszönjük
szépen, most mennünk kell?
- Ki fogjuk deríteni az okát-érvelt McMenamin -, és ha módunk lesz rá, teszünk ellene. Ha meg
nem, úgysem vesszük hasznát az üzemanyagnak.
Egyike volt ez Frances legbőszítőbb trükkjeinek. Az volt a szokása, hogy az ember saját érveivel
hozakodik elő, de úgy, mintha az nemcsak egyszerűen az ő igazát támasztaná alá, hanem rajta kívül
másnak eszébe se juthatott ilyesmi. Vele vitatkozni olyan volt, mint öklözni valakivel, aki hirtelen
elillan a csapás elől, aztán a következő pillanatban hátulról kever le egyet.
Roget így füstölgött magában, de nem szólt egy szót sem. Alul a zöldes felület egyre lassabban
közeledett, sőt most már érezte az ülés szíjainak enyhe, de határozott szorítását is, ami csakis a
lassulás jele lehetett. Ugyanolyan gondossággal és hozzáértéssel, mintha ők maguk csinálnák,
valakik leszálláshoz vezérelték a hajójukat.
Néhány másodperc múlva a vizuális megfigyelési ablakban megjelent a zöld horizontvonal, és a
hajó kikötött. Roget és McMenamin széke meglendült a felfüggesztési csuklók körül, amint a hajó
lassan oldalára dőlt, egyet lódult, aztán nyugalomba zökkent.
Frances benyúlt űrhajósöltözéke bő gallérja mögé, hogy elsimítson egy ráncot előredomborodó
keblei és az átlátszó öltözék között. Roget a lányt figyelve, akarata ellenére hírtelen vonzalmat
érzett iránta, és mint máskor, ezúttal is rádöbbent, hogy a teste nem vette figyelembe elméjének a
lányról táplált véleményét. Hallgatólagosan abban állapodtak meg, hogy ez az út afféle végső próba
lesz. És a végén vagy elválnak az útjaik, vagy örökre egymáshoz láncolják magukat. Eddig a percig
Roget csendben azt tökélte el magában, hogy szakításra viszi a dolgot, de most egyszerre
ugyanolyan biztos volt benne, hogy ha valaha is eljutnak a Marsra vagy vissza a Földre, véglegesíti
a kapcsolatukat.
A lány arcára pillantott. Persze tudja, azt is tudta, amikor az ellenkezőjét éreztem. Bosszankodnia
kellene emiatt, ezzel szemben különös módon megelégedettség és nyugalom ömlött el rajta.
Kioldozta magát, rögzítette a sisakját, és a zsilipkamra felé indult.
Halványzöldes, szinte töretlen felületen találta magát, amely minden irányban enyhén lefelé
görbült. A nap tündöklő ragyogásából élesen kivált saját árnyékának az űr feketeségével vetekedő
foltja. A hajó rövidebb tengelye irányában, a látóhatár távolságának mintegy a kétharmadánál a
napfénynek egyszerre vége szakadt, mintha borotvával metszették volna el, és odébb már csak a
csillagok kísérteties visszfényét vehette ki a tekintetével.
A hajójuk az oldalán feküdt, és úgy tűnt, mintha hegyes hátsó végével néhány ujjnyira bemélyedt
volna az idegen hajó zöld felszínébe. Óvatosan néhány lépést tett arrafelé, és ha idejében nem
sikerül megkapaszkodnia benne, kis híján elúszik mellette. Mágneses csizmái fölmondták a
szolgálatot. Lába alatt a hajótest - ha egyáltalán fémből van - nem tartalmaz vasat.
Itt a zöld burkolat több színben játszott, és különös, csaknem téglalap alakú halomban
dudorodott ki. Középütt, pontosan a földi hajó rakétáinak a végénél egy halványabb folt derengett, a
körül pedig sötétebb gyűrű türemkedett föl a hajó oldalai iránt. Kíváncsian lehajolt, hogy
megvizsgálja. Az árnyékos oldalon lévén, fölgyújtotta a sisaklámpáját.
A fény áthatolt a pöttyös zöld felületen: jól látszott alatta a saját hajójának a burkolata, amelyet
máris lyukacsosan kikezdett a rozsda. A zöld felületből a szeme láttára újabb dudor emelkedett ki,
és lassan növekedni kezdett.
Roget meglepett kiáltást hallatott és fölegyenesedett. - Mi az, Leo? - hallotta a sisakhangszórón
át.
- Valami sav vagy micsoda eszi a hajót. - Újból szemügyre vette a zöld felszín alatti sötétebb,
halványabb foltokat. A középső rész nem bántotta a hajó fémanyagát: ez valószínűleg annak a
szerszámnak vagy minek a fogórésze volt, amivel odavonzották és fogva tartják a hajójukat. De
hátha már kikapcsolták… El kell hogy távolítsa a hajót attól az emésztő sötét folttól. Másképp nem
tudja beindítani a félig besüllyedt rakétákat: szétpukkadnának, akár a fölfújt ballon.
- Be vagy még kötve? - kérdezte.
- Igen.
- Jól van, maradj úgy. - Visszatért a kis hajó közepéhez, csizmája recés talpát nekivetette a
kemény zöld felületnek, és nagyot lökött a hajón.
Az odébb gördült. Vagyis helyesebben megpördült a hegyes végénél rögzített tengelye körül. A
sötétebb felszín behorpadt előtte, mintha lekvárból volna. A rakéták továbbra is a világosabb terület
közepe felé mutattak, és a sötétebb gyűrű ugyanúgy körülnyaldosta őket. Roget újabb kísérletet tett,
de az eredmény ugyanaz. A hajó minden irányban szabadon mozdítható, kivéve azt, ami kellene.
Nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a vonzerő továbbra is hat.
A férfi csüggedten fölegyenesedett és körülnézett. Néhány száz méternyire odébb megpillantott
valamit, amit már korábban is észrevett, de nem figyelt föl rá: egy kétméteres, az alatta lévő
felszínnél könnyebb, áttetszőbb anyagból való tojást. Feléje szökkent. Az fénylő gázcsíkot húzva
maga után, renyhén odább húzódott. Pár másodperc múlva kesztyűs kezei között tartotta. Az
megrándult, majd elülső végéből vékony gőzcsíkot lövellt ki. A tojás élt.
 Az egyik elülső ajtóban föltűnt McMenamin fejének körvonala.
- Látod ezt? - szólt oda hozzá.
- Látom! Mi az?
- Gondolom, a legénység közül valaki. Megpróbálom fedélzetre venni. Te kezeld a zsilipkamrát,
mindketten nem férünk el egyszerre benne.
- Jó.
A jókora tojás kényelmetlenül betöltötte a fülkét. A hátsó falhoz szorította magát tüstént
odagördült, amint Frances behúzta a hajóba. A két emberi alak a fülke túloldaláról, a műszerfal
mellől figyelte.
- Vonások nélküli - jegyezte meg Roget -, hacsak azokat a foltokat nem tekintjük a felszínén. Ez
a valami, Frances, nem a Naprendszerből való, sőt nem tartozik bele semmiféle ismert fejlődési
rendszerbe.
- Tudom - mondta a lány elgondolkodva. - Leo, látsz rajta valamit is, ami az űr ellen
védelmezné?
- Nem én - felelte Roget. - Ez a teste, és nem az űrruhája. Nézd csak, hiszen csaknem átlátni
rajta. Akkor…
- Ez az - fordult feléje Frances. - Ez azt jelenti, hogy az, vagyis az űr a természetes életeleme!
Roget elgondolkodva legeltette tekintetét a tojáson.
- Elképzelhető - mondta. - Alkata ehhez idomult: a tojásforma tömege nagy a felületéhez képest.
Kemény külső burok. Mozgása a rakétaelven alapszik. Szinte hihetetlen, hiszen ez idáig még nem
akadtunk ilyesféle lényre, de hát miért ne? A Földön is vannak szervezetek, olyan növények,
amelyek a forró vízben is képesek megélni és szaporodni, mások meg kibírják a fagypont közeli
hőmérsékletet is.
- Ha nem tudnád, ez is növény - jegyezte meg Frances. Roget a lányra meredt, aztán vissza a
tojásra.
- A színére gondolsz? Klorofill. Könnyen lehetséges.
- Csakis az lehet - jelentette ki a lány határozottan. - Másként hogy élhetne meg a légüres térben?
- Aztán fintorogva: - Ó, micsoda szag!
Egymásra néztek. Fantasztikus szagokat éreztek, bár ez alig tartott tovább a másodperc
törtrészénél. Egész sorozatát érezték a különféle illatoknak, csupa ismeretlen és kivétel nélkül orrba
vágóan átható szag. Legalább egy tucatra való, gondolta Roget; ahhoz túl gyorsan váltották
egymást, hogy meg tudják számlálni.
- Már odakint is ezt csinálta, láttam a párát. - Hirtelen lezárta a sisakját, és intett McMenaminnek
is, hogy kövesse a példáját. A lány a homlokát ráncolva nemet intett. Erre a férfi is fölnyitotta a
sisakját. - Hátha mérgező!
- Nem hinném - ellenkezett McMenamin. - De valamit csinálnunk kell - tette hozzá, és a zöld
tojás felé indult. Az elgördült az útjából, és a lány belépett a hálószobába.
Egy perc múlva egy nyaláb műanyag dobozkával és üvegcsével tért vissza. Roget mellé térdelt,
és nyílásukkal a tojás felé fölsorakoztatta őket a padlón.
- Mit akarsz ezzel? - csodálkozott Roget. - Ide figyelj, valamit ki kell találnunk, hogy
elszabaduljunk innen. A hajónkból nem marad semmi…
- Várj - intette le McMenamin. Lehajolt, és három üvegcsén gyorsan egymás után megnyomta a
gumiballont. Az egyikből parányi sugárban púder, a másikból kölni (Nuit Jupitérienne), a
harmadikból jóféle skót whisky spriccelt elő.
Aztán várt. Roget már éppen szólásra nyitotta volna a száját, amikor újabb ismeretlen illatsugár
lövellt feléjük a tojásból. Ezúttal csak három volt: két édeskés és egy erős. McMenamin
elmosolyodott.
- Az lesz a neve, hogy Büzi - mondta. Újból megnyomta a gumilabdákat, ezúttal más sorrendben.
Whisky, púder, Nuit Jupitérienne. A tojás válaszolt: erős, édes, édes.
A lány megeresztette a harmadik kombinációt is, amit a tojás ugyanúgy viszonzott; aztán letett a
padlóra egy hangrögzítő hengert, és megnyomta a púdert. Újabb hengert tett le, és megnyomta a
kölnit. És így tovább, minden hengerhez csatolt egy illatot, amíg a számuk el nem érte a tízet. A
tojás mindegyikre válaszolt, volt úgy, hogy fölismerhetően. Ekkor a lány eltávolított hét hengert, és
várakozóan a tojásra nézeti.
Az egy éles illattal válaszolt.
- Ha elmeséljük valakinek - álmélkodott Roget -, hogy szelektív szellentés útján megtanítottál
egy kétméteres húsvéti tojást tízig számolni…
- Pszt, te buta! - intette le a lány. - Ez kemény dió lesz.
Fölsorakoztatott három hengert, megvárta az éles illatot, aztán még hatot hozzájuk adott, hogy
három hármas sort kapjon. A tojás kész volt a citromkivonatra emlékeztető, éles, átható illattal,
amely megfelelt Frances kilences számának. Majd késedelem nélkül hozzátett egy bonyolult, gyors
illatsorozatot.
- Elértette - mondta McMenamin. - Szerintem most azt közölte, hogy háromszor három az
kilenc. - Fölállt. - Először te menj ki, Leo. Utánad kiteszem őt, aztán én is követlek. Valamit még
meg kell mutatnunk neki, mielőtt szabadjára engednénk.
Roget engedelmeskedett. Amikor a tojás is előbukkant, és mozgásnak indult, eléje állott és
visszatartotta. Majd odébb lépett, abban reménykedve, hogy az meg fogja érteni, hogy nem akarják
erőszakkal fogva tartani, de szeretnék, ha itt maradna. A tojás egy pillanatig tétován ide-oda ingott,
aztán megállapodott. Egy percre rá előbukkant Frances is, kezében az egyik műanyag dobozkával
és egy zseblámpával.
- A kedvenc púderem - mondta sajnálkozva -, de egyedül ebből van elegendő mennyiség. -
Erőteljesen összecsapta kesztyűs kezeit a dobozon. A széttört dobozból a púder felhőként
körüllengte őket, és halványan derengett a nap fényében.
A tojás csak várt, azt a benyomást keltve, hogy élénken figyeli őket. McMenamin fölgyújtotta a
lámpát, és Roget-ra világított. A fény keskeny, éles csapást vágott magának a lebegő porfelhőben.
Aztán önmagára, a hajójukra, végül pedig fölfelé, a parányi kékes korongként ragyogó Föld felé
irányította a fénycsóvát. Ezt kétszer megismételte, aztán nyomában Roget-val, a zsilipkamra felé
lépett.
Ott megálltak és figyelték, ahogy Tommy megindult a felszínen, belepréselte magát abba, és
eltűnt.
- Hatásos volt - ismerte el Roget. - De kíváncsi vagyok rá, mit segít ez rajtunk.
- Megértette, hogy élünk, hogy intelligens, barátságos lények vagyunk, és a Földről jöttünk -
mondta McMenamin elgondolkozva. - Legalábbis megtettünk mindent, hogy ezt a tudomására
hozzuk. Ennél többet nem tehetünk. Lehet, hogy nem akar segíteni rajtunk, de az is lehet, hogy nem
tud. De ez most már rajta múlik.

III.

Tommy lelkiállapotát nehéz volna emberi mértékkel leírni, miközben átbukott a hajó falán, és
bevetette magát a legelső keresztfolyosóba. Hiszen nagyon is kisfiú volt még - ez a megközelítés
megállja a helyét -, és ennek megfelelően reagált minden újdonságra és kalandra. De ennél sokkal
többről volt szó. A saját szemével látott szokatlan formájú és anyagú értelmes lényeket, akiknek fém
a lakóhelyük, és valami közük van azokhoz a hatalmas, titokzatos hajókhoz, a bolygókhoz,
amelyeket a saját fajtájából egyetlen kapitány sem merészel megközelíteni.
És Tommy mégis tudta, milliárd évek fölhalmozott, rendszerbe foglalt és továbbadott tudásával
tudta, hogy a sajátján kívül nincs más értelmes lény a világegyetemben, hogy a fém, bár életet adó,
de maga mégsem él, és ha szerencsétlenségére életre kél is valamilyen lény egy bolygó felszínén,
sohasem tudja leküzdeni annak irdatlan tömegvonzását.
A vége az lett, hogy Tommy kétségbeesetten szeretett volna valahová elvonulni és gondolkodni.
De ezt nem tehette; ehelyett a kereső hullámokkal lépést tartva, mozognia kellett végig a
folyosókon, és minden szellemi erejét arra összpontosítania, hogy egérutat nyerjen.
Kérdés, hogy mennyi ideig volt oda? Ha azalatt értek a hajó falához, amíg 6 abban a
fémvalamiben tartózkodott, akkor az is lehet, hogy kívül is keresték, és miután nem találták, arra a
következtetésre jutottak, hogy valami módon sikerült neki visszasurrannia a hajó közepe felé. Ez
esetben már ők is nyilván visszafelé tartanak, és neki nem kell mást tennie, mint követnie őket a
tengely felé, és elrejtőznie egy kamrában, amelyet éppen elhagytak. Ám ha még mindig kifelé
haladnak, akkor szinte semmi esélye sincs a menekülésre. Pedig most sokkal fontosabb, hogy
megmeneküljön, mint az imént volt.
Egy lehetőség van, amire Tommy, aki a legtöbb esetben mindenre kapható volt, nem szívesen
gondolt. Az üzemanyagcsövek - amelyekben a hajó energiaellátását biztosító sugárzó ionpára
keringett - sok folyosót kereszteztek, és bizonyos, hogy ha bemerészkedne egy ilyen csőbe, ott
tökéletes biztonságban lenne, amíg ott tartózkodik. Csakhogy egyfelől ezek a csövek a hajó
tengelyétől ágaznak szét sugárirányban, és nem jutna el bennük oda, ahová ő el akar jutni. Másfelől
ezek a legveszélyesebb helyek a hajón.
A legénység idősebb tagjai néha bemennek oda sürgős javítások végett, de igyekeznek is kifelé,
amilyen gyorsan csak tudnak. Tommynak fogalma sem volt, mennyi ideig maradna ott életben, de
volt egy olyan kellemetlen gyanúja, hogy nem sokáig.
Ott volt néhány méternyire odébb a folyosón az egyik lezárt torok, amelyen be lehetett jutni egy
ilyen csőbe. Tommy tanácstalanul méregette, miközben a kereső hullám közelebb kényszerítette
hozzá. Még mindig nem határozta el magát, amikor hirtelen megmoccant valami hátul, a folyosó
fordulójában.
Tommy a falhoz préselte magát, és figyelte, milyen kétségbeejtő lassúsággal közeledik feléje a
folyosó másik vége. Ha sikerülne odáig eljutnia…
A mozgás megismétlődött, és a szemébe ötlött egy vékony, zöldes hártya. Nem maradt ideje arra,
hogy az üzemanyag-csatornákra gondoljon, de arra sem, hogy a kereső hullámokat kerülgesse.
Tommy teljes erőből megiramodott, átvágta a legközelebbi hullámot, és be az első
keresztfolyosóba.
Abban a pillanatban fölhangzott a kapitány hangja a falakból: - Ni csak, ez ő volt, mi, a piszkos
csibésze! Utána, fiúk!
Tommy hátrapillantott, mielőtt beiszkolt volna egy következő sarkon, és elcsüggedt. Üldözője
nem hajósinas, de még csak nem is egy közlegény, hanem a harmadtiszt, hatalmas teste csaknem
félig kitölti a folyosót, és akkora erejű, hogy vele szemben Tommy csak egy kisfiú, aki kerékpáron
próbál versenyre kelni a gyorsvonattal.
Befordult egy újabb sarkon, és rögtön látta, hogy vége a dalnak: ez a folyosó egyenes volt, mint
a nyíl, és vagy háromszáz méteren át semmi se törte meg. Alighogy megiramodott rajta, üldözője
már föl is tűnt mögötte a sarkon.
A harmadtiszt félelmetes sebességgel közeledett, és Tommynak csak egy végső, kétségbeesett
iramra maradt ideje. Aztán a másik test bódító erővel nekivágódott, és a következő pillanatban
moccanni sem bírt.
Még le sem fékeződtek a futástól, amikor a kapitány hangja máris feldübörgött a falból:
- Ez az, pajtás! Vidd csak oda, ahol szemügyre vehetem! .
A kereső hullámok is megállapodtak. A tiszt odacipelte Tommyt a legközelebbi hatókörébe.
Tommy hasztalanul ficánkolt. A kapitány gúnyos hangja hallatszott:
- Lám csak, lám, a mi kis tréfamesterünk. Tiszta gyönyörűség, hogy megint láthatlak, Tommy.
De mi az, semmi elmés megjegyzés? Elapadt minden humorod?
- Remélem, jólesett a szunyókálás, kapitány - hápogott Tommy.
- Nagyon - felelte a kapitány maró gúnnyal. - Fölöttébb élveztem, Tommykám. Van még valami
mondanivalód, mielőtt átadnálak a kancsuka élvezetének?
Tommy hallgatott.
A kapitány a tiszthez fordult.
- Szép munka volt, barátom. Ezért különadagot fogsz kapni.
A tiszt csak most szólalt meg, és Tommy fölismerte vékony, affektáló hangjáról. George Adkins
volt, aki csak nemrég spórázott le, és a testében csirázó új élet akkora büszkeséggel töltötte el, hogy
nem volt maradása tőle senkinek. Finomkodva mondta hát most is:
- Köszönöm, uram, igyekszem. Bár ha meggondoljuk, mostani állapotomban nem lett volna
szabad így megerőltetnem magam.
 - Jól van, meglesz érte a jutalmad - felelte a kapitány morcosan. - Most pedig vidd le a
tréfacsinálót az ötös gyülekezőbe. Majd rendezünk ott egy kis szertartást.
- Igenis, uram - mondta a tiszt kimérten. Tommyt maga előtt taszigálva megindult, és az alsó
lefelé tartó keresztfolyosóba vetette magát.
Több mint egy kilométert haladtak így, egyik összekötő folyosóból ki, a másikba be, míg el nem
érték a hajó közepére vezető egyik főfolyosót. A kereső hullámok még mindig nyugalomban voltak,
és ők olyan sebesen áthaladtak rajtuk, hogy aligha fenyegetett az a veszély, hogy meghallják őket.
Tommy udvariasan a fogva tartójához fordult.
- Ugye, uram, nem engedi meg, hogy túl szigorúak legyenek velem?
A tiszt egy pillanatig nem válaszolt. Már megtörtént, hogy bedőlt Tommy színlelt
udvariasságának, ezért most, amennyire korlátolt értelméből kitellett, résen állt. Végül annyit
mondott:
- Fiatalember, nem fogsz többet kapni, mint amennyi rád vár.
- Igenis, uram. Ezt én is tudom, uram. Sajnálom, uram, hogy ilyen nagy fáradságot okoztam
önnek, az állapota, ugyebár…
- Sajnálhatod is - felelte a tiszt mereven, hangja azonban elárulta megelégedettségét. Ritka dolog,
hogy még egy hajósinas is érdeklődést mutasson leendő szülői állapota iránt. - Tudod, már ide-oda
ficánkolnak - tette hozzá némiképp megenyhülve.
- Csak nem, uram? Nagyon vigyáznia kell magára, uram. Hányan is vannak, uram? -
Huszonnyolcan - jelentette ki a tiszt, mint ahogy már két hete ezt tette minden adandó alkalommal. -
Erősek és egészségesek, egyelőre.
- Ez nagyszerű, uram! - kiáltott föl Tommy. - Huszonnyolc! Ha megbocsátja merészségemet,
uram, azt tanácsolnám, hogy nagyon ügyeljen, mit eszik. A kapitány vajon abból fogja kiutalni
önnek is a különadagját, amit az imént szippantott be ott fölül?
- Nem tudnám megmondani.
- Az áldóját! - kiáltott föl Tommy. - Bár csak biztos lennék benne…
És hagyta, hogy a mondat vége fönnakadjon a levegőben. Végül is a tiszt nem bírta megállni szó
nélkül:
- Mit akarsz ezzel mondani? Valami baj van talán azzal a fémmel?
- Nem tudnám pontosan megmondani, uram, de ez nem olyan, mint amilyenhez valaha is
szerencsénk volt. Vagyis azóta - tette hozzá Tommy -, amióta én kicsíráztam. - Ez csak természetes
- mondta a tiszt. - Én aztán már ettem mindenfélét.
- Hogyne, uram. De vajon rendesen nem sötétes színű, szabálytalan darabokban szoktuk
megkapni?
- Természetesen. Ezt mindenki tudja. A fém élettelen, és csakis az élő dolgoknak van szabályos
alakjuk.
- Igen, uram. Én azonban, uram, odafent voltam, miközben megpróbáltam kereket oldani, és
láttam ezt a fémet. Egészen szabályos, csak az egyik végén vannak valamilyen dudorok, és olyan
sima, uram, és csillogó, akárcsak ön. Bocsásson meg, uram, de számomra egyáltalán nem tűnt
étvágygerjesztőnek.
- Ostobaság - mondta a tiszt bizonytalanul. - Ostobaság! - ismételte határozottabban. - Bizonyára
káprázott a szemed. A fém nem lehet eleven.
- Pontosan ezt gondoltam én is, uram - mondta Tommy izgatottan. - Csakhogy ebben a fémben
élőlények vannak, uram. Én láttam őket. És azonkívül az a fém nemcsak úgy céltalanul lebegett,
mint ahogy föltételezné az ember. Láttam, amikor a kapitány lehozta, és… De félek, uram, hogy
még hazugnak fog tartani, ha elárulom, mit csinált az a valami.
- Nos hát, mit csinált?
- Esküszöm, uram, hogy láttam - erősködött Tommy. - Ha megkérdezné a kapitányt, uram, ő is
ugyanezt mondaná, hiszen nem kerülhette el a figyelmét.
- A magtalan mindenségit, hát mit csinált? Tommy suttogóra fogta a hangját:
- Ioncsóvát húzott maga után, uram. Megpróbált elszabadulni!
Miközben a tiszt azzal vesződött, hogy mindezt megeméssze, elérték a folyosó alját, és beléptek
az ötös gyülekező hatalmas, gömb alakú termébe, ahol a legénység már fölsorakozva várakozott
Tommy Loy megbüntetésére.
Ez egyáltalán nem tréfadolog, gondolta Tommy, de legalább nem maradt adósa a harmadtisztnek.
Aki - legalábbis egyelőre - nem fogja örömét lelni az ígért külön porcióban.

Amikor vége volt, Tommy összekuporodott a legénységi fertály egyik zugában, ahová belökték
őt, minden idegszála égett és sajgott az elszenvedett veréstől. A fájdalom még egyre
végighullámzott a testén, és akarata ellenére mindannyiszor összeborzongott, mintha korbács
sújtana végig rajta.
Elméjében föl-fölsejlett a rejtélyes fémhajó, a frissen átélt megpróbáltatás képei azonban még
túlságosan elevenen lüktettek az idegeiben.
A kapitány szokás szerint most is a hitvallás litániájával kezdte: Kezdetben vala a Spóra, és a
Spóra egyedül vala.
(Mire a legénység: Áldassék a Spóra!)
Aztán lőn világosság, és a világosság jó vala. Úgy bizony, jó vala a Spórának és a Spóra első
gyermekeinek.
(Áldassanak!) Ám a világosság gonosszá leve a Spóra második gyermekei alatt. (Jaj Őnékik!)
És a világosság kiveté őket. Bizony számkivetettek levének ők a sötétségben és a Nagy
Mélységekben.
(Jaj a Nagy Mélységek kivetettjeinek!)
Tommy a többiekkel együtt dörmögte a litánia szavait, közben lázadó gondolatokat forralt
magában. Mi gonoszság lenne a világosságban, hiszen azóta is az élteti őket. Bizonyára az történt -
amit maga a kapitány is elismert, amikor történelemre és természettudományra oktatta őket -, hogy
a faj legkorábbi ősei, akik a Galaxis izzó központjában keltek életre, túlságosan is életrevalóknak
bizonyultak.
Egyre nagyobb tökélyre fejlődött az a képességük, hogy a csillagfényből és az útjukba akadó
fémekből és egyéb elemekből energiát vonjanak ki; a végén akarva-akaratlanul többet magukba
szippantottak, mint amennyinek hasznát vehették volna. Így hát fokozatosan és természetszerűleg,
sok-sok nemzedék során át egyre kijjebb vándoroltak az erős sugárzás övezetéből a "Nagy
Mélységek", a ritkán elszórt csillagok világa felé. És szükségszerűen tovább fejlődött a képességük
is: minél inkább csökkent az energia szintje, annál hatékonyabbá vált annak feldolgozása.
És most nemcsak hogy nem térhettek vissza soha többé a szülőhelyükre, hanem az egyes
csillagokat sem közelíthették meg annyira sem, mint amennyire az egyes bolygók megtették. Így
hát a bolygók, de maguk a csillagok is félelemmel töltötték el őket. Ez természetes és érthető. De mi
értelme van ennek az ostoba rítusnak, amelyet valamelyik satnyán maradt ősük fundált ki a
"kivetettekről" meg a "gonoszról"?
A kapitány közben a végére ért:
Ments meg minket a Nagy Mélységekben rejtező haláltól… (A Nagy Mélységekben rejtező
lopakodó haláltól!)
És őrizd meg elménk tisztaságát…
(Mint amilyen tiszta volt a világosság a Spóra idejében, legyen áldott a neve!) És egyenes
utunkat…
(Mint amilyen egyenes a fény, testvérek!)
Hogy rátaláljunk az Egyesülés Napján elveszett testvéreinkre. (Minél elébb jöjjön el az a nap!)
Aztán elhallgattak, s a csend egyre mélyült, a világmindenség csendjévé nőtt, mígnem olyanná
dermedt, akár maga a mélységes űr. Végül ismét a kapitány szólalt meg, s ítéletet mondott Tommy
felett, azzal fejezve be a mondókáját:
- Korbácsoljátok meg!
Tommy megfeszítette a testét, megvastagította a bőrét, s igyekezett a lehető legkisebbre
összezsugorodni. Két tagbaszakadt közmatróz megragadta, és egy harmadik felé lökte. Mialatt
Tommy átúszott a termen, a matróz szorosan a falhoz feszült, hogy minél több energiát szippantson
magába belőle, míg csordultig nem telt erővel. És amikor Tommy a közelébe ért, szikrázó ívként
kilövellte magából, s Tommy testét elárasztotta a fájdalom tiszta esszenciájával, s izzó golyóként
átlökte a termen a következő ostorcsapás alá, majd a következő és a következő.
Mígnem a kapitány azt nem bömbölte: "Elég!" - s erre kihurcolták ide, és magára hagyták.

Hallotta az élelemért fölsorakozó legénység zajongását. Egyikük nem volt megelégedve az

ízével, míg egy másik tüntető elégedettséggel letorkolta, hogy egye csak: a fém az fém.
Ez mar az új fém lesz, vagyis az, amit eddig sikerült fölszívni belőle, és összekeverni a raktáron
lévő régivel. Tommynak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy mennyi is lehet az vajon, és hogy
az idegen hajó - ha hajó egyáltalán - képes-e rá, hogy a legkisebb sérülést is helyrehozza magán.
Tommy azonban hiába látta azt, amit látott, nem tudta elhinni, hogy élet lehet abban a fémben.
Ahhoz viszont nem fért kétség, hogy a fémen belül élőlények voltak; és vajon megmaradnak-e, ha a
fém elfogy körülöttük?
Tommy elképzelte magát egyedül sodródni az űrben, távol a hajótól, több hőt sugározva
magából, mint amennyit parányi testével képes fölfogni, és összerázkódott. Eltöprengett azon a
problémán, amely azóta nem hagyta nyugodni, amióta megpillantotta a fémhajón azokat az ötágú,
idegen lényeket. Az értelmes életet szentnek tartották. Ez benne van a hitvallásban, és bár
ugyanabban a fellengzős, költői stílusban van megfogalmazva, mint az egész szöveg, megvan a
maga jelentősége. Sem a matróznak, sem a kapitánynak nincs joga a maga érdekében elpusztítani
másokat, mivelhogy mindahányan ugyanazt az örökséget hordozzák. Lehetőségeikben egyformák,
egyikük sem jobb a másiknál. És fémmel táplálkoznak, mivel a fém élettelen és semmiképpen sem
értelmes. Ám ha ez többé nem így van…
Tommy úgy érezte, hogy valami hiányzik belőle. Aztán rájött, hogy mi. Az idegen hajóban,
miközben megpróbált szóba elegyedni a fémlakó lényekkel, a félelemtől szinte az érzékei is
eltompultak, ám a félelem és az izgatottság mélyén nagyszerű érzés ömlött el rajta. Olyan volt ez az
érzés, döbbent rá hirtelen, mint az a misztikus beteljesülés, aminek akkor kell elkövetkeznie, amikor
az "Egyesülés Napján" minden egyenes összefut, amikor végre minden egyes messzire szállt hajó
évmilliárdos útja végén összetalálkozik. Ilyen érzés volt egy másfajta lénnyel érintkezni.
Szeretett volna újból szólni az idegenekhez, megtanítani őket, hogyan formálják szavakká
bárdolatlan hangjaikat, tanulni tőlük… Elméjében homályos képek kavarogtak. Egy gyökerében
különböző fejlődés végtermékei ők. Ki tudná megmondani, mit tanulhatna tőlük ő?
És végre megtalálta a megoldást. Ha az ő hajója fölfalja azok hajóját, akkor elpusztulnak;
ennélfogva rá kellene bírnia a kapitányt, hogy engedje útjukra őket. Ha viszont valahogy sikerülne
megszabadulniok, akkor eltávoznának, és sohasem látná őket viszont.
Egy altiszt kukkantott be a fülkébe, és azt mondta:
- Gyerünk csak, Loy, kifelé! A szeméthez osztottak be. Munka után majd eszel, ha marad valami.
Mozgás!
Tommy elgondolkodva kivánszorgott a folyosóra, a fájdalomról jószerivel megfeledkezett. Az
idegen hajó keltette filozófiai probléma is kezdett kiszellőződni az agyőből, miután nem talált rá
kézzelfogható megoldást. Helyét új gondolat foglalta el, és a született csínytevő módjára szinte
kifényesedett tőle az egész lénye.
Az meg sem fordult a fejében, hogy ezért megint kijár majd neki a verés; ilyen röviddel a
legutóbbi után kész gyönyörűség.

IV.

Roget bekecmergett, fölnyitotta a sisakját, és kimerülten levetette magát az ülésre. Pillantása

elkerülte az asszonyt.
McMenamin csendesen megkérdezte: - Rosszul állunk?
- Nem valami jól. Azon a helyen az egész külső burkolat elenyészett, és már az ólomburkolatot is
kikezdte. A csövek még úgy-ahogy kitartanak, de aztán azok következnek. - Megtettünk minden
tőlünk telhetőt azzal, hogy körbeforgattuk a hajót?
- Úgy-ahogy. Ezt fogom folytatni, de nem adok többet egy-két óránál, és a csöveknek is vége. És
akkor megsüthetjük magunkat, akármit csinál is a te illatos kis barátod. Hirtelen fölállt, és
végigkapaszkodott a megdőlt falon, amely most padlójukként szolgált, hogy kinézzen a
megfigyelőablakon. Elkeseredett kimértséggel elkáromkodta magát. - Megpróbáltad megint a
rádiót, amíg odakint voltam? - kérdezte.
- Meg. - Amaz nem tartotta szükségesnek hozzátenni, hogy választ nem kapott. Itt, a Föld és a
Mars közötti távolságnak csaknem a közepén, reménytelen volt minden próbálkozás. Olyan kis
hajó, mint az övék, nem vihet magával megfelelő erősségű berendezést.
Roget megfordult, elkeseredetten fölsóhajtott, aztán ajkát összeszorítva elhagyta a helyiséget.
McMenamin hallotta, amint végigmegy a hálószobán, és motozni kezd a hátsó raktárban.
Pár perc múlva egy hegesztőfáklyával a kezében tért vissza.
- Előbb is gondolhattam volna erre - mondta. - Fogalmam sincs, mi történik, ha belevágok abba a
hajótestbe - akár föl is robbanhat az az istenátka -, de még ez is jobb, mint itt csücsülni karba tett
kézzel. - Lecsapta a sisakvédőjét, és a hangja fémesen csörrent az asszony sisakhangszórójában:
- Rögtön visszajövök.
- Légy óvatos! - intette őt McMenamin.
Roget bezárta maga mögött a külső ajtót, és szemügyre vette a meggyalázott hajófalat. Körös-
körül a hajón, közvetlenül a tat fölött a fém széles sávban le volt marva, mint amikor egy gyermek
körbeharapdálja a körte keskenyebb végét. Helyenként a rakétacsövek kötegei is előtűntek. A férfit
újból elöntötte a dühvel vegyes riadalom.
Száz évvel korábban, gondolta magában, az első űrhajósok szembetalálkoztak ilyen vagy még
rosszabb helyzetekkel is. Roget azonban városi ember volt, városi erényekkel. Rájött, hogy fogalma
sincs, mit kellene most éreznie vagy tennie. Mit kellene tennie, amikor az otthonától huszonöt
millió kilométernyire farkasszemet néz a halállal? Próbálja csillapítani McMenamint - aki amúgy is
vészesen nyugodt volt -, vagy hogy nemes szívéről bizonyságot tegyen, elszavaljon egy olyan
búcsúbeszédet, amilyet a népszerű történetekben olvashat az ember? És ha öngyilkossági
megállapodást javasolna? Ám semmitől sem remélhettek a hajón tisztább halált, mint ami vár
reájuk. Legfeljebb előbb Francest, aztán önmagát is leszúrja egy csavarhúzóval.
Az asszony hangja szűrődött a fülébe a fejhallgatón át: - Jól vagy?
- Hogyne - felelte. - Most akarom megpróbálni. - Leereszkedett a zöld felületre, ügyelve rá, hogy
elkerülje a térdével a sötétebb, maró helyeket. A fáklya apró, könnyen kezelhető szerszám volt. A
végét a hajótest köré fölgyűrűző sötét részre irányította, elfordította a kapcsolót, és megnyomta a
gombot. A sötét felszínt végignyalta a láng. Roget a ruháján keresztül is megérezte a forróságát.
Kikapcsolta a fáklyát, hogy lássa, mit ért el vele.
A sötét anyagban mély, égett gödör jelent meg, és úgy látta, mintha az egész egy kissé
visszahúzódott volna. Ez több volt, mint amire számított. Nekibátorodva újból próbálkozott. Lába
alatt hirtelen remegést érzett, és rosszat sejtve gyorsan talpra ugrott, éppen idejében ahhoz, hogy
kikerülje a maró hullámot. Ebben a pillanatban csak csizmái vastag fémtalpára meg a térdét védő
szövet vékonyságává gondolt, de aztán amikor már éppen félre akart állni az útból, akkor látta, hogy
nemcsak a sötét gyűrű volt az, ami megvonaglott, és még mindig kiterjedőben van.
Menekülni próbált a feléje hullámzó sápadt középső folt elől, de elkésett. Úgy érezte, mintha
jókora kalapáccsal fejbe kólintották volna.
A füle csengett, a szeme előtt ködbe borult minden. Pislogott, próbálta fölemelni a kezét. De
mintha a csuklóját és a könyökét odaszíjazták volna. Rémülten próbálta odébb lökni magát; de
hasztalan. Amint a látása kitisztult, észrevette, hogy a sápadt korong felszínén fekszik elterülve.
Csukló- és könyökizületeinek fémgyűrűi, ruhájának minden fémanyaga mozdíthatatlanul oda volt
láncolva. A fáklya ott hevert a jobb kezétől néhány hüvelyknyire.
Egy ideig még hitetlenkedve próbált megmozdulni. Aztán abbahagyta, és csak feküdt a ruhája
börtönében, és rámeredt a sisakja alatti zöldesfehér felületre.
Hirtelen Francos hangját hallotta: - Leo, valami baj van?
Roget a váratlan megkönnyebbüléstől egészen elernyedt. Csak kisvártatva volt képes kinyögni:
- Hülye tréfa áldozata lettem, Francos. Gyere ki, és segíts rajtam, ha tudsz. Hallotta a lány
sisakjának a kattanását. Aggódva hozzátette:
 - De nehogy közel gyere a világos felülethez, mert te is odaragadsz. Némi szünet után újból
hallotta az asszony hangját:
- Drágám, fogalmam sincs, mit tehetnék.
Roget-ba némi nyugalom költözött, és már nem szorongatta a torkát a félelem. Kíváncsi volt,
mennyi oxigénje maradt az öltönyében. Aligha több, mint egy órára való, gondolta.
- Tudom, nekem sincs - felelte.
Később megszólalt:
- Frances?
- Tessék.
- Lökj egyet a hajón hébe-hóba, jó? Különben elérheti a vezetékeket is.
- Rendben.
Ezután nem szólt semmit. Sok mindent el kellett volna mondania, de már túl késő volt.

V.

Tommy kilenc szerencsétlen társával együtt a szeméthez volt beosztva. Koszos, nehéz,
kellemetlen munka volt ez, hajósinasnak való: összeszedni a hulladékot a szobai és folyosói
tartályokból, szabványos alakúra préselni, és elcipelni a legközelebbi polarizátorhoz. Tommy
azonban a felügyelő altiszt vizsla tekintete alatt látszólag teljes odaadással végezte a munkáját, amíg
a rájuk eső hat legbelső szintet tisztába nem tették, és már jócskán benne voltak a hetedik szint
takarításában is.
Ez volt a legmegfelelőbb stratégiai pont Tommy lelépéséhez, mivel félúton volt a tengely és a
hajófal között, és ezért az esetleges kutatás műveleti tere is kiszélesedett. Ráadásul a
munkaterületük is legyező alakban egyre szélesedett, amint kifelé haladtak, és bármennyire
eltökélte is magában az altiszt, hogy rajta tartja a szemét Tommyn, ettől kezdve ez nem mindig
sikerült neki.
Tommy látta, amint a felvigyázó elmarad a folyosó kanyarulata mögött, és nagy igyekezettel
tovább dolgozott. Még akkor is csupa ártatlanság és igyekezet volt, amikor három másodperc múlva
az altiszt váratlanul megint előbukkant.
Az altiszt zavart rosszallással meredt rá, és oktalanul ráförmedt:
- Ejnye, ejnye, Loy, mért lazsálunk!
- Igenis - felelte Tommy, és szapora munkába fogott.
Egy percre rá méltóságteljesen odavonult hozzájuk Adkins harmadtiszt. Az altiszt
tiszteletteljesen feléje fordult.
- Látom, igyekszik a fiatalúr - jegyezte meg a harmadtiszt.
- Igenis, uram - felelte az altiszt. - Úgy látszik, megemberelte magát. Javára vált a lecke.
- Hm! Nagyon jó - mondta a tiszt. - Az ám, Loy, talán érdekel a dolog: maga a kapitány mondta
nekem, hogy az új fémmel az égvilágon semmi baj sincsen. Az első adagomat már meg is kaptam,
nagyon finom volt, és félóra múlva mehetek a különadagomért. Jó étvágyat mindenkinek! - És
miközben a közlegények szorosan a falhoz lapultak, hogy utat engedjenek neki, a tiszt fenségesen
elvonult a folyosón.
Tommy tőle telhetően igyekezett. Később jól jönne az az energia, amit így elpazarolt, muszáj
volt azonban végleg elaltatnia az altiszt gyanakvását, hogy jobb eséllyel indulhasson. No meg
művészlelke meg is követelte ezt. A maga módján Tommy mindenben tökélyre törekedett.
Adkins harmadtiszt körülbelül félóra múlva veszi föl különadagját, és ha Tommy jól ismeri a
kapitány szokását, akkor ő is körülbelül ugyanabban az időben fog enni a frissen feltöltött
készletekből. Ez meg is szabta a határidőt. Még mielőtt letelne a félóra, Tommynak el kell
rekesztenie az új fém forrását, hogy a várakozástól korgó gyomrok csúnyán hoppon maradjanak a
legközelebbi égi mannáig.
A tiszt képzelt betegsége ellenére szerette a hasát. Ha minden jól megy, legalább egy hónapra el
lesz rontva a hangulata. Az öreg pedig - de jobb, ha erre most nem is gondolunk.
Az altiszt még vagy tíz percet elődöngött a közelben, aztán csatlakozott a csapat többi tagjához.
Tommy egy pillanatot sem vesztegetve ledobta az éppen összegyűjtött szemetet, és megiramodott
az ellenkező irányban.
A többi hajósinas, akik legalább úgy tartottak Tommytól, mint a föléjük helyezett tekintélytől,
addig nem mertek lármát csapni, amíg meg nem pillantották a visszatérő felügyelőt. Ez a Tommy
szemmel tartására elvesztegetett idő kárpótlásaként kénytelen volt alapos fejmosásban részeltetni
lazsáló csapatát.
Tommy pontosan kiszámította a rendelkezésére álló időt, amelynek - ha nem jön közbe semmi -
elégnek kell lennie, hogy egérutat nyerjen. Ennek ellenére ide-oda cikázott az egyes
folyosórendszerek között, és csak akkor vágott neki a függőleges iránynak, miután alaposan
összezavarta a nyomait.
A játszmának ezt a részét lázas sietséggel kellett végbevinnie, mivel csak addig mozoghat
szabadon a folyosókon, amíg a kapitányt nem értesítik róla, hogy meglépett. Attól kezdve aztán
macska-egeresdit játszhat a mozgó csíkokkal, amelyeken keresztül a kapitány megláthatja.
Amikor a becsült időnek már a háromnegyede eltelt, Tommy lelassított és megállt. Alaposan
szemügyre vette a folyosó falát, és meg is találta a közelében megtorpant kereső hullám alig
észrevehető árnyékát. Odalopakodott a közelébe, és várt. Még mindig jókora távolság volt előtte,
mielőtt kijátszhatná az aduját, most azonban nem volt biztonságos a lépés, meg kellett várnia, hogy
a kapitány lépjen.
Amire nem is kellett sokáig várnia: a kereső hullámok dühösen meglódultak. - Tommy! -
üvöltötték. - Tommy Loy! Gyere vissza, te átokfajzat, mert a Spórára mondom, megkeserülöd!
Tommy!
Tommy türelmesen kivárta, amíg két hullám között folyosóról folyosóra vándorolhatott. A
kapitány nem volt teljesen ura a hullámoknak: az egyik folyosón Két lépést tettek fölfelé, amíg
egyet lefelé, a másikon éppen fordítva. Mihelyt egy lefelé vezető folyosóba jutott, amilyen gyorsan
csak tudott, kiiszkolt belőle, és fölfelé igyekezett.
Fokozatosan, számos kitérő után felküzdötte magát a tizenharmadik szintre; ezt már csak egy
szint választotta el a hajóburkolattól.
Most jön csak a neheze. Most be kell bújnia az üzemanyagcsövekbe, nemcsak a biztonság
kedvéért, hanem hogy a szükséges erőt is magába szívja. És életében először történt, hogy Tommy
habozva megtorpant valami előtt, amit kitűzött maga elé.
A halál olyasvalami, ami Tommy fajtáját csak egyszer érinti meg: csak a kapitányok halnak meg,
azok is egyedül. A legénység többi tagját alig fenyegette halálos veszedelem, a hajó jól megvédte
őket. Tommy azonban tudta, mi az a halál, és abban a pillanatban, amint föltűnt előtte az
üzemanyagcső lezárt bejárata, megsejtette, hogy farkasszemet kell néznie vele.
Összezsugorodott, akárcsak a korbács ütései alatt. Feltörte a zárat. Gyorsan, mielőtt még a
következő hullám elkaphatná, átpréselte magát a torkon.
Az ionáram megragadta, és mint ezernyi korbács, előrelódította. Kétségbeesetten próbálta magát
testének szigetelőburkát megvastagítva egyben tartani a halálos energiaárammal szemben: a teste
szinte robbanásig megtelt energiával.
A fénylő ködben alig látta a cső tovasuhanó falát. Úgy érezte, hogy nem bírja tovább, s szemével
a kijáratot kereste. Nem tudta, de nem is érdekelte, hogy odaért-e a céljához: ki kell jutnia innen,
különben elpusztul.
Elöl, a falon megpillantott egy homályos oválist, odavágódott, megkapaszkodott benne, és
átpréselte rajta a testét.
Egy vízszintes folyosón találta magát, közvetlenül a hajóburkolat alatt. Egy pillanatig magába
itta áldott hűvösségét, majd a legközelebbi torokhoz sietett. És már kívül is volt, a bársonyfekete ég
és a gyémántként tündöklő csillagok alatt.
Körülnézett. A fájdalom múlóban volt, csak valami szörnyű fölfújtságot érzett, ami feszessé tette
a bőrét, és lelassította a mozdulatait. Elöl, a hajótest lágy hajlata mögött ott látta az idegen hajót s
mellette a két ötágú lényt. Óvatosan, néhány lábnyira a hajótest fölött lebegve megindult arrafelé.
Az egyik lény elterülve feküdt a polarizálón, amely lehozta a hajójukat. A másik, aki ott állt a
közelében, megfordult Tommy jöttére, és felső három nyúlványa közül kettő esztelenül ide-oda
vonaglott, hogy Tommyt elfogta láttára a rosszullét. Gyorsan félrefordította a tekintetét, elhaladt
mellettük, s néhány hüvelyknyivel odébb megállt a polarizálómező középpontjában.
S ekkor megkönnyebbült sóhajjal kiengedte magából a fölhalmozott energiát, amely egyetlen
vastag, fehér villámként a polarizátor közepébe csapott.
Megrendülten és kiürülve fölfelé libbent, és szemügyre vette, mit végzett. A polarizátor szája
összerándult, középen kicsücsörödött, és a sötét, maró gyűrű is összezsugorodott. Ekkora energia
egyetlen ütésbe összezsúfolva bizonyára a hajó idegközpontjáig kisütötte és megbénította azt. A
kapitány azóta magánkívül van, gondolta Tommy kárörvendően.
De még nincs vége. Tommy még egy utolsó pillantást vetett az idegenekre meg a hajójukra. Az,
aki el volt terülve, már lábra állt, és mindketten undorító módon egymás köré fonták felső
nyúlványaikat. Aztán hirtelen szétváltak, és Tommy felé fordulva hadonásztak szabaddá vált
tagjaikkal. Tommy céltudatosan elindult a hajón keresztül a három nagy teljesítményű polarizátor
felé.
Nem egyszer, de kétszer is keresztül kellett vonulnia azon a poklon. Hiába rándult össze minden
idegszála erre a gondolatra, más választása nem volt. Ugyanis a hajó nem tudott változtatni az
útirányán, csak úgy, ha egy nap vagy más nagy tömeg vonzásába kerül - ami elképzelhetetlen -, a
kapitány parancsára azonban forgásba jöhet. Az idegenek már szabadok voltak, de a kapitánynak
nem kellett mást tennie, mint megpörgetni a hajóját, hogy újból hozzászippantsa az övéket.
Hat kilométernyire onnét Tommy rábukkant a második polarizátorra. Gondosan kiszámította a
távolságot, és belépett a hajóba. Legalább tudta, mennyit kell még megtennie, és azzal is tisztában
volt, hogy a nemrég magába halmozott energia kétszerre is elegendő lett volna. Megpihent egypár
percre, aztán mint az úszó az örvénybe, fejest ugrott az üzemanyagcsőbe.
Fájdalomtól remegve előbukkant, és átpréselte magát a kijáraton. Ugyanolyan fölfújtnak érezte
magát, mint az imént. Energiatöltése nem volt akkora, de érezte, hogy fogytán az ereje. Amikor
kisütötte magát a polarizátor fölött, és látta, amint az parányi dudorrá húzódik össze, úgy érezte,
hogy megmozdulni is képtelen, nemhogy még egyszer visszatérni abba a lángalagútba.
Homályosan látta, hogy a csillagok lassú, nehézkes ívben vonulnak odafönt. A kapitány pörgésbe
hozta a hajót. Tommy a hajótesthez lapult, és ködös öntudattal keresni kezdte tekintetével az idegen
hajót.
Ott van, ni, egy ragyogó pont, saját kipufogó gázai koronájában. Lassan, fokozatosan
körbefordult az égboltozat egészével egyetemben, és egyre kisebbedett.
Elkapja őket, mielőtt kijutnának a hatókörünkből! - gondolta Tommy. Nézte, amint a fénylő pont
fölkapaszkodik, majd esni kezd lefelé a túloldalon.
A kapitánynak még van egy polarizátora. Az is elég lesz.
Tommy ernyedten föltápászkodott, és követte a fénylő csillagot. Ennek már a fele sem tréfa!
Szívesen visszamenne a fényes, meleg, ismerős folyosók biztonságába, vállalva a megszolgált
büntetést is. De valahogy képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy azok a csodás lények, azok
a nagyszerű játékszerek a kapitány kövér hasát hizlalják.
Tommy követte a hajót, amíg meg nem pillantotta a működő polarizátor sápadt fényfoltját. Aztán
még egyszer átbújt a hajófalon, és megkereste az üzemanyag-csatorna zárt bejáratát. Szándékosan
elterelte a gondolatait. Amúgy is tompaság ült már az agyára, és mit sem törődve a
következményekkel, átbújt a torkon.
Ezúttal rosszabb volt, mint korábban: álmában sem hitte volna, hogy ilyen szörnyű lehet.
Tekintete elhomályosult, és alig látta a kijáratot, és szinte nem is érezte a torok szorítását, amikor
kivonszolta magát. Részegen tántorogva a hajófal közelében keresztezett egy kereső hullámot, és
eljutott fülébe a kapitány fölcsattanó kiáltása.
Odakint kusza fekete foltok takarták el előle a csillagokat. Testét gyötörte és majd szétvetette a
belső nyomás, és csak nagy nehezen tudta visszatartani magában a kitörni kész energiát. Aztán
inkább megérezte, mint meglátta, hogy a sápadt korong fölé ért, és mihelyt kiengedte magából a
villámot, elveszítette az eszméletét.
Amikor kitisztult a látása, az idegen hajó még mindig ott lebegett fölötte, vészes közelségben.
Úgy látszik, a kapitánynak már majdnem sikerült befognia, mielőtt ő kiengedte magából azt az
utolsó villámot.
A hajó lángolva eltávolodott a Nagy Mélységek felé, és Tommy elkísérte a tekintetével, míg
teljesen el nem nyelte azt az űr.
Nagy-nagy békességet és mélységes kimerültséget érzett. A bolygó parányi kék korongja
látszólag közelebb vonult a napjához. Az idegenek úton vannak oda, elképzelhetetlen otthonuk felé,
Tommy hajója pedig tovább folytatja útját a sötétség újabb mélységei - a Galaxis pereme és a
legsötétebb infernók felé.
A mardosó hideg elől a legközelebbi torokhoz vánszorgott. Hirtelen jókedvre derült, amikor a
hajó tizennyolc kilométernyi kerületén egymástól szabályos távolságra kisütött három
energiavillámra gondolt. A kapitány bizonyára szóhoz sem tud jutni a dühtől, akár az az öregedő
huszár őrmester, akinek alaposan a kezére csapott egy kisfiú.
Mert mint előre figyelmeztettük önöket, a kapitány nem volt egészen kapitány, mint ahogy a hajó
sem volt egészen hajó. A hajó és a kapitány egy és ugyanaz volt: kaptár és méhkirálynő, vár és várúr
egy személyben.
A valóságban Tommy körülhajózta a parancsnokát.

Baranyi Gyula fordítása

 JAMES SCHMITZ : A NAGYAPA

Egy tyúk nagyságú, zöld szárnyú, bolyhos-pihés valami ereszkedett le a hegyoldal fölött, s Cord
feje fölött vagy hét méterrel körözni kezdett. Cord, egy tizenöt éves emberi lény elmélyülten
szemlélte a dolgot, miközben egy csónaknak dőlt, amely az emberek számára csak négy földi év óta
ismert bolygó egyenlítője mentén ringott. A Sutang Gyarmatügyi Csoport felületes és nem éppen
szabatos terminológiája szerint ez a valami egy mocsári bogőr volt. A bogár fejének bolyhos
szőrzetében egy másik, kisebb, félparazita lény rejtőzött, amelyet bogárutasnak neveztek el.
Lordnak úgy tűnt, hogy a bogár egy addig még ismeretlen fajtához tartozik. Talán utasa is. Amikor
megpillantotta a fura repülő csoportot, vele született kutató szelleménél fogva Lordban azonnal
borzongató kérdések sokasága fogalmazódott meg. Hogyan tapadt ez a bizonyos jelenség a másikra,
és miért? S ha létezéséről tudomást szerez az ember, miféle lenyűgöző dolgokat végeztethet vele?

A körülmények általában meggátolták, hogy bármiféle hasonló vizsgálatot végezzen. A

gyarmatügyi csoport gyakorlatias, keményen dolgozó társaság volt - kétezer ember, akiknek húsz év
állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy felmérjék és uralmuk alá hajtsák Sutang teljesen ismeretlen
világát, s megfelelő biztonságot és kényelmet teremtsenek százezer majdani gyarmatosító
telepesnek. Még a fiataloktól - mint például Lordtól is elvárták, hogy kíváncsiságuk ne lépje túl
annak az állomásnak a tudományos vizsgálódási körét, amelyhez tartoztak. Lord független kutatásra
való hajlama miatt már korábban kegyvesztett lett közvetlen felettesei körében.

Gyors pillantást vetett a Yoger-öbölben lévő Körzeti Állomás felé. A hegybe zárt, alacsony,
erődítményszerű tömb az élet semmi jelét nem mutatta. A főkapu még zárva volt. Tizenöt perc
múlva menetrendszerű pontossággal kinyitják, s kilép rajta a bolygó gyarmatainak kormányzója, aki
ma a yoger-öbli állomást és annak legfőbb tevékenységeit ellenőrzi. Lord úgy vélte, ez a tizenöt
perc elegendő arra, hogy valamit kisüssön az új bogárról. Ehhez azonban először is meg kell azt
szereznie.

Övéből kivette az egyik fegyverét. A kettő közül ez a sajátja volt: még Vanádiából hozta
magával. Apróvadhoz szükséges bénítószerrel töltötte meg, és egy fejre leadott mikroszkopikus
pontosságú lövéssel lehozta a mocsári bogarat. Amint a bogár lezuhant utasa levált a hátáról. Apró
kis bíborszínű sátánfajzat volt, gömbölyű és pattogó, mint egy gumilabda. Három hosszú ugrással
Lordnál termett, s már mohón készítette kéthárom centis méregfogát, hogy új otthont szerezzen
vele. Lordnak még a lélegzete is elállt. Újra meghúzta a ravaszt, és ugrás közben kapta el az élősdit.
Igen, ez is még ismeretlen fajta! A legtöbb bogárutas ártalmatlan növényevő, csupán növényi
nedveket szív...

- Cord ! - kiáltott egy női hang.

A fiú halkan elkáromkodta magát. Nem hallotta, hogy kattant volna a főkapu zárja. A lánynak az
állomás másik oldaláról kellett előjönnie.

- Hallo, Grayan ! - üdvözölte ártatlanul, s föl se nézett. - Nézd csak, miket szereztem. Új fajták!

Grayan Mahoney, egy nála két évvel idősebb, karcsú, fekete hajú lány leügetett hozzá a
domboldalon. Sutang mintatanulója volt, és Nirmond, az állomás vezetője időről időre
megpendítette Lordnak, hogy igazán példát vehetne a lányról. Ennek ellenére Cord jó barátjának
tekintette őt, bár a lány eléggé parancsoló hangon bánt vele.
 - Cord, te fafejű - indult máris a zsémbeskedés -, hagyd már abba a gyűjtögetést! Ha most
kijönne a kormányzó, jól leteremtene. Nirmond már amúgy is mesélt egyet - mást rólad.

- És mit? - kérdezte Cord megriadva.

- Először is - kezdte Grayan a beszámolót -, hogy nem a kijelölt munkát végzed. Másodszor,
hogy havonta legalább egyszer eltűnsz, és magánexpedíciókat kezdeményezel, hogy aztán majd
meg lehessen menteni...

- Engem eddig még senkinek sem kellett megmenteni ! - szólt közbe Cord ingerülten. - Honnan
tudja Nirmond, hogy életben vagy, és semmi bajod, ha egyszerűen csak eltűrsz egy hétre? - vágott
vissza Grayan. - Három - folytatta a felsorolást, miközben karcsú ujjain számolta a vádpontokat -,
azt is elpanaszolta, hogy azonosítatlan és esetleg halálos mérgű élősdi férgekből saját kis állatkertet
rendeztél be az állomás mögötti erdőben. És negyedszer... hát igen, Nirmond egyszerűen nem akar
többé felelősséget vállalni érted! - Négy ujját jelentőségteljesen felemelte.

- Affene! - hördült fel rémülten Cord. Így hirtelen minden együtt - hát bizony nem állt valami jól
a szénája.

- Ezt jól mondtad! Én mindenesetre figyelmeztettétek. Nirmond most azt akarja a kormányzótól,
hogy küldjön vissza téged Vanádiába, és két nap múlva már jön is egy űrhajó Új Vénuszra! - Új
Vénusz a gyarmati csoport fő települése volt a Sutanggal ellentétes oldalon.

- Mit csináljak?

- Próbálj úgy viselkedni, mintha azért nagyjából értelmes ember lennél - vigyorodott el hirtelen
Grayan. - A kormányzóval is beszéltem, Nirmond még nem mondott le teljesen rólad. De ha ma az
Öböl-telephez vivő utunkon nem embereled meg magad, kiraknak a csoportból, az biztos!

Lord kissé kábultan nézett a lány után. Eddig nem is tűnt fel neki, hogy apránként milyen rossz
lett a helyzete. Grayan családja négy generációra visszamenően gyarmati csoportoknál dolgozott -
az ő felfogása szerint elképzelni sem lehet rosszabbat, mint hogy valakit elbocsássanak, és
megszégyenítően visszaküldjenek az őshazába. Lord legnagyobb meglepetésére rádöbbent, hogy
neki ugyanez a véleménye a dologról.

Újonnan szerzett élőlényeit hátrahagyva, sietősen megkerülte az állomást, a helyére vitte a

csónakot. A bogár és utasa ellenanyag nélkül is magához tér majd, s elrepül. A mocsaras öböl
szélén, ahol Nirmond megállította a terepjárót, három tutaj hevert

belesüppedve az ingoványba. Rettentően puffadt, viseltes, cukorsüvegforma kalapra

emlékeztettek - zölden és kérgesen merültek el a posványban. Vagy talán mintegy nyolc méter
átmérőjű tavirózsa leveléhez hasonlítottak, amelynek a csúcsából nagy, zöldesszürke ananász nőtt
ki. Valamiféle virágállatok lehettek. Sutang túlságosan új volt a kutatók számára ahhoz, hogy
élőlényeit a szabályos rendszertanra legalább távolról emlékeztető csoportosítás szerint
osztályozhatták volna. A tutajokat helyi furcsaságnak tekintették, és felületes tanulmányozás alapján
ártatlan és aránylag hasznos élőlényekként kezelték őket. A hasznosságuk annyit jelentett, hogy -
bár elég lassúak voltak a Yoger-öböl sekély, mocsaras vizeiben szállítóeszközként lehetett őket
használni. Jelenleg ennyiben merült ki a csoport irányukban megmutatkozó érdeklődése.

A kormányzó, aki a kocsi hátsó ülésén foglalt helyet Cord mellett, felállt. Csak négyen voltak:
elöl Grayan és Nirmond ült.
 - Ezek lennének a mi járműveink? - a kormányzó hangja csúfondárosnak tűnt. Nirmond kissé
savanyúan elvigyorodott.

- Ne becsülje le Sket, Dane! Idővel a terület fontos gazdasági tényezőjévé válhatnak. Az igazat
megvallva azonban, ez a három kisebb annál, mint amit használni szeretek. - Körülkémlelte az öböl
náddal benőtt partját. - Egy szabályszerű szörny is errefelé szokott lenni...

Grayan Lordhoz fordult.

- Talán Cord tudja, hol rejtőzködik Nagyapa. - A kérdés jogos volt, de azért Cord azt remélte,
hogy senki sem fog tudakozódni nála Nagyapa holléte felől. Most aztán mindenki ránézett.

- Mármint Nagyapa? - kérdezte némileg zavartan. - Otthagytam a... szóval, úgy értem, néhány
héttel ezelőtt vagy egy kilométerrel délebbre láttam.

Grayan sóhajtott egyet. Nirmond dünnyögött valamit, majd azt mondta a kormányzónak:

- A tutajok ott szoktak maradni, ahol hagyják ókat, feltéve, ha az a hely sekély és mocsaras.
Hajgyökér-rendszerrel vegyi anyagokat és mikroszkopikus nagyságú táplálékot szívnak fel
közvetlenül az öböl fenekéről. Nos, akkor elvezetnél oda minket, Grayan ?

Lord mogorván dőlt hátra, ahogy a terepjáró mozgásba lendült. Nirmond gyanította, hogy
valamelyik önkényes területkutató útján a fiú használta Nagyapát, s bizony nem is tévedett.

- Úgy tudom, hogy te szakértője vagy ezeknek a tutajoknak, Cord - szólalt meg mellette Dane. -
Grayan azt mondta nekem, a mai utunkhoz keresve sem találhattunk volna nálad jobb kormányost
vagy vezetőt, vagy hogy is nevezzem, mit.

- Értek hozzájuk valamicskét - válaszolt Cord verejtékezve. - Az embernek semmi gondja sincs
velük. - Úgy érezte, hogy eddig nem tett valami jó benyomást a kormányzóra. Dana fiatal, csinos
asszony volt, könnyed csevegő és víg kedélyű, de bizonyára nem véletlenül került a Sutang
Gyarmatügyi Csoport élére. Mindenesetre nagyon is képesnek látszott arra, hogy bárkit
hazaküldjön, aki nem felelt meg a követelményeknek.

- Ezeknek a szörnyeknek van egy nagy előnyük is a csónakokkal szemben - szólt hátra Nirmond
az első ülésről. - Nem kell attól tartani, hogy az emberrel együtt egy alligátorteknős is megpróbál
felkapaszkodni a fedélzetre. - Aztán beszélt a tutajok szúrós, szalagszerű csápjairól, amelyek a víz
alatt borítják testüket, s amelyek elveszik a különféle élőlények kedvét attól, hogy lágy alulsó
részeikből lakmározzanak. Az alligátorteknős és az öböl még vagy két-három mozgékony és
agresszív teremtménye még nem tanulta meg, hogy ostobaság csónakban utazó fegyveres
embereket megtámadni. Egy lustán cammogó tutaj útjából viszont mindig sietősen kitértek.

Lord elégedetten nyugtázta, hogy egy darabig nem vele foglalkoznak. A kormányzó, Nirmond és
Grayan egyaránt földi ember volt - ez a csoport tagjainak többségére is állt. A földi emberek
körében, főleg, ha egyszerre többen is voltak együtt, kényelmetlenül érezte magát. Vanádia, az ő
hazája még csak alig emelkedett ki a gyarmati sorból, s ez magyarázatot ad érzelmeire. Minden
földi ember, akivel eddig találkozott, annak szentelte életét, hogy megvalósítsa a Nagy Eszményt -
ahogy Grayan ,nevezte. Nirmond ugyanezt "A mi itteni küldetésünk"-nek szokta hívni. Ezek az
emberek szigorúan csoportjuk rendszabályai szerint cselekedtek - Cord ezt néha őrültségnek vélte.
Esetenként ugyanis előfordultak olyan új helyzetek, amelyekre nem találtak érvényes rendszabályt,
s ilyenkor nagyon könnyen elpusztulhatott valaki. Ebben az esetben persze azonnal módosítani
szokták a szabályokat, de különben nemigen zavartatták magukat az ilyen eseményektől.
 Grayan megpróbálta ezt elmagyarázni Lordnak: "Soha nem tudhatjuk előre, milyen lesz egy
ismeretlen világ. És mihelyst ott vagyunk, a teendő túl sok, a rendelkezésünkre álló idő pedig túl
kevés ahhoz, hogy a terület minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgáljuk. Az ember megkapja a
munkát, és igyekszik azt jól elvégezni. Ha ragaszkodunk a szabályokhoz, mégiscsak nagyobb az
esélyünk arra, hogy valakinek a segítségével kikecmeregjünk az esetleges bajból..."

Cord viszont úgy gondolta, helyesebb, ha inkább a saját józan eszére hallgat, és nem engedi,
hogy a szabályok vagy a munka olyan helyzet elé állítsák, amelyen ne tudna a saját erejéből úrrá
lenni. Mire Grayannak az volt a válasza, hogy a Nagy Eszmény még nem ragadta magával.

A terepjáró némi zötykölődés után megállt, Grayan pedig felkelt az ülésről, és előremutatott.

- Ott van Nagyapa, ott, arra !

Dane is felállt, s elismerően füttyentett. Nyilvánvalóan lenyűgözte Nagyapa vagy százötven

négyzetméternyi felülete. Cord döbbenten nézett körül. Egészen biztos volt benne, hogy a tutaj több
száz méterre volt attól a ponttól, ahol két héttel azelőtt hagyta. Nirmond is mondta, hogy maguktól
nem szoktak elmozdulni. Zavartan követte a többieket a vízhez vezető, fa nagyságú nádakkal
szegélyezett keskeny ösvényen. Időnként Nagyapa úszó fedélzetére pillantott - a tutaj szorosan a
parthoz simult. Aztán az ösvény kiszélesedett, és teljes valójában szeme elé tárult a sekély vízben
heverő napsütötte monstrum.

Hirtelen dermedten megállt. Nirmond éppen a fedélzetre akart lépni, nyomában Dane.

- Várjanak ! - kiáltott Cord. A rémülettől egészen elvékonyodott a hangja. - Álljanak meg ! -

Gyorsan előreszaladt.

Társai azonnal megálltak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Sietősén körülnéztek, majd
az előrejövő Cordra tekintettek. Edzve voltak az ilyesmihez.

- Mi a baj ? - Nirmond hangja nyugodt és sürgető volt.

- Ne menjenek fel a tutajra, nem olyan, mint máskor! - Még saját magát is meglepte, mennyire
remeg a hangja. - Lehet, hogy ez nem is Nagyapa...

Még be sem fejezte a mondatot, már rájött, hogy tévedett. A tutaj szélén végig hőfegyverektől
származó elszíneződött nyomokat látott, melyek közül néhányat az ő fegyvere ejtett. Ezzel a
módszerrel lehetett mozgásra bírni a lomha és bárgyú jószágokat. Cord a középen lévő kúp formájú
kidudorodásra mutatott.

- Nézzék, a fejel Kihajtott!

- Kihajtott) - ismételte értetlenül az állomás vezetője.

Nagyapa feje a testméretéhez illően úgy három méter magas és ugyanolyan széles volt.
Szarutáblák borították, mint a gyíkok hátát, így védekezett az élősdiek ellen. Két héttel ezelőtt még
éppoly jellegtelen volt, mint a többi tutaj feje. Mostanra azonban a kúp egész felületéből zöld
huzalokra emlékeztető, hosszú, tekervényes, levéltelep indák nőttek ki. Némelyik szorosan
összetekert rugóra hasonlított, mások meg ernyedten nyúltak el a fedélzeten, néhány még le is lógott
róla. A kúp csúcsát pörsenésszerű, vöröses gyulladt rügyek tarkították - korábban ezek sem voltak
ott. Nagyapa betegnek látszott.
 - Igen, valóban így van - szólalt meg Nirmond. - Kihajtott. - Grayan levegő után kapkodott.
Nirmond kétkedően nézett Cordra. - Ez minden, ami aggaszt?

- Hát persze - kezdte Cord izgatottan. Nem tűnt fel neki a "minden" szó. Még mindig ki volt
kelve magából, és hevesen reszketett. - Soha egyikük sem...

Aztán megállt. Le tudta olvasni az arcukról, hogy fogalmuk sincs semmiről. Vagy talán van, de
nem vesznek róla tudomást, nehogy felborítsa a tervüket. A szabályok szerint a tutajok
ártalmatlanok, s ők annak is tekintik Sket mindaddig, amíg nem bizonyosodik be az ellenkezője. Az
ember itt nem fecsérli az idejét a szabályok módosítgatására - láthatóan még akkor sem, ha az az
ember esetleg a gyarmatok kormányzója. Hiszen senkinek sincs eltékozolni való ideje...

Ismét megpróbálkozott.

- Hallgassanak csak ide... - kezdte. Azt akarta mondani nekik, hogy egy ismeretlen

tényezővel bővült Nagyapa már nem ugyanaz a Nagyapa többé. Az élet valamifajta robusztus,
cselekvéseiben kiszámíthatatlan megnyilvánulási formája volt, és megfontolt alapossággal fel
keltene kutatni, mi ez az új tényező.

De semmi értelme nem volt. Ők ugyanúgy tudták mindezt. Reményvesztetten tekintett rájuk.

- Én...

Dane Nirmondhoz fordult.

- Talán jó lenne, ha átvizsgálná - mondta. Nem tette hozzá, hogy "a fiú megnyugtatása végett" -
de ez volt az, amire gondolt.

Cord érezte, hogy borzasztóan elvörösödik. Azt gondolták, hogy fél , ami igaz is volt -, és
sajnálták is, amihez pedig nem volt joguk. De most már semmi egyebet nem tehetett, mint nézte,
miként lép Nirmond magabiztosan a fedélzetre. Nagyapa néhányszor megborzongott - de a tutajok
mindig is így tettek, ha valaki hosszabb szünet után rájuk lépett. A telep vezetője megállt az egyik
tekervényes fiatal hajtás előtt, és megrántotta. Aztán megnyomkodta a legalsó rügyszerű kinövések
egyikét.

- Fura micsodák, az már igaz - szólt hátra. Majd megint Cordra nézett. - Ettől függetlenül semmi
komolyabb okot nem látok az aggodalomra. Hát akkor mindenki jön ? Az egész olyan volt, mint
egy rémes álom, amelyben az ember csak kiabál és kiabál, de senki sem hallja meg. Dane és Grayan
mögött Cord görcsösen fellépett a fedélzetre. Pontosan tudta, mi történt volna, ha akár csak egy
pillanatig is habozik. Valamelyikük barátságos hangon, vigyázva arra, nehogy túl megvetően
hangozzék, azt mondta volna: "Nem kell ám jönnöd, ha nem akarsz."

Grayan elővette a hőfegyverét, és már indítani is akarta Nagyapát a Yoger-öböl csatornái felé.
Cord azonban előrántotta a sajátját, és nyersen Grayanre támadt.

- Úgy beszéltük meg, hogy ezt én csinálom

- Ó, persze, természetesen. - Grayan arrább húzódott, s közben odavetett egy félmosolyt, mintha
életében akkor látta volna először Cordot.

Olyan bőszítően udvariasak voltak! Cord úgy vélte, az lenne a legjobb, ha rögtön visszaindulna
Vanádiába. Már szinte azt kívánta, bárcsak történne valami rettenetes katasztrófa, amely
megleckéztetné ezeket az embereket. De semmi nem történt. Amikor peremének egy pontján
megérezte a forróságot, Nagyapa most is, mint rendesen, enyhén és mintegy bemelegítésképpen
megremegett, majd megmozdult - minden a szokásos módon játszódott le.

A víz alatt láthatatlanul bújtak meg a tutaj munkavégző egységei: a rövid, vastag
levélszerkezetek, amelyek formájukra és funkciójukra nézve egyaránt lapátkerekekre emlékeztettek.
Aztán ott voltak a csalánszerű nyálkás szalagok, amelyek a Yoger-öböl vegetariánusait tartották
távol, s végül az összefonódott hajgyökerek, amelyekkel a sárból és a lassú folyású vízből a
táplálékát szívta fel Nagyapa - ugyanezekkel le is tudta magát horgonyozni.

A lapátkerekek kavarni kezdték a vizet, a fedélzeten remegés futott át, a hajgyökerek

kiemelkedtek a sorból, és Nagyapa nekivágott fáradságos útjának.

Cord kikapcsolta, és oldaltáskájába csúsztatta a hőfegyvert, majd felállt. Ha egyszer a tutajok

nekiindulnak, jó darabig egyenletesen haladnak. Megállítani úgy lehet őket, hogy peremük elülső
részén kapnak egy adag forróságot, fordulásra pedig úgy lehet kényszeríteni őket, ha az ember a
fordulási iránnyal ellentétes oldalon böki meg őket a puskával. Ilyen egyszerű az egész.

Cord nem nézett a többiekre. Még mindig rendkívül izgatott volt. A mellettük elhaladó nádast
figyelte, s ahogy az itt-ott megnyílt, szeme elé tárult a ködös, sárgás-zöldes-kékes brakkvizű öböl. A
ködön túl nyugati irányban húzódtak a Yoger-szorosok, amelyek dagály idején kiszámíthatatlanok
és rosszindulatúak voltak. A szorosokon túl feküdt a nyílt tenger, a nagy Mély Zlanti, amely már
teljesen más világ volt, s egyike azoknak, amelyekből nem sokat látott még eddig. Hirtelen átvillant
rajta a keserű felismerés, hogy feltehetően soha nem is fog többet látni belőle. Vanádia elég
kellemes bolygó volt, de a vadság és a különlegesség már nem volt sajátja többé. Hiába, nem
Sutang.

Grayan odaszólt Dane mellől:

- Melyik a legalkalmasabb út innen a telepekhez?

- A jobb oldali nagy csatorna - válaszolt Cord, majd némileg mogorván hozzátette -, éppen
arrafelé megyünk.

Grayan odajött hozzá.

- A kormányzó nem akarja az összeset látni - mondta lehalkított hangon. - Először az alga- és
planktontenyészetekhez menjünk. Aztán mutassunk meg neki annyit a mutáns gabonaszemekből,
amennyi vagy három órába belefér. Irányítsd úgy a tutajt, hogy a legjobbakat lássa, s akkor
Nirmond örülni fog. - Cinkosan rákacsintott. Cord zavartan nézett utána. A viselkedéséből igazán
nem lehetett látni, hogy bármi baj is lenne. Talán...

Reménykedni kezdett. Nehéz volt nem szeretni a csoporthoz tartozó embereket még akkor is,
amikor olyan csökönyösen ragaszkodnak a szabályaikhoz. Talán a vitalitásukat és lendületüket adó
céljuk miatt, jóllehet az saját magukkal és mindenki mással szemben is könyörtelenné tette őket.
Akárhogy is van, a napnak még nincs vége. Még megváltozhat róla a kormányzó véleménye.
Történhet valami...

Cord hirtelen szinte maga előtt látott egy szörnyeteget, amint csattogó állkapoccsal a tutajra veti
magát, 6 pedig mindenkit - elsősorban Nirmondot - megelőzve villámgyorsan a szeme közé ló - és
mindezt még azelőtt, hogy bárki is észrevette volna a veszélyt. Az öböl szörnyei persze messze
elkerülték Nagyapát, de valamilyen úton-módon esetleg tényleg oda lehetne csalni az egyiket. Cord
ráébredt, hogy hagyta eluralkodni magán az indulatait. Ideje gondolkozni egy cseppet!

Először is Nagyapa. Kihajtott hát: zöld indák, vörös rügyek, a cél ismeretlen - szokásos
viselkedési mintáiban azonban nem következett be észrevehető változás. Ő a legnagyobb tutaj az
öböl innenső felén, bár a többi is egyenletesen növekedett azóta, hogy Cord két évvel ezelőtt
felfedezte az egyiket. Sutang évszakai lassan váltották egymást - egy teljes ciklus valamivel több
mint öt földi évnek felel meg. Az első csoportok tagjai még nem éltek meg egy egész itteni évet.

Nagyapán tehát az évszakváltás jegyei mutatkozhatnak. A többi tutajon, amelyek még nem
ennyire fejlettek, csak egy kicsit később jelentkeznek hasonló tünetek. Virágállatok - lehet, hogy
most virágzanak, s készülnek a szaporodásra.

- Grayan - szólt a lánynak -, hogyan lehet elindítani a tutajokat? Már úgy értem, amikor még
kicsik.

Grayan örült a kérdésnek, és Lordban ez tovább táplálta a reményt. A lány végre újra az ő
oldalán áll

- Senki sem tudja egyelőre - hangzott a válasz. - Most foglalkozunk a kérdéssel. A part menti
mocsarak állatvilágának mintegy a fele valószínűleg lárvaként kezdi életét a tengerben. - A tutaj
kúpjának vörös rügyei felé bökött. - Úgy néz ki, mintha Nagyapa virágzana, hogy magvait aztán a
szél vagy a dagály kivigye a szorosokon keresztül.

Ez hihetően hangzott. Sőt, még Cord maradék kis reménysugarát is kioltotta - Nagyapa
bizonyára nem fog olyan drasztikus átalakuláson átmenni, hogy így vagy úgy, de beigazolódjék,
miért is vonakodott a fedélzetre lépni. Lord még egyszer alaposan szemügyre vette Nagyapa
szarupáncélos fejét - nemigen akaródzott neki teljesen föladni a reményt. A páncéltáblák között
ragacsos, függőleges hasadékok nyíltak; két hete még ezekből sem látszott semmi. Úgy tűnt, mintha
a hasítékok mentén Nagyapa kezdene szétesni. Ami azt is jelenti, hogy nőjenek bármilyen nagyra is,
a tutajok nem élnek át egy teljes ciklust, hanem a sutangi évnek körülbelül ebben az időszakában
kivirágzanak és elpusztulnak. Mindazonáltal attól nem nagyon kellett tartani, hogy Nagyapa az
utazás vége előtt aggkori szenilitásba roskad.

Cord Nagyapára tekintett. Újra felötlött benne az előző gondolat - az öböl valamelyik
szörnyetegét esetleg támadásra tudná bírni, s akkor a kormányzó meglátná, hogy azért mégsem
olyan pipogya alak!

Mert szörnyek aztán voltak szép számmal. Cord letérdelt a fedélzet szélére, és a borszínű, mély
csatorna tiszta vizét kémlelte. Szinte bármely pillanatban a szörnyek válogatott hada bukkanhatott a
szeme elé.

Látott öt vagy hat alligátorteknőst. Testük jórészt csokoládébarna színű volt, páncélozott hátukat
zöld és piros foltok tarkították, s alapjában véve nagy, lapos rákokhoz hasonlítottak. Helyenként
olyan vastagok voltak, hogy az ember csak csodálkozhat, min lehetnek képesek megélni -
mindamellett gyakorlatilag mindent felfaltak, egészen a sárig, amelyben meghúzódtak.
Táplálékukat jókora falatokban és élve szerették bekapni, és ez egyik oka annak, hogy az ember
nem szívesen úszkált az öbölben. Esetenként csónakokat is megtámadtak - most viszont hanyatt-
homlok menekültek a csatorna partja felé, ami azt mutatta, hogy nemigen akartak összeakadni egy
nagydarab úszó tutajjal.

A csatorna fenekén félméteres üregek árválkodtak gazdátlanul. Cord tudta, hogy normális
esetben mindegyik lyukat egy-egy fej szokta kitölteni. A fejek csaknem kizárólag háromszoros
állkapocsból álltak, amelyek mint valami csapda, türelmesen tátongtak. Fejük mögött rejtőző,
hosszú, féregszerű testüket kinyújtva aztán időnként rácsaptak valami elhaladó zsákmányra. Az
áttetsző, zászlóforma csápokkal hadonászó Nagyapa azonban őket is elijesztette.

Ezenkívül főleg apró élőlények csapatai tűntek fel - majd szigonyorrát a vízbe vágva, hirtelen
riasztó skarlát villanás tört elő a nádasból a tutaj mögött balra. Cord mozdulatlanul figyelte. Ismerte
ezt a teremtményt, bár az elég ritkán bukkant fel az öbölben, és még nem állapították meg helyét a
rendszertanban. Gyors és kíméletlen ragadozó volt, elég fürge ahhoz, hogy felugorva, a levegőben
kapja el a mocsári bogarakat. Egyszer Cord horgára akadt egy példány, s addig kínlódott, míg
felvetette magát a lehorgonyzott tutajra, vadul dobálva magát mindaddig, amíg Cord agyon tudta
lőni. Most nincs horgászfelszerelés. Talán egy zsebkendő is megtenné, ha megkockáztatná karja
elvesztését...

- Micsoda fantasztikus teremtmények! - hallotta Dane hangját közvetlenül maga mögött.

- Sárgafejűek - mondta Nirmond. - Igen magas a hasznossági mutatójuk. Bogarakkal

táplálkoznak.

Cord föltápászkodott. Nem lehetett elvacakolni az időt. A jobb oldali nádas tömve volt
sárgafejűekkel, egész kolóniát alkottak. Némileg békaszerűek voltak, ember nagyságúak vagy; még
nagyobbak. Az öböl általa ismert összes teremtménye közül Cord őket kedvelte a legkevésbé.
Vékony lábaikkal a csatornát szegélyező hatméteres nádakba akaszkodtak, löttyedt, zsákforma
testük ernyedten csüngött. Nagy ritkán mozdultak csak meg, de úgy tűnt, hogy hatalmas, kidülledt
szemük a körülöttük zajló élet minden apró mozzanatát magába fogadja. Időnként egy bolyhos
mocsári bogár elég közel jött, s ilyenkor valamelyik sárgafejű szélesre tárta roppant, fogaktól
villogó függőleges szájnyílását, arca harangszerűen óriásira tágult, és a bogár máris az enyészeté
lett. Lehet, hogy hasznosak, de Cord utálta őket.

- Tíz év múlva már bizonyára pontos ismereteink lesznek a part menti élet ciklusáról - szólt újra
Nirmond. - Amikor felállítottuk az állomást a Yoger-öbölnél, még nem voltak itt sárgafejűek. A
következő évben jelentek meg. Még ugyan felfedeztük rajtuk az óceáni lárvaélet nyomait, de
átalakulásuk már majdnem teljes volt. Körülbelül harminc centiméter hosszúak...

Dane megjegyezte, hogy életük körforgása másutt már tökéletesen kialakult. A kormányzó
távcsövön szemlélte a sárgafejűek kolóniáját, majd miután befejezte tanulmányozásukat,
mosolyogva Lordhoz fordult.

- Mennyire vagyunk a telepektől? - Úgy húszpercnyire.

- A megfejtés kulcsát feltehetően a Zlanti Medence rejti - töprengett tovább Nirmond. -

Tavaszonként minden bizonnyal pezseg az élettől.

- Így is van - bólintott Dane, aki négy földi évvel ezelőtt már látta a sutangi tavaszt. - Szerintem
már magáért a medencéért érdemes volt idejönnünk. A kérdés viszont változatlanul az, hogy az
ilyesforma teremtmények - itt a sárgafejűekre mutatott - miképpen jutnak el oda?

Az óceáni áramlatokról elmélkedve, átsétáltak a tutaj másik oldalára. Kis híján Cord is velük
tartott. De nem messze mögöttük, a tutajtál balra valami nagyot csobbant. Nem moccant; és a vizet
kémlelte.

Egy pillanattal később meglátta a nagy sárgafejűt. Lecsusszant a nádról, amelybe

csimpaszkodott, s ez okozta a csobbanást. Csaknem egészen a víz alá merült, és óriási vizenyős
szemét kimeresztve, a tutaj után eredt. Lordnak úgy tűnt, mintha egyenesen rá nézne. Ekkor
döbbent rá, miért nem szereti a sárgafejűeket. Ebben a zöldes tekintetben az értelemhez valami
egészen hasonlót fedezett fel, valami idegenszerű gondolkodásmódot. Teljesen rendellenesnek
látszott, hogy egy ilyen teremtmény értelemmel bírjon. Mi hasznát veheti vajon?

Végigfutott a hátán a hideg. A sárgafejű teljesen a víz alá bukott - nyilvánvalóan el akarta érni a
tutajt. Rettenetes izgalom fogta el. Azelőtt soha nem látott még olyan sárgafejűt, amely a vízbe
ereszkedett volna a nádasból. Lehet, hogy az a szolgálatkész szörnyeteg, amelyért annyira
sóvárgott, a várakozástól eltérő módon jelentkezik?

Egy perccel később újra meglátta, amint ügyetlenül úszott a mélyben. Úgy tűnt, non akar egyből
a fedélzetre kapaszkodni. Lord még látta, hogy Nagyapa kígyózó csápjai közé furakszik, s
meghökkentően furcsa emberi mozdulatokkal tekergőzik köztük - aztán eltűnt a tutaj alatt.

Lord fölállt, és megpróbálta kiokoskodni, mi is történt. Úgy látszott, mintha a sárgafejű tudott
volna a csápokról - minden egyes mozdulata céltudatosságra vallott. A fiúban felötlött, hogy
mesélhetne róla a többieknek, de visszatartotta annak a diadalittas percnek a lehetősége, amikor a
csatakos szörnyeteg esetleg hirtelen felbukkan, s ő mindenkit megelőzve lepuffantja. Mindenesetre
ideje a tutajt a telepek felé irányítani. Ha addig semmi nem történne...

Feszülten figyelt. Már öt perc eltelt, és semmi nyoma a sárgafejűnek. Egyre csak töprengett,
kissé nyugtalan is volt; aztán beállította a hőfegyvert, és rászorította Nagyapára. Kis idő múlva
megismételte a műveletet. A homlokát elöntötte a verejték, és egyszerre tökéletesen megfeledkezett
a sárgafejűről.

- Nirmond! - kiáltotta élesen.

Három társa a fedélzet közepe táján, a nagy páncélozott kúp mellett álldogált, s a telepek felé
tekintett. A kiáltásra felkapták a fejüket.

- Mi van?

Lordnak egy pillanatra elszorult a torka. Hirtelen újra elfogta a rettegés. Valami nagy baj
történhetett!

- Nem akar elfordulni a tutaj !

- Hát akkor ne vacakolj vele, égesd meg jó alaposan! - tanácsolta Nirmond. Lord a férfira nézett.
Nirmond, mintha csak védeni akarná őket, néhány lépéssel Dane és Grayan előtt állt, és láthatóan
izgatottság kezdett erőt venni rajta. Lord egymás után három helyen szorította a fegyvert a
fedélzetre, de mintha Nagyapa váratlanul érzéketlenné vált volna a hőre. És ők továbbra is
egyenletesen haladnak az öböl középpontja felé...

Lord végül mély lélegzetet vett, legerősebb fokozatra álította a hőfegyvert, és Nagyapa testéhez
préselte. Egy jó tenyérnyi folt azonnal felhólyagosodott, megbarnult, majd elfeketedett...

Nagyapa megtorpant. Halálos mozdulatlanságba dermedt.

- Ez az! Csak így to... - Nirmond nem tudta befejezni az utasítást.

Iszonyatos rázkódás. Cord a víz felé tántorgott. Aztán a tutaj széle körös-körül felemelkedett,
majd ágyúdörejhez hasonló robajjal visszacsapódott a vízre. Cord elvágódott, és hason fekve a
fedélzetre lapult. Alatta felduzzadt Nagyapa teste. Még két hatalmas lecsapódás, végigfutó remegés.
Aztán nyugalom. Körülnézett, hogy hol lehetnek a többiek.

Jó három méterre feküdt a központi kúptól. A kúp rejtélyes friss hajtásai közül vagy húsz-
harminc vékony zöld ujjként görcsösen felé nyúlt. Túl messze voltak azonban tőle - a legközelebbi
is több mint húsz centire.

De a többieket mind elkapta Nagyapa. A kúp tövében hevertek összegabalyodva, mozdulatlanul -

zöld növénykötelek feszes hálója fonta be őket. A fiú óvatosan felhúzta a lábát, el volt készülve rá,
hogy megmoccanására újabb földrengés lesz a válasz. De nem történt semmi. Nagyapa időközben
továbbindult a korábbi irányban. A hőfegyver eltűnt. Vigyázva elővette vanádiai fegyverét.

- Téged nem kapott el, Cord ? - A kormányzó volt.

- Nem - válaszolt halkan. Most ébredt csak rá, hogy halottnak hitte őket. Kegyetlenül rosszul
érezte magát.

- Mit csinálsz?

Cord ádáz dühvel fürkészte Nagyapa óriási, páncélozott fejét. A kúp belseje üreges volt - az
állomás laboratóriumában arra a következtetésre jutottak, miszerint fő feladata az, hogy levegőt
gyűjtsön magába, és ezáltal a felszínen maradjon a tutaj. De ugyanebben a központi egységben
helyezkedik el az a szerv is, amely Nagyapa életműködéseit minden vonatkozásban szabályozza.

Csendesen megszólalt:

- Van egy puskám és tizenkét nagy erejű robbanótöltetem. Kettő éppen elég ahhoz, hogy
darabokra menjen ez a kúp.

- Nem lesz jó, Cord ! - hangzott a fájdalomtól elgyötört hang. - Ha ez a micsoda elsüllyed, mi is
odaveszünk. Van a puskához altatólövedéked?

A fiú kénytelenségből a kormányzó hátához beszélt. - Van.

- Akkor hát mielőtt bármit is tennél, altasd el Nirmondot meg a lányt. Lehetőleg pontosan a
gerincükbe lőj, de semmiképpen se gyere közelebb.

Cord valahogy képtelen volt ellentmondani ennek a hangnak. Óvatosan felállt. Két tompa
pukkanás hallatszott.

- Ez eddig megvan. - A hangja rekedt volt az izgalomtól. - Most mit kell tennem? Dane nem
válaszolt azonnal.

- Igazán sajnálom, de nem tudom. Néhány megfigyelésemmel segíthetek csupán. - Megint

elhallgatott egy pillanatra. - Ez a monstrum nem akart megölni minket, pedig nagyon könnyen
megtehette volna. Irtózatos ereje van. Láttam, hogy roppantotta ketté Nirmond lábát. Amint
azonban feladtuk a harcot, már csak fogva tartott minket. Ők addigra már elvesztették az
eszméletüket. Egyedül kell végigcsinálnod. Gondolom, téged is ezek a csápok vagy micsodák közé
akart vetni, nem?

- Igen, azt hiszem - mondta Cord bizonytalanul. Persze hogy azt akarta. És bármelyik pillanatban
újra megpróbálhatja.

- Az indáiból valamiféle bénító hatású anyagot szivárogtat belénk. Tudod, amolyan kis
tüskékkel, hogy mozdulatlanná dermedjünk. - Egy percre elhalt a hangja, majd tisztán, árthatóan
folytatta: - Meg kell mondjam, Cord, úgy látszik, hogy élelemnek raktároz el bennünket. Érted, mit
jelent ez?

- Igen, értem.

- Most jött el a szemképződés ideje. Természetes folyamat az ilyesmi. Valószínűleg nem

magának a tutajnak kellünk, hanem a szemek beéréséhez van szükség élő táplálék-alapanyagra. Az
ember nem számíthatott erre, igaz? Itt vagy?

- Igen.

- Ameddig csak tudok, ébren akarok maradni. Még egy fontos dolgot kell megbeszéljünk: ez a
tutaj valamilyen meghatározott irányba halad, valami neki kedvező hely felé. Elképzelhető, hogy ez
valahol partközelben lesz. Akkor adhatsz neki, ha gondolod egyébként mindent úgy csinálsz, ahogy
jónak látod. De azért légy észnél, és várd ki a legjobb alkalmat. Semmi hősködés, világos?

- Vigyázni fogok. - Észrevette, hogy szinte bátorítóan beszél, mintha nem is a bolygó
kormányzójához, hanem valamelyik pajtásához szólna.

- A lány azonnal elvesztette az eszméletét, de Nirmond borzasztó állapotban van. Csak legalább a
karom ne fájna annyira... Talán ha öt-hat órán belül segítséget kapunk, még megúszhatjuk. Ha bármi
lényeges történne, szólj.

- Rendben van - biztosította Cord szelíden. Aztán fegyverét Dane felé irányította, a lapockák
között gondosan kikeresett egy alkalmas pontot, s újabb halk pukkanás hallatszott. A megfeszült test
lassan elernyedt. Ennyi az egész.

Cord úgy vélte, nincs értelme, hogy a kormányzó ébren maradjon - útjuk ugyanis semmiféle part
felé sem vezetett. A nádasokat és a csatornákat már elhagyták, és Nagyapa a legcsekélyebb
mértékben sem módosított az útvonalán. Az öböl nyílt vize felé igyekezett, miközben már útitársak
is csatlakoztak hozzá.

Ahogy Cord szétnézett, Nagyapa három kilométeres körzetében hét hatalmas tutajt számolt
össze, s a három legközelebb lévőn friss, zöld hajtásokat is észrevett. Mindegyikük nyílegyenesen
haladt előre - úgy tűnt, közös cél, a Yoger-szorosok háborgó központja vonzotta őket. És most már
alig öt kilométernyi út állt előttük! A szorosokon túl pedig kavargó ködgomolyag rejti a jéghideg
Mély Zlantit, a nyílt tengert. Könnyen lehet, hogy valóban a szemképződés ideje jött el, de sajnos
nem úgy néz ki, mintha a tutajok az öbölben akarnák szétszórni magvaikat.

Emberi mértékkel mérve Cord egész jó úszó volt, és Dane tanácsa ellenére puskát meg kést is
tartott magánál. Éppenséggel megpróbálhatná felvenni a küzdelmet az öböl ragadozóival. De még a
legjobb esetben sem lenne túl nagy esélye. Meg alfán biztosan van más lehetőség is. Mindenesetre
észnél kell lennie.

Senki sem fog időben a segítségükre sietni - előfordulhat ugyan, hogy valaki véletlenül erre jár,
de hát ez eléggé valószínűtlen. Ha mégis a keresésükre indulnának, akkor is csak az Öböl-telepek
környékén nézelődnének. Ott mindig egy sereg tutaj szokott horgonyozni, s joggal feltételezheti
bárki, hogy azok közül vittek el egyet. Máskor is történnek váratlan dolgok, esetenként még
emberek is eltűnnek, de mikorra kiderül, mi is történt voltaképpen, a segítség már rég elkésett.
Feltehetően most sem lesz másként. Az elkövetkező néhány órában bizonyára senki sem fogja
észrevenni, hogy a mocsarak elnéptelenedtek, a tutajok vándorútra keltek a szorosokon keresztül. A
szorosoktól északra volt ugyan egy kis part menti meteorológiai állomás, ahonnan hébe-hóba
felszállt egy helikopter, Cord mégis komoran volt kénytelen tudomásul venni, mennyire
valószínűtlen, hogy az pont itt és most bukkanjon föl. Józan ésszel alacsonyan szálló sugárhajtású
szállító repülőgépben sem reménykedhetett Senki sem fogja megtalálni őket.

Cord most döbbent rá igazán, milyen igaza volt a kormányzónak - egyes-egyedül saját magára
számíthatott. Még soha életében nem érezte magát ilyen magányosnak. Csupán azért, mert előbb-
utóbb úgyis meg kell vele próbálkoznia, egy olyan dologra

vállalkozott, amelynek a sikertelenségéről meg volt győződve. Kinyitotta a fegyver tölténytárát,

és kivett belőle ötven bénító hatású lövedéket, amelyeket aztán sietősen el is tett, mert egyelőre nem
akart azon töprengeni, mire fogja végül használni őket. Még mintegy háromszáz töltény maradt a
tárban, és a kővetkező néhány perc alatt Cord szép sorjában vagy százat belelőtt Nagyapa fejébe.
Várt egy kicsit. Még egy elefánt is elbágyadna, ha ennek az adagnak akár csak a felét kapná.
Nagyapa viszont továbbra is a legnagyobb nyugalommal lapátolta a vizet. Testének néhány
tenyérnyi foltja ha elzsibbadt talán - sejtjei nyilván nem voltak berendezkedve egy ilyen jellegű
altatószer hatásának az átadására.

Akárhogy is törte a fejét, semmi nem jutott az eszébe, amit a szorosok elérése előtt még tehetne.
Haladási sebességükből arra következtetett, hogy nem egész egy óra múlva már ott lesznek - és
miután áthaladtak a szorosokon, megpróbálkozik majd az úszással. Az adott körülmények között
bizonyára Dane sem ellenezné a dolgot. Hiszen ha ez a tutaj kiviszi őket a Mély Zlanti ködbe
burkolódzó határtalan vizeire, a túlélésre gyakorlatilag a legparányibb remény sem marad.

Nagyapa időközben határozottan felgyorsult. Nem ez volt az egyetlen dolog azonban, ami egy
kissé rémületbe ejtette a fiút. A tutaj alig észrevehető apró változásokon ment keresztül. A
pörsenésszerű vörös rügyek, amelyek a kúp felső részét tarkították, fokozatosan kinyíltak.
Legtöbbjük közepéből vékony, nedves, féregforma bíbornyúlvány türemkedett elő. Vakon
tapogatózva, lassú tekergőzéssel két-három centiméterenként préselték egyre kijjebb és kijjebb
magukat. A szarupajzsok közti sötét, függőleges hasítékok percről percre mélyebbek és szélesebbek
lettek, és valami feketés, sűrű folyadék csepegett lassan majd mindegyikükből. Gord tisztában volt
vele, hogy más körülmények között lenyűgözné ez az átalakulási folyamat. Most viszont
gyanakvással figyelte a változásokat, nem tudta, mit jelentenek.

Aztán egyszerre valami borzalmas dolog történt. Grayan hangosan és iszonytatóan jajgatni
kezdett, teste egészen kifacsarodott. Szenvedése nem tartott sokáig, mert egy újabb zsibbasztó
lövedékkel Cord lecsendesítette. Az indák azonban rögtön szorosabbra fonódtak körülötte,
rugalmatlanul, húsba vágóan, mintha valami hatalmas ragadozó madár zöldes karmai lennének. Ha
Dane nem figyelmeztette volna...

Cord lassan leengedte a fegyvert, falfehér arca verejtékben úszott. Az indák vasmarkú szorítása-
enyhült, s úgy tűnt, Grayan nem szenvedett újabb sérüléseket. Minden bizonnyal a lány lenne az
első, aki azt mondaná, hogy Cord gyilkos dühét akár az emberi szellem gép elleni haragjának is
lehetne tekinteni. Mindazonáltal a fiú még néhány pillanatig bőszen tajtékzott magában. Ha jónak
látná, a tutajt egy perc leforgása alatt még mindig darabokra tépett és elemeire hullt süllyedő
vegetációvá változtathatná.

Ehelyett azonban értelmesebb cselekvést választott. Hogy ne fordulhasson elő még egy ilyen
szörnyűség, Dane és Nirmond nyugalmát is újabb lövéssel biztosította. Tudta, hogy két ilyen
lövedék bármely emberi lényt legalább négy órára érzéketlenné tesz. Öt lövés pedig...

Megpróbálta elterelni a gondolatait ebből az irányból, de azok nem engedelmeskedtek az

akaratának. Szívósan tartották magukat, s Cord végül nem bírta már megakadályozni a feltörésüket.
Igen, történjék velük bármi, öt ilyen lövedék teljes eszméletlenséget bocsátana mindhármójukra, és
tehetetlenségükben elpusztulnának valamitől. Csak ellenanyaggal lehetne megmenteni őket.

Elborzadt a gondolattól. Nem, semmiképpen sem tudná megtenni. Ez egyenlő lenne a

meggyilkolásukkal. De aztán mégis azon kapta magát, hogy a fegyver makacsul emelkedik a
kezében, s az öthöz szükséges további három lövést készül leadni társaira. Az utóbbi négy év során
Lordnak most először támadt sírhatnékja - ugyanakkor viszont úgy érezte, apránként már kezdi
érteni, mit is jelent az, hogy "légy észnél"; és más dolgok is megvilágosodtak lassanként előtte.

Alig harminc perc múlva meglátott egy hatalmas tutajt, amely vagy kétszáz méterrel előttük
szelte a szoros fehéren habzó hullámait. Legalább akkora volt, mint Nagyapa, de rettenetesen
küzdött az áradattal. Ahogy összetalálkozott az örvénylő áramlásokkal, hirtelen irányt változtatott,
orra a víz alá bukott, teste megperdült. Aztán egy darabig egyenesen haladt előre, de az ár újra
elsodorta. Végül megint a helyes irányba kormányozta magát. Cord úgy vette észre, hogy a tutaj
mozgása eltér a növény vaksi tapogatózásától. Tudatosan harcolt választott útiránya megtartásáért,
kitűzött célja eléréséért. Gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek látszott, miként a többi tutaj is.

Cord megmarkolta a kését, lehasalt, és szorosan a fedélzethez simult. A hullámok már

közvetlenül előttük tomboltak. A tutaj összevissza dobálta a hátán, s ő mindegyre belevágta a kését
a fedélzetbe, rácsimpaszkodott, és szívósan kitartott. A hideg víz harsogva csapott át fölötte.
Nagyapa megremegett, mint egy dohogó gőzgép. A fiúba ekkor szörnyű gondolat hasított: a
hullámokkal való csatája közben a tutaj esetleg eleresztheti öntudatlan foglyait. De igaztalanul
alábecsülte Nagyapát. Ő is szívósan kitartott.

Aztán hirtelen vége lett. Sebesen vitte őket a tengerár. A közelükben még három másik tutaj is
úszott, a hullámok összesodorták őket. Nem vonzódtak azonban egymás társaságához; miközben
Cord bizonytalanul fölállt, és elkezdte levetni a ruháit, már jól láthatóan újra távolodtak egymástól.
Egyikük fedélzete félig a víz alá merült, bizonyára túl sokat veszített a felszínen tartó levegőből.
Mint valami kis hajó, lassacskán süllyedt lefelé.

Most már csak három kilométert kellene úsznia, hogy északi irányban elérje a partot. Onnan
aztán alig félórás gyaloglással eljuthat a szorosok Központi Állomásához. Bár az áramlás irányát
nem ismerte, a távolság legyőzhetőnek tűnt, s talán még kését és puskáját is magával tudja vinni.
Képtelen lett volna megválni tőlük. Az öböl szörnyei a meleg sárban érezték jól magukat, és
nemigen kalandoztak a szorosokon túlra. Persze a Mély Zlantinak is megvoltak a maga ragadozói,
de a part közelében csak ritkán lehetett őket látni. Apránként kezdett felébredni benne a remény.

Cord szoros csomóba kötötte a ruháit, legalulra tette a cipőjét, s rá a többit. Feje fölött egyszer
csak vékony, sivító, furcsán nyivákoló hangokat hallott. Felnézett. Négy, tengerre merészkedő óriási
mocsári bogár körözött fölötte, mindegyikük hátán egy-egy, láthatatlan utas. Valószínűleg
ártalmatlan dögbogarak, de azért háromméteres szárnyszélességük tekintélyt parancsoló. Lordnak
összerándult a gyomra, ahogy eszébe jutott róluk az a fogát dühödten vicsorító bogárutas, amit az
állomás mellett terített le.

Egyikük lustán siklani kezdett feléje, majd újra a magasba emelkedett, végül megint
leereszkedett, és a kúp fölött lebegve megállapodott. Az oktalan állatot irányító bogűrutast
egyáltalán nem a fiú érdekelte. Nagyapa vonzotta őt! Cord lélegzet-visszafojtva figyelt. A kúp teteje
mostanra már a bíborszínű, féregforma nyúlványok lassan kígyózó eleven nyüzsgésévé vált. A
bogárutas szemében feltehetően csábítóan ehető tápláléknak tűntek. A bogár könnyed lebegéssel
leereszkedett a kúpra. A zöld indák villámsebes csapdaként összezárultak a szimbiózis körül. A
törékeny szárnyak szétmorzsolódtak, és szinte belepréselődtek a hosszú, lágy testbe.

Alig egy pillanattal később Nagyapa újabb zsákmányt szerzett. Áldozata ezúttal a tenger
adománya volt. A másodperc törtrésze alatt játszódott le az egész. Egy apró, gumiszerű, fókára
emlékeztető teremtmény kétségbeesett gyorsasággal a tutaj szélére vetette magát; mintha menekült
volna valami elől. Sorsát azonban így sem kerülhette el - az indák azonnal a kúphoz rántották, és a
bogár mellett keményen leszorították.

Lordnak a rémülettől a lélegzete is elállt, de nem a hihetetlen könnyedségű zsákmányszerzés

láttán. Rádöbbent helyzete tökéletes kilátástalanságára. Semmi esélye sincs többé arra, hogy úszva
elérje a partot. Vagy negyven méterre tőlük felbukkant a gumiszerű élőlényt üldöző ragadozó.
Villanásnyi időre jelent meg csupán, amint éppen visszafordult a tutajtól, de Lordnak ennyi
tökéletesen elég volt. Elefántcsontszínű teste és tátongó állkapcsa olyannyira emlékeztetett a földi
cápa jellegzetességeire, hogy Lordnak a természetét illetően sem lehettek kétségei. A Mély Zlanti
fehér gyilkosainak volt azonban egy olyan szokásuk, amely révén lényegesen eltértek földi
másuktól - ahol csak megjelentek, mindig ezren és ezren vonultak együtt.

Cord összeroskadt a hihetetlen balszerencse súlya alatt. Csomóba kötött holmiját szorongatva a
partot kémlelte. Figyelmét viszont most már egyre csak a hullámok árulkodó fodrozódásai kötötték
le. A felszínen meg-megvillantak a hosszúkás, elefántcsontszín testek, majd ismét eltűntek a
mélyben. Körülöttük kétségbeesett halrajok vágódtak ki a vízből, egy darabig csillámló
permetfelhőként lebegtek, aztán visszazuhantak a habokba.

Ha megkockáztatná az úszást, az előtte álló útnak még egy töredékét se tudná megtenni - ezek a
fenevadak ízekre szednék. Nem telt bele azonban egy perc, és rádöbbent, hogy sorsa mindenképpen
megpecsételődött. Nagyapa elkezdett enni.

A kúp oldalán végigfutó mély hasítékok mindegyike egy-egy száj volt. Ez idáig még csak
egyikük lépett működésbe, de a tutaj egyelőre azt sem tudta elég nagyra nyitni. Az első falatot
viszont már valahogy csak magába tuszkolta; az indák kitépték az utast a bogár nyakának bolyhos
szőrzetéből. Bármilyen kicsi is volt, Nagyapának mégis jó néhány percébe tellett, hogy eltüntesse.
De azért ez mégiscsak a kezdet jele.

Cord idegei lassanként kezdték felmondani a szolgálatot. Ruhacsomóját gyűrögetve fásultan

gubbasztott, és, nemigen vett róla tudomást, hogy a tutajon időnként átcsap a jéghideg víz, s ő
immár szakadatlanul reszket. Ennek ellenére Nagyapa minden rezdülését figyelemmel kísérte.
Következtetései szerint még legalább három-négy órába telik, míg valamelyik sötét szájnyílás elég
rugalmas és energikus lesz, és valamelyik embertársa bekebelezésére is képessé válik. Hogy ez
megtörténik-e vagy sem, a jelen körülmények között társai szempontjából gyakorlatilag mindegy,
sajnos. Ettől függetlenül Cord elhatározta, hogy abban a pillanatban, amikor Nagyapa megkísérli
elpusztítani valamelyiküket, szitává lövi a tutajt. Akárhogy is nézzük, az elefántcsontszínű
ragadozók kevésbé visszataszítóan falják fel áldozataikat. Ha mást nem is, a halál nemét még
mindig saját akarata szerint választhatja meg. Egyetlen aprócska reménysugár maradt: a
meteorológiai állomás helikoptere még talán megpillanthatja őket...

Időközben kimerülten, de lázasan töprengett, vajon mi okozhatta a tutajok rejtélyes átalakulását.

Arra már rájött, hogy hova visz az útjuk. A szorosokban szétszórt láncot alkotó tutajok a planktontól
hemzsegő Zlanti Medence felé haladtak, amely még több mint ezer kilométerre volt tőlük északi
irányban. Azt még csak el lehet képzelni, hogy magvainak a legelőnyösebb környezetben való
szétszóródása érdekében még egy ilyen mozgó tavirózsa-tutaj is hosszú vándorútra kel. Arra
azonban már semmiféle magyarázatot nem lehet találni, mitől vált ilyen hirtelen mohó és erőszakos
ragadozóvá.

Legközelebb a fókához hasonló kis gumiszerű lény került sorra. Az indák kettéroppantották a
gerincét, azután felvonszolták az egyik szájhoz, amely először a válláig nyelte el, majd komótosan a
többi részét is magába készült gyűrni. Egyelőre viszont még egy kicsit nagy volt ez a falat neki.
Közben újabb nyivákoló hangok hallatszottak felülről, és pár percen belül két másik tengeri bogár is
csapdába esett, szinte egyazon pillanatban.

Nagyapa szépen elrakosgatta őket az éléskamrájába. Azután kiköpte a döglött fókaforma lényt,
és magába tömött még egy bogárutast. A másik utas váratlanul elrugaszkodott hordozójáról, és fogát
vadul belevájta az egyik indába, mire az ismét megragadta, és gyilkos erővel a fedélzethez vágta.

Cord esztelen haragra gyulladt Nagyapa ellen. Egy bogár megölése nem több, mint ha az ember
letör egy faágat, hiszen az is csaknem teljesen tudattalan. De az utas iránt rokonszenvet érzett, mert
megnyilvánulásaiban értelmes cselekvéseket vélt felfedezni. Ebben a vonatkozásban az utas
feltétlenül közelebb állt az emberhez, mint a monstrumhoz, ami gépiesen, bár nem kevés sikerrel őt
is meg az embereket is csapdába ejtette. Aztán Cord gondolatai megint elkalandoztak, s azon kapta
magát, hogy ezeken a különös szimbiózisokon töri a fejét, amelyekben két olyan eltérő teremtmény,
mint például a bogár és utasa, idegrendszerei révén olyannyira összekapcsolódik, hogy úgyszólván
egy szervezetként működik. Az arcára hirtelen döbbent felismerés ült ki. Megvan! Megtalálta a
megoldást!

Sietve talpra állt, az izgalomtól egész testében remegett. Fejében már tökéletesen kész volt a terv.
Gyors mozdulatára vagy tucat hosszú inda azonnal kifeszült, nyújtózkodni kezdett feléje, vadul
kereste $t. Nem érték ugyan el, de dühödt reagálásuk láttán Cord kővé dermedt, moccanni se mert.
A fedélzet reszketett a talpa alatt, mintha a fiú elérhetetlenségén dühöngene. De nem tudott akkorát
taszítani rajta, mint a széleken, s képtelen volt az indák szorításéba hajítani. Azért csak jó lesz
vigyázni! Cord óvatosan lopakodott a kúp kőről, míg elérte a tutaj elülső részén kiválasztott helyet.
Aztán várt. Hosszú-hosszú percekig moccanás nélkül állt. A szíve már nem vert olyan szaporán, a
tutaj felszínének rendellenes, haragos rázkódása lassanként csillapult, s végül az utolsó indák is
feladták a vak tapogatózást. Mikor majd újra elindul, nem lenne éppen haszontalan dolog, ha
Nagyapát néhány másodpercig kételyek gyötörnék a hollétét illetően.

Hátrafordult, hogy megnézze, mennyire távolodtak el a szorosok Központi Állomásától. Nem

tudta pontosan meghatározni, de úgy egy órája elhaladhattak már mellette - s ez még a
legpesszimistább számítások szerint sem túl sok, feltéve, ha minden rendben megy. Azon már aztán
nem törte a fejét, hogy ez a "minden" mit is foglalhat magában, hiszen még egy sereg előre nem
látható dolog jöhet közbe. Ha túlságosan belebonyolódna a fantáziálásba, tervét esetleg képtelen
lenne megvalósítani.

Roppant elővigyázatosan cselekedni kezdett. Bal kezébe tette át a kést, fegyverét egyelőre még
nem vette elő. Jobbjával lassan a feje fölé emelte a szorosan összekötözött ruhacsomót, s egy ideig
kereste rajta a legmegfelelőbb fogást. Aztán hosszú, egyenletes ívű lendítéssel áthajította a kúpon,
csaknem a tutaj túlsó szélére. A batyu nagyot puffanva csapódott az átázott fedélzetre. A tutaj széle
villámgyorsan felgörbült, hogy a különös zsákmányt a nyújtózkodó indák közé vesse. Ugyanebben
a pillanatban Cord veszett iramban rohanni kezdett előre. Már-már úgy tűnt, sikerült tökéletesen
megzavarnia Nagyapát, de ekkor a fedélzet felpúposodott, s ő elvágódott. A víztől már csak alig
több mint két méter választotta el. Amikor a tutaj pereme visszaereszkedett, kétségbeesetten
előrevetette magát.

Egy másodperccel később már a tutaj orra előtt hasította a jéghideg, áttetsző vizet, lebukott, majd
újra feljebb emelkedett. A tutaj már a feje fölött úszott. Táplálékszerző gyökerei erdejében apró
tengeri élőlények hada nyüzsgött. A fiú kitért egy széles, üvegszerű, zöldesen imbolygó csáp elől,
de egy másik enyhén oldalba taszította, és kissé megperzselte a bőrét. Cord vaksin továbbevickélt a
tutaj alját borító nyálkás, fekete hajgyökerek kusza szövevényének hálójában. Egyszer csak zöldes
derengésre lett figyelmes. Feltornázta magát a víz színére, és a kúp belsejében találta magát.

Félhomály, forró, áporodott levegő. Hullámok csapdostak körülötte, ismét el akarták ragadni.
Nincs semmi, amiben megkapaszkodhatna! Aztán felnézett, és jobb kéz felől, a kúp belső
görbületébe olvadva, mintha csak a tutajnak örök időktől fogva szerves tartozéka lenne, a
békaforma, ember nagyságú sárgafejű lapult.

A tutajutas...

Cord felnyúlt, és megragadta a Nagyapával szimbiózisban élő teremtmény petyhüdt hátsó lábát,
derékig kihúzódzkodott a vízből, s gyors egymásutánban kétszer belevágta tórét a tutaj
irányítójának testébe. A sárgafejű álmosan nyitogatta vizenyő, zöld szemét.

A bogárutasok általában nem tudtak azonnal leválni gazdáikról. Cord ügy vélte, hogy ennek a
békaszerű teremtménynek is némi időbe telik, míg védekezni tud. Valóban, csak a fejét fordította el,
de szájával belekapott Cord bal karjába a váll alatt. Szabadon maradt jobbjával a fiú belevágta kését
ellenfele kidülledt szemébe, mire a sárgafejű hátrahőkölt, kitépve Cord markából a tört.

A fiú lejjebb csúszott, mindkét karjával átfogta a nyálkás lábat, és teljes súlyával rá-
csimpaszkodott. Az utas néhány pillanatig csüngött még, majd ezernyi idegvégződése cuppogó,
reccsenő hangok kíséretében levált a tutajról, végül a sárgafejű Lorddal együtt belezuhant a vízbe.

Ismét feketés hínárgyökerek erdeje, és Cord újabb két elektromos ütést érzett a hátán meg a
lábán. Fuldokolva továbbkínlódta magát. Alatta feltűnt egy pillanatra a fura, emberi mozdulatokkal
tekergő-kígyózó test, majd a fiút hirtelen roppant víztömeg sodorta el, taszította feljebb, ahogy a
tekergőző testet valami óriási elefántcsontszín villanás elragadta.

Lord a tutaj mögött négy méterrel bukott fel a vízből. A távolság biztosan nagyobb lett volna, ha
Nagyapa közben nem lassul le. Kétszeri próbálkozás után fölvergődött a fedélzetre, kimerülten
lerogyott, s egy jó darabig csak zihált meg görcsösen köhögött. Nagyapa most semmi jelét nem
mutatta annak, hogy visszautasítaná a társaságát. Mintha korábbi önmagát próbálná felidézni,
néhány inda komolyabb meggyőződés nélkül még rándult egyet-kettőt, amikor Cord odabotorkált a
többiekhez, hogy megnézze, életben vannak-e. De végül mégsem lépett hozzájuk. Sürgető
tennivalói voltak, és sokkal biztosabb volt abban, hogy életben vannak, semhogy ő maga kísérelje
meg az eszméletre térítésüket. Kivette Grayan oldaltáskájából a hőfegyvert. Nagyapa ekkor már
mozdulatlanul lebegett a vízen.

Lord még nem tért teljesen magához, máskülönben biztosan nyugtalankodott volna, vajon az
irányitójától ilyen erőszakosan elszakított Nagyapa képes-e még egyáltalán az önálló mozgásra. A
tépelődés helyett kiokoskodta, merre lehet nagyjából a szorosok Központi Állomása, kiválasztott
egy alkalmas pontot a fedélzeten, s a hőfegyvert finoman Nagyapához szorította.

Először nem történt semmi. Lord türelmesen babrált a fegyveren, majd egy fokozattal
magasabbra kapcsolta. Nagyapa gyengén megborzongott. Lord felállt.

Kezdetben lassan és tétovázva, aztán célja irányában már kitartóan - bár ismét tudattalanul -
haladva, Nagyapa elkezdett lapátolni a szorosok Központi Állomása felé.
ETÉDI PÉTER FORDÍTÁSA
ROBERT SlLVERBERG : NAPTÁNC

Ma körülbelül 50 000 Zabálót likvidáltál az A szektorban, és most nehezen jön álom a szemedre.
Hajnalban indultatok Herndonnal, a helikopter mögött aranyzölden kelt fel a nap, és a Villás-folyó
mentén ezer hektáron idegbogyót szórtatok szét. Aztán a folyót elhagyva, berepültetek a prérire -
innen már kiirtottátok a Zabálókat -, és a vastag, puha fűszőnyegen ebédeltetek (a tervek szerint itt
emelkedik majd az első település); Herndon leszedett egypár levesvirágot, amitől félóráig
mindketten kellemes révületbe estetek. Aztán megindultatok a kopter felé, hogy délután tovább
szórjátok a dilibogyót, és Herndon váratlanul ezt mondta:

- Tom, mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy a Zabálók nemcsak kártékony állatok? Hanem
emberek, mondjuk, nyelvűk van, szokásaik, történelműk meg minden?

Arra gondoltál, hogy mi is történt a saját népeddel. - Lehetetlen ! - mondtad.

- Csak tegyük fel. Tegyük fel, hogy a Zabálók... , - Nem azok, hagyd abba!

Herndon mindig szeret feltenni ilyen kegyetlen kérdéseket, Kifejezetten utazik az ember
gyöngéjére, határozottan élvezi. Most aztán egész éjszaka nem hagy nyugodni ez az odavetett
megjegyzés. Tegyük fel, hogy a Zabálók... Tegyük fel, a Zabálók... Tegyük fel. , . Tegyük fel...

Kicsit elszenderedsz, álmodni kezdesz, és álmodban vérfolyókon úszol át.

Ostobaság. Lázas rémálom. Tudod, milyen fontos, hogy kiirtsátok a Zabálókat, mielőtt ideérnek
a telepesek. Állatok ezek, még csak nem is veszélytelen állatok: megbontják a természet
egyensúlyát, lezabálják az oxigénfelszabadító növényeket, tehát pusztulniuk kell. Egypárat
zoológiai vizsgálatok céljára életben hagytak. A többit ki kell irtani. A nem kívánatos élőlények
rituális kipusztítása: régi, régi história ez. De ne bonyolítsuk a helyzetet erkölcsi kétségekkel,
mondod magadnak. Ne álmodjunk véres folyókról.

A Zabálóknak különben sincs vére vagy bármi más, ami megfesthetné a folyókat. Van ugyan
valami nedvük, ami a szöveten is áthatol, és viszi a táplálékot az érintkezd felületek között. A
végtermék ugyanígy, ozmózis útján távozik. Élettanilag, szerkezeti szempontból hasonlóak a te
keringési rendszeredhez, azzal a különbséggel, hogy nincs véredényrendszerük és egy ehhez
csatlakozó főpumpájuk. Az éltető anyag átszivárog a testükön, mint az amőbákon, a spongyákon
vagy más, a törzsfejlődés alacsonyabb fokán megrekedt élőlényeken. Viszont jóval magasabb rendű
az idegrendszerük, az emésztőszerveik, a szervek és végtagok elhelyezkedése és-így tovább,
Különös, gondolod erre. Az idegenek legfontosabb ismertetőjegye az, hogy idegenek, de ezt se
először mondod magadnak.

Biológiájuk szépsége abban rejlik, hogy te és a társaid olyan gusztusosan irthatjátok ki őket.

Csak felszálltok a mező fölé, és ledobjátok a difibogyókat. A Zabálók megtalálják és befalják. A

méreg egy órán belül eljut testük minden részébe. Az élet fokozatosan megszűnik: a sejtfolyamatok
leállnak, és mivel nem kap táplálékot, a Zabáló a szó szoros értelmében molekuláira hull; az éltető
nedvből sav lesz; fellép a teljes sejtbomlás; a hús, sőt a porcos felépítésű csontok is szétmállanak.
Egy óra múlva már csak tócsa marad belőlük a földön. Négy óra múlva semmi. Ha tekintetbe
vesszük, hogy a tervek szerint hány millió Zabálót akartok kiirtani, igazán kedves tőlük, hogy
maguk adnak túl a testükön. Másképp szép kis csontvázkollekció gyűlne itt össze.
 Tegyük fel, hogy a Zabálók...

Átkozott Herndon. Úgy érzed, reggel nem árt emlékátrendezésre jelentkezned. Hogy kitöröld
Herndon ostoba spekulációit a fejedből. Ha mered. Ha mered.

Reggel nem meri. Retteg az emlékátrendezéstől; megpróbál anélkül szabadulni ettől az újabb
bűntudattól. A Zabálók, magyarázza magának, agy nélküli növényevők, az ember terjeszkedésének
szerencsétlen áldozatai, de igazán nem érdemlik meg a szenvedélyes kiállást. Kiirtásuk nagyon
rossz, de nem tragikus. Ha a Föld lakói akarják birtokba venni ezt a világot, akkor a Zabálóknak le
kell mondani róla. Egy kis különbség, hogy a tizenkilencedik században kipusztították az amerikai
prérikről az alföldi indiánokat, és ugyanezeken a prériken kiirtották a bölényeket is. Az embernek
lehervad ajkáról a mosoly, ha a szélsebes bölénycsapatok lemészárlására gondol, és igen, sajnálja,
hogy több millió nemes tartású, barna gyapjas vadállatot puskavégre kaptak. De attól, amit a sziú
indiánokkal tettek, nem sejtelmes szomorúság fogja el, hanem dührohamot kap. Kis különbség.
Vagyis: takarékoskodjunk a szenvedéllyel.

Kimászik a tábor szélén levő buboréksátorból, és elindul a középső rész felé. A zászlórúdhoz
vezető keskeny ösvény nedvesen ragyog. A hajnali köd még nem szállt fel, a fák mélyen
meghajolnak, a hosszú, csipkés leveleken harmatcsepp csillog. Megáll, leguggol, hogy egy
aszimmetrikus hálót szövő, pókhoz hasonló élőlényt vegyen szemügyre. A mohos földön finoman
árnyalt, türkizkék kétéltű siklik tova olyan óvatosan, ahogy csak tud. Mégsem elég óvatos, mert
Tom fölemeli a parányi teremtményt, és a kezére teszi. Előbb a kétéltű kopoltyúi kezdenek
izgatottan remegni, aztán a teste. Lassan, ravaszul addig változtatja a színét, míg pontosan illik a
kéz rezes tónusához. Az álca tökéletes. Tom leereszti a kezét, és a kétéltű eltűnik a pocsolyában.
Tom továbbindul.

Negyvenéves, alacsonyabb, mint az expedíció legtöbb tagja, de a válla széles, a mellkasa izmos,
sötét, csillogó haja és lapos, nyomott orra van. Biológus. Ez a harmadik foglalkozása, mivel
antropológusként és ingatlanügynökként kudarcot vallott. A neve Tom II Ribbons. Kétszer
megnősült, de egyik házasságából se lett gyerek. Dédapja halálát az alkohol okozta; nagyapja a
kábítószer rabja lett; apját többször is kényszeremlékátrendező kúrára utalták be. Tom II Ribbons
tudja, hogy eltér a családi hagyománytól, de mindeddig nem bukkant rá saját önpusztító
módszerére.

Herndont, Juliát, Ellent, Schwartzot, Changot, Michaelsont és Nicholsot a főépületben találja.

Reggeliznek; a többiek már dolgoznak. Ellen fölemelkedik, odajön és megcsókolja. Rövid, puha
szőke haja csiklandozza Tom ajkát.

- Szeretlek - suttogja Ellen. Az éjszakát Michaelson buborékjában töltötte.

- Szeretlek - mondja Tom is, és hogy nyomatékosabbá tegye, kezét végighúzza a lány apró,
sápadt mellbimbói között. Michaelsonra kacsint, aki biccent, és két ujja hegyével csókot dob a
többiek felé. Mi itt valamennyien jő barátok vagyunk, gondolja Tom II Ribbons. - Ma ki szórja a
difibogyót? - kérdezi.

- Mike és Chang - mondja Julia. - A C szektorban.

- Még tizenegy nap - teszi hozzá Schwartz -, és az egész félszigetnek tisztának kell lennie. Aztán
mehetünk beljebb.

- Ha kitart a bogyókészlet - jegyzi meg Chang. - Jól aludtál, Tom ? - kérdi Herndon.
 - Nem - feleli Tom. Leül, és bekopog a konyhára reggeliért. Nyugaton a köd már a hegyeket
perzseli. Valami lüktetést érez a nyakszirtjén. Kilenc hete van ezen a világon, ezalatt megérte az
egyetlen évszakváltást: a száraz idő ködösre váltott. Ez pedig marad

jó néhány hónapig. Mire az alföld újra kiszárad, nem lesz egyetlen Zabáló sem, és megjelennek
az első telepesek. A reggeli elindul a csúszdán; elkapja. Ellen ül mellette. Feleannyi idős vagy
kicsivel több, mint ő; ez az első útja; az expedíció levéltárosa, de szakmája szerint emlékátrendező.

- Gondterheltnek látszol - mondja Ellen. - Segíthetek valamiben? - Nem, köszönöm.

- Gyűlölöm, ha rosszkedvű vagy.

- Faji jellegzetesség - mondja Tom II Ribbons. - Kötve hiszem.

- Az az igazság, hogy a személyiségrekonstrukcióm valószínűleg nem nagyon sikerült. Túl közel

volt a felszínhez a traumaszint. Úgy érzem magam, mint egy sétáló álarc. Ellen kedvesen felkacag.
Csak a permeteződzseki van rajta. A bőre még nedves, hajnalban Michaelsonnal úsztak egyet. Tom
II Ribbons arra gondol, hogy ha végeznek ezzel a munkával, megkéri a kezét. Az
ingatlanügynökség csődje óta nem volt felesége. A személyiségrekonstrukciót végző orvos válást
ajánlott, mondván, hogy nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz. Gyakran tűnődik rajta, vajon Terry hová
került, és most kivel él.

- Pedig olyan stabilnak látszol - mondja Ellen. - Kösz. - Ellen fiatal. Nem tud semmiről.

- Ha csak múló szomorúság, egy gyors sokkal szívesen átrendezem. - Kösz - mondja. - Nem kell.

- El is felejtettem, hogy te nem szereted az átrendezést. - Apám...

- Igen?

- Ötven év alatt úgy lenyesegette az emlékeit, hogy csak az árnyéka maradt önmagának. Előbb az
őseit rendezte el, az egész örökségét, a vallását, a feleségét, a fiait, végül a nevét. Aztán csak ült, és
vigyorgott egész nap. Köszönöm, ilyen átrendezésből nem kérek.

- Ma hol dolgozol? - kérdi Ellen.

- A fogolytáborban akarok vizsgálatokat végezni. - Ne segítsek? Egész délelőtt szabad vagyok.

- Kösz, ne - mondja, kissé gyorsabban a kelleténél. Ellen megsértődik. Próbálja jóvátenni az

akaratlan kegyetlenséget, megérinti Ellen karját, és azt mondja: - Inkább délután, jó? Kicsit
szeretnék magam lenni. Rendben van?

- Igen - feleli Ellen, és mosolyog, aztán csókot dob felé.

Reggeli után Tom kimegy a fogolytáborba. A tábor a bázistól keletre, egy ezerhektáros mezőn
terül el, a szélén nyolcvanméterenként idegelektromos sugárvetőket szereltek fel, nehogy a kétszáz
fogoly Zabáló szétszéledjen. Ez a mintacsoport azután is ittmarad, hogy a többieket kiirtották. A
laborbuborék a tábor délnyugati sarkán áll, ahonnan a pszichológiai, fiziológiai és ökológiai
kísérleteket irányítják. A mezőt egy folyó szeli átlósan ketté. Keleti partján füves, alacsony
dombvonulat húzódik. Az öt különálló, buja késpengefa-erdőt sűrű szavannafoltok tarkítják. Az
oxigén-növények szinte teljesen elrejtve, a fű alatt nőnek, csak az itt-ott kibukkanó, három-négy
méteres fotoszintetikus tüskék látszanak, meg a citromszínű, mellig érő respirációs testek, amelyek
édeskés, bódító gázokat eregetnek magukból. A Zabálók csapatokban kószálnak a mezőn, és
kéjesen majszolják a respirációs testeket.

Tom II Ribbons észreveszi a folyó mentén kószáló csapatot, és elindul feléjük. Megbotlik egy
lapuló oxigén-növényben, de ügyesen visszanyeri egyensúlyát, megragadja a respirációs test ráncos
légnyílását, és mélyen beszívja a levegőt. Egy pillanattal később megszűnik a kétségbeesés.
Közelebb megy a Zabálókhoz. Gömbölyű, vaskos, lomha mozgású lények; valamennyien
narancsszínű prémekbe burkolóztak. Keskeny gumiajkuk fölött nagy, dülledt borjúszemmel
bámulnak a világba. Lábuk vékony és pikkelyes, mint a csirkéé, karjuk rövid, és a testükhöz simul.
Most éppen egykedvűen, de szelíden Tom II Ribbonsot bámulják. Aki ezúttal "JÓ reggelt,
testvérek!"-kel üdvözli őket, bár maga sem tudja, miért.

Ma valami különöset észleltem. Talán csak túl sok oxigént szippantottam a mezőn; talán
megfogant a sejtés, amit Herndon ültetett belém, de lehet, hogy kitört belőlem a családi
mazochizmus.

A fogolytáborbeli Zabálókat vizsgálva ma vettem észre először, hogy értelmesen viselkednek,

hogy valami rítust hajtanak végre.

Három órán át követtem őket. Ezalatt fél tucat oxigén-növény nyúlványát bontották ki. Mielőtt
majszolni kezdték, minden alkalommal jelképes mozdulatokat végeztek. Mégpedig:

Kusza kört alakítottak a növény körül. A nap felé néztek.

Ki-ki a jobb és a bal szomszédjára nézett. Lágy, nyihogó hangot hallattak.

Megint a nap felé fordultak. Benyomultak a körbe, és enni kezdtek.

Mi ez, ha nem hálaadó ima, evés előtti áldás? És ha lelkileg elég fejlettek ahhoz, hogy áldást
mondjanak, vajon nem népirtást hajtunk-e itt végre? A csimpánzok mondanak asztali áldást? Jézus,
még az emberszabású majmokat se nyírnánk úgy ki, ahogy a Zabálókkal bánunk! Persze igaz, a
majmok nem avatkoznak az ember dolgába, még valamiféle együttélésre is hajlamosak, míg a
Zabálók és a mezőgazdászok egyszerűen nem férnek meg ugyanazon a bolygón. Mindegy, ez akkor
is erkölcsi kérdés. A Zabálók likvidálása azon alapul, hogy intelligenciaszintjük egy kagylóéval, de
legfeljebb egy birkáéval egyenlő.

Tiszta marad a lelkiismeretünk, mivel a méreg gyorsan és fájdalommentesen hat, s a Zabálók a

halált követően előzékenyen fel is bomlanak, hogy megkíméljenek bennünket több millió holttest
elhamvasztásától. De ha imádkoznak...

Egyelőre nem szólok a többieknek. Több, hathatósabb és tárgyilagosabb bizonyítékra van

szükségem. Filmre, magnóra, hangkockákra. Aztán majd meglátjuk. De mi lesz, ha be tudom
bizonyítani, hogy értelmes lényeket pusztítunk? A családom tud egyetmást a népirtásról, mivel
néhány évszázaddal ezelőtt jócskán kapott belőle. Kétlem, hogy meg tudnám állítani az itteni
munkálatokat. De ha semmi mást nem sikerül elérnem, annyit biztosan, hogy kiszállhatok a buliból.
Aztán irány a Föld, hogy kicsit felkavarhassam az otthoni kedélyeket.

De talán csak képzelődtem az imént.

Nem. Újra körbeállnak, a napba néznek, nyerítenek és imádkoznak. Olyanok, mint egy
csirkelábon álló zselébogyó, de hálaimát mormolnak az ételért. Nagy, kerek szemük mintha vádlón
nézne rám. Ez a megszelídített nyáj pontosan tudja, mi történik itt: az idegenek azért ereszkedtek le
a csillagokból, hogy gyökerestül kiirtsák a Zabáló-fajt, s csak ezt a mintacsoportot hagyják életben.
Képtelenek védekezni vagy akár valamiképpen közölni nemtetszésüket, de tudják, mi folyik itt. És
gyűlölnek bennünket. Jézus, mióta itt vagyunk, kétmilliót megöltünk! Ha úgy vesszük, csupa vér
vagyok, mit csináljak, mihez kezdjek?

Nagyon óvatosnak kell lennem, különben jön a narkózis vagy az emlékátrendezés. Nem szabad,
hogy rögeszmésnek, szélhámosnak, provokátornak tartsanak. Nem kezdhetem mindjárt a
leleplezéssel! Szövetségeseket kell találnom. Mindenekelőtt Herndont. Biztos, hogy gyanítja az
igazságot, hiszen aznap, amikor difibogyót szórtunk, ő piszkált fel. És még azt gondoltam, hogy
csak gonoszkodik, mint mindig! Este beszélek vele .

- Gondolkoztam azon, amit mondtál - kezdi Tom II Ribbons. - A Zabálókról. Lehet, hogy nem
végeztünk elég alapos pszichológiai vizsgálatokat. Úgy értem, ha valóban értelmes. . .

Herndon pislogni kezd. Nyúlánk, csillogó barna hajú férfi, tömött szakálla fölött élesen kiugrik a
pofacsontja.

- Ki mondja, hogy azok, Tom?

- Te. A Villás-folyó túloldalán azt mondtad...

- Az csak spekulatív hipotézis volt. Hogy legyen miről beszélgetni. - Nem, szerintem több volt
annál. Te valóban hittél benne. Herndon láthatóan zavarban van.

- Tom, nem tudom, hova akarsz kilyukadni, de jobb, ha el se kezded. Ha csak egy pillanatig is
azt hinném, hogy értelmes lényeket ölünk meg, olyan gyorsan rohannék emlékátrendezésre, hogy a
légörvénytől berobbanna utánam az egész hétszentség.

-~ Akkor miért kérdezted ?

- Csak úgy, jobb nem jutott eszembe.

- Azzal szórakoztál, hogy sikerül-e valakiben bűntudatot ébresztened? Rohadt alak vagy,
Herndon. Hidd el, ha mondom.

- Figyelj, Tom, ha sejtettem volna, hogy egy hipotézistől is ennyire begerjedsz... - Herndon a
fejét csóválja. - A Zabálók nem értelmes lények. Világos? Különben nem kaptunk volna olyan
parancsot, hogy likvidáljuk őket.

- Világos - mondja Tom II Ribbons.

- Fogalmam sincs, hogy Tom miben töri a fejét - szólalt meg Ellen. - Azt viszont holtbiztosan
tudom, hogy pihenésre van szüksége. Alig másfél éve esett át személyiségrekonstrukción, azelőtt
pedig nagyon csúnyán le volt robbanva.

Michaelson belepillantott a munkanaplóba.

- Egymás után háromszor megtagadta az ideg bogyószórást. Azt mondta, nem akarja abbahagyni
a vizsgálatokat. A pokolba, végül is ha kell, helyettesítjük, engem inkább csak az bosszant, hogy a
házimunkát is elblicceli.

- Milyen vizsgálatokat végez? - kérdezte Nichols.

 - Nem biológiai kísérleteket - felelte Julia. - Minden idejét a fogolytáborbeli Zabálókkal tölti, de
még egyszer se láttam, hogy kísérletezne velük. Csak nézi őket.

- És beszél hozzájuk - tette hozzá Chang. - Igaz is, beszélget velük - ismételte Julia. - Miről? -
kérdezte Nichols.

- Ki tudja?

Mindenki Ellenre nézett.

- Te állsz a legközelebb hozzá - mondta Michaelson. - Nem tudod kiszedni belőle? - Előbb
tudnom keli, miben töri a fejét - felelte Ellen. - De semmit nem hajlandó elárulni.

Tudod, hogy óvatosnak kell lenned, mert egyedül vagy, és csúnyán rajtaveszthetsz, ha aggódni
kezdenek az elmeállapotod miatt. Azt már észrevették, hogy zavart vagy, Ellen hozzá is látott, hogy
kipuhatolja a zavar forrását. Éjszaka, miközben a karjában feküdtél, homályos és ravasz kérdéseket
tett fel, és tudtad, .mit akar kideríteni. Amikor felkeltek a holdak, azt ajánlotta, hogy csavarogjatok
egyet a fogolytáborban, a Zabálók között. Te udvariasan visszautasítottad, de Ellen már tudja, hogy
itt van a kutya elásva.

Te viszont már kipuhatoltad, amit akartál - remélhetőleg elég körültekintően. És tudod, hogy
képtelen vagy megmenteni a Zabálókat. Visszavonhatatlan bűnt követtetek el. Megint 1876-ot
írnak; most ezek a bölények, a sziú indiánok, akiket el kell pusztítani, mert közeledik a
vasútépítkezés. Ha itt szót emelsz értük, a barátaid lehiggasztanak, megbékítenek, átrendezik az
emlékeidet, mivel nem látják, amit te. Ha visszatérsz a Földre, hogy agitálj, kigúnyolnak, és újabb
rekonstrukciót fognak javasolni. Semmit se tehetsz. Semmit se tehetsz.

Nem tudod megmenteni őket, de talán feljegyezheted a szokásaikat.

Menj ki a prérire. Élj a Zabálók között; légy a barátjuk, ismerd meg az életüket. Jegyezd föl,
készíts mindenre kiterjedő összegzést a kultúrájukról, hogy legalább ennyi maradjon meg belőlük.
Ismered a néprajz módszereit. Most a Zabálókkal végezd el, amit annak idején a te népeddel
csináltak.

Rátalál Michaelsonra.

- Tudtok néhány hétig nélkülözni? - kérdi. - Nélkülözni, téged, Tom? Hogy érted ezt?

- Lenne egy kis terepmunkám. Szeretnék kimenni a bázisról, hogy a vadon élő Zabálókkal
dolgozhassak.

- Miért nem a fogolytáborbeliekkel?

- Utolsó alkalom, amikor a vadon élőket tanulmányozhatom, Mike. Okvetlenül ki kell mennem.

- Egyedül vagy Ellennel ? - Egyedül.

Michaelson lassan bólint.

- Rendben van, Tom. Ahogy akarod. Menj. Nem tartóztatlak.

Táncolok a prérin a zöldarany nap alatt. A Zabálók lassan körém gyűlnek. Meztelen vagyok; a
bőröm ragyog az izzadságtól; lüktet a halántékom. A lábam segítségével beszélek hozzájuk, és
megértik.

Megértik. Lágy hangokból álló nyelvük van. Van istenük. Ismerik a szerelmet, az áhítatot és a
gyönyört. Vannak rítusaik. Van nevük. Van történelmük. Minderről magam is meggyőződhettem.

Táncolok a sűrű, tömött fűben.

Hogy tudnék közelebb kerülni hozzájuk? A lábammal, a kezemmel, a dörmögésemmel, a

verejtékemmel. Százával, ezrével gyűlnek körém, és én táncolok. Nem szabad megállnom. Körém
sereglenek, és hangokat adnak ki. Különös erők törnek fel bennem. Bárcsak most látna a dédapám!
Ül a tornácon Wyomingban, egy üveg tüzes víz a kezében, az agya lassan rohad - ide süss, öreg!
Nézd Tom II Ribbons táncát! Baljós színű nap alatt a lábam segítségével beszélek ezekkel az
idegenekkel. Táncolok. Táncolok.

- Figyeljetek - mondom -, a barátotok vagyok, egyedül bennem bízhattok. Bízzatok bennem,

beszéljetek, tanítsatok. Hogy megőrizhessem az életeteket, mert közeledik a pusztulás.

Táncolok, a nap egyre feljebb hág, a Zabálók dünnyögni kezdenek.

Már látom a vezérüket, feléje táncolok, vissza, megint előre, meghajlok, a napra mutatok,
elképzelem azt a valakit, aki a távoli tűzgolyóban él, próbálom utánozni az itteniek hangját,
letérdelek, fölkelek, táncolok. Tom II Ribbons nektek táncol.

Régi tudás éled bennem, tudás, amit már az őseim is elfeledtek. Érzem, hogy átjár ez az erő.
Ahogy annak idején a bölények pusztulásakor táncoltak, úgy táncolok most én is a Villás-folyó
mentén.

Táncolok, és már a Zabálók is táncolnak. Lassan, tétován indulnak felém, egyik lábukról a
másikra helyezik a testsúlyt, hajladoznak, emelkednek.

- Ez az! - kiáltom. - Táncoljatok!

délre jár, mire mindannyian együtt táncolunk.

Már nem vádol a szemük. Melegség, rokonszenv árad belőlük. A testvérük vagyok, rézbőrű
törzsbelijük, aki velük együtt táncol. De mintha már nem is lennének olyan ügyetlenek. Valami
különös, bumfordi báj árad a mozgásukból. Táncolnak. Táncolnak. Köröttem szökdécselnek. Egyre
közelebb, közelebb, közelebb!

Szent mámorban mozgunk.

Valami elmosódó örömódára zendítenek. Karjukat kinyújtják, széttárják apró öklüket. Egyszerre
jobbra billen a testük, bal láb előre, jobb, bal, jobb. Táncoljatok, testvérek, táncoljatok, táncoljatok,
táncoljatok! Egész közel nyomulnak hozzám. A bőrük remeg, édeskés illatuk van. Szelíden lökdösni
kezdenek a réten át a mező egy távolabbi részébe, ahol még nincs letaposva a sűrű fű. Tánc közben
oxigén-növényeket keresünk, s a fű alatt egész bokrokat találunk; imádkoznak, aztán csenevész
karjukkal megragadják és szétválasztják a respirációs testeket a fotoszintetikus tüskéktől. A
növények fájdalmukban oxigént lövellnek a levegőbe. Elkábulok tőle. Nevetek és énekelek. A
Zabálók a lyukacsos, citromszínű golyókat majszolják, rágják a szárát is. Aztán felém hajítják a
növényeket. Tudom, hogy ez vallási rítus. Fogadd el, egyél velünk, maradj velünk, ez a test, ez a
vér, vegyél, egyél, állj közénk. Előrehajolok, és egy citromszínű golyócskát helyezek a nyelvemre.
Nem harapom el; majszolom, ahogy ők, a fogammal csak a golyó bőrét hántom le. Valami furcsa
nedv spriccel szét a számban, és oxigén csapja meg az orromat. A Zabálók hozsannáznak. Ha
tetoválva lennék őseim harci színeivel meg tollakkal, akkor igazán méltóképpen, ünnepi díszben
fogadhatnám vallási ceremóniájukat. Vegyél, egyél, állj közénk, Az oxigén-növény leve szétkúszik
az ereimben. Átölelem a testvéreimet. Énekelek, hangom új acélként csillogva ível át a levegőn,
aztán mélyebb hangon dalolok tovább, s az ív patinás ezüstre vált. A Zabálók közelebb nyomulnak.
Testük tűzpirosan illatozik. Lágy kiáltásuk gőzpamacsként úszik a levegőben. A nap nagyon
melegen süt; sugarai zavaros hangok pici, egyenetlen koppanásai: plink! plink! plink ! - olyan
magasan, hogy alig hallom őket. A dús fű is nekem zümmög öblösen, mélyen, és a szél
lángpöttyöket kavar a prérin. Lenyelek még egy oxigén-növényt, majd egy harmadikat. A
testvéreim nevetnek, kiabálnak. Mesélnek az istenükről, a meleg istenéről, az élelem istenéről, a kéj
istenéről, a halál istenéről, a szentség istenéről, az igazságtalanság istenéről meg egyébről.
Elsorolják királyaik nevét, és hangjuk zöld tintapacaként loccsan az ég tiszta lapján. Bevezetnek
szent rítusaikba. Ezt meg kell jegyeznem, mondom magamnak, mert ha elfelejtem, többé nem kerül
elő. Táncolok tovább. Ők is táncolnak. A dombok színe nyers és durva lesz, mint a dörzsgáz,
Vegyél, Vegyél, és állj közénk. Táncolj! Olyan nyájasak!

Hirtelen meghallom a kopter brummogását. Magasan fölöttünk köröz. Nem látom, ki vezeti.

- Ne! - kiáltok. - Ne itt! Ne ezeket az embereket! Halló! Tom II Ribbons beszél! Nem halljátok?
Terepmunkát végzek! Nincs jogotok... !

A hangom vörös szikrákkal szegélyezett kék mohaként tekergőzik felfelé. Fent szétterül, s egy
fuvallat elsöpri.

Ordítok, üvöltök, bömbölök. Táncolok, és az öklömet rázom. A helikopter szárnyán kinyílnak a

bogyószóró csatlakozókarok. A csillogó csővégek megnyúlnak, és forogni kezdenek. Az
idegbogyók parányi üstökösként záporoznak a mezőre, fényük még az égen vibrál. A kopter hangja
szétterül a horizonton, mint egy bolyhos szőnyeg, és elnyeli metsző sikoltásomat.

A Zabálók elszállingóznak mellőlem, bogyókra vadásznak, a fű tövén kaparásznak, hogy

rábukkanjanak. Egy tánclépéssel közéjük ugrom, kiütöm kezükből és a folyóba hajítom vagy porrá
zúzom a bogyókat. A Zabálók fekete tűket ugatnak felém. Elfordulnak, hogy újabb bogyók után
kutassanak. A helikopter irányt vált és elrepül, mély, olajos hangcsóvát hagy maga után. A
testvéreim mohón nyelik a difibogyót.

Nem lehet megakadályozni.

Öröm lesz úrrá rajtuk, felbuknak, és elnyúlnak a földön. Olykor egy-egy végtagjuk megrándul,
aztán ez is megszűnik. Kezdenek felbomlani. A több ezer oszlásinak indult test betölti a prérit,
lassan deformálódnak, előbb a gömbölyű testrészek tűnnek el, aztán egyre laposabbak lesznek, és
végül belevesznek a földbe. Meglazulnak a molekulakötések. A protoplazma végórája.
Megsemmisülnek. Szétfoszlanak. Órákon át sétálok a prérin. Újra beszippantom az oxigént; újra
megízlelem a citromszint bogyókat. Ólomcsengettyűk hangja mellett nyugszik le a nap.

Keleten fekete felhők érces trombitája harsan, s a feltámadó szél pernyét borzol maga előtt.
Minden elcsöndesedik. Leszáll az éj. Táncolok. Egyedül.

Újra hallod a koptert, megtalálnak, és nem ellenkezel, amikor betuszkolnak a gépbe. Túl vagy a
keserűségen. Csöndesen magyarázni kezded, mit csináltál, mit tanultál, és hogy miért nem szabad
kiirtani ezeket az élőlényeket. Mesélsz a növényről, amit ettél, és hogy hogyan hatott az
érzékszerveidre, és miközben beszélsz az áldott szünesztéziáról, a szél mintázatáról, a felhők
hangjáról, a napfény csilingeléséről, a többiek bólogatnak, mosolyognak, ne aggódj, mondják,
mindjárt jobb lesz, aztán valami hideget érintenek az alkarodhoz, olyan hideget, hogy megpördül
veled a világ, zúg a fejed, amint a detoxikáló tű a vénádba mélyed, és hamarosan szűnni kezd az
eksztázis, csak fáradt szomorúság marad utána.

- Soha semmiből nem tanulunk, nem igaz? - kérdezi Tom II Ribbons. - Kiirtjuk az örményeket,
kiirtjuk a zsidókat, kiirtjuk a tasmániaiakat, kiirtjuk az indiánokat, kiirtunk mindenkit, aki útban
van, aztán eljövünk ide, és ugyanúgy gyilkolunk tovább. Ti nem voltatok kint. Nem táncoltatok
velük. Nem láttátok, milyen gazdag, bonyolult kultúrájuk van. Itt van mindjárt a törzsi struktúra.
Sűrű szövést: először is hétszintű házassági kötelékek jellemzik, valamint exogámia, ami azt
jelenti...

- Tom, kedves - suttogja Ellen -, senki se akarja bántani a Zabálókat.

- Aztán a vallás - hadarja tovább. - Kilenc isten, mindegyik egy-egy aspektusa az istennek. A
szentséget éppúgy imádják, mint az igazságtalanságot. Vannak himnuszaik, imáik, hittudományaik.
Bennünket pedig, az igazságtalanság istenének hírnökeit...

- Nem irtjuk ki őket - mondja Michaelson. - Képtelen vagy megérteni, Tom? Képzelődsz.
Gyógyszer hatása alatt voltál, de most kipucoljuk belőled. Rövidesen feltisztulsz. Akkor majd újra
tisztán látod az egészet.

- Képzelődnék? - kérdi keserűen. - Narkotikus álom? Kint álltam a prérin, és láttam, hogy
dilibogyót szórtok le. Láttam, hogy meghalnak és szétfoszlanak. Ezt nem álmodtam. - Hogy
tudnánk meggyőzni ? - kérdezi Chang komolyan. - Mitől hinnéd el ? Repüljünk a Zabálók fölé, és
mutassuk meg, hány millióan vannak?

- De hány millióan pusztultak el? - erősködik Tom II Ribbons.

Próbálják meggyőzni, hogy nincs igaza. Ellen újra elmondja, hogy soha senki nem akarta bántani
a Zabálókat.

- Ez egy tudományos expedíció, Tom. Azért vagyunk itt, hogy tanulmányozzuk őket.
Legfontosabb elveinket sértenénk meg, ha értelmes lényekben kárt tennénk.

- Tehát elismeritek, hogy értelmesek?

- Természetesen. Soha nem volt kétséges.

- Akkor miért szórunk idegmérget? Miért mészároljuk le őket?

- De arról szó sincs, Tom - mondja Ellen. Hűvös tenyerébe fogja Tom kezét. - Hidd el. Higgyél
nekünk.

- Inkább csináljátok tisztességesen a dolgotokat - feleli keserűen -, akkor majd hiszek nektek. Elő
az emlékátrendezővel, aztán lássatok munkához. Úgyse tudjátok belém beszélni, hogy tagadjam le a
bizonyítékokat, amiket a saját szememmel láttam.

- Egész idő alatt narkózis alatt álltál - szólal meg Michaelson.

- Soha nem szedtem se gyógyszert, se kábítószert. Kivéve, amit a mezőn vettem be, Amikor
táncoltam, de ez azután történt, hogy végignéztem a heteken át folyó tömegmészárlást. Azt
akarjátok mondani, hogy mindezt utólag hallucináltam?

- Nem, Tom - feleli Schwartz. - Az egész kezelés alatt hallucináltál. Ez a terápia, a rekonstrukció
része. Erre programoztak be, amikor idejöttél.

- Lehetetlen - mondja Tom II Ribbons. Ellen megcsókolja lázas homlokát.

- Értsd meg, azért volt az egész, hogy kibékülj az emberiséggel. Iszonyatosan megnehezteltél rá,
hogy a tizenkilencedik században elmozdították a népedet a helyéről. Nem tudtad megbocsátani az
ipari társadalomnak, hogy szétszórta a sziú indiánokat, és iszonyúan gyűlölködő lettél. A
kezelőorvosod ötlete volt, hogy ha részt vennél egy képzeletbeli modern népirtásban, ha te is
rájönnél, hogy ez szükségszerű folyamat, akkor le tudnád gyűrni a neheztelést, és újra
elfoglalhatnád helyedet a társadalomban, mint... Tom eltaszítja Ellen kezét.

- Hagyd már ezt a sok ostobaságot. Ha csak kicsit is értenél a rekonstrukciós terápiához, magad
is rájönnél, hogy egy orvos, aki ad magára, nem talál ki ilyen lapos hazugságokat. A rekonstrukció
soha nem jelent egy – az - egyben való megfelelést. Ne érj hozzám. Menj innen. Menj innen.

Nem hagyja rábeszélni magát, hogy ez puszta hallucináció volt. Nem a képzelet szülötte, mondja
magának, és nem is a kezelés része. Feláll. Kimegy. Senki nem indul utána. Beszáll az egyik
helikopterbe, és újra elindul a .testvérei után.

Megint táncolok. Ma még forróbban süt a nap. A Zabálók is többen vannak. Ma befestettem
magam, tolldíszbe öltőztem. Testem izzadságtól ragyog. Velem táncolnak, olyan őrült
szenvedéllyel, amilyet még soha nem láttam. Remeg a föld a lábunk alatt. Próbáljuk markunkba
kapni a napot. Dalolunk, üvöltünk, zokogunk. Addig táncolunk, míg ki nem dőlünk.

Ez nem képzelődés. Ezek igazi emberek, értelmesek, és halálra vannak ítélve. Mindezt tudom.

Dédapám tűnik fel, ő is velünk táncol. Ő is valóságos. Az orra akar egy karvalyé, nem olyan
lapos, mint az enyém, hatalmas fejéket hord, és barna bőre alatt köfáiként feszülnek az izmok.
Dalol, üvölt, zokog.

A család többi tagja is velünk tart.

Együtt ízleljük meg az oxigén-növényt. Megöleljük a Zabálókat. Mindannyian tudjuk, mi az,

üldözöttnek lenni.

A felhők zenét szórnak, a szél formát ölt, a nap sugarai kiszínesednek. Táncolunk. Táncolunk. A
testünk nem ismer fáradtságot.

A nap nőni kezd, betölti az eget, már nem látom a Zabálókat, csak a saját népemet, apám ősapjait
századokon át, ezernyi ragyogó bőrű, karvalyorrú férfit, együtt ízleljük a növényt, aztán éles
botokat keresünk, amivel a húsunkba vágunk; édes vér szökik fel, megszárad a perzselő napon, és
táncolunk, táncolunk tovább, néhányan kidőlnek, és táncolunk, a préri hullámzó fejékek tengere,
tollak óceánja, és táncolunk, a szívem mennydörög, a térdemből víz lesz, és a nap tüze elnyel, de
táncolok, elesek, táncolok, elesek, elesek, elesek, elesek.

Megint megtalálnak és visszahoznak. Újra rád szorítják a hideg pofákat, hogy kiszívják vénádból
az oxigén-növények kábítószerét, aztán adnak valamit, amitől megnyugszol. Fekszel, és nagyon
csöndes vagy. Ellen megcsókol, megsimogatod puha bőrét, bejönnek a többiek is, beszélnek
hozzád, nyugtató szavakat mondanak, de nem figyelsz, mert a valóságot keresed. Nem könnyű
feladat. Mintha újabb és újabb csapóajtók nyílnának alattad, s azt próbálnád kilesni, melyik
teremben érsz szilárd talajt. Mindaz, ami ezen az égitesten történt veled, a kezelésedhez tartozik,
mondod magadnak, s csakis azért történt, hogy egy megkeseredett bennszülött megbocsásson a
hódító fehér embereknek; itt valójában semmit és senkit nem irtanak ki. Nem vagy hajlandó elhinni,
még lejjebb zuhansz, és rájössz, hogy mindez a barátaid terápiája; ők hordják századok során fel-
halmozódott bűnök súlyát, és azért jöttek, hogy elrejtsék ezt a terhet, te pedig azért vagy itt, hogy
könnyíts rajtuk, magadba szívd bűneiket, és oldozd föl őket. Még lejjebb zuhansz, és most belátod,
hogy a Zabálók egyszerűen állatok, a természet egyensúlyát fenyegetik, ezért kell eltávolítani őket;
a nekik tulajdonított kultúra hallucináció volt, régről felhabzó emlékek kivetítése. Szeretnéd
visszavonni tiltakozásodat a szükségszerű pusztítás láttán, de még lejjebb zuhansz, és rádöbbensz,
hogy nincs itt semmiféle pusztítás, csak a fejedben, mert rögeszméd lett, hogy az őseid ellen bűnt
követtek el, s ez megzavart, szétzilálta gondolataidat, ezért felülsz, mert bocsánatot akarsz kérni
barátaidtól, az ártatlan tudósoktól, akiket gyilkosnak neveztél. De még lejjebb zuhansz.

BENEDEK MIHÁLY FORDÍTÁSA

ROGER ZELAZNY : A DECEMBER KLUB

Jarry Dark, aki a Macskaforma Y7-es szabvány elbírásainak megfelelően férfitól és asszonytól
fogant, s születésekor a Fagyvilági Osztályba soroltatott (Alyonal-változat), 3,2 E-re hangolva, sőt
ÁBRt-opció oltalma alatt - sehogyan sem találta a helyét a világegyetemben. Amit tekinthetünk
átoknak vagy áldásnak, nézőpont kérdése.

De félre a nézőponttal, lássuk magát a történetet.

Feltehető, hogy szüleinek tellett volna hőfokszabályozó készülékre, de ezzel alighanem ki is merült
volna a családi költségvetés. (Jarrynek ugyanis legalább mínusz ötvenfokos hidegre volt szüksége,
hogy jól érezze magát.)

Valószínűtlen, hogy szülei elő tudták volna teremteni a légnyomásszabályozó és a gázelegyítő

készülék árát, amelyek nélkül pedig Jarry egy pillanatig sem létezhetett. A 3,2 E teljesítményt
nyújtó gravitációs szimulátor is elérhetetlennek bizonyult, ezért állandó gyógyszeres és
fizikoterápiás kezelést kellett alkalmazni. Biztonsággal állíthatjuk, hogy a szülők ezért sem tudtak
volna anyagilag helytállni.

A sokat szidott opció mindazonáltal gondját viselte. Óvta az egészségét. Állta taníttatása költségeit.
Ellátta mindennel, ami csak kellett, hogy anyagi biztonságban és fizikailag jó közérzetben élhessen.

Sokan talán azt mondják erre, hogy Jarry Darkból sosem válik hontalan Fagyvilági Macskaforma
(Alyonal-változat), ha az Általános Bányászati Részvénytársaság, akié az opció volt, kezdettől
fogva bele nem ártja magát a sorsa alakulásába. De ugyan ki sejthette előre, hogy megjelenik egy
nova, és atomjaira robbantja az Alyonalt?

Amikor szülei első ízben megjelentek az Egészségügyi Családtervező Központban, hogy tanácsot
és gyógyszeres kezelést kérjenek ivadékképzés céljából, ott tájékoztatták őket a választékban
szereplő világokról, illetve az egyes világokban előírt testalkatról. Jarry szülei az Alyonalt
választották, amit nem sokkal korábban vásárolt meg az Általános Bányászati Rt., hogy kitermelje
róla az ásványi kincseket. A szülők, igen bölcsen, elfogadták az opciót, más szóval aláírták a
szerződést, amely szerint várva várt magzatukat arra szánják, hogy az Alyonal lakója legyen; a
nevében vállalják, hogy az Általános Bányászati Rt. alkalmazottjaként fog dolgozni mindaddig,
amíg nagykorúvá nem serdül, mely pillanattól szabadon dönthet arról, hogy marad, vagy máshol
néz elfoglaltság után, saját választása szerint (bár, nem is titkoltan, ez a választás nem túl széles
körű lehetőségekkel fog kecsegtetni). Cserébe az Általános Bányászati Rt. garantálja, hogy
gondoskodik a magzat egészségéről, taníttatásáról és folyamatos jólétéről mindaddig, amíg az
alkalmazásukban áll.

Amikor tehát az Alyonal egyszerre csak lángot vetett és hamuvá foszlott, a túlzsúfolt galaxisban
szerteszét szórt sok-sok opciós Fagyvilági Macskaforma, a szerződés értelmében, az Általános
Bányászati Rt. gyámsága alá került.

Ez az oka annak, hogy Jarry hermetikusan zárt szobában nőhetett fel, ahonnan nem hiányzott sem
a hőfokszabályozó, sem a légkörbeállító berendezés, s hogy a mindennapi gyógyszerek és
fizikoterápiás kezelés mellé még első osztályú, zárt áramkörös oktatást is kapott. Ugyanennek
köszönhette Jarry, hogy sokban hasonlított egy jól megtermett szürke párducmacskához, persze
farok nélkül, úszóhártyával az ujjai között, s hogy ki nem léphetett a szobából a kinti forgatagba,
csak ha speciális, túlnyomásos hűtőruhát öltött, és dupla adag gyógyszert vett be.
 Ebben a nyüzsgő világban általános gyakorlatnak számított, hogy az emberek az Egészségügyi
Családtervező Központokhoz fordultak tanácsért, s közülük igen sokan választották ugyanazt a
megoldást, mint Jarry szülei. Huszonnyolcezer-ötszázhatvanhatan, hogy egészen pontosak legyünk.
Márpedig minden olyan csoportban, amelynek több mint huszonnyolcezer-ötszázhatvan tagja van,
kell lennie szükségképpen néhány tehetséges egyednek. Ezek közé tartozott Jarry is. Nem
mindennapi érzéke volt a pénzkereséshez. Az Általános Bányászati Rt.-től kapott apanázsának
tetemes részét, spekulációs céllal, jól kiválasztott részvényekbe fektette. (Ami azt illeti, némi idő
elteltével a birtokába került a cég részvényeinek jókora hányada.)

Amikor aztán megjelent náluk a Galaktikus Polgárjogi Unió egyik embere, és előadta, hogy pert
kellene indítaniuk Jarry mentesítéséért az opció alól, mert úgy néz ki, hogy nincs rendben minden
az "opciós" gyerekek születése előtt kötött szerződései körül, meg hogy az Alyonal Macskaformák
amúgy is jó eséllyel kecsegtető precedensül szolgálhatnának (különösen Jarry, akinek a szülei a
877-es körzet joghatósága alá tartoznak, ahol pedig kedvező tárgyalótermi légkörre van kilátás), a
szülők egészen elbizonytalanodtak, mert a szívük mélyén azért féltek, hogy eljátsszák az Általános
Bányászati Rt. ösztöndíját. Később aztán maga Jarry is elvetette a gondolatot. Végül is még a
kedvező bírói döntés sem csinálhatott volna belőle E-világi Normálformát, más meg úgysem
számított. Nem volt ő bosszúálló alkat. Meg aztán addigra már szép számú ÁBRt-részvény
tulajdonosa volt.

Naphosszat metánnal töltött kádjában heverészett, és dorombolt, ami nála az elmélyült

gondolkodás jele volt. Dorombolás és gondolkodás közben kriokomputerén számolgatott. Most
éppen azzal foglalatoskodott, hogy kiszámítsa a nemrégiben megalakult December Klub teljes
Macskaforma-tagságának a nettó tőkéjét.

Abbahagyta a dorombolást, mérlegelt egy részeredményt, nagyot nyújtózott, és sajnálkozva a

fejét csóválta. Aztán folytatta a számításokat.

Amikor elkészült, odahúzta a szócsövét, és egy üzenetet diktált bele Sanza Garatinak, a
December Klub elnöknőjének, aki egy személyben a jegyese is volt:

"Drága Sanza - A rendelkezésünkre álló tőke, amint gyanítottam is, még messze van a kívánatostól.
Egyel több ok arra, hogy haladéktalanul munkához lássunk. Légy szíves, terjeszd javaslatomat a
kereskedelmi bizottság elé, vázold a feltételeimet, és eszközöld ki azonnali jóváhagyásukat. Már el
is készítettem a közgyűlés előtt tartandó bejelentőbeszéd vázlatát. (Mellékelek egy példányt.)
Ezekből a számadatokból úgy ítélem, hogy öt-tíz évre lesz szükségem, amennyiben legalább a
tagság nyolcvan százalékát magam mögött tudhatom. Úgyhogy nagyon számítok a helytállásodra,
drágaságom. Egy szép napon arra szeretnék ébredni melletted, hogy a fejünk fölött bíborszínű az
égbolt.

Mindörökké a tiéd, Jarry Dark, Pénztáros

Ui.: Örülök, hogy örültél a gyűrűmnek."

Két év elteltével Jarry megduplázta a December Rt. nettó tőkéjét. Újabb másfél év, és a tőke megint
csak megkétszereződött.

Amikor megkapta Sanzától az itt következő levelet, örömében felpattant a trambulinjára,

elrugaszkodott, szobája túlsó végében ért földet, visszarohant az írásvetítőhöz, és újból lejátszotta
az üzenetet:

"Kedves Jarry,
Mellékelten megtalálod öt további világ részletes leírását és a vételárakat. Kutatóinknak az ötödik
tetszik a legjobban. Nekem is. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Mit szólnál egy Alyonal II-höz?
Na és az ár? Vajon mikor lesz ennyink? A tudósaink azt is mondták, hogy száz Légkörjegec 5-600
év alatt alakíthatná olyanná, amilyet akarunk. A berendezések árát is nemsokára küldöm.

Jöjj velem, és légy a kedvesem, ahol nem lesznek többé falak...

Sanza"

"Még két év - válaszolta Jarry -, és egy egész világot veszek Neked! Siess, küldd el minél előbb a
berendezések és a szállítás költségeit..."

Amikor végre megérkeztek a kért adatok, Jarry jeges könnyeket sírt. Száz gép, amely képes
megváltoztatni egy egész világ légkörét, meg huszonnyolcezer jégbunker, meg a berendezés és a
tagság szállítási költségei... Túl sok! Gyors számítást végzett.

Aztán azt mondta a szócsőbe:

- Nem várhatunk még tizenöt évet, cicamica ! Számíttasd ki velük, hogy mennyi időre volna
szűkség, ha csak húsz Légkörjegecet vásárolnánk. Imád, csókol, Jarry.

Az elkövetkező napokban idegesen járkált föl-alá a szobájában, kezdetben kétlábon, aztán, ahogy
egyre nyomottabbá vált a hangulata, négykézláb.

- Hozzávetőleg háromezer év - jött a válasz. - Örökké fényeskedjen a bundácskád Sanza.

- Bocsássuk szavazásra, egyetlen zöldszeműm!

Addig is, hamar, íme egy világ háromszáz szóban, sőt talán még kevesebben! Ezt képzeljék el...

Egyetlen hatalmas szárazföld, amelyet három fekete, félig édes, félig sós vizű tenger szabdal;
szürke és sárga lapályok és homokszínű égbolt; bokáig érő erdők jóddal átitatott, gombányi fákkal;
sehol egy hegység, csak dombok mindenfelé, sárgák, barnák, fehérek és levendulakékek;
ejtőernyőszárnyú zöld madarak, a csőrük akár egy sarló, tolluk, mint a tölgyfalevél, s hátul kifordult
napernyő; hat, távolban lebegő hold, akárha ködfoltok a káprázó szem előtt a nappali fényben, fehér
hópelyhek éjszaka, vércseppek virradatkor és szürkületkor; mustárszínű fű a nedvesebb
völgyhajlatokban; fehéren csillámló pirkadati párák szélcsendes hajnalokon, s színtelenül fölfelé
tekergő tűzkígyók, ha mozgásba lendül a lég; sugár alakban szétfutó szakadékok, mint törésvonalak
a fagyott ablaküveg jégvirágai közt; megbúvó barlangok, mint a szeszélyes anyag sötét buborékjai;
tizenhét ismert és veszélyes ragadozó, hosszúságra egy és hat méter közöttiek, túlburjánzó
szőrzettel, sosem látott fogakkal, karmokkal; hirtelen jégzivatarok, mintha öklömnyi köveket
hajigálna valaki a tiszta égből; kékes jégsapka mindkét belapult póluson; izgága kétlábúak, tán
másfél méter magasak, alacsony, sűrűn benőtt a homlokuk, a bokáig érő erdőket járják, s óriás
hernyókkal meg a hernyók lárváival táplálkoznak, s zsákmányul ejtik a zöld madarat, a vaksi
vakondot és az éji homályban előmerészkedő dögevőket; tizenhét hatalmas folyam; bíborszínű,
vemhes tehénhez hasonló felhők serényen úszva az égen, útban a keleti látóhatár felé; szélverte
kőhalmok, akár a mozdulatlanná dermedt dallam; a csillagokat eltakaró koromsötét éjszakák;
egymásba hullámzó völgyek, mint női torzók vagy halomba hordott hangszerek; örökös fagy az
árnyékos szögletekben; reggeli hangok, akár a jég roppanása, pléhlemez csörrenése, acélhúrok
pendülése... El voltak tökélve, hogy mennyországgá változtatják.

Megérkezett az előőrs, hűtőruháik védelmében mindent kirakodtak, mindkét féltekén felszereltek

tíz-tíz Légkörjegecet, és hozzáfogtak, hogy a tágasabb barlangok némelyikében jégbunkereket
építsenek.

A homokszínű égből csak ezután érkeztek meg a December Klub tagjai. Jöttek, láttak és úgy
vélték, hogy ez máris majdnem a mennyország, aztán eltűntek a barlangokban, és elaludtak. Több
mint huszonnyolcezer Fagyvilági Macskaforma (Alyonal-változat) sereglett össze ide, erre a
bolygóra mindenfelől, hogy - akár a kő és a jég, halálos csendben átaludván a hosszú várakozás
idejét-végre birtokukba vegyék saját világukat: az új Alyonalt. Álomtalan ez a szunnyadás. De ha
valamelyikük mégis álmot látott volna, az álomképek a még ébren levők gondolatait idézték volna.

- Olyan elkeserítő, Sanza... - Igen, de már nem soká...

- ...hogy végre itt vagyunk, együtt, a saját világunkban, s mégis mennünk kell előre, mint búvárnak
a sötét tengerfenéken. Kúsznunk kell, araszról araszra, amikor repülni szeretnénk...

- Nem fog soká tartani, Jarry, legalábbis érzékeink szerint.

- De a valóságban mégiscsak háromezer év! Egy egész jégkorszakot fogunk átszenderegni ! A

világok, ahonnan eljöttünk, úgy megváltoznak közben, hogy rájuk sem ismernénk, ha ellátogatnánk
oda - és ránk sem fog emlékezni teremtett lélek sem.

- Ugyan minek mennénk vissza? Elhagyott celláink kedvéért? Kit érdekel a többi világ sorsa?!
Feledkezzenek csak meg rólunk a szülőhelyeinken! Önálló nép vagyunk, s végre otthonra leltünk.
Mi az, ami ennél fontosabb?

- Igaz... nem is olyan sok év múlva mi is sorra kerülünk, és együtt fogunk őrködni éberen.

- Mikor adjuk az első szolgálatot?

- Kétszázötven év múlva - háromhavi ébrenlét. - Milyen lesz addigra ez a világ?

- Nem tudom. Hűvösebb...

- Akkor térjünk nyugovóra. Már holnap is jobb nap lesz. - Bizony.

- Ó ! Nézd a zöldmadarat! Lebeg, mint az álom...

Amikor először fölébredtek, az egyik Légkörjegec-telepen találták magukat, azon a tájon, amit
Holtvidéknek neveztek el. A világ már lehűlt valamelyest, s az égbolt pereme rózsaszínben játszott.
A hatalmas berendezés fekete fémfalait dér csipkézte. A légkör azonban még mindig életveszélyes
volt, s iszonyú magas a hőmérséklet. Idejük java részét továbbra is különleges hőszigetelésű
kamrájukban töltötték, s csak az elkerülhetetlen mérések kedvéért merészkedtek ki a szabadba, s
hogy kívülről is szemügyre vegyék új otthonukat.

Holtvidék... Szikla és homok mindenfelé. Sehol egy fa vagy az élet bármilyen jele. A tájat még
egyre tépázták a szörnyű szelek, ahogy a világ ellenszegült a gépek halálos leheletének.
Éjszakánként országnyi felhők simították, faragták a kőóriásokat, s amikor elült a szél, a sivatag
úgy csillogott, mintha frissen festették volna, s a reggel furcsa hangözönében mint lángnyelvek
meredtek az égre a szirtek. Az égbolt karimája mögül előbújt a nap, s nemsokára ismét feltámadt a
förgeteg, hogy a magával sodort szürkésborongós ködfátyolba bugyolálja a kinti világot. Amikor a
reggeli szelek is elvonultak, Jarry és Sanza kibámultak a Holtvidékre az állomás keleti ablakából,
mert időközben ez vált kedvencükké - a harmadik emeleten -, ahonnan a kinti kőóriás púpos
Normálformaként intett feléjük; ilyenkor leheveredtek a zöld kerevetre, amit már korábban
felhoztak ide az első emeletről, és néha szeretkeztek, miközben hallották odakint újból fölsivítani a
szelet, máskor Sanza dúdolgatott, Jarry meg beírt valamit az állomásnaplóba, vagy visszalapozott
benne, és beleolvasott a barátok és ismeretlenek századokkal korábbi kusza bejegyzéseibe, és
olykor még doromboltak is, csak nevetni nem nevettek, mert nem tudták, hogyan kell.

Egyik reggel, ahogy szokott helyükről a tájat kémlelték, megpillantottak egy kétlábút, ahogy ott gázolt a jódos
erdőben. Többször is elesett, feltápászkodott, folytatta az útját, újból fölbukott, és ott maradt mozdulatlanul.

- Vajon mit kereshet errefelé, ilyen távol az otthonától? - kérdezte Sanza. - Haldoklik - mondta
Jarry. - Menjünk, nézzük meg.

Végigmentek egy acélpárkányon, lementek az első emeletre, felcsatolták védőöltözetüket, és

kiléptek a szabadba.

A szerencsétlen ismét talpra küszködte magát valahogy, és ott támolygott előttük. A testét vöröses
szőrzet borította, sötét szeme és hosszú, széles orra volt, keskeny, alig kivillanó homloka. Négy
kurta, karmos ujja volt mindkét kezén és lábán.

Amikor megpillantotta őket, ahogy kiléptek a Légkörjegec tömbjéből, megtorpant, és bambán rájuk
meredt. Aztán összecsuklott.

Odamentek hozzá, egészen közel, és alaposan szemügyre vették.

Amaz még egyre őket nézte, sötét szeme kitágult, ahogy ott hevert fogvacogva. - Elpusztul, ha itt
hagyjuk - mondta Sanza.

...Akkor is, ha bevisszük magunkkal - válaszolta Jarry:

A lény feléjük nyújtotta egyik mellső végtagját, aztán újra elernyedt. A szeme egyre szűkült, majd
lecsukódott.

Jarry előrenyújtotta a lábát, és megérintette a csizmája hegyével. A lény nem mozdult. - Halott -
mondta Jarry.

- Mit csinálunk vele?

- Itt hagyjuk. Majd a homok betakarja.

Visszamentek az állomásra, és Jarry bevezette az eseményt a naplóba. Szolgálatuk utolsó

hónapjában Sanza egyszer azt kérdezte:

- Rajtunk kívül minden elpusztul itt? A zöld madarak meg a hatalmas ragadozók is? A helyes kis
fácskák meg a szőrös hernyók is, mind?

- Remélem, nem - mondta Jarry. - Belenéztem a biológusok feljegyzéseibe. Azt hiszem, az élet
alkalmazkodni fog. Csak egyszer sikerüljön valamibe megkapaszkodnia, és állhatatosan fog tovább
küzdeni. Talán még hasznára válik e bolygó élőlényeinek, hogy csak húsz Légkörjegecre tellett a
pénzünkből. Ily módon három évezred áll a rendelkezésükre, hogy sűrűbb szőrzetet növesszenek,
hogy megtanulják beszívni a levegőnket és inni a vizünket. Száz gép valószínűleg kiirtotta volna
őket, és nekünk importálni vagy tenyészteni kellett volna a Fagyvilági élőlényeket. De így, ki tudja,
talán sikerül nekik...
- Furcsa - mondta Sanza -, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mi itt pontosan azt tesszük
ezekkel, ami velünk történt azelőtt. Minket az Alyonalra szántak, de azt szétrobbantotta egy nova.
Ezek a lények itt születtek, ez a hazájuk, és mi most elvesszük tőlük. Olyanná tesszük ennek a
bolygónak az élőlényeit, mint amilyenek magunk is voltunk korábbi világainkban - semmire se jó
mihasznákká.

- Annyi különbség azért van - vetette ellene Jarry -, hogy mi a saját időnkből áldozunk, és esélyt
adunk nekik, hogy megszokják az új körülményeket.

- Én mégis úgy érzem - széles mozdulattal az ablak felé mutatott -, hogy ez a világ lassan ilyenné
válik: egyetlen hatalmas Holtvidékké.

- A Holtvidék már itt volt előttünk is. Egyetlen új pusztaság sem keletkezett a kezünk nyomán.

- Az állatok mégis mind délnek tartanak. Haldokolnak a fák. Amikor majd elérik a legdélibb pontot,
ahonnan már nincs tovább, és a levegő mégis egyre hűl, s a tüdejűkben szúró fájdalmat okoz
minden egyes lélegzet - akkor elvégeztetett.

- Addigra talán megszokják. A fák máris mélyebbre eresztik a gyökereiket, és vastagodik a kérgük.
Az élet felül fog kerekedni a pusztuláson.

- Bárcsak úgy lenne. .

- Nem akarod inkább átaludni az egészet, amíg mindennek vége lesz?

- Nem, mindig melletted akarok lenni.

- Akkor pedig meg kell békülnöd a ténnyel, hogy mindig, minden változás bánt valamit vagy
valakit. Ha ez sikerül, akkor te magad bántatlan maradsz.

Aztán hallgatták, ahogy nekilódul a szél.

Három nap múlva, a nappali és az éji szelek közti szünetben, a naplemente csöndjében, Sanza
odahívta ót az ablakhoz. Jarry fölmászott a harmadik emeletre, és odaállt Sanza mellé. A keble
rózsaszínű volt a lenyugvó nap fényében, és sötét ezüstben, tompán fénylettek az alatta húzódó
hajlatok. Bundája a vállán és a tompora körül akár a füst. Az arca kifejezéstelen volt, s tágra nyílt,
zöld szemét nem fordította feléje.

Jarry kinézett.

A mályvaszinű fényyen hullani kezdtek az első kékes, jókora hópelyhek. Ellibbentek a púpos
Normálforma szirt előtt; egy-két pihe odatapadt a vastag kvarc ablaküvegre; a többi puhán a sivatag
homokjára pottyant és ottmaradt, akár a cián virágai; aztán egyre több jött, örvényekbe kavarodva,
ahogy oldalba kapták őket az iszonyú szelek alsó lökései. Sötét fellegek gyülekeztek odafönn, s
jókora kötegekben, estében hálóvá szétterülve ömlött belőlük a kék áradat. Most már csak mint
elszálló pillangók villantak föl a pelyhek az ablak előtt, s a Holtvidék körvonalai hunyorgó fényben
csillantak föl s hunytak ki ismét. A rózsaszín átadta helyét a kéknek, az egyre mélyülő kéknek,
ahogy fülükhöz ért az est első nagy sóhaja, és a vágtató hópelyhek egyre inkább vízszintesen
áramlottak, semmint lefelé, s indigókék volt a színük.

"A gép egy pillanatra sem pihen - írta Jarry. - Néha képzelődöm: mintha hangokat hallanék ki
állandó zümmögéséből, ahogy fel-felbődül vagy megsercen valamelyik áramköre. Magam vagyok
ezen a holtvidéki állomáson. Öt évszázad múlt el, amióta megérkeztünk. Úgy gondoltam,
helyesebb, ha inkább nem keltem föl Sanzát erre a szolgálatra, nehogy túl sötéten' lássa a jövőt.
(Mert sötét.) Biztosan haragudni fog. Ahogy félálomban hevertem az ágyamon ma reggel, úgy
rémlett, a szüleim hangját hallom a szomszéd szobából. Nem összefüggő szavakat. Csak
hangfoszlányokat, mint régen, az otthoni házitelefonon. Hiába a kitolódott életkor, bizonyára
meghaltak már. Azon tűnődöm, vajon eszükbe jutottam-e még azután, hogy eljöttem. Kezet sem
rázhattam az apámmal utoljára, mert rajtam volt s védőkesztyűm, és nem csókolhattam meg az
anyámat sem. Furcsa érzés ennyire egyedül, ennek a nagy kékségnek a közepén, ahol csak a gépezet
ütemes lüktetése a társam, ahogy újrarendezi a légkör molekuláit, elfagyasztja ezt az egész világot.
Holtvidék. Az, pedig az acélodú, amiben felnőttem, sem volt valami szívderítő. Minden délután
felhívom a többi tizenkilenc állomást. Félek, lassan már a terhükre vagyok. Nem is hívom őket
többé: holnap abbahagyom... de legkésőbb holnapután."

"Ma reggel néhány pillanatra hűtőöltözék nélkül léptem ki a szabadba. Még mindig gyilkos
forróság van. Beszippantottam a levegőt, és fulladozni kezdtem. Még messze a mi időnk. De azért
tisztán érzem a különbséget a legutóbbi próbálkozásomhoz képest, aminek idestova kétszázötven
éve. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, ha befejezzük. És én, vajon velem, a közgazdásszal mi lesz?
Milyen beosztást kapok az Alyonalon ? Mindegy, csak Sanza boldog legyen... '

"A Légkörjegec el-elakad és nyögdécsel. Ameddig ellátok, körös-körül kék a táj. A szirtek még
állnak, de körvonalaik megváltoztak. Az ég egészen rózsaszínű már; esténként és hajnalonta mély
vörösesbarnára vált. Borszínűre, igen, azt hiszem, ez volna az igazán találó szó, de.' sohasem láttam
még bort, ezért nem vagyok biztos benne. Nem haltak meg a fák! Egyre jobban tűrik a hideget. A
kérgük vastagabb, levelük sötétebb és nagyobb. Hallom, a magasságuk is jócskán nőtt. Itt, a
Holtvidéken nincsenek fák."

"Még mindig élnek a hernyók. Mondják, jóval testesebbnek látszanak, de ennek az az oka, hogy
sűrűbb szőrzetet növesztettek. Mintha a többi állat szőrzete is tömörebbé vált volna. Egyesek
szemmel láthatóan hozzászoktak a téli alváshoz. Furcsa: a Hetes Állomás azt jelentette, hogy
megfigyelésük szerint mintha a kétlábúak szőrzete is vastagodott volna. Elég sok van belőlük
arrafelé, és a társaim gyakran látják őket a távolban. Valahogy loncsosabbnak látszanak. Amikor
azután közelebbről is szemügyre vették őket, kiderült, hogy némelyikük halott állatok bórét cipeli,
vagy talán abba bújik! Lehet, hogy intelligensebbek, mini ahogy gondoltuk volna? Ez ugyan nem
túl valószínű, mert biológusaink alaposan megvizsgálták őket, mielőtt beindítottuk volna a gépeket.
Különös dolog."

"Még mindig viharos erejű a szél. A felkavart pernye olykor elsötétíti az eget. Több vulkán is
működött délnyugatra innen. A Négyes Állomást át is kellett helyezni emiatt. A gép hangjából most
mintha Sanza énekét hallanám. Legközelebb fölébresztem. Addigra talán jobban állnak majd a
dolgok. De nem is ez az igazi ok. Önáltató önzés. Azt akarom, hogy itt legyen velem. Úgy érzem,
mintha én lennék az egyetlen élőlény ebben a világban. A rádió hangjai akár a szellemek. Az óra
hangosan ketyeg, és a tiktakolás szüneteit a gép zümmögése tölti meg, ami maga is olyan, mint a
csönd, mert változatlan, monoton. Néha mintha egészen megszűnne; hallgatózom, erőltetem a
fülem, s már magam sem tudom, hogy zümmög-e a gép. Olyankor a műszerekre pillantok, csak
onnan tudom, hogy a gép hibátlanul működik. Vagy lehet, hogy elromlottak a műszerek? Nem
valószínű. Nem. Bennem van a hiba. A Holtvidék kékje meg egyfajta szemmel érzékelható csönd.
Reggelenként még a sziklákat is kék harmat lepi el. Szép ez vagy undorító? Nem találom a választ.
Ez is csak a mindenható csend része talán... Lassan misztikussá válok. Idővel esetleg okkult erők
költöznek majd belém, vagy valami mindent megoldó fényesség gyúl ki bennem, ahogy itt ülök
ebben a végtelen némaságban. Talán vízióim lesznek. A hangokat már most is hallom. Szellemek
lennének itt a Holtvidéken? Nem, hisz nem volt itt soha semmi, ami szellemmé válhatott volna.
Kivéve talán azt a szerencsétlen kis kétlábút. Vajon miképp tévedhetett erre? Vajon mi hajtotta
éppen ide, a rombolás központja felé, ahelyett hogy menekült volna, mint a társai? Sosem tudom
meg. Hacsak nem támad tényleg látomásom. Azt hiszem, ideje beöltözni, és járni egyet. A sarki
jégsapkák egyre híznak. Magkezdődött az eljegesedés. Nemsokára minden jóra fordul. Nemsokára
felhasad a csönd, remélem. De azért felötlik bennem, vajon nem a csönd-e a világ valódi állapota,
amelyet létünk apró szösszenései csak kihangsúlyoznak, mint fekete pötty a tiszta kék mezőt?
Valaha a csönd volt maga a mindenség, egyszer így lesz megint - vagy talán most is? Fogok-e még
igazi hangokat hallani, vagy csak a csönd hangjaít ? Sanza megint énekel. Bárcsak most nyomban
fölébreszthetném, hogy velem jöjjön a szabadba. Havazik."

Jarry az ezredforduló éjszakáján ébredt föl újból.

Sanza csak mosolygott, megfogta Jarry kezét, és cirógatta, miközben Jarry magyarázkodott, és
bocsánatot kért, amiért nem keltette fel.

- Hát persze hogy nem haragszom - mondta Sanza -, különösképp, mivel én is ugyanezt tettem
veled a legutóbbi fordulóban.

Jarry tágra nyílt szemmel rácsodálkozott, és lassan derengeni kezdett neki a dolog. - De többet
nem teszem - mondta Sanza -, és tudom, hogy te sem lennél rá képes. Szinte kibírhatatlan a magány.

- Igen.

- Legutóbb mindkettőnket melegíteni kezdtek, hogy felébredjünk. Én tértem magamhoz előbb, és

szóltam, hogy téged hűtsenek vissza, hadd aludj. Akkor mérges is voltam egy kicsit, mert rájöttem,
hogy becsaptál. De hamar elpárolgott a mérgem, olyan gyakran vágyakoztam utánad.

- Mindig együtt maradunk - mondta Jarry.

- Igen, örökre.

A hűtőbunkerból, ahol aludtak, átrepültek a holtvidéki Légkörjegec-állomásra, leváltották a

személyzetet, és azonnal felcipelték az új heverőt a harmadik emeletre.

A Holtvidék levegőjét, bár még mindig tikkasztóan perzselt, rövid ideig már be tudták lélegezni,
jóllehet az ilyen kísérleteket mindahányszor kínzó fejfájás követte. Még mindig nyomasztó volt a
hőség. A szikla, valaha mint integető Normálforma, elveszítette határozott körvonalait. A szelek is
sokat enyhültek.

Szolgálatuk negyedik napján állati nyomokra bukkantak, amelyek feltehetőleg valamelyik

nagyobb ragadozótól származtak. A felfedezés jókedvre derítette Sanzát, nem így egy későbbi
esemény, amely előtt mindketten tanácstalanul álltak.

Egyik reggel sétára indultak a Holtvidéken.

Nem egészen száz lépésre az állomástól három óriás hernyót találtak holtan. Egészen merevek
voltak, de nem mintha megfagytak, hanem inkább kiszáradtak volna, s a környéket nyomok
borították a ,havon. A színhelyhez vezető s onnan folytatódó lábnyomok zavarosak voltak, és
elmosódott körvonalúak.

- Mi lehet ez? - kérdezte Sanza.

- Nem tudom, a legokosabb lesz, ha lefényképezzük - felelte Jarry.

 Így is tettek. Amikor Jarry aznap délután felhívta a Tizenegyes Állomást, megtudta, hogy néhány
más állomás személyzete is észlelt hasonló eseményeket. Bár nem túl sok esetben, szó se róla.

- Egyszerűen nem értem - mondta Sanza. - Én nem is akarom - volt Jarry válasza.

Szolgálatuk ideje alatt ez volt az egyetlen ilyen eset. Jarry bevezette az állomás naplójába, és
jelentést írt róla. A későbbiekben azután átadták magukat a szerelmeskedésnek, csak a rádiót
figyelték, néha-néha leitták magukat. Kétszáz évvel azelőtt egy biokémikus arra használta a
szolgálat egyhangú napjait, hogy kikísérletezzen egy vegyületet, amely nagyjából ugyanolyan hatást
vált ki a Macskaformákból, mint a régi idők legendás whiskyje a Normálformákból. Az illető
sikerrel járt, örömében négy hétig tartó falrengető tivornyát csapott, fütyült a szolgálatra, emiatt le
is váltották, és a várakozás egész hátralevő idejére visszatoloncolták a mélyhűtő bunkerba, hogy
kellőképpen kialudja a mámort. Alapjában pofon egyszerű receptje mindazonáltal kézről kézre járt;
Jarry és Sanza mostani visszatértükkor jól felszerelt bárt találtak a raktárhelyiségben a hozzá való
kézírásos használati utasítással, amely elmagyarázta, miképpen éljenek a nedűvel, és mely italokat
keverjenek egymással. A dokumentum szerzője abbeli reményének adott kifejezést, hogy minden
szolgálat legalább egy újabb keverékkel gazdagítja a repertoárt, minek következtében legközelebbi
felbukkanásakor a kézirat örvendetes gyarapodást mutat majd. Jarry és Sanza áldozatot nem
sajnálva munkálkodott a kérés teljesítésén, s fáradozásuk gyümölcseként a "Hóvirág" nevű
puncskoktél került a lista végére, amely kellemesen melegítette a bendőjüket, a dorombolásból
helyenként kuncogást elővarázsolva, úgyhogy végül a nevetést is felfedezték. Az ezredfordulót egy
egész kancsónyi adaggal ünnepelték, és Sanza ragaszkodott hozzá, hogy azonnal fölhívják az összes
többi állomást, és ott rögtön, még az éjszakai műszaknak elmondják a receptet, hadd osztozzon
mindenki az örömükben. Alighanem így is történt, mert a receptnek nagy sikere lett a későbbiekben.
És megmaradt nekik a nevetés örökre, amikor a nagy kancsó "Hóvirág" puncs már csak az
emlékeikben élt. Ilyen egyszerű körülmények között születnek olykor a tradíciók.

- Pusztulnak a madarak - mondta Sanza, félretolva az egyik jelentést, amit az imént

olvasott el.

- Valóban ?

- Látható, hogy jobban már nem tudnak alkalmazkodni. - Kár - felelte Jarry.

- Úgy tűnik, mintha még egy év sem telt volna el, amióta idejöttünk. Pedig ezer éve már.

- Röpül az idő. - Félek.

- Mitől?

- Nem tudom. Félek. - Miért?

- Talán azért, ahogyan élünk. Apránként felmorzsolódtunk a századok között. Alig néhány
hónapja még, amennyire emlékszem, ezen a helyen sivatag volt. Most jégmező körös-körül.
Szakadékok nyílnak, majd elsimulnak. Emitt máról holnapra völgykatlan támad, amott egy másik
feltöltődik. Emitt kiszárad egy folyam, amott új fakad. Minden oly nagyon átmeneti. A dolgok
szilárdnak látszanak, de lassan már nem merem megérinteni őket. Félek, hogy szertefoszlanak az
ujjaim között. Talán füstté válnak, a kezem meg egyre nyúl utánuk a füstön át, és megérint
valamit... valamit... talán Istent. Talán rosszabbat, talán... nem tudom. Nincs közöttünk senki, aki
tudná, hogy fog kinézni ez a táj, ha elkészülünk. Ismeretlen ország felé tartunk, és már nincs
visszaút. Álom ködében járunk, egy eszmét hajszolunk... Néha hiányzik a régi cellám...és az apró
kis gépek, amelyek gondomat viselték odaát. Talán én vagyok képtelen az alkalmazkodásra. Talán
olyan vagyok én is, mint a zöld madár.

- Nem, Sanza. Nem vagy olyan. Mi valóságosak vagyunk. Mindegy, mi zajlik odakint, mi
kitartunk. Azért változik minden, mert mi akarjuk, hogy változzék. Mi erősebbek vagyunk ennél a
világnál, és addig szorongatjuk, addig gyúrjuk, gyömöszöljük, amíg éppen olyan nem lesz,
amilyennek akarjuk. És akkor majd elborítjuk városokkal és utódokkal. Istent akarod látni? Menj,
nézz a tükörbe! Istennek hegyes füle, és zöld szeme van. Puha, szürke bunda borítja a testét. És
amikor felemeli a kezét, hártya van az újjal kőzött.

- Jó, hogy legalább te erős vagy, Jarry.

- Gyere, fogjuk a villanyszánkót, és menjünk ródlizni - Jó, menjünk.

Egész álló nap fel-alá szánkáztak a Holtvidéken, ahol úgy álltak a sötét sziklák, mint felhők egy
idegen égen.

Ezerkétszázötven év.

Most már gázmaszk nélkül is lélegezhettek, egyelőre csak rövid ideig. Most már elviselték a
hőmérsékletet is, egyelőre csak rövid ideig.

Most már elpusztult minden zöld madár. Különös, nyugtalanító dolog kezdődött.

Éjszakánként megjelentek a kétlábúak, nyomokat hagytak a hóban, és állati hullákat. Mostanában

sokkal gyakrabban tűntek fel, mint azelőtt. Távoli helyekről főttek a mészárlás kedvéért, sokuknak
irha fedte a vállát, amely nem a testükből sarjadt.

Jarry átolvasta az egész történeti nyilvántartást és benne minden rájuk vonatkozó jelentést.

- Ez itt például azt írja, hogy fényt látott az erdő mélyén - mondta. - A Hetes Állomásról.

- Tessék... ? ,

- Tüzet - mondta Jarry. - Mi van, ha felfedezték a tüzet? - De hisz akkor nem egészen állatok !

- De azok voltak !

- Most meg már ruhájuk van. Áldozatot mutatnak be a gépeinknek. Már nem állatok. - Vajon hogy
történhetett?

- Miért, mint gondolsz? A mi művünk. Talán az idők végezetéig megmaradnak oktalan állatnak, ha
mi ide nem vetődünk, s nem kényszerítjük őket, hogy megokosodjanak a puszta létük kedvéért.
Meggyorsítottuk a fejlődésüket. Nem volt más választásuk: vagy alkalmazkodnak vagy
elpusztulnak, és ők alkalmazkodtak.

- Mit gondolsz, akkor is így történt volna, ha nem jövünk? - kérdezte Jarry. - Talán... egyszer.
Vagy sem, ki tudja.

Jarry odalépett az ablakhoz, kibámult a Holtvidékre.

- A végére kell járnom - mondta. - Mert ha intelligens... ha emberi lények - elnevette magát -,
akkor tekintettel kell lennünk rájuk.

- Mit tanácsolsz?

- Kutassuk fel őket. Próbáljunk meg kapcsolatot teremteni velük. - Még senki sem próbálta?

- De igen.

- És mi volt az eredmény?

- Vegyes. Egyesek szerint meglepően fogékonyak. Mások meg úgy vélik, jóval az alatt a küszöb
alatt helyezkednek el, ahonnan kezdve már emberi lényekről beszélhetünk. - Lehet, hogy valami
szörnyűséget művelünk mi itt - mondta Sanza. – Megalkotjuk az embert, aztán elpusztítjuk.
Egyszer, amikor nagyon rossz volt a kedvem, azt mondtad nekem, hogy mi vagyunk ennek a
világnak az istenei, hogy a hatalmunkban áll, hogy teremtsünk és romboljunk. Igen, hatalmunkban
áll, hogy teremtsünk és romboljunk, de nem mondhatnám, hogy istennek érzem magam. Mert mit is
tehetünk? Eddig bírták valahogy, de nem gondolhatod komolyan, hogy képesek lesznek túlélni a
végső változást is. És ha a zöld madarak sorsára jutnak? Mi lesz, ha már nem tudnak elég gyorsan
alkalmazkodni? Mit tesz olyankor egy isten?

- Amihez kedve van.

Aznap a repülővel keresztül-kasul bejárták a Holtvidéket, de életnek nem volt jele, csak ők. A
rákövetkező napokon is folytatták a keresést, sikertelenül.

Két héttel később, a bíborszínű hajnalban, mégiscsak megtörtént. - Itt voltak - mondta Sanza.

Jarry előrement az állomás elejébe, és kinézett.

A hólepel több helyütt megtört, keskeny sávok szántották, amilyeneket korábban is látott már, és
alighanem egy fel-alá vonszolt kisebb állat hullájától származtak.

- Még nem juthattak messzire - mondta Jarry. - Nem.

- Utánuk megyünk a villanyszánnal.

Nekivágtak hát a hómezőnek, át a vidéken, amelyet holtnak hívtak; Sanza vezetett, Jarry a
lábnyomokat követte a szemével a kék havon.

Elébe mentek a pirkadatnak, a szél körülnyaldosta őket, mint a folyó habjai, és felharsantak a
hangok, akár a jég roppanása, pléhlemez csörrenése, acélhúrok pendülése. A kék harmattal borított
kövek úgy álltak ott, mint a megdermedt dallam, s a szán árnyéka, feketén, mint a tinta, átsuhant
közöttük. Váratlanul jégeső vágott végig járművük tetején, akár a semmiből előtűnt démonok
dörömbölése: amilyen hirtelen jött, el is múlt. A Holtvidék előttük völgybe lejtett, majd dombra
kaptatott.

Jarry megérintette Sanza vállát. - Ott, elöl !

Sanza bólintott, lefékezte a szánt.

Amazok ott jól benne voltak a kutyaszorítóban. Dorongokat és hosszú rudakat használtak,
amelyeknek mintha tűzben edzett hegye lett volna. Köveket hajigáltak. Meg jókora jégtömböket.
 Aztán meghátráltak, az meg csak ölte őket halomra, egyiket a másik után.

A Macskaformák medvének hívták, mert nagy volt, loncsos, és fel tudott állni a hátsó lábaira.

Ez itt megvolt vagy három és fél méter magas, kékes bundája volt, és keskeny, szőrtelen pofája, ami
leginkább harapófogóra emlékeztetett.

Már öt kis teremtés feküdt mozdulatlanul a havon. Az meg ahányszor megsuhintotta a mancsát, és
talált, újra meg újra leterített egyet.

Jarry előhúzta a pisztolyt az egyik rekeszből, és ellenőrizte a tárat.

- Körözz lassan körülöttük - szólt oda Sanzának. - Megpróbálom kiégetni a fejét. Az első lövése célt
tévesztett, éppen csak horzsolta az óriás hátát. A második megpörkölte a bundáját a nyaka körül.
Akkor Jarry leugrott a szánról, közben éppen szembekerültek a bestiával, a hüvelykjével egészen
feltolta az energiakapcsolót, és az egész tárat beleeresztette a medve mellébe, közvetlen közelről.

A medve felágaskodott, megtántorodott és elvágódott, tátongó sebbel a mellében. Jarry sarkon

fordult, a kis szerencsétlenek felé. Bambán néztek rá.

- Hello! - szólította meg őket. - Az én nevem Jarry. Ti pedig mától fogva Vörösformák vagytok...

Hátulról leterítette egy csapás.

Messzire gurult a hóban, karikák táncoltak a szeme előtt, bal karja és válla tüzelt a fájdalomtól.

Második medve bukkant föl a kőrengetegből.

Jarry jobb kézzel előrántotta hosszú vadászkését, és valahogy feltápászkodott. Amikor a vadállat
ismét támadásba lendült, Jarry megelőzte, fajtájához méltó macskaügyességgel felrugaszkodott, és
markolatig döfte a kést a torkába.

A vadállat megremegett, de még volt ereje egy újabb ütéshez - Jarry ismét felbukott, és a pengéje is
odavolt.

A Vörösformák megint köveket hajigáltak, és rárohantak hegyes botjaikkal.

Akkor tompa puffanás, majd recsegés-ropogás hallatszott, és az állat felrepült a levegőbe, aztán
rázuhant Jarryre.

Fölocsúdott. A hátán feküdt, minden porcikája sajgott, s amire ráesett a pillantása, minden lüktetett,
mintha robbanni készülne.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el. Ugyanabban a pózban hevert ő is, a medve is. A kis kétlábúak
meglapultak, és némán figyeltek. Némelyik a medvét nézte, mások Jarryt.

Megint mások az összezúzódott szánt... Az összezúzódott szánt...

Minden erejét összeszedve feltápászkodott. A Vörösformák félrehúzódtak. Odatámolygott a

szánhoz, és belenézett.

Amikor meglátta, hogy milyen furcsa szögben áll Sanza nyaka, rögtön tudta, hogy halott. De azért
ott matatott körülötte még egy jó darabig, ahogy ilyenkor szokás, mielőtt az ember hajlandó elhinni
azt, ami történt.

Sanza teljes erővel nekivitte a szánt a medvének, és a gerincét törve a vesztét okozta. De összetört a
szán is. És benne Sanza.

Jarry nekidőlt a roncsnak, az ajkára egy ima első szavai tolultak, aztán kiszabadította a holttestet.

A Vörösformák szótlanul nézték.

Karjába emelte a testet, és elindult vissza, a holtvidéki állomás felé.

A Vörösformák állhatatosan figyelték minden lépését, ahogy távolodott, kivéve egyiküket,

amelyiknek olyan különös, magasra húzott szemöldöke volt, és inkább a késsel volt elfoglalva a
bestia loncsos, még gőzölgő torkában.

Jarry a December Klub felébresztett elöljáróihoz fordult. - Mit tegyünk?

- Ő fajunk első halottja ezen a bolygón - mondta Yan Turl, az Alelnök.

- Nincs semmiféle hagyomány, amihez tarthatnánk magunk - mondta Shelda Kein, a Titkár. - Talán
alkossunk egyet?

- Nem tudom - mondta Jarry. - Nem tudom, mi lenne helyénvaló.

- Én két lehetőséget látok: temethetjük vagy égethetjük. Te melyiket választanád? - Nem is tu...
nem, ne a földbe! Adjátok vissza őt nekem! Adjatok egy nagy repülőt...

Majd én elégetem.

- Akkor építsünk kápolnát.

- Nem. Ezt a dolgot a saját elképzelésem szerint kell elvégeznem. És ha lehet, egyedül.

- Ahogy akarod. Mondd el, mire van szükséged, megkapod.

- Kérlek, küldjetek valakit helyettem a holtvidéki állomásra. Ha elvégeztem a dolgomat,

szeretnék aludni - egészen a következő ciklusig.

- Így lesz, Jarry. Sajnáljuk, ami történt.

- Igen, mindannyian.

Jarry bólintott, félszeg kézmozdulatot tett, sarkon fordult és elment. Ilyen az, ha olykor a keserű
poharat kell fenékig ürítenünk.

Volt egy kék hegy a Holtvidék délkeleti peremén. Olyan háromezer méter magas lehetett. Ha
északnyugat fe1ő1 közeledett feléje az ember, úgy hatott, mint egy hatalmas óceán mozdulatlanná
fagyott hulláma, amelynek végtelen kiterjedése meghaladja a képzelőerőt. Csúcsa felszakította a
bíbor fellegek hasát. Lejtóin nyoma sem volt élőlényeknek. A hegynek nem volt neve, csak az, amit
Jarry Dark adott neki.
 Megállította a repülőt.

Fölcipelte Sanza holttestét a legmagasabb pontig, ameddig holttest még egyáltalán fölcipelhető.

Ott letette őt, feladta rá legszebb ruháit, és egy széles sálat tekert a nyaka köré, hogy elrejtse
furcsa tartását, kiüresedett vonásait sötét fátyollal fedte.

Nekikészülődött, hogy elmormoljon egy imát, amikor hirtelen megeredt a jégeső. Mintha valaki
köveket hajigálna, úgy záporozott rá és Sanzára a kék jégáradat.

- Az istenit! - kiáltott föl Jarry, és visszarohant a repülőhöz. Felemelkedett a levegőbe, körözött.

A szél vadul tépázta Sanza testén a ruhát. A jégeső kék gyöngyfüggönyt vont köréjük, kívül
rekesztve mindent utolsó, bensőséges együttlétükből: tűz fakadt a jégszemekből, s az ágyúk
halhatatlanná varázsolták a földi porhüvelyt.

Jarry meghúzta a ravaszt, és tölcsér nyílt a vakító fényözönbe a hegy oldalából, amelynek nem
volt neve. Sanza eltűnt benne, és Jarry addig mélyítette a nyílást, amíg a hegy megroskadt belé.

Akkor felhúzott a felhők közé, nekitámadt a viharnak, és addig lőtt, amíg az utolsó patron is el
nem fogyott.

Aztán még sokáig körözött a megolvadt fennsík fölött, ott, a Holtvidék délkeleti peremén.

A bolygó legelső halotti máglyája fölött körözött.

Aztán visszavonult, hogy akár a kő és a jég, átaludja a következő ciklust, és birtokba vegye végre
az új Alyonalt. Álomtalan ez a szunnyadás.

Tizenöt évszázad. Majdnem a Várakozás fele. Kétszáz szó vagy még kevesebb... képzeljék el ezt...

..Tizenkilenc hatalmas, hömpölygő folyam, de az egykor fekete óceánok ibolyaszínű hullámokat

vetnek.

... Lenyűgöző hegyláncok a sárga, barna, fehér és levendulakék dombok helyén. Fekete füstöt
eregető vulkánkúpok.

...Semmi nyoma a bokáig érő, jódszínű erdőknek. A helyükön hatalmas, vastag kérgű,
hordótörzsű fák, narancs- és agyagszínűek, feketék és sudárak, ameddig ellát a szem. ... Mindenfelé
virágok, szívós gyökerük áttör a kék jégfelületen és a kővak között, hogy a mustárszínű szirmoknak
húszméteres mélyből szívja föl a tápláló nedveket.

... Még mélyebbre ásnak a vaksi vakondok; az éji homály dögevőinek félelmetesre nőttek tépő-
és több sorban elhelyezkedő őrlőfogai; az óriáshernyók ugyan kisebbek lettek, de vastagodó
bundájuk miatt nagyobbnak látszanak.

...Az egymásba hullámzó völgyek még mindig mint női torzók vagy mondjuk mint halomba
hordott hangszerek.

... Megfogyatkozván a szélverte sziklák, de nem így a fagy. ...A szokásos reggeli hangok,
érdesek, tompák, csilingelőek.
 Meg voltak győződve róla, hogy félúton járnak a mennyország felé. Ezt képzeljék el.

A holtvidéki állomásnapló minden adatot tartalmazott, amire Jarrynek szüksége volt. De azért
átolvasta a régi jelentéseket is.

Aztán kevert magának egy italt, és kibámult a harmadik emeleti ablakon.

...Meg fogok halni - dünnyögte, aztán fölhajtotta az italt, beöltözött, és otthagyott csapot-papot.

Három napig tartott, amíg rábukkant az alsó táborhelyre.

Valamivel távolabb leállította a repülőt, és gyalog indult a tábor felé. Mélyen bent járt a Holtvidék
déli régióiban, ahol melegebb volt a levegő, s ettől állandó légszomja volt.

Állati bőröket viseltek - bőröket, amelyeket már méretre szabtak, hogy szorosan a testükre
kötözve, jobban melegítsenek. Jarry tizenhat fészerszerű építményt számlált össze, és három
tábortüzet. Összerezzent, ahogy megpillantotta a tüzeket, de azért ment tovább.

Amikor észrevették, egy csapásra megszűntek az apró kis neszek, kurta kiáltás harsant, aztán teljes
lett a csönd.

Jarry belépett a táborba.

A lények mozdulatlanul álltak körülötte. Csak a tisztás túlsó végén álló fészerből hallatszott jövés-
menés.

Jarry körbejárta a tábort.

Három egymásnak támasztott pózna végéről jókora szárított húscafat csüngött. Mindegyik
lakóhely előtt jó néhány hosszú dárda ágaskodott. Közelebb lépett, és megnézte magának az
egyiket. A végéhez kődarab volt erősítve, amelyet szív alakú dárdaheggyé pattintottak.

A közelben fatuskó állt, amelybe valaki egy macska körvonalait faragta... Lépéseket hallott a háta
mögül, és megfordult.

Az egyik Vörösforma lassan feléje tartott. Idősebbnek látszott a társainál. Csapott válla volt;
amikor kinyitotta a száját, hogy pattogó hangokat hallasson, Jarry észrevette, hogy hiányzik néhány
foga; ritkás haja erősen őszült. Valamit szorongatott a markában, de Jarry a kezére figyelt föl.

Mindkét kezén volt, egy-egy elálló ujj.

Jarry gyorsan körülpillantott, és megnézte a többiek kezét. Szemmel láthatóan mindegyiküknek volt
hüvelykujja. Még alaposabban szemügyre vette a külsejüket.

Most már volt homlokuk is.

Megint az öreg Vörösforma felé fordult.

Amaz most odatett valamit a lába elé, aztán hátrébb húzódott.

Jarry lenézett a lába elé.

 Egy jókora falevélen egy darab szárított hús és gyümölcs pihent.

Lehajolt a húsért, behunyta a szemét, beléharapott, megrágta és lenyelte. A maradékot

begöngyölte a levélbe, és védőruhája zsebébe dugta.

Előrenyújtotta a kezét, a Vörösformák hátráltak.

Leeresztette a karját, előhúzta tábori takaróját, és leterítette a földre. Leült törökülésbe, ujjával a
Vörösforma felé bökött, és mutatta, hogy üljön le vele szemben a takaró másik végébe.

A lény habozott, aztán előrelépett, és helyet foglalt.

- Most pedig megtanulunk beszélni egymással - mondta Jarry, tagoltan ejtve a szavakat. Aztán
mellére szorította a kezét, és azt mondta: - Jarry.

Jarry ott állt a December Klub újfent fölkeltett elöljárói előtt.

- Intelligens lények - mondta nekik. - Minden benne van a jelentésemben.

- Igazán ? - kérdezte Yan Turl.

- Nem hiszem, hogy sokáig bírják még az általunk diktált iramot. Rengeteget fejlődtek igen rövid
idő alatt. Még sincs sok esélyük. Nem hiszem, hogy végig tudják csinálni. - Mi vagy te, biológus,
ökológus vagy kémikus?

- Egyik sem.

- Akkor mire alapozod az állításodat?

- Hat héten át közvetlen közelről tanulmányoztam ókat. - Szóval sejtelmeid vannak...

- Ti is jól tudjátok, hogy ehhez nincsenek szakértőink. Sosem találkoztunk még hasonló
jelenségekkel.

- Jó, tegyük fel, valóban intelligens lényekről van szó; tegyük fel, hogy még az al-
kalmazkodókészségükről hangoztatott véleményed is megállja a helyét - és ekkor mi legyen, mit
javasolsz ?

- Lassítsuk le a folyamatot. Adjunk nekik legalább minimális esélyt. És ha mégsem bírnák ki

végig, álljunk meg röviddel a cél előtt. Már most is lehet itt élni. Mi is alkalmazkodhatunk.

- Hogy lelassítsuk ? Mégis mennyire? - Mondjuk, hét-nyolcszáz évvel.

- Micsoda ? !

- Szó se lehet róla !

- De hisz ez őrültség ! - Ugyan miért?

- Mert mindenki háromhavi szolgálatot teljesít kétszázötven évenként. Azaz egy teljes évet áldoz
az életéből évezredenként. Egyszerűen túl sok az, amit kérsz tőlünk.
 - De hát egy egész faj fennmaradása a tét!

- Ebben még te magad sem lehetsz egészen bizonyos.

- Így igaz. Akarjátok, hogy kipróbáljuk?

- Miért, jobb lenne, ha szavazásra vinnénk az intéző bizottság elé?

- Dehogy! Tudom én jól, hogy alulmaradnék. De miért nem szavaztatjuk meg az egész tagságot?

- Nem lehet. Alszanak.

- Keltsük fel őket.

- Csekélység...

- Nem gondoljátok, hogy egy faj sorsa megér ennyi fáradságot? Kiváltképp, amiért éppen mi
erőltettük rájuk az értelmes létet. Mi késztettük őket fejlődésre, és mi sújtottuk őket a gondolkodás
minden nyűgével.

- Elég legyen ! Ugyan mi múlott rajtunk? Értelmes lényekké válhattak volna akkor is, ha mi el
sem jövünk...

- Valóban ? Mitől vagy ilyen biztos a dolgodban ? Végül is egyre megy, hogy s mint történt. Itt
vannak ők, itt vagyunk mi, összezárva, és azt képzelik rólunk, istenek vagyunk - ki tudja, tán épp
azért, mert mást sem teszünk, csak gyötörjük ókat. Akár így, akár úgy, a felelősség minket terhel
egy értelmes faj sorsáért. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy nem gyilkoljuk őket halomra.

- Készíthetnénk esetleg egy hosszú távú tervet...

- Addigra elpusztul mindahány. Pénztárosi minőségemben hivatalosan is indítványozom, hogy

ébresszük fel a teljes tagságot, és bocsássuk szavazásra a kérdést.

- Ha jól látom, senki sem támogat.

- Te, Selda ? - nézett feléje Jarry. A lány félrenézett.

- Hát te, Tarabeli ? Clond ? Bondici ?

A magas, tágas barlangban néma csönd uralkodott.

- Nos, jó. Megértettem. Itt állunk végre Édenünk kapujában, s önmagunk Kígyói leszünk.
Visszamegyek a Holtvidékre, és befejezem a szolgálatot.

- Fölösleges. Sőt, kifejezetten jót tenne neked, ha kialudnád ezt az egészet...

- Nem. Ha egyszer ez a döntés, kiveszem én is a részem a bűnből. Látni akarom, és osztozni

akarok benne.

- Úgy legyen ! - mondta Turl.

Két hét múlva, amikor a Tizenkilences Állomás rádión hívta a holtvidéki állomást, senki sem
válaszolt. Nem sokkal később kiküldtek egy repülőt.

A holtvidéki állomás helyén alaktalan, olvadt fémmasszát találtak. Jarry Darknak nyoma veszett.

Még aznap délután elnémult a Nyolcas Állomás is. Nyomban kiküldtek egy repülőt.

A Nyolcas Állomás nem létezett többé. Személyzetét néhány mérföldnyire találták meg,
gyalogosan. Elmondták, miképpen kényszerítette őket Jarry Dark az állomás elhagyására fegyverrel
a kezében. Aztán földig rombolta azt is a repülőjére szerelt ágyúk tüzével.

Körülbelül ugyanakkor, hogy elmondták ezt a történetet, elnémult a Hatos Állomás. Kiadták a
parancsot:

RÁDIÓKAPCSOLATOT FOLYAMATOSAN FÖNNTARTANI EGYSZERRE LEGALÁBB

KÉT MÁSIK ÁLLOMÁSSÁL!

Aztán nem sokkal később a másikat:

FEGYVERVISELÉS MINDENKINEK KÖTELEZŐ! A FELBUKKANÓ IDEGENEKET

FOGLYUL EJTENI!

Jarry várt. Egy szakadék mélyén, kiugró szikla védelmében, Jarry még várt. Előtte, a pilótafülke
műszerfalán egy nyitott üveg állt. Mellette apró, fehér fémdoboz hevert.

Jarry még egy utolsót, hosszút húzott az üvegből, és várta a rádióadást, mert tudta, hogy nemsokára
jönnie kell.

Amikor valóban megszálalt a rádiója, kinyújtózott az ülésben, és elszenderedett. Amikor fölébredt,

a nappali fény már erősen megcsappant.

Az adás még egyre ment.

...Jarry! Mindenkit felébresztünk, és népszavazást tartunk. Gyere vissza a központi barlangba ! Itt
Yan Turl beszél ! Kérlek, ne rombolj le több állomást. Nincs rá semmi szükség. Egyetértünk a
javaslatoddal, hogy szavazást kell tartani. Kérünk, vedd fel velünk haladéktalanul a kapcsolatot.
Várjuk a választ, Jarry...

Kihajította az üres palackot az ablakon, és kiemelkedett a repülővel a bíborszín árnyékból, fel a

magasba.

Amikor leereszkedett a központi barlang belsejében kiépített leszállópályára, természetesen már

várták. Tucatnyi fegyver csöve meredt feléje, ahogy kiszállt a repülőből.

- Add át a fegyvereidet, Jarry - hallatszott Yan Turl hangja.

- Nincs nálam fegyver - felelte Jarry. - És a repülőn sincs - tette hozzá; és így is volt, a fedélzeti
ágyúk talapzatai üresen ásítoztak.

Yan Turl közelebb lépett, Jarry arcába nézett.

- Akkor lejöhetsz.
 - Köszönöm, jól vagyok itt is.

- Fogoly vagy.

- Mi a szándékotok velem?

- Visszafagyasztunk aludni a Várakozás végéig. Gyere már le!

- Eszemben sincs ! És meg se próbáljátok a fegyvereteket használni, se bénítótöltetet, se gázt.

Mert ha megteszitek, abban a pillanatban vége mindnyájunknak.

- Ugyan miért? - kérdezte Turl, és alig látható mozdulattal intett a fegyvereseknek. - A repülőm -
mondta Jarry - egyetlen nagy bomba, és a gyutacs itt van, a jobb kezemben. - Felmutatta a fehér
fémdobozt. - Csak addig élünk, amíg lenyomva tartom ezt a gombot a doboz falán. Ha az ujjam
akár csak egy pillanatra elernyed, a bekövetkező robbanás a földdel teszi egyenlővé ezt az egész
barlangot.

- Szerintem blöffölsz.

- Csak rajta, nem áll semmiből kipróbálni.

- Meghálsz te is, Jarry.

- Pillanatnyilag ez izgat a legkevésbé. És ne akarjátok leégetni a kezemet, benne a gyutaccsal -

intette őket -, mert az se sokat ér. Még ha sikerülne is, további két állomás lesz az ára.

- Hogyhogy?

- Mit gondolsz, mit csináltam az ágyúkkal? Megtanítottam a Vörösformákat lőni velük. Ezek a
fegyverek jelenleg két állomásra irányulnak, és a Vörösformák kezelik őket. Ha nem jelenek meg
személyesen hajnalig, tüzet nyitnak. Ha megsemmisítették a célt, odébbállnak, és megtámadják a
következő kettőt.

- Azt akarod mondani, hogy vademberek kezére bíztad a lézersugárvetőket?

- Szóról szóra. No, elkezditek végre fölkelteni a többieket, hogy szavazhassunk?

Turl összegörnyedt, mintha rá akarná vetni magát, aztán láthatóan jobb belátásra tért, ismét
kiegyenesedett.

- Miért tetted ezt, Jarry? - kérdezte. - Kik ők neked, hogy a kedvükért föláldoznád a tiéidet?

- Mivel te nem érzed azt, amit én - felelte Jarry -, az indokaim nem valószínű, hogy
meggyőznének. Tetteim az érzelmeimből fakadnak, s azok merőben különböznek a tieidtől - mert az
alapjuk a bánat és a magány. De így talán mégis megérted: én vagyok az istenük. Az alakom
minden táborukban megtalálod, kőbe vésve. Én vagyok a Holt Sivatag Nagy Medveölője.
Kétszázötven éve adják szájról szájra a hőstörténetemet, s ettől magam is megváltoztam. Nekik én
hatalmas, bölcs és jóságos vagyok. És ebben a minőségemben felelősséggel tartozom értük. Ha én
meg nem kímélem az életüket, ugyan ki marad, hogy a dicsőségemet zengje a hóban, ki kántálja el a
legendámat a tábortüzek körül, s ki fogja a gyapjas hernyó húsából a legjobb falatot éppen nekem
kihasítani? Senki az égvilágon, Turl. És most már ez az életem. Ébreszd föl a többieket. Nincs más
választásod.
 - Hát jó - mondta Turl. - És ha ellened döntenek?

- Akkor visszavonulok, és te isten lehetsz - válaszolta Jarry.

Jarry Dark most mindennap ott áll, s végignézi, ahogy a nap lassan lebukik a bíborszín égből, mert
soha többé nem alhat már, mint a kő és a jég, álomtalan álmot. Úgy döntött, hogy hátralévő napjait
a Várakozás egyetlen röpke pillanatába sűrítve élje le, soha meg nem látván az új Alyonalt és népét.
Az új holtvidéki állomás minden reggel hangokra ébred, mint a jég roppanása, pléhlemez
csörrenése, acélhúrok pendülése, s aztán megjelennek ők az ajándékaikkal, énekelnek, és jeleket
vájnak a hóba. Dicsőtik, s ő csak mosolyog rájuk. Néha köhög.

Jarry Dark, aki a Macskaforma Y7-es szabvány elbírásainak megfelelően férfitól és asszonytól
fogant, s a Fagyvilági Osztályba soroltatott - sehogyan sem találta a helyét a világegyetemben. Amit
tekinthetünk átoknak vagy áldásnak, nézőpont kérdése. De félre a nézőponttal, ez volt maga a
történet, ahogy esett. Így jutalmazza az élet azokat, akik mindenükkel az ő szolgálatának szentelik
magukat.

GÖMÖRI PÉTER FORDÍTÁSA

 JACK VANCE : A BESZÉD AJÁNDÉKA

Beköszöntött a késő délután Sekélyesben; elült a szél, a tenger elcsöndesedett, és selymes fény
terült el a víz színén. Délen a sötét esőfüggöny összeért a felhőkkel; másutt vörös homály
sűrűsödött a levegőben. Tömör tengeri moszat-szigetek úsztak a Sekélyes felszínén; ezek egyikére
épült a Bio-ásványtermelő kétszáz láb hosszú, száz láb széles fém téglalapja.
Négykor fönn a toronyban megszólalt a műszakváltást jelző kürtszó. Az igazgatóhelyettes, Sam
Fletcher kijött a kantinból, átvágott a fedélzeten az irodáig, elhúzta az ajtót, és benézett. A szék,
ahol Carl Raight ülni szokott, míg megírja termelési beszámolóját, most üresen állt. Fletcher
visszanézett a fedélzetre, a feldolgozó épülete felé, de Raightot sehol se látta. Furcsa. Fletcher
bement az irodába, és ellenőrizte a napi mennyiséget:
Ródium-triklorid ............ 4,01
Tantalum-szulfid ............ 0,87
Tripiridil-reninklorid .......... 0,43
Fletcher becslései szerint a teljes mennyiség elérte az 5,31 tonnát - átlagos műszak. Még mindig
vezetett Raighttal szemben az Üveg-Mélyére-Néző-Versenyben. Holnap véget ér ez a hónap;
Fletcher aligha ússza meg Raight Haig Et Haigjét. Fletcher már előre hallotta Raight ellenvetéseit és
kérlelését, ettől elmosolyodott, és csettintett magában. Jókedvű és elégedett volt. Csak egy hónap,
és lejár hat hónapra szóló szerződése; aztán megy vissza Starholme-ba, s megkapja hathavi munkája
bérét.
Hol a pokolban lehet Raight? Fletcher kinézett az ablakon. Látóterébe esett a helikopter - a
szabriai viharok miatt a fedélzethez rögzítették -, a torony, a generátor fekete púpja, a víztároló és
az úszó sziget túlsó végében a porlasztók, az átmosómedencék, a Tswett-oszlopok és a tartályok.
Sötét árnyék jelent meg az ajtóban. Fletcher hátrafordult, de csak Agostino, a nappalos
műszerész volt az, akit épp most váltott le Fletcher műszerésze, Blue Murphy.
- Raight hol van? - kérdezte Fletcher. Agostino körülnézett az irodában.
- Azt hittem, itt.
- Én meg azt, hogy az üzemben. - Nem, onnan jövök.
Fletcher átvágott a szobán, benézett a mosdóba. - Itt sincs.
Agostino megfordult.
- Felmegyek zuhanyozni. - Az ajtóból visszanézett. - Fogytán a kagyló.
- Majd kiküldöm a hajót. - Fletcher követte Agostinót a fedélzetre, elindult a feldolgozó felé.
Elhaladt a hajókikötő mellett, belépett a porlasztóterembe. Az egyes számú őrlőgép kagylót
zúzott, tantalumot nyertek ki belőle; a kettes réniumban gazdag tengericsigát porlasztott. A
golyósmalom várta a narancsvörös korallszállítmányt, a ródiumsókat tartalmazó rögöcskéket.
A vörös képű Blue Murphy, akinek fejét gyér, vörös haj keretezte, épp a csapágyak, tengelyek,
láncok, forgáscsapok, szelepek és mérők szokásos ellenőrzését végezte. Fletcher a fülébe kiáltott,
hogy túlharsogja az őrlőgépet.
- Járt erre Raight? Murphy ingatta a fejét.
Fletcher bement az átmosókamrába, ahol a masszából először választják el a sókat, majd átvágott
a Tswett-oszlopok erdején s újra a fedélzeten. Raight sehol. Már biztosan bement az irodába.
De az iroda üres.
Fletcher folytatta útját a kantin felé. Agostino egy chilisüveggel bajlódott. A markáns arcú pincér,
Dave Jones a konyhába vezető folyosó ajtajában állt.
- Járt itt Raight? - kérdezte Fletcher.
Jones, aki egy szóval se mond többet, mint ami okvetlenül szükséges, morcosan ingatta a fejét.
Agostino körülnézett.
- A hajónál kerested már? Talán kagylóért ment. Fletcher nem értette,
- Mi van Mahlberggel?
- Újrafogazza a kotrógép csörlőjét.
Fletcher látta maga előtt a hajók sorát a kikötőben. Ha Mahlberg, az uszálykarbantartó a
javításokkal foglalatoskodott, lehetséges, hogy Raight egyedül ment el. Fletcher töltött magának
egy csésze kávét.
- Ott kell (ennie. - Leült. - Ha Raight túlórázik, annak oka van. Mahlberg lépett be a kantinba.
- Hol van Carl? Szeretnék még fogazatot igényelni a csörlőhöz. - Pecázni ment - mondta
Agostino.
Mahlberg nevetett a tréfán.
- Fog magának egy kecses kis angolnát. Vagy egy dekabrádot. Dave Jones morgolódott.
- De azt ő is fogja megsütni.
- Nem mintha a dekabrád jó étel volna - mondta Mahlberg -, majdnem olyan, mint a fóka.
- De kinek kell fóka? - morgott Jones.
- Szerintem inkább olyan cápához hasonít - jegyezte meg Agostino -, aminek tízágú
tengericsillag a feje.
Fletcher letette a csészéjét.
- Vajon mikor ment el Raight?
Mahlberg megborzongott, Agostino pedig elsápadt.
- A kagylótelepet egy ára alatt meg lehet járni. Már vissza kellett volna érnie.
- Talán meghibásodott a motor - mondta Mahlberg. - Bár a hajó mind ez idáig jól működött.
Fletcher fölállt.
- Fölhívom. - Kiment a kantinból, vissza az irodába, és hívta T3-at a videofonon - ez volt a
kagylózóhajó jele.
A képernyő azonban sötét maradt.
Fletcher várt. A neonégő föl-fölvillant, riadót jelzett a hajónak. Semmi válasz.
Fletcher rosszat sejtett. Kiment az irodából a toronyhoz, s a személylift fölvitte a kupolába.
Innen rálátott a negyedhektárnyi úszó szigetre, a háromhektárnyi tengerimoszattelepre és az óceán
hatalmas körívére.
Északkeleten, a legtávolabbi ponton, Sekélyes széléhez közel kis sötét foltnak látszott az új
Nyílttengeri Kutatóközpont, a pára kis híján láthatatlanná tette. Délen, ahol az Egyenlítői Áramlás
átzúdult Sekélyes egyik csatornáján, a kagylótelepek hosszú. szabálytalan vonalat alkottak. Északon
a Macpherson-zátony emelkedett ki a mély vízből, harminclábnyi hosszúságban törte. meg a
felszínt, alumínium cölöpök támasztották alá a tengericsiga-begyűjtőket. Imitt - amott
tengerimoszatfoltok lebegtek, egyik-másik a fenékhez tapadt, a többi mozgását az áramlás iránya
határozta meg.
Fletcher a kagylótelep felé irányította távcsövét, s azonnal észrevette a hajót. Megtámasztotta a
karját, és a vezérlőkabinhoz igazította a távolságot. Nem látott senkit, bár nem tudta elég szilárdan
tartani a karját ahhoz, hogy biztos legyen benne.
Fletcher végigpásztázta a hajót.
Hol lehet Carl? Valószínűleg a vezérlőkabinban, csak nem látható.
Fletcher visszament, le a fedélzetre, megkerülte a feldolgozó épületét, benyitott. - Hé, Blue!
Murphy megjelent, nagy vörös kezét egy ronggyal törölgette.
- Elviszem a motorcsónakot - mondta Fletcher -, a hajó a telepnél van, de Raight nem felel a
hívásra.
Murphy döbbenten csóválta nagy kopasz fejét. Elkísérte Fletchert a kikötőhöz, ahol a
lehorgonyzott csónak himbálódzott. Fletcher eloldotta a kötelet, átlendítette magát a csónak farán,
majd beugrott.
Murphy leszólt neki:
- Ne menjek én is? Hívom Hansot, majd vigyáz addig az üzemre. - Hans Heinz volt a
gépészmérnök.
Fletcher habozott.
- Azt hiszem, ne. Bármi történt is Raighttal, én majd boldogulok. Csak figyeld a képernyőt.
Lehet, hogy visszaszólok.
Belépett a fülkébe, elhelyezkedett, lezárta a burát a feje fölött, beindította a szivattyút.
A csónak megugrott és nekilódult, fölgyorsult, tompa orrát befúrta a víz alá, s addig merült, míg
már csak a bura látszott ki.
Fletcher kikapcsolta a szivattyút; víz zúdult be a hajó orrán, gőzzé alakult át, s a hajó végén
kiáramlott.
A Bio-ásványtermelő szürke folttá vált a vöröses párában, miközben a hajó és a telep körvonatai
egyre erősebben és határozottabban kezdtek kirajzolódni s fokozatosan növekedni. Fletcher
leállította a motort; a csónak a felszínre emelkedett, odasiklott a sötét hajótesthez, beállt a mágneses
golyókhoz, melyek lehetővé tették, hogy a hajó és a csónak egymástól függetlenül ringjon az enyhe
hullámokon.
Fletcher hátratolta a burát, fölpattant a fedélzetre. - Raight! Hé, Carl!
Nem jött válasz.
Fletcher körülnézett a fedélzeten. Raight nagy termetű, erős és mozgékony ember de azért
történhetett vele valami. Fletcher elindult a vezérlőkabin felé. Elment az egyes számú zöldesfekete
kagylókkal megrakott tartály mellett. A kittes tartály zsilipje nyitva volta fogantyú a hajótesthez
erősítve, készen arra, hogy kiürítsék belőle a vizet.
A hármas számú tartály még teljesen üres volt. A vezérlőkabinban senki.
Carl Raight sehol a hajó fedélzetén.
Talán helikopteren vagy csónakon vitték el, de az is lehet, hogy beesett a vízbe. Fletcher körös-
körül gondosan végigpásztázta a sötét vizet. De a halványan látszódó, ember nagyságú, selymesen
fénytó alak egy dekabrád volt, békésen úszkált.
Fletcher elgondolkodva nézett északkelet felé: a Nyílttengeri Kutatóközpont vöröses
párafüggöny mögött lebegett. Egészen új, alig háromhónapos volt a létesítmény, tulajdonosa és
irányítója Ted Chrystal, korábban a Bio-ásványtermelő biokémikusa. A Szabriai-óceán
kimeríthetetlen; a fémpiac étvágya csillapíthatatlan; így a két létesítmény semmiképp sem volt
versenytárs. Legmerészebb elképzeléseiben sem tudta feltételezni, hogy Chrystal vagy az emberei
Carl Raightra támadnak.
Valószínűleg leesett a fedélzetről.
Fletcher visszatért a vezérlőkabinba, onnan létrán fölment a tetőn lévő függőhídra. Utoljára még
egyszer megszemlélte a vizet a hajó körül, bár jól tudta, hogy fölösleges - a csatornán átáramló víz
két heves örvénye bizonyára a mélybe sodorta Raight testét. Fletcher végigpásztázta a horizontot. A
kagylótelepek vonala beleolvadt a vöröses derengésbe. Északnyugati irányban a Bio-ásványtermelő
farmja meredt az égre. A Nyílttengeri Kutatóközpontot elnyelte a köd. Egy teremtett lélek sehol.
A kabinból kihallatszott a videofon jelzése. Fletcher bement. Blue Murphy telefonált a szigetről.
- Mi újság ?
- Az égvilágon semmi - mondta Fletcher. - Ezt hogy érted ?
- Raight nincs itt.
A nagy vörös homlok ráncos lett. - Akkor ki van ott?
- Senki. Raight valószínűleg a vízbe zuhant.
Murphy hümmögött. Nem volt mit mondani. Végül megkérdezte: - Sejted, hogy történhetett?
Fletcher nemet intett. - Fogalmam sincs.
Murphy megnyalta a szája szélét. - Talán be kéne zárnunk.
- Miért? - kérdezte Fletcher.
- Hát...."szóval a halott emlékére. Fletcher dühösen morgott.
- Inkább folytassuk a munkát.
- Ahogy gondolod. De fogytán a kagyló.
- Carl másfél tartályt pakolt meg... - Fletcher tétovázott, és nagyot sóhajtott. - Én is folytathatom
a betöltést.
Murphy megborzongott.
- Sam, az nehéz munka. És te most nem lehetsz a legjobb állapotban.
- Carlnak már úgyis mindegy - mondta Fletcher. - Mindenkivel megeshet, hogy néha kagylót
vakargat. Búslakodással nem sokra megyünk.
- Azt hiszem, igazad van - felelte Murphy bizonytalanul. - Rövidesen visszaérek.
- Csak úgy ne járj, mint Raight!
 A képernyő elsötétült. Fletcher belegondolt, hogy most övé a felelősség, egy hónap múlva
érkezik az új személyzet, s addig ő az igazgató. Az igazán nem óhajtott felelősség most rá hárul.
Újra kibaktatott a fedélzetre, fel a csörlőemelvényre. Egy órán át húzogatta föl a tengerből a
kagylóadagokat, felfüggesztette őket a tartály fölött, ekkor a kaparókarok lehántották róluk a
zöldesfekete csomókat, majd a kagyló visszakerült az óceánba. Érkezése előtt Raight pontosan itt
dolgozott. Hogyan eshetett le a csörlőemelvényről?
Kellemetlen érzés futott végig Fletcher idegszálain, föl egészen az agyáig. Elzárta a csörlőt, és
lement az emelvényről. Egy pillanatra megállt, a fedélzeten lével kötélre bámult. Furcsa kötél volt -
ujjnyi vastag, fénylő és áttetsző. Laza hurkot vetett a fedélzeten,
egyik vége beleért a vízbe. Fletcher elindult felé, majd megtorpant. Kötél? Bizonyosan nem
tartozik a hajó felszereléséhez.
Csak óvatosan, gondolta Fletcher.
Kis fejszéhez hasonló szerszám, egy kézi kaparó függött a császárfán. A kagylók kézi
megtisztítására szolgált az esetben, ha valamilyen okból az automata kapard fölmondja a
szolgálatot. Kétlépésnyire volt a kötélen túl. Fletcher lelépett a fedélzetre. A kötél megremegett, a
hurok Fletcher bokája köré csapódott és összerándult.
Fletcher rúgott egyet, s megragadta a kaparót. A kötél hatalmasat rántott Fletcheren, elterült,
arccal a földnek, a kaparó kiesett a kezéből. Hiába rúgkapált teljes erejéből, a kötél könnyedén
húzta a hajó pereme felé. Fletcher görcsösen a kaparó után kapott, épp hogy elérte. A kötél már
húzta fölfelé a bokáját, hogy átrántsa a szegélydeszkán. Fletcher megfeszítette magát, újra meg újra
lesújtott a kötélre. Az végre elernyedt, szétszakadt, s visszasiklott a vízbe.
Fletcher föltápászkodott, odavánszorgott a korláthoz. A kötél mélyen lesiklott a vízbe, a
tükröződő ég csillogása elfedte nyomát. Aztán egy szemvillanásnyi időre meredek hullámhegy törte
meg a síkot. Háromlábnyira a felszín alatt egy dekabrád úszott: Fletcher látta a tengericsillagéhoz
hasonlóan szétágazó, vörösesen fénylő karokat, tövükben pedig azt a fekete foltot, ami valószínűleg
a szem.
Fletcher visszahúzódott a hajó peremétől, megzavarodottan, rémülten. lesújtva a halál
közelségétől. Átkozta vakmerőségét, esztelen gondatlanságát; hogy követhetett el ilyen őrültséget,
hogy itt marad megpakolni a hajót? Az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy Raight nem
lehetett véletlen baleset áldozata. Valami megölte Raightot. s azt a valamit most ő hívta ki maga
ellen. Bebicegett a vezérlőkabinba, beindította a szivattyút. A hajó orrnyílása beszippantotta a vizet,
a hátsó pedig kilövellte. A hajó eltávolodott a teleptői. Fletcher északnyugat, a Bio-ásványtermelő
felé vette az irányt, s aztán kiment a fedélzetre.
A nap vége felé közeledett, az ég gesztenyebarnává sötétült; a derengés átlátszatlanná vált, mint
víz a vértől. Geidion, a komor vörös óriás, Szabria két napja közül a nagyobbik, letűnt az égről.
Néhány percig csak a kékeszöld Atreus fénye játszott a felhőkön. A homály halványzöldre változott,
s ez valamilyen érzéki csalódás folytán világosabbnak tűnt, mint a korábbi vöröses. Aztán az Atreus
is lement, s az égbolt egészen elsötétült.
Toronyiránt a Bio-ásványtermelő reflektora világított, kapaszkodott fölfelé az égen, amint
közeledett a hajó. Fletcher látta a homályból kibontakozó fekete alakok körvonalait. Az egész
legénység őt várta; Agostino és Murphy: a két műszerész, a hajókarbantartó: Mahlberg, a
biokémikus: Damon, a pincér: Dave Jones, a technikus: Manners s a mérnök: Hans Heinz.
Fletcher kikötötte a haját, fölkapaszkodott a tengeri moszattal borított csúszós lépcsőn, s megállt
a néma emberek előtt. Egyikükről a másikra nézett, A szigeten várakozva ők sokkal inkább
átérezték Raight halálának különösségét; arcuk legalábbis ezt árulta el.
A kimondatlan kérdésre így válaszolt Fletcher; - Nem baleset volt. Tudom, hogy történt.
- Hogyan? - kérdezte valaki.
- Létezik egy fehér kötélhez hasonló valami - mondta Fletcher. - Fölkúszik a tengerből, s ha az
ember a közelébe megy, rátekeredik a lábára, és lerántja a fedélzetről. .~ - Biztos vagy benne? -
kérdezte Murphy suttogva.
- Engem is majdnem berántott.
A biokémikus Damon szkeptikus volt:
 - Élő kötél?
- Véleményem szerint élő.
- És mi más lehetett?
- Fletcher habozott.
- Figyeltem a vizet. Dekabrádokat láttam. Egyet bizonyosan, de talán két-három másikat még.
Csönd lett. Az emberek a vizet nézték. Murphy álmélkodva kérdezte: - Szóval a dekabrádok
tették?
- Nem tudom - Fletcher idegesen éles hangon felelt. - Fehér kőtél vagy szál, ami kis híján
lerántott. De szétvágtam. S amikor lenéztem a vízbe, dekabrádokat láttam.
Az emberek mind álmélkodva és rémülten suttogtak.
Fletcher megfordult, s elindult a kantin felé. A többiek ott maradtak, az óceánt vizsgálgatták, s
fojtott hangon beszélgettek. A sziget fényei belevilágítottak a sötétségbe. Semmit sem tehetett látni.
Valamivel később Fletcher fölment az iroda fölötti laboratórium lépcsáján, s ott Eugene Damon
épp a mikrofilmnézővel foglalatoskodott.
Damon arca keskeny és hosszúkás, egyenes, szőke a haja, tekintete, mint a megszállottaké.
Igyekvő és alapos munkát végzett, de Ted Chrystal árnyékában dolgozott, aki azért hagyta el a Bio-
ásványtermelót, hogy létrehozza saját telepét Szabrián. Chrystal igen tehetséges ember volt. Ő
honosította meg Szabria vizén a Földön élő vanádiumtartalmú tengericsigát; egy ritka és sérülékeny
fajból ő fejlesztette ki azt az ellenállóképes és bőven termő kagylót, amiből tantalumot termelnek
ki: Damon kétszer annyit dolgozott, mint Chrystal, s bár rutinszerű feladatait tökéletesen ellátta,
hiányzott belőle az az ösztönös megérzés és fantázia, melynek segítségével Chrystal könnyedén
átlépett a problémától a megoldásig.
Amikor Fletcher belépett a laborba, fölpillantott, majd újra a mikrofilm-képernyő felé fordult.
Fletcher várt egy pillanatig.
- Mit keresgélsz? - kérdezte aztán nyomban.
Damon szokásához híven nehézkesen és kissé körülményesen válaszolt, ez néha szórakoztatta,
néha idegesítette Fletchert.
- A hosszú fehér ,.kötél" azonosítási jelét keresgélem, ami megtámadott téged. Fletcher
közömbösen hümmögött, s megnézte az eredményt a mikrofilmkijelzőn. Damon bekódolta a
"hosszút" és "vékonyat", dimenzióosztályozásként pedig "E, F, G"-t. Ezen instrukciók alapján a
szelektor az összes szabriai élőlény közül két organizmus kartonját dobta ki.
- Találtál valamit 7 - kérdezte Fletcher.
- Még nem: - Damon egy másik kartont csúsztatott a nézőbe. A címszó "Szabriai Annelid, RRS-
4924", és a képernyőn megjelent a hosszú gyűrűsféreg sematikus rajza. A mérce szerint körülbelül
két és fél méter a hosszúsága.
Fletcher ingatta a fejét.
- Az, ami elkapott engem, négyszer-ötször ilyen hosszú. És nem hinném, hogy gyűrűs. - Pedig
mind közül ez a legvalószínűbb - mondta Damon. Gúnyosan pillantott Fletcherre. - No hiszen, te
aztán jól ismered ezt a... hosszú fehér tengeri "kötelet"
Fletcher rá se hederített, fölnyalábolta a két kartont, visszacsúsztatta az irattárba, belenézett a
kódkönyvbe, és újra bekapcsolta a szelektort.
Damon kívülről ismerte a kódokat, s így közvetlenül a tárcsáról is el tudta olvasni: ~-~
"Nyúlványok - hosszú - dimenziók D, E, F, G"
A szelektor három kartont továbbított a nézőbe.
Az első egy halvány, lebegd, tányérforma volt, négy hosszú nyúlványt vonszolt maga után.
- Ez nem az - mondta Fletcher.
A második egy fekete, golyó formájú bogár volt, farokostorral. - Ez sem.
A harmadik egy puhatestű fajta volt, plazmája szeléniumot, szilikont, fluorint és szenet
tartalmazott. A ház szilikon-karbid félgömb, melynek dudorából vékony kapaszkodónyúlvány nőtt
ki.
A lény a "Stryzkal monitor" nevet Esteban Stryzkal nyomán kapta, aki Szabria híres úttörő
taxonómusa volt.
 - Talán ez a bűnös - mondta Fletcher.
- Ez nem változtatja a helyét - vetette ellen Damon. - Stryzkal szerint a dekabrádkolóniákhoz
kapcsolódó pegmatitárkokhoz rögzültek Észak-Sekélyesben.
Fletcher a szöveges részt olvasta:
"Az érzékelő hajlékonyságának nincsenek megfigyelhető korlátai, funkciója nyilvánvalóan az
élelembegyűjtés, spórakibocsátó érzékszerv. A két élőlény közötti szimbiózis nem kizárt."
Damon kérdően nézett rá. - Nos?
- Dekabrádokat láttam a telep körül.
- Nem veheted biztosra, hogy egy monitor támadt rád - kételkedett Damon. - Hiszen nem tudnak
úszni.
- Szóval nem tudnak - szólt Fletcher -, Stryzkal szerint.
Damon beszélni kezdett, aztán észrevette Fletcher arckifejezését, és halkan folytatta. Persze a
tévedés nem kizárt. Még Stryzkal sem tudott a bolygón létező élet áttekintésénél sokkal többet
kidolgozni.
Fletcher már a képernyőről olvasott.
- Ez itt Chrystal elemzése arról, amit ő hozott felszínre.
Egy Stryzkal monitor képződmény elemeit és elsődleges összetevőit tanulmányozta. - Semmi
kereskedelmi jelentősége - szólt Fletcher.
Damon elmerült a saját gondolatmenetébe.
- Vajon Chrystal valóban lement, hogy elfogjon egy monitort? - Így igaz. A vízibogárral. Sok
időt töltött a víz alatt.
- Ki-ki a maga módszerével - szólt Damon kurtán. Fletcher visszatette a kartonokat az irattárba.
- Kedveled vagy sem, meg kell hagyni, remek kísérletező.
- Én úgy vélem, túl vagyunk már a kísérletezőfázison - morogta Damon. - Beindítottuk a
termelést; a termelékenység fokozása pedig teljes embert kíván. Persze lehet, hogy tévedek.
Fletcher kacagott, megveregette Damon csontos vállát.
- Nem hiszem, Damon. Az a tiszta igazság, hogy túl sok csábító lehetőséget kínál az embernek a
kutatás. Négy embert is lefoglalna.
- Négyet? - kérdezte Damon. - Egy tucatot is akár. A földi egyetlen karboncsoporttal szemben
Szabrián három különféle protoplazmikus fázis létezik! Még Stryzkal is csak kapisgálta a lényeget!
Figyelte Fletchert egy kis ideig, aztán kíváncsian megkérdezte: - Most mi a szándékod?
Fletcher újra átfutotta az indexet.
- Azért jöttem ide, hogy a dekabrádokról tudakozódjam. Damon hátradőlt a széken.
- A dekabrádokról? Miért?
- Keveset tudunk mi még Szabriáról - szólt Fletcher szelíden. - Jártál te már odalenn, hogy
megfigyelj egy dekabrádkolóniát?
Damon összeszorította a száját. - Bizony nem.
Fletcher a dekabrádkartont tárcsázta.
Kipottyant a tárból, és a nézőbe került. A képernyőn Stryzkal eredeti fotórajza jelent meg, mely
sok szempontból több információval szolgált, mint a kétdimenziós színes felvételek. Az ábrázolt
példány valamivel hosszabb volt hat lábnál, áttetsző és fókaszerű teste három mozgatóuszonyban
végződött. A fejből nyúlt ki az a tíz kar, melyről ez a lény a nevét kapta - ezek a hajlékony végtagok
tizennyolc hüvelyknyi hosszúak, s körülveszik azt a fekete korongot, mely Stryzkal feltételezése
szerint szem.
Fletcher átfutotta az állat szokásairól, étrendjéről, szaporodásáról és protoplazmikus
osztályozásáról szóló, meglehetősen vázlatos összefoglalót. Elégedetlenül ráncolta a homlokát.
- Ez bizony nem sok adat, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a legfontosabb fajok közé tartozik.
Lássuk az anatómiát!
A dekabrád csontváza egy elsődleges csontboltozaton alapul, ebből indul ki három hajlékony
porcos gerinc, mindhárom egy-egy mozgatóuszonyban végződik.
Az információs anyag ezzel végéhez ért.
- Azt hiszem, említetted, hogy Chrystal tett megfigyeléseket a dekabrádokkal kapcsolatban -
morgott Damon.
- Így van.
- Hát hol vannak a káprázatos kísérletező adatai? Fletcher elmosolyodott.
- Ne szidj engem. Én csak a munkámat végzem. - A kartont ismét a vetítőbe helyezte. Általános
észrevételeiben Stryzkal megjegyezte: "A dekabrádok a Szabriai A Osztályba, a szilikarbonitrid
fázisúak csoportjába tartoznak, bár lényeges szempontokból mutatnak eltéréseket." Ehhez néhány
soros okfejtést fűzött a dekabrád és más szabriai fajok közötti rokonságra vonatkozóan.
Chrystal mindössze azzal egészítette ki, hogy: "Vizsgálat gazdaságossági szempontból; nem
különösebben ajánlott." Fletcher nem tett megjegyzést.
- Vajon mennyire alaposan vizsgálta? - kérdezte Damon.
- Szokásos megfigyelő módszerével. Lemerült a vízibogárral, szigonyvégre tűzött egyet,
beszállította a laboratóriumba. Három napon át boncolta.
- Igazán sokatmondó a megjegyzése - zúgolódott Damon. - Ha én három napot töltök egy új faj,
mondjuk, a dekabrád vizsgálatával, akkor könyvet írok.
Figyelték, ahogy az információ ismétlődött. Damon előrebökött hosszú, csontos ujjával.
- Oda nézz! Azt ott törölték! Látod a szélén a fekete háromszögeket? Törlőjelek! Fletcher az állát
dörgölte.
- Egyre különösebb.
- Ez merő gonoszság - háborgott Damon -, ok megjelölése vagy korrekció nélkül törölni egy
anyagot!
Fletcher lassan bólintott.
- Attól tartok, valakinek ezt tisztáznia kell Chrystallal. - Elgondolkodott. - És miért ne most
rögtön? - Lement az irodába, és fölhívta a Nyílttengeri Kutatóközpontot. Chrystal jelent meg a
képernyőn. Nagy termetű, szőke férfi, bőre egészséges piros;
valódi gondolatait ugyanúgy nyájas udvariasság álcázta, ahogy lomhasága is elrejtette erőteljes
izomzatát. Óvatos lelkesedéssel üdvözölte Fletchert.
- Mi újság a Bio-ásványtermelőn? Néha bizony visszakívánkozom hozzátok... ez a magam
szakállára végzett munka nem valami lélekemelő!
- Baleset történt - mondta Fletcher. - Úgy gondoltam, jobb ha tudtok róla. - Baleset? - Chrystal
kíváncsian nézett. - Mi történt?
- Carl Raight kiment a hajóval... és többé nem tért vissza. Chrystal megdöbbent.
- Ez szörnyű ! Hogyan... Miért?...
- Feltehetően valami berántotta őt. Azt hiszem, egy puhatestű monitor... egy Stryzkal monitor.
Chrystal pirospozsgás arca megrándult zavarában.
- Egy monitor? A sekély vízhez ment a hajó? De ott annyira nem lehet sekély a víz. Nem értem.
- Én sem.
Chrystal egy fehér fémkockát forgatott az ujjai közt. - Igazán különös. Ezek szerint Raight...
meghalt? Fletcher komoran bólintott.
- Ez feltevés. Mindenkit figyelmeztettem, hogy ne menjen egyedül; úgy gondolom, nektek is kell
szólnom.
- Rendes tőled, Sam. - Chrystal a homlokát ráncolta, ránézett a fémkockára, majd letette. - Eddig
még sose volt baj Szabrián.
- Dekabrádokat láttam a hajónál. Valami közük lehet a dologhoz. Chrystal meglepődött.
- Dekabrádokat? Hisz azok meglehetősen ártalmatlanok. Fletcher diplomatikusan bólintott.
- Történetesen utána akartam nézni a dekabrádoknak a mikrokönyvtárban. Nem sokat tudtam
meg. Jókora anyagot kitöröltek.
Chrystal fölvonta vékony szemöldökét. - Ezt miért mondod nekem?
- Mert esetleg te törölted azt a részt. Chrystal megsértődött.
- Ugyan miért tettem volna ilyet? Dolgoztam én épp eleget a Bio-ásványtermelőnek, Sam... te ezt
ugyanolyan jól tudod, mint én. Most magamnak próbálok pénzt csinálni. Nem leányálom, elhiheted.
- Hozzányúlt a fehér fémkockához, de észrevette, hogy Fletcher nézi, s az asztal szélére tolta, Cosey
Állandók és fizikai kapcsolatok egyetemes kézikönyve mellé,
 Rövid hallgatás után Fletcher megkérdezte:
- No, töröltél-e egy részt a dekabrád leírásából vagy sem? Chrystal töprengett.
- Lehetséges, hogy töröltem egy-két elképzelést, ami tévesnek bizonyult... de semmi fontosat.
Úgy dereng, mintha húztam volna belőle.
- De mik voltak azok az elképzelések? - kérdezte Fletcher gúnyos hangon.
- Kapásból nem emlékszem. Talán valami a táplálkozási szokásaikról. Az volt a feltevésem, hogy
a dekik planktont fogyasztanak, de valószínűleg nem.
- Nem?
- A korallpartokon termő vízigombát legelészik. Legalábbis szerintem. - Csak ezt törölted?
- Semmi más nem jut eszembe.
Fletcher szemét vonzotta a fémkocka. Észrevette, hogy a kézikönyv címében szereplő
"Állandók" n-jének felső vonalkájától a "fizikai" a-jónak közepéig terjed. - Mi van ott az
asztalodon, Chrystal? Újabban érdekel a fémipar?
- Á, dehogy! - felelte Chrystal. Fölvette a kockát, vizsgálgatta. - Csak egy kis ötvözet. A
reagensekkel szembeni ellenállását próbálgatom. Nos, köszönöm a hívást, Sam.
- Neked nincs semmi elképzelésed, mi történhetett Raighttal?
Chrystal meglepődött.
- Mi a csudának kérded tőlem?
- Itt Szabrián te mindenkinél többet tudsz a dekabrádokról. - Attól tartok, nem tudok segíteni,
Sam.
Fletcher bólintott. - Jó éjszakát!
- Jó éjszakát, Sam!
Fletcher ült, és nézte a sötét képernyőt. Puhatestű monitorok... dekabrádok... törlés a
mikrofilmen. Az események menetére nem tudott rátapintani. A dekabrádoknak közük van hozzá,
következésképpen Chrystalnak is. Fletcher nem adott hitelt Chrystal tiltakozásának; azt gyanította,
hogy Chrystal számtalan taktikai okból hazudhatott. Aztán a fémkockára terelődtek Fletcher
gondolatai. Chrystal látszólag teljesen közörnbös volt a kockával, de aztán nagyon gyorsan tette
félre. Fletcher elővette a saját kézikönyvét. Megmérte a távolságot az n felső vonalkájától az a
közepéig: 4,9 centiméter. Az a darab valószínűleg egy kilogrammos tömeget képvisel, ahogy ez a
mintadaraboknál szokásos... Fletcher kalkulált. Ha a kocka egyik oldala 4,9 centiméter, akkor az
119 köbcentiméter. 1000 grammos tömeget feltételezve, a köbcentiméterenkénti sűrűség 8,4
gramm.
Fletcher a számokat nézte. Így önmagában nem különösebben meggyőző. Akár százféle ötvözet
is lehet. Ezen az úton nem volt értelme túl messzire menni a feltételezésekkel... mégis a könyvet
nézegette. A nikkel 8,6 gramm köbcentiméterenként. A kobalt 8,7 gramm köbcentiméterenként. A
nióbium 8,4 gramm köbcentiméterenként.
Fletcher hátradőlt, gondolkodott. Nióbium? Olyan elem, melynek drága és hosszadalmas a
szintetizálása, természeti forrásai korlátozottak, és keresett a piacon. Nagyszerű ötlet. Vajon
Chrystal megtalálta a nióbium biológiai forrását? Ha igen, megcsinálta a szerencséjét.
Fletcher pihent a széken. Szellemileg és fizikailag egyaránt kimerült. Carl Raight jutott eszébe.
Elképzelte az éjszakában magatehetetlenül sodródó testet, amint mérföldeket merül a vízben olyan
helyek felé, ahová fény sose jut. Miért oltották ki Carl Raight életét?
Raight halálának értelmetlensége, méltatlansága a tehetetlen düh fájdalmával töltötte el Fletchert.
Carl Raight sokkal értékesebb ember volt annál, semhogy Szabria sötét óceánja ragadja a halálba.
Fletcher föltápászkodott, elhagyta az irodát, s ment fölfelé a laboratóriumba.
Damon még mindig rutinmunkájával foglalatoskodott. Három tervezeten dolgozott: kettőnek a
szabriai algafajokkal való platinakinyerés volt a témája, a harmadik meg kísérlet az Aiphard-alpha
lapos szivacs réniumabszorpciójának növelésére. Alapvető technikája minden esetben azonos volt:
az egymást követő generációkat egyre növekvő koncentrációjú fémsóknak tette ki a mutációt
elősegítő körülmények között. Ezután bizonyos organizmusok megkezdik a fém funkcionális
felhasználását; majd kiválasztják és betelepítik a szabriai tengerbe. Közülük valamennyi túléli a
megrázkódtatást, alkalmazkodnak az új körülményekhez, és megkezdik a számukra most már
szükséges elem abszorbeálását.
Ez utóbbi organizmusok kívánt tulajdonságait fajnemesítés segítségével lehet fokozni; aztán
megkezdődhet a széles körű tenyésztés, és a kimeríthetetlen szabriai vizek újabb termék
előállítására késztethetők.
Amikor Fletcher belépett a laborba, Damon éppen szabályos geometriai rendbe sorakoztatta föl
az algakultúrás tálcákat. Meglehetősen savanyú ábrázattal pillantott hátra Fletcherre.
- Beszéltem Chrystallal - szólt Fletcher.
Damon fölfigyelt.
- És mit mondott?
- Azt mondja, talán egy-két hibás feltevést törölt a fűmről.
- Nevetséges! - tört ki Damon.
Fletcher odament az asztalhoz, elgondolkodva nézegette az algakultúrák sorát. - Gene, találtál
már nióbiumot Szabrián?
- Nióbiumot? Nem. Legalábbis nem elfogadható koncentrációban. Nyomokban persze föllelhető
az óceánban. Úgy hiszem, az egyik korall tartalmaz nióbiumláncsort. - Hirtelen támadt
kíváncsisággal kapta föl a fejét. - Miért kérded?
- Csak egy egészen vad ötlet.
- Azt hiszem, Chrystal válasza nem győzött meg.
- Egyáltalán nem.
- És most mihez kezdesz? Fletcher fölült az asztalra.
- Még nem tudom. Nem sokat tehetek. Hacsak... - Tétovázott.
- Hacsak mi?
- Hacsak én magam le nem megyek a víz alá.
Damon megrémült.
- És mit remélsz ettől?
Fletcher elmosolyodott.
- Ha tudnám, nem kéne lemennem. Emlékezz csak, Chrystal lement, visszajött, s aztán tizedelte
meg a mikrofilmet.
- Erre rájöttem - mondta Damon. - De azt hiszem... mégiscsak vakmerőség a történtek után.
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. - Fletcher lecsúszott az asztalról. - Azért a döntést holnapra
hagyom.
Otthagyta Damont, miközben az aznapi ellenőrző lapot töltötte ki, és lement a főfedélzetre. A
lépcső alján Blue Murphy várta. Fletcher szólította meg.
- Nos, Murphy?
Kerek, vörös arca izgatottságot árult el. - Agostino fönt volt veled?
Fletcher megtorpant. - Nem.
- Félórával ezelőtt váltania kellett volna engem. Nincs a hálóteremben és a kantinban sem.
- Szent ég ! - szólt Fletcher. - Még egy?
Murphy hátranézett az óceánra.
- Körülbelül egy órával ezelőtt látták a kantinban. - Gyere - mondta Fletcher -, keressük meg !
Mindenütt megnézték - a feldolgozóban, a torony kupolájában, minden el képzelhető zegzugban.
Minden hajó a kikötőben volt; a csónak és a katamarán kikötve himbálózott; a helikopter leeresztett
propellerrel parkolt a fedélzeten.
Agostino sehol sem volt a szigeten. Senki sem tudta, hová ment Agostino; senki sem tudta
pontosan, mikor ment el.
A sziget személyzete összegyűlt a kantinban, mindenki idegesen jött-ment, nézegették az óceánt
a hajóablakon át.
Fletcher nemigen tudta, mit is mondjon.
- Bármi környékezett meg minket... nem tudjuk, mi az... bármikor meglephet és figyel.
Óvatosnak kell lennünk... rendkívül óvatosnak!
Murphy öklével halkan koppantott az asztalon. - De mit tehetünk? Nem nézhetünk, mint borjú az
új kapura!
 - Elméletileg Szabna biztonságos bolygó - mondta Damon. - Sem Stryzkal, sem a Galaktikus
Index szerint nem élnek itt ellenséges lények.
Murphy fölhorkant.
- Bár a jó öreg Stryzkal szájából hallanám ezt.
- Ő talán képes volna visszaelmélkedni Raightot és Agostinót. - Dave Jones megnézte a naptárt. -
Még egy hónap.
- Csak egy műszakban tudunk dolgozni - szólt Fletcher -, míg utánpótlást nem kapunk.
- Erősítést kell kérni - morgott Mahlberg.
- Holnap - kezdte Fletcher - lemerülök a vízibogárral, körülnézek, és megpróbálok rájönni, mi
folyik itt. Egyébként mindenki jól tenné, ha hordana magánál fejszét vagy baltát.
Halk nesz hallatszott be az ablakon át a fedélzetről.
- Eső. - szólt Mahlberg. Ránézett a faliórára. - Éjfél van.
Az eső susogott a levegőben, dobolt a falakon; a fedélzet vízben úszott, és a torony fényei
átderengtek a ferde sávokon.
Fletcher odament az eső áztatta ablakhoz, a feldolgozó felé nézett.
- Szerintem le kellene zárni éjszakára. Nincs értelme... - Még egyszer kinézett az ablakon, s
aztán kifutott az esőbe.
A víz az arcába csurgott, alig látott egyebet az esőn átderengő fényeken kívül. És egy fehér
valamit a fénylő, szürkésfekete fedélzeten, akár egy régi műanyag tömlő.
Egy rántás a bokájánál: a lábát kihúzták alóla... Elvágódott a nedves fémen.
Mögötte lépések zaja; izgatott szitkozódás, fém ütődése és csikorgása hallatszott; a szorítás
engedett Fletcher bokájánál.
Fletcher fölugrott, visszakászálódott a toronyhoz. - Van valami a feldolgozóban - nyögte.
A többiek elrohantak az esőben. Fletcher követte őket.
De semmi sem volt a feldolgozóban. Az ajtók nyitva, a termek kivilágítva. Zömök porlasztók
sorakoztak mindkét oldalon, mögöttük a préselőtartályok, kádak, hat különböző színre festett cső.
Fletcher benyomta a főkapcsolót; a gépek zümmögése és nyikorgása elhalt. - Zárjunk be
mindent, és menjünk vissza a hálóba.
A reggel az este tűkörképe volt; először az Atreus zöldes derengése jelent meg, mely aztán
vörösessé szelídült, amint a Geidion fölemelkedett a felhők mögül. Viharos nap volt, az esőrohamok
sötét függönybe vonták az egész környéket.
Fletcher megreggelizett, fűtőszálakkal átszőtt, testhez álló kezeslábast, majd kapucnis, vízálló
köpenyt vett föl.
A sziget keleti szélén, a csónakdarun függött a vízibogár, ez az áttetsző műanyag kagylóforma,
közepén fémcellába zárva a pumpák. Alámerüléskor a hajótest megtelt vízzel a szelepeken át,
melyek aztán bezárultak; a bogár négyszáz láb mélységig tudott alámerülni, a nyomásnak
körülbelül a felét a hajótest, a többit a benne lévő víz viselte. Az utasra nehezedő nyomás a kétszáz
láb mélységbelinek felelt meg - a mélységbetegség így épp kiküszöbölhető.
Fletcher leereszkedett a vezérlőfülkébe; Murphy bekötötte a levegőtankokból a Fletcher
sisakjába vezető tömlőket, aztán lezárta a bevezetőnyílást. Mahlberg és Hans Heinz kioldotta a
csónakdarut. Murphy odament a daruirányítóhoz, egy pillanatig ott állt tétlenül, a sötét, vörös foltos
vizet nézte, aztán Fletchert, s ismét a vizet.
Fletcher intett neki.
- Ereszd lejjebb! - Hangja a hangosbeszélőn át, a hátuk mögötti hangszóróbb! jött. Murphy
eltekerte a kart. A bogár leereszkedett. A víz betódult a szelepeken át, ellepte Fletcher testét és fejét.
A sisak biztonsági szelepéből buborékok szálltak föl.
Fletcher ellenőrizte a pumpákat, aztán kioldotta a csáklyákat. A bogár siklott lefelé a vízben.
Murphy felsóhajtott.
- Több mersze van, mint amennyit én valaha is kívánnék magamnak!
- Ő meg tud lépni, bármi veszi is üldözőbe - mondta Damon. - Lehet, hogy nagyobb
biztonságban van, mint mi itt a szigeten.
Murphy megveregette a vállát.
 - Damon, fiacskám, te föl tudsz oda menekülni. A torony tetején biztonságban vagy; nem
valószínű, hogy fölmennek, s onnan rántanak be a vízbe. - Murphy a fedélzetről százlábnyi
magasan kiemelkedő kupolára nézett föl. - Én bizony ott is ragadok, ha valaki odahoz nekem
ennivalót.
Heinz a vízre mutatott.
- Ott vannak a buborékok. A sziget alatt ment el. Most észak felé tart.
Az idő viharossá vált. A tajtékok fölcsaptak a fedélzetre, aki ott volt, búrig ázhatott. A felhők
annyira elvékonyodtak, hogy a Geidion és az Atreus, a vérvörös narancs és a citrom körvonalai
láthatóvá váltak.
Egyszer csak elült a szél, az óceán nyugtalanítóan elsimult. Az emberek a kantinban ültek,
kávéztak, és feszülten, visszafogottan beszélgettek.
Damon ideges lett, és fölment a laboratóriumba. Futva jött vissza a kantinba. - Dekabrádok... a
sziget alatt vannak! A megfigyelőállásból láttam!
Murphy megrázkódott.
- Tőlem nem kell tartaniuk.
- Szeretnék egyet elfogni - mondta Damon. - Élve.
- Nincs elég bajunk már így is? - morgott Dave Jones. Damon türelmesen magyarázott.
- Semmit nem tudunk a dekabrádokról. Nagyon kifejlett faj. Chrystal minden eddigi adatunkat
megsemmisítette, ezért szeretnék legalább egy példányt.
Murphy fölállt.
- Szerintem hálóval kifoghatunk egyet.
- Rendben - mondta Damon. - Előkészítem a nagy tartályt, hogy beletehessük. Mindannyian
kimentek a fedélzetre, ahol közben fülledtté vált a levegő. Az óceán sima volt és tükörfényes; pára
mosta egybe a tengert és az eget, melynek finom színskálája a szigetközei sötét skarlátvöröstől a
halvány rózsaszínig terjedt odafönn.
A darut kioldották, az összecsukható hálót ráerősítették, és lassanként leeresztették a vízbe.
Heinz állt a csörlőnél; Murphy kihajolt a korláton, és feszülten figyelt lefelé a vízbe.
Homályos alak úszott ki a sziget alól. - Emeld ! - ordított Murphy.
A zsineg összerándult; a háló zuhatag kíséretében emelkedett ki a vízből. Középen egy hatlábnyi
dekabrád verdesett, kapálódzott, a kopoltyúlebenyek víz után kapkodtak. A daru átlendült a
fedélzetre; a háló meglazult, és a dekabrád besiklott a műanyag tartályba.
Előre-hátra dobálta magát; a műanyag kidudorodott és behorpadt, ahogy .nekiment. Aztán
békésen középre úszott, fején lévő csápjait a felsőteste köré fonta.
Az összes kéz a tartályon sorakozott. A fekete szemfolt visszanézett az áttetsző falakról.
Murphy Damont kérdezte: - És most mi legyen ?
- Szeretném, ha fölemelnénk a tartályt a laboratórium melletti fedélzetre, hogy kéznél legyen.
- Semmi akadálya.
A tartályt a Damon kijelölte helyre emelték föl és leállították; Damon izgatottan távozott, hogy
kidolgozza kutatási tervét.
A többiek még tíz-tizenöt percig figyelték a dekabrádot, aztán visszaszállingóztak a kantinba.
Múlt az idő. A széllökések meredek hullámhegyekké borzolták az óceánt. Két órakor a
hangosbeszélő szisszent; az emberek megdermedtek, fölkapták a fejüket.
A hangszóróból Fletcher hangja hallatszott: - Üdv mindenkinek a szigeten ! Kétmérföldnyire
vagyok északnyugaton. Készüljetek föl, hogy kihúzzatok.
- Hű! - kiáltott Murphy vigyorogva. - Sikerült neki!
- Négy az egyhez tippeltem - szólt Mahlberg. - Még jó, hogy senkivel se fogadtam! -
Mozduljunk már; még odaér, mielőtt felkészülünk.
A személyzet odasereglett a kikötőhöz. A vízibogár felsiklott az óceán felszínére, fénylő teteje
megbontotta a víz sötét síkját.
Halkan fölsiklott a szigetre, a csáklyák hosszanti irányban rácsapódtak a tartólemezekre. A csörlő
megnyikordult, a bogár kiemelkedett a vízből, s alázuhogott belőle a víz. Fletcher feszülten és
kimerülten tűnt elő a vezérlőfülkéből. Nehézkesen kászálódott kifelé, fölegyenesedett, kinyitotta
vízálló ruháján a villámzárat, lehúzta sisakját. - Hát itt vagyok. - Körüljártatta a szemét. -
Meglepődtetek?
- Majdnem vesztettem miattad - szólt Mahlberg.
- Mit fedeztél fel? - kérdezte Damon. - Láttál valamit?
Fletcher bólintott.
- Sokat. Hadd öltözzek át. Ráz a hideg. - Kővé dermedt, amikor meglátta a tartályt odafönn, a
laboratóriumnál. - Az mikor került oda?
- Dél körül fogtuk ki - felelt Murphy. - Damon akarta szemügyre venni. Fletcher meredten nézte
a tartályt, válla előregörnyedt.
- Valami baj van? - kérdezte Damon.
- Nem - mondta Fletcher -, ennél rosszabb helyzetben már úgysem lehetünk. - Elindult a
hálóterem felé.
A többiek a kantinban vártak rá; ő húsz perc múlva érkezett meg. Kávét töltött magának, és leült.
- Nos - szólt Fletcher -, nem egészen biztos, de úgy tűnik, bajban vagyunk. - A dekabrádok? -
kérdezte Murphy.
Fletcher bólintott.
- Tudtam ! - kiáltott föl Murphy nagy diadallal. - Csak meg kell nézni a bagólesőjüket, már nem
sok jót várhat tőlük az ember.
Damon a homlokát ráncolta, nem kedvelte az elfogult ítéleteket.
- Szóval, mi a helyzet? - kérdezte Fletchertől. - Vagyis te hogy látod? Fletcher gondosan
megválogatta a szavait.
- Olyasmi folyik ott, amiről mi eddig nem tudtunk. Legelőször is, a dekabrádok szervezett
közösségben élnek.
- Arra gondolsz, hogy... értelmesek? Fletcher ingatta a fejét.
- Nem tudom biztosan. Lehetséges. Ugyanennyire lehetséges az is, hogy ösztönösen élnek, mint
a közösséget alkotó rovarok.
- Hogy a csudába... - kezdte Damon, de Fletcher intett.
- Először elmondom, mi történt, aztán nyugodtan kérdezhettek. - Iszogatta a kávéját. - Amikor
lemerültem, természetesen feszülten figyeltem, jól nyitva tartottam a szemem. Biztonságban
éreztem magam a bogárban... de furcsa dolgok történtek, és egy kicsit nyugtalan lettem. Ahogy
beértem a vízbe, megláttam a dekabrádokat - ötöt vagy hatot. - Fletcher szünetet tartott, kortyolta a
kávét.
- És mit csináltak? - kérdezte Damon.
- Nem sokat. Egy nagy monitor közelében úszkáltak, ami a tengerimoszatra telepedett:
Nyúlványa lefelé csüngött, akár egy kötél - alig látszott. Odaoldalaztam a bogárral, hogy
megnézzem, mit csinálnak a dekik, de elhátráltak. Nem akartam sok időt elfecsérelni a sziget alatt,
így továbbindultam északnak, a mély víz felé. Félúton különös dolgot láttam, először túlmentem
rajta, de aztán visszafordultam, hogy jobban megnézhessem. Tucatnyi deki volt ott. Volt egy
monitoruk - az aztán tényleg hatalmas. Óriás. Egy csomó léggömbön vagy buborékon függött -
valamiféle gömbhalmaz tartotta fönn, és a dekik segítették az úszásban. Irányították.
- Irányították? - tűnődött Murphy.
- És te mit csináltál? - kérdezte Manners.
- Hát, talán ártatlan kis séta volt az egész - de nem akartam kockáztatni. Ennek a monitornak a
karja akár egy hajókötél. A buborékok felé fordítottam a bogarat, néhányat szétrepesztettem, a
többit eloszlattam. A monitor lehullott, akár egy kő. A dekik különböző irányban szétszéledtek.
Rájöttem, hogy nem tudnám követni őket. Mentem tovább északnak, és rövidesen odaérkeztem,
ahol a mély víz felé vezető lejtő kezdődik. Addig körülbelül húszlábnyi mélyen haladtam lefelé,
akkor kétszáz lábnyira ereszkedtem le. Persze be kellett kapcsolnom a világítást - ez a piros fény
nem túl jól hatol át a vízen. - Fletcher ismét belekortyolt a kávéba. - A Sekélyes felé vezető úton
végig korallpartok és hullámzó hínárerdők mentén haladtam el. Ahol a mély vízhez vezető lejtő
elkezdődik, a korall egészen fantasztikussá válik - úgy gondolom, talán nagyobb ott a vízmozgás,
több a táplálék és az oxigén. Százlábnyi magasra nő, bástyákat és tornyokat, ernyőszerűségeket és
síklapokat meg boltíveket formáz - fehér, halványkék és halványzöld.
Egy szikla széléhez értem. Megdöbbentem. Addig a pillanatig a lámpák fénye a korallokra esett,
azokra a fehér tornyokra és csúcsokra - és aztán semmi. A mély víz fölött voltam. Kicsit ideges
lettem. - Fletcher elmosolyodott. - Persze képtelenség. Ellenőriztem a mélységmérőt - a tengerfenék
tizenkétezer lábnyira volt alattam. Még mindig nem értettem semmit, megfordultam és
visszamentem. Aztán észrevettem a kialvó fényeket tőlem jobbra. Eloltottam a lámpáimat, és
közelebb mentem vizsgálódni. A fények úgy gyulladtak ki, mintha egy város fölött repülnék - hát
körülbelül ez történt.
- Dekabrádok? - kérdezte Damon. Fletcher bólintott.
- Dekabrádok.
- Úgy érted... ők maguk építették? A világítást meg mindent? Fletcher elgondolkodott.
- Ez az, amiben nem lehetek biztos. A korall olyan alakzatokban nőtt, hogy a kis fülkékbe
beúszkálhatnak és kijöhetnek onnan, bármit megtehetnek, amit egy lakóházban lehet. Az esőtől
bizonyosan nem kell magukat védeni. Nem olyan értelemben vett házakat építettek ezekből a
koralljáratokból, mint mi - de a természetes korallhoz sem hasonlítanak. Mintha arra késztették
volna a korallt, hogy úgy nőjön, ahogy nekik megfelelő. Murphy álmélkodott:
- Szóval értelmesek.
- Nem, nem szükségképp. Végül is a bonyolult fészkeket építő darazsaknak sincs más eszközük,
mint az ösztöneik.
- De mi a te véleményed? - faggatta Damon. - Milyen benyomást tett rád? Fletcher csóválta a
fejét.
- Nem tudom biztosan. Nem tudom, milyen mércével mérjek. Az "értelem" annyi különféle
dolgot jelenthet, s mi általában a szónak az emberre vonatkozó, szűkebb jelentését használjuk.
- Nem értelek - szólt Murphy. - Most hogy gondolod, értelmesek ezek a dekik vagy nem ?
Fletcher kacagott.
- Az ember értelmes?
- Minden bizonnyal. Legalábbis úgy mondják.
- Oda akarok kilyukadni, hogy a dekabrádok intelligenciájára nem alkalmazhatjuk az emberi
értelem mércéjét. Más értékrendben, dekabrádértékek szerint kell őket megítélnünk. Az ember fém-,
kerámia, textileszközöket használ, szervetlen vagy legalábbis holt anyagokat. Én el tudok képzelni
olyan társadalmat, mely élő szerszámokon - az irányító csoport által bizonyos célokra specializált
élőlényeken alapul. Tegyük fel, hogy a dekabrádok így élnek. Arra kényszerítik a korallt, hogy az
általuk kívánt alakúra nőjön. S a monitorokat használják daruzásra, emelésre, befogásra, vagy hogy
elkapjanak valamit fönn, a levegőn.
- Ezek szerint tehát - szólt Damon - te értelmesnek tartod a dekabrádokat. Fletcher csóválta a
fejét.
- Az értelem csak szó - definíció kérdése. Meglehet, hogy a dekikre nem alkalmazható az ember
definíciója.
- Nekem ez magas - mondta Murphy, és hátradőlt a széken. Damon tovább firtatta a témát.
- Sem metafizikus, sem szemantikus nem vagyok. De azt hiszem, perdöntő kísérletet kell
végrehajtanunk, vagy legalábbis meg kell próbálkoznunk vele.
- És mi a különbség, ha így vagy úgy eldől? - kérdezte Murphy. - A törvényt illetően igen nagy a
különbség - válaszolta Fletcher. - Ja ! - szólt Murphy. - A felelősségdoktrína !
Fletcher bólintott.
- Elűzhetnek bennünket a bolygóról, ha értelmes bennszülött lényeket megsebesítünk vagy
megölünk. S ez megtörtént.
- Így van - szólt Murphy -, ott voltam az Alkaid Kettőn, mikor a Graviton Egyesület került
ugyanilyen bajba.
- Ha pedig a dekik értelmesek, meg kell gondolni, mit teszünk. Ezért néztem nagyot, mikor
megláttam a dekit a tartályban.
- Na de... értelmesek-e vagy se? - kérdezte Mahlberg. - Létezik egy perdöntő kísérlet - ismételte
Damon.
 A személyzet érdeklődve nézett rá. - No - szólt Murphy -, bökd már ki. - A kommunikáció.
Murphy elgondolkodva bólintott.
- Azt hiszem, ez a megoldás. - Fletcherre nézett. - Észrevetted-e, hogy kommunikálnak?
Fletcher a fejét ingatta.
- Holnap filmfelvevőt és hangrögzítőt viszek magammal. S majd megbizonyosodhatunk efelől.
- Mellesleg - szólt Damon -, miért kérdezted a nióbiumot? Fletchernek már majdnem kiment a
fejéből.
- Chrystal asztalán volt egy jókora darab. Talán ő csinálta... nem tudom. Damon bólintott.
- Hát lehet véletlen egybeesés, de a dekik teli vannak vele. Fletcher rámeredt.
- A vérük szállítja, és a belső szervekben igen nagy a koncentráció. Fletcher ült, kezében félúton
megállt a csésze.
- Elegendő ahhoz, hogy hasznot lehet hajtani belőle? Damon bólintott.
- Feltehetően száz gramm vagy még annál is több egy-egy példányban. 383 - Nahát! - szólt
Fletcher. - Ez rendkívül érdekes.
Egész éjjel zuhogott az eső; nagy szél támadt, fölkapta az esőt, és összeakasztotta a tajtékkal.
Majd mindenki lefeküdt, kivéve Dave Jonest, a pincért és Mannerst, a technikust, ők a sakktábla
mellett ültek.
Egy addig nem hallott zaj tört át az eső és a szél hangján - fém csikorgása és recsegése, s hirtelen
úgy felerősödött, hogy nem lehetett nem meghallani. Manners fölpattant, odament az ablakhoz.
- A torony !
Halványan lehetett látni az esőben, hogy hajlik, mint a nád, és hogy minden alkalommal egyre
nagyobb a kilengés íve.
- Mit tudunk tenni ? - kiáltotta Jones. Az egyik feszítőkötélsor elszakadt.
- Most semmit.
- Szólok Fletchernek. - Jones a hálóteremhez vezető folyosó felé szaladt.
A torony hirtelen meglódult, hosszú másodperceken át szokatlan szögben egyensúlyozott, aztán a
feldolgozó épületére dőlt.
Előkerült Fletcher, bámult ki az ablakon, Most, hogy a torony lámpája nem világított, komor és
baljóslatú lett a sziget.
Fletcher megborzongott és elfordult.
- Ma éjjel már nem tehetünk semmit. Nem érdemes emberéletet kockáztatni azzal, hogy
kimegyünk a fedélzetre.
Reggel a károk felmérése során egyértelműen kiderült, hogy két tartókötelet fűrészeltek vagy
vágtak el. A pehelykönnyű szerkezetű torony hamar szétesett, és elgörbült darabjai a fedélzet egyik
sarkába potyogtak. A sziget csupasz és kopár lett.
- Valaki vagy valami - szólt Fletcher - mindent elkövet, hogy lehetőleg bajt hozzon ránk. -
Arrafelé nézett a szürkéskék óceán fölött, ahol a látótéren kívül a Nyílttengeri Kutatóközpont
szigete úszott.
- Nyilvánvalóan Chrystalra gondolsz - szólt Damon. - Gyanakszom.
Damon a távolba nézett a víz fölött.
- Én szinte biztos vagyok benne.
- A gyanú még nem bizonyíték - mondta Fletcher. - Először is, ugyan mit remélhet attól Chrystal,
hogy megtámad bennünket?
- És mire jó ez a dekabrádoknak?
- Nem tudom - mondta Fletcher -, de szeretnék rájönni. - Elindult, hogy búvárruhát vegyen föl.
A vízibogár készen állt. Fletcher filmfelvevőt kapcsolt a külső felületre, és hangrögzítőt
csatlakoztatott a fal érzékelőmembránjához. Beült, és feje fölé húzta a burát. Leeresztették a bogarat
a vízbe. Telítődött vízzel, majd csillogó háta eltűnt a felszín alatt.
A személyzet ellepte a feldolgozóépület tetejét, vételre állították az egyik antennát. A nap
végéhez közeledett, az alkony fénye kékesre festette az estét.
A hangosbeszélő reccsent és sercegett. Fletcher feszült és megfáradt hangja hallat
szolt: - Maradjatok, jövök !
 A személyzet a korláthoz sereglett, meresztették a szemüket a homályban.
Az egyik sötétben felvillanó hullámhegy domború maradt, közeledett, s láthatóvá vált a
vízibogár.
A csáklyák becsapódtak, a bogár megszabadult terhétől s fölhúzták a tönkökre. Fletcher leugrott
a fedélzetre, s fáradtan nekidőlt az egyik csónakdarunak.
- Jó időre elegem van a lemerülésből.
- Mit láttál ? - kérdezte Darvon kíváncsian.
- Mindent lefilmeztem. Rögtön levetítem, amint nem zúg már a fejem
Fletcher lezuhanyozott forró vízzel, aztán lement a kantinba, eszegette a tál pörköltet, amit Jones
rakott elé, miközben Manners a felvevőből a vetítőbe tette át a Fletcher forgatta filmet.
- Két következtetésre jutottam - szólt Fletcher. - Először is, a decik értelmesek. Másodszor, ha
kommunikálnak, azt ember számára nem érzékelhető módon teszik. Damon meglepetten és
elégedetlenül pislogott.
- Ez ellentmondásnak tűnik.
- Figyelj csak - mondta Fletcher -, mindjárt meglátod. Manners elindította a filmet, a vászon
kivilágosodott.
- Itt az elején nem sokat látni - kezdte Fletcher. - Egyenesen a telep túlsó széléig mentem, és a
mély víz határán hajóztam végig. Aztán olyan hirtelen mélyül, mintha ott lenne a világ vége. Nagy
kolóniára akadtam a tegnapitól körülbelül tízmérföldnyire nyugatra - akár egy város.
- A "város" civilizációt jelent - álapította meg Damon iskolás hanglejtéssel. Fletcher
megborzongott.
- Amennyiben a civilizáció a környezet átalakítását jelenti - hallottam valahol ezt a
meghatározást -, akkor valóban civilizáltan élnek.
- És nem kommunikálnak?
- Döntsétek el a film alapján magatok. A filmen az óceán sötétlett.
- Tettem egy kört a mély víz felett - folytatta Fletcher -, kikapcsoltam a világítást, elindítottam a
filmfelvevőt, és lassan közeledtem.
A vászon közepén halvány csillagalakzat jelent meg, mely rengeteg szikrából tevődött össze.
Fölragyogtak és szétterültek; mögöttük megjelentek a korall-minaretek, tornyok, csúcsok és
oszlopok hosszúkás, halvány körvonalai. Ahogy Fletcher közeledett, egyre jobban föltárultak. A
vetítőből Fletcher rögzített hangja hallatszott.
- Ezen formációk magassága ötven és kétszáz láb között váltakozik körülbelül félmérföldnyi
hosszan.
A kép kitágult. A tornyok homlokzatán fekete lyukak látszottak; a sötétlő dekabrádalakok
békésen ki-be úszkáltak.
- Érdemes felfigyelni - szólt a hang - a kolónia előtti területre. Udvarféle vagy talán rakodótér.
Innen föntről alig látni. Úgy százlábnyit megyek lefelé.
Változott a kép, a vászon elsötétült.
- Most megyek lefelé... a mélységmérő 360 lábat mutat... 380... nem látok túl jól, remélem, a
felvevő mindent rögzít.
Fletcher hozzátette:
- Ti most jobban látjátok, mint én ott, a korall világító részei ott lenn nem valami erősen
fénylenek.
A vásznon a korallszerkezetek alapja látszott, valamint egy ötvenlábnyi széles sík padka. A
felvevő hirtelen elfordult, és rögzült odalenn a feketeség szélén.
- Kíváncsi voltam rá - mondta Fletcher. - A padka nem látszott természetesnek. Nem is az.
Látjátok a körvonalakat ott lent? Alig érzékelhetők. A padka mesterséges... az ott előtér, bejárat.
A felvevő visszafordult a padkához, melyen most látszott, hogy egymástól alig elkülönülő színű
részekre oszlik.
Fletcher hangja szólt:
- Azokban a különböző színű részekben, akár a kerti ágyásokban... mind más-más fajta nővény,
moszat vagy állat van. Közelebb megyek. Itt monitorok vannak. - Kéthárom tucat súlyos félgömb
látszott a vásznon, aztán továbbsiklott azok felé, amikről kiderült, hogy angolnák, oldalukon végig
fűrészfogak, és tapadókoronggal rögzültek a padkához. Aztán úszó buborékok következtek, majd
rengeteg fekete kúpos csiga, igen hosszú, lebegő farokkal.
Damon zavart hangon kérdezte: - Mi tartja fönn őket?
- A dekabrádoktól kell megkérdezned - válaszolt Fletcher. - Csak tudnám, hogyan !
- Még mindig nem láttam, hogy bármi értelmeset műveltek volná - mondta Murphy. - Nézd csak!
- mondta Fletcher.
Két dekabrád úszott be a látótérbe, fekete szemfoltjuk a vászonról a kantinban lévő emberekre
meredt.
- Dekabrádok - szólt Fletcher hangja a felvételről.
- Azt hiszem, mindeddig nem vettek észre - kommentálta saját magát Fletcher. - Egy lámpám se
égett, beleolvadtam a háttérbe. Talán a szivattyút érzékelték.
A két dekabrád egyszerre fordult meg, s hirtelen a szegély felé vette az irányt.
- Figyeljétek meg! - szólt Fletcher. - Problémát érzékeltek, és mindkettő egyszerre ugyanazt a
megoldást választotta. Minden kommunikáció nélkül.
A dekabrádok a szegély egyik sötét részén homályos foltokká zsugorodtak.
- Nem tudtam, mi fog történni - mondta Fletcher -, de úgy döntöttem, indulok. És aztán - ezt nem
mutatja a felvétel - koppanásokat érzékeltem a hajótesten, mintha valaki kővel hajigálná. Semmit
nem láttam egészen addig, míg valami a vezérlőfülkére nem döfött, pont előttem. Kis torpedó volt,
hosszú orra akár egy kötőtű. Gyorsan elinaltam, még mielőtt a deleik valami mással is próbálkoztak
volna.
A vászon elsötétedett. Fletcher hangja megszólalt:
- Kint vagyok a mély víz fölött, a sekély víz szélével párhuzamosan haladok. - Kivehetetlen
alakok úsztak át a vásznon, hatvány csomók feketéllettek a messzi távolban. - Visszajöttem a padka
mentén - folytatta Fletcher -, és megtaláltam azt a kolóniát, amit tegnap láttam.
A vásznon ismét láthatóvá váltak a halványkék, halványzöld, csontszínű tornyok és hosszúkás
építmények.
- Egész közel megyek - szólt Fletcher hangja -, be akarok nézni az egyik ilyen lyukba. A tornyok
növekedtek, s ott volt a sötét lyuk.
-- Itt kapcsoltam be az orrvilágítást - mondta Fletcher. A fekete lyuk hirtelen tizenöt láb mély,
csillogó, henger alakú kamrává változott. A falon karácsonyfadíszhez hasonló, ragyogó, színes
gömbök sorakoztak. Egy dekabrád úszott a kamra közepén. A kamra falából gömbben végződő
áttetsző nyúlványok nőttek ki, s szemmel láthatóan lökdösték, tuszkolták a tükörsima bőrfelületet.
- Fogalmam sincs, mi folyik itt - szólt Fletcher -, de a deleinek nem tetszik, hogy nézem.
A dekabrád visszahátrált a kamra belsejébe, a gömbvégű nyúlványok pedig behúzódtak a falba.
- Benéztem a következő lyukba.
Az a fekete lyuk is csillogó kamrává vált, amint a reflektor bevilágította. Békésen úszkált benne
egy dekabrád, szemét rózsaszín zseléréteg fedte. Fali nyúlványok itt nem látszottak.
- Ez nem mozgott - mondta Fletcher. - Aludt, hipnotikus álomban volt, vagy túlságosan megijedt.
Indulni készültem - aztán szörnyű, hatalmas ütés következett. Azt hittem, kinyiffanok.
A vásznon a kép teljesen fölborult. Valami sötét viharzott el a mély víz felé.
- Fölnéztem - mondta Fletcher -, körülbelül egy tucat delein kívül semmit se láttam. Minden
.kétséget kizáróan egy nagy sziklát úsztattak fölém, és leejtették. Beindítattam a szivattyút, s
visszafelé vettem az irányt.
A vászon elsötétült. Damon megdöbbent.
- Valóban fölfedezhetők az értelmes viselkedés jelei. Észleltél bármiféle hangot? - Nem. Egész
idő alatt működött a hangrögzítő. A fülke falát ért koppanásokon kívül nincs semmi vibráció. .
Damon arcára kiült az elégedetlenség.
- Valahogyan csak kell kommunikálniuk... különben hogy értik meg egymást?
- Sehogy, hacsak nem telepátiával - mondta Fletcher. - Nagyon figyeltem. Sem hanggal, sem
mozdulattal... sehogy sem jeleznek egymásnak.
- Esetleg rádió- vagy infravörös hullámokat bocsátanak ki? - kérdezte Manners. - A tartályban
lévő nem - mondta Damon mogorván.
- No, menjünk tovább - szólt Murphy. - Léteznek-e értelmes fajok, melyek nem kom-
munikálnak?
- Nem - mondta Damon -, különféle módszereket alkalmaznak, hangot, jeleket, hullámokat... de
mind kommunikálnak.
- És a telepátia? - vetette föl Heinz.
- Még sose találkoztunk vele, és nem hiszem, hogy itt fölfedezzük - szólt Damon. - Az én
feltételezésem az - mondta Fletcher -, hogy egyformán gondolkodnak, és nincs szükségük
kommunikációra.
Damon kétkedően ingatta a fejét.
- Tegyük föl, hogy közösségi empátia alapján léteznek - folytatta Fletcher -, hogy ezt a módszert
fejlesztették ki. Az emberek különbözők, szükségük van a beszédre. A dekik egyformák, szavak
nélkül is tudatában vannak a történéseknek. - Pár másodpercig gondolkodott. - Feltételezem, hogy
bizonyos értelemben igenis kommunikálnak. Például ha egy deki nagyobbítani akarja a tornya előtti
kertet. Akkor valószínűleg megvárja, míg odajön egy másik deki, aztán kihoz egy kődarabot, s ezzel
jelzi a szándékát.
- A kommunikáció tipikus esete - szólt Damon.
- Így van... amennyiben ez kommunikációnak nevezhető. Lehetővé tesz bizonyos mértékű
együttműködést, de beszélgetést, a jövő tervezgetését és a múlt fölelevenítését nyilvánvalóan nem.
- Talán nincsenek is tudatában múltnak és jövőnek; talán nem is érzékelik az időt! kiáltott föl
Damon.
- Nehéz behatárolni velük született intelligenciájukat. Lehet igen magas szintű, de csökevényes
is; a kommunikáció hiánya rettentő hátrány lehet.
- Hátrány vagy se - szólt Mahlberg -, velünk alaposan kitoltak.
- De miért? - kiáltott Murphy, nagy, vörös öklével az asztalra csapott. - Ez itt a kérdés. Sose
bántottuk őket. És egyszer csak Raight is Agostino is eltűnt. A torony is. Ki tudja, mit terveznek
ma? Rá kell jönnöm, miért!
- Pont ezt a kérdést fogom föltenni holnap Ted Chrystalnak - mondta Fletcher. Fletcher kék
csíkos ruháját vette föl, csöndesen megreggelizett, és kiment a fedélzetre. Murphy és Mahlberg
levonta a helikopter rögzítőköteleit, és letisztította a sóréteget a vezérlőfülkéről. Fletcher bemászott
a kabinba, benyomta az ellenőrző gombot. Zöld fény... minden rendben.
Murphy kissé reménykedve kérdezte:
- Nem lenne jobb, ha veled mennék, Sam... hátha valami baj lesz?
- Baj ? Miért lenne baj ?
- Nem tenném tűzbe a kezem Chrystalért.
- Én sem - mondta Fletcher -, de nem lesz semmi baj.
Beindította a légcsavarokat. Felbúgott a motor, s a helikopter fölemelkedett a magasba, -~
eltávolodott a szigettől, haladt északkelet felé. A Bio-ásványtermelő tényes táblaként emelkedett ki
a szabálytalan alakzatú tengermoszatból.
Az idő borús, párás, szélcsendes volt, nyilvánvalóan a néhány hetenként jelentkező óriási
elektromos vihar készülődött. Fletcher sietett, szerette volna mihamarabb teljesíteni a küldetését.
Az óceán fölött gyorsan fogytak a mérföldek; már látszott is a Nyílttengeri Kutató központ. A
szigettől húszmérföldnyire délnyugatra Fletcher észrevett egy kis hajót, megpakolva
Chrystal pácolóiba és átmosóoszlopaiba szánt nyersanyaggal; két embert látott a fedélzeten,
mindkettő behúzódott a tető alá. A Nyílttengeri Kutatónak is megvannak a maga gondjai, gondolta
Fletcher.
Chrystal szigete alig különbözött a Bio-ásványtermelőtől, csakhogy a központi fedélzeten ott
magasodott a torony, és folyt a munka a feldolgozóban. Ha volt is gondjuk, ők nem álltak le.
Fletcher landolt a fedélzeten. Alighogy leálltak a légcsavarok, Chrystal - ez a nagy termetű,
szőke, joviális ember - már ki is jött az irodából. Fletcher leugrott a fedélzetre: - Szervusz, Ted! -
üdvözölte kimért hangon.
Chrystal nyájas mosollyal közeledett felé.
 - Szervusz, Sam! Rég láttalak. - Gyorsan kezet fogtak. - Mi újság a Bio-ásványtermelőn? Attól
tartok, Carl felől semmi jó.
- Erről akarok beszélni veled. - Fletcher körülnézett a fedélzeten. A személyzet két tagja figyelte
őket. - Nem megyünk be az irodába?
- Dehogynem, persze. - Chrystal mutatta az utat az irodához, majd kinyitotta az ajtót.
- Megérkeztünk.
Fletcher belépett az irodába. Chrystal az íróasztala mögé ment.
- Foglalj helyet. - Ő a saját helyére ült. - No, mit forgatsz a fejedben? Iszol valamit előbb? Ha jól
emlékszem, a whiskyt szereted.
- Kösz, most nem kérek. - Fletcher fészkelődött. - Ted, komoly problémával kerültünk szembe itt
Szabrián, nyíltan meg kell beszélnünk.
- Természetesen - szólt Chrystal -, folytasd csak!
- Carl Raight meghalt. Agostino is.
Chrystal döbbenten vonta össze a szemöldökét. - Agostino is? De hogyan?
- Nem tudjuk. Egyszerűen nyoma veszett.
Jó időbe telt, mire Chrystal fölfogta a hírt. Aztán hüledezve csóválta a fejét. - Én ezt nem értem.
Azelőtt soha ilyen baj nem volt.
- Itt semmi sem történt? Chrystal elgondolkodott.
- Hát... semmi említésre méltó. A figyelmeztetésed óta vigyázunk magunkra. - Úgy tűnik, a
dekabrádok ludasak a dologban.
Chrystal hunyorgott, és ajkát biggyesztette, de nem szólalt meg. - Te lementél mára
dekabrádokhoz, Ted?
- Hát tudod, Sam... - Chrystal bizonytalankodott, dobolt az asztalon. - Ez nem valami jó kérdés.
Még ha dekabrádokkal dolgoznánk is... vagy polipokkal, korpafűvel, angolnával... akkor se hiszem,
hogy igent vagy nemet mondanék neked.
- Nem érdekelnek az üzleti ügyeid - mondta Fletcher. - Arról van szó, hogy a dekik értelmes
fajnak bizonyultak. Okom van feltételezni, hogy ti hasznosítjátok őket nióbiumtartalmuk miatt.
Nyilvánvalóan mindent megtesznek, hogy ezt megtorolják, és nem törődnek vele, hogy kin. Két
emberünket ölték meg. Jogom van tudni, mi folyik itt!
Chrystal bólintott.
- Megértem a te szempontodat... de a következtetéseidet nem tudom követni. Azt mondtad
például, hogy Raighttal egy monitor végzett. Most dekabrádokról beszélsz. - Aztán meg miből
gondolod, hogy nióbiumot keresek ?
- Inkább ne hitegessük egymást, Ted.
Chrystal először megdöbbent, majd dühös lett.
- Még a Bio-ásványtermelőn dolgoztál - folytatta Fletcher -, mikor rájöttél, hogy a dekikben
rengeteg a nióbium. Az erről szóló információt törölted a kartonokról, pénzt szereztél, és
fölépítetted ezt a szigetet. Azóta dekabrádokkal foglalkozol.
Chrystal hátradőlt, hűvösen végigmérte Fletchert. - Nem gondolod, hogy túl messzire mész?
- Ha igen, bizonyítsd be, hogy nem így van.
- Nem vagy valami barátságos, Sam.
- Nem bájologni jöttem. Két emberünket vesztettük el, meg a tornyot. Le kellett állnunk.
- Igazán sajnálom... - kezdte Chrystal. Fletcher közbevágott:
- Chrystal, én megadtam neked a lehetőséget, hogy megcáfolj. Chrystal meglepődött.
- Hogyhogy?
- Föltételezem, nem tudtad, hogy a dekik értelmesek, és a Felelősségi Törvény védelme alatt
állnak.
- És?
- Most már tudod. A tudatlanság már nem mentség számodra. Chrystal pár pillanatig néma volt.
- Hát, Sam... ezek mellbevágó kijelentések.
- Tagadod ?
- Természetesen igen - mondta Chrystal fölvillanyozva. - És nem dolgozol föl dekabrádokat?
 - Fékezd magad, Sam, végül is ez az én szigetem. Nem jöhetsz ide vallatni engem. Épp ideje,
hogy fölfogd.
Fletcher kissé visszahőkölt, mintha Chrystal puszta közelsége is kellemetlen volna számára.
- Nem adsz egyenes választ.
Chrystal hátradőlt a széken, ujjait összekulcsolta, száját pedig összeszorította. - Nem is áll
szándékomban.
Partot ért a csónak, amit Fletcher látott útközben. Fletcher figyelte, amint kikötéshez készülődött,
és bevonta a csáklyákat.
- Mi van a csónakban? - kérdezte.
- Őszintén szólva, semmi közöd hozzá.
Fletcher fölállt, az ablakhoz ment. Chrystal idegesen tiltakozva motyogott. Fletcher rá se
hederített. A két hajós nem jött ki a vezérlőkabinból. Valószínűleg arra vártak, hogy a rakodódaru
megfelelő helyzetbe irányítsa az átjáróhidat.
Fletcher egyre növekvő izgalommal és kíváncsisággal figyelt. Az átjáróhíd magas. deszkafalú
vályúra emlékeztetett.
Chrystalhoz fordult.
- Mi történik odakinn?
Chrystal alsó ajkát harapdálta, meglehetősen elpirult.
- Sam, te kötekedni jöttél ide, vakmerően vádolsz, ha nem is nyíltan, de elmondasz
mindenfélének - nem szólok semmit. Megpróbállak támogatni erőfeszítéseidben. Nagyra értékelem
a két létesítmény közötti jó viszonyt. Mutatok neked olyan dokumentumokat, melyek egyszer s
mindenkorra igazolják... - Egy-halom mindenféle irat között keresgélt.
Fletcher állt az ablaknál, fél szemével Chrystalt, fél szemével a fedélzeti eseményeket figyelte.
Az átjáróhíd a helyére került, s a két hajós készen állt a partraszállásra.
Fletcher elhatározta, hogy megnézi, mi történik. Az ajtó felé indult. Chrystal arca megdermedt.
- Sam, azt ajánlom, ne menj ki oda!
- Miért ne?
- Mert én mondom.
Fletcher kinyitotta az ajtót, Chrystal pedig olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna ugrani a
székről, de aztán lassan visszaereszkedett.
Fletcher kiment az ajtón, átvágott a fedélzeten, a csónak irányába. Valaki meglátta őt a
feldolgozó ablakán át, és sürgetően hadonászott.
Fletcher tétovázott kissé, majd a csónak felé fordult. Még pár lépés, és meglátja a rakományt.
Tovább lépett, nyújtogatta a nyakát. Szeme sarkából látta, hogy a hadonászás egyre dühösebb. A
férfi eltűnt az ablak mögül.
A rakomány csupa ernyedt fehér dekabrád volt.
- Gyere vissza, te őrült! - hangzott a kiáltás a feldolgozóból.
Talán egy belső hang figyelmeztette Fletchert, ahelyett hogy hátrált volna, hasra vágta magát a
fedélzeten. Egy apró tárgy suhant el a feje fölött az óceán irányából, különös, süvítő hangot adott. A
falnak ütközött, leesett... halhoz hasonló torpedó volt, hosszú, tűszerű ormánnyal. Csapkodva
közeledett Fletcherhez, ő pedig feltápászkodott, majd le-lehajolva, félreugrálva futott vissza az
irodába.
Még két halszerű dárda húzott el mellette néhány centiméterre, végül sikerült beérnie az iroda
ajtaján.
Chrystal el se mozdult az asztaltól. Fletcher zihálva tartott feléje. - Ugye, nagy kár, hogy nem
találtak el, mi?
- Figyelmeztettelek, hogy ne menj ki
Fletcher megfordult, hogy lássa a fedélzetet. A két hajós a feldolgozó felé szaladt a vályúszerű
átjáróhídon. Egy csapatnyi csillogó kardhal csapott föl a vízből, s a deszkafalnak ütközött.
Fletcher ismét Chrystalhoz fordult.
- Százával láttam dekabrádokat abban a csónakban. Chrystal már teljesen visszanyerte alig
megingott önuralmát.
 - No és ha ott vannak?
- Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy értelmes lények. Chrystal mosolyogva csóválta a fejét.
Fletcher egyre indulatosabb lett.
- Te teszed tönkre a mi Szabriánkat! Chrystal fölemelte a kezét.
- Nyugalom, Sam! A hal csak hal.
- De nemcsak az, ha értelmes, és bosszúból embert öl. Chrystal csóválta a fejét.
- Valóban értelmesek?
Fletcher várt, míg ura tudott lenni a hangjának.
- Igen. Valóban.
Chrystal okoskodott.
- Honnan tudod, hogy azok? Beszélgettél velük?
- Természetesen nem beszélgettem velük.
- A társas együttélés bizonyos jelei figyelhetők meg náluk. Akárcsak a fókáknál. Fletcher
közelebb ment Chrystalhoz, és rászegezte tekintetét.
- Nem fogok veled definíciókról vitatkozni. Követelem, hogy hagyj föl a dekabrádvadászattal,
mert mindkét szigetet életveszélybe sodrod.
Chrystal kissé hátrébb dőlt.
- Most már tudod, Sam, hogy engem nem ijesztesz meg.
- Két embert öltél meg. Az én életem háromszor múlott egy hajszálon. Ezt a kockázatot nem
engedhetem meg csak azért, hogy több pénz vándoroljon a zsebedbe.
- Túlságosan messzire mész - tiltakozott Chrystal. - Először is, nem bizonyítottad be...
- Igenis bebizonyítottam! Most már elég ebből, értetted! Chrystal lassan ingatta a fejét.
- Nem tudom, hogy akadályozhatnál meg, Sam. - Előhúzta kezét az asztal alól, pisztoly volt
benne. - Engem senki nem fog megfélemlíteni, főleg nem a saját szigetemen. Fletcher nyomban
cselekedett, megelőzte Chrystalt. Megragadta a csuklóját, és az asztal sarkához verte. A fegyver
elsült, barázdát vésett az asztalba, a földre hullott Chrystal ernyedt ujjai közül. Chrystal
szitkozódott, lehajolt érte, de Fletcher átugrott az asztalon, s hátralökte őt a széken. Eközben
Chrystal arcba rúgta Fletchert, s-akkorát húzott be neki, hogy Fletcher térdre esett.
Mindketten a fegyverért nyúltak; Fletcher érte el, fölállt, és a falhoz hátrált. - Most már tudjuk,
hányadán állunk.
- Tedd le a pisztolyt ! Fletcher rázta a fejét.
- Letartóztatlak... polgári fogoly vagy. A Bio-ásványtermelőn leszel, míg a felügyelő megérkezik.
Chrystal mintha nem hallott volna jól.
- Micsoda?!
- Azt mondtam, a Bio-ásványtermelőre viszlek. A felügyelő három héten belül megérkezik, s
neki foglak majd átadni.
- Őrült vagy, Fletcher.
- Meglehet. De nem adhatok neked újabb esélyt. - Fletcher intett a pisztollyal. - Indulj! A
helikopterhez!
Chrystal hidegvérrel fonta össze a karját. - Nem mozdulok. Nem ijesztesz meg egy pisztollyal.
Fletcher fölemelte a karját, célzott, meghúzta a ravaszt. A tüzes sugár Chrystal hátát súrolta.
Chrystal félreugrott, s a pörkölődés helyéhez kapott.
- A második lövés majd közelebb megy - mondta Fletcher. Chrystal úgy nézett, akár az űzött
vadkan.
- Tisztában vagy vele, hogy megvádolhatlak emberrablásért?
- Nem rabollak el. Letartóztatlak.
- Mindent elperelek a Bio-ásványtermelőtől!
- Ha ezt a Bio-ásványtermelő előbb meg nem teszi. Indulj!
A teljes személyzet várta a helikoptert: Damon, Blue, Murphy, Manners, Hans Heinz, Mahlberg
és Dave Jones.
Chrystal gőgösen ugrott le a fedélzetre, végigmérte azokat az embereket, akikkel egykor együtt
dolgozott.
 - Mondanivalóm van a számotokra, emberek. Mind némán figyelték.
Chrystal Fletcherre bökött az ujjával. - Sam egy csomó bajt zúdít magára. Megmondtam neki,
hogy a törvény segítségével fogok elbánni vele, és így is lesz. - Egyikükről a másikra nézett. - Ha
pedig ti segítetek neki, bűntársaivá váltok. Azt tanácsolom, vegyétek el tőle azt a fegyvert, és
vigyetek vissza a szigetemre.
Körbejártatta tekintetét, de csak ridegség és ellenszenv nézett vissza rá az arcokról.
Megrázkódott dühében.
- Nos, jól van. Ugyanaz a büntetés vár rátok, mint Fletcherre. Ne feledjétek, az emberrablás
súlyos bűn.
- Mit csináljunk ezzel a féreggel? - kérdezte Murphy Fletchertől.
- Vigyétek Carl szobájába, az lesz a legjobb hely. Gyerünk, Chrystal !
Miután rázárták az ajtót Chrystalra, s ismét a kantinban voltak, Fletcher így szólt a többiekhez:
- Mondanom se kell, legyetek óvatosak Chrystallal. Nagyon ravasz ember. Még csak ne is
beszéljetek vele. A legkisebb mértékben se bízzatok meg benne. Bármit akar, nekem szóljatok.
Mindenki megértette?
- Nem evezünk túl veszélyes vizekre? - kételkedett Damon.
- Tudsz más értelmes megoldást? - kérdezte Fletcher. - Kíváncsian várom.
Damon töprengett.
- Nem volt hajlandó fölhagyni a dekabrádvadászattal?
- Nem. Egyértelműen megtagadta.
- Hát - vonakodott Damon -, azt hiszem, ez a helyes megoldás. De be kell bizonyítanunk, hogy
jogos a bűnvád. A felügyelőt nem fogja érdekelni, hogy Chrystal becsapta-e a Bio-ásványtermelőt.
- Ha ennek bármi következménye lenne, én teljes mértékben vállalom a felelősséget. - Butaság -
mondta Murphy -, mindannyian benne vagyunk. Szerintem jogosan cselekedtél. Igazából a dekik
kezére kellene adni ezt a gazembert, csináljanak vele, amit akarnak.
Néhány perccel később Fletcher és Damon fölment a laboratóriumhoz, hogy megnézze a fogoly
dekabrádot. Békésen úszott a tartály közepén, tíz karja testével derékszöget zárt be, a fekete
szemfolt átbámult az üvegen.
- Amennyiben értelmes - mondta Fletcher -, neki is ugyanúgy érdeklődnie kell irántunk, mint mi
őiránta.
- Én nem vagyok biztos benne, hogy értelmes - makacskodott Damon. - Miért nem próbál
kommunikálni ?
- Remélem, a felügyelő nem így gondolkodik majd - mondta Fletcher. - De azért semmiképp sem
egyszerű ügy ez.
Damon aggodalmaskodott.
- Bevington nem valami fantáziadús ember. Inkább hivatalnokfajtának tűnik. Fletcher és a
dekabrád egymást vizsgálgatták.
- Én tudom, hogy értelmes, de hogy bizonyítsam be ?
- Ha értelmes - makacskodott tovább Damon -, képes kommunikálni. - Ha pedig képes - szólt
Fletcher -, nekünk kell lépni.
- Ezt hogy érted ?
- Meg kell tanítanunk.
Damon arca oly értetlen és kétségbeesett lett, hogy Fletcher elnevette magát.
- Nem tudom, mi olyan nevetséges - panaszkodott Damon. - Amit te mondasz... hát arra még
nem volt példa.
- Azt hiszem, nem - mondta Fletcher. - Mégis meg kell tenni. Hogy állsz a nyelvészettel
- Gyengén.
- Én még úgy se.
Álltak, nézték a dekabrádot.
- Ne feledd - szólt Damon -, hogy életben kell maradnia. Vagyis etetnünk kell. Gúnyosan nézett
Fletcherre. - Remélem, belátod, hogy ennie kell.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fotoszintézis útján táplálkozik - mondta Fletcher, - Odalenn
nincs is elég fény. Úgy emlékszem, Chrystal említette a mikrofilmen, hogy korallgombán él. Várj
csak. - Indult az ajtóhoz.
- Hová mész?
- Megkérdezem Chrystalt. Bizonyára vizsgálta a gyomortartalmukat.
- Nem fogja elmondani - szólt Damon Fletcher hátához.
Tíz perccel később jött vissza.
- Nos? - kérdezte Damon szkeptikusan. Úgy látszott Fletcher elégedett magával.
- Főleg korallgomba. Egy kevés zsenge, friss hajtás, levéltetvek, tengerinarancs. - Ezt mind
Chrystal mondta el? - hitetlenkedett Damon.
- Bizony. Elmagyaráztam neki, hogy ő és a dekabrád most a mi vendégünk, és mindkettejükkel
egyformán szeretnénk bánni. Ha a dekabrád jól eszik, akkor ő is. Ennyi elég volt neki.
Később Fletcher és Damon azt figyelte a laboratóriumban, hogyan fogyasztja el a dekabrád a
sötétzöld gombafejeket.
- Két nap telt el - szólt Damon kedvetlenül -, és meddig jutottunk? Semeddig. Fletcher kevésbé
volt pesszimista. - Ha negatív irányban is, de haladtunk. Bizonyosnak látszik, hogy hangadó szerve
nincs, hangra nem reagál, és nyilvánvalóan nem alkalmas a hangkibocsátásra. Következésképp
vizuális módszereket kell alkalmaznunk a kontaktusteremtésre.
- Irigylem az optimizmusodat - jelentette ki Damon. - Ez a dög semmi alapot nem ad a
kommunikációs képesség vagy igény feltételezésére.
- Türelem - mondta Fletcher. - Valószínűleg fogalma sincs róla, mivel kísérletezünk, és bizonyára
a legrosszabbtól tart.
- Nemcsak a nyelv használatára kell megtanítanunk - morgott Damon -, előbb a kommunikáció
lehetőségével kell megismertetnünk őt. És aztán kell föltalálnunk egy nyelvet.
Fletcher elmosolyodott. - Lássunk munkához.
- Jó, jó... de hogyan? - kérdezte Damon.
A dekabrádot figyelték, és a fekete szemfolt visszanézett rájuk a tartály falán át.
- Vizuális jelrendszert kell kidolgoznunk - mondta Fletcher. - A tíz kar a legérzékenyebb szerve,
és feltehetően az agy legjobban organizált része irányítja őket. Tehát a deki karmozgásaira alapozott
jelrendszert fogunk kidolgozni.
- Elegendő kiindulópont ez?
- Úgy vélem, igen. A karok hajlékony izomkötegek. Legalább öt megkülönböztethető pozíciót
képesek fölvenni: egyenesen előre, átlósan előre, merőleges, átlósan hátra és egyenesen hátra. Mivel
az állatnak tíz karja van, ez azt jelenti, hogy a kombinációk száma tíz az ötödik hatványon, vagyis
százezer.
- Ennyi biztosan elegendő.
- A mi feladatunk a nyelvtan és a szókészlet létrehozása. Kissé nehéz feladat egy mérnök és egy
biokémikus számára, de megbirkózunk vele.
Damont kezdte érdekelni a terv.
- Minden a következetességen és a megfelelő alapstruktúrán múlik. Ha bármilyen természetű
felfogóképességgel rendelkezik a deki, sikerülni fog.
- Ha pedig nem - szólt Fletcher -, akkor elvesztünk, és Chrystal átveszi a hatalmat a Bio-
ásványtermelő szigetén.
Leültek a laboratóriumi asztalhoz.
- Abból kell kiindulnunk, hogy a dekik semmiféle nyelvet nem ismernek - mondta Fletcher.
Damon tétován morgolódott, és mérgében, zavarában a hajába túrt.
- Nem biztos. Őszintén szólva nem is tartom valószínűnek. Vitatkozhatunk eleget arról, hogy
képesek-e a közösségi empátiára vagy valami hasonlóra - de évekbe telik, míg kiderítjük, hogy
alkalmazzák-e.
- Meglehet, hogy telepátiát használnak, erről már beszéltünk, az is lehet, hogy modulált
röntgensugarakat bocsátanak ki, valamilyen számunkra ismeretlen szupertérben, hipertérben vagy
intertérben hosszú-rövid kódjeleket továbbítanak - szinte bármire képesek lehetnek, amiről mi még
csak nem is hallottunk.
 - Ha jól ismerem föl a lehetőségeket, a legtöbb, amit remélhetünk, hogy rendelkeznek valamiféle
kódrendszerrel, melynek segítségével kommunikálnak egymással. Mint tudod, nyilvánvalóan kell
hogy legyen belső kód- és kommunikációs rendszerük, ez pedig a neuromuszkuláris struktúra,
visszacsatoló körpályával. Minden komplex organizmusnak van belső kommunikációja. A
különböző élőlények osztályozásául szolgáló nyelv e szükségszerűségének lényege, hogy
megkülönböztethetővé váljanak az önállóan gondolkodó lényekből álló valódi közösségek és a
látszólag intelligens közösségben élő rovarfélék.
- Ezek szerint, ha a hangyákéhoz vagy a méhekéhez hasonló közösségben élnek odalenn, nekünk
végünk, és Chrystal győz. A hangyát nem lehet megtanítani beszélni; a csoport együttesen értelmes,
az egyed önmagában nem.
- Vagyis föl kell tételeznünk, hogy igenis van nyelvük... tágabban értelmezve: formával
rendelkező interkommunikációs kódrendszerük.
- Ugyanakkor föl kell tételeznünk azt is, hogy ez a mi érzékszerveinkkel fel nem fogható módon
történik. Logikusnak tűnik ez számodra?
Fletcher bólintott.
- Nevezzük csak munkahipotézisnek. Tudomásul kell vennünk, hogy a deki semmiféle jeladási
kísérletről nem tett tanúbizonyságot.
- Ami arra utal, hogy az állat nem értelmes lény.
Fletcher figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Ha többet tudnánk szokásaikról, emócióikról, magatartásukról, több támpontunk lenne a nyelv
megalkotásához.
- Nem valami biztató.
A dekabrád lustán előre-hátra mozgatta karjait. A látófelszín a két férfit figyelte.
- Nos - szólt Fletcher -, első a jelek rendszere. - Elővette a dekabrád fejét ábrázoló modellt, amit
Manners készített. A karok hajlékony csövek voltak, és különféle helyzetekbe lehetett őket állítani. -
Az óramutató járásával egyező irányban, nullától kilencig beszámozzuk a karokat, ennél kezdjük itt
a tetején. Az öt pozíciót - előre, átlósan előre, merőlegesen, átlósan hátra és hátra - A, B, K, X, Y-
nak nevezzük. K a normál pozíció, és amikor a kar K-nál áll, nem jelezzük.
Damon egyetértett a megállapodással.
- Ez így rendben van.
- Logikus, hogy a számok legyenek elöl.
Együtt dolgozták ki a számozási rendszert, és táblázatot szerkesztettek:
A kettőspont (:) összetett jelzést mutat: azaz két vagy több jelet együttesen.

Szám 0 1 2 et cetera
Jel 0Y 1Y 2Y et cetera

10 11 12 et cetera
0Y, 1 Y 0Y, 1 Y: 0Y, 1 Y: et cetera
1Y 2Y et cetera

20 21 22 et cetara
0Y, 2Y 0Y, 2Y: 0Y, 2Y et cetara
1Y 2Y et cetara

100 101 102 et cetara

0X, 1 Y 0X, 1 Y: 0X, 1 Y: et cetem
1Y 2Y et cetara

110 111 112 et cetara

0X, 1 Y: 0X, 1 Y: 0X, 1 Y: et cetara
0Y, 1 Y 0Y, 1 Y: 0Y, 1 Y et cetara
 1Y 2Y et cetara

120 121 122 et cetara

0X, 1 Y: 0X, 1 Y: 0X, 1 Y: et cetara
0Y, 2Y 0Y, 2Y: 0Y, 2Y: et cetara
1Y 2Y et cetara

200 201 202 et cetara

0X, 2Y et cetara

1000 et cetara
0B, 1 Y et cetara

2000 et cetara
0B, 2Y et cetara

- Ez így következetes... - szólalt meg Damon - de eléggé nehézkes, mert ha például ötezer-
hétszázhatvanhatot akarunk jelezni, akkor a jel szükségképpen... lássuk csak: 0B, 5Y, aztán 0X, 7Y,
aztán OY, 6Y, aztán 6Y.
- Ne felejtsd el, hogy ezek jelek, nem pedig kifejezések - mondta Fletcher. - Különben is, nem
nehézkesebb, mint "ötezer-hétszázhatvanhat"
- Azt hiszem, igazad van.
- Most pedig... a szavak.
Damon hátradőlt a széken.
- Ha összeállítjuk a szókészletet, még nem nevezhetjük nyelvnek.
- Bár többet tudnék nyelvelméletből ! - mondta Fletcher. - Természetesen az absztrakcióig aligha
mehetünk el.
- Talán jő lenne az angol nyelv rendszerét venni alapul - tűnődött Damon -, az angol beszéd
részeit. Vagyis hogy a dolgokat főnevek, a dolgok tulajdonságait melléknevek jelölik, az igék pedig
a dolgok cselekvéseit, történéseit vagy azok hiányát jelzik.
Fletcher folytatta:
- Még tovább egyszerűsíthetünk főnevekre, igékre és igemódosítókra.
- Megvalósítható ez? Például hogy mondanád azt, hogy "nagy sziget"? - A "növekedni" igét
használnánk. A "megnőtt sziget". Valahogy így.
- Hm! - morgott Damon. - Nem túl kifejező nyelvet képzelsz el.
- Nem értem, miért ne lehetne az. A dekik feltehetően a saját igényeik szerint módosítják majd,
bármit kínálunk is nekik. Mi megalkotjuk az alapfogalmak rendszerét, s ők abból indulnak ki. Vagy
addigra lesz itt már valaki, aki tudja, mit kell tenni.
- Rendben - mondta Damon -, menjünk tovább az Alapfokú Dekabráddal.
- Először is, vegyük sorra, mely fogalmak hasznosak a dekinek, melyeket ismeri.
- Én gyűjtöm a főneveket - mondta Damon -, te pedig az igéket, no meg a módosítókat. - írni
kezdett: "No.1 : víz."
Hosszas vita és több módosítás után végül megegyeztek az alapvető főnevek és igék minimális
sorában, és jeleket adtak nekik.
A dekabrádfej-utánzatot elhelyezték a tartály előtt, mellette a műszerfalon lámpasor jelezte a
számokat.
- Egy kódológép segűségével egyszerűen kiírhatnánk a mondandónkat - szólt Damon. - A gép
közvetíthetné a modell karjának szóló utasításokat.
Fletcher egyetértett.
- No persze, ha volna ilyen fölszerelésünk, és jó néhány hétig piszmoghatnánk vele. Elég baj,
hogy nem tehetjük. De most már kezdtük el. Először a számok. Te kezeled a lámpákat, én
mozgatom a karokat. Most csak egytől kilencig megyünk.
Több óra telt el. A dekabrád békésen úszkált, a fekete szemfolt figyelt.
Közelgett az etetési idő. Damon fölmutatta a feketészöld gombafejeket, Fletcher pedig beállította
a modell karján az "étel" jelét. Néhány kisebb darabot beleejtettek a tartályba.
A dekabrád hangtalanul beszippantotta a szájnyílásába.
Damon eljátszotta, hogy ételt kínál a modellnek. Fletcher az "étel" jeléhez igazította a karokat.
Damon feltűnően helyezte el a gombafejeket a modell szájnyílásába, aztán szembefordult a
tartállyal, és a dekabrádnak kínálta az ételt.
A dekabrád közömbösen figyelt.
Két hét telt el. Fletcher fölment Raight egykori szobájába, hogy beszéljen Chrystallal, aki épp a
mikrofilmkönyvtárból vett könyvet olvasott.
Chrystal eloltotta a könyvcímlap képét, lábát lerakta az ágyról, és fölült. - Néhány napon belül
megérkezik a felügyelő - szólt Fletcher.
- Igazán?
- Átvillant az agyamon, hogy esetleg jóhiszeműen követtél el hibát. Legalábbis elképzelhetőnek
tartom.
- Szóra sem érdemes az egész - mondta Chrystal.
- Nem akarlak föláldozni egy jóhiszeműen elkövetett hibáért. - Nagyon köszönöm, de azt
mondd, mit akarsz?
- Ha segítesz nekem bebizonyítani, hogy a dekabrád értelmes élőlény, nem emelek vádat ellened.
Chrystal fölvonta a szemöldökét.
- Nagylelkű vagy. Én meg tartsam meg a panaszaimat magamnak? - Ha értelmes a deki, nincs
okod panaszra.
Chrystal élesen nézett Fletcherre.
- Nem látszol túl boldognak. Nem akar beszélni a deki, mi? - Nevetett a saját viccén. Fletcher
uralkodott a dühén. - Tanítgatjuk.
- De kezditek gyanítani, hogy nem is olyan értelmes, mint gondoltad.
Fletcher indult kifelé.
- Ez még csak tizennégy jelet tud eddig, de kettőt-hármat tanul meg naponta.
- Hé! - kiáltott Chrystal. - Várj csak!
Fletcher megállt az ajtóban. - Mire?
- Nem hiszek neked.
- A te bajod.
- Hadd nézzem meg, hogy ad jeleket ez a deki. Fletcher ingatta a fejét.
- Jobb neked idebenn. Chrystal mereven nézte.
- Nem gondolod, hogy ésszerűtlenül viselkedsz?
- Remélem, nem. - Körülnézett a szobában. - Van valamire szükséged?
- Nincs. - Chrystal megnyomta a kapcsolót, s a könyv újra kivetítődött a mennyezetre. Fletcher
kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, ráfordította a kulcsot.
Chrystal gyorsan felült, aztán szokatlanul fürgén fölpattant, az ajtóhoz ment és hallgatózott.
Fletcher léptei elhaltak a folyosón. Chrystal két ugrással az ágynál termett, benyúlt a párna alá, s
egy asztali lámpából származó, hosszú elektromos vezetéket húzott elő. Két ceruzát alkalmazott
elektródának, a fát bemetszette a betétig, s az így hozzáférhetővé vált grafitra erősítette a drótot.
Ellenállásnak a villanyégő áramkörét használta fel.
Ezután az ablakhoz ment. Onnan végig tudott tekinteni a fedélzeten a sziget keleti szélétől az
irodák mögötti területen át a feldolgozó hátoldalánál lévő rakodótartályokig. A fedélzet néptelen
volt. Az egyetlen mozgás a központi fűtés kéményéből fölszálló fehér füstcsíké volt, meg a
háttérben gyorsan haladó rózsaszín és bíborvörös kis felhőké. Chrystal munkához látott, szinte
hangtalanul fütyörészett szorosan összezárt ajakkal. A zsinórt a vezérlőpulthoz csatlakoztatta, a két
ceruzát az ablakra illesztette, ívfényt létesített, a vágatot égette, amely már majdnem félig körülérte
az ablakot - csakis ily módon vághatta el a hőkezelt berill-szilícium üveget.
Lassú és kényes munka volt ez. Az ívfény gyenge volt, és könnyen elaludt, a füstje marta
Chrystal torkát. A szeme megtelt könnyel, pislogott, és fejét nem tudta eléggé félrefordítani, de
kitartott egészen fél hatig; félórával az esti étkezés előtt tette el a fölszerelését. Sötétedés után már
nem mert dolgozni, mert attól félt, hogy a pislákoló fény gyanút kelthet.
Teltek-múltak a napok. A sötét eget mindenreggel fénybe borították a Geidion és az Atreus
bíborszínű és halványzöld sugarai, és a búskomor naplemente minden este elvitte őket a nyugati
óceán mögé.
A laboratórium tetején ideiglenes antennát helyeztek el, lévén a megmaradt épületeknek ez a
legmagasabb pontja. Egy kora délutánon Manners rövid üdvözlő füttyjelekkel általános riadót fújt,
így jelezte, hogy befutott az LG-19 hathavonkénti rendszeres hívása Szabriára. Holnap este pedig a
bolygóközi pályán megérkeznek az űrhajók, fedélzetükön a szekciófelügyelővel, felszerelés-
utánpótlással és a Bio-ásványtermelő, valamint a Nyílttengeri Kutatóközpont új személyzetével.
Italt bontottak, jókedvű beszélgetés, merész tervek és nevetgélés töltötte be a kantint. A négy
űrhajó pontosan menetrend szerint bukkant elő a felhők közül, kettő a Bio-ásványtermelő mellett
landolt az óceánon, kettő pedig közel a Nyílttengeri Kutatóközpont szigetéhez.
Csónak vitte ki a rögzítőköteleket. Az űrhajókat a kikötőbe vontatták.
Bevington feiügyefő lépett elsőként a szigetre, ez a fürge kis ember olyan volt a sötétkék-fehér
egyenruhájában, mintha skatulyából húzták volna ki. A kormány képviselője, a szabályok,
törvények és rendelkezések garmadájának tudója, akit azzal a hatalommal ruháztak fel, hogy
eligazítsa a kisebb összetűzéseket, őrizetbe vegye a bűnözőket, kivizsgálja a galaktikus törvénybe
ütköző ügyeket, ellenőrizze az életfeltételeket és a biztonsági előírások végrehajtását, beszedje az
adót, a vámot és az illetéket, mindent egybevetve, a kormány összes igényét és elvárását testesítse
meg.
Ez a munka csábítana a korrupcióra és hatalmaskodásra, ha a felügyelők nem állnának szintén
állandó felügyelet alatt.
Bevingtont mind közül a leglelkiismeretesebb és a legkevesebb humorérzékkel megáldott
embernek ismerték. Ha nem is különösebben szerették, de tisztelték.
Fletcher a sziget szélénél találkozott vele. Bevington haragosan nézett rá, nem értette, miért
fogadja Fletcher olyan széles mosollyal. Fletcher arra gondolt, ez volna a legkínálkozóbb alkalom,
hogy a dekabrád monitorok kinyúljanak a tengerből, és elkapják Bevington bokáját. De nem történt
semmi zavaró esemény, Bevington minden baj nélkül lépett a szigetre.
Kezet fogott Fletcherrel, szemével a kikötőt fürkészte.
- Hol van Mr. Raight?
Fletcher zavarba jött, mert már hozzászokott Raight hiányához.
- Ő... meghalt.
Bevingtonon volt a sor, hogy megdöbbenjen.
- Meghalt?
- Jöjjön be az irodába - mondta Fletcher -, elmondom, mi történt. Az elmúlt hónap meglehetősen
zűrzavaros volt. - Fölnézett Raight egykori szobájának ablakára, arra számított, hogy Chrystal néz
lefelé. De üres volt az ablak. Fletcher kővé dermedt. Teljesen üres. Még az üveg is hiányzott az
ablakból ! A fedélzet felé indult.
- Álljon meg ! - kiáltott Bevington. - Hová megy? Fletcher megállt egy pillanatra, hátraszólt
neki:
- Inkább jöjjön velem maga is! - Aztán futott tovább a kantinhoz vezető ajtó felé. Bevington
követte, mormogott dühében és meglepetésében.
Fletcher benézett a kantinba, tétovázott egy pillanatig, újra kiment a fedélzetre, nézte az üres
ablakot. Hol lehet Chrystal? Mivel a sziget elülső részén nem jött át a fedélzeten, bizonyára a
feldolgozóépület felé ment.
- Erre ! - mondta Fletcher.
- Várjon csak! - tiltakozott Bevington. - Tudni akarom, mégis mi és hová...
De Fletcher már ment is tovább a sziget keleti oldalán a feldolgozó irányába, ahol az űrhajó
személyzete már a behajózandó értékes fémet vizsgálta. Fölnéztek, amikor Fletcher és Bevington
futva megérkezett.
 - Jött erre valaki? - kérdezte Fletcher. - Egy magas, szőke fickó?
- Bement oda. - Az űrhajósok a feldolgozó épületére mutattak.
Fletcher megfordult, futott a bejárathoz. Az átmosóoszlopok mellett talált rá Hans Heinzre, aki
igen zaklatott és dühös volt.
- Járt erre Chrystal? - lihegte Fletcher.
- Még hogy járt-e? Mint a szélvész. Jól képen is törölt.
- Merre ment?
- Ki a főfedélzetre - mutatta az irányt Heinz. Fletcher és Bevington futott tovább.
- Tulajdonképpen mi folyik itt? - faggatózott türelmetlenül Bevington.
- Mindjárt megmagyarázom-üvöltött Fletcher. Rohant ki a fedélzetre, a csónakokat és a hajót
nézte.
Ted Chrystal sehol.
Csak egyfelé mehetett: vissza a lakóépület felé, Fletcherrel és Bevingtonnal teljes kört tétetett
meg.
Fletchernek hirtelen ötlete támadt. - A helikopter!
De a helikopter mozdulatlanul állt, rögzítőkötelei a helyükön. Murphy tartott feléjük, s izgatottan
pillantott hátrafelé.
- Láttad Chrystalt? - kérdezte Fletcher.
- Most ment föl a lépcsőn - mutatott arrafelé Murphy.
- A laboratóriumba ! - kiáltott Fletcher rémülten. Szíve a torkában dobogott, kettesével vette a
lépcsőfokokat, Murphy és Bevington a nyomában. Bárcsak Damon ott lenne a laboratóriumban, és
nem a kikötőben vagy a kantinban.
A laboratóriumban azonban csak a tartály volt, s benne a dekabrád.
A víz kékes színű és zavaros. A dekabrád a tartály két széle közt dobálta magát, tíz karja
görcsösen rángatózott.
Fletcher fölpattant az asztalra, egészen a tartály fölé hajolt. Két karjával átfogta a vonagló testet,
és fölemelte. A puha test kicsúszott a kezéből. Fletcher újra elkapta, kétségbeesetten szorította, s
kiemelte a tartályból.
- Gyorsan fogd meg - sziszegte Murphynek összeszorított fogai közül -, tedd az asztalra !
Damon futva érkezett.
- Mi történt? `
- Méreg! - szólt Fletcher. - Segíts Murphynek!
Damon és Murphy ráfektette a dekabrádot az asztalra. Fletcher rájuk kiáltott:
- Vigyázzatok, jön az árvíz! - kihúzta a tartály oldalán lévő dugaszokat, és a rugalmas műanyag
összeomlott; több ezer liter víz zúdult a padlóra.
Fletcher bőre perzselt.
- Sav ! Fogj egy vödröt, Damon, mosd le a padlót. Őt meg locsolgassátok vízzel !
Az áramoltató berendezésből továbbra is folyt a tengervíz. Fletcher lerúgta a nadrágját, mely
átitatódott savval, gyorsan leöblítette a lábát, majd a vízcsapot a tartálya irányította, kimosta belőle
a savat.
A dekabrád ernyedten feküdt, uszonyai rángatóztak. Fletcher pokolian érezte magát.
- Próbáld meg a nátrium-karbonátot! - mondta Damonnek. - Talán valamennyire közömbösíti a
savat. –Hírtelen eszébe jutott valami. - Kapd el Chrystalt. Ne engedd megszökni! - mondta
Murphynek.
Ghrystal épp ebben a pillanatban tévedt be a laboratóriumba. Enyhe meglepetéssel nézett körül a
szobában, a zúduló víz elől felugrott egy székre.
- Mi történik itt?
- Majd rájössz - élcelődött Fletcher, majd Murphyhez szólt: - Ne engedd meglépni
- Te gyilkos! - kiáltotta Damon eÍkeseredett dühében.
Chrystal csodálkozva vonta föl a szemöldökét.
- Gyilkos?
Bevington Fletcherről Chrystalra, majd Damonre pillantott.
 - Gyilkos?! Mi a csoda ez itt?
- Csak amit a törvény úgy fogalmaz - szólt Fletcher-, hogy aki értelmes élőlényt tudatosan és
szándékosan elpusztít, az gyilkos.
A tartályt kiöblítették, Fletcher összekapcsolta az oldalakat. A friss tengervíz szintje lassanként
emelkedett.
- Most tegyétek vissza a dekit! - szólt Fletcher.
Damon reményt vesztve ingatta a fejét. - Vége, már nem mozdul.
- Azért csak tegyétek vissza ! - mondta Fletcher.
- Szeretném mellé rakni Chrystalt - szólt Damon keserűen.
- Semmi szükség az ilyen beszédre! - rótta meg Bevington. - Nem tudom, mi folyik itt, de
ilyesmit hallani sem akarok !
Chrystal kedélyesen mosolygott. - Én sem tudom, mi folyik itt.
Fölemelték a dekabrádot, belehelyezték a tartályba.
A víz még csak tizenöt centi mély volt, Fletcher türelmetlenkedett.
- Oxigént! - kiáltotta. Damon szaladt a raktárba. Fletcher Chrystalra nézett. - Szóval nem tudod,
miről beszélek?
- Haldoklik a kis halacskád, de ne próbáld rám kenni !
Damon átnyújtotta Fletchernek az oxigénpalack lélegeztetőcsövét; Fletcher bedugta a vízbe, a
dekabrád kopoltyúja mellé. Az oxigén bugyborékolt; Fletcher a kopoltyúnyílások felé hajtotta a
vizet, mely már huszonhárom centi mély volt.
- Adjatok még nátrium-karbonátot! - szólt hátra Fletcher. - Annyit, hogy közömbösítse a maradék
savat.
Bevington bizonytalanul kérdezte: - Életben marad ?
- Nem tudom.
Bevington gyanakvó pillantást vetett Chrystalra, aki nemet intett.
- Engem ne hibáztasson.
Emelkedett a vízszint. A dekabrád karjai ernyedten lebegtek összevissza, mint a medúza
tapogatói.
Fletcher letörölte homlokáról az izzadságot.
- Csak tudnám, mit csináljak! Nem adhatok neki egy korty konyakot, megmérgezném vele.
A karokba kezdett visszatérni az élet.
- Hű - sóhajtott Fletcher -, így már mindjárt más! - Intett Damonnek. - Gyere, gyere ide... tartsd
az oxigént a kopoltyúnál. - Odaugrott a padlóra Murphy mellé, aki vödörből locsolta a padlót vízzel.
Chrystal minden igyekezetével Bevingtont győzködte:
- Halálfélelemben éltem az elmúlt hetek során! Fletcher teljesen megörült, orvost vagy
pszichiátert kellene hívni hozzá. - Tekintete találkozott Fletcherével, s elhallgatott. Fletcher lassan
közeledett hozzájuk. Chrystal ismét a felügyelőhöz fordult, aki gondterhelten nézett vissza rá.
- Hivatalosan panaszt teszek - mondta Chrystal. - Az egész Bio-ásványtermelőre és személy
szerint Fletcherre. Ragaszkodom hozzá. hogy ön mint a törvény képviselője a személyem ellen
elkövetett bűntett vádjával tartóztassa le Fletchert!
- Nos - Bevington óvatosan Fletcherre pillantott -, ki fogom vizsgálni az ügyet.
- Fegyverrel rabolt el engem - kiáltott Chrystal. - Három héten át tartott bezárva !
- Hogy megakadályozzam a dekabrádok elpusztítását - felelte Fletcher.
- Ezt már másodszor mondod - jegyezte meg Chrystal jelentőségteljesen. - Bevington a tanú rá.
Megrágalmaztál !
- Az igazság nem rágalom.
- Fogtam dekabrádokat, na és? De tengeri hínárt és tüskéshalat is. Ti ugyanezt csináljátok.
- Csakhogy a dekik értelmesek. Ez a különbség. - Fletcher Bevingtonhoz fordult. Ő pontosan
olyan jól tudja, mint én. Embereket is képes volna feldolgozni a csontjuk kalciumtartalma miatt, ha
pénzt tudna csinálni belőle!
- Hazudsz! - kiáltotta Chrystal. Bevington fölemelte a karját.
- Legyen már itt rend végre ! Semmire sem jutunk, míg valaki bizonyítékkal nem szolgál !
 - Bizonyítékai nincsenek! - erősködött Chrystal. - El akarja törölni a szigetemet Szabria
színéről... nem bírja a versenyt!
Fletcher nem törődött vele. Bevingtonhoz szólt:
- Bizonyítékot kíván. A dekabrád azért van itt, ebben a tartályban, s Chrystal emiatt öntött bele
savat.
- Tisztázzunk valamit! - Bevington szigorúan nézett Chrystalra.
- Maga öntött savat a tartályba ?
Chrystal karba tette a kezét.
- Nevetséges a kérdés.
- Igen vagy nem. Ne beszéljen mellé!
Chrystal tétovázott, majd határozottan így szólt:
- Nem, És erre semmi kézzel fogható bizonyíték nincs. Bevington bólintott.
- Értem. - Fletcherhez fordult.
- Maga tényekről beszélt. Halljuk!
Fletcher odament a tartályhoz, Damon még mindig áramoltatta az oxigénnel dúsított vizet a
kopoltyúkba.
- Hogy van ?
Damon bizonytalankodva csóválta a fejét. - Furcsán viselkedik. Nem tudom, bejutott-e a sav a
szervezetébe. Fletcher másodpercekig nézegette a hosszú, halvány testet.
- Tegyük próbára. Ez minden, amit tehetünk.
Odament a dekabrádmodellhez, előgurította. Chrystal elnevette magát, és undorral félrefordult.
- Mit akarnak bemutatni? - kérdezte Bevington.
- Szeretném bebizonyítani, hogy a dekabrád értelmes, és képes a kommunikációra.
- Jól van - mondta Bevington. - Ez aztán újdonság!
- Bizony. - Fletcher kikészítette a jegyzetfüzetét. - Hogy tanulta meg a nyelvüket?
- Nem az ő nyelvük... egy általunk kidolgozott kódrendszer. Bevington a modellt fürkészte, és
nézte a jegyzetfüzetet.
- Ezek a jelek ?
Fletcher elmagyarázta a rendszert.
- Ötvennyolc szóból áll a szókincse, valamint a számok kilencig.
- Értem - Bevíngton leült. - Folytassa csak. Magán a sor.
Chrystal elfordult.
- Nem óhajtom végignézni ezt a szemfényvesztést.
- Jobb, ha itt marad, és menti az irháját, mert ha maga nem teszi, más sem fogja ! - szólt
Bevington.
Fletcher megmozdította a modell karját.
- Ez itt igen kezdetleges eszköz, kellő idő alatt és több pénzzel jobbat is ki tudnánk fejleszteni. A
számokkal fogom kezdeni.
- Egy nyulat is meg tudok tanítani így számolni - szólt Chrystal megvetően.
- Rövidesen - szólt Fletcher - bonyolultabbat mutatok. Megkérdezem tőle, ki mérgezte meg.
- Egy pillanat! - ordított Chrystal. - Engem nem lehet így sarokba szorítani ! Bevington a
jegyzetfüzetért nyúlt.
- Hogyan fogja megkérdezni? Milyen jeleket használ? Fletcher megmutatta.
- Először a kérdését. A kérdés fogalma olyan absztrakció, amit a deki még nem ért tökéletesen.
Hozzászoktattuk a választás, változás lehetőségéhez, mint például: "melyiket akarod ?". Talán
megérti, mit akarok tőle.
- Jól van... tehát kérdés. És aztán ?
- Dekabrád - kap - forró - víz. A "forró víz" jelenti a savat. Kérdés: ember - ad - forró víz?
Bevington bólintott.
- Ez világos. Folytassa.
Fletcher leadta a jeleket. A fekete szemfolt figyelt. Damon izgatottan szólalt meg.
- Ideges... nagyon nyugtalan.
 Fletcher végzett a jeladással. A dekabrád karjai egyszer-kétszer bizonytalanul megrándultak.
Fletcher megismételte a jeleket, s még hozzátette: "Kérdés... ember?"
A karok lassan megmozdultak. "Ember' - olvasta ki Fletcher. Bevington bólintott.
- Ember. De melyik?
- Állj oda a tartály elé ! - mondta Fletcher Murphynek, és adta a jeleket: "Ember - ad forró - víz -
kérdés."
A dekabrád karjai megmozdultak.
- Nulla - zéró - olvasta ki Fletcher. - Nem. Damon... lépj oda a tartályhoz! - Jelzett a
dekabrádnak: "Ember - ad - forró - víz - kérdés."
"Nulla."
Fletcher Bevingtonhoz fordult.
- Álljon oda a tartályhoz. - Leadta a jeleket.
"Nulla."
Mindenki Chrystalra nézett.
- Rajtad a sor - mondta Fletcher.
- Lépj oda, Chrystal ! Chrystal lassan elindult.
- Ne csinálj belőlem bolondot, Fletcher. Átlátok a szitán.
A dekabrád mozgatta karjait. Fletcher a jeleket olvasta, Bevington pedig a válla fölött nézett bele
a jegyzetfüzetbe.
"Ember - ad - forró - víz."
Chrystal tiltakozni próbált. Bevington leintette.
- Álljon oda a tartály elé, Chrystal ! - Fletchernek pedig: - Kérdezze újra !
Fletcher jelzett. A dekabrád felelt:
"Ember - ad - forró - víz. Sárga. Ember. Éles. Jön. Ad - forró - víz. Megy." Csönd telepedett a
laboratóriumra.
- Nos - szólt Bevington határozottan -, azt hiszem, maga győzött, Fletcher.
- Nem ránthatnak bele ilyen egykönnyen ! - mondta Chrystal.
- Csönd ! - sziszegte Bevington. - Elég világos, hogy mi történt...
- Az a világos, hogy mi fog történni - rikácsolta dühében Chrystal. Nála volt Fletcher pisztolya. -
Ezt beszereztem magamnak, mielőtt följöttem ide... és úgy látszik... - A tartály irányába emelte a
pisztolyt, célzott, nagy fehér ujja a ravaszra tapadt. Fletcher szíve összeszorult.
- Hé! - kiáltott Murnhy.
Chrystal megrázkódott. Murphy hozzávágta a vödröt, Chrystal pedig Murphyre lőtt, de nem
találta el. Damon ráugrott, és Chrystal elrántotta a fegyvert. A tüzes fehér sugár Damon vállát érte.
Damon fölordított, mint a sérült ló, csontos karjával görcsösen szorította Chrystalt. Fletcher és
Murphy ott termett, kicsavarták Chrystal kezéből a pisztolyt, és hátratekerték a karját.
Bevington gúnyosan jegyezte meg:
- Ha eddig nem is volt, most aztán igazán bajban van, Chrystal !
- Százával ölte a dekabrádokat. Közvetve ő Carl Raight és John Agostino gyilkosa. Sok van a
rovásán.
A váltó személyzet már megérkezett a szigetre az LG-19-ről. Fletcher, Damon, Murphy és a régi
személyzet többi tagja a kantinban üldögélt, hat hónap pihenés várt rájuk.
Damon bal karja felkötve, jobb kezével egyensúlyozta a kávéscsészéjét.
- Még nem tudom pontosan, mihez kezdek. Nincsenek terveim. Az az igazság, hogy eléggé föl
vagyok dobva.
Fletcher az ablakhoz ment, nézte a sötét, bíborvörös óceánt. - Én maradok.
- Micsoda?! - kiáltott föl Murphy. - Jól hallottam?
Fletcher visszajött az asztalhoz. - Én sem egészen értem magamat. Murphy a legteljesebb
értetlenséggel bámult rá.
- Ezt nem mondod komolyan !
- Mérnök vagyok, munkás - mondta Fletcher -, nincs elpocsékolni való energiám, és nem is
kívánom megváltoztatni a világegyetemet... de azt hiszem, Damon és én elindítottunk valamit...
valami fontosat... és végig akarom csinálni.
- Vagyis meg akarod tanítani a dekiket?
- Igen. Chrystal megtámadta és önvédelemre kényszerítette őket. Megváltoztatta az életüket.
Damon és én ennek az egy dekinek egészen más értelemben változtattuk meg az életét. De épp csak
belekezdtünk. Gondoljatok a lehetőségekre! Képzeljetek el egy termékeny vidéken élő emberi
közösséget, mely hozzánk hasonló emberekből áll, csak épp sohasem tanultak meg beszélni. Aztán
valaki kezükbe adja egy más világgal való kapcsolat lehetőségét - olyan szellemi ösztönzőerőt,
amilyet sose tapasztaltak. Képzeljétek el a reagálásukat, az életükben bekövetkezett változásokat! A
dekik pontosan ebben a helyzetben vannak... de csak a kezdet kezdetén. Senki sem tudhatja, mire
jutnak... de én valamelyest részese szeretnék lenni. Akárhogy is, képtelen vagyok félmunkát
végezni. Damon máris rávágta:
- Azt hiszem, én is maradok.
- Mind a ketten tisztára megőrültetek- mondta Jones -, én alig várom, hogy mehessek.
Az LG-19 már három hete elment, a szigeten az élet visszatért a régi kerékvágásba. Egyik
műszak a másik után; a tartályok sorra teltek meg az új termékekkel, az újabb értékes fém-
adagokkal.
Fletcher és Damon hosszú órákat töltött a dekabráddal; a nagy kísérlet ma következik. A tartályt
a kikötő végébe szállították.
Fletcher elismételte utolsó mondanivalójának jeleit.
"Ember - mutat - neked - jeleket. Te - elhozol - sok - dekabrád. Ember - mutat jeleket. Kérdés."
A karok egyetértést jeleztek. Fletcher hátrébb lépett; a tartályt fölemelték, majd lemerítették a
vízbe.
A dekabrád fölemelkedett, egy kicsit úszkált a felszínen, majd alámerült a sötét vízben. - Ott
megy Prométheusz - szólt Damon -, viszi az istenek ajándékát.
- Inkább a beszéd ajándékának nevezzük - mosolyodott el Fletcher. A halvány alak eltűnt szem
elől.
- Öt az egyhez, hogy nem jön vissza. - Az új igazgató, Caldur ajánlotta a fogadást.
- Én nem tippelek - mondta Fletcher -, csak reménykedem.
- Mit csinálsz, ha nem jön vissza? Fletcher megborzongott.
- Talán kifogok egy másikat, s azt tanítgatom. Idővel biztos sikerül. Három óra telt el. Köd
ereszkedett alá, szemerkélt az eső.
Damon a vizet nézte, majd fölkapta a fejét.
- Látok egy dekit. A miénk-e vajon ?
Egy dekabrád emelkedett a felszínre. Karjait mozgatta. "Sok - dekabrád. Mutatni - jelek."
- Damon professzor - szólt Fletcher -, íme, első tanítványai !

DOBRÁS ZSÓFIA FORDÍTÁSA