Gergely Márta

TERÉZ,
a kedves halhatatlan
Regény

Szépirodalmi Könyvkiadó
Budapest
Gergely Márta, 1972
 BEVEZETŐ

„A család veteránja, az elsőszülött apa elsőszülött leánya, e

sorokat hetvenkilencedik életéve végén írja. Itt, Martonvásáron,
ahol annyit kártyáznak, annyi szállóvendég fordul meg... ifjúságom
éveire emlékeztet minden."
„Inog minden az öregségtől, nem soká fogja bírni! Már nem
soká. A családokból kihalt minden szeretet! Mindenütt csak
süllyedés, romlás! Én magam is rom vagyok romok között, minden
akarásommal és cselekvésemmel - süket fülek és süket szívek
kísértek végig életem útjain. Hol találok szavakat, hogy megírjam a
dolgok szomorú alakulását Magyarországon?! Ahová csak nézek,
mindenütt beteges félelem, és nincs sehol semmi, ami a lelket és
szívet felüdítené. Ó, hazám! Egy Széchenyi István az őrültek
házába zárva! Egy Deák gyermekké lett! Egy Teleki Blanka a
kufsteini börtönbe zárva húsz évre! Annyi ezer meg ezer ember
elpusztítva, testileg-lelkileg megsemmisítve!''
„Fülemülék csattognak a virágos szalonban - 1855. június 8-a
van.".
Kicsi, törékeny öreg hölgy korompai gróf Brunszvik Mária
Terézia, arcszíne friss, barna szemének meleg, kissé fátyolozott a
fénye. Mindig, ifjúkorában is, volt valami fátyolozottság a
tekintetében. Fehér, csipkés főkötőt visel; ez a matrónák viselete,
no meg a kisbabáké. Igen! Bölcsőnek és koporsónak van valami
sajátos rokonsága, és mennél messzebbre esnek egymástól, annál
inkább. A süppedt ajkak mögött a rózsaszínű íny a csecsemő ínyére
emlékeztet, éppen azzal, hogy már a fogak csipkézett helyét is
benőtte az idő. A vénség tejjel és péppel táplálkozik. És milyen
élvezettel! Úgy ízlelgeti a mézzel édesített, tejszínnel dúsított
teácskát, a kalács áztatott falatkáit, mint ahogy a
nyolcvanesztendős fül a fülemüle csattogását. A vénséges vén és
még mindig működő érzékek öröme semmi mással nem
hasonlítható össze, csakis az ébredező, éppen működni kezdő
érzékek gyönyörével. Egy szál betévedt napsugárnak is éppoly
bűnösen és ártatlanul örvendezik, mint a bölcsőben gagyogó
gyermek. A nagy honleány!
Férje, gyermeke nem volt soha. Főszerepet soha nem játszott
senki életében, hacsak nem tekintjük valamiféle főszerepnek
elsőszülöttségét, amire még nyolcvanéves korában is hivatkozik.
Többször is, máskor is leírta, számtalanszor elmondta, hogy apja őt
szerette a legjobban négy gyermeke közül. Ehhez, mint látjuk, még
késő vénségében is gyermekesen ragaszkodik. Ebben a hitében
senki meg nem ingathatja, igaz, nem is akarja. Novemberben lesz
hatvanhárom éve, hogy ez a hőn szerető atya, néhai Brunszvik
Antal, tüdőbajban elhalálozott. Tizenhét éves volt Teréz, amikor
apja árván hagyta, és íme, a nyolcvanéves Teréz, miközben
emlékiratait írja, még mindig árvának - apja árvájának tekinti
magát.
Minden testvérét túlélte, nem is kevéssel, évtizedekkel. Elsőnek
négy évvel fiatalabb húga, Jozefin halt meg, 1821-ben, negyvenegy
éves korában. Lotte, a legkisebb gyermek, aki hét esztendővel volt
fiatalabb nála, 1843-ban pusztult el, hatvanegy esztendősen.
Legtovább öccse élt, Martonvásár birtokosa, Ferenc; 1849-ben halt
el, hetvenkét éves korában. Ennek is hat éve! És Teréz még mindig
hallgatja a martonvásári fülemülék csattogását. Ott ül íróasztala
előtt, ugyanabban a szobában, ahol egzaltált fiatal lányként első
naplóit, verseit írta, és memoárjain dolgozik.
Nemcsak a fülemülék és a park hársfái emlékeztetik ifjúkorára.
A családban elfoglalt helyzete is! Mint fiatal lánynak, igen szűkös
zsebpénzt szabott ki a mama; ősszel, amikor a szobák már ridegek
voltak, Ferenc ócska dolmányába bújt, hogy ne fázzék olvasás és
írás közben. Soha nem volt saját vagyona, saját otthona, most
sincs. Tisztán látja, hogy kegyelemkenyéren él a kastélyban, amit
nagyapja építtetett. Sógornője, Justh Szidónia itt a háziasszony, és
Ferenc öccsének huszonöt éves lánya, húszéves fia az örökösök.
Nem szeretik, még csak nem is tisztelik vén nagynénjüket,
alkalomadtán nyíltan ki is gúnyolják, külön azért, mert
emlékiratain dolgozik. Ugyan mit gondol Teréz néni, kit érdekelnek
az ő emlékiratai? Kisdedóvókat alapított a szegények taknyos kis
gyermekeinek. Itt, Martonvásáron is van belőlük egy, Teréz annak
idején rávette a fivérét, hogy adjon rá pénzt, és most már fenn kell
tartaniok.
Ó, nem a pénzt sajnálják rá, hiszen annyiba sem kerül, mint egy
nemes hátasló kinevelése. De olyasmit támogatnak vele, ami
meggyőződésük ellen való, Teréz ostoba, világboldogító
rögeszméit. Maga Ferenc gróf is csak fogcsikorgatva tette az
alapítványt, azért, hogy lerázza a nyakáról a nővérét. A parasztok,
cselédek maguk jobban értenek gyerekeik neveléséhez, mint a
kegyes vénkisasszony, Brunszvik Mária Terézia grófnő, aki nemes
és szelíd erkölcsökre akarja nevelni a nép gyermekeit! Mire
kellenének nemes és szelíd erkölcsök azoknak, akiknek sorsa az
engedelmesség, a kemény munka? Ferenc gróf sokkal inkább a
nép barátjának tartotta magát, mint holdkóros nővérét, ő
felvirágoztatta Martonvásárt, mintagazdaságot csinált belőle,
meghonosította a legkorszerűbb termelési módszereket. Ezekért a
módszerekért annak idején bejárta egész Nyugat-Európát,
valóságos paradicsomot varázsolt Martonvásárra, ami néhány
évtizeddel azelőtt mocsaras pusztaság volt. Munkával, példával,
tettel neveljük a népet, szolgáljuk a hazát, nem pedig kegyes
szavakkal és prédikációval! Nem maga Rousseau írta azt, hogy a
parasztok nevelik a leginkább az életre gyermekeiket, pusztán
azáltal, hogy korán munkára fogják őket? Hogy természetes
módon adják át gyermekeiknek mindazt, amire azoknak szükségük
van és lesz? Ferenc gróf maga is félműveltnek, kótyagosnak,
dilettánsnak tartotta nővérét, aki bigott vallásosságát összekeveri
a felvilágosodás bizonyos eszméivel, és egyáltalán nincs tudatában
annak, mennyi kárt csinál! Azért az illúzióért, hogy ő igenis
cselekszik, boldogít, ezreket tenne szerencsétlenné, ha csakugyan
megvalósulnának ábrándjai. Ha maga az élet, a valóság nem állna
ellent természetellenes ábrándjainak.
Okulhatott volna már 1832-ben, amikor is az általa alapított
óvodákat, az egész híres gyermekvédelmi egyesületet, maga a
nádor vette ki a kezéből, sőt fel is oszlatta. Lényegében
félreállították, mert felismerték, hogy az óvodákban kis
karbonárikat nevelnek. Tulajdon fivérének csak részben egyezett
ezzel a véleménye; a lényeget illetően még kedvezőtlenebb volt.
Elég jól ismerte nővérét, hogy ne tartsa forradalmárnak, még
forradalmárnak se tartsa! Soha nem tudta, mit cselekszik, ehhez
túlságosan egzaltált. Olyan volt világéletében. Mindenkit
boldogítani akart, de senkit, soha nem tett boldoggá. Sőt! Híres
önfeláldozása mindig csak bajt, kárt, szerencsétlenséget hozott
mindenkire a családban is. Ő fertőzte meg pedagógiai eszméivel a
szerencsétlen Jozefint, ő kísérte el annak idején arra az utazásra,
amely végül is az ütődött, szélhámos Stakelberggel való második
házasságát eredményezte. Ebben a házasságban Ferenc gróf is
érdekelve volt, pénzt adott nekik birtokvásárlásra, amit soha nem
kapott vissza.
Mit számít, hogy mindig a jó szándék vezette? Annál rosszabb.
Ferenc gróf, élete utolsó éveiben, félkegyelműnek tartotta
nővérét, és ezért adott neki pénzt a martonvásári óvodára. Nem
gyűlölte, inkább lenézte, szánta, megvetette.
Ezek után mire számíthat Teréz sógornőjétől, öccse özvegyétől?
Szidónia 1855-ben mindössze ötvennégy éves. Huszonhárom
éves korában ment feleségül a már öregedő, negyvenhét éves
Ferenchez. Ez akkor nagy partinak számított. A zene hozta össze
őket, Szidónia kitűnően zongorázott, és ami Ferenc grófot illeti,
egyedül a zene volt képes kissé oldani keserű kedélyét. Ferenc,
mint agglegény, egyáltalán nem tartotta szükségesnek, hogy
házassága előtt kikérje családja véleményét. Utólag értesítette
anyját és nővérét arról, hogy megnősült. Más családban bizonyára
nem csináltak volna ügyet ebből, de hát a Brunszvikok különleges
fajta, ők legalábbis annak tartják magukat. Nem fogadták valami
nagy szeretettel Szidóniát. Rangon aluli házasságnak minősítették
a frigyet. Erre nem volt sok okuk, hiszen Szidónia anyja Révay
bárónő volt, és ami a Brunszvikokat illeti, valami ősi ranggal igazán
nem dicsekedhetnek! Teréz nagyapja, az első Brunszvik Antal, csak
1775-ben, tehát Teréz születési évében kapta a grófi rangot,
egyelőre csak saját személyére, illetve csak az elsőszülött fiúra
szálló örökléssel, Mária Teréziától, eléggé vitatható értékű udvari
szolgálataiért. Jóval később, csak 1796-ban, már a második
Brunszvik Antal halála után terjesztették ki a rangot a család
nőtagjaira is. Vagyis a gőgös Terézia már huszonegy éves volt,
amikor grófnőnek nevezhette magát! No de annál rosszabb, annál
jobban adják a főrendet, az előkelőt! Jellemző rájuk, hogy
családfájukat egészen a Braunschweig hercegi családig vezetik
vissza, ezt a legendát maga Ferenc is elhitte, de különösen Teréz
terjesztette, természetesen minden alap nélkül, annyira, hogy
magával az angol királyi házzal tartják - persze, nagyon
egyoldalúan - a rokonságot. Amikor Teréz Angliában járt - szintén a
kisdedóvók ügyében -, nem átallotta kinyilatkoztatni, hogy az
angoloknak feltűnt az ő arcvonásainak hasonlatossága egy angol
királynőével, IV. György feleségével, aki tudvalevően Károly Vilmos
Ferdinánd braunschweigi herceg és Auguszta angol királyi
hercegnő leánya volt. Kell ennél jobb bizonyíték a rokonságra? Az
ember szinte csodálkozik, és nem tudja, minek minősítse a
szemtelenségnek és naivságnak ezt a keverékét. Heinrich der
Löwe, Oroszlán Henrik herceg 1172-ben vonult át
Magyarországon, fényes kísérettel, útban a Szentföld felé. Két fiát
is magával hozta, és közülük az egyik megbetegedvén, nem
folytathatta az útját. Ő alapította meg a Brunszvik családot!
Ezzel szemben mi az igazság? Az első kimutatható Brunszvik-ős
egy galgóci postamester, aki még Brunczviknak írta a nevét.
Valamikor 1544 körül született, és még az sem biztos, hogy
nemesember volt. Állítólag ő kapott volna nemességet, valamikor
negyvenéves korában. Csak azt tudjuk róla, hogy protestáns volt.
Valami sok dicsekednivalójuk további felmenőikkel sincs a
Brunszvik grófoknak. Egy Tóbiás nevű, szintén galgóci lelkész
később áttér a katolikus vallásra, melynek fejében maga Pázmány
Péter ajánlja harmincadosnak szülőfalujában. Két felesége volt,
mind a kettő tót származású. Számos gyermekük közül az egyik, a
grófi ág őse, szintén postamesterként kezdte, ő is sok gyermeket
nemzett, akik közül az egyik már birtokot szerzett Korompán. Ezt a
birtokot gyarapította Teréz nagyapja, ki tudja, miféle
kupeckedésekkel. Martonvásárhoz is így jutott a család, donáció,
furfangos cserék, császári kedvezmények útján.
Ilyen előkelő felmenőkkel Justh Szidónia is rendelkezik,
legföljebb az a különbség, hogy az ő ősei kevésbé eredményesen
kupeckedtek. Csak azt vethetik a szemére, hogy nem hozott pénzt
a házhoz. De ha ő nem lett volna szegény, miért ment volna hozzá
a vénülő, oly rossz kedélyű Ferenchez? Neki ebben a házasságban
nem sok öröm jutott. Ferencet nem hiába tartotta nőgyűlölőnek a
tulajdon családja is, gyöngédséget, figyelmet sohasem kapott tőle,
még tiszteletet sem. Ferenc is Brunszvik-vér, neki is megvoltak a
maga hóbortjai, önző volt, rideg, zárkózott, szeszélyes. Még azért
is feleségét okolta, amit ő maga okozott neki, örökös terhességeit,
szüléseit házasságuk első éveiben; megkövetelte volna, hogy
ugyanúgy a muzsikának éljen, mint lánykorában. „Nagyvilági
dámát, művészt vettem feleségül, nem egy tehenet" - mondta neki
egyszer, és Szidónia ezt soha, még holta után sem bocsátja meg
neki.
 Első fiúcskájuk még csecsemőkorban halt el, a második hat évig
élt. Harmadik gyermeküket, Máriát, már sikerült fölnevelnie, de
micsoda küzdelem árán! Jóformán sohasem volt egészséges,
örökké az életéért kellett rettegni. De ahelyett hogy önfeláldozó
anyaságáért elismerést, akár csak egy jó szót kapott volna, még
szemére vetették, hogy elkínzottan és holtfáradtan nincs kedve
muzsikálni, pláne társas életet élni! Ő maga sem volt egészséges, a
négy szülés alaposan kimerítette - de azért a gyermekek gyönge
egészségéért és haláláért mégiscsak a férjét kellett okolnia! Kitől
örökölték gyenge fizikumukat, csekély ellenálló képességüket?
Csakis az apjuktól, aki tudvalevően zsenge gyermekkorától kezdve
sohasem volt igazán egészséges! Az egész család terhelt!
Majdnem ötvenéves volt, amikor végre meghalt a férje; mi
haszna most már szabadságából és a vagyonból, amivel
rendelkezik? Annyi, hogy végre elengedheti magát. Asszonyélete
abból állott, hogy ápolnia kellett valakit, előbb a gyermekeket,
utoljára a férjét. Most szórakozni, örülni akar, ahogy lehet, semmit
nem tagad meg magától. És a gyermekeitől sem, természetesen!
Mostanában néha megint odaül a zongorához, még nem felejtett
el mindent, és többször is játszana, ha volna kinek. De a vendégek,
akiket nyáron Martonvásárra hívnak, inkább a gyerekek barátai,
jobban kedvelik a táncot, az ivászatot, a vad hajtásokat,
kocsizásokat, vadászatokat, néha késő éjszaka fölkerekednek, lóra
kapnak, báliruhástól átúsztatnak a tavon. Nekik van fiatalságuk.
Csak a nyári hónapokban töltenek hosszabb-rövidebb időt
Martonvásárott, különben Bécsben laknak az év nagyobb
részében. Bécsi barátaikat hívják meg Martonvásárra is.
Cselédpletykákon keresztül jutott Szidónia fülébe, hogy sógornője
egyszer megjegyezte: „német világ" van mostanában
Martonvásáron. Nem, nem lehet félreértés, mert a nemes hölgy e
két szót igenis magyarul mondta, holott néhány legszükségesebb
szón kívül vénségéig sem tanulta meg állítólag oly forrón szeretett
hazája nyelvét. Igen nagy önfegyelmébe került, hogy számon ne
kérje tőle: mit akart ezzel mondani? Ha kifogása van a kastély
jelenlegi gazdái és vendégei ellen, maradjon Budán a nyári
hónapokban is. Senkinek sem hiányzana! Talán csak nem tartja
szentségtörésnek, hogy most ők hívnak vendégeket?
De igenis annak tartja! Egyszer számon kérte, hol van az a
„piramis", amit ő fiatal lány korában a parkban emeltetett apja
emlékére? Miféle piramis? Hamarosan kiderült, hogy valami vörös
kőből készült kis obeliszkről van szó, amit a jókedvű fiatalok
egyszer, csupa tréfából, a hátukra vettek, ide-oda cipeltek a
parkban, és félredobtak valahová a bokrok közé. Szidónia először
is nevetségesnek találta, hogy Teréz piramisnak nevez egy követ,
ami az obeliszk nevet is alig érdemli meg. De mégsem volt kedve
nevetni, hiszen van abban valami felháborító, ahogy számon kérte
azt az esőverte, ócska kis sírkőszerűséget. Ezzel tulajdonképpen
elárulta, hogy igenis saját magát tartja a birtok igazi gazdájának, és
betolakodottnak Szidóniát, talán még gyermekeit is.
Mária és Géza nem sokat törődnek az öreg múmiával. Ha
véletlenül valamelyik vendég meglátja, és érdeklődik, hogy
kicsoda, azt felelik neki, hogy Martonvásár kísértete. Elég különös
kísértet, minthogy fényes nappal is megjelenik, botjára
támaszkodva tipeg a napfoltos utakon. Szidónia természetesnek
tartja, hogy gyermekei nem sokat törődnek nagynénjükkel, hanem
azt már egyáltalán nem tartja természetesnek, hogy Teréz sem
törődik testvére gyermekeivel. Ő, aki oly kiterjedt levelezést
folytat az egész rokonsággal, s húgainak gyermekeit, sőt unokáit is
annyira számon tartja, pedig vannak jó néhányan! Maga Jozefin
hét gyermeket hozott a világra, közülük az egyik fiú, Károly, éveket
töltött Martonvásárott, hogy gazdálkodást tanuljon a
nagybátyjánál. Nem sok eredménnyel! Nagy naplopó volt, a
nénikéje mégis pártját fogta. Meghalt elég fiatalon, de Teréz még a
fiára is kiterjesztette pártfogását, annyira, hogy többször is
meglátogatta a gyereket a katonaiskolában, még hetvenhat éves
korában sem röstellte érte a fáradságot.
 No és itt van Teleki Blanka, aki Kufsteinban ül, és akit Teréz lelki
gyermekének tart, aki miatt még őt magát is meghurcolták a
hadbíróságon, de azért mind a mai napig minden követ
megmozgat érte, hogy valamiféle csekély kedvezményt szerezzen
neki. Egyedül Blanka miatt legalább tíz levelet ír és kap havonta.
Blanka fogsága az oka annak, hogy nem tudtak megszabadulni
Teréztől. Ő maga mesélte egyszer Szidóniának, hogy 1852-ben,
Blanka elhurcolása után, unokaöccse, Jozefin elsőszülött fia, Deym
Frigyes gróf hívta őt magához csehországi birtokára. Ment is volna
szívesen, hiszen Fritz-nek tizenhárom gyermeke van, nem is ismeri
valamennyit. No meg aztán Fritz még azzal is csábította, segít neki
megírni emlékiratait, tréfásan még azt is megígérte: valóságos
családtörténetet ütnek össze, hiszen annyi érdekes ember
tartozott a kiterjedt rokonsághoz! Mégsem fogadhatta el a
meghívást, túl messzire került volna Bécstől és azoktól az
emberektől, akik valamit mégis tehetnek Blankáért. Neki, amíg
Blanka ki nem szabadul, ott a helye, ahol valamit segíthet.
Párizzsal is van levelezése, ott Brunszvik Lotte kisebbik lánya,
Emma él. És természetesen Erdéllyel is, Lotte fiának családjával,
Miksával.
Hogy a családon kívül még kikkel levelez, azt Szidónia nem is
tudja. Angliából és Olaszországból is kap leveleket. Panaszkodott is
már, hogy alig győzi, nagyon is szüksége lenne egy titkárnőre, aki
segítene a levelezésben, nem szólva egész szekrényt betöltő régi
iratairól, naplóiról, amelyeket rendeznie kellene az utókor
számára.
Utókor! Ó, szegény utókor, amely titkárnő híján megfosztatik
gróf Brunszvik Terézia naplóitól és egyéb irataitól! Így fest az, ha
Teréz panaszkodik. Inkább hangzik már-már szemérmetlen
dicsekvésnek.
Szidónia művelt, okos asszony, lehetetlen, hogy meg ne
kérdezze magától: miért gyűlöli annyira ezt a roskatag, öreg nőt?
Egyszerűen azért, mert Brunszvik? Annyira Brunszvik, hogy
nevezhetjük akár a legbrunszvikabb Brunszviknak?
Még olyanért is gyűlöli, amiért vonzódnia kellene hozzá, sőt,
amikor valamiféle vonzást érez, akkor gyűlöli a legjobban.
Egyszer, egy csöndes délelőttön, Mendelssohnt és Beethovent
játszott, éppen az Apassionátát, amit szerzője valaha a férjének
ajánlott. Teréz meghallotta és átjött. Csak akkor lépett be, amikor
már befejezte a játékot, addig az ajtó előtt állt. Egészen
izgatottnak, felajzottnak látszott, könnyek csillogtak a szemében.
De amikor megszólalt, azt mondta: „Istenáldotta művész vagy te ...
Költészet és lángész mozgatja ujjaidat... A mi jó Ludwigunknak is ez
lenne a véleménye, ha hallhatná ..."
Mármint Beethovennek!
Ott áll a szalon közepén, tördeli azt a törékeny kezét
elragadtatásában, és már megint... dicsekszik. Feljogosítva érzi
magát, hogy mintegy Beethoven nevében, képviseletében dicsérje
meg sógorasszonya zongorajátékát. Értésére adja megint, hogy
ennek a háznak olyan vendége is volt valaha, mint Ludwig van
Beethoven. Nem pedig széllelbélelt, léha úrficskák és viháncoló
kisasszonyok, mint amilyenek mostanában járnak ide.
És Szidónia lecsapja a zongoratetőt.
Ó, bár halna már meg, tűnne el innét ez a kísértet!
De nem hal meg, száz évig él vagy annál is tovább, túléli
Szidóniát és talán még a gyermekeit is, mint ahogy annyi mást
túlélt.
A hosszú élet állítólag Isten ajándéka. De az is lehet, hogy az
ördögé. Ha Isten műve volna, akkor az ifjúságot hosszabbítaná
meg, és nem az aggkort. De ennek a Teréznek igazában soha nem
is volt ifjúsága, soha nem volt része abban, amit
mindközönségesen boldogságnak nevezünk. Még Szidónia is úgy
érzi, hogy megfosztották a boldogságtól, vagy ő maga fosztotta
meg magát tőle, így még kínzóbb és keservesebb. Most már,
ötvennégy éves korában, az öregség küszöbén, soha be sem
hajthatja, amivel a sors adósa maradt. Ez szinte elviselhetetlen
érzés. Éjszakánkint gyakran arra ébred, hogy forróság önti el, és
sem térben, sem időben nem képes tájékozódni; hihetetlennek
tartja, hogy ott van, ahol van, és annyi idős, amennyi. Ellökné
magától leélt életét, sikoltozni tudna, hogy nem, nem igaz, még
semmi sem történt, életének még csak most kellene következnie,
csak káprázat lehet, ami eddig történt. Mintha martalócok
rabolták volna el, és most összekötözve, betömött szájjal feküdne
valami erdőben, nyirkos avaron, úgy dobálja magát. Az öregség
kárhozat, amelyre elevenen vettetünk, a szörnyű fogcsikorgatás, a
megbánás kora. Még azt is megbánjuk, hogy megszülettünk. Nem
érte meg! Nem érte meg!
Teréz pedig úgy jár-kél, mint egy üdvözült. És ha csakugyan
félkegyelmű, és annak köszönheti mennybemenetelét, akkor is
gyűlöletes! A festett, hamis mennyország is jobb a pokolnál, az
égszínkékre festett kulisszák is megvédik, még a kárhozottak átkait
sem hallja meg. Kora reggel, amikor még csak a cselédek vannak
ébren, ott bolyong a körbe ültetett hársfák között, amelyek
egyidősek vele; mindegyik egy-egy rég meghalt testvérnek,
barátnak nevét viseli. Ezzel is eldicsekedett már Szidóniának, nem
is egyszer. Gyermekkorukban köztársaságot alapítottak, Platón
mintájára, és minden jó embert felvettek abba, és mindenki kapott
egy hársfát. Ó, mennyi, mennyi jó embert ismertek és szerettek
ők! És mennyi, mennyi jó és nagyszerű ember élt és él még a vilá-
gon, akit soha meg nem ismerhetünk, mert rövid az élet.
Ha volna bátorsága hozzá, legalább azokat a hársfákat ki-
vágatná. Ő, gróf Brunszvik Ferencné, Justh Szidónia egyetlen jó
embert sem ismert egész életében, még önmagát sem tarthatja
annak. Még önmagát is gyűlölnie kell, ha másért nem, azért, mert
kénytelen gyűlölni Teréziát.
Azok a hársak éppoly elpusztíthatatlanok, sőt, halhatatlanok,
mint Teréz maga. Nincs hatalma rajtuk a halálnak! Ha tűzre
vettetnének, füst és hamu alakjában élnének tovább.
 Az elsőszülött apa elsőszülött lánya nem a maga születésétől
számítja életét, hanem az idők legkezdetétől, ismert és ismeretlen
ősei végtelen során keresztül. Ugyanígy vész a végtelenbe
halálának pillanata is, tekintet nélkül arra, hogy neki személyesen
vannak-e leszármazottai. Az ő élete nem szakad meg addig, amíg
egyetlen ember él a földön. Az ő nemessége nem az angol királyi
házig, egészen a majomősig nyúlik vissza, sőt még azon is túl,
mielőtt még a pythecantropus két lábra állt. Hasonlóképpen az ő
leszármazottai lesznek minden nembeli ivadékaink, akár
elkorcsosulnak a természettel és önmagukkal folytatott
harcukban, akár megerősödnek, és sok-sok győzelmet aratnak,
habár mindig csak részlegeset. Ami a halhatatlanságot illeti, az az
egyes ember esetében is csak viszonylagos; értjük alatta az
évszázadokat vagy évezredeket, ameddig az emberiség, annak is
csak egy része, emlékezik valamely személyiségre. Ugyanígy
viszonylagos az emberi nem halhatatlansága. Miért látnánk
tisztábban a jövőbe, mint ahogy múltunkba látunk? Az emberiség
gyermekkora még mindig meglehetősen felderítetlen, mint ahogy
az egyes ember gyermekkora is az, Hogy Isten hat nap alatt
teremtette volna a világot, ezt már a vallásosak is csak jelképnek
tekintik. Isten az emberiség atyja, akitől származtatja magát; a
nyolcvanéves Brunszvik Terézia azért szereti annyira a teremtett
világot, mert azt az ő számára csakugyan nemző atyja teremtette.
Minden napra talál valami örülnivalót. Ha mást nem, annyit,
hogy öregségére megvalósította régi vágyát, tervét, a korai
felkelést. Ma már kevés alvással is beéri. Bezzeg fiatal korában!
Mennyit korholta, dorgálta magát reggeli kábultságáért,
rosszkedvéért, amit alighanem makacs neuraszténiája okozott!
Egyszerűen képtelen volt arra, hogy frissen kiugorjék az ágyból;
egy kis torna, hidegvizes lemosás, és micsoda érték, micsoda kincs,
ha az ember idején lát munkához! De csak igen ritkán sikerült,
annak ellenére, hogy a reggeli kábult félálom inkább kifárasztja az
agyat, mintsem pihentetné. Áttáncolt báli éjszakák után, cipőjét
ledobva, testileg fáradtan, ámde felajzott kedéllyel, még inkább
volt képes íróasztalához ülni és írni, a hajnali frissesség csókjától
ihletetten.
Írni, igen! Mit összeírt ő egész életében! Igazában ezt vá-
lasztotta hivatásául. Ez szinte természetes olyan gyermeknél, aki
szenvedélyesen szeretett olvasni már hét-nyolc éves korában és
egész hosszú életén át, mindig! Semmi sem szerez oly tartós
gyönyörűséget, mint az olvasás, habár természetesen ennek is
vannak hátrányai. Bizonyára sokféle erőt ellankaszt az emberben,
ha nagy-nagy utakat tesz meg mások képzeletének szárnyain. Ami
a saját szárnyait illeti, azok mindig, mindig gyengécskének
bizonyultak. Annak, amit ő maga írt, mindig csak igen rövid ideig
tudott örülni. Dogmatikusnak, vagyis merevnek, élettelennek
találta írásait, és sajnos, sajnos, meg kellett bíznia saját ítéletében!
Hiszen annak, amit leírt, jól ismerte modelljét, anyagát, össze
tudta vele hasonlítani, látnia kellett, mennyire hiányzik belőle a
valóság izgalma, forrósága! Sok mindent meg is semmisített abból,
amit leírt; hogy mégis egy egész szekrényre való megmaradt
belőle, annak az a magyarázata, hogy a nyersanyagot sajnálta. Egé-
szen soha nem tudott letenni arról, hogy megragadja a valóságot.
Mint ahogy festett, rajzolt, sőt komponált is, mindig a valóság
szerelmeseként.
Hiszen nemcsak remekműveket, sőt, nem is csak jó könyveket
írnak! Itt van mindjárt Pestalozzi maga, aki szintén nem jeleskedett
mint író, mégis óriási hatást tett szkematikus regényeivel! Nem
irodalmi ínyenceknek, vájtfülűeknek írt; ennél sokkal többet akart,
népét, sőt az egész emberiséget akarta szolgálni, meg volt
győződve arról, hogy csakis a nevelés válthatja meg az
emberiséget.
Ha Pestalozzinak nem derogált, hogy irodalmi színvonal
tekintetében gyatra könyveket írjon, neki sem derogálhat.
Bármilyen gyatrán sikerült is, mégis jobb, hogy megírta
visszaemlékezéseit. A legnagyobb baj az, hogy egyszerre sikerült
túl rövidre és túl hosszúra. Beleírt lényegtelen dolgokat, amelyek
eszébe jutottak, és zsúfolttá, túl tömörré váltak éppen a lényeges
részek, például a jellemzések, amelyek nélkül majdnem
érthetetlen és értelmetlen az egész. Szerkezetileg is hibás,
rapszodikus. Még az is kétséges, jobb-e a semminél. Sok évtizeden
át írt naplóit akarta benne összesűríteni, mintegy kivonatolni, ez
majdnem lehetetlen feladat, az ő erejét legalábbis meghaladja.
Eredetileg magát a naplót akarta sajtó alá rendezni, kiválogatni,
méghozzá Blankával. A szabadságharc bukása után, Hosszúfalun,
ahol sikerült Blankának egy időre elrejtőznie, hozzá is láttak, ott
még titkárnő is állt rendelkezésükre, aki a másolásokat elvégezte
volna. Blanka igen okosan és határozottan válogatott, ha
vitatkoztak is bizonyos részleteken, amelyeket nem egyformán
tartottak fontosnak. Blanka reálisabban ítélt, pedagógiai nézetei és
céljai mintegy közelebbieknek, megvalósíthatóbbnak látszottak,
például a nőnevelés kérdésében. Blanka lánynevelő intézetében is
azt a célt tűzte maga elé, hogy művelt magyar asszonyokat és
anyákat neveljen, Teréz ezt kevesellte. Neki az volt a véleménye,
hogy a nők nem kizárólag feleségnek és anyának valók. Meg kell
nyitni a nők előtt a tudományok minden ágát, beleértve a
természettudományokat is. Blanka ezt a követelést utópiának
bélyegezte. Megvalósításához száz éveket tartott szükségesnek, és
beható, tudományos érvelés helyett, eléggé váratlanul, a saját
vénlányságára és nagynénjére hivatkozott, ők ketten a bizonyíték
arra - többek között -, milyen megoldhatatlan egyelőre a nők
társadalmi egyenjogúsítása. Még nagyon sokáig úgy lesz az, hogy a
nőnek igenis választania kell női és emberi hivatása között, a kettő
összeegyeztethetetlen! Egyénileg természetesen bármelyik nőnek
joga van ahhoz, hogy válasszon, társadalmi méretekben azonban
erre nem rendezkedhetünk be. Mire Teréz: egyelőre még távolról
sem fenyeget az a veszély, hogy a nők tömegesen áldozzák fel
anyai hivatásukat. A tudományos pályákon való érvényesülésnek
még jó néhány tucat akadály áll útjában! A célkitűzésben soha ne
engedjünk, neki az a véleménye.
Ez a vita nem dőlt, nem is dőlhetett el, a naplók rendezése
félbeszakadt, mert Blankát a csendőrök megtalálták és
elhurcolták. Ugyanakkor magukat a naplókat is elvitték, bűnjel
gyanánt. Törődött is valaki akkor a naplókkal! Egyedül csak a
hadbíróság. Valami jeles ügyészféle ugyancsak sokat
böngészhette, hogy bizonyítékot találjon benne, különösképpen
Blanka ellen. Piros ceruzával alá is húzta a gyanús helyeket.
Ezekből jó néhányat fel is olvastak a tárgyaláson Teréznek,
tanúkihallgatásakor. A tökfejek! De hát mit várhatunk olyan
emberektől, akik ilyesféle munkára vállalkoznak? Magas rangú
tisztek, éltes férfiak. Teréz meg is botránkoztatta őket azzal, hogy
saját leírt szavait hallgatva, ezt a megjegyzést tette: „Egészen
szépen sikerült ezt megírnom, igaz, bíró úr?" Meglehet, nem
odavaló hang volt, jószerint illetlenség, de Teréz mégsem képes
megbánni. Egyáltalán nem véletlen, hogy ez a megjegyzés
kikívánkozott belőle. Legalább észrevették, hogy egyáltalán nem
fél tőlük. Nincs is oka rá. Blanka sem fél, és neki sincs oka. Blanka
elég nagy lélek ahhoz, hogy ne önmagát, hanem még mindig
azokat sajnálja, akik elítélték. Az időt, a haladást nem lehet
megállítani, az igazságot nem lehet eltemetni. Blanka a börtönben
is hős, amazok pedig a bírói pulpituson is csak hitvány férgek. Ha
választhatunk, hogy hősök legyünk-e vagy csúszómászók, akkor, ha
ezzel jár, inkább vagyunk hősök a börtönben.
Ha fiatalabb lenne, most ő is börtönben ülne, semmi kétség.
Ebben a parkban esküdött meg valaha, éppen az apja emlékére
emelt kis piramis előtt térdepelve, hogy az igazság papnője lesz.
Gyermeklány volt akkor, mégis tudta, hogy mire esküszik. Tudta? A
szívével bizonyára. Nemhogy megbánta volna életét, esküjét,
fájdalmas büszkeséget érez, hogy a sors még ezt is megadta neki:
Blankával együtt ellenségnek kiáltották ki azok, akik meg akarják
ölni az igazságot.
 Most, nyolcvanévesen sem sokkal okosabb, mint tizenhét
évesen. Nem sokkal többet ért a politikából. Húsz évvel ezelőtt,
amikor félreállították, amikor elvették tőle a gyermekvédő
egyesületet, amit ő hozott létre, szintén nem értette, miért tették.
Közvetve jutott a fülébe az a megjegyzés, amit állítólag a nádor
tett, hogy a kisdedóvókban, Brunszvik Teréz védnöksége alatt, kis
forradalmárokat, karbonárikat nevelnek. Hát föl lehet ezt fogni
ésszel? Ilyen ostoba rágalom még inkább elveheti az ember eszét.
Nem is szabad erre érvvel, észokokkal válaszolni, mert akik ezt
mondták, azok szintén nem az eszüket használták. Mint ahogy
azok sem, akik Pestalozzit üldözték és félreállították, azon a címen,
hogy tanításával, működésével a társadalmi rendet veszélyezteti,
és vallástalanságra, hitetlenségre nevel. Az a Pestalozzi, akit,
minden tiszteletük ellenére, amikor megboldogult Jozefin húgával
együtt nála jártak Yverdonban, és mindennap hallgatták
előadásait, túlságosan is vallásosnak találtak. Jozefin pietistának
nevezte, ezért is nem hagyta nála gyermekeit. Többek között!
Teréz nem egészen értett egyet húgával, de ez most más lapra
tartozik. Az anya szuverén joga, hogy arra bízza gyermekei
nevelését, akire akarja. Csakhogy Teréz feltehetné a kérdést: ha
Pestalozzi nem felelt meg nevelőnek, akkor miért felelt meg
Stakelberg, annyira, hogy hozzá is ment feleségül? Pedig Teréz
Stakelberget sokkal inkább nevezné pietistának, anélkül hogy akár
most vagy akkor kétségbe vonta volna érdemeit és képességeit. Az
emberek, még a látszólag egy hiten élők is, nagyon különbözően
viszonyulhatnak istenükhöz, vagy, mint a szabadgondolkodók
mondják, nagyon is saját képükre teremtik meg isteneiket.
Vannak, akik isten ellen valónak tartják a szerintük túlzott
emberszeretetet, mintha isten féltékeny volna. Aki az embert
szereti, nem szeretheti kellőképpen istent. Egyedül istenben a
tökéletesség, az ember gyarló. Aki maga akar segíteni az
embereken vagy akár önmagán, isten munkájába avatkozik,
helyesebben: kontárkodik bele. Csakis így érthető, miért állították
félre Pestalozzit, miért kellett szegényen, elhagyottan és látszólag
elfeledetten meghalnia a nagy emberbarátnak! Éppen, mert
emberbarát volt! Olyan istenben hitt, aki maga is szereti az
embereket. Teréz is ilyen istenben hisz, nem csoda, ha őt is
félreállították.
Csakhogy Pestalozzi tanításai élnek és hatnak, az idő múlásával
mindinkább erőre kapnak. Mi ér többet? Ha sikerek és ünneplés
közben fejezte volna be életét, és feledésbe mentek volna
emberbaráti eszméi? Teréz semmiképpen nem akarja magát
Pestalozzihoz hasonlítani. Neki igazában nincsenek is új eszméi. Az
ő érdeme, ha van, mindössze annyi, hogy megértett valamit az új
kor eszméiből, hogy nyomon tudta követni a lángeszűeket és
lánglelkűeket, egy Goethét, egy Beethovent, egy Pestalozzit! Egész
életében nem tett egyebet, mint elfogadott és befogadott. Meg
tudta különböztetni a tiszta búzát a konkolytól. Ez talán nem sok,
de nem is kevés. A legnagyobbaknak szükségük van az ilyen
közvetítőkre, és még inkább szükségesek ők az egész emberiség, a
tömeg számára, azok számára, akik nem képesek azonnal követni
legjobbjaikat és legnagyobbjaikat.

Holnap lesz apa temetése. Teréz egész nap és egész éjszaka

nem mozdult a ravatala mellől. Sem enni, sem aludni nem tudna,
nem kívánna. Habár ezzel a kitartó virrasztással
megbotránkoztatta az egész rokonságot, legjobban magát a ma-
mát.
A mama tüntetésnek és még rosszabbnak, bizonyos
magamutogatásnak, különcködésnek, egyfajta
szemérmetlenségnek fogja fel ezt a viselkedést, ennyi ember
szeme láttára; mert soha ennyi vendég nem gyűlt még össze
Martonvásáron. El sem férnek a kastélyban. Vannak, akiket a
tiszttartónál, a plébánosnál, a faluban kellett elszállásolni, például
a budai egyetem küldöttségét, de jutott belőlük a szomszéd
birtokosoknak, Örményieknek is. Az elszállásolást, az ellátást a
mama intézi, ki más? József nagybácsi a gyászszertartást készítette
elő, ő tárgyalt a fehérvári püspökkel, a bécsi vendégekkel. Maga a
vicekancellár is eljött a temetésre, nem szólva Bars megye
küldöttségéről, amely megye két évvel ezelőtt, József császár
halála után, örökös főispánjává választotta Brunszvik Antal grófot,
akit most saját birtokának templomában felravataloztak.
A mama bezáratta a koporsót, ő tudja, miért. Apa Pozsony
megyében, a fehértemplomi birtokon halt meg, onnan kellett
Martonvásárra szállítani. November közepe van, még nem elég
kemény az idő, most is az eső zuhog odakint. A rengeteg gyertya
nem képes megbirkózni a homállyal, de valamennyire felmelegíti a
nehéz, tömjénes levegőt. Teréz a ravataltól balra, egy homályos
sarokban húzódik meg, félig ülve, félig térdelve, egészen
beburkolózva egy vastag fekete kendőbe. A kendő Rózáé, egykori
dajkájáé, ő terítette rá még reggel. Pedig Róza sohasem szerette
igazán őt, az elsőszülött gyermeket, akit még tejével is táplált.
Ennek sokféle oka van. Apa Rózát okolta azért, hogy Teréznek
ferde a nyaka, csecsemőkorában megsérült egy csigolyája.
Alighanem leejtették, de Róza ezt tagadta. Róza sokat sírt azért,
hogy a gróf nem bízik benne, később meg azt terjesztette, hogy
Terézke azért olyan kisöreg és túlokos, mert az apja elkapatja.
A mama később Rózát küldte Terézért, hogy hívja el, legalább
ebédelni; amikor Teréz csak a fejét rázta némán, Róza rosszalló
pillantást vetett rá és a virágokkal borított ravatalra.
Egész nap jöttek-mentek a templomban. Csak néhány
öregasszony tartott ki majdnem olyan hosszú ideig, mint Teréz,
falusiak, parasztok, akik megszokták, hogy halottak mellett
virrasszanak. A nagynénik betértek egy-egy félórácskára,
letérdeltek, imádkoztak, sírtak is. Schedius Lajos, akit apa
neveztetett ki tanárnak a budai egyetemre, nem térdelt le, mert
protestáns, csak állt összekulcsolt kézzel a ravatal lábánál, jó
hosszú ideig. Délelőtt is, délután is betértek egy időre Teréz húgai,
a nevelőnő kíséretében. A tízéves Lotte, amikor Terézt meglátta,
odaszaladt hozzá, gyermekléptei kopogtak a templom kövén.
Bebújt a padba, hozzásimult nővéréhez, és hosszan zokogott.
Teréz jól magához ölelte, és beborította göndör fejecskéjét a
meleg kendővel. Pepi nem is nézett feléjük. Sápadt, szép arcát
kezébe temetve térdelt, titkolta könnyeit. Már tizenhárom éves
korában szemérmes lélek; ő tudja, hogyan kell viselkednie.
Jártak itt sokan, akiket Teréz nem is ismert, környékbeliek és
apa ismeretlen barátai. De nem jött Seeberg nagymama, a mama
édesanyja, és nem jött Franci sem, apa egyszülött fia, a grófi cím
tizenöt esztendős örököse. Biztosan beteg, sokkal kisebb izgalmak
is leverik a lábáról, hány, görcsök kínozzák, és a mamának, annyi
egyéb mellett, meg vele is kell törődnie.
Még a legapróbb gyerekeket is elhozták a nagy temetésre.
Jártak a ravatalnál az unokahúgocskák, József nagybácsi,
Zsuzsanna néni és Erzsébet néni kislányai, ők is összetették
rózsaszínű kacsóikat, és mondták az imádságot nevelőnőjük után.
A mama csak késő este jött be, előbb nem volt érkezése. Vagy
talán azért választotta ezt az időpontot, mert már nem voltak
olyan sokan a ravatal körül? Voltak elegen, ültek a padokban, és
egy fiatal pap éppen új füstölőt gyújtott, latinul mormolva valami
imádságot. Brunszvik Antalné csöndesen, szemlesütve jött be.
Mintha nem is ugyanaz volna, aki néhány nappal ezelőtt, amikor
még élt a férje, és ő csak percekre távozott ágyától. Igen, ez így
igaz, ő akkor virrasztott éjjel és nappal mellette, nem bízta senkire
az utolsó percig, ő mosta le róla a vért, a haldoklás minden
mocskát, verejtékét. Teréz meg sem kísérelhette, hogy felváltsa.
Ha ott ólálkodott a halálszoba körül, anyja a tekintetével
parancsolta el onnan, azzal a kék, tiszta tekintetével, ö akkor
fáradhatatlan volt, és az emberfölötti munkában furcsa mód
mintha még meg is fiatalodott volna. Negyvenéves volt, de
fiatalabbnak látszott, szabályos kis arca, könnyű termete valahogy
összetakarodott.
A halál pillanata azonban bámulatosan megöregítette. Anélkül
hogy megőszült vagy megráncosodott volna, kialudt az arca,
mozdulatai elvesztették minden frissességüket. Oly kifejezéstelen
a tekintete, mintha álarcot viselne. Járása most is gyors, de gépies.
Gépiesen vetett keresztet magára, és amikor letérdelt, nem volt
szüksége arra, hogy eltakarja az arcát, mint Pepi. Nem térdelt
sokáig. Fölkelt, vetett egy pillantást engedetlen lánya felé, aztán
kiment.
Már letett arról, hogy Terézt jobb belátásra bírja. Senki nem
tehet a természetéről. Ha Teréz megbetegszik ettől a túlzott,
makacs, sőt őrült virrasztástól, majd kiápolja.
Drága, édes mamácska! Már három évvel ezelőtt is
reménytelen esetnek tartotta nagylányát. Ha Róza, a volt dajka, a
grófot hibáztatta Teréz félresikerült neveléséért, Brunszvikné,
Seeberg Anna egyedül a lányát okolta sajátságos, gyermeki
majomszeretetéért az apja iránt. Mert ez igenis majomszeretet.
Teréz szeretetből majmolja az apját, teljesen ostobán, sőt
kótyagosan. Lány létére! Erről feledkezik meg, a legfontosabbról:
az apja férfi, ő pedig nő. „Belőled aligha lesz főispán" - mondta
most három éve Nyitrán. És még olyat is: „Hogyan feledkezhet el
egy leány női hivatásáról? Ha már rávetted apádat, hogy magával
hozzon Bécsből, akkor viselted volna gondját, ahogy nőhöz illik,
törődtél volna az egészségével, a fehérneműjével, ahelyett hogy a
magad mulatságára cigánykodol egész nyáron!"
A tömjénfelhő sűrűn, súlyosan száll szét. Néhány fekete
vénasszony gajdolni, jajgatni kezd, mintha félálomból ébredne. A
pap kissé felemeli hangját, éneklősre, a kereszt jegyével megáldja
a gyülekezetet, aztán kicserél néhány tövig égett gyertyát.
A mama önzőnek tartja őt, és nincs-e ebben sok igazság? Önzés
még ez a virrasztása is, és a mama ezt tudja, mert ismeri. Azért
virraszt a ravatal mellett, mert neki most itt a legjobb. Úgy szívja
be a tömjén, a gyertyák, a virágok, még az ázott ruhák szagát is,
mint valami sajátságos izgatószert, varázsszert, ami egyszerre
fokozza éberségét, és ugyanakkor nyugtatja is. Nem tudna, nem is
szeretne aludni.
Akkor, három éve, amikor kora nyáron egyedül ment apával
Nyitrába, előre tudta, hogy a mamának ez majd nem tetszik. Nem
is tetszhetik, mert afféle rendhagyó, kalandos vállalkozás,
szabálysértés. Mégis, azt a három hónapot, amit akkor apával
töltött, azt a rendkívüli nyarat semmiért nem adná, még ha
életével kellene is fizetnie érte. Mint ahogy apa sem tehetett
másként semmit, és ha volna mód, visszapergetni az időt, a
visszahozhatatlant... Apa megint csak elvállalná, amiért csakugyan
az életével fizetett, hogy főispán legyen Nyitrában, és ugyanakkor
Bars, Trencsén és Pozsony megyék királyi biztosa.
Különben pedig apa is tudta, mondta is nevetve, hogy kikapnak
ők ezért a vállalkozásért a mamától! Mármint hogy ő is kikap,
persze, nem Teréz előtt, és jókedvűen megjátszotta a
papucsférjet, aki tart a feleségétől, de erre még büszke is.
Teréz akkor azzal védekezett, hogy nem ő javasolta a kalandot.
Neki nem lett volna bátorsága, hogy apja nyakába varrja magát,
mint ahogy a mama kifejezte magát. Neki akkor eszébe sem
juthatott ilyesmi. Az eszébe nem, az biztos, mégis, csak félig igaz,
hogy apa volt a kezdeményező. Mert Teréz eddigi életének az a
júniusi, esős nap volt a legboldogabb napja, apa igazában kitalálta
titkos vágyát, bár nem is volt az még vágy, nem is lehetett.
Apa 1789 júniusában kapta meg kinevezését József császártól.
Audiencián is volt, jókor reggel, és mindjárt a Burgból a lányához
hajtatott, hogy elbúcsúzzék tőle. Teréz akkor már második éve
Madame Billig leánynevelő intézetében raboskodott, száműzve a
családból, neveltetése érdekében. Ó, az a neveltetés! Képmutatás,
intrika meg rangkórság voltak a legfontosabb tantárgyak. Az a
másfél év, amit ott töltött, szinte összezsugorodott
emlékezetében, egyetlen igazi öröm sem csillog ki belőle.
Legföljebb, amikor levelet kapott hazulról, de az is megríkatta, ö
igazán megpróbálta, hogy megszeressen valakit a nevelőnők vagy
a lányok közül, lehetetlen, hogy ne lett volna ott vele együtt valaki
olyan, akit szerethetett volna, csakhogy nem volt szerencséje. Még
azt is félreértették, dicsekvésnek fogták fel, ha vallomást tett arról,
mennyire szereti szüleit és testvéreit, azok milyen jó emberek.
Hogyhogy jók? Ő talán azt képzeli, jobb családból származik, mint
a többiek? Hiszen ők nem is igazi grófi család, a címet csak az apja
használhatja, az is nem régen. Olyan grófság az, amelyen meg sem
száradt még a tinta.
Nem, nem volt szerencséje a barátkozásban, és ezért leginkább
önmagát okolta. Éppen, mert annyira meg akarta szerettetni
magát, nem sikerülhetett. Felsült azzal is, hogy elmondta, őt az
apja már hároméves korában a zongorához ültette, és maga
tanította; hétéves korában már a társaság előtt kis koncertet
adott. Ezt el sem hitték neki, lenézték mint szánalmas hazudozót.
Még a zongoratanára is csipkedte túlbuzgóságáért; ha melléütött
zavarában, csúfondárosan csóválta a fejét. Ejnye, ejnye,
művésznő!
És ő mégsem panaszkodott, sem levélben, sem élőszóval,
apának sem mesélt a felsüléseiről semmit. Még akkor sem, azon a
napon, amikor eljött érte, hogy elvigye kocsikázni a Práterbe vagy
Augartenbe. Szégyellte volna apa előtt, hogy nem boldog az
intézetben. Akkor, tizennégy éves korában, valahogy oda jutott,
hogy valamiképpen át kell vészelnie ezeket a tanulóéveket, ez
minden! Mondta volna, hogy rossz emberek közé került? Ilyet nem
mondhat az ember. Úgy találta, hogy a többiek sem boldogabbak
ott, mint ő. Voltak igazán szép és okos lányok is, mégis mind
irigykedtek egymásra, mintha a boldogság valami olyan érték
volna, amit egymástól kell elvenniök. Versengtek minden
semmiségben: hogy kinek van fényesebb haja, szebb keze,
finomabb harisnyája. Terézt lenézték azért, mert a mama őt
túlságosan egyszerűen öltöztette, nem voltak drága holmijai, és
haragudtak, mert Teréz úgy tett, mintha az ilyesmi nem is
érdekelné. Savanyú a szőlő! Egy ilyen ferde nyakú véznaság már
eleve nem versenyképes. Mintha őt a ferde nyaka és túlságosan
törékeny termete miatt nem is lehetne szeretni!
És akkor jön apa, egyenesen a Burgból, ahol a császárral
beszélt, beülteti Terézt a kocsijába, és az egész napot vele tölti.
Vásárolt neki, csak hogy örömet szerezzen, egy kövekkel kirakott,
láncon függő kis aranyórát, amit azóta is, most is, mindig a
nyakában visel. Mint valami pótszívecske, úgy dobog a mellén, a
ruhája alatt. A legszebb és legjobb bécsi vendéglőbe vitte el
ebédelni. És ott, ebéd közben kezdett kérdezgetni mindenfélét az
intézetről, és feltette azt a kérdést a boldogságról. Hogy boldog-e
Teréz Madame Billig leánynevelőjében.
És akkor ő, nagyon óvatosan, azt felelte:
- A boldogság nem olyan, ami... Azt előbb ki kell érdemelni.
- Ezt kitől tanultad? - kérdezte akkor apa.
Teréz nem tudta megmondani, hiszen ő azt gondolta, ez
magától értetődik. Mindenki ezt mondja! A boldogság olyan, mint
a szeretet, amit szintén ki kell érdemelni. Az ember nem
követelheti a boldogságot.
- De gyűjtögetheti - mondta akkor apa.
- Mint a pénzt?
- Nem egészen. Mint a méhecskék a virágport, amiből mézet
készítenek. Nyáron, amikor süt a nap! Mert jön a tél, és ha ők nem
gyűjtöttek eleget, akkor éhen pusztulnak.
Apa sohasem volt szép férfi. Az arca túlságosan szarkalábas;
csakhogy ezek a szarkalábak mindig nevettek. Széles, sötét hajjal
benőtt koponyája alatt különösen keskenynek látszott az arca.
Majdnem mindig fekete atillát viselt, de színes mellényt és
nyakravalót. Akkor még egyetlen ősz szál sem volt a hajában, sem
a bajuszában. Nagyon szeretett pipázni, pedig ártott neki, a mama
mindig mondta, hogy attól köhög.
 De ő azért mégis pipázott, akkor is, a vendéglőben. Amikor az
evést befejezték, a pincér hozott neki parazsat a pipájába.
Ha a boldogság leginkább a virágporhoz hasonlít, akkor ők
ketten sokat gyűjtöttek belőle azon a nyáron.
Apa döntötte el, apa határozta el, hogy magával viszi a lányát
Nyitrába, pedig a család, a mama a gyerekekkel és a személyzettel
majd csak ősszel költözik oda. Apa azt mondta, majd ő tanítja a
lányát, amire tudja, például angolul, mert az angol nyelvet nagyon
szerette. Ebéd után át is mentek egy könyvesboltba, és vásároltak
mindenfélét, még kottákat is. Mert apa kedvet kapott ahhoz, hogy
megint zongorázzék, majd ők négykezest játszanak Nyitrán. Úgy
tett, mintha a saját kedvére, a saját örömére szabadítaná ki a
lányát az intézetből. Útban Nyitra felé meg is álltak Pozsonyban, a
régi háznál, ahol fiatal házas korukban laktak, és ahol Teréz és
minden testvére született. Apa még fel is hangoltatta az öreg
zongorát, amelyen Teréz hároméves korában az első billentyűket
leütötte, és aztán magukkal vitték. Micsoda kocsikaravánnal
utaztak! Mert a megye küldött fogatokat értük Bécsbe, de apa
azért a sajátján utazott, a lányával együtt. Olyan volt az, mint
valami diadalmenet, de csak látszatra. Mert a megye csak színleg
adta meg a tiszteletet a király emberének. Sőt, még gyűlölték is,
amíg meg nem ismerték. Ez kiderült a megyegyűléseken, ahova
Teréz is eljárt, a karzatról figyelt mindent. Pedig nem tudott se
latinul, se magyarul, se tótul, de apa tudott mindegyik nyelven, és
meg is felelt mindenkinek.
A mama szerint leginkább ezek a viharos gyűlések ásták alá apa
egészségét, az izgalmak, kiabálások, veszekedések, amelyek
teljesen fölöslegesek voltak, hiszen alig néhány hónappal később
maga a császár vonta vissza azokat a rendeleteket, amelyek miatt
apa még az életét is kockára tette. Más megyékben és
kerületekben a királyi biztosok össze se hívták a megyegyűlést,
több eszük volt ennél. Arra való a katonaság, hogy behajtsa a
megyén a hadsereg számára szükséges szénát és zabot. Az is
megtörtént, például Biharban, hogy maga a királyi biztos, Luby
Károly izgatott a császári rendeletek, például a telkek összeírása
ellen. No és meggörbült talán egyetlen haja szála is? A császár
akkor már súlyos beteg volt. Hiába volt annyi katonája, nem tudta
rákényszeríteni akaratát a nyakas magyarokra, egyetlen megye
sem teljesítette a beszolgáltatást, az összeírást sem tudták soha
befejezni. Megverték, elkergették azokat a tisztviselőket, akiket
erre küldtek ki. Belgiumban akkor már kitört a lázadás, el is
vesztette a császár ezt a tartományt. A szerencsétlen! Ha
egészséges lett volna, akkor sem birkózhatott volna meg annyi
bajjal és gonddal. Az a boldogtalan török háború! Savoyai Jenőnek,
aki a törököt kiverte, nem volt annyi katonája, megközelítően sem,
mint József császárnak, mégis egyik kudarc a másikat követte, és a
végén mire jutottak? Semmire. De közben tönkrement a császár
egészsége, és Brunszvik Antal is mindössze két esztendővel élte túl
a császárt.
A ravatal virágai az üvegházból valók. Örményiék is igen sok
virágot küldtek, nekik még nagyobb üvegházaik vannak. Vannak,
persze, művirágból készült koszorúk és csokrok, amiket Bécsből és
Budáról hoztak, és a legnagyobb közöttük Bars megyéé.
A mama mindig gyakorlatiasan és logikusan gondolkodik,
nehéz, úgyszólván lehetetlen is vele vitatkozni. Teréznek legalább
sohasem sikerült meggyőznie a mamát valami olyanról, ami
látókörén kívül esik. Megfordítva ez már nem áll, Teréz mindig
iparkodik megérteni a mama következtetéseit, mert azok egy
bizonyos pontig helytállóak.
Hogy miért kellett Brunszvik Antalnak negyvenhét esztendős
korában meghalnia? Annak még a mama szerint is csak egyik oka a
megyegyűlések izgalma és a sok kiabálás, ami megviselte apa
amúgy is gyenge tüdejét. Aztán a pipázás, amit a mama oly
károsnak tartott! És olyan érthetetlennek,; hogy mi abban a jó, azt
a büdös füstöt szívni és eregetni! Hogy apa nem vigyázott jobban
magára, hogy nem kímélte magát, azt a mama mégis inkább
megérti, mint azt, hogy Teréz - az ő szavai szerint - még lovat adott
apja káros szenvedélyei alá, ahelyett hogy visszafogta volna.
Nemcsak azzal, hogy szerette és illatosnak találta a pipafüstöt,
hanem azzal, hogy tacskó lány létére ott ült a megyegyűléseken,
amelyeken számára érthetetlen nyelveken beszéltek, csak azért,
hogy még inkább csodálhassa az apját állítólagos, látszólagos és
fölösleges hősiességéért. Vagyis ha nem is vádolja éppen apja
haláláért, de azzal igenis vádolja, hogy nem tett semmit a
katasztrófa megelőzéséért. Meg sem kísérelte, hogy visszafogja
apja káros szenvedélyeit, a dohányzást és a politikát.
A mama szemében a politika nem egyéb többé-kevésbé piszkos
és nehezen kiszámítható szerencsejátéknál. Férje kinevezésében ő
nem látott egyebet, mint karrierjének egy újabb és megérdemelt
állomását. Férje tehetséges és művelt ember, aki minden
megbízatását sikerrel teljesítette, kiválóan tudott alkalmazkodni a
követelményekhez. Szerette és csodálta férjét, méghozzá nagyon
is megfogható, értékes jó tulajdonságaiért; hogy tudott az
emberekkel bánni, gyors eszű, megnyerő modorú és szíve szerint
is jóindulatú volt. Évekig volt kolostor-feloszlató kormánybiztos. A
császár, már trónra lépése évében, ezzel a nagyon is kényes
feladattal bízta meg mint a felvilágosodás lelkes hívét. És Brunszvik
Antal még ebben a kényes munkakörben is sokkal több barátot
szerzett, mint ellenséget. Oly tapintatosan és kíméletesen hajtotta
végre a császár rendeleteit, hogy az emberek, akiket e rendeletek
sújtottak, hálásak voltak a sorsnak, amiért Brunszvik Antallal
kerültek - nem is szembe, de össze. Hiszen megbízhatott volna a
császár ezzel a munkával egy vasfejű bürokratát vagy éppen egy
hatalmaskodót is, egy törtetőt, aki úgy akar feljebbvalói kedvében
járni, hogy még meg is gyötri áldozatait.
Csakhogy más idők voltak azok, amelyekben a kolostorokat
kellett feloszlatni. A császárnak voltak még hívei, volt tekintélye.
Az emberek különben sem olyan ostobák, hogy a megbízott
tisztviselőt okolják a felsőbbség rendeleteiért.
 Ha valakiről, Brunszvik Antalról elmondhatja az ember, hogy
igen sokan szerették és becsülték. Bizonyíték erre a temetése. A
művirágok és élő virágok, amelyek még a ravatal környékét is
elborítják.
Amikor a Józsefi reformok megbuktak, más királyi biztosoknak
menekülniök kellett megyéjükből, kerületükből. Okkal, ok nélkül,
tarthattak attól, hogy rajtuk vesz elégtételt a nemesség. De apának
sehova nem kellett menekülnie. Sőt! A császár halála után, 1790
áprilisában ő elnökölt a tisztújító közgyűlésen, meg is választották,
most már önként, Bars megyei főispánnak. Ugyanennek az évnek
júniusában, a budai országgyűlésen, amelyet az új császár,
második Lipót hívott össze, apa terjesztette elő a nőnevelés
reformjáról szóló tervezetet. A tervezet első részében apa
megállapította, hogy a magyar leánynevelő intézetek túlnyomóan
az apácarendek, az orsolyaszüzek és angolkisasszonyok kezében
vannak, ezek pedig idegen szelleműek. Ez ellenkezik a nemzeti
nevelés elveivel. Új leánynevelő intézeteket kell tehát létrehozni,
hogy a nemes leányok ne legyenek kénytelenek külföldi intézetek-
ben nevelkedni.
A mama örült annak, hogy férje sokkal nyugalmasabb,
békésebb munkakörbe került, kinevezték a helytartótanács iskolai
osztályának vezetőjévé. Hogy Bars megye örökös főispánjának
választotta, ez csak tiszteletbeli állás, nem adott munkát neki. Ami
a nőnevelés reformját illeti, erről a mamának különvéleménye
volt, nem is rejtette véka alá, de csak afféle csipkelődésben
nyilvánította ki. A mamának a nevelésről majdnem olyan rossz
véleménye volt, mint a politikáról. Többet árt, mint használ. Puszta
képzelődés, hogy a neveléssel bármit elérhetünk. Furkósbottal
üldözheted a természetet, mégis visszatér - idézte a régi
közmondást. Példának a megboldogult József császárt hozta fel
elsőnek, aki, ugye, hiába próbálta megnevelni a magyar rendeket,
végül is ő húzta a rövidebbet, pedig hát jót akart, és nagy uralkodó
volt, ezt ma már a vak is látja!
 Apa életének két utolsó nyarát Fehértemplomon töltötték, a kis
nyaralóbirtokon. Martonvásárott sok a mocsár, nem kedvez a
levegője a gyenge tüdőnek. Sokan kapnak időszakos lázakat, maga
a mama is éveken át szenvedett benne, de hát ő szívós, mint a
macska. Férje viszont minden télen újra és újra súlyos hurutokat
kap, a tavaszt és a nyarat jószerint lábadozással tölti.
Fehértemplom magaslati vidék, Nagyszombathoz közel, sokkal
több az erdő. Megvan az az előnye is, hogy a fehértemplomi
nyaralás távol tartja férjétől a gazdálkodás gondjait, amit a
martonvásári nagybirtokon nem tudna megtenni.
Még ezen a nyáron is lábadozónak tekintették apát, senki nem
sejtette, hogy oly közeli a halála, ő maga a legkevésbé. Derűs volt,
jókedvű, bizakodó. Mintha kigyógyult volna abból a
megrendülésből, amit a Józsefi rendeletek visszavonása meg a
császár halála okozott. Az időt, a történelmet nem fordíthatja
vissza senki. Józsefnek az az alapvető eszméje, hogy a többség
érdeke előbbre való a kisebbség, pláne egyesek, a kiváltságosak
érdekeinél, elpusztíthatatlan eszme, előbb-utóbb győznie kell. Ez a
tervezet is, a nőnevelésről, Brunszvik gróf utolsó munkája, azt
bizonyítja, hogy a felvilágosodás elvei erősek, szükségszerűek,
legyőzhetetlenek. Az igazságot nem lehet eltemetni, a haladást
legfeljebb feltartóztatni lehet, megállítani nem. Szókratésszel nem
itattak-e méregpoharat? Mégis halhatatlan, még megölőit is ő
tette halhatatlanná.
Apa még abban is hasonlított hőn szeretett Szókratészéhez,
hogy Xantippéje is volt. Tréfásan és nagy szeretettel ő maga is
sokszor hasonlította feleségét Xantippéhez, aki korántsem lehetett
oly házsártos és semmi esetre sem lehetett gonosz, ha Szókratész
felesége volt! Az a kép, ami megmaradt róla, Platón rajza. Platón
alighanem féltékeny volt imádott mestere feleségére.
Szép, békés délutánok a fehértemplomi kertben! A kőasztalon
ott vannak apa nőnevelési tervezetének fehér lapjai. Teréz
gömbölyű, sima kavicsokat helyezett rájuk, nehogy lefújja őket a
könnyű nyári szellő. A mama kézimunkázik a kerti székben.
Gallérkát hímez a kislányainak. Soha nincs munka nélkül. Csak
néhány napja tért vissza Martonvásárról. Nemrégen fejezték be az
új, ötemeletes magtár építését, most vízlevezető árkokat ásat,
hogy új termőföldeket hódítson meg. Személyesen ellenőrzi a
munkát, lóháton jár ki a földekre. Amikor így üldögél, ki sem nézné
belőle az ember, milyen kitűnő lovas. És ahogyan a lovat megüli,
úgy kormányozza az embereket, az intézőt, az ispánokat is, eréllyel
és határozottsággal. Azért arra is marad ideje és ereje, hogy
franciaórákat adjon gyerekeinek. Latinul is megtanult valamelyest,
méghozzá a saját fiától, mert Francit sokszor ő korrepetálja,
eredményesebben, mint a házitanító. Nincs nála tökéletesebb
feleség és anya! Már lánykorában is híres volt munkaszeretetéről,
sokféle jártasságáról. Tizenöt éves korától ő tartotta rendben a
pozsonyi házat, igen kisszámú személyzettel, hiszen szegények
voltak, Seeberg bárónő kis özvegyi nyugdíjából éltek, és amellett a
nagymama már akkor is örökösen kártyázott. Még a pénz
kezelését, beosztását is Nanette-re, a lányára bízta, sokkal inkább
megbízott benne, mint saját magában. Sőt, mi több, két fiának a
nevelését is a lányára bízta, pedig az igazán nem gyerekjáték, két
féktelenkedő kamaszt mégis féken tartani, móresre tanítani!
Apa ezt igazán jól tudhatja, hiszen három teljes évig udvarolt
neki, mielőtt feleségül vehette volna. Első Brunszvik Antal hallani
sem akart arról, hogy elsőszülött fia hozomány nélkül nősüljön.
Végül is maga Mária Terézia, a nagy királynő tette szóvá egy
alkalommal: „Kedves Brunszvik, az ön fiának most már igazán
illene elvennie Seeberg kisasszonyt!" Ez nem legenda, ez valóság,
maga az idősebb, az első Brunszvik gróf mondta el, amikor első
ízben látogatott el fia szíve választottjához. Hiszen csakugyan
rendkívüli hajadonnak kell lennie annak, akinek híre eljut egészen
a királynő fülébe!
Ha tehát apa meg akarja reformálni a nőnevelést, igazában
tulajdon feleségének neveltetését kellene szemügyre vennie,
elemeznie! Ha az eredményt tekintjük, Seeberg Annának kellett
kapnia a legtökéletesebb nevelést!
Seeberg Anna, a tökéletes feleség, maga hozta ezt szóba ott a
fehértemplomi kertben, tréfásan és csúfondárosan, mert sok
benne az eredetiség és a humor iránt is van érzéke:
- Anyám még ki is csúfolt a háziasságomért, és azzal
gyanúsított, hogy mindennap végighúzom az ujjam a konyhai
serpenyőkön, vajon elég tisztára súrolta-e a szolgáló!
- Magának, drágám, a tisztaság meg a rend volt a szenvedélye,
ugyanúgy, mint édesanyjának a whist! - felelte erre jókedvűen
apa.
- Mellébeszél, kedves barátom! Ki milyennek születik, olyannak
hal meg!
- Legyen - mondta erre apa. - A nevelés nem is arra való, hogy
kicserélje vagy megváltoztassa az embert. Mondhatnám, a nevelés
feladata ennek éppen ellenkezője. Az a jó nevelés, amelyik
lehetővé teszi, hogykiteljesedjünkl Hogy azzá legyünk, amire valók
vagyunk. Hogy megvalósítsuk önmagunkat. És ez mindjárt meg is
magyarázza a maga kiválóságát, drágám! Maga szabadon
nevelkedett. Maga választotta meg, hogy milyen akar lenni, és
ebben senki meg nem akadályozta!
- No, hát akkor mondja meg nekem, kedves barátom, milyen
akar lenni a mi Teréziánk! Mert én sehogy se ismerem ki magam
rajta!
- Miért nem tőle kérdezi? - kérdezte derülten apa, és a lányára
nézett.
- Mint édesapám - felelte akkor Teréz.
Több se kellett a mamának! Hiszen éppen erre várt, erre
számított! Teréz maga ismerte be, amivel mindig is gyanúsította. A
természet, az élet rendje ellen lázad az a leány, olyanra vágyik, ami
lehetetlen, és elszalasztja azt, ami igazi hivatása volna. Rendetlen,
szórakozott, szanaszét hagyja a holmiját, pedig nem lehet mindent
a cselédekre hagyni! A cselédek is csak akkor dolgoznak
megfelelően, ha rajtuk van az úrnőjük szeme! Hogyan viseli majd
gondját a családjának, férjének és gyermekeinek, ha önmagáról
sem képes gondoskodni? Olvas, ír, rajzol meg zongorázik, de
mindent túlhajtva, összevissza, rendszertelenül. Ha valami kedvére
való olvasmányt talál, akkor hajnalig égeti a gyertyát, reggel,
persze, nem képes felkelni. Keveset van a levegőn. A kicsi Lotte
jobban megüli a lovat, mint legidősebb nénje. Angolul tanul, de a
franciát, amit pedig kicsi korában elkezdett, elhanyagolja, sőt, mi
több, pongyolán fejezi ki magát anyanyelvén, németül is, a
helyesírása sem kifogástalan. Neki anyai kötelessége, hogy
mindezekre figyelmeztesse, még mielőtt késő lenne, mert ez a
kapkodás, rendszertelenség hovatovább természetévé válik,
idősebb korban még sokkal nehezebb változtatni szokásainkon.
- Lám csak - felelte apa erre a szenvedélyes kitörésre -,
madame, úgy látszik, mégis hisz a nevelésben!
- Falrahányt borsó, amit én mondok neki - mondta a mama
elkeseredetten. - Csak magára hallgat! Magának kellene
szigorúbbnak lennie hozzá! És nem elnézni mindent. De maga,
barátom, csakis a fiához szigorú!
Egy kis csend támadt, még a méhek zümmögését is meg
lehetett hallani. És apa összeráncolta egy pillanatra amúgy is árkos
homlokát.
Apa egyszer nagyon megverte Francit. Ez még az első nyitrai
őszön történt, nem sokkal azután, hogy a család odaköltözött.
Franci akkor tizenkét esztendős volt. Magasra nyúlt, vékony,
mogorva fiú.
A mama leginkább Franci kedvéért vállalta, hogy az egész telet
Nyitrán töltsék. Mert Nyitrán van gimnázium, Francit nem kell
kiadni a házból iskoláztatás végett. Hiszen oly gyenge az
egészsége, annyira kell vigyázni rá, különösen a gyomrára. A
kollégiumban nem főznének neki reggelenként herba-teát, még
talán ki is gúnyolnák, amikor az émelygés meg a szédülés elfogja.
Franci túl érzékeny, hogysem kitehessék a diákélet nyers
viszontagságainak.
Teréz is tizenkét éves volt, amikor a bécsi intézetbe adták. A
mama őt nem féltette, sőt, éppen ő akarta, hogy a család
legidősebb lánya tanulja meg, hogyan kell idegenek között
viselkednie. Először a budai angolkisasszonyokhoz, vagy az
orsolyaszüzekhez adta volna Terézt, apa azonban ellenezte. Nem
volt híve az egyházi nevelésnek, no meg tartott attól, hogy a derék
apácák nem fogadják szívesen a kolostor-feloszlató kormánybiztos
lányát. A bécsi intézetet Erzsébet néni, apa bécsi nővére ajánlotta.
Teréz keserves másfél esztendőt töltött el Madame Billig
leánynevelőjében, de mégiscsak kibírta. Úgy tekintette, mint
valami próbatételt, mindenáron ki akarta állni a próbát. Ha sírt,
titokban sírt, nem panaszkodott; apa kitalálta, hogy ő ott nem
boldog, elhozta a saját akaratából. A mama mégis helytelenítette,
és mind a mai napig helyteleníti, hogy azon a nyáron egyedül volt
apával Nyitrában.
Ahhoz, hogy Franci nyilvános iskolába járjon, apa ragaszkodott.
Nem bízhatják örökké házitanítókra! Az iskola, apa véleménye
szerint, nemcsak arra való, hogy ott latint, történelmet és más
egyebet tanuljon a fia, mert azt magántanulóként is
megtanulhatja. Talán még jobban és alaposabban is, apa ezt
elismerte. Hiszen az iskolában különböző tehetségű gyermekek
kerülnek össze, a tanárnak tekintettel kell lennie mindegyikre.
Vannak, akik gyorsabban, mások sokkal lassabban haladnának.
Iskolába azért kell járnia egy fiúnak, hogy megtanuljon
alkalmazkodni, hogy megismerje a többieket, barátokat szerezzen
és esetleg ellenfeleket is, igen, ez vele jár! Iskolába azért kell járnia
Francinak, hogy megtanuljon küzdeni, önmagát másokkal
összemérni, erejét kipróbálni. Apa szerint az ő fiának különösen
szüksége van erre, mert hiszen annyira magának való! Még gyakori
gyengélkedéseit is annak tulajdonította, hogy túl sokat foglalkozik
önmagával, nem elég vidám, és nem elég bátor. A mama is, a
lányok is kényeztetik. Egy fiúnak szüksége van magaszőrű fiúk
társaságára, nehogy anyámasszony katonája legyen belőle, hiszen
az a legnagyobb csapás őrá magára nézve.
Szegény kis Franci! Majdnem az életével fizetett azért, hogy
bebizonyítsa, ő nem anyámasszony katonája. Hogy nem olyan
gyáva, amilyennek apa gondolja: ő csak az élettől fél, de nem a
haláltól.
Mindössze két napig járt a nyitrai iskolába, és akkor erőt vett
rajta szokásos rosszulléte, görcsök kínozták, epét hányt egész
éjszaka. Jozefinnek, akkor tízéves húgának, meg is mondta, hogy ő
inkább meghal, de nem teszi be a lábát többé az iskolába, mert ott
csupa vadszamár van, a tanárokat is beleértve. Bántották?
Megverték? Dehogyis! Annyi eszük van, illetve ahhoz nincs
merszük, hogy kezet emeljenek a főispán fiára, de állandóan
sértegetik, méghozzá magyarul! Magyarul gúnyolják, a
legocsmányabb szavakkal, mert azt hiszik, ő azt nem érti! Illetve
hát visszaélnek azzal, hogy ő csakugyan nem tud magyarul, vagy
csak igen keveset, de azokat a durvaságokat, káromkodásokat és
trágárságokat, amiket körülötte és róla vagy egyenesen őrá
mondanak, még akkor is megértené, ha kínaiul beszélnének, ő,
Franci, igenis megpróbálta, hogy megtorolja a sértéseket, fölemelt
ököllel rontott rájuk, de akkor hátrálnak előle, röhögnek, és
legfeljebb elgáncsolják.
Jozefin Teréznek mondta el, amit Francitól megtudott, Teréz
meg egyenesen apának. Franci védelmében! Hogy apa lássa be,
Franci csakugyan nem mehet iskolába, ha ott így bánnak vele. De
apa végig sem hallgatta a lányát, ment egyenesen Franci
szobájába. Teréz utána, ijedten, rémülten, mert olyan haragot
látott az apja arcán, amilyet még soha! Szerencsétlenségére Franci
akkor már jobban volt; meleg cseréppel a gyomrán, féloldalt
könyökölve az ágyon, sakkozott a házitanítóval. Apa odament,
félrerúgta az asztalkát a sakktáblával, kirángatta fiát az ágyból,
ütötte és rúgta. „Te rongy... te szemét... te féreg ..." - ilyeneket és
még ennél is szörnyűbb szavakat ordított, olyanokat, amilyeneket
iskolatársai mondhattak neki. De azok csak szóval sértegették, apa
viszont agyba-főbe verte. Aztán ráparancsolt, hogy most, azonnal
öltözzék fel, és menjen az iskolába.
Persze hogy Franci nem az iskolába ment, hanem bele a
vakvilágba. Két napig kereste a cselédség, még a hajdúk is, míg
végre megtalálták, súlyos betegen, egy elhagyott csőszházban a
szőlők között. Tél közepéig nem ment le a láza, még a tavaszt is
lábadozással töltötte. Megszabadult az iskolától meg apja
haragjától is, egyszer s mindenkorra tudomásul kellett vennie
mindenkinek, hogy Brunszvik Ferenc élni is csak olyan feltételek
között hajlandó, amilyeneket el tud viselni. Ő is tud harcolni, csak
egészen másképpen, mint ahogy az apja követeli. Még apát is
legyőzte, hiába volt apa sokkal erősebb nála. Francinak éppen
gyengeségében rejlik legyőzhetetlen ereje.
Az volt az a tél, amikor József császár visszavonta fontos
rendeleteit, és amelynek végén meg is halt. A magyarok nyíltan
örültek a császár halálának, országos pompával, csinnadrattával
hozták vissza a szent koronát Bécsből. Az egész ország
örömmámorban úszott, legyőzték az ellenséget, az újító császárt,
aki változtatni akart az ősi alkotmányon, a nemesi kiváltságokon,
aki meg akarta adóztatni a szűz nemesi vállakat az egész nemzet
érdekében, mert azt tartotta, hogy a többség érdeke előbbre való,
mint kéveseké, a kiváltságosaké.
Noha apának nem lett bántódása, sőt, már a császár halála után
két hónappal megválasztották Bars megye főispánjának, most
mégis itt fekszik a ravatalon, holtan. Haláláig hitt abban, hogy a
császár jobbat akart a magyaroknak, mint a magyarok saját
maguknak; s mindössze két évvel élte túl a császárt, a vereséget.
Franci már tizenöt éves, és mind a mai napig nem járt nyilvános
iskolába. Okos fiú, sokat olvas, időnkint le is tesz egy-egy vizsgát,
de csak ha kedve tartja, ímmel-ámmal, egyáltalán nem sürgős
neki. Néha-néha mintegy leereszkedik a hivatalos tanulnivalókhoz.
Ezeknek nagy részét úgyis fölöslegesnek, sőt ostobának tartja, ő
maga szabja meg, hogy mire van szüksége. Egy Voltaire nevű
francia író műveire vetette rá magát az utolsó esztendőben, akit
eredetiben olvas, mert a családban ő tud a legjobban franciául;
akárcsak a mamának, neki is ez a kedvenc nyelve. Teréz is
megpróbált megismerkedni ezzel az íróval, néhány írását német
fordításban is megtalálta, de neki nem tetszett, sőt, határozottan
visszataszítónak találta, leginkább azért, mert annyira
vallásellenes, gúnyolja a papságot, különösen a jezsuitákat. Úgy
találta, hogy Voltaire nemcsak papok ellen ír, de minden emberi
nagyság ellen, igazában azt akarja bizonyítani, hogy az emberek
nevetségesen ostobák és gonoszak. Candide című regényében
Voltaire kigúnyolja Leibnizet, aki pedig apa egyik kedves filozófusa
volt. Amikor megpróbálta, hogy vitatkozzék öccsével Voltaire-ről,
akkor Franci gúnyosan és fölényesen kijelentette: Teréz ne
olvasson olyan szerzőket, akiket nem ért meg, és valószínűleg
sohasem fog megérteni. Azt tanácsolta nővérének, legjobb, ha
megmarad a fiatal lányoknak való érzelmes regények mellett.
Még gondolatnak is őrültség, hogy Franci örülhet apa halálának,
valahogy úgy, ahogy a magyarok örültek a császár halálának. Ez
biztosan nem igaz. Ha igaz az, hogy a lélek halhatatlan, és hogy
gróf Brunszvik Antal lelke most valahonnan a mennyországból
tekint le porig sújtott lányára, aki ravatala mellett térdel, az egész
hosszú őszi éjszakán, akkor szelíden és bátorítóan pillant reá: ilyet
nem szabad még feltételeznünk sem! Senkiről, még idegenről sem,
nemhogy apa egyszülött fiáról. Apák és fiúk harcoltak egymással a
görög mitológiában is. A bibliában az áll, hogy az Atya véghetetlen
szeretetében egyszülött Fiát is feláldozta az emberekért. És
Ábrahám nem áldozta volna fel Izsákot az Úr parancsára? Már
villogott kezében a kés... De az ő apja, onnan a magasból, fejét
ingatja szelíden, és mint annyiszor, arra tanítja, hogy ne higgyen a
gonoszságban! Az emberek csak szerencsétlenek, de nem rosszak.
Franci sem rossz, csak szerencsétlen. Igaz, apa egyszer nagyon
megverte, de csak egyszer. Apa hitt abban, hogy ma már
felvilágosodott korban élünk, és nem szabadna olyannak
történnie, ami sajnos gyakran megtörténik. Franci nem értette
meg, hogy az apja jót akar neki, amikor nyilvános iskolába akarja
járatni, mint ahogy a magyarok sem értették meg, hogy a császár
jót akar nekik, amikor változtatni akar az ősi, elavult alkotmányon,
amely már nem felel meg az idő követelményeinek, és útjában áll
a haladásnak. Apa türelmetlen volt akkor egyszer Francival, mint
ahogy a császár is türelmetlen volt a magyarokkal. Talán, mert
előre érezte, nem lesz hosszú életű, nincs sok ideje.
Ahogyan a magyarok egyszer majd belátják, hogy haladniok kell
a korral, ugyanúgy Franci is rá fog ébredni, ki volt az apja. Franci
örökölte a grófi címet és a birtokot, örökölnie kell apja
nagylelkűségét és bizakodását, a haladásba vetett hitét is. Ez még
nagyobb és drágább örökség, mint a grófi cím és a birtok; Teréz, ha
módja volna rá, akkor is ezt a fontosabb örökséget választaná.
Hivatása és küldetése, hogy az öröklött kincset megossza
testvéreivel, különösen Francival, aki oly keveset kapott belőle. Ő
a legnagyobb, a legidősebb, tehát a legtöbbet ő kapta apjától.
Megszólalt a hajnali harang, élesen, vékonyan,
kétségbeesetten. A virrasztók megint gajdolni, imádkozni kezdtek
a padokban. Teréz fölkelt, magára csavarta a kendőjét, a kis
oldalajtón kiosont a templomból. A kastély körül fáklyák égtek. A
még mindig szemerkélő eső sem olthatta el erős lángjukat.
A cselédek már ébren voltak, takarították a földszinti
szalonokat, a nagy ebédlőt. Teréz emeleti szobájában most a két
húga aludt, a zsúfoltság miatt költöztették át őket. Csak egy kis
éjszakai mécses világított; elég az is Teréznek, hogy megmossa
arcát, kezét. Lőttét betakargatta, meg is csókolta göndör, sötét
fejecskéjét. Jozefin soha nem rúgja le magáról a takarót, még
aludni is úgy tud, mint egy angyal. Arcvonásaiban ő hasonlít
legjobban apához.
 A hajnali harang már elhallgatott, amikor visszaindult a
templomba. Még hosszú órák vannak hátra virradatig, de a faluból
már új virrasztók jöttek, akiket a harangszó ébresztett föl. A
templomban Hardy bácsi, saját plébánosuk misézett, új, fényesebb
gyertyák világítottak. Hardy bácsi biztosan azért kelt fel hajnali
sötétben, hogy egy misét ő is elmondjon földesuráért, a hivatalos
gyászszertartást úgyis a fehérvári püspök celebrálja. A padok
megteltek falusiakkal, néhányan a padok között is térdepeltek, és
utat nyitottak Teréznek, a halott leányának, aki a kastélyból jött.
A ravatal lábánál ott térdelt Szily Antal, apa keresztfia,
csizmáján villogott a sarkantyú. Olyanféle fekete atillát viselt, mint
amilyet a keresztapja szokott egész életében.

Szily Antalt a Brunszvik családban németesen csak Toninak

szólították, hiszen Brunszvik Antalt is így hívták, mintegy
gyerekkori nevén, a testvérei. De Szily Antal haragudott a rövid
o-ért, követelte, hogy az ő nevét Tóninak ejtsék, még azok is, akik
nem tudnak magyarul. Ebben az volt a mulatságos, hogy őt adták
többször is, már csutaknyi kölyök korában, német szóra
Martonvásárra, de ahelyett hogy ő tanult volna németül, lám csak,
magyarul akarta tanítani keresztapja gyerekeit. Legalább
hangsúlyban.
A mama még kedvelte is férjének keresztfiát, mulattatta ez a kis
faun, aki szerinte oly szervesen tartozik a magyar tájhoz, mint
valami itt honos bokor vagy erdei állatka. Sokszor napokra eltűnt,
ilyenkor feltételezhették, hogy hazalátogatott Biára, hiszen az
nincs messze, különösen egy ilyen kis ázsiai számára, aki jószerivel
odanőtt a ló hátára. Talán még aludni is tud a lovon. Még út se kell
neki a száguldozáshoz, nyargal árkon-bokron át.
 Hogy ilyen váratlanul megjelent keresztapja ravatalánál, erre is
csak az a magyarázat, hogy ezen a vaksötét, esős éjszakán
átlovagolt Martonvásárra toronyiránt.
Toni egy évvel idősebb Teréznél, most tehát tizennyolc
esztendős. Teréz három évvel ezelőtt látta utoljára, azóta nem
sokat változott, mert már tizenöt éves korában is idősebbnek,
tizennyolc-húsz évesnek látszott. És ugyanúgy, mint akkor, most is
érez egy kis féltékenységet. Apa szerette ezt a fekete, csontos,
kissé hintáló járású fickót. Mert, ha nagyritkán nem ül lovon,
esetlen, kissé csámpás a járása.
Azért az szép tőle, hogy eljött, és most itt virraszt a falusiakkal
és a majorbeliekkel együtt. A temetésre biztosan átjönnek a szülei
is Biáról, hiszen Szily bácsi apa egyik legjobb barátja volt, ha ugyan
nem a legeslegjobb. De Toni külön jött, külön virraszt, mintha
külön akarna elbúcsúzni apától, akárcsak Teréz. Ezért most Teréz
úgy érzi, mintha Toni a testvére volna, akire nem szabad
féltékenynek lennie. Ha apa szerette Tonit és a Szilyeket, akkor ők
is az örökséghez tartoznak, amelyet apa Terézre hagyott. Le kell
győznie azt az idegenkedést, amit Toni és a Szilyek iránt mindig is
érzett. Még leginkább Szily nénit, Toni édesanyját szívelte, akit
szintén Teréznek hívnak, habár vele aztán igazán egy szót sem
tudott váltani, mert nem értett németül. Nehezen mozgó,
alacsony asszonyka volt, örökké fáradt, mintha minden erejét
átadta volna öt, nagyon is eleven gyermekének. Amikor vendégül
látta a Brunszvik családot Bián, alig ült le az asztalhoz, hiszen ő
úgysem vehetett részt a társalgásban. Ő maga tálalta az ételeket,
amit maga is főzött, habár volt cselédjük elég. Csakhogy azok
magyar cselédek voltak, suták és tudatlanok, mint Teréz anyja
megállapította. Szilyné aggódva leste minden mozdulatukat,
nehogy valami baklövést kövessenek el. Volt is oka az
aggodalomra, nemcsak a cselédek ügyetlensége, hanem a férje
nyersesége miatt is. Szily bácsi a saját feleségével is úgy bánt, mint
valami ügyetlen cseléddel. Keményen rámordult akárhányszor a
vendégek előtt. Igaz, magyarul, de az még súlyosbítja a
gorombaságot. Teréz, az érzékeny fülével, mindig is úgy találta,
hogy a magyar nagyon goromba nyelv.
Szily néni már nem él, több mint három éve meghalt. Teréznek
a mama írta meg Bécsbe, a nevelőintézetbe. Voltak is a
temetésén. A mama még azt is megjegyezte, mennyire sírt,
zokogott a felesége temetésén Szily bácsi, pedig életében egy jó
szava nem volt ahhoz a szegény asszonyhoz. Meglehet, a
lelkiismeret is bántotta, már csak azért is, mert bűnösnek tudhatta
magát felesége halálában. Nem csupán azért, ahogyan egész
életében bánt vele, hanem azért is, mert Teréz nénit a nagy bánat
és szégyen vitte sírba, ami a családot azon a tavaszon érte, Szily
bácsi hibájából. A katonai parancsnokság végrehajtást
foganatosított ellenük, bizonyos mulasztások miatt, amelyeket
Szily mint Pest megyei alispán követett el. Katonák jelentek meg
náluk, feltörték a csűröket, elvitték a gabonát, még a pincét is
feltörték, sőt a lovakat is elkötötték az istállóból.
Hardy bácsi úrfelmutatáshoz csenget, a virrasztók mind
letérdepelnek. Szily Toni ugyanígy térdelhetett az anyja ravatalánál
is. Nagyon szerette az anyját, nagyon megszenvedhette a halálát,
ezt Teréznek apa mondta egyszer, mintegy magyarázatképpen,
hogy miért fogja annyira pártját a keresztfiának. Toni olyan fickó,
aki nagyon könnyen sodorja önmagát veszélybe. Apa ezt úgy
fejezte ki, hogy Toniből vagy nagyon jó ember lesz, vagy nagyon
rossz. Azért is kell Toniből katonát nevelni, mert vagy hős lesz
belőle, vagy közönséges útonálló.
Azon a három év előtti nyáron Toni is velük volt Nyitrában, de
Teréz csak nagyon ritkán látta. Apa kivette vakációra a bécsújhelyi
katonaiskolából, és besoroltatta katonai kíséretébe. Toni a
katonák között lovagolt, velük aludt és evett, kártyázott és
kockázott tizenöt éves létére. Nemcsak Nyitrába kísérte el őket,
hanem mindig apával volt, amikor az a négy megyében utazott.
Valójában többet volt apával, mint maga Teréz, ezért is volt rá
féltékeny.
Eldőlt-e már a nagy kérdés, hogy Toniból nagyon jó ember lesz
vagy nagyon rossz? Hogy most itt térdepel, jóságra vall, de hogy
oly sötét hajnalon jelent meg itt, az megint csak féktelenségre.
Teréz azon kapja magát a szentmise alatt, hogy valamelyest
megbotránkoztatja Toni váratlan megjelenése, sőt, jelenléte ezen
a hajnali misén. Mint ahogy a mama megbotránkozik az ő hosszú
virrasztásán, azzal gyanúsítván, hogy mintegy kisajátítja magának
apát, ő sem érzi jogosnak, hogy a keresztfiú ott térdepeljen a
ravatal lábánál. Mit gondol, mit érez? Mennyire érezheti közel
magához a megboldogultat? Hálával tartozik neki, az biztos. De
mennyivel, és miért?
Apa szigorú volt a saját fiához, Tonihoz egyáltalán nem volt
szigorú. Egyszer megtörtént azon a nyáron, hogy Toni kártyán
elnyerte a katonák pénzét, és azok panasszal fordultak apához.
Apa csak nevetett rajtuk, és azt mondta a panaszosoknak: ne
dicsekedjenek azzal, hogy a fiatal fiú jobban játszik náluk.
Apa sokkal elnézőbb volt Toni iránt, mint a tulajdon apja. Szily
bácsi, ezt Teréz nemegyszer tőle magától hallotta, átkozott
gazembernek tartotta a fiát, és nemegyszer, de százszor elverte,
például azért, mert agyonhajszolja a drága lovakat. Szily bácsi
nemcsak a feleségével bánt nyersen és keményen, a fiaival még
inkább. Három fia van, Toni a középső.
Mindmáig érthetetlen és megmagyarázhatatlan, miért volt
olyan jó barátja apának Szily József. Igaz, valaha együtt jártak
iskolába a nagyszombati jezsuitákhoz, de apának volt sok más
iskolatársa is, azokkal nem kötött mégsem sírig tartó barátságot.
Talán közrejátszott ebben, hogy Bia és Martonvásár viszonylag
közel esnek egymáshoz? De hiszen vannak közelebbi szomszédaik
is, például Örményiék, és azokkal inkább a mama és a nagymama
barátkozik.
 Szily József tagbaszakadt, lomha mozgású férfi, kissé
görnyedten jár, előreejti túlságosan is izmos vállát. Szőrös és
fekete, apró szeme ravaszul csillog ki szakállából, amely majdnem
a szeméig ér. Tud németül, de rosszul, recsegve ejti a szavakat,
hibásan ragoz, és mintha szántszándékkal bánna így a német
nyelvvel, mintha bosszút akarna állni rajta, amiért kénytelen
használni. Számtalanszor vetette már apa és Teréz szemére, hogy
a Brunszvik családban, a családfőn kívül, senki nem tud magyarul.
Kislány korában szívesen veregette és csipkedte Teréz arcát, és
minden alkalommal az unásig hajtogatta, hogy adják oda Biára,
magyar szóra, legalább ezt a Terkát. Ő majd nevel belőle magyar
lányt, azért kezeskedik! Soha nem derült ki, hogy tréfának szánja
ajánlatát, vagy csakugyan komolyan gondolja? A mama
mindenesetre tréfára vette, és azzal vágott vissza: ha a kedves
komaura negyven év alatt sem volt képes tisztességesen
elsajátítani a német nyelvet, ugyan mennyi időre volna szüksége
az ő lányának, hogy magyarul megtanuljon? Amikor tudvalevő,
hogy a magyar sokkal nehezebb!
A mama, férje kedvéért, elfogadta a barátságot Szilyékkel,
vendégül látta néhanap a családot, sőt, arra is hajlandó volt, hogy
egyszer-egyszer átkocsikázzon Biára. Ilyenkor ő - mint mondta -
tanulmányozza a hagyományos magyar életformát. Mert Szilyék,
noha a mama szerint gazdagok, tágas, de mégiscsak szalmatetős
kúriában laknak, és télen is az udvarra járnak budira. Erre még
büszkék is, mert magyar ember nem végzi a szükségét a házban,
ahol eszik is, ilyet csak elpuhult arisztokraták csinálnak. A
büszkeséghez értenek a legjobban, a büszkeség a magyarok
legsajátabb tulajdonsága, valóságos mesterek a büszkeség
művészetében. Arra a legbüszkébbek természetesen, hogy
magyarok, mintha ez már eleve kiváltság, a sors különös kegye
volna. Büszkék a balsorsra, amely szakadatlanul sújtja őket,
szerintük mindig mások hibájából. Gyűlölték József császárt mint
idegen zsarnokot, aki nem érti, és nem is akarja érteni az ő
érzelmeiket, de amikor összeesküdtek ellene, akkor is
Poroszországba és Hannoverbe küldtek követeket, hogy új, megint
csak idegen királyt hívjanak be; maguk sem hiszik, hogy alkalmasak
a valóságos függetlenségre, annyira sem, hogy legalább maguk
közül választanának királyt.
Szily József a műveltebb magyarok közül való, hiszen még
németül is megtanult, de csak azért, mert belátta: a hazának
művelt emberekre van szüksége, csakis azok szoríthatják ki a
vezetésből az idegeneket és az elnémetesedett arisztokratákat. A
mama szerint Szily bácsi, mint igazi jó magyar, még arra is büszke,
hogy kerékbe töri a német nyelvet. Ha valamiért mégis tiszteli Szily
Józsefet, az az a valami, amit Szily titkol, amire nem olyan büszke:
ugyancsak ért a vagyonszerzéshez. Szüntelenül üzletel,
kupeckedik, lovakat és marhákat nevel, amelyeket jó áron tud
értékesíteni, mert megszerzi hozzá a kiszállítási engedélyt,
összeköttetéseinél fogva, mint alispán. A mama szerint Szily
Józsefnek azért kell a hivatal, hogy jobban tudjon üzletelni, vagy
legalább elég esze van ahhoz, hogy ne vesse meg a
hivatalviseléssel járó előnyöket. A mama számtalanszor vetette
apa szemére, hogy bezzeg ő, Brunszvik Antal, még a kedvező
alkalmakat is elszalasztotta! Mint kolostor-feloszlató
kormánybiztos, fillérekért tudott volna szép birtokokat, telkeket
vásárolni, méghozzá Martonvásár közelében, például
Agócspusztán. De nem és nem, finnyáskodott, az ilyesmit nem
tartotta tiszta dolognak, ő nem húz hasznot a
kormánybiztosságból. Az olcsó birtokokat Örményiék vásárolták
meg, maga apa játszotta azokat a kezükre, és most Örményiék a
leggazdagabb birtokosok a megyében. És ki szólja meg őket érte?
Senki! Ami pedig Szilyéket illeti, réges-régen kiheverték a csapást
és szégyent, ami több mint három évvel ezelőtt érte őket. Minden
csoda, minden botrány csak három napig tart. Az a katonai
végrehajtás pedig csak használt Szilynek, József császár halála után
valóságos nemzeti hősnek kiáltották ki, a császári önkény
áldozatának. Az ő nemesi házán esett meg az a sérelem, hogy
minden alkotmányosságot felrúgva, végrehajtást foganatosítottak
ellene. Most még magasabb hivatalt visel, kinevezték a
hétszemélyes tábla bírájának.
Pedig, a mama véleménye szerint, annak idején éppen azért
törték fel a csűrjét, hajtották el a lovait, mert szemet szúrt túlságos
gazdagodása. Miközben az ország számos megyéjében valóságos
éhínség dühöngött, és lázongtak a nemesek, a parasztok a
beszolgáltatás miatt, ő annyi pénzt harácsolt össze, hogy birtokot
vásárolt Zámolyon. Arra a birtokra valaki más is pályázott, és mert
Szily elkaparintotta előle, bosszúból följelentette az alispánt a
katonai komisszariátuson. Ez az igazi története annak a
végrehajtásnak, ami nemzeti hőst csinált az itt térdeplő Szily Antal
apjából, és ami, ugyancsak a mama szerint, sírba vitte Szilynét, a
fiú édesanyját.
Ő, a mama rendkívül éles szemű és szókimondó! Sokszor
kijelentette, hogy őt a vagyon nem érdekli, hiszen egész életében
szegény volt, és mint Brunszvik Antalnénak sincsenek nagy igényei.
Évtizedekig hordja minden ruháját, sőt, olyan holmija is van, amit
még lánykorában varrt magának. Eszébe sem jutott soha, hogy
Bécsből rendeljen divatholmikat, még azért is perelt, ha a férje
meglepte valamivel. Mire a pazarlás? Csakis a gyermekeire gondolt
mindig. Martonvásár a fiáé, de a lányokat is ki kell majd annak
idején házasítani. Van az a kis nyaralójuk Fehértemplomon és egy
házuk Budán, a Tárnok utcában. Ez minden! És ezt mind a
nagyapától örökölték, ezt az apja hagyta Brunszvik Antalra, a grófi
címmel együtt. Mivel gyarapította a vagyont második Brunszvik
Antal? Semmivel, egy öl földdel se, sőt, ha a felesége nem néz
annyira a körmére, talán el is adott volna egyet-kettőt az örökölt
ingatlanokból, amilyen könnyű kezű volt világéletében.
Selyemkabátot, kesztyűt, kalapot, sőt, kövekkel kirakott, kis
aranyórát is vásárolt a lányának Bécsben, amikor elhozta az
intézetből. Minek az egy tizennégy esztendős fruskának?
 Az aranyórácska most is ott ketyeg a mellén, a kendő és a ruha
alatt, mint egy parányi szív. Teréz reszketni kezd, és elfogja a
csendes sírás. Akármilyen halk a sírása, mégis meghallják az
emberek, és feljajdul, felsír vele az egész gyülekezet. Ez az igazi
gyászmise apa lelki üdvösségéért, mennybemeneteléért. Még a
templom falaira festett szentek és angyalkák is velük sírnak.
A templom szentjeit és angyalkáit egy bécsi festő festette,
Maulbertsch nevezetű, akit apa kísért el Martonvásárra. Jó festő
volt, mogorva és tréfás egyszerre. Munkáját babonás tisztelettel
nézték a munkások, a parasztok. A festő pedig meg-megleste
ezeket a csodálkozó arcokat, és megörökítette vonásaikat a
szentek képén. Maguk a modellek nem ismertek volna magukra,
hanem ráismertek a többiek. Volt itt megrökönyödés. Egy Tálas
nevű öreg telepes csaknem belezavarodott abba, hogy Keresztelő
Szent János a templom falán a megszólalásig hozzá hasonlít.
Apának sok jó szóval kellett megnyugtatnia, hogy ez nem varázslat,
legalábbis nem rontó varázslat, mert hiszen azt nem állíthatta,
hogy a művészetben nincs varázslat.
Az meglehet, hogy Martonvásárt a nagyapa vásárolta, ő
szerezte Mária Terézia kegyéből, hogy a kastély és a templom, a
majorság, a telepesek házai az ő pénzéből épültek, de mindezeket
a munkálatokat igenis apa vezette, még nőtlen fiatalember
korában. Amikor elvégezte az egyetemet, és letette vizsgáit, még
várnia kellett kinevezésére, és apja őt, az elsőszülött fiút bízta meg
azzal, hogy teremtsen paradicsomot ebből az elhanyagolt
birtokból, amely még a török hódoltság nyomait viselte. Víz
borította a legjobb termőföldeket, egészségtelen mocsár, az
embereket láz pusztította, nyomorúságos falu volt Martonvásár.
Messzi vidékekről kellett munkásokat verbuválni, akik a kastélyt és
a templomot felépítették, és akiket aztán apa telekkel,
építőanyaggal, jó szóval lekenyerezett, letelepített. Mindig
szívesen emlékezett vissza a pionír időkre, és büszke volt arra,
hogy Martonvásár nem afféle régi típusú birtok, ahol jobbágyok
dolgoznak, hanem inkább afféle kis Amerika Pannóniában, ahol
szabad emberek élnek és dolgoznak. Apának az amerikai
demokrácia tetszett a legjobban, a polgári szabadság volt az
eszményképe. Terézt Franklin Benjámin életrajzából tanította
angolra és nemcsak angolra! Amerika felfedezése csakugyan az
újkor kezdete, de nem azért, mert az emberiség gazdagabb lett
egy nagyon gazdag földrésszel. Ha úgy maradt volna minden,
ahogyan kezdetben volt, hogy az angolok meg a spanyolok csak
gyarmatuknak tekintik az Újvilágot és kirabolják, akkor csak a régi
folytatódott volna. De az amerikai nép kivívta függetlenségét,
jogát, hogy demokratikus államot teremtsen, ahol nem a születés
számít, hanem az ember, az egyén valódi értékei!
Nagyapa megszerezte Martonvásárt, mint ahogy a spanyol
hajósok fölfedezték Amerikát. No hiszen, tisztelet és megbecsülés
a bátor hajósoknak, akik az ismeretlen óceánnak nekivágtak!
Tisztelet a nagyapának is, a vagyon gyarapítójának! De ahhoz,
hogy újítsunk, hogy csak valamivel is több szabadságot vívjunk ki
az embereknek, legalább olyan nagy bátorság kell, mint az óceán
meghódításához. Martonvásár, amikor a nagyapa megvásárolta,
nem volt ugyanaz, mint amivé mégiscsak apa tette, és nemcsak a
saját családja számára, hanem mindenki számára, aki itt él és
dolgozik.
Teréz alig ismerte nagyapát, ötéves volt, amikor az első
Brunszvik gróf meghalt, 1780-ban, ugyanabban az évben, amikor a
nagy királynő, Teréz keresztanyja, Mária Terézia is elhalálozott.
Mindössze egy hónappal élte túl az uralkodót, akit egész életében
szolgált.

Mária Terézia negyven évig uralkodott, József csak tíz

esztendeig. Nagyapa öreg volt már, hetvenegy éves, amikor
koporsóba tették. Huszonnégy esztendővel élt tovább, mint
elsőszülött fia.
 Huszonnégy év! Egy emberöltő! Mit alkothatott volna még a
második Brunszvik gróf, ha annyi ideig élhet, mint az édesapja! Ha
a lánya nem tizenhét évesen térdelne ravatala mellett, hanem
negyvenegy évesen! Mi lett volna őbelőle, ha apja életben marad?
És mi lesz így, korán elárvulva, magára maradva? A mamának csak
arra van gondja, hogy kiházasítsa a lányait, őt is. Mi más jövő
várhat egy leányra, mint hogy férjhez adják? De ő nem akar férjhez
menni! Ki is veszi őt el, a ferde nyakával? Ki szeretheti őt valaha
úgy, ahogy édesapja szerette? Senki! Senki!
„Belőled nem lesz főispán" - mondta a mama, amikor három
évvel ezelőtt Nyitrán oly keményen megdorgálta a lányát. És apa
talán azért választotta élete utolsó munkájának a nőnevelés
megreformálását, mert ő is látta, hogy egy leánynak nem lehet
más jövője, mint hogy férjhez adják. Ez talán még Amerikában is
így van! A nők csak mint leányok és feleségek, vagyis közvetve
tehetnek valamit az emberiségért, a haladásért, azzal, hogy segítik
férjüket, nevelik gyermekeiket. Neki, mint leánynak, a mama
példáját kellene követnie. A mama nagyszerű asszony, sőt,
nagyszerű ember, nem is lehetne más, hiszen apa felesége.
Vége a misének, újra szól a harang. Szily Toni eltűnt, észre sem
vette, amikor távozott. Sokan elmentek a falusiak közül is. A
püspök kíséretéhez tartozó papok jöttek be ismét, egy fiatal
papnövendék újból kicserélte a gyertyákat. A templom főajtaját,
amely a falu felé vezető sétányra nézett, kitárták, szellőztetnek. El
fogják küldeni az utolsó virrasztókat is, mielőtt a gyászmise
megkezdődik, a templomba a vendégek se igen férnek el, a
népnek kívül a helye. Odakint már lassan dereng a novemberi ég.
Akkor ismét belépett Róza, a mama bizalmas cselédje, az
egykori dajka, és megérintette Teréz vállát, amelyet az ő kendője
borított.
- A mamája őméltósága azonnal kéreti a kisasszonyt a saját
szobájába.
 A mama szobájában égett a tűz a kandallóban. Az ágy frissen
vetve, de maga a mama nem volt ott.
- A kisasszonynak meg kell fürödnie - felelte Róza Teréz kérdő
pillantására. És átvezette őt a fürdőszobába, ahol a fakádban
gőzölgött a fürdővíz.
Levetkőztette Terézt, mint valaha, babakorában. Még el is
mosolyodott, amikor Teréz egy mozdulatával elárulta, hogy
szégyelli magát előtte. „Ugyan, Tézi baba!" - mondta mint
varázsszót, hiszen így szólította őt valaha. Egy fehérre súrolt
dézsából hideg vizet öntött a fürdővízhez, és ugyanúgy, mint
hajdan, könyékkel próbálta ki, nem túlságosan meleg-e. Aztán meg
is dörzsölte, meg is mosta a túlságosan karcsú hátat és a vékony,
ferdén nőtt nyakat. Ledörzsölte meleg törülközővel, tiszta inget
adott rá, és befektette a mama ágyába.
- Ez a parancs! Tessék aludni egy kicsit!
- A mama hol van? - kérdezte Tézi elernyedve,
gyermekhangon, mintha Róza, a mama parancsára, valóban
babává varázsolta volna vissza.
- Biztosan a konyhába ment - felelte Róza, és behúzta a
függönyöket. - Egy órácska alvás is sokat számít ilyenkor.
Még ki sem ért a szobából, Teréz már aludt, és a mama
érintésére ébredt.
- Öltözz, kislányom! Enned is kell valamit! Nemsokára kezdődik
a temetés!
Teréz megrettenve nyitotta ki a szemét. Aludt! És ez annyi,
mintha megszegett volna egy szent fogadalmat. Pillantása
találkozott a mama kék szemének megszürkült tekintetével. A
mama legyőzte őt!
Elfordította a fejét, és akkor a mama kiment a szobából.
Róza ott állt az ablaknál, széthúzta a nehéz, kaukázusi szőttes
gyapjúfüggönyöket. Nappali világosság öntötte el a szobát, a
sötéten csillogó diófa bútorokat, a virágos szőnyeget. Róza már
kikészítette a meleg alsóneműt és a fekete bársony gyászruhát is,
amit Erzsébet néni hozott Bécsből, mindhárom Brunszvik lánynak
egyformát. A gyöngyházzal kirakott, kecses asztalkán egy pohár tej
és sütemény, ezüsttálcán. Róza felemelte és odavitte az ágyhoz.
De Teréz akkor sírni kezdett, hevesen befúrta fejét a mama
hímzett vánkosába. Róza mondott valamit, de nem hallotta, nem
akarta hallani, mit.
Gyűlölte Rózát, éppen, mert azt tette, amit a mama parancsolt
meg neki. Önmagát még jobban gyűlölte, amiért tűrte, hogy
lefektessék. Valami jóvátehetetlen történt, ha apa meghalt, neki is
meg kellene halnia. Még jobb lett volna, ha már régen elpusztul,
csecsemőkorában, amikor Róza leejtette.
Róza még nem öreg. Széles csípőjű, csontos, kemény teremtés.
Amikor kísérletet tett, hogy érintéssel próbálja megnyugtatni
Terézt, vagy tán ki is emelje az ágyból, Teréz ütötte, ahol érte, és
azt visította:
- Takarodj... Takarodj ki...
Róza, noha igazán könnyen elbánt volna vele, csakugyan
kiment; biztosan azért, hogy megkeresse a mamát, és Terézt
beárulja. Teréz már nem volt az ágyban, mezítláb, hosszú ingben
állt a szőnyegen, és nem tudta, ő maga ugrott-e ki, vagy Róza
emelte fel mégis? A tálca leesett, a pohár eltört, a tej kifolyt, a
sütemények szétgurultak. Ilyet, amit most tett, még sohasem
követett el, kicsi korában sem. De azért mégis, mintha Róza
megint kicsivé varázsolta volna, ugyanúgy, mint amikor
megfürdette. Egy tipegő baba sem érezhetné önmagát
tehetetlenebbnek.
Megölné magát, ha volna fegyvere. De ha volna is, nem tudna
vele bánni, még sohasem volt fegyver a kezében. Bátorsága sem
volna ahhoz, hogy öljön, akár csak önmagát is. A halálnak magának
kellene őt magához ölelnie, megállítania zaklatott szívét. De az ő
parancsára szíve nem áll meg, ketyeg, mint a felhúzott óra az ágy
melletti asztalkán.
Olyan nagy a csend, hogy hallja az óra ketyegését.
 Róza csak nem jön vissza, még kevésbé a mama, hogy őt
megfegyelmezze, észhez térítse. És egyszerre csak megszólalnak a
harangok. Nemcsak a kastélytemplomban, hanem kint a faluban
és a temetőben is. Kezdődik a gyászszertartás, és ő itt áll ingben,
mezítláb a szőnyegen, a mama ágya mellett. A mama ezzel bünteti
szófogadatlan lányát. Talán meg is tiltotta Rózának, hogy
visszajöjjön érte, és felöltöztesse. Teréz viselje magatartása
következményeit! Ó, a mama határozott ember, a maga módján
még bátor is. Vállalja inkább a szégyent. Ha megkérdik, ha meg
merik kérdeni tőle, hol van Teréz, miért nincs ott a
gyászszertartáson, majd azt feleli: beteg.
Ő pedig, mintha csakugyan beteg lenne, reszkető kézzel
öltözködni kezd. Hiába is sietne, kínos lassúsággal húzza fel a
harisnyát, és akkor hol vannak még az új ruha ismeretlen kapcsai!
És a fésülködés! Frizurája leomlott, kilazult, elszabadult, már alvás
közben is, és még inkább verekedés közben. Legjobb volna levágni
ezt a hosszú és sok hajat, ami alig fér el a fején, és ami igazában
egyetlen ékessége. Minek őneki ékesség? Feltűzte, ahogy tudta,
tükör nélkül, aztán fekete csipkekendőt borított rá, amivel arcát is
félig eltakarta.
A harangok elhallgattak, mire kilépett a mama szobájából.
Sehol egy lélek, mindenki a temetésen. A park hársfái maguk alá
terítették aranyszínű lombjaikat mint kerek szőnyeget.
A megvékonyodott felhők fölött sápadtan bujkál a nap. Nehéz
szélcsend. A templom körül sűrűn, némán, mozdulatlanul áll a
nép. Csak a halottaskocsi hat fekete lova hányja-veti a fejét
idegesen. Már ott várnak az úton, kocsisuk előttük áll, tartja őket.
A templomban szól az orgona, és fiatal férfihangok énekelnek,
nyilván a budai egyetemisták kórusa. Teréz érzi a nedves avar
szagát, amelyen lépeget. Nem látja, nem hallja őt senki, amíg oda
nem ér a tömeg háta mögé. Akkor utat nyitnának neki, de ő
megáll, nem mozdul, itt akar maradni. Az emberfolyosó nyitva
marad előtte, egészen a templom nyitott ajtajáig, de ő nem megy
végig rajta. Jó itt őnéki, mindenütt jó, apa látja őt a bujkáló
novemberi nap szemével, apa vele van, megért és megbocsát.
Ahogy ő szereti apját a síron túl is, apa is szereti őt, a szeretet
halhatatlan. Ahogy a felhők nem nyelhetik el a napot, hanem csak
egy időre eltakarják, ugyanúgy nem győzheti le a halál a
szeretetet. A felhő csak pára, ami elszáll, a sötétség csak a fény
hiánya. Az igazi valóság a fény, a meleg. Apa igazi lénye az, ami
most körülveszi Terézt, halhatatlan lénye, nem a porhüvely, amit a
koporsóba zártak.
Egyszerre csak egy kéz szállt a fejére, a fekete csipkekendőre,
apai kéz; Teréz felpillantott, és Szily bácsit látta, apja barátját. A
fájdalomtól görnyedten is hatalmas alak, rókatorkos magyar
kabátjában van, kövér, nagy arca rángatódzik a sírástól. Fekete
szakállán könnyek folynak, vastag, erős szája vonaglik, mint egy
csecsemőé.
- Te kis árva ... Te szegény kis árva - mondja, és odaszorítja
Teréz fejét a pitykés mentéjéhez, a kemény gombokhoz. Könnyei
Teréz fejére hullanak. - Te is száműzött vagy ... Akárcsak én!
Kissé távolabb, az emberek között, ott áll az egész Szily család, a
három fiú és a két leány, meg egy kövérkés, nagyon fehér arcú
fiatal nő, akit Teréz nem ismer. Szily megfogja Teréz kezét és
odavezeti a családjához. Megilletődötten néznek mind az árvára.
Sárika, a nagyobbik leány, meg is csókolja, és aztán átölelve tartja.
Sárika fiatalabb Teréznél, de magasabb és erősebb.
Száműzött, mondta Szily bácsi, amikor rátalált. Mintha semmit
sem csodálkozna azon, hogy Terézt itt találta, a köznép között. És
Teréz volt az, aki megkérdezte tőle:
- Miért nem tetszettek odabent... A templomban!
- Nincs nekünk ott keresnivalónk - felelte Szily, könnyeit
törülgetve. - Minket nem hívott senki az ő ravatalához.
Akárhogy is, ezen már nem lehet változtatni! Teréz a Szily
családdal együtt hallgatta a gyászmisét a szabad ég alatt,
csakugyan, mint a száműzött. A mama, úgy látszik, elfeledkezett
arról, hogy Szilyéket értesítse a temetés időpontjáról. Ők azért
mégis eljöttek, ha sértődötten is. Szily bácsinak, mint apa legjobb
barátjának, a ravatal közelében volna a helye, mindjárt a család
után. És Teréznek? Hol volna az ő helye? Igazában ott kellene
feküdnie a ravatalon, egy másik koporsóban.
Szily bácsinak még abban a tisztességben sincs része, hogy
vállára vehesse a koporsót, amikor kihozzák. Pedig sokan hozzák,
alig férnek el alatta; József nagybácsi, apa öccse, a két Seeberg
báró, a mama öccsei, Finta testőrezredes, Guicciardi gróf, apa
sógorai, a küldöttségek vezetői, Bars megyéből és Budáról. Még
Schediusz Lajos is, a protestáns tanár, akit apa neveztetett ki a
budai egyetemre, alávethette vállát a koporsónak. Szily bácsi,
amikor látja őket, megint felsír, mint egy különös, óriás gyermek.
A temetőig vezető utat felhomokozták, felsalakozták, de az
éjszakai kitartó eső újra feláztatta. Nagyon mély a sár, mindenütt
tócsák csillognak. A gyászmenet bele kell taposson, nem kerülheti
ki, még maga a fehérvári püspök sem, gyönyörű ornátusa
besározódik.
Brunszvik Antalné, teljesen elfátyolozva, a fia karján követi a
halottaskocsit. Jozefint és a kis Lőttét a nagynénik vezetik kézen,
Seeberg nagymamát a saját fiai.
Teréz Szilyékkel csatlakozik a menethez, amikor az előkelőségek
már mind elhaladtak, utánuk már csak a köznép következik.
Teréz középen lépked, egyik karját még mindig Szily Sárika, a
másikat maga Szily bácsi fogja. Sárikától jobbra a fehér arcú, fiatal
asszony lépked, akiről már tudja, hogy Szily József új felesége,
Sárika súgta meg neki. Az új Szilyné a kisebbik Szily leányka, Mária
kezét fogja, Mária kezét pedig legfiatalabb bátyja, a tizenhárom
esztendős Szily János. Szily bácsi balján két nagyfia halad, a
húszéves ifjabb Szily József és a tizennyolc esztendős Toni, apa
keresztfia, aki ma éjszaka ott térdelt a ravatal előtt.
- Árulók, Júdások - mondja Szily József, azzal a kerékbe tört
németségével. - Most mind eljöttek, akik életében elárulták,
keresztre feszítették! Akik előreküldték a biztos halálba, ők maguk
pedig hátul meghúzódtak okosan. Verje meg őket az Isten!
Teréz tekintete a sáros úton kalandozik. Szily bácsi hatalmas
csizmáját látja; minden súlyos lépésénél mélyen elmerül a
homokkal kevert, híg latyakba.
- Kénköves eső, mint Szodomának és Gomorrhának - folytatja
e különös, szaggatott gyászbeszédet Szily. - Azt érdemelnénk! Az
igazak elpusztulnak, a gonoszok győzedelmeskednek! Nincs
igazság a földön!
A sors akarata volt, hogy Teréz Szily József karján lépkedjen
apja koporsója után. Csakis a sors akarhatta így! Mert még a
mama is belenyugodott apa halálába, Isten akaratába, ha a
fájdalom villámától porig sújtottan is. De Szily József, aki apa
barátja volt, nem tud belenyugodni, számon kéri halálát magától a
felséges Istentől is. De nemcsak Istentől!
- Mi mindannyian bűnösök vagyunk apád halálában - mondja
sötéten és eltorzult arccal az óriás. - A legbűnösebb maga Pálffy,
ez a labanc, aki el mert jönni a temetésére! Három évvel ezelőtt ő
neveztette ki apádat nyitrai főispánnak, pedig nagyon jól tudta,
hogy akkor már a császár reformjai megbuktak! Feláldozta apádat,
mint a hadvezér, aki legjobb katonáját küldi a halálba, amikor a
csata már elveszett! Én tudtam ezt, én láttam, de nem tettem
ellene... nem tettem eleget! Amikor megtudtam, már késő volt...
Apádat a saját hűsége és állhatatossága vitte sírba! Maga a császár
visszavonta rendeleteit, de apád életével fizetett érte!
- A császár is - mondta halkan, reszketve Teréz.
- Én magam neveztem hazaárulónak apádat - szakadt ki a
vallomás Szilyből. - Én vágtam a fejéhez, hogy aki a kalapos
királlyal tart, az a haza ellensége!
Kétségbeesetten csengetnek a harangok.
- Hazudtam. Tévedtem - vallja az ég alatt a bűnös Szily, aki
Brunszvik Antalné szerint sírba vitte a tulajdon feleségét. -
Megbuktak a reformok, meghalt a császár, jött másik helyette. És
mi változott? Lipót szőrmentén bánt a magyarokkal, ez az új
tacskó, Ferenc, folytatja a régi politikát. Nesze semmi, fogd meg
jól, ami az országgyűlésen elhangzott. Szavakban elismeri a császár
a magyar függetlenséget, de ebből nem valósul meg semmi. Nincs
felelős magyar országtanács, nincs nemzeti katonaság. A kisebbik
fiamat katonának neveltem, de nem szolgálhat másutt, csak a
császári és királyi hadseregben. József legalább nyíltan beszélt
velünk, de ezek mosolyogva, nyájasan tapossák sárba a magyar
függetlenséget. Meghúzhatják fölötte a lélekharangot, akár most
apád fölött.
A gyászmenet eleje elérte a temetőt. A barokk tornyú kis
kápolnát a családi kripta fölé apa építtette; ugyan gondolta-e,
hogy őt temetik el itt elsőnek?
A gyászkocsi nem hajthat egészen a kápolnáig. Megáll a
mélyúton. És akkor Szily József váratlanul előretörtet, olyan
gyorsasággal és fürgeséggel, amit senki nem tételezne fel lomha
testéről. Elsőnek ér a kocsihoz, és kiáltozva, zokogva borul a
koporsóra. Magyarul kiabál, mindig ugyanazt a néhány szót:
- Bocsáss meg, drága barátom! Isten veled! Bocsáss meg!
Ifjabb Szily József, aki most apja helyett fogja Teréz karját, le is
fordítja apja szavait, de fölösleges, Teréz anélkül is megértené,
kitalálná. Szenvedélyes fájdalmat talán csakis magyarul lehet így
kifejezni.
Amikor a koporsót leemelik a kocsiról, már Szily József is ott van
azok között, akik vállukon tartják. Első a sorban. Úgy tartja, mintha
egyedül tartaná, talán el is bírná egymaga. Már nem törődik azzal,
hogy őt senki sem hívta a temetésre, megszegte a rendet, az
illemet; úgyse értené senki, kije volt őneki Brunszvik Antal, kit
vesztett el vele. Akárcsak maga Teréz, aki szintén megszegte az
illemet, és rendhagyóan gyászolja apját, nem úgy, ahogy illik.
 3

József nagybácsi már két esztendővel ezelőtt, 1890-ben meg-

kapta a grófi címet, saját érdemeiért, méghozzá feleségével és
gyermekeivel együtt. Az ő kislányai már grófkisasszonyok. Most
szeretné megszerezni a grófi címet elhalt bátyja három lányának
és természetesen özvegyének is. Pálffy vicekancellár, aki őneki
jószerint atyai pártfogója, meg is ígérte teljes támogatását.
Hogy Brunszvik József milyen jó testvér, ez most tűnik ki igazán.
Kötelességének tartja, hogy mindenben bátyja özvegye és
gyermekei mellé álljon, hogy atyjuk helyett atyjuk legyen.
Teréz már csak azért is szívébe zárta, mert oly sok mindenben
hasonlít apára. Leginkább a hangja! Ugyanaz a zengő bariton, csak
az előadásmódja lassúbb, megfontoltabb. Öt évvel fiatalabb
apánál, de inkább idősebbnek látszik, mert jóval testesebb, és
magyaros szakállt visel. Abban is a bátyjára hasonlít, hogy annyira
szereti a gyermekeket! Nemcsak a sajátjait! Egyik térdére a kis
Henriette-et ülteti, a másikon Lotte ül, és bizalmasan hozzásimul,
mintha valóban az elveszett apát találta volna meg a
nagybácsikában. A Brunszvikok mind ilyen gyerekbolondok, szokta
mondani Seeberg nagymama. Az ő megboldogult férje, Seeberg
ezredes, soha nem ültette a térdére egyik gyermekét sem.
És milyen szépen beszél apáról!
Neki igazában mindig a bátyja volt a példaképe. Igaz, volt idő,
amikor féltékeny volt rá, nem tagadja. Mert annyival
tehetségesebb volt nála! Mindenben! Tizenöt éves volt, amikor a
nagyszombati jezsuita főiskolán ki is nyomtatták egy latin
szónoklatát. A bécsi Maria Theresianumban, egy szigorlatán, maga
a királynő tüntette ki megszólításával. Neki, Józsefnek, sohasem
voltak ilyen ragyogó sikerei, sem diákévei alatt, sem később. Neki
sokkal keményebben meg kellett dolgoznia azért, hogy
megfeleljen a követelményeknek, Anionhoz képest nehézfejűnek
számított. Antonnak szárnyai voltak! Talán ez is vált végzetévé. Oly
ragyogó tehetséggel, mély műveltséggel sokkal többre kellett
volna vinnie! Egy rendkívüli ember veszett el benne élete
virágjában, talán éppen azért, mert oly magasan fölötte állt
mindenkinek. Szárnyaszegett csak az lehet, akinek szárnyai
vannak.
József bácsi is pipázik, de neki nem árt, mert egészséges. A
pipafüst lassú kis karikákban száll a gyertyák körül, mert már kora
délután meg kellett gyújtatni a gyertyákat. Egy hete, hogy apát
eltemették, azóta mindig alacsonyan ülnek a felhők a martonvásári
kastély fölött. Együtt van a család a nagy szalonban. Brunszvik
Antalnét megríkatják sógora kegyeletes szavai. Ott gunnyaszt
fekete ruhájában, a szemét törülgeti, aztán egyszerre csak
megszólal:
- Az a baj, hogy már maga a császár is hűtlen lett azokhoz az
átkozott reformokhoz, de ő még mindig hűséges akart lenni.
És még váratlanabbul, Franci, azon a rekedtes kamaszhangján:
- Én sohase fogok politizálni!
Mint valami fogadalom!
- Édes fiam - mondta jóságosan József bácsi -, ilyet ne mondj!
Ilyet egy Brunszvik gróf nem mondhat! A Brunszvikok mindig
becsülettel teljesítették hazájuk és uralkodójuk iránti szent
kötelességüket!
- A politika piszkos dolog! Szerintem mindenki tegye a dolgát.
A bajt mindig azok csinálják, akik erőszakkal boldogítani akarják az
emberiséget! - dörmögte Seeberg Anna fia.
Végül Seeberg nagymama:
- Van ebben igazság! A politika csak szerencsejáték, méghozzá
olyan, ahol sokan cinkelt kártyákkal játszanak! Hamisan! Az én
vőm, én igazán szerettem szegényt, becsületesen akart játszani
hamiskártyásokkal!
Ennyi Seeberg ellenében Brunszvik József ugyan mit tehetne?
- Gyermek vagy még - mondta Francinak. - Ámbár apád ennyi
idős korában ... No, hagyjuk, hiszen nem vagyunk egyformák! Még
a gyümölcsök is, egyik korábban érik, a másik későbben. Bízom
abban, hogy később magad is belátod tévedésed. Most talán
szegény apád halála mondatja veled, amit mondtál. Én csak annyit
mondok neked, ő, ha feltámadna, vagy újra születne, megint csak
azt tenné, amit egész életében, vagyis közszolgálatba lépne. Mi,
Brunszvikok, már így vagyunk nevelve, hogy üresnek éreznénk az
életünket, ha csekély erőnkkel és tehetségünkkel nem igyekeznénk
szolgálni a haza, az egész emberiség haladását.
Elhallgatott egy kis időre, mintha maga is érezné, hogy falra
hányt borsó a szava.
- Ha az emberiség halad - jegyezte meg Franci -, aligha a
hivatalnokok jóvoltából!
Franci apának sohasem mert volna ilyet mondani!
Szegény József bácsi nem tehette, hogy pofon üsse a legifjabb
Brunszvik grófot. Ha a bátyjának nem sikerült megnevelnie,
hogyan sikerülne őneki? Igaz, egy kicsit szánalmas, egy kicsit
erőtlen volt, amit mondott, de hát hol vannak olyan szavak,
amelyek csakugyan hatnának Francira, felráznák és
megfiatalítanák? Franci öreg! Keserű és kiábrándult, tizenöt
esztendős korában.
József bácsi már a következő napon elutazott. A búcsúzásnál
újra elismételte, hogy mindenben számíthatnak reá, és hogy háza
mindenkor nyitva áll előttük.
Ezen az estén Teréz levelet írt a szobájában:
„Drága Apám!
Ma elment tőlünk József bácsi, és vele megint kevesebben
vagyunk Brunszvikok a martonvásári kastélyban. Nem szép, hogy
panaszkodom, és Hozzád fordulok, de onnan, ahol Te most vagy,
úgyis látsz mindent, az Élet könyve nyitva van előtted! De mi itt
vergődünk a porban, és minden olyan sötét, vigasztalan! Nagyon
hiányzol! Ebben az évben nem költözünk Budára, itt maradunk a
Te drága sírod közelében. Ez erőt ad nekünk, és nagyon nagy
szükségünk van erőre, hogy elviseljük hiányodat. Félek, hogy
nagyon megváltozik az életünk! Mit tegyek, hogy tovább
haladhassak az úton, amelyre Te indítottál el? Nagyon kevés az
erőm!
Tudom, érzem, hogy ott a csillagok között, ezer naptávolban is
meghallod, ha Hozzád szólok. Ismerem drága szívedet, és tudom,
hogy még Isten trónusa előtt, az angyalok között sem lehetsz
boldog, ha tudod, hogy mi nem vagyunk boldogok.
Mi a boldogság? Hogy érezzük Isten jóságát, aki soha,
szenvedéseinkben sem hagy el bennünket, még sírunk ho-
mályában is kiterjeszti fölénk oltalmazó kezét. Nem tudhatom,
mennyi időt szabott ki Jehova nékem, de halálom óráján Veled
találkozom, drága Apám, te jössz el értem, hogy megosszad velem
az üdvösséget, és ezért félelem, borzadás nélkül nézek elébe. A
halál többé nem félelmes nekem!
Ó, mily rövidlátók, mily világtalanok azok, akik a boldogságot
önző módon ott keresik, ahol sohasem találhatják, egyéni
érdekeikben, harácsolásban, a másokon való uralkodásban vagy az
élvezetek kergetésében! Hasonlatosak ama szerencsétlenekhez,
akik elvesztették szemük világát, és nem látják a teremtett világot,
a nap fényét, a fákat, a virágokat, a színek sokféleségét, a
Természet utánozhatatlan báját, az évszakok tündér változásait.
Megfosztják magukat Isten legnagyobb ajándékától, a szépségtől,
ami körülvesz bennünket, és amiben Isten jósága minden pilla-
natban megnyilatkozik. Nem gyönyörködnek az ember al-
kotásaiban, a művészetben és az egyszerű munkában, amely
otthonossá teszi a földet. Boldog csak az lehet, aki mások
boldogságában keresi a magáét, csakis ott találhatja meg! Nem
lehetünk boldogok, csak ha másokat is boldoggá teszünk.
Esküszöm Neked, drága Apám, hogy életemet az emberek
boldogságának szentelem, elsősorban édesanyánk és testvéreim
boldogságának. Életem minden óráját és percét annak szentelem,
hogy megosszam velük az üdvösséget, amelyet Te osztottál meg
velem! Eltűröm a visszautasítást és a gúnyt is, zokszó nélkül, ha
kell, még a méregpoharat is kiürítem, mint Szókratész, és mint
ahogy Te is kiürítetted, Apám! Mi lett volna az emberiségből, ha
nem támadtak volna mindig újra és újra hősök, akik feláldozták
érte életüket? Miért féltenénk jobban életünket, ami úgyis oly
rövid, mint üdvösségünket, ami halhatatlan?"
Ez volt az első levél, amit halott apjának írt, és ezentúl, hosszú
időn át, minden éjszakáját, sokszor egészen hajnalig, ezekkel a
titkos levelekkel töltötte. Titkosakkal, igen, mert soha, senkinek
nem szabad tudnia arról, miért ég az ő szobájában olyan későig a
gyertya. Ha van halálos titok, akkor ez az! És ha van valami, ami
végletesen elválasztja a családtól, a testvéreitől, akkor éppen ez a
titok az! Ha van valami, amiért bolondnak, betegnek, sőt
betegesen önzőnek és engedetlennek minősítenék, akkor ezek a
levelek azok. Miközben a levelekben arra tesz esküt, fogadalmat,
hogy másokért, elsősorban anyjáért és testvéreiért akar élni, ő
maga rekeszti ki magát a családból. Megcsalja az élőket a halottal!
Most már nemcsak arról van szó, hogy kisajátítja magának az
apját, hanem mintegy szövetkezik vele, az élők ellen. Elárulja őket!
Árulás ez, még akkor is, ha leveleiben csak általános és homályos
célzásokat tesz arra, ami a család tagjaitól, a mamától is,
elválasztja. A szó szoros értelmében nem árulkodik, ki is kerüli a
konkrétumokat, mindenestül kikerüli jószerint a valóságot. Csak
filozofál és fogadkozik, reflexiókat fűz ahhoz, ami a valóságban
történik. Mint ahogy, amikor imádkozik az ember, nem beszél
köznapi nyelven Istennel, hanem általánosan kér kegyelmet, vagy
vádolja önmagát, olyan szövegezésben, amelyet bárki elmondhat,
amely az ember általános viszonyát fejezi ki istenéhez.
Ő is vádolja önmagát leveleiben, elsősorban azért, amit éppen a
levelek okoznak: az élőktől való elszakadásáért, elszigetelődéséért,
hogy semmit sem tesz értük. És mégsem tud lemondani a
levelekről, mégis minden éjszakáját írással tölti; késő reggel
kábultan és gyötrő lelkifurdalással ébred, de ezt a lelkifurdalást
ismét csak a levelekkel képes feloldani. Miért is fogalmazna, miért
is gyónna pontosabban és köznapiasabban? Az isten-apa úgyis
belelát a szívébe.
A mama napjának nagy részét a szobájában tölti. Beteg? A
szokásos láz gyötri? Nem engedi meg, hogy orvost hívjanak hozzá
Fehérvárról, azt mondja, nincs semmi baja, de ritkán jelenik meg a
közös étkezéseken is. Viszont lelkiismeretesen megtartja a
franciaórákat két kisebb lányának. Talán éppen azért, mert őt is a
lelkiismeret gyötri, hogy oly keveset foglalkozik gyermekeivel,
jószerint egészen ráhagyja őket a bécsi nevelőnőre, Gertrúd
kisasszonyra, akiről pedig neki sincs jó véleménye. Negyven év
körüli, testes, szőke lány, igen gyakran fáj a feje, és a fejgörcsök
vaddá, elkínzottá torzítják mosolyát. Mert neki hivatalból
mosolyognia kell, ez a szakmához tartozik, és Gertrúd kisasszony
érti a mesterségét, vagyis a nevelőnői rutinmunkát, amit
valószínűleg egészen fiatal kora óta végez. Minden szabályt betéve
tud, hogy mire kell megtanítania növendékeit, és hogy mit kell
megtiltania nekik. Lotte még szereti is, mert Lotte könnyen szeret,
és hálás minden csekélységért, boldog, ha sikerül kivarrnia egy
darabka vásznat piros pamuttal. Neki is sikerült meghódítania
Gertrúd kisasszonyt, mert amilyen könnyen szeret, őt sem nehéz
szeretni.
Hanem Jozefin ki nem állhatja a vastag kisasszonyt. Neki már
nincs szüksége nevelőnőre, és ezt értésére is adja. Jozefin nem
szeret kézimunkázni, ízléstelennek tartja a gobelineket, amelyeken
dolgoznia kellene. Tanulni meg éppen nem hajlandó a
kisasszonynál, mert azt tartja, hogy ostoba liba, aki kevesebbet tud
nála. Ami őt érdekli, amire neki szüksége van, azt megtanulja
egyedül is. Olvas, egész nap olvas, mindent összevissza. Seeberg
nagymama érzelmes regényeit éppen úgy, mint azokat a
könyveket, amelyeket Franci ad neki. Ők ketten, Jozefin és Franci,
talán a legközelebb állnak egymáshoz a testvérek közül. Korban is!
Franci tizenöt, Pepi tizenhárom éves, és ha tekintetbe vesszük,
hogy a lányok korábban szoktak érni, majdnem egyidősnek
tekinthetjük őket.
Teréz szeretné elhitetni magával, hogy Franci és Jozefin
barátkozása örvendetes jelenség, aminek örülnie kellene. Franci
szereti a húgát, és Jozefin mintegy vezetőjéül választotta Francit.
És miért ne? Franci okos és művelt, összehasonlíthatatlanul többet
tanult, mint például Teréz, tud latinul, görögül, mégiscsak
rendszeres képzésben részesült. Hozzá képest Teréz valósággal
tanulatlan, a keveset is, amit tud, úgy csipegette, szedegette
össze. Az ő nevelőnői is mind ilyen Gertrúd kisasszonyok voltak, és
a bécsi intézet is igen-igen keveset adott neki. Nemhiába volt
apának olyan nagy gondja a nőnevelésre! Igenis örülni kell, hogy
Jozefint igazában bátyja tanítja. Ő vetné a szemére Jozefinnek,
hogy csak az olvasásban bízik? Ő, Teréz, talán kevesebbet olvasott
és olvas még ma is?
És mégis, mégis, van valami fontos különbség, amit nagyon
nehéz megfogalmazni.
Neki is volt olyan nevelőnője kislány korában, aki a földrajzból
például egyedül csak Spanyolország folyóit ismerte megbízhatóan,
de azért soha nem nevezte buta libának. Nagyon okos és művelt
nők nem mennek el nevelőnőnek, ez igazán kivétel lenne. A
nevelőnő nem egyéb jobb cselédnél. És az, hogy mégis tanult
valamit, hogy még idegen nyelven is tud, az talán még nehezíti a
sorsát. Valamicske, bármily csekély műveltséggel még nehezebb
lehet elviselni a cselédsorsot, mint írástudatlanul. Az sem véletlen,
hogy a nevelőnők általában boldogtalan teremtések, mert hiszen
oly kiszolgáltatottak! Mindig csak a mások gyermekeit nevelik, ők
maguk igen ritkán mennek férjhez. Miért ne fájna tehát egy ilyen
Gertrúd kisasszony feje? Nemhogy férje és gyermeke, de otthona
sem lesz soha.
Még az is jobb volna, ha a mama egy-két évre intézetbe adná
Jozefint. De ő javasolja ezt? Éppen ő, aki oly boldog volt, amikor
apa elhozta őt madame Billigtől, azon a régi nyáron? Mivel
indokolja? Azzal, hogy nem szabadna buta libának nevezni Gertrúd
kisasszonyt? Ez igen csekély illetlenség, igen kicsi vétség azokhoz
képest, amiket ő szokott elkövetni. Egészen bizonyos, hogy a
mama, talán joggal, sokkal jobban neveltnek, sokkal rendesebbnek
és okosabbnak tartja Jozefint, mint legidősebb leányát. Nem, a
mama semmi esetre sem tartaná illetékesnek Terézt a húga
ügyében. Talán az lenne a válasz: „Elég egy bolond a családban,
gyermekem!"
És Jozefin? Talán hosszú időre ellenségévé tenné, ha megtudná,
hogy intézetbe, rabságba akarta volna küldeni, még akkor is, ha a
mama nem hallgatna a tanácsra.
Jozefin kész kis hölgy, mindig tudja, hogyan kell viselkednie. És
milyen szép! Valami rendkívüli báj sugárzik szív alakú
arcocskájáról, a mozgása kecses, termete finom és arányos.
Valóságos kis remekműve a természetnek. Hozzá még a nyers,
kamasz Franci is gyöngéd, kiváltja belőle is a testvéri lovagiasságot.
Való igaz az is, hogy többet tanulhat Francitól, mint holmi
leánynevelőben. Ő maga, Teréz, talán nem Franci iskolás könyveit
bújta kislány korában? De igen! Azokat a könyveket, amelyeket
Franci már kisfiú korában annyira megvetett. És ez a megvetés
kisugárzott Terézre is, igen! Mert Teréz jó étvággyal, sőt mohón
táplálkozott abból az ételből, amit öccse undorodva lökött el
magától. Egészen bizonyos, hogy Franci nem iskolás könyveit adja
oda Jozefinnek olvasásra, hanem talán Voltaire-et, amitől viszont
Teréz idegenkedett, és akit állítólag meg sem értett. Jozefin
megérti?
Meglehet, Jozefin máris túltesz nővérén értelemben, ezt nincs
joga kétségbe vonni. Jozefinnek Franci talán meg is magyarázza,
amit nem ért meg rögtön. Franci igenis neveli a húgát, és mire
neveli? Arra, amit maga is vall, hogy az iskola, a kötelező tanulás
majdnem teljesen fölösleges, hogy tanulni csak azt érdemes,
amihez kedvünk van. Franci úgy bánik a szellemi táplálékkal, mint
az ételekkel, amelyekben annyira válogat. Nemcsak a gyomra
kényes, nemcsak az ételt hányja ki, hanem bizonyos ismereteket
is, amelyek nincsenek ínyére. Milyen gúnyos volt a pillantása,
amikor József nagybácsi a hazafias kötelességről beszélt! Igaz,
dagályosan és naivul. Közhelyeket mondott, semmi kétség. Hát az
ábécé meg az egyszeregy, az nem közhely?
Franci és Jozefin talán apa nőnevelési tervezetét is
megmosolyognák, mert olyan felsőbbrendű lényeknek, amilyenek
ők, nincs szükségük arra, hogy mások gondoskodjanak
nevelésükről.
Mit nem adna Teréz azért, ha akár most, tizenhét éves korában,
fölvennék valami főiskolára, ahol igazi tudósok, igazi tanárok
tanítanák például természettudományokra és filozófiára! Mennyi
értékes, nagyszerű tanítás, ismeret van még, amihez ő nem fér
hozzá, és amit egész életében sem lesz módja megismerni! Ő csak
kényszerűségből olvas annyit összevissza, most már apa sincs, aki
bizonyos könyveket a kezébe adna mint fontosakat és
nélkülözhetetleneket.
De Franci és Jozefin szabálynak és törvénynek kiáltják ki, ami
neki kényszerűség. Ők ketten úgy olvasnak és tanulnak, ahogy a
nagymama kártyázik reggeltől éjszakáig, még most, a gyászévben
is. Tudja, hogy a leánya haragszik érte, s rossz néven venné, ha
társaságot hívna, ezért inkább ő jár át az intézőékhez,
Rohringerhez, és odarendeli a plébánost, Hardy bácsit is.
Mindenki hódol a maga szenvedélyének. Maga Teréz is. És nem
csupán azzal, hogy éjszaka leveleket ír az apjának.
A nagy könyvtárszobában most Hajdú Pál, apa volt titkára
dolgozik. Összeszedte Nyitráról, Pozsonyból, Budáról apa iratait,
levelezését, könyveit, és most az a feladata, hogy ezt a sok és
sokféle anyagot rendezze, katalogizálja.
Hajdú Pál harmincöt éves, szikár, középtermetű férfi, sötét,
kemény haját rövidre nyíratja. Majdnem tíz évig dolgozott apa
mellett. Domonkosrendi szerzetes volt, apa kolostorfeloszlató
kormánybiztos korában vette maga mellé. Teréz maga olvasta a
kancelláriai utasítást, 1782-es keltezéssel, miszerint Brunszvik gróf,
a császár parancsára, tartozik a váci domonkos kolostort és
piarista iskolákat a bécsi karmelitákkal együtt feloszlatni.
Hajdú Pál magától értetődőnek tartja, hogy Brunszvik Antal
leánya bejár a könyvtárba, érdeklődik atyja szellemi hagyatéka
iránt. Három évvel ezelőtt, Nyitrán, amikor Teréz eljárt a
megyegyűlésekre, sokszor a titkár kísérte fel a karzatra, és a
legfontosabb dolgokat, amelyek ott elhangzottak, le is fordította a
főispán lányának. Hajdú Pál most is felajánlotta, hogy lefordítja a
nagyságos kisasszonynak a latin és magyar nyelven írt
okmányokat, leveleket. És amikor Teréz udvariasan
mentegetődzött, hogy ezzel bizonyára feltartja munkájában, azt
válaszolta: a munka nem olyan sok, hogy tavaszig el ne végezné.
- Tavaszig? Csak tavaszig marad nálunk? - kérdezte Teréz,
eléggé meggondolatlanul, mert hiszen ő nem kenyéradó gazdája
apja volt titkárának, ha a mama elküldi, ő aztán igazán nem
tarthatja vissza. Ha közbenjárna érdekében, csak ártana vele. Azt
csak nem mondhatja a mamának, hogy Hajdú Pál távozásával újra
megfogyatkozik a házban apa szellemi öröksége?
- Azért is nagyon hálás vagyok édesanyja őméltóságának, hogy
ezzel a munkával megbízott - felelte a titkár.
- És van már új állása?
- Még nem tudom ... Azt hiszem, külföldre megyek.
- Külföldre?
- Ha sikerül, talán Amerikába.
- De csak nem végleg?
- Félek, nehezen találnék olyan jó gazdát, mint édesatyja
őméltósága volt.
- De hiszen ön magyar - mondta Teréz. - És művelt ember!
Volna szíve elhagyni hazáját, amelynek, sajnos, úgyis olyan kevés a
művelt embere?
Hajdú Pálnak megrándul az a szikár arca. Korántsem olyan
közlékeny természetű, mint Teréz.
 - Még nem döntöttem véglegesen - próbál kitérni.
- Vagyis, ha megfelelő állást kap, itthon marad? - faggatja a
modortalan Teréz. Igen, modortalan és tapintatlan, ő maga is érzi,
már abban a pillanatban. És javíthatatlan fecsegő! - Itt kell
maradnia nálunk - folytatja. - Elképzelni sem tudok alkalmasabb
nevelőt öcsém számára, mint Ön!
- Az ifjú gróf úrnak már nincs szüksége nevelőre.
- Azt én jobban tudom, kedves Hajdú Pál!
Mire Hajdú Pál elpirul zavarában. Maga Teréz is azonnal érzi,
észreveszi, hogy megint túllépett egy igen kényes határvonalat.
Hajdú Pál nyilvánvalóan tisztában van mindennel, ami a
Brunszvik családban történik és nem történik, tudja, milyen
viszonyban vannak egymással a családtagok. Brunszvik gróf titkára
jól látja, hogy az ifjú Brunszvik Ferenc gróf mennyire nem
tekintette és tekinti példaképnek apját. Mégsem lett volna szabad
előtte erre célozni! Hiszen Hajdú Pál azt is láthatja, mennyire
megváltozott Teréz helyzete a családban apja halála óta. Az
ilyesmit a cselédek is tudják vagy tudni vélik. Az írástudatlan Róza
például már a temetés napján is éreztetni tudta Terézzel, hogy
vége kiváltságos helyzetének, nincs többé a papa, akinek kedvence
volt!
De éppen ezért és mindezeket számba véve, Teréznek igenis
harcolnia kell, nem önmagáért, nem önmaga úgynevezett
kiváltságos helyzetéért, hanem a jóért és helyesért, az igazságért,
amire megesküdött apjának. Az igazságért még reménytelen
helyzetben is harcolnunk kell. De igazában nincs és nem is lehet
reménytelen helyzet. A jónak és helyesnek végül mindig győznie
kell, ha, mint a római katonák, saját testünkkel töltjük is be az
árkot, amelyen követőinknek át kell jutniok.
Hajdú Pált itt kell tartani Magyarországon, sőt a Brunszvik
házban, mert Isten is arra teremtette, hogy Francit, ha nem is
egyszerre, sőt, talán nem is rövid idő alatt, de felrázza ebből a
kamaszkori közönyből és fásultságból, hogy ráébressze tulajdon
ifjúságának értékére. Franci igazában boldogtalan, nem is hisz a
boldogságban, mert könnyebben nélkülözi az ember akár
valamelyik drága érzékszervét vagy végtagját, mintsem hogy szíve,
lelke elsivárosodjék. Éjszakánkint most Franciról írt apjának. Franci
önzőnek látszik, de igazában még önmagát sem szereti. Igen! Még
mentegeti is Francit a halott apa előtt, azzal, hogy beteges, kisebb
korában is betegeskedett, méghozzá a gyomrával, és a
gyomorfájdalmak nagyon rontják a kedélyt! Nem nyugodhatunk
abba bele, hogy Franci rossz kedélyű, békétlen, elégedetlen
maradjon, pláne, hogy ez a zsémbessége korával még
rosszabbodjék. Vegyük csak számba, kik voltak eddigi nevelői!
Bármilyen gondosan válogatták is ki őket, még sohasem sikerült a
szülőknek olyan nevelőt kapniok, akit jelentékeny egyéniségnek
tekinthetünk. Többé-kevésbé derék fiatalemberek voltak,
természetesen tanultabbak, mint például a nevelőnők, de a
lényeget tekintve mégiscsak szolgák, férficselédek, és Franci
aszerint is bánt velük. Francinak éles szeme van, gyorsan fölfedezi
mindenkiben a fogyatékosságot; ezért is változtak mellette oly
gyakran a nevelők. De amennyire Teréz tudja, Franci egyiket sem
tisztelte. Azt viszont reméli, hogy Hajdú Pált még Franci is
tisztelné.
Hajdú Pál nem szolga! Már csak azért sem, mert olyan tökéletes
modora van, annyira megfontolt és méltóságteljes, annak
ellenére, hogy mélységesen tisztelettudó! Teréz maga bevallja
apjának, hogy szeretné elsajátítani a titkártól a viselkedés
művészetét, rendkívüli önuralmát; ő mindig tudja, mit kell, mit
szabad mondani és tennie. Tartózkodó és nyíltszívű egyszerre. Ez
megnyilvánul abban a gondosságban, sőt gyöngédségben, ahogy
eltávozott gazdája szellemi hagyatékát kezeli, de sokkal
szemérmesebb lélek, semhogy gróf Brunszvik Antal nagyságát és
munkájának jelentőségét szavakkal dicsérje, hogy holta után
hízelegjen neki. Nem! Hűsége és szeretete abban nyilvánul meg,
hogy gondosan és tapintatosan felhívja Teréz figyelmét például
azokra az ifjúkori levelekre, amelyeket apjának írt, amelyekben
beszámolt tanulmányi eredményeiről, majd később kezdő hivatali
munkájáról, emberekről és eseményekről és például Martonvásár
építéséről. Ezek a levelek nyilván az első Brunszvik Antal halála
után kerültek vissza hozzá. Minthogy atyjával mindig latinul
levelezett, le is kell fordítania ezeket. Személytelenül,
hangsúlytalanul fordít, hiszen ezek a levelek önmagukért
beszélnek, híven tükrözik egy fiatalember sokoldalú, derűs, ember-
szerető egyéniségét.
Mennyit utazott apa fiatalkorában! Igaz, nem külföldön, hanem
csak az országban. A levelek Korompáról, Pozsonyból, Pestről,
Martonvásárról és Szenicről, Galgócról, Magyaróvárról, Gödöllőről
keltezettek. Vadászatokról és tánc-estélyekről ugyanúgy beszámol
apjának, mint megyegyűlésekről, ahova akkor még csak
vendégként, érdeklődőként járt el. Igen sok barátja volt. Szily
József neve már 1770-ben szerepel egyik levelében. Azt írja, hogy
Szily elkísérte őt Martonvásárra, mert egy közelben lakó rokonát,
Inkey Baltazárt akarta meglátogatni. A látogatás után visszatért
Martonvásárra, hozott magával egy sereg vendéget. „Bármilyen
sokan voltak is, remélem, nem maradtak éhen" - írja az akkor
huszonöt éves második Brunszvik Antal az elsőnek.
Teréz tett néhány óvatos kísérletet, hogy a családi asztalnál
felkeltse az érdeklődést családtörténeti kutatásai iránt. Fölfedezett
egy különösen drága ereklyét - ezt is Hajdú Pál adta a kezébe -, egy
szürke vászonba kötött, kézírású könyvecskét, amely József császár
egy „Álmodozások" című emlékiratát tartalmazza, amit még
nagyon fiatalon, trónörökös korában írt, francia nyelven, és amit
apa, bécsi diák korában, saját kezűleg másolt le. Ő, Teréz,
kiszámította, hogy József aligha lehetett idősebb tizenkilenc
évesnél, amikor ezt az Álmodozásokat írta, és apa körülbelül
szintén ugyanannyi idős lehetett, amikor lemásolta. Bizonyára
kézről kézre járt akkoriban a diákok között. De ezt nem is lehet
csodálni, illetve csakis csodálni lehet; Mária Terézia még nem is
egészen húszéves fia már ebben a tanulmányában lángeszűen
kifejti, amihez aztán egész életében hű maradt, nézeteit a modern
államról. Arról, hogy mindenki képessége szerint tartozik szolgálni
az állam üdvét, hogy a többség érdeke mindig előbbre való a
kevesekénél. Már ekkor nyíltan kimondja, hogy megadóztatná a
földesurat, a jobbágyok terhén meg könnyítene. Igaz, hogy az
udvar fénye megszűnik, mihelyt az urak jövedelme csökken, de a
belső erő, a jó törvények, a pontos igazságszolgáltatás, rendes
pénzügy, tekintélyes katonaság, fejlődő ipar, tisztelettől
környezett uralkodó, méltóbbak egy nagy európai udvarhoz, mint
az ünnepélyek, gálanapok, drága szövetek, gyémántok, aranyos
termek, arany edények és szánkázások. Nem is kívánna
alattvalóitól pompát, hanem igenis becsületes munkát, tekintet
nélkül a születésre. Még azt is leírja, szóról szóra: „Nem bírom
belátni, miért lehessen valaki, akinek vén kutyabőre van,
büntetlenül gazember, míg mást, kinek nincs ily rongya, hasonló
esetben felakasztanak." Csend támadt.
- József despota volt - szólalt meg kisvártatva Franci.
- A parasztokat pártolta - tette hozzá Seeberg nagymama. -
Őmiatta mészároltak le sok ezer embert Erdélyben, amikor az a
Hóra meg Kloska garázdálkodott. Azt leírni nem lehet, micsoda
szörnyűségeket csináltak. A császár adott lovat a parasztok, a
csőcselék alá. A császár még fogadta is azt a gyilkost, azt a Hórát.
- Ne túlozzon, drága mama - mondta fáradtan Brunszvik
Antalné. - Amikor fogadta, még nem volt gyilkos. - A lányához
fordult: - Azt nem vitatja senki, hogy József császár jót akart, meg
azt sem, hogy okos, művelt ember volt. De hogy sok jó nem
származott tőle, az biztos. Nagyapád például előre látta, hogy
tönkreteszi a birodalmat. A saját fülemmel hallottam, nem is
egyszer, hogy magát a királynőt, Mária Teréziát hibáztatta, mert
nem neveli a fiát szigorúbban.
- Brunszvik nagyapa? - kérdezte Teréz, majdnem kételkedve.
 - Ha tudta volna, hogy a fia lemásolta azokat az
Álmodozásokat, alighanem a tűzbe vágta volna!
- És akkor most nem szédíthetnéd a fejedet ilyen...
álmodozásokkal - gúnyolódott a legfiatalabb Brunszvik gróf.
- És nem égetnéd ilyen dolgokért hajnalig a gyertyát! - tette
hozzá a mama.
Áttörhetetlen fal áll előtte! Egyetlen szövetségese a házban
Hajdú Pál. Hogyan tartsa meg? Most az egyszer megfontolt, okos
akart lenni, nem akart fejjel rohanni a falnak, semmit sem szabad
kockáztatnia. Még azt is megkísérelte, hogy rávegye Hajdú Pált, ő
maga ajánlja fel szolgálatait mint nevelő. A mama amúgy sincs
megelégedve Franci mostani nevelőjével, egy alamuszi, túlságosan
is alázatos fickóval, akit a fejérvári gimnázium tanárai ajánlottak.
Franci ugyanis most Fejérvárra jár, ha jár, vizsgázgatni.
Hajdú Pál azonban nagyon udvariasan, de nagyon határozottan
megtagadta a kérést. Semmiképp sem teheti, hogy kitúrjon a
helyéből valakit. Még azt is hozzátette, hogy nincs nevelői
gyakorlata, tehát egyáltalán nem biztos, hogy eredményesebben
foglalkozna a fiatal gróf úr korrepetálásával.
Teréz karácsonyra miniatűr arcképet készített apáról,
vízfestékkel. Számtalan kísérlet közül kiválasztotta a
legsikerültebbet, méghozzá Hajdú Pál segítségével. Ugyancsak
Hajdú Pált kérte meg, készíttessen egy fejérvári ötvössel kis ezüst
keretet hozzá, olyat, amit íróasztalra lehet állítani. Nem várta meg
a szentestét, a gyertyagyújtást, már az ünnep előtti délutánon
bekopogott a mamához ajándékával.
Majdnem egészen sötét volt a szobában, csak három szál
gyertya égett egy sokágú tartóban, az sem az íróasztalon, amely
előtt a mama üldögélt. Rendes, nagy férfi-íróasztala van, holmi kis
női íróasztalon el sem férnének az elszámolások, vízszabályozási
tervrajzok, amelyekkel a mama foglalkozik. Az íróasztal nagy, de a
mama különösen kicsi ebben a félhomályban. Nem dolgozott,
ilyen világításban nem is lehetne, hanem biztosan régi
karácsonyokra emlékezett; ez az első karácsony, amit özvegyen ért
meg.
Teréz melléhez szorította a kis ezüst képtartót, méghozzá az
arcképpel befelé. Nem merte mindjárt megmutatni.
- Boldog ünnepet! - mondta halkan.
- Boldog ünnepet! - ismételte apa özvegye, nagyon
panaszosan.
- Apa is... boldog karácsonyt kíván nekünk - mondta Teréz,
mintha verset mondana. - Mindig ... mindig csak azt akarta, hogy
mi boldogok legyünk!
A mama akkor megmozdult, kinyújtotta a kezét, megérintette,
magához is vonta a lányát. Teréz meg gyorsan leült a szőnyegre, a
mama elé, úgy karolta át. A kép, amit eddig a melléhez szorított, a
mama ölébe került.
- Mama! Mamácskám! Bocsásson meg nekem!
- Ó, te! Nagyon is jó vagy ... az a bajod!
Simogatta Teréz fejét, vállát, aztán egy kicsit fölemelte, hogy
megnézhesse, mi van az ölében. Teréz még mindig a szőnyegen
kuporgott, onnan nézte, várta, mit szól ajándékához a mama.
Brunszvikné úgy fordította a képet, hogy kapjon valamit a fényből.
Aztán megszólalt:
- Hozd közelebb a gyertyákat... Gyújtsad meg a többit is!
Teréz meggyújtotta az összes gyertyát, és ott állt a mama
mellett, kezében a gyertyatartóval.
- Szép. Köszönöm. Nagyon ügyes vagy - mondta a mama,
miután egy ideig nézegette a képet. - Egy kicsit talán idealizáltad.
Egy kicsit fiatalabbra sikerült.
A mama az íróasztalra tette a képecskét.
- Jövő télen, ha Budán leszünk, keresünk egy jó tanárt, akinél
rajzolni és festeni tanulhatsz megint.
- Köszönöm szépen! De én már most szeretnék kérni valamit! -
mondta Teréz, megint csak megfontolatlanul, gyámoltalanul és
mégis elszántan. - Tessék végleg itt tartani nálunk Hajdú Pált!
 A mama pedig, csak egy pillanatnyi szünet után:
- Csak nem szerettél bele abba a kiugrott szerzetesbe? Hiszen
majdnem apád lehetne!
- Ó, drága mamácskám - tördelte a kezét kétségbeesetten
Teréz. - Hogyan jut ilyesmi az eszébe? Francinak szüksége volna
végre egy igazán jó nevelőre! Hajdú Pál igen derék ember. És talán
olyan sok jó emberünk van? Ha nem tartjuk itt, kivándorol
Amerikába!
- Jól teszi - válaszolt gyorsan Brunszvikné. - Ott még családot is
alapíthat. Nem nézik a származását. Itt meg örökre szolga marad.
- Nem szolga! És még családot is alapíthat. Rohringer is
alapított családot!
Rohringer, az uradalom intézője, valaha nevelőként került a
házhoz. Még Terézt is ő oktatta például zenére, mert hiszen apa
sokat volt távol, ő csak időközönként foglalkozhatott a gyerekeivel.
- Rohringer is más, Hajdú Pál is más - mondta a mama, nagyon
józanul és gyakorlatiasan mérlegelve. Beült kedves
gobelin-karosszékébe.
Teréz sokkal erősebb ellenállásra számított; úgy találta, hogy ha
a mama mérlegel, akkor már van esélye a győzelemre. Hiszen a
mama okos!
- Véleményem szerint - mondta nekibátorodva - Hajdú Pál
sokkal értékesebb ember, mint Rohringer. Rohringer tisztességes
és megbízható, de nem nagyon okos, ezt úgyis tetszik tudni.
Minden fontos dolgot a mamának kell kézben tartania, mert ő
önállóan nem is merne intézkedni.
- De Rohringer legalább német - mondta a mama.
Teréz egy kicsit meghökkent.
- És miért baj az, hogy Hajdú Pál magyar? Tökéletesen tud
németül, de nemcsak németül, hanem latinul, görögül és franciául.
És megtanult angolul is!
- A magyarokon soha nem ismerem ki magam - mondta
Brunszvikné.
 - De hiszen apa is magyar volt és József nagybácsi és Finta
bácsi, Erzsébet néni férje, és Adelffy nagymama, apa édesanyja ...
Ő még a gyerekeivel is magyarul levelezett!
A mama nem válaszolt erre a kitörésre.
- Szerinted ez a Hajdú Pál... olyan önállóan nevelné Francit?
- Úgy, ahogy apa nevelte volna. Ahogy apa nevelné.
Egy kis csend támadt. Talán nem volt szerencsés ezt mondani!
Mindketten jól tudják, hogy Brunszvik Antal a fia nevelésében nem
ért el sikert; bármily sok embert sikerült is megnyernie életében,
éppen a saját fiát nem számíthatja közéjük.
- És miért nem szólt ő maga? - kérdezte a mama. - Miért téged
kért meg, hogy járjál közben az érdekében?
- Ó, dehogyis! Nem is akarja vállalni...
- Akkor hát te ajánlottad fel neki!
- Tessék elhinni, hogy nagy nyereség volna, ha sikerülne
rábeszélni. A mamának biztosan nem mondana nemet!
- Vagyis még nekem kellene őt szépen megkérnem, hogy
szíveskedjék elvállalni a fiam nevelését!
- Tessék elhinni, még ezt is megérné! Az ő munkáját nem lehet
egyszerűen csak megfizetni, mint a cselédekét, ő olyan, mint egy
művész, és a művész sem vállal el mindenféle megrendelést, mert
akkor már nem is művész. Tessék elhinni, hogy a nevelés is
művészet, és nekünk mindent meg kell tennünk Franciért. Tessék
arra gondolni, hogy Mária Terézia például Batthyány grófra bízta
fia nevelését, pedig az is magyar volt, és hogy apa is milyen kiváló
nevelést kapott Nagyszombaton és Bécsben is ... Még olyan híres
professzoroknál is vizsgázott, mint Joannes Kelcz... Olvastam egyik
levelében!
Akár tudja a mama, hogy ki volt Kelcz professzor, akár nem, ez
az érvelés igenis hatást tett rá. Hogy gyenge gyomrú fia oly
makacsul idegenkedett az iskolától, az csakugyan nem vált
neveltetésének javára, ezt neki is tudnia kell. A Brunszvikok nem
elég gazdagok, nem is elég előkelőek ahhoz, hogy híres
professzorokat fogadhassanak fiuk mellé, mint az uralkodók vagy
akár a régi, igazi főnemesi családok, mint a Széchenyiek, Zichyek.
Hajdú Pált ő is régen ismeri; ha nem is hiszi el a lányának, hogy
rendkívüli ember lenne, tudja róla, hogy igenis rendes,
megbízható.
- Hát jó, nem bánom - mondta, szokásos határozottságával. -
Ha Franci is úgy akarja!
- Franci? - kérdezte Teréz riadtan.
- Az öcséd már nem gyermek. Neki is van beleszólása a saját
neveltetésébe.
Teréz lesújtottan hallgat.
- Most miért hallgatsz? Te még annyi idős sem voltál, mint
most ő, és beleszóltál sok mindenbe, ami igazán nem rád
tartozott!
- De ez lehetetlen - mondja Teréz könyörögve. - Ha én
mondom Francinak, akkor biztosan nem egyezik bele. Mert ezt ő
úgy fogja föl, hogy én... beleavatkozom az ő dolgába!
- De hiszen csakugyan beleavatkozol!
- Igen, de... Tessék elhinni, ha Franci elfogadná nevelőjének
Hajdú Pált, akkor már nem is volna szüksége... nevelőre!
- Én pedig nem vállalom. Sem azt, hogy udvaroljak Hajdú
Pálnak, sem pedig, hogy olyasmire kényszerítsem a fiamat, ami...
amire talán nem is kényszeríthetem. Abban úgysem volna
köszönet, csak rontana a helyzeten!
- Csak nem tetszik félni tőle? - szaladt ki Teréz száján.
Ez sértés volt. A mama meg is sértődött, és visszavágott:
- Remélem, nem kívánod tőlem, hogy megverjem én is? Ezt
még akkor se tenném, ha hinnék abban, hogy hasznára van.
Majd egy kis szünet után, már higgadtabban, de nagyon élesen:
- Szabad kezet adok neked, lányom! Nincs kifogásom a
javaslatod ellen, de magadnak kell végrehajtanod!
Nagykorúsítalak!
Kegyetlen, drága mamácska! Sötét, reménytelen karácsony!
 Ezen az éjszakán hosszú elégiát írt, amelyet ezekkel a sorokkal
fejezett be:

Jöjj lányodért, vidd őt is fel a mennybe,

Az üdvösséget osszad meg vele,
Hadd élhessünk egy csillagon, örökre
Apa és gyermeke.

A gyertyát sem oltotta el, úgy nyomta el a sírás és az álom,

íróasztalára borulva. De mégiscsak felébredt, a hidegtől reszketve
a kihűlt szobában, amelyben még érzett a leégett, szétfolyt
gyertya bűze. Ha legalább megbetegedne! De sem a halál, sem a
betegség nem jön el hívásra.
A földszintről cselló- és zongoraszót hallott. Ettől felszökött
szívdobogva. Megszegték, megtörték a gyászt! Már csak ez
hiányzik! Csakis Franci csellózik a házban, és biztosan Pepi kíséri,
elég ügyetlenül. Valami olyat játszanak, amit Teréz még nem
hallott, elég gyatrán. Míg a haját igazította, és éppen megmosta
arcát, kezét, többször is újrakezdték. No, megálljatok! Apa halála
óta hallgatnak a zongorák a Brunszvik kastélyban, még a kis Lotte
sem kap zongoraórákat.
De ahogy benyitott a zeneszobába, és azok ketten feléje
fordultak, hátrahőkölt.
Franci szólalt meg:
- No, öreg hölgy! Fel vagy háborodva?
Francinak kék szeme van, mint a mamának. Egyedül csak neki,
mert a lányok mind apa sötét szemét örökölték, különböző
árnyalatokban. A legfeketébb Lottéé, Pepié sötétbarna, Terézé
aranyosbarna.
A nyurga, kékszemű, sovány Franci, szétvetett lába között a
csellóval, várakozón és csúfondárosan nézett.
Pepi megszólalt a zongoránál:
- Tudtommal zenélni még a gyászmisén is szoktak.
 - Igaz - szólalt meg végre Teréz, és becsukta maga mögött az
ajtót.
Franci pedig:
- Kísérhetnél, öreg hölgy, mert a húgod örökké melléüt!
- Nem tudok jól blattolni - mondta Jozefin, és fölkelt, átadta a
helyét nővérének.
A kézzel másolt kottát a bécsi unokanővérek, Erzsébet néni
lányai küldték. Haydn egy kis könnyű darabja, Teréz látta is tegnap
a karácsonyfa alatt, összecsavarva és aranyos szalaggal átkötve. A
kézzel másolt kotta kedves ajándék és amellett nagyon olcsó;
Erzsébet néni férjének, ketty és pohaházi Finta Józsefnek kevés a
testőrtiszti fizetése, mindig pénzzavarban vannak. Az unokanővér -
nem lehet tudni, melyik a három közül - hibákat ejtett a
másolásban, ha Teréz nem venné azonnal észre, hamisan játszana.
De észreveszi, mert ő nemcsak blattolni tud, hanem megérti a
zenei mondatokat azonnal, előre hallja a frázisok folytatását,
mintegy kitalálja, hogyan kell folytatódniok.
Pepi mellette áll, hogy lapozzon. Franci néha vét, de Teréz int
neki, hogy azért csak folytassa, játsszák legalább egyszer végig a
darabot. Teréz nagyon régen nem ült zongoránál. Nemcsak apa
halála óta, már súlyosra fordult betegsége alatt sem játszott. Most
úgy érzi, emeli és gyógyítja sebzett szívét a zene. És együtt van
testvéreivel!
- Meglátszik a játékodon, öreg hölgy, hogy hosszú életed
folyamán volt időd megtanulni zongorázni - mondta Franci, amikor
befejezték.
Az öreg hölgyet most találta ki mint évődést; ugyan ki tudja,
hogy amikor először mondta, évődésnek szánta-e? Ha Teréz rájuk
támad, mint valami ótestamentomi prédikátor, és nem ül le a
zongorához, az öreg hölgy egészen, egészen másként hangzana.
Hajdú Pál mégiscsak idegen, ezek ketten pedig vér az ő véréből,
illetve apa véréből. És apa, aki annyira szerette a zenét, most örül,
ha odafent hallhatja őket. Mindennap zenélniük kellene, úgy
kellene gyászolniuk apát.
Tintát és tollat kerítettek, Teréz mindjárt kijavította a hibás
kottát, Franci szólamát is. Pepi az mondta, így már más, nem
csoda, ha a hibás kottával nem boldogult. Franci csak ráfogta, hogy
ő melléüt.
A kijavított kottából megint Pepi kísérte a bátyját, Teréz állt
mellette. Aztán Franci leeresztette a vonót, és megkérdezte:
- Van kedvetek szánkázni?
Mert karácsony éjszakáján leesett a hó, mint a varázslat. Azon
az éjszakán, amelyen Teréz, nem is először, nem is utoljára, a
halált hívta páros rímekben. Még nem is látta, hogy fehér a park.
Odament az ablakhoz, és megint mintha tágult volna egyet a szíve.
- De vigyük el Lottét és a mamát is. Csak csengőt ne tegyenek a
lovakra!
- Igenis - mondta Franci, és csengetett az inasának, hogy
fogasson be.
A mama nem ment velük szánkázni, de ablakából integetett
utánuk, még egy kicsit mosolygott is. Nem tette szóvá a délelőtti
kis koncertet, pedig biztosan hallotta ő is. Így, vendég nélkül, télen,
alig egy tucat szobát fűtenek, a kastély nagyobb része zárva, közel
vannak egymáshoz.
Ebédre pirosan tértek vissza, és még Franci is jó étvággyal evett,
még túl sokat is, kamaszos hetykeséggel. Ha jó kedve van, egy
egész pulykát akar bekebelezni! Ki tudja, rossz gyomra okozza-e
oly gyakori rosszkedvét, vagy éppen megfordítva? A mama kissé
aggódva figyeli fia virtuskodását, de persze nem figyelmezteti a
család és a cselédek előtt. Mert az egészen kiszámíthatatlan,
hogyan reagálna erre az indulatos Franci. Még talán fel is ugorna,
és otthagyná az asztalt. Igenis, a mama fél tőle!
De Teréz, a makacs Teréz, habár szintén nem félelem nélkül,
megint vállalja a kockázatot, és egyszerre csak, mert hiszen ennél
jobb alkalmat nem találhat, hiszen a mama is itt van, megszólal,
hangsúlytalanul:
- Hajdú Pál ki akar vándorolni.
- Hova? - kérdi Franci.
- Valószínűleg Amerikába.
- Talán inkább Franciaországba. Csak nem akarja mondani.
- Miért?
- Mert jakobinus - mondja az ifjú gróf, és int az inasnak, hogy
még egy darab sültet tegyen a tányérjára.
- Mi az, hogy jakobinus? - kérdi Teréz.
- Légy szíves, Pepi, magyarázd meg a húgodnak!
- Szörnyeteg - mondja egyszerűen Jozefin. - Azok a
jakobinusok, akik lámpavasra húznak mindenkit, aki különb náluk.
- No, ne tréfáljatok - szólal meg a mama. - Nálunk nincsenek
jakobinusok!
- Már hogyne lennének? Az ő helyükben én is az lennék -
mondja Franci.
- Kiknek a helyében? - érdeklődik Teréz.
- Az ilyen Hajdú Pálok helyében - mondja fesztelenül Ferenc
gróf, és a cselédek miatt franciára fordítja a szót. A jakobinusok
nyelvére! - Én törvényben tiltanám meg, hogy az ilyen származású
fickók komoly műveltségre tegyenek szert, mert az gazemberré
teszi őket.
- Téged is gazemberré tenne? - kérdi Teréz.
- Az ő helyében? Biztosan! Nem tudok pokolibb sorsot
elképzelni, mint hogy kiművelt fővel szolgáljak olyanokat, akik
esetleg kevesebbet tudnak nálam. Az első alkalommal elvágnám a
torkát annak, akit szolgálni vagyok kénytelen, pedig hitványabbnak
tartok magamnál.
- De csak nem gondolod, hogy Hajdú Pál is elvágná a mi
torkunkat? - sokallja meg a mama.
- A jobbik eset, ha kivándorol - vonja meg a vállát fölényesen a
kamasz. - Ahhoz, persze, nem fűlik a foga, hogy visszamenjen a
domonkosokhoz, meg talán vissza se vennék. Utóvégre becsapta,
kijátszotta őket. Neki csak arra volt jó a rend, hogy kitaníttassák,
aztán hátat fordított nekik, és megpróbált fölkapaszkodni. Talán
arra számított, hogy apánk bejuttatja valami jó zsíros kis állásba.
Ennek érdekében megjátszotta a jó fiút, az odaadó munkatársat...
Miért ne? Ha a csuhásokat félre tudta vezetni már kölyökkorában!
Pedig azok sokkal ravaszabbak, mint az én apám volt, aki a
naivságig hitt az embereknek. Teréz nem bírja tovább:
- Bocsáss meg, testvérem, de még mindig jobb, még mindig
sokkal jobb, ha bízunk valakiben, amíg nincs okunk a gyanakvásra,
mint ok és alap nélkül ilyen súlyosan... ilyen szörnyen
megrágalmazni egy embert, akit nem ismersz! És akit soha, soha
nem is ismerhetsz, mert nincs hozzá szemed, se füled! Sajnállak,
testvérem!
És megint ő az, aki megsérti az illemet, a szabályt, a családi
békét, amely csak pillanatokra állt helyre, mint ahogy, szánkázás
közben, néhány villanásra kisütött a téli nap. Ő az, aki fölkel az
asztaltól, és kimegy, mert nem képes ott maradni.
Egy teljes hétig ki sem mozdult a szobájából, a könyvtárba se
ment be, nem volt hozzá bátorsága. Beteget jelentett, és föl sem
kelt az ágyból. Maga sem tudta biztosan, nem beteg-e csakugyan.
De újév napján fölkelt, íróasztalhoz ült, és levelet írt nagyszigeti
Szily József úrnak, a hétszemélyes tábla bírájának, Biára.
„Kedves, jó Szily Bácsi!
Mint Apám legjobb barátjához és igaz magyar hazafihoz
fordulok Önhöz. Meg kell mentenünk egy igen derék embert attól,
hogy elveszítse hazáját, és a magyar hazát is attól, hogy elveszítsen
egy igen művelt, igen jellemes férfit, aki még igen sokat tehet
ennek a sokat szenvedett nemzetnek jobb jövőjéért! Feltéve, hogy
erre lehetőséget nyerhet.
Ön talán ismeri Apám volt titkárát, Hajdú Pált. Feltételezem,
hogy igen, de ha nem is ismerné közelebbről, remélem, elég
kezesség Önnek, hogy közel tíz esztendeig dolgozott Apám mellett,
mindig hűségesen és kifogástalanul. Jelenleg Apám írásos
hagyatékát rendezi, ez a munka tavaszig tart, továbbra nem
tudunk számára olyan feladatot adni, amely neki is megfelelne.
Bizonyára nem volna nehéz állást kapnia, de ő olyan ember, akinek
élethivatásra van szüksége, arra a mindennél fölemelőbb érzésre,
hogy munkájával a hazát és az emberiséget szolgálja. Édesapám
úgyszólván élete utolsó percéig dolgozott, nem számított közeli
halálára; amikor viszont a súlyos betegség ledöntötte, már nem
volt módjában, hogy gondoskodjék hűséges munkatársa jövőjéről.
Ezért Hajdú Pál - bár még nem véglegesen - úgy határozott, hogy
kivándorol Amerikába, és nem kétlem, hogy nagy tudásával ott
okvetlenül boldogulna, mert ott igazságosabb társadalmi rend van,
az embert és munkáját nézik és nem származását. De kérdem én,
mi lesz Magyarországgal, ha legjobb fiai elhagyják, ahelyett hogy
minden erejükkel azért küzdenének, hogy nálunk is igazságos
legyen a társadalmi rend?
Kérem, ne ítélje őt el azért, hogy hazáját elhagyni szándékozik,
ezt nem írhatjuk hazaszeretete rovására. Nagyon jól tudjuk, hogy a
haza valódi üdvéért küzdeni igen nehéz, még azoknak is, akik a
kiváltságos osztályhoz tartoznak. Igen nagy még a sötétség, igen
sok az előítélet. Apám is ebben a harcban esett el, a becsület
mezején. Tisztelő híve:
Brunszvik Mária Terézia”
 4

1793 január hatodikán, vízkereszt napján, Brunszvik Mária

Teréziát szégyenletes dicsőség érte; nagyszigeti Szily Antal,
septemvir, négylovas szánon áthajtatott Martonvásárra, mindjárt
aznap, hogy megkapta Teréz levelét. Késő délelőtt kapta meg, és
kora délután ott volt a kastélyban, annyira felindult, és mert egész
Pest és Fejér megyében neki vannak a legjobb lovai. De Teréz nem
is beszélhetett vele négyszemközt. Már több mint másfél órát
töltött el Martonvásáron, a mamával beszélgetett, sőt, a mama
behívatta a szalonba Hajdú Pált is. Mindent letárgyaltak és
elintéztek, nélküle. Már erősen bealkonyodott, amikor a mama
végre behívatta.
- Köszönd meg nagyon szépen Szily bácsinak, hogy idefáradt
miattad. Hajdú Pál azonban nem hajlandó Magyarországon élni és
ennek a sokat szenvedett nemzetnek jobb jövőjéért küzdeni! Pedig
Szily bácsi jó állást ajánlott fel neki Pest megyénél, amelyet akár
azonnal is elfoglalhat.
Teréz nem tudott megszólalni. A mama szavaiból kitűnt, hogy
Szily bácsi megmutatta neki az ő levelét.
Szily bácsi a kandallónál állt. Most megmozdult, odament
Terézhez, azzal a két súlyos kezével megfogta mindkét vállát, és
jobbról-balról megcsókolta.
- Az Isten áldjon meg ... Áldja meg az Isten azt a drága szívedet!
Vagyis ahelyett hogy Teréz köszönte volna meg fáradozását,
ahogy a mama parancsolta, Brunszvik Antal barátja köszönt meg
valamit, majdnem könnyes hangon, Brunszvik Antal leányának.
Megáldotta.
A mama pedig, mert nyilván szabadulni akart tőle:
- Remélem, Szily úr, velünk vacsorázik. Este nem indulhat
útnak! Szívesen látjuk természetesen szállásra is.
 - Köszönöm, madame - felelte a férfi. - Hazatalálunk. Világít
nekünk a hó. A magyar hó - tette hozzá, és kezet csókolt a
mamának.
Amikor kettesben maradtak, a mama azt kérdezte:
- Nincs semmi mondanivalód?
Teréz hallgatott.
- Ha már annyira a szíveden viseled Hajdú Pál sorsát, akkor
fordultál volna József bátyádhoz - folytatta a mama haragosan. - ő
is van olyan jó ember, és eléggé befolyásos is, hogy állást
szerezzen védencednek, ha talán nem is vágtatott volna ide
azonnal négylovas szánon, mint ez a te pártfogód, ez a napkeleti
törzsfőnök. Különben pedig, amint látod, a te Hajdú Pálodat
egyáltalán nem hatotta meg sem a te honleányi lelkesedésed, sem
pedig Szily úr lelkesedése, amelyet oly sikeresen felkeltettél.
Sokkal okosabb és józanabb annál, semhogy a sorsát két ilyen
fantasztára bízza, mint te és atyai barátod!
Teréz még mindig hallgatott.
- Egyébként - folytatta a mama, most már gúnyosan -
pártfogód nyíltan meg is mondta, hogy nem Hajdú Pál sorsát viseli
annyira a szívén, hanem igenis a tiédet! Nem Hajdú Pálért jött
ilyen lóhalálában, hanem érted! Legszívesebben elrabolna tőlünk.
Kijelentette, ha a gyászév letelik, újra eljön, és megkéri a kezedet
legidősebb fia számára, aki joghallgató a budai egyetemen.
És akkor Teréz, anélkül hogy felpillantott volna:
- Legalább meg tetszene szabadulni tőlem!
- Ezt úgy értsem, hogy hozzámennél akár egy ilyen ázsiai
legényhez is, csakhogy tőlünk megszabadulj?
- Én egyáltalán soha nem akarok férjhez menni...
- De szívesen lennél Szily úr leánya, aki apád lenne apád
helyett! Szily úr is így gondolta.
- Legjobb lesz, ha én... apácának megyek. Ez lesz a legjobb -
mondta Teréz.
- Ahogy gondolod - mondta a mama.
 Teréz még aznap éjjel hozzáfogott, hogy kérvényt írjon a budai
angolkisasszonyoknak, vegyék fel őt. Az angolkisasszonyok rendje
azok közé tartozik, amelyeket apa nem oszlatott fel, mint például a
klarisszákét. Öt évvel ezelőtt, mielőtt Terézt a bécsi intézetbe
vitték volna, még az is szóba került, a mama javasolta, hogy talán
az angolkisasszonyokhoz is adhatnák. Ha akkor, mint növendék,
nem is került oda - apa megfelelőbbnek tartotta a bécsi intézetet -,
most náluk keres menedéket. Igen! Apa még a nőnevelést
megreformáló tervezetében is bizonyos elismeréssel említette az
angolkisasszonyokat, akik - idegen szellemben ugyan - jó
eredményeket értek el a nemes leányok nevelésében. Azok az
állami leánynevelő intézetek, amilyeneket apa javasolt, még nem
valósultak meg. Az országos közoktatásügyi bizottság már több
mint egy éve tárgyalja, egyet is értenek vele, de még nem sikerült
a szükséges költségeket előteremteni, mert ebben csak az udvari
kancellária dönthet. Teréz ezt Hajdú Páltól tudja. Arra a kérdésre,
hogy megvalósítják-e apa tervezetét, és különösen, hogy mikor,
Hajdú Pál azt felelte:
- A gróf úr személyes jelenlétének hiánya, sajnos, valószínűleg
késlelteti a megvalósulást. Különösen a jelenlegi körülmények
között, mert, mint ismeretes, számos szerzetesrend ismét
engedélyt kapott arra, hogy iskolákat alapítson.
Teréz tehát hiába is várna arra, hogy a nemzeti szellemű
leánynevelésnek szentelhesse életét. Viszont égetően sürgősnek,
halaszthatatlannak érzi, hogy valaminek mégis egyáltalán
szentelje, hogy legalább hozzáfogjon szent fogadalma
megvalósításához, hogy tettekre váltsa azt. Úgy érzi, több olyan
megszégyenülést és kudarcot, mint ami ma érte, nem tudna
elviselni.
Csakis magát okolhatja érte, mert olyan meggondolatlan,
annyira hiányzik belőle a képesség, hogy szavainak és tetteinek
következményeit kiszámítsa. Ki mást okoljon? Szily bácsit? Hogy
miért nem levélben válaszolt? Miért mutatta meg az ő levelét a
mamának? Nem gondolhatott arra, hogy a mama ezt az ő kérését
egészen másként fogja föl, még azt sem tudhatta, hogy nem
tudott a levélről, habár ő nem akarta eltitkolni előtte, de arra sem
gondolt, hogy engedélyt kellene tőle kérnie. Mindentől függetlenül
hálát érez Szily bácsi iránt, amiért annyira magáévá tette kérését,
és olyan, mondhatni fiatalos hévvel cselekedett. Hiszen, ha
levélben válaszol, azzal nem jutnak előbbre, az csak időhúzás,
beszélnie kellett okvetlenül Hajdú Pállal is.
Hajdú Pált sem hibáztathatja, amiért megmaradt kivándorlási
szándéka mellett. Nem kérte Terézt, hogy szerezzen állást, munkát
neki, sőt, szabadkozott, és egy szóval sem ígérte, hogy itthon
marad. Teréz fogadatlan prókátorként viselkedett.
Végül, ami a mamát illeti, ő csak egyszerűen hű volt
önmagához, ezt el kell ismernie. Már évek óta nincsen
megelégedve legidősebb leánya viselkedésével, és abban, ami
tegnap történt, nyilvánvaló bizonyítékát látta annak, hogy
kifogásai jogosak. Egy fiatal és előkelő leánynak egészen másnak
kell lennie az ő elképzelése szerint, mint amilyen Teréz. Mint
ahogy apa szerint Francinak kellene vagy kellett volna
másmilyennek lennie.
Most, hogy töprengve ül íróasztalánál, és tollán már sokszor
megszáradt a tinta, anélkül hogy egy szót is leírt volna, még
olyasmi is eszébe jut, hogy apa talán nem volt egészen igazságos
Francihoz, mint ahogy a mama sem egészen igazságos őhozzá. Apa
szelídebben is megítélhette volna Franci viszolygását a nyilvános
iskolától, mint ahogy a mama túl szigorúan ítél az ő balfogásai
fölött. Amikor Franciról van szó, a mama elveihez következetesen
jár el, tudniillik ő azt mondja, hogy az ember alaptermészetén
változtatni nem lehet, ő maga is örült volna annak, ha Franci nem
fél annyira a többi gyerektől, büszke lett volna a fiára, ha Nyitrán
nem hátrál meg az őt csúfoló pernahajderoktól, ha szembe mer
szállni velük, ha valamiképpen megvédi magát. De mert úgy látja,
hogy nem képes rá, nem is követelte tőle, mint ahogy azt sem
követelheti, hogy legyen vasegészséges. A fiát úgy szereti, ahogy
van, a rossz gyomrával és rossz kedélyével, szeszélyeivel együtt.
De már Teréz vétségeit nem így ítéli meg! Teréztől igenis azt
követelné, hogy változtasson természetén, hogy ne legyen olyan,
amilyen! Mintha nem maga Teréz lenne a legboldogabb, ha ez
sikerülne neki, ha képes lenne megfelelni a mama
követelményeinek is! Mintha őneki nem lenne oly nagy szüksége a
mama szeretetére, mint Francinak!
Igazában ezért kell apácának mennie, mert ő itthon nem bír
szeretet nélkül élni; idegenek között ezt sokkal könnyebb lesz
elviselnie. És hogy a mama csakugyan nem szereti őt, az abból is
kitetszik, hogy egy szóval sem tiltakozott, amikor azt mondta, hogy
apácának megy.
Nincs más kiút! Mennél tovább gondolkodik, ezt annál
világosabban látja. Nem ő lesz az első a családban, Erzsébet néni
legidősebb leánya, Jozefin, szintén kolostorba vonult. Pedig neki
mindkét szülője él, és nagy házat visznek Bécsben, örökös náluk a
tánc, a jókedv. Finta Pepi mégis a csendes elvonultságot
választotta, Istennek szentelte életét.
Ráadásul az angolkisasszonyok tanító rend, vagyis olyan
hivatást tölt be, ami neki is szíve vágya. Igaz, nem tud talán eleget,
nincs kellően megalapozott műveltsége, de zenében és rajzban ért
el eredményeket. Megírja-e ezeket? Nem tartják-e majd
hivalkodásnak? Egyáltalán, mivel kezdje kérvényét? Mivel
indokolja elhatározását, kell-e egyáltalán indokolnia?
A ferde nyakáról írjon? És hogy ő ... sohasem mehet férjhez?
Mert nem szép?
Még ő maga sem akar gondolni arra, amit a mama mondott,
hogy Szily bácsi megkérte a kezét joghallgató fia, ifjabb Szily József
számára. A mai napnak ez a legszégyenteljesebb dicsősége, a
legdicsőségesebb szégyene. Épp azért nem akarna gondolni rá,
mégis ott bujkál minden más gondolata mögött, és magányában
most előtör.
 Ő soha, de soha nem fogadná el egy fiatalember kezét, csak
azért, mert annak a fiatalembernek az apja őt menyének vagy még
inkább lányának akarja.
A mama napkeleti törzsfőnöknek csúfolta Szily bácsit, többek
között ezért is, ezért a lánykérésért. Szily bácsi valósággal a
tulajdonának tekinti a fiát, akinek még ilyet is parancsolhat?
Jobbágyának vagy éppen rabszolgájának? A magyar urak még
azért is lázadoztak, hogy ne legyen a jobbágyaiknak szabad
költözködési joguk. Szily bácsi is magyar úr. És hogyan bánt a
feleségével? Keményen és nyersen, mint egy cseléddel. És Teréz,
néni, Szilyné, úgy rettegett a férjétől, mint egy zsarnoktól. A mama
még azzal is vádolta Szily bácsit, hogy ő tette sírba feleségét, és
csak azért sírt annyira a temetésén, mert bántotta a lelkiismeret.
A mama joggal háborodott föl ezen a lánykérésen. A mama
művelt és finom asszony, biztosan nem mondta meg nyersen a
véleményét, de azért tudta éreztetni még a vendéggel is, hogy
barbárnak tartja.
A mamát a legnagyobb tisztelet vette körül egész életében,
legjobban a férje tisztelte. Nem a mama félt a férjétől, hanem
sokkal inkább apa tartott a feleségétől, merő gyöngédségből még
a papucsférjet is megjátszotta. Nem ő követelt engedelmességet,
hanem igenis ő engedelmeskedett, mindenben, amiben csak
tudott, abban is, amiben nem értett vele egészen egyet, mint
például a gyermekek nevelése. Hogy Francit egyszer megverte, az
kivétel a szabály alól, akkor egyszer fellázadt a mama ellen, a
mama túlzott kényeztetése ellen, de akkor is Francin töltötte ki a
haragját, nem a mamán. Ennyire lovagias volt a felesége iránt.
Apa három évig udvarolt a mamának, mert Brunszvik nagyapa
nem adta beleegyezését a házassághoz. Azt mondhatjuk, hogy ez
éppen a megfordítottja annak, mint amit Szily bácsi tenne, ha a fia
csakugyan engedelmeskedne neki, és ha egyáltalán elképzelhető
volna, hogy a művelt Brunszvik család és maga Brunszvik Teréz
belemenne egy ilyen vásárba, mert ez igenis nem más, mint vásár.
A mama ugyan rablásnak nevezte Szily bácsi szándékát, de a vásár
sokkal jobban illik rá, mert mint zsarnok apa, odaadná a fiát, a fia
boldogságát, csak azért, hogy megszerezze Terézt, mintegy
kiszabadítsa saját családjából.
A gyertya lángja ugrál, Teréznek ahhoz sincs kedve, hogy
lekoppintsa a kanócot.
Nem nevezte-e Szily bácsi száműzöttnek már a temetésen,
amikor meglátta a templomon kívül? És nem volt-e ő csakugyan
száműzött? És ha kolostorba megy, akkor az nem száműzetés?
Akármilyen barbár is Szily bácsi, azt látja, hogy barátja legidősebb
lányának nincs helye a saját családjában. Nem olyannak akarják őt,
amilyen. Szily bácsi viszont ma megáldotta őt, igaz szívből, és
drágának nevezte a szívét. Mintha neki éppen az tetszene
Terézben, ami a családban, amióta apa meghalt, senkinek sem
tetszik. Mintha valami különleges értéknek tekintené őt, éppen
azért, hogy például kéretlenül beleavatkozott Hajdú Pál dolgába,
és meg akarta tartani a haza számára. A mama szemében ez csak
képzelgés, de Szily bácsi, minden barbársága ellenére, mégis úgy
tudja szeretni ezt a magyar hazát, oly forrón és fenntartás nélkül,
ahogyan a mama, egyetlen fián kívül, talán senkit és semmit nem
tud szeretni, és nem is akar. A mama maga mondta, hogy nem
ismeri ki magát a magyarokon, amikor először beszéltek Hajdú
Pálról, és arra, hogy az ő férje is magyar volt, és, legalább
félig-meddig, minden Brunszvik rokon, nem válaszolt semmit.
És ha eddig sohasem értette, miért volt olyan jó barátja apának
Szily József, már ifjúkora óta, akkor most úgy érzi, csakis ezért a
szenvedélyes, úgyszólván mindenre képes hazaszeretetéért. Apa
másképp volt magyar, mint Szily bácsi, talán nem annyira vagy
legalább nem olyan kizárólagosan, apa tízszer olyan művelt volt,
mint a barátja. Apa szívébe más népek is belefértek, például
mennyire csodálta az amerikaiakat, Washingtont és Franklint, akik
önzetlenül küzdöttek a szabadságért. Hajdú Pál is azért akar
Amerikába kivándorolni, mert apa beléojtotta az amerikai
demokrácia szeretetét. Gondolja magában, miért küzdjön itthon, a
hazájában, az igazságosabb társadalomért, amikor ott már
megvan? Talán küzdene is, ha nem látszana olyan
reménytelennek, olyan távolinak. Ez a küzdelem még apa erejét is
meghaladta, azért kellett élete virágában elpusztulnia.
Szily bácsi maga bevallotta a temetésen, hogy volt idő, amikor ő
is hazaárulónak nevezte apát, nyilvánvalóan azért, mert József
császárral tartott, akit a magyarok gyűlöltek. A koporsójára
borulva kért bocsánatot érte.
Lesz talán idő, amikor a mama is belátja, hogy igazságtalan volt
legidősebb leányához, de ehhez az kell, hogy ne az engedetlen
gyermeket lássa benne, hanem igenis a tiszteletreméltó apácát,
aki lemond a hívságos földi örömökről, hogy csakis a mások
boldogságának szentelje életét, esküje szerint.
Nem tud haragudni Szily bácsira azért, mert megkérte a kezét.
Akárhogy is, ezt igaz szeretetből tette. Szíve legmélyén még büszke
is erre, habár meglehet, ezt a büszkeséget is szégyellnie kellene.
Neki úgysem lehet része a szerelemben soha, mert a szerelem
azoknak a kiváltsága, osztályrésze, akik szépek, mint a mama is
volt lánykorában.
A mama joggal büszke arra, hogy apa őt a nagyapa
ellenkezésének ellenére, mégiscsak feleségül vette. Ez igazi
szerelmi regény, amely gyakran előfordul az életben és a
regényekben is. Az ő szomorú kis szerelmi regénye éppen
megfordítottja a megszokottnak: volt egyszer egy apa, aki
menyének szerette volna őt, és meg akarta parancsolni a fiának,
vegye feleségül.
Ifjabb Szily Józseffel ő még soha egy szót sem váltott életében.
Szép, magas, daliás ifjú, és fekete, mint a Szilyek mind, mint
például Toni is, akit sokkal jobban ismer, már gyerekkora óta. Tonit
akár le is tudná rajzolni emlékezetből, de a bátyját nem. És ha ő
csakugyan Toni bátyjának a felesége lenne, akkor Toni és ők
majdnem igazi testvérekké válnának. Ez, persze, csak játék a
képzelettel, éppen azért engedheti meg magának, mert hiszen
úgyis apáca lesz, és így senki előtt nem lehet kétséges, hogy
úgysem megy férjhez soha.
Legjobb lesz őneki a zárdában! A reverenda megvédi
mindentől, az élet minden zűrzavarától. Már látta is magát a
suhogó apácaköntösben, a keményített fehér vászonnal bélelt
fekete csuklyában, amely elfedi ferde nyakát. Csakis a kolostori
élet ad tökéletes biztonságot, állandó együttlétet Istennel.
Ártatlan gyermekek veszik körül, akik rajongva néznek fel reá.
Nincs boldogítóbb az ártatlan gyermek tiszta szereteténél, mint
amilyen például az ő kishúgáé. Ha a gyermekeket szolgáljuk, Istent
szolgáljuk. A kolostori élet megvéd minden kísértéstől, még a
bűnös gondolatoktól is. Ha apáca lesz, nem égetheti cellájában
késő éjszakáig a gyertyát, hogy agyongyötörje szívét-lelkét
hiábavaló töprengésekkel. Korán nyugovóra tér, és a hajnali
harang csengetésére siet a misére, mindennapos áldozásra, hogy
tiszta, felszabadult, áldott lélekkel láthasson mindennapi
feladataihoz.
Holnap reggel meggyón és megáldozik, ezt hirtelen elhatározta,
és felkelt íróasztalától. Gyóntatója, és az egész családé, Hardy
bácsi, aki őt kicsi kora óta ismeri. Hozzá fordul segítségért most is.
Majd Hardy bácsi megmondja, mit kell írnia a kérvénybe, hogyan
szokás. Még az is lehet, ő írja meg helyette mint gyóntatója.
Imádkozott, lefeküdt, elfújta a gyertyát, aztán tüstént elaludt,
megnyugodott szívvel. Csakhogy túl késő volt már, amikor
nyugovóra tért, elaludta a reggeli misét. Majd a kolostorban nem
lesz ilyen puha ágya, gondolta bűntudattal. Ott nem heverhet késő
reggelig! Szobalánya sem lesz, aki lábujjhegyen jön be, hogy
befűtse a kandallót, mielőtt ifjú úrnője kikelne a meleg ágyból,
aztán meleg vizet hoz még a kézmosáshoz is, utána pedig ezüst
tálcán a reggelit.
 Néhány sort írt Hardy bácsinak, arra kérte őt, hogy délután
keresse fel a kastélyban, a kis sárga szalonban. Amikor odaadta a
szobalánynak, azt mondta:
- Ha nem találod a parókián a tisztelendő urat, akkor vidd át
Rohringerékhoz.
Mert ilyenkor, délelőtt fél tizenegykor, már biztosan kártyáznak
a reggeli mise után.
Aztán az ablakhoz állt, nézte a havas parkot, mintegy búcsúzott
tőle. Aki szereti a fákat, télen is különös szépséget talál meztelen
ágaik rajzában. Rajzolni támadt kedve, felállította a festőállványát,
kísérletezett akvarellel, puha krétával, mindhiába! Sem a téli ég
sajátságosan fátyolos kékjét nem tudta visszaadni, sem az ágak
rajzának azt a kuszaságát, amely a valóságban mégis oly rejtelmes
mondanivalót hordoz, valami belső törvényt, hogy így kellett
nőniök. Az ágak rajza, a valóságban, mintha a természet titkosírása
lenne, csakhogy ő nem tudja megfejteni, erre csak az igazi mű-
vészek képesek.
Tanult ő rajzolni, csakhogy oktatói maguk is szánalmas kis
mesteremberek voltak, akik csakis a másoláshoz, a pepecseléshez
értettek, erre is oktatták növendékeiket. A természetet pedig nem
lehet másolni, abból sohasem lesz kép. A másolás őt nem elégíti ki,
viszont tehetségéből nem futja többre.
Ha a zárdában rajzolni tanítja növendékeit, semmi esetre sem
másolással kezdi. Inkább ne legyen munkájuk olyan tetszetős, de
rajzoljanak mindjárt természet után, ha csak egy szem gyümölcsöt
vagy egy cserép virágot is. Nem azért, hogy művészeket neveljen
belőlük, hiszen az igazi művész ritka, ezt ő tudja legjobban, ő maga
sem az. Csakis azért, hogy az igazság keresésére szoktassa őket,
minden tevékenykedésükben.
Nemcsak tanítani akarja növendékeit, hanem tanulni is tőlük,
velük együtt kutatni a művészet titkait, amelyek igazában az élet
titkai. Mert ha az igazi művész nagyon ritka is, a szépség szomja
megvan minden emberben, mint ahogy az igazság sem egyedül a
bölcseké, akik megtalálják. Ha már nincs módjában, hogy
bölcsektől tanuljon, tanul azoktól, akik nála is kevesebbet tudnak.
A legnagyobbak helyett a legkisebbektől! Parányi szemcsékben
gyűjti össze az igazság aranyát, mint azok, akik azt a homokból
mossák ki.
Délután a bécsi bársonyruháját vette fel, amit apa temetésén
viselt, és ékszerül a kis aranyórát, amit apjától kapott.
Hardy bácsi piros arcú kis öregember. Borotvált arcának vonásai
sajátságosan lágyak. Pedig nem is nagyon kövér, csak igen rövid a
nyaka.
- Maholnap igazi szép nagy lány lesz a mi Tézikénkből -
mondta, és szemmel láthatóan gyönyörködött a fiatal lányban, akit
kicsi kora óta ismer. - Remélem, ha férjhez megy, én eskethetem,
hiszen én is bérmáltam!
- Most mindjárt férjhez is adhat, tisztelendő atyám - felelte
Teréz ünnepélyesen. - Istennek vagyok a menyasszonya!
- No! - hökkent meg a bácsika, a nagymama kártyapartnere.
- Édesanyám beleegyezését adta, hogy belépjek az
angolkisasszonyok rendjébe.
A pap öregasszonyos arca egy kicsit meg is keményedett
rosszkedvében.
- Korai lenne még - mormogta.
- Tizennyolc éves leszek a nyáron - felelte Teréz.
- És nem sajnálná itt hagyni a drága testvérkéit? Én azért
mégiscsak beszélek a méltóságos asszonnyal! Kegyed még fiatal az
ilyen nagy elhatározáshoz! A gróf úr őexcellenciája sohasem
egyezne bele!
- Elhatározásom szilárd és végleges - jelentette ki Teréz,
lesütött szemmel.
Nem mondhatja gyóntatójának, hogy ha apa élne, akkor ő
dehogyis akarna belépni az angolkisasszonyokhoz!
- A virág arra való, hogy gyümölcsöt, termést hozzon - mondta
a pap, szinte kétségbeesetten. - Nagyon kemény élet ám a
kolostori élet! Legalább addig tessék várni, amíg az egész családra
kiterjesztik a grófi címet, kegyedre is! - kapaszkodott ebbe a
szalmaszálba. - Az angolkisasszonyok előkelő rend... Mégiscsak
más, ha gróf Brunszvik Terézia kéri a felvételét!
Drága kis Hardy bácsi! Legalább haladékot szeretne nyerni, de
éppen ez az, amit Teréz nem adhat önmagának. Most szilárd, de ki
tudja, az maradna-e? A tett halála az okoskodás, mint Shakespeare
mondja a Hamletben, ő, sajnos, elég jól ismeri önmagát ahhoz,
hogy féljen saját ingatagságától. Még arra sem volt képes, hogy
ma korán fölkeljen, neki éppen arra van szüksége, hogy
kényszerítse önmagát a jóra. Éppen eléggé élnivágyó ő, eléggé
lusta és kényelmes, őt nem szabad kitenni kísértéseknek! Nem
érzett-e még az éjszaka is szégyellnivaló büszkeséget, azért, mert
Szily bácsi megkérte a kezét? Őrá is érvényes, amit apa egyszer
régen Szily Toniról mondott, hogy vagy nagyon jó ember lesz
belőle, vagy nagyon rossz. Neki elég egy jó szó, és elmenne akárki-
vel, Szily bácsival is, aki tegnap megáldotta, annyira éhes a
szeretetre.
- Nincs annál nagyobb rang, mint Isten szolgálóleányának lenni -
mondta kisvártatva.
Pedig ez is hazugság, igenis az, mert a szíve is belédobog a
vágyba, hogy ne csak Franci örökölje a grófi címet, hanem
valamennyien, ő is, hogy úgy írhassa alá a nevét: „Brunszvik
grófnő", és hogy a cselédek és mindenki komtessznak szólítsa.
Talán, ha grófkisasszonynak született volna, akkor nem is lenne
ereje, hogy kolostorba vonuljon.
Szegény jó Hardy bácsi pedig csak a sötétben tapogatódzik. Föl
nem foghatja, mi készteti Terézt erre a borzasztó elhatározásra.
Egy pillanatig sem titkolja, hogy igenis borzasztónak tartja! Ha egy
előkelő hölgy nem akar férjhez menni, akkor még nem kell
okvetlenül kolostorba vonulnia, alapítványi hölgy is lehet! Továbbá
egy előkelő hölgynek végtelen sok alkalma van a szegények
gyámolítására, igen sok jó cselekedetre, és ezért nem kell
lemondania az élet örömeiről, mert hiszen az öröm isten
adománya! Végül megint csak visszatért oda, ahonnan elindult,
hogy Teréz ne hagyja el a családot, a mamát és testvéreit, hiszen
mindenki tudja, milyen nagy szeretetben éltek mindig, hogy a gróf
úr őexcellenciája nemcsak nagy államférfi, hanem példás
családapa is volt, úgyszintén a méltóságos asszony az anyák
mintaképe.
És akkor a mama, az anyák mintaképe, belépett a sárga
szalonba.
- Jó estét, tisztelendő úr... Hallottam, hogy itt van! Hozzám be
se jelentette magát?
- Én kérettem a tisztelendő urat - mondta Teréz.
- Amúgy is kértem volna, hogy fogadni méltóztassék - mondta
alázatosan hajlongva a papocska. - Szeretném ugyanis lebeszélni
Teréz kisasszonyt arról az elhatározásáról, hogy... elhagyja a
családi kört, bármily szent cél érdekében is!
A plébános úr talán azért fogalmazott így, hogy a kolostor szót
ne kelljen kimondania. Teréz mondta ki helyette:
- Belépek az angolkisasszonyokhoz.
A mama hallgatott.
Az lehetetlen, hogy a mama már elfelejtette volna, ami tegnap
este történt, ugyanebben a szalonban. Amikor kettesben
maradtak Szily távozása után. De az igenis lehetséges, hogy nem
vette komolyan. Mint ahogy igazában soha semmit nem vett
komolyan, amit Teréz mond vagy tesz; mindig is úgy bánt vele,
mint hóbortossal, kótyagossal, nem egészen beszámíthatóval.
- Meg tetszett engedni... Hozzá tetszett járulni, hogy apáca
legyek. Hogy ez lesz a legjobb!
És akkor végre megszólalt a mama, sebzetten. Igen, sebzetten!
- No, persze! Neked minden jobb, mint hogy velünk maradj!
- Nem! Nem erről van szó! De tessék mondani, mit tehetnék?
Éppen a mama mondta, hogy belőlem nem lehet főispán!
 - És miért nem jó neked, ami jó a testvéreidnek és minden
más, normális lánynak? - kiabált a mama.
- Én nem vagyok elég jó arra, amire a testvéreim és mások. Én
nem vagyok normális. Én nem felelek meg... a női hivatásnak! Ezt
is már sokszor tetszett mondani!
- Tehát megint csak mi vagyunk a hibások... Legfőképpen én!
- Azt én nem mondtam! Csakis én vagyok a hibás! Én vagyok...
tökéletlen. Tessék engem elengedni! Tessék elengedni!
Elfogta a zokogás, térdre vetette magát, átfogta a mama térdét,
csókolgatta rajta a fekete ruhát.
- Tessék nekem megbocsátani! Tessék engem elengedni!
- Csak meg ne bánd! - mondta a mama. Akkor már ő is sírt,
elcsuklott a hangja. - Attól félek, hogy megbánod!
- Soha! Ettől ne tessék félni! Örökké hálás leszek, soha, soha
nem felejtem el, hogy meg tetszett érteni engem!
- Kelj fel - mondta akkor a mama, és a paphoz fordult. Hardy
bácsinak is könnyes volt a szeme, nagy zsebkendőjével törülgette.
- Látja, tisztelendő úr! Nincs jogunk megakadályozni.
- Isten áldása kísérje - mondta reszkető hangon a kicsi öreg. -
Még nagy hivatás várhat rá... A szentek megszállottsága lakozik
lelkében! Magam fogom ajánlani a Kisasszonyoknak, mint
legdrágább kincsünket. Kedves leányunkkal olyan ékkövet
nyernek, amely a Rendnek mindenkor dicsőségére válik!
Hardy bácsi csak egy kis falusi pap, nagyon is próbára tette az
ajánlólevél, amit Teréz felvétele ügyében írnia kellett. Többször is
elnézést kért, mert csak január végére készült el vele, sok-sok
kísérlet után. A mama megnyugtatta, hogy nem sürgős, szeretné,
ha Teréz legalább a húsvétot még velük töltené. A levél egy-egy
változatát a plébános a mamának mutatta meg, Teréz kérte, hogy
neki ne kelljen elolvasnia, és ezt mind a mama, mind Hardy bácsi
természetesnek tartotta.
Neki most az a dolga, hogy készülődjön és búcsúzkodjék.
 A mama megengedte, hogy egy kis emlékkövet rendeljen a
falubeli kőfaragónál, amit majd a parkban állítanak fel; egyszerre
őrzi az eltávozott apa és a hamarosan szintén eltávozó Teréz
emlékét. A mama akarta kifizetni a kőfaragót, de Teréz
ragaszkodott hozzá, hogy zsebpénzéből ő maga fizesse. Neki már
nem lesz szüksége pénzre soha többé.
Ami kevéske ékszere, csipkéje van, azt húgainak ajándékozta.
Egyedül csak az apától kapott órát vinné magával, reméli, ezt
megengedik.
A mama külön ad neki franciaórákat, mindennap. Szorgalmasan
fordít angolból is, minden napra leckét ad fel önmagának.
Engedélyt kért a mamától, hogy zongoraleckéket adjon Lotténak,
ez számára is nagy öröm. Már hallgatólagosan úgyis
megállapodtak abban, hogy a zenetanulás nem töri meg a gyászt,
azzal inkább apa emlékének áldoznak, aki olyan szenvedélyesen
szerette a zenét, és olyan jól zongorázott.
Természetesen már mindenki tud a házban arról, hogy Teréz
kolostorba vonul. Még Lotte is! Megtörtént, hogy zongoraóra
közben egyszerre csak odafordul a forgós széken, nénje ölébe veti
magát, és görcsösen átkarolja:
- Ne menj el! Ne hagyjál itt minket! Ne halj meg, mint a papa!
Tézi! Ne halj meg!
Franci természetesen megkísérelte, hogy gúnyolódjék Teréz
elhatározásán, de a mama nagyon határozottan leintette. Itt most
nincs helye tréfának. Még Teréz volt az, aki védelmébe vette
öccsét. Ismeri Franci nézeteit a papokról, tehát természetesnek
tartja, hogy Franci nem értheti meg őt. Ha gúnyolódni akar, hát
csak tessék. Azt Franci sem gondolhatja komolyan, hogy holmi
gúnyolódással megingathatja abban a hitében, hogy helyesen
cselekszik!
- Csak tudnám, kitől örökölted a bigottságodat! - mondja
Franci, amikor a mama nem hallja, például a zeneszobában, mert
Teréz most is szokta kísérni csellójátékát. - Tudtommal apánk a
példaképed, és hogy ő nem örülne ennek a te elhatározásodnak,
az biztos.
- Apa tisztelte mindenkinek a meggyőződését.
- Ha akarod, én is tisztelem a tiédet, amennyiben
meggyőződés. De attól tartok, egyszerűen naiv vagy! Állandóan
szükséged van bizonyos ábrándokra, amelyekbe beleéled magad.
Te, persze, azt gondolod, hogy a kolostorban angyalok közt élsz
majd... Igaz? Megnyugtatlak, hogy a tiszteletre méltó anyák éppen
olyan közönséges földi halandók, sőt! Ilyen helyen van aztán
igazán intrika meg hatalmi villongás. Téged úgy elnyomnak, öreg
hölgy, hogy lélegzethez sem jutsz! Majd gondolj rá, hogy én
megjósoltam!
- Mert olyan jól ismered az angolkisasszonyokat!
- Csuhás az csuhás, ha nőnemű is! Kihasználnak, és te hagyod
magad.
- A mama is attól tart, hogy majd megbánom - mondta Teréz.
- Azt te saját magadnak se fogod bevallani! - vélekedett az ifjú
gróf.
- Örülök, hogy olyan jól ismersz, és még azért is, hogy aggódsz
értem.
És akkor Jozefin, aki a zongorára könyökölve hallgatta őket:
- Én azt nem bírnám, hogy tanítsak. Attól megbolondulnék!
Mert a tanítónak napról napra, évről évre mindig ugyanazt kell
tanítania. Például, ha mondjuk zenét tanítasz, mindig ugyanazokat
az együgyű kis darabokat, minden gyerekkel tízszer meg ötvenszer
eljátszatni.
- Tedd hozzá, hogy fölöslegesen, mert a nagyobb részük
botfülű - segített a húgának Franci.
- Hát erre való vagy te? - tette fel a kérdést Jozefin. - Ezt
Gertrúd kisasszony is meg tudja csinálni.
Teréz pedig:
- De hiszen te kifogásoltad mindig, hogy... Gertrúd kisasszony is
szívesen tanítana jobban, ha tudna. De őt is csak így tanították.
 - És bennünket is! Meg is látszik rajtunk! - ez pedig
természetesen a gunyoros Franci megjegyzése.
- Minket a szüleink is tanítottak - mondta komolyan Teréz.
- Te pedig most bennünket! - így Franci. - Tudod mit, öreg
hölgy? Kár is neked bevonulnod azokhoz az angolkisasszonyokhoz!
Neveljél inkább minket, közöttünk legalább egy sincs botfülű!
Teréz mélyen elpirult zavarában.
- Nekem még tanulnom kell. Talán életem végéig. Én a
gyerekektől is tanulok és tőletek is... igen sokat.
Hirtelen fölkelt, és kiment a zeneszobából, annyira fölindult.
Még egy pillanat, és fölad mindent, minden összeomlik! Nincs nála
szerencsétlenebb őrült a földön! Hardy bácsinak volt igaza,
legelőször is a testvéreit emlegette, amikor még le akarta beszélni.
És ezerszer igaza van a mamának, aki hóbortosnak,
beszámíthatatlannak tartja. Mindkettőjüket meggyőzte, hogy neki
igenis el kell mennie... A drága kicsi lánynak, Lotténak volt igaza,
amikor arra kérte, ne haljon meg, mert ez maga a halál. Itt kell
hagynia azokat, akiket a világon legjobban szeret, és ezt ő maga
harcolta ki, könnyekkel, kétségbeesett könyörgéssel! Hogyan
szeressen ő idegen gyermekeket, amikor testvéreit, ezeket a
drágákat sem tudta szeretni? Nem igaz, hogy őt nem szerették, ő
volt az, aki hűtlen lett hozzájuk, és ezen többé nem lehet
változtatni! Most újra le kellene térdelnie a mama elé, most
kellene bocsánatot kérnie tőle, mert megint és mindörökre... ő
volt a rossz!
Reszketve menekült a szobájába, az ágyára borult zokogva.
Kisvártatva lépteket hallott, és kopogtak. Jozefin hangja:
- Tézi! Tézikém! Itt vagy?
Nem tudott válaszolni a zokogástól.
Az ajtót nem zárta be. Pepi résnyire kinyitotta:
- Megbántottunk? Ne haragudj! Nem akarattal! Franci se!
Odaszaladt hozzá, mellé térdelt, átölelte, vele zokogott. Pepi
azért, mert örökre el kell válniok, és Teréz is azért.
 - És onnan... soha nem is jöhetsz haza? - suttogta a könnyeit
nyeldesve Pepi. - És mi néha bemehetünk hozzád?
- Nem tudom...
- És levágják a hajadat... egészen?
Megint kopogtak. Maga Franci jött utánuk.
- Tudtam, hogy az egereket itatjátok! - tréfált, de igenis meg
volt hatva. Beljebb lépett, körülnézett. Teréz íróasztalán is volt egy
kicsi arckép apjukról, csak egyszerű fakeretben. Fölemelte,
megnézte, nem szólt, nem akart megjegyzést tenni egy művészi
kísérletre, ami egyben szent ereklye is. Teréz így is felszökött,
kikapta öccse kezéből a képecskét, és csupa könny arccal azt
suttogta:
- Ne nézd, mert rossz... Tudom, hogy rossz!
És magához szorította művecskéjét, amely apát akarta
ábrázolni, és mégis azt kellett mondania róla, hogy rossz.
Így fordul visszájára minden törekvése. Örökké sebeket kap,
mint a vergődő madár, ha berepül a nyitott ablakon a házba, és
nem talál kiutat.
Az angolkisasszonyok válaszát húsvét előtti héten kapta meg
Hardy bácsi. Rövid levél volt, és még rövidebb lett volna, ha nem
díszítik ki kegyes szólamokkal, Isten áldását kérve mind a
tisztelendő atyára, mind pedig Terézre és egész családjára. Még a
lényeget, az elutasítást is kegyesen fogalmazták; óhajukat fejezték
ki, hogy a szeretett, kedves Mária Terézia, hivatása felismerése
végett, előbb ismerje meg a világot.
Hardy bácsi először a mamának mutatta meg a levelet, biztosan
megtanácskozták előbb, hogyan is közöljék Terézzel. Amikor
Terézt a mama szobájába hívatták, mindketten bizonyos
aggodalommal néztek rá. Hardy bácsinak ezúttal szónoki
képességeit tette próbára a nehéz helyzet:
- Drága leánykám... Szomorú hírt kell közölnöm, illetve... Isten
útjai kifürkészhetetlenek lévén, mi, halandók, sohasem tudhatjuk,
hogy az ő gondoskodása miben nyilvánul. Az ő szent akarata
sokszor tesz próbára bennünket!
A mama, talán hogy segítsen Hardy bácsinak, vagy azért, mert
türelmetlenné tették a pap szóvirágai, közbevágott:
- Elutasítottak! Véleményem szerint apád miatt! Dehogyis
veszik föl a kolostor-feloszlató kormánybiztos leányát!
- Nem véglegesen! - próbált enyhíteni Hardy bácsi. - Csak még
túl fiatalnak találják! Élettapasztalatok híján ...
- Ugyan - mondta a mama, és legyintett. - Ez csak kifogás! Még
hogy előbb ismerje meg a világot! - idézte az apácák leveléből. - Ki
ismeri a világot? Remélem, nem veszed túlságosan a szívedre! -
fordult Terézhez. - Azért még nem dől össze a világ! A világ attól
sem dőlt össze, hogy a francia királyt lefejezték! Ebből biztosan
háború lesz, majd szedik megint az újoncokat, éppen aratásra
megint itt állunk munkáskéz nélkül. Nem lesz, aki az életet
betakarítsa!
- Iszonyatos a sátán pusztító hatalma! - segít úrasszonyának
Hardy bácsi is.
Mindez Teréz vigasztalására, nehogy túlságosan nagynak érezze
a csapást, ami érte, és ami mégiscsak eltörpül amellett, hogy a
francia forradalom kezet emelt a király megszentelt személyére,
aminek következtében százezernyi katona ontja vérét hamarosan
Európában.
De Teréz csakis apára gondol, aki, íme, kiterjesztette fölé
védelmező kezét. Apa nem engedte, hogy ő belépjen az
angolkisasszonyokhoz. Még a síron túlról is irányítja legkedvesebb
leánya sorsát.
- Megnyugszom Isten akaratában - mondja.
Csoda történt, igazi csoda, méltó a feltámadás legszebb,
legszentebb ünnepéhez.
Már áll a parkban a vörös márvány kis obeliszk, amelyre Teréz
rávésette: „A legjobb apának - leánya, Teréz." Zöld dombocskára
állították. Teréz órákig üldögél mellette, egy fatönkön, amelyet
szintén számára készítettek a kerti munkások. A gesztenyefák már
kigyújtották fehér és élénk rózsaszínű virággyertyácskáikat. Nincs
szebb templom a természetnél, nincs megindítóbb a tavasznál.
Megjöttek a madarak, szerelmesen építik fészkeiket a rigók, a
cinkék, az aranymálinkó. A napfényes órákban a kakukk szól,
alkonyatkor a fülemüle. Százszorszép mosolyog a fűben, örül
röpke életének. A boldogság maga a legnagyobb erény, vagyis a
megelégedés, erre tanítja Brunszvik Antal leányát a természet.
Boldogtalanná csakis az elégedetlenség tesz bennünket;
boldogtalannak lenni annyit jelent, mint követelni valamit Istentől
és az emberektől, amiről önkényesen azt hisszük, hogy jár nekünk.
Igenis önkényesen! Az embereket igazában két nagy csoportra
oszthatjuk, elégedettekre és elégedetlenekre. Ez a legfőbb
különbség közöttük, és csakis ezzel magyarázhatjuk, hogy
boldogok lehetnek a szegények, és boldogtalanok a gazdagok. Még
a betegek és elesettek is lehetnek sokkal boldogabbak, mint az
egészségesek és hatalmasok!

A boldogságról, mint erényről, és annak forrásáról, az

elégedettségről szóló nézeteit, amelyre Terézt a tavaszi természet
tanította, később, a nyáron, le is írta egy hosszabb
eszmefuttatásban, kiegészítve azt az életből és olvasmányaiból
vett példákkal, bizonyítékokkal. Költeménybe illő pátosszal
igyekezett ecsetelni, mennyi boldogság lakozhat egy félig földbe
süppedt, penészes kunyhóban is; ő járt ilyenben, itt,
Martonvásárott, mégpedig azért, hogy alamizsnát és lelki vigaszt
nyújtson egy beteg, magányos öregasszonynak. De ami a lelki
vigaszt illeti, azt igenis ő kapott ettől az írástudatlan
zsellérasszonytól, aki egész életében a legnehezebb munkát
végezte, férjét, gyermekeit eltemette, de azért, ahogy már-már
elmúlt életére visszatekintett, hálát rebegett a Mindenhatónak
azért a sok boldogságért, amelyben része volt, ifjúságáért, amely
tele volt dallal és örömmel, nyolc szép gyermekéért, akinek életet
adott, párjának hűségéért és szeretetéért. Még a halál elé is úgy
tekint, mint szeretteivel való boldog találkozás elé.
Az irodalomban még könnyebb példát találni az egyszerű,
tudatlan, igénytelen ember boldogságára, Homérosztól egészen a
legújabb költőkig, Klopstockig, akinek költeményeivel épp ezen a
nyáron ismerkedtek meg. A Gondviselés nem osztja el az emberek
között egyenlően sem a földi javakat, sem a tehetséget. Csakis a
boldogság az, a megelégedettség, a bölcs igénytelenség, ami
mindenki számára elérhető.
Teréz fel is olvasta írását Franci barátai előtt. Franci ugyanis
vendégeket hívott a nyárra, diáktársakat, még néhány fiatal tanárt
is Fejérvárról. Igaz, hogy a gyászév még nem telt le, de maga a
mama sem talált kivetnivalót abban, hogy komoly és művelt
fiatalok a legnemesebb értelemben vett szórakozással töltsék itt
napjaikat. Természetesen szó sem lehet táncról vagy egyéb,
könnyebb fajsúlyú kedvtelésről, de ezek nem is olyan ifjak, akik
ilyesmiben lelnék kedvüket, Franci maga sem olyan. Barátait a
magához hasonlók között keresi és találja. Franci megveti és lenézi
a táncot, ostobaságnak tartja, hogy zenére ugrándozzunk és
hajladozzunk, ez az ő szemében úgyis csak arra való, hogy
Erósznak hódoljanak, vagyis a tánc csak leplezett érzékiség, és ő
már csak azért is idegenkedik tőle, mert utál minden képmutatást.
Franci egyelőre még a lányok iránt sem érdeklődik, pedig tizenhat
éves; Seeberg nagymama szerint ebben a korban az ő fiai már
rengeteg bajt és galibát csináltak. Hogy miféléket, erről a nővérük
is tudna mesélni, mert igen sokszor neki kellett öccseit ráncba
szednie, tekintettel arra, hogy apjuk, Seeberg ezredes, szinte
mindig távol élt a családjától, az erdélyi határőrségnél szolgált.
De a fiatal Brunszvik gróf nemcsak ebben a tekintetben üt el oly
előnyösen például a Seeberg nagybácsiktól! Az utolsó esztendőben
nemcsak testileg nőtt meg egy fejjel, hanem bámulatosan
fejlődött szellemiekben is. Korához képest igazán tájékozott és
művelt, és Teréznek el kell gondolkodnia azon, vajon nem éppen
annak köszönheti-e átlagosnál sokkal szabadabb gondolkodását,
hogy oly makacsul ellenállt a nyilvános iskolának, a sablonos,
kötelező tanulásnak?
Teréz maga sem tudja, senki nem feszegeti, hol tart Franci
hivatalos tanulmányaiban, miből vizsgázott, de nála ez nem is
érdekes. El kell ismerni - és Teréz boldogan veszi tudomásul -, hogy
öccse valósággal feje a háznak, mintha a grófi címmel együtt
örökölte volna apja szellemi kiválóságát is. Apa bizonyára
boldogan látja a mennyből, milyen nagyszerű ifjúvá serdült
egyetlen fia. Milyen nagyvonalú házigazda, mennyire jó és kedves,
sőt lovagias húgához és nővéréhez. Abban az élénk szellemi,
társadalmi életben, amely ezen a nyáron folyt a kastélyban, Teréz
és Jozefin is részt vesznek. Franci barátai nekik is barátaik. Franci
szemmel láthatóan büszke lánytestvéreire, és a vendégek a
legnagyobb tisztelettel és csodálattal tekintenek a Brunszvik
kisasszonyokra, akik járatosak még a filozófiában is, és főképp
élénken érdeklődnek iránta.
Franci kérte meg Terézt, hogy írja meg azt a kis elmefuttatást,
és olvassa fel. Igaz, hogy utána nekiment, és ízekre szedte.
Valóságos szellemi párbajt vívott nővérével, mintegy a vendégek
okulására és egyben szórakoztatására, de Teréz ezért nemcsak
nem haragudott rá, hanem még megtiszteltetésnek is tartotta.
Még inkább csodálta öccsét, azért, hogy kérlelhetetlen logikával
tette semmivé téziseit és érvelését, bebizonyította, mennyire naiv
már a kiindulópontja, milyen szentimentális és régies, sőt
elcsépelt, és végül, habár nem akarattal, de igenis haladásellenes,
vagyis reakciós. A klérus már évszázadok óta azzal butítja a népet,
hogy törődjön bele a szolgaságba, a nyomorba, majd a másvilágon
jutalmat kap érte! Különösen a jezsuiták járnak élen a
felvilágosodás elleni harcban, még az alsó papságot is elnyomják,
szándékosan műveletlenségben tartják, mert ők maguk elég
cinikusak és hitetlenek, elég okosak ahhoz, hogy tudják: a
felvilágosult emberrel már nem lehet akármilyen maszlagot
megétetni!
Teréz már nem rémült meg ezektől a vad kijelentésektől. Igaz,
apa szájából soha nem hallotta, hogy szidta volna a papokat, akár
a jezsuitákat is, csak éppen feloszlatta a kolostorokat! Nem
gyűlöletből tette, hanem a felvilágosodás, a haladás érdekében.
Bezzeg őt gyűlölték, még most is gyűlölik, az angolkisasszonyok is,
pedig őket nem is oszlatta fel.
A szóharcban tehát nem nevezte öccsét istentagadónak, hanem
megkísérelte elhatárolni magát a jezsuitáktól, vagyis: dehogyis
akarja ő sötétségben tartani a népet! Amit megelégedésnek nevez,
az egészen, de egészen más, mint amit Franci értett, de talán ő
nem jól fejezte ki. Éppen hogy még földi életükben szeretné,
amennyiben rajta múlik, boldogabbá tenni az embereket, vagyis
erényesebbé. A földi boldogság mintegy előfeltétele az
üdvözülésnek is, mert úgy gondolja, aki boldogtalan, annak a szíve
megtelik gyűlölettel, az pedig már a földi életben is maga a
kárhozat.
- Nagyszerű eszme! El kellene téged küldeni Franciaországba;
te talán még a jakobinusokat is meg tudnád téríteni...
Megmagyaráznád nekik, hogy legyenek elégedettek, akkor
egyszersmind elnyerik a boldogságot!
Sokan nevettek, Teréz rovására, de volt azért, aki védelmére
kelt. Például egy Matthias nevű fiatal tanár. Kijelentette, hogy
magasabb síkon igenis a gróf úr kedves húgának van igaza -
fiatalabbnak mondta Terézt Francinál -, az emberiséget valóban
csupán a szeretet, a belső harmónia válthatja meg, csakhogy a
politikában nem az igazság érvényesül, hanem az erőszak. Nem
tartja tehát igazságosnak, hogy a gróf úr mintegy politikai
mérlegre teszi a filozófiai téziseket!
- Csakugyan - szólalt meg Jozefin, pedig ő ritkán avatkozott a
vitába -, miért politizálsz örökké?
 Ez Francinak szólt, hiszen valóban ő volt az, aki - noha állítása
szerint utálja a politikát - nemcsak a jakobinusokat emlegeti
gyakran, de szívesen elemzi még a hazai viszonyokat is. Igaz, csak
azért, hogy gúnyolódjék bizonyos ostobaságokon. Vagyis, mint ő
maga mondja, nem politizálni szeret, hanem ironizálni.
Szabadelvűségében még magát első Ferencet, József
unokaöccsét sem kíméli, aki jelenleg a magyar szent koronát ifjú
fején viseli. Sok mindenben utánozza nagybátyját, második
Józsefet, de éppen nem abban, amiben kellene! Mert József azért
koponya volt, azt el kell ismerni, és sok balfogása ellenére azért az
megvolt benne, hogy rokonszenvezett a felvilágosodás eszméivel
és azokkal, akik szabadelvűek voltak, mint például az ő apja is.
Becsülte a tudást és rátermettséget! De ha apja még élne,
bizonyos, hogy félreállítanák, mint ahogy nyugalomba küldték
például Zichy Károly grófot és Örményi Józsefet, mert a
felvilágosodás hívei, vagyis szabadelvűek voltak. Az ifjú Ferenc
király tanácsadói, Colloredo és Thugut miniszterek ugyanis
képtelenek megkülönböztetni a szabadelvűeket a jakobinusoktól.
Annyira megijedtek a francia forradalomtól, hogy jószerint minden
művelt emberben jakobinust látnak. Ez pedig már azért is
nevetséges, mert Magyarországon nem kell félni a forradalomtól.
Meglehet, akad néhány firkász, akinek tetszik az, ami
Franciaországban történik, és abban reménykedik, hogy nálunk is
kikiáltják a köztársaságot, és akkor ők jutnak hatalomra. Példának
fel is hozta Hajdú Pált, aki még a tavasszal szerencsésen eltávozott,
ő még a józanabbak és értelmesebbek közül való, mert legalább
látja, hogy Magyarországon soha nem lesz forradalom, neki itt
nincs sok reménye arra, hogy Robespierre legyen belőle!
Teréz szívesen megszólalna, és azt mondaná: de hiszen te
magad is jakobinust látsz minden művelt emberben, aki nem
nemes származású, például Hajdú Pálban is. Akkor miért veted ezt
azoknak a minisztereknek a szemére?
 De nem mer megszólalni, mert Franci sokkal okosabb és
tájékozottabb nála, bécsi újságokat olvas, és sokkal több emberrel
beszél, mint Pepi és ő. Úgyis csak megcáfolná, és megint naivnak
nevezné.
Különben is, amit mondott, például apáról, az nagyon érdekes
és új, Terézt legalábbis nagyon érdekli, mert hiszen ez bizonyítja,
hogy Franci igenis tiszteli és szereti apát, és követi példáját,
például a szabadelvűségben. Habár apa, legalább őelőtte, sohasem
használta a szabadelvű szót. Mégis, ha talán Francinak nincs is
mindenben igaza, nagy boldogság, hogy fiatal kora ellenére ilyen
okos, és annyi mindent meg tud világítani. A vendégek is nagy
figyelemmel hallgatják, amikor kifejti, miért nem lehet
Magyarországon forradalom, miért nem kell félni tőle.
Először is azért, mert nincs, aki megcsinálja, mondja Franci.
Néhány firkász és titkár biztosan nem elegendő hozzá! Nemcsak
azért, mert kevesen vannak, hanem azért főképp, mert sem
hatalom, sem vagyon nincs a kezükben.
Hát akkor ki? Talán a köznemesség? Az úgynevezett kurucok?
Akik nemzeti függetlenségről álmodoznak? A legtöbbjük
műveletlen és ostoba, amellett még végtelenül önző is. Csak veri a
mellét, szeret hazafias frázisokat pufogtatni, de azért az a
legfontosabb neki, hogy adót ne kelljen fizetnie. Ragaszkodik a
szörnyeteg alkotmányhoz, amelyhez hasonló sehol nincs már
Európában, és amely mindig is a legfőbb akadálya volt annak, hogy
Magyarországból modern állam legyen. Ferenc király tudja ezt,
óvakodik is holmi reformoktól, sietett is megnyugtatni a tisztelt
rendeket, hogy nem kell félteniök kiváltságaikat.
Arra pedig senki nem is gondolhat Magyarországon, hogy az
úgynevezett nép csináljon forradalmat, az írástudatlan tömeg,
amely ráadásul különböző nemzetiségű. A magyar lakosság száma
nem éri el a négymilliót sem, a többi tót, oláh, illír, rutén és még
igen sokféle. És ha itt-ott kaszára kapna is, mint néhány éve
Erdélyben, éhségében és nyomorában, mert hiszen ebben az
országban minden terhet a legszegényebbek viselnek, arra való a
katonaság, hogy móresre tanítsa őket. A király visszaállította az
úriszéket; lehet a parasztnak bármilyen jogos panasza, az ítélkezik
fölötte, aki kiuzsorázza. Barbár ország ez, nagyon sötét ország!
Teréznek Szily bácsi jut az eszébe, akit a mama is barbárnak
nevezett. De megint csak nincs ereje, se kedve öccsével vitatkozni.
A vendégek sem vitatkoznak, pedig van néhány magyar is
közöttük, és azoknak biztosan fáj, hogy Franci barbárnak és
sötétnek nevezi hazájukat, még akkor is, ha igaz.
Az, persze, nagyon jó, hogy Magyarországon soha nem lehet
forradalom, soha nem történhetnek olyan szörnyűségek, mint
Franciaországban. Ennek Teréz is örül, ő is nagyon félne a
forradalomtól.
Martonvásár olyan, mint egy kis sziget, valóságos paradicsom;
apa mondta is mindig, hogy paradicsomot akar teremteni belőle.
Apa rendes házakat építtetett annak a harmincöt
parasztcsaládnak, amelyet annak idején ide telepített, elképzelni is
lehetetlen, hogy náluk deres lenne meg úriszék. De Franci maga
mondja, hogy másutt, sok helyen, középkori állapotok vannak, és
Nyitrában, 1788-ban, vagyis mielőtt apa odakerült volna, olyan
éhínség dühöngött, hogy sok szegény család vándorútra kelt, és az
úton pusztultak mind el éhen. Rossz volt a termés, ráadásul szénát
és gabonát kellett rekvirálni a katonaság számára, mert akkor is
háború volt; alighanem most is elkerülhetetlen.
Franci jó és nemes lélek, ez biztos, és éppen olyan művelt
ember lesz, mint apa volt. De apa sohasem mondta, hogy
Magyarország a sötétség országa, pedig ő aztán igazán jól ismerte,
jobban, mint Franci. És apának Szily József volt a legjobb barátja,
aki egy kicsit biztosan kuruc, mert másképp soha nem mondta
volna a barátjának, hogy hazaáruló.
Francinak is vannak barátai, de ezek a derék és kedves
fiatalemberek nem is akarnak vele vitatkozni. Maga Franci tette fel
nekik egyszer a kérdést, hogy nincs-e ellenvéleményük?
Nyugodtan elmondhatják, itt nincsen titkosrendőr!
És a fiúk nevettek ezen, mint valami tréfán, de Pepi is
észrevette, hogy a vendégek nem őszinték, nem merik nyíltan
megmondani, amit talán gondolnak. Ehhez nincs meg a bátorságuk
és a műveltségük sem, ők maguk is érzik, hogy nem vehetik fel a
versenyt Francival. Örülnek, hogy Franci meghívta őket, nem
mernek kockáztatni, mert azt hiszik, Franci megharagudna rájuk.
De ez csak azért van, mert ők maguk alacsony gondolkodásúak, és
mindenki magáról ítél; el sem tudják képzelni, hogy valaki
csakugyan olyan nagylelkű és szabad szellemű legyen, mint Franci.
Jozefin tehát a vendégeket okolja, a vendégeket vádolja
gyávasággal, szolgalelkűséggel. De ha ez szolgalelkűség, akkor
maga Teréz is szolgalelkű, mert ő sem meri egészen őszintén
elárulni kételyeit, még a tizennégy esztendős húgának sem. Ő is fél
attól, hogy kockáztasson, és még attól is, hogy félreértenék.
Kételyeit ő maga is nehezen fogalmazza meg, ha kimondaná,
biztosan elrontana valamit. Ő, legalább felerészben, Francit teszi
felelőssé azért, hogy barátai egyáltalán nem vagy csak nagyon
óvatosan nyilvánítják véleményüket, mint például az a Matthias
nevű tanár. Ez azt is jelenti, hogy nem bíznak Franciban. Azt
elhiszik, hogy titkosrendőrök nincsenek a martonvásári kastélyban,
de maga az a tény, hogy másutt igenis vannak, megmagyarázza
gyávaságukat. Amit Francinak szabad, azt nem szabad őnekik,
hiszen ők csak vendégségben vannak Martonvásárott, és ha itt
teljes is a biztonság, ha visszamennek az iskolába, a kollégiumba,
ott már korántsem lesznek olyan biztonságban. Teréznek nincs oka
félni a titkosrendőröktől, mégsem egészen őszinte.
Még önmagunkhoz is nehéz őszintének lennünk, talán a
legnehezebb. Teréz csodálja Jozefint, hogy olyan határozott,
annyira megbízik saját ítéletében, ez okvetlenül biztosít számára
valami fölényt négy évvel idősebb nővérével szemben. Nem
tépelődik örökké, mint Teréz, nem akar mindent szétszedni és
megvizsgálni, amit gondol és érez. Ennek az lehet a forrása, hogy
nem érték csalódások önmagát illetően, nem történtek vele olyan
dolgok, mint nővérével, nem élt át rövid idő alatt oly szédületes,
szélsőséges érzelmeket. Mintha valami magas és veszélyes hintán
ülne. Hol a halált hívja, hol megmámorosodik az élet szépségétől.
Kolostorba akart vonulni, aztán megbánta, de mégis elment volna,
ha apa miatt vissza nem utasítják.
Arról, ami vízkeresztkor történt, nem is tud senki a családban,
egyedül csak a mama, no és ő maga.
A mama talán már el is felejtette, hogy Szily bácsi vízkeresztkor
megkérte a kezét. Vagy ha nem felejtette is el, nem gondol rá,
talán nem vette komolyan. Az a kérdés, Szily bácsi komolyan
gondolta-e, hogy újra eljön, ha letelik a gyászév? Elmúlt a nyár,
betakarították a gabonát, a vendégek visszamentek Fejérvárra.
Franci is velük ment, ott is marad néhány hétig, meg akar hallgatni
néhány előadást. Szeptember végén a mama elutazott Pozsonyba,
mert József nagybácsi talált vevőt pozsonyi házukra, sőt a
fehértemplomi nyaralóra is, amihez apa betegségének és
halálának nehéz emlékei fűződnek. A mama a pozsonyi házat,
gyermekei szülőházát is el akarja adni, nincs rá szükség.
Fenntartása csak költség, teher, és ha tisztességes árat kapnak
érte, a mama a pénzt befekteti a martonvásári birtokba, sokba
kerül a vízszabályozás. Sőt, a mama tavat akar ásatni a parkban,
ahova a sok fölösleges vizet elvezetik, ehhez szerződtetni kell egy
jó mérnököt.
Télire Budára költöznek a Tárnok utcai házba. A mama,
Pozsonyból visszajövet, előkészíti a felköltözést. Valószínű, hogy
egy kicsit ki kell tataroztatni a házat, legalább a szobákat
tapétáztatni, a kályhákat rendbe hozni, átrakatni, hiszen évek óta
nem laknak ott. A nyitrai évek alatt, főképp apa betegsége miatt,
egész évben zárva volt a ház, és alig tartottak személyzetet. A
belső cselédeket Martonvásárról viszik magukkal. De például be
kell szereznie a mamának a téli tüzelőt, az éléskamrákat már előre
rendbe kell hozatni, mert a téli élelmet is Martonvásárról szállítják
fel, még az őszi esőzés beállta előtt, amíg az utak jók.
Bizonyos, hogy a mama, ennyi teendő és gond között, nem
gondol arra, hogy Szily bácsi beváltja ígéretét, és eljön, hogy
megkérje Teréz kezét.
A mama novemberre visszajön Martonvásárra, itt csendben
megemlékeznek apa halálának első évfordulójáról. Lehet, hogy a
testvérek közül is eljönnek néhányan, József nagybácsi biztosan.
Talán Erzsébet néni is, Bécsből. Brunszvik Franciska, báró Révay
Pálné, aki Túróc megyében lakik, aligha vállalkozik a késő őszi
utazásra, Brunszvik Zsuzsanna sem, aki egy olasz grófhoz,
Guicciardi Ferenchez ment feleségül.
Napsütéses, száraz, de hideg az október. Éjszaka
megderesednek a fák, mire Teréz fölébred, már nagyrészt
leolvasztja róluk a nap. Színesednek a lombok, a hársfák
aranyszínűre, a gesztenyék rozsdásra, néhány díszbokor bíborban
lángol. De a kis domb, amelyen az emlékkő áll, még mindig zöld.
Teréz, jól bebugyolálva, most is sokáig üldögél a fatönkön; arcán
érzi a késői nap melegét.
Bizonyos abban, hogy Szily bácsi igenis beváltja ígéretét; vagy
nevezze inkább fenyegetésnek? Még az volna a jó, ha addigra ők
már Budára költöznének, hogy ne találna itt senkit. Ha utánuk is
jön Budára, ott már mégsem kelt olyan feltűnést, mint a
kastélyban, amikor a rokonok is itt lesznek.
Ha egyáltalán alkalma lesz erre, szépen megmondja Szily
bácsinak: köszöni a megtiszteltetést, de ő egyáltalán nem
szándékozik férjhez menni, erre fogadalmat is tett. Megmutatja
neki az angolkisasszonyok levelét, amelyben elutasították ugyan,
de nem véglegesen. Majd azt mondja, így nem lesz benne sértő,
hogy mindenképpen apácának megy, sőt, hogy már most is Isten
szolgálóleányának tekinti magát. A levél ugyan nincs nála, nem is
tudja, a mamánál vagy Hardy bácsinál maradt. El kell kérnie.
 De még az sem biztos, hogy alkalma lesz Szily bácsival beszélni,
különösen négyszemközt. A mama megint behívatja, és akkor a
mama előtt kell kikosaraznia. Milyen fölösleges töprengés!
Hátha mégis elfeledkezik róla? Vagy pedig, büszkeségében
megsértve, már a vízkeresztkor történteket is úgy tekinti, mint
teljes elutasítást, és ennek még egyszer nem teszi ki magát?
Hiába üldögél az emlékkőnél, apa emléke nem adhat neki
tanácsot. Apa most olyan messze van! Annyi minden történt halála
óta, ami nem történt volna, minden másképp történt volna, ha
életben marad. Arra sincs felelet, hogy apa hozzáadná-e Szily bácsi
fiához. Ha apa élne, szóba se kerülne ilyesmi, legföljebb tréfából,
valahogy úgy, mint amikor Szily bácsi azt mondta, adják oda Biára
Terézt magyar szóra, majd ő magyar lányt nevel belőle. Igazában
most is azt akarja, csakhogy ami akkor játék volt, most tragédia.
Akkor is az emlékkőnél üldögélt, amikor Rohringer, az intéző
jött felé a hullott falevelekkel borított úton, kezében egy levéllel.
Rohringer magas, kopasz, vörösesszőke férfi. Egy kicsit mindig
puklisan tartja magát, fakó arcának, vizenyősen világos szemének
gyakran ijedt és zavart a kifejezése.
Ezt a levelet hozták, mondta most is zavartan, és kocsit is
küldtek érte Biáról. Mármint Terézért.
A levelet Szily Sárika írta, sok helyesírási hibával:

„Drága Terézem!
Tudatom veled, hogy imádott bátyám, mindannyiunk szeme
fénye és reménysége, tegnap, azaz október tizennyolcadikán
visszaadta nemes lelkét a Teremtőnek. Porig vagyunk sújtva a
fájdalomtól, atyánkat kisebb szélütés is érte, már háromszor
kellett eret vágatni rajta. Drága bátyám már a nyár eleje óta
betegeskedett, már betegen jött haza az egyetemről, de utolsó
percig reménykedtünk abban, hogy erős, fiatal szervezete mégis
legyőzi a gyilkos kórt, amely beleit támadta meg. Atyánk még
betegágyán is meghagyta, hogy Téged, mint drága halottunk
menyasszonyát, azonnal értesítsünk. Jöjj, amilyen gyorsan csak
tudsz, légy velünk, drága testvérem, mérhetetlen fájdalmunkban!
Charlotte von Szily"

Rohringernek a biai kocsis megmondta, hogy ifjabb Szily József

meghalt. Tudta, hogy mi van a levélben.
- Sem a méltóságos asszony, sem a fiatal gróf úr nincs itthon! -
mondta aggódva.
- Akkor is elmegyek - mondta Teréz.
- De ki kíséri el a kisasszonyt?
- Majd Hardy bácsi - mondta Teréz.
Hardy bácsi is nagyon megijedt, amikor Rohringer közölte vele,
át kell kísérnie Terézt ifjabb Szily temetésére. Pedig ők nem is
látták a levelet, a levélben a „menyasszony" szót. Egy kicsit
alkudozni próbált. Mikor lesz a temetés? Nem volna jobb, ha csak
holnap indulnának? Ha Pozsonyba nem is, Fejérvárra
beküldhetnének egy lovast, hogy hazahívják az ifjú gróf urat,
mégis, ugye, illendőbb volna, hogy legalább tudjon róla! Mind
Hardy bácsi, mind pedig Rohringer tudva tudják, hogy ebből baj is
lehet, érzik, hogy Teréz szabálytalanságot követ el, okvetlenül
megszeg valami fontos szabályt, ha elmegy Biára.
De a biai kocsis ki sem fogta a lovait, tarisznyából abrakoltatta
őket a kastély feljárója előtt. Szily bácsin már háromszor is eret
vágtak, és várja a lányt, akit halott fiának szánt feleségül.
Teréznek még Jozefinnel is beszélnie kellett. Jozefin, a kanapén
heverve, olvasott.
- Temetésre kell mennem - mondta Teréz. - Biára. Nem tudom,
mikor jövök haza.
- Szily bácsi halt meg? - kérdezte Pepi.
- Nem. A fia.
- Toni?
- Nem. A legidősebb.
- De hiszen azt alig ismerjük - csodálkozott Pepi.
 - Valakinek ott kell lennie közülünk. Ők mindannyian eljöttek
apa temetésére.
- Én nem bánom, de a mama nem engedne el, az biztos!
Minthogy Teréz annyira hallgatott, Hardy bácsi tartotta szóval,
amíg a hintó jó tempóban vitte őket Biára.
Igen nagy temetés lesz, jósolta a pap. A Szilyek igen nagy, igen
régi család, a fél Dunántúl összecsődül, az biztos! Ha nem is
főrendek, nagyon nagy a tekintélyük, mert még az Árpádok
korából való a nemességük.
Egy pillanatra elhallgatott, biztosan megbánta, hogy ezt mondta
Brunszvik Antal leánya előtt, aki még ezután lesz, ha lesz,
grófkisasszony, és akinek a nagyapját nem Árpádházi király, hanem
Mária Terézia nevezte ki gróffá, de csak fiúági örökösödéssel.
De hiszen, jutott most a kisöreg eszébe, a kisebbik Szily fiú
keresztfia volt a gróf úrnak, régebben volt is vendégségben
Martonvásárott, és mintha őt látta volna a gróf úr őexcellenciája
ravatalánál térdepelni.
Teréz bólintott. A hintó most gördült át Fejér megye és Pest
megye határán. Gyorsan haladnak.
Hardy bácsi valósággal megvidámodott attól, hogy Toni
keresztfiúsága eszébe jutott. Hiszen ez olyan, mintha rokonok
lennének, mint ahogy azok is a keresztségben, és már így nem
olyan szabálytalan, sőt, egyáltalán nem az, hogy Tézi igenis elmegy
a temetésre. Az olyan mélyen vallásos lélek, mint ez a leány, ezt
természetes kötelességének tartja. Ha a méltóságos asszony
nehezményezné, hogy ő nem tartotta vissza Terézt ettől a nagyon
is önálló és szokatlan utazástól, erre bátran és igazságosan
hivatkozhatik.
Mind a testvérekre, mind pedig a szülőkre nagyon is ráfér a
vigasztalás, a részvét, mondta felszabadultan. Különösen a
szülőkre. Mert nagy fájdalom a szerető szülő elvesztése a
gyermekek számára, de még ennél is nagyobb, ha a szülőnek kell
eltemetnie élete virágát, reménységét.
 A szalmatetős, tágas Szily kúriát, ahol Teréz gyermekkorában
járt utoljára, hatalmas fák veszik körül; mintha ugyanolyan régiek
lennének, mint a család nemessége. A hatalmas udvar nincs
bekerítve, mint a Brunszvik kastély parkja; a Szilyek nem szigeten
élnek, mint a Brunszvikok, semmi sem választja el őket a falutól,
amely az övék, és amelyhez ők is hozzá tartoznak.
Az udvaron valóságos kocsitábor. A ház mögül füst száll
magasra, ott a vendég kocsisok tüzet raktak. Ugyan hol helyeznek
el annyi vendéget, mint amennyire a kocsik, a kifogott lovak
számából következtetni lehet? És még biztosan többen is jönnek,
egyre többen, a fél Dunántúl, ahogy Hardy bácsi jósolta. Istálló és
szín sincs elég a lovaknak, fogatoknak, hát az embereknek hogyan
lenne elég szoba?
Senki nem is fogadja a vendégeket, Terézt sem fogadta senki.
Rengeteg ember a tornácon és minden szobában, amelyen Hardy
bácsival keresztülmennek. Ülnek, állnak, beszélgetnek,
jönnek-mennek, falatoznak. Minden szobában van terített asztal,
és azon rengeteg ennivaló, kenyerek, sonkák, kolbászok. Mint
valami pogány ünnep!
Hardy bácsi azt tanácsolja, álljanak meg, vagy üljenek le ők is
valahol. De akkor előttük terem Szily Mária, a legkisebb, tizenkét
éves leányka. Megfogja Teréz kezét, vezeti, egyenesen a
betegszobába.
Szily bácsi ágyban fekszik, vastag párnák között, vastag ingben.
Csak Sárika van mellette, a nagylánya, levessel eteti. Int Teréznek,
hogy jöjjön közelebb, de Teréz nem mer. Nehéz szag van a
szobában, és nagyon közelről egy csecsemő vékony, kétségbeesett
sírása hallatszik.
A beteg valamit kérdez Sárikától, magyarul.
- Teréz - feleli Sárika.
A beteg megmozdul, egyik karjával eltolja magától lánya kezét a
leveseskanállal, és erőlködve próbál felemelkedni. A szája ferde a
szélütéstől, a bal karja béna. Teréz sírni kezd. Hardy bácsi az
ajtóban áll.
- Én majd kint várok - mondja, és becsukja maga mögött az
ajtót.
De bizony sokáig kell várnia szegénynek, mert a beteg nem
engedi el maga mellől a lányt, akit menyének szemelt ki. Nehezen
forog a nyelve, meregeti a szemét, ép kezével Teréz kezét
szorongatja:
- Mivel érdemeltem én ezt? Miért ver engemet az Isten? Teréz
egy vesszőből font kis széken ül az ágy mellett, amelyen az előbb
Sárika. Sárika, a levesestányérral a kezében, az ágy fejénél áll.
Szép, erős, feketeszemű lány. Újra hallik a gyereksírás a szomszéd
szobából.
- A legkisebb fiam... Most született - mondja a férfi. - A
feleségem még föl se kelt a gyerekágyból.
- Nehéz szülés volt - teszi hozzá Sárika. - Szegény kis féreg! Az
is rosszkor jött a világra.
- Neveljétek föl - mondja az apa. - Az én nevemet meg az
övét... adjátok neki!
- Ugyan, édesapám! Fölneveli még maga is! Egyék egy kis
levest!
Teréz kezébe adja a kanalat, hogy etesse ő a beteget. A tányért
továbbra is ő maga tartja.
Úgy etetik ketten. Sárika a szabad kezével megemeli a nyakánál
apja csapzott fejét. A fekete vadember, a napkeleti törzsfőnök
engedelmesen tátogat, valahányszor Teréz keze a leveseskanállal a
szájához közelít.
A saját apját úgyse etette soha.
- Toni nem jött meg? - kérdi a beteg, két kanál leves között.
- Még nem - feleli a lánya. Aztán megmagyarázza Teréznek,
hogy Toni egy hónappal ezelőtt bevonult Hajmáskérre, az egyes
huszárokhoz. De nem tudhatni, ott van-e még, vagy már elvitték az
ezredet a Rajnához vagy Lengyelországba. Lovas futárt küldtek
érte, nem is egyet, hogy kutassák fel a föld alól is, de hát ki tudja,
megtalálják-e? Meglehet, itt se lehet a bátyja temetésén.
- Rosszul tettem, hogy... katonának adtam - mondja a férfi.
Amikor megette a levest, belefog, hogy elmagyarázza, hogyan is
gondolta ő: az első fiából legyen államférfi, a másodikból katona, a
legkisebbikből, Jánosból pedig gazda, aki a birtokot kormányozza.
És most elvesztette a legszebbet, a legjobbat, a legderekabbat!
Miért... miért bünteti őt az a Magasságos? Mi az ő nagy bűne?
Sír, rángatódzik elferdült szája, és nem engedi, szorongatja
Teréz kezét.
Egy apa perel itt Istennel, a világ atyjával; ahogy Isten a világot,
úgy teremtette ő a családot, a maga világát, úgy is akarta
kormányozni. De Isten elrontotta az apa munkáját, a Mindenható
Atya elvette a Család Atyjától legkedvesebb fiát. Mintha egy isten
heverne itt ledöntötten, sírva és zihálva. Mert, jaj, nagyon
egyenlőtlen a küzdelem a halandó atya és a halhatatlan között, de
a halandó mégsem adja meg magát. Még mindig nem!
Azért szorongatja Teréz kezét, azért nem akarja elengedni.
Mintha egyedül ebbe a lányba kapaszkodna, akit a fiának szánt!
Abból a sok emberből, rokonból, barátból, aki a házat megtölti,
senki nem kell neki, senki nem fontos, egyedül csak Brunszvik
Antal leánya. Még a megmaradt gyerekeinél is fontosabb, a
lányainál, a kis Jánosnál és a néhány napos csecsemőnél is, aki a
szomszéd szobában sír.
- Mert neked olyan lelked van, lányom, hogy a te lelkeddel egy
férfi... megveheti a világot! Ha te álltál volna az én fiam mellett!
Olyat, mint te vagy, nem talált volna az egész világon!
És ezeket a halál mezsgyéjén mondja Teréznek, Teréz kezébe
kapaszkodva, mintha az a gyönge kéz, csakis az tarthatná vissza az
omló falú szakadéktól, a végső zuhanástól.
- Eljöttél... Ugye, hogy eljöttél! Tudtam én, hogy eljössz! Csak
Toni is jönne már... Küldjetek még embereket... Keressétek!
 Kifárad az erőfeszítéstől, néha-néha le is hunyja a szemét, aztán
újra kezdi:
- Most már ő a legöregebb... Kiveszem én... a katonaságtól.
De Toni nem jön, nem találják.
Hardy bácsi jó szállást kapott a biai papnál. Teréz az egész
éjszakát és a másnapot is a betegszobában tölti, felváltva
virrasztanak Sárikával. A még élőt virrasztják, nem a halott fiút, aki
a falusi templomban van felravatalozva.
Szily nem engedi, hogy eltemessék, amíg Toni haza nem ér.
Harmadnap fel akarják neki adni az utolsó kenetet, de ő kikergeti a
papokat a szobából, és a felcsert hívatja, újra eret vágat magán.
Egész éjszaka csendben szendereg. Teréz és Sárika együtt
fekszenek a bőrkanapén, egymást átölelve. Sárika suttogva meséli,
hogy már mindegyik lovas futár visszajött, az ezredet nem tudták
utolérni, biztosan túl vannak a határon. Az a legnagyobb baj, nem
is tudják biztosan, melyik határ felé vitték őket, hiába
kérdezősködtek, senki nem tudta. Apa hiába várja Tonit.
- Azért várja annyira, mert vele akar eljegyezni! - mondja. -
Nagyon szeret téged!
Teréz nem válaszol. Hiszen ezt ő is tudja. Holnap lesz a negyedik
napja, hogy eljött hazulról. Még az is megtörténhetik, hogy közben
a mama hazaérkezik. Szegény Hardy bácsi! Tegnap, amikor fel
akarták adni az utolsó kenetet, ő is itt volt a többi pappal, de csak
egy panaszos pillantást vetett Terézre; ő is tudja, hogy nem
tehetnek semmit, most már meg kell várni... a temetést. Kinek a
temetését?
- Reggelre biztosan meghal - suttogja Sárika. - A vendégek is
mind arra számítanak, hogy együtt temetik el őket!
De Szily József, az atyaistennel küzdő isten-atya a még sötét
őszi hajnalon felül az ágyon, lelógatja meztelen lábát, még meg is
tapogatja a balt, amelyik majdnem élettelen, akárcsak a bal keze.
Ráparancsol a lányokra, menjenek ki, küldjék az inasát. A lányok
azt gondolják, hogy mint máskor is, a szükségét akarja végezni,
azért kéri a férficselédet.
Egy kis idő múlva nagy jövés-menés kezdődik; az inas az úr
parancsára kocsisokat hív be és más férficselédeket. Még ordítás is
hallik a betegszobából, káromkodás. Az úr a legszebb, rókatorkos
díszruhájába öltözteti magát, és amikor ordít, azért ordít, mert
még a béna lábára is felhúzatja a csizmát. Gyalogszéket ácsoltat
magának, és kiadja a parancsot a fia temetésére.
Viteti magát a gyalogszékben a fia koporsója után, amit a fia
barátai, budai egyetemisták visznek a vállukon. Közel a temető,
nem kell kocsira tenni.
A temetés után meg minden hordót kiguríttat a pincéből,
csapra vereti mindet. Minden cseppnek el kell fogynia a toron!
Újra terítenek minden asztalt, a tornácon is, az udvaron is, majd
nem fáznak a vendégek, ha esznek-isznak. Még ökröt is süttet az
udvaron, és idehallik a majorból a leszúrt disznók visítása. Mintha
mindenét fel akarná etetni, itatni legkedvesebb fia halotti torán.
Ő maga is a tornácon ül asztalhoz, ép kezével meg tudja fogni,
föl tudja emelni a boroskupát. Odahívatja Terézt, és azt mondja
neki:
- Most már menj haza, lányom! Köszönöm, hogy eljöttél!
Előáll a fogat, ugyanaz, ami idehozta. Sárika és Mária megölelik,
megcsókolják. Erővel még egy kosár élelmet is tesznek a lábához,
és külön egyet Hardy bácsiéhoz, vigyék csak el, amit a toron
kellene elfogyasztaniuk. Hardy bácsi még bort is kap, jókora fonott
kancsóban.
Amikor a hintó kigördül velük, már énekelnek a torozók.
Hardy bácsi azt mondja, nem szabadna engedni, hogy részt
vegyen a fia torán. Ha bort iszik, megint gutaütést kaphat. Ámbár
ki tudja, hiszen már az utolsó kenetet is fel akarták adni neki. Akit
Isten meg akar tartani, azt megtartja a legnagyobb veszélyben is,
akit meg el akar veszejteni, azt senki meg nem menti.
Aztán megdicséri Terézt:
 - A tulajdon édesapját sem ápolhatta volna irgalmasabb
szívvel!
Martonvásárott semmi nem változott távollétük alatt. A mama
nem jött még haza és Franci sem.
- No, hála istennek! - mondta Pepi. - Már el se tudtam
képzelni, hol maradsz ennyi ideig!
- Csak ma volt a temetés. Utána mindjárt eljöttem!
- És tort nem rendeztek?
- De igen.
- Mert az úgy szokás a magyaroknál. Ha valaki meghal, leisszák
magukat a sárga földig.
- Az asszonyok nem - felelte Teréz.
- Még szerencse. Ne mondjam meg a mamának, hogy ott
voltál? - ajánlotta Pepi.
- Ahogy akarod! Rohringer meg Hardy bácsi úgyis
megmondják.
- Az nem olyan biztos! Félnek, hogy kikapnak, amiért
elengedtek - mondta az okos kis Jozefin. - A mama csak felizgatná
magát. Vannak dolgok, amiket ő nem ért meg.
- Senki nem ért meg mindent - felelte Teréz.

Arról a négy napról, amelyet Teréz 1793 októberében Bián

töltött, a mama csakugyan sohasem szerzett tudomást. Pozsonyi
útján belázasodott, lázasan érkezett Budára. Ott aztán levette a
lábáról a betegség, nem jöhetett vissza, mint tervezte,
Martonvásárra. A családot, a cselédséget Rohringer költöztette fel
a Tárnok utcába, ahol a mama még sokáig súlyos betegen feküdt.
Nem engedte, hogy Teréz ápolja, még az hiányzik, hogy ő is
megbetegedjék! Hátha ragályos a láza? Az igazság azonban az,
hogy a mama jobban szereti, ha Róza ápolja, a legjobban Róza tud
bánni vele. Teréz nem hivatkozott, nem hivatkozhatott arra, hogy
ápolt ő már olyan súlyos beteget is, mint a szélütött Szily József. És
akinek az életét, legalábbis Szily Sárika szerint, ő mentette meg.
Sárika néhányszor írt, beszámolt apja lassan javuló állapotáról.
A lába inkább javul, mint béna bal keze. Botra támaszkodva ugyan,
de már járni is megtanult újra. Betegsége óta nagyon
megváltozott, méghozzá előnyére, sokkal szelídebb és
nyugodtabb. Valóságos gyöngédséggel bánik még mindig
gyengélkedő feleségével, és órákig elüldögél csecsemő fia bölcsője
mellett, nézegeti. Terézt is emlegeti néha, és mindig úgy, mint
élete megmentőjét. Hogy ő biztosan meghalt volna, ha Teréz, mint
őrzőangyal, meg nem jelenik ágyánál.
Toniról is írt Sárika. Lengyelországban harcol a felkelők ellen, és
ha ő maga nagyon röviden ad is hírt magáról, mások írták meg
róla, hogy igen kitüntette magát bátorságával. Hogy bátyjából
bátor katona lesz, abban Sárika soha nem is kételkedett, hiszen
már gyermekkorában is, szinte túlságosan is vakmerő volt!
Vakmerősége miatt, nem is egyszer, majdnem kicsapták a
katonaiskolából, mert szembeszállt a nála idősebbekkel,
erősebbekkel, nem tűrte, hogy azok hatalmaskodjanak vele, mint
általában a fiatalabbakkal szoktak. De hiszen Teréz bizonyára tud
erről, mert Tonit a kicsapatástól mindig a keresztapja, Teréz apja
mentette meg.
Később, a nyáron, már ritkábban írt Sárika. Mentegetődzött,
hogy túl sok gond és munka hárul rá mint legidősebb leányra,
külön azért, mert mostohaanyja még mindig nem egészséges.
Utolsó levelében elárulta, hogy kérője van, fáji Fáy Barnabás, de
még nem mondott igent, már csak azért sem, mert nem hagyhatja
itt beteg apját, beteg mostohaanyját, testvéreit. Különben is, ráér
még férjhez menni! Akár két-három év múlva, amikor már Marika,
a húga, át tudja venni tőle a háztartás, a cselédek irányítását.
Sajnálná húgocskáját, hogy az ő sorsára jusson, hogy túl korán
nehezedjenek vállára a háziasszonyi gondok, azt szeretné, ha
többet tanulhatna, mint ő, ha műveltebb lány lenne belőle, ha
zenét és nyelveket is tanulhatna.
Bezzeg a Brunszvik lányoknak egyéb dolguk sincs, mint hogy
zenét, nyelveket, sőt festést, rajzolást és még táncot is tanuljanak!
A mama beváltotta ígéretét, de nemcsak Teréz kapott rajzoktatást
egy idős, szelíd bácsikától, aki egyébként templomi festmények
restaurálásával foglalkozott; egymást érték a Tárnok utcai házban
a különböző mesterek, oktatók. Özvegy Brunszvikné keveset költ
ruházkodásra, a lányai ruházkodására is, de hogy műveltségüket,
képzettségüket gyarapítsa, arra nem sajnálja a pénzt! Leginkább
Jozefin lázadozik a sok leckeóra miatt, és még azért is, mert a
mama eltűri, sőt, megköveteli, hogy lányai kopott, kirojtosodott
holmikban járjanak. Olyan is előfordult, hogy hideg téli napokon,
amikor nem lehetett átfűteni rendesen a szobákat, Franci kinőtt,
ócska dolmányait adta rájuk, hogy ne fázzanak. Szerencse, hogy az
oktatókon kívül igen ritkán jön hozzájuk vendég, no de Pepi még
önmaga előtt is röstelli, hogy kacatokban járjon. A fehérneműt
például a ruha alatt viseli az ember, azt nem látja senki, Pepi mégis
valósággal szenved, hogy durva vászonból készült ingeket kell
viselnie, amelyek csak a sok mosástól puhulnak meg valamennyire,
amikor már szét is foszladoznak.
Hogy selyemből is lehet fehérneműt készíteni, azt még elő sem
hozhatja a mamának. A mama még felsőruhára is drágállja a
selymet. Egyetlen selyemruhájuk van, de azt nem viselhetik, azt
jószerint föl se vehetik, csak valami rendkívüli alkalomra, ami
viszont alig adódik, hiszen olyan visszavonultan élnek, mintha a
gyászév le sem telt volna. A mama még egyelőre a gyászruhát sem
tette le, és már az is rendkívülinek számít, ha egy csepp
csipkegallért varrat rá a szobalányával.
Csakugyan olyan szegények ők, hogy nem járhatnának
mindennap ízlésesen és szépen? Pepi ezt nem hiszi el, szerinte a
mamának szörnyen régimódi nézetei vannak, és szörnyen
kuporgat, mintha attól tartana, hogy majd nem lesz mit enniök.
 Pepi Teréznek panaszkodik, mert a mamának nem mer. Teréz
pedig óvatosan próbál igazságot tenni. Ha rajta állna, ha neki
pénze volna, igenis szépen öltöztetné Jozefint; ha szeretjük a
szépet a természetben, a művészetben, miért ne szerethetnénk az
öltözködésben is? Azzal vigasztalta Pepit, hogy majd később, ha
igazi nagylány lesz, bálba, társaságba járnak, akkor a mama
bizonyára nem sajnálja a pénzt toalettekre. Ezzel a
fehérneműkérdés is megoldódik, mert vékony, könnyű selymek és
tüllök alá nem vehetünk fel goromba vászoninget. Pepi még csak
tizenöt éves lesz.
- És te? Te már tizenkilenc leszel! Nem szeretnél rendesebben
öltözködni? - próbálja egészen megnyerni Terézt a maga ügyének.
Mintha saját jövőjét látná abban, hogy négy évvel idősebb
nővérének sincsenek szebb és jobb holmijai, mint neki.
- Én úgyse vagyok szép, nem is lehetek - feleli kissé zavartan a
nővér. - Valami kivágott báli ruhában még jobban látszana, hogy
ferde a nyakam.
- Ha nem beszélnél róla, akkor nem is venné észre senki -
mondja a húga, és vizsgálgatja nénjét mint szakértő. - És szép is
lehetnél, ha akarnál, a hajad és a szemed nagyon szép. És a
mozgásod is - teszi hozzá. - Én például sohasem leszek olyan jó
táncos, mint te!
Való igaz, hogy Teréz már kislány korában, a bécsi intézetben is
a legjobb táncosok közé számított, úgyszólván csakis a táncórákon
aratott sikert. Bárcsak Franci is tanult volna táncolni, akkor talán
meg is szerette volna, és tudná, milyen öröm az, még akkor is, ha
mint ők az intézetben, csak egymással táncolhattak, vagyis leány a
leánnyal, és nem ragaszkodna ahhoz az előítélethez, hogy a
táncolás valamiféle érzéki játék. Ha Franci szeretne táncolni, akkor
nyáron Martonvásárott rendezhetnének kisebb táncestélyeket is.
Hiszen Franci 1794 nyarán is hívott vendégeket Martonvásárra,
egészen új barátokat, akikkel a téli, budai tartózkodás alatt
ismerkedett meg és barátkozott össze. Mind idősebbek voltak
nála, és közülük leginkább Stolberg Richárd báró volt nagy hatással
Francira; ő ismertette meg vele, és a lányokkal is, a
szabadkőműves eszméket. Ő maga már tagja a budai
szabadkőműves páholynak, és megígérte, hogy Francit is beviszi,
felvéteti, csak még túlságosan fiatal kora miatt kell várnia, habár
reméli, nem sokáig. Hiszen az életkor keveset számít, és Franci
messze megelőzi saját életkorát.
Teréz eleinte nem rokonszenvezett a nyurga, hirtelenszőke
báróval, örökös mosolyával mintha rá akarná szedni az embereket!
De hát ez csak előítélet, Teréz nem engedheti, és nem is engedi
meg magának, hogy ellenszenvét bármily csekély mértékben is
kimutassa. Ezzel önmagát rekesztené ki a társaságból, hiszen neki
még olyan barátai sincsenek, mint Francinak, hacsak nem számítja
barátainak Szilyéket, akik viszont a mamának és Francinak nem
felelnének meg. Neki nincs joga és módja arra, hogy bármily
csekély mértékben befolyásolja a család társadalmi életét.
És ha már el kell fogadnia öccse barátait, akkor igyekszik
legalább annyi hasznot húzni belőle, hogy megismer valamit a
világból. Szabadkőművesekről sohasem hallott, Richárd báró pedig
úgy beszél róluk, mint olyan társaságról, amely minden ország
elitjét, legműveltebb és leghaladóbb embereit foglalja magában. A
mozgalom Angliából ered, és hogy mást ne mondjon, maga
negyedik György angol király is belépett, még walesi herceg
korában. Szabadkőműves volt Franklin Benjámin, Németországban
pedig Lessing, Klopstock, Herder és Goethe. A magyar páholynak
olyan tagjai vannak, mint gróf Pálffy Károly, gróf Széchényi Ferenc,
Ráday Gedeon, továbbá a legjobb magyar írók, Kazinczy, Batsányi.
De ez természetes, ha valaki ismeri a szabadkőművesek céljait:
mindenkor a jótékonyság, az emberség gyakorlása, testvéri
egyetértés vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül. Éppen
ezért a szabadkőművesek között tilos vallásról és politikáról még
csak beszélni is, mert a vallás és politika teszi egymás ellenségévé
az embereket, és ők ennek fölötte állnak.
 Megkérdezte Richárd bárótól, felvesznek-e nőket a
páholyokba? És amikor a mosolygós báró azt felelte, erre még
nem volt példa, akkor Teréz:
- Pedig az is nagyon elválasztja az embereket! Hogy férfinak
vagy nőnek születnek!
Franci nagyot nevetett, és azt mondta:
- Csakhogy a nőket és a férfiakat még az egyház is
különválasztja! Te is az angolkisasszonyokhoz akartál belépni, és
nem, mondjuk, a franciskánusokhoz!
Vagyis jól rápirított nővérére; mi keresnivalója volna őneki a
szabadkőművesek között, amikor nem is olyan régen apáca akart
lenni?
Igaz, ez mind igaz; apa halála óta az ő szívével úgy játszanak
tulajdon szenvedélyének hullámai, mint törékeny csónakkal a
viharos tenger. Sok őbenne az ellentmondás, nem is tagadhatja.
De csak benne vannak ellentmondások?
Jozefin már nemcsak a mama fukarsága ellen lázong, hanem
bátyját is erősen bírálja. Nem tetszenek neki Franci barátai, és az
sem, hogy oly sűrűn változtatja őket. Azzal vádolja, hogy mindig
olyan társaságot keres, amelyben különbnek tarthatja magát
környezeténél. Tavaly is így volt, idén is! Ahelyett hogy magánál
különb emberek barátságát keresné! Stolberg bárót gyanús
figurának tartja, hiszen ő maga árulta el, hogy meglehetősen
hányatott múltja van. Szülei elváltak. Anyja angol nő volt, aki
elpusztult, amikor fia kilencéves volt, Richárdot apjának nővére
nevelte, aki Pesten lakik. Apjáról csak annyit mondott, hogy
külföldön él, és nem sokat törődik vele. Vagyonuk úgyszólván
semmi; Jozefin azt gyanítja, hogy a szabadkőművesség is csak arra
kell a bárónak, hogy a páholyban jó összeköttetéseket szerezzen.
Teréz nem is titkolja csodálatát tizenöt éves húga
éles-elméjűsége iránt. Meglátszik rajta, hogy Franci tanítványa; az
éles bírálat képességét bátyjától sajátította el, és most, íme, ellene
fordítja.
 Jozefin igenis Francit hibáztatja azért, hogy ez a nyár, 1794-ben,
lényegében oly sivárra sikerült Martonvásáron. Franci családfői
jogokat élvez, azt hív vendégségbe, akit akar, a mama ebbe nem
szól bele. Hívhatna tehát sokkal különb embereket, mint ez a
kalandor bárócska! De Franci nem törődik senkivel, csak azzal,
hogy ő maga tündökölhessen és uralkodhassék! Tavaly legalább
néhány zeneestét rendeztek, és irodalommal is foglalkoztak, de
idén minden idejüket lefoglalja a kártya. Franci ezen a nyáron
rászokott a kártyázásra, a szép nyári délutánokat és estéket azzal
tölti, hogy a kártyaasztal mellett mulatja magát, akár a nagyanyja.
De a mama ezzel sem törődik, nincs ellene kifogása, különben is
elfoglalja magát a munkával. Úgy volt, hogy mérnököt fogad a
vízszabályozáshoz, azzal tervezteti meg a tavat, amelyet ásatni
akar. De sokallta, amit a bécsi mérnök kért a munkáért, meg akarja
takarítani ezt a pénzt, ezért inkább maga készít tervrajzokat
Rohringerrel, ezzel a hatökörrel, és egész napokat lóháton tölt,
hogy a gátak és duzzasztók építését ellenőrizze. Amellett a
betakarítást, az aratást is maga intézi, nem bízik meg egészen
senkiben. Nem volna százszor ésszerűbb, ha olyan embereket
keresne, akikben megbízhatna?
Teréz örülhetne is annak, hogy Jozefin mintegy hozzá pártolt,
hogy vele bizalmas, ha ezt nem annak köszönhetné, hogy elpártolt
Francitól. De még azt sem mondhatja, hogy Pepi őt, Franci helyett,
mintegy vezetőjének választotta. Jozefin nem tanítványa négy
évvel idősebb nővérének, hanem inkább tanítója. De mire is
tanítaná húgát, amikor ő maga sem biztos ítéleteiben? Francit
illető kritikáját azzal igyekszik enyhíteni, hogy fivérük mégiscsak
igen fiatal, és még sokszor, nagyon sokszor változik, mire
megállapodik.
A mamáról ugyanezt nem mondhatja; a mamának éppen
erényei közé tartozik, hogy annyira következetes, annyira hű
önmagához. Nagyon is határozott jellem! Rendíthetetlen! Teréz
igenis csodálja a mamát, elsősorban munkaszeretetéért; nemcsak
csodálja, hanem irigyli is, persze, nem rossz értelemben. Pepi ne
értse félre, ez az irigység csak annyit jelent, hogy szívesen követné
a példáját, szeretné, ha olyan szoros és fontos feladatai lennének,
mint anyjuknak. Nem is kívánna többet életében, csak azt, hogy a
mamáéhoz hasonló odaadással szolgálhasson valamely célt.
- De akkor miért mondod, hogy nem akarsz férjhez menni? -
kérdi Pepi.
Vagyis azonnal felfedezi az ellentmondást. Ha Tézi a mama
példáját akarja követni, csak férjhez kell mennie, gyermekei
születnek, és feláldozhatja magát értük.
A zongoránál ülnek, már hosszú ideje. Négykezest játszottak,
aztán abbahagyták, és most csak beszélgetnek.
- Mert én nem mehetek férjhez - feleli Teréz, majd szokása
szerint meggondolatlanul, hirtelen kimondja: - Akihez férjhez
mehettem volna, az meghalt.
Pepi rácsodálkozik.
Most már nincs más hátra, el kell mondania mindent. Az okot,
amiért tavaly októberben igenis el kellett mennie ifjabb Szily József
temetésére, és amiért teljes négy napot kellett ott töltenie.
- Micsoda regényes történet! - mondja Jozefin, egy kis
csodálattal, és ezzel együtt egy kis gúnnyal is. - No és ha Szily
annyira a menyének akart, miért nem kér meg Toni számára?
- Toni még nagyon fiatal, csak egy évvel idősebb nálam -
mondja Teréz, zavarral, hogy ilyen helyzetbe hozta magát. -
Különben is katona, Lengyelországban harcol a felkelők ellen, a
bátyja temetésére sem jött el.
- Még szerencse - mondja a kislány. - Mert te talán hozzá is
mentél volna ahhoz a görbelábú huszárhoz!
Teréz fülét megüti a görbelábú. Toninak valóban kissé csámpás
a járása, de azért nem görbelábú. Viszont Isten őrizz, hogy ezt
szóvá tegye!
- Félreértesz - mondta elvörösödve. - Én a bátyjához se
mentem volna soha feleségül!
 - Ezt csak mondod. Magad se tudod, meg nem is tudhatod!
Ezzel megint olyasmit talált el, amivel Teréz is okkal gyanúsítja
önmagát.
- Azt hiszem, én igazán sohasem megyek férjhez - folytatta
Jozefin. - Mert csakis olyanhoz mennék, akibe szerelmes vagyok,
de sohase leszek szerelmes. A szerelem nem más, mint vakság! A
szerelmesek nem látják egymás hibáit.
- És a szüleink? - kérdezte Teréz.
Jozefin leütött egy billentyűt.
- No, hát ez is mutatja, milyen vak a szerelem! Ha a mama nem
lett volna szerelmes, sohasem ment volna feleségül egy...
magyarhoz!
Jozefinnek megvan az a képessége, hogy meg tudja hökkenteni
nővérét; egyszerűen kimondja azt, amelyen ő csak tépelődne.
Megvilágít valamit azzal a félig még gyermeki okosságával, de ezzel
csak újabb tépelődéseket indít el Terézben. A mama talán éppen
azért oly bizalmatlan a magyarok iránt, mert a férje is magyar volt?
Azt az egy magyart, aki feleségül vette, szerette, de a többit annál
kevésbé. Még azért is a magyarokra neheztel, hogy neki igenis egy
magyar férfit kellett szeretnie!
Erről Jozefinnel mégsem beszélhet és senkivel a világon. Ha már
a saját titkát elárulta neki. Tizenkilencedik születésnapját a kis
emlékkőnél ünnepelte, egyedül, mert a család úgyis elfeledkezett
róla.
Ha apa élne és egészséges volna, akkor egész nyáron vendégek
népesítenék be Martonvásárt. Apának igen sok barátja volt, és
szerette a társaságot. Apa vidám volt, szerette az életet, mégis el
kellett pusztulnia.
Apa észrevenné azt, amit a mama nem vesz észre, hogy
gyermekei nem boldogok. Egyik sem! Apa paradicsomot akart
varázsolni Martonvásárból, de mindazt, amit alkotott és épített,
éppen ő nem élvezheti, életében sem igen élvezte, hiszen
dolgozott, nemcsak Martonvásárért, hanem az egész országért. A
mamát elismerés illeti azért, hogy ami Martonvásárt illeti, folytatja
a munkát, még tavat is ásat, hogy Martonvásár szebb legyen, mint
valaha volt. Sziget is lesz a tó közepén, híd vezet majd hozzá, de
hol az a másik híd, amely Martonvásárt kötné össze az eleven
élettel, az országgal és az egész világgal? Martonvásár maga is
sziget, de nem a boldogság szigete, ahol csupa megelégedett
ember él. Mintha valamennyien raboskodnának ezen a szigeten. A
gyönyörű kastély és a mesés park nem egyéb börtönnél, ahova alig
jutnak el a külvilág hírei.
A mama a munkába öli, temeti magányosságát. Teréz és Jozefin
zongorázik, fest és kézimunkázik. Rákaptak arra, hogy
varrogassanak is, átalakítják ruháikat, próbálgatják a tükör előtt.
Ami hírt kapnak a külvilágból, az még csak súlyosabbá teszi a
rabságot.
Richárd báró ősszel sem utazott el, mert barátai megírták neki,
hogy a király bezáratta a budai szabadkőműves páholyt, valami
összeesküvés miatt, amelynek egyes szálai a szabadkőművesekhez
vezettek. Miféle szálak? Miféle összeesküvés? Biztosat nem
tudnak, nem is tudhatnak, mert a lapok nem írnak meg semmit, a
cenzúra nem engedélyezi, a kormány titokban akarja tartani az
összeesküvést, nehogy a jakobinus eszmék még inkább
terjedjenek. De azért, persze, terjednek, Budán és Pesten
reggelenként falragaszok jelennek meg a házakon, amelyek
követelik, hogy a kormány adja át a letartóztatottakat a magyar
hatóságoknak, a magyar bíróságnak, jogtalan, hogy Bécsbe vitték
őket. Tüntetések is vannak; az emberek tüntetnek a francia
hadifoglyok mellett, akiket Magyarországra szállítottak, elkérik
tőlük zubbonyuk gombjait, mert azokon rajta van a francia
köztársasági címer! Mennél több a falragasz és a tüntetés, a
kormány annál szigorúbb és fenyegetőbb rendszabályokat hoz,
mert ebből látja, milyen veszélyes volt az összeesküvés, mennyien
rokonszenveznek vele, még a megyékben is, még Erdélyben is!
Állítólag még a vármegyék is felirattal fordultak a kormányhoz,
hivatalosan is követelik a foglyok hazaszállítását.
Franci valósággal dühöng. Továbbra is megmarad azon nézete
mellett, hogy a kormány rémeket lát és ostobaságokat követ el,
mert nem tudja megkülönböztetni a szabadelvűséget, amit a
szabadkőművesek képviselnek, a jakobinus felforgatástól.
Továbbra is az a véleménye, hogy Magyarországon nem lehet
forradalom, mert nincs, aki megcsinálja. Az a néhány firkász, titkár
és papocska - mert állítólag papok is vannak a letartóztatottak
között, sőt, valami Martinovics nevű apát lenne az összeesküvés
feje - nem veszélyezteti az alkotmányos rendet, még kevésbé az
uralkodóházat! A kormány ezt csak ürügyül használja fel, hogy
nagyot üssön a szabadelvűeken, a felvilágosodás hívein és
képviselőin. A szabadkőműves páholy betiltása, bezárása világos
bizonyíték erre!
Stolberg báró nem veszi ennyire félvállról az eseményeket,
alighanem fél hazamenni, de ezt persze nem vallja be. Hiszen a
letartóztatások folytatódnak, egy Sigray grófot is elkaptak, éppen,
amikor ki akart szökni az országból. Richárd bárónak személyes
ismerőse ez a Sigray. Richárd báró azt mondja, legszívesebben ő is
Angliába menne, ahol rokonai vannak anyai ágról, sőt, Francinak is
ajánlja, hogy tartson vele. Tanulmányait ott is folytathatja,
legalább gyakorolja magát az angolban, és szív egy kis szabad
levegőt. Igen! Abban ő teljesen egyetért a fiatal Brunszvik gróffal,
hogy Magyarországon nem kell tartani semmiféle forradalomtól,
még elképzelni is nevetséges, hogy a csőcselék uralomra jusson, és
felboruljon a rend, hogy bármiféle veszély fenyegesse az
arisztokráciát. Csakhogy művelt embernek nagyon nehéz élnie
olyan országban, ahol a kormány középkori eszközökkel tartja
féken a népet. Utálja és megveti a terrort! Kényes ízlése tiltakozik
az ellen, hogy szem- és fültanúja legyen a durva erőszaknak! Nem
is vitatkozik azon, hogy van-e oka erre a kormánynak vagy nincsen,
hiszen ez ténykérdés. A kormány igenis feljogosítva érzi magát,
hogy barbár eszközökhöz nyúljon egy barbár országban - őneki
azonban ehhez semmi köze!
Franci hajlana rá, hogy megfogadja a tanácsot, és tanulmányait
Angliában folytassa. Habár mind a mai napig nem tisztázta senki,
hogyan áll ezekkel a tanulmányokkal, az bizonyos, hogy már régen
kinőtt a gimnáziumból, hiszen elmúlt tizenhét esztendős, ahhoz
viszont semmi kedve, hogy egy budai vagy akár bécsi egyetemet
látogasson. Mindenki tudja, micsoda barbár állapotok uralkodnak
ezeken az egyetemeken, a diákok nagy része dorbézolásban és
verekedésben tölti kedvét, ami pedig a tanári kart illeti, azzal sem
dicsekedhetünk. A szabadelvű, műveltebb tanárokat egymás után
elmozdítják, megint a jezsuiták törnek előre. Ez a mostani
összeesküvés megint jó ürügy lesz arra, hogy úgynevezett
tisztogatást végezzenek.
Hanem a mama kereken megtagadta egyetlen fiától ezt az
angliai kirándulást, és mindjárt a lényegen kezdte: ő bizony egy
vasat sem ad! Szerinte Stolberg azért akarja rábeszélni Francit az
utazásra, mert neki magának nincs pénze, Francin szeretne
élősködni. Hát azt már nem! A mama felől itt maradhat, legalábbis
addig, amíg ők maguk fel nem költöznek a télre Budára. Enni ad
neki, de útiköltséget nem, és még kevésbé óhajtja finanszírozni az
angliai séjour-ját.
A többi érv már csak ezután következett. Ilyen nyugtalan,
zavaros időkben meg is bolondulna, ha távol tudná magától a fiát.
Most ugyan, hogy Franciaországban megbukott a rémuralom,
lanyhult valamelyest a háború, de minden percben újra kitörhet,
lángba boríthatja egész Európát, és akkor Franci hogyan jön haza
olyan messziről? Még pénzt se küldhet utána frontokon keresztül!
Végül még azt is a fia fejére olvasta: nem is olyan régen a
kollégiumba sem volt hajlandó elmenni, annyira igényelte az
itthoni gondozást és kényelmet. Most pedig nekivágna a világnak,
nem egészen tizennyolc éves fejjel? Most egyszerre annyira
felnőttnek és önállónak érzi és tudja magát?
 Mire Franci, egy kis sértődött humorral, csak annyit jegyzett
meg: minden vitát fölöslegesnek tart, miután a mama az utazáshoz
szükséges pénzt megtagadta tőle.
Ősszel, amikor a Tárnok utcába költöztek, Stolberg báró eltűnt.
Franci az egész telet átkártyázta, még arra is hajlandó volt, hogy
beüljön a nagymama kártyapartijába, az öregasszonyok közé. A
mamának ez ellen nem volt kifogása! Neki csak az a fontos, hogy
maga mellett, biztonságban tudja a fiát.
1795 januárjában József nagybácsi látogatta meg a családot a
Tárnok utcában. Jó híreket hozott a grófi címnek az egész családra
kiterjesztéséről. Talán, ha a nemzetközi és hazai élet nem lenne
oly nyugtalan, zaklatott, már elintézést nyert volna. Nagyon
reméli, hogy legkésőbb az 1795-ös év végéig, talán karácsonyra,
ajándék gyanánt leteheti a család asztalára a dekrétumot.
A másik kedvező hír, hogy újabb vevő jelentkezett a
fehértemplomi nyaralóra. A mamának ugyanis 1793-ban csak a
pozsonyi ház eladását sikerült nyélbe ütnie. A fehértemplomi
villáért a vevő túl keveset ígért. József bácsi most jobb vevőt,
komoly érdeklődőt talált, méghozzá Nagyszombaton, mert
Fehértemplom jóval közelebb van oda, mint Pozsonyhoz.
Megígérte a mamának, hogy ő maga bonyolítja le a vásárt, de
majd csak tavasz felé. Jelenleg Budához köti a hivatala. Mint a
királyi kúria egyik főrendű bírájának, részt kell vennie a
Martinovics összeesküvők bűnperének feljebbviteli tárgyalásán.
Részt kell vennie? Talán nem szívesen vesz részt? Teréz
érzékeny füle rögtön felfigyelt erre, és megkérdezte:
- Tessék mondani... igaz, hogy ez a Martinovics pap?
De mielőtt József bácsi válaszolhatott volna, megszólalt a
mama:
- Mire azt neked tudnod?
A Tárnok utcai ház szalonját ebben az évben újra bútorozták.
Most nagyon szép, meghitt és kellemes. A mama kiválogatta a
legszebb és legrégibb asztalokat, pamlagokat, hímzett
karosszékeket, amelyeket elhozatott a pozsonyi és nyitrai házból, a
kevésbé finom holmit kiselejtezte. A mama itt fogadta sógorát.
Nemcsak Teréz, Jozefin is itt van a nagyon kedves vendég
tiszteletére, csak Franci nincs itt, mert talán most is kártyázik, és
különben sem szereti úgy a nagybácsit, mint a család nőtagjai.
A jóságos nagybácsi, hogy ellensúlyozza a mama kissé éles
megjegyzését, azt mondta Teréznek:
- Papi ruhát visel, az biztos, de még azt sem szeretem, drágám,
hogy a nevét a te tiszta ajkadra veszed. Elvetemült gazember,
ateista és császári besúgó volt. Társait is lelkiismeretlenül feladta,
elárulta. Százszoros halált érdemelne, már csak azért is, mert sok
becsületes embert becsapott, elkábított, elcsábított, olyanokat
például, mint Kazinczy Ferenc, aki szintén a fejével fizet azért, hogy
hitt ezeknek a sötét lelkű gonoszoknak.
- Ki az a Kazinczy? - kérdezte a mama.
- Egy magyar író - felelte Jozefin.
Teréz pedig:
- Mi már Martonvásáron is hallottunk erről az összeesküvésről.
Franci szerint a kormány csak fölfújja. De ha azt tetszik mondani,
hogy az az író becsületes ember, és Martinovics csak elcsábította,
akkor csak nem ítélik halálra?
- Reméljük, hogy a király megkegyelmez neki! - mondta József
bácsi.
- De elítélik? - kérdezte rémülten Teréz. - Hiszen József bácsi
maga sem tartja igazságosnak!
- Kislányom - mondta a nagybácsi rezignáltan -, azt hiszem,
máris többet mondtam, mint amennyit szabad lett volna.
Édesanyátoknak van igaza, ez a nagyon szomorú és szennyes ügy
nem nektek valói Ne foglalkozzatok vele, mert nem érthetitek, és
örüljetek, hogy távol tarthatjátok magatokat tőle!
Jozefin:
 - Mégiscsak jobb volna, ha megírnák az újságok, mi az igazság.
Ha eltitkolják, annál rosszabb, mert akkor mindenki azt hiszi, amit
akar. Miért kell eltitkolni, ami igazságos?
A mama, mérgelődve, a sógorához:
- Látja, micsoda lányok ezek? Teréz újabban már Pepit is
megmételyezte. De Franci is hibás, meg is mondom neki, hogy ne
tömje a fejüket hiábavaló ostobaságokkal. Ti akartok harcolni az
igazságért? - förmedt a lányokra.
József nagybácsi, akinek, mint legfelsőbb, főrendű bírónak,
igenis harcolnia kell az igazságért, most megint védelmébe vette
unokahúgait. Most már, hogy idáig jutottak, mintha önmagát
akarná tisztára mosni előttük, legalább azt akarta megmagyarázni
nekik, hogyan harcol ő az igazságért, vagy még inkább, hogy miért
nem harcolhat saját meggyőződéséért sem. Hiszen azt már
elárulta, hogy nem szívesen bíráskodik az összeesküvők fölött.
- Leányai - mondta sógorasszonyának - a sajtószabadságot
védelmezik, amelynek magam is híve vagyok. A jelen esetben
azonban - fordult a lányokhoz - az udvarral kell egyetértenem,
amely magasabb érdekek miatt titokban akarja tartani ennek a
nagyon is veszélyes és nagyon bonyolult ügynek részleteit,
amelyet föl sem foghat az, aki a legalaposabban, minden
részletében nem ismeri. A hírlapi közlések csak félrevezetnék a
nagyközönséget, mert szükségszerűen felületesek lennének, és
még inkább felizgatnák a közvéleményt! Még csak talán annyit,
hogy bízzatok meg a magyar igazságszolgáltatásban, amelynek a
király átadta az ügyet, és amely mindenkor törvényesen fog
eljárni, tekintetbe véve az ország érdekeit, belső rendjét és
nyugalmát! Elégedjetek meg annyival, hogy ez az összeesküvés, ha
idejében le nem leplezik, az egész országot tűzbe és lángba
boríthatta volna és mindannyiunkat, sok ezer embert szolgáltatott
volna ki legszörnyűbb pusztulásnak, mint az Franciaországban
történt!
 - Akkor hát nem igaz, amit Franci mondott, hogy a kormány
csak felfújta! - mondta a javíthatatlan Teréz.
- Annyira nem - mondta most, hangját még itt a szalonban is
lehalkítva a királyi kúria főrendű bírája -, hogy sokkal, sokkal
többen rokonszenveztek az összeesküvőkkel, mint ahogy azt akár
az udvar is feltenné. Ötvenhárom embert vonatott perbe, de sok
ezerre tehető azoknak a köznemeseknek, köztisztviselőknek a
száma, akik igenis rokonszenveztek az általuk terjesztett
megtévesztő eszmékkel, amelyeknek felforgató voltát haladó
frázisokkal álcázták. Igen sok katonatisztet is beszerveztek, azzal
kecsegtetvén őket, hogy most jött el az idő és alkalom a nemzeti
hadsereg megteremtésére, sőt, hogy az országban állomásozó
német ezredeket könnyűszerrel lefegyverezhetik, kiűzhetik vagy
lemészárolhatják. A magyar tisztek - még a magas rangúak között
is találunk ilyeneket - okkal-joggal sérelmezik, hogy a magyar
katonát csak felhasználják, vitézségét alkalmankint még dicsőítik
is, de a felsőbb vezetésből mindenütt kiszorítják, mellőzik, nem
szólva arról, hogy ostoba tábornokok vezetése alatt hányszor
ontják vérüket idegen érdekekért. Az összeesküvők nagyon is
értették a módját annak, hogy mindezeket kihasználják, és ki
tudja, ha időt nyertek volna ehhez, nem tört volna ki nálunk egy
még a franciánál is szörnyűbb lázadás? Éppen, mert nálunk sokkal
elmaradottabb a nép, és a lázadás átterjedhetett volna a tudatlan
parasztságra is.
Elhallgatott, latolgatta, kell-e még több bizonyíték arra, hogy
inkább néhány tucat összeesküvő feje hulljon a porba, ha kell,
semmint hogy a nemzet színe-virága leljen dicstelen halált. És
hogy e nagy téthez viszonyítva már nem is olyan lényeges,
mennyire lesznek igazságosak az ítéletek. Végezetül Terézhez
fordult, éppen Terézhez, mintha elsősorban mégis őt kellene
megnyernie:
- A kormány méltányosságára és bölcsességére jellemző, hogy
nem ötvenhárom, de több száz, talán több ezer embert is
lefoghattak és perbe vonhattak volna. Egész vármegyéket
vonhattak volna felelősségre, bűnpártolásért, mert feliratokban
védelmezték a perbefogottakat. De hogy messzire ne menjünk, jól
ismeritek a Szily családot, akikkel szegény fivérem és magam is
régóta baráti viszonyban vagyunk. Szily József öccse, Szily Ádám,
mint huszárhadnagy, a Gréven ezredben szolgál, amelynek egyik
kapitánya, Laczkovics, főembere az összeesküvésnek. Nagyon
könnyű volna bizonyítani, hogy ez a Szily hadnagy jól ismerte a
forradalmi kátét, amelyet az összeesküvők terjesztettek. Sőt,
néhány tanú arról vallott, hogy a forradalmi káté egy példányát a
saját szemével látta Szily Józsefnél!
- És azért, mert elolvasta, amit az összeesküvők írtak - kérdezte
Teréz - már ő maga is... összeesküvő?
- A törvény értelmében, ha olyan titkos tervek, felforgató és
felségsértő törekvések jutnak valamely állampolgár tudomására,
amelyek a királyt és a nemzetet veszélyeztetik, köteles a
hatóságoknál erről jelentést tenni. Mert ha ezt nem teszi, máris
részese a bűnnek!
- Ez nevetséges és ostoba törvény - mondta Jozefin. - Ez azt
jelenti, hogy mindenkiből titkosrendőrt csinálnak! Ha véletlenül én
olvastam volna egy ilyen iratot, biztosan nem jelentettem volna föl
azt, akitől kaptam!
Milyen könnyedén és fölényesen tud beszélni ez a drága szép
Jozefin ezekről a szörnyűségekről!
Később, amikor József bácsi már eltávozott, és a mama sem volt
a szalonban, azt mondta Teréznek:
- Ha igaz, amit a bácsi mondott, az is lehet, hogy a te Tonid is
titkos összeesküvő! Ő is katonatiszt, és könnyen lehet, hogy a
nagybátyja neki is megmutatta azt az iratot!
Ezt olyan hangon mondta, mintha még tetszene is neki a
tulajdon föltevése. Mintha Szily Toni nőtt volna a szemében, azért,
mert lehetséges, hogy összeesküvő, csak éppen a kormány
méltányossága és bölcsessége folytán nem került börtönbe vagy
nyaktiló alá. Mert a kormány megelégedett a főkolomposokkal, a
kisebbeket, éppen, mert József bácsi szerint túl sokan lehetnek,
futni vagy inkább lapulni hagyja.
Mi az igazság? Hol az igazság?
Még azt is megtette, hogy elmondta Francinak, amit József
nagybácsitól tudott, és aminek az a lényege, hogy Magyarországon
igenis lehetne vagy lehetett volna forradalom, sőt, lenne is, aki
megcsinálja.
De Franci csak azt felelte fölényesen, hogy József nagybácsi
nagyon derék ember, nagyon jó ember, még művelt is, amennyire
kell, de hogy lángész volna, azt nem foghatja rá senki. Annyira
nem, hogy talán soha egy eredeti gondolat nem fogant meg abban
a rövid nyakon ülő, szakállas fejében! Hogy Magyarországot
forradalom fenyegette, azt csak azért mondja, mert a saját
lelkiismeretét akarja megnyugtatni. Mert ez mégis szebben
hangzik, mintha azt mondaná: végrehajtom, amit parancsolnak,
akár egyetértek vele, akár nem! Közpályán elért sikereit ennek az
úgynevezett szófogadásának köszönheti, amit inkább
nevezhetnénk szolgalelkűségnek! Az udvarnál mindig is kedvelték
az ilyen lakáj-lelkeket, akik mindenféle rendszert kiszolgálnak,
minden uralkodóban Isten felkentjét látják, és mindenkor
könnyűszerrel megalkusznak lelkiismeretükkel. Ez a magyarázata
annak, hogy fiatalon szerezte meg a grófi címet a maga egész
családja számára, pedig ugyan miféle érdemei vannak? Hol vállalt
ő olyan kényes feladatokat, mint amilyeneket a bátyja? Érdeme
éppen abban van, hogy soha, semmit sem kockáztatott.
- És te? Te milyen kockázatot vállalsz? - kérdezte Teréz.
Franci ezen csak mosolygott.
- Semmilyet. De legalább nem vagyok képmutató, és nem
játszom meg a haza és a törvény oszlopát, az igazság bajnokát.
Képmutató-e csakugyan József bácsi? Teréz szeretné azt hinni,
hogy nem. Szeretni akarja József bácsit, aki olyan szelíd és jó, és
akit csakis a sors kényszerített arra, hogy bíráskodjék és halálos
ítéleteket szavazzon meg, olyanok ellen is, mint az a Kazinczy, akit
Teréz közelebbről nem ismer, hiszen magyarul nem tud olvasni, de
akiről Matthiasz tanár magasztaló szavakkal beszélt, amikor náluk
vendégeskedett. Azt akarta bebizonyítani Teréznek, hogy igenis
van már magyar irodalom, vannak magyar költők, akik nagyon
szép verseket írnak, de csak akkor ismerhetik meg őket, ha a
magyar nyelv elfogadott lesz a művelt társaságban is. Teréz hitt
Matthiasz tanárnak, aminthogy ő általában inkább hisz az
embereknek, mint Franci, aki mindenkiben kételkedik. Azon
töprengett, hogy apa, ha életben marad, vállalta volna ugyanazt,
amit József bácsi vállalt? Apa ugyan nem volt bíró, de
kormánybiztos volt, méghozzá olyan időkben, amikor a nép
nagyon sokat nélkülözött Nyitrában és Bars megyében, és neki
mégis meg kellett követelnie, hogy beadják a katonaság számára
szükséges szénát, zabot, gabonát. Meg is követelte. Ez sem volt
könnyű, ezért voltak azok a viharos gyűlések a megyeházán, de
apa soha, soha nem mentegette magát, egyetlen szóval sem
mondta Teréznek, hogy ő csak a császár parancsára teszi, amit
tesz, vagyis nem mosta a kezét, mint Pilátus és mint a
testvéröccse.
József nagybácsi nem mondta magáról, hogy az igazság
bajnoka. És ha mégis igaz, hogy majdnem kitört a lázadás, akkor
József bácsi magatartását igenis meg lehet érteni, ha nem is
lelkesedünk érte, hiszen ő maga sem lelkesedik. A lázadástól Teréz
is nagyon félne, még gondolni sem szeret arra, hogy ezreket
gyilkoljanak le. Nem önmagát félti, ő nem fél a haláltól, de azt nem
bírná elviselni, hogy ártatlanok essenek áldozatul.
Májusban, amikor a kivégzések voltak a Vérmezőn, ők már nem
voltak Budán, mert József nagybácsi meghívta az egész családot
Korompára. A korompai kastély sokkal szebb, mint a martonvásári,
a parkja is szebb, és főképp nincs minden feldúlva, mint náluk, az
örökös építkezésekkel. Brunszvik Józsefné, Majthényi Anna bárónő
bűbájos nagynéni és háziasszony, arról is gondoskodott, hogy
unokahúgainak udvarlói legyenek, fiatalembereket hívott meg,
tánc-estélyeket rendezett, még élőképeket is előadtak. Ezekben
leginkább az a jó, hogy hetekig készülhetnek rá, ki kell választaniok
a témát, lehetőleg olyat, amely festői, mitológiai jelmezeket
követel. Görög redőzetű ruhákat otthon is elő lehet állítani, ügyes
szobalányok segítségével, koszorúkat is maguk fontak. A bécsi
unokatestvérek, a Finta lányok is itt vendégeskedtek, tele volt a
ház ifjúsággal és vidámsággal, évődéssel és izgalmas kis
pletykákkal, hogy melyik fiú melyik lánynak tetszik, és megfordítva.
Teréznek, hosszú idő után, itt volt alkalma arra, hogy saját
zongorakísérete mellett énekeljen, ebben mindenkit felülmúlt,
minden dalt meg kellett újráznia.
Itt, Korompán ünnepelte meg huszadik születésnapját is,
méghozzá július végén, a legteljesebb és legfényesebb nyárban.
Nem, nem egyedül, az emlékkő mellett! A nagynéni és nagybácsi,
az unokatestvérek, nem feledkeztek meg róla, igaz, mindenkinek a
születésnapját megünnepelték, akinek nyárra esett. De Teréz
tiszteletére valóságos kerti bált rendeztek, azzal, hogy éppen
húszéves; úgy köszöntötték, úgy vették körül, mint az élet, az
ifjúság királynőjét. Rengeteg ajándékot kapott, sok-sok kedves
apróságot, a nagybátyjától pedig nagy értéket, egy gyönyörű
gyűrűt. Egy fiatalember, Kéthelyi Hunyady Mihály, szolgabíró,
költeményt írt hozzá, és ő maga szavalta el. Magasztalta
szépségét, és hangját a csalogányéhoz hasonlította, táncát meg
éppen a tündérekéhez. Bármily rossz volt a vers, azért Teréznek
mégis jólesett, ha nem is hitte el, hogy ő szép. Mint ahogy a
fiatalember hódolata is jólesett neki, habár esetlen volt és kissé
nevetséges, és nem is tudott elég jól németül, meglehet, a verset
nem is ő írta, vagy legalábbis segített neki valaki. A dédanyja
Brunszvik lány volt, ezt sokszor mondogatta, vagyis hogy ők
igazában rokonok, ha csak nagyon távolról is.
Maga a mama csak néhány napot töltött Korompán, mert neki,
úgymond, dolgoznia kell, a birtok nem nélkülözheti sokáig. József
nagybácsi szelíden korholta emiatt, és azt mondta: a birtok talán
nélkülözhetné is úrnőjét, hanem maga az úrnő az, aki nem
nélkülözheti a birtokot, a gondot és munkát, ami már életelemévé
vált.
A mama azonban rendkívül makacs, hajthatatlan. Igen szigorú
önmagához, és csakis önmagához. Annak nagyon örül, hogy lányai
oly jól mulatják magukat Korompán, meg is köszönte
sógornőjének mindazt, amiben részesíti őket, és ami véleménye
szerint jár az ifjúságnak. Mikor szórakozzanak, ha most nem?
Tisztában van azzal, hogy a táncestélyek, kerti mulatságok,
élőképek hozzátartoznának nevelésükhöz, és még arra is szükség
van, hogy fiatalemberek forgolódjanak körülöttük, hiszen
előbb-utóbb férjhez kell menniök, és ennek mintegy előfeltétele,
hogy udvarlóik legyenek, akik közül válogathatnak. Még bírálta is
önmagát, hogy ő mindezt nem tudja nekik nyújtani
Martonvásárott, nincs tehetsége hozzá, talán azért, mert már
fiatal lány korában is dolgoznia kellett, és másokról gondoskodnia.
- Mégis férjhez tetszett menni, éspedig nem is akárkihez,
hanem apához - mondja erre Teréz, mert rögtön felfedezi az
ellentmondást a mama önbírálatában.
De a mama erre csak legyint:
- Arra hiába vársz, édes lányom, hogy olyan férjet kapjál, mint
apád volt... Verd ki a fejedből, mert különben vénlány maradsz!

A mamának 1795-ben sem sikerült megfelelő áron eladnia

Fehértemplomot, ezzel szemben 1796 elején házat vásárolt
Budán, a Krisztinavárosban, méghozzá majdnem ingyen, legalábbis
potom pénzért. A háborús hírek következtében a tulajdonos
szabadulni akart az ingatlantól; előfordulhat, hogy a
Krisztinavárost hadiövezetté nyilvánítják, és akkor a házat le kell
bontani. A mama reverzálist írt alá, amelyben hozzájárul a
lebontáshoz, amennyiben ez hadászati okokból szükségessé válik.
Brunszvikné vállalta ezt a kockázatot, annál is inkább, mert,
mint Teréznek elmagyarázta, semmit sem kockáztat. Ha a házat
csakugyan lebontják, a telek maga is megéri azt a pénzt, amit
fizetett érte. Sőt! Háború után a telekárak valószínűleg
emelkednek. Gyarapította tehát a vagyont. Ha másra nem, arra jó
lesz a szerzemény, hogy hozományul adja valamelyik lányának.
Franci nem tett le arról, hogy a háború után valamelyik nyugati
egyetemen folytassa tanulmányait. Az lenne a legjobb, ha egy
hosszabb körutazást tehetne Európában, és sorra látogatván a
híres egyetemeket, maga választaná ki a legmegfelelőbbet. A
legszívesebben Párizsba menne mégis, a Sorbonne-ra, hiszen
franciául szinte ugyanolyan jól beszél, mint német anyanyelvén.
Hogy a budai egyetemre nem érdemes járnia, hogy oda
felvilágosult fiatalember be sem teheti a lábát, arra újabb és
nyomós érvei vannak. A jakobinus-per hullámai még mindig nem
ültek el, most éppen az egyetem körül gyűrűznek. Elmozdították
állásukból a legjobb, leghíresebb professzorokat, mint gróf Török,
Koppi, Kreil és Tichy, azért, mert állítólag veszélyes nézeteik miatt
nem képesek tanítványaikat jó erkölcsökre és engedelmességre
oktatni. Rendőri megfigyelés alatt tartják például a protestáns
Schediusz Lajost, akit apa neveztetett ki az esztétika tanszékére. Az
a vád ellene, hogy jó barátja volt Őz Pálnak, a perben kivégzett
lángeszű fiatal ügyvédnek.
De hogy mikor lesz vége a háborúnak, azt megjósolni nagyon
nehéz volna. A franciák 1795-ben elfoglalták Hollandiát. A császári
és királyi seregek a Rajnánál vívnak velük, váltakozó szerencsével.
Annyira, hogy már a cseh határtól kellett visszaszorítani őket. 1796
tavaszán kezdtek emlegetni egy mindössze huszonhat esztendős,
Bonaparte Napóleon nevű tábornokot, akit a francia direktórium
az olaszországi hadjárat vezetésével bízott meg.
 A mama meghozatta Bécsből egy Beethoven nevű fiatal
zeneszerző három trióját; az előfizetési felhívás a bécsi lapokban
jelent meg. A kottákat éppen akkor hozta a posta, március
közepén, amikor indulóban voltak Martonvásárra, a hintók ott
sorakoztak a Tárnok utcában. Teréz egész úton az ölében tartotta
a kottatekercset.
Még zord és viharos a kora tavasz, az út gödrös és sáros, vastag,
űzött felhőrongyok közül vicsorogva süt ki néha-néha a nap.
Tárnok előtt meg kellett állniok néhány percre, mert a zsandárok
összekötözött fiatal parasztokat hajtottak. Viszik őket katonának.
- Mostanában így megy az újoncozás - jegyezte meg Franci,
kitekintve egy pillanatra a kocsi ablakán. Aztán újra olvasásba
merült. Jelenleg Platónnal foglalkozik, éppen a Gorgias című
dialógust olvassa. Mentségül és magyarázatképpen az
udvariatlanságért, hogy nem foglalkozik a vele egy kocsiban utazó
nővérével, még induláskor megjegyezte, hogy Platón az a szerző,
akivel nem lehet betelni, és akit időnként újra és újra el kell
olvasnia az embernek. Platónnal kapcsolatban nem is helyes a szó,
hogy olvasás; Platónt nem olvassa az ember, hanem mindig újra és
újra megkísérli, hogy behatoljon csodálatos világába, amely
leginkább egy évezredek óta világító, zárt kristálygömbhöz
hasonlít. Platón egyedülálló és felülmúlhatatlan, mint ahogy maga
a görög kultúra is az, egyszer volt és megismételhetetlen.
Teréz természetesen azt felelte öccsének, hogy ne zavartassa
magát. Udvariasságra udvariasság kell legyen a válasz! Nem
kívánhatja Francitól, hogy vele társalogjon, amikor minden idők
legnagyobb gondolkodójával, a gondolkodás művészével töltheti
idejét. Hogy Platón a gondolkodás művésze, ezt Teréz még apjától
hallotta. Apa is mindenek fölé helyezte a görög műveltséget, a
görög kultúrát, a legszebb örökséget, azért szerette annyira
például Homéroszt is. Az Iliászt, de még inkább az Odüsszeiát,
Teréz is jól ismeri, ő maga is többször végigolvasta, sőt, apa
betegsége alatt, Fehértemplomon, órákig olvasott fel belőle
apjának. Ami Platónt illeti, belőle csak annyit ismer, amennyit
apától hallott. Ez is jellemző az ő felületes műveltségére.
Apa azonban sohasem nevezte zárt kristálygömbnek a görög
kultúrát. Nagyon is közelinek, barátságosnak tüntette föl azt az
antik görög életet, Athén piactereit, még a tiszta vizű kutat is, ahol
Szókratész hajnalonként, amikor valamilyen lakomáról hazafelé
tartott, megmosta kezét és arcát. Apa Szókratészt szerette, aki
csúf volt és szegény, aki csak akkor lakott jól, ha a gazdagok és
előkelőek asztalukhoz hívták. De mert ő maga a város szélén lakott
Xantippével, a feleségével, aki veszekedett vele, amiért
elhanyagolta kőfaragó mesterségét a filozófia kedvéért, annyira,
hogy sokszor még ennivalójuk sem volt otthon, egy mérő liszt, egy
korsó olaj sem, hogy Xantippe legalább egy kis lepényt süthetett
volna Szókratész gyermekeinek.
Amikor Tárnokot már elhagyták, megkérdezte öccsétől:
- Ebben a Gorgiasban, amit most olvasol... szintén Szókratész
szerepel?
- Minden dialógusban ő a központi figura - felelte
barátságosan Franci. Nem haragudott, amiért Teréz megzavarta az
olvasásban. - Vannak feltevések, amelyek szerint Szókratész maga
nem létező alak, akit Platón talált ki, vagy legalábbis több akkor
szereplő szofistából gyúrt össze.
- De hiszen Szókratész mindig hadakozott a szofistákkal! -
kiáltott fel Teréz; ezt ő apától tudja.
Franci elnézően mosolygott.
- Ez különben teljesen mindegy - próbálta vigasztalni Terézt. -
Hogy Szókratész élt-e vagy sem, ezen még sokat vitatkoznak a
tudósok.
- Számomra élt - mondta Teréz, és váratlanul kijelentette: -
Meg akarom szerezni Platón összes műveit német fordításban.
Mert Franci természetesen eredeti görögben olvasta Gorgiast.
- Felhívom figyelmedet egy Barthélémy nevű szerző munkájára
- mondta Franci tapintatosan. - A címe, ha jól emlékszem: „Az ifjú
Anarchasis utazása Görögországban." Nagyon szórakoztató mű,
egyenesen hölgyek számára való. Tudod, mit? Meghozatom neked
a huszonegyedik születésnapodra!
- Nagyon kedves vagy - felelte Teréz, és elpirult.
- Van vagy kilenc kötet - mondta kedvesen Franci. - És
minthogy francia könyv, az az előnye is megvan, hogy gyakorlod
magad a franciában. Hacsak nem akarsz inkább, Platón kedvéért,
néhány hét alatt görögül is megtanulni! - tette hozzá csipkelődve.
És talán nem jogos a csipkelődés? Teréz ma sem tud elég jól
franciául, nem is szólva az angolról, amelybe annyiszor belekapott,
de mert nála minden csak szalmaláng, abbahagyja, mielőtt akár
csak a nyelvtani szabályokat megbízhatóan elsajátítaná. Kislány
korában, a bécsi intézetben, olaszul kezdett tanulni; ami keveset
akkor fölszedett, jószerint elfelejtette. És nem próbálkozott
Nyitrán a latin nyelv elsajátításával? Dehogyisnem! És még a
mama is többet tud latinul, mint ő, egyszerűen a szükség vitte rá,
hogy valamennyire megtanulja, mert például az uradalmi ispánnal,
a falu vezetőivel latinul levelez, latinul adja ki utasításait.
Magyarországon nem lehet meg valaki valamelyes latin tudás
nélkül, hacsak nem akarna magyarul megtanulni, ami azonban
szinte lehetetlen és fölösleges is.
Franci, hogy megvigasztalja, lovagiasan azt mondta:
- Viszont a muzsikában az egész családot lepipálod. Ezek
milyen kották? - kérdezte, és már ott a kocsiban kibontotta a
tekercset.
Teréz megérkezésük napján, estefelé, már el is játszotta a triók
zongoraszólamát, a hegedűszólót pedig énekelte hozzá. Ez még
tőle is rendkívüli teljesítmény, valamennyien elismerték. Teréz, a
sikertől boldogan, szerényen szabadkozott. Kijelentette, hogy a fő
érdem a szerzőé, mert ő még soha nem találkozott ehhez hasonló,
tiszta, egyszerű, mégis erőteljes dallamvezetéssel. Semmi, de
semmi mesterkéltség nincs benne, valahogy úgy szép, mint maga a
természet.
 - Ejha - mondta Franci -, ez nagyon kétes értékű bók!
- Miért? - csodálkozott az immár tizennégy esztendős Lotte. -
Egy kép is akkor a legszebb, ha legjobban hasonlít a természetre!
- Nem egészen - tanította kisebbik húgát az ifjú gróf. - Ha így
volna, minek akasztanánk csendéletet a szoba faIára? Egy csokor
valódi rózsával vagy akár egy tál almával nagyobb művészi hatást
érhetünk el!
- Ezen most ne vesszetek össze - szólalt meg Jozefin. - Azt
úgysem mi döntjük el, hogy ez az ifjú titán, akit most annyira
fölkaptak, halhatatlan lesz-e vagy csak divatos. Az én véleményem,
hogy nyomába sem léphet Haydnnak. De ideje, hogy aludni
menjünk!
Brunszvik Antal özvegye már úgyis elszunnyadt karosszékében,
a kandalló mellett.
Teréz már a következő napon levelet írt Finta néniéknek
Bécsbe, arra kérte őket, hogy szerezzenek be minden feltalálható
Beethoven-művet, elsősorban a zongorára írottakat, és hozzák
magukkal a nyáron Martonvásárra.
Az 1796-os év nyarán ugyanis csaknem az egész Brunszvik
nemzetség Martonvásáron gyűlik össze, ugyanúgy, mint előző
évben Korompán. József nagybácsi ugyanis Karlsbadba utazik
feleségével ezen a nyáron, az ő kislányaik, Julie és Henriette
szintén Martonvásár vendégei lesznek. Ide várják még Révay
báróné, született Brunszvik Franciskát, szintén két lányával együtt,
és végül Zsuzsanna nénit, azaz Guicciardi Károly grófnét, tizenkét
éves Giuliettájával. Éppen csak Katalin néniék nem jönnek, azaz:
Dezasse de Petit Verneuille Károly báró és családja, pedig nekik két
fiuk van, Ferenc és Antal, igaz, hogy még kicsik. Jelenlétük mégis
változtatna valamennyire a lányok túlsúlyán, mert az már szinte
mulatságos, hogy néhai első Brunszvik Antalnak nem kevesebb,
mint tizenegy leányunokája lesz itt jelen, és csak egyetlen fiú:
Franci. És Franci sem táncol!
 Éppen ebben az esztendőben Franci nem hívott vendégeket.
Alkalmi kártyacimboráit, akikkel a télen kávéházakban mulatta
magát, úgy látszik, nem tartotta rá érdemesnek. A rendszerint jól
értesült Jozefin bizonyos jelekből arra következtetett, hogy volt
egy kis összezördülés a mama és Franci között, mert Franci
nagyobb összegeket vesztett a télen, és ebben a kérdésben nem
ismer tréfát a mama, bármilyen elnéző is a fia iránt. Alighanem ő
tiltotta meg Francinak, hogy valamiféle jöttmenteket csődítsen
Martonvásárra. Ezt, persze, nem kötötte a lányai orrára. Amit
Jozefin tud, azt Francitól tudja, néhány elejtett megjegyzésből.
Franci úgy igyekezett feltüntetni a dolgot, mintha ő maga unt
volna rá cimboráira, és ebben is lehet valami igazság, mert Franci
szeret kártyázni, de veszteni nem.
Francinak nincs szerencséje a barátkozásban. Jó néhány
fiatalember megfordult itt az évek folyamán, és azok közül senki
nem maradt meg, senki nem tért vissza, mind eltűntek, pedig
voltak köztük érdekes emberek is. Ők váltak hűtelenné, vagy
Franci unt rá mindegyikre? Kivétel talán csak egy Rosty Adalbert
nevű fiatalember, aki valaha Fejérvárott volt iskolatársa, jelenleg
joghallgató a budai egyetemen. Ő néhányszor járt a télen a
Brunszvik házban. Franci hajlandónak mutatkozott, hogy ezt a fiút
meghívja, ha már a lányok oly fontosnak tartják, és nem engedik
meg neki azt a mulatságot, hogy seregnyi unokahúga között
egyedül képviselje a férfinemet.
Meghívtak rajta kívül még egy Széchen Károly nevű, nagyon
fiatal testőrtisztet, akivel a farsang alatt ismerkedtek meg, és
később Bécsből is írt néhány levelet Jozefinnek. Csak félre ne
értse, biztatásnak ne vegye! Mindössze egy esztendővel idősebb a
tizenhét éves Jozefinnél; egy ilyen tacskót nem fogad el
udvarlónak. Szelíd, kedves fiú különben, kitűnő hegedűs. Egyetlen
fia egy már nem fiatal földbirtokosnak, szülei igen gondos
nevelésben részesítették.
 A mama gondoskodik a hatalmas vendégsereg és a velük érkező
személyzet, a szobalányok, inasok, kocsisok ellátásáról, de elvárja
leányaitól, hogy szórakoztatásukról már ők maguk
gondoskodjanak. Ebben az évben végre elkészül a parkban a tó, a
mama csónakokat építtet, de a csónakázáshoz is gavallérok
kellenek. Kit vehetnek még számításba? Örményiéknél nincs olyan
fiatalember, akit meghívhatnának.
- És Szily Toni? - jutott eszébe Jozefinnek. - Utóvégre apa
keresztfia volt, gyerekkorában eleget nyaralt nálunk!
- De hiszen az katona! - mondta Teréz. - Lengyelországban
harcol a felkelők ellen!
- Még mindig? - kérdezte Jozefin.
- Nem tudom - felelte Teréz. - Már régen nem hallottam róluk
semmit.
- Ott már nem is háborúznak - vélte Pepi. - Felosztották az
egész országot, az oroszok meg a poroszok is kaptak belőle.
- Toni úgyse való ide - mondta Teréz. - És a mama úgyse
szerette soha a Szily családot.
- A mama nem törődik azzal, hogy kit hívunk meg. De ha nem
akarod, hát hagyjuk.
Ezen a nyáron antik ligethez hasonlít Martonvásár, amelyet
pajkos nimfák és szelíd faunok népesítenek be. Teréz élőképeket
tervez, sőt, egész jelenetsort az Odüsszeiából. Ithaka királyát
Franci alakítja, a hókarú Nauszikaát természetesen Jozefin, mert ő
a legszebb lány a koszorúban, talán egyedül csak Guicciardi
Giulietta versenyezhet vele, majd egy-két esztendő múlva. De a
kerti ünnepélyeken, a fákra aggatott lampionok fényében
mindenki szép, talán még Teréz is, aki Pénelopét alakítja, és saját
szerzeményű dalát énekli szövőszéke mellett. A nagynénik mind el
vannak ragadtatva Teréz sokoldalú tehetségeitől: ír, komponál és
még fest is, miniatűr képecskékben örökíti meg a szereplőket, és
emlékül megajándékoz mindenkit kosztümös arcképével. Ő a lelke
ennek a nagyszerű nyárnak, a siker szárnyakat ad neki,
fáradhatatlanná teszi. Tavaly, Korompán, több volt a tánc, az
évődés, a kacagás, Martonvásár viszont nemesebb szórakozást
nyújt a résztvevőknek. Mintha az Olümposz tövében élnének, a
szelíd múzsák oltalma alatt.
A felnőttek természetesen kártyáznak és politizálnak. A háborús
hírek eljutnak hozzájuk, de mintha az ágyúk távoli dörgése még
csak fokozná, kiemelné ennek a családi nyárnak idillikus szépségét.
Ők külön oltalom alatt állnak! A világ reng, valahol messze
dübörög a föld, de a Brunszvik család virágzik, mint egy gyönyörű
kert. Ferenc császár Károly főherceget, mindössze huszonöt
esztendős öccsét bízta meg a fővezérséggel, és ezt nagyon jól
tette; olyan kort élünk, amelyben a fiataloké, az ifjúi lendületé a
szó. Károly főherceg nagyszerű haditervet eszelt ki, elkergette a
Rajnától a franciákat. Igaz, hogy Bonaparte az olasz fronton
egyelőre előrenyomul, sorra veri az ellene küldött seregeket a Pó
síkságán, már-már a birodalom határait fenyegeti; lehetséges,
hogy maguk az örökös tartományok is veszélyben forognak?
Ki lát a jövőbe? És ha csakugyan bekövetkezne a legrosszabb,
ha a háború szennyes árja elsöpörné majdan ezt a boldog ligetet
is, annál inkább kell élnünk és örülnünk, amíg élünk és örülhetünk.
Maga a természet is ezt parancsolja; a virágnak virágoznia kell, míg
le nem törik, az óriás fák rendületlenek, míg el nem jön az a vihar,
amely kicsavarja őket. Ez a béke bátorsága, a halandók hősiessége.
A mama nem is szereti, ha asztalnál vagy a szalonban a háborús
híreket tárgyalják, ha az esélyeket latolgatják. Ő ezt afféle léha
fecsegésnek minősíti. Finta ezredest, a sógorát, aki, a nagybácsik
közül egyedül, az egész nyarat Martonvásárott tölti, kedélyes
szigorral sokszor el is hallgattatja, méghozzá oly módon, mintha
egy nagy gyermeket nevelne, aki felelőtlenül kotyog, illetlenséget
követ el. Az ilyen beszéd nem illik komoly emberhez!
- Miért? A háború nem elég komoly téma magának? - kérdi
kedélyesen a nagytestű, immár alaposan elhízott, daliás
testőrtiszt.
 - A háború ostobaság - jelenti ki határozottan Brunszvikné. - És
az a maguk Bonapartéja csak egy nagy hólyag. Mennél nagyobbra
fújják, annál nagyobbat pukkan!
Finta bácsi persze az ilyen leintések ellenére sem állja meg,
hogy újra meg újra elő ne hozza értesüléseit, hogy ne
kommentálja az újságok híreit. Csakugyan szórakozás ez számára,
élvezettel gúnyolja ki a vén császári tábornokokat, akikkel úgy
eljátszik Bonaparte, mint macska az egérrel. De ez a hasonlat nem
is pontos, mert a mi tábornokaink nagyon pohos egerek olyan
fiatal macskának, mint Napóleon. Bonaparte Alvinczyt is megverte
az arcole-i csatában, pedig az viszonylag fiatal és tehetséges
ember, no és magyar. A császár jó helyen tapogatott, amikor
Alvinczyt küldte ellene, mert csak a magyar huszárokban van elég
lendület és tűz, hogy fölvegyék a versenyt a francia gránátosokkal.
Ezt az állítását meglepő érvvel támasztotta alá a bácsi, azzal, hogy
a magyar, akár a francia, borivó nemzet, nem pedig sörivó, mint a
német vagy a porosz.
- Az angolok viszont leginkább a pálinkát szeretik - jegyezte
meg erre hidegvérrel Franci. - Az mégis a legtüzesebb ital, nem?
Mindenki nevetett, hiszen mindenki tudja, hogy Bonaparténak
és az egész francia forradalomnak legkitartóbb ellenségei mégis az
angolok. Félig-meddig ők finanszírozzák Ferenc császár háborúját
is, szerződésben megállapított subsidiummal.
Szabad a háborún tréfálkozni, amelyben ezrek, tízezrek,
százezrek véreznek el, és válnak földönfutóvá?
Szabad-e Martonvásárott idillben élni, miközben egész Európa
vérzik? Ezt a kérdést csakis Teréz teszi föl magának, késő esti
töprengései, esti imája közben. De meg is veti magát érte, mert
hiszen van ebben az önkínzásban valami képmutató vonás, mintha
magát Istent akarná félrevezetni.
Apa, ha a mennyekből letekint, bizonyosan gyönyörködik
abban, amit Martonvásárott lát. Ő mondta, nem is egyszer, hogy
paradicsomot szeretne varázsolni birtokából. Nos hát, ez jószerint
sikerült, a pompás fákkal körülvett tavon, amit a mama építtetett,
fehér csónakokon üdén viruló ifjúság ringatózik. A földek bőven
termik az életet, a birkák dúsan adják a gyapjút, a gyümölcsös az
almát, a hamvas szilvát, a tehenek az elefántcsontszínű tejet.
Apa, akárcsak Isten, paradicsomot teremtett övéinek. Igen ám,
de amikor az emberek bűnbe estek, akkor Isten kiűzte őket a
paradicsomból.
Franci természetesen kinevetné őt ezekért a gondolatokért,
amelyeknek semmi haszna, semmi célja, semmi értelme.
Franci is látta az országúton, Tárnok előtt, hogy zsandárok viszik
a fiatal parasztokat katonának. Tett is gúnyos megjegyzést, hogy
mostanában így folyik az újoncozás. A haza védelme ugyan szent
kötelesség, de a parasztok mégsem mennek, nemhogy önként, de
még egyszerű parancsszóra sem a háború poklába, erőszakkal kell
összefogdosni őket.
A mama szerint a háború ostobaság, Bonaparte pedig hólyag,
aki majd felpukkan. Annak tehát, aki nem ostoba, semmi köze a
háborúhoz. De kinek az ostobasága okozza a háborút? Az
írástudatlan parasztoké, akiket a zsandárok kötéllel vonszolnak?
Amikor Isten kiűzte az embereket a paradicsomból,
mindegyiket kiűzte, nem tett kivételt, hiszen, a biblia szerint, akkor
még csak egyetlen emberpár élt a földön. Sőt, még
leszármazottaikat is arra ítélte, hogy arcuk verítékével keressék
kenyerüket. Amikor Krisztus megváltotta a világot, a szegényeket
is megváltotta, sőt, elsősorban őket, mert sokkal inkább
rászorulnak a megváltásra.
Apa, ha élne, ő gyönyörködne a legtisztább szívvel a
martonvásári paradicsomban. Vele együtt még sokkal vidámabb és
boldogabb lett volna ez a nyár. A fiatalokkal tartott volna minden
játékban és mulatságban, szeretett táncolni és énekelni.
Mestereket hozatott volna Budáról vagy Fejérvárról, akik igazi
görög színpadot építettek volna a parkban, és zenészeket is
hozatott volna meg kosztümtervezőket, és még sokkal több
vendéget hívott volna, mert nem sajnálta a pénzt, mint a mama.
De apa nem él, negyedik éve nyugszik a kriptában. Apa abban a
harcban esett el, amelyet az emberiség legjobbjai a haladásért
vívnak. Azok a szerencsétlen fiatal parasztok, akiket a zsandárok
összefogdosnak, nem tudják, miért kell háborúba menniök. Még
talán Szily Toni sem tudja, hiszen a lengyel fölkelők ellen kell
harcolnia, vagyis olyanok ellen, akik szabadságukért küzdenek,
mint a kurucok, pedig Szily Toni nagyapja és dédapja is kuruc volt,
félig-meddig még Szily József is az, hiszen ő maga mondta, éppen
apa temetésén, hogy katonafiát a császárnak kell adnia, minthogy
magyar hadsereg nincsen. Ez így igaz, Szily Toni magyar huszár és
mégis a császár katonája.
De apa, ő mindhalálig tudta, hogy miért kell harcolnia,
mindvégig kitartott a zászló mellett, a haladás zászlaja mellett,
még akkor is, amikor maga a császár fúvatott visszavonulót.
Vége a nyárnak, már augusztus végén elkezdődött az őszi
esőzés. A vendégek sorra elutaztak, és megjöttek Brunszvik
Józsefék, hogy hazavigyék kislányaikat, Juliette-et és Henriette-et.
Egyenesen Budára költöznek, nem Korompára, mert a császár
november hatodikára összehívta az országgyűlést. Nagyon komoly
a helyzet, a királyi meghívóban az áll, hogy a trón, a nemzet, az ősi
kiváltságok sorsa forog kockán ebben a háborúban, amelyet az
alkotmány és a keresztény vallás esküdt ellenségeivel kell
megvívnia a birodalomnak, életre-halálra.
Teréz megkérdezte nagybátyját, hogy ezen az országgyűlésen
szóba kerül-e ismét apa tervezete a nőnevelés reformjáról, hiszen
azt már öt évvel ezelőtt, sőt, több mint öt éve, az előző
országgyűlés elfogadta, és bizottságot is küldött ki, hogy
kidolgozza és megvalósítsa.
- Nem hiszem, kislányom - felelte Brunszvik József borúsan,
gondterhelten. - Most fontosabb dolgok kerülnek napirendre.
 - A nevelésügy... nem elég fontos? Nem azon múlik a nemzet
jövője? - kérdezte Teréz, majdnem kiáltva.
- Nagyon is igazad van - csillapította a nagybácsi. - Hidd el,
kislányom, erről engem nem kell meggyőznöd. Annak idején, mint
fiatal ember, én is részt vettem a Ratio Educationis
kidolgozásában. A nevelésen múlik, bizony azon múlik a nemzet
jövője! Hanem most az ellenség a kapunk előtt áll, mint hajdan
Hannibál Róma kapui előtt! Ahhoz, hogy a nemzet jövőjéről
gondoskodhassunk, mindenekelőtt fennmaradásunkat kell
biztosítanunk!
Teréznek nincs bátorsága ahhoz, hogy ellentmondjon jóságos
nagybátyjának, pedig, ugye, akkor is háború volt, amikor apa a
nőnevelés tervezetét kidolgozta. Igaz, akkor nem a franciákkal,
hanem a törökökkel, de a törökök is folyton megverték a
birodalom katonáit. Maga József császár is a háborúban szerezte
halálos betegségét, és bizonyára sok minden másképpen történik,
ha nincs az a szerencsétlen háború. Apának is a háború miatt
kellett olyan szigorúan behajtania a rábízott megyékben azt a
rengeteg rozsot, zabot és más egyebet, amire a hadseregnek
szüksége van.
De az élet nem állhat meg a háború miatt, mint ahogy nem is áll
meg! Bálokat és estélyeket rendeztek tavaly Budán, és idén is
rendeznek, az biztos. A mama házat vásárolt olcsón, a háború
következtében, és még Francinak is kapóra jött a háború, annyiból,
hogy halogathatja tanulmányai folytatását, passzióinak élhet,
anélkül hogy ezt bárki a szemére vethetné. A mama ezen az őszön
halogatja a Budára költözést, spekulál a gabona, a gyapjú és a
vágómarha eladásával, mert, szintén a háború következtében, az
árak gyorsan, rohamosan emelkednek, és a lehető legnagyobb
haszonra akar szert tenni, ami pedig a pénzt illeti, azt gyorsan be
kell fektetni valamibe, mert napról napra kevesebb az értéke. Csak
éppen a legfontosabb dolgokkal nem érdemes foglalkozni a
háború ürügyén? Csak éppen apa tervezetére nincs érkezése
senkinek? És ha maga József bácsi szólalna föl a nőnevelés
ügyében az országgyűlésen? Ha most azonnal nem is valósítják
meg a reformot, legalább ne menjen egészen feledésbe!
December első felében, amikor végre felköltöztek a Tárnok
utcába, már véget is ért az országgyűlés. Ilyen rövid diétát még
nem tartottak soha Magyarországon! József bácsi véleménye
szerint a tanácskozás azért sikerült ilyen rövidre, mert most nem a
szavak, hanem a tettek ideje van. Ferenc császár maga tartotta a
megnyitó beszédet, és akárcsak valaha Mária Terézia, a nemzet
áldozatkészségére hivatkozott, hiszen a birodalom, a trón, az
alkotmány vannak veszélyben! Az egybegyűlt rendek meg is
értették, fel is fogták a veszélyt, és megadták a kért ötvenezer
újabb katonát, a kétmillió négyszázezer mérő rozsot, a
hárommillió hétszázhatvanezer mérő zabot a katonák és a
lóállomány eltartására. Felajánlottak ezenkívül további húszezer
ökröt és tízezer lovat, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy a javak
felét pénzben lehessen megváltani.
Még egy fontos munkája volt a rövid országgyűlésnek:
közfelkiáltással megválasztották a király öccsét, a húszéves József
főherceget nádorispánnak. Régen volt ilyen egyetértés a császár és
a rendek között! József főherceget a király már egy évvel ezelőtt
kinevezte királyi helytartónak Magyarországra, ezt a kinevezést
kellett szentesíteni, alkotmányossá tenni. József nagybácsi
véleménye szerint a fiatal főherceg személyében a magyarok igaz
barátot és rendkívül művelt, európai színvonalon álló államférfit
nyertek, aki megválasztását meghatottan és néhány jól
megválasztott magyar szóval köszönte meg; ennek következtében
magasra csapott az egybegyűlt rendek lelkesedése.
József nagybácsi mindig készségesen elégíti ki Teréznek a
közügyeket illető mohó érdeklődését. A mamával ellentétben ő
csak becsüli unokahúgát ezért a lelkesedésért, és amennyire csak
telik tőle, táplálja, istápolja e honleányi buzgalmat. Utólag
sajnálkozását fejezte ki, amiért nem hívta meg Tézit arra a néhány
hétre, amíg az országgyűlés tartott, elintézte volna, hogy a
karzaton ülve végighallgassa a császári beszédet, fültanúja lehetett
volna a nádorválasztásnak, amely kifejezte a nemzet és uralkodója
közötti teljes bizalmat, sőt, azt az egységet is, amely a hazát
fenyegető veszély tudatában a főrendek és a köznemesség, sőt,
protestánsok és katolikusok között tökéletesen helyreállt. Az
1790-91-es diéta, amely egy teljes évig tartott, lényegében szintén
nem végzett többet, mint ez a mostani, elsősorban azért, mert a
pártoskodás jegyében folyt le, amely a magyarnak mindig is súlyos
hibája volt.
Természetesen mindenki tudja, hogy reformokra,
változtatásokra van szükség, többek között a nevelés és oktatás
területén is. Volt is néhány ilyen felszólalás, többek között Szily
József Pest megyei követé, akit Teréz is jól ismer. Magyar nyelvű
népiskolák felállítását követelte, és hangoztatta, hogy meg kell
változtatnunk a vámrendszert, mert a jelenlegi nem teszi lehetővé
a magyar ipar és kereskedelem fejlődését. A császár már nem volt
jelen az országgyűlésen, amikor ez a felszólalás elhangzott, de
igenis ott volt József nádor, aki válaszában elismerte a követelések
jogosságát, és megígérte, hogy amint a viszonyok lehetővé teszik,
ő maga lesz szószólója minden egészséges reformnak.
Nincs tehát ok aggodalomra! Szily Józsefnek nem esett
bántódása azért, hogy hangot adott e régi és jogos
követeléseknek. Előbb-utóbb megvalósul minden, amiért oly régen
és oly sokan küzdenek, a haladást nem lehet megállítani, hogy is
lehetne! Ami a háborút illeti, József nagybácsi szintén
megnyugtatni igyekezett a hölgyeket. Újabb sereget küldünk
Olaszországba, hiszen pillanatnyilag közel háromszáznegyvenezer
katonánk van. Reméljük, hogy a tavasz meghozza a kedvező
fordulatot.
Az Úri utcai Brunszvik palota jóval nagyobb és szebb a Tárnok
utcainál, mint ahogy a korompai kastély is különb a
martonvásárinál. József bácsi ért a műkincsekhez, tudja, miért
érdemes pénzt adni, úgyszólván minden bécsi útjáról képekkel és
műtárgyakkal tér haza, és gyakran jár Bécsbe. Már az országgyűlés
befejezése óta is megjárta egyszer a császárvárost, alighanem
főképp azért, hogy ajándékokat vásároljon szűkebb és tágabb
családjának. Brunszvik Antal három lányának a szokásos
apróságokon kívül egészen rendkívüli ajándékot hozott: a grófi
címet.
Végre sikerült! Több mint négy évvel apa halála után Brunszvik
Mária Terézia, Jozefin és Caroline jogosan írhatja neve elé:
„Gräfin". Ha Brunszvik Antal tervezete a nőnevelésről nem is került
napirendre az országgyűlésen, a nagybácsinak, éppen az
országgyűlés alkalmával, sikerült beszélnie a kancellária illetékes
embereivel, sikerült rávennie őket, hogy intézzék el végre a
kérvényt, hiszen csak alá kell íratni a császárral. És a császár aláírta.
Özönével jöttek a gratulációk, a szerencsekívánatok, elsősorban
a rokonságtól, hiszen az egész család tekintélye emelkedett ezzel a
császári kézirattal, ezzel az elismeréssel. Olyan korszakban, amikor
József császár embereit sorra félreállítják, nyugdíjba küldik,
Brunszvik Antal lányai grófi rangra emelkednek! József nagybácsi
mindjárt a farsang elején bált adott a három ifjú grófnő
tiszteletére, a mama, költséget nem kímélve, Bécsből hozatta a
báli ruhákat, a cipőket, sőt, a fodrászt is, aki a lányokat a bálra
megfésülte.
Bonaparte 1797 januárjában megverte azt az újabb hadsereget
is, amelyet a híres vezér, Alvinczy vezetett ellene, és amelyhez oly
nagy reményeket fűztek. Február másodikán Wurmser tábornok
kénytelen volt feladni Mantuát. A császár akkor Károly főherceget
küldte Olaszországba, ugyanazt a Károly főherceget, aki olyan
sikeresen verte vissza egy évvel ezelőtt a franciákat a Rajnától. De
Olaszországban neki sem volt sikere; Bonaparte az Alpesek hágóit
ostromolta, Károly főhercegnek még e hágókat sem sikerült
megvédenie. Kicsi híja, hogy maga is fogságba nem esett, egy
huszárszázad önfeláldozása mentette meg. Bonaparte átkelt az
Alpokon, tehát már nem is a kapuk előtt áll, mint egykor Hannibál,
aki Rómát fenyegette! Elfoglalta Villachot, Klagenfurtot, március
végén pedig Leobent is. Úgyszólván nyitva volt előtte az út Bécs
városáig.
És a mamának még mindig az a véleménye, hogy Bonaparte
nem egyéb nagy hólyagnál, előbb-utóbb elpukkan, sőt, nem
engedett abból sem, hogy a háború ostobaság. Brunszvik József
gróf azt akarta, hogy ezt a nyarat valamennyien ismét Korompán
töltsék, ott vannak a legnagyobb biztonságban, a legtávolabb a
hadműveleti területektől. A bécsi rokonokat már áprilisban
leköltöztette Korompára. A mama azonban hallani sem akart erről.
Ő nem fél semmitől és senkitől, ilyen bizonytalan és viharos
időkben az ember jól őrizze azt, amije van. Ha Fintáék otthagyják
bécsi házukat, az az ő dolguk; mindig is afféle széllelbélelt
embereknek tartotta őket, akik áldozatul esnek saját pletykás
természetüknek. Addig terjesztik a rémhíreket, amíg maguk is
elhiszik. Ha csakugyan bekövetkezik, hogy a franciák elfoglalják
Bécset, és Magyarországra is betörnek, ő annál inkább otthon akar
lenni a birtokán, dehogy hagyja, hogy az is elvesszen, amit esetleg
megőrizhet!
Teréznek minden oka megvan arra, hogy csodálja a mama
bátorságát. Ugyanúgy, mint más években, tavaszi reggeleken felül
Daisy nevű kis angol kancájára, és az intézővel együtt kilovagol,
hogy megszemlélje, hogyan szántanak a gabona alá. Fekete
lovaglóöltözékében különös kis tábornokhoz hasonlít, aki
rettenthetetlenül védi az életet.
Májusban azonban Ferenc császár és király, az ősi alkotmány
alapján, fegyverbe szólította a magyar nemességet.
Megmozdult a haza; vénülő, köszvényes nemes urak kaptak
lóra, és tizennégy-tizenöt éves fiúk szöktek meg az iskolapadból. A
megyék kitesznek magukért. Hogy veszély esetén a haza
védelmére keljen, ez nemcsak kötelessége a magyar nemesnek, de
legszentebb joga is. A királyi szó nagy megtiszteltetés, azt
bizonyítja, hogy az uralkodó bízik a hagyományos magyar
vitézségben, és tiszteletben tartja a kiváltságokat.
- Ostobaság! Maszlag! Aljasság! - mondja dühöngve a húszéves
Brunszvik Ferenc gróf. - Csak nem képzeli a császár, hogy a hadra
kelt magyar nemesség, az ócska fringiáival, megveri Bonaparte
seregét? Hogy a szittya vitézségnek már a puszta hírére
megfutamodik? Netán arra számít őfelsége, hogy a franciák
megrémülnek a magyar rendektől, ha meglátják ezt a madárijesztő
sereget, csótáros csákóban, molyette cifra dolmányban meg szűk
veres nadrágban? Egyetlen esélyünk van... Annyira elfogja őket a
röhögés, hogy harcképtelenek lesznek.
A mama elmosolyodik ezen a tréfán, de mosolya aggodalmas.
Asztalnál ülnek, és franciául folyik a társalgás, természetesen. A
cselédeknek nem szabad megérteniök, hogyan vélekedik az ifjú
gróf erről a nagy, hazafias felbuzdulásról. Ha nem is tartanak
magyar cselédet, és ha a cselédekről általában nem feltételezhető,
hogy fogékonyabbak magasabb eszmék iránt. De, ugye,
félreérthetnék Francit.
- A császár egyáltalán nem olyan ostoba, mint amilyennek most
megjátssza magát - folytatja a gróf. - Ismeri a magyarokat, azért
eszelte ki az egészet, hogy hízelegjen ezeknek a szörnyetegeknek,
alkalmat adjon nekik egy kis parádéra, egy kis cirkuszra, amit
annyira imádnak! Különben azt sem tartom lehetetlennek, hogy
ezzel a nemesi felkeléssel egy kicsit meg akarja csapolni azt a sűrű
magyar vért. Tiszta haszon, ha a java ott marad a háborúban. Majd
a francia gránátosok elintézik őket!
Ebben a fejtegetésben az a hátborzongató, hogy alighanem
igaz. Teréz belesápad, és nem mer megszólalni. A császár aljas,
halomra öletné hű alattvalóit a franciákkal. A magyar rendek
barmok, merő hiúságból maguk tolonganak a vágóhídra. A
nemességet nem kell - persze, nem is lehetne - kötéllel
összefogdosni, mint a parasztlegényeket, mennek ők maguktól,
viszik magukkal a vágómarhát, az élelemmel megrakott
szekereket. Örményiék veje, pedig már negyvenéves, egész
bandériumot szervezett. Át is üzent Martonvásárra, hogy Ferenc
gróf, ha akar, csatlakozhat hozzájuk. A mama azt üzente vissza,
hogy még nem készítette fel az útra a fiát, csak néhány nap múlva
indulhat útnak.
Pedig Franci egyáltalán nem akar bevonulni Szombathelyre. Ott
van ugyanis a nagy gyülekező. Kijelentette, hogy őt nem érdekli,
nincs kedve katonáskodni. Ha lenne, akkor is a reguláris
hadseregbe jelentkezne, de bohócot nem hagy magából csinálni.
Szegény mama! Soha életében nem volt még ilyen nehéz
feladata! Nyolc évvel ezelőtt, Nyitrán, amikor Franci semmiképpen
nem akart iskolába járni, akkor ő tartotta a hátát, megvédte fia
jogát a sajátságos önfejűséghez. Mindig, mindenben engedett a fia
akaratának, már tizenkét éves korában is tisztelte egyéniségét.
Most azonban mégiscsak más a helyzet! Franci magyar főnemes,
egyszerűen lehetetlen, hogy itthon maradjon. Második Brunszvik
Antal fia, első Brunszvik Antal unokája nem mondhat nemet a
császárnak, bármit parancsol is. Az uralkodóháznak tett
szolgálatokért kapták nem csupán a grófi rangot, hanem magát
Martonvásárt is. Bármi legyen Franci egyéni véleménye
névrokonáról, Ferenc császárról, a nemesi felkelést az az uralkodó
rendelte el, aki Mária Terézia és József örökébe lépett. Mit
mondanának, mint vélekednek a szomszéd birtokosok, az
Örményiek és mind a többiek, ha éppen gróf Brunszvik Ferenc
nem venne részt, nem is a haza, de az uralkodóház védelmében?
Ha valakitől, Brunszvik Antalné Seeberg bárónőtől igazán idegenek
holmi hazafias érzelmek, de az kétségtelen, hogy Martonvásár
Magyarországon terül el, nem Csehországban vagy valamely más
örökös tartományban. Kénytelen közölni a fiával, ha az magától
nem érzi, nem tudja, hogy valami kötelezettsége még neki is van,
már a látszat miatt is. Tragikus, igen, tragikus, hogy erre éppen az
anyának kell figyelmeztetnie egyszülött fiát. Franci nem féltheti
jobban a saját életét, mint amennyire azt az anyja félti. Beleőrülne
abba, ha Francinak bármi baja esnék, mégis, ugyanez az anyai
féltés azt mondatja vele, hogy Francinak be kell vonulnia.
- Csak nem gondolja, drága mama, hogy én az életemet féltem?
Hogy gyáva vagyok? - találta telibe a fiát Brunszvikné. - Ha tudná,
mennyivel könnyebb lenne, ha csakugyan az életemről lenne szó
és nem a meggyőződésemről! Mi az ördögnek ragaszkodnék az
élethez, ahhoz az élethez, amelyben sohasem tehetem azt, amit
akarok?
Kegyetlenebbül nem is üthette volna szíven az anyját, mint
ezekkel a gőgös szavakkal; ha vannak, akik halálmegvető
bátorsággal mennek a háborúba, akkor Franci életmegvető
bátorsággal vonult be. Mert igenis bevonult, a készülődés néhány
napján kérlelhetetlen elszántság nyilvánult meg magatartásában:
ti akartátok! A mama szörnyen szenvedett, kétségekkel küzdött,
talán mégis az lett volna a kisebbik rossz, ha a fia itthon marad.
Elhíresztelték volna, hogy beteg, és ha ezt nem is hitte volna el
senki, nyíltan kétségbe sem vonhatták volna. Mindenki tudja, hogy
Franci könnyen és gyakran elrontja a gyomrát, de, persze, ez
nagyon gyenge, szánalmas indok lenne arra, hogy a sutban üljön,
olyan időkben, amikor az öregek és a gyermekek is fegyvert
fognak. Nevetségessé tenné magát, de kérdés, nem volna-e még
ez is elviselhetőbb, mint az a lehetőség, hogy csakugyan
elveszítsék.
De Teréz azt mondta a mamának, most már mindegy, most már
semmiképp sem tarthatnák itthon, és a mama tudta, hogy ez így
igaz. Fia már teljesen beleélte magát életmegvető szerepébe,
mintegy bosszút állt rajtuk, és rajtuk keresztül az egész világon, az
egész ostoba emberiségen, amely őt arra kényszeríti, hogy
meggyőződése ellen cselekedjék. Fölényes gunyorosságával még
rá is licitált a mama érveire. Kijelentette, nagyon hálás a
mamának, amiért beláttatta vele az egyedül helyes cselekvés
szükségességét. Az élete sem becsesebb a többiekénél, sőt! Neki
úgyszólván nincs is vesztenivalója.
 - Hogy mondhatsz ilyet? - sírt föl lázadón a mama. - Arra, hogy
nekünk te vagy a támaszunk, hogy veled elveszítenénk mindent,
hogy egyetlen örököse vagy a névnek... nem is gondolsz?
- Túlzás - mondta az ifjú gróf, kék szemének hideg és lenéző
pillantása kíséretében. - Majd fiúsítja a mama valamelyik lányát,
arra is van mód, hogy valamelyik veje fölvegye a Brunszvik nevet...
- Bár mehetnék el helyetted - tört ki Teréz is, mert nem
viselhette el tovább ezt a kíméletlenséget. - Értem legalább nem
volna kár!
- Lám, a hős lelkű honleány! - mondta Franci. - Ezt vártam is
tőled! Ha egy kicsit jobban lovagolnál, fontolóra venném
ajánlatodat. Fölveszed a ruhámat, én meg a tiédet, és itthon
maradok leánynak.
- Hallgass - mondta Teréz, haragtól reszketve. - Ez sem
nagyobb őrültség a tiédnél! Azt hiszed, hogy hős vagy? Az igazi
hősök a halált vetik meg, nem az életet!
- Finom megkülönböztetés - ismerte el az öccse. - De sohasem
mondtam, hogy hős akarok lenni! Annál kevésbé, mert ha
csakugyan eltalálna valami golyó, elsőként tiltakoznék ellene, hogy
hősi halottnak tekintsenek!
- Nem is érdemelnéd meg - felelte Teréz. - Esküszöm, hogy
nem fogsz meghalni! Az lehetetlen! Nem halhatsz meg!
- Még jó, hogy van egy saját, házi Kasszandránk - jegyezte meg
Franci. - Aki pontosan belelát a jövőbe!
Teréz merész és több értelmű jóslatát bizonyos előjelek már
Franci elindulása előtt alátámasztották. Futár érkezett Budáról,
József nagybácsi levelével. Franci ne induljon útnak, ő érte megy
kíséretével együtt. Vagyis József bácsi is Szombathelyre tart, pedig
felül van az ötvenen. Mekkora szerencse a bajban is, hogy
Francinak nem egyedül kell Szombathelyre bevonulnia! Francinak
ugyan nincs ínyére, kijelentette, hogy szívesebben ment volna
egyszál maga, az inasa társaságában, most már azonban meg kell
várnia a nagybátyját. Valamicske időt ezzel is nyernek! És még
valami! Micsoda szégyen lenne, azt válaszolni a nagybácsinak,
hogy unokaöccse nem vonul be! A mamának nagy megnyugvás,
hogy sógorára bízhatja Francit, bizonyára úgy vigyáz majd rá,
ahogy a saját fiára sem vigyázna. József nagybácsinak meg sem kell
tudnia, hogy egyáltalán vita lehetett Franci bevonulásáról.
József nagybácsi kitűnően fölszerelt kis csapattal jelent meg
Martonvásárott, Francinak valóban nincs szüksége másra, mint
inasára. Ellátásáról, elhelyezéséről is a nagybácsi gondoskodik. És
jó híreket hozott. A császár és király nagyon meg van elégedve a
magyar nemesi felkeléssel, József nádor azt jelenthette neki, hogy
országos, általános a lelkesedés, Szombathely máris alig képes
befogadni az inszurgenseket, valószínűleg két nagy tábort kell
szervezni, a hírek szerint az egyiket Zalaegerszegen, a másikat
Nagykanizsán. Még ennél is jobb hír, hogy Bonaparte március óta
nem mozdult Leobenből, sőt maga kezdeményezett
béketárgyalásokat. József bácsi legmagasabb helyről szerzett
értesülései szerint a tárgyalások meg is indultak Campoformióban.
Brunszvik József meg is erősítette e kedvező híreket Bécsből
keltezett levelében, amelyet június közepén kaptak meg
Martonvásárott. A béketárgyalások folynak. Ferenc császár nagyon
meg van elégedve a magyar nemesség magatartásával, és
elhatározta, hogy még a nyár folyamán szemlét tart a nemesi
táborokban; ez a látogatás kitüntetés és megbecsülés! József bácsi
okkal reméli, hogy habár a harci szellem kitűnő az inszurgensek
között, ezúttal nem kerül sor arra, hogy bevessék őket a franciák
ellen. De azért mégsem volt hiábavaló a nagy felbuzdulás, mert
ismét közelebb hozta a nemzetet uralkodójához. Bizonyára nagy
hatást tesz majd a császárra a nemesi felkelés sikere, és a táborok
külső képe is, ami olyannyira kifejezi a magyarok lelkesedését.
Magára József bácsira is nagy hatást tett a festői elhelyezés a
szelíd, ligetes zalai dombok között. Még a nemes urak közül is
sokan sátrakban tanyáznak, mint egykor honfoglaló őseik, egymást
érik a nagyszerű harci gyakorlatok és lovasbemutatók. Ha ügyei
nem szólítják Bécsbe, szívesen maradt volna még, hiszen ez a
táborozás, a jelenlegi körülmények között, valóságos vakációzás.
Ha egy mód lesz rá, még visszatér. Ami Francit illeti, az egerszegi
vagy a kanizsai táborban van. Hogy pontosan hol, azt majd ő maga
megírja, vagy talán már meg is írta szeretteinek.
De bizony nem írta meg, nemhogy június közepéig, hanem
július végéig sem!
Vagyis folytatja a komisz és kegyetlen játékot az érte
aggódókkal. Még azt sem engedhetik meg maguknak, hogy
haragudjanak rá! Van erre a magatartásra mentség, magyarázat?
A mama a leginkább mégis attól tart, hogy beteg. Ez valószínű
is, hiszen a magyarok zsírosan és fűszeresen főznek, és Franci már
virtusból sem engedheti meg magának, hogy ne egyék a szörnyű
birkagulyásaikból. Biztosan a savanyú lőréiket is issza. Teréz azzal
próbálja megnyugtatni a mamát, hogy a tábori élet talán még jót is
tesz Francinak, biztosan sokat van a szabad levegőn, hiszen harci
és lovasjátékokat rendeznek, és Franci elég jó lovas. A mamát
azonban nem olyan könnyű megnyugtatni! Ő katonalány, az apja is
katona volt, az egyik öccse is az, ismeri ő az életmódjukat! Teréz
nagyon téved, ha azt hiszi, hogy a táborban nem isznak és
kártyáznak, nem dorbézolnak még sokkal többet, mint a civil
életben. Jó oka van, hogy még egyébtől is féltse a fiát.
Felvilágosítja Terézt, hogy a katonai táborok környékét valósággal
ellepik a züllött nőszemélyek, mint legyek a trágyadombot.
Amilyen öröm az, hogy ez az egész úgynevezett felkelés vér nélkül
folyik le, annál veszedelmesebb egyéb szempontból, mert a
férfiak, ha nem élhetik ki magukat a verekedésben, akkor másban
teszik azt! Franci tapasztalatlan, aligha állhat ellen, nem a
kísértésnek, hanem az úgynevezett férfivirtusnak, a többiek
belekényszerítik olyan dolgokba is, amelyek veszélyesebbek a
birkapaprikásnál, hiszen betegséget is szedhet föl! Talán nem illik,
hogy ilyesmiről beszél a hajadon lányával, de hát Teréz már nem
gyermek, és előbb-utóbb mégiscsak meg kell ismernie az életet!
 Augusztus első napjaiban még mindig semmi hír Franciról. A
mama nem is bírta tovább. A cséplést ugyan még nem fejezték be,
és még nem volt arra példa, hogy Brunszvikné ilyen fontos munkát
teljesen az intézőre hagyjon, mégis kijelentette, hogy útra kel,
megkeresi a fiát. És ha lehet, haza is hozza! Ha a békéről
tárgyalnak, mi az ördögnek tartja ott őket még mindig a császár?
Teréz felajánlotta, hogy elkíséri, és a mama beleegyezett.
Kánikula, az utak rázósak és porosak, a fogadókban rengeteg a
légy. A mama természetesen hazulról hozott magával ágyneműt,
és a szalmazsákokat is mindenütt újra megtömette. Az inast, a
kocsist felfegyverezték, hiszen híresen rossz a közbiztonság. A
veszprémi hegyeket megkerülték.
Francit először Zalaegerszegen keresték, de csak Nagykanizsán
találtak rá. Nem lakott a táborban, a városban vett ki szállást, egy
szabómester házánál. A jó hűvös szobában kártyáztak naphosszat.
Azzal mentegetőzött, hogy írt ő, csak talán elveszett a levél, vagy
éppen azóta ért Martonvásárra, hogy a hölgyek eljöttek onnan.
Nagyon örült a látogatásnak, éppen jókor jöttek, mert fogytán a
pénze, rossz a lapjárása. Arról, hogy hazamenjen a mamával,
hallani sem akart. Nem okozhat csalódást azoknak, akik őt jó
hazafinak tartják, külön azért, mert hiszen nem is tud magyarul,
mégis megjelent az inszurrekción.

Beethoven személye már akkor foglalkoztatta Brunszvikékat,

amikor még nem ismerték. Rosty Adalbert, Franci egykori
iskolatársa, rokona báró Zmeskall Miklósnak, Zmeskal viszont
bizalmas barátja a zeneköltőnek, ha ugyan nem a legbizalmasabb.
Úgyszólván naponta együtt vannak, együtt ebédelnek az Ökörben
vagy a Hattyúban, de Zmeskall feladatai közé tartozik az is, hogy
szükség esetén előkerítse a kottamásolót, vagy akár, hogy
írótollakról gondoskodjék. Zmeskall báró tanácsos a bécsi magyar
kancellárián, tehetséges műkedvelő muzsikus, és minden másnál
fontosabbnak tartja, hogy Beethoven rendelkezésére álljon.
Beethovennek nagyon is nagy szüksége van szolgálataira, mert
olyan életidegen, a legegyszerűbb napi teendők elintézése is
szörnyen terhére van. Állandó harcban áll például saját
cselédeivel, nem tud bánni velük, szidja, még meg is veri őket,
pedig cseléd legyen a talpán, aki rendben tudná őt tartani! Még
főzni sem tud a kedvére senki, állandó bélbántalmai vannak,
örökös hasmenés kínozza, és minden görcsért a szakácsnőt teszi
felelőssé. Ahhoz azonban, hogy igazán rendes cselédeket tartson,
túlságosan fukar, nem hajlandó rendes bért fizetni, a fogához ver
minden garast, örökké attól fél, hogy éhen hal, pedig van jó
jövedelme, hatszáz forint évjáradékot húz csak Lobkowitz
hercegtől, maga Rudolf főherceg is pártfogolja, nem szólva olyan
házakról, mint Liechtenstein és Lichnovszky hercegek, ahova
szintén bejáratos. A kiadók is tisztességesen fizetnek műveiért,
habár Beethoven sokszor nem tudja, mit kérjen; néha túlzottan
magas árat szab kapzsiságában, máskor pedig, járatlanságában és
tudatlanságában, elpotyázza munkáját, különösen, ha valaki elég
ravasz ahhoz, hogy a hiúságát meglovagolja. Mert mértéktelenül
hiú és nevetségesen gőgös, mindenkinél többre tartja magát,
sokszor visszaél az emberek türelmével, például Zmeskallé-val is,
akit kigúnyol és legorombít, mint alattvalóját. No de persze
mindent elnéznek neki, tudják, hogy bolond; ilyen nagy művészt
nem lehet, nem szabad a közönséges emberi mértékkel mérni. Hol
és hogyan sajátította volna el a jó modor, a viselkedés szabályait?
Nagyon rossz családból származik, az apja részeges udvari
tenorista volt Bonnban, az anyja szakácsnő.
Csakis a bécsi arisztokrácia, a művészetet tisztelő, kifinomult
bécsi udvar képes arra, hogy túltegye magát ennek a vadócnak a
különcségein, hogy elnézően megmosolyogja. Amikor, néhány éve,
Bécsbe került, maga az öreg Thun grófné próbálta, nagy
szeretettel és türelemmel, kissé csiszolgatni ezt a faragatlan
lángészt, nem sok eredménnyel. Beethoven tudva tudja, mit
köszönhet Bécsnek, hogy csakis a császárváros köreinek legjava
képes őt méltányolni és megbecsülni, mégis, mind a mai napig,
szinte gyűlöli Bécset, úgy érzi, mintha számkivetésben élne itt, és
valósággal kizsákmányoltnak, kihasználtnak tartja magát! Ő! Bécs
az ő vérét szívja! Naponta megalázza! Emberfölötti önuralomra
van szüksége, hogy elviselje a nagyurak ostoba szeszélyeit, akik a
művészt igazában csak jobbféle lakájnak tartják, aki arra született,
hogy őket szolgálja.
Adalbert mint jellemző apróságot mesélte el, hogy Beethoven a
császárváros nevét, Wient, következetesen szimpla vével, vagyis
fauval írja, és ennek aligha egyetlen oka, hogy iskolázatlan, és
nincsen tisztában a helyesírás szabályaival.
Ezzel az írásmóddal is megvetését és gyűlöletét fejezi ki.
Nyugtalansága és elégedetlensége nyilvánul meg abban is, hogy
örökké költözködik, hogy soha nincs megelégedve szállásával,
hogy még nem volt olyan bécsi otthona, ahol néhány hónapnál
tovább megmaradt volna.
A Brunszvik család természetesen nagy élvezettel hallgatja a
pletykákat, annál is inkább, mert hiszen hiteles forrásból
származnak. Ezek az értesülések beavatottá teszik őket, mintegy
egy sorba kerülnek azokkal a hercegi házakkal, amelyek ennyi sok
gyarlósága ellenére valósággal a tenyerükön hordozzák
Beethovent mint drágagyöngyöt. És ha Brunszvikék előkelőség
dolgában, sőt vagyon dolgában is, mérhetetlenül távol esnek a
Lobkowitzoktól vagy a Lichnovszkyaktól, ők is vannak olyan
műveltek és felsőbbrendűek, hogy elnézzék és megbocsássák
Beethoven gyarlóságait, sőt, a művészi alkat elkerülhetetlen
tartozékának tekintsék. Valahogy úgy, mint műveltsége
hiányosságait. Magától értetődik, hogy Beethoven, korai zenei
tanulmányai és erőfeszítései mellett, nem vagy alig járhatott
iskolába. Ki törődik azzal, hogy nem tud helyesírni? Otromba dolog
volna szemére vetni modortalanságát is, ha tudja az ember, milyen
szédületes pályát futott be, honnan indult és hova érkezett,
méghozzá nagyon fiatalon. Teréznél például mindössze öt
esztendővel idősebb, és már hosszú évek óta világhíresség. Teréz
huszonegy éves korában már Beethoven-darabokat játszott.
Ez a csekély korkülönbség fájdalmasan fokozza Teréz csodálatát
Beethoven iránt. Minden új szonáta, amit az évek során Bécsből
meghozattak, egyszerre felemeli és lesújtja. Neki Beethoven
nemcsak kedvenc zeneszerzője, akinek muzsikája közel, nagyon
közel van hozzá! Szeretné érteni és ismerni az embert, a
fiatalembert, aki képes ennek a zenének megalkotására, aki oly
sokat mond zenéjével, többek között Brunszvik Teréznek is!
Minden pletyka, amit hall róla, még inkább izgatja. Mert ha nincs is
oka kételkedni abban, amit Adalbert, megbízható forrásból,
elmond róla, ha el is hiszi gyarlóságait, ugyanakkor mégis
lehetetlennek tartja, hogy ezt a zenét egy gyarló ember alkotta. De
legyen bár minden igaz, a fukarsága, a kapzsisága, a
műveletlensége, a hálátlansága, a neveletlensége, a gőgje,
ostobasága - a zenéje nem abból van! Zenéje nagy, tiszta és
fenséges, játékos, boldog, egyszerű; hogyan fakadhatna ilyen
mennyei ital tisztátalan forrásból?
És miféle barát lehet az a báró Zmeskall Miklós, Adalbert
rokona, ha csak a gyarlóságokat mondja el róla? Ha egyebet nem is
tud mondani?
A művészet olyan szentély, ahová gyarló ember be sem teheti a
lábát. Illetve, először is azt kellene megérteni, tisztázni, hogy mit is
értünk gyarlóság alatt.
Szókratész is gyarló volt, a felesége szemében, mert nem
kereste meg a családnak a napi lisztet és olajat. Brunszvik Antal
semmivel sem gyarapította a vagyont, amit apjától örökölt,
közismerten könnyűkezű volt, ahelyett hogy olcsó birtokokat
vásárolt volna, minden erejét és figyelmét a közügyekre fordította,
amiben a tulajdon felesége, sőt, a történtek tanúsága szerint sem
ért el semmit, még a nőnevelésről írt tervezete sem valósult meg
soha. A mama szerette a férjét, tehát megbocsátotta ezeket a
gyarlóságokat, mint ahogy a főúri pártfogók is megbocsátanak
Beethovennek. Csakugyan megbocsátás jár ki Szókratésznek,
Brunszvik Antalnak és Beethovennek? Csakugyan ez a legtöbb és
legfontosabb, amivel viszonoznunk kell azt a felbecsülhetetlent,
amit nyújtanak nekünk?
Neki, Brunszvik Antal leányának is megbocsát a családja, még
szeretik is. Belenyugodtak abba, hogy olyan, amilyen, a mama már
az éjszakázásokat sem veti szemére, beleunt abba, hogy felnőtt
leányát normális életmódra intse. Sőt, még meg is védi a lányát, ha
például Franci csipkedi mint műkedvelő filozófust és költőt, aki az
élet nagy kérdéseire keresi a választ a könyvekben, méghozzá nem
is a legjobbakban, mert az igazi, modern szerzőktől idegenkedik,
azok minduntalan megsértik bigott vallásosságát. Franci szerint
Teréz életmódjában, szokásaiban máris egy jövendőbeli vén-
kisasszony tipikus vonásai bontakoznak, egy szent életű aggszűzé,
aki jámbor költeményekkel és gyenge festményekkel köszönti és
ajándékozza meg a szűkebb és tágabb családja tagjait minden
születés- és névnapon, aminek megvan az az előnye is, hogy a
megajándékozottak nem mondhatnak őszinte bírálatot az
alkotásokról.
Brunszviknét nem az hozta ki a sodrából, nem az késztette
elsőszülött lánya védelmére, hogy Franci lecsepülte irományait és
képecskéit, hanem az, hogy vénlánynak bélyegezte nővérét. Ez
elevenébe talált! Hiszen, amikor Franci ezt mondta, Teréz nem
volt, alig volt idősebb huszonhárom évesnél. Miféle ostoba beszéd
ez? Ki mondja, mondhatja, hogy egy huszonhárom éves leány már
elkésett a férjhez menéssel? Ő maga, a mama is csak egy évvel volt
fiatalabb, amikor férjhez ment Brunszvik Antalhoz, no, persze,
három esztendei mátkaság után, huszonhárom éves volt szintén,
amikor elsőszülött leányát a világra hozta. Kijelentette, Teréznek
egy kicsit balszerencséje, hogy elsőnek született, és különösen,
hogy egyetlen fiútestvére is fiatalabb nála. Ha nem így lenne,
biztosan régen férjhez ment volna már, mert ha bátyja van, akkor
korban inkább hozzáillő fiatalemberek jártak volna a házhoz. Még
azt is szemére vetette a fiának, hogy így is nem válogatta meg
jobban társaságát, nem gondolt arra, hogy partiképes ifjakat
mutasson be nővérének. Végül még önmagát is okolta. A sok
munka és gond mellett ő maga sem törődött eléggé azzal, hogy
eladó lányai vannak, hiszen innen-onnan Jozefin is betölti a húszat.
Habár, ehhez ragaszkodott, nem késtek el semmitől, még Teréz
sem, ráér férjhez menni, soha nem lesz már olyan gondtalan,
könnyű élete, mint lánykorában. Nem élhet úgy kedvteléseinek.
Abban sem értett egyet a fiával, hogy Teréz életmódja
vénkisasszonyos volna, sőt, éppen ellenkezően! Hiszen ilyen volt
már kamaszlány korában is. Az ő megítélése szerint éppen hogy
túlságosan későn érik, erre vallanak gyermekes ábrándjai. Mintha
nem akarna elszakadni gyermekkorától, és ebben közrejátszik
idestova hét éve meghalt apjához való egzaltált, túlzott
ragaszkodása is; huszonnegyedik évében még mindig Brunszvik
Antal kislányának érzi magát.
Teréz tehát választhatott e kétféle megítélés között, hogy
vénlánynak vagy gyermeknek tartsa-e magát? Ilyen
homlokegyenest ellenkezően látják őt azok, akik legjobban
ismerik. Csak abban egyeznek meg, hogy lénye, egyénisége,
magatartása semmiképp nem felel meg korának. Akkor még
mindig a mama véleménye a kedvezőbb, a kevésbé szorongató!
Az nem lehet, hogy ő máris öregszik, hogy vége lenne az életre
való felkészülés szent korszakának! Hiszen ő igazában nem tud
semmit, nem tanult semmit, csupa töredék, amit összeszedett!
A budai koronázótemplom csak néhány lépés a Tárnok utcai
Brunszvik palotácskától. Az 1799-es év első hajnalán, újév
hajnalán, Teréz ott térdelt a templom kövén, egy átvirrasztott
éjszaka után. Zúgtak az újévi harangok, betöltötték a sötét téli
eget, a templomhajót. Egy évszázad utolsó esztendeje kezdődött,
egy kimondhatatlanul küzdelmes és nehéz évszázadé. Micsoda
fények gyúltak ebben az évszázadban, mekkora haladást tett az
emberiség, és milyen szörnyű szenvedések árán! Mennyi új fény,
és mégis, mekkora a sötétség! Csak Isten segíthet Terézen, mint
már annyiszor, csak a gyermeki alázat, hogy igenis gyermeknek,
Isten gyermekének érezze, tudja magát. Ebből a gyermekségből
soha, soha nem akar kinőni! Isten meghallgatja őt, és megtartja
gyermeknek, megőrzi a szívében a gyermeki erényt, a
háládatosságot, megóvja a lázongástól és követelődzéstől.
Fogadalmat tett, mint már annyiszor, ezúttal a boldogságra, amely
nem fakadhat másból, csakis a háládatosságból. Háládatosak
csakis úgy lehetünk, ha mindent elfogadunk Isten kezéből. És
nemcsak Isten kezéből! Hálát kell éreznie Franci iránt is, akinek új
megaláztatását és egyben új felemelkedését is köszönheti; bármi
volt is a szándéka azzal, hogy vénlánynak nevezte nővérét, a
fájdalom, amit okozott, megint csak javára vált!
De Franci rosszmájú megjegyzéséből még más jó is következett.
Felébredt Brunszvik Antalné anyai lelkiismerete; május első
napjaiban Bécsbe vitte két nagyobb leányát, Terézt és Jozefint,
elsősorban azért, hogy zongoraórákat vegyenek attól a
híres-nevezetes Beethoventől.
Ha valamire, taníttatásukra sohasem sajnálta a pénzt. Arról
igazán nem tehetett, hogy Budán nem kapni elsőrendű oktatókat,
akik előkelő leányokat magas színvonalú képzésben
részesíthetnének. Kerül, amibe kerül, tanuljanak néhány hétig
Beethovennél, hiszen a zenében tehetségesek, különösen Teréz.
Megtudakolta Rosty Adalberttől, mennyit kérhet Beethoven
egy-egy zongoraóráért? Egy kicsit hitetlenül hallgatta a
felvilágosítást; Adalbert közölte, hogy Beethoven semmi pénzért
nem vállal zeneoktatást, még Rudolf főherceget és Liechtenstein
hercegnét is ingyen tanítja, mert hogy ő nem iskolamester. De
mégsem reménytelen a helyzet, mert ha a grófné nem restelli, és
leányaival együtt személyesen felkeresi a mestert Szent Péter téri
lakásán, akkor valószínűleg ad néhány zongoraleckét a lányoknak,
mert a látogatást úgy fogja fel mint tiszteletadást, és szemtől
szembe nem is mondhat nemet. Ez annál kevésbé valószínű, mert
nagy hódolója a női nemnek, a szépségnek és az ifjúságnak.
Májusra befejeződik Martonvásárott a tavaszi munka, a
szántás, a talajelőkészítés, legfeljebb az első szénakaszálást kell
Rohringerre hagynia. Júniusra, amikor már az aratást kell
előkészíteni, újra itthon lesznek. Saját fogatukkal indultak útnak,
Győrön és a Lajta hídon keresztül. Brunszvikné előreküldte az egyik
inast, hogy foglaljon szállást az Arany Griff fogadóban, mert úgy
döntött, nem száll meg a rokonoknál, Fintáné, született Brunszvik
Erzsébetnél. Még az sem biztos, hogy kevesebbe kerülne, mert a
vendéglátást viszonozni illik. Fintáék nagy lábon élnek, legalábbis
nagyobb lábon, mint amennyire telik nekik, örökké tartoznak
mészárosnak, péknek, és örökös pillanatnyi pénzzavarukra
hivatkozva szívesen kérnek kölcsön kisebb-nagyobb összegeket.
Annak idején igen sokszor megvágták néhai Brunszvik Antalt is,
annyira, hogy az utolsó időben már ő is inkább fogadóban szállt
meg, ha Bécsben volt dolga, pedig hát néhai gróf Brunszvik Antalra
senki nem foghatja rá, hogy fogához verte a garast. Hanem a
pumpolást már ő is megsokallta! Nem is a pénz az egyetlen oka,
hogy Brunszvikné a fogadó mellett döntött, mert hiszen az sem
olcsó mulatság. Isten látja a lelkét, még adna is a sógornőjének, ha
az csakugyan rá volna szorulva, és nem a nagyzási hóbort, a
rongyrázás, az előkelősdi miatt volna mindig fülig eladósodva!
Soha nem tudta megérteni az olyan embereket, akik tovább
nyújtózkodnak, mint ameddig a takarójuk ér, és természetesnek
tartják, hogy másokon élősködjenek. Semmi sem hasonlít kevésbé
a valódi előkelőségre, semmi nem alacsonyítja le ennél jobban az
embert; nagyon téved Fintáné, Brunszvik Erzsébet, ha azt hiszi,
port hinthet a világ szemébe azzal, hogy úgynevezett nagyvilági
házat visz, hogy örökös náluk a dínomdánom, eteti a sok léhűtőt, a
lányai udvarlóit, főképp Bécsben lebzselő magyar úrficskákat,
mégsem tudta még egy lányát sem férjhez adni.
 Teréznek tetszik a mama vélekedése, annál kevésbé Jozefinnek.
Szemtől szembe nem mondja a mamának, nem akarja elrontani
ennek a mégiscsak kellemes utazásnak a hangulatát, de Teréznek
igenis megmondja: a mama okoskodásából nagyon kilátszik a
lóláb, vagyis az a szándék, hogy mentegesse, sőt felmagasztalja
saját kuporiságát. Jozefin sem kedveli különösebben Fintáékat,
nem arról van szó, hogy valaki rázza a rongyot. Hanem, ami a
porhintést illeti, abban a mama is nagymester, csakhogy ellenkező
előjellel. Most levette a kezét a szívéről, felviszi őket Bécsbe, de
hogy rendesen, rangjukhoz illően fel is öltöztette volna a lányait?
Egyetlen selyemruhát csináltatott, azt az útra nem is engedte
fölvenni egyikőjüknek sem, hanem régi, agyonmosott
perkálruhájukban kell utazniok, ami ráadásul még egyforma is,
mintha ikrek lennének. Ha valaki látja őket, bátran azt gondolhatja
róluk, hogy valami szegény katonatiszt árvái, hogy édesanyjuk
szerény nyugdíjból neveli őket. Ez nem szerepjátszás?
Mindjárt Bécsbe érkezésük napján történt valami, ami igazolni
látszott Jozefin véleményét.
Még magasan állt a délutáni nap, amikor megtekintették
lakosztályukat az Arany Griffben. Csak éppen egy kávét ittak, és
mert kívánták a mozgást, sétálni indultak az aranyos délutánon, a
szobalányokra hagyva a kicsomagolást. A fogadós azt ajánlotta a
hölgyeknek, tekintsék meg a közeli Vöröstorony mellett a
Müller-féle művészeti galériát, az most Bécs egyik nevezetessége.
Csak néhány éve nyílt meg, és igen nagy látogatottságnak örvend.
A világ legszebb, leghíresebb antik szobrai láthatók ott
viaszmásolatban. Fiatal hölgyek is látogathatják a galériát, a
szobrok illendően fel vannak öltöztetve.
- Micsoda korlátolt prüdéria - mondta Jozefin, amikor kiléptek a
fogadóból. - Pheidiaszt vagy Praxitelészt felöltöztetni tunikába!
De a mama inkább mulatságosnak fogta fel ezt az ostobaságot.
Ezt a csodát már csak meg kell nézniök, más, jobb programot ma
már úgysem csinálhatnak. Még mentegette is azt a Müller-féle
galériát, talán így akarják a bécsi néppel megkedveltetni a
művészetet, mert hiszen a mezítelen Aphrodité vagy pláne
Hermész megbotránkoztatná őket. Jozefin ennek ellenére sem
kapott kedvet a galéria látogatására, mint mondta, nem érzi magát
a nép egyszerű gyermekének, már gyermekkorában
megismerkedett a klasszikus szobrokkal megfelelő könyvekből és
metszetekről. Hanem azért, hogy ne rontsa a mama kedvét, mégis
velük tartott.
Néhány lépésnyire két inas kísérte őket, hozta a gyapjúsálakat,
hogy ha alkonyatkor hűvösre fordul az idő, meg ne fázzanak. Az
inasok kint maradtak a galéria bejáratánál.
Micsoda hatalmas, otromba épület, rusztikus stílusban! Az
előcsarnokban széles, hatalmas lépcsők, hivalkodóan magas ajtók,
ablakok. Híres tábornokok és főhercegek viaszszobrai díszítik az
előcsarnokot, például Károly főhercegé, aki a franciákat a Rajnától
visszaszorította, de itt látható maga Bonaparte Napóleon is, amint
hasát kidülleszti, bizonyítva, hogy a Müller-féle galéria lépést tart a
legfrissebb eseményekkel.
Jozefin azt mondta, neki ebből máris elég, ezért megálltak és
tanakodtak az előcsarnok közepén. Akkor egy idősebb úr lépett
hozzájuk, a közepesnél valamivel alacsonyabb, nagyon gondosan
és finoman öltözött, borotvált, kissé párnás arcán figyelmes
mosoly. Bemutatkozott: ő Müller, a műcsarnok igazgatója.
Engedelmet kért, hogy felajánlja szolgálatait a hölgyeknek, ha
kísérőre volna szükségük a kiállított alkotások megtekintéséhez.
- Köszönjük - mondta a mama tartózkodóan, de nem
elutasítóan.
Most már végig kellett nézniök a szobrokat. Jozefin mindvégig
kissé duzzogva hallgatta Müller úr tájékoztatását, nem is nagyon
titkolta, hogy nem érdekli. Pedig az igazgató nagyon igyekezett,
hogy felkeltse érdeklődésüket, pontosan megnevezte, hol vannak
az itt kiállított másolatok eredetijei: főképp itáliai múzeumokban.
Ő sok évet töltött Itáliában, Carolina nápolyi királyné személyesen
adott engedélyt arra, hogy a féltve őrzött műkincsekről
másolatokat készíttessen. Előadásából kiderült, hogy sokáig élt
külföldön, és hogy a legelőkelőbb műpártolókkal, még
uralkodóházakkal is kapcsolatban állt.
De a mamának ez mégsem volt elég, kérdéseket is tett fel. Így
például megkérdezte, hogy ez a sokévi gondos gyűjtőmunka,
fáradozás meghozta-e gyümölcsét? Ezzel természetesen arra
célzott, hogy a műcsarnok belépti díjai biztosítanak-e olyan
jövedelmet, ami megfelelő arányban áll a befektetett munkával és
tőkével?
Müller úr azonnal megértette a kérdés lényegét, és szokatlanul
fiatalos mosolyával így válaszolt:
- Sohasem jutott eszembe, hogy a galériát üzleti vállalkozásnak
tekintsem. Erre, Istennek hála, nincs is szükségem. A műcsarnok
őfelsége legmagasabb támogatásának és pártfogásának
köszönheti létét, és természetesen népművelési célokat szolgál.
Vagyis értésükre adta, hogy nemcsak a nápolyi királyné, de
maga Ferenc császár is összeköttetései közé számítható.
Müller úr is tett óvatos kísérletet arra, hogy valami közelebbit
tudjon meg a három hölgyről, akiknek kíséretébe szegődött. Csak
annyit, hogy megjegyezte: a hölgyek bizonyára nem bécsiek. A
mama elengedte füle mellett a megjegyzést, eszében sem volt,
hogy felfedje inkognitóját. Hanem azért a játszmát mégis Müller úr
nyerte meg, méghozzá akkor, amikor már visszafelé sétáltak.
Müller úr egyenesen Jozefinhez fordult, azzal a különlegesen
figyelmes tekintetével:
- Úgy látom, a kisasszonyok tetszését nem nyerte meg a
kiállítás. Ha óhajtják, szerezhetek belépőt a császári gyűjtemények
megtekintésére is, ahol természetesen eredeti remekművek
láthatók. Sőt, ha nem tartják tolakodásnak, boldogan el is
kísérném a hölgyeket!
A hölgyek, különösen Jozefin, természetesen tolakodásnak
tartották ezt az ajánlatot, és az igazat megvallva, nem nagyon
hitték el Müller úrnak, hogy csakugyan olyan magas
összeköttetései vannak. Hanem azért a mama mégsem akarta
elszalasztani a talán csakugyan kedvező alkalmat; ha Müller úr
ennyire szolgálatukra akar lenni, ám legyen! Ahhoz, hogy szaván
foghassa Müller urat, meg kellett mondania legalább annyit, hogy
az Arany Griffben laknak, ha csakugyan megszerzi azokat a
belépőket, ott megtalálja őket. Nevüket és rangjukat még akkor
sem árulta el.
Müller úrnak ennyi, úgy látszik, elég volt. Elkísérte őket a
kijáratig. Szemmel láthatóan meglepődött kissé a rájuk várakozó
két libériás inas láttán. A mamát külön mulattatta ez a meglepetés,
mint egy álruhás királynőt, aki gyalogos sétát tett a nép között,
Jozefint pedig külön bosszantotta. Ezúttal nem is állta meg szó
nélkül. Bocsásson meg a mama, de semmiképpen nem kellett
volna elárulnia a címüket, és egyáltalán... Az első pillanatban el
kellett volna utasítaniuk ezt a tolakodó alakot, akinek minden
második szava bizonyosan hazugság. Ha valamit, éppen az ilyen
gyanús hódolatot nem illik elfogadni rangon aluli személyektől. Az
ember gyakorolhat kegyet akár egy cseléddel, egy koldussal is, de
éppen szolgálatot, azt nem fogadhat el az ember, csak olyantól, aki
egyenrangú, vagy pedig, akit megfizethet. Egyébként, ha már ide
jutottunk, most már azt is megmondja a mamának: ha
rendesebben, elegánsabban lettek volna öltözve - és nem az úton
viselt, sőt kissé megviselt ócska perkálruhában jönnek el sétálni -,
Müller úr soha nem vette volna magának a bátorságot, hogy
megszólítsa őket. A mama elpirult haragjában:
- Majd ha a magad asszonya leszel, öltözködhetsz, ahogyan
akarsz. Amíg az én leányom vagy, megkövetelem az
engedelmességet!
Teréz megkísérelte, hogy békét teremtsen. Miért kell minden
semmiséget felfújni? Müller úrral remélhetőleg úgysem
találkoznak többé; az inasok valószínűleg gondolkodóba ejtették,
ezek után nem mer tolakodni, hiszen láthatja, hogy a szerényen
öltözött hölgyek a magasabb körökbe tartoznak, ez biztosan
elriasztja. Ha érdeklődik a fogadóban, ott közölni fogják vele
rangjukat.
Sem a mama, sem Jozefin nem válaszolt. Otthon, a fogadóban
Teréz megpróbálta rábeszélni húgát, hogy kérjen bocsánatot a
mamától.
Ők ketten, lányok, egy szobában laktak. Jozefin rosszkedvűen
gunnyasztott egy csinos karosszékben.
- Nem követtem el hibát. Csak az igazat mondtam.
- Akkor is bocsánatot kell kérned. Tudod, hogy milyen makacs!
- Azért kérjek bocsánatot? Mert ő makacs?
- Azért, hogy kiengeszteld!
- Sajnálom, nem vagyok már gyermek - mondta Pepi. Puha,
édes ajka felduzzadt haragjában. - A mama követte el a hibát.
Közönségesen viselkedett!
- Túl szigorúan ítéled meg. Ő csak játszott. Jó kedve volt, és te
elrontottad. És neki gyermeke vagy!
És mert Pepi nem válaszolt:
- Éppen most, amikor elhozott bennünket Bécsbe, hogy
örömet szerezzen! Nem szabad elrontanod az ő örömét és a
miénket is!
- Ha jól értelek - mondta Jozefin, egyre haragosabban -, azt
akarod, hogy érdekből kérjek bocsánatot. Hazudjak, alakoskodjak,
csak azért, hogy el ne rontsam ezt a mi kedves idillünket. Hát nem,
kedves Tézi, nem és nem! Ez jellemtelenség, becstelenség volna,
bocsáss meg!
Teréz elsápadt.
- Azt gondolod, hogy én jellemtelenségre... becstelenségre
akarlak rábeszélni? Igazán azt gondolod?
- Én megértlek - válaszolta Pepi kitérően. - Holnap délelőttre
bejelentkeztünk Beethovenhez. Attól félsz, hogy a mama
mérgében lefújja az egész bécsi programot... Hogy engem
megbüntessen, amiért megmondtam a véleményemet,
összecsomagoltat, és megyünk vissza arra az elátkozott
Martonvásárra. Nagyon sajnálnám, ha ez történne, de bocsánatot
akkor se kérek. Képtelen vagyok rá. Pedig tudom, hogy neked
nagyon sokat jelentene, ha zongoraórákat vehetnél imádott
mesterednél...
- És neked? Neked nem jelentene sokat? - kérdezte Teréz
rémületében. Hiszen ő erre, hogy az egész program, a
Beethovennel való személyes találkozással együtt, kútba eshet,
eddig nem gondolt.
Jozefin szív alakú, különlegesen bájos, lágy arcocskáján
szomorkás kis mosoly támadt.
- Engem, sajnos, nem olyan könnyű boldoggá tenni... Néha úgy
érzem, kettőnk közül én vagyok az idősebb.
Nővérére pillantott, valami hirtelen, szeszélyes gyöngédséggel.
- Tudod, mit? Ígérem, ha a mama csakugyan arra szánná el
magát, hogy visszafordul, akkor inkább bocsánatot kérek tőle,
teljes gyermeki alázattal. Megkövetem, de csakis a te kedvedért!
Belátom, hogy nincs jogom ahhoz, hogy téged megfosszalak
Beethoventől. Erre semmiképp nincs jogom. Vigye el az ördög a
pocakos Müller urat és a mama sajátságos demokratizmusát...
Annyit ez nem ér meg... Vigye az ördög az igazságot is!
Teréz sírni kezdett. Győzött, de miféle győzelem ez? Pepi
megkönyörült rajta. Elvitette az ördöggel nemcsak Müller urat, de
még az igazságot is, nagylelkűségből engedett. Nem tudta
megköszönni neki, de Jozefin nagylelkű, ezt nem is várta el tőle.
Könnyeit úgy tekintette, mint egy gyermek könnyeit, akinek most
már nem kell attól tartania, hogy nem kapja meg a forrón áhított,
megígért játékot. Jozefin volt az, aki odalépett hozzá,
megsimogatta, meg is csókolta. Jozefint felszabadulttá tette saját
nagylelkűsége és jósága, még a mama iránt is megengesztelődött.
Ez kiderült másnap reggel, amikor Müller úr kilenc órakor
meglátogatta őket a szállodában.
 Még a reggelinél ültek, amikor az inas bejelentette. A mama azt
parancsolta az inasnak, hogy vezesse lakosztályuk kis szalonjába.
És akkor megszólalt Jozefin, könnyedén, majdnem pajkosan:
- Egyedül óhajtja fogadni a mama?
- Nem kényszeríthetlek, hogy holmi polgári személyekkel
érintkezz - felelte hegyesen Brunszvikné.
- Ó, Müller úr nagyon kedves ember. És nagyon korrekt.
Bizonyára jegyeket hozott valamelyik császári gyűjteményhez.
Tessék szíves lenni tolmácsolni köszönetünket! És nagyon örülünk,
ha el is kísér. Persze, nem ma, mert ma Beethovenhez megyünk.
Ezt bizonyára megérti!
A mama gyanakodó pillantást vetett rá.
- Pedig már az is megfordult a fejemben, hogy legjobb volna
hazamenni - vallotta be. - Ha Tézit nem sajnálnám, meg is tettem
volna!
Ez a vallomás azt jelentette, hogy a mama is megbocsátott.
Micsoda szép májusi délelőtt volt az, amikor elindultak
Beethovenhez! Jozefin is vidám volt, a mama is, legkevésbé talán
Teréz, mert a nagyon is nagy boldogság elfogódottá teszi az
embert. A mamának és Pepinek ez csak kedves kaland. Beethoven
egy vén háromemeletes házban lakik a Szent Péter téren, szörnyen
sötét és szűk csigalépcsőn kell felmászni hozzá. Nevetve és
pihegve álltak meg minden fordulóban. Teréz valamennyi
Beethoven-kottáját elhozta magával, jó nehéz csomó. Mégsem
tudta eldönteni, hogy a sok közül mit hozzon magával, inkább
cipeli. És van ebben valamicske hátsó gondolat is; hadd lássa
Beethoven, hogy ők minden megszerezhető művét meghozatták,
különösen a zongorára írottakat.
Az első percekben rá sem mert nézni Beethovenre. Az alacsony
mennyezetű szobában nehéz volt a levegő, sajátságos idegen
szagok keveredtek, és kevés volt a fény. Az ablaktáblák zárva és
porosak is. Egy törött hátú széken könyvek és papirosok, a
töredezett padlón tintafoltok. Beethoven hosszú kabátot és
világítóan fehér nyakravalót visel. Hajlong a mama előtt. Többször
is elismétli, nagy szerencséjének tartja a látogatást. Már sok szépet
hallott Magyarországról, többször is tervbe vette, hogy ellátogat
Budára. Nagy megtiszteltetés számára, hogy a magyar arisztok-
rácia is ismeri az ő szerény műveit, ez boldoggá teszi. A hangja
elfogódott. Igen! Ők ketten elfogódottak, a mama és Jozefin
természetesen nem. Miért is? Minden nagyszerűen sikerül!
Beethoven olyan udvarias és készséges, hogy első szóra elvállalja a
zongoratanítást, még ő tartja szerencséjének. Felajánlja, hogy
természetesen ő megy el mindennap, déli tizenkettőkor az Arany
Griffbe, mert azt nem kívánhatja, hogy a hölgyek akár csak még
egyszer is felkapaszkodjanak ezeken a rossz lépcsőkön, ezért is
szabadkozik erősen. És ha csak két-három hétig maradnak
Bécsben, akkor a komtesszek mindennap órát kell kapjanak.
Ezután került sor arra, hogy Teréznek játszania kellett. Kellett?
Hiszen Beethoven semmiféle feltételhez nem kötötte a tanítást.
Talán csak udvariasságból kérte meg Terézt, hogy játsszék. Talán
csak azért, mert enélkül túl rövidre sikerült volna a látogatás.
Teréz még mindig kezében tartotta a kottacsomót. Most odament
vele a nyitott zongorához, Beethoven zongorájához, a paksamétát
a tetejére tette, és találomra kivette a legfelsőt, egyet a három trió
közül, amit legelőször játszott tőle. Egész testében reszketett, a
keze is reszketett, amikor kinyitotta a kottát. De amint az első ak-
kordokat leütötte, észrevette, hogy a zongora lehangolt, és ez
sajátságos módon megnyugtatta. Ugyanúgy, mint akkor régen
Martonvásárott, énekelni kezdte a hegedűszólamot.
- De hiszen ez egészen elbűvölő... Nagyszerű! - mondta
Beethoven, amikor befejezte.
Úgy megörvend, mintha ajándékot kapott volna,
elfogódottsága is feloldódik. Nyilvánvaló, hogy sokkal, sokkal
gyengébb játékra számított. Megjegyezte, hogy a komtessznek
okvetlenül változtatnia kell a kéztartásán, mert ez a magas és
lapos kéztartás elavult; ha csuklóját alacsonyan, ujjait behajlítva
tartva játszik, technikája még sokkal tökéletesebb lesz. Ezt majd
szorgalmasan és kitartóan gyakorolnia kell.
Tizenhat napon át, amíg a zongoraleckék tartottak, mindvégig
megmaradt, sőt, fokozódott ez a varázslat, tudniillik, mintha
Beethoven ugyanúgy örült volna annak, hogy taníthatja Terézt,
mint amennyire túláradóan hálás tanítványa. Mindennap,
pontosan tizenkét órakor, megjelent az Arany Griffben, leültek a
zongorához, és aztán teljesen elfeledkeztek az időről! Délután
négy óra előtt sohasem hagyták abba, de sokszor egészen öt óráig
tartott a tanítás. Mintha Ludwig van Beethovennek semmi
fontosabb dolga nem volna, mint Brunszvik Terézt a helyes
kéztartásra, a legato-játék pontos technikájára és Johann
Sebastian Bach zenéjének szeretetére oktatni. A mester
megkövetelte tőle, hogy ismerje meg a prelúdiumokat, tanulja
meg azokat, mert ő maga is mesterének, első és alapvető
mesterének vallja Bachot, nélküle igazában senki nem hatolhat be
a zene világába.
Jozefint csak ritkán és nehezen vették rá, hogy ő is a
zongorához üljön. Részt vett az órákon, a mamával együtt, de azt
állította, hogy többet tanul és fontosabbat, ha Tézi játszik. Ő
korántsem olyan tehetséges, mint nővére! Túlságosan szereti és
tiszteli a zenét ahhoz, hogysem saját kontár játékában
gyönyörködjék, vagy pláne azt képzelje, hogy másoknak
gyönyörűséget szerez. Teréz szenvedélyesen tiltakozott,
elsősorban az ellen, hogy Jozefin kevésbé tehetséges nála;
önbizalma azért áll oly gyenge lábon, mert sokkal erősebb az
önkritikája, sokkal skrupulózusabb. És mi a tehetség egyik, talán
legfontosabb ismérve, ha nem éppen az önbírálatra való
képesség? Beethoven érdeklődéssel és derülten hallgatta a
nővérek vitáit a tehetségről, de csak tréfás megjegyzéseket tett,
mert ő, úgymond, nem sokat ért a művészethez. Teréz nyíltan
vádolta húgát, hogy csupán nagylelkűségből, az ő javára mond le
arról, hogy Beethoven legalább ugyanannyit foglalkozzék vele is.
 A zongoraórák miatt mindig csak öt óra tájban jutottak
ebédhez, és a mama vígan éhezett együtt a lányaival. Este
színházba mentek, utána Finta néniékhez, táncolni. Beethoven is
sokszor velük tartott. Késő este még be-betértek a Grabenen egy
cukrászdába, egy kis fagylaltozásra. Micsoda élet! Teréz éjszaka ült
le a zongorához, hogy gyakoroljon, máskor nincs rá idő. Kora
reggel már megint talpon voltak, Müller úr jött értük, hogy
megmutassa nekik a híres császári gyűjteményeket, amelyek az
egyszerű halandók előtt zárva vannak. A mama kérésére gyárakba
és műhelyekbe is eljártak, megnézték a selyemgyárat, a
porcelángyárat, még egy nyomdát is, Müller úr mindent elintézett,
megszervezett, minden zár megnyílt előtte, és boldogan állt a
hölgyek rendelkezésére. Előfordult, hogy kirándulásaikra
meghívták a Finta lányokat is, kikocsikáztak a Práterbe, az
Augartenbe, még a dornbachi Luscigartenbe is, hogy ott
reggelizzenek valamelyik vendéglőben. Voltak, akiket
megbotránkoztatott ez a nagyvilági élet; az Arany Griff néhány
más vendége panaszt tett például azért, mert a kisasszonyok késő
éjjel is zongoráznak. Hanem a fogadós inkább eltűrte, hogy
elveszítse az ilyen morgós, házsártos vendégeket, ő maga is hódolt
a Brunszvik hölgyeknek, akik mintegy a bécsi élet központjává
tették szállodáját. Beethoven úr jár hozzájuk és Müller úr, Bécs
egyik legbőkezűbb gavallérja!
Igen, Müller úrnak oroszlánrésze volt abban, hogy bécsi
programjuk ilyen nagyszerűen sikerült. A középpontban
természetesen Beethoven áll, az igazi fény az ő köpcös, legendás
figurájából árad, nélküle ezek a bécsi napok megközelítően sem
adtak volna annyit. A Brunszvik komtesszek most már nem csupán
Beethoven tanítványainak mondhatják magukat, hanem azzal is
dicsekedhetnének, hogy a zeneköltő a barátjuk lett. Megígérte,
hogy okvetlenül eljön Magyarországra, és a vendégük lesz, hiszen
annyira szeret velük lenni, oly jól érzi magát körükben!
Mindenkinek, még egy Beethovennek is szüksége van arra, hogy
szeressék, hogy örüljenek neki, annyi más előkelő hódoló között
nagyon is megbecsüli az ő nagy tiszteletüket. Ha csak a
zongoraórákat számítjuk, tizenhat napon át összesen
hatvan-hetven órát szentelt nekik drága idejéből, de ennek
kétszerese volt az, amit igazában velük töltött; elkísérte őket a
színházba, még Fintáékhoz is, és felszabadultan tréfált, évődött,
örült velük. Csak éppen táncolni nem akart, azt mondta, otromba
medve ő, nagyon is esetlen ehhez a gyönyörű játékhoz.
- Nem - tiltakozott Teréz -, hiszen önnek szárnyai vannak!
Sokkal inkább elhiszem, hogy a tánc maga túlságosan nehézkes és
kezdetleges öröm az ön számára!
Beethoven szemmel láthatóan örült Teréz banális, ügyetlen
bókjainak is. Fölnevetett, és azt felelte:
- Pedig sokszor esnék kísértésbe, hogy állítólagos szárnyaimat
elcseréljem könnyű és karcsú lábakra, ha a sors erre módot adna!
- Ez istenkísértés! - mondta Teréz. - Isten önt a legnagyobbat
és legdrágábbat ajándékozta meg, amit embernek adhat!
A Finta lányok, de maga Jozefin is, évődve azzal gyanúsítják
Terézt, hogy titokban szerelmes Beethovenbe. Fokozza a
mulatságot, hogy Teréz elpirul, és hevesen tiltakozik; Beethoven az
ő szemében fölötte áll minden embernek, és ha a csodálaton és
hódolaton kívül is érez iránta valamit, az leginkább a testvéri
szeretethez hasonlít. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti,
mintha ő bármiben megközelíthetné, ami tehetségét illeti; de hát
nem rokona-e a kicsi kő a hatalmas sziklának? A tengerszem a
végtelen tengernek?
Zmeskall Miklós báró, akivel most már személyesen is
megismerkedtek, gyakran időzik körükben, és szívesen pletykál
barátjáról a háta mögött. Elárulta, hogy Beethovennek most
éppen kapóra jött ez a vidám társaság, ez a sok szép fiatal nő, aki
körülveszi, valóságos ír friss sebére. Alig egy hónapja, hogy
megkérte Magdalena Willmann, a híres énekesnő kezét, akit
gyermekkora óta ismer, hiszen ugyanúgy Bonnból származik, mint
maga a mester. Kosarat kapott, nagyon udvariasan és
mentegetődzve, de félreérthetetlenül! Az énekesnő nem győzte
hangsúlyozni, mennyire tiszteli és csodálja a nagy Beethovent, de
csupán emberi vonzalmat érez iránta, különben sem akar egyelőre
férjhez menni. Zmeskall magától Magdalenától tudja, hogy a fiatal
nő valósággal elborzadt ettől a leánykéréstől; Beethovent
szörnyen csúnyának, sőt torznak tartja. Minden oly rövid rajta, a
nyaka, a lába, és ehhez képest túlságosan széles; Isten ne vegye
bűnéül, de olyan benyomást kelt, mintha nyomorék lenne,
számára legalábbis visszataszító. Arcbőre himlőhelyes, ennek
következtében valahogy egész lénye tisztátalannak tűnik föl.
Zmeskall báró valóságos szerencsének tartja, hogy
Beethovennek nem sikerült mind a mai napig, huszonkilenc éves
koráig megházasodnia. Ha valakinek, neki biztosan nem való a
házasélet. Reméljük, agglegény marad, már csak azért is, mert
ízlése az van, és csakis a nagyon szép nőket szereti. Nem fenyeget
az a veszély, hogy olyan nőhöz közeledjék, aki nem szebb az
átlagosnál.
Ha Beethovennek - Zmeskall szerint - szerencséje a csúnyasága,
akkor ugyanez érvényes a ferde nyakú Brunszvik Teréziára.
Szerencse, hogy ő nem szép, hogy nem üti meg Beethoven
mértékét. Abban egészen bizonyos, hogy nem szerelmes
Beethovenbe, de abban már nem, hogy ellen tudna állni, ha
Beethoven belészeretne, és őt kérné feleségül. Éppen, mert ez
eleve lehetetlen, veszély nélkül játszik képzelete azzal, hogyan
szentelné ő élete minden percét arra, hogy megkönnyítse,
elviselhetőbbé tegye a lángész életét, ha élettársául választaná.
Hogyan szolgálná munkáját, alázatosan, minden követelés nélkül,
hogyan vigyázna drága egészségére, nyugalmára. Megszabadítaná
attól, hogy rossz cselédekkel kelljen vesződnie, minden házi
gondot levenne róla. Hozománya harmincezer forint, ha azt a
mama kiadja, kényelmes és jó lakást rendezhetnének be,
vennének egy alkalmas házat Bécs környékén, ahol tavasztól őszig
élvezhetnék a természet szépségét. Zmeskall báróval ellentétben,
neki az a véleménye, hogy Beethovennek igenis szüksége lenne
élettársra, és úgy látszik, magának Beethovennek is az a
véleménye, különben miért akart volna megházasodni? Johann
Sebastian Bachnak nagy családja, rengeteg gyermeke volt;
akadályozta ez alkotó munkájában? Nem, semmiképpen! Ha
valakinek, a nagy művésznek teljes életet kell élnie, és ki állíthatná,
hogy a házasság, a gyermekek, nem tartozik az élethez? Hogy aki
magára marad, nem fosztja meg magát sok és nagy, szinte
nélkülözhetetlen érzelemtől, emóciótól? Ha Magdalena Willmann
azért kosarazta ki Beethovent, mert csúnya, akkor valóban jobb
így, mert aki többre becsül Beethovennél egy csinos termetű és
megnyerő arcú fiatalurat - forgolódik épp elég a Finta lányok körül
-, az valóban nem lenne, nem lehetne jó felesége a lángésznek. És
ha Zmeskall báró azért félti Beethovent a házasságtól, mert attól
tart, hogy szolgája lesz egy szeszélyes és önző asszonynak, akkor
igaza van, ez rettenetes lenne. A lángész eget-földet megrázó
erejét nem szabad holmi házi perpatvarokra elfecsérelni. Aki
Beethovenhez megy feleségül, az érezze át, lássa tisztán, hogy
titánhoz köti életét, aki, akárcsak a sziklához láncolt Prométheusz,
élete minden percében istenekkel küzd azért, hogy az égi tüzet
lehozza a földre.
Ó, bárcsak találna a drága lélek olyan nőre, aki élete hivatását,
sőt boldogságát találja meg abban, hogy enyhítse hősi
szenvedéseit! Ha unokanővérei, még a saját húga is, akár tréfából,
azzal, gyanúsítják, hogy szerelmes Beethovenbe, akkor ez csak
azért van, mert könnyelmű, bohó, szeretetre méltó ifjúságukban
sejtelmük sincs arról, hogy minden igazi nagy művész a leláncolt
Prométheuszhoz hasonlít, ez másképpen nem is lehet! Az istenek
nem adják ingyen, sem olcsón az alkotás mindennél nagyobb
örömét; a halandónak súlyos szenvedésekkel kell fizetnie a
halhatatlanságért.
 Beethoven maga nem dicsekszik szenvedéseivel, sőt inkább úgy
látszik, ő maga is szívesen feledkezik meg azokról; mintha ez
vonzaná leginkább ehhez a vidám, ifjú társasághoz. Alighanem
sejti is, hogy félszegségein mulatnak, de nem bánja. Nélkülük még
magányosabb volna. A rendkívüli ember szenvedéseinek egyik fő
kútforrása, hogy oly könnyen és oly törvényszerűen magára kell
maradnia, éppen neki, akinek oly nagy szüksége, mindenki másnál
nagyobb szüksége volna az emberekre.
Brunszvik Teréz ezt a maga tapasztalatából tudja, ő csak
műkedvelő zongorista, dilettáns költő és festő, mégis, apja halála
óta szakadatlanul küzd a magányosság ellen, egy olyan szerető, jó
család körében, amilyen az övé!
A vidám bécsi társaságban, e mozgalmas, jókedvű forgatagban
még egy magányos lovag tűnik föl Teréznek, és ez Müller úr. Rajta
is köszörülik a nyelvüket a lányok. Most már Jozefin is
mulatságosnak találja megismerkedésük kalandos történetét; jobb
mulatni, mint bosszankodni rajta. Már az is groteszk, hogy mit akar
köztük ez az idegen öreg ember? Valamelyik Finta lány azt találta
mondani, hogy talán feleségül szeretné venni özvegy Brunszvik
grófnét, hiszen korban éppen összeillenének. A mama negyvenhét
éves, Müller úr ötven, ha nem több, habár megjátssza a fiatalt,
még táncol is, nem is rosszul. Jozefinnek tetszik ez a bolondos
ötlet, és amikor a lányok maguk között vannak, pajkosan
mostohaapácskánknak aposztrofálja a férfit. Gonosz tréfa, nagy
tiszteletlenség lenne, ha a mama nem állna annyira gyanún fölül,
ha bárki egy percre is komolyan vehetné, hogy Brunszvikné,
Seeberg Nanette, a szenvedélyes anya, bárkihez is férjhez menne,
nemhogy egy ilyen Müller úrhoz. Az egyetlen, aki ezt nem tartja
lehetetlennek, sógornője, Fintáné, Brunszvik Erzsébet. Amikor
fülébe jutott a lányok tréfája, nyomozni kezdett Müller úr kiléte
iránt. Ezt talán amúgy is megtette volna, hiszen ő társaságbeli
hölgy, mindenkit ismer Bécsben, egyenesen bosszantja, hogy
ennek a Müllernek eddig hírét sem hallotta. De amint érdeklődni
kezdett, megtalálta a magyarázatot! Müller úr csak néhány éve
telepedett le Bécsben, élete nagy részét külföldön töltötte, és
kitűnő kapcsolatai vannak mind a bécsi, mind a nemzetközi
bankárvilággal, vagyis olyan emberekkel, akik sohasem
szerepelnek a nyilvánosság előtt, de annál nagyobb a befolyásuk. A
galéria, amelyet ő alapított, csak afféle kulissza, csak arra kell neki,
hogy legyen valami hivatalos címe, de hogy mivel szerezte és mivel
gyarapítja ma is a vagyonát, az titok a közönséges földi halandók
előtt. Brunszvik Erzsébet értesülései tehát még titokzatosabbá
tették ezt az embert, mégis sok mindent megmagyaráztak, például
azt, hogy magánál az udvarnál is miért nyílik meg minden zár
előtte; azért, mert a valóságos hatalom mindinkább átkerül a
pénzarisztokrácia kezébe!
Erzsébet nénit alaposan felizgatta mindaz, amit megtudott,
vagy tudni vélt. Ő már régen mondogatja, hogy miközben a
nemesség, sőt a főnemesség is fokról fokra elszegényedik, egy új
arisztokrácia van születőben. Nem a rosszul jövedelmező
földbirtok, hanem igenis a fejlődő ipar teremti a nagy
lehetőségeket. A paraszti munkán sokkal kevesebb a haszon, mint
az ipari munkán. És ahol a pénz, ott a hatalom! A pénzre
mindenkinek szüksége van, beleértve magukat az uralkodókat is,
mert hiszen óriási hadseregeket kell állandóan tartaniok, részben
az örökös háborús helyzet, részben pedig a nép nyugtalansága,
lázadó eszméktől való fertőzöttsége miatt, ezt mindenki tudja. A
népet manapság már csak katonasággal lehet féken tartani. Ennek
következtében maguk az uralkodók, a legfelsőbb körök is
rászorulnak a pénzemberekre. Akinek kevés pénze van, az a kisebb
hivatalnokokat vesztegeti meg; könnyű elgondolni, hogy akinek
sok van, az akár fejedelmeket vehet meg magának!
Erzsébet néni főnyereménynek tartaná, ha Müller úr
beházasodna a családba. Meg kellene fogni mindenáron! Abban
egyáltalán nem bizonyos, hogy a sógornőjére vetett szemet, ez
csak a lányok kitalálása, nem is valószínű; ilyen gazdag ember kap
fiatal lányt is, ha csakugyan házasodni támad kedve. Teréznek meg
is mondta, kertelés nélkül, hogy ő boldogan adná hozzá bármelyik
lányát, no, persze, csak akkor, ha Brunszvikék nem tartanak rá
igényt. Neki igazában majdnem mindegy volna, hogy e széles, nagy
családból, ahol szerencsétlenségre annyi sok az eladó lány, kit
választana ki Müller úr, neki csak az a fontos, hogy ha már beté-
vedt a családi kertbe, ne távozzék anélkül onnan, hogy virágot
szakítana magának. Teréznél, éppen nála próbálta kipuhatolni, mi
is a helyzet, mi lehet a szándéka Müllernek, mert, persze, egy ilyen
érett férfi nem árulja el egykönnyen vonzalmát, hajlandóságát, jól
megfontolja döntéseit.
Terézt mulattatta nagynénje buzgalma. Tapintatosan azt
feledte: Müller úr szándékairól sejtelme sincsen, de arról
biztosíthatja Erzsébet nénit, a mama biztosan nem akar férjhez
menni, sem Müller úrhoz, sem máshoz!
- No és te? - kérdezte egészen egyenesen a nagynéni. - Láttam,
hogy szívesen táncol veled, és sokszor beszélgettetek is!
Teréznek nevethetnékje támadt, de tapintatból csak
mosolygott:
- Tessék elhinni, hogy nem udvarol! Ő maga mondta egyszer,
hogy apánk lehetne. Meg is kérdezte, mikor halt meg édesapánk!
- És még miket kérdezett? - nyomozott Brunszvik Erzsébet.
- Sokkal tapintatosabb annál, semhogy kérdezősködjék.
Az az érzésem, hogy magányos lélek, egy kicsit hiányzik neki a
család. Lehet, hogy ez tapintatlanság volt, de meg is kérdeztem
tőle, én kérdeztem, miért nem házasodott meg?
- És mit válaszolt?
- Hogy a körülmények nem engedték.
- Nem késett el semmitől! - állapította meg a nagynéni. -
Akárkit vesz el, az a lány jobban jár vele, mint valami ficsúrral! A
tenyerén fogja hordozni a feleségét! Megállapodott ember, nem
iszik, nem is kártyás, és főképp nem szaladgál minden szoknya
után, mint egy fiatal férfi!
 És még azt is kifejtette Teréznek, milyen nehéz manapság a
lányokat férjhez adni, különösen olyan családban, mint az övék,
ahol túlsúlyban vannak a lányok, de a vagyont csakis a fiúk öröklik.
Így volt ez már az előző nemzedékben, vagyis az övékében is;
Brunszvik nagyapa az egyik fiára hagyta Martonvásárt, a másikra
Korompát, a négy lányának nem jutott valami nagy hozomány.
Csoda, hogy mégis valamennyi férjhez ment, bizony, nem
válogathattak. Ő, Erzsébet, szerelemből ment ketty és pohaházi
Finta Józsefhez, a testőrtiszthez, de soha nem volt gondtalan élete.
Hasonló sors vár a most felserdülő lányokra is. József nagybácsi
megszerezte ugyan a grófi címet Brunszvik Antal három leányának,
de azon senki nem változtathat, hogy a vagyont egyedül Franci
örökli. Még nehezebb az ő lányai helyzete, mert még ahhoz is
adósságba kell majd vernie magát, ha tisztességes kelengyét akar
adni nekik. Közülük egynek, legalább egynek, gazdagon kellene
férjhez mennie!
Május huszonharmadikán, az utolsó zongoraórára, Beethoven
elhozta búcsúajándékát, a négykezes zongora-variációkat, amelyet
Goethe versére, ,,A kedves közelléte" címűre írt, és amely így
kezdődik:

„Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár..."

Ajánlást is írt a kottára:

„ A két Brunszvik grófkisasszony, Teréz és Jozefin emlék-
könyvébe. Semmit sem óhajtok inkább, mint azt, hogy ha játsszák
és éneklik ezt a kis zenei áldozati ajándékot, emlékezzenek az
önöket igazán tisztelő
Ludwig van Beethovenre."

Május huszonnegyedikén már nem mentek kirándulásra. A

mama kiadta a parancsot a személyzetnek, lássanak hozzá a
csomagoláshoz. Az volt a tervük, hogy délelőtt néhány apróságot
vásárolnak a belvárosban, ajándékot Lotténak, Francinak, a
nagymamának. Teréznek, sajnos, csak utólag jutott eszébe: ha
megkérte volna Beethovent, bizonyára szívesen megtette volna,
hogy hármójuknak dedikálja a Goethe-dalt. Csak azzal vigasztalta
magát, hogy nem véglegesen búcsúznak Beethoventől, erősen
reméli, hogy megtartja ígéretét, eljön hozzájuk Budára, talán
Martonvásárra is. Még jobb, ha József nagybácsit kéri meg, ő hívja
meg Korompára, biztosan örömmel tesz eleget a kérésnek.
Úgy volt, hogy a vásárlásokra Müller úr kíséri el őket. Szokás
szerint már jókor reggel megjelent a szállóban. Engedelmet kért a
mamától, hogy néhány percig négyszemközt beszéljen vele.
- Lehetséges, hogy csakugyan kapunk egy mostohaapácskát? -
tréfált még akkor is Jozefin, miközben szobájukban ültek, már
teljesen útra készen, hogy vásárolni menjenek.
- Inkább unokasógort - ment bele a játékba Teréz. - Egyáltalán
nem csodálkoznék, ha Erzsébet néninek végül is sikerülne
megfognia vőnek.
Aztán megszámolták a pénzecskéjüket, mert ők ketten külön
ajándékot szerettek volna vinni Lotténak. Tanakodtak, mit
vegyenek, aminek Lotte legjobban örülne, bár, ha valakinek,
húgocskájuknak könnyű örömet szerezni.
Aztán belépett a szobalány, azzal, hogy a grófné őméltósága
kéreti Jozefin komtesszt a szalonba.
Jozefin elsápadt, ahogy ültéből felemelkedett. Sejtette vajon,
mi következik? Még sápadásánál is többet árult el, ahogy Terézre
pillantott:
- Te nem jössz?
- De hiszen téged hívattak - felelte Teréz, egy cseppnyi
csodálkozással, sértődöttséggel, és nagyon-nagyon rossz
sejtelemmel.
Jozefin kiment.
Csak néhány perc telt el, visszajött a szobalány, hogy Teréz
komtesszt is kéretik a szalonba.
 A nyitott zongorán még tegnapról ott maradt a kotta,
Beethoven búcsúajándéka. A mama eleven mozdulattal ült egy
karosszékben, mellette kétoldalt ott állt a jegyespár, nagyon is
mereven és mozdulatlanul.
- Drága Terézem, engedd, hogy bemutassam neked Deym
József gróf urat, császári kamarást - és Müller úrra mutatott -,
jövendőbeli sógorodat! Megkérte húgod kezét, és a mi kedves
Jozefinunk igent mondott! A gróf úr ifjúkora óta csak álnévként
használta a Müller nevet, valódi rangját most kétséget kizáróan
igazolta! Kívánj nekik sok szerencsét és boldogságot. Az esküvőt
Martonvásárott tartjuk, még ezen a nyáron.
Deymre pillantott, pajkos és nagyon vidám mosollyal:
- Bármennyire sürget is, kedves gróf, ahhoz mégiscsak idő kell,
hogy legalább a rokonságot értesítsük!

Brunszvik Mária Jozefa Nepomucena grófnő 1799. július 29-én

örök hűséget esküdött Deym József grófnak a martonvásári
templomban. Az esketést a fejérvári püspök végezte. Tekintettel a
nyári idényre, a rokonságból csak Fintáék jöttek el az esküvőre.
József nagybácsiék Pöstyénben nyaraltak, a meghívó sem érte őket
utol idejében, Guicciardiék meg éppen Olaszországban. A
vőlegénynek, Deym grófnak pedig egyetlen rokona sem volt ott az
esküvőn.
A menyasszony nővére és húga sírt a szertartás alatt, de hát ez
úgy is illik; elveszítik Pepijüket, és mindenki tudja, hogy ők milyen
jó testvérek. A mama is könnyezett, de könnyein át mosolygott.
Maga a menyasszony nem sírt, nem is mosolygott, egy kicsit
remegett a keze, amikor a püspök összekapcsolta Deym gróf
kezével. Gyönyörű menyasszony volt! Sápadt, finom, mint a félig
nyílt rózsaszál. Fintáné, Brunszvik Erzsébet látnoki szava
beteljesedett. Deym gróf, akit akkor még Müller úrnak hittek,
igenis szakított magának virágot a Brunszvik család kertjében,
méghozzá a legszebbet, a legnemesebbet. Jozefin nemes
gondolkodását, nagylelkűségét - a család többségének szemében -
épp ez a házasság bizonyítja. Feláldozza magát a család
boldogságáért, szerencséjéért, mint egy vérbeli hercegnő, aki
belátja, hogy a dinasztia üdve előbbre való az ő személyes
boldogságánál. És van-e magasztosabb erény az önfeláldozásnál?
Áldozhat-e valaki többet, mint egy húszéves, szépséges leány, aki
ráadásul még oly művelt, okos is? Nem nevezhetjük-e Pepi
áldozatát akár hősiességnek is?
Teréz tudja a legjobban, micsoda küzdelem játszódott le Pepi
lelkében, mielőtt az igent kimondta volna, és még azután is. ö vele
volt Bécsben. Már az eljegyzés napján, azon a végzetes utolsó
bécsi napon, amikor a mama elment a vőlegénnyel, hogy nyélbe
üssék a házassági szerződést, ők kettesben maradtak, és akkor
Pepi a nővére nyakába borult zokogva, és arra kérte, menjen
inkább Teréz feleségül Deym-hez, tartsa meg az adott szót; ő nem
tudja megtenni!
Csak a legnagyobb kétségbeesés mondathatott vele ilyet,
hiszen nagyon jól tudta, hogy lehetetlent kíván. Deym gróf őt
szereti, őt kérte meg, őt akarja feleségül venni. A leánykérés
alkalmával azt is bevallotta, hogy első látásra beleszeretett, és
azon a végzetes alkonyaton, amikor betévedtek abba a szörnyű
galériába, már azért lépett oda hozzájuk, azért ismerkedett meg
velük, tolakodás árán is, mert magában azt mondta: „Ez a leány
lesz a feleségem!" Pedig akkor még semmit sem tudott róluk, és
öltözetük után ítélve csakugyan szegényeknek gondolta őket.
Vagyis elvette volna Jozefint abban az egy szál ócska
perkálruhában is, amiben először meglátta. A bejáratnál várakozó
lakájok azért hökkentették meg annyira, mert kétségessé tették,
hogy megkaphatja-e a leánykát, ha előkelő és gazdag családból
származik. Egy álmatlan éjszakájába került ez a kétség, de
lemondani nem tudott, nem is akart róla.
 Jozefin akkor már jól tudta ezt; ha mégis arra kérte nővérét,
legyen ő Deym gróf felesége, akkor ezt úgy értette: vállalja
helyette a rettenetes áldozatot. És amikor Teréz erre úgy válaszolt,
hogy Jozefin inkább vonja vissza adott szavát, és szegüljön szembe
a mama akaratával, akkor csak rázogatta szép és elgyötört
fejecskéjét: az lehetetlen. Szavát nem szegheti meg, ezt nem
tudná elviselni. Most már történjen, aminek történnie kell! A
mama sohasem bocsátaná meg neki, és talán ő maga sem
bocsátaná meg magának. Az nem számít, ha ő maga boldogtalan
lesz, az igazat megvallva nem is nagyon hisz a boldogságban.
Emlékeztette Tézit arra, amit többször is kijelentett, fiatalabb
korában, hogy ő sohasem lesz szerelmes senkibe, és ezért nem is
akar férjhez menni. Talán nem is veszít olyan sokat, ha feleségül
megy Deym grófhoz. Ha valakinek, ezt éppen Tézinek meg kell
értenie, hiszen, amennyire Jozefin tudja, mindig a mások
boldogságának akarta szentelni életét.
Ezek után nem maradt más hátra, mint hogy Teréz mártírnak és
szentnek tekintse húgát, azért, mert feleségül megy
Müller-Deymhez, akit, még három hete sincsen, tolakodó és
elviselhetetlen alaknak nevezett. Talán valami rejtélyes előérzet
volt az oka annak, hogy annyira berzenkedett ellene?
A rövid, alig kéthónapos jegyességet Jozefin mindvégig ebben a
mártírhangulatban töltötte. Fásultan engedelmeskedett a mama
minden parancsának, tanácsának. Felutaztak Budára a kelengye
ügyében; Jozefinnek nem volt semmiféle kívánsága! Ő, aki már
tizenöt éves korában selyem fehérneműt szeretett volna viselni,
most egyetlen szó nélkül beleegyezett abba, hogy a mama csak
tessék-lássék vásároljon egyet-mást, méghozzá azon a címen, hogy
Budán nem lehet megfelelő finom ágyneművásznat, pláne
asztalneműt kapni, legalábbis nem olyat, ami megfelelne a bécsi
igényeknek. Deym gróf kijelentette, hogy teljesen berendezett,
fényűző otthonba viszi ifjú feleségét, vadonatúj bútorokat
csináltat, méghozzá a legjobb mesterekkel, mennyezetes és
függönyös ágyat, amelyet belső lámpa világít meg. Hát akkor csak
nem szégyenkezik holmi durva szövésű lepedőkkel és abroszokkal?
Minek dobja ki a pénzét, ha előre látható, hogy a veje az ilyesmit
használatba sem engedi venni?
Deym grófot nagyon is elfoglalhatta a sok előkészület, mert a
jegyesség alatt egyszer sem látogatott el Martonvásárra. Levelezni
is csak a mamával levelezett, menyasszonyát csak a mamához írt
leveleiben üdvözölte, mély hódolattal. A mama szerint ez is finom
tapintatra vall. Deym gróf tudja, hogy költői lelkű fiatal leányt vesz
feleségül, a világért sem terhelné azzal, hogy beavassa azokba a
prózai, gyakorlatias intézkedésekbe, amelyek egy házasságot
megelőznek. Azt meg az érett férfi kifinomult ízlése nem engedi,
hogy holmi ömlengéseket írjon. Minden vallomásnál szebben
beszélnek a tettek, az a gondosság, ahogyan a fészküket építi, no
és az a gavalléria, hogy a házassági szerződésben ötvenezer
forintot írat a felesége nevére, tehát többet, mint amennyi Jozefin
mindössze harmincezer forintot kitevő hozománya.
Jozefinnek természetesen nem hiányzott, hogy nem kap
leveleket vőlegényétől, így legalább neki sem kellett írnia. Még azt
is a mamára bízta, hogy válaszleveleiben küldje el az ő üdvözletét,
úgy, ahogyan helyesnek, jónak, illendőnek tartja.
A nővérek szorgalmasan hímezték a menyasszonyi ruhát, Lotte
sokszor könnyeivel öntözte; ő nagyon együtt érzett drága kisebbik
nővérével. És Teréz?
Szívtelennek kellett volna lennie, ha nem sajnálta volna szívből,
de erős, állandó, sőt egyre erősödő kétségei voltak, hogy
csakugyan semmi egyebet nem tehetnek, mint hogy sajnálkoznak?
Ahhoz nem volt ereje, sem bátorsága, hogy megbántsa a szenvedő
Jozefint, hogy kétségbe vonja vagy éppenséggel megtépázza a
mártírglóriát szép feje körül, hogy még az önfeláldozás magasztos
érzését is elvegye a boldogtalantól. Ami pedig a mamát illeti, vele
éppen azért nem szállhatott szembe, mert egészen súlyos, valóban
megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen igazságokat kellett volna a
fejéhez vágnia, olyan durva szörnyűséget, hogy pénzért adta el a
lányát.
Pepi házasságát illetően az a szörnyű, hogy ha nem tartjuk
szerencsének, akkor azonnal a legnagyobb szerencsétlenségnek
kell minősítenünk. Ha Pepi önfeláldozása, illetve feláldoztatása
nem erény, akkor a legszörnyűbb és legközönségesebb bűn.
Egyszerűen nincs átmenet, nincs híd a kétféle megítélés között.
Talán, ha Franci itthon lett volna ezekben a hetekben, vele
beszélhetett volna egyről és másról. Hiszen Franci oly fölényesen
okos, és ő nem annyira rabja a szokásoknak, előítéleteknek, mint a
mama. Amellett nagyon szereti Jozefint. De Franci már tavasz óta
Prágában van, a nagybátyjánál, Seeberg Fülöp bárónál, akit
nemrégiben helyeztek oda mint bányaügyi tanácsost. A bohém
hajlamú, agglegény nagybácsival elég jól megértik egymást, az ő
kedvéért vállalkozott arra, hogy kikóstolja a prágai egyetemet.
Amikor május végén Bécsből hazaértek, Teréz azonnal írt az
öccsének, méghozzá a mama megbízásából, tudatta vele az
eljegyzést, és kérte, mielőbb jöjjön haza. A helyzetet élőszóval
akarta feltárni. Hanem Franci, szokása szerint, csak késedelmesen
válaszolt, könnyedén gratulált a nagy családi eseményhez, és azt
írta, július végére itthon lesz, már csak azért is, mert akkortájt van
a mama nevenapja, Anna-nap, és természetesen örömmel
ismerkedik meg jövendőbeli sógorával is. Annyit ismeretlenül is
megállapít róla, hogy okvetlenül okos és jó szemű ember lehet, ha
Pepit választotta.
Így aztán Franci csak közvetlenül az esküvő előtti napokban
érkezett meg, együtt a többi vendéggel, sőt magával a
vőlegénnyel, aki két négylovas fogattal jött meg Bécsből. Késő volt
már ahhoz, hogy Teréz szóvá tegye mindazt, ami annyira nyomta a
szívét, így is elkövetett egy nagy hibát, így is ünneprontónak
minősítették, méghozzá az esküvő napján.
Az esküvői ebéd eltartott délután négy óráig. Akkor egyszerre
csak előálltak a kocsik, és a násznép kikísérte az új párt. Pedig
nyugatról zivatarfelhők tolultak az égre. A mama, az egész
rokonság arra kérte Deym grófot, ne induljanak útnak, vihar lesz,
különben is késő van már, nem jutnak messzire. Deym gróf
azonban, azzal a szelíd és figyelmes mosolyával, hajthatatlan
maradt. Még csak nem is indokolta a különös sietséget! Elvitte,
elragadta Jozefint, immár jogos tulajdonát, nekihajtatott a viharos
nyugati égnek.
- Ez rossz jel! Nehéz és sötét lesz a sorsa, mint a viharos ég -
mondta akkor Teréz, és ezt többen is meghallották. A mama is.
Villámló tekintettel fordult hátra:
- Ó, te! Gonosz boszorkány! Így kívánsz boldogságot a
húgodnak?
Franci pedig, mert ott állt, így vette védelmébe:
- Az ilyen kívánság még szerencsét is hozhat, mamácska! Ami
engem illet, én már azt sem bánnám, ha Tézi esküvőjének napján
cigánygyerekek potyognának az égből!
A mama pedig:
- Én lennék a legboldogabb, ha, amint illik, téged, mint
legidősebbet, adhattalak volna először férjhez!
Teréz megfordult, és elfutott a szobájába. Vergődve és zokogva
vetette magát az ágyára.
Sem a mama, sem Franci nem tétovázik soha, hogy a
legkíméletlenebbül, mások füle hallatára arcába vágja a
legsúlyosabbat, amit igaznak vél. Ő kíván rosszat a húgának, akit az
életénél jobban szeret? Az ő jóslata teszi szerencsétlenné Pepit, ha
szerencsétlen lesz, és nem az, amit a mama tett vele? Az ő szavai
idézték fel a vihart, ami kitörőben van? És Franci! Azzal gyanúsítja,
hogy irigy a húgára! Az fáj neki, hogy nem ő ment először férjhez!
És a mama elhiszi ezt! Aljasnak, gonosznak tartják, és ő nem tud
védekezni!
És ha most lemenne a nagy ebédlőbe, a vendégek közé,
megállna a terem közepén, és mindenki előtt elmondaná az
igazságot?
 - Tisztelt vendégeink! Önök eljöttek hozzánk, hogy részt
vegyenek egy szép örömünnepen, a legszentebbek egyikén, amely
az emberi életben két igaz, tiszta szívet összekapcsol, amelyet a
házasság szentségének neveznek ősidők óta. Tudják meg, hogy
rettenetes hazugságnak estek áldozatul! Ez az ünnep nem a
boldogság ünnepe, hanem a gyászé, a szerencsétlenségé. Mialatt
önök a terített asztalnál vigadnak az én szerencsétlen húgom
áldozatul esik a gonosz hatalmának. Olyan emberhez kötötte
életét, akit nem szeret, akit gyűlöl. És kérdem én, igaz-e az, hogy a
vőlegény szereti őt? Képes-e a nemes szív erőszakot tenni egy
fiatal leány gyöngéd lelkén, akit állítólag szeret? Deym gróf tudva
tudja, hogy Brunszvik Mária Jozefa Nepomucena nem szereti őt,
mégis oltár elé vezette, Isten és az egyház színe előtt hazug szóval
magához láncolta, széttéphetetlen lánccal. És a püspök úr
megáldotta ezt a frigyet, ami ellentmond Isten valódi
parancsainak, a krisztusi szeretetnek! És önök valamennyien
lakmároznak annál az asztalnál, amelyet nem hússal, borral és
süteménnyel, nem! hanem egy fiatal lélek széttépett
boldogságával raktak meg... Eladták őt, mint egy rabszolganőt egy
gazdag, öreg embernek!
Megjött a zivatar szele, porfelhőt kavart, valahol betört egy
nyitva felejtett ablak.
Halk kopogtatás, és Lotte lépett be.
- Tézi! Édesem! Nem szabad sírnod! Talán mégsem lesz annyira
boldogtalan!
Az ablakhoz lépett, becsukta.
- Biztosan betértek valahova... Az is lehet, hogy kikerülték a
vihart!
- Ó, te drága lélek! - mondta Teréz megindultan, és felült az
ágyán.
- Deym nem látszik rossz embernek - folytatta Brunszvik Antal
legkisebb lánya. - És Pepi annyira szereti a szépet! Mindenben!
Férje majd bevezeti az előkelő társaságba! A legműveltebb
emberek járnak hozzájuk! Ő már nagyon megunta a vidéki életet,
ezt te is tudod! És mindig lázadozott a mama zsarnoksága ellen ...
Most legalább, ahogy mondják, a maga asszonya lesz!
Eleredt az eső, hosszú, kemény szálakban verte az
ablaktáblákat. Sötét volt a szobában, Teréz mindig kissé rendetlen
szobájában. Aztán éles villámfény, még élesebb, gyors csattanás.
Lotte nővére mellé ült az ágyra, átölelte.
- Ne vedd annyira a szívedre! A jövőt úgyse látja senki! És
megcsókolta egymás után Teréznek mindkét szemét, talán azért,
hogy kénytelen legyen legalább egy pillanatra lecsukni.
Az igazi próféták és jósok nem hagyják magukat megvigasztalni,
és nem csukják be jövőbe látó szemüket. Az igazi próféták ostort
fonnak szavaikból és fanatikusan harcolnak az igazságért,
kíméletlenül leleplezik és üldözik a hazugságot, felkorbácsolják a
bűnösök lelkiismeretét. De Teréz túlságosan gyáva prófétának.
Nem önmagát félti, hanem igenis az igazságot, ezért esik ki
kezéből az ostor.
Ha csak egy szikrányi igazság van abban, amit az édes Lotte oly
ártatlanul kimondott, hogy Pepi igenis szabadulni akart a mama
zsarnokságából, és nemcsak önfeláldozásból vállalta, hogy Deym
felesége lesz! Bécsi asszony, előkelő hölgy, akit bécsi személyzet
szolgál ki, és a legjobb szalonokban csináltatja ruháit! Mindig
selyem fehérneműt viselhet! Ha nemcsak a mama adta el őt,
hanem egy kicsit, egy igen kicsit, ő is eladta magát? Fogja az ostort
Jozefinre, korbácsolja meg húgocskáját? Tartsa őt is bűnösnek?
Talán ő maga sem tudja, miért mondott igent... Őmaga is elhitte
önmagának, hogy csakis áldozatot vállal!
Ha bűn és erény oly félelmetesen közel kerülhetnek egymáshoz
tetteinkben és ítéleteinkben - miért ne volna lehetséges az is, hogy
Jozefin éppen azzal lázadt fel a mama zsarnoksága ellen, amiben a
leginkább engedelmesnek látszott? A mama jószerint erőszakkal
kényszerítette erre a házasságra - de ez volt az utolsó erőszak,
amit alkalmazhatott. Ezzel a házassággal Jozefin mégiscsak
kiszabadult a mama hatalmából. Igaz, hogy kapott helyette új
zsarnokot, a férje személyében.
A mama csak kevés és szűkszavú levelet kapott Bécsből, azokat
is főképp a veje írta. Jozefin azonban gyakran írt nővéreinek,
hosszú, részletes, panaszos leveleket, amelyeket, mint írta, csakis
nekik szánt, külön kérte őket, hogy ne mutassák meg a mamának.
Ugyanúgy ő sem akarta megmutatni a testvéreitől kapott leveleket
a férjének, Teréz és Lotte tehát Fintáné, Brunszvik Erzsébetnek
küldték leveleiket, aki aztán eljuttatta azokat unokahúgának. De a
mama gyanakodott, követelte, mutassák meg neki, mit ír Jozefin,
és ők nem merték egészen megtagadni, néhányat odaadtak az
ártatlanabbak közül, habár félő volt, hogy a mama beárulja
Jozefint a férjénél. Ahogyan ők összefognak, a zsarnokok is
összefognak; melyik uralkodó szereti az összeesküvőket?
Jozefin idegennek érzi magát a pompás lakásban, amelyet férje
a Művészeti Galéria emeletén rendezett be. A kilátás igen szép, a
Dunára és a hegyekre, de szörnyen unalmas. Társaságba
egyáltalán nem járnak, egy öreg házaspár, bizonyos Gastheim
báróék jönnek el hozzájuk néhanap, whistezni. Jozefin nem szereti
ezeket az öregeket, kártyázni sem szeret, leküzdhetetlen álmosság
fogja el a kártyaasztal mellett. Férje nem szereti a zenét, ezért
jóformán ki sem nyitja a zongoráját, még akkor sem, ha nagy néha
egyedül van otthon. De igen ritkán van egyedül, Deym örökké a
szoknyáján ül, csak bámulja őt, és nincs miről társalogniuk. Hogyan
is lenne, amikor vadidegenek egymásnak! Arról, hogy eljárjanak
Finta néniék táncestélyeire, szó sem lehet, Deym nem tartja
illőnek, hogy egy férjes asszony idegenekkel táncoljon. Féltékeny,
rettentően féltékeny! Igen, Jozefin szép toaletteket és cipőket
kapott, de nincs öröme bennük, nincs hova felvennie. Ha néha
elmennek színházba, hangversenyre, Deym akkor is oly
kényszeredetten kíséri el, hogy Pepi kedvét is elrontja. Ugyanez a
helyzet a kikocsizással. Gyönyörű fogatot kapott a férjétől, de csak
próbálná egyedül használni! A maga módján jó és gyöngéd a
feleségéhez, de éppen ez a mód szinte elviselhetetlen a
fiatalasszony számára. Képzeljék el a testvérek: jószerint egyetlen
könyv sincs ebben a fényűzően berendezett, hatalmas lakásban!
Deym gróf nem szereti a könyveket. Miféle nevelést kapott?
Miféle családban nőtt fel? Testvérei biztosan nincsenek, de mintha
szülei sem lennének, soha említést sem tesz róluk. Van egy
nagynénje Prágában, valami Golz grófnő, aki állítólag nagyon öreg
és nagyon gazdag, és aki egész vagyonát, mint egyetlen örökösére,
Deym grófra hagyja.
Már magában az, hogy Pepi következetesen Deymnek
aposztrofálja a férjét! Mintha keresztneve nem is volna!
Hasonlítsuk ezt össze azzal a Brunszvik-szokással, hogy náluk a
család minden tagját nem is a keresztnevén, hanem a becenevén
szólítják! Jozefinnek például három beceneve is van: a
leggyakrabban Pepinek, de még gyöngédebben Pipschennek,
máskor, franciásan, Finette-nek szólítják, azokban a levelekben is,
amelyekben nővére és húga megpróbálják vigasztalni. De mivel is
vigasztalják? Először is gyöngéd, becéző szavakkal; remélik, a jövő
nyáron Deym hazaengedi Martonvásárra, vagy együtt lesznek
Korompán, és ha a férje is elkíséri, az sem olyan nagy baj, mégis
együtt lesznek, az lehetetlen, hogy megtiltsa neki a szórakozást, a
vidámságot! Előbb-utóbb be fogja látni, hogy ha valaki Brunszvik
leányt vesz feleségül, annak semmi oka a féltésre, a
féltékenységre! Hiszen imádja a feleségét, még hibái is túlzott
szeretetből fakadnak. Egyébként Pepi higgye el, nekik ugyanúgy
hiányzik, nincs a napnak olyan órája, amikor ne emlegetnék, ne
vágyódnának utána, borzasztóan üres a ház nélküle. Semmi nem
olyan, mint régen volt, oda a régi vidámság és boldogság, vége a
gondtalan ifjúságnak. Gondtalan? Igen, Pepi is hosszan ír arról,
milyen boldogan éltek ők eddig, most tudja csak, Martonvásár a
boldogság szigete és a szabadságé, igen, a szabadságé. Utólag még
azt is megbocsátja a mamának, hogy oly keveset törődött velük,
lányokkal, mert így legalább szabadok voltak. Kéri nővérét és
húgát, okuljanak az ő példáján, ne siessenek férjhez menni, jól
nézzék meg, kihez kötik az életüket, nincs nagyobb kincs a szív
szabadságánál, ö, aki mindig oly tartózkodó volt érzelmei
nyilvánításában, most bevallja: egyetlen öröme, ha levelet kap
testvéreitől, egyetlen vigasza az ő szeretetük. Kéri őket, írjanak
gyakran, sokat, mindenről, ami otthon történik!
Franci már szeptember elején visszautazott Prágába.
Novemberben, mint minden évben, Brunszvikné felköltözött a
lányaival, immár csak két leányával, a budai házba.
Karácsony előtt néhány nappal a szokottnál sokkal rövidebb,
ámde fontos levélke jött Jozefintői: megírta, hogy áldott
állapotban van, most már semmi kétség, a gyermek meg is
mozdult. Ahhoz még eddig nem volt bátorsága, hogy férjével is
közölje, nem tudta rászánni magát, testvérei az elsők, akiknek
elárulja a titkot.
Tézi és Lotte megint sírtak egy sort. Örömükben? Bánatukban?
Édes, édes kis boldogtalan Jozefin, boldogtalan testvérünk, akinek
szíve alatt megmozdult a magzata, de gyermeke apját oly
idegennek érzi, hogy az édes titkot éppen neki nem vallhatja be!
Mit tehettek volna? Gyötrődtek, tanakodtak, végül mégis a
mamához fordultak, a nagymamához, akit az ég 1799
karácsonyára unokával készül megajándékozni. Körülbelül egy
hónap óta a mama már nem követelte, hogy mutassák meg neki
Pepi leveleit, mintha most már nem érdekelné. Annál nehezebb
volt elébe járulni ezzel a levélkével. Teréz vállalta természetesen.
A mama gyengélkedett azokban a napokban. Már szinte
hagyományos, hogy a téli pihenő alatt egy kicsit gyengélkedik.
Időszakos lázai vissza-visszatérnek, de tavasszal, nyáron, ősszel
nincs ideje betegeskedni.
Elnyűtt, meleg köntösében üldögélt ágya szélén, őszesszőke
haja két szoros fonatban feltűzve a kemény kis füle mögött, úgy
olvasta el lánya drámai levélkéjét.
 - Ó, a tökfilkó - mondta, félreérthetetlenül a vejére. - Azonnal
Bécsbe utazom!
Lányai csak tessék-lássék próbálták visszatartani a nehéz téli
utazástól, hiszen úgyis tudták, lehetetlen. Ha ő a fejébe vette! Szó
sem lehetett arról, hogy bármelyikük is elkísérje. Nem, ők csak
töltsék a karácsonyt József nagybácsiéknál, ha nem érne vissza az
ünnepre, de hogyan is érne vissza? Különben félreérthetetlenül
megmondta, hogy Lotte, pláne Tézi, csak akadályozná őt most
abban, hogy rendbe tegye azokat a bolondokat ott Bécsben. Itt
most nem siránkozásra és érzelgősségre van szükség, hanem arra,
hogy valaki jó alaposan odamondogasson nekik. Ideje már, hogy
Jozefinnak is benőjön a feje lágya, hiszen hamarosan anya lesz.
Ujjain számolta ki, hogy talán már április végén, legkésőbb május
elején, ha most már túl van a félidőn. Ki az ördög gondolta volna
erről a Deymről, hogy meglett férfi létére ilyen gyorsan útnak
indítja az első gyereket? Habár az is igaz, éppen, mert már nem
fiatal, nincs mit várni, tétovázni, azokat a gyerekeket fel is kell
valakinek nevelnie.
Tézi és Lotte megvert hadseregként lézengtek az üres házban.
Ha valakinek, a mamának akkor is meg kell adniok a tiszteletet, ha
ellenséges hadvezérnek tekintik. Hiszen, ha csakugyan tönkretette
Pepi életét, akkor sincs már más hátra, mint menteni, ami
menthető, enyhíteni a boldogtalanságon.
Az év, sőt az évszázad utolsó napján, 1799. december
harmincegyedikén a mama visszatért Bécsből, és rögtön ágyba
feküdt. Arról, hogy mit végzett, röviden így tájékoztatta a lányokat:
- Deym maga ajánlotta fel, hogy meghívja a házához
Beethovent és Zmeskall bárót. Azzal mentegetődzött, hogy már
előbb is gondoskodott volna megfelelő társaságról, hanem őneki
most nehéz a helyzete. Az arisztokráciától régen elszakadt, azok a
gazdag polgárok, bankárok, akikkel eddig érintkezett, nem
felelnének meg Jozefinnek. Mindent, mindent meg akar tenni
imádott kis felesége kedvéért. Benneteket is meghívott. Jól tudja,
úgymond, hogy ti hárman mennyire ragaszkodtok egymáshoz,
ezért felajánlotta, hogy tekintsétek házát otthonotoknak, mindig
szívesen lát benneteket. Meg is ígértem, hogy tavasszal
mindketten megint Bécsben tölthettek néhány hetet. Az első
szülésnél természetesen magam is ott akarok lenni!
Mint okos és bölcs uralkodó, aki jól tudja, miként kell bánni
összeesküvőkkel, a mama ajándékokat hozott Bécsből a
lányoknak, finom selymeket, muszlinokat és csipkéket, báli
ruhának valót, selyemcipellőket, ezüsttel díszítve, még könnyű
szőrméket is. Hiszen rendkívül mozgalmasnak, kivételesnek
ígérkezik az idei farsang Budán; József nádor, a császár öccse,
megházasodott. Feleségül vette Alekszandra Pavlovna
nagyhercegnőt, első Pál orosz cár leányát. Kétségtelenül politikai
házasság ez, azzal a céllal, hogy biztosítsa az oroszok támogatását
a franciák ellen; és ugyanakkor igen szerencsés házasság. József
főherceg, a nádor, még ifjú és csinos férfi, Alekszandra főhercegnő
pedig tizennyolc esztendős, sudár termetű, gyönyörű teremtés. A
cári udvarban sokan ellenezték ezt a túl szoros szövetséget az
osztrák uralkodóházzal, József nádor személyes érdeme, hogy
sikerült legyőznie az akadályokat és elnyerni a nagyhercegnő
hajlandóságát. Legalábbis így beszélik Bécsben, ahova József nádor
az 1799-es év utolsó napjaiban, tehát éppen a mama ottlétekor,
meg is érkezett ifjú feleségével, miután annak rendje-módja
szerint mind római, mind pedig görög rítus szerint az oroszországi
Gacsinában megesküdtek.
Maradt idő az előkészületekre, a ruhák megvarratására. A
főhercegi pár csak 1800. február elsején érkezett Budára, hallatlan
ünnepeltetés közepette. Külön fogadtatást rendeztek Óbudán,
külön egyet Pesten. Utána a budai királyi palotában a
főherceg-nádor adott fogadást, ezen már a Brunszvik lányok is
megjelentek, nagybátyjuk, az országbíró és tárnokmester gróf
Brunszvik József és felesége gardírozásában. A nagybácsi maga
mutatta be unokahúgait a nádornak és feleségének. Terézt úgy
ajánlotta a főhercegi pár figyelmébe, mint kitűnő zongoristát és
énekest, Beethoven tanítványát. Ennek köszönhette Teréz, hogy
Alekszandra, az orosz cár leánya, már a legelső alkalommal
különleges kitüntetésben részesítette; a gálaest folyamán külön
magához kérette és bizalmába avatta. Rábízott egy nagy titkot,
amelyről elsősorban férjének, a nádornak nem szabad tudnia:
bécsi tartózkodásuk alatt érintkezésbe lépett a kor legnagyobb,
félistenként tisztelt zeneszerzőjével, Haydnnal, meghívta őt
Budára, egy nagy, ünnepi hangversenyre, amelyet József-napkor,
vagyis férje neve napján óhajtott megrendezni.
- Önnek segítenie kell ebben, grófnő - mondta a nagyhercegnő,
ifjúi szeretetreméltósággal, franciául. - Haydn mester megígérte,
hogy a végső összetanulásra eljön hozzánk, és maga dirigálja
művét, a Teremtés című oratóriumot, amelyet előadásra ajánlott.
Hanem addig, a rendelkezésre álló, nem nagyon hosszú idő alatt,
nekem össze kell szednem a zenekart, a próbáknak hamarosan
meg kell kezdődniök, méghozzá titokban. És minthogy egyelőre
nagyon kevéssé ismerem ki magam az önök országában és
fővárosában, amely most már az én hazám is, nagyon nagy
szükségem van közreműködésére.
Ettől a naptól fogva a budai társaság joggal tekinthette
Brunszvik Terézt a nádorné első udvarhölgyének, de még annál is
többnek: barátnőjének, igazában testvérének. A palotában
csaknem mindennap estély volt, és a nagyhercegnő minden
estélyen maga mellett akarta látni a nála éppen egy fejjel
alacsonyabb és hat esztendővel idősebb Terézt. Nem
nélkülözhette! Teréznek el kellett kísérnie őt a zenekari próbákra,
amelyeket Alekszandra személyesen ellenőrzött. Érezte, hogy nem
találhatna Magyarországon még egy szívet, amely ennyi
szeretettel, rajongással, ennyi hálával fogadná a kitüntető
bizalmat. A tizennyolc éves Alekszandra igazi anyai érzéseket
táplált a magyar nép iránt. Bármily kevéssé ismerte, azzal a szent
elhatározással jött el távoli és hatalmas hazájából, hogy mindent
megtesz ennek a kis népnek boldogságáért, felvirágzásáért. Ezért
hívta meg Haydnt Magyarországra. Kijelentette, hogy bútorait
magyar mesterekkel csináltatja, még ruhákat, pipereholmit sem
vásárol Bécsben, jó példát akar mutatni a magyar főúri
asszonyoknak. A pénznek, a dicsőségnek az országban kell
maradnia! Pedig sok pénzt hozott az orosz cár leánya, hozománya
évi négyszázezer forintot tesz ki, ez maga mesebeli gazdagság.
Maga a gondviselés küldte ezt az angyalt a sokat szenvedett
magyar népnek, és külön Brunszvik Teréznek; küldetésnek érzi,
hogy akár egész életén át oldala mellett állhat, segítvén nemes
törekvéseit.
Maga József főherceg, a nádor is megkedvelte Terézt ezen a
csodálatos farsangon. A király képviselője nem tud, nem is szeret
táncolni, de mert az illem mégis úgy kívánja, hogy forduljon
legalább egyet a bálon, mindig Terézt kérte fel, tréfás bókkal
tudtára adva: csak vele érzi magát biztonságban. Ő mindig elvéti a
ritmust, és ügyetlenebb táncosnővel megtörténhetne, hogy
egyszerre csak megbotlik, elesik a parketten.
A nádor alighanem tud a titkos előkészületekről, a zenekari
próbákról, de uralkodói és férji gyöngédségből úgy tesz, mintha
semmit nem venne észre. Hanem egy alkalommal Beethovenről
kezdett beszélgetni táncosnőjével. Úgy tudja, Teréz jól ismeri az
ifjú mestert, hiszen tanítványa volt. Ha meghívná őt is egy budai
hangversenyre, meglepetésül feleségének, ezzel bizonyára örömet
szerezne a főhercegasszonynak.
- Nagyon nagy örömet - lelkesedett Teréz. - És Beethoven is
boldogan jönne Magyarországra, erről biztosíthatom fenségedet.
Ő maga mondta, hogy sok szépet hallott a magyarokról, és a
legnagyobb megtiszteltetésnek tartaná, ha éppen fenséged
megtisztelő meghívásának tehetne eleget!
- Azt mondják róla, republikánus - mondta a nádor könnyedén,
mint valami tréfát.
 - Ne higgyen a pletykáknak, fenség! - tiltakozott Teréz. - Nem
ismerek embert, aki nála őszintébb, áhítatosabb tisztelője lenne az
emberi nemességnek és jóságnak.
A főherceg megnyugtatóan és kedvesen mosolygott.
- A zenészek nem olyan veszedelmes emberek, mint az írók,
akik az elégedetlenség és lázadás szellemét terjesztik a nép között.
Felelhette erre Teréz, ami már ajkán volt, hogy a nép óriási
többsége írástudatlan? Hogy ha volna is a nép között
elégedetlenség és lázongás, akkor azt az írók aligha okozhatják?
Nem! Tegye kockára a nagyherceg-nádor oly nyilvánvaló
jóindulatát, nem is iránta, Brunszvik Teréz iránt, hanem e
pillanatban Beethoven iránt?
Akár azért, mert Teréz mintegy felelősséget vállalt érte, akár
pedig a nádor független elhatározásából, Beethoven májusban
csakugyan hangversenyt adott a budai teátrumban, méghozzá
hetedikén, annak az ünnepségsorozatnak keretében, amelyet
József főherceg rendezett felesége tiszteletére a magyar
arisztokráciával együtt. Ugyanaznap nagy lovasjátékok is voltak a
Vérmezőn. Beethoven zongorajátéka nagy sikert aratott az
egybegyűltek előtt; megemlítették az újságok a Giovanni Puntó
nevű kürtöst is, aki Beethovennel együtt jött Magyarországra.
Teréz maga is az újságokból értesült a koncertről és annak
sikeréről. Jozefin május ötödikén szülte meg első leánykáját, akit a
csehországi gazdag nagynéni, Golz grófnő tiszteletére a Victoire
névre kereszteltek. Teréz már néhány nappal a szülés előtt Bécsbe
érkezett, a mama csak a keresztelőre jött meg Martonvásárról,
Lottéval együtt.
Jozefin viszonylag rövid vajúdás után adott életet első
gyermekének. Kimondhatatlanul szép volt szelíd és üdvözült
Madonna-mosolyával. A baba érett, eleven, semmihez sem
hasonlítható, kicsi remekmű. Jozefin, gyöngéd anyai szenvedélye
következtében, maga kezdte el táplálni, hiszen Rousseau ezt oly
nyomatékosan tanácsolta arisztokrata anyáknak. Deym gróf e
rendkívüli napokban nagyot nőtt Teréz szemében. Megpróbált
férfiasan uralkodni magán, de képtelen volt elrejteni
megindultságát. Meg is vallotta sógornőjének, hogy soha nem
remélt ilyen boldogságot, a legszívesebben engesztelő áldozatot
mutatna be az isteneknek, nehogy kihívja maga ellen
féltékenységüket.
Aligha az engesztelő áldozat bemutatásának elmulasztása
okozta, hogy már a keresztelési szertartás után, kitört a vihar, mely
heteken át elsöpörni látszott minden boldogságot. Ennyi
boldogságot!
Minthogy Brunszvik Antalné mind a mai napig nem fizette ki a
lánya hozományát vejének, a szerencsétlen Deym az első gyermek
adta, meghitt, szeretetteljes hangulatban elérkezettnek látta az
időt, hogy erre nagyon udvarias célzást tegyen anyósának.
Természetesen négyszemközt tette, Teréz és maga Jozefin csak a
mama gyorsan feltámadt, szörnyű felháborodásából értesült a
történtekről. Azonnal ellentámadásba lendült; mi van azzal az
ötvenezer forinttal, amit Deym a házassági szerződésben
feleségének ígért? Úgy állapodtak meg, hogy azt betábláztatja
ingatlanaira! Megtörtént ez? Deym kénytelen volt bevallani, hogy
nem, nem történt meg, nem is történhetett, mert a galéria épülete
már amúgy is, régebbről meg van terhelve, már nem bírna el
többet. A mama nem kapott levegőt. Megterhelve? Mennyivel? A
sarokba szorított Deym hiába ötölt-hatolt, a mama végére járt a
dolognak, mindennek utánanézett, és amit megtudott, az
valóságos katasztrófa. Húszéves, gyönyörű lányát igazában egy
koldushoz, egy szélhámoshoz adta, akinek semmije nincs, akinek
több az adóssága, mint amennyi értéket valaha is magáénak
mondhatott.
- A házasság érvénytelen! Ügyvédet fogadok, beadom a
válópert, hazaviszem a lányomat! - kiabált őrjöngve a mama. - Be
fogom magát perelni csalásért, házasságszédelgésért!
 - Perelni én is tudok - mondta Deym. - A törvény értelmében
nekem jár a feleségem hozománya! És ha azt kegyelmességed
kifizette volna, rendbe hoztam volna vele minden dolgomat!
- Maga meri a hozományt követelni? Maga mer követelőzni?
Aljas ripők!
Gátlástalanul gyalázta, pocskondiázta le a vejét a lányai előtt,
mit sem törődve azzal, hogy a szobalányok, komornak, a dada, az
inasok is mindent hallanak. Bánja is ő! Ekkora botrányt úgysem
lehet eltitkolni, sem a személyzet, sem a rokonság előtt. Ostoba
önámítás volna, hogy bármit is titkolni vagy szépítgetni próbáljon.
Csak feldühítette, ha sógornői, Fintáné, Erzsébet, és Guicciardiné,
Zsuzsanna - mert a télen ők is Bécsbe költöztek - csillapítani
próbálták, a család jó hírére hivatkozva. Fütyül ő a család jó hírére,
az olyan jó hírre, amely takargatni próbálná a gyalázatot, ahelyett
hogy jóvátenné. Nagyon rosszul ismeri őt az, aki feltételezi, hogy
belenyugszik abba, hogy egy közönséges szélhámos, egy gazember
tolakodott be a családba. Tűrje el, csak azért, hogy meg ne szólják
őket? Soha!
Csakugyan ügyvédet fogadott, naphosszat azzal tárgyalt,
ezekben az órákban volt egy kis nyugalom a házban. Jozefin, aki
csak néhány napja kelt fel a gyermekágyból, Terézzel és Lottéval
együtt reggeltől estig az újszülött körül foglalatoskodott, minden
idejüket lefoglalta a baba. Nincs-e túl melege? Nem fázik-e?
Mintha hideg lenne a kezecskéje! Három ifjú papnő a
gyermek-istenke szolgálatában.
Deym maga is sok időt töltött házon kívül, talán pénzt próbál
felhajszolni a szerencsétlen, vagy ő is ügyvéddel tárgyal, hiszen
megfenyegette anyósát, hogy beperli a visszatartott hozományért.
Jozefin már az első napokban, többször is megmondta a
mamának, hogy ő nem válik el a férjétől. Hiszen megesküdött,
hogy kitart mellette jóban és rosszban, nem? Csakhogy a mama
ezt nem hitte el, nem sokat adott rá. Hozzászokott, hogy az ő
akarata érvényesül. Egyszerűen föl sem foghatta, mi kötheti Pepit
a férjéhez, aki tulajdonképpen egy nincstelen koldus, aki jószerint
egy párnát nem mondhat igazán a magáénak.
Az meglehet, hogy a hatalmas, elegáns lakás, amelyben a mama
oly kevéssé érzi magát vendégnek, csakugyan nem Deym grófé,
hanem az bizonyos, hogy Jozefin és a kicsi Victoire igenis az övé.
A három nővér úgy vette be magát a tej- és pelenkaillatú
kismamaszobába, mint megszentelt helyre; a templomok már az
antik időkben is menedéket adtak az üldözötteknek, akár bűnösök
voltak, akár nem.
Deym gróf volt az, aki sokkal hamarabb megértette, hogy itt a
harc hiábavaló, sőt, fölösleges, anyósa nem veheti el tőle
feleségét, sőt, sógornői is az ő pártján állnak, abból az egyszerű
okból, hogy Jozefin gyermekének ő az apja. Győzött tehát, és ez
felkeltette lovagiasságát, sőt, nagylelkűségét. Kijelentette, hogy
nem óhajtja erőszakkal érvényesíteni törvényes jogát felesége
hozományára, nem perli érte Brunszvik Antalnét, gyermeke
nagyanyját. Brunszviknét feldühítette ez a nagyon is vitatható
nagylelkűség, felizgatta és felháborította. Hogy veje ezek után még
lovagiasnak tarthatja magát. Ez a csaló! Égi szerencse, hogy
visszatartotta a hozományt, Jozefin pénzét, elgondolni is
rettenetes, hogy Deym koldussá tehette volna Jozefint, ha ő nem
olyan előrelátó. Nem győzte dicsérni saját óvatosságát; legalább a
harmincezer forintot megmentette!
Ez a megmentett hozomány volt egyetlen vigasztalása a
vereségért, amelyet elszenvedett. Miután a válópert Jozefin nélkül
nem indíthatta meg, hazatért Martonvásárra, hiszen sürgette a
közeledő aratás is. Hallani sem akart arról, hogy lányai Bécsben
maradjanak. Ezek után természetesen szóba sem kerülhetett, hogy
Pepi a nyárra babájával együtt Martonvásárra jöjjön; haraggal vált
el középső lányától.
Hanem ezt a nyarat a testvérek mégis együtt töltötték: József
nagybácsi megint meghívta az egész családot Korompára.
Korompán nyaraltak a Finta lányok, a Dezasse lányok Bohunicról.
Jozefint a férje kísérte Korompára, egyenesen testvérei ölelő
karjába, és velük nyaralt Guicciardi Giulietta komtessz, aki azon a
nyáron töltötte be tizenhatodik életévét. No és végül, Pöstyénbe
utaztában, maga Ludwig van Beethoven is közel két hetet töltött
Korompán. Teréz kérésére József nagybácsi hívta meg, Jozefin
közvetítésével.
Sikerült tehát a barátságot szorosabbra fűzni Beethoven és a
Brunszvik család között, annál is inkább, mert a zeneköltővel egy
időben Brunszvik Ferenc gróf is eltöltött néhány hetet Korompán.
Franci műveltsége, széles látóköre és szabadelvű nézetei nagy és
kedvező hatást tettek Beethovenre. A Brunszvik család fiával
történt ismerkedése és gyors megbarátkozása, mint ki is
nyilatkoztatta, még inkább meggyőzte őt arról, hogy az igazi
nemesség nem születés kérdése! Csakis a lélek, a gondolkodás
emelkedettsége tesz valóban nemessé!
Francin kívül még valakinek sikerült közel férkőznie a Mester
szívéhez a Korompán töltött napokban, és ez a valaki Giulietta,
Guicciardi gróf és a házsártos, mindig rosszkedvű Brunszvik
Zsuzsanna egyetlen, bájos leánya volt. Ördöngösen eleven,
vakmerően kacér kis teremtés! Szép gyermek, de hiszen jóformán
igazán gyerek, nem volt még egészen tizenhat esztendős e nyáron;
egyedül szépsége nem magyarázza meg a hatást, amit a
harmincéves titánra tett. Igenis a kacérsága az a rendkívüli
tulajdonság, amely annyira megkülönbözteti más leányoktól,
például unokanővéreitől.
- Kismacska, akinek van bátorsága, hogy az oroszlánnal játsszék
- mondta róla unokabátyja, Brunszvik Ferenc. - ízig-vérig nő,
mindannyitokon túltesz. Éva anyánk legkülönb leánya, azok közül,
akiket valaha ismertem!
Mintha egy kicsit még Franci is szerelmes lenne belé, legalábbis
minden alkalmat megragad, hogy temperamentumos
húgocskájával évődjék. Ami Giuliettát illeti, ő Francin is kipróbálja
körmöcskéit, ragyogó sötét szeme, tündöklő ifjúsága varázsát.
Tetszeni, hódítani akar mindig; de hát nem erénye ez a nyíló
rózsának? Még a bimbónak is? Csakhogy a rózsának nincsen
táncos, könnyű lába, nem kelletheti magát. Az ifjú Giulietta viszont
színpadnak tekinti a kastélyt, a parkot, amelyen ő játssza a
főszerepet. Nimfának öltözik már kora reggel, hogy bozontos
faunja lássa őt ablakából a virágok közt libegni, szökdécselni, a
házigazda, József bácsi gyermekeivel fogócskázni. Beethoven még
arra is képes, hogy lóra üljön nimfája kedvéért, és nevetségessé
tegye magát. Lóháton még sokkal nehézkesebb; rövid, vastag
lábához túl magasra kell csatolni a kengyelt, és olyan mereven ül a
nyeregben, mintha máris a tulajdon kőszobra volna.
Ha Giulietta kéri, a Mester mindig szívesen zongorához ül, hogy
rögtönzéseivel mindent felülmúló élvezetben részesítse a
társaságot. Mialatt a Mester játszik, Giulietta is játszik; olyan
átszellemülten hallgatja, olyan elbűvölt arckifejezéssel, ami felér
egy szerelmi vallomással. Megszállott kis bolygóként kering
Beethoven körül, ha alkonyatkor a parkban sétál, hozzácsatlakozik,
leül vele kettesben valamelyik lugasban. Ha valaki Beethovennel
udvaroltat magának, nem kell törődnie holmi illemszabályokkal; ki
választhatná el a művészetért való rajongást a művészért való
rajongástól? Nincs olyan férfi a világon, aki egy gyönyörű fiatal nő
hódolatát elutasítaná; majd bolond lesz kételkedni abban, hogy az
ifjú grófkisasszony rajong érte! Pedig éppen ezáltal teszi őt
bolonddá ez a ravasz kis fruska, nyíltan és tudatosan, még el is
dicsekszik vele unokanővéreinek. Csak hadd higgye Beethoven,
hogy ő szerelmes belé! Mennél nemesebb a vad, amelyet elejt,
annál nagyobb a vadász öröme! Úgy kell Beethovennek, aki csúf
torzszülött létére elhiszi, hogy meghódíthatja Giuliettát. Hiszen
nemcsak csúf, hanem süket is! Giulietta esküdözik, hogy igenis
nagyothall; amikor a lugasban ülnek, nem hallja a fülemüle énekét.
No, persze, tagadja és titkolja, de hiába. Már a cselédek is beszélik
egymás között, hogyan kúrálja magát a híres vendég.
Mandulaolajat meg valamiféle teafőzetet öntet reggelenként a
fülébe.
Giulietta csakugyan Éva lánya, hiszen még a biblia is azt tanítja,
hogy a paradicsomból való kiűzetésünket az ő csábíthatóságának
és csábításának köszönhetjük.

10

Alckszandra Pavlovna főhercegasszony, az orosz cár leánya, a

nádor felesége, 1801. március első napján leánygyermeket szült,
majd tizenöt nappal ezután, március tizenhatodikán meghalt. Az
újszülött sem maradt életben. József nádor Ürömben temettette
el tizenkilenc éves feleségét és néhány napos leánykáját. Sírjuk
fölé kápolnát emeltetett, ahol orosz papok és egyházfiak
teljesítettek szolgálatot.
Teréz még egy évvel később, 1802 tavaszán is kijárt az ürömi
kápolnához, hogy ott hosszú órákat töltsön el imádkozással és
elmélkedéssel. A hintó a kápolna kertjének kapuja előtt várta, a
lovak idegesen csapkodták farkukkal a zümmögő, tolakodó tavaszi
rovarokat.
Miért kellett Alekszandra Pavlovnának oly fiatalon elpusztulnia?
A hivatalos jelentés szerint a fiatal anyát tífusz okozta lázak
vitték el, de a közvélemény inkább mérgezésre gyanakodott. Teréz
a tulajdon nagynénjétől, Brunszvik Józsefné, Majthényi Annától
hallotta, hogy az udvar Alekszandra orosz udvari orvosát
gyanúsítja. Hogy mennyire nem alaptalanul, az kiderül abból, hogy
a nádorné halála után ezt az orvost vissza is rendelték Pétervárra,
állítólag azért, hogy felelősségre vonják. Csakhogy a rossz nyelvek
szerint a megbízást a gyilkosságra maga Pál cár vagy legalábbis
hozzá közel álló emberek adták az orvosnak, egyszerűen azért,
mert a cár megbánta az osztrákokkal való túl szoros szövetséget.
Mindenki tudja, hogy annak idején nem örült ennek a
házasságnak!
 Biztosat természetesen senki nem tudhat. Még az is meglehet,
hogy a cár, vagy aki helyette a megbízást adta, örökre
elhallgattatja a vétkes orvost, nehogy az igazság valaha is
kiderüljön. Maga József nádor sem tudhatja meg soha, igazában
miért vesztette el feleségét és gyermekét. Talán nem is akarja
tudni, nem akarhatja. Senkit nem vonhat miatta felelősségre. Az
oroszokkal való szövetségre nagyobb szükség van, mint valaha.
Bonaparte már 1800-ban hirtelen visszatért Egyiptomból, konzullá
választották, és Marengónál megint úgy elverte az osztrákokat,
hogy győzhetetlen hírét és például a Rajna egész bal partját
visszaszerezte. Úgy látszott, hogy Európa egyesített ereje sem
képes legyőzni az újjászületett Franciaországot.
Ha József nádornak bele kell nyugodnia a
megváltoztathatatlanba, sőt, még ahhoz sincs joga, lehetősége,
hogy legalább szemébe nézzen a balsorsnak, Teréz igenis
megkísérli a lehetetlent; ezért jár ki Ürömbe, ezért gyászolja oly
kitartóan a kedves, tiszta teremtést, aki jó és hű szeretett volna
lenni új hazájához, Magyarországhoz, amelyet nem ismert, és
most már soha, soha meg sem ismerhet. Osztályrésze mindössze
az a magyar földbe ásott sír, amelyben gyermekével együtt
nyugszik, látogatója is ritkán akad. A szakállas orosz pap, aki a kicsi
kápolna hatalmas kulcsát őrzi, már ismerősként, hódolattal
köszönti a magyar hölgyet. Ugyan mit gondol Terézről, ki lehet?
Annyit bizonyosan sejt, hogy valamiképpen közel állhatott a
megboldogult ifjú teremtéshez, és ez elég.
Ugyan, van-e valaki, akár a messzi Oroszországban is, aki úgy
őrizné Alekszandra emlékét, mint Brunszvik Terézia? Van-e
egyáltalán édesanyja, és ha igen, szabad-e neki másként, mint
titokban megsiratnia leányát? Ami az apát, minden oroszok cárját
illeti, ha csakugyan ő ölette meg, bizonyára bűnbánattal gondol
leányára, habár valószínűleg úgy véli, magasabb érdekekért
áldozta fel, és ezért bizonyára bűnbocsánatot remél. Ha ugyan egy
orosz cár képes valódi bűnbánatra és alázatra! Természetesen a
legmélyebb alázatra, a legnagyobb istenfélelemre éppen azoknak
volna szükségük, akik a legmagasabban állnak az emberek fölött,
akiknek oly ijesztő hatalom van a kezében, akik egy szavukkal, egy
kézmozdulatukkal milliók életéről és haláláról döntenek.
Mindenkinek jónak és bölcsnek kellene lennie a földön, de
legelőbb is a királyoknak és császároknak, akik Isten előtt felelősek
az emberek sorsáért.
Neki, Brunszvik Teréziának, megadatott megismerni egy ifjú nő
szívét, aki mind származása, mind pedig nemes érzelmei és
gondolkodása szerint igazi királykisasszony volt. Az ő oldalán, az ő
szolgálatában Brunszvik Teréz is tehetett volna valamit a hazáért,
az emberiségért. Ki veszített, ki veszíthetett többet a nádorné
halálával, mint ő?
Maga József nádor szelíd, kedves ember, és bizonyára szerette
is nejét, miért is ne szerette volna? Nehéz napokat élt át, illendően
meg is siratta. Országos gondok, csaknem uralkodói, de legalábbis
helytartói felelősség akadályozzák abban, hogy átadja magát a
fájdalomnak és kétségbeesésnek, ha minden borzalmát átérezné
is. Csak Teréz engedheti meg magának, hogy az ürömi kápolna
lépcsőjén térdepelve teljes szívével szenvedjen.
A mama mindent megpróbál, hogy kiragadja őt bánatából. Küldi
Bécsbe, töltse ott akár az egész telet, küldené nyáron Korompára,
de Teréz nem akar menni. Menjen Pöstyénbe Fintáékkal, a mama
nem sajnálná a pénzt. Teréz azonban Budán tölti a telet, a nyarat
pedig Martonvásárott, a mamával, mindig csak a mamával,
mérhetetlen sok keserűséget okozva ezzel neki.
Brunszvik Antalné most látja igazolva régi aggodalmait,
kifogásait elsőszülött leányát illetően. Jól látta ő azt már kezdettől
fogva, hogy Teréz el fogja hibázni az életét, sőt, mi több,
szántszándékkal torzítja el önmagát, olyan tulajdonságokat és
szokásokat vesz föl, amelyek jószerint mindenkit elriasztanak tőle.
Ha pártában marad, ha nem talál férjet, akkor emiatt, és nem a
ferde nyakáért vagy állítólagos csúnyaságáért, amit a mama nem
akceptál és egyébkent sem fogad el a vénlányság okának. Csak a
szép lányok mennek férjhez? Ostobaság! Csak a szűkebb családból
hány példát tud az ellenkezőjére; a sógornői közül egyetlenegy
sem volt szépség, mégis milyen kitűnően férjhez mentek, még
Giulietta anyja, Zsuzsanna is, aki pedig utálatosan zsémbes nő. Ami
Terézt illeti, a mama szerint annyi jó tulajdonsága van, hogy tíz
másik eladó lány számára is elég lenne, csak éppen van a lényében
valami, ami mindent elront, ami még legközelebbi
hozzátartozóinak is kedvét, örömét szegi, amivel még anyjának és
testvéreinek életét is megkeseríti. A mama nem kertel: önzéssel,
önfejűséggel vádolja Terézt, szinte gyógyíthatatlannak látszó,
beteges becsvággyal; ez az, ami miatt nem képes senkihez
alkalmazkodni, hanem elvárná, hogy mindenki neki gazsuláljon,
mint egy királynőnek.
Ez a mindent lebíró, mindent tönkretevő becsvágy nyilatkozott
meg már tíz évvel ezelőtt, amikor apját gyászolta túlzottan és
kisajátító módon; de hát arra még talál az ember mentséget.
Először is azt, hogy mégis az apja volt, másodszor életkorát, a
tizenhét esztendőt, amely életkorban csakugyan hajlamosak
vagyunk túlzásokra, arra, hogy szerepekbe éljük bele magunkat.
De miféle mentsége lehet ilyen ostoba szerepjátszásra egy
huszonhét esztendős vén szamárnak? Ahhoz, hogy férjhez menjen,
anyja egyáltalán nem tartotta öregnek Terézt, de ahhoz igen, hogy
kamaszkori kilengései legyenek. Kertelés nélkül a szemébe
mondja: komédiának tartja, amit művel. Úgy gyászolja az orosz cár
leányát, mintha ő jutott volna özvegységre, nem a nádor! Igen! Ez
már nevetséges és természetellenes! Még akkor is, ha Alekszandra
igazán jobb sorsra érdemes teremtés volt, és ha Teréz sikerei a
nádori udvarnál az ő személyéhez fűződtek!
Az érzékeny és gyöngéd Lotte nehezebben viseli el a mama
kíméletlen kirohanásait, mint maga Teréz. Miért kell fájdalmat
okozniok egymásnak, amikor pedig ez az állítólagos őszinteség
nem jó semmire? Sőt, csak ront a helyzeten, mama úgynevezett
szókimondása megkeményíti Teréz szívét, mint a jégeső a
parasztét, ha látja, hogy vetése elpusztul. Bocsánatot kér a
mamától, sőt, a húgától is, amiért akaratlanul fájdalmat,
keserűséget okoz nekik, mondja, de higgyék el mindketten, az
volna a komédiázás, ha ő az életben akár még egyszer is bálba
menne vagy gondtalanul tudna vetni, játszani, tréfálkozni. A mama
arcát elfutja a harag pirossága.
- Talán életed végéig akarod gyászolni Alekszandrát?
- Nemcsak őt - feleli Teréz szemlesütve. - A világon minden
percben, minden órában, annyi tragédia történik, hogy nincs
jogunk ahhoz, hogy ...
- Mihez nincs jogunk? Hadd hallom, te bolond! Nincs jogunk
nevetni, mert mindig vannak, akik sírnak? Nincs jogunk megszülni
a gyerekeket, mert egyszer meg kell halni? Nincs jogunk fiatalnak
lenni, mert ha előbb meg nem halunk, megöregszünk?
- Drága mama - mondja akkor Teréz -, amióta csak ismerem,
pedig igazán fiatal kora óta ismerem, mindig többre tetszett
becsülni a munkát mindenféle mulatságnál!
- És ezt éppen te mondod? Aki elherdálod egész életedet, aki
agyrémeknek dobod oda martalékul egészségedet, fiatalságodat?
- Nincs mindenkinek olyan szerencséje, hogy küldetését
egykönnyen megtalálja - feleli Teréz alázatosan.
Akármilyen alázatos, a mama nem kegyelmez:
- Attól félek, édes gyermekem, nem sokat ér az olyan küldetés,
amit keresni kell. Én inkább úgy tapasztaltam, hogy a kötelesség, a
feladatok, nagyon is megtalálják az embert. Csak győzzön az
ember megfelelni küldetésének! Én például tudnám, mi volna a
feladatom... Az, hogy a gyerekeimet rendesen elindítsam az élet
útján. Az más kérdés, mennyire tudom teljesíteni!
- A mama mindent megtett értünk, amit csak tudott - válaszol
Teréz, nem szándékos kétértelműséggel. - Én magam igen sokat
köszönhetek a mama sokszor találó kritikájának!
 Brunszvikné gyanakodva néz a lányára. Ha nem tudná, milyen
csekély a humorérzéke, azt hinné, gúnyolódik. De nem, sajnos
nem!
- Néha azt hiszem, hogy ostoba vagy - mondja ki hangosan,
amit gondol.
- Ostobák és okosak, sőt, bölcsek is sokféleképpen lehetünk -
mondja Teréz.
- Ezek a te kétkrajcáros bölcsességeid! - jön ki a sodrából
megint a mama.
Amióta Jozefin férjhez ment, új helyzet állt elő a családban,
minden tekintetben. Brunszvikné igazában itt maradt a legidősebb
és legfiatalabbb leányával, egyszeriben vidékivé válva. Franci is
ritkán, nagyon ritkán látogat haza, ideje megoszlik Prága és Bécs
között. Sokszor nem is tudják, hol tartózkodik, mert ő maga nem
tartja fontosnak, hogy beszámoljon hollétéről. Jozefin leveleiből
derül ki, hogy együtt voltak operában vagy zeneestélyen. A
gyermekkori meghittség, amely Jozefint és Francit összekötötte,
most újjászületett, a testvérek, mint elegáns emberek, mint
nagyvilági szinten élők találtak ismét egymásra. Nincs abban
semmi rendkívüli, hogy Franci jobban találja magát a húga, illetve
a sógora házában, mint akár Budán, akár Martonvásárott. És hogy
Franci szívesen látott, nagyon kedves vendég Deyméknél, az csak
természetes. Nem is vendég; igazi családfő, sőt, mecénás. Neki
köszönhető, hogy Deym gróf sikeresen átvészelte az anyagi
zavarokat, amelyek házassága első esztendejében oly
fenyegetőeknek látszottak. Jozefin hozományát a mama apránként
mégiscsak kifizette. Két nagybácsi, Guicciardi gróf és Seeberg
Fülöp báró adtak kölcsönt Deym-nek, egyenesen Franci kérésére
és garanciájára. Hiszen Deym közismerten kitűnő és leleményes
üzletember, a pillanatnyi zavar, amelybe a házasságával járó
rendkívüli kiadások és a ki nem fizetett hozomány miatt került,
csak véletlen balesetnek tekinthető. Hogy adósságai vannak, az
egyfelől hitelképességét bizonyítja, másfelől pedig velejárnak a
nagyvilági élettel, az eleganciával. Deym gróf nagystílű férfi, igazi
gavallér, aki mindenből a legszebbet, a legjobbat, a legdrágábbat
akarja nyújtani gyönyörű, imádott kis feleségének, és bizonyára
akkor is adósságokba verné magát miatta, érette, ha tízszer
annyija volna, mint amennyije van.
Az a világ, az a felfogás, amiben Jozefin jelenleg él, mondhatni
homlokegyenest ellenkezik azzal, amiben nevelődött. Deym
állítólag okos és józan üzletember, mégis úgy viselkedik, mint
valami romantikus szerelmes. Jozefint pedig egyszerűen nem
érdekli, miből kapja férjétől az ékszert, a virágot, miből fizeti a
komornát, a dadát, az egész személyzetet, miből tart fogatot,
miből veszi az operabérletet, miből vezetik az egész fényűző
háztartást, ahol öt-hat vendég ebédre vagy vacsorára nem is
számít! Jozefin tehát olyan alma, aki nagyon messzire esett a
fájától, a mama mondogatja is: majd meglátjuk, mi lesz ebből,
hova vezet ez! Szerinte egy feleség nem viselkedhetik így,
legfeljebb egy kitartott nő, és még kevésbé engedheti ezt meg
magának egy anya. De Jozefin, a mama véleménye szerint, meg az
anyaságban is felelőtlen. Minden évben szül egy gyermeket.
Minden áldott évben! Victoire után, aki hajszálpontosan kilenc
hónapra érkezett, következett Fritz 1801-ben,majd Karl, 1802-ben.
Pepi szinte állandóan terhes, ha nem terhes, akkor szoptat. Ami kis
szabad ideje marad, azt zenéléssel tölti. Igazi társasága a mama
szerint most sincs, Deym még ma sem elfogadott ember
arisztokrata körökben, ezt ő maga beismerte! Kikből áll a
társaságuk? A család tagjaiból, Fintáékból, Guicciardiékból, no meg
Beethoven és köréből. No és kinek az érdeme, hogy Beethoven
ennyire a családhoz tartozik? A mama kereken önmagának
követeli ezt, és ki vonhatja kétségbe, hogy joggal? De ő, persze,
csak egy szűk látókörű vidéki asszony, aki a fogához veri a garast,
nem, semmiképpen sem nagyvilági nő, az ő gondolkodásában
nincs semmi nagyvonalúság, de arra azért nagyon kíváncsi,
játszhatná-e Franci a bőkezű gavallért a húgával és Beethovennel
szemben, ha ő, a mama, nem gazdálkodna úgy Martonvásárott,
hogy jusson is, maradjon is!
Terézre hárul a megtisztelő és tanulságos feladat, hogy
közvetítsen anyja és húga között. Kibékíteni nem nehéz őket;
Brunszvikné, véleménye fenntartása mellett, mégsem tagadhatja
meg önmagától a nagymamai örömöket. Annál kevésbé, mert
hiszen az első fiú, a kis Frici születésekor maga a veje írt neki egy
meghatóan szeretetteljes levelet. Fel is utazott Bécsbe, hogy lássa
a gyermeket, csak éppen nem szállt meg Deyméknél, hanem
ezúttal Fintáéknál. Fintáné, Brunszvik Erzsébet nem győzte
magasztalni Jozefint az anyjának. Tökéletes nőnek, tökéletes
anyának minősítette unokahúgát; úgy tud viselkedni, mint egy
született hercegnő. Meg tudja teremteni házában a főúri légkört,
úgyszólván pénz nélkül. Milyen házat visz majd ezzel a kifinomult
ízléssel, ha a gazdag prágai nagynéni, Golz grófnő meghal, és rájuk
hagyja óriási vagyonát?
Brunszvikné természetesen nem mondhat ellent sógornőjének,
amikor az a leányát dicséri, és ezzel igazában neki, az anyának
bókol mint nevelőnek vagy ha úgy tetszik, alkotónak. Szó nélkül,
titokzatos mosollyal hallgatja Pepi dicséretét, csakis Terézzel közli,
négyszemközt, milyen keveset ad Fintáné, Brunszvik Erzsébet
elismerésére. Sőt, ez a dicséret csak megerősíti benne azt az
érzést, mennyire rosszul tette Pepi, hogy nem őrá, az anyjára
hallgatott.
- De hiszen - kockáztatta meg Teréz - ezt a házasságot a mama
akarta!
- Ejnye, de értetlen vagy! Én egy gazdag emberhez adtam és
nem egy koldushoz! De a te Pepi húgod kiköpött apja! Az is csak a
pillanatnak élt, hogy holnap mi lesz, sohasem érdekelte!
1802 nyarán Jozefin a Bécs melletti Nussdorfban szülte meg
második fiát, Károlyt. A családból csak Teréz volt mellette a nehéz
órában, amely Pepi számára viszonylag sohasem volt nehéz. A
falusi bába, aki segédkezett, nem győzte dicsérni a kicsi grófnőt
bátorságáért és ügyességéért. Maga a férj is csak másnap jött ki a
nyaralóba, Jozefin nem engedte meg, hogy a szülésre kihívják,
nincs szükség ilyenkor a férjre! De Teréz ezúttal mindvégig a
szülőszobában lehetett; Jozefin kezét fogta a vajúdás alatt, mintha
saját testében érezte volna a toló és hasító fájdalmakat.
Szerencsére alig félóra múlva megszületett a gyermek.
Teréz ugyanazon a napon töltötte be huszonhetedik
esztendejét, amelyiken az újszülött Deym Károly világra jött.
Igazán nem gyermekleány, mégis van abban valami rendhagyó,
szabálytalan, hogy hajadon létére ilyen aktívan részt vesz a
szülésben. Igenis, az ő részvétele bizonyos szempontból aktívabb,
mint magáé Jozefiné, akinek testéből a magzat kifelé törekszik. A
szülő asszony a nagy pillanatokban mintha azonosulna magával az
anyatermészettel, az anyaság kínja úgy viszi, hordozza testét, mint
a tenger hulláma. Ami jozefinnal történik, immár harmadszor, az
megtörténik a nők túlnyomó többségével, újra és újra. Amit Teréz
él át, sokkal ritkább; mintha valami szentségtörést követne el,
hogy illetéktelenül beles a természet e legtitkosabb műhelyébe.
Hogy miért legtitkosabb? Mert az ember mégiscsak az Isten
legfejlettebb teremtményének tudja magát, a hozzá leginkább
hasonlónak, akit legutoljára teremtett. Mert az emberi faj túl sok
dologban különbözik minden állatfajtól, és éppen az a drámai
ellentmondás, hogy mindegyiknél nehezebben ad életet utódának.
Az emberi faj olyan faj, amely nem egyszerűen hímekre és
nőstényekre oszlik, hanem férfiakra és nőkre; utódaik, születésük
pillanatában, sokkal gyámoltalanabbak, veszendőbbek bármely
más faj kölykeinek A kiscsikó, amikor kibújik anyjából, remegve, de
mégis mindjárt lábra áll; anyja nyelvével tisztogatja le róla a szüle-
tés szennyét. De a csecsemőnek hosszú időre van szüksége, amíg
csak gyermekké is növekszik. Teréz mintha húgának szülőágya
mellett értette volna meg először a bibliai példát a paradicsomból
való kiűzetésről. Ha a paradicsom alatt magát a természetet
értjük, akkor reszketés kell elfogjon bennünket arra a gondolatra,
hogy mostohánkká tettük a természetet, mert vakmerőségünkben
sokkal többre vágytunk és vágyunk, mint bármely más
teremtmény.
Jozefin gyorsabban kipiheni a szülés fájdalmát, mint nénje;
sokféle teendője között jószerint el is felejti, jön a férje, behozzák
a két „nagy" gyermekét, a kétéves Viktóriát, az egyéves, még alig
totyogó Fricit, akit mindenki Fridolinnak becéz a családban. Bármit
mond is Brunszvik Antalné, Jozefin a maga nemében - vagy
lehetséges, hogy nincs több hozzá hasonló? - tökéletes, mondhatni
százszázalékos anya.
Teljesen feloldódik az anyaságban, soha semmi másban nem
oldódott így. Huszonhárom éves, három gyermek anyja, és ha rajta
múlik, biztosan folytatja. Valósággal kivirul minden szüléstől,
megszépül és átszellemül. Ha Teréz maga fonáknak tarthatja, hogy
semmiféle pontos fogalma nincsen és valószínűleg soha sem is lesz
a testi szerelemről, magáról a párosodásról, amely a szülésnek
előfeltétele, ám a gyermek világra jövetele már nem titok előtte,
akkor valami hasonlót kell gondolnia húgáról is. Jozefin odaadta
ugyan magát a férjének, de ami a szerelmet illeti, egyáltalán nem
ismeri. A szerelemhez hasonló szenvedélyes érzést csak gyermekei
váltottak ki belőle, Deymre legföljebb, legjobb esetben, az anyai
szenvedély halvány visszfénye esik.
Egyébként épp e békés nussdorfi napokban, újszülött babájával
mellén, tett is Jozefin valamiféle vallomást nénjének. Noha, mint
Teréz tudja, ő sohasem volt különösen vallásos, mostanában néha
úgy érzi, egyenesen Isten adta neki e három angyalkát, és
imádkozni támad kedve, hogy meg is maradjanak neki.
Teréz megkönnyezi e vallomást.
- Angyal vagy magad is, nem csoda, ha angyaloknak adtál
életet!
Augusztus utolsó napjaiban, már a nussdorfi nyaralás végén,
Franci látogatta meg húgát és nővérét. Beethovenről hozott
híreket, aki tavasz óta Heiligenstadtban, egy másik Bécs környéki
faluban üdül. Üdül? Ez aligha pontos és helyes kifejezés.
Beethoven sokat és eredményesen dolgozik, befejezte második
szimfóniáját, vázlatkönyvei tele vannak új és új ötletekkel,
tervekkel, de valójában orvosi tanácsra vonult el a világtól
Heiligenstadtba. Amit már oly régóta rebesgetnek, amit Giulietta
már Korompán fölfedezett, igaz: állandóan gyengül a hallása.
Fenyegethet valakit szörnyűbb veszély, mint egy Beethovent a
süketség? Súlyosbítja a helyzetet, hogy titkolni próbálja, még
közvetlen környezete előtt is. Zmeskall báró arra kérte Francit, ha
meg is látogatja Heiligenstadtban, tegyen úgy, mintha semmit sem
tudna a bajról.
Francit nagyon megrázta ez a találkozás, mégis nagyon örül,
hogy ott járt nála. Beethoven megható, szinte testvéri szeretettel
fogadta. Tele volt panasszal, de nem egészségi állapota miatt, arról
nem tett említést, hanem szerelmi, illetve házassági
problémájában kért tanácsot Francitól, mint illetékestől is, hiszen
unokabátyja annak a varázslatos és csodálatos lénynek, akit
Ludwig van Beethoven olyan nagyon szeret: Giuliettának.
Jozefin el is pirult haragjában, amikor a bátyja kimondta
végzetesen kacér unokahúguk nevét. Ennek a históriának még
mindig nincsen vége? Ő, Jozefin, igazán nem tartja magát
moralistának, de Giulietta magatartása a jó ízlést sérti, és ez sokkal
nagyobb baj, mintha valami ostoba konvenciót sértene. Legfőbb
ideje volna, hogy valaki végre felnyissa a szemét annak a
szerencsétlen Beethovennek! A század legnagyobb zeneköltője,
talán mégsem arra való, hogy egy csinos fruska játékszere legyen!
Csak nem akarja Beethoven feleségül venni? Csak nem abban
kérte Franci közbenjárását, hogy adják hozzá?
Nem, mondta Franci, ezúttal igen kevés iróniával. Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy Beethoven nem lát más akadályt
boldogsága előtt, mint örökké zilált és bizonytalan anyagi
helyzetét. Ahhoz, hogy megházasodjék, valamicske vagyont
kellene gyűjtenie, és ennek más módja nincsen, mint
hangversenykörutat tenni, legalábbis Németországban, ahol már
jól ismerik, esetleg Csehországban, ahol szintén fejlett a zenei élet.
Komoly pénzt csak mint előadóművész kereshetne. Mert amit a
kiadók szerzeményeiért fizetnek, az jóformán alamizsna, és a
pártfogóktól kapott kegydíjak bármikor megszűnhetnek, különben
is megalázóak számára. Ő, úgymond, semmi mást, csak időt akar
nyerni, másra nincs szüksége. Giulietta még mindig olyan fiatal,
tizennyolc éves, igazán nem lehet sürgős, hogy férjhez adják.
- De hiszen már félig-meddig eljegyzett menyasszony - jegyezte
meg bosszúsan Jozefin. - Annak a kis Gailenberg grófnak lesz a
felesége, úgy tudom. De különben is képtelenség... Teljes
képtelenség! A mi drága Beethovenünk, a mi isteni Beethovenünk
bizonyos tekintetben gyermek. Ennél a reménytelen ügynél csak
egyetlen még nagyobb szerencsétlenséget tudnék elképzelni, azt,
ha Giulietta igenis hozzámenne... Felköltözne vele a padlásra, és
saját kezűleg próbálná eltüntetni a padlóról a tintafoltokat. Vagy
hogyan? Guicciardiék korántsem olyan gazdagok, hogy
megengedhetnének maguknak egy ilyen házasságot! Akárhogy is,
Giulietta viselkedésére nehéz volna mentséget találni. Hogy
kikezdett vele, az még csak érthető. Elérte, amit akart, megkapta a
szonátáját, most már hagyja békében! Ne gyötörje azt a
szerencsétlent!
Franci azonban ezúttal ismét szép unokahúga védelmére kelt. A
kacérságot, a hódítási vágyat egyelőre semmiféle írott és íratlan
törvény nem bünteti Európában. Az utókor csak hálás lehet a
szeleburdi szépségnek, mert a fájdalmas izgalom, amit a
lángésznek okozott, olyan gyöngyszemet termett, mint a Cisz-moll,
azaz a Mondschein szonáta, amely sokak szerint felülmúl minden
eddigit. Tartozik ezért Giulietta Beethovennek? Franci véleménye
szerint nem, ez nagyon vulgáris vélekedés lenne. Nemhogy
Beethovennek, de a világnak sem tartozik semmivel, sőt, bizonyos
hálát és elismerést még ő követelhetne. Pepi ne is haragudjék, de
felháborodásának mégis van valami moralista íze, sőt, ha rossz-
májú lenne, Franci azzal is meggyanúsíthatná húgát, hogy
féltékeny a szép kuzinra. A fiatal Deym grófné jóval régebbi
tanítványa Beethovennek, az ő házába régebben bejáratos, neki
mégsem ajánlott nyilvánosan semmit. Hacsak nem számítjuk a
négykezes variációkat, amit annak idején, még 1799-ben dedikált a
Brunszvik nővéreknek.
- Azt is visszakérte, hogy lemásoltassa, és azóta képtelen
vagyok újra megszerezni tőle - mondta Jozefin. - Igaz, Tézi? Már
legalább ötször sürgetted levélben, és joggal.
Teréz csak bólintott.
- Majd én megemlítem neki - ígérte Franci. - Ha másképp nem
megy, lemásoltatom én. Megígértem neki és Zmeskallnak, hogy
őszre, ha visszajön Bécsbe, segítek valami jobb lakást keresni.
Micsoda szerencse, hogy Franci annyira megszerette
Beethovent! Százszor többet tehet érte, mint Jozefin vagy pláne
Teréz tehetne, pénz dolgában is bármikor segítségére lehet, és
alighanem van is. Igaz, Beethoven megalázónak tartja, hogy pénzt
kell elfogadnia főúri pártfogóktól, de Francit talán mégsem fogja
érte meggyűlölni, hiszen majdnem a testvérének tekinti, és abban
nincs semmi rossz, ha valakit a testvére segít.
Franci valahogyan úgy helyettesíti őt abban, amit Beethovenért
szeretne tenni, mint ahogy Jozefin - egy kicsit - helyette is szül
gyermeket. Ő egymaga semmi és senki, csakis a testvéreivel együtt
az, aki; mintha ők ugyanannak az erdőnek fái vagy ugyanannak a
pataknak hullámai lennének. Még Giulietta is tett valamit helyette,
őérte. Ezt különösen olyankor érzi, amikor a Mondschein szonátát
játssza, amit, az első tétel beethoveni jelzése után, maguk között
csak Con sordinónak szoktak nevezni. Ha a Mondschein a szerelem
szonátája, akkor a szerelem nagyon fájdalmas, nagyon keserű,
nagyon haragos szenvedély, mert ez a mű tele van fájdalommal és
lázadással.
Mindig újra bebizonyosodik, hogy az ősz a legszebb évszak
Magyarországon, Martonvásárott bizonyosan az. Csakis ősszel van
az égnek az a fátyolos, tiszta derűje, a levegőnek az a fanyar
üdesége, fűnek, fának, későn nyitó virágnak és bokornak az a
békéje, ami a tartósság, az állhatatosság érzetét kelti az
emberben. A tavasz nálunk majdnem mindig viharos, a nyár
szélsőséges, szeszélyes.
Teréz Jozefin leveleiből tudja, hogy Beethoven még október
elején sem tért vissza Bécsbe. Még mindig Heiligenstadt-ban van,
olyasféle magányban, mint Teréz Martonvásárott. A madarak már
elköltöztek, elhallgattak. Az ősz csöndes évszak, hangjai finomak,
nehezen fölfoghatók, mint amilyen a levelek zizegő hullása; még a
lépések neszét is fölfogja a puha avar. Micsoda rémülettel
figyelhet Beethoven a maga külön csöndjére! Ha Beethovent
süketséggel sújthatja a végzet, soha senki emberfiának nincs joga
panaszra! Brunszvik Teréznek meg éppenséggel nincsen!
Novemberben végre jobb hírek érkeztek Bécsből. Beethoven
visszatért. Jozefin új szonátákat kapott tőle, amelyek minden
régebbit felülmúlnak. Megígérte, hogy mihelyt lehetséges,
valamennyiből küld egy-egy példányt Teréznek. Beethoven újra
szorgalmasan jár Deymékhez, sőt, Teréz képzelje el,
Guicciardiékhoz is, pedig Giulietta most már hivatalosan
menyasszonyi A bonni vadember megtanult civilizáltan, sőt,
elegánsan viselkedni, még csak haragot sem tart a lánnyal, aki
kikosarazta.
Brunszvikné, talán jutalmul, mert Teréz kezd kilábalni
melankóliájából, és mostanában sokat, szívesen zongorázik
megint, felajánlotta, hogy új zongorát vásárol neki. Tézi rendelje
meg Bécsből. Ez az új zongora sok örömet szerzett Teréznek, még
mielőtt megkapta volna. Természetesen Jozefinnek írt, őt kérte
meg, hogy intézkedjék. Jozefin ezt örömmel el is vállalta. A vételt
Zmeskall bonyolította le, de Beethoven irányításával. Beethoven
baráti viszonyban állt a Stein-Streicher zongoragyáros céggel, a
társak közül különösen Streicherrel, és rávette őt, hogy módosítsa
zongoráit; Beethoven azt állította, hogy az eddig gyártott
hangszereknek túlságosan lágy a billentésük. Nagyobb ellenállás és
rugalmasság a billentyűkben azt eredményezi, hogy a művész
sokkal inkább ura lesz a billentésnek, erősítheti és gyöngítheti,
tarthatja, nyújthatja a hangot. Ezzel az újfajta zongorával
keményebben kell megküzdenie a virtuóznak, de a játéka sokkal
szebb lesz!
Mindezt megüzente Teréznek, és ugyanakkor, Jozefinen
keresztül, szemére vetette, hogy oly régen hiányolják őt a bécsi
zenetársaságban.
Teréz a budai télen át az új zongorán gyakorolt, a tavaszi
hónapokat Lottéval együtt Bécsben töltötte. A sok gyakorlás
meghozta eredményét; az egész zenetársaságnak, Zmeskallnak,
Schuppanzignak, Kleinheinznek, egyaránt az volt a véleménye,
hogy tökéletesebben senki nem játszhatja Beethoven szonátáit.
Teréz, falusias szeméremmel, azzal mentegetődzött, hogy hiszen a
családból senki másnak nincs annyi ideje gyakorolni, mint neki.
Zmeskall azonban kijelentette, ez a tökéletes előadás nem lehet
pusztán szorgalom eredménye; senki mástól nem hallotta még a
szonátákat, sem a régebbieket, sem az újakat, ilyen hűen, ennyire
beethovenül előadni. Teréz az az előadóművész, aki képes arra,
hogy teljesen személytelenné váljék, tökéletesen beleélje magát a
műbe, amit játszik.
- Ez természetes. Ez nem érdem - tiltakozott Teréz, a sikertől
mámorosan. - Addig, amíg játszom, igyekszem, amennyire lehet,
Beethoven lenni, és nem Brunszvik Terézia. Habár, őszintén szólva,
tudatosan még sohasem gondoltam erre! De hát nem volna
őrültség, sőt, téboly, ha magamat akarnám kifejezni, amikor őt
fejezhetem ki, vagy legalábbis kísérletet tehetek erre?
És Beethovenre nézett, aki örökös fehér nyakravalójával rövid
nyakán, ott gunnyasztott előredőlve egy könnyű kis széken. Egy
csúf, durva anyagból gyúrt isten. Ez a titka és varázsa; igazában a
legközönségesebb titok, ő a bizonyíték az ősi közhelyre, hogy az
embert alkotója sárból gyúrta, de a tulajdon lelkét adta belé.
Minden ember e kettősségből született, de Beethoven, mint talán
minden nagy művész, különösen. Egyszerűen több a többinél,
súlyosabb, nehézkesebb, és hogy mégis életre keljen, abból az
isteni tűzből is sokkal többet kellett kapnia. Minden ember üllő és
kalapács egyszerre, képessége, átka, kiváltsága, hogy önmagát
mindenki másnál jobban tudja gyötörni. De Beethoven üllője és
kalapácsa sokkal-sokkal súlyosabb másokénál. Nagyobbat tud ütni
és sokkal nagyobb ütést elviselni. Fékezhetetlenül vad, mint maga
a természet, de mégis megfékezi magát, ebből van a zenéje, ettől
olyan mérhetetlenül gazdag, olyan gyönyörűséges, olyan
félelmetes és mégis olyan biztonságos, olyan tökéletes arányaiban.
- Ostobaság - mondta bizalmas nyerseséggel Beethoven. - Tudja
vagy sem, akarja vagy sem, önmagát fejezi ki, vagyis az én
zenémből is csak annyit, amennyi a magáé, kedves Teréz. Ez nem
lehet másképp, és annál inkább igaz, mert... Mostanában egyre
nehezebben viselem el a saját zongoramuzsikámat bárki
előadásában, de magát jó hallgatnom és főleg tanulságos. Még a
hibáimat is tisztábban látom. Segít nekem abban, hogy új útra
térjek. Sokat, sokszor kellene hallgatnom magát, drága Teréz...
Néha úgy érzem, mintha a testvérhúgom volna!
Ezt mondta, de ennek ellenére a hat hétig tartó bécsi
tartózkodás alatt Teréz alig látta; nem jött vagy csak futó
látogatásokra. Teréznek még arra sem volt módja, hogy végre
csakugyan visszakérje tőle a négykezes variációkat, azt az első,
drága emléket, amit a Goethe-dalra, a „Kedves közellété"-re
komponált, és amit már annyiszor kért, Jozefin útján, Franci útján,
sőt, utoljára még Giulietta útján is. Ez már nyár utolján történt.
Giulietta hosszú levelet írt unokanővérének, amelyben
engedélyt kért, hogy elküldhesse vőlegényének, Gallenberg Robert
grófnak legújabb szerzeményeit, elbírálás végett. Panaszkodott,
milyen üres a nyári holt szezonban egész Bécs, és még azért is,
mert vőlegénye szerzeményeit itt nem akarják méltányolni, sőt,
úgy látszik, hamarosan külföldre kell távoznia, hogy szerencséjét
megtalálja, mert az „hazájában nem virágzik ki számára; szomorú
dolog, hogy a szorgalmat, amit ifjúságában hazájának szentelt,
idegen földön kell kamatoztatnia".
Ugyan mit kell válaszolnia erre a csodálatos levélre, amelyről
még azt sem döntheti el, ostobának vagy inkább arcátlannak
tartsa? Hiszen Beethovent is megemlíti benne, futólag. Tudomást
szerzett arról, hogy nála vannak a variációk, és bizony jól
megszidta érte, és Beethoven meg is ígérte, hogy visszaküldi
végre. Ha találkozik vele - mármint Beethovennel - még elutazása
előtt, akkor újra figyelmezteti ígéretére, mert nagyon szeretne
ezzel is szolgálatot tenni kedves és szeretetre méltó
unokanővéreinek.
Nem. Ez mégsem lehet más, mint arcátlanság! Azt akarja Teréz
tudomására adni, hogy még mindig hatalma van Beethoven fölött?
Hogy azt a Beethovent, akit Tézi legalábbis félistenként tisztel, ő, a
fruska, megszidhatja, mint afféle rendetlen bohémot,
megmoshatja a fejét?
No és Gallenberg gróf úr szerzeményei, amelyből néhányat már
volt szerencséje Teréznek a tavaszi bécsi tartózkodása alatt
megismerni! Semmitmondó, üres utánérzések, amilyet bárki
írhatna, aki ismeri a kottát és néhány évig tanult zongorázni.
Csinos fiú és húszéves; ha Giulietta őt választotta a harminchárom
éves lángész helyett, ez az ő dolga. De az már szentségtörés, hogy
a tacskót zeneszerzőnek, sőt, félreismert lángésznek tartja. Ezen
már fel kell háborodni, és el kell keseredni; hogy szerethette
Beethoven őt? Pedig szerette, még most is szereti, holott ez a
szerelem igenis lealacsonyítja. Hát nincs ebben az óriásban
férfibüszkeség?
Jozefin még a nyár elején a csehországi Nemischlbe utazott,
férje nagynénjének, az özvegy Golz grófné, született Deym
Viktóriának meghívására. A gyermekeket egész nyárra
Martonvásárott hagyta, mintegy kölcsönadta Teréznek és
Lotténak, no és persze nagyanyjuknak, aki ugyan a legkevesebbet
foglalkozott velük, hiszen, mint mindig, végigdolgozta, úgyszólván
lóháton töltötte a nyarat. Néha meglovagoltatta a
háromesztendős Vikit, az már régen szobatiszta, nem kellett attól
tartani, hogy bepisil a nyeregbe.
Viki mindenképpen fejlett korához képest, csinos és értelmes
gyermek. Teréz néhányszor odaültette a zongorához, már csak
kísérletképpen is; hiszen, a családi legenda szerint, ő is éppen
hároméves volt, amikor apja tanítani kezdte, ő kudarcot vallott
Vikivel. Csak percekig tudott figyelni, addig engedelmesen
rakosgatta azokat a puha, gödröcskés ujjait. Hanem aztán
csapkodni kezdte a billentyűket, vagy éppen csacsogással próbálta
leszerelni nagynénjét. Anyjáról, apjáról kezdett beszélni,
kérdezgette, mikor jönnek meg keresztanyjától.
— Mire megjönnek, te már egy kicsit tudsz zongorázni, ha
akarsz... Jó? Majd örülnek, csodálkoznak, hogy milyen ügyes a
kislányuk ...
De Viki e biztatásra váratlanul sírni kezdett.
Ha őt is apja vagy anyja ültetné a zongorához, bizonyára nem
lankadna olyan gyorsan el a figyelme. Habár ők ketten, nagynéni
és unokahúgocska, kedvelik egymást, ennek az érzelemnek kicsi a
hőfoka ahhoz, hogy a gyermek képes legyen önszántából a
zenetanuláshoz szükséges erőfeszítésre.
Nincs is joga hozzá, hogy megpróbálja jobban szeretni és
önmagát is jobban megszerettetni. Ki tudja, Pepi talán meg is
szidná ezért a kísérletért.
A kétéves Frici vaskos és harsány fiúcska, inkább csak kiáltozik,
mint beszél, és nem akar bilire ülni. Károlyka jóval vékonyabb és
szelídebb; most próbálgatja első lépéseit. Oly bizalommal
kapaszkodik Teréz kezébe, hogy őt még könnyű volna elhódítani,
nemcsak a dadától, a mamától és a papától is. Egyelőre még
személytelenül bízik és szeret.
De miért jut ilyesmi az eszébe?
 Csak nem hibáztatja Pepit, amiért rájuk bízta a gyerekeket? Ők
is így nőttek fel, a fiatal Brunszvikné is sokat utazott a férjével,
olyankor a nagymamára és a dadusokra hagyta gyermekeit,
különösen Terézt, a legelsőt; amikor a második, Franci is
megszületett, már ritkábban hagyta magára. Ha Pepit nem tartaná
jó anyának, akkor ugyanezt kellene mondania a saját anyjáról is, ez
pedig biztosan igazságtalan. Ki hát akkor a jó anya?
A Deym házaspár augusztus utolsó napjaiban jött meg a
csehországi nyaralásból. Csak néhány napot töltöttek
Martonvásárott, sietnek vissza Bécsbe, annál is inkább, mert a
gazdag és nagyon szívélyes nagynéni meghívta őket, töltsék az
egész telet Prágában, az ő vendégeként, és ők a meghívást
elfogadták. Meg kell tehát tenniök az intézkedéseket a bécsi
háztartás ideiglenes felszámolására, ezzel szép kis pénzt
takarítanak meg. A két kisfiút a télre szívesen Budára adnák, a
nagymamához, illetve a nagynénihez, de Vikit okvetlenül magukkal
viszik Prágába, hiszen már nagy lány, és keresztanyja, Golz grófnő,
már most is nehezményezte kissé, hogy nem vitték magukkal.
Brunszviknénak csak annyi megjegyzése volt, hogy ha így áll a
dolog, akkor Fricit és a csöpp Károlyt mindjárt hagyják náluk.
Minek őket most Bécsbe cipelni, és onnan megint hamarosan
vissza Budára?
- Elég nektek kettő Prágába - mondta kissé ironikusan, mert
látta, hogy Pepi alighanem megint másállapotban van.
Jozefin meggondolandónak, sőt, ésszerűnek találta a mama
ajánlatát, Deym viszont azt mondta, ilyen hosszú időre nem szabad
magukra hagyni a gyermekeket. A kis Károly már a háromhónapos
nyári távollét alatt annyira elfeledte a szüleit, hogy nem ismert az
apjára, sírásra görbült a szája, amikor karjára vette. Ugyan, majd
visszahódítja, válaszolt Jozefin, kissé türelmetlenül. A csecsemő
még nem tekinthető embernek, nincs érzelmi élete, az még csak
virág, mindig a nap, a fény, a meleg felé fordul, akárkitől kapja is.
 Teréz a sógorával értett vagy inkább érzett együtt; egy kicsit
sajnálta, hogy a vitában mégis Pepi győzött, férje meghajolt
akarata előtt, a kicsinyek Martonvásárott maradtak.
Deymék novemberben utaztak Prágába, ahova Franci is
elkísérte őket, miután az őszi szezont velük töltötte Bécsben.
Deym József grófnak azonban mégiscsak hiányoztak gyermekei.
Miután feleségét és kislányát elhelyezte Prágában, visszafordult,
és december negyedikén beállított a Tárnok utcába, hogy magával
viszi a gyermekeket. Csakhogy nagyon meghűlt az úton, csúnyán
köhögött. De csak néhány napot töltött anyósa házában, nem volt
maradása, útnak indult a lucskos, csúnya télben a nagyon messzi
és hideg Csehországba.
Csak február elején kapták a hírt, hogy Deym József gróf január
27-én súlyos tüdőgyulladásban meghalt. A temetésén sem
lehettek ott, hiszen mire hírt kaptak, már el is temették. Ferenc azt
írta, ő hazaviszi Jozefint három gyermekével Bécsbe, reméli, hogy
a negyedik, akit a szíve alatt hord, nem útközben jön a világra,
valamelyik fogadóban.
Brunszvikné két hajadon leányával február közepén érkezett
Bécsbe. Jozefin akkor már gyermekágyban feküdt negyedik
gyermekével, egy leánykával, akit anyja után Jozefinnek
kereszteltek, de mindig Szefinnek hívtak.

11

A mama és Teréz március első hetében, Franci kíséretében,

visszatértek Bécsből Budára. Jozefin mellett, kérésére, Lottét
hagyták.
A mama és Jozefin ezúttal megint összevesztek, vagy, legalábbis
feszültség támadt köztük. Ez annál kínosabb, mert ha valaha,
Jozefin most szorulna a legnagyobb kíméletre. De hiszen éppen
azért vesztek össze, azért támadt feszültség köztük, mert a mama
meg akarta kímélni, mert kezébe akarta venni az ügyek intézését,
tüstént, azonnal intézkedni akart, de Jozefin leintette,
majdhogynem kioktatta. Férje halálos ágyán őt, Jozefint nevezte
meg gyermekei gyámjául, és ez azt jelenti, hogy bízik benne.
Társgyámul olyan embert kért fel, mint Sauer gróf, aki nagy
tekintélyű és kiváló jellemű férfi, aki mindent meg fog tenni az
érdekükben. Férjének egy másik barátja, Nostiz gróf, aki különben
Frici keresztapja, felajánlotta, hogy költözzenek be a Práteren levő
szép házába, ha esetleg úgy döntenének, hogy a Vöröstorony
melletti palotát, ahol a műcsarnok is van, el akarják adni. Vagyis
értésére adta a mamának, jobb pártfogói vannak nála, ne
avatkozzék a dolgába. Különben a császárnál is járt kihallgatáson,
és maga a császár is megígérte pártfogását. „Az ön gyerekei az én
gyermekeim" - mondta.
Franci, egy cseppnyi kis ingerkedéssel a hangjában, azzal
vigasztalta anyját: örüljön, hogy Pepi ennyire önálló! Csakhogy a
mama nem hitt ebben az önállóságban. Ez csak addig tart, amíg
van egy kis pénze, mihelyt az elfogy, a mamához fordul. És azokat
az összegeket például, amivel a megboldogult Deym Guicciardinak
és Seeberg Fülöpnek tartozik, ki fogja kifizetni? A császár?
Franci azt felelte, nem félti a mamát, hogy egy fillérrel is többet
ad bármelyik gyerekének, mint amennyi jár neki.
- Majd ha meghaltam, te jobban gazdálkodhatsz - mondta a
mama.
Ferenc huszonhét esztendős, ennek ellenére természetesnek
tartja, hogy a mama kormányoz. Neki ez így sokkal kényelmesebb!
Különben is, elérkezettnek látta az időt, hogy régi tervét, a külföldi
tanulmányutat, végre megvalósítsa. A háború most az angolok és
franciák között dúl, Európában viszonylag biztonságos az utazás.
Semmi akadálya, hogy Franciaországba menjen, már csak azért is,
mert Napóleon császárrá akarja tenni magát, és úgy látszik, sikerül
is neki. Vagyis, a forradalom, mint olyan, be van fejezve, vagy ha
úgy tetszik, le van fejezve, a kör bezárult.
 Ferenc március végén útnak indult, a mama pedig megtette az
előkészületeket a Martonvásárra való rendes leköltözésre, de
akkor váratlanul megbetegedett, és Teréz ezúttal erélyesen lépett
fel; amíg nem javul, itt maradnak Budán, ahol van orvos, és nincs
maláriás levegő. Ha a mama okvetlenül intézkedni akar, Rohringert
fel is lehet hívatni, hogy megbeszéljék a tavaszi munkát. Arra, hogy
a szántást elkezdjék, úgyis csak az időjárás adhat engedélyt. Ebben
az évben sok volt a hó, csak fokozatosan olvadt, nehezen szik-
kadnak a földek.
Húsvét vasárnapján Teréz egyedül ment templomba, a
Szentháromság téribe, és amikor kijött onnan, Szily Toni várt rá a
napsütötte macskaköveken. Tisztelegve emelte a kezét magas,
forgós huszárcsákójához, egy kicsit megpengette a sarkantyúját.
Sötét, bajuszos, korán megviselt, mégis fiús arcából fehéren
nevetett a foga.
- Megengedi a grófnő, hogy hazakísérjem?
- No, ne tréfálj! Elfelejtetted a nevemet?
- Azt gondoltam, már meg sem ismersz!
- Te is megismertél engem. Pedig tudod, mikor láttuk egymást?
Amikor apa meghalt... Annak már több mint tizenegy éve.
- Nem sokat nőttél azóta - tréfált a fiatal férfi.
Szólnak a húsvéti harangok. Csak néhány lépés az út a Tárnok
utcai házig, de még erre is nehezen futja a társalgásból. Az első
mondat kivételével mindig Teréznek kell kezdeményeznie, és Toni
mindig nagyon röviden felel; csak négy-öt szóból álló mondatokra
vállalkozik. Nem tud jobban németül, mint kamaszkorában, előbb
magyarul fogalmaz, válogat, keresi, hogy mit tud lefordítani.
- Most csak ketten vagyunk itthon a mamával. Különben beteg
a mamám.
- Tudom.
- Kitől tudod?
- Az már titok!
 - Pepi férjhez ment, már meg is halt a férje... Négy gyönyörű
gyermeke van.
- Te miért nem mentél még férjhez?
- Mert válogatós vagyok! Volt egy tucat kérőm, de nekem egyik
se tetszett! És a te húgaid? Férjhez mentek?
- Nem ...
- No, ne mondd! Sárika sem? Hiszen már tíz évvel ezelőtt is
menyasszony volt!
- Most is menyasszony.
- Ilyen hosszú mátkaságról még nem is hallottam! És Mária?
- Neki nincs vőlegénye.
- Majd lesz!
- Nem akar férjhez menni.
- Miért?
- Egy lány se akar ... Ameddig nem viszik! Odaértek a Brunszvik
házhoz.
- Ha a mamám nem volna beteg, mondanám, hogy gyere fel
hozzánk. De most nem fogadunk senkit.
Persze, alighanem Toni is tudja, hogy ez nem egészen igaz. Szily
Tonit akkor sem hívná meg, nem hívhatná meg, ha a mama
egészséges volna. Toni tudja, még keresztfiú korából, hogy a
mama nem szereti a Szilyeket, sőt, még talán a magyarokat sem.
Habár éppen Tonit valamennyire szívelte gyerekkorában.
- Mindennap mégy misére? - kérdezte Toni.
- Hétköznap mindig az elsőre. Nagyon korán - mondta Teréz,
pedig ez megint nem volt igaz. Ő és a koránkelés! Miért mondta?
Hogy ezzel elhárítsa Toni közeledését, vagy éppen ellenkezőleg?
Elmondja a mamának, hogy találkozott Tonival?
Még aznap délután Brunszvik Józsefné, Majthényi Anna jött át
látogatóba, de nem sokáig időzött sógorasszonya
betegszobájában. Kiderült, hogy igazában Terézhez jött, vele akart
beszélni.
 - Találkoztál Tonival? - kérdezte, amikor már két szobányira
voltak a mamától.
- Igen ...
- Férjhez adlak - mondta akkor váratlanul Anna néni, és
megcsókolta unokahúgát, aki mindig is közel állt a szívéhez. - Én
adlak férjhez, remélem, több szerencsével, mint ahogy anyád adta
azt a boldogtalan húgodat ahhoz a szerencsétlen Deymhez...
Hallom, egy csomó adósság maradt utána! Menjünk valahova,
ahol nyugodtan beszélgethetünk!
Teréz szobájában ültek le.
- Most mondd meg nekem őszintén - próbált unokahúga
szemébe nézni a rózsás arcú, telt nyakú nagynéni -, ugye, ti ezzel a
fiúval gyerekkorotok óta szeretitek egymást?
Megpróbálta fölemelni Teréz arcát, gyöngéden az álla alá nyúlt
puha, szép kezével. De Teréz csak egy pillanatra nézett föl:
- Ezt... ki mondta Anna néninek?
- Nem kell azt nekem mondani! Ha apád életben marad, ti már
régen egy pár lettetek volna! Apád úgy szerette ezt a fiút, mintha
vér lett volna a véréből. És Toni is tűzbe ment volna apádért.
Jobban szerette a vér szerinti apjánál.
- Ezt Toni mondta?
- Ugyan! Dehogyis! Amilyen bátor katona, olyan gyáva, ha ki
kell nyitni a száját. Nincs hozzászokva a szalonokhoz.
- De akkor honnan veszi mindezeket, Anna néni? Én Tonit több
mint tíz éve nem is láttam. Utoljára apám temetésén találkoztunk.
Illetve, már a temetés előtti éjszakán, egyszerre csak megjelent a
ravatalnál, és sokáig térdelt...
Brunszvik grófné jelentősen és áthatóan nézte unokahúgát.
- Értek én mindent... Jobban, mint gondolod! Persze hogy nem
találkoztatok, hiszen ez a fiú jóformán gyerekkora óta katona...
Végigjárt ez minden harcteret. Huszonnégy éves korában már
hadnagy volt, most pedig kapitány... Azt hiszed, a huszároknál
olyan könnyen osztogatják az előléptetést? Megmondta az apja...
ő követte el a hibát, mert téged a legidősebb fiához akart
hozzáadni, pedig Toni szeretett téged ... És amikor Isten elvette az
első fiát, akkor már késő volt, akkor már hiába próbálta meg, hogy
jóvátegye. Toni annyira a szívére vette, hogy apja a bátyjának
akarta azt a lányt, akit ő szeretett!
Teréz nem tud megszólalni.
- Mondtam is József bátyádnak: nem értem a sógorasszonyt!
Okulhatott volna Pepi sorsából, mire vezet a nagyravágyás. Miért
keveselli ő a Szilycket? No de majd ő beszél anyáddal, te csak légy
nyugodt. Meg is ígérte az öreg Szilynek, hogy előkészíti a talajt.
Még azt is mondta, ha előre tudja, hogy ennyire a fejébe száll a
dicsőség anyátoknak, dehogyis szerzi meg nektek azt a grófi címet!
Nem ér az annyit, mint a szív boldogsága!
Teréz szobájában nyitva az ablak, a húsvéti verőfény ráhullik a
fehér cserépkandallóra, amelybe a szobalány reggel már
fölöslegesen gyújtott be. Mert oly váratlanul jött a tavasz, éppen
húsvétra, a sok hideg és hó után. Lehetséges, hogy ő, Brunszvik
Terézia, a ferde nyakú leány is kivirágozhatik huszonkilenc
esztendős korára, és talán még gyümölcsöt is érlel? Ahogy a hó
tűnik el a tavasz közeledtére, úgy olvadt semmivé minden
fogadkozása, hogy soha nem megy férjhez. Az életet tagadja meg,
a termékenységet? Ha nem kénytelen vele?
És már egy kicsit el is hitte, amit Anna néni, Szily bácsi szavaiból
olyan szépen kikomponált és összefantáziált, az ő nagy regényüket
Tonival, hogy titokban régen szeretik egymást. Talán nincs olyan
szerelem, amiről nem tud az ember, vagy nem akar tudni?
Köszönet és hála Anna néninek, amiért annyi szeretettel és
jóakarattal törődik az ő sorsának beteljesedésével, de ha
csakugyan férjhez megy Szily Tonihoz, ha neki is gyermekei
lesznek, akkor őt nem Anna néni, még csak nem is József
nagybácsi adja férjhez, hanem apa, igenis apa, a síron túl is
szerető; miért volna lehetetlen, hogy már apa is egymásnak szánta
kedves keresztfiát és legkedvesebb lányát? Ki lehetne igazabban a
férje, mint ez a megviselt, gyermekarcú huszár, akit oly régen
ismer, aki egy kicsit a testvére, és mégis, oly végzetesen idegen?
Szily József, aki oly kitartóan és régen akarja őt menyének, és
akinek ez most alighanem sikerül, Brunszvik Antal barátja. Csakis
Brunszvik Antalnak lehet ilyen hűséges barátja. És kerülhet-e ő
jobb helyre, mint abba a családba, ahol férje és apósa olyan
nagyon szeretik az ő forrón szeretett apját?
Honnan szerezhetne bizonyosságot arról, úgy van-e csakugyan,
ahogyan Anna néni gondolta és mondta? De ki tudná azt
megcáfolni? Szereti-e ő Tónit, és ha igen, mióta? Ha még ebben
sem bizonyos, honnan tudhatná, Toni hogyan van ővele? Mit
gondol, mit érez? Talán, ha nem takarékoskodna úgy a német
szóval? Ha egy anyanyelvük volna? De még erről sem
bizonyosodhat meg, hiszen soha egészen meg nem tanulhatják
egymás nyelvét, vagy csak nagyon sok idő múlva.
És ha Toni egyszerűen csak engedelmeskedik az apjának, azért
veszi feleségül a Brunszvik lányt? Ahogy a mama gondolja vagy
még úgyabbul? Hogy az ő harmincezer forint hozománya kell
annyira a Szilyéknek és nem ő maga! József nagybácsi beszélt a
mamával, a mama nem is fogadta a várt vad ellenkezéssel a
lánykérést. Sok válogatnivaló nincs, Teréz ezen a nyáron
huszonkilenc éves lesz, és ha Teréznek megfelel ez a família, ő
nem áll útjába. Igenis, a família a fontos, mert a férjét igen keveset
fogja látni, hiszen az katona, és kérdezze meg a nagyanyját,
Seeberg bárónét, mit jelent katonafeleségnek lenni. Ő nem bánja,
de Teréz lásson tisztán. Ott kell élnie Bián, a szalmatetős nagy
házban, amelynek háta mögött mindjárt ott a gazdasági udvar, az
istállószagot még a saját szobájában is érezni fogja. A magyar
cselédek kimarják maguk közül, ha odaviszi a német szobalányát,
ha meg nem, akkor bajlódhat valami bő szoknyás szolgálóval, aki
csak vihog, mert úrnője szavát sem érti. Játszhat az új bécsi
zongoráján csárdanótákat, mert arra fogják kérni; a
Beethoven-szonátákat nem lesz kinek játszania.
 De hát, mondta a mama rezignáltan, tudja ő, hogy beszélhet,
amit akar: ha Teréz Szilyné akar lenni, ha szerelmes abba a fickóba,
vagy csak azt képzeli, hogy szerelmes belé, akkor minden hiába,
úgyse hallgat a józan észre, sem a máséra, sem a magáéra. Egyet
azonban kiköt, ezt meg is mondta jövendőbeli nászurának, Szily
Józsefnek: holmi gyors esküvőt nem engedélyez, még hivatalos
eljegyzést sem egyelőre. Hiába érvelt Szily azzal, hogy a fia csak
őszig van itthon szabadságon, és akkor vissza kell mennie a
szolgálati helyére, és ki tudja, nem vezénylik-e megint külföldre?
Ha vezénylik, vezényeljék, mondta a mama. Neki elege volt a
ripsz-ropsz esküvőből; Pepit, engedve a vőlegény sürgetésének,
úgyszólván hetek alatt hozzáadta ahhoz a szélhámoshoz, Isten
nyugosztalja szegényt. Utólag, persze, már jól érti, miért volt olyan
sürgős: nehogy kiderüljenek a dolgai, az adósságai, a hazudozása,
nehogy összedőljenek a légvárak, amit csaléteknek épített.
Mondhatta erre Teréz, hogy az ő esetükben ez a várakozás
teljesen fölösleges, sőt ésszerűtlen? Deymet összesen három hétig
ismerték, amikor Pepi kezét megkérte, és addig is Müller úrnak.
No de kár is, nevetséges is minden összehasonlítás. Szilyéket oly
régen és jól ismerik, hogy az már szinte sok is, legalábbis a
mamának. Szinte naponta talál valami új, nagyon is gyakorlatias
érvet, hogy elvegye Teréz kedvét ettől a házasságtól. Emlékezteti
arra, micsoda kemény hangon beszélt Szily József megboldogult
első feleségével, hogy egzecíroztatta a vendégek előtt. Ki és mi
biztosítja Terézt, hogy ővele majd nem bánnak hasonlóképpen a
Szily-házban, ha egyszer odakerül? Asszonynyúzók ezek, és ez
igazában a szemléletükből, már a neveltetésükből ered.
Miféle újat tudhatnak ők meg Szilyékről a várakozási idő alatt?
Mire jó, mit segít elő ez a várakozás? De ha ezt mondaná a
mamának, még azzal gyanúsítaná, közönségesen, hogy azért
sürgeti az esküvőt, mert fél, hogy elszökik tőle a vőlegény, hogy
meggondolja magát, vagyis hogy elszalasztja ezt az első és egyben
utolsó alkalmat arra, hogy férjhez menjen. Hiszen Toni katona. Ha
ősszel újra be kell vonulnia, ki tudja, visszatér-e egyáltalán? Ezt az
egyet, óvatosan, azért megpendítette a mamának. És mi volt a
válasz?
- Jó, hogy mondod! Csak nem akarsz néhány hónapi, esetleg
csak néhány heti házasság után özvegy lenni? Esetleg egy olyan
gyerekkel a nyakadon, akinek föld alatt van az apja? Szilyék,
persze, jól járnának, a hozományodat az öreg úgy forgatná, ahogy
akarja, te meg életed végéig a cselédjük, a szolgálójuk lennél!
Ennyi kíméletlen józanság megborzongatja Terézt, annál is
inkább, mert hiszen ő még eddig nem hozott sok szerencsét
Szilyékre. Az első fiú is meghalt, mielőtt, az apja terve szerint,
eljegyezhették volna egymást.
A mama betegsége miatt ebben az évben csak április végén
költözhettek le Martonvásárra, és májusban a mama ismét ágynak
esett. Dologidőben ő sohasem szokott betegeskedni; most is az
volt a legnagyobb baj, hogy erőszakkal akarta legyűrni a lázat, és
minduntalan leesett a lábáról. Előfordult, hogy kora reggel, amikor
lóra akart ülni, olyan gyengeség fogta el, hogy vissza kellett vezetni
a szobájába.
- De azért éppen úgy lekaszálják a szénát, tessék elhinni! -
pörölt vele a lánya.
Toni minden héten egyszer vagy kétszer átlovagolt Biáról, és
majdnem minden alkalommal vele jött kisebbik húga, Mária is,
szintén lóháton. Már önmagában is rendkívüli, hogy egy Szily leány
lóra üljön, ez nem szokás az ő köreikben. Nemhogy anyja nem ült
soha lovon, hanem nővére, Sárika sem. A lovaglás nőietlen a
hagyományos magyar köznemesi szemlélet szerint, a lovon ülő nő
nyugati beütés, és könnyen ráfoghatnák Szily Máriára, hogy az
elnémetesedett arisztokrata nőket majmolja. Pedig ő igazán nem!
Azért lovagol, mert amiben csak lehet, amiben csak leány volta
engedi, követi, még utánozza is imádott bátyját, Tonit.
Nem udvariasságból, hanem igenis szívből kérlelte Terézt, ne
haragudjék, amiért annyira rájuk akaszkodik, mint fölösleges
harmadik. Mondják meg őszintén, ha terhükre van! Nincs mit
szépíteni rajta, imádja a bátyját, és oly sok évig nélkülözte, hogy
most minden percet sajnál, amit nem tölthet társaságában. No és
Tézit is nagyon szereti, féltékenysége nem akadályozza meg
ebben. Mert az igaz, hogy ő, ha nem lenne a húga, soha más
férfira rá sem nézne, csakis a bátyjára, hanem azért mégis úgy
gondolja, Tézi az egyetlen nő a világon, aki megérdemli Tonit. Sok
lányt ismert a családban, a rokonságban, azon kívül is, de
Brunszvik Terézhez foghatót, még csak hasonlót sem talált köztük.
És amikor Teréz természetesen tiltakozni próbál, akkor hevesen
bizonygatja: Tézi rendkívül okos és művelt, de mondjuk, vannak
mások is, akik ebben felveszik vele a versenyt. Hanem ő, Tézi,
ezenkívül rendkívül jó és egyszerű, vagyis nem csupán észben,
hanem szívében is kiváló. Tézi olyan ember, akiből sugárzik a jóság,
azért jó vele együtt lenni, mert másokat is jóvá tesz, aki a közelébe
kerül. Ez nagyon ritka, nagyon, nagyon ritka! Azért olyan boldog,
hogy bátyja Brunszvik Terézt veszi feleségül, mert akkor biztos,
hogy jó ember, nagyon jó ember lesz!
Hogyne látta volna szívesen jövendőbeli sógornőjét, amikor az
úgyszólván a bátyja helyett udvarolt neki? Mondhatjuk úgy is,
hogy tolmácsolt, hiszen Toni jelenlétében magasztalta Terézt.
Hibásan, de gátlás nélkül, folyékonyan beszél németül.
- Miért kellene nekem Toniből még ezután jó embert
csinálnom? - kérdezte Teréz.
A testvérek összemosolyogtak.
- No, csak ne tedd magad! - játszott Mária. - Miért házasodik
egy férfi, ha nem azért, hogy legyen, aki megregulázza?
- Nem mindegyik - jegyezte meg Toni.
Mária pedig, testvéri bizalmassággal, megmagyarázta ezt a
megjegyzést: Toni Barnabásra céloz, Sárika vőlegényére, akivel
már majdnem tíz éve jár jegyben, és folyton halogatja a kézfogót.
Arra hivatkozik, hogy nem hagyhatja ott a házat, hogy apjuk és
mostohaanyjuk is sokat betegeskedik, pedig ez mind csak kifogás,
nem ez az igazi ok. Fáji Fáy Barnabás, a vőlegény nagyon jó fiú,
nagyon rendes, de bizony anyámasszony katonája, még meg sem
házasodott, de máris papucs alatt van. Valamirevaló férfival Sárika
nem is űzhetné ezt a komisz játékot. Sárika hangoztatja ugyan,
hogy neki ilyen férj kell, mint Barnabás, aki nem iszik, nem kártyás,
nem járkál a menyecskék meg a cigánylányok után, ő egy napig
sem élne valami korhellyel, amilyen a legtöbb, csak egyszer érezné
meg rajta a borszagot, ő bizony kiadná az útját. De valójában
Sárikának nem nagyon kell az ő tökéletes vőlegénye, hiába kuksol
már most is olyan alázatosan a lábánál, ő maga sem tartja igazi
férfinak!
- Az én húgaimnak férfinak kellett volna születniök - jegyezte
meg félig tréfásan Toni.
Teréz ez ellen tiltakozott. Egyáltalán nem tud ideálisabb nőket
elképzelni, mint a Szily lányok. Sárika már ifjú kora óta valósággal
lelke, gondviselője a háznak, ami pedig Máriát illeti, ő, Teréz, a
maga részéről sokért nem adná, ha legalább néhány tekintetben
hozzá hasonlíthatna, őt, Terézt, a saját családja, különösen a
mama, sokszor vádolta azzal, hogy semmibe veszi a női hivatást,
pedig, Isten látja lelkét, sohasem szeretett, nem is tudott
tisztességesen lovagolni.
- Neked az nem is való! Te csak száguldjál mindig a
zongoráddal! - mondja lelkesen Mária.
Mindketten lelkes csodálói művészetének. Mária tanult
valamicskét zongorázni, de hát arról említést sem szabad tenni
Teréz közelében. Nem ért a művészethez, Teréz az első igazi
művész, akit hall, mégis, nem tud tökéletesebbet elképzelni, mint
az ő játéka.
- Ugyan - mondja Teréz -, csak egyszer hallanátok Beethovent
improvizálni. Az egyszerűen csoda.
Amikor Teréz zongorázik, Toni mindig úgy helyezkedik el, hogy
lássa is a kezét. Nem, nem igaz, amit a mama mondott, hogy
csárdanótákat akarnak tőle hallani. Pedig akármire kérnék, ő
teljesítené.
„Bizonyára gyermekségnek tartod, hogy annyira örülök ennek a
sikernek - írta Teréz Lotténak Bécsbe, egyik májusi levelében. -
Talán azt gondolod, és bátran meg is mondhatod: a Szily testvérek
igazán nem nevezhetők műértő közönségnek. Csak azzal
vigasztalom magam, hogy volt már alkalmam valódi műértők előtt
is játszani, és részükről is elismerésben volt részem. De legyek
hozzád egészen őszinte, Drágám? Csak Neked, Neked merem
elárulni, hogy ennek a mostani sikeremnek még jobban örülök,
mint annak, amit a bécsi társaságban valaha arattam. Mert az én
hős katonám szívét, gondolom, most először illette nemes
muzsika, és rögtön, azonnal meghódította. Láttam az arcán, hogy
felindult tőle. Tudod, ő nem nagyon szeret beszélni, és különösen
nem németül. Ezért inkább csak ki kell találnom, meg kell
éreznem, mit gondol és mit érez. Hogy ez így nagyon nehéz lehet?
Hogy így nagyon keveset tudunk egymásról? Ne hidd! Külön
nagyon szeretném megköszönni a drága jó Beethovennek, hogy az
ő zenéje segítségével ilyen jól tudtam beszélni azzal a szívvel,
amelyik nekem a legdrágább."
„Megmutattam leveledet Beethovennek, és ő nagyon örült
annak, amit írtál. Meghagyta, küldjem el Neked legforróbb,
testvéri jókívánságait, és ismeretlenül is üdvözli a te hős
katonádat, aki csak nagyon derék ember lehet, ha Téged választott
- írta Lőtte válaszlevelében. - Boldoggá tesz, hogy az én Tézim
megtalálta a boldogságot, csak egyetlen dolog aggaszt, Pepi egy
megjegyzése. Számára nem is volt olyan nagy meglepetés, hogy Te
félig-meddig eljegyezted magad, ő már régen sejtette, illetve
észrevette, milyen erős vonzást gyakorolnak rád bizonyos
regényes helyzetek. Szerinte igazán nagy kár volna érted, hogy
elsüllyedj abban a vidéki mocsárban, olyan emberek között, akik
csak az eszem-iszomnak, a vagyonszerzésnek élnek. Nem szabad
tőle rossz néven venned, hiszen tudod nagyon jól, hogy a testvéri
szeretet és féltés beszél belőle, de ő a te hősödet afféle
díszkakasnak tartja, aki erről nem is tehet, hiszen katonának
nevelték, és katonának nincs is szüksége finomabb érzésekre.
Szerinte mindaz a nemes jellemvonás, amit te Toninak
tulajdonítasz, csakis a te képzeletedben él. Hát én most nem
tudom, mit gondoljak, kinek higgyek! Csak azt tudom, hogy
reszketek a boldogságodért! Én Szilyéket nem ismerem, illetve
nem emlékszem rájuk, csak nagyon homályosan, mert amikor még
Apa élt, és ők hozzánk jártak, mi pedig hozzájuk, nagyon is kicsi
voltam. Nem emlékszem jól sem a lányokra, sem a fiúkra, még azt
sem tudom, hogy a Te Tonid a kisebbik vagy a nagyobbik a fiúk
közül? Azt hiszem, anyánk most az egyszer jól tette, hogy nem
engedélyezte azonnal az eljegyzést, és különösen, hogy nem
enged benneteket túl gyorsan összeházasodni. Tedd próbára a
szívedet, Drágám, és az övét is! Nehogy csalóka illúzióknak essél
áldozatul!"

Teréz ismét hosszú levélben válaszolt kishúgának:

„Már sokszor eszembe jutott, hogy a mi drága Pepink igazában

jobban hasonlít a mamára, mint gondolnánk; pedig látszólag ők
nagyon kevéssé értik meg egymást. Ha Pepi számára nem okozott
meglepetést, ami velem történt, én sem csodálkozom azon, hogy ő
így vélekedik arról, akit én szeretek. Hogy a jóakarat és a testvéri
szeretet teszi oly kíméletlenné, azt nem is kell mondanod, hiszen
édes anyánk még kíméletlenebb velem, pedig jól tudom, hogy
szeret engem és a javamat akarja. Én csak hálás vagyok nekik ezért
a kíméletlenségért, mert valójában talán ezzel óvnak meg attól,
hogy illúziókat tápláljak. Mit tudok én Toniról? Nagyon keveset,
mégis nagyon sokat. Drága jó apánk egyszer azt mondta róla, hogy
vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz ember lesz belőle, és ezt
mondja most a tulajdon húga is: Ha Toni engem vesz feleségül,
akkor biztosan jó ember lesz belőle. Mondd, tehetünk valakiért
ennél többet?
Én nem vagyok szép, sem gazdag, nem vehetem fel a versenyt a
nagy művészekkel sem. Mit adhatok én az embereknek?
A mama is, Pepi is, valljuk meg őszintén, előítélettel vannak
Szilyék iránt, mert magyarok. A mama soha nem is titkolta, hogy
barbároknak tartja a magyarokat, és az ő különös logikája szerint
még jobban haragszik rájuk, mióta apa meghalt, mert hiszen a
magyarokért, a magyar nép felemelkedéséért küzdött, értük
áldozta életét. A mama úgy gondolja, a magyarok megérdemlik a
sorsukat. Mennyire örültek József császár halálának, pedig az jót
akart nekik, a haladás útjára akarta vezetni őket. Bezzeg Ferenc
császár, az tetszik nekik, pedig annak csak arra kellenek, hogy
katonát, lovat meg gabonát adjanak. Békében hagyja a
kiváltságaikat, megengedi nekik, hogy deresre húzzák a
jobbágyaikat. De mondd meg nekem, miért okolja a mama
mindenért csak a magyarokat? Mindenben ők a hibásak? A császár
nem hibás, amiért az orruknál fogva vezeti, becsapja és megcsalja
őket? Visszaél a gyengéikkel, az önzésükkel.
Ó, mennyi áldás, jótétemény, boldogság származna abból,
kölcsönösen, mind a németekre, mind a magyarokra, ha egymás
nemes és jó tulajdonságait látnák és becsülnék egymásban,
ahelyett hogy egymás hibáit és gyengeségeit hánytorgatják! Ha a
magyar temperamentum, vitézség, nagylelkűség összefogna a
német szorgalommal, kitartással, előrelátással! Rövid évek alatt
utolérhetnénk a legműveltebb, leggazdagabb nemzeteket,
kivívhatnánk az egész világ csodálatát és megbecsülését!
Biztosan érzem, hogy helyes úton járok, hogy édesapám
emlékének sugallatát követem, amikor elfogadom a felém nyújtott
kezet, és a magamét nyújtom cserébe, örök szövetségre. Jöjjön
bármily megpróbáltatás, én sohasem fogok meginogni, mindig hű
maradok eskümhöz!
 Kaptál-e már levelet Francitól? Nekünk még egy sort sem írt a
hűtlen vándor, úgy látszik, még arra sem tart igényt, hogy híreket
kapjon hazulról, hiszen azt sem tudnám, hova címezzem
levelemet. Mama egészsége mintha egy kicsit, habár nagyon
lassan, javulna, de most nem engedem, hogy idő előtt hagyja el az
ágyat. Igyekszem nagyon vigyázni a diétájára, mindennap magam
készítem el az ebédjét. Úgyis elhatároztam, hogy főzni tanulok;
mint egy egyszerű nemesember, mint egy szegény huszártiszt
feleségének értenem kell hozzá, nemde?"

Jozefin a Bécs melletti Hietzingben bérelt lakást a nyárra. Az

volt a terv, hogy a nyaralóban is folytatják a zenei
összejöveteleket, annál is inkább, mert Beethoven Hütteldorfban
szándékozott nyaralni. Ez egészen közel van vagy lett volna
hozzájuk. Beethoven közben meggondolta magát, Badenbe
utazott. A hietzingi nyaralást más tette nevezetessé: Teleki Imre
gróf, aki Göttingában végezte tanulmányait, és nagyobb utazás
után hazafelé tartott Erdélybe, egy társasággal kirándult
Hietzingbe, ott megismerkedett a Brunszvik nővérekkel, és első
látásra beleszeretett Lottéba. De olyan ellenállhatatlanul, hogy
hazaérve erdélyi birtokára, azonnal írt és megkérte a kezét. Még
ennél is nagyobb jelentőségű dolog, hogy a gróf úr édesanyja már
néhány hét múlva Bécsbe utazott, hogy megnézze magának fia
választottját. Kertelés nélkül közölte: fiát különcnek, majdnem
nőgyűlölőnek ismerte, aki fiatal kora ellenére nyomott kedélyű,
szeszélyes, magának való. Kiféle-miféle lehet az a leány, aki ilyen
rendkívüli hatással volt reá?
Teleki grófnő gyönyörű termetű hölgy, rendkívül okos és gyors
eszű, amire azért van nagy szüksége, mert szinte teljesen
műveletlen. Ő maga közölte leendő nászasszonyával, Brunszvik
grófnéval, hogy ő alacsony származású, és mintha még büszke is
lenne erre. Meglátogatta a mamát Martonvásárott, hogy mindent
megbeszéljen vele. Fia választásával meg van elégedve, Lotte
tetszik neki, mégis egyévi várakozási időt szabott ki rájuk, illetve a
fiára, méghozzá úgy, hogy ez alatt az egy év alatt nem
találkozhatnak. Ő ezt így tartja helyesnek, ki kell próbálniok, hogy
a heves fellobbanásnak lesz-e tartós tüze, amire egy házasságot
lehet alapítani.
Teleki gróf nagyon gazdag. Mind vagyonban, mind rangban
sokkal magasabban áll, mint a Brunszvikok. Az tehát nem is
kétséges, hogy Lotte nagyszerű partit csinál, és ugyanakkor
kétségtelenül szerelmi házasságot köt. Korban is egymáshoz
illenek, Emy - a magyar Imre német változata, az Emerich után
becézik így - mégiscsak fiatal ember. Hanem van azért baj is: a
Telekiek kálvinisták. Brunszvikné kijelentette, benne nincsenek
előítéletek, de azt nem engedi meg, hogy leánya áttérjen, nem is
tartja valószínűnek, hogy Lotte hajlandó lesz. A házassági
szerződésben kiköti majd, hogy a kastélyban mindig legyen
katolikus pap, továbbá, mert olyan messzire kerül a lánya,
ragaszkodik ahhoz, hogy minden második telet Magyarországon,
Budán töltsön.
Telekiné mindent megígért, annál is inkább, mert mint
mondotta, lánykorában ő is katolikus volt. Úgy látszott, hogy
leendő nászasszonya, továbbá maga a martonvásári uradalom
nagyon megnyerte tetszését.
Teréz legjobban annak örült, hogy húga leendő anyósa azt a
bizonyos egyéves határidőt szabta. Ó, ezek az anyák, valóságos
vesszőparipájuk a próbatétel! Lotte esetében mindannyian
ésszerűnek és előnyösnek tartották, maga Lotte is. Habár már
igent mondott, elhatározta magát, mégsem lett volna jó hirtelen,
minden átmenet nélkül elszakadni mindenkitől, akihez
ragaszkodik. No és Pepit sem volna jó itt hagyni. Amint előre
látható volt, állapota az őszre rosszabbodott, kedélye felborulással
fenyegetett. Vissza kellett térnie Bécsbe és újból hozzálátni a
Deym-féle hagyatéki ügyek intézéséhez. Illetőleg dehogyis újból!
Még semmi nem történt, a nyáron csak elmenekültek a feladatok
elől, és azok most megoldhatatlanabbaknak látszottak, mint va-
laha.
Ha a palotát, amiben a műcsarnok van, és amiben
tulajdonképpen otthonukat is berendezte a megboldogult,
eladhatnák, lélegzethez jutnának. Igen ám, de úgy látszik,
eladhatatlan. Az épület alatt kazamaták vannak, amiben a kincstár
katonai holmikat tárol, gyúlékony anyagokat is. Deym gróf annak
idején alighanem ezért jutott olcsón az épülethez. No, persze,
katonai objektum fölött tulajdonképpen nem is volna szabad
laknia senkinek, azt csak műcsarnoknak volt szabad berendezni,
már ahhoz is Deym ügyessége kellett annak idején, hogy ő maga
beköltözhessek családjával. Hanem most arra volna szükség, hogy
a kincstár kiürítse a kazamatákat, ezzel minden megoldódna! Ezzel
nagyon megemelkedne az épület értéke, és talán akkor már eladni
sem kellene okvetlenül. Még Deym gróf foglalkozott a gondolattal,
hogy a műcsarnokot felszámolja, és helyette az egész palotát
átalakítja havonta bérelhető bútorozott lakásokká. Ehhez a
vállalkozáshoz könnyen lehetne társat találni, hiszen bombajó
üzletnek ígérkezik. Biztos és jó jövedelmet biztosítana az
özvegynek, talán élete végéig, de legalábbis addig, míg a
gyermekeket felneveli. Igen, ez volna az előnyös, a kedvező, nem
pedig a palota eladása, mert hiszen azt a pénzt megint csak be
kellene fektetni valamibe, nem szólva arról, hogy mennyire
leolvadna, ha a hitelezőket ki kell belőle elégíteni.
Nem csoda, ha oly gyakran és oly erősen fáj Jozefin szép, finom
feje! Hogy ilyesmivel kelljen foglalkoznia!
Megint csak kénytelen a mamától pénzt kérni. A mama ad is
neki, de nem ajándékba. Nem, nem! Különösen most, hogy
Ferenc, a valódi gazda és családfő, nincs idehaza, nem
ajándékozgathat egyik gyermekének sem, a többiek rovására.
Visszavásárolja Jozefintől, Lotte számára, a kelengyéje bizonyos
részeit, ezüstöket, fehérneműket. Lotte emiatt úgy érzi magát,
mint valami uzsorás, habár igazán nem tehet róla. De ki vannak
szolgáltatva valamennyien!
Toni november elején megkapta a bevonulási parancsot a
regimentjéhez. Egyedül lovagolt át Martonvásárra, hogy
elbúcsúzzék. Teréz se azelőtt, se azután, soha nem hallotta úgy
zizegni a lepergő faleveleket, mint azon a felejthetetlen napon.
Toni akarta, hogy sétáljanak a parkban, a reggeli dértől még
nedves avaron, a halvány napsütésben, ami apa temetésének
tizenkét év előtti napjára emlékeztetett.
Toni felkészült erre a beszélgetésre. Nehezen és hiányosan,
mégis meg tudta mondani, amit akart. Mi volt ebből a
legfontosabb? Ő most elmegy, és nem biztos, hogy visszajön. A
háború szerinte döntő szakaszához közeledik, azoknak, akik most
bevonulnak, csak egy része jöhet vissza, ez természetes. De
azoknak is, akik visszajönnek, új életet kell kezdeniök. Mert a régi
világnak vége lesz, és ha nem lenne vége, a régi életet nem
érdemes, lehetetlen tovább folytatni.
Nem, nem a gyatra német nyelvtudása, gyakorlatlansága az oka
annak, hogy oly nehezen közelíti meg, amit mondani akar. Ő maga
vallotta meg, hogy magyarul sem tudná jobban, különben pedig
magyarul nem is volna kinek elmondani. Testvérei? János öccse
derék ember, de semmi nem érdekli, aminek nincs köze a
gazdasághoz, a haszonhoz. Kisebbik húga, Mária, rajong érte, csak
az a baj, hogy ő koránt sincs úgy elragadtatva önmagától, még
katonai pályafutását sem tartja olyan nagyszerűnek, sőt! Nagyon
fiatalon lett hadnagy, főhadnagy, de a kapitányi rangot már négy
évvel ezelőtt, huszonhat éves korában elérte, azóta egy tapodtat
sem halad előre, mert a további haladáshoz más minősítés
kellene, mint amilyen neki van. Bátorságát, ügyességét elismerik,
de nem tartják valami nagyon értelmesnek. Vannak barátai, de
éppen nem a befolyásosak és hangadók között, főképpen a
katonái szeretik, de abból nincs előléptetés, különösen egy
magyarnak, akinek a dédapja Rákóczi egyik hadnagya volt. De nem
akar semmit szépíteni. Vannak, akik kedvezőtlenebb helyzetből is
sokkal többre, magasabbra vitték, itt van Hadik András, aki
közönséges közlegényből lett gróffá és tábornokká. Ugyan ő már
képtelen rá, hogy Hadik grófot példaképének tekintse, annyiszor
vetette a szemére éppen az apja, hogy ugye, a Hadik!
Toni fekete köpönyeget viselt ezen a napon, amely eltakarta
kék atilláját és veres nadrágját. És mintha a végrendeletét adta
volna át élőszóval, vagy még inkább, mintha egész eddigi és
jövendő életét Brunszvik Teréz kezébe tette volna le. Ha többé
nem jön vissza, legyen valaki, aki tud az ő kétségeiről és
mentségeiről; ha pedig mégis visszajönne, akkor ... Hogy mit ért új
élet alatt, azt nem tudja megmondani, de annak mégiscsak
előfeltétele, hogy valamennyire számot vessünk a régivel.
Toni most éppen harmincéves. Még ha nem esik is el a
harctéren, élete felét már jószerint leélte. Mégis, ezen a zizegős
őszi napon rég meghalt édesanyjáról is beszélt Teréznek. Anyjáról,
aki még fiatalabb korában hagyta őt árván, mint Terézt az apja.
Ha valaki, Teréz tudja, mennyi baj volt ővele kamaszkorában,
különösen, amikor katonaiskolába került. Mert egyfelől: őt az isten
is katonának teremtette, hiszen máshoz, mint a lovagláshoz, a
verekedéshez, soha nem értett; testi ügyességéhez, bátorságához
nem is fért kétség. De örökké baja volt a fegyelemmel, az
engedelmességgel. Egyszerre imádta és gyűlölte a hivatását. Apja
ezt mindig úgy fogta fel, hogy csakis benne van a hiba, és ennek a
kettősségnek az az oka, hogy bizonyos követelményeknek nem tud
megfelelni. Csak a keresztapja, Brunszvik Antal értette meg, hogy
amikor egy fiatal ember valamit nem tud elfogadni a világból,
abban nemcsak, nem teljesen ő a hibás. No és az anyja, igen, ő volt
az, aki mintegy előre látta másodszülött fiának minden
szerencsétlenségét, és együtt érzett vele. Tudta, hogy az ő vad
fiában lakik valahol egy másik lélek is, amelyik gyöngéd és
érzékeny, nehezen viseli el a nyerseséget és durvaságot, amivel a
katonaélet mégiscsak együtt jár.
 - Tudod - vallotta Szily kapitány -, igen sokszor tettem túl
durvaságban és gonoszságban azokon, akiket igazában
megvetettem.
Teréz belesápadt ebbe a vallomásba.
- Most megvetsz?
- Anyád sem vetne meg - felelte halkan Teréz. - Sőt az én apám
sem.
- Neked talán jobb lenne, ha nem jönnék vissza - mondta a
férfi. - Nem lesz könnyű velem.
Teréz nem válaszolt, és Toni megértette, hogy most
megbántotta.
- Nem szoktam elesni - fordította könnyedre a hangot. - Még
eddig minden piszok helyzetből sikerült kivágnom magam.

12

Lotte 1805 tavaszán, tehát még az egy évre kiszabott várakozási

idő letelte előtt, házasságot kötött Teleki Imre gróffal,
Martonvásárott. A vőlegény felkötött bal karral állt és térdelt az
oltár előtt, és még jó, hogy ott térdelhetett. Öngyilkosságot
kísérelt meg ugyanis, szívébe akart lőni, úgy találta el a bal karját.
Ezzel az öngyilkossági kísérlettel kényszerítette anyját, adjon
engedélyt a házasságra.
Mindenesetre különös módszer egy felnőtt férfi, egy főúr
részéről! Különös bizonyítéka a szerelemnek is. Teleki attól félt,
hogy a túl hosszú várakozási idő alatt Lotte megszeret valaki mást,
és akkor sohasem lesz az övé. Az öngyilkossági kísérletnek tehát
fiktív féltékenység volt a kiváltó oka.
Bezzeg Teréz esküvőjéről senki nem beszél, pedig már több
mint egy éve annak a húsvét vasárnapnak, a budai Szentháromság
téren. Igaz, lehetetlen is, hiszen Toni az alsó-ausztriai Göttweih
táborában van. Májusban vezényelték oda az ezredét. Ameddig
közelebb, Magyarországon táboroztak, néha hazalátogatott.
Farsangkor meg is táncoltatta Terézt Brunszvik Józsefék bálján.
Minthogy a tavaszon Franci is hazatért egyéves külföldi útjáról -
jelen volt Párizsban, Napóleon császárrá koronázásán, még a múlt
év decemberében - az esküvő után Teréz kísérte vissza Bécsbe
Jozefint, és vele is maradt egyelőre. A mama egészsége úgy-ahogy
helyreállt a tavalyi hosszú betegeskedés után, no és vele van rég
nélkülözött, egyetlen fia. Jozefinnek viszont egyre nagyobb
szüksége van támaszra; a gyermekek nevelése évről évre több
gondot okoz, már lassan tanítani is kell őket egyre-másra, és
megfelelő nevelőt, nevelőnőt rettenetesen nehéz találni. Ezt Pepi
még saját gyerekkorából tudja.
Az a csoda, hogy a drága Jozefin nem roppan össze a sokféle
gond súlya alatt. A hagyatéki ügyek úgyszólván semmit nem
mozdulnak előre. Lotte esküvője alkalmával, és természetesen
Ferenc tudtával, a mama megint nagyobb kölcsönnel segítette ki
szerencsétlen, férjezett leányát, hiszen csak nem hagyhatja őt
nyomorogni! Teréznek az a gondolata támadt - meg is írta
anyjának -, hogy a legjobb lenne Jozefint gyermekeivel együtt
hazavinni Magyarországra, hogy ismét velük éljen. Ennek
érdekében, hogy ez gyorsan lebonyolódjék, a mama maga vehetné
meg a Deym palotát, mindenestül, kazamatástul, a csodálatos
emlékű művészeti galériával együtt, ahol ez a különös házasság el-
kezdődött, amit Teréz azért nem hajlandó tragédiának nevezni,
mert mégiscsak négy gyönyörű gyermek származott belőle.
A mama nem is válaszolt érdemben erre a javallatra. Azt írta
egy mérges kis levélben, hogy Teréz ne csináljon magának
nagyobb problémát a húga ügyeiből, mint maga Jozefin.
Tagadhatatlan, hogy van egy kis igazság a mama kirohanásában.
Mint mindig. Jozefinnek igazán súlyos és nagy gondjai közepette is
komoly problémát okoz, hogyan oldja meg a nyaralást. Az orvos
Badent javasolta neki, az tenne jót az idegeinek, de anyagilag nem
engedheti meg magának, hogy egész családjával, gyerekekkel,
dadával, nevelőnővel kerekedjék föl, hiszen valóságos vagyonba
kerülne csak a szállás ekkora személyzettel. Teréz felajánlotta,
hogy ő itthon marad a gyerekekkel, vagy kiköltözik a környékre ve-
lük, valami olcsó kis parasztházba akár, de hát ez sem lehetséges,
mondta Pepi. Nem pesztonkának jöttél hozzám, ezt nem
fogadhatom el tőled. Az lesz a legjobb, ha valamennyien
Hetzendorfban nyaralunk.
Micsoda álnok képmutatás, öncsalás, szánalmas lelki
nyavalygás! Beethoven Hetzendorfban nyaral ez idén, ott dolgozik
operáján, a Leonórán, ő szeretné mindenáron, hogy imádott
Jozefinje ott legyen a közelében. Ami Pepit illeti, számára a Mester
ostromló, heves hódolata egyszerre súlyos teher és
nélkülözhetetlen életelixír.
Teréz számára egyáltalán nem újság a különös viszony, amiben
imádott húgát és imádott mesterét találta. Tavaly kezdődött, és az
édes Lotte is észrevette természetesen, ijedtében és
tanácstalanságában nénjéhez fordult; jelezte a veszélyt. Pepi
egyébként sem húga, sem pedig nővére előtt nem titkolja, hogy ő
maga sem tartja rendjén valónak, korrektnek a helyzetet, amelybe
természetesen önhibáján kívül került. Ő, Jozefin, úgy tiszteli,
becsüli Beethovent, mint talán senki mást a világon. Szereti is, de
egyáltalán nem úgy, ahogyan azt Beethoven szeretné, illetve most
már-már követeli: érzékien, ő soha, soha egy hanggal, egy
mozdulattal nem bátorította, ezt maga Beethoven is elismeri. Ő
aztán igazán nem Guicciardi Giulietta, aki a legsűrűbb lugasokba
járt csókolózni bozontos imádójával Korompán. A „damigella
contessa", ahogyan őt Beethoven a Mondschein szonáta
ajánlásában aposztrofálta, két nagy pofont érdemelt volna a
férfitól, akit bolonddá tett, kacérságával, ahelyett hogy egy
csodálatos zeneművet ajánlott neki, ami talán halhatatlanná teszi,
méltatlanul.
 Jozefin tehát ismét áldozat: saját szépségének, vonzóerejének
és megint egy férfi érzéki vágyainak áldozata. Most azonban nem
akarja, nem is akarhatja feláldozni magát.
Nem fiatal leány többé, hanem négygyermekes anya, a
huszonhat évével. Gyermekeinek sorsa mindennél előbbre való.
Beethoven házasságra célozgat, egyfelől, mert tudja, hogy Jozefin
feddhetetlenül tisztességes, másfelől, mert a maga módján ő is az.
De hát hogyan? Még gondolatnak is képtelenség. A lényeget
tekintve mindketten koldusok. Beethoven puszta neve aligha elég
biztosíték négy gyermek felnevelésére, ő, persze, a naiv művész,
talán úgy képzeli, elég, hogy ő nagyon szereti a gyermekeket,
minden gyermeket, hát még az imádott Jozefin kicsikéit!
Jozefin őszintén elpanaszolta mindezt, feltárta dilemmáját.
Beethovennel semmiképpen sem bánhat úgy, mint holmi tolakodó
fickóval, akit egyszerűen kitessékel a házból. A kor egyik
legnagyobb művésze kéri a szerelmét, úgy kell tehát megtagadnia
tőle önmagát, a legnagyobb tapintattal, hogy ne bántsa meg
érzékenységében, önérzetében, őszintén szólva már arra is
gondolt, hogy odaadja magát neki, ha legalább azt remélhetné,
hogy ezzel kielégíti. Csakhogy nagy a veszélye, hogy még inkább
magához láncolja vele.
Teréz sápadtan hallgatja Pepi vallomását, valami különös
szégyenérzet kínozza. Ha Pepi azt várja tőle, hogy ő adjon
tanácsot, természetesen hiába várja, de fölösleges is lenne; itt
nincs megoldás, ebben a helyzetben senki nem kerülheti el a
megaláztatást. Nincs kiút, holott mind Pepi, mind Beethoven
sokkal jobb sorsot érdemelne. Két fiatal, nagyszerű ember,
mindketten szabadok, és mégsem lehetnek boldogok. Miért?
Ha Pepit annak idején a mama nem kényszeríti hozzá Deymhez,
vagy ha Pepi ellenáll... Ha Beethoven akkor, amikor még Pepi leány
volt, beleszeret, és akkor kéri feleségül! Pepi hozományából szép
otthont rendezhettek volna be, nyaralót vehettek volna, sőt, még
maradt volna pénzük, és Beethoven talán hangversenykörutat
tehetett volna Európában. És mindketten egészségesek maradtak
volna, Beethovent nem támadta volna meg a süketség, vagy csak
sokkal lassabban, Pepit sem az idegbántalmak. De hozzáadta volna
a mama Pepit Beethovenhez? Aligha! Ami pedig a hozományt
illeti, akkor még úgy se fizette volna ki, aminthogy Deymnek sem
akarta kifizetni. Hiábavaló spekulációk és kombinációk. A
körülmények, a szokások és főképp az anyagi ügyek rabjai vagyunk
valamennyien.
Teréz hosszú leveleket írt Toninak a táborba, és azt fejtegette,
hogy valóban mindannyiunknak új életet kell kezdenünk a háború
után. Pepi és Beethoven dolgát nem akarta Toni tudomására
hozni, különösen nem levélben, ezért csak általában filozofált és
értekezett arról, mennyire gúzsba kötözötten élünk valamennyien.
Az lehetetlen, hogy nem lehet másképp, hogy a legnemesebb
érzelmeknek össze kell törniök, el kell pusztulniuk, a legtöbbször
nagyon is alantas indokok és érdekek miatt.
Toni ritkán ír, és mindig nagyon röviden. De Mária, a húga,
most is tolmácsol közöttük, mert beszámol mindenről, ami Bián
történik, és lefordítja Teréz számára azokat a magyar leveleket is,
amelyeket Toni a családjának ír.
Jozefin júliusban mégiscsak elutazott Badenbe, Teréz maradt
otthon a gyermekekkel. Nem költöztek ki semmiféle nyaralóba,
kár lett volna a költségért. Augusztusban pedig Mária egyszerre
csak betoppant Bécsbe, azzal, hogy most pedig ők ketten
elmennek és meglátogatják Tonit Göttweih táborában.
Teréz csak egy kicsit tétovázott, hogy szabad-e napokra
magukra hagynia a gyermekeket. Mária szinte megütközött ekkora
skrupulózusságon; hát ha az anyjuk elutazhat egy hónapra, akkor a
nagynénjük nem hagyhatja néhány napig a személyzetre őket?
Ez az utazás semmiképpen nem volt szerencsés ötlet. Toni
ezrede, a Palatínus ezred, már nem volt Göttweihben.
Megkísérelték kinyomozni, hová vitték őket, de katonai
hatóságoknál ez nagyon kockázatos, sőt, veszedelmes vállalkozás.
Mindjárt kémnek nézik az embert, ha nőkről van szó, annál inkább.
Egy viszonylag jóakaratú őrnagy azt tanácsolta nekik, sürgősen
térjenek haza, még kellemetlenségük lehet, hiszen egész
Alsó-Ausztria tele van katonákkal, Napóleon császár a birodalom
határait fenyegeti ismét. Napóleon császár! Milyen különösen
hangzik ez, amikor néhány éve még csak úgy beszéltek róla: a nagy
kis-káplár! Már az is rendkívüli volt, hogy tábornok és hadvezér
lehetett!
Mire Bécsbe hazaértek, Jozefin is otthon volt. Mint az ilyenkor
szokás, Badenben még riasztóbb hírek keringtek a háborúról, az
előkészületekről, nem volt maradása. Kiderült, hogy az ő anyai
megérzése helyes volt, hiszen a gyermekeket magukra hagyottan,
Vikit meg éppen betegen találta. Tehát megint csak ő volt a jó, a
gondos anya, Teréz pedig a megbízhatatlan és felelőtlen. Ezt így,
ilyen nyersen, a kitűnő modorú Jozefin a világért sem mondta
volna, pláne Szily Mária, a jövendőbeli sógornő előtt. Sőt, inkább
azt hangoztatta megint, hogy Teréz nem nevelőnő az ő házában,
tehát nincs semmiféle kötelezettsége, csak olyan, amit önként és
szívesen vállal. Értsd, hogy az önként, szeretetből vállalt
kötelezettséget becsületből meg szokás tartani!
Szily Mária megkísérelte, hogy mentse Terézt; tízszer is
elmondta, csak ő a hibás, ő csábította e kalandos útra a bátyja
menyasszonyát, és mentségére azt hozta fel: jó lett volna még
egyszer elbúcsúzni tőle. Hiszen a háborús hírek, amelyek
félbeszakíttatták Deym grófnéval badeni nyaralását, a katonák
hozzátartozóit még inkább nyugtalanítják, aggasztják, joggal.
Deym grófnénak szólította Jozefint, hiszen Jozefin sértő
nyájassággal magázta Máriát, mintha elfelejtette volna, hogy
gyermekkorukban ismerték egymást, és hogy majdnem egyidősek.
Mária most huszonnégy éves.
Jozefin, amikor négyszemközt beszélt nővérével, azzal a
kíméletlen tapintatlanságával elviselhetetlen nőszemélynek
nevezte Szily Máriát. No természetesen Teréznek joga van
vendéget hívni a házhoz, akit akar, amikor csak akar. De őneki,
Pepinek, finom füle van, nagyon is érzékeny füle; megértette a
kioktatást Mária hangjából, amikor a katonák hozzátartozóit
emlegette. Úgy képzeli biztosan, hogy akinek katona a bátyja, az
már maga is hősnő, míg azok, akik ilyen testvérrel - vagy
vőlegénnyel - nem dicsekedhetnek, azok legalábbis hallgassanak.
Ő, Jozefin, szeretné tiszteletben tartani Tézi érzelmeit,
amennyiben azok valódi érzelmek, és nem csupán a vénlányságtól
való, egyébként indokolatlan félelem kényszeríti a rendkívül
megalázó megalkuvásra. Igen, igen! Tézi hiába nyitja olyan nagyra
a szemét, neki testvéri kötelessége, hogy legalább megkísérelje
felvilágosítását. Azzal, hogy valaki férjet választ, életformát is
választ, ezt mindenki tudja. Neki, Jozefinnek igazán nincsenek
előítéletei. Nem is volna semmi baj, ha az a férfi, akihez Teréz
feleségül akar menni, megpróbálna felemelkedni legalább a
Brunszvik család színvonalára, nem pedig megfordítva, Tézit
igyekeznek közös erővel lehúzni a saját erkölcsi és ízlésbeli
nívójukra. Ez az utazás a táborozó hős után - valóságos jelkép! Ez
már az ő befolyásuknak tulajdonítható, különben Teréz soha nem
lett volna képes arra, hogy egy háborús országon keresztül, kitéve
magát a lehető legfélreérthetőbb helyzeteknek, utána menjen egy
férfinak.
- Most... nagyon igazságtalan vagy - mondta Teréz.
- Kettőnk közül valaki nem lát tisztán, az bizonyos! És
közismert, hogy a legsúlyosabb vakságot az úgynevezett szerelem
szokta okozni!
- Ezt te honnan tudod? Hiszen, saját állításod szerint, még
sohasem voltál szerelmes! Mindig csak téged szerettek, de te
hűvös maradtál. Igaz? Mindig, mindig ésszel döntöttél, ésszel
választottál. Hát ha a tisztánlátás olyan, mint a tiéd... Ha olyan
boldoggá tesz, amilyen boldoggá téged tett, akkor nem kérek
belőle. Bocsáss meg!
 Nemcsak Jozefin beszélt vele négyszemközt a Szilyekről, hanem
Mária is Jozefinről. Mária természetesen azonnal indulni akart,
csak a legközelebbi postakocsit várta, és sokkal nyíltabban öntötte
ki a szívét, mint Deym grófné:
- Velem kell jönnöd. Jó lélekkel egy percig sem hagyhatlak itt
ennél a viperánál (ez Jozefin akart lenni!). Te már a miénk vagy!
Neked köztünk a helyed! Nem látod, hogy csak kihasznál? Mi pedig
nem is vagyunk emberek a szemében, és ha hozzánk húzol, akkor
neked is csak megvetés a sorsod. Neked magyarázzam?
Megmondta apánk, hogy neked, amióta apád meghalt, soha egy
percig sem volt becsületed otthon! Mindenki beléd törölhette a
sáros cipőjét!
- Édes Máriám, magad is tudod, hogy lehetetlen. Hivatalosan
még eljegyzett menyasszonya sem vagyok a bátyádnak!
- És kinek a hibájából? Nem a bátyáméból, nem is a miénkből.
Mi azt akartuk, hogy még tavaly nyáron megesküdjetek. Ki
halogatta? A te anyád! Apánk szerint csakis azért, hogy ne kelljen a
hozományodat kifizetnie. Mert fukar a végtelenségig, ha nem a
drágalátos, léhűtő fiáról van szó. Ha apánk azt mondta volna neki,
hogy nem kell a hozomány, akkor mindjárt áldását adta volna, ne
félj! Csakhogy a hozomány megillet téged! Azt már mégse
hagyhatjuk, hogy a markukba röhögjenek. Ha meg perre visszük,
akkor csak az ügyvédek híznak rajta. Unokáitok lesznek, mire
kaptok valamit, akkor is csak azt, amit az ügyvédek meghagynak.
Ahogy így körbegondolta a dolgot, Mária le is higgadt. Nem
mondta többször, hogy Teréz most azonnal utazzék vele Biára.
Már nem akarta megszöktetni. Teréznek pedig eszébe jutott,
amivel a mama gyanúsította Szilyéket, nem is egyszer. Hogy nem
Teréz, hanem a hozománya kell nekik. Mert az a hozomány csak
viszonylag kicsi, a Brunszvik uradalomhoz, vagyonhoz képest, de
nem a Szily birtokhoz, amelyen annyi gyermek osztozik, hiszen
Szily Józsefnek már a második házasságából is született két fia.
 Jozefin szeptember közepén hírtelen úgy határozott, hogy
családostul Martonvásárra költözik. Teréz természetesen segített a
csomagolásban, az utat is velük tette meg, de nem maradt otthon.
Elfogadta Brunszvik Józsefék meghívását, hogy kísérje el őket az
októberre összehívott pozsonyi országgyűlésre.
Neki most az a legjobb, ha nagybátyjáékkal lehet. Az egész
Brunszvik családban csakis ők örülnek annak, hogy férjhez
adhatják Szily Antalhoz. Anna néni egy kicsit nehezményezi is,
miért nem házasodtak össze, mielőtt Toninak újra be kellett
vonulnia! Ugyan aggodalomra szerinte nincs ok, és maga József
nagybácsi is derűlátó. Habár magában a császári házban is viták
voltak arról, helyes volt-e belépni a franciák elleni koalícióba, és
ismét az angolokkal és az oroszokkal szövetkezni. Például maga a
hadsereg-főparancsnok, Károly főherceg is ellenezte ezt a lépést,
Brunszvik József mégis azt gondolja, hogy helyes volt. Napóleon fő
erejét lekötik az angolok, most van a jó alkalom arra, hogy
visszaszerezzük a Rajnánál elveszített területeket.
- Akkor hát Toniékat a Rajnához vitték? - kérdezte Teréz.
- Még a tél beállta előtt itthon lesz - biztatta húgát a jó
nagybácsi.
Terézt aggasztotta, hogy olyan régen nem kapott róla hírt.
Pedig Bécsben, a Deym palotában meghagyta, ha levele jönne,
azonnal továbbítsák, de hát ott csak néhány hivatalnok maradt,
akik a belépti díjakat szedik a műcsarnokban, és ki tudja, meddig,
ebben a felfordult világban? József nagybácsi mosolyogva próbálta
megnyugtatni. A világ még sohasem fordult fel, most sem kell félni
tőle. Napóleon már Bécs kapujában is állt egyszer, mégsem
foglalta el.
Október első napjaiban érkeztek Pozsonyba. Brunszvik Józsefek
igazán oly kedvesek Terézhez, mint édes gyermekükhöz.
Nagyobbik lányukat, Júliát, már férjhez adták Forray báróhoz, most
Terézen van a sor. Új ruhákat, sőt divatékszereket is kapott, hiszen
a diéta karzata mindig divatbemutató is. Az országgyűlésnek két fő
napirendje van: az első és legfontosabb a nemesi felkelés, mert
hiszen arra ismét szükség lehet, és inkább gyülekezzünk
fölöslegesen, mint például 1797-ben, mintsem hogy készületlenül
érjen bennünket egy esetleges ellenséges támadás. Nem kétséges,
hogy a felkelést azonnal és készséggel megszavazzák a rendek, a
király maga nyitja meg az országgyűlést, maga szól a nemzethez.
A második napirend a magyar nyelvnek a hivatalokba való
bevezetése. Ez is elintézett kérdésnek látszik, a trón már
elhatározta, hogy teljesíti a nemzet kívánságát. Ha a diéta nem lesz
nagyon rövid, akkor csak azért nem, mert az már úgy illik, hogy
megfelelő súlyt adjunk a nemzet és az uralkodó alkotmányos
találkozásának és megfelelő alkalmat a szép, nemes veretű,
hazafias eszmék kifejtésére.
Teréz most látta először Ferenc császár és királyt; úgy találta,
hogy arca egy róka és egy menyét vonásait egyesíti. Csúnya
ember, és nem is jó ember. Császár és király létére még csak nem
is szótartó. Pepinek azt ígérte, hogy apja lesz gyermekeinek, de
semmit nem tett értük, még azokat a kazamatákat sem üríttette
ki. Úgy, ahogy Pepinek, a magyaroknak is mindent megígér, hízeleg
nekik, meleg, őszintén hangzó szavakkal! Hogy milyen boldog
uralkodó ő, akinek olyan népe van, mint a magyar nép, és így
tovább. Senki nem tudhatja, hogy a diéta résztvevői közül ki hiszi
el igazán a király szavát, ki kételkedik benne, ez nem derül ki. A nő-
nevelés reformjáról és más nevelésügyi reformokról, a
népiskolákról, amiről egyszer Szily bácsi beszélt a budai diétán,
már régen nincs szó, egyre kevesebb rá az idő, mindig háború van.
A magyarok már annak is örülnek, hogy ezentúl magyarul és latinul
terjeszthetik beadványaikat a kancellária és a helytartótanács elé.
A megyei törvényszékeknél is szabad magyarul vinni a pereket,
csak a kúria nem kötelezhető arra, hogy a pereket magyarul
tárgyalja.
Tárgyaltak egy másik törvényt is, a titkos feladásokról. Sokan
szóltak arról, hogy meg kellene erősíteni, illetve foganatosítani
kellene azt a rendelkezést, hogy titkos feladásra, besúgásra senkit
ne lehessen elfogni, pláne elítélni. Aki titkosan jelent föl valakit, az
hamis vádat is emelhet, nem lehet érte felelősségre vonni,
márpedig az ilyennek súlyos büntetést kellene kapnia, legalább
olyat, mint annak szánt, akit besúgott, akit följelentett.
Hát nem gyalázat az, hogy ilyesmiről viszonylag nyugodtan
tárgyalnak? Maga a kormány sem tagadja, hogy kémkedés,
spicliskedés igenis van, hogy fizetett besúgókat tartanak, erre
mindig van pénz. Azt is elismerik, hogy ez nem helyes, nem
törvényes, meg is ígérik, hogy majd segítenek, majd változtatnak
rajta; azzal nyugtatják meg a nyugtalankodókat, hogy a törvény
már megvan, egyszer végre is hajtják, mindennek eljön a maga
ideje.
Az országgyűlést október tizenharmadikára hívták össze.
A királyi megnyitó október 17-én hangzott el, ugyanazon a
napon, amelyiken Napóleon császár Ulmnál mindenestül,
vezérestül elfogta Mack osztrák tábornok több mint húszezer főnyi
seregét, és ezzel lényegében szabad lett előtte az út, egyelőre
legalábbis Bécsig. Magát Mack tábornokot, csúfságból,
becsületszóra, szabadon engedte a francia császár, de a foglyul
ejtett csapatokat állítólag Franciaország belsejébe küldik.
Az országgyűlés folytatta munkáját, hanem Teréz úgy
határozott, hogy ő, amíg nem késő, amíg a franciák be nem
vonulnak, Bécsbe megy, és amit lehet, megment Jozefin lakásából.
Legalább a szőnyegeket és dísztárgyakat! Nagybátyja és nagynénje
természetesen ellenezte ezt a vállalkozást, bár nem tartották
valószínűnek Bécs elestét. Hiszen ott van Károly főherceg egész
hadserege, hogy feltartóztassa a franciákat! Hanem akkor Teréz
bevallotta, hogy más oka is van erre az utazásra. Hátha mégis jött
Tonitől valami értesítés, csak nem küldték utána?
Nagynéni és nagybácsi egymásra nézett. Meghatódtak. Anna
néni megcsókolta az ő bátor szívű unokahúgát. A nagybácsi azt
mondta: igazi katonafeleség lesz belőled. Kocsit adott Teréznek, jó
lovakat, felfegyverzett inast a kocsis mellé. Hiszen Pozsony és Bécs
oly közel vannak egymáshoz!
Tonitól semmi üzenet, egy sor sem! Fájdalmában azzal
vigasztalta magát, hogy hiába is jött volna, azt még a csata előtt
írta, és azóta elévült, azóta bármi történhetett.
A Deym palota udvaráról nyíló kocsiszínben talált egy poros
hintót, amit még Franci hagyott itt, külföldi utazása előtt. Ezt
rakatta meg szőnyegekkel, ládákba csomagolt vázákkal,
edényekkel. Két lovat vásároltatott. József nagybácsi kocsiját
visszaküldte Pozsonyba, rövid üzenettel, és maga indult útnak
Martonvásárra, mindössze az inas kíséretében.
Ennek az utazásnak is volt másik célja, nemcsak az, hogy
személyesen szállítsa Jozefin értékeit Martonvásárra. Budáról
egyenesen Biára hajtatott, azért a halvány reménysugárért, hogy
hátha az otthoniak kaptak valami értesítést Tonitől.
Dehogy kaptak! Amikor Terézt meglátták, szívfájdító reménnyel
vették körül. Ők hitték azt, hogy Teréz hozott hírt róla. Amikor
kiderült, hogy nem, Mária vad zokogásban tört ki. Hogy már soha
nem látják, soha, biztosan elesett, különben már üzent volna!
- Én inkább azt hiszem, fogságban van - mondta Teréz. - Nagyon
sokan estek fogságba.
Sápadt volt, megviselt, de nyugodt. Elmondta pontosan, amit
megtudott az ulmi csata körülményeiről, habár semmi bizonyosat
arra vonatkozóan, hogy Toni ott volt. Hogy a Franciaországba
szállított foglyoktól mikor lehet majd hírt kapni, az teljesen
bizonytalan. De Teréz azt mondta, ha a tavaszig nem kapnak hírt,
akkor ő elindul és megkeresi, végigjár minden fogolytábort. Ezt oly
eltökélten mondta, hogy nem is kételkedett benne senki.
Csak nagyon rövid időt töltött Bián. Azt mondta,
Martonvásárott sem szándékozik időzni, siet vissza Pozsonyba.
Még tart az országgyűlés, ott van maga a király is, a leg-
megbízhatóbb híreket mégis ott lehet kapni.
 Martonvásárott nagyot néztek, amikor beállított. A mama
egészen nyíltan szidta meg ezért a szerinte teljesen fölösleges
hőstettért, hogy egyedül utazgat. Ami az értéktárgyakat illeti,
azokat egészen könnyen elvehettek volna az úton holmi
szegénylegények; nem lett volna okosabb otthagyni őket, ahol
vannak? Franci tréfás túlzással hálálkodott neki, amiért visszahozta
a kocsiját, amiről már el is feledkezett, Pepi udvariasan
érdeklődött, hogy vannak József bácsiék, mit viselnek az idén
Pozsonyban, továbbá, hogy játszanak-e a színházak Bécsben.
Ha Lotte most itthon lenne, ő bizonyosan megkérdezné: és
Toni? Mi van, kaptál-e hírt róla?
Teréz az iránt érdeklődött, jött-e mostanában levél Lottétól. Mi
lehet az oka, hogy oly ritkán és keveset ír?
Megérkezésének délutánján sokáig bolyongott a parkban, pedig
felhős volt az idő, később eleredt a vékony szemű, átható eső. A
falevelek nem zizegnek úgy, mint egy évvel ezelőtt; igaz, akkor
novemberben száraz volt az idő, és valamivel érettebb, sárgább az
ősz.
Mindenki nagyon helytelenítette, hogy vissza akar menni
Pozsonyba. Most már maradna veszteg, annál is inkább, mert
hiszen körülbelül tíz nap múlva úgyis valamennyien felköltöznek
Budára. Ami holmija Pozsonyban maradt, azt majd a nagybátyjáék
magukkal hozzák, hiszen a telet Brunszvik Józsefék is bizonyára
Budán töltik. Hanem Teréz makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy
már másnap útnak indul postakocsival. Csak azt kéri, hogy a mama
térítse meg a Bécsben vásárolt két ló árát, mert neki az a kicsi
összeg is hiányzik.
A mama mégis megsejtett valamit. Késő este bement Teréz
szobájába.
- Csak nincs valami rossz híred a kapitányodról?
- Semmi hírem sincsen - felelte Teréz csöndesen.
- Hála Istennek! Nem lesz semmi baja, kivágja az magát
mindenből, amilyen hétördög! Ne félj!
 - Nem félek - felelte Teréz, még csöndesebben.
A mama leült Teréz festőszékére, és gyanakodva méregette a
lányát.
- Nem tetszel nekem! Te mindent túlzásba viszel! Ha mégis
valami baja találna lenni annak a fickónak, te utána pusztulnál!
Teréz még el is mosolyodott a mama szókimondásán.
- Ne tessék aggódni! Tetszik tudni, milyen bigott vagyok ...
Bátorságom sincs, hogy kárt tegyek magamban.
Brunszvikné azonban legyintett:
- Elsorvadnál magadtól is. Ismerlek! Jobban tettem volna, ha
hozzáadlak. Ha gyereked volna tőle, azt nem hagynád itt. No de
most már mindegy! Reméljük a legjobbat! Csak már lenne vége
ennek a szörnyű háborúnak. Arra gondoltam, veszek nektek
valahol egy kisebb birtokot. Nem messze innen, hogy eleinte
besegítsek a gazdálkodásba. Valami csak ragadt rád mellettem! De
befektethetnénk a hozományodat valami jó ipari vállalkozásba is.
Persze, ebben a szörnyű elmaradt országban nincs semmi
lehetőség.
Október huszonnyolcadikán érkezett vissza Teréz Pozsonyba.
November első napjaiban még elterjedt a híre, hogy Károly
főherceg, a hadseregfőparancsnok, győzelmet aratott a franciákon
Caldierónál. De már november hetedikén váratlanul
berekesztették az országgyűlést, és fejvesztett menekülés
kezdődött, hiszen, ha Bécs elesik, akkor Pozsony sem biztonságos.
József nagybácsi úgy értesült, hogy maga Ferenc király is
kedvelt magyarjainál keres menedéket. Hamarosan kiderült
azonban, hogy Morvaországot mégis biztonságosabbnak tartotta.
Olyan pletykák is jártak, hogy nem bízik eléggé a magyarokban,
hátha átallnak a francia császárhoz. Ezt a tévhitet, mint József
nagybácsi magyarázta, egy félreértés okozta. A nemesi felkelés
vezére, gróf Pálffy Lipót, tárgyalásokba kezdett Davoust francia
marsallal, amikor az Bécs elfoglalása után Pozsonyhoz közeledett.
Pálffy a tárgyalásokat József nádornak, a király öccsének
utasítására kezdte, időnyerés céljából, nehogy a franciák egészen
Budáig vonuljanak, hiszen senki nem állt volna útjukban. Csakhogy
a király nem hitte ezt egészen. Hogyan, hát tulajdon testvérének, a
nádornak szavában is kételkedik? Talán azt hiszi, hogy magát a
nádort is félrevezették, felelte Teréznek a nagybátyja.
József bácsi nagyon sajnálta, hogy a király nem jött Ma-
gyarországra; jó alkalom lett volna ez arra, hogy ismét közeledjék
egymáshoz király és nemzet, hogy növekedjék a bizalom.
Teréz pedig azon kapta magát, hogy szíve mélyén azt kívánja:
bárcsak foglalnák el a franciák Budát is, ne maradna kő kövön
ebből a régi, hazug világból, amely megérett a pusztulásra. Ha
Napóleon bevonulna Budára, ő elrejtőzne valahol és lelőné, vagy
belopózna a szállására és tőrt döfne a szívébe.
Ha a király nem is, de Ferdinánd főherceg, a salzburgi
választófejedelem, aki ugyanúgy testvéröccse Ferenc királynak,
mint József nádor, igenis Budára jött, és a királyi palotában szállt
meg, méghozzá a király gyermekeivel és saját gyermekeivel.
Pozsony francia megszállása után József nádor a király gyermekeit
még biztonságosabb helyre, Kassára szállíttatta, de Ferdinánd a
maga két gyermekével Budán maradt.
Ferdinánd néhány évvel ezelőtt vesztette el első feleségét,
azóta özvegy; meghatóan szereti két kisleányát, miattuk nem
házasodott meg újból. József nagybácsi csak a legnagyobb
elragadtatással képes beszélni a nagyhercegről, lebilincselően
közvetlen modoráról, olaszos kedvességéről. Igazi toszkánai, ő
maga is annak tartja magát. A megboldogult Lipót császárnak,
egykori toszkánai fejedelemnek, ő a harmadik fia, akit József
nagybácsinak alkalma van közelebbről megismerni: az első maga
Ferenc császár, a második természetesen József nádor, a harmadik
Ferdinánd salzburgi választófejedelem. Ha már Ferenc nem
tüntette ki azzal Magyarországot, hogy a bajban ide menekült
volna, József nagybácsi komoly kárpótlást talált a maga részéről
abban, hogy Ferdinánd a budai királyi palotában rendezkedett be.
Bizalmas családi körben még azt is megvallja, a budai társaság
alighanem jobban járt Ferdinánddal, mintha maga a császár
költözött volna Budára. A mostani gondterhes időkben nem
várhatja senki az uralkodótól, hogy az udvar szórakozásaival
törődjék, pedig ilyen nehéz napokban, mint a mostaniak, arra
nagyobb szükség van, mint bármikor, már csak azért is, hogy a
pánikot megelőzzék. Ferenc császárt annak idején maga második
József neveltette; ha a tehetségét nem is plántálhatta belé, de
komolyságát, szorgalmát, kissé aggályos, hivatalnoki természetét
Ferenc igenis nagybátyjától vette. Mindent összevetve: meglehet,
Ferdinánd nem olyan nagy államférfi és történelemformáló
egyéniség, József bácsinak tetszik, hogy nem is akar annak látszani,
sőt, inkább arra törekszik, hogy alattvalói a jó barátot, a kedves
művészegyéniséget lássák benne. Roppant muzikális, gyönyörű
hangja van, a legzengőbb basszus, amelyet Budán valaha is
hallhattak. Alig foglalta el lakosztályát a királyi palotában, amelyet
a nádor családjával oszt meg, az iránt érdeklődött, nem
hozhatnának-e össze legalább egy kamarakórust. Magával hozott
ugyanis néhány olasz oratóriumot; egyik szebb, mint a másik.
Természetesen hölgyekre is szükség lenne; de hiszen éppen ez a fő
élvezet! A zenénél jobban csak a drága szépnemet kedveli. Egy
igazi olasz, mint amilyennek a nagyherceg tartja magát, szívesen
hangoztatja, milyen nagy hódolója a szépnemnek.
Teréz természetesen nem és nem akart részt venni még oly
szelíd szórakozásokon sem, mint a közös éneklés, zenélés. Amíg
legalább hírt nem kap Toniról, nem tud, nem is akar örülni
semminek. József nagybácsi azonban nagyon szépen kérte, ne
hagyja őt cserben a nagyherceg előtt; már említette neki, hogy
egyik unokahúga milyen kiváló muzsikus, annak idején a nádor
első feleségének, a megboldogult Alekszandra Pavlovnának is
zenei tanácsadója volt. No és oratóriumok éneklése, betanulása és
előadása a lényeget tekintve ugyanaz, mint a zenés mise, nincs
oka, hogy ezt megtagadja önmagától.
 Teréznek be kellett látnia, hogy a nagybátyját csakugyan nem
hagyhatja cserben, és bizonyos komoly hatást tett rá Alekszandra
Pavlovna említése is. Ferdinánd ugyanabban a fogadóteremben
ismerkedett meg a kamarakórus tagjaival, amelyikben Teréz
évekkel ezelőtt oly sokszor időzött az orosz cár leányával. József
nagybácsi már elhívatta az udvarhoz Spech János karmestert is, aki
a pesti német színháznál dolgozik, és annak idején a Teremtést
vezényelte.
Ferdinánd főherceg a közepesnél valamivel alacsonyabb
termetű, törékeny alkatú, harminc év körüli férfi. Közel sem olyan
szép, mint Mária Terézia és József császár volt, viszont nem olyan
csúnya, mint a menyétarcú Ferenc király, noha vastag szája és
hosszú orra van. A próbákon gyakran jelenik meg paróka nélkül,
mintegy művésznek maszkírozva; a haját alighanem festeti,
méghozzá koromfeketére, hogy ezáltal is olaszos benyomást
keltsen.
Elsőnek egy Paer nevű olasz zeneszerző La religione című
oratóriumát választották ki betanulásra. Minthogy a kórus
december első napjaiban alakult meg, szorgalmasan kell
gyakorolniok, korrepetálniuk, ha karácsonyra elő akarják adni.
Széchenyi Zsófia grófnő, Dőry bárónő, valamint Deym grófné
énekelték a szoprán szólamokat, az alt szólamot Brunszvik Teréz,
egyedül neki van alt hangja az együttesben. A basszus
természetesen a nagyhercegé, a tenor Wolkenstein grófé, a
nagyherceg főudvarmesteréé. Teréz elvállalta, hogy a karmesterrel
együtt külön átveszi az egész partitúrát, és mint korrepetitor, segít
a szólamok betanításában. Ez meglehetősen sok munkát adott;
előfordult, hogy Teréz délelőtt a királyi palotában, a főhercegi
lakosztályban korrepetálta Ferdinándot és a főudvarmestert,
délután pedig vagy náluk, a Tárnok utcában, vagy éppen Pesten, a
Széchenyi palotában kísérte a hölgyek valamelyikét.
De hiszen ez a nagy elfoglaltság valóságos áldás. Több mint fél
éve, hogy utoljára hírt kapott Toniról. December elején újabb nagy
csata volt Morvaországban, Austerlitz mellett, amelyben Napóleon
szörnyű véres győzelmet aratott az egyesített orosz és osztrák
seregek fölött.
Valaki, talán maga József nagybácsi, említhette a
nagyhercegnek, miért oly csendes, oly átszellemült Teréz grófnő.
Ha mosolyog is néha, csak úgy, mint a szentek, mint Rafael
valamelyik madonnája; ez a hasonlat magától a nagyhercegtől
származik. Neki magának is van egy Madonna-képe Rafaeltől,
magával is hozta Budára, és azt állítja, hogy ha valamelyik nagy
olasz festő ismerte volna Brunszvik Teréziát, biztosan modelljének
választja. A nagy festőt elsősorban a szeme teszi naggyá, az a
képessége, hogy fel tudja fedezni a lélek szépségét egy emberi
arcon, azt a rejtett szépséget, amely az avatatlanok előtt örökre
rejtve maradna.
Karácsony előtti délutánon, a nádori udvar előtt, előadták az
oratóriumot. Sokan meg is könnyezték a csakugyan inkább egyházi
hangulatú kis hangversenyt, amely azonban mégis tele volt olaszos
meleg dallamossággal. A hangverseny után a nagyherceg
kijelentette, hogy a fő érdem Tézi grófnőé - akkor már bizalmasan
családi becenevén szólította, és az egész udvar előtt megcsókolta a
kezét, azt a kezet, amely oly csodálatosan egyesíti magában az
erőt és szépséget. Soha nem látott ilyen eleven és kifejező
kezeket.
És ez még nem minden! Teréz még egyéb ajándékot is kapott a
nagyhercegtől e nehéz 1805-ös év karácsonyára.
- Jó hírem van az ön számára - mondta a férfi, és ezt már nem a
többiek előtt, hanem a fogadóteremben fesztelenül beszélgető
vendégsereg közepette. - A Palatínus huszárezred részt vett ugyan
az austerlitzi csatában, de az ön vőlegénye, nagyszigeti Szily Antal
kapitány nincs a veszteséglistán! Reméljük, hogy fogságban van, és
ebben az esetben az elsők között lesz, akit kicserélnek! A
tábornokokkal együtt! Ezt maga Károly fivérem, a
hadsereg-főparancsnok ígérte meg nekem, illetve rajtam keresztül
önnek! Ha valaki, ön megérdemli, hogy boldog legyen!
„Térdre kellett volna borulnom, és megcsókolnom a kezét - írta
Teréz még ugyanazon az éjszakán, karácsony éjszakáján Szily
Máriának, Biára. - Csak azért nem tettem, mert tudom, hogy a
drága lélek mennyire nem szereti a feltűnést és a hivalkodást.
Bármilyen sok szenvedéssel sújtott is bennünket ez az esztendő,
úgy érzem, a Gondviselés most kárpótol mindenért.
Tekinthetem-e másnak a nagyherceget, mint Isten angyalának, aki
talán akkor sietett segítségünkre, amikor már erőnk végére
jártunk? És ha elgondolom, mennyire vonakodtam, hogy részt
vegyek a zenéléseken, mert attól féltem, ezzel vétkezem a mi
drága hősünk szenvedései ellen, mert, amennyire csak lehetséges,
vele akartam szenvedni! Ki tudja, ha a Gondviselés nem vezéreli
Budára ezt a drága főherceget, és én nem kerülök vele
kapcsolatba, úgyszólván lelki barátságba a zene révén, mikor
kerülne sor Toni hazatérésére? A hadifogság rettenetes, sokszor
még a háborúnál is rettenetesebb. No de most már jóra kell
fordulnia mindennek! A mi drága Védőangyalunk, a nagyherceg,
azt is elárulta, hogy már néhány napja folynak a béketárgyalások
Pozsonyban Császárunk és Napóleon között."

E boldog karácsonyt még reményteljesebb újév követte. Ferenc

császár és Napóleon császár december huszonhatodikán, tehát
karácsony másnapján, csakugyan békét kötött Pozsonyban. Igaz,
Napóleon arcátlan követeléseket diktált, és Ferencnek, sajnos, a
jelen helyzetben mindent el kellett fogadnia. Az egykori nagy
kis-káplár elvette Ausztriától Velencét és Dalmáciát, de ez még
hagyján! Salzburgot és Tirolt, a két örökös tartományt egyszerűen
odaajándékozta hűbéresének, Bajorországnak. Ezzel jutalmazta
meg eddigi szolgálatait, és előleget adott a későbbiekre. Hadd
legyen olyan erős, hogy ha kell, egymaga is szembeszállhasson a
jelenleg oly tehetetlen, kivérzett Ausztriával.
 Mindezeket maga Ferdinánd főherceg mondotta el azon a
fogadáson, amelyen magyar barátai köszöntötték, kifejezvén újévi
jókívánságaikat. És még mást is mondott! Ő, éppen ő, aki, mint
salzburgi választófejedelem, személy szerint is érdekelve volt a
birodalmat ért veszteségben, arra kérte az egybegyűlteket, egy
pillanatig se veszítsék el a jó reményt, a bizakodást. Napóleon
megnyerhette a háborút, de a békét soha nem nyerheti meg!
Ez a szellemesnek szánt aforizma Francinak is tetszett, aki
szintén ott volt az újévi fogadáson. Pedig őrá igazán nem foghatja
senki, hogy túlzottan aulikus lenne. Az uralkodóház tagjai közül
Ferdinánd az első, aki némiképp megnyerte rokonszenvét; ő
hasonlít leginkább atyjára, Lipótra, aki, ha valamivel tovább él és
tovább uralkodik, valószínűleg kevesebbet háborúzott volna az
ország. Igen! Napóleont háborúban nem lehet megverni, hanem
csakis békében. Ezt Franci úgy érti, hogy Napóleon, még császárrá
koronázottan is, sőt, így még inkább, lényege szerint kalandor,
szerencselovag, akit egy sikersorozat emelt magasra, de aki az első
komoly vereség után mindent elveszít. Még pontosabban a
kártyások nyelvén tudná kifejezni azt, amit gondol: Napóleon nem
bír ki egyetlen komoly veszteséget sem, a Habsburgok viszont
annál inkább. Talán nincs is más érdemük, mint az, hogy igenis
tudnak veszíteni, és ez sokkal nagyobb művészet, mint nyerni.
A bajorok nagyon rossz lóra tettek, amikor Napóleonra
játszottak. Igen sokba kerülnek majd nekik a Napóleon adta
ajándékok, ráfizetnek ők még Tirolra és Salzburgra!
Ami Ferdinánd nagyherceget illeti, őt a békekötésnél az
elveszített Salzburg helyett a Majna-parti Würzburggal kárpótolta
a franciák császára. Ha tehát elhagyja Budát, Würzburgba megy.
Egyelőre azonban nem szándékozik útra kelni. Ez abból is kitetszik,
hogy új oratórium betanulásába fogtak, sőt, szóba került, hogy
kisebb operarészleteket is előadhatnak valamelyik népszerű olasz
szerzőtől. A nagyherceg imád énekelni, és el van ragadtatva
Magyarországtól, a magyaroktól. Úgy érzi magát, mint a vakációzó
diák, hiszen ő vendég Magyarországon, nem feszélyezik bizonyos
protokolláris kötöttségek. Még azt is megengedheti, meg is engedi
magának, hogy királyi herceg létére egyszer-egyszer ő látogassa
meg barátait, vagyis a zene-összejöveteleket sem mindig a királyi
rezidenciában tartják, hanem hol a pesti Széchenyi palotában, hol
Brunszvikéknál, Budán. Természetesen Brunszvik Józseféknél,
hiszen az özvegy Brunszvik grófné Tárnok utcai háza csak erős
túlzással érdemelné meg akár a palotácska nevet is. Most pedig,
hogy Jozefin is idehaza van összes gyermekével és a hozzá való
személyzettel, ugyancsak szűken vannak.
Szűken, de vígan! Jozefin is kellemesen érzi magát. Wolkenstein
gróf, a nagyherceg főudvarmestere, igen művelt és kellemes férfiú,
szerelmes belé. Már olyan kijelentést is tett, hogy hajlandó lenne
elválni a feleségétől, csakhogy megkapja Jozefint, mert hiszen
tudja, hogy Deym grófnénak milyen szigorú elvei vannak, hogy
házasságon kívül megközelíthetetlen. Csakhogy Pepi azt mondta
neki: soha nem menne elvált férfihoz feleségül. Soha, soha nem
lenne képes arra, hogy egy elhagyott asszony gyűlöletének tárgya,
elhagyott gyermekek balsorsának és bánatának okozója legyen.
Vagyis Wolkenstein grófnak tudomásul kell vennie, hogy özvegy
Deym grófné, aki mindössze huszonhat esztendős, és szépsége,
ifjúsága teljében ragyog, házasságon belül is megközelíthetetlen az
ő számára. A jó Wolkenstein grófné, aki Ferenc király nejének
udvarhölgye, és ebben a minőségében a királyi párt követte
Morvaországba, soha nem is tudja meg, milyen veszélyben forgott
boldogsága, és hogy ezt a boldogságot éppen az védelmezte meg,
aki, akaratán kívül, veszélybe sodorta.
Január végén, amikor a franciák már kitakarodtak Bécsből,
Jozefin, Franci kíséretében, néhány napra hazautazott, és aztán
sietett vissza a sokkal derűsebb, barátságosabb Budára. Bécsben
nagyon nyomott a hangulat, még túlságosan a megszállás hatása
alatt élnek az emberek.
 - Csak az az átok galéria maradt sértetlenül - jegyezte meg
Franci. - A csodálatosan felöltöztetett viaszszobrok! Azokat nem
vitte el senki. Még ennyi hasznunk sem lehet a háborúból és
megszállásból?
A testvérek felkeresték Beethovent is, egyenesen azzal a céllal,
hogy magukkal hozzák Budára. Ha ez sikerült volna, akkor lenne
igazán nagyszerű az idei farsang! Sajnos, nem sikerült. Beethoven
végtelenül örült a látogatásnak, sírt örömében, könnyei mutatták
elkínzott lelkiállapotát. Mégsem jöhetett most velük, mert
operájának, a Leonórának új bemutatójára készül, bizonyos
részeket át kell dolgoznia. Egyszer már bemutatták, méghozzá
novemberben, a francia megszállás első napjaiban. Nem is volt
más közönség a nézőtéren, mint francia tisztek. Az új bemutatót
tavaszra tervezik, akkorra az udvar is visszatér Bécsbe, és az élet
talán a rendes kerékvágásba zökken vissza. Ugyan, az ember nem
is tudja, visszakívánja-e a régi, hazug és felszínes életet, amely
végül is katasztrófához vezetett? Valami langyos, pocsolyás békét,
amelyben újra megelégedetten kuruttyol a kisszerűség, az érdek,
az önzés? Mekkorát csalódtak azok, akik azt várták, hogy a háború
nagy megpróbáltatása majd megtisztítja a levegőt körülöttünk!
Nem, nem! Beethoven azt mondja, a temetetlen holtak és
temetetlen eszmék rothadó szagát érzi mindenütt.
Végül azért mégis megígérte, hogy beváltja réges-régi ígéretét,
és a nyárra eljön Martonvásárra, feltéve, hogy Franci elmegy érte.
Soha nagyobb szüksége nem volt arra a néhány tiszta és jó
emberre, akit testvérének tekinthet! Tézinek forró üdvözletét
küldte.
13

Szily Mária hosszú hetekig nem válaszolt Teréz karácsonyi

levelére. Igazában soha nem válaszolt, egyáltalán nem válaszolt,
mert az a néhány sor, amelyet február végén küldött, híradás volt,
habár hangjában, stílusában megmagyarázta a
megmagyarázhatatlan hallgatást is:

„Kedves Teréz!
Örömmel tudatom veled, hogy drága bátyám Pozsony mellett,
egy kaszárnyában várja, hogy hazaindulhasson. Levelet nem
küldött, mert hogy karanténban vannak, a kolera és tífusz miatt,
ami felütötte a fejét a fogolytáborokban. Az üzenetet egy ismerős
huszár hozta. Hallottuk, milyen nagy bálok vannak Budán. Mi az
idén nem farsangoltunk, bizony nem volt kedvünk hozzá. Most
már lenne, de mire Toni hazaér, úgyis vége a farsangnak.
Kézcsókom a mamádnak, téged sokszor ölel
Maria von Szily."

Tartalmazhat egy levél nagyobb boldogságot, mint ez a néhány

sorocska? Mit számít ehhez képest, hogy Szilyék ott Bián
megbotránkoztak az ő farsangolásán?
Mentegetőzzék? Nem, ez egészen szükségtelen volna. Nem
azért, mintha ő nem adna a család véleményére, mintha neki
mindegy volna, mint vélekedik sógornője és talán még apósa is.
Nem tudhatja, hogy a Mária levelében megnyilvánuló rosszallás ki
mindenkitől származik. Mégis, éppen azért, mert ő most már, Isten
segítségével, nagyon rövid idő múlva, maga is a Szily család tagja
lesz, ráér a magyarázkodásra, ha ugyan még Toni hazatérése után
is szükség lesz rá. Szilyék tudhatnák a legjobban, hogy ő nem
jókedvében farsangolt! Annak, hogy nem húzódott félre, hanem
igenis részt vett az élénk társaséletben, köszönhetik valamennyien
Toni gyors kicserélését és hamaros hazatérését. Mégiscsak furcsa,
hogy erről elfeledkeznek. Bár ő igazán nem várja, hogy
hálálkodjanak neki, a hála a gondviselést illeti, amely oly bölcsen
vezérelte az ő lépteit.
Tisztában van azzal, hogy mint Toni felesége, a Szily család
tagja, alkalmazkodnia kell egy más, a Brunszvik családétól nagyon
is elütő életformához, meg kell felelnie sok újfajta
követelménynek. Többek között ezért fogott hozzá többször is,
hogy megtanuljon főzni, mert mint Szily Antalné, nem tarthat
olyan perfekt szakácsnőt, gazdasszonyt, akire a konyha vezetését
egészen rábízhatja. No, persze, a körülmények és az ő természete
úgy hozták, hogy eddig még nem sikerült főzési tudományát
tökéletesítenie. Reméli, ha Biára kerül, akkor sokkal több és jobb
lehetősége lesz erre, és mindjárt a magyaros konyha titkait
sajátíthatja el. Ugyanúgy elhatározta azt is, hogy Bián megtanul
magyarul; abban a környezetben ez tízszer könnyebb lesz, mintha
itt Budán vagy akár Martonvásárott fecsérelné erre idejét és
energiáját.
De akármennyire a Szily családhoz tartozónak érzi magát máris,
vagy éppen ezért, nem fogadhatja el kritika nélkül olyan
nézeteiket, amelyek előítéleten alapulnak, vagyis helytelenek,
formálisak. Pepi úgyis már nemegyszer, azzal gyanúsította, hogy
szolgai módon le akar szállni a Szilyek színvonalára, vagyis egy
elmaradott, vidéki színvonalra.
Pepi igazságtalanul ítéli meg a Szilyeket, sok mindent nem vesz
tudomásul, amiben a Szilyek semmivel sem maradnak el a
Brunszvikok mögött, vagy, mondjuk inkább, a Seebergek mögött.
Ő, Brunszvik Terézia, egyáltalán nem érzi, hogy rangon aluli
házasságot kötne, amikor Szilyné lesz, sőt, igenis büszke rá, hogy a
Szilyek oly régen, oly kitartóan maguknak akarják őt, hogy oly sok
mindent szeretnek és becsülnek benne, amit idehaza, a saját
családjában inkább fogyatékosságnak tartanak. Ha Szilyné lesz,
nemcsak a vénlányságtól szabadul meg, hanem az egzaltáltság és
hóbortosság címkéjétől is, amit gyermekkora óta viselnie kell.
Ha ő most eltúlozná a Mária leveléből kiérződő megrovást és
kioktatást, hibát követne el, de ugyanúgy azzal is, ha
bagatellizálná, ezt különben nem is tudná megtenni, mert bántja.
Ha csak tüskekarcolásnak minősíti is, nem pedig valami veszélyes
szúrásnak, akkor is nyilvánvaló, hogy valami módon reagálnia kell
rá, mert különben el is mérgesedhet.
Máriának, mint összekötőnek és tolmácsnak, igen nagy érdemei
vannak, talán túlságosan nagyok, azért vindikálja magának a jogot,
hogy fiatalabb sógornő létére mintegy pálcát törjön Teréz fölött.
Igaz, Teréz már megszokhatta, hogy őfölötte mindenki pálcát
törhet, különösen a testvérei, pedig ők mind fiatalabbak nála.
Mária eddig mindig dicsérte, sőt, sokszor magasztalta őt, érdemén
felül is. Első eset, hogy kritizálja. De talán a túlzott magasztalás és
a mostani bírálat, kifogás, össze is függ, össze is tartozik. Teréz
éppen azzal okozott csalódást sógornőjének, hogy gyarlónak
bizonyult, mint akárki más. Mária kétségbe vonja, hogy ő csakis
Toni érdekében táncolta végig a farsangot.
Ahányszor csak végigolvassa Mária néhány soros levélkéjét,
mindig talál benne valami újat, amely végtelen kombinációkra
kényszeríti.
Miért írta azt: „Pozsony mellett, egy kaszárnyában ..." A huszár,
aki az üzenetet hozta, nem tudott pontosabb címet adni? Hiszen
látnia kellett Tonit, sőt, beszélt is vele. Vagy Mária nem akarta
elárulni Teréznek Toni címét, hogy ne írhasson neki? Erre csak
egyetlenegy magyarázat lehetséges: ő akar először írni neki, ő
akarja tájékoztatni arról, hogy menyasszonya az egész farsangot
áttáncolta.
Ha Toni üzent, akkor mást is üzent. Talán pénzt kért, élelmet,
ruhaneműt, erre mindre szüksége lehet mint kicserélt fogolynak,
és ha nincs is rá szüksége, kell hogy érezze szerettei
gondoskodását. Amikor Franci részt vett az inszurrekción - pedig
ott egy puskát sem sütöttek el, hacsak nem galambra vagy fürjre -,
a mama porban, kánikulában utazott utána, hogy lássa, mire van
szüksége, és ha lehet, haza is hozza.
Akárhány kaszárnya van is Pozsony környékén, annyi nem lehet,
hogy meg ne találja, aki keresi. A háborúnak, ha csúfosan is,
egyelőre vége, kicserélt hadifoglyok után még kérdezősködni is
szabad. Mária, vele együtt, elment Göttweihbe imádott bátyja
után, pedig már eleve nem lehettek biztosak abban, hogy
megtalálják. Most miért nem jut eszébe, hogy érte menjenek?
Ha őneki most módjában lenne, hogy Pozsonyba utazzék! Igen,
ha József nagybácsiék ott lennének! De így? Ki kísérje el? Kíséret
nélkül lehetetlen, ellenkezik minden konvencióval, a legostobább
megszólásra adna alkalmat. Más volna, ha a felesége lenne! Akkor
joga volna hozzá. Mint Leonórának, Beethoven operahősnőjének,
aki férfiruhába öltözve szállt le a börtön mélyébe, hogy
kiszabadítsa rab férjét. Beethoven maga mondta még tavaly
tavasszal Becs ben, hogy Leonórájában a hitvesi hűséget kívánja
felmagasztalni.
Ha nem is férfiruhában, és nem föld alatti kazamatákból,
Teréznek igenis sikerült Tonit kiszabadítania.
Nagynénjének, Brunszvik Józsefnénak vallotta meg, hogy
szeretne érte menni, és azt is, hogy miért. Az egyszerűség
kedvéért megmutatta Anna néninek Szily Mária levelét. Ő, a
nagynéni rögtön értett mindent, sőt, még sokkal többet is
kiolvasott abból a barátságtalan kis levélből! Most már ő is
megmondja Teréznek: rosszak, komiszak az emberek! Nemcsak
Szilyék botránkoztak meg Teréz bálozásán, hanem még olyan
családok is, mint Örményiék, Batthyányék, hitelt adnak olyan
pletykáknak, hogy a főherceg-nagyherceg nem ingyen, nem puszta
nagylelkűségből járt közbe Toni kicseréléséért! Hiszen a Szilyek
közismert kurucok, Toni dédapja még Rákóczi hadnagya volt.
Akármilyen mézesmázos is most a viszony a magyar rendek meg az
uralkodóház között, azért számon van az tartva, ki hova tartozik!
Ugyanezen rossz nyelvek szerint Ferdinánd már régen visszament
volna Bécsbe - hiszen Würzburgban rég várják az új nagyherceget
-, ha nem édesítené meg budai tartózkodását a szerelem oly
felkent papnője, mint Brunszvik Teréz. Igen, igen! Közönséges,
egyszerű ésszel az ember úgy vélné, a rágalom és ocsmány
gyanúsítás nem ér fel egy olyan tiszta lényhez, mint Teréz.
Csakhogy a rágalom és ocsmány gyanúsítás számára valóságos
csemegének számít, ha olyasvalakit mocskolhat be, aki csakugyan
tiszta. Anna néninek a legjobb barátnőivel is volt már
összeütközése azért, mert ha mindent nem is hisznek el, amit a
rossz nyelvek beszélnek, de azt, hogy valami mégiscsak van a
Brunszvik hölgyek körül, senki nem verheti ki a fejükből. Mindenki
tudja, hogy Wolkenstein gróf a főudvarmester, Jozefinnek udvarol,
maga a nagyherceg Teréznek. És ki hiszi el, hogy eredménytelenül?
Mi oka volna Jozefinnek arra, hogy elutasítsa egy művelt és kelle-
mes férfi szerelmét, független asszony létére? Ami pedig Terézt
illeti, igazán ostobának kellene lennie, ha nem használná ki a
szerencséjét. A főherceg hódolatából még Toninak is haszna lehet,
mint ahogy már van is, hiszen talán az életét köszönheti a
fogságból való gyors kiszabadulásának. Olyat is hallottunk már,
hogy a feleség különleges érdemeiért, szolgálataiért a férj részesül
mondjuk... rendkívüli, soron kívüli előléptetésben. Amit Toni nem
tudott elérni tizenkét évi frontszolgálattal, annyi sok vitézi tettel,
hogy legalábbis őrnagy lenne harminckét éves korára, az a
nagyhercegnek csak egy szavába kerül. Akár mindjárt ezredesnek
neveztetheti ki.
Sokkal, sokkal többről van itt szó, mint arról, hogy Teréz
farsangolása miatt Szilyék a fejüket csóválják. Anna néni szinte
bizonyos abban, hogy a Budán keringő pletykák is eljutottak Biára.
Hogy mit hisznek el belőle, mit nem, ki tudja? Isten ments, hogy
ennek a sok mocskos pletykának akár csak töredéke is Toni fülébe
jusson. Halálos méreg, mindent tönkretehet.
Brunszvik Józsefné rávette a férjét, hogy azonnal utazzék
Pozsonyba. Amúgy sem árt, ha megszemléli, nincs-e valami híja
ottani házuknak a közben lezajlott háborús események és a
megszállás következtében. A hó nagyrészt elolvadt, az utak elég
szárazak. No és természetesen vigye magával Terézt is, és ha lehet,
váltsa ki a karanténból Tonit.
 Drága jó Anna néni! Milyen erős benne a családi ösztön, a
család gyarapításának vágya! Csak tizenkét évvel idősebb Teréznél,
mégis, a legigazabb anyai érzéseket táplálja iránta. Ha valaki,
Brunszvik Józsefné, Majthényi Anna bárónő sokszorosan teljesíti
női hivatását.
Dicsérte is a feleségét József nagybácsi, miközben a nagy
üveges hintó Pozsony felé vitte unokahúgával. Jól felszerelte őket
bundákkal, takarókkal, finom elemózsiával, hiszen mit lehet tudni,
kapnak-e megfelelő ellátást a háború sújtotta vidéken? József
nagybácsi Isten legfőbb kegyelmének, a legnagyobb áldásnak
nevezte a jó asszonyt, a női nemet az emberiség jobbik felének. A
férfi, még a legkiválóbb is, elvész, ha nem támogatja a női
gyöngédség. Még azt is kétségbe vonta elérzékenyült, filozofikus
hangulatában, hogy joggal nevezik-e a férfinemet erősebb
nemnek? Vegyük példának magát a természetet; erejét leginkább,
lenyűgözően, akkor mutatja, amikor haragszik, vagyis viharban,
amikor fákat csavar ki önpusztító dühében, folyókat korbácsol fel,
áradással, villámok gyújtotta tűzzel teszi tönkre az életet. Mégis,
az élet nem hagyja magát, a legvadabb vihar után is fölemelik
fejüket a füvek, a növények, a folyók megnyugszanak és
megtisztulnak. Ilyen csendben munkáló erő a nők ereje, az anyáké,
akik mindig, mindig legyőzik a pusztulást, a pusztítást, a halált.
József nagybácsi apa testvére. Ez a februári utazás felidézi
annak a régi-régi útnak emlékét, amit apával tett, Bécsből
Nyitrára. Brunszvik József igazán a legjobb, legtisztább akarattal
igyekszik teljesíteni ígéretét, amit apa temetése után tett, hogy
apjuk helyett apja lesz bátyja árváinak. Teréznek most különös oka
van arra, hogy meghatott hálát érezzen iránta, amiért vállalta ezt
az utat, csakhogy el ne veszítsék az ostoba pletyka miatt a nehezen
szerzett vőlegényt. Ez a magas méltóságot viselő férfi, aki saját
érdemeiért szerezte meg a grófságot, sőt, jó szolgálatai és
összeköttetései révén megszerezte a grófi címet három
unokahúgának is, a nádor kedves embere és bizalmasa,
főtárnokmester, most Pozsonyba utazik, hogy Teréz gyorsan
viszontláthassa Tonit, hogy Toni érezze, milyen fontos, milyen
drága ő annak a családnak, amelybe Teréz révén, Isten
segítségével, bekerül. Valahogy, valahogy mintha ugyanúgy,
ugyanolyan módon igyekezne megszerezni Tonit, mint annak
idején a grófi címet; jó az a háznál, ha van!
Azzal biztatja Terézt: majd meglátja, Toni biztosan előnyére
változott az eltelt idő alatt, a megpróbáltatások következtében.
Megérett és megkomolyodott, most már majd igenis meg tudja
becsülni a családi otthon melegét, tisztaságát. Jó férj, jó családapa
lesz belőle! Talán még korai erről beszélni, de fontolóra venni nem
árt, hogyan is legyen ezután. Ha Toni mindenáron meg akar
maradni a katonai pályán, akkor keresni kell neki valami
nyugalmasabb beosztást vagy a palotaőrségnél Budán, vagy
Bécsben is, a testőrségnél, ahol Finta ezredes révén megvan a jó
összeköttetés.
Finta bácsi nevének említése valósággal megrendítette Terézt.
Hiszen szereti ő minden rokonát, még Finta bácsit is, e kedélyes és
potrohos daliát, de azért akár csak egy napon is említeni az ő
Tonijával, a villámló tekintetű hőssel, aki maga is oly éles és
kemény, mint egy kardpenge!
- Bocsásson meg, édes bácsi... Az én Tonimból soha nem lesz
afféle szalonvitéz ... Nem az a fajta!
- Te, persze, nem ismerted Finta Józsefet fiatal korában.
Micsoda lovas volt az, micsoda nagyszerű fickó... És elfelejted,
drágám, hogy a te Tonid sem marad örökké fiatal. Harmincon felül
már könnyen köszvényt kap a tábori életben a legkeményebb férfi
is.
Nem illett volna semmiképp vitatkozni a nagybátyjával, és
aligha lett volna haszna. Brunszvik József a maga módján, a maga
tisztessége szerint igazán a legjobb szándékkal van irántuk, Toni
iránt is. Már előre igyekszik önmagával megszerettetni bátyja
keresztfiát, akiről néhai Brunszvik Antal azt mondta volt valaha:
vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz ember lesz belőle. Hogy ez mit
is jelent, igazában most dereng föl Teréz előtt. József nagybácsi
aligha tudna szeretni egy nagyon rossz embert, de talán még egy
nagyon jót sem. Amikor Toni remélhető megváltozására céloz,
akkor azt úgy kell érteni: megjavulására számít. Toni a Szily
családban is mindig a rossz, a tékozló fiú volt, még inkább az József
bácsi szemében, aki maga a megtestesült szelídség.
Azt a nagyon rossz fiút, aki Szily Toni mindeddig volt, csakis a
keresztapja és annak a leánya tudta szeretni, no, persze, abban a
reményben, hogy még nagyon jó is lehet belőle. De milyen is a
nagyon jó ember? A legeslegjobb, akit ismert, apja volt; maga
József nagybácsi is elismerte, hogy azért kellett fiatalon
elpusztulnia. Ami pedig Tonit illeti, vele úgy áll a dolog, hogy csakis
ugyanolyan jó ember lehet belőle - ha csakugyan megjavul -, mint
amilyen rossz volt mostanáig. Ketty és pohaházi Finta József
semmiképp sem lehet kecsegtető példakép Szily kapitány előtt, de
még maga Brunszvik József sem, a maga jámbor és szelíd
jóságával. Az lehetetlen, hogy Finta bácsi fiatal korában bármiben
is hasonlított volna Tonihoz, még akkor sem, ha mindketten
magyarok és mindketten katonák, sőt, akkor sem, ha Finta József
is volt olyan jó lovas, mint Toni. Az is lehetetlen, hogy Toni tíz vagy
húsz év múlva hasonlítson Finta bácsihoz, hogy olyan kövér és
kedélyes férfi legyen belőle. Éppoly kevéssé, mint ahogy egy tüzes
paripából, akármilyen hosszú ideig élne is, sohasem válhatik
szamár vagy öszvér.
Pepi olyan férfihoz ment, akit csak néhány héttel azelőtt
ismertek meg. Lotte férjéről sem tudtak sokkal többet az esküvő
előtt. Még az egy esztendőt sem várták ki, amit pedig az öreg
Teleki grófné kiszabott; és ha kivárták volna is, mi haszna? Nem
volt szabad találkozniuk. Mintha az árthatna a jövendőbeli
házasságnak, ha vőlegény és menyasszony valamicskével jobban
megismerik egymást.
 Egyedül csak ő, Teréz készül olyan férfihoz, akit gyermekkora
óta ismer. De bátran nevezhetjük ezt az ismeretséget még sokkal
régibb keletűnek, olyannak, ami már születésük előtt kezdődött, az
apák életében. Még a sorsukban is van hasonlóság, ha azt
tekintjük, hogy a családban nincsenek róluk jó véleménnyel. Az
öreg Szily az első fiát szerette igazán, benne volt minden reménye,
Tonit jószerint azért adta katonának, mert másra nem jó, és talán,
mert nem lenne érte nagy kár. Brunszvik Antalné pedig igazában a
fiát szereti, a lányai mindig is háttérbe szorultak, és különösen
Teréz, mert hiszen ő, a mama véleménye szerint, nem felelt meg a
női hivatás követelményeinek. Ez így van, amióta apa meghalt;
Toni is az anyja halálakor került félárvaságra. Sorsuk még ebben is
egyezik, majdnem egyidősek voltak, amikor elvesztették szüleik
közül azt, aki jobban szerette, jobban értette őket.
Nagy reménység, ha ők ketten most csakugyan megfoghatják
egymás kezét, egy egész életre, ha megtalálják egymásban, akit
elveszítettek. A szerelem nem is érdemli meg nevét, ha nem
hordoz magában megváltást vagy éppen feloldást valami csúf
varázslat alól. A mesékben mindig, mindig szabadulás, és
szabadítás a szerelem, ennél kisebbel be sem érhetjük. A sors igen
nagy ajándéka, hogy ő most, József bácsi segítségével,
kiszabadíthatja hősét az alvilágból.
Gróf Brunszvik Józsefnek, akinek annyi jó embere van
Pozsonyban, gyerekjáték megtalálni az összeköttetést azokhoz a
parancsnokokhoz és katonai hivatalokhoz, amelyek Tonit, igazában
csak formális okokból, karanténben tartják. A monarchia
hadserege mindig is híres volt akkurátus bürokratizmusáról, Toni
szerint ez a fő oka a gyakori és csúfos katonai vereségeknek. Lassú
az észjárás, és háborúban ez megbocsáthatatlan; Napóleon mindig
előbb tudja az osztrák csapatmozdulatokat, mint ahogy azokat
végrehajtják. Igen! Miközben a tökfejek még a térkép fölé hajolnak
és szakállukat vakarják, a franciák előre kiszámítják, mi következik,
villámgyorsan alkalmazkodnak minden új helyzethez. És ezen nem
és nem lehet változtatni! Károly főherceg, a főparancsnok, a király
fivére, tehetséges ember lenne, jó katona, de a megcsontosodott
katonai bürokráciával ő sem tud megbirkózni, a vén tábornokok,
akik a parancsait végrehajtják, mindent elrontanak. Világraszóló
gyalázat, ami Austerlitznél történt; nem a franciák nyerték meg a
csatát, hanem az oroszok és osztrákok vesztették el, egyesült
erővel; ez nem ugyanaz! Toni maga csak annak köszönheti életben
maradását, hogy kilőtték alóla a lovát, és oly szerencsétlenül
bukott fel, hogy lábát törte, mozdulni sem tudott, úgy szedték fel a
francia szanitécek.
Még mindig bicegve jár, bottal, mintha máris elérte volna a
József bácsi jósolta köszvény. Soványsága miatt csupa szarkaláb az
arca, de azért ezek még nem az öregedés szarkalábjai. Öltözéke
szedett-vedett; hja, a fogolytáborban nem válogat az ember, örül,
ha viszonylag meleg ruhadarabot szerezhet és lehetőleg
tetűmenteset. A tetvek ugyanis nem tisztelik a sarzsit, a tisztek, sőt
a főtisztek vérét is szívesen szívják. Most még istenes állapotok
voltak a táborban, csak a hidegtől szenvedtek, de rosszabb lesz, ha
eljön a tavasz, és csakugyan kitör valami járvány.
Március másodikán indulnak haza, már csak azért is, mert
József-napkor, vagyis tizenkilencedikén, nagy névnapi ünnepség
lesz az országháza dísztermében, a nádor tiszteletére, ennek
legfőbb rendezője maga József nagybácsi. És Terézre is nagy
szükség van, mind a zenei részek próbáinál, mind pedig az
élőképek összeállításában. Négyrészes, allegorikus
pantomimjátékot akarnak előadni, amelyben szerepel az egész
budai társaság, a Brunszvik családnak pedig úgyszólván apraja és
nagyja; Jozefin, gyermekeivel együtt, de még Franci is, valamint
József nagybácsi veje, Forray András báró. Maga Teréz, éppen,
mert neki a rendezésben is kell segédkeznie, csak kisebb szerepet
vállalt, ő lesz az özvegy, aki két kis gyermekét kézen fogva ad hálát
József nádor szobrának a pártfogásért, a segítségért.
 Toni, sérült lábát kissé mereven előrenyújtva, üldögél az üveges
hintóban, és érdeklődéssel hallgatja e társasági híreket. József
bácsi hosszan magasztalja Ferdinánd főherceget, aki szintén részt
vesz a József-napi parádén, sőt, igazában az ő búcsúztatása is lesz
ez az ünnep; ha nem szeretnék egymást oly bensőségesen a
fivérek, József nádor még féltékeny is lehetne amiatt, hogy a
toszkánai, illetve most már würzburgi nagyherceg ilyen közel
került a budai társaság szívéhez. Természetesen Toninak, amint
egy kissé rendbe szedi magát, azonnal tisztelgő kihallgatáson kell
jelentkeznie nála, hogy megköszönje gyors szabadulását. Erre
nemcsak a hála kötelezi, hanem ezt diktálja a józan ész is; a
nagyherceg jóindulata, pártfogása még hasznára lehet. És mindjárt
ki is mondta, amire már előbb is gondolt: hogy Toni, sok évi
csapattiszti szolgálat után, megérdemelné, hogy a palotaőrségnél
kapjon beosztást.
Még József bácsi hangjában is volt egy kis aggódó óvatosság,
amikor ezt mondta; ő is ismerte annyira Tonit, vagy inkább a
magyarokat, a Szilyeket, hogy érezze a kockázatot.
Szily kapitány pedig mintha csak számított volna ilyenféle
ajánlatra. Nem lepődött meg. Azt felelte, azzal a pattogós
németségével, hogy ő már megelégelte a katonaéletet. Bánja,
hogy annak idején nem hallgatott apjára, aki ki akarta venni őt a
katonaságtól, első fiának halála után. Ő akkor semmi szín alatt
nem tudta volna otthagyni a katonaéletet. Még félig kölyökfejjel
megszokta azt a szabadságot, amit a tábori élet ad. No, persze, a
katonaélet sok megkötöttséggel, fegyelemmel is jár, ami a civil
életben nincs. Annak, aki nem szokott hozzá, a katonaélet éppen
nem szabadság, hanem rabság. Ő azonban, mint tizenkilenc éves
fiatalember, idegenkedett attól, hogy ismét alávesse magát a
családi fegyelemnek; apja parancsainak nehezebben
engedelmeskedett volna, mint feljebbvalói parancsainak.
Most már azonban más a helyzet, hiszen eljárt az idő; ő maga is
érzi, hogy lassanként kiöregszik a csapattiszti szolgálatból. Hanem
ahhoz, hogy a palotaőrségnél szolgáljon, végképp nincsen kedve.
Hogy jobbra átot meg balra átot vezényeljen őrségváltáskor, s
időközönként ellenőrizze, mennyit lopnak a legénység kosztjából a
számvivők. De még ahhoz sem érez hajlandóságot, hogy bizonyos
ünnepélyeken lovát fickándoztatva léptessen el az egybegyűlt
előkelőségek előtt. Nem született játékkatonának, nem tudná
megszokni! Ami mégis szép és nagyszerű a katonaéletben, azt
mind elveszítené; arra sem lenne több alkalma, hogy bátorságát
bizonyítsa, és hogy valódi barátokat szerezzen, mert az az egy
megvan benne, hogy próbára teszi és összekovácsolja az
embereket. József bácsi természetesen megkérdezte, hogy hát
akkor mik a tervei? És hozzátette mindjárt: csak nem akar pályát
változtatni harminckét éves korában?
De igen, felelte Toni, már amennyiben valakinek csak egyféle
hivatása lehet, habár ebben nem hisz, és erre mindjárt felhozta
példának a tulajdon nagyapját és dédapját, akik mindketten
katonák voltak fiatal korukban, de aztán rávetették magukat a
vagyonszerzésre, vagyis a kupeckedésre, persze, több-kevesebb
sikerrel. Nem, az ő szándékában nincs semmi szokatlan vagy
rendkívüli; nagyapja, Szily Ádám ugyanannyi idős volt, mint most
ő, amikor abbahagyta a katonáskodást. Még az is egyezik, hogy a
nagyapa annak idején ugyanúgy Morvaországban és Sziléziában
harcolt, mint most az unokája, vagy ha nem harcolt, hát itt
katonáskodott. Aztán leszerelt, és nagy üzleteket csinált, főképp
lovakkal, mert ahhoz ő is értett. Hamarosan annyi pénze lett, hogy
a galántai Baloghoktól megvette Németladot, a hozzá tartozó
pusztákkal, majd Harrach gróftól Drávafokot is. Még itt sem állt
meg! Negyvenéves sem volt, amikor Neffzern német bárótól
megvette Szigetvárt, Inkey-től a sárvári nagy uradalmat,
Eszterházy gróftól a sári, csényei és bögöti határban levő jószágait.
Igaz, aztán annyira tönkrement, hogy még Biát is el kellett adniok,
azt csak a fia, Toni édesapja szerezte vissza. A családi krónika
általában azt tartja, hogy a nagyapa ott vétette el, hogy nem állt
meg Szigetvár megvásárlása után; ha megteszi, akkor most ők
lennének a Dunántúl leggazdagabb birtokosai. Márpedig egyre
inkább olyan világot élünk, hogy pénz beszél, kutya ugat.
Hovatovább a háború is egyszerű pénzkérdéssé válik. Akinek pénze
van, azé a hatalom.
- És minek neked a hatalom? - kérdezte József bácsi, olyanféle
jóindulattal, ahogyan gyermekkel beszélünk.
Toni pedig, olyasféle daccal, amellyel a nagyon fiatal emberek
utasítják el a vállon veregetést:
- Ha annyi csirkefogónak... annyi tökfejnek lehet hatalom a
kezében, majd csak én is használom valamire. Valamire nekem is
jó lesz!
Brunszvik József, aki olyan magas méltóságot visel, nem is
egyet, felfoghatta volna ezt a kijelentést sértésnek vagy
szemtelenkedésnek. De nem úgy fogta fel. Még csak nem is
vitatkozott Tonival. Később, amikor négyszemközt maradt
unokahúgával, a komáromi fogadóban, ahol megszálltak, azt
mondta Teréznek:
- Neked kell okosan és nagy-nagy szeretettel kinevelned belőle
ezt a dacosságot... Meg hogy mindenkinél okosabbnak tartja
magát...
- Ó, dehogy! Félre tetszik őt érteni!
- No, persze, megértem én... Az nem is baj, hogy van benne
egy kis nagyravágyás, kell is, hogy legyen. Hanem azért, csupán
okosságból is, fel kellene hagynia az ilyen fennhéjázó
kijelentésekkel... Az egész hadvezetőség tökfej... Bezzeg, ha ő
irányíthatta volna a hadműveleteket, biztosan mi győzünk
Austerlitznél... Szép dolog az önbizalom, de ilyen mértékben
nevetségessé teszi az embert. Ha a saját vőm volna vagy a tulajdon
fiam, akkor is csak ezt mondanám. Egy kicsit szerényebbnek kell
lennie, mert különben szájhősnek tartják!
- Teljesen, teljesen félre tetszik őt ismerni! Nemcsak hogy nem
szájhős, de nem is az önbizalom teng túl benne, nem! Nagyon is
hajlamos arra, hogy kételkedjék önmagában és minden másban is.
És mi abban a fennhéjázás, amit Austerlitzről mondott? Aki nem
vett részt a csatában, az is tudja, hogy húszezer ember esett el...
Napóleon zsákmányul ejtett vagy ötven német zászlót, százötven
ágyút, harmincezer tisztet és katonát... És miért? Miért kellett
ennyi embert feláldozni? Enélkül is megköthette volna a császár
azt a gyalázatos pozsonyi békét.
- Drága gyermekem, az mégiscsak különös volna, ha minden
vesztett csatát hiábavalónak minősítenénk... A csatákat általában
mindig elveszíti valaki... De fölösleges is, hogy erről vitatkozzunk!
Én nem bánom, hogy véded a te hősödet, és nem tűröd, hogy akár
én is kétségbe vonjam kiválóságát. Ez így van rendjén! De azért
nem szabad olyasmiért dicsérned, ami nem tartozik erényei közé.
Azt hiszem, nagyon hamar elspekulálja a hozományodat, ha olyan
vállalkozásba fekteti, amihez nem ért. Más dolog a lovat megülni,
megint más kereskedni vele. A te hozományod különben is
túlságosan kicsi tőke ilyen vállalkozáshoz, már eleve bukásra van
ítélve, ha belefog. Egyébként anyád ki sem fizeti a hozományodat,
ha megtudja, hogy mire akarja használni. Abba neki is van
beleszólása, különösen, ha olyan emberhez kell hozzáadjon, aki
korhely és kártyás!
- Az életemet rábízzák? A hozományomat nem? Az a
harmincezer forint... becsesebb, mint az életem? - kiabálta
sápadtan Teréz.
Pedig megtanulhatta, meg is szokhatta már, hogy milyen közel
eshetnek egymáshoz egymásnak oly homlokegyenest ellentmondó
ítéletek, éppen az úgynevezett erkölcsi kérdésekben. Ez a drága
József bácsi szájhősnek minősíti Tonit, de miért is ne, amikor őt
sokan, például kedves unokaöccse, Franci is, talpnyalónak tartja.
Nem, a mama nem tarthatja vissza a pénzt, még akkor sem, ha
Toni csakugyan tüstént elkártyázza! Ha koldusbotra jutnak, akkor
se! Ez az ő koldusbotjuk lesz, az ő életük, az ő sorsuk, és ebbe sem
a nagybácsi, sem a mama nem szólhat bele. Ha Toni lovakkal akar
kereskedni, kereskedjen lovakkal. Kockázatos? Persze hogy az! De
mi van kockázat nélkül?
Mint valami csodálatos fölfedezés, úgy érte a gondolat, hogy
Toni sorsa és az övé még másban is rokon, nemcsak abban, hogy
fiatalon elvesztették a szüleik közül éppen azt, aki közelebb állt
hozzájuk. Toni, férfi létére, ugyanúgy küzd a sorssal, mint Teréz,
leány létére. A férfiak előtt állítólag szabad a pálya, de ez nem igaz,
nem egészen igaz. „Az emberélet útjának felén" Toni ugyanúgy
keresi a hivatást, mint Teréz. És amit József bácsi annyira
helytelenít, hogy le akar szerelni a katonaságtól, Teréz szemében
éppen azt bizonyítja, hogy még nem adta fel a reményt, még nem
nyugodott bele abba, hogy sorsunkat úgy kell elfogadnunk, aho-
gyan jön. És mi teszi az embert hőssé, ha nem éppen a sorssal való
küzdelem? Mindig, mindig érezte, hogy Toni és ő valahol,
valahogyan testvérek; most válik világossá előtte, hogy Brunszvik
Antal csakugyan kettőjükre, elsőszülött lányára és keresztfiára
hagyott valami igen fontosat, a legfontosabbat: a küzdést soha
nem szabad feladni. Szabad elbukni a harcban, de ne adjuk meg
magunkat, ne alkudjunk meg, soha, soha, soha!
Nekik, kettőjüknek, még szavakra sincs szükségük ahhoz, hogy
értsék egymást. Illetve, hát arra nincs szükség, hogy kimondjanak
olyasmit, ami magától értetődik, ami a kimondás által csak
kevesbedne, kisebbedne. Toni szavak nélkül is tudja, látja, hogy
Teréz mennyire bízik benne. Bízik? Ez nem is a megfelelő kifejezés,
bármilyen sokat jelent is! Semmiféle esküvés nem fejezhetné ki
egészen, amit iránta érez, éspedig azért nem, mert ő, Teréz, éppen
érzelmei által, már nem teljesen ugyanaz a személyiség, aki még
rövid idővel ezelőtt is volt. Bizonyára banális hasonlat az, hogy a
szerelem olyan, mint a tavasz, életre kelti a tetszhalott
természetet. De a valódi tavasz maga sohasem lehet banális,
ugyanígy a valódi érzelem sem. Egy virágzó mandulafa egyszeri,
visszahozhatatlan, egyszersmind halhatatlan, és ez a
halhatatlansága éppen múlandóságában rejlik. Ugyanúgy a
halandó ember szíve a halhatatlanság örömével telik meg a
szerelem által; végtelen hálát érez azért is, hogy egyáltalán
megszülethetett. Minden perc és óra új felfedezéseket hoz, mind
önmagukat, mind egymást illetően.
Boldogságos délelőtt, amikor együtt mentek a királyi palotába,
hogy megköszönjék Ferdinánd főhercegnek mindkettejük
kiszabadítását. Mindkettejükét, igen! Teréz csak egy rövid
szócskával utalt arra, hogy ő is fogságból szabadult, és Toni
rámosolygott. Gyalog mentek, noha Toni egy kicsit még mindig
biceg, de kocsiba nem szeret ülni. Annak pedig, hogy nem ült lóra,
két oka van, mint tréfásan megjegyezte: az első, hogy jelenleg
nincs lova. Ezek után a második ok, hogy Teréz nem szeret
lovagolni, már nem is fontos.
Toni civilben van, méghozzá olyan fekete atillát visel a fekete
köpönyege alatt, mint amilyenben a keresztapja járt valamikor. Ez
is rá vall, ez a szélsőség. Amilyen büszkén hordta mindig a nagyon
is színes, piros-kék huszáregyenruhát, legalább annyira szereti a
feketét.
Abba a fogadóterembe vezették őket, ahol a zene-össze-
jöveteleket szokták tartani, ahol valamikor Alekszandra Pavlovna is
fogadta Terézt, és ahol most ott látható Rafael Madonna del
Granducája, amelyet a nagyherceg oly nagy becsben tart. Csak
néhány percig vártak a nagyhercegre, azalatt Teréz elmesélte,
hogy éppen itt, a karácsonyi hangverseny után közölte vele a
nagyherceg, hogy Szily kapitány nincs a veszteséglistán.
- De én anélkül is tudtam... Biztosan tudtam, hogy visszajössz!
- Honnan tudtad?
- Te mondtad, hogy nem szoktál elesni... És hogy minden
piszok helyzetből kivágod magad. Meg aztán, én is olyan vagyok...
Ha lehunytam a szemem, hallottam a szíved dobogását.
- Olyan messziről?
- A világ végéről is hallottam volna.
 Jött a nagyherceg. Szívélyesebb már nem is lehetett volna!
Nem, a kapitány úr ne köszönjön semmit, köszönettel csak ő
tartozik, neki és minden frontkatonának. Azzal, hogy valamivel
megrövidítette a fogságát, csak egy kis töredékét rótta le
adósságának. Az már viszont nem puszta udvariasság, hanem a
királyi család egy tagja részéről igenis merészség volt, hogy ha
burkoltan is, de bírálta az orosszal kötött szövetséget, amit
különben Károly főherceg, a hadsereg-főparancsnok is ellenzett.
Minthogy Károly főherceg ugyanúgy fivére Ferdinándnak, mint
Ferenc császár és király, azt hihetné az ember, hogy a királyi
fivérek között valóságos testvérharc folyik háború vagy béke
tekintetében.
Ami Tonit illeti, nem ment bele a játékba; ügyes válaszában
olyasmit mondott: hogy ha a vezérek előre látnák a csaták
kimenetelét, a vesztesek sohasem bocsátkoznának harcba.
Csakhogy a jóslás ebben a mi modern korunkban már kiment a
divatból.
Vagyis most Toni mondott olyasmit, amit hazafelé úton József
bácsi, és ez egyáltalán nem alakoskodás vagy ilyesmi, hanem igenis
okos óvatosság, istenadta, áldott ravaszság. Amit szabad a
Habsburg főhercegnek, nem szabad annak, akinek a dédapja
Rákóczi vitéz hadnagya volt! Majd bolond lesz kiszolgáltatni magát
a mégiscsak ősi ellenségnek, de legalábbis ellenfélnek. A
nagyhercegnek tetszett is a válasz, akár átlátott a szitán, akár nem.
Ha próbára akarta tenni Szily kapitányt, Szily kapitány
mindenképpen megállta a próbát. Ha azt nem is hitte el, hogy a
kapitány egészen őszinte volt, annál jobb; olyan embernek ismerte
meg, aki talpraesett és gyors, és ezt egy művelt nagyúr
mindenképpen többre becsüli a mafla őszinteségnél. Toni tud
viselkedni.
A nagyherceg pedig, mintha csak arra várt volna, megállja-e
Teréz vőlegénye a próbát, a következő ajánlatot tette: jöjjenek
vele mindketten Würzburgba. Már ismeretségük elején gondolt
arra, hogy Brunszvik Teréz grófnőnél kiválóbb nevelőt elképzelni
sem tudna két leánykája számára. Nem csupán széles műveltsége,
rendkívüli zenei talentuma és képzettsége teszi oly vonzóvá
egyéniségét, hanem személyiségének kifinomult erkölcsisége is.
Még azt is beismeri, bizonyos önző érdek is vezette, amikor
közbenjárt a kapitány úr lehető gyors hazahozataláért; ha a
kapitány úrnak megfelel, ő boldogan nevezné ki adjutánsának, és
természetesen őrnagyi rangban, amit különben vitézségéért már
réges-régen megérdemelt volna. Közbenjárása során csak a
legjobbakat hallotta feljebbvalóitól, nem csupán bátorságáról,
ügyességéről, kezdeményező készségéről, hanem arról is, milyen
kiváló kiképző, hogy emberei vezetésében és nevelésében micsoda
kitűnő eredményeket ért el.
És ha volt is ebben a sok dicséretben és elismerésben
valamennyi udvariasság és megnyerési szándék a nagyúr részéről,
ez azért nem vonta kétségbe értékét, és erős hatást tett Tonira is.
Nagyon köszönte a fenség jóindulatát, elnézést kért, amiért ilyen
nagy, sorsdöntő ügyben képtelen azonnal választ adni, vagyis
gondolkodási időt kért. Előrebocsátotta: tisztában van az ajánlat
nagylelkűségével, megtisztelő voltával; ha netán nem fogadhatná
el, annak csak az lenne az oka, hogy bár katonaként igen sok évet
töltött idegen földön, szülőföldjét, mint bázist, még sohasem
hagyta el, és erre soha nem gondolt. A nagyherceg pedig, már az
audiencia végén, egyre udvariasabban és barátságosabban: nem is
számított azonnali válaszra, de azért nagyon szeretné, ha a
döntéssel nem várnának nagyon sokáig. Ő már csak néhány hétig
maradhat Magyarországon. Ígéretet tett, hogy áprilisban
okvetlenül leteszi az esküt, mint Würzburg nagyhercege, és előbb
még Bécsben is vannak fontos dolgai. Igazában már csak fivére,
József nádor névnapi ünnepségeit várja meg, aztán útra
készülődik. A huszárok világszerte híresek gyorsaságukról; talán
nem lehetetlen, hogy április elején Szily őrnagy és felesége már
mint a nagyherceg kíséretéhez, udvarához tartozók kelnének útra.
És ha ezzel megkönnyíti a döntést: természetesen nem kívánja,
hogy elszakadjanak hazájuktól. Bármikor visszatérhetnek, és
minden évben itt tölthetik a nyarat, a nagyherceg gyermekeivel -
és saját gyermekeikkel - együtt, ő maga, Ferdinánd is minden
lehető alkalmat meg akar ragadni, hogy viszontlássa
Magyarországot, mert nagyon megszerette. És a Szily házaspár
olyan lesz neki Würzburgban, mintha magával vitt volna egy
darabkát a magyar életből.
A nagyherceg azt nem tudhatja, hogy ők ketten... nem
egyformán magyarok. Így például aligha van tudomása arról, hogy
Teréz grófnő nem beszél magyarul. Legfeljebb azt veszi észre, hogy
jobban beszél németül, mint vőlegénye, illetőleg azt, hogy Szily
kapitány meglehetősen hadilábon áll a német nyelvvel.
Amikor kijöttek a palotából, még jó ideig sétáltak a kora tavaszi
vagy inkább télvégi napsütésben a bástyasétányon. Teréz az
audiencián is igen keveset szólt, most is inkább Toni beszélt.
Magától értetődően alakult úgy, hogy a helyzet mérlegelése, és a
döntés maga is, teljesen Toni dolga, Teréznek csak annyi a
feladata, hogy segítsen neki a töprengésben, a hangos
gondolkodásban. Toni természetesnek tartja, hogy ő eleve
belenyugszik, bármiként döntene is: megpróbál meggazdagodni,
mint lótenyésztő és lókereskedő, vagy elmennek Würzburgba
Ferdinánd főherceggel.
Teréz megjegyezte, még amikor a palota lépcsőjén jöttek lefelé:
Toni talán csak udvariasságból kért gondolkodási időt. Túlságosan
nyersen hangzott volna, ha a nagyherceg ajánlatát azon nyomban
elutasítja. Toni pedig: ebben van igazság, de nem a teljes.
Vesződségesen és a szokottnál is hibásabban megpróbálta
kifejteni, miért tartja mégis megfontolandónak a nagyherceg
váratlan ajánlatát. A közlési vágy legyőzte benne a nyelvi
idegenkedést; időnkint, ha úgy érezte, túlságosan is primitíven
fejezett ki valamit, megszorította Teréz karját, amelyet séta
közben amúgy is szorosan tartott. Teréznek természetesen meg
kell őt értenie, akármilyen hibásan ragoz és fogalmaz! És Teréz
remélte, hogy csakugyan érti, még az idegességét és
nyugtalanságát is, ami ilyen fontos döntés előtt mindenképpen
elkerülhetetlen, ha felelősséget érez mind a maga, mind a párja
sorsáért.
A következetesség erény, de nem abszolút értelemben az, és a
megfontolás még nem következetlenség. Amikor ő azt mondta,
otthagyja a katonaságot, az előtte álló lehetőségek közül még
hiányzott az, amit most a nagyherceg felajánlott.

Ez nem ugyanaz, mint amiről Brunszvik József beszélt, beosztás

a palotaőrségnél vagy akár a testőrségnél Bécsben. Egy
nagyherceg adjutánsa lehet jelentéktelen kis pont az udvarnál, de
lehet befolyásos és fontos személy is, ez a saját személyén, a
nagyherceg személyén és még inkább kettőjük viszonyán múlik. Ha
föltesszük, hogy van abban egy szemernyi igazság, amire célzott,
tudniillik, hogy Károly főherceggel tart és nem a királlyal, akkor
elképzelhető, hogy Ferdinánd adjutánsaként alkalma lesz magának
Károly főhercegnek a közelébe kerülni, sőt, még bizalmát és
becsülését is megnyernie, anélkül természetesen, hogy szolgai
módon keresné bárki kegyét is. Nem titok, hogy Károly főherceg
jószerint a nép hőse, sokkal-sokkal népszerűbb Ferenc királynál,
ami, persze, nem jelent sokat, mert Ferenc király ostoba, gonosz,
bizalmatlan és megbízhatatlan, szószegő, és mindez
tehetetlenségéből fakad. Különös szerencsétlenség, hogy fivérei
közül ő a legidősebb, tehát ő került a trónra, holott bármelyik
öccse alkalmasabbnak látszik az uralkodásra. Nemcsak Károly
főherceg, hanem József nádor is. Ferdinándot nem ismerjük, csak
azt tudjuk róla, hogy lebilincselően nagyúri modora van, de az van
mindegyiknek.
Teréz, hogy mindezt megerősítse, elmondta Toninak, milyen
atyai vagy inkább testvéri szavakkal ígérte meg Ferenc király
Jozefinnék, hogy gondját viseli a Deym árváknak, amikor Pepi a
férje halála után elment hozzá. És a király semmit, egyáltalán
semmit nem tartott meg ígéretéből!
Halványan süt a télvégi nap, mintha gőzölögnének a budai
hegyek; a még lombtalan erdőkből és kertekből a közelítő tavasz
termékeny nyirkossága árad.
Toni váratlanul védelmébe veszi a kétbalkezes Ferenc királyt,
no, persze, eléggé sajátságos módon. Ki tudja, az ő helyében bárki
jobban kormányozná-e népei sorsát? Összehasonlítja
nagybátyjával, a valóban lángeszű második Józseffel, akit oly
gyatrán próbál utánozni. Ismerjük el, hogy második József
uralkodása sem hozott több szerencsét és kevesebb háborút a
birodalomnak, pedig hol volt még Bonaparte? Az sem véletlen,
hogy a magyarok annyira gyűlölték Józsefet; hozzá képest
Ferencet népszerűnek mondhatjuk. A világ könnyebben
megbocsátja a köznapi, gyakori bűnöket, mint a ritka erényeket.
Würzburg csinos és élénk város, Toni járt már ott, úgy
emlékszik, a Majna partján van, sőt, egy hídra is emlékszik, amely a
folyón vezet át, és szép, régi szobrokkal van tele. Jó borok is
teremnek ott, de az emberek inkább kereskedelemmel
foglalkoznak.
- Ha csakugyan arra gondolsz, hogy elfogadjuk a nagyherceg
ajánlatát - mondta egyszerre csak Teréz -, akkor meg kell
mondanom valamit! El kell készülnünk arra, hogy pletykálnak
rólunk... Már eddig is pletykáltak. Mária húgod már azon is
megbotránkozott, hogy túl sokat báloztam a télen. A
nagynénémnek meg azt mondta valamelyik barátnője, hogy a
nagyherceg udvarol nekem, és azért cseréltetett ki téged mindjárt
az első transzporttal.
Toni elengedte Teréz karját. Már ekkor elengedte!
- A nagyherceg udvarol neked?
- Csacsi! Nem udvarol, csak mondják!
- Teljesen alaptalanul!
 Teréz megijedt, de most már hiába, semmit nem vonhatott
vissza. És különben sem! Neki nincs semmi titkolnivalója, legalább
akkor még azt hitte.
- Őfensége megjátssza az olasz lovagot, és kötelezőnek tartja,
hogy minden nőnek udvaroljon, aki a közelébe kerül.
- De csak rólad pletykálnak... A többiekről nem!
- Kérlek, Toni! Csak nem vagy féltékeny?
- Ugyan, drágám! Egy királyi hercegre? Olyan fajankónak
tartasz?
Csupa kétértelműség, csupa düh a hangja. Teréz megállt.
- Valami rosszat tettem? Úgy gondolod?
- Te? Ugyan, drágám! Fölötte állsz minden közönségesnek és
durvának... Soha nem is tudnál olyat tenni, ami nem illendő!
Úgy tartotta a fejét, hogy ne nézzen Terézre. Mintha ránézni se
tudna.
- Eleinte a zene-összejöveteleken sem akartam részt venni -
próbálkozott Teréz nyomorúságosan. - Nem voltam olyan
hangulatban. Amikor még nem volt bizonyos, hogy Napóleon nem
jön-e egészen Budáig... Mert jöhetett volna, nem tartóztathatta
volna föl senki... Akkor arról ábrándoztam, hogy valahogy bejutok
hozzá, és megölöm. Nem bánom, ha akármi lesz is velem, de
elpusztítom azt a szörnyeteget!
Toni mosolygott. Micsoda elkínzott mosollyal! És csak
kisvártatva felelt:
- Szerencséje Napóleonnak, hogy nem jött idáig. Hacsak
időközben a nagybátyád be nem férkőzött volna a kegyeibe, és be
nem ajánlotta volna az unokahúgait mint alkalmi udvarhölgyeket.
Azt, persze, nem tudom, hogy zeneértő-e...
És mert Teréz nem tudott válaszolni:
- Az utókor, a történelem akkor is feljegyezte volna a nevedet,
ha Napóleon szeretője vagy, éppen úgy, mintha a gyilkosa lettél
volna.
- Toni, kérlek... Most már csakugyan túlmégy minden határon!
 - Bocsáss meg! Hiszen csak tréfálok. Tréfás kedvemben vagyok!
Te pedig ne vágj ilyen ijedt arcot... Miért vagy úgy kétségbeesve? A
főhercegnél, azokon a kedves összejöveteleken, bizonyára mindig
jó kedved volt.
- Nem volt jó kedvem! Maga Ferdinánd is észrevette, hogy
mindig bánatos vagyok. És hogy egy olasz festő biztosan
modelljének választana egy fájdalmas Madonnához!
- De bizonyára mindjárt felvidultál, amikor ilyen szép,
rendkívüli bókot kaptál őfenségétől!
- Ez bók volt?
- Méghozzá nem is akármilyen! Nem csodálkozom, hogy
örültél neki. Hiszen én, ha jól meggondolom, soha nem is
udvaroltam neked.
- Most aztán pótolod a mulasztottakat - mondta keserűen
Teréz.
- No, látod! Annyi sok más mulasztásom mellett még ez is
terhel. Nem tanultam meg udvarolni, mert soha nem is volt rá
szükségem. Szerettek elegen anélkül is, persze, nem angyalok és
szentéletű madonnák, csak olyan hozzám valók, bűnösök és
megtaposottak ...
- Nálam megtaposottabb... még nem szeretett téged - sírta el
magát Teréz.
Toni pedig, mintha ezt nem is hallotta volna:
- Holnap írsz egy szép levelet a nagyhercegnek, és elfogadod az
ajánlatát. Ami engem illet, megírod, hogy szakítottunk, illetve
kiadtad az utamat... Nem, ez így nem jó, de majd csak kitaláltok
valamit. A legjobb, ha rábízol mindent a nagybátyádra.
Befeketíthettek, ahogyan csak akartok, nekem az nem árt, én már
attól nem leszek rosszabb. Nem kell kitalálnotok rólam semmit,
elég, ha csak az igazat mondjátok. Csak arra ügyeljetek, nehogy
azzal, amit rólam mondtok, magatokat kompromittáljátok.
Fogjátok rám, hogy valami betegség tört ki rajtam, amit a
fogságból hoztam. Nem is járnátok messze az igazságtól.
Nyugodtan bezárathatnátok egy tébolydába, nem volna jogom
tiltakozni. Csak azt nem tudom, mikor voltam bolondabb: amikor
azt hittem, tudok változtatni a sorsomon, vagy most, amikor
elszalasztom és nem ragadom üstökön azt a nagy szerencsét, hogy
a feleségem jóvoltából egy királyi herceg adjutánsa lehetnék.
Hiszen nálam különbek, jobbak, okosabbak is elfogadtak ilyet.
Soha nem tanul meg parancsolni az, aki előbb nem tanult meg
engedelmeskedni. Nem lesz abból úr, aki nem való szolgának.
Szaggatottan és hibásan, de olyan szenvedélyes közlésvággyal
beszélt, hogy Teréz, halványan, megint reménykedni kezdett:
hátha még sincs vége mindennek?
- Még az volna a legjobb - folytatta a férfi -, ha megírnád, vagy
a nagybátyád megmondaná Ferdinándnak az igazat. Tudniillik,
hogy én betegesen féltékeny vagyok, kényes a jó híremre. Mint
katonatiszt, azt sem tűrhetem, hogy a felszarvazottság gyanúja
essék rám, még akkor sem, ha én magam tökéletesen megbíznék
is a feleségemben.
- Nagyon kedves tőled, hogy ennyire töröd magad, de ne fáradj
... Én nélküled, ha te nem jössz, nem megyek Würzburgba!
- Rosszul teszed! Soha vissza nem térő alkalom. Mint a
főherceg gyermekeinek nevelője, komoly befolyásod lehet a
közügyekre. Őfenségének bizonyára gondja lesz arra is, hogy
férjhez adjon... Megtalálja a módját, hogy ezért a szolgálatért
megjutalmazza valamelyik kedves hívét.
- Elég volt! Toni! Elég volt!
- Még azt sem tartom lehetetlennek, hogy idővel annyira
megszeret, még feleségül is vesz... Megszerzi hozzá kedves
bátyjának, az uralkodónak a hozzájárulását. Utóvégre nem vagy
akárki... Gróf Brunszvik Terézia vagy, Mária Terézia keresztlánya...
De ha nem vesz is el, mert nem teheti... Mi van abban, ha
balkézről leszel az élettársa? Mindenki tisztelni fog az udvarnál,
nyugodt lehetsz, jobban, mint akárkit. Több jót tehetsz, mint
bármelyik csillagkeresztes hölgy, és nagyobb hatalmad lesz, mint
három miniszternek. Amilyen okos és széles látókörű nő vagy, igazi
államférfit nevelsz Ferdinándból. Az lehetsz neki, ami Egeria nimfa
volt Numa Pompiliusnak... Állítólag a nimfa tanácsai csináltak
olyan nagy királyt belőle! Teréz egész testében reszketve:
- Volt idő, amikor azt akartad, hogy belőled csináljak... jó
embert!
- Csakugyan! De hát ez nem nagyon sikerült. Az idő nem
kedvez a jó embereknek. Az idő azoknak kedvez, akiknek van
bátorságuk, hogy olyan ócskaságokat, mint tisztesség és becsület,
felrúgjanak. Látod, Bonaparte nem tétovázott, hogy elárulja a
forradalmat... Császárrá koronáztatta magát, és azóta még jobban
imádják, mint azelőtt. Miért lennél te egy közönséges
huszárkapitány felesége? Csak azért, mert szavadat adtad?
Visszaadom! Énértem ne hozz áldozatot! Ne akard velem elhitetni,
és saját magaddal se, hogy te inkább élnél egy sáros magyar
faluban, mint a würzburgi nagyherceg palotájában. Elmúltál
harmincesztendős. Mire számíthatsz? Hányódni akarsz a
családban, egyik testvéredtől a másikig? Ha az öcséd megnősül,
Martonvásárott se lesz többé helyed. Én pedig visszamegyek
Lengyelországba, és segítem leverni a lengyel felkelőket. Miért
legyen nekik jobb, mint nekünk?

14

A felvilágosult Jozefint senki nem gyanúsíthatja holmi primitív

vallásossággal - Istennel közvetlenül társalogni csak a bigott Teréz
szokott -, hanem most az egyszer, ahogy mondani szokás, Isten
ujját látja abban, ami azon a márciusi napon, a nagyhercegnél tett
látogatás után történt. Ha Jozefin nincs mellette, Teréz élete
legnagyobb szerencsétlenségének tartotta volna, hogy elveszítette
Tonit; Pepi követelésére, úgyszólván parancsára, kénytelen volt
ugyanezt élete legnagyobb szerencséjének, megmenekülésnek
tartani.
 A legerősebb lélek sem bírná el, testvéri segítség nélkül, azt az
ütést, amely akkor érte. Annyi rettegés és véres látomás után,
amellyel a háborúból hazavárta, megjött, már itt volt, fogta a
karját, meg-megszorította, amikor különösen hibásan fejezte ki
magát, már csak néhány lépés választotta el őket az üdvözüléstől,
a tökéletes boldogságtól, amikor ő maga, a férfi, akit szeretett, és
akiről azt hitte, szereti, letaszította a pokolba.
Üdvözülés és pokol! Pepi haragszik ezekért a közhelyes
kifejezésekért. Szerinte itt az ideje, hogy Tézi felhagyjon ezzel a
stílussal, és mind magatartásában, mind pedig egész lelki
habitusában, új életet kezdjen. Bizonyítottnak vehetjük, hogy
egész eddigi gondolkodása, helytelen ítéletei, sőt, rossz szokásai,
előítéletei vitték idáig, a mélypontig, hogy Szily kapitány
kirúghatta. Most már talán Teréz is levonja ennek konzekvenciáit.
Drága Pepi! Nem sajnál ez egyszer időt és fáradságot, hogy
nővérét megmentse. És mint ahogy bizonyos betegségeket,
lázrohamokat, válsághelyzeteket csak drasztikusan bátor
eszközökkel lehet és kell kúrálni, ő sem riad vissza attól, hogy Tézi
már-már elveszettnek látszó lelkét ostorozza.
Toni viselkedésére, alávalóságára, becstelenségére, sőt
aljasságára igazában kár is sok szót vesztegetni. Teréz még mindig
lát bizonyos ellentmondásokat a történtekben; Pepi nélkül képes
volna töprengeni, boncolgatni a szavait, tett is néhány kísérletet,
hogy Jozefinnek kérdéseket tegyen fel. Például: még az sem
tisztázódott, hogy mit hitt, miben kételkedett? Csakugyan azt
gondolja, hogy ő, Teréz, odaadta magát a nagyhercegnek? Vagy
pedig már azt is főbenjáró bűnnek tartja, hogy a nagyherceg
néhány udvarias bókját meghallgatta, vagy éppen még jól is esett
neki? Másik ilyen kérdés: hogyan lehetséges az, hogy igenis
hajlandó lett volna elmenni Würzburgba? Ezt Teréz még ma sem
érti. Ez nagyon meglepte. Sőt, a nagyherceg ajánlata is meglepte,
ezt Toni is láthatta. Inkább még ő, Teréz volt az óvatosabb ebben a
kérdésben. Ha úgy lenne, mint Toni képzeli, hogy Teréz megcsalta,
vagy akár csak vonzódna is a nagyherceghez, akkor az lenne a
természetes, hogy Teréz igyekezett volna mintegy rábeszélni őt
Würzburgra. De hogy nem ez történt, azt maga Toni tudhatja a
legjobban. És mi a magyarázat arra, hogy Terézt valósággal küldte,
utasította, hogy igenis menjen el a nagyherceggel, sőt, arra
biztatta - mégis ez volt a legszörnyűbb, a legrettenetesebb! -, hogy
legyen a szeretője, ha eddig vonakodott volna, mert hiszen a
nagyság és a siker titka, ugye, hogy az embernek ne legyenek
erkölcsi skrupulusai - de ő maga, aki ezeket az elveket vallja, miért
háborodott fel oly végzetesen a puszta gyanú miatt is, hogy őt
meg akarják vásárolni?
Pepi azonban csak legyintett mindezekre, és nem engedte meg
Teréznek, hogy Szily kapitány szavait boncolgassa. Kár bennük
logikát keresni, mert nincs. A vak düh, az ostobaság és a sértett
hiúság levétette vele álarcát, vagyis lehántotta róla azt a vékony
mázt, amit kultúra címén a katonaiskolában magára kent, vagy
amelyet rákentek. Kitört belőle a durva vadember, még jó, hogy
meg nem verte, a szó szoros értelmében meg nem rugdosta
Terézt. Pepi még a férfiasságát is kétségbe vonta, mert hiszen a
férfiasság legelső feltétele a lovagiasság, az, hogy védelmezze a
nőt, ne pedig bántalmazza. Arról pedig, hogy valaha bármiféle
szerelmet, tiszteletet érezhetett Teréz iránt, Teréz mondjon le!
Mondjon le! Ez volt a legfájdalmasabb ostorcsapás, nem is
ostorcsapás, hanem valóságos amputálás. De Teréznek ezt is el
kellett szenvednie, ki kellett állnia, természetesen gyógyulása
érdekében. Pepi ragaszkodott ahhoz, hogy elhiggye: Toni sohasem
szerette őt, sohasem tisztelte, mert akkor nem bánhatott volna így
vele!
Vagyis Tézinek, ha meg akar gyógyulni, nemcsak a jövőt kell
odaadnia, minden reménységét, hanem még a múlt minden drága
kis emlékét is, meg kellett ígérnie, fogadnia, majdnem esküdnie,
hogy Tonit teljesen kiveti a szívéből, és megszabadul attól az
illúziótól, hogy szerelmes volt belé. Pepi szerint ez a feltétele, ez az
ára a gyógyulásnak.
Amikor egyszer, egyetlenegyszer, Teréz csak kísérletet is tett,
hogy legalább a múltból valamit megmentsen, és azt mondta: Toni
talán nem háborodott volna föl annyira, nem ragadtatta volna
magát olyan messzire, ha csakugyan teljesen közönyös lett volna
iránta - akkor Jozefin felháborodott. Kijelentette: Teréznek egyszer
s mindenkorra választania kell hazugság és igazság, illúziók,
öncsalás és gyógyulás között. Gyógyulás, gyógyulás, ez a jelszó,
ennek érdekében egy jottányit, egy szikrányit sem szabad
engednie semmiféle elgyengülésnek. Mert ahogy ő Tézit ismeri, és
ahogyan Tézi is ismerheti önmagát, ha csak egy parányi rést nyit a
szenvedélynek, az elárasztja egész valóját, és kiszámíthatatlan
következményekkel járhat, a legszörnyűbb megaláztatásnak teheti
ki. Talán arra is képes lenne, hogy ő kérjen bocsánatot Tonitől,
bűnösségét elismerve! Feladná emberi méltóságának utolsó
bástyáit, sőt, utolsó morzsáit is. Mert inkább morzsákról
beszélhetünk, mint bástyákról. Csakis Pepibe, az ő erős kis kezébe
kapaszkodva volt képes átvészelni e szörnyű napokat.
Pepi azt is magára vállalta, hogy mind a családdal, mind a
nagyherceggel elintézi azt, amit ilyenkor el kell intézni. Mert egy
szerelem halála is ró bizonyos hivatalos kötelezettségeket a
hozzátartozókra, azt is el kell temetni, mint bármely más halottat.
Jozefin tapintatosan be sem avatta ezekbe az intézkedésekbe
nővérét. Wolkenstein gróffal, szerelmes lovagjával tanácskozta
meg, mit és hogyan mondjanak a nagyhercegnek. És hogy ügyesen
intézkedtek, az kitetszik abból, hogy Ferdinánd egy szépen
bekötött partitúrát küldött ajándékba Teréznek, nagyon meleg és
szívélyes dedikációval.
Brunszvik Józsefékkel nem volt nehéz dolga Jozefinnek. Ekkora,
ilyen példátlan hálátlanság még a mindig szelíd József nagybácsit is
kihozta a sodrából. Ezért a gazemberért utaztak ők Pozsonyba,
váltották ki a fogságból soron kívül, a nagyherceg közbenjárására!
Ne volna csak az ő Ágost fia olyan fiatal, a veje, Forray András
báró, olyan álmodozó, oly kevéssé fegyverforgató típus,
valamelyikkel kihívatná párbajra ezt a kocsmatölteléket. No,
persze, igazában Franci kötelessége volna, hogy megverekedjék
vele. De Franci azt felelte kevéssé tisztelt nagybátyjának: majd
bolond lesz összevágatni magát egy hivatásos verekedővel. A
párbaj különben is ostobaság, a vér nem alkalmas folyadék arra,
hogy bármit tisztára mossunk vele. A párbajt különben Brunszvik
Józsefné is ellenezte, mert az csak a Szilyek malmára hajtaná a
vizet. Ezzel csak megerősítenék a pletykát, hogy Szily kapitány
szakított Terézzel. Hogyhogy pletykát? De Anna néni nem
zavartatta magát a valóság, még a tények által sem. Minden
barátnőjével, de önmagával is, azt igyekezett elhitetni, hogy igenis
ők adták ki Szily útját, mert kiderült róla, hogy nem való a
családba. Hogy barátnői elhitték-e ezt vagy sem? Kideríthetetlen!
Anna néni igenis gyorsan és könnyen elhitte. És miért ne?
Felfoghatjuk úgy is, hogy a fiatalok között volt valami
összekoccanás, ilyesmi előfordul minden jegyespárral. Ennek nem
kell okvetlenül szakítással végződnie, csak akkor, ha valamelyik fél
nem hajlandó békülni. És ez a hajthatatlan fél a Brunszvik család.
Anna néni, mint e füstbe ment házasság hajdani szerzője,
közvetítője, drámai átkokat szórt saját fejére is, amiért Tézit, e
ritka gyöngyszemet, odadobta volna olyan disznónak, mint Szily
Antal.
Egyedül csak a mama nem volt hajlandó szerencsének tartani
azt, hogy Teréz megint nem megy férjhez. Epésen gúnyolta
sógornőjét, aki most kígyót-békát kiabál Tonira, azelőtt pedig
égre-földre dicsérte. Ezt, persze, megteheti az ember akárkivel;
nincs-olyan férfi, akiről, ha akarjuk, egy kis túlzással el nem
mondhatjuk ugyanezeket az ócsárlásokat és magasztalásokat.
Különben pedig előre látható, hogy beszélhet Brunszvik Józsefné,
amennyit csak akar, amit csak akar, lesznek magyar családok, ahol
Szily kapitányt valóságos nemzeti hősnek kiáltják majd ki, amiért
faképnél hagyta a labanc Brunszvik Terézt, amiért olyan kényes a
becsületére, hogy nem hajlandó egy tálból cseresznyézni egy
Habsburg főherceggel.
Jozefin, mint a mama régi ellenlábasa, nagy fölénnyel jelentette
ki Teréznek: a mamától nem is várhatunk egyebet. Szűk látókörű
és műveletlen. Neki csak az a fontos, hogy férjhez adja a lányait.
Hogyan? Az mellékes! Ezt tette mindig, úgy bánt velük, mint
egy-egy zsák gabonával vagy egy bála gyapjúval: eladja őket a
legtöbbet ígérőnek. Érdekli talán, hogy Lotte hogyan él ott a
világvégi Teleki kastélyban? Nem! Ami a Szilyeket illeti, mindenki
tudja, hogy soha nem állhatta őket, még apa életében sem, csak a
férje kedvéért tartotta velük a kapcsolatot. Ami Tonit illeti, róla
még a saját családjának sincs jó véleménye, mert olyan korhely és
kártyás. De bánja is a mama! Bánná is!
Őt, Jozefint is szidja, miért nem igyekszik férjet fogni magának.
Megjegyzéseket tett Wolkenstein gróf miatt, nem nézte jó
szemmel, hogy a lánya házasemberrel udvaroltat magának. Mert
ezt ő így fejezi ki! Képtelen különbséget tenni az emberi
kapcsolatok között. Még szép tőle, hogy nem gyanúsítja
asszonylányát azzal, hogy le is fekszik udvarlóival. (Pepi néha
meglepő merészen fejezi ki magát, amilyen tartózkodó a
tettekben, olyan szabad szájú olykor bizalmas kettesben.) Nos,
Tézi tudja, és Lotte is tudja, milyen távol áll őtőle, ami más nőknek
állítólag annyira fontos, hogy bűnt követnek el miatta, vagy
képesek lealacsonyodni egészen közönséges fickókhoz. Neki a testi
szerelem megboldogult férjével is csak nehéz kötelesség volt,
valami olyan, amit el kell viselni, mert benne van a házassági
feltételekben. Az a különös, hogy ezt a legtöbb férfi nem érti meg,
még egy Beethoven sem. Tézi tudja, hogy ez milyen komolyan
akadályozza barátságukat, hovatovább oda jut, hogy valósággal
menekül előle. De visszatérve esetleges második házasságára, ha
férjhez menne újból, akkor csakis a gyermekek kedvéért, vagyis
olyan férfihoz, aki segítené a gyermekek nevelésében, és egyre
valószínűtlenebb, hogy ilyenre találjon. Az olyan korú férfiak, akik
hozzá illenének, már általában házasok. Minthogy őneki a férfi
nem hiányzik, egyáltalán nem tartja fontosnak azt, hogy
másodszor is férjhez menjen. Nagyon jól el tudja képzelni az életét
anélkül is. És ha Tézi a történtek után szintén nem menne férjhez,
ő, Jozefin, szívesen megosztja vele gyermekeit! Költözzenek össze,
lakjanak együtt, alapítsanak egy különleges családot.
Március végén Jozefin felkerekedett egész családjával és
személyzetével, hogy visszaköltözzék Bécsbe. Franci is elkísérte,
ott akart lenni Beethoven Leonórájának bemutatóján. Sőt,
Bécsben is marad egészen nyár elejéig, amikor is a terv szerint
Beethovennel együtt jön Martonvásárra.
Maga Jozefin már előbb visszajön, azért is nem vitte Terézt
magával. Lotte megírta, hogy nyár közepére gyermeket vár, és
szeretné, ha mindkét nővére ott lenne az első szülésén. Ezt a
kívánságot annál is inkább teljesíteniök kell, mert a mama nem
mehet, rettentő hosszú és viszontagságos az utazás a messzi
Hosszúfaluba, ezenkívül pedig Lotte, külön csak a nővéreinek,
bizalmasan megírta, hogy a mamát nemcsak az úti
viszontagságoktól félti! Ha idejönne, ha ő jönne ide, biztosan
számon kérné a házassági szerződésben kikötött feltételeket,
amelyek közül egyetlenegyet sem teljesített a férje. És bizonyára
fennakadna még más különösségeken is.
Pepi nagyon a lelkére kötötte nővérének: nehogy esetleg a
mama befolyása alatt valami őrültséget kövessen el
Martonvásárott! Azt sem tartja lehetetlennek, hogy a mama
közeledést kísérel meg Szilyékkel. Ígérje meg, hogy nem teszi
kockára a már elért eredményeket, hogy nem enged semmiféle
csábításnak és kísértésnek.
Teréz sápadtan tett fogadalmat, erőset, habár szerinte a
mamának kisebb gondja is nagyobb lesz, mint hogy kapcsolatot
keressen Szilyékkel. És ebben neki lett igaza! Az április
eseménytelenül telt el. Teréz gyakran írt Pepinek is, Lotténak is.
Lottéval még csak most közölte, hogy füstbe ment a
férjhezmenetele. Jobb, ha előre megírja, a személyes találkozásnál
talán már nem is kell beszélniök róla.
Ugyan hogy vélekedik majd? Szerencsének fogja föl vagy
szerencsétlenségnek? Lotte is féltette őt a Szilyektől, de azért ki
tudhatja pontosan előre, milyen lesz egy házasság, vagy milyen
lenne? Lotte is magyarhoz ment feleségül, habár, persze, grófhoz,
sokkal nagyobb és gazdagabb családba került, mint amibe ő került
volna. De a Telekiek protestánsok, és Erdély messze van, annyira
más világ, mintha külföld volna. A fiatal Lotte mégis elment egy
igazában vadidegen férfival ebbe a vadidegen világba, és most már
nemsokára gyermeke is lesz.
Kísértő gondolatok! Talán jobb lett volna, ha mégis elmegy
Bécsbe a testvéreivel. De nem is nagyon hívták, no meg aztán jobb
neki most ez a nagy csönd és magány. Leginkább az tartotta vissza,
hogy Bécsben sok a rokon, a nagynéni, aki mind kíváncsi lett volna,
miért ment vissza a parti azzal a huszárkapitánnyal. Emiatt
mulasztotta el a Beethoven-bemutatót is. Ugyan most a Leonóra is
megkínozná. Hiszen ő valaha, nem is olyan régen... azt gondolta
magáról, hogy az asszonyi hűség példáját róla is meg lehetne
mintázni. De azóta... Jobb nem is rágondolni! Vagy mégis? Idézze
föl, keserű orvosságnak a kísértés ellen, miféle mocskot szórt Szily
kapitány az ő fejére? Valahogyan még azt is szégyelli, hogy ez a
gyalázat szűzen érte, anélkül hogy férfi őt valaha csak meg is
érintette volna.
Még Toni sem. Oly ritkán voltak kettesben! És Toni valahogy
úgy bánt vele, mint gyermekkel, mint anyjával, testvérével. Azon a
novemberi délutánon, amikor a háborúba indult és búcsúzott,
megcsókolta ugyan, de nagyon fájdalmasan és gyöngéden.
Jozefin május közepére ígérte, hogy érte jön, hozza magával a
gyermekeket, azok itt maradnak, ők pedig indulnak Erdélybe.
Mindkettőjüknek jókor lesz ez az utazás, azonfelül is, hogy
viszontlátják Lottét. Jozefin elkerüli, hogy Beethovennel
Martonvásárott találkozzék, Teréznek pedig talán eltereli a
gondolatait mérhetetlen, parttalan bánatáról. Nem tudja, meddig
él még, de oka van azt hinni, hogy soha nem szabadul meg tőle.
Május harmadikán, amikor délelőtti árnyékban üldögélt az apja
emlékére emelt kis kőobeliszk mellett, egy fatörzsből készült
ülőkén, Szily Máriát látta közeledni a fényfoltos úton, csizmában és
lovaglóruhában.
Nem volt ereje, hogy felkeljen üdvözlésére, Mária ezt félre is
értette. Sértődötten, keményen kérdezte:
- Zavarlak? Nem érdekel, hogy miért jöttem?
- Foglalj helyet - felelte Teréz, és most mégiscsak
fölemelkedett. Nem szabad, hogy minden ereje elhagyja.
Mária állva maradt, mint aki még nem tudja, marad-e tovább
egy fél percnél.
- Valószínűleg nem vagy kíváncsi a véleményemre - mondta
Mária, az izgalomtól az akartnál élesebb és emeltebb hangon -, de
azért megmondom, hogy soha életemben nem csalódtam olyan
nagyot senkiben, mint benned. Mit vétett neked az én bátyám,
hogy így el tudtad hagyni?
Teréz csak felpillantott.
- Úgy hittünk benned, mint a Szűz Máriában. Úgy szerettünk
mindannyian, mint a testvérünket. Apánk még sírt is... Nem is
akarta elhinni, hogy te egy szóval, egy sor írással se jelentkezel...
Hagytad azt a szerencsétlen férfit, hogy az eszét igya el miattad!
Én meg még mentegettelek... Hogy az a ringyó nővéred kevert
hírbe... Én egy percig se hittem el, amit rólad beszéltek, de a
nővéredről mindenki tudja, hogy tíz férfi is kevés neki. Az a
szerencsétlen asszony, akinek az urával hentergett, az a grófné,
már föl is akasztotta volna magát, de akkor ki neveli föl a
gyerekeit?
Teréz arcára szorította a tenyerét. Hogy legalább ne lássa.
- Vissza akart menni az egyes huszárokhoz, ahol először szolgált,
csak még nem jött meg az áthelyezése. Ha tudná, hogy én
idejöttem, agyon is ütne. Hogy még én könyörgök neked, amikor
te arra se érdemesítetted, nem is őt, de legalább apánkat, aki
mindig úgy szeretett, sőt, jobban, mint édes leányát, hogy egy
szóval azt mondtad volna: ne haragudj, vagy ne haragudjon, de
nem vétettem akarattal! Máskor tudtál leveleket írni, hogy a követ
is megríkattad volna, most, amikor csak egy jó szót vártunk tőled,
hallgattál. Megsértődtél? Azért, mert te grófkisasszony vagy, mi
pedig csak egyszerű vidéki nemesek? Azért a mi családunkban nem
találsz olyat, aki négygyermekes özvegy létére nős emberekkel
adja össze magát! Legalább a gyerekeire lenne tekintettel. Nem fél
attól, hogy a fiai, ha megnőnek, leköpik, a lányai meg majd követik
a példát?
Teréz akkor hirtelen megfordult, és megbotolva futni kezdett
hátrafelé, a tó felé, el, el Máriától.
Minden úgy következett be, ahogy Jozefin megjósolta, előre
megmondta. Azt akarják, hogy ő kérjen bocsánatot! Őt vádolják
hűtlenséggel. És úgy támadják sziszegve Pepit, az őrzőangyalt,
mint a pokol kígyói, köpik és fújják rá a mérget, a mocskot.
Ha el nem menekülne, elmenne Máriával, hogy bocsánatot
kérjen. Még így is, hogy menekül, követi a kísértés, hogy
gyalogszerrel fusson, amíg a lélegzet el nem hagyja, hogy csúszva
és mászva menjen el Biára, és ott zokogja, kiabálja a kapu előtt:
bocsáss meg, bocsáss meg! Esküszegő lenne, hiszen megesküdött
Jozefinnek, hogy nem enged, akármi történik is. Soha többé nem
nézhetne a testvére szemébe, de a sajátjába se, hiszen eltűrte,
hogy Pepire mocskot szórjanak, sőt, hozzájuk pártolt. Nincs joga,
nincs joga, hogy a saját boldogságáért feláldozza, és miféle
boldogság az, amit árulással, hitszegéssel szerez meg az ember?
A mama, szokása szerint, kint járt a földeken, nem találkozott
Máriával. És amikor Pepi néhány nap múlva megérkezett, Teréz
nem merte neki elmondani, hogy Mária itt járt. Félt, hogy elárulja
magát, hogy csak nagy erőfeszítéssel győzte le a kísértést. Biztosan
nem viselkedett helyesen! Gyermekesen és gyáván viselkedett.
Elfutott, mint egy riadt állat, ahelyett hogy szépen és
méltóságteljesen rendreutasította volna Máriát. Kikérte volna a
család nevében, amit Jozefinről mondott. Jozefin, hasonló
esetben, ha őt rágalmazná meg valaki, biztosan meg tudná
védelmezni.
Sok időre, hosszú vezeklésre van szüksége, hogy
megszabaduljon bűnös vágyaitól, hogy a kísértésnek, amely az
életben elkerülhetetlen, később már bátran és biztosan nézhessen
a szemébe. Hogy megszabaduljon a rettegéstől, a lelkifurdalástól,
az önmegvetéstől. Micsoda mérhetetlen szerencse a bajban, hogy
drága testvére oly hűségesen áll mellette, hogy ennyire számíthat
reá! Hiszen megmondta, hogy együtt akar élni vele, hogy
megosztja vele a legdrágább kincsét, a gyermekeket. Ez az utazás
előjáték a jövendő csendes és tiszta boldogsághoz.
Május közepén indultak, ez az évszak a legjobb az útra. Sietniök
sem kell. A fogadókban egy szobában alusznak, mint fiatal lány
korukban, hogy még többet legyenek együtt, no meg
takarékosságból is. A mama nem adott valami sok pénzt a
költségekre, még ajándékot is csak szűkösen visznek. Nem baj,
mondja a mama, elég gazdag a veje!
Kolozsvárott, az öreg Telekiné házában sógoruk várta őket.
Nagyon szép tőle, hogy elébük utazott, de aztán kiderült, nélküle
talán oda sem találtak volna abba a világ végi kastélyba, amelyet,
mint a mitológiai poklot, négy folyó vesz körül. De olyan négy
folyó, amelyen híd sehol nincsen, gázló is csak a Szamoson, a
kisebbeken, mint amilyen az Aranyos, a Lápos, a Berezó, csak
Teleki gróf kocsisai vihették át őket, akik valamennyire ismerik a
vidéket.
De miért nem építtet hidakat egy ilyen gazdag főúr, mint Teleki
Imre, hogy a kastélya ne lenne úgy elzárva a világtól? Hosszúfalu a
térképen mindössze két óra járásnyira van Nagybányától, de ha
jön egy kis áradás, jószerint megközelíthetetlen. Teréz, naivan és
ügyetlenül, meg is kérdezte ezt sógorától.
 - Ha volnának is hidak, lebontatnám őket - felelte lakonikusan
Brunszvik Charlotte férje, rendreutasító pillantással. És nemcsak
pillantásával utasította rendre kotnyeles sógornőjét. A további
úton - pedig még két teljes órán át rázta őket a kocsi úttalan
utakon, félelmetesen vad tájon - egyetlen szót sem szólt
vendégeihez.
Teleki gróf tizenegy évvel idősebb feleségénél és négy évvel
Teréznél. Harmincöt éves. Soványsága és sápadtsága miatt
egyszerre idősebbnek is, fiatalabbnak is látszik, mint amennyi:
véznasága fiatalítja, arcszíne, erős szarkalábjai, a mély, markáns
ráncok szája körül öregítik. És mire vélje, hova minősítse az ember
mogorva szeszélyeit, például azt, hogy képes órák hosszat egy szót
sem szólni vendégeihez, felesége nővéreihez, akik elé oly
készséggel, egész kocsikaravánnal vonult fel? A kamasz dacossága
ez vagy öreges zsémbesség?
Szegény kicsi Lotte!
Micsoda könnyes örömmel fogadta testvéreit! Milyen jól illik
neki a drága teher, nem tudja elrontani termetének kecsességét. A
termet könnyedsége, karcsúsága mindhárom Brunszvik lány
sajátja. Hanem azért Lotte mégsem egészen az, aki volt, férje
jelenlétében mintha nem merné egészen átadni magát az
örömnek testvérei érkezésekor. A nővérek figyelmét nem kerüli el,
micsoda félénk pillantásokat vet szigorú férje felé, mint egy
megszeppent iskolás lány. Nem! Ezt nem lehet félreérteni! De
amikor végre, nagy sokára egy kicsit egyedül maradnak, hiába
próbálnak magyarázatot kapni például arra, ami még az úton
történt: hogy Imre órákon át nem szólt hozzájuk.
- Nem szabad zokon vennetek... Ő nagyon jó ... Higgyétek el!
Van néhány gyengesége ... Néhány furcsa szokása... Nem szereti,
ha beleavatkoznak a dolgaiba, amelyekről azt hiszi, hogy csakis őrá
tartoznak!
 - Hogyhogy őrá? - lázad fel Teréz. - És ha, mondjuk, orvosra
lenne szükséged, amikor eljön az órád? Az volna a legjobb, ha
hazajönnél szülni...
- Hova gondolsz? Elő sem szabad hoznod - ijedezett a drága
kismama.
- Akkor vigyen be legalább Kolozsvárra. A saját édesanyjához -
mondta Jozefin határozottan. - Mégsem vagy parasztasszony, hogy
itt a vadonban kelljen világra hoznod a gyermekedet!
- Drágáim! Édeseim! Eszetekbe ne jusson... Ezt ő úgy fogná fel,
mint illetéktelen beavatkozást...
- Ezt úgy értsem, hogy tulajdonának tekint? - kérdezte Pepi.
- Ígérjétek meg, hogy nem szóltok... Csak nekem teszitek
nehézzé a helyzetet! Eleinte nekem is furcsa volt, de most már
megszoktam.
- És gondolod, hogy mi is megszokjuk? - kérdezte Jozefin, szép
fejét királynőien felvetve. - Nekünk kötelességünk, hogy
megvédjünk, ha kell, még a tisztelt férjed ellenében is... A zsarnok
zsarnok! Minden zsarnokság erkölcstelen.
- De ő, higgyétek el, szeret engem - jajdult fel Lotte.
- Annál rosszabb. Megnyomorít... Szolgalelket csinál belőled.
így akarod leélni az életedet? Mint hitvány rabszolga? Az
embernek összefacsarodik a szíve, ha csak rád néz... A
legszívesebben fognálak és hazavinnélek...
És ezt Jozefin mondja, az a Jozefin, akit a mama vissza akart
venni Deymtől, amikor megtudta, hogy több az adóssága, mint a
vagyona, de aki azt felelte: „Megesküdtem, hogy kitartok mellette
jóban-rosszban!"
Jozefin mégsem anyja Lotténak, hanem csak nővére. Imre
grófot sem hasonlíthatjuk össze a megboldogult Deymmel.
Mégiscsak sokkal fiatalabb, jobban illik Lottéhez, és itt,
Hosszúfalun tetszik ki igazán, micsoda nagy úr, micsoda gazdagság,
erő, hatalom áll mögötte. Birtoka valóságos királyság, kastélya,
parkja egy mesebeli, barbár király palotája és kertje, túlságosan
nagy, erős, túlméretezett, és úgyszólván teljesen nélkülöz minden
higiéniát, alig van benne fürdőszoba, az is primitív, nyomorúságos.
Mintha a csatornázást, a vízvezetéket - ezelőtt kétezer évvel - a
rómaiak fel sem találták volna!
Lotte pirul és mentegetődzik, hogy nővéreinek az elemi
kényelmet, a megszokott tisztálkodási lehetőséget sem tudja
biztosítani. Arra a nekiszegezett kérdésre pedig, hogy ő maga
hogyan oldja meg ezeket a dolgokat, és például hogyan oldotta
meg télen, amikor ez sokkal nehezebb, nem tud megfelelő választ
adni. És ha a babája megszületik, talán dagasztóteknőben füröszti
a dajka? Jozefin kérdezte ezt, haragosan, persze, nem Imrétől,
hanem Lottétól. Felháborodását egyelőre még nem fordítja
egyenesen a ház ura ellen, mintha gyűjtene még a terhelő
adatokat, csak Lőttét gyötri vele.
Igenis gyötri. Amikor együtt ülnek és a babakelengyén
dolgoznak, a pici ingecskéket hímezik, a topánkákat horgolják, és
eltávolítják a közelből a varrónőket, a szobalányokat, vagyis
bizonyosak lehetnek abban, hogy nem hallgatja ki őket senki,
akkor Pepi valósággal vallatja Lottét, mi történt egy év óta,
elrablása óta, milyen szenvedéseket és megaláztatásokat kellett
elviselnie?
Elvárná, sőt, megkövetelné Lottétől, hogy panaszkodjék, hogy
kiszolgáltassa a férjét. Legalább ennyit! Hiszen amikor ő, Pepi,
férjhez ment Deymhez, sűrűn írta bizalmas leveleit testvéreinek,
még azt is velük közölte először, hogy gyermeket vár. Mintha azt a
régi összeesküvő hangulatot akarná újra megteremteni. Miért
vannak itt, ha még arra sem adnak alkalmat Lotténak, hogy jól
kipanaszkodja magát?
Hanem Lotte, noha szemmel láthatóan elkínzott, nagyon
óvatos. Még azt sem tudhatja az ember, pillanatnyilag mi kínozza
jobban: helyzete vagy nővérei? Többször is elismételte, hogy ő
már megszokta az itteni életet, és ezzel mintha eleve el akarta
volna hárítani vagy csökkenteni akarta volna a testvéri
beavatkozást, ami természetesen újra felkavarja.
A Teleki kastély, a maga ridegségével és kényelmetlenségével,
számára még rettenetesebb volt, mint nővérei számára, hiszen úgy
kellett tekintenie, mint otthonát, ahol egész életét leéli. Hogy ő
bármit is változtasson, arra még csak nem is gondolhatott, hiszen
jövevény volt, méghozzá, a férjét kivéve, nem szívesen látott
jövevény. Anyósa például nyíltan meg is mondta neki: jobban
szerette volna, ha a fia Erdélyből nősül, valamelyik erdélyi nagy
család lányát veszi el. Ez a különös asszony, aki annyit hangoztatja
alacsony és rejtélyes származását, mintha büszke volna rá, kijelen-
tette: menye ne gondolja, hogy ő a hozományt, a vagyont
keveselli. Elég gazdagok ők! Hanem Imre nagyon nehéz kedélyű
ember, mint azt bizonyára felesége is tudja. Magányos és
bizalmatlan, rideg lélek, amit anyja annak tulajdonít, hogy
gyermekkorától fogva rengeteget betegeskedett. Volt egy bátyja
is, aki nyomoréknak született, tizennégy évig élt, akkor végre
megkönyörült rajta az ég, és magához vette az Isten, megváltotta
szenvedéseitől. Így maradt Imre egyetlen fiú, és talán a bátyja
árnyéka miatt, már gyermekkora óta búskomor. Hát ezért nem
örült az anyja annak, hogy olyan távolról nősült, olyan messziről
hozott feleséget. Ő, az öreg Telekiné, azt szerette volna, hogy itt,
Erdélyben kerüljenek rokonságba valami nagy és erős, népes
famíliával, hogy a rokoni kapcsolatok kiragadják Imrét
magányából, amire annyira hajlamos.
- Vagyis te vagy az oka annak, hogy ide nem járnak vendégek,
hogy úgy éltek itt eltemetkezve, mint valami óriási kriptában -
mondta Pepi. - De arra is kíváncsi lennék, hogyan viselné el kedves
sógorunk az állandó családi vendégjárást, amikor bennünket is a
legszívesebben kidobna.
- Dehogyis - mondja Lotte. - Nagyon tisztel benneteket, és
nagyon hálás, amiért eljöttetek. Ha éppen tudni akarjátok, nagyon
félt a szüléstől. Egészen betege annak, hogy valami történhet
velem, és vádolja magát, hogy...
Elhallgatott, elpirult, mint aki máris szörnyű indiszkréciót
követett el.
- Hát ha ennyire félt, akkor miért nem enged el Martonvásárra
vagy legalábbis Kolozsvárra? - kérdezte Teréz.
Ez, persze, csak szónoki kérdés, senki nem tud, nem is akar rá
felelni. Pedig Teréz, ittlétük második hetében, igenis megkísérelte,
hogy nyílt sisakkal vegye fel a harcot, és egy délelőttön bekopogott
sógora dolgozószobájának óriási, faragott szárnyas ajtaján. Be is
nyitott volna, de az ajtó zárva volt. Imre kisvártatva kinyitotta, de
nem engedte be Terézt. Odaállt elébe az ajtónyílásba, és azt
kérdezte:
- Mit óhajt?
Teréz akkor még nem tudta, hogy ez az őrült még a cselédeket
sem engedi be dolgozószobájába; ott még takarítaniuk sem
szabad.
- Szeretnék beszélni magával.
- Tessék - mondta Teleki gróf.
- Bocsásson meg, de ...
- Ha azt óhajtja javasolni, hogy feleségemet Martonvásárra
vigyék, vagy hogy én vigyem Kolozsvárra, akkor máris közölhetem
válaszomat: nem!
Ezzel sarkon fordult, visszament barlangjába, még a kulcsot is
ráfordította.
Teréz első gondolata az volt: lám csak, Lotte elmondja a
férjének, amit ők egymás között beszélnek. És akkor Teleki gróf
joggal tekinti ellenfeleinek sógornőit, akik, ha tehetnék,
szembefordítanák vele a feleségét. Joggal? Pepi ezen
felháborodott. Ha Lotte nem lenne úgyszólván mindenórás, és
nem szorulna kíméletre, alaposan megmondogatná neki a
véleményét ezért az árulásért. Miért hívta ide a nővéreit? Azért,
hogy kiszolgáltassa őket a férjének? Imre sógor pedig újabb
bizonyítékát adta zsarnok voltának. Feleségének még a gondolatait
is ki akarja sajátítani, a legkisebb, legcsekélyebb önállóságtól is
megfosztaná, illetve meg is fosztja. Bizonyára kényszerítette
Lottét, mondja el, miről beszélt nővéreivel a háta mögött, mert az
biztos, hogy Lotte nem a maga jószántából mondta, amit mondott:
hiszen ő könyörgött, hogy ne szóljanak!
Ha már így fordult, Jozefin bizonyos tanulságokat von le a
történtekből, a helyzetből Teréz további gyógyulása érdekében.
Most láthatja közeli példán, nagyon szemléletesen, mit jelent
kényre-kegyre kiszolgáltatva lenni egy férfinak. Pedig hát Lotte
sorsa, bármilyen sötét is, megközelítőleg sincs olyan rettenetes,
mint Tézié lett volna a Szilyek között. Teleki gróf mégiscsak
európai műveltségű ember, aki az egész Nyugatot beutazta,
éveket töltött angol és német egyetemeken. Nemcsak németül
beszél tökéletesen, hanem angolul is, remek könyvtára van. Nem
utolsó szempont, bárhogyan nézzük is, az anyagi; Lotte legalább
tökéletes biztonságban van, mint egy nagy vagyon urának a
felesége, és nem kell olyantól tartania - mint Tézinek kellett volna
Szilyné gyanánt -, hogy a gyermekei és ő maga is, koldusbotra
jutnak, mert Szilyék Telekiékhez hasonlítva koldusok, amellett Toni
kártyás és korhely is. Hogy félreértés ne essék: ő, Jozefin, még
ennél előnyösebb házasságért, előkelőbb, gazdagabb férj kedvéért
sem adná fel soha szabadságát, emberi jogait, tehát Lotte
helyzetét, sorsát is elviselhetetlennek tartaná a maga részéről. Hát
még Tézié milyen lett volna!
Lőtte első gyermeke, egy erős, barna leánycsecsemő, július
hatodikán született meg, félelmetesen hosszú vajúdás után.
Amilyen könnyen szült Pepi már legelőször is, olyan rettenetes volt
Lotte szenvedése. Igaz, talán azért is, mert alighanem túlhordta a
gyermeket, és az szokatlanul nagy súllyal, éretten született. Habár
Teleki gróf orvost hozatott Kolozsvárról, és természetesen bába is
volt jelen, a szülést igazában Pepi vezette le, ő tartotta a lelket
húgában, az ő kezébe kapaszkodott, amikor a fájdalmak
elviselhetetleneknek tűntek, és a szintén félelmetes szünetekben -
amikor attól kellett tartani, hogy a gyermek, és vele, Isten őrizz, az
anya is elpusztul - Jozefin öntött szegény kis asszonyba új és új
bátorságot.
A több mint huszonnégy órás vajúdás alatt Teréznek a sógorára
kellett gondot viselnie, mert attól tartottak, beleőrül az
aggódásba, vagy éppen golyót röpít a fejébe.
Ez a különös ember nem élte volna túl, ha felesége belehal a
szülésbe. Oly kegyetlenül szenvedett a vajúdás alatt, hogy nem is
örült gyermekének. Teréz hozta be neki, és mutatta meg a már
megfürdetett, szalagos pólyába kötött, sötétpihés babát; elfordult,
hogy ne is lássa.
Tíz nap múlva a gyermeket Mária Blanka névre keresztelték,
protestáns szertartás szerint. Mert hiszen katolikus pap nem is volt
a közelben, hiába kötötték ki a házassági szerződésben. Ugyan ez
lett volna a legkisebb baj! Pepi, a tapasztaltak után, azon sem
csodálkozna, ha Lotte egy szép napon áttérne a protestáns
vallásra.
Most, hogy Lotte a nehéz szülés után gyermekágyban feküdt,
Teréz és Jozefin kettesben étkeztek. A házigazda talán ezzel akarta
tudtukra adni, hogy most már igazán hazamehetnek, nincs szükség
többé rájuk! De amikor, július végén, csakugyan útra keltek,
megint udvariasan elkísérte őket Kolozsvárra. Sőt, amikor
elbúcsúztak, még valami bocsánatkérés-féle is elhangzott. Reméli,
úgymond, nem utoljára látogatták meg házát; legközelebbi
látogatásukat igyekszik majd kellemesebbé tenni.
- Most magán a sor, kedves sógor - mondta Teréz. - A mama
most már nem fogja elengedni magának, hogy el ne hozza
Martonvásárra, esetleg Budára a családját. A Brunszvik
nagymamának is joga van ahhoz, hogy örüljön legkisebb
unokájának!
Teleki gróf erre nem felelt semmit.
 Teréz és Jozefin nem siettek haza Martonvásárra. Amikor az
öreg Teleki grófné meghívta őket, készséggel elfogadták, hogy két
hetet töltenek nála is, részben Kolozsvárott, részben pedig Lónán,
a Telekiek másik birtokán. Beethoven augusztus közepéig maradt
Martonvásárott, be akarja ott fejezni új szonátáját, mint a mama
írta lányainak még Hosszúfalura. Jozefin azért késlelteti a
hazautazást, hogy lehetőleg ne találkozzanak.
Hát nem őrjítő? Valóságos szerencsétlenség! Az volna a
természetes, hogy hazasiessenek, hogy még részük legyen az
olimposzi élvezetben, amit Beethoven nyújt esténkint játékával a
házbelieknek és a vendégeknek - mert ezen a nyáron megint nagy
a vendégjárás Martonvásárott. Beethoven nagyszerűen érzi
magát, el van ragadtatva mindentől, jókedvű, Teréz új zongoráját
használja, ezzel mintegy megszenteli, mint ahogy a kastélyt, a
parkot is megszenteli puszta jelenlétével is, hát még azzal, hogy
alkot is, komponál.
De nekik mindebből ki kell maradniok, azért, mert Pepi nem
tudja férfiként szeretni ezt a félistent, aki viszont képtelen
uralkodni magán, és egyre követelőbb. Mint egy különös, nagy,
erőszakos gyermek, egyszerűen nem képes elhinni, hogy Jozefin,
ha szereti is, nem úgy szereti őt, ahogyan akarja.
Pepi különösen azt sajnálja, hogy őmiatta Tézi is meg van
fosztva a Beethovennel való martonvásári találkozástól, de azzal
vigasztalja önmagát, hogy ősszel, ha nála lesz Bécsben, akár
mindennap hangversenyekre járhat a szezonban, és ő maga is
aktívan zenélhet. Ami Terézt illeti, őt nem kell vigasztalni; nem
győz hálálkodni azért, hogy részt vehetett ezen az utazáson.
Nagyon sokat segített rajta, néha már-már úgy érzi, meg is
gyógyult.
Az öreg Telekiné nagyszerű vendéglátó, Kolozsvár gyönyörű
város, és az erdélyi tájak elragadóak. Teréz kedvet kap a rajzolásra
és festésre, vásznat és festéket szerez be Kolozsvárott, és elbűvöli
művészetével Telekinét. Könnyed akvarelljét, amit a lónai
kastélyról készített, természetesen neki is ajándékozta.
Az öreg Telekiné pedig mintha azért hívta volna meg őket, hogy
általuk még jobban megismerje és megszeresse a menyét. Igen!
Nem is titkolta, hogy ő bizalmatlan természetű, nem tud senkit
megajándékozni szeretetével, nála azt mintegy ki kell érdemelni.
Azt is elmondta a nővéreknek, hogy a fiát olyan embernek tartja,
akit nagyon nehéz, szinte lehetetlen megszeretni, ezért is
kételkedett ennek a házasságnak sikerében. Ő még ilyen fiatal
nőben hasonlót sem látott, mint Brunszvik Charlotte; zokszó nélkül
mondott le minden szórakozásról, minden társasági örömről,
pedig hiszen olyan családban nőtt fel, ahol bőven volt része mind-
ezekben. El is határozta, hogy felajánlja nekik a télre kolozsvári
házát, ő pedig majd Lónára költözik. Ne kínlódjék az a fiatal
teremtés a kisbabájával abban a rideg kastélyban, amelynek
kandallóiban mindennap egy fél erdőt tüzelnek el, mégsem adnak
igazi meleget. Mindenben kezére akar járni annak a teremtésnek,
aki képes szeretni az ő kevéssé szeretetre méltó fiát!
Pepi egészen természetesnek tartja, hogy az öreg Telekiné azért
magasztalja Lottét, amiért nővérei elmarasztalják: a feltétel nélküli
megadásért és belenyugvásért. Minden hódító örül annak, ha a
leigázott tartomány felad minden belső ellenállást. Tézi szívében,
bűnösen, másféle rezonancia támad. Az öreg Telekiné Lottét illető
dicsérete felidézi azt a rég múlt időt, amikor az öreg Szily az ő
szívét dicsérte. Ha igaz, hogy a végtelen és feltétel nélküli szeretet
érdem, sőt, ahogyan Telekiné állítja, különleges érdem, akkor igaza
volt Szily Máriának, amikor őt, Brunszvik Terézt, hűtlenséggel
vádolta azon a napfoltos májusi délelőttön. Bármi történt is, az ő
szívének nem lett volna szabad megváltoznia, ez a magyarázata a
vádnak, amit ellene emeltek, annak a szörnyen igazságtalan
vádnak. A szerelem nem szerelem, ha nem halhatatlan. Ő, Teréz
tudja a legjobban, hogy ez igaz. Változott az ő szíve? Nem! Hiszen
szereti Tónit, és mindig szeretni fogja, de emberi kötelessége,
hogy uralkodjék ezen a szenvedélyen. Ez az, amit Pepi követel tőle.
Pepitől megtanulhatja, hogyan kell a szíven uralkodni. Pepinek
van ereje nemet mondani olyan embernek, mint Ludwig van
Beethoven! És nemcsak kimondja a nemet, hanem cselekvően
kerüli a kísértést. Joggal tart attól, hogy Martonvásárott találkozni
vele, ez veszélyesebb lenne minden eddiginél. Ki tudja, Beethoven
nem találna-e szövetségesre Franciban? Hiszen oly büszke arra,
hogy Beethoven barátjának tarthatja magát, talán szívesen lenne a
sógora? És ha ő akarja, akkor a mama se állna ellent. Szövetségese
lehetne egyetlen meghitt óra vagy egy gyönge perc is.
Hazafelé úton a kocsi sokáig, nagyon sokáig futott a
Sebes-Körös mellett; közel negyvenszer keltek át a kánikulában
megapadt folyócskán. Szívszorítóan szép tájakon utaztak, át a
Királyhágón. De Pepit mintha nem kötötte volna le a természet
szépsége, mélázónak, elgondolkodónak látszott. Most már inkább
siettette a kocsisokat. Türelmetlenségét azzal indokolta, hogy e
hosszú, három teljes hónapi távollét után már nagyon szeretné
viszontlátni gyermekeit. De igazában talán mégiscsak szeretett
volna találkozni Beethovennel? És csalódást okozott neki, hogy
augusztus tizenkilencedikén, amikor a kocsik begördültek a
martonvásári kastély elé, már hűlt helye volt a Mesternek.
Mindössze egy nappal érkezésük előtt kelt útra; Lichnovszky
herceg birtokára, Grätzbe utazott. Sok-sok üdvözletet hagyott
hátra a drága hölgyeknek, Pepinek és Tézinek, nagyon-nagyon
sajnálta, hogy nem találkozhattak!
Nem keltek azonnal útra, ki kellett pihenniök a hosszú erdélyi
utazás viszontagságait. Pepi bejelentette a mamának, hogy
magával viszi Terézt Bécsbe. A mama nem tett ellenvetést, sőt,
magától értetődőnek tartotta. Amióta Pepi özvegy, valamelyik
testvére mindig vele kell legyen, a legtöbbet Lotte lakott nála.
Lotte már a maga asszonya, marad tehát Tézi.
 Igen ám, mondta Jozefin, csakhogy ők most nem ilyen
együttlétre gondolnak, hanem véglegesre. Véglegesre? Igen,
megbeszélték, hogy együtt akarnak élni, együtt fölnevelni a
gyermekeket, minthogy egyikük sem szándékozik most már férjhez
menni.
Brunszvikné erre csak legyintett. Minek ebből olyan nagy kázust
csinálni? Ha Teréznek van kedve, töltse az őszi és a téli szezont
Bécsben, aztán majd meglátjuk. Ami a férjhez menést illeti, a
mama csak zöld beszédnek tartja az effajta fogadkozásokat, vagy
minek is nevezze. Már benőhetett volna a fejük lágya! Egyik napról
a másikra akadhat jó parti akármelyiküknek.
Hanem akkor Jozefin: ezúttal mégsem mindegy, hogyan
rendezkednek be az együttélésre, ő azt gondolta, a mama
kiadhatná Teréz vagyonrészét, vagyis hozományát, és azt biztos
értékbe fektetnék; mondjuk vennének egy kisebb birtokot, de
legalábbis egy kertes házat Bécs környékén, akkorát, amelyben
végre kényelmesen elférnek, ő már nagyon megunta azt a hajdan
elegánsnak tartott lakást a Vöröstorony mellett, az adósságoktól
még mindig agyonterhelt Deym palotában, ugyanott, ahol a kiadó
szobák is vannak. A lakás hovatovább nem is elég nagy, a
gyermekek nőnek, nagyobb személyzetre van szükség, a fiúknak
külön nevelő kell, és a többi. Teréz nem kislány többé, hogy beérje
egy szobával. Abban a házban, amit vennének, természetesen
külön lakosztály, esetleg egy egész szárny állna rendelkezésére,
saját személyzettel, saját könyvtárral, saját szalonnal,
zeneszobával, ahol a saját vendégeit fogadhatja. Igazán legfőbb
ideje, hogy felnőtthöz, rangjához, műveltségéhez illő életet éljen, a
saját vagyonából, amelyet, ha ingatlanba fektetnek, semmiféle
veszély nem fenyeget, sőt, valószínű, hogy értéke majd még
növekedik is.
Bármilyen kecsegtető, ésszerű és józan volt is Jozefin okfejtése,
a mama dühbe gurult tőle, és szokása szerint teljesen kiforgatta.
Mindjárt azzal a minősíthetetlen sértéssel kezdte: nem elég
Pepinek, hogy a sajátját pazarolja, most már el akarja herdálni a
nénje vagyonkáját is? Kinyújtotta felé a karmait? No, hát ő majd
ráüt ezekre a karmocskákra. Egy huncut fillért sem bíz Terézéből
Deym grófnéra! Először is, még nem tett le arról, hogy Terézt
igenis férjhez adja, és a hozomány majdani férjének jár, nem pedig
Pepinek. Micsoda fajtalan gondolat, hogy két nő alapítson
családot, négy gyerekkel!
Franci nem volt hajlandó beavatkozni, hiába fordultak hozzá a
nővérek támogatásért. Szokása szerint élcelődött; mulatságosnak
találta a „fajtalan" kifejezést, amit a mama használt; ki hitte volna
róla, hogy ilyesmi jut eszébe, hogy egyáltalán ismer ilyen
kifejezéseket? Az igazat megvallva, ő maga is bizarrnak tartja kissé
az elképzelést; nem annyira attól tart, hogy Tézi megy férjhez,
hanem inkább arra tippel, hogy Pepi; és akkor mit kezdenének
azzal az ingatlannal? Kérdés, elég lenne-e valamennyiüknek, vagyis
az alapítandó új családnak és Teréznek! Ki költözzék ki belőle? Az
ingatlannak csakugyan előnye, hogy többé-kevésbé értékálló,
hanem immobil; újra pénzzé tenni csak akkor lehet, ha van rá
megfelelő vevő. De hát minek vitatkozni? Ha a mama kijelentette,
hogy nem ad pénzt, akkor nincs olyan erő a világon, ami őt más
belátásra bírná. Nővérei nagyon jól tudják, milyen erősen tartja a
kormányt a kezében. Maga Franci, aki állítólag a vagyon örököse, a
ház névleges feje, szintén kénytelen alávetni magát a mama
akaratának.
No, persze, a valóságban ez nem egészen így van, mert Franci
annyi pénzt kap a mamától, amennyit akar. Másrészt az is igaz,
hogy Brunszvik Ferenc grófnak még annyira sincsenek költséges
szenvedélyei, mint fiatalabb korában. Nem kártyázik nagyban,
nem érdeklik a lovak, a nők, még az öltözködésre sem ad sokat.
Jozefin azt jósolja, hogy ha egyszer Franci átveszi a vagyon
tényleges kormányzását a mamától, akkor még rosszabbul járnak,
mert fukarságban túltesz a mamán is.
 Pedig Pepi alig ismer gusztustalanabb és alacsonyabb rendű
vétket, mint a fukarság. Mire való a pénz? Arra, hogy örömet
szerezzünk magunknak és másoknak, hogy gyümölcsöztessük a
magunk és embertársaink javára. Ülni a pénzeszsákon, őrizni azt,
annyit jelent, mint megrabolni azokat, akiknek szükségük lenne rá.
Franci csak mossa a kezét, mint Pilátus, mintha fogalma sem volna
a saját vagyonáról. De Pepi egy kicsit Tézire is haragudott, mert
olyan passzív módon viselkedett, mert nem lépett fel határozottan
annak érdekében, hogy adják ki a részét.
Teréz valóságos csalónak érzi magát e vád súlya alatt, és külön
lelkiismeret-furdalása van azért, mert ugyanakkor titokban a
mamával is egyetért, amiért nem adta oda Pepinek az ő
vagyonkáját. Ilyen aljassá teszi az embert a helyzet, a gyávaság, a
végzet; mert látnia kell olyan dolgokat, amelyeket jobb volna nem
látnia, és bizonyára sok minden rejtve marad előtte, amit ismernie
kellene. Még soha nem látta ilyen ijesztő közelről, micsoda nehéz
sors szakadt Pepire a férje halálakor; és azóta is tart szakadatlanul
ez a méltatlan küzdelem a jómód látszatáért. Igen! Pepi
háztartása, életmódja néhány vonásában nagyon is hasonlít
Fintáékéhoz, akik mindig tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a
takarójuk ér. No, persze, az a takaró csakugyan rövid volt és talán
még lyukas is. Kívülálló azt nem tudhatja, hogy józanabb és
szerényebb beosztással megélhettek volna-e a bácsi testőrtiszti
fizetéséből? Ugyanúgy Teréz sem tudhatja, Pepi jövedelme a kiadó
szobákból, amivé a galériát átalakították, elég lenne-e arra, hogy
okos beosztással megéljen belőle. Már eleve borzasztó, hogy olyan
teremtésnek, mint Deym grófné, kiadó szobák jövedelméből
kelljen élnie. Teréz bizonyos jelekből arra következtet, hogy Nostiz
gróf és Sauer gróf, Deym egykori barátai, időnként támogatják
Pepit, mintegy hozzájárulnak az árvák neveléséhez. Pepi, ha
megszorul, a prágai nagynéni, Golz grófnő segítségét is igénybe
szokta venni, hiszen a nagy vagyont úgyis az ő gyermekei öröklik.
Az úgynevezett kölcsönöket nem kell visszaadni, nem is kéri senki.
Ehhez járul még az a segítség, amit a mama mégiscsak ad, ha
mással nem, azzal, hogy például a háromhónapos utazás alatt eteti
a négy unokáját és a dajkákat, nevelőket. De csak eteti! Fizetést
már nem ad nekik Pepi helyett, hogyisne. Úgyis nagy megtakarítás
Pepinek, ha időről időre mintegy felfüggesztheti háztartását.
Ilyen körülmények között az ő harmincezer forintos vagyona
igen hamar felszívódna, anélkül hogy gyökeresen segítene a
bajokon. A rendezésre nincs is semmi kilátás, mert ha valami csoda
folytán sikerülne is eladni azt az elátkozott palotát a
Vöröstoronynál, mindent elvinne az adósság, még nem is volna
elég, hogy az összeset kifizessék. Pepi egzisztenciáját úgyszólván
adósságai tartják fenn, a hitelezők kíméletessége; ki menne neki a
szegény kis özvegynek? Ez a háztartás olyan hajóhoz hasonlít,
amely léket kapott, és szüntelenül merni kell belőle a vizet; arra,
hogy megjavítsák, a nyílt vízen nincs semmiféle lehetőség, kikötő
pedig sehol a láthatáron.
De Pepi, persze, tönkremegy belé, tönkre kell mennie. Csak
látni kell őt íróasztalánál, előtte a gyűlöletes elszámolások. Nem
csoda, ha időnként félelmetes fejgörcsök veszik elő, sírórohamokat
kap, amelyeket ideges nevetések váltanak fel, ha valami házi
bosszúság felizgatja. Az is nagyon aggasztó, hogy marokszám szedi
a gyógyszert, a csillapítót, az altatókat. Teréz hiába igyekszik
legalább valamennyi terhet levenni róla, sokszor még ront a
helyzeten, ha megpróbál intézkedni helyette. A személyzet nem
szereti, ha ketten dirigálnak egy házban, vonakodva teljesítik Teréz
parancsait, az is előfordul, hogy annak megerősítéséért az úrnőhöz
fordulnak. Ebből többször támad kellemetlenség, még szóváltás is.
Pepi, nem ok nélkül, azzal vádolja nővérét, hogy nem tud a
cselédekkel bánni, sohasem találja el a megfelelő hangot. Néha
úgy adja ki a parancsot, mintha szívességet kérne, máskor meg
túlságosan kemény és lakonikus, mint egy bakakáplár. Teréz
úgynevezett segítőkészsége csak újabb terheket ró Jozefinre,
leckéket kell adnia neki olyan egyszerű tárgyakból, mint például
egy gyermekgondozónő ellenőrzése.
Van abban már eleve valami abszurd, hogy gyermekeinket,
legdrágábbjainkat, idegen, műveletlen, primitív emberekre bízzuk.
Ez a képtelenség már a Brunszvik lányok gyermekkorában is
előbukkant; mennyire megvetette, jószerint gyűlölte Jozefin a
fejfájós Gertrúd kisasszonyt, aki boldogtalanul és reménytelenül
igyekezett megfelelni a követelményeknek! Nos, a nemezis
utolérte őt, az átlagnál gondosabb, szeretőbb anyát is. Nagyon
kevés arisztokrata asszony tette volna azt, amit ő megtett, hogy
maga táplálta gyermekeit. Kivétel csak a kis Szefin, aki már apja
halála után született, és akit ezért megfosztott a sors az édes
anyatejtől. Az özvegy Jozefin egy cseppet sem volt képes nyújtani
legkisebb gyermekének.
De bárcsak ez volna az anyaság legnagyobb problémája! És ha
mind a négy gyermekét dajka táplálta volna? A csecsemő még
nem tesz különbséget anyatej és anyatej között, előfordulhat,
hogy szebben fejlődik a dajka tejétől. Tragédia, hogy amikor már
lábra áll és beszélni tanul, amikor emberré kezd válni, akkor kerül
idegen és sokszor durva kézre.
Deym gróf özvegyének, Brunszvik Jozefinnek, ennek a
huszonhét esztendős, gyönyörű teremtésnek, akit sokan kacér
szépasszonynak vagy éppen - mint Szily Mária - züllött, bűnös
teremtésnek tartanak, a legnagyobb gondja, a legnagyobb öröme
és bánata négy szép gyermekének nevelése.
Az anyaság kezdettől fogva ihletett hivatása, szenvedélye. Négy
éven át, amíg a férje élt, minden évben szült egy gyermeket, és ez
ki is elégítette. Most már három éve özvegy, elsőszülött leánykája
hetedik évében jár, fiacskái hat- és ötévesek. Már a legkisebb, a
háromesztendős leányka is bontogatja egyéniségét. Egy kicsit
melankolikus gyermek, könnyen sír és könnyen nevet, ritka nála a
nyugalmi állapot. És ez a szenvedélyes anya, aki valóságos művész
az anyaságban, kénytelen belenyugodni, kénytelen elviselni, hogy
közönséges - a legjobb esetben úgynevezett jó érzésű, megfelelő
gyakorlattal rendelkező - mesteremberek folytassák az ő
megkezdett remekműveit, a gyermekeket!
A kis Szefin még harmadik életévében sem szobatiszta, ez
nagyon kellemetlen, és a gyermekre nézve igen hátrányos, hiszen
így jószerint be sem fogadják testvérkéi, vagy legalábbis
megaláztatásoknak tennék ki. Ki követte el a mulasztást? Ma már
megállapíthatatlan, hiszen rövidke életében vagy hat dajkája és
gondozója volt már. Teréz meg is kockáztatta a megjegyzést, hogy
talán ez a legnagyobb baj. Jozefin, egyébként jogos
igényességében, túl gyakran cserélgeti a gyermekekkel foglalkozó
személyzetet. Ha valamelyiket szarvashibán kapja, azonnal kiteszi,
mert megalázónak tartja, hogy veszekedjen, pöröljön vagy éppen
büntessen. Ha ő egyszer elveszítette a bizalmát valakiben, arra
nem bízhatja többé a gyermekét! Igen, igen, de a nevelésnek
nincsenek írott szabályai, hiszen azok szokásokon,
hagyományokon alapulnak, és családonként is nagyon változóak.
Mondhatjuk úgy is, hogy túl sok szabálya van a nevelésnek, el nem
férne a legvastagabb kódexban sem, tehát szinte lehetetlen
mindet ismernünk, vagy akár csak a legfontosabbat kiválogatnunk.
Abban is megoszlanak a vélemények, mikor kell egy gyermeknek
szobatisztának lenni. Van, amelyik eléri egyéves korára, másik még
háromévesen is becsinál. Jozefinnek azt is meg kell gondolnia,
hogy ha túl gyakran változtatja a dajkát, annak ideje sincs a
gyermeket igazán megszeretni, és a gyermeknek is idő kell, míg
megszokja és megszereti gondozóját.
- És azt hiszed, én olyan ostoba vagyok, hogy ezt nem tudom?
Hogy jókedvemben változtatom a személyzetet? - csattant fel
Jozefin. - Néha szinte elviselhetetlen a kioktató hang, amit
használsz.
- Nem volt szándékomban, hogy kioktassalak ...
- Mégis azt teszed örökké! Bocsáss meg, de ha megfordítva
volna, én is könnyen adnék másnak tanácsot! Az alapvető baj
mégiscsak az, hogy az ember kénytelen a gyerekét cselédekre
bízni, és nem is a legjobbakra. Azt csak a würzburgi nagyherceg
engedhette volna meg magának, hogy Brunszvik Terézre bízza
gyermekei nevelését!
Teréz nagyon megdöbbent. Mire magyarázza? Csak nem kívánja
tőle Pepi, hogy ő ültesse bilire a kis Szefint? Még gorombábban:
csak nem akarja megtakarítani rajta a dajka fizetését? Ilyenfajta
szolgálatot aligha kívánt volna tőle a nagyherceg, hiszen ezt Pepi is
tudja. Kislányai már túl voltak a szobatisztaságra szoktatás korán;
bizonyára úgy képzelte, hogy Teréz zenére, festésre és rajzolásra,
esetleg irodalomra tanítja őket. Nem, még a feltételezés is sértő,
hogy Pepi őt dajkának akarja, ez legalább olyan galád gyanúsítás
lenne, mint azoké, akik Pepit erkölcstelen élettel vádolják azért,
mert szeret ragyogni és hódítani.
Ez az ő együttélésük nagyon másképpen sikerült, mint ahogyan
tervezték. Talán minden bajnak az az oka, hogy a mama nem adta
ki az ő pénzét, hogy nem kezdhették mindjárt jó feltételekkel?
Hiszen Pepi az ő jogaiért is harcolt, azt akarta, hogy ő, Brunszvik
Teréz, élete harminckettedik évében, valamit élvezzen is abból a
vagyonkából, ami felmenői után mégiscsak megilleti! Dehogyis
akarta őt Pepi dajkasorba süllyeszteni, éppen megfordítva. Azt
akarta, hogy lakosztálya legyen, külön élete, társadalmi szerepe,
tekintélye, és hogy nem sikerült, nem rajta múlott.
A pénzhiány az oka mindennek. Nem csoda, hogy Pepi örökké
ingerült. Ha felcsattan, nem szabad komolyan venni, ő maga is
megbánja hamar. Az is teljesen érthető, hogy bizonyos kis
fényűzésről nem tud lemondani. Nem is költ olyan nagyon sokat
öltözködésre; az igazság az, hogy kitűnő ízlése és gyönyörű alakja
van, bármit vesz fel, nagyszerűen mutat rajta. A színházban, a
hangversenyeken minden távcső feléje fordul. Hogy fogatot tart,
méghozzá nagyon szépet? Joga van hozzá, rangjánál fogva. És ha
valakinek bizonytalan az anyagi helyzete, annál inkább ügyelnie
kell a látszatra. Majd csak meghal egyszer az a matrónakorú Golz
grófnő ott Prágában, akiről Viki a nevét kapta. Már el is készítette
végrendeletét, mindent Viki örököl, de a vagyon kezelője,
haszonélvezője természetesen Jozefin lesz. És micsoda hatalmas
vagyoné! Igaza van Pepinek, ha legalább a kis örömöket nem
tagadja meg magától, ezek azért is szükségesek, hogy megőrizzék
kedélyét.
Annál csúnyább, annál rosszabb, hogy még a családban is
kipletykálják. Nem azt nézik, milyen hősiesen küzd a sorssal, mi
mindent vállal magára, hanem valósággal felhördültek a télen,
mert cobolybundát vásárolt magának. A nagynénik, a Brunszvik
lányok, Fintáné, Dezasse-né és a házsártos Guicciardiné a család jó
hírét féltik tőle. Azzal vádolják, ő maga riasztja el magától a
partiképes férfiakat, azzal, hogy évek óta Beethovennel hozatja
hírbe magát. Ki hiszi el, hogy ez afféle plátói szerelem? Állítólag
maga Lichnovszky herceg, Beethoven egyik pártfogója jelentette ki
egy társaságban: ő csak örül annak, hogy Beethoven végre kikötött
egy olyan művelt hölgy mellett, mint az özvegy Deym grófné,
reméli, jó hatással lesz munkájára és egészségi állapotára.
Dezasse báróné, született Brunszvik Franciska, valamilyen
apropóból, egy levelében megemlítette Brunszvik Antalnénak,
hogy a Jozefinről keringő pletykák aligha tesznek jót Tézi jó
hírének. Ő, a nagynéni, különben sem érti, miért kell Teréznek a
húga házában élnie, amikor ez csak rontja férjhez menési esélyeit.
Már csak azért is, mert Pepi szebb és fiatalabb nála. De ha Tézi
nem is tartozik a feltűnő szépségek közé, és ha túl is van már első
fiatalságán, annyira mégsem öreg, nem is csúnya, hogy Pepi
gyermekdajkává fokozza le végtelen önzésében. Így aztán könnyű
a jó anya szerepében tündökölni! Szülni a nyulak is tudnak, a
macskák is, de még azok is megtesznek annyit utódaikért, hogy
megtanítják őket az életfontosságú teendőkre. Nem bízzák
gyermekeik nevelését másra, mint ahogy azt Deym grófné teszi!
 1807 márciusában, tehát éppen egy évvel azután, hogy Szily
kapitány a mennyországból a pokolba taszította, Jozefin is kiadta
Teréz útját.
Nem titkolta, hogy anyjuktól kapott levelet, de nem volt
hajlandó a levelet Teréznek megmutatni. Azt állította, hogy már
összetépte. Bizonyos, hogy bármi volt is a levélben, az úgynevezett
anyai szeretet diktálta azt özvegy Brunszvik Antalnénak, pártját
fogta idősebbik lányának a középsővel szemben, Teréz legyen
hálás a mamának, akármit írt is. Ő, Jozefin is igyekszik napirendre
térni fölötte, sőt, idővel elfelejteni; megfogadta, hogy soha,
semmiért nem sértődik meg a mamára.
Annyiban igaza van a mamának, és annyiból hasznos volt a
levél, hogy véget vet ennek az áldatlan helyzetnek, az ő
együttélésüknek, amely, valljuk be, csődbe jutott. Jozefin hibásnak
tartja magát abban, hogy olyan feladatra vállalkozott, ami
meghaladja erejét. Ő, aki maga is embertelenül nehéz helyzetben
van, akart segíteni Teréznek! A négy neveletlen gyermeke mellé
elvállalta ötödiknek a nővérét; mentségére szolgáljon, hogy
Tézinek akkor csakugyan szüksége volt valakire, aki a kútból
kihúzza. Jozefin reméli, hogy ez sikerült. Most azonban arra kéri,
mentse fel őt a vállalt feladat teljesítése alól, mindkettőjük
érdekében! Menjen haza a mamához!

15

Abban az esztendőben, 1807-ben, csak a gyapjú harmincezer

forintot hozott tisztán a martonvásári uradalomnak, tehát
pontosan annyit, mint egy-egy Brunszvik leány hozománya.
Brunszvik Antalné megengedheti magának, hogy valamelyik híres
cseh fürdőhelyre, Karlsbadba, Franzensbadba vagy Marienbadba
vigye egyetlen leányát, akit még nem sikerült férjhez adnia.
A mama sokszor emlegeti, mérgelődve és meghatódva, hogyan
jött meg Tézi Bécsből, a delizsánsszal, ijesztően nyúzott
állapotban, mint egy elcsapott cselédlány, akinek még a bérét is
visszafogták. A mód, ahogy Jozefin elbánt a nővérével, utólag
igazolta a pletykát, a gyanúsítást, amivel nagynénjei illették, hogy
kizsákmányolja, kihasználja ezt a szerencsétlent. A mama csak
gratulálhat magának, hogy nem tűrte tovább ezt a
gyalázatosságot, és megírta azt a levelet Pepinek. Legfőbb ideje
volt!
A mama ötvenöt éves, túljutott a változás korán, mintha most
jobb lenne az egészsége. A munkája sem olyan nagyon sok, mint
valaha, hiszen itt a fia, lassan át kell vennie tőle az irányítást.
Különben pedig, egy gazdaság, amelyet évtizedeken át jól és
előrelátóan vezettek, jószerint elmenne magától is egy kis ideig. A
mama nem is titkolja, az ő lelkiismerete sem teljesen tiszta Tézit
illetően, ő is ludas abban, hogy ez a lánya ilyen sorsra jutott. Nem
törődött vele úgy, ahogy kellett volna. A másik két lányát sem ő
adta férjhez, hanem a véletlen alkalom. Tézivel az a helyzet, hogy
ő egy kicsit nehezebb eset, vele többet és behatóbban kellett
volna foglalkoznia, és ezt elmulasztotta. De miért volna késő?
Hiszen, éppen, mert olyan törékeny, nem látszik meg rajta, hogy
harminckettedik évében van. Az nem igaz, hogy nincs olyan férfi,
aki boldogan elvenné, és biztosan jól járna vele! Ami őt magát
illeti, a mamának az a véleménye, hogy egyik leányát sem olyan
könnyű boldoggá tenni, mint éppen Terézt, vagyis nem igényes,
semmilyen tekintetben. Boldogan ment volna ahhoz a korhely
Tonihoz, még főzni is megtanult volna a kedvéért, elnézte volna
mindenféle disznóságát, védelmezte volna mindenkivel szemben.
És ha ezek kétes értékű dicséretek is, mégiscsak dicséretek, és
mert szemtől szembe mondja őket Teréznek, egészen új helyzetet
teremtenek anya és leánya között. A mamának nincs kivel
tanácskoznia Teréz férjhez adásáról, csak magával Terézzel
tanácskozhat. Mintha harmadik személyről beszélne, úgy hallgatja
a mamát, és a mama is úgy mondja a magáét. Egy ötvenöt éves nő
beszélget egy harminckét évessel, arról, hogy meg kell oldaniok
egy feladatot: Teréz férjhez adását. A mama elvárja, hogy ez a
harminckét éves nő ne vitatkozzék, ne tiltakozzék, abból már,
reméli, kinőtt. Tapasztalhatja a saját bőrén, milyen sorsra jut egy
nő, ha nincs férje, legalább akkorka, mint a mesebeli Hüvelyk
Matyi. Mindenki belerúghat, mindenki parancsol neki, nincs
egzisztenciája, nincs semmiféle társadalmi rangja, még helye sincs
a társadalomban. A mama egy szóval sem mondja, hogy ez jól van
így, de az biztos, hogy változtatni nem lehet rajta, tehát
alkalmazkodnunk kell hozzá.
A harminckét éves nő, aki a mama szerint nem látszik ennyi
idősnek, a valóságban szinte kislánynak, babának érzi magát a
mama anyai gondoskodásának melegében. Két olyan iszonyú ütés
után, mint ami tavaly és idén, egyetlen esztendő leforgása alatt
érte, mennél kisebbre húzhatja össze magát, annál jobb. Legalább
húsz évet kell fiatalodnia, hogy elférjen a mama oltalmazó szárnya
alatt, de még jobb, ha harmincat fiatalodik, és kétéves babává
változik, aki nemcsak hogy nem segíthet magán, ha valami baja
van, de el sem panaszolhatja, mije fáj, azt a felnőtteknek jobban
kell tudniok. És a mama jobban is tudja! Elpusztulna most az
oltalmazó anyai szeretet nélkül! Nem mindegy, hogy milyennek
szereti őt a mama? Csak szeresse! Szívesen vállal bármit a mama
szeretetéért. Még butábbnak és tehetetlenebbnek tetteti magát,
mint amilyen, hiszen ez a betegek régi trükkje; ha fel is tudnák
emelni a kezüket, jobban esik nekik, ha a verejtéket az ápoló kéz
törli le homlokukról.
Mint valaha régen Bécsbe, most is négylovas hintóval indulnak
útnak, június első napjaiban, két kocsissal, két inassal. Komornát
csak egyet visznek. És a mamának most csak egyetlen kislánya van!
Tézi új ruhákat kapott és egy pompás új bundácskát is, méghozzá
Prágában. Mert olyan hideg volt a kora nyár, amikor Prágában
megálltak, hogy egy napig együtt lehessenek Seeberg Fülöp
bácsival, a mama öccsével, aki bányaügyi főtanácsos, első dolguk
volt, hogy bundákat vásároljanak.
 Fülöp nagybácsi, aki fiatalember korában sokszor
vendégeskedett Martonvásárott, sőt, még Pozsonyban is, és sokat
játszott az ő elsőszülött unokahúgocskájával, Tézivel, azt
tanácsolta nekik, hogy Franzensbadba menjenek. Talán még nincs
úgy kiépítve, mint Karlsbad, valamivel olcsóbb is, de nem ez a
fontos, mert hiszen a mama most az egyszer, nagyon helyesen,
nem akar takarékoskodni. Hanem ott talán előbb találnak
megfelelő férjjelöltet. Fülöp szerint Karlsbad közönsége túlságosan
öreg és túlságosan előkelő, a fiatalabb és a vagyonban is hozzájuk
közelebb álló urak és hölgyek a szintén fiatalabb fürdőhelyre
járnak.
Ó, Fülöp egészen bizonyos abban, hogy mire az üdülés véget ér,
Tézi válogathat a kérőkben. Nem kell, hogy hozzámenjen valami
podagrás öregúrhoz vagy rigolyás özvegyemberhez! Nagyon sok a
harminc és negyven közötti katonatiszt, aki nem nősült, amíg aktív
volt, de most már nyugdíjazását kéri, és lámpással keres megfelelő
feleséget, akivel, egy kis birtokra visszavonulva, szép, idilli életet
élhet. A cseh fürdők, Fülöp nagybácsi szerint, tele vannak háza-
sulandó férfiakkal, akik igen jó családból származnak, csak hát
vagyonuk nemigen van, mert negyedik vagy ötödik fiúk. No meg
olyan is akad, aki fiatal korában bizony könnyelműen a fenekére
vert az örökségének. Az se olyan nagy baj, abból lesz a jó férj, aki
fiatalon kitombolta magát. Érett korára csak megjön az esze a
legtöbbnek.
Aztán még a nagybácsi felhívta a mama figyelmét egy szerinte
jó kis üzleti lehetőségre: az égeri városi tanács telkeket árul olcsó
áron, olyan is van közöttük, amelyre szállodát lehetne építeni. Az
lenne most a jó befektetés, akár Teréz hozományának is! Mert a
földbirtok, tudjuk, keveset jövedelmez. Hanem az üzleti vállalkozás
jobban kifizetheti magát. Ha ügyes ember kezébe kerül Tézi
hozománya, mint szállodás, néhány év alatt megkétszerezi,
megháromszorozza.
 Ez a telekvásárlási, illetve szállodaépítési terv kitűnően
élénkítette a nyaralást. Éger város tanácsának egyik tisztviselője,
akivel a mama többször tárgyalt, mintha érdeklődést mutatott
volna Teréz komtessz iránt; nyugodtan számíthatta őt is udvarlói
közé, minden alkalmat megragadott, hogy társaságukban
tölthessen néhány órát, és különösen elbűvölte Teréz
zongorajátéka. Mint cseh ember, szerette és értette a zenét; azt
mondta, még sohasem hallott szebbet annál, ahogy Brunszvik
grófkisasszony Beethoven Appassionata című szonátáját játssza.
Megnémult a tisztelettől, amikor a mama megmondta neki:
Beethoven ezt a szonátát tavaly nyáron náluk komponálta. És ha
ez az ember nem lépett fel azonnal kérőként, valószínűleg csak
azért, mert nem merészkedett odáig. Brunszvikékat rangban,
vagyonban, műveltségben magasan maga fölött állónak érezte.
Hiszen a férfiakat is bátorítani kell, hogy meg merjenek szólalni
Volt ott egy harmincöt év körüli salzburgi földbirtokos, aki
édesanyját kísérte ide; úgy bámulta Terézt, mint a szentképet.
Édesanyja mondogatta is: még sohasem vette észre, hogy az ő fia
így csodált volna egy lányt, mint most Terézkét. De Terézkéhez
hasonló tökéletes teremtést ő maga, az anya sem látott még, nem
tudott elképzelni. A finomsága! Az a csodálatos lágy hangja!
Nemcsak akkor gyönyörködtet, ha énekel, hanem ha beszél is.
Bátorítani a mama sem akart senkit. Elég, hogy udvarlók vannak
a lánya körül, a legmulatságosabb közöttük egy hatvanéves
nyugdíjas tábornok a harmincéves ulánustiszt fiával. Mindketten
házasodni akarnak, együtt járnak mindenüvé, és a jobb, ügyesebb
gavallér az öreg. Mintha valóságos bemutatót tartana a fiának,
hogyan kell a szépet tenni egy úri hölgynek! A tábornokot és fiát,
persze, a mama nem tekinti komoly partinak, de úgy véli, a
salzburgiból lehet valami, ha nem is most rögtön. A fürdőhely csak
kirakat, az itteni ismeretség csak a kezdet, a vásárt nem itt kell
megkötni. Hiszen, akik itt megismerkednek, nem tudnak eleget
egymásról. Meglehet, valódi, otthoni viszonyaik sokkal jobbak vagy
sokkal rosszabbak, mint amit itt mutat a látszat. A mama szerint
sokkal fontosabb és értékesebb, hogy Teréz a salzburgi mamának
tetszik olyan nagyon; a férfit, a fiát, olyan embernek tartja, aki
minden nőben igazában az anyját keresi, és valószínűleg azért is
nem házasodott meg még eddig, mert fél, hogy annyi és olyan
szeretetet úgyse kaphat más nőtől, mint az anyjától. Hanem az
anyja, ha okos, még is megházasítja, hiszen ő sem él örökké, és
jobb, ha ő választ a fiának feleséget, mintha az, az anyja halála
után, beleesik az első jöttment nőszemély hálójába. Az ilyen fajta
férfinak egy ravasz cseléd is elcsavarhatja a fejét. A mama
valószínűnek tartja, hogy a salzburgiak, ha hazamennek, komolyan
informálódnak a Brunszvik család felől. Hát csak informálódjanak!
Rosszat nemigen tudhatnak meg. Azután, ha majd közelednek, a
mama következik az informálódásban, mert Teréz legyen nyugodt,
anyja nem adja őt csak úgy, egykönnyen, elég volt egyszer, amikor
a megboldogult Deym olyan ügyesen félrevezette, még egyszer
nem történik meg vele!
De a mama még a cseh fiatalembert, ezt a mérnökfélét az égeri
városi tanácsnál, sem ejtette el egészen. Jobb, ha az ember több
vasat tart a tűzben. Meglehet, egészen alacsony származású, de az
is meglehet, hogy nem. Különben pedig, még ha alacsony sorból
küzdötte is fel magát, manapság semmi sem lehetetlen! Ha egy kis
káplárból császár lehetett! Miért ne járhatna jól Teréz egy plebejus
származású, de művelt és derék mérnök férjjel?
A mamát csodálatosan szórakoztatja ez a játék. Egyébként itt, a
fürdőhelyen, a társaság kedvéért rászokott a kártyázásra is. Eleinte
szabódott, azt állította, hogy ő már mindent elfelejtett, hanem
aztán kiderült, hogy nagyszerűen játszik. A megboldogult Seeberg
nagymama, akit három éve temettek el, büszke lenne a lányára, ha
látná, milyen kitűnően játssza a l'hombre-t, a whistet.
Ami Terézt illeti, ő nemcsak jól szórakozik, hanem tanul is itt
Franzensbadban, méghozzá nagyon fontos és izgalmas tárgyakat.
Nemcsak udvarlói vannak, hanem valódi új barátokat szerez, ezek
közül a legfontosabb egy különös pár, egy Tiedge nevű költő és
élettársa, Elisa von der Recke báróné, született Medem grófnő.
Már egyáltalán nem fiatalok, mindketten felül vannak az
ötvenen, körülbelül egyidősek lehetnek, vagy nagyon kicsi a
korkülönbség közöttük. Vagyis korban a mamához illenének, de
lélekben és kedélyben Teréznél is sokkal frissebbek, fiatalabbak,
anélkül hogy a legkisebb mértékben is gyermekesek lennének.
Igen! Ez a nagy felfedezés, amelyhez Terézt ők juttatták. A
gyermekesség nem illik felnőtt emberhez, még csak nem is fiatalít,
hanem ellenkezően, öregít. Mint Tiedge szellemesen megjegyezte:
az infantilis és a szenilis magatartás közeli rokonok.
Terézre az is igen nagy hatást tett, hogy nem törvényes
élettársak. Elisa már nagyon régen, huszonkét esztendős korában
elvált férjétől, azóta függetlenül él, Drezdában lakik, életét az
írásnak, olvasásnak, és mint mondja, az emberi kapcsolatok
tanulmányozásának szenteli. Terézben szinte pillanatok alatt
felfedezte a rokon lelket, a figyelemre méltó egyéniséget, szinte
magától kitalálta, milyen különleges helyzetet foglal el
családjában; habár szeretik, nem értik. Nem is érthetik, mert
Teréznek megvan az a veleszületett, finom képessége, hogy a
magasabb rendű művészi mértéket igyekszik alkalmazni a világ
jelenségeinek mérésére, megítélésére, és a jelenségek kaotikusak,
zűrzavarosak, abszurdak. Elisa esküdni merne, látatlanban, hogy
Terézt a családja egzaltáltnak tartja, mert észreveszi az
ellentmondásokat és abszurditásokat a valóságban, és azokra rá is
mutat. Neki, Elisának is mindig ez volt a sorsa a szülői házban és
rövid házasságában is. Korán ment férjhez, mert vőlegényében
vélt társat találni ahhoz, hogy e zűrzavarból utat keressen, hogy
egymás segítségével felfedezzék önmagukat. Sajnos, hamar
kiderült, hogy ez nem sikerül, nem sikerülhet, mert férje már
fiatalon betokosodott, megcsontosodott, készen kapott
sablonokban gondolkodott, mindenről megvolt a merev és
természetesen hamis véleménye. Micsoda szerencse - és mekkora
érdem! -, hogy volt ereje széttépni a konvenció szörnyű kötelékeit,
hogy inkább vállalta a válással járó vihart, megbotránkozást,
mintsem az örökös rabságot a megszokott, beidegzett, megalázó
korlátok között.
Elisa és Tiedge személyesen ismerik Goethét. Elisának már volt
alkalma teán látni vendégül a költőfejedelmet. De amikor Teréz
mohón érdeklődött, milyen ember közelről, társaságban, Tiedge és
Elisa csak összenéztek, elnézően mosolyogtak és megkísérelték,
hogy megmagyarázzák, miért nem válaszolhatnak e naiv kérdésre.
Elisa azt mondta, ha ő képes lenne Goethe jellemzésére, akkor a
világ legnagyobb írója lenne. Goethe óriási személyisége jóformán
minden emberit magában foglal. Minden szélsőséget! Izzó
szenvedély és hideg ész, gőg és alázat, az emberi nem, benne
önmaga megvetése és isteni fölmagasztalása - ez mind együtt lakik
ebben a világot átfogó lélekben. Nem képzelhetünk el nála
tipikusabb németet, német ő minden csöpp vérében, és mégsem
csupán az, hanem világpolgár, akihez a föld minden írástudó
nemzetének köze van. Goethe nagyságának és annak a páratlan
hatásnak, amit már fiatalon tett az egész művelt emberiségre, az a
magyarázata, hogy jószerint semmi emberi nem idegen tőle.
Tiedge, aki maga is költő, megvallotta, micsoda kettős hatással
van reá az a puszta tény, hogy Goethének kortársa lehet. Egyfelől
a legnagyobb szerencse ez, mert a költészet, Goethe jóvoltából,
valósággal újjászületett, másfelől pedig szerencsétlenség, mert
ostoba vakmerőségnek hat, hogy valaki Goethe után, mellette, az
ő költészetének ismeretében verset mer írni. Hogy mégis
megteszi, ezt is Goethének köszönheti, aki semmivel sem kevésbé
skrupulózus, mint bárki, sőt, több és erősebb kétellyel küzd, mint
akármelyik dilettáns. Igen! Szerinte mindenkinek óriási bátorságra,
majdhogynem vakmerőségre van szüksége ahhoz, hogy tollat
merjen fogni a kezébe, hogy azt merészelje hinni, ő is hozzátehet
valamit az emberiség egyetemes kultúrájához. Goethe, ez a csupa
ragyogás, csupa siker, már életében halhatatlanná lett istenember,
ugyanúgy vagy még inkább megszenved a maga győzelmeiért,
mint bárki.
Ezek után Teréz be sem merte vallani, mennyit próbálkozott ő
írással, hány fiókot töltenek meg befejezett és befejezetlen írásai
budai és martonvásári szobájában egyaránt. Most már világos,
miért maradt ő annyi kísérlet után is kontár, és miért maradna az,
az idők végezetéig. Azért, mert oly gátlástalanul írt mindig, mert
teljesen hiányzott a kontroll, a mérték. Művész csak abból lehet,
akiben oly erős az alkotó kedv, hogy kibírja, elviseli a már az
alkotás hevült óráiban jelenlevő ellenőrzést.
Elisa, aki elismert írónő, alig ad ki a kezéből valamit; évek
múlnak el anélkül, hogy akár egyetlen sorocska is megjelenne tőle.
Ennek oka fejlett ízlése, ítélőképessége, amely szinte sohasem
engedi meg, hogy megmámorosodjék saját eszméitől - amire Teréz
olyannyira hajlamos.
Tiedge és Elisa olyan szeretettel, annyi gyöngédséggel
foglalkoznak vele, mint tanítók a kedves tanítvánnyal. Vagy még
inkább mint nevelőszülők az örökbe fogadott árvával. Valóságos
csodának tartják, hogy ez a pusztai rózsa - mármint Teréz - hogyan
tudott azon az ismeretlen Magyarországon ilyen kifinomult, ilyen
fogékony lénnyé válni, igazában minden komoly vezetés nélkül.
Elisa és Tiedge ajándékozta meg egy Delbrück nevű königsbergi
egyetemi tanár tanulmányával a szépségről, helyesebben a
művészetnek a lélekre tett hatásáról. Munkája célját ő maga így
jelöli meg a bevezetőben: hozzásegíteni az olvasót ahhoz, hogy a
szép műveket ne csak megismerje, hanem azokat valóban szívébe
tudja fogadni.
Elisa és Tiedge Delbrücköt is személyesen ismerik. Fiatal ember,
alig idősebb Teréznél; amikor ezt a híres tanulmányát írta,
körülbelül éppen annyi idős volt, mint most Teréz.
Mintha egy jó, kedves testvért vitt volna magával
Martonvásárra, amikor augusztusban hazatértek, ennek a derék
Delbrücknek a könyvével. Könyvének minden sora meghitten
ismerős, vonzóereje éppen abban van, hogy Teréz számára semmi
újat nem mond, semmi olyat, amit ő maga százszor ne érzett, ne
gondolt volna, amelyet ezerszer ne próbált volna kifejezni, például
a művészetnek, a remekműveknek a lélekre gyakorolt hatásáról.
Ő maga, Brunszvik Terézia, a legjobb, legtökéletesebb példa
arra, mit köszönhet egyszerű halandó a lángeszű alkotóknak, egy
Goethének például, akinek híres, ifjúkori regénye, a „Werther
szerelme és halála", szintén Tiedge és Elisa jóvoltából, most került
a kezébe. A kezébe? Nem! A szívébe, a lelkébe, hogy fölemelje,
hogy megkétszerezze lelkének szárnyalását, hogy úgyszólván
újjáteremtse, mennyei vigaszban részesítse.
„Sokszor szeretném széttépni keblemet, bezúzni koponyámat,
amiért oly kevesek lehetünk egymásnak. Ah, a szerelmet, örömöt,
boldogságot és gyönyörűséget, melyet nem magam viszek
magammal, nem adja meg soha a másik, és ha túlcsordul is a szív
az üdvösségtől, nem tudom boldogítani a másikat, ha hidegen és
erőtlenül áll előttem."
Ki írta ezt? Az ifjú Werther vagy a harminckét éves Teréz?
Mindketten!
Valami arra kényszeríti, hogy az ilyen gondolatokat ő beírja egy
füzetbe, amelynek az a címe: „Gondolatok gyűjteménye". Sem az
ifjú Werther, sem az öreg Goethe nem veszi zokon egy olvasójától,
ha szavait mintegy eltulajdonítja, annyira magáénak érzi, hogy át
kell másolnia a saját füzetébe, a saját írásával.
Ugyanúgy le kell írnia azokat a gondolatokat is, amelyeket
Werther akkor fejt ki, amikor Lottét a szomszéd faluba, egy öreg
paphoz kíséri el, és ott ülnek az oly szépen megénekelt öreg diófák
alatt, a paplak udvarán:
„Mi, emberek, gyakran siránkozunk, hogy oly kevés a jó napunk,
és annyi a rossz, márpedig szerintem többnyire nincs igazunk. Ha
mindig nyílt szívvel tudnók élvezni a jót, amit az Isten nap nap után
ad, akkor volna erőnk elviselni a bajt is, ha rákerül a sor."
 „Tekintsük hát a rosszkedvünket betegségnek, és nézzük meg,
nincs-e rá orvosság?"
„Annyi bűn ellen prédikálnak, mégsem hallottam soha, hogy
síkraszálltak volna a szószékről a rosszkedv ellen."
„Nem elég, hogy nem tudjuk egymást boldoggá tenni, raboljuk
el még azt az örömöt is, amelyet időnként minden szív meg tud
még szerezni magának? Mutasson nekem embert, akinek rossz a
kedve, és mégis olyan tisztességes, hogy elrejti, egymaga
hordozza, és nem rombolja szét maga körül az örömöt? Vagy nem
bosszankodás-e inkább a rosszkedv méltatlan voltunkon,
nemtetszés saját magunkkal szemben, egybekapcsolva mindig
némi irigységgel, amelyet viszont valami ostoba hiúság uszít föl?
Látunk boldog embereket, akiket nem mi tettünk boldoggá, és ez
elviselhetetlen!"
Lotte férjével, gyermekével és anyósával augusztusban Bécsben
járt. Blanka már egyéves, szépen jár és beszél; Lotte kedvesen,
könnyedén, érzelmesen írt levélben számol be erről, mintha
egészen természetes volna, hogy az özvegy Brunszvik grófné csak
ilyen módon ismerje meg legkisebb unokáját. Arról, amit a
házassági szerződésben kikötöttek, tudniillik, hogy minden
második évben Martonvásárott töltik a nyarat, említés sem esik.
Lotte panaszkodik, milyen rettenetes a hőség Bécsben, éjszaka
nem tudnak aludni a szállodai szobában, az átmelegedett falak
között; és szokatlan számukra a városi forgalom. Megírja, milyen
holmikat vásároltak, mit szeretnének még beszerezni. Pepiről azt
írja, júliust, gyermekeivel együtt, Badenben töltötte, de a nyaralás
ellenére sem egészséges. Rossz idegállapotban kell megkezdenie
az új szezont. Hármas feladat hárul rá: gyerekei nevelése, a
vesződséges kenyérkereső munka és a társadalmi kötelezettségek.
Szinte lehetetlen, hogy egyedül minden követelménynek
megfeleljen.
 Legvégül megemlíti, hogy sikerült Beethoven minden új művét
beszereznie, még a kiadatlanokat is, Pepi segítségével. Maga a
Mester még mindig Badenben van.
A levél tehát tele van célzásokkal, amelyek valósággal dühítik a
mamát. Ki tehet arról, hogy Pepi egyedül van? Nem ő volt az, aki
kiutasította házából a nővérét? No, lám!
Lotte leveléből viszont az derül ki, mintha Teréz hagyta volna el
hűtlenül asszonynővérét. Pepi biztosan így adta be neki!
Ami pedig Beethovent illeti, a mamának külön haragra és
felháborodásra ad okot ez az évek óta tartó, nagyon is félreérhető
barátság leánya és a süket lángelme között. Ki hiszi el, hogy nincs
viszonyuk? Senki! A nagynénik, különösen Giuicciardiné, árgus
szemekkel figyelik ezt a kapcsolatot, s ha tavaly még azzal vádolták
Jozefint, hogy gyermekjátéknak használja ki nővérét, most azzal
gyanúsítják: azért küldte el a háztól, mert az erényes Teréz zavarta
őt abban, hogy Beethovent úgy és akkor fogadja, amikor jólesik
neki.
A mamának csak célzásokat tesznek leánya életmódjára,
Brunszvik Józsefné, Anna néninek egészen nyíltan tár-k fel a
szerintük valóságos helyzetet. Annyira felcsigázzák kíváncsiságát,
hogy Anna néni vallatóra fogja Terézt: mit tud, mit figyelt meg
tavaly ősszel és télen, amikor Pepi házában élt? Szinte haragszik,
amikor Teréz azt akarja vele hitetni, hogy nincs és nem is volt soha
viszonyuk. Egy kis néző szánakozással céloz arra, hogy Pepi
alighanem becsapta, félrevezette nővérét; az lehetetlen, hogy csak
afféle eszményi barátság fűzi össze őket, mint ahogy Teréz állítja.
Hogy Beethoven csupán zongoraórákat ad a szép özvegynek, annyi
év óta, hogy más élvezetet nem szereznek egymásnak, csakis amit
a zene nyújt! Igen, Anna néni ilyen frivol, közönséges célzásra
ragadtatja magát, ami Teréznek arcába kergeti a vért. Nem
prüdériából, dehogy! Bár tudnák egymást boldoggá tenni, Pepi és
Beethoven, mindkettő megérdemelné a sorstól, kárpótlásul annyi
szenvedésért! Nem Pepit, hanem Anna nénit és a bécsi
nagynéniket alacsonyítja le ez a durva rágalom, ez az útszéli
pletykálkodás.
Nincs őneki olyan hitele a nagynénje előtt, hogy megvédje a
húgát; nem a jóhiszeműségében kételkednek, éppen ellenkezően;
túlságosan is vaknak, naivnak tartják. Őt pedig kihozza sodrából ez
a rosszhiszemű makacsság, ez a makacs rosszhiszeműség.
Nagyon nehéz, szinte lehetetlen megfelelni annak a goethei
követelménynek, hogy a nemes lélek uralkodjék rosszkedvén, és
ne rontsa el mások örömét, ha már boldoggá nem tehetjük
egymást! Ebből az következne, hogy szó nélkül hallgassa a
rágalmakat, amelyeket Pepire szórnak, azért, mert Anna néni,
egyébként oly szelíd lélek, örömét találja abban, hogy rosszat
mondjon Pepiről, hogy elhiggye róla azt, amit akkor sem volna
szabad elhinnie, ha igaz lenne, mert hiszen akkor sem lenne rá
bizonyíték. Nem is állta meg, hogy ezt meg ne mondja szeretett
nagynénjének, de ez az érvelés is visszafelé sült el. Anna néni
nevetve jelentette ki: persze hogy azok, akik házasságon kívüli
szerelmi viszonyt folytatnak, nem hívnak ehhez tanúkat. Szerinte
éppen ezért kell feltételeznünk, hogy Deym grófné és Beethoven
szerelmi viszonyt folytat, mert több bizonyíték már nem is
szólhatna ellenük, mint amennyi szól. Különben pedig, vágta ki
Anna néni, mint utolsó és döntő tromfot: nagy bolondság lenne,
ha nem volna viszonyuk, amikor így is, meg úgy is mindenki azt
hiszi róluk, hogy van!
Anna néni sehogy sem érti, miért fáj ez annyira Teréznek, miért
védelmezi oly hevesen Pepit, aki őt kidobta, megalázta, akit oka
volna még gyűlölni is. Nemcsak azért, mert kiutasította házából,
hanem, mint ahogy ezt utólag a nagynéni földeríti, kikövetkezteti:
Tonival való házasságát is ő tette tönkre, ő hiúsította meg! Igen!
Ha annak idején, két évvel ezelőtt, a háborús események miatt
Jozefin nem tölti Budán a telet, Teréz soha nem vett volna részt a
farsangi szórakozásokban, hanem visszavonultan várta volna haza
vőlegényét, legfeljebb a templomba jár el, hogy imádkozzék érte!
Soha senkinek nem jutott volna eszébe, hogy kipletykálja, hírbe
hozza őt a nagyherceggel! De tegyük fel, hogy részt vett volna a
zene-összejöveteleken, ahova igazában a nagybátyja, József vitte
el! Még abból sem származott volna semmi baj, hogy a nagyherceg
közbenjárt Toni hazahozataláért. A baj abból származott, hogy
Jozefin viszonyt folytatott a nős Wolkenstein gróffal, és ezzel hírbe
keverte Terézt is.
Teréznek a lélegzete is eláll ettől a vakmerő ostobaságtól, ettől
a felelőtlen fantáziálástól. Ha csak egy szót is elhinne belőle, meg
kellene tébolyodnia. Pedig, amit a nagynéni mond, sajátságosan
egyezik azzal, amit annak idején Szily Mária mondott neki, amikor
Martonvásárott felkereste, és szemére vetette, hogy bátyját
hűtlenül elhagyta.
Maga Brunszvik Antalné sem osztja egészen sógornője ítéletét.
Ha tűzbe nem is tenné a kezét középső lányáért, sajátságos módon
épp azért haragszik rá, mert alighanem csak üres kacérkodással
kompromittálja magát, rontja, sőt elrontja férjhezmenési esélyeit.
A mama szerint ez a legrosszabb, amit egy asszony tehet, és
súlyosbító körülménynek számít, hogy annyira nincs tisztában
azzal, mit tesz. A mama szerint a hiúságának hízeleg, hogy
Beethoven szerelmes belé, mint ahogy a hiúságának hízelgett
Wolkenstein hódolata is!
Ami Wolkenstein grófot illeti, még most, két év után is,
leveleket irkál, most már nem is Jozefinnek - mert Jozefin nem
válaszol neki -, hanem Teréznek, arra kérve őt, ne fosszák meg
legalább barátságuktól. Ez a meglett és művelt férfi még azt is
megtiszteltetésnek, a sors különös kegyének tartja, hogy habár
távolról és reménytelenül, de imádhatja azt a tökéletes teremtést,
akit Deym grófné személyében volt szerencséje megismerni.
Réges-régen letett a reményről, hogy Pepi valaha az övé lehessen,
lemondásának jutalmául nem kér egyebet, mint néha egy-egy sort
az imádott asszonytól, akárha a legjelentéktelenebb híradást
hogylétéről; boldoggá teszi, ha csak a kézjegyét láthatja! Kéri
Terézt, járjon közbe ennek érdekében.
Teréz elkövette azt az ügyetlenséget vagy inkább őrültséget,
hogy ezt a levelet megmutatta Anna néninek, mint döntő
bizonyítékot abban a perben, amely Pepi tisztessége, erénye körül
folyik. Úgy képzelte, ezt már a legmakacsabb előítéletnek is el kell
fogadnia; ha Pepi bűnös lenne, nem ilyen levelet írna neki az a
férfi, akit kegyeiben részesített. Hiszen a gróf nem is angyalnak, de
valóságos istennőnek tartja, aki felette áll minden földi
gyengeségnek!
De érdekli is a valóság Brunszvik Józsefné, Majthényi Annát!
Mohón olvasta el az ömlengéseket, és ostoba tökfilkónak nevezte
a grófot, aki meglett férfi létére ilyesmit ad ki a kezéből, nem
gondolva arra, hogy levele egy pimasz inas vagy szobalány kezébe
kerülve micsoda szörnyű lehetőséget adna a zsarolásra. Mit szólna
a felesége, mit szólnának lassankint felcseperedő gyermekei
ahhoz, hogy ez a köztiszteletben álló családapa, a würzburgi
nagyherceg főudvarmestere, ilyen nevetséges nyávogásra
vetemedik!
Bécs és Buda között gyorsan jár a posta, következésképpen a
pletyka is. Brunszvik Józsefné megírta valamelyik sógornőjének,
mit olvasott Wolkenstein gróf levelében. Illetve, ki tudja, mit írt,
mit olvasott ki ő abból a levélből. Valamelyik nagynéni valamit
visszamondott ebből Jozefinnek, Jozefin pedig, érthető
haragjában, oly hosszú szünet után, ismét levelet írt nővérének:

„Kedves Teréz!
Érthetetlen számomra, mi célból mutattad meg Wolkenstein
levelét jó nagynénédnek; így akartál még inkább a kegyeibe
férkőzni? Igazán fölösleges! Enélkül is magasztalnak, rajonganak
érted, hiszen hovatovább mindenben oly igen hasonlítasz
hozzájuk, e kedves jó nagynénikhez. Bevallom, egy pillanatra
meghökkentett, hogy Wolkenstein levelével próbáltál befeketíteni
a rokonság előtt; hiszen te tudhatod a legjobban, mennyire nincs
szükség erre. Nincs az az aljasság, amelyet el ne hinnének, sőt, ne
terjesztenének rólam. Ami téged illet, tulajdonképpen gratulálnom
kellene szép előrehaladásodhoz. Úgy hallom, hamarosan férjhez is
adnak, merthogy válogathatsz a kérők között. Tucatjával
tolonganak körülötted a daliás magyar urak, akik biztosítottnak
látják jövőjüket, ha oltárhoz vezetik a tárnokmester unokahúgát.
Sok szerencsét és boldogságot kíván a gonosz és feslett életű
Jozefin."

„Csakugyan gonosznak kell lenned - írta haragosan válaszában

Teréz -, ha fel tudtad tételezni rólam, hogy Wolkenstein levelével
be akartalak feketíteni a nagynéni előtt! Éppen meg akartalak
védeni; és semmiképp nem az én bűnöm, ha ez visszájára fordult.
Azt elfogadom, hogy ostoba és fantáziátlan voltam, mert
változtatni akartam valamin, amin, úgy látszik, lehetetlen, vagy
legalább az én erőm kevés hozzá. Miért csodálkozol azon, hogy,
amint írod, a nagynénéink »minden aljasságot« elhisznek rólad,
amikor Te, aki nemes lélek vagy, képes voltál elhinni rólam, hogy
alantas indulatból ártani akartam neked? És nemcsak neked,
hanem még az általad annyira megvetett nagynéninek is, mert
hiszen, ha csakugyan az lett volna a szándékom, hogy
bűnösségedet bizonyítsam azzal a levéllel, akkor még mélyebbre
taszítottam volna őt a balítélet fertőjébe."
„Egyébként - írta ugyanennek a hosszú levélnek egy más helyén
- nem kell attól tartanod, hogy férjhez megyek, akkor sem, ha jó
anyánk és nagynénénk természetesen mindent megtesz ennek
érdekében, ők úgy látják, és nem is alaptalanul, hogy egy nőnek
nincsen más lehetősége, mint a házasság, ha azt akarja, hogy
egyáltalán emberszámba vegyék. Ha tehát ők buzgón igyekeznek
férjhez adni, azt nem szabad rossz néven vennem, nincs okom rá,
hogy hálátlannak mutatkozzam, és mintegy megsértsem
buzgalmukat. Annál kevésbé teszem ezt, mert hiszen az ő
buzgólkodásuk semmiféle veszélyt nem rejt rám nézve. Kérőm
még csak akadt volna, tavaly Franzensbadban és az idén Budán is,
Anna néni még a veje rokonságában, a Forray családban is talált
olyan, szerinte igen derék férfiút, aki engem boldoggá tenne, és
akit én is boldoggá tehetnék. Hálát kell adnom a Gondviselésnek a
nagy csapásért, a fájdalomért, amely két évvel ezelőtt kiégette
szívemet - különben talán csakugyan kísértésbe esnék, hogy
beköttessem a fejemet. Nem kell sem a nagynénémet, sem a
mamát megsértenem, nem kell nyíltan szembe szállnom
bármelyikükkel; biztonságban vagyok, mert veszély csak abban
rejlene, ha én magam esnék kísértésbe, ha meginognék. Hidd el,
soha nem voltam távolabb attól, amivel gyanúsítasz: hogy
hasonlóvá válok azokhoz, akik köznapian gondolkodnak, hogy
elfogadom azokat a szabályokat, melyek megsemmisítik a lélek
szabadságát, üdvösségét. Ha ezerszeresen igaz, hogy a nő számára
nincs más hivatás, nincs más út, mint a férjhezmenetel, akkor
ezerszeresen kell küzdeni e balítélet ellen; a házasság sok nő
számára még akkor is szerencsétlenség, sorscsapás, ha
szerelemből megy férjhez. Gondolhatod, mily kevéssé vágyom
arra, hogy rabszolgája legyek egy derék, de műveletlen férfinak,
aki még csak érdeklődést sem mutat a szellemi és érzelmi élet
kincsei iránt, amelyek engem boldoggá tesznek. Igen! Egyre
biztosabban érzem, hogy amíg olyan lángeszek, mint Beethoven és
Goethe, alkotnak, nincs jogom ahhoz, hogy boldogtalan legyek.
Nincs jogom, hogy kifosztottnak, kisemmizettnek nevezzem
magam.
Ebben az évben december elejéig sikerült lent maradnom
Martonvásárott. Elmondhatatlanul szép ott az ősz, minden más
évszaknál szebb és szívfájdítóbb, és nekem különösen az. Soha
nem éreztem még tisztábban, hogy öröm és fájdalom mennyire
tejtestvérek, hogy a szív csak akkor képes a boldogság átérzésére
és befogadására, ha a szenvedés felszántotta, mint a termőföldet.
 »Ha könny nem sózta kenyered
S ágyad szélén az éj siralmát
Nem sírtad el; nem ismered
Akkor az égiek hatalmát.«

Ezek a goethei sorok az imádságom."

Jozefin, gyors válaszlevelében, kesernyés humorral célzott arra,

hogy nem csupán öröm és fájdalom tejtestvérek, de olyasmi is
előfordul, hogy valami nagyon kellemetlen dolog egyszerre csak
javunkra válik. Ez történt most! Ha tavaly tavasszal a nagynénik
pletykálkodása vert éket a nővérek közé, és taszította el őket
látszólag jóvátehetetlenül egymástól, most ugyanazok a
pletykaszájak hozták újból össze, habár természetesen akaratlanul.
Pepi igenis önmagát okolta, hogy annyira szívére vette a mama
levelét, melyben kioktatta őt arra nézve, hogyan kell
emberségesen bánnia Terézzel. Rögtön tudnia kellett volna,
honnan fúj a szél, és ami a mamát illeti, egy pillanatig nem lett
volna szabad komolyan venni, egyenrangú partnernek elfogadni,
tehát megsértődni. És ha már ő elkövette ezt a hibát, legalább Tézi
lett volna elég okos, és ne vette volna szívére!
Vagyis, mint ahogy a mama mintegy előre megjósolta, egy kicsit
igenis Terézt okolja azért, hogy elment, amikor kiutasították. De
hát sebaj, annyi baj legyen, mindez elmúlt, és mintha közelebb
lennének egymáshoz, mint valaha voltak. Ez megmutatkozik Pepi
levelének hosszában is; több napon keresztül, mintegy
folytatásokban számol be Tézinek a gyermekekről, mert tudja,
hogy érdekli, és mert nincs a világon Terézen kívül senki, aki az ő
úgynevezett nevelési problémáit megértené vagy legalább
érdeklődést mutatna irántuk. Ebben a tekintetben Francira sem
számíthat, akivel különben igazán jól megértik egymást. Franci
nézetei hasonlatosak a mamáéhoz; az úgynevezett nevelési vitákat
mind mondvacsináltaknak tartja. Sőt, Franci még túl is tesz a
mamán, ő a nevelésről vallott lesújtó nézeteit meg is tudja
ideologizálni. A nevelést nem tartja egyébnek, mint a mindenkori
elnyomó társadalom erőszakos eszközének az egyéniség és
szabadság megsemmisítésére. És ha ebben van is valami igazság -
mert van! - nem szükséges-e éppen ezért megvédenünk
gyermekeinket legalább a legdurvább, legocsmányabb hatásoktól,
amelyek a külső világ részéről állandóan fenyegetik? Ahogy
testüket óvjuk betegségtől, szennytől, nem kell-e ugyanúgy
ügyelnünk a lélek higiéniájára?
Az utolsó évben a kicsi Szefint sikerült szobatisztaságra
szoktatni, ezzel szemben minden eddiginél súlyosabb,
fenyegetőbb bajok, gondok jelentkeznek a két fiú, Frici és Károly
nevelésében. Hiszen már abban a korban vannak, amikor el kell
kezdeniök a rendszeres tanulást, tehát nevelőt kell fogadni
melléjük.
„Nem tudom - írja Pepi -, különös szerencsétlenségnek vagy
balszerencsének minősítsem-e, hogy akit eddig felfogadtam, az
mind szörnyeteg volt vagy legalábbis annyira neveletlen, hogy ő
szorult volna nevelésre, ahelyett hogy rábízhattam volna
gyermekeimet. Elszörnyednél, ha volna erőm és türelmem, hogy
részletesen leírjam neked viselt dolgaikat, akarva-akaratlan
elkövetett baklövéseiket.
Nostiz gróf, Frici keresztapja, azt tanácsolja, hogy adjam a fiúkat
intézetbe, ő így látná biztosítva nevelődésüket. A maga módján
nagylelkű és jó szándékú; én mégis borzadok attól, hogy
kicsinyeimet máris idegen és durva kezekre és szívekre bízzam. Ha
itt, a saját házamban, nem vagyok képes megvédelmezni, megóvni
őket a mocsoktól, akkor mi vár reájuk holmi intézetben, ahol
óhatatlanul együvé kerülnek olyan gyermekekkel, akik már eleve
megmételyezettek, fertőzöttek. Mondd, miért van az, hogy az
aljasság és durvaság oly ragályos? Igaz, hogy a ragályos kifejezést
nem is alkalmazhatjuk másra, mint betegségre. Még soha, senki
nem tapasztalta, hogy az egészség úgy terjedt volna a földön,
ahogy időnkint a járványok pusztítanak. A tiszta és jó emberek
egymásra hatása sokkal gyengébb, lassúbb, egészen ismeretlen
módon terjed vagy legalábbis majdnem ismeretlen módon."
Teréz el van ragadtatva Pepi írásától, gondolataitól,
eredetiségétől. Különösen az ragadja meg, amit erkölcs és
erkölcstelenség terjedésének különböző gyorsaságáról ír.
Válaszában meg is kérdezte tőle: olvasta ezt valahol? Habár előre
sejtette a választ, amit aztán meg is kapott:
„Bármilyen nagy tisztelője vagyok is a lángelméknek, idézgetni
sohasem szoktam, sőt, őszintén bevallom, nem is kedvelem az
idézeteket, semmivel sem olyan könnyű visszaélni, mint azzal, ha
úgynevezett nagy tekintélyekre hivatkozunk. Mert minden nagy
tekintélynek van ellenfele, ellenlábasa vagy legalábbis kiegészítője.
Különben pedig a lángelmék nem vállalkoznak, nem is alkalmasak
arra, hogy bennünket a mindennapi élet ügyes-bajos dolgaiban
eligazítsanak. Annál kevésbé, mert hiszen abban ők maguk sem
ismerik ki magukat, lásd a mi jó Ludwigunkat, aki kétségtelenül
lángelme, s aki oly nevetségesen kicsinyes és ügyetlen a maga
ügyeinek intézésében. Nekem nincs olyan szerencsém, mint
neked, hogy tökéletesnek lássak bárkit is, és talán ebből
következik, hogy senkit nem tartok egészében követésre
méltónak, avagy példaképnek. Sőt inkább azt találom, hogy azok a
nagy egyéniségek, akik hatással vannak a tömegekre - mint például
Napóleon -, és akiket világszerte sokan tekintenek példaképüknek,
sokan utánoznak, csakis káros hatással vannak, és az embereknek
éppen nem a legjobb ösztöneit késztetik élénkebb működésre."
„Szívesen áldozom arra minden képességemet és erőmet - írta
ugyanebben a levélben -, hogy gyermekeimből szabad és boldog
embereket neveljek. Számomra ez kielégítő életcél. És ha te
csakugyan nem szándékozol férjhez menni, ha nem óhajtod
elfogadni azt az életformát, amit a mama és nagynénénk szánna
neked egy kompromisszumos házassággal, akkor hozzám bármikor
visszajöhetsz, szívesen látlak, szívesen osztom meg veled mind a
gondokat és örömöket, amelyeket a gyermekek nyújthatnak
nekünk."
Édes, drága Pepi! Mégiscsak ő áll a világon legközelebb
Terézhez, sőt, bebizonyosodott, hogy őhozzá sem áll senki
közelebb nővérénél. Ami őket összeköti, az erősebb és szentebb a
testvéri viszonynál; barátság, sőt, szövetség az a konvenciók, az
alantas, kicsinyes, megalkuvó életforma ellen.
Hogyan is érthetné vagy sejthetné akármelyik nagynéni, milyen
nagy lélek lakik ebben a fiatal asszonyban, aki huszonnégy évesen
özvegy maradt, és életét gyermekei nevelésének kívánja szentelni?
Van ereje, hogy nemet mondjon olyan férfiaknak, mint
Wolkenstein és mint Beethoven!
Hogy ehhez mekkora erő, szilárdság szükséges, azt talán
leginkább Teréz érti meg. Ő, a ferdenyakú, aki mind a mai napig
nem lehet teljesen bizonyos abban, hogy akár maga Szily Toni
igazán szerette-e őt, vagy csak apja kérésére, a családja kedvéért -
és a hozományáért - vette volna feleségül? És mégis hozzáment
volna, mégis feláldozott volna érte mindent; ha Toni őt el nem
hagyja, neki sohasem lett volna ereje nemet mondani. Isten óvta
meg, nem a saját ereje, esze, józansága és erénye, mert az
túlságosan gyenge kis kapaszkodó lenne az ő esetében a
szenvedély ellenében.
Ha Pepivel hasonlítja össze magát, be kell látnia, milyen gyönge,
bizonytalan, semmi ember ő a húgához képest. És ha Pepire ráillik
a tökéletes ember ismertetőjele, hogy soha nem bánt meg, nem
vont vissza semmit, mert erre nem volt oka, akkor őrá ennek
éppen ellenkezője illik: szinte egyetlen lépést sem tett még
életében, amit később meg ne bánt volna.
Még sincs elég ereje ahhoz, hogy azonnal igent mondjon, hogy
mindent odahagyva, repüljön Bécsbe.
Elvállalta volt, hogy megrendezi a hagyományos József napi
ünnepséget nagybátyja tiszteletére; mihez is kezdenének nélküle?
Valóságos szavalóversenyt rendez, elsősorban Goethe
költeményeiből, ezeket itt Budán alig ismerik, és ő küldetésének
tartja, hogy a kor legnagyobb költőjét közel hozza a budai
közönséghez. Még az élőképek témáját is Goethe költeményeiből
kereste ki, elsősorban a Római Elégiákból, vagyis az élőképek
ezúttal illusztráció gyanánt szolgálnak az előadott versekhez.
Mindjárt József-nap után, március végén, Martonvásárra
mennek. Ott szeretné kipihenni a budai farsang fáradalmait, és -
habár ezt még önmagának sem vallja be teljes nyíltsággal -
szeretne belefogni egy könyv megírásába, Delbrück műfajában és
modorában, de sokkal személyesebben, vallomásszerűen, talán
képzeletbeli személyhez intézett levelek formájában, amilyen
formában Goethe a Werthert írta. Martonvásárott, és csakis ott, a
reggeli és délelőtti órákat zavartalanul íróasztala mellett töltheti,
mert a mamát még mindig elfoglalja a gazdaság, a tavaszi munka.
Franci a téli szezon nagy részét Bécsben töltötte, és legfeljebb a
nyárra akar hazajönni, amikor ők a mamával ismét cseh fürdőkre,
ezúttal alighanem Karlsbadba utaznak. Hogyan boríthatná fel ő ezt
a programot? A mama nem utazhat, nem is utazik egyedül
Karlsbadba, különben is nagyon nehéz lesz, nehéz lenne
megmagyarázni neki, ha visszamenne Pepihez. A mama lehordaná,
és amilyen szókimondó, ostoba szamárnak titulálná, nem is
egészen jogtalanul. Ez megint súlyos bizonyíték az ő
határozatlanságára, bizonytalanságára; egy évvel azután, hogy
Pepi kidobta, már hajlandó lenne visszamenni? Neki csak éppen
inteni kell, és máris rohan? Nincs benne egyáltalán semmi
önérzet? Még meddig akarja ezt csinálni? Azt lesheti, hogy
Bécsben, Pepi mellett, férjet talál. Először is, mert a szép asszony
mellett ő teljesen jelentéktelen, és Pepi semmiképpen sem
gondoskodik arról, hogy ő férjet találjon, sőt, éppen ellenkezőleg.
Pepi megint csak ki akarja használni, úgy, mint eddig.
Ó, ez az ő gyógyíthatatlan határozatlansága! Igen,
gyógyíthatatlan, mert az idő múlásával csak még fokozódik.
Harminchárom esztendős lesz a nyáron, és egyre nehezebben
dönt, egyre nehezebben választ, mert hiszen hovatovább minden
döntése sorsfordulót jelent. Még pontosabban: az ember látszólag
apró döntései is mindig sorsfordítók, csak fiatalabb korban ezt
nem látja ennyire tisztán. Az idő múlásával skrupulózusabbá válik
mindenki, s ez, persze, hátrányos; de vajon csak hátrányos? Bármit
határozunk, bármilyen lépést teszünk, annak fontos, komoly,
beláthatatlan következményei lesznek. Igenis beláthatatlanok.
Sorsunk igazában nem egyéb, mint másokhoz való kapcsolataink,
hatások, amelyek bennünket érnek, és bizonyosan az a hatás is,
amelyet a mi személyünk tesz környezetünkre, ha mégoly csekély
is az.
Teréz előre tudja, hogy bármiképpen dönt is, később megbánja.
Ha elfogadja Pepi ajánlatát, úgyszólván lemond saját életéről,
egyéni kapcsolatairól. Nem a házasságról, hanem igenis bizonyos
függetlenségről, szabadságról, amelyet éppen a megvetett vénlány
életforma nyújthat neki. Pepi házában, ez már bebizonyosodott,
nem engedheti meg magának, hogy saját kedvteléseinek éljen,
nevezetesen az írásnak, az olvasásnak, kedve szerinti
barátságoknak. Még arra sincs lehetősége, hogy saját baráti kört
találjon vagy alakítson ki. Akkor már inkább férjhez menne akár a
nagynéni ajánlotta Forray rokonhoz vagy bárkihez, hiszen ahhoz
még nem öreg, hogy gyermekei legyenek, saját gyermekei, akiknek
inkább szükségük lenne rá, mint Jozefin gyermekeinek. Bárki lenne
is a férje, a gyermekeit valószínűleg, sőt, biztosan szeretné,
ugyanúgy, mint Pepi, hiszen az nyilvánvaló, hogy Pepi nem volt
szerelmes a megboldogult Deymbe. Ezek bizonyosan profán és
önző gondolatok, mégsem érez magában erőt arra, hogy
feláldozza magát Jozefin gyermekeiért, már csak azért sem, mert
sok fontos kérdésben nem is értenek egyet, például abban, hogy
Jozefin semmiképp sem akarja kiadni a házból a fiúkat, noha
Nostiz gróf ezt tanácsolja.
Igaz, hogy Frici és Károly még kicsik, mégis elkerülhetetlen,
hogy Teréznek eszébe ne jusson mindaz, ami Franci iskoláztatása
körül történt annak idején. Pepi bizonyára nagyon csodálkozna, ha
figyelmeztetné arra, hogy e kérdésben mennyire a mama
nyomdokán halad. Még akkor is, ha sok tekintetben más a
szituáció. Brunszvik Antal gróf, akit Teréz mind a mai napig a
lehető legjobb apának tart, igenis ki akarta adni a házból egyetlen
fiát, de legalábbis nyilvános iskolába akarta járatni. Frici és
Károlyka apátlan árvák, nekik még nagyobb szükségük lenne férfi
nevelőre. Maga Pepi is jól tudja, hogy ha egyáltalán léteznek
kiváló, rendkívüli nevelők, akkor azok olyan ritkaságszámba
mennek, hogy a meglehetősen bizonytalan helyzetű Deym grófné
aligha tud közülük egyet megszerezni. A nevelők szinte egytől
egyig csakis az alsóbb néposztályokból kerülnek ki, vagyis az
ismeretlen homályból törekednek fölfelé; éppen Jozefin az, aki a
származás okozta fogyatékosságokat oly áthidalhatatlannak tartja,
és például még Beethovennek sem tudja megbocsátani, amit a jó
modor ellen vét. A nevelői pálya nem életpálya, fiatal emberek
vállalkoznak erre, szegény ördögök, akik félúton vannak valamiféle
tanulmányaikban. A nevelőintézetek és iskolák tanárai, tanítói
mégiscsak sokkal jobban kiképzett emberek. Ezt meg is írta
Jozefinnek. Példának hozta fel az angol szokásokat; éppen, mert ők
sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a nevelésnek, mint
más népek, nem bízzák azt laikusokra, műkedvelőkre, hanem még
az uralkodó osztály gyermekeit is - sőt főképpen őket! - világhírű
kollégiumaikban képezik ki.
„A leánynevelő intézetek - írta Jozefinnek - nem állnak
hivatásuk magaslatán, hiszen a nőnevelés reformja mind a mai
napig nem valósult meg. De azt gondolom, fiúk részére mégiscsak
kereshetünk és találhatunk megfelelő színvonalú kollégiumot, még
ha tökéleteset nem is. Tökéleteset! De hiszen magad írod, hogy az
otthoni körülmények és lehetőségek is milyen messze vannak
attól, hogy ideálisaknak nevezzük azokat."
Jozefin erre azt válaszolta: Nostiz gróf kedvéért, mert annyira
ragaszkodik hozzá, el kellene utaznia egy Salzmann nevű ember
fiúnevelő intézetébe, a Gotha melletti Schnepfenthalba; állítólag
egész Németországban ez a legmodernebb - mellesleg a
legdrágább - gyermekotthon. Kitűnően egyesíti magában a családi
és iskolai nevelés minden előnyét. Bármily borsos árat kell is
fizetni, Nostiz vállalja, nemcsak Fritzért, keresztfiáért, de még
Károlyért is, mert úgy gondolja, a testvérével együtt Frici is
hamarabb, könnyebben megszokik. Volna-e kedve Tézinek, hogy
elkísérje? A két fiút mindjárt magukkal is vinnék, hogy ha
megfelelőnek találják a környezetet, ott is hagyhatják.
Természetesen - Tézinek volt kedve. Hogyne! Nagyon is!
Ennyivel igazán tartozik Pepinek, ha már nem kapott két kézzel
ajánlatán, hogy menjen vissza hozzá.
Az utazást el kellett halasztaniok nyár végére, mert a mama
ragaszkodik a karlsbadi nyaraláshoz. Jozefin, két fiával - miután
lányait egy jó ismerősénél Bécsben elhelyezte - augusztus első
napjaiban érkezett Karlsbadba. Csak néhány napig maradtak
együtt, aztán a nővérek a két kisfiúval útnak indultak. Brunszvikné,
útiköltség gyanánt, hatszáz körmöci aranyat adott Teréznek, igen
gavallérosan, hiszen az utazást csak néhány hétre tervezték.
De mert egy teljes esztendeig voltak távol, a mamának még
háromszor kellett pénzt küldenie utánuk.

16

A thüringiai erdők között, Németország egyik legszebb vidékén,

Gotha városától mindössze egy órányi sétaútra van Schnepfenthal,
Salzmann apó világhírű fiúnevelője. Nála dolgozik Guthsmuth, a
német tornatanítás atyja, akinek a gimnasztikáról írt könyvét az
egész művelt világban alkalmazzák, kitűnő ábrák mutatják be
abban a futás, kúszás, ugrás, labdaütés szabályait.
Salzmann apó bokáig érő, bő, világos kabátot visel, alatta
sarkantyús csizmát. Erőteljes, javakorabeli férfi, csupa derű,
kicsattanó egészség és erély; ki hinné róla, hogy még író is? Egy
pedagógiai regényt írt, egy kulcsregényt, amelyben aprólékosan és
szemléletesen kifejtette nevelési nézeteit, olyan nézeteket,
amelyeknek megvalósíthatóságát és hasznát a gyakorlatban
bizonyította be. Alapelve: a német családi nevelés legjobb
hagyományait meghonosítani az intézeti nevelésben, egybekötve a
legmodernebb testnevelési és lélektani követelményekkel.
Ami a családiasságot illeti, azt a körülmények is biztosítják;
Salzmann-né, a derék német háziasszony, óriási kulcscsomóval a
derekán, fáradhatatlanul járkál a házban, intézkedik. Tizenkét
gyermeket szült, mind él, sőt, ott dolgozik az intézetben, a fiak és
vejek mint oktatók, a lányok és menyek pedig a nyolcvan gyermek
gondozásában segítenek a mamának. Minden ragyog a
tisztaságtól, a csíntól: a hálótermek, a tanulószobák, a pompás
udvar, a kert, még a konyha is. A gyermekek mind egyforma piros
kabátkát viselnek, majd kicsattannak az egészségtől és a jókedvtől.
A látogatónak csak rájuk kell nézni, nincs szükség arra, hogy
Salzmann apó egy szóval is dicsérje háza népét vagy éppen saját
munkáját. Sőt, szerényen inkább azt jegyezte meg, hogy mindent a
szerencsés körülményeknek köszönhet, a gondviselésnek, amely
engedelmes gyermekekkel áldotta meg. Idegenekből aligha tudna
ilyen munkatársakat összeverbuválni!
A szülők, akik néha meglátogatják gyermeküket, beírják
véleményeiket, megjegyzéseiket a vendégkönyvbe. Jozefinnek és
Teréznek természetesen alkalma volt betekinteni ebbe a
gyűjteménybe, annál is inkább, mert hiszen úgy illett, ők is beírják
a magukét. No, persze, nem rögtön, nem az első, nem is a második
vagy a harmadik napon; Salzmann apó maga kérte őket, nézzenek
jó alaposan körül, nehogy bármi is elkerülje figyelmüket, ő nagyon
örül a bíráló megjegyzéseknek is, a bírálat a lelke minden jó
munkának, minden fejlődésnek.
Ha ez igaz, akkor az eddigi látogatók nagyon kevés szolgálatot
tettek az intézet fejlődésének, mert abban a vendégkönyvben csak
elismerő, magasztaló bejegyzések voltak. Salzmann apó ennyi
dicséret után még szerényebb magatartást is megengedhetett
volna magának. Sok látogató bizonyos hazafias büszkeségének is
kifejezést adott, amiért, íme, német földön ilyen tökéletes
nevelőintézetet találhat az ember, amely valóban megvalósítja a
családi nevelés minden előnyét és érdemét, annak hátrányai
nélkül. Igen! A legjobb és leggondosabb család sem képes arra,
hogy ilyen tiszta levegőt biztosítson a gyermekeknek - és ezt
nemcsak a thüringiai erdők ózondús leheletére értette a beírás
szerzője, hanem az intézet erkölcsi légkörére is! A családban a
gyermekek mégiscsak együtt élnek szüleikkel, lehetetlen megóvni
őket a felnőttek olyan problémáitól, amelyek az ifjú lelket, az ifjú
kedélyt túlságosan megterhelik vagy éppen időnap előtt
megbetegítik. A gyermeknek magaszőrű gyermek a legjobb
társasága, az ártatlanságnak az ártatlanság.
Volt olyan beírás, amely a schnepfenthali gyermekotthont
egyenesen az elvesztett paradicsomhoz hasonlította, legalábbis a
gyermekek számára; az itt nevelkedő szerencsés gyermekek
visszajutnak az isteni kegyelembe, amelyet az első emberpár
könnyelműen eljátszott a tudás fájának gyümölcséért.
- Legalább jóllaktak volna belőle - jegyezte meg Jozefin. - Hogy
ha már az Édenkertet el kellett veszítenünk, ne lenne annyi ostoba
ember a földön!
Teréz az első napokban arra gyanakodott, hogy Pepinek ezek a
szörnyű beírások vették el a kedvét Schnepfenthaltól és Salzmann
apótól, akit, csizmája és modora miatt, istállómesternek
aposztrofált. Salzmann apót nem lehet teljesen felelőssé tenni az
emlékkönyvbe beírt fellengzésekért! Nem? De hiszen, ha nem
volna ő maga is olyan ostoba, akkor mélyen elásná ezt a könyvet,
nemhogy mutogatná, hogy dicsekedne vele! Jó, legyen, talán
csakugyan korlátolt egy kicsit, de végtére is, a gyermekek
oktatását nem ő végzi, ő csak megteremtette ezt a valóban
nagyszerű helyet, és elég esze van ahhoz, hogy nála bölcsebbekre
bízza azt, amihez nem ért. Terézre igenis nagy hatást tett a hely
szépsége, de még olyan apróság is, hogy a schnepfenthali
otthonnak uszodája van, ahol a gyermekek kivétel nélkül
úszásoktatásban részesülnek. Azt Jozefin sem tagadhatja, hogy az
itt nevelkedő gyermekek, legalábbis látszatra, vidámak, boldogok.
Jozefin erre azt válaszolta: szívének nincs forróbb vágya, mint
hogy boldognak lássa és tudja gyermekeit, mégis, azt a
boldogságot, amit Salzmannék nyújthatnának nekik, nem kívánja,
mert ennél igényesebb embereket szeretne nevelni belőlük. Ez a
nevelési színvonal jó lehet a meggazdagodott kereskedők
gyermekeinek - hiszen jórészt az ő csemetéik töltik meg az
intézetet, értük fizetik a pénzes szülők a busás hatvan forintokat. A
saját gyermekeit - ha volnának neki - Nostiz gróf bizonyára nem
küldené Schnepfenthalba. Netán úgy gondolja, hogy keresztfiának,
Deym gróf árvájának éppen megfelel Schnepfenthal? Miért ne?
Hiszen koldusok, vagyontalanok, nem vár rájuk földbirtok,
legfeljebb akkor, ha Golz grófnő csakugyan meghal, és csakugyan
rájuk hagyja a vagyonát, ami nem biztos! Nostiz gróf bizonyára úgy
gondolja: ha Deym gróf özvegye arra kényszerülhet, hogy kiadó
szobákból és múzeumi belépti díjakból fedezze háztartását,
nevelje gyermekeit, akkor a fiúkat is valami hasznos kenyérkereső
pályára kell előkészíteni.
Minden nap, amit Schnepfenthalban töltöttek - illetőleg
Gothában, hiszen csak kijártak a nevelőintézetbe -, növelte Pepi
elkeseredését és haragját Nostiz gróf ellen. Itt legalább kiadhatja
felgyülemlett dühét az ilyenfajta jóság ellen, amilyen ezé a
képmutatóé! Mert még azt az örömet sem szerezheti meg
magának, hogy szemébe mondja, mennyire kicsinyesnek és
kislelkűnek tartja! Ha hazatérnek, külön mesét kell kitalálnia annak
magyarázatára, miért nem hagyta a gyermekeket Salzmann-nál.
Majd azt mondják, túlságosan verbálisnak tartották az oktatást, és
erre példának felhozzák, amit csakugyan tapasztaltak: egy
botanikaórán, amit az iskolakertben tartottak a növendékeknek, az
ágyasoknak hátat fordítva kellett elmondaniok, milyen növények
vannak ott. És hibátlanul fújták valamennyien, akár a kis papagá-
jok!
Ugyanúgy kegyes és nyájas hazugságra volt szükség, amikor
elbúcsúztak e nagy hírű és túláradóan szívélyes, népes nevelő
dinasztiától! Az csak természetes, hogy ha már nem bízzák rájuk a
fiúcskákat, legalább elbűvölően szívélyes, elismerő sorokat írtak a
vendégkönyvbe, szóban pedig megígérték, hogy jövőre, de
legkésőbb két év múlva, ha a gyermekek már nagyobbacskák
lesznek, csakis Schnepfenthalba hozzák őket, hacsak valami előre
nem látott akadály keresztül nem húzza számításaikat. Salzmannék
pedig úgy tettek, mintha ezt elhinnék. Sokkal önérzetesebbek
annál, hogysem gazsuláljanak bárkinek is; van elég növendékük.
Pepinek semmi kedve nem volt máris hazautazni. Pénzük van
még bőven, alig költöttek belőle, egyetlen kocsival indultak útnak,
egy inassal és egy szál komornával. Jénán, Weimaron és Erfurton
át jöttek Gotháig, mert hiszen Karlsbadból indultak; mi volna, ha
visszafelé Würzburgot ejtenék útba, és így, Dél-Németországon
keresztül térnének haza Ausztriába?
És mert Teréz pillantásában egy kis meglepett rosszallást vélt
felfedezni, felcsattant:
- Úgy gondolod, hogy ezzel megsértem az illemet vagy éppen
egy erkölcsi szabályt? Akkor annál inkább … Legalább ott és úgy
fejezzem ki tiltakozásomat, ahol egyáltalán lehetséges!
Terézből mindig is hiányzott a megfelelő emelkedettség és
határozottság ahhoz, hogy biztos ítéletei legyenek.
Egyébként, ha jóban akar lenni Pepivel, akkor nem szabad
vitatkoznia vele, ez már sokszor bebizonyosodott.
Nincsen kedve ahhoz, hogy az erénycsősz szerepét játssza,
hiszen ő tudja a legjobban: Pepi nem akarja, nem is fogja áthágni a
jó erkölcs határait, ha Würzburgon keresztül utaznak haza,
amennyiben a jó erkölcs határait úgy fogadjuk el, ahogyan azt Pepi
értelmezi. Nem akar viszonyt kezdeni Wolkenstein gróffal, arra
sem hajlandó, hogy feleségül menjen hozzá, ha elválna mostani
nejétől. Hogy ennek ellenére mégis miért akar Würzburgba utazni?
Csak! Éppen, mert nincsen benne semmi! Szórakozásból! Hogy
örömet szerezzen imádójának, hogy kegyet gyakoroljon!
A thüringiai erdők varázslatosan szépek, még alig érintette meg
őket a nyárvégi hervadás, inkább csak illatukon érezni a közelítő
őszt, A két kisfiú a bakon utazik, mert ez számukra dupla élvezet. A
kocsi ablakait mindkét oldalon leeresztik, Jozefin nem tud betelni a
színekkel és illatokkal. Bevallja Teréznek, hogy börtönből szabadult
rabnak érzi magát, az utazás a szabadság különleges mámorával
tölti el. Ha őneki elég pénze volna, egész életében mindig csak
utazna, és mindenüvé magával vinné a gyerekeit; azzal iskolázná
őket, hogy megmutatná nekik a világot.
Szabad Teréznek ebben a hangulatban ünneprontónak lennie?
Ha csak emlékeztetné a húgát arra, hogy mindez múló kaland,
epizód, nem tarthat tovább, mint ameddig a hatezer körmöci
aranyból futja, máris tönkretette az örömét. Legalább addig ne
bántsák a gondok, amíg úton van.
Figyelmeztesse arra, amire a mama és a nagynénik biztosan
figyelmeztetnék, hogy ez az utazás nem illik komoly asszonyhoz,
négygyermekes anyához? Gyanúsítsa azzal, amivel a mama úgyis
gyanúsítani fogja, hogy a gyermekek elhelyezése csak ürügy volt
számára erre a kiruccanásra? Kétségbe vonnák, hogy jó anya,
azért, mert nem siet haza Bécsbe, ahol a nagylányát és a kislányát
idegeneknél hagyta.
Tegyük fel, fogadjuk el, hogy ez mind igaz! De az igazságnak
akkor is csak egyik oldala. A mama és a nagynénik valamely erkölcs
nevében megtagadnák Jozefintől azt az örömet, amelyet ez az
utazás nyújt neki, mint ahogy sok egyéb örömet is megtagadnának
tőle, például bizonyos fényűzést az öltözködésben, és még azt is,
hogy Beethovennel udvaroltat magának. A mama és a nagynénik,
az egész konzervatív család erkölcsileg eladósodottnak tekintik
Jozefint, olyan valakinek, aki anyagilag és erkölcsileg egyaránt
állandóan adósságokat csinál, erején felül költekezik, mintha elhalt
férje példáját követné, akit igazában adósságai tartottak felszínen
haláláig. Jozefin azonban nem adósnak, hanem éppen hitelezőnek
érzi magát, neki van követelnivalója mindenkin: a mamán, a
családon, az egész világon, még Terézen is.
Hozzájutott volna Teréz ehhez az utazáshoz őnélküle? Igenis
elvárja, hogy Teréz hálás legyen, hogy úgy élvezze, úgy örüljön
neki, mint az ő ajándékának, az ő kezdeményezésének.
Micsoda kellemes öt napot töltöttek Würzburgban! Egy napig
sem laktak szállodában. Egy órával azután, hogy Jozefin az
inas-kocsissal egy levélkét küldött Wolkensteinnak, már ott volt
értük, és a saját kocsiján vitte ki őket Werneckbe, a nagyherceg
üdülőkastélyába, Würzburg mellett, ahol rajtuk kívül olyan
vendégek is voltak, mint bizonyos Berg nagyhercegnő, aki nem
más, mint Napóleon császár nővére. Már aznap este igen
színvonalas koncerten vettek részt. A nagyherceg úgy mutatta be
őket a társaságnak, mint legkedvesebb magyar barátnőit.
Ahogy ők alig ismerték a társaság tagjait, a sok idegen és
előkelő vendéget - már amennyiben előkelőnek tarthatjuk a
Korzikai nővérét -, ugyanúgy őket sem ismerte senki közelebbről.
Napközben szép kirándulásokat tettek a környéken, mindig
Wolkenstein kocsiján. A főudvarmesternek kötelessége, hogy a
nagyherceg becses vendégeit tőle telhetően szórakoztassa. De
alighanem azért helyezte el őket Werneckben, és nem a városban,
hogy kikerülje a felesége éberségét. Gazdája, a nagyherceg,
alighanem kezére is játszott ebben.
És ha mégis megtudja Wolkenstein grófné? És ha már neki is
fülébe jutott a pletyka, amelyet Budán oly számosan terjesztettek?
Megéri Jozefinnek, hogy e néhány kellemes nap fejében ilyen
kockázatot vállaljon? De amikor a legfélénkebb célzást tette erre,
Jozefin különösen mosolygott!
- Te nyúlszívű! - mondta. - Ennyire tiszteled a konvenciókat?
- Nem a konvenciókat!
- Hanem?
 - Azt hiszem, nem örülnél annak, ha az az asszony botrányt
rendezne! Senkinek nem tudnád bebizonyítani, neki a legkevésbé,
hogy ártatlan vagy! Hogy nem vagy a férje szeretője!
Jozefin egy kicsit gondolkodott, aztán így válaszolt:
- Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy nem volt már tíz szeretőm,
csak azért, hogy megbotránkoztassalak téged és a hozzád
hasonlókat. Ó, középszerűség, ó, kisszerűség! Ha tudnád,
mennyire gyűlölöm! És hogy inkább lennék nagy bűnös, mert a
bűnben is van nagyság.
Szeptember ötödikén elbúcsúztak Würzburgtól, de még mindig
nem hazafelé vették az irányt. Azzal az ürüggyel, hogy ajándékok
nélkül nem térhetnek haza, a Majna melletti Frankfurtba utaztak,
ahol éppen azokban a szeptemberi napokban országos vásárt
tartottak.
Teréznek nem volt, nem lehetett kifogása ellene. Először is
őszintén örült, hogy a würzburgi tartózkodást megúszták. Még
elég szép és kellemes az idő, remélhetőleg hazaérnek az őszi
esőzések beállta előtt.
De minden másképpen történt a sors, illetve Jozefin különös
akaratából vagy inkább szeszélyéből.
Frankfurtban Frici megbetegedett, belázasodott. Orvost kellett
hívniok. Torokgyulladást állapított meg, lázcsillapítót rendelt.
Doktor Ebelnek hívták ezt a frankfurti orvost, akiről rövid
beszélgetés után kiderült, hogy igen művelt ember, ismert
természettudós, könyvet is írt már. Teréz, szokása szerint, élénk
érdeklődést tanúsított személye és munkássága iránt, és szokásos
közlékenységével feltárta az idős orvos előtt utazásuk különleges,
pedagógiai célját. Ezzel az orvosban is felkeltette a legélénkebb és
legőszintébb érdeklődést, sőt, bizonyos csodálatot. Rendkívülinek,
sőt, bámulatra méltónak tartotta azt, hogy két előkelő fiatal hölgy,
költséget és fáradságot nem kímélve, beutazza úgyszólván egész
Németországot, azért, hogy megfelelő tanintézetet találjon két
fiúcska számára. Ó, hát mi ebben a rendkívüli, szabadkozott Teréz;
van-e, lehet-e számunkra fontosabb és drágább, mint gyermekeink
jövője, boldogsága? Teljesen egyetértünk, felelte erre az öreg
orvos, neki is az a véleménye, hogy a nevelés mindennél
fontosabb. Mint orvos és természettudós, hosszú praxisa alatt azt
tapasztalta, hogy a hosszú és egészséges élet, az eredményes és
kiegyensúlyozott munkásság titka is a gyermekkorban rejlik. Az
emberek sorsa igazában életük első tíz esztendejében eldől, ami a
lényeget illeti. Mégis, általában még a művelt szülők sem
fordítanak kellő gondot a nevelésre, nem is szólva az államokról és
kormányokról, amelyek elől a katonai és pénzügyi gondok szinte
teljesen eltakarják a sokkal fontosabbakat, amelyek között ő,
doktor Ebeo, elsőnek említené a nevelést. A természet törvénye az
állatokat, sőt, a növényeket is arra készteti, az ösztönök erejével,
hogy gondoskodjanak utódaik létfeltételeiről. Mennyivel
természetesebb ez a legmagasabb rendű élőlény, az ember
esetében! Ahol az ösztön munkáját kiegészíti az érzelem és
értelem parancsa!
Doktor Ebel elkísérte a hölgyeket egy Gruner nevű tanár
mintaiskolájába, sőt az Engelmann-féle leánynevelő intézetbe is.
Az egész világon mindenütt kísérletek folynak a nevelést illetően.
Ebel doktor barátja, Schönborn báró, nyugalmazott diplomata,
akinek szintén bemutatta a hölgyeket, úgy vélekedett: aki a
nevelés ügyének tesz bármily csekély szolgálatot, az az emberiség
jövőjének tett nagy szolgálatot.
A dán származású Schönborn báró jó ideig volt angol követ, de
teljesített diplomáciai szolgálatot Algírban és Tuniszban is. Mint
világlátott és roppant művelt embernek, mindenütt vannak
barátai. Azt a tanácsot adta a magyar hölgyeknek, hogy
forduljanak Müller György professzorhoz, aki a svájci
Schaffhausenban él, tőle kaphatnak igazán magas színvonalú
pedagógiai útmutatást; Müller professzor ifjúkori barátja magának
Pestalozzinak. Hogy ki az a Pestalozzi?
 Egy zürichi származású híres író és pedagógus. Nem, nem olasz,
csak a neve hangzik úgy, de hiszen a kicsi Svájc mindig is
gyűjtőhelye volt a körülötte élő népek különböző okokból emigrált
fiainak. Ebel doktor könyvtárában megtalálható volt két híres
könyve, „Egy remete esti órái" és a „Lénárd és Gertrúd" című
regény. No és Ebel doktor kiterjedt baráti köréhez tartozott egy
jómódú frankfurti hölgy, Holzhausenné asszony is, aki két fiát,
nevelőjükkel együtt, nemrégiben, ennek az évnek a tavaszán,
Pestalozzihoz küldte Yverdonba. Így elég, ha a fiúk egy vagy két
évet töltenek a modern pedagógia e Mekkájában, mert hiszen
ottlétük alatt a nevelő megtanulja Pestalozzi híres módszerét, és a
továbbiakban már ő maga is megfelelő vezetőjük lesz. Különben
pedig, mondta Holzhausenné, az yverdoni intézet nem drága,
feleannyiba sem kerül, mint például a schnepfenthali.
Hogy miben áll az a híres, Pestalozzi-féle módszer, azt
Holzhausenné így határozta meg:
- Ő az, aki megvalósítja Rousseau elveit, aki nem rak béklyókat a
gyermek lelkére, és a nevelés legfontosabb, első céljának tartja,
hogy a lélek megőrizze ártatlanságát, romlatlanságát, szabadságát.
Ez és ennyi tökéletesen elég is volt Jozefinnek. Kijelentette: ha
ez valóban így van, akkor Yverdonban ő is megtalálja, amit oly
régen keres. Mert mindeddig nem látott olyan nevelést, amely ne
rakott volna bilincseket a lélekre, és ne igyekezett volna
megnyomorítani azt.
Minden eddigi fáradozásuk és keresésük hiábavalóvá válna, ha
el nem utaznának Svájcba, Yverdonba. Jozefin alapos számvetést
csináltatott Terézzel, aki különben is az utazás pénzügyminisztere
volt, útinaplójában pontosan följegyzett minden kiadott krajcárt.
Pepi még arra is hajlandó, hogy Frankfurtból visszaküldje a
komornáját, és innen kezdve maguk szolgálják ki magukat, de a
pénznek elégnek kell lennie. Látni akarja azt a híres yverdoni
intézetet, sőt Schaffhausenba is el akar utazni, Müller
professzorhoz. A biztonság kedvéért Teréz írjon a mamának, és
kérjen tőle egy kis pótlást Zürichbe; végtére is unokái neveléséről
van szó, nem tagadhatja meg. Ha másképp nem megy, kérje
kölcsön, ha visszatérnek, majd ő megadja. Utóvégre is fogadalmat
tett, hogy fiai neveléséért az utolsó vánkosát is feláldozza, ha kell.
Édes, drága Pepi! El kell hinni, amit mond, hiszen ő is elhiszi
önmagának. Teréznek nem kell erőt vennie magán ahhoz, hogy
engedelmeskedjék. Belemegy a játékba, mert ez a játék, ha nem is
egészen tisztességes, nagyon is megéri azt a néhány száz vagy akár
néhány ezer forintot, amit még ki lehet csalni a mamától. Igazában
nem is kell csalni. A hosszú levélben, amit a mamának küldött,
majdnem egészen őszinte volt, legfeljebb nem írt meg mindent.
Megpróbálta érzékeltetni, micsoda jó hatással van Pepire az
utazás. Emlékeztette a mamát - és Francit is, mert remélhetőleg ő
is otthon van Martonvásárott -, hogy Pepi micsoda rettenetes
lelki- és idegállapotba került a férje halála után, ennek alig több,
mint négy esztendeje. Mennyire leromlott testileg is, síró- és
nevetőgörcsök váltották egymást nála, egészen ijesztő
gyorsasággal. Erről sokat tudna mesélni Lotte is, aki az idő tájt a
legtöbb időt töltötte vele, és aki ezekről a dolgokról inkább csak
Teréznek számolt be, a mamát nem akarták megijeszteni. Nos,
ennek hál' istennek vége, Jozefin esztendők óta most látszik
először teljesen kiegyensúlyozottnak és egészségesnek, és ezt a
kedvező tendenciát most mindenképpen ki kell használnunk.
Vagyis, tudomására hozta a mamának, hogy ez az utazás
igazában Pepiért fontos, az ő érdekében történik, és ha netán
Yverdon sem felelne meg a gyermekeknek, akkor sem lesz
hiábavaló. Talán a mama sejti is ezt, azért adta már eleve a hatezer
aranyat, hogy Pepin segítsen, hiszen, ami a nevelést illeti, abban ő
végtelenül szkeptikus, és bizonyára egyszerű divathóbortnak
minősítené, hogy azt a hogyishívjákot, azt a Pestalozzit,
Németországban rendkívüli embernek tartják.
A würzburgi kis közjátékról természetesen hallgatott; egészen
kiszámíthatatlan, hogy az milyen hatást tenne. Illetve, könnyen
lehetséges, hogy a mama egy vasat sem küldene, ha véletlenül
tudomást szerezne róla.
Szeptember huszonegyedikén keltek ismét útra, tehát több
mint egy hónappal azután, hogy Karlsbadból elindultak. Minthogy
a Rajna, a nagy német folyó Svájcban ered, nem kellett egyebet
tenniök, mint a Rajnát követni, mindig fölfelé. De ők, persze,
kitérőket is tettek; több napot töltöttek Heidelbergben,
Stuttgartban, kirándultak a Fekete-erdőbe, az ifjú Dunához,
mintegy üzentek vele haza, Budára.
Pepi véleménye szerint az istenek különös kegye ragyogott
rájuk, elsősorban Apollóné, a napistené, hiszen végesvégig
verőfény kísérte őket, a legaranyosabb őszi napsütés. Pepi nem is
tagadja, hogy minden vallások közül ő a görögökét tartja a
legszebbnek, legköltőibbnek. Habár nem szívesen botránkoztatja
meg az ő hívő katolikus nővérét, ő már gyermekkorában sem talált
igazi gyönyörűséget a keresztény művészetben. Tisztelet a kevés
kivételnek, de a katolikus templomok nagy többsége - még néhány
híres székesegyház sem kivétel ez alól - szinte fulladozik az
ízléstelen, vásári cifraságok özönében, a madonnaképek nagy
többsége közönséges mázolmány, mint ahogy nem lehet
szobrászati remekmű minden útszéli Krisztus sem. A kereszténység
tömegvallás, tehát eszközei is tömegeszközök, amelyek arra
alkalmasak, hogy fanatizálják a népet. Az őskereszténység
fanatizmusában volt bizonyos forradalmi vonás, a mai keresztény
fanatizmus inkább arra szolgál, hogy kordában tartsa, illúziókkal
nyugtassa az alsó néposztályokat, amelyeknek semmi reményük,
hogy kiszabadulhatnak alávetett helyzetükből, hacsak nem a
mennyeknek országában. De azért Teréz ne nézzen így rá, ne
rettenjen meg, mert ő, Jozefin, nem ateista, hisz Istenben, csak a
tételes vallásokat nem tudja elfogadni, mint ahogy azt ma már
Európában a művelt, gondolkodó fők általában elfogadhatatlannak
tartják. Hivatkozhatna Voltaire-re és Rousseau-ra de sajnos, tudja,
hogy Teréz számára ezek nem kompetensek, nem tartoznak
kedvelt szerzői közé. Anélkül hogy meg akarná bolygatni a
vallásosságnak Teréz testére szabott, melengető köntösét,
amelyre, úgy látszik, szüksége van, mégis felhívja a figyelmét arra,
hogy tulajdon apjuk, a kolostor-feloszlató gróf Brunszvik Antal, a
jezsuiták esküdt ellensége volt.
- A jezsuitáké igen, de nem az egész egyházé! - védekezett
Teréz.
Jozefin pedig, szelíden:
- A jezsuiták az egyház legjobb, legképzettebb katonái... Az
egyház hatalmát védik, tántoríthatatlanul. Nem tudtad? Ha te nem
azonosítod is az egyházat a jezsuitákkal, maga az egyház nagyon is
azonosítja magát velük.
Négy gyermeke közül mindig Jozefin hasonlított leginkább
Brunszvik Antalhoz. Mindig is megvesztegetően mulatságosnak
találta mindenki, hogy noha Brunszvik Antalt inkább férfiasan
csúnyának tartották, és ő maga is annak tartotta magát, éppen
legszebb leánya tükrözi vissza, persze, finomítva, vonásait. Az élet
legvalódibb, legközelibb titkai nyilvánulnak meg ebben a
hasonlóságban, az ellentétek vonzása és közeli rokonsága, amely
annyi más területen is megnyilvánul, nem csupán az úgynevezett
szépség és az úgynevezett rútság vonatkozásában. Ahogy a jót és
rosszat, az erényt és bűnt igazában csak hajszálnyi árnyalatok
választják el egymástól, ugyanúgy a szépséget és csúnyaságot is.
Hátha Jozefin a legvalódibb gyermeke a rég holt apának? Hátha
Teréz csak bitorolja magának a legkedvesebb szerepét?
Egyszerűen azért, mert ő az elsőszülött, a leghosszabb időt
tölthette vele; Jozefin mindössze tizenhárom éves volt, amikor
elvesztették.
Jozefin sohasem hivalkodott apja emlékével, sohasem óhajtotta
őt kisajátítani, és még ebben is apához hasonlít, mert apától
semmi nem állt távolabb, mint mindenféle hivalkodás. Sohasem
cserélte össze a tennivalókat a mondanivalókkal. Könnyed volt,
szinte világfias. Nemcsak nem játszotta az államférfit, de mindig is
maradt viselkedésében valami diákosan bohémes. És nem szidta-e
őt a felesége örökké költekezése, könnyűkezűsége miatt? És még
azért is, mert a vagyon gyarapításáért a kisujját sem mozdította?
Persze, a mama sokkal többet megbocsátott a férjének, mint
Jozefinnek. Férje helyett magától értetődően vállalta az egész
uradalom kormányzását, ha úgy tetszik, a kenyérkereső munkát.
Szorgalmával és takarékosságával ellensúlyozta a férje állítólagos
költekezését. Állítólagos? Igen, Teréz okvetlenül állítólagosnak
tartja, sohasem minősítené vétségnek apja költekezését, amit
valaminek a fejében meg kell bocsátanunk. Nem! A
könnyűkezűség Brunszvik Antal jellemének olyan tartozéka, amit
igazságosan erényei közé kell számítanunk. És ugyanúgy Jozefin
jellemét is csak úgy érthetjük, értékelhetjük, ha az ő állítólagos
követelődzését - mert nála igazában erről van szó - a megfelelő
helyre tesszük. Ha elismerjük azt a jogát, hogy a maga eszközeivel
kiharcolja önmagának és gyermekeinek az élet finomabb,
magasabb rendű örömeit, mint ezt az utazást is.
Ha egyenesen Yverdonba mennek, Baselen át kellett volna
megközelíteniök a neufchäteli tó partján, a francia határ közelében
fekvő városkát. Hanem Jozefin nem engedett abból, hogy,
bármekkora kerülővel, Zürichbe, illetve onnan még
Schaffhausenba utazzanak, Müller György professzorhoz, akihez
Schönborn báró adott nagyon szép hangú ajánlólevelet.
Ennyire érdekli őt az a pedagógiai tanács, amit Müllertől
kaphat?
Teréznek igenis jó oka volt, hogy ebben kételkedjék, éspedig
azért, mert Jozefint Pestalozzi pedagógiai tanácsai, illetve könyvei
sem érdekelték, pedig ezek kéznél voltak; Ebel doktor, barátsága
és tisztelete jeléül, nekik ajándékozta. Jozefin Terézt bízta meg
azzal, hogy olvassa el, illetve tanulmányozza át őket, biztosan van
bennük érték, de alaposan felhígítva. Ezt nem is vehetjük zokon a
szerzőtől, hiszen a Lénárd és Gertrúd ajánlása így szól: könyv a nép
számára. A szerzőnek ügyelnie kellett az egészen kezdő olvasókra,
sőt, talán azokra is, akiknek csak felolvassák munkáját. De tőle,
Jozefintől ne kívánja senki, hogy átrágja magát rajta, ennek
mindenki kárát látná, elsősorban maga a szerző, sőt, az ügy,
amelynek érdekében könyvét írta. Mert ő, sajnos, a
bőbeszédűségtől és magyarázgatástól elveszíti türelmét, és akkor
képes, és kidobja a valódi értéket is, amit pelyvába csomagoltak.
Teréz, ő ugyebár egészen más természetű. Teréz szeret olvasni,
és sokkal türelmesebb. De éppen a türelem erénye kitűnő példa a
kétértékűségre, hiszen azzal, ha türelmesnek nevezünk valakit,
dicsérhetünk, de kárhoztathatjuk is. A türelem is azon erények
közül való, amelynek birtoklására nem mindenki vágyik, és talán
nincs is rá mindenkinek szüksége. Vagy maga a türelem többféle?
Van angyali türelem és birkatürelem?
Teréz, talán sértődöttségből, nem teljesítette a megbízatást,
hogy tanulmányozza Pestalozzi munkásságát, a könyvek egyelőre
ott kuksoltak a poggyász mélyén, mindenféle, útközben vásárolt
csipke, szalag, fonál és csecsebecse között; ezek már arra voltak
szánva, hogy megajándékozzák velük a mamát és az otthon
maradt rokonságot. Teréz, habár lelkifurdalástól gyötörve, jó
néhány forintot adott ki festőszerszámokra és festékekre is, és
egyelőre vázlatfüzetekbe gyűjtötte a skicceket a látottakról. De
minden félbemaradt, mert túl sok volt az élmény, az impulzus.
Zürich városa, a zürichi tó, no és aztán maga Schaffhausen, a
vízesés, ahol a fiatal Rajna több mint harminc méteres
magasságból zuhog alá ... Ahogy a lezuhogó víz erejének nem
állhat ellent semmiféle csónak, ugyanúgy képtelen a lélek valamit
is tartósan megragadni ennyi szépség között.
A schaffhauseni Müller professzornál csak néhány órát
töltöttek, egy faburkolata, kesernyés dohányillatú
könyvtárszobában. A professzor, valamivel túl a hatvanon,
szívélyesen és nem titkolt kíváncsisággal fogadta őket. Hiszen csak-
ugyan szokatlan utasok ők, két fiatal nő, akik országokat utaznak
be pedagógiai érdeklődésből.
 Teréz, bemutatkozás gyanánt, váratlan ihlettel elmondotta,
hogy a pedagógiai szenvedély - igen, így fejezte ki magát - náluk,
Brunszvikoknál, családi hagyomány. Boldogult édesapja élete
utolsó éveiben a helytartótanács iskolai osztályának vezetője volt.
Ő terjesztette az 1791-es országgyűlés elé a nőnevelés reformját
célzó tervezetet, amelyet el is fogadtak. Nagybátyjuk pedig, gróf
Brunszvik József, aki jelenleg első kormánytisztviselő Budán,
fiatalabb korában részt vett a nevelési reform, a Ratio Educationis
kidolgozásában és bevezetésében.
A fehérhajú, kékszemű Müller professzor szerencsére pontosan
tudta, mi az a Ratio Educationis, hiszen az Mária Terézia műve.
Habár, mint mentegetőzve mondotta, Magyarországról
szégyenletesen keveset tud, az osztrák uralkodók
művelődéspolitikája mindig nagyon érdekelte őt és barátját,
Pestalozzit is. Ha a hölgyek magyarok, akkor bizonyosan tudják, ki
volt Zinzendorf gróf: második József bizalmas embere és
különösen művelődéspolitikai kérdésekben tanácsadója. Nos,
Pestalozzi éveken keresztül levelezett ezzel a Zinzendorf gróffal,
aki értette és támogatta Pestalozzi törekvéseit, elgondolásait, és
csak balszerencsés körülmények közrejátszása miatt nem sikerült
Pestalozzi befolyását kiterjeszteni Ausztriára és e réven
Magyarországra is. Erre a befolyásra még József császár halála
után is volt esély, mert Pestalozzi eszméi iránt Lipót toszkánai
nagyherceg is melegen érdeklődött, akiből József halála után
Ausztria császára és Magyarország királya lett.
Mire Teréz, talán arisztokrata hölgyhöz nem is illő élénkséggel
és lelkesedéssel, a professzor szavába vágva mondta el, hogy ők
most nemrégiben éppen Würzburgban vendégeskedtek, annak a
megboldogult Lipót császárnak, egykori toszkánai nagyhercegnek
fiánál, Ferdinándnál, akihez őket már hosszabb idő óta a
legszívélyesebb barátság fűzi.
Ugye, hogy mily kicsiny a világ, legalábbis ez az
ellentmondásoktól fortyogó Közép-Európa!
 Ezek után már úgy beszélgethettek, mint régi barátok, sőt,
rokonok; már nemcsak Schönborn báró szívélyes ajánló sorai
kezeskedtek értük! Mintha valami titkos jelszót mondtak volna ki,
amelyet csak az emberiség legjobbjai ismernek. Ezek után a
professzor már nemcsak a gondos anyát látta Jozefinben,
Terézben pedig az odaadó testvért és nagynénit, nem! Meg is
mondta: egy ország szellemi nagyköveteinek tekinti őket. Nincs
fölemelőbb, erőt adóbb érzés, mint amikor bizonyságot kariunk
arról: távoli, ismeretlen földön is dobognak nemes szívek,
világítanak művelt elmék, akik egymástól függetlenül értik meg a
kor parancsát, és érvényt szereznek az emberiesség
követelményeinek. Mennyire örül majd látogatásuknak Heiri!
Heiri, az bizonyára Johann Heinrich Pestalozzi, svájciasan és
barátian.
Jozefin udvariasan és kedvesen próbálta elhárítani e túlzott
tisztességet, ők úgy értesültek frankfurti barátaiktól, hogy
Pestalozzi mester munkásságát az egész világon elismerik, hogy
koronás fők is érdeklődnek eszméi és módszerei iránt, mint Sándor
cár, és fölkeresik őt a tengeren túlról is sokan, kormányuk
megbízásából vagy saját kezdeményre. Igazán nem remélhetik,
igényt meg éppenséggel nem tarthatnak arra, hogy különös
figyelmet szenteljen az ő személyüknek, még akkor sem, ha a
professzor úr a legmelegebben ajánlaná is őket a mester
figyelmébe.
Csakhogy Pestalozzi számára fontosabb a kicsi Magyarország,
mint a nagy orosz birodalom, felelte Müller professzor. A nagy és
hatalmas nemzetek sohasem mondanak le a hatalom mámoráról,
egy kis népnek, amely nem támaszkodhatik a fegyverek, a
hadseregek erejére, ellenben nincs más útja, ha érvényesülni, sőt,
pusztán csak fennmaradni akar, mint hogy a lehető legjobb
képzést adja mind egyszerű polgárainak, mind pedig a nép
eljövendő vezetőinek.
 Most másodszor történik útjukon, hogy Jozefinnek el kell
fogadnia a magyar hölgy szerepét. Első ízben a würzburgi
nagyherceg mutatta be így a társaságnak, és Jozefin éppoly
kevéssé bánta, mint most azt, hogy Müller professzor nem is
egyszerűen magyarnak, hanem egyenesen magyar honleánynak
aposztrofálta. Miért ne, ha ezzel nem jogtalan előnyhöz és
fokozott szimpátiához jutnak ebben a különös kis országban?
Müller professzor ifjúkori barátja Pestalozzinak, majdnem
egyidősek, és már csak azért is szívesen beszélt a hölgyeknek az
indulás éveiről, mert amikor Pestalozzi ifjúságáról beszélt, egyben
a saját fiatalkori élményeit elevenítette fel.
Mint zürichi diákok, még húszéves koruk előtt tagjai voltak a
Helvét Társaságnak, amelyet olyan tanárok vezettek, mint Bodmer
és Breitinger. Usteri nevű tanáruk magával Rousseau-val
levelezett. Nemhiába nevezték Zürichet a múlt század második
felében Limmat menti Athénnek; igen élénk volt itt a szellemi élet,
kapcsolatot tartott nemcsak a francia, hanem a német és angol
irodalommal is. Lefordították Hume írásait, Locke művei is
közkézen forogtak. Goethe két ízben is eljött Zürichbe, másodszor
azért, hogy meglátogassa Lavatert, a híres írót és lelkészt, akinek a
mai svájci értelmiség oly sokat köszönhet, és aki Pestalozzinak is
barátja volt.
Teréz, aki bizonyos mértékig olvasottnak tartja magát, most
először hall olyan neveket, mint Hume, Locke, Lavater. Csak
Goethét ismeri a felsorolt szerzők közül. Valószínűleg éppen a
legfontosabb szerzőkkel van elmaradva, és szégyenkezve gondol
arra, hogy még Pestalozzi könyveit sem olvasta el; olvasatlanul
cipeli magával hetek óta.
Jozefin megértő udvariassággal hallgatja a professzor előadását,
mint ahogy illik. Müller úron mintha erőt vett volna a tanári
szenvedély; mértéktartó, mégis hazafias büszkeségtől fénylő kis
előadást rögtönöz.
 Mint szónoki kérdést teszi fel önmagának, miért is nevezték
Zürichet a Limmat folyó partján levő újkori Athénnek, és azonnal
felel is rá: mert a Helvét Társaság tagjainak szeme előtt az ókor
nagy köztársaságainak példája lebegett, e nagy példák alapján
akarták a közerkölcsöt megjavítani, megtisztítani. Platón,
Plutarkhosz volt a bibliájuk.
- Édesapánk bennünket is... Már gyermekkorunkban Platón,
illetve még előbb Homérosz szeretetére nevelt - mondta Teréz,
mert igenis ki kellett fejeznie, mennyire együtt érez a házigazdával.
Müller tanár úr pedig, hálásan a tanítványi reagálásért, még
nagyobb szeretettel folytatta:
- Az ifjúság, a mindenkori ifjúság legszentebb joga és
kötelessége, legfőbb érdeme, hogy változtatni akarjon, hogy jobb
világot próbáljon teremteni, hogy üldözőbe vegyen mindent, ami
tisztátalan, ami megalkuvó, sőt: mindazt, ami merev és
dogmatikus. Az újítás és jobbítás e szent tüze nélkül nem is ifjúság
az ifjúság! Igen ám, de a legnagyobb veszedelem rejlik e tűzben,
mint minden tűzben! Lángba boríthatja egész világunkat,
rendünket, felperzselheti minden értékünket. Azért oly bölcs,
helyes és üdvös, ha az ifjúságot úgy neveljük újítóvá, ha úgy
tetszik, forradalmárrá, hogy egyidejűleg a legjobb hagyományok
tiszteletére, sőt, áhítatos szeretetére neveljük őket, mint
bennünket neveltek tanáraink. Igen! Ez annyira igaz, hogy
húszéves korunkban magunk se tartottuk magunkat újítónak vagy
forradalmárnak. Éppen azt tűztük ki célul, hogy visszatérjünk a régi
erkölcsökhöz, és sokan közülünk a paraszti élet felé fordultak, mint
olyan felé, amely a legjobban, legtisztábban őrzi a nemes
hagyományokat. És ha mégis olyat tettünk, ami forradalmi tettnek
számít, az az akkori zürichi kormányzat ostoba és elnyomó
intézkedései miatt és egyenes következményeként történt. Maga
a kormányzat kényszerített bennünket harcra. Mi csak a csaló,
korrupt helytartók ellen írtunk cikkeket újságainkba, de a
kormányzat, noha kénytelen volt elismerni igazunkat, sőt, a gaz
kormánytisztviselőket le is kellett váltania, izgatásért bennünket is
megbüntetett.
- De önök bizonyára büszkén vállalták a büntetést - mondta
Teréz, csillogó szemmel.
A professzor pedig új és új emlékeket elevenített fel.
1767-ben Genf városa száműzte Rousseau-t, sőt, nyilvánosan
elégették az „Emil"-t és a „Társadalmi szerződés"t. Abban az évben
volt Pestalozzi és maga Müller professzor is huszonegy éves.
Pestalozzi még nem döntött véglegesen pályáját illetően, de
Müller teológiát tanult, lelkésznek készült. Ez azonban nem
akadályozta meg abban - mesélte szerény büszkeséggel -, hogy
röpiratot ne adjon ki a gyalázatos, reakciós intézkedések,
Rousseau és műveinek üldözése ellen. A röpirat olyan hatást tett,
hogy Müller teológusnak menekülnie kellett, és ebben elsősorban
Pestalozzi volt segítségére. Pedig hát ez sem volt veszélytelen, de
nem ám! Müller teológus szökése miatt betiltották a Helvét
Társaságot, és Pestalozzit, a szökésben nyújtott segítségért,
dutyiba dugták. A büntetés nem törte, nem ijesztette meg. Még az
sem, hogy a Müller-féle röpiratot arra ítélték, hogy nyilvánosan
égettessék el. Micsoda megtiszteltetés! Nagyobb már nem is
érhette volna Müller teológus művecskéjét, mint ugyanarra a
sorsra jutni, amire Rousseau művei. A betiltott Helvét Társaság
volt tagjait kötelezték arra, fizesse meg a három öl fát, amely a
röpirat elégetéséhez állítólag szükséges.
- Három öl fa? Egy kis röpirathoz? - csodálkozott Teréz.
- Megfizették becsülettel, pedig nehezen adták össze szegény
diákok - mosolygott a professzor. - És ha már fizetniük kellett,
melegedtek is a tüzénél. Kicsi híja, hogy az én Heiri barátomat
ismét be nem csukták, csak azért, mert elment az égetéshez, és
pipázva nézte végig, mint vált a lángok martalékává az én
jelentéktelen művecském.
- Jelentéktelen? - hitetlenkedett udvariasan Teréz.
 - Kétségkívül - erősítette a professzor. - Barátaim
természetesen megmentettek belőle néhány példányt, de ez csak
arra jó, hogy bizonyítsa: ha annak idején Zürich állam
abszolutisztikus törekvésű kormánya nem ijed meg tőlünk, néhány
diáktól, és nem hoz ellenünk ilyen drákói intézkedéseket, én ma
alighanem névtelen papocska lennék valami isten háta mögötti
faluban. Minthogy azonban a röpiratom miatt egyszer s
mindenkorra kizártak a lelkészi rendből, kénytelen voltam pályát
változtatni.
- És Pestalozzi? - érdeklődött Jozefin. - ő is lelkész lenne ma, ha
az események le nem térítik útjáról?
Müller professzor erre nem tudott határozott választ adni,
hiszen, mint mondotta, Heiri húsz-huszonegy éves korában nem
választott még pályát. Természetesen a lelkészi hivatás is szóba
került, annál is inkább, mert nagyapja is az volt. Hogy édesapjának
mi volt a foglalkozása? Egyszerű sebészorvos, felcseri
képzettséggel. Meghalt fiatalon, amikor a gyerekei még kicsik
voltak, Heinrich mindössze ötesztendős. Hogy mégis iskoláztatták,
azt egyfelől anyja áldozatkészségének köszönhette, másfelől
annak, hogy apai családja meglehetősen jómódú volt. A
Pestalozziak patrícius család Zürichben, csak éppen az az ág
szegényedett el, amelyikből Heiri származik.
- Meglehet, ezzel csalódást okozok a hölgyeknek - mondta a
professzor, olyan friss lendülettel, mintha mindez neki is új volna,
mintha most először fogalmazná meg ilyen módon ítéletét híres
barátjáról -, Johann Heinrich Pestalozzi meglehetősen későn
ébredt rá hivatására. Mint fiatal ember, egyfelől igazán nagyra
hivatottnak látszott, másfelől szinte mindenre alkalmatlannak.
Tudom, hogy ez ellentmondás, mégis így van! Annyira, hogy mind
a mai napig sem vált teljesen világossá előttünk, barátai előtt, és
talán őelőtte sem, hogy politikusnak, filozófusnak, írónak vagy
egyszerűen néptanítónak tiszteljük. Ő maga a legszívesebben
ennek az utóbbinak nevezi magát. Ezzel a szóval vonult vissza a
politikai szerepléstől, és véleményem szerint helyesen tette.
Politikai állásfoglalását túlságosan radikálisnak, irreálisnak
tartottam, ezt annak idején nem is rejtettem véka alá. Politikusnak
nem elég tehetséges. Ami irodalmi munkásságát illeti, kétségtelen,
hogy ennek köszönheti hírnevét és legnagyobb sikereit, habár
mindig csak kényszerűségből, egy-egy nagy kudarca után fogott
tollat. Talán ez a magyarázata, hogy világszerte olyan nagy hatást
tesz az olvasóira, nagyobbat és maradandóbbat, mint sok más
könyv, amely művészi értékben magasan fölötte áll az övének.
- És hogy kell értenünk azt, hogy politikai nézetei túlságosan
radikálisak, vagyis irreálisak? - kérdezte Jozefin.
Müller professzor nyilvánvalóan úgy érezte; egy magyar grófnő
bizonyára aggályosnak találja, hogy gyermekei nevelését egy
radikális forradalmárra bízza.
- Kedves grófnő - mondta -, nem szeretném, ha félreértette
volna szavaimat. Remélem, fel sem tételezi rólam, hogy félre
akarnám vezetni, hiszen akkor nem tettem volna említést barátom
úgynevezett radikalizmusáról.
- Ó, ön ért félre engem - mondta bátran Jozefin. - Szívesebben
bízom gyermekeimet egy radikális gondolkodóra, mint egy
lelkészre!
A professzor tiszteletteljesen fejet hajtott.
- Természetesen mindannyian a felvilágosodás hívei vagyunk!
Azt hiszem, nem is olyan nehéz megértenünk egymást. Johann
Heinrich Pestalozzit tizenhat évvel ezelőtt, tehát 1792-ben, a
francia forradalmi törvényhozó gyűlés a Francia Köztársaság
polgárává választotta, de hozzáteszem: olyan férfiakkal együtt,
mint Washington, Klopstock, Schiller és mások! Akkor még nagy
tisztesség volt ez, és az lett volna valamennyiünk számára. Később
azonban, tudjuk, mindannyian el kellett hogy forduljunk a
forradalom rémtetteitől.
- És Pestalozzi?
 - Ő mintha mentséget keresett és talált volna a rémuralom
vérengzéseire is - mondta becsületesen a professzor. - De ezt
tudják be annak, hogy a makacsságig kitart eszményei és álmai
mellett. Javíthatatlan álmodozó, de az is igaz, hogy ennek a
makacsságnak ő maga és egész nevelésügyünk nagyon sokat
köszönhet. Ha nem volna ilyen megszállottan makacs, réges-régen
fel kellett volna adnia a harcot, annyi kudarc, annyi vereség érte.
- De azóta, hogy Svájcban győzött a forradalom, és kikiáltották
a köztársaságot, bizonyára nagyon megbecsülik? - tette fel a
következő kérdést Jozefin.
- Igen is, nem is. És hogy ez így van, ennek részben a
körülmények, részben ő maga az oka. Vegyük először a
körülményeket. Gondolom, a hölgyek előtt is világos, hogy a mi
hazánk a francia forradalomnak köszönheti szabadságát. Illetve a
franciáknak. Hogy a Helvét Köztársaság megszülethetett, és
fennmaradt, azt a hazánkat megszálló napóleoni seregeknek
köszönhetjük. Hat évvel ezelőtt, amikor Napóleon váratlanul
kivonta csapatait, nagyon kevésen múlt, hogy az arisztokratikus
párt meg nem döntötte a köztársaságot, de legalábbis véres
polgárháború fenyegetett. Napóleon szigorú fegyverszüneti
parancsa megakadályozta a vérontást, egyszersmind önkényesen
beavatkozott a legsajátabb svájci ügybe, az új alkotmány
megalkotásába. A mi új alkotmányunkat - folytatta ironikus
mosollyal - Párizsban hozták tető alá, ott tárgyalták meg, a nagy
Napóleon császár személyes közreműködésével. És Pestalozziéval.
- Pestalozziéval? - kérdezte ezúttal Teréz. - Pestalozzi
találkozott Napóleonnal?
- Igen - folytatta a professzor. - Olyan hatalmas munkabírású
ember, mint Napóleon császár, sok mindenkivel találkozik élete
folyamán. Ugyanez a nagy munkabírás és sokoldalúság jellemző a
mi Pestalozzinkra is. Tagja volt annak a tanácskozó testületnek,
amely hat évvel ezelőtt, 1802-ben, Svájc képviseletében Párizsba
utazott, valamennyiünk és az ő nagy szerencséjére. Ez a szereplése
vette el a kedvét, azt hiszem, végképpen, a politikától. Életre szóló
csalódás volt számára, hogy a lényeges kérdésekben Napóleon
maga döntött, anélkül hogy a svájci viszonyokat ismerte,
ismerhette volna. Pestalozzi hasztalanul kísérelte meg, hogy a
császárt egyről-másról felvilágosítsa. Vitába szállt vele a
választójog kérdésében... Helytelennek, antidemokratikusnak
tartotta, hogy az új alkotmány csak a vagyonosoknak adja meg a
szavazati jogot, és így minden hatalmat a gazdag polgárság
számára biztosít. Mondanom sem kell talán, hogy Napóleon nem
volt hajlandó a választójogot kiterjeszteni a szegényebbekre, ő
már régen nem demokrata, ha ugyan valaha is az volt... Még ennél
is jobban fájt Pestalozzinak, még ennél is súlyosabb csalódást
okozott, hogy nem sikerült a kötelező általános népoktatást az
alkotmányba iktattatnia. Napóleon, gúnyosan, így válaszolt ebben
az ügyben hozzá juttatott beadványára: „Az ábécével nem
foglalkozom!"
- És professzor úr... olyan nagy szerencsének tartja, hogy
barátja most már nem foglalkozik politikával?
- Igen - válaszolta a férfi, tétovázás nélkül. - Mert az olyan
rajongókból, mint amilyen ő, könnyen válik új Robespierre.
- Attól tartok - felelte erre Jozefin -, ha nem születtem volna
nőnek, belőlem is lehetett volna ... Robespierre!

17

A mama pénzt nem, csak levelet küldött Zürichbe. Újabb

pénzküldeményt csak október végére helyezett kilátásba, addigra
talán sikerül a termést megfelelően értékesítenie. Mit képzelnek a
lányai, ő korlátlan készpénz fölött rendelkezik? Egyszerűen el sem
hitte, hogy azt a nagy összeget, a hatezer aranyat elköltötték; mi a
csodára? Kell még abból lennie, nem is kevésnek. Éppen ezért, ha
majd el is küldi a pénzt, azt nem Zürichbe, hanem Münchenbe
utaltatja, ezzel kényszeríti őket, hogy induljanak végre hazafelé.
Merő ostobaságnak minősítette, hogy abba az isten háta mögötti
svájci intézetbe akarnak menni. És ha az csakugyan a világ legjobb
nevelőintézete lenne! (Már amilyen különbség a nevelőintézetek
között egyáltalán lehet.) No de tegyük föl, hogy csodát tudnak
tenni a vásott és buta gyermekekkel; akkor is, hogyan képzelik,
hogy olyan messzire adják a két kisfiút? Mekkora költség, ha meg
akarják látogatni, vagy a vakációra haza akarják hozni őket?
Teréz, a józan ész nevében, igazat ad anyjának, aki még abban
is a fején találta a szöget, hogy van még némi pénzük. Szerencse,
hogy a mama nem tagadta meg végleg az újabb pénzküldeményt,
pedig nem hisz nekik; sokkal okosabb asszony annál, semhogy át
ne lássa, mire megy a játék. Utazásuk egyre inkább Jozefin
lázadását fejezi ki; mint ahogy egy hadjáratban előnynek, sőt,
érdemnek számít a hadisarc, a hadizsákmány, Jozefin pénzt és újra
pénzt akar kicsikarni a mamától, az ellenséges fővezértől. Elvárja
Teréztől, hogy szövetségese, sőt, cinkosa legyen. Teréz pedig
fenntartás nélkül vállalja ezt a cinkosságot, talán ugyanolyan vagy
nagyon hasonló okból, amiért a mama elküldi a pénzt, ha kissé
késve is. Nem azért, mert Jozefin az erősebb, hanem éppen azért,
mert ő a gyöngébb, támogatniok kell, még akkor is, ha, amit
művel, emlékeztet a zsarolásra. A mamától pénzt zsarol ki,
Teréztől azt, hogy vele tartson; a tetejébe azt is megköveteli, hogy
ő hajtsa végre a zsarolást, ő kérjen pénzt a mamától.
Teréz tudja a legjobban, hogy úticéljuk egyre kevésbé a két fiú
elhelyezése. Amikor elindultak, félig-meddig hittek benne, mint
annak idején Kolumbusz abban, hogy a föld igenis gömbölyű, és ha
nyugatnak indul, ha nekivág az ismeretlen óceánnak, eljut Indiába.
És ahogy Kolumbusz felfedezte az Újvilágot bátorsága,
képzelőereje jutalmául úgy tárult fel előttük is egy új világ a
neufchäteli, németül neuenburgi tó partján, Yverdonban, amelyet
svájciasan Iferten-nek is mondanak.
Az yverdoni kastély a forradalom előtt az országos helytartó
rezidenciája volt; négy vaskos tornyával, öles falaival maga a
középkor. Október nyolcadikán, amikor a Brunszvik nővérek
odaérkeztek, a hatalmas park fái és bokrai a legszebb aranyvörös
színekben égtek, de a tisztások, ahol a gyermekek sétáltak,
tornáztak és labdáztak, üdén zöldelltek. A gyermekek itt nem
viseltek, nem is viselhettek egyenruhát; a jómódú polgárok
gyermekei saját csinos öltözéküket hordták, a szegények pedig
olyat, amilyen az intézet szedett-vedett készletéből jutott nekik.
Még a tanítók és segédtanítók is nagyon-nagyon különbözőképpen
öltözködtek, ízlésük és tehetségük szerint. A schnepfenthali piros
kabátkák kellemesebb látványt nyújtottak, annyi szent! Még az
ebédlő bútorai is pirosra-fehérre voltak festve, itt pedig az ódon,
óriás termekben úgy hat a gyermeksereg, mint valami különös
menekültcsapat, amely csak átmenetileg, ideiglenesen ütötte fel
itt a sátorfáját.
És legalább ilyen nagy a különbség, már külső megjelenésben is,
Salzmann apó és Pestalozzi között.
Pestalozzi hatvankét éves, tehát idősebb Salzmann-nál legalább
tíz esztendővel, de soha, senkinek nem jutna eszébe, hogy apónak
szólítsa őt. Nem, nem azért, mintha különösebben fiatalos lenne,
hiszen ráncos, töpörödött aggastyán. Fonnyadt, horpadt arcából
azonban ifjúi melegséggel tekint ki a szeme. Orra nagy, szája
besüppedt, alsó ajka előreáll, már nem sok foga lehet, de ez nem
látszik, beszéd közben sem érzik; hangja meg éppenséggel teljes
tüzű, fiatal. Valamit fiatalít rajta cingár, kicsi termete, vékony lába
is; testsúlya körülbelül fele lehet a daliás istállómester Salzmann
apóénak. Bajuszt, szakállt nem visel, de haja még sűrű és nem is
egészen ősz.
Megismerkedésük délutánjának minden mozzanata élénken
megmaradt Teréz emlékezetében.
Yverdon vendégfogadójában, a Vörös Házban szálltak meg, és
átküldték levelüket, valamint Müller professzor ajánlólevelét a
kastélyba. A szolga, aki a leveleket vitte, még vissza sem ért,
amikor Deym Frici felkiáltott az ablaknál: „Ott jön Pestalozzi!"
Teréz odaszaladt, és azt mondta: „Ez nem Pestalozzi!" De igenis
Frici ítélt helyesen, az a vékony lábú, cingár alak, aki lehajtott
fejjel, hátrakulcsolt kézzel poroszkált az őszi levéllel szépen,
egyenletesen behintett úton, igenis Pestalozzi volt.
Miért is képzelte ő, hogy a híres nevelőnek szépnek, nagynak és
erősnek kell lennie? Olyannak, amilyennek Platónt gondoljuk?
Meglehet, Platón csakugyan szép férfi volt, de Szókratész annál
kevésbé. Bizonyos, hogy őneki Pestalozzi nagyon különös csalódást
okozott már megjelenésével, azzal, hogy csúnya, kicsi és gyenge.
Olyanfajta csalódást, amelyre ez a szó egyáltalán nem illik; ha
őszinte akar lenni önmagához, akkor igenis örült, hogy e csúnya,
kicsi és gyenge ember olyan különleges kegyben áll Istennél, hogy
nemcsak ő maga képes az öröm sokféle fajtájára, de annyi más
embert, annyi gyermeket képes a legtisztább és legártatlanabb
örömökben részesíteni.
A legcsodálatosabb ebben az első találkozásban mégis az, hogy
mind a két kisfiút, mind pedig Jozefint sikerült azonnal
meghódítania. Pedig hát a gyermekek tudvalevően nem
vonzódnak csúf és öreg emberekhez, Jozefin pedig még egy
Beethoven csúnyaságával sem volt képes soha megbékülni. És
hogy mégis olyan gyorsan meghódolt Pestalozzinak, azt később -
ugyanaznap este - azzal magyarázta: ez az ember a szavak
csodálatos virtuóza, ugyanúgy, mint Beethoven a hangoké. Amit és
ahogyan elmond, az őrá, Jozefinre, ugyanolyan hatással van, mint
Beethoven improvizációi: elvarázsolják.
Azért jött ilyen sietve, mondta, mert még ma, sötétedés előtt
szeretné őket a kastélyba beköltöztetni, már kiadta az utasítást,
hogy hozzák rendbe és fűtsék be a két legszebb vendégszobát,
amely a tóra néz, de mégsem északi fekvésű, mint a tóra néző
szobák legtöbbje, hanem keleti, tehát minden reggel kap valamit a
nap fényéből, amikor a köd eloszlik. Már nagyon várta őket, mert a
hírük előbb ideért. Barátja, Müller professzor, hosszú levélben
jelentette be érkezésüket, és beszámolt találkozásukról, amely
igen mély hatást tett rá. A mitológiában keresett hasonlatot, hogy
kellőképpen kifejezze csodálatát és hódolatát e két magyar hölgy
jelleme, szépsége, bája, okossága iránt. (Mármint Müller
professzor.) Célzást tett Iphigeneiára és Elektrára, a tragikus sorsú
Agamemnón király leányaira, akik magukra vették a családjukra -
igazában az egész emberiségre – nehezedő átok minden terhét,
hogy megtisztulást, feloldozást, megváltást nyújtsanak a
bűnösöknek. Hiszen nem csupán Agamemnón király, nem csupán
az Atreuszok származnak az istenek által súlyosan elítélt
Tantalosztól, hanem minden ember! Az egész emberiség története
nem egyéb véres rémdrámánál, és hogy nem váltunk
valamennyien a bűn és halál martalékaivá, azt egyedül az
anyáknak köszönhetjük.
Ő, Johann Heinrich Pestalozzi, egyetlenegy mondatban
foglalhatja össze hosszú élete minden törekvését: a nevelés ügyét
ki kell vennünk az államok és papok kezéből, és az anyák kezébe
kell letenni. Csak az anyák szívében van olyan erős és hűséges
szeretet, amely képes arra, hogy gátat vessen a romlottság és
züllöttség veszedelmének, amely az egész emberi nemet
fenyegeti. Igen, az egész emberi nemet, gazdagokat és
szegényeket, tudatlanokat és művelteket egyaránt. A kifosztott és
jogfosztott népet a nyomor teszi becstelenné, hitetlenné, az
arisztokratákat, gazdag polgárokat pedig a hatalommal és pénzzel
való visszaélés semmiféle törvény által nem korlátozott
lehetősége. Olyan országban, ahol a szegényeknek semmihez
sincsen joguk, a gazdagoknak viszont mindenhez, senki nem
szabad; ilyen országban nincs szabadság, és lehetetlen jó és
boldog embereket nevelni.
Engedjék meg a hölgyek, hogy az istenek küldötteit üdvözölje
bennük, akik a legjobb pillanatban érkeztek, hogy megmentsék őt
a csüggedéstől.
A hódolat és csodálat, amely útjukon Frankfurttól idáig kísérte
őket, most mintegy tetőpontjára hágott. A nagy Pestalozzi nem is
tanítványként fogadta őket, hanem mint olyanokat, akiktől ő akar
tanulni, akiknek jelenléte őt erősíti meg hitében. Ha költő volna -
úgymond -, hőskölteményt írna a két előkelő fiatal hölgyről, akik
születésük és neveltetésük szerint a világi örömöknek élhetnének,
de a szív belső parancsát követve, legfontosabb feladatuknak azt
tekintik, hogy a rájuk bízott drága gyermekeket a lehető
legtökéletesebb nevelésben részesítsék. Nem is tudja, melyiküket
csodálja jobban: a fiatal anyát, aki megtagadja magától a
szerelmet, és félig gyermekfővel özvegyen maradván, mégsem köt
új házasságot, mert félti kicsinyeit a mostohától, vagy pedig a
nővért és nagynénit, aki eleve lemond úgyszólván a saját életéről,
hogy testvérének és testvére gyermekeinek szentelje áldásos
életét.
Végül mintegy áldást idézett a két fiúcska, a bámuló Frici és
Károly kedves, szőke fejére. Maga elé állítva, kezét vállukra téve,
azt a reményét fejezte ki, hogy mindketten nagyon jó és nagyon
bátor emberekké lesznek. Habár itt Yverdonban nincsenek
hozzájuk hasonló korú gyermekek, már mind idősebbek náluk, tíz
év körüliek, ő, mármint Pestalozzi, szívesen látja őket, ha kedvük
van itt maradni. Ismerkedjenek meg az intézet életével,
kiválaszthatják ők maguk, mit és mennyit akarnak tanulni, sokat
vagy kevesebbet, nehezebbet vagy könnyebbet. Majd ő melléjük
ad egy nagyfiút, aki az első időkben segítségükre lesz. Most, ebben
a pillanatban, ne adjanak választ semmiféle kérdésre, hanem
előbb nézzenek jól körül, tapasztaljanak ki mindenfélét.
A negyvennyolc nap alatt, amelyet Yverdonban töltöttek,
Fricivel és Károllyal egy Sigrist nevű tizenhat éves fiú foglalkozott
mint ideiglenes nevelőjük. Egyike volt az ingyenes tanítványoknak,
akiket Pestalozzi mindig tétovázás nélkül felvett, közvetlen
munkatársainak minden tiltakozása ellenére. Ó, hiszen nem
csupán ebben a kérdésben voltak különböző állásponton!
Niederer, egy fiatal lelkész, kitűnő szónok, és az „Emberképzés"
című hetilap szerkesztője, aki sok segítséget nyújt Pestalozzinak
elméleti munkásságához, arról igyekezett meggyőzni a két
vendéghölgyet: hassanak oda, hogy Pestalozzi ne aprózza el
magát, és ne tegye kockára az intézet hírét és tekintélyét, sőt,
anyagi biztonságát néhány kis csavargóért vagy éppenséggel
ravasz és haszonleső szülők kedvéért, akik maguk nem akarják
teljesíteni szülői kötelességüket. Pestalozzi igen nagy becsben
tartja a két magyar hölgyet, és biztosan hallgatna rájuk, ha már
hűséges munkatársára, Niedererre, nem hallgat! Pedig hát a
hölgyek maguk is elképzelhetik: ő, mint lelkész, hivatalból a
szegények barátja, és nem azért tartja helytelennek ezt a
gyakorlatot, mert sajnálja tőlük az ingyenes ellátást. Hanem ez
semmiképp nem szül jó vért, hogy oly különböző társadalmi
rétegekből származó gyermekeket akar együtt nevelni; emiatt
joggal érheti és éri is támadás, mind a jómódú szülők, mind pedig
az intézetet támogató állami szervek részéről. Igen! Szinte
lehetetlen ugyanabban az intézetben, egyenlő pedagógiai
körülmények között olyannyira különböző hivatásra nevelni a jó
családból való és családtalan gyermekeket. Ezzel ellentmond
Pestalozzi saját alapelveinek, mert hiszen mindenféle képzésnek
tekintetbe kell vennie a gyermek jövendő hivatását. E miatt a
teljesen válogatatlan gyermekanyag miatt lehetetlenség nemhogy
valamiféle nyugodt rendszert kialakítani, de csak át is tekinteni,
hogy tulajdonképpen mi történik az intézetben nevelt kétszáz
gyermekkel, hogy az egyes csoportok hogyan osztják be idejüket, a
foglalkozásokat. Mert nemcsak a gyermekek különböznek
szélsőségesen egymástól, hanem a nevelők is, nemcsak származás,
de műveltség tekintetében is. Itt van például a fiatal Schmidt,
akinek a legnagyobb a befolyása Pestalozzira. Rendkívüli
eredményeket ért el a matematika és geometria oktatásában, ezt
el kell ismerni, de máskülönben teljesen műveletlen autodidakta,
akinek a fejébe szállt a dicsőség. Annak idején, tizenkét éves
korában, mint írástudatlan pásztorfiú került Pestalozzihoz. A
mester elfogult iránta, mert hiszen úgy tekinti őt, mint legfőbb
bizonyítékát az általa képviselt nevelési módszernek, annak, hogy
ha a gyermek erőit mozgósítani tudjuk, akkor bámulatosan gyors
eredményeket ér el az ismeretszerzésben is. De Niederer már-már
nevelői tévedésnek minősíti mélyen tisztelt mesterének ezt a
büszke szeretetét Schmidt iránt, mert ha a nevelés céljának
mégiscsak azt tekintjük, hogy többé-kevésbé harmonikus
személyiséget hozzunk létre, akkor ez Schmidt esetében nagyon
nem sikerült. A matematikán és geometrián kívül minden másban
tökfej és amellett rosszindulatú, irigy, bizalmatlan.
Schmidt legalább annyira gyűlöli Niederert, mint az őt.
Szemérmetlen törtetőnek tartja; úgy akar karriert csinálni, mint az
egyszeri veréb, amelyik a sas tollába kapaszkodott, úgy vitette fel
magát a magasba. Hűségében és őszinteségében kételkedik! Ami
mesterét, Pestalozzit illeti, keserűen vallotta meg Teréznek: nem
ismer, elképzelni sem tud nála jobb és bölcsebb embert, de az a
nagy hibája van, hogy rossz emberismerő! Nem tudja
megválogatni embereit, mindenkit megajándékoz bizalmával,
minden kudarcának ez az oka, és okozza majd a vesztét
Yverdonnak is.
Hogy az yverdoni intézet nem lesz hosszú életű, azt maga
Pestalozzi is sejti. Mintha nem is nagyon bánná! Ő igazában nem is
ilyen intézetet akart, hanem olyasfélét, amilyen a legelső volt,
saját kis birtokán, Neuhofban, ahol szegény gyermekeket tanított
fonásra, a festő buzér termesztésére és emberségre. Milyen fiatal
volt még akkor! A birtokot kölcsönpénzen vásárolta, bankhitellel.
Semmit nem értett a gazdálkodáshoz, belebukott, és mindent
elveszített volna, de akkor a felesége szülei kifizették adósságaikat
a hozományból, amelyet egyébként megtagadtak tőle. Mennyire
igazuk volt a szülőknek, amikor annak idején ellene voltak
házasságuknak! Milyen kétbalkezes ember volt ő egész életében!
És mégis, mennyien és milyen törhetetlenül voltak hűségesek
hozzá, nem csupán a felesége.
 A legszenvedélyesebben azonban nem is neuhofi, hanem egy
másik kísérletéről beszél, arról a szegényintézetről, amelyet
közvetlenül a forradalom után alapított - a stansi
apácakolostorban. Igazában az történt, hogy összeszedte azokat a
kóborló gyermekeket, akiket a háborús idők kivetettek a szétdúlt
családi fészekből. Hatvannál több gyermeket szedett össze, feltört
lábú, rongyos, férges, ótvaros kis csirkefogókat, tolvajokat,
züllésnek indult lányokat, és nem egészen fél esztendőn át
majdnem teljesen egyedül foglalkozott velük. Pénzt ugyan kapott a
kormánytól, de más segítsége nem volt, mint egy szakácsnő, no és
maguk a gyermekek. Ellensége annál több, a környéken lakók
szinte kivétel nélkül, no és azoknak a gyermekeknek a szülei, akik -
szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre - nem maradtak
egészen árvák. Részeges apák és züllött anyák jöttek és zsarolták a
tanítót, aki kihasználja a gyermekeiket, pénzt, élelmet követeltek,
és igen sokszor csak azt várták, hogy felöltöztesse a gyermekeket,
utána mindjárt elcsalták, és jó, ha arra nem vették rá, vigyen
magával mindent, amit csak elér.
És mégis! Mindenek ellenére vagy éppen azért, mert ezt az öt
hónapot a legsúlyosabb körülmények között küzdötte végig,
mindig úgy emlegette, mint legszebb győzelmeinek idejét, mint
bizonyítékot arra, hogy nincs, nem lehet elveszett ember, hogy
minden gyermek megmenthető, sőt, néha és egyáltalán nem
véletlenül, éppen köztük ragyog fel a legtündöklőbben az emberi
lélek szépsége és tisztasága. Megpróbáltatások nélkül nincs igazi
erény, csakis a mélységből pillanthatjuk meg az igazi magasságot,
mérhetjük fel az ember nagyságát.
Igen, stansi munkája mindössze öt hónapig tartott. Minthogy
ismét osztrák támadás fenyegette a kantont, bevonultak a
franciák, és az apácakolostort, ahol Pestalozzi intézete működött,
igénybe vették.
Nem sok híja volt, hogy bele nem pusztult ebbe ötvenhárom
éves korában. És kilenc év múltán, hatvankét éves korában, még
mindig nem heverte ki, sőt, bizonyos tekintetben most még
fájóbbnak érzi a veszteséget. Valami olyan maradt félbe Stansban,
amire ő egész életét feltette.
Hogy mégsem pusztult el akkor, kísérletének meghiúsulása
után, azt megint az írásnak köszönhette. Annak, hogy tollat fogott,
megpróbálta kiírni, megmagyarázni. És mert Brunszvik Terézt és
Jozefint meg akarta nyerni ennek a legfontosabb ügynek,
esténként azokat az írásait olvasta fel nekik, amelyek a stansi
szegényintézetről szóltak. Nemrégiben közölte ezt az írást
Niederer lapja, az „Emberképzés", persze, folytatásokban, mint
leveleket egy baráthoz.
„Kísérletemmel voltaképp azt akartam bebizonyítani,, hogy
azokat az előnyöket, amelyek a családi nevelést kitüntetik, a
nyilvános nevelésnek utánoznia kell, s hogy ez csak akkor válik
értékessé az emberi nem számára, ha utánozza az előbbit."
„Az ember oly szívesen teszi a jót, a gyermeknek is oly éber a
füle iránta; de nem a te kedvedért akarja, ó, tanító, nem a te
kedvedért, nevelő, hanem magamagának akarja. Az a jó, amelyre
rá kell vezetned, nem lehet szeszélyed vagy szenvedélyed ötlete,
hanem a dolog természete szerint önmagában kell jónak lennie, és
a gyermeknek is úgy kell szemébe tűnnie, mint ami jó."
„Mindazt akarja, ami kedvessé teszi. Mindazt akarja, ami
becsületére válik. Mindazt akarja, ami nagy várakozásokat ébreszt
fel benne. Mindazt akarja, ami erőket elevenít meg benne, ami
annak kimondására készteti: én ezt meg tudom tenni.
Ámde ezt az akaratot nem szavakkal, hanem a gyermek
mindenoldalú gondozásával indítjuk meg, továbbá azokkal az
érzelmekkel és erőkkel, amelyeket e mindenoldalú gondozás révén
megelevenítünk benne. A szavak nem adják magát a dolgot,
hanem csupán róla való érthető belátást, tudatosságot.
Mindenekelőtt tehát a gyermekek bizalmának és
ragaszkodásának megnyerésére akartam és kellett is törekednem.
Ha ez sikerül, tudtam, hogy minden továbbit bizton magától
várhatok. De, barátom, gondold el a helyzetemet, a nép és a
gyermekek hangulatát, és akkor sejtheted, mily akadályokkal
kellett eközben megküzdenem.
A szerencsétlen ország átélte a tűzzel-vassal pusztító háború
minden borzalmát. A nép nagy része utálta az új alkotmányt. El
volt keseredve a kormány ellen, és még a támogatását is
gyanakodva nézte. Természettől búskomorságra hajló jelleme
folytán minden idegenből jövő újítással szemben ellenszenvvel
viseltetve, elkeseredett és bizalmatlan makacssággal csüngött régi,
bár mégoly nyomorult léte valamennyi hagyományán.
Én pedig úgy álltam köztük, mint az új, gyűlölt rend
teremtménye. Bár nem mint annak eszköze, de mint közvetítő oly
emberek kezében, akiknek egyrészt szerencsétlenségüket
tulajdonították, s akik másrészt egymással sokszorosan
kereszteződő nézeteik, vágyaik és balítéleteik miatt semmiképp
sem elégíthették ki őket. S ezt a politikailag kedvezőtlen
hangulatot még fokozta egy éppoly erős, vallásos természetű
kedvetlenség is. Úgy néztek rám, mint valami eretnekre, aki ama
kevés jó mellett, amelyet a gyermekeknek tesz, lelki üdvösségüket
veszélyezteti. Ezek az emberek még sohasem láttak református
embert semmiféle nyilvános szolgálatban, még kevésbé
gyermekeik nevelőjeként és tanítójaként közöttük lakni és
tevékenykedni, és az időpont kedvezett a vallásos
bizalmatlanságnak, legszorosabb összefüggésben a politikai
reszketéssel, habozással és részben képmutatással, amely
akkoriban sokkal inkább napirenden volt, mint valaha, amióta csak
Stans fennáll.
Képzeld el, barátom, a népnek ezt a hangulatát, s azután az én
oly kevéssé tekintélyt keltő erőmet és helyzetemet. Vesd latba, mi
mindennek kellett kitennem magam személyemben, majdnem
nyilvánosan, s mily sok jólelkűségre volt ily körülmények között
szükség, még magánál ennél a népnél is, hogy utamon tovább
haladhassak.
 Bármily nyomasztó és riasztó volt azonban tehetetlenségem,
más oldalról céljaim lényegére nézve kedvezett. Arra késztetett
ugyanis, hogy gyermekeimnek mindenben mindene legyek.
Reggeltől estig úgyszólván egyedül voltam köztük. Minden, ami
testüknek és lelküknek javára volt, az én kezemből jött. Minden
segítség, minden támogatás szükségükben, minden oktatás,
amelyben részesültek, közvetlenül tőlem származott. Kezem az ő
kezükben volt, szemem az ő szemükön pihent. Könnyeim együtt
hullottak az övéikkel, és mosolygásom kísérte az övékét. Nem a
világban, nem Stansban voltak, hanem nálam voltak, és én őnáluk
voltam. Ételük az enyém is volt, italuk az enyém is- volt. Semmim
sem volt, sem háztartásom, sem barátom, sem szolgám; ők voltak
mindenem. Ha egészségesek voltak, köztük voltam; ha betegek
voltak, mellettük voltam. Velük aludtam. Utolsónak feküdtem le
este, és elsőnek keltem fel reggel. Mikor már az ágyban voltam,
imádkoztam velük, és tanítgattam őket, míg el nem aludtak;
maguk kívánták így. Minden pillanatban a kettőzött ragályozás
veszedelmétől körülvéve, magam tisztítottam meg ruhájukat és
testüket a majdnem legyőzhetetlen piszoktól. Csakis ily módon
vált természetesen lehetségessé, hogy a gyermekek mindinkább
mellém szegődtek, némelyek oly bensőségesen, hogy mindannak,
ami ostobát és szégyenletest szüleiktől és barátaiktól felőlem
hallottak, ellene mondtak. Érezték, hogy igazságtalanság történik
velem, és szinte azt mondanám, hogy kétszeresen szerettek ezért.
Ámde mit ér, hogy a fiókák a fészekben szeretik anyjukat, ha a
mindnyájukat halállal fenyegető ragadozó madár mindennap ott
kering a fészkük felett!"
Pestalozziné majdnem tíz évvel idősebb a férjénél, most éppen
hetvenesztendős lehet. Már évek óta súlyos beteg, majdnem
béna, csak botra támaszkodva tehet néhány lépést a szobájában.
Szíve minden pillanatban felmondhatja a szolgálatot. Mégis
meglátszik rajta, hogy híres-szép teremtés volt, olyan, akinek
szépségét csak műveltsége és jósága múlta felül. Karosszékében
ülve másolja férje mindenki más számára olvashatatlan kéziratait.
Jövőre, ha megérik, éppen negyvenéves házasok lesznek. Pedig
ő, született Schultess Anna, már nem volt fiatal, harmincéves jól
elmúlt, amikor Pestalozzi felesége lett. És micsoda előzmények
után! Ő maga mondta el a Brunszvik nővéreknek, mintegy
megmagyarázva, miért is lett nála fiatalabb ember felesége. Volt
egy közös barátjuk Heirivel, Kaspar Bluntschli. Illetve, hát az az
igazság, hogy Kaspar és Anna gyermekkoruk óta szerették
egymást. Kaspar nagyon beteg volt, és amikor betegsége halálosra
fordult, Anna meglátogatta szerelmesét, és ott, a halálosan beteg
Kaspar ágyánál találkoztak, ismerték meg egymást.
Halhatatlanságunk legfőbb bizonyítéka, hogy életünk során
képesek vagyunk többször is átélni a halált, mindannyiszor,
valahányszor elveszítünk valakit, akit annyira szeretünk, mint
önmagunkat, vagy ha lehetséges, még jobban. Maga a természet is
ismer olyan példát, amikor valamely élőlény nem képes elviselni,
túlélni egy másik élőlény halálát, olyannyira nélkülözhetetlen
számára. Pestalozziné, Schultess Annának azt a fájdalmat is el
kellett viselnie, hogy eltemesse egyetlen fiát, akit Jean-Jacques
Rousseau után, svájciasan Jacquelinak hívtak. Élt összesen
harmincegy évet, azt is jórészt betegen. Utolsó idejében már olyan
súlyos epileptikus rohamok kínozták, hogy a halál megváltás volt
számára. Egyetlen fiát, a most tizenkét esztendős Gottliebet, a
nagyszülei nevelik.
Ami a Deym fiúkat illeti, Pestalozziék felajánlották, hogy saját
otthonukba fogadják be őket, saját unokájuk mellé. Ez azt
jelentette volna, hogy Jozefin az emberiség jelenleg elismerten
legjobb és legnagyobb nevelőjére bízhatja fiait. Ez az ajánlat
bizonyítja, milyen közeli barátoknak érzik őket Pestalozziék. Nem
is barátoknak, testvéreknek, vagy, koruk miatt, szívük
gyermekeinek. Jozefin azonban azt mondta, ezt nem fogadhatja el.
Nem terhelheti a beteg madame Pestalozzit két ilyen pajkos
unokával. De mert ahhoz még csakugyan kicsik, hogy besorolják
őket az intézet rendes növendékei közé, a legjobbnak tartaná, ha a
mester, saját tanítványai közül, adna nekik egy nevelőt; talán
Sigristet, aki jelenleg is foglalkozik velük, ezt a bájos és derűs,
mégis komoly kis férfit, aki szerencsésen egyesíti magában a
gyermek, az ifjú és a felnőtt legjobb tulajdonságait, akire a
gyermekek úgy néznek fel, és akihez úgy ragaszkodnak, mint
felsőbbrendű lényhez és ugyanakkor édes testvérükhöz. Sigristnek
sikerült elérnie azt, amit eddig egyetlen nevelőnek sem: a
gyermekek úgy engedelmeskednek neki, hogy az már nem is
engedelmesség, mert önként, szabad akaratukból igyekeznek
megfelelni a nagyfiú követelményeinek. Sigrist megvalósítja
mesterének azt az elvét, hogy úgy tanítsuk meg a gyermeket az
életfontosságú, a nélkülözhetetlen engedelmességre,
alkalmazkodásra, hogy önkényesen soha ne csorbítsuk
szabadságát.
Jozefin nemes lelke a szabadságot tartja a legnagyobb értéknek;
Pestalozzinak a szabadságról vallott nézetei mintha csak saját
nézetei lennének. Mit mond Pestalozzi a szabadságról? Azt, hogy a
szabadságot javallja minden, ami bennünk és a gyermekben
nemes. Semmi sem kelt bennünk - és a gyermekben - nagyobb
ellenszenvet, mint a szabadság korlátozása. Gyorsan és könnyen
meggyűlöljük azt, aki szabadságunkat önkényesen korlátozza, még
felnőtt korunkban is. Hát még gyermekkorban! Minden nevelői
tapasztalat azt bizonyítja, hogy a leginkább korlátozott gyermekek
csintalansággal, vadsággal, néha kezelhetetlenséggel fizetnek
akaratuk korlátozásáért. A korlátozás kelti fel a káros
szenvedélyeket, sőt, Jozefin szerint a világgal, a társadalommal
való szembenállást. Ó, milyen világossá vált az, amit mindig is
érzett! Pestalozzi minden szombaton továbbképzésben részesíti a
nevelőket, azokat is, akik Yverdonban élnek, azokat is, akik
vendégségben, tanulnivágyásból zarándokoltak el ide. Jozefin
maga is zarándoknak, tanulónak tartja magát. Milyen ékesszólóan
bizonyítja Pestalozzi, miért kell óvnunk a gyermeket a kemény
bánásmódtól, a megerőltetéstől.
Csak a szabadság fejleszti ki bennünk a felelősséget, sőt, magát
az akaraterőt is. Csak a szabad ember tanulhat meg látni, helyesen
ítélni, még saját tévedései fölött is. Lelki egyensúly, életöröm
forrása: a szabadság.
De hogyan biztosítsuk a gyermeknek a szabadságot olyan
zsenge korában, amikor akaratereje és főképp ítélőképessége
egyáltalán nincs vagy csak kezdetlegesen fejlődött ki? A gyermek
számára a korlátlan szabadság egyszerűen a halált, a védettség
hiányát jelentené.
A gyermekeknek puszta élete védelmében is szüksége van
engedelmességre; az engedelmesség, megfelelő fokon, nemcsak a
gyermekkorban, hanem felnőttkorban is életkérdés, létszükséglet.
A társadalmi életben nem lehetünk meg alkalmazkodás nélkül,
ehhez olyan készségekre és szokásokra van szükségünk, amelyeket
csak az engedelmesség fejleszthet ki bennünk.
Maga Rousseau is említést tesz a nehéz természetűek hevének
veszélyeiről, s arról, hogy hevét jókor meg kell fékezni, hogy a
gyermek képes legyen bizonyos létfontosságú kötelékek
elviselésére. Mert igenis vannak létfontosságú kötelékek,
életmentő korlátok is, amelyekben megkapaszkodhatunk a
mélység fölött. Ez az a pont, ahol Pestalozzi bizonyos mértékig
még mesterének, Rousseau-nak is ellentmond, vagy ha úgy tetszik,
továbbfejleszti kissé túlzottan pesszimisztikus nézeteit. Rousseau a
szabadságot és engedelmességet mereven elválasztja, illetve
szembeállítja egymással. Pestalozzi viszont azt vallja, hogy minden
valódi szabadság alapja: a jog. A szabadságot az egyén számára
mindig és mindenütt csak törvények biztosíthatják. Rend és
törvényesség nélkül nincs, elképzelhetetlen bármiféle szabadság,
az anarchia teljes kiszolgáltatottságot jelent, a zsarnokság ott
burjánzik el, ahol nyíltan vagy titokban felrúgják, semmibe veszik a
törvényeket.
 De van még Pestalozzinak más olyan nézete, tanítása is, amiben
a drága Jozefin a megvilágosodás elragadtatásával ismeri föl saját
korábbi vélekedését, sejtéseit. Ez pedig az iskolákról általában
kialakított ítélete. Sajnos, a gépies és lélektelen, verbális oktatás,
amely a legtöbb iskolára jellemző, elnyomorítja a gyermeket. A
viruló, életvidám kicsinyek ostoba iskolamesterek keze alatt
szemlátomást válnak szerencsétlen rabszolgákká. Ahelyett hogy a
gyermekeket valóságos tárgyak reális ismerete alapján
iparkodnának az igazság és bölcsesség iránt fogékonnyá tenni,
formulák és vélemények kusza tömkelegébe vetik bele őket, a
puszta hangzást, a beszédet, a szót teszik a tárgyi valóság helyett
szellemi fejlődésük alapjává. Az olyan tanító, aki mintegy
edénynek képzeli a gyermeket, akinek fejébe jól-rosszul bele kell
töltenie bizonyos ismereteket, igazában szánalomra méltó
tökfilkó, ha ugyan nem kell őt tudatlansága miatt egyenesen
lélekgyilkosnak bélyegeznünk.
Micsoda lelkesedéssel fogadja ezt az egyszerű igazságot Jozefin!
És mindjárt siet is alátámasztani például Schnepfenthalban
szerzett tapasztalataikkal! A jó Salzmann apó valóságos
prototípusa az ostoba és kártékony iskolamesternek. Ha most
innen, Yverdonból visszatekint az ő csodálatra méltóan szabályos
intézetére, akkor a gyermekek helyén nyolcvan kis piros ibriket lát,
amelyekbe a nagyobb korsókból, a tanítók fejéből, áttöltögetik - az
ostobaságot.
Teréz természetesen nem szólhat egy szót sem; hiszen, ha rajta
múlik, ő igenis otthagyta volna a gyermekeket, az uszoda, a piros
kabátkák meg a csillogó szemecskék kedvéért. És akkor soha, de
soha nem jutottak volna el Yverdonba, a modern nevelés e
csodálatos Mekkájába.
Sokkal megrendültebb annál, semhogy önmagának is számot
tudna adni a hatásokról, amelyek minden nap, minden órában
érik. Kettős oka van arra, hogy óvatos legyen, hogy ne ítéljen
elhamarkodottan: az önmaga iránti bizalmatlanság, hajlama a
túlzott, egyoldalú lelkesedésre és az áttekinthetetlen,
ellentmondásos jelenségek és megnyilatkozások sokasága,
amelyek, ha beléjük vetné magát, elsodornák.
Van itt egy vendég házaspár, bizonyos Türkék, akik a maguk
módján szintén odaadó hívei Pestalozzinak, hiszen azért is jöttek el
ide, mert ismerik minden könyvét, sőt, még a vele vitázó, őt
támadó sajtótermékeket is. Ők aggodalommal teljes szeretettel
kifogásolják, hogy Pestalozzi igenis tesz bizonyos engedményeket
mind a felettes szervek, mind munkatársai, mind pedig a szülők
kedvéért. Legjobb példának tartják erre a vallásoktatást.
Elmondották Teréznek, hogy Pestalozzi még néhány évvel ezelőtt,
Yverdon alapításának idején, a leghatározottabban ellenállt annak,
hogy hittanórákat tartsanak a növendékeknek. Hiszen a mester
felvilágosult, művelt ember, s mint ilyen, a tételes vallás tanításait
természetesen dajkamesének tartja; mint pedagógus pedig
egyenesen károsnak a verbális hittantanítást. Ha az istenben való
hitet, illetve a gondviselésbe vetett bizalmat minden erkölcsi
nevelés úgyszólván egyetlen lehetséges alapjának tartjuk -
ahogyan Türkék szerint annak kell tartanunk -, akkor a verbális
vallásoktatás csak árthat ennek, ergo az erkölcsi nevelésnek is.
Pestalozzi mindenféle verbalizmus esküdt ellensége, éppen a
hittantanítás terén adta be a derekát, ahol a verbalizmus a lehető
legnagyobb károkat okozhatja! Igenis következetesen ki kellett
volna térnie e követelés elől, már csak azért is, mert hiszen az
intézet növendékei között majdnem egyenlő számban vannak
protestánsok és katolikusok. Ezt a tényt mint pajzsot tarthatta
volna maga elé a konzervativizmus és a megalkuvás elleni harcban,
mint ahogy egy ideig hivatkozott is rá, de aztán mégis beadta a
derekát, meggyőződése ellenére. Helytelenül. Soha nem
véthetünk büntetlenül meggyőződésünk ellen. Jelenleg hetenként
két-két hittanórát tartanak, külön a protestánsoknak, külön a
katolikusoknak, és máris vannak, akik ezt keveslik. Hova vezet ez?
 A derék Türkék Yverdon legkényesebb és legfontosabb
pedagógiai rejtélyeibe igyekeznek beavatni Terézt, akiről, csupa
rokonszenvből, feltételezik, hogy szövetségesük. Csak éppen fel
kell világosítaniok őt, és okvetlenül a jó oldalra áll abban a sok
frontos harcban, amely Yverdonban folyik.
Türkék szerint - Pestalozzi tanításainak alfája az, hogy az ifjúság
tanításának teljes egészében a képességek fejlesztésére kell
irányulnia, nem a tudás gyarapítására. Ha nem ragaszkodunk
ehhez az alapelvhez, akkor a gyermek adottságait nem
bontakoztathatjuk ki harmonikusan; akkor neveltetése során nem
erősödik emberségében, hanem csupán önhittsége fokozódik, míg
ő maga szánalmasan gyengévé válik, s amilyen arányban
szánalmasabb lesz és gyengébb, úgy válik egyre önhittebbé is. Ezt
a forradalmian igaz alaptételt Pestalozzi számtalanszor és igen
sokoldalúan kifejtette és alátámasztotta a legutóbb abban a
beszámolóban, amit a közvélemény és a szülők tájékoztatására
néhány hónappal ezelőtt kiadott. Türkék ragaszkodtak ahhoz, hogy
Teréz olvassa el ezt az írást, győződjék meg arról, hogy amit Türkék
mondanak, az nem holmi belemagyarázás! Pestalozzi itt
ismételten kifejti, hogy „... A jónak és legjobbnak tudása, ha nem
kapcsolódik össze a jóra és legjobbra irányuló törekvéssel és
képességgel, szükségképpen sokkal inkább gátja, semmint
előmozdítója az emberi természet megnemesítésének. Az ifjúság
tanulásának mindenkor öntevékenységnek, önmagából fakadó
szabad teremtésnek, eleven alkotásnak kell lennie; s ez egészen
ritka mértékben így van minálunk."
Kétségtelen, hogy Pestalozzi jóhiszeműen írta le e mondatokat,
de vegyük csak szemügyre a tényeket! Yverdon növendékei
naponta átlag tízféle foglalkozáson vesznek részt. Az elméleti
tanulmányokon kívül természetszemlélet, testnevelés, közös séta,
katonai gyakorlatok és kézműipari tevékenység is kötelezően
szerepelnek a tanrendben.
 A legfontosabbnak a nyelvoktatást tartja Pestalozzi; a szülőknek
és közvéleménynek szóló beszámolójában a nyelvtanítást magát
három részre osztja: hangtan és szótan, alakok vagy viszonylatok
tana, amennyiben a nyelv a gondolkodás törvényeit fejezi ki, tehát
az általános és különleges grammatika és nyelvfilozófia, végül,
harmadiknak: a nyelv mint jelentés, vagyis mindannak legátfogóbb
kifejezése, ami az emberben, a természetben és a kettő kölcsönös
viszonylatában rejlik, s amit az ember önmagában és a
természetben szükségképpen meglát és megnevez.
Ha már a nyelvtanítás követelményei ilyen összetettek, és ha
még hozzászámítjuk ehhez, hogy az oktatás minden órán két
nyelven folyik - mert hiszen a növendékek egy része német, a
másik pedig francia anyanyelvű -, akkor szinte elképesztő, mi
minden terheli őket. Yverdonban, éppen úgy, mint másutt,
tanítanak földrajzot, történelmet, fizikát és igen magas fokon
matematikát és geometriát. Újabban a klasszikus nyelveket, a
latint és görögöt is bevezették, legalább a felsőbb korosztályoknak,
azoknak a szülőknek a kívánságára, akik ezt nélkülözhetetlennek
tartják az általános műveltséghez. Mármost, ilyen nagy
elfoglaltság, ilyen követelmények és megterhelés mellett, miféle
lehetősége marad egy gyermeknek, egy serdülőnek arra, hogy
öntevékeny legyen, hogy a maga kedve és ízlése szerint művelje
magát? Hiszen a felsorolt tantárgyakon kívül Yverdonban még
mechanikát is tanítanak, és ha ez nem is kötelező minden
gyermekre, Pestalozzinak az a nézete, hogy az ipari ismeretek
minimumának elsajátítása a korszerű műveltséghez tartozik.
Türkék nem kisebb mulasztással vádolják Pestalozzit; mint
azzal, hogy nem tudja kézben tartani Yverdon kormányzását. Sok
mindenről egyszerűen nem vesz tudomást, másfelől viszont túlzott
követelményeket támaszt, ugyanolyanokat, mint önmagával
szemben. Ahogyan ő Stansban a nap huszonnégy órájából
úgyszólván huszonnégyet volt szolgálatban, az itteni nevelőktől is
elvárja, hogy együtt egyenek, aludjanak a csoportjukkal. Elvben
mindenki kap szabad napot, de csak elvben, a gyakorlatban ez
sokszor kivihetetlen. Mindig vannak, akik okkal vagy ok nélkül ki-
húzzák magukat a munka alól, és akkor kétszeres kötelezettség
hárul azokra, akik hűségesek és kitartóak; de ha mégoly erős is
bennük az ügyszeretet, a hivatástudat, előbb-utóbb fellázadnak az
igazságtalan munkamegosztás, a túlterhelés ellen. Még a legjobb
nevelőkben is - sőt, elsősorban bennük - kialakulhat olyan érzés,
hogy Yverdon nem más, mint kirakat, ahol külföldieknek mutatják
be a svájci nevelés úgynevezett eredményeit. Pestalozzinak és
közvetlen munkatársainak rengeteg idejét és erejét kötik le az
idegenek, akikkel foglalkozniuk kell. Az idegenek jelenléte elrontja
és profanizálja a legfontosabb megbeszéléseket, sőt, még az
úgynevezett imaórákat is, amelyeket Pestalozzi kora reggel, egy
amfiteátrumszerű teremben szokott megtartani, a középső kis
térségen fel-alá járva, mintegy önvizsgálatot tartva, és
önvizsgálatra ihletve a jelenlevőket is. Yverdon sokféle nem-
zetiségű, szándékú és érdeklődésű vendégei - akiket Pestalozzi
válogatatlanul közel enged magához - megtöltenék minden
ablakmélyedést, s a legáhítatosabb percekben jönnek-mennek.
Vannak, akik elaludtak, tehát később érnek ide, de még ennél is
különösebb azoknak a magatartása, akik, mintegy megelégelve ezt
az egyéni isten- és embertiszteletet, a legemelkedettebb
pillanatban egyszerre csak elindulnak a kijárat felé.
Ezeket az imaórákat Teréz nevezte el magában isten- és
embertiszteletnek, ő természetesen nem járatos a protestáns
vallás szertartásaiban és szokásaiban, de azért azt tudja, hogy
Pestalozzi imaórái egészen sajátosak és individuálisak. Jozefin
ugyancsak fején találta a szöget, amikor Pestalozzi
előadóművészetét Beethovenéhez hasonlította; az imaórákon
egészen elbűvölő variációkat ad elő két témára, amit egynek is
felfoghatunk: Istenben hinni annyit tesz, mint az emberben hinni,
tehát az emberben kételkedni felér az istentagadással. A másik fő
téma már ebből következik: ha Isten csakugyan atyja az
emberiségnek, mint ahogy bizonyosan az, akkor valamennyien
testvérek vagyunk, minden ember szenvedése testvérünk
szenvedése, és mint ilyen, elviselhetetlen és tűrhetetlen.
Pestalozzi mindennap hálát ad Istennek élete sok balsikeréért.
Mert szerencsésebb körülmények között élve soha meg nem
ismerhette, át nem érezhette volna a nép nyomorúságát. Úgy
gubbasztott ő évek hosszú során át a nép között, mint bagoly a
madarak között; erőit a sikertelenségek, kudarcok megpróbálták
és gyarapították. Amiben senki nem tévedett, abban ő mindig
tévedett; kevés ember mondhatja el magáról, hogy annyiszor
kísérelte meg a számára lehetetlent. De van valami, amiben soha
nem tévedett: soha nem szűnt meg hallgatni és figyelni
önmagában arra a hangra, a halhatatlan lélek hangjára, mely
biztos vezércsillaga az igazságnak.
„Természeted legmélyén rejlik, ó, ember! az, amire az igazság,
az ártatlanság és az egyszerűség imádattal hallgat" - mondja
Pestalozzi. - „Isten, aki ellenállhatatlan erővel nyilatkoztatja ki
bensőmben az igazságot, a bölcsességet és a boldogságot, a hitet
és a halhatatlanságot; Isten, akinek szavát gyermekei mind hallják;
Isten, akit az egész nemes, érző, tiszta, szerető emberiség megért,
mégpedig egyformán megért; Isten, s ne hallgatnék arra a tanra,
amely számomra lényem legbelsejében és természetem szerint
igaz, amelynek igaznak kell lennie, s ha nem hinnék benne, ugyan
mi volnék és mit tennék?"
„Erőszakot és sírt és halált Isten nélkül elviselni, erre nincs ereje
szelíden, jól és érzőn művelt természetednek."
Egy báró Stakelberg Kristóf nevű fiatalember megmagyarázta
Teréznek, hogy Pestalozzi felfogásán erősen érződik Immánuel
Kant, a königsbergi nagy filozófus hatása. Ezzel természetesen a
világért sem akarja kisebbíteni Pestalozzi eszméjét vagy őt magát,
csak a sarlatánok azok, akik mindig eredetiek, akik mindig valami
olyat nyilatkoztatnak ki, amit más még soha, amit ők egyedül
fedeztek fel. Pestalozzinak csak becsületére válik, hogy lépést tart
kora nagy gondolkodóival. Amit Pestalozzi úgy nevez, hogy
bensőnkben megnyilatkozó isteni hang, azt Kant kategorikus
imperativusnak nevezi.
Stakelberg báró harmincegy esztendős. Két évvel fiatalabb
Teréznél, kettővel idősebb Jozefinnél, vagyis éppen Francival
egyidős. Anélkül hogy öccsét akár gondolatban is sérteni akarná,
Teréz igenis összehasonlításokat tesz a két férfi között, és ez,
bizonyos vonatkozásokban, Stakelberg javára üt ki. Van olyan
művelt ember, mint Franci, sőt, alighanem még sokkal
tájékozottabb. Amennyiben a műveltséget úgy fogjuk fel mint
olvasottságot, valamint azt a képességet, hogy az ember széles
körű ismeretanyagát megeméssze, magáévá tegye, akkor
Stakelberg alighanem messze fölülmúlja Francit. Franci talán
szellemesebb, nagyvilágibb, de sokkal cinikusabb is. Stakelberg
személyisége mintegy bizonyíték arra, hogy a magas műveltségnek
egyáltalán nem kell együtt járnia kiábrándultsággal. Egész lénye
fiús, szinte gyermeki tisztaságot, sőt, ártatlanságot sugároz.
Rövidnyakú, nagyfejű, a közepesnél valamivel alacsonyabb
termetű, mégis határozottan csinos fiatalember. Sűrű, szikrázóan
szőke hajzata, üde arcszíne, mosolygós kék szeme van; keze és
lába majdnem nőiesen finom, elegáns.
Pestalozziék nagyon szeretik. Már nem először jár náluk.
Évekkel ezelőtt, még mint a göttingai egyetem hallgatója, járt
egyszer Burgdorfban, ahol akkor a nevelőintézet működött. Most,
miután a jénai egyetemen is eltöltött néhány esztendőt, megint
visszatért ide, igazában meghatározott cél nélkül, talán csak azért,
hogy meghosszabbítsa tanulóéveit. Egy ő azok közül, akik sok-sok
évi kitartó tanulás után mindig kevesebbnek érzik tudásukat,
illetve távolibbnak a célt, hogy valamiben hasznára legyenek
hazájuknak és az emberiségnek. Mert ehhez, fájdalom, kevés a
legtisztább szándék, a legforróbb óhaj is. Ha valakinek, Brunszvik
Teréznek igazán ismerős ez a fájdalom. Az emberboldogítás, vagyis
a prófétaság olyan életpálya, amelyet nem választhat senki önké-
nyesen, amihez nem elég az elhatározás, a szándék, ugyanúgy,
ahogy a művészethez sem. Amiképpen nem saját
elhatározásunkon múlik, hogy kiváló festő, író vagy zenész legyen
belőlünk, maradhatunk egész életünkre dilettáns emberboldogítók
is, ha nincs meg bennünk a képesség, hogy hatni tudjunk a népre.
A népre? Igen! Úgy, mint azt Pestalozzi tette és teszi
munkásságával, legfőképpen írásaival. De ki tudja, hogy Pestalozzi
hatása milyen mély, és főképp milyen tartós? Ő maga a
legkevésbé. Van, amikor úgy érzi, annyi jó magot sikerült elvetnie
az emberi szívekbe, hogy azokból jó egynéhány bizonyosan
kicsírázik. Máskor pedig kishitűen attól tart, nem tett semmit, ha
maholnap lehunyja a szemét, hamar elfelejtik. Ha biztosabb lenne
a dolgában, nem érezné például olyan életfontosságúnak azt, hogy
befolyását a Brunszvik nővéreken keresztül Magyarországra is
kiterjessze. Ő maga ajánlotta fel, hogy ellátogat Magyarországra,
hogy közelebbről is megismerkedjék az ottani oktatási
viszonyokkal. Remélheti-e, hogy Jozefin és Teréz nagybátyja, a
tárnokmester, bemutatja a nádornak? Teréz, mert hiszen ő
majdnem gyermeki szeretetet érez nagybátyja iránt, ezt
nyugodtan megígéri, majdnem egészen jóhiszeműen. Ami a
nagybácsit illeti, ő mindent megtesz, amit lehet, ha unokahúga
kéri. József nádor aligha zárkózik el egy audiencia elől. Az, persze,
más kérdés, hogy érdemben is fontolóra venné-e Pestalozzinak a
modern népoktatásra vonatkozó elgondolásait. Hiszen Pestalozzi
nemcsak hogy nem jezsuita, de még nem is katolikus. És még
tovább: Magyarországon nincs ipar, még meg sem indult az az
úgynevezett indusztrializációs folyamat, amely a fejlettebb
országokban élesen ráirányította a figyelmet a nevelés
korszerűsítésére. Magyarországon igazában még nincs is
megteremtve a népiskola; egyelőre nem az a probléma, hogy a
nép gyermekeit rosszul oktatják, hanem az, hogy nem oktatják
sehogy.
 Meg sem kísérelte feltárni Pestalozzi előtt a magyar közoktatási
viszonyokat; ez nem is lett volna illő először, mert ő maga sem
ismeri kellő alapossággal a kérdést, és akaratlanul félrevezethetné
Pestalozziékat. Másodszor, mert ha Pestalozzi csakugyan eljön
hozzájuk, ráér ott megismerkedni a való viszonyokkal.
Jozefin sem mondta el itt Yverdonban senkinek, hogy múzeumi
belépti díjakból és kiadó szobák jövedelméből él. Ez nem tartozik
senkire; aligha nevezhető szélhámosságnak, hogy Pestalozziék - és
báró Stakelberg, aki egy balti német ősnemes család sarja - talán
gazdagabbnak és előkelőbbnek gondolják, mint amilyen. A
valóságban, lelkületét tekintve, Jozefin királyi hercegnő is lehetne.
Jozefin egyébként, anélkül hogy Teréznek erről említést tett
volna, még Zürichből írt férje nagynénjének, Golz grófnőnek
Prágába. Úgy látszik, pénzt kért tőle, amit november közepén meg
is kapott. Ismét rendben voltak tehát, hiszen Yverdonban nagyon
olcsón éltek: negyvennyolc napi ott-tartózkodásért összesen
hatvankét forintot fizettek.

18

Pestalozzi és Stakelberg báró elkísérték a hölgyeket

Solothurnig, amely város körülbelül félúton van Yverdon és Zürich
között. Minthogy pénzük, leveleik már Münchenben várták őket,
ez lett volna a legegyenesebb út a hazatérésre.
Solothurnban érzékeny búcsút vettek, sűrűn fogadkozva, hogy
barátságuk, szövetségük eltéphetetlen, hogy amint erre mód lesz,
Pestalozzi ellátogat Magyarországra. Pestalozzi és Stakelberg
visszautaztak, a hölgyek pedig szerencsésen megérkeztek Zürichbe
a fiatal Sigristtel, akit annyira megszerettek a gyermekek. Itt
azonban az történt, hogy Sigrist váratlanul és nagy zavarban,
bocsánatot kérve, mentegetőzve, de igen határozottan
bejelentette: nem megy velük tovább, mert képtelen elhagyni
hazáját, ha csak rövid időre is. Jobb, ha most fordul vissza, mintha
néhány hónap múlva hagyja cserben a hölgyeket. Most még talán
találnak Pestalozzi növendékei között olyat, aki vállalkozik arra,
amit ő kénytelen megtagadni.
Még azt a csekély összeget sem akarta elfogadni, amit Jozefin
átadott neki eddigi szolgálatai jutalmául.
Más, ennél kellemesebb meglepetés is érte őket Zürichben.
Ottlétük harmadik napján levelet kaptak Stakelberg bárótól. Habár
az ő stílusa sokkal tartózkodóbb, mint Pestalozzié, leveléből,
elsősorban annak tartalmából, valóban a legmelegebb barátság
sugárzott.
Csak éppen visszakísérte Pestalozzi mestert, de nincs már kedve
Yverdonban maradni. Hosszú és kemény a svájci tél. Neki
eredetileg az volt a terve, hogy Olaszországba megy, ahol járt már
egyszer, és azóta is a legszebb emlékek fűzik ennek az országnak
szelíd egéhez. Úgy gondolja, a hölgyek nem tennének nagy
kerülőt, ha München és Bécs helyett Milánón és Trieszten
keresztül térnének haza. Nagyon boldoggá tenné, ha a hölgyek
elfogadnák őt kísérőül, nem csupán Olaszországban, de
hazaútjukon is. Magyarországon még sohasem járt, és szívesen
ragadná meg az alkalmat, hogy valamennyire megismerje, ha már
a szerencse a magyar föld két oly nemes szülöttével ismertette őt
meg, mint a hölgyek.
Mire a hölgyek ezt a levelet megkapják, ő, Stakelberg, már
elhagyta Yverdont, válaszukat tehát Genfbe küldjék. Még
kedvesebb volna, ha levél helyett ők maguk érkeznének Genfbe.
Jozefint nagyon felvillanyozta ez a levél. Olaszország! A rút,
esős, ködös német ősz helyett egy kicsit belekóstolni az enyhe
olasz égbe! Ki tudja, az életben lesz-e még alkalma rá, hogy
Olaszországba utazzék? No, persze, a pénzük ott van
Münchenben. De szerencsére nem sürgős, mert itt az a pénz, amit
Golz grófnő küldött. Van kitartásuk addig, amíg átutaltatják. Majd
Teréz kitalál valami ügyes mesét a mamának, ez már az ő dolga!
Erre van idő, a fontolgatásra nincs! Ha sokat fontolgat, nem mehet
Olaszországba, sem Genfbe. Ilyesmit az ember megfontolás nélkül
tesz meg vagy sehogy. Ami pedig a megbánást illeti... Ha
elszalasztja a jó alkalmat, legalább annyira megbánhatja!
Legalább!
Teréznek nem kellett semmiféle mesét kitalálnia a mama
számára, mert alig voltak néhány napja Genfben, amikor Jozefin
súlyosan megbetegedett. December negyedikén kirándultak a
Mont Blanc-hoz, illetve odáig el sem jutottak, mert Pepit kirázta a
hideg, és mire a genfi szállodába visszatértek, már magas láza volt.
Szerencsére kitűnő orvosra találtak; így is hosszú hetekbe telt,
amíg szegényke túljutott a súlyos kólikán, amelyet az orvos szerint
egyrészt megfázás, másrészt valami gyomorrontás idézett elő.
Teréz természetesen nem mozdult mellőle, sem éjjel, sem nappal.
A gyermekekkel ezalatt Stakelberg foglalkozott. De mennyi
szeretettel és örömmel! Még ő volt az, aki köszönetet mondott e
kiváló alkalomért, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezhet a
nevelésben. Ha valaki, mint ő, több mint egy évtized óta távol él
családjától, efféle örömökben nem részesülhet, pedig van hét
férjezett lánytestvére, sőt férfitestvérei is szinte mind családot
alapítottak már, a nála fiatalabbak is. Hamarjában össze sem tudná
számlálni, hány unokaöccse és húga él odahaza Révaiban és a
fahnai családi birtokon, de még Pétervárott is, mert legidősebb
nővére Sándor cár hadsegédéhez, Meyendorfhoz ment feleségül.
Nemhiába érzett Teréz már Yverdonban bizonyos testvéri
vonzalmat e különlegesen finom és művelt fiatalember iránt; úgy
látszik, őt is valami hasonló vonzalom hozta a Brunszvik nővérek
körébe.
A levélben, amelyet Teréz a mamának küldött, a lehető
legrészletesebben beszámolt Jozefin veszélyes betegségének
minden mozzanatáról, saját aggodalmairól, de azt, hogy ki
vigyázott a fiúkra, nem közölte. Miért és főleg hogyan mutatná be
Stakelberg személyét a mamának, levélileg? Egyszerűen
lehetetlen, biztosan félreértené. Természetesen azt sem közölte a
mamával, hogy már hazafelé indultak, hogy Zürichből jöttek vissza
Genfbe. Genfben vannak, ehhez nem kell különös magyarázat!
Tekintettel Jozefin súlyos betegségére, ami lehetetlenné teszi
egyelőre, hogy útra keljenek, nagyon kérte a mamát, intézkedjék a
Münchenbe küldött posta Genfbe továbbításáról, sőt, ha lehet, a
pénzt toldja is meg valamicskével.
És ha a mama nem is hisz el mindent, ha él is a gyanúperrel,
hogy egyet-mást okvetlenül elhallgatnak előtte, Terézt emiatt egy
cseppet sem bántja a lelkiismeret. A mama és Franci nem mennek
tönkre, ha még egy kis pénzt küldenek, meg sem érzik, viszont
Jozefinnek életszükséglet, hogy megkapja a maga kis örömeit.
Egy nehéz éjszakán Jozefint elővette a halálfélelem, és azt
mondta:
- Ígérd meg, ha meghalok, anyjuk leszel a gyerekeimnek! Tézi,
esküdj meg!
- Nem halsz meg, kis bolond! Nem halunk bele minden
fityfiritty betegségbe!
- De én nem élek soká... Tudom, hogy nem lesz időm fölnevelni
őket! Nem tudom, miért éltem a világon... Csak értük! Hogy nekik
életet adjak! Tézi! Ugye, nagyon fogod szeretni őket?
- Nekik elsősorban terád van szükségük. Mert én akárhogyan
szeretem is őket, ők mégis téged szeretnek a legjobban. Téged
nem pótolhat senki!
- Rossz anya vagyok... Vikit és Szefint otthagytam Bécsben...
Régen haza kellett volna mennem... Ha most meg kell halnom,
Isten büntetése. Mert rossz anya vagyok!
- A legjobb, a legdrágább anya vagy!
- Itt a karácsony, és még csak nem is láthatom őket.
Idegenekre hagytam szegénykéimet.
- De hiszen Golz néni megígérte, hogy a telet Bécsben tölti -
próbálta vigasztalni betegét Teréz. - Majd megírjuk nekik, hogy
beteg voltál, azért nem utazhattunk haza! Golz néni a keresztanyja
Vikinek... Biztosan nagyon szép karácsonyuk lesz!
 Karácsonyra Jozefin túljutott az életveszélyen. Az volt a
legszebb karácsonyi ajándék, hogy végre elhagyhatta az ágyat.
Még karácsony előtt megjött a pénz, és egy csomó levél
Münchenből. Maga Viki is írt, levelében saját kezű képecskét
küldött drága kis mamájának. A rajzocska a kicsi Szerint igyekezett
ábrázolni, göndör, barnásszőke hajával.
Viki tizedik évébe lép az 1809-es esztendő közeledtével.
Korához képest igazán szellemes levelet írt. Érte ne bánkódjék a
mama, és ne aggódjék Szefinért sem. Bigot-ék, a család, akiknél
laknak, igazán nagyon kedvesek hozzájuk. Keresztmama is megjött
Csehországból, azóta mindennap meglátogatja őket, és igen
sokszor elviszi az egész családot kocsikázni.
- Viki a legjobban hozzád hasonlít - mondta a meghatott
Jozefin Teréznek. - Nemhiába elsőszülött! Neki is megadta a sors a
legfőbb tehetséget: tud örülni az élet apró ajándékainak.
No, ami azt illeti, ezt a képességet szerencsére Jozefintől sem
tagadták meg az istenek. Minthogy most már igazán bőviben
voltak a pénznek, karácsony után, amikor már Jozefin is kijárhatott
egy-egy rövid sétára, rengeteg szép és finom téli holmit vásároltak
össze a genfi boltokban. Hiszen, amikor útnak indultak
Karlsbadból, nyár vége volt, és azt hitték, őszre már hazatérnek.
Stakelberg ugyan óvatosságra intette őket a vásárlásokat illetően,
mert hiszen Olaszországban, ahova készülnek, nincs tél, a
bundákra és szőrmés sapkákra addig lesz szükség, amíg az Alpok
hágóin át nem kelnek.
Pestalozzi kétszer is meglátogatta őket Genfben. Igenigen
röstellte, hogy Sigristtel, mint ő mondotta, szégyent vallott.
Teréz tiltakozott; már hogy volna szégyen, hogy a fiú
ragaszkodik szülőföldjéhez és bizonyára mesteréhez is! Hiszen még
fiatal, neki magának is támaszra van szüksége.
- Kegyedék házában, erről meg vagyok győződve, megkapta
volna azt a támaszt és segítséget, amelyre ifjú lelkének szüksége
van. Ha csakugyan olyan jól neveltem volna, akkor
engedelmeskedne ... Elhinné, hogy amit tanácsolok, neki is javára
válik! Vigasztalhatatlan lennék, ha nem sikerülne szívemnek oly
kedves kívánságukat teljesítenem!
Első genfi látogatásakor említést tett egy másik fiúról, bizonyos
Yayetről, akit minden bizonnyal rá tud beszélni arra, hogy
elszegődjék. Jozefinnék nem sok kedve volt ahhoz, hogy most egy
ismeretlen fiúval kezdjen, hogy magával vigyen valakit, akiről azt
sem tudhatja, megszeretik-e a gyerekei. Udvariasságból nem
tiltakozott, de megkönnyebbült, amikor Pestalozzi a másik fiúval is
kudarcot vallott; Yayet már eleve nem vállalta a szolgálatot.
- Mert Sigrist befolyása alá került - mondta ingerülten a
mester.
- De hiszen abban úgysem volna köszönet, ha a fiúk közül
bármelyik nem szabad akaratából követne bennünket - mondta
Jozefin. - Kérem, ne tegyen emiatt szemrehányást magának! Mi
mindketten oly sokat tanultunk öntől! Engedje meg, hogy mind
Teréz nővérem, mind pedig én magam, tanítványának tekintsük
magunkat!
Csakhogy a hízelgés nem használt; Pestalozzi megérezte, hogy
Jozefinnek egy kicsit már elege van belőle. Meg is mondta nyíltan:
továbbra is szeretne befolyással lenni a gyermekek nevelésére,
mert ez azt jelenti, hogy kapcsolatuk nemhogy befejeződne, de
most kezdődik. Bízik abban, hogy rajtuk keresztül a magyar
nemzetre nyer befolyást. Nem tudja, nem is akarja csak futó,
kellemes epizódnak tekinteni ismeretségüket és barátságukat;
élete legnagyobb tévedésének tekintené, ha így lenne, ha
elfelednék őt, ha nem talált volna bennük valódi társakra és
szövetségesekre. Ezt ő nem hiszi, még ha mondanák neki, akkor
sem hinné, hogy ez nincs, nem lehet így, arra éppen Terézt hívta
tanúnak, mintha csakugyan belelátna a szívébe. Teréz pedig
megrendülten és csöndesen vallotta be:
 - Én Yverdonban... Az ön tanítványaként leltem meg a megváltó
igét, hogy a népet neveléssel... Csakis neveléssel kell felemelnünk!
Egész életemet a nép nevelésének akarom szentelni!
Második genfi látogatása alkalmával Pestalozzi még inkább
elrontotta a dolgát Jozefinnél: átadott neki három levelet,
megkérve őt arra, hogy azokat Bécsben lehetőleg személyesen
juttassa el a címzettekhez. A három címzett: Zinzendorf gróf,
egykori pénzügyminiszter, akivel Pestalozzi már második József
idején kapcsolatban állott, Eszterházy herceg, az a bizonyos
Eszterházy, aki a róla elnevezett híres képtárat alapította, végül a
bécsi hercegérsek, akinek Pestalozzi sem a nevét, sem pedig
hivatalos címét nem ismerte, de úgy hallotta, hogy katolikus főpap
létére a nevelés ügyében felvilágosodott nézetei vannak.
Mint mondotta: nem kisebb ügyet bízott ezzel Jozefinre, mint
élete legfőbb és legnagyobb tervét; egy olyan szegényintézet
megalapítását, amelyben végre hasznosíthatná minden
tapasztalatát, és végre bebizonyíthatná, mit érhet el módszerével
az ügyefogyottak nevelésében is. Hatvankét éves, sok ideje már
nincs hátra, s úgy látszik; Svájcban nem kaphatja meg a megfelelő
támogatást egy ilyen intézet megalapításához. Talán az a baj, hogy
túlságosan népszerű, hogy nemcsak eredményeit, de kudarcait,
hibáit is túlságosan ismerik. Meg sem értik, miért nem elégszik
meg azzal, amit elért. Mit akar még? - mondják, hiszen világhírű,
hiszen Yverdont valóságos zarándokhellyé tette. Nos, ha Ausztria,
vagyis Ausztriában néhány ember hajlandó lenne őt megérteni és
támogatni, szívesen átmenne néhány esztendőre, hogy ott
valósítsa meg, amire itt nincs lehetősége. Ott talán nem mondják
róla, hogy bolond, amiért most, vén fejjel hajlandó lenne
újrakezdeni azt, amit ifjúkorában nem tudott bevégezni.
- Azt kell gondolnom, hogy csakugyan bolond - mondta Jozefin,
persze, nem Pestalozzinak, hanem Teréznek, miután átvette a
leveleket. - Hiába mondtam neki, hogy én korántsem vagyok
befolyásos személy, nekem nincsenek olyan nagy
összeköttetéseim, hogy képes lehetnék áttörni a hivatalos körök
merevségén és bizalmatlanságán. Makacsul ragaszkodott ahhoz,
hogy csak kíséreljem meg. Az emberek között, mondta, még a
befolyásos és előkelő emberek között is, sokkal több a művelt és
humánusan gondolkodó fő, mint azt hinnők. Olyan nagy célért,
mint a nevelés reformja, semmiféle áldozattól nem riadhatunk
vissza. Vagyis kioktatott, hogy kutya kötelességem az ő leveleit a
címzettekhez eljuttatnom, mintegy az ő ügynökévé szegődnöm,
amikor pedig nyilvánvaló, hogy amit akar, képtelenség. Ha itt
Svájcban nem veszik komolyan elgondolásait, akkor a katolikus
Ausztriában, ahol mindegyre nő a jezsuiták befolyása, szóba sem
állnak vele, már csak azért sem, mert protestáns. Nevetséges és
gyermekes ábrándok! Olyan országban akar befolyásra szert tenni,
ahol még egy katolikusnak sincs erre esélye, ha a jezsuiták nem
bíznak benne, vagyis ha nem engedelmeskedik vakon az ő
parancsaiknak!
Maga Stakelberg, protestáns létére, és mint olyan ember, aki
sokkal régebben és jobban ismeri Pestalozzit, szintén úgy
vélekedett, hogy Pestalozzi afféle szélmalomharcot vív, amikor
minduntalan előhozakodik a szegényintézet alapításának tervével.
A mesteren sajnos az öregedés bizonyos jelei mutatkoznak,
szellemi frissessége csökken, már nem születnek agyában új
gondolatok, ilyenkor aztán a régebbi eszmék közül néhány szinte
rögeszmévé kövesedik. Néhány szegényintézet semmiképpen sem
mozdíthatja előre egy ország, egy nép sorsát és fejlődését. Hogy a
kallódó, elhanyagolt, züllés veszélyének kitett gyermekeket
megmentsük és munkás, boldog életre neveljük, emberbaráti
kötelesség, mégis inkább jótékonysági feladat, semmint államügy.
Pestalozzi igazi jelentősége nem abban rejlik, hogy több-kevesebb
sikerrel - inkább kevesebbel, mint többel - néhány ótvaros fejű
csavargónak visszaadta az önbizalmát, hanem abban, amit
népnevelés és ipar kapcsolatáról, összefüggéséről kifejtett, és amit
a falusi népnevelésről írt. Mint ahogy ez lángeszű költőkkel és
egyéb alkotókkal is megesik, hogy éppen nem legfontosabb és
legjelentékenyebb munkájukat, hanem egy gyengébben sikerültet
éreznek fő művüknek, úgy Pestalozzi sem fogja fel teljesen
tulajdon jelentőségét. De ez semmit nem von le értékéből! Nem is
az ő dolga, hogy saját munkásságát értékelje. Stakelberg legalábbis
szinte fiúi szeretettel, elnézéssel beszél a mester gyengéiről, még
hiúságáról is és kétségtelen sznobizmusáról, amit hiszen a hölgyek
maguk is tapasztalhattak. Ő, Stakelberg, egy pillanatra sem vonja
kétségbe, hogy az öreg valódi szeretetet, vonzalmat érzett a két
magyar nő iránt, felismerte egyéniségük és magatartásuk ritka
értékét, hiszen az ember nem mindennap találkozik a női nem
olyan képviselőivel, akikben az érzelmi kifinomultság és
emelkedettség ilyen szellemi képességekkel és ilyen műveltséggel
párosul. Hanem azért, a tisztánlátás kedvéért, azt is állapítsuk
meg, hogy Pestalozzi, bármily nagy demokrata, sohasem szentelt
volna hasonló figyelmet a hölgyeknek, ha nem arisztokraták, és
nem remélheti, hogy általuk, közvetítésük révén, meghallgatásra
talál a legmagasabb körökben, sőt, magánál az udvarnál is. Ha ez
egyáltalán bizonyításra szorul: figyeljék meg, hogy Pestalozzi, noha
a nővérek közül Teréz volt az, aki odaadóbb hívének, lelkesebb
követőjének mutatkozott, mégis elsősorban Jozefin, azaz Deym
grófné pártfogó együttműködését igyekezett megnyerni, mert úgy
sejti, hogy mégiscsak jobbak az összeköttetései. A leveleket sem
Teréznek adta át, hanem Jozefinnek.
No, hiszen ez természetes! Ha valaki, Teréz igazán tisztán látja,
hogy egy harminchárom éves hajadon társadalmilag nulla! Ki
vetheti Pestalozzi szemére, hogy ezt a körülményt tekintetbe
vette?
Ez félreértés, válaszolta Stakelberg. Már az is félreértés, hogy ő
egyáltalán bármit is szemére vetne Pestalozzinak, vagy kisebbíteni
akarná a mestert rajongója, Teréz szemében. Ha valami kisebbít,
akkor az maga a rajongás; Pestalozzi van olyan jelentékeny ember,
hogy ne szoruljon rá a rajongásra, amely ember és ember között
mindenképpen gyanús és káros. Sőt, maga Teréz is sokkal jobb
sorsra érdemes, és főképp többre képes, semhogy egzaltált
rajongót neveljen önmagából. A rajongás negatív jelenség, az ő ta-
pasztalatai szerint egyaránt megalázza a rajongás tárgyát és a
rajongót; ez így van még Istenhez való viszonyunkban is, hát még
emberi viszonylatokban! A rajongó hívő képes Istent eltorzítani, s
mintegy a maga képére formálni, kisajátítani. Igen, a rajongás
lényege mindig a kisajátítás, vagyis a vak önzés egy neme.
Tulajdon illúzióit imádja az, aki rajong, és így, noha a közfelfogás
szerint a rajongó képes a legnagyobb önfeláldozásra, a valóságban
a rajongók mindig mást áldoznak fel illúzióik oltárán.
Mindez úgy hatott Terézre, mint egyfajta megvilágosodás,
amilyet már nem egyszer élt át életében, de ami mégis, mindig
újra páratlan, egyszeri élmény. Olyan módon, ahogyan Stakelberg,
vele igazában még senki nem foglalkozott, Jozefin sem, Franciról
nem is beszélve! Amikor Stakelberg őt a rajongás vétségében
elmarasztalta, mintha felfakasztott volna egy fájdalmas sebet.
Hiszen eleget mondták neki, hogy túloz és rajong, hogy már az
apját is túlságosan szerette! Hogy ebben csakugyan van igazság,
azt csak Stakelbergtől, ettől az idegentől fogadta el, mert úgy
találta, hogy tárgyilagos és igazságos módon állapított meg
valamit, méghozzá nem általában, hanem elemző módon,
módszeresen bizonyítva. Nem a szeretet volt sok, amit például
apja s a család egyéb tagjai iránt érzett, hanem a hódítási és
tündöklési vágy, a hiúság és önszeretet tengett túl benne mindig,
ez buktatta el oly sokszor legjobb és legnemesebb törekvéseit. Ha
ezt belátja, ha van ereje hozzá, akkor minden megváltozhat, sőt,
szükségszerűen meg is változik; először önmagunkat kell
megnevelnünk, hogy másokat nevelhessünk. Nem lehetünk jók az
emberekhez, ha nem tudjuk megnyerni hajlandóságukat,
aminthogy minden tanító első és legfontosabb kötelessége, hogy
növendékei bizalmát, szeretetét elnyerje. Enélkül reménytelen
minden igyekezete.
 Stakelberg kikérdezte, tulajdonképpen mit ismer Pestalozzi
munkásságából, tanulmányaiból és regényeiből. Teréznek
szégyenkezve kellett megvallania, hogy majdnem semmit. Még
azokat sem olvasta el, amelyeket Frankfurtban kapott doktor
Ebeltől, útközben nem volt érkezése, Yverdonban pedig annyira
megrohanták a közvetlen élmények, Pestalozzi oly nagy hatást tett
rá, hogy szinte nevetségesnek érezte volna, hogy könyveit olvassa,
amikor minden este közvetlen része lehetett lelkes és spontán
előadásaiban. Írott szavait olvasni ebben a helyzetben annyi lett
volna, mint egy eleven, termő gyümölcsöskertben befőttet
fogyasztani, ahelyett hogy a fákról szakítana.
Ez a szellemesség tetszetős, mondta Stakelberg, de az effajta
aforizmák veszedelmesek. Maga túl mohón olvas, és megszokta,
hogy gátlástalanul gondolkozzék. Igen! Mindkettőt saját élvezetére
műveli, ne csodálja, ha elrontja magát.
És amikor Teréz azzal próbált védekezni, hogy az ő úgynevezett
műveltsége és tájékozottsága azért olyan hiányos és eklektikus,
mert hiszen, nő létére, szinte orvul és minden szakértő vezetés
nélkül jutott ahhoz is, amihez hozzájutott, akkor Stakelberg
mosolyogva ingatta azt a rövidnyakú fejét. Teréz bocsássa meg, de
ezt a védekezést egy gyermeklánytól sem fogadná el, nemhogy
egy felnőtt, okos nőtől! Vallja csak be, hogy szórakozásból, vagy ha
úgy tetszik, szenvedélyből olvas, vagyis nem azzal táplálja
szellemét, amire szüksége volna, hanem azzal, amit szeret, ami
jólesik. Ezt megengedheti magának egy grófkisasszony, aki férjhez
készül egy gazdálkodó úrhoz, és csupán bizonyos megszokott,
családi követelményeknek akar megfelelni, de nem engedheti meg
magának az a Brunszvik Teréz, aki a nép felemelkedésének akarja
szentelni életét és munkásságát. Vagy-vagy, kedves Teréz,
választania, döntenie kell! A nép felemelkedéséért senki nem
küzdhet fél kézzel, fél vállal.
Január tizennegyedikén indultak el Genfből, Chambéryn át.
Nekivágtak a Napóleon építette hadiútnak a Mont Cenis hágón,
szántalpakra szerelt hintókban. Saját kis kocsijukban el sem fértek
volna mindannyian, no meg nem is lett volna tanácsos életüket a
veszélyes úton a saját kocsisukra bízni. Megfogadtak egy tapasztalt
alpesi kocsist, fogatával együtt, kocsijukon Stakelberg követte
őket, illetve zárta be a menetet. Teréz ugyan azt akarta, hogy a
báró is utazzék velük a bérelt hintóban, a férfi azonban ezt
udvariasan elhárította. Jó lesz neki a kisebbik kocsiban is.
- Szívesebben van egyedül, mint a mi társaságunkban! -
jegyezte meg Jozefin. - Attól tart, hogy kizökkentjük értékes
gondolataiból! No meg biztonságosabb is ott hátul... Ha valakinek
le kell zuhanni, mi legyünk azok, ne pedig ő!
- Pepi! Kérlek! Erre nem szolgált rá!
- Miért? Mi rosszat mondtam? Nem lehet mindenki hős...
Olyan nagy tudóstól, mint ő, nem is követelhetjük, hogy még bátor
is legyen! Olyan értékes fejre, mint az övé, igazán vigyázni kell!
Valóságos kincsestömlő!
Az jó, hogy az édes Jozefinnek hosszú betegsége után, végre
visszatért a jókedve, de az már nem annyira, hogy két kisfia füle
hallatára csipkedi Stakelberget. Frici és Károly jól mulatnak
édesmamájuk tréfáján, hiszen Kristóf bácsit igazában a
nevelőjüknek tekinthetik, heteken át foglalkozott velük, leckéket
adott nekik Genfben, és a gyermekek szívesen mulatnak
tanítóikon. Ami Terézt illeti, neki is oka van arra, hogy tanítóját
tisztelje Stakelbergben, de mi tagadás, őt bántja ez a csipkelődés;
Jozefin szerint csupáncsak azért, mert oly szolgalelkűen
tekintélytisztelő. Csak az istenek tökéletesek, az embernek
lényegéhez tartozik, hogy nem tökéletes; egy úgynevezett
tökéletes embert nemhogy szeretni, de még tisztelni sem lehet.
Ami pedig a gyermekeket illeti: Teréz ne higgye, hogy ők nem
veszik észre a felnőttek fogyatékosságait és gyengéit. Nincs
nevetségesebb és hiábavalóbb törekvés, mint megpróbálni a
gyermekekkel elhitetni, hogy a felnőttek mind fennköltek és
tökéletesek.
 Teréz már csak azért sem vitatkozhat vele tovább, mert hiszen a
kocsiban csakis a gyermekek füle hallatára folytathatná a vitát, és
ez semmiképp sincs rendjén. De hogyan is mondja meg, miben ért
egyet az ő okos húgával, és miben nem? Igazában csak
árnyalatokban térnek el egymástól. Abban, hogy a gyermeket nem
szabad, de nem is lehet félrevezetni, egyetértenek, de már a
következtetésben, ami ebből adódik, nem egészen.
Annyi biztos, hogy Jozefin a hálásabb és jobb szerepet játssza a
gyermekek előtt; a fiúk talán akkor is őt szeretnék jobban, ha nem
az anyjuk volna, hanem a nagynénjük.
Az éjszakát Lanslebourgban, az utolsó lakott helységben
töltötték. Másnap, a hótól fehér reggelben megkezdődött a
legszebb és legveszélyesebb útszakasz. Minthogy rengeteg hó
esett már eddig is, a hadiutat úgy tették járhatóvá, hogy a havat
ellapátolták, de csak felényire tették szabaddá az utat; a másik
felét hat láb magas hófal foglalta el. Teréz, mi tagadás, rettegett,
hogy nem ússzák meg élve. Olaszországból öszvérkaravánok jöttek
szemközt. Minden állaton kétoldalt egy-egy hatalmas láda, és
minden karavánban legalább ötven-hatvan ilyen öszvér.
Lehetetlennek látszott, hogy kitérjenek egymásnak! Előfordult,
hogy a hajcsárok, vad ordítozás közben, megragadták az utasok
szánját, egy kiugró sziklára tolták. Még így is hatalmasakat löktek
rajtuk a mellettük eltrappoló állatok. Teréz se élő, se holt nem volt
félelmében. De Pepi és fiai egyáltalán nem féltek, élvezték a nagy
hajcihőt.
Ami Stakelberget illeti, ő észre sem vette a veszélyt. Kocsijában
ült és olvasott, ki sem tekintett, föl sem figyelt a rettenetes
ordítozásra. Ez kiderült akkor, amikor a nyeregre épült
menedékházba érve, megtárgyalták az úti kalandokat és
veszedelmekét. A két kisfiú még ki is színezte az átélt borzalmakat,
elmesélték Kristóf bácsinak, mennyire rettegett Teréz néni, még a
szavát sem lehetett hallani, és egészen sápadt volt. Stakelberg
csodálkozott és vállat vont; ez a közöny imponált a fiúknak.
Megállapították, hogy társaságukban csak egyetlen gyáva van, és
az Teréz néni. Az Olaszország felé lejtő úton határozta el Jozefin,
hogy ne Milánóba menjenek, hanem Genovába.
- És ha nem lesz elég pénzünk? - aggodalmaskodott Teréz.
- Akkor majd szerzünk valahogy - felelte Pepi. - Sok pénzzel a
bolond is tud utazni. A művészet éppen az, hogy... Ha másképpen
nem megy, narancsot vagy fügét árulunk. Nincs kedved?
- De igen, hogyne - felelte Teréz. Pedig igazság szerint azt
kellett volna felelnie: ha szorul a kapca, megint csak nekem kell
kitalálnom valamit; én leszek az, aki pénzért könyörög az
otthonvalóknak. Nekem kell vállalnom mindig a hálátlan szerepet!
De hát van hálátlanabb szerep, mint játékrontónak lenni?
Stakelbergre nem számíthattak. Bevallotta, ő sem áll jól,
hazulról vár egy kis pénzt, és ha megváltoztatják az útirányt, akkor
még nehezebben jut hozzá. No de azért, ha takarékosan is, még
telik egy kis kerülőre. Genova gyönyörű város, és ha már ott
vannak, átmehetnek Pisába, sőt Firenzébe is. A pisai fürdők
nagyon jót tennének Jozefinnek, megerősödne a nagy betegség
után.
Varázslatos a tél vége és a kora tavasz Toscanában! A februárt
Genovában töltötték, a legjobb tengerparti szállodában vettek ki
kényelmes lakosztályt; akkor még volt pénzük.
Teréz megírta a mamának az újabb pénzkérő levelet. Ezúttal a
saját nevében kért, nem Jozefinében!
„Drága Mama!
Nem kérem, nem is kérhetem, hogy ne haragudjék haszontalan
elsőszülött leányára, akinek meglett korára sem nőtt be a feje
lágya! Már réges-régen otthon kellene lennem, tudom; ehelyett itt
ülök egy tengerparti szálló szobájában, Genovában. A teraszon
narancsfák virágzanak, messziről csillog a tenger. Este talán még
gyönyörűbb a kilátás, amikor a világítótorony fényei felragyognak.
Most, most értem meg igazán Goethét, amióta ebben az
országban vagyok, ezen a klasszikus földön, amely mégis oly
közvetlen, édes szóval beszél hozzánk. Goethe nem volt sokkal
idősebb nálam, amikor Itáliába jött, hogy visszaszerezze hitét és
bizalmát önmagában, az emberekben. Itt nyerte vissza életerejét,
itt írta legszebb költeményeit. No de az én tollam igazán gyenge
ahhoz, hogy leírjam, drága Mama, mit adott nekem ez az utazás,
és mit ad még most is.
Amikor elindultunk Pepivel, hogy a drága kicsiknek
nevelőintézetet keressünk, nem sejthettem, hogy az én számomra
hoz mérhetetlen hasznot ez az utazás, hogy én fogok újjászületni!
Ha mégoly fájdalmasan is! Hiszen minden születés fájdalmas,
annak kell lennie az újjászületésnek is. Nincs fájdalmasabb, mint
belátni, hogy eddig helytelen úton jártunk, nem hallgattunk sem
azokra, akik nekünk a legjobbat akarták, sem pedig arra a hangra,
amely bennünket, saját szívünkben jóra int. Ahogyan Goethe írja a
»Torquato Tassó«-ban:

Ó, hogy így elfeledjük a szívünk

halk, tiszta intelmének követését!
Lelkünkben egy isten szól csöndesen
nagy-nagy csendben, de hallhatóan, és
megmondja, mihez nyúljunk, mit kerüljünk.

De most mégis úgy érzem, nem késő mindent újrakezdeni.

Milyen haszontalanul, kapkodva éltem le egész életemet! Azt a
keveset is, amit lángeszű és lánglelkű alkotók gondolataiból és
érzéseiből a magamévá igyekeztem tenni, igazában csak
bitoroltam, pocsékoltam. Belekontárkodtam mindenbe, mert
tetszeni akartam mindenáron, mindenkinek, és a sors iróniája volt,
hogy épp túlbuzgóságom következtében senkinek nem
tetszhettem. Százszorosan igaza volt Édes Anyámnak, amikor oly
sokszor és méltán kifogásolta viselkedésemet, örökös kap-
kodásomat, szétszórtságomat, a hiú öntetszelgést, amelyet
önképzésnek tartottam! Mostantól fogva vége az öncélú
önképzésnek. Becsületesen és szorgalmasan kell tanulnom, hogy
megalapozzam tudásomat. Amit eddig műveltségnek hittem, és
sokszor ostobán fitogtattam, nem egyéb összevissza dobált
ismeretek kusza halmazánál, amelynek senki nem veheti hasznát!
Munkás életet akarok élni, mint Édes Anyám. Szántani és vetni
szeretnék, mocsarakat lecsapolni, mint Édes Anyám tette azt
Martonvásárott. A történelem menetére, az emberiség jövőjére
csakis úgy hathatunk, ha a jövő nemzedéknek szenteljük
figyelmünket. A szellemnek ugyanúgy kell megtermékenyülnie,
mint a földnek. Szükség van kórházakra és egyelőre sajnos
börtönökre is. De sem a kórház nem segít gyökeresen az
embereken, sem a börtön! Ha jól neveljük a gyermekeket, ha
megelőzzük a bűnt, a mértéktelenséget, ha olyan embereket
nevelünk, akiknek kívánságai, igényei egyensúlyban vannak
tehetségükkel, munkájukkal, akik kormányozni tudják önmagukat
és helyesen használni erőiket. Az igazi jóság erő; aki erőtlen, nem
lehet jó, csak áltatja magát. Aki gyenge, az minden szándéka
ellenére terhére van másoknak, ahelyett hogy embertársai
hasznára, örömére vagy éppen segítségére lenne. Ha az ember
nem elég erős, szenvedélyei uralkodnak rajta, akarata ellenére.
Amennyire csak tudom, igyekszem már előre meghálálni Édes
Anyám irántunk való jóságát. Haza akarok vinni erről az útról
mindent, ami szép és jó. Nagy kár, hogy Mama nincs velünk, és
nem gyönyörködhet a csodálatos gyümölcs- és szőlőkultúrában.
Azt hiszem, a szelídgesztenyét, amelyből itt egész erdők vannak,
odahaza is meghonosíthatnók. Lerajzoltam egy igen praktikus
aszalókályhát, amit még Svájcban láttam.
Én dolgozni akarok, sokat és jól. Az ember nem lehet boldog,
anélkül hogy ne munkálkodjék, hogy ne legyen tevékeny. Biztosan
érzem, hogy megtaláltam a magam munkáját. Kérem, ha másként
nem lehet, tessék nekem kölcsönt küldeni, amit vissza fogok fizetni
otthon a mamának. Ha másként nem, kézimunkával is tudok pénzt
keresni, és mert az eljövendő időt teljes egészében a tanulásnak
szentelem, igen keveset, jóformán semmit sem akarok költeni
toalettre. Azt is meg akarom tanulni, hogy teljességgel magam
szolgáljam ki magam. Innen, Genovából Pisába szeretnénk utazni,
az ottani fürdőkre Pepinek igen nagy szüksége van."
Hanem Brunszvik Antalné nem sietett a pénzküldéssel. Több
mint két hónapig egyáltalán nem is válaszolt a lánya levelére.
Májusban, amikor már régen Firenzében voltak, küldött egy rövid
levelet, ebben közölte: ne gondolják a lányai, hogy még ezek után
is zsarolhatják. Egy kis pénzt még ez egyszer küld nekik, de nem
Pisába, ahogyan kérték, hanem igenis Triesztbe, mert az már a
Monarchia területe, ha ugyan az marad, mert újra kitört a háború
Ausztria és Franciaország között. Azokból a mesékből, amelyekkel
traktálják, egy szót sem hisz el, annál kevésbé, mert hiszen a híres
Pestalozzitól, akinél annyi időt töltöttek, és akinek nagyságáról
áradozva írtak neki, Budára jött egy vaskos levél, nyilván, mert azt
gondolta, már réges-rég otthon vannak. Nyilván olyan jól mulatnak
Olaszországban, hogy elfeledkeztek mesterükről is, akinek állítólag
oly sokat köszönhetnek. A mama fel is bontotta a levelet, lányai
utólagos engedelmével, mert nagyon kíváncsi volt, miért nem
tudja Pestalozzi, hol vannak hívei, a magyar hölgyek. Sokkal oko-
sabb nem lett a levéltől, de bebizonyosodott, amit úgyis gyanított,
hogy minden másképpen van, mint amit vele el akarnak hitetni.
Sánta kutyát és hazug embert nagyon könnyű utolérni!
Ó, a mama obligát közmondásai! Jozefin ezzel el is intézte, le is
rázta magáról a dolgot. Szerencse, hogy valami pénzt sikerült
kapnia Bécsből; ugyanaz a Bigot úr, akinél a kislányokat hagyta,
még idejében átutaltatott egy összeget a kiadó szobák béréből.
Ehhez, persze, nem nyúl szívesen, mert a pénzre hazaérkezésekor
is szüksége lenne, de most már mindegy. És a háborús hírekre való
tekintettel - Napóleon állítólag megint a császárvárost fenyegeti -
jobb, hogy nála a pénz.
Ezenkívül Teréz is besegített a háztartásba; eladta egy firenzei
ékszerésznek hétsoros, gyémántcsatos gyöngynyakékét. Ezt még a
megboldogult Seeberg nagymamától örökölte. Nem volt nehéz
megválnia tőle, nagyobb, súlyosabb bánatok érték mostanában.
Pestalozzi levelében - amit a mama is elolvasott - ez állt:
„Kedves Barátnéim!
Nekem a sors nem kedvez - mert nemcsak Kegyetek felől
Genfből elutazásuk óta mit sem hallottam, hanem még leveleim
sem jutnak kezükhöz. Az itt bennfoglalt küldemény Offen felé
indult, s egy ottani határposta állomáson több ideig
bérmentetlenül heverve visszaküldték Yverdonba. Mit fognak
Kegyetek felőlem gondolni, miután rólam hasonlóképpen már oly
sokáig mit sem hallanak? Szíves barátságuk annyira boldogíta, s oly
annyira boldogít még folyvást, miszerint reménylem, hogy Kegye-
teket soha nem veszítendem el, valamint azt is tudom, hogy
barátságukat sem veszítendem. Az, mi nemes érzelműket hozzám,
cselekményeimhez és házamhoz fűzé, nem vala csupán tünet, az
valóság volt, mert Kegyetek oly tisztán érzék azt, mit keresek, s
iránta oly szíves részvéttel viseltetének. Barátságuknak e magas
örömélvezetét nem veszíthetem el! Mit tevők Kegyetek? Hogyan
vannak? Még csak egészségük állapotáról sincs tudósításom. De én
türelmesen bevárom, míg Kegyetek - azon érdeknél fogva, mellyel
tetteim iránt viseltetnek, és azon reménynél fogva, amelyet
keblemben hagytak, miszerint ti. gyermekeik nevelésére,
barátságunknak e szívemhez forrt kedves bizonyságára némi
befolyással lehetendek.
Rényes keblű nők! hahogy én ezen befolyást Kegyetek
szellemére nézve nyerhetem, akkor elnyerem azt egyszersmind
nemzetükre! Ugyebár, nem fognak engem tudósító soraikra sokáig
várakoztatni? - Brunswick, oh magas lelkű Brunswick! Kegyed szíve
óhajtja a jót; kegyed szíve fenndobog a hazáért s emberiségért!
Nekünk nem szabad idegeneknek maradnunk egymás irányában.
írjanak mentül előbb. Nőm, állapotához képest, meglehetősen jól
van. Barátnéim jó indulatjában bízom, és így maradok tisztelettel
és szíves részvéttel örökre. Pestalozzi."
 Szegény, jó, drága kis öregember! Csakugyan elhiszed, hogy e
két könnyelmű nő révén befolyással leszel a magyar nemzetre?
Micsoda tisztátalan szövevénye ez a mindenféle hazugságnak! Az
általad „magas lelkű Brunswick"-nak nevezett nőszemélynek a
saját anyja sem hisz, és ami a legrosszabb, joggal kételkedik!
Itt, Firenzében, már korántsem a legelőkelőbb szállodában
laknak, de még ezt az olcsóbbat sem tudják kifizetni. Meleg van, az
ablakon ételszag tolakodik a piszkos tapétájú szobába. Brunszvik
Teréz grófnő kócosan és hálóruhában ül az asztalnál. Egy pohár tej,
egy szelet kenyér a reggelije, és alighanem az ebédje is, nem telik
többre, sem a pénztárából, sem az étvágyából. Jozefin, a
gyermekek és Stakelberg már kora reggel hajókirándulásra
mentek, a tengeren nem érezni a forróságot. Őt, a nagynénit
itthon hagyták, föl sem keltették, valósággal megszöktek előle,
kapóra jött nekik, hogy olyan hétalvó. Már nem először történik,
hogy ezt teszik vele; egy cédulácskát csúsztatnak szobája ajtaja alá,
ez minden. Nem akarják zavarni!
Az asztalon a tej, a kenyérke, Pestalozzi levele mellett ott
ketyeg a régi kis óra, a hűséges órácska, amit valamikor apja vett
neki Bécsben. Ettől nem válik meg, ezt nem adja el, még ha
mindannyian az adósok börtönébe kerülnek is! Különben sem ér
sokat, igen keveset adnának érte a firenzei ékszerészek.
Mit szól majd a mama, ha megtudja, hogy eladta a nagyanyjától
rámaradt gyöngysort, amely jószerint az egyetlen igazán értékes
holmija volt? Seeberg nagymama azért hagyta éppen őrá, mert
sajnálta. 1804-ben, amikor meghalt, már csak Teréz volt odahaza
unokái közül, talán az örökséggel próbálta kárpótolni azért, hogy
mindkét húga oly sokkal megelőzte a férjhez menésben.
Most aztán áldozatul esett a gyöngysor, feláldoztatott Jozefin
szeszélyeinek oltárán. Pedig nemhogy hálát, de egy szó köszönetet
sem kapott és kap érte. Jozefin annyira nem érzi lekötelezettnek
magát, hogy szemrebbenés nélkül kihagyja minden mulatságból,
szórakozásból. Jozefin semmitől sem irtózik úgy, mint a
szentimentális szituációktól. Teréz ne is próbálja sajnáltatni magát!
Pepi annál igenis többre becsüli a nővérét, mintsem hogy
szánalomra méltó, irigy vénkisasszonynak nézze.
Még Pisában történt, hogy otthon felejtették egy kirándulásról.
Teréz megsértődött, egész nap sírt, és heves szemrehányásokkal
fogadta a jókedvűen hazatérőket. Jozefin akkor, ahelyett hogy
békíteni próbálta volna, hogy valamiképpen mentegetni igyekezett
volna tapintatlanságát, metsző éllel jelentette ki: aki megsértődik,
annak eleve nem lehet igaza, Teréz gondolkodjék el ezen, és ne
kívánja, hogy amíg ezen a nevetséges sértődésen túl nem jut, bárki
keresse a társaságát, mert vegye tudomásul, hogy ilyenkor
elviselhetetlen!
- Kíváncsi vagyok, mit szóltál volna, ha én is elviselhetetlennek
tartottam volna a te kólikádat, amiből kiápoltalak - vágott vissza
Teréz.
De meg is bánta!
- Nagyon rosszul tetted, hogy kiápoltál. Én nem kértelek rá!
Nekem és mindannyitoknak sokkal, de sokkal jobb lenne, ha
jobblétre szenderülök!
Ha a mama úgy érzi - és nem alaptalanul! -, hogy lányai
zsarolják, akkor Teréznek százszoros oka van rá, hogy zsarolónak
tartsa szeretett húgát. Jozefin már azzal is szívességet tesz
mindenkinek, hogy egyáltalán él. És ha bárkinek bármi kifogása
van a magatartása ellen, abban a pillanatban az elérhetetlen
Nirvánába vonul vissza, ahol sebezhetetlen és sérthetetlen. Igen, ő
elismeri, hogy nem tartja be a szabályokat, de még csak ígéretet
sem tehet a javulásra. Ő már csak ilyen; igazában még mindig
tartja magát oly rendesnek és jónak, mint általában a világot.
Pontosabban: hazudna, ha azt állítaná, hogy a legcsekélyebb
mértékben is tiszteli a társadalom elfogadott szabályait és
törvényeit, vagy hogy azokat csak egy kicsit is igazságosaknak
tartaná. Nem! Mindenki tudja, hogy a társadalom képmutatásra,
hazugságra, durva erőszakra épül. Császári személyek
szemrebbenés nélkül szegik meg szavukat, és ezzel kloákát
csinálnak a szájukból. Ami a világpolitikában történik, az kész
cirkusz; Ferenc császár úr már megint hadat üzent Napóleonnak,
abban a reményben, hogy az oroszok segítik. Erre mi történik
éppen e pillanatban? Az oroszok a franciákkal léptek szövetségre,
és ezért Deym grófnénak attól kell tartania, hogy lánykái, tőle
elszakítva, a franciák által körülzárt, fenyegetett Bécsben
rekednek, és ő oda amúgy sem tudna most visszatérni.
Minden más anya - Teréz legalábbis így gondolja – most
lelkifurdalások között vergődne, amiért ilyen helyzetbe sodródott.
Mint ahogy ő maga is, amikor lázas volt, a genfi betegágyon, igenis
vádolta önmagát könnyelműségéért. Most azonban egészséges, és
éppen megfordítva okoskodik: ha Napóleon csakugyan elfoglalja
Bécset, mint hírlik, és mint ahogy egyszer már elfoglalta, akkor ő
már fel is van mentve minden felelősség alól. A háború eseményei
kívül esnek az ő anyai hatáskörén. Most már miért is siessen? Hova
siessen?
Hogy mit válaszol a mamának, azt egészen Terézre bízza, mint
eddig is. Ami azonban Pestalozzit illeti, kijelentette, a
legtisztességesebb, ha egyáltalán nem válaszolnak neki. Higgye
inkább, hogy ez a levele sem jutott el hozzájuk, mint ahogy
csakugyan elveszhetett volna. Háborús viszonyok között sokkal
fontosabb és drágább dolgok is veszendőbe mennek, mint holmi
levelek, az ember nem tudja, csodálkozzék vagy mulasson azokon
a jámbor postásokon, akik egy fejtetőre állt társadalomban is
teljesítik kötelességüket, mint a mesebeli szegény asszony, aki,
mielőtt kiszaladt volna lángban álló kunyhójából, megigazította
ablakán a csipkefüggönyt.
De mi is lenne a világból, ha nem volnának jámbor postások,
akik a legnagyobb felfordulásban is teljesítik kötelességüket? Ha
nem volnának szántóvetők, akik akkor is gondoskodnak a jövő évi
termésről, ha azt majd katonalovak vagy katonacsizmák tapossák
bele a földbe? Minden szántóföldet nem tudnak letiporni, tehát
igenis szántani és vetni kell; ha a szántóvetők csak egyetlen évet is
kihagynának - azért, mert bizonytalan az aratásuk -, akkor az
emberiség egyszerűen éhen halna. Vagyis a szántóvetők az igazi
nagyhatalom, még pusztítani is ők tudnának igazában,
fegyvertelenül. Térdre kényszeríthetnek a császárokat és
hadvezéreket, mert vége volna minden háborúnak, ha a katonák
kenyeret, a lovak zabot nem kapnának. De velük együtt
elpusztulnának mind a gyermekek, az ártatlan asszonyok, az
öregek és maguk a szántóvetők is. Ahhoz, hogy a császárnak ne
adják meg a járandóságát, nekik maguknak is vállalniok kellene a
pusztulás kockázatát. Ilyen kockázatot azonban a szántóvetők
nem, csakis a katonák vállalnak. Ezért aztán a vakmerő erőszak
uralkodik a világon. Vagyis nem az erősek uralkodnak, hanem
igenis a gyengék. Ugyanúgy, ahogy Jozefin uralkodik Terézen,
pedig biztosan nem ő az erősebb. A gyengeség a fegyvere.
Az igazi ok, amiért Pepi nem akar válaszolni Pestalozzinak, sőt,
azt is le akarja tagadni, hogy levelét megkapták, nem más, mint
Stakelberg. Mert azt Pestalozzi nem hinné el, hogy báró Stakelberg
Kristóf elszegődött Deym grófnéhoz fiai nevelőjének, az
ágrólszakadt kis Sigrist helyett. Stakelberg, ha jelenleg nincs is
pénze, azért alighanem jobb családból való, mint a Brunszvik
hölgyek. Helyzete sok tekintetben hasonlít útitársnői helyzetéhez,
de mégis férfi, ha negyedik fiú is a családban, és sógora a cár
hadsegédének. Nem, arra azért semmi oka, hogy elszegődjék
házitanítónak Deym grófnéhoz, hacsak az nem, hogy beleszeretett
a szép asszonyba, mint annyi más férfi, mint valaha régen maga
Deym, aztán Beethoven meg Wolkenstein gróf is.
Ahogy a földnek meg kell mozdulnia a tavasz fuvallatára, ahogy
a nedvek keringésbe fognak a fákban, és életre kelnek a csírák,
ugyanúgy támaszt szerelmet egy fiatal férfi szívében, ha napról
napra együtt van Jozefinnel. Teréznek ezt talán előre kellett volna
látnia, de nem látta előre! Szégyenszemre volt benne egy kicsi
reménység, hogy Stakelberg annak idején, amikor Solothurnig
kísérte őket, az ő kedvéért kereste társaságukat, vagy legalább az
ő kedvéért is! Azt még önmagának sem vallja be, hogy
szerelemben reménykedett. Még önmagának is azt mondja, hogy
ez a vonzalom, ha volt, testvéri volt. Stakelberg annyira más, mint
minden férfi, akit eddig távolról is ismertek! Szinte nőiesen
tartózkodó és finom. Az ember megesküdne, hogy nemcsak női
társaságban ilyen, hanem mindenkor, bizonyára férfitársaságban
is. Különben, amióta ismerik, soha sincsen férfitársaságban, még
Yverdonban is inkább madame Pestalozzi társaságát kereste.
Habár ez ma már fölösleges, meddő foglalkozás, Teréz még
mindig bizonyítékokat és mentségeket keres féltékenysége ellen;
az rettenetesen alacsonyrendű dolog lenne, ha féltékeny lenne a
saját húgára, azért, mert Stakelberg őbelé szerelmes. Neki csupán
csak az fáj, hogy Pepi őt annyira mellőzi. Vagyis nem Pepi
hódította el tőle Stakelberget, hanem Stakelberg Pepit.
Nemcsak Pestalozzi előtt titkolóznak, hanem őelőtte is.
Leginkább ez ver közéjük éket, ez a titkolózás. Bármilyen fonák is,
Teréz joggal képzelheti magát egy felszarvazott férj helyébe.
Nemrégiben még ő állt a legközelebb Jozefinhez, most viszont
Stakelberg. Két hónappal ezelőtt még Pepi és ő mulattak titokban
Stakelberg agglegényes és tudós szórakozottságán, most Pepi a
báróval együtt mulat az ő sértődöttségén. Kibeszélik, szinte
bizonyos, hogy kibeszélik! Talán nem nagyon durván, és nem
nagyon nyersen, de szelíd tréfákat gyártanak az ő rovására; ha
Stakelberg magatartásában, harmincegy éves korában, van valami
agglegényes, akkor még sokkal vénlányosabb a harminchárom -
illetve, két hónap múlva már harmincnégy éves - Teréz
viselkedése. Ő, balga, komolyan vette, amit Pepi ígért, hogy együtt
nevelik majd a gyermekeket. Talán még a gyermekek előtt is
tesznek bizonyos megjegyzéseket... Nem talán, egészen biztos!
Ismeri ő a húgát! Az a véleménye, hogy a gyermekek legalább
olyan jó megfigyelők, mint mi vagyunk, ha nem jobbak, és teljesen
fölösleges még a kísérlet is, hogy bármit eltitkoljuk előttünk. Talán
még a gyermekek is beleszólnak a társalgásba, amikor azt
tárgyalják, mit kezdjenek szegény Teréz nénivel, hogyan
szabadulhatnának meg tőle szépszerével, anélkül hogy fájdalmat
okoznának neki, mert ők, ugye, jó és finomlelkű lények. Ha
valamelyik fiúcska esetleg tiszteletlen megjegyzést tenne
garabonciás nagynénjére, bizonyára feddésben részesül mind a
mama, mind Kristóf bácsi részéről.
Nem maradhat velük, az világos. Haza sem mehet, többféle
okból; először is, mert semmiképp nincs annyi pénze, hogy futná
belőle útiköltségre Martonvásárig, nem viheti el magával az utolsó
forintokat. No meg, ha egyedül tér haza, Pepi nélkül, akkor
mindenképpen kiszolgáltatja húgát a családnak, még ha egy szót
sem húznak ki belőle. Ha semmit sem szól, akkor is úgy fogják fel,
hogy Pepi ezúttal megint elzavarta, elüldözte őt, hiszen ezt egyszer
már megtette, és Teréz tulajdonképpen meg is érdemli a sorsát, ha
ez még egyszer megismétlődhetett.
Yverdonba kell mennie, ez a sors ujjmutatása. Nem tartozik
beszámolni Jozefinről, Stakelbergről meg különösen nem.
Feltüntetheti úgy a dolgot, mintha már réges-régen elváltak volna,
hiszen Jozefin Bécsben lakik, ezt Pestalozzi is tudja, azért bízta rá a
három levelet. A levelek sorsáról sem kell tudnia semmit, mint
ahogy nem is tud. Meglehet, hogy Pepi már összetépte, elégette
azokat, ő jobbnak látta, hogy ne érdeklődjék. Visszamegy
Yverdonba mint egyszerű zarándok, mert belátja, hogy kevesebbet
tud a semminél is. Bármilyen munkát elvállal, a legalantasabbat is,
ha kell. Alkalmazhatják zeneoktatónak, ha ezt szükségesnek
tartják. Niedererné foglalkozik a gondolattal, hogy lánynevelőt
nyit, szívesen társulna vele. Lehetséges, hogy egy idő múlva a
mama mégis hajlandó lesz kiadni a hozományát, ha ő már
gyökeret tudott ereszteni Pestalozzi közelében. Nincs még egy
hely a világon, ahol annyi lehetősége lenne az önképzésre, a
tanulásra, mint Yverdonban.
 Ebédet nem kívánt, beérte a tejjel és kenyérrel, amit késő
reggel elfogyasztott. A hőség enyhülésével megmosdott,
felöltözött és elment litániára. Sokáig, megkönnyebbült szívvel
térdepelt egy gyertyafényes, gyönyörű templom kövén, sok-sok
idegen ember között, és éppen ezért, megszabadulva,
fölszabadulva a magányosságtól, amely otthon, a szállodában,
annyira megkínozta.
Már alkonyatkor hosszú sétát tett a szőlők között,
gyönyörködve a már sokszor látott képben: ahogy hátukon,
puttonyokban hordják föl a vizet a hegytetőkre, a dombokra.
Micsoda nehéz életet élnek ezek az emberek, és mégis, szemmel
láthatóan boldogak. Ezt kihallja az ember édes beszédükből és
főképp dalaikból. Örökké meg akarja őrizni a szívében, amit az
olasz ég adott, nemcsak a táj szépségét, de az emberek derűjét is.
Persze, biztosan nem igaz, hogy Olaszországban mindenki boldog,
ezt csak az utazó látja így, mert akikkel ő találkozik, azok
mosolyognak. Halállal, sírással, gyötrelemmel nem találkozik az
utas. De hiszen az embernek - ahogy Pestalozzi tanítja - mint
halandónak kell megtalálnia a boldogságot. „Erőszakot és sírt és
halált" kell elszenvednie minden teremtménynek, méghozzá
„szelíden, jól és érzőn művelt" természetével.
Pestalozzinénak, csakis neki elmondhat tán valamit abból, ami
arra késztette, hogy elhagyja testvérét. Ő biztosan megérti, hogy
nem tehetett mást, nem élhet így tovább. Nem azért, mert nem
szeretik; szeretetet nem lehet követelni, sőt, igazában kiérdemelni
is nagyon nehéz. Ami elviselhetetlen, az az, hogy nekik nincs többé
szükségük az ő szeretetére.
Jól besötétedett, mire visszakerült a szállodába. A kirándulók a
szálló éttermében vacsoráztak; ő látta őket, de amazok
szerencsére nem vették észre őt. Így van jól! Neki nem kell
alamizsna a szeretetből, vacsora sem kell. Néhány narancsot
vásárolt magának séta közben, az teljesen elegendő.
 Meggyújtotta lámpáját, és asztalhoz ült, azzal az elhatározással,
hogy leveleket ír, először a mamának, aztán Pestalozziéknak, talán
ott is inkább az asszonynak. De mint életében már annyiszor,
szinte lehetetlennek látszott, hogy megfogalmazza, hogy rögzítse
azt a sok szólamú párbeszédet, ami benne folyik. A mama aligha
helyesli majd, hogy elhagyja Pepit és a gyermekeket, akármennyire
haragszik is középső leányára; ha megírja neki, hogy egy férfi van
velük, akkor mindent tökéletesen félreért, és csak helytelenítheti,
hogy távozásával lehetetlen helyzetbe hozza a húgát. Hiszen, ha ő
nincs jelen, mindenki azt fogja hinni, hogy Stakelberg báró a szép
grófné szeretője.
Újra elolvasván Pestalozzi levelét, erre sem könnyebb
válaszolnia! Pestalozzi két előkelő és általa befolyásosnak vélt
hölggyel kötött barátságot, befolyást remél általuk nyerni a
magyar viszonyokra. Igen nagy csalódás lesz, ha mint holmi szent
életű bolondot látja viszont Terézát. Bolond és félbolond
munkatársa és alkalmazottja van már elég, őnélküle is!
Fülledt a szoba, mert nem tarthatja nyitva az ablakot, millió
bogár röpülne be a lámpafényre; így most ott vergődnek,
nyüzsögnek az üvegtáblákon. Ahogy múlik az idő, az este éjszakába
fordul, megritkulnak, lehullnak. Éjfél is elmúlt, nyugodnia kellene,
hiszen egyetlen sort sem képes leírni, és reggel majd megint nem
képes felkelni, nemhogy a nappal, de még a fogadó udvarának
lármájára sem.
És akkor kopognak, és belép Jozefin, éjszakai toalettben, megáll
az ajtóban, és azt mondja:
- Szörnyű nagy baj van, Tézi! Üss agyon, taposs el...
Másállapotban vagyok! Most már biztos!
- Szentséges isten!
- El kell jönnöd velem ... Holnap! Mennél előbb! A gyerekeket
majd Stakelbergre hagyjuk ... Keresnünk kell egy tudós asszonyt...
Egy olyan szörnyeteget, tudod, aki megszabadít... Persze, pénzünk
sincs, pedig ezt nem szokták olcsón... Mindegy... Valahogy meg
kell oldanod...
- Nem! Nem! Hiszen ez életveszélyes!
- Megérdemelném... Talán jobb is volna... Ha nem volnék olyan
gyáva... Ha volna mérgem, bevenném, és akkor minden
megoldódna!
- És Stakelberg ... tudja?
- Nem! Nem! Nem is szabad tudnia, mert akkor... Nem akarok
hozzámenni! Nem szeretem!
- Deymet se szeretted!
- De itt vannak a gyerekeim ...
- Éppen azért! A gyerekek miatt! Drágám! Édesem! Kislányom!
Térj eszedre ... Akit a szíved alatt hordasz ... Abból is gyermek lesz!
Még jobban fogod szeretni... Vagy ugyanúgy... Ha nem akarsz
hozzámenni, ne menj! Én azt se bánom! De ne bántsd magadat, se
azt a kis bimbót... Ha neked nem kell, majd én elvállalom. Itt
maradunk, amíg megszületik, és otthon azt mondjuk, az enyém ...
Hogy én szültem!
- Te? Te? Képes volnál elvállalni? Mint érintetlen? Mint
szeplőtelen?
- Igen! Miért ne? Nem kell azt tudnia senkinek, hogy...
érintetlen vagyok! Senkinek semmi köze hozzál
Jozefin már ott ült Teréz ágyán, finom kezével átkulcsolta
karcsú térdét, és el is mosolyodott.
- Hát ha te, akkor én is... Igazad van! Senkinek semmi köze
hozzá ... Gondoljanak, mondjanak, amit akarnak ...
- Úgyis azt ígérted, megosztod velem a gyermekeidet!
- Találják ki, melyikünk szülte, nem igaz?
- De Stakelberg ...
- Mennél előbb szépszerivel meg kell szabadulnunk tőle!
- Az nem igaz, hogy nem szereted, hogy egyáltalán nem… Az
lehetetlen!
- Érted is te! Nem is értheted!
 - De hiszen... nélküle... Ha másért nem, azért, mert ő az apja!
- Épp azért gyűlölöm, ha tudni akarod! - És Jozefin felugrott. -
Ha tudnád, milyen szörnyű megaláztatás! Milyen utálatos
förtelem, amit ti szerelemnek neveztek! De ha most azt kérdezed
tőlem, hogy akkor miért engedtem meg, nekimegyek a falnak, és
szétverem a saját fejemet! Nála jobban csak önmagamat gyűlölöm
... Adj hálát a sorsnak, Tézi, hogy ezt nem ismered, és kérd az
istent, hogy soha ne kelljen megismerned!
Dehogyis kérdez Teréz bármit is, különösen ilyesmit, amit, ha
egyáltalán, szavak nélkül könnyebb megérteni. A fő, hogy Jozefint
és a gyereket megmentse, Stakelberggel és a szerelemmel még
ráérnek foglalkozni.
Jozefin vissza sem ment szobájába ezen az éjszakán. Már
hajnalodott, amikor elnyomta az álom, némileg
megkönnyebbülve, Teréz ágyán.
Teréz eloltotta a lámpát, és ő is lefeküdt; már csak az ágy szélén
jutott neki hely, de hiszen elég az! Aludni úgysem kívánt.
És ő még néhány órával ezelőtt azt hitte önmagáról, hogy
fölösleges! Hogy senkinek nincs szüksége az ő szeretetére!
Egyelőre időt kell nyernie, és ezzel mindent megnyer. Soha nem
volt igazabb, hogy aki időt nyer, életet nyer! Ha Jozefin
megfigyelése helyes, akkor még csak a második hónapban van, a
baba tehát nem születhetik előbb, mint decemberben. Addig
minden elrendeződhet! Egyelőre az volna a fontos, hogy
eljussanak legalább Triesztig, ahol remélhetőleg már várja őket a
mama legújabb pénzküldeménye.
Hogy Firenzéből eljöhessenek, zálogban kellett hagyniok a
fogadósnál minden valamirevaló holmijukat, azt a sok ajándékot is,
amit még tavaly a frankfurti vásáron szedtek össze az
otthoniaknak. No, nem valami sokat érő holmi! A fogadós nem is
érte be vele. Azt kívánta, maradjon ott a hölgyek Ferenc nevű
szolgája is, és dolgozzon le valamit az adósságból, amíg majd
gazdái ki nem váltják.
 Isten neki, maradjon! Így legalább könnyebben beférnek a kis
könnyű kocsiba, amellyel tavaly nyáron Karlsbadból elindultak. A
poggyász sem terheli túlságosan, hiszen alaposan megkönnyült az.
A lovakat Stakelberg öreg orosz szolgája hajtotta, néha meg maga
Jozefin, hiszen ő nemcsak lovasnak kitűnő. Szép az út Lombardia
síkjain, Pistoiától Modenáig, az év legszebb szakában, kora nyáron.
Néha egész úton énekeltek, a két nő és a két gyermek. Jozefin
majd kicsattant büszke és szép jókedvében. Csak Stakelberg
gunnyasztott közöttük, szelíd, kissé nyomott hangulatban. Jozefin,
ez a merész teremtés, még mindig nem közölte vele a titkot.
Megint egyedül Teréz volt a bizalmasa!

19

Hogy háború van, azt már a Firenzéből Triesztbe való utazáson

is tapasztalták, hiszen Lombardiában hol német, hol francia
csapatokba ütköztek. De útleveleiket mindenütt elfogadták, és
tovább engedték őket.
Triesztben már ágyúszót is hallottak, hol keletről, hol nyugatról.
A szálló ablakai előtt, a főtéren, az őrség egyenruhája folyton
változott; hol a franciák, hol a császáriak sütkéreztek a
verőfényben. Mégis itt kellett tölteniök egy teljes hónapot, mert a
mama pénzküldeménye csak nem akart megérkezni.
Minthogy Napóleon időközben csakugyan megint elfoglalta
Bécset, és a schönbrunni kastélyból küldözgette parancsait, még
az is feltételezhető, hogy a háborús események miatt hiába is
várnak pénzükre. Hírek jöttek arról, hogy Napóleon elfoglalta
Pozsonyt, és ki tudja, milyen mélyen hatolt be magyar területre. És
ha Martonvásár is hadszíntérré változott?
Teréz, mert ő korántsem olyan nagyvonalú teremtés, mint a
húga, igyekezett biztos híreket kapni, de még a kósza híreket sem
vetette meg. Szóba állt a fogadóssal, sőt, a fogadó egyik-másik
pincérével is, hogy meghallgassa, mit tudnak, mit beszélnek.
Hiszen a társadalom alsó rétegeiben élnek olyan egzisztenciák -
kupecek vagy éppen csempészek -, akik üzleteik érdekében bátran
közlekednek határokon és arcvonalakon át. A személyzeten
keresztül szerzett Teréz tudomást Napóleon proklamációjáról,
amelyet a magyar nemzethez intézett, és amelyben
függetlenséget és szabadságot ígért a magyaroknak, amennyiben
őhozzá pártolnak.
Jozefint és Stakelberget természetesen nem érdeklik a politikai
események, még meg is mosolyogják Terézt ezért a - mi tagadás -
alpári érdeklődéséért. Jozefin, négyszemközt, még azt is megvallja
nővérének: őt az sem izgatja, jön-e pénz a mamától, és mikor.
- De azért - szólja el magát Teréz - mégis jobb volna, ha
hazaérnénk, mielőtt meglátszik rajtad... Ne haragudj, drágám, de
kisebb a botrány, ha...
- És miért legyen kisebb? - kérdi Jozefin jókedvűen. - Már előre
élvezem, micsoda örömet szerzek, nemcsak a mamának, de még a
kedves nagynéniknek és unokanővérkéknek is, ha meglátnak nagy
hassal, egy olyan gyerekkel terhesen, akinek nincs apja. Micsoda
öröm lesz, ha beigazolódik, amit úgyis mindig gyanítottak, hogy én
igazában egy nagy szajha vagyok!
- Eltúlzod a dolgot, mint mindig - felelte higgadtan Teréz. - És
mindig elfelejted, hogy ennek a gyereknek igenis van apja. Még
mindig nem mondtad meg neki?
- Nem - mondta csillogva Deym gróf özvegye. - Még nem
döntöttem el, hogy kinek adom meg az apaság jogát, hogy
megadom-e valakinek egyáltalán. Utóvégre, ahogy mondani
szokás, az apa mindig bizonytalan, nemde? Stakelberg bárónak
sem oka, sem joga azt hinni, hogy ő csinált gyereket nekem.
- Pepi, kérlek! Minden határon túlmégy, nem gondolod?
Olyasmivel játszol, amivel nem szabad játszania senkinek!
- Ki tiltja? Miféle erkölcs? Ki kényszeríthet engem arra, hogy
férjhez menjek, csupán azért, mert egy könnyelmű órában
odaadtam magam egy férfinak? Ha te megengedheted magadnak,
hogy magadra vállald az én gyerekemet, amint felajánlottad ...
Emlékszel? Én is megengedhetem, hogy hadat üzenjek minden
hazugságnak és képmutatásnak! Egyszer s mindenkorra!
Igen, abban van valami, hogy ő is hibás ebben a szélsőséges
játékban. Azon az éjszakán, a firenzei fogadóban, amikor Pepi
bejött hozzá és bevallotta állapotát, neki valami mást kellett volna
talán mondania. De mit? Ma sem tud mást elképzelni, mint azt,
ami ott és akkor történt. Akkor is azt érezte, most is azt érzi, hogy
valami szép és nagyszerű, valami egészen rendkívüli történt. Maga
az anyatermészet csalta tőrbe Pepit, amikor arra kényszerítette,
hogy adja oda magát Stakelberg Kristófnak, aki oly tökéletesen
hozzá illik. Akármilyen rendkívüli ember is Brunszvik Jozefin, a
természet szép és bölcs törvényét nem játszhatja ki, még olyan
gyönyörű szerep kedvéért sem, mint amilyet most játszik: a
szabadság női apostolának szerepét, sőt, a rendkívüli bátorság
szerepét; az igazi erény nem ijed meg semmiféle igazságtalan
ítélettől. No de az sehol nincs megírva, nem is lesz, hogy az igazi
erénynek mintegy szándékosan ki kell hívnia maga ellen azoknak
az ítéletét, akik, mint például Brunszvik Józsefek, vagy a nagynénik,
semmiképp sem képesek az önálló erkölcsi ítélet olyan magas
színvonalára emelkedni, hogy távolról is megértsék Pepi
elhatározásának nemes indítékát.
De még az sem igaz, hogy csakis a magas erkölcsi színvonal
jellemzi Pepi oly bizarr lázadását a konvenciók ellen.
Abban, hogy Pepi olyan megvetendőnek és megalázónak, sőt,
undorítónak minősíti a testi szerelmet, alighanem része van
ifjúkori vétkének: olyan emberhez ment feleségül, aki testileg nem
vonzotta, hanem inkább taszította. Ezt még egy olyan tudatlan
aggszűz is ki tudja következtetni, mint Teréz. Hogy a testi szerelem
általában nem mindenki szemében utálatos, sőt, nagyon is
kívánatos lehet, azt az ember olvasmányaiból tudja, például maga
Homérosz is erre tanítja híveit, elsősorban az Odüsszeiában.
 De nemcsak irodalmi élményei késztetik Terézt arra, hogy
beavatkozzék húga veszélyes játékába, hanem például bizonyos
aggodalom is, hogy rosszra fordulhat. Pepi túlfeszítheti a húrt,
csupán csak játékszenvedélyből. Teréz meg van győződve arról,
hogy Pepi végül is hozzámegy Stakelberghez, ha már kellőképpen
bebizonyosodik, hogy csak a kényszernek enged. Egy-két hónap
múlva, ha meglátszik rajta a graviditás, talán még az angyali
Stakelberg is észreveszi, hogy teherbe ejtette, és akkor
valószínűleg erélyesen lép föl, mint férfiúhoz illik. Felismeri
Pepiben az ő makrancos hölgyét, aki szintén nem az első a
történelemben és irodalomban, és remélhetőleg megtalálja a
ráncba szedéséhez szükséges eszközöket. Tapasztaltabb férfival
Pepi már eddig sem űzhette volna ezt a, valljuk meg, kissé
kegyetlen és nem is nagyon ízléses játékot.
Hogy Stakelberg egyáltalán nem tapasztalt férfi, arról Jozefin
tájékoztatta Terézt. Igen! Talán épp a testi szerelem iránt érzett
ellenszenve miatt, de Pepi mindig is hajlamos volt bizonyos
szókimondásra. Igen! Nemi ügyekben olyan tárgyilagos tud lenni,
mint például egészségügyiekben, ha valakinek hashajtásra van
szüksége. Habár Stakelberg nem mondta, Pepi magától kitalálta,
hogy ennek a harmincon felüli férfinak még aligha volt dolga
nővel! No, persze, a vallásossága miatt, de nemcsak azért, mert
például Beethoven is tett annak idején olyan vallomásokat
Jozefinnek, mennyire megalázónak tartja a tisztátalan, pláne a
fizetett szerelmet. Pepi, sajátos módon, egyfelől mentségnek,
másfelől súlyosbító körülménynek tartja, hogy éppen egy ilyen
férfival kezdett, illetve, ha nem is ő kezdte a kapcsolatot, de
bizonyos ostoba kíváncsiság igenis fellépett nála. Kíváncsiság?
Igen, nevezhetjük így is, de teljes pontossággal Pepi maga sem
képes megfogalmazni. Ha egészen becsületes akar lenni, még azt
sem tagadhatja, hogy talán fricskát akart adni a nevetséges
szenteskedésnek; no, persze, ő csak játszani akart a tűzzel, és egy
kicsit elszámította magát. Olyan helyzet állt elő, hogy a jó ízlés
megsértése nélkül nem tagadhatta meg magát a férfitól.
De arra, hogy ama firenzei éjszaka óta, vagyis azóta, hogy
tisztában van áldott állapotával, nem volt a férfival, arra meg is
esküdött Teréznek, ő ezt így teljesen korrektnak tartja! Stakelberg
nem vetheti szemére, hogy csupán kacérkodott vele, és nem
elégítette ki azokat a vágyakat, amelyeket felkeltett. A kacérság
ugyanis az az ízléstelenség, amit soha nem engedne meg
magának! De miután adósságát megfizette, Stakelberg nem
formálhat jogot semmire! Nemcsak a felesége, de a szeretője sem
akar lenni. Már csak a gyermekei miatt sem, mert magától
értetődik, hogy tartós kapcsolat nem maradhatna titokban a fiúk
előtt.
- De hogy ő mit érez... Hogy őt nem alázod-e meg
magatartásoddal ... Arra nem gondolsz?
- Remélem, nem kívánod, hogy holmi alamizsnával sértsem
meg?
- Alamizsnával! - ismételte a szót hökkenten Teréz. - Miért
alamizsna? Miért kell mindent ilyen önkényesen értelmezni? Ha
tudni akarod, ezzel, éppen ezzel a mostani viselkedéseddel igenis a
könnyűvérű nő szerepében tetszelegsz. Azt a látszatot kelted, hogy
kegyeidet szeszélyed szerint szoktad osztogatni. Honnan tudhatná
ő, hogy te igenis az átlagon felüli kifinomultságból kifolyólag adod
ki az ő útját és nem ledérségből! Hiszen mégiscsak úti ismerősök
vagyunk, nem? Olyan nagyon sokat nem tudunk egymásról... Sem
mi őróla, sem ő mirólunk.
Jozefin pedig:
- Átlagon felüli kifinomultság - ismétli ő is jókedvűen. - És mit
gondolsz, ez nem önkényes értelmezés?
- Már arra is gondoltam - fenyegetőzik Teréz -, ha te nem vagy
hajlandó, én mondom meg neki, hogy áldott állapotban vagy. Joga
van tudni!
 - Még hogy joga! - válaszol Jozefin, és csak úgy szikrázik az a
szép szeme haragos jókedvében. - Tudod, mit? Mondd meg neki!
Akkor legalább biztosan azt gondolja, zsarolni akarjuk. Hogy
vegyen el! Az lesz az érzése, hogy kelepcébe esett, szélhámosnők
hálójába, vagy ahogy akarod. Befontuk, közös erővel. Még csak ez
hiányzik, más semmi! De arra biztosan jó lesz, hogy
megszabaduljunk tőle!
- Te azt hiszed, hogy akkor ...
- Odébbáll, erre mérget vehetsz! Hazaszalad Észtországba a
mamájához, vagy megkeresi valamelyik bátyját, esetleg sógorát, a
cár hadsegédét, és elpanaszolja: kicsi híja, hogy egy minden hájjal
megkent szajha hálójába esett. Téged pedig kerítőnőnek fog
tartani! Erre elkészülhetsz!
- De miért? Hogyan? Mire alapozod? Hiszen szeret téged! Ha
te nem is szereted őt, vagy legalábbis azt akarod elhitetni
magaddal! De ő... miért ne szeretne? Éppen ő ne szeretne? Az
lehetetlen! Hiszen azt mondod, rajtad kívül talán még nem is volt
dolga a szerelemmel... Hogy te vagy az első nő az életében!
- Nos - jelenti ki Jozefin váratlan fordulatként -, többek között
ahhoz sincs kedvem, hogy egy ártatlan kisfiú csábítója legyek!
- De hiszen már az vagy! Már elcsábítottad!
- Visszaadom a szabadságát!
- Csakhogy azt te, ezek után soha többé nem tudod visszaadni!
Éppen úgy nem, mint ahogy az ártatlanságát nem adhatod vissza!
- Ne légy nevetséges, drága Tézi! Bocsáss meg! A férfiaknak,
úgy, ahogy te gondolod, nincs is ártatlanságuk. Efelől nyugodt
lehet a lelkiismereted!
- Te azt hiszed, én őt féltem? Hogy ő a fontos nekem, és nem
te, meg az a gyermek, akit a szíved alatt hordasz?
Az nem elég, hogy hetekig hitelben laknak és esznek a
szállodában, Jozefin pénzt is kért kölcsön a fogadóstól; hát nem
mindegy, hogy egy kicsivel többel vagy kevesebbel tartoznak neki?
Vagy megjön az a pénz a mamától, vagy nem; ha igen, akkor jó, ha
nem, akkor úgyis mindegy, majd mindketten beállnak
mosogatólánynak a konyhára, háborús időkben semmi nem
szégyen, és különben sem! De addig élni kell, nem
gunnyaszthatnak odahaza egész nap. Pepi vitorlást bérelt, egy
aranyos fickóval együtt, és naphosszat a tengert járják; fiaival
együtt Pepi is igyekszik elsajátítani a vitorlázás szép művészetét.
Erre már soha többé nem lesz alkalma az életben. És úszni is
tanulnak a fiúk; Pepi, mint valami szép, egzotikus madár,
napernyője alól a partról nézi őket, aztán kapja magát, lehúzza
cipőjét, harisnyáját, ő maga is belelép egy kicsit a meleg tengerbe.
Minden örömet megszerez és kipróbál, amit a tenger adhat.
Rákapnak a horgászásra, rákot fognak a parti üregekben. Néha
egész napokat töltenek a kikötőben; nincs jobb és érdekesebb
földrajzi, sőt, történelmi lecke, mint amit egy ilyen kikötő adhat.
Pepi tudatosan arra neveli a fiait, hogy a világot nem a katonák,
nem a hadvezérek alakítják és kormányozzák, hanem például a
hajósok, a kereskedők. Szemléltető oktatásban részesíti őket itt
Triesztben. Miközben a katonák váltják egymást az őrségen, mint
cifra bábuk, az igazi események ott történnek, ahol a teherhordók
ládákat és bálákat raknak ki és be a hajókra, a matrózok csikorgó
horgonyláncokat húznak, a gyümölcsárusok énekelve kínálják
portékájukat, és a lacikonyhákról ínycsiklandó illatok szállnak.
Ha eddig nem tapasztalta volna, Teréz most meggyőződhetik
arról, hogy Jozefin igazi művésze a nevelésnek.
Egy reggelen már igen korán elment a gyerekeivel, méghozzá
lovagolni. Egy sétán összeismerkedett francia tisztekkel - mert
akkor éppen franciák adták a helyőrséget a városban -, és azok
hívták meg a szép mamát két eleven gyermekével egy kis
lovastúrára. Most Stakelberget is otthon hagyták, mint régen, oly
sokszor, Pisában és Firenzében Terézt; sőt, Stakelberg nem is
tudta, hova mentek. Teréz közölte vele, a szálló teraszán, ahol
együtt reggeliztek.
 Stakelberg fiatal arca mintha megrándult volna arra a közlésre,
hogy Pepi francia tisztekkel lovagolt ki. Mintha a gyermekeket nem
tartaná megfelelő gardedámnak, talán saját tapasztalatai alapján
sem!
- Írtam Otto bátyámnak - mondta egyszerre csak. - Ő jelenleg
Göttingában van. És ha sikerül egy kis pénzt kapnom tőle, amit
nagyon remélek, kiszabadulunk ebből a... helyzetből. Úgy
gondolom ugyanis, hogy a háborús, zavaros viszonyok miatt most
talán nem alkalmas, hogy Magyarországra utazzam.
Teréz pedig, még lélekjelenléttel:
- Megígérte, hogy hazáig kísér bennünket, és a háborús
viszonyok közt ez még inkább indokolt!
- Alig hiszem, hogy rászorulnak az én védelmemre - mondta a
férfi, nem is nagyon titkolt keserűséggel.
Darazsak dongtak a reggelizőasztalon illatozó mézes csésze
körül.
És akkor Teréz, ez egyszer megint minden megfontolás nélkül,
mintegy fejest ugorva egy talán jóvátehetetlen ostobaságba :
- Tudom, hogy talán a világtörténelem legnagyobb
indiszkrécióját követem el... Azt is tudom, hogy ennek
előrebocsátása nem mentség arra, amit mondani fogok. Jozefin
nemcsak nem hatalmazott fel rá, hanem talán ... egészen biztosan
megbocsáthatatlannak minősíti, ha beleavatkozom kettőjük
dolgába. Nem is tenném, ha ez csakugyan kettőjüké volna, és nem
egyúttal egy harmadiké, egy ma még láthatatlan kis teremtményé,
aki néhány hónap múlva meg fog születni, és akinek, a természet
törvényei szerint, nemcsak anyja, de apja is van, és kell legyen.
Magától értetődik, hogy nem nézett Stakelbergre, hogy
legalább ennyiben legyen tapintatos, amikor a világ legsúlyosabb
tapintatlanságát követi el ezzel a szerencsétlen emberrel szemben.
Az is egészen természetes, hogy a fiatalember nem tud válaszolni
egyhamar, és neki már csak azért is tovább kell beszélnie, hogy
időt adjon. Mindegy is, hogy mit mond, mert aligha fogja föl teljes
egészében az ő szavainak értelmét, mint ahogy ez az értelem úgyis
vitatható, hiszen a szóban forgó tárgy értelemszerűen amúgy sem
világítható meg.
- Ha vannak emberek, akik kitűnően értenek ahhoz, hogy
jobbnak mutassák magukat annál, amilyenek, akkor az én húgom
valóságos mestere az ellenkezőjének. Mert nem bízik általában a
közönséges és elterjedt ítéletekben... Mert a tapasztalat
mindannyiunkat arra tanít, hogy gyakran az erényt feszítik
keresztre, és felmagasztalják a becstelenséget, ő a szabadságot
nem köznapi értelemben fogja fel, különösen nem a szív és lélek
szabadságát... Semmitől sem idegenkedik annyira, mint a
konvencióktól, amelyek szárnyaszegetté és kishitűvé tesznek
bennünket. Semmi nem áll távolabb tőle, mint az, hogy készen
vett sablonokban gondolkodjék, és ezért, ha valaki őt nem ismeri
igazán, nagyon-nagyon tévesen ítélheti meg. Én még azt sem
vonom kétségbe, hogy ő néha csakugyan elveti a sulykot, és igenis
hibázik... De még hibáiban is mindig ott a nagyság... A
középszerűség, a kisstílűség nem sajátjai.
A kerti szék csikordul egyet a terasz kövén; Stakelberg báró
felkelt és távozott. Teréz nem látta az arcát, csak kissé görnyedt
tartását; olyan a háta, mintha súlyos terhet cipelne, rövid nyaka
mintha még megrövidült volna e nehéz pillanatokban.
Teréz hálás volt neki ezért a távozásáért, még azért is, hogy
válasz nélkül hagyta, ez nem is lehet másként! Arra nem
számíthatott, hogy majd megköszöni a testvéri segítséget, hogy
Pepi helyett ő súgta meg az édes titkot, még arra sem számíthat,
hogy ezért hálát érezzen iránta, sőt! Most már nemcsak Pepinek,
de Teréznek is ki van szolgáltatva, még súlyosabb a megaláztatás,
azzal, hogy Pepi Terézt avatta bizalmába, és nem a férfit, akitől
várandós. Meglehet, mindent végleg elrontott. És ez nem volna
csoda, hiszen micsoda pokoli iróniája a sorsnak, hogy ő avatkozik
bele mások szerelmi ügyeibe, ő, a lehető legilletéktelenebb!
Ha Pepi ezt megtudja!
 Nem tudta volna meg, legalábbis Stakelbergtől nem; a férfi
magatartása megváltozott ugyan e sorsdöntő közlés után, de csak
annyiban, hogy most ő kerülte a nővéreket. Hosszú, magányos
sétákat tett, egész napokra eltűnt, néha meg az derült ki, hogy
szobájában maradt reggeltől estig.
- Mire készül? Nem tudod? - kérdezte Pepi Teréztől.
- Azt nem!
- Hanem?
- Megmondtam neki...
- Mit mondtál?
- Hogy a gyerekével vagy viselős... Aznap, amikor
kilovagoltatok.
- Nem! Ezt nem tehetted!
- Meg kellett tennem! El akart menni... El is ment volna.
- Meg tudnálak fojtani! Ki hatalmazott fel? Mi közöd hozzá?
Szörnyeteg vagy! Engem nem húzol le a sárba! Hiába játszod az
aljas kis játékaidat... Tudod, mi vagy? Kerítőnő... Kezet foghatsz a
drága nagynénikkel meg az unokatestvérkéiddel... Nem
nyugosztok bele, hogy valaki különb legyen nálatok... Mindenáron
le akarsz aljasítani?
- Én? Én akarlak lealjasítani?
- Nem is érted ... Ugye? Ez a baj, hogy föl se fogod, mi ebben a
rossz... Igaz? Hiszen te csak jót akartál... Férjet akarsz fogni nekem
... Apát szerzel a gyerekemnek... Még meg is kellene köszönnöm,
neked is, meg annak a derék Stakelbergnek is, ha ezek után
hajlandó feleségül venni... Igaz? Hát nem! Soha! Csak azért se! Ha
térden állva könyörög, akkor se!
Pepi gondolkodásának magasröptűségét, mint már annyiszor,
Teréz kénytelen megint megcsodálni. Büszkesége egyszerűen...
határtalan! Nincs még egy nő a földön, aki az ő helyzetében képes
volna ilyen méltósággal viselkedni.
Ami pedig Terézt illeti, kétszeres, sőt tízszeres oka van arra,
hogy átérezze saját alacsonyrendűségét. Pepi nem alaptalanul
gyanúsította azzal, hogy igenis „férjet akart fogni" számára; ezt a
célját viszont alighanem elérte. Pepi néhány nappal ezelőtt olyan
kijelentést tett, hogy Stakelberg esetleg éppen azért szökik meg,
mert megijed tettének következményeitől. Most, utólag, ha
elgondolkodik a dolgon, még az is eszébe jut: Stakelberg kétségbe
vonhatta volna a saját apaságát vagy Pepi erényét, ha úgy tetszik.
Föltételezhetné, és van férfi, aki föl is tételezné az ő helyében,
hogy Jozefin talán másokat is részesített kegyeiben. Még
elgondolni is rossz, mi lett volna, ha így alakul a helyzet, ha
Stakelberg így reagál az édes hírre.
Pepinek, úgy látszik, össze kellett vesznie nővérével, hogy
kibéküljön Stakelberggel. Ez a kibékülés aligha történt simán, sőt,
nagyon is drámai körülmények között ment végbe, vagyis végleges
szakítással, szakítási kísérlettel kezdődhetett. Pepi alighanem
közölte Stakelberggel: annak ellenére, hogy csakugyan állapotos
tőle, nem hajlandó a házasság igájába hajtani büszke fejét, vagyis a
lehető legteljesebb nagylelkűséggel visszaadja Stakelberg
szabadságát, illetve nem is fosztja meg ettől a szabadságtól. Hogy
aztán Stakelberg mit válaszolt, azt Teréz már nem képes
kiszámítani, hiszen a férfit mégiscsak kevésbé ismeri, mint az ő
nagy természetű húgát. Az előjelek, sőt, az utójelek is,
mindenképpen kedvezőek. Ez a különös emberpár egész nap
együtt van, már nemcsak Terézt hanyagolják el, hanem a
gyermekeket is. Stakelberg öreg inasa, no meg persze a nagynéni
foglalkozik velük; aligha nyújtanak olyan nagyszerű
szórakozásokat, mint a mama, sem vitorlázni, sem lovagolni nem
viszik őket. Fapuskával lőnek célba a szálloda kertjében, vagy
Guthsmuths könyvéből, amit még Schnepfenthalból hozott,
tornagyakorlatra tanítja őket. Bogarat, kőzetet, faleveleket is
gyűjtenek. Hogy a mama és Kristóf bácsi miért vannak egész nap
távol? Rengeteg dolguk van, valahogyan most már el kell
intézniök, hogy hazautazhassanak, különböző katonai és civil
hatóságoknál próbálnak összeköttetést teremteni az otthoniakkal.
Hogy a gyermekek elhiszik-e ezt? Aligha. De a valóságot még
ennyire sem volnának képesek elfogadni, akkor sem, ha Teréz
megkísérelné annak valamiféle, bármily töredékes vagy részleges
elfogadtatását. Már ebből az egyetlen tényből is kitetszik, hogy
nincs bonyolultabb művészet a nevelésnél. Alapszabály, hogy a
gyermekeknek ne hazudjunk, de legalább ilyen alapszabály, hogy
ne terheljük őket számukra felfoghatatlan összefüggésekkel.
Tönkreteszi őket, ha megrendül bizalmuk a felnőttekben,
különösen a szüleikben.
Ha valami gonosz lélek azt mondaná a gyermekeknek: a ti
drága, imádott kis mamátok megcsal benneteket, mert az a tisztelt
és bámult Kristóf bácsi, a nagy tudós, igazában nem a ti nevelőtök,
hanem a mamátok szeretője, aki azt teszi a mamával, amit a lovak
és kutyák szoktak, hogy legyen kiscsikó és kiskutya... Nem volna ez
a legszörnyűbb, legdurvább, a leggyilkosabb hazugság, azzal
együtt, hogy ténybelileg igaz? Vagyis, amikor a gyermekeket óvjuk
bizonyos tényektől és úgynevezett realitásoktól, akkor a
legveszélyesebb hazugságoktól óvjuk őket.
Ami Pepit és Stakelberget arra kényszeríti, hogy még a
gyermekeket is elhanyagolják, életbe vágóan fontos és szent ügy, a
legszentebb. Miután már a természet akaratából szeretőkké vagy
inkább apává és anyává lettek, meg kell ismerniük egymást, hogy
személy szerint is szerethessék egymást, ne csak mint a természeti
törvény tárgyai, játékszerei. Sok-sok idő is kell az ilyesmihez, nagy
sírások, nehéz vallomások és halálos veszedelmek leselkednek
azokra, akik utat akarnak építeni szívtől szívig, ilyen nehéz terep
nincs is több a világon.
Mégiscsak jól tette, hogy elárulta a titkot Stakelbergnek, még
ha örökre eljátszotta is ezzel Jozefin barátságát! Az volna a jó, ha
Jozefinnek többé nem volna őrá szüksége, sem mint nevelőre, sem
mint bizalmasra. Stakelberg jobb apja lesz Pepi négy gyermekének,
mint a megboldogult Deym lett volna. Ez az ő nagy, innen-onnan
éppen egyesztendős utazásuk nem hozhatott volna szebb és
boldogítóbb eredményt, mint Pepi és Stakelberg összetalálkozását,
és hogy megszerették egymást. Most már bizonyos, hogy
Stakelberg szereti Jozefint, mert hiszen megbocsátotta neki, hogy
kiszolgáltatta Teréznek. Nem, nem oldott kereket, és aligha jutott
eszébe, hogy kételkedjék Pepi erényében. Ami pedig Pepit illeti,
előbb-utóbb neki is szeretnie kell ezt a férfit. A természet törvénye
Pepire is kell vonatkozzék! Szereti is, biztosan szereti, ha talán nem
is tud róla, ha még önmagának sem akarja elhinni.
Vannak pillanatok, amikor kísértést érez, hogy beavassa a két
fiúcskát a még ki nem pattant titokba, hogy Kristóf bácsi
alighanem a papájuk lesz nemsokára, és hogy testvérkéjük is
születik. Annál is inkább, mert bizonyos jelek arra mutatnak, a
gyermekek sejtenek, éreznek valamit, egy kicsit, nem is kicsit,
féltékenyek mindkettőjükre, és ami a legrosszabb,
nyugtalanságukat és gyanakvásukat vagy inkább rosszkedvüket
Terézen töltik ki. Terézzel szeszélyeskednek, majdnem nyíltan
gyanúsítják, hogy félrevezeti őket. Hiszen ez ténybelileg megint
igaz, őrá hárul a hálátlan szerep, hogy mentse a látszatot,
elfogadhatóvá tegyen egy, a gyermekek számára
megmagyarázhatatlan helyzetet.
Legfőbb ideje, hogy végre megjött a pénzük, hogy fizethettek és
mehettek. Éppen, amikor végre átlépték a magyar határt, a
Carolinának nevezett hadiúton, Zágráb és Várasd között, összetört
sok viszontagságot látott kis kocsijuk, és valamennyien
megcsókolták az édes anyaföldet, a haza földjét. Senki nem sérült
meg, kacagtak rajta fölszabadultan.
Nyár volt, teljes nyár. Az úgy-ahogy összeeszkábált kocsi
végigfutott velük a Dunántúlon, a Balaton mentén. Martonvásár
teljes szépségben fogadta a vándorokat. Milyen üresen érkeztek,
ami ingóságaikat illeti, és micsoda kincsekkel megrakottan,
lelkiekben és érzelmiekben! A mama szerint úgy festettek éppen,
mint a vándorcigányok - különösen a két fiúcska -, jól megfogta
őket a mediterrán nap.
 1809. július 21-e, hazatérésük napja mégsem örömünnepként
maradt meg Teréz emlékezetében, hanem mint élete egyik
legnagyobb baklövésének, megérdemelt felsülésének a napja.
Nem vette észre, milyen haragosan és hidegen fogadta őket a
mama és Franci? Vagy egyszerűen nem akarta észrevenni? Olyan
szelesen ugrált, mint egy nősténykecske, összevissza fecsegett,
rögtön, az első percekben mindent el akart mesélni vagy
legalábbis a legfontosabbat. Elejét akarta venni a
szemrehányásnak, vidám, érzelmes, kedélyes, túláradóan örömteli
hangot ütött meg, abban a hiszemben, hogy ezzel magával ragadja
a többieket is. Nem, ez nem volt számítás vagy éppen
szerepjátszás, ő nagyon tehetségtelen lenne színésznőnek, soha
meg sem próbálkozott vele. Épp az a baj, mondta később Jozefin,
hogy ennyire el tud feledkezni magáról; egy süldőlánynak is nehéz
volna megbocsátani, amit művelt. Kiáltozott, mint az eszeveszett,
hangosságával akarta lerohanni anyát és fiát, azt képzelve, így
talán elhiszik neki, amit rögtön az első percben kijelentett:
Stakelberg báró, akit magukkal hoztak, Európa egyik legműveltebb
embere, Pestalozzi tanításainak talán leghivatottabb követője, sőt,
továbbfejlesztője. Jelenléte ugyanolyan megtiszteltetés, ugyanúgy
emeli házuk fényét, mint Beethoven látogatása.
Még aznap este, amikor visszavonultak, Jozefin kétségbeesett
haraggal próbálta felvilágosítani nővérét arról, amit egyébként
most már ő is látott: hogy megint mennyit ártott viselkedésével az
ügynek és persze legfőképpen önmagának. Igen! Pepi csak
napokat szándékozik idehaza tölteni, bár egyelőre nem mehet
haza Bécsbe, hiszen még egyre tart a francia megszállás. Még nem
tudja, mit csinál, de Martonvásárból máris elege van. Ami Terézt
illeti, a legszívesebben azt tanácsolná neki: próbáljon megbékülni
az itthoni körülményekkel, beilleszkedni abba a kedélyes és
kellemes légkörbe, amely igenis biztonságot, sőt, boldogságot
nyújt annak, aki nem vágyik ki belőle, ő, Jozefin, sokkal
nyugodtabb lenne, ha Teréz megígérné neki: soha, egy szóval sem
fogja védelmezni sem a mama, sem a rokonok előtt az ő botrányos
viselkedését, annál kevésbé, mert hiszen Jozefin maga nem is
pályázik a mama és a család elismerésére. Tudván tudja, hogy az ő
magatartása vörös posztó a szemükben, és az is kell legyen. Már
fiatal korában ösztönösen szembefordult hamis moráljukkal, most,
harmincéves korában pedig tudatosan utasítja el ítéleteiket. És ha
így van, akkor természetesen nem tarthat igényt helyeslésükre,
még kevésbé szeretetükre. Nagyon szépen kéri Terézt, ne
védelmezze őt a mama előtt, ezzel senkinek sem használ,
mindenkinek árt, legfőképpen önmagának.
- Vagyis, ha jól értem, engem, mint alsóbbrendű embert, arra
ítélsz, mondjak le eleve minden fölemelkedésről, mert úgyis hiába!
Miért nem mondod meg nyíltan, hogy nincs rám szükséged, tehát
le akarsz rázni a nyakadról?
- No, látod! - mondta Jozefin, állhatatos mosollyal. - Ezt, amit
most mondtál, mondhatta volna a mama is vagy Brunszvik
Józsefné, de Brunszvik Henriette is. Ilyenkor bújik ki a szög a
zsákból! Nyíltan vádolsz azzal, hogy kihasználtalak, vagyis csak
addig kellettél, ameddig hasznodat vettem. Hát ha így érzed, akkor
annál inkább szót kell fogadnod! Nemcsak hogy védelmezned nem
kell a család előtt, de nyugodtan beállhatsz a kórusba... Ne feledd,
hogy nemsokára még sokkal nagyobb lesz a botrány... Ha
megtudják, hogy gyerekem lesz...
Pepi igazában kettéosztja a világot: az egyik felében ő maga áll,
egyedül, a másikban az összes többi ember, és Teréznek
választania kellene húga és mindenki más között. Pepi még
Stakelberget sem igen számítja a maga térfelére; ez kitetszik abból
is, hogy mind a mai napig Stakelbergnek nevezi, amikor beszél
róla, ugyanúgy, mint valaha Deymet. Teréz azonban nem tud, nem
is akar választani; nem fogadhatja el Jozefinnek a családról
mondott ítéletét, még kevésbé a család ítéletét Jozefinről és
Stakelbergről. Az ő feladata igenis az lenne, hogy a
kibékíthetetlennek látszó ellentmondásokat feloldja, elsimítsa.
 Stakelberg, úgy látszik, megkapta azt a pénzt, amit még
Triesztből kért a bátyjától, mert hamarosan elutazott
Martonvásárról Bécsbe, hogy elhozza onnan Vikit és Szefint. Ő
megteheti, orosz útlevele van, és az oroszok a franciák
szövetségesei jelenleg. Mire visszajött Bécsből a kislányokkal,
Jozefin már Budán várta, aztán, kora ősszel, Esztergomban vettek
ki egy házat, hogy ott húzzák ki a telet. Addigra már mindenki
tudott arról, hogy Pepi gyermeket vár, az Esztergomba költözést
olybá minősítették, hogy Pepi el akarja konspirálni gyermeke
születésének szégyenletes dátumát, hiszen mind a mai napig nem
felesége annak a jöttment idegennek. Pepi természetesen csak
mosolyog ezeken a gyermeteg ostobaságokon, ő, úgymond,
egyenesen élvezi, hogy megbotránkoztathatja a családot, hálás a
sorsnak, hogy erre alkalmat adott. A maga részéről arra is hajlandó
lenne, hogy akár élete végéig vadházasságban éljen Stakelberggel,
ha másért nem, azért, hogy tüntessen a konvenciók ellen. Sajnos,
Stakelberg ragaszkodik ahhoz, hogy együttélésüket törvényesítsék,
a gyermekek miatt. Pedig ő, Jozefin, el tudná fogadtatni a
gyermekekkel a természetes állapotot! Annál is inkább, mert ha
őszintén akarnánk beszélni a gyermekekkel, a házasságról, mint
intézményről, semmi jót sem mondhatnánk nekik. A házasság
kötés, és mint ilyen, már eleve vétség az emberi szabadság ellen.
Üzletté, alku tárgyává teszi azt, aminek a legkevésbé szabadna
azzá válnia, két ember érzelmi összetartozását.
Stakelberg még a tél beállta előtt hazautazott Észtországba,
hogy bejelentse házasságát, és hogy némi anyagi alapot szerezzen
hozzá. Pepi fogalmazta ezt így, kissé ironikusan, hozzátéve, milyen
konzervatív szellemnek tartja jövendőbelijét, külön ezért az erős
családi érzésért, ami erre a téli utazásra késztette. Sem anyja, sem
testvérei nem lesznek elragadtatva attól, hogy egy négygyermekes
özvegyet vesz feleségül, még kevésbé attól, hogy kedves
menyasszonya máris áldott állapotban van. Egyáltalán nem
valószínű, hogy ott Revalban Stakelbergék szabadabb elvűen ítélik
meg a helyzetet, mint idehaza a Brunszvik família. Ha
Brunszvikéknak nem tetszik Stakelberg, még annyira sem
tetszhetik Stakelbergéknek az a Deym grófné, akit nem ismernek,
akiről úgyszólván csak rosszat tudnak, hiszen nemhogy vagyona
nincs, de van egy csomó adóssága. Meglehetősen előrehaladott
állapotának köszönheti, hogy Stakelberg nem kívánta, kísérje el,
no meg annak, hogy négy gyermekkel az utazás nagyon drága
volna, arról pedig, hogy nagyanyjuknál, Budán hagyják a
gyermekeket, hallani sem akart Stakelberg. Nem fogad el
semmiféle szolgálatot vagy szívességet tőle a rideg fogadtatás
után.
Teréz a telet felerészben Budán, felerészben Esztergomban
töltötte, mintegy ingajáratban, mint összekötő. Senki nem kérte,
hogy próbálja közelebb hozni egymáshoz a hadiállapotban állókat,
sőt, inkább mindkét fél őrá haragudott meg e reménytelen
kísérletért. Hiába! Kitette magát a gyakori téli utazás minden
fáradalmának, olykor még veszélyének is, a mama szidalmainak s
Jozefin megvető és megbélyegző ítéletének.
Franci véleménye szerint a bölcsesség, a humánum azt követeli
tőlünk, hogy lehetőleg maradjunk semlegesek, hogy óvjuk meg
magunkat mindenféle háborúságtól, sőt, még pártállástól is, mert
hiszen minden harc látszatokért és illúziókért folyik. Franci például
semlegesnek tartja magát, és ezt be is bizonyítja azzal, hogy
senkinek nem ad igazat; mind a mamától és Brunszvik Józseféktől,
mind pedig Jozefintől megtagadja az igazságnak még a látszatát is.
Ezt a háborúságot igenis negatív indulatok tartják mozgásban,
kölcsönös és ösztönös gyűlölet. Az olyan zsíros lelkű libák, mint
Brunszvik József hölgyei, merő irigységből is meggágogják a
merész röptű, szép madarat, Pepit. A mama ... nos, ő úgy van
Jozefinnel, mint a kotlós, aki csibéi között egy kiskacsát is kiköltött,
és nem tud, nem is akar belenyugodni, hogy az vízre merészkedik,
ahova ő nem követheti. Pepi merészségét Franci, mint szabadelvű,
természetesen nem helyteleníti, de Stakelberg nagyon nem tetszik
neki! Ezek a protestáns pietisták rosszabbak a jezsuitáknál, még
sokkal fanatikusabbak és bigottabbak. A jezsuiták, különösen a
magasabb beosztásúak, érvényesítik az úgynevezett isteni
törvényeket, de csak hatalmuk érdekében, ők maguk nem hisznek
benne, sőt, fütyülnek rá. Ez a Stakelberg azonban, minden
műveltsége ellenére, ostoba. Teljesen képtelen önálló
gondolkodásra. Az a fajta, aki idővel egészen belevész
tanulmányaiba, tipikus könyvmoly.
Francinak Teréz működéséről is megvan a véleménye. Mint
ahogy állítólag egy pohár vízben is föllelhetjük a tengert, és ha
meglotyogtatjuk, akkor még a tenger viharát is, úgy éli ki Teréz
világmegváltó, prófétai törekvéseit e családi viharban. Ha a
semlegesség azt jelenti, hogy az ember senkinek nem ad igazat,
akkor Teréz kitalálta az antisemlegességet, mert ő mindenkinek
igazat ad. Tézi valami különös művészetté fejleszti a megalkuvást;
ha paradoxonnak hangzik is, róla elmondhatja az ember, hogy
valóságos hősiességet mutat a meghunyászkodásban! Olyan
magas fokon gyáva, hogy az már bátorságnak számít. Mindenre
talál mentséget!
Ha valakinek, akkor neki kellene a leginkább haragudnia
Jozefinre. Ha szembe merne nézni az igazsággal, akkor látnia
kellene: Pepi az orránál fogva vezette mindig és különösen ezen az
utazáson.
- Pepi fütyül a te szent eszméidre, öreg hölgy! - próbálta
felvilágosítani sajátos, ironikus jóindulatával. - Még a te híres
Pestalozzidra is! Nem megtiltotta, hogy válaszoljál neki? No meg
aztán hasztalanul akarod úgy feltüntetni a dolgot, hogy egyéves
utazásotok eredményeképpen felvirágozhatna a hazai köznevelés!
Jó nagybátyád, a tárnokmester, talán hajlott volna a szavadra,
mert ő mindenféle szóra hajlani szokott, de valljuk be, Pepi
alaposan kompromittálta a ti szent küldetéseteket! Ez már így van!
Beszélhetsz te, amennyit akarsz, a figyelem középpontjában
mégiscsak az áll, ki az a Stakelberg, akit útközben felcsíptetek, és
aki megcsinálta az ötödik gyereket Pepikének!
- Igaz - mondja erre Teréz. - De az is igaz, hogy Pepi nélkül soha
nem jutottam volna Yverdonba. És hogy Pepi még így is igazi lánya
apánknak... Azt nem vitathatod el tőle, hogy a gyerekei miatt... A
gyerekei nevelése miatt indult útnak.
- No, lám! És számomra... Találsz valami mentséget?
- Te legalább megérted őt... Nem törsz pálcát fölötte!
- Szerintem Pepinek az a baja, hogy nem fiúnak született -
bölcselkedett Franci. - Ugyanazok a képességek, amelyek így
hátrányára vannak, egyszerre előnyeivé válnának!
Franci hízásnak indult az utolsó esztendőben; ennek az az oka,
hogy keveset mozog, de, mint ironikusan fejtegetni szokta,
ahogyan elnehezedik, egyre kevesebb kedve van lóra ülni,
gyalogolni. A hízás használt a gyomrának meg a kedélyének, és ez
a fő. Férfiúi vonzerejét talán csökkenti, de ezen ő nem búsul.
Házasodni egyelőre nem szándékozik, és attól nem fél, hogy nem
kap feleséget, ha már muszáj lesz megnősülnie! Az udvarláshoz
legalább olyan kevéssé fűlik a foga, mint a lovagláshoz; a
legbecsületesebbnek igenis a fizetett szerelmet tartja, ez olyan
kapcsolat, amelyben minden tiszta és világos.
- Ha ezt azért mondtad, hogy megbotránkoztassál - felelte a
vénlány Teréz -, akkor közölhetem veled, hogy neked is megvan a
jogod a magad rigolyáira. Elég érdekes és okos ember vagy,
különcködhetsz!
- Nocsak! Ez szellemes volt, öreg hölgy!
- De azért ne gondold, hogy mindennel egyetértek...
Akármilyen magas fokra fejlesztettem is a gyávaság művészetét!
Anyánkkal sokkal tapintatosabbnak kellene lenned!
- Ezt kár volt mondanod - válaszolt az öccse, egyszerre
megmerevedve. - Ezt a kérdést csak radikálisan lehet megoldani,
másként sehogy.
 Egyesztendős távollétük alatt nagyon megromlott, de legalábbis
nagyon megváltozott a viszony a mama és egyetlen, hőn szeretett
fia között. Franci szerint ennek ő nem oka, a helyzet az oka, illetve
a mama. Az egészen természetes, hogy Franci átvette a birtok
vezetését, és, mint mondta, csak a saját belátása, tudása szerint
kormányozhat, nem pedig úgy, ahogy a mama akarja. Így például
kénytelen volt bizonyos változtatásokat eszközölni a birtok
tisztikarában, leváltotta az öregbírót, akiben a mama vakon
megbízott. Ez volt az első komoly konfliktusuk, amelyet aztán
követett a többi. Nem, Franci semmiben nem tartja hibásnak
magát, egy csekélységet kivéve: az idei aratásnál történt, hogy a
mama kiment a csépléshez, és meg akarta változtatni a fia
utasítását. Ő maga hozta olyan helyzetbe Francit, hogy kénytelen
volt azt mondani neki: „Kegyelmességteknek itt nincs szava
többé!" Ez hiba volt, belátja, mert az ispán előtt hangzott el, és a
mama ezt képtelen megbocsátani. És ha Teréz jó szolgálatot akar
tenni a mamának, akkor megmagyarázza neki, hogy nincs igaza,
illetve, hogy nincs oka a neheztelésre. A birtok vezetését éppoly
kevéssé lehet megosztani, mint egy állam vezetését: a tényleges
hatalomnak egyetlen kézben kell összpontosulnia.
- És ezt te mondod? Te, aki mindig olyan nagy ellensége voltál
a zsarnokságnak?
- Most is ellensége vagyok - felelte Franci. - De nem én vagyok
a zsarnok, hanem a mama ... Ő nem akar, ő nem képes
belenyugodni abba, hogy megöregedett, hogy ki kell adnia a
hatalmat a kezéből.
Jozefin, akivel egy szokásosan átbeszélt estén megtárgyalta ezt
a problémát, úgy vélekedett, hogy a mama megérdemli a sorsát.
Ő nevelte ilyen önzőnek és kíméletlennek Francit, most anyai
bűnéért bűnhődik.
- Nem. Ezt nem szabad mondanod!
- Miért? Nem igaz?
- Ha igaz is valamennyire ... A mama nem bűnös!
 - Hanem kicsoda?
- Jó, hát mondjuk, hogy bűnös... De mi a bűne?
- Az, hogy elfogult volt Franci javára... Nem akarta látni a
hibáit!
- De mégis látta, akarta vagy nem! Ezt te is tudod! Csak
változtatni nem tudott rajta!
- Most miért vitatkozol? Ez csak szócsavarás! Igazságtalanul
szerette. A hibáit is elnézte, sőt, védelmezte, ez pedig
erkölcstelenség, más szóval bűn. Én is anya vagyok, én is szeretem
a gyerekeimet, de a hibáikat soha nem nézem el! Mert ezzel csak
nekik ártanék.
Odakint süketen hallgat a téli éjszaka. Csikorgó hideg van, 1810
januárját írjuk. Pepi mindenórás, már alighanem világra kellett
volna hoznia a gyermekét. Mindenesetre kíméletre volna
szüksége, pihenésre, ehelyett órákon át arról vitatkoznak, lehet-e
káros, ártalmas, sőt, bűnös az anyai szeretet? Lehet-e túl sok?
Vagy egyáltalán: minőségében vagy mennyiségében volt káros
Brunszvik Antalné szeretete a fia iránt? Tarthatjuk-e Brunszvik
Ferenc grófot félresikerült embernek, vagy éppen csodálnunk
kellene, hogy nehéz, beteges gyermek- és ifjúkor után viszonylag
mégis kiegyensúlyozott férfi lett, és kitűnő gazda? Jozefint igenis
felizgatja Teréz érthetetlen makacssága, amivel a mamát
védelmezi, igazságtalanul és elfogultan, talán csak azért, hogy
ellentmondjon a húgának, hiszen ő maga legalább annyit
szenvedett a mama igazságtalansága miatt. De Tézit ez a vád
szintén felizgatja, és azt akarja bebizonyítani, hogy ő nem a mamát
védelmezi, nem az ő érdekében érvel, hanem igenis Pepi
érdekében, vagyis az igazság érdekében. Pepi szinte
nevetségesnek tartja, hogy Tézi az igazságot még csak ki is meri
mondani, amikor a gyakorlatban kitekeri a nyakát az igazságnak
Teréz, noha ezt rögtön megbánja, mégis kimondja: kár Pepinek
pálcát törnie a mama fölött; a mama már úgy-ahogy mégis
fölnevelte a négy gyerekét, de Pepi gyermekei, akik a szomszéd
szobában alusznak, még neveletlenek. Pepi ne kísértse az istent;
ha valaki, Teréz támogatja abban a törekvésében, hogy különb
embereket neveljen belőlük, mint amilyenek ők négyen, mégis
figyelmezteti, nehogy visszájára forduljon a dolog, és még olyan
eredményt se érjen el, mint amilyet az anyjuk!
Most már késő, most már kimondta, Pepi pedig ezt úgy fogja
föl, mintha a nővére megátkozta volna. Sír és kiabál!
Boszorkánynak, párkának nevezi, mintha Teréz tartaná és
gombolyítaná a sors fonalát, az övét és gyermekeiét. Szép kis
testvéri szeretet az ilyen! Maradt volna Budán, ő megmondta,
köszöni szépen az ilyen szeretetet és pártfogást! Ha még mindig
kételkedne abban, hogy a szeretet gyilkos is lehet, itt az élő
bizonyíték. Ha Teréznek az volt a szándéka, hogy őt még
mélyebbre taszítsa abba a fekete örvénybe, amely úgyis állandóan
fenyegeti, akkor ez sikerült!
A megsemmisüléshez hasonlít, amit Teréz ilyen pillanatokban
érez. Az ő jó szándékaival vannak a pokol útjai kikövezve.
Buzgalma mindenkor tolakodás, a legszebb igazságok is
közhelyekké válnak az ő száján.
Isten megadta neki a legnagyobb kegyelmet, hogy emelkedett
pillanataiban megérzi, megsejti a legszebb és legnagyobb
igazságokat, de nincsenek meg a megfelelő képességei, eszközei,
hogy a legszentebbet az emberek előtt képviselje. A kegyelem
Istentől jön, de magatartásunk, viselkedésünk a magunk műve,
azért magunk vagyunk felelősek. Hogyan akarja ő teljesíteni
küldetését, amelyet gyermekfővel fogadott, és amelyet
Pestalozzinál megújított, hogy az igazságot, a nép fölemelkedését
szolgálja? Hogyan hasson ő a népre, ezrekre és milliókra, ha azokra
sem képes hatni, akik a legközelebb állnak hozzá, ha azok is
félreértik, akik belelátnak a szívébe?
Vagy lemond küldetéséről, vagy pedig megkísérli a csaknem
lehetetlent: át kell nevelnie, jószerint föl kell nevelnie önmagát. Ha
jól meggondolja, nincs vagy alig van olyan tulajdonsága, amit
nyugodt lélekkel megtarthat, amit nem kell elhagynia,
megváltoztatnia, igazában kicserélnie.
Azt már hamarabb átlátta, hogy az íráshoz nincsen tehetsége,
és minden más művészetet is csak műkedvelő szinten sajátított el.
Most megvilágosodott előtte, hogy szóbeli megnyilvánulásaiból
ugyanúgy hiányzik az erő, a szépség, a helyes mérték, ahogy
írásaiból!

20

Stakelberg Kristóf februárban vette nőül Deym József gróf

özvegyét Esztergomban; a családot az esküvőn egyedül Teréz
képviselte. Igaz, Pepi nem is tartott igényt a család részvételére.
A januárban szerencsésen megszületett Mária Laurát a szülők
esküvője után keresztelték, méghozzá katolikusnak; ha fiú lett
volna, akkor természetesen apja vallását követi. Teréz
megkockáztatta a megjegyzést: nem érti, Pepi miért ragaszkodott
a katolikus keresztelőhöz, hiszen számára a vallás szinte semmit
nem jelent, férje számára annál többet. Pepi azt válaszolta: nem
akarja, hogy Stakelbergtől született gyermeke más valláson legyen,
mint a Deym gyermekek. És ha a legközelebbi Stakelberg gyermek
fiú lesz? Ezen még ráérnek gondolkodni.
Bizonyos jelekből máris arra lehetett következtetni, hogy ebben
a házasságban Pepi viseli a kalapot, még sokkal inkább, mint az
elsőben.
Stakelbergék az esküvő után hamarosan visszaköltöztek Bécsbe.
A francia megszállás megszűnt, illetőleg átváltozott. Napóleon
nőül vette Mária Lujzát, Ferenc császár ifjú leányát. Az a tény, hogy
most már a veje Ferenc császárnak, nem akadályozta meg
Napóleont abban, hogy elcsatolja a legyőzött Ausztriától az egész
adriai tengerpartot, Triesztet, Fiumét, Horvátországot, egészen a
Száváig, továbbá Krajnát, Karintiát, és ezenfelül még nyolcvanöt
millió hadisarcot vessen ki a kimerült monarchiára. Felfoghatjuk
ezt úgy is, mint kialkudott hozományt? Vagy Mária Lujza a ráadás a
hadizsákmányra?
Franci, már csak kajánságból is, jelen akart lenni ezen a
nevezetes esküvőn, hiszen annak idején részt vett Napóleon
megkoronázásán Párizsban. Még egy dolog vonzotta Bécsbe:
Beethoven zenét írt Goethe „Egmont"-jához, annak is most lesz a
bemutatója. Bécsi tartózkodása alatt egy harmadik fontos
esemény is bekövetkezett: helyreállt a régi jó viszony közte és
kedvenc húga, Jozefin között, sőt, ha lehet, még közelebb kerültek
egymáshoz. Franci azt írta haza: most kezdi csak fölismerni,
micsoda képességek rejlenek ebben az asszonyban. A legjobb úton
van, hogy a leggazdagabb birtokossá váljék az egész családban,
Brunszvik Józseféket is beleértve. Franci, hogy segítségére legyen,
meg is hosszabbította bécsi tartózkodását, mint szakértő,
megtekintette azt a morvaországi óriásbirtokot, amelyet most
készülnek megvásárolni.
Stakelberg hozott egy kis pénzecskét Észtországból, s csinos,
kicsi birtokot vásárolt a Mürz völgyében, azzal a jámbor
szándékkal, hogy oda költözteti népes családját, és ezentúl békés,
idillikus életet élnek. A gyermekek nevelése mérhetetlenül
kedvezőbb falusi környezetben, a természet ölén, távol minden
bűntől és csábítástól, amely a városban leselkedik rájuk. No és a jó
levegő, a frissen fejt tej se kutya!
Franci, aki kezdettől fogva szívesen gúnyolta ki szenteskedő
sógorát, most élvezettel írta le levelében, hogyan járt túl az ő
húgocskája jámbor férje eszecskéjén. Azt talán mondani sem kell,
hogy Jozefinnek semmi kedve nincs és nem volt a falusi idillhez,
ilyesmit legföljebb nyáron kedvel, de nem télen. A városi élet
nemcsak bűnre csábít, hanem például kultúrára is, hiszen a
városban vannak a színházak, a hangversenyek, városban élnek a
szellemes emberek, akikhez Pepi mégiscsak hozzá van szokva. De
senki ne gondolja, hogy durván nekiment volna a férjének, hogy
udvariatlanul visszautasította a nagyszerű ajándékbirtokot!
Olyasmit sem mondott, hogy majd bolond lesz a kedvéért
eltemetkezni! Nem! Arra hivatkozott, hogy Stakelbergnek, aki
Herder tanítványának vallja magát, nagy tervei vannak, folytatni
szeretné azt a munkát, amit Herder elkezdett, amikor
megalapította a Humanisták Szövetségét. Ez a szent ember,
mármint Stakelberg, egész életében arra készült, azért tanult
harmincegy éves koráig, hogy az emberi haladás úttörője legyen.
Harcolni akar a jobbágyok felszabadításáért, mind saját hazájában,
mind a többi, elmaradt országban. Márpedig annak, aki ilyen
fontos közéleti munkának akarja szentelni az életét, nem szabad
eltemetkeznie a magányban, mert hiszen megfelelő szövetségesek
nélkül nem küzdhet az emberiség szebb jövőjéért!
Jozefin megtudta, hogy eladó egy birtok Morvaországban,
Lessonitz és Witschap környékén. Tulajdonosa, bizonyos
Trautmannsdorf gróf, nemrégiben halt meg, és fiatal özvegye,
született Nádasdy grófnő, mielőbb szabadulni szeretne az
uradalomtól. Soha jobb alkalom! Az özvegy grófné, szeretetre
méltó és kissé könnyelmű hölgy, irtózik attól, hogy ügyvédekkel
tárgyaljon, szerződéseket kössön. Csakis magafajta emberekkel,
arisztokratákkal hajlandó tárgyalni! Pepivel első látásra
megszerették egymást. A birtok kétmillió forintba kerül, nagyon
megéri azt a pénzt! Van rajta tizenegy falu, egy vásárhely,
tizennégy major boltozott istállókkal és csűrökkel, kétszáz külföldi
tehén, húszezer elsőrendű merinói juh. A vidék gyönyörű, nagy
kiterjedésű erdei maguk is különlegesen értékesek. Martonvásár
elbújhat mellette! Franci személyesen nézett meg mindent, mint
szakértő, a sógorával együtt. Ami a legnagyobb szerencse, az
özvegy grófné, tekintettel a kölcsönös szimpátiára, beéri egyelőre
kétszázezer forint foglalóval; a többit a birtok néhány év alatt
maga kifizeti.
A kétszázezer forintot majd csak előteremtik! Jozefin rávette a
férjét, hogy a Mürz völgyében vásárolt kis birtokot azonnal adják
el, és ez sikerült is, méghozzá nyereséggel. A nagy hadisarc miatt, a
háborús veszteségek következtében, máris megkezdődött Bécsben
az infláció, akinek pénze van, szabadulni igyekszik tőle. A hiányzó
összeget részben Franci pótolja, részben pedig József nagybácsit
kell megnyerni az ügynek. Franci szerint erre a legalkalmasabb
személy Tézi, aki mindig is gyermeki szívvel szerette nagybátyját.
Neki nem esik nehezére, hogy kérjen tőle, és tőle a nagybácsi alig-
ha tagadja meg. Tézi érveljen azzal, hogy ez a birtokszerzés az
egész család számára nagy erőgyarapodás, és mihelyt a kétmilliót
kifizették, ő is visszakapja a pénzét.
Teréz teljesítette a megbízatást, de ami az érveket illeti, nem
fogadott szót az öccsének. Ő jobban ismeri a nagybátyját, szereti
is, azzal együtt, hogy mint államférfi, nem valami eredeti elme, és
talán, biztosan, nem is különösebben karakán. Odaadó híve a
nádornak, és ha másvalaki volna a nádor, nem a császár öccse,
annak is odaadó híve volna. Hát aztán? A maga módján mégis
nagylelkű. Nagyon jól tudja, hogy Franci és Pepi milyen kevéssé
szeretik és tisztelik őt, ami kitetszik abból is, hogy nem
személyesen fordulnak hozzá, hanem Terézt kérik föl közvetítésre.
No, nem baj! Ő, Brunszvik József megesküdött bátyja
koporsójánál, hogy atyja lesz gyermekeinek, és Tézi kedvéért még
akkor is teljesítené a kérést, ha biztosan tudná, hogy soha nem
kapja vissza a pénzét. Adósságra, méghozzá ilyen óriási adósságra
birtokot vásárolni, igen nagy kockázat. Ki biztosíthatja őket, hogy
olyan lesz a termés, amiből teljesíthetik a vállalt súlyos
kötelezettségeket? Ő nem ismeri Jozefin férjét, mert még arra sem
érdemesítették, hogy bemutassák neki, csak annyit tud róla, hogy
pedagógiával, bölcsészettel foglalkozott; egy ilyen hatalmas
uradalom kormányzása pedig még egy képzett, gyakorlott gazdát
is próbára tenne. Hogy a birtoknak, mint Franci írta, van kitűnően
képzett tisztikara? Hogy a megboldogult Trautmannsdorf gróf
külön erdészeti és állattenyésztési szakembereket is alkalmazott?
Annál rosszabb! Azok a szakemberek igen hamar észreveszik, ha
maga a földesúr semmit sem ért a fakitermeléshez vagy a
birkákhoz. És igen nagy baj, ha a földesúrnak nincs megfelelő
tekintélye! Pláne, ha tekintetbe vesszük, hogy ez a Stakelberg báró
idegen is, József nagybácsi mind a mai napig azt sem tudja,
valójában milyen nemzetiségű... Orosz? De hiszen az oroszok
pravoszlávok, ez a férfi pedig protestáns. József bácsi nagyon
csodálkozott, amikor Teréz közölte vele, hogy sógora német
ősnemesi család sarja, csak az útlevele szerint orosz, de hazájának
Észtországot vallja, és annak felvirágoztatását tűzte ki életcéljául.
- No, ezt nehéz lesz teljesítenie - mondta Brunszvik József. -
Kissé messzire szakadt hazájától!
Teréz pedig, hogy teljesítse megszokott és mindig balsikerrel
végződő békítő-közelítő küldetését, amivel soha senki nem bízta
meg - sőt, Jozefin többször megtiltotta, és most is megtiltaná neki
-, megpróbálta megmagyarázni a nagybátyjának, milyen nagy és
nemes ügyet támogat azzal, hogy pénzt adott Pepinek a
birtokvásárláshoz. A birtokszerzés csak eszköz ennek az
emberpárnak a kezében, semmiképp nem cél! Csak arra kell, hogy
néhány évi megfeszített munka árán egyszer s mindenkorra
megszabaduljanak mindenféle anyagi gondtól, hogy teljes erejüket
és figyelmüket az embernemesítés nagy ügyének szolgálatába
állíthassák. Szükséges kerülő, amit meg kell tenniök, de nem több
ennél! Semmi nem áll távolabb tőlük, mint a szerzés vágya, meg is
vetik az anyagi javakat, Stakelberg puritán, még csak nem is
dohányzik. Egyetlen szenvedélye a tanulás, a szakadatlan
önművelés, pedig már most is rendkívüli műveltsége van. Ő, Teréz,
mérhetetlenül sokat köszönhet neki mint útmutatónak és
nevelőnek.
József nagybácsi szívjóságára jellemző, hogy nem vonja
kétségbe egy szóval sem, amit unokahúga elmond neki, hanem,
nagyon szelíden, annyit jegyez meg: a hallottak csak megerősítik
abban, hogy kár ilyen tudósnak, ilyen elmélkedő típusú embernek
belevetnie magát a prózai életküzdelembe.
 De a pénzt ideadta, és ez a lényeg, legalábbis a mama, Franci,
sőt Pepi szerint is, a véleményére igazán nem kíváncsi senki! Ezzel
lehetővé vált, hogy június végén Stakelbergék át is vegyék a
birtokot. A két kastély közül csak az egyiket, a kisebbiket, a
witschapit adhatja át Trautmannsdorfné, de egyelőre az is
tökéletesen megfelel. A másik, a lessonitzi kastély túl nagy is volna
egyelőre, költséges lenne a fenntartása, üzemeltetése. Az átírás is
ráér majd akkor, ha a vételárnak a nagyobbik felét kifizették, sőt,
még azután is, írta Jozefin Teréznek. Hiszen maga az átírási költség
sem csekély. Néhány évig ők igazában inkább bérlőknek mint
tulajdonosoknak tekintik magukat.
Pepi ezt a levelet Karlsbadba küldte, ahol Teréz a mamával
üdült. Ezen a nyáron velük volt a drága Lotte is, immár négyéves
Blankájával. Pepi valamennyiüket meghívta Witschapba, a mamát
és Lottét vendégségbe, de Terézt ismét véglegesen, mintegy
otthonul kínálva neki ezúttal nemcsak házát, hanem egy egész
birodalmat. Igen!
„Mindössze öt nagyobb szoba van a kastélyban, kettő a
földszinten, három az emeleten - írta Jozefin -, és ebből egyet
neked rendeztünk be. Innen nyílik a legszebb kilátás a dombra,
amelyre keskeny sétaút vezet, a legszebb fák közé, amiket valaha
láthattál. Witschapnak nincsen parkja, ám az egész vidék a
legváltozatosabb szépséget kínálja szemnek és szívnek. Vízben és
erdőben gazdag vidék, de sehol nincs nyoma mocsárnak, mint
Martonvásárott, ezért levegője igen egészséges. Van gyümölcsös-
és virágoskertünk, pázsitos udvar, ahol a gyermekek kedvükre
játszhatnak; rá akarom szoktatni őket a kertészkedésre, a fiúk
máris egy-egy kölyökkutyát kaptak, amelyet maguk nevelnek és
tanítanak. Vikit magam tanítom lovagolni. Szefin mellé sikerült
találnom egy elragadó kis morva cselédkét, aki egész nap játszik
vele, minthogy testvérei erre nem hajlandók."
 Ezúttal a mama sem ellenzi, hogy Teréz elfogadja Pepi
meghívását. Eleget volt mellette nehéz időkben, ápolta
betegségeiben, a legkevesebb, hogy most kivegye a részét a
szerencséből is. Ha csakugyan olyan jó a levegője annak a
Witschapnak, Terézre egészségileg is ráfér egy hosszabb
pótnyaralás, mert sovány és gyakran gyengélkedik. A karlsbadi
üdülés ez idén nem sikerült olyan jól, mint kellett volna.
Túlságosan zajos itt az élet, túl sok a különféle hivalkodás, a hiúság
vására. Terézt különösen megviselte egy olyan epizód, ami nagy
örömet is hozhatott volna, de csak megszégyenülést hozott: Elisa
von der Recke estélyén bemutatták Goethének, és ő ott és akkor
nevetségesen viselkedett. Valami buta feltűnni vágyás ütött ki
rajta, mint egyfajta viszketegség, mindenáron fel akarta hívni
magára a költőfejedelem figyelmét.
Telekiné, Brunszvik Lotte, akinek a rosszul sikerült estély után
szűkszavúan beszámolni próbált erről a felsülésről, mindenáron
meg akarta vigasztalni.
- Nem is értem, miért olyan nagy baj ez ... Bárkivel előfordulhat,
hogy zavarában bakot lő. Biztosan lámpalázas voltál... Izgatott! Én
is izgatott lettem volna, ha szemtől szemben állok ezzel a
félistennel!
- De én... dicsekedtem neki. Felhoztam, hogy Beethoven, aki az
ő Egmontját is megzenésítette, jó barátom. És mert ez nem tett rá
olyan nagy hatást, mint vártam, még Pestalozzit is előhoztam. De
Pestalozzit nem is ismerte... Csak rémlett neki, hogy hallott róla,
amikor Svájcban járt, Lavater lelkésztől!
- Hát aztán! - vélte Lotte. - Nem hazudtál! Miért volna ez
dicsekvés?
- Nem engedhetem meg magamnak - felelte Teréz. - Nem
akarok ilyen lenni, amilyen vagyok! Meglehet, ez sem egyéb egy
különleges fajta hiúságnál, de semmitől nem szenvedek úgy, mint
tulajdon gyengeségeimtől és ostobaságaimtól!
 Lotte félénk célzást tett rá: neki még sokkal nagyobb szüksége
lenne Terézre, mint Pepinek, habár ő talán egészségesebb, és még
mindig csak egyetlen gyermeke van. Csak hát ez úgyis reménytelen
dolog! Még ha Tézinek volna is kedve ahhoz, hogy legalább évente
néhány hónapot náluk töltsön, neki nincs joga meghívni. Az az
igazság, hogy Emy, a férje, őt, az anyát se nagyon engedi beleszólni
Blanka nevelésébe. Emy választja ki a nevelőnőt számára, és
például angol és magyar nyelvre ő maga, az apja tanítja.
Blanka gyönyörű és igen fejlett gyermek, növésre is nagy a
korához. Egészséges és igen okos, Lotte szerint túl okos, koraérett.
És az sem jó, ugye? Még a tulajdon anyósa is mondta: a túl fejlett,
túl szép, túl okos gyermeket ritkán sikerül a szülőnek fölnevelnie,
semmiképp nem jó, nem egészséges, ha bármiben is eltérünk az
átlagtól.
- Ugyan! Ez csak babonaság - mondta Teréz. - Különben pedig
ki mondja meg, mi az átlag, sőt, hogy mi az egészséges?
Mindenkinek más erről a véleménye! Mi is, valamennyien,
koraérettek voltunk, egytől egyig, és ugyanakkor, más tekintetben
... Még most se nőtt be a fejünk lágya. Én legalábbis, noha
harmincötödik évemben vagyok, még ezután szeretném
megtanulni a legfontosabbat.
- Én meg, hidd el, öreg vagyok! - jelentette ki a huszonnyolc
éves Lotte. - Emy nem akarja, hogy több gyermekünk legyen -
vallotta váratlanul, pirosra gyúltan. - Neki nem kell több gyerek,
mert ha még egy születne, azt úgysem tudná már úgy szeretni,
mint ezt az elsőt. No meg attól fél, hogy újra olyan nehéz szülésem
lenne! Ő még egyszer nem akarja azt a szörnyűséget!
- Ó, a bolond! És arra nem vágyik, hogy fia legyen? Nevének
örököse?
- Nem... Azt mondja, annak örül, hogy lánya van. Szerinte
minden férfi szörnyeteg, önmagát is beleértve.
- A mi apánk is jobban szerette a lányait - emlékezett Teréz.
 - Én is gondoltam már arra, hogy Blanka sorsa egy kicsit
hasonlít a tiédhez! Még abban is, hogy annyira szereti azt a
kedélybeteg apját! Ő tudja csak igazán szeretni.
- Csakhogy nekem voltak és vannak testvéreim - tűnődött
Teréz. - Elsőszülött vagyok, de nem egyetlen! Pestalozzi, akiről
még sokat mesélek neked, az anyákra akarja bízni az emberiség
nevelését, pedig... Talán az a mi legnagyobb bajunk, hogy az
anyák, akik igazában a gyermekeket nevelik, örök kiskorúságra
vannak kárhoztatva, a férfiak, az apák pedig, tisztelet a kivételnek,
valami alacsonyabb rendű feladatnak tekintik a nevelést.
Nem ő, a végzet akarja újra és újra, hogy ő, aki erre a
legkevésbé látszik alkalmasnak, beleavatkozzék mások életébe,
elsősorban a testvéreiébe. Jozefin a mai napig azt állítja, hogy ő
sohasem lett volna Stakelberg felesége, ha Teréz annak idején
nem kényszeríti rá akaratát. És meglehet, egy idő múlva Lotte neki
köszönheti, ha lesznek még gyermekei.
A mama és Teréz már július végén Witschapra utaztak, Lotte
megvárta a férjét Karlsbadban, és aztán vele együtt jöttek rokoni
látogatásra, augusztus közepén. El sem fértek egykönnyen a kis
kastélyban, de annál családiasabb volt a hangulat. Ott tartózkodott
éppen Stakelberg két fiatalabb fivére, Karl Georg és Otto Magnus,
akik mindketten a német egyetemeken tanultak. Közülük Otto
Magnus meg éppen művészember, festőművész. Teleki Imre
grófra a lehető legjobb benyomást tették ezek a fiatal emberek, és
ez a kedvező hatás, ez a vonzalom aligha magyarázható egyedül
azzal, hogy egy valláson vannak, vagyis protestánsok. Rendkívül
éles ellentétek is vannak köztük, például a jobbágyfelszabadítás
kérdésében. Teleki Imre szerint az ő hazájában erre nem értek
meg a feltételek, elsősorban a jobbágyokat tenné tönkre, ha
felszabadítanák őket, mielőtt legalább elemi fokon élni tudnának
szabadságukkal. Ha egy nép még gyermekkorát éli, akkor nem
szabad magára hagyni, megfosztani a nélkülözhetetlen,
életfontosságú irányítástól! A három Stakelberg viszont változatos
és szellemes érvekkel, bizonyítékokkal ostromolta a nemesen, ám
középkorian gondolkodó főurat, meggyőzni igyekezvén őt arról,
hogy bizonyos mennyiségű szabadság nélkül sem gyermeket, sem
népet nem lehet nevelni, hogy a nép is, a gyermek is elkorcsosul,
ha fokról fokra meg nem tanulja önmaga kormányzását.
Teleki Imrét nagyon felvillanyozta ez a néhány nap Witschapon;
akkor úgy tetszett, igazi barátság fejlődhet ki közte és sógora,
valamint sógora fivérei között, s ez a makacs emberkerülő is
kimozdítható magányosságából. Teréz arra is talált módot, hogy
bemutassa neki, milyen jól feltalálja magát a kis Blanka nagyobb
unokanővérei és a kicsi Stakelberg Laura társaságában. Mennyi
boldogsággal dajkálja a néhány hónapos babát, és amikor
búcsúzniok kellett, valósággal könyörgött szüleinek: vigyék
magukkal haza ezt a gyönyörűséget. Teleki Imre alighanem
megértette: imádott egyetlen gyermekének semmivel sem
szerezne nagyobb örömet, mint egy-két testvérkével.
Szabad-e a szép napokat másnak, mint kedvező előjelnek
felfogni? Teréz szelíd és bölcs papnőként járkál a házban, a szép
sétaúton, a dombon. Ablaka keletre néz, mint a kastély egész
homlokzata, maga a fényes ábrázatú Apollón kelti minden
hajnalon. Ha sehol nem sikerült, itt Witschapon sikerülnie kell a
régi tervnek, hogy együtt keljen a nappal, annál is inkább, mert
hiszen ősszel a napok már rövidülnek, télen meg éppenséggel a
parasztokat és munkásokat is sokáig hagyja aludni a nap.
Jozefin ismét áldott állapotban van, emiatt a telet inkább
Bécsben tölti; a kicsi Laurát magával vitte, a négy Deym gyermeket
ünnepélyesen átadta Teréznek. Teréz néni a ház úrnője és egyben
anyahelyettes, elvárja, hogy a gyermekek szót fogadjanak neki, és
vigyázzanak egymásra. Ő, a mama is szívesen itt maradna, de a kis
kastély, különösen télen, nagyon is szűk volna ilyen népes
családnak.
- És mi... miért nem mehetünk a mamával Bécsbe? - kérdezte
akkor Viki.
 - Mert a bécsi lakás is szűk lenne valamennyiünknek -
válaszolta Jozefin. - És nekünk most takarékoskodnunk kell!
- Én szívesen visszamennék Bigot-ékhoz - mondta a nagylány.
- Szó sem lehet róla! - veszítette cl a türelmét Pepi. - Eleget
voltatok távol egymástól, most maradj együtt a testvéreiddel!
Neked, mint legnagyobbnak, jó példát kellene mutatnod,
kislányom!
Jó példát! Hiszen, ha meggondoljuk, Viki igazában a mama
példáját követné, amikor Bécsben töltené a telet, a városban, ahol
már az is szórakozás, ha kinézhet valaki az ablakon, ahol minden
séta látványosságokat nyújt, míg itt a pusztán semmi nincs, csak
fák és őszi sivárság.
Brunszvik Antalné, amikor megtudta, hogy Terézt egyedül
hagyják a Deym gyermekekkel Witschapon, felháborodott
levélben követelte, hogy elsőszülött leánya azonnal jöjjön haza
Budára. Árulásnak, felültetésnek minősítette, amit Pepi művel;
már megint ugyanazt csinálja, amit régen, Terézre sózza a
gyerekeket, ő meg éli világát Bécsben. Alávaló teremtés! Azt
hazudta, csak azért megy hozzá Stakelberghez, mert olyan kiváló
nevelő; hát ha így van, most miért nem az a híres nevelő
foglalkozik legalább a fiúkkal, akik innen-onnan a legkényesebb
korban vannak? Mihez kezd Teréz négy gyerekkel az isten háta
mögött? És még egy házitanítót sem fogadtak melléjük. Miféle
nevelés ez? De Teréz is hibás ám, mert ha ő nem volna ilyen jó
bolond, ha nem vállalkozna mindenre, akkor Stakelberg báró úr és
kedves felesége nem rázhatnák le a nyakukról azokat a
szerencsétlen Deym árvákat.
Nem könnyű a mama levelére válaszolni, két teljes éjszakájába
került és két elaludt napfelkeltébe. Mit napfelkelte! Nemcsak a
nap előzi meg a felkelésben, hanem a gyermekek is, benyargalják a
házat, beviszik a sáros kutyákat a hálószobákba, dobálóznak,
verekednek, kiszöknek az istállóba, mialatt ő kábult reggeli álmát
alussza, a cselédeknek meg, persze, nem engedelmeskednek, meg
nem is nagyon értik a szavukat, mert a szakácsnő kivételével, aki
német asszony, csupa morva cselédlány szolgál a házban, akikkel
maga Teréz sem tud szót érteni.
Nemcsak a mamának, önmagának sem könnyű
megmagyaráznia, mi tartja mégis itt, sőt, hogy annyi sok baj,
nehézség és kellemetlenség ellenére, miért érzi úgy, mintha sokkal
inkább itthon volna e vadidegen morva pusztán, mint akár Budán,
akár Martonvásárott. Ha azt írja a mamának, hogy adott szava,
Pepinek tett ígérete köti, ez sem felel meg a valóságnak. Ha
magyarázatot keres, akkor Pestalozzi jut az eszébe, aki élete
legboldogabb és legfontosabb korszakának azt az öt hónapot
tartja, amit Stansban töltött, az ótvaros csavargókkal. A Deym
gyermekek természetesen nem ótvarosak, nem is tetvesek, de
hogy jó és boldog embert neveljen belőlük valaki, az majdnem
olyan lehetetlennek látszik, mint Pestalozzi vállalkozása volt.
Hogyan magyarázza meg a mamának, hogy ő maga nála is
képtelenebbnek látja helyzetét és feladatát, de éppen az tartja itt,
hogy küldetése oly végzetesen megoldhatatlannak látszik?
Pestalozzi példáját jobb, ha nem emlegeti, mert azzal csak
ingerli a mamát. Hasztalanul igyekezett rávenni, hogy legalább
néhány könyvét elolvassa; hazatérésük szerencsétlen körülményei
annyira ellenszenvessé tették a szemében a svájci prófétát, hogy
még a nevét sem hajlandó megtanulni.
Sokkal jobbnak, egyszerűbbnek, gyakorlatiasabbnak látszott,
amit végül is megírt: hivatásának választja a nevelést, és ehhez
tapasztalatokra, gyakorlati és elméleti tanulmányokra van
szüksége. Ha kissé későn is, de ő most iskolába jár itt Witschapon.
Stakelberg rendelkezésére bocsátja a megfelelő könyveket,
útmutatást is ad tanulmányaihoz. Tanulmányozza Kantot,
természetesen Heidert, és újra elővette Franklint is, önéletrajzát,
amely már apának is kedves olvasmánya volt. Megszerezte, le is
másolta azokat a híres alapszabályokat, amelyeket Franklin maga
írt le, amikor Philadelphiában klubot alapított, méghozzá egyszerű
munkások között, a humanizmus, az emberbaráti eszmék
terjesztésére. Akkor, amikor ezt tette, senki nem gondolhatta,
hogy eszméi és az általa szervezett klub, amelyben néhány tucat
egyszerű munkás vett részt, ilyen hatással lesz az egész emberi
haladásra. Ugyanúgy nem tarthatjuk lehetetlennek, hogy ezek az
emberbaráti eszmék, lényegében Brunszvik Antal eszméi,
visszhangra találnak, először csak néhány, majd mind több ember
lelkében. Ő, Teréz, arra gondol, hogy néhány év múlva, ha
tanulmányaival előbbre jut, talán alapít egy nevelőintézetet
előkelő leányok számára, és ebben elsősorban a mama segítségére
számít. Kezdő tőkének talán elég lenne az ő még mindig érintetlen
hozománya, de bizonyára meg lehetne szerezni hozzá sok jó
barátjuk, elsősorban a család támogatását. Nem csupán Brunszvik
Józsefékre gondol, hanem például Stakelbergékre is, akik néhány
év múlva, ha a birtokot kifizetik, nagyon gazdagok és rendkívül
bőkezűek lesznek, ha nemes ügyről van szó. Az az érzése, hogy a
nevelés ügyének még Teleki grófot is meg lehetne nyerni, sokkal
inkább, mint arra rávenni, hogy jobbágyait felszabadítsa.
A mama gyorsan válaszolt, mert életrevalónak tartotta a tervet.
Tovább is fejlesztette azonnal; megkérdezte Terézt, alkalmasnak
találná-e a fehéregyházi régi nyaralót nevelőintézet céljára? Még
mindig nem sikerült ugyanis eladnia, de most már talán nem is
adja el! Jelenleg semmi esetre sem, hiszen a pénz értéke napról
napra romlik. A jövő tavaszon, ha egészsége engedi, oda is utazik,
egy kicsit rendbe hozatja, legalább annyira, hogy ne romoljon
tovább. Az épületeknek ugyanis éppen annyira árt a lakatlan
állapot, mint az embereknek a tétlen élet.
Szegény jó mamácska! Most lesz hatvanéves, és egész életét
szorgos és fontos munkában töltötte. Mennyit korholta elsőszülött
leányát, mert véleménye szerint elhanyagolja női hivatását, mert
soha nem törekedett arra a szép és szelíd küldetésre, ami a jó
feleség és anya osztályrésze! Hát ő, hatvanéves korában, miért
nem éri be azzal, hogy egyetlen, imádott fia háztartását vezesse?
Miért olyan sérült, sértődött, amiért Franci az úgynevezett
férfimunkát, a gazdaság irányítását, végül is kivette a kezéből?
Különös, szelíd győzelem, hogy igenis Teréz nyújt számára
reményt, Teréz ragadja ki apátiájából, amely ebben a korban
nagyon veszélyes, az életébe is kerülhet. Ismét van komoly célja és
feladata. Majd ő vezeti a nevelőintézet gazdasági ügyeit, hogy
Teréz minden erejét, idejét a pedagógiai munkára fordítsa.
És hogy Fehértemplom! A régi, szép kert, azokkal a
felejthetetlen fákkal, amelyek alatt élete utolsó nyarán Brunszvik
Antal a nőnevelés reformján dolgozott! Azokat a fehér lapokat
mégsem fújta el a szél, nemhiába tette rá Teréz a nehéz és sima
kavicsokat! Ha az országgyűlés nem is foglalkozik vele, a nőnevelés
reformja megvalósul! Ha csak nyolc-tíz, esetleg tizenöt fiatal
leánnyal kezdenék is! Olyan kicsi országban, mint Magyarország,
komoly erő lehet abból, ha valamennyit sikerül megnyerni a
magasabb rendű humanizmus ügyének, ha mind a tizenöt
továbbadja a fényt, amit kapott. Országos világosság támadhat
abból, országos fénykoszorú a nagy sötétségben, a jó magához
vonzza a jót. Valóságos anyák iskolája lesz az Fehéregyházán;
Brunszvik Antal után Antonaeumnak fogják elnevezni, és az
indulás nehézségeinek leküzdésében maga Pestalozzi segítheti. Ha
meghívja - mert akkor meghívja! -, bizonyára eljön
Magyarországra, és akkor bebizonyosodik, hogy mégsem lett
hűtlen hozzá, csak a szerencsétlen körülmények hozták úgy, hogy
nem válaszolhat leveleire.
Ezen az őszön ugyanis újabb levél jött, ezúttal Pestalozzinétól,
de Pepi el sem küldte neki Witschapra, csak futólag tett említést
róla egy levelében, amely tele volt a gyermekek nevelésére és a
cselédség irányítására vonatkozó utasításokkal, valamint
Stakelberget illető súlyos panaszokkal.
Igen, sajnos megint Teréz a húga bizalmasa; mintha
mindenáron azt akarná bebizonyítani neki, hogy ez a házasság
végzetesen elhibázott, hogy eleve magában hordja romlását, hogy
az ő, Pepi megérzése volt a helyes, amikor nem és nem akart
hozzámenni, és Teréz tévedett, amikor mégis kierőszakolta, hogy
igent mondjon neki. De még az ártatlan Pestalozziékat is
hibáztatja, hiszen náluk és általuk ismerkedett meg ezzel a
szélhámossal, ezzel a képmutatóval. Bárcsak Tézi megtagadta
volna, hogy egyáltalán átlépjék Svájc határát. Ha ő nem hajlandó,
egyedül a gyermekekkel nem folytathatta volna a végzetes
utazást. Vagy ha akkor még nem állt is a sarkára, legalább, amikor
végre elhagyták Yverdont és hazaindultak, lépett volna fel
erélyesen, és mentette volna meg balvégzetétől.
És miközben mindezt írja, finom kis íróasztalánál, kissé távolra
kell tolnia a széket, mert hiszen ismét terhes, Stakelbergnek immár
második gyermeke rúgkapál a hasában.
Van abban valami egészen rendkívüli, hogy ennyire igazságtalan
Terézhez. Ő maga szokta írásbeli kirohanásai végén megjegyezni:
ne haragudj, de valakit csak okolnom kell a saját őrültségeimért, és
az csakis te lehetsz!
Teréz pedig, természetesen megint egész éjszakákat
átvirrasztva, megpróbál válaszolni mind e vádakra és őrültségekre.
Jó, ő vállalja a felelősséget ezért a házasságért, ha Pepi
ragaszkodik hozzá, annyira, hogy most, pótlólag kívánja megtenni
azt, amit szerinte Svájcban elmulasztott: szeretné észre téríteni.
Ha önmagát nem is mentegeti, mint a balsors előidézőjét,
Stakelberg úgynevezett képmutatására és állítólagos
szélhámosságára igenis talál mentséget. Mentséget? Erre igazában
nincs is szüksége! Hogy másnak mutatta magát Yverdonban,
Genfben, Pisában, Triesztben és Esztergomban? A helyzet is más
volt! Teréz szeretné figyelmeztetni Pepit, hogy utazás közben,
abban a felszabadult állapotban talán ők is másnak mutatkoztak.
Stakelberg is joggal követelhet több megértést legalább a felesége
részéről, és nagyon könnyen meglehet, hogy ő is csalódott, hogy
magában ő is azzal vádolja nejét: nem ilyennek mutatta magát,
amikor megismerte!
 De hát nem vagyunk-e valamennyien sokfélék? Nincsenek-e
sokszor éppen a jelentékeny embernek jelentékeny
fogyatékosságai?
Pepi szűkmarkúnak, őszintétlennek, továbbá gyakorlati
kérdésekben balkezesnek, amellett betegesen hiúnak tartja
férjecskéjét, legalábbis nem tétovázik e szörnyűségeket leírni. (És
még jó, ha csak Teréznek írja, és nem vagdossa a férfi fejéhez.)
Előkelő tartózkodását, amelyet férfias szeméremnek igyekezett
feltüntetni, ma már nem tartja egyébnek számító gőgnél, amellyel
igazában üresfejűségét takargatja.
Sajnos, ezek a vádak egyáltalán nem légből kapottak, Pepi
nagyon is kézzelfogható bizonyítékokat hoz föl férje jellembeli és
szellemi fogyatékosságainak bizonyítására.
Az első, hogy a birtokot a saját nevére vásárolta, illetve, mivel
az átírás egyelőre még nem esedékes, a birtokjogot telekkönyvileg
előjegyeztette, de csak a saját nevére. És amikor Jozefin ennek
okát tudakolta, azt felelte: kíméletből tette, hogy feleségének ne
kelljen semmiféle hivatalos dologgal foglalkoznia, még egy aláírás
erejéig sem. A női lélek finomságát és emelkedettségét tönkreteszi
a prózai küzdelem, a hétköznapi élet szennye és verejtéke. Sajnos,
hogy Jozefinnek, özvegy korában, igenis olyan alávaló és megalázó
foglalatosságai is voltak, mint a kiadó szobák bérének elszámolása,
a múzeumi belépti díjak ellenőrzése. Ennek már vége, minden
ilyesmit ő vesz a kezébe, ő intéz, de még a cselédek bérét is ő
folyósítja, sőt, a háztartáspénz elszámolásával is ő foglalkozik, azon
a címen, hogy mindez nem egyeztethető össze a női lélek
finomságával.
De ez mind hazugság, álnokság, mocskos félrevezetés!
Jozefin sokkal okosabb nő annál, semhogy át ne lásson a sötét
mesterkedéseken. Igazában férje gyámság alá helyezi, még saját
jövedelme fölött sem rendelkezhetik, és ennek igazi oka
Stakelberg gyalázatos kapzsisága és fösvénysége, ő, a maga kupori
gondolkodása következtében pazarlónak, tékozlónak tartja a
feleségét, de ahelyett hogy becsületesen közölné vele esetleges
kifogásait, ezt a drasztikus módszert alkalmazza: egyszerűen
megfosztja minden cselekvési szabadságától.
Talán azt várná a feleségétől, hogy maga mossa a harisnyáit?
Mert rossz szemmel nézi, hogy Pepi komornát tart, és
megbotránkozik azon, hogy egy cseléd - mármint a komorna - még
külön szobalányt igényel, aki őt kiszolgálja. Hogy a kisasszony,
mármint a komorna, még ahhoz is finnyás, hogy saját kezűleg
vigye a gyertyát a szobájába, a szobalányának kell azt előtte
vinnie! Még inkább fölháborodott - mármint Stakelberg -, amikor
Pepi egy olyan főkomornyikot fogadott fel, aki azelőtt Lobkowitz
hercegéknél szolgált. Nem fogta fel, mekkora szerencse egy ilyen
kiválóan képzett, kiváló modorú személy a házban, mennyire emeli
a ház fényét, és mennyi tapintattal irányítja a többi cselédet.
Mindezekhez járult egy még fölháborítóbb eset, amit Pepi csak
dühtől fuldokolva képes leírni. Alkalmi vétel gyanánt, mindössze
tízezer forintért, hozzájutott egy pompás háló- és utazókocsihoz,
ami nélkülözhetetlen számukra jelenlegi életmódjuk mellett.
Nemcsak azért, mert Witschap szörnyen messze van Bécstől, és ő,
Jozefin, talán mégsem utazhat valami rossz bricskán vagy éppen
postakocsin, ahogy a férje megkívánná, ő, Jozefin, a maga részéről
még lóháton is hajlandó, sőt, képes megtenni az utat, hanem hogy
reprezentálniuk is kell a birtok tisztikara előtt, arra Stakelberg nem
gondol? Hogyan legyen tekintélye az új földesúrnak, ha még egy
tisztességes kocsija sincs?
Mindezek azonban, még az utazókocsi is, alapjában
csekélységek, semmiségek Jozefin azon sérelméhez képest, hogy
férje őt kihagyta, amikor a birtokjogot telekkönyvileg
előjegyeztette, és ő erről csak utólag és véletlenül értesült,
méghozzá azért, mert Trautmannsdorf grófné megóvta ezt az
előjegyzést, vagyis töröltette, mint olyat, amellyel Stakelberg
megszegte megállapodásukat.
 Mert ha az előjegyzés e pillanatban nem is érvényes, és ha még
messze is az az idő, amikor az átírás megtörténik, Jozefin szerint a
férje egyszerűen ki akarja semmizni őt. Azt képzeli: mert hozta azt
a kis pénzt a családjától, amelyért azt a szerencsétlen kis birtokot
vásárolta a Mürz völgyében, most már egyedül őt illeti a birtok?
Egyedül csak ő lesz Lessonitz és Witschap ura? És az a pénz, amit
Franci és Brunszvik József adott kölcsön? Azért, mert azt vissza kell
és vissza fogják fizetni, nem számít alaptőkének?
Ez olyan égbekiáltó, hogy nehéz szavakat találni rá. Hát ki
szerezte a birtokot? Hozzájutottak volna Jozefin nélkül? Szóba állt
volna Trautmannsdorf grófné ezzel a félszeg idegennel, aki sokkal
inkább látszik falusi lelkésznek, mint arisztokratának?

„Kérve kérlek és könyörgök, próbálj megnyugodni mostani

állapotodban, nem izgatni magad ilyen fiktív őrültségekért - írta
Teréz. - Én nem tudok magyarázatot adni erre az előjegyzési
dologra, de hiszen, mint magad írod, egyelőre nem érvényes,
olyan, mintha meg sem történt volna!
Bármi indította is férjedet arra, hogy egyedül az ő neve
szerepeljen a telekkönyvben, lehetetlen, hogy téged akart volna
kisemmizni. Miért nem hiszed, hogy valóban az adásvétellel járó
ügyintézéstől akart megkímélni? Ez mégis sokkal valószínűbb, mint
amit te feltételezel! Ha egész életét hozzád kötötte, vallása,
meggyőződése, életfelfogása ellenére... Ha a kedvedért elhagyta
imádott hazáját, ha elszakadt családjától, amelyhez láthatóan ra-
gaszkodik! Mi lehet döntőbb bizonyíték a szerelmére? Amit te
fukarságnak tartasz, az igazában nem más, mint egy másfajta
életideál alakította szokásrendszer! Ne feledd el, drágám, hogy ő,
hajlama szerint, boldog lett volna azon a kis birtokon, a lehető
legpuritánabb körülmények között. A kedvedért mondott le a saját
életformájáról, és vállalkozott erre a csakugyan nem kicsi
feladatra!
 Most talán azt gondolod, és úgy is érzed, hogy már megint rá
akarlak beszélni valamire, ami nem helyes. De még ha volna is
abban igazság, amivel vádolsz, hogy az én befolyásom miatt
rosszul választottál, amikor hozzámentél... Most már ki kell
tartanod, ezt követeli a józan ész is. Könyörgöm, próbáld őt
megszeretni, és ne mondd azt, hogy lehetetlen! Sokkal inkább
lehetetlen szeretet nélkül élni, semmint némi erőfeszítést tenni
azért, hogy megszeressünk valakit, akihez életünket kötöttük, erős
kötéssel! Most már nem az én kedvemért kell ezt tenned, hanem a
gyermekek kedvéért! Hadd legyen a birtok az ő nevén, Isten adja,
hogy szerencsésen kifizessétek, és maradjon meg az ő szíve hozzád
való hűségében... Maradjon ő a tiéd mindörökre, és akkor a birtok
is a tiéd, sokkal igazabban, mintha a telekkönyvben a te neved is
szerepelne!"

És mit válaszol erre Jozefin? Azt, hogy szinte előre le tudta

volna írni szóról szóra Teréz válaszát; bárcsak ő volna képes ilyen
megalkuvásra, bár ő tudna így hazudni önmagának, ilyen
szánalmasan. Mit, szánalmasan! Irigylésre méltóan! Terézt
megfosztotta a gondviselés attól, hogy ítélőképessége,
emberismerete legyen, és ezzel a legnagyobb áldásban
részesítette. De ő, Jozefin, sajnos, nem tud megvakulni még
testvére kedvéért sem... Nem tud nem látni, amikor megvan a látó
szeme! Egyébként ebben a levelében még szaporította férje
bűnlajstromát: egyszerre három bécsi könyvkereskedésben
vásárol, minden meggondolás nélkül. Ami csak megtetszik neki,
megrendeli, hazaküldeti, minden újdonságot, de még a ritka
régiségeket is, meg sem kérdi, mibe kerülnek. Így aztán
csillagászati összeget tesznek ki a könyvszámlái; bezzeg, erre nem
sajnálja a pénzt őpuritánsága!
Terézt csak egy hajszál választja el attól, hogy az ő okos húgát
szívtelen szörnyetegnek ítélje, mint sokan mások, és mint nehéz
pillanataiban alighanem az a szerencsétlen Stakelberg is.
 Hiszen talán - remélhetőleg - Jozefin a férjével mégsem olyan
nyers, mint a háta mögött. ,,Stakelberg"-nek is nyilván csak a háta
mögött emlegeti, mint valaha Deymet; négyszemközt, és
különösen intim pillanatokban, mégis, legalább Kristófnak kell
szólítania, különben nem lehetne szinte állandóan terhes tőle.
Stakelbergnek természetesen - nem Teréz a bizalmasa. Annyira
nem, hogy kettőjük kapcsolata barátságosnak sem mondható, és
egyre romlik. Stakelberg joggal tételezi fel, hogy Pepi őt is
kiszolgáltatja a nővérének, és ezért Terézre haragszik, sőt,
cinkossággal vádolja, és olyasmivel is gyanúsítja, ami csakugyan
becsületbe vágó.
Terézt ezen az őszön különleges szerencse vagy inkább öröm
érte: Beethoven neki ajánlotta egy kisebb szonátáját, a Fisz-dúrt. A
szonáta novemberben jelent meg; ahhoz, hogy a nyomtatott
kottán ott legyen Brunszvik Teréz grófnő neve, a Mesternek erre
már hónapokkal előbb utasítást kellett adnia kiadójának. A
szonátát Franci küldte el nővérének Witschapra, mert hiszen
Beethoven nem is tudja, hogy ott van. A levélben, aminek
kíséretében a szonátát elküldte, Franci azt írta:

„Remélem, Öreg Hölgy, örülsz a meglepetésnek; neved most

már örökre halhatatlan! Bevallom, engem is meglepett az ajánlás.
Tavasz óta, amikor az »Egmont« bécsi bemutatója volt, nem is
találkoztam a mi titánunkkal. Ő mindig, minden alkalommal
nagyon kedvesen érdeklődik irántad, és üdvözletét küldi, de ezt
csak puszta udvariasságnak tartottam. Arra álmomban sem
gondoltam, hogy szonátát akar neked dedikálni, annál kevésbé,
mert hiszen ezt Pepinek nem sikerült elérnie. Vagy talán épp az a
szerencse, hogy téged olyan testvéri módon tisztel? Azoknak a
nőknek, akiknek udvarol, azért nem ajánlja műveit, nehogy
kompromittálja őket? Az »Egmont« bemutatóján megismertetett
egy nagyon érdekes fiatal nővel, Bettina von Brentanóval, aki
állítólag Goethénél is nagy kegyben áll. Úgy láttam, ő a Mester
legújabb és leglángolóbb szerelme. Zmeskall szerint feleségül
akarja venni, már meg is hozatta e célból Bonnból a keresztlevelét,
de szerencsére ez a fiatal nő sem hajlandó hozzámenni. No de így
van ez jól! Mindenesetre gratulálok a szonátához, és remélem,
nevelési teendőid között sem hanyagolod el a zenét.
Beethovennek írj néhány sort, mennél patetikusabb stílusban,
annál jobb. Őrá nagy hatással van az ilyesmi. Egyébként rajzaidnak
is régi csodálója, ha nagyon kedves akarsz lenni, akkor küldj valami
képecskét, ex librist vagy effélét, nagyon örül majd neki, aztán
úgyis elkeveri, eldobálja."

Teréznek Witschapon sem ideje, sem kedve nem volt a

rajzoláshoz. Előkereste egy régi, miniatűr önarcképét, amit valaha
még Korompán készített, és azt küldte el Beethovennek, néhány
soros köszönőlevéllel. Amire nem is számított, Beethoven válaszolt
a levélre, megköszönte a kis arcképet, és arra kérte Terézt,
készítse el számára még egyszer azt a napba tekintő sast, amivel
évekkel ezelőtt megajándékozta, de amit ő eléggé szerencsétlenül
elveszített.
Ő pedig mindezt megírta Jozefinnek, szintén eléggé
szerencsétlenül. Dicsekedni akart Beethoven levelével? Akár igen,
akár nem, az is nagyon-nagyon furcsa lett volna, ha éppen ezt nem
írja meg, amikor beszámol minden apróságról, nemcsak a
gyermekek dolgairól, hanem a cselédekkel való kis konfliktusairól,
sőt, az ellátás, a konyha gondjairól is.
Az sem derült ki soha világosan, hogyan jutott mindez
Stakelberg tudomására, kinek a hibájából.
Január végén, egy igen havas napon, egylovas szánon
megérkezett a földesúr Witschapra. Feleségével ellentétben, ő
nemcsak a drága utazóhintót nem használja, de még inasa is az az
öreg orosz, akit hazulról hozott magával, és aki végigjárta vele
egész Európát. Ezzel az öreg inassal fűttetett be a földszinti
szobába, amit kora ősz óta senki nem használ, és ebbe a szobába
kérette estefelé a sógornőjét. Teréz felkészült rá, hogy be kell
számolnia a házi ügyekről, és nevelési tanácsokat kér, de majd
dorgatóriumot kap. Nem tudta előre eldönteni, mit mondjon el,
mit hallgasson el; ha beismeri kudarcait - hogy a gyermekek
mennyire nem fogadnak szót neki, milyen sokszor bántják meg -,
ezzel igazában a gyermekekre árulkodik, és még inkább elrontja
velük a viszonyát. Ha azt állítja, hogy jól boldogul velük, hogy a
gyermekek szépen haladnak, és jól érzik magukat Witschapon,
akkor, ha nem hazudik is éppen, de nagyon kis részben mond
igazat, mert ha vannak is jó percek, talán kellemes órák is, olyan
nap, hogy minden sikerült volna, még nem volt. Tegyen-e említést
arról, hogy sem neki, sem a gyermekeknek nincs megfelelő téli
ruházatuk és főleg lábbelijük ahhoz, hogy elég időt tölthetnének a
friss levegőn? Ezzel igazában Jozefinre árulkodik, akinek ilyesmiről
kéretlenül is gondoskodnia kellene, és még inkább ellene hangolja
a férjét, mert elkerülhetetlen a képzettársítás az anya luxusigényei
és a gyermekek elemi szükségletei között. Ő már arra is gondolt,
hogy ír a mama fivérének, Seeberg bárónak Prágába, küldjön
cipőket és meleg holmit, de, persze, ez azért bajos, mert mértéket
kellene venni a gyermekekről.
- Kedves Teréz - mondta Stakelberg, amikor Teréz helyet
foglalt -, kérem, ne tartsa puszta kíváncsiskodásnak, amit most
kérdezek. Higgye el, hogy számomra ez még százszor kínosabb,
mint korábban, egyszer, Triesztben, amikor... Éppen úgy nem
nézett Terézre, mint ahogy Teréz sem nézett őrá azon a nyári
délelőttön, a trieszti szálloda napfoltos kertjében.
- Volt vagy van önnek valamiféle intim kapcsolata Ludwig van
Beethoven úrral?
- Családunk, valamennyiünk jó barátja ... Francit, mint talán
tudja, minden levelében fivérének szólítja ...
- Ha nem önnek, akkor a húgának... Egész Bécs arról beszél,
hogy a szonátát, amit önnek ajánlott Beethoven úr, igazában a
feleségemnek ajánlotta! Hogy éveken át intim kapcsolatban
voltak. Az ön neve itt csak kulissza, szemfényvesztés ...
- Maga bolond - tört ki Teréz.
- Látja, ebben valószínűleg igaza van ... Akit úgy vezetnek az
orránál fogva, mint engem!
- Önmagát vezeti az orránál fogva, kedves Kristóf! Megérdemli
a sorsát! Nem a nagynénéink tájékoztatták ilyen nagyszerűen a
felesége úgynevezett előéletéről? Túlságosan megszokták, hogy
Pepiről pletykáljanak, hogy rágalmazzák, egyszerűen azért, mert
különb náluk, mert annyira gyűlöl minden hazugságot és
képmutatást! De ha nem bízik a feleségében, kedves sógor... Miért
nekem mondja, amit mond? Gyanúsítsa a feleségét, és
biztosíthatom, megszabadul tőle! Pepi elég büszke ahhoz, hogy
soha ne bocsássa meg magának ezt a hitványságot! Csak egy szót
kell szólnia, és megszabadulhat tőle, örökre és
visszavonhatatlanul!
Fölkelt, és otthagyta a férfit, ugyanúgy, mint ahogy az hagyta őt
ott a trieszti szálloda kertjében. Nem, nem fontolta meg, amit
mondott neki, haragjában tört ki. Talán csak a hitványság volt túl
erős kifejezés és biztosan igazságtalan.
Miért volna hitványság, ha nem bízik Pepiben? Hiszen neki is...
a szeretője volt, mielőtt a felesége lett volna. Miért ne lehetett
volna annak a ... „Beethoven úr"-nak is? Amilyen művelt ember
máskülönben Stakelberg Kristóf, annyira távol van tőle mindenféle
zenei kultúra, és ebből következik, hogy nemcsak a zenére süket,
hanem még egyéb hangárnyalatokra is. Igen, egyfajta süketség az,
ami kiszolgáltatja Pepinek; folyton attól tart, hogy olyasmit
beszélnek körülötte, amit ő nem fog fel. Igazat kell adjon a
húgának: most világosan látja, mennyire nem illenek össze! De hát
ki illik össze kivel? Teleki Imre és Lotte? Vagy akár... néhai
Brunszvik Antal a feleségével? Szily Antal és Brunszvik Teréz?
Deym József és Brunszvik Jozefin?
 Lassan ballagott fölfelé a falépcsőn, az emeletre, a szobája és a
gyerekek szobái felé, ahonnan eget verő kiabálás, dobogás
hallatszott. Mégis megállt a fordulóban, hadd tombolják ki
magukat Deym József árvái.
Nem lehetnek elég rosszak, eléggé nyugtalanok, ha valamicskét
is észlelnek, éreznek környezetük nyugtalanságából és
boldogtalanságából. Különös végzet, hogy a gyermekekből jó és
boldog embereket akarunk nevelni egy boldogtalan és rossz
világban! Ebben rejlik minden nevelés és neveltetés abszurditása.
A gyermekek kiszedték a szekrényből nagynénjük ruháit,
maszkabált rendeznek. Még a kicsi Szefin is rózsaszínű tunikában
csetlik-botlik, egykori báli ruha maradványában, amelyben Tézi egy
régi budai farsangon táncolt.

21

Ha valaki, Brunszvik Teréza az, aki nem akar saját képére

nevelni, hiszen úgyszólván nincs olyan tulajdonsága, amit
követendőnek, sőt, amit egyáltalán megengedhetőnek tart. A
másfél esztendő, amit Witschapon töltött, sokkal inkább
önnevelésének korszaka volt, semmint a gyermekek neveléséé.
Eleve elfogadta, hogy mindenben Jozefin és Stakelberg utasításai
szerint jár el, hiszen, mint ezt Pepi többször is hangsúlyozta:
reméli, nem szándékozik a gyermekek szívében az anya helyére,
vagyis első helyre kerülni?
- Nem, nem - ismételte minden alkalommal Teréz. - Fölösleges
emiatt aggódnod, teljesen fölösleges! Sajnos, a gyermekek nagyon
is átlátnak rajtam, ismerik hibáimat, ki is figurázzák, még a
szükséges tekintélyem sincs meg előttük!
- Ez azért van, mert határozatlan vagy. És mert, ha nem is
tudatosan, nagyon is keresed a kegyeiket. Semmi nem árt jobban a
gyermeknek, mint a hízelgés, az udvarlás, amelyre nagyon is
hajlamos vagy!
 - De ugyanolyan hajlamos vagyok a túlságos keménységre és
szigorra is. Tudom, hogy nem kellene, nem szabadna szidnom
őket, ha valamit elrontanak, ha valamit vétenek, és különösen
nem egymás előtt. Mégis sokszor elragad az indulat!
- De ha tudod, hogy helytelen, akkor miért csinálod mégis? -
vonja kérdőre nővérét Jozefin.
És ezt a kérdést ő teszi fel, aki gyermekeket szül egy olyan
férfinak, akihez, véleménye szerint, nem lett volna szabad
hozzámennie.
Hanem az az egy biztos, a gyermekekkel tud bánni, a
gyermekek imádják anyjukat, és amit a mama mond, az szentírás.
No, persze, az is igaz, hogy ritkán látják, és még amikor
Witschapon időzik is, tart bizonyos távolságot. Nem járatja le
magát fölösleges parancsolgatással, és nem vállal úgynevezett
hálátlan feladatokat. Nem szolgáltatja ki magát a gyermekeknek,
mint azt Teréz teszi. Hogy mi a módszere? Teréz hasztalanul
faggatja! Ellesni nem képes tőle, és még kevésbé lehet ilyesmit
megmagyarázni. Pepi szerint a nevelésben nincs recept, sőt,
igazában módszer sincsen; neki legalábbis soha nem okoz
problémát a módszer; ezt a szót csak gúnyosan képes kiejteni, és
az a gyanúja: már önmagában hiba, ha ilyesmi a nevelőnek eszébe
jut. Csakis a szívére hallgasson, és akkor teljesen lehetetlen, hogy
hibát kövessen el.
De ha a nevelésnek nincs szabálya és módszere, mert az már
eleve merev és dogmatikus, akkor igazában oda jutunk, ahová
Brunszvik Antalné, aki sohasem hitt a nevelésben; mindenki olyan,
amilyennek Isten vagy a természet teremtette. Teréz ezt a nézetet
már azért sem fogadhatja el egészen, mert ha feltesszük is, hogy a
nevelés nem tudomány, hanem művészet, akkor is: a
művészetben is szükség van szabályokra, sőt, mennél magasabb
művészetről van szó, annál több és bonyolultabb szabály ismeretét
és alkalmazását feltételezi.
 Akár művészetnek, akár tudománynak fogjuk fel a nevelést,
bizonyos, hogy életszükséglet is egyben, nélkülözhetetlen
mindenki számára. Ezért hajlik Teréz erősebben Stakelberg
felfogása felé, amely inkább tudományos. Még ha a gyakorlatot
tekintjük is, Stakelberg alighanem van olyan jó nevelő, mint Pepi,
ezt bebizonyította már Genfben és Pisában, amikor a két fiúval
foglalkozott, pedig ő aztán igazán könyvből tanulta a nevelést, no
meg, mint mindenki, saját neveltetéséből.
Teréz neki köszönheti, hogy megismerkedett a nevelés modern
úttörőivel, így például Herbarttal is, aki Pestalozzi tanítványaként
kezdte, és akit jelenleg a német nevelés legfényesebb ígéretének
tartanak. Ha a nevelés mégis alapvetően tudomány, akkor
nemcsak tanulható, hanem tanítható is; és nem rejlik-e ebben a
szókratészi kérdés és egyben felelet, hogy maga az erény is
tanítható?
Sajnos, Teréznek nem sikerül kivívnia egyik tanítómestere
elismerését sem, de ez már egy kicsit a helyzetből is következik,
abból, hogy ők ketten annyira nem értenek egyet, például olyan
alapvető kérdésben sem, hogy mi a nevelés tulajdonképpeni célja?
Az egyéniség mentől teljesebb kibontakoztatása vagy pedig az
önmagát magasabb célnak alárendelő ember nevelése? Ami a
boldogságot illeti, mint célt, azt mindegyik magáénak mondja: Pepi
a boldogság első számú kritériumának a szabadságot, az erkölcsi
függetlenséget tartja, azt a magatartást, amely a jót a jóért teszi,
minden jutalom nélkül. Stakelberg vallásos és moralista szemlélete
szerint az emberi boldogság nem lehet más, mint feloldódás
Istenben, az emberszeretetben.
Abban mindketten megegyeznek, hogy ellenzik a vallásoktatást,
Pepi egyenesen megtiltotta Teréznek, hogy imádkoztassa a
gyerekeket. Semmi nem rak olyan súlyos béklyót a gyermek
lelkére, mint a korai vallásosság, ami igazában megfélemlít és
ugyanakkor korrumpál. Megfélemlít, az által a balhit által, hogy
Isten megtorolja a bűnt, korrumpál azáltal, hogy jutalmazza az
erényt. Mindkét következmény mérhetetlen károkat okoz.
A protestáns Stakelberg elsősorban azért ért egyet a
vallásoktatás mellőzésével, mert az katolikus oktatás volna, hiszen
mind a gyermekek, mind Teréz, katolikusok. Stakelberg, ha nem is
hangoztatja, a katolicizmust érzéki vallásnak tartja, amely méreg a
léleknek, mert titkos élvezetet nyújt a hívőnek, ebben rejlik
ellenállhatatlan vonzóereje. Az élvezetnél pedig semmi nem
ártalmasabb, az élvezet mákony, narkotikum, amely elzsibbasztja,
elsorvasztja a lélek erőit, kiszolgáltatja a kárhozatnak. Stakelberg,
mint művelt ember, persze, nem szarvakkal és patával képzeli el az
ördögöt, hanem nyájas mosolyú csábítónak, aki a gyermekeket is
bűnbe viszi.
Stakelbergnek az a véleménye, hogy a Deym gyermekek máris
romlottak és züllöttek. Túlságosan sokféle hatás érte őket, a
gyermeki lélek nem bír ki ilyen erős érzelmi-éghajlati változásokat.
A legsúlyosabb, hogy nem bíznak többé a felnőttekben, illetve arra
vetemednek, hogy ítélkezzenek fölöttük. Persze, nem nyíltan,
ehhez nem elég őszinték és becsületesek; éppenséggel elég
ravaszak ahhoz, hogy érdekeik védelmében még hízelegjenek és
udvaroljanak is, ebben Viki jár elöl, mint legnagyobb és
legértelmesebb. Bigot-éknál tanulta meg, hogy kisebb-nagyobb
élvezetei érdekében hogyan kell a felnőttek kedvében járnia.
Nagyszerű érzékkel tapintja ki a felnőttek gyengéit, hiúságát, arra
épít, és majdnem mindig eredménnyel. Máris leküzdhetetlen
vágyat érez a csinos ruhák, szalagok, csipkék, topánkák és áttört
harisnyák iránt, amelyek kiemelik szépségét. Igen! Viki nagyon
csinos kislány, különösen a termete gyönyörű, sudár és hajlékony,
arcocskája gödröcskés, sűrű pillás szeme szinte női varázst
sugároz, és az a baj, hogy máris tudatosan használja ezt a varázst.
Stakelberg szemében ez rettenetes jelenség, annyi, mintha Viki
alig tizenegy esztendős korára elveszítette volna ártatlanságát. Viki
az ő szemében máris szemérmetlen és megvásárolható, aki adott
esetben semmiféle csábításnak nem tud ellenállni, ki van
szolgáltatva élvezetek utáni vágyának.
Jozefint ez az ítélet természetesen felháborítja, és szélsőséges
indulatában elragadtatja magát. Az a legkevesebb, hogy barbárnak
nevezi a férjét; jó, ha nem fanatikus gyilkosnak. Nemhiába tartja
Voltaire a fanatikusokat az emberiség, sőt, az emberség
legnagyobb és legveszélyesebb ellenségeinek! Az olyanok, mint
Stakelberg, élő embert áldoznának fel hamis moráljuk oltárján,
ártatlan gyermekeket!
Szerencsére vagy szerencsétlenségre, Stakelberg és
Stakelbergné igen keveset vitatkoznak egymással közvetlenül:
Teréz a közvetítő vagy inkább a csatatér, ahol nézeteik
megütköznek. Különös háborúság, mert Stakelberg tartózkodó,
zárkózott, megnyilatkozásai szinte akaratlanok, de, persze,
sohasem véletlenek, a nővérek viszont, amikor erre alkalom
adódik, majdnem bőbeszédűen vitatnak meg minden fontosnak
látszó apróságot. De mintha a nevelési kérdések Jozefinnek inkább
csak ürügyül szolgálnának Stakelberg elleni támadásokra, illetve
annak bizonyítására, hogy Teréz tévedett, amikor derék, sőt, kiváló
embernek tartotta Stakelberg Kristófot; bizony, hitvány ripők ő,
félrevezette, megcsalta az ő ártatlan jóhiszeműségüket.
Az ártatlanság Jozefinnek a nevelésben is vesszőparipája.
Terézt mindig megindítja, amikor Pepi az élet virágának,
egyetlen igazi örömének nevezi a gyermeket. A gyermek a valódi
költészet, tisztább boldogságot ad mindennél; ahhoz, hogy
magunk is megtisztuljunk, a gyermeki lélekhez, a gyermeki
világhoz kell fordulnunk. A gyermekszoba az a szentély, ahova csak
emelkedett lélekkel szabad belépni, de Pepi, a maga részéről,
szinte erőfeszítés nélkül meg tudja ezt tenni. Hovatovább egyetlen
öröme a gyermekei, és igazában nem is volt rajtuk kívül igazi
boldogság az életében.
Az ilyen vallomások megmagyarázzák, miért vállalkozik olyan
szívesen a szülésre, miért fogadja örömmel minden gyermekét.
Úgy látszott, hogy Stakelbergtől született babáit még jobban
szereti, mint a Deym gyermekeket, de inkább arról lehet szó, hogy
babavolta biztosít előnyt a kis Laurának és a csecsemő Teofile-nak.
Mintha növekedő, pláne kamaszodó gyermekei eltávolodnának
Jozefintől, méghozzá nem szubjektív, hanem igenis objektív oknál
fogva: ahogyan az ártatlanság világától távolodnak, úgy távolodnak
anyjuktól.
De mi is az a sokat hangoztatott ártatlanság, pláne az
ártatlanság világa, amibe a nevelőnek be kell hatolnia, hogy igazi
eredményeket érjen el a nevelésben? Jozefin már olyan kijelentést
is tett - amikor Teréz panaszkodott, nem is a gyermekekre, hanem
önmagára, hogy nem bír velük -: Mert nem vagy, te sem vagy már
egészen tiszta ember!
Ki az, aki egészen tiszta? Hiszen oly sokféle tisztaság van! És ami
az ártatlanságot illeti, az még kényesebb fogalom. Még ha
egyszerűen érintetlenséget értünk is alatta! A nevelésnek nem
lehet célja, hogy a gyermeki lélek érintetlenségére vigyázzon,
hanem épp ellenkezően, az életfontosságú ráhatások egész
rendszere szükséges kifejlesztéséhez, sőt, magához a
növekedéshez is. Amiről Jozefin ábrándozik, az költői és szép,
csakhogy lehetetlen; az elveszett paradicsomot akarná visszahozni
gyermekei számára, azt az állapotot, amely a bűnbeesés előtt volt
az emberiség osztályrésze. Ahhoz, hogy a Deym gyermekek örökké
gyermekek maradjanak, mint a mamájuk szeretné, az egész
emberiségnek vissza kellene térnie a gyermekkorba, és ha valami,
ez a törekvés homlokegyenest ellenkezne éppen a természettel, a
szent rousseau-i istenséggel, akit Jozefin annyira tisztel. Aki a
gyermekben csakis a gyermeket szereti és tiszteli, az magával a
gyermekkel kerül azonnal összeütközésbe, méghozzá
elkerülhetetlenül, minthogy a gyermek semmiképp nem akar
megmaradni gyermeknek. Az ő célja a felnövekedés és
kiteljesedés; számára a felnőtté válás azt jelenti, hogy erőinek és
képességeinek teljes birtokába jut. Ebben minden egészséges
gyermek megegyezik; nemcsak tudatosan, de minden ösztönével
is erre törekszik.
Stakelberg is elköveti azt a hibát, hogy amikor a gyermekekről
mond véleményt, egy kicsit a feleségét is minősíti. Viki hízelgő,
élvsóvár és őszintétlen magatartását azért ítéli el oly sommásan,
mert Jozefint teszi felelőssé. Viki az anyjára fajzik, anyjára üt,
amikor nem képes lemondani bizonyos hívságos örömökről vagy
inkább élvezetekről, de ezt nem vallja be nyíltan.
Teréz kísérletet tett, hogy változtasson ezen az egyoldalú
ítéleten, és felhívta Stakelberg figyelmét, milyen jó felfogású és
tanulékony gyermek Viki, milyen pompásan halad nemcsak a
nyelvekben, de még a matematikában és a
természettudományokban is, már amennyit ilyen tárgyakból Teréz
tanítani tud. Stakelberg, megszokott fukar mosolyával,
megjegyezte:
- Sajnos, megfelelő erkölcsi alap nélkül az ismeretek inkább
kárára vannak a személyiségnek, mint ezt mestere, Pestalozzi
tanítja!
Ilyenkor bezzeg hivatkozik Pestalozzira. És miért csak Teréz
mestere?
Bezzeg Frici és Károly esetében igenis a tanulásban való
restséget rója fel, a teljes közönyt, sőt, ellenséges gyanakvást,
amellyel szinte mindenfajta oktatást fogadnak. Ha a tanulás nem is
érdem, a nem tanulás semmi esetre sem erény! Teréz hiába kér
tőle tanácsot, a fiúk most a lehető legkedvezőtlenebb korban
vannak: már nem olyan kicsik, hogy engedelmeskedjenek, de még
nem olyan nagyok és okosak, hogy értelmükre lehetne hatni. Meg
kell várni azt az időt, amikor belátják, hogy bizonyos műveltségre
az ő társadalmi helyzetükben mégiscsak szükségük volna! Azzal
vigasztalta Terézt, hogy ne vegye nagyon szívére nevelői kudarcait,
az értelmi hiányosságokat később könnyebb pótolni a fiúknál, mint
az érzelmieket Vikinél. Vagyis, a műveletlenséget, a butaságot
gyógyíthatóbbnak tartja, mint a körmönfont ravaszságot, az
érdekszellemet, amiben Vikit elmarasztalja.
Stakelberg ítélete a három idősebb gyermekről körülbelül így
hangzik: Viki erkölcsileg és érzelmileg fogyatékos, Frici és Károly
értelmileg elmaradott. Ezzel szemben Teréz ugyanezt inkább így
fogalmazza: Viki értelemben kiváló, a fiúk, különösen Frici,
érzelmiekben gazdagok.
Meglehet, ő elfogult Frici irányában, és ez azért is nagy hiba,
mert Frici már kicsi korától kezdve viszonylag könnyen szerezte
meg a felnőttek szeretetét. Szépsége és kedvessége már korán
bizonyos előnyökhöz és szeretettöbblethez juttatta. Nagyon kell
ügyelnie, hogy ez ne menjen a többiek rovására; annál kevésbé,
mert talán Fricinek van a legkevésbé szüksége a szeretetre, vagy
még inkább: a többieknek, Vikit is beleértve, sokkal nagyobb
szükségük van rá. A gyermekek táplálása sem kicsi gond, hogy
mindig megkapják, amire szükségük van, de ne neveljük őket
falánkságra; még ennél is sokkal nehezebb a szeretet megfelelő
elosztása.
Ha Fricit a legkönnyebb szeretni a négy gyermek közül, akkor
Szefint a legnehezebb; ez a boldogtalan kis féreg már születésekor
sem kapta meg a megfelelő szeretet-táplálékot. Jozefin maga is
adósnak érzi magát e nevét viselő kislány irányában; férje halála
után ő maga sem volt képes megadni kicsinyének, ami jár; mintha
ez a gyermek mintegy elkapta volna a boldogtalanságot, mintegy
az anyatejjel szívta magába. Szefin az egyetlen, aki még csak nem
is szép, és ez önmagában is boldogtalanná teszi.
Pedig egy gyermeknek ... boldognak kell lennie, másképp nem
lehet jó. Jóság és boldogság, ha nem is azonos fogalmak, de valami
nagyon szoros, nagyon fontos összefüggés van közöttük! Mert ez
azért így, ilyen egyszerűen, nem lehet igaz. A jóság hozza a
boldogságot vagy a boldogság a jóságot? Egyébként ezt a kérdést
sem lehet megoldani, megfejteni, csakis a nevelés
vonatkozásában. Nem, a gyermekek világa nem az ártatlanságé,
vagy ha igen, akkor a felnőttekének is annak kell lennie. Nincs
két világ, csak egy, abban élnek felnőttek és gyermekek.
1811 nyarán Jozefin Witschapra hozta a már tipegő, gagyogó
Laurát, a még csecsemő Teofile-t, és egy Rosalie nevű
gyermekgondozónőt adva segítségére, Terézre bízta, ő maga, a
tízezer forintos hintóban, Karlsbadba utazott, megint nagyon rossz
egészségi állapotának helyreállítása végett. Magával vitte
nagylányát, Vikit is, és mindkettőjük hátaslovát.
Hogy még nehezebb legyen a helyzete, Teréznek a
gyermekeken kívül egész nyáron át vendégekről is kellett
gondoskodnia. Itt jártak Stakelberg fivérei, itt járt Franci és egy
sereg idegen, például ügyvédek és szakértők, mert perben álltak
Trautmannsdorfnéval. Most derült ki - legalábbis Teréz számára -,
hogy Trautmannsdorfné, megszegve adott szavát, semmisnek
nyilvánította az eredeti szerződést, és kijelentette: nem
kétszázezer, hanem négyszázezer forint foglalót követel. Ez még a
télen történt! Stakelberg, minthogy ezt az összeget
megfizethetetlennek tartotta, vissza akart lépni a birtokvásárlástól,
de Jozefin azt mondta: nem! Most már nem! Majd a termésből,
aratáskor, kifizetik a négyszázezret, addig adjon Trautmannsdorfné
haladékot. És noha majdnem sikerült a horribilis összeget
kifizetniök - hiszen az infláció következtében a termények és a
gyapjú ára is erősen emelkedik -, Trautmannsdorfné ragaszkodott
a határidőhöz, amit, persze, megint nem tudtak betartani, és
amire vonatkozóan Trautmannsdorfné palotahölgyi becsületszavát
adta, hogy soha nem ragaszkodik hozzá!
Még folyik a per, még itt vannak Witschapon, de titokban
mindenki érzi, hogy ez csak ideiglenes állapot, hogy elveszítik a
pert, el kell veszteniük, csak abban térnek el a vélemények, ki az
oka a tragédiának?
Stakelberg szerint Jozefin kényszerítette bele őt ebbe a szörnyű
procedúrába. És ha már megtette, legalább ahhoz tartotta volna
magát, amit különben meg is ígért, hogy bérlők gyanánt, vagyis
szerényen fognak élni. Amikor például azt a tízezer forintos hintót
csináltatta, akkor még tizenkétezerrel adósak voltak az első
foglalóból, a kétszázezerből. Trautmannsdorfné azért emelhette
fel a duplájára, mert még nem fizették ki, legalábbis erre
hivatkozott.
Jozefin szerint férje élhetetlensége és ostobasága okozza a
bajokat. Belement abba, hogy az első szerződést ügyvéd nélkül
kössék, bízott a grófné szavában; bezzeg a második szerződést már
pontosan megfogalmazták, és belevették azt a záradékot, hogy
nem pontos teljesítés esetén bármelyik félnek joga van
visszalépni! Ezt soha nem lett volna szabad aláírnia!
Trautmannsdorfné magatartására nem is talál eléggé durva
szavakat, a becstelen ringyó kifejezés is kevés. Mintha az egész
birtokeladást csak színleg játszotta volna végig, hogy kicsalja tőlük
minden pénzüket, és végül a birtokot is megtartsa, kiűzze őket a
paradicsomból.
Szörnyű nagy baj, ha Pepiék csakugyan elveszítik a birtokot,
mielőtt valójában megszerezték volna, de még szörnyűbb a
rombolás, amit egymásban és önmagukban véghez visznek.
Ez a nehéz nyár Teréznek még különleges, soha másként meg
nem figyelhető, át nem élhető tapasztalatokat hozott.
A hatéves Szerint nagyon megviselte két kicsi féltestvérének
jelenléte. Ha eddig csak nagyobb testvéreire féltékenykedett, most
a féltékenységnek új, még súlyosabb fajtája kerítette hatalmába.
Visszaesett régi állapotába, a szobatisztaság előttibe, amelyben oly
sokáig leledzett. Rosalie, a gondozónő, egy csinos és értelmes
bécsi leány hívta föl Teréz figyelmét, hogy kis Pepi, ahogy a
leánykát becézték, alighanem megirigyelte, hogy a csecsemő
Teofile-t pelenkázzák.
Irigység, féltékenység! Egy hatéves kislányt arra kényszerít a
boldogtalanság, hogy becsináljon a nadrágjába. Halálos szégyen,
megaláztatás a nagyobb testvérek, a felnőttek előtt, ha kikap érte,
de mintha azt kapná, amit keres. Igen! A kielégítetlen
szeretetéhség, az öröm utáni kielégíthetetlen sóvárgás arra
kényszeríti, hogy önmaga ellen forduljon, és mindentől megfossza
magát, ami kora szerint megilletné. Felborult egyensúly, rossz
idegállapot, nagyon rossz idegállapot, fejlődés helyett
visszafejlődés. Van abban valami hátborzongató, hogy egy
kisgyermek mintegy a pólyába kívánkozzék vissza, igazában az
anyaölbe. És mi van még hátrább az anyaméhnél? Maga a nemlét,
a születés előtti nemlét, amely, a lényeget tekintve, semmiben
sem különbözik a haláltól.
Rosalie egy Schmidt nevű szabómester leánya. Bátyja
orvostanhallgató a bécsi egyetemen. A testvérek alighanem
nagyon szerethetik egymást, csakis így érthető, hogy ez a fiatal
lány ennyire értelmes, és ilyen érdeklődést mutat például Szefin
betegsége iránt. Mert ez igenis betegség, és nem rosszaság, mint
azt egy közönséges cseléd gondolná. Szefint óvni kell a
megszégyenüléstől és megaláztatástól, amit önmaga okoz
magának. Rosalie maga mellé veszi a leánykát, a babák mellé,
pedig nem volna kötelessége, ő maga ajánlja fel, mert érdekli a
gyermek, szeretne segíteni rajta. Ha már belőle nem lehet orvos,
mint imádott bátyjából!
Rosalie óriási nyereség, sokban pótolhatja Terézt, ha el kell
hagynia Stakelbergéket. Nagyszerű jellem és fantasztikusan
intelligens; Teréz titokban könyveket ad neki, Kantot, Herbartot és
főképp Pestalozzit. Azért titokban, mert sem Stakelberg, sem
Jozefin nem helyeselné eljárását. Így is sokallják, amennyit
foglalkozik vele, és főképp, ami jót mond róla, pedig nagyon
óvatosan dicséri, hiszen tisztán látja, hogy az ő dicséretei, mert
nem tartják kompetensnek, inkább ártanak, mint használnak.
Jozefin az átlagosnál jobb cselédnek tartja, de épp ezért olyan
veszedelmes, ha Teréz elkapatja, mert ezzel Rosalie-nak is nagyon
árt.
1812 januárjában eldőlt a per. Nem Stakelbergék javára!
Trautmannsdorfné állítólag megvesztegette a bírákat, méghozzá
feleségeiken keresztül, ékszerekkel. Fellebbeztek ugyan, de a
birtokot el kellett hagyniok, télvíz idején. Stakelberg már
januárban Bécsbe vitte a gyermekeket, Teréz vállalta, hogy ott
marad végig, és ellenőrzi a csomagolást.
A mamának azt ígérte, ez lesz utolsó ténykedése, és legkésőbb
márciusban hazamegy. Szegény, jó mama! Azt is meg kellett érnie,
hogy drága fia miatt szükséget kell látnia vagy legalábbis nagyon
meg kell néznie minden krajcárt. Franci ugyanannyi pénzt folyósít
neki, eltartás gyanánt, mint az infláció előtt, azon a címen, hogy
mire a mamának a pénz? Ami a budai kis háztartásához kell,
megkapja természetben. A templom közel van a Tárnok utcához,
fogatot nem kell okvetlenül tartania.
Mindenkinek nagy kárt okozott az infláció, kivéve Terézt; neki
nem volt semmije, most sincs semmije, igénye sincs, és mind
kevesebb lesz.
Természetesen átérzi annak a sok millió kisembernek a
fájdalmát, akik a vesztett háború és a kormányok csalárdsága,
szószegései, becstelensége miatt legszemélyesebb, szent
érdekeikben szenvedtek veszteséget, elveszítik, amit öregségükre
összekuporgattak.
Február tizenhatodikán, egy napfényes télvégi délelőttön,
utoljára felsétált a dombra, amelyre keskeny sétaút vezet. Az
elmúlt másfél évben sokszor ment végig rajta a gyermekekkel és
egyedül is. Az erdőben találtak egy régi kis forrást, azt tavaly
nyáron kitisztították, körülrakták tiszta kövekkel. Ez a kis forrás
már kiszabadult jégbilincséből, most tisztán és üdén indul útjára
kikövezett medrében. Senki nem emlékszik többé arra, hogy ők
rakták le ezeket a köveket. A majorbeliek, a tisztikar és azok
családjai hamar elfelejtik a gyermekeket, akik másfél éven át
nagynénjükkel éltek a kastélyban, az új, protestáns földesúr
mostohagyermekeit, ő, Brunszvik Teréz, soha nem felejti el
Witschapot, sem ezt a forrást, sem az erdőt, az ösvényt, sem a
bánatot, sem az örömet, amivel ez a másfél év megajándékozta. A
gyermekek nagyot nőttek e másfél év alatt, és erősödtek is,
okosodtak is. És hogy ő, Brunszvik Teréz, mivel gyarapodott, azt át
sem tudja tekinteni. Adósnak érzi magát, igenis adósnak, és amit
érez, az leginkább a hálára emlékeztet.
Igen! Witschap ugyanaz volt őneki, mint Pestalozzinak Stans, de
talán még szerencsésebben; Stans mindössze csak öt hónapig volt
Pestalozzié, neki másfél év jutott osztályrészül. És az nem számít,
hogy a részleteket tekintve annyi balsiker érte, hogy több volt a
kudarc, mint az eredmény. Pestalozzi Yverdonja is csupa zűrzavar
és egyenetlenség, nincs két munkatársa, aki teljesen egyetértene
egymással, és ami még különösebb: nincs két híve, aki ugyanazért
lelkesedne, aki ugyanazért követné példáját és tanításait.
Pestalozzi nem gyermekbarát, hanem emberbarát; számára
nem az a fontos, ami a gyermekek és a felnőttek világát
elválasztja, mert a valóságban ezt a két világot nem választja el
semmi. Jozefin ott téved, hogy a gyermekeket szereti, az
embereket nem, ezért fenyegeti az a veszély, hogy elveszíti
gyermekeit, sőt, elveszíti önmagát. Kibékíthetetlen ellentmondás,
hogy gyermekeket neveljünk egy olyan világban, amelyet
gyökeréig romlottnak és reménytelennek tartunk. Ha a lényeget
tekintjük, akkor kis Pepi a legigazibb gyermeke anyjának, a
legkövetkezetesebb; visszafelé fejlődik, mintha soha nem akarna
megnőni!
Ő, Brunszvik Teréz, mind a mai napig dilettáns a nevelésben;
Pestalozzi módszerét a mai napig sem érti egészen, habár
szorgalmasan tanulmányozta nem csupán a Mester, de Schmidt és
Niederer írásait is. Abban azonban egészen bizonyos, hogy a
legfontosabbat érti, amire Pestalozzi csak tanít.
Ha Pestalozziban volt erő még hatvankét éves korában is, hogy
új munkába akarjon kezdeni - mert hiszen Yverdont többé-kevésbé
zsákutcának tartotta -, akkor ő biztosan nem öreg még a
harminchat évével. Witschap, a falusi élet, testben és lélekben
megerősítette, sőt, meg is fiatalította; ha Isten engedi, még talán
ugyanannyi idő áll rendelkezésére, mint amennyi eltelt.
Munkára hát, ahelyett hogy sírig tartó vénlányságán bánkódna!
De keserves tudat mégis, hogy nem lesz férje, sem gyermeke.
Éppen neki! Hogy tőle a sors megtagadta a mégiscsak igazi,
egyetlen igazi boldogságot! Hiszen még a gyümölcsfát is kivágják,
ha meddő, ha csak virágzik, de gyümölcsöt nem hoz. Ő valójában
csakugyan szívének túl korai és túl gyakori virágzásaiért marad
most már vénlány. Mert túl hamar és túl forrón szeret, már
gyermekkorában is ebben rejlett, ebből fakadt minden boldogsága
és balsikere. Azzal is áthágott, megszegett valamiféle szabályt,
ahogyan apját szerette. Aztán jött Szily bácsi, az a különös
lánykérés, és azok a felejthetetlen napok, amikor Bián járt a
vőlegénye temetésén. Ma már nem merné azt mondani, hogy ha
ifjabb Szily József nem hal meg azon az őszön, nem ment volna
hozzá mégis feleségül, egyszerűen azért, mert érzelmei őt mindig
elragadták. És nemcsak a saját érzelmei! Különben pedig, lehet-e
egy-egy érzelem valakinek, bárkinek is teljesen a sajátja? Aligha!
Az apai szenvedély, amely Szily bácsi szívéből rásugárzott, oly
magától értetődően indította meg, ahogy a fiatal erdő fái
hajladoznak a szél parancsára.
No és végül Toni! Ahogy az évek múlnak, egyre drágább és
fénylőbb, egyre boldogabb az emlék, hogy Isten megajándékozta
ezzel a szerelemmel.
Az érzelmek élete hasonlít az ember életéhez: a halál nem teszi
meg nem történtté életünket. Sőt, az érzelmek halhatatlansága
hasonlít az emberi halhatatlansághoz. Csak az lesz halhatatlanná,
ami belőle szép volt és magasabb rendű.
Brunszvik Antal elsőszülött leánya még mindig úgy érzi, a
legértékesebbet ő örökölte apjától. Nem igaz, hogy csak egy
életünk van; néha csak pillanatokon, kicsinynek tetsző
választásokon múlik, nem csupán sorsunk, de még személyiségünk
is. Ez a Brunszvik Teréz, aki most Witschap kopasz erdejében
bolyong, nem lenne, ha ő annak idején, a martonvásári parkban,
nem menekül el Szily Mária elől, amikor Mária azt akarta: tagadja
meg Jozefint, és kövesse meg a testvérét.
Szegény, drága Jozefin! Milyen, de milyen nehéz is a sorsa, és
mennyire ellentétes a nővérével! Hat gyermeket szült, de nem
ismeri a szerelmet, nem is hisz benne.
Nem, nem Jozefin használja ki őt, ahogyan a család, közönséges
ésszel tartja. Éppen megfordítva! Ő, Teréz az, aki talán már
elsőszülöttségénél fogva, elélte előle a valódi boldogságot, az
örömre való készséget és képességet. Nem szabad, hogy még
gyermekeit is elszeresse tőle! Meg kell előznie ezt a rablást, ezt a
veszedelmet!
A gyermeknek semmire sincs oly nagy szüksége, mint
szeretetre, és aki jobban szereti őket, azé lesznek.
Mert ha az anyaságot a természet meg is tagadta Brunszvik
Teréztől, az anyai érzést nem. Ámbár ki tudja, szabad-e anyai
érzésnek neveznie, amit a gyermekek belőle kiváltanak? Ha az
anyai szeretet legfőbb és utolérhetetlen értéke az önzetlenségben
rejlik, az ő szeretete nagyon is önző.
Ahogy a természettudós nem bízhatja másra a növények, a
kövek gyűjtését és nagyítóval való vizsgálatát, az orvos a beteg test
vizsgálatát, ugyanúgy a nevelőnek is közvetlen tapasztalatokra van
szüksége. De még ha művészet lenne is a nevelés! Lehet-e valaki
nagy művésszé, ha csak fél szívvel és csak fölös idejében
foglalkozik tárgyával? Ha nem válik előbb művészete rabjává,
úgyszólván rabszolgájává, ha nem veszi magára a kísérletezéssel
járó, mindig emberfölöttinek látszó fáradalmakat, soha nem lesz
urává mesterségének!
Ha még nagyobb kudarcok érték volna e másfél esztendő alatt,
még inkább látnia kellene, mekkora ügyet szolgál, aki a nevelésnek
szolgál, és hogy a nevelésnek tett bármily csekély szolgálat
mennyire nagy érték az emberiség jövője szempontjából. Az
ember csak nevelés által nemesedhet, ennélfogva nevelésre csak
olyan embernek szabad vállalkoznia, aki maga is nemes, legalább
törekvéseiben. De ez még nem és nem elég! Példa erre Stakelberg
Kristóf és felesége, Brunszvik Jozefin. Nemes szándékaikat, átlagon
felüli műveltségüket, sőt, tehetségüket senki el nem vitathatja,
mégis, nemcsak gyermekeik, ők maguk is állandó veszedelemben
vannak.
Ezek a veszedelmek napról napra csak növekednek, a
gyermekekkel együtt. Szabad-e megtiltanunk a gyermeknek, hogy
tisztán lásson és helyesen ítéljen, még ha lehetséges volna is ilyen
tilalom?
Meg tudja-e ő menteni őket a veszedelemtől? Talán, ha
nagyobb tekintélye lenne, ha magasabb síkon volna képes az
igazság szócsövévé válni, világító oszloppá a sötétségben! Mielőtt
elbúcsúzna tőlük, még egyszer megkísérli, hogy békét teremtsen
közöttük, hogy legalább e nehéz napokban próbáljanak
egyetérteni a legfontosabb kérdésekben.
De mert Bécsbe érkezvén, Jozefint súlyos betegen találta, a
búcsút el kellett halasztania, legalább arra az időre, amíg testvérét
kiápolja - és még további öt esztendőre.
Ó, az a gyűlölt Deym palota, amelynek pincéiben mind a mai
napig katonai raktár van! A sok kiadó szoba és az a rettenetes
galéria, a múzeum a felöltöztetett viaszszobrokkal, ahol minden
elkezdődött! Jozefin görcsökben fetreng a függönyös, belső
lámpával felszerelt ágyban, amit néhai Deym gróf valójában
nászágynak csináltatott... Tartsuk szerencsének, hogy a
birtokvásárlás és következményei a Deym palotát nem érinthették,
mert az a gyermekek öröksége, és ahhoz nem nyúlhat senki a
gyámhatóság engedélye nélkül?
Az orvos csillapítókat, főképp ledörzsöléseket ír elő, ezek a
ledörzsölések valamennyire nyugtatják a beteget, aki, az orvos
szerint, ideglázban szenved. Teréz már nagyszerűen ért a
ledörzsölésekhez, Jozefin mást nem is enged magához nyúlni.
Terézen és az orvoson kívül jószerint senki nem lépheti át a
betegszoba küszöbét, a gyermekek ne lássák anyjukat ilyen
állapotban, Stakelberget pedig Jozefin nem akarja látni. Ő, hogy
gyűlöli, milyen végzetesen! Nála csak önmagát gyűlöli jobban.
Ha Rosalie nem volna, a gyermekek teljesen magukra hagyva
lézengenének a lakásban, mert Stakelberg sem törődik velük.
Senkivel a világon! Szobájába zárkózva gunnyaszt; ha elmegy
hazulról, senki nem tudja, hova, senkinek nem jelenti be, merre
jár, mikor tér haza. Micsoda szívtelenség, micsoda önzés! Egy
olyan órában, amikor Jozefin egy kicsit elaludt, Teréz bekopogott,
igazában betört hozzá. Stakelberg ugyanúgy magára zárta az ajtót,
mint ahogy azt Teleki Imre szokta volt; de ő azért bebocsátotta
sógornőjét. Hellyel nem kínálta, de Teréz kéretlenül leült:
- Nem szabad neheztelnie Jozefinre! Ő beteg!
- Igen - mondta gépiesen a férfi. - Tudom! Mindig beteg,
amikor arra van szüksége! Amikor zsarolnia kell a környezetét.
Most például magát!
- Kristóf, kérem!
- Maga ostoba! És kártékony! Igen! Mi az ördögnek hagyja
magát? Maga sem normális! Ha nem volnának a gyerekeim ... Egy
percig se maradnék. De megérdemlem a sorsom! Meg én!
Zokogva vetette magát a kanapéra, amelyről akkor kelhetett
fel, amikor Teréz rákopogott. Arcra borulva nyüszített a
boldogtalan.
- Maga mégiscsak férfi - próbálkozott Teréz. - És egészséges. Ő
... Neki épp az a baja ... Higgye el, valami igazi betegség nem volna
olyan nagy baj! Ez a nagyobb... A veszedelmesebb! Mert nem a
teste beteg, hanem a lelke!
Stakelberg báró sírása alábbhagyott. Mozdulatán látszott, hogy
figyel Terézre.
- Ne gondolja, hogy szimulál! Bárcsak szimulálna! Ezt nem
szabad gondolnia, mert hiszen csak maga segíthet rajta! Nem az
orvosok! Jobban kellene szeretnie!
 - És én? - szólalt meg a férfi, és fölkelt a pamlagról. - Honnan
vegyek erőt?
- Van magának! Kell hogy legyen! A gyerekei miatt... Önmaga
miatt! Ha most azt gondolja, hogy méltatlan nőt vett feleségül...
Hogy csábításnak esett áldozatul, akkor... Önmagát is meggyűlöli!
De ez nem igaz! Én nem mondom azt, hogy Jozefin jó, de jó
lehetne, maga jóvá tehetné őt...
- Hazugság! Ámítás! Ő csinál belőlem rosszat, gonoszat...
Elaljasít! Már az első perctől kezdve, ha tudni akarja! Megmondta
anyám! A bátyáim! Áldozatul estem az átkozott érzékiségnek!
- Miért átkozott? - mondta akkor ez a buta szűz Teréz. - Az
érzékiség az élet forrása... Bocsásson meg, de a kedves
édesmamája sem hozhatott volna a világra olyan sok gyermeket,
ha áldozatul nem esik! Ne adja föl, kérem! Még mindketten
fiatalok! Most, hogy megszabadultak attól a birtoktól ...
- Elfelejti, kérem, hogy a becsületünket is eljátszottuk. A fivére
és a nagybátyja pénzét... Nem szólva arról, amit én kaptam
anyámtól...
- Az ördögbe is! Nem maga akarta!
- De a feleségem szerint mindenben én vagyok a hibás!
- Vállalja el! Maga az erősebb! Ki törődik a pénzzel? A
nagybátyám úgyse számított arra, hogy visszakapja, az öcsém
pedig kibírja. Ha haragszik, majd megbékül. A maga keze tiszta,
mert az a pénz, amit a családjától kapott, tudtommal nem volt
kölcsön! És én mégis azt mondom, mindent magára kell vállalnia,
persze, csak Jozefin előtt. Higgye el, ha maga vádolja önmagát, ő is
azt fogja tenni! Én jobban ismerem! Akárcsak a gyerekkel... Csak a
szép szó, a jó szó hat rá, megindítja őt... A maga felesége, sajnos,
gyermek! Méghozzá rosszul nevelt gyermek! Nagy-nagy türelem
kell hozzá! De megéri! Nincs más választása ... Nincs más
lehetőség! Csak maga! Egyedül maga segíthet! Maga jó és nemes
...Nagy lélek! Én tudom, hogy képes rá ... Mindannyian kötelesek
vagyunk megtenni a legnehezebbet is, ha képesek vagyunk rá ...
 - Vagyis - mormolta a férfi - tűrjek el mindent... Legyek a
bolondja! Ha maga szerint ő gyermek, tehát nincs judíciuma... Mi,
felnőttek, alkalmazkodjunk hozzá? Az ő szeszélyei vezessenek
bennünket? Nem hozott reánk még elég szégyent és bánatot?
- De hiszen maga hívő keresztyén!
- Mit akar tőlem? Hagyjon békén! - tört ki a férfi. - Menjen
haza! Érti? Menjen és hagyjon minket! Nevetséges! Rajtunk akar ...
maga segíteni?
De azért, akárhogyan kiabált is, fogott rajta, amit Teréz
mondott. A feleségéhez nem közeledett egyelőre, de a
gyermekekhez igen. Újra foglalkozott a fiúkkal, sőt házitanítót
fogadott melléjük, Schmidt János orvostanhallgatót, Rosalie
fivérét, egy igen sokoldalú, művelt fiatalembert. Jozefin, aki lassan
lábadozott, nem értett ezzel egyet, sokallta Rosalie befolyását a
házban; most majd még inkább nélkülözhetetlennek képzeli
magát!
Jozefin most leginkább azzal teszi lehetetlenné Teréz távozását,
hogy még küldi is. A nagy rohamok után valami csöndes
melankólia vett erőt rajta. Hosszú beszélgetéseiken - mert Teréz az
egyetlen, akinek társaságát elbírja, sőt, nem nélkülözheti - igenis
beismeri, hogy rosszul bánt testvérével, és igazában még a
pletykás nagynéniknek is igazuk volt, akik azzal vádolták, hogy
kihasználja. Igen, igen! Ő mondja most Teréznek, hogy a maga
életét kellett volna élnie; ő veti a szemére, hogy annyira
befolyásolható, hogy nincs ereje és bátorsága a maga
személyiségének megvalósításához.
- Mondhatod bátran, hogy szörnyeteg vagyok! - jelenti ki, már
egy kis kihívással a hangjában. - Mindenki azt mondaná, és mondja
is! Nem elég, hogy feláldoztad magad értem és a gyerekekért, hála
és köszönet helyett még téged okollak! Azt vetem a szemedre,
amire én beszéltelek rá, amire úgyszólván kényszerítettelek.
- Nem kényszerítettél - válaszolja Teréz elgondolkodva. - Én
magam választottam.
 - Ha most Szilyné lennél, akkor is ezt mondanád - mondja
Jozefin. - Akármilyen nyomorúságos lenne is a sorsod!
A Szily név nem véletlenül bukkant fel a beszélgetésben. A
mama írta meg, hogy egy vasárnapi misén, a Kapisztrán téri
templomban, találkozott Szily Máriával, aki most Splényi báró
felesége, és mise után néhány percig beszélgetett is vele. Mária
kezdeményezte a beszélgetést, és ez is aligha véletlen! Elújságolta,
hogy Toni nemrégiben nyugdíjaztatta magát, és most Zámolyon él,
azon a kis birtokon, amit apjuk még Pest megyei alispán korában
szerzett. Nagyon szép nyugdíjat kap, hiszen őrnagyi rangban volt
már, és vitézségéért a Mária Terézia-renddel tüntették ki; ezt nem
sok magyar katonatiszt éri el. Igaz, hogy Sandomirnál,
Lengyelországban, olyan súlyosan megsebesült a vállán, hogy egyik
karját alig mozdítja, de mindössze harmincnyolc éves. Ők, a család,
természetesen azt szeretnék, ha megházasodna, azonban hallani
sem akar erről, hiába ajánlgatnak neki akárkit, pedig gazdagot is,
szépet is kapna, még fiatalt is! Miután Splényi Mária ezt szépen
előadta, érdeklődött Teréz hogyléte felől, és reményét fejezte ki,
hogy előbb-utóbb hazatér, ha betelik a nagyvilági élettel.
Az ő nagyvilági élete! Úristen! A saját szerény kis apanázsa, ami
hazulról jár neki, semmiképp nem elég, hogy betömje a Stakelberg
háztartás hiányosságait. Akármilyen szerényen élnek is,
akármennyire nem fogadnak vendégeket! Ahol hat gyerekről és
ekkora háztartáshoz szükséges személyzetről kell gondoskodni!
Állandóan kölcsönkérő leveleket írogat, nemcsak haza, de a
nagynéniknek is; éhezni mégsem hagyhatják őket! Az, persze, igaz,
hogy Jozefin képtelen lemondani drága komornájáról, és
Stakelberg is megint nyakra-főre vásárolja a könyveket. De hát mi
múlik ezen? Semmi! Nem kockáztathatja a házi békét ilyen
semmiségek miatt, amikor a házasság léte vagy nemléte forog
kockán, sőt, talán a házaspár léte vagy nemléte! Lassan mégis javul
a helyzet, és Teréznek oka van azt hinni, hogy ez az ő jelenlétének,
munkájának eredménye. Kéri a mamát, még egy kicsit legyen
türelemmel, legkésőbb ősszel mégiscsak hazamegy, már menne is,
de fél, hogy felborul a házi béke.
A nyárra Dornbachba költöztek, méghozzá úgy, hogy csak az
asszonyok és gyermekek, Stakelberg Bécsben maradt, csak a
hétvégeken járt ki. Abból, hogy Jozefin most kevésbé igényelte a
vele való bizalmas beszélgetéseket, Teréznek jó oka volt arra
következtetni, hogy a házaspár valóban közelebb került
egymáshoz. És még más, kedvező előjelek is mutatkoztak.
Fölmerült egy olaszországi utazás terve. Hogy ne kerüljön nagyon
sokba, a házaspár kettesben utaznék kora ősszel Itáliába,
fölkeresve a szép Toscanát. A gyermekek Terézre maradnának.
Persze hogy vállalja! Még azt is megkísérli, hogy előteremtse rá a
pénzt. Hogy honnan?
Már szinte minden pénzforrás elapadt. A legfőbb támasz, a
mama jelenleg maga is támogatásra szorulna, hiszen a saját fia
eltűri, hogy nélkülözzön. József nagybácsi szóba sem kerülhet,
amióta olyan hatalmas összeggel károsodott a birtokvásárlással,
még kevésbé maga Franci. Golz grófnő, a prágai gazdag nagynéni,
nagyon elhidegült Jozefintől, amióta újra férjhez ment, és letette a
Deym nevet.
Teréznek akkor az az ötlete támadt, hogy ki kellene adni bérbe,
illetve albérletbe a Deym palota kiadó szobáit meg a galériát
valami ügyes üzletembernek. Erről, futólag, már szó volt akkor is,
amikor lekötötték a birtokot, és amikor még azt tervezték, hogy az
egész család Witschapra költözik, hogy a vállalkozás akkor még
kevesebbet jövedelmez? Ez nem is bizonyos, mert egy jó
üzletember többet hoz ki belőle, mint ők, és ha bér gyanánt
megfizeti azt a pénzt, amit ők átlag bevettek eddig, még mindig
marad haszna. Ők pedig megszabadulnak ettől a munkától, a
vesződségtől, ami oly kevéssé való bármelyiküknek is, és ha egy
összegben, pláne előre megkapják a bért, akkor jobban be tudják
osztani. Szerényen, de biztos alapokon élnek, gond nélkül!
 Teréz tudja a legjobban, hogy ez micsoda önámítás és
ellentmondás. Hiszen ha sikerült volna gyorsan bérlőt találni a
szobákra és a galériára, akkor azonnal elment volna az összeg az
olaszországi utazásra. De igenis ez lett volna a kisebbik baj! Teréz,
a makacs fejével és makacs szívével, igenis lehetségesnek tartja,
hogy ez az utazás még megmentheti őket. Megvalósulhatott volna
a Humanisták Szövetsége, legalábbis családi alapon!
Októberben és novemberben odáig fajult a házaspár egyet nem
értése, hogy Teréznek már épelméjűségükben is kételkednie
kellett.
A nyílt háborúságot ezúttal Rosalie Schmidt személye
robbantotta ki. Bírálni merészelte Jozefint, természetesen nem
szemtől szembe, hanem a háta mögött. Valamelyik cseléd
meghallotta, s visszamondta úrnőjének, hogy az elbizakodott
Rosalie, aki, úgy látszik, nélkülözhetetlennek tartja magát,
fenséges asszonynak aposztrofálja a bárónét, szerinte túlságosan
is méltóságteljes magatartása miatt. És noha ezért a
szemtelenségért alapvetően igenis Teréz a felelős, mert az ő
közönséges és meggondolatlan, bizalmaskodó magatartása nélkül
egy cseléd sohasem merészkedne idáig, Pepi azonnali hatállyal ki
akarta dobni Rosalie-t. Teréz nem is kelhetett a leány védelmére,
bármennyire szerette és becsülte! Bűnösnek érezte magát, mert
igenis sok apró célzásból és vallomásból ő már régen tudta, hogy a
Schmidt testvérek azt tartják: édesanyjuk rossz hatással van a
gyermekekre. Ha mondjuk ez talán túl erős kifejezés is - hiszen a
báróné igazában nagyon bájos, művelt hölgy -, nem is Rosalie,
hanem a bátyja magyarázta Teréz grófnőnek: neki, mármint a
nagynéninek, azért nincs kellő tekintélye a gyermekek előtt, mert
a szülők, elsősorban a húga sem bánik vele kellő tisztelettel. Ő,
Teréz, igenis elkövette azt a hibát, hogy meghallgatta Schmidt
fejtegetéseit, és csak nagyon gyengén, nagyon erőtlenül
védekezett. Úgyis hiába minden, ezt a cinkosságot, ezt az árulást
csak megelőzni lehetett volna, ebben Jozefinnek van igaza.
Képtelenség, hogy ő Jozefin ellen bárkivel és bármiben
szövetséges legyen.
Stakelberg azonban szörnyű patáliát csapott Rosalie
elbocsátása miatt. Olyanokat olvasott a felesége fejére, hogy rossz
és lelkiismeretlen anya, tulajdon sértett hiúsága sugallatára képes
megfosztani a gyermekeit szeretett és szerető nevelőjüktől.
Féltékenységgel is vádolta: azért gyűlöli Rosalie-t, mert az jobban
húz Terézhez, mint hozzá. Rosalie-n tölti ki bosszúját, vele érezteti
azt a gyűlöletet is, amit saját testvére iránt érez, akit sajátságos
módon éppen jóságáért nem tud elviselni. Vagyis Teréz védelmére
kelt, de bár ne tette volna! Semmi jó nem származott, nem is
származhatott ebből.
És ha százszor igaza van is Stakelbergnek, ezt nem lett volna
szabad! Mire megyünk az igazsággal, ha rombol és gyilkol? Miféle
igazság az, amely nem az életet, hanem a pusztulást szolgálja?
Ha Stakelberg szívét csakis a családja, a gyermekei iránti
szeretet fűtötte volna, nem támadt volna ilyen kíméletlenül
Jozefinre. Még azt is a fejéhez vágta a szerencsétlen asszonynak: ő
a mostohája első házasságából származó gyermekeinek, mert nem
képes szeretni csak a kiszolgáltatott csecsemőt! Hatalmi tébolyát
gyermekeire is kiterjeszti, és ez azért van, mert tulajdonának,
jószerint játékszerének tekinti gyermekeit. Ez mind igaz, de mi
ebben az új? Ugyanezt már mások is fölfedezték, nem csupán
Teréz, de Brunszvik Antalné is. Ha Stakelberg meg akarta volna
menteni gyermekeit, a Deym gyermekeket és önmagát, akkor
Jozefint is meg kellett volna mentenie, vagy legalábbis kísérletet
kellett volna tennie megmentésére.
1812 decemberében, nem sokkal karácsony előtt, Stakelberg
Kristóf végleg elhagyta felesége házát, pedig Jozefin megint viselős
volt. Igaz, a közvetlen okot rá megint csak Jozefin szolgáltatta.
Azzal az ürüggyel, hogy saját kezébe akarja venni az anyagi ügyek
vezetését, és meg akarja akadályozni, hogy Stakelberg könyvekre
költse a pénzt, arra a képtelen ostobaságra vetemedett, hogy
elzáratta férje ruháit, sőt, fehérneműjét is, ezzel mintegy
szobafogságra kényszerítvén. Stakelberg erre nem válaszolhatott
másképpen, mint ahogy válaszolt: feltörte a saját szekrényét, és
távozott.
Melyikük őrültebb? Nehéz volna eldönteni. Az azonban
bizonyos, hogy Teréz nem hagyhatta magára a húgát. Ha
csakugyan elmebeteg, annál kevésbé. De ki állapíthatja meg
pontosan, hol is kezdődik az elmebaj?
1813 áprilisában, a sok vihart és jó néhány szép napot látott
bécsi lakásban, az ominózus belső lámpás és függönyös ágyban,
amelyre a megboldogult Deym gróf olyannyira büszke volt, Jozefin
megszülte hetedik gyermekét, egy erős és egészséges leányt.
Nem ez az első szülése, amelyiknél Teréz jelen van, de igenis az
első olyan, amelyiknél - mert a bábát nem tudták idejében
előkeríteni - Teréz végezte el mindazt, amit ilyenkor kell. Ő vágta
el a köldökzsinórt, ő tette rendbe az anyát, no és ő fürdette meg, ő
pólyázta be a gyermeket is.
A kimerült, de éber Jozefin azt mondta:
- Tiéd a gyermek. Neked adom egészen, ha akarod, kárpótlásul
és jóvátétel gyanánt, mindazért, amit elvettem tőled, amitől
megfosztottalak.
- Pepi, drágám! Nem fosztottál meg semmitől! Nem szabad ezt
mondanod!
- De igen! Ez az igazság. És ez az utolsó gyermek, akinek életet
adtam. Azért adom neked. Ennek sincs apja, akárcsak Szefinnek,
amikor született.
Nyolc nappal később, Pepi szobájában, egy dömés barát a
következő neveket jegyezte föl a kislány keresztlevelébe: Mária
Terézia, Zelma, Arria, Cornelia és Minona. Teréz volt a
keresztanya, de a gyermeket mindig csak Minonának hívták; ez a
név Osszián tragikus hősnőjének neve.
Pepi igenis komolyan gondolta, hogy neki adja gyermekét,
annál is inkább, mert ezt a kislányt szoptatni sem tudja. Teréz
táplálja hígított kecsketejjel. A kecskét az istállóban tartják, a
szolga minden reggel felhozza a konyhába, és Teréz maga feji meg,
miután előbb személyesen megmossa az állat tőgyét. Ezt nem
bízza senkire, a kislányt sem bízza senkire, ő maga fürdeti, altatja.
Bölcsője ott áll az ő szobájában, ágya mellett.
Ha valaki egy csecsemővel él együtt, nem lehet saját
napirendje, a baba még az éjszaka és nappal rendjét is felforgatja.
A tavaszi napfölkelte akárhányszor ott találja Terézt a Deym palota
valamelyik magas ablaka előtt, karján a pólyással, akit sétálva
próbál megnyugtatni, újra elaltatni. Halkan énekelget neki, és
amikor már csakugyan elaludt, megáll vele a rózsaszínű fényben,
és e fénnyel együtt a győzelemnek boldogító érzése tölti el.
Mennyit virrasztott ő már életében, és mennyi okból! Mostani
virrasztásai leginkább azt a legelső, a legfontosabb és
legfájdalmasabb virrasztást juttatják emlékezetébe, amelyet húsz
és fél évvel ezelőtt apja ravatala mellett élt át, egy novemberi
éjszakán. A gyermek, akit karján hordoz, Brunszvik Antal unokája,
egy unokája a sok közül; éppen az teszi oly különlegessé és
drágává ezt a csecsemőt, hogy nem csupán a családnak, e
terebélyes fának egyik ágacskája, de mintha az egész emberiség
beláthatatlan erdejének egyetlen rügyecskéje volna.
Talán azért, mert ezt a kicsit ő maga segítette a világra, még
soha így nem érezte születés és halál közeli rokonságát. Születni
annyit tesz, mint kiszabadulni a halál bilincseiből, a nemlétből.
Szabadságunk a születéssel kezdődik, első ordításunkkal, az első
rúgásokkal és fintorokkal, amikre képesek vagyunk.
Aki gyermeket tart a karjában, az emberiség jövőjét öleli át;
hogyne kellene minden erőnkkel a gyermek boldogságáért
küzdenünk, amikor a gyermek már néhány napos korában is
ennyire boldoggá tehet bennünket?
Csak éppen szüleit, anyját és apját nem tudja boldoggá tenni.
Jozefin soha fel nem épült többé egészen; mintha örökké
lábadozna, napja nagy részét szobája pamlagán töltötte, ijesztően
szelíd apátiában.
Májusban, amikor Minona egyhónapos volt, Teréz levelet
kapott Stakelbergtől:

„Kedves Teréz!
Még élek, ámbár sokkal jobb volna mindannyiunknak, ha
minden reménytől megfosztott szívem megszűnt volna dobogni.
Az Úrnak, úgy látszik, más szándéka van velem, vezekelnem kell
bűneimért, és én alázatosan megnyugszom akaratában. Mindent
elölről kell kezdenem. Mindenkinek megbocsátottam, de
magamnak nem tudok megbocsátani! Kérem, vigyázzon
gyermekeimre, ők ártatlanok mindenben. Tudom, hogy Ön megért
engem. Mától fogva egyedül az Úré vagyok."

Minthogy a férfi egyetlen szóval sem említette levelében a

feleségét, Teréz úgy döntött, nem mutatja meg a levelet
Jozefinnek. El is égette, nehogy a kezébe kerüljön, habár ez sajnos
fölösleges aggodalom, mert Jozefin semmiféle érdeklődést nem
mutat úgynevezett életbe vágó dolgok iránt; mintha el akarná
felejteni, ami meggyötörheti.
Teréz intézi, nem csupán a háztartás vezetését, hanem a
nyaralást is. Levelet írt Lotténak, és ecsetelve a nehéz helyzetet,
amibe kerültek, Jozefin nagyon aggasztó állapotát, arra kérte
kisebbik húgát: ha nem túlságosan kellemetlen számára,
eszközöljön ki egy kölcsönt a férjénél. No, persze, ő is tudja, Lotte
is tudja, sőt Teleki gróf is, hogy miféle „kölcsön" ez; átlátszó
leplezése a koldulásnak. Természetesen megadták, még többet is,
mint amennyit Teréz kért, Lotte kedves és szíves levélben
érdeklődött Jozefin hogyléte iránt. Nyáron, amikor Hackingban
nyaraltak, az ő jóvoltukból, Telekiék meg is látogatták őket, immár
két kislányukkal: Emmácska már szépen beszélt és tipegett.
 Lotte úgy találta, a helyzet sokkal jobb, mint gondolta volna.
Jozefin túlságosan sovány és megviselt, de nyugodtabbnak látszik,
mint bármikor azelőtt, és sem síró-, sem nevetőgörcsök nem
kínozzák, mint régente gyakran. A csak néhány hónapos Minona
valósággal elbájolta Lottét különleges mosolyával.
- Meglátszik rajta, hogy te tanítottad szeretni!
Magától értetődik, hogy Jozefint, nehéz helyzetében, most már
nem hagyhatja magára, ezt még a mama is belátja. Nemcsak
Minona az övé, hanem igazság szerint valamennyi, mind a hét. A
házitanító csak hetenkint egyszer foglalkozik a fiúkkal, többre nem
futja a pénzükből, Teréz néni tehát, hogy segítségükre legyen,
velük tanulja például a görög nyelvet. Viki is kedvet kap a
göröghöz, ő is részt vesz az órákon, sőt, a kétesztendős Teofile,
bájos kis papagájként görög szavakat ismétel.
Bármennyi gyalázat történik is a világon, a gyermekek meg kell
kapaszkodjanak valakiben és valamiben. Ez a kapaszkodó Teréz. Mi
lenne belőlük annyira-amennyire rendszeres tanulás nélkül? Igaz,
az oktatás, amit ő nyújthat, nem nagyon szakszerű, erre a
nyelvoktatás a legjobb példa. Nyelvtant egyszerűen nem használt,
nem is lett volna bátorsága hozzá, hiszen ő maga is, mind a mai
napig, nagyon bizonytalan és tájékozatlan a grammatikában; úgy
tanított, ahogyan apja őt tanította, elsősorban jó könyvek
fordításával. Olyan könyveket választott, amelyeknek könnyű a
stílusa, sőt, gyakran olyat, amit németből fordítottak angolra vagy
franciára, mert a fordítók rendszerint kevesebb eredeti, nehezen
fordítható kifejezést és fordulatot használnak. Megalkuvás ez?
Hiszen jószerint tovább plántálja a gyermekekbe a saját
félműveltségét, mai napig sok tekintetben pontatlan ismereteit!
Mégis, mi mást tehetett volna? És vigasztalásnak itt van az öröm,
amelyet a gyermekeknek ez a fajta tanulás szerez, a fölfedezés, a
siker nagyszerű élménye, amikor hirtelen megvilágosodik előttük
valami. Az öröm olyan szárny, amelyen messzire szállhatunk; ez az
ő alapelve a nevelésben. Ennek nem szabad soha
megcsorbulnia!...
No, persze, nem mindenki ért ezzel egyet!
1814 szeptemberében, ugyanakkor, amikor Bécs városában
három uralkodó, Ausztria császára, az orosz cár és a porosz király
találkozott a Napóleon feletti végleges győzelem megünneplésére,
Stakelberg Kristóf is megjelent felesége házánál. Erősen megőszült
kétesztendei távollét alatt, de ez jól illett fiatal arcához.
Megjelenése, öltözködése most is puritán, pedig időközben gazdag
úr lett belőle: egyik bátyja meghalt, és ráhagyta egész vagyonát.
Felajánlotta Jozefinnek, hogy magával viszi Észtországba, és
gondoskodik róla. De ez természetesen csak formális ajánlat,
afféle diplomáciai sakkhúzás. Tudhatta, hogy Jozefin nem megy,
nem is mehet vele. Még ha kedve lenne is hozzá! Hogyan vigye
magával első házasságából való négy gyermekét egy vadidegen
világba? Ehhez talán joga sincsen, ebbe a gyámtársak, maga a
gyámhatóság is beleavatkozna, nem szólva a Deym rokonokról.
Teréz is jelen volt a tárgyalásnál, mert Jozefin nem volt hajlandó
négyszemközt fogadni férjét. Jozefin akkor már nehezen mozgott,
sohasem lépett ki a házból, egyik szobából a másikba is csak
lassan, vánszorogva jutott el. Ezt az állapotát el akarta titkolni a
férje előtt, ezért úgy fogadta, hogy már előre elhelyezkedett egy
szép karosszékben, és ölébe adatta az akkor másfél esztendős,
mindig mosolygó, különlegesen rózsás arcú Minonát, Laura és
Teofile kétoldalt álltak a karosszék mellett. Jozefin még mindig
szép, hiszen mindössze harmincöt esztendős, titokzatos betegsége
nemhogy megöregítette volna, inkább még fiatalítja, de ebben van
valami riasztó. Arcán nincsenek még ráncok, de vannak
horpadások; az ő sötét haja nem őszül, de a leggondosabb ápolás
ellenére is elvesztette rugalmasságát. Egy kicsit ki is készítette
magát erre a találkozásra, úgy készült rá, mint nagy, drámai
szerepre.
 Stakelberg, miután szerencsésen megkapta a várt és kiszámított
visszautasítást, egy kis tétovázás után kimondta:
- Gyermekeimet magammal szeretném vinni. Neked is
könnyebbség, ha róluk... én gondoskodom.
- Hagyd meg nekem gyermekeimet, hiszen fájdalommal
szültem őket - felelte az anya.
Stakelberg fel-alá járt a szőnyegen, nem nézett a festői
csoportra, aztán egyszerre csak elbúcsúzott, anélkül hogy válaszolt
volna. De másnap rendőrökkel jelent meg a háznál; a
rendőrkapitány segítséget adott neki ahhoz, hogy elrabolhassa a
gyermekeket. El sem búcsúzhattak tőlük! A kocsi ott állt a kapu
előtt, berakták a síró csöppségeket, és elhajtottak.
Később kiderült, elhitette a rendőrfőnökkel: felesége
alkalmatlan arra, hogy gyermekeket neveljen, mert elmebeteg.

22

Volt idő, amikor a Deym rokonok is lépéseket tettek abban az

irányban, hogy elvegyék a gyermekeket Stakelberg bárónétól.
(Mert Jozefin sohasem vált el második férjétől, 1821-ben ezen a
néven temették el.) 1815-ben és 16-ban Teréz napokon keresztül
kilincselt, a hivatalokat járta, befolyásos emberek előszobáiban
üldögélt, hogy a segítségüket kérje: ne fosszák meg az anyát
gyermekeitől! Igyekezett meggyőzni a pártfogókat arról, hogy ha
elviszik és bedugják őket valamiféle intézetbe, abból nem
származik semmi jó. Hiszen már nagyok, és megszokták a szabad
nevelést. Ő bebizonyítja és kimutatja, hogy mindig volt mellettük
házitanító is, az év egy részét pedig Martonvásárott töltötték, és
nagybátyjuk, Brunszvik Ferenc gróf fogadott melléjük nevelőket és
oktatókat.
Pedig szegény Pepi időnkint csakugyan oly gyermekesen
viselkedett, hogy azt valóban az elmebaj egy nemének tekinthette
az ember.
 1816-ban váratlanul eszébe jutott, hogy elköltözik a Deym
palotából. A Minoriták terén vétetett ki lakást Terézzel, és
kijelentette: ő veszi át a gyermekek nevelését, Teréz pedig
szentelje minden idejét a kenyérkeresetnek, vagyis vegye át a
Deym ház irányítását, üljön be az irodába, ellenőrizze a
bevételeket, és végeztesse el a szükséges tatarozást is.
Mit tehetett volna? Engedelmeskednie kellett; Jozefinnek
sohasem lehetett ellentmondani, most még kevésbé, mint valaha.
És hátha ez a felbuzdulás a javulás jele? Hátha azt jelenti, hogy
meggyógyul, kilábal ebből a sajátságos, kóros fiatalodásból? A
tizenhat éves Viki felnőttebb nála, fiai is úgy bánnak vele, mint
beteg húgocskájukkal. Ezt az egyet jól megtanulták Teréztől, hogy
anyjukat kímélve kell szeretni.
Ezen a nyáron Brunszvik Antalné Bécsbe látogatott; mint utólag
bevallotta, azért, hogy utánanézzen, mi történik Terézzel? Miért
nem jött haza a gyermekekkel Martonvásárra, mint máskor, hogy
legalább neki is legyen egy kis pihenője!
Most aztán alaposan rajtacsípte Terézt! A rendőrség parancsára
le kellett vétetnie bizonyos súlyos kősasokat az épületről, amelyek
az idők folyamán életveszélyesekké váltak. Az erkélyeket újra
kellett padlóztatni és ki kellett javíttatni a párkányzatokat. Mindezt
Teréznek kellett lebonyolítania, egész nap ott szaladgált a porban.
És akkor még mindennap ki is kapott Jozefintől; őt okolta azért,
hogy a munkálatok nem haladnak elég gyorsan, és emiatt többe is
kerülnek, mint kellene. Minden mesterember az orránál fogva
vezeti!
- Most már elég volt! - mondta a mama. - Mindennek van
határa! Nekem többé ne hivatkozz arra, hogy tanulsz... Hogy
szükséged van a nevelési gyakorlatra! Most már nevelő se vagy,
hanem cseléd, háziszolga, titkárnő, fullajtár... Mintha azon
mesterkedne, hogy téged is elmarjon maga mellől, mint ahogy a
férjét elmarta... Mintha ki akarná próbálni, meddig tart a
birkatürelmed!
 - Igen - mondta akkor Teréz elgondolkodva.
- Mit, igen?
A bástyasétányon ültek, egy padon, a Vöröstorony közelében.
Csak néhány lépés innen a Deym palota és az Arany Griff fogadó,
ahol a múlt század utolsó esztendejében, amikor a mama először
hozta a lányait Bécsbe, megszálltak.
- Senkivel se bánik olyan rosszul, mint önmagával...
- Ezt meg ... hogyan értsem?
- Emlékszik a mama, mit mondott József bácsi apa temetése
után? Azt, hogy apámnak szárnyai voltak, és ezért törte össze
magát. Jozefinnek is az a tragédiája, hogy nem tud belenyugodni
abba, ami nem tökéletes, ami nem szép... Hitványságnak tart
minden megalkuvást.
- Nocsak - nézett elsőszülött lányára Brunszvikné, egy kis
gyanakvással, de őszinte érdeklődéssel -, eddig mindig azt hittem,
te örökölted apád politikus természetét... Te akartad kislány
korodtól fogva megváltani a világot.
- Legalább annyira a mama lánya is vagyok - vallotta akkor
Teréz, egy kis őszinte hízelgéssel. - Sokkal kevesebbel is beérném,
mint a világmegváltás! Ha csak bármi csekély szolgálatot is
tehetnék az emberiségnek, a haladásnak! De Pepi igazi
forradalmár... Benne megvan a bátorság, hogy szembeforduljon
minden megalkuvással és hazugsággal... Bárcsak elég ereje is lenne
hozzá!
- Én meg azt mondom, szörnyen önző - válaszolta kisvártatva a
mama. - Ilyen volt már kislány korában is. Mindenki
alkalmazkodjék hozzá! Az egész világot akarja megváltoztatni,
ahelyett, hogy imitt-amott mégis belátná a hibáját. Csak, persze,
mindig könnyebb másokat hibáztatni!
- No, tetszik látni, most egyetértünk... Pepi igenis jó akar lenni,
mindenkinél jobb és különb, de nincs elég ereje hozzá, ezért
sokszor visszájára fordul a törekvése... Azt hiszem, ebben rejlik
minden nevelés, sőt, minden bölcsesség alfája és ómegája. Csak az
a nevelés ér valamit, ami erőt ad, ami az erőket növeli... Ezért
olyan nagy nevelő Pestalozzi ...
Egy pillanatra elhallgatott, várta a hatást; nem csattan-e fel a
mama Pestalozzi nevének hallatára? Ezúttal nem csattant fel. Ezt
válaszolta:
- Mi ebben az a nagy bölcsesség? Minden paraszt tudja, hogy
ha nem tanítja gyerekét munkára meg küzdelemre... Ha nem edzi
meg testét-lelkét, akkor elpusztul. Olyan világ még nem volt, s
aligha lesz, hogy a felnövekvő nemzedéknek ki ne jutott volna a
magáé.
A mama a hatvannegyedik évét tölti be ebben az esztendőben,
Teréz a negyvenegyediket. Most kezdenek igazában barátkozni. A
hajdani tűzről pattant leányzó, Seeberg Nanette, aki oly korán vált
felnőtté, akinek már fiatal lány korában nem csupán a háztartást
kellett vezetnie mindig kártyázó anyja helyett, de öccsei nevelését
is kézben kellett tartania, mert apja, Seeberg ezredes sohasem élt
a családjával, valahogy kezdi jól hasznosítani öregsége éveit. A
szükség mégis a legjobb tanítómester! Mihez kezdene még mindig
meglevő szellemi és testi erőivel, ha nem volna Teréz, aki, oly sok
visszautasítás után és ellenére, mégis szívesen barátkozik vele?
A mama példája leginkább azt szemlélteti Teréz előtt: mennyire
gazdag és milyen hosszú az élet! No, persze, senki nem tudhatja,
meddig él! De élhet sokáig! És ami még ennél is fontosabb: az
öregség nemcsak rabol, adományoz is. Ha valaki, mint a mama,
szerencsésen túljut az átmenet megrázkódtatásain, még találhat
örömet, és egyre biztosabbnak látszik, hogy az öröm az erő
legalábbis egyik, talán legfontosabb forrása.
Annál rettenetesebb látni a küzdelmet, amit a harminchét éves
Jozefin folytat az idővel. Valósággal rögeszméjévé vált, hogy nincs
sok ideje hátra, és eldönthetetlen tragikus dilemma: ez a rögeszme
sietteti valóban a véget vagy megfordítva? A kikerülhetetlen és
közeli vég okozza ezt a rettenetes pánikot?
 1818 tavaszán az akkor tizenhét éves Frici kijelentette, hogy
katonai pályára lép. Teréznek mondta először, hogy segítsen neki
anyjával közölni elhatározását.
- Tudom, mit akarsz mondani, Rézikém - tegezte le
szemtelenül, és nevezte azon a becenéven nagynénjét, amit még
gyerekkorában ajándékozott neki. - Ismerem véleményedet a
katonai pályáról! A katona a szolgák szolgája ... Végre kell hajtania
a legrettenetesebb parancsot is... A katona eszköz az elnyomó
hatalom kezében ... Ahelyett hogy védelmezné a hazát, ahogyan
ezt mondják, a valóságban lőnie kell az igazságát követelő népre
is... A katonaélet maga a tunyaság, a katona mások szorgalmas
munkájának gyümölcsein élősködik, és így tovább ...
- Hát ha ez a véleményed, akkor miért?
- Mert másra nem vagyok jó. Te tudod a legjobban! És,
őszintén szólva, el akarok kerülni hazulról. Kinőttem a
gyerekszobából. Imádom a mamát, és téged is imádlak, de a
magam életét akarom élni, mentől előbb. Nem tanultam semmi
komoly dolgot, nem értek semmihez, de lovagolni és célba lőni
igen. Nincs pénzem, nem is lesz, mert Golz néni Vikire hagyja a
vagyonát... Állítólag jóképű fiú vagyok, ez az egyetlen tőkém, és ha
fiatalon elérem, mondjuk, a kapitányi rangot, kapok egy gazdag
lányt, lehetőleg olyat, aki nem púpos, nem sánta ...
Most mondaná Stakelberg báró - ha még velük élne -, micsoda
feneketlen cinizmus!
Talán azért, mert ő életében legjobban egy katonát szeretett,
sőt, egy tipikus katonát, aki egyesítette magában azokat a rossz
tulajdonságokat, amelyeket a leginkább és legjogosabban
kárhoztathatunk... Brunszvik Antal jóslata a keresztfiát illetően
nagyon is bevált, amikor azt mondta, vagy nagyon jó, vagy nagyon
rossz ember lesz belőle. Lett belőle mind a kettő! Megkapta a
legmagasabb kitüntetést, a Mária Terézia-rendet nem mindennapi
bátorságáért, halált megvető hősiességéért. Teréz igenis
megszerezte a hivatalos újságnak azt a számát, amelyben
közzétették kitüntetését, az indokolással együtt: 1809. május
17-én az ellenségtől visszavett tizenegy szekeret, amelyet az
korábban zsákmányolt, és ugyanakkor fontos értesüléseket
szerzett az ellenség csapatainak központosításáról Sandomir
mellett. Az ő értesülései alapján szervezték meg a hadseregtörzs
visszavonulását, és ezt a visszavonulást Szily Antal fedezte, olyan
sikerrel, hogy a körülzárt Sandomir várát megkerülte, egy
Mosiczka Mala nevű helységet elfoglalt, az ellenséget megzavarta,
foglyokat ejtett, és noha egy golyó eltalálta a vállán, lován maradt,
és vezette a támadást tovább.
Ha valaki, akkor Szily Antal, Rákóczi hadnagyának dédunokája,
nem szívesen harcolt a lengyel fölkelők ellen. Volt ez olyan kemény
és fájdalmas feladat, mintha saját népére kellett volna lőnie. Talán
ezért is olyan szörnyen bátor, mintha keresné a halált, mert az
életből nem talál kiutat. De csak a katonák azok, akik nem találnak
kiutat? Csakis ők vannak kiszolgáltatva a hatalmasoknak, a
becstelen politikának?
Szabad romlottnak, elveszettnek vagy akár cinikusnak
tartanunk a tizenhét esztendős gróf Deym Frigyest, mert a katonai
pályát választja?
Megmondta okosan és becsületesen: ő a maga számára nem lát
más lehetőséget ebben a világban, ebben a társadalomban.
Követelhetjük-e tőle, hogy próbáljon a társadalmon, a világon
változtatni?
Ha igen, akkor se most, azonnal, tizenhét éves korában. Most
még lehetetlen megjósolni, igazában milyen ember lesz belőle,
még azt sem volna könnyű megmérni, mi a mostani tulajdonságai
közül a jó és a rossz. Van akaratereje, van önismerete, sőt,
bizonyos életismerete. Hogy önállóságra vágyik, az is javára
írandó. Teréz megkísérelte, hogy a lehető legkíméletesebben
készítse elő Jozefint fia távozására. Mert hiszen erről van szó! Frici
csak kíméletből és udvariasságból kért engedélyt e sorsdöntő
lépésre, de sem Teréz, sem az anyja nem tarthatja vissza. És ez jó!
Igen! Legalábbis jobb, mintha tizenhét éves korában még
engedelmes gyermekként viselkedne, és azt tenné, amit
parancsolnak neki!
Jozefin akkor is ágyban fekvő beteg volt, amikor nővére közölte
vele ezt a rettenetes hírt.
- Csak a holttestemen keresztül lehet katona! - kiáltotta.
Mégis, mintha ez a csapás felvillanyozta volna! Kikelt ágyából,
behívatta Fricit, hevesen összeszidta. Frici nagyon ügyesen, okosan
és gyöngéden viselkedett. Csókolgatta anyja kezét, és azzal érvelt,
hogy aki most választja a katonai hivatást, jól választ, hiszen
Napóleon eltűnésével remélhetőleg hosszú ideig nem lesz háború.
Végül is Pepi arra is kapható volt, hogy levelet írjon egy ismerős
ezredesnek, egyengesse fia belépését a hadseregbe, és legyen
hozzá nagyon szigorú, mert az ő elkényeztetett fiának erre van
szüksége!
Frici még el sem hagyta a házat, amikor Jozefin úgy határozott,
hogy Károlyt, a fiatalabbik fiút, mentől előbb el kell küldeni
Magyaróvárra, abba a gazdasági iskolába, amelyet Albrecht
főherceg alapított. Meg kell előzni, hogy utánozza Fricit, amire
nagyon hajlamos.
Különben pedig ezért az újabb szerencsétlenségért - mert
változatlanul szerencsétlenségnek tekintette Frici pályaválasztását
- Terézt okolta.
Persze, nem egyenesen, hanem közvetve. Elsősorban ő a hibás,
azért, mert túl sokáig hagyta Terézre a gyermekeket. Teréz nem
tehet arról, hogy nem volt rájuk jó hatással! Nem is lehetett! Nem
adhat mást, mint ami benne van. Így például okvetlenül Teréz
hatása, hogy a tizennégy éves Szefin valóságos vallási tébolyba
esett, hogy naponta áldoz, és ha anyja megpróbálja ezt neki
megtiltani, akkor mártír arckifejezéssel hallgat. Kijelentette, hogy
apáca akar lenni; honnan venné ezt, ha nem a nagynénjétől, aki
annak idején szintén be akart lépni az angolkisasszonyokhoz?
 Teréz csak nagyon óvatosan próbálja védeni magát, azzal, hogy
ő mindenben és mindenkor betartotta Jozefin nevelési utasításait,
a gyermekeket nem részesítette vallásos nevelésben, se
Witschapon, sem Bécsben, sőt ő maga sem nagyon gyakorolta
vallásos kötelességét. Hivatkozott arra, hogy mint Jozefin tudja, a
bécsi református egyházközség híres lelkészének, Kleinmann-nak
prédikációit szokta meghallgatni. Ami Frici döntését illeti: Pepi
alighanem félreérti az ő magatartását ebben az ügyben. Frici
választásának ő sem örül, sőt, búsul miatta, de elítélni nem
hajlandó.
Jozefin csak mosolyog, sajátságos, elkínzott türelemmel. Teréz
bocsásson meg neki, de ő most már csakugyan nem bírja tovább,
nem vállalhatja tovább Teréz vezetését. Ha ennyi sok év, illetve
évtized nem volt elegendő, hogy bármi csekély változást, haladást
érjenek el egymás megértésében! Ismét és ismét hangsúlyozza:
Teréz ne érezzen lelkifurdalást a gyermekek félresikerült
neveléséért...
- Te félresikerültnek tartod a gyermekeidet? - kiáltotta akkor
Teréz. - Kár, hogy Stakelberg ezt nem hallja! Bizonyára örülne neki!
Megint az elkínzottan türelmes mosoly!
Kár volna önmagunk előtt letagadni az elkövetett, súlyos
hibákat, ám ha Teréz ragaszkodik illúzióihoz, ő azt sem bánja.
Talán igaza is van, nincs értelme és célja a gyötrődésnek. Ha Teréz
képes volna őt megérteni, akkor maradhatnának is együtt, így
azonban ... Ha van sziszifuszi munka a világon, akkor az kettőjük
törekvése volt, hogy megértsék egymást: ez nem következett be,
és most már reménytelen!
Teréz nem egykönnyen fogja fel, hogy Jozefin most megint
kiadja az útját, hogy elküldi, mint a mama mondaná, a rossz
cselédet. De miért cselédet? Stakelberget, gyermekei apját is
elküldte. És talán csakugyan igaza van ... ő, Teréz, semmit nem
tudott segíteni, semmin nem tudott változtatni, ami Pepit illeti, a
gyermekek dolgában pedig még nincs döntés, és nem is lehet
egyhamar. A nevelésben az a bökkenő, hogy eredménye csak
hosszú idő múltán derülhet ki, de még talán akkor sem, soha. Ki
dönthet abban, hogy akár egy lángész, egy Beethoven vagy
Goethe nevelését sikeresnek tarthatjuk-e? Ők maguk sem!
Talán kora teszi, hogy bár nagyon megrendül, látszólag
nyugodtan fogadja a felmondást. A fiúk már elkerültek hazulról.
Viki tizennyolc éves, sokban segítségére lehet anyjának. A kis
Szefin annyira zárkózott, hogy gyóntatóján kívül nehéz hozzáférnie
bárkinek is. Természetesen megkísérelné, ha engedélyt kapna rá,
ha Jozefin nem küldené haza. De hazaküldi.
Otthon a mama azzal próbálja magyarázni a történteket, hogy
Pepi most megint Golz grófnőre, Viki keresztanyjára épít, aki újra
közeledett hozzájuk. Most már mégiscsak meg kell halnia, hiszen
olyan öreg, mint az országút, talán nyolcvanéves is megvan, ha
nem több. A mama talán azért feszegeti ezt a kérdést, hogy
könnyítsen Teréz lelkiismeretén. No, persze, az könnyen meglehet,
Pepi még nagyon megbánhatja, amit csinált, hogy eldobta magától
Terézt, aki sokkal többet tett érte és gyermekeiért, mint akár ő, az
anyja, ezt beismeri. De, persze, nem kívánja, dehogy kívánja, hogy
ez bebizonyosodjék, hogy Pepi mintegy megbűnhődjék példátlan
hálátlanságáért! Adná isten, hogy minden sikerüljön neki! Ha Golz
néni szerencsésen meghal, és megkapják az örökséget, Teréz majd
meglátja, mennyire megéled Pepi, micsoda nagy hölgy lesz belőle,
mekkora házat visz, és meg is gyógyul, ha már többé nem lesz oka
arra, hogy betegeskedjék.
Teréz nem mondja a mamának, hogy ő mást lát, ha a jövőbe
próbál tekinteni. Nem, Pepi nem szimulál, mint ahogy valaha még
a férje is gondolta. A betegség, amiben szenved, sajnos, valóságos,
nem képzelt, és életveszélyes, mint ahogy az emberiség
betegségei is életveszélyesek.
Itt, Budán, a Tárnok utcai házban, minden oly biztonságos és
állandó. Bármi történt is közben, ezek a falak nem inogtak meg.
Mint ahogy Brunszvik Józseféknél is minden oly jó és rendezett!
Természetesen mindkét lány férjhez ment már, és bájos unokák
veszik körül a drága nagyszülőket. Kinek lennének nevelési
gondjai? Derék és kiegyensúlyozott, boldog emberek a szülők, a
nagyszülők, olyanok lesznek leszármazottaik is. József bácsi
biztosan egymaga szívesen finanszírozná, ha Teréz csakugyan
alapítana egy leánynevelő intézetet arisztokrata leányok számára.
Hiszen igen gazdag, vagyona évről évre gyarapszik, számára még a
jótékonyság is kifizetődő, nem szólva a művészetpártolásról. Hány
olyan értékes festménye van, amit szegény ördögöktől vett meg,
csak azért, hogy segítsen rajtuk! Van például értékes régi könyv- és
térképgyűjteménye, egy különleges ásványgyűjteménye, amelyet
egy nagyon művelt és beteg hölgytől vett meg ezerkétszáz
forintért, amikor az nagy szükségben volt, és nem tudta volna
orvosát és a gyógyszereket kifizetni. Ennek a gyűjteménynek az
értéke ma szinte fölbecsülhetetlen!
Mintha Brunszvik Józsefek és a boldogtalan Stakelbergné,
Brunszvik Jozefin nem ugyanabban a világban élnének!
De minthogy a világ csak ugyanaz lehet, hiszen nincsen két
világ, nemhogy ugyanannyi lenne, mint amennyi ember van, akkor
csak az emberben, az ember szemléletében lehet a különbség.
Ahogy a mama kifejezte: Pepi önmaga helyett hibáztatja mintegy
az egész világot, és azért akar a világon változtatni, mert önmagán
nem tud, nem is akar. Az nem igaz, persze, hogy önmagával meg
van elégedve, hogy önmagát sohasem hibáztatja; nagyon is érzi a
saját fogyatékosságait, csakhogy tulajdon hibái és bűnei
eltörpülnek a társadalmi hibák és bajok mellett. Akármilyen
esendő és gyarló az egyes ember, még mindig ezerszer több a
mentsége, mint a nagy egésznek, amely annyira tele van
kétségbeejtő aljassággal.
1818-ban és 19-ben, kétszer egymás után, nagyon rossz volt a
termés, éhínség tört ki Magyarországon. Az emberek tízezrével
pusztultak, különösen a Felvidéken és az erdélyi részeken, ahol
amúgy is mostohább a természet. Az onnan érkező utasok
rémséges történeteket meséltek a szalonokban. A támolygó
ínségesek esténként betérnek a házakba, és reggel egy zugban
vagy éppen a lovak jászolában találnak rájuk holtan. Az útmenti
árkokban is temetetlen holttestek hevernek; a jó érzésű utasok
nem is mennek el mellettük, hanem saját költségükön temettetik
el őket. Az ember legalább ennyivel tartozik lelkiismeretének,
másképp hogyan is volna ereje leülni a maga dúsan terített
asztalához?
Nincs olyan ember, aki ne érezne együtt az éhenhalókkal, a
szűkölködőkkel. Teréz egy jótékonysági nőegylet alapítását
tervezte. Készített is feljegyzéseket erről, és ezeket megmutatta
legelőször is nagynénjének, Brunszvikné, Majthényi Annának.
Anna néninek rengeteg barátnője van. Közülük elsőnek
Rudnyánszky báróné mutatott érdeklődést a terv iránt,
másodiknak Teleky-Mészáros Janka grófnő és Gyulay Albertné
grófnő. Mindenki ezer forintot adott alaptőkének - Teréz részét a
magáéval együtt a tárnokmester felesége, Anna néni fizette. Ez
már ötezer forint, nem kicsi összeg! A következő lépés az volt,
hogy fölkeresték Révay bárónőt, a nádorné főudvarmesternőjét,
és Révay bárónő kieszközölte, hogy maga a nádorné, Hermina
főhercegasszony is fogadja az alapítókat.
A főhercegasszonynak, a nádor második feleségének jóindulatát
mutatja, hogy udvarhölgyét, Szapáry grófnét küldte ki a
megalakult budai és pesti nőegyletek támogatására. Brunszvik
Józsefné lakásán gyűltek egybe a hölgyek, hogy megmagyarázzák a
főhercegasszony udvarhölgyének: miről is van szó. Csupa
előkelőség volt jelen, a leggazdagabb és legfényesebb családok
leányai, gazdag urak hitvesei. Egyedül csak Teréz volt közöttük
koldus; az alapító ezer forintot is nagynénje fizette be helyette.
Mégis, rá várt az a feladat, hogy Szapáry grófnénak, ennek a buta
és kicsinyes libának, a lehető legügyesebben megmagyarázza a
lényeget.
 A grófné ugyanis kijelentette: őt is meghatja, bizony meg, a
nagy ínség, amely annyi áldozatot követelt, de ki tudja jóvátenni
most már ezt a rettenetes sorscsapást? A hölgyek szándéka, hogy
adományokat gyűjtenek az ínségesek számára, igen dicséretes,
neki mégis az a véleménye, ha milliókat gyűjtenének is össze,
elfogyna néhány nap alatt; a nyomor sivataga felszívja. Ezekkel a
szavakkal mintegy eleve elsüllyesztette az egész vállalkozást.
Hiszen a nyomorúság Isten csapása; mit tehetnek arról az
előkelőségek? Ha le is mondanának minden nélkülözhetőről, ez
csak csepp lenne a tengerben.
Teréz, kedves mosollyal, a következőképpen próbálta
megnyugtatni Szapárynét:
- Kedvesem, azért van az egyesület és az alapszabályok, hogy
jól és okosan gazdálkodjunk a jótékony célra befolyt pénzekkel!
Nem fogjuk fillérenként szétosztani, mert azzal nem segítünk,
hanem maradandó intézményeket létesítünk: szegényházakat,
munkásotthonokat és mindenekelőtt iskolákat, napközi
otthonokat gyermekek számára, mert ezzel elejét vesszük a
későbbi elszegényedésnek, és a szegények gyermekeit
jámborságra, munkára neveljük!
- Helyes... így már helyesnek tartom - mondta kissé
bizonytalanul Szapáryné. - A fő dolog, hogy ne a naplopóknak és
munkakerülőknek adjuk a pénzt... Ne a részeges koldusok számát
szaporítsuk!
A budai nőegylet elnökévé Brunszvik Józsefnét választották
meg. Az ő fogatán kereste fel Teréz az újlaki iskolát, ajándékokkal
és adományokkal. Ez volt az első, a legelső alkalom, hogy átlépte
egy iskola küszöbét, amelyben szegény gyermekek tanulnak.
Hacsak nem számítja Yverdont, Pestalozzi híres intézetét
iskolának, mert hiszen nála is voltak szegény gyermekek, ha nem is
annyi, mint szerette volna.
 Isten vezette őt az újlaki iskolába, egy felejthetetlen, sorsdöntő
napon. Isten fogta a kezét, amikor elindult azon az úton, amelyről
akkor még ő maga sem tudta, nem is tudhatta, hová vezet.
Jótékonyság! Jótékonykodás! Nincs szánalmasabb ennél!
Alamizsnát adni a szerencsétlennek, annyi, mint szentesíteni a
nyomorúságot, elaltatni a gazdagok lelkiismeretét, elhitetni velük,
hogy ők jók. Sőt, még ennél többet és hazugabbat: a jótékonykodó
sokszor azt képzeli, ő teszi jóvá vagy legalábbis ő enyhíti a
szenvedést, amellyel a sors, tehát a gondviselés sújtotta a
nyomorultakat. A jótékonykodó jószerint Isten fölé helyezi magát
pogány pöffeszkedésében; azokat gyámolítja, akiket Isten
elhagyott.
Pedig Isten nem hagy el senkit, ő igazi atyja az emberiségnek, a
bűn nem tőle, hanem az embertől, a gyilkos testvértől, a
mindenkori Káintól jön. Miért kellett százezer embernek éhen
halnia Magyarországon? Azért, mert a napóleoni háborúk oly
kíméletlenül kifosztották az országot! Nem maradt tartalék. És
miért pusztított az éhínség épp a Felvidéken és Erdélyben? Miért
nem haltak éhen az emberek a Dunántúlon, pláne
Martonvásárott? Itt nem volt rossz az időjárás? Rossz volt bizony,
de a kulturáltabb, korszerűbb gazdálkodás következtében
védekezni tudtak a természet csapásai ellen. Egyszerű és világos a
dolog: az éhínség nem istencsapás, hanem bűnös mulasztás
következménye. Aki ezért Istent okolja, az istenkáromló.
Árulás, megalkuvás, hogy ezt nem vágja például Szapáry grófnő
arcába? Ilyet tenni nagy hiba volna, nagy bűn. Ő már csak
megmarad ilyen meghunyászkodó, álnok prófétának. Arra a kicsi
és kevés jóságra épít, ami megvan minden emberben, még
Szapárynéban is. A gyermekeket könnyen megsajnálja az is, aki a
szüleiket naplopóknak tartja. Ki kell használni, igenis ki kell
használni azt az érzelgősséget, ami oly jellemző az ostobákra, s azt
a sajátságos rövidlátást, amely a gyermekben nem tekinti az
eljövendő embert, magát a jövőt. Maga Anna néni, az elnöknő, aki
pedig igazán szereti és becsüli unokahúgát, még ő is megriadna, ha
Teréz elárulná neki, miféle látomásai vannak, amikor tiszta ruhát
vagy éppen levest oszt egy iskolában: ezekből a gyermekekből ne
legyenek tudatlan és alattomos szolgák, hanem jogaikhoz
ragaszkodó, jogaikat ismerő, szabad emberek, akik munkájukkal
képesek megújítani a világot.
Megtanulta ő már, hogy nem mehet fejjel a falnak! Micsoda
ellenállásba ütközött a mamánál és Francinál is, amikor a nagy
utazásból hazatérve annyira lerohanta őket Pestalozzival! Pedig az
is Pestalozzi tanítása, hogy eredményt elérni csak fokozatosan
lehet; senkinek nincs nagyobb türelemre szüksége, mint éppen egy
újítónak.
Jószerint egyenkint kell gyűjtenie a szövetségeseket, méghozzá
csakis azok közül, akik maguk jelentkeznek. Teleky-Mészáros Janka
grófnő, akit az ő jóvoltából választottak a pesti nőegylet elnökévé,
úgy örült megválasztásának, mint egy fiatal lány. Nagyon-nagyon
hálás volt Teréznek, és úgy látszott, igaz barátok lesznek hosszú
időre. És ha ennek a ragaszkodásnak talán egy kis hiúság volt is a
szülője ... Nem kell azért megbecsülni?
Ez a nőegyleti munka arra is jó, hogy előkészítse azt a bizonyos
leánynevelő intézetet Fehértemplomon. Az egyesületi munka
révén igen sok összeköttetést szerez. Ami a tervezett Antonaeum
majdani alapítását illeti, egyelőre várnia kell vele, ők ketten a
mamával nem képviselnek megfelelő erőt. Még akkor sem, ha a
szükséges tőkét valamiképp megszereznék hozzá! Megfelelő
oktatók is szükségesek... Annak semmi értelme, hogy egy
akármilyen intézetet létesítsen, olyan személyzettel, amilyet
éppen kaphat. Oktatókon kívül pártfogókra is szükség van,
olyanokra, akik nem csupán tanácsukkal, de tekintélyükkel is az
intézet mellé állnak.
1821-ben meghalt Jozefin. Stakelberg, a messzi Revalból,
természetesen nem ért oda a felesége temetésére, de azért eljött
mindhárom lányával; sőt, Bécsből ellátogattak Martonvásárra is,
hogy ha már korán elpusztult anyjukat nem, legalább nagyanyjukat
és nagynénjüket egy kicsit közelebbről megismerjék. A fiatalon
megőszült Stakelberg olyan apának látszik, aki iparkodik az
elveszített anyát is pótolni gyermekei számára. Nem, nem
házasodik újból, de nincs is szükség rá; a nyolcéves Minona, a
legfiatalabb, máris igyekszik nevelgetni két testvérét.
- Mintha csakugyan a maga lánya volna, Teréz - mondja a férfi.
Terézt egyetlen ilyen megjegyzéssel is boldoggá lehet tenni.
Csúf, nagy fejű kislány Minona, vidámságáért és eszességéért
mégis mindenki szeretni fogja. És miért volna lehetetlen, hogy
élete első másfél esztendejében, amit ez a gyermek vele töltött,
igenis az ő szívéből, az ő szeretetéből és gyöngédségéből gyűjtötte
össze azt a tartalékot, amelyből még egyre telik, és telleni fog
akármeddig? Önként adódik az összehasonlítás a boldogtalan kis
Szefinnel, akivel a szerencsétlen körülmények miatt nem
foglalkoztak kellőképpen csecsemőkorában, s a mulasztást később
már nem sikerült bepótolni. Szefin már mint apácanövendék jelent
meg anyja temetésén. Még nagyobb baj, hogy egészsége igen
gyönge. Mégsem ő volt a következő halott a családban, nem ő volt
az első, akiért Jozefin, a halott anya, eljött, hogy magával vigye
Hades sötét birodalmába, hanem a ragyogó csillag, az elsőszülött
leány, Deym Victoire.
Anyja halála után Vikit a keresztanyja, Golz grófnő vette
magához, ez így volt természetes. (Ha már túlélte ez a vénség a
nemrég még viruló, boldogtalan Jozefint.) Viki tehát Prágába
került, Terézzel csak levélben érintkezett.
Szegény, drága Viki! Ugyancsak nehéz ifjúság jutott ki ennek az
élnivágyó, szép leánynak. Éveken keresztül súlyos beteg anyját
ápolta, aztán a vénséges vén nagynéni következett. És amikor a
nagynéni is lehunyta a szemét, kiderült, hogy a vagyont, a prágai
házat és a nemischli birtokot nem ő, hanem Frici örökölte; a
nagynéni, a Deym leány, talán azért végrendelkezett így, hogy a
vagyon fiúágon öröklődjék, nő létére mégis elsősorban azt tartotta
fontosnak, hogy vagyona a Deym nevet aranyozza be. Frici akkor
főhadnagyi rangban szolgált a hadseregben, de nős volt, két
gyermek atyja. Igen fiatalon, még kadét korában, feleségül vett
egy tizenöt éves, koldusszegény leányt.
Vikire a nagynéni mindössze harminchatezer forintot hagyott.
Teréz azonnal magához hívta. Ismét feléledt a nevelőintézet terve.
Teréz még azt is felajánlotta unokahúgának, vezesse az intézetet, ő
maga csak pedagógiai tanácsadóként szerepelne. Viki válaszában
nem mondott sem igent, sem nemet. Néhány hónappal később
meghalt idegenben; Teréz a halál pontos okát sem ismerte meg
soha. Állítólag vörhenyt kapott, ami nagyon veszélyes betegség
felnőtt korban, és Vikinek agyára csapott, ez vitte el.
Nincs veszedelmesebb őrültség, mint okokat kutatni egy
haláleset mögött, pláne holmi törvényszerűségeket vagy éppen
szükségszerűségeket keresni és találni az ember előtt rejtett
sorsrendelésekben. De ugyanolyan képtelenség, hogy
természetesnek tartsuk, ha egy viruló, huszonhárom esztendős
teremtésnek el kell pusztulnia. Ha a hosszú élet Isten áldása és az
erény jutalma, akkor az ifjúkori halál büntetés vagy bűnhődés,
elsősorban az ősök, az elődök bűnéért. Hanem Teréz
emberszabású istene nem büntethet ártatlanokat; a fiatalon
bekövetkező halál tehát éppoly kevéssé lehet Isten rendelése,
mint az éhínség. A fiatalkori halál a természet törvényeivel
ellenkezik. Az ember olyan lény, amelynek élete csak hosszú idő
alatt teljesedhetik ki. Ezt bizonyítja minden más teremtett lénynél
hosszabb gyermek- és ifjúkora; az lehetetlen, hogy a teremtő erő
elpusztítsa még be sem fejezett műveit!
1825-ben, éppen ötvenéves korában, Teréz útnak indult
Erdélybe, helyesebben Kolozsvárra, ahol sógora, Teleki Imre várja,
ugyanúgy, mint egy híján húsz esztendeje, amikor Jozefinnel
együtt tette meg ezt az utat, hogy ott legyen Lotte első
gyermekének, Blankának születésénél, Lotte első szülésén.
 Most ismét Blanka miatt utazik, a gyermek miatt, aki akkor
halálos gyötrelemben jött világra. Teleki Imre írt neki, ünnepélyes
levélben kérte fel, hogy jöjjön és vigye magával elsőszülött
leányát, szíveskedjék elvállalni nevelését, amit korántsem
tekinthetnek befejezettnek, de amiről ők, a szülők, tovább nem
tudnak gondoskodni.
Nincs, és el sem képzelhető nagyobb megtiszteltetés és
valódibb vigasz, mint ami ezzel a meghívással és megbízatással
érte Brunszvik Terézt. Annyi fájdalmas veszteség, annyi súlyos
kudarc után Teleki Imre, az állítólagos embergyűlölő, rábízza
szeme fényét, elsőszülött leányát.
Mihelyt csak egyvalakit is szeretünk, már nem lehetünk
embergyűlölők, még ha hisszük is magunkról! Ami most Teleki
gróffal ezt a levelet íratta, azt bizonyítja, hogy gyermekeink a mi
megváltóink, az emberiség örök megváltói. Feleségét még csak
elvihette világvégi kastélyába Teleki Imre, hogy amennyire lehet,
magának tartsa meg, de ugyanezt már nem teheti gyermekeivel,
anélkül hogy magát a gyermeket ne veszélyeztetné. A gyermek
nem csupán a miénk, mint ahogy mi magunk sem vagyunk csupán
önmagunké.
Hosszúfalut most sem könnyebb megközelíteni, mint
tizenkilenc évvel ezelőtt. Át kell kelni azon a négy folyón, ami úgy
veszi körül, mint a mitológiai poklot. Teleki Imre ötvennégy éves,
egészen ősz, egészen szikár.
Van abban egy kis túlzás, ahogy többször is megköszöni
sógornője szívességét, hogy csakugyan eljött, és hajlandó magához
venni Blankát. Nem lesz könnyű dolga vele, mert Blanka túl
komoly, szinte semmiben sem hasonlít a vele egykorú fiatal
lányokhoz, és még kevésbé az általánosan elterjedt
elképzelésekhez, arról, hogy milyennek kell lennie egy fiatal
leánynak. Alighanem ő, az apja követte el a hibát; túl sokat
foglalkozott vele, ahelyett hogy inkább anyjára bízta volna
leánygyermekei nevelését, és ő a fiával, a most tizenkét esztendős
Miksával foglalkozott volna többet. Nos, ezen már nem lehet
változtatni, a születési sorrend miatt sem. De ezerszer jobb volna,
ha Blanka anyja jellemét és tulajdonságait örökölte volna, semmint
apjáét!
- Azt is megbántam, hogy magyarul megtanítottam, még
inkább, hogy a magyar történelmet én magam ismertettem meg
vele!
Terézt meghökkentette ez a vallomás.
- De kedves Imre! Csak nem kívánja tőlem, hogy elfeledtessem
lányával édes anyanyelvét és hazája történetét? Bár a mi apánk
is… Isten nyugosztalja! Ha magyarul tudunk, minden, minden
másképpen alakul életünkben. Az enyémben biztosan! Ha
valaminek hiányát érzem, akkor az a magyar nyelv és történelem
ismerete. Hányszor elhatároztam, hogy legalább a nemzet
történetével megismerkedem! De mindig utamba áll a
nyelvismeret hiánya... És így idegenek és ismeretlenek maradtak
előttem, fájdalom, a magyar írók, költők is...
- Ez érzelgősség, kedves Teréz! Higgye el, ha jobban ismerné
azt, amit oly fellengzősen magyar hazának nevez, korántsem
rajongana érte! Aki azt hiszi, hogy egyáltalán van, hogy létezik még
magyar nemzet, az illúziót kerget! Nyugodtan meg lehetne
fordítani az ország címerét, mint egy kihalt család kriptáján...
Főnemességünk rég hűtlen lett a néphez, ezt maga tudja a
legjobban! A köznemesség potrohát növeli a maga húsosfazeka
mellett, kuruckodik, de csak módjával, nehogy a császár
megkurtítsa középkori kiváltságait. Ki teszi a magyar nemzetet? Az
istenadta nép, amit félig-meddig már kipusztítottak az örökös
háborúkban, az írástudatlan és ismeretlen kis magyar szigetecskék
a német, oláh és szláv tengerben? Nem, ez a nép nem él sokáig, és
nem is érdemli meg, hogy éljen, mert azt a néhány bolondot, aki
vállalkozna fölemelésére és megváltására, ő maga feszíti meg ...
Nem akarom, hogy a lányom, az én gyermekem egy Kazinczy, egy
Batsányi sorsára jusson ... Maga nem tudja, kedves Teréz, mi vár
minálunk azokra, akik arra vállalkoznak, hogy ezt az országot
európai szintre emelik! Egyszerre ütköznek bele Ausztria
kérlelhetetlen, sötét hatalmába és az áruló, hitvány magyar
nemesség aljas indulataiba.
„Boldog, aki egyedül él" - ezt íratta fel kastélya homlokzatára
gróf Teleki Imre. És mindjárt rá is cáfol, többszörösen is. Ő
mindent elkövetett, hogy egyedül legyen, módja is volt hozzá,
hogy valóságos kis magánbirodalmat csináljon birtokából, mégsem
vallja magát boldognak. Ami öröme, boldogsága van, azt annak
köszönheti, hogy nincs egyedül, hiszen van felesége és gyermekei,
szerető és szeretett családja. És sógornője, Brunszvik Terézre
bízza, hogy világpolgárt neveljen elsőszülött leányából, nehogy
honleány váljék belőle. Nem írta-e Montaigne, közel háromszáz
esztendővel ezelőtt: az emberség előbbre való a hazafiságnál?
Belőle, Teleki Imréből a hazája, a honfitársai csináltak úgyszólván
embergyűlölőt. Ha nem lenne magyar, ha nem Magyarországon
élne, ha nem született volna magyar főúrnak, hanem mondjuk
angolnak, akkor szeretné az embereket?
Brunszvik Terézia már ötvenéves, hozzászokott a
legképtelenebb ellentmondásokhoz, amelyek nemcsak az élet
úgynevezett külső eseményeiben nyilatkoznak meg, hanem
tulajdon szívünkben is; és még jobb, ha összeütköznek egymással,
mint amikor úgy működnek egymás mellett, mintha semmit nem
tudnának egymásról. Teleki Imre abban gyökerezteti
embergyűlöletét, hogy egy szerinte megválthatatlan nép fia, egy
megválthatatlané, tehát meg sem kísérelte soha, hogy bármit is
változtasson sorsán. Meglehet, vannak a magyarnál
felvilágosultabb, műveltebb és főképp szerencsésebb népek, de
Teréz szerint ezek elsősorban azért vannak előbbre, mert többen
vállalkoztak a kockázatos, veszedelmes megváltási munkára. Nem
hallott soha arról, hogy ilyesmi bárkinek is könnyen sikerült volna;
ha az emberiség, és benne az egyes nemzetek, nem forognának
állandóan a legnagyobb veszedelemben, és nem terhelné őket
bűn, betegség, szégyen, árulás, nem is volna szükségük
úgynevezett megváltókra. Ha magát Jézus Krisztust is
megfeszítették, akkor mit várhat bárki, aki valami csekélyét
változtatni akar az emberiség tűrhetetlen sorsán? Merthogy az
emberiségnek tűrhetetlen sorsa a próféták igazi kenyere, azon
nem is lehet vitatkozni. Eddig a pontig, hogy tűrhetetlennek tartja,
ha nem is az emberiség, de legalább Magyarország sorsát, gróf
Teleki Imre is okvetlenül próféta, méghozzá a legkeserűbbek és
legelszántabbak közül való. Ha gyakorlatiasan fogalmazunk, akkor
úgy jellemezhetjük sógorát, ahogy Teréz teszi is, méghozzá
szemtől szembe, a hosszúfalui kastély párás, dúsan zöld parkjában
üldögélve: mint világlátott ember, Teleki Imre nagyon is látja a
különbséget hazája és mondjuk, Anglia között, amit eléggé jól
ismer. Ez a nagyon nagy különbség őt lefegyverzi, de ugyanúgy
aktivizálhatná is.
Nem ő találta ki, nála bölcsebbektől tanulta az egyszerű
aranyigazságot: ha túl magasra emeljük a mércét mind magunkkal,
mind pedig másokkal szemben, ez könnyen vezethet
zsarnoksághoz és szolgalelkűséghez egyaránt. Ez a két jelenség,
illetve tulajdonság csak látszólag ellentétes, igazában közös
gyökérről ered. Mint ahogy a hazaszeretet nem akadálya, de szinte
előfeltétele annak, hogy világpolgárrá legyünk, ő, Teréz,
tapasztalatból is tudja ezt. Példának felhozhatja Goethét, aki
annyira világpolgár, hogy még a világirodalom fogalmát is ő
határozta meg első ízben, de azért annyira német, hogy más nem
is lehetne. Vagy hivatkozhatna Pestalozzira, akinek nemzetközi
hatása talán nagyobb és fontosabb, mint amit saját hazájában tett,
annyira, hogy szívesen el is hagyta volna Svájcot egy időre, azzal a
tervvel foglalkozott, hogy talán Ausztriában vagy éppen Magyar-
országon alapít szegényintézetet - de azért mégiscsak Svájcban, az
ottani viszonyok között érhette el, amit elért.
A tizenkilenc éves Blanka, sőt, már a tizennégy éves Emmácska
is részt vesz ezeken a beszélgetéseken. Ennek a hosszúfalui
nyárnak hangulata néhány vonásában régi martonvásári nyarakra
emlékezteti Terézt, arra az időre, amikor Franci még diák volt, és
diákvendégeket hívott. Nem vitatták-e ők is napokon, heteken át
az élet úgynevezett alapkérdéseit; hogy mi az erkölcs, a szabadság,
a boldogság, mi az élet célja? Legszentebb és legdrágább joga az
ifjúságnak, hogy választ követeljen ezekre a kérdésekre,
elsősorban önmagától. Tanítójának, mesterének csakis azt
választhatja, aki követi is, vezeti is e fáradságos, izgalmas
kalandozásokon. És habár ez megint csak ellentmondásnak
hangzik, a fiatalok éppen abban bíznak, aki maga nem tartja magát
csalhatatlannak, aki beismeri tévedéseit és kételyeit.
Senki ne akarja elhitetni az ifjúsággal, hogy a világ, sőt, a
társadalom, amit örökül hagytak reá, úgy jó, ahogy van, hogy csak
alkalmazkodnia kell a fennálló törvényekhez, csak meg kell
ismernie, be kell tartania azokat, és akkor boldogul. De azt se
próbálja senki elhitetni velük, hogy ha mindent kétségbe vonnak,
amit elődeik szentnek tartottak, akkor már nyert ügyük van.
Ő, Brunszvik Teréz, nem hiszi, hogy a magyar nemzet csakugyan
annyival alábbvaló más nemzeteknél. Sőt, inkább csodálatosnak
tartja, hogy oly nehéz körülmények, annyi tragikus esemény
ellenére, mint amilyen a török hódoltság, és legutóbb a napóleoni
háborúk, még mindig tartja magát nemzeti eszményeihez, még
mindig nem adta fel a reményt, hogy kifejlessze, kiteljesítse
nemzeti kultúráját. Meglehet, ő hajlamos arra, hogy eltúlozza a
nevelés jelentőségét, mégis azt hiszi: ha azt a kétszázötvenezer
gyermeket, aki évente születik Magyarországon, már jókor nevelni
kezdenék, akkor néhány év múlva erre az országra rá sem lehetne
ismerni. Minden ország jövője az iskolában dől el - az egész
emberiség jövője!
Ezen a ponton Teleki gróf részben egyet is értett Terézzel.
Elismerte, hogy például Anglia is jórészt iskolarendszerének
köszönheti hatalmát és nagyságát. Csak abban nem értett egyet
sógornőjével, hogy az iskolaügyet ki lehet emelni egy ország
általános fejlődéséből. Hogy éppen a nevelést helyezhetné valaki
korszerű alapokra egy elmaradt országban! Ez csak álmodozás,
teljesen megvalósíthatatlan ábránd. Jószerint fából vaskarika.
Ahhoz el kell érnie az országnak bizonyos színvonalat, hogy jó
iskolái legyenek. Még ahhoz is évtizedek volnának szükségesek,
hogy megfelelő mennyiségű, kiképzett tanító álljon rendelkezésre,
nem kétszázötvenezer, de kétezerötszáz vagy akár kétszázötven
gyermek oktatásához és neveléséhez. Vagyis: az iskolákhoz tanítók
kellenek, ahhoz, hogy tanítókat képezzünk, iskolák.
Megoldhatatlan és kivihetetlen! Hogyan is mondta Archimedes?
Adjanak neki egy szilárd pontot, és emelője segítségével kiemeli
sarkából a földet! Ugyanúgy Teréz is egy nemlétező szilárd pontot
keres, amelyet, ha megtalálna, megválthatná a magyar népet a
sötétségtől, és ötven év alatt Európa legműveltebb és legszelídebb
erkölcsű népét nevelné belőle. Miért ne?
Blanka gyönyörű szeme úgy figyeli őket, mint a bajvívókat.
Amikor Teréz néni egyenesen felteszi a kérdést, kivel tart, kinek
ítéli a pálmát, csendesen ingatja fiatal fejét, és hasonlattal
válaszol: ahogy a látóhatár szélén az ég csak látszólag borul a
földre, ugyanúgy az idősebbek néha összetévesztik saját
horizontjukat a nemzet vagy akár az emberiség horizontjával. Ő
rengeteget tanul apja és Teréz néni vitáiból, de elfogadni egyikük
álláspontját sem képes. Teréz néni, minden okossága mellett is,
egy kicsit naiv, amikor mindent a neveléstől vár; ami pedig
édesapa pesszimizmusát illeti, abban is rejlik egy adag naivság,
csak éppen ellenkező előjellel. Neki, Blankának az a gyanúja, hogy
egymástól elszigetelten bár, de élnek szép számmal emberek, akik
hasonló problémákon törik a fejüket, még helyesebben: akik
ugyanabban a tűzben égnek, csak éppen nem tudnak egymásról.
Ami mégis összekötheti, össze is köti e magányos
ember-szigetecskéket, mint amilyen az övék is itt a hosszúfalui
kastély parkjában, az elsősorban és leginkább mégis a művészet és
irodalom. A művészek a humanizmus nagykövetei. A művészet azt
fejezi ki, ami a legjobb az emberben; a művészet kapcsolja össze az
embereket a legmagasabb szinten; csakis a művészet képes arra,
hogy kifejezze az emberi sors tragikumát és hősiességét, hogy
magába foglalja a legnagyobb ellentmondásokat is. Nemcsak a
szépet, hanem az igazat is a művészet közelíti meg legjobban,
tehát nevelőnek is a művészet a legtökéletesebb; a művészet
szárnyai átrepülik az országhatárokat és a korok határait,
évezredeket és óceánokat, de önmagunkról is a művészet adja a
leginkább megbízható hírt és jelentést. Blanka természetesen
gyermekkora óta ír verseket, de Teréz erre inkább csak
következtet; unokahúga túlontúl szemérmes lélek, semhogy
megmutatná verseit, amelyek különben is magyar versek, és
amelyeket, ha erre érdemesek volnának, előbb le kellene
fordítania németre vagy franciára. Blanka, vallomása szerint, már
tizenhat éves korában abbahagyta a versírást, mert rájött, hogy az
csupa utánérzés. És amikor Teréz azt mondta: mindenki ezzel,
vagyis utánérzéssel kezdi, aligha képzelhető el olyan gyermek, aki
a versírást anélkül találná fel, hogy valaha is verset olvasott volna,
akkor azt felelte:
- No, igen, csakhogy nem mindegy, milyen mértékben vagyunk
képesek saját élményeinknek, saját látásunknak kifejezést adni.
Tudunk-e valami olyasmit közölni, amit rajtunk kívül még senki,
soha nem látott és nem közölt!
Abban a közel három esztendőben, amit Blanka 1825-től 1828
elejéig nagynénjével töltött Budán és Martonvásárott, főleg
festett.
Egy Thugut Henrik nevű igen neves és még fiatal festő járt le
hozzá Bécsből, és aligha csak a tiszteletdíjért, amit az oktatásért
kapott. Szerelmes volt Blankába, ebbe a rendkívüli leányba. Saját
unokabátyja, gróf Deym Károly is szerelmes volt belé. Károly,
miután nagy nehezen elvégezte Albrecht főherceg magyaróvári
gazdasági iskoláját, nagybátyja mellett gyakornokoskodott, igen
kevés érdeklődéssel és sikerrel. Nagybátyja, Brunszvik Ferenc, a
lehető legrosszabb véleménnyel volt tehetségéről és szorgalmáról.
Sajnos, Károlynak rossz volt a tüdeje. Magyaróvárott kapott egy
fertőzést, amiből csak nagyjából gyógyult ki, és a martonvásári
mocsaras klíma nem tett jót neki. A reménytelen szerelem sem
használ a gyenge tüdejűeknek. Sem neki, sem Thugut Henriknek
nem volt esélye, hogy meghódítsa Teleki Blanka szívét. Ez volt az a
korszak, amikor Blanka utolsó nagy kalandját élte a művészettel.
Az irodalommal, mint alkotó, már korábban leszámolt, a zenéhez
nem is volt soha tehetsége. Fizikai teljesítménynek is rendkívüli
volt, amit nyújtott; telefestette képekkel a házat,
megszámlálhatatlan portréval kísérletezett, de természetesen
minden más műfajjal is; ami klasszikus festmény a keze ügyébe
került, elsősorban Brunszvik Józseféknél, azt lemásolta, hogy így
próbáljon behatolni a valódi művészet titkaiba.
Teréz néni csodálata nem ismert határt. Amennyire ő meg
tudta ítélni, a képek mind tökéletesek voltak, és ami a legfőbb,
rendkívül erőteljesek. Az ő élénk és talán túl gyors képzelete már
abban reménykedett, hogy Blanka világhírű festő lesz, első
neméből, aki a legnagyobbak sorába emelkedik, és ez talán még
nagyobb teljesítmény, mintha irodalomban vált volna híressé.
Írónő már sok van, de a festegető hölgyek közül eleddig még talán
egyetlenegy sem emelkedett nemzeti, pláne nemzetközi hírnévre.
Blankának, sajnos, nem sokat jelentett az ő elragadtatása. Nem
tartotta kompetensnek, sőt, nagyon gyöngéd és finom iróniával,
de arra célzott: Teréz néni dicséretei még inkább meggyőzik arról,
hogy a festészetben éppoly kevéssé sikerült a saját útját
megtalálni, mint az irodalomban.
Teréz számára nagyon is sokat jelentett volna, ha Blanka
nagyobb jelentőséget tulajdonít az ő társadalmi munkájának, amit
a gyermekvédelem terén éppen ezekben az években kifejtett.
Sajnos azonban, Blanka akkor még távol volt attól, hogy ennek
értékét felismerje. Hasznát természetesen nem vonta kétségbe,
hiszen hacsak néhány gyermek könnyeit sikerül letörülni vagy
éppen a mosolyra megtanítani, Teréz néni nagyon helyesen
cselekszik. De éppen, mint az apja, jelentéktelennek minősítette
törekvéseit.
Még Thugut Henrik, a festő is inkább méltányolta Teréz
fáradozásainak nemes voltát, fontosságát, ő hozta el Bécsből -
még nyomdafestékszagúan - a fiatal Wertheimer József könyvét a
kisgyermekek neveléséről, amelyet angolból fordított egy bizonyos
Wilderspin nevű pedagógus és emberbarát munkája nyomán. Ez
1826-ban történt, az év második felében, és igenis ennek a
könyvnek köszönhető, hogy 1828-ban Brunszvik Teréz megnyitotta
első óvodáját a Krisztinavárosban, abban a házban, amit a mama
olyan olcsón vásárolt meg 1796-ban a háborús hírek
következtében.
Még Brunszvik Antalné is élt akkor. Blanka nem volt jelen a
megnyitón. Valamivel a megnyitás előtt utazott haza Hosszúfalura,
hogy helyreállítsa megingott egészségét és kedélyét. A
martonvásári klíma őt is megviselte, megkapta azokat a kis,
időszakos lázakat, amelyekben egy ideig mindannyian szenvedtek,
és alighanem lelkileg is válságba jutott, mert mint festő, képtelen
volt elérni, kielégíteni tulajdon magas követelményeit.
Ami Terézt illeti, vele éppen megfordítva történt minden, mint
ahogy ő maga is remélte, gondolhatta volna.
Tizenegy, mindössze tizenegy kisgyermek jelent meg azon az
ünnepségen, amellyel az „Angyalkert"-nek nevezett kisdedóvó
megnyitotta kapuit. Még ennyi szegény gyermeket is nehéz volt
összeszedni, és meglehet, ezeknek szülei között is vannak
haszonlesők, aminthogy azok között voltak, akiknek gyermekeit
Pestalozzi Stansban szedte össze. A megnyitón Nitray helytartósági
tanácsos és iskolaügyi előadó tartott beszédet, magasztalva
Brunszvik Teréz grófnő áldozatkészségét - hiszen az óvodát saját
házában, saját költségén létesítette -, s megpróbálta méltatni az
esemény nemzetközi jelentőségét. Elmondta az egybegyűlteknek,
hogy a skót Owen, a kisgyermekek oktatásának nagyhírű apostola
és úttörője, 1817-ben, tehát mindössze tizenegy évvel ezelőtt
nyitotta meg az első kisdedóvót hazájában. Mindmáig senki nem
követte a kontinensen e nagyszerű példát, velünk, magyarokkal
egyidőben próbálkoznak vele Párizsban és Genfben.
Csak Isten különös kegyelmének tulajdoníthatja Teréz, ami
ezután történt! Mert tekinthetjük-e véletlenségnek a mérhetetlen
szerencsét, hogy Mária Dorothea főhercegasszony édesanyjának,
Lujza württenbergi hercegasszonynak az a Sigrist volt éppen udvari
lelkésze, akit serdülő fiú korában Pestalozzi adott volna a Deym
fiúk mellé nevelőnek? Ennek a régi és távoli összeköttetésnek - no
és Mária Dorothea hercegasszony jámborságának köszönhette
Brunszvik Teréz, hogy pártfogót talált benne a gyermekvédelem
ügyének. Mária Dorothea egymaga ötezer forintot adott az
egyesület céljaira, és még ennél is nagyobb dolog volt, hogy
megnyerte számára József nádor jóindulatát.
Az első krisztinavárosi óvodát, az „Angyalkert"-et, hamar
követte egy másik, a várbeli Úri utcában, a Majthényi házban. Ezt a
házat az 1827-ben megözvegyült Brunszvik Józsefné, Majthényi
Anna adományozta; 1829. március 9-én már meg is nyitották
benne a gyermekkertet. Még el sem olvadt egészen a jég a Dunán,
amikor Teréznek szinte naponta át kellett kelnie rajta egy kis
hajócskával, hogy megindítsa a Pesten felállítandó óvoda
munkálatait.
Soha olyan sokat és olyan eredményesen nem dolgozott, mint
ebben a néhány esztendőben! A siker, ahogy mondani szokás,
szárnyakat ad az embernek. Százával írta a leveleket, és utazott,
utazott! Járt Besztercebányán, Aradon; mindenhova őt hívták,
legalább tanácsadónak, a kisdedóvó intézetek; hívják a
gyermekvédő egyesület megalakításához, és ő senkit nem utasít
el, mindenkinek rendelkezésére áll. És mindenütt új, nagyszerű
szövetségesekre, barátokra lel: Nagyszombaton gróf Apponyiné,
Serbelloni Teréz, Bécsben pedig a régi, kedves ismerős, Zmeskall
Miklós, Beethoven hűséges barátja, aki szerény fizetéséből maga is
négyszáz forintot ad a gyermekvédő egyesületnek. Bécs magyar
külvárosában, Rennwegben is alapított Teréz egy óvodát; de
bármennyit dolgozzék is, ez mind kevés, ez mind csak a kezdet.
Létre kell hoznia egy országos gyermekvédő egyesületet, amely
egyesíti, magába foglalja a rengeteg nagyszerű kezdeményezést,
és amely megfelelő erővel rendelkezik ahhoz, hogy megoldja a
tanerők képzését, a tízével, nemsokára százával alakuló
kisdedóvók vezetéséhez. Tanterveket kell kidolgoznia, egyelőre
még azt is neki, szerencsére itt van előtte a skót példa, Wilderspin
könyve és az áldott Pestalozzi rengeteg tanítása, elsősorban maga
a híres regény, a „Lénárd és Gertrúd", amely tele van jó tanáccsal a
kisgyermekek oktatására és főleg szeretetteljes nevelésére
vonatkozóan. De természetesen mindent, a legjobb tanácsokat és
ötleteket is, le kell fordítani és a hazai viszonyokra alkalmazni. No
és máris itt a gond és kérdés, mi legyen azokkal a gyermekekkel,
akik elvégzik az óvodát? Ezeket nem szabad, vétek volna kiengedni
a bizonytalanságba. Ipariskolákat kell létesíteni, munkaiskolákat,
ahol hasznos foglalkozás mellett folytatódik szellemi és lelki
képzésük. És bármilyen lehetetlennek látszott is az ötlet, amikor
megszületett - ez is sikerült! Igenis talált szövetségeseket,
iparosok, sőt, kereskedők között is, akik segítették. Ipariskolát,
vagy mondjuk úgy: gyermekfoglalkoztatót állítottak fel, ahol hazai
anyagból posztócipőket és kalapokat készítettek. Magának Mária
Dorothea főhercegasszonynak is átnyújtottak két ilyen kalapot,
azzal a kéréssel, hogy viselje. És a főhercegasszony nem utasította
el a kérést! Elfogadta a kalapokat! Remélhető volt, hogy divat lesz
belőle. Az előkelő hölgyek, akikben elég erős a hazafias érzés,
igenis viselni fogják ezeket a kalapokat!
Csakis Isten adhatott neki erőt ennyi és ilyen sokféle, hajszolt
munkához, és soha áldottabb hajszoltságot!
1830-ban, Bécsben, amikor a rennwegi óvoda felállítása
ügyében járt ott, fogadta őt maga a teljhatalmú miniszterelnök,
Metternich herceg, akit Magyarországon olyan sötét és elszánt
reakciósnak tartanak, hogy Mitternachtra (Éjfélre) ferdítik a nevét.
Ő az, aki a napóleoni időkben sok veszélyt kiállt monarchia
hatalmát a legvadabb és kérlelhetetlen elnyomással erősíti meg,
aki tűzzel-vassal nyomta el például az olaszországi
szabadságtörekvéseket. Terézhez azonban lekötelezően kedves
volt. „Ön a legjobb úton jár, amikor társadalmi síkon igyekszik
megoldani olyan kérdéseket, amelyek állami eszközökkel még
sokáig megoldhatatlanok lennének." Az elismerés elismerés,
bárhonnan ered is. Teréz nem tagadhatja; igenis büszke a
teljesítményre, ami mögötte van, és még inkább arra, ami rá vár.
1832-ben Pozsonyban megnyílt az országgyűlés. Teréz
elérkezettnek látta az időt arra, hogy sikerre vigye, elfogadtassa
azokat a reformjavaslatokat, amelyeket apja negyven évvel
ezelőtt, 1790-1792-ben terjesztett elő. Itt akarta végleg tető alá
hozni a „Kisdedóvó Intézeteket Magyarországon terjesztő
egyesület"-et. És ez sikerült is. Olyan lelkes támogatókra talál, mint
Bezerédy István, gróf Festetics Leó és Szentkirályi Móricz. Maga
Széchenyi István, sajnos, nem ismerte föl az óvodai nevelés
jelentőségét, nem is támogatta.
A legnagyobb sikert igen gyorsan követte a legcsúfosabb bukás
és kudarc. Alig hat hónapig volt Pozsonyban Teréz, de mire onnan
hazatért Budára, a nádor már fel is oszlatta egy tollvonással a
frissen alakult egyesületét. A működő kisdedóvókat pedig átadta a
nőegyleteknek. Ennek az intézkedésnek az volt a lényege, hogy
Brunszvik Teréznek többé ne lehessen szava, befolyása az
intézményekben folyó munkára. Azok mintegy átalakulnak
úgynevezett jótékony célú menhelyekké, ahol a gyermekek rossz
levest kapnak, amit sok-sok imádkozással és hálálkodással kell
illően megköszönniök.
A megsemmisüléshez hasonló érzés fogta el Terézt, amikor
megállt első számú mintaóvodája, a tulajdon házában működő
„Angyalkert" küszöbén, és a tanító, igen zavartan, elébe állt
mentegetőzve: ő nem tehet semmiről! Neki engedelmeskednie
kell, méghozzá annak, aki fizetését folyósítja.
No, persze, a szegény drága Anna néni meg sem érti, mi ebben
a rettenetes! Ő úgy gondolja: az óvodák már megvannak, nem
mindegy, hogy kinek a felügyelete alatt működnek? No, igen
hálátlanság, az kétségtelen! Hiszen Teréz annyit dolgozott, és
minden fillérjét rááldozta, a kelengyepénzét, a kis ékszereit. De hát
legalább kevesebb lesz ezentúl a dolga! Nem fiatal már, igazán
nem fiatal, ötvenhét éves. Sajnos, József nagybácsi már nem él,
mert ha élne, ez nem történhetett volna meg. Ő megmagyarázta
volna őfenségének, József nádornak, hogy nem igaz, amivel
Brunszvik Teréz grófnőt rágalmazzák, tudniillik, hogy kis
karbonárikat nevel a kisdedóvókban. Szegény Teréz jószerint nem
is tudja, kicsoda-micsoda az a karbonári, valahogy úgy emlegetik
őket, mint valaha a jakobinusokat, akikről szintén nem lehetett
pontosan tudni, kifélék.
Hogy a karbonárik kicsodák, azt végül is unokahúga, Teleki
Blanka magyarázta meg Teréznek. Még azt is, hogy szó szerint a
karbonári szénégetőt jelent olasz nyelven, de, persze, a karbonárik
éppoly kevéssé égetnek szenet, ahogy a szabadkőmívesek sem
raknak falat. Egy Olaszországban nagyon elterjedt politikai
társaság tagjai nevezik magukat karbonáriknak, az elnyomott
köztársasági párt bátor hívei, akik a hegyekbe menekültek a század
elején a hódító franciák elől, később pedig, vagyis a legutóbbi
időben, kérlelhetetlen harcot hirdetnek a monarchikus hatalom
megdöntésére. Olyan veszedelmesek, hogy Metternich jónak látta
Ferdinánd nápolyi királyt megsegíteni a karbonárik elleni
harcában, és valóságos irtóhadjáratot vezetett ellenük. Egyelőre el
is némították őket, de Blanka reméli, hogy nem véglegesen.
Teréz nagyot nézett.
- De csak nem gondolja a nádor, hogy én... Ez csak félreértés
lehet!
- Teréz néni helyében büszke lennék erre... a félreértésre.
 - Tönkreteszik a munkámat! Tudatlan, ostoba nőkre bízzák,
akik soha egy könyvet nem olvastak el a nevelésről... A nádor
állítólag kijelentette, hogy a népnek nincs szüksége művelődésre,
hanem csak engedelmességre!
- Tetszik látni, hogy igaza van apámnak? Nem lehet egy
elmaradott országban egyedül csak a nevelést korszerűsíteni!
- Akkor hát hiába dolgoztam? Hiába tettem, amit tettem?
Adjam föl a harcot?
- Szó sincs róla! Ha szabad beleszólnom: most kell igazán
hozzáfognunk. Talán nem veszi rossz néven, Teréz néni, ha
bevallom: eddig túlságosan jámbor dolognak tartottam ezt a
gyermekvédelmi munkát... Mintha túlságosan is sok köze lett
volna a jótékonysághoz, ami elkendőzi a bajok igazi forrását. Most,
hogy József nádor őfensége nem átallotta a puskát Teréz nénire
sütni... hogy veszedelmesnek ítélte a nagynénémet,
forradalmárnak, méghozzá veszélyes forradalmárnak, ötvenhét
éves korában, akit félre kell állítani, nehogy veszélyt hozzon a
monarchiára... Ó, hát nem tetszik érezni ennek a nagyszerűségét?
Tessék megérteni, ez egymagában is a győzelem ígérete!
Fennmaradhat-e örökké vagy akár csak sok évig még ennyi gonosz
ostobaság, gyávaság, aljas önkény? Nem kell akár életünket is
áldoznunk azért, hogy felszabadítsuk a hazát, az embert a
történelem legsötétebb elnyomása alól?
- Te most azért jöttél fel Budára, hogy ezt nekem ...
- Ne tessék aggódni, nem marad egyedül Teréz néni!
Ha csak Blankát, ezt a csodálatos teremtést köszönhette volna
József nádor betiltó rendeletének, már az is elég lenne bizonyítani,
amit Teréz régen tapasztalt és hirdetett: nincs olyan csapás, ami
valamire meg ne tanítana bennünket, és közelebb ne vinne
célunkhoz!
Az egész magyar ellenzék felkarolta a gyermekvédelem
eszméjét. Klauzál Gábor, Bezerédy István 1834-ben Vas megyében
alapít óvodát. Gróf Festetich Leó Belácon, majd Tolnán alapít
mintaóvodát és képezdét 1837-ben.
Pedig Teréz maga évekig nem is volt idehaza. Meghívták
Münchenbe, Augsburgba, ő alapította az első óvodákat
Regensburgban, Laibachban, Wellsben, Drezdában és Párizsban.
Blanka és Emma is vele voltak; ezen az utazáson ment férjhez
Teleki Emma de Gerando Ágostonhoz, egy híres francia pedagógus
testvéröccséhez. Jártak Londonban, megtekintették Wilderspin
híres iskoláját Spitalsfieldben. Onnan értesítette levélben gróf
Festetich Leót - 1840. február 25-i kelettel -, hogy az angol óvoda
kész magyar tanítójelölteket ingyen kitaníttatni. Bejárta Svájcot,
Németországot, Olaszországot, és mindenütt szövetségeseket
talált. Csak ki kellett ejtenie a gyermekvédelem, a nevelés szót, és
ezzel, mint egy varázsigével, mindig eljutott azokhoz, akik
segítették, és akiknek ő is segített.
1841-ben, amikor hazatért, a gyermekvédelem eszméje már a
politikai érdeklődés középpontjában állt; Kossuth, aki régebben is
lelkes híve volt az ügynek, és aki korábban magyarra fordította
Wilderspin híres könyvét, a „Pesti Hírlap"-ban vezércikket írt a
gyermeknevelésről, Széchenyi Kossuthtal több kérdésben
vitatkozva, a kisdedóvást is támadási pontnak használta. Báró
Wesselényi Miklós Szózatjában egész fejezetet szentel a
kisdedóvás fontosságának, mint egyedüli eszköznek a nem
erőszakos és ellenhatást nem szülő magyarosításra, s a példa
végett Zsibón, ugyancsak 1841-ben, kisdedóvót állít fel, továbbá
ezerötszáz forintos alapítvánnyal segélyezi az óvónövendékeket.
Igaza volt Teleki Imrének: egy ország nevelésügyét nem
oldhatjuk meg a politikai viszonyoktól függetlenül.
Micsoda remények és micsoda kezdeményezések pusztultak el
a szabadságharc bukásával! Blanka leánynevelő intézete, amelyet
1846-ban hozott létre, alig két esztendeig működött. És utána
teljes sötétség következett...
 1855. június nyolcadikán, másfél hónappal nyolcvanadik
születésnapja előtt, amikor emlékiratait befejezte, Brunszvik
Terézia joggal érezhette úgy, hogy élete végére is pontot tett. Mit
várhat ő még, miért élne tovább? Szelleme elég élénk volt ahhoz,
hogy tapasztalja: emlékezete gyöngül, kihagy; ő maga csodálkozik
titokban legjobban azon, hogy mégis képes még mindig érzékelni a
szépséget, ami, úgy látszik, csakugyan elkíséri az embert egészen a
koporsóig. És nemcsak a természet szépsége hat rá! Ebben a
kegyetlen sötétségben, ami egész Magyarországra ráborult, itt-ott
a lélek, az emberi lélek fénye is földereng.
Unokaöccse, Teleki Miksa gróf, ugyanebben az esztendőben
végre engedélyt kapott arra, hogy meglátogassa Kufsteinban
Blankát. Ez már valamicske enyhülést jelent, mert eddig hiába
kérte az engedélyt nővére látogatására. Azt felelték neki: örüljön,
hogy őt magát szabadlábon hagyták, hogy nem kobozták el
birtokaikat, pusztán azért, mert testvéröccse Teleki Blankának!
A következő esztendőben kiszabadult Leövey Klára, aki együtt
raboskodott Blankával, ő nem kapott olyan súlyos büntetést,
mindössze öt esztendőt, de azt az utolsó napig le kellett töltenie.
Klárát Münchenben - Teleki Miksa gróf várta. - Münchenből
Bécsbe utaztak; a nyolcvanegy éves Teréz nem volt rest Bécsbe
felutazni, hogy közvetlen hírt halljon Blankáról. Ha a kiszabott
büntetést, a tíz évet le kell töltenie, aligha láthatja viszont
unokahúgát, ő hiába is kérné, hogy meglátogathassa Kufsteinban,
hiszen igazában bűntársának tekintik, ugyanolyan rebellisnek,
amilyen maga Blanka, csak korára való tekintettel nem fogták
perbe és nem ítélték el.
De a viszontlátás reménye nem veszett el! Blankát 1856-ban
átszállították Kufsteinből Laibachba, ott valamivel jobb
körülmények közé került. Szűk cella helyett tágas teremben
helyezték el Teleki grófnőt, a várparancsnok, bizonyos Ghiberti
őrnagy, nem is titkolta, milyen nagy tiszteletet érez iránta, külön
azért, mert sohasem volt hajlandó kegyelemért folyamodni a
császárhoz.
És Teréz csakugyan megérte Blanka kiszabadulását!
1857. május tizenhatodikán találkoztak Bécsben, a Hotel
Wandlban. Ott volt báró Stakelberg Minona is, aki a messzi
Revalból érkezett Laibachba, unokanővére látására, éppen
azokban a napokban, amikor Blanka kiszabadult. A császárnénak
fia született: ez alkalomból kaptak kegyelmet mindazok a politikai
foglyok, akik még életben voltak.
Teréz ekkor nyolcvankettedik esztendejét taposta, s ismét úgy
érezte: élete befejeződött! Végtelen hála töltötte el a gondviselés
iránt, amiért még megérhette ezt a napot. Ismét megerősödött
hite Isten, s ami több: az ember jóságában is.
Blanka nem bírta volna ki a hosszú várfogságot, ha csupa
kegyetlen vadállat lett volna börtönének őre, parancsnoka, ha
nem engedélyeztek volna számára olyan életmentő, kis
kedvezményeket, mint például, hogy cellájában tüzelőt tároljon,
vagy hogy sajátkezűleg kalitkát készíthessen egy kanárimadárnak,
amellyel egyik szabaduló fogolytársa ajándékozta meg.
Minthogy Blanka nem jött haza Magyarországra, Teréz csak két
évvel később találkozott vele. Igaz, akkor már vonaton utazhatott
unokahúgához: micsoda kényelem, a régi utazásokhoz képest!
Nyolcvannégy esztendős volt ekkor Brunszvik Teréz, igen gyenge,
törékeny, mégis friss és mozgékony. Hacsak valamivel fiatalabb,
folytatta volna útját Párizsba, meglátogatta volna másik
unokahúgát, Teleki Emmát és két sokat ígérő gyermekét is.
A halál csak további két esztendő múltán jött el érte. 1861-ben,
Martonvásárott hunyt el csendesen, kora ősszel: szíve megállt,
mint a végképp elkopott óra. S még ebben is a sors különös
kegyelme nyilvánult meg. A jótékony halál megkímélte az utolsó
nagy fájdalomtól, csapástól: Blanka elvesztésétől. Blanka alig egy
évvel élte túl nagynénjét.
 Brunszvik Teréz összeaszalódott kis teste ma a martonvásári
kriptában nyugszik, üvegkoporsóban. Valamiféle hátborzongató
kegyelet így vélte biztosítani halhatatlanságát: holott ő maga azt
vallotta, hogy bár a test mulandó, az ember szelleme halhatatlan,
aki egyszer megszületett, azon nincs többé hatalma a halálnak.

Vége