Carolyn Lessing érkezése előtt nem sok minden

történt az alabamai Adamsville-ben. Az emberek

minden héten a futballcsapatuk győzelméért
imádkoztak a vacsoraasztalnál és az iskolai gyűléseken.
A legszexisebb Adams Gimis lányok listája évente
frissült a szavazatok alapján, és a hatalmi viszonyok is
annak megfelelően alakultak. A diákok az íratlan
szabályok fényében élték mindennapjaikat, ügyelve
például arra, hogy pomponlányok nem lógnak együtt az
úszókkal, végzősök nem randiznak elsősökkel. Mindez
törvényszerű volt addig, amíg be nem toppant az új
lány.
Carolynról csak annyi derült ki a közösségi médiából,
hogy New Jerseyből költözött át, és 1075 barátja van. A
tengerpartokon készült fotókon olyan gyönyörűen
festett a fiúbarátaival együtt, mint az Abercrombie cég
modelljei. A való életben azonban jóval több volt ennél.
Tökéletes.
A SÚLYTALANUL visszaránt minket a sötéten gomolygó
kamaszkorba, amelyről Sarah Bannan riasztó, de
hiteles képest fest első regényében.
SARAH BANNAN
SÚLYTALANUL

Ciceró
A mű eredeti címe
WEIGHTLESS

Fordította
HEINISCH MÓNIKA

Fedélterv
SZABÓ VINCE
MALUM STÚDIÓ

ISBN 978 963 539 992 5

Text copyright © 2015 by Sarah Bannan

© Heinisch Mónika, Hungarian translation, 2016
© Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2016

Kiadja a Ciceró Könyvstúdió Kft.

www.cicerokonyvstudio.hu
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Till Katalin
A könyv megrendelhető a gabo.hu webáruházban.
Niamh-nek
AUGUSZTUS
1.
Hármas csoportokban érkeztek, egyforma rövidnadrágban és
pólóban, hajukban narancssárga és fekete szalagokkal. Tágra
nyílt szemmel kiabáltak, tapsoltak és forogtak, tökéletesen
kimért és begyakorolt mozdulatokkal. Mosolyogtak, ajkukon
szaténos, vörös rúzs, foguk fehér, makulátlan. Csillogtak-
villogtak.
Ültünk a fedetlen lelátón, és törölközőket gyűrtünk a lábunk
alá, hogy ne égesse meg a bőrünket a felforrósodott fém. Nicole
Richie napszemüveget, Auburn and Alabama baseballsapkát és
Abercrombie pántos pólót viseltünk, rövidnadrággal. A mező bal
oldalán álló pontjelző állvány a hőmérsékletet is mutatta – 97
Fahrenheit, azaz 36 Celsius fok de a reggeli hírekből úgy tudtuk,
akár 40,5 fokra is felszökhet a nap folyamán. Ehhez is
kénytelenek voltunk hozzászokni Adamsville-ben: a forró és
ragacsos levegőhöz, amely inkább folyadékhoz hasonlított, szinte
úszni lehetett benne, a tikkasztó nyarakhoz, amikor az ember
csak szükség esetén mozdult meg, és éppen csak annyi időre,
amíg bejut egy légkondicionált helyiségbe. Eltűnt a hőmérséklet,
és az idő jelent meg helyette: 17.24. Még kettő, vagy talán három
óra volt hátra napnyugtáig, ám az ég már mélyebb narancssárga
árnyalatot öltött, és időnként egy-egy felhőfoszlány lágyította a
verőfényt. Ültünk egyhelyben, és hagytuk, hogy a kánikula tegye
a dolgát: beleizzadtunk a lábunk alá terített törölközőkbe, tűrtük,
hogy a patakok végigfolyjanak a lábunkon és a derekunkon is.
Újabb három lány futott ki a pályára, pomponos kesztyűkkel,
meg-megérintették a lábujjaikat, hátraszaltókat hánytak.
Vékonyak voltak, napbarnítottak, mosolygósak, és cseppet sem
izzadtak.
Frissnek, üdének és lehetetlenül tisztának látszottak, nem
folyt le a szempillaspiráljuk, nem olvadt le az alapozójuk, nem
borzolódott össze a hajuk. Tapsoltunk, ujjongtunk, néztük őket és
várakoztunk. Az indulózenekar a lelátó szemközti oldalán játszott
– rézfúvósok, dobok, és a „Harcra fel, Adams!” dallama.
Énekeltük az ismerős részeket, a többi alatt pedig sikoltoztunk.
Mindig ugyanúgy ért véget:
– ADAMS, ÉLJEN AZ ADAMS!
A meccsre a tornaterem kosárlabdapályáján került volna sor,
de egy nappal az érettségi után egy csapat végzős megrongálta az
épület falait, és később nem jelentkeztek végrehajtani a
büntetésüket, vagyis hígítóval és metil-kloriddal lemosni a
festéket a falakról. Az iskolavezetőség most már verhette a falba a
fejét. Mr. Overton viszont bekeményített: nem hagyta, hogy a
gondnokok fessék le a rongálást. Emiatt azonban egy héttel
iskolakezdés előtt is úgy álltunk, hogy a tornaterem fala tele volt
firkálva válogatott káromkodásokkal és szoftpornós
szakkifejezésekkel. A szüleinknek azt mondták, hogy azt az
iskolarészt az azbeszt miatt zárták le, de mi tudtuk az igazat.
Ismertük a valódi okot. Hallottuk Taylor Lyontól, hiszen ő
elmondta mindenkinek, és végül már senkit sem lehetett
megtéveszteni. Legalábbis a fontos emberek közül senkit.
Figyeltük, ahogy a lányok a pálya szélére futnak, csak Taylor
Lyon maradt középen, hogy egyedül buzdítsa tovább a
focicsapatot. A tantestületi szponzorok az első sorban ültek –
Miss Simpson, Mr. Ferris és Cox edző –, és mi egy idő után
inkább azt néztük, hogyan lesik az ugráló, tapsoló, hajlongó és
rikoltozó Taylort. Elképzelhetetlenül hangosan kiáltozott,
egészen mély hang tört fel csaknem átlátszóan vékony testéből:
– Ritmusra! Táncoljunk! Együtt, együtt szurkoljunk! Éljen az
AG!
Taylor haja enyhén vörösesbe fordult, egyébként barna volt,
csak a napsütés hatására izzott fel itt-ott gesztenyés színben, és a
fénylő tincsek úgy ragyogtak, mintha zsírkrétával kenték volna be
őket.
 Óvodás korunkban Mrs. Cornish mindenre őt választotta ki, ő
volt Hófehérke az év végi előadáson, ő állt a sor elején, ő mondta
az asztali áldást zarándokként a hálaadási ünnepségen. Mrs.
Cornish imádta Taylort, és mindig azt mondta, hogy a vörösesség
„dicsfény” a hajában. A dicséret hallatán Taylor arca sötétvörösre
változott, és amikor az óvónő újabb kiváltságban részesítette vagy
újabb szerepet adott neki, szintúgy. Olyankor mintha valaki
belecsípett volna az arcába, szinte még a fájdalom is
végighullámzott a testén. Furcsa volt most ugyanazt az embert
ilyen fesztelenül látni a közönség előtt, és alighanem ő is nehezen
fogta fel, mennyit változott.
Még mindig elviselhetetlen volt a hőség, ezért elővettünk
néhány üveg Snapples-t, és még jobban megpróbáltunk a
cigánykerekező és szaltózó Taylorra figyelni, aki végül visszatért
középre, meglobogtatta az ujján lévő szalagokat, elmosolyodott,
felemelte és megrázta az óriáspomponokat, majd elhagyta a
pályát. Véget ért a szólószáma.
Gemma Davis penderült középre, éppen akkor, amikor egy
felhő úszott a nap elé, és blokkolta a verőfény útját. Gemma
szőke volt, szinte platinaszőke, de tudtuk, hogy nem festi a haját,
hanem eredetileg is ilyen világos, óvodás kora óta. Néztük, ahogy
minden lábujjhegyen-ugrásnál meglibben a lófarka. Ő volt a
legjobb tornász a csapatban – ő ugrott a legmagasabbra, ő volt a
kapitány, és nem is akarták leváltani. Mindig mindenkire
mosolygott, legalábbis mindenki egyhangúlag ezt állította, nem
véletlen, hogy elsőben és másodikban is megválasztották a
„legrendesebbnek” Most, hogy velünk együtt a harmadik évbe
lépett, a barátja, Andrew Wright negyedikes lett. Kívülről az ilyen
dolgok valószínűleg jelentéktelennek tűntek, az emberek azt
hihették, csak egy béna Hillary Duff-filmben számítanak, nekünk
mégis számítottak, még ha nem is vallottuk be.
Gemma apja először állítólag kiakadt Andrew miatt – Davies
tiszteletes volt a prédikátorunk és nyílt titok volt, hogy a szombat
esti randikon velük tartott a moziba és az Olive Gardenbe is. Azt
nem tudtuk, hogy mellettük is ült-e, vagy néhány sorral vagy
asztallal arrébb. Feltételeztük, hogy a saját kocsiján ment, így
Andrew legalább útközben kettesben maradhatott Gemmával, de
még ez sem volt teljesen világos. Abban mindenki egyetértett,
hogy Gemma erősen szabályozott életet él, és nem az a fajta, aki
lelkészlány létére szembeszegülne a renddel vagy a tekintéllyel,
mint Ashlee és Jessica Simpson. Gemma betartott minden
szabályt, legalábbis tudomásunk szerint, és emiatt is volt olyan
népszerű – meg a vonzó külseje miatt. Népszerű és rendes.
Nem értettük, mi baja van Davies tiszteletesnek Andrew-val. ő
is rendes volt, talán még Gemmánál is jobb természetű. Magas
volt, cingár, esetlen, de kedves. Kinyitotta az ajtót a lányoknak,
mindig úgy válaszolt, hogy „igén, asszonyom” vagy „igen, uram”,
soha nem röhögéséit imádság alatt, és azt sem nevette ki, aki
elejtette a tálcáját a menzán. Homokbarna volt a haja és szeplős
az arca. A mamáink érthetetlen módon a „cukker” jelzővel
illették. Katonai nadrágot és New Balance edzőcipőt hordott,
arcbőre tiszta és sima volt, mint egy kisfiúnak, valószínűleg még
nem is borotválkozott. Sokkal magasabb volt Gemmánál, ezért
elég furcsa párnak néztek ki csókolózás közben, ahogy Gemma
lábujjhegyre ágaskodott, Andrew pedig összegörnyedt. Később
leszűrtük a tanulságot: az apró lányok a gyengéi. Minél kisebb,
annál jobb. Gemma a zsebében is elfért volna, észrevétlenül
magánál tudta volna hordani.
Gemma Daviesnek vallási okokból nem volt szabad
fürdőruhát viselnie, és általános iskola negyedik osztályában,
amikor egy vízi vidámparkba kirándultunk Moultonba, hatalmas
szoknyanadrágot és kinyúlt pólót vett magára a medencében.
Senki sem nevette ki – legalábbis emlékeink szerint –, egy évvel
később mégis beteget jelentett a következő hasonló
kirándulásnál.
Annál inkább ámuldoztunk pomponlány-szerelésén, a
fűzőszerű felsőn és a bélyeg méretű kis szoknyán, mert
valahányszor felemelte a karját, kivillant a köldöke. Szálkás
izomzata volt, a bőre barnára sült, és le is gyantáztathatta a lábát
meg minden egyéb területet, mert amikor a mérlegállást csinálta,
mindenhol simának és tökéletesnek tűnt a teste. Nagyon szép
volt. Szép és kecses.
Nem győztünk csodálkozni azon, hogy Davies tiszteletes
megengedte neki a pomponlány-csapatban való táncolást. Arra
gyanakodtunk, hogy az apjának titokban tetszik a az alabamai
pomponlányokat gúzsba kötő rengeteg szabály – sok mindent
nem tehettek meg, amit máshol igen, főleg a feneküket és a
csípőjüket illetően. Deréktól felfelé sokféle mozdulatot
alkalmazhattak, de határozottan tiltották nekik az olyan hip-hop
stílusú elemeket, mint amilyenek a Bring it on klipjében is
szerepeltek Mégis, a lányok alig-ruhában táncoltak a közönség
előtt, és nem értettük, hogy ha Gemmának fürdőruhát sem
szabad viselnie, miért engednek neki annyi sokat sejtető
végtaglengetést. Törtük a fejünket, hogy vajon mi a különbség
egy fürdőruha és egy táncosruha között, hiszen a mi
ülőhelyünkről például alig látszott eltérés, mégis lehetett valami
magyarázat az egészre, mert maga Davies tiszteletes is ott ült a
tribünön a feleségével, méghozzá elöl, közvetlenül a tanárok
mögött. Gemma anyja középiskolásként maga is pomponlány
volt az Adams Gimiben, és a lánya sokszor büszkélkedett a régi
iskolás évkönyvekben szereplő fotóival. Mrs. Davies még mindig
úgy nézett ki, mint egy pomponlány, vagy a Született feleségek
egyik szereplője, a fiúk pedig gyakran mondták rá a háta mögött,
hogy DMD 1. Nem derült ki, mennyire gondolják komolyan, és
bár elég gusztustalannak tűnt, hogy így beszélnek egy középkorú
nőről, a szívünk mélyén mégis irigyeltük Gemmát és az anyját.
Valahányszor a plázában jártunk, ott láttuk őket
harmonikaszerűen elrendezett papírtasakokkal, rajtuk Banana
Republic, Abercrombie és Parisians feliratokkal. Másnap Gemma
mindig valami új cuccban jelent meg.

1 DMD: De megdugnám.
 Figyeltük Gemma parányi alakját, ahogy végigszaltózott a
füvön – maximum százötvennyolc centi lehetett –, és a
napsütésben szikrázó sminkjét; biztosan Stila vagy Benefit
márkát használt. Olyan kék volt a szeme, hogy az ember
legszívesebben fejest ugrott volna bele, és olyan hatalmas, mint
egy Disney figuráé. Az új tanárok, akik más városból jöttek, és
nem voltak tisztában vele, hogy Mrs. Davies hajdan szintén a
szurkoló csapat vezetője volt, Davies tiszteletes pedig a focicsapat
kapitánya, kissé lassú felfogásúnak és bamba tekintetűnek
tartották. Hatodikban, társadalomtudomány órán a tanár egyszer
megkérdezte tőle, ki az Egyesült Államok elnöke, és Gemma nem
válaszolt. Mr. Abbot először azt hitte, váratlanul érte a kérdés, de
ahogy némán teltek a másodpercek, majd a percek is, a tanárban
egyre érett a meggyőződés, hogy Gemma valamilyen szinten
retardált lehet. Beküldte az igazgatói irodába, és mint később
kiderült, végeztetett vele egy alkalmassági és IQ tesztet. Az ügy
végül nem jutott el az igazgatóig, mert a titkárnő, Mrs. Bullen jól
ismerte Davieséket, és tudta, hogy csak valami félreértésről lehet
szó. Kijelentette, hogy Gemma megbetegedett, és haza kell
mennie.
Mindenkinek az volt a véleménye, hogy ő a legkedvesebb lány
az osztályban, de ha jobban belegondolt az ember, ha
megpróbálta felidézni, mikor és kivel volt kedves, semmi sem
jutott eszébe. Visszatekintve is csak az együgyű kisugárzásával
tudtuk magyarázni, hogy miért ragasztottuk rá ezt a címkét. Vagy
talán a szépsége, a sima, szőke haja és a tökéletesen napbarnított
bőre miatt. Bár az igazi indok az lehetett, hogy amit túl sokszor
hangoztattak, az igaznak tűnt. Néha eszelősen akarjuk, hogy
valami igaz legyen.
Gemma tovább skandált, tapsolt, pörgött-forgott és ugrált. A
hátsó sorok egyikében egyszer csak felkiáltott egy végzős fiú:
– Szexi!
– Tőled akarok gyereket, Davies!
~ Szaltózz még egyet, Gemma!
 – Sissstereg!
– Tépd le!
Hátrafordultunk és a hadonászó, egymást hátba veregető
fiúkat figyeltük, akik befogott szájjal próbálták tompítani a
kurjantásai-kat. Ezután Davies tiszteletesre néztünk, akinek meg
sem moccant a feje. A karját viszont felemelte és átkarolta vele a
feleségét, kissé közelebb húzva magához. Mrs. Davies lefejtette
magáról a férje karját. Túl meleg volt.
Gemma a mező széléhez szaladt, és átölelte Taylort.
Következőként Brooke Moore futott ki a pályára, ahová most már
jókora árnyék borult.
Brooke szeme sötét volt, szinte fekete, és még
kontrasztosabbá tette a szemceruzával fölé húzott, fehér vonal –
még onnan is láttuk, ahol ültünk, még árnyékba borulva is.
Ezernyi szeplő lepte az arcát, de java részét sikerült eltüntetnie
folyékony alapozóval. Amikor táncra perdült, mormogás
hallatszott a lelátóról, a fiúk és a lányok pletykálni kezdtek, talán
a szülők és a körülöttünk összegyűlt öregdiákok egy része is.
– Micsoda segg!
– Legalább öt kilót hízott.
– Megvan az hét is.
– Biztos antibébin van.
– Szerintem jól áll neki.
– Hazug!
– Hagyjátok már békén!
– Csak megjegyeztem!
– Mint egy töltött piskóta!
– Maga a két lábon járó szex!
– Kuss legyen már!
Annyi biztos, hogy az egyenruhája két számmal kisebb volt a
kelleténél, és mint később megtudtuk, az anyja pont azért vette
neki, hogy motiválja a fogyásra. Brooke magas volt, a lába
Gemma egész testmagasságánál hosszabbra nyúlt, márpedig „ha
az ember százhetvenhárom centi és felszed néhány kilót, a
pomponlány egyenruha nem fog túl előnyösen állni rajta” –
hallottuk később Miss Simpson szájából, csak nem adtunk túl
sokat a szavára.
Brooke hibátlanul adta elő a mozdulatsort, egyenesen és
mereven tartotta a karját, és szabályos vonalban tapsolt,
közvetlenül az álla alatt. Makulátlan gyertyaállás, mintaszerű
kézemelés, mérlegállás... a túlsúlya mégis mindenről elvonta a
figyelmet.
Ettől függetlenül mindenkinek be kellett látnia, hogy még
mindig gyönyörű. Egy időben a helyi ruhaboltban, a Parisians-
ben modellkedett, és pár évvel korábban egy valódi ügynökség is
lecsapott rá a birminghami Galleriában, hogy magukkal vigyék
New Yorkba interjúkra. Senki sem tudta pontosan, miért nem
ment el. Egyesek szerint ez az egész azt bizonyítja, hogy nem is
modellügynökség volt, senki sem fedezte fel, csak valóságshow-
válogatásra ment Birminghambe a Road Rules-ba, a Big
Brotherbet a Reál Worldbe vagy valami hasonló műsorba, és
vissza is hívták, csak nem volt elég pénze kifizetni a repülőjegyet
New Yorkba. Akárhogy is volt, a bőre még mindig hibátlannak
látszott, soha nem csúfította el pattanás, még egy apró mitesszer
sem. Élő Neutrogena-reklámnak csúfoltuk. Nem volt mindig
ilyen magas – általános iskolában a legkisebbek közé tartozott az
osztályában, és mivel a haját mindig hosszúra, szinte a derekáig
engedte nőni, még alacsonyabbnak látszott. Időnként befonva
hordta a tincseit, és az embert szinte hipnotizálták a barna
fonatok, amelyek néhol olyan fényesek voltak, mint a pénzérmék,
máshol mint egy összefont kakaós kalács, alul pedig tökéletes, lila
csatt fogta össze őket.
Brooke mindig le akarta vágatni a haját – könyörgött az
anyjának, hogy rövidebb frizurát hordhasson, amit könnyen a
füle mögé tud tűrni, de az anyja hallani sem akart róla. Azzal
érvelt, hogy egy lányhoz hosszú haj illik, és egy előnytelen
hajvágás kiemelné Brooke markáns állkapcsát és enyhén horgas
orrát. „A bubifrizura nem ismer kegyelmet” – súgta a
barátnőinek a Winn Dixie-ben, a templomban vagy a klubban,
valahányszor a lánya csodálatos haját dicsérték.
Tízéves korában aztán Brooke a saját biciklijén ment el egy
fodrászhoz – a Cutting Edge-be, a Just Cutsba, de lehet, hogy
csak Samhez –, félévnyi összespórolt zsebpénzzel a táskájában.
Megmutatta a fodrásznak egy magazinból Jennifer Aniston rövid,
egyenes haját és Tiffany Theissen bozontos frizuráját. Mielőtt
azonban előkerült volna az olló, megjelent az anyja, és
megakadályozta a műveletet. Még évekig maradtak a hosszú
fonatok.
Miközben a pályán skandált és táncolt, haja a vállát verdeste;
valamikor az elmúlt öt évben sikerült megnyernie a harcot.
Egyáltalán nem láttuk kiugrónak az állkapcsát, az orra is
tökéletesnek tűnt, de felröppent a hír, hogy a nyár folyamán Mrs.
Moore több plasztikai sebésszel is egyeztetett időpontot a lánya
számára. Valami orrsövényferdülést emlegettek. Ahogy Brooke-
ot néztük, az is felmerült bennünk, hogy esetleg zsírleszívást is
fognak kérni. Kétség sem fért hozzá, hogy ő volt a legkövérebb a
pomponlányok között. Gyanítottuk, hogy visszaesett a félig-
meddig bulimiás állapotába. Nem volt elég önfegyelme ahhoz,
hogy anorexiássá váljon.
Mindenhol feszült rajta az egyenruha, de melltájékon volt a
legrosszabb. Amúgy is nagy volt a melle, de a nyár folyamán még
hatalmasabb lett. Azt beszélték, hogy az internetről kellett
melltartót rendelnie, mert senki más nem viselt 70H-t vagy
egyéb, hasonlóan lehetetlenül óriás méretet. El sem tudtuk
képzelni, milyen fehérneműt tudott felvenni erre az alkalomra.
Valaki azt mondta mögöttünk: „Úgy néz ki a melle, mintha a
National Geographicot nyitottad volna ki”. Mindenki elnevette
magát, mert tudtuk, mire gondol. Tizenkét vagy tizenhárom éves
korunkban, amikor mindenki még csak a tornához vett fel
melltartót, ő már vörös Victoria’s Secret csipkemelltartót viselt
félig áttetsző, fehér blúza alatt.
 Brooke befejezte a skandálást, a közönség pedig tapsolva
kiáltozta a nevét. Akármennyit hízott, az emberek még mindig
szerették, és közkedvelt maradt. Mrs. Moore nem a lelátón ült,
hanem a parkoló szélén állt, bal kezében cigarettával, jobb
kezében diétás kólával. Platinaszőke haján megcsillant a napfény,
és messziről is látszott, hogy minden tincse gondosan be van
állítva. Hatalmas napszemüvege eltakarta a fél arcát. Azt sem
tudtuk eldönteni, látta-e egyáltalán a produkciót. Nem tapsolt.
Tele volt a keze.

***

Összevissza fészkelődtünk a lelátón. Törölgettük az izzadságot

a derekunkról, firtatásunk emelgette a frufrunkat a
homlokunkról. Minden lehetséges módon hűtöttük magunkat.
Lenéztünk az előttünk elterülő pályára. Az ötvenyardos vonal
előtt ültünk, a pálya közepe táján, és megjegyeztük, hogy még
soha nem láttuk ilyen zöldnek és gondozottnak a mezőt – a
fehérre festett vonalak élesebbek voltak, mint egy HD-videón.
Középen az iskola nevének kezdőbetűi, az „AG”, és legendás
szerencseállatunk, a medve rajza. Átnéztünk a szemközti
lelátókra, a folyamatosan játszó zenekarra, a fekete és narancs
foltok tengerére. A lelátók mögött telefonpóznák álltak, mögöttük
a parkoló terült el, és a háttérben hat fenyőfa sorakozott. Üres és
rózsaszín volt az ég. Olyan érzés volt, mintha a futballpályánk a
semmi közepére pottyant volna le, ezért nem lehetett látni
semmit a lelátókon és a parkolón túl.
Lauren Brink odafordult hozzánk: – Komolyan beledöglök
ebbe a hőségbe. Könnyen elképzelhető, hogy egyszer csak végem
lesz.
Vihorásztunk. Nicole felhúzta a pólóját, hogy megtörölje az
arcát. – Szó szerint vödörrel lehetne felfogni rólam az
izzadtságot. Szó szerint.
 Lauren a szemét forgatta. – Tényleg? Szó szerint érted, hogy
szó szerint? – Nicole szája mintha megrándult volna egy kicsit,
de nem lehetett biztosan tudni.
Jessica Grady Nicole karjára tette a kezét. – Jó úton haladsz
Brooke felé – suttogta. Nicole nevetett, habár tudta, hogy igaz
lehet, amit Jessica mond, és valójában semmi vicces nincs benne,
ő lehet a következő Brooke.
Ránéztünk Brooke anyjára, aki újabb cigarettára gyújtott, és
felbontott még egy doboz diétás kólát.
– Szerintem annak a nőnek verejtékmirigyei sincsenek –
jegyezte meg Lauren. – Ahogy könnymirigyei sem. –
Elmosolyodtunk, és elképzeltük, milyen lenne, ha Mrs. Moore
lenne az anyánk, az igazi anyánk, nem a női cserkészcsapat
vezetője, és nem is a szülők képviselője az osztálykirándulásokon.
A valódi anyánk. Egyöntetűen úgy gondoltuk, hogy rossz lenne.
Borzalmas lenne.
Meglátásunk szerint – illetve abból kiindulva, amit Mrs.
Moore a mamáinknak mondott a szülői értekezleteken vagy a
Winn Dixie-ben – egyetlen dologgal volt elégedett Brooke-kal
kapcsolatban: Shane Duggannal. Shane népszerű volt, jóképű, jó
testű és jó tanuló – nem lángész, de nem is buta az apja menő
irányító focista volt annak idején, és a saját képére formálta
Shane-t. Shane évekig udvarolt Brooke-nak, mire sikerült
elhívnia egy randira. Így hallottuk, vagyis ezt pletykálták. Mielőtt
Shane elkezdte a negyedik évet, a nyári szünetben látták Brooke-
kal együtt moziban – a Salt ügynököt, a Vasember 2-t és a
Perzsia hercegét is megnézték aztán a Wendys-ben is. Egymás
mellett ültek, és ugyanazt a Frostyt itták, állítólag. Shane
mindennap elment a városi klubba, ahol Brooke vízimentőként
dolgozott.
Senki sem tudta biztosan, járnak-e, mivel soha nem mentek el
együtt egy buliba sem. De arról mindenki meg volt győződve,
hogy le szoktak feküdni egymással, és ezért szed hizlaló bogyókat
Brooke, Gemmával együtt szüzességi fogadalmat tettek a
templomban tavaly, és ennek bizonyságául gyűrűt is viseltek a
gyűrűsujjukon, ám miután Brooke Shane-nel kezdett járni,
mindenki biztosra vette, hogy megszegte az esküt. Másodikban
körbejárt egy SMS arról, hogy Brooke csak szórakozik a sráccal,
de egyesek pont az ellenkezőjét állították: hogy Shane csak az
esküje megszegésére akarta rávenni a lányt. Mi nem sokat
törődtünk az okokkal. Shane Duggan esküvel és eskü nélkül is
szexi volt.
Végignéztük a nyolc lány közös táncát, a hivatalos válogatott
szurkolócsapat tagjainak előadásán. A második évünk utolsó
hetét azzal töltöttük, hogy megnéztük a produkciójukat, összesen
huszonegy lányét, és megválasztottuk a legtehetségesebbeket, a
legszebbeket, a legnépszerűbbeket, és természetesen azokra
voksoltunk, akiket a legjobban ismertünk. Most pedig ott voltak
előttünk, a legkiválóbbak közülünk, akikkel a legszívesebben
cseréltünk volna.
Tapsoltunk, sikoltoztunk, amikor pedig végre feltűnt a
focicsapat a pomponlányok mögött, a banda a „Harci indulót”
kezdte játszani. Hamarosan Cox edző is a pálya közepére lépett,
narancssárga hajjal, narancssárga sapkában. A nap
keresztülsütött elálló lapátfülein. Ritka egy szerencsétlen fazon
volt.
– Nagyon izgalmas év áll előttünk! – Felvisított a mikrofon,
mire mindnyájan befogtuk a fülünket. A végzős fiúk fütyülni
kezdtek, a szülők a szájukat húzták. Cox edző hátrébb lépett,
aztán ismét előrehajolt, és halkabban folytatta. – Ez egy
rendkívül tehetséges csapat! Hiszek ezekben a fiúkban, pelenkás
koruk óta ismerem őket, láttam, ahogy életükben először
eldobják és elkapják a labdát – Elhallgatott, és lenézett a kezére.
Mindig a testére írta a puskát, évek óta onnan lesett, és ezen az
estén úgy láttuk, mintha a felkarjáig kígyóznának a sorok, vagy
akár egészen a válláig. – Szeretném megköszönni a srácoknak,
hogy ilyen elhivatottan edzettek egész nyáron. Dacoltak a
rekkenő hőséggel, és egyszer sem panaszkodtak. A következő
hónapokban azonban a ti biztatásotokra szorulnak, hogy erősek
maradjanak, hogy tovább tudjanak összpontosítani. Megkérek
mindenkit, látogasson ki a meccsekre, itthon és máshol is, és
szurkoljon ennek a csapatnak, amely hitem szerint veretlenül
végig tudja játszani a szezont. Tavaly mindössze két meccset
veszítettünk el, és tudom... TUDOM, hogy idén meg tudjuk
csinálni. Ha bízunk magunkban, ha bízunk az Úrban, ha
fókuszálunk, erősek maradunk. Áldott legyen az Űr neve!
Cox edző hátrébb lépett. Tapsoltunk, a zenekar a dobokat
verte, majd lassan Davies tiszteletes lépett a mikrofonhoz.
Amikor felemelte a kezét, elhallgattunk. Pár utcával arrébb
egy mentőautó szirénája vijjogott, aztán megint csak a forgalom
tompa zaja hallatszott, – Imádkozzunk!
Ekkor elkezdődött az ima. Az évért mondott ima. Adamsville-
ben nem azért imádkoztunk, hogy be tudjuk fejezni az iskolaévet,
hogy sikeresen leérettségizzünk, hogy jó állást szerezzünk vagy
bekerüljünk a Borostyánligában szereplő, előkelő iskolák
valamelyikébe. Nem azért imádkoztunk, hogy sikerüljön
kikerülnünk abból a városból, és végre elkezdődjön egy rendes,
élhető élet. A focicsapatunkért imádkoztunk, hogy veretlen
maradjon, és kijuthasson az állami mérkőzésekre. Hogy
győzzünk.
Lehajtott fejjel illett imádkozni. Többnyire sikerült is, de
olyan meleg volt és olyan sokáig tartott, hogy néha akaratlanul is
körbenéztünk, és egyszer csak valami magára vonta a
figyelmünket a pályától balra elterülő parkolóban. Valaki kiszállt
egy vörös kocsiból – talán Hondából –, és elindult a lelátók felé.
Davies tiszteletes prédikációja alatt a közeledő alakot figyeltük:
egy lányt, aki egyre közelebbről és közelebbről látszott. Még
akkora távolságból is egyértelmű volt, hogy soha nem láttuk
korábban.
Befejeződött az imádság, és újra kitört a tapsvihar. A nap
elindult a láthatár felé. Legalább öt fokkal lehűlt a levegő.
Magunkhoz vettük a törölközőnket, és elindultunk a mező felé.
Köszöntünk Taylornak, amikor találkozott vele a pillantásunk,
aztán megálltunk egymás mellett, és figyeltük, ki merre megy.
Azt az ismeretlen lányt kerestük a tömegben. Azt hittük,
könnyű észrevenni egy új embert egy kisvárosban, ahol soha nem
változik semmi, de nyoma veszett. Azt hittük, eltűnt. Aztán ahogy
a lefelé gyalogoltunk a lelátó lépcsőjén a pálya irányába, ismét
felbukkant alacsony, törékeny, szép alakja. Hosszú, fényes
hajának csak a vége volt hullámosra szárítva. Farmert viselt –
fogalmunk sem volt, hogy bírja benne a hőséget
szemkápráztatóan fehér, pántos pólóval, Makulátlanul nézett ki.
Muszáj leszögezni: annyira felfoghatatlan dolog volt egy új
lány érkezése a városba, hogy hirtelenjében nem tudtunk mit
kezdeni vele. Nemcsak mi, hanem a szüleink, a tanáraink és az
edzőink sem. Nem volt jellemző, hogy az emberek csak úgy
Adamsville-be jönnek Onnan inkább elmentek, egy származási
hely volt, ahol az emberek megszülettek, felnevelkedtek, aztán
többnyire életük végéig maradtak. (Ennek ellenére, vagy talán
éppen ezért később mindenki igyekezett jó kapcsolatot
kialakítani Carolynnal és az anyjával, méghozzá úgy, hogy nem is
tudatosult bennünk. Azt akartuk, hogy simán menjenek a dolgok,
és szerettük volna megismerni őt. De be kellett látnunk, hogy ez
egy kétirányú utca. Nem csak rajtunk múlott. Nem csak a mi
felelősségünk volt, nem csak mi tehettünk róla.)
A lány bizonytalanul, imbolyogva állt, a lábát nézte, aztán
elővette a mobilját, és nagyon gyorsan – ahogy mi szoktunk –
gépelni kezdett. Ekkor Davies tiszteletes elkiáltotta magát: –
Lynn! – A lány felnézett, és hirtelen szilárdabban állt a lábán. A
lelkész elindult a lány felé, és ő is közelebb sétált hozzá. A
tiszteletes megint a nevén szólította, ezúttal tisztán hallottuk: –
Carolyn! – Átkarolta a lány vállát, és végigvezette a pályán.
Mozdulatlanul és szótlanul néztük, ahogy jár, a haja előre-
hátra leng, kezét pedig a farzsebébe dugja. Davies tiszteletes pár
lépést előrébb sétált, próbálta a zenekart lelkesíteni, a lány pedig
megbotlott egy kicsit, bár nem láttuk, miben. Eltűnt a tubát fújó
Michael Morrison mögött, aztán megint felbukkant, egyik
kezében a flipflop-papucsával, amelyet igyekezett visszavenni a
lábára. Még abból a távolságból is egyértelműen látszott, hogy
mindene tökéletes, a haja, a körme és a ruhája is. A tiszteletes
visszafordult, intett neki, aztán a lányöltöző felé mutatott.
Megvárta az ajtó előtt. A lány összefutott Ken Phillipsszel, az
iskolagondnokkal, akit csak Ken gondnoknak neveztünk. Elhúzta
az útból a felmosóját, a seprűjét, félretolta a tisztítószeres vödröt,
és közben majdnem ki is öntötte a vizet, hogy a törékeny lány
beférjen a hatalmas, duplaszárnyú ajtón.
Később sokszor eszünkbe jutott ez a pillanat: amikor először
láttuk, egyik kezében a papuccsal, a selymes hajával, a tökéletes,
parányi testével. Később, amikor a tévében mutatták a képeit,
sokkal idősebbnek láttuk rajtuk, és nem jó értelemben. A szeme
pedig... a szeme változása tűnt fel a leginkább. A vége felé sokkal
fáradtabbnak látszott. Fáradtnak, szomorúnak, unottnak,
kiábrándultnak és megviseltnek.
Ám mindez csak később jött, a történtek után. Aznap ott, a
focipályán, a mező szélén, egy friss és üde Carolyn Lessinget
láttunk, életünkben először, egyik kezében a papucsával,
idegesen, de mosolyogva. Olyannak láttuk, amilyen valójában
volt: tökéletesnek.
2.
Miután a zenekar szétszéledt, a focisták és a pomponlányok pedig
elvonultak az öltözőbe, mi még mindig a lelátó mellett álltunk, és
azon tanakodtunk, merre menjünk.
– Morriséknál van egy buli.
– Nem, az tegnap este volt.
– Hová mennek a többiek?
– Kurva meleg van.
– Úszni akarok.
– Én éhes vagyok.
– Húzzunk innen a francba!
– Igen, menjünk!
– Hová megyünk?
Így folytattuk a beszélgetést, vég nélkül és határozatlanul,
ahogy szoktuk. Senki sem igazított útba bennünket. Utólag
visszatekintve már értjük, miért vívódtunk olyan sokat, miért
ügyeltünk annyira a testhelyzetünkre, arra, hogy kik állnak
mellettünk, és hogy néz ki a hajunk a fényben, a sok nyirkosság
és izzadás után. Alapszabály volt, hogy soha nem mutatjuk ki az
aggodalmakat, úgy teszünk, mintha semmi sem érdekelne
minket. El akartuk rejteni magunkat, és valaki másnak
mutatkozni, olyasvalakinek, aki nagyon hasonlít a többiekre, de
mégsem olyan, mint egy klón vagy önkéntes cserkész. Nem volt
könnyű.
Beszálltunk a kocsikba. Lauren vezetett, éppen akkor szerezte
meg a jogosítványát, másról sem tudott beszélni. Pár fiút
követtünk – Blake Wyattet és Dylan Hallt –, és meg sem álltunk
a Hardees par-kólójáig. Amikor odaértünk, láttunk már egy-két
kocsit, főleg harmadévesekét, de néhány végzősét is. A focisták és
a pomponlányok közül még senki sem érkezett meg. Reméltük,
hogy jó helyre jöttünk.
 A nap forrósága megrekedt a parkolóban, az aszfalt fölött, de
ahogy az ég besötétedett, kezdett elviselhetővé válni a levegő.
Megálltunk Lauren kocsija mellett, aztán odasétáltunk Dylan
autójához, majd vissza Laurenéhez. Úgy tettünk, mintha a
csomagtartóban felejtettünk volna valamit. Kihasználtuk az
alkalmat, hogy újraalapozzuk az arcunkat. Förtelmes nyirkosság
tapadt ránk.
Bementünk és rendeltünk tejturmixot, diétás kólát, rántott
sajtot és burgonyaszirmot. Elvitelre kértük, így kiülhettünk vele
Dylan terepjárójának platójára, és figyelhettük, ki érkezik meg,
miközben próbáltunk roppant elfoglaltnak tűnni.
Elment mellettünk Cox edző és néhány általános iskolás a
szüleivel, mire gyorsan elrejtettük a nálunk lévő Marlboro
Goldot, integettünk nekik, és lényegtelen dolgokról kezdtünk
fecsegni a szüléinkkel kapcsolatban.
– Jók legyetek! – kiáltott ránk Cox edző, és a szülők is valami
hasonlót mondtak, ezért visszakiáltottunk:
– Persze! Hogyne!
Megvártuk, amíg kikerülünk a látóterükből, és elővettük az
Absolut vodkát, amit nyomban körbe is adtunk magunk között.
Azon tűnődtünk, vajon eljön-e az új lány, Gemma elhozza-e
magával Davies tiszteletes nyomására. Megkérdeztük a fiúkat,
hogy szexinek tartják-e, mire azt felelték, hogy jelentkeznie kéne
modellnek. De csak katalógusokhoz. Ott nem számít a magasság
– legalábbis Tyra Banks szerint.
Tiffany Port gördült be a parkolóba az anyja városi
terepjárójával, és az ablakon át Taylort is megpillantottuk az
anyósülésen; olyan volt, mint tini Barbie az Álombuszon.
– Nézzétek, ki tisztel meg minket a jelenlétével! – szólalt meg
Lauren, és kifújta a füstöt. Átadta a cigit Jessicának.
– Szerintetek leszbikusok? Vagy mi a szarért járnak mindig
együtt? – Jessica nem is nézett a terepjáróra, csak ránk, félig
mosolyogva, félig a homlokát ráncolva.
 – Mi mások lennének? – vágta rá Nicole, mire elnevettük
magunkat, bár nem voltunk biztosak benne, hogy ez tényleg
vicces.
Taylor arcát megvilágította a telefonja, beszélt és nevetett.
Tiffany lehúzta az ablakot, amint közelebb értek az autós
kiszolgálópulthoz. Hosszú, barna haja kirepült a szélbe, és
suhogott. Még abból a távolságból is jól láttuk, hogy tökéletesen
egyenesek, lehetetlenül simák és puhák a fürtjei, mint mindig.
Blake benyúlt a kocsija ablakán és megnyomta a dudát, de a két
lány nem törődött vele. Öntelt picsák tudtak lenni.
Gyerekkorunkban barátnők voltunk Taylorral. Elmentünk
egymás születésnapi bulijára, történeteket fabrikáltunk,
garázsvásárokat rendeztünk, bonyolult játékokat találtunk ki,
hatalmas trambulinokon ugráltunk, sötétedésig fogócskáztunk a
kertben, rajzfilmfiguráknak öltözve, és annyit nevettünk, hogy
megfájdult az oldalunk. Végül már attól féltünk, hogy
szétdurranunk. A szüleink csak szólongattak, de nem törődtünk
velük, ezért kénytelenek voltak beráncigálni minket, és
elfenekeléssel fenyegettek.
Taylor Lyon rajongott a Beatlesért. Szerette a Monty Pythont
is, és képes volt utánozni a brites kiejtésüket. Nagyon sokat
lehetett vele röhögni, és nála voltak a legjobb ottalvós bulik, mert
az anyja elvált, délután háromkor már vörösbort ivott, és
egyáltalán nem érdekelte, mit csinálunk. Felnőttfilmeket
néztünk, emelt díjas számokat hívogattunk, és dobozból ettük a
Breyers jégkrémet. Szerettünk Taylorral lenni, és ő is szeretett
velünk lenni, legalábbis emlékeink szerint.
Tiffany sokkal csendesebb volt, szinte suttogó hangon beszélt,
de állandóan körülöttünk sertepertélt. Emlékszem, egyszer a
szülei egyik benzinkútján töltöttük a délutánt – három is volt
nekik Adamsville-ben és ha jók voltunk, Mr. Port megengedte
nekünk, hogy kiszolgáljunk néhány vevőt, és beolvassuk a
gabonapelyhek és cigarettás dobozok vonalkódját a kasszánál.
Tiffany időnként még benzint is tölthetett autókba, és néha
nekünk is átadta a pisztolyt, amikor a szülei nem figyeltek.
Emlékeink szerint soha nem jártunk Tiffanyék házában, de nem
is bánkódtunk emiatt, mert sokkal jobb volt a benzinkúton, ahol
együtt játszhattunk és a felnőtteket utánozhattuk.
Tizenkét éves korunk körül változtak meg a dolgok. Nem
fokozatosan, ahogy az ember azt elképzeli, hanem hirtelen,
amikor felső tagozatosok lettünk a Fairview Általános Iskolában,
egyszerre csak jelentősége lett a dolgoknak: ki borotválja a lábát,
ki lyukasztatta ki a fülét, ki hord melltartót, hogy néz ki a
combunk fürdőruhában vagy sztreccsfarmerben. Egyre jobban
számított, hol töltjük a péntek estét, kivel beszélgetünk a
plázában, kivel ebédelünk, kivel váltottunk SMS-t a hétvégén,
kiknek a számai vannak a telefonunkban, mi van a Myspace-
oldalunkon.
Taylornak megjött a menzesze. Adamsville városi klubjában
történt hatodik és hetedik osztály között, nyáron, amikor egy
medencében fürödtünk. Július volt, nem sokkal negyedike után,
mert az amerikai zászlók még mindig ott sorakoztak a medence
mély végénél. Marco Polósat játszottunk, és amikor Taylor
kiugrott – „Partra vetett hal!” rózsaszín folt jelent meg a
fürdőruháján, és terjedni kezdett a sárga anyagon. Majdnem az
egész fenekét beborította. Taylor eleinte nem is vette észre.
– Úristen, mi ez?
– Csukd be a szemed!
– Marco Polósat játszunk! Ne csalj!
– Taylor, ráfolyt a meggylé a fürdőruhádra!
– Az nem meggylé!
Taylor velünk együtt nézett le a fürdőruhájára. Közelebb
úsztunk a medence széléhez, és felhúzódzkodtunk, hogy
közelebbről is lássuk a foltot, vagy akármi is volt az. Taylor arca
elvörösödött, aztán a mellkasa is. Az öltöző felé fordult. Már épp
elindult volna, amikor a vízimentő megfújta a sípját és rákiáltott:
– Nincs futás! – Taylor megint elpirult, lelassította a lépteit, és a
tekintetünk súlya alatt bevonult az öltözőbe. Megállapítottuk,
hogy öt percbe tellett megtennie azt a másfél métert. Pár pillanat
múlva Tiffany is követte, akár egy árnyék, elvégre az volt: Taylor
árnyéka. Abbahagytuk a játékot, és a medence mély végében még
egy óráig tapostuk a vizet. Mivel hiába vártuk, hogy Taylor
kijöjjön, úgy döntöttünk, hogy mi megyünk be. Megszárítkoztunk
és hazabicikliztünk. Jessica Grady úgy emlékezett, hogy hagyott
egy üzenetet Taylornak, de Lauren Brink szerint végül nem
írtunk neki semmit. Olyan régen volt, hogy már nem tudjuk
biztosan, és nem is érdekel senkit. Mindenesetre Taylor többé
nem jött a városi klubba. Az úszócsapatból is kilépett. Utána
vetette bele magát a szurkolásba és a táncba. Tiffanyval együtt.
Taylor haja azon a nyáron lett rendezettebb, de ezt csak
hetedik osztályban, az első tanítási napon vettük észre:
megnövesztette, és hagyta egyenesen lógni. Valahogy a szeplői is
elhalványultak. Az orcáit kitöltő bébiháj, amelytől még a könyöke
is kicsit párnás lett, és amely a monokinije két oldalán is
kitüremkedett, nyomtalanul eltűnt, és kifejezetten vékony lett.
Egyszeriben nagyon megszépült. Sminkelni kezdte magát, és nem
Revlonnal vagy Maybelline-nel, vagy valami más ócskasággal,
amit a Walgreensben, a CVS-en vagy a Winn-Dixie-ben lehet
kapni, hanem drága parfümériákból származó
sminktermékekkel. Nicole Willis látta a plázában a Clinique
pultnál az anyukájával, egy héttel iskolakezdés előtt, és azt hitte,
az anyjának vesznek valamit, amíg Taylor fel nem ült a pult
melletti magas székre, a tábla mellé, amelyen feltüntették a
bőrtónusokat és a Clinique vásárlásokhoz járó bónuszokat. Egy
fehér köpenybe öltözött nő kezdte el tisztogatni az arcát egy
vattapamaccsal. Nicole köszönt neki, de Taylor valószínűleg nem
hallotta, mert nem válaszolt. Mrs. Lyons csak mosolygott, Nicole
pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna őket
Taylor új emberként kezdte a hetedik osztályt. Hirtelen
mindenkinek az érdeklődését felkeltette, többek között Gemma
Daviesét és Brooke Moore-ét is. Velünk viszont onnantól fogva
gyakorlatilag szóba sem állt. Ellenben mindenhová magával vitte
Tiffanyt, vagy Tiffany követte mindenfelé, nem tudtuk eldönteni.
Talán azért, mert Tiffanynak már megnőtt a melle, vagy tudta,
mikor kell hallgatnia, talán ezek együtt tették olyan vonzóvá a
szemében. Olyan régen volt. És annyira másnak tűntek most.
Néztük, ahogy Tiffany bemondja a rendelését a mikrofonba –
alig hittük, hogy odabent hallották, mert annyira halkan
suttogott, hogy egércincogásnak tűnt. Nem tudtuk, hogy még a
benzinkúton dolgozik-e, mivel évek óta nem láttuk ott. Azon
töprengtünk, vajon szereti-e még lemosni mások szélvédőjét, és
szívesen számolja-e meg a kasszában lévő pénzt. Gyaníthatóan
nem így volt. Különben is, már csak egy benzinkutat
üzemeltettek. A szüleink mindig azt mondták, hogy becsődölt az
összes üzlet.
Vártak egy kicsit, aztán a terepjáró továbbindult, és befordult
a sarkon. Nem láttuk, amikor megkapták az ételt, nem láttuk, hol
kötöttek ki végül, hogy végzősökkel találkoztak-e, egy helyen,
amiről nem tudtuk, hogy hol van, de biztos nagyon menő hely
volt.
Írtunk pár SMS-t más harmadikosoknak, ki akartuk deríteni,
hol gyűltek össze az emberek, de a legtöbben azt válaszolták,
hogy úton vannak, vágy csak lógnak valahol, esetleg voltak már
valahol, csak nem találtak senkit, így inkább hazamentek. 7.25-
kor – a DJ bemondta a pontos időt – Blake-et felhívta az anyja,
és megkérte, hogy menjen haza vacsorázni. Dylan követte Blake-
et. Ekkor döntöttünk úgy, hogy mi is hazamegyünk. Most sem
történt semmi, ahogy máskor sem. Reméltük, hogy legközelebb
több szerencsénk lesz.

***

Vacsoránál minden szülő a szurkolói gyűlésről faggatta a

gyerekét. Kérdezősködtek Cox edző imájáról, a pomponlányok
bemutatójáról, a focicsapat felállásáról és a zenekar új számairól.
Aztán asztali áldást mondtunk, imádkoztunk a csapatért, tudván,
hogy a város többi házában, Adamsville összes étkezőasztalánál is
ugyanezt teszik. A szüleink is az Adamsbe jártak annak idején,
tudták, milyen fontos mindez. Azt akarták, hogy mi is tisztában
legyünk vele.
Aznap este, miután mindent megettünk a tányérunkról,
megöleltük a szüleinket, megcsókoltuk a fiatalabb testvéreinket,
és elvonultunk SMS-eket váltani egymással. Lauren Brink írt
Blake-nek, Blake írt Dylannek, aki írt valaki másnak és
kiderítette, hogy az új lány családneve Lessing. A keresztneve
pedig Carolyn.
Mindnyájan felmentünk a Facebookra, üzeneteket
küldözgettünk aznap készült fotókkal, és próbáltuk a lehető
legtöbb embert megjelölni a lelátóról készült képeken. Végül
megtaláltuk Carolynt, akinek nagyrészt nyilvános volt az
adatlapja – az idővonala ugyan nem, de a barátai, a profilja és a
képei igen. Bárki megtekinthette. Vagy nem értette a biztonsági
beállításokat, vagy betegesen magamutogató volt. Akármi is volt
az oka, így legalább sok mindent megtudhattunk róla. És még
több feltételezésnek adott táptalajt.
Összesen 1075 barátja volt, és 409 fotója, kilenc különböző
albumban. Némelyiken csak a teste látszott, és egy felirat,
például „Az unalom bűn”. Rendszerint csak a karja és a lába
villant ki a ruhájából, nem posztolt semmilyen erotikus
tartalmat. Igaz, furcsa szögekből készítette a képeket, itt-ott
hennatetoválást viselt, de minden fotón elég jól nézett ki.
Fiúkkal közös képeket is tett fel, például egy „2010-es búcsú-
buliról”. Azokat különösen sokáig nézegettünk. Jpeg
formátumban küldözgettük egymásnak oda-vissza, hogy
bizonyítsuk, ugyanarról a fotóról váltjuk az SMS-eket.
Napbarnított lány sortban és pólóban – talán ugyanabban a
fehérben, amit a gyűlésen is viselt –, körülötte fiúk, mindkét
oldalon kettő, mint az Abercrombie reklámok modelljei. Nem
volt rajtuk póló, és az alsónadrágjukat is lejjebb tolták, pont,
mint a férfimodellek a fehérneműüzletek szoftpornóba hajló
reklámtasakjain. A fiúk idősebbnek néztek ki, talán már
főiskolások voltak, Carolyn pedig vagány volt és laza. A
látványból ítélve barátoknak hittük őket, úgy látszott, hogy a fiúk
tényleg kedvelik őt, már csak bensőséges testhelyzetükből ítélve
is. Több tucat hasonló fotót találtunk; Carolyn fiúk között állt,
mindig máshogy, mégis mindig ugyanúgy. Szép volt és
mosolygós, olykor a szexi pasik ölében ült, máskor nekik dőlve
állt. Csak egy lány szerepelt rajta kívül az egész albumban – a 31
képből a 22, számún rövid, szőke, borzas hajú, legalább harminc
centivel magasabb Carolynnál, és ő is nagyon szép volt. A
képaláírás: „A legjobb barinőmmel!” Meg is jelölte a lányt:
Kourtni Kessler. Őt is megpróbáltuk megtalálni, de neki rejtett
volt a profilja. Egyetlen képet sem találtunk róla. Furcsának
találtuk a dolgot. Furcsának és bosszantónak.
Zenei kedvencei között olyanokat jelölt meg Carolyn, mint a
Vámpire Weekend, a Chemical Brothers, Bob Dylan, az REM és a
Beastie Boys. Megegyeztünk abban, hogy nagyon menő a csaj.
Egyikről-másikról még nem is hallottunk, ezért meg kellett
keresnünk a Google-lal, sőt, amit lehetett, azt le is töltöttük az
iTunes-ról, hogy meghallgassuk.
Az iskolája – St. Bernard’s – és a szülővárosa – Haddington –
is szerepelt a profilján, ezért ezeknek is utánanéztünk a neten. Az
iskolának még az Urban Dictionaryben is volt egy szócikke. El
sem akartuk hinni.

„Kétezerhatszáz New Jersey-i fiatal tölti meg a folyosókat

mindennap ebben az elit középiskolában. Ha eddig még
nem hallottál rólunk, tudd meg, hogy fantasztikusak
vagyunk (25 százalék ész, 25 százalék elegancia, 25
százalék vonzerő és 25 százalék vadállat, ami egyenlő 100
százalék fantasztikum). Hogy kik vagyunk? Főleg felsőbb
osztálybeli fehérek (meg néhány diplomatagyerek, ahogy
az lenni szokott), és vagy az előkelő manhattani
 Brownstones-ból ingázunk, vagy olyan menő
városrészekben élünk, mint Haddington vagy Royston.
A csajok 8-kor gördülnek be a parkolóba Northface
dzsekiben, Uggs csizmában, Burberry sállal a nyakukban,
Venti Skinny Starbucks pohárral a kezükben. Vineyard
Vines ruhák és Sperry's cipők hemzsegnek mindenütt, és
Lily Pulitzer rendszeresen a mi iskolánk területén kutatja a
jövő modelljeit. A legjobb főiskolákra jutunk be, és ha
végeztünk, zsíros állásokat kapunk (hacsak nem akarunk
tovább lógni anyuci és apuci nyakán)."

Legalább fél órát töltöttünk el Carolyn oldalán. Tetszett,

ahogy kinéz, ahogy áll, és minden, ami a profiljában szerepelt
róla. Találgattuk, hogy kikkel fog haverkodni, kik mellé fog leülni
ebédnél, és vajon tényleg olyan okos-e, ahogy a profilja sugallja
(a kedvencei között volt J. D. Salinger, Jonathan Franzen és
Virginia Woolf – csupa olyan író, akiket a szüleink szoktak
olvasni, és akiknek a művei a kötelező szépirodalomlistán
szerepeltek).
Azt nem adta meg, hogy kapcsolatban van-e, de a kérdés nem
hagyott minket nyugodni. Nem tudtunk másra gondolni, csak
hogy nincs barátja, ezt viszont valamiért kizártnak tartottuk.
Nekünk ez lett volna a legfontosabb információ. Ugyanakkor
sehol sem találtunk rá utalást, akárhány lapot nyitottunk meg a
böngészőben.
Carolyn Lessingnek 1075 barátja volt. Szívünk szerint
egyenként végignéztük volna őket, hogy kiderüljön, hány fiú van
köztük, hányan rokonai, és hányan idősebbek, akik a szülei
barátai lehettek. Aznap este viszont nem volt erre több időnk. A
szüleink időzítőt állítottak be az Internet Explorerre, ezért szokás
szerint nem fejezhettük be, amit akartunk. Eszünkbe jutott, hogy
elkérjük az új lány telefonszámát Davies tiszteletestől, elhívjuk a
plázába vagy ilyesmi, de végül nem tettük. Nem akartunk
túlbuzgónak vagy leszbikusnak tűnni, ráadásul fogalmunk sem
volt, mit mondhatnánk neki. Helyszínként még mindig New
Jersey szerepelt az adatlapján, és mialatt a következő napokban,
a nyári szünet utolsó napjaiban rendszeresen figyelemmel
követtük az oldalt, a helyszín egyszer csak Alabamára változott.
Azonnal küldtünk egymásnak SMS-t. Eltaláltuk. Ő volt az.
 ADAMSVILLE NAPI HÍREI – HÉTVÉGI KIADÁS
2010. augusztus 25.
Ezrek zarándokolnak Adamsville-be az idei Hőlégballon Fesztiválra

Hőlégballonok szálltak az ég felé vasárnap kora reggél, kosaraikban az

évente megrendezésre kerülő Égi Futam résztvevőivel. Lezajlott az idei 3M 2
Adamsville-i Hőlégballon Fesztivál a Harper Emlékparkban.
Jeffrey Grady, a fesztivál elnöke elárulta, hogy hetvenkét hőlégballon vett
részt a versenyben, amely vasárnap napkeltekor körülbelül 4.45-kor indult. A
körülményeket a szervezők „csaknem tökéletesnek” írták le. A győztes, a 3M
szponzorcsapata kis előnnyel verte a mezőnyt, megelőzve a Texacót és a
Stewart’s Coffee Shopot. A fődíj egy hőlégballon formájú trófea volt, valamint
ezer dollár, amely tetszőleges jótékonysági célra fordítható. A 3M bejelentette,
hogy a pénzt a Ronald McDonald Háznak adja. Jim Davies tiszteletes, aki a
kezdetektől, azaz harminc éve kíséri figyelemmel a versenyt, megjegyezte,
hogy „a széljárás mintha simábbá tette volna az utat a versenyzőknek”. Davies
tiszteletes gyerekkora óta látogatja a fesztivált, és hangsúlyozta, hogy „töretlen
lelkesedéssel és ámulattal tölti el”.
Becslések szerint a fesztiválnak mintegy negyvenezer résztvevője lesz a
hétvége folyamán, és az eseményt a megszokott hőlégballon-fényshow zárja
majd vasárnap este. „Ez a rendezvény mindig nagy sikert arat, amire
Adamsville-nek szüksége is van” – jelentette ki Grady, aki szerint a tavalyi
eseményt megzavarta a zord időjárás. „Ez a közösségi élmény lehetővé teszi,
hogy visszaadjunk valamit szülőföldünknek, és kifejezzük hálánkat.”
Arról is kérdeztük a szervezőt, hogyan akarják megfékezni a rendbontókat,
és hogyan tudják visszaszorítani az illegális szerek használatát a tömegben.
Válasza szerint a helyi rendőrség nagy erőkkel vonul fel a park területén,
ugyanakkor a közösség tagjaira is szeretnének támaszkodni abban, hogy
„legyenek éberek, és jelentsék, ha rendbontó viselkedést tapasztalnak”.
A tavalyi évben nagy gondot jelentett, hogy több középiskolás tanulót is
kórházba kellett szállítani alkoholmérgezéssel. Habár a helyszínen nem lehet
alkoholt venni, a fesztivál látogatói gyakran saját kulacsaikban hozzák az
italokat – alkoholosakat és alkoholmenteseket egyaránt —, és azokat
fogyasztják a verseny alatt. Grady szerint a fesztivál szervezői mindig is
bátorították a vendégeket, hogy tekintsenek úgy a rendezvényre, mint egy
nagy közös piknikre, és hozzanak otthonról ételt és italt, de hangsúlyozták,
hogy „alkohol csak felelősen fogyasztható”, főleg a jelenlévő nagyszámú
fiatalkorú miatt.

2 Amerikai multinacionális óriáscég.

 Davies tiszteletes, akinek fiatalkorú lányát, Gemmát is kórházba
szállították 2006-ban öt társával együtt, szintén ennek fontosságát
hangsúlyozta. Ő azt tanácsolja a gyülekezetének, hogy teljes mértékben
tartózkodjanak az alkoholfogyasztástól a fesztivál ideje alatt.
Grady ugyanakkor leszögezte, hogy az alkohol nem lehet központi eleme a
rendezvénysorozatnak. „Rengeteg programmal készülünk a vendégeknek,
azon túl, hogy a hőlégballonok már Önmagukban is elvarázsolják a
közönséget” A zenét a helyi country-együttes, a The New South szolgáltatja, és
rajtuk kívül olyan énekesek gondoskodnak a szórakozásról, mint Aveiy Avis és
Donald Dillard. Az Adamsville-i Gospel Kórus is fellép, és helyi termelők és
kézművesek fogják kínálni termékeiket a mezőn elhelyezett sátrakban. Ilyen
termelői piac idén lesz először a fesztiválon, mert a helyi közösségek szeretnék
felhívni az emberek figyelmét az Adamsville-ben elérhető árucikkek bőségére.
„Idén különösen jó hangulatot és élményt igyekszünk garantálni” – tette hozzá
Grady – „és innentől fogva minden évben próbáljuk felülmúlni magunkat. A
fesztivál fontos szerepet játszik a helyi gazdaságban, és ahhoz is hozzájárul,
hogy a lakosságban csökkenjen az általános feszültség, amely erre az évre
különösen jellemző. Ezért aki csak teheti, jöjjön el!”
3.
A nyári szünet utolsó hétvégéjén hőlégballonok árnyéka vetült a
Harper-mezőre. Néztük, ahogy teherautók platóján megérkeznek
leeresztett vörös, lila, narancs és kék vásznakkal, amelyek olyan
vékony selyemből készültek, hogy látszólag akár a körmünkkel is
szétszakíthattuk volna. Féltünk, hogy a kavicsok darabokra
fogják tépni őket A tériszonyos nézők nem győzték hangsúlyoz-,
ni, hogy milyen gondatlanul szállították a ballonokat, és
leszögezték, hogy soha semennyi pénzért nem szállnának be
azokba a halálos csapdákba. Ugyanígy vélekedtek a vidámpark
szerkezeteiről is – a Sorskeréknek nevezett óriáskerékről
(amelyet az északi városokban Pokolkeréknek becéztek), a
Tükörcsarnokról és a Kavargó Kávéscsészékről, amelyek a Six
Flags vagy a Disney World látványosságainak gyenge utánzatai
voltak, és amelyeket hajóval szállítottak a városba, majd egy
augusztusvégi hétvégén szereltek össze a fesztiválra.
A szüleink szerint ez a világ legrégebbi hőlégballon-fesztiválja,
és kiskorunkban könyörögtünk nekik, hogy vigyenek oda hajnali
öt előtt, hadd lássuk a felszállást, és hadd maradhassunk zárásig,
éjfélig. Egész évben a forgácsfánkot, a bundás virslit, a
korongvadászatot, a céllövöldét és a pikniket vártuk. Meg persze
a hőlégballonokat. Főleg azokat.
Tizenhárom évesen már azért rimánkodtunk, hogy
engedjenek el minket egyedül, hadd menjünk a barátainkkal, és
sört csempésztünk a jegestea és a jégkása közé. A ballonok
mögött gyülekeztünk, körbeadtuk a füves cigit, aztán izgatottan
vásároltuk a temérdek vattacukrot, amelyből aztán egymás
etettük röhögve, vigyorogva.
Tizenhat éves korunkban délelőtt tízre értünk a fesztiválra.
Napközben olyan forróság volt a mezőn, hogy legszívesebben
fürdőruhában szaladgáltunk volna, de azt tiltották, ezért könnyű
nyári ruhát vettünk magunkra, strandpapuccsal, és felkötöttük a
hajunkat, hogy ne tapadjon a nyakunkra. Egy órával később már
csak az árnyékban lehetett megmaradni; nem bírtuk tovább
égetni a bőrünket, mert amúgy is le voltunk barnulva a városi
klubban és a folyóparton töltött három hónaptól. Nem lett volna
jó tovább barnulni – a túl sötét bőrszín csak a parasztokra volt
jellemző.
Három részre osztották a mezőt: balra volt a vidámpark,
jobbra az ételárusító bódék, közvetlenül előttünk pedig a
hőlégballonok függtek az égen, mint hangjegyek a kottán,
egyenetlenül elosztva, egyik feljebb, másik lejjebb. Az összes
elképzelhető szín megjelent rajtuk, ezért ki is választottuk a
kedvenceinket – főleg azokat, amelyeken nem volt reklám –,
lilákat és neonnarancssárgákat, meg azokat, amelyeken a
hetvenes éveket idéző szivárványok húzódtak körbe. Némelyiken
az Adamsville felirat virított, másokon nevek – Rosa, Penelope,
Terry ahogy a csónakokat szokták elnevezni. Messziről nézve úgy
tűnt, hogy könnyedén áramlanak, és néha el is feledkeztünk róla,
micsoda emberfeletti élmény az egész, egyáltalán az is, hogy
hőlégballonok érkeztek a városunkba. A röptüket figyelve az
ember nem tudott szabadulni a hatásuk alól, és képtelenek
voltunk megunni.
A 3M ballon Jessica Grady apjáé volt, és Jessica felajánlotta,
hogy elvisz minket egy körre, nem sokkal fél tizenegy után.
Örültünk a lehetőségnek, mert nehezen viseltük a hőséget,
kitikkadtunk, elfáradtunk, és a szél még mindig bágyadtan fújt.
Jessica apja odaintett nekünk:
– Siessetek már! Sokan állnak sorba, hogy repülhessenek
rajta!
A tűz és a forró levegő moraja, meg a kötelek földhöz
szögezésének zaja sokkal hangosabb volt, mint ahogy
emlékeztünk. A gáz süvített, mi pedig sikoltva befogtuk a
fülünket, Mr. Grady a szemét forgatta és ránk szólt, hogy
kapaszkodjunk a kosár szélébe. Ő is feljött velünk, negyedórás
kört ígért. Elengedte a köteleket, mire a ballon emelkedni
kezdett, gyorsabban, mint amit lehetségesnek tartottunk. Mr.
Grady felugrott a földről, és becsukta maga után a fonott ajtót.
Miközben emelkedtünk, sorra hagytuk el a ballonokat.
Némelyik emelkedett, mások süllyedtek, és olyanok is akadtak,
amelyek végig egy vonalban haladtak. Kíváncsiak voltunk,
melyikben kik állnak, van-e köztük velünk egyidős, vagy legalább
egy ismerős, de végül olyan magasra lyukadtunk ki, úgy
eltávolodtunk a többiektől, hogy senkit sem azonosíthattunk.
Ezért inkább lenéztünk a földre.
Az emberek azt hiszik, a ballonról lenézni pont olyan, mint
egy repülőgépről – hogy úgy néz ki a táj, mint amikor az ember
nyaralni megy, és a gép felszáll vagy leszáll, de csak kicsit
hasonlított. Más élmény volt. Tisztábban láttuk a dolgokat: az
emberek Fisher Price játékoknak látszottak, az autók mintha a
világháborús Thunderbird makettszériákból kerültek volna ki. A
város egyszeriben négyszögek, téglalapok és egyenes vonalak
halmazává vált. Onnan a magasból, magunk sem tudtuk, hány
száz méterről, egy bonyolult, megoldandó mértani feladatnak
látszott a település. Telkek, földdarabok, egymáshoz tapadó
parcellák, hosszú, egyenes utak. Még a kanyargós, íves ösvények
is rendezett benyomást keltettek – egyik-másik, mint egy
szabályos parabola, amilyet csak körzővel lehet rajzolni, de
olyanok is akadtak, amelyek inkább A Grace Klinika EKG-
gépeinek vonalaira hasonlítottak. A talaj barna és vörös volt, itt-
ott egy kicsit zöld, a település szélén pedig, a Régi Bíróság
épületén, a Stripline úton, a városi klubon és az Ötödik
Sugárúton túl, feltűnt a folyó is, a Tennessee, amely –
várakozásainkkal ellentétben – egyáltalán nem volt egyenes,
hanem erre-arra kígyózott, behálózta a vidéket, megzavarva a sok
vonalat és négyszöget. Kéknek sem láttuk, holott a víznek kéknek
kellett volna lennie. Szürke volt, fehér vonalakkal szabdalt.
– Mozog a víz – magyarázta Mr. Grady. – A habtól olyan
fehér.
 Furcsa és zavarba ejtő volt akkor számunkra, hogy a fehér
pontok egyáltalán nem mozdultak.
Nem néztünk egymásra, csak lefelé, felfelé és körbe, és
kapaszkodtunk a kosár szélébe. Olyan érzésünk támadt ott a
magasban, mintha papírból volna a testünk, mintha a legkisebb
szellő is elfújhatna minket. A szél süvítésétől beszélgetni sem
tudtunk, és miután felértünk egy bizonyos magasságba, az
emberek felismerhetetlen-né váltak alattunk. Ott már nem
lehetett megállapítani, melyik az élőlény és melyik a tárgy,
inkább visszatartottuk a lélegzetünket, nehogy azzal is súlyt
tegyünk a kosárra és közelebb kerüljünk a földhöz. Örökre ott
akartunk maradni a magasban. Amikor mozdulatlannak látszott
alattunk a táj, és úgy éreztük, hogy akár át is lebeghetnénk egy
felhőn, Mr. Grady felvett néhány pokrócot, és beburkolt velük
minket, összebújtunk és átkaroltuk egymást. Mosolyogtunk,
nevettünk.
Amikor elindultunk lefelé, először csak színfoltokat láttunk az
emberekből, kéket, vöröset, sárgát vagy zöldet, aztán mindinkább
formát öltöttek, férfiakká és nőkké, gyerekekké és felnőttekké
különültek el. Lassan közelítettük meg a földet, de egy-kettőre
kirajzolódtak előttünk a részletek – ott volt Dylan Hall, Miss
Simpson és Davies tiszteletes. Láttuk Tiffany Portot, Taylor
Lyont, és valaki mást is, egy ismeretlen lányt. Aztán hirtelen
Shane Duggan tűnt fel mellette. Brooke-ot kerestük a földön, de
egyikünk sem látta sehol. Visszafordultunk oda, ahol a lány állt, a
forgácsfánk-sütő mellé, ám ő már nem volt ott, csak Tiff és
Taylor. Letörölgették a zsírt a fánkról, aztán apró darabonként
csipegették. Nem tudtuk, kit láttunk egy pillanatra.
– Biztos az új lány volt.
– Shane mellett?
– Lehetetlen.
– Honnan ismerhetné?
Újra végigfürkésztük a tömeget a szemünkkel, és a látvány
megint kusza, zavarba ejtő és torz lett. Egyre közelebb értünk a
földhöz. Jessica megint megpillantotta Shane magas, széles vállú,
kisportolt alakját, ahogy a fák felé sétált. Volt vele valaki. Egyre
valószínűbbnek tartottuk, hogy az új lány. Shane a kezét fogta,
próbálta elhúzni a mezőről. Ugyanekkor Tiffany és Taylor is
eltűnt. Aztán mintha Andrew Wright bukkant volna fel, szájával
Gemma Davies szájára tapadva, de nem tudtuk biztosan, ő volt-e.
Rengeteget változott tavaly óta.
– Ha az tényleg Andrew Wright, elég röhejesen néz ki! –
kiáltotta Lauren a süvítő szélben.
– Mintha ki lenne sminkelve – mondta Jessica, és a szemére
mutatott. – Fekete és kék festéket láttam rajta.
– Az ott Andrew Wright, én tudom! – közölte Nicole. Elhittük
neki. Elképesztően éles volt a szeme. – Jól néz ki!
– Hányás! – jelentette ki Lauren, és úgy csinált, mintha
öklendezne. – Túl vézna. Olyan, mint Dan a Pletykafészekből. És
még magas is. Sőt, hórihorgas! – Kinevettük, pedig tudtuk, hogy
nem lenne szabad, mert Andrew tulajdonképpen szexi, mindenki
annak tartja.
Andrew Wright volt Shane legjobb barátja. Ezt annak tudtuk
be, hogy az anyukáik jó barátnők, egyszersmind szomszédok is
voltak. Hallottuk, hogy óvodás korukban egyszer Andrew felsírt
alvásidő alatt, amikor Mrs. Cornish lekapcsolta a villanyt.
Énekórán befogta a fülét, amikor Mr. Olsen összecsapta a
cintányérokat. Selymes, szőke haja volt. Gimiben egészen
hosszúra növesztette, és lépten-nyomon azt mondták rá, hogy
szép lány lenne belőle. Igazuk is volt. Erős és ügyes sportoló volt,
mint Shane, bár az ő szintjét nem érte el, a fociban is inkább csak
blokkoló lehetett, irányító vagy más fontos játékos nem.
Csakhogy mivel állandóan Shane-nel lógott, ez senkit sem
érdekelt; így is, úgy is népszerű volt.
Előző évben az anyukája rákos lett, vagy ilyesmi, de ezt csak
az első osztály elején tudtunk meg. Andrew is velünk kezdte
volna a következő évet, ám az anyja pár hónappal a tanév vége
előtt halt meg. Lauren Brink és az anyukája összefutottak vele a
Winn Dixie-ben júliusban, miután megtudtuk a hírt. Az üdítős
pultnál állt, éppen három liter kólát, Dr. Peppert és Mountain
Dew-t pakolt a bevásárlókocsijába. Lauren elmesélte, milyen
iszonyú kínos helyzetbe hozta az anyja, amikor megkérdezte
Andrew-tól, hogy mit csinál. Azt is elmondta, hogy húsz perccel
később visszatértek az üdítős pulthoz, és Andrew még mindig ott
volt. Csak állt a szénsavas üdítők előtt, mint valami zombi.
Figyeltük, és az járt a fejünkben, amit az emberek a buzdító
gyűlésen mondtak – hogy mekkora „tragédia” történt vele, hogy
„milyen bátor”, és hogy az apja „sokkal kevésbé tud megbirkózni
a történtekkel”. Nem tudtuk, mi járhat a fejében, miközben ott áll
a mezőn Gemma Davies-szel, a prédikátor lányával, vajon tudja-
e, mit gondolnak róla a többiek. Fogalmunk sem volt róla,
eljutott-e hozzá a pletyka, hogy Gemma a nyáron Jason
Nelsonnal járt, tudja-e, hogy mit köze Shane Duggannek az új
lányhoz, vagy eljutott-e a fülébe, hogy Taylor és Tiffany
mindenkinek azt mondták róla nyáron, hogy „össze kéne végre
szednie magát”. Azon tanakodtunk, vajon köszönne-e nekünk, ha
odaszaladnánk hozzá. Azt kérdezgettük egymástól, vajon hol
fognak ülni Shane-nel a fényjáték alatt, és jó ötlet-e a közelükben
leülni. Megpróbáltuk megjósolni, ki meddig fog csókolózni –
Gemma és Andrew minden előjel szerint valami rekordot
készültek felállítani.
Földet értünk. A mezőn egészen felélénkült az élet, a New
South a középen álló filagórián játszott, oldalt pedig az Azalea
Avenue Krisztus Templom gospelkórusa várakozott.
Megkezdődtek a csoportos táncbemutatók, és a nyugdíjas
táncklub tagjai is tökéletes időzítéssel léptek a porondra.
Vihorászva vártunk a sorunkra. Amikor a kikiáltó minket
szólított, a fiúk odahúzták a lányokat a mezőre. Előadtuk az
óvodás korunk óta ismert táncot – amelyben francia négyes és
négylányos lánc-alakzat is volt és végig kacagtunk, a kékes hajú
öregasszonyok pedig visszanevettek ránk.
 Lazítottunk. Ittunk. Ettünk. Várakoztunk, sétálgattunk körbe
a mezőn, és próbáltuk eltölteni az időt, amíg a nap le nem
ereszkedett a láthatárra. Végül elhalt a Tükörcsarnok felől
dübörgő technozene, bezártak a Kavargó Kávéscsészék, leállt a
Sorskerék, és a DJ is összeszedte cuccait a pultjáról. A New South
visszatért az emelvényre. A hegedű, a bendzsó és a
szájharmonika hallatán az emberek lehalkították a hangjukat,
lassan elfoglalták a helyüket a füvön, leterítették pokrócaikat,
felállították műanyag székeiket, és elővették a Budweiseres és
Mountain Dew-s kartonokat. A mező egy lejtőn helyezkedett el,
akár egy természetes amfiteátrum, így mindenki jól hallotta a
zenét, a szüleink dúdoltak is közben.
Mi a szélén álltunk, a szülők és a gyerekek mögött – akik
mintha a saját jövőbeli és a múltbeli énjeink lettek volna egymás
mellett és figyelni kezdtük a ballonokat. Tőlünk egy focipályányi
távolságra az egyik ballon elkezdett behorpadni, amint
kiengedték belőle a levegőt. Sorban így járt a többi is. Eleinte
még kemények, nagyok és erősek voltak, aztán egyre gyengébbek
és ernyedtebbek. Onnan, ahol álltunk, egészen elképesztő
látványt nyújtottak, amint hang nélkül kiáramlott belőlük az
energia, és elvesztették súlyukat. Klassz volt, bár ezt hangosan
egyikünk sem ismerte volna el.
Megint felbukkantak: Andrew Wright, Brooke Moore és
Gemma Davies. Abból a távolságból Andrew még vékonyabbnak
látszott, csontos ujjait összekulcsolta Gemma ujjaival. A szőke,
törékeny Gemma felnézett a fiúra, aztán Brooke-ra, akinek
telitalpú szandálja szinte kilométeres lábakat kölcsönzött neki.
Elindultak a ballonok felé, arra a területre, ahová a nézőknek
nem volt szabad menniük. Messze álltunk tőlük, mégis
észrevettük, hogy Gemma arca vörös és maszatos. Elhúzódott
Andrew-tól, és átkarolta Brooke derekát. Andrew lemaradt, és
rágyújtott egy cigire. Nem is tudtuk, hogy dohányzik.
Mindig úgy tűnt, mintha Gemma Davies vigasztalná Brooke
Moore-t, ami vicces volt, hiszen Brooke kapott meg mindent,
Gemma csak a nyomában kullogott. Amikor Gemma második
helyezett lett a Miss Tini Tennessee-völgy Szépségversenyen, és
Tiffany Port lett az első, akinek semmihez nem volt tehetsége,
akkor is Gemma vigasztalta Brooke-ot. Egyszer Shane rendezett
egy bulit, és egész éjjel rá sem nézett Brooke-ra – kézen állva itta
a sört a hordóból, aztán „viccből” rámozdult Tiffanyra. Brooke
egész éjjel ott maradt, figyelte a kialakuló viszonyt, aztán elterült
Dugganék legnagyobb fürdőszobájának padlóján, ahol Andrew
talált rá. A vécé körül még láthatóak voltak a hányás nyomai, egy
kicsi az állán és a pólóján is maradt. Andrew odahívta Gemmát,
aki hátrafogta Brooke haját, és segített neki kiokádni a
maradékot, ami kikívánkozott, aztán kivette a zsebéből a
vodkásüveget és a kocsikulcsokat. Andrew segített neki felemelni
a földről, és ketten együtt berakták Andrew anyjának Ford
Escortjába. Brooke végig ordítozott kifelé menet. Siralmas
látvány volt, annál is inkább, mert alig két héttel korábban
rohant ki élesen az alkoholizálás és a gyenge jellemű alkoholisták
ellen a templomban. Addig az éjszakáig Brooke egy kortyot sem
ivott – még egy szaros pezsgőbe sem ivott bele szilveszterkor, a
szülei vörösborát sem dézsmálta meg, amikor másfelé néztek.
Később sem láttuk inni soha. Tiszta volt és makulátlan.
Brooke mindenki szerint tökéletes volt.
A ballonfesztivál napján fáradtnak látszott. Lauren szerint
Shane miatt fájt a feje, de Jessica ezt hülyeségnek tartotta. Shane
volt belezúgva Brooke-ba, nem fordítva. Az is felmerült bennünk,
hogy Brooke ezt csak el akarja hitetni mindenkivel, valójában
nem is érdekli a fiút. Lehet, hogy Shane a hízása miatt akadt ki,
vagy azért, mert ugyanazt a ruhát vette fel a szurkolói gyűlésre,
mint a fesztiválra. Ezt nem tudhattuk. Az viszont biztosnak
látszott, hogy nincsenek együtt. Brooke egyedül volt.
Ott maradtunk és néztük őket egy darabig, aztán elkezdődött
a műsor. Ismét felfújták a ballonokat, amelyeket egy vagy két
órája eresztettek le, ám ezúttal a földön maradtak. A sötétben
nehéz volt őket megkülönböztetni egymástól, elkülöníteni a kék,
a vörös és a szivárványszínű vásznakat. Miután elkezdődött a
fényshow, minden világossá vált.
Először csak a zene hallatszott – valami hangszeres darab,
amit ismernünk kellett volna, de nem ismertünk –, aztán az egyik
ballon felől fellobbant az első láng. A feltörő gáz hangja, aztán a
tűzcsóva, majd a szín, és el is sötétült minden. Egy másik
ballonon kezdődött újra, aztán egy harmadikon. Követtük a
szemünkkel, míg végül kettőt, hármat, sőt négyet is
meggyújtottak egyszerre. Sárga, rózsaszín,.narancssárga és arany
robbanások követték egymást. Ez volt a legjobb bemutató, amit
valaha láttunk. Előző évben azt írta az újság, hogy a ballonos
fényjátékoknak már leáldozott. Mi viszont nem így éreztük:
semmi sem volt hozzájuk fogható, nem tudtuk elképzelni, hogy
kimenjen a divatból. Figyeltük a tűz fellobbanását és eltűnését
minden ballonban, és ahogy a show folytatódott, egyre tovább
maradtak meg a lángok, és a ballonok színe is mind erősebbé
változott. Felgyorsult a zene, a ballonok próbálták tartani vele az
iramot, aztán ahogy szaporodtak a tüzek, lassan mintha ők
irányították volna a dallamot, és nem fordítva. Elképedt sóhajok
és nyögések szakadtak fel a nézőkből, még belőlünk is, és néha
valaki felvisított, felsikoltott vagy felkacagott. Néztük a színeket,
a gomolygó füstöt, a tüzek eloltását. Megfogtuk egymás kezét,
amikor úgy éreztük, túl közel van a hang, és féltünk, hogy
megéget a tűz. Annyira lekötötte a figyelmünket a látvány, hogy
nem is vettük észre Brooke és Gemma távozását, és azt, hogy
Andrew egymagában ül. Nem tudtuk, mióta gubbaszthat ott
egyedül, és akarja-e, hogy csatlakozzunk hozzá, ezért egy darabig
csak néztük, és beszélgettünk róla, az anyjáról, a
„depressziójáról”.
Ekkor Shane és Carolyn sétált el előttünk. Egy pillanatra
eltakartak előlünk mindent, és leültek Andrew mellé a fűre. Bár
hátulról láttuk a fiút, egyértelmű volt, hogy megfeszül a válla, sőt
mintha az egész teste megdermedt volna. Elkezdődött a finálé, mi
pedig visszafordultunk a ballonok felé. Shane éppen átkarolta
Carolynt, mindenki szeme láttára.
A ballonokat néztük, ahogy húsz vagy harminc
vászongömbben egyszerre gyullad fel a fény, majd ugyanabban a
pillanatban sötétülnek el. Már nem voltak szépek, csak hangosak
és ijesztőek, összekavarodott a sok szín, hang és láng. Úgy
felgyorsult a zene, hogy a ballonok nem tudták követni;
elképzelni sem tudtuk, hogy ilyen gyorsan meggyújtsák és
eloltsák a tüzeket. Végignéztük, ahogy az utolsó lángok is
kialszanak, és füst tölti be a levegőt. Ha nem tudjuk, mi zajlott le
az imént, valami nagy tűzvészre gyanakodhattunk volna. A nézők
tapsolni kezdtek, a legénység előjött a kosarak mögül, és
meghajolt. Újra sokan sikoltoztak, fütyültek. A tüzek eloltása
után sötét lett, ezért elő kellett vennünk a mobilunkat és azt
kellett elemlámpának használnunk, nehogy eltévedjünk.
Megint előkerült a DJ, és lejátszotta a „Büszke amerikai” című
dalt. Az apukák közül sokan énekelték, hangosan és hamisan. A
körülöttünk piknikező családok elkezdték összeszedni a
pokrócaikat, összecsukni a kempingszékeiket, és felvenni a
hungarocell italhűtőket. Ezután újra előrefordultunk, Shane és
Carolyn felé. Egymáshoz simultak, Shane a könyökére
támaszkodva hátradőlt. Nem láttuk tisztán, hogy fogják-e még
egymás kezét. Andrew felkelt a földről, leporolta a ruháját – úgy
láttuk, a fű megfogta a nadrágot a fenekénél és mondott valamit
Shane-nek. Nem hallottuk, de láttuk, hogy elindul a parkoló felé.
Mi is elkezdtünk szedelőzködni. Bénának éreztük magunkat,
ahogy ott ücsörögtünk a földön és hallgattuk a szar zenét, főleg,
mivel nem tudtuk levenni a szemünket Shane-ről és Carolynról.
Magunkhoz vettünk mindent, a táskáinkat, a flakonjainkat, a
titkos tartalék csomag szegfűszeg-cigarettánkat, és elindultunk
Jessica kocsija felé.
Négy és fél vagy öt méterre lehettünk az autótól, amikor
Lauren észrevette, hogy nincs nála az iPhone-ja. Ha nem szalad
vissza érte, soha nem látjuk meg, soha nem tudjuk meg. Ha nem
megyünk vissza Laurennel oda, ahol ültünk, ahová a
pokrócunkat terítettük este, nem kerülhetett volna vissza a
kezébe az iPhone, fényképezésre és a fotó elmentésére készen.
Soha nem láttuk volna, ahogy Carolyn Shane vállára hajija a fejét,
ahogy Shane végigfuttatja ujjait a lány hajában, és ahogy
rányomja a száját Carolyn homlokára. El sem tudtuk volna
képzelni. Valahol a lelkünk mélyén szerettük volna, ha titok
marad előttünk.
Ám úgy hozta a sors, hogy megláttuk Carolynt és Shane-t egy
párként, ahogy Brooke-nak és Shane-nek kellett volna lennie.
Közel egymáshoz, nem összegabalyodva, mégis egészen közel,
érintkezve. Tátott szájjal bámultuk: alig volt közöttünk a lány tíz
perce, és máris ott kötött ki, ahol mindenki lenni szeretett volna:
Shane mellett, ahol magába szívhatta az illatát, érezhette
napbarnított bőre forróságát, a borostát a nyakán. Nem voltunk
féltékenyek - legalábbis nem tartottuk magunkat annak -, de meg
akartunk győződni róla, hogy a valóságot látjuk, és később is fel
akartuk idézni, kielemezni a testbeszédüket, ahogy a Cosmóban
szokták minden hónapban. Lauren felemelte a telefonját. A fejük
hátsó részére fókuszált. Megnyomta a gombot. Elmentette a
képet.
Megtartotta magának a fotót – persze nekünk elküldte, de
rajtunk kívül senki másnak, legalábbis nem azonnal. Azután sem
sokan kapták meg. Ez viszont már nem számított, hiszen
hamarosan úgyis lelepleződtek az egész iskola előtt.
Mindez viszont csak később történt, amikor már úgy
gondoltuk, átlátjuk a történéseket. Aznap a mezőn, abban a
szakaszban, még semmi sem történt. Egy új lány érkezett a
városunkba, és megláttuk a mezőn egy végzős fiúval, aki közben
egy másik lánnyal járt; vagy talán mégsem. Nem is lehettünk
teljesen biztosak benne, hogy ez jelent valamit. Ettől függetlenül
volt egy olyan sejtésünk, hogy komoly a dolog.
Akkor viszont még nem volt az.
4.
Kínos volt az alabamai Adamsville-ben élni. Kínos volt, hogy át
kellett menni egy szomszédos megyébe, ha röviditalt akart venni
az ember. Kínos volt, hogy Adamsville-ben volt a legtöbb egy főre
eső gyorsétterem az USA-ban, hogy anyáink otthon kötött
pulóvert hordtak, apáink pedig zoknival viselték a szandált. Ha
az ember egymás mellé írta a város és az állam kezdőbetűjét,
akkor A A jött ki, mint az Anonim Alkoholisták. Kínos volt, hogy
a legnagyobb ruhabolt egy Parisians volt, és a saját suttyó
szerencsétlenségünkön gúnyolódva Pisifrásznak neveztük. Kínos
volt, hogy a szüleink részt vettek az Öregdiák bálon, végignézték
a párok kivonulását, és a csokrunk szalagokból és műanyagból
készült, ráadásul olyan nehéz volt, hogy állandóan félnünk
kellett, nehogy kiszakítsa a ruhánkat az este folyamán. Kínos
volt, hogy óvodás korunk óta ismerjük egymást, és ugyanannak a
baptista gyülekezetnek vagyunk a tagjai. Kínos volt, hogy a
prédikációk a szexről és az ivásról, valamint ezek veszélyeiről
szóltak, és kínos volt látni, ahogy a gyerekek, akikkel korábban
egy teremben aludtunk délután, egymással smárolnak a
parkolóban, közvetlenül az istentisztelet után. Az egész nagyon
kínos volt, főleg ha valaki kívülről tekintett rá. Rühelltük.
Az iskolakezdés előtti estén kiválasztottuk, mit fogunk
felvenni másnap, lefotóztuk és elküldtük egymásnak, nehogy
véletlenül ugyanazt a ruhát viseljük. Jól akartunk kinézni, de
nem annyira, hogy ordítson rólunk az erőlködés. Mindig
akartunk valamit változtatni is az addigiakhoz képest, de nem
annyira, hogy az emberek ne ismerjenek meg minket. Nehéz volt
mély benyomást kelteni, főleg egymás előtt, hiszen annyiszor
találkoztunk a nyári szünet alatt is: a folyónál, a városi klubban, a
templomban, a szurkolói gyűlésen, és a ballonfesztiválon is.
Lehet, hogy alig egy hete vagy egy napja láttuk az
osztálytársainkat vagy másokat a suliból, mégis számított, ki
hogy néz ki az első tanítási napon.
Zömmel farmert választottunk. A Parisians júliusban
kiárusította a Sevens gatyákat, és jó páran vásároltunk is belőlük,
de megpróbáltunk eltérő felületű anyagot venni, elkerülendő a
klóneffektust. Szandált húztunk a lábunkra, amelyből kilátszott a
lábkörmeinket díszítő, friss francia manikűr, és előnyben
részesítettük a feketefehér kombinációt, hogy kihangsúlyozzuk
nyáron szerzett barnaságunkat. Csak vadonatúj cuccok jöhettek
szóba. Alapszabály volt.
A nyár folyamán elterjedt a Carolynnal kapcsolatos pletyka.
Gemma Davies kezébe került az irányítás, hiszen őt az apja
rákényszerítette, hogy. a gyülekezetbe érkező összes új taggal
barátkozzon. Meg is tette, bár mesterkélten és erőltetettem
Brooke csak Gemmát kísérte, így találkozott Carolynnal, akárcsak
Andrew Wright és Shane Duggan, és ezért verődtek látszólag egy
bandába a ballonfesztiválon. Gemma apja ragaszkodott hozzá,
hogy Carolynt is hívják meg.
Taylor Lyon anyja készítette a függönyöket Carolynék házába
a D’Evereux Drive-on, ezért Taylor már korábban is találkozott és
beszélt vele. Sőt, úgy hallottuk, el is mentek együtt plázázni és
mozizni, méghozzá Tiffany Porttal (ki mással?) együtt. Carolyn J
Brand farmert viselt Abercrombie felsővel. Azt is megtudtuk,
hogy látta egyszer Lady Gagát egy kicsi, exkluzív éjszakai
klubban, New Yorkban. Taylor mindenkinek azt mondta, hogy
Carolynnak volt egy pasija otthon, akivel költözés előtt
szakítottak, de az is lehet, hogy nyitott kapcsolatban éltek, vagy a
következő nyáron újra össze fognak jönni, ki tudja. Felröppent a
hír, hogy nincs is apja, vagy már régen elváltak a szülei, ezért
lakott kettesben az anyjával a D’Evefeux Drive-on egy egyszintes
házban, amelyet Brooke Moore anyjától vettek meg. Állítólag egy
vagyont fizettek érte, de az ingatlanárak amúgy is az egekben
voltak északon. Itt, délebbre többet kapott az ember a pénzéért.
 Izgultunk, hogy felbukkan-e majd valamelyik óránkon, és azt
is híresztelték, hogy csatlakozni fog az úszócsapathoz. Billy edző
említette Nicole anyjának, és tőle tudtuk meg mi is. Találgattuk,
gyors vagy lassú úszó-e, és hogy miről fogunk csacsogni vele az
öltözőben, és féltünk tőle, hogy bénának fogja tartani az
úszásunkat. Ezen járt az eszünk, miközben reggeliztünk,
bepakoltuk a táskánkat és elindultunk a suliba.
Adamsville-ben nem volt iskolabusz, és mindenki túl messze
lakott az iskolától ahhoz, hogy gyalog menjen, ezért Lauren Brink
szüleinek régi Volvójába zsúfolódtunk be. Nyáron beleszerelt egy
iPod-tartót, hogy kevésbé legyen béna, de mi anélkül is Örültünk
neki, hogy nem a szüléink tesznek le a sulinál, hanem együtt
mehetünk. Lehúzott ablakkal suhantunk, amíg észre nem vettük,
hogy totálisan összekócolódott a hajunk. Gyorsan feltekertük, és
inkább bekapcsoltuk a légkondit, magunkra irányítva a
szellőzőket.
Az első napon mindig óriási káosz volt a parkolóban, mivel
mindenki próbált bebiztosítani magának egy helyet az évre, ezért
korán érkeztünk, negyed nyolc előtt. Nem akartunk kiszorulni a
területről valahová a semmi közepére. Ráadásul – anyáink
unszolására – reggeli irodai munkára is jelentkeztünk. A
könyvtár mellett, az oldalsó parkolóban hagytuk a kocsit, mert
úgy hallottuk, a végzősök is ott fognak megállni, meg néhány
népszerűbb klikk a fiatalabbakból. Amikor megérkeztünk, még
csak egy tucatnyi autó állt benn – egy Oldsmobile, egy SUV, egy
vadonatúj Ford pick-up, két ütött-kopott Dodge, néhány
.háromajtós japán kiskocsi és egy burgundivörös furgon, amely
egész nyáron ott rohadt a parkolóban. Aztán megláttuk Blake
Wyatt furgonját, amit az anyjától örökölt, és úgy gondoltuk, hogy
a jelenléte jó jelnek számít. Blake általában sok mindent tudott.
Ültünk egy darabig a légkondicionált kocsiban, megigazítottuk a
sminkünket, kentünk magunkra még egy kis dezodort, és
időnként belepillantottunk a tükrökbe, hátha felfedezünk valakit.
 Feltűnt egy vörös Honda, amelyből kiszállt valaki, de csak
később tudtuk meg, hogy valószínűleg Carolyn volt az, csak nem
figyeltünk eléggé, mert túlzottan lefoglalt minket, hogy
meggyújtsuk a Marlboro Goldot, körbeadjuk, bele-beleszívjunk,
aztán lenyeljünk egy kis szájvizet, nehogy megérezzék a
leheletünkön, ha később szóba elegyedünk valakivel.
Megnéztük az iPhonunkon, milyen idő lesz – 37 fok, a relatív
páratartalom 40 százalék –, és bár vastag, bolyhos felhők
takarták a napot, tudtuk, hogy a levegő olyan sűrű, mint a leves.
A szüléink „nyomasztónak" nevezték a hőséget, és kénytelenek
voltunk egyetérteni velük. Tovább ültünk a szellőzők előtt,
próbáltuk hűteni az arcunkat, legyezgettük a hónaljunkat, és
időnként ránéztünk az iskola épületére. Mivel az összefirkált
tornatermet amúgy is rendbe kellett hozni, újravakolták az összes
szárnyat – a vakító fehér szinte már kékes árnyalatba fordult át
de nem tudhattuk, meddig marad ilyen, és mikor érez valaki
ellenállhatatlan késztetést, hogy papírnak használja valami trágár
rajzhoz.
Az iskola épülete egyszintes volt – a szülői munkaközösség
határozott így, mielőtt elkezdték volna építeni, mert a kétszintes
iskolákban állítólag több a verekedés, hajlamosak a diákok a
lépcsőfordulók alatt és a sarkokban elbújni és titokban cigizni,
legalábbis a felmérések szerint. Az épületszárnyak között
feliratokat függesztettek ki: „Isten hozta a 2011-es, 2012-es,
2013-as és 2014-es évfolyamot!” 3 A főépület homlokzatát
hatalmas plakát takarta:
„Hajrá Medvék! Győzzetek az államban!” – buborékszerű,
gömbölyű betűkkel, amelyeket minden bizonnyal a
pomponlányok festettek.
Egy csapat állt a könyvtár előtt, narancssárga és fekete
pólóban: a „fogadóbizottság” amelynek az volt a feladata, hogy
útba igazítsa az eltévedt elsősöket, és biztosítsa a szülőket arról,
hogy a tizennégy éveseik biztonságban lesznek ezen az új helyen,

3 Itt a végzés évére utalnak.

semmitől sem kell tartaniuk. A fogadóbizottság főleg zenekari
tagokból állt, de Taylor Lyon is jelentkezett, aztán az utolsó
pillanatban kihátrált, mondván, hogy „túl megalázó” lenne részt
vennie benne, főleg mivel „társadalmi selejtek egész hadával”
kéne szóba állnia. Nem tudtuk eldönteni, vajon minket is
beleértett-e.
Pontban 7.35-kor megszólalt az első csengő, mi pedig
besétáltunk Mr. Overton irodájába. Az igazgató, Richard Overton
– más néven Trükkös Dick – huszonnégy évvel ezelőtt végzett az
Adams Gimiben, és négy évvel később csatlakozott az edzők és
tanácsadók csapatához. Először a baseball-edzéseket vezette,
aztán egészségügyis lett, később az állampolgári ismeretek
felelőse, majd átmenetileg a történelem szekció vezetője, és végül
2006-ban igazgatóhelyettes, ahonnan már meg sem állt az
igazgatói székig. Sok más öregdiák is dolgozott a tanári karban –
Cox edző, Miss Simpson, Miss Matthew –, sőt még olyanok is
akadtak, akik állítólag annak idején Mr. Overtont is tanították.
– Néhányan meg is akartak buktatni – közölte egyszer
nevetve, mintha viccet mesélt volna.
Nem hittük róla, hogy valaha is jó tanuló lehetett, és
igazgatónak sem volt jó. Főleg most. Minden reggel az ő
irodájában dolgoztunk, ahogy elsősként is, az osztályfőnöki óra
és az első óra között, extra kreditpontokért. És azért, hogy a
szüleink végre leszálljanak rólunk.
– Túl gyors a tempó, fiatalok! – szólt ránk. – A folyamatot is
élvezni kell. – A szemüvegét hátul is ráerősítette a fejére, az ingén
felkapcsolható Auburn nyakkendőt viselt, és hozzá gombos, rövid
ujjú inget. Tavaly tizenkét kilót fogyott a zónadiétával, és nekünk
is jó szívvel ajánlotta. Magas volt, bőre napbarnított, és a
mamáink gimnazistaként „jóképűnek” tartották. Kávé és
kukoricachips szaga érződött a leheletén. Igyekeztünk kerülni a
tekintetét.
Amikor épp nem Mr. Overtont hallgattuk, az emailjeinket
ellenőriztük, frissítettük a státuszunkat Facebookon, szavakat
tanultunk és tesztekre készültünk. Aztán amikor azt is befejeztük,
elkezdtük nyilvántartásba venni a késéseket és betegség miatti
hiányzásokat. Ha egy darabig nem figyelt ránk, szaglásztunk egy
kicsit,
– Jó újra látni titeket! – köszöntött minket vigyorogva,
amikor felálltunk előtte egy sorban. – Itt vannak az én hűséges
segítőim. Mihez is kezdenék nélkületek, lányok? – Laurent
„Lórinak”, Jessicát „Jessie-nek” nevezte, Nicole-t pedig szinte
levegőnek nézte, fogalmunk sem volt, miért. – Kitaláltam nektek
ma reggelre'egy jó kis projektet. Új diák érkezett.
– Hallottuk.
– Carolyri Lessing?
Az igazgató bólintott, az irodája felé mutatott, és elképzeltük,
ahogy Carolyn odabent az ajtóhoz tapasztja a fülét, de lehet, hogy
csak ült egy széken és olvasott, vagy körbe-körbe sétált az
irodában és a falon lógó, jelentőségteljes fotókat nézegette.
Amikor meglátta az igazgató kifüggesztett érettségi
bizonyítványát, biztosan elfintorodott. Mr. Overton sugárzó
arccal nézett ránk – mintha az ő érdeme lenne, hogy új ember
költözött a városba –, mi pedig leszegtük a fejünket.
– Hálás lennék, ha nyomtatnátok neki egy órarendet, és
kikeresnétek az iratait a szekrényből. – Azzal visszasétált az
irodájába, ám mielőtt belépett volna, visszafordult – talán azon
tanakodott, hogy becsukja-e az ajtót belenézett döbbent
szeműnkbe, és végül nagy dörrenéssel bevágta maga mögött az
ajtót.
Utoljára nyolcadikos korunkban érkezett új tanuló az
iskolába: Jennifer Bunn Oklahomából. Előtte Brandy Bensőn
volt az utolsó, aki Moultonból vagy valami más közeli helyről
költözött ide. Az negyedik vagy ötödik osztályban történt,
legalábbis úgy rémlett, de nem emlékeztünk pontosan.
Nicole kikereste Carolyn aktáit a szekrényből, mialatt mi
körülötte ácsorogtunk. Egy keményfedelű irattartót találtunk,
amelybe a tanárok és a nevelési tanácsadó jegyzeteit gyűjtötték.
Amikor később felelevenítettük ezt az élményt, azt kívántuk,
bárcsak ne is láttuk volna, ne is lestünk volna bele, bárcsak Mr.
Overton valaki mást kért volna fel a feladatra. De az akta ott volt,
mi pedig elvégeztük a feladatot. Egyébként sem volt bezárva a
szekrény. Nem akkor másztunk le a falvédőről. Mindent
elolvastunk, ami érdekes lehetett.
Carolyn értékelése:
Angol (haladó): A
Algebra (2): B
Biológia: B+
Történelem: B
Társadalomtudomány: B
Testnevelés:. B

A nevelési tanácsadó levele:

Re: Carolyn Lessing

Kiváló szövegértési képességének köszönhetően kihagyta az első osztályt.
A tanárok egyetértenek abban, hogy szorgalmas tanuló, odafigyel az órákon.
Az elmúlt hónapokban akadtak problémák a magatartásával, például
káromkodott az osztályteremben, miután provokáció érte...

Kinyílt az iroda ajtaja, és megdermedve néztük; ahogy Mr.

Overton kisétál. Carolyn is kijött mögötte. Hosszú, barna haja
eltakarta a fél arcát. Később megállapítottuk, hogy pont úgy néz
ki, mint a fényképein, csak talán még szebb, bár keveset lehetett
látni belőle. Kicsi és törékeny, úgy viseli a ruháit, mint egy
parányi Giselle Bündchen, és a bőre is tökéletes – ebben nem volt
vita közöttünk. Nehezen tudtuk levenni róla a szemünket. Az
igazgató elkérte tőlünk az órarendet.
– Tudom, hogy haladó angol csoportba akarsz járni, de ott
nagyon sok okos diák van már. Majd kiderül, hová férsz be. – A
korrekciós osztályba osztották be, ám az igazgató ezt egyelőre
nem mondta ki, Carolyn elkerekedett szemmel nézett Mr.
Overtonra. Kinyitotta a száját, de nem mondott semmit. Később
megállapítottuk, hogy furcsán viselkedett. Szégyenlős volt, vagy
inkább öntelt, de az sem kizárt, hogy mégsem volt olyan okos,
ahogy a róla írt jelentés sugallta. Mr. Overtonnak némi habozás
után ellágyult az arca. – Pár hét múlva írhatsz majd felmérő
teszteket, aztán azok alapján eldöntjük.

***

Elképesztő volt az első tanítási nap. Minden igaznak

bizonyult, amit Carolynról hallottunk – gyönyörű volt,
mindenkitől nagyon különbözött, és kelet-közép-amerikaias
akcentussal beszélt. Idegesen, elveszetten sétált a folyosókon.
Egyfolytában az órarendjét nézegette, és mindenkire
rámosolygott, aki elhaladt mellette. Az emberek köszöntek neki.
Látszott rajta, hogy próbál eligazodni, és minden ivókútnál
talált valakit, aki útba igazította, vagy felajánlotta, hogy üljön
mellette ebédnél, esetleg rágógumival vagy Hershey’s Kiss
bonbonnal kínálta. Inkább a lányok voltak rá kíváncsiak – főleg
azért, mert Taylor a szárnyai alá vette –, és előbb-utóbb
mindenki a barátnője, az első „felfedezője” akart lenni.
Kék kötött ruhát viselt – amely a J Crew őszi katalógusának
címlapján szerepelt – szoros, fekete harisnyával és tökéletesen
illeszkedő, bőr balerinacipővel, talán a French Sole márkától,
nem tudtuk biztosan. Egyszerű, fekete Kate Spade táskája volt.
Bár senki sem hordott komoly márkás táskát a suliban, így is meg
tudtuk állapítani, hogy Carolyné nem hamisítvány. Tiffany Port
nyáron Bostonban járt, és benézett a Kate Spade boltba is – ő
erősítette meg, hogy Carolyné tényleg igazi. Talán reménykedett
benne, hogy könnyen elvegyül majd a tömegben, de a ruhája, a
haja, a bőre, a tökéletesen matt, átlátszatlan harisnyája minden
pillantást magára vont. Odakint ráadásul még mindig 36 fok volt,
ezért mindenki biztos volt benne, hogy meg fog gyulladni.
Tanulószobán Lauren Hall elmondta nekünk, hogy Carolyn
magániskolába járt New Jerseyben, ahol a lányok mind
„önbizalomhiányos, gyűlölködő szukák” voltak, a fiúk meg mind
bele voltak zúgva Carolynba. Ha elhívták egy-egy eseményre,
rendszerint visszautasította őket, de hamarosan mindenki újra
próbálkozott. Állítólag azt mondta valakinek, hogy Adamsville-
ben egész mások a lányok: kevésbé manipulatív, szemét dögök,
kevésbé hatalomvágyók, kevésbé bizonytalanok. Nem tudtuk
pontosan, mit jelent ez, de elhittük neki. Igaz, csak eleinte.
Később azt is hallottuk, hogy meglepődött az adamsville-i
emberek kedvességén, azon, hogy mennyire érdeklődnek a
költözése iránt, és milyen lelkesen igyekeznek barátkozni vele.
Nem erre számított egy kisvárosba érkezve, és meglepődve, de
boldogan konstatálta a fogadtatást, a nap végére pedig meg is
könnyebbült – itt minden más volt.
FEJLŐDÉSI NAPLÓ – BELSŐ HASZNÁLATRA: Carolyn Lessing
Carole Matthew - 2010. szeptember

„Carolyn Lessing ebben a hónapban csatlakozott az első évfolyamhoz.

Egy nagy kertvárosi középiskolából érkezett Adamsville-be, New
Jerseyből. Már egy héttel iskolakezdés után megállapítható, hogy
Carolyn órarendje nem felel meg a képességeinek és a tudásának. Az
angoltanára, Stephanie Simpson például jelezte, hogy Carolyn beadott
egy fogalmazást A legveszélyesebb játék című novelláról, amelyből
kiderül, hogy a negyedik osztályosok szintjén érti a szöveget és a
mondanivalót (többek között olyan szavakat használt a szereplőkre,
hogy „protagonista" és „antagonista" bár e kifejezéseket a
harmadikosok még nem tanulták), A Carolyn többi tanárával történt
egyeztetés során kiderült, hogy főként a matematika és az angol terén
teljesít rendkívül magas szinten. Ennek alapján javaslom, hogy
angolból és trigonometriából is a lehető leghamarabb kerüljön haladó
csoportba.
Úgy hallottam, hogy az év későbbi részében a pomponlányok
csapatába is jelentkezni akar, és még ebben a hónapban felvételt
szeretne nyerni az úszócsapatba (miután Billy edző néhányszor
felmérte úszói képességeit). Örömmel számolok be róla, hogy Carolyn
beilleszkedése az első osztályba mintaszerű.
További után követés nem szükséges."
SZEPTEMBER
5.
Amit Carolynról tudtunk, azt apró darabokból szedtük össze az
iskola első heteiben, napról napra, percről percre. Egyértelmű
volt, hogy nagyon szép, de az nem derült ki, mennyire van
tisztában vele. A szeme volt a legszebb, mi mégis leginkább a
haját irigyeltük – úgy nézett ki, mintha mindennap profi fodrász
szárította volna meg és hullámosította volna be, mintha a The
Hills vagy a Hazug csajok társasága újraforgatásán szerepelne.
Kevesebb sminket hordott, mint a többi lány, a szeme, a szája, az
arca és a mosolya mind nagyobbnak, feltűnőbbnek és
vonzóbbnak látszott, mint a többieké. A tanáraink azt mondták
rá, hogy „friss fuvallat”. Figyeltük a mozgását, a beilleszkedését.
Sok helybelinek soha nem sikerült az, ami neki két hét alatt. Az
életünk részévé vált.
New Jerseyben még egy Adamsville-nél is kisebb városban
lakott. Régebbi házakból állt, és nem voltak benne gyorskajáldák,
csak éttermek és kávézók. Arra panaszkodott, hogy túl puha az
alabamai kenyér, nincs egy normális olasz étterem, és a
mályvacukorkrémre azt mondják, hogy mályvacukorhab. Amikor
mesélt, mindig nagyra nőtt a szeme, és valahogy keresztülnézett
az emberen. Szája mindig átszellemült mosolyra vagy nevetésre
húzódott. A pomponlányok javasolták neki, hogy próbáljon
felvételizni a csapatukba a következő félévben – de erre is csak
kacagással válaszolt, senki sem értette, hogy miért.
Szinte suttogott, mégis sikerült újra meg újra meglepnie
minket a beszédstílusával. Nem hallottunk még hozzá hasonlót.
Várakozásainkkal ellentétben nem kemény volt, hanem lágy és
kerekded.
Idővel aztán megváltozott az akcentusa és a szóhasználata.
Elkezdett lassabban beszélni, és egyre többször mondta azt, hogy
„csajok” a modoros „lányok” helyett.
 Időben beadta a dolgozatait, soha nem viselt túl rövid
nadrágot vagy szoknyát, és minden ruhadarabjáról lerítt, hogy
drága. Latolgattuk, mennyibe kerülhet a szerelése összesen a
fejétől a lábujjáig, próbáltuk számón tartani, mikor vett fel
valami új ruhadarabot, és hányszor húzta fel ugyanazt a pólót,
farmert vagy csizmát. Szűk fazonú nadrágjában még
vékonyabbnak látszott, mégis gömbölyű volt a feneke. A fiúk
megvadultak tőle.
– Shane Duggan rákattant az új csajra.
– Úgy hallottam, már dobta is Brooke Moore-t.
– Moziba hívta Carolynt.
– Csak hogy a parkolóban smárolhassanak.
– Fenét, ágyba akarja vinni.
– Nem is ismeri!
– Már nyáron is együtt jártak.
– De hogy lehet ez?
– Nehogy elmondjátok Brooke-nak!
– Így van, neki nem szabad megtudnia.
Talán a tanítás harmadik hetében történt, hogy Shane Duggan
elkezdett odajárni Carolyn öltözőszekrényéhez az első, a
harmadik és az ötödik óra után. Három szekrényre voltak Taylor
Lyontól. Shane száznyolcvanhárom centi magas, Carolyn
százhatvan, ezért a fiú szinte a lány fölé tornyosult, és bizonyos
szögből nézve teljesen el is takarta. Később megegyeztünk abban,
hogy Shane-nek valószínűleg emiatt is tetszett – nagy változás
volt a nyakigláb, magas, sörényhajú Brooke után. Shane
jóformán el tudta tüntetni Carolynt, mintegy varázsütésre.
Elsőben Shane szekrénye nem volt messze Lauren Brinkétől,
és az első tanítási napon Lauren nem tudta kinyitni a lakatot.
Negyedórát babrált vele, a végén már vörös volt a feje, kiverte a
víz, tombolt az idegességtől és rettegett, hogy le fog maradni az
óráiról, mindenki látni fogja a szerencsétlenkedését, és végül
visszaküldik a Fairview Általános Iskolába. Aztán Shane egyszer
csak megjelent a háta mögött, megkérdezte a számkombinációt,
és körülbelül öt másodperc alatt kinyitotta. Lauren mosolyogva
elrebegett egy köszönömöt, Shane pedig elnevette magát,
megsimogatta a lány haját, mintha csak egy kislány lenne, a
kishúga. Arról fantáziáltunk akkoriban, hogy talán elhívja
randira Laurent, és igazából azért csinálta az egészet, mert tetszik
neki, szépnek találja a nyáron megnőtt haját, amelybe
karamellszínű csíkokat festetett, és le is dobott pár kilót. Ha
pedig Shane Duggan randira hívta volna Laurent, akkor
megtudhattuk volna tőle, milyen házban lakik, tényleg olyan
szigorúak-e a szülei, ahogy hallottuk, és tényleg Nautilus
kondigépen szokott-e edzeni, hogy olyan izmai legyenek, mint
Taylor Lautnernek.
Shane bőre egész évben napbarnított volt, még télen is,
amikor mindenki más olyan sápadt volt, mint a nyers tészta. Az a
hír járta, hogy az apjával gyakran mentek ki a szabadba, vagyis
vadásztak, horgásztak és mindenféle más régimódi, férfias hobbit
űztek, mintha a Duck Dynasty nomád valóságshowba akarnának
jelentkezni. Shane hosszabbra növesztette a haját, mint a többi
srác, elöl belelógott a szemébe, és bár barna volt, csíkokban
szőkére szívta a nap. Ha másról lett volna szó, felmerült volna
bennünk, hogy melíroztatja vagy citromlében áztatja, de Shane
nem az a fajta srác volt. Jó magasra nőtt, és meg mertünk
esküdni rá, hogy ő a legerősebb fiú, akit valaha láttunk. Olyan
volt az izomzata, mint a Mens Health címlapján szereplő
pasiknak, vagy azoké, akik a Soloflexet reklámozzák. A bicepszét
még a hosszú ujjú pólók alatt is jól lehetett látni, és ha melege
volt, a pólója aljával törölte meg az arcát, így kigyúrt hasizmait is
felvillantotta. Később felmerült bennünk, hogy talán az
átlagosnál is hiúbb, és túlontúl jó pasinak tartja saját magát. De
nem tudhattuk biztosan, mit gondol és érez legbelül, és őszintén
szólva, nem is érdekelt minket Szexis volt, a szeme kék és
csillogó. Szó szerint.
Amikor kiderült, hogy már több mint egy hete találkozgat a
szekrénynél Carolynnal, más útvonalon kezdtünk el járni az
órákra, hogy lássuk őket. Az ivókútnál gyülekeztünk, és próbáltuk
észrevétlenül lesni őket. Amikor Shane távolabb lépett
Carolyntól, és kiengedte a karjai közül, megláthattuk az arcát.
Eszelős módon állta Shane tekintetét, szinte az örökkévalóságig,
mintha farkasszemet néztek volna. Sokan megjegyezték, hogy
van egy ilyen furcsa szokása: mindig egyenesen belenéz az
emberek szemébe, főleg a fiúkéba. Shane nagyon halkan beszélt
hozzá, fogalmunk sem volt róla, mi lehet a téma, és Carolyn is
suttogva válaszolt. Komoly arcot, vágott. De ez legtöbbször így
volt.
Jessica megtöltötte a vizespalackját, Nicole megnézte az
óráját, és eldöntöttük, hogy muszáj mennünk. Ekkor Lauren
kapott egy SMS-t: „Shane viszi az új csajt @ suliba.” Ezt már
tudtuk. Nicole pár nappal korábban látta, ahogy Carolyn beszáll
Shane kocsijába. Aztán Dylan Hall kiposztolta a Facebookra,
hogy Carolyn reggelente orálisan kényezteti Shane-t, ezért kapja
a fuvart, mivel egyébként abszolút nem esett neki útba a házuk.
Számunkra inkább úgy tűnt, hogy Shane-nek egyszerűen tetszik a
lány, és Brooke-ot is szívesen bosszantja. Mindig ezt
hangoztattuk, bár igazából fogalmunk sem volt róla, mi az
igazság. Semmiről sem tudtunk. Sok mindent mondtunk, és az
összes gondolatunkat továbbküldtünk SMS-ben vagy Facebook
Messengeren. Mindenki úgy tett, mintha átlátná a helyzetet.
Végül Shane egy keddi napon vállalta fel először a
nyilvánosság előtt Carolynt. Mindenki látta, és aki nem, az is úgy
érezte, hogy látta. Keresztülsétált az ebédlőn Carolynhoz, ahhoz
az asztalhoz, ahol Alicia Cooper és két másik fekete lány
beszélgetett. A jelek szerint Carolyn nem értette, hogyan
működnek nálunk a dolgok: hogy mindig ugyanott ülünk, a
hozzánk hasonlók társaságában. Shane odament hozzá, Carolyn
felállt, a fiú mondott neki valamit, mire a lány elnevette magát, és
készült visszaülni az asztalhoz. Shane viszont maga felé húzta a
kezét, mire újra felállt, és követte a fiút. Alicia és az asztalnál ülő
többi lány a szemét forgatta, de végignézte, ahogy távoznak.
 Shane az étkező közepére vezette Carolynt. – Gyere velem!
– Otthagytam az ebédemet! – tiltakozott a lány, és a vállát
felhúzva visszanézett Aliciára.
– Ne aggódj, ehetsz az enyémből – felelte Shane, és átkarolta
Carolynt, aki elfordult Alidétól, és eltűnt Shane ölelésében. –
Megmentettelek, tudod? – kérdezte Shane suttogva.
Carolyn elmosolyodott. – Ó, értem. – Lábujjhegyre állt, és
megpuszilta a fiú arcát. – Hát akkor köszönöm. – Leült a Shane
melletti székre, Taylorral és Tiffanyval szemben. Megérkezett a
helyére.
Brooke véleményét senki sem ismerte, legalábbis akkoriban.
Azt sem tudtuk, hogy ő szakított Shane-nel, vagy Shane vele.
Nicole elmesélte, hogy azon a délutánon pont Brooke után ment
be a mosdóba, és hallotta, ahogy egy vécébe bezárkózva zokog,
ahogy ezt sejteni lehetett. Brooke mindig mindenből drámát
csinált, és ehhez még szakításra sem volt szüksége. Akármit is
érzett Carolyn, az emberek mázlistának tartották, Shane-t pedig
vagánynak, amiért ilyen nyíltan felvállalta kapcsolatát az új
lánnyal. Még alig egy hónapja iratkozott be a suliba, és máris
Shane-nel járt. Ettől máris népszerűvé vált, bár még senki sem
ismerte.
Bizonyos dolgok csak utólag nyertek értelmet – csak a
történet lezárulásával – miután az események végleg a múlt
részévé váltak. Ha bármelyikünk is észreveszi, mi történik,
felállhattunk volna, kiabálhattunk volna, vagy legalább
megköszörülhettük volna a torkunkat Ugyanakkor nehéz volt
követni, milyen gyorsan változnak a dolgok, mintha egy száguldó
kocsiban ültünk volna, elmosódott a környezet. Mintha kirepült
volna egy lufi a kezünkből, és beakadt volna valahová, ahol nem
értük el, sőt nem is láthattuk. Akkor még nem tudtuk, amit most
tudunk. Nem tudhattuk. Ha tudjuk, minden máshogy
alakulhatott – alakult volna.
 Feladó: ssimpson@adams.mccounty.edu
Címzett: alessing@gmail.com
Idő: xxxx
Dátum: 2010. szeptember, xxx

Kedves Mrs. Lessing!

Sajnálom, hogy nem tudott részt venni az első idei szülői értekezleten az
Adams Gimnáziumban. Az Adams Gimnázium Szülői és Tanári
Munkaközösségének (AGSzTM) jóváhagyásával tájékoztatom Önt Carolyn
előmeneteléről, mivel ön nem volt abban a helyzetben, hogy jelen lehessen a
hétfő esti találkozónkon.
Carolyn éles eszű, jó koncentráló- és képzelőtehetségű fiatal lány. Amint azt
bizonyára tudja, rendkívül gyorsan, néhány hét alatt feljebb jutott az alapszintű
matematika-, trigonometria- és angolórákról az emelt szintű képzésre, itt, az
Adamsben. Minden tantárgyból átlag felett álló intelligenciáról tett bizonyságot,
ezért úgy véltük, a haladó órákon van a helye. Az órarendje végleges kialakítása
óta úgy látjuk, sikerült testhezálló képzési programot találnunk számára.
Bőséges szókinccsel rendelkezik, írásképessége kiváló, és az is hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy sokat és szívesen olvas minden műfajban (úgy rémlik,
Carolyn említette egyszer, hogy az apja író, aki publikált is, ez magyarázatot
adhat Carolyn szerteágazó ismereteire). Természetesen a többi tanár is
rendszeres visszajelzéseket fog adni Önnek lánya fejlődéséről, de annyit már
most megírhatok, hogy az angolórákon nagy hasznát vesszük tudásának, és a
többi pedagógussal folytatott személyes beszélgetéseimből azt szűrtem le, hogy
az összes többi tantárgyban is ez a helyzet
Bátorítottam Carolynt, hogy vegyen részt az iskola utáni foglalkozásokon is,
így kiderülhet, milyen irányba érdemes majd folytatnia tanulmányait.
Mindent Összevetve Carolyn igényes, intelligens iíjú hölgy, és nagyon
örülünk, hogy iskolánk tanulói között tudhatjuk. Amint azt feljebb említettem,
nagyon sajnálom, hogy még nem tudtunk személyesen megismerkedni, de
Carolyntól úgy értesültem, hogy roppant mód lefoglalja a munkája.

Tisztelettel,
Stephanie Simpson
6.
Aznap, amikor Shane felvállalta Carolynt, megszületett a
Szexilista. A weboldal négy évvel korábban indult, még
középiskola előtt, és mindig a tíz legszexisebb lány került fel rá az
Adams Gimiből. A blog szerzője természetesen nem fedte fel
magát, de találgatások folytak a személyéről – azt állapítottuk
meg magunk között, hogy a Pletykafészekhez hasonlít, csak
szűkebb az érdeklődési köre, és talán egy kicsit kevesebb ideje
van a blogolásra. Csak tippjeink voltak, mert valójában senki sem
tudta, ki lehet a titokzatos szerző.
Néhány alapszabályt is feltüntettek a blogon: csak olyan lehet
jelölt, aki az Adams Gimibe jár, be van iratkozva, bejár az órákra,
saját magát senki sem jelölheti, és minden email-címre csak
egyszer lehet szavazni. Kirakták a lányok fotóit, és a látogatóknak
tizenkét órán belül szavazniuk kellett valamelyikükre, arra, akit a
legvonzóbbnak tartottak. A bloghoz tartozott egy gmail-fiók is –
adamsgimiszexilista@gmail.com –, amelyre fotókat lehetett
küldeni, és kommentálni a szavazatokat. Előző évben Blake
Wyatt megpróbálta feltörni a fiókot, mert kíváncsi volt, ki mit
küldött és írt, de túl jók voltak a gmail biztonsági beállításai, ő
meg túl ügyetlen a fiók meghekkeléséhez.
A blogot rendszeresen frissítették, de a listát csak évente
egyszer állították össze, ezért néhányan feliratkoztunk és RSS-
értesítést is kértünk, hogy szavazhassunk. Nem mi akartunk
lenni az utolsók, akik értesülnek a fejleményekről, hogy ki hol
tart a listán. Elsőben Brooke lett az első helyezett, ami mindenkit
meglepett, hiszen nem végzős volt. Fantasztikus, profi képet
választottak ki róla, amely szexisre, de nem közönségesre sikerült
– nem volt rajta top, de a kezével eltakarta a mellét, mint
Jennifer Aniston egy régebbi képén, vagy mint Megan Fox, csak
kevésbé túlfűtötten. A haja az egyik szeme elé lógott, és az egész
képre szépia szűrőt tettek, amelytől csupa fekete, fehér, szürke és
zöld lett, kicsit régies. A teste minden ívére, pont megfelelően
vetült az árnyék, ezért még az is eszünkbe jutott, hogy
utómunkákat végeztek a fotón. Még a meg-hízása előtt készült,
valószínűleg akkor, amikor minden focimeccs és étkezés után
meghánytatta magát, ezért baromi jól nézett ki. Azt pusmogták,
hogy Shane készítette a fotót, és ez a pletyka adott alapot ahhoz a
vélekedéshez, hogy Brooke csak szórakozik a fiúval, de elmegy,
ameddig lehet Állítólag mindenre hajlandó volt, csak közösülésre
nem – legalábbis Taylor ezt mondta Lyonnak, aki ezt mondta
Lauren Brinknek, aki aztán ezt mondta nekünk. Brooke
szüzességi fogadalmat tett, és ha tudtuk volna, mi a helyes, talán
mi is az ő példáját követjük.
Gemma Davies is rajta volt a listán: a négyes számot kapta.
Egyszerű képet küldtek be róla: belenéz az arcára fókuszált
kamerába, a testéből pedig csak egy kiálló kulcscsont látszik,
Brooke-hoz képest abszolút visszafogott volt; egy bensőséges
családi fotóból vághatták ki a portréját, vagy egy iskolai
felvételből. Gemma hanyag viselkedéséből arra lehetett
következtetni, hogy egyáltalán nem érdekli a lista, és valószínűleg
ezért is ért el mindig olyan jó helyezést. Tiffany Port a harmadik
helyig jutott – mindössze fehérneműt viselt, mosolygott, bár a
tekintetében mintha némi félelem is bujkált volna.
Aznap este, miután Shane nyilvánosan is felszedte Carolynt a
menzán, megkaptuk az RSS-értesítést, hogy új tartalom került a
honlapra, ezért, amint a szüleink elengedtek minket a
vacsoraasztaltól, felmentünk megnézni. Észrevettük, hogy már
ötven képre lehet szavazni. Carolyné volt az egyetlen új fotó.
Carolyn Lessing.
Színes kép volt: teljesen fel van öltözve rajta, az
öltözőszekrénye mellett áll nevetve, farmerban és kapucnis
Abercrombie felsőben. Most vettük észre először, hogy mintha a
szemei kicsit távolabb ülnének egymástól, mint másoknál, és az
is most tűnt fel, mennyire sovány. Szavaztunk, SMS-ben
figyelmeztettük egymást, hogy senki se felejtsen el szavazni.
Vártuk az eredményt.
Másnap reggel kilenckor újra bejelentkeztünk. Frissítették az
oldalt, és Carolyn Lessing az első helyre ugrott. Olyan nagy volt a
fotó, hogy sokáig kellett görgetni az oldalon, mire a második
helyezettig értünk. Brooke került a második helyre.
Újabb SMS-eket küldtünk „Brooke Moore //// – a trónról!”
„Brooke Moore lúúúzer! Igazából egyikünk sem sajnálta.
Mindenki egyetértett abban, hogy Gemmával ellentétben őbenne
semmi kedvesség nincs, most majd legalább keményen meg kell
dolgoznia az eredményekért. Másnaptól kezdve más útvonalon
járt az iskolában. Feltételeztük, hogy Shane-t kerüli. Amikor Mr.
Overton irodájában segédkeztünk, beiktattunk egy levelet,
amelyben Brooke azt kérte az igazgatótól, hogy változtassák meg
az órarendjét, illetve tegyék át más időpontra az ebédszünetét, és
ehhez még az orvostól is hozott egy igazolást az alacsony
vércukorszintjéről. Ettől eltekintve úgy viselkedett, mintha
semmi sem történt volna, mintha a blog létezéséről sem tudna –
vagy hidegen hagyná. Viszont mindenki más arról beszélt, hiszen
mindenki tudott róla.

***

Miután megszerezte magának Shane-t és az első helyre ugrott

a listán, Carolyn hirtelen népszerű lett. Az emberek menőnek,
betegesnek és gyönyörűnek is nevezték. Meghozta a kedvünket az
újrakezdéshez, mindenki új városba akart költözni, és teljesen
elölről kezdeni mindent, új hajjal, új sminkkel, talán teljesen új
személyiséggel is. Már ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi – és mi
hittünk benne, hogy lehetséges. Mindent és mindenkit magunk
mögött lehetett hagyni. Későbbi élettapasztalataink persze
minket is rádöbbentettek, hogy ez nem olyan egyszerű, hogy a
költözés sok kínlódással is jár, de akkor, Carolynt látva
egyszerűnek és szórakoztatónak tűnt az egész. Úgy éreztük, ő
másokhoz képest jóval védettebb helyzetben van a suliban.
Gyanítottuk, hogy ha bekerül a pomponlányok közé, csak még
tovább' nő a népszerűsége, és igazunk is lett.
Tanítás és edzés után a pomponlányok mindig leültek a
pályára, és viháncolva trécseltek, vagy tervezték a koreográfiát a
Boom Boom Pow-hoz, a Poker Face-hez, vagy valamelyik más
fülbemászó számhoz, amelyik akkor éppen a mániájuk volt.
Játszottak egymás hajával, összehasonlították a francia
manikűrjüket, a leborotvált szőr hosszát a lábukon, és kitalálták,
hogy mit fognak csinálni a következő hétvégén. Az első osztály
első tanítási napjától kezdve Gemma és Brooke nem tartottak a
többiekkel, leszoktak ezekről a közös beszélgetésekről. Inkább
kettesben töltötték az időt, távol a többi lánytól. Ahogy teltek-
múltak a napok, egyre jobban felbosszantották ezzel a
viselkedéssel Taylort, Tiffanyt és a többieket. Gemmát és Brooke-
ot viszont nem ijesztette meg a neheztelés, továbbra is inkább
elhajtottak a kocsijukkal órák után, és sokkal szívesebben
választották a Sonicot, mint a tornatermet. Elkülönültek a
csoporttól. Taylor hangos megjegyzéseket tett erről a
tanulószobában, Tiffany pedig mindennel egyetértett, amit
mondott.
– Ők inkább a negyedikes lányokkal vegyülnének. – Taylor
előtt nyitva volt a spanyolkönyv, de a legutolsó fejezetnél. Meg
sem próbált úgy tenni, mintha foglalkozna az anyaggal.
– Szánalmas. – Tiffany lehajtotta a fejét. Igyekezett
bemagolni az utolsó szavakat a leckéből, ugyanakkor nem akart
lemaradni a pletykálkodásról sem.
– Miért érdekel ez minket? – kérdezte Taylor, és átvetette a
haját a vállán.
Tiffany is ugyanezt tette. – Leszarom.
– Hagyjuk őket a francba! – Taylor úgy suttogta a „francba”
szót, mintha valami másról beszélne.
– Ja, felejtsük el! – Tiffany elővette a szájfényét, aztán
felajánlotta Taylornak is. Visszanéztünk a jegyzetfüzeteinkre, és a
saját gondolatainkba merültünk. Mögöttük ültünk, de ők mintha
teljesen levegőnek néztek volna minket.
– Brooke és Gemma már olyan unalmas! – folytatta Taylor. –
Nem igaz?
Tiffany tudta, hogy ez nem kérdés. – De, baromira.
Lehet, hogy Brooke és Gemma árulása miatt fogadta Taylor
tárt karokkal Carolynt. De inkább arra gyanakodtunk, hogy
Shane miatt teszi, és azért, mert Carolyn egy végzőssel van
együtt. Lehet, hogy amúgy is ez történt volna, nem tudhattuk
biztosan, de szeptember végén Taylor megkérte Carolynt, hogy
maradjon ott velük gyakorlás után. Láttuk őket a pályán, egy
körben ülve, középen Carolynnal. Beszélgettek, nevetgéltek,
ismerkedtek. Ebédnél is közöttük ült: találtak neki egy széket, és
odatolták az asztal végébe. A szünetekben is összefutottak a
folyosókon, és egymásba karolva sétálgattak. Amikor
osztályfőnöki órán minden kategóriában kellett egy „leget”
választani, Taylor, Tiffany és a többi pomponlány azt mondta,
hogy Carolyn a „legbarátságosabb”. Így megszerették az emberek,
ilyen menő lett.

***

Az őszi péntekeken úgy nézett ki az iskolánk, mintha valaki

ráhányt volna: mindenütt narancssárga és fekete színfoltok – a
falakon, rajtunk, az arcunkon. Péntekenként szurkoltunk ugyanis
a focicsapatért. A pomponlányok irányítottak mindent, ők
feleltek a színek összehangolásáért, az esemény
szervezettségéért, a folyosókra kihelyezett plakátokért. A fiúk a
mellkasukra festettek egy-egy betűt, minden héten újra meg újra,
hogy ha egymás mellé állnak, akkor a betűkből összeálljon az
ADAMS GIMI A KIRÁLY! mondat. A barátnőik jelentkeztek a
feladatra, hogy rájuk fessék a betűket, majd le is töröljék.
Az első szurkolói napon Carolyn kékben jött iskolába, nem
narancssárgában és feketében. Eleinte azt hittük, az önteltsége
miatt csinálja, azt hiszi, ettől különb, mint a többiek. Aztán
kiderült, hogy nem is tudott az egészről, ezért Taylor Lyon
kölcsönadta neki az egyik narancssárga felsőjét, Tiffany Port
pedig egy fekete kardigánt, hogy ne érezze magát annyira
kívülállónak. Láttuk őket az egyik mosdóban ebédidő alatt.
Tudomást sem vettek rólunk – később meg is állapodtunk abban,
hogy nagyon bénán és erőltetetten próbálnak meg lekezelni
minket. A vécéfülkébe rejtőzve hallgattuk ki, miről beszélnek. Bár
nem láttuk Taylort és Tiffanyt, el tudtuk képzelni, hogyan
tapogatják Carolyn vállát, hogyan beszélnek a saját
tükörképükhöz, csak hogy lássák felvillanyozódó arcát.
Emlékeink szerint ezt mondták:
– Mit szólnál Blake Wyatthez? – kérdezte Taylor. Az ő hangját
mindig megismertük.
– Ne már! Túl ropi hozzá. – Tiffany suttogott és nevetgélt.
– Ő melyikük?
– Nem, Tiffnek igaza van. Nem hozzád való.
– Dylan Hall? – kérdezte Tiffany kacarászva.
– Hányás – közölte Taylor, és úgy tett, mintha öklendezne,
– Ja, igen, azt hiszem, emlékszem rá... kicsit olyan...
Bundesliga haja van.
– IGEN! – vágta rá a másik két lány.
Nem voltunk biztosak benne, ki folytatta a beszélgetést ezután
- ha Taylor volt, annyira lehalkította a hangját, hogy rá sem
ismertünk. De mélyebbnek tűnt.
– Lefeküdtél már Shane-nel?
Csend lett. Bólintott vagy megrázta a fejét, nem tudtuk
biztosan.
– Ő sokkal jobban illik hozzád – jegyezte meg Tiffany. –
Brooke-nak már elmondtad?
– El fogja dobni az agyát.
Taylor felnevetett. – Az már legyen az ő gondja. Különben is
tudja már.
 Carolyn félig suttogva folytatta. – Nem igazán ismerem... nem
hiszem, hogy be merném neki vallani.
– Ó, ne félj tőle!
– Azt hittem, ti, lányok... ti, csajok, barátnők vagytok.
Valaki sóhajtott, aztán Taylor folytatta. – Hát persze! Csak
tudod... Brooke túlzottan... el van szállva magától. Egy
repedtsarkú liba... érted.
– Shane azt mondta, soha nem voltak együtt.
– Ja, csak szeretné, hogy ezt gondolják az emberek – közölte
Tiffany.
Megint Carolyn szólalt meg. – Én kedvelem Shane-t.
Most Taylor nevette el magát. – Annyira SZEXI!
Ezen mindnyájan nevettek, majd megengedték a vizet, és
beindították a kézszárítót. Kisétáltunk a vécéből, mi is kezet
mostunk, és közben figyeltük, ahogy a hajukat dobálva, szájfényt
kenegetve, locsogva kivonulnak az ajtón.
– Nagyon dögös vagy.
– Ja, észbontó.
– Köszönöm a ruhákat!
– Nem lóghatsz ki a sorból!
Pár perccel később a tornateremben Tiffany, Taylor és a többi
pomponlány a színpadra futott, és olyan régi számokra rázták
magukat – Pump up the Jam, Groove is in the Heart –,
amelyekhez mi túl fiatalok voltunk, mert rádióban már nem
hallhattuk őket, a szüleink viszont túl idősek, mert ők még nem
erre buliztak, Semmi kétség, a zenét Miss Simpson válogatta
össze. A lányok pontosan időzített mozdulatokkal táncoltak, mi
pedig hátradőlve figyeltük őket, és azon tanakodtunk, hogy miért
nem látszik bénának a műsor, miért nem égő, hogy úgy táncolnak
és mosolyognak, mintha lelkesednének a zenéért. Egy
pomponlány nem engedhette meg magának, hogy ne legyen
lelkes. Cox edző a mikrofon elé lépett, előadott egy újabb,
ultragáz beszédet, végül a focicsapat is kifutott a pályára.
 A válogatott, aztán az ifiválogatott mintha egymás kisebb és
nagyobb változatai lettek volna. Az ifik egy mérettel kisebbek
voltak, ám a pályán ők is szélesebbnek, nagyobbnak és
erősebbnek látszottak, mint az órákon, farmerben vagy katonai
nadrágban. Edzésen válltömést viseltek a pulóvereik alatt, de
valami más is kiemelte őket a többi ember közül: a meccseken,
amikor minden pillantás rájuk irányult, óriássá változtak.
A pomponlányok vidáman tapsoltak, megrázták a kezüket, és
időnként a hüvelykujjukat emelgették – aminél bénább mozdulat
nem létezett –, előrehajolgattak és hátraszaltókat mutattak be.
Shane-t és Carolynt lestük, és megesküdtünk volna, hogy
láttuk Shane-t a lányra kacsintani. A mázlista. Brooke a pálya
szélére szorult a pomponjaival. Abbahagyta a mozgást, és hol
Shane-re, hol Carolynra nézett. Gemma odafordult hozzá, és
némán, csak a száját mozgatva mondott valamit neki. Brooke
megrándult és a melléhez emelte a pomponokat. Aztán
megérintette a lábujját. Nem mosolygott.
Cox edző a mikrofonhoz lépett, szónokolt a csapatról, az
állami bajnokságokról szőtt tervekről, arról, hogy milyen erősek
és ügyesek a fiúk, és mennyire szükségük van a támogatásra.
Aztán felkérte Shane Duggant, hogy beszéljen. Miközben Shane
közelebb lépett a mikrofonhoz, az emberek visítani, sikoltozni és
őrjöngeni kezdtek: – DUGGS!
Shane mosolyogva vette át a mikrofont – Arra kérnélek
titeket, hogy hajtsátok le a fejeteket és imádkozzatok! –
Teljesítettük a kérését. A Miatyánkat kezdte mondani. A
szemünk sarkából Carolynt lestük, kíváncsiak voltunk, hogy
ismeri-e az imát. Azt sem tudtuk, hogy a katolikusok szokták-e
mondani. De az ajkai csak alig láthatóan mozogtak a szövegre.
Sok szülő is jelen volt – a legtöbb focista apja régen maga is
focista volt, és tudta, mekkora jelentőséggel bír egy ilyen
mérkőzés. Miután befejeztük az imát, mindenki huhogott,
ujjongott és trappolt a lábával. Közben Mr. Dugganre vándorolt a
tekintetünk, aki napbarnítottan, vörös arccal nézte a csapatot;
terepzöld sortot és piros pólót viselt, sörhasa átlógott az öve
fölött. A lába még mindig kisportolt volt, csupa izom, viszont a
hasa... mintha hét hónapos terhes lett volna. Az arca is
hasonlított Shane-éré, mégis más volt. Azon töprengtünk, vajon
szokott-e még labdát dobni vagy súlyt emelni a fiával, hiszi-e
még, hogy senki sem lökheti fel a pályán. Néztük, ahogy Mr.
Ferris odasétál hozzá, és pár másodperc után már szinte
belemászott az arcába, robbanásig feszülő indulattal, Shane-re
mutogatva. Mr. Duggan eleinte nevetett, aztán egyre vörösebb
lett az arca, és végül egyik kezével ellökte Mr. Ferrist. Mr. Ferris
rávetette magát Mr. Dugganre, mire Cox edző is odarohant, és
közéjük állt. Mr, Ferris visszavonulót fújt. Az edző és Mr. Duggan
kiröhögték.
 Adams Gimnázium
Szülői munkaközösségi gyűlés
2010. szeptember 27.

A gyűlésre 19.35-kor került sor a (Mr. Overton igazgató által vezetett)

hűségeskü és a (a Davies tiszteletes által levezényelt) Miatyánk után.

Harminchét ember volt jelen (lásd a mellékletet), akik közül

harminckettőn az Adams Gimnázium tanulóinak szülei.

Felelevenítettük az előző gyűlés részleteit, és kiegészítettük azokat az

alelnök beszámolójával, amelyben változtatásokat javasolt az iskola
számára a sport és testnevelés foglalkozásokon érvényes magatartási
szabályok terén (először Billy Duggan, majd Bonnie Moore előterjesztése
alapján). Napirendre került Mr. Ferris bocsánatkérése a szülői és tanári
közösség, valamint az érintett diákok felé.

A bizottságok beszámolói:

Tammy Davies (elnök): A szülők is aktívan kiveszik a részüket az

Öregdiák bál előkészületeiből, a játékok és a tánc szervezése is megfelelő
ütemben folyik. Tizennyolc szülő vállalt feladatot a tervezésben. Külön
köszönet Greg és Trish Hallnak, amiért megengedték, hogy a birtokukon
készítsük el a karneváli kocsikat. Az ünnepségek idejére kedvező áron
lehet majd virágcsokrokat vásárolni az Ötödik Sugárúton! Idén a tánc
alaptémája a New Orleans-i jelmezes parádé, a Mardi Gras lesz.

Néhányon aggályaiknak adtak hangot amiatt, hogy illik-e a

koncepcióhoz ez a téma, és felhívták a figyelmet a Mardi Gras és az
alkoholfogyasztás összefüggéseire. EGYETÉRTÉS született abban, hogy
egy szondát kell beszereznünk a tánc idejére, amelyet valószínűleg a
szalagavatón is alkalmazni fogunk.

Külön köszönet Cox edzőnek és a futballcsapatnak az idei kiváló

teljesítményükért.
 Melanie Grady (kincstárnok): A szülői munkaközösség jelenlegi
anyagi kerete 2317 dollár. A novemberre és decemberre tervezett
narancs- és grapefruit-vásár a várakozások szerint további minimum
2000 dollárral fogja növelni a keretet. Bátorítjuk a szülőket arra, hogy
gyűjtsenek a közösségnek, a feliratkozáshoz szükséges adatlap Melanie-
tól kérhető.

A testületek beszámolói:

Mrs. Matthew (tanácsadó): A tanév második felére két tanulmányi

kiállítást szervezünk, ahová minden nagyobb alabamai főiskola és
egyetem küldeni fog képviselőket, emellett más államokból is várható
küldöttek érkezése.

Előterjesztésre került egy javaslat (Abby Lessingtől), hogy a

tervezettnél több egyetem küldöttei jöjjenek el, ugyanakkor
MEGEGYEZÉS született arról, hogy a forrásaink nem elegendőek ennek
finanszírozásához, és az államon kívüli egyetemek nem érdeklődnek
eléggé a lehetőség iránt, ezért az ötlet kivitelezhetetlen.

Jelenleg „igény szerint" nyújtunk nevelési és pályaválasztási

tanácsadást a diákok számára, és ezt a lehetőséget mostantól azokra a
szülőkre is kiterjesztjük, akik a gyermekük magatartási problémáiról
szeretnének a tanácsadóval beszélni. Az év második felében az iskolai
molesztálásokról szeretnénk konferenciát tartani, és minden
évfolyamban lejátszásra kerül egy ide vonatkozó témájú új DVD
életvezetés-órán.

Szóba került a Lincoln Gimnáziumban nemrég elkövetett öngyilkos-

sági kísérlet is. Overton igazgató leszögezte, hogy bele fogja írni a témát a
beszámolójába, de a további megfigyelésekkel és véleményekkel
mindenki forduljon Mrs. Matthew-hoz.

Overton igazgató: A futballmérkőzéseken idén tizenöt százalékkal

több néző vesz részt, mint tavaly. Az előző évben új súlyemelő
szerkezetet sikerült vásárolni a tornaterembe a szülői munkaközösség
jóvoltából, valamint új egyenruhát kapott a futballcsapat és a
szurkolócsapat. Mindenki jóváhagyta azt a javaslatot, hogy egy állami
edző is segítsen a focistáknak a további gyakorlásban, és az ötlet
hamarosan állami szinten is előterjesztésre kerül.

Az Alabamai Állami Alkalmassági Vizsgára októberben kerül sor. A

tanárok már megkezdték a diákok felkészítését a tesztre. Ez szintén
befolyásolni fogja a munkaközösség 2010-2011-es költségvetését. 2009-
ben átlag fölötti eredményeket sikerült elérni a teszten, amiért a
munkaközösség köszönetét fejezte ki Overton igazgató úrnak és a tanári
karnak.
Napirendre került egy javaslat a mobiltelefonok használatának
szabályozásáról az iskolában, és minden résztvevő kapott egy példányt a
tervezetből (amely már a szülői munkaközösség intranet hálózatán is
hozzáférhető). Bonnie Moore a tervezet több pontja ellen is kifogást
emelt. EGYETÉRTÉS született abban, hogy a további megjegyzésekkel és
javaslatokkal kapcsolatban Bonnie-hoz kell fordulni, aki egy hivatalos
reagálást fogalmaz majd meg a munkaközösség számára. MEGEGYEZÉS
született abban, hogy a tervezetet félretesszük addig, amíg minden
javaslatot és véleményt be nem nyújtanak.

A tornaterem felújítása és az épület homlokzatának rendbetétele

befejeződött, és a szülők visszajelzései szerint kiválóan sikerült.
Elhangzott egy javaslat a matematika-épület bővítésére, amely még
mindig az intendáns elbírálására vár, de tudomásunk szerint rövidesen
megérkezik a válasz. Az átmeneti időszakban az épületszárny mellé
elhelyezett lakókocsikkal próbáljuk meg enyhíteni a termek zsúfoltságát.
Ezzel kapcsolatban sokan ellenérzésüknek adtak hangot, és
megegyeztünk abban, hogy panaszt fogunk benyújtani a felügyelőnek az
Adams Gimnáziumba felvett új diákok létszáma miatt.

Következő gyűlésünkre október utolsó csütörtökjén kerül sor

(október 25.), 19.30-kor.

A találkozó 21.00 órakor ért véget, amikor elfogyasztottuk a tortát

(hála Tammy Daviesnek) és a frissítőket (hála a testületeknek).
OKTÓBER
7.
A mi városunk alig változik az évszakok körforgásával: a fák
november végéig, sőt néha decemberig is zöldek és lombosak. A
régi városrészben – vagyis délnyugaton, ahol lakunk, ahol
iskolába járunk – hatalmas, lombos tölgyfák szegélyezik az
Ötödik Sugárutat.
Az októberben beköszöntő alabamai ősz megköveteli a
farmert, a hosszú ujjú pólókat és a kordbársony dzsekiket.
Egyben azt is jelenti, hogy nincs több strandpapucs, viszont egyik
ima éri a másikat. Elkezdődnek a focimeccsek, a szurkolás, és a
meccsek utáni végtelen ácsorgás a Hardee’s parkolójában.
A városunk új és régi is. Délnyugat és délkelet. Az Adams
Gimi és a Lincoln Gimi. A régi városrészt szegélyező Ötödik
Sugárút mentén áll a Királyi Színház, a Régi Bíróság, Anne
Antikvitásai, Jimmy Kelly ékszerboltja, és tucatnyi üres,
elhagyott kirakat. A régi városrész tele van tölgyekkel, és ha az
ember nyugat felé lekanyarodik az Ötödik Sugárútról, egyforma,
lakóházakkal telezsúfolt parcellákat hagy maga mögött. Csupa
tégla, vakolat és fa. Vörös, sárga és fehér. Az utat folytatva
földekhez érünk, vörös agyag tapad a lábunkra, amelyet aztán
beletaposunk a felújított nappalink krémszínű szőnyegeibe.
De néha keletnek indultunk. Amerre Carolyn is lakott. Az
Ötödik Sugárúton a Dollár Mozival szemközti lámpánál kell
élesen jobbra fordulni, ha keletre akarunk menni, és máris
kiérünk a Stripline útra. Az vezet el a Wal-Mart, a Winn Dixie éé
a Sams mellett. Mindkét irányban kétsávos az út, parkolók és
kiskereskedések követik egymást, ameddig a szem ellát. Arra van
a Korona Mozi – húsz mozivászonnal a városi klub és egy
középiskola, amely szinte pontosan ugyanolyan, mint a
délnyugati, annak hű hasonmása. Még keletebbre már csak
földek következnek. Az új lakók általában a délkeleti részbe
költöznek, ott építenek új házakat. Arrafelé nincsenek tölgyfák,
csak fenyők és korszerűbb, nagyobb házak A szüléink szerint
rondábbak is. A Lincoln is túlzsúfolt, ők is lakókocsikkal egészítik
ki a tantermeket, és az új jelentkezőket átküldik az Adamsbe. A
szülői munkaközösség panaszt nyújtott be, de a tantestület
elutasította.
Délnyugaton főleg fehérek laknak Ott csak az orvosként,
ügyvédként vagy tanárként dolgozó feketéknek van esélyük.
Délkeleten viszont sokféle munkakörben dolgozhatnak Az
Adamsbe sem jár sok fekete gyerek, de ha a Stripline-ra vagy egy
focimeccsre mentünk, esetleg keresztülhajtottunk a megyén
alkoholért, hirtelen megszaporodott a számuk.
Adamsville józan és egyhangú. Hiányoznak a szeszboltok és az
elegáns éttermek. Csak gyorskaja van, de az bőséggel. Taco Bellt
délnyugaton és délkeleten is lehet találni. Ugyanúgy Sonicot,
Burger Kinget, McDonalds-ot, Wendys-t, Chick-fil-A-t, Dairy
Queent, Pizza Hűtőt és Dominoes-t is. Két olyan étterem van,
ahová be lehet ülni – egy délnyugaton, egy pedig délkeleten. A
délnyugati Blue Bistro természetesen előkelőbb. Idejekorán el
kellett kezdeni az asztalfoglalást, hogy legyen helyünk az
Öregdiák bál idejére.
Az Öregdiák bált mindig novemberben rendezték. Októberben
megépítettük a karneváli kocsikat, felkészültünk a parádéra és a
meccsre. Mindig volt egy házibuli valamelyik negyedikesnél. De
leginkább a Szexilista miatt izgultunk, amely a blognál is régebbi
volt. Kihirdettük az iskola legszebb és legnépszerűbb lányainak
nevét, kiválasztottuk az Öregdiák bál arcait.
Megjósoltuk, melyik négy lány fog idén szerepelni a listán:
természetesen Brooke Moore és Gemma Davies, és valószínűleg
Taylor Lyon és Tiffany Port. Aztán, ha sikerül valakit kitúrnia,
akkor Carolyn Lessing is. Nyílt kampányt nem folytathattunk, és
a kritériumok is homályosak voltak: „olyan lány, aki hűen
képviseli az osztályodat és az általa hirdetett értékeket”. Előző
évben egy végzős lányra is érkeztek szavazatok – Heather
Huntra,.aki nem tartozott a pomponlányok csapatába aztán
kiderült, hogy terhes lett, és a nyár folyamán el is vetélt A
szavazók azt mondták, hogy ha ezt tudják, soha nem voksolnak
rá. „Attól, hogy szerencsés volt, és elment a gyereke, még nem
érdemli meg a helyezést – közölte Taylor Lyon első órán és attól,
hogy szeretem a Tini mamikat, még nem látom szívesen az
Öregdiák bálon!” Nevetett ezen, és mindenki mást is
megnevettetett.
Néhány negyedikes lány kérvényt nyújtott be, hogy Heathert
vegyék ki a bálra megválasztott udvarhölgyek közül. Többször is
körbement a Facebookon. Aztán Mr. Overton behívatta Heathert
az irodájába, ahonnan a lány sírva távozott. Aznap később a
hangosbemondóba is bemondták, hogy sajnálatos hiba történt, és
Heather Hunt helyét Kerrie Karl veszi át. Heather
magántanulóként fejezte be az évet. Mindenki azt hitte, hogy
megint gyereket vár, és azért ment el.
A szavazás előtti napon Lauren Brink látta, hogy Brooke
meglöki a vállával Carolynt a folyosón, az első és a második óra
közötti szünetben. Azt mondta, Brooke olyan erősen lökte meg,
hogy a könyvei, mappái, a pénztárcája, és minden más is leesett a
földre, a papírjai szétrepültek és ráhullottak a körülötte állókra.
Néhányan odaléptek Brooke és Carolyn mellé, hogy
bámészkodjanak és füleljenek, de a legtöbben továbbmentek.
Lauren az öltözője mellett állt, lesett és hallgatózott. Elmondta
nekünk, minek volt szem- és fültanúja.
Brooke állva nézte, ahogy Carolyn összeszedi a holmiját.
Tiífany és Taylor futottak feléjük a folyosón. Lauren szerint
szánalmas volt ez a felhajtás, mintha Carolyn legalábbis a 911-et
hívta volna, vagy ilyesmi, de azonnal letérdeltek mellé segíteni.
Lauren szerint Brooke szinte üvöltözött, csinálta a fesztivált,
valószínűleg csak azért, hogy minél több ember figyelmét
felkeltse.
– Jaj NE! Annyira SAJNÁLOM! – Aztán suttogva folytatta. –
Mondtam, hogy VIGYÁZZ!
 Carolyn feltápászkodott a földről. – Mit mondtál?
– Azt mondtam, hogy jobban kéne vigyáznod – felelte Brooke
mosolyogva.
Tiffany és Taylor a folyosó falához húzódott, és még mindig a
szétszórt papírt próbálták összegyűjteni. Carolyn közelebb lépett
Brooke-hoz.
– Miért aljaskodsz velem?
– Talán azért, mert nem akarok semmit elkapni tőled.
Lauren azt mesélte, hogy Mrs. Matthew felvont szemöldökkel
közeledett a folyosón, mintha közbe akart volna avatkozni, vagy
talán csak érdekelte a végkifejlet, de az is lehet, hogy egyszerűen
arra volt dolga. Mindegy. Mr. Ferris a folyosó másik oldalán tűnt
fel, hunyorgó szeme zavarodottságról árulkodott.
Lauren szavaiból ítélve Carolyn szeme elkerekedett, és
könnyekkel telt meg:
– Elkapni tőlem?
Brooke Taylorra és Tiffanyra nézett, aztán vissza Carolynra.
– Mindenki tudja, hogy herpeszed van. – Ezt suttogva
mondta, majd újra lecsapott, és kivert egy háromgyűrűs mappát
Carolyn kezéből.
– Mi folyik itt? – Mr. Ferris aggodalmas arccal nézett a
lányokra.
Lauren szerint Carolyn mondani akart valamit – talán
árulkodni akart, vagy éppen el akarta hitetni a tanárral, hogy
nem történt semmi –, Mr. Ferris viszont módszert váltott.
– Mi történt, Carolyn? Jól vagy?
– Jól vagyok – felelte a lány, és a szeme sarkából Brooke-ot
nézte.
Brooke haragot színlelt, miközben felnézett Mrs. Matthew-ra.
– Csak arra kértem Carolynt, hogy csatlakozzon az
imakörünkhöz.
Mrs. Matthew arca felragyogott. – Ez jó ötlet, Brooke,
nagyszerű! – Rátette a kezét Brooke hátára.
 – Igen, pont azt mondtam, hogy jót tenne neki az imakör. –
Brooke le sem vette a szemét Carolynról, miközben beszélt.
– Így van, Carolyn? így van? – Lauren szerint a faggatózó Mr.
Ferrisen egészen enyhe bosszúság jelei is látszottak.
– Igen – vágta rá Carolyn gyorsan. Tiffany és Taylor bólintott.
– Akkor jól van. – Mr. Ferris körbenézett a diákokon, aztán
lepillantott az órájára. – Mindjárt megszólal a csengő. Menjetek
vissza az osztályterembe!
Lauren azt mondta, hogy Brooke Mrs. Matthew mellett sétált
végig a folyosón, egyenes háttal. Ügy tett, mintha pompásan
érezné magát, és mindenkivel egyformán szívélyesen viselkedne.
Carolyn pedig ott maradt Mr. Ferris közelében, amíg be nem
csöngettek, és vissza nem sétáltak az osztályteremig.
8.
Idővel kialakult a napok és a hetek ritmusa. Vezettünk, ültünk,
figyeltünk, beszélgettünk. Megettük az ebédet és megcsináltuk a
házit. Folyosón gyalogoltunk, udvaron sétáltunk. Ültünk az
asztalunknál és vonultunk egymás mellett, nap mint nap.
Ugyanazoknak köszöntünk, ugyanazokat vettük semmibe,
ugyanúgy tettünk mindent. Panaszkodtunk, hogy unalmas az
élet, hogy minden annyira megjósolható, és Adamsville egy
szemétdomb. Visszatekintve már nem így látjuk az életünket.
Mégiscsak jó volt az a kiszámíthatóság.
Az a nap viszont, amikor megválasztottuk az öregdiák bál
arcait, eltért a többitől. Nem győztük kivárni. Nem vallottuk
volna be, de azon tűnődtünk, milyen lehet, amikor az ember
meghallja a nevét, mert valaki rá szavaz. Első órán a tanárok
körbekérdezték, ki kit jelöl, mi pedig felraktuk a kezünket,
kivártuk a sorunkat, aztán bekiáltottuk egy jelölt nevét, és vártuk,
hogy valaki más is megismételje. Lehet, hogy ez a nap más volt,
mint a többi, de az eredményeket mindig előre meg tudtuk
jósolni, mert mindig ugyanazok voltak. Időnként valaki
megpróbált a listán előrébb segíteni egy szép lányt a zenekarból
– Amanda Morrist vagy Ashley Andersont –, ám ennek mindig
ugyanaz lett a vége. Bár a zenekarnak kétszázhúsz tagja volt, ők
sohasem szavaztak senkire maguk közül. Az udvarhölgynek
választott lányok azt tükrözték, hogy a többiek kinek a bőrébe
szeretnének leginkább belebújni egy alternatív valóságban.
Igazából nem is kedveltük azokat a lányokat, akikre szavaztunk,
és ha objektív módon elemeztük volna a szépséget, lehet, hogy
nem is kerültek volna be az élmezőnybe. Mégis volt bennük
valami, ami belőlünk hiányzott, ezért feltettük a kezünket és
ugyanúgy szavaztunk, így minden alkalommal ugyanaz lett az
eredmény.
 Carolyn is jelölést kapott osztályfőnöki órán, ahogy Tiffany
Port, Brooke Moore, Gemma Davies és Taylor Lyon is.
Másodpercekkel az első jelöltek bekiabálása után Lauren Brink
küldött egy SMS-t, amelyben értesített, hogy az ő osztályában is
szavaztak Carolynra.
Cox edző a plafonra nézett, és ránk szólt, hogy rakjuk el a
telefonunkat, vagy el fogja venni. Engedelmeskedtünk. Tanítás
után mindnyájan gratuláltunk Carolynnak. Elpirulva mosolygott.
– Köszi. Azt sem tudom, mit jelent ez.
Sokat jelent, bátorítottuk. Nagyon sokat.

***

Miss Simpson az iskolán kívül is elfoglalt lehetett, de

egyikünk sem tudta, mi dolga van. Egy másik államban járt
főiskolára, irodalomtörténetet és oroszt tanult, és sokszor beszélt
arról, hogy Japánban szeretne angolt tanítani. Állig érő,
pezsgőszőke bubifrizurája volt, cicanadrágot, karácsonyi pulóvert
és fodros hajgumit hordott, folyton az aerobikról és a
süteménykészítésről beszélt, és azt csiripelték a madarak, hogy
interneten próbál magának társat szerezni. Ő is az Adamsben
végzett hajdanán, mint Mr. Overton, de tőle jobban irtóztunk,
mert annyira szánalmasnak találtuk. Elmondása szerint a
főiskola elvégzése után New Yorkban élt, közös lakásban az egyik
„barátnőjével”. A fiúk leszbikusnak nevezték, és megalázónak
számított, ha valakit megdicsért. Többször szólított fel lányokat,
mint fiúkat – amit eléggé furcsálltunk és leginkább azoknak
ajánlotta fel a tanítás utáni foglalkozásokat, akik már amúgy is
csupa jó jeggyel büszkélkedhettek.
Órák alatt a szemünkbe nézett és mosolygott, felvillantva a
fogára kenődött rúzst, amikor pedig leestek a válláról a
melltartója pántjai, benyúlt a pólója alá és felhúzta őket,
átlagosan tizenöt percenként. Néha evett is tanítás alatt, pedig
tilos volt. Amikor bevonultunk a terembe, egyenként üdvözölt
minket, de mindig próbált valami eredetit belevinni a
köszönésbe: Helló! Halihó! Szevasz! Hogy vagy? Mizu? Aznap
még a szokásosnál is furcsább hangulatban találtuk, és nem
tudtunk rá más magyarázatot, mint hogy közeleg az Öregdiák
bál, ő pedig ideges vagy szomorú lett ettől. Biztosak voltunk
benne, hogy annak idején kiközösítették, és kimaradt a bálból.
Mást nem tudtunk elképzelni.
Miután beültünk a padokba, Miss Simpson felhúzta magát a
tanári asztalra, és lóbálni kezdte a lábait. Mosolyogva kibontott
egy müzliszeletet, és diétás kólát kortyolgatott hozzá. Mindig
elámul-tunk azon, hogy még mindig túlsúlyos, pedig állandóan
fogyókúrázik. Csak azt tudtuk elképzelni, hogy éjszakánként
megrohamozza a hűtőt.
Az óra a szokásos koreográfia szerint zajlott: egy kis olvasás,
egy kis beszélgetés, és jó sok időhúzás a részünkről, hogy minél
kevesebb feladatra legyen idő. Mielőtt a csengő megszólalt volna,
Miss Simpson megkérte Carolynt, hogy maradjon ott óra után.
Az első sorban ülő Blake Wyatt megfordult, és egy szót formált a
szájával: – Elkapta! – Röhögtünk.
Felharsant a csengő, és kisereglettünk a folyosóra. Amikor
elhaladtunk Miss Simpson mellett, alaposan megnéztük
magunknak: papírköteg volt a kezében – az előző héten írt
dolgozataink –, és ahogy legyezgette magát velük, egyiken-
másikon felismertük a nevünket, a tollunkat vagy a kézírásunkat.
Láttuk, hogy már rajtuk vannak az osztályzatok, és szerettük
volna megkapni őket.
Visszanéztünk Carolynra, aki viszont a padjában maradt, és a
telefonján babrált, vagy valami hasonlót csinált. Fel sem emelte a
fejét. Alyssa Jennings, aki Miss Simpson segédje volt azon az
órán, éppen valami feladatsort állított össze az elsősöknek a
számítógépen. Shakespeare-darabok adaptációit gyűjtötte össze a
Youtube-ról, és összevagdosta a filmrészleteket. Végig ott maradt
a teremben, amíg Miss Simpson Carolynnal beszélgetett – tőle
tudtuk meg, mi történt.
 – Nagy hatást tett rám a fogalmazásod. – A tanárnő rágózva
beszélt. – Le vagyok nyűgözve.
Carolyn továbbra is lehajtva tartotta a fejét, és a telefonját
bámulta a pad alatt. Alyssán fejhallgató volt, de kikapcsolta a
hangot, hogy fülelhessen.
Végül Carolyn csak annyit válaszolt, hogy örül, ha tetszett.
Miss Simpson a fogát piszkálta a mutatóujjával. Nem csoda, hogy
soha nem ment férjhez.
– Persze csak ironizálok. Biztos értetted. – Szünetet tartott, és
felemelte a müzliszelet utolsó darabját. Berakta a szájába, és
nyitott szájjal beszélt tovább. Alyssa azt mesélte, hogy másfelé
kellett néznie, de hallotta, ahogy Miss Simpson nyel, aztán iszik
pár kortyot a kólából.
– Nem, igazából EGYÁLTALÁN nem vagyok lenyűgözve,
Carolyn. – Megint hallgatott egy darabig. – Ügy határoztad meg
magad, hogy TISZTA.
Alyssa szerint ekkor Carolyn elpirult, majd rövid, halk nevetés
tört fel belőle.
Ekkor viszont Miss Simpson vörösödött el, és mérgesen nézett
a lányra.
– Te ezt viccesnek tartod, Carolyn?
A lány megint lehajtotta a fejét.
– A fogalmazás lényege az volt, hogy határozd meg, milyen
szín lennél: A TISZTA nem szín, vagy tévedek?
– Nem tudom.
– Szerintem pedig JÓL tudod. TÖKÉLETESEN tisztában vagy
vele, hogy a „tiszta” nem szín. És szerintem azt is tudod, hogy a
fogalmazás célja az volt, hogy megértsük, miben vagyunk
egyediek és különlegesek. Te talán nem értékeled magad
semmire?
Miss Simpson kifújta a levegőt.
– Tudod, hogy utálom ezt, de muszáj. – Amikor Alyssa később
előadta a beszélgetést, csodálkoztunk rajta, hogy miért volt
muszáj. – Szerintem te PONTOSAN tudod, melyik szín vagy.
Csak félsz leírni.
Alyssa szerint a tanárnő ezután hatásszünetet tartott. Nagy
drámakirálynő volt.
– Nincs igazam? – Haragudott? Vagy bátorította a lányt?
Alyssa nem tudta megállapítani.
– Nem tudom – felelte Carolyn a szemét forgatva. Alyssa azt
mondta, hogy erre Miss Simpson istenigazából dühbe gurult.
– Meg kell kérjelek, hogy írd újra a fogalmazást.
Carolyn morgott egyet, de lehet, hogy nyögött vagy tiltakozott.
Alyssa ezt sem tudta biztosan.
Miss Simpson várt. A füle mögé tűrte a haját, és nagy levegőt
vett. Megpróbálta bedobni a müzliszelet papírját a
szemétkosárba, de elvétette. Sóhajtott,
– Nincs hozzáfűznivalód, Carolyn?
– Igazából... nem tudtam, hogyan közelítsem meg a témát.
Magunk elé tudtuk képzelni a termet: a szokásos forróság és
CK One vagy valami más olcsóbb, drogériás parfüm illata.
– Tudod, Carolyn, én segíteni akarok. Az érkezésed óta
próbálok segíteni neked. Nagy rajongód vagyok.
Fullasztó lehetett a levegő a teremben, alig tudtak lélegezni.
A tanár folytatta: – Csakhogy... elérkeztünk a lényegi ponthoz:
TE miért nem vagy rajongója saját magadnak?
Az ablakon keresztül Taylor Lyont és néhány végzős fiút
lehetett látni, ahogy egymást lökdösik az udvaron. Carolyn őket
nézte.
Miss Simpson sóhajtott. – Jaj, ti, lányok! Bárcsak úgy
látnátok magatokat, ahogy én látlak titeket!
Carolyn továbbra is kifelé bámult az ablakon.
A tanár megint sóhajtott. – Én csak annyit szeretnék, hogy
gondolkozz el rajta, milyen szín lennél.
– Oké – vágta rá Carolyn. Micsoda agyatlan feladat!
El tudtuk képzelni, milyen széles mosoly ült ki Miss Simpson
arcára. Az összes rúzsfolt feltűnt a fogain.
 Blake Wyatt benézett az ablakon, Alyssa visszanézett rá. A fiú
bemutatott a középső ujjával Miss Simpsonnak, de a tanárnő
nem vette észre.
– Szerintem te különleges vagy, egészen egyedülálló! Nem így
érzed?
Csend.
– Nos, én IGEN. Nagyon hálás lennék, ha ennek szellemében
írnád újra a fogalmazásodat. Rendben? – Várt egy kicsit. –
Rendben?
Carolyn bólintott.
– CSODÁS! – buzdult fel Miss Simpson. – Hát ez CSODÁS!
Az új lány szedelőzködni kezdett, hogy felkeljen a pádból.
– Ja és Carolyn!
A lány felvette a hátizsákját.
– Máskülönben hogy mennek a dolgok? Jól kijössz a többi
lánnyal?
Carolyn Alyssára nézett, és Alyssa azt mondta, nem tudta
eldönteni, hogy dühös-e vagy szórakozik rajta. A lány
visszanézett a tanárra, és bólintott.
– Remélem. Szerintem te egészen egyedülálló jelenség vagy. -
Miss Simpson elmosolyodott, Carolyn pedig kisétált a teremből.
9.
A menzán tálcák csörömpöltek, poharak csilingeltek, és
mindenki kiabált. Almák és grillezett marhaszeletes szendvicsek
repültek egyik asztaltól a másikig, amikor a tanárok nem
figyeltek. Egyes napokon hoztuk magunkkal az ebédet, máskor
vettünk valamit, de mindig ugyanazokon a székeken ültünk. A
menzán hotdog, sült krumpli, lasagne, sült csirkemell és szósz
szaga terjengett. Ebbe keveredett a fertőtlenítő szaga, a
tornaóráról frissen kikerült harmadikosok szaga, meg a
parfümök illata, amelyeket a lányok nemrég fújtak magukra.
Carolyn korábbi iskolájában, és minden más iskolában, amit a
tévében láttunk, a tanulók kimehettek az iskola területéről
ebédelni, a plázába, egy benzinkútra, vagy valahová máshová.
Carolyn régen mindig sushit ebédelt, legalábbis ezt mesélte, vagy
valami egészséges biokaját a Whole Foodsban, ahol a barátnőivel
együtt szürcsölgették a zöld koktélokat.
– Furcsa, hogy innen nem lehet kimenni – vallotta be nekünk.
– Igen – vágtuk rá, de közben nehezteltünk is, amiért megint
olyan visszamaradottnak állít be minket. Nem minden jobb, ami
más.
Az étkezőt alacsony fal határolta, közepén nyílt térrel, és
mindkét oldalon ebédlőasztalok sorakoztak hat-hat székkel,
rácsozat formájában. Brooke az egyik középen álló asztalnál ült
Gemma Davies-szel és Andrew Wrighttal, a többi szék üres volt.
A mi asztalunknál arról folyt a társalgás, hogy milyen béna volt ez
a jelölés, és milyen furcsa, hogy Carolynt ennyi osztályban
választották. Megállapítottuk, hogy Brooke feltehetőleg még
mindig Carolyn jelölése miatt epéskedik, és lestük, ahogy
mérgesen apró darabokat tépked a szendvicséből, majd a száját
eltakarva lassan elcsócsálja őket.
 Aztán ránéztünk a pomponlányok asztalára. Amber, Bridget,
Emma, Tiffany, Taylor, Shane és Carolyn. Shane átkarolta
Carolynt. Amikor Cox edző elment az asztaluk mellett, a fiú
gyorsan levette a karját a lány válláról. Az edző elmosolyodott.
Láttuk, ahogy Shane megfogja Carolyn kezét az asztal alatt, és
együtt megdörzsölik a lány combját. Elképzeltük, miről
beszélgethetnek: talán a lány Jerseyben maradt barátairól, vagy
Shane fociban elért eredményeiről, de lehet, hogy a tanáraikat
szidták, mint mindenki más. Nem tudtuk. Mindenkinek, aki a mi
asztalunknál ült, Carolynra szegeződött a tekintete, ahogy az
összes többi emberé is a menzán. Nem tehettünk másképp.
Akkoriban senkit sem lepett meg, hogy Shane annyira
belezúgott, hogy a többi pomponlány belekarolt, amikor a
folyosón sétáltak, és minden bulira elhívták az első hónapokban,
még oda is, ahová csak a legnépszerűbbek mehettek el.
Egyszerűen menő volt.
Ken, a gondnok éppen felmosott a menzán. Lassú volt, vagy
mozgássérült, de talán csak magasan hordta az orrát, nem derült
ki. Egyik-másik fiú szívesen belecsapott a tenyerébe, amikor
elment mellette a folyosón, és néha megkérték, hogy meséljen az
Alabama hétvégi meccséről, vagy mondja el, szerinte ki a
szexisebb: Miley Cyrus vagy Taylor Swift. A válaszát hallva szinte
mindig röhögtek és elismételték, amit mondott, majd rávették,
hogy mondja el még egyszer, hangosabban. Nem tudtuk
eldönteni, hogy udvariasak akarnak-e lenni vele, vagy
gúnyolódnak rajta, esetleg valami más céljuk van. Kényelmetlen
érzés volt ilyenkor nézni őket, inkább el akartuk fordítani a
fejünket. De lehet, hogy mi voltunk a seggfejek, mivel mi soha
nem vettük észre őt – úgy tettünk, mintha nem látnánk, vagy ami
még rosszabb, mintha átlátszó lenne. Most viszont ránéztünk, és
meg mertünk volna esküdni rá, hogy Shane dobott felé valamit –
egy sültkrumplit vagy más ételdarabot –, ami Ken fejének
csapódott. Ott is maradt, mialatt lehajolt felvenni egy üres
tejesdobozt.
 Miss Simpson ugyanannál az asztalnál ült, ahol Mr. Ferris,
Cox edző és Mrs. Matthew. Addig eszünkbe sem jutott, hogy
egyáltalán kedvelik-e egymást, csak röhögtünk Miss Simpson és
Mrs. Matthew szerelésén, és sírhatnékunk támadt a rengeteg
fodros selyem haj gumi láttán. Aznap Mrs. Matthew-n nevettünk
a legtöbbet: barna-narancssárga pulóver volt rajta, az elején
hatalmas, zöldségekkel teli bőségszaruval. Nicole azt mondta,
nem tudja, hogy alkalmas-e Mrs. Matthew tanácsadásra az
iskolában, ha egyébként ilyen döntéseket hoz. – Ha meglátom azt
a pulóvert, legszívesebben elhánynám magam. Ha nem nézek rá,
legalább nem keveredek bajba.
Lauren apja hetente egyszer előadást tartott a Cullman
Közösségi Főiskolán a középiskolai szintű oktatás irányításáról,
és azt mondta Laurennek, hogy Mrs. Matthew-t és Miss
Simpsont is látta a résztvevők között. Azt hitte, mindketten saját
készítésű süteményeket visznek a konferenciára, de Miss
Simpson egy doboz ehető virágot vitt, Mrs. Matthew pedig két
Freud kötetet. Ezzel Mr. Brink érdeklődését is felkeltette, aki
kifaggatta a témáról. Mrs. Matthew azt mondta, hogy a könyvek a
pszichoterápiáról szólnak, Lauren pedig továbbadta nekünk.
„Pszichoterápia. Igazi pszichopata!” – gondoltuk. Mindennap
láttuk, ahogy a szomorú salátáját csipegeti egy szomorú
Tupperware edényből. Mindig elfordítottuk a fejünket.
Ebéd után észrevettük, hogy Brooke Moore kimegy a
mosdóba. Vártunk egy-két percet, aztán mi is kimentünk.
Igazából nem követtük, csak a közelében akartunk lenni, akármit
is mondanak róla az emberek. Még mindig népszerű és menő
volt, számított nekünk, hogy kedvel-e minket. Utánamentünk a
mosdóba, aztán egy-egy vécéfülkébe is. Elolvastuk a Sharpie
filctollal felírt falfirkákat, néztük a kerekded betűket, szíveket,
kereszteket.
 „Jézus a Megváltó!”
„Alicia Cooper egy KURVAHÁZI KURVA!”
„Engem feldob az élet KRISTÁLYMET 4”

Öklendezés és köhögés hangja ütötte meg a fülünket. Tudtuk,

hogy nem közülünk csinálja valaki, mert a hangok már azelőtt
hallatszottak, hogy becsuktuk volna a fülkék ajtaját. Azután is
folytatódott, hogy lehúztuk a vécét, kimentünk és megmostuk a
kezünket Ha együtt voltunk, mindig pár másodperccel tovább
dörzsöltük a kezünket, hogy mutassuk: igényesek vagyunk, de
nem kényszerbetegek. Megálltunk a tükör előtt, és körbeadtuk a
szájfényünket, a hajlakkunkat és a DKNY parfümünket. Ha
Brooke is kijött volna, ő is megkaphatta volna, megmutattuk
volna neki, milyen márkákat használunk, és meghallgattuk volna,
hogy szerinte illik-e a szemfestékünk a bőrtónusunkhoz. Ma
viszont lassú volt. Hangosabb lett az öklendezés és a köhögés,
tovább is tartott, mint máskor, és többször lehúzta utána a vécét,
mint más alkalmakkor. Semmit sem mondtunk egymásnak,
aznap és más napokon sem, csak elkerekedett szemmel néztünk
egymásra a tükörben, amíg a vécé öblítése be nem fejeződött.
Visszatértünk ahhoz, amit addig csináltunk: néztünk a tükörbe,
Bare Escentuals porpúderrel hintettük be az orrunkat, és
krémpirosítót dörzsöltünk az orcáinkra. Brooke felhevült arccal,
vörös szemmel jött elő a fülkéből. Mosolygott, mi pedig
gratuláltunk neki.
– Semmi extra – mondta. – Semmi extra.

***

Ebéd után trigonometriaóra következett.

Mr. Ferris nem üdvözölt minket, amikor bevonultunk, de mi
köszöntöttük őt. Vonzó férfi volt. Mindig vártuk a trigonometria
órákat, akármilyen őrült nehéz volt az anyag.

4 Metamfetamin.
 – Egy kis versenyt szeretnék rendezni a mai órán – jelentette
be. Elmosolyodott, mire az arca jobb oldalán kis gödör jelent
meg. Nagyon cuki volt.
Továbbra is mosolyogva nézett körbe. Nem volt nehéz Mr.
Ferris kedvére tenni, és ha sikerült, csak még jobban igyekeztünk
örömöt okozni neki. Régen a hadseregben szolgált, aztán lett
tanár – ami bizonyos fokig szomorú visszalépésnek számított.
Úgy hallottuk, hogy augusztus végén volt egy randijuk Miss
Simpsonnal, és iszonyúan megdöbbentünk rajta, hiszen
mindenki tudta, hogy Miss Simpson totál leszbikus. Blake Wyatt
látta őket egy moziban – az X-akták 2-t nézték aztán Nicole
Willis szolgálta ki őket nachos-szal és diétás kólával a Blue
Bistróban. Dylan Hall a Sonicban dolgozott, ahol Miss Simpson
egy nagy adag bundás zöldséget rendelt éjjel háromnegyed
tizenkettőkor, ugyanazon a napon. Dylan szerint csak
pótcselekvésből evett, és valószínűleg igaza volt.
Mr. Ferris viszont a legnépszerűbb matektanár volt az
iskolában, és ha az ember felment az ertekeldatanaromat.com
oldalra, több száz kommentet olvashatott róla. „Mr. Ferris
iszonyú kedves, és lehet, hogy nehéz a tananyag, mégis
kellemesek az órák”. Ha valaki nem volt lusta tovább kutatni az
oldalon, trágár gondolatokat is könnyen találhatott, például a
fenekéről, a nyelvéről vagy az állóképességéről, bár ezeket a
hozzászólásokat a moderátorok rövid úton törölték.
Mr. Ferris megköszörülte a torkát. Többet nem is kellett
tennie azért, hogy mindenki rá figyeljen.
– Nem csak az Öregdiák bállal kéne foglalkoznotok.
Körülnézett, aztán ránk szólt, hogy álljunk fel. A fiúk egy része
felmordult, de megtettük, amit kért. Imádtuk nézni. Sötét
katonai nadrágot, kék inget és vörös nyakkendőt viselt.
Bezselézte a haját, de nem használt sok zselét, éppen csak annyit,
hogy frissen zuhanyozott benyomást keltsen, Lauren SMS-t
küldött: „Ma naon jó a s3gg3.”
 Dylan Hall a székén maradt. – Addig nem állok fel, amíg meg
nem mondja, mit fogunk csinálni. – Úgy láttuk, viccel, de
valahogy idegesített minket. Nem akartuk, hogy felbosszantsa
Mr. Ferrist.
– Az átlagotok szerint fogtok ülni a teremben. Jövő héten
hivatalos értesítőt is kaptok.
Nem ő volt az egyetlen matektanár, aki így tett – Mr. Scott,
Mrs. Scuby és Mr. Ford is ugyanezzel kísérleteztek és a tanulók
vagy gyűlölték, vagy szerették ezt, az eredményeiktől függően,
bár illett azt mutatni, hogy rühelljük, mert úgy nem nézték
kockafejűnek az embert.
Mindenki nyöszörgött egy kicsit kínjában. Carolynra
sandítottunk, aki ide-oda bámészkodott a teremben. A szájába
dugta a kisujját, és rágta a körmét. A jelek szerint még sosem
hallott ilyesmiről.
Felsorakoztunk a tábla elé, és vártuk, hogy Mr. Ferris
felsorolja a neveket. A legalacsonyabb átlagokkal kezdte. Később
megállapítottuk, hogy az egész helyzet az American Idolra
emlékeztetett, csak egyáltalán nem volt szórakoztató.
Amikor az utolsó öt emberhez értünk, már csak lányok álltak
a tábla előtt. Mi is ott voltunk, de Carolyn is. Hát persze.
Próbáltunk nem nekitámaszkodni a táblának, nehogy krétafoltos
legyen a fenekünk, vagy valami inverz függvény kenődjön a
hátunkra. Mr. Ferris a végén már lassabban beszélt, ezért még az
is felmerült bennünk, hogy szokta nézni az American Idolt, és
onnan tanulta, hogyan kell a feszültséget növelni. Lassan
mindnyájan helyet foglaltunk. Carolyn lett az utolsó, neki volt a
legmagasabb az átlaga.
Már az előző iskolájában is tanult trigonometriát, ezért
nálunk alig kellett elővennie a könyvet, legalábbis ezt mondta.
Amikor a nevét hallotta, kikerekedett a szeme, úgy nézett ki,
mintha valami ki akarna robbanni belőle, aztán lehajtotta a fejét,
és az arcába lógó hajjal odasétált a neki kijelölt pádhoz, a jobb
hátsó sarokba. Már a helyünkön ültünk, de legszívesebben
felugrottunk volna, hogy hátratűrjük a haját a füle mögé, hogy
lássa maga előtt az utat, és ne ütközzön bele egy padba, és ne is
essen hasra. De nemcsak azért akartuk hátrasimítani a haját,
hogy ő jobban lásson, hanem azért is, mert azzal a hajzuhataggal
gőgösnek látszott, és el is takarta az arcát. Elegünk, volt a
kérkedésből.
Mr. Ferris mosolygott. – Ott van az öregdiák bál arcai között,
és a legmagasabb átlagot érte el trigonometria-fakultás órán.
Valakinek nagyon jó napja van!
10.
Tanítás után mindennap fél négytől ötig edzettünk. A
„Hullámkupola” vagyis az üvegkupolás medencénk az egész
államban egyedülálló volt. Természetes fény szűrődött be a
mennyezeten keresztül, és amikor háton úszva felnéztünk az
égre, láthattuk a napot, a felhőket és a madárrajokat. Amikor
felszakadozott a felhőzet, olyan erősen sütött a nap, hogy be
kellett csuknunk a szemünket. A szüleink szerint a Hullámkupola
volt a legfényesebb épület Adamsville-ben: csak napszemüvegben
tudták figyelni az úszásunkat a lelátóról.
Meglepődtünk, amikor Carolyn csatlakozott a csapathoz: a
népszerű lányok a pomponlányokkal táncoltak, fociztak, vagy. –
legrosszabb esetben – futottak. Az úszás majdnem olyan ciki volt
az Adamsben, mint a zenekarban játszás. Ebben a csapatban
soha senki sem volt menő. Carolyn pillangóúszásban nyújtott
kiemelkedő teljesítményt, akárcsak Nicole Willis. Észrevettük,
hogy Carolyn kicsit gyorsabb Nicole-nál, és fantasztikusan fordul.
Billy edző kiparancsolt minket a medencéből, és megmutatta
nekünk kintről, hogyan úszik.
– Nézzétek, lányok! Carolyn tökéletes formában van.
Forgattuk a szemünket.
Billy edző felénk fordult. – Hagyjátok abba, és nézzétek!
Ugyanazon a pályán gyakoroltunk. Amikor éppen nem
úsztunk, hanem a medence szélébe kapaszkodva lebegtünk
Egyhelyben és az órát figyeltük, Jessica furcsa mintázatot vett
észre Carolyn jobb karján. – Mintha egy vadmacska esett volna
neki. Olyan karmolásszerű sebek voltak – mesélte később. – Csak
mélyebbek és furcsábbak. – Később, amikor az úszódeszkán
gyakoroltunk, mi is meg akartuk nézni, de Carolyn előre
megsejtette a szándékunkat. Leengedte a jobb karját, és taposni
kezdte a vizet. A feje és a válla teljesen mozdulatlan volt, csak a
víz alatt rugdosott és kalimpált eszelősen a lábával. Amikor a
másodpercmutató az egészhez ért, távolabb lökte magát, és
elrugaszkodott a faltól. Sebesen úszott, alig fröccsent fel
körülötte a víz. Megpillantottuk a sebhelyeket a karján, és
valóban mélynek tűntek, sőt elképzelni sem tudtuk, hogy ne
okozzanak nagy fájdalmat neki.
Két hosszt tudott egy levegővétellel végigúszni. Gyönyörű volt
a pillangója. Amikor beugrott a vízbe, alig csobbant körülötte, és
mellúszásnál az első húzással és rúgással majdnem tizennégy
métert tudott végigsiklani. El kellett ismernünk a tehetségét, és
időnként gyakorlás után beszélgettünk is vele. Néha azt kívántuk,
bárcsak egy kicsit lassabb lenne. Carolyn lett az első, holott mi
hozzá voltunk szokva egy úszási sorrendhez. Utáltuk a
változásokat, de szerettük nézni, ahogy úszik, ahogy siklik a
vízen, fröcskölés nélkül.
Az úszósapkával és úszószemüveggel a fejünkön, fürdőruhás
testünkkel szinte ugyanúgy néztünk ki, mint a fiúk, néhányan
talán kövérebbek, mások soványabbak voltak, mégsem akadt
köztünk túl nagy különbség. A versenyeken még a szüleink is
összekevertek minket szurkolás közben: Laurent kiáltottak,
amikor Nicole-t kellett volna – vagy ami még rosszabb, egy
fiúnak drukkoltak, miközben egy lány szülei voltak. Mi sem
voltunk különbek: elkezdtünk beszélgetni valakivel, akit
másvalakinek hittünk, aztán a társalgás közepén, amikor lehúzta
a szemüvegét a nyakára, rájöttünk a tévedésünkre – az ember
alig győzte felidézni zavarában, miket mondott. Amikor kisebbek
voltunk – ötödikesek vagy hatodikosok –, Csellecsapatnak 5
hívtuk magunkat, aztán amikor felsősök lettünk, Kék Delfinekre
változtattuk a nevünket. Viccesen emlegettük, hogy a
középiskolától fogva már Bálnáknak kellett volna átnevezni
magunkat, de ezen soha nem derültünk szívből. Különösen, ha
lenéztünk a mellünkre és a hasunkra, vagy a fiúk Speedo
nadrágja fölött kibuggyanó hájra. Mindnyájan bálnák lettünk. A

5 Cselle: édesvízi halfajta

vízben viszont nem volt ennek jelentősége. Gyorsan és hosszan
úsztunk, rózsaszínek és felhevültek lettünk a víz alatt, izzadtunk,
mint a futók, csak rajtunk nem látszott. Nyöszörögve teljesítettük
a távokat, a négyszáz métereseket, a kétszáz métereseket, a
százmétereseket, aztán az ötvenmétereseket és a huszonöt
méteres sprinteket. Nyögtünk, jajgattunk, és a hátúszásnál
megpróbáltuk a kötelekkel előrébb lendíteni magunkat, hogy
könnyebb legyen – ilyenekkel próbálkoztunk, de tudtuk, hogy a
gyötrelem azt jelenti, még élünk, ugyanakkor láthatatlanok
vagyunk. És mi azok akartunk lenni.
Sötétség honolt az öltözőben, csak egy neon fénycső vibrált a
helyiség közepén, de többnyire árnyékban vetkőztünk. A
Hullámkupola fényes terében eltöltött másfél óra után szinte
rémisztőnek hatott az öltöző sötétje. A szekrények a falak mentén
sorakoztak, középen fapadok álltak, tele faragással és graffitivel.
Ez volt az uszoda régi része: az egyik oldalon a medencéhez
vezettek az ajtók, a másikon az Adamsville tornatermébe, ahol a
pomponlányok gyakoroltak. Egy régimódi mérleget helyeztek el a
tornaterem bejárata mellé, olyasfélét, mint amilyet orvosi
rendelőkben lehetett látni. Ügy hallottuk, hogy a pomponlányok
mindennap megmérik magukat, Ms. Coker pedig feljegyzi a
számokat, és megfenyegeti a lányokat, hogy aki ötvenhét kiló fölé
megy, azt kirakja a csapatból. Brooke Moore állítólag elállította a
mérleget nyáron, hogy bent maradhasson. Nem tudtuk, hogyan
sikerült neki, mégis elhittük, hogy igaz. Mi csak évente egyszer-
kétszer mértük meg magunkat, annál többször kínszenvedés lett
volna, ugyanis minden alkalommal egyre feljebb kúszott a szám.
Mindig megfogadtuk, hogy jövőre másképp lesz, hogy sokat
fogunk dolgozni a súlyunk csökkentésén. Szerettünk volna
visszamenni az elsős szintünkre, vagy inkább a nyolcadikosra.
Carolyn nem velünk öltözött a szekrényeknél, hanem az egyik
vécéfülkében. Lestük, ahogy összeszedi a hátizsákját és
megpróbál észrevétlenül kiosonni, de egyszer sem sikerült neki.
Az biztos, hogy ő volt a legvékonyabb közöttünk, ezért furcsának
találtuk, hogy pont ő bújik el – bár szívesen megtettük volna mi
magunk is.
Később szóba kerültek a karján lévő sebhelyek is. Talán
megkérdezhettük volna tőle, hogy mi baj van, de nem tettük,
különben sem válaszolt volna. Miközben kint vártunk a
szüléinkre, ő is felöltözött, és nem akartuk, hogy azt higgye, a
testét bámuljuk. Ezért inkább a gyakorlásról csevegtünk, arról,
hogy mennyire utáljuk a pillangóúszást, és mennyire
összeaszalódtak az ujjaink a víztől. Visszatekintve rá kellett
jönnünk, hogy akkor adódott volna egy ritka alkalmunk arra,
hogy beszélhessünk Carolynnal, mégsem mondtunk semmi
fontosat, semmi értelmeset. Végül megérkeztek a szüléink, és
beszálltunk a kocsikba. Carolyn még mindig ott állt a
járdaszegélyen, amikor a csapat utolsó tagjai távoztak.
Integetett. – Sziasztok!
– Szia!
Néha azt kívánjuk, bárcsak mondtunk volna neki valami mást
is.
Következő kedden Carolyn az öltözőszekrényében hagyta a
hátizsákját. Egy Blue LLBean márkájú táska volt, elején CEL
monogrammal. Sokáig találgattuk, mi lehet a középső neve.
Lauren arra tippelt, hogy Esther. Kinevettük.
– Vagy Evelyn? – találgatott Nicole. – Nem lenne rossz név!
– EUGENE! – vágta rá Jessica, tágra nyílt, villogó szemmel.
Ezen is röhögtünk.
Nicole kitartott amellett, hogy Elizabeth lehet, és erre
rábólintottunk. Ez tűnt a legvalószínűbbnek mind közül.
Úgy álltuk körbe a hátizsákot, mintha egy élőlény lenne –
mintha attól tartanánk, hogy megharap, megszólal vagy
elmászik. Eszünkbe jutott, hogy bevisszük Mr. Overton
irodájába, vagy írunk egy SMS-t valakinek, akinek megvan
Carolyn száma, de végül bementünk a mozgássérült vécébe, és
kinyitottuk a táskát.
 Találtunk benne két vadonatúj, háromgyűrűs mappát,
amelybe a trigonometria- és angolórán kapott fénymásolt lapokat
tette. Precízen rendezte el őket, mintha tankönyvet vagy jegyzetet
állított volna össze, és a zsúfoltsága ellenére mégis olyan
tökéletes volt az egész tömb, mintha soha nem használná. A
jegyzetfüzetei – minden órára egy-egy – a kézírásával voltak
teleírva, szinte ijesztően szabályosan. Ezeket is végigböngésztük,
és közben megmukkanni sem mertünk, hátha valaki ránk nyitja
az ajtót. Titkokra vadásztunk, valamire Shane-nel, más fiúkkal,
vagy az otthoni barátjával kapcsolatban. Ehelyett azonban csak
órákon írt jegyzeteket találtunk. Mindent megörökített szó
szerint, ahogy a tanárok elmondták. Ezért jobb híján a
kézírásáról beszéltünk. Olyan volt, mint egy gépi betűtípus –
Times New Roman vagy Arial hibátlanul vagy kis eltéréssel
utánozta azt. Az elülső zsebben sminktermékeket tárolt:
Láncomé Juicy Tubes szájfényt, Maybelline BB krémet, és egy
flakon NARS csillogó testpermetet (Lauren szerint ezt hatvan
dollár körüli áron kínálták a Sephora honlapján). Tamponokat is
találtunk, meg egy vékony gyógyszeres táskát, amelyben Yasmine
volt. Nem csodálkoztunk rajta, hogy fogamzásgátlót szed, de
azért meglepődést színleltünk. Valaki azt mondta, hogy lopjuk el,
és nézzük meg, mennyi idő alatt esik teherbe. De aztán inkább
visszatettük oda, ahol találtuk. A zsák aljából pénztárcába illő,
kicsi fényképeket halásztunk elő. Egyik-másik őt ábrázolta,
gyerekkorában, rövidebb és világosabb hajjal, ugyanakkor a
világítás sokkal profibb volt, mint amit az Adamsben használtak
fényképezéseknél. Azt is megállapítottuk, hogy utómunkákat
végeztek a fotókon. Néhány könyv is volt a zsákban: Az üvegbúra
Sylvia Plathtól, az Észvesztő Susanna Kaysentől és a Saját szoba
Virginia Woolftól. Meg egy Glamour magazin, egy müzliszelet,
amellyel a Síim Fást diéta szerint egy étkezést lehetett pótolni,
Ibuprofen fájdalomcsillapító, Marc Jacobs Daisy nevű parfümje,
félig elhasználva, meg egy doboz Marlboro Golds cigi. Senki sem
tudta, hogy dohányzik. Rágógumit is hordott, rengetegfélét, öt
vagy hat csomaggal, kizárólag cukormenteset. Volt nála egy
boríték, rajta az nevével. Kinyitottuk, és egy kártyát találtunk
benne. Egy kék-szürke medve volt az elején, mancsában lufival,
fölötte szövegbuborék: „Boldog születésnapot, kislányom!" A
belsejében mindössze két szót találtunk: „Szeretettel, apa”
Kinyílt az ajtó, és megmozdult a levegő. Sietve
visszapakoltunk a hátizsákba, aztán kimentünk a vécéből. A
hátsó ajtón keresztül hagytuk el az öltözőt, hátra sem néztünk, a
nyakunkat is behúztuk. Azzal nyugtattuk egymást, hogy
feltehetőleg nem Carolyn jött be, és még kevesebb esélye van
annak, hogy meglátott minket.
Elmondtuk pár embernek, mit találtunk: a levelet, a
fogamzásgátlót, a cigit, a Slim Fastot, a fotóit. Hetekkel később
visszahallottuk a történetet, hogy néhány lány megtalálta Carolyn
Lessing hátizsákját, és mennyi mindent fedeztek fel benne. Csak
a lista változott meg és lett hosszabb. Valahogy került bele
ecstasy, borotva-penge és Playgirl magazin is. Lehet, hogy mások
is belenéztek a táskájába egy másik alkalommal, és mást találtak.
Sokkal érdekesebb, izgalmasabb dolgokat. Mert mi nem azt
láttunk benne, mint amiről beszéltek.
11.
Carolyn anyja valami fontos pozícióban dolgozott a 3M-néI.
Egyike volt a kevés hői vezetőmérnöknek a New Jersey-i gyárban,
aztán egy előléptetés révén került Adamsville-be. Az új
városrészből szinte mindenki a 3M-nél dolgozott, az újságokban
gyakran írtak árról, hogy a 3M mentette meg Adamsville-t, ez az
üzem tette gazdaggá, és az üzemnek köszönhetően „virágzik” a
település. Mi viszont nem sok változást vettünk észre, legfeljebb
azt, hogy nyílt a plázában egy Abercrombie üzlet meg egy
fánksütő, és hallani lehetett, hogy a Banana Republic is boltot fog
nyitni nálunk, meg egy Kate Spade üzlet is nyílik. Emellett három
Starbucks is a szárnyait bontogatta. Carolyn odaköltözésének
évében viszont inkább boltok bezárásáról lehetett hallani: első
órán tévés tudósításokat kellett néznünk, és elmagyarázták
nekünk, mi az a „recesszió” Mi nem hittük, hogy ez számít, de
láttuk, hogy a szüléink napról napra egyre fáradtabbak, és
gyakrabban veszekedtek. Hallottuk, hogy Shane Duggan apja is
elvesztette az állását, Brooke Moore anyjának pedig mellékállást
kellett vállalnia a Parisiansben, hogy pótolja Mr. Moore
Monsantóban kiesett bevételeit. Sok tanuló főiskolát végzett
bátyja vagy nővére hazaköltözött, és otthon várta, hogy állást
kapjon Birminghamben, Nashville-ben vagy Atlantában. Igazából
viszont semmi sem változott. Az egyik Starbucks ugyan bezárt, de
eleve nem volt jó ötlet három kávézót nyitniuk. Egyébként is,
csak a sznobok kávéztak.
Úgy értesültünk, Carolyn anyja egy zseni, olyan, mint az
Apprentice sorozat főszereplője, csak nőben, és egész életében
északon élt. Azt is pletykálták, hogy elvált, legalábbis külön élt a
férjétől, és tizenhat éves korában szülte meg Carolynt. Mint
Lorelei Gilmore. De ezt senki sem erősítette meg.
 A hátizsákja átkutatása után próbáltunk még kedvesebben
bánni Carolynnal, barátságosabban viszonyulni hozzá, mint
addig, és bizonyítani, hogy nem aljas szukák vagyunk, akik
mások titkai után szaglásznak. Nem azért tettük ezt, mert azt
hittük, rajtakapott minket – szó sincs róla de valahogy
önkéntelenül is orvosolni akartuk a helyzetet. Visszatekintve az
ember nem tudta elhessegetni az érzést, hogy talán már akkor
sejteni lehetett Carolyn bukását az Adamsben – azt, hogy egyszer
kieshet Taylor kegyeiből, ahogy annakidején mi is kiestünk.
Megkértük, hogy edzés után jöjjön el velünk a Wendys-be,
megdicsértük, milyen szépen fordul a vízben, és megkérdeztük,
hol vette a fürdőruháját. Ezalatt Carolyn egyre többet beszélt
velünk, és sikerült egyre többet megtudnunk róla. Aztán pár
héttel a hátizsákja elhagyása után egyszer elhívott minket
magához, a házukba.
Miközben átmentünk kocsival a másik városrészbe, nem sokat
beszéltünk, nem ecseteltük, mennyire izgatottak vagyunk a
látogatás miatt, és mennyire örülünk, hogy meghívott minket.
Tiffany és Taylor már jártak nála a tanítás második hetében, de
csak azért, hogy a plázába menet felvegyék. Carolyn megkérte
őket, hogy dudáljanak, ha odaértek, ki fog szaladni, nem kell
bemenniük, de Taylor azt felelte neki, hogy pisilnie kell, aztán
Tiffany is ugyanezt mondta, így mindketten bejutottak az
előszobához legközelebbi vécébe. Taylor később a
tanulószobában elmesélte, hogy „mocskosul fényűző” volt a
mosdó, tele kis teamécsesekkel, L’Occitane szappanokkal,
Tommy Hilfiger kéztörlőkkel és egy csomó más drága holmival,
pedig az „csak egy kis MOSDÓ” volt. Akkoriban nem adtunk
sokat a szavára. Carolyn minket hívott meg elsőként
személyesen, egy egész délutánra. Nem tudtuk pontosan, mit
kéne éreznünk, de tudtuk, hogy jelent valamit ez a gesztus.
Megpróbáltunk nyugodtak maradni, ám közben akaratlanul is
mosolyogtunk magunkban, felhangosítottuk a rádiót, és
kinéztünk az ablakon.
 Az út mentén sorakozó „Eladó” táblák között néhol vörösre és
feketére festett fatáblák tűntek fel, a Lincoln Gimit és
focicsapatát éltető feliratokkal: „Hajrá Macskák!”, vagy „A
Lincoln a király!” A mi városrészünkben medvék szerepeltek a
narancssárga és fekete táblákon. Egy új parcellához érkeztünk,
ahol minden harmadik ház csak félig volt kész, sőt, sokukhoz
még csak az alapot ásták meg, a telkek előtt üres teherautók
álltak. Vékony, fiatal, magas fákat láttunk, szabályos
térközönként ültetve. A focicsapatunk előző évben megpróbált
vécépapírral betekerni négy házat a D’Evereaux Drive-on, de
nem sikerült nekik, mert túl messze voltak egymástól a fák, és
ritkás volt a lombjuk. Tudtuk, hogy John Maltby is abban az
utcában lakik – a Lincolnban volt irányító akárcsak Candance
Starrs, a pomponlányok vezetője. Hatodikban ők ketten jártak is
egymással, aztán kiderült, hogy harmad- vagy negyedfokú
unokatestvérek. Candance nyolcadikban meghívott minket a
születésnapjára – mindenkit meghívott a gyülekezetből és a fiúk
úgy intézték, hogy ő kerüljön össze az „Öt perc mennyország”
játékban Johnnal. Bekötötték a szemüket, és amikor az enyelgés
után kijöttek a szekrényből és lehúzták a szemükről a kendőt,
Candance John láttán elsírta magát. A mamánk arra
kényszerített minket, hogy írjunk utólag köszönőlevelet a
vendégeknek, és kérjünk tőlük elnézést. Valószínűleg egyedül
Nicole teljesítette a feladatot.
Miközben végighajtottunk a háztömbön, megpróbáltuk
belülről is elképzelni a házakat. Az elmúlt években az építtetők
sokszor rendeztek nyílt heteket, amikor be lehetett menni, és a
mamánk el is vitt minket, de Carolynéknál még soha nem
jártunk. Mi kifejezetten régi házakban laktunk, és a szüleink
stílusosabbnak látták a sajátunkat, de mi nem osztottuk a
véleményüket. Nálunk minden helyiségben otromba, bézsszínű
szőnyeg terült el, a konyhánk ósdi tölgyfa szekrényekkel volt
berendezve, és mindenhol csúnya, aranyszínű lámpák lógtak.
Úgy éreztük, túl sok szoba van a házunkban, legalábbis azután,
hogy a HGTV-n megnéztük, menynyire nagy divat lett a
„nyitottra tervezett épület”. Nekünk sok kicsi, régi, zsúfolt
szobánk volt, ám ez a szüleinket nem zavarta. Mi is
megpróbáltunk túllépni rajta, de nehéz volt, amikor éppen
Carolynék házába tartottunk, a sok új épület között, az új
városrészben.
Köríves felhajtó vezetett a házhoz. Carolyn Hondája mögé
parkoltunk le, meg egy ezüst Audi mögé, amely csakis az anyjáé
lehetett. Becsöngettünk, és hamarosan lépteket hallottunk.
Carolyn nyitott ajtót, és tömény fréziaillat csapta meg az
orrunkat. Beengedett, mi pedig egyik lábunkról a másikra álltunk
az előszobában, miközben segített nekünk levenni a
hátizsákunkat, amelyet azután a lépcsőre helyezett. Keményfából
készült a padlóburkolat, és az egész előteret napfény árasztotta
el. Amikor felnéztünk, egy ablakot láttunk a mennyezeten.
Carolyn elmosolyodott: – Anyukám ötlete volt. Azután vágatta,
hogy megvettük a házat. – Végigvezetett minket a folyosón. A
frézia illata még mindig erősen érződött. Mint később kiderült, a
környezet mindnyájunkat egyformán elkápráztatott: a bútorokat
mind a Pottery Bamból hozatták, a berendezés stílusa eklektikus
és nagyon menő volt. A Container Store-ban vásárolt tárolók
álltak a folyosó két oldalán, és bekeretezett festmények függtek
fölöttük, egymástól egyenlő távolságra. Akkor nem volt időnk
közelebbről is megnézni őket, de biztosak voltunk bennej hogy
élvonalbeli alkotások.
Carolyn egyre csak azt hajtogatta, hogy még nincs készen a
ház, de nem értettük, mire céloz. Olyan volt, mint a Martha
Stewart vagy a Real Simple showban. A folyosó a modern
konyhába torkollott, amely javarészt gránitból és acélból készült.
Szép üvegek és csuprok sorakoztak a pultokon – sokat gyűjtöttek
össze belőlük, mégsem alkottak káoszt. Olyan volt, mint az így
jártam anyátokkal,, vagy egy hasonló sorozat, szereplőinek
lakása. Carolyn anyja egy bárszéken ült, amikor beléptünk, és a
gránitpultra támaszkodva újságot olvasott.
 Ragaszkodott hozzá, hogy Abbynek szólítsuk. Sápadt arcán
nem viselt sminket, és olyan fényes volt a haja, hogy később
bevallót-tűk, legszívesebben megsimítottuk volna. Kicsi, zöld,
csillogó szeme volt. Kifejezetten szép volt, és utána meg is
beszéltük, hogy az Independent Film Channel valamelyik
színésznőjére hasonlít, talán Julianne Moore-ra, esetleg egy
zenészre vagy valamilyen kiemelkedő és egyedi személyiségre.
Vékony volt, csinos, és jóval idősebb, nálunk, mégsem hasonlított
a szüléinkre. Később megegyeztünk abban, hogy Carolyn nagyon
emlékeztet rá, Akár testvérek is lehettek volna.
Furcsa ételekkel kínáltak. Abby valamilyen búzatortillát tett
elénk humusszal és mandulával. Amikor Carolyn chipset kért,
Abby arca megrándult.
– A chips nem étel – közölte, de azért nevetett. Ő egy szem
mandulát is képes volt percekig rágcsálni. A konyhában ülve
ettünk, és közben Abby az óráinkról faggatott minket, meg az
Öregdiák bálról, aztán megkérdezte Laurent, hogy hol vágatta le
a haját. Megjegyezte, hogy Carolyn hajára is ráférne már egy
vágás, és megkérdezte tőle, mióta nem volt fodrásznál. Arra is
kíváncsi volt, hogy meg szoktunk-e éhezni az úszástól, és járunk-
e terepfutni. Nicole-t az osztályzatairól faggatta, Jessicát pedig
arról, hogy jár-e valakivel. Mindnyájunktól megtudakolta, hol
dolgoznak a szüleink, és hová szeretnénk főiskolára menni.
Igazából nem is adott nekünk időt a kérdések megválaszolására,
és még be sem fejeztük az evést, amikor felállt és közölte, hogy
elmegy, majd csak este tíz vagy tizenegy óra körül jön vissza.
Carolyn bevezetett minket a hálószobájába, amelyet a konyha
közelében alakítottak ki, és olyan hatalmas volt, mint a Seiling
Houses sorozat ingatlanjaiban lévő szobák. Mindenhol kütyük és
könyvek, például a Macbookja, a régi rózsaszín fajta, amelynek
még fogantyúja is volt. Négy vagy öt könyvszekrény, telis-tele
kötetekkel. Több tucat fotó, hol bekeretezve, hol keret nélkül, és
legtöbbjükön szerepelt egy vékony, napbarnított férfi. Ősz haja
volt, mint George Clooneynak, csak nem volt annyira szexi.
Megkérdeztük ki az, mire azt válaszolta, hogy az apja. Elmondta,
hogy regényeket ír, és számtalan nyelven megjelentek már
könyvei. Soha nem hallottuk még a nevét, de ezt nem árultuk el,
sőt Jessica azt is megkérdezte, kölcsönkérheti-e az egyik könyvét.
– Csak ha nagyon vigyázol rá – egyezett bele Carolyn.
– Hát persze! – vágta rá Jessica mosolyogva. Később
mindnyájan elolvastuk. Nehezen követhető regény volt egy
férfiról, aki fizikát tanul egy New England-i városban. Vagy
Európában? Ez sem derült ki számunkra. Valami tudományos
áttörésre készült, vagy ilyesmi, de közben elhagyta a felesége,
mert elege lett az állandó kísérletezéseiből. Közben szövődtek
alkalmi kapcsolatai is bőven. Furcsán volt leírva a szex a
könyvben; azt sem tudtuk biztosan, hogy lefekszenek egymással a
szereplők, csak hirtelen megszaporodtak a „farka” és „nedves”
szavak a szövegben, és ebből tudtuk, hogy valami ilyesmi
történhet. Később azt olvastuk Carolyn apjáról, hogy
„szépirodalmi szerzőként azért küzd, hogy együttérző közönséget
találjon magának”. Soha nem olvastunk korábban azokhoz
hasonló regényt. A könyv végén mellékeltek egy életrajzot
Carolyn apjáról, de ott az szerepelt, hogy egyedül él, a lányát meg
sem említették. Egy hónappal később egy ottalvós bulin is a
könyvön röhögtünk, a benne szereplő furcsa szexen és az
életrajzon, mire valaki felvetette, hogy kitaláció az egész, nem is ő
Carolyn apja. Lehet, hogy semmi vicces nem volt ebben, de akkor
még jól szórakoztunk rajta. A pletyka valahogy visszajutott
Carolynhoz, bár elképzelni sem tudtuk, hogyan. Azzal nyugtattuk
egymást, hogy biztosan más forrásból hallotta.
Digitális mérleg állt az íróasztala mellett, és tőle jobbra, a
falon függött egy grafikon, amelyre ceruzával írtak dátumokat és
számokat: 10/1:51.3,10/2:51.2,10/3:51.5, utána három
felkiáltójel, 10/7: 50.3, végül egy smiley.
Lauren kiment Carolyn fürdőszobájába. A zuhanyzójában
talált egy Kerastase sampont, egy Benefit tusfürdőt, a mosdó
melletti pulton pedig GHD hajegyenesítőket, Lancome Juicy
Tubes szájfényeket és Marc Jacobs parfümöket. Ilyen
termékekért mi is könyörögtünk otthon, de nem kaptunk rá
pénzt, mert túl drágák voltak, vagy azt mondták a szüleink, hogy
nagyobb lányoknak valók. Lauren a gyógyszeres szekrénybe is
benézett, és később beszámolt róla, mit talált benne: egy
narancssárga gyógyszeres dobozt, rajta Carolyn géppel írt
nevével és lakcímével. A gyógyszerre az volt írva: Seroquel.
Később másoknak is leírtuk SMS-ben, mit láttunk Carolynék
házában, milyen volt belülről. Lefotóztuk a fürdőszobai
szekrényét, meg a mérleget, és felraktuk Instagramra, a
Facebookra, meg más helyekre. Visszatekintve egyértelműen
látszik, mekkora hibát követtünk el, milyen felelőtlenek bántunk
az információkkal és más emberek érzelmeivel. De akkor még
nem tudhattuk, mi fog történni. Nem tudhattuk, mit jelent, amit
találtunk, mire valók azok a dolgok, miért vannak ott, és mit
miért tesz Carolyn. Legalábbis ezzel nyugtattuk magunkat,
egymást és másokat a következő években. Sejtelmünk sem
lehetett róla.
 facebook
(Törlés után visszaállított bejegyzés)

Gemma Davies:
Mi volt CL fürdőszobájában? Kokó, Cloud 9 6, kristálymet, Pepto-Bismol 7.
UNDORÍTÓ.

10 ember kedveli ezt

Brooke Moore és Carolyn Lessing hozzászólt ehhez.

Brooke Moore: Cloud 9 = kristálymet
Carolyn Lessing: hazudsz, nem is jártál még nálam
Gemma Davies: megbízható forrásból tudom
Carolyn Lessing: nem kéne mindent elhinned, amit hallasz
Gemma Davies: nicsak, ki beszél! te csak ne mártsd be a barátnőmet!
Carolyn Lessing: ő terjeszt rólam. Azt hittem, hogy barátok vagyunk
Gemma Davies: nekem sok barátom van
Carolyn Lessing: azt hittem, te különb vagy
Gemma Davies: írjál privát üzit
Carolyn Lessing: oké

6 Cloud9: designerdrog
7 Sebfertőtlenítő.
12.
Az Adamsville Pláza nagyjából ugyanolyan, mint bármelyik
másik bevásárlóközpont, csak béna, kicsi, alig néhány jó üzlettel.
Két szint, mindegyik szárnyában egy élelmiszerbolt. Van benne
egy Parisians – a legjobb egy Sears, egy JC Penney’s és egy
Kmart. Tárgyaltak róla, hogy nyílni fog egy Kohl’s is, de erre soha
nem került sor, ezért amit onnan akartunk, azt csak évente
egyszer tudtuk beszerezni, amikor Birminghambe utaztunk.
Minden harmadik kirakat üres, szétszedték a próbababákat, és
kiragasztottak egy feliratot: „Ez a hely az Ön vállalkozását várja!”
A Spencers Gifts kiárusítást rendezett, és úgy hallottuk, hogy a
Payless Shoes lesz a következő, aminek cseppet sem örültünk,
mert ők vállalták egyedül, hogy olyan színűre festik be a
magassarkú cipőnket, amilyen ruhát a szalagavatóra
választottunk. Minden kanyarban van egy szökőkút;
kiskorunkban az összesbe dobtunk egy pennyt, és elmondtunk
hozzá egy kívánságot. Már nem tudtuk volna felidézni, miket
kívántunk akkoriban, de most pontosan tudtuk, mit akarunk:
hogy jöjjön oda hozzánk egy srác az Aeropostale előtt, és kérje el
a telefonszámunkat, meg Brooke Moore és Gemma Davies is
álljon szóba velünk, mondják azt, hogy jó lenne együtt lógni, vagy
végre történjen valami.
A meccsek napjain mindig az Adamsville Plázába mentünk
tanítás után, és reméltük, hogy tudunk venni magunknak valami
új cuccot, lesz valami leárazás az Abercrombie-nál, és pár olyan
olcsó ruha, amit mi is megvehetünk. De többnyire csak
üldögéltünk ott, Great American Cookie Company kekszeket
majszoltunk, és a vastag combunk miatt siránkoztunk. Egy
október végi napon Carolynt is felfedeztük arrafelé: Taylor
Lyonnal és Tiffany Porttal sétált az étkezdék között. Integettünk
nekik, sőt oda is köszöntünk, de Taylor és Tiffany tudomást sem
vettek rólunk, csak vonultak rendületlenül, ügyeltek rá, hogy
véletlenül se találkozzon a tekintetünk, Carolyn viszont megállt,
ránk nézett és integetett.
– Helló csajok! – köszönt, majd odajött hozzánk. Taylor és
Tiffany haboztak egy darabig, aztán inkább továbbvonultak a
Haagen Dazs és a Payless Shoes felé.
– Vásároltok? – kérdezte a szemünkbe nézve. Jessica
megkínálta keksszel, de ő megrázta a fejét.
– Sminktermékeket keresünk – felelte Lauren, bár csak
céltalanul lődörögtünk, és semmire sem volt pénzünk.
– Akció van a Clinique-nél – mutatott Carolyn a Parisians
felé. – Bár úgy látom, most csak a gagyibb cuccokat árusítják ki.
Bólintottunk, és meg akartuk kérdezni, hol lehet olyat venni,
ami nem gagyi, és miket vett New Jerseyben. Megjegyeztük, hogy
nincs is szüksége sminkre, olyan szép a bőre.
– A Bobbi Brown a legjobb – folytatta Carolyn. – De itt nem
árulják azt a márkát. Nem hiszem el, hogy sehol nincs egy
Sephora! – Sóhajtott.
– Itt semmi sincs. Pont olyan, mint egy harmadik világbeli
ország. – Nicole összegyűrte a kekszes zacskót, és belehajította a
szemetesbe. – Birminghamig kell menni.
– Anyukám pont most emlegette. De a harmadik világos
hasonlatot még nem hallottam! – Carolyn felnevetett, mire mi is
utánoztuk. Ujjaival végigszántott a haján, és csak arra tudtunk
gondolni, hogy argánolajat használ, vagy tartós kiegyenesítést
csináltatott, mert magától nem lehet olyan selymes. – Azt
hiszem, jövő héten megyünk. Ti is jöhetnétek.
Mosolyogtunk. Hirtelen nem tudtuk, komolyan gondolja-e, és
ha igen, rá tudnánk-e venni anyánkat, hogy engedjen el. Egy
egész napos vásárlás Carolyn Lessinggel. Azta!
– Carolyn! – Körbenéztünk, és észrevettük, hogy Taylor az
Aeropostale előtt állva kiabál. Amikor a szemébe néztünk,
gyorsan lenézett a telefonjára.
 Carolyn a szemét forgatta, majd kivette a zsebéből az iPhone-
ját, amely hirtelen világítani kezdett. Lauren szerint Shane neve
jelent meg a kijelzőn, és a hívásához beállított képe is:
homokszínű, szembe lógó haj, üvöltésre nyíló száj. Valószínűnek
tartottuk, hogy Carolyn lőtte a fotót, és elképzeltük, milyen közel
lehetett hozzá abban a pillanatban – hiszen Shane szinte az
arcába ordított, némán, viccesen, gátlások nélkül.
– Ezt fel kell vennem – közölte, mire a telefon abbahagyta a
villogást. Vállat vont, mosolygott, és megfordult, hogy
visszatérjen Taylorhoz és Tiffanyhoz, akik csípőre tett kézzel
álltak, és látszott rajtuk, hogy kiakadtak, amiért feltartottuk a
barátnőjüket. Aztán Carolyn visszafordult még egy mondat
erejéig: – Akkor jöttök shoppingolni?
Egymásra néztünk és eltűnődtünk azon, milyen lehet
Tiffanyval, Taylorral és Carolynnal vásárolgatni, mennyit
gúnyolódnának a renyhe hasizmainkon, a túl gömbölyded
combjainkon. Nem tudtuk, kiröhögnék-e azokat a holmikat,
amelyeket mi cukinak gondoltunk, vagy ami még rosszabb,
cukinak neveznének olyanokat, amik gázosak.
– Azt hiszem, indulnunk kell haza – mondta Jessica lesütött
szemmel, kezét a szája elé téve. Hosszú, barna haja eltakarta a fél
arcát. Nagyon rosszul hazudott.
– Ja, igen. Nekem is haza kell mennem.,. – Megint világítani
kezdett a telefon, és felvillant Shane arcképe. Carolyn felemelte
az ujját, és a szájával azt üzente nekik: – Egy másodperc!
Felvette a telefont. – Visszahívhatlak? Épp a csajokkal
vásárolok.
Tompán kiszűrődött Shane hangja a vonal túlsó végéről.
Carolyn nevetett, majd azt mondta: – Abszolút. Egy perc múlva
hívlak.
Később megállapodtunk abban, hogy jó lett volna, ha tovább
beszélgetnek, mert tudni akartuk, mit akar Shane Carolyntól, mi
volt a téma, küldtek-e egymásnak előtte SMS-t, vagy csevegtek-e
az ichaten, vagy ilyesmi. Azt sem tudtuk, hogy beletartozunk-e az
említett „csajok” körébe, beszélt-e rólunk Carolyn valaha Shane-
nek, tudja-e a fiú egyáltalán, hogy kik vagyunk. Megjegyeztük
egymás között, milyen lazán viselkedik Carolyn az újdonsült
pasijával, milyen vagány, hogy el meri utasítani a hívást azzal,
hogy később visszahívja, ahelyett, hogy egész nap csak egy
helyben ücsörögne és várná a pasi jelentkezését. Eszünkbe jutott,
hogy talán pont ezért tetszik Shane-nek, mert ennyire menő és
laza.
Carolyn ránk nézett és elmosolyodott. – Bocs! – Megráztuk a
fejünket, jelezve, hogy semmi gond.
– De ma jöttök a nagy meccsre, ugye? És a Korcsolyaestre? –
Mindkét esemény nevének említésekor idézőjeleket mutatott az
ujjaival a levegőben, amit nagyon viccesnek találtunk. Később
sokan elfelejtették, milyen jó humora van.
– Aha!
– Szupi – felelte hátrafelé sétálva. – És ha alapozót vesztek,
mindenképp természetes fénynél próbáljátok ki! – Kedvesen
mondta ezt, nem úgy, ahogy Brooke vagy Taylor közölte volna,
gúnyosan röhögve, célozgatva a gázos, túlsminkelt fejünkre. – Én
csak akkor szoktam megvenni egy alapozót, ha már megnéztem,
hogy néz ki nappali fényben odakint – folytatta szinte
szökdécselve. – Különben pisloghattok, mint a rézbőrűek! –
Megfordult és odarohant Taylorhoz és Tiffanyhoz. Mosolyogva
fogadtuk a tanácsát, és még egy ilyen jelentéktelen apróság miatt
is megtisztelve éreztük magunkat.

***

Elmentünk a meccsre. A lelátó közepén álltunk meg egy

sorban, az ötvenyardos vonalnál, ujjongtunk, tapsoltunk és
topogtunk a lábunkkal, és időnként az üléseket kémleltük, hogy
lássuk, ki jött még el. Nekünk mindegy volt, ki ellen játszunk, és
bár azt hangoztattuk, nem számít, győzünk-e, valójában nagyon
is számított. Nem értettünk tisztán a foci összes szabályát, de
kötelességtudóan figyeltük a sportolóinkat meg az eredményjelző
táblát is, és ittuk magunkba a látványt, ahogy a pomponlányok
kiabálnak, táncolnak és csillognak.
Meccs előtt kifestettük az arcunkat: medvemancsok virítottak
az orcánkon, csillámpor a szánkon és narancs-fekete szalag a
hajunkban. Az energiaitalos palackunkba Absolut vodkát
töltöttünk, és a végzősök kocsijának csomagtartóiból előkerült
egy kis sör is. Néztük, ahogy a srácaink apait-anyait beleadva
küzdenek, és hallgattuk, ahogy Cox edző torkaszakadtából ordít,
hogy még nagyobb teljesítményre buzdítsa őket. Aztán
észrevettük Carolyn Lessinget, ahogy felfelé sétál a lelátón, és
minden második emberrel leáll beszélgetni.
Mint mindig, most is nyertünk. Annak az évnek az
októberében minden helyi érdekeltségű meccset megnyertünk. A
fiúk őrjöngtek örömükben, az edzők eksztázisba jöttek, a tanári
kar hurrázott, és a szüléink is magukon kívül voltak. Mi is
boldogok voltunk: a győzelemtől minden szebb lett az életben, az
összes jó érzés még jobbá vált.

***

Minden hazai meccs után Korcsolyaestet rendeztünk. Vagy a

szülői munkaközösség szervezte, vagy az edzők, de lehet, hogy
csak az Adamsville Stadion próbált így pénzt szerezni – ez sem
számított túlzottan, mi csak szokás szerint elmentünk. Nem sok
ilyen rendezvény volt Adamsville-ben, és jó bulinak tartottuk,
akárhogy is nyilatkoztunk róla a nyilvánosság előtt. A meccs vége
után a csapat lezuhanyozott és átöltözött, mi pedig összeszedtük
a zászlóinkat, újrakentük a dezodorunkat, és befújtuk a hajunkat
egy kis egyenesítővel. A zenekar elpakolta a hangszereit, a
szüléink búcsúcsókot nyomtak az arcunkra, és ránk szóltak, hogy
ne maradjunk késő estig. Aztán mind beszálltunk a kocsikba,
hogy megtegyük a hat és fél kilométeres utat a városon át az
Adamsville Stadionig, amelyet az iskolánk erre az estére bérelt ki.
 Blake Wyatt furgonját követtük a parkolóba, letettük a kocsit
valahol hátul, és néztük, ahogy a focisták egymás után
kóvályognak be a stadionba. Néha felbukkant mögöttük egy-egy
pomponlány, felugrott a nyakukba és húzatta magát; a súlya
szinte kisebb volt, mint egy hátizsáké, és vadítóan jól nézett ki.
Kihúztuk a szalagokat a hajunkból, elővettük a kis tükrünket,
letöröltük magunkról az arcfestéket, és megpróbáltuk leitatni a
csillám nagy részét a szánkról. Eszünkbe jutott, amit Carolyn
Lessing mondott korábban az alapozóról, de este a kocsiban
képtelenség lett volna nappali fényt előidézni.
Az Adamsville Stadion a Stripline út mellett állt, de egy-két
kilométerrel hátrébb már nyílt földek terültek el. Ha az ember
hátul, a stadion mögött parkolt le, szalmabálákat, gyapot- és
kukoricahalmokat láthatott, és alig hallott valami hangot. A
stadion roppant tömege minden neszt és hangot elrekesztett a
Stripline irányából. A bejárat felől csupa fény volt az épület,
rengeteg teherautó és kocsi parkolt előtte, meg persze az obligát
mentő és rendőrautó. Egy kivénhedt határból a Black Eyed Peas
zenéje dübörgött kifelé. Mi jobban szerettünk hátul parkolni. Ott
még egy cigit is el lehetett szívni, mielőtt az ember bement volna
a stadionba.
Gyér világítás fogadott minket odabent, csupán egy
villanólámpa fénye suhant ide-oda a korcsolyapályán. Az
iskolába járó tanulók fele sorban állt korcsolyát bérelni, aztán
felcsatolta és besuhant a pálya közepére, ahol a többiek már
rótták a köröket. A legelvetemültebb korcsolyarajongók a pálya
szélén gyakorolták szédítő mutatványaikat.
Adtunk öt dollárt Miss Simpsonnak, aki a kölcsönzőpult
mögött ült a kasszával, és felírta a neveket Pulykamintás pulóvert
viselt, amit Jessica le is fotózott a telefonjával. Feltöltötte a
Facebookra. Türelmetlenül vártuk a hozzászólásokat.
Miss Simpson ránk mosolygott. – Milyen jól néztek ki,
lányok! – Közben bólintott egyet. – De tényleg, igazán remekül!
 – Köszönjük! – vágta rá Lauren. A füle mögé tűrte a haját,
majd a másik kezével is lesimította, hogy ott maradjon a helyén,
mivel gyalog mentünk be a kocsitól.
– Talán újfajta sminket próbáltatok ki? – kérdezte Miss
Simpson hunyorogva, mintha tényleg azon törné a fejét, mi
változott rajtunk.
Bólintottunk, aztán a szemünket forgatva elfordultunk, és azt
kívántuk, bárcsak hazamehetnénk, lezuhanyozhatnánk és
átöltözhetnénk. Ezt a lúzert!
Beálltunk a sorba a korcsolyáért, és azon gúnyolódtunk
egymás között, hogy milyen nyomorék és csúnya az Adamsville
Stadion, milyen béna már, hogy annak idején a szüléinknek is
rendeztek Korcsolyaesteket, és milyen ciki, hogy tizenkét éves
korunkban ebben a stadionban tartottuk a születésnapunkat.
Köhögve gúnyolódtunk a tulajdonoson, aki az előző tulajdonos
fia volt, és szellemileg olyan tunya, hogy semmi másra nem
használta ki a hatalmas épületet – pedig milyen jó kis tekepálya
lett volna belőle!
A szemünket forgatva röhögtünk tovább, aztán megláttuk
Shane-t és Carolynt bejönni kézen fogva. Az emberek suttogni
kezdtek körülöttünk, aztán hol Shane, hol Carolyn nevét
mondták; mintha egy királyi pár érkezett volna meg. Először csak
néztük, majd bámultuk őket. Mindenki tudta, hogy Shane utálja
a nyilvános enyelgést, mégis egészen közel húzta magához
Carolynt, napbarnított teste szinte beburkolta a lány testét.
Carolyn eltörpült és még légiesebbnek látszott mellette.
Felhúztuk a korcsolyánkat – narancssárgák, barnák és ócskák
voltak majd leültünk egy padra, és befűztük a cipőt, de közben
egy pillanatra sem vettük le a szemünket Shane-ről és Carolynról,
Mindenki őket nézte.
A mellettünk lévő padra ültek le, és ilyen közelségből Shane
még vonzóbb volt, mint messziről. Hosszabbra hagyta nőni a
haját, a tincsei vége ide-oda kunkorodtak, és amikor lehajolt,
hogy levegye a cipőjét, minden izom kirajzolódott a karján, és a
pólóján keresztül is feltűnt, milyen alaposan ki van dolgozva a
háta. Jessica azt mondta, még be is lehetett látni a póló alá, és
igazi, kidolgozott kockás hasa van, és teljesen szőrtelen a teste,
mint Brad Pitté vagy Ryan Goslingé, vagy valamelyik hasonló
sztáré.
Carolyn elhozta a saját korcsolyáját. Néztük, ahogy a lábára
húzza: alacsony szárú volt, fekete, az oldalán türkiz csíkkal, meg
is kérdeztük, hol vette.
– Valamelyik boltban a Village-ben. – Mosolyogva válaszolt,
miközben befűzte a tengerkék fűzőket; masni és csomó, masni és
csomó. – Van még otthon három pár... elhozhattam volna őket.
Lenéztünk bérelt, magas szárú, kopott barna korcsolyáinkra.
Carolynéhoz hasonlót még nem is láttunk soha.
– Nem semmi! – szólalt meg Shane, és megsimította Carolyn
korcsolyáját, aztán a combját.
– Az embernek csurog a nyála – jegyezte meg Lauren halkan.
Carolyn csak mosolygott.
– Otthon belekósoltam a görkori-derbybe is – folytatta
Carolyn, majd felállt a korcsolyájában, és előre-hátra siklott,
miközben beszélt. Shane semmit sem szólt, csak átfogta a lány
derekát. Elképzeltük, milyen lehet ennyire közel lenni hozzá,
milyen lehet az, amikor egy fiú egyáltalán nem szégyelli
kimutatni a vonzalmát.
– Lehetetlen! – suttogtuk egyszerre. Láttuk tavaly Drew
Barrymore-t egy filmben görkori-derbyzni, de el sem tudtuk
képzelni, hogy a velünk egykorú lányok ilyesmit tegyenek..
– Nem egy nagy durranás – mondta Carolyn vállat vonva, mi
pedig hálásak voltunk ezért neki. Mindig ügyelt rá, hogy senki se
érezze magát rosszul a társaságában. – Szerintem ti mind
ezerszer jobb görkorisok vagytok nálam. Totál kétballábas
vagyok.
– Tuti nem! – tiltakoztunk.
Shane visszanézett ránk, és a szájával némán ugyanezt
mondta: – Tuti nem! – Ez volt az első alkalom, hogy beszélt
hozzánk, és Carolyn miatt tette. Brooke soha nem engedett volna
meg ilyesmit.
Carolyn elköszönt, röviden intett nekünk, és kilökte magát a
pályára, Onnan is integetett felénk és mások felé is, miközben
megkezdte az első körét. Shane egy ideig le volt maradva, aztán
utolérte, elkapta hátulról, és majdnem feldöntötte. Nevettek.
Körülnéztünk. Legalább hatvan vagy hetven ember gyűlt össze
körülöttünk, harmadikosok és végzősök, sőt néhány elsős és
másodikos is. Srácok farmerben és Polo felsőben, amit az anyjuk
a Birmingham Outlet turkálóban vett nekik, lányok Gap
miniszoknyában, matt harisnyában és testhez tapadó pulcsiban.
Carolyn úgy siklott a jégen, mintha a kisujjában lenne a sport,
mégsem hasonlított azokra a lúzerekre, akik minden szabad
másodpercükben az ugrásokat és forgásokat gyakorolják, és
mindenféle egyéb, magánórákon tanult, figyelemfelkeltő
baromsággal próbálnak kérkedni. Természetesen és lazán
viselkedett, mintha neki minden könnyen menne. Farmersortot
viselt szürke, mintás harisnyával és túlméretes Ramones pólóval,
amelyet állítólag az Üdvhadsereg ruhagyűjtéséből szerzett. A
villogó fényben olyan fényesnek tűnt a haja, mintha kristályokkal
lenne teletűzdelve, és a korcsolya annyival magasabbá tette, hogy
szinte modellnek is beillett volna: pont olyan vékony volt, mint
ők. Mindenki egyetértett abban, hogy fantasztikus a szerkója.
Neki is megmondták. Aztán ott volt Shane, régi farmerben és
fehér pólóban, akinek a villódzó fény még napbarnítottabbá tette
a bőrét és még izmosabbnak láttatta a testét. Gyönyörűek voltak
együtt.
Brooke-ot és Gemmát sehol sem láttuk aznap este, talán el
sem jöttek, bár furcsálltuk volna, mert nagyon jól korcsolyáztak,
és szinte minden eseményen részt vettek. Andrew Wright késve
érkezett meg szakadt fekete farmerben és dedós szürke kapucnis
pulóverben, a kapucnit pedig egy pillanatra sem vette le a fejéről.
Leült egy padra, váltott pár szót néhány focistával, és volt egy
perc, amikor megesküdtünk volna, hogy Miss Simpson is
odament hozzá beszélgetni. A pályára ki sem tette a lábát Andrew
utálta a korcsolyázást, csak bámészkodott, várta, hogy
találkozhasson Shane-nel vagy Gemmával, de úgy láttuk,
legszívesebben ki is ment volna az épületből.
Amikor lassúzós zenét indítottak el, csak párok maradtak a
pályán. Megfogták egymás kezét, és miután meggyőződtek róla,
hogy Miss Simpson nem figyel, a fiúk benyúltak a lányok pólója
alá, a lányok pedig csókolgatni kezdték a fiúk nyakát. Mi csak
néztük őket, a Taylor Swift Love Story-jára táncoló királyi
párokat, és lógattuk az orrunkat, mert nem mi voltunk a
helyükben, nem mi korcsolyáztunk kézen fogva a fényben.
Körülbelül egy tucatnyi pár táncolt a korcsolyapályán, de
Carolyn és Shane kimagaslott közülük szépségükkel és
tökéletességükkel. Boldognak is láttuk őket, mintha évek óta
együtt lettek volna, mintha örökre összetartoztak volna, Jessica
lefotózta őket, ahogy összesimulva korcsolyáznak, ahogy
átkarolják egymás derekát, és később az éjszaka folyamán
Carolynnak is elküldte a képet.
Carolyn hamar válaszolt: „Köszi!”
Pár perc múlva megváltoztatta a profilképét a Facebookon.
Huszonnégy órán belül nyolcvannégy lájkot kapott.
 NOVEMBER
2010. november 1.
Carolyn Lessing
Angol (haladó): Miss Simpson

Rómeó és Júlia: ellentétek

Feladat: Elemezd a következő részleteket Shakespeare Rómeó

és Júlia című darabjából! Vázold a mű témáját, és mutasd be,
hogyan használja az író a nyelvet a darab mondanivalójának
hangsúlyozására! Térj ki arra is, hogy mennyire érvényes a
színmű üzenete napjainkban (ha egyáltalán). A befejezésben
elemezz egy olyan szakaszt, amelyről szívesen tartanál
kiselőadást az osztály előtt is.

Rómeó és Júlia, V. szín

Júlia:
Hát már szaladsz? Még oly soká virrad meg.
A fülemüle volt, nem a pacsirta,
Az rázta össze megriadt füled.
Éjjel dalol a gránátalmafán,
Hidd, édesem, a fülemüle volt.

Rómeó:
Pacsirta volt ez, a reggel heroldja,
Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík
Szegi be a felhőket keleten.
Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap
Lábujjhegyen áll a ködös hegy ormon.
Elmennem: élet, és halál: maradnom.

Júlia:
E fény nem a Nap fénye, én tudom:
Csak meteor, mit kilehelt a Nap,
Ez lesz ma éjjel a te fáklyahordód,
És utadon világol Mantováig.
Szóval maradj. Nem kell sietned így.

Rómeó:
Hát fogjanak el, vigyenek halálra.
Sebaj: hiszen te akarod. Igen,
E szürke folt nem a hajnal szeme,
Csak kósza pára a Hold homlokáról,
S nem a pacsirta csattog a magasba,
Az öblös égben, a fejünk fölött:
Elmenni rossz, jobb is maradni tán
Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám.
Mi az? Beszéljünk. Ez még nem a Nap.

Júlia:
De az, de az – fuss innen perc alatt.
Ez a pacsirta, az rikácsol itten
Erőltetett-éles trilláival.
Mondják, egyébkor édesen sikolt,
 De most rikolt, mert minket szétriaszt.
Mondják, szemet cserélt a rút varanggyal,
Bár elcserélte volna véle hangját!
Mert ölelésünknek vet hangja véget,
Az éjt elűzi s véle-véle téged.
Fuss, egyre nő a fény, a fény, te édes.

Rómeó:
A fény, a fény – és mindinkább setét lesz.
(Kosztolányi Dezső fordítása)

„William Shakespeare Rómeó és Júlia című drámájának fenti

részletében az író által alkalmazott vizuális kontrasztok
megerősítik az eufória és a kétségbeesés ellentétes érzéseit,
amelyek az egész cselekményben elkísérik a szereplőket. Bár a
két karakter könnyed hangnemben társalog egymással, a fény és
sötétség, a nappal és az éjszaka, az élet és a halál említése mind a
darab fő konfliktusát idézi fel.
A kiemelt rész azután játszódik, hogy Rómeó és Júlia együtt
töltötték az éjszakát. A szöveg alapján egyértelmű, hogy Júlia
maga mellett akarja tartani Rómeót. Akkor érzi magát teljesnek
és egésznek, amikor együtt vannak, és igyekszik bevetni mindent,
hogy maradásra bírja. Rómeó is ezt szeretné, de emlékezteti a
helyzet realitására: Elmennem: élet, és halál: maradnom. Júlia
tovább ösztökéli Rómeót, hogy maradjon vele, és nagy
buzgóságában úgy képzeli, a föld és az ég is összeszövetkezett,
hogy egy párrá kovácsolja őket. Bizonygatja a fiúnak, hogy a
feltűnő fény nem a hajnal, hanem Csak meteor, mit kilehelt a
Nap. Amikor viszont Rómeó belemegy a játékba, Júlia tisztábban
kezdi látni a helyzetüket. A fiú bizonygatja, hogy kész meghalni a
lányért: Jöjj hát, Halál. Így döntött Júliám. Habár a versek és a
megelőző jelenetek arra utalnak, hogy csak tréfálkoznak
egymással, ez a sugallat végigvonul a cselekmény későbbi részein
is. Ha együtt maradnak, az életüket kockáztatják. Ezt Júlia is
kénytelen belátni, akárhogy sóvárog. Fuss, egyre nő a fény. A
szakasz utolsó sora lebbenti fel a fátylat a párra leselkedő
veszélyről. A fény, a fény – és mindinkább setét lesz.
A szövegben felhasznált ellentétek a Rómeó és Júlia családja
közötti ellenségeskedés hangulatát is erősítik. Minden fehér, vagy
fekete, nincs átmenet. Pacsirta volt ez, a reggel heroldja; Nem
fülemüle. Aztán: E fény nem a Napfénye. Mégis, a tény, hogy
erről a témáról ilyen könnyedén tudnak beszélgetni, bizonyítja,
milyen felületesen és bonyolultan határozzuk meg az említett
fogalmakat. Ezek talán nem is valódi ellentétek
Shakespeare olyan nyomást és érzelmeket dramatizál,
amelyeket minden pár átél. Azt az elvárást mutatja be, hogy a
fiataloknak velük egy társadalmi csoportba tartozókkal kell
kapcsolatba lépniük, ily módon is elfogadhatónak kell lennünk,
be kell illeszkednünk Ugyanilyen erővel sikerül bemutatnia az
egymás iránt táplált érzelmeik intenzitását is: amikor
szerelmesek leszünk, teljesen elmerülünk az élményben, és nem
tudjuk teljesnek érezni magunkat a másik nélkül. Bár az
osztályban vitatkoztunk arról, hogy Rómeó valóban szerelmet
érez-e Júlia iránt (vagy inkább csak a vágy vezérli), jó lenne azt is
megvitatni, mit érez Júlia Rómeó iránt. Véleményem szerint igaz
és mély érzéseket táplál, mint minden fiatal lány, aki először esik
szerelembe.”

Osztályzat: A-
Kitűnő munka, Carolyn. Ügyesen átláttad a művet és kézben
tartottad a szöveget, elemzésed magával ragadó. Írástechnikailag és
a szerkesztés tekintetében is példás. Kicsit sok benne az idézet, ezért a
legközelebbi fogalmazásodban több önálló gondolatot várok tőled.
Mindent egybevetve, nagyon jól sikerült a dolgozatod. Ráéreztél
Shakespeare-re! Csak így tovább.
13.
Minden reggel meghallgattuk a „Csillagos lobogót” és a napi
aktuális bejelentéseket a hangszórókon keresztül. Kihirdették a
különféle versenyek nyerteseit, figyelmeztettek a drogok
veszélyeire, és elmondták, milyen eredményeket ért el a klub. Mr.
Overton minden reggel velünk gépeltette le a híreket, 16-os
méretű betűvel, hogy ő is el tudja olvasni. Fonetikusan írtuk a
diákok nevét, nehogy hibásan olvassa fel őket, de még így is
elvétette.
Időnként megkért egy tanulót, hogy írjon egy égető kérdésről,
ami foglalkoztatja az embereket. November első hétfőjén Shane
Duggan várakozott az igazgatói iroda előtt, hogy közérdekű
bejelentést tegyen. Focista-irányítónk aznap negyed tíztől
viselkedési és életvezetési tanácsokat adott az iskolának
hangszórón keresztül.
– A technológia forradalmasította az emberek közötti
kommunikációt, számtalan új és remek lehetőséget adott Néha
azonban elfelejtjük, hogy amit írunk, az komoly hatást
gyakorolhat másokra. Úgy kell tekintenünk az SMS-ekre, az e-
mailekre és a Facebook posztokra is, mintha szemtől szemben
kommunikálnánk az emberekkel. Soha ne írjunk le olyat az
interneten, amit személyesen nem mondanánk el egymásnak. Ha
pedig azt vesszük észre, hogy valaki mások lejáratására,
besározására használja fel az internetet, a telefont vagy a
Facebookot, meg kell próbálnunk megakadályozni. Ha
mocskolódó vagy gonoszkodó e-mailt, SMS-t vagy Facebook-
üzenetet kapsz, ne válaszolj rá! Ne folytasd a kommunikációt!
Készíts screenshotot, vagyis mentsd el kép formájában, mutasd
meg egy tanárodnak, a nevelési tanácsadónak vagy a szüleidnek.
Könnyen beállíthatsz egy szűrőt is a telefonodra, a Gmailre
vagy a Facebookra, hogy kizárd a kéretlen vagy kellemetlen
üzeneteket és SMS-eket. Ha úgy érzed, zaklatnak, korlátozd le a
kommunikációt szűrővel! Csak együttműködve vethetünk véget
az ilyen szokásoknak. Akár interneten sértegetnek vagy
támadnak, akár személyesen, tehetsz valamit ellenük, találhatsz
segítséget.
Egy héttel korábban a Lincoln Gimi egyik lány tanulója
közzétette a Facebookon, hogy öngyilkos akar lenni. Az
Adamsville Napi Híreiben és a hatórás híradóban is szerepelt,
hogy azért tette, mert más diákok gonosz és ostoba üzeneteket
küldtek neki. A szüleink teljesen kikeltek magukból, sőt New
Yorkból és Washingtonból is jöttek újságírók, hogy cikket írjanak
róla. Mi csak röhögtünk azon, hogy milyen komolyan veszik a
dolgot. Lövésük sem volt semmiről. Különben is, a csaj életben
maradt,
Shane ránk mosolygott, amikor később elmentünk mellette a
folyosón, mi pedig megdicsértük a tartalmas beszédért. Shane-t
gyakran kérték fel ilyen feladatokra, már általános iskolában is.
őt küldték az Adams Gimnázium képviseletében a Lincoln
Rasszizmusellenes Integrációs szemináriumra három évvel
ezelőtt, és ő lett a Jövő Vezetője Alabamában. Jól nézett ki, és
olyan hangja volt, mint egy rádiós műsorvezetőnek. Ryan
Seacrestre hasonlított. Csak magasabb volt, és szexisebb.
Ugyanaznap délután bejelentették az Öregdiák bált is. Abban
az évben Brooke-ot, Gemmát, Taylort és Carolynt választották
meg udvarhölgynek, vagyis az utcabál arcainak. Miután
meghallgattuk a híreket, SMS-ben gratuláltunk a győzteseknek,
majd a rákövetkező napokban meg is ölelgettük azokat a
lányokat, akik bekerültek, és azokat is, akik nem kerültek be. A
hátuk mögött persze arról beszéltünk, milyen nyomorék ez az
egész udvarhölgy-dolog. Megtárgyaltuk, milyen kínos lesz, ahogy
a karneváli kocsin utaznak, aztán kivonulnak a mező közepére a
meccs félidejében, és hivatalos pomponlány-ruhájukban előadják
a félhivatalos tánckoreográfiát. Bekerül a fényképük az iskolai
évkönyv különkiadásába. Korona lesz a fejükön, és csicsás
virágcsokrot viselnek majd a mellükre tűzve. Az egyenruha
minden évben egyre nevetségesebbé vált, egyre hosszabb és
flitteresebb lett, mint a Miss America verseny vagy a Bazi nagy
roma lagzi jelmezei. Mindig azt mondtuk, hogy Adamsville egy
szaros időcsapda. A ruhákat ugyan kiröhögtük, de a lányok, akik
viselték őket, tényleg szépek voltak. És különlegesek.
A szavazás eredményének bejelentése után Brooke ezt írta a
Facebook falára: „Az úszócsapatba csak rusnya leszbik járnak.”
Két ember kedvelte. Az egyiknek rejtett profilja volt, a másik
Gemma Davies.
Aztán Taylor rácsörgött Carolynra, és azt javasolta neki, hogy
hívja fel Brooke-ot és szidja le, amiért ilyen undorító szukaként
viselkedik. Azt állította, miatta írta fel azt a mondatot a
Facebookra. De tudomásunk szerint Carolyn nem tette meg, amit
kért.

***

Egyik pénteken a pomponlányokkal kellett osztoznunk az

öltözőn – a szurkológyűlés beosztásával kapcsolatban alakult így,
de nem értettük pontosan, miért és teljesen kiakadtunk, mert
napbarnított és tökéletes testük annyira az ellentéte volt a
miénknek. Ráadásul Victorias Secret alsóneműt hordtak, a
bőrüket nem készítette ki a klór, ha pedig bókokat mondtak az
embernek, nem tudtuk, hogy megköszönjük, vagy inkább
szabadkozzunk. Mindig Brooke és Gemma volt a leghangosabb –
és a kiválasztást követő pénteken Brooke a szokásosnál is
harsányabban viselkedett. Taylor és Tiffany gyorsan átöltözött, és
már el is hagyták az öltözőt, mielőtt mi kijöttünk volna a
zuhanyzóból. Szerettük volna, ha tovább maradnak, ha
lézengenek még egy kicsit körülöttünk
Amikor Carolyn elindult a vécéfülke felé átöltözni, ahogy
szeptember óta mindig tette, Brooke kinyújtotta előtte a karját,
és rátette a kezét a vele szemközti szekrényre. A lábát is felrakta
az Öltözőpadra. Kényelmetlennek látszott olyan pozícióban állni,
de neki mintha meg sem kottyant volna. Carolyn nem tudott
továbbmenni. Megfordult, hogy más irányba induljon, de
Gemma odaült a pad másik végébe, és hátát az
öltözőszekrénynek nyomva kinyújtotta maga előtt a lábát. A
túloldalon Jessica Jenkins öltözött. Carolyn csak úgy juthatott
volna át közöttük, ha valaki megmozdul, vagy mondjuk
négykézláb kimászik. Megtorpant. Megkérte őket, hogy engedjék
át. Mi tovább öltöztünk, de fél füllel Brooke és Gemma
beszélgetését hallgattuk. Mosolyogva társalogtak.
– Öhm... Carolyn, miért öltözöl abban a lukban?
– Csak nem azért, mert beindulsz a pucér női testekre?
– Te sem bízol saját magadban, igaz?
– Vagy te lennél túl szexis?
– Tényleg, attól félsz, hogy mi támadnánk le?
– New Yorkban talán volt ilyen veszély?... Bocsánat, New
JERSEYBEN?
– Mi nem tartunk annyira szexinek, Carolyn.
– De ettől még lehetsz LESZBI, és az sem kizárt, hogy be
akarsz minket hálózni. – Brooke leengedte a karját, Carolyn
körbenézett az öltözőben.
Elfordultunk, megfésültük a hajunkat, és próbáltunk
pókerarcot vágni, nehogy azt higgye, hogy viccesnek vagy
gonosznak tartjuk a vádakat, sőt tie is lássa rajtunk, hogy
egyáltalán hallottuk,
Brooke elnevette magát. Carolyn Gemmára nézett.
– Most mi van? – förmedt rá Gemma. – Úristen, veled még
viccelni sem lehet?
Átöltözés után néhányan kint vártuk, hogy a szüléink
felvegyenek minket. Carolyn is velünk várt.
– Nem vagyok leszbikus.
Egymásra néztünk.
Lauren szólalt meg elsőként. – Ti mondtatok rá ezt?
– Nem – vágtuk rá, bár nem pont egyszerre.
 – Látod? Senki sem mondott ilyet.
– Egyébként is csak vicc volt, akárkitől származott.
– Meg kell tanulnod kezelni a tréfát.
Mozdulatlanul álltunk. Sötét volt, és egyre jobban lehűlt a
levegő. Hallottuk, ahogy a focisták a mezőn edzenek, hörögnek,
kiabálnak és gyakorlatsorokat végeznek.
Carolyn végignézett rajtunk. ~ Mindegy, nem vagyok az. Ha
érdekel valakit.
Nem tudtunk mit felelni.

***

Pár nappal később Adam Simmonsot felírták, mert cigizésen

kapták a parkolóban, és éppen a büntetését várta Mr. Overton
irodája előtt, amikor Carolyn bejött. Brooke pár perccel később
érkezett. Adam azt mondta, hogy meglepődött kettőjük láttán,
azt hitte, valami kitüntetést kapnak, csak nem értette, miért
látszanak annyira feldúltnak. Carolyn bőre foltos volt, csak az
egyik szemén maradt smink, a másikról lejött. Ügy nézett ki,
mintha egy „előtte-utána” képpár lett volna az arca. Brooke karba
font kézzel ült, és a szemét forgatta. Adam nem értette, mi bajuk
van. Azt mesélte, hogy próbált beszélgetést kezdeményezni, bár
Carolynt nem annyira ismerte.
– Mizu, Brooke?
Elmondta, hogy Brooke nem nagyon vett róla tudomást, és el
is könyvelte magában hülye ribancnak. Szívesen a fejéhez vágta
volna, megbánta, hogy beszavazta az Öregdiák bál udvarhölgyei
közé, de akkor Brooke váratlanul mégis megszólalt
– Helló! – Pillantása Carolynra villant, aztán vissza Adamre,
és a szemét forgatta. – Te meg mit keresel itt?
– A szokásos. – Adam a mutatóujjához nyomta a hüvelykujját,
majd hunyorogva a szájához emelte. – És te?
– Baromság az egész. – Mérgesen nézett Carolynra, aki a
kezét bámulta. Adam figyelte, ahogy Carolyn felhúzta a pólója
ujját, és elmesélte nekünk később, hogy az alkarja tele volt
sebhelyekkel. Azt is mondta, hogy beléjük vájta a körmét, és az
egyik vérezni is kezdett. Aztán Miss Simpson lépett ki az
igazgatói irodából.
– Utánam jönnétek Mr. Overton irodájába, ifjú hölgyek?
Megkért, hogy én is legyek jelen.
Adam alig tudta visszafogni magát, hogy oda ne tapassza a
fülét az ajtóhoz, de közben érkezett egy SMS-e a bátyjától,
amelyben értesítette, hogy a cullmani gyülekezet bulit rendez a
hétvégén. Az üzenet elvonta a figyelmét. A fiúk képtelenek
megfigyelni bármit is.
Később hallottuk, hogy az öltözőben történt incidens miatt
hívatták be a két lányt. Lehet, hogy Miss Simpson meghallotta a
beszélgetést, vagy valaki értesítette róla – senki sem tudta
pontosan –, de biztos, hogy nem mi köptük be őket, legalábbis
egyikünkről sem tudtuk elképzelni. Ha mi árulkodtunk volna,
tuti, hogy belekeverjük Gemmát is, hiszen ő is tett
megjegyzéseket, csak őt valamiért nem hívták be az irodába. Ő
olyan kis eminens csaj volt.
Amikor később a rendőrök vizsgálódtak az iskolánkban, Mr.
Overton mindig felelevenítette ezt a találkozót, azt akarta, hogy
mindenki tudjon róla: sor került egy ilyenre is, mert ők, a tanárok
igenis törődnek a diákokkal. Az iskola irányítói nem büntethették
meg a lányokat egy szóváltás miatt, de a beszámolóban később az
szerepelt, hogy az öltözőben „használt nyelvezet aggodalomra
adhatott okot”, és azt is leszögezték, hogy „a tanári kar
mindenképpen le akarja csillapítani a kedélyeket”. Később
kulcsfontosságú lett ez a megbeszélés, bár Adam szerint igazából
nem tartott tovább tizenöt percnél.
Akkoriban nem tudtuk elképzelni, hogyan szentelhetnek
ennyi energiát egy ilyen pitiáner kis ügynek, elvégre mindennap
történt ilyesmi a suliban. Egyesek szerint Carolyn miatt csaptak
ekkora hűhót, mert ő még új volt és kényes. Később több riporter
is megkérdezte tőlünk, hogy szerintünk szükség volt-e arra az
igazgatói meghallgatásra. – Igen – feleltük nekik. – De mit
számít ez már? – Persze csak költői kérdés volt. Fogalmunk sem
volt, mit fogtak fel az egészből.
14.
A mi templomunk máshogy néz ki, mint amilyeneket a tévében
szoktak mutatni. Az épület – vagy épületegyüttes – eredetileg
Lowe’s lakberendezési raktárnak készült, de volt hozzá iroda és
tornaterem is. A Lowe’s időközben kapott egy nagyobb területet,
kijjebb a Stripline mentén, és a város az egyháznak adományozta
az épületet. A régi városrészben álló tekintélyes templomot fel
akarták újítani, vagy valami ilyesmi, és ezért kénytelen volt
mindenki a nagy raktárba járni. Az viszont olyan hatalmas volt,
hogy más megyékből is tudott fogadni hívőket, és hogy fokozzák
a hatást, az egyházmegye új honlapján élőben is lehetett követni
az istentiszteleteket. Davies tiszteletes fejhallgatóján mikrofon
volt, mintha aerobikedző lett volna. Ahogy ő fogalmazott,
globálissá vált a gyülekezetünk.
Bármilyen nagy volt azonban a templom, a parkolóján nem
tett túl. Amikor az ember lekanyarodott a Stripline-ról, az épület
apró pontnak, parányi foltnak tűnt a távolban. Ha korán
érkeztünk, még csak vonalak végtelen sorozatát láttuk a
parkolóban, fehér és sárga kereszteket a szürke aszfalton. De ha
késtünk, vagy csak pár perccel a prédikáció kezdete előtt
érkeztünk, járművek egész tengere terült el az épület körül.
Nyáron – vagyis az év java részében – a tükrök visszaverték a nap
fényét, és be kellett fognunk a szemünket, máskülönben
lefordultunk volna az útról. Az autótenger hullámzott a
hőségben, a járdát fedő kátrány folyékony festéknek látszott, és
az ember már attól tartott, hogy elnyeli a kocsiját a kátránnyal
lepett futóhomok. Ahogy haladtunk előre a parkolóban, a
templom egyre nagyobb lett. A máshonnan érkezettek azt
hihették, hogy Wal-Mart, Kmart vagy Winn Dixie áruházhoz,
esetleg valami böhöm nagy raktárhoz érkeztek. De a templomunk
volt. Nem is kellett baptistának lenni ahhoz, hogy az ember
odajárjon – vasárnaponként és szerdánként mindnyájan hívőkké
váltunk.
Mindig a lehető legtovább húztuk az időt odakint, a
parkolóban – lestük, kit lehet nézni, próbáltunk közel állni
azokhoz a fiúkhoz, akik tetszettek, és arról beszéltünk, mit
csináltunk előző este. Akárhogy próbálták templomszerűvé tenni
a belső teret, akárhogy igazgatták az oltárt, akármennyi
falikárpitot akasztottak fel, az ember az épület belsejében is úgy
érezte magát, mint egy raktárban. Autók és gyertyák szaga
keveredett a levegőben, olyan volt, mint egy körszínház, az
oltárral és a pulpitussal a közepén, a padlóba csavarozott, fehér
műanyag padokkal körös-körül. A túlzottan elhízott embereknek
a hátsó padokban kellett ülniük, azokban a speciális székekben,
amelyeket a Stripline mentén lévő Ruby Tuesday üzlet bocsátott
rendelkezésünkre. Százhuszonnégy pad volt összesen,
mindegyiken öt-tíz ember fért el, attól függően, mennyire voltak
kövérek. Ennyit számoltunk össze, de karácsonykor rengetegen
álltak a falak mellett is.
Minden vasárnap és minden szerdán az istentisztelethez
igazodtunk. Ez a szokás a részünkké vált, soha nem vitattuk, soha
nem kérdőjeleztük meg. Sőt ha őszinték akartunk lenni
magunkkal, nem is bántuk. A templom programot jelentett
számunkra, az emberekkel való találkozás és a kiöltözés
lehetőségét. Később, amikor főiskolára jártunk, hiányzott is. Az
egyetemi városokban is volt templom, de egészen más élményt
nyújtott. Eltérő volt, rideg, idegen. Hiányzott a saját templomunk
biztonságos tere, a szertartások ismerős menete, a közösségi
hangulat. Még a szag iránt is nosztalgiát éreztünk: a jó öreg
vasárnapi kávéillat, amelybe belekeveredett a fiatalok, idősebbek
és nagyon öregek illatszereinek felhője.
Világos volt a templomban. Karácsony reggel kevés volt a
fény, és máskor is néha félhomályban léptünk be, de ahogy telt az
idő, felkapcsolták az összes lámpát, és végül, ha az ember
felnézett, több száz fényforrást számolhatott meg. A legtöbb a
szószéket világította meg, így Davies tiszteletes szinte
dicsfényben fürdött. A padló felől is érkezett néhány kék színű
fénycsóva – állítólag a Királyi Színház egyik fővilágosítóját
alkalmazták, így akarták garantálni, hogy mindig tökéletes
fényben ússzanak a szertartások.
Amikor a városba költöztek, Carolyn és az anyja nem jártak
templomba – katolikusok voltak, vagy mi de néhány hét
elteltével, amikor Carolyn összejött Shane-nel, a lány elkezdte
elhozni az anyját az istentiszteletekre. Nem érkeztek korán, nem
énekeltek, nem fogtak kezet senkivel, és utána sem maradtak ott
beszélgetni. Sokszor becsukták a szemüket, és néhányan azt
mondták, nem is lett volna szabad eljönniük, ha nem hívők és
nem konfirmáltak. Ugyanakkor senki sem küldte el őket, ezért
idővel elkezdtek rendszeresen járni, aztán hirtelen elmaradtak.
Az ember azt hinné, ekkora tömegben fel sem tűnik, hogy ott
vannak-e vagy sem, de az ő távollétük feltűnt. Különösen
Carolyné.
Egy őszi vasárnapon – nem sokkal azután, hogy Carolynt is
megválasztották udvarhölgynek az Öregdiák bálra – ifjúsági
gyűlést tartottak a templomban. Az ötlet az „ifjúsági akciófelelős”
Dave Dillon fejéből pattant ki, és az volt a célja, hogy jobban
bevonjon minket a gyülekezet életébe. Szövegeket olvastunk fel,
egy végzős mondta a prédikációt -. amelyet persze Davies
tiszteletes írt meg, hiszen annyira mégsem bízta ránk a dolgokat
–, és más zenét választottak: többnyire giccses balladákat,
amelyeket négy évvel korábban játszottak a rádiók, és ha az
ember nagyon erőltette, akár Jézussal is összefüggésbe tudta őket
hozni. Valami kretén jött át a calhouni gyülekezetből gitározni,
egy másik ember meg énekelt hozzá. Tudtuk, hogy iszonyú béna
az egész, de hónapok óta készültünk, meghallgatásokat
tartottunk, a szüleink fel is vették videóra, ezért jó nagy feneket
kerítettünk neki.
Azon az októberi napon nagyon korán érkeztünk a
templomhoz, és amikor bementünk, láttuk, hogy Brooke és
Gemma az oltárnál beszélget. Brooke arca egy kicsit foltos volt,
Gemma pedig felé nyújtotta a kezét, és a haját simogatta.
– Ne vegyél róla tudomást! – tanácsolta Gemma suttogva, de
az oltár körül annyi mikrofon volt, hogy mindnyájan hallottuk,
mit mond, még ha halkan is.
– Tudom, tudom. – Brooke hátat fordított nekünk, mi pedig
próbáltunk távolabb kerülni tőlük, nehogy azt higgyék,
kémkedünk utánuk. Csak annyira távolodtunk el tőlük, hogy
azért minden szót tisztán halljunk még.
– Meg kell mutatni neki, hol a helye, érted? – Gemma még
halkabban folytatta. – Közönséges kurva, semmi egyéb.
Brooke felnevetett, de lehet, hogy Gemma volt az, mire az
egyik mikrofon sípolni kezdett. Elfordították a fejüket.
Végigmentünk a folyosón, és közelebb érve integettünk nekik.
Az első sorokban foglaltunk helyet, mivel elsőként olvastunk
fel a zsoltárokból, aztán a helyünkön ücsörögve vártuk, hogy
megteljen a terem emberekkel. Anyák, apák, unokatestvérek,
másodunokatestvérek, szomszédok, tanárok, edzők, új és régi
ismerősök sereglettek be az épületbe, kezet ráztak velünk,
megöleltek és megcsókoltak minket, mire mi is megöleltük és
megcsókoltuk őket, mert ez volt a szokás Adamsville-ben, ezt
csinálta mindenki a templomban.
Carolyn és az anyja is ott volt, oldalra húzódva, de csak
háromnégy sorral mögöttünk. Tisztán láttuk az arcukat, sőt
Carolyn ruháját is felismertük az Anthropology katalógusból,
amelyet pár héttel korábban a hálószobájában néztünk át.
Mindkettőjüknek – Carolynnak és Abbynek is – nedves volt a
haja, az arcbőrük szinte harmatos, mintha úsztak volna előtte.
Lehet, hogy úgy is volt. Azon méláztunk, milyen lehet, ha
valakinek olyan tökéletes a haja, hogy akár vizesen is hagyhatja,
hadd szárítsa meg a levegő, olyan hibátlan a bőre, hogy csak
szempillaspirálra és szájfényre van szüksége, emellett olyan
gondosan kidolgozott, vékony teste van, hogy fehér, bő nyári
ruhában is arányosnak néz ki. Nehezen álltuk meg, hogy ne
bámuljuk őket.
Zene töltötte be a termet, mire mindnyájan felálltunk, és
Davies tiszteletes elindult a folyosón. Kezet fogott a hívekkel,
néhányukat megölelte vagy megcsókolta, de volt, akiknek csak
intett. Néhány elsős fiú és lány haladt a nyomában, bő, lila,
„KÖSZ” feliratú pólóban, ami a „Keresztények Önzetlen
Szolgálata” csoportra utalt. Shane Duggan pár lépéssel utánuk
érkezett, új focimezben, elején felirattal: „Jézusért cselekszem”.
Miközben közelebb ért a szószékhez, a hátulját is elolvashattuk:
„János 3:16” Néhány szülő tapsolni kezdett, amikor elment
mellettük, Cox edző összeütötte vele az öklét.
Valaki később azt mondta, hogy amikor Shane végigsétált a
padok között, rákacsintott Carolynra. Valaki más szerint olyan
volt, mintha inkább Abbyre kacsintott volna. Ezen jót röhögtünk.
Mások azt is tudni vélték, hogy Carolyn csókot dobott Shane-nek.
Mi viszont ebből nem láttunk semmit a helyünkről.
Megfogtuk egymás kezét, és elkezdődött az istentisztelet.
Körülnéztünk, és megjegyeztük, ki mit visel. Jegyzeteket
készítettünk a fejünkben. Felállítottuk magunkban a jólöltözöttek
rangsorát, és megpróbáltuk magunkat elhelyezni rajta. Közben a
vállunkra húztuk a kardigánunkat, nehogy megfagyjunk a
légkonditól. Imádkozni kezdtünk.
Az istentisztelet közepén Davies tiszteletes odahívta Shane-t
az oltárhoz, és adott neki egy mikrofont, hogy „mondjon pár szót”
Mialatt Shane kiverekedte magát az első sorból és utat tört a lila
pólós elsősök között, kigyulladt egy reflektor, ráirányult a fénye,
és egészen az oltárig követte. Ha ekkor valaki lefotózta volna,
glória lett volna a feje körül. Megköszörülte a torkát, hangja
mennydörgésként robbant a terembe, de ő nem zavartatta magát.
– Nagy megtiszteltetés itt lenni, az egybegyűltekhez beszélni,
köztük az Adams Gimi diákjaihoz. – Vörösödni kezdett az arca,
és úgy láttuk, mintha a keze is remegett volna. – Sokat írnak
mostanában arról, milyen nehéz a tizenévesek élete, milyen
nehéz beilleszkedni, barátokat szerezni, és közben távol tartani
magunkat a csábításoktól, a bűntől. Amerika más városaiban
még nehezebb, hiszen ott nem ismerik egymást az emberek,
nincs közösség, nem számít az egyház és a vallás. Például
Moultonban, amely alig pár városnyira van tőlünk, nem
imádkoznak meccsek előtt. Nem gondolhatnak Krisztusra,
mielőtt kirohannak a pályára, nem beszélnek Jézushoz, nem
érezhetik a szeretetét, azt a szeretetet, amelyből az erőt merítik a
játékhoz, amelynek segítségével legjobb önmagukká válhatnak.
Ezért áldott helyzetben vagyunk mi, adamsville-iek. Közös
értékeket vallunk, szeretjük Krisztust, tudjuk, hogy ő a
megváltónk, és mindennel, amit teszünk, őt dicsérjük. Tudjuk,
hogy az ivás, a szex és a drog az utunkba állnak, ha találkozni
akarunk vele. Szüleink és barátaink, akik hozzánk hasonlóan
szeretik Jézust, nem hagyják, hogy letérjünk az útról.
Hallgattuk, ahogy beszél, és eszünkbe jutott, mit csinált Blake
Wyatték házában nyáron, amikor kézen állva ivott a sörös
hordóból és Brooke-kal enyelgett a medencében.
– Ha valaki felajánl neked egy italt egy bulin... ha valaki azt
mondja, „egy sör nem számít”... jusson eszedbe egy pillanatra
Jézus, kérdezd meg ott legbelül, mit szólna hozzá, hogy ilyet
teszel a testeddel, amit ajándékba kaptál a Mindenhatótól!
Davies tiszteletesre néztünk, aki Shane mögött ült, és
elégedetten mosolyogva olvasott egy papírra írt szöveget.
– A bibliai Prédikátor Könyve óva int minket a szem
vágyaitól: „Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű
ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De
tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged! 8” Minden
hétvégén kísértéssel kell szembenéznünk, minden bulin, minden
táncos összejövetelen. Ám az Úr azt akarja, hogy ezeket a
bűnöket imádsággal és spirituális fegyelemmel helyettesítsük, A
Szentírás útmutatást is ad ehhez: „Tekintsd meg, van-e bennem
rosszindulat, és vezess az örökkévalóság felé vezető úton!” –

8 Károli Biblia, 11:9

Shane felnézett a mennyezetre, aztán egyik lábáról a másikra
helyezte a testsúlyát, elmozdult a reflektorfényből, és
megdörzsölte a szemét.
Ránéztünk a szorosan egymás mellett ülő Brooke-ra és
Gemmára. Gemma épp akkor súgott valamit Brooke fülébe.
Davies tiszteletes felállt, és odament Shane-hez. – Köszönöm,
Shane.
– Én köszönöm, tiszteletes úr! – És a gyülekezetre nézett. –
Hajrá Medvék! Remélem, mindenkivel találkozunk a hétvégén! –
Lehajtotta a fejét, és visszasétált a padjához. A prédikátor
felemelte a karját, mi pedig felálltunk. Folytatódott az
istentisztelet.
Miután felolvastunk a zsoltárból, Brooke és Gemma előadtak
egy duettet. A gyülekezet egyik főiskolás fiútagja kísérte őket
gitáron. Faith Hill Breathe című dalát énekelték, csak átírták a
szöveget. „Imádságba merülve, Uram, tudom, hogy ott vagy,
Jézus, így kell hát szeretni, hallom a légzésed.” Később sokat
röhögtünk rajta, hogy milyen bénán írták át, milyen orrhangon
énekeltek, milyen ügyetlenül játszott a srác a gitáron, de az
emberek többsége azt írta a Facebookra, hogy szuper volt, és a
két lánynak jelentkeznie kéne az X-faktorba, ha legközelebb
Birminghamben lesznek a meghallgatások.
Istentisztelet után a városi klubba mentünk ebédelni.
Krumplipüré, sajtos makaróni, sült okra, sült csirke, sült
zöldparadicsom, zöldbab, írós keksz. A klubház főépületének
svédasztala kínálta a fogásokat – oda nem illett farmerben és
teniszcipőben menni. A J Crew katalógus modelljeihez hasonlóan
kellett felöltöznünk, és hasonlítottunk is egy kicsit rájuk, csak a
kövérebb kiadásaikra. A szüleink azt mesélték, hogy régen csak
fehérek jártak a klubba, aztán egyre több fekete is, de még
mindig kevesen voltak. A személyzet viszont kizárólag feketékből
állt, és hétvégén többnyire a mi korosztályunkból került ki.
Kihozták az asztalunkhoz az ételt a svédasztalról.
 Carolyn Taylorral érkezett, és – talán azért, mert Tiffany nem
volt jelen – csatlakozott hozzánk. Később senki sem emlékezett
pontosan, mikor történt ez, az Öregdiák bál előtt vagy után, de
valószínűsítettük, hogy inkább előtte, mert még meleg volt
odakint, Carolyn mosolygott, magabiztosan beszélt, sőt időnként
nevetett is. Akkoriban az emberek még keresték a társaságát.
Miután megkaptuk az ételt, furcsállta, hogy feketék a
felszolgálók, és megkérdezte, nem érezzük-e kellemetlenül
magunkat emiatt. Azt feleltük, hogy nem nagyon szoktunk ezen
filózni, ami javarészt igaz is volt. Később azt mondtuk, szerintünk
csak képmutatásból kérdezte. Könnyű olyannak lenni, mint
Carolyn, ha valaki nem Alabamából való. Adamsville-ben minden
sokkal komplikáltabb volt.
A szülők ott maradtak az asztaloknál, mi viszont kivittük a
kaját a golfpályára hungarocell dobozokban. A fiúk rágyújtottak,
mintha meg lennének győződve róla, hogy a klubházból nem
lehet őket látni. Szívtunk egymás cigijéből egy-egy slukkot, pedig
nem is volt igazán kedvünk hozzá. Meleg őszi nap volt, abban az
évben tovább megmaradt a nyár forrósága, és a nyirkosság
fülledtebbé is tette a levegőt. Egy homokos részre ültünk, mert
azt hittük, ott hűvösebb lesz, de ugyanúgy izzadt a tarkónk a
hajunk alatt.
Jobbra nézve a golfpálya további szakasza tűnt fel, fákkal,
medencével, teniszpályákkal és további fákkal. Balra szintén fák
sorakoztak, aztán égy tisztás következett, annak túloldalán pedig
a Stripline, rajta a sebességtől elmosódott járművekkel. Ott
villódzott a Wal-mart hirdetőtáblája, alatta a „0-24” felirattal. A
golfpályára viszont nem szűrődött be a forgalom zaja, vasárnap
este pedig, mivel a pálya már ötkor bezárt, csak a tücskök hangját
lehetett hallani és a szentjánosbogarak fényét látni.
Kiskorunkban sokszor próbáltunk szentjánosbogarat fogni, de
mindig elfelejtettünk üveget hozni magunkkal otthonról. Ezért
csak egy másodpercig bírtuk őket tartani, aztán annyira
csiklandoztak, hogy ki kellett nyitnunk a markunkat, és
elengedni őket. Andrew Wright gyerekként bármit megfogott, de
egyszer izgatottságában véletlenül összenyomott egy
szentjánosbogarat. Azt hittük, megcsípte egy méh, mivel könnyes
szemmel sikított, de nem volt a kezén szúrás- vagy harapásnyom,
csak a bogár szárnyai maradtak a tenyerében. Pár évvel később
már benőtt a fejünk lágya annyira, hogy békén hagyjuk őket.
Aztán eltelt még néhány év, vége lett az általános iskolának, és
esténként többnyire otthon kellett ülnünk a szüléinkkel, ahogy a
nővéreink, bátyáink és unokatestvéreink is tették. Ez azonban
kivételes nap volt.
Carolyn rávett minket, hogy ússzunk egyet a medencében, bár
csak nyáron volt nyitva, és nem vittünk magunkkal fürdőruhát.
Azt hittük, viccel, ezért ott maradtunk a füvön ülve, amíg Carolyn
átszaladt a parkolón, és átugrott a kerítésen a medence felé.
Egymásra néztünk, és megállapítottuk, hogy komolyan gondolja.
Azt hittük, lesz valami csobbanás, vagy ilyesmi, de nem
hallottunk semmit. Ezért utána rohantunk, és átnéztünk a
drótkerítésen. Csak felfordított napozóágyakat láttunk,
leeresztett, nagy kék-fehér ernyőket, a gyerekmedence mellé
pedig egy narancssárga-zöld törölköző volt kiterítve. Kis
hableányos, vagy ilyesmi, nyár óta ott heverhetett, penészesen,
kifakulva. Egy pár fehér fűzős cipő is volt a medence partján,
durva, krémszínű sportzoknikkal. Már éppen elfordultunk volna,
hogy távozzunk, amikor száraz csikorgást, majd döngést
hallottunk a trambulin felől. Carolyn a végén volt, a legmagasabb
szinten, azon, amelyikre csak az első úszásórák után engedtek fel
minket. Nem mosolygott, nem is nézett ránk, csak mezítláb
hintázott fel-le a deszkán. Felemelte a karját, mintha ugrani
készülne, mire az egyik fiú rákiáltott, hogy hagyja abba. Carolyn
felnézett – szeme tágra nyílt, tekintete üres volt. Nem szólt
semmit, csak elmosolyodott, levette a blúzát, aztán a szoknyáját,
és ledobta őket a betonra, a vízimentők széke mellé. Feltűntek a
furcsa csíkok a karján, néhány a hasán is – lehet, hogy hegek
voltak? Néztük, ahogy a palló szélén ringatózik. Aztán váratlanul
leugrott. Alig csobbant a víz, lebukott a mélybe, lemerült a
lefolyóig és megérintette. Olyan sokáig víz alatt maradt, hogy
szinte egy örökkévalóság telt el. Fogalmunk sem volt róla, hogy
fog hazajutni, mit fogunk mondani a szüléinknek, vagy mihez
kezdünk, ha meglát minket égy alkalmazott. Csak bámultuk,
ahogy siklik a felszín alatt, néztük keskeny csípőjét és a
vállizmait, vézna lábait, gömbölyű térdét és könyökét és
uszonyként hullámzó haját. Nagyon sokáig tudott légvétel nélkül
lent maradni, és amikor végül felbukkant levegőért, nem is nézett
felénk, mintha nem is jutott volna el a tudatáig, hogy közönsége
van.
Nem mondtunk semmit, nem kiáltottunk oda neki, a fiúk sem
gúnyolódtak rajta. Mozdulatlanul álltunk és figyeltük. Átfutott az
agyunkon, hogy nekünk is be kéne ugranunk, le kéne vennünk a
blúzunkat és a szoknyánkat – hiszen a bugyink és a melltartónk
amúgy is fürdőruhára hasonlított. Aztán úgy döntöttünk,
egyszerűbb csak nézni.
Senki sem készített fotókat azon a napon, sem rólunk, ahogy a
fűben ültünk, sem a vízben úszó, sellőszerű, melltartós
Carolynról, de később hálásak voltunk ezért Soha senki sem
felejtette volna el, soha nem engedték volna Carolynnak, hogy
jóvátegye. Mi hagytuk, hogy megússza, engedtük, hogy titok
maradjon, csak ültünk egy helyben és figyeltük, csak a fejünkben
lőttünk róla fotókat, nem írtunk SMS-t, és nem is beszéltünk róla
hónapokig. Nádszálkarcsú volt a teste, tökéletesen nézett ki, és
eszébe sem jutott félni.
Évekkel később, amikor visszaemlékeztünk arra az estére,
csak homályosan tudtuk felidézni a részleteket. Minden
tekintetben ellentmondások voltak a beszámolóink között. Ezért
megtanultuk úgy visszaidézni a történteket, hogy az mindegyik
változattal összhangban legyen, de elég teret nyújtson a kis
eltéréseknek is. Fontos volt kidolgoznunk egy ilyet – egy nagy
közös igazságot –, ám azt is mindig csak egymás között
hangoztattuk, magunk sem értettük, pontosan miért.
 Aznap Andrew Wright is hozzánk csapódott. Csodálkoztunk,
hogy miért nem Gemmával tölti az idejét – iskolakezdés óta
egyfolytában össze volt ragadva a csípőjük, folyton a lelátók alatt,
a parkolóban, a tanulóterem előtt taperolták egymást és
smároltak, sőt akár az első óra alatt is. Akárhová néztünk, az ő
kettősüket láttuk. Ám aznap Andrew Wright egyedül volt, és azon
tanakodtunk, vajon mit szólna hozzá Gemma, ha tudná, hogy a
barátja a szinte meztelenül úszó új lányt bámulja. Visszatekintve
többször is eszünkbe jutott, hogy vajon ekkor kezdődött-e az
egész dolog Andrew részéről Carolynnal kapcsolatban. Talán már
korábban, mert a hőlégballon-fesztiválon is olyan magányosnak
és feszültnek látszott, de többek szerint csak jóval később vette
kezdetét, miután Carolyn rászállt. Mindenesetre sok minden
megmaradt bennünk Carolynnal kapcsolatban arról, a napról, és
belénk vésődött Andrew arca is. Talán az anyukájával történtek
miatt, talán a víztől való félelme miatt, tekintete mereven
rátapadt a medencében úszó Carolynra, és közben az álla is
leesett. Olyan könnyű lett volna kicsúfolni azokban a percekben.
Mégsem tettük. Utólag Örültünk is neki, mert rosszul
megválasztott szavakkal mélyen meg lehetett sérteni Andrew-t.
Azok az emberek, akik egyébként mindig a nyelvüket köszörülték
valakin, vele valamiért nem mertek kikezdeni.
 facebook

Dave Dillon: „Az Úrban rejlik az én erőm és dalom, és lett a

megváltóm; Ő az én Istenem, örökké áldom nevét – az apám Istenét,
őt magasztalom."
Brooke Moore és még 12 ember kedveli ezt.
Gemma Davies, Brooke Moore és még egy ember hozzászólt ehhez.
Gemma Davies: „Azok, akik titkolják bűneiket, nem
boldogulhatnak, de ha bevallják és megtagadják azokat,
könyörületben részesülnek."Te mit idézel ma a Bibliából?
Brooke Moore: „Ha bűnös természeted vágyait követed, egyértelmű
következményekkel számolhatsz: szexuális kicsapongás,
erkölcstelenség, tisztátalan élvezetek, bálványimádás, mágia,
ellenségeskedés, viszály, féltékenység, dühkitörések, önző törekvések,
széthúzás, elkülönülés, irigység, részegeskedés, vad bulik és hasonló
kihágások. Hadd mondjam el még egyszer, ahogy már korábban is,
hogy egy ilyen életet élő ember nem nyer bebocsátást Isten
Királyságába."
Dave Dillon: Nagy vagy, Brooke! Jó volt talizni a templomban!
Gemma Davies: „ítéld tehát halálra a benned lappangó bűnös földi
hajlamokat! Semmi közöd ne legyen a szexuális kicsapongáshoz, a
sóvárgáshoz és a gonosz késztetésekhez. Ne légy mohó, mert a mohó
ember bálványimádó, a földi világ jelenségeit imádja. Isten haragja az
ilyen anyagias és testi bűnök miatt fog lecsapni rád."
Dave Dillon: Csak így tovább, Gemma! Apád büszke lenne rád!
Gemma Davies: Koszi, Dave. Találkozhatnánk hármasban Brooke-
kal? Hallottuk, hogy néhányan meztelenül fürödtek egy nyitott
medencében (istentisztelet után), és aggódunk.
Dave Dillon: Kösz, Gemma. Fel foglak hívni.
15.
Hallék farmján készítettük el a karneváli kocsinkat az Öregdiák
bálra. Tanítás után összegyűjtöttük az ötleteinket, egy csapat
összeírta őket, kiosztották a feladatokat, és végül délután öttől
este tízig vagy éjfélig dolgoztunk, éppen ameddig kellett. Vodkát
öntöttünk a Red Buliba, és egy idő után néhány lány erősen
kóvályogni kezdett, a fiúk pedig a csűr mögé jártak ki cigizni.
Festettünk, énekeltünk és ittunk. Közel maradtunk egymáshoz,
és pár emberrel flörtölni próbáltunk, másokat teljesen semmibe
vettünk.
A Hall birtok már nem működött farmként. Dylan nagyapja
még művelte, de halála után a fia nem folytatta a munkát, inkább
elment tanulni a UAB Üzleti Főiskolára, és megvásárolt három
Sonic üzletet – kettőt Adamsville-ben, egyet Cullmanben. Ennek
ellenére Dylan tagja-volt a Jövőbeli Amerika Farmerei
elnevezésű klubnak – bár nem értettük, miért – amelynek az apja
volt az egyik alapítója és vezetője. Időnként körbevezettek
érdeklődőket a farmon, néhány megyei tábor lakóit.
Megmutatták nekik a megmaradt ménest. Néha Dylant is láttuk
lovagolni. Hatalmas birtok volt, Dylan apja szerint két Adams
Gimi méretű iskola is elfért volna rajta, és mindnyájan nagyon
szerettünk ott lenni. Szívesen fantáziáltunk arról, milyen lenne,
ha még mindig gazdálkodást folytatnának, ha Dylan ott élne a
családjával a farmon, fejnék a teheneket és gereblyéznék a
szénát. Dylan apja viszont többször is hozott át nekünk sült
uborkát a Sonicból, amikor éjjel dolgoztunk, és ezzel
emlékeztetett minket a rideg valóságra. Elvarázsolt minket a
nagy tér, ahol a karneváli kocsikat megépíthettük. Bőven volt
időnk újrakezdeni, ha valamit elrontottunk. Temérdek búvóhely
állt rendelkezésünkre, hogy elbújjunk, beszélgessünk vagy
smároljunk. Azt csináltunk, amit akartunk. Imádtuk az évnek ezt
az időszakát
 Este érkeztünk, a fény már halványodni kezdett az ég alján, de
a csűrt alulról karácsonyi lámpafüzérek világították meg. Bent
dolgoztunk, ám miközben a furnérlemezeket, papírmasé lapokat,
szórófestékeket és a csillámport válogattuk össze, időnként
kinéztünk a farmra. Hallék kutyái – két golden retriever, úgy
tizenöt-húsz évesek – odakint szaladgáltak, bújócskáztak a
szalmabálák mögött, és minden alkalommal ugattak, amikor
felbukkant egy kocsi a hosszú, kavicsos bekötőúton. Hallék háza
ki volt világítva a távolban, körülbelül egy kilométerre a csűrtől.
Fehér zsalu fedte az ablakokat, a tornác pedig körbefutott az
egész ház körül. Belül minden lámpa égett. Elképzeltük odabent
Mrs. Hallt és Dylan öccseit, ahogy az anyuka vacsorát főz, a fiúk
pedig valami rajzfilmet néznek a tévében, mielőtt elmennének
fürdeni és elmondanák az esti imádságot lefekvés előtt.. A
négykocsis garázs mellett gumiabroncs lógott, egy hatalmas
tölgyfáról, mögötte pedig mászóka és csúszda is állt. Gyakran
mondogattuk egymásnak, milyen szerencsések Hallék, hogy
annyi helyük van, bár Dylant vagy a testvéreit soha nem láttuk az
udvaron.
Munka közben néha Brooke Moore-t figyeltük, aki Red Bulit
iszogatott, és időnként a fejét hátravetve kacagott. Gemmával
beszélgetett, de a csűrben lévők nagy része őt leste, mint mindig.
Neki kellett felfestenie a betűket. A pomponlányok mindig
tökéletes, gömbölyű, buborékszerű betűket rajzoltak, hiszen évek
óta festettek buzdító plakátokat és zászlókat, valamint ha kellett,
a buszok oldalát is telepingálták tanítás előtt. Brooke egyik
kezében ecsetet fogott, a másikban kólát; nem tudtuk
megállapítani, hogy beállt-e már a sok italtól, vagy csak
egyszerűen jókedvű. A csűr túlsó végében is csilingelt a nevetése.
Carolyn egy órával utánunk érkezett, és ahogy besétált a
csűrbe, ahogy fokozatosan belépett a fénybe a mező sötétjéről,
feltűnt mögötte Shane alakja is. Ekkor gyorsan Brooke-ra
néztünk, és láttuk, hogy megváltozik az arckifejezése. Nem
mérges lett, inkább ideges vagy feszült. Ránézett Carolyn régi
mackónadrágjára és szedett-vedett kapucnis pulcsijára, amelyek
nem sokat vontak le tökéletes szépségéből. Brooke kivette a
telefont a zsebéből, és begépelt valamit. Aztán kivonult a csűrből,
és beszállt a kocsijába. Becsapódott egy ajtó.
Felkapcsolta a fényszóróját, mire éles fény árasztotta el a
csűrt, sokan ráordítottak, hogy kapcsolja le, és eltakarták az
arcukat. Carolyn mereven nézett maga elé, arca kifehéredett az
éles fénytől. Tisztán csillogott a szeme, és olyan fehérnek látszott
a bőre, hogy szinte visszapattant róla a világosság. Belenézett a
fényszórók fényébe, nem is pislogott. Az autó tolatni kezdett,
mire sötétség borult a csűrre.
Carolyn közelebb húzódott Shane-hez, és alig szólt pár szót,
de azt sem hallottuk. Amióta rátámadtak az öltözőben úszás
után, sokkal ritkábban és halkabban beszélt, velünk és másokkal
is. Nem tudtuk, hogyan segíthetnénk, hogy csalogathatnánk elő a
csigaházából.
Ugyanazon a karneváli kocsin dolgozott, amelyen Shane. A
Mardi Gras volt a téma, és amíg Shane a gerendákból darabokat
vágott a kerethez, Carolyn egy jazz-zenészt festett egy lapos
fatáblára, amelyet majd Mr. Overton veterán Ford Mustangjának
elejére fognak felerősíteni. Alaposan kidolgozta a képet: a
szaxofon úgy nézett ki, mintha háromdimenziós lenne, és később
meg is beszéltük, milyen jó kézügyessége van. Minta és stencil
nélkül festett, teljesen önállóan. Egyáltalán nem aggódott amiatt,
hogy elrontja, hogy nem adja vissza a fejében megszületett
elképzelést, esetleg kritizálni fogják. Eszünkbe jutott, hogy talán
a lelke mélyén mégis izgul; aztán megállapítottuk, hogy nem.
Sokszor tanakodtunk azon, hogy mit gondolhat, de valamiért
soha nem kérdeztük meg tőle. Ügy tűnt, hogy ő mindent jól
csinál, és ezt mindenki észlelte, valószínűleg Brooke is.
Visszatekintve be kellett látnunk, milyen nehéz helyzet volt ez,
főleg Brooke-nak. Akkoriban viszont irigy dögnek tartottuk.
Az Öregdiák bálig hátralévő időben mindennap éjfélig
dolgoztunk. Panaszkodtunk, hogy soha nem leszünk készen, hogy
menynyire le vagyunk maradva, ugyanakkor tudtuk, be fogjuk
fejezni, mert mindig befejeztük, az alsóbb évfolyamokban is.
Ettől függetlenül féltünk, hogy az az év rosszabb lesz, mint az
előző, és meredeken zuhan a színvonal. Nem mi voltunk a
legkreatívabb osztály (az eggyel idősebb társaság volt az), de a
tanárok szerint is mi voltunk a legszorgalmasabbak, a
legelkötelezettebbek az ünnepség iránt. Carolyn változtatott meg
mindent abban az évben: rábíztak minden művészi feladatot – és
ő tervezte meg az egész karneváli kocsit. Ha visszagondolunk,
nem biztos, hogy szerencsés volt, amiért ilyen tehetséges ember
került be az osztályba. Ha valaki új, és még lány is, inkább ne
legyen annyira tehetséges, legyen átlagos, szinte láthatatlan,
vegyüljön el a tömegben, az a biztos. Carolyn viszont képtelen
volt erre, nem tudott beleolvadni a közegbe.
Amikor kész lett a kocsi, máglyát raktunk, és meggyújtottuk.
Ez is a hagyományhoz tartozott, és Dylan Hall szülei segítettek
éghető anyagokat találni. Fatönköket hoztak a kamrából –
néhány tölgyet ki kellett vágniuk, amikor a Wal-Mart megvette a
földjük egy részét –, és körberakták a tűz körül, hogy legyen mire
ülnünk.
Először csak kicsi lángokat láttunk, a máglya közepén
lobogtak, aztán öt-tíz perc után, miután Mr. Hall újabb adag
kerozint, gallyakat és újságot hozott, hatalmasra nőttek, kékre,
vörösre színeződtek, és elkezdtek fekete füstöt árasztani
magukból. Távolabb kellett húzódnunk, hogy ne vakuljunk meg
tőle és ne égesse le a szempillánkat. Aztán újra helyet foglaltunk,
párosával, hármas vagy négyes csoportokban, Shane és Carolyn
pont velünk szemben ült, és a tűzön keresztül, a vörös és kék
fényfoltokon át jól lehetett látni az enyelgésüket, Carolyn ölbe
tett kézzel hagyta, hogy Shane a pólója alatt tapogassa.
Mrs. Hall mindennel ellátott minket ahhoz, hogy pillecukros-
csokis kekszet készíthessünk és csillagszórókat gyújthassunk.
Akkorára nőtt a tűz, hogy a pillecukrok mind meggyulladtak és
meg-feketültek, annyira, hogy nem is lehetett őket megenni. Csak
Dylan fanyalodott rájuk – vagy húsz égett pillecukrot felhasznált
a csokis Graham kekszek összeragasztásához, aztán fel is falta
mindet,
A csillagszórók aratták a legnagyobb sikert. Miután
meggyújtottuk őket, elhátráltunk a máglyától és a fatönköktől, a
mező sötétebb részeire. Összevissza forgattuk a szikrákat hányó
rudakat, aztán megpróbáltunk betűket rajzolni velük a
levegőben, többnyire a nevünket, de a fiúk káromkodásokat is
próbáltak írni, ahogy a számológépeikkel is szokták, aztán inkább
formákat rajzoltunk, például szíveket, csillagokat, virágokat,
végül csak vonalakat és köröket, amiket a letörölhető műanyag
rajztáblákra szoktunk. Mr. és Mrs. Hall óvatosságra intett
minket, és felemlítették a híradóban látott baleseteket, a
csillagszórókat viszont nem vették el tőlünk. Blake Wyatt ellopott
vagy húsz darabot, azt mondta, később szüksége lesz rájuk, ha
már mindenki elment. Mialatt mi a tűzzel játszottunk, Shane és
Carolyn végig ott maradtak a fatönkökön, csókolóztak és
simogatták egymást. Miután Brooke elment, feltehetőleg nem
érdekelte őket többé, ki látja őket. Néha hátranéztünk, és a
narancssárga fényen meg a füstön keresztül láttuk az arcukat, és
elképzeltük, milyen lenne, ha mi volnánk Carolyn helyében,
milyen lehet, ha az ember ilyen kívánatos, ha ilyen könnyen
elfogadják.
Még akkor is távol maradtunk a tűztél, amikor a csillagszórók
már elfogytak, csak álldogáltunk és flörtöltünk egymással.
Amikor Dylan bement a házba kajáért, Blake Wyatt felvetette,
hogy hívogassunk 1900-zal kezdődő telefonszámokat. Azt
mondta, az apja úgyis gyakran hív ilyeneket, senkinek sem fog
feltűnni. A jelek szerint viccesnek tartotta az ilyesmit, és
mindenképpen megpróbált néhányunkat berángatni a házba, de
nem mentünk vele, ezért végül ő is kint maradt. Tovább
ácsorogtunk, ameddig bírtunk.
Megint Carolynra és Shane-re néztünk. Shane eltűnt, a lány
pedig egyedül ült a tönkön. Mindenki eltávolodott a tűztől, mert
túl erős lett a füst. Carolyn viszont tovább ücsörgött a máglya
mellett, telefonjával az ölében. Hol a képernyőt nézte, hol a tüzet,
aztán megint a képernyőt, és megint a tüzet, és ez így ment egy
darabig. Nem értettük, hogy bírja a szeme. Blake a nevét
kiáltotta, de mintha nem hallotta volna meg. Aztán úgy láttuk,
mintha elindult volna felénk. De csak a tűzhöz ment közelebb.
Nagyon-nagyon közel araszolt hozzá, olyan közel, hogy már azt
hittük, meg sem fog állni előtte.
– Mi a faszt csinál ez?
– Hagyjátok békén!
– Ne menjen oda valamelyikünk?
– Csináljon, amit akar!
– Csak várja Shane-t.
– Duggan elment.
– Csak a kocsijához ment.
– Miért nem megyünk oda hozzá?
– Hagyjátok őket békén!
– Csak nézi.
– Duggant várja, ennyi.
– De mi a büdös szart csinál ott?
Carolyn teljesen mozdulatlanul állt, aztán egy kicsit előre-
hátra ingott. Kinyújtotta maga előtt a karját. Úgy tűnt, mintha
megérintené a tüzet, de azt lehetetlennek tartottuk. Akkor
azonnal harmadfokú égési sérüléseket szenvedett volna.
Andrew is velünk volt, ő indult meg először Carolyn felé, nem
is értettük, miért. Blake megint a nevét kiáltotta, és akkor – végre
– felnézett. Tekintete összefonódott Andrew pillantásával,
legalábbis akkor azt hittük, és kezét maga előtt karba fonva
hátralépett. Hátat fordított nekünk, és elindult a közelben
parkoló autók felé. Mire Andrew odaért a tűzhöz, már nem volt
ott. Shane kocsijának fényszórói már fel voltak kapcsolva,
Carolyn pedig beszállt az anyósülésre, és elindultak.
 ADAMSVILLE NAPI HÍREI
2010. november 15.

Csütörtök este az Adams Gimnázium diákjai befejezték az Öregdiák

bálra szánt karneváli kocsik készítését, épp időben a pénteki parádé előtt.
A Mardi Gras témájú ünnepség vissza fogja repíteni az időben Adamsville
lakóit, és a néhai Bourbon Street hangulatát varázsolja a történelmi
városközpontba. A helyi üzletek vezetői szerint az évente megrendezésre
kerülő utcabál jócskán fellendíti a forgalmat, és vonzza a befektetőket.
Az Adamsville Vasárukereskedés tulajdonosa, Brent Moore így
foglalta össze gondolatait: „Bár az esemény csak néhány óráig tart, a
belváros összes üzlete hasznot húz az utcák felpezsdüléséből. Emellett a
diákoknak is nagyon hálásak vagyunk, amiért független boltoktól
vásárolják az alapanyagokat a karneváli kocsikhoz. Bár csábító lehetne
számukra olyan nagyáruházakban beszerezni az árut, mint a Wal-Mart és
a Lowe’s, ők a helyi kereskedelembe fektetik be a pénzüket, és ezzel
elősegítik a közösség összetartását és az ilyen régi hagyományok
megőrzését.”
A parádén felvonulnak a 2010-es öregdiák bál udvarhölgyei is, vagyis
négy megválasztott ifjú hölgy az összes évfolyamból. A 2010-es
udvarhölgyek:

Elsősök Másodikosok
Jessica White Kayla King
Ashley Moore Brittany Baker
Brittany Clark. Amber Cook
Amanda Lewis Danielle Gray

Harmadikosok Negyedikesek
Gemma Davies Heather Watson
Carolyn Lessing Jasmine Smith
Brooke Moore Sarah Barnes
Taylor Lyon Emily Simmons
 A negyedikes Heather Watson, a Branch Brook Roadon élő Henry és
Judy Watson lánya elmondta, hogy rendkívül izgatottan fogadta
beválasztását. „Negyedik alkalommal választottak udvarhölgynek, és
nagyon örülök, hogy így tehetem emlékezetessé az utolsó Öregdiák
bálomat.” Heathert kiváló tanulmányi eredményéért soron kívül vették
fel az Alabamai Egyetemre, ahol szociológiát akar tanulni, valamint tanári
képesítést szerezni.
A másodikos Kayla King (az Oak Ridge View-n lakó John és Marjorie
King lánya), aki tavaly megnyerte a Miss Tini Tennessee-völgy
Szépségversenyt, azon reményének adott hangot, hogy idén nem lesz
annyira ideges udvarhölgyként, mint tavaly, amikor először válogatták
be! „Bár rengeteget gyakoroltam a segítőmmel, aki a szépségversenyre is
felkészített, valódi harctéri idegesség fogott el az ünnepség előtt.
Gyakorlásként hónapokig jártam otthon magassarkú cipőben.” Kayla
tagja az Ifjúsági Pomponlány Válogatottnak is. Nővére, Kristina, aki most
első évfolyamra jár az Auburn Egyetemen, korábban kapitánya is volt az
Adams Gimi focistákat buzdító táncos csapatának.
A harmadikos Carolyn Lessing (a D’Evereaux Drive-on lakó Abby
Lessing lánya) nemrég költözött New Jerseyböl Adamsville-be, és már az
első félévben több tantárgyból is a legjobbak közé került. Szabadidejében
szívesen úszik és fest, és azt is elmondta a Napi Híreknek: „hatalmas
megtiszteltetésnek” érzi, hogy udvarhölgy lehet. Kulcsszerepet játszott a
harmadikos osztály karneváli kocsijának megtervezésében és
megépítésében.
Részünkről alig várjuk, hogy láthassuk.
A parádé délután negyed háromkor kezdődik az Ötödik Sugárúton
lévő Adamsville Vasárukereskedés előtt. A családoknak azt tanácsoljuk,
hogy érkezzenek jóval előbb, ha parkolóhelyet akarnak találni.
16.
Az Öregdiák táncest kiemelkedő esemény volt. Az utcabál után
került rá sor, azt követően, hogy a családok megvacsoráztak egy-
egy étteremben, és lezajlott a focimeccs is. A mérkőzéshez mindig
olyan ellenfelet választottak, akit könnyedén meg tudtunk verni.
A zenekar különleges programmal készült, amelyet egész nyáron
gyakoroltak. Minden diák bement a belvárosba, hogy részt
vegyen az utcabálon, ahogy a felső tagozatos általános iskolások,
a tanáraink és a szüléink is. Az iskola színeit viseltük, a
narancssárga összes fellelhető árnyalatát, fekete farmert, fekete
szalagokat a hajunkban. Az arcunkat is-befestettük: medvetalp-
nyomokat rajzoltunk rá, ráírtuk az iskola nevének rövidítését, a
szemünkre pedig csillámport szórtunk. A sportolók focimezben
jelentek meg, a pomponlányok az egyenruhájukban, a zenészek
pedig a zenekari szerelésükben. Az Öregdiák bál udvarhölgyei
egyedi ruhákat kaptak erre az alkalomra. Csupa flitter, csillogás
és lehetetlenül magas sarok.
Korán hazaengedtek minket az iskolából, és kettőkor már
bent is voltunk a belvárosban. Addigra hatalmas tömeg gyűlt
össze: lufik, gyerekek, anyukák, apukák, zászlók és plakátok. Még
a kocsi belsejéből is lehetett hallani a skandálást, a zenekar
bemelegítését és a pomponlányok kiáltásait. Az emberek
magasra emelték a telefonjaikat, fotóztak, minden sarkon vakuk
villámlottak, a közlekedési lámpák kivétel nélkül sárgán
villogtak. Egész Adamsville-t leállították az öregdiák báli parádé
idejére.
Találtunk egy jó helyet az Ötödik Sugárút mentén, a Steward’s
Kávézónál, ahol a gyerekektől és a szülőktől távol, a végzősökhöz
és a cullmani gyülekezetből érkezettekhez közel állva nézhettük a
felvonulást. Jó kis hely volt, bár ott tömörült Össze a zsír,
szalonna és sült krumpli szaga. Lefotóztuk egymást, kifestettük
az arcunkat, derekunkra kötöttük a dzsekinket, hátrafogtuk a
hajunkat, és felkészültünk. Pont Andrew Wright és Shane
Duggan állt előttünk a pomponlányok csapatával. Nem nagyon
mozdultak el a helyükről. Körülbelül negyed háromkor
meghallottuk a közeledő zenekar hangját, a dobpergést, a botok
csattogását, a lábak dobogását. Álltunk és néztük. Mindig a
zenekar jött elsőként.
Figyeltük, ahogy befordulnak a sarkon. Kétszázhúsz zenész,
majd a zászlóvivők. Apró, egyforma lépésekkel haladtak,
egyenletes sorokban. Amikor már mindenki kiért az Ötödik
Sugárútra, elkezdték a bemutatót, vagy bárminek is hívták:
némelyik egyhelyben lépdelt, körülöttük pedig rendezett
sorokban, sugárirányban masíroztak ide-oda a többiek, ki-be, ki-
be. Az állóhelyünkről csak néhány arcot tudtunk kivenni a
tömegből, azokat is nehezen. Alig tudtuk megkülönböztetni a
barátainkat az ismeretlenektől, a fehéreket a feketéktől, a
vékonyakat a kövérektől, a fiúkat a lányoktól. A bemutató
majdnem tíz percig tartott, és közben ízelítőt játszottak azokból a
számokból, amelyeket a meccsek félidejében szoktak előadni –
„Ha a szentek bevonulnak”, „Nyáridő” „Az Adams Gimi Harcba
Indul”, „Csodás kegyelem”. Mindig kellett pár másodperc, hogy
felismerjük a dalokat, mert túl közel álltunk a dobokhoz, így
nehezen vettük ki a dallamot. Amikor viszont sikerült
azonosítanunk, ösztönösen énekeltük a szöveget. Láttuk, hogy a
szemben álló családok ringatóznak a zenére, egyesek táncoltak is.
Tökéletes muzsika volt, precízen időzített, makulátlanul tiszta,
meg is állapítottuk,' milyen robotszerűen teljesítik a zenészek a
feladatot, bár ez nem lett volna találó, mert nagyon is eleven
műsort adtak elő; akármilyen pontosan mozogtak, akármilyen
harmonikusan simult össze a rézfúvósok, dobok, fuvolák és
összecsapódó botok hangja. Egy ember trappoló léptei
semmilyen neszt nem keltettek volna, de kétszázharmincöt
emberé már valóságos mennydörgés volt, és bár mi is dübörögni
akartunk a lábunkkal a járdán, mégsem tettük. Visszafojtott
lélegzettel hallgattuk a zenét. Libabőrös lett a karunk,
megdörzsöltük, aztán inkább levettük a dzsekit a derekunkról és
a hátunkra terítettük.
Bár a zenekar továbbhaladt, a muzsika sokáig tisztán
hallatszott. A következő utcában, a Boltok Utcáján újrakezdték a
műsort, majd a Negyedik Sugárúton ismét. Pár perccel a
zenészek elvonulása után megpillantottuk a karneváli kocsikat.
Különféle témákat idéztek fel: Bourbon Street, kínai sárkány,
komédia és tragédia maszkok, folyóparti jelenetek. Elég vagány
volt és hatásos, mindegyik papírból készült, házilag, mindegyik
furcsa volt, de közben elképesztő. Mert mindet mi magunk
készítettük.
Ezután jöttek az udvarhölgyek. Megcsodáltuk az élen haladó
végzősöket: gyönyörűek voltak, tökéletesek, érettek. Aztán a
harmadikos csoport is befordult a sarkon. Négy lány foglalt
helyet Mr. Overton Ford Mustangjában. Integettek. Brooke és
Gemma egészen közel ültek egymáshoz, mögöttük pedig Carolyn
és Taylor, szintén egymáshoz közel. Carolyn a kocsi szélére
húzódott, majdnem kiesett. Az emberek sikoltoztak és tapsoltak.
A szülők fotóztak.
Brooke tűzpiros ruhát viselt, Gemma tengerkéket, hátán fehér
virágokkal, Tayloré lila és aranyszínű volt – mindhármuk
öltözékét flitterek borították. Carolyn ellenben hosszú, fekete
selyemruhát vett fel, amely nem csillogott, nem volt rajta flitter,
és kicsit nagy is volt rá. Úgy hallottuk, hogy abban a ruhában már
megjelent egyszer, még New Jerseyben, egy yachton rendezett,
hivatalos iskolai eseményen. Hihetetlennek és egzotikusnak tűnt
számunkra a látvány, mégis úgy éreztük, hogy valami nem
stimmel. Ha az embert megválasztották az Öregdiák bál
udvarhölgyének, akkor valami újat kellett felvennie. A
szerencsésebb lányok betérhettek a Special Moments
ruhaszalonba a Stripline-on, és felpróbálhatták az összes ruhát.
Olyan sminket választhattak, amely illett a cipőjük színéhez, és
tökéletes frizurát kérhettek. Úgy láttuk, hogy Carolyn igencsak
kilóg a sorból, de kétségtelenül nagyon szép volt. Egyesek
furcsának és különcnek bélyegezték, sőt felháborítónak tartották,
hogy alig fordított energiát a megjelenésére.
Mielőtt először találkoztunk vele, mielőtt Taylor Lyon anyja
megtervezte a függönyöket a házukba, és mielőtt Carolyn Lessing
fotói bejárták az iskolát, egészen másnak képzeltük őt. New
Jersey számunkra olyan bulvár szennysorozatokat jelentett, mint
a Jersey Shore, a Real Housewives of New Jersey. Egy olyan
lányt képzeltünk el, aki minden szabadidejét egy
szoláriumágyban tölti, gyémánttal díszíti akrilból készült
műkörmeit, részegen fürdik és a kád mellé hány hétvégenként.
Nem tudtuk, hogy New Jersey sokkal nagyobb és sokkal többet
jelent ennél, Carolyn pedig egy másik részéhez tartozik. Kicsit
olyan volt, mintha inkább Manhattanból származna, egy elit
bentlakásos iskolába járt volna addig, ki lenne tömve pénzzel, de
gondosan ügyelne rá, hogy makulátlan külsején semmi erőlködés
ne látsszon. Furcsa volt, hogy semmit sem hangsúlyozott ki,
természetes fényben sminkelt, és csak a legszükségesebb ruhákat
hordta. A Village Vines-ban vásárolt, négy North Face dzsekije
volt és egy Burberry sála. Mi azt sem tudtuk, hogy előkelőbb
helyeken ez a divat, hogy nekünk is ilyeneket kéne hordanunk,
ám amikor Carolyn megmutatta nekünk a New Jerseyben maradt
barátai fotóit, vagy amikor belevetettük magunkat a galériáiba a
Facebookon, beláthattuk, mennyire letisztult, elegáns, laza és
menő a megjelenésük, és mennyire nincs lövésünk sem a stílusról
nekünk ott, Adamsville-ben. Eleinte minden erőnkkel
megpróbáltunk hozzá hasonlítani, ő pedig semmiben sem
idomult hozzánk. Később változott egy kicsit a helyzet, de akkor
sem jelentősen. Egy csomó dolgot tudott, amiről nekünk
fogalmunk sem volt, és nem is gyanítottuk, hogy tudnunk kéne
róla.
Állítólag Európában is járt, méghozzá Párizsban, Londonban,
Velencében és Berlinben is. Amikor megtudta, hogy Shane
Duggannek még útlevele sincs, elcsodálkozott, aztán elnevette
magát, mert azt hitte, hülyéskedik. De Shane nem hülyéskedett,
és mi, többiek is hasonlóak voltunk hozzá. Mi sem jártunk még
sehol.
Az utcabálon alaposan megfigyeltük, ahogy Carolyn a
Mustang hátsó ülésén ül. Valaki a nevét kiáltotta, aztán mintha
egy másik ember kifütyülte volna. Valahogy nem illett arra a
helyre; nem volt elég csinos, vagy nem igyekezett eléggé.
Ahonnan jött, ott így képzelték a szépséget: szinte nulla smink,
egyszerű, de drága ruhák, és közömbös arckifejezés, amelyről
sugárzik, hogy az illető tudatában van a szépségének, de nem
érdekli. Addigra már mi is beláttuk, hogy ő a legszebb a suliban,
mégis sokak szerint nem volt igazságos beválasztani az
udvarhölgyek közé. Nemrég érkezett, és azonnal lenyúlta valaki
másnak a pasiját. Az autó szinte alig mozdult, Brooke, Tiffany és
Taylor fáradhatatlanul, mosolyogva és nevetve integetett.
Carolyn dermedten ült. Erősen kapaszkodott a kocsi oldalába –
félt, hogy ha túlzottan felgyorsult vagy befordul, le fog esni róla.
Mi nem hittük, hogy ilyesmi megtörténhetne.
Jason Nelson egyszer csak kikapta Andrew Wright kezéből a
telefonját. A képek közül harminckettő Carolynról és Shane-ről
készült – de a többségük Carolynról. Sokan kiröhögték és
szánalmasnak nevezték Andrew-t. Azzal fenyegették, hogy
beárulják Shane-nek, vagy ami még rosszabb, Gemmának. A
sajnálat viszont erősebbnek bizonyult, ezért végül visszakapta a
telefont. Senki sem szólt semmit. Legalábbis egy ideig.

***

A táncestre mindenki kiöltözött. Mi kisestélyit vettünk fel, a

fiúk nyakkendőt kötöttek ingükhöz és katonai nadrágjukhoz.
Harisnyát és magas sarkú cipőt húztunk, és a parádé után
rohantunk a fodrászhoz beszárításra vagy kontykészítésre, aztán
manikűrre és pedikűrre a körömszalonba. Leborotváltuk a
lábunkat. Biztos, ami biztos.
 Felvillanyozódva értünk be az iskolába. A szüleink már ott
voltak a tornateremben, a lelátókon ültek, és várták a kivonulást.
Mindenkit lefotóztak a rajzteremben, aztán megálltunk kint,
az öltözőszekrényünk mellett. Amikor felsorakoztunk a folyosón
elegáns szereléseinkben, valahogy az egész hely másmilyennek
tűnt: az ivókutak, ahol a focisták szoktak gyülekezni, az elromlott
fizetős telefon, ahová sokan elbújtak füves cigit szívni
tanulószoba alatt, és a kitüntetésekkel teli vitrin, ahol a tanári kar
tagjai találkoztak minden reggel. Eltakarították a szemetesek
körül összegyűlt papírgalacsinokat, a földre ejtett
beléptetőkártyákat és a biológiaórákon készített papírmasé
csontvázakat. Persze más volt a világítás is, de mintha a
levegőben is megváltozott volna valami – száraz volt és tiszta,
semmi fertőtlenítőszag, semmi klóros kipárolgás a medence felől,
semmi izzadságszag a tornaterem irányából.
Közelebb araszoltunk a rajzteremhez, és az ajtó előtt
várakoztunk. Néha belestünk, hátha feltárul valami bentről. A
hátteret festékszóróval, pasztellszínekkel festették meg, színházi
maszkokat mintáztak rá, amelyek hiába nevettek vagy sírtak,
egyformának látszottak, és a „Mardi Gras” felirat boltív
formájában magasodott a fejünk fölé. Aki beállt a fényképezőgép
elé, annak bal kéz felől esett a Bourbon Street tábla és egy pad. A
környezet nem hasonlított New Orleansre, de minket ez nem
zavart, csak az volt a fontos, hogy ne üssön el nagyon a
ruhánktól.
Mialatt a sorunkra vártunk, felidéztük, amit a Glamour
magazinban olvastunk: tedd csípőre az egyik kezed, told előre a
vállad, szegd fel az állad, és nyomd fel a nyelved a
szájpadlásodra. Ezektől a trükköktől vékonyabbnak tűnhettünk,
és rendszerint be is jöttek, amíg senki sem jött rá, miben
mesterkedünk.
Miután lefotóztak minket, a terem szélén vártuk a többieket,
forgattuk a szemünket és legyezgettük az arcunkat. Aztán
egymásba karolva elindultunk a mosdóba, hogy a táncos
bevonulás előtt készítsünk még néhány szelfit.
A mosdóban ittunk egy kis Absolut vodkát Gatorade
energiaitallal keverve, majd körbeadtunk egy Láncomé szájfényt,
egy dezodort és egy Mentőst. Röhögve jegyeztük meg egymásnak,
hogy remélhetőleg nem minden fotónk lett béna. Megígértük,
hogy adunk egymásnak pénztárcába rakható kis fotókat, ha ki
lesznek nyomtatva. Az egyik vécéfülkéből köhögés, öklendezés,
majd csobbanás és öblítés hangja hallatszott. Egymásra néztünk
a tükörben, Jessica szájáról azt lehetett leolvasni: „Úristen!”
Aztán kinyílt a fülke ajtaja. Carolyn vörös szemmel jött elő, bal
arcán lecsurgott a szempillafesték, az alapozója foltossá és
egyenetlenné vált. Haja sima és fényes maradt, fekete ruháját
sem gyűrte össze, és nyaktól lefelé még mindig olyan makulátlan
volt a megjelenése, mint a parádén. Helyet csináltunk neki, hogy
megmoshassa a kezét. Aztán Nicole szólalt meg elsőként:
– Öhm... jól vagy?
Carolyn ránk nézett a tükörből, és szélesen elmosolyodott.
Nagy levegőt vett az orrán keresztül.
– Tessék? – kérdezte a mosdóra támaszkodva. Tartottunk
tőle, hogy el fog esni. – Ja, semmi bajom. Csak egy kicsit ideges
vagyok. – Tüsszentett. – A para, tudjátok.
– Tetszik a ruhád – jegyezte meg Jessica, bár egész délután a
fekete göncöt cikizte.
– Nekem meg a tiétek tetszik. Mindegyik. – Carolyn
végignézett mindnyájunkon a tükörből, és úgy mondta, mintha
őszintén gondolná, amivel halvány mosolyt csalt a szánkra.
Úgy tűnt, órákig mossa a kezét.
– Le fog kopni a körömlakkod! – figyelmeztette Lauren. .
Carolyn felnevetett. – Ó, tényleg, meg is feledkeztem róla.
Kihozott egy kis vécépapírt a fülkéből, megtörölte a kezét,
integetett nekünk a tükörben, majd kiment.
– Szerintetek ő is bulimiás? – kérdezte Lauren a tükörbe
nézve, és becuppantotta az arcát.
 – Azt mondta, ideges – magyarázta Nicole. – Jaj, hagyjátok
már békén!
– Nekem aztán mindegy. De tényleg betegesen sovány.
– IDEGES. Érted?
– Én meg azt mondom, hogy VÉZNA! Atyaúristen.
– Tényleg vézna – hagyta jóvá Jessica. – Rohadt mázlista.
Pár perc múlva kisétáltunk a mosdóból. Andrew Wright ott
állt az ajtó előtt, és a folyosót nézte, kezében Carolyn fekete Kate
Spade táskájával. Carolyn nem volt sehol. Aztán a fiúmosdóból
kijött Shane, belecsapott az öklével Andrew vállába, majd elvette
tőle a táskát. Shane nevetett, de Andrew csak elvörösödött.
Megírtuk SMS-ben a többieknek, mit láttunk.
A tornaterem előcsarnokában névsor szerint állítottak fel
minket, mármint a fiúk vezetékneve szerint, de amint a tanárok
eltűntek szem elől, azonnal felbomlott a rend. Rengeteg
megbeszélnivalónk volt egymással, igazgattuk egymás ruháját, és
igyekeztünk oldani a feszültséget. Lassan, majd gyorsabban
próbáltuk a tánclépéseket, végül a szemünket forgatva hagytuk,
hogy a tanárok visszarendezzenek minket a sorba. Egymás
karjába kapaszkodtunk, mert féltünk, hogy elesünk a vodkától,
rumtól vagy pezsgőtől, amit a limuzinban talált üvegekből
kortyoltunk. Bekaptunk még néhány Mentőst, hogy ne érezzék a
piát a leheletünkön, a fiúkén meg főlég a cigit. Hol a sarkunk, hol
a hasunk, hol a szemfestékünk miatt siránkoztunk. Néztük,
ahogy Taylor és Tiffany egymásnak tartják a kompakt púdert,
parfümöt fújnak maguk elé a levegőbe, szinte megvakítva ezzel az
előttük állókat. Néhányan azt kívántuk, bárcsak lenne pántja a
felsőnknek – hogy ne húzza lefelé a mellünket – mások azért
rinyáltak, mert szívesebben vettek volna fel hosszú báli ruhát
koktélruha helyett, úgy akár lapos sarkú cipőben is megúszhatták
volna az eseményt.
Carolyn valahol a menet elején állt Shane-nel, sima, fényes
haja jól látszott hátulról. A többiektől eltérően leengedve viselte,
és amikor megmozdította a fejét, a hajzuhatag fellibbent és
leülepedett. Olyan volt, mint a Moroccan Oil hajápoló olaj eleven
reklámja. Nagyon vékony volt, és amikor felemelte a karját,
kitüremkedett a vállcsontja. Egy ijesztő bábut juttatott eszünkbe
a Pinokkióból; csupa üreg, csont és hófehér bőr. Lapos sarkú
cipőt viselt – hogy nem vettük addig észre? Shane átkarolta a
derekát. Olyan ormótlanok voltak a végtagjai és a törzse, hogy
Carolyn még jobban eltörpült mellette. Két elnagyolt Disney
karakterre hasonlítottak: a fiú magas volt és izmos, a lány
parányi és nagy szemű.
A tornateremben mellénk állt Miss Simpson, a boltív alatti,
félrehúzott függöny alá, majd a névsorral a kezében fellépett egy
emelvényre. Shane-t és Carolynt szólította, mire mindketten
eltűntek az ajtó mögött. Tapsvihar hullámzott végig a
tornatermen, majd kifelé a folyosón is – kezdett minden
hangosabb lenni.
– Szép a csaj.
– Elmegy.
– Ócska az a gönc rajta.
– Ezt úgy hívják, hogy „vintage”
– Ribanc.
– Közönséges kurva.
– Kussoljatok!
– Ne beszéljetek így!
– Egy senkiházi, primitív kis kurva.
Párosával vonultunk ki a rivaldafénybe: meghallottuk a
nevünket, aztán egy percre ránk szegeződött minden pillantás, a
szüléink és a tanáraink megtapsoltak minket. Néha valaki fel is
kiáltott. Kis ideig sztárnak érezhettük magunkat, úgy tűnt, az
egész világ odazsúfolódott a tornaterembe, minket néz, fotóz,
örökít meg magának. Fiatalok, bizakodók, szépek és merészek
lettünk pár pillanatra, és el is mosolyodtunk, de csak addig, amíg
meg nem hallottuk a morgást a hátunk mögül, hogy jönnének a
következők. Akkor félrehúzódtunk a tornaterem szélére,
elővettük a telefonunkat, a tükrünket és a szájfényünket a
táskánkból, és ellenőriztük, hogy rendben van-e minden. Amint
lehetett, SMS-t írtunk egymásnak:

„Qrva jól néztél ki”

„hülye ..csa”
„s3ggf3j”
„nyugoggyá má le”
„zsír a ruhád, rohadj meg”
„miva a virágaiddal?”
„ez oan béna, b@zmeg”
„dühös vök rá, sőt utálom”

Utoljára Andrew Wright és Gemma Davies vonult ki. A másik

királyi párosunk. Ezúttal jobban megfigyeltük Andrew-t, mint
Gemmát. Alig mosolygott, a nadrágja pár centivel rövidebb volt a
kelleténél, a nyakkendője sem volt jól megkötve. Szinte
átvonszolta Gemmát a színpadon, gyorsabban mozogtak
mindenki másnál, és egy-kettőre véget is ért a kivonulás.
Megkezdődött a tánc. Mindenütt csillámpor és konfetti borította
a padlót. A lánymosdóban a Jim Beám, az áfonyalé, a Dr Pepper
és Estéé Lauder White
Linen nevű parfümjének szaga keveredett. Taylor és Tiffany
az utcabál óta vedelte az előre elkészített Margarita koktélt,
ennek tudtuk be, hogy olyan barátságosan viselkednek velünk,
hogy olyan párás és üveges a tekintetük.
A pomponlányok táncoltak messze a legjobban; akkor is
profin mozogtak, ha hülyéskedtek, ráadásul soha nem izzadtak. A
DJ csupa ismert számot játszott, ezért mi is énekeltük a „Single
ladies”-t, a „Paper planes”-t, a „Love lockdown-t, az „All summer
long”-ot, és a „Sweet Home Alabama”-t. Minden harmadik lassú
tánc volt: olyankor elhagytuk a parkettet és felültünk a nézőtérre,
mivel a partnereink nem akartak a kelleténél tovább bájologni
velünk. Néztük, ahogy a párok ringatóznak: előre-hátra, előre-
hátra.
 Shane és Carolyn mindenkitől távol állt, és még a gyors
számokra is lassúztak. A lány úgy mozgott, mintha zsinórokon
vezetnék, mintha a levegőben lebegne, mintha láthatatlan
csigákkal emelgetnék a végtagjait – akárcsak Pán Péter egy
általános iskolai előadáson. Gyanítottuk, hogy korábban
balettozott, de azt sem tartottuk kizártnak, hogy a
nádszálvékonysággal automatikusan együtt jár a kecsesség is.
Nem izzadt és nem pirult ki, mint előtte a mosdóban, bőre fehér
maradt, és csillogott a ráeső fényben. Shane-en kívül senkivel
sem beszélt, és vele sem állt szóba senki – habár akkor még
szívesen tettük volna. Gyönyörű volt és tökéletes. Szalagos, cifra
műanyag díszek helyett kálavirág volt a ruháján.
Brooke Moore meg sem jelent az eseményen. Először fordult
elő, hogy az Öregdiák bál egyik udvarhölgye nem jött el a
táncestre. Soha nem volt példa ilyenre. Sokan azt mondták, hogy
otthon nézi a Szerelmünk lapjait százszor egymás után, mások
szerint önkielégítést végzett, miközben Channing Tatum ment a
tévén a Step upban. Egyesek úgy vélték, hogy prédikációkat
olvas, mások szentül meg voltak győződve róla, hogy vudubabát
készít Carolynról.
Nem tudhattuk, mit csinál valójában, csak azt láttuk, hogy
nincs a táncosok között, és nem nagyon hiányzik senkinek. Nem
igazán.

***

A táncest után, éjfél körül bevonultunk a Waffle House-ba,

hogy megosszuk egymással az élményeinket, minél tovább együtt
maradjunk, és kihasználjuk, hogy a szokottnál hosszabb ideig
maradhatunk ki. Minipalacsintát rendeltünk, aztán olyat, amiben
csokichips-töltelék van, a fiúk szalonnás rántottát is kértek, és
közben literszám döntöttük magunkba a kávét, hogy ne vegyék
észre otthon, mennyit ittunk. A földre öntöttük a juharszirupot,
és röhögtünk, amikor a pincérek döbbenten néztek ránk, aztán a
pokolba küldtek minket. Hajnali egykor már az egész suli ott volt
– természetesen Carolynt és Shane-t leszámítva.
– Biztos épp a szájával kényezteti.
– Szép csaj.
– Ócska ribi.
– Shane nem fanyalodna rá.
– Ó, dehogynem!
– Elég szar állapotban volt a csaj.
– De egy seggfej vagy!
– Te meg egy seggnyaló szuka.
– Fogd be!
– Szexis csaj, és kész.
– Beképzelt. .
– Hagyjátok már békén!
– Szegény Brooke!
– Brooke is egy kurva.
– Kussolj már!
– Te kussolj!
Miután ettünk, fizettünk és jó sokáig ücsörögtünk, lassan
távozáshoz készülődtünk. Szétzilálódott a hajunk, a fiúknak
kibomlott a nyakkendőjük. Hazaküldtük a limuzinsofőröket, és
végiggyalogoltunk a Stripline-on, aztán a farmokon, majd a régi
városrészen, magas sarkú cipőnket a kezünkben tartva. Vörös lett
a harisnyánk az agyagtól, a fiúk nadrágjának tönkrement az alja.
Néhány pár belefeküdt egy-egy szénakazalba egy kicsit enyelegni,
aztán gyorsan megpróbálták beérni a többieket. Megálltunk a
Seven Elevennél is egy Slurpie-ért, egy rágógumiért és egy Krispy
Kreme-ért.
Feketebőrű társaság ült a Seven Eleven parkolójában, egy régi
Renault tetején. Két fiú és két lány. Eleinte észre sem vettük őket,
csak akkor, amikor Blake ráejtett egy Sprite-os dobozt a kocsi
motorházfedelére. Az egyik fiú talpra szökkent, de Blake
továbbra is ott állt nevetve. Az egyik lány is lecsúszott a kocsi elé,
és átkarolta a fiú vállát.
 – Hagyd!
Bevonultunk a boltba, és Blake – még mindig vihorászva-
követett minket. Visszanéztünk, mert az üzlet belsejéből jobban
láttuk a csoport tagjait. Beszálltak a kocsiba, és elhajtottak.
Később hallottuk, hogy Alicia Cooper volt a barátjával és az
unokatestvéreivel. Egy másik megyéből jöttek át. A sötétben nem
ismertük fel az arcukat. Később megesküdtünk, hogy ha
felismertük volna Aliciát, biztosan odaköszönünk neki.
Elhagytuk az üzletet és továbbsétáltunk. Fotózgattuk egymást,
ám a legtöbb képet kitöröltük, mert borzalmasan néztünk ki
rajtuk. Blake Rihannát játszott az iPodjáról, mialatt átvágtunk
Hallék birtokán, a saját lakónegyedünk irányába. Akkor kezdett
derengeni az ég alja, világosabb narancssárga lett, mint a vörös
sár a lábunk alatt. A fiúk ráterítették a vállunkra a dzsekijüket,
hogy ne fázzunk meg. Sokan cigiztek, és valakinél fű is volt,
amiből mindenki szívott egy kicsit. Hol futottunk, hol
megálltunk, aztán megint futottunk, és megint megálltunk,
időnként pedig csak ácsorogtunk egy darabig, és vártuk, hogy
továbbmehessünk. Három vagy négy óra alatt értünk haza.
Moore-ék háza éppen útba esett. Kétszintes, vöröstéglás
épület volt, nem égett benne villany. Kis időre megálltunk
mellette, és Jason röhögve kiabálta Brooke nevét. Blake
belecsapott a vállába az öklével. Rászóltunk, hogy higgadjon le,
fogja be a száját, és szedelőzködni kezdtünk. Ekkor valaki – már
nem emlékszünk, kicsoda – észrevette Moore-ék postaládáját.
Mindnyájan ránéztünk, és megláttuk a piros jelzőzászlóra kötött
kálaliliomot. Valaki lefotózta, és kora reggel a Facebookra is
felkerült, ezzel a felirattal: „Nyugodj békében, Brooke Moore!
Carolyn Lessing él!”
 Adams Szexilista – blog

Ejtsünk pár szót az Öregdiák bál táncestjéről. Taylor Lyon

elképesztő volt Michael Kors ruhájában, ezen az estén volt eddig a
legelegánsabb, legalábbis a blog szerzője szerint. Brooke Moore
megjelenése sem hagyott maga után kívánnivalót földig érő,
flitteres ruhájában, de az egész hatást tönkretette egy később
megjelent fotó (nyilván!). A pletykák szerint a calhouni gyülekezet
néhány fiútagja (korábbi Fekete Medvék!) a kocsija mellett talált rá
a Winn Dixie parkolójában, hányás közben. Mindegyik fiú készített
egy szelfit Brooke csupasz testével. Gyorsan nézzétek meg a
Twitteren (#ElazottMoore), mielőtt leveszik a képeket!
És mi a helyzet Carolyn Lessinggel, a kedvenc pasirablónkkal a
Jersey Shore-ból? Vintage stílusú Calvin Klein ruhája természetesen
hibátlan volt, de csontos karjai kicsit már betegesnek tűntek, nem
gondoljátok? Ezt kaptam e-mailben (továbbra is várom a leveleket
az adamsszexilista@amail.com emailcímre!): „Minimackó Lessinget
látták a mosdóban kokaincsíkokat szippantani, mielőtt magára
húzta Dákó Duggsot egy kis anális hancúrozásra! Tőlem hallottátok
először!"
Bizalmas emlékeztető
Richard Overtontól a tanári karnak

2010. november 30.

Kedves Kollégák!
Amint az köztudomású, az Adams Gimi Válogatott
Futballcsapata roppant sikeres szezont tudhat maga mögött,
és jelenleg veretlenül áll. A csapat december elején
Montgomerybe utazik, hogy az állami bajnokságokon is
megméresse magát. Ha az Adamsnek sikerül nyernie állami
szinten, 1983 óta először tudhatjuk majd magunkénak a
címet.
Ebből a nemes célból szeretnénk megkérni a tanári kar összes
tagját, hogy fokozottan támogassa és biztassa a csapatot.
Egyértelmű, hogy rövid szezonnak nézünk elébe, és fontos,
hogy a csapat maximálisan a fent említett kihívásra
koncentráljon. A Cox edzővel folytatott megbeszéléseim
alapján szeretnék megkérni minden tanárkollégát, hogy
mielőtt a futballistákkal évközi tesztet irat, először
konzultáljon velem. Magaviselettel kapcsolatos kérdésekben
is hozzám forduljanak először. Nem számítok rá, hogy
bármilyen komoly gond adódna a fegyelmezéssel, de Cox
edzővel együtt lényegesnek tartjuk a fenti irányelvek
hangsúlyozását.

Előre is köszönöm az együttműködésüket!

Richard Overton
DECEMBER
17.
Tisztában voltunk vele, hogy Carolyn és Shane lefeküdtek már
egymással. Legalább egyszer megtették, de talán kétszer is. Az
első alkalomra a Cullmani Baptista Főiskola nyugati szárnyának
férfi mosdójában került sor, de nem tudtuk pontosan, mikor. A
másodikra Shane autójában, a Korona Autós Moziban, az Ötödik
Sugárút mellett. A jegypénztárban dolgozó Blake Wyatt egy héttel
az öregdiák bál táncestje után eladott nekik két jegyet a Száguldó
bombára. Amikor bezárt a mozi és Blake bezárta a fülkét,
megpillantotta Shane Ford Explorerjét nem messze a saját
Civicjétől. Shane-nek egyedi rendszámtáblája volt: ALFAHIM.
Egyszer valaki viccből mögé festett három betűt – „-TAG” és még
látszódott is a szórt festék maradványa.
Blake azt mondta, hallotta a motor zúgását, égett bent az
olvasólámpa, résnyire nyitva voltak az ablakok, és Eminem, vagy
valami hasonló zene szólt a rádióból. Először azt hitte, a basszus
miatt remeg annyira a jármű. Távolról csak Shane-t látta, el is
csodálkozott rajta, hová lett Carolyn, és mi a fenét csinált ott
egyedül a fiú. Amikor viszont közelebb ért, megpillantotta
Carolyn haját is. Kedve támadt bekopogni az ablakon, hogy
megijessze őket, de amikor még közelebb jutott, és jobban
átlátott a bepárásodott üvegen, Shane övét is észrevette a
műszerfalon, azon kívül Carolyn farmerjét a kormánykeréken és
a melltartóját az anyósülés támláján. Mindenütt bőrt látott,
Shane napbarnított és Carolyn sápadt, szinte kékes-fehér bőrét.
Blake azt mesélte, hogy megdermedve figyelte, ahogy a lány feje
leereszkedik a vezetőülés melletti ablak alá. Shane bal keze
követte Carolyn fejét, jobb kezével a kormányt markolta, és
közben a teste hol felemelkedett, hol visszahanyatlott, többször
egymás után, és fejét az ablaknak támasztotta. Blake nem
láthatta Shane arcát, mert mögötte állt, de pár perccel később
újra Carolyn arca bukkant fel, majd Shane feje hátulról. Az egész
testével ránehezedett a lányra, és nekinyomta az anyósülés
melletti ajtónak.
Blake hátrébb húzódott, hogy ne vetődjön rá fény. Elővette az
iPhone-ját, és rögzíteni kezdte a jelenetet. Szemcsés volt a kép, és
nem is állt elég közel hozzájuk, de huszonkét másodpercnél rá
tudott közelíteni. Shane hátára fókuszált, ahogy rányomódott a
teste Carolynra; gyorsan, lassan, aztán megint gyorsabban. Egy
konföderációs zászló volt keresztben a vállaira tetoválva, és az
előre-hátra mozgástól hullámzott. Abban a részben látni lehetett
Carolyn hajjal takart arcát, és a nyitott száját is, de nem lehetett
megállapítani, hogy mosolyog-e, vagy ráncolja a homlokát,
esetleg nevet vagy sír.
Egy perc huszonhét másodpercnél zene harsant, talán
Chemical Brothers vagy valami hasonló proli európai (Eurotrash)
banda, mindenesetre nagyon távol állt Shane-től. A fiú újra
hátradőlt, Carolyn pedig föléhajolt. Fehér bőre fénylett, és pár
helyen sötét sebhelyek tűntek fel a mellén és a karjain. Később
többször megállítottuk a videót ezen a ponton – két perc
huszonnégy másodpercnél –, és megpróbáltuk kinagyítani a
képet, hogy minél többet lássunk.
Nem tudtuk megállapítani, hogy a kocsi rezgett vagy Blake
keze remegett. Ugrálni kezdett a kép, és Blake légzésének hangját
is hallani lehetett filmezés közben. Három percnél, vagy egy
kicsivel előtte, Carolyn feneke is felvillant. Ott is vézna volt, mint
minden tájékán; a lapockák éles késhez hasonlóan álltak ki a
hátából. Shane-nek még a karja is vastagabb volt a lány
derekánál, és úgy szorította Carolynt, mintha bármikor
könnyedén ki tudná hajítani az ablakon, ha épp kedve tartja.
Aznap éjjel Blake feltette a videót Facebookra. Pár nap alatt
Adamsville szinte összes lakója megnézte, és néhányan
utószinkront is csináltak rá szórakozásból. Egyik-másik vicces
volt, de akadt köztük félelmetes is. Valaki megpróbálta
egybeolvasztani a Titanickal, a kocsis szexjelenettel, és az a
Youtube-ra is felkerült, bár még aznap leszedték. Mindent
töröltek. Eközben viszont már terjedni kezdett, főleg a
Facebookon, és egyre duzzadt a kommentáradat. Figyelmeztetni
akartuk Carolynt, hogy legyen óvatos, meg akartuk neki
mondani, hogy velünk nyugodtan beszélhet, egyúttal óva inteni
Shane-től és Brooke-tól. Mégsem tettük meg. Százszor
megnéztük a videót, próbáltuk megfejteni, amit látunk. Később
bizonyíték lett belőle a bíróságon, és az éjszakai híradókban is
mutattak belőle részleteket.
A következő hétfőn a szexualitás volt a téma egészségtan-
órán. Amikor Cox edző felrakta a táblára a vagina képét, két fiú is
bekiabálta Carolyn nevét.
Ugyanazon a napon, amikor az irodában dolgoztunk, Blake és
Shane az igazgatóra várt kint a folyosón. Mr. Overton hívására
érkeztek, és miközben az igazgató bekísérte őket az irodájába,
meg-paskolta Shane hátát, és megkérdezte, hogy laposra fogja-e
verni az állam többi csapatát. Shane elvigyorodott. Alig pár
percig voltak bent az irodában, és közben Cox edző bekopogtatott
az igazgatói iroda ajtaján. Mr. Overton beengedte, és hallottuk,
ahogy az egyikük azt mondja: – A fiúk már csak ilyenek. – Nem
tudtuk biztosan, melyikük mondta ezt, és mit értett pontosan
alatta, de Shane és Blake is megúszta a büntetést. Már csak egy
hét volt hátra a Montgomeryben rendezendő állami bajnokságig.

***

Decemberben kaptunk két szabadnapot, hogy elutazhassunk

Montgomerybe. Mindenki elzarándokolt megnézni a meccseket,
az iskola buszokat bérelt, tucatjával foglalta le a szállodai
szobákat, és mindent elrendeztek, amit lehetett Carolyn
kivételével mindenki ott volt, és végigvertük a mezőnyt. A
visszaérkezésünk után, a következő szombaton megint parádét
rendeztünk. Hősként ünnepeltük Shane-t, Andrew-t, az összes
focistát.
 Nem sokkal az állami bajnoki cím megszerzése után Shane
felhagyott azzal, hogy iskolába fuvarozza Carolynt Egyre többször
láttuk kézenfogva Brooke-kal a folyosókon. Még azt sem tudtuk
biztosan, szakított-e hivatalosan Carolynnal, de úgy képzeltük,
talán igen. Lehet, hogy zavarta a netre felkerült videó, de lehet,
hogy hiányzott neki Brooke. A lánynak sikerült leadnia magáról a
nyáron felszedett kilókat, sőt még többet is. Akármi is volt a
háttérben, Shane rendszeresen az öltözőszekrényénél várta
Brooke-ot, és be is hozta az iskolába. Brooke viselte Shane
dzsekijét és iskolai gyűrűjét. Amikor angolórán a hidegre
panaszkodott, Shane ráterítette a monogramos pulóverét.
Majdnem eltűnt benne.
December harmadik hétfőjén, az állami győzelem után egy
héttel Carolyn úgy jött iskolába, hogy sem szempillaspirált, sem
alapozót, sem szájfényt, sem kapucnis pulóvert nem viselt.
Garbót vett fel, talán a Last’s End márkától, olyasfélét, amelyhez
hasonlót anyáink szoktak nekünk venni karácsonyra. Sápadt és
foltos volt az arcbőre, és úgy nézett ki, mint a US Weekly
magazin „Sztárok smink nélkül” vagy „A sztárok is olyanok, mint
mi” rovatának szereplői. Röhögtünk rajta, de el kellett
ismernünk, hogy így is szép volt, sőt még szebb, mint azelőtt.
Osztályfőnöki órán az ablakon bámult kifelé, nem is pislogott, és
úgy festett, mintha a szeme mélyen belesüppedt volna a
koponyájába, talán nem is volt ébren. Hosszasan, rezzenéstelenül
bámult ki az ablakon, de nem nézett semmit. Amúgy is le volt
húzva a redőny.
Trigonometriaórán egy hang szólt hozzánk a hangszóróból:
– Mrs. Matthew hívatja Carolyn Lessinget az irodájába! –
Sokadszor kellett bemennie a nevelési tanácsadóhoz, már
számon tartani sem tudtuk. Magához vette a könyveit, és elindult
kifelé az ajtón. Az egyik zenekari tag kitette a lábát oldalra, talán
szándékosan, nem tudtuk, mire Carolyn elbotlott és elesett. A
könyvei a terem másik végébe repültek, és egyik-másik lány
kuncogni kezdett. Miközben a jegyzetfuzetei után tapogatózott,
felcsúszott a pulóvere ujja, és láthatóvá váltak a karján a
sebhelyek. Lilák és feketék voltak. Észrevette, hogy nézzük, és
lejjebb rángatta a garbó ujjait. Gyorsan összekapta a holmiját, és
kiment Miközben átlépett a küszöb fölött, Mrs. Matthew hangja
ütötte meg a fülünket.
– Hallottam, hogy problémád akadt egy fiúval.
Pár perccel – nem, pár másodperccel – később körbejárt egy
SMS: „Shane & Carolyn k@mpec.” Az ötödik óra előtt már
mindenki tudta.

***

Néhány napig semmi sem történt. Azt hittük, lezárult a

történet, véget ért a dráma. Carolynnak volt egy esélye az
Öregdiák bálon, kapott egy lehetőséget Shane-nél, de az esély
elszállt. Azt hittük, mindenki túltette magát rajta. Egy darabig
még láttuk Carolynt egyedül ebédelni, aztán már a menzáról is
elmaradozott. Úgy hallottuk, hogy a mosdóban ette meg az
ebédjét, és ezért mentünk mi is ki azon a decemberi napon, a
karácsonyi szünet előtt egy héttel. Vissza akartuk vinni
magunkkal az ebédlőbe, a többiek közé. Reméltük, hogy minket
még kedvel. A közelében akartunk lenni. Mindegy, mit mondtak
róla akkoriban, még mindig kíváncsiak voltak rá az emberek.
Amikor kiértünk a mosdóba, nem volt ott senki. Hirtelen egy
hang ütötte meg a fülünket az ajtón kívülről. Rekedt női hang
volt. Egy másik, kicsit magasabb lányhang is beszűrődött. Csak
Carolyné lehetett. Olyan volt, mintha idegen nyelven beszélne, de
még a lélegzetünket is vissza kellett fojtanunk, hogy halljuk.
Amikor kinyílt az ajtó, a harsányabb hang szinte üvöltéssé
vált. Gyorsan beszaladtunk a vécéfulkékbe. Hirtelenjében nem
tudtunk mást kitalálni..
– Miért csinálod ezt?
Visszatartottuk a levegőt.
– Miért szállsz rá mások pasijára?
 – Nem szállok rá senkire.
– De igen!
Valaki megengedte a vizet.
– Ócska kis lotyó, a fiúk csak azért állnak szóba veled, mert
mindenre kapható vagy!
Egyre csak gyűlt a víz, mintha eldugult volna a lefolyó.
– Nem is ismersz!
– Miért kéne? Csak azt mondom, amit mindenki mond a
hátad mögött.
A víz ömleni kezdett a padlóra. A csap teljesen kinyitva
ontotta magából a vizet, amely csobogva folyt lefelé.
– Tudom, hogy miket beszélnek rólam. Már mindent
elolvastam.
– Hát akkor most belemondom a képedbe is!
Elzárták a csapot.
– Kurva!
Csattanás. Egy gyűrűs kéz csapódott a falnak. Beindult a
kézszárító.
Becsöngettek. Levegő áramlott befelé. A folyosó zaja töltötte
be a mosdót.
Kijöttünk a vécéfülkékből, és megbeszéltük, aminek fültanúi
voltunk. Nem volt helyes és igazságos sem, mégis boldogok
voltunk és megkönnyebbültünk, hogy nem velünk történt ez az
egész. Később felmerült, hogy talán tehettünk volna valamit –
szólhattunk volna egy tanárnak, vagy a szüleinknek, lehúzhattuk
volna a vécét, köhöghettünk volna, vagy megköszörülhettük
volna a torkunkat. De nem tettünk semmit. Meg sem szólaltunk.
Nem ránk tartozott. Legalábbis úgy éreztük.

***

Alyssa Jenning anyja nővérként dolgozott az Adarnsville-i

Közkórházban, és aznap este ő vette fel Carolynt. Mrs. Jennings
elmesélte Alyssának, mi történt, és megkérte, hogy tartsa
titokban. Alyssának viszont néhány ember előtt eljárt a szája, és
végül mindenki megtudta. Alyssa később bevallotta, hogy
mardosta a bűntudat, mert nem lett volna szabad beszélnie róla,
de nem láthatta előre, mi fog történni. A rákövetkező évben
Alyssára ragasztották a Perez gúnynevet: mindenki olyan
pletykásnak és nagyszájúnak tartotta, mint a híres, sztárokról
csámcsogó Youtube-gurut, és elkönyvelték, hogy nem tudja,
mikor kell hallgatni. A harmadik évünk első félévének közepén
aztán átíratták egy másik iskolába.
Állítólag a „bogyók” miatt történt minden. Blake Wyatt szerint
Carolyn lórúgásnyi adagot vett be. Hányt a váróban, és
összecsinálta magát a mentőautóban is. Sokan azzal vádolták,
hogy bármit megtenne egy kis figyelemért. Úgy hallottuk, az
internetről rendelte a pirulákat, és New Yorkból szerzett Ecstasy
tablettákkal együtt vette be őket. Az újságokban később azt
lehetett olvasni, hogy depresszióra felírt gyógyszert szedett. Mi
nem így tudtuk. Az emberek mást rebesgettek. Hónapokkal
később visszaemlékeztünk arra, amit Jessica Grady látott
Carolynék mosdójában. Bántuk, hogy akkor nem beszéltünk róla,
nem szóltunk valamelyik felnőttnek. De meg sem mukkantunk,
és a pletykák egyre jobban elvadultak.
Amikor Shane a következő hétfőn bejött a suliba, senki sem
kérdezett tőle semmit. A focistaszerkója volt rajta, a narancs-
fekete pulóver, szeme élénken és tisztán csillogott. Kémiaórán
előadást tartott, miután mindenkinek kiosztották, hogy melyik
elem legyen, és ő lett a stroncium. Még csak öt perce beszélt,
amikor engedélyt kért, hogy kimehessen. Mrs. White kiengedte,
és hallani lehetett, ahogy öklendezik a folyosón. Amikor
megszólalt a csengő, a gondnok még takarította a hányást a
padlóról.
Csak később jöttünk rá, hogy fontos volt neki Carolyn.
Lelkiismeret-furdalása volt, azt hitte, ő rontotta el, és felelősnek
érezte magát a lány sorsáért. Ezt azért furcsálltuk. Miután
Carolynt kiengedték a kórházból és karácsony után visszatért a
suliba, Shane tudomást sem akart venni róla. Néztük, ahogy
közömbösen elhalad mellette a folyosón, fel sem emeli a fejét. A
padlóra szegezte a tekintetét, sőt néha meg is fordult, hogy
másfelé menjen tovább. Eltöprengtünk azon, mi lesz, ha a
továbbiakban is így fog viselkedni – ha állandóan el fogja
fordítani a fejét.
18.
A karácsony fényeket hozott Adamsvilíe-be. Lámpafüzérekkel
aggatták tele a gyorséttermeket, a Dairy Queen előtt álló malacot,
a Winn Dixié sarkait, az iskola előtti zászlórudakat és a
telefonpóznákat, a városon belül és kívül is. A farmerek lámpákat
dugtak a szénakazlakba, csillogó angyalhajat aggattak a
kerítésekre, koszorút tettek a madárijesztők fejére. A házak is
világító díszítést kaptak: minél szegényebb volt egy negyed, annál
csiricsárébb fényekkel villogott. Az Azalea Sugárúton például
szinte, elvakította az embert a sok fehér, kék, vörös és zöld
villogás. A lakókocsiparkba az ember saját érdekében inkább be
sem tette a lábát.
Az izzósorok olykor tárgyakat és alakokat formáltak, és ezek
minden lakónegyedben más és más téma köré csoportosultak:
cukorkák, rénszarvasok, karácsonyfák, hóemberek, Mikulás a
szánon, masnival átkötött ajándékok. Szinte minden sarkon
feltűnt egy-egy jászol, a templomok és iskolák előtt, meg a Wal-
Mart és a Taco Bell előtt is. Jézus, Mária és József műanyagból,
szalmával kitömve vagy papírmaséból, a plázában, az iskolai
menzán, Allenék farmjának közepén... A templomok elé
jelszavakat tűztek ki:

„AMIT MA MEGTEHETSZ, TEDD MEG JÉZUSÉRT:”

„A KARÁCSONY JÉZUS KÖRÜL FOROGJON!”
„NE VÁRJ A SÍRIG! JÉZUS MÁR NINCS BENNE.”
„BÍZZ AZ ÚRBAN! MÓZES IS EGY KOSÁRBAN KEZDTE.”

Hóról ábrándoztunk. Lelki szemeink előtt fehér takaró

borította a Stripline körül elterülő mezőket, fehér párna lepte
Krisztus Templomát és a városi klubot, vékony, tiszta por
ülepedett a bicikliutakra és a parkolókra. Álmunkban csendes és
békés volt a város, apró arany fények sziporkáztak a
zászlórudakon és a vezetékeken. Láttuk a fehér talajt
holdfényben derengeni, a leparkolt kocsikat moccanatlanul állni,
a várost némán várakozni. Nem volt vörös agyag, hiányoztak a
focistákat buzdító plakátok; nem virítottak Burger King
szendvicsek a hirdetőtáblákon az út mellett. Csak fehérség,
ameddig a szem ellát.
Amikor esett egy kevéske hó, azonnal narancssárgára színező-
dött a talajon, az utakon pedig sötétszürkére, és hamar meg is
feke-tedett a forgalomtól. Undorító sárrá és mocsokká változott,
és néhány nap – olykor néhány hét – alatt nyomtalanul el is tűnt.
Soha nem lett olyan fehér a táj, mint álmainkban. Eszünkbe
jutott pár fotó, amelyeket Carolynék házában láttunk: a
behavazott Central Park, a Rockefeller Center fája, a sícsizmás
Carolyn egy vöröstéglás ház – talán a régi iskolája – előtt, a tetőn
vékony, fehér burok. Egyikünk sem járt még New Yorkban, New
Jerseyben, sem máshol, nagy részünk még az államot vagy a
megyét sem hagyta el. Úgy éreztük, néha jobb nem tudni, mi van
a világban. Röhögtünk ezen, bár sejtettük, hogy nem annyira
mulatságos, sőt semmi vicces nincs benne.
Azon a karácsonyon Carolynról akartunk a lehető legtöbbet
megtudni: az életéről, a helyekről, ahol járt, a hozzátartozóiról, az
étrendjéről. Akkoriban még gyakran búslakodott amiatt, hogy ott
kellett hagynia a korábbi életét. Fájdalmas utólag belátni ezt.
A karácsony előtti hetekben, amikor éppen nem a félévi
dolgozatokra készültünk vagy nem a karácsonyi listánkat írtuk,
állandóan Carolynról beszélgettünk. Megtárgyaltuk, mi történt
Brooke-kal és Gemmával, kielemeztük a videót, Shane-t, a
bogyókat, a kórházat. Imádtuk és gyűlöltük, követtük,
személyesen és interneten is. SMS-eket írtunk egymásnak a
hajáról, hogy éppen borzas volt-e vagy szépen hullámzott-e, és
sokszor váltottunk üzenetet a kezéről is, hogy vörösnek és
kérgesnek láttuk-e aznap, vagy fehérnek és puhának. Napról
napra változott, mi pedig biztonságos távolságból figyeltük.
 Az iskolában nagyjából minden visszatért a normális
kerékvágásba. Sokan beszéltek még Carolynról, de már más is
foglalkoztatta az embereket: a kórus ünnepi dalokkal készült, a
színjátszó kör a Karácsonyi éneket próbálta, az audiovizuális
klubban levetítették a Csoda a 34. utcában című filmet, a
zenekar pedig összeállított egy műsort különféle, nem felekezeti
számokból, a legváltozatosabb karácsonyi zenékből. A
pomponlányok karácsonyi egyenruhát öltöttek, a tanárok néha
Mikulássapkát vagy karácsonyi mintás pulóvert vettek fel.
Ajándékot adtunk egymásnak, vagy ha nem ismertük olyan jól
azt, akinek a nevét kihúztuk, csak egy csomag cukrot vagy piros-
zöld mentolos York csokit.
A téli szünet előtti utolsó pénteken, miután túlestünk az
összes félévi dolgozaton és lezajlottak az osztálybulik is,
körbeautóztuk a belvárost, és végignéztük a kivilágított házakat.
Aztán bementünk a plázába, és az étkezdék körül lebzseltünk.
Úgy tettünk, mintha karácsonyi ajándékokra vadásznánk, de
valójában csak látni akartuk, ki mit csinál.
Zene töltötte be az összes szintet. Jéghideg volt a plázában,
egyfolytában maximális erővel ment a légkondi, még télen is.
Bent is rajtunk maradt a kabát, nem volt értelme levenni.
– Azért csinálják, hogy vegyünk új pulóvereket.
– Vagy több kalóriát égessünk.
– Te mindig fázol.
– Mert túl vézna vagy.
– Nem igaz.
– Dehogynem.
– Kövér vagyok.
– Hagyjál már!
A pláza is ki volt világítva. Minden szárnyában felállítottak
egy karácsonyfát, vörös, zöld, kék és fehér lámpafuzérek és
izzósorok szegélyezték a mozgólépcsőket és a lifteket. Az
épületegyüttes közepében, a földszinti étkezdék alatt
megnyitották a Mikulás-műhelyt is. Gyanúsan hasonlított a
húsvéti nyuszi üregére, amelyet minden húsvétkor felállítottak,
és a Mikulás szakálla is túl fehér és hosszú volt. Miközben azt
bámultuk, hirtelen Blake Wyatt, Dylan Hall és Jason Nelson
vonta magára a figyelmünket. Jason épp ebédszünetre jött ki az
Abercrombie-ból. Ránéztek a Mikulásra, majd egymásra, és az
egyikük – nem tudtuk megállapítani, melyik – azt kiáltotta: –
SZATÍR! – Sejtésünk szerint Gemma valamelyik első vagy
másodunokatestvére volt a jelmezben, ezért nem mertünk
nevetni.
Leültünk a Sbarros elé, és sajtos pizzát rendeltünk. Levettük a
tetejéről a sajtot, és leitattuk róla a zsírt a szalvétánkkal. Később
joghurtos jégkását vettünk, a tetején Oreo keksszel, Reeses féle
mogyoróvajkrém-ropogóssal és M&Ms-zel. Darabokra tépkedtük
a pizzáinkat, és egyszerre mindig csak egy apró falatot
rágcsáltunk, nehogy túl éhesnek tűnjünk. Valaki írt nekünk egy
SMS-t; „Carolyn & az anyja @ pláza.”
Nemsokára meg is láttuk: egy másik lánnyal ivott limonádét a
Chick-fil-A előtt. Beszélgettek, a másik lány nevetett, és
mindketten abszolút véznák voltak. Amikor egy kicsit közelebb
értek, észrevettük, hogy Carolyn fekete szemhéjtussal húzta ki a
szemét, a vele lévő illető pedig nem lány volt, hanem az anyja.
Abby. A kórház óta nem láttuk Carolynt. Nem tudtuk, hogy
beszéljünk-e vele. Nem akartuk kellemetlen helyzetbe hozni.
– Jól néz ki.
– Ja, ugyanúgy.
– Hát ez fasza.
– Ne bámuld!
– Nem bámulom.
Valószínűleg nem látott meg minket, mert nem integetett és
nem jött oda hozzánk. Abercrombie táska lógott a vállán, meg
egy kisebb is a Parisians-ből. – Vásárlásterápia – jegyezte meg
Lauren. Néztük, ahogy végigsétálnak az étkezdék előtt. Carolyn
válla egészen előreesett, haja az arcába lógott. Mentek, aztán
megálltak, aztán megint elindultak, ezúttal a lift felé. Végül nem
ettek semmit, legalábbis mi nem láttuk. Azon tanakodtunk, hogy
Carolyn még mindig lábadozik-e, jobban érzi-e magát, vissza fog-
e térni az úszócsapatba. Még vékonyabbnak látszott, mint addig,
és irigység hasított belénk, amiért még tovább tudott fogyni.
Azon járt az eszünk, vajon milyen lehet annyira betegnek lenni,
vagy olyan bolondnak, hogy az embernek minden étvágya
elmenjen. Úgy éreztük, mi is szeretnénk átélni, milyen étvágy
nélkül létezni. Miközben a lifthez sétáltak, a ruha esését figyeltük
Carolyn testén – olyan volt, mint egy élő ruhafogas. Elképzeltük,
ahogy ötven Carolyn lóg a szekrényünkben, tökéletes esésű, luxus
anyagú ruhákkal.
Később Brooke Moore-t és Gemma Daviest is láttuk bemenni
az Abercrombie-ba, és követtük is őket, mert tudni akartuk, mit
csinálnak, mit vesznek, kivel találkoznak. Lauren előző este látta
Andrew Wrightot és Gemma Daviest az Olive Gardenben,
egymással szemben ültek, a telefonjukat tapogatták, és egy közös
tál sült sajtot csipegettek. Azt mondta, nem is néztek egymásra az
egész étkezés alatt, úgy viselkedtek, mintha nem ismernék vagy
egyenesen utálnák egymást, akár „egy öreg pár, amelyik válni
készül, vagy ilyesmi”. Lauren szerint szakítani akartak, de nem
tudtuk, mennyi igazság van ebben. Valamiért szerettük volna, ha
ez az igazság, bár magunk sem tudtuk, miért.
Néhány szűk, gyűrött farmert és hosszú ujjú, szürke-kék
pulóvert próbáltunk fel az üzletben. Nicole-ra túl kicsi volt a
nadrág, de nem volt hajlandó négyes méretet próbálni. Mondtuk
neki, hogy a ruhák már csak ilyenek, össze szoktak zsugorodni.
Éppen topokat rángattunk magunkra, amikor hangokat
hallottunk. Csakis Brooke-é és Gemmáé lehetett. Bementek a
szomszéd fülkébe, és locsogva cserélgették egymás között a
ruhadarabokat.
– Nekem XXS kell, ez túl nagy,
– Igen, az nagyon lóg rajtad.
– Összemegy ez mosásnál?
– Igen, persze.
 Visszatartottuk a lélegzetünket.
– Utálom a hasamat.
– Én meg a vállamat.
– Túl sok csokis ostyát ettem,
– Én meg túl sokat ittam hétvégén.
Csipogott egy mobiltelefon. Tőlük jött a hang, nem tőlünk.
Nyögés.
– Gyűlölöm azt a keleti parti picsát.
– Undorító a kiejtése.
– Istennőnek hiszi magát!
– Gondolod?
– Miért, szerinted nem?
– De, de.
– Mi van?
– Csak furcsa, hogy kórházba került. A bogyók miatt,
– Jaj, akkora nagy színésznő! Anyám egyik barátnőjének a
barátnője a betegfelvételen dolgozik abban a kórházban, és azt
mondta, hogy nem volt súlyos.
– De mire szedheti azokat a gyógyszereket?
– Arra, hogy egy nagy ribanc.
Röhögtek.
– Olyan gonosz vagy!
– Miért, talán nem repedt a sarka? – Megint röhögcséltek.
– Halkabban! – szólt az egyikük, majd suttogva hozzátette: –
Lehet, hogy itt van valahol.
Megvártuk, amíg elmennek, aztán odasétáltunk a pulthoz,
hogy kifizessük a topokat. Egyszer csak az üzlet riasztója
túlharsogta a pénztárgép csilingelését, és amikor belenéztünk a
pult melletti tükörbe, Brooke-ot és Gemmát láttuk, amint
kisietnek a boltból és az étkezdék felé slisszolnak. A pénztárosnő
a szemét forgatta, majd a bejárathoz szaladt. Elrohant Jason
Nelson mellett is, aki éppen pulóvereket hajtogatott a bejáratnál.
Jason fel sem nézett, a nő viszont kidugta a fejét a biztonsági
kapuk között, és körbepillantott. Lenyomott egy kapcsolót, mire
elhallgatott a sziréna. Jasonra nézett. Megint a szemét forgatta.
Visszajött a kasszához beolvasni a termékek kódját.
Amikor szünet után visszatértünk az iskolába, Brooke és
Gemma egyforma halványkék, testhezálló kasmírpulóvert viselt,
amelyeknek az ujja a kezüket is eltakarta. Darabja huszonkét
dollárba került. Pontosan tudtuk, mert mi is gondolkodtunk
azon, hogy megvegyük-e.
JANUÁR
19.
Senkit sem lepett meg, amikor Carolyn és Andrew járni kezdtek
egymással. Legalábbis senki sem ismerte be. Már az Öregdiák bál
idején is furcsán viselkedtek: nem értettük, miért van annyi kép
Carolynról Andrew telefonján. Bár egyikünk sem vallotta be,
pont azok miatt a fotók miatt tartottuk logikusnak ezt a
fordulatot, és tudtuk, hogy mások is megjegyezték. Andrew a
legyet is elkapta volna röptében, a válogatós Shane-nel
ellentétben, ráadásul mindenki látta, hogy folyton Shane és
Carolyn nyomában kullogott a bulikon, az Öregdiák bál
táncestjén, és mindenhol máshol is, ezért nem tudtunk másra
gondolni, mint hogy Andrew belezúgott Carolynba – hacsak nem
homokos volt, és Shane-re volt ráizgulva.
Nem voltunk biztosak benne, mikor kezdődött – mikor jöttek
össze, mint barát és barátnő –, de úszás után láttuk őket együtt: a
rajzterem előtt álltak, ahová Carolyn az edzések után sietett, és
egészen addig maradt, amíg a takarítók ki nem rúgták. Dylan
Hall az audiovizuális klubban dolgozott, a szomszéd teremben. Ö
mesélte, hogy Carolyn és Andrew minden kedden és csütörtökön
ott enyeleg a szertárban. Túl sokszor látta őket bemenni, nem
lehetett más magyarázat. Ráadásul Ken gondnok is megerősítette
az információkat. Mi nem voltunk meggyőződve róla, hogy ezek a
jelek egyértelműen szerelmi kapcsolatra utalnak, de Dylan
abszolút biztos volt benne.
Taylor elmondta Tiffanynak, Tiffany pedig Gemmának a téli
szünetet követő első tornaórán. Az Állami Állóképesség-
felmérőre készültünk és amíg a felhúzódzkodásra vártunk – arra
a feladatra, amelytől a legjobban tartottunk –, meghallottuk a
beszélgetésüket.
– Csak gondoltam, érdekel.
– Kösz.
 – Erről beszélnek az emberek, amúgy is.
– Hihetetlen az a csaj.
– Ja, rohadt nagy ribanc.
– Esküszöm, bazmeg, ha a közelembe ér, megölöm.
– Valaki szólhatna már neki, hogy szálljon le az itteni csajok
pasijairól, basszus.
– Nem kéne még a kórházban lennie?
– Inkább menjen haza, és ki se mozduljon.
– A kurva életbe, ezt nem hiszem el. És én még kedvesnek
hittem.
– Hát most tudod.
– Gusztustalan ringyó.
Mrs. Coker a nyújtó mellett állt egy kapcsos írótáblával, és
jegyzetelte az eredményeket. Ha valaki nem tudta állig felhúzni
magát, akkor csak lógnia kellett, ameddig képes volt rá. Ebben a
másodpercben viszont felnézett a stopperórájáról, és rámeredt
Tiffanyra és Gemmára. Gemma arcát csak oldalról láttuk:
sötétrózsaszín lett.
– Lányok, ha nem fejezitek be most rögtön a dumálást,
felírlak titeket!
– Igenis, tanárnő.
Este Gemma megváltoztatta a státuszát Facebookon
„kapcsolatban” helyett „egyedülállóra”. Egy mondatot posztolt is:
„CL egy bélférges keleti ribanc.” Rövid időn belül tizenhat ember
nyomta meg rá a lájkot, többek között Shane Duggan és Brooke
Moore. Aztán Taylor Lyon is. Hozzászólást viszont senki sem írt.
Sokan furcsállták, hogy Andrew összeállt Carolynnal, amikor
elvileg még nem is szakított Gemmával. Az sem volt
elhanyagolható szempont, hogy Carolyn nemrég még Shane-nel
hentergett
Homályos volt az egész ügy. Ha csak az egyikükkel kavar, nem
ítélték volna el annyian, sok rajongója megmaradt volna. De hogy
mindkettővel járni kezdett egymás után, az egész más
megvilágításba helyezte a dolgot, mindent megváltoztatott. Már
nehezen tudta volna bárki is megvédeni.
Ugyanakkor a randizás soha nem lett hivatalosan is
megerősítve, és később meg is állapítottuk, hogy tulajdonképpen
így nem is orozhatta el senkinek a barátját. Andrew és Shane
hallgattak, amiért nem is hibáztatta őket senki. Hz a csajok ügye
volt.
Andrew később azt mondta, hogy csak vigasztalni akarta
Carolynt, mert a lánynak szüksége volt valakire, aki meghallgatja,
és segít neki beilleszkedni. Sajnálta őt a kórház és a Shane-nel
történtek után. Innentől fogva viszont soha nem láttuk Taylorral,
Tiífanyval és a többiekkel pomponlány- edzés után, és nem
sétáltak többé kart karba öltve az udvaron. Néha láttuk, hogy
Taylor elhalad Carolyn mellett a folyosón és összesúrlódik a
karjuk, de nem tudtuk eldönteni, hogy csak figyelmetlen, vagy
nem áll szóba vele. Inkább az előzőt feltételeztük. A téli
szünetben többször is látták Taylort Gemmával a Sonicban
hétvégenként, és miután újrakezdődött a suli, folytatták a
barátkozást az ivókutakhál is első óra előtt. Elkönyveltük, hogy
minden visszatért a megszokott kerékvágásba.
Andrew nem mondta meg Gemmának, hogy vége,
tudomásunk szerint nem is szakított vele. Egyszerűen csak nem
hívta többször, és nem várta meg tanítás után. Lehet, hogy
szakításként értelmezte azt, amit Gemma kiírt a Facebookra,
vagy talán soha nem is volt olyan komoly a kapcsolatuk,
amilyennek feltételeztük. Mindenesetre a téli szünet pont erre
volt jó – az ember egy darabig nem találkozott a többiekkel, és
nem is kellett velük foglalkoznia, sőt akár le is építhette őket.
Nem szép dolog, de előfordul.
Gemma a többi lány osztálytársunkhoz hasonlóan már a
továbbtanuláson törte a fejét. Főleg az egyetemi diáklány-
egyesületekkel foglalkozott.
– Ha harmadikos vagy, és van egy negyedikes pasid, akkor
automatikusan a legszexisebb vagy a legmenőbb egyetemista
csajok közé fognak sorolni! – Ezt hangoztatta nekünk ebédnél, a
folyosókon, és a parkolóban is istentisztelet után. Ilyenkor
hunyorogtunk egy kicsit, mert nem tudtuk, mennyi igaz ebből,
így nem is tudtunk reagálni rá. Ő viszont meggyőződéssel
folytatta; – Mármint ha a következő évben is együtt vagy a
sráccal. Akkor hivatalos vagy hétvégenként az orgiákra ahol ott
van az összes jó csaj, és automatikusan bekerülsz a társaságba. –
Szélesen mosolygott, mintha örömét lelné abban, hogy
kielégítette a kíváncsiságunkat. Aztán ragyogó szemmel,
izgatottan hozzátette: – Andrew még nem döntött, hogy az
Auburnre vagy az Alabamára megy-e. – Kicsit mintha
összezavarodott volna.
Később sokan azt mondták, hogy túlzottan el volt szállva, és
túlzottan a jövőre figyelt, ezért nem vette észre, ami az orra előtt
zajlik. Azt, hogy Andrew Wright tényleg belehabarodik Carolyn
Lessingbe. Most Gemma Davies jó híre kopott meg, és nem úgy
tűnt, hogy sok egyetemi bulira lesz hivatalos Auburnben ősszel.
Emiatt lett aztán igazán mérges, meg talán Andrew-t is kedvelte
valamennyire, nem csak szórakozott vele.
Januárban Carolyn belekezdett egy nagy művészeti projektbe
– festmények és nyomatok sorozatát készítette el –, és
hivatalosan ezzel magyarázta, miért marad mindig késő estig a
rajzteremben. Andrew-t bizonyára senki sem küldte utána, ám
mivel kimagaslóan jó tanuló volt, mindenki szemet hunyt a
románc fölött. Az sem kizárt, hogy Mr. Ferris maga is odavolt
Carolynért. Nem tudtuk.
Mr. Ferris nemcsak a trigonometriát, hanem a rajzot is
tanított a suliban, és állandóan Carolyn tehetségéről áradozott,
sőt összefüggést látott a művészi képességei és a matematikai
éleslátása között.
– A második félévben rendkívül összeszedett lett –
fogalmazott később. – Egyfajta ajándékként vagy jutalomként
tettük ki a folyosókra a munkáit. Úgy gondoltam, megérdemel
egy kiállítást. – Aztán gondterhelten sóhajtott. – Visszatekintve
már nem látom bölcs döntésnek.
A kiállítás az iskola új építésű angolszárnyában kapott helyet.
Tizenhárom képet raktak fel a falakra, a bejárathoz pedig Carolyn
fotóját függesztették ki, a „művészi hitvallásával” együtt, mint egy
igazi múzeumban vagy galériában. Először mindenkit
lenyűgöztek az alkotásai, amelyek félig festmények, félig
kollázsok voltak, és tényleg jól mutattak közelről és távolról is.
Térképeket, magazinok és újságok képeit használta fel, meg
mindenféle egyéb dolgot, amelyeket aztán befestett, átalakított
vagy kinagyított. Némelyikre fényképet is ragasztott, és ha elég
közelről néztük, még az ő szemeit is felfedezhettük egyiken-
másikon. Furcsa, de hatásos képek voltak. Egyikünk sem értett
igazán a művészethez, de egyértelműen éreztük, hogy mi
képtelenek lennénk ilyesmit alkotni. Sokak szerint a képek
önteltségről árulkodtak, sőt egyesek állították, hogy Carolyn
kényszerítette Mr. Ferrist a kiállítás megrendezésére, de azt
mindenkinek el kellett ismernie, hogy kiemelkedő alkotások,
akárki akármit gondol.
Szinte mindegyiken ugyanazokat a színeket használta:
rengeteg vöröset, kéket és lilát. Meg töméntelen fehéret. A képek
többsége különböző formákból állt: négyzetekből, körökből,
parallelogrammákból és háromszögekből, de általában
összekeverve, egymás he-gyén-hátán. Az újságkivágásokat az
alakzatokra ragasztotta, majd minden réteget lefestett, és a kis
leírásokban azt is elárulta, hogy körömlakkot és hibajavító
festéket használt a rögzítéshez. Modellek testrészei is feltűntek a
kollázsokon, meg Barbie babák tagjai, és újságok szalagcímeinek
szakaszai, például „10 trükk, hogy a pasid...” A feliratok végét
mindig levágta, valószínűleg azért, hogy ne botránkoztassa meg a
tanárokat. Néhol a modellek képei és a Cosmopolitan cikkei alól
tankönyvek vagy szótárak fejezetei látszottak ki, például hosszú
szavak meghatározásai. Éreztük, hogy jól sikerült képek, még ha
nem is tudtuk volna megmagyarázni, miért.
 Carolyn munkái január vége felé egy hétig kint voltak a
folyosókon, aztán egyszer csak belevágtak az egyikbe, és
széthasították a közepét. Valaki egy tűzőgéppel szétlyukasztgatta
a képekbe komponált részleteket Carolyn fotóiból, például a
szemeit, másvalaki pedig vörös filctollal ráírta az egyik üresebb
képre, hogy „KURVA”. Az arcképét a bejáratnál teljesen
tönkretették – mi nem láttuk a saját szemünkkel, de állítólag
valaki egy péniszhez hasonló formát festett az arca mellé. Mr.
Ferris egy napon belül beszüntette az egész kiállítást.
Tudomásunk szerint soha senkit nem kaptak el a festmények és a
fotó megrongálásáért.
20.
Nicole Willisék hátsó kertjében volt egy fűthető medence, bár
azon a télen sem hűlt le túlzottan a levegő. A szünetet követő első
hétvégén Nicole szülei Moultonba mentek, mert az apjának ott
akadt valami munkája. Bulit rendezett, és Carolynt is meghívta.
Nicole szólt, hogy érjünk oda korán. Már a többiek érkezése
előtt elfogyott jó néhány pohár vodkazselé és Kool-Aid
gyömölcspor, amelybe vizet és Smirnoff vodkát kevertünk. A
vendégek eleinte két-, három- és négyfős csoportokban érkeztek,
aztán már megszámlálhatatlanul sokan egyszerre. Mi többnyire a
konyhában maradtunk, nevetgélve szürcsölgettük az italokat,
bámészkodtunk, és vártuk, hogy megjöjjenek a népszerűbb
emberek.
Gemma és Brooke Taylor Lyon és Tiffany Port társaságában
érkezett. Miközben kivonultak a konyhából a verandára, Jessica
odafordult hozzánk:
– Nézzétek! Újra együtt van az egész banda. – Vele együtt
örültünk. Később mi is követtük őket. Egy cigit adtak körbe
maguk között négyen, és hol unottnak, hol vidámnak látszottak.
Nagyon halkan beszéltek, néha rásandítottak Carolynra. Nem
hallottuk, mit mondafiak, csak találgattunk, és Jessica eljátszott
egy párbeszédet, amin távolabbról is jót röhögtünk. Shane
nagyjából tízpercenként odament hozzájuk, átkarolta Brooke- ot,
és csókot nyomott az arcára vagy a vállára. Brooke néha
belesúgott valamit a fiú fülébe, és felkacagott. Ilyenkor Shane
körülnézett.
Korábban már a templomban is együtt lógtak: a következő
ifjúsági istentiszteletre készültek. Gemma éppen a zsoltárt
választotta ki, amelyet fel akart olvasni – valamilyen
ellenségekről szólt, akiket nem hagyunk diadalittasan ordítani a
fejünk fölött Brooke pedig Dave Dillonnak könyörgött, hogy hadd
olvassa fel ő a korinthusziaknak írt levelekből a szeretettől,
türelemről és hasonlókról szóló részt. Taylor és TifFany énekelni
akart; Alan Jackson „A Woman’s Love” című számát választották,
csak az „asszony” helyett Jézust vették bele.
Carolyn egészen közel húzódott Andrew-hoz, és először senki
sem tudta eldönteni, hogy iszik-e vagy sem. Pántos felsőt viselt,
amely olyan kopott és vékony volt, mintha korábban az apja
hordta volna. Később néhányan azt mondták, hogy menő retró
cucc volt rajta, hogy olyan eredetinek, bohémnak, igazi
hipszternek látszott. Viszont az is ekkor történt meg először, hogy
csodabogárnak nyilvánították. Azt mondták, bizarr a szerelése és
bizarr a nézése. Még a zenészgyerekek is rajta gúnyolódtak.
Ahogy telt az idő, Brooke egyre többször hívta át az ő
bandájukhoz Andrew-t. A fiú úgy tett, mintha nem hallaná. Ezzel
csak tovább bátorította Brooke-ot, vagy talán fel is bosszantotta,
mert innentől fogva három- vagy négypercenként szólongatta.
Andrew átkarolta Carolynt, és távolabb ment a lánycsoporttól.
Erre Brooke, Gemma, Taylor és Tiffany közelebb araszoltak a
párhoz, sőt néha Shane is. Ettől a huzavonától bárki a falnak
ment volna, Andrew-nak is szinte égnek állt a haja. Carolyn
viszont mosolygott.
Később már nehezen tudtuk megállapítani, hogy Brooke és a
bandája miatt kezdett-e olyan sokat inni Carolyn, de azon az
éjjelen nagyon elázott. Rengeteg pohár vodkát felhajtott,
megivott egy csomó üveg High Life sört, aztán bement a házba
sörcsatát játszani, és még ramatyabb állapotba került. Sokat
szédelgett, és úgy láttuk, mintha sírásra görbülne a szája. Később
úgy hallottuk, hogy vicceket is mesélt, sőt Miss Simpsont és Mr.
Overtont is utánozta. – Tökéletesen vissza tudta adni a
kiejtésüket – mondta valaki.
– Igen, az tényleg nagyon ott volt! – ismerte el másvalaki.
Amikor a kiállításról kérdezték, a szemét forgatta, és azt
mondta, nem érdekli az egész.
 – Már hozzászoktam a hidegháborús hangulathoz – közölte.
Ez régebben sokak számára eredeti gondolat lett volna, de akkor
valahogy mindenki szánalmasnak tartotta.
Késő éjjel sokan bementek a medencébe. A lányok
melltartóban és bugyiban, a fiúkboxerben. Mi kint maradtunk a
szélén. Andrew Wright a sekély végében ült a lépcsőn, a háta
mögött Carolynnal, és egyikükön sem volt már ruha. Lámpák
világították meg alulról a vizet. A lányok lába körül a hidratáló
krémek szétterülő rétegeit lehetett látni a vízfelszínen, és a fiúk
hajzseléje is összegyűlt a hullámredőkön. Összevissza fröcsköltek
az emberek, néhányan Marco Polót játszottak, a fiúk
ágyúlövedéket, és próbáltuk a hajunkat szárazon tartani.
– Marco!
– Polo!
– Partra vetett hal?
Csobbanás. Fékevesztett úszás. Röhögés. Kiabálás. Brad
Paisley countryzenéje a hangszórókból. Villogó fények játéka az
úszó testeken.
– MARCO!
– POLO!
– Partra vetett hal?
– NEM!
Játszottak, röhögcséltek, lökdösték egymást. Blake Wyatt be
akart szaltózni a vízbe, de majdnem betörte a koponyáját. Tiffany
Portot belökték a barackszínű pólójában, melltartó nélkül. A
lányok min-den alkalommal felsikoltottak, amikor lefröcskölték
őket, a fiúk meg egy felfújható aligátorral próbáltak hullámokat
verni. Jól szórakoztak. Annyira lefoglalta őket a fröcskölés és az
úszás, hogy majdnem elkerülte a figyelmüket Carolyn feje
Andrew lábai között, csukott szemmel, nyitott szájjal. Kis híján
mi is lemaradtunk róla.
Ránéztünk Shane-re. Adam Simmorisszal és Dylan Hall-lal
állt egy csoportban, egymáshoz verték a fejüket, vagy valami
hasonló ökörséget csináltak. Brooke odasétált hozzá, és a
medence felé mutatott. Shane arca először lefagyott, aztán vigyor
ült ki rá. Egy-két perc múlva bement a házba. Úgy hallottuk, hogy
nem sokkal később lelépett. Csak hosszú idő elteltével jutott
eszünkbe, hogy érezhette magát akkor. Gyanítottuk, hogy
felzaklatta a látvány. Olyan jó pasi volt, annyira népszerű és
annyira magabiztos, hogy soha nem tudtuk volna irigynek vagy
durcásnak elképzelni. Amikor hétfőn rákérdeztünk a suliban,
csak annyit mondott: „Ki a szart érdekel, hogy mit csinál az a
csaj?” Akkor még hittünk neki. Csak később merültek fel
bennünk kétségek.
Hetekig beszéltek az emberek a medencénél történtekről,
körbe-körbejárt a téma Facebookon, SMS-ben taglaltuk, hogy ki
mit látott. Először csak szopásról volt szó, aztán már komplett
szexről, és még az is felmerült, hogy az éjszaka folyamán Carolyn
később hátulról is engedte Andrew-nak. Megegyeztünk abban,
hogy ennek nem nagy a valószínűsége, de Tiffany, Taylor és a
többi pomponlány makacsul állította, hogy igaz, és a többség
elhitte nekik.
– Andrew olyan cuki – vélték egyesek. – Cukibb, mint Shane.
– Néhányan hozzátették: – Szegény Gemma! – Gemmát viszont
pár héttel korábban láttuk Jason Nelsonnal enyelegni a pláza
mellett, miután Jason lenyomott egy műszakot az Abercrombie-
ban. Nem mondtuk el senkinek, mert tudtuk, hogy senki sem
akar rosszat hallani Gemmáról; más fénybe helyezte volna a
történteket, ha ismerik az igazságot. Mégsem mondtunk semmit,
ahogy Andrew sem, pedig később kiderült, hogy valószínűleg ő is
tudott róla. Egyre sűrűbben cseteltek egymással az emberek a pár
két tagjának félrelépéséről, egyre több SMS jött-ment. Akkor
kellett volna kiszállnia, amikor még volt valami tekintélye.
Mármint Carolynnak.
 (Bíztam benne, hogy személyesen készíthetem el
ezt az interjút, de apám adamsville-i utazása
az utolsó pillanatban meghiúsult. Mivel őrá
szabtam a kérdéseket, úgy döntöttem, hogy az
interjúalanyt nem változtatom meg.)

2011. január 29.

Carolyn Lessing
Angol fakultáció – Miss Simpson

Zabhegyező-interjú a gimnáziumi életről

Néha úgy tűnik, a felnőttek megfeledkeznek arról, hogy ők is vo

tak kamaszok, jártak gimnáziumba, és hasonló élményeket
szereztek, amilyeneket ti is megtapasztaltok most. Itt a lehetőség,
hogy visszasétáljatok az időben egy felnőttel (szülővel,
nagyszülővel, nagynéni vei, nagybácsival vagy a család valamelyik
barátjával), és megtudjátok, milyen volt az iskola „a régi szép
időkben".

A feladat az, hogy készítsetek interjút a kiválasztott emberrel, és

írjátok le elbeszélő stílusban, amit megtudtatok. Lehetőleg
személyesen beszélgessetek vele.

Ha elkészült az interjú, írjatok narratív stílusban az illető

személyről, és fogalmazzátok bele a következőket:

1. Az ok, amiért pont azt a személyt választottátok.

2. Az illető testi megjelenésének bemutatása.
3. A hely leírása, ahol az interjú készült.
4. Részletesen elmondott történetek az illető középiskolai
élményeiről.
 5. Beszámoló arról, mit gondol az adott személy a
Zabhegyezőről.
6. Szó szerinti idézetek az interjúalanytól (legalább három).
7. Az utolsó bekezdésben elmélkedjetek azon, mit tanultatok
meg a beszélgetésből, és hogyan kapcsolódik mindez a
Zabhegyezőhöz, ha egyáltalán kapcsolódik.

Ezt az interjút apámmal, Jerome Haddennel készítettem, akivel

Skype-on kommunikáltam. Arra voltam kíváncsi, milyen
élményeket szerzett a gimnáziumról, elolvasta-e a Zabhegyezőt, és
fontos olvasmánynak tartja-e. Emellett azt is ki akartam deríteni,
hogy mást jelentett-e számára a középiskola, mint számomra. Azért
választottam az apámat, mert a felnőttek közül vele tudok a
legkönnyebben azonosulni, és az utóbbi években tőle tanultam a
legtöbbet, főleg a politikáról és a kultúráról.
Apa műteremlakása Brooklynban van, egy sokszínű, nyüzsgő
negyedben, egy indiai étterem fölött. Még akkor is érzem a lakását
belengő curry-illatot, amikor a számítógépen keresztül, Skype-on
beszélek vele. Kicsi, meghitt lakás, egyetlen szoba van benne, és egy
fürdőszoba. Ha nála vagyok, mindig megdöbbenek azon, mennyire
kicsi helyre is van szüksége valójában egy embernek, és mennyire
feleslegesen fényűző a mi alabamai házunk. Apám nagyon egyszerű
életet él, mert ez fontos neki az íráshoz. Se televíziója, se internetje
nincs. Mielőtt a szüleim elváltak, együtt éltünk egy nagyobb házban,
de apám most már jobban szereti azt a kis lakást, ahol egymaga
lehet.
Egy csütörtök estén készítettem interjút az apámmal, nyolc óra
körül, amikor nála kilenc óra volt. Egy antik bőr karosszékben ült, a
számítógépe előtt. Kék pólót és a kedvenc barna zakóját viselte,
amely már kisgyerekkoromban megvolt neki. Apukám ötvenéves,
sűrű, ősz haja van és sötét, bozontos szemöldöke. Legtöbbször
olvasószemüveget hord az orrán, testalkata vékony, nem túlzottan
magas. Csevegés közben egy nagy könyvszekrényt láttam a háta
mögött, amelynek polcai meggörbültek a rajtuk sorakozó sok nehéz
könyvtől. Én a hálószobámban voltam, az íróasztalomnál ültem, lila
plüss kezeslábasban. Az interjú alatt diétás kólát kortyolgattam,
apa pedig vörösbort. Bár a képernyőn keresztül láttam őt és
beszélni is tudtam vele, nagyon messze éreztem magam az ő New
York-i életvitelétől. Alabama fényévekre van a régi életemtől.
Apám 1974 és 1978 között járt gimnáziumba, egy állami
középiskolába a New York-i Newburghben. Kiemelkedő
teljesítményt nyújtott sportban, a golfcsapatnak, az úszócsapatnak
és a baseballcsapatnak is tagja volt. A testnevelés nagyon fontos
része volt a newburgh-i életnek, akárcsak a tudományos
tantárgyak. Bár általánosságban élvezte a tanulást, szerinte a
tanárok szigorúbbak voltak akkor, mint most, és nem támogatták
az egyediség kifejlődését.
– Terjedelmes anyagokat kellett bemagolni, és nem próbálták
elősegíteni a kreativitásunkat, például soha nem kellett esszét
írniuk. A teszteket is mindig egy merev sablon alapján állították
össze. Ha valaki túl hosszúra növesztette a haját vagy valami
szokatlan volt a külsején, büntetésre, sőt akár kicsapásra is
számíthatott.
Apa trapéznadrágot és zakót vett fel, ha ki kellett öltözni, és
negyedikes korában olyan akart lenni, mint John Travolta a
Szombat esti lázban. E-mailben küldött nehány fotót magáról és a
lányról, aki a táncpartnere volt a szalagavatón. Burgundivörös
velúrzakó volt rajta, burgundivörös csokornyakkendővel és
trapéznadrággal, világoskék, széles gallérú inggel és vastag talpú,
fehér csizmával. A partnere hosszú, kék, kockás ruhát viselt, és kék
csizmájának szintén vastag volt a talpa. Azt mondta, hogy a tánc
szerves része volt az életüknek, és sokat gyakoroltak a barátaival a
szalagavató előtt, hogy kérkedhessenek a „mozdulataikkal”. Nekik
még engedélyezett volt tizennyolc évesen alkoholt inni (ellentétben
a mai világgal, amikor csak huszonegy éves kortól szabad), és azt is
bevallotta, hogy elég sokan füveztek. Állítása szerint egyetlen
ismerőse sem fogyasztott ennél komolyabb drogot, és a legtöbb
barátja elég „visszafogottan” élt.
Apa úgy érzi, hogy a mi generációnknak sokkal nagyobb
szabadság adatik meg, mint annak idején nekik, és fejlettebb az
öntudatunk is. Most, amikor bemegyünk az iskolába, a tanárok
sokkal inkább aggódnak a boldogságunk és a kiteljesedésünk miatt,
míg az ő tanárai főleg azt tartották szem előtt, hogy kinek melyik
felsőoktatási intézménybe kellene bejutnia. Amikor bevallotta a
tanárainak, hogy író szeretne lenni, azt javasolták, hogy előbb
szerezzen tanári diplomát, mert a regényíró nem „igazi
foglalkozás”. Szerinte a mai tanárok sokkal inkább támogatják a
diákokat az álmaik megvalósításában. Nem tudom, hogy ez
mennyire igaz, de valószínűleg nem is tartozik a jelen fogalmazás
témájához.
Apám kedvenc tantárgya, nem meglepő módon, az angol volt
(akárcsak nekem), és a tanárnője, Mrs. Healey kifinomult érzékkel
választotta ki az olvasmányokat, majd izgalmas beszélgetéseket is
vezetett az adott könyvről.
– Gyakran olvastatott velünk szokatlan műveket, vagy
olyanokat, amelyek nem szerepelnek a tananyagban. Mrs. Healey
azt is sokszor megengedte, hogy olyan dolgokról írjunk
beszámolókat, amelyek érdekelnek minket, akár krimikről vagy
képregényekről is. – Apa azt is hozzátette, hogy azokon az órákon
fordult elő életében először, hogy az élvezet kedvéért olvasott, és ez
az élmény egy életre elkíséri.
A Zabhegyező fontos könyv volt apának és az osztályának. Így
fogalmazott:
– Egyike volt az első iskolai olvasmányoknak, amelyekre
mindenki reagált. Valószínűleg azért, mert egy fiatalemberről szólt,
az ő szemszögéből mutatta be a történéseket, és Holden
Caulfielddel sokan tudtak azonosulni. – Apa azt is hangsúlyozta,
hogy rendkívül aktuálisnak tartotta a könyvet, mert úgy érezte,
hogy a legtöbb felnőtt „képmutató”, ő pedig hiteles akart lenni.
Sokat járt New York Citybe a családjával, ezért ismerte a könyvben
említett helységnevek nagy részét. Ezért is találta olyan
izgalmasnak a művet, aztán később osztálykirándulásra is mentek a
Nemzeti Történelmi Múzeumban, ahol „terepmunkát” végeztek a
regényhez.
Apa hangsúlyozta, hogy a gimnázium óta sokszor újraolvasta
már a Zabhegyezőt, és valahányszor elolvassa, talál benne valami
újat, ami szerinte azt bizonyítja, hogy „kitűnő regény” Amikor
először elolvasta, úgy értelmezte, hogy egy „hiteles” fiúról szól egy
„képmutató” világban. Aztán amikor főiskolásként olvasta újra, úgy
gondolta, hogy elsősorban a szexről és a nemi érésről szól. Amikor
pedig pár évvel ezelőtt olvasta újra, az a benyomása támadt, hogy a
veszteségről és a bánatról szól, mivel Holden a testvérét gyászolja.
Mindent összevetve a Zabhegyező nagyon fontos könyv apám és
egykori osztálytársai számára. Az ő kamaszkorában sok
tekintetben más volt a középiskola, és a jelek szerint a mai diákok
sokkal több szabadságot élvezhetnek, mint ők akkoriban.
Ugyanakkor szintén általánosítható, hogy az akkori tanulóknak
szorosabb kapcsolatuk volt a szüleikkel és a kiterjedt családjukkal.
Apa azt mondta, hogy közel állt hozzá a könyv, rendhagyónak
tartotta, és sokakat meg is botránkoztatott. Azt kell írnom, hogy
engem nem botránkoztatott meg, és szerintem a barátaimat sem.
Amikor befejeztük a beszélgetést fél tíz körül aznap este, apa azt
javasolta, hogy ha legközelebb meglátogatom, menjünk el együtt a
Nemzeti Történelmi Múzeumba, mivel eddig csak egyszer jártam
ott, hétéves koromban. Akaratlanul is úgy éreztem, hogy ha újra
elmennénk oda, olyan lennék, mint Holden: megdöbbennék azon,
mennyire ugyanolyan maradt minden a múzeumban, miközben
apám és én gyökeresen megváltoztunk.

Osztályzat: A
Bár csalódottságot érzek (ahogy bizonyára te is!), amiért nem tudtál
személyesen interjút készíteni, a fogalmazásod erőteljes hatást gyakorolt
rám. Lenyűgöző részletességgel mutatod be apád életkörülményeit és
magát a szöveget is. Szívesen olvastam volna többet arról, hogy miért
éppen az apádat választottad riportalanynak, de figyelembe veszem a
terjedelmi korlátokat, és kiemelkedő esszének tartom ezt is. Szívből
javaslom, hogy jövőre vedd fel a kreatív írás fakultációt, főleg mivel olyan
fogékonyságot és érdeklődést tanúsítasz a költészet iránt.
FEBRUÁR
21.
Brooke utálta Carolynt. Ennyit biztosan tudtunk. Spanyolórán
hangosan beszélt Carolyn ócska ruháiról, feltételezett nemi
betegségeiről és idegesítő kiejtéséről. Ugyanezt tette angolórán
is, amit furcsálltunk, hiszen Carolyn is jelen volt. Gyakran
nekiment a folyosókon, mintha az útjában állna. Csakis
szándékosan tehette. A menzán beleröhögött Carolyn arcába,
aztán hirtelen abbahagyta. Shane partner volt ebben, sőt
bátorította is. Brooke indokai elég egyértelműek voltak –
féltékeny volt, tartott Carolyntól, és játszotta a szokásos drámáit.
Ami Shane-t illeti, valószínűleg csak támogatta a barátnőjét.
Emellett felháborodhatott azon, hogy miután ők ketten
szétmentek, Carolyn ennyire összemelegedett Andrew-val. Végül
is ő kezdett vele járni először. Andrew csak meglógott a
zsákmánnyal.
Carolyn látszólag nem reagált semmire, de azt nem tudtuk
elképzelni, hogy ne zaklassák fel a támadások. Miután Taylor és
Tiffany megvonták tőle a barátságukat, egyedül mászkált a
folyosón, kivéve, ha Andrew is vele volt.
Gemma először csak az orrát lógatva sertepertélt az iskola
körül, és senkinek nem mondott semmit Carolynról. Azt hittük,
jobban fogja viselni a felszarvazást. Brooke viszont idővel
bevonta a bandába, és rávette, hogy fejezze ki a nemtetszését: ha
Carolyn a közelébe ült, azonnal arrébb vonult, és ha három
méternél közelebb ért hozzá, félbehagyta a mondatát. Sokszor
nyilatkozta fennhangon, mennyire utálja a keleti parti kiejtést. A
templomban, amikor Carolyn és az anyja kezet fogott Davies
tiszteletessel, Gemma odaállt az apja mellé, és a lány lábát nézte.
Soha nem nézett fel a szemébe. Egyszer sem mondott róla
semmit konkrétan vagy neki címezve, legalábbis a bulit követő
hetekben, később viszont egyértelművé tette az érzéseit.
Többnyire inkább Brooke vitte a prímet, Gemma csak hathatósan
alátámasztotta az üzenetet. Épp csak egy kicsit volt
visszafogottabb.
Angolórán Miss Simpson egy csoportba rakta Carolynt,
Brooke-ot és Gemmát, hogy visszajelzést adjanak egymás
fogalmazásairól a Zabhegyezővel kapcsolatban. Mi nagyon
ostoba ötletnek tartottuk ezt – szánalmas volt, ahogy Miss
Simpson megpróbálta ösz-szekovácsolni az egész osztályt –, és
amíg a saját csoportunkkal kellett volna foglalkoznunk, végig
őket lestük a szemünk sarkából. Brooke és Gemma
szembefordították egymással az íróasztalukat, Carolyn pedig
valahogy oldalról húzódott hozzájuk közelebb. Brooke és Gemma
makacsul egymás szemébe néztek, Carolyn a papírjára szegezte a
tekintetét. Hallottuk, hogy Miss Simpson hozzájuk beszél.
– Hogy vannak a legmenőbb csajok? – A tanárnő Carolyn
asztalára tette a diétás kóláját.
– Jól, köszönjük, Miss Simpson. – Gemma mindig udvariasan
viselkedett, még akkor is, amikor legszívesebben megfojtott
volna valakit egy kanál vízben.
– Értitek a feladatot? – kérdezte Miss Simpson, szokás szerint
kéretlenül imbolyogva fölöttük.
– Igen, tanárnő. – Brooke mosolyogva felnézett rá. – Éppen
azt mondtuk Carolynnak, hogy nagyon jól sikerült a fogalmazása.
Carolyn felnézett. Nem láttuk jól, de mintha forgatta volna a
szemét.
– Végül is egy híres író lánya, nem igaz? – Miss Simpson
megsimogatta Carolyn haját. Undorító leszbi.
– Ó igen, persze! – Brooke megint mosolygott. Carolyn
elvörösödött. – Ha jól emlékszem, olyan lányokról írt, akik
szeretik, ha megerőszakolják őket. Vagy vérfertőzésről?
Miss Simpson hátralépett. – Micsoda?
Gemma bólintott. – Igen. Apám szerint valami húsz államban
betiltották a könyveit.
– Ez nem igaz – motyogta Carolyn, Alig hallottuk, amit mond.
 – Nos, hát... – A tanárnő gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Miss Simpson! – Brooke megfordult. – Azt hiszem, Dylan
kérdezni szeretne valamit.
Dylan Hall rákacsintott Brooke-ra. A levegőben tartotta a
kezét.
Miss Simpson megpördült. – Igen, megyek! – Elindult a fiú
felé. – Oké, akkor folytassátok nélkülem, lányok!
Miközben a tanárnő átsétált a terem másik végébe, Dylanhez,
Brooke felemelte a diétás kólát a pádról, és Carolyn ölébe öntötte
a tartalmát.
– Hoppá! – tette hozzá. Gemma röhögött.
Carolyn felpattant, és felborította a padját. – Úristen! –
sikoltotta, látva, hogy az üdítő a hasához tapasztja a pólóját, és a
földre csöpög.
Dylan Hall elvigyorodott. – Carolynnak ki kell mennie! – A
szája elé tette a kezét, mielőtt kirobbant belőle a röhögés.
Carolyn szemébe könnyek gyűltek. Felnézett, és megpróbálta
kipislogni őket.
Miss Simpson odasétált hozzá. – Jaj!
Carolyn kirohant az ajtón, és becsapta maga után. A tanárnő
Gemmára, majd Brooke-ra nézett.
Brooke állta a tekintetét, és arcára széles mosoly ült ki,
– Most mi van? Baleset volt.

***

Bizonyos dolgokat soha nem felejtünk el abból az évből: az

Öregdiák bált, természetesen, az úszásórákat meg a kórházas
történetet. De egyéb emlékek is akadtak, amelyeket nem
mindenki, csak egy-két ember őrzött meg magában. Ezeket
megpróbáltuk összetoldozni-foldozni, hogy legyen az egésznek
valami értelme. Megmaradtak bennünk az SMS-ek, a Facebook-
bejegyzések és a mosdóban töltött percek. Megjegyeztük, ahogy
Brooke azt vágja Carolyn fejéhez, hogy herpesze van. Valaki azt is
fel tudta idézni, hogy kiszúrták Carolyn kocsijának kerekét, és
valaki arra is emlékezett, hogy betekerték a házukat vécépapírral.
Felidézték, hogy egyszer volt egy vágás a száján, mások szerint
herpesz volt. Valaki azt állította, hogy egyre ritkult a haja az év
folyamán, egy másik ember szerint egyszer leborotválta a
szemöldökét, hogy megperzselhesse a szempilláit öngyújtóval.
Nem vezettünk naplót, nem írtunk le semmit. Abban a hitben
éltünk, hogy mindent meg fogunk jegyezni, az emlékek
biztonságban vannak a fejünkben. De az emberi elme néha
furcsaságokat produkál, és erre csak jóval később jöttünk rá:
összekeveri és megfordítja a dolgokat, néha azt hisszük, csak
álmodtuk, ami megtörtént, és némely dolgok tényleg csak
álmunkban bontakoztak ki igazán. Végül született egy hivatalos
beszámoló, a hírekből, a tévéből és ezernyi blogból, a világ
legkülönfélébb tájairól. De a legtöbb sztorit nem mi írtuk, és
jogunk sem volt beleszólni. Amikor számított, amikor még
befolyásolhattuk volna az események folyását, nem írtunk le és
nem mondtunk ki semmit. Részesévé váltunk a történelemnek,
de csak ültünk és néztünk. Mint egy mozi közönsége. De mi még
annál is passzívabbak voltunk.
Valószínűleg akkoriban Miss Simpson volt leginkább képben.
Az ötszáz szavas fogalmazások, a visszajelzések az olvasási
feladatokról, a teremben elmondott imák, az órák alatti
magatartásunk, azok a tapasztalatok, amiket akkor szerzett,
amikor ő felügyelt ránk... Mrs. Matthew, a tanácsadó is hetente
az irodájába hívatta Carolynt. Mr. Ferris szintén szorosan
nyomon követte az eseményeket, habár akkortájt ezt nem vettük
észre, Ő nem kommentálta később olyan éleslátó módon az
újságcikkeket, de annyi egyértelműen kiderült, hogy figyelt
minket, méghozzá sokkal intenzívebben, mint ahogy el tudtuk
képzelni. A végén úgy éreztük, mi tudtuk a legkevesebbet, és ő
foglalkozott legtöbbet az üggyel.
Azt mondták, túl gyorsan nőttünk fel. Túl gyorsan változtunk.
Túl sokat szexeltünk, túl sokat drogoztunk, és túl sokat ittunk.
Először hülyének néztük őket, de egyre többször néztünk körül,
és egyre jobban elbizonytalanodtunk; talán mégis nekik volt
igazuk. Mindenkiről tudtunk mindent, de nem volt könnyű
magunk mögött hagyni a gyerekkorunkat, és annyi emlékezetes
dolgot csinálni, hogy a többieknek ne az jusson az eszükbe
rólunk, hogy másodikban bepisiltünk vagy azért zokogtunk, mert
a mamánk elfelejtett tízórait betenni, vagy amikor tornaóra után
elhánytuk magunkat. De megtettük, amit tudtunk. Azon
igyekeztünk, hogy az emberek felejtsenek. Bár Andrew
Wrightnak ez is nehezebben ment.
Andrew félt a sötétben. Négy- vagy ötéves korában kezdődött,
de tizenéves korában is folytatódott. Amikor a gyülekezet ifjúsági
tagozata elment a Six Flags vidámparkba, vagy sekély vízben
raftingolni, vagy bárhová, ahol motelben kellett aludni, mindig
terítékre került Andrew irtózása a sötéttől. Magával hordta az
éjjeli lámpáját, amely olyan formájú volt, mint Woodstock
madár, Snoopy legjobb barátja. Úgy hallottuk, hiába volt
bekapcsolva, Andrew még ahhoz is ragaszkodott, hogy egész
éjszaka égve maradjon egy lámpa a mosdóban vagy a folyosón.
Amikor tízévesek voltunk, ő pedig tizenkettő, Nashville-be
utaztunk egy fellépésre a kórussal. Blake Wyatt és Shane Duggan
kilopták az éjjeli lámpát a hátizsákjából, és egy órán keresztül
dobálták a buszban. Andrew arcára rémülettel vegyes harag ült
ki, és megpróbálta elkapni a sorok között röpködő lámpát. Akkor
is nagyon magas volt, ezért senki sem értette, miért nem sikerült
neki – sokunknak az egész testünk olyan hosszú volt, mint neki
egy karja. A tanárunk, Miss Thompson elaludt a busz elejében,
ezért csak akkor észlelte, hogy történt valami, amikor
megérkeztünk a Holiday Inn motelhez. Andrew sírt – éppen csak
egy kicsit –, a tanárnő pedig megkérte, hogy mesélje el, mi
történt. Andrew nem válaszolt semmit, csak utat tört magának
mellette, és leszállt a buszról. Este felhívta a szüleit, hogy jöjjenek
érte, egy éjszakára sem maradt ott. Évekig keringett még a
pletyka, hogy továbbra is őrzi az éjjeli lámpát, és az ottalvós
programokon mindig külön szobát kapott. Egy darabig még
röhögtek rajta, csak az anyja halála után hagyták abba. Senki sem
említette többé. Amikor viszont komolyabbra fordult a dolog
Carolynnal, híre ment, hogy csak nappal tud vele szexelni, és
sokan azon szórakoztak, hogy Andrew egy fordított vámpír.
Azt is hallottuk, hogy egy évvel korábban Andrew egyszer
elsírta magát angolórán, amikor William Carlos William bizarr
verséről, A vörös talicskáról kellett esszét írni, elemezni a
talicskát, az esőt és a csirkéket. Amikor év végén kiürítették
Carolyn szekrényét, találtak egy füzetet, amely Williams verseivel
volt tele. A talicskás költeményt legalább tucatszor kimásolta, és
Andrew kézírásos jegyzeteitől hemzsegtek a margók, de nem
értettük, mit akart ezzel mondani. A hírekben sokszor idézték ezt
a verset, de nem igazán értettük, miért. Fura volt.
Andrew szerette Carolynt, ez ordított róla. Amikor járni
kezdtek egymással, minden óra után megvárta. Láttuk, hogy
rohan az angolszárny felől, a matek- és a reálfolyosókon
keresztül, majd vissza, nehogy Carolynnak véletlenül két percig
egyedül kelljen sétálnia. Állandóan egymás kezét fogták. Ha az
ember mögöttük ment, le sem tudta venni a szemét Andrew
vörös, bőrkeményedéses ujjairól, amelyek közrefogták Carolyn
csontos, sápadt ujjait.
Andrew keze egészen kifehéredett a szorítástól, és amikor
megölelték egymást, jóformán beburkolta a testével Carolynt.
Nagyon összeillőnek látszottak.
Akkoriban még megengedőbben viszonyultunk hozzá, talán
kicsit irigykedtünk is rá, és azon tanakodtunk, miért nem vettük
észre addig, milyen szexis Andrew, milyen erős és sima karok
lapulnak meg a pólója alatt, milyen csillagszerűen pöttyözik a
szeplők az orra környékét, és milyen hosszú a szempillája –
önmagában is hosszabb, mint a miénk, műszempillával
kiegészítve. Mindebből szinte semmit sem vettünk észre, amíg el
nem kezdtek együtt vonulni a folyosókon, amíg nem láttuk,
hogyan suttog Andrew Carolyn fülébe, hogyan mosolyog, amikor
vele van. Azon töprengtünk, vajon mit talál Carolynban, ami
bennünk nincs meg – mi volt az, ami miatt átrohant a fél
épületen, amiért üzeneteket körmölt neki, amiért úszás után is
körülötte lebzselt, várta, hogy befejezze, és hazavihesse a
kocsiján.
Andrew korábban elég szarul festett, azok után, ami az
anyukájával történt, és még mindig nem jött teljesen helyre. Nem
hasonlított arra a fiúra, akit általános iskolás korából, a
játszótérről és a templomból ismertünk, aki elkapdosta a
szentjánosbogarakat a városi klub mellett. De amikor Carolynnal
sétált, amikor az ő kezét fogta, olyán erővel, hogy látszólag el is
szorította a vérkeringését, egészen boldognak tűnt. Vagy ha nem
is boldognak, de legalább jól volt. Elfogadható állapotba került.
Később, amikor véget ért a tanév, igazságtalannak éreztük,
hogy egy kalap alá vettük a többiekkel, hogy azt hittük róla,
ugyanannak a bandának a része. Igaz, hogy barátok voltak
Shane-nel, de Carolyn mellett egészen más emberré változott,
olyan elevennek látszott. Sokszor elmerengtünk azon, vajon mi
történt volna, ha Carolyn először Andrew-val kezd járni, és nem
Shane-nel, és nem haragítja magára Brooke-ot. Másképp
alakultak volna a dolgok? Valószínűleg nem. Ezt mondtuk
magunknak: valószínűleg nem.
Carolyn elkezdett hízni egy kicsit. Először az arcán vettük
észre: egyre kerekebb lett, a szeme egyre csillogóbb, és hirtelen a
melle is gömbölyűbbé vált, holott korábban állandóan a
lapossága miatt csúfolták. Ha őszinték akartunk lenni, előnyére
változott, egy kicsit emberibb lett, kevésbé hasonlított egy
Skipper babára. Titokban örültünk is neki, mert abban
reménykedtünk, hogy tovább gyarapszik a súlya, aztán telt lesz,
és végül kövér. Tetszett, hogy nem olyan tökéletes, amilyennek
hittük. Lauren Brink meg akarta keresni a farmerjét az öltözőben
úszás alatt, hogy megtudja, még mindig 24-es méretet hord-e, de
miután sikerült hozzáférnünk a szekrényéhez és rátalálnunk a
farmerre, csak egy kopott feliratmaradványt találtunk rajta,
amelyen képtelenség volt kivenni a számokat.
Carolyn és Andrew általában kihagyták az iskolai ebédet, és
mindennap máshová mentek: valamelyik jellegzetesen déli
adamsville-i gyorsétterembe, ahol Carolyn még nem járt.
Korábban soha nem evett még Hardees kekszet, soha nem vett
részt barbecue-sütésen, és soha nem látott szürke színű szószt.
Andrew mindezt rettentő szórakoztatónak és cukinak tartotta,
ezért a legváltozatosabb helyekre vitte el a barátnőjét, ahol
általában látta is őket valaki kézenfogva enni vagy olvasni.
Carolyn is sok mindent mutatott Andrew-nak, például számára
ismeretlen zenéket, vagy olyanokat, amelyeket csak felszínesen
ismert. Könyveket is kölcsönadott neki, filozófiai értekezéseket,
versesköteteket, kísérleti regényeket. Carolyn tömte magába a
sok sült zöldséget és töltött krumplihéjat, Andrew pedig Beatset,
Nietschét és Sylvia Plath-t. Rajtakapták őket enyelgés közben az
audiovizuális klub szobájában, az előadóterem melletti öltözőben
és Ken gondnok kamrájában is. Nem volt ezekben a találkákban
semmi pornográf, legalábbis úgy hallottuk, hogy fel voltak
öltözve. Andrew még mindig gyászolta az anyukáját – ez volt a
szexmentesség hivatalos oka, de sokan arra tippeltek, inkább fél a
nemi betegségektől, amelyeket Carolyn a pletykák szerint
terjeszt. Később soha nem erősítették meg a bíróságon, hogy
lefeküdtek egymással. Többen említették az orális szexet,
amelyre Nicole-ék medencéjében került sor, de mind úgy
éreztük, túl részegek voltunk akkor, ezért nem tudjuk pontosan,
mi történt. Különben sem voltunk biztosak benne, hogy az
szexnek számított-e.
 ÁTIRAT

(Egy nevelési tanácsadáson elhangzott beszélgetés

jegyzőkönyve, amely Carolyn Lessing és Barbara Matthew között
zajlott le. A hangfelvételen nincs dátum, és a jelek szerint egy
korábbi beszélgetés folytatása, de annyi biztos, hogy a 2010-2011-
es tanév második felében rögzítették.)

Átirat (folytatás)
Mrs. Matthew: Apukáddal közel álltok egymáshoz?
Carolyn: Tessék?
Mrs. Matthew: Mesélted, hogy felhívtad az apukádat. Ezt
fontosnak tartottad.
Carolyn: Igen... miért, ez szokatlan, vagy mi? Atyaisten.
Mrs. Matthew: Hogy mennek otthon a dolgok?
Carolyn: Túl széles a téma.
Mrs. Matthew: Hogy mondod?
Carolyn: Maga egyik témáról a másikra ugrál. Túl gyorsan,
követhetetlenül.
Mrs. Matthew: Csak szeretnék találni valamit, amiről szívesen
beszélsz.
Carolyn: Mert egyébként semmi baj velem.
Mrs. Matthew: Senki sem mondja, hogy baj van veled.
Carolyn: Mégis ide kellett jönnöm.
Mrs. Matthew: Igen.
Carolyn: Nem Brooke-nak. Gemmának. Vagy a többieknek.
Mrs. Matthew: Hát... tudod, hogy nem beszélhetek más
diákokról.
Carolyn: Titoktartási eskü, mint az orvosoknál? Értem.
Mrs. Matthew: Valami olyasmi.
Carolyn: Csakhogy maga nem doktor.
Mrs. Matthew: Tessék?
 Carolyn: (nevet) Azt mondtam,, hogy maga nem orvos. Még
csak nem is pszichológus. Talán nem is lenne szabad ilyesmivel
foglalkoznia.
Mrs. Matthew: (megköszörüli a torkát) Nem, nem vagyok
pszichiáter, ha erre gondolsz. Sem pszichológus. Csak segíteni
szeretnék.
Carolyn: Aha.
Mrs. Matthew: Nem kell durváskodnod, Carolyn.
Carolyn: Mire gondol?
Mrs. Matthew: Pontosan tudod, mire gondolok. Én csak segítő
kezet szeretnék nyújtani, érted?
Carolyn: Oké.
Mrs. Matthew: Igen.
(Szünet. 42 másodperc.)
Carolyn: Ez valami biztosítási célból történik?
Mrs. Matthew: Micsoda?
Carolyn: Azért csinálja? Azért kell velem beszélgetnie? Azt
szeretné, ha fedezné a biztosítása, ha esetleg valami őrültséget
csinálnék az iskolában?
Mrs. Matthew: Micsoda? Dehogy!
Carolyn: Úgy értem, a karácsony előtt történtek miatt. Lehet,
hogy TÖRVÉNYI kötelessége kérdéseket feltenni nekem.
Mrs. Matthew: Carolyn, eltértünk a tárgytól. (Vizet öntenek.)
Most már elmondod, mi a helyzet otthon?
Carolyn: Minden rendben.
Mrs. Matthew: Jól kijöttök anyukáddal?
Carolyn: Ja, elég jól.
Mrs. Matthew: Kifejtenéd ezt bővebben?
Carolyn: Öhm... nem tudom. Tetszik az új ház. Nagyobb, mint az
előző.
Mrs. Matthew: És az jó?
Carolyn: Igen, persze hogy jó.
Mrs. Matthew: Úgy érzed, hogy az anyukád meghallgat téged?
 Carolyn: (nevet) Nem.
Mrs. Matthew: Ezt elég határozottan vágtad rá.
Carolyn: (még mindig nevet) Csak arról van szó, hogy… mindig
elfoglalt.
Mrs. Matthew: A munkája miatt?
Carolyn: Igen, a munkája miatt. És a munkaidőn kívüli dolgai
miatt is.
Mrs. Matthew: Ezalatt mit értesz?
Carolyn: Hát például az edzést. Meg vannak új barátai is.
Mrs. Matthew: Ezek szerint sokat van távol?
Carolyn: Ja. De minden relatív.
Mrs. Matthew: Szóval sokat vagy egyedül?
Carolyn: Azért annyira nem.
Mrs. Matthew: Hetente néhány este?
Carolyn: Igen. Mondjuk három-négy.
Mrs. Matthew: Hm.
Carolyn: De nincs ezzel semmi baj.
Mrs. Matthew: Vagyis neked így jó?
Carolyn: Azt hiszem.
Mrs. Matthew: Mi az, amit nem tehetsz meg, amikor anyukád is
otthon van?
(Szünet. 15 másodperc.)
Carolyn: Tudja, amikor egyedül vagyok otthon, kinyithatom az
összes ablakot. Szellőztethetek. Anya nem szokott ilyet csinálni.
Pedig szerintem legalább naponta egyszer ki kell szellőztetni. Még
télen is... Az a helyzet, hogy a hülye légkondi miatt megfeledkezik
róla, hogy folyamatosan ugyanaz a levegő kering a házban. Hamar
áporodott lesz, sőt büdös, és olyankor... úgy érzem, felkavarodik a
gyomrom. Ha a hét elején indiai kaját rendel, vagy ilyesmi... akkor
az egész háznak olyan szaga van, mint a régi lakásunknak a
Bombay Pantry étterem fölött.
Mrs. Matthew: Mit szoktál még a távollétében tenni?
 Carolyn: Nem tudom. (Szünet. 10 másodperc.) Zenét hallgatok,
azt hiszem. Olyankor nagyon hangosra állítom. New Jerseyben is
ezt csináltuk a legjobb barátommal iskola után. Letöltöttünk
mindent, amit csak akartunk... néha ezeréves számokat is.,, aztán
felraktuk az iPodra, azt meg a dokkra, és énekeltünk, sikoltoztunk.
Itt senki sem szereti a jó zenét.
(Vizet töltenek.)
Apám nagyon sok zenét vett nekem, tudja? Úgy értem,
klasszikus zenét is, ami nem az én világom, de amikor ő játszotta le
nekem, akkor tetszett.
Mrs. Matthew: Vajon miért volt így?
(Szünet. 12 másodperc.)
Carolyn: Amint elindult a zene, apa behunyta a szemét. Aztán
elmesélte, miről szólnak a tételek... mármint hogy mi történik a
darabban, és mit jelent... vagyis hogy szerinte mit jelent. Olyankor
egészen ellágyult az arca... be volt csukva a szeme, és olyan volt,
mintha elaludt volna. Megkért, hogy üljek le mellé, a karosszékébe.
Ezt akkor utáltam, mert már nem voltam ötéves, érti... De amikor
ott ültem mellette, éreztem a szívdobogását... először mindig
nagyon gyorsan vert... szaporább volt az enyémnél... viszont amikor
közel húzódtam hozzá, akkor elkezdett lelassulni. Vagy talán az
enyém gyorsult fel. Vagy ilyesmi. Rátettem a fejem a mellkasára, a
nyakamra raktam a kezem, és miután meghallgattunk néhány tételt
Bach-tól, egyforma lett. Mármint a szívdobogásunk. Nem is akartam
elhinni, hogy van ilyen.
(Köhögés. Viztöltés.)
Mrs. Matthew: Hiányzik neked ez az élmény?
Carolyn: Már túl idős vagyok hozzá. Furcsa lenne.
Mrs. Matthew: Miért?
Carolyn: Hát mert tizenhat éves lettem. Túl nagy vagyok már az
ilyesmihez... az emberek azt hinnék, hogy valami nem stimmel
velem, ha továbbra is ilyet csinálnánk.
Mrs. Matthew: De hiányzik?
 Carolyn: Nem tudom. Azt hiszem. De nem igazán.
Mrs. Matthew: Apukád örülne, ha még mindig csinálnátok ezt?
Carolyn: Azt hiszem, örülne, ha meglátogatnám. Talán. De neki
is megmondtam, hogy már túl nagy vagyok hozzá.
Mrs. Matthew: És mit válaszolt?
Carolyn: Sajnálom, hogy felhoztam a témát. Lényegtelen az
egész.
VÉGE.
MÁRCIUS
22.
Márciusban, a tavaszi szünet kezdete előtt – talán az előtte való
kedden vagy szerdán – csőtörés volt a matekszárnyban, és ki
kellett üríteni. Reméltük, hogy hazaengednek – kéne lennie egy
szabálynak, amely kimondja, hogy ha a mosdók nem
használhatók, a diákokat nem lehet bent tartani az iskolában –,
de csak betereltek minket a könyvtárba, hogy „dolgozzunk
csendben”, és készüljünk a félévi vizsgákra. Morogtunk, de azért
titkon örültünk is, mivel ez azt jelentette, hogy oda ülünk, ahová
akarunk, és még ha nem is beszélhettünk egymással, válthattunk
üzeneteket, nézelődhettünk, és a nap további részében nem
kellett Miss Simpsont, Mr. Ferrist vagy Cox edzőt hallgatnunk.
A könyvtárban huszonöt Mac gép sorakozott a falak mentén,
ahol tanulószoba alatt vagy lyukas órákon szörfözhettünk a
neten. Nagyon könnyű volt kiiktatni a könyvtárosok által
alkalmazott biztonsági szűrőprogramokat és korlátokat, és
miután végeztünk, vissza is tudtuk őket állítani. Mókás volt,
milyen izzadságszagúan próbálnak minket távol tartani a
pornóoldalaktól, a pedofiloktól és az erotikus chatszobáktól,
pedig minket nem is érdekelt az ilyesmi. Mi csak a Facebookot
használtuk, és kérdéseket pötyögtünk be a Google-ba furcsa
kiütésekről, szabálytalan menzeszről, fogyókúrás módszerekről,
és arról, hogy átlagosan hány éves korban veszítik el a lányok a
szüzességüket.
Amikor beléptünk, Brooke és Gemma a jobb hátsó sarokban
ültek egy-egy Macnél, a költészet szekciónál, ahol alig járt valaki.
A többi számítógép is foglalt volt. A zenekar stréber tagjai
tömegesen rohanták meg az asztalokat, hátukon a hangszerekkel.
Nekünk már csak a terem közepén lévő, kerek asztaloknál jutott
hely. Néztük, ahogy a tőlünk jobbra ülő gót csajok hibajavító
festékkel kenik fehérre a körmüket, majd figyeltük, ahogy a
tőlünk balra ülő elsős fiúk a Gyűrűk Ura puhafedeles kiadásait
pakolják ki a táskájukból. Ügy helyezkedtünk el, hogy szemmel
tudjuk tartani a számítógépeket, meg persze Brooke-ot és
Gemmát. Szabadon hagytunk nekik két széket az asztalunknál –
nem mintha mellénk akartak volna ülni, de mégis. A biztonság
kedvéért. A könyvtárosok csendre intettek minket, és
figyelmeztettek, hogy később Mr. Overton is ránk fog nézni.
Forgattuk a szemünket. Brooke és Gemma felröhögött, mire
rájuk ripakodtak. Két perccel később megint nyerítettek, ezért
megkapták az első figyelmeztetésüket. Ezután már csendben
maradtak, csak Brooke rágózása hallatszott, meg ahogy
kipukkasztottá a buborékokat. Akkora buborékot tudott fújni a
rágóból, hogy az egész arcát eltakarta. (A fiúk szerint ez ügyes
nyelvmunkára utalt.)
A trigonometria-házinkat csináltuk, legalábbis azokat a
tankönyveket készítettük magunk köré, de valójában SMS-eket
írogattunk, és megpróbáltuk kideríteni, ki mire készül a
hétvégén. Pár percenként felnéztünk Brooke-ra és Gemmára,
éppen csak annyiszor, hogy még kimagyarázható legyen, hogy ne
higgyenek minket perverz, leselkedő leszbikusoknak.
Andrew és Carolyn akkor sétált be, amikor az ötödik órára
becsöngettek. Addig a reálszárnyban voltak, és biológiát tanultak
együtt. Amikor beléptek a terembe, Brooke mintha azt motyogta
volna, hogy „kurva” de nem értettük tisztán. Az egyik gót csaj
felröhögött, amin csodálkoztunk, mert ők amúgy nem bírták
elviselni a pomponlányokat. Az egyik mögöttünk ülő elsős azt
súgta a társainak, hogy Carolyn hat különböző fiúval feküdt le,
amióta a suliba jött, így valószínűleg valami kórságot is
összeszedett.
Andrew és Carolyn odasétáltak az előttünk lévő asztalhoz, a
periódusos rendszer tövébe. Miközben leülni készültek, az egyik
gót csaj odaszólt nekik, hogy foglalt a hely. Carolyn már ment
volna másfelé, amikor Andrew rászólt a gótokra, hogy „Basszátok
meg!” majd leült, és magával húzta Carolynt is. Valaki hozzájuk
vágott egy papírgalacsint – mintha egy óriás köpőcsőből célozta
volna meg őket –, amely éppen csak elkerülte Carolyn fejét. Nem
tudtuk eldönteni, direkt csinálták-e, az sem derült ki, kitől
származott, de mindenki egyszerre röhögött fel, aki a
számítógépeknél ült. Remegő háttal gépeltek és klikkelgettek.
Mrs. Kelly, a könyvtáros az irodájában volt. Később kijelentettük,
hogy a könyvtárosok soha nem figyelnek semmire, csak ki
akarják bírni a napot, hogy minél előbb hazamehessenek a
macskáikhoz, megnézhessék a digitálisan rögzített Grace Klinika
epizódokat, vagy valami más szomorú, magányos hobbinak
hódolhassanak.
Andrew elővette a könyveit, Carolyn pedig csak nézett maga
elé. Hét-nyolc perc után a lány letette a fejét az asztalra,
behunyta a szemét, és talán el is aludt. Andrew mellette ülve
olvasott, jegyzetelt, és nem nézett körbe egyszer sem. Nagyon
figyelt. Később megtudtuk, hogy Andrew szinte állandóan
hiányzott az órákról abban a félévben, és amíg Carolynnal járt,
majdnem mindenből bukásra állt, kivéve tornából és
vezetéstanból, ahol a tanár segédje volt. Visszatekintve nehéz
elképzelni, mi foglalta le annyira, min dolgozott olyan
megfeszültén, de akkor nem nézett fel, a fejét sem emelte fel,
nem érdekelte semmi.
Aztán csengőhang hallatszott valahonnan: a Nokia SMS-
dallama Carolyn táskájából. Két vagy három percig szólt, mialatt
Andrew óvatosan megsimította Carolyn haját, hogy felébressze. A
lány éppen csak felemelte egy kicsit a fejét, magához húzta a
táskát, kihalászta belőle a telefont, kinyomta a hívást, aztán a
képernyőt nézte, egy darabig némán mozgott a szája, elevenebb
lett a tekintete, és végül elvörösödött az arca. Az asztalra hajította
a mobilt. Andrew, felvette. Most végre felemelte a fejét, sőt félig
felállt a székből is, és szigorúan Brooke-ra és Gemmára szegezte a
pillantását, akik szintén őt nézték. Már nem röhögtek, de öröm
tükröződött az arcukon, sőt büszkeség és önelégültség. Mint
mindig.
 Carolyn felállt és a hátára vette a táskáját. Elfordult, de
Andrew visszatartotta. A fülébe súgott valamit. Megpróbáltunk a
könyveinkre figyelni, de nem sikerült. Andrew magához húzta a
lányt, mire az megrogyott és erőtlenné vált a teste. Beletúrt a fiú
hajába. Andrew a székén maradt, és úgy vonta közelebb magához
Carolynt, mintha meg akarná csókolni vagy le akarná ültetni a
székére, de nem tette. Aztán végül elengedte. Carolyn elindult
kifelé. Mrs. Kelly ekkor lépett ki az irodájából, valószínűleg meg
akarta állítani. A lány azonban egykettőre kisurrant, és amikor
Brooke-ra meg Gemmára néztünk, láttuk, hogy mosolyogva
integetnek neki.
Aznap este valaki posztolt egy keresési előzménysort a
Szexilistára, és odaírta, hogy Brooke Moore-tól származik. A jelek
szerint a könyvtár elhagyásakor nem törölte a cookie-kat, így
valakinek csak egy screenshotot kellett csinálnia róluk, amit
elmenthetett képként. A szokványos dolgok után kutatott a
neten, például hogy hogyan lehet öt kilót fogyni egy hét alatt,
meg hol a legolcsóbbak a Coach táskák, és ami a legcikibb volt, a
saját nevére is rákeresett. A lista alján más kifejezések is
szerepeltek, azokat jegyeztük meg leginkább, és azokról
beszéltünk később a legtöbbet. „Ondó a fenékben terhesség?”
„Fogak szopás közben.” „Hogyan tedd féltékennyé a pasidat.”
Már egy órája fent volt a lista a honlapon, amikor Brooke írt egy
körüzenetet Facebookon, és SMS-ben is megerősítette
mindenkinek, aki láthatta: „Valami keleti parti szuka ült előttem
annál a gépnél. Nincs ötletetek, ki volt az?”
Nem sok hitelt adtunk a szavainak. Carolyn késve érkezett és
korán elviharzott, meg amúgy sem volt rá jellemző ez a
mentalitás.
Ugyanakkor senki sem erősítette meg sem ezt, sem az
ellenkezőjét, ahogy az sem derült ki soha, mit mutatott Carolyn
telefonjának képernyője aznap. Akkortájt még nem tűnt olyan
fontosnak ez az egész. Mindenki kapott néha levélszemetet és
kéretlen SMS-t azoktól, akiket utált. Az ilyesmivel meg kellett
tanulnunk együtt élni. Túl kellett magunkat tennünk rajta.
Később, miután jobban belegondoltunk, már sajnáltuk, hogy
nem világosítottuk fel erről, hogy nem mondtuk el neki: nem ő az
egyetlen áldozat, nem kell magát leprásnak éreznie csak azért,
mert néhány ribanc célpontja lett. Vagy jó lett volna azt
tanácsolni neki, hogy kerülje más lányok expasijait, és inkább
húzza meg magát. De végül egyiket sem tettük. Túlzottan el
voltunk foglalva a saját dolgainkkal, különben is, sok mindent
magától is tudnia kellett volna.

***

A következő héten, miután megjavították a vízvezetéket,

ültünk a trigonometriaórán, és minden erőnkön azon voltunk,
hogy ne aludjunk el, ne nézzünk ki az ablakon, ne vegyük elő a
mobilunkat, ne írjunk egymásnak SMS-t, és ne nézzük meg a
Facebookot, Előreszegeztük a pillantásunkat, és hallgattuk,
ahogy Mr. Ferris a sinusról, cosinusról és tangensről beszél.
Százszor leíratta velünk a Pitagorasz-tételt, aminek az égvilágon
semmi értelme nem volt,
– A derékszögű háromszög befogóira emelt négyzetek
területeinek Összege egyenlő az átfogóra emelt négyzet
területével. Ki magyarázná meg ennek a tételnek a jelentőségét?
Mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy Carolyn tudja a
választ, mégsem emelte fel a kezét, és nem is kiabálta be. Mr.
Ferris mindenkin végignézett, hátha valaki tudja, de kerültük
vele a szemkontaktust. A körömágybőrünket rágcsáltuk, a
padunkat bámultuk, kifelé lestünk az ablakon, vagy a tanár fülére
összpontosítottunk.
Mr. Ferris mosolyogva nézett körül. – Bueller? Bueller?
Mindenki ismerte az idézetet a Meglógtam a Ferrarival című
filmből, de erre sem reagált senki. Akármilyen kedves volt Mr.
Ferris, túl nehéz volt a feladat, és senki sem kockáztatta meg,
hogy hibás választ mondjon.
 – Valaki? Senki?
Köhögés. Egy mobiltelefon pityegése. Egy másik csörögni
kezdett, Soulja Boy „Crank Dat” című számával. Mr. Ferris volt az
egyetlen tanár az iskolában, aki engedte, hogy bekapcsolva
tartsuk a telefonunkat órán, sőt egyáltalán nálunk legyen, ezért
trigonometria alatt nem is nyúltunk hozzá. Talán ez valami
fordított pszichológia volt, a fene értette.
– Jól van. Nos, ez az állítás a területről és a hosszúságról is
szól. Geometria és algebra is.
Mr. Ferris elégedettnek látszott. Nem értettük, miért. Megkért
minket, hogy a körzőink segítségével rajzoljunk egységsugarú
köröket a milliméterpapírunkra.
Közben tovább beszélt. – Vegyetek fel egy egyenest, ami
metszi az origót, 0 szöget zár be az X tengely pozitív felével,
illetve metszi az egységsugarú kört!
Mr. Ferris várt egy kicsit, aztán írni kezdett a táblára.
– Oké. Készen vagytok? A kör és az egyenes metszéspontjának
x és y koordinátái cos 6 és sin 0, ebben a sorrendben.
Beleírnátok?
Elővett egy óriási krétakörző-szerű tárgyat, és ő is rajzolt egy
kört a táblára. A fa nyél hozzádörzsölődött a felülethez, éppen
csak egy pillanatra, de elég erősen ahhoz, hogy csikorogjon, és az
egész osztály visítani kezdjen.
– Bocsánat, bocsánat! – Heherészett magában egy kicsit. –
Oké, készen is van. A lerajzolt háromszög alátámasztja a tételt. A
sugár egyenlő az átfogóval és a hossza 1, tehát sin 6-yí 1 és cos 0
= x/1. Felolvasná valaki a következő néhány mondatot a
tankönyv hetvenkettedik oldaláról? Jessica?
Jessica hadarva olvasott, meg-megbotlott a nyelve, és próbált
a lehető leghamarabb túlesni a feladaton. – Az egységsugarú
körre gondolhatunk úgy is, mint végtelen számú derékszögű
háromszögekre, amelyeknek az átfogói egyenlő ek és a hosszuk
pontosan 1, de a befogóik különböző hossúságúak. Ez a definíció
lehetővé teszi, hogy a szögfüggvényeket ne csak a 0 és ni2 radián,
azaz a 0°-90° szögtartományra értelmezzük, hanem kiterjesszük
az összes pozitív és negatív szögre, azaz valós értékre. Az
egységsugarú kör segítségével könnyen bemutatható a
szögfüggvényeket értelmező ösz-szes derékszögű háromszög.
Mr. Ferris elmosolyodott. – Nagyon jó. Akkor nézzük meg a
gyakorlatban.
Tovább mértük a szögeket, jelöltük a vonalakat, méricskéltük
a sugarakat. A körző és a vonalzó segítségével szinte teljesen
olyan kört tudtunk rajzolni, amilyen a tankönyv képén volt, és ez
mindenkinek tetszett. Igaz, hogy matek és rajz is volt egyben, de
kevesebbet lehetett hibázni, mint máskor.
– Folytassátok a feladatot! Az óra végéig van rá időtök.
Onnantól fogva körbe-körbejárt a teremben, és megkerülte a
padokat, mialatt mi erősen koncentráltunk a rajzolásra, a
körzőzésre, és arra, hogy még a betűink is hasonlítsanak a
tankönyvi írásra. Rotring, milliméterpapír, gyümölcs-, szív- vagy
üdítősdoboz-alakú radírok – mindenki szerette a
trigonometriaóra eszközeit. A milliméterpapír olyan volt, mint
egy mágikus kép: ha az ember sokáig nézte, lentről, a pad alól
közeledő alakokat vett észre benne. A rajzoláshoz nagyon kellett
összpontosítani, Jason Nelson még a nyelvét is kidugta oldalt a
szájából. Jessica Grady körbefonta lábával a széke lábát, Lauren
Brink pedig filmzenéket dúdolt, amíg valaki meg nem dobta egy
galacsinnal, hogy fogja be a száját.
Annyira belefeledkeztünk a feladatba, hogy amikor Mr. Ferris
felhördült és elkiáltotta magát – „Jézusom! Mi a fasz...?” –,
Jessica Grady felsikoltott a rémülettől.
Felkaptuk a fejünket. A tanár Carolyn padjánál állt a távoli
sarokban. A lány üres, tágra nyílt szemmel nézett fel rá, bár mi
akkor csak hátulról láttuk a fejét. Miliméterpapírján vörös és
rózsaszín foltok voltak, és a padja körül is vörös tócsák gyűltek
össze. Jobb kezében a körzőt fogta, amelynek hegyét mélyen a bal
karjába döfte.
 Mr. Ferris kihúzta a hegyet az alkarjából, mire Carolyn
felnyögött. Mozdulatlanul tartotta a karját, csak a teste többi
része remegett. Mély, egyenes csík futott végig az alkarján, és
szabálytalan időközönként felbugyogott belőle a vér. Még mindig
ömlött, híg volt és rózsaszín, nem olyan vörös, mint a mozi- vagy
tévéfilmekben. Nem tudtuk, miért. Valaki később azt mondta:
vérszegénység.
– Rohanjon valaki az orvosért! – Jason és Adam egyszerre
pattantak fel, és kiszaladtak.
Senki sem szólalt meg, vártuk, hogy Mr. Ferris ránk szóljon:
térjünk vissza a feladathoz, ne bámuljunk, vagy valami ilyesmi,
de ő sem mondott semmit. Rátette a kezét Carolyn bal alkarjára,
a másikkal pedig levette a nyakkendőjét. Sötétlila, virágos
nyakkendő volt, de a mintát csak egészen közelről lehetett látni.
Küszködött vele – érthetetlen, hogy miért nem használta
mindkét kezét – aztán megrázta a fejét, és egy nagy szusszanással
lerántotta magáról a kendőt. Rákötötte Carolyn bal karjára. A
lány nem tiltakozott. Végig ugyanolyan arcot vágott: Mr. Ferrisre
nézett, egyenesen a szemébe, ránk egyszer sem pillantott, és alig
pislogott. Szürke lett a bőre, szürkébb, mint bármi, amit addig
láttunk, és a teste ernyedten csúszott hátra a székbe. Úgy nézett
ki, mint egy héliumos léggömb, amely elkezdett leereszteni. Csak
a tekintete maradt ugyanolyan merev. Mr. Ferris feje egyre
erősebben remegett, ahogy hátulról néztük. – A rohadt, kurva
életbe...
Mrs. Matthew ekkor lépett be a terembe Jasonnel és
Adammel. Azt mondták, nem találták az orvost. Mr. Ferris
felemelte Carolyn testét. Olyan könnyű lehetett, mint egy
oldaltáska. Mrs. Matthew-val együtt kimentek. Nem adott
nekünk feladatot, felügyelőt sem bízott meg. De mialatt kiment a
szobából, egy pillanatra láttuk az arcát. Sírt.
Néhányan később azt mondták, hogy azért sírt, mert
szerelmes volt Carolynba. Azt is rebesgették, hogy a lány azért
szúrta le magát fényes nappal, tanítás alatt, mindenki szeme
láttára, hogy magára vonja a tanár figyelmét. Egyik sem
bizonyult igaznak, legalábbis nem volt bizonyítható, mégis sokáig
és sokan pletykálták, amíg Mr. Overton ki nem rúgta Mr. Ferrist
helytelen viselkedés alapos gyanúja miatt. Az újságok címlapján
láttuk viszont az arcképét. Blake elmondta: azon a tragikus
napon a moziban dolgozó fiúktól megtudta, hogy a
trigonometriatanár minden délutánját ott töltötte, és ha nem
vetítették új filmet, akkor végignézte a többit, a régebbieket, a
címük szerinti ábécésorrendben.
Mindenki meglepődött azon, hogy nem költözött el. Amúgy
sem Adamsville-ből származott, nem jelentett volna neki akkora
traumát. Mégis maradt, és időnként felbukkant egy focimeccsen,
kosárlabdameccsen, farmerban, nyakkendő nélkül. Szakállat
növesztett, ami ritkás és foltos lett, és napbarnított bőre is lassan
kifakult. Még azok az emberek is rossz szemmel nézték a
jelenlétét, akik az összes ellene felhozott vádat nevetségesnek
tartották, és azt vallották, hogy minden vele és Carolynnal
kapcsolatos hír kitaláció. Ők is azt mondták, hogy már el kéne
kezdenie élni, belefogni valami értelmesbe.
Ám ez mind jóval később történt, és nem ő volt az egyetlen
tanár, aki összeomlott. Akkoriban még nem voltunk képesek az ő
szemszögükből látni az eseményeket, úgy gondoltuk, ez is a
munkájuk része. Nem éreztünk együtt velük, és ha őszinték
akartunk lenni magunkkal, Carolyn miatt sem gyakran főtt a
fejünk. Dühösek voltunk, amiért mindent elszúrt, amiért túl
messzire ment Ugyanakkor úgy éreztük, mi is szívesen megtettük
volna, amit ő. Ha lett volna hozzá bátorságunk.
 ÁTIRAT (folytatás)

Carolyn: Sokáig fog tartani? Tesztet írunk trigonometriából.

Mrs. Matthew: Addig fog tartani, ameddig kell, kedvesem. Már
beszéltem Mr. Ferrisszel, felment téged a teszt alól, sőt a többi
órára sem kell bemenned a nap folyamán.
Carolyn: Wow!
Mrs. Matthew: Miért mondod azt, hogy „wow"?
Carolyn: A jelek szerint nagyon komolyan gondolják.
Akármilyen ügy legyen is ez.
Mrs. Matthew: Aggódunk érted, kedvesem...
Carolyn: Carolyn.
Mrs. Matthew: Hogy mondtad?
Carolyn: Carolynnak hívnak.
Mrs. Matthew: Igen, persze. Szóval az a helyzet, hogy aggódunk
érted.
Carolyn: Miért beszél többes számban?
Mrs. Matthew: Az egész tanári kar. Az oktatóid. Az
osztálytársaid. A...
Carolyn: (nevet) WOW!
Mrs. Matthew: Ez meglep téged?
Carolyn: (még mindig nevet) Igen, nagyon is meglep. Wow!
Mrs. Matthew: Tényleg féltünk téged, Carolyn. Sokan. Vannak
barátaid, tudod?
Carolyn: Tényleg?
Mrs. Matthew: Igen. IGEN!
(Szünet. 1 perc 45 másodperc.)
Mrs. Matthew: Kérsz zsebkendőt?
Carolyn: Nem, köszönöm.
Mrs. Matthew: Nos ha mégis kérnél, itt van.
Carolyn: Köszönöm.
Mrs. Matthew: (szünet) El tudnád mondani, hogyan szerezted a
mellkasodon lévő sebhelyet, Carolyn?
 Carolyn: Micsodát? Ja... azt már elmondtam az orvosnak. Átjött
anyám egyik barátja, szivarozott, és rám esett a szivar.
Mrs. Matthew: Rád esett?
Carolyn: Igen. Rám hullott.
Mrs. Matthew: Pontosan hogy történt?
Carolyn: Már elmeséltem.
Mrs. Matthew: Oké.
Carolyn: Baleset volt.
Mrs. Matthew: Mert ha valaki esetleg bántani akart téged,
Carolyn...
Carolyn: Nem.
Mrs. Matthew: Törvényi kötelességünk feltenni ezeket a
kérdéseket, Carolyn.
Carolyn: Igen, értem. És válaszoltam is rájuk.
Mrs. Matthew: Jól van. Majd még visszatérünk rá. (Szünet. 1
perc 17 másodperc.)
Mrs. Matthew: Akkor most mesélnél a karjaidon lévő
sebhelyekről?
Carolyn: Nem értem, mire gondol.
Mrs. Matthew: A vágásokra a karodon.
Carolyn: Ez valami terápia akar lenni?
Mrs. Matthew: Csak tisztázni szeretnék pár dolgot, mielőtt
elkezdjük...
Carolyn: Nekem már VAN terapeutám, érti? Tanácsokat ad,
gyógyszert ír fel...
Mrs. Matthew: A terapeutád gyógyszert ír fel neked?
Carolyn: Igen. Orvosi szert.
Mrs. Matthew: Értem. Leírnád a szer nevét erre a papírra?
Aztán áttérünk egy másik témára.
(Szünet. 3 perc 2 másodperc.)
Mrs. Matthew: Köszönöm, Carolyn. Ezzel sokat segítettél.
Carolyn: Oké.
 Mrs. Matthew: Úgy hallottam, volt egy kis nézeteltérésetek
Brooke Moore-ral előző félévben. Az öltözőben.
Carolyn: Azt már lerendeztük.
Mrs. Matthew: Hogyan?
Carolyn: Beszélnünk kellett Mr. Overtonnal és Miss Simpsonnal.
Megkaptuk a büntetésünket.
Mrs. Matthew: Értem. És azóta volt valami hasonló
konfliktusotok? Amit nem jelentettetek?
Carolyn: Igen.
Mrs. Matthew: Brooke Moore-ral?
Carolyn: Igen.. Meg más lányokkal is.
(Szünet. 32 másodperc.)
De nem igazán érdekel.
Mrs. Matthew: Tényleg?
Carolyn: Nem. Csak jó lenne, ha békén hagynának, ha már
ennyire utálnak.
Mrs. Matthew: Békén hagynának?
Carolyn: Ha nem gúnyolódnának rajtam. Ha nem zaklatnának.
Mrs. Matthew: Zaklatnak? Úgy érted, bántalmaznak?
Carolyn: Nem tudom,. hogy hívják ezt. De gonoszkodnak. Én
próbálok kedves lenni, de őket ez nem hatja meg.
Mrs. Matthew: És a fiúkkal mi a helyzet?
Carolyn: Közülük is sokan utálnak. De általában kedvesebbek a
lányoknál.
Mrs. Matthew: Szerintem jót tenne neked, ha lányokkal is
barátkoznál.
Carolyn: Régebben voltak barátnőim.
Mrs. Matthew: Igen?
Carolyn: De már nincsenek. Éppen ezt magyarázom.
Mrs. Matthew: Mondd csak, voltak valaha igazán jó barátnőid,
Carolyn?
Carolyn: Nekem? Igen. Hát persze. Nem sok, de akadt egy-kettő.
(Szünet. 42 másodperc.)
 Kiskoromban, úgy négy-öt éves lehettem... talán inkább öt, mert
már elkezdtem az iskolát... apám elvitt engem és Sara Stewartot a
cirkuszba. Sara volt a legjobb barátnőm, csak egy utcányira lakott
tőlünk. Emlékszem, mennyire imádtam az akrobatákat. Tudja, akik
a trapézon tornáznak. Volt közöttük egy nő, aki fekvésből egy
kézzel kinyomta magát kézenállásba, és megtartotta magát... Nem
tudom rendesen elmondani, de Sarával nem hittünk a szemünknek.
Az egész műsor alatt fogtuk egymás kezét... pedig legalább három
óráig tartott, eszméletlen sokáig. Amikor vége lett, apám vett
nekünk különböző formájú lufikat... néztük, ahogy a bohóc
hajtogatja nekünk. Sara virágot kapott, én szívet. Aztán hazafelé
megálltunk egy benzinkútnál, és Sara elvesztette a lufiját.
Keservesen sirt.
Apám arca egészen elvörösödött a vezetőülésen, aztán
rákiabált... emlékszem a szemére a visszapillantó tükörben.
Pánikba estem, mondtam Sarának, hogy hagyja abba, hallgasson
el... de ő tovább sírt... ezért odaadtam neki a szívlufimat, ő pedig
azonnal abbahagyta a sírást. De onnantól fogva soha többé nem
engedték, hogy átjöjjön hozzánk.
(Szünet. 40 másodperc.)
Kérhetek egy zsebkendőt? Nem tudom, miért meséltem ezt el.
Hülyeség az egész. Úristen, micsoda egy kretén, mi? Most ezt minek
kellett?
VÉGE
ÁPRILIS
23.
Felröppent a hír, hogy Brooke megkarcolta a kulcsával Carolyn
kocsiját. A könyvtárban történtek után – amikor a Brooke-nak
tulajdonított keresési előzmények körbementek Facebookon és
azután, hogy nyilvánvalóvá vált, Andrew Carolyn miatt dobta
Gemmát, Brooke bekeményített. A hatodik óra alatt csinálhatta,
legalábbis később így mondták, mert becsöngetés előtt egy csomó
ember lézengett a parkolóban, Brooke-nak lyukasórája volt,
Gemmának pedig volt beléptetőkártyája, vagyis ő segíthetett neki
ki- és bejutni.
Carolyn egy 2004-es, vörös Honda Accordot vezetett. Jó
állapotban volt, annak ellenére, hogy használtan kapta a
születésnapjára, ami bolondok napjára esett, vagy annak
környékére. Mindig tisztán tartotta, és a hátuljára ragasztott egy
Obama és egy Radiohead matricát. Sötétített üvege volt, de azért
lehetett látni rajta keresztül az anyósülésen felhalmozott
könyvtári könyveket.
Nem könnyű megkarcolni valakinek az autóját – sokkal
nehezebb, mint bárki gondolná. Brooke először végigszántott
rajta a kulcsával, aztán Gemma is végigment ugyanazon a
vonalon, majd mindketten tettek még egy kört. Aztán
megpróbáltak valamit írni, talán egy üzenetet. A K-t, a V-t és az
A-t jobban ki lehetett venni, az U-t és az R-et kevésbé. A jelek
szerint íves vonalakat nehezebb volt húzni, és nem is maradt rá
elég idejük.
Miss Simpson rajtakapta őket. Éppen egy doboz diétás kólát
vett ki a bogárhátu Volkswagenje csomagtartójában őrzött
hűtőtáskából. Rákiáltott a lányokra, mire ők döbbent és zavart
arccal felnéztek, és megpróbáltak úgy tenni, mintha semmi
különös nem történne. Az angoltanár elmosolyodott, lecsukta a
csomagtartót, és odasétált hozzájuk.
 Eljátszották, hogy sérülten találtak rá a kocsira, és éppen
értesíteni akarták Carolynt SMS-ben, minő borzalom... Miss
Simpson viszont berángatta őket Mr. Overton irodája elé, ahol
húsz percet kellett várniuk, hogy az igazgató ráérjen beszélgetni
velük. Enyhe büntetést kaptak, amit Brooke anyjának
közbenjárására vissza is vontak, bizonyítékok híján.
Amikor Carolyn tanítás után odament a kocsijához, elsírta
magát. Vele volt Andrew is: átölelte és vigasztalni, csillapítani
próbálta. Aztán Shane is kijött, és láttuk, hogy Andrew odamegy
hozzá.
– Most már mondd meg a barátnődnek, hogy álljon le! –
rivallt rá mérgesen. Soha nem láttuk még annyira dühösnek.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Shane majdnem
elnevette magát. Ezt sem értettük.
– Egy faszt nem!
– Mi a szarért húzod fel magad ezen ennyire? – kérdezte
Shane, még mindig mosolyogva.
Andrew összevonta a szemöldökét, – Csak mondd meg
Brooke-nak, hogy fogja vissza magát!
– Te kezdesz megőrülni, Drew! – Shane újra elnevette magát.
– Baszd meg! – Andrew most már szinte kiabált. Ökölbe
szorult a keze.
Shane arcáról lehervadt a mosoly. – Mit picsogsz itt? Szóba
sem kéne állnom veled!
– Ugyan miért?
– Azt hiszed, nem vettem észre, hogy néztél rá, amikor még
velem volt?
Andrew arca elfehéredett. – Dögölj meg!
– Remélem, megéri a fáradságot, Drew.
– Menj a picsába!
– Ahogy gondolod. – Shane elfordult, aztán hirtelen
visszafordult, és belenézett Andrew szemébe. – Az a csaj teljesen
őrült. Én mondom neked.
 Nagyon közel hajoltak egymáshoz. Sokan álltak körülöttük, és
valamelyik zenészgyerek elkiáltotta magát:
– BUNYÓ!
Cox edző elindult felénk a tornaterem irányából. Andrew és
Shane arra fordították a fejüket, majd hátráltak egy lépést.
Néztük, ahogy Andrew és Carolyn beszállnak a lány kocsijába, a
bámészkodók elvonulnak, ők ketten pedig csak ülnek az autóban.
A sötétített üvegeken keresztül csak halványan tudtuk kivenni
Carolyn fejének körvonaléit, ahogy a kormánykeréknek
támasztja, és a haja az egész arcát eltakarja. Andrew átkarolta a
vállát.

***

Egyre feltűnőbbé váltak a Carolyn testét elcsúfító sebhelyek.

Ahogy melegebb lett az idő, nem sokáig hordhatott már hosszú
ujjú felsőket, hiszen attól is gyanússá vált volna, azért is csúfolták
volna, ráadásul tényleg alig lehetett kibírni a hőséget. Újabb
pletykák röppentek fel.
Úszásórákon kifejezetten megijedtünk a karcolásaitól. Sokkal
mélyebbek lettek. Edzés után Billy edző félrevonta Carolynt, és
ha közvetlenül a trambulin alatt tartottuk a fejünket, el is jutott
hozzánk minden szavuk.
– Tudsz úszni azokkal a kiütésekkel?
– Tessék?
– A mellkasodon és a karodon lévő kiütésekkel.
Még hogy kiütésekkel! Lehidaltunk Billy edzőtől.
– Öhm... igen. Persze. Hogyne.
– Mert fájdalmasnak látszanak.
– Tényleg? Nem, nem azok. Csak egy kicsit viszketnek.
– Tény, hogy a klór jót tesz nekik. Tisztán tartja a bőrt.
– Az jó.
– Hogy érzed magad?
 Kacarászást hallottunk az ötödik pályáról. Billy edző
megfordult és lenézett ránk, Carolyn viszont továbbra is a hátát
mutatta felénk, felpillantott a lelátóra, és karba fonta a kezét. Két
fürdőruhát viselt, mint mindegyikünk, egy normál és egy
versenyzős úszód-resszt, hogy gyorsabban tudjon fordulni a
medence szélén. Jól nézett ki a versenyszerkója, itt-ott lyukacsos
volt, a színe pedig kifakult vörös, sárga és zöld.
Billy edző leguggolt hozzánk. – Ússzatok tíz hossz ötvenest,
akkor van rajt, amikor a mutató eléri a 60-at! Minden hossz után
öt másodperc pihenő.
Felhúztuk magunkat a medence szélére, és felvettük a
szemüveget. Betűrtük a hajunkat a sapka alá, és felhúztuk a
lábunkat. Tovább nem nézhettük őket, mert az órát kellett
figyelnünk, és miután a második mutató is elérte a hatvanast,
már a hangjukat sem hallottuk, csak elrúgtuk magunkat a vízben,
és veszettül csapkodtunk a karunkkal. A pihenőket beszélgetéssel
töltöttünk.
– Lehet, hogy abbahagyja.
– Lehet, hogy kényszerítette.
– Lehet, hogy undorító dolog ilyen sebekkel bejönni a vízbe.
– Lehet, hogy nem is szabad.
– Lehet, hogy terhes.
– Lehet, hogy bármire képes a figyelemért.
– Lehet, hogy bolond.
– Lehet, hogy csak egy lúzer.
– Lehet.
– Ja, lehet.
Carolyn a lelátón ült, és amíg mi leúsztuk az ötvenméteres
hosszokat, papírvékony törölközőt tekert magára, amely szinte
teljesen beburkolta a testét. Mintha fázott volna. Az edzés alatt
időnként elhagyta a lelátót, egyszerűen eltűnt.
Gyakorlás után kimásztunk a medencéből és ugráltunk, hogy
kirázzuk a vizet a fülünkből. Miután a fejünket is megráztuk,
meghallottuk Carolyn Nokiájának hangját, amelyet egy flitteres
lila tokban hagyott ott a padon, egy nagy tócsa mellett. Tudtuk,
hogy nem szabad felvennünk, és ha magunkhoz is vesszük, nem
szabad kutakodnunk benne, de képtelenek voltunk ellenállni, túl
nehéz lett volna visszafogni a kezünket, és különben sem zárta le
a képernyőt. Semmiféle kód vagy jelszó nem védte. Azzal
nyugtattuk magunkat, hogy nyilván nincs titkolnivalója.
Megnéztük a bejövő üzenetek listáját, és megtaláltuk Shane,
Brooke és Gemma összes üzenetét. Húsz vagy harminc darab
volt. Shane-től ez érkezett: „Baszd +, hagyj már békén!” Brooke-
tól ez: „Dögölj meg, qrva!” Gemmától pedig ez: „Közönséges
sz@rházi.” Rengeteg üzenetet tárolt, és mindegyik ugyanaz volt,
csak más szavakkal. Kavargott tőle a gyomrunk, és amint
lehetett, meg akartunk szabadulni a telefontól. Amikor Billy edző
elindult felénk, lezártuk a képernyőt, és átadtuk neki:
– Carolyn itt hagyta.
Azt kívántuk, bárcsak lett volna alkalmunk átnézni a küldött
elemeket, hogy mit válaszolt, mivel provokálta a többieket, de
nem volt több időnk. Végül is örültünk, hogy Billy edzőhöz került
a telefon, reméltük, hogy majd ő átnézi és tesz valamit, véget vet
a cirkusznak. Az még hagyján, hogy valakit lekurvázunk a háta
mögött, vagy posztolunk valamit a Facebookra vagy a
Szexilistára, de ez más volt. Ez egy elvakult, ocsmány hadjárat
volt.
 facebook

Brooke Moore: Olyan szánalmas, amikor valakivel kedvesen

bánnak, ő meg folyton az áldozatot játssza.
35 ember kedveli ezt
Taylon Lyon, Gemma Davies, Shane Duggan és 7 másik
ember hozzászólt ehhez.
Taylor Lyon: elegem van már a kapucnis szarból, amit nem lehet
lerobbantani róla
Brooke Moore: utolsó csöves anorexiás Tiffany Port: senki sem
volt kíváncsi a szexvideójára Dylan Hall: senki sem akarja látni a
csontos seggét Duggan kocsijának ablakában
Shane Duggan: matt részeg voltam, fogalmam sem volt, mekkora
kurvával vágyok együtt
Taylor Lyon: be sem vette a bogyóit
Tiffany Port: kamu!!!
Taylor Lyon: karácsony után elkapták, mert lopott az
Abercrombie-ból
Gemma Davies: nem az a perverziója, hanem a vagdosás... az
úszócsajok szerint
Tiffany Port: hát ez KIRÁLY!!!
Brooke Moore: ha még egy embertől meghallom, hogy sajnálja azt
a PITYOGÓS DRÁMAKIRÁLYNŐT, elmegyek a szar Pottery Barn
házukba a D'Evereaux Drive-on, és én magam vagdosom össze!!!
Brooke Moore: Carolyn Lessing egy álszent prosti, aki mások
pasiját lopkodja! Hadd vagdossa magát, ha ahhoz van kedve!
Gemma Davies: Ja, felőlem fel is vághatja az ereit. Az összeset.
24.
Andrew már megkérte Carolynt, hogy legyen a párja a
szalagavatón. Nem a nyilvánosság előtt, ahogy a legtöbb fiú
szokta, úgy, hogy például borotvahabbal a lány kertjébe írja a
meghívót, vagy dalban énekli el egy hajó fedélzetén – ahogy a
Laguna Beach és a Szülinap luxuskivitelben sorozatokból, a
számunkra elérhetetlen álomvilágokból ellestük. Miss Simpson
kijelentette, hogy a tévé és az internet „eltorzította” az
elvárásainkat, és nem kellene annyit „invesztálnunk” ebbe az
eseménybe. Persze tudtuk, mi áll emögött: őt, a ronda kövér
leszbikust senki sem hívta meg annak idején 'a szalagavatóra.
Három nappal azután, hogy Andrew elhívta Carolynt a bálra,
megint feltették a kocsiban készült erotikus videót a Youtube-ra.
A posztoló felhasználónevét senki sem tudta megfejteni, de
akkoriban sokan még azt sem tartották kizártnak, hogy maga
Carolyn rakta fel. Később a rendőrség vizsgálódása során
kiderült, hogy a Stripline Baptista Templom irodájából tette fel
valaki. Shane ezután Andrew üzenőfalára is mellékelte a linket,
Andrew pedig húsz perccel később törölte, állítólag dúlva-fúlva.
Lehet, hogy akkor látta először, bár ezt nem tudtuk elképzelni,
vagy inkább azért változott meg a hozzáállása, mert már együtt
volt Carolynnal, kapcsolatban állt vele. Lehet, hogy féltékeny is
volt, vagy talán úgy érezte, nem bízhat a lányban, nem ismeri
eléggé. Nem tudtuk. Akármi is volt mögötte, miután levette a
klipet, mégváltoztatta a státuszát „kapcsolatban” helyett
„egyedülállóra”. Rögtön utána Gemma ezt írta az üzenőfalára:
„Tudod, hogy bírtalak, amíg kavarni nem kezdtél azzal a csajjal,
de igazából még mindig cukinak tartalak. Írj majd üzit. ©”
Amikor az emberek azt állítják, hogy Andrew-nak semmi köze
nem volt a történtekhez, csak részben van igazuk. Segíteni akart
Carolynnak, de nem eléggé, és a végén már egyáltalán nem. Nem
bírta nézni a videót, a kéjtől remegő Carolynt, Shane rápréselődő
testét, a nyitott száját, a hófehér bőrét. Előtte is tisztában volt
vele, hogy már nem szűz, legalábbis ezt állította, de a videó
kicsapta a biztosítékot. Így már nem kellett neki.
Mi is jelen voltunk, amikor visszautasította a lányt. Éppen
angolóra után vonultunk ki a teremből, amikor visszavonta a
felkérését a szalagavatóra. Miss Simpson a narratív stílusról
beszélt nekünk, ez volt a kedvenc témája, de mi óra alatt arról
váltottunk SMS-eket, hogy Carolyn megint vékonyabbnak látszik.
A jelek szerint hanyagolta a sült zöldséget.
Ahogy kisereglettünk a folyosóra, megláttuk Andrew-t, aki
Carolynt várta. Vagy futott, vagy kimenőt kapott az óra végéről,
mert nagyon korán odaért az ajtónk elé. Lefelé nézett, talán a
telefonját, a körmeit, vagy a cipőjét bámulta, de még akkor sem
emelte fel a fejét, amikor Carolyn már közvetlenül előtte állt.
Furcsálltuk is, hogy nem csókolta meg, hiszen addig egyfolytában
nyalták-falták egymást mások előtt, ezért nem is annyira lepett
meg minket, ami ezután következett. Szorosan mögöttük
maradtunk, hiszen egy irányba mentünk. Carolyn arról beszélt,
hogy nem szeretné visszavinni a ruháját, hogy mennyi pénzt
költött el, hogy sokkal jobb lesz a tánc, mint az Öregdiák bálon,
kevesebb lesz benne a feszültség és több az élvezet. Andrew-t
viszont nem hatotta meg. Legalábbis nem látszott rajta.
– Értsd meg, más dolgom van.
– Két hete még nem volt más dolgod.
– Megváltozott a helyzet.
– Mi változott meg?
– Te.
– Nem értem.
Andrew várt egy kicsit. Aztán kifújta a levegőt.
– Belefáradtam, Carolyn.
– Miért vagy velem ilyen aljas?
Andrew sóhajtott.
– Nem vagyok aljas. Igazságtalan, hogy ezzel vádolsz.
 – Akkor miért nem jössz el velem?
– Elegem van. Kibírhatatlan az egész.
– A videó miatt, ugye? Amit a kocsi mellett vettek fel.
Nem láttuk Carolyn arcát, de később megegyeztünk abban,
hogy úgy beszélt, mintha a sírás kerülgetné.
– Mindegy. – Andrew hangja is nagyon szomorú volt. Vagy
mérges. Vagy mindkettő.
– Annak már ezer éve! – Carolyn hangja remegni kezdett,
ráhúzta a kezére a pulóvere ujját, és megpróbálta megfogni
Andrew kezét. A fiú eltolta magától.
– Egyszerűen nem akarok elmenni, érted már, a kurva életbe!
Carolyn a fiú mellkasára hajtotta a fejét. Teljes testével
nekitámaszkodott, és egészen odanyomta egy öltözőszekrényhez.
– Jézusom, hagyd abba, Carolyn!
– Kérlek, ne légy velem ilyen gonosz!
Andrew ellökte magát a szekrénytől. – Elég ebből a szövegből!
Elég!
– Bocsánat!
– Túl sok ez az egész. Túl tömény. Sajnálom.
– Megint összejössz Gemmával?
– Mi? Ki mondta, hogy... ? Nem. – Andrew sóhajtott.
– Láttam. A Facebookon.
– Tessék? Te szaglászol utánam, vagy mi? – Olyan hangosan
kérdezte, hogy mindenki odanézett.
Andrew elfordult, Carolyn viszont utánaszólt – Drew!
Az egész folyosó megdermedt. Az emberek kidugták a fejüket
a szekrényükből, és bámulták őket. A tanárok is abbahagyták a
beszélgetést, és őket nézték.
Andrew nem moccant. Vörös lett az arca, és a szeme is már
régóta vörös volt. Lehet, hogy sokat sírt előtte.
– Mi van?
– Mikor hívsz fel?
Andrew megfordult és kifújta a levegőt. Felnézett a plafonra.
 – Majd ha lehiggadsz. – Újból körülnézett. – Ha ez az egész
kibaszott hodály lehiggad.
 Carolyn Lessing
2011. április 30.
Miss Simpson – angol fakultáció

Transzcendentalizmus, év végi esszé: érvelés

Feladat: Miután elolvastad a Waldent, amely Henry David

Thoreau kétéves magányos remeteéletéről szól egy concordi tó
partján, gondold végig, hogy jó ötletnek tartasz-e egy ilyen
száműzetést. Írj érvelő esszét, amelyben megpróbálsz meggyőzni
engem, a tanárodat, valamint az osztálytársaidat arról, hogy
érdemes véghezvinni egy ilyen kísérletet ebben az évben – vagy
épp az ellenkezőjéről, hogy nem érdemes! Az esszédbe KŐTELEZŐ
belekomponálnod a három idén tanult retorikai stratégiát.

A Waldenben Thoreau ezt írja: „Kimentem a vadonba, mert

tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet
velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt Élet. Hogy ne a halálom
óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.” 9 Ezután kifejti, hogy a
magány teljesebb életet tesz lehetővé, mivel az ember csak
önmagára és a természetre koncentrálhat. Én azonban ezzel
szemben érvelnék, mert szerintem önző és veszélyes kísérletet
hajtott végre, ugyanis elvágta magát a többi embertől. A másokkal
való kapcsolattartás táplálja bennünk az együttérzést, és végső
soron csak így vagyunk képesek segíteni egymásnak.
Kislánykoromban, amikor hat- vagy hétéves voltam, a
szüleimmel együtt New York állam északi részén, egy vidéki
házban töltöttük a nyarat. Apám kutatást végzett egy könyvhöz, mi
pedig ott lakhattunk vele három hónapig. Mindentől távol
kerültüiík – a legközelebbi város háromnegyed órányi autóútra volt
tőlünk és se telefon, se televízió nem volt a házban. Sűrű erdő vett
minket körül, mindenhol fák és zöld aljnövényzet, amerre a szem

9 Fordította Szőllősy Klára.

ellátott. Anyukámmal hosszú sétákat tettünk, felmásztunk az
ösvényeken a dombokra, és néha kenyeret, gyümölcsöt meg sajtot
csomagoltunk magunknak ebédre. Amikor befejeztük az evést,
anyukám felolvasott nekem, aztán csak szenderegtünk a
napsütésben. Ha esett az eső, bent maradtunk a házban, olvastunk,
és lágy zenét hallgattunk. Mindhárman elégedettek voltunk, jól
éreztük magunkat, élveztük, hogy egyszerűen és természetesen
élhetünk. Bár még nagyon kicsi voltam, élénken megmaradtak
bennem ezek az emlékek, nagyon békésnek éltem meg azt az
időszakot.
Távollétünkben viszont anyai nagyapám megbetegedett. Mivel
nem volt telefon a házban, a nagynéném nem tudott minket
értesíteni, és mire visszatértünk New Jerseybe, a nagyapám
meghalt. Elmentünk a temetésére, de anyukám vigasztalhatatlan
volt, mert nem tudott személyesen elbúcsúzni az apjától. Keveset
beszéltünk erről azóta, de mostanra megértettem, milyen dühös
lehetett magára, amiért elvágta magát a világtól abban a sorsdöntő
időszakban.
Huszonegyedik századi kamaszként nehéz elképzelni egy
Thoreau-éhoz hasonló életet. Az én szememben Thoreau olyan,
mint Dickens regényhőse, az uzsorás Scrooge: nincs benne
együttérzés más emberek iránt. Bár írásaiban folyton azt
hangsúlyozza, menynyi haszna származott a magányosan töltött
időszakból, azt nem látja be, milyen önző döntés volt így elvonulni a
társadalomtól. Ha elszakítjuk magunkat a többi embertől, nem
tudunk segíteni nekik. Egy erdő közepén nem beszélgethetnék a
barátaimmal arról, hogy milyen problémáik vannak. Nem
jelentkezhetnék önkéntesnek az Üdvhadseregbe. Nem látnám a
híreket, ezért nem tudatosulna bennem, hányán élnek nálam
rosszabbul a világban. Az ilyen dolgok teszik az embert emberré és
személlyé.
Természetesen előnye is van annak, ha valaki elvonul a világtól:
jobban tud önmagára koncentrálni. Ugyanakkor pont ez a gond is:
az ember csak magára figyel. Ha valaki egész nap önmagára gondol,
az egyfajta önkényeztetés – vagyis pont olyasmi, amivel a felnőttek
a kamaszokat szokták vádolni. Szerintem nagyon fontos beszélgetni
egymással, mert az ember csak így ébredhet rá, hogy nincs egyedül,
hogy másoknak is vannak hasonló, vagy éppen teljesen más
problémái. Borzasztó unalmas lenne egész nap saját magunkon
gondolkodni.
Thoreau sok olyan tényezőt sorol fel, ami zavarja a hétköznapi
életben, de ez igencsak korlátolt szemléletről tanúskodik. A többi
ember mindössze egy-egy zavaró tényező lenne? Nem lehet, hogy
barátokra is találhatnánk közöttük? Családtagokra? Számomra
nagyon fontosak ezek a kapcsolatok, és lehet, hogy néha nehéz
velük, de nem mondanék le róluk csak azért, hogy „saját
magammal” éldegéljek együtt egy erdőben.
Elismerem, hogy manapság túl sok időt töltünk képernyők
nézegetésével, hiszen a Facebook és a Skype lehetővé teszi, hogy
nagyon távol élő emberekkel is tartsuk a kapcsolatot. Máskülönben
hogy beszélhetnék az apámmal? Vagy Kourtnival, a legjobb New
Jersey-i barátnőmmel? Az ilyen kapcsolatok táplálják bennünk azt a
hitet, hogy egy közösség részei vagyunk, hogy bizonyos fokig
egymásra vagyunk utalva. Herman Melville egyszer azt mondta:
„Nem élhetünk csak saját magunkért. Ezernyi szál köt össze minket
más emberekkel.”
Ettől függetlenül viszont el kell ismerni, hogy a sok képernyő, a
Facebook és az iChat időnként elszigetel minket egymástól.
Ahelyett, hogy találkoznánk a barátainkkal a plázában, együtt
kávéznánk, sokszor csak egy SMS-t írunk, vagy a kijelzőt bámuljuk,
ami nem ugyanolyan. Egy e-mail nem ér fel egy kézzel írott levéllel.
Ráadásul mivel emailt, SMS-t és Facebook-posztokat könnyű
küldeni, az emberek nem érzékelik azt sem, ha túlzottan bántó,
amit írnak. Amikor kiraknak valamit az internetre, elfelejtik, hogy
emberekhez beszélnek, hogy még mindig egy „közösség” részei.
 Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy Thoreau önkényesen
és szívtelenül döntött, és senkinek sem kéne követnie a példáját.
Egy nagyobb egység részei vagyunk, és mindenkinek van szerepe a
közösségben. Bár sok szempontból könnyebb lenne egyedül élni,
nem aggódni mások véleménye miatt, és csak magunkkal, az egyéni
kiteljesedésünkkel foglalkozni, szerintem ez az alapeszme hibás és
életidegen. Az emberek azért születtek, hogy kapcsolatot tartsanak
egymással. Minél többen jönnek rá erre az igazságra, annál jobb
lesz minden ember élete.

Osztályzat: B

Írástechnihai szempontból nagyon erős a dolgozatod, Carolyn,

mégis gyengébb osztályzatot adtam, mert helytelenül használtad
(nem is idézted) az egyik kulcsmondatot. A „nem élhetünk csak saját
magunkért” gondolatot Herman Mellvile-nek (a Moby Dick
írójának?) tulajdonítottad, holott az valójáhan Henry Melvill, XlX.
századi anglikán paptól származik. Úgy vélem, felületesen
használtad az internetet és a Google-t mint forrásokat, és ezt még a
kiemelhedő íráskészséged sem tudja ellensúlyozni. Szeretnék
beszélgetni veled erről. Csalódott vagyok.
MÁJUS
25.
Senki sem volt felkészülve arra, ami történt. Carolyn a
könyvtárban ült, és egy esszén dolgozott. Láttuk odabent, az
asztal fölé görnyedve, körülötte három-négy könyvvel. Amikor
három óra tájban megszólalt a csengő, fel sem nézett.
Hátborzongató volt; ahogy később megállapítottuk. Bizonyos
napokon állandóan mosolygott, nevetett, integetett nekünk, és
szinte szökellve járt a folyosókon. Máskor aggodalom és
feszültség látszott rajta, fekete karikák húzódtak a szeme alatt.
Kellemetlen volt a testét elcsúfító sebeket látni, és bár elismertük
a vékonyságát, néha nehéz volt nézni, ahogy ebédnél kidobja a
tonhalas szendvicsét, odaadja az Oreo kekszét egy elhízott
alsóévesnek, vagy háromnegyed órán keresztül csócsál egy
rizsfelfújtat. Mindig azt mondta, hogy nem éhes, hogy eltelt a
reggelijével, a szalonnás tojással. De igazából senki sem hitt neki.
Nem értette a klikkek működését. Azt hitte, átmehet egyikből
a másikba, majd vissza, és senkit sem fog kiakasztani vagy
megbántani. Ám az iskola olyan volt, mint a dámajáték. Ha az
ember átugrott valakin, az illetőt letakarították a tábláról, aztán
jött egy harmadik, és felborította. Minden ugrásnak megvolt a
következménye, de Carolyn mintha erről nem tudott volna. Vagy
nem érdekelte.
Kicsöngetés után vártunk pár percet, majd kinyitottuk az
épületszárnyak összes ajtaját, megcsapkodtuk a fémkorlátokat,
hogy minél nagyobb legyen a hangzavar, és végül ordítva
kirohantunk az udvarra, kisebb csoportokban, kettesével,
hármasával, négyesével, ötösével. Májusban szinte sokkolóan
hatott a kinti forró levegő a szinte egész napi vad
légkondicionálás után, és lassan csurogni kezdett az izzadtság a
hónunk alatt, a farmerünk dereka alatt, és a tarkónkon, ahol egy-
kettőre be is göndörödött a hajunk. Az ember legszívesebben
azonnal elmenekült volna a hőség elől, ha lett volna hová
mennie.
Május utolsó hetében már nem lehetett megmaradni a
parkolóban. Nem volt fa, amely árnyékot nyújthatott volna, nem
támadt szél, csak a fekete kátrány olvadozott a napsütésben. Az
embert elvakították a visszapillantó tükrök. Próbáltuk úgy
kinyitni a kocsik ajtaját, hogy a kilincs ne égesse meg a kezünket,
próbáltuk úgy bedugni a slusszkulcsot, hogy a műszerfal ne
perzselje meg az ujjainkat, majd maximumra tekertük a
légkondit és lehúztuk az ablakot. Arra is öt percet kellett várni,
hogy egyáltalán beülhessünk.
Talán ezért maradt a parkolóban Brooke és Shane is: egy öreg
tölgyfa árnyékába húzódtak a hőség elől. A forróság jó alkalmat
adott nekik az enyelgésre, arckifejezésük arról tanúskodott, hogy
nem csak a hőségtől hevültek fel.
Adam Simmons ötödik óra óta a kocsijában cigizett, és amikor
kiértünk, már aludt a félig hátradöntött vezetőülésben, az arcába
húzott Roll Tide baseballsapka alatt, maximumra kapcsolt
légkondival. Subaru Outbackje Shane Ford Explorerjének
fenekébe dugta az orrát. Résnyire nyitva volt az ablaka, ezért
amikor Shane egy pityegéssel kinyitotta a saját kocsiját, a hang
beszivárgott Adam álmába, aki egy rándulással felébredt. Később
azt mesélte, hogy álmában egy járőrkocsi fényszórója világított be
az autó belsejébe, és a zsaruk követelték, hogy nyissa ki a
kesztyűtartóját, és adja át az anyagot. Azt hitte, az ő autója jelez.
– Valami lézerpisztoly volt a kezemben, vagy mi a szar, és
szívesen szétlőttem volna a seggüket. De aztán kinyitottam a
szemem, és Brooke segge termett előttem. Nem értettem, mi a
lószart keres az álmomban az a ribanc. Na, akkor kurva gyorsan
felébredtem!
Brooke a csomagtartónak támaszkodott, és ki akart venni
valamit belőle – Shane szerint egy hűtőtáskát de nehezen érte el,
ezért lejjebb kellett hajolnia. Közben egyre feljebb és feljebb
csúszott a szoknyája, így Adam láthatta napbarnított, sima,
hosszú lábait. Aztán még beljebb kellett nyúlnia, ezért még
lejjebb hajolt, és teljesen felcsúszott a szoknyája. Adam szerint
lila csipketangát viselt, amit nem tudtunk elhinni, mivel fehér
volt a szoknyája. Basszus, képtelenség.
Adam remélte, hogy sör van náluk, ezért ki akart szállni, hogy
kérjen egyet, de be volt szívva, és kicsapással fenyegették, ha még
egyszer rajtakapják, hogy drogot vagy alkoholt fogyaszt az iskola
területén. Igazából röhejes volt az egész, mert aznap korábban
Cox edző már elment a kocsija mellett, és be is kopogott az
ablakon, pont, amikor az első cigit sodorta.
Brooke – nyilvánvalóan – nem sört ivott, Shane-nek pedig az
edzések miatt volt megtiltva az alkohol, ezért nem tudtunk másra
gondolni, csak hogy Dr. Peppert ihattak, azt a fajtát, amit
üvegben is lehetett kapni a Buds-nál, valami limitált kiadásban.
Adam később azt vallotta, hogy sört ittak, vagy lehet, hogy nem is
kellett tanúskodnia, csak ezt hangoztatta a zsaruknak, és ez állt
az újságban is. De mi nehezen hittük el.
Brooke kivett két üveget, az egyiket odaadta Shane-nek, és
felültek az Explorer hátsó ülésére. Brooke a melléhez szorította
az üveget, Shane a nyakát dörzsölgette vele. Adam állítólag
annyira belesüppedt az ülésbe, hogy egyikük sem vette észre,
pedig végig őket bámulta, sőt azt mondta, nagyrészt hallotta is,
amit beszélnek, csak kevésre emlékezett.
Szerinte negyedórán át ültek a kocsiban, vagy egy kicsit
tovább. Shane elővett egy zacskó tortillát szósszal, Brooke pedig
még egy újabb üveg üdítőt, aztán jégkockát is, amit játékból
becsúsztatott Shane ingébe. Kezdtek belemelegedni, és Adam azt
mondta, hogy el akarta indítani a kocsiját, csak attól félt, perverz
kukkolónak fogják tartani, olyan régóta ült már ott. Ám mivel be
volt szívva, nem szállt ki, nem osont el onnan, nem integetett
nekik, és nem is dudált.
A parkoló közben jóformán kiürült, csak néhány tanár Volvója
állt benne, Cox edző minibusza meg a zenekari busz, amely
éjjelnappal ott parkolt – még soha senki nem látta az iskola
területén kívül. Ha több kocsi állt volna a területen, Adam szerint
nem is vették volna észre Carolynt. Kiosonhatott volna a
járművek tengerében, és zavartalanul hazasétálhatott volna, vagy
elmehetett volna a plázába, esetleg a moziba, vagy ahová éppen
tartott.
Amióta végigkarcolták a kocsiját a kulcsokkal, Carolyn gyalog
járt mindenfelé. Szombat reggelenként néha láttuk kisétálni a
lakónegyedükből, egyedül végigmenni a Stripline-on az iskolába,
este nyolckor vagy kilenckor pedig Hallék farmján látták
gyalogolni. Senki sem tudta biztosan, miért csinálja ezt –
besoroltuk az agymenései közé. Taylor Lyon megesküdött rá,
hogy az alakját akarja megőrizni, és ezt el is tudtuk képzelni. A
szemünk láttára fogyott el, és apránként a csontvázát is
megismertük: a kulcscsontja elég vastag volt, és azon
poénkodtunk, hogy ha az ember megfogná a mellét, csak azt a
csontot markolná meg, mert nyélként állt ki a testéből. Élesen
kiszögellt a könyöke is, a csuklója apró csontjai szinte
áttüremkedtek a bőrén, és úgy tűnt, ha túl gyorsan mozdul, akár
el is szakíthatja a vékony, ezüst Tiffany’s karkötőjét. Korábban is
sovány volt, de akkor már kifejezetten gebe. Próbáltuk kiszedni a
fiúkból, hogy undorodnak tőle, és jobban szeretik, ha egy lányon
van mit fogni. De nem mondtak semmit, és a lelkünk mélyén,
vagy talán nem is olyan mélyen azt akartuk, hogy az ő teste a
miénk legyen. Érezni akartuk, milyen lehet szinte átlátszóan
könnyűnek lenni – ezt mindnyájan szívesen megtapasztaltuk
volna.
Adam szerint Carolyn fáradtnak látszott, és amikor megnézte
magának a visszapillantó tükörben, meg is sajnálta, hogy egyedül
kell hazasétálnia.
– Kurva hosszú az út gyalog... én is sokszor mentem már,
amikor be voltam szívva, és nem akartam vezetni, vagy nem
akartam, hogy anyám úgy lásson. – Nevetve mondta ezt. A bátyja
négy évvel idősebb volt nálunk, akkor végezte el a gimit, amikor
mi nyolcadikosok voltunk, főiskola után viszont a feleségével
együtt vissza is költözött Adamsville-be. Kétutcányira laktak
Carolynéktól, vagyis Adam tudta, mennyit kell sétálni odáig.
Sokan furcsállták, hogy ha annyira fáradtnak látta a lányt, miért
nem ajánlotta fel, hogy elviszi. Először azt mondta, nem jutott
eszébe, aztán ahogy telt az idő és egyre többen firtatták a
történteket, inkább a fiivezésre hivatkozott. Azt viszont nem
tudta megmagyarázni, hogyan maradhatott meg ennyi részlet az
emlékezetében, ha egyszer be volt szívva, így végül kénytelen volt
újra megváltoztatni a verzióját.
– Egyébként is látszott rajta, hogy nem fogadná el. Azt hitte
volna, hogy fel akarom szedni. – Soha nem derült ki, melyik
magyarázat a valódi, de megvolt a magunk elképzelése: úgy
láttuk, az osztály összes fiú tanulója le akart feküdni Carolynnal,
ugyanakkor féltek is tőle. Féltek megközelíteni, személyesen
beszélni vele, féltek a figyelem középpontjába kerülni, és
tartottak tőle, hogy a Carolynt körülvevő lánybanda azt mondaná
róluk, hogy buzik, herpeszük van, vagy felemlegetnék, amikor
harmadikos korukban bepisiltek. Az újságok később „magányos
farkasnak” „magának valónak” és „távolságtartónak” írták le
Carolynt, de ez nem volt igaz. Még mindig sokan csodálták, bár
ebben az időszakban szinte már csak elsősök. Sokan
lenyűgözőnek, különlegesnek és szórakoztatónak látták, és úgy
követték, mintha valami Twitter-trend volna. Mindig tudni
akarták, mire készül, kivel társalog, kivel fekszik le, kinek az
öltözőszekrénye mellett áll meg. Ugyanakkor a rajongók sem
beszélgettek vele, nem is sétáltak együtt vele, így nem csoda,
hogy annyira magányosnak tűnt. Közülünk is sokan kedvelték
még, habár ezzel nem álltunk ki a világ elé. Fogadkoztunk, hogy
ha újrakezdhettük volna az egészet, egészen máshogy
viselkedtünk volna, mindenki őszintébben kifejezte volna magát.
Többször hangoztattuk, hogy másként is alakulhattak volna a
dolgok, de nem voltunk erről meggyőződve. Egyáltalán nem.
Adam szerint egy véletlennel kezdődött, legalábbis kívülről
úgy tűnt. Brooke jégkockákkal kezdte dobálni Shané-t, Shane
pedig visszahajigálta neki. Igyekezett a mellét megcélozni, hogy a
kockák a pólójában olvadjanak el, vagy inkább a dekoltázsában, a
melltartójában. Fekete Victoria’s Secret melltartót viselt az Angel
szériából, amely legalább negyven dolcsiba került. Olyan sok
pénzt költött fehérneműre, hogy meg kellett mutatnia a világnak:
érdemes rá, hogy ilyeneket hordjon.
Adam szerint Brooke és Shane vadul flörtöltek és dobálták
egymást jéggel. Egyre erősebben hajigálták a kockákat, újra meg
újra belenyúltak a hűtőtáskába, és egyszerre négy vagy öt
jégkockát is kivettek, aztán egy egész maroknyit, és végül Shane
begyűjtött egy csomót a Polo márkájú felsőjébe, hogy gyorsabban
hozzájuk férhessen. Adam azt mesélte, hogy egyszer csak Carolyn
haja bukkant fel a visszapillantó tükörben, majd a lány hirtelen a
kocsija előtt termett, és továbbindult egyenesen az Explorer felé.
Az újságírók szerint el akarta kerülni a találkozást a párral, de mi
nem így hallottuk Adamtől.
– Láttam, hogy mondani akar nekik valamit, elküldeni őket a
picsába, vagy ilyesmi.
Elment Adam kocsija előtt. Brooke és Shane még mindig nem
vették észre, túlzottan lefoglalta őket a jeges játék. Shane
elhajított egy maroknyi jégkockát baseballtól megerősödött
karjával, és a több száz apró szilánk belecsapódott Carolyn
arcába.
Adam azt mondta, hogy kinyitotta az ajtó zárját, és már ki
akart szállni, de Brooke és Shane előbb pattantak ki az
Explorerből. Röhögtek, és azt hitték, hogy Carolyn is nevet.
Visszatekintve nehéz elképzelni, miért gondolták, hogy ezzel jó
kedvre deríthetik. Adam vallomása szerint azért maradt mégis az
autóban, mert nem akarta, hogy azt higgyék, leselkedett, és
különben sem tudta, szükség van-e rá. Eléggé feleslegesnek
érezte magát.
Carolyn mozdulatlanná dermedt, majd lesöpörte magáról a
jégdarabokat, amelyek szinte azonnal elolvadtak. Ahogy a víz
gyűrűkbe, mintákba és koncentrikus körökbe rendeződött a
felsőjén, úgy nézett ki, mintha batikolt felsőt viselne.
Ekkor köpött egyet. Ezt hallottuk. Ennyit tudtunk. Elég közel
volt Brooke-hoz, így le tudta köpni, és le is köpte. Carolyn
Lessing leköpte Brooke Moore-t.
Aztán meghallgattuk a történet folytatását.
Brooke benyúlt a hűtőtáskába, kivett egy üveget, és Carolyn
felé dobta. Adam biztos volt benne, hogy őt akarta eltalálni, de
elvétette, ezért a palack a földre esett és széttört. A szénsavas ital
felfröccsent Carolyn ruhájára, a barna üvegszilánkok szanaszét
repültek, Adam szerint „Carolyn dermedten állt, mintha készülne
valamire, de nem lehetett megállapítani, mire”. Brooke és Shane
már őrjöngve röhögött, Brooke még előre is hajolt, „mintha
bepisiléstől tartott volna”. Ekkor Adam újra Carolynra nézett, és
azt mondta, úgy guggolt ott a földön, mint egy állat – mint egy
szarvas, amelyet megsebesített, de nem ölt meg a vadász. Felállt,
jobb kezében a törött üveg nyakával. Adam nem tudta eldönteni,
hogy sírásra vagy nevetésre áll-e a szája. Brooke rákiáltott:
– Na, mi van, Carolyn? Kedved támadt a karodat vagdosni?
Carolyn előrelendült, Brooke pedig leugrott az Explorerről.
Odarohant Carolynhoz, szembenézett vele, és elkapta az
üvegszilánkot tartó kezét.
Adam szerint ugatásszerű hangon förmedt Carolynra.
– Vagdosni akarsz? Na?
Carolyn visszakiabált, hangosabban, mint ahogy Adam el
tudta képzelni róla.
– Tűnj a közelemből!
Adam azt mesélte, hogy ekkor Carolyn előresújtott a palack
nyakával, és majdnem végighasított Brooke mellkasán, Brooke
viszont erősebb, magasabb és szélesebb volt nála, ezért elkapta a
kezét, és megakadályozta a támadást.
– Engedd el! – ordított rá Carolynra, aztán a háta mögé
pende-rült, és kifordította a karját az üvegdarabbal együtt.
 Adam nem látta jól, mi történik, csak annyit észlelt, hogy
Brooke szinte átfogta Carolyn testét, és egy darabig egyikük sem
tudott megmozdulni.
– Addig még soha nem láttam lányokat verekedni. Basszus,
először még izgalmasnak is találtam!
Carolyn küzdött, hogy kiszabaduljon, de Adam szerint
„nyilvánvalóan sokkal gyengébb volt Brooke-nál”. Mindketten
fogták a palack darabját, az tartotta őket össze. Aztán Brooke
belerúgott Carolyn hátába, és mivel jóval magasabb volt nála, a
térde a derekába vájódott. „Oda, ahol a legjobban fáj”, ahogy
Adam fogalmazott. Carolyn felsikoltott, a palackdarab a földre
esett, és ő is úgy omlott össze, mintha eltört volna. Brooke
elengedte, körbenézett, aztán visszafutott Shane-hez.
– Nagyon gyorsan, mintha tudta volna, hogy rosszat tett –
mesélte Adam.
Carolyn egy darabig összegörnyedve feküdt a földön. Aztán
felállt.
Vérzett. Adam nem akart hinni a szemének, mennyi vér ömlik
belőle, és amikor Brooke visszanézett, neki is leesett az álla és
elsápadt az arca. Ő is megrémült. A mellkasán lévő vágás
pillangóra hasonlított, középről terjedt kifelé, a vérpatakok
csíkokat húztak a bőrére, és a sávok mintázata távolról nézve
akár szépnek is tűnhetett volna, akár egy hennatetoválás vagy egy
vörös csillámporral készített festés.
Carolyn lenézett a mellére. Adam szerint először semmilyen
reakciót nem mutatott, aztán olyan lett, mint egy gyerek, aki
„nem tudja, sikítson-é, odahívja-e magához az anyját”. Lenézett a
vérre és felsikoltott. Nem hagyta abba a visítást, közben viszont
futásnak eredt. Shane és Brooke beugrottak a kocsiba. Shane
elindította a motort, és vártak két-három percet – körülbelül
annyit, ami alatt Rihanna elénekli az „Umbrellát” majd
elhajtottak onnan. Elhagyták a parkolót.
Egyik-másik újságban azt lehetett olvasni, hogy követték
Carolynt, félig lehúzott ablakkal, és ordítoztak vele, mialatt
hazafelé tartott. Brooke és Shane tagadták ezt, azt állították, hogy
egyenesen Shane-ék házához mentek, és Brooke egész úton
zokogott, mert nem bírta elviselni a vér látványát.
Brooke mindenkinek azt mondta később, hogy Carolyn
leköpte a haját, és majdnem a szemét találta el. Shane ezt nem
erősítette meg, de nem is cáfolta. Sokan faggatták Adamet így
volt-e, ebből indult-e ki az egész, ám ő azt válaszolta, hogy túl
messze volt, ezért nem láthatta, ahogy a vézna különcök
királynője leköpi a jövőbeli szalagavató-bálkirálynőt. Taylor Lyon
szerint biztosan így történt – azt állította, Adam elmesélte neki,
de megkérte, hogy ne mondja el senkinek –, ugyanakkor miután
elindult a bírósági ügy, úgy tett, mintha nem látott és hallott
volna semmit.
Brooke azt mondta a rendőröknek, a független újságíróknak
és a helyi tévéadóknak, hogy a köpés után vadult el a helyzet.
Nekünk nem számolt be róla, főleg azért, mert a büntetőügy
lezárása után már senki sem volt kíváncsi rá. Ki a fenét érdekelt
volna a mondanivalója? Az Adamsville Napi Hírei nem is hozta
le nyomtatásban.
Sok mindent kiderítettek a rendőrök, sok minden megjelent
nyomtatásban, sok információt felhasznált a kerületi ügyész is a
vádak alátámasztásához.
Például megvizsgálták Carolyn telefonját, a bejövő és
elküldött SMS-eket is.

Carolyn: „Bakker, @otthon egyedül, bőgve.”

X: „Mi történt?! o.O”
Carolyn: „Brooke & Shane a parkolóban volt, amikor
odaértem. +dobtak egy' üveggel! +sérültem. 8mlik a vérem.”
X: „Mi van, b+? Rohadt aljas állatok! Brooke egy Qrva!”
Carolyn: „Itt mindenki gyűlöl engem. Örökre +marad a seb.”
X: „De olyan sokan <3nek! Csak irigyek rád. Állj ki
magadért!”
Carolyn: „0 tudok. 0 számít.”
 Később kiderült, hogy Carolyn nem ment haza. Legalábbis
nem azonnal. Shane és Brooke nem látták, merre indult, mert
menekültek a vér látványától. Ken gondnok viszont látott egyet s
mást, ahogy néhány meg nem nevezett tanár is. Annyi bizonyos,
hogy Carolyn kisétált a parkolóból, Shane és Brooke pedig pár
perccel később követte. Érthető, miért gondolták sokan, hogy
követték és hazáig üldözték. Csakhogy amikor Carolyn elhagyta a
parkolót, balra fordult, nem jobbra, és meg sem állt a focipályáig.
Elképzeltük, ahogy odasétál, mint az első napon, amikor
megjelent a mezőn, majd bizonytalanul, remegve megáll, és a
telefonját nézi. Nem tudtunk mást gondolni, mint hogy onnan
küldte az SMS-eket, a pályáról. Vagy az öltözőből – mert oda
ment utána.
Ken gondnok aznap délután a lányok öltözőjét és mosdóját
takarította. Nem vette észre, amikor Carolyn bement, nem is
hallott semmit. Később azzal védekezett, hogy iPod volt a fülén,
Kenny Chesneyt vagy valami hasonlót hallgatott, ezért nem tudta
megmondani, mióta volt ott Carolyn, amikor ráakadt. Az
öltözőszekrények előtt talált rá, és nem volt rajta a pólója, csak a
melltartója. Azt mondta, hogy a mellkasát és a kezét is vér
borította. A gondnok elindult Carolyn felé, a lány viszont
felüvöltött. – Én nem akartam bántani, semmit sem akartam
tőle! – tiltakozott Ken az igazgatónak később. – Csak meg
akartam nézni, hogy jól van-e. – Az iskola ügyvédje is mellette
érvelt: – Kirakta a táblát, hogy takarítás zajlik az öltözőben,
senkinek sem lett volna szabad bemenni! – A gondnok állítólag
hátrálni kezdett, és közben meglátta, hogy Carolyn kinyitja a
tenyerét. Volt valami az egyik kezében: – Valami fémesen
csillogó. – A rendőrség később azt mondta, borotvapenge. Arra a
következtetésre jutottak, hogy „öncsonkítást követett el” a
parkolóban történt incidens utáni órákban.
– Azt kívántuk, bárcsak ott lettünk volna aznap az öltözőben.
Fogalmunk sem volt róla, mit tettünk vagy mondtunk volna, de
biztosak voltunk benne, hogy elejét vehettük volna annak, ami
utána történt, más irányba fordíthattuk volna az eseményeket,
vagy legalább néhány apró részletet megváltoztathattunk volna.
Vagy nem. Lehet, hogy a beavatkozásunk csak elnyújtotta volna a
folyamatot, még fájdalmasabbá tette volna az utána történteket.
Nem tudtuk. Visszatekintve sem láttuk sokkal tisztábban a
dolgokat. Az egyik pillanatban azt hittük, az általa választott sors
fölött nekünk nem lehetett hatalmunk, Oidipuszként sodródott
egy irányba. Máskor egyszerűen egy bajba került embernek
láttuk, akiért tehettünk volna valamit, akin segíthettünk volna.
Akármi is volt az igazság, sok álmatlan éjszakát okozott.
A gondnok azt mondta Mr. Overtonnak és később a
rendőrségnek is, hogy a találkozás után, miután Carolyn
felsikoltott és kinyitotta a tenyerét, a lány kirohant az öltözőből.
A sok faggatás hatására Ken elbizonytalanodott, és nem tudta
felidézni, hogyan sikerült Carolynnak közben felöltöznie, sőt arra
sem emlékezett, hogy felöltözött-e, ahogy azt sem tudta
megmagyarázni, miért nem állította meg, amikor kifutott. Maga
sem értette, miért nem kért segítséget, miért nem szólt a
felügyelőnek, vagy valamelyik tanárnak, aki az iskolában volt
még. Elég sokan maradtak benn tanítás után. Ken nem tudta
kellőképpen igazolni magát, ezért később a szülői
munkaközösségjavaslatára fel is függesztették. Ez elszomorított
minket, de be kellett látnunk, hogy valószínűleg igazuk van.
Miss Simpson az irodájában volt, amikor az eset történt. Pár
hónappal később interjút adott egy bloggernek, és azt mondta,
hogy bent volt, dolgozatokat osztályzott, mialatt a szörnyűségek
az ablaka alatt zajlottak, gyakorlatilag pár méterre az
íróasztalától.
El tudtuk képzelni Miss Simpsont az íróasztalánál, egyedül,
egy Power Bar müzliszelettel, diétás kólával, egy kis Reese’s
Pieces mogyorós drazséval a fiókjában, amelyet ötpercenként
kinyitott, hogy újabb adagot markoljon ki, míg végül csak kettő
maradt. Három hete dolgozott egy beadványon az iskolaszék és a
diákszövetség számára, amelyben a szóbeli és testi bántalmazást
taglalta az „új médiumok alkalmazásának tükrében”, és
javaslatokat tett arra, hogyan kezelje az iskola a jelenséget Pont
Carolynt említette szemléltető példaként, és néhány, Mr. Overton
irodájából kölcsönkért átiratot is elemzett, amelyekről mi csak
jóval később szereztünk tudomást. Nyilvános Facebook-
posztokat tanulmányozott, valamint Carolyn által készített
jegyzeteket és esszéket. Valóságos szakdolgozatot hozott össze, és
mindenáron végig akarta verni a javaslatot a testületeken, mi
viszont tudtuk, hogy senki sem fogja komolyan venni.
Az újságok azt írták később, hogy egy csomó ember
„hibáztatható” az ügyben. Mi is ezt mondtuk egymásnak. Úgy
gondoltuk, kisebb vagy nagyobb mértékben mindenki felelős,
időnként mindnyáján rúgtunk egyet Carolynba, bár ezt soha nem
vallottuk be nyilvánosan. Amikor meg kellett szólalni, egészen
mást mondtunk, mint amit éreztünk, ügyeltünk rá, hogy védjük,
és ne kompromittáljuk magunkat. Azt hittük, hogy ha
kimondunk valamit, amit igaznak akarunk hinni, igazsággá válik,
de – mint kiderült – az igazságnak csak elenyésző morzsáit
ismertük.
ADAMSVILLE NAPI HÍREI
2011. május 31.

„Carolyn Lessinget (16), a D’Evereux Drive-on lakó Abby

Lessing lányát május 30-án, csütörtök este holtan találták az
otthonában, miután az emeleti fürdőszobában felakasztotta
magát. Édesanyja 17.45-kor ért haza. Nyugtalanító
hangüzeneteket kapott Carolyn egyik osztálytársától, aki
figyelmeztette, hogy a lánya labilis idegállapotban van. A
rendőrség közleménye szerint Ms. Lessing korábban távozott a
munkahelyéről, hogy megnézze, mi történt a lányával. Ms.
Lessing nem akart nyilatkozni, és azt kérte a közösségtől, hogy
tartsa tiszteletben a család magánszféráját ebben a rendkívül
nehéz időszakban.
Carolyn Lessing tavaly nyáron költözött Adamsville-be a New
Jersey-beli Elizabethből. Harmadévesként kezdett az Adams
Gimnáziumban, és októberben már az öregdiák bál
udvarhölgyei közé is beválasztották. Tagja volt az
úszócsapatnak, és bekerült az éltanulók közé is. Az év elején
kiállítást is rendeztek a festményeiből, fotóiból és kollázsaiból.
Richard Overton, az Adams Gimnázium igazgatója őszinte
részvétét fejezte ki Ms. Lessingnek és az egész családnak. Azt
mondta, a lány öngyilkossága „hatalmas csapás a diákok és a
tantestület számára is”, és hozzátette, hogy „lelki gondozást
biztosítanak azon tanulók számára, akik ezt igénylik”. Overton
hozzátette: a gimnáziumnak nem volt tudomása arról, hogy Ms.
Lessinget különösebb megrázkódtatás érte volna az év
folyamán, és Carolynt mindenki „népszerű, okos, és barátságos
lánynak” ismerte.
A temetésről az elkövetkező napokban adnak bővebb
felvilágosítást.”
JÚNIUS
26.
Kiderült néhány dolog az akasztásról,.A Today Show-ban is
foglalkoztak a hírrel: egy kisfilmben „rekonstruálták” a
történteket egy Carolynékéhoz hasonló házban, amely azért
jócskán különbözött az igazi otthonuktól. Sokkal nagyobb volt, a
berendezés sokkal unalmasabb, csupa szürke, bézs és barna. A
Carolynt játszó lány egy IKRA stílusú fürdőszobában ült, írt
néhány SMS-t, majd levetkőzött, és megvizsgálta a karját, a hasát
meg a mellét a tükörben. Jókora vágást festettek a mellkasára, a
parkolóban történt incidens nyomát. Amikor a színésznő
megérintette, megrándult az arca, mintha erős fájdalom hasított
volna belé. Carolynnak is fájhatott, hiszen friss volt még a
sebhely. Fehérneműt viselt, vagyis nem volt teljesen meztelen,
később mégis sokan panaszkodtak, hogy miért kellett egy csupasz
nőt mutogatni a tévében, és miért kellett egyáltalán
„rekonstruálni” a történteket. Ann Curry előre figyelmeztette a
nézőket, hogy a bejátszás „kiskorúaknak nem ajánlott” és
„megzavarhatja egyes nézők nyugalmát”.
Ezután a lány elővett egy nevetségesen hosszú sálat,
olyasfélét, mint amilyet az Old Navyben szoktak árulni karácsony
előtt. A mennyezetről lógó villanykörtére kötötte a végét -
Carolynék házában biztosan nem volt olyan csupasz villanykörte,
ahogy a fürdő sem hasonlított egyik mosdójukra sem, mivel
náluk a világítás tökéletesen modern volt, akár a Restoration
Hardware áruház berendezett mintaszobáiban. Ezután felállt a
vécére, és olyan könnyed mozdulatokkal tekerte a nyaka köré a
sálat, mint aki ezredszer csinálja – mintha csak egy sétára
készülne egy hideg téli napon. A kamera ezután már csak a
színésznő lábát mutatta: ahogy az egyik bokazoknis lábfejét
leengedi a vécé tetejéről, aztán a másikkal is lecsúszik róla. Végül
teljesen fekete lett a kép.
 Ekkor egy másik színésznőt mutattak, aki Abby Lessinget
játszotta, és szerintünk hasonlított is rá, bár a kamera egyszer
sem fókuszált az arcára. Bedugta a kulcsát a bejárati ajtó zárjába,
és belépett a filmhez berendezett házba. Felakasztotta a blézerét
az előszobában, majd felsétált a lépcsőn. Elkiáltotta magát: –
Itthon vagyok, kicsim! – Aztán egyre türelmetlenebbül
szólongatta Carolynt, egészen addig, amíg el nem jutott a
fürdőszobáig, ahol elfordította a kilincset és belépett. Ekkor véget
ért a bejátszás, és megint a műsorvezetőt, Ann Curryt mutatták
egy kanapén ülve, bánattól lesújtott arccal. Látszott rajta, hogy
nem igazán tudja, miként adja át a szót a másik fotelben ülő
pszichológusnak.
Később a Today Show- ról is beszélgettünk, hogy milyen gáz
volt az egész adás, mennyire mást mutattak, mint amit mi
tudtunk az ügyről. Úgy hallottuk, Carolyn a fürdőruháját viselte,
a kékeszöldfekete úszódresszét, és az anyja Burberry sáljával
akasztotta fel magát. Ezt Blake Wyatt mondta, akinek a
nagynénje önkéntes munkát végzett a kórházban,
papírmunkában és egyéb hasonló feladatokban segített. Látta,
amikor Abby bevitte Carolynt, és a fürdőruha miatt azt hitte, a
medencénél történt valami baleset. A sálról Taylor Lyontól
szereztünk tudomást, aki nem győzte az egész iskola előtt
hangsúlyozni, hogy a történtek után bojkottálni fogja a
Burberryt, annyira sokkolta a tragédia.
Néhány végzőstől úgy hallottuk, hogy mielőtt felkötötte volna
magát a sállal, még egyszer utoljára megmérte a súlyát a
fürdőszobai mérlegen. Fogalmunk sem volt, honnan szedték ezt
az információt, de el tudtuk képzelni, és akár jól is szórakoztunk
volna rajta, ha lett volna benne bármi vicces.
Azon tanakodtunk, mióta tervezhette és mennyi gyógyszert
vett be előtte, hogy összegyűjtse a bátorságot. Nem hagyott
búcsúlevelet, legalábbis az anyja ezt nyilatkozta valahol, de ha
alaposabban utánanéz, biztosan talált volna valamit: egy írást a
lomtárból visz-szaállított dokumentumok között, egy el nem
küldött e-mailt, egy SMS vázlatát. Úgy éreztük, egy levél vagy egy
üzenet sokat segített volna a helyzet megértésében.
Azt hittük, hogy képben vagyunk, hogy rajtunk kívül
mindenki más téved, és ez frusztrált és megijesztett bennünket.
Hittük, hogy egy levél mindent tisztázna, magyarázatokat adna.
Lezárná az ügyet. Vagy ilyesmi.
Nem Adamsville-ben temették el Carolynt. New Jerseybe
szállították a testét, és ott helyezték örök nyugalomra. Az iskola
rendezett neki egy megemlékezést az utolsó tanítási napon, hogy
„mindenkinek legyen alkalma meggyászolni őt”. Carolyn anyja
természetesen nem jelent meg a szertartáson, mivel New
Jerseyben volt. Senki sem tudta, visszatér-e még valaha
Adamsville-be.
A megemlékezést a tornateremben tartották, a színháztermet
ugyanis éppen felújították, és ott amúgy sem fért volna el
mindenki. Az újságok rossz döntésnek minősítették ezt, mert
szerintük a tornaterem nem elég „méltóságteljes” és „megfelelő”.
Mi viszont minden gyűlést a tornateremben tartottunk, ezért
nem éreztük annyira furcsának. Legalábbis akkor nem
vallottukbe.
A megemlékezést Miss Simpson vezette. Megkérte a diákokat,
hogy aki beszélni akar, menjen ki középre. Senki sem
jelentkezett, így Andrew-t választották.
Néztük, ahogy leszegett fejjel, megereszkedett vállal felmegy
az emelvényre. Úgy meggörbült a gerince, mint egy kampó.
Valószínűleg az apja öltönyét viselte, mert túl széles volt a válla,
túl hosszú az ujja, és túl rövid a nadrágszára. Pattanások jelentek
meg az állán: a cisztás akné, amit azóta nem láttunk rajta, hogy
az Accutant szedte rá. Még a lelátó leghátsó soraiból is lehetett
látni a piros és lila foltokat az állkapcsa mentén. Vörös volt a
szeme is, fáradtnak, gyengének és vizenyősnek látszott.
Spirálfüzetből kitépett, vonalas papírlapokról olvasott fel. Előtte
többször összehajtotta és össze is gyűrte a papírokat, amelyeket
remegő kézzel fogott. Legalább öt vagy hat oldalt kellett
felolvasnia.
– Nyáron találkoztam először Carolynnal, mielőtt elkezdett
volna az Adams Gimibe járni. Az első dolog, ami feltűnt vele
kapcsolatban, a szokatlan szépsége volt. Korábban is hallottam,
hogy nagyon szép, de aztán nekem is el kellett ismernem, hogy
igaz. Ha pedig az ember közelebbről is megismerte, még
szebbnek látta. Nehéz ezt elhinni.
Ivott pár korty vizet. Remegett a hangja, attól tartottunk, hogy
elsírja magát.
– Amikor először jött be a suliba, segítettem neki kinyitni az
öltözője ajtaját. Nem tudom, miért kínlódott vele annyit, talán
másfajta szekrényekhez szokott a régi iskolájában.
Néhányan a hátsó sorokban vihogtak vagy sírtak – nem
lehetett megállapítani.
– Carolyn jó barát volt. – Andrew ekkor pillantott fel először a
papírról. Ránézett az egybegyűltekre, bele a szemünkbe, majd a
mennyezetre emelte a tekintetét. A tetőgerendákról egy
hárommal vagy néggyel korábbi gyűlésről ott maradt, fehér
szalagokkal díszített, lila lufik lógtak lefelé ernyedten, és libegtek
a légkondiból előtörő áramlatokban.
Andrew kissé motyogva mesélt tovább Carolyn hátteréről, a
New Jerseyben töltött gyerekkoráról, a művészi alkotásairól és
arról, hogy szeretett úszni. Csupa közismert tényt mondott el.
Egy idő után kicsit lankadni kezdett a figyelmünk.
Hideg volt a tornateremben. Brooke és Shane valahol hátul
ültek, Gemmával együtt, kifejezéstelen arccal. Brooke bőre szinte
krétafehérre változott, ajkait is alapozóval kente le, így távolról
nem is lehetett kivenni a vonásait. Gemma mintha Brooke vörös
változata lett volna: vörös szem, vörös száj. Ügy nézett ki, mintha
a szél csípte volna ki a bőrét, mintha egy sípályán vagy egy hajó
fedélzetén töltötte volna a napot. Csak Shane vonásait láttuk jól.
Kopott Auburn baseballsapkája felülről keretbe fogta szív alakú
arcát. A sapka árnyéka élesen rávetődött az orrára, alóla pedig
kivillantak fehér fogai.
– Karácsony után ismerkedtünk meg jobban. Mindig az északi
szokásokról mesélt, meg arról, hogy milyen New Jerseyben élni.
Nyáron el is akartunk menni együtt arrafelé kirándulni,
legalábbis sokszor emlegettük. El is kezdte tervezgetni a
programot arra a pár napra.
Andrew újra nagy levegőt vett. Valaki köhögött. Másvalaki
kifújta az orrát, de sokan szipogtak. Az első sorban ülő lányok,
akiket Carolyn nem is ismert, egymást átkarolva reszkettek. A
fiúk a 'szemközti falat vagy a vészkijárat fölötti kis ablakot
nézték. Taylor Lyon eltakarta az arcát, nem látszott belőle
semmit. Mozgott a válla, ezért csak arra tudtunk gondolni, hogy
sír, de nem voltunk biztosak benne.
Csönd lett. Andrew a papírokat nézte. Teltek-múltak a percek.
Megszólalt a csengő. A tanárok sutyorogni kezdtek. Ültünk és
vártunk. Andrew folytatta,
– Azt hittem, képes leszek beszédet mondani ma itt... képes
leszek elmesélni, milyen volt Carolyn, miket mondott, mit
jelentett nekem... és mit jelentett a többieknek. De nem tudom
megtenni. – Elhallgatott. Felnézett a lelátóra. – Fogalmam sincs,
mit vártok tőlem.
Megdörzsölte a szemét, és olyan mélyeket szuszogott, hogy a
mikrofon sípolva verte vissza légzése hangját.
– Carolyn jó ember volt, tudjátok? Ő csak... csak... – A
mennyezeten keresett valamit. Ide-oda cikázott a tekintete. –
Nálunk valami nagyon el lett cseszve. Mindnyájunknál. El lettünk
cseszve! – Ráköpködött a mikrofonra. Sírt. – Nyilván meglesz a
véleményetek arról, hogy milyen béna beszédet tartottam. Már
most is erről suttogtok, igaz?... Csakhogy én már leszarom,
értitek? Rohadtul leszarom! – Mrs. Matthew felállt a helyéről, és
elindult Andrew felé. Be volt dagadva a szeme, ő is sírt. Andrew
elé emelte a kezét. – Nem, semmi gond, már befejeztem.
Bocsánat, tanárnő. Sajnálom.
 Otthagyta a mikrofont. Valaki a nevét kiáltotta. Andrew
felnézett, visszafordult, és egy pillanatra megint megállt a
mikrofon előtt.
– Csak annyit akartam még mondani, hogy nagyon sajnálom,
ami történt. Borzasztóan sajnálom. – Remegett a hangja, és a
következő pillanatban összerogyott a padlón. Az orvos odasietett
hozzá, Mr. Overton pedig odalépett a mikrofonhoz. Véget ért a
megemlékezés. Az igazgató végül csak kellemes nyári szünetet
kívánt.

***

Két héttel azután, hogy Carolyn véget vetett az életének, nem

időztünk a parkolóban istentisztelet előtt. A szüléink sem
engedték, ráadásul irtózatosan meleg volt, és különben sem
akartunk beszélgetni senkivel. Bevonultunk a templomba,
leültünk a szokott helyünkre, és feltűnően csendesebbek voltunk,
mint máskor. A légkondicionáló nehézkesen szuszogott, de olyan
halk volt a hangja, hogy még egy hajcsat földre pottyanása is
hallatszott a teremben. Úgy láttuk, senki sincs különösebben
csevegős hangulatban.
Miközben Davies tiszteletes bejött, a kórus – Miss Simpson
vezetésével – énékelni kezdett. Nem volt hangszeres kíséret, csak
mi énekeltünk együtt velük, négy szólamban.

Ó csodás kegyelem! Az édes hang

Elűzi tőlem az átkot.
Elvesztem egykor, s ő rám talált;
Vak voltam, s már látok.

A kegyelem megtanított félni,

Majd oldani a félelmet;
Az irgalom egy áldott percben
Megérinté szívemet.
 Sok vészen, csapdán, kínon át
Segített mind túllépnem;
A kegyelem kísért utamon,
Hogy otthonom elérjem.

Az Úr oly sok jót ígért nekem,

Szava bizodalmat ad,
Ő lesz pajzsom s jutalmam,
Amíg életem kitart.

Igen, ha elbukik e test s e szív,

Véget ér az életem;
A bús lepel alatt a békességet
S az örömöt meglelem.

S ha ezer éve ott vagyunk

A tündöklő fényben,
Szakadatlan dicsérhetünk,
Ó, magasságos Isten.

Sokszor hallottuk már a szöveget, ezerszer elénekeltük már, a

könyökünkön jött ki az egész, de most mindnyájunkat maguk alá
temettek a megváltozott körülmények. Könnyek gyűltek a
szemünkbe. Felnéztünk a mennyezetre, hogy ne kelljen
pislognunk, a helyén maradjon a szempillafestékünk. Nem
igazán ismertük Carolynt, és nem akartunk úgy kinézni, mint a
pózoló elsősök, akik végigzokogták a hétfőt a mosdókban. De le
voltunk taglózva és meg voltunk rémülve, mert valami nagy
gombócot éreztünk a torkunkban. Felforrósodott az arcunk, és
egyre több könnyet kellett visszatartanunk. Nem történhet meg.
Itt nem. Most nem. Vele kapcsolatban nem.
Befejeztük az éneklést, és összeszedtük magunkat.
A ceremónia a megszokott módon zajlott, a tiszteletes az ivás,
a szex és a tisztátalan gondolatok veszélyeiről beszélt. Azt hittük,
az öngyilkosságra is ki fog térni, meg egy kicsit a gyásszal és a
veszteséggel való megbirkózásra is. De egyikről sem beszélt.
Hónapokkal később véletlenül meghallottuk, hogy a mamáink
„visszataszítónak” bélyegezték a prédikációt, és szerintük
legalább „röviden beszélni kellett volna a tragédiáról”. Nem
tudtuk pontosan, hogy ez mit jelent, de mi örültünk, hogy egyik
témát sem hozták fel, hanem a megszokott kerékvágásban zajlott
minden. Visszatekintve azt sem tartottuk kizártnak, hogy
bizonyos fokig maga Davies tiszteletes is felelősnek érezte magát
az ügyben, mert sejtette, hogy Gemma is szerepet játszott
Carolyn tönkretételében. Akkoriban nem törtük ezen a fejünket,
sőt távozáskor rá is mosolyogtunk Gemmára, és integettünk neki.
Megállapítottuk, hogy nagyon fáradtnak néz ki. Zsíros haját
egyszerű, szoros lófarokba fogta. Már nem látszott annyira
szőkének. Legalább lezuhanyozhatott volna.
Brooke az anyjával vett részt a szertartáson, és Gemmával
ellentétben egész jól összeszedte magát. Krémszínű pamutruhát
viselt, amelyet korábban a H&M kirakatában láttunk, és az
anyjától kölcsönkapott, türkiz ékszerekkel egészítette ki. Frissnek
és üdének látszott, csillogott a szeme, és olyan fényes volt a bőre,
hogy csak arra tudtunk gondolni: közvetlenül előtte ment el egy
peeling-kezelésre. Ezerszer jobban nézett ki, mint pénteken az
iskolában. Úgy tűnt, túltette magát a történteken, és
továbblépett.
Shane és Andrew nem mutatkozott, ahogy Shane szülei és
Andrew apja sem. Sokáig kerestük őket a tömegben, főleg
Andrew-t. Még mindig sokan emlegették a tornateremben
tartott, furcsa beszédét. Méltányoltuk az érzékenységét, amellyel
kimutatta Carolyn iránti szeretetét a visszaemlékezésen,
ugyanakkor túl soknak tartottuk. Dylan Hall szerint megjátszotta
magát, és Blake Wyatt egyetértett vele. Mi nem így láttuk, de nem
bíztunk eléggé a saját érzéseinkben, ezért nem mertünk
ellentmondani nekik. Legalábbis eleinte. Talán csak jóval később
mertünk volna.
 Eszünkbe jutott, amikor megtaláltuk Andrew telefonját az
Öregdiák báli felvonuláson, telis-tele a mosolygó, integető,
ruháját igazgató Carolynról készült fotókkal. Az nem lehetett
színlelés. Andrew tényleg szerette őt.
Istentisztelet után a városi klubba mentünk, és szokás szerint
a golfpályán ettük meg a kaját, a tizennegyedik lyuknál.
Felidéztük azt a napot, amikor Carolyn is velünk jött, átfutott a
mezőn, átmászott a kerítésen, és felment az ugródeszkára a
medence fölé. Megbeszéltük, hogy ugrott bele, és milyen
tökéletesen, szépen és némán úszott a víz alatt. Aztán megint
Andrew jutott eszünkbe. Ahogy a medence mellett állt, és
Carolynt nézte. Bántuk, hogy nem vettük videóra azt a napot.
Szerettük volna megnézni, többször egymás után.

***

Visszahívtak minket az iskolába kihallgatásra. Előtte küldtek

egy e-mailt a szüleinknek, amelyben „a rendőrséggel való teljes
együttműködésre” kérték őket „a minél zavartalanabb nyomozás
érdekében” Egy júniusi szombaton minden harmadikost és
negyedikest behívtak. „Rutinkérdéseket” tettek fel. Nem
faggattak volna minket, ha nem lett volna „feltétlenül szükséges”.
Minden osztályból távol maradt egy-két tanuló, azok, akiknek
valamelyik szülője vagy nagyszülője jogász volt. Amikor ezt
később megemlítettük a szüleinknek, láttuk, hogy kitágul a
pupillájuk, megfeszül a testük, és attól félnek, hogy valami nagy
hibát követtek el – vagy mi követtünk el valamit.
A szüleink vittek be minket kocsival. Gyanítottuk, hogy nem
akarnak szem elől téveszteni, ráadásul ők is kíváncsiak voltak, mi
fog történni. Háromnegyed nyolcra érkeztünk meg, és amint
bekanyarodtunk a parkolóba, meg is láttuk a riportereket,
kamerákat, furgonokat és lámpákat. Fogalmunk sem volt, mióta
várakoznak ott a parkoló szélén. Tudni akartuk, van-e étkező-
lakókocsijuk, ahogy a forgatóstáboknak lenni szokott, és ahogy a
Making the Videó sorozatban láttuk. Hülye egy foglalkozás.
Zsebre dugott kézzel, földre szegezett pillantással vonultunk
be az előadóterembe. Nem tudtuk, hogyan viselkedjünk. Taylor
Lyon és Tiffany Port a színházterem végében lévő mosdóknál állt,
Taylor arca vörös és foltos volt, a szeme is véreres.
– Még mindig ki vagyok borulva – mondta. Tiffany átkarolta,
és ráhajtotta a fejét a vállára.
– De drága vagy! – búgta Taylornak. – Szerencsés volt, hogy
ilyen barátnőre talált.
Lauren köhögött. – Kétszínű!
A szemünket forgattuk, majd besétáltunk az előadóterem
közepére, és elfoglaltuk a helyünket.
A terem közepén lévő emelvényen Mr. Overton foglalt helyet
néhány rendőrrel, akik nem a mi városunkból származtak, sőt
még soha nem is láttuk őket, legfeljebb a tévé képernyőjén. Két
férfias kisugárzású nő is ült mellettük, akik kapcsos írótáblát
tartottak a kezükben, és arra jegyzeteltek. Olyan fényáradatban
ültek, mint egy fellépésre készülő kamarakórus. Mr. Overton szó
szerint rivaldafényben állt.
– Vajon meddig fog ez tartani? – kérdezte Jessica, majd
először az órájára, aztán Laurenre és Nicole-ra nézett. – Ne már,
basszus! Háromra be vagyok jelentkezve hajvágásra! –
Vizsgálgatni kezdte töredezett hajvégeit.
Figyeltük, ahogy bejönnek a tanulók. Brooke és Gemma
szorosan egymás mellett, a többiek tőlük tisztes távolságban.
Tiffany és Taylor viszont velük tartott az első sorok felé.
– Még van bőr a pofájukon idejönni! – háborgott Taylor, de
rögtön körül is nézett, remélve, hogy senki sem hallotta meg.
Eszünkbe jutott, talán rá kéne szólni, hogy akár ő is szégyellhetné
magát, de inkább hallgattunk, a telefonunkra meredtünk, és
körbeadtunk egy körömreszelőt meg Lauren US Weekly
magazinját.
 Az igazgató egyenként szólított fel minket, a nevünk szerint,
ábécésorrendben haladva. Legalább tíz rendőr tett fel a
kérdéseket, ezért nagyon gyorsan folyt a kihallgatás. Amikor
Lauren visszajött hozzánk, elmondta, mire voltak kíváncsiak.
Érdekelte őket, kikkel barátkozott Carolyn. Az is, hogy Lauren
kikkel barátkozott. Náluk volt Lauren órarendjének
fénymásolata, amin bekarikázták azoknak az óráknak a nevét,
amelyeken együtt vett részt Carolynnal. Megkérdezték,
találkozott-e Carolynnal a mosdóban december 5-én; és hallott-e
arról a tervről, hogy egy májusi napon majd „megtámadják Ms.
Lessinget a parkolóban”. Megkérdezték tőle, hogy szerinte Shane
rakta-e fel a Youtubé-ra a videót, vagy valaki más. Firtatták, mit
tud arról, hogy Brooke és Gemma fel akarták hasítani Carolyn
kocsijának kerekét, illetve tönkre akarták tenni a kiállított képeit.
Megkérdezték, mit hallott Carolyn és Shane, illetve Carolyn és
Andrew szexuális életéről, esetleg ők maguk meséltek-e neki
valamit. Taylor megpróbálta felhívni rá a figyelmüket, hogy
Carolyn egyszer a szögmérőjével megszúrta magát, de nem voltak
rá kiváncsiak, mert azonnal közbevágtak. Kérték, idézze fel,
milyen gúnyveket akasztottak a diákok Carolynra. Például „keleti
parti kurva”, és hasonlók. Lauren legjobb tudása szerint
válaszolt, de nem emlékezett pontosan mindenre, és időnként az
volt az érzése, hogy valami konkrét választ akarnak tőle hallani, ő
megtett mindent. Nagyjából mi is úgy feleltünk, mint ő, bár az
egész kihallgatás nagyon zavarosnak tűnt számunkra.
Később, amikor meghallottuk a vádakat, sajnáltuk, hogy nem
készültünk fel jobban arra a szombatra. Bántuk, hogy nem
fejtettük ki részletesebben a dolgokat. Nem akartuk Brooke-ot és
Gemmát védeni, ahogy Shane-t és Andrew-t sem, de nem
tartottuk teljesen igaznak és jogosnak azt, amit velük
kapcsolatban firtattak.
Megvártuk egymást. Aztán néztük, ahogy Gemma bemegy, és
kíváncsiak voltunk, meddig tartják ott. Ugyanígy voltunk Shane-
nel, Brooke-kal és Andrew-val is. Amikor Nicole Willisszel
végeztek, a négyek bandájából még nem jött vissza senki. Lehet,
hogy egy hátsó ajtón osontak ki észrevétlenül. Blake Wyatt
később elhíresztelte, hogy műanyag bilincsben hagyták el a
helyszínt, mert a rendőrök úgy döntöttek, hogy beviszik őket a
kapitányságra. Mi nem igazán hittük ezt el, mivel egyetlen fotó
sem jelent meg az interneten, amely ezt bizonyította volna. Blake
csak jártatta a száját, mint mindig.

***

Aránytalanul súlyosnak éreztük a vádakat. Egyértelműen így

gondoltuk, ahogy eleinte mindenki. Egy héttel az iskolai
kihallgatások után a kerületi ügyész nyilatkozott a sajtónak a
Régi Bíróság lépcsőjén állva. Abban az épületben már nem
zajlottak bírósági ügyek.
Akkor nem volt fontos, miért azt az épületet választotta, csak
jóval később döbbentünk rá, mi volt a szándéka: a törvény
tekintélyes képviselőjének szerepében akart tetszelegni az állam
többi lakója előtt, az ország előtt, a világ többi része előtt. Néhány
szülő cinikusnak bélyegezte. Ezzel nem feltétlenül értettünk
egyet, de furcsálltuk.
A külhoni média – ahogy később neveztük őket, bár meg
voltunk győződve róla, hogy más országokból soha senki nem
tette be a lábát Adamsville-be – aznap reggel hét órától ott
táborozott a Régi Bíróság épülete mellett. Amikor Sanders bíró
11.37-kor megjelent, vártuk, hogy szétoszlik a tömeg, de
mindenki ott maradt. A hőségtől mintha a sokadalom is sűrűbbé
vált volna, az ember klausztrofóbiás lett a látványtól. Csodáltuk,
hogy kapnak levegőt.
Egyesek tévén keresztül nézték a tudósítást, mások az
Adamsville Napi Hírei weboldalán élő streamben. Adás alatt
szinte felrobbant a Twitter.
 Carolyn Lessing#bantolmazas ismertetik a vadpontokat
Carolyn Lessing #bantalmazas a kínzók megkapják,
amit érdemelnek
Reméljük, hogy maradnak a szóbeli #bantalmazas vádnál

A vádlottak felnőttként állnak bíróság elé. Ez volt az első

bejelentenivaló.
Aztán az ügyész felsorolta a vádakat: emberi jogok
megsértése, törvénysértő üldözés, az iskolai közösség
megzavarása, zaklatás, halálos fegyverrel való támadás. Shane és
Andrew esetében kiskorú megrontása. Többen megkérdezték,
hogy mit értenek „halálos fegyver” alatt. A kerületi ügyész
elmagyarázta, hogy a kólásüvegről van szó, amit Brooke
Carolynhoz vágott. Ha nem vagyunk akkora sokkhatás alatt, jót
röhögtünk volna. De így nem tudtunk.
A kiskorú megrontását sem értettük pontosan, ezért
megkerestük a Wikipedián, Mivel Carolyn még nem töltötte be a
tizenhatot, amikor járni kezdett Shane-nel, illetve Andrew-val, az
együttlétüket nemi erőszaknak minősítették. Nem győztük
hajtogatni, hogy micsoda idióta eljárás ez. Ilyen alapon az egész
gimnáziumot bíróság elé állíthatták volna kiskorú megrontásáért,
gondoltuk magunkban, leszámítva azt a néhány embert, akik
szüzességi fogadalmat tettek, meg a zenekar tagjait, bár végül
még azok is elvesztették az ártatlanságukat. Sokat rágódtunk
rajta, hogyan sikerült nekik mindezt bizonyítani, elvégre Shane
és Andrew mondhatták azt is, hogy csak orálisan elégítették ki
egymást Carolynnal. Az szerintünk nem számított szexnek. Az
anális szexben már nem voltunk annyira biztosak, és a
megszakításos közösülésről sem tudtuk eldönteni, micsoda.
Eszünkbe jutott, hogy korábban részt kellett vennünk egy
államilag előírt felmérésben, amelyben részletesen be kellett
számolnunk róla, mit próbáltunk már ki, meddig mentünk el, mit
milyen gyakran csináltunk, és mit éreztünk közben. Szívesen
megnéztük volna az eredményeket, hogy százalékosan melyik
csoportba tartozunk. Ahogy az országos PSAT-teszt esetében,
vagy bármelyik másik idióta tesztnél, amelyet azért tölttettek ki
velünk, hogy felmérjék a képességeinket. De soha nem kaptunk
visz-sza semmit Akármennyire szerettük volna, nem tudhattuk
meg, hogy a többiekhez képest hogyan teljesítettünk. Carolyn
biztosan egy csordától elkóborolt vadnak tűnt a tesztek alapján. A
régi iskolájában szerzett tapasztalatai, a flörtölési stílusa, a
melltartópántja, ahogy beült a terembe hétvége után... Ő
mindenben más volt. Sok mindent tudott, amiről nekünk
fogalmunk sem volt. Lehet, hogy innen eredtek az őt körülvevő
túlfűtött érzelmek, a sok szeretet és gyűlölet. Carolyn mindig
szélsőséges reakciókat váltott ki. Végül ez lett a veszte is.

***

Temérdek baromságot mondtak a hírekben. Sok mindent

szívesen kijavítottunk volna, beleordítottuk volna a képükbe, sok
információt széttapostunk volna, ha lehet. Csakhogy
tehetetlennek éreztük magunkat, és bele is fáradtunk az egészbe,
kimerített minket a tanév, a vallomásainkból mások által
összerakott időszak, a félig megmaradt emlékek, a félig
kimondott mondatok, a félig elfelejtett részletek, a félig leírt
szövegek. Ha tudtuk volna, hogyan kell, egy csomó mindent
kijavítottunk volna utólag, ebben biztosak voltunk, de nem
láttunk rá módot, és már magunk sem tudtuk, mi az igazság. Az
ember olyan sokszor mond el egy hazugságot, hogy a végén már
maga sem tudja, mennyi belőle a saját kitalációja, kezd egyre
hihetőbbé válni, érintőleges emlékek tapadnak hozzá,
megerősítve és hihetővé téve a hazugságokat.
Amikor az újságírók elkezdtek az iskola körül szaglászni, nem
velünk akartak beszélni. Brooke-ra, Shane-re, Andrew-ra és
Gemmára vadásztak. A legnépszerűbb diákokat akarták, a
„bántalmazókat” és kerestek bántalmazottakat is.
 Elsőként a mosdóban történt esetet torzították el a
mendemondák. Azt mondták, hogy Brooke követte Carolynt a
mellékhelyiségbe, lekurvázta, majd elcsattant egy pofon.
Megnevezték a napot (december 5.) és még az időpontot is,
amitől a kívülállók szemében hitelesebbnek tűnhetett a sztori.
Nem sok mindenre emlékeztünk belőle, ugyanakkor pont ez
idegesített minket: talán már a saját emlékezetünkben sem
bízhattunk. Egy pszichiáter valószínűleg azt mondta volna, hogy
gát képződött bennünk. Amikor egymással vitattuk meg a
történteket, akkor sem ugyanarra emlékeztünk, sőt még arra sem
esküdtünk volna meg, hogy Brooke volt odabent Carolynnal. Azt
mondtuk, csak egy hajszárítóra emlékszünk tisztán, meg egy
eldugult lefolyóra. Egy gyűrűs kéz csapódott a falnak. Csak azt
tudtuk, hogy két lány szegült szembe egymással. Verekedtek. De
hogy mit mondtak pontosan? Fogalmunk sem volt. Ettől pedig
megijedtünk. Hirtelen súlya lett.
Lehozta az esetet a USA Today magazin, a Today Show ezt is
eljátszatta színészekkel és legalább háromszor leadta, a Good
Morning America pedig egy pszichológus segítségével elemezte
Brooke motivációit és.Carolyn lelkiállapotát. A Regis és Kelly
show-ban Kelly Ripa elmesélte, hogy volt egy molesztáló diák az
iskolájában, akivel nem mert kettesben maradni a mosdóban.
Rengeteg SMS érkezett a nézőktől hasonló élményekről.
Az a néhány újságíró, aki velünk is beszélt – fiatal firkászok
különféle független internetes magazinoktól – először azt akarta
tudni, hogy megkönnyebbültünk-e. Nem értettük, miért kellett
volna. Azért, mert eltávolították az iskolából a bántalmazókat?
Mert Shane, Brooke és a többiek komoly büntetésnek néztek
elébe, miután vádat emelnek ellenük? Mert börtönbe csukják
őket, nem érettségizhetnek velünk, és átnevelő táborba kell majd
menniük?
Sok mindent éreztünk az elkövetkező napokban, hetekben és
hónapokban. Elveszettek és szomorúak lettünk, időnként
megmagyarázhatatlan sírás tört ránk. Még a „Csillagos lobogótól”
is bőgni kezdtünk, és néha elérzékenyültünk egy-egy reklámon,
vagy a Grace Klinika előzetesén. Tombolt bennünk a düh,
ugyanakkor kétségbeestünk attól, hogy bárkinek is ott kell
hagynia az iskolánkat. Mindenkinek el akartuk mondani a mi
verziónkat, felrázni azokat, akik nem figyeltek ránk, akik
elfordították a tekintetüket. Haragudtunk – főleg a tanárainkra,
Miss Simpsonra, Mr. Ferrisre, Cox edzőre és Mrs. Matthew-ra,
akik a jelek szerint nálunk sokkal többet tudtak az ügyről. Miért
nem előzték meg a tragédiát? Talán Carolynra is haragudtunk.
Nem voltunk biztosak benne. Sírtunk a temetésén, sírtunk a
hírekben mutatott képei láttán, és könyörögtünk otthon, hogy ne
kelljen elmennünk az istentiszteletre, a városi klubba, az
uszodába, mert senkivel sem akartunk beszélgetni. Az utálatunk
is megmaradt Carolyn iránt. Gyönyörű volt, nagy népszerűségnek
örvendett, nem történt vele semmi extra, semmi nem tette olyan
különlegessé, és főleg semmi sem jogosította fel arra, hogy
végezzen magával. Ám ezt nem mondhattuk az újságíróknak,
nem fejthettük ki, hogy szerintünk csak a figyelmet akarta
felhívni magára, csak valahol kisiklott a dolog, ennyi az egész.
Nem nyilatkozhattunk ilyesmit, hiszen az rossz színben tüntetett
volna fel minket. De nemcsak ezért nem mondhattuk, hanem
mert magunk sem igazán hittünk benne.
Megkönnyebbültünk, hogy Shane ellen büntetőeljárás indult?
Hogy Brooke-rá talán börtön várt? Nem. Cseppet sem. Ők is
áldozatok – ez volt az, amit senki sem értett. Hogy ami Carolyn
és a rajongói, Carolyn és a fiúk, illetve Carolyn és a lányok között
zajlott, az minden egyes kibaszott héten ugyanúgy zajlik az
iskolában, mindenkivel, és egyszerűen megtanuljuk kezelni. Ez is
az életünk része. Erről meg voltunk győződve, és nekik is
megmondtuk. Nem egyszer, nem kétszer. Azok az internetes
magazinok, amelyek lehozták a mi beszámolónkat, hitelüket
vesztették az ügyben, az USA Today pedig makacsul folytatta
cikksorozatát arról, hogyan szolgáltatott az állam igazságot a
bántalmazó tinédzsereknek, hogyan vált az elhíresült gimnázium
biztonságos hellyé.
Nem hazudtuk azt, hogy megkönnyebbültünk. Mégis ez jelent
meg nyomtatásban, sokan azt nyilatkozták, amit az újságírók
hallani akartak, és az emberek már akkor elhitték, amikor még
nem is tudtak róla. A tanácsadók azt mondták, hogy „nem
megbízhatóak az emlékeink”. Átalakultak, megváltoztak,
felcseréltük és összemostuk a sztorikat, egyre homályosabbá vált
minden, elködösült bennünk minden kép, már nem emlékeztünk
pontosan, ki miért volt felelős, ki mit kezdett el, ki hol volt, mikor
és miért. A riporterek egyáltalán nem segítettek, sőt a
pszichiáterek, pszichoterapeuták, pszichológusok és szociális
munkások is csak rontottak a helyzeten. Egyre sűrűbb
sötétségben tapogatóztunk. Fiatalok vagyunk, ezt mondták. Túl
fiatalok vagyunk. De tudtuk, hogy ez nem mentség.
 Timothy Towers.
New York Observer
321W. 44. utca
5. emelet
New York, NY 10036

Kedves Mr. Towers!

Újságjuk 2011. június 16-án megjelent számában leközölt

Gonosz lányok és focirajongók: hogy ölte meg az Adams Gimi
Carolyn Lessinget című cikkre reagálnék.

Az Önök állításaival ellentétben a tanári kar nem „fordította el

a fejét”, amikor észleltük, hogy egyes diákok üldözik vagy
bántalmazzák Carolyn Lessinget. Jelenleg is nyomozás zajlik
intézményünkben, és minden elérhető, ide vonatkozó
információt áttekintünk Ms. Lessinggel és az osztálytársaival
kapcsolatban. A nyomozás lezárása után közleményt fogunk
kiadni, de addig is szeretnénk hangsúlyozni, hogy a cikkükben
megjelent célzások kimerítik a rágalmazás fogalmát, kiváltképp
az iskola sporthoz való hozzáállását illetően. Kérném, hogy a
holnapi számban szíveskedjenek egy mindenre kiterjedő
helyreigazítást közölni, amelyben egyúttal elnézést is kérnek a
tanári kartól, a szülőktől és az Adams Gimnázium tanulóitól is.

Amennyiben ezt elmulasztják, az iskolafelügyelő kénytelen

lesz utasítást adni ügyvédeinek, hogy tereljék hivatalos jogi útra
az ügyet, azaz pereljék be az Önök újságját becsületsértésért.

Mivel tudtommal a szülők egy része is megkereste az Önök

újságját hasonló panaszokkal, kénytelen vagyok megkérni Önt,
hogy vizsgálja felül szerkesztői nézőpontját a témával
kapcsolatban. Jó lenne, ha elfogulatlanul számolnának be a
történtekről, és mellőznék az urbánus és liberális előítéleteket,
amelyek mögött a jelek szerint jelentős tudatlanság húzódik meg
Miss Lessing tragikusan rövid életével kapcsolatban.
Üdvözlettel,

Richard Overton
Az Adamsville Gimnázium igazgatója
JÚLIUS
27.
A szüleink tehettek róla. Ezt írták utólag az újságok. A szüléink
hozzáállása rengeteg mindent megmagyarázott. Sokat beszéltek,
sokszor találkoztak, mindenbe beleütötték az orrukat, de igazából
soha nem tettek semmit. Vagy nem eleget. Szerintük ez volt az
eredendő ok.
A szülői munkaközösség egy keddi napon gyűlt össze az
étteremben, estefelé. A parkoló megtelt városi terepjárókkal,
kisbuszokkal és kombi Volvókkal. A legtöbb gyűlésen nem
tudtuk, miről beszélgettek, de azon a júliusi napon, három
nappal az elhalasztott szalagavatónk után, nem voltak
kétségeink. Megesküdtünk volna rá, hogy szigorúbb fegyelmezést
és szorosabb felügyeletet követelnek az iskolában, kevesebb
kimenőt a mosdóba, a mobiltelefon-használat korlátozását és
több tűzfalat a számítógépekre. Biztosak voltunk benne, hogy a
szülők követelésekkel fognak előállni, és felszólítják az igazgatót,
hogy vonja be az iskolafelügyelőt is. Valakinek talán a
lemondását is követelni fogják.
Este láttuk őket a kilencórás híradóban. Mutatták, hogyan
vonulnak ki az étteremből a parkolóba, tágra nyílt szemmel,
nyitott szájjal, a vakuvillanásoktól és az éles reflektorfényektől
kitágult pupillákkal. Először mikrofonok bukkantak fel előttük,
aztán egy riporter is beugrott a képbe, de a szüléink a háttérben
rendületlenül gyalogoltak tovább a kocsijuk felé. Olyanok voltak,
mint mi, csak idősebb és kövérebb kivitelben, Rock Revivals
nadrág helyett Talbot farmerban, barna papucscipőben vagy New
Balance tornacipőben. Figyeltük őket, ahogy leszegve tartják a
fejüket, könnyes szemmel merednek maguk elé, kivörösödik az
arcuk és kidagadnak az erek a nyakukon. Olyanok voltak, mint
mi, csak valahogy tömörebbek, szilárdabbak, állandóbbak.
 Mr. Overtont is faggatták – vagy legalábbis megpróbálták ám
ő csak azt hajtogatta, hogy: – Nem nyilatkozom. – Mi nem
tanácsoltuk volna neki, hogy elhárítsa a kérdéseket, mert, ettől
csak még ostobábbnak és bűnösebbnek látszott, mint addig.
Később kiderült, hogy egy egész jogászcsapat szabta meg, mit
tehet és mit nem. Elkönyveltük, hogy azok is bénák. Ha csak pár
kérdésre válaszol, ha csak néhány dologra ad magyarázatot,
sokkal előbb lecsillapodtak volna a kedélyek.
Hirtelen Carolyn iskolai fotója jelent meg a képernyő bal alsó
sarkában. Váltogatni kezdtük a csatornákat, de a kép ott maradt,
csak a riporter személye változott. Kristina Champion tudósított
a Dothan MCBC-nek, Brent Brinkley a Birmingham-ABC-nek.
Ugyanazt a fotót adta közre a US Weekly, a USA Todayy a
Peopley, sőt a New York Times is. A következő napokban
tucatjával jelentek meg a Carolynról szóló blogbejegyzések és
megemlékező honlapok. Azokon egészen másnak hatott Carolyn
fotója, talán azért, mert nagyobb volt, mint a pénztárcába illő
méretű kép, amelyet két hónappal korábban adott nekünk,
hátulján rózsaszín filctollal írt üzenettel, szívecskékkel a neve
alatt. Néhányunkat „LB”-nek nevezett. Legjobb barátnőnek.
A riporterek összefoglalták a gyűlést: a szülők „dühösek” és
„szomorúak” voltak, emellett „szégyellték magukat”. A
„megdöbbent” tanári kar „vizsgálatot indított” Beszámoltak a
szalagavatóról, amelyet „kegyeleti okokból” július elejére
halasztottak. A feldíszített tornateremről is mutattak fotókat –
kék és fehér zászlók, italokkal megrakott asztal, amelyen lilának
látszott a puncs meg a DJ-ről és a festékszóróval lefújt, íves,
fiiggönyözött boltívről. A bál témájának „Egy emlékezetes estét”
választottunk, de iszonyatosan bénának tartottuk ezt a címet,
rossz volt hallani, hogy a riporterek unos-üntalan ezt
ismételgetik. Az újságírók azt mondták, „szégyentelenek”
vagyunk, amiért ilyesmit találtunk ki a tragédia után, és „a
választásunk nélkülöz minden empátiát”. A város másik felén
közvélemény-kutatást is tartottak a témában. Az eredmény
szerint az emberek „elhűltek” és „undorítónak találták” a döntést.
Mutattak egy felvételt, amelyen Shane Duggan kiszáll egy
limuzinból a tornaterem előtt, fekete szmokingban és lila
nyakkendőben, amely passzolt a mögötte kiszálló Brooke Moore
ruhájához. Mosolyogtak, de Brooke szeme úgy összeszűkült,
mintha be lett volna rúgva. A riporterek nem mondták ezt ki,
legfeljebb sugalmazták. De mindenki pontosan tudta, mire
céloznak.

***

A nyár folyamán többször is elmentünk Carolynék háza előtt.

Úgy hallottuk, nehezen tudták eladni, és nem tudtuk, hogy ennek
oka a gazdasági helyzet vagy a negatív hírverés-e, esetleg
mindkettő. Mindenesetre a Century 21 újra nyílt hetet rendezett,
amit az újságban is meghirdettek. Péntek délutánonként ügynök
nélkül is meg lehetett nézni a város eladó ingatlanjait. Legalább
nem kellett megküzdenünk egy pitbullal, aki annak ellenére akar
ránk sózni egy lakást vagy házat, hogy ordít rólunk, az alkoholhoz
sem vagyunk elég idősek, nem hogy az ingatlanvásárláshoz.
Megnéztük Lessingék házát. Nem bírtunk ellenállni. Amikor
odaértünk, még nem volt ott senki, és tíz percig ültünk Jessica
kocsijában, mire összeszedtük a bátorságunkat, és bementünk.
Magunknak sem tudtuk megmagyarázni, miért voltunk
kíváncsiak a házra, de valami ellenállhatatlan késztetés vonzott
befelé Carolyn és az anyja egykori otthonába. Körül akartunk
nézni. Nyomokat keresni, emlékeket, akármit.
Megállapítottuk, hogy a szagok nem változtak. Az új házak
jellegzetes szagába klórszag és fréziaillat keveredett. Carolynnak
is ilyen illata volt. Pár percig az előszobában álltunk, magunkba
szippantottuk a levegőt, aztán egy idő után már nem éreztünk
semmit.
Átsétáltunk a konyhán: hiányoztak a polcokról a korábban
látott élelmiszerek, eltűntek a pultról a számlák és a blokkok, és
nem ücsörgött a galambszerűen peckes Abby az egyik bárszéken,
kezében egy lassan majszolt mandulával. Először féltünk
bármihez is hozzányúlni, aztán Nicole kinyitott egy fiókot. Persze
üres volt, mégis megjött tőle a bátorságunk, és elkezdtük
kinyitogatni a többi szekrényt is. Találtunk egy „Adams Gimi”
feliratú hűtőmágnest a mosogatógép melletti fiókban, és egy
halványzöld öntapadós jegyzetpapírt, amelyre Carolyn írt egy
telefonszámot a saját kezével. Nem nyúltunk hozzá. Ott hagytuk,
ahol volt.
Felmentünk a szobájába. Máshogy nézett ki, mint ahogy az
emlékeinkben élt: a bútorok nélkül mintha Összezsugorodott
volna. Carolyn temérdek könyvet tartott ott, és egy csomó kép is
függött a falon, például New Yorkban és New Jerseyben készült
fotók és az apja fényképei. Élénken megmaradt bennünk a szoba
berendezésének emléke.
Csillogóan tiszta volt a szobájához tartozó fürdőszoba. Semmi
Kerastase, semmi Lancomé, semmi Sephora. Jessica kinyitotta a
gyógyszeres szekrényt. Se Seroquel, se Yasmin, se Pepto-Bismol.
Egyetlen tárgy volt benne, egy Diai márkájú szappan, amit
Carolyn soha nem használt volna, ezt biztosan tudtuk. Jessica
felemelte, mire egy sárga szalag került elő alóla, a sarkára volt
tapadva. Lehullott a padlóra. Nicole felvette. A helyszínelésről
maradt ott. Csak most jutott eszünkbe. Ott követte el.
Kihátráltunk a fürdőszoba ajtaján, és lesiettünk a lépcsőn.
Elhagytuk a házat. Soha többé nem beszéltünk erről.
 facebook
Idővonal

Rajongói oldal:
NYUGODJ BÉKÉBEN, CAROLYN LESSING!
Margaret Grosse: Együtt érzek Carolyn anyjával, apjával és
egész családjával. Imádkozok értetek! Carolyn, gyönyörű lány
voltál, nem kellett volna meghalnod. A gyilkosaidra sújtson le a
törvény teljes ereje.
Brenda Moody: Megkapják, amit megérdemelnek.
Geoff Gilbert: Carolyn, angyal lettél, fentről vigyázol ránk. A
kínzóid a pokolban fognak elégni. Ennek nem lett volna szabad
megtörténnie.
Tom Stephenson: Azt az egész kócerájtfel kéne gyújtani.
Sandra Sampson: Carolyn, szép voltál és kedves. Nyugodj
békében!
28.
Sok minden tisztán megmaradt bennünk. Például az, hogy
Carolyn nagyon szép volt. Meg az, hogy más volt, mint mi.
California Brand pólókban kezdett járni az iskolánkba,
mindennap másikban. A hullámos és az egyenes haj is jól állt
neki. Emellett azonban voltak más tulajdonságai is, amelyeket az
emberek vagy elfelejtettek, vagy el akartak felejteni, esetleg észre
sem vettek. Bár ezt nehéz elhinni. Sokakat elbűvölt, nem véletlen,
hogy eleinte annyira be akarta fogadni a közösség. Több barátja
volt, mint nekünk, és egyik napról a másikra közkedvelt lett.
Mindenki úgy gondolta, hogy jó humora van, mindenki szépnek
tartotta, és mindenkinek tetszettek a ruhái. Nem volt nehéz
összerakni, mi történt.
Brooke és Gemma nem volt gonosz. Ahogy Shane és Andrew
sem volt erőszaktevő. Sokszor elmondtuk ezt az újságíróknak, a
nevelési tanácsadóknak, a tanárainknak, és mindenkinek, aki
ezzel vádolta őkét – mert gyakran hangzott el a vád.
Sokan sajnálták, hogy ez lett a történet vége. Természetesen
Gemma, Brooke, Shane és Andrew is, de sokan mások is.
Népszerű diákok, zenészek, drogosok, meg az Elme Odüsszeiája
verseny résztvevői. Egyesek zúgolódtak az ítélet miatt, azzal
vádolták Carolyn családját, hogy kiforgatták az igazságot, és csak
egy álláspontot hagytak érvényesülni a hírekben. Mert
kétségtelen, hogy Carolyn is tudott ocsmány szuka lenni, de erről
senki sem írt a blogjában vagy a Twitteren. Le is lőtték volna.
Lassan viszont úgy alakult, hogy azok kerültek többségbe,
akik egyetértettek a vádakkal, akik egy idő után mindent elhittek
– vagy talán mindvégig. Azt, hogy Carolyn áldozat volt, és nem
saját maga áldozata, hanem az említett négy emberé, és
mindnyájan az elkövetők cinkosai voltunk. Hogy mind csak
néztük, és hagytuk megtörténni. Hogy ha az a négy ember
börtönbe vonul, talán mindenki biztonságban lesz az iskolában.
Hogy meg kell büntetni őket, és ha a bíróság nem teszi meg,
akkor tegye meg valaki más.
Később megállapítottuk, hogy abszurd módon változott meg a
közhangulat. Senki sem szólt egy szót sem, amikor egy ismeretlen
banda megtámadta Brooke-ot és Gemmát, amikor megdobálták
tojással a szekrényüket és a házukat, amikor téglával törték be
Shane kocsijának ablakát, vagy amikor Andrew-t névtelen
üzenetekben figyelmeztették, hogy hagyja el a várost, mielőtt
befejezik a temetése szervezését Következő ősszel átjött a
sulinkba egy lány egy cullmani iskolából, és a parkolóban várta
meg a tanítás végét. Kés meg olló volt nála, és egy másik lány
segítségével lefogta Brooke-ot, hogy levágjon egy darabot a
hajából. Mielőtt befejezték volna, Cox edző félbeszakította őket,
ám emiatt még rosszabb lett az eredmény – a hajvágás féloldalas
lett, és Brooke fülétől pár centire kopasz folt éktelenkedett.
Később elment egy birminghami szalonba, hogy rendbe hozassa,
de soha többé nem lett olyan a haja, mint azelőtt volt. A
korábban fényes, selymesen libbenő tincsek szalmaszínűek és
állagúak lettek, az ember félt hozzájuk érni. Tartottunk tőle, hogy
megkarcol, megvág.
Úgy éreztük, soha nem lesz jobb, a béklyó örökké rajta fog
maradni a nyakunkon, magunkkal visszük a főiskolára is, majd
az első munkahelyünkre, utána a házasságunkba, és végül
ráhagyományozzuk a gyerekeinkre meg az unokáinkra is. Nem
örökség volt, hanem átok, vagy inkább egy nehéz kő, amit
gyerekként szedtünk fel, és soha többé nem tudtuk kivenni a
zsebünkből.
Évekkel később, amikor kicsit lecsillapodott az életünk,
időnként belénk hasított a bűntudat. Valami szörnyűséget
tettünk. És olyan szörnyűek vagyunk, hogy észre sem vettük.
Végül egyik vádat sem sikerült bizonyítani. Gemmát, Brooke-
ot és Shanert közmunkára ítélték – szombatonként láttuk is őket
szemétszedés közben a Harper mezőn, vagy spagetti felszolgálása
közben a Knights of Columbusban. Andrew-t minden vádpont
alól felmentették. Persze utórengései is voltak az ügynek: a
külföldi sajtó, a független bloggerek és a város lakói még sokáig
boncolgatták. Már senki sem emlékezett rá, mi történt pontosan,
de mint mindenki másnak, nekünk is határozott véleményünk
volt. Szerettük volna, ha felelősségre vonják őket. Ha őket
nyilvánítják bűnösnek, rólunk lekerült volna a teher.
Andrew és Shane főiskolán tanult tovább. Azt beszélték, hogy
nehéz volt bekerülniük. Az Alabama és az Auburn Egyetem
várólistára tette vagy nyíltan elutasította őket. Miután lezárult az
eljárás, elhagyták a várost. Két-három hónapba telt, de végül
sikerült nekik. Andrew Kaliforniába ment – senki sem hitte
volna, hogy olyan messzire fog jutni –, Shane pedig a Mississipi
Egyetemre. Kíváncsiak voltunk, követte-e őket a rossz hírük a
főiskolára is, felismerték-e őket a szobatársaik vagy a
csoporttársaik a hírekből és a bíróságról kiszivárgott rajzokról,
amelyeken öltönyben, lehajtott fejjel ültek a tárgyalóteremben. A
szüleink szerint egy-két évtizeddel korábban könnyebb lett volna
új életet kezdeniük, de az internet teljesen eltorzította a világot.
Egyes Facebook-oldalak még mindig őrizték Carolyn emlékét, és
többen meg akarták bosz-szulni a halálát.
Brooke-nak és Gemmának még nehezebb volt. Gemma apja
az áthelyezését kérte az egyháztól, de megtagadták, így jócskán
megcsappant a templomba járók létszáma, aztán a többiek is
elmaradoztak. Az emberek inkább az Első Baptista Templomba
mentek, és más prédikátort hallgattak. Az állami káptalan hiába
próbált új parókiát keresni Davies tiszteletesnek, végül muszáj
volt lemondania. Nem volt felkészülve rá, hogy az egész
gyülekezet széthullik, mert rossz hírét keltették az újságokban. A
helyzet akkor lett válságos, amikor az egyház már fizetést sem
tudott adni neki: kénytelen volt élelmiszert csomagolni a Winn
Dixie-ben, Mrs. Davies pedig a Parisiansben helyezkedett el
részmunkaidőben. Meghirdették a házukat, és amikor két évvel
később elkelt, másik államba költöztek. Senki sem kérdezte, hová
küldje tovább a leveleiket. Gemma magántanuló lett, nagyon
ritkán láttuk – de nem sok változást vettünk észre rajta, csak
annyit, hogy melankolikusabb lett.
Brooke megpróbált újra beilleszkedni az iskolába, ezért
megjelent az első tanítási napon. Ebédnél Tiffany és Taylor mellé
ült, ám az ülésrend addigra már le volt osztva. Az első pár hétben
inkább a mosdóban ette meg az ebédjét, aztán elmaradozott az
órákról, és végül a sok hiányzás miatt kirúgták. A távolléte alatt
mononukleózist vagy Lyme-kórt kapott, így az anyjának sikerült
elérnie, hogy minden feladatot otthon végezhessen el. Végül
velünk együtt érettségizett 2012-ben, de nem jött el az
ünnepségre. Úgy hallottuk, a Cullman Főiskolán akart
továbbtanulni ősszel, és néhányan látták is augusztusban, ahogy
feliratkozik az órákra. Azt mondták, legalább tíz kilót hízott.
Taylor Lyon nem sokat változott a nyár folyamán – láttuk a
városi klubban, a templomban és a plázában is –, de azt
pletykálták, hogy nehezen dolgozta fel a történteket. Soha nem
ismerte el a felelősségét, bár szerintünk kellett volna. Rövidre
vágta és sötétbarnára festette a haját, és az utolsó év második
felében nagyon lefogyott. Megesküdtünk volna rá, hogy anorexiás
lett. Nem tudtuk kiverni a fejünkből a gondolatot, hogy a
problémái a Carolynnal való barátságához vezethetők vissza.
Nem voltunk biztosak benne, Taylor csak havernak volt jó, a nagy
bajban magukra hagyta az embereket. Az Adamsből ő
ismerkedett elsőként Carolynnal, de amikor megijedt vagy
megunta – ki tudja –, ejtette őt.
Ms. Lessing gyakran szerepelt a hírekben, még Oprah show-
jába is elment, és mindig ugyanúgy festett: fiatalos volt, szép és
vékony. Tagadhatatlanul komornak és megviseltnek látszott, a
szeme alatti fekete karikákat semmilyen korrektor nem
palástolta, még az országos tévécsatornák sminkesei sem tudták
eltüntetni. Gemmáról, Brooke-ról, Shane-ről és Andrew-ról soha
nem beszélt, akármit is próbáltak kihúzni belőle a riporterek. Azt
mondta nekik, hogy az iskolát és az iskolavezetést hibáztatja,
amiért nem tettek többet. Viszont amikor ejtették a vádakat a
gyanúsítottak ellen, az egyik felvételen arról beszélt, hogy
„hatalmasat csalódott”, és „az igazság nem győzedelmeskedett”
Többé nem találkoztunk vele, örökre New Jerseybe költözött, és
Carolyn apját sem láttuk soha. Ellenben ő is gyakran szerepelt a
médiában.
Mindenki furcsa alaknak titulálta. Sokkal idősebb volt, mint
amilyennek képzeltük, mintha a nagyapja lett volna Carolynnak.
Egyszer állítólag azt mondta, hogy „a gyerekeket nem hibáztatja”,
de szerette volna, ha az iskola többet tesz egy „kétségbeesett fiatal
lányért” Furcsának tartottuk, hogy senki sem kéri számon a
távolmaradását, az ügyben tanúsított közömbösségét és
passzivitását, őt valamiért békén hagyták. Úgy látszott, Carolyn
szülei immúnisak. Mi is azok szerettünk volna lenni.
Külön oldalt szenteltünk Carolynnak az évkönyvünkben.
Olyanok sírták el magukat a neve említésekor, akik alig ismerték,
és ugyanazok az emberek fogadták ujjongva a Brooke, Gemma,
Shane és Andrew ellen felhozott vádakat.
AUGUSZTUS
Utószó
Nyár végén újra kimentünk a Harper mezőre. A fesztivált
ugyanúgy szervezték meg, mint egy évvel korábban, bár Jessica
Grady apja szerint „egy kicsit visszafoghatták volna magukat”,
mivel az iskolai ügyek rengeteg negatív sajtóvisszhangot kaptak a
nyár folyamán, közeledett a tárgyalás időpontja, megroggyant a
gazdaság, és hasonlók. Nem terveztünk semmi különöset,
egyszerűen csak elmentünk az ünnepségre.
Később érkeztünk a megszokottnál, dél körül, amikor már túl
késő volt felülni egy hőlégballonra. Igazság szerint magunk sem '
tudtuk, miért lézengtünk ott olyan sokáig. Negyedikesek lettünk,
végzősök, idétlennek éreztük, hogy egy ilyen régi hagyományhoz
ragaszkodunk. Túl meleg volt, a levegő túl párás, a ballonok túl
giccsesek, és így tovább. Mégis, valamiért Carolynt juttatta
eszünkbe az egész. Minden talpalatnyi hely az ő emlékét
hordozta, valódi vagy elképzelt emléket, és néha a levegővétel is
nehézkesnek tűnt.
Miközben behajtottunk a parkolóba, észrevettük az égen
emelkedő és ereszkedő ballonokat, vöröseket, lilákat, zöldeket és
kékeket. A zenekar „A büszke amerikait” játszotta, vagy valami
hasonló primitív számot, mi pedig komótosan kisétáltunk a
mezőre. Egyenesen a ballonokhoz mentünk, mert ki akartuk
használni azt az időt, ameddig még kibírható a hőség, aztán még
ráértünk enni, beszélgetni és lófrálni. Megpillantottuk Jessica
apját a távolban a lila-arany ballonjával, amelybe éppen levegőt
pumpáltak a lángok. Magához intett minket, mi pedig
gondolkodás nélkül futásnak eredtünk, lázasan kerülgettük a
ballonokat, kosarakat és embereket. Futás közben le sem vettük a
szemünket Mr. Gradyről, mosolyra húzódott a szánk, és talán
még szökdécseltünk is. Ez az egy dolog nem változott: együtt,
egyforma izgatottsággal készültünk rá, hogy a levegőben
repüljünk, súlytalanul.
Beléptünk a kosárba, Mr. Grady pedig elengedte a kötelet.
Mintha gyorsabban haladunk volna a megszokottnál, egy szellő
fürgébben vitt fel minket, és magasabbra is. Lenéztünk a
szemünk előtt alakuló földre. Az emberekből színfoltok lettek, a
talajból homályos formák. Abból a magasságból valami
ésszerűség költözött a tájba: teljesnek és szabályozottnak látszott.
Eltávolodtunk tőle, és csak azt láttuk belőle, amit látnunk kellett,
Beleborzongtunk, hogy onnan fentről azt sem hallanánk, ha egy
kocsi karambolozna, és még ha látnánk is, játékautónak tűnne.
Abból a messzeségből nem lehetett megkülönböztetni a felnőttet
a gyerektől, a régi épületet az újtól, a medencét a tótól. Átjárt
minket az érzés, hogy mennyire szeretünk a levegőben lebegni,
biztonságos távolságban mindentől, ahol senki sem érhet el
minket, és nem is irányíthat. Megkértük Mr. Gradyt, hadd
maradjunk fenn egy kicsit tovább. Szeretnénk, ha tovább tartana,
mondtuk neki, mire ő elmosolyodott. Azt felelte, hogy nem lehet.
Nemsokára kezdődik a fényjáték. Addigra le kell érnie a földre.
Megint lenéztünk, figyeltük a formákat, és nem próbáltuk
azonosítani a helyeket, embereket, épületeket, hanem el akartuk
képzelni, hogy egészen máshol vagyunk. Amikor újból közeledni
kezdett a talaj, becsuktuk a szemünket, és sokáig nem nyitottuk
ki. Hirtelen feltűnt előttünk Carolyn egy fa alatt, egy évvel
korábban, kézenfogva Shane Duggannel. Képzeletünkben
odakiáltunk neki és magunkhoz hívtuk. De ő nem hallott minket,
csak besétált a ballonok mögé, és egy tölgyfánál eltűnt a szemünk
elől. Nem lehetett elérni.
Szélfúvás csapott meg minket oldalról, mire kinyitottuk a
szemünket. Nem néztünk egymásra. Odalent feltűntek a
ballonok, a vásári standok és a zenészek. Megláttuk a templomot,
a városi klubot és a medencét. Ott volt az iskolánk, az Ötödik
Sugárút, a Hall család farmja és a Régi Bíróság. Carolyn egy
évének térképét láttunk magunk előtt, azt az életévet, amelynek
szemtanúi voltunk, amelyet megfigyeltük és rögzítettük, és
közben sohasem, tiltakoztunk. Ott hevert előttünk kiterítve, akár
egy rácsozat. Könnyek homályosították el a látásunkat.
Megpróbáltuk őket kipislogni. Aztán felnéztünk.