See discussions, stats, and author profiles for this publication at: https://www.researchgate.

net/publication/280775466

Társadalmi metszetek HATALOM, ÉRDEK, INDIVIDUALIZÁCIÓ ÉS

EGYENLŐTLENSÉG A MAI MAGYARORSZÁGON

Book · January 2006

CITATION READS

1 56

1 author:

Imre Kovách
Hungarian Academy of Sciences
42 PUBLICATIONS   389 CITATIONS   

SEE PROFILE

Some of the authors of this publication are also working on these related projects:

social integration/disintegration, project class, energy use View project

All content following this page was uploaded by Imre Kovách on 08 August 2015.

The user has requested enhancement of the downloaded file.

Társadalmi metszetek
 POLITIKATÖRTÉNETI ALAPÍTVÁNY
MTA POLITIKAI TUDOMÁNYOK INTÉZETE
Társadalmi metszetek
HATALOM, ÉRDEK, INDIVIDUALIZÁCIÓ
ÉS EGYENLŐTLENSÉG
A MAI MAGYARORSZÁGON

Szociológiai tanulmányok

Szerkesztette

KOVÁCH IMRE
 Megjelent a

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma

és a
Politikatörténeti Alapítvány
támogatásával

ISBN 963 9350 89 3

Kiadja a Napvilág Kiadó

1054 Alkotmány u. 2.
www.napvilagkiado.hu
Első kiadás: 2006

© Kovách Imre et al.

Jelen kötetet vagy annak részleteit tilos reprodukálni,

adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel
– elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon –
sokszorosítva, a kiadó engedélye nélkül közölni.

Minden jog fenntartva.

Printed in Hungary
 TARTALOM

FÖLDES GYÖRGY: AJÁNLÓ 9

KOVÁCH IMRE: PARADIGMAVÁLTÁS, TÁRSADALMI SZERKEZET ÉS EGYENLŐTLENSÉG 11

KOVÁCH IMRE – KUCZI TIBOR – JÓKUTHY EMESE: AZ OSZTÁLYOK, A TÁRSADALMI

STRUKTÚRA ÉS RÉTEGZŐDÉS KUTATÁSÁNAK ÁLLAPOTÁRÓL ÉS MEGÚJÍTÁSÁNAK
SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL 19

FOLYTONOSSÁG ÉS MEGSZAKÍTOTTSÁG

LAKI LÁSZLÓ: R ENDSZERVÁLTÁSOK MAGYARORSZÁGON 39

KUCZI TIBOR – KOVÁCH IMRE – KRISTÓF LUCA: A SZOCIOLÓGIA SZEREPVÁLTOZÁSA

ÉS AZ ÉRTELMISÉG ÚTJA AZ OSZTÁLYHATALOMBÓL 79
Függelék 105

HAGYOMÁNYOS SZEMPONTOK

BUKODI ERZSÉBET: TÁRSADALMUNK SZERKEZETE KÜLÖNBÖZŐ NÉZŐPONTOKBÓL 109

Munkaerő-piaci/foglalkozási rétegszerkezet 111 Fogyasztási csoportok, életstílus-
csoportok 139 Összefoglalás 158

KOVÁCH IMRE – NAGY KALAMÁSZ ILDIKÓ: TÁRSADALMI ÉS TERÜLETI

EGYENLŐTLENSÉGEK 161
Településszerkezet, térszerkezet – öröklött struktúrák posztszocialista változások-
kal 162 Regionalizáció – európai integráció. Szervezeti reform, változatlan települési
érdekek és rendszerek 167 Település, társadalom – szegregáció, migrációs ellenáramok
170 Közép-európai aszinkronitás – közép-európai modell 172

5
LAKI LÁSZLÓ: AZ IFJÚSÁG A MAGYAR TÁRSADALOMBAN 177
Az ifjúsági munkanélküliség megjelenése és állandósulása 185 A munkavállalás és a
pályakezdés idejének kitolódása 186 Az iskolában eltöltött idő meghosszabbítása
188 A szülői családról való leválás és az önálló életkezdés kitolódása 190 Reális
társadalomkép, rossz társadalmi közérzet 192 Területi-településtípusbeli klönbsé-
gek 194 A nemzedéki intézményrendszer átalakulása és válsága 196 Ifjúsági cso-
portok, szubkultúrák, problémák 200

GAZSÓ FERENC: TÁRSADALMI STRUKTÚRA ÉS ISKOLARENDSZER 207

Minőség és társadalmi áteresztőképesség 208 Makroszerkezeti változások és isko-
lázási esélyek 210 Egyenlőtlensége az alapiskolában 212 A továbbtanulás – szo-
ciokulturális metszetben 217

ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK

ANGELUSZ RÓBERT – TARDOS RÓBERT: HÁLÓZATOK A MAGYAR TÁRSADALOMBAN 227

Társadalmi struktúra és hálózati megközelítés – néhány kiinduló kérdés 227 Az erő-
források és összefüggéseik – az alkalmazott modellek, módszerek és változók 230
Az erőforrások konszolidációja, belső összefüggéseik szorossága 233 Régi és új té-
nyezők az erőforrások reprodukciójában 236 A kapcsolathálózati erőforrások nö-
vekvő társadalmi meghatározottsága 243 További súlypontok a téma kutatásában
247 Függelék 250

CSITE ANDRÁS – KOVÁCH IMRE – KRISTÓF LUCA: FOGYASZTÓI CSOPORTOK

AZ EZREDFORDULÓ MAGYARORSZÁGÁN 253
Társadalomszerkezet és társadalmi miliők 256 Társadalmi miliők 1998–2004 265
Összegzés: fogyasztói miliők, társadalmi csoportok 283 Függelék 285

CSURGÓ BERNADETT – MEGYESI G. B OLDIZSÁR: CSALÁDI DÖNTÉSEK, MUNKAMEGOSZTÁS

ÉS TÁRSADALOMSZERKEZET 293
Családon belüli döntések 295 Családi munkamegosztás 303 Zárszó 309

CSIGÓ P ÉTER: KERESKEDELMI MÉDIA ÉS KÉSŐ MODERN INDIVIDUALIZÁCIÓ 311

A társadalmi tagoltság vizsgálata és a késő modern elméletek Magyarországon
313 Média és késő modernizálódás Magyarországon – két forgatókönyv 316 A di-
gitális szakadék három dimenziója: médiafogyasztás és individualizáció Magyar-
országon 318 Népszerű média: egy „társadalmon kívüli” tér 331 Módszertani füg-
gelék 340

6
 ÉRDEK, POLITIKA ÉS TÁRSADALMI STRUKTÚRA

SZALAI ERZSÉBET: TŐKE–MUNKA VISZONY ÉS HATALMI SZERKEZET

A MAGYARORSZÁGI ÚJKAPITALIZMUSBAN 349
Az új gazdasági elit kialakulása és hatalmi szerepe 349 A munkásság helyzete 352
A hatalom természete – kizsákmányolás – társadalomszerkezet 362

HACK JÓZSEF: A POLITIKAI PREFERENCIÁK, ÉRDEKEK HATÁSA AZ ANYAGI HELYZET

ÉSZLELÉSÉRE (1996–2005) 375
Bevezetés és hipotézisek 375 Adatok és módszerek 378 Politikai erőviszonyok
az adatfelvételek idején 384 A háztartás érzékelt anyagi helyzete (A modell; H1,
H2 hipotézis) 385 A várt anyagi helyzet (B modell; H3, H4 hipotézis) 392 A várt
anyagi helyzet a politikai preferenciák és a választási várakozások függvényében
(C modell; H5 hipotézis) 397 Végkövetkeztetés helyett 404

NEUMANN LÁSZLÓ: AZ ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉS INTÉZMÉNYEINEK MŰKÖDÉSE 405

Bevezetés, avagy a kapitalizmus változatai 405 Az ágazati kollektív alku gyenge-
sége Magyarországon 407 Vállalati kollektív alku 410 Mégis, kinek az érdekében
alkudoznak a szakszervezetek? 415 Miért decentralizált a magyar alkurendszer
418 Magyarázatok: avagy mi a baj a magyar munkaadókkal és a szakszervezetek-
kel? 420 Milyen modell felé tart Közép-Kelet-Európa? 427

VÁLTOZÓ TÁRSADALMI HELYZETEK

KOVÁCH IMRE – KRISTÓF LUCA – LENGYEL GYÖRGY: ELIT ÉS TÁRSADALOM

A KILENCVENES ÉVEKBEN 431
Bevezetés. A rendszerváltás előtti elitek a társadalomtudományi elemzésekben 431
Politikai rendszerváltás – az elitek reprodukciója, cserélődése 434 A gazdasági elit
436 A kulturális elit változásai 439 A kulturális elit belső rétegzettsége. Önálló
társadalmi csoport-e a kulturális elit? 441 A politikai elit 443 Elitek, hatalom, tár-
sadalomstruktúra 446

KUCZI TIBOR: KISVÁLLALKOZÓK A MAGYAR TÁRSADALOMBAN 449

Fordulat a kisvállalkozások és a nagyvállalatok kapcsolatában 456 A piacgazdaság
kialakulásának szakaszai 460

FERGE ZSUZSA: STRUKTÚRA ÉS SZEGÉNYSÉG 479

A struktúra értelmezése 479 Államszocialista struktúra 481 Szegénység az állam-
szocializmusban 484 Az újkapitalizmus strukturális viszonyai 486 A rendszer-
váltás utáni egyenlőtlenség és szegénység 493 Következtetés 500

ÖSSZESÍTETT IRODALOMJEGYZÉK 501

A KÖTET SZERZŐI 533

7
 AJÁNLÓ

A magyar társadalom életében hatalmas átalakulás játszódott le az 1989 utáni

évtizedben. Ezt a folyamatot, helyesebben folyamatokat hosszú időn át mint át-
menetet írta le a társadalomtudomány. Az átmenetiség megragadása nehéz fel-
adatot jelentett a társadalomtudomány számára, de egyúttal felmentést is adott
a struktúrakutatással foglalkozóknak.
Az átalakulás, a rendszerváltozás leghamarabb a politikában, a szellemi
életben pedig a média világában zajlott le. Ezt követte, kísérte a gazdasági vi-
szonyok és szerkezet átalakulása, a gazdasági válság kezelése. Ebben a folya-
matban a politika meghatározó szerepet játszott, hiszen a hatalom jelen volt a
köztulajdon magántulajdonná alakításában, és a tömeges munkanélküliség, a
válságkezelés terheinek elfogadtatásában a társadalommal. A 2000-es években
már „letisztult” viszonyok között él a magyar társadalom, a többség ismeri az új
játékszabályokat, és azok szerint is él.
Tud-e erről az új, átrendeződött viszonyok között élő magyar társadalomról
érvényeset, illetőleg igazolhatót mondani a mai magyar társadalomtudomány, a
közgazdaságtan, a jog, a politológia, a szociológia?

A Politikatörténeti Alapítvány 2003-ban társadalomelméleti műhelyt hozott

létre a Politikatörténeti Intézet bázisán. Az ekkor elindított hét kutatás közül
az egyik a magyar társadalom struktúrájával és érdekviszonyaival foglalkozott.
E téma gondozására és a kutatás megszervezésére Kovách Imrét kértük fel. Je-
len kötetben az általa vezetett kutatócsoport tagjainak és néhány neves szocioló-
gusnak a tanulmánya olvasható.
A közreadott tanulmányokat olvasva az érdeklődő jóval többet, rendszerezet-
tebbet és kézzelfoghatóbbat tud meg a mai magyar társadalomról, mint amire
eddig lehetősége volt. E többlet oka egyrészt az itt bemutatott új eredmények
sora, másrészt az, hogy az önálló témák egymással összefüggő képpé állnak
össze. Ez még akkor is igaz, ha kiderül, hogy a magyar szociológia már sokat
tud a magyar társadalom struktúrájáról, rétegződési és csoportképződési viszo-
nyairól, de óvatosan fogalmaz.

9
 Érthető ez az elővigyázatosság: a szerzők nem akarták leegyszerűsíteni a
struktúraképet, nehogy elvesszen a mai magyar társadalmat jellemző sokszí-
nűség. Az is méltányolható, hogy a mai társadalmi magatartás sokféleségét, a
politikai és kulturális értékválasztást a kutatók nem akarják pusztán a materiá-
lis érdekekkel, az erőforrásokhoz, a megélhetési feltételekhez való hozzájutás
viszonyaival magyarázni.
Ezért azután illő, hogy a társadalomelmélet türelmet tanúsítson. Az igazsá-
gosabb társadalom megteremtésére törekvés, az új, átfogó társadalompolitika
kidolgozása csakis a társadalomtudományok, a társadalomelmélet és a politika
párbeszédének segítségével valósulhat meg. Meggyőződésem, hogy ez a kötet
nemcsak sokat mond a mai magyar társadalmi valóságról, hanem hozzájárul
ahhoz is, hogy közelebb kerüljünk problémáink megoldásához.

Budapest, 2006. augusztus 28.

Földes György

10
 KOVÁCH IMRE

PARADIGMAVÁLTÁS, TÁRSADALMI
SZERKEZET ÉS EGYENLŐTLENSÉG

A magyar társadalom szerkezetét és egyenlőtlenségi viszonyait ma is egy olyan

modell módosított változataival elemzik a társadalomtudományok, amely negy-
ven évvel ezelőtt keletkezett, és amelynek megújításáért éppen könyvünk lap-
jain érvel Ferge Zsuzsa, aki a régi modellről a legteljesebb könyvet írta még a
hatvanas években. Az eltelt négy évtized, a politikai rendszerváltás, a gazdasági
és társadalmi modellváltás miatt kérdéses a hagyományos paradigma, a munka-
jellegcsoportok használhatósága, bár az is kétségtelen, hogy a mértékadó kuta-
tók egy része a régi modell kibővített változatait megfelelőnek tarja a jelenkori
társadalomszerkezeti viszonyok megjelenítésére és elemzésére. A fogyasztást,
az anyagi helyzetet, a lakásviszonyokat és kulturális tőkét a hagyományos pa-
radigma szerint elvégzett kutatásokban ugyancsak az egyenlőtlenségek biztos
mutatóiként értelmezik, de a végső következtetésük mégiscsak az, hogy ezek-
nek a rétegződési dimenzióknak a megoszlása is a foglalkozási besorolás szerint
létrehozott munkajellegcsoportok függvénye.
A paradigmaváltás szükségszerűségének felismerése és elfogadása azért
sem egyszerű, mert a társadalmi egyenlőtlenségeket formáló új jelenségek az
esetek többségében a foglalkoztatási és foglalkozási besoroláson alapuló hie-
rarchikus rétegződés hatásaival együtt jelentkeznek, amelyek jelentősége nem
halványult el a jelenkori magyar társadalomban sem. A késő modern társada-
lom formái az ipari és nemegyszer a premodern társadalmi elemekkel (például
a szegénység társadalom alatti állapota vagy az önellátást szolgáló élelmiszer-
termelés kiterjedtsége) keverednek. A hagyományos társadalomszerkezet- és
egyenlőtlenségkutatás felváltásának kísérlete még a kilencvenes évek elején el-
halt. Nem történt meg egy új paradigma kidolgozása, amelynek tudomány-, értel-
miség-, intézménytörténeti okait kötetünk egyik tanulmánya elemzi (KUCZI–
KOVÁCH–KRISTÓF).
Márpedig a paradigmaváltás igencsak időszerű. Kuczi Tiborral és Laki Lász-
lóval, valamint a kötetben szerzőként is jelentkező fiatal kollégákkal, Csurgó
Bernadettel, Kristóf Lucával, Nagy Kalamász Ildikóval, Megyesi Boldizsárral és

11
Jókuthy Emesével ezért is vállalkoztunk arra, hogy a Politikatörténeti Alapít-
vány nagyvonalú támogatását felhasználva ezt a kötetet összeállítsuk.
A paradigmaváltás szükségszerűségének több oka is van. A szociológia tudo-
mánya, a hazai és még inkább a nemzetközi irodalom egyre többet ír arról, hogy
az ezredforduló európai és észak-amerikai társadalmai individualizálódtak, ré-
teg- vagy osztályszerkezetük összetetté és nehezen felismerhetővé vált, és az
„osztály”, „réteg” fogalmak és a foglalkozások kategorizálásával létrehozott stra-
tifikációs modellek használatának ideje lejárt. A hagyományos paradigma köve-
tőinek újabb munkái is útkeresést tükröznek (KOVÁCH–KUCZI–JÓKUTHY). A poszt-
szocialista strukturális változások egy sor olyan társadalmi folyamatot indítot-
tak el, amelyek elemzése a hagyományos paradigma megközelítésmódja szerint
nem vagy csak egyoldalúan végezhető el. A hatalmi viszonyok elemzése nem
illeszthető bele a régi modellbe, de a tőketulajdon elosztásának és eloszlásának
hatása sem. A 20. század többszöri rendszerváltásainak okai, következménye
és összetett mérlege is nehezen vonhatók meg a hagyományos megközelítéssel.
A magyar társadalomszerkezet sajátosságai, amelyeket gyakran az „elmaradott-
ság”, „megkésettség” jelzőkkel, illetve ezek szinonimáival írnak le, néhány for-
mális mennyiségi mutatató összehasonlításának a kivételével nem elemezhetők
megfelelően a használatban levő struktúra- és rétegződésmodellek segítségével.
Az sem egyértelmű, hogyan tesztelhetők a magyar társadalmat illetően para-
digmaváltás nélkül a legfejlettebb társadalmak trendjei, az individualizáció, az
osztályok eltűnésének tétele, a fogyasztói társadalom hozzánk csak az utóbbi
időkben elérkező jelenségei, a média és a mediatizált politika értékformáló és
csoportképző hatásai és egy sor más fogalmi, elemzési kísérlet.
A társadalmi struktúra és egyenlőtlenségkutatás paradigmaváltása azért is
indokolt, mert a magyar társadalom modellváltást követő alapvető átalakulása
még korántsem fejeződött be, és további államháztartási és strukturális refor-
mok következnek. Az uniós integráció még a korai szakaszában tart, társadalmi
hatásai nem ismertek.
A társadalomkutatás még akkor is hozzájárulhat e folyamatok megértéséhez
és menedzseléséhez, ha hatása igencsak korlátozott. A politikai és gazdasági
elitek a magyar társadalom működését félreértve vagy nem ismerve próbálnak
strukturális folyamatokat vezérelni, és rendre meglepődnek, hogy a társadalom
nem a várakozásaik szerint működik. A politikai elitek ismétlődő félreértése
például, hogy a társadalmi folyamatokat kizárólag financiális logikájú intézke-
désekkel irányítani lehet. Másfél évtized is kevés volt annak a nem túl bonyo-
lult ténynek a felismeréséhez, hogy vannak olyan társadalmi szegmensek és
gazdasági tevékenységformák, amelyek a monetáris indíttatású reformok és
intézkedések hatókörébe tartoznak, és vannak, amelyek minduntalan ellenáll-
nak vagy kibújnak azok hatása alól: ezért nem lehet egylogikájú kormányzati
intézkedésekkel kormányozni, irányítani a magyar társadalmat. Az uralkodó
elitek többek között ennek a felismerésnek a hiányában képtelenek a hatékony
reformokra, ezért döntéseik, politikai akcióik hatalmuk rövid távú biztosítá-
sára korlátozódik, és nincsenek eszközeik azoknak a strukturális folyamatok-

12
nak a kezelésére, amelyek nem tartoznak közvetlen hatalmi érdekszférájukba.
Ez részben a megfelelő struktúramodell hiányának a következménye is, jóllehet
a tudomány hatása a politikára mindig áttételes és korlátozott. A struktúra- és
egyenlőtlenségkutatások kilencvenes elején javasolt felszámolásával azért nem
lehet teljesen egyetérteni, mert az átalakulóban levő magyar társadalom számos
vonatkozásban annak a társadalomszerkezetnek jegyeit viseli, amelynek meg-
értésére a hagyományos paradigma szolgált. A fejlett társadalmak valóságára
felelő elméletek és módszerek kizárólagos alkalmazása lehetetlenné tenné vagy
jelentősen korlátozná azoknak a strukturális jellegzetességeknek a megértését,
amelyeket a magyar társadalom a 20. századból örökölt. Az egyenlőtlenség- és
struktúrakutatások teljes feladása még azt a korlátozott lehetőséget is megszün-
tetné, amellyel a tudomány a társadalmi folyamatokra jelenleg hatni tud. A pa-
radigmaváltás, az újabb tudományos közelítések és módszerek következetes be-
vezetése és alkalmazása azonban elkerülhetetlen.
Kötetünk tanulmányai a magyar társadalom fontosnak tartott strukturá-
lis csoportjairól, illetve strukturáló folyamatairól tartalmaznak elemzéseket.
A kötet kettős célja, hogy segítse a társadalmi egyenlőtlenség- és struktúrakutatás
megújítását, és összefoglaló elemzést adjon a magyar társadalomról a kutatások je-
lenlegi állapota szerint. A kötet nem állít fel új struktúramodellt és új kutatási
paradigmát. A kutatócsoport arra a következtetésre jutott, hogy a magyar tár-
sadalom struktúrája és rétegződése a kutatás jelen állapotában nem írható le
egyetlen modellel, ezért döntöttünk úgy, hogy a magyar társadalmat strukturáló
folyamatok leírását az egyes strukturáló tényezők hatásainak elemzésével old-
juk meg. Azt állítjuk, hogy a magyar társadalomnak nincs ugyan egységesen
leírható struktúrája, de a társadalom egyes csoportjaihoz tartozást meghatározó
számos tényező és folyamat egymástól elkülönítve elemezhető, leírható és meg-
ismerhető. A társadalom szerkezetét a kötet tanulmányai az egyes strukturális
folyamatok és társadalmi csoportok elemzéseinek nézőpontjai szerint mutatják
be. A társadalomszerkezet-, az osztály- és stratifikációs modellek és -elemzések
paradigmaváltásához vezető további lépéseket a kötet vitájától is várjuk. A válo-
gatás tanulmányai, számos nagyobb adtafelvétel felhasználásával, kilenc kutató-
intézet és egyetemi tanszék tizenkilenc munkatársának közreműködésével ké-
szültek. A kutatást indító munkacsoport felkérésére a magyar szociológia legis-
mertebb képviselői közül többen vállalkoztak egy-egy tanulmány elkészítésére.
A kötet ugyanakkor hét fiatal, habár korántsem pályakezdő szerző munkáját is
közreadja.
A kötet szakmai önvizsgálattal kezdődik, mert a társdalomról való tudá-
sunk nem független tudományunk állapotától. Az első tanulmány a struktúra,
osztály- és rétegződéskutatások helyzetéről és megújításának a szükségességéről szól
(KOVÁCH–KUCZI–JÓKUTHY). A hagyományos paradigma rövid történetét és a pa-
radigmaváltás indokait a nemzetközi irodalomnak a társadalmi osztályok meg-
szűnésére és a társadalmi struktúra- és rétegződéselemzések ellehetetlenülé-
sére vonatkozó legfontosabb tételeivel összefüggésben mutatja be. A szociológia
szerepváltozása és az értelmiség útja az osztályhatalomból című dolgozatban Kuczi

13
Tibor, Kovách Imre és Kristóf Luca elemzi a paradigmaváltás elmaradásának
szociológiatörténeti, hatalmi, intézményi és értelmiségtörténeti okait. A szocio-
lógia rendszerváltás előtti kritikai teljesítményét senki sem vonta kétségbe, és a
kezdeti, a társadalomtudományon belül is rendszerváltást siettető lendület nem
tartott sokáig. A rétegződéskutatások állításait, érvényességét feszegető vita
gyorsan kifulladt, a paradigmaváltás elmaradt. A szociológia intézményi válto-
zásai, hatalmi viszonyai, a tudomány részleges piacosítása és projektesítése, a
politika és a tudomány kapcsolata konzerválta a társadalomelemzés intellektuá-
lis közelítésmódjait és módszereit.
A 20. századi rendszerváltások a társadalomszerkezet szempontjából sem
számítanak sikertörténetnek. A teljes társadalmi átalakítás programjaival fellé-
pő politikai elitek ellentmondásos modernizációs teljesítményei nagyon keveset
változtattak a fejlődésközpontoktól való elmaradottságon és függésen. Laki Lász-
ló a posztszocialista rendszerváltás mérlegét történeti összefüggéseiben vizsgálja.
A politikai elitek felelősségének tartja, hogy a rendszerváltás felemás megoldá-
sai után a megrázó társadalmi következmények sem vezettek a szerkezetváltás
alapelemeinek újragondolásához és gyökeresen új társadalompolitikához.
A hatalmi érdek és társadalomszerkezet összefüggéseinek megértéséhez Sza-
lai Erzsébet készített alapvető fontosságú tanulmányt a munkások és tőkések
érdekviszonyairól. Elemzése szerint az uralkodó elitek bonyolult hatalmi tech-
nikákkal értékelik le a hozzájuk nem tartozó társadalmi csoportok tudás- és
politikai tőkéjét, és a maguk számára csoportosítják át őket. A hatalmon levő
rendekkel szemben az atomizált társdalom szereplői az érdekérvényesítési le-
hetőségektől megfosztva nem tudnak osztállyá szerveződni. A rendies tagolt-
ságot felmutató osztályvonásokkal rendelkező elitek akadályozzák a társadalmi
rendek és osztályok kialakulását. A tőke–munka-viszony ezért a magyarországi
újkapitalizmus társadalmi-hatalmi viszonyainak fontos, de nem kizárólagosan
meghatározó tényezője. A magyar társadalmat kettős struktúra: a tőke/mun-
ka-viszony és a hatalmi elithez, elsősorban a gazdasági elithez kötődő konkrét
viszony rétegzi. A két struktúra egymást keresztező hatása és az erős individua-
lizáció miatt elmaradt a markáns csoportképződés. A hatalmi elitek egyre pon-
tosabban ismerik fel és érvényesítik érdekeiket, amire a társadalom más rétegei
nem képesek. Neumann László a munkaügyi kapcsolatok egy sajátos elemének,
a béralkunak rendszerével mutatja be az érdekérvényesítés intézményesített for-
máját, amelynek a létrehozásában a szakszervezetek a kilencvenes évek elején
nem vettek részt. A decentralizált kollektív alku, a szakszervezet nélküli munkahelyek
térnyerése és az individualizáció a posztszocialista érdekérvényesítési intézmények
működésének alapvonásai, amelyek a gyenge érdekérvényesítési lehetőségeket
az uniós elvek és joggyakorlat lassú terjedése ellenére hosszabb távra rögzítik.
Bukodi Erzsébet tanulmánya a hagyományos paradigma módszereivel, ugyanak-
kor megújítási igényével vizsgálja a mai magyar társadalom rétegződését. A nagy
adatbázisok elemzése a rétegződés szempontjából számos új eredményt hozott,
és Bukodi új rétegződésmodellje valószínűleg a hagyományos paradigma legtel-
jesebb kísérlete, amely az új megközelítések egy részét is érvényesíti. Eredményei

14
nem mondanak ellent Szalai politikai-hatalmi közelítésű struktúramodelljének,
amely a társadalom csoportjainak az elitek hatalmi politizálása következtében
elmaradó osztállyá szerveződését tételezi. A két teljeséggel eltérő módszerekkel
és elméleti háttérrel készült elemzés végső soron hasonló társadalomstruktú-
rát ír le. Bukodi a munkaerő-piaci pozícióik alapján négy fő csoportba sorolja
az egyéneket: a foglalkoztatók, az önállók-önfoglalkoztatók, az alkalmazottak
(szolgáltatói, munkás és köztes csoport) és a munkaerőpiacról kiszakadtak cso-
portjába. Az elmúlt két évtizedben a foglalkozási rétegek szerinti struktúra a
hagyományos értelemben vett szellemi foglalkozások felé tolódott el. A legin-
kább figyelemre méltó változások a képzett szolgáltatási, kereskedelmi, irodai,
technikusi foglalkozásúak esetében zajlottak le: a foglalkoztatott nőknél 27-ről
36-ra, a férfiaknál 6-ról 10 százalékra nőtt a réteg súlya 1983 és 2002 között.
Ezek az eredmények a szerző szerint a foglalkozási struktúra polarizációjára
utalnak. A munkapiaci-foglalkozási rétegek szerinti helyzet az anyagi-vagyoni
állapot egyik legfontosabb meghatározója. Statisztikai értelemben is releváns a
tőketulajdonosok elkülönülése a többi rétegtől, amelyeknek anyagi viszonyai a
legkedvezőbbek: ők rendelkeznek a legtöbb erőforrással, az ő munkapiaci kar-
rierjükben fordul elő a legkevesebb megszakítás, és az elmúlt 10-15 évben ők
érzékeltek leginkább javulást életkörülményeikben. A szakképzetlen fizikaiak
és a munkaerőpiacról kiszakadók alkotják a társadalom „perifériáját”, státusuk
javulására vonatkozó kilátásai nagyon rosszak.
Ezt követően Bukodi az individualizációs tételt teszteli. Az utóbbi évtizedek
makrogazdasági, makrotársadalmi változásai széttördelték a mindennapi élet
döntési kereteit: a pluralizálódott életstílus, az egyéni döntések során választha-
tó, egymástól nagymértékben különböző alternatívák az életutak differenciáló-
dásához és nagyfokú bizonytalansághoz vezetett. A hagyományos társadalmi
jellemzők életesélyeket, cselekvési módokat meghatározó ereje jelentősen gyen-
gülhet, és ezzel párhuzamosan felértékelődhetnek az olyan tulajdonságok, mint
például az életkor, az életciklus, a családi helyzet stb. A tanulmányban alkalma-
zott tipológia az anyagi életvitel, a szabadidős/kulturális aktivitás és a lakás-
használat legfontosabb jellemzőit vette figyelembe, hogy segítségükkel minél
homogénabb csoportokat konstruáljon. Az anyagi státus, lakásstátus és szabad-
időstátus indexei alapján tíz csoport különül el a magyar társadalomban. Az
életstílus-tipológia alapján is alapvetően hierarchikus-vertikális elrendezettségű
a magyar társadalomstruktúra, amelyben jól lehatárolható a viszonylag homo-
gén, a különböző fogyasztási dimenziókat tekintve egységes felső, valamint az
alsó (szegény) réteg. A két pólus közötti pozíciókat tekintve már nem ennyire
egyértelmű a képlet: ezekben az esetekben lényegesek a horizontális – preferen-
cia- és ízlésbeli – különbözőségek is.
Gazsó Ferenc az iskolarendszer, Laki László az ifjúság rétegződése kapcsán mu-
tatja be a hatalom és társadalom kapcsolatát. A jelenlegi oktatási rendszer egy-
szerre képezi le és termeli újra a polarizálódó társadalmi szerkezetet. Az anyagi
és kulturális tőkével nem rendelkezők esélytelenek a tudásszerzés versenyében
a társadalmi mobilitás területén. A növekvő társadalmi különbségek az oktatás

15
minden szintjén érvényesülnek: a tanulók teljesítményében és továbbtanulási
esélyeiben is, és az iskolarendszernek nincsenek eszközei a mérséklésükre. Az
ifjúság a különböző települési, életkori, státuskülönbségek miatt nem egységes
társadalmi csoport. A tanulmány elemzi, miként romlott a fiatalok munka-
erő-piaci helyzete, miért tolódott ki a pályakezdés ideje, s ezzel párhuzamosan
hogyan hosszabbodik meg az iskolában töltött idő. Az önálló életkezdés, csa-
ládalapítás ideje mind magasabb életkorba tolódik ki. A generációs intézmény-
rendszer funkcionális zavarai miatt feladatai nincsenek ellátva. Az ifjúsággal
kapcsolatos strukturális problémák megoldása a család intézményére marad,
amely viszont minimális érdekérvényesítési lehetőségekkel és korlátozott erő-
forrásokkal rendelkezik. A magyar társdalom generációs intézményrendszere a
szervezetlenség és a gyenge hatékonyság következtében erősen polarizált társa-
dalmi reprodukciót eredményez.
Nagy Kalamász Ildikó és Kovách Imre szerint a társadalom- és településszerke-
zet egymásra ható rendszereinek vizsgálata alapján a rendszerváltást követően
a magyar településszerkezet néhány elemében a nyugat-európaihoz hasonlóan
változott. Budapesten, a főváros agglomerációjában és néhány nagy- és középvá-
rosban a nyugat-európaihoz hasonlítható urbanizációs és szuburbanizációs ten-
denciák is felfedezhetők. A társadalom- és településstruktúra aszinkron átalakulása,
a posztszocialista demográfiai fordulat és a vidék paraszttalanítása viszont a tár-
sadalom struktúrájára is visszahat, s ennek következményei a falusi társadalom-
alattiság kialakulásától a proletarizálódó tömegek esetleges későbbi migráció-
jáig számos további, nehezen kezelhető társadalmi és térszerkezeti problémát és
politikai és demokráciaszerkezeti gondot eredményezhet.
Kötetünk öt tanulmányt is tartalmaz a magyar társadalom új strukturáló
folyamatairól. Angelusz Róbert és Tardos Róbert úttörően fontos tanulmányt
készített a kapcsolati hálók és a társadalom strukturálódásának összefüggései-
ről. A közel két évtized változásait is modelláló tanulmány szerint a kapcsola-
ti hálók mint erőforrások egyre inkább strukturálói a magyar társadalomnak,
bár a kapcsolathálózati erőforrások eloszlása erőteljesen függ a rétegződés ha-
gyományos elemeitől és például az életkortól. Csigó Péter a kereskedelmi média
társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésére gyakorolt hatását az internet-
tel kapcsolatos csoport-, illetve individuális preferenciák vizsgálatával elemzi.
Az internet megítélésében mutatkozó társadalmi különbségeket a klasszikus
társadalmi ranglétra modellje önmagában nem képes teljeskörűen magyarázni,
a médiafogyasztási szokások és a digitális szakadék nem csupán egy lineáris
társadalmi ranglétrához illeszkednek. A kereskedelmi média Magyarországon
erőteljesen hozzájárult az egyéni életvitel és értékválasztás individualizálódá-
sához, és elindított egy olyan társadalmi átrétegződést, amely a klasszikus ré-
tegződésvizsgálatok alapján nehezen értelmezhető. A népszerű média, még a
sokválasztásos médiafogyasztással nem jellemezhető magyar társadalom eseté-
ben is, megkerülhetetlen szerepre tett szert mind a társadalom egyenlőtlenségi
rendszerének újratermelésében, mind a fogyasztói individualizációban, amely
felülírja a hagyományos társadalomszerkezetet.

16
 A fogyasztásnak Csigó Péter és a Csite–Kovách–Kristóf szerzőhármas sze-
rint is kimutatható rétegképző szerepe van, még ha ez a hatás áttételeken ke-
resztül és a hagyományos rétegképzőktől (például munkaerő-piaci pozíció) vagy
életkortól nehezen elválasztható módon érvényesül is. Csite, Kovách és Kristóf
két időpont médiafogyasztási adtainak alapján mutatja ki a fogyasztási miliők, a
hasonló módon csak mást olvasó, néző, hallgató és társadalmi állapota szerint
egymástól lényegében nem különböző csoportok megjelenését.
A hagyományos munkaerő-piaci pozíció átüt a fogyasztási miliők rendsze-
rén, különösen a nem vagy nagyon szerény mértékben fogyasztók esetében, de a
fogyasztásnak is van rétegképző hatása. Hack József a politikai kötődés rétegkép-
ző szerepét látja a fogyasztáséhoz hasonlónak. A politikai értékválasztás köz-
vetlenül befolyásolja az anyagi helyzet értékelését és az anyagi várakozásokat,
közvetve a réteghelyzet szempontjából meghatározó rétegtudatot.
Csurgó és Megyesi a családi döntések, ezeken belül is a nők mindinkább irá-
nyító pozíciójának és ugyanakkor a hagyományelvű munkamegosztás elemzé-
sével jut arra a következtetésre, hogy a nők és férfiak családon belüli viszonyait
nagymértékben meghatározzák a párok munkamegosztásban, iskolázottságban
és foglalkoztatottságban elfoglalt pozíciói. Látnak bizonyos emancipációs törek-
véseket, amelyek össztársadalmi ereje azonban gyenge, a nők többsége elfogadja
a hagyományokban gyökerező nemi szerepeket. Ezért a családban fennmarad
az egyenlőtlen munkamegosztás és a családi mikrostruktúra mint a réteg- vagy
osztályképződés meghatározó eleme.
A modellváltással új társadalmi csoportok születtek vagy erősödtek meg, és
egyes társadalmi helyezetek új társadalomszerkezeti összefüggéseket hordoz-
nak. Kuczi Tibor a több száz ezres tömegben jelentkező kisvállalkozók réteg-
zettségéről, a kisvállalkozóvá válás strukturális okairól, Kovách Imre, Kristóf
Luca és Lengyel György pedig az elitek összetételéről, utánpótlásáról, cserélődé-
séről, egymáshoz kapcsolódásáról, társadalmi elfogadottságáról és hatalmi po-
zícióiról írt összefoglaló tanulmányt.
Ferge Zsuzsa kötetzáró dolgozata a posztszocialista modellváltás legnagyobb
kudarcáról, a tömegesen megjelenő szegénység strukturális okairól szól. De több
annál, mert a kötet tanulmányai közül a struktúramodell megújításához a leg-
többel járul hozzá. Újraértelmezi a társadalmi struktúra megértéséhez szüksé-
ges alapfogalmakat, az államszocialista társadalom szerkezetét, a szocialista kor-
szak szegénységének strukturális okait, melynek jellege, ahogy a szegénység ösz-
szetétele is, állandóan változott. A struktúraelemzés szempontjából nem a tár-
sadalmat szervező piacot tartja a legfontosabbnak, hanem a piacgazdaság létét
lehetővé tevő jogokat és viszonyokat, illetve az általuk létrehozott tulajdoni és
munkaerő-piaci viszonyokat, amelyek az életesélyek és a társadalom legfontosabb
strukturálói. A posztszocialista berendezkedés felszabadította és korlátlanná tette
a tulajdonért és az erőforrásokért folytatott versenyt, s ennek következménye Fer-
ge számításai szerint a társdalom 40 százalékára tehető szegénység.
A kötet 17 tanulmánya alapján megítélésem szerint egyértelmű a struktú-
ra- és egyenlőtlenségkutatás paradigmaváltásának szükségessége és egyben le-

17
hetősége is. A foglalkozási besoroláson alapuló, hierarchikus rétegződés elem-
zése önmagában nem elég a magyar társadalom strukturális viszonyainak és
osztály-, réteg- és csoportképződésének megértéséhez. Az anyagi, szimbolikus
és kulturális tőketulajdon megoszlásának, a tulajdonhoz és a munkaerő-piaci
pozíciókhoz való hozzájutást szabályozó hatalmi, jogi rendszereknek, a piac-
gazdasággal terjedő fogyasztói társadalom individualizációs-kulturális folyama-
tainak, a politika struktúraformáló hatásának és a magyar társadalomtörténet
valós trendjeinek, a területi egyenlőtlenségeknek, a családi és mikrocsoportok
szerkezetének együttes elemzése vezethet a paradigmaváltáshoz. Munkánk eh-
hez tette meg az első lépéseket.

18
 KOVÁCH IMRE – KUCZI TIBOR – JÓKUTHY EMESE

AZ OSZTÁLYOK, A TÁRSADALMI STRUKTÚRA

ÉS RÉTEGZŐDÉS KUTATÁSÁNAK
ÁLLAPOTÁRÓL ÉS MEGÚJÍTÁSÁNAK
SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A magyar társadalomról szóló szociológia kutatások kitüntetett témája a tár-

sadalmi struktúra és rétegződés, illetve a társadalmi mobilitás. A társadalmi
egyenlőtlenségek mérésére és bemutatására az egyének munkaerő-piaci pozíci-
óját kifejező, foglalkozás alapján létrehozott munkajellegcsoportok és módosí-
tott változataik szerinti elemzés a kutatások elsődleges paradigmája, amelyet a
társadalomtudományok jelentős része elfogadott és átvett. A hatvanas években
létrehozott kutatási paradigma egy akkor intenzíven modernizálódó társada-
lom egyenlőtlenségi viszonyainak a leírására vállalkozott (FERGE, 1969; ANDOR-
KA, 1970). Az elmúlt negyven évben a társadalmi egyenlőtlenséget meghatá-
rozó struktúrák és az egyenlőtlenség rendszere többször is átalakult, s ezen
változások sok elemét a munkajellegcsoportokat használó kutatási paradigma
regisztrálta is. A Kolosi Tamás vezetésével készített rétegződéskutatás a nyolc-
vanas évek elejének magyar társadalmát több dimenzióban elemezte, de vég-
ső soron a társadalmi egyenlőtlenségeket a munkajellegcsoportokra alapozott
rétegződésmodellel írta le (KOLOSI, 1987). Kolosi és Szelényi Iván a nyolcvanas
években egy-egy tanulmányban a szocialista körülmények között is megjelenő
sajátságos piaci viszonyok hatásainak struktúra- és rétegződési modellbe illesz-
tését végezte el (KOLOSI, 1986; SZELÉNYI, 1988). Szelényi polgárosodáselemzése
és Kolosi úgynevezett L modellje az egyének rétegződési csoportokba sorolása-
kor más jellemzők, például a második gazdaságban történő részvétel figyelem-
bevétele mellett változatlanul a munkaerő-piaci pozíciót tekintette alapvetően
meghatározónak. A kilencvenes évek politikai és gazdasági rendszerváltásának
egyes társadalmi következményei a hagyományos paradigma keretei között jól
értelmezhetők. A társadalmi struktúra és az egyenlőtlenségi, rétegződési rend-
szert leíró paradigma újraértelmezése mellett mégis fontos érvek sorakoztatha-
tók fel. A kilencvenes évek elejének társadalomtudományi paradigmaváltás-kí-
sérlete sikertelen maradt (erről bővebben a kötetben KUCZI–KOVÁCH–KRISTÓF), és
a magyar társadalom egészére vonatkozó elemzések a hagyományos paradig-
ma jegyében született társadalomszerkezeti modell iterációit alkalmazták. 1990
után folytatódtak a korábban kimunkált megközelítések jegyében született ku-

19
tatások; az intellektuális eszközök – számos módszertani újítást alkalmazva és
lépést tartva a hasonló paradigma szellemében eljáró nemzetközi kutatásokkal
– megmaradtak. Az újraszervezett társadalomstatisztika, a közvélemény-kutatás
társadalomkutatási gyakorlata alapvetően a hagyományos paradigma megköze-
lítéseit és érvkészletét használta. Az akadémiai szférában sem született olyan
társadalmi szerkezetre és rétegződésre vonatkozó modell, amely a hagyomá-
nyos paradigmát felváltaná. A hazai szociológia sajátos intézményi és érdek-
viszonyainak következtében az újabb közelítések minden értékük elismerése
mellett is elszigeteltek és lényegében válasz nélküliek maradtak (SZALAI, 2001;
SZELÉNYI–EYAL–TOWNSLEY, 1996; uők, 1998). A rendszerváltással azonban számos
új intellektuális feladat született, amelynek megoldásához nélkülözhetetlen volt
a hagyományos paradigma érvényességének újragondolása. Ferge Zsuzsa köte-
tünkben közölt tanulmányában és korábban is (FERGE, 2002) joggal érvelt amel-
lett, hogy a magyar társadalom még nem egészen posztmodern, és az erőfor-
rások elosztásának és eloszlásának egyelőre ismeretlen kimenete a társadalmi
struktúrát alkotó viszonyoktól függ. A jelenkori magyar társadalom szerkezete
1990 után nem változott olyan radikálisan, mint a politikai és gazdasági rend-
szer, s a változások folytonosságának pontosabb megértése elkerülhetetlenné
teszi az azon vonatkoztatási rendszeren belüli összehasonlításokat, amelyeket a
munkajellegcsoportokra és a foglalkozási besorolásra épülő megközelítés kínál.
A hagyományos paradigma ugyanakkor nem vesztette el azt a funkcióját, amely
létrehozásának is egyik oka lehetett. Olyan eszköznek bizonyult ugyanis, amely
évtizedeken keresztül változó eséllyel és erővel ugyan, de lehetőséget adott arra,
hogy a társadalomkutatással foglalkozók a társadalmi folyamatokra hatást gya-
korló hatalmi döntések egy részét befolyásolják. A magyar társadalom súlyos
problémái miatt mindez sokak számára változatlanul a társadalomtudományo-
kat művelők feladata.
A magyar társadalomtudományok az intézményi és financiális körülmények-
hez képest és régiós viszonylatban aránylag gyorsan reagáltak a megváltozott
társadalmi és intézményi körülményekre. A hazai társadalomismeretben még-
is erőteljes hiányok mutatkoznak a közvetlen és stratégiai társadalompolitikai
felhasználhatóság szempontjából. Ennek okai között egyaránt kimutathatók a
társadalomtudomány piacosodásának, valamint egyfajta módszertani merev-
ségnek a következményei, a politikai fogadókészség és a pontosan megfogalma-
zott kérdésfeltevések hiányosságai, valamint hangsúlyosan az a tény, hogy a tár-
sadalomelemzések teoretikus megalapozottsága messze elmarad az empirikus
kutatások színvonalától és sokszínűségétől. További hiányosságként jelölhető
meg, hogy szoros összefüggésben az előbb említett problémával, a jelenkori tár-
sadalomkutatási gyakorlat döntő többsége még most sem fordít kellő figyelmet
a társadalom hatalmi és érdekviszonyainak a vizsgálatára, holott ennek nincs
politikai és módszertani akadálya.
A legnagyobb társadalmi problémák és kezelhetőségük nem, vagy gyakor-
lati következményeiket tekintve alig láthatóan ismertek a társadalompolitikai
gyakorlatban. A magyar társadalom hagyományosnak mondható megoldatlan
társadalmi kérdéseire és azokra, amelyek 1990 után keletkeztek, nincsenek stra-

20
tégiai igénnyel megfogalmazott válaszok, mert a felelős válaszkeresést a gazda-
sági, politikai és társadalmi struktúraváltás folyamatában megszülető érdekek a
szőnyeg alá söpörték. A társadalomszerkezeti problémák pedig sokkal nagyob-
bak azoknál, amelyeket a politikai közbeszéd és gyakorlat elismer. Semmilyen
stratégiai válasz nincs például a tömeges szegénységre, a társadalmi és anyagi
tőke hiányában elmaradó középrétegesedésre.
A társadalomstruktúra és rétegződés kutatása mint a társadalomról szóló
gondolkodás kerete a magyar viszonyok között egyelőre nem helyettesíthető.
Az új paradigmák feltűnésének nincs sok jele. A kilencvenes évek elejének pa-
radigmakritikája azért maradt eredménytelen, mert sok ma is elfogadható érvet
szállított ugyan a társadalmi struktúra és rétegződéskutatások korábbi gyakor-
lata ellen, de új, a társadalom egészének elemzéséhez alkalmas paradigmát a
kritikusok nem dolgoztak ki. A hazai társadalomkutatás egyelőre nincs készen
az új paradigma kidolgozására, de a régiónkban sem ismertek társadalomtudo-
mányi paradigmaváltásra irányuló kísérletek (KUCEROVÁ, 2004). Több mint bizo-
nyos, hogy mindazok a jelenségek és trendek jelen vannak az ezredforduló glo-
balizálódó és az Európai Unióhoz integrálódó Közép-Európájában, mint például
a fogyasztói társadalom következményei vagy az individualizáció, amelyeket a
posztmodern társadalmakhoz társítanak, de ezek értelmezése is a struktúra és
rétegződésmodellbe illesztve vagy ahhoz viszonyítva célszerű. Amilyen tény-
szerű a posztmodern társadalomszerveződés egyes elemeinek megérkezése,
annyira nyilvánvaló, hogy nagy társadalmi csoportok, például a milliós sze-
génység vagy a fizikai munkások esetében a társadalmi pozíciót változatlanul a
munkamegosztásban elfoglalt hely jelöli ki. A régi társadalmi viszonyok és az
új réteg- és csoportképző tendenciák hatása egy időben és gyakran együttesen
jelentkezik. Használható megközelítésnek ezért az összefoglalóan posztmodernnek
tekintett új társadalmi jelenségek elemzési lehetőségeinek és a hagyományos paradigma
szemléletmódjának együttes alkalmazása látszik.
A magyar társadalom struktúrájáról és egyenlőtlenségeiről gondolkozók leg-
alább három kihívással szembesülnek.

1. A rétegződés- és struktúrakutatások állandó, elsődlegesen módszertani

megújulásai, amelyek egy-egy részprobléma elemzésére irányulnak, nem vezet-
tek szakmai konszenzussal elfogadott új struktúramodell kidolgozásához.
2. A nemzetközi társadalomtudomány több irányzata kifejezetten a társa-
dalmi osztályok megszűnését és ezzel a foglalkozási besoroláson alapuló tár-
sadalmi struktúra- és rétegződéselemzések ellehetetlenülését jelentette ki.
A posztmodern és más ezredvégi társadalomkutatási irányzatok számos olyan,
a társadalom rétegződésével és strukturálódásával is kapcsolatos megközelítést
alkalmaznak, amelyek a magyar társadalomban is megtalálható jelenségekre
vonatkoznak, mint például a globalizáció kérdésköre, a fogyasztói társadalom,
a kapcsolati, az információs, kockázat- vagy élménytársadalom, az individuali-
záció, a nemekre vonatkozó kutatások. E jelenségek tanulmányozása itthon is
megindult, és mértékadó eredményekhez vezetett, amelyek azonban nehezeb-
ben illeszthetők a hagyományos paradigma társadalom- és rétegződésmodell-

21
jéhez, és az egyes kutatási területek is további elmélyült elemzést igényelnek.
Egyelőre nincs válaszunk arra, hogy a magyar társadalom európai és világpiaci
integrálódása pontosan mit jelent, hogy posztmodern, modern vagy egyes lesza-
kadó népességcsoportok esetében premodern viszonyok között élünk-e? Milyen
csoportokra érvényesek a nyugati társadalmak megértéséhez kidolgozott fogal-
mak, módszerek és teóriák? És ha a nyugati társadalmak trendjei csoportfüg-
gően jelennek meg a magyar társadalomban, mi ennek a társadalomszerkezeti
oka és következménye?
3. A politikai rendszerváltást követően a magyar társadalomban új csoportok
jelentek meg (például vállalkozók, újkapitalisták), illetve egyes csoportok és té-
mák kutathatóságának politikai korlátai megszűntek (szegények, az elit csoport-
jai, hatalom és társadalom). A társadalom szerkezetének csoportszintű változá-
sait a kutatások többé-kevésbe nyomon követték és regisztrálták, ugyanakkor a
társadalmi struktúra átalakulásának értelmezése még mindig a hatvanas évek-
ben kialakított struktúra- és rétegződésmodell keretein belül történik.

A rétegződés- és struktúrakutatások állapotával kapcsolatban egyetérthetünk

Angelusz Róbert gondolataival: „A stratifikáció kérdéseit napjainkban bizony-
talanság lengi körül. A társadalom hierarchizálódását alakító erőforrások hete-
rogenitása, az erőforrások közötti inkonzisztenciák, a növekvő gradualitás és
az elmosódó csoporthatások érvényesülése mellett még a szociológia modern
technikai-módszertani apparátusával is nehéz a lakosság csoportokba szerve-
ződését nyomon követni, s az esetek növekvő számában válik kétségessé egyes
személyek és csoportok besorolása. A különböző stratifikációs modellek csak
fogyatékosan tudnak eleget tenni annak a hagyományos elvárásnak, hogy jól
áttekinthető, adekvát leírást adjanak a társadalmi nagycsoportokról, és valamifé-
le fogódzót nyújtsanak a szövevényes társadalmi viszonyok közötti eligazodás-
hoz.” (ANGELUSZ, 2004, 7.)
Az Angelusz által említett stratifikációs kutatásokkal kapcsolatos bizonyta-
lanság a nemzetközi szociológiát is kérdések elé állítja. A társadalom osztály- és
rétegszerkezetének kutatásában gazdag hagyományokkal rendelkező brit szo-
ciológia elismert képviselői az utóbbi időben több kötetben is foglalkoztak az
osztályelemzés nehézségeivel (CROMPTON, 1993; CROMPTON ÉS TÁRSAI, 2000). Ro-
semary Crompton Class and Stratification című könyve bemutatja mindazokat
a vitákat, amelyek az osztályelemzést és a stratifikációs kutatásokat kísérték a
brit és részben az amerikai szociológiában. A hetvenes–nyolcvanas években a
foglalkozásokat alapul vevő osztályba sorolás gyakorlatát erős kritikák érték,
amelyek szerint a nemmel, fajjal, életkorral kapcsolatos szociológiai kérdéseket
nehezen lehet a foglalkozási kategóriákból kiindulva megválaszolni. A feminis-
ta és más kritikák következtében a nyolcvanas évek végére a társadalom osztály-
szempontú elemzése a szociológiában legalább három terültre bomlott:

a) a teoretikusan megalapozott, nagy adatbázisokon végzett, makroszintű

kapcsolati elemzések, amelyekre Crompton Goldthorpe, Blau és Wright munkáit
említi példaként;

22
 b) az osztályok képződésének társadalomtörténeti összefüggéseit vizsgáló
elemzések (LASH–URRY, 1997; MCNNALL és társai, 1991 könyveinek a példáival);
c) a Bourdieu munkáinak ihletésére felerősödő érdeklődés az osztályok kul-
turális meghatározói és újratermelése, valamint ezekkel összefüggésben a fo-
gyasztás szociológiai kérdései iránt.

Könyve összegzésként Crompton azt állapítja meg, hogy a társadalmi osztály

értelmezése és a stratifikáció empirikus elemzései nem egy belső logikát követ-
ve, hanem leginkább a szociológiaelméletek fejlődésének hatására alakultak át,
amelyek közül a módszertani pozitivizmus és a normatív funkcionalizmus bírá-
latát, a neomarxizmust, a filozófiai „realizmus” felé fordulást és a posztmodern
diskurzussal kapcsolatos kritikáit sorolja fel. A széles körű gazdasági és társa-
dalmi változások következménye, az ipari-technológiai fejlődés, a szolgáltatói
szektor szerkezetváltása csakúgy, mint az új társadalmi mozgalmak és a keleti
politikai rendszerváltás hatásai is beépültek az osztályokról, rétegződésről szó-
ló elemzések gyakorlatába. Mindezek következményeként a munkát és foglal-
koztatást sokan egyre kevésbé tekintik az osztályokhoz tartozás meghatározó
tényezőjének, illetve azt gondolják, hogy az osztály mint a társadalmi egyenlőt-
lenséget megjelenítő leíró kategória elvesztette jelentőségét.
Crompton viszont azzal érvel, hogy az osztály fogalma és a társadalmi réteg-
ződés modelljei változatlanul érvényes keretét adják fontos jelenkori társadalmi
jelenségek elemzésének, amelyek között a mai társadalmak osztálytérképének
a megrajzolását, a szegénység újkori formáival kapcsolatos underclass jelensé-
gét, a felsőbb osztályok problematikáját, a hagyományos munkásosztály hanyat-
lását és a középosztályosodást említi. A hét évvel később megjelent antológia
bevezető tanulmányában Crompton és Scott összegzi a háború utáni osztály-
és rétegződéskutatással kapcsolatos fejleményeket (CROMPTON–SCOTT, 2000). Az
„osztály” fogalma túl nagy és diffúz társadalmi alakzatok (a középosztály, felső
osztály, alsó osztály), státuscsoportok és presztízssorrendek leírására szolgált,
ami jelentősen növelte a fogalomhasználat körüli bizonytalanságot. A politikai
vitákhoz is hozzászólva az osztállyal és rétegződéssel kapcsolatos kutatások a
„nyitottság” és a „polgárosodás” fogalmaihoz kapcsolódtak, és ma már klasszi-
kusként kezelt művekben a választások során is felhasználható információkat
szállítottak a Labour Party hagyományos társadalmi bázisának számító mun-
kásosztály identitásának változásairól (LOCKWOOD, 1958; G OLDTHORPE–LOCKWOOD,
1963; G OLDTHORPE és társai, 1969). Ezekben a kutatásokban az osztályhoz tarto-
zás a foglalkozási besoroláshoz kapcsolódott.
A hetvenes évek után két nagy nemzetközi kutatási program is saját, foglalko-
zásra és foglalkoztatásra épülő stratifikációs modellt alakított ki (a marxi inspi-
rációjú International Class Porject Eric Wright vezetésével és a mobilitást elemző
CASMIN Goldhtorpe és Erikson irányításával [WRIGHT, 1997; ERIKSON–G OLDT-
HORPE, 1992]). A foglalkozási osztály az egészségi állapot egyenlőtlenségeinek
kutatásaiban is alapkategória volt. Crompton és Scott szerint a nagy szellemi és
anyagi kapacitásokat lekötő foglalkozási alapú osztályokba sorolás inkább kuta-
tás-módszertani, mint tartalmi eredményeket hozott.

23
 A foglalkozási viszonyokban az elmúlt három évtizedben nagyarányú válto-
zások következtek be. Megnőtt a hosszú időtartamú munkanélküliség aránya.
A nők beáramlása a munkaerőpiacra erőteljessé vált. A fizikai munkások aránya
csökkent, a szolgáltatásokban dolgozóké megnőtt. A munkavégzés rugalmasabb
keretek között zajlik, a munka világa instabil és bizonytalan, és ez kérdésessé
teszi a foglalkozásokra alapozott osztálybesorolás- és a mobilitáskutatások érvé-
nyességét a brit (és amerikai) viták szerint. A foglalkozásalapú osztálykategóri-
ák túlságosan zártnak és szűknek tűnnek, s nem tudnak megfelelni a közösségi
és az identitáskutatások, a társadalmi mozgalmakra, a hatalom problematikájá-
ra és a politikai szereplőkre vonatkozó elemzések igényeinek. A stratifikációs
és osztályelemzések a kilencvenes évekre a gazdag kutatási gyakorlat ellenére
egyfajta válságba jutottak, amelyen Crompton és Scott szerint az osztály- és stra-
tifikációs elemzések korábbi módszereket meghaladó megújításával, illetve a
posztmodern megközelítések kulturális és identitáskérdéseket központba állító
alkalmazásával lehet túljutni.
Az osztályelemzés jelen állapotáról gondolkodva a múlt hibáinak elkerülése
érdekében a következő stratégiát ajánlják:
a) Szükségesnek tartják annak felismerését, hogy az osztály és a rétegződés
multidimenzionális fogalmak, és elkerülendő, hogy egyetlen, bár legnagyobb
magyarázó erővel bíró dimenziót önmagában elegendőnek tartsunk a társadal-
mi rétegződés és egyenlőtlenség viszonyainak megértéséhez.
b) Az osztályelemzést a posztmodern és posztstrukturalista kritikáknak
megfelelően kívánatos kibővíteni a termelés, a fogyasztás és az elosztás folya-
matainak elemzésével, mivel azok a társadalmi osztályokhoz és csoportokhoz
tartozó folyamatok, és maguk is hozzájárulnak a társadalmi különbségek létre-
hozásához és fenntartásához.
c) Végül az alkalmazott módszerek és teóriák pluralizmusának szükségessé-
gét hangsúlyozzák, mert az osztály- és rétegződési jelenségek oly sok társadalmi
szinten zajlanak, hogy az egyéni cselekvéseknek a társadalomszerkezethez kap-
csolódását egyetlen kitüntetett magyarázó elv szerint nem nagyon lehet meg-
érteni.

Jelen tanulmány keretei között nem idézhetjük az osztályelemzés megújítá-

sával foglalkozó kötet összes fejezetének eredményeit, amelyeket pedig nem-
egyszer a szociológia olyan klasszikusai jegyeznek, mint Gershuny, Pahl vagy
Soerensen. Az összegző fejezetben Devine és Savage további szempontokat
kínál az osztály- és rétegződéskutatás megújításához (DEVINE–SAVAGE, 2000).
A foglalkozások aggregálásával létrehozott osztályok, rétegek és csoportok az
esetek többségében figyelmen kívül hagyják a jelentős jövedelmi és vagyoni kü-
lönbségeket, pedig például az amerikai szociológiában ennek a közelítésnek je-
lentős hagyományai és eredményei vannak. Devine és Savage szerint az osztály
és a rétegződés fogalmainak politikai gazdaságtanra alapozott kritikai elméletét
kellene kidolgozni, amely újraértelmezhetővé tenné az osztály, a társadalmi nem
és az etnikum kapcsolatát. A második ajánlás Bourdieu „új kispolgárság” elmé-
letéhez kötődik, amelynek nagy hatása volt a brit stratifikációs kutatásokra, és a

24
fogyasztás és a kulturális privilégiumok rétegképző szerepéről szóló elemzések
sorát inspirálta. Ahogy azonban Devine és Savage értelmezi, ezekben a kutatá-
sokban az osztályszerkezetre és az osztálykultúrára, illetve a rétegszerkezetre
és rétegkultúrára a társadalom különböző részeiként tekintenek, és az érdek-
lődés középpontjába a kultúra és a gazdaság közötti közvetítés került. A két,
elkülönítve elemzett terület és a köztük levő interakciók vizsgálata helyett a
rétegződés- és osztálykutatások megújulásához inkább a kulturális folyamatok
gazdasági-társadalmi gyakorlatokba ágyazottságának elemzése vezethet el.
Tudomásunk szerint Hilary Tovey és Perry Share több kiadást is megért
A Sociology of Ireland című munkája az egyetlen olyan szociológiai mű az utóbbi
egy-két évtizedben, amely az elérhető teljesség igényével egy nemzet társadalmi
viszonyainak leírására vállalkozott (TOVEY–SHARE, 2000). Az ír szociológiában is
gazdag hagyománya van a rétegződés- és osztályelemzéseknek, ami a szegény-
ség, a modernizáció és egy sor más társadalmi jelenség megértését tette lehe-
tővé. Ahogy Tovey és Share a könyv vonatkozó fejezetének összefoglalójában
hangsúlyozza, az osztályelemzés nem csupán az egyenlőtlenség és a szegénység
eloszlásának mérését szolgálja az ír szociológiában, hanem a társadalmi dinami-
ka és a kulturális viszonyok erősödő érvényesülésének megértését is. Az osztály
a társadalmi változásokhoz kötött történelmi képződmény, nem pedig statikus
kategória. Az osztályok és rétegek változtatják meg a társadalmat, és társadalom
alakítja át az osztályokat és a rétegeket. Az osztályképződés megértéséhez az
osztályok és rétegek érdekei és harca a kulcsfogalom, amely kontrollálja az osz-
tálytudatot és tágabb értelemben azokat a kulturális megegyezéseket, amelyek
segítik az osztályok és rétegek reprodukcióját, vagy éppen elfojtják az osztály-
képződést és mobilitást.
A rétegződés, az osztálystruktúra és a társadalmi mobilitás elemzésének
technikai, módszertani apparátusa többször is megújult a fogalmi viták idő-
szakában, amiről Róbert Péter kitűnő könyve ad pontos áttekintést (RÓBERT,
2001). Az elemzési technikákkal kapcsolatban általában is elmondható, hogy
a magyar szociológia és társadalomstatisztika mindent tud, amit a nemzetközi
szociológiában alkalmaznak. A kilencvenes évek elejétől egy sor kitűnő empi-
rikus elemzés született. Bukodi Erzsébet kötetünkben közölt tanulmánya be-
vezetést ad a rétegződéskutatás legutolsó nemzetközi és hazai eredményeibe.
A rendszerváltás utáni magyar társadalommal kapcsolatban Andorka Rudolf
1995-ben a foglalkozási osztályozásokra épülő és a munkajelleg-csoportosítás
logikáját alkalmazó rétegeződésmodellt megfelelőnek tartotta a kapitalizálódó
magyar társadalom elemzéséhez (ANDORKA, 1995). A hagyományos paradigma a
módszertanilag megújuló elemzési technikákkal számos kiemelkedő, informa-
tív elemzés és publikáció keretét adta, amelyek közül a teljesség igénye nélkül a
Tárki Társadalmi riport sorozatát vagy a KSH Társadalmi helyzetkép sorozatát em-
líthetjük meg (lásd a KSH 2003-as és 2004-es vagy a Társadalmi riport legutolsó,
2002-es és 2004-es köteteit). Kolosi Tamás a nyolcvanas évek sokdimenziós vizs-
gálatainak ismétléseként végzett rétegződéselemzést a kilencvenes évek végén,
amely módszereit és eredményeit tekintve pontosan és követhetően reflektált
a magyar társadalom változásaira, a társadalomstruktúra-modell újragondolá-

25
sa szempontjából azonban kevesebb újdonságot hozott (KOLOSI, 2000). Kolosi
Róbert Péterrel négy évvel később közölt tanulmánya a szerzőktől megszokott
magas színvonalú elemzés a társadalomszerkezeti változásokról és mobilitásról
a hagyományos paradigma keretei között, kiemelve, hogy a kulturális különbsé-
gek befolyásolják a legerősebben az egyenlőtlenségi rendszeren belüli pozíciót
(KOLOSI–RÓBERT, 2004).
A hagyományos paradigmát követő, a legjobb nemzetközi kutatásokkal
egyenrangú magyar rétegződéskutatások értékeit Laki László kötetünk számá-
ra készített előtanulmányában (LAKI, 2004) foglalta össze, amelyet itt idézünk.
Laki a rétegződésmodell-kutatás tradícióinak az előnyeit a következőkben látta:
– a módszertan kidolgozottsága és követhetősége;
– a módszereik által létrehozott „státuscsoportokat” végig tudják kísérni az
államszocializmustól kezdve (1981) a rendszerváltás folyamatán át (1992) egé-
szen az új rendszer „megszilárdulásáig” (1999, 2000);
– az irányzat folytonos megújulási törekvései követhetők, amennyiben a nyu-
gati szociológiai iskolák újdonságait – elméleti megközelítések, irányzatok stb.
– beépítik saját kutatásaikba;
– az államszocialista rendszerváltások nemzetközi vizsgálataiban való aktív
részvétel, ezen kutatások megfontolásainak, hipotéziseinek, eredményeinek fel-
használása saját vizsgálataikban;
– saját kutatásaik értelmezésében és teljesítményének értékelésében elsősor-
ban e nyugati iskolákat tekintik a maguk számára referenciának;
– e kutatási irányzat „önálló arculatának” kidolgozására és elfogadtatására
való törekvés, amennyiben már az államszocializmus keretei között egy saját
szociológiai modellt (L modell) dolgozott ki, amelyet aztán a rendszerváltás után
igyekezett a magyar viszonyokon túlmutató, nemzetközileg is használható mo-
dellé formálni (redisztribúció/piac aránya);
– a nyolcvanas évek társadalma, majd rendszerváltást követő átalakulása, a
strukturális és egyenlőtlenségi változások történeti magyarázatára való törek-
vés;
– a rendszerváltás és az új rendszer ideológiai elfogadtatására irányuló törek-
vés, továbbá az új rendszer keretei közt kialakult tagoltságok (egyenlőtlenségek)
„tudományos” legitimálásában való részvétel.

Bukodi Erzsébet a társadalmi struktúra- és rétegződéskutatások hazai gyakor-

latából kiinduló, ám azokat több ponton túllépő elemzést készített (l. kötetünk-
ben), melyben mindazt megvalósítja a foglalkozási rétegződés, illetve fogyasztási,
anyagi viszonyok modellezésével és egymáshoz viszonyításukkal, amit a hagyo-
mányos paradigmából kiindulva elérhetett. A munkaerő-piaci pozíciót (amely a
szükséges szakképzettséget, az önállóság, autonómia fokát egyesíti) és a munka-
megosztási pozíciót (amely a jövedelem mértékét, a felfelé irányuló mobilitás esé-
lyeit, a státusvesztés kockázatát, a munka biztonságának fokát rendezi egy válto-
zóba) alapul vevő, a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott EGP-modellt tekinti az
elemzés kiindulásának, amelyet az anyagi és fogyasztási viszonyok elemzésével
és a foglalkozási rétegződési helyzettel is összehasonlít. A foglalkozási klasszifi-

26
kációt egy 35 csoportos modellben végzi el, amelyet nyugodtan elfogadhatunk a
hagyományos kutatási paradigma egyik legfontosabb eredményének.
A brit és az ír szociológia osztályokkal és rétegződéssel foglalkozó vitái-
ban létrejövő alternatív társadalomszerkezeti modellek és vitapontok egy része
a magyar társadalomtudományokban is megjelent. Szelényi Iván az 1988-ban,
magyarul 1992-ben kiadott könyvében nem konfrontatívan ugyan, de a hagyo-
mányos paradigmától nagyon sok elemében különböző modellt állított fel a szo-
cializmusbeli polgárosodási folyamatok értelmezéshez. A legnagyobb társadal-
mi csoportokat egyfajta foglalkozási kategorizálással jelöli ki ugyan, amelyhez
figyelembe veszi a második gazdasági-piacai pozíciókat is, de lényegében mégis
új társadalmistruktúra-modellt készít (SZELÉNYI, 1988, 1992). A hagyományos mo-
bilitáselemzések érvényességét láthatóan elveti, és a polgárosodási folyamatok
generációs folyamatait a társadalmi szerkezet időbeli változásainak modellezé-
sével írja le. Könyve nagy vitát kavart, újra meghonosította a polgárosodás fogal-
mát, az USA-ban magas tudományos díjat kapott, de az új társadalomszerkezeti
modell kialakítása Szelényi munkásságban sem, a hazai szociológiai gyakorlat-
ban sem folytatódott. Vélhetőleg azért, mert a modellezett szocialista rendszer
a könyv amerikai kiadása után két évvel megbukott. Szelényi az újkapitalizmus
társadalomstruktúráját a menedzserkapitalizmus tételével modellezte, amely
sok mással együtt (a diffúz tulajdoni viszonyokkal és a valódi nagyburzsoázia
hiányával) a posztszocialista viszonyokat jellemezte (SZELÉNYI és társai, 1998).
Szalai Erzsébetnek a gazdasági elit és társadalom viszonyáról az újkapita-
lizmusban írt könyve mérföldkő a jelenkori magyar társadalom struktúrájának
megértésében, mert a hagyományos rétegképző tényezőket a tulajdon és a hata-
lom dimenzióiban elfoglalt pozíciókkal egészíti ki (SZALAI, 2001).
Mára megérett az idő a magyar társadalom osztály- és rétegződésszerkezeti
modelljének újragondolásához. Ezt mi sem fejezi ki jobban, mint Ferge Zsuzsa
kritikai véleménye annak az EGP-modellnek az alkalmazhatóságáról, amely
pedig nem is esik nagyon távol a Ferge által meghonosított munkajellegcso-
portok osztályozási logikájától. Ferge kritikája szerint az EGP-osztályozás nem
veszi figyelembe a tőketulajdonlás vagy éppen a tőkehiány következtében létre-
jövő viszonyokat, amelyek pedig a posztszocialista társadalmakban felváltják
a korábban domináns hatalmi viszonyokat. Szalai Erzsébet is a tőketulajdont,
Szelényi a tőkéhez való tulajdonosi vagy menedzseri kapcsolódást tartja a szo-
cializmus utáni társadalom uralkodó strukturális viszonyának. Semmi okunk
rá, hogy ezt megkérdőjelezzük, de talán belátható, hogy a tőketulajdon mel-
lett változatlanul strukturáló dimenziónak tarthatjuk a redisztribúció rendsze-
rét a nagyszámú közalkalmazott, közellátásban, nyugdíjban részesülő miatt,
illetve az uniós fejlesztési forrásokhoz való hozzáférésnek az európai integráció
előrehaladtával egyre növekvő funkciójú, más logikájú redisztribúciós mecha-
nizmusát. A magyar társadalom osztály- és rétegződési rendjét valószínűleg e
három klasszifikáló dimenzió mentén, a magyar társadalom posztmodern jelenségeit,
hatalmi viszonyait és a történeti fejlődési sajátosságokat is értelmezve lehet a leg-
pontosabban meghatározni.

27
 A posztmodern és a hagyományos osztálytagozódást tagadó megközelítések meg-
jelenésének egyik következménye talán, hogy befolyásos, nagy szakmai vissz-
hangot kiváltó, a szociológiai kutatásokat orientáló mű a társadalomszerkezetről,
érdekviszonyokról tudomásunk szerint az elmúlt két évtizedben nem született.
Ennek oka részben abban keresendő, hogy a társadalomtudományok érdeklődé-
si köre, témái a nyolcvanas évektől alapvetően megváltoztak, azaz a posztmo-
dern térhódításával új problémák kerültek az érdeklődés középpontjába; vezető
témává vált a test-, a gender-, a kultúra-, a kockázat- és a networkkutatás. Olyan
témák váltak divatossá, amelyekbe nehezen vagy egyáltalán nem illeszthetők
már bele a szociológia hagyományos – társadalomszerkezetre, egyenlőtlenségre
vonatkozó – kérdésfeltevései. Ugyanakkor az új megközelítések, legyenek egyéb-
ként egymástól bármilyen távol, egyben közösek: általánosságra törekvésük a
struktúra kutatásához hasonlóvá teszi őket, hiszen valamiképpen a társadalom
egészét, lényegi mibenlétét próbálják megragadni. Ezt a törekvést már többnyi-
re az elnevezéssel is érvényre juttatják azzal, hogy a „társadalom” kifejezést
beemelik az adott megközelítést címkéző szóösszetételbe: élménytársadalom,
transzparens társadalom, kockázati társadalom, gendered society. Jelzik tehát,
hogy az élmény, a kockázat, a gender problémája az a központi kérdés, amelyből
kiindulva eljuthatunk a mai társadalmak megértéséhez. Persze manapság sok-
féle megközelítés létezik, s mindegyik a társadalom lényegének megragadására
törekszik – amivel relativizálják is egymást.
A másik ok, amely a társadalmi szerkezet és érdekviszonyok témakörének
háttérbe szorulását magyarázhatja, jóval a posztmodern megjelenése előtti idők-
ből származik. Az osztályok eltűnése tézis először az ötvenes–hatvanas évek for-
dulóján bukkant föl a társadalomtudományi gondolkodásban. Az osztályok el-
tűnésére vonatkozó megállapítást a korabeli szerzők azzal indokolták, hogy a
második világháború utáni gyors gazdasági növekedés a társadalmat nyitottá
tette, azaz elmosódtak a korábbi időszakra jellemző világos osztály- és rétegha-
tárok. Az individualizáció olyan mértéket öltött, amely fölpuhította-bomlasztotta
a társadalom csoportszerveződéseit. Megszűnt a hagyományos osztályidentitás,
amelynek gazdasági alapját a termelésben és a munkamegosztásban elfoglalt
hely adta. Az egyének társadalmi helyét immáron a fogyasztás jelöli ki, s en-
nek eredményeképpen az osztályok, így a munkásosztály is eltűnik a tömeg-
fogyasztás süllyesztőjében. E folyamat eredménye a középosztályosodás, vagy
kritikusabb fogalmazásban: a tömegtársadalom (R IESMAN, 1973). Nisbet szerint
a hatvanas évek társadalmi változásai következtében az osztály fogalma elveszí-
tette leíró és magyarázó szerepét, kizárólag a múlt értelmezésére használható,
így elsősorban a néprajzosok és a történetszociológusok számára alkalmas ka-
tegória (NISBET, 1996).
A hatvanas évek társadalmi változásait elemzők szerint a tulajdon elveszítet-
te szerepét a modern üzleti világban, és megtört az összefüggés a tulajdon és a
társadalmi helyzet között is, következésképpen az egyenlőtlenség sem írható le
a tulajdon alapján. Az egyre szélesedő középosztály megtakarításait már nem a
bankokban helyezi el, hanem értékpapírokat, kötvényeket vásárol, azaz maga is
tulajdonossá válik. A tulajdonosi részesedés ugyanakkor semmiféle gazdasági

28
szerepvállalással, befolyással nem jár, a gazdaság posztjait a menedzserek fog-
lalták el.
Ezekhez az elemzésekhez is kapcsolódva CLARK és LIPSET (1991) a nyolcvanas
évek társadalmát elemezve már arról írt, hogy megszűnt a társadalmak hierar-
chikus karaktere, és eltűntek az osztálykonfliktusok. A választásokon a szava-
zatok nem aszerint oszlanak meg, hogy kik a tulajdonosok és kik nem, illetve
kik ellenőrzik a termelési eszközöket, s kik vannak ebből kizárva, hanem az
életstílus. Az életstílust a társadalom meghatározó strukturáló elemének tekin-
tik, s ezzel mintegy a hetvenes évek stratifikációs modelljeit is érvényteleníteni
kívánják. CLARC és LIPSET (1991) szerint a társadalom rétegszerkezete fragmen-
tálódott, mivel a meglévő meglehetősen széles életstílus-kínálatból mindenki ki-
választhatja a neki megfelelőt. Nem a réteghelyzet határozza meg az életstílust,
hanem éppen megfordítva: az emberek a maguk választotta életstílus alapján
sorolódnak csoportokba. Az így képződött csoportok értelemszerűen nem es-
nek egybe a társadalmi rétegekkel. Következésképpen az osztályok és rétegek
feltöredeztek. Mingione a maga korában nagy hatású elemzése is a fragmentá-
lódott struktúrájú társadalomról szólt (MINGIONE, 1991).
Pierre Bourdieu nagy összegzése a társadalomszerkezetről (La Distinction:
Critique sociale du jugement) közel harminc éve, 1979-ben jelent meg Párizsban, öt
évvel később pedig angolul, a Harvard University Press kiadásában. Bourdieu,
ismert módon, a társadalmi pozíciókat olyan térben értelmezi, amelyet az anya-
gi és a kulturális tőke együttesen strukturál. A társadalom jól tagolt „függőlege-
sen”, az anyagi tőke (a jövedelem nagysága) szerint, ám ez a függőleges tagoltság
vízszintesen is osztott; a hasonló jövedelműekből álló halmaz egymástól mély
árkokkal elválasztott csoportokba tagolódik. A vízszintes tagoltság a kulturá-
lis tőke mentén keletkezik, amelynek az a jellegzetessége, hogy az egyes tár-
sadalmi csoportok közötti különbségeket a kultúra birtoklása egyrészt kijelöli,
másrészt eszközként is szolgál arra, hogy az egyes csoportok újratermeljék tár-
sadalmi pozícióikat. Az anyagi és kulturális tőke által strukturált térben helyez-
kednek el az egyes társadalmi csoportok. Pozíciójukat az határozza meg, hogy
a két tőkeféle milyen kombinációjával rendelkeznek. Ebben a térben a mobilitás
fogalma, amely alapvetően a foglalkozási pozícióban bekövetkező elmozdulást
jelenti, nem értelmezhető. Az elmozdulások, pozíciójavítások a rekonverzáci-
ós stratégiák eredményei; a különböző tőkefélék átváltásának következményei.
Az egyének a rekonverziós stratégiák révén gyarapítják egyébként is meglé-
vő tőkeféléiket, az egyik mezőben elért pozíciójukat fölhasználják arra, hogy
egy másik mezőben is javítsák helyzetüket, ugyanakkor Bourdieu-nek ebben a
modelljében a tőke „eredeti felhalmozására” az embereknek alig van esélyük.
A mobilitás („eredeti tőkefelhalmozás”) kétszeresen is kizárt. A pozíciójavítás
csak azok számára lehetséges, akiknek már eleve van tőkéjük, s be tudnak száll-
ni a rekonverziós játékba, másrészt kizárt azért is, mert az egyének habitusuk-
nál fogva saját osztályhelyzetük foglyai. Bourdieu grandiózus vállalkozása, hogy
a társadalomszerkezet nagy elméletét megalkossa, lényegében folytatás nélkül
maradt. A kulturális tőke – anyagi tőke fogalompárt az egyes szakszociológiák
képviselői, például az iskolaszociológusok, ma is használják, sőt ez a fogalom

29
az átmenet értelmezése kapcsán nálunk is megjelent (Szelényi, Szalai Erzsébet,
Róna-Tas), de az a benyomásunk, mintha átfogó, struktúraképző jelentőséget
már nem tulajdonítanának neki a társadalomtudományi elméletekben. Az ok
egyszerűnek látszik: a posztmodern megközelítésekben fölerősödött az a fön-
tebb már ismertetett elképzelés, hogy az osztályok megszűntek, sőt a társada-
lom tagozódása stratifikációs elméletekkel sem ragadható meg minden további
nélkül; a rétegek fragmentálódtak, és mai szerzők már nem tartják a kultúrát
olyan monolitnak és hierarchizáltnak, mint Bourdieu.
Bourdieu társadalomfelfogása legkonzekvensebb kritikusának Jan PAKULSKI
és Malcolm WATERS (1996) tekinthető. A kilencvenes évek derekán született köny-
vükben megfogalmazzák az osztályok halála tézist. Szerintük a tulajdon, illetve
a piaci esélyek alapján létrejövő osztályok a 19. századra jellemzőek, ahogy erről
Engels vagy E. P. Thompson számot ad. A 20. században az osztályok össze-
kapcsolódtak a politikával, s mint a pártok és szakszervezetek által konstruált
csoportok intézményesültek. Az osztályokat a politika teremti, s nem spontánul
jönnek létre. Következésképpen az érdek sem az osztály tagjai spontán kommu-
nikációjának eredője, hanem absztrakt politikai konstrukció, amit az elitek fogal-
maznak meg. A 20. századi osztályokból hiányoznak a társadalmi kötelékek és a
kulturális kohézió, s van még egy sajátosságuk a korábbi időszakkal összevetve:
nemzetiek. Pakulski és Waters vitatja azt a leginkább Bourdieu nevéhez köt-
hető tézist is, miszerint az osztályok az iskola közvetítésével újratermelődnek.
Elismerik ugyan, hogy a jobb helyzetben lévők gyermekei iskolai pályafutásuk
során előnyt élveznek (pl. nagyobb presztízsű középiskolákba járnak, nagyobb
az esélyük arra, hogy egyetemre kerüljenek), sőt egyetértenek azzal is, hogy
szoros az összefüggés az iskolai végzettség és a foglalkozási pozíció között,
de hangsúlyozzák, hogy a vizsgálatok a képzettség osztályhoz kötöttségének
mindössze a felét magyarázzák meg. Az erőforrásokhoz, hatalomhoz, jobb po-
zícióhoz jutás esélyei egyenlőtlenül vannak ugyan elosztva a társadalomban, de
ez nem jelenti azt, hogy az előnybirtokosok zárt osztályt alkotnának, hiszen vi-
szonylag nagy arányban áramlanak soraikba kedvezőtlen foglalkozási pozíció-
jú apák gyermekei is.
Pakulski és Waters leginkább azt a nézetet bírálja, amely szerint az ízlés
kijelöli és fenntartja az osztályhatárokat, ahogyan ezt Bourdieu a Distinction-
ban kifejtette, mi több, az osztályproblematika tengelyének tartotta. Pakulskiék
Adornóra és Horkheimerre hivatkozva állítják, hogy az osztályok eltérő ízlése
és preferenciái föloldódtak a tömegkultúrában. Ebből ugyanakkor egészen más
következtetésre jutnak, mint a „frankfurtiak”. Szerintük az arisztokratikus és a
polgári kultúra, illetve a munkáskultúra ellentétét a 20. században fölváltotta az
elit- és a populáris kultúra dichotómiája. Az elit kultúrája már a 19. században
elveszítette nemzeti karakterét; az egész világon, vagy legalábbis egész Európá-
ban ugyanazokat a zenedarabokat, ugyanazokat a tudományos eredményeket,
ugyanazokat a regényeket értékelték nagyra, függetlenül attól, hogy melyik ná-
cióhoz tartozó művész vagy tudós hozta létre. A magaskultúra univerzálissá vá-
lását a populáris kultúra is követte a mozi, majd az elektronikus média megjele-
nésével. Az elektronikus tömegmédiumok a kultúra demokratizálódását hozták

30
magukkal, ami megmutatkozik például abban, hogy bizonyos zenék előnyben
részesítése nem a társadalmi státus, hanem bizonyos életkori csoporthoz tar-
tozás függvénye. Ugyancsak ezt bizonyítja, hogy a munkásosztály marginális
csoportjainak kultúrája (öltözködési stílusa, zenei ízlése) bekerült a kultúra fő
sodorvonalába, például a rockerek, punkok zenei stílusa, megjelenése. Az ízlés-
sel összefüggésben még egy lényeges kérdést elemeznek a szerzők: a fogyasz-
tói kultúrát. A fogyasztás nem egyszerűen árucikkek vásárlását jelenti, hanem
az önkifejezés részévé vált. Egy-egy termékféle széles kínálati skálája jött létre,
amelyen belül alig észrevehető különbségek vannak az egyes árucikkek között;
a széles kínálatból a vásárló a márkanév szerint választ, mintegy önmagát ki-
fejezve ezzel. A fogyasztás vált a társadalmi különbségek forrásává, s így fölvál-
totta a társadalmi csoportképződés hagyományos (tulajdon, piaci esélyek) alap-
jait. A fogyasztói kultúra ugyanakkor nem az előzetesen adott osztályízlésen és
preferenciákon nyugszik (ahogy Bourdieu leírta), hanem a reklámok és a média
termelik. Az osztályok, érdekcsoportok álltak, illetve állnak még ma is a reklá-
mok vagy a médiában reklámozott életstílusok mögött, de a fogyasztói kultúra
önálló életre kelt, így a fölötte gyakorolt osztályellenőrzés elenyészett.
Pakulski és Waters az osztályoknak egyedül a társadalmi identitással kapcso-
latban tulajdonít szerepet. Brit és ausztrál fölmérésekre hivatkoznak, amelyek
szerint az emberek társadalmi identitásukat osztályterminusokban: „munkás
vagyok”, „tisztviselő vagyok” stb. adták meg. Ezt a szerzők azzal magyarázzák,
hogy az osztályidentitás afféle reminiszcencia, amelynek nincs valódi realitása.
A szerzők, továbbgondolva a hatvanas évektől újra és újra fölbukkanó „gyász-
jelentéseket” az osztályok haláláról, kimutatják, hogy ma már az osztálytagozó-
dást másfajta, illetve más elvű osztottságok váltották fel. Napjainkban a kultu-
rális különbségek a döntőek, amelyek különféle életstílusok kiformálódásához
vezetnek. Az életstílusok a legkülönfélébb fogyasztási mintákon és értékeken
alapulhatnak, amelyek a státuscsoportok változó, nem rögzült kaleidoszkópját
adják. Ezt a változó, világos határokkal nem rendelkező kaleidoszkópszerű cso-
portszerkezetet az magyarázza, hogy az életstílusukat az egyének meglehető-
sen nagy szabadsággal választhatják meg. Pakulski és Waters elismerik ugyan,
hogy az életstílus megválasztásának lehetőségét az anyagi helyzet korlátozza,
ám elemzésük szerint a játéklehetőség még így is olyan nagy, hogy az anyagi
különbségek helyett az életstílus-különbségek válnak döntővé.
A hagyományos struktúramodell egy másik kritikusa, Gerhard Schulze él-
ménytársadalomként jellemzi azt az új társadalomtípust, amely az osztályszem-
pontoktól eltérő, azokat túlhaladó tényezőkkel (is) magyarázza a jelen nyuga-
ti társadalmak szerkezetét. Az élménytársadalom kialakulásának előfeltétele a
rendelkezésre álló termékek, szolgáltatások és cselekvési lehetőségek bővülése
volt. A fokozódó sokféleség következtében nehezebben igazodunk el a hétköz-
napi életben. A külső célok sokfélesége és elérhetősége az élet alapkérdéseinek
megváltozását eredményezi: az élet meg- és átélése mintegy programként ke-
rül a gondolkodás és cselekvés középpontjába. „Az élményorientáltság kollektív
alapmotiváció lett.” Egyre inkább a különféle élmények átélése felé orientáló-
dunk, s ez együtt jár azzal, hogy a cselekvésben és a gondolkodásban önma-

31
gunk felé is orientálódunk: a cselekvés középpontjában maga a szubjektum áll,
hiszen a „szépet” maga a szubjektum képzeli el a tárgyakban. Az élményke-
resés rendszeressé válását, szisztematizálódását Schulze élményracionalitásnak
nevezi, ami azt eredményezi, hogy az egyén folyamatosan arra törekszik, hogy
a helyzeteket instrumentális értelemben élménycélokká változtatva idézze elő
a kívánt szubjektív folyamatokat. Ebben az értelemben a cselekvés fő célja az
élmény maga, és a kívánt cél elérésének folyamatában a külső dolgok csak a fel-
dolgozás révén válnak élménnyé. A társadalom szerveződésének szempontjából
az élménytársadalom jelenségének a fontosságát az adja, hogy a társadalmat
erőteljesen jellemző befelé orientálódó életfelfogások hatására közös tulajdonsá-
gok fejlődnek ki. Az élményorientáció nemcsak a szabadidőt jellemzi, hanem a
munkatevékenységet is, és egyre többet követel az egyén idejéből. Ez strukturá-
lis szempontból azért jelentős, mert nem köthető egyetlen, a foglalkozások alap-
ján képzett társadalmi csoporthoz vagy osztályhoz. Az egyéni élményigények
válnak az egész társadalmat jellemző közös mintázatokká. Habár Schulze maga
nem az osztályszempontú társadalomleírás ellentételeként dimenzionálja elmé-
letét, mégis egyértelmű, hogy adott osztálykategóriák és érdekek mentén nem
kizárólagosan magyarázható a társadalom. Az életfelfogások változása nem
csak a fogyasztás dimenziójára érvényes. A származás és a rokoni kapcsolatok,
a vallás, a gazdasági helyzet, a rendi, kulturális vagy helyi hovatartozás im-
már elveszítette jelentőségét az interakciós partner kiválasztása szempontjából.
A társadalmi miliők most már élményközösségként épülnek fel.
A (poszt)modern társadalmak sajátosságát és újszerűségét Ulrich Beck jóval
komplexebb viszonyrendszerben látja. Schulze megközelítéséhez hasonlóan ő is
elvonatkoztat attól, hogy a társadalmat osztálytársadalomként írja le. Schulzét
meghaladva azonban Beck kiinduló téziseinek egyike, hogy osztálytársadalom
már nem létezik, az újfajta modern társadalmat kockázati társadalomnak nevezi.
Elmélete a Német Szövetségi Köztársaság második világháborút követő fejlődé-
sének vizsgálatán alapul, azonban elméleti jelentősége egyértelműen kiterjeszt-
hető az egész fejlett (nyugati) világra. A modern társadalomban a gazdagság
termelése együtt jár a kockázatok társadalmi termelésével. A kockázatok az éle-
tet globálisan veszélyeztető, a fejlett ipari társadalmak által termelt kockázatok.
A kockázati társadalom kialakulását Beck az individualizációs folyamat negatív
hatásaival hozza összefüggésbe. Az individualizáció Becknél rendkívül tágan
és ebből adódóan ellentmondásosan értelmezett fogalom, mely egyszerre jelent
egyfajta ahistorikus modellt, történelmi folyamatot és az egyéni életúthelyzetek
megváltozását. Beck alapgondolata, hogy az osztálykategóriákat új társadalmi
kategóriák váltják fel. Ebből nem az következik, hogy az egyenlőtlenségek el-
tűnnek, csupán az, hogy más módozatokban jelennek meg, individualizálód-
nak, többé már nem köthetők osztályhelyzethez. Az individualizációs tendenci-
ák előtérbe kerülésének össztársadalmi keretfeltételei a jóléti fejlődés viszonylag
késő szakaszában létrejött társadalmi, gazdasági, politikai és jogi vívmányok
(szociális állam, teljes foglalkoztatottság, a képzettségi szint emelkedése, mo-
bilitás, a szolgáltató szektor térnyerése stb.). Az általános jólét következtében
minden társadalmi csoport helyzete javult (felvonóhatás), kérdésessé válik te-

32
hát a hagyományos nagycsoportok – rendek, osztályok, rétegek – kategóriáiban
való gondolkodás. Az általuk meghatározott identitások és vertikális hierarchia
elvesztették jelentőségüket a „felvonóhatás” következtében és ugyanakkor álta-
lánossá vált az élethelyzetek és életstílusok individualizációjának és sokféleségé-
nek folyamata. A társadalmi struktúra osztályjellegére vonatkozó kérdés tehát
már nem kezelhető együtt az egyenlőtlenségi viszonyokkal, ezek ugyanis egy-
mástól függetlenül változhatnak meg az individualizáció folyamatában. A társa-
dalmi osztályok megszűnése nem szünteti meg az egyenlőtlenségeket, azonban
újszerű értelmezést kölcsönöz azoknak. A jövedelmi különbségek, távolságok
megmaradtak, de az emberi cselekvésben háttérbe kerül, illetve eltűnik az osz-
tályokhoz való kötődés. Az osztályérdekeket egyéni érdekek érvényesítése váltja
fel. A piaci rendbe való tagozódás hagyományos formái megtörnek az individu-
alizálódás folyamatában, a fejlődés új, belső (csoportokon belüli) hierarchiákat és
differenciálódást eredményez, behatol az addig érintetlen szférák (család, lakó-
közösség, magánélet) színtereire. Megváltoznak a családi együttélési viszonyok,
a nemi szerepek, a közösségi jellegű településformák hálózatai. A mobilitás nő,
a versenyviszonyok kiéleződnek, a főállású munkaidő csökken. Ezek a tényezők
a felvonóhatás (a jövedelmi és iskolázottsági szint magasabbra tolódása s egyben
értéktelenedése) érvényesülésének folyamatában jellemzik az individualizálódás
struktúraalakító dinamikáját.
Az individualizációt jellemző, de nem osztályszempontból meghatározó
egyenlőtlenségek (pl. a tömeges, egyéni életszakaszokat, nem társadalmi csopor-
tokat jellemző munkanélküliség) következtében kialakuló konfliktusok és szo-
lidaritási formák sem határozhatók meg csoportspecifikusan. A munkaerőpiac
dinamikája egyre szélesebb körökre terjed ki és ennek következtében a különbö-
ző jövedelmi és iskolázottsági szintek ellenére a közös kockázatok szaporodnak
és individualizálódnak, azaz személyes (pszichés) szinten hatnak. A társadalmi
válságok egyéni válságként jelentkeznek. A problémák, konfliktusok leküzdése
érdekében köttetett társadalmi, politikai koalíciók is egyedi módon, helyzettől,
témától függően jönnek létre. Az individualizáció becki modellje az adott tár-
sadalmi formáktól, kötődésektől való megszabadulás, valamint a hagyományos
stabilitás (hitek, normák) elvesztése mellett egyfajta ellenpontként újszerű szo-
ciális kötődést, reintegrálódást is jelöl, ami megjelenik az objektív élethelyzet (új
családformák, a munka megváltozott világa stb.) és a szubjektív tudat szintjén
is. Az egyéni élethelyzetek pluralizálódása, elkülönülése nagyfokú szabványo-
sodást, intézményesülést is mutat, amely homogén módon jellemzi az egész tár-
sadalmat, közös kockázatokat kiróva rá, ezért az egyén és társadalom között
újfajta, közvetlen, áttételek (csoportok, intézmények) nélküli kapcsolat jön létre.
A genderirodalom áttekintése ma már alig lehetséges. Kezdetben volt a femi-
nizmus, amely pályafutása során feminizmusokká bomlott, a társadalomtudo-
mányokban pedig women studies néven intézményesült. Az elmúlt évtizedben
az érdeklődés középpontjába a nemek közötti viszony került, s főleg az USA-ban
sorra alakultak a gender tanszékek, részben a szociológia tanszékeket váltva.
Emellett megjelentek a férfiasságkutatások, sőt ma már inkább férfiasságokról
beszélnek, jelezve, hogy a hagyományos férfiszerep fölbomlott. A genderiroda-

33
lom jelentősége, hogy a társadalom foglalkozási pozíciókon, tulajdonon nyugvó
tagoltsága helyett a férfiak és nők közötti társadalmi egyenlőtlenséget állítják a
középpontba.
Michael Kimmel egy nemrégiben (2000-ben) megjelent könyvében (The Gen-
dered Society) összefoglalóan ismerteti a gender irodalom által fölvetett legfon-
tosabb problémákat. Elemzi a nemek társadalmi konstrukcióját, ami az emberi
történelem során azt jelentette, hogy a férfiak és nők közötti biológiai különb-
ségeket magától értetődően társadalmi alá- és fölérendeltségként értelmezték,
s a két nemet még ma is tipikusan eltérő módon szocializálják a családban, az
óvodában és az iskolában. A említett intézmények nem csupán a szocializáció
terepei, hanem az egyenlőtlenség kialakulásának színhelyei is, mintegy előké-
szítői a két nem eltérő munkaerő-piaci pozíciójának. A változások persze nem
lebecsülendők: 1900-ban az Egyesült Államokban a férjes asszonyok 4 százalé-
ka dolgozott, 1960-ban 18,6 százalék kisgyerekes fiatalasszony volt munkában,
1980-ban pedig 60 százaléka dolgozott azoknak az anyukáknak, akiknek gyer-
meke még nem érte el a hatéves kort. A növekedés a magasabb foglalkozási
pozíciókban is végbement, így például 1962-ben a mérnökök 1 százaléka, az or-
vosok 6 százaléka és az egyetemi oktatók 19 százaléka volt nő. 1990-ben viszont
a mérnökök 7 százaléka, az orvosok egyötöde és az egyetemi oktatók kétötöde
nő. A változások ugyanakkor nem tüntették el a problémákat. A férfiak és nők
közötti fizetési egyenlőtlenség és szegregáció jól dokumentálható. A munkaerő-
piac szegregáltságát mutatja, hogy ma is vannak tipikusan nőinek tartott, rosz-
szul fizetett foglalkozások: titkárnő, tanár, óvónő stb. Ha a foglalkozási pozíció
szerint írjuk le a társadalmi rétegződést, akkor az így képzett csoportok egyben
a nemek közötti különbségeket is kifejezik. Ezzel szemben a szokásos érvelés
az, hogy nem az egyének, hanem a családok jövedelmét kell vizsgálni. Ahogy
Kimmel könyvéből is kiderül, a családon belül valójában nem történik meg a ki-
egyenlítődés, hiszen ez az intézmény ugyancsak a nemek közötti egyenlőtlenség
(például a házimunkákat, az eltérő jogosítványokat tekintve) területe. A „családi
jövedelem” kifejezés is félrevezető, hiszen nincs minden családban közös kasz-
sza, de ahol ez a szokás, ott is eltérések vannak abban, hogy mennyit „jogosult”
a férj, illetve a feleség kizárólag magára költeni.
Gianni VATTIMO (1992) elemzése Lyotard híres, a nagy narratívák végét re-
gisztráló téziséhez kapcsolódik. LYOTARD (1993) úgy fogalmaz, hogy a világból
ránk zúduló események tömegét eddig oly módon rendeztük el a tudásunkban,
hogy alárendeltük őket az emancipáció, a haladás eszméjének. Azaz létezett egy
centrális világnézet, amely kijelölte a dolgok értelmezésének legtágabb keretét.
Vattimo szerint az elektronikus média a föntebb említett – amúgy is fölbomlóban
lévő – „weltanshaung” megsokszorozódását hozta magával. A tömegmédiában
a legkülönfélébb kultúrák, szubkultúrák, ízlések, értékek, vélemények jelennek
meg. A valóságfelmutatásnak, -ábrázolásnak, a dolgok bemutatásának a verse-
nye zajlik, de úgy, hogy nincs egy központi szervező elv (Lyotard nagy narratí-
vája), amely ezeket rendszerezetté, strukturálttá tenné, kijelölve az egyes meg-
nyilatkozások helyét, értékét, igazságának valószínűsíthetőségét. Röviden: nincs
egy centrális nézőpont, amely koordinálná a különféle valóságfelmutatásokat,

34
értelmezéseket. A vélemények megsokszorozódása oda vezet, hogy elveszítjük
a „realitásérzékünket”. Eltűnik a valóság, pontosabban az a valóság, amelyet a
centrális világnézet keretében szervezett tudás eddig valóságként mutatott föl.
Vattimo hozzáteszi, hogy ez azért nem olyan nagy veszteség. Nem sok értelme
volna nosztalgiázni egy szolid, egységes, stabil, de a különbségeket a fejlődés,
haladás nevében „elnyomó” realitás után. A centrális világnézet megszűnése
fölszabadította a különbségeket: másságokat, szubkultúrákat. A különbségek li-
beralizálása ugyanakkor nem vezet káoszhoz, szabálynélküliséghez, hiszen az
egyes szubkultúrák belülről szabályozottak. Mindössze annyi történt, hogy ezek
most láthatókká váltak.
A különbségek nem pusztán megjelennek a médiában, hanem identitásokat
is formálnak. A társadalmi csoportképződés terepe tehát áttevődik a nyilvános-
ságba, itt zajlik az identitás kialakítása. Vattimo művéből végül még egy gondola-
tot emelünk ki, amely a különbségek liberalizálására vonatkozik. Az információ
piacosodása a tömegmédiát állandó expanzióra kényszeríti, következésképpen
ilyen-olyan módon minden a kommunikáció tárgyává válik. Egyre több szubkul-
túra, sajátos nézet jelenik meg a médiában, azaz válik információvá, hírré. Ebből
adódóan, tehetjük hozzá, maga a tömegmédia nemcsak közvetítője, a nyilvá-
nossá tételének közege, hanem mintegy előállítója is a különbségeknek azáltal,
hogy arra kényszerül, folyamatosan új témákat, arcokat fedezzen fel, amelyeket
a kommunikáció tárgyává tehet.
A hagyományos társadalomszerkezet- és osztálystruktúra-kutatás és a poszt-
modern megközelítések érvényessége a magyar társadalomra vonatkoztatva
még hosszabb ideig tudományos viták tárgyai lehetnek. Dolgozatunk célja mind-
össze annyi volt, hogy a társadalmi struktúráról történő gondolkodás megújítása
mellett sorakoztassunk fel érveket, amelyek arról szóltak, hogy a foglalkozási
besorolás alapján képzett társadalmi csoportokból kiindulva csak nagyon kevés
sikerrel lehet a magyar társadalom mozgásait, szerkezetét megismerni. A piaci
és fogyasztói társadalom egyes ismérveinek hazai megjelenése arra ösztönözhet,
hogy a nyugati társadalomtudományokban az utóbbi évtizedekben megszületett
leíró és elemző módszerek kérdéseit a magyar társadalommal kapcsolatban is
érdemes feltennünk és megválaszolnunk függetlenül attól, hogy a hagyományos
társadalmi struktúraelemzések milyen eredményekhez vezettek. A magyar tár-
sadalom teljes egészében bizonyosan nem posztmodern társadalom még, de a
hagyományos rétegződés és struktúramodell magyarázó ereje igencsak kérdé-
ses. Az ezredforduló utáni társadalmi változás dinamikája és iránya sem ért-
hető meg az individualizációs folyamatok kétségbevonhatatlan jelenlétének és
az új hatalmi szerkezetből következő hierarchiáknak elemzése nélkül, amelyre
a hagyományos paradigma szerint készült kutatások nem alkalmasak. A ma-
gyar (közép-európai) társadalmi változások sajátszerűségének, a lemaradottság
történetiségének a megértése, a felzárkózási esélyek társadalmi forrásainak a
megtalálása, a globalizácós jelenségek értelmezése is mind olyan intellektuális
kihívás, amelyre önmagában a társadalmi struktúrakutatások megújításával fe-
lelni aligha lehet, anélkül viszont biztosan nem.

35
 FOLYTONOSSÁG
ÉS MEGSZAKÍTOTTSÁG
 LAKI LÁSZLÓ

RENDSZERVÁLTOZÁSOK MAGYARORSZÁGON
A 20. SZÁZADBAN

A 20. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben alapvető változások zajlottak Kö-

zép- és Kelet-Európában – így Magyarországon is –, melyek részei és egyben be-
fejező aktusai voltak a világgazdaságot addig uraló trendek kifulladásának és a
második világháború után kialakult katonai-hatalmi status quo felbomlásának.
Ezzel a történelemben egy korszak – a politikai megoldást kereső nagyhatalmak
jóvoltából – gyorsan és háború nélkül lezárult, és megindult egyfajta újra- és át-
rendeződési folyamat.
E korszakváltás hazánkat közelebbről is érintő egyik következménye, hogy
megszűnt a közép- és kelet-európai térségre kiterjedő szovjet befolyás, továbbá
hogy az érintett országok, a Szovjetuniót is ideértve, addigi gazdasági, politi-
kai és társadalmi berendezkedésüket is meg kívánták változtatni – méghozzá
gyökeresen és azonnal, vagyis át kívántak térni a „szocializmusról” a „kapita-
lizmusra”, mely elhatározás, cél és folyamat összefoglalóan rendszerváltás (rend-
szerváltozás) néven került be a történelembe.
Rendszerváltáson a politikusok, politológusok és szociológusok több egy-
mástól elkülönülő-elkülöníthető folyamatot értenek: egyrészt politikait, az egy-
pártrendszerű diktatúráról a többpártrendszerű demokráciára való áttérést,
másrészt gazdasági folyamatot, melynek során az államszocialista redisztribú-
ciót a piacgazdaság intézményei, működési logikája és ügyletei váltják fel. Vé-
gül pedig beszélhetünk társadalmi rendszerváltásról, amely a lakosság körében
addig elterjedt és bevett társadalmi szokások, eljárások, kulturális és gazdasági
minták, habitusok és cselekvésmódok az új, a kapitalista viszonyoknak megfele-
lő – és társadalmi léptékű – megváltoztatását foglalja magában (ANDORKA, 1996,
BRUSZT–SIMON, 1992).
A rendszerváltás időszakában általános volt a vélemény, hogy a politikai
rendszerváltás az intézmények (alkotmány, pártok, parlament stb.) egyszerűnek
látszó kiépíthetősége, a történelmi előzmények és a nyugati demokráciák mintái-
nak „átvétele” miatt viszonylag gyorsan – egy-két választási ciklus alatt – meg-
valósítható. A gazdasági rendszerváltásnak már egy-másfél évtizedet prognosz-
tizáltak, míg a társadalminak évtizedeket.

39
 A rendszerváltás tehát gyökeres változásokat ír elő a gazdaság, a politika és
a társadalom alapintézményeiben és működésmódjában, az addig uralkodó (do-
mináns) társadalmi-gazdasági újratermelődési modellt ugyanis nem átalakítani,
reformálni vagy dinamizálni akarja, hanem totálisan megváltoztatni. Ez a felfo-
gás egészen pontosan rendszercserében gondolkodik, ahol úgymond az „ország
minden bajáért felelős” és „bűnös” szocializmust le kell cserélni a megoldást
garantáló kapitalizmusra. A forgatókönyv részletekbe menően felsorolja a csere-
szabatos társadalmi, gazdasági és politikai intézményeket és működésmódokat,
ahol minden „rossznak” megvan a maga „jó” és „tökéletes” ellentettje: a rediszt-
ribúciónak a piac, az állami tulajdonnak a magántulajdon, az alkalmazottnak a
vállalkozó, az egypártrendszernek a többpártrendszer, az alattvalónak a polgár
stb., ahogy Keletnek a Nyugat, avagy „visszatérésünk a nyugati civilizációba”.
A magyar történelem ismeretében könnyű belátni, hogy a vázolt 20. szá-
zad végi rendszerváltás és forgatókönyve kísértetiesen hasonlít egy negyven
évvel korábbi eseményre és forgatókönyvre. Nevezetesen a kommunista hata-
lomátvételre, amikor is ezzel ellentétesen az „ország minden bajáért felelős”
és „bűnös” kapitalizmust (feudálkapitalizmus) cserélték le a „jó” és a megol-
dást biztosító szocializmusra. A csereszabatos intézmények és működésmódok
szintén a jelzett ellentétpárok voltak, csak fordítva: a magántulajdon helyett az
állami (közösségi) tulajdon kizárólagosságát tartották helyénvalónak, a piacot
a redisztribúcióval kívánták felváltani, a demokráciát pedig egyetlen párttal is
megjeleníthetőnek vélték. A korabeli forgatókönyv hasonlóképpen azonnali, to-
tális, megalkuvást nem ismerő és minden reformalternatívát elutasító eljárást:
rendszerváltást írt elő.
Innen közelítve könnyen belátható, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évek
rendszerváltása nem értelmezhető önmagában, hiszen néhány évtizeddel ko-
rábban megelőzte egy éppen ellentétes kapitalizmus-szocializmus csere. Sőt, ha
időben még korábbra megyünk vissza, és az 1919-es Tanácsköztársaságot is ide
soroljuk, azt látjuk, hogy az elmúlt évszázadban több rendszerváltásra is sor ke-
rült hazánkban.
Úgy gondoljuk, hogy már az eddig vázoltak is rengeteg új problémát és kér-
dést vetnek fel. Például a 20. századi magyar történelmet akár a rendszervál-
tások koraként is felfoghatjuk, hiszen a jelenség folytonosan felbukkan, és tör-
ténelemalakító tényezőként végigkíséri az évszázadot. Miután nem egyedi és
véletlenszerű esetről van szó, fontos kérdés, vajon milyen körülmények vezettek
oda, hogy időről időre rendszerváltásokra került sor hazánkban. Mi az oka an-
nak, hogy az ország egy évszázadon át nem jutott túl a rendszerváltásokon, ami
persze az a kérdést is felveti, hogy a felmerülő problémákra a mindenkori politi-
kai elitek miért mindig rendszerváltással, nem pedig más módon reagáltak. Ez a
kérdés még akkor is válaszra vár, ha tudjuk, hogy a magyar rendszerváltásokra
mindig is a nagyhatalmi-katonai átrendeződések és a világgazdaság paradigma-
változásai nyomán került sor, mint az első és második világháború után, vagy
a globálkapitalizmus időszakában, illetve hogy a második világháború után az
országot megszállva tartó Szovjetunió kényszerítette ránk a korabeli szocialis-
ta rendszerváltást. Legutóbb nem volt katonai kényszer, mégis a rendszervál-

40
tás receptjét alkalmaztuk. Vajon az aktuális történelmi helyzetek mindig ezt
kényszerítették ki az évszázad során, vagy a mindenkori új politikai elitek csak
ennyire voltak felkészülve, netán a hatalom megragadására ez is elégségesnek
bizonyult?
A fenti kérdések korántsem költőiek, ha az elmondottak ismeretében meg-
gondoljuk, hogy a rendszerváltások a társadalmi és gazdasági alapintézmények
– pl. tulajdon, állam, család – gyors és totális megváltoztatását tűzték zászlajukra:
a társadalmat ideológiai-politikai alapon átstrukturálva, vagyonokat önkényesen
elvéve vagy juttatva, a megszokott életet és kilátásokat felforgatva, és hosszan
tartó kaotikus állapotokat előidézve. Nem kisebb-nagyobb átalakításokban vagy
átfogó reformokban gondolkodtak, hanem a gazdasági-társadalmi reprodukci-
ós modell teljes cseréjében, másként fogalmazva olyan „végső” megoldásokban,
amelyek az ideológián kívül más vonatkozásban aligha voltak „megalapozott-
nak” tekinthetők.
Tekintettel arra, hogy az utóbbi két rendszerváltás között történetileg rend-
kívül rövid idő – mindössze negyven év – telt el, nem kerülhető meg a reakció
kérdése sem: a nyolcvanas évek vége mennyiben hordozta magán a szocialis-
ta fordulatra adott reakció, reváns vagy restauráció jegyeit és lenyomatát? Ha-
sonlóképpen kérdés, hogy a mindenkori rendszerváltások milyen folyamatokat
szakítottak meg, és ezzel milyen töréseket okoztak a gazdaság és a társadalom
fejlődésében, illetve hogy milyen új fejlődési irányzatokat indítottak el, s ezek
mennyire járultak hozzá az ország modernizációs versenyképességéhez. Tisz-
tázandó, hogy a töréseken milyen hosszú távon érvényesülő irányzatok „szivá-
rogtak” át, tompítva, korrigálva vagy éppen felerősítve, torzítva ezek egyébként
is traumatikus hatásait.
A rendszerváltások tehát nem speciálisan magyar jelenségek. Nem valamiféle
magyar átokról van szó, hiszen ezek Közép- és Kelet-Európa egészének, továbbá
Ázsia és Amerika számos országának fejlődésében is kimutathatók. E jelenség
egyidejű és tömeges előfordulása vitathatatlanná teszi, hogy mögötte nem speci-
ális nemzeti problémákat, hanem a világgazdaságot alakító általános és hosszú
távú trendeket kell tételezzünk. Innen közelítve ismételten kérdések sora merül
fel: a különböző országok a múlt század közepén fejlettségük milyen szintjén és
szakaszában sodródtak bele a rendszerváltás folyamatába, és a nyolcvanas–ki-
lencvenes években milyen kondíciók között érte őket az újabb kihívás? Ugyanis
a volt szocialista országok ekkor nagyon is eltérő állapotban voltak, és eltérő vá-
laszokkal próbálkoztak (SZELÉNYI, 2004). Kínában a szocializmus keretei között,
kimondottan saját erőre alapozva ment végbe az „eredeti tőkefelhalmozás” úgy,
hogy az utóbbi évtized gyors növekedése és modernizációja elindította a legfej-
lettebb kapitalizmusokkal versenyképes gazdasági és katonai nagyhatalommá
válás útján. Ez azt is jelenti, hogy a volt szocialista országok – így hazánk – szá-
mára sem csupán a realizált forgatókönyv volt az egyetlen alternatíva a nyolcva-
nas–kilencvenes években, voltak ennél a körülményeknek megfelelőbb és sikere-
sebb megoldási kísérletek is. Kína mindenesetre a szocializmus rendszerváltás
nélküli kapitalizálhatóságát látszik példázni, ami további problémákat vet fel.
Sok más mellett azt, hogy ezen fejlődés ismeretében egyáltalán nem látszik bi-

41
zonyítottnak, hogy a szocialistának nevezett társadalmi-gazdasági újratermelő-
dési modell minden körülmények között és feltétlenül történelmi zsákutca lenne.
A két rendszer közti kínai „átmenet” cáfolni látszik azt is, hogy a kapitalizmus
és a szocializmus egymást kizáró ellentétek, amely felfogás a magyar és a kelet-
európai rendszerváltó politikai elitek propagandájának egyik alapvetése.
Mindent egybevéve úgy gondoljuk, hogy a rendszerváltás kapcsán rengeteg
válaszra váró kérdés vetődik fel – ezek jó részét még fel sem tették, melyekkel
adós a magyar szociológia és politológia. E keretek közt csupán arra vállalkoz-
hatunk, hogy a problémák halmazából néhány közérdeklődésre számot tartó
szempontot, megközelítésmódot, jelenséget és folyamatot megjelöljünk és fel-
vázoljunk.
*
A 20. századi magyar fejlődés fontos jellemzője tehát, hogy menetében időről idő-
re gyökeres, gyors, gazdaságilag és társadalmilag megalapozatlan, ugrásszerű és
ideologikus alapvetésű változások – rendszerváltások – következnek be. E társa-
dalmi jelenségegyüttesek egyik sajátszerűsége, hogy a magyar társadalom nem
saját (szerves) fejlődési irányai és dinamizmusai, válságai és alternatívái által meg-
határozott úton és módon került olyan helyzetbe, amikor a mindenkori politikai
elitek rendszerváltásra késztették, hanem külső, világgazdasági és nagyhatalmi-
katonai válságok és változások nyomán. Másként fogalmazva azt állítjuk, hogy
a magyar társadalom nem maga termelte és hordozta ki a rendszerváltásokban
megjelenő fejlődési alternatíváit, gazdasági és társadalmi berendezkedéseit. Kö-
vetkezésképpen a 20. századi rendszerváltások nem vezethetők le a megelőző
időszakok és újratermelődési formák működési jellemzőiből, fejlettségeiből és az
általuk kondicionált fejlődési alternatívákból. Így a második világháborút követő
államszocialista berendezkedést nem a két háború közti feudálkapitalizmus ter-
melte ki magából, mint ahogy az államszocialista fejlődésnek sem szerves folyta-
tása a kilencvenes évek rendszerváltása utáni – szintén minden átmenet nélküli
– hazai „félperifériás” globálkapitalista berendezkedésvariáns.
Mint a fenti megfogalmazások is jelzik, véleményünk szerint egy meglehe-
tősen összetett és ellentmondásos jelenségegyüttes munkál rendszerváltásaink
hátterében, amely azzal kapcsolatos, hogy a magyar gazdaság és társadalom
jelentősen eltérő fejlődési pályán mozgott és mozog, mint a világgazdaság fej-
lődési irányát és dinamikáját az utóbbi évszázadokban meghatározó moderni-
zációs trend. Az aszinkronitást és az eltérést olyan régóta ismert problémák
jelzik, mint a „megkésettség”, az „elmaradottság”, a „szerves fejlődés hiánya”,
az „utolérés”, a „függés”, a „fejlettségi olló” nyílása vagy csukódása, a „félperi-
fériás” helyzet, és persze a „rendszerváltás”. Ebben az értelemben a jelenségkör
egyes elemei a középkorig is visszanyúlnak, amennyiben a történészek szerint
a magyar fejlődés már évszázadokkal korábban eltért a nyugat-európaitól (PACH,
1969; BEREND T. – R ÁNKI, 1972; BEREND T. – R ÁNKI, 1976; BEREND T., 2003). Ha nem
kívánunk eddig visszamenni a történelemben, akkor is évszázados trendekkel
kell szembenéznünk, mivel a hazai fejlődés „mássága” a kapitalista újratermelő-
dési mód kialakulását követően vált igazán karakteressé.

42
 Témánk szempontjából közelítve a kérdéshez röviden arról van szó, hogy a
18., de főként a 19. században látványosan meglóduló kapitalizmus az ország-
határokon és Európán is túlnőve a világgazdaság meghatározó irányzatává nőt-
te ki magát. E modernizációs trend öntörvényű folyamatai (ANDORKA–HARCSA,
1986; BECK, 2003; KULCSÁR, 1980; LÉVAI, 2003; R ÁNKI, 1987; ROSTOW, 1960; SZEKFŰ,
1989; SZENTES, 1999; TÓTH T., 1988; WALLERSTEIN, 1983) egyrészt sajátos, ugyan-
akkor folytonosan változó követelményeket és versenyfeltételeket diktálnak az
egyes országok számára, még ha azok nem is „kívánnak” e versengés részesei
lenni. Másrészt kondicionálják a változások irányát és dinamikáját, hol rövid és
gyors növekedést, majd visszaesést produkálva, hol pedig tartós fejlődést, átme-
neti állapotokat, stagnálást és mély válságokat előidézve. Harmadrészt sajátos
kapcsolódási-függőségi viszonyokat alakítanak ki, gondoljunk például a „cent-
rum”, „félperiféria”, „periféria” és az utóbbin is kívül eső országok gazdasági
kölcsönkapcsolataira. Továbbá szervezik a nemzetközi gazdasági és kereske-
delmi, munkamegosztási és integrációs folyamatokat is. A gazdasági versengés
egyben befolyási-hatalmi versengés is, arra késztetve és kényszerítve az egyes
országokat, hogy folytonosan bővítsék fennálló újratermelődési modelljeik erő-
forrásait, felhalmozási és innovációs képességeit. Ennek nagy szerepe van ab-
ban, hogy az elmúlt két évszázad során a felhalmozási eszközök és eljárások
gazdag eszköztára, a modernizációs modellek sokfélesége alakult ki, melynek a
kapitalista berendezkedés folyamatos megújulása is részét alkotta. Vagyis idő-
ről időre új gazdaság- és társadalomszerveződési formák jelentek meg és váltak
dominánssá a kapitalizmus körülményei között is: a szabad versenyes formától
kezdve a két világháború közti állami beavatkozásokon és az azt követő „jóléti”
piacgazdaságokon át egészen a globalizáció időszakáig. Ez egyben azt is jelenti,
hogy a modernizációs trend abban az értelemben is meghatározó és mérvadó,
hogy a kapitalista gazdaság- és társadalomszerveződés új berendezkedéseit, fej-
lettségeit és minőségeit mintául kínálta mások számára, mint ahogy az ezek
működését értelmező, értékelő, alátámasztó vagy kritizáló ideológiák – például
liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus, nacionalizmus – állandóan válto-
zó tárházát is kapaszkodóul és mércéül. És természetesen a modernizáció gene-
rálta versengés katonai és háborús kísérőjelenségeiről sem szabad elfeledkezni,
melyek ismételten átírták Európa és a világ befolyási és nagyhatalmi térképét,
olykor alaposan megváltoztatva versenyképességeket, pozíciókat, elmaradottsá-
gokat, felzárkózásokat és függőségeket.
Nos, Magyarország nem tartozott sem a korán kapitalizálódó, sem a moder-
nizáció fejlődési irányát és dinamikáját az utóbbi évszázadokban meghatározó,
azt bármilyen módon is befolyásolni képes országok közé. Miután azonban föld-
rajzilag ezen országok „peremzónájában” (KOSÁRY, 1990, 13–16.) helyezkedett el,
a hazai politikai elitek már a 18. század második felétől szembesültek a korabeli
kapitalizmus kihívásaival, jóllehet ezek közvetve és ellentmondásos formában
jutottak el hozzájuk. Közvetve és ellentmondásosan: a Habsburg Monarchiát
érintő katonai kihívások közvetítésével, melyekre az abszolutista uralkodók
igyekeztek „felvilágosult” – feudalizmust reformáló-lebontó – válaszokat adni,
növelendő a birodalom katonai versenyképességét kondicionáló gazdasági (adó-

43
zó) potenciált, de amelyeket a magyar nemesi politikai csoportok saját uralmuk,
a feudalizmus és az „ország” elleni támadásként értelmeztek (GERGELY, 2003;
KOSÁRY, 1990). Hasonlóképpen közvetve: a francia forradalom és az azt köve-
tő évtizedek változásaira figyelő írók és költők, Angliában, Hollandiában stb.
megfordult főurak, utazók, diákok vagy mesteremberek elbeszélései, leírásai,
vagy e változások társadalmi-gazdasági horderejére figyelmeztető, ilyen típusú
fejlődésre ösztönző művei közvetítésével. Így e fejlődést kísérő értelmezések,
értékelések és ideológiák előbb érkeztek hazánkba, mint a kapitalizmus reál-
folyamatai, következésképpen a politikát uraló nemesi elitek döntő része nem is
értette és kezelte fontosságuknak megfelelően az ebből adódó kihívásokat.
Nem kísérjük végig a reformkortól az első világháborúig tartó és itt megtörő
magyar kapitalizálódás évszázados trendjét, amely minden politikai, gazdasági
és társadalmi ellentmondásossága ellenére komoly modernizációs teljesítményt
nyújtott. Tény azonban az is, hogy relatív „elmaradottsága” csökkentésében nem
hozott áttörést (BEREND T., 2003, GYÁNI–KÖVÉR, 2003; ROMSICS, 2000). Ez összefügg
azzal, hogy bár a 19. században Európában volt a leggyorsabb a gazdasági fejlő-
dés, az országnak keretet adó Habsburg Birodalom a versenytársakhoz képest
egyre romló teljesítményt nyújtott. (Például amíg az egy főre jutó GNP alapján a
Habsburg Monarchia az 1830-as években még az európai átlag felett volt, addig
1910-re már ezen átlagszint alá süllyedt [GERGELY, 2003].) Miután az ország nem
tartozott a Monarchia legfejlettebb tartományai közé, „lemaradása” meghaladta
a jelzett „átlagot”, ami a birodalmon belül is komoly feszültségforrás volt. Tekin-
tettel arra, hogy a beáramló tőkék nagyon egyenetlenül oszlottak meg, az egyes
országrészek, régiók, megyék és települések közti fejlődés és fejlettségbeli kü-
lönbségek számottevően nőttek.
A fejlődésnek ez a „szigetszerű” módja már a kortársaknak is feltűnt: amíg
egyes térségek és gazdasági szférák gyors fejlődést produkálva gazdasági kap-
csolataikat kiépítették a fejlett országok („centrum”) irányába, és sok tekintetben
oda kapcsolódtak, addig a „hátország” alig vagy egyáltalán nem mutatott fel
ilyen fejlődést. Következésképpen elmaradottsága állandósult vagy nőtt, hiszen
az őt dinamizálni képes fejlett világgal a társadalom nagyobb hányadát kitevő
„hátországnak” nem voltak meghatározó kölcsönviszonyai. Kiemelnénk tehát,
hogy a döntően külföldi tőkékre alapozódó – függő – kapitalizálódás csupán az
ország egyes (korlátozott) földrajzi tereit, településeit, gazdasági szektorait és
ügyleteit, társadalmi rétegeit és csoportjait, intézményeit és szerveződésformáit
kapcsolta be a modernizációs folyamatokba, ezek egy részét is csak esetlegesen
és alkalmilag. Ez egyfajta „megkettőzöttséggel” járt, mivel a modernizálódó ré-
szek számára a korabeli kapitalizmus követelményei, megfontolásai, eljárásai
és ügyletei voltak a mérvadók – alkalmasint a külső piacoké –, míg az ebből ki-
maradó nagyobb rész tradicionális módon működött tovább. Leopold Lajos így
a magyar kapitalizálódás 19. századi módját „színlelt kapitalizmusnak” nevezi.
Szerinte ez hazánkban gazdaságilag nem volt megalapozva: miután az ország
kizárólag külkereskedelem útján kapcsolódott a nyugati („centrum”) piacokhoz,
„átvett” bizonyos kapitalizmusra jellemző formákat. Úgy látja, hogy a kapita-
lizmusra jellemző jogintézmények átvételei önmagukban – megfelelő gazdasági

44
feltételek nélkül – csak a kapitalizmus látszatát keltik. Ez a megközelítés tehát
nem a magyar kapitalizálódás megindulását vagy folyamatát vitatja, csupán arra
a tényre világít rá, hogy a „félperifériás” helyzetből adódó „megkésett”, követő
és függő kapitalizálódás nem tévesztendő össze a korabeli legfejlettebb országok
„kifejlett”, a folyamatokat és a piacokat uraló és hegemóniára törekvő kapitaliz-
musaival (LEOPOLD, 1917; SZENTES, 1999). A kétféle kapitalizmus közti „másságot”,
ha úgy tetszik, minőségi különbséget Leopold igyekezett fogalmilag is elkülöní-
teni, amit témánk szempontjából hangsúlyozandónak tartunk.
Az a tény, hogy a magyar kapitalizálódás 19. századi folyamatai összekap-
csolódtak a Habsburg Birodalom és ennek részeként a magyar korona területi
egyben tartásának politikai céljaival, alapvetően meghatározta annak menetét,
formáját és lehetőségeit. Elsősorban is azzal, hogy a kiegyezés során „harmoni-
zált” birodalmi és magyar érdekeket megjelenítő birodalmi-nemesi elitek meg-
tartották politikai monopolhelyzetüket, így a kapitalizálódás levezénylését és el-
lenőrzését is a kezükben tartották. A rendi társadalomban elfoglalt kivételezett
helyzetét a nemesség befolyásos része politikai, gazdasági és kulturális előnyök
formájában igyekezett átmenteni-átváltani, és nem kizárólag azáltal, hogy meg-
szállta a rendszeres fizetést biztosító modernizálódó állam központi és megyei
bürokráciáját, a különböző címeken létesített egyéb hivatalokat vagy a katonai
pályát, hanem azáltal is, hogy ezzel az állami redisztribúciót is a kezében tartot-
ta, továbbá a döntően az állam által megszerzett és garantált külföldi tőkék el-
osztását is konstruálta és kontrollálta. A politikai és a hivatali pályák ily módon
kapitalista karrierpályák is voltak, melyeket a nemesség dominált, korlátozva a
kapitalizmus új rétegeinek és csoportjainak beáramlását e területre És bár a fel-
halmozás, a vállalkozás és a vagyonosodás államtól teljesen független vagy ah-
hoz csak áttételesen kapcsolódó klasszikus formái is fontos gazdasági-mobilitási
tényezővé váltak, a politikai-bürokrata nemesi elitek a rang- és presztízshierar-
chián keresztül ezt is uralták. Az ebben a szférában sikeres karriert befutott, je-
lentős gazdasági potenciálra szert tevő és pozíciót betöltő személy ugyanis csak
azzal vált társadalmilag is „elfogadottá”, ha pályáját birodalmi-nemesi címekkel
és rangokkal is szentesítették. Mégis, az új polgári rétegeket, gazdagságuk, ne-
mesi címeik, földbirtokaik, diplomáik, asszimilációs hajlandóságuk stb. ellenére
sem tekintették magukkal „egyenrangúnak”, nem utolsósorban azért, mert dön-
tően „idegen eredetűek, görögök, németek és – a 19. század második felében – fő-
ként zsidók” voltak (BEREND T. 2003, 172.). Berend T. Iván a vázolt folyamatokat
értékelve egyszerűen „kettős társadalomról” beszél, ahol a nemesség megőrizte
hatalmát és vezető szerepét a felemelkedő polgársággal szemben. „A régi és az
új társadalmi rétegek különleges szimbiózist alakítottak ki, és egymás mellett
léteztek, egyedülálló »kettős társadalmat« alkotva.” (Uo. 159.) [Megjegyezzük,
hogy a balkáni országokban az Oszmán Birodalom alóli felszabadulás után vi-
szont „hiányos társadalom” – értsd „elit nélküli” – alakult ki.]
Erdei Ferenc továbbmegy: „többszörösen összetett szerkezetről” és egyben
„szakadásról” beszél a magyar társadalomfejlődés kapcsán. Egyrészt arról a tár-
sadalomszerveződési folyamatról (elvről) szól, amelyet a rendi társadalom foly-
tatásaként folytonosan modernizálódó és uralmi helyzetben maradó „történel-

45
mi-nemzeti társadalom”, másrészt, amelyet az 1867 után felgyorsuló „modern
polgári társadalomfejlődés” jelenített meg.
„Ennek a két különböző elvű szerkezetnek az egybeszövődése adja a magyar
társadalom alapszövetét.
De az is alapvetően fontos körülmény társadalomszerkezetünkben, hogy
mindkét struktúra csak magas szerkezet, tehát nem általános munkaszerkezete
közösségünknek, tehát nem a legalsó fokig kiépült társadalomszervezet. E sajá-
tos alakulás idézte elő azt is, hogy e két társadalomrendszer alatt mint egy alsó
és régi állapotában megmaradt társadalom helyezkedik el a parasztság világa, a
nép társadalma. Ebből a szerkezeti elhelyezkedésből nyilvánvalóan kitetszik az
is, hogy társadalmunkban egy sajátos szakadás állott be. Mert míg a felső szin-
ten egyfelől a történelmi-nemzeti társadalom alakult és módosult folyamatosan,
és a másik oldalon a polgári társadalom épült ki, addig a parasztság alulmarad-
ván, továbbra is régi kötöttségében és paraszti társadalomszervezetében maradt
meg.” (ERDEI, 1987, 36–37.) Kövér Györggyel egyetértve e felfogás legalább „hár-
mas társadalmat” sejtet, annak minden feszültségével, kihordatlan és lefojtott
problémájával együtt (GYÁNI–KÖVÉR, 2003, 23.).
Fontos tény, hogy a birodalmat és a történeti Magyarországot egybetartani
akaró birodalmi-nemesi elitek oly mértékben uralták és korlátozták a politikai
szférát, hogy a kialakuló kapitalizmus új hordozó rétegeit, az ezek érdekeit meg-
fogalmazó és szervezni akaró hatalmi csoportokat nem engedték a súlyuknak
megfelelő, önálló politikai szereplőkké válni, ami a kapitalizmussal adekvát poli-
tikai konstrukció – a nemzetállammá válás – kihordását is akadályozta. Másként
fogalmazva, a birodalmi-nemesi elitek – ha úgy tetszik – „hibásan” definiálták a
19. századi európai modernizáció folyamatait és kihívásait, hiszen ennek a nem-
zetállami lét megteremtése volt az egyik meghatározó eleme – ami egyébként a
szemük láttára ment végbe Európában –, és a korabeli magyar törekvéseknek is
a homlokterében állt.
Bibó István ebben az értelemben a „kiegyezés zsákutcájáról” beszél. Úgy lát-
ta, hogy „a dinasztia és a magyar politikai vezető réteg kölcsönösen túlbecsülte
a másik fél erejét, s ebben tévedett, ez azonban azért történt így, mert mind a
kettő érezte, hogy saját erejéből nem tudja megőrizni a helyzetét, s ebben nem
tévedtek. Kiegyeztek tehát, hogy ki-ki mentse és megóvja azt, ami neki fontos: a
Habsburgok a birodalmukat, a magyarok az államukat.” (BIBÓ, 1948, 583.)
Bibó szerint a korabeli modernizációs kihívás „hibás” definiálása három kér-
dés és válasz köré szerveződött. Először is: „akarnak-e független, alkotmányos,
szabadon kormányzott Magyarországot” – melyre „igen” volt a válasz. Másod-
szor: „az alkotmányos monarchia hívei-e, avagy republikánusok” – melyre a
válasz „alkotmányos monarchia”, jóllehet nem lelkesedtek a Habsburgokért.
Harmadszor: „akarják-e a történeti Magyarország történeti épségének” a meg-
tartását – melyre szintén „igen” volt a válasz. A három „igen” azonban kibékít-
hetetlen ellentétben állt egymással, mivel a Monarchia a Habsburg Birodalom
formájában „öt történelmi nemzetből, s ezenfelül még hat önállóságra törő nép-
ből tevődött össze”, így a független és alkotmányos Magyarország kívánalma a
Monarchia „felrobbantását” követelte volna meg. „A magyar vezető réteg több-

46
sége azonban nem tudott, nem mert szembenézni ennek a három tételnek, a
független, szabad országnak, az alkotmányos monarchiának és a történeti hatá-
roknak Magyarország számára való kibékíthetetlen ellentétével, mert túlontúl
félt a Habsburgok hatalmától, és túlontúl félt a nemzetiségek elszakadási szán-
dékától.” (Uo. 589.)
A birodalmi-nemesi elitek uralmi dominanciája, inadekvát politikai céljai és
a kapitalizmust meghatározó, hordozó új társadalmi rétegek és csoportok politi-
kai megszerveződésének, sajátos érdekeik és céljaik önálló megjelenítésének, in-
tézményesülésének stb. az akadályoztatása súlyos gondok forrása lett. Ugyanis
egyfelől lefojtották a viszonylag gyors kapitalizálódás birodalmi és nemzeti szin-
ten kitermelt ellentmondásainak megjelenítését. Ezzel – másfelől – deformálták
is őket, hiszen nem engedték az adekvát szférában – a politikai arénában –, for-
mában, szereplőkkel, kérdésfeltevések mentén és játékszabályok szerint meg-
jelenni. Ezen aktuálfolyamatok évtizedes korlátozása, lefojtása és deformálása
aztán a kapitalizálódás hordozta gazdasági, politikai és társadalmi alternatívák
távlatos kihordását is akadályozta és deformálta. Így, amikor a háborúba torkol-
ló kapitalista versengés során e „lefojtott” világ „felrobbant” – maga alá temetve
a birodalmat és nemesi politikai elitjét –, és a nemzeti függetlenség, a nemzet-
állammá alakulás, a demokratizálódás, a köztársaság stb. halasztást nem tűrő
aktuálpolitikai realitássá vált, szinte minden hiányzott. Hiányoztak az adekvát
társadalmi-politikai célok, a kiérlelt programok, a kiépített és bejáratott intéz-
mények, a szervezett és kompromisszumkész társadalmi csoportok, a nemzeti
és nemzetközi kapcsolatok, a hiteles és tapasztalt politikai aktorok. Helyettük
a kihordatlan évtizedes feszültségek lefojtott és torzult formáival – melyeket
a háború megpróbáltatásai csak növeltek –, sérelmekkel, céltalan indulatokkal,
bűnbakképzéssel és gyűlöletkeltéssel, alkalmi ötletekkel, népboldogító vagy vi-
lágmegváltó elképzelésekkel, álproblémákkal, agresszivitással, bosszúval stb.
találkozunk.
Röviden: azt látjuk, hogy a feudalizmus leépítésének és a viszonylag gyors
kapitalizálódásnak a monarchiabeli korszaka vitathatatlan teljesítményei el-
lenére nem hozott „áttörést” a korabeli modernizációs versenyben, hiszen az
„kihordatlan” és befejezetlen” maradt, továbbá „felemásra” sikeredvén, ezen
formájában jellegzetes struktúra-, mentalitás- és történelemformáló erővé vált,
amely a kudarc sajátszerűségeit is magán hordozta. Egyrészt arra gondolunk,
hogy az időszak végére hazánkban nem alakultak ki a kapitalizmus „önfenn-
tartó folyamatai”, amelyek külső befolyás nélkül képesek lettek volna a kapitalis-
ta működésmód és fejlődés fenntartására. Így maradt az európai „centrumtól”
való tőke-, piac-, és technikai-technológiai függés, a lemaradás, a „félperifériás”
helyzet, az alárendelt és követő modernizáció. A „kereskedelmi kapukon” át és
„szigetszerűen” zajló kapitalizálódás – másfelől – integrálatlanságot, és ezáltal
egyfajta „megkettőzöttséget” is eredményezett. A magyar gazdaság nem integ-
rálódott a fejlettebb centrumgazdaságokba, ugyanakkor a magyar gazdaságot
sem volt képes integrálni: „szigetszerű” maradt, hiszen a „hátország” gazdasá-
gának premodern működésmódját és ügyleteit az áru- és pénzviszonyok alig
vagy egyáltalán nem hatották át. Aztán „kettősséget” okozott a hazai kapitalizá-

47
lódás eltérő és elkülönülő módjaiban – az állam és bürokráciája által konstruált
és uralt, illetve az egyéni felhalmozás klasszikus formáiban –, amelyek más és
más társadalmi rétegeknek és csoportoknak nyitottak utat a bekapcsolódásra e
folyamatokba, a gazdasági siker és felemelkedés „elismerését” azonban a ren-
di rang- és presztízshierarchia működtetésével az előbbiekre bízva. Ez utóbbi
is „kettőzöttséget” jelent, amennyiben a gazdasági teljesítmény rangbeli „elis-
mertsége” nem járt együtt a polgári rétegek és csoportok tényleges társadalmi
„egyenjogúsításával”, mi több a „nemes–nem nemes” megkülönböztetés a „ne-
mes–idegen” – értsd: német, zsidó, görög stb. – elkülönülés jelentését is hordoz-
ta. „Felemásságra” utal a birodalmi-nemesi politikai elitek birodalomfenntartó
céljai és az erre eszközként felhasznált kapitalizálódás nemzetállami irányú
természetes mozgása közti meg nem felelés, amely „kihordatlanságánál” fogva
már a történelmi kudarc jeleit is előrevetíti. És nem csupán azzal, hogy a kora-
beli kapitalizálódás ellentmondásai lefojtódtak és történelmileg egymásra tor-
lódtak, hanem mert ezzel a rendszer saját történelmi alternatíváit sem engedte
kihordani. Amikor aztán a nemzeti függetlenség, a nemzetállammá válás vagy
a demokrácia megkerülhetetlen politikai szükségszerűségként felszínre került
1918–19-ben, nem voltak adekvát hordozó rétegek, intézmények és felkészült po-
litikai aktorok. Ezen évek történései talán eseti kisiklásként is felfoghatók lettek
volna, ha a közel egyéves sodródást, politikai improvizációt és káoszt nem kö-
vette volna a nemzet további fejlődését meghatározó történelmi kudarc. Ugyanis
a győztes nagyhatalmak által az uralmi pozícióba visszahelyezett nemesi-úri
elitek – Bibó kifejezésével az „úriember réteg” – a Horthy-rendszerben már eze-
ket a „nem nemesi” és „idegen” rétegeket és csoportokat teszik felelőssé – jelölik
meg bűnbaknak – a történtekért, és nem csupán a birodalom széteséséért vagy
a politikai felkészületlenségért, hanem kapitalizálódásért, nemzetállammá válá-
sért vagy a demokratizálódás elkerülhetetlenségéért.
Ez már átvezet bennünket a Horthy-rendszerbeli modernizáció időszakába,
amelyet az örökölt „befejezetlen” és „megrekedt” kapitalizálódás, a „megkettő-
zött”, „szigetszerű” és „felemás” struktúrák, a parasztság e struktúrákon kívüli-
alatti állapota (GUNST, 1987) és az „úriember réteg” politikai uralma jellemeznek.
Másként fogalmazva: a magyar társadalomban továbbra is jelentősen eltérő fej-
lettségek, működésmódok, gazdaság- és társadalomszerveződési formák létez-
tek egymás mellett, hol „szigetszerűen”, hol részlegesen áthatva egymást, de
mindenképpen integrálatlanul.
A két világháború közti időszak a válság, a stagnálás, a kísérletezés és a ka-
pitalizmus új formái kihordásának a korszaka volt Európában és Amerikában, a
félperifériás, függő és követő magyar kapitalizálódásra azonban döntően a vál-
ság és a stagnálás volt a jellemző. Mivel a külső és belső körülmények – ideértve
a birodalmi keretek megszűnését is – nem voltak alkalmasak arra, hogy a hazai
kapitalizálódást felgyorsítsák és integrálják – a háborús készülődés néhány éve
kivétel ez alól –, az örökölt fejlődési-fejlettségi sajátszerűségek némelyike még
karakteresebbé, ha tetszik, meghatározóvá vált. Ezt két ok miatt hangsúlyozzuk.
Részben, mert ezek más országok modernizációját is többé-kevésbé jellemezték
ebben az időben – nem magyar sajátszerűségek voltak –, részben, mert bizonyos

48
értelemben előkészítették a talajt olyan megfontolások, eljárások és működésmó-
dok természetesként történő elfogadására, vagy akár jogi normává emelésére,
melyeket sokan kizárólag a „szocialista” korszak jellemzőiként vagy túlkapásai-
ként szoktak emlegetni.
E jellegzetességek közt tarthatjuk számon az állam gazdasági-társadalmi
súlyának és szerepének jelentős növekedését, amely egybeesett más európai
országok kapitalista (például Olaszország, Németország, Anglia) és szocialis-
ta (Szovjetunió) modernizációs kísérleteivel. Ezt előbb a trianoni döntés után
harmadára csökkent Magyarország új gazdasági potenciáljának kiépítése, az-
tán az 1929–1933-as világgazdasági válság is indokolta, végül pedig a háborús
készülődéssel függött össze. Természetes volt, hogy az állam beruházási tevé-
kenységet végezzen, vállalatokat működtessen, ellenőrizze a külkereskedelmet
és a devizagazdálkodást – mint ahogy az volt a háborús készülődés során a ma-
gánvállalatok termelésének és gazdálkodásának a felügyelete, vagy középtávú
beruházási tervek készítése is. A beszolgáltatási kényszer sem volt idegen az ál-
lamtól, hasonlóan a magántulajdon szentségének megsértéséhez, melyet például
rekvirálások, a zsidók, majd később a kitelepítettek vagyona, a nagybirtokok
elvétele stb. formájában gyakorolt. Vagyis mind a tulajdonosok, mind a tulajdo-
nuk feletti, többnyire önkényes – ámbár sokszor törvényekkel is alátámasztott –
állami rendelkezés alkalmas volt a társadalom gazdaságon kívüli, nevezetesen
politikai, ideológiai vagy etnikai szempontokon alapuló átstrukturálására.
Az állami szerepvállalás és a redisztribúció kiterjesztése a politikát és az
állami-megyei bürokráciát, és az ezeket uraló „úriember réteg” társadalmi-gaz-
dasági súlyát – ha lehet – tovább erősítette, hiszen az állami-nemzeti érdekek
és programok megfogalmazása, a preferenciák kijelölése, az újraelosztás leve-
zénylése, a gazdaság ellenőrzése stb. a kezében összpontosult. Ennek okán a
bürokrácia továbbra is politikai-gazdasági bürokrácia maradt, ahol az uralmi
mozzanat minden mást – szakmaiságot, szolgáltatást stb. – megelőzött. A meg-
bízhatóság így alapvető szelekciós szempont volt, melynek hatékonyságát jelen-
tősen megnövelte az ezen állások kínálta megélhetési biztonság, a jó fizetés,
a garantált nyugdíj, továbbá az „úriember réteg” rendiségből átszármaztatott
kiválasztotti-uralmi tudata.
A felgyülemlett, lefojtott és egymásra torlódott társadalmi problémák és fe-
szültségek megoldatlansága, a gazdasági-politikai névtelenek tömegei a maguk
artikulátlan érdekeivel, a politikai szféra és a nemzet kisajátítása az „úriember
réteg” által, a társadalom zártsága stb. továbbra is csak az indulatoknak, a re-
zignáltságnak, a társadalmi depressziónak vagy a szektázásnak – Kovács Imre
szavaival a „néma forradalom”-nak – kedveztek (KOVÁCS, 1937; SZABÓ, 1937). Ezek
a viszonyok tág teret nyitottak a különböző társadalmi rétegek és csoportok
összeugratásának, a bűnbakképzés jogilag is alátámasztott politikai gyakorlat-
tá emelésének, vagyis elégségesek voltak a rendszer ellenségeinek, lázadóinak,
mártírjainak vagy „történelmi igazságtevőinek” a kitermelésére, de elégtelenek
a rendszer alternatíváinak a kihordására. A politika adekvát és szervezett tár-
sadalmi szereplők és intézmények hiányában változatlanul gazdasági-politikai
ellensúlyok és ellenőrzés nélkül, alapvetően légüres térben mozgott, utat enged-

49
ve a külső hatalmak manipulációjának és/vagy a belső elégedetlenség meglova-
golására vállalkozó súlytalan, népboldogító önjelölteknek. A reálpolitikai meg-
fontolások, a távlatos nemzeti gondolkodás, a valós elemzések és a realizálható
programok helyett ismét zavaros ideológiákat, sodródást és politikai voluntariz-
must találunk.
*
A második világháború után a magyar társadalom számára gyökeresen megvál-
toztak a modernizáció körülményei és kihívásai. Új nagyhatalmi-katonai status
quo alakult ki, melyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai, befolyási és
gazdasági versengése dominált, s amely Európát mesterségesen és hosszú időre
átjárhatatlanul kettéosztotta, a világot pedig több részre: a két félhez csatlakozó-
kon túl a támogatottakra, az „el nem kötelezettekre”, meg az ezeken is kívüliek-
re. A két nagyhatalom eltérő társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedést
ajánlott, támogatott és – szükség szerint – kényszerített ki befolyási övezetében:
az Egyesült Államok az érintett országok által kipróbált évszázados kapitaliz-
must, a Szovjetunió pedig az általa ideológiai alapon kialakított, mindössze né-
hány évtizedes múlttal rendelkező, a csatlós országok számára ismeretlen és
alkalmasint rossz hírű sztálini szocializmust.
A vázoltak kapcsán több összefüggést is hangsúlyozunk. Például azt, hogy
bár a szocialista újratermelődési modell a marxizmus kapitalizmuskritikájára
és ideológiájára épült, nem csupán egy kapitalizmust „meghaladni” kívánó és
egy ideális társadalmat felépíteni gondoló elméleti-ideológiai konstrukció volt,
hanem kezdettől modernizációs modellkísérlet is. Formába öntésében és kiala-
kításában az ideológiai alapokon túl fontos szerepet kaptak a szabad versenyes
kapitalizmus válságára adott 20. század eleji államkapitalista válaszkísérletek
(POLÁNYI, 1946), a korabeli Oroszország perifériás fejlődését jellemző moderni-
zációs minta állami felhalmozást érvényesítő továbbvitele (GERSCHENKRON, 1984),
a német hadigazdálkodás mintául vett működésmódja, a kapitalizmus korabeli
fejlődését felgyorsító technikai-technológiai újdonságok (pl. a villamosítás) (LE-
NIN, 1920), vagy az új rendszer katonai-hatalmi szükségletei, melyek jelentős erő-
források mozgósítását igényelték. A szovjet vezetők által kezdettől hangoztatott
szocialista-kapitalista versenyben a tét így nem egyszerűen a „Kapitalizmus”
legyőzése volt, hanem konkrétan a 20. századi kapitalizmusé, amely ellentmon-
dásain és válságain túl gyors növekedési periódusokat, új gazdasági-társadal-
mi szerveződésformákat (pl. jóléti kapitalizmus), a technikai-technológiai háttér
folytonos megújulását és magas életminőséget is produkált. Vagyis a versen-
gésnek továbbra is a jelzett évszázados modernizációs trend adott kereteket, a
fejlődés változó dinamikájából és irányából következően a követelményeket és a
követendő mintákat is állandóan változtatva.
Innen nézve a szocialista modell mindvégig kettős mintát követett, és kettős
mércét használt. Az egyik mintát és mércét a szocializmus elvi-ideológiai alap-
vetéseinek zárt rendszere szolgáltatta, a másikat pedig a kapitalizmussal együtt
működtetett modernizációs verseny nyitott és folytonosan változó, új, kívánatos
és elérendő gazdasági, technikai és katonai teljesítményei, fogyasztási szokásai

50
és életminőségei. Nem feladatunk eldönteni, hogy e modernizációs versenyhez
ki adott többet hozzá, mindenesetre tény, hogy a szocialista országok döntően a
kapitalizmus által kitermelt civilizációs eredményeket tekintették elérendő min-
tának, mint ahogy az is, hogy versenyképességük fenntartására általuk kapita-
listának minősített és ideológiailag elítélt eszközöket is felhasználtak.
Hangsúlyozzuk azonban, hogy még a Szovjetunió fénykorában sem csupán
az úgynevezett szocialista és kapitalista világrendszerek összecsapásáról szólt a
modernizációs verseny. Egyrészt ugyanis olyan országok is részt vettek benne
– pl. India, az ázsiai „kistigrisek” –, amelyeknek a gazdasági-társadalmi repro-
dukciós modellje eltért mind a szocialista, mind a fejlett kapitalista országok
modelljeitől. Másrészt, mert a szocialista és a kapitalista országok mindenféle
gazdasági és katonai tömbökbe tömörülésük ellenére sem homogén egységként
működtek. Japán, az Egyesült Államok, Svédország, Törökország, Portugália
vagy az alakuló Európai Unió a maguk kapitalista formaváltozataival, érdekeivel
és lehetőségeivel csakúgy önálló szereplők voltak, mint ahogy az NDK, Romá-
nia, Szovjetunió, Kína, Magyarország vagy Vietnam az általuk megtestesített
szocialista modellvariánssal. Így aztán napjainkig csak annyi derült ki, hogy
a modernizációs verseny e fázisából a szocialista Szovjetunió vesztesként ke-
rült ki, míg a szintén szocialista Kína nem, és az Európai Unió sokat vesztett
versenyképességéből a hasonlóképpen kapitalista Egyesült Államokhoz képest,
továbbá az ázsiai „kistigrisek” e modelleken kívüli modernizációja viszonylag
sikeresnek mondható, másoké azonban nem.
Nos, a második világháború utáni magyar modernizáció legfőbb jellegze-
tessége a rendszerváltás volt. Mind a rendszerváltást, mind magát a szocialista
gazdasági-társadalmi reprodukciós modellt az a nagyhatalom kényszeríttette az
országra, amelynek befolyási övezetébe tartozott. A modell kényszerű átvétele
a Szovjetunió második világháborús katonai győzelmén alapult. Az elfoglalt
európai területekről ugyanis nem vonult ki a háború után, hanem ezen orszá-
gokban az általa kialakított szocialista modellt vezettette be az ellenőrzése alatt
tartott kommunista pártokkal, majd ezeket nemzetközi katonai és gazdasági
tömbbe szervezve, nem csupán a kapitalizmus alternatíváját kínáló szocialista
világrendszerként mutatta fel, hanem a vezetése alatt álló katonai nagyhatalom-
ként is. Az új modell hazai létrejötte, működése, majd összeomlása ily módon
nem szakítható el olyan mozzanatoktól, mint a katonai megszállás, a szovjet
nagyhatalmi pozíció és érdekek, a nagyhatalmak közti konfrontációk és együtt-
működések, a szovjet függés vagy a szocialista tömb külső és belső kényszerei és
lehetőségei. Annál is kevésbé, mert ezek a tényezők legalább olyan alapvetőnek
bizonyultak a modernizáció szempontjából, mint maga az alapmodell. Először
is azért, mert Magyarországot – más országokkal együtt – parancsra és minden
átmenet nélkül elszakította a „centrum” országoktól, melyek addigi modernizá-
ciója során természetes tőke-, termék- és technikai-technológiai piacai voltak, és
amelyekkel kialakított vállalati-állami kapcsolatai ösztönzőleg hatottak gazdasá-
ga modernizációjára. Másodszor azért, mert helyette a Szovjetunió nem tudott
felkínálni ezzel akár csak megközelítően is egyenértékű tőke-, termék- és más
piacokat, gazdasági integrációs formákat, hiszen a szocialista tömb, döntően a

51
„centrum” tőkekihelyezéseitől korábban függő európai „félperifériás” és „perifé-
riás” országokat egyesítette. Az egyetemleges évszázados tőkefüggőséget aligha
tudta kiváltani egy olyan történelmi előzmények nélküli, alacsony felhalmozást
produkáló, fejletlen és közepesen fejlett országokat mesterségesen – mert kato-
nailag – egyesítő konstrukció, mint a KGST. Továbbá azért, mert a tömbön belül
a katonai szempontok és beruházások elsőbbsége vitathatatlan volt, azonban az
e területeken végzett kutatások újdonságaiból a „polgári” gazdaság nem profi-
tált, a nyugati országok ilyen termékeihez pedig a katonai konfrontáció folytán a
csatlós országok nem jutottak hozzá. Röviden: sem az új nagyhatalmi-befolyási
keretek, sem az általa formalizált új reprodukciós modell autark berendezke-
dése nem volt képes megszüntetni a tőkehiányt és a hagyományos („centrum”)
tőke-, termék- és technológiai piacoktól való függést, jóllehet elérhetőségüket
néhány évtizedre befagyasztotta.
A rendszerváltás további fontos jellemzője, hogy az új kommunista politikai
elit elvi-ideológiai alapon kívánta megszervezni a társadalmat. A társadalom-
szervezés e módja – az ideológiai megfontolásokon túl – láthatóan nem igényelt
gazdasági-társadalmi megalapozottságokat vagy előfeltételeket az új rendszer
számára, s nem tételezett semmiféle megfelelést az ideológia alapelvek és a re-
álfolyamatok között. Miután tehát nem a Horthy-időszak feudálkapitalizmusa
által kitermelt történelmi alternatíva volt, újratermelődési modellként sem mint
annak folytatása, sem mint tagadása nem fogható fel. Praktikusan persze a tör-
ténetileg kialakult magyar társadalom kizárólag ideológiai szempontú átszerve-
zését jelentette, a fenti értelemben tág teret engedve a történelmi előzmények, a
reálfolyamatok és a kívánatos jövő önkényes értelmezésének és egybemosásá-
nak [igazolandó bármely politikai lépést és gyakorlatot].
A történelmi folytonosságban az új rendszer azzal okozott törést, hogy bele-
nyúlt a társadalom alapintézményeinek történelmileg kialakult rendjébe. Olyan
alapintézményekről van szó, mint például a magántulajdon, melynek gazdaság-
dinamizáló és társadalomformáló erejéről, formaváltozatai sokféleségéről vagy
történelmi alternatívákat kihordó természetéről az évszázadok alatt sokféle ta-
pasztalat gyűlt össze. A magántulajdonon keresztül az új rendszer belenyúlt a
család intézményének tradicionálisan kialakult funkcionális és működési rend-
jébe, s ezzel a társadalmi lét olyan lényegi összefüggéseit érintette, mint a meg-
élhetés alapjai vagy a generációs átörökítés. A beavatkozás traumatikus hatásait
talán nem szükséges bővebben ecsetelni. Hasonló a helyzet az állammal mint
alapintézménnyel, hiszen a kapitalizmus különféle fejlettségi szintjein, gazda-
ság- és társadalomszerveződési formáiban más és más szerepet szántak neki,
mint ahogy társadalmi fontosságának és funkcióinak megítélése is folytonosan
változott. Az új rendszer szervezésekor azonban mindezen ismereteket, tapasz-
talatokat egyszerűen számításon kívül hagyták, s a tulajdonnal, az állammal, a
funkcióikkal és kölcsönviszonyaikkal kapcsolatos évszázados konfigurációk és
formaváltozatok közül csak az állami („közösségi”) tulajdont ismerték el, és tet-
ték meg működésének kizárólagos alapjává. Az állam helyzete és szerepe ezzel
alapvetően megváltozott, hiszen most már nem gazdasági súlyának vagy társa-

52
dalmi befolyásának eddig sem elhanyagolható további növekedéséről volt szó,
hanem az állam teljhatalmáról a társadalom felett (totalitarizmus).
A magántulajdon elvétele, vagyis az államosítások nyomán a politika meg-
teremtette a maga gazdaságát – a szocialista vagy „első” gazdaságot –, kiépítve
intézményrendszerét, foglalkoztatási, felhalmozási és elosztási viszonyait, mű-
ködésmódját, igazgatási és érdekeltségi rendszerét. A politika számára hosszú
ideig kizárólag ez volt a „Gazdaság”: minden erőforrást ide csoportosítottak át,
erre készültek a tervek, és ennek a teljesítményét mérték. Ettől elkülönítették
a magángazdaság politika számára fontosnak tekintett intézményeit és ügyle-
teit, az ezek „alatti” megélhetésmódokat, gazdálkodási formákat, gazdasági te-
vékenységeket stb. pedig mint hagyományosakat, netán szükségeseket enged-
ték vagy megtűrték. Ez utóbbi főként a parasztság és a falusi lakosság körében
mutatott hatalmas kiterjedtséget, az ő tradicionális megélhetési formáikhoz és
háztartásaik működtetéséhez kötődtek, és döntően a naturális önellátást szolgál-
ták. Ez az a világ, amelyet az áru- és pénzviszonyok nem vagy alig érintettek
– Braudel egyszerűen „anyagi lét”-nek nevezi (BRAUDEL, 1985) –, s amelyet ebben
a formájában nem lehetett államosítani. A politikai elitek mindenesetre jól meg-
különböztették egymástól a jelzett gazdaságokat, például a szocialista (első) gaz-
daságot ideológiailag „fejlettebbnek” tekintették, jóllehet az állami tulajdonba
vétel mozzanata önmagában nem tette sem tőkeerőssé, sem technikailag-tech-
nológiailag fejletté.
Azzal, hogy az állam teljhatalomra tett szert a társadalom felett – hiszen az
„első” gazdaságon túl a társadalmi újratermelődés minden mozzanatának a le-
vezénylése és ellenőrzése is az állam kezébe került –, az e feladatokat ellátó új
politikai és bürokrata elitek is kiváltságos helyzetbe kerültek. Vagyis a pártállami
elit helyzetéből és funkcióiból adódóan – hasonlóan az előző rendszer „úriember
rétegéhez” – továbbra is hatalmi pozíciót foglalt el a társadalomban, hiszen az
állam és a „nemzet” érdekeit ő fogalmazta meg, a gazdasági prioritásokat ő jelöl-
te ki, és az újraelosztást is ő konstruálta és ellenőrizte. Mentalitásában is hason-
lított az „úriember réteghez”: bár más alapon, de „küldetéstudata” volt, amelyet
a „nép szolgálatával” indokolt, természetesen „vezető szerepe” elvitathatósága
nélkül. A rendszerváltásból adódóan az új politikai-bürokrata eliteknek most
sem volt/lehetett politikai, gazdasági vagy társadalmi ellensúlyuk vagy kont-
rolljuk, amely ideológiavezérelt és erőszakos eljárásainak, politikai voluntariz-
musának gátat szabhatott volna. A gazdasági és politikai ésszerűségnek, a racio-
nalitásnak vagy az alternatívák keresésének alig találjuk nyomát, amin persze
nem lehet csodálkozni, hiszen az új politikai-bürokrata elit osztályharcos alapon
minden számba jövő, ellensúlyt adó és alternatívát kínáló társadalmi réteget,
csoportot, gazdasági vagy politikai erőt erőszakosan kiiktatott. Ezen eljárásnak
a kapitalista modernizáció mérvadó és progresszív rétegei csakúgy áldozatul
estek, mint az új rendszer hordozó osztályának „kinevezett” munkásság nem
kommunista elitje.
A vázoltak arra is utalnak, az új berendezkedés még kiterjedtebb bürok-
ráciát igényelt, mint elődje. Ahogy az új hatalmat megjelenítő párt kiépítette
az állami bürokráciát többé-kevésbé leképező saját szervezetrendszerét, egyéb

53
elnyomó, ellenőrző, elosztó és adminisztráló apparátusait, és az „első” gazda-
ságot is működtetni és ellenőrizni kellett, az az igények megsokszorozódásával
járt. Miután helyzetéből következően ez a bürokrácia is politikai jellegű maradt,
az uralmi mozzanat ez esetben is sokkal inkább a politikai megbízhatóságot (a
párt iránti elkötelezettséget) igényelte, mint a szakmaiságot vagy a szolgáltatást.
Tekintettel a rendszerváltásból adódó politikai szempontú cserékre, és persze
az új igényekre, ezek a szférák tömegeknek nyitottak elhelyezkedési és karrier-
lehetőséget, főként ha figyelembe vesszük a negyvenes–ötvenes évek szegénysé-
gét, munkaerő-piaci keresletét, iskolázottsági viszonyait, az államosítások miatti
kényszerpályáit vagy kereseti lehetőségeit. A párt- és állami bürokráciába való
belépés rendszeres havi keresetet, éves szabadságot, nyugdíjat, gyümölcsöztet-
hető kapcsolatokat, a szűkös javakhoz való kedvezőbb hozzáférést biztosított.
Az érintettek pedig mindezt társadalmi felemelkedésként éltek meg, hiszen csu-
pa olyasmiben részesültek, amit addig tömegek nélkülöztek, és ami zömében az
„úriember réteg” kiváltságainak számított, nemritkán úgy kínálva a mobilitás-
nak ezt a módját, hogy a megbízhatósággal kiváltható volt az iskolázatlanság.
A rendszerváltás további jellemzője a rendelkezésre álló erőforrások rend-
kívül pazarló felhasználása volt. Nem nehéz belátni, hogy az „első” gazdaság
kiépítésekor olyan egyéni-családi tulajdonokat vagy termelési-megélhetési for-
mákat is elvettek birtokosaiktól, illetve megszüntettek, amelyek az államosított
gazdaság számára nem jelentettek sem hasznosítható tőkét, sem hasznosítha-
tó termelőeszközt vagy tudást. Az ötvenes évek falusi és városi kisiparosainak
zöme csupán saját munkaereje és munkaeszközeinek szerény tára felett ren-
delkezett, amelyek legfeljebb a század eleji-közepi évtizedek alacsony megélhe-
tési körülményeit voltak képesek biztosítani tulajdonosuknak és családjuknak
– többségüket földművelésre is kényszerítve –, nemhogy az „első” gazdaság po-
tenciálját növelték volna. Ugyanez vonatkozott a parasztgazdaságok többségé-
nek apró földterületeire, jó esetben egy-két sertésből, tehénből és lóból álló állat-
állományára, gazdasága szegényes felszereltségére, vagy tagjai hagyományokon
alapuló mezőgazdasági szakértelmére. Röviden, ezek sokkal inkább szerény
megélhetési módok voltak, semmint az „első” gazdaság által is használható tu-
lajdonok, erőforrások.
Más oldalról viszont jelentős vagyonok és gazdasági potenciálok maradtak
kihasználatlanul; veszendőbe mentek például a kapitalista vállalkozások irányá-
ba elmozduló nagybirtokok által kiépített nagyüzemi istállók, tenyészállomá-
nyok, korabeli modern mezőgazdasági gépparkok, gabonatárolók, egyéb gaz-
dasági létesítmények, feldolgozó kapacitások, gazdaságszervezési ismeretek és
a szakértelem. A „gazdátlan” épületeket lebontották és kifosztották, az állatokat
elhajtották, a gépeket leszerelték, vagy az idő tette tönkre őket, úgyhogy ami-
kor a második téeszesítés után szükség lett volna rájuk, már nem léteztek, illet-
ve használhatatlanok voltak. Az ötvenes–hatvanas évek fordulóján nagyüzemi
istállókat és egyéb épületeket felépítendő, tenyészállományokat létrehozandó,
versenyképes termelési módokat és technológiákat alkalmazandó hatalmas be-
ruházások kezdődtek. A vázoltak nem utalnak sem gazdasági racionalitásra,
sem távlatos gondolkodásra, hiszen a különféle formákban addig felhalmozott

54
nemzeti vagyon egy jelentős része felhasználatlan maradt: ellopták, felélték vagy
elenyészett.
Ennek persze így kellett lennie, hiszen az államosítások nyomán anarchikus
állapotok alakultak ki a társadalomban. Például azért, mert bár az államosítás a
legitim hatalmi helyzetű pártállami elit törvényekkel alátámasztott eljárása volt,
ténylegesen a magántulajdon évszázados hagyományokon alapuló íratlan jogát
sértette meg, a nincstelen szegények kivételével semmibe véve szinte minden
társadalmi réteg vagy csoport ez irányú érdekeit, méghozzá a tömeges ellen-
állás miatt erőszakot alkalmazva.. E társadalmi méretű érdeksérelmet a hata-
lom törvényesnek tekintette, politikai megjelenítésére vagy jogorvoslására nem
adott módot az adekvát szférákban, az esetleges ilyen irányú törekvéseket pedig
egyszerűen törvénytelennek, sőt erkölcstelennek minősítette. A tulajdon bizton-
ságának hiányán túl nem volt termelési és piaci biztonság sem: az adókat önké-
nyesen változtatták, az árak kalkulálhatatlanok voltak, államkölcsönök jegyzé-
sére kényszerítették az amúgy is szegény embereket, a beszolgáltatásra kijelölt
termékek körét és mennyiségét állandóan növelték, az inflációval további erő-
forrásokat vontak el a lakosságtól, ráadásul a feljelentésektől is tartani kellett.
Egyének, családok, rétegek és osztályok gazdasági felhalmozásra, társadalmi ér-
vényesülésre és karrierre, érdekmegjelenítésre, utódaik jövőjére stb. vonatkozó
tudásai, habitusai és törekvései egyik napról a másikra érvényüket vesztették, az
egzisztenciális veszélyeztetettség és kilátástalanság tömegélménnyé vált. A kol-
lektív érdekérvényesítés eszközeitől megfosztva a lakosság visszakényszerült a
magánszférába, és – jó esetben – maradt számára az egyéni érdekkijárás.
Nyilvánvaló – és erre már utaltunk –, hogy a magántulajdon társadalmi mé-
retű elvétele és az államosított („első”) gazdaság kiépítése a társadalom jelentős
átstrukturálódásával járt. Évszázados felhalmozásokkal, társadalmi hagyomá-
nyokkal, identitással, presztízzsel rendelkező osztályokat és rétegeket iktatott ki
a magyar történelemből. És nemcsak olyanokat, amelyeken a történelem valóban
túllépett már, hanem a hazai kapitalizálódás hordozó és meghatározó rétegeit is,
melyek rengeteg felhalmozott ismerettel, kapcsolati és tudástőkével, gazdálko-
dási készséggel rendelkeztek a modernizációt illetően. Felszámolta a társadalom
derékhadát adó parasztságot is, amely megélhetését döntően a család tulajdoná-
ban lévő, többnyire apró földbirtokokra próbálta alapozni. Másfelől új osztályok
és rétegek kialakulását-kialakítását is megelőlegezte: például – mint erről már
szóltunk – szüksége volt a társadalmi-gazdasági újratermelődést levezénylő új
politikai-bürokrata elitre, az azt kiszolgáló hatalmas párt- és állami bürokráci-
ára, de a célok között a munkásság többségi osztállyá szervezése is szerepelt.
Mindenesetre ez a kényszert is alkalmazó adminisztratív eljárás néhány év alatt
átírta a magyar társadalom történetileg kialakult szerkezetét, jellegét tekintve
azonban csupán politikai-ideológiai alapon. A rendszer gazdaságilag is megala-
pozottabb átstrukturálódása csak később következett be (FERGE, 1969).
Ez utóbbi kijelentés arra vonatkozik, hogy bár az eddigiekben egyetemlege-
sen „szocialista” reprodukciós modellről beszéltünk, ténylegesen – alapvonásai
ellenére – a hazai szocializmus több gazdaság- és társadalomszerveződési for-
mavariánst takar. Politikai ellenfelei az 1956-os forradalomig tartó és vagyonel-

55
kobzásokkal, letartóztatásokkal, verésekkel, kilakoltatásokkal, kitelepítésekkel,
internálótáborokkal, koncepciós perekkel, padláslesöprésekkel, általános sze-
génységgel stb. jellemezhető (totalitárius) korszakát szokták rendszertipikusként
felmutatni, ami természetesen messze nem fedi a valóságot. Az ezt követő év-
tizedekben ugyanis a rendszer számottevő gazdasági, társadalmi és politikai
változást produkált. A változásokban – többek közt – szerepet játszott a Sztálin
utáni új szovjet vezetés megváltozott szemlélete saját addigi szocializmusáról, a
Rákosi-korszak gyakorlatának elutasítása és az 1956-os forradalom törekvései és
tapasztalatai. E teljesítmény hátterében ott munkált a második világháború utá-
ni gyors és hosszú gazdasági növekedés és a világgazdaság expanziója, amelyek
jótékony hatásaiból a szocialista országok is sokat profitáltak, valamint a „jóléti
kapitalizmusok” foglalkoztatási, jövedelmi, fogyasztási, ellátási vagy életminő-
ségbeli kihívásai, amelyek új mintákat kínáltak a szocialista–kapitalista versen-
gésnek, és az ezek nyomán kialakuló új gazdasági szemlélet, amely az „első”
gazdaság további dinamizálására a piacgazdaságokra jellemző eljárásokat és
ügyleteket is fel kívánt használni.
Nincs módunk itt részletesen foglalkozni e változásokkal, léptéküket azon-
ban jelzi, hogy a korábbi agrártársadalom helyén néhány évtizeddel később már
ipari társadalmat találunk. Az extenzív iparosítás, a vidéki ipartelepítés, a tée-
szek gyors gépesítése és a melléküzemágak létesítése, az oktatási-képzési és az
egészségügyi ellátás kiterjesztése rengeteg új munkahelyet teremtett, és a szak-
képzett munkaerő iránti igényeket is megsokszorozta. Így aztán, amíg 1949-ben
a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya meghaladta az ötven százalékot
(54%), addig 1980-ban már nem érte el az egyötödöt sem (19%): eközben az ipar-
ban-építőiparban foglalkoztatottak súlya 22 százalékról 42-re, a szolgáltatásban
dolgozóké pedig 25-ről 39 százalékra nőtt (LAKY, 2002, 41.). A munkaerő irán-
ti kereslet növekedése nem csupán a kényszerkollektivizálás nyomán menekü-
lő mezőgazdasági népességet tudta felszívni, de a háztartásbeli nők tömegei
számára is elhelyezkedési lehetőséget biztosított, mintegy „totális foglalkozta-
tást” alakítva ki az országban. Az „első” gazdaságbeli munkavállalás alapjai-
ban változtatta meg tömegek életét – főként a korábbi naturálgazdálkodáshoz,
maradékelvű piacosodáshoz vagy az eseti-alkalmi munkához jutáshoz képest –,
hiszen ezzel rendszeres havibér, éves szabadság, biztosítás és nyugdíj járt, jogo-
sultság üdülésre, családi pótlékra, a munkahely bölcsődei-óvodai ellátást kínált a
gyerekeknek, netán lakásépítési támogatást. Másként fogalmazva, sokan a tár-
sadalom „alatti” és „kívüli” létből egyszerre modern alkalmaztatási viszonyok
közé kerültek – a munkahelyi tevékenységet, a heti munkaidőt, az előrejutást, a
bérezést, a jóléti juttatásokat, az elbocsáthatóságot stb. törvényekkel részletesen
szabályozó és védett állapotba –, ami egzisztenciális biztonságot, kalkulálható
életvezetést és kiszámítható jövőt nyújtott a társadalom tagjainak.
Az iparosítás, a gépesítés és a szolgáltatói szektor kiterjedése a szakképzett
munkaerő iránti igényeket is megnövelte, ami a társadalmi helyzet átörökíté-
se tulajdonhoz kötött formájának kiüresedésével, az oktatási-képzési rendszer
társadalmi mobilitásban betöltött helyének felértékelődésével járt. A fiatalok és
családjaik számára történetileg rövid idő alatt természetessé vált a magasabb

56
iskolai végzettség megszerzésének követelménye, mint amellyel jó szakmához
és álláshoz, presztízst biztosító foglalkozáshoz lehet jutni, karriert lehet épí-
teni, egyáltalán, a társadalomban boldogulni és mozogni lehet. A középfokú
oktatásban való részvétel iránt tömegigény jelentkezett, automatikusan meg-
növelve a felsőoktatás áteresztőképességét is, amit részben a létszám növelésé-
vel, részben a főiskolai hálózat kiépítésével próbáltak megoldani. A társadalmi,
a szakmák szerinti, a foglalkozási, az iskolázottsági, az ágazati, a települési,
a munkaszervezeti stb. hierarchiáknak új, az iparosodás-szolgáltatás irányába
elmozduló gazdasággal adekvát rendszere alakult ki, a hagyományos hierar-
chiákat és presztízseket alapvetően átírva. Az, hogy a magasabb iskolázottság
és a szaktudás ebben a viszonyrendszerben már a társadalmi érvényesülés és
mobilitás alapkövetelménye lett, számottevően átértékelte a korábbi szocialista
időszak megbízhatóságon alapuló egyoldalú szelekciós rendszerét, ami még a
politikai-bürokrata elitbe történő be- és előrejutásra is vonatkozott. A gazdaság
reformjával szélesedett az erőforrások felett rendelkezők és az elosztási dön-
tésekben részt vevők köre, alakításában sokféle érdek és erőcsoport vett részt,
azaz a korábbi szűk elit „kinyilatkoztatásait” alkuk vették át (CSANÁDI, 1987).
A bérek és keresetek növekedésével megváltozott a fogyasztás szerkezete, a
különféle tartós cikkek és az autó iránti kereslet megugrott, a lakásépítkezési és
-modernizálási kedv fellendült, sokan hétvégi házak vagy üdülők építésébe-vá-
sárlásába kezdtek, a városokba áramlás felgyorsult, a kötelező munkaidő csök-
kent, és az életmód is számottevő változáson ment át. Mindezek ösztönözték az
egyéni-családi felhalmozásokat, azok új értelmet és tartalmat nyertek, főként,
ha figyelembe vesszük, hogy például a frekventált üdülőterületeken a szobákat-
házakat pénzért ki lehetett adni. A vázoltak a falusi lakosságra is vonatkoztak,
hiszen az agrártermékek iránti hazai és KGST-n belüli kereslet fellendülése a
háztáji és kisegítő gazdaságok „tulajdonosait” is a rendelkezésükre álló apró
földdarabok intenzív művelésére ösztönözték. A téeszek egy része erre a tar-
tós keresletre alapozva modern termelési rendszereket épített ki, a kistermelők
meglehetősen vegyes csoportjait – téesztagokat és -vezetőket, nyugdíjasokat,
ipari munkásokat, tisztviselőket, értelmiségieket – is bevonva a termelésbe, akár
beruházási lehetőségeket is ajánlva. Találunk köztük jelentős termelési kapaci-
tású specializált kisüzemeket, például csirkére, libára, sertésre, vagyis a gazda-
ság e területén is – hasonlóan a kereskedelemhez, vendéglátáshoz stb. – ismét
megjelent a magánvállalkozás és a magántulajdon. És megjelentek az igények
a vállalkozások alapításához, szervezéséhez és működtetéséhez szükséges erő-
források (pl. tőke, kapcsolatok, ismeretek, mentalitások) megszerzésére és fel-
halmozására.
Talán a vázoltak is érzékeltetik a szocialista reprodukciós modell belső vál-
tozásainak horderejét, modernizációs teljesítményét. Az új formavariáns a ma-
gyar gazdaságot és társadalmat átvezette az áru- és pénzviszonyok közé, hogy
a társadalmat átstrukturálta és emancipálta, s az „első” gazdaság keretei között
a korszak fejlett kapitalista államainak mintájára az „alkalmazotti társadalom”
kiszámítható és biztonságos világát kínálta tagjainak. Jelentős teljesítménynek
minősíthetjük, hogy a rendszer legitimálásában a fogyasztás fontos szerephez

57
jutott, hogy a kialakításakor megszüntetett magántulajdon és az ezt hordozó
vállalkozói rétegek ismét elismert társadalomalkotó tényezőkké váltak, illetve
hogy nemzetközileg is versenyképes iparszerű termelési rendszereket és integ-
rációs formákat honosított meg a mezőgazdaságban. Aligha véletlen, hogy a
Kádár-korszakot a hazai modernizáció egyik legsikeresebb időszakaként tartjuk
számon (R ÁNKI, 1987; ANDORKA–HARCSA, 1986; FÖLDES, 2005; ROMSICS, 2000).
Természetesen e modernizációs teljesítmény az ország adott gazdasági fej-
lettségi szintjén, a szocialista reprodukciós modell működésmódja és politikai
keretei által meghatározottan, a szovjet befolyás és érdekek, továbbá a KGST
gazdasági igényei és lehetőségei kondicionálta viszonyok között, és persze a fej-
lett kapitalista országok modernizációs teljesítményei figyelembevételével érten-
dő és értelmezendő. Kornai János ezen szempontokat mérlegelve minősíti „ko-
raszülött jóléti államnak”, jelezvén, hogy a fejlett nyugati országok mintáit sok
tekintetben követő rendszer mögött nem állt az ő gazdasági potenciáljuk (sem)
(KORNAI, 1994).
A korszak minden teljesítménye ellenére sem volt képes a „megkettőzött” és
„felemás” hazai modernizációs örökségeket meghaladni (KEMÉNY, 1972; LOSON-
CZI, 1977).
Mindenekelőtt a párhuzamos gazdaság- és társadalomszerveződési formák
egyidejű fennállásával és strukturáló hatásával kell számolnunk (VASS, 1994).
Azzal, hogy az államosításokkal létrehozott új szocialista („első”) gazdaság mel-
lett (mögött) mindvégig fennmaradt egy kiterjedt „második” gazdaság (GÁBOR
R. – GALASI, 1981). Hangsúlyozzuk, hogy az „első” gazdaság nem írható le vala-
mennyire is egységesnek számító gazdasági ügyletekkel, hiszen keretei között
a redisztribúció, az áru- és pénzviszonyokra jellemző eljárások és folyamatok
csakúgy megtalálhatók, mint a naturálgazdálkodásé. Ez nem is lehetett más-
ként, mivel a paraszti tulajdonok kollektivizálása egyszersmind a döntően na-
turális ügyletekkel jellemezhető paraszti-falusi gazdálkodás- és megélhetésmó-
dok államosítását is jelentette (GUNST, 1987). Az Erdei által jelzett örökség súlyát
mutatja, hogy a hatvanas évek végéig hivatalosan is a naturális formák – pl.
munkaegység, maradékelvű gazdálkodás – sokfélesége uralta az ideológiailag
„fejlettebbnek” tartott „első” gazdaság agrárszektorát. Később az áru- és pénz-
viszony vált ugyan dominánssá, de például a téeszek és a tagjaik közti ügyletek
egy része – gondoljunk a háztájira – még a nyolcvanas években is naturális for-
mában zajlott.
A „második” gazdaság szintén nem volt egységes, hiszen – mint utaltunk rá
– kezdettől mindenféle gazdálkodási forma, megélhetési mód és gazdasági ügy-
let ide sorolódott, amely nem csupán hivatalosan, de ténylegesen sem fért bele
az „első” gazdaságba. (Azért ez a bonyolultnak látszó körülírás, mert nem kizá-
rólag a szocialista társadalmak jellemzője volt, hogy kereteik között „több gazda-
ság” is működött. Itt ismét Braudelre hivatkozunk, akit történészként meglepett,
hogy a hetvenes évek gazdasági válsága nyomán Nyugaton fellendülő „közvet-
len cserék”, feketemunka” stb. mennyire megdöbbentették a kizárólag a „piac-
ban” gondolkodó közgazdászokat. A megdöbbenés oka, hogy a közgazdászok
„a gazdaságot a körülötte zajló életből tetszés szerint kiemelhető, homogén va-

58
lóságnak tekintik”, jelesül csak a „piacgazdálkodást,” annak mérhető ügyleteit
és folyamatait tekintik gazdaságnak [BRAUDEL, 1985; SZALAI E., 2004 ]). Hazánk-
ban az államszocializmus időszakában ez a kitüntetett figyelem és minősítés az
„első” gazdaságot illette meg.
Nos, bár a „második” gazdaság kiterjedtsége, állapota, a részvevők köre, ügy-
leteinek formái, hivatalos megítélése és funkciói az államszocializmus ideje alatt
folytonosan változtak, alapvetően az örökölt modernizációs deficittel, az álla-
mosított gazdaság alacsony teljesítményével, és az áru- és pénzviszonyok fejlet-
lenségével voltak kapcsolatosak. Azzal, hogy a lakosság döntő része az „első”
gazdaságbeli alkalmaztatása ellenére sem volt képes az onnan származó jöve-
delmeiből megélni, ami sokak számára szerény körülményeket jelentett csupán,
másoknak a kor színvonalán – vagyis a civilizációs javak megszerzésével való
lépéstartás értelmében – vett megélhetést. Az egyének és családok így kény-
telenek voltak megélhetésüket többféle erőforrás köré szervezni: például má-
sodállást, a hivatalos munkaidő előtt és után, netán a hétvégeken pluszmunkát
vállalni – ide értve a végéemkákat is –, vagy a rendelkezésükre álló töredék föl-
deken (pl. házhely, kert, szőlő, illetményföld) gazdálkodni. Ez utóbbi gazdálko-
dási forma kényszerű elterjedtségére jellemző, hogy 1972-ben 1 millió 680 ezer
család (kb. 5 millió fő), 1982-ben pedig 1 millió 500 ezer család (kb. 4,5 millió
fő) vett részt benne (Időfelhasználás a mezőgazdasági kistermelésben. I. 1984, 6.). És
e bevételi források jelentőségét mutatja, hogy a számítások szerint a szövetke-
zeti parasztháztartások jövedelmeinek 1967-ben 50 százaléka, 1972-ben 40, de
még 1981-ben is mintegy 25-30 százaléka a háztáji és kisegítő gazdaságokból
származott (ANDORKA, 1979, 133.; OROS, 1983; 1235.). Jóllehet – mint jeleztük – a
„második” gazdaság ügyletei a hetvenes–nyolcvanas évektől számottevően el-
mozdultak az áru- és pénzviszonyok irányába, és döntően már ezen az alapon
szerveződtek magánvállalkozásokká, a mezőgazdaságban még mindig a naturá-
lis önellátás dominált. Kovách Imre nyolcvanas évek közepén végzett kutatásai
szerint a mezőgazdasági kistermeléssel foglalkozó gazdaságoknak mindössze
egyötöde volt az árutermelők közé sorolható (KOVÁCH, 1988).
A vázolt „kettősség” azt is jelenti, hogy kizárólag az „első” gazdaság műkö-
dési logikájára alapozott mobilitás- és struktúraképeket abban az értelemben
egyoldalúnak és korlátozott érvényűnek kell tekintenünk, hogy nem számoltak
a „többes gazdaságok” egyidejű hatásával. A „második” gazdaság magyar „fel-
fedezése” után aztán a hazai szociológia korrigálta ezt a hiányosságát: Szelényi
és Kolosi kialakította a maga „kettős” alapon – „redisztribúció és piac” – szer-
veződő struktúraképét, némileg persze leértékelve az „első” és túlértékelve a
„második” gazdaság súlyát, dinamizmusát vagy piaci állapotát (SZELÉNYI, 1986;
KOLOSI, 1982, 1986, 2000).
Az „első” gazdaságbeli mobilitás és társadalomszerkezet tehát magán visel-
te a szocialista reprodukciós modell sajátszerűségeiből, „kettős” vagy „többes”
gazdasági szerkezetéből és potenciáljából adódó, vázolt jellemzőket. Gondoljunk
például arra, hogy az „első” gazdaságbeli segédmunkás tanárrá kitaníttatott
gyereke elvileg többlépcsős mobilitáson esett át, miután azonban tanári fize-
tése nem sokkal haladta meg segédmunkás szülője nem túl magas jövedelmét,

59
nem futotta belőle a tanári státussal adekvát értelmiségi létforma, fogyasztás,
életmód, életminőség stb. kialakítására. Minthogy az iskolai mobilitást és álta-
lában a magasabb iskolázottságot, szakképzettséget az államszocializmus az
„első” gazdaságbeli jövedelmeken keresztül kevéssé ismerte el (legitimálta), azt
a „második” gazdaság is értékelte a maga módján – és a kettő nem feltétlenül
esett egybe –, nem árt tehát a korabeli társadalmi mobilitást „tartalmilag” óvato-
san kezelni (RÓBERT, 1982). Főként akkor nem, ha a korabeli kapitalista országok
társadalmi mobilitásaival vetjük össze. Ott ugyanis az iskolai mobilitás a piac-
gazdaság mozgásirányai, érték- és hierarchiaviszonyai közvetítésével legitimáló-
dott: a rendszer a magasabb iskolázottságokat és képzettségeket preferálta, lé-
nyegesen magasabb jövedelemszinteket és presztízst kapcsolt hozzájuk, továbbá
a piacgazdaságok kínálta felhalmozási és befektetési lehetőségekkel párosította
őket. A vázoltak figyelmen kívül hagyása felettébb félrevezető, mivel azt a be-
nyomást kelti, mintha a szociológusok „nyitott társadalomról” és „középosz-
tályosodásról” szóló korabeli értekezései „tartalmilag” is ugyanazt jelentenék,
mondjuk hazánkban és a fejlett kapitalista országokban, jóllehet ez nem fedi a
valóságot. Talán elég arra utalnunk, hogy az utóbbi országokban a középosztá-
lyosodás folyamatai az ötvenes–hetvenes évek nagy gazdasági fellendülésének
idején váltak meghatározóvá, s ekkor alakultak ki a társadalom nagyobb részét
(felét-kétharmadát) magában foglaló és tehetős középrétegek. Jellemzőjük, hogy
gazdasági növekedés hozadékából tartósan és jelentős mértékben részesültek,
egyéni-családi megtakarításaikat és felhalmozásaikat pedig a korabeli kapita-
lizmus intézményrendszerén – például vállalkozások, tőzsde, befektetési és biz-
tosítási alapok – keresztül visszaforgatták a tőkefolyamatokba. Ily módon a fej-
lett országok széles középosztályának alkalmazotti rétegei is részeseivé váltak
a tőkefolyamatoknak – a munkajövedelmek mellett a tőkejövedelmek is növelték
bevételeiket és vagyonukat –, nem utolsósorban a globalizáció irányzatai által,
hiszen a megtakarításaikat forgató befektetési vagy nyugdíjalapok célországai
a hetvenes évektől a szocialista és a fejlődő országok voltak. Ha ezt összevetjük
a magyar „első” gazdaság kialakításához (államosítás) és az extenzív iparosítás-
hoz kapacsolódó, fejlődő országbeli fizetéseket és szerény megtakarításokat kí-
náló, de a befektetéseket és a jövedelmező tőkefolyamatokba való belépést kizá-
ró magyar középosztályosodással – még akkor is, ha a nyolcvanas években már
megjelentek a „szocialista” magánvállalkozások –, aligha lehetnek kétségeink
afelől, hogy a két középosztály nem ugyanaz. Ezt azért is hangsúlyozzuk, mert
a legutóbbi rendszerváltás után az új politikai elitek számos olyan intézkedést
hoztak, amelyek egy nyugati típusú középosztály létét feltételezték.
Hasonlóképpen félrevezető, amikor hazánk fejlettségére kizárólag az „első”
gazdaságban foglalkoztatottak szektoronkénti arányából próbálnak következ-
tetni: az iparban, a szolgáltatásban és a mezőgazdaságban dolgozók e durva
megoszlását általában mégis elfogadják „fejlettségi” mutatónak. 1980-ban példá-
ul az „első” gazdaságban foglalkoztatottak 15 százaléka dolgozott a mezőgazda-
ságban, ami akkor körülbelül 900 ezer alkalmazottnak felelt meg. A mezőgaz-
daságban előállított érték (termékek) jelentős részét azonban nem itt, hanem a
„második” gazdaságban állították elő, és a korabeli időmérleg-kutatások szerint

60
erre évente mintegy 2,7 milliárd órát fordítottak a kistermelők. Ez az időmeny-
nyiség átszámítva „több mint 1,2 millió dolgozó egész évi kötelező munkaidejé-
nek” felelt meg (Időfelhasználás a mezőgazdasági kistermelésben. I. 1984, 7.). Végül
is milyen fejlett volt a magyar gazdaság és társadalom a nyolcvanas években?
Kizárólag az „első” gazdaság agrárnépességét alapul véve jóval „fejlettebbnek”
látszott és látszik, mint amikor a „második” gazdaság mezőgazdasági szektorá-
ban megtermelt értékek előállítóit is számításba vesszük. „Fejlettebbnek” látszik,
hiszen az előbbi számbavétel azon az előfeltételezésen alapul, hogy egyetlen
gazdaság volt – a szocialista vagy „első” –, amely akkor eltartotta és strukturálta
a társadalmat, míg az utóbbi tudomásul veszi a „felemás” modernizáció törté-
neti öröksége „kettős” vagy „többes” gazdaság- és társadalomszerveződésének
szocializmusbeli továbbélését és az ezt hordozó „félproletár” megélhetésmódok,
státusok tömeges jelenlétét. Röviden, a szocializmus az örökölt modernizációs
deficiteket nem oldotta meg, csupán saját szerveződés- és működésmódja által
államosítva megőrizte őket, későbbi gazdasági teljesítményével pedig átalakítva
új formákat kölcsönzött nekik, folytatva a „felemás” modernizáció hagyomá-
nyait (SZALAI J., 1996).
*
Témánk szempontjából tehát fontos tény, hogy a szocialista modell és tábor vi-
szonyai közt reprodukálódó Magyarország és a 20. század második fele mo-
dernizációs folyamatait meghatározó kapitalista országok fejlődése továbbra is
merőben más pályán, irányba és dinamikával mozgott.
A hazai fejlődést – mint jeleztük – az extenzív iparosítás folyamatai ural-
ták, melyek azzal, hogy a gazdaság potenciálját jelentősen növelték, azt az
áru- és pénzviszonyok irányába határozottan elmozdították, a társadalmat át-
strukturálták, az oktatási-képzési szükségleteket növelték, új fogyasztással és
életminőséggel kapcsolatos igényeket keltettek stb., egyben e fejlődés problé-
máit is kitermelték, és alternatíváit is felkínálták, persze a rendszer politikai
berendezkedése által kondicionáltan. Többek között súlyos társadalmi gondot
okozott, hogy a gazdaság áttérése az intenzív fejlődésre évtizedeket késett, s
emiatt szerkezete is elavult. E potenciál változatlan formájú fenntartása renge-
teg pénzbe került, azonban a váltáshoz szükséges forrásokat maga nem tudta
kitermelni, külső tőkék pedig csak a nyolcvanas évek első harmadától kezdtek
Nyugatról csordogálni. A piacgazdaságra jellemző megfontolások, racionalitá-
sok és intézmények „bevezetésének” szükségessége halaszthatatlanná vált, a
különböző érdekcsoportok növekvő igényei a döntésekbe történő beleszólásra
kikezdték a szűk politikai-bürokrata elit hatalmát, és az „első” gazdaságbeli túl-
foglalkoztatás megszüntetése, a munkanélküliség intézményének bevezetése
szintén aktuálpolitikai igény lett. A lakosság körében is nőttek a feszültségek,
nem utolsósorban a rendszert mindvégig jellemző demokratikus deficit, az ala-
csony bérek-fizetések, a fogyasztást korlátozó „hiány” (KORNAI, 1982) és a vállal-
kozások előtti ideológiai-jogi és egyéb korlátok miatt. Az ország képtelen volt
kitermelni a rendszer dinamizálására-modernizálására felvett külföldi hitelek
törlesztő részleteit, nőtt az eladósodottság, amely a szűk politikai-bürokrata eli-

61
ten túlnőve nemzeti üggyé vált. Mindezek a korabeli nyilvánosság szintjén – ide
értve a „második” nyilvánosságot is – közbeszéd tárgyául szolgáltak (KUCZI,
1992; BECSKEHÁZI, 1992). Tekintettel arra, hogy a felgyülemlett problémahalmaz
kezelése elől nem lehetett kitérni, s megoldásuk nem tűrt halasztást, a rendszer
ellenségei, ellenzői, kritikusai, reformerei körében megindult a kiutak keresése,
nyilvánosan is szervezkedni kezdtek, majd pártok alapításába fogtak (BIHARI,
1992, 302–317.; CSIZMADIA, 1992, 7–39.; KÉRI, 1992, 171–189.; STUMPF, 1992, 40–54.;
SZALAI E., 1994; Fordulat és reform, 1987; Válság és reform, 1987). A szocialista rep-
rodukciós modell Kádár kori variánsa tehát megérett a változásra.
A modernizáció irányzatát meghatározó kapitalista országok problémái vi-
szont ebben az időszakban már azokhoz a kihívásokhoz kapcsolódtak, amelye-
ket a „gazdasági paradigmaváltás” és a „globalizáció” kifejezésekkel szoktunk
jelölni. Az előbbi arra utal, hogy a hatvanas–hetvenes évek fordulóján fokoza-
tosan kimerültek a nagyszériás, futószalag jellegű ipari tömegtermelés fejlődési
lehetőségei. Az olajválság és a kelet-ázsiai országok versenye világossá tette
e rendszer gyengéit, a nyersanyag- és energiapazarlást, az elavult gazdasági
szerkezetet, a technikai-technológiai lemaradást, a kutatásfejlesztés lassúságát,
a differenciált igények iránti közömbösséget. A „fordi” típusú tömegtermelés
válságával megkezdődött a kiutak keresése: a fejlett technológiákat alkalmazó
és kis szériában termelő ágazatok kiépítése, a kutatásfejlesztés előtérbe állítása,
új tudásfelhasználási és termelésszervezési eljárások bevezetése, a vállalatok
közti kapcsolatok (pl. integrációk, fúziók, kiszervezések) új formáinak kialakí-
tása, a multinacionális cégek terjeszkedése, vállalathálók kiépítése, vagy a ter-
melés kihelyezése a fejlődő országokba. Mindezek a számítástechnika, az in-
formációs és kommunikációs technológia gyors fejlődésével összekapcsolódva
megalapozták a globalizációval jelzett irányzatokat (BAYER–LÉVAI szerk., 2003).
E változásokra természetesen a jövedelmezőség és versenyképesség jegyében
került sor. Mindent egybevéve a vázoltak a kapitalista országokban indítottak
el számottevő gazdasági és társadalmi mozgásokat, feszültségeket gerjesztve,
nemritkán válságokat előidézve. Ha úgy tetszik, ezek az országok is megértek
a változásokra.
A szocialista országokat – köztük hazánkat – állandósult versengésre kény-
szerítette, hogy a kétféle folyamat, a gazdasági paradigmaváltás és a globalizá-
ció egyidejűleg és összefonódva jelentkezett. A verseny során láthatóvá váltak
a rendszer gyengéi: a technikai-technológiai lemaradás, a felhalmozás alacsony
szintje, a tőkefüggés, a szovjet katonai potenciál fenntarthatatlansága. Így meg-
kérdőjeleződött a kétpólusú világrendszer realitása, majd bomlásnak indult és
összeomlott a szocialista tábor. Ebben az értelemben állítjuk, hogy a szocialista
reprodukciós modell válságának hátterében döntően a 20. század utolsó harma-
dának modernizációját meghatározó trendek álltak. Ugyanakkor e folyamatok
az e trendeket produkáló fejlett kapitalista országokat is kihívások elé állították,
az addigi gazdasági-társadalmi szerveződésformák – pl. szociális piacgazdaság
– jelentős átalakítására kényszerítve őket, magát a modernizációs irányzatot
pedig új pályára állították, ahol a globálkapitalizmus játékszabályai lettek az
uralkodók. A kihívás tehát egyetemleges volt, a szocialista berendezkedésű or-

62
szágokra csakúgy vonatkozott, mint a kapitalistákra és az egyik reprodukciós
modell alá sem sorolható nemzetekre.
Nos, az elmúlt évtizedek történései ismeretében úgy látjuk, hogy a rendszer-
váltást előkészítő, abban szerepet vállaló, majd kormánypozícióból azt levezény-
lő új politikai elitek „hibásan” ítélték meg a fentiekben vázolt „kettős” kihívást,
így nem adtak adekvát választ rá. A rendszerváltást – ahogy azt a bevezetőben
definiáltuk – mi nem tartjuk adekvát válasznak.
Mi is történt? Mindenekelőtt megismétlődött a gazdaság és a társadalom ki-
mondottan politikai-ideológiai alapú átalakítása-átszervezése. Az új politikai
elitek újra belenyúltak a társadalom alapintézményeinek történetileg kialakult
rendjébe, csak most a tulajdonformák közül a magántulajdon kizárólagossága
mellett döntöttek, nemritkán ragaszkodva annak archaikus, személykötött for-
májához. Az állami tulajdonról hallani sem akartak, a szövetkezeti tulajdont
pedig – mint a kényszerkollektivizálás termékét –, ha nem tudták is a tulajdon-
formák közül törölni, de hátrányos megkülönböztetésben részesítették a magán-
tulajdonnal szemben. Az utóbbi eljárás vitathatatlanul sérti a tulajdonsemleges-
ség elvét, de a többi intézkedés sem minősíthető modernnek vagy racionálisnak.
Köztudott például, hogy a fejlett kapitalista országok mind történelmileg, mind
aktuálisan a magántulajdon mellett minden más tulajdonformát felhasználtak
és felhasználnak – hangsúlyozzuk: felhasználnak, és nem tiltanak vagy korlá-
toznak – működésük hatékonyabbá tételére és versenyképességük növelésére,
így az állami tulajdont is. Miután Magyarország a 20. századi modernizációs
versenyben meglehetős hátrányba került, rejtélyes, hogy saját fejlődése felgyor-
sítására miért ne használhatta volna fel a tulajdonok sokféleségét, ha a fejlett
kapitalista országok ezt megtették.
Hasonló problémák vetődnek fel az állammal kapcsolatban is, hiszen a ka-
pitalista országok fejlődésük évszázadai során ezt a társadalmi alapintézményt
szintén sokféle módon felhasználták. Méghozzá minden esetben a kapitalizmus
érdekében: válságok idején azok kezelésére és alternatívák kihordására, fellen-
düléskor pedig a gazdaság dinamizálására, gazdasági érdekeik érvényesítésére.
A magyar rendszerváltó politikai elitek ezzel szemben a totális államtalanítás
elvét hirdették és gyakorlatát folytatták, úgy, hogy közben a „szakemberek” kö-
zülük tudták: a fejlett gazdaságú országok piacai nagyon is szabályozott piacok.
Példaként említenénk, hogy amíg az Európai Unió egyenértéken számolva a
nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján 46-49 egységnyi összesített termelői tá-
mogatásban részesítette agrártermelőit, addig Magyarországon az ugyanezen
egyenértéken számolt támogatás összegét az 1988. évi 34 egységről 1992-re 11
egységre csökkentették (C SITE–CSURGÓ–HIMESI–KOVÁCH, 2002, 314.), jóllehet az or-
szág már a „kapitalizmus” útjára lépett, és ezen országok agrártermelőivel volt
versenyben. A magyar vállalatoknak a szocialista piacaikról történt gyors és tö-
meges kiszorulása mögött döntően szintén az állami szerepvállalás hiánya állt:
amíg a fejlett országok jelentős dotációkkal és más kedvezményekkel segítették
magánvállalataikat is e piacok megszerzésében, a rendszerváltó magyar politi-
kai elitek megvontak minden támogatást saját vállalataiktól.

63
 Közbevetjük a piaci viszonyok „tökéletlenségének” problémáját is. Neveze-
tesen azt, hogy jelentős különbség van a tankönyvekben szereplő „ideális mo-
dellekben felrajzolt tökéletes, kompetitív piac” és a monopóliumok által diktált
„valóságos piac” között, amit a szakemberek nem vitatnak, de ezt a „fennálló vi-
szonyok védelmezői” piacon kívüli elemekkel, döntően állami beavatkozásokkal
magyarázzák. Azonban „többnyire megfeledkeznek nemcsak a spontán piaci
mechanizmusoknak a természetes differenciáló, sőt polarizáló hatásáról, ha-
nem arról is, hogy a világkereskedelemnek és általában a nemzetközi gazdasági
kapcsolatoknak mind nagyobb részét az egyébként piacorientált transznacioná-
lis társaságok valójában piacon kívüli csatornákon át, »internalizált« transzferek
formájában bonyolítják le. A világgazdaság egész szerkezetét formáló, egyre in-
kább meghatározó működésük maga is a »piaci tökéletlenségek« egyik jellemző
megnyilvánulása, különösösen a fejlődő országok gyengén fejlett gazdaságai-
nak a vonatkozásában.” (SZENTES, 2001, 15.) Mindezek tehát arra utalnak, hogy a
rendszerváltó politikai elitek egyfelől sok tekintetben mást értettek „piacgazda-
ságon”, mint ahogy a globalizáció irányába elmozduló fejlett kapitalista országok
„piacgazdaságai” valóságosan működtek és működnek. Másfelől a ténylegestől
eltérő piaci viszonyokat tételeztek a világgazdaság multinacionális cégek által
dominált aszimmetrikus függőségi rendszeréhez, és ebben egy olyan „fejlődő”
ország alkuhelyzetéhez, mint Magyarország.
Az „államtalanítás” jelszavával ezt a fontos intézményt a társadalom szinte
valamennyi területéről ki akarták űzni – tehát nem csak a gazdaságból –, olyan
funkciókat is elvitatva tőle, melyeket más intézmények nem tudtak és tudnak
átvenni tőle. Ugyanekkor fetisizálták a „magántulajdont” és a „piacot”, azt hir-
detve, hogy most ezek a „magasabb rendűek”, és a rendszerváltás utáni súlyos
gazdasági-társadalmi gondok csak ezek „kialakulatlanságával” kapcsolatosak,
de ha a magántulajdon túlsúlyra jutva „valós” (igazi) piaci viszonyokat teremt,
minden társadalmi probléma automatikusan megoldódik. Ebben a légkörben
tulajdonokat osztogattak – pl. föld, lakás –, ha kellett, ha nem, és szinte min-
denkinek vállalkoznia kellett, így olyan intézmények is vállalkozásba kezdtek,
amelyek a fejlett országokban nem piaci szereplők, tevékenységüket alapvetően
állami-önkormányzati pénzekből fedezik.
Az új politikai elitek tehát teljesen figyelmen kívül hagyták mind a fejlett
országok, mind hazánk évszázados modernizációs történetének az állam és a
tulajdon formaváltozataira és hatékony felhasználhatóságára vonatkozó tapasz-
talatait, méghozzá ismét ideológiai megfontolásokból. Továbbá arról sem vettek
tudomást, hogy a kapitalizmus évszázados modernizációja során a gazdaság- és
társadalomszerveződés nagyon is eltérő módjait alakította ki, gondoljunk a sza-
bad versenyes, az állam-, a jóléti vagy a globálkapitalizmusra. Így aztán önké-
nyesen válogathattak a kapitalizmusfelfogások közül: például a 18. századi angol
liberalizmus teoretikusainak írásaira hagyatkozva igyekeztek kialakítani saját
elképzeléseiket (DEMSZKY, 2003), vagy a kapitalizmust történetileg valamiféle vál-
tozatlan és homogén reprodukciós modellként fogták fel, vagy egyenlőségjelet
tettek a „magántulajdon” és a kapitalizmus közé, vagy a mai tankönyvek által

64
leírt „ideális piac” modelljéből indultak ki, vagy mindent annak minősítettek,
ami nem „szocializmus”, vagy…
Az ideologikus megközelítés kizárólagossága több tényezővel is kapcsolatos.
Mindenekelőtt arra gondolunk, hogy hazánk 1982-ben szocialista országként
csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz. E szervezetek az-
tán a kirajzolódó globális pénzügyi válság körülményei között – mint az eladó-
sodott országok „végső” hitelezői – gazdaságpolitikai „ajánlásokat” fogalmaz-
tak meg az érintett kormányok számára, vagyis válságkezelői-irányítói szerepet
vindikáltak maguknak. Így fordulhatott elő, hogy az ország szocialista kormá-
nya az IMF korabeli konzervatív gazdaságpolitikai „ajánlásai” alapján „reform-
programként” gazdaságpolitikai fordulatot hajtott végre (ANDOR, 2003). Az e
munkálatokban részt vevő és azt támogató – Szalai Erzsébet által „késő kádá-
ri technokráciá”-nak nevezett – csoport (SZALAI E., 2001) vált aztán az állam-
szocializmushoz képest alternatívát kínáló modern gazdaságpolitikai ideológia
mérvadó képviselőjévé, melyet az összes rendszerváltó politikai elitcsoport iga-
zodási pontként fogadott el. Ezen ideológia hatásosságát Szelényi Iván szerint
az adja, hogy „a monetarizmus, miként a marxizmus, univerzalisztikus eszme.
A szebb jövő nemcsak hogy hamar elérkezik, de mindenki egyformán részese-
dik majd áldásaiból. Még akkor is, ha az átalakulásnak lesznek vesztesei. A mo-
netarizmus morálisan magasabb rendű más ideológiáknál. Aki nem ért egyet a
monetarista intézkedésekkel, az nemcsak téved, hanem bűnt követ el.” (SZELÉ-
NYI–EYAL–TOWNSLEY, 1996.)
Ezen ideológia elfogadottságát növelte, hogy a szocializmus leváltására szer-
veződött új politikai elitek a monetarista gazdaságpolitikát, a szocializmust le-
győző és őket hatalomra segítő kapitalista „szövetségesek” ajánlásaként fogták
fel, magabiztosan hirdetve, hogy ez garantálja a „piacgazdaság” lakosság által
is remélt „jóléti” formáját. Ekkor egyébként is a szocializmus megdöntése és a
„polgári társadalom” kialakítása állt a törekvések homlokterében, mindent kisöp-
rendő, ami ez előbbit tulajdon, vállalat, téesz, szakszervezet, elosztás, ismeret,
érték, épület, szobor, utcatábla, társadalmi réteg, csoport vagy bármilyen egyéb
formájában megjelenítette. És nem csupán mint „idejétmúltat” vagy „használ-
hatatlant” kívánta semmissé tenni, hanem mint „károsat” és „bűnöst”, mint a
„magyar hagyományoktól idegent”, egyszersmind elégtételt véve a szocialista
időszak valós vagy vélt sérelmeiért (KÉRI, 1995). Ezt felerősítette, hogy a nemzeti
függetlenség visszaszerzésével a „felemás” modernizációt kísérő évtizedes-év-
százados sérelmek – ide értve a nemzetállammá válás és lét máig feldolgozatlan
hordalékait is –, lefojtott indulatok és gyűlölködések, kibeszéletlen, kihordatlan
és torz formákat is öltő társadalmi problémák sokasága került újra a felszínre,
alkalmasint zavaros, idejétmúlt vagy „népboldogító” ideológiák társaságában.
Az új politikai elitek bizonyos csoportjai ilyenformán nem csupán aktuális po-
litikai aktorokként definiálták magukat – akik, mondjuk, a szocializmusból a
kapitalizmusba való átmenet lebonyolítására szerveződtek –, hanem a szocializ-
mus előtti múlt örököseiként, felkent folytatóiként, de akár évszázados nemzeti
problémák „igazságtevő” vagy „végső” megoldást garantáló szereplőiként, akik-
nek a történelem „helyrezökkentésének” magasztos feladata a küldetése.

65
 Nos, ezen ideológiai kínálat mellett, pontosabban ezekkel szemben ott vol-
tak a reálfolyamatok. Mert a realitás az volt, hogy az új „szövetségesek” által
ajánlott gazdaságpolitika nem bizonyult különösebben hatékonynak sem az el-
adósodottság, sem a válság kezelésében, sem az átmenet sikeresebbé tételében.
A realitás az volt, hogy az új „szövetségesek” azonnal kemény és kíméletlen ver-
senytársként jelentek meg a szocialista piacokon: kiszorítva onnan hazánk válla-
latait, a saját piacaikra való bejutást nem könnyítették meg, a magyar kölcsönö-
ket, illetve azok egy részét nem engedték el, a volt szocialista országok számára
nem szerveztek segélyprogramot a második világháború utáni Marshall-terv
mintájára, és nem nyújtottak segítséget a mély válságba került magyar gazdaság
szanálására sem. Realitás volt a magyar gazdaságszerkezet elavultsága, techni-
kai-technológiai elmaradottsága, a tőkehiány és -függés állandósulása, s nem
utolsósorban az, hogy az ország kimaradt az ötvenes–nyolcvanas évek – globali-
zációt is megalapozó – nemzetközi gazdasági integrációs folyamataiból. Vagyis
a szocializmus körülményeihez szokott, külföldi kapcsolatokkal nem rendelke-
ző, tőkeszegény és persze az állam által magukra hagyott magyar vállalatoknak
kellett volna felvenniük a versenyt a világgazdaság piacait kapcsolathálókon át
uraló multinacionális cégek sokaságával, ami elég bizarr gazdaságpolitikai ötlet-
nek és gyakorlatnak tűnik.
A realitások közé tartozott és tartozik, hogy a globalizáció újfajta munka-
megosztást alakított ki a fejlett „centrum” és a fejlődő-fejletlen „periféria” orszá-
gai között – az előbbiekbe koncentrálva a gazdaság megújításának (pl. kutatás-
fejlesztés) és a kvalifikált szolgáltatások (pl. bank, kereskedelem) ellátásának,
míg az utóbbiba a termelés olcsó munkaerővel való ellátásának a feladatait – és
e folyamatok Magyarország helyét a „periférián” jelölték ki. A külföldi tőkebe-
fektetések így nálunk is a „periféria” országokra kidolgozott sémát követték,
amennyiben a tőkebeáramlás kitüntetett célpontjai egyes infrastrukturálisan
fejlett, a termeléshez szükséges felkészült munkaerőt biztosítani képes, a leg-
kedvezőbb megtérülési és adózási feltételeket, logisztikai előnyöket stb. kínáló
városok voltak. E kitüntetett helyeket „kapuvárosoknak” nevezi a szakiroda-
lom, és hazánkban ilyen funkciókat lát el Budapest, Székesfehérvár vagy Győr.
A külföldi beruházások tehát e városokba és környékükre települve számottevő
fellendülést eredményeztek, magas foglalkoztatottságot és viszonylagos jólétet
idéztek elő, miközben az ország többi – alkalmasint nagyobb – részét elkerül-
ték, e régiókban viszont a gazdasági-társadalmi stagnálás vagy leépülés folya-
matai váltak uralkodóvá a rendszerváltás óta. Egy évtized sem kellett ahhoz,
hogy léptékbeli területi különbségek alakuljanak ki: 1999-ben az egy lakosra jutó
GDP Budapesten 20 400 dollár, Csongrád megyében 9200, Pest megyében 8700,
Jász-Nagykun-Szolnok megyében 7200, míg Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg
megyékben 5900 dollár volt (FÓTI, 2003, 25.). Az egymástól alkalmanként alig öt-
ven–száz kilométerre fekvő megyék között akkorák a különbségek, mintha nem
is egyetlen országról lenne szó.
Az is tény, hogy a magyar gazdaság a rendszerváltást követően nem az egy-
ségesülés irányába mozdult el, mely jelenség az új politikai elitek értelmezésében
a szocialista reprodukciós modell „első” és „második” gazdaságra szakadt vilá-

66
gának „piacgazdasági” meghaladásaként vetődött fel. Ellenkezőleg: „Magyar-
országon duális gazdasági szerkezet alakult ki, amely egy teljes egészében kül-
földi tulajdonban lévő és dinamikusan fejlődő részből, és egy vegyes (magyar és
külföldi) tulajdonban lévő, minimális növekedést mutató részből áll. A gazdaság
e két szektora között a gazdasági kapcsolat gyenge és lassan fejlődik.” (LÓRÁNT,
2000.) A vázoltak több történetileg jelzett problémára is utalnak. Például arra,
hogy a betelepült multinacionális cégek az ország gazdaságán belül „szigetként”
működnek, hiszen szinte kizárólag külföldre termelnek, tőke-, fejlesztési és piaci
kapcsolataik oda kötik őket. Továbbá, hogy a magyar gazdaságba alig vagy egy-
általán nem épültek be: a multinacionális cégek még beszállítói kapcsolatokat
sem nagyon építettek ki, nemhogy ösztönöznék az elmaradott magyar gazdaság
hőn remélt integrálását. Egyébként a „szigetszerű” működés szó szerint is ér-
tendő, amennyiben „vámszabad területen” termelnek, így rájuk más törvények
vonatkoznak, mint a „vámterületi gazdaságra”, elfedve a külkereskedelmi mér-
leg egyensúlytalanságát.
„A fejlődő országok gazdaságának egyik legtipikusabb és az elmúlt korsza-
kok hozadékaként többnyire ma is legjellemzőbb vonása a dezintegráció. Ez a
belső integráltság hiányát, azt a kettős (duális) szerkezetet jelenti, amelyben az
exportorientált, kifelé kapcsolódó »modern« tőkés szektort egy még prekapita-
lista jellegű, az előbbinek alárendelt, eredeti létfeltételeitől már nagyrészt meg-
fosztott, és eltorzított formájában konzervált tradicionális szektor egészíti ki,
amely jellemzően olcsó, tanulatlan munkaerőt foglalkoztat. E sajátos funkcioná-
lis dualizmus nemcsak korlátozza, lassítja és kedvezőtlen irányba befolyásolja a
gazdasági fejlődést, hanem újra is termeli a külső erőktől való függést.” (SZENTES,
2001, 15.) Akárhogy van is, a legújabb rendszerváltásunk sem haladta meg a
„kettős” vagy „többes” gazdaságok egyidejű jelenlétét társadalmunkban, csu-
pán a globalizálódó kapitalizmus világába visszakerülő magyar újkapitalizmus
reálviszonyai szerint átalakította. Vegyük figyelembe, hogy a jelzett duális piaci
szerkezet alatt/mellett ott van a „fekete-szürke” gazdaság a maga ügyleteivel,
szereplőivel és nem lebecsülendő részesedésével, továbbá a hatalmas kiterjedé-
sű naturális önellátás, melyet a munkaerőpiacról való kiszorultság, az alacsony
keresetek stb. okán előálló megélhetési kényszerek tesznek időszerűvé és meg-
haladhatatlanná (LAKI–BÍRÓ A., 2001).
A realitások közé tartozik, hogy a rendszerváltás után a magyar gazdaság
mély és tartós válságba került: a vállaltok sokasága ment csődbe, a GDP néhány
év alatt több mint egyötödével esett vissza, két számjegyű infláció alakult ki, a
bérek és fizetések reálértéke, továbbá az addig sem magas életszínvonal pedig
jelentősen csökkent. A gyárbezárások nyomán másfél millió munkahely szűnt
meg a kilencvenes évek elején, tömeges és tartós munkanélküliséget okozva és
a foglalkoztatottság alacsony szintjét állandósítva: egy évtizede 3 millió 600 ezer
és 3 millió 900 ezer között mozog a foglalkoztatottak száma (LAKY, 2004). Egyéb-
ként Európában az egyik legalacsonyabb foglalkoztatottsági értékkel „büsz-
kélkedhetünk”, hiszen amíg Németországban a 15–64 éves korú népesség 65,
Franciaországban 63, Finnországban 68, Hollandiában 74 vagy Ausztriában 69
százalékát foglalkoztatták 2002-ben, addig Magyarországon ez az érték mind-

67
össze 57 százalék volt (uo. 17. o.). Az elszegényedés és lecsúszás szintén sokakat
érintett, a szegények száma megugrott, a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak
körében pedig megindultak a marginalizálódás folyamatai, e helyzet generá-
ciós átörökítését is maga után vonva (FERGE, 2000, 2001; FÓTI, 2003, ÉKES, 2000,
HAVAS–KEMÉNY, 1995, LADÁNYI, 2001, LAKI, 1997b, SPÉDER, 2002, SZALAI J., 2001;
SZÍVÓS–TÓTH, 2004).
A fentiekből már következik, hogy az elmúlt másfél évtizedben merőben más
társadalom alakult ki hazánkban, mint azt az új politikai elitek ígérték és ter-
vezték, vagy mint abban a lakosság reménykedett, és itt nem csupán a „szociális
piacgazdaság” realizálódásának hiányára gondolunk. A politikai-ideológiai ala-
pú társadalomátalakítás ugyanis egyfelől ismét társadalmi rétegek és csopor-
tok politikai megszüntetését jelentette: az „első” gazdaság felszámolásával nem
volt szükség sem az ezt uraló, párt- és állami döntéseket előkészítő, hozó és
ellenőrző politikai-bürokrata, sem az ezt működtető és üzemeltető igazgatási és
menedzsercsoportokra, ide értve a téeszek vezetőit is. E menedzser- és bürokra-
tacsoportok modern szakmai és vállalkozói ismeretek, erőforrások és habitusok
hordozói is voltak, így megbélyegzésükkel, netán üldöztetésükkel hasonlókép-
pen komoly kár érte a magyar társadalmat, mint az előző rendszerváltáskor
az akkor kiiktatott szakmai és tulajdonosi rétegekével. Az állami vállalatok fel-
számolásával ugyanakkor a szocialista modernizáció derékhadát jelentő álla-
mi-szövetkezeti vállalatok szakképzett alkalmazotti rétegei is áldozatul estek
a rendszerváltásnak, bár ezt még a szocializmust „megjelenítő” munkásosztály
elleni burkolt támadások képviselői sem gondolták így, hiszen a „szociális piac-
gazdaság” nyugati mintáiban a különféle munkásrétegek rendszerspecifikus
középosztálybeli hordozó rétegeknek számítottak.
Másfelől az új osztályok és rétegek kívánalma merült fel, mivel most meg az
újkapitalizmus hordozó rétegeit kellett politikailag létrehozni: tulajdonosokat,
vállalkozókat, bankárokat, kereskedőket és persze a „magyar farmert”. Tekin-
tettel arra, hogy a szocialista körülmények közt jelentős tőkefelhalmozásokra
nem kerülhetett sor – már csak az idő rövidsége miatt sem –, az újkapitalizmus
hordozó rétegeit el kellett látni az induláshoz szükséges erőforrásokkal. A társa-
dalom átstrukturálásának e politikai-adminisztratív eljárása egyben az erőforrá-
sok társadalmi méretű és drasztikus átcsoportosítását is feltételezte, részben az
állami tulajdon magánosításán keresztül. Az új politikai eliteknek ebben kitün-
tetett szerep jutott, hiszen most meg a magánosítás módját és mértékét írhatták
elő, továbbá konstruálhatták és ellenőrizhették. Nem túlzás azt állítani, hogy
az új politikai elitek alkalmasint személyre szólóan írhatták elő a tulajdonosok
körét. Másfelől az új tulajdonok működtetése is erőforrásokat igényelt kedvez-
ményes hitelek, állami garanciavállalások, vissza nem fizetendő támogatások,
adókedvezmények formájában. Ez pedig a kilencvenes évekbeli jelentős gazda-
sági visszaesés, a tőkehiány, az állam eladósodottsága, a jövedelmek csökkenése
vagy az agrárolló körülményei között csak úgy volt lehetséges, ha a társadalom
más osztályai és rétegei rovására – az új tulajdonosi rétegek előnyére – csopor-
tosítják át az erőforrásokat. Az eljárás ily módon a társadalom egészének gyors
és számottevő átstrukturálódását (SZALAI E., 2001; SZALAI E., 2004) vonta maga

68
után, hiszen az új rétegek ellátása erőforrásokkal egyszersmind gyárbezárások-
kal, leépítésekkel, a foglalkoztatás visszaesésével, tömeges munkanélküliséggel,
két számjegyű inflációval, a jövedelmek és az életszínvonal csökkenésével, és a
naturálgazdálkodás megerősödésével járt együtt. Így aztán megjelentek a rend-
szerváltás nem vizionált és tervezett új társadalmi rétegei is: a még állásban
lévő, de elszegényedő, lecsúszó és társadalmi identitásukat vesztettek csoportjai,
a munkaerőpiac mezsgyéjén billegőké, akik hol munkához jutnak – többnyire a
„kényszerfoglalkoztatás” keretei közt (pl. közmunka) –, hol valamilyen segélyben
részesülnek, és a reményvesztett marginalizálódottaké („feleslegesek”), akiknek
a megváltozott és az egyre igényesebb munkaerőpiacon nincs „eladnivalójuk”.
Mindent egybevéve a társadalmi egyenlőtlenségek elszabadultak, és a po-
larizáció irányzatai váltak meghatározóvá. A különféle struktúraképek abban
megegyeznek, hogy a társadalom „tetején” egy vékony, 5–8 százaléknyi, a globa-
lizáció irányzataival lépést tartani tudó vagyonos réteg, alatta pedig egy szintén
nem széles és nem igazán módos, mintegy 10–15 százaléknyi felső középosztály-
beli található. Ők durván a társadalom ötödét-negyedét teszik ki. A másik pó-
lust a depriváltak és szegények 30–50 százalékot is kitevő rétegei képviselik, és
köztük helyezkedik el a népesség 30–40 százalékra becsült, tehetősnek koránt-
sem mondható „alsó középosztálya”, melynek helyzete a rendszerváltás után
alapvetően nem változott (B OGÁR, 2000a; FERGE, 2002; GAZSÓ, 2001; GAZSÓ–LAKI,
2004; KOLOSI, 2000). Nos, ez sokkal inkább egy kevés gazdagra és sok szegényre
oszló, szélsőségesen polarizált társadalomszerkezetet mutat, semmint a „szo-
ciális piacgazdaság” középosztályosodás irányába elmozduló strukturálódását,
ahol az európai mércével is jómódúnak minősíthető középrétegek a társalom
felét-kétharmadát is felölelhetik.
Tekintettel arra, hogy a szocialista modernizáció létrehozta a maga „alkalma-
zotti társadalmát”, amely a gazdaság és a társadalom szerveződésének egészen
más „minőségét” képviselte, mint a második világháború előtti feudálkapita-
lizmus, az új rendszerváltás – az erőforrások ideologikus és mesterséges átcso-
portosításával – a társadalom egészét, annak minden szegmensét közvetlenül
és maradandóan érintette. A fentiekből adódóan sokkal több társadalmi réteg
és csoport érdekeit sértette – és nem csak a „kiiktatandókét” –, mint amennyiét
képviselte, amit az elszegényedés, a lecsúszás, az egzisztenciális kiszolgáltatott-
ság, a kilátástalanság vagy a „társadalom alatti” lét tömeges előfordulásai bizo-
nyítanak. Sokatmondó adat, hogy a rendszerváltást követően a 16 éven felüli
népesség körében ugrásszerűen megnőtt – az 1988. évi 24,3 százalékról 1995-re
30,5 százalékra – a depressziós tünetekről panaszkodók aránya. (A depresszió
szociológiai értelemben a saját helyzet átélésének negatív állapotát jelöli, melyet
a tehetetlenség érzése, a reménytelenség és jövőnélküliség, a kilátástalan lelki-
állapot stb. jellemez. [KOPP–SKRABSKI–L ŐKE–SZEDMÁK, 1996, 99.])
A realitások közé tartozik az is, hogy az ideológiai alapú társadalomszerve-
zés ebben ez esetben is a rendelkezésre álló erőforrások felettébb pazarló fel-
használását eredményezte. Az állami tulajdon privatizálásakor olyan üzemek
is magántulajdonba kerültek, amelyek addig is gazdaságosan működtek, felsze-
reltségük és alkalmazott technológiájuk megfelelt a legkényesebb nyugati igé-

69
nyeknek is, a munkatársak fejében-kezében felhalmozott tudás jelentős értéket
képviselt, termékeik pedig versenyképesek voltak. Sőt ezek az üzemek kerültek
legelőször magántulajdonba, mivel jó befektetésnek, azonnal magas hozamot
biztosító üzletnek számítottak. Mi több, döntően külföldi kézbe kerültek, mivel
a Nemzetközi Valutaalap „ajánlásait” megfogadó magyar kormányok készpénzt
kértek értük, márpedig ekkora tőkét az előző néhány évben még a szocialis-
ta vállalkozók legjobbjai sem voltak képesek felhalmozni, banki kölcsönökhöz
pedig ekkor nem jutottak. Miután a liberális gazdaságpolitikai elvek lehetővé
teszik, hogy az új tulajdonosok maguk döntsenek a birtokukba került vállalatok
profitjáról, ennek számottevő részét sem be nem fektetik, sem el nem osztják
az országban, hanem kikerül innen. Más, hasonlóan versenyképes üzemeket
egyszerűen feldaraboltak, és részenként adtak magántulajdonba, és előfordult,
hogy csupán a telekre volt szüksége valakinek, mert azonnal lakópark építésébe
kezdett.
A téeszidőkben hatalmas beruházások folytak: nagyüzemi istállókat építet-
tek, nemzetközileg is elismert tenyészállományokat hoztak létre – ehhez például
Hollandiából, Dániából, az Egyesült Államokból és Kanadából hoztak tenyészál-
lományokat –, továbbá versenyképes termelési módokat és technológiákat alkal-
maztak. E beruházásokba a modern gépparkok, hűtő- és tárolókapacitások, fel-
dolgozási eljárások, termelésszervezési, tudásfelhasználási és munkamegosztási
formák éppúgy beletartoztak, mint a tudományos kutatások, vagy a kapcsolat-
hálókat megjelenítő országos termelési rendszerek, illetve a nagy- és kisüzemek,
háztáji gazdaságok közt kialakított termeléskihelyezési integrációs formák csir-
kére, sertésre, pulykára, paprikára, hagymára, búzára vagy kukoricára. A tée-
szek feloszlatásakor aztán ezek a létesítményekben, tenyészállományokban,
gépparkokban, technológiákban, szervezeti tudásban, kapcsolathálókban és sok
másban megtestesülő értékek tönkre- és veszendőbe mentek. Külön is hangsú-
lyozzuk azt a kárt, amelyet például az állami üzemeket és téeszeket működtető,
szakmailag képzett társadalmi rétegek-csoportok hordoztak gazdálkodási ta-
pasztalatban, felhalmozási eljárásokban, kapcsolatokban, bizalmi potenciálban
vagy tudásközvetítésben és -felhasználásban, hiszen ezek a szétdarabolt, apró és
tőkeszegény magángazdaságok számára jórészt használhatatlanok. Pedig e „tő-
kék” megtartására, továbbvitelére, sőt növelésére számos állami üzem és téesz
tett erőfeszítéseket. Például az országos és a helyi termelési rendszereket szer-
vező és működtető téeszhálózatok egy része határozott lépéseket tett arra, hogy
a mezőgazdasági alapanyagok feldolgozását végző ipari üzemek felvásárlásával
növeljék piaci részesedésüket és versenyképességüket. Ezt az új politikai elitek
téeszellenes („zöld bárók”) fellépése meghiúsította, és e feldolgozóüzemeket (pl.
konzerv- és cukorgyárakat) inkább külföldieknek adták el. Mindent egybevéve
a társadalmilag felhalmozott pénz-, társadalmi és tudástőkék számottevő része
e rendszerváltáskor ismét veszendőbe ment, szétosztották, lerabolták, felélték,
ellopták, hatályon kívül helyezték őket, nyomukban azonban nem alakultak ki
versenyképes struktúrák.
A rendszerváltó politikai elitek ebben az esetben is „küldetéstudattal” és ki-
zárólagos hatalmi igénnyel léptek fel, ezúttal a szocializmus megdöntésére, a

70
piacgazdaság kiépítésére, a demokrácia megteremtésére vagy a „történelmi igaz-
ságtételre” alapozva. Tekintettel arra, hogy az államszocializmus keretei között
nem alakultak ki a leendő „piacgazdaság” meghatározó és hordozó rétegei – a
nyolcvanas évek szocialista vállalkozóit legfeljebb előfutároknak tekinthetjük –,
ez a feladat az állami tulajdon magánosítása során döntően magukra a politikai
elitekre hárult. A pártok tehát ekkor nem társadalmi és politikai értelemben
szervezett rétegeket vagy csoportokat képviseltek, hanem önmaguk rendszer-
váltásban és privatizációban betöltött tényleges vagy potenciális hatalmi helyze-
tét, amely alkalmas (volt) arra, hogy hatalmi pozíciójukat gazdasági-társadalmi
előnyök konvertálására, osztására, megtartására és növelésre használják. És per-
sze képviselték az ilyen alapon hozzájuk csapódó párt környéki, baráti, ismerősi,
haveri, rokoni köröket, amelyek a tulajdonhoz jutásban az ő kapcsolataikat és
segítségüket remélték felhasználni, illetve a számukra aktuálisan előnyt kínáló,
privatizációkész gazdasági erőcsoportokat, köztük külföldieket (SZALAI E., 1994,
2004). Ebben az értelemben a mindenkori kormányon lévő politikai eliteknek
nem volt társadalmi-gazdasági kontrolljuk, hiszen az új rendszer leendő hordo-
zó rétegei az állami és egyéb tulajdonok megszerzésében voltak érdekeltek, és
a privatizációs eljárások számukra előnyös lebonyolításában, melynek a folya-
matok ellenőrizhetetlensége is része volt. A kormányon nem lévő parlamenti
ellenzék kontrollja is csak saját privatizációs érdekei sérelméig terjedt ki – pél-
dául, hogy miért X. lett az új tulajdonos, nem pedig Y., vagy maradt-e még elég
állami vagyon, amit majd ők oszthatnak el –, következésképpen hatalomra kerü-
lésükkor a privatizációt az előző kormányhoz hasonlóan kontrollálatlan módon
folytatták, most saját klientúrájuk előnyére. A társadalom hatalomból kimaradó
többsége pedig azon túl, hogy nem rendelkezett semmiféle eszközzel e folya-
matok ellenőrzésére, saját érdekeit sem volt képes megjeleníteni, ugyanis bár-
milyen érdeksérelem miatti szervezkedés és tiltakozás esetén – például tömeges
elbocsátások – a „régi rendszer híveinek”, „a rendszerváltás és a demokrácia
ellenségeinek” minősítették őket a kormányon lévők.
Az új politikai elitek ezzel párhuzamosan folytatták a társadalom pártosí-
tásának az államszocializmusban bevett – természetesen általuk szóban elítélt
– gyakorlatát. E gyakorlat kialakulásában szerepet játszott, hogy – mint már je-
leztük – kezdetben a pártoknak nem volt társadalmi bázisuk, ami nélkül a vá-
lasztásokon nem lehetett nyerni, így ennek kiépítése során minden, már meglé-
vő szerveződési formát igyekeztek megszállni (pl. szakszervezet). Ugyanakkor
a rendszerváltás időszakának felszabadult légkörében rengeteg új szerveződés
jött létre (pl. szakszervezet, kamara, vállalkozói klub, zöld és más civil szerve-
zet), melyekbe viszont célszerűnek látszott beszállni, mint ahogy az ilyen vagy
hasonló szerveződéseket (pl. ifjúság, nők, nyugdíjasok, hagyományőrzők) ér-
demes volt pártalapon vagy a párt érdekében pénzzel, ingatlannal, infrastruk-
túrával vagy más módon támogatni. Miután pedig az időszak gazdasági válsá-
ga és erőforrás-átcsoportosítási eljárásai kitermelték az elégedetlenkedők és a
mindenkori kormányok ellen szervezkedők körét, elégséges volt ezek élére állni
– politikailag ugyanis ők adtak súlyt az alkalmi fellépéseknek –, tulajdonképpen
minden készen volt a pártok társadalmi ellenőrzésére. A pártok mindenhatóvá

71
váltak, hiszen az elégedetlenkedő szakszervezetek ellen be lehetett vetni a „sa-
ját” szakszervezetet, a tüntető gazdák ellen a „saját” gazdaszervezetet, a szer-
vezkedő iparkamara ellen a „saját” kamarát, a protestáló polgármesterek vagy
ifjúsági szervezet ellen a „saját” polgármestereket és ifjúsági szervezeteket, és
a kivonuló zöldek ellen a „saját” zöldeket. Aztán az elégtelen kutatási források
okán hangoskodó tudósok ellen a „saját” tudósokat, a kritizáló vagy sározó írá-
sok és műsorok ellen a „saját” kritikusokat, lapokat és műsorokat, végül pedig
– hogy a propagandagépezet teljes legyen – a „ti” rádiótok és televíziótok ellen
a „saját” rádiót és televíziót.
A szakszervezeteket időközben ideológiai, vagyoni és személyi alapon elle-
hetetlenítették, számos addig törvényekkel biztosított érdekmegjelenítő eszközt
megvontak tőlük, így az új cégek – köztük az idetelepült multinacionális vállala-
tok – már olyan viszonyok között kezdhették meg magyarországi működésüket,
hogy nem kellett számolniuk velük (TÓTH A., 2002; NEUMANN, 2002). Ez volt a
feltétele annak, hogy a globálkapitalizmus irányába mutató radikális gazdaság-
politikai műtéteket gyorsan és ellenállás nélkül lehessen végrehajtani (CSABA,
2000). Emlékeztetünk rá, hogy a kilencvenes évek elején néhány év alatt úgy
bocsátottak el közel másfél millió embert a munkahelyéről, hogy egyetlen ko-
moly szakszervezeti megmozdulásra sem került sor hazánkban, ami az európai
„szociális piacgazdaságokban” aligha lett volna elképzelhető. Ha egybevetjük,
hogy az új politikai elitek által vizionált „polgári társadalomban” és a modell-
ként ajánlott „jóléti” kapitalizmusokban a munkások milyen széles körű, tör-
vényekben rögzített jogosítványokkal rendelkeznek érdekeik védelmére, nem
lehetnek kétségeink afelől, hogy hazánkban nem az ígért és képzelt „polgári”
vagy „jóléti” társadalom épült ki a maga demokratikus szakszervezeti rendsze-
rével. A kialakult helyzet abszurditására utal, hogy a rendszerváltást követően
néhány párt „demokratikus” szakszervezeteket alapított, amelyek aztán tagjaik
érdekeit éppúgy nem jelenítették meg, mint a szocializmusból örökölt „nem de-
mokratikus” szakszervezetek (LAKI–SZABÓ, 2004).
Elvileg, vagyis funkcióiból és helyzetéből adódóan az állami és az önkor-
mányzati bürokrácia rendelkezett még a társadalmi ellenőrzés egyfajta le-
hetőségével, ezeket azonban az új politikai elitek szintén megszállták, és a
pártokat kiszolgáló bürokráciákká változtatták. A megbízhatóság ismét alap-
követelménnyé vált – csakhogy most a mindenkor kormányon lévő párt vagy
pártok iránti elkötelezettség –, megkérdőjelezve vagy teljesen kizárva a szak-
szerűség, a kiszámíthatóság, a pártfüggetlen elfogulatlanság és a szolgálat,
másként fogalmazva a köz- és államérdek szempontjait. A négyévenkénti kor-
mány- és/vagy önkormányzati váltások lehetetlenné tették és teszik a bürokrá-
ciák folyamatosságának fenntartását, az ügyek továbbvitelét és azonos szem-
pontok szerinti elbírálását, a választók általi ellenőrizhetőségét. A bürokrácia
politikai-uralmi jellege ismét hangsúlyossá vált, és a klientúraépítés egyik
fontos csatornájaként működik. A pártok a választási győzelmeket követően
viszonylag jól fizető, kényelmes és nyugdíjjal járó állásokat biztosítanak tag-
jaiknak, aktivistáiknak és támogatóiknak, netán azok családtagjainak, ami a
jelenlegi foglalkoztatottság, gyakori elbocsátások, alacsony fizetések, egzisz-

72
tenciális bizonytalanság viszonyai közt aligha megvetendő lehetőség. A poli-
tikusok viszont ezért a kormányzás négy évére megbízható és őket kiszolgáló
adminisztrációt kapnak cserébe, amelyre nagyon is szükségük van, ugyanis
segíti a pártklientúra gazdasági ágának juttatott állami-önkormányzati ügyle-
tek (megrendelések) lebonyolítását, s ez a gazdasági pangás időszakában ked-
vező üzletmenetet nyújt e klientúrának.
A vázoltak tehát arra utalnak, hogy az új politikai elitek (pártok) az érdek-
megjelenítés szinte minden intézményét, eszközét, formáját és módját közvetlen
ellenőrzésük alá vonták, ezzel a társadalmat egyfelől eszköztelenítve, másfelől
manipulálva és anarchizálva (GAZSÓ–LAKI, 2004; HÜLVELY, 1994). Gondoljuk csak
meg, a pártok aktuális érdekeik szerint dönthettek (dönthetnek) arról, mely tár-
sadalmi problémákat emelnek be a politikai arénába, s melyekkel nem törődnek,
hiszen ezeknek politikai súlyt csak ők adhattak. Így aztán többnyire sokadran-
gú kérdésektől volt hangos a politikai közélet, miközben a társadalom működé-
se és jövője szempontjából alapvető problémák évekig nem kerültek-kerülnek
elő. E játszmáknak fontos része volt a különböző társadalmi rétegek és csopor-
tok összeugrasztása, intézmények és személyek lejáratása, indulatok szítása, a
bűnbakképzés intézményesülése, hiszen a feszítő és megoldatlan problémák
sokasága sodródik a társadalomban adekvát megfogalmazás, megjelenítés és
képviselet nélkül. Következésképpen a túlideologizált, pártpropagandák uralta,
polarizált, az intézményes érdekmegjelenítést nélkülöző, dezintegrált, anarchi-
zált és szolidaritás nélküli – sőt ellenséges – társadalmi térben bárki kikezdhető,
megtámadható, elmarasztalható, lejáratható vagy megbélyegezhető, akit a poli-
tikai elitek erre kijelölnek.
A fentiek mindenesetre ismét súlyos demokratikus deficitről árulkodnak,
hiszen a többpártrendszer önmagában, a jelenlegi formájában – vagyis a pár-
tok teljhatalmának és mindenhatóságának körülményei közt, más és adekvát
érdekmegjelenítő intézmények, társadalmi-gazdasági szereplők és kontrollok
hiányában – aligha tekinthető ideális demokráciának, mint ahogy a szabad véle-
ménynyilvánítás is megreked a kibeszélés és a fecsegés szintjén (GAZSÓ, 2004).
Így a legújabb rendszerváltás tovább növelte a kihordatlan és megjelenítetlen
problémák tömegét, melyek – összekeveredve modernizációnk évszázados fel-
dolgozatlan és lefojtott hordalékával – megülik a társadalmat, tág teret nyitva a
politikai manipulációnak, a társadalom hatalomtechnikai megdolgozásának. Az
új politikai elitekben láthatóan fel sem merül, hogy a rendszerváltás egészét újra
kéne elemezni, hátha „hibás” volt a helyzet korabeli definiálása és az eltelt idő
gyakorlata – és a hibákat lehetőség szerint korrigálni kellene –, és szó sincs arról,
hogy hosszú távú nemzeti programban kéne megegyezniük, jóllehet e nélkül a
társadalom továbbra is csupán sodródik.
A nyolcvanas–kilencvenes évek „kettős” kihívására – az erőteljes, de „fele-
más” és addigra kifulladt modernizációt produkáló kádári szocializmuséra és a
világgazdaság új modernizációs irányát meghatározó globálkapitalizmuséra – te-
hát az új politikai elitek nem adtak adekvát választ. Mindenekelőtt azért nem,
mert véleményünk szerint a kérdés nem egyszerűen az volt, hogy „szocializmus”
vagy „kapitalizmus” (piacgazdaság), hanem az, hogy „milyen szocializmusból”

73
kell átvezetni a magyar társadalmat „milyen kapitalizmusba” és „milyen mó-
don”. Ugyanis – mint jeleztük – a szocializmusnak hazánkban is többféle gaz-
daság- és társadalomszerveződési formája volt, és aktuálisan a Kádár-korszak
„alkalmazotti társadalmának” felemás modernizációján átesett, a magántulajdon
működését is engedő, de tőkeszegény és kifulladt változatát kellett volna kapita-
lizálni. Ez a szocializmusvariáns sem volt demokratikus, politikai ellenfeleit ez
is üldözte, és az állam társadalom feletti kizárólagossága itt is domináns maradt,
de az áru- és pénzviszonyok irányába határozottan elmozduló, a társadalmat
az extenzív iparosításnak megfelelően átstrukturáló és a fogyasztást a rendszer
legitimálásában felhasználó „gulyásszocializmus” volt. Nem lehetett összetévesz-
teni vagy azonosnak tekinteni a Rákosi nevével jelzett államosító, padláslesöprő,
kitelepítő, internálótáborokat működtető, naturálgazdálkodással túlsúlyos vagy
egyetemlegesen szegény szocializmussal. Az új politikai elitek jó részének azon-
ban szüksége volt az utóbbi jellemzőket felhasználó, kizárólag negatívumokból
álló „szocializmus”-képre hatalmi igényeinek legitimálásához, a reváns megoko-
lásához, és annak alátámasztásához, miszerint a rendszerváltás általuk realizált,
ideológiavezérelt eljárása volt és maradt az egyetlen üdvözítő mód az átmenetre
a szocializmusból a kapitalizmusba Az előző rendszer gyűlöletére, tagadására
vagy egyszerű cseréjére épített rendszerváltási eljárás a „szocializmus” rombo-
lását tekintette céljának. Ezért nem akart építeni a kádári szocializmus nem le-
becsülendő modernizációs teljesítményére – amely persze egyben a magyar nép
teljesítménye is –, különben az átmenet más módját kellett volna választania,
mint a rendszerváltás. (A közbevetett mondat legújabb rendszerváltásunknak
azon ideológiai-sérelmi-indulati abszurditására kíván utalni, amely a szocializ-
mus vagy a Kádár-korszak – Kádár 1956-os szerepéből adódó – elutasítása vagy
gyűlölete okán az időszak vitathatatlan modernizációs teljesítményeit is tagadja
és elutasítja, jóllehet ez a magyar lakosság munkájának az eredménye, civilizáci-
ós teljesítménye is, függetlenül a névadó korszaktól, amelyben létrejött.)
Az is tény azonban, hogy a Kádár-korszak a vázolt évszázados modernizá-
ciós deficitet nem volt képes ledolgozni, következésképpen a korabeli magyar
társadalom közel sem volt olyan fejlett, mint azt a kizárólag az „első” gazdaság
adataira épített társadalmi vagy foglalkozási szerkezet mutatta. Hasonlókép-
pen nem hordozott magában olyan átütő erőt sem – gondoljunk a tőkehiány-
ra, a technológiai elmaradottságra vagy a naturális ügyletek súlyára –, melyet
sokan a nyolcvanas évek „második” gazdasága kiterjedtségéből és szocialista
vállalkozásaiból kiindulva tulajdonítottak neki egy versenyképes piacgazdaság
gyors kiépítésében. (Ne feledjük, hogy e vállalkozások a szocialista hiánygaz-
daság keretei közt működtek, nem pedig a korabeli kapitalizmus viszonyai kö-
zött.) A „vállalkozói szellem” terjedése, a magánvállalkozások korabeli sikerei,
a „modern” és kemény neoliberális (monetáris) piacgazdasági eszközrendszer
„gyógymódként” történő bevezetése tehát aligha pótolhatták vagy válthatták ki
az évszázados lemaradást, a tőkehiányt vagy a kirekesztettséget az előző negy-
ven év kapitalista modernizációjából.
Másfelől ugyanis a modernizáció folyamatában a kapitalizmus is számos
gazdaság- és társadalomszerveződési formát alakított ki, és a jelzett negyven év

74
során éppen azok a trendek váltak meghatározóvá, amelyek a globálkapitaliz-
mus irányába mutattak, vagyis ekkor ez jelenítette meg a versenyképes formát.
Ebben az értelemben gondoljuk azt, hogy a kérdés nem egyszerűen a „piacgaz-
daságra” vagy a „kapitalizmusra” történő áttérés volt, hanem az, hogy „milyen
piacgazdaságra” vagy „kapitalizmusra”. Tény, hogy a rendszerváltó politikai eli-
tek a legkülönfélébb dolgokat értettek „piacgazdaságon” – pl. az állami tulajdon
teljes szétosztását és a magántulajdon kizárólagosságát, az állami szabályozás
hiányát és a „láthatatlan kéz” uralmát a gazdaságban, vagy mindent, ami nem
szocializmus –, és a formaváltozatok közül a „szabad versenyes” vagy a „jóléti”
kapitalizmusokat vizionálták és ajánlották. Csakhogy ezek a piac- és kapitaliz-
musképek, illetve -víziók nem feleltek meg a realitásoknak: a kapitalista piacok
államilag nagyon is szabályozottak voltak és maradtak (lásd az Európai Unió
agrárpiacát), az állami és a magántulajdon nagyon is jól megfért egymás mellett,
mint ahogy a „piac” és a „redisztribúció” sem zárta ki egymást (GALBRAITH, 1970;
SZENTES, 1999). Továbbá, a „jóléti” kapitalizmusok ajánlott formáit is kikezdte és
részben meghaladta már a történelem, nem beszélve a „szabad versenyes” va-
riáns magyar „kapitalista” előzményeket – pl. kizárólag családi földbirtok – is
magába olvasztani kívánó retrográd formájáról, amely azonosította a magántu-
lajdont és a kapitalizmust. (Márpedig ez szintén nem felel meg a realitásoknak,
hiszen a magántulajdon a kapitalizmus előtti gazdasági-társadalmi formációk-
ban is létezett, azokat mégsem nevezték kapitalizmusnak.) A kapitalizmusképek
közül továbbá hiányzott a legújabb formavariáns: a globalizáció irányába mozgó
kapitalizmus, ahol nemzetközi hálózatokba szerveződött vállalatóriások uralják
a termelési és értékesítési piacokat (FARKAS, 2002). Magyarul, az a kérdés politi-
kailag releváns módon fel sem vetődött, miként lehetne a magyar társadalmat,
gazdaságot felzárkózási esélyeit javítva, viszonylag kevés veszteséggel, verseny-
képesen átvezetni és integrálni a globálkapitalizmus alakuló világába.
Vagyis az a megfontolás sem szerepelt a kérdésfeltevésben, hogy e problé-
maegyüttes megoldásának mi a társadalom – ha úgy tetszik, a nemzet – szem-
pontjából a leghatékonyabb „módja”. Mint láthattuk, valóban meglehetősen ösz-
szetett problémaegyüttesről van szó, hiszen csak egyik eleme, hogy az ország
évtizedekig szocialista reprodukciós modellben működött, hogy tőkeszegény,
aktuálisan eladósodott és követő modernizációt folytató fejlődő ország ma-
radt. Legalább ilyen fontos, hogy negyven évig a szocialista tábor tagjaként el
volt zárva a fejlett kapitalista világtól, így nem vehetett részt annak gazdasági,
tőke-, kutatásfejlesztési, technológiai, munkamegosztási, kereskedelmi és egyéb
integrációs folyamataiban, éppen a globalizálódás korszakában, mely kapita-
lizmusvariánsba éppen integrálódni (volt) kénytelen. Hasonlóképpen nem el-
hanyagolható tény, hogy a globálkapitalizmus új nemzetközi munkamegosztási
rendszere a „periférián” jelölte ki az ország helyét, ennek megfelelő nemzetközi
integrációs (tőkekihelyezési stb.) sémát alkalmazva, és ennek megfelelő magyar
kapitalista berendezkedési formát felkínálva (BEREND T., 1995). Úgy gondoljuk
tehát, hogy e reálviszonyok messze többet igényeltek-igényelnek, mint egysze-
rű szocializmus–kapitalizmus „cserét”. Sokkal inkább „átvezetést” vagy „mene-
dzselést” (válságmenedzselést), ahol fontos szempont az államszocializmusban

75
felhalmozott és a globalizálódó világba történő integrálódás „sikerességét”, a
„felzárkózási esélyeket”, a „hatékonyságot” vagy a „versenyképességet” javítani
és biztosítani képes termelési-piaci szervezeti formák átvétele, felhasználása,
kialakítása és továbbfejlesztése.
Az ideologikus és a revánssal elegyedő megközelítések, az inadekvát kér-
dések és kapitalizmusképek, az állami (nemzeti) tulajdon megszerzéséért folyó
nyers hatalmi harcok aztán jelentősen beszűkítették a politikai gondolkodást és
mozgásteret a reálállapotokkal és -folyamatokkal adekvát eljárások, eszközrend-
szerek és alternatív megoldási kísérletek kihordására. Így a Kádár-korszakban
felhalmozott gazdasági, technológiai, kutatásfejlesztési, tudás- és tudásfelhasz-
nálási, szervezeti-hálózati stb. potenciált nem a globalizáció irányzatával adekvát
vállalatszerveződési formák és termelési-piaci hálózatok kialakítására használ-
ták fel. Sőt – mint utaltunk rá – ott, ahol ilyen törekvések felvetődtek, politi-
kailag megakadályozták, például az agrártermékek feldolgozóipari kapacitásai
tőkeerős és hálózatokat működtető téeszek általi felvásárlásának megtiltásával,
így e vállalatok ma a konkurens nyugati országok hálózataiba integrálódva, a
hazai piacot ellenőrzik. (Csak felidéznénk Leopold Lajos „színlelt kapitalizmus”-
képét, aki már egy évszázaddal korábban a piacok feletti uralom tényét jelöl-
te meg a kapitalizmus egyik fontos sajátszerűségeként, aminek a korabeli és a
mai magyar „kapitalizmusok” igencsak híján voltak és vannak. Ezt össze lehet
vetni Polányi Károly régebbi, Szentes Tamás és Lóránt Károly mai fejtegetései-
vel a „duális” gazdaságról és az exportszektor afféle „szigetszerű” állapotáról.)
A versenyképes struktúrák (pl. termelési rendszerek) megtartása, megerősítése
vagy tudatos kialakítása (pl. termelési-feldolgozási-értékesítési hálózatok) he-
lyett az új politikai elitek a szocializmusban felhalmozott gazdasági-társadalmi
potenciál osztogatásába-fosztogatásába kezdtek, évtizedes és életképes tőke- és
tudásfelhalmozásokat tettek ismét – az elmúlt évszázadban már sokadszorra
– semmissé.
A vázoltak kapcsán az is látható, hogy az a felvetés, amely a „kommunista
diktatúrát” kívánta a „piacgazdasági demokráciára” lecserélni, szintén felüle-
tes és önkényes, hiszen a magyar újkapitalizmus hordozó (tulajdonosi) rétegei-
nek a „kinevezése” és kistafírozása – amely a társadalmi erőforrások számukra
történő politikai átcsoportosításával ment végbe – eleve kizárja a demokráciát.
Elsősorban is az erőforrás-átcsoportosítás önkényessége miatt, továbbá mert ez
a folyamat az új politikai elitek vezénylése és ellenőrzése mellett, a társadalom
teljes kizárásával történt, s mert nem gazdasági növekedés, sőt inkább súlyos
gazdasági válság közepette került rá sor. Az ily módon kialakult magas infláció,
a tömeges vállalati csődök, üzembezárások, munkanélküliség, elszegényedés, le-
csúszás és marginalizálódás viszonyai között az érintett kiszolgáltatott társadal-
mi rétegektől és csoportoktól a hatékony érdekmegjelenítés intézményes mód-
jainak elvitatatása sem éppen demokratikus eljárás. És természetesen az sem,
hogy az érdekmegjelenítés erkölcsi alapjait ismét politikai szempontból – most a
„kapitalizmus” nevében – megkérdőjelezték, s még az elbocsátások miatti szer-
vezkedési-tiltakozási próbálkozásokat is mint a kommunista rendszer mellet-
ti, illetve „demokrácia-, nemzet- és jövőellenes” megmozdulásokat bélyegezték

76
meg. Magyarul, meglehetősen nagy elfogultság szükséges ahhoz, hogy az „ere-
deti tőkefelhalmozás” (P ITTI, 1997) jelzett hazai változatát „demokráciának” mi-
nősítse valaki. Továbbá azt sem feledhetjük, hogy az új gazdasági világrend, a
globálkapitalizmus, a „periférián” jelölte ki hazánk helyét egy ennek megfelelő
duális piacgazdaságot, jelentős naturálgazdaságot és polarizált – kevés gazdagot
és sok-sok szegényt magában foglaló – társadalmat hozzárendelve, amely már
csak felépítésénél fogva sem lehet az ígért és vágyott demokrácia, legalábbis a
többséget kitevő „vesztesek” és „feleslegesek” (underclass) számára.
Ma, másfél évtizeddel a „kettős” kihívás aktuálpolitikai megjelenése után
nem csupán az a gond, hogy akkor alapvetően inadekvát volt az erre adott vá-
lasz, hanem hogy a rendszerváltás súlyos társadalmi következményei sem vet-
ték rá a politikai eliteket a problémakör ismételt felvetésére és újragondolásá-
ra, alternatívák keresésére és kidolgozására, ehelyett folytatódik az évszázados
ideológiai-politikai manipuláció és propaganda, a bűnbakképzés, a társadalom
hatalomtechnikai megdolgozása és az ország sodródása.

77
 KUCZI TIBOR – KOVÁCH IMRE – KRISTÓF LUCA

A SZOCIOLÓGIA SZEREPVÁLTOZÁSA
ÉS AZ ÉRTELMISÉG ÚTJA
AZ OSZTÁLYHATALOMBÓL

A magyar társadalomról szóló elemzések jobb megértéséhez elöljáróban szót

kell ejtenünk a hazai szociológiáról is, hiszen amit elmondunk világunkról, az
nemcsak az itt élő emberekről, lehetőségeikről, fogyasztásukról, intézményeik-
ről szól, hanem az ezeket megragadni, megérteni és leírni próbáló tudományt
is karakterizálja. És megfordítva: csak arról és úgy tudunk beszámolni, amit és
ahogyan megvizsgált, rendszerezett, elméletbe foglalt a szociológia a rendszer-
váltás utáni pályafutása során.
Egyes szerzők szerint a szociológia leíró és értelmező képessége, tudomá-
nyos teljesítménye nagymértékben függ tárgyának, a társadalom fejlettségi ál-
lapotának szintjétől is. Kolosi Tamás és Szelényi Iván szerint csak ott alakult ki
modern szociológia, ahol maga a társadalom is modernizálódott (KOLOSI–SZELÉ-
NYI, 1993). Állításukat a kelet-európai szociológiák második világháború előtti
helyzetének áttekintése kapcsán fogalmazták meg. Térségünkben a szociológi-
át alulfejlettnek minősítették, két kivétellel. A cseh társadalom az említett idő-
szakban modernizáltabb volt a többieknél, ennek megfelelően itt korszerűbb
társadalomtudomány jöhetett létre. A másik kivétel a feudális jegyeket mutató
Lengyelország, ahol viszont a szociológia Florian Znaniecki ösztönzésének és
támogatásának köszönhette fejlettségét. (Érdekes párhuzam az osztrák szocioló-
gia hatvanas évekbeli fellendülése. Azt mutatja, hogy egy-egy tudós kapcsolatai,
befolyása segítségével képes lendületet adni a kutatásoknak, illetve elindíthatja
a tudomány intézményesedését. A pályáját Ausztriában kezdő Morgenstern és
Paul Lazarsfeld már mint befolyásos amerikai társadalomtudósok meggyőzték
a Ford Alapítványt, hogy támogassa az Institut für Höhere Studien létrehozását
és működtetését. Az intézet nagyban hozzájárult – főként az empirikus – szo-
ciológiai vizsgálatok fellendüléséhez és módszertani színvonalának emelkedésé-
hez (FLECK–NOWOTNY, 1993).
A szerzőpáros interpretációja szerint a magyar szociológia fejlődése társa-
dalmunk modernizációjával párhuzamosan futott. Ily módon az 1960-as évek-
ben tudományunk újjászületése a politikai (rész)engedményeken túl annak is
köszönhető, hogy a társadalmi csoportok rendies jellegű különbségeit lassan föl-

79
váltotta egy modernizáltabb, a szakértelemre és foglalkozásra épülő tagoltság.
S ahogyan előrehaladunk az időben, úgy bomlik ki a szocialista társadalomban
a polgári társadalomra emlékeztető rétegződés, majd emelkedik föl egy új ural-
kodó osztály, az értelmiség.
A magyar szociológia negyven évvel ezelőtti újjászületése tehát három té-
nyezőnek tulajdonítható. Egyrészt a politikai hatalom engedményeket tett, ami
kutatási forrásokhoz, állásokhoz juttatta az akkor indulókat, illetve a társadalmi
problémáknak a korábbiakhoz képest szabadabb és szakszerűbb nyilvános meg-
fogalmazása is lehetővé vált. Másrészt a szociológia tárgya, de érvrendszere is
meghatározott volt abban az értelemben, hogy mondandóját egy már meglévő
diszkurzív térben kellett megfogalmaznia, azaz a hivatalos ideológia „két osztály,
egy réteg” felfogásának kritikájaként. Harmadrészt reflektált a társadalom szer-
kezetét valóban átalakító modernizációs folyamatokra, a társadalom tagoltságát
formáló jelenségekre; elsősorban a szakértelem fölértékelődésére a politikai lojali-
tással szemben, illetve a második gazdaság rétegződést alakító szerepére.
Kolosi és Szelényi gondolatmenetét a továbbiakban fölhasználjuk a magyar
szociológia elmúlt közel másfél évtizedes teljesítményének mérlegelésekor, bár
elemzésünknek nem ezt állítottuk a fókuszába. A szerzők gondolatmenetének
felidézésével mindössze jelezni akarjuk, hogy a magyar szociológiával kapcsola-
tos változások nem immanens, magán a tudományon belüli történések. A szo-
ciológia leíró és elemző képessége, kialakított fogalmi apparátusa, magyarázó
modelljei – más tudományokkal ellentétben – szorosabban kapcsolódnak ahhoz,
amit föl akarnak tárni: a társadalom adott állapotához.
Szerencsére az elmúlt 15 évben több írás is foglalkozott a magyar szocio-
lógia jelenlegi állapotával, így nincs nehéz dolgunk, amikor összefoglalót kell
adnunk. Persze ha egy tudomány foglalkozni kezd önmagával, az annak (is) a
jele, hogy nincs minden rendben a háza táján; átalakulóban van, új paradigmák
formálódnak, vagy esetleg válságosnak érzékeli jelenlegi helyzetét. Egy éppen
elbizonytalanodó tudomány önreflexiói pedig nem feltétlenül könnyítik meg a
róla szóló beszámoló elkészítésének feladatát. Lássuk, hogyan látta, értékelte tu-
dományunk önmagát az elmúlt másfél évtizedben!
A magyar szociológia fiatalabb képviselői úgyszólván a rendszerváltás pil-
lanatában bejelentették a maguk tudományon belüli rendszerváltó-paradigma-
váltó igényét. Az 1990-ben indult Replika folyóirat első számában megkérdő-
jelezték a hetvenes–nyolcvanas évek legnagyobb presztízsű és legtöbb pénzt
is felemésztő kutatások – a rétegződés- és mobilitásvizsgálatok – tudományos
korszerűségét, vezető szerepének jogosságát, sőt némileg még a hitelességét és
legitimitását is. A vitában mérsékelt, békítő hangot megütő hozzászólók is pa-
radigmaváltást tartottak szükségesnek: „Ha a régi paradigma egyszer és min-
denkorra elhunyna, azt hiszem, kevesünknek hiányozna. A Replika pedig jó te-
metési vállalkozóként gondoskodhatna a tisztes gyászszertartásról. […] Nagyon
fontos, hogy a váltás nyilvános, tárgyszerű szakmai vitákon keresztül történjék.
A paradigmát temessük el azokkal a gondolati formákkal együtt, amelyekben
testet öltött, ám ne próbáljunk meg teljes életműveket és főleg alkotóikat a föld
alá dugni.” (RÓNA-TAS, 1990, 18.)

80
 Akadt élesebb bírálat is, amely a most idézett szövegnél messzebbre ment: a
struktúravizsgálatokat vagy legalábbis ezek egyik legjelentősebbikét egyenesen
az államszocialista rendszert legitimáló teljesítménynek értékelte, bár e kritika
megfogalmazója szerint a legitimáció közvetett volt, a kutatás nem szándékolt
hatása. A hozzászólásokban, még a legélesebb megfogalmazásokban sem talál-
ni azonban olyan vádakat, amelyekben bárkit a szakmában a korábbi rendszer
kiszolgálójának bélyegeztek volna. A szociológia rendszerváltás előtti kritikai
teljesítményét komolyan senki sem kérdőjelezte meg. A paradigmaváltás sür-
getése ebben az értelemben nem képes beszéd; a hozzászólók valóban új, diva-
tosnak számító megközelítésekre gondoltak, amikor a régieket kritizálták, nem
pedig politikai érintettségükre céloztak. Persze a vita nem tisztán tudományos
fogalmak, értékek körül zajlott. Az ütközet generációk között folyt, a fiatalabbak
az idősebbek képviselte paradigma és az ehhez kötődő pozíciók és pénzelosztá-
si rendszer létjogosultságát firtatták: noha ezt ilyen nyíltan senki sem fogalmaz-
ta meg a vitában, a kritikák lényegében erre irányultak.
A kezdeti, a tudományunkon belül is rendszerváltást sürgető buzgalom ha-
mar elapadt. A rétegződéskutatások állításait, érvényességét feszegető vita gyor-
san kifulladt, sőt a kilátásba helyezett paradigmaváltás sem következett be, leg-
alábbis nem olyan látványosan, ahogyan ez a fiatalabb nemzedék „lázadásakor”
sejthető volt. 1990 után a múltat számba vevő írásokban többé nem merült fel,
hogy tudományunknak valahogyan mérlegelnie-értékelnie kellene a maga mö-
gött hagyott évtizedekben nyújtott teljesítményét. Újra fölülkerekedett a magyar
szociológia rossz hagyománya: a replikák, a tárgyszerű, nyilvános szakmai vi-
ták kerülése. Magában a Replika folyóiratban sem jelentek meg többé egymással
konfrontálódó írások, noha éppen ezzel a programmal indult a periodika: „A
Replika vitákat, kritikákat és információkat közlő szociológiai folyóirat” – mondja
a lap belső címlapján olvasható önmeghatározás.
Némedi Dénes és Róbert Péter (2002) a viták hiányát azzal magyarázza, hogy
a rendszerváltás előtt a szociológusok óvakodtak kritikai muníciót adni a tu-
dományunkkal amúgy sem egészen elégedett hatalom képviselőinek – a szo-
lidaritás mintegy kötelező magatartás volt. 1990 után pedig a szerzők szerint
a szűkülő források tömörítették egységfrontba a szociológusokat, akik kerül-
ni igyekeztek a látszatot, hogy tisztázatlanságok volnának a tudományunkban
vagy egymással marakodó csoportokból állna a szakma, félve attól, hogy ezzel
kutatási pénzektől esik el a szociológia.
Vita persze alkalmanként adódott, ha nem ez volt is a tudományos eszmecse-
rék legelterjedtebb dramaturgiai formája. Ezekből kettőt emelünk ki, amelyek a
rendszerváltás előtt zajlottak, de hatással vannak a jelenre is.
A nyolcvanas évek második felében az állam redisztribuciós szerepének fönn-
tartásával, fontosságának megítélésével kapcsolatban jelent meg két, egymással
világosan szembeállítható elképzelés az értelmiségi nyilvánosságban. Az egyik
álláspont szerint a szolidaritás, a másik szerint pedig a hatékonyság a társadalom
legfontosabb követendő értéke. Ferge Zsuzsa világossá tette a vitában: a szolidari-
tás a legkívánatosabb elérendő közjó, amely csak az állam újraelosztó szerepének
fönntartásával kaphat valóban intézményes garanciákat. A reformközgazdászok,

81
illetve a szociológusok közül Kolosi Tamás szerint viszont hagyni kell, hogy a
gazdasági hatékonyság elve érvényesüljön, ami a jólét növekedéséhez vezet, így
előbb-utóbb mindenki helyzete javulni fog. Könnyű észrevenni, ez a vitatéma már
a rendszerváltás elő-, sőt még inkább utótörténetéhez, nem pedig az államszocia-
lizmus korszakához és sajátos problémáihoz kapcsolódik. És főként: nem külön-
böző tudományos nézetek, hanem – a szociológia szerepfelfogásától egyébként
csöppet sem idegen módon – eltérő politikai felfogások összecsapásáról szólt.
A rendszerváltás után a „hatékonyság versus szolidaritás” vita élesebben és
pontosabban fogalmazott érvekkel folytatódott,1 mindkettő az átmenet lehetsé-
ges módját vázolta föl. A hatékonyság elvét a liberális közgazdászok képviselték-
képviselik, amely viszont a vitában megszólaló szociológusok szerint valójában
nem is a hatékonyságról szól, mivel nem egyéb, mint a gazdasági elit érdek-
érvényesítő ideológiája (SZALAI, 2000a). A szolidaritás elvét megjelenítő érveket,
értékeket tudomásunk szerint a szociológusok táborán belül senki sem vitatja.
Úgy tűnik tehát, hogy a rossz helyzetben lévőkkel: idősekkel, szegényekkel, ci-
gányokkal kapcsolatos szolidaritás nyilvános képviselete a szociológusok föltét-
len jóváhagyásával történik.
Emellett még egy karakterisztikus „vita” említhető az 1980-as évekből: a fér-
fi- és női szerepekkel kapcsolatos konzervatív férfipárti álláspontot megfogal-
mazó írást kritizált a szakma. A vita szót idézőjelbe tettük, mivel egyenlőtlen
küzdelem volt, inkább lerohanás: a szociológusok hatalmas tűzerőt vonultattak
föl egy tulajdonképpen nem túl jelentős dolgozattal szemben, megsemmisítő
csapást mérve csaknem minden egyes mondatára. A „vita” mintegy előre je-
lezte, hogy a jó egy-másfél évtizeddel később induló genderkutatások nálunk
közegellenállás nélkül fognak lezajlani. S valóban! – az elmúlt másfél évtizedben
nem akadt szociológus, aki e vizsgálatok létjogosultságát és értékelkötelezettsé-
gét megkérdőjelezte volna. A „szolidaritás vagy hatékonyság” szembenállással
ellentétben, ebben a kérdésben a szakma már a nyolcvanas években is egységes
volt, mondhatni, egy politikai táborba tartozott.
Visszatérve a paradigmaváltás problematikájához, jellemző, hogy a Replika
szerkesztősége helyt adott a későbbiekben is új megközelítéseket sürgető cik-
keknek és a nyomában kibontakozó vitának, ám ez már nem a szociológusok
tisztázó eszmecseréje volt. A kultúrakutatás esélyei című tanulmányra és az erre
reflektáló írásokra utalunk. Niedermüller Péter vitaindító cikkében (1994) élesen
szembehelyezkedett a néprajz tudományát jellemző hagyományos, konzervatív
paradigmával. Ha írását összevetjük a szociológusok föntebb említett paradig-
maváltást követelő dolgozataival, figyelemre méltó különbséget állapíthatunk
meg. Niedermüller nem érte be a néprajzot illető éles bírálattal, emellett körvo-
nalazta az általa kívánatosnak tartott új paradigma, az interpretatív társadalom-
1
A világos fogalmazás lehetősége persze a rendszerváltással nem lett automatikusan adott.
A vita először is átlépett egy tágasabb nyilvános térbe, ti. többnyire már nem folyóiratokban, tu-
dományos periodikákban, hanem napilapokban zajlott. A nyilvánosság átpolitizáltsága következ-
tében pedig még be is szűkült a vitában képviselhető értékek, érvek köre. Például a liberális köz-
gazdászokkal szemben megfogalmazott érveket könnyen populistának, sőt szélsőjobboldalinak
is címkézhette az ellenfél.

82
tudomány jellegzetességeit is. Cikke igazi programadó írás, afféle tudományos
kiáltvány. Tudomásunk szerint hasonló mű, olyan tehát, amely egyfelől ízekre
szedi, majd a lomtárba dobja a régi paradigmát, másfelől viszont fölvázolja az
új, kívánatos intellektuális irányt, nem született a hazai szociológiában. Szak-
mánkat inkább a csendes paradigmaváltás(ok) jellemzik, miközben a mai napig
fönnmarad az egységesség és a kontinuitás látszata.
Kolosi Tamás és Szelényi Iván 1993-ban publikált, föntebb említett tanulmá-
nya már egyenesen a kontinuitást emeli ki a magyar szociológia 1960-tól újra-
kezdődő történetében. A társadalmi rétegződés – osztálytagozódás problématör-
ténetét úgy ábrázolják, mint – kiváltképp a saját – szociológiai megközelítéseik
evolúciós folyamatát. A kontinuitás megítélésében NÉMEDI Dénes és RÓBERT Péter
álláspontja is hasonló (2002). A szerzők nyíltan nem utalnak ugyan a Replikában
lezajlott – föntebb már vázlatosan ismertetett – összecsapásra. Így nem említik
az imént már idézett provokatív kijelentést sem: „Ha a régi paradigma egyszer
és mindenkorra elhunyna, azt hiszem, kevesünknek hiányozna”, de leteszik a
voksukat a megtámadott struktúra és rétegződéskutatók mellett. Amellett érvel-
nek ugyanis, hogy a magyar szociológia elég fejlett volt a rendszerváltás előtt,
így nem érintették a társadalmi-politikai változások, következésképpen a szak-
ma művelői nem éreztek váltási kényszert. Interpretációjuk szerint 1989 után
lényegében töretlenül folytatódhattak a korábban már megkezdett kutatások, to-
vábbvihetők voltak a hetvenes–nyolcvanas években kimunkált megközelítések.
Az intellektuális eszközök maradtak tehát, leszámítva persze az idő múlásával
járó „természetes kopást és gyarapodást”, csak a feladatok lettek újak: megolda-
ni a rendszerváltás után föladott tudományos leckéket.
A kilencvenes évek elejének gyors ütemű változásait jól jellemzi, hogy alig
voltak túl a szociológusok az első, föntebb vázolt – a Replika hasábjain zajló
– összecsapáson, fölmerült egy egészen új keletű probléma: lehetséges-e egyálta-
lán magyar szociológia. Amíg a vasfüggöny bezárta társadalmunkat határaink
közé, természetes volt, hogy a kelet-európai, így a magyar szociológia tárgya
egy sajátos, csak e térségre és politikai berendezkedésre jellemző világ. Az itte-
ni problémák értelmezésére egy ugyancsak sajátos, a nemzetközi tudományos-
ságtól több ponton, fogalmaiban, nyelvhasználatában eltérő szociológia lehetett
csak alkalmas. A határok kinyílásával, a demokrácia és a piac intézményrend-
szerének kiépülésével, ha úgy tetszik a nyugati szociológiák tárgyának hazai
testet öltésével ez a különállás megszűnni látszott. Van-e esélyünk, s ha igen,
van-e értelme különállásunkat valamiképpen mégis megőrizni? – így szólt a vi-
tát indítók – WESSELY Anna és CSEPELI György – kérdése (1992).
Válaszuk egyértelmű igen. Szerintük a mi szociológiánk nyelve metaforikus,
ami a semleges szaknyelvvel szemben képes a magyar társadalom sajátos problé-
máinak megfelelő megjelenítésére. A mai politikai marketing nyelvére lefordítva:
tudományunk hungarikum, amelynek meglehet a maga értéke a nemzetközi tu-
dományos piacon.2 Többen vitatták ezt az álláspontot, mondván: a szociológiának
2
A későbbiekben Lengyel György fogalmazott meg hasonló gondolatokat a gazdaságszocio-
lógia hazai teljesítményét mérlegelve. Szerinte a magyar gazdaságszociológiát a problémaorien-
táltság jellemzi, míg a nyugatit a modellorientáltság. (Lengyel, 1996.)

83
nincsen térségi vagy nemzeti karaktere, fogalmai, módszerei nemzetköziek, a me-
taforikusság egyenesen zavarja a problémák világos exponálását, a modellek meg-
alkotását, és emellett akadályozza a tudósok nemzetközi kommunikációját is.
A vita néhány hozzászólás után abbamaradt, de az álláspontok pontosan
jelezték, hogy milyen mintákat követnek majd az elkövetkező évtizedben a ku-
tatók. A metaforikusság, illetve szigorú fogalomhasználat és nemzetközi jelleg
kettőssége a szociológia orgánumai közötti különbségekben is megnyilvánult.
A Szociológiai Szemle a szigorú tudományosságot szem előtt tartó írásoknak
biztosított leginkább helyet, olyan tanulmányoknak, amelyekben a kelet-európai
vagy a magyar társadalom legfeljebb a kutatás tárgyaként jelenhetett meg, de
semmiképpen a leírást, elemzést alakító sajátos, metaforikus nyelvezetként. Az
itt közölt írások stílusa is hirdette, szerzőik a nemzetközileg elfogadott tudomá-
nyos terminusokat használják, melyeket többnyire nem is fordítottak le magyar-
ra, a cikkek nemritkán az informatikai szakkönyvekre jellemző keveréknyelven
íródtak. Ez azt sugallta, hogy olyan témákról, problémákról szólnak, amelyek
nemzetköziek, bár szerzőjük történetesen magyar. Mi a magunk részéről nem
tartjuk szimpla nyelvi pongyolaságnak, nemtörődömségnek a tanulmányok hib-
rid szövegezését: inkább a szerzők nemzetközi tudományosság iránti elkötele-
zettsége jeleként értelmezzük.
Kigyűjtöttük a Szemlében megjelent cikkek referenciáit aszerint, hogy szer-
zőjük hányszor hivatkozott önmagára, magyar, illetve külföldi szerzőkre (1.
táblázat). Jellemző tendencia, hogy a Szemlében publikálók referenciái nagyobb
arányban külföldiek, mint magyarok. Az 1991 és 2004 között megjelent cikkek3
összes hivatkozásának 55,2 százaléka valamilyen idegen nyelven megjelent, 34,5
százaléka magyar nyelven közölt írásokra vonatkozik. A hiányzó bő 10 százalék
az önhivatkozásokat fedi. A jelentős külföldi túlsúly nem írható egyes szerzők
„rovására”, azokéra, akiknek hivatkozásai az átlagot meghaladóan terjedelme-
sek. Az sem kivételes, hogy a magyar társadalommal és jelentős hazai kutatási
tradíciójú témákkal foglalkozó tanulmányok hivatkozásai is zömmel nemzetkö-
ziek. Így például az értékek Magyarországon bekövetkezett változásait taglaló
írás szerzője 5 hazai és 15 külföldi műre hivatkozott, ez az arány 9 és 15 egy
mobilitás és oktatás összefüggéseit tárgyaló tanulmány esetében.
A referenciák megválasztása szerint csoportokat is képezhetünk a Szociológi-
ai Szemle tanulmányai között. Az írások relatív többsége, 42,5 százalék esetében
túlsúlyban vannak a külföldi referenciák. E a tanulmányok között van néhány,
amely nem a magyar társadalommal foglalkozik, vagy azt valamely nemzetközi
összehasonlításban tárgyalja, más cikkek szociológiaelméleti kérdésekről szól-
nak, de az ebbe a kategóriába tartozó írások több mint fele magyar társadalmi
jelenséget tárgyal.
A második csoport, a tanulmányok 30 százalékában a magyar referenciák
vannak túlsúlyban, azonban ha a szerzők önhivatkozásait nem vesszük figye-
lembe, ebbe a kategóriába csak 22,5 százalék tartozik.

3
Minden évfolyamból egy számot, s ebből két tanulmányt választottunk ki.

84
 1. táblázat. A Szociológiai Szemlében 1991–2004 között megjelent főbb tanulmányok
hivatkozásai
(Mintavétel: minden évből egy szám felhasználása)

Hivatkozások
Szerző Cím Saját mű Magyar Külföldi
1991
Kolosi Tamás –
Szelényi Iván – Politikai mezők a posztkommunista
7 7 13
Szelényi Szonja – átmenet korszakában
Bruce Western
1992/1.
A privatizáció Magyarországi
Laky Teréz sajátosságai és néhány érzékelhető 1 18 0
társadalmi hatása
A társadalmi előnyök
Sik Endre 1 2 1
rekonverziója a menekülés során
1993/2.
Luhmann és Polányi gazdaság-
Gedeon Péter 0 5 3
felfogása és a kettős racionalitás
Hegedűs József –
Katharine Mark – Privatizációs dilemma
5 3 1
Raymond Struyk – a budapesti bérlakás szektorban
Tosics Iván
Rétegmobilitás, státuszmobilitás és
felekezeti vegyes házasság
Karády Viktor 7 7 0
Budapesten a két világháború
között
Volt-e a szocialista reformoknak
Szelényi Szonja –
eredménye? Osztálykülönbségek 4 21 49
Karen E. Aschaffenburg
az iskolai végzettségben
1994/1.
Székelyi Mária – Várakozások, attitűdök, gazdasági
0 0 33
Tardos Róbert siker. Az amerikai tapasztalatok
Füstös László – Értékek változásai
5 5 15
Szakolczai Árpád Magyarországon 1978–93
1995/1.
Váriné Szilágyi Ibolya A siker szociális reprezentációja
2 2 17
– Solymosi Zsuzsa értelmiségi rétegeknél
Simonyi Ágnes Munka nélkül 1 12 2
Nemzedéki orientációk instabil tár-
Gazsó Ferenc 1 0 0
sadalmi környezetben

85
 Hivatkozások
Szerző Cím Saját mű Magyar Külföldi
1996/1.
A társadalmi egyenlőtlenségek mű-
Andorka Rudolf 6 11 6
ködése a rendszerváltás óta
A társadalmi szakmablokkok
Csákó Mihály 1 8 0
változása

Ferge Zsuzsa A rendszerváltás megítélése 2 2 5

Két cigányvizsgálat. Kritikai elem-
Kertesi Gábor 2 9 1
zés
1997/2.
Róbert Péter Foglalkozási osztályszerkezet 1 25 69
Folyamatosság és változás
Róna-Tas Ákos – Böröcz az államszocializmus utáni bolgár,
7 7 49
József cseh, lengyel és magyar üzleti
elitben
Rendszerváltás és a hatalom
Szalai Erzsébet 14 25 7
konvertálása
Vedres Balázs Bank és hatalom 0 14 29
1998/1.
Szociológiai válaszkísérletek
Tardos Róbert 0 5 23
a mikro-makro problémára
A kisvállalkozások növekedésének
Laky Teréz 1 8 10
korlátai
Terestyéni Tamás Nyugat felé félúton 1 6 11
1999/1.
Huoranszki Ferenc Döntéselmélet és erkölcsi normák 0 1 17
Szántó Zoltán – Tóth Ist- Dupla vagy semmi, avagy
2 1 14
ván György kockáztassuk-e a talált pénzt
Kulturális tőke és társadalmi mo-
Blaskó Zsuzsa 2 4 16
bilitás
Sik Endre Emberpiac a Moszkva téren 6 14 1
2000/1.
Puha költségvetési korlát,
Gál Róbert Iván a szerződések kezelése 2 8 15
és a notórius megbízhatatlanság
Versenyképesség jóléti rendszer
Simonyi Ágnes 0 0 6
és közjavak révén

86
 Hivatkozások
Szerző Cím Saját mű Magyar Külföldi
2001/2.
A rituális kommunikáció
Császi Lajos 0 4 37
neodurkheimi elmélete és a média
2002/2.
Kulturális reprezentáció
Blaskó Zsuzsa 2 9 15
vagy kulturális mobilitás
Bukodi Erzsébet Ki kivel (nem) házasodik? 5 11 29
Az agrárértelmiség helyzete
Vári András 1 29 2
a 19. sz. első felében
2003/1

Neményi Mária Család és családpolitika 2 7 0

A női emancipáció
Fodor Éva Magyarországon és Ausztriában, 2 29 29
1972–1992
Expanzió középfokon
Balázs Éva Az oktatásügy válaszai 8 17 11
egy évtized társadalmi kihívásaira
2004/1.
Csepeli György – Bizalom és gyanakvás
Örkény Antal – Szociálpszichológiai akadályok
4 3 16
Székelyi Mária – a piacgazdasághoz vezető úton
Barna Ildikó Kelet-Európában
Az axiális kor, avagy
Szakolczai Árpád 4 11 54
a globalizáció új megvilágításban
Felelőtlen szervezetek.
Sajátos szervezeti típusok,
Jávor István 4 4 19
nem tönkremenő szervezetek:
a bíróság szervezetszociológiája
116 390 625
Összesen
10,3% 34,5% 55,2%

A minta többi szerzője kiegyensúlyozott arányban hivatkozott magyar, il-

letve külföldi művekre, míg 5 százalékuk nem adta meg a felhasznált irodalom
jegyzékét.
A Replikát jelölhetjük meg a Szociológiai Szemle ellenpontjaként. E lap szer-
kesztősége arra törekedett, hogy a nemzetközi életben fontosnak, érdekesnek ítélt
megközelítéseket, írásokat magyar nyelven tegye hozzáférhetővé. Egyfajta misszi-
ót próbált betölteni: a nemzetközi tudomány honosítását. Ez nem csupán fordítá-
sokat, eligazító bevezetőket jelentett, hanem a fogalmak, műszavak átültetését is a

87
magyar nyelvbe; sőt: nyelvünk megújítását, alkalmassá tételét a legújabb eredmé-
nyek befogadására és megvitatására. A lap ezzel a magyar szociológia hatvanas
évektől datálható hagyományát folytatta. Mint ismeretes, tudományunk klassziku-
sai, például Weber, Durkheim, Simmel, Tönnies vagy Merton, Elias, Kuhn, Bour-
dieu legfontosabb munkáit lefordították. Ez nem pusztán szélesebb hozzáférhető-
séget jelentett, hanem egyben hozzájárult ahhoz, hogy a szociológiai diskurzusok
valóban magyarul (azaz nem valamilyen hibrid nyelven) folyhassanak, sőt a szak-
mán túl is hassanak: formálják az értelmiség nyilvános beszédmódját.
A Szociológiai Szemle és a Replika egyaránt a nemzetközi tudományos életben
helyezte el önmagát. Ám míg a Szemlében közölt szövegek nem egy esetben az
sugallják, hogy szerzőik számára a magyar nyelv használata inkább a precíz ki-
fejezés akadályát jelenti, valamiféle kényszerű kompromisszumot, amit a hazai
megjelenés érdekében meg kell kötniük, addig a Replikában megjelent írások
számára a magyar nyelv volt a természetes közeg,4 és jócskán jelentek meg esz-
széisztikus, a metaforikus kifejezési formákat kereső dolgozatok.
A szociológusok választási lehetősége, hogy melyik nyelvhasználat mellett
kötelezzék el magukat, az évek során szűkült, ami a szociológia intézményesü-
lésével hozható összefüggésbe. A kilencvenes évek felsőoktatási expanziója a
szociológusképzést sem hagyta érintetlenül. Jelenleg az országban hét helyen
szerezhető szociológusdiploma: Budapesten az ELTE-n, a Corvinus Egyetemen,
a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ezek mellett a debreceni, a szegedi, a
pécsi és a miskolci egyetemen. 2004-ben a felvételi keretszám nappali tagozat-
ra 480 fő, levelező tagozatra 300 fő volt, összességében tehát körülbelül 780-an
kezdhették meg szociológusi oklevélhez vezető tanulmányaikat (2. táblázat).
Doktori képzésre a Corvinus Egyetem és az ELTE doktori iskoláiba évente ösz-
szesen 20-30 fő kerül be.
A szociológusképzés kiépülése, a doktori iskolák megszerveződése megvál-
toztatta tudományunk jellegét: a szociológia kanonizálódott. Az egyetemi és
a doktori képzés programjaiba nehezen vagy alig illeszthetők a metaforikus
nyelvhasználatot, esszéisztikus kifejtésmódot preferáló vagy a témaválasztásuk,
feldolgozásmódjuk miatt szabálytalannak mondható cikkek. A doktori képzés-
ben részt vevőket is arra ösztönzik, hogy írásaikat a normál tudomány keretei
között fogalmazzák meg, és az iskolák által jóváhagyott folyóiratokban jelentes-

2. táblázat. Szociológusképzés, 2005. évi országos felvételi keretszámok

Alapképzés Diplomás képzés Összesen

Nappali tagozat 473 10 483
Levelező tagozat 90 210 300
Összesen 563 220 783 fő

4
A Replika hivatkozásait nem vizsgáltuk, mivel a folyóirat minden számában közölt úgyne-
vezett blokkokat, amelyek nagyobbik része egy adott téma szempontjából fontosnak ítélt külföldi
tanulmányok fordításait, illetve a blokk szerkesztőjének bevezető, eligazító jellegű írását tartal-
mazta.

88
sék meg. Az ezeken kívül napvilágot látott publikációk hozama csekély. Ebből
adódóan a fiatalabb nemzedék számára már nem jelent kihívást a kelet-európai
szociológiák kognitív esélyének megteremtése-megőrzése. A nemzedékváltás-
sal tehát megtörténik a magyar szociológia zökkenőmentes betagolódása a nem-
zetközi tudományos életbe.
Még egy, a rendszerváltás után zajló vitát kell megemlítenünk, amely a hazai
szociológia lehetőségeivel, esélyeivel foglalkozott. Az eszmecsere középpontjá-
ban az az aggodalom állt, hogy a hazai szociológusok a divatot diktáló és ku-
tatási pénzzel rendelkező amerikai kutatók egyszerű adatbeszállítóivá válnak.
CSEPELI, ÖRKÉNY és SWEPPELE (1996) fogalmazta meg azt a tézist, hogy a tudomány
nemzetközi munkamegosztásában nekünk a gyarmatok jól ismert szerepe jut:
nyersanyagot szállítunk a fejlett világnak. Egy olyan kis, periférián lévő társa-
dalomnak a problémái, mint a miénk, csak úgy tarthatnak számot a fejlett világ
tudományos érdeklődésére, ha e világ kifinomult módszereivel és elméleteivel
fogyaszthatóvá teszik őket.
A vitában kialakult álláspontok ismertetésére nem térünk ki, mivel a diagnó-
zis nem bizonyult helyesnek. Mindössze annyit jegyzünk meg, hogy a vitában a
legerősebb ellenérv a posztmodern álláspontról fogalmazódott meg, amelynek
lényege: az utóbbi években fölértékelődött a másság, a kulturális különbségek
megőrzésének fontossága, így valóságunk tapasztalata nem egyszerű beolvasz-
tásra való nyersanyag, hanem tanulságokkal szolgál.5 Ezt az álláspontot talán
Hadas Miklós fogalmazta meg a legegyértelműbben (HADAS, 1996).
A hazai szociológiai folyóiratokban megjelent publikációk elemzése sem iga-
zolja, hogy a rendszerváltás előtti, önellátásra berendezkedett, s így a maga mód-
ján virágzó magyar szociológia a kilencvenes évektől gyarmati sorba süllyedt
volna. A Szociológiai Szemle és a Replika tartalomelemzését Papp Z. Attila végez-
te el (3. táblázat). Megállapítása szerint a Szociológiai Szemle elsősorban a hagyo-
mányos, a magyar szociológiában már a szocializmus alatt is gyakran tanulmá-
nyozott témákat részesítette előnyben, bár a témák szórása ebben a lapban volt
a legnagyobb. A rendszerváltást követő időszakban – a társadalmi változásokra
reagálva – ezek közül is a gazdaságszociológiai írások (24%) (munkaerőpiac, jö-
vedelmi egyenlőtlenségek) és a struktúra, rétegződés, mobilitás vizsgálatai (15%)
voltak túlsúlyban. A rendszerváltás diskurzusa 1996 körül ért véget, nagyjából
akkor, amikor Csepeli, Örkény és Sweppele megjelentette a tudományunk gyar-
matosítása tézisét, ezután viszont éppen az elméleti jellegű tanulmányok (14%)
szaporodtak meg a lapban. Ez utóbbi fejlemény is cáfolja, hogy szakmánk kép-
viselői adat-nyersanyag beszállítói szerepbe kényszerültek volna. Éppen ellenke-
zőleg: kedvet éreztek és esélyt láttak arra, hogy hazai pályán, hazai közönségnek
elméleti kérdéseket fogalmazzanak meg.
Papp Z. Attila tartalomelemzése rámutat a föntebb már érintett két folyóirat
különbségeire is. Abban hasonlók, hogy a gyarmatosítás hatása nem mutatható
5
A gyarmatosítás problematikája az EU-csatlakozás kapcsán is fölmerült. A szerzők a fön-
tebbihez nagyon hasonló érvekkel fejtették ki, hogy az EU kelet-európai bővítése lényegében kolo-
nializáció. Az unióban nekünk alárendelt szerep jut, nyersanyaggal és főként olcsó munkaerővel
látjuk el a fejlett országokat. E kérdésről Csite András (2004) adott jó összefoglalót.

89
 3. táblázat. A Szociológiai Szemle és a Replika írásainak tematikus besorolása

Szociológiai Szemle Replika

Gazdaság, ipar, vállalkozás 23,7 5,1
Struktúra, rétegződés, mobilitás 15,2 5,1
Elmélet 14,1 30,8
Életmód, fogyasztás, kultúra 8,6 33,3
Politikai szociológia 7,6 0
Szociálpolitika, szegénység, deviancia 7,6 0
Agrárium 5,1 5,1
Etnicitás 5,1 2,6
Egyéb 5,1 3,8
Gender 3,5 3,8
Szociálpszichológia 2 0
Tudományszociológia 1 9
Oktatás 1 1,3
Módszertan 0,5 1,3
Nyelvszociológia, diskurzuselméletek 0 1,3
Összesen 100 100
Forrás: Papp Z. Attila: A metaforák alkonya?

ki egyik lapban sem. Ugyanakkor a Replikában megjelent – interdiszciplináris

– írások leginkább az életmód, fogyasztásszociológia (33%), illetve a társadalom-
elmélet (31%) témaköréből kerülnek ki. Míg a Szociológiai Szemlében az elméleti
cikkek általában a szociológiai kánon nagyjait tárgyalják, a Replika súlyt fektet a
kurrens, magyarra sokszor a lap által először lefordított szerzők bemutatására.
A tudományos divat aktuális témái (posztmodern, gender, információs társa-
dalom) nagy szerepet kapnak. Papp Z. összehasonlításában így a Szociológiai
Szemle leginkább a tudományos örökség kánonhű kezelője, a Replika a nemzet-
közi trendek adaptálója, utánzója, míg újszerű társadalmi jelenségek felfedezése
viszonylag kevés cikkben található meg (PAPP Z., 2002).
A fönti bemutatást érdemes kiegészíteni a magyar szociológia harmadik je-
lentős folyóiratának, a Századvégnek az elemzésével. E folyóiratban még az előző
két lapnál is nagyobb túlsúlyban vannak az elméleti írások (24%), ami ez esetben
leginkább politika- és jogelméleti tanulmányokat jelent. A második leggyako-
ribb téma a politológia, politikai szociológia (23%) (politológusok és szociológu-
sok által egyaránt művelve), a harmadik pedig ebben a lapban is a társadalmi
struktúra, rétegződés, társadalmi különbségek (15%) (4. táblázat).
A gyarmatosítás tézist tehát a hazai szociológiai folyóirattermés nem tá-
masztja alá. A posztszocialista átalakulás inspirálta témák ugyanakkor nem
csak a magyar szociológiára jellemzők. Érdekes összehasonlítást kínál a cseh és

90
 4. táblázat. A Századvég tanulmányainak tematikus besorolása

Gazdaság, ipar, vállalkozás 6,2

Struktúra, rétegződés, mobilitás 15,1
Elmélet 24,1
Életmód, fogyasztás, kultúra 9
Politikai szociológia 22,8
Szociálpolitika, szegénység, deviancia 3,4
Agrárium (vidék) 1,4
Etnicitás 0,7
Egyéb 6,2
Gender 0
Szociálpszichológia 2,8
Tudományszociológia 4,8
Oktatás 2,1
Módszertan 0,7
Nyelvszociológia, diskurzuselméletek 0,7
Összesen 100

a lengyel szociológusok vezető folyóiratainak, az ottani Szociológiai Szemléknek

a tartalomelemzése. Csehországban a három leggyakoribb téma a kormányzati
és politikai hatalom, a struktúra és rétegződés, valamint a gazdaságszociológia,
ami nagyon hasonlít a magyar Szociológiai Szemle és Századvég preferenciáira.
A lengyel szociológiában a témák sorrendje a következő: társadalmi átalakulás,
nemzet és nacionalizmus, kormányzati és politikai hatalom. Lengyelországban
a gazdaságszociológia kevésbé erősen van jelen, bár lehetséges, hogy egyes gaz-
dasági problémákra való reflektálás a társadalmi átalakulás kategóriájába került.
Mindkét ország szociológiájára jellemző a nyugati elméleti koncepciók adaptá-
ciója (KUCEROVÁ, 2004).
A tartalomelemzés eredménye azt mutatja, hogy térségünk szociológiája
megőrizte – Lengyel György (1996) gazdaságszociológiára alkalmazott kifejezé-
sét átvéve – problémaorientált jellegét. Az elemzésbe bevont folyóiratokban nem
annyira a divatos megközelítések domináltak, mint inkább a rendszerváltással
fölmerülő problémák; például a munkanélküliség, illetve a már nagy hazai tradí-
cióval rendelkező egyenlőtlenség, szegénység, amely a kilencvenes évek elejétől
új aktualitást kapott. Ugyanakkor új fejlemény, hogy – legalábbis a referenciák
elemzésének tanúsága szerint – a szerzők a nemzetközi tudományos mezőben
pozicionálják írásaikat; hipotéziseiket, érvelésüket a kurrens szakirodalom is-
meretében, ezekre reflektálva fogalmazzák meg.
Az OTKA-kutatások is a fentiekben ismertetett „témaszórást” mutatják (5.
táblázat). A legtöbb pénzt (19%) a gazdaságszociológia (ebbe nem csupán a kézi-

91
 5. táblázat. Az OTKA által támogatott kutatások tematikus besorolása
1991–2000

Gazdaság, ipar, vállalkozás 16,1

Struktúra, rétegződés, mobilitás 9,4
Elmélet 3,1
Életmód, fogyasztás, kultúra 11,8
Politikai szociológia 8,4
Szociálpolitika, szegénység, deviancia 10,5
Agrárium (vidék) 5,3
Etnicitás 3,1
Egyéb 11,1
Gender 1,4
Szociálpszichológia (előítélet, identitás, attitűd) 9,4
Tudományszociológia 1
Oktatás 7,7
Módszertan 1,4
Nyelvszociológia, diskurzuselméletek 0,3
Összesen 100

könyvekben, szöveggyűjteményekben kanonizált témák értendők, hanem min-

den, a gazdasággal kapcsolatba hozható vizsgálat) és a társadalmi struktúra ku-
tatására (15%) fordították. E nagyságrend megítélésekor nincs könnyű dolgunk,
mivel a leginkább forrásigényes kutatásról van szó. Ezt mérlegelve a 15 százalé-
kos részesedést akár alacsonynak is tarthatjuk (NÉMEDI–RÓBERT, 2002).
Az OTKA által támogatott kutatások számát tekintve azonban a gazdaság-
szociológia után a második helyen az életmód, fogyasztás, kultúra meglehető-
sen széles kategóriája következik. Itt, a témák természetéből adódóan az egyes
kutatók relatíve kisebb értékű támogatásokat kaptak. A legutóbbi évek (2003–
2004-ben elnyert támogatások) tendenciája, hogy ez a téma még inkább teret
nyer a struktúrakutatással szemben.
A fönti elemzésünk érvényességével kapcsolatban több megszorítás is tehető:

1. Ma Magyarországon megközelítőleg ötven olyan folyóirat létezik, amely-

ben megjelennek szociológiai témájú tudományos írások. Ez a színes paletta a
szociológiatudomány föntebb elemzett „hivatalos” lapjától, a Szociológiai Szemlé-
től széles spektrumú társadalomtudományos folyóiratokon (Századvég) és szak-
szociológiák orgánumain (Educatio, Új Ifjúsági Szemle) át a társtudományok lap-
jaiig (Közgazdasági Szemle, Statisztikai Szemle) terjed. A közölt táblázat (6. táblázat)
segítségével képet kaphatunk e lapok sokszínűségéről. Emellett nagyszámú
monográfia, tanulmánygyűjtemény jelent meg az elmúlt 15 évben, s nem kevés

92
a magyarra fordított klasszikus vagy divatos szerzők műveit bevezető, elemző,
akár szaktudományos folyóiratban is közölhető írás. Megemlíthetők még a szo-
ciológiai műhelyek, intézetek, tanszékek saját kiadványai is.
2. A szociológiában alig észrevehetően áthelyeződik a publikációk súlypont-
ja az „általános folyóiratokról” a szaklapokra. A kommunikációval, médiával,
nyilvánossággal foglalkozó írások szerzői szívesebben publikálnak a Jelképben,
mint a Szociológiai Szemlében. Ugyancsak megvan a maguk szakfolyóirata az
oktatásszociológusoknak (Edicatio, Iskolakultúra), szociálpolitikával, szegénység-
kutatással foglalkozóknak (Esély), kisebbségkutatóknak (Kisebbségkutatás), társa-
dalomtörténészeknek (Korall), társadalomstatisztikusoknak (Statisztikai Szemle),
demográfusoknak (Demográfiai Szemle), településszociológusoknak (Tér és Tár-
sadalom).
3. A témák fönt közölt előfordulási aránya minden bizonnyal nem fejezi ki
a valódi arányokat. Amennyire meg tudjuk ítélni, a szociológusok között az a
közvélekedés alakult ki, hogy a rendszerváltást követően a tranzitológia rövid
virágzása mellett a vezető témák a társadalom alsó és felső rétegeinek, csoport-
jainak leírására, elemzésére irányuló kutatások. Így az a közbenyomás jött létre,
hogy a szegényekről, cigányokról, illetve az elitekről szóló írások fölülreprezen-
táltak. Ezt sem a Némedi Dénes és Róbert Péter, sem a Papp Z. Attila által közölt
tartalomelemzés nem igazolja vissza. Ennek oka az lehet, hogy a szerzők által
földolgozásra kiválasztott két-három folyóirat, legyenek akár a szakmánkat leg-
inkább reprezentálók, nem adják vissza a szociológiai kutatások valódi arányait.
Példa erre, hogy a nagy vitát kiváltó „Ki a cigány?” című írás a Kritikában jelent
meg, a hozzászólások pedig zömmel a Replikában, de a cigányság témakörében a
napilapokban is megszólaltak e kérdés vezető kutatói. A szegénységgel kapcso-
latos dolgozatok legfőbb megjelenési helye az Esély, amely ugyancsak kimaradt
a számbavételből. Ugyanígy: az információs társadalommal kapcsolatos írások
száma jelentős, ám elszórtan jelentek meg különféle lapokban, s a Kultúra és Kö-
zösség című folyóirat mindössze egy nagyobb blokkot közölt. Ebből adódóan e
téma a besorolásokban az „egyéb” kategóriába került.
4. Ma már alig átfoghatók azoknak a konferenciáknak, műhelybeszélgeté-
seknek a témái, szereplői, visszhangja, amit csak Magyarországon rendeznek. S
ehhez számítsuk hozzá az előbbihez képest valószínűsíthetően nagyságrenddel
nagyobb, külföldön rendezett konferenciákon való magyar részvételt. A konfe-
rencia-előadások témaeloszlása, szórása becslésünk szerint eltér a folyóiratok-
ban megjelenttől.
5. Kialakult néhány, intenzív szakmai életet élő társulás, kör, amelyek tag-
jai rendszeres műhelybeszélgetéseket rendeznek, levelezőlistájuk révén intenzív
szakmai kommunikáció zajlik közöttük. Példaként említhető a hálózatelemzés-
ben érdekeltek szervezete vagy a Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központ,
de említhető a most formálódó Gazdaságantropológiai Központ is, ugyancsak
saját honlappal és levelezőlistával. Emellett magánszalonokban is rendszeres ta-
lálkozók zajlanak, előadásokkal és az őket követő vitával. Ezek az összejövetelek
– az itt résztvevők számát, informális befolyásukat tekintve – szakmánk formá-
lásában nagyobb szerepet játszhatnak, mint a szociológia hivatalos szervezetei.

93
Zajlik tehát egy intenzív, bár a szélesebb szociológiai nyilvánosságban nem meg-
jelenő, nem mindig érzékelhető szakmai tevékenység.
6. Az OTKA mellett nagyszámú hazai forrásból (a minisztériumok, alapítvá-
nyok által kiírt pályázatokra, nagyvállalatokra, bankokra gondolunk) szerezhető
pénz a kutatásokra. Szociológiai vizsgálatokat finanszírozott az elmúlt években
például az OTP, a Matáv, a Vízügy, jelentős összegekkel támogatott kutatói kon-
zorciumokat a Gazdasági Minisztérium. Ezek összege gyaníthatóan jóval fölül-
múlja az OTKA által folyósított forrásokat.
7. A nemzetközi projektekbe való bekapcsolódás az akadémiai kutatóintéze-
tekben dolgozók számára a kilencvenes évek közepére-végére úgyszólván köte-
lezővé vált, tekintve ezen intézmények tartós alulfinanszírozottságát. A projek-
tekben kutatott témákról, az elért eredményekről ugyanakkor a hazai szakmai
közvélemény meglehetősen hiányosan tájékozott.
8. Kialakult a szociológiai kutatásoknak valamiféle piaca. Itt nemcsak a köz-
vélemény- és piackutató intézetekre gondolunk, hanem például akadémiai inté-
zetre is, amely mondjuk a vidékfejlesztés „bizniszben” érdekelt. Az itt készült
esettanulmányok, összefoglalók többnyire nem publikusak, így kívül rekednek
a szakmán.
9. A rendszerváltás után a szociológiai vizsgálatok iránt megnőtt kereslet
a szociológiai tárgyú írások utáni értelmiségi keresletcsökkenéssel járt együtt.
A nagyszámú folyóiratban való megjelenési lehetőség csalóka látszat csupán, hi-
szen ezek egyik része alacsony példányszámú (ide értendő a Szociológiai Szemle
is), másik része pedig publicisztikusabb jellegű írásokat fogad be.

Felmerülhet a kérdés, ebben a fragmentált szakmai közegben milyen külön-

böző szerepeket tölthetnek be az egyre nagyobb létszámban jelentkező szocio-
lógusok?
Az államszocializmus idején a szociológiai beszédmód, a politikai ideológia
diskurzusának alternatívájául szolgálva, a társadalomról folyó nyilvános közbe-
széd nyelvévé vált, és ezzel a demokratikus nyilvánosság fontos előzményeként
tarthatjuk számon (KUCZI–BECSKEHÁZI, 1992). Maguk a szociológusok is részt vet-
tek ennek a nyilvánosságnak a kialakításában, sőt egy részük, más társadalom-
tudósokkal együtt, a rendszerváltozás idején politikai szerepet is vállalt.
A rendszerváltás után a szociológia e kitüntetett, ellenzéki igényű szerepe
azonban nem élt tovább, a politizáló értelmiségiek szerepét pedig átvették a hi-
vatásos politikusok.
A szociológusok ma leginkább szaktudósok, az akadémiai-egyetemi vagy a
piaci mezőben, illetve sokan – lásd a fentebb említett projektesedési folyama-
tot – a kettő metszetében tevékenykednek, egy részük pedig már kifejezetten a
nemzetközi tudományos porondon működik. Továbbra sem idegen a szakmá-
tól azonban a nyilvánosság, a nem hivatásos közéleti részvétel, a legismertebb
szociológusok – főként a nagy generáció tagjai – a médiaelit részévé váltak, és a
széles közvélemény szemében ők képviselik a szociológia tudományát.

94
 A szociológia művelői tehát sokan vannak, és éppolyan sokfélék, mint maga
a mai magyar szociológia, amelybe a professzionalizálódás ellenére minden fen-
tebb felsorolt téma, szemlélet és szerep, úgy tetszik, belefér.
*
A szociológusi szerepek és szereptudatok differenciálódása, a szociológus szak-
ma nyilvános diskurzusban betöltött funkciójának megváltozása-leértékelődé-
se összefügg az értelmiség társadalmi súlyának és jelentőségének változásával.
A szociológia visszahúzódása a nyilvános beszédből nem azért történt meg,
mert egy másik társadalomtudomány vette át a szóvivő szerepét, bár a rendszer-
váltás után egy darabig még úgy látszott, hogy a történettudomány képviselői
lehetnek a közbeszéd új alakítói. Legalábbis a kiformálódó politikai jobboldal
számára az identitáskeresésben és -teremtésben a történelmi beszédmód jelen-
tős szerepet játszott. Sőt ezen túl képviselői a történelmi beszédmóddal kíván-
ták helyettesíteni a kádári korszak hivatalos ideológiáját, a valóságról kialakított
diskurzusát. Mégis, a szociológiát közbeszéd-alakító szerepétől nem a történet-
tudomány fosztotta meg. Az okok mélyebben rejlenek. Az 1990-es években az
értelmiség egésze elveszítette társadalmi súlyát, mintaadó szerepét és azt a ha-
talmát, amely révén korábban képes volt az általa képviselt kulturális értékek
követését kikényszeríteni, legalábbis mint felsőbbrendűt a társadalom tagjaival
elfogadtatni. Az alábbiakban erről a kérdésről adunk rövid áttekintést. A rövid-
séget nem csupán a rendelkezésünkre álló hely korlátozza, hanem az is, hogy
erről a rendkívül szerteágazó problémáról viszonylag keveset tudunk. Az értel-
miség szerepéről, súlyáról átfogó elemzés a rendszerváltás után nem született,
megszakadt az az 1989 előtti hagyomány, hogy a szakma egy-egy tanulmány-
gyűjteményben ad számot az e témában született jelentősebb kutatásokról; az
Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások (1978) és A magyar értelmiség a 80-as
években (1986) köteteknek elmaradt a folytatásuk.
Az értelmiség társadalmi súlyának csökkenése nem magyar sajátosság. Bour-
dieu (1984) a hetvenes évek végén még olyan társadalmi szerkezetet vázolt föl,
amelyben a kulturális tőkének az anyagi tőkével azonos a súlya a társadalmi
helyzete kijelölésében. Mint ismert, ez a tőkeféle magában foglalja a modor, íz-
lés, neveltetés, műveltség összetevőit, egyszóval mindazt, amit az oklevéllel iga-
zolható végzettségen túl a magaskultúra birtoklása jelent. Bourdieu központi
tézise: a magasrendű ízlés, esztétikai ítélőképesség, műveltség, nyelvhasználat,
testhasználat, a rafinált ízek megkülönböztetési képessége valahogy összefut a
társadalom csúcsain. A társadalom hierarchikus, piramisszerű térben struktu-
rált: a csúcson lévők testesítik meg az ízlés, a minőség standardját, amely az ala-
csonyabb státusú csoportok tagjai számára is mérceként szolgál, noha a dolgok
helyes, értsd: egyedül az elit által képviselt megítélésének képességétől – társa-
dalmi helyzettől függően különböző mértékben – meg vannak fosztva. A fest-
ményeket, zenedarabokat, éttermeket és ételeket, borfajtákat az elit rangsorolja,
amit mindenki más kötelező érvényűnek fogad el, noha a megkülönböztetésnek
éppen azon képességével nem rendelkezik, amelyen e dolgok rangsora fölépül.

95
 A kulturális tőke szerepe a társadalmi megkülönböztetésben először az 1920–
30-as években vált fontossá az értelmiség számára. Ebben az időben kezdtek fel-
oldódni a társadalom kasztszerű határai: a munkásság olyan fogyasztási cikkek
birtokosává vált, amelyek korábban a közép- és felsőbb osztályok privilégiuma
voltak. Az alsóbb osztályok „veszélyesen közel kerültek” a fölöttük elhelyez-
kedőkhöz. Például ők is szabadidő-birtokosok lettek (a húszas években vált ál-
talánossá a fejlett országokban a napi nyolcórás munkaidő, s a kortárs mér-
nökök, termelésszervezők a közeljövőben megvalósíthatónak tartották a napi
hat-, sőt akár négyórás munkaidőt is), és a vásárlóerejük növekedésével lassan
megszokottá vált körükben a hétvégi kiruccanás, nyaralás. A két háború között
az USA-ban terjedt a gépkocsihasználat (4,5 főre jutott egy autó), amely elérte a
munkásosztályt is, a hűtőgépek, rádiók, lemezjátszók bekerültek a bérből élők
háztartásaiba. Gary CROSS (1993) kimutatta, hogyan aktivizálódott az értelmi-
ség erre a változásra, illetve a küszöbönállónak tűnő fejleményekre. Egy részük
hivatásának tekintette, hogy a munkások megnövekedett szabadidejének tartal-
mas, értsd: a magaskultúra értékeihez igazodó elköltéséről gondoskodjék; vita-
klubokat, olvasóköröket, természetjáró mozgalmat, sportköröket stb. szerveztek,
s emellett számtalan életvezetési könyv is napvilágot látott, ellátva tanácsokkal
a munkásokat, miként tölthetik el a munkán kívüli idejüket úgy, hogy ez meg-
feleljen az értelmiségi elvárásoknak.
Az 1920-as évek végére azonban kiderült, hogy a növekvő szabadidővel kap-
csolatos várakozások nem teljesülnek. Különösen a nagy válság idején vált nyil-
vánvalóvá, hogy a szabadidőt önmagában nem tartják önértéknek a gyárakban,
nagyüzemekben dolgozók, de legfőképpen a munkájukat elvesztők (l. például
JAHODA és társai, 1999), másrészt pedig egy új viszony alakult ki a szabadidő és
a fogyasztás között. Ennek lényege, hogy a munkavállalók számára a rövidebb,
ám értékes, azaz fogyasztással telített szabadidő a kívánatos. Az értelmiségnek
rá kellett döbbennie, hogy az általa forszírozott olvasókörök, vitaklubok helyett
a munkások a fogyasztást, sőt ennek is leginkább az individuális formáit (pél-
dául a családi nyaralást vagy az otthonuk divat szerinti formálását) részesítik
előnyben.
A szabadidő növekedése tehát nem ingathatta meg az anyagi és kulturális tő-
kére épült társadalmi piramist. Mint jeleztük, az 1920-as évek jóslatai a napi hat-,
sőt négyórás munkaidőre vonatkozóan nem teljesültek, tekintve, hogy a munka-
vállalók inkább lemondtak szabadon eltölthető idejük egy részéről, hogy növel-
hessék fogyasztásukat. Például éppen az ő ellenállásukon bukott meg a nagy
válság idején az a szakszervezeti javaslat az Egyesült Államokban, hogy a mun-
kanélküliség mérséklése érdekében csökkenjen az állásban lévők munkaideje,
hogy mások is munkához jussanak (CROSS, 1993). A munkások bekapcsolódása
a fogyasztásba viszont minden kétséget kizáróan megtörtént. Ez az értelmiség
számára azt jelentette, hogy a magaskultúra mellett, mi több, ezen értékekre
fittyet hányva kialakul egy másik, ha tetszik alternatív (értsd: választható) kul-
túra: a fogyasztói kultúra. Az értelmiség új helyzetben találta magát. Korábban
az alsóbb osztályok, leginkább persze a parasztság kultúrája biztonságos távol-
ságban volt a sajátjától, ráadásul az ipari forradalom óta folyamatosan tért is

96
veszített, ezért akár szeretni is lehetett. Ebből adódóan tisztának, romlatlannak,
megmentendőnek tartották dalaikat, hétköznapi használati tárgyaikat stb.6 Az
új tömegkultúra viszont veszélyesen közel került az értelmiség biztonságosnak
hitt világához: hirdetőtáblákon, falragaszokon, kirakatokban, a villamosok ab-
lakába helyezett reklámképecskékkel lépten-nyomon jelét adta létezésének, mi
több „agresszív terjeszkedésének”. Az értelmiség hevesen kritizálta ezt az új
kultúrát: elszörnyülködött azon, hogy az általuk ostobának, aljasnak, manipula-
tívnak tartott reklámok, tömegfilmek vagy a „híg”, „olcsó” könnyűzene mekkora
hatást képes elérni a munkásság körében, mekkora csábító erőt jelentenek ezek
a magaskultúra örökbecsű értékeivel szemben. KODAJ Dániel (2001) szellemesen
mutatta ki, hogy Adorno könnyűzenével kapcsolatos kritikája milyen mérték-
ben előítéletes; nélkülözi a racionális érvelést, amelyet megfellebbezhetetlennek
tekintett érték- és ízlésítéletekkel helyettesít. Adorno kritikai alapállása az, hogy
a magaskultúra értékei magától értődőek, igazolásra nem szorulnak, így a vele
összevetett könnyűzene szükségképpen fajsúlytalan, híg. Gary Cross rámutatott
arra is, hogy az értelmiség milyen ellenérzéssel fogadta a nyaraló munkások
kirajzását a tengerparti üdülőhelyekre és az ott tanúsított vásárlási szokásaikat:
az üdülési emléktárgyak beszerzését, illetve lakásuknak velük való felékesítését.
(Érdekes, még Keynes is, aki a fogyasztást a gazdasági növekedés motorjának
tekintette, úgy képzelte: az értelmiségnek nevelő, példaadó szerepet kell vállal-
nia a munkások fogyasztói szokásainak kialakításában. Ennyiben osztozott a
kortárs értelmiségi dogmában, hogy a felsőbb osztályoknak pedagógiai felada-
taik vannak; nekik kell bevezetni az alsóbb néposztályokat az értékes, értsd: a
magaskultúra értékrendje alapján kialakított fogyasztói világba.)
A második világháborút követő fellendülés következtében még hangsúlyo-
sabban kerül terítékre a föntebb érintett probléma. A munkásság fogyasztóvá
válása nyilvánvaló lesz Európa fejlettebb részben is, a kasztkülönbségek itt is
eltűnni látszanak, amit a kortárs szociológia is észrevesz; megszületnek az első
értekezések a munkásosztály megszűnéséről. S persze az értelmiség is heve-
sen, nem kis részük szinte undorral reagál. Ennek legjellegzetesebb példái talán
mégis Amerikából származnak. Tom Wolfe (1994) szerint a második háború
után jómódba került csoportok létrehozták a maguk olcsó, talmi szórakozási,
szabadidő-eltöltési formáit (például a roncsderbit), mi több, emlékműveket emel-
nek kultúrájuknak. A királyok, főurak, nemesek, művelt polgárok kastélyai,
palotái után a tömegember is megörökíti magát, például Las Vegas neongiccs
épülethomlokzatain. Wolf szerint a történelemben eddig láthatatlan csoportok
hirtelen színre léptek, láthatóvá, hallhatóvá tették magukat harsány szórakozá-
saikkal, hivalkodó fogyasztásukkal.
A fogyasztási lehetőségek kiegyenlítettebbé válásával tehát az értelmiség
a magaskultúra társadalmi hierarchiában betöltött szerepének felértékelésével
6
Más kérdés, hogy a tisztának, romlatlannak tartott népi kultúra a 19. század végére lé-
nyegében az értelmiség által átírt, átalakított, saját ízléséhez hozzáigazított kultúra (Burke, 1991,
Darnton, 1987). Mára a népi kultúra átalakítása pedig már komoly iparággá vált, s ezzel kilépett
az értelmiség által ellenőrizhető tartományból. A turizmus keretében „csomagolják, adjusztálják”,
azaz a turista tekintetéhez igazítják a falut, népszokásokat (Urry, 2001).

97
válaszolt; hevesen kritizálta, kulturálisan leértékelte az alsóbb osztályok vásár-
lási és szabadidő-eltöltési szokásait, kultikus tárgyait. Ebben a szemléletben a
magaskultúra értékei megkérdőjelezhetetlen mércét alkotnak, az ezektől mért
ízlés, tárgy- és szóhasználati stb. távolság jelöli ki a rétegek helyét a társadalom
terében. A társadalmi rétegek közötti különbségek tehát nem (csak) a fogyasz-
tás volumenéből (illetve ami e mögött van: jövedelem, vagyon, esetleg hatalom),
hanem a műveltség, a kifinomultság különbségeiből is erednek. Említsük meg
egyik kedvenc példánkat: Paul FUSSEL (1987) a „felsőprolik” csoportját azon az
alapon helyezi a társadalmi hierarchia alsóbb régióiba, hogy söröznek, tekéznek,
nejlonholmit viselnek, nekik van a technikailag legigényesebb órájuk és televízi-
ójuk, ez utóbbiból több is, hogy ne kelljen megszakítani a képernyő bámulását a
konyhában sem, különösen akkor, ha kedvenc műsorukat, a Breki és társait adják.
Ahogy haladunk fölfelé a hierarchián, úgy finomodik az ízlés, a tekét a tenisz
(még följebb a golf), a sört a költséges borok, a műszálas holmikat pedig a ter-
mészetes anyagok váltják föl. Fönt már elrejtik a tévét a hívatlan szem elől, ha
egyáltalán megveszik, és pontos órára sincs szükség, hiszen az idetartozók nem
az idő rabságában élnek. El kell ismerni: Fussel próbál becsületesen eljárni, és a
felsőbb társadalmi osztályok ízlését, tárgyhasználatát is ironikus módon szem-
lélni, ám ez alig sikerül könyvében. Nem is sikerülhet, hiszen ha a társadalom
osztálytagozódását az ízlés, kifinomultság, tanultság különbségei alapján írja le,
akkor szükségképpen a csúcs közelében lévőkhöz képest jelölődik ki minden
csoport helye a társadalom terében.
*
Magyarországon a kádári konszolidáció a fogyasztás kibővüléséhez vezetett.
Ez a hetvenes évekre azt eredményezte, hogy a fogyasztásba olyan csoportok
is bekapcsolódtak, amelyek a két háború közötti időszakban csak nagyon korlá-
tozott mértékben vásároltak, itt elsősorban a parasztságra gondolunk. A kádári
korszakban jellemző fogyasztási szokásokról jó összefoglalót adott VÖRÖS Mik-
lós (1997) a Replika hasábjain. Ám tudomásunk szerint nem dolgozta föl senki,
miként reagált az értelmiség arra, hogy az alsóbb társadalmi csoportok is be-
kapcsolódtak a fogyasztásba, amely révén láthatóvá, jelenvalóvá váltak az ér-
telmiségi értékrendtől különböző új szabadidős szokások (például „Cseszkóba”
irányuló turizmus), tárgyi és építészeti kultúrák. Pedig a reakció hasonlatos volt
a föntebb vázoltakkal; a magyar értelmiség éppolyan elszánt védelmezője volt a
magaskultúrának, mint mondjuk Adorno vagy Wolfe. A második gazdaságból
származó jövedelmet kockaházakra, magas kerítésekre, költséges síremlékekre
költők, a külföldi utakat múzeumba járás helyett bevásárlásra fölhasználók gya-
kori céltáblái voltak az újságcikkeknek. Még a megengedőbb értelmezés szerint
is csupán valamiféle költekezési kényszerről volt szó, tudniillik a háztájizók,
kistermelők csak jobb híján tezaurálnak, mivel fölhalmozott jövedelmüket a ha-
talom által szűkre szabott lehetőségek miatt nem tudták termelő beruházásra
fordítani. (Megengedjük: a befektetési lehetőségek politikai korlátozásának is
lehetett szerepe a magas kerítések, szükségletet meghaladó nagyságú házak
építésében, bár megjegyezzük, hogy a rendszerváltozás után némely vállalkozó

98
kacsalábon forgó palotájának fölépítésében már nem játszott szerepet a tezau-
rálási kényszer.)
Egy korábbi írásunkban (KUCZI, 1993) elemeztük, hogy a rendszerváltozás
előtt nemcsak a politikai hatalom ellenőrizte a nyilvánosságot, cenzúrázta az eb-
ben a térben elhangozható megszólalásokat, hanem az értelmiség is. Persze ez
utóbbi csoport nem az ideológiai, hanem a kulturális szalonképesség szempont-
jai szerint szelektálta a nyilvánosságra kerülhető szövegeket, megszólalásokat,
illetve alkotott egyedül autentikusnak tekintett véleményt a szokásokról, hasz-
nálati tárgyakról, divatokról, házformákról stb. Akkor úgy fogalmaztunk, hogy
az értelmiségi beszédmód egyik legfontosabb jellegzetessége 1989 előtt az volt,
hogy a valóságról való vélekedés (az emberek törekvéseinek, szabadidős szoká-
sainak stb.) helyességét – ha tetszik: legitimitását – a tudomány vagy a művészet
adta. Ily módon a hétköznapi ember valóságképe, mivel nincs tudományosan
megalapozva, szükségképpen helytelen, legalábbis részleges. Még a szociológiai
vizsgálatok sem voltak túlságosan megértők a mindennapi emberek véleményé-
vel kapcsolatban. Például egy kérdőíves vizsgálatból kiderült, hogy a falun élők
egy jelentős része nem kíván városba költözni. A kutató ezt az adatot úgy értel-
mezte, hogy az érintettek még maguk előtt is elhallgatják vágyaikat, hiszen mi
másra törekedhet egy falusi, mint az iskolákkal, színházzal, múzeummal, klu-
bokkal, de csatornázással, távfűtéssel is jobban ellátott városba költözni. Az ér-
telmiség, s ebben a szociológusok egy része sem volt kivétel, a maga értékrendjét
általános, mindenkire érvényesnek feltételezte, és az emberek tárgyi világáról,
utazási és vásárlási szokásairól, beszédmódjáról ennek alapján ítélkezett.
Érdekes módon a magyar szociológia szinte megszületése „pillanatában” föl-
figyelt arra, hogy az iskola nem csökkenti, hanem transzformálja a társadal-
mi egyenlőtlenségeket. Ugyanakkor nem született elemző leírás arról, hogy
az iskola által is közvetített kulturális hierarchiát az értelmiség tartja fönn, és
minden módon törekszik a megőrzésére. Nem vizsgálta senki, hogy az értelmi-
ség miként leckéztette meg a nyilvánosságban azokat, akik az iskola szelekciós
rendszere ellenére valahogy mégis felvergődtek, gyarapodtak, s ennek látható
jelét is adták: házat építettek, bútort cseréltek, átjártak a szomszédos szocialista
országokba vásárolni.7 A rendszerváltozás után még tartott egy darabig az utó-
védharc: ekkor többek között a makkos cipős, fehér zoknis vállalkozó került a
célkeresztbe. Ám a vállalkozók hamar megtanulták az öltözködési szabályokat,
s az értelmiség is kikerült abból a pozícióból, hogy a maga értékei alapján szab-
hatná meg a társadalom hierarchiáját.
Az értelmiség rendszerváltozás utáni szerepkereséséről SZALAI Erzsébet
tanulmányait (1999, 2000a, 2003b) idézhetjük. Elemzése szerint az értelmiség
függetlensége lassan fölszámolódott, és egy maroknyi kisebbséget leszámítva
tagjaik vagy a politikai pártok, vagy a gazdasági elit holdudvarában keresi bol-
dogulását. Egyetértünk ezzel a diagnózissal: az alkalmazkodás az önállóság föl-
adásához, ha tetszik, a szabadon lebegés megszűnéséhez vezetett. A nyolcvanas
7
Csak a közelmúltban kezdődött meg az értelmiség önreflexiója, például annak kimutatása,
hogy a nyelvművelés a nyelvhasználatok sokaságából önkényesen kiemel egyet, az értelmiségit, s
ezt teszi mindenki számára normává (SÁNDOR, 2001).

99
években a rendszerváltás „előkészítését” és a politikai ellenelit szerepét az értel-
miség egy része, köztük sok társadalomtudós sikeresen töltötte be, idővel pedig
az értelmiség volt az a társadalmi csoport, amely főszerepet játszott a rendszer-
váltás irányításában is. Professzionális politikai elit hiányában közülük sokan
tényleges politikai szerepet is vállaltak. Egy tanulmány így tipizálja a politizáló
értelmiségieket: hivatásosak, akik rátaláltak a profi politikusi szerepre, és ennél
meg is maradtak; küldetéstudatúak, akik idealistán szálltak be a politikába, de a
szimbolikus politizálás elmúltával, az intézményesüléssel elvesztették befolyá-
sukat; hezitálók, akik egyensúlyozni próbáltak az értelmiségi és politikusi szerep
között, és gyors visszavonulók, akik a politikában való részvételt csak egy külön-
leges helyzetben tett kitérőnek fogták fel (B OZÓKI, 1994).
Az értelmiségi dominancia a politikában a kilencvenes évek elejéig tartott,
ezt követően azonban az értelmiség társadalmi szerepe és befolyása is jelentő-
sen, több szempontból meggyengült. Egyrészt a fokozatosan kialakuló hivatásos
politikai osztály egyre inkább elutasította az értelmiség igényét a politika feletti
kontrollra, melyet az a rendszerváltás idején megszokott. A politizálás módjá-
nak megváltozása miatt a pártoknak is egyre kevésbé lett szükségük értelmiségi
legitimációra a politikai nyilvánosságot pedig egyértelműen a profi politikusok
tematizálják.
Az értelmiség szerepvesztésének másik oka a nyilvánosság szerkezetválto-
zása. Nálunk is végbement az, amit Gianni VATTIMO (1992) – Lyotard nagy nar-
ratívák végét regisztráló téziséhez kapcsolódva – kimutat. Vattimo szerint az
elektronikus média a haladás, fejlődés értékekre alapozott weltanshaung meg-
sokszorozódását hozta magával. A tömegmédiában a legkülönfélébb kultúrák,
szubkultúrák, ízlések, értékek, vélemények jelennek meg. A valóságfelmuta-
tásnak, ábrázolásnak, a dolgok bemutatásának a versenye zajlik, de úgy, hogy
nincs egy központi szervező elv (Lyotard nagy narratívája), amely ezeket rend-
szerezetté, strukturálttá tenné, kijelölve az egyes megnyilatkozások helyét, érté-
két, igazságának valószínűsíthetőségét. Röviden: nincs egy centrális nézőpont,
amely koordinálná a különféle valóságfelmutatásokat, értelmezéseket. A véle-
mények megsokszorozódása oda vezet, hogy elveszítjük a „realitásérzékünket”.
Eltűnik a valóság, pontosabban az a valóság, amit a centrális világnézet kereté-
ben szervezett tudás eddig valóságként mutatott föl. (Vattimo hozzáteszi, hogy
ez azért nem olyan nagy veszteség. Nem sok értelme lenne nosztalgiázni egy
szolid, egységes, stabil, de a különbségeket a fejlődés, haladás nevében „elnyo-
mó” realitás után.)
A centrális világnézet megszűnése fölszabadította a különbségeket: másságo-
kat, szubkultúrákat. A különbségek liberalizálása révén megkérdőjeleződtek az
értelmiség által képviselt értékek, megszűnt a magaskultúra magától értetődő,
igazolásra nem szoruló fölénye. Ennek a folyamatnak a beteljesedéséhez hozzá-
járul a média másik jelenkori sajátossága. Az információ piacosodása a tömeg-
médiát állandó expanzióra kényszeríti, következésképpen ilyen-olyan módon
minden a kommunikáció tárgyává válik. Egyre több szubkultúra, sajátos nézet
jelenik meg a médiában, azaz válik információvá, hírré. Ebből adódóan, tehet-
jük hozzá, maga a tömegmédia nemcsak közvetítője, a nyilvánossá tétel közege,

100
hanem mintegy előállítója is a különbségeknek azáltal, hogy arra kényszerül,
folyamatosan fedezzen fel új témákat, arcokat, amelyeket bevonhat a kommu-
nikációba.
Itt az ideje, hogy visszautaljunk Bourdieu társadalomfelfogására, amelynek
a centrumában a magaskultúra birtoklására épülő megkülönböztetési rendszer
áll. A transzparens társadalomban az elit szerepe, súlya gyökeresen eltér Bour-
dieu értelmezésétől, hiszen a vélemények megsokszorozódása azt eredményezi,
hogy a kulturális elit által a tömegmédiában képviselt kifinomult ízlés, magas-
rendű esztétikai ítélőképesség, szakértelem éppen annyit nyom a latban, mint
mondjuk a valóságshow-ból hirtelenjében sztárrá avanzsált médiaszemélyiség
nyilvános morfondírozása szexuális életének alakulásáról, azaz marginális vé-
leménynek számít. (Jellemző, hogy a rendszerváltozás után fokozatosan eltűnt
az egyes műsorokra vonatkozó értékelő, útbaigazító fölvezetés, amely korábban
kijelölte a médiaesemények helyét egy akkor még stabilnak tetsző kulturális ér-
tékrendben.)
Az értelmiség szerepvesztése tehát nemcsak a politikában, hanem saját pá-
lyáján, a kultúrában is érvényesült. A kultúra a nyolcvanas években még meg-
lehetősen jól működő hierarchiája, az értelmiség által meghatározott kulturális
kánon jelentősen meggyengült. Az ezredforduló globális tömegkultúrája a mes-
terségesen felállított gátak leomlása után viszonylag hirtelen, néhány év alatt
érte el a magyar társadalmat. Ezzel a folyamattal a kultúra piacosodása is együtt
járt, ami sok téren (például könyvkiadás) átmeneti, de mély válságot okozott.
A legnagyobb változást talán a kereskedelmi média megjelenése és gyors nép-
szerűvé válása okozta. Ahogy a kötet más tanulmányai részletesebben megmu-
tatják, a tömegmédiában megjelenő rendkívül sokféle vélemény, ízlés, szabadon
választható életstílus háttérbe szorította az értelmiség hagyományos kultúráját,
közízlést meghatározó pozícióit. A rendkívül heterogén új kultúraformáló cso-
port, melynek soraiban mások mellett egyébként értelmiségiek is találhatók, a
kereskedelmi médiában sztárrá lett médiaelit.
Az értelmiség pozícióvesztésének másik oka, hogy a korábban kiváltságos,
szűk szakmai elit létszáma mára megsokszorozódott. A felsőoktatás az elmúlt
15 évben rendkívül kiszélesedett, s ennek következtében a rendszerváltozás előtt
kiváltságos helyzetű egyetemek is tömegoktatásra berendezkedett intézmények-
ké váltak. Ezt a problémát kötetünk egyik tanulmánya részletesen elemzi, így
itt az eltömegesedés illusztrálására a tudományos fokozatszerzési lehetőségek
kibővülését mutatjuk be. A kilencvenes években átvett PhD-rendszer indulá-
sakor szükségképpen arisztokratikus volt, az első tanévben, 1993/94-ben 1500
hallgatót számlált. Az ezredfordulótól már levelező tagozaton is végezhető PhD
hallgatóinak száma a 2003/2004-es tanévben már meghaladja a 7800-at. A dok-
tori iskolák száma és programjaik még a szűkebb, „humán” szférában is szin-
te áttekinthetetlen a multidiszciplináris társadalomtudományoktól a néprajz és
kulturális antropológiai tudományokon át a munkapszichológiai doktori prog-
ramig, a tudományterületek határainak elmosódottságáról már nem is beszélve.
Ennek áttekintése azonban nem is célunk, elég annyi, hogy a 2005-ig doktori cí-
met nyert közel tízezer főből 900 a társadalomtudós, és összesen 3500 a humán

101
értelmiségi (bölcsész, művész, társadalomtudós). A kilencvenes évek közepén
a tudományos fokozatszerzésnek törvényszerűen volt egy nagyobb hulláma,
amellyel az akkor már tudósi pályán dolgozók álltak át az új rendszerre. Az ez-
redforduló óta, kisebb hullámzásokkal, évente stabilan körülbelül 1000 fő szerez
PhD-fokozatot. A fokozatszerzési lehetőségek kibővülése értelemszerűen más
típusú karriereket kínál, mint a korábbi szűk elitképzés; az akadémiai intézetek,
egyetemek mellett a nagyvállalatok, bankok is méltányolják a fokozattal rendel-
kezőket. Ez a folyamat előbb-utóbb a doktori iskolák hallgatóinak összetételét is
megváltoztatja. A tudományos pályára készülők mellett megjelennek a gazdasá-
gi, közigazgatási karrierre készülők is.8
A szociológia és a társadalomtudományok intézményi és finanszírozási rend-
szerének átalakulása jelentős mértékben meghatározza a társadalomtudományi,
és így természetesen a szociológiai tudás termelését és átadását is. A társada-
lomtudományok egyre inkább egyfajta kvázipiacra kerültek, amelyet alapvetően
a kutatási és megélhetési források szűkössége s csak másodsorban az egyes tár-
sadalomtudományok saját értékei és törvényei határoznak meg. A kvázipiac sze-
replőit a folytonos intézményi átalakítás és a forráshiány szorongatja. Az egye-
temek bevételorientáltsága jelentős terheket ró az oktatókra, és tevékenységüket
egyre növekvő mértékben rendeli alá a financiális, bürokratikus intézményi ér-
dekeknek. Az akadémiai intézményhálózat konszolidációja nem járt együtt a
kutatási források növekedésével. Az OTKA és az OKTK története sokkal inkább
forráselvonásról tanúskodik. Az NKFP, illetve a Jedlik Ányos-program jelentő-
sebb kutatási összegei csak kevesek számára hozzáférhetők, és szétosztásuk
végső soron politikusok döntésével történik.
A hazai és nemzetközi kutatásfinanszírozás egyaránt kutatási projektek for-
májában valósul meg, amelyek logikája, munkamenete és elszámolása sajátos
helyzetet teremt. A részvétel a kutatási projektben elkerülhetetlen, mert a for-
rásszerzés általános intézményi érdek, és az egyetemi és kutatóintézetekben
dolgozók alacsony béreinek jelentős kiegészítése csak ebből a forrásból biztosít-
ható. Az egyetemi és kutatóintézeti bérek erőteljesen ösztönöznek a projektek
forrásainak megszerezésre, illetve álláshalmozáshoz vezetnek. Még az elmé-
leti munkák is megkövetelik a számítógépek és a sok esetben igen költséges
szakirodalom beszerzését, továbbá az ugyancsak forrásokat igénylő nemzetközi
kapcsolattartást. A fiatalabb kutatók foglalkoztatásának is alapfeltétele a sike-
res részvétel és állandó jelenlét a kutatási projektek piacán. A nemzetközi tu-
dományossággal tartott kapcsolat ugyancsak elsősorban a projektek forrásaiból
biztosítható. A társadalomtudományi kutatásokat végző piaci cégek pedig kizá-
rólag projektformájú megrendelésekből tartják fenn magukat. A szociológiai,

8
A PhD-fokozattal rendelkezők gyarapodásához hasonlatos az egyetemi mezőben a címek
szaporodása-inflálódása. Példaként említsük meg a habilitáltak számának alakulását. A habili-
tációk esetében ez a szám évente 150–200, ők összesen 2700-an vannak. A habilitáltak között
magasabb a társadalomtudósok aránya (350) fő, mint a PhD-k között, úgy tűnik, az ő esetükben
a tudományos pálya inkább kötődik az egyetemekhez, és általában az akadémiai szférához, mint
más tudományterületek esetében.

102
társadalomtudományi kutatások általános projektesítése messzemenő következ-
ményekkel jár.
A projektírás, a szükséges információk megszerzése, a projektek menedzse-
lése speciális ismereteket igényel, amelyek nagy részét a kutatóknak kell megta-
nulniuk és alkalmazniuk. Ez pedig rengeteg energiát és időt vesz el a tényleges
kutatómunkától, és egy sajátos helyzetet hozott létre az intellektuális piacokon.
A projekt végterméke a kutatási jelentés, amelynek az átláthatóság és a rövidség
a legfőbb kritériuma, s csak másodsorban az alapvetően új tartalom. Az esetek
egy részében a kutatások során összegyűjtött információkat felhasználva és a
projektek kapcsolatrendszeréből érkező szellemi inspirációkra felelve intellek-
tuálisan is értékes tanulmányok születnek, ez azonban még a nemzetközi pro-
jektek elszámolhatóságának sem alapfeltétele. Noha a kutatási projekt jelentős
és nélkülözhetetlen forrásokat, kapcsolatokat biztosíthat, nem eredményez au-
tomatikusan új tudást. A kutatási jelentés, beszámoló, pályázat tömegtermelési
kényszere felidézi annak a veszélyét, hogy ez a gyakorlat a valóban tudományos
fórumokra készülő munkákban is megjelenik.
A projekt mint a forrásszétosztás és forrásfelhasználás módja több szem-
pontból is olyan határokat jelöl ki, amelyek nem segítik az új megközelítések, pa-
radigmák megszületését és alkalmazását. A projektek forrásainak megszerzése
a társadalomkutatatás elengedhetetlen feltétele, mivel más formában felhasz-
nálható összeg a kutatások biztosítására nincs. Könnyű belátni, hogy pályázni
olyan témák kutatására lehet, amelyeket a kutatási összeg felett rendelkező, tu-
dományban járatos vagy laikus döntéshozók a kutatási pályázat témáiként je-
lölnek meg. Ez még abban az esetben is külső beavatkozás a tudomány belső
logikájába, értékeibe és morális állapotába, ha a döntéshozóknak nincs szándé-
kukban a közvetlen intervenció. A projekt kijelöli a kutatás témáját, meghatároz-
za formai kereteit, időtartamát, nagyon sok esetben a követett kutatási módszert
is. A projekt jellegzetessége a kötött időkeretben, az előre meghatározott költ-
ségvetéssel való beavatkozás. Állandó, projektről projektre értelmezésre szoruló
függést hoz létre a projekt forrásai felett rendelkező döntéshozók és a tudomá-
nyos műhelyek között. A projektbe zárt társadalomkutatás témaválasztásának
szabadsága erőteljesen kérdéses, az évekre előre meghatározott projekttematika
megnehezíti a tudomány gyors és inspiratív váltásait és válaszait, következés-
képpen a társadalomtudományi konzervativizmusnak kedvez.
A már említett felsőoktatási intézményi reformok végigkísérték az 1990-et
követő korszakot. A hallgatók számának növelése, más szóval az egyetemek
tudásgyárakká alakítása, a tömegoktatás elterjedése a szakmai tradíciók, így a
struktúra-, rétegződés- és mobilitáskutatások megközelítésmódjai és fogalom-
készlete kanonizálásának az irányába hatott. A magyar szociológiakutatás ural-
kodó paradigmájáról szóló, írásunkban korábban bemutatott vita a felsőoktatás
tömegoktatássá változtatása és a doktori iskolák megszervezése előtt történt.
A vita eredményként nem született új paradigma, ezért az eltömegesedő felsőok-
tatás természetszerűleg azt adta és adja át normaként a fiatalabb szociológusok
generációinak a magyar társadalom megismerésének módjairól, amit a rétegző-
dés-, struktúra- és mobilitáskutatások eredményeiként készen kapott, s aminek

103
érvényességét a kilencvenes évek paradigmavitái nem tudták megkérdőjelez-
ni. A paradigmaváltás elmaradásának azonban más okai is elég egyértelműek.
A magyar szociológia nagy generációja, amely az adott korszakban a hatvanas
és hetvenes években a jelenleg is uralkodó paradigmát kidolgozta, szinte kivétel
nélkül a társadalomstatisztikusi gyakorlat birtokában váltott a szociológia műve-
lésére. A társadalomstatisztikai megalapozottságú szociológiai elemzés viszont
nem igazán nyitott a posztmodern beszédmódok el- és befogadására.
A paradigmaváltás elmaradásának további okait a szociológián kívül eső té-
nyezőkben is felfedezhetjük. Elsőként arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a szo-
ciológia által kidolgozott társadalomelemzési paradigma, nevezetesen a társa-
dalmi egyenlőtlenségek megjelenítése munkajellegcsoportokkal olyan erősnek
bizonyult, hogy a közgazdaság-tudománytól a pszichológiáig a társadalommal
foglalkozó minden rokon tudomány átvette, s mind a mai napig használja.
A munkajelleg-csoportok szerint leírt magyar társadalom nem csupán szocioló-
giai, hanem általános társadalomtudományi paradigma: megváltoztatása olyan
konszenzus felborításával járna, amely az egész társadalomtudományi közbe-
szédet átalakítaná. Megszűnne többek között az egyes társadalomtudományok
közötti diskurzus lehetősége és eredményeik kölcsönös felhasználhatósága, és
a társadalomtudományok, különösen a szociológia elvesztené még azt az egyre
gyengülő lehetőségét is, amivel jelenleg a politikával és a társadalommal a tár-
sadalmi folyamatokról folytatott diskurzusokban rendelkezik. Látszólag a szo-
ciológia tudományának a társadalmi folyamatokat befolyásoló hatása erőteljesen
megkérdőjelezhető. Ha figyelembe vesszük viszont például azt, hogy az átlag
magyar identitásában mekkora szerepet játszik az a kategóriarendszer, amelyet
a munkajellegcsoportokkal a szociológia létrehozott, ez a befolyás rögtön érzé-
kelhetőbb.
A paradigmaváltás problémája ugyanakkor a szociológia (a társadalomtudo-
mányok) társadalmi funkciójának a felfogásával is összefüggésben van. Alig-
ha tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a szociológiai szakma művelőinek jelen-
tős része nem könnyen adja fel az esélyt, hogy valamifajta hatással legyen a
társadalmi folyamatokra. Vannak, akik egyes társadalmi csoportok hátrányos
helyzetén szeretnének változtatni, vannak, akik a szocializmus után következő
rendszer egészét kívánják a megváltoztatás igényével megismerni, és vannak,
akiket más kutatói szándék vezérel, hogy olyan paradigmában gondolkozzanak
a magyar társadalomról, amely legalább az intellektuális mezőben lehetővé teszi
a társadalmi folyamatok befolyásolását. Erre pedig az éppen ilyen szándékkal
is létrehozott tradicionális szociológiai (társadalomtudományi) paradigma, a tár-
sadalom legfontosabb viszonyrendszerének a munkajellegcsoportokkal történő
megjelenítése a legalkalmasabb. A tudomány, a hatalom és a társadalom kap-
csolatában számos elem létezik, amely a tradicionális paradigma kialakításának
időszakától keveset változott. Ilyennek tekinthető az a kényszer, hogy a társa-
dalmi folyamatok befolyásolásában a társadalomtudósnak a társadalom és a civil
szervezetek ma sem lehetnek igazán a partnerei, hanem a politikai hatalom bir-
tokosait kellene meggyőznie az egyes reformok szükségességéről. A politika és
társadalomtudós párbeszédében, ha létrejön egyáltalán, csak olyan érvkészletet

104
és nyelvezetet lehet felhasználni, amit a politika megért, és ez magától értődően
nem ösztönöz paradigmaváltásra. A politika meggyőzésének feltétele továbbá a
tervezhetőség, a kalkulálhatóság (illetve annak a látszata), amelynek reprezen-
tálására a munkajelleg-kategóriák valamelyest átalakított változatának alkalma-
zása a legegyszerűbb.
A politika és tudomány kapcsolata, legalábbis a kutatási területen, piaci, il-
letve kvázipiaci formákban érvényesül, ahol a politika egyre inkább közvetlen
megrendelőként jelentkezik. A társadalomtudományi kutatásokat a politikai ha-
talom a kilencvenes évek elején kutatási alapokon keresztül finanszírozta, ahol
a források felosztása az egyes szakmák képviselőinek a kezében volt. Ez a gya-
korlat megmaradt ugyan, de az ily módon felosztott kutatási források nagysága
eltörpül azoknak a pénzeknek a nagyságához képest, amelyekről a végső dön-
tést a politikusok hozzák, illetve amelyek a politika közvetlen megrendeléseiből
származnak. A politika jelenléte a társadalomtudományi kutatás piacain úgy-
szintén a paradigmaváltás ellenében hat, hiszen a politikusok számára készített
(gyors)jelentéseket is a politika számára érthető és megszokott fogalmakkal és
kutatási paradigmában kell elkészíteni. Elmélyültebb, esetlegesen a paradigma-
váltáshoz elvezető elemzésekre a piacosított társadalomtudománynak nincs ide-
je és energiája. A politikától érkező megrendelések nagyobb részét megszerző
közvéleményt kutató és politikai választást előre jelző intézetek, cégek piaci ér-
deke is a tradicionális szociológiakutatási paradigma változatlan fenntartása, hi-
szen megújításával egész, jól fizető kutatási gyakorlatukat kellene költségesen
átalakítaniuk.

FÜGGELÉK
Társadalomtudományi folyóiratok listája (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)
BUKSZ Médiamix Társadalomkutatás
Család Gyermek Ifjúság Korall Tér és társadalom
Demográfia Kultúra és Közösség Új Ifjúsági Szemle
Iskolakultúra Magyar Szemle Valóság
Educatio Médiakutatás Világosság
Egyenlítő Ö. K. O. Acta Oeconomica
Esély Politikatudományi Szemle Acta Ethnographica
eVilág Regio Antropológiai Szemle
A falu Replika Café Bábel
Fordulópont Statisztikai Szemle Eszmélet
Fundamentum Századvég Ethnographia
Gazdaság és Társadalom Szín – közösségi művelődés Közgazdasági Szemle
Info-társadalomtudomány Szociálpolitikai Értesítő Kritika
Jel-kép Szociológiai Szemle Külgazdaság
Kapocs Társadalom és Gazdaság Magyar Lettre
2000 (Society and Economy) Mozgó Világ
Kisebbségkutatás Tabula

105
HAGYOMÁNYOS SZEMPONTOK
 BUKODI ERZSÉBET

TÁRSADALMUNK SZERKEZETE
KÜLÖNBÖZŐ NÉZŐPONTOKBÓL

Hagyományos értelemben a társadalmi rétegződés vizsgálata három dimenzió-

ban történik: az iskolai végzettség, a foglalkozási pozíció és a jövedelem mentén.
A témával foglalkozó társadalomstatisztikusok a foglalkozás szerepét tartják el-
sődlegesnek. Érvelésük szerint a hasonló erőforrásokkal rendelkezők, a hason-
ló munkapiaci-foglalkozási státusban lévők az életesélyeiket (pl. továbbtanulási
valószínűségek, a gyermekek iskoláztatása, egészségi állapot, különböző anyagi
javakhoz való hozzáférés, a társadalmi mobilitás esélye stb.) illetően is hasonló
lehetőségekkel és kényszerekkel találkoznak, amelyek többé-kevésbé egyforma
viselkedésmintákat generálnak. Vagyis a társadalmi-foglalkozási rétegek sze-
rinti helyzet az esélyek és kockázatok elosztásának egyik legfontosabb struk-
turáló tényezője. Ezeket a réteghelyzeteket pedig a piaci, főképp a munkaerő-
piaci kapcsolatok határozzák meg. Más szavakkal: a rétegződés hagyományos
megközelítése szerint az egyének, a családok társadalmi pozícióját legjobban
a munkaerő-piaci jellemzőikkel közelíthetjük meg, azaz gazdasági aktivitásuk,
foglalkozásuk, foglalkozási viszonyuk, alkalmazási feltételeik, munkájuk jellege
stb. alapján sorolhatjuk be őket a különböző társadalmi csoportokba.
Egy foglalkozási rétegsémának összegeznie kell mindazokat a társadalmi
kapcsolatokat, amelyek a munkaerőpiac működéséből és annak következményei-
ből erednek. Ezen túlmenően eszközül kell szolgálnia a társadalmi struktúra és
változások nyomon követéséhez, ami a társadalomstatisztika egyik legfontosabb
célja. A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődési mechanizmusaihoz kap-
csolódva lehetővé kell tennie annak feltárását is, hogy egy adott társadalom mi-
lyen messze van az általa elvárt egyenlőség mértékétől, s ebből a szempontból
milyen változások történtek egy korábbi időszakhoz képest. Ezen túlmenően
adekvát választ kell adnia azokra a kérdésekre: hogyan jönnek létre a társadalmi
egyenlőtlenségek; a társadalmi struktúra mennyiben magyarázza őket; hogyan
lehet az egyenlőtlenségeket csökkenteni? Ahhoz, hogy megválaszolhassuk eze-
ket a kérdéseket, szükségünk van egy hiteles, megfelelő elméleti és módszertani
alapon nyugvó klasszifikációra, amely lehetővé teszi a munkaerő-piaci/foglalko-
zási viszonyok és következményeik pontosabb feltárását.

109
 A 2001. évi népszámlálás gazdag információkészletét felhasználva korábban
olyan rétegsémát alakítottunk ki (BUKODI–ZÁHONYI, 2004), amely feltételezésünk
szerint – az egyének részletes munkaerő-piaci/foglalkozási jellemzőinek figye-
lembevételével – alkalmas lehet az életmódban, a megélhetési viszonyokban
megmutatkozó különbségek érzékeltetésére. Ennek a klasszifikációnak a legfon-
tosabb sajátosságait mutatjuk itt be. Kitérünk az időbeli változásokra, a foglalko-
zási réteghelyzet és az iskolai végzettség, az anyagi erőforrások kapcsolatára.
A társadalmi rétegződés vizsgálatának másik markáns megközelítése sze-
rint inkább az életmód, az életstílus, a tágabban vett életvitel, illetve ezek sajá-
tosságai alkalmasak a társadalmi rétegek tipizálására. Ez utóbbi megközelítés
kiindulási alapja az, hogy a társadalmi tagozódás összetett jelenség, és az egyen-
lőtlenségek nem feltétlenül vezethetők vissza kizárólag a munkaerő-piaci, illetve
a munkapiachoz közvetlenül kapcsolódó dimenziókra.
Az uralkodó (elsősorban a német társadalomtudományi gondolkodásban je-
len lévő) nézet szerint az egyenlőtlenségek vertikális hierarchiáját a fogyasztás-
ban és az életstílusban megmutatkozó horizontális különbözőségek váltják fel.
Ezt a folyamatot erősíti az oktatás kiterjedése, az urbanizáció, a munkaidő és a
szabadidő arányának átalakulása, a társadalmi mobilitás erősödése és a fokozó-
dó individualizáció, a munka egész világának átformálódása. Vagyis az élethely-
zeteket, az életesélyeket a posztmodern társadalmakban nem a hagyományos
értelemben vett munkaerő-piaci/foglalkozási pozíció, az anyagi körülmények,
a jövedelmi viszonyok, hanem az úgynevezett miliőspecifikus életstílusok hatá-
rozzák meg (HRADIL, 1995).
Magyarországon a nyolcvanas évek elején elindított rétegződésmodell-vizs-
gálat volt az első kísérlet, amely szakított a hagyományos – a munkajellegcso-
portokon nyugvó – gyakorlattal, és többdimenziós megközelítést alkalmazva
próbálta megérteni az akkori magyar társadalom szerkezetét, nagy hangsúlyt
helyezve a különböző egyenlőtlenségi dimenziók empirikus elkülönítésére. Az
itt szerepeltetett tényezők közül nem a munka világa, hanem a kulturális egyen-
lőtlenségek hierarchiája látszott a legmeghatározóbbnak a társadalmi egyenlőt-
lenségek újratermelődésében (KOLOSI, 1987, RÓBERT, 1986). A kilencvenes évektől
több kísérlet is történt arra, hogy ne foglalkozási vagy képzettségi alapon, ha-
nem a fogyasztásuk szegmentáltságának vizsgálatával különítsünk el társadal-
mi rétegeket (FÁBIÁN és társai, 1998, 2000). Ezek a kutatások mind azt erősítették,
hogy Magyarországon a kulturális tőkének, a szabadidő-eltöltési szokásoknak,
a fogyasztás, az életvitel különböző sajátosságainak igen nagy szerepük van a
társadalmi réteghelyzet kialakításában.
A tanulmány második felében mi is ezt az elemzési gyakorlatot követjük,
amikor a fogyasztás és az életstílus különböző aspektusaiból kiindulva próbá-
lunk képet alkotni a mai magyar társadalom tagozódásáról. A különböző lakás-
jellemzők, anyagi fogyasztási mintázatok, szabadidő-eltöltési szokások szerint
soroljuk a népességet csoportokba, és ezen információkat felhasználva alakítjuk
ki tipológiánkat.
A tanulmány felépítése a következő: Először azokat az elvárásokat vesszük
számba, amelyeket egy munkapiaci/foglalkozási rétegséma kialakításakor min-

110
den esetben szem előtt kell tartani; majd röviden áttekintjük az idevágó hazai
statisztikai hagyományokat. Ezek után bemutatjuk az itt kialakított és használt
klasszifikáció felépítésének elvét. Ezt követően vázoljuk, az ismertetett tipoló-
giát alkalmazva, a magyar társadalom szerkezeti sajátosságait és változásaikat.
Majd azt elemezzük, hogy az anyagi életkörülményekben meglévő különböző-
ségek mennyiben ragadhatók meg az általunk kifejlesztett kategóriarendszerrel.
Tanulmányunk második felében a fogyasztási csoportok szerinti rétegződéssel
foglalkozunk. Először ebben az esetben is áttekintjük a releváns elméleti megkö-
zelítéseket, majd a hazai kutatási gyakorlat legfontosabb mozzanatait vázoljuk.
Ezt követi az általunk kialakított tipológia sajátosságainak ismertetése, majd a
legfontosabb szociodemográfiai ismérvek alapján a magyar társadalom életstí-
lus-csoportok szerinti rétegzettségének bemutatása.

MUNKAERŐ-PIACI/FOGLALKOZÁSI RÉTEGSZERKEZET

MELYEK A RÉTEGSÉMÁVAL SZEMBEN TÁMASZTOTT TARTALMI

ÉS GYAKORLATI ELVÁRÁSOK?

A megfelelő elméleti alap

A foglalkozási rétegsémákkal kapcsolatban gyakran hangzik el az az érv, hogy

szinte bármilyen, intuitív módon előállított tipológia alkalmas lehet a társada-
lomszerkezet leírására, az egyenlőtlenségek legfontosabb dimenziókban való
bemutatására és az időbeli változások nyomon követésére. A világos fogalmi
alapokat nélkülöző klasszifikáció azonban – ahogyan arra Breen és Rottman
(1995) is rámutatott – képtelen megragadni és megértetni azokat az oksági ösz-
szefüggéseket és empirikus szabályszerűségeket, amelyek egy adott társada-
lom működését jellemzik. E nélkül pedig a társadalomtudomány nem szolgálhat
megalapozott érvekkel a politikai döntéshozók számára, hiszen leíró szinten
nem tud megbízható információkat nyújtani a társadalmat alkotó „nagycsopor-
tokról” és változásaikról, oksági szinten pedig a társadalmi egyenlőtlenségek
(újra)termelődési folyamatairól.
Breen és Rottman szerint egy társadalmi réteg, osztály strukturális pozí-
ciók együttese. Lényeges, hogy ezek a pozíciók „üres helyek”, amelyek az őket
elfoglaló egyénektől függetlenül léteznek. A réteghelyzet elméleti tartalmát a
pozíciók következményei definiálják, amelyeknek három fajtája különböztethe-
tő meg. A nem szándékolt következmények közé tartoznak az olyan társadalmi
jelenségek, mint a morbiditás, a mortalitás, de ide sorolhatók bizonyos fokig a
preferenciák, az értékek, az attitűdök is. A másik csoportot olyan tudatos követ-
kezmények alkotják, amelyek kívül esnek az úgynevezett rétegtudat fogalmán,
vagyis olyan viselkedési módok, amelyekkel jellemezhetők ugyan az egyazon
csoporthoz tartozók, de nem szükségszerűen alapulnak a közös réteghelyzetből
fakadó közös gondolkodásmódon, tapasztalatokon. Harmadikként azok a szán-
dékolt következmények említhetők, amelyek alapja a közös rétegtudat. Itt olyan

111
jellemző magatartásról, viselkedésmintáról van szó, amelyet a cselekvők, az
adott nagycsoporthoz tartozók tudatosan követnek, éppen azért, hogy a szóban
forgó réteghez tartozásukat minél világosabban kifejezzék. Breen és Rottman
az elmélet elsődleges szerepét abban látja, hogy tisztázza, miért és mennyiben
generálja a társadalmi réteghez tartozás az előbbiekben felsorolt következmény-
csoportokat.
A foglalkozási rétegséma konstruálásakor kiindulópontunk az volt – aho-
gyan arra a bevezetőben is utaltunk –, hogy a modern társadalmakban a tár-
sadalmi helyzet a piachoz, elsősorban a munkaerőpiachoz fűződő viszonyok
alapján ragadható meg. Ezt támasztja alá a közelmúlt nemzetközi kutatási gya-
korlata is, amely bizonyító erejű statisztikai érveket sorakoztat fel amellett, hogy
az egyén (és a család) munkaerő-piaci, foglalkozási pozíciója és a termelési fo-
lyamatban elfoglalt helye az életkörülményeknek (pl. a kereseti viszonyoknak;
ELIAS–MCKNIGHT, 2003), a karrieresélyeknek és -kockázatoknak (pl. a munka-
nélkülivé válás valószínűségének: G OLDTHORPE–MCKNIGHT, 2004), a státusátörö-
kítés tendenciáinak (JONSSON és társai, 2005), a szabadidő-eltöltési és étkezési
szokásoknak (TOMLINSON, 2003), a társadalmi javak különböző formáihoz való
hozzáférésnek és a szubjektív életminőségnek kulcsfontosságú meghatározója.
Ahogyan EGIDI és SCHIZZEROTTO (1996, 250.) rávilágít:

„Amennyiben elfogadjuk, hogy a piacgazdaságokban az egyének és családjuk általános

életesélyei elsősorban attól függenek, hogy milyen pozíciót töltenek be a munka elosz-
tásának a rendjében, valamint azoktól az anyagi és szimbolikus előnyöktől, amelyeket
ez a pozíció közvetít és láthatóvá tesz, abban is megállapodhatunk, hogy a foglalkozás
elfogadható indikátora a társadalmi helyzetnek.”

A mérés egyértelműsége

Világos tehát, hogy az itt alkalmazott séma az egyének munkaerő-piaci, fog-

lalkozási jellemzőire épít, nyilvánvalóvá kell azonban azt is tenni, mire nem
épít. Alapelvként kell elfogadnunk, hogy a klasszifikáció kialakításakor nem
használhatunk fel olyan indikátorokat, információkat, amelyek egyértelműen
következményváltozóként értelmezhetők. Például nem vehetjük figyelembe a
kereset nagyságát, hiszen egy következő elemzési fázisban éppen arra lehetünk
kíváncsiak, hogyan és milyen mechanizmusok révén differenciálja a jövedelmi
viszonyokat a foglalkozási rétegek szerinti helyzet. A rétegződési sémák kiala-
kításakor az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés az iskolai végzettség szere-
pének tisztázása: legyenek-e ezek az információk alkotóelemei a tipológiának
vagy sem. A szakirodalmi ajánlások többsége (pl. ROSE és társai, 2001) a kérdésre
nemleges választ ad. Az egyik legfontosabb érv társadalompolitikai jellegű: ha
a képzettség „benne van” a klasszifikációban, akkor lehetetlenné válik az olyan
kérdések megválaszolása: a különböző képesítések milyen munkaerő-piaci, tár-
sadalmi pozíciót eredményeznek, és ebben a vonatkozásban milyen változások
történtek; az iskolai expanzió következményeként a képzetlenek kiszorulnak-e a

112
munkaerőpiacról; növekszik-e a különböző foglalkozási státusok képzettségigé-
nye vagy sem stb.? A másik ellenérv szerint a szakképzettség közvetett módon a
séma része, hiszen az egyéni foglalkozások statisztikai számbavételi rendszere
bizonyos mértékig épít az egyes munkakörökhöz kapcsolódó végzettségi infor-
mációkra is. Mindezt figyelembe véve tipológiánkban az iskolai végzettség, a
szakképzettség nem konstitutív változó.

Az érvényesség problémája

A munkapiaci/foglalkozási rétegsémákat használó (és azok alkalmazását eluta-

sító) szakemberek jogosan vetik fel az érvényesség problémáját. Ezekkel a kér-
désekkel foglalkozva G OLDTHORPE és MARSHALL (1992) kiemeli, hogy az úgyneve-
zett validitási elemzéseknek általában két dologra kell kiterjedniük: a rétegekhez
kötődő egyenlőtlenségek – és működési mechanizmusaik – feltárására, valamint
a kategóriákhoz kötődő egyéni és kollektív cselekvés vizsgálatára. Ennek értel-
mében a szerzők az ilyen típusú elemzésekkel kapcsolatosan három alapkövetel-
ményt fogalmaznak meg: egyrészt masszív elméleti alapokon nyugvó és jól ope-
racionalizálható klasszifikációt kell megalkotni – ahogyan erről a fentebbiekben
már szóltunk. Olyan kategorizálásra van szükség, amely a leghatékonyabban
tárja fel a vizsgált függő változók (az életvitel, az életkörülmények különböző
aspektusai és az egyéni cselekvés különböző módozatai) szórását. Másrészt a
vizsgálatoknak statisztikai szempontból többváltozós elemzéseknek kell lenni-
ük, mivel csak ez teszi lehetővé a réteghelyzet magyarázó erejének minél ponto-
sabb felmérését. Harmadrészt lehetőség szerint az ilyen típusú vizsgálódások-
nak tartalmazniuk kell az idő dimenzióját, mivel az egyik releváns kérdés éppen
az lehet, hogy a munkaerő-piaci, foglalkozási réteghelyzet veszít-e magyarázó
erejéből vagy sem. Ehhez kapcsolható a korábbiakban már hivatkozott Breen
és Rottman (1995) munkája is, akik szerint a rétegződési érvényességelemzés
feladata kettős. Egyrészt bizonyítania kell, hogy statisztikai kapcsolat áll fenn a
sémát alkotó kategóriák és a különböző „outputjellemzők” között; másrészt fel
kell tárnia a mechanizmusokat, amelyek ezeket a kapcsolatokat létrehozzák.
Ahogyan a fentiekből is világos, az érvényesség problémája az elméleti meg-
fontolásokon túlmenően empirikusan jelentkezik. A statisztikai elemzés szá-
mára az érvényesség kérdése a homogenitás/heterogenitás fogalompárjával ír-
ható le leginkább. Ez azt jelenti, hogy egy társadalmi réteg elkülönülése más
rétegektől akkor mondható relevánsnak, ha az odatartozó személyek/családok
egymáshoz közelebb vannak (homogenitás), mint a más kategóriákhoz tarto-
zó személyekhez (heterogenitás). Ez statisztikailag tesztelhető feladat, kérdés
viszont, hogy mely függő változókra érdemes elvégezni a vizsgálatot. Olyan
problématerületek említhetők itt, mint hogy az ugyanabba a rétegbe tartozók
anyagi életkörülményei hasonlóak-e; a munkaerő-piaci karriermobilitási esé-
lyeik és kockázataik mennyiben azonosak, és mennyiben térnek el egymástól; a
szabadidő-eltöltési szokásaik, kulturális fogyasztási preferenciáik alapján homo-
gén csoportot alkotnak-e; a testi és a mentális egészségi állapotukat illetően egy

113
kategóriába sorolhatók-e; értékbeállítódásuk, politikai preferenciáik mennyiben
hasonlók egymáshoz; a státusátörökítés mintázatai és tendenciái alapján egy
csoportot alkotnak-e stb. Ebben a tanulmányban a felsoroltak közül alapvetően
csak egyetlen egyenlőtlenségi dimenzióra koncentrálunk, s csak erre vonatko-
zóan mutatjuk be a rétegséma differenciáló erejét igazoló bizonyítékainkat: az
anyagi életkörülményekre, az anyagi erőforrásokban meglévő különbségekre.
Munkánk konkrét hazai előzménye ANDORKA (1995) tanulmánya, amely a ré-
tegződéselmélet, illetve az úgynevezett munkajellegcsoportok használhatóságát
vizsgálja a magyar társadalmi struktúra kutatásában. A vizsgálat fókuszában a
következő kérdések álltak: melyek a társadalmi helyzet meghatározó motívumai
(a foglalkozás, a képzettség, a hatalom, az első, illetve a második gazdaságban
betöltött pozíció, az életstílus); használható-e a munkapiaci/foglalkozási réteg
fogalma a társadalomszerkezet elemzésére? Munkájában rétegenkénti idősoros
jövedelmi adatokat vizsgált, és ebből az derült ki, hogy a foglalkozás és a mun-
kahely az életkörülményeket nagymértékben befolyásolja, még az erősödő dif-
ferenciálódás körülményei között is. Ezért a szerző végkövetkeztetése az, hogy
a hagyományos társadalmi-foglalkozási osztályozásokra épülő rétegelmélet al-
kalmas az újkapitalizmus magyar társadalmának leírására és elemzésére. A ki-
lencvenes évek közepén megfogalmazott prognózisa szerint a munkaerő-piaci,
foglalkozási státus relevanciája nem csökken a rendszerváltozás későbbi szaka-
szaiban sem.

A vonatkozási kör problémája

Alapértelmezésben a klasszifikáció csak a foglalkoztatottakra terjed ki. Ugyan-

akkor elengedhetetlen, hogy az inaktívak réteghelyzetéről is releváns informá-
ciókkal szolgáljunk.
A témában végzett hazai és külföldi elemzések is azt bizonyították, hogy az
utolsó – az inaktívvá válás előtti – munkaerő-piaci/foglalkozási pozíció az ak-
tuális életkörülmények, életviszonyok egyik legjobb indikátora (BUKODI, 2004a;
KOLOSI–RÓBERT, 2004).
A klasszifikáció megalkotásakor külön figyelmet fordítottunk azokra, akik
nincsenek jelen a munkaerőpiacon, elkülönítve a hosszabb ideje munka nélkül
lévőket; azokat a már nem tanuló fiatalokat, akik még nem tudtak (vagy nem
akartak) elhelyezkedni; azokat az idősebb inaktívakat, akik soha semmilyen
szállal nem kötődtek a munkaerőpiachoz. Feltételezésünk szerint ők alkotják az
intézményes munkakereteken kívül állók rétegét, akiknek alig-alig van esélyük
a megkapaszkodásra a (hivatalos) munkaerőpiacon, s akik számára az egyetlen
lehetőség, hogy „ingázzanak” a munkaerőpiac és az inaktivitás között. Az intéz-
ményes keretek között végzett munka tartós hiánya viszont több szempontból
is a társadalmi kirekesztődés egyik legfontosabb kockázati tényezője lehet. SEN
(2000) például kiemeli, hogy ez az állapot negatív hatással van a képzettség/tu-
dás mint emberi tőke mennyiségi és minőségi megőrzésére, és hosszú távon a
mentális egészségi állapot romlásához, az elesettségérzés erősödéséhez, a jövő-

114
be vetett hit gyengüléséhez vezethet, valamint a társas kapcsolatok beszűkülé-
sével járhat mind családi, mind kisközösségi szinten.
A séma alapvetően a „fő” munkaerő-piaci, foglalkozási pozíció jellemzőit ve-
szi alapul. Ez a kettős foglalkozásúak esetében probléma forrása lehet, hiszen
velük kapcsolatban akár több lehetőség közül is válogathatunk. Jelenleg viszont
nincsenek érvényes, megbízható adataink sem arról, mekkora populációt érint
ez a jelenség, sem arról, milyen a kettős státusok természete. Vajon ez utóbbit
illetően arról van-e szó, hogy egymáshoz nagyon hasonló pozíciókban dolgoz-
nak az érintett emberek, és a második vagy többedik állásukban is a főfoglalko-
zásukhoz kapcsolódó tudást, összeköttetéseket és egyéb forrásokat használják,
vagy inkább nagyon különböző munkaerő-piaci/foglalkozási helyzetek kapcso-
lódnak össze? Ha az előbbi áll közelebb a valósághoz, akkor a főfoglalkozással
operáló klasszifikáció jól méri be a kettős státusúak réteghelyzetét, ha nem, ak-
kor a séma finomításakor – a jövőben – külön figyelmet kell fordítani a vegyes
pozíciókat betöltők helyzetére.
További probléma lehet a határozott idejű szerződéssel dolgozók és az al-
kalmi munkát végzők számbavétele. Arányuk nemzetközi összehasonlításban
alacsony ugyan, de növekvő: 2003-ban a foglalkoztatottak 7,5 százalékát tette
ki (KSH, 2004b). Foglalkozási összetételük erősen koncentrált: több mint 40
százalékukat a képzetlen munkások között találjuk (KSH, 2003). Ez azt jelenti,
hogy nagy részük egyéb foglalkozási jellemzői alapján is a legkedvezőtlenebb,
a legbizonytalanabb munkaerő-piaci helyzetűek közé tartozik. Feltételezhető,
hogy a szerződéses munkavállalás egyre több foglalkozási pozícióban, mun-
kakörben jelenik majd meg. Ez viszont arra ösztönöz, hogy a jövőben külön
figyelmet fordítsunk a munkaerő-piaci/foglalkozási kategóriarendszerben
elfoglalt helyük meghatározására; például elemezzük, hogy ezek a státusok
mennyire tartósak, milyen karriermobilitási utak vezetnek és hová ezekből a
pozíciókból.
Az úgynevezett marginalizációs hipotézis szerint (GIESECKE–GROSS, 2003) a
szerződéses, illetve az alkalmi munkát végzők relatív többsége továbbra is első-
sorban a képzetlenebb munkavállalók közül fog kikerülni, akiknek a leszakadás,
a peremre szorulás kockázatával még akkor is számolniuk kell, ha időlegesen
találnak maguknak biztos állást. Ezek a munkák ugyanis egyrészt általában
rosszul fizetettek, az egzisztenciális biztonság minimális szintjét sem garantál-
ják, másrészt nem kínálnak előrejutási lehetőségeket, harmadrészt magukban
hordozzák a munkanélkülivé válás, a munkaerőpiac és a munkanélküliség kö-
zötti „ingázás” állandó veszélyét. Egy másik hipotézis ugyanakkor azzal érvel,
hogy a flexibilitás erősödése éppen a legkevésbé képzett munkaerő számára a
legelőnyösebb, mert nem az iskolai bizonyítványokban megtestesülő szakképe-
sítésekre összpontosít, hanem a foglalkozási életút folyamán megszerzett sok-
rétű munkatapasztalatra (SCHMID, 1998). A hosszabb-rövidebb ideig szerződés-
sel dolgozók karrierlehetőségei, kereseti viszonyai – így szól a további érvelés
– semmivel sem rosszabbak, mint a hagyományos formákban dolgozó társaiké,
és munkaerő-piaci kockázataik sem nagyobbak az övékénél. Ezeket a megfon-
tolásokat követve nem tévedünk nagyot, ha a flexibilis formákban dolgozókat

115
úgy soroljuk be a társadalmi-foglalkozási kategóriarendszerbe, mintha hagyo-
mányos keretek között vállalnának munkát.
A társadalomszerkezettel foglalkozó szakirodalomban régen vita tárgya,
hogy mit kell a rétegződés alapegységének tekintenünk, az egyént vagy a csalá-
dot/háztartást. A legtöbben az előbbi mellett érvelnek, mondván, hogy a poszt-
modern társadalmakban az individualizáció, a női munkavállalás elterjedése, a
nők beáramlása a korábban férfidominanciájú munkakörökbe, a család szere-
pének megváltozása, a válások számának növekedése stb. felértékeli az egyén
szociodemográfiai jellemzőit. Mások viszont úgy érvelnek, hogy a társadalmi
rétegződés alapegységének inkább a háztartást, a családot kell tekintenünk, hi-
szen a fogyasztást, a felhalmozást, a munkaerő-piaci szerepvállalást stb. érintő
legfontosabb döntések a háztartás (család) szintjén történnek. Ebből következik,
hogy a leglényegesebb választóvonalak a háztartások között, nem pedig a ház-
tartáson belül húzódnak. A háztartások társadalmi státusának meghatározása
azonban meglehetősen nehézkes és kevéssé hatékony volna az összes tag jel-
lemzőinek együttes figyelembevételével, ezért általában egyetlen személy társa-
dalmi-foglalkozási réteghelyzetével ragadjuk meg a család egészének pozícióját.
A reprezentáció alapvetően kétféleképpen történik: a hagyományos eljárás sze-
rint a háztartásfő, míg a család társadalmi státusát reálisabban kifejező módon
az úgynevezett referenciaszemély révén. Ez utóbbi esetben a háztartás réteg-
helyzetét a legjobb társadalmi státusú tag pozíciója határozza meg, függetlenül
korától, nemétől, családi állapotától (ROSE és társai, 2001). Ebben a tanulmányban
a számításokat egyéni szinten végeztük, de nemrégiben – a 2001. évi népszám-
lálás adatait felhasználva – összeállítottunk egy kötetet (BUKODI és társai, 2005;
Népszámlálás 25. kötet), amelyben a családok, a háztartások réteghelyzetét mind-
két módszert alkalmazva bemutattuk.

A KORÁBBI MAGYAR KUTATÁSI GYAKORLAT, AZ ÚJABB HAZAI KÍSÉRLETEK

Magyarországon a társadalmi-foglalkozási struktúra empirikus indíttatású ka-

tegorizálásainak legfontosabbika az úgynevezett munkajelleg-csoportosítás
(FERGE, 1969). Ez a hatvanas években kialakított osztályozási rendszer nagyon lé-
nyeges előrelépésnek volt tekinthető a hazai rétegződéskutatásban, hiszen olyan
ideológiai alapokon kialakított struktúraképet váltott fel (az úgynevezett „két
osztály – egy réteg” modellt), amely nem adott módot a társadalomszerkezet
korszerű értelemben vett megragadására. A munkajellegséma a KSH 1962–1964.
évi társadalmimobilitás-vizsgálata során szerepelt először mint az egyén réteg-
helyzetének indikátora (ANDORKA, 1970), majd a későbbiekben a statisztikai, szo-
ciológiai munkák bevett fogalmává vált. A modell több rétegképző kritériumot
is figyelembe vesz (ANDORKA és társai, 1975), közülük a legfontosabbak a követ-
kezők:
– az egyéni foglalkozás szellemi vagy fizikai jellege, a foglalkozás minősége
(szellemi alkalmazott, szakmunkás, betanított munkás, segédmunkás);
– az adott foglalkozáshoz szükséges iskolai végzettség, szakképzettség;

116
 – a foglalkozás ágazati jellege, amely a mezőgazdasági és a nem mezőgazda-
sági munkakörök elválasztását jelenti;
– a foglalkozási viszony (alkalmazott, önálló, segítő családtag);
– a vezető beosztás dimenziója.

Ez az osztályozás a legalapvetőbb különbségeket a szellemi és a fizikai fog-

lalkozások között látja. A szellemi foglalkozásokon belül a következő fontos dif-
ferenciáló tényező a vezetői–beosztotti státus megkülönböztetése, majd a beosz-
totti státuson belül még a hierarchikusan rendezett képzettségi dimenziónak
van fontos szerepe (az értelmiségiek és a rutin szellemiek elválasztása). A fi-
zikai foglalkozások esetében a mezőgazdasági és az ipari, szolgáltatási szféra
elkülönítésére esik a hangsúly. A további bontás alapja mindkét kategóriában
az alkalmazotti és az önálló rétegek szétválasztása. A nem mezőgazdasági fi-
zikai foglalkozásúaknál lényeges szerep jut még a képzettségnek, illetve az al-
kalmazotti minőségnek, eszerint különülnek el a szakmunkások, a betanított és
a segédmunkások. Így a séma leggyakrabban használt formájában 9 kategóriát
különböztet meg: vezetők, értelmiségiek, középszintű szellemiek, kisiparosok/
kiskereskedők, mezőgazdasági önállók, szakmunkások, betanított munkások,
segédmunkások, mezőgazdasági fizikaiak.
Ezen klasszifikáció mellett a nyolcvanas években megszületett egy 18 cso-
portos séma is (HARCSA–KULCSÁR, 1986). Itt a vezetők kategóriája felső és közép-
szintű, valamint alsó szintű vezetőre bomlik, az egyéb szellemi kategóriában
megjelenik a középfokú szakalkalmazott és az ügyviteli foglalkozású. A leg-
jelentősebb differenciálás azonban a szakmunkások kategóriájában figyelhető
meg, ahol különválnak az úgynevezett divatos ipari foglalkozásúak, a kereske-
delmi-szolgáltatási foglalkozásúak, a hagyományos vasas szakmák képviselői, a
járművezetők, az építőipari foglalkozásúak, az egyéb nehéz fizikai foglakozá-
súak, a könnyűipari foglalkozásúak és az egyéb szakképzett munkások.
A kilencvenes években a hazai társadalomstatisztikai gyakorlatban is elter-
jedt egy osztályozási rendszer, a nyugati társadalmak rétegszerkezetének bemu-
tatására széleskörűen használt úgynevezett EGP-séma (ERIKSON és társai, 1979,
ERIKSON–G OLDTHORPE, 1992), amely a munkajelleg-csoportosítás alternatívájaként
igyekezett mindinkább figyelembe venni a rendszerváltás utáni gazdasági és
társadalmi változásokat. E klasszifikáció legfontosabb jellemzője, hogy olyan po-
zíciókat különít el, amelyek különböznek egyrészt a munkaerő-piaci helyzetet,
másrészt a termelési egységekben elfoglalt helyet, harmadrészt az alkalmazási
viszonyt tekintve. Ez a felfogás a réteghelyzetet tulajdonképpen két tényező-
re bontja: a munkamegosztási pozícióra, amely a végzett munkához szükséges
szakképzettséget, az önállóság, autonómia fokát jelöli, illetve a munkaerő-piaci
helyzetre, amely a jövedelem mértékét, a felfelé irányuló mobilitás esélyeit, a
státusvesztés kockázatát, a munka biztonságának fokát fejezi ki.
A kategóriarendszer a különféle kritikák hatására (pl. MARSHALL és társai,
1988) többször módosult. Először a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak elkü-
lönítésére került sor, majd a kisfoglalkoztatók, kisvállalkozók rétegét bontották
alrétegekre a vállalkozás nagysága szerint. Végül a rutin szellemiek csoportját

117
két alrétegre osztották: a középszintű szellemi munkát végzőkre és a kereske-
delmi szolgáltatási foglalkozásúakra. E lépés mögött az a megfontolás húzódott,
hogy ez utóbbi csoportba tartozók nagy része nő, s ezen foglalkozási kategória
mind munkamegosztási, mind munkaerő-piaci helyzete alapján közelebb áll a
fizikai foglalkozásúak rétegéhez.
Az EGP-osztályozás nem tesz éles különbséget fizikai és szellemi pozíciók
között, egyedül az alkalmazottaknál választja el egymástól a munkaerőpiachoz
szolgáltatói, illetve munkaszerződéses kapcsolattal kötődő státusokat. Az előbbi
munkaköröket az önálló munkavégzés, ehhez kapcsolódóan a magasabb iskolá-
zottság, a magasabb minőségű humántőke iránti igény, a kiszámítható karrierút,
az állásvesztés alacsony kockázata jellemzi. Az utóbbi foglalkozások esetében
sokkal több a bizonytalanság mind az előrejutási lehetőségekben, mind a szak-
képzettség kompatibilitásában, mind a munkahely stabilitásában. Az EGP-séma
szerint az alkalmazotti státusok ezen két pólusa között helyezkedik el a köztes
vagy „pufferzóna”: ez olyan pozíciókat ölel fel, amelyeket a szolgáltatói nagy-
csoport foglalkozásaihoz viszonyítva jóval kevesebb önállóság, alacsonyabb igé-
nyelt végzettség, inkább rutinjellegű munkafeladatok, korlátozottabb előrelépési
lehetőségek jellemeznek, ugyanakkor megvédenek a munkaszerződéses pozíci-
ók bizonytalanságaitól. Az alkalmazotti helyzetek ilyen típusú „rangsorba állí-
tása” egyrészt a szellemi–fizikai különbségtétel bizonyos mértékű leképeződése,
másrészt az iskolázottsági, képzettségi hierarchia megjelenítése. A munkajelleg-
csoportosítás operacionalizálásakor az iskolai végzettség a figyelembe veendő
szempontok egyik legfontosabbika, az EGP-séma esetében azonban csak „búj-
tatottan” jelenik meg, amennyiben a foglalkozási osztályozási rendszerek már
önmagukban is tartalmazzák ezt a besorolási szempontot.
Az EGP-osztályozás – a munkajelleg-csoportosítással ellentétben – nem pusz-
tán a vezetői és a beosztotti pozíciót különbözteti meg hangsúlyozottan, hanem a
hatalom dimenzióját szélesebben értelmezve elkülöníti egymástól a kvalifikációt
igénylő, önálló munkavégzést, karrierlehetőségeket kínáló – szakértői vonások-
kal inkább felruházott – felső szolgáltatói réteget (a nagyvállalati csúcsvezetők
éppúgy idetartoznak, mint a magas presztízsű értelmiségi szakmákban tevékeny-
kedők) és a felsorolt szempontokat kevésbé kielégítő, alsó szintű szolgáltatói po-
zíciókat (pl. alsó szintű vállalati vezetők, általános iskolai tanárok stb.). Itt nyilván
a történeti, a társadalmi rendszerek közötti különbségekről van szó. A hatalom
a szocializmus időszakában strukturális-pozicionális jellegű, míg a kapitalizmus
körülményei között – legalábbis részben – piaci-pozicionális jellegű.
Összefoglalásul az EGP-séma kategóriái: felső szolgáltatói réteg (felső és kö-
zépszintű vezetők, magas beosztású értelmiségiek, nagyvállalkozók), alsó szin-
tű szolgáltatói réteg (alsó szintű vezetők, dominánsan kiszolgálói jellegű munkát
végző értelmiségiek), középszintű szellemiek, rutinjellegű szolgáltatási foglalko-
zást űzők, kisfoglalkoztatók, nem mezőgazdasági önállók, mezőgazdasági ön-
állók, szakképzett munkások, szakképzetlen munkások, mezőgazdasági foglal-
kozásúak.
Az ezredfordulót követően FERGE (2002) próbálta felvázolni a rendszerválto-
zás utáni magyar társadalom struktúráját. Eszerint a korábban domináns hatal-

118
mi viszony helyét a piacgazdaságban a tőkeviszony vette át, két részre osztva a
társadalmat: a tőketulajdonosokra és tőkével nem rendelkezőkre. Ferge azonban
megjegyzi, hogy a két térfél között nagyon sűrű és sokrétű a kapcsolatrend-
szer (pl. a nagyvállalkozók és az általuk alkalmazott menedzsment viszonya).
Emellett mind a tőketulajdonosok, mind a tőkével nem rendelkezők körében
határozott hierarchia rajzolódik ki. Az előbbiek – a tőkeerő és az alkalmazottak
száma szerint – négy rétegre (csoportra) oszthatók: a nagyvállalkozókra, a kis-
foglalkoztatókra, az önálló vállalkozókra (önfoglalkoztatókra) és a bizonytalan
perspektívájú kényszervállalkozókra. Az utóbbiak az esetek nagy részében át-
menetileg, rövid ideig vannak ebben a pozícióban, illetve ismételten megpróbál-
nak megkapaszkodni kedvezőbb alkalmazotti, vállalkozói státusokban. Jelentős
hányaduk – feltehetően – a munkaerőpiac peremén mozog.
A tőkével nem rendelkezők kínálatként jelennek meg a munkaerőpiacon.
Helyzetük attól függ, hogy találnak-e ott helyet vagy sem, illetve hogy volt-e ko-
rábban olyan munkaerő-piaci pozíciójuk, amelynek révén valamilyen ellátásra
jogosultak. Ennek alapján ismét négy nagycsoport különíthető el: akiknek van
stabil munkahelyük, alkalmazásuk rendszeres; akik nem állnak alkalmazásban,
csak valamilyen rövidebb-hosszabb ideig tartó munkára szerződnek, de ez az
esetek nagy részében rendszeres jövedelmet biztosít; akiknek csak rendszerte-
len munkáik, alkalmi megbízásaik vannak; akiknek nincs munkaerő-piaci po-
zíciójuk. Ez utóbbiak egy része korábbi foglalkozási helyzete alapján különböző
rétegekbe sorolható. Más részük viszont gyakorlatilag soha nem állt kapcsolat-
ban a munkaerőpiaccal, erre igazán nincs is esélye. Az idetartozók megélhetése
teljesen bizonytalan. Ferge hangsúlyozza, hogy a kategóriák elméleti és empi-
rikus tartalma a felső és az alsó rétegek kivételével meglehetősen képlékeny,
nehezen megragadható. Sokféle rétegzési szempont jöhet számításba; például
a jövedelem, a szélesebb értelemben vett anyagi helyzet vagy a végzett munka
jellege, a munkamegosztás rendszerében elfoglalt hely. Ez utóbbi kritériumok
alapján tagolja tovább a munkaerőpiac aktív szereplőit, a hatalom, a vezetői po-
zíció és a piacon értékesíthető tudás szintjei szerint.
A rétegek címkéi hasonlóak a fentiekben bemutatott munkajellegcsoport ka-
tegórianeveihez, de természetesen nem teljesen azonosak velük. Ferge megjegy-
zi például, hogy a felső szintű vezetők helyett/mellett terjed a „menedzser” szó
használata, ami a menedzserizmus térnyerésére utal; vagy a hagyományos ér-
telmiség hivatásszerűségének gyengülését érzékelteti a „szakértő” megnevezés.
Felveti, hogy a szolgáltatói, szolgáltatási foglalkozásúak részarányukban lassan
felülmúlják a tradicionális munkásokét, ami elengedhetetlenné teszi belső ta-
golódásuk megértését és leírását. Az önállók elhelyezése szintén bizonytalan
és képlékeny. Egy részük helyzete stabil és jól beágyazódik a munkamegosztás
rendszerébe, más részük viszont „ingázik”, ismétlődő megszakítások után kerül
vissza a munkaerőpiacra. Emellett Ferge úgy látja, hogy a jelenlegi körülmények
között felértékelődnek az emberi tőke különböző elemei, a tudás, a készségek, a
jártasságok, ami elengedhetetlenné teszi, hogy ha nem direkt módon, az iskolai
végzettségen keresztül is, de ezek a tényezők is megjelenjenek a mai magyar
társadalom rétegszerkezetét leíró sémában.

119
 AZ ITT ALKALMAZOTT RÉTEGSÉMA FELÉPÍTÉSE

A klasszifikáció kialakításakor alapvetően két forrásra támaszkodtunk: az Eu-

rópai Statisztikai Hivatal szakértői javaslatára (ROSE és társai, 2001), amely egy
egységes európai társadalmi-foglalkozási rétegséma kialakítását célozza, és
nagymértékben épít a fentebbiekben bemutatott EGP-osztályozásra, valamint az
újkapitalista társadalomszerkezet Ferge-féle megközelítésére. A legfőbb célunk
természetesen az volt, hogy a jelenkori magyar viszonyok között releváns sé-
mát fejlesszünk ki. Az is nyilvánvaló, hogy minél gazdagabb információhalmazt
használunk fel, annál inkább megragadhatjuk a finomszerkezeti sajátosságokat.
Az osztályozási rendszernek továbbá egyszerűnek kell lennie, fontos, hogy 1. a
lehető legkevesebb elemi információból épüljön fel; 2. a szükséges információk
a társadalomstatisztikai, szociológiai adatgyűjtésekben rutinszerűen elérhetők
legyenek; 3. tartalmazzon áttekinthető számosságú kategóriát; 4. részletesebb és
összevontabb változatban is elő kell állnia. Csak így lehetséges, hogy a klasszifi-
káció a társadalomtudományi gyakorlatban alkalmazható legyen.
Mindezeket figyelembe véve alakítottuk ki ezt a rétegmodellt. A munkaerő-
piachoz fűződő viszonyuk alapján az egyének négy csoportba rendeződnek. Az
egyiket a foglalkoztatók alkotják, akik tőkével rendelkeznek, és mások munka-
erejét vásárolják meg. Természetesen a foglalkoztatók csoportja nem homogén,
hiszen kisebb vagy nagyobb mennyiségű tőke tulajdonosai, illetve több vagy ke-
vesebb alkalmazottal dolgoznak. Ennek megfelelően megkülönböztetünk nagy-,
közép- és kisfoglalkoztatókat.
Egy másik nagycsoportot alkotnak az önállók, önfoglalkoztatók, akik nem ren-
delkeznek elegendő tőkével, hogy másokat foglalkoztassanak (vagy eleve nem
is kívánnak alkalmazottakkal dolgozni). Egy részük kényszerből, megfelelő al-
kalmazotti státus hiányában, illetve a tényleges „főmunkahely” alkalmazási fel-
tételeit elfogadva (csak ebben a konstrukcióban tud munkát vállalni) vállalkozó.
A végzett munka tartalmában, a munkafeladatok megoldásához használt tudás-
tőkében és egyéb erőforrásokban mutatkozó különbségek miatt az önállók, ön-
foglalkoztatók is több alkategóriára oszthatók. Ezek
• a magasan képzett szakértők, tanácsadók, szabadfoglalkozású értelmisé-
giek;
• az alsó szintű szakértők, képzett technikusi foglalkozásúak;
• az egyéb nem mezőgazdasági önállók;
• a gazdák, mezőgazdasági vállalkozók.

A legnépesebb csoportot értelemszerűen az alkalmazottak alkotják, akik a

foglalkoztatás típusa szerint – követve az EGP-séma rendezőelvét – három nagy
kategóriába sorolhatók. Az úgynevezett szolgáltatói típus sajátosságai a követke-
zők:
– magas iskolázottság, az esetek egy részében többféle képesítés, speciális
ismeretek;
– jól felépített, kiszámítható karrierút;

120
 – a munkahely/munkakör elvesztésének minimális kockázata, munkahelyi
biztonság;
– a javadalmazás nem kapcsolódik közvetlen módon az elvégzett munkák-
hoz vagy a felmutatott teljesítményhez (nincs órabér, napibér, darabbér stb.);
– a munkavégzés önállósága meglehetősen nagy;
– a feladatok kijelölése és elvégzési módja, üteme az esetek egy részében a
munkavállalóra van bízva;
– nagymértékű lojalitás a munkaadó iránt (azonosulás a cég, intézmény cél-
jaival).

Nyilvánvalóan ez a kategória sem homogén; az alcsoportok kialakításának

kritériuma egyrészt a pozíció által megkövetelt tudástőke, önállóság, a karrier-
út kiszámíthatósága, másrészt a vezetői-irányítói funkció megléte vagy hiánya.
Ezek figyelembevételével a következő csoportok különíthetők el:
• felső és középszintű vezetők;
• magasan képzett értelmiségiek, magas beosztású hivatalnokok, szakértők;
• alsó szintű vezetők;
• magasan képzett, magas beosztású munkairányítók;
• alsó szintű értelmiségiek, beosztott hivatalnokok.

A munkás, munkaszerződéses pozíciókat – a szolgáltatói típussal szemben – a

következők jellemzik:
– az esetek többségében a javadalmazás az elvégzett feladatokhoz, a felmuta-
tott teljesítményhez kapcsolódik (napibér, órabér stb.);
– a foglalkozási karrierút kiszámíthatatlanabb, kevésbé tervezhető;
– a munkahelyi mobilitás mértéke nagyobb;
– nagyobb az állásvesztés kockázata a szolgáltatói formákban dolgozókénál;
– a munkáltatóval való lojalitás kisebb hangsúlyt kap;
– a munkavégzés önállósága kisebb, a feladatok kijelölését, elvégzésének
módját és ütemét a munkavállaló kevéssé befolyásolhatja;
– a munkafeladatok rutinszerűbbek.

Az idetartozó pozíciók a megkövetelt tudás, képesítés, a végzendő munka

komplexitása és az irányítói funkció megléte szerint az alábbi alkategóriákra
oszthatók:
• közvetlen termelés- (munka-) irányítók,
• ipari, technikai foglalkozásúak;
• betanított munkát végzők;
• egyszerű, szakképzetlen munkát végzők.

Az alkalmazottak harmadik – úgynevezett köztes – csoportjára vonatkozóan

az alábbiakat kell kiemelnünk:
– a pozíciók által megkövetelt tudástőke kevesebb, mint a szolgáltató formák-
ban alkalmazottaknál;

121
 – a feladatok egy része rutinszerű, sok esetben informatikai, technikai esz-
közökkel elvégezhető;
– a munkavégzés önállóságának mértéke viszonylag alacsony, a feladatok
szabottak, és elvégzésük módja előre kijelölt;
– a munkahely/munkakör elvesztésének a kockázata viszonylag alacsony;
– a javadalmazás az esetek nagy részében nem kötődik közvetlenül a teljesít-
ményhez;
– nagy bürokratikus intézményekben, sok alkalmazottal dolgozó vállalkozá-
soknál a leggyakoribb az előfordulásuk.

Mindezek alapján ide a következő alrétegek tartoznak:

• az irodai, ügyviteli foglalkozásúak;
• a középszintű technikusi feladatokat ellátók;
• a szakképzett szolgáltatási, kereskedelmi munkát végzők.

A munkaerőpiachoz fűződő viszony alapján negyedik nagycsoportként a

munkaerő-piacról kiszakadókat és a munkaerőpiachoz semmilyen szállal nem
kapcsolódókat különíti el a séma. Idetartoznak a tartósan munkanélküliek és
a már nem tanuló, de intézményes formában elhelyezkedni nem tudó fiatalok
éppúgy, mint azok, akiknek (még) soha nem volt kereső foglalkozásuk (rokkan-
tak, betegek, háztartásbeliek stb.).
Ahogyan arra a fentiekben is utaltunk, a társadalmiréteg-sémának többféle
aggregáltságú változatát dolgoztuk ki, ezeket az 1. táblázat mutatja. A legrész-
letesebb változat 35 kategóriát különít el; a táblázat következő oszlopai pedig
azt mutatják, a különböző csoportok összevonásával – a különböző elemzési cé-
loknak, illetve az adatgyűjtés elemszámából adódó korlátoknak megfelelően –
hogyan alakíthatók ki az aggregáltabb változatok. Elsősorban a 14 kategóriás
változattal dolgozunk.

Az időbeli változások

A foglalkozási struktúra elemzésekor az első feladat az időbeli változások felvá-

zolása, az alapvető trendek megállapítása. A témával foglalkozó szakirodalom
legalább három lehetséges tendenciára hívja fel a figyelmet.
Az „optimista” szemlélet szerint a modernizáció, a technológiai fejlődés ma-
gával hozza a munkafolyamatok komplexitásának növekedését, és ezzel együtt
a különböző foglalkozások képzettségigényének emelkedését. A foglalkozási
szerkezet átalakul: rohamosan növekszik a szellemi foglalkozások aránya, és
csökken a fizikai munkakörök súlya. Vagyis a technikai, technológiai átalakulás
a szakképzettséget, a speciális tudást igénylő pozíciók felé tolja el a foglalkozási
struktúrát, és a kiszolgálói, rutinjellegű feladatok ellátására irányuló állások fo-
kozatosan eltűnnek (l. pl. KATZ–AUTOR, 1999).
A második megközelítés szerint ellenben az egyes foglalkozásokhoz kapcso-
lódó tudás, képzettség csökkenése tekinthető domináns tendenciának (CROMP-

122

Részletes
1. Nem mezőgazdasági nagy- és
középvállalkozók
2. Mezőgazdasági nagy- és
középvállalkozók
3. Felső és középszintű vezetők
4. Magasan képzett értelmisé-
giek, magas beosztású hivatal-
nokok, szakértők
5. Szabadfoglalkozású magasan
képzett értelmiségiek, szak-
értők
6. Alsó szintű vezetők
7. Alsó szintű értelmiségiek,
beosztott hivatalnokok
8. Szabadfoglalkozású alsó szin-
tű értelmiségiek
9. Magasan képzett technikusi
foglalkozásúak
10. Magasan képzett technikusi
foglalkozású önállók
11. Magasan képzett munka-
irányítók
123
1. táblázat. A különböző aggregáltsági szintű sémák
14 kategóriás
1. Nagy- és középvállalkozók
2. Felső és középszintű vezetők
3. Magasan képzett értelmisé-
giek, magas beosztású hivatal-
nokok, szakértők
4. Alsó szintű vezetők (6.), ma-
gasan képzett munkairányítók
(11.)
5. Alsó szintű értelmiségiek,
beosztott hivatalnokok (7., 8.),
magasan képzett technikusi
foglalkozásúak (9., 10.)
11 kategóriás
1. Felső és középszintű vezetők,
nagy- és középvállalkozók
2. Magasan képzett értelmisé-
giek, magas beosztású hivatal-
nokok, szakértők
3. Alsó szintű vezetők, alsó
szintű értelmiségiek, beosztott
hivatalnokok, magasan képzett
technikusi, irányítói foglalko-
zásúak
7 kategóriás
1. Felső és középszintű veze-
tők, nagy- és középvállalkozók,
magasan képzett értelmiségiek,
magas beosztású hivatalnokok,
szakértők
2. Alsó szintű vezetők, alsó
szintű értelmiségiek, beosztott
hivatalnokok, magasan képzett
technikusi, irányítói foglalko-
zásúak
124
Részletes
12. Képzett technikusi jellegű
foglalkozásúak
13. Irodai foglalkozásúak
14. Szakképzett kereskedelmi
foglalkozásúak
15. Szakképzett szolgáltatási
foglalkozásúak
16. Nem mezőgazdasági kisfog-
lalkoztatók
17. Nem mezőgazdasági egyéni
vállalkozók, önfoglalkoztatók
18. Mezőgazdasági kisfoglal-
koztatók
19. Mezőgazdasági egyéni vál-
lalkozók
20. Közvetlen termelésirányítók 10. Közvetlen termelésirányítók
21. Könnyűipari szakképzett
foglalkozásúak
22. Egyéb szakképzett ipari fog-
lalkozásúak
14 kategóriás
6. Képzett technikusi, irodai,
szakképzett kereskedelmi, szol-
gáltatási foglalkozásúak
7. Kisfoglalkoztatók (16., 18.)
8. Nem mezőgazdasági egyéni
vállalkozók
9. Mezőgazdasági egyéni vál-
lalkozók
és szakképzett ipari foglalko-
zásúak
11 kategóriás
4. Képzett technikusi, irodai,
szakképzett kereskedelmi, szol-
gáltatási foglalkozásúak
5. Kisfoglalkoztatók, önálló vál-
lalkozók
6. Mezőgazdasági vállalkozók
7. Közvetlen termelésirányítók,
szakképzett ipari foglalkozá-
súak
7 kategóriás
3. Egyéb technikusi, irodai,
szakképzett kereskedelmi, szol-
gáltatási foglalkozásúak
4. Kisfoglalkoztatók, önálló vál-
lalkozók
5. Közvetlen termelés-irányítók,
szakképzett ipari foglalkozá-
súak
 Részletes 14 kategóriás 11 kategóriás 7 kategóriás
23. Betanított ipari foglalkozá- 11. Betanított munkát végzők 8. Betanított munkát végzők 6. Betanított és egyszerű, szak-
súak képzetlen munkát végzők
24. Betanított gépkezelők, ösz-
szeszerelők
25. Betanított irodai foglalko-
zásúak
26. Betanított kereskedelmi,
szolgáltatási foglalkozásúak
27. Betanított mezőgazdasági
foglalkozásúak
28. Egyszerű ipari, összeszere- 12. Egyszerű – szakképzetlen 9. Egyszerű – szakképzetlen
lői foglalkozásúak – munkát végzők – munkát végzők
29. Egyszerű irodai, kereskedel-
mi, szolgáltatási foglalkozásúak
30. Egyszerű mezőgazdasági
foglalkozásúak
31. Tartósan munka nélkül lé- 13. A munkaerőpiacról kisza- 10. A munkaerőpiacról kisza- 7. Munkaerőpiacról kiszakadók,
vők kadók kadók inaktívak, akiknek sohasem volt
32. Nem tanuló fiatalok, akik munkaviszonyuk
még sohasem dolgoztak
33. Nyugdíjasok, akik sohasem 14. Inaktívak, akiknek sohasem 11. Inaktívak, akiknek sohasem
dolgoztak volt munkaviszonyuk volt munkaviszonyuk
34. Rokkantak, tartósan bete-
gek, akik sohasem dolgoztak
35. Egyéb inaktívak, eltartottak,
akik sohasem dolgoztak

125
TON–JONES, 1984). Az emellett érvelő szerzők nem vonják kétségbe a szellemi
foglalkozások fokozatos térnyerését, de úgy vélik, hogy a technológiai fejlődés-
sel ezek karaktere jelentősen átalakul. A szellemi típusú munka, azzal párhu-
zamosan, ahogyan a termelés alapja lesz, le is értékelődik, mechanikussá válik,
komplexitása csökken, esetleg helyettesíthető lesz a modern technika különböző
eszközeivel (pl. informatikai megoldásokkal). Bizonyos szellemi munkakörök
igényelt képzettségi szintje tehát csökken, a szellemi és a fizikai munka közötti
határvonal elhalványul, illetve máshová tevődik át.
A folyamatot erősítheti, hogy a technológiai fejlődés, a számítógépek tér-
nyerése, a munkafolyamatok racionalizálása nemcsak bizonyos szellemi tevé-
kenységek leértékelődéséhez vezethet, hanem a fizikai munkák egyes fajtáinak
felértékelődéséhez is. Azaz, a korábbi kiszolgálói, illetve rutinjellegű feladatokat
komplexebb, magasabb tudásszintet igénylő, bizonyos fokú döntési jogkörrel és
kényszerrel is társuló tevékenységek váltják fel. GALLIE (1996) – egyesült király-
ságbeli adatokon – több szempontból vizsgálta a munkaerő-piaci tendenciákat (a
képzettségi szint változását, a munkahelyi kapcsolatok természetét, a munkaidő
elszámolását, a munkavégzés autonómiáját, a kereseti és a karrierlehetőségeket,
a munkahelyi biztonságot), arra keresve a választ, valóban megfigyelhető-e egy-
fajta közeledés a szellemi és a fizikai munkakörök között. Eredményei közül
leginkább azt emelte ki, hogy amíg a viszonylag előnyös pozíciójú fizikai fog-
lalkozásúak emelkedő képzettsége, munkahelyi kapcsolataik természete, bizo-
nyos munkafeladataik komplexitása egyre hasonlatosabbá válik az alsó szintű
szellemi, hivatalnoki, technikusi munkaköröket betöltőkéhez, addig az utóbbi
rétegekben mind formalizáltabbak a munkakapcsolatok, a munkák egy részét
az informatikai, irodatechnikai eszközök veszik át, a munkavállalók számára a
feladatok kevésbé átláthatók a maguk összefüggésében, többnyire jól meghatá-
rozott részfeladatokká bomlanak le. Bár ezek a fejlemények a szellemi–fizikai
munka közötti éles határvonal eltűnésére utalnak, érdemes idézni a hivatkozott
elemzés két ellenérvét is. Az egyik az, hogy a két foglalkozási szegmensben a
munkaerő-piaci mobilitás, karrierlehetőség még mindig szignifikánsan külön-
bözik egymástól: a szellemiek gyorsabban és biztosabban jutnak előre, mint a
fizikaiak. Másodszor figyelembe veendő, hogy a szellemiek anyagi helyzete ked-
vezőbb, életvitelük, életstílusuk összetettebb, mint a fizikaiaké.
Az ismertetendő koncepciók közül a harmadik megpróbálja ötvözni a fen-
tebbiekben vázolt megközelítések legfontosabb jellemzőit. Eszerint nem lehet
határozott tendenciát felfedezni sem a foglalkozások „felértékelődése” (a szel-
lemi foglalkozások térnyerése, a fizikai munkakörök visszaszorulása), sem „le-
értékelődése” (a szellemi és fizikai munka határvonalának eltűnése) irányában,
inkább a foglalkozási rétegek szerinti szerkezet polarizációja tekinthető a leg-
valószínűbb fejlődési irányvonalnak a modern társadalmakban. Azaz a gazda-
sági változások által legkedvezőbben érintett foglalkozási pozíciók egyre jobb
lehetőséget kínálnak a felemelkedésre, míg bizonyos munkakörök perifériára
szorulnak, képzettségigényük a minimális szintre csökken, aminek következ-
tében ezen foglalkozások a munkaerőpiac legkedvezőtlenebb pozícióit jelentik
(EDWARDS és társai, 1975).

126
 A frissen megjelent külföldi elemzések többsége ez utóbbi tendencia mel-
lett sorakoztat fel statisztikai érveket. AUTOR és társai (2003), valamint WRIGHT
és DWYLER (2003) egyesült államokbeli trendeket elemezve, G OOS és MANNING
(megjelenés alatt) brit adatokat vizsgálva jutottak arra a következtetésre, hogy a
technológiai fejlődés egyértelműen a foglalkozási struktúra polarizációjának irá-
nyába mutat. Érvelésük szerint az informatikai forradalomnak kettős hatása van
a munkaerő-piaci igényekre, ami a helyettesítés/kiegészítés fogalompárral írha-
tó le a leginkább. A számítógépek egyrészről lehetővé teszik a rutinfeladatok
helyettesítését, másrészről viszont a nem rutinjellegű tevékenységek ellátásá-
hoz egyre inkább olyan kiegészítő ismeretek, tudások, készségek szükségesek,
amelyek a kvalifikált munkavállalókra támasztott igény erősödéséhez vezetnek.
Ennek eredményeként – hosszabb távon – emelkedik a szakértők, a magasan
kvalifikált technikusok, a szakképzett asszisztensek részaránya, míg csökken a
– foglalkozási struktúra középső tartományában található – jobbára informatikai
eszközökkel jól helyettesíthető hagyományos irodai, ipari munkakörök hányada.
A foglalkozási hierarchia alsó szegmensében ugyanakkor elszaporodnak azok
a munkakörök, amelyekben a munkavégzés nagyon kevéssé helyettesíthető in-
formatikai, technikai eszközökkel. Ide elsősorban a szolgáltatási, kereskedel-
mi foglalkozások tartoznak, amelyek élőmunkaigénye továbbra sem csökken.
Ezek a tendenciák a foglalkozási struktúra polarizációjához vezetnek. Goos és
Manning továbbá arra is rámutat, hogy az iskolai végzettség gyors és általános
emelkedése még a legelőnytelenebb foglalkozásokban is a képzettségigény nö-
vekedéséhez vezet. Vagyis, mivel emelkedik a népesség iskolázottsági szintje,
és a foglalkozási struktúra is egyre polarizáltabbá válik, a viszonylag jól kép-
zett munkavállalók bizonyos csoportjai kénytelenek a rosszabb – alacsonyabb
jövedelemmel, minimális előrelépési lehetőségekkel, kedvezőtlenebb munkakö-
rülményekkel stb. együtt járó – állásajánlatokat elfogadni. Ez az érvelés magya-
rázatul szolgál arra, hogy miért beszélhetünk egyszerre az iskolai befektetések
emelkedő megtérüléséről (a kvalifikált munkavállalók iránti igény növekedésé-
ről, az előnyöket halmozó foglalkozási pozíciók elszaporodásáról) és a fokozódó
túlképzettségről.
A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogyan alakult át a munkaerő-piaci/
foglalkozási rétegek szerinti szerkezet az elmúlt két évtizedben Magyarorszá-
gon, és a változások iránya és természete melyik szcenáriót erősíti inkább.
Az utóbbi két évtizedben a foglalkozási rétegek szerinti struktúra a hagyo-
mányos értelemben vett szellemi foglalkozások felé tolódott el (2. táblázat). Amíg
a nyolcvanas évek elején a foglalkoztatott férfiak 19 százaléka tartozott a felső
szintű vezetők, a szakértők és az alsó szintű vezetők, valamint az alsó szintű
értelmiségiek, hivatalnokok közé, addig 2002-ben 23 százalékuk. A nőknél ennél
nagyobb az aránynövekedés üteme: 21-ről, 28 százalékra. A változás dinamikája
– és időnként iránya is – azonban eltérő a különböző alcsoportoknál. A maga-
san képzett értelmiségiek, szakértők részaránya mind a férfiaknál, mind a nők-
nél valamelyest emelkedett, a felső és középszintű vezetőké viszont a férfiaknál
csökkent; ugyanez mondható el az alsó szintű vezetőkről is. A többnyire kijelölt
részfeladatokat elvégző hivatalnokok relatív súlya szintén emelkedett a vizsgált

127
 2. táblázat. A foglalkoztatottak megoszlása társadalmi-foglalkozási rétegek szerint
nemenként

Férfi Nő
Társadalmi-foglalkozási réteg
1983 1992 2002 1983 1992 2002
Nem mezőgazdasági foglalkoztatók .. 0,2 0,9 .. .. 0,2
Mezőgazdasági foglalkoztatók .. .. .. .. .. ..
Felső és középszintű vezetők 4,2 3,3 2,6 1,3 1,9 2,4
Felső és középszintű vezetők,
4,2 3,5 3,5 1,3 1,9 2,6
nagy- és középvállalkozók
Magasan képzett értelmiségiek,
3,3 3,5 3,8 2,7 3,5 4,2
magas beosztású hivatalnokok
Szabadfoglalkozású magasan képzett
.. .. 0,3 .. .. 0,3
értelmiségiek
Magasan képzett értelmiségiek,
magas beosztású hivatalnokok, 3,3 3,5 4,1 2,7 3,5 4,5
szakértők
Alsó szintű vezetők 4,6 3,9 3,5 2,9 2,0 3,0
Alsó szintű értelmiségiek, beosztott
2,9 5,2 5,0 10,3 10,5 12,1
hivatalnokok
Szabadfoglalkozású alsó szintű
.. 0,7 2,0 .. 0,5 1,2
értelmiségiek
Magasan képzett technikusi
2,5 2,5 3,2 2,8 2,5 2,2
foglalkozásúak
Magasan képzett technikusi
.. 0,1 0,3 0,0 0,1 0,1
foglalkozású önállók
Magasan képzett munkairányítók 1,2 1,4 1,8 1,5 1,3 1,9
Alsó szintű vezetők, alsó szintű
értelmiségiek, beosztott
11,2 13,8 15,8 17,5 16,9 20,5
hivatalnokok, magasan képzett
technikusi foglalkozásúak
Egyéb technikusi jellegű
2,1 2,3 2,3 1,7 1,3 0,5
foglalkozásúak
Irodai foglalkozásúak 0,5 0,6 .. 11,9 13,3 8,2
Szakképzett kereskedelmi
2,0 2,7 4,0 7,2 8,8 12,0
foglalkozásúak
Szakképzett szolgáltatási
1,6 3,3 4,2 6,2 11,7 15,7
foglalkozásúak
Egyéb technikusi, irodai,
szakképzett kereskedelmi, 6,2 8,9 10,5 27 35,1 36,4
szolgáltatási foglalkozásúak

128
 Férfi Nő
Társadalmi-foglalkozási réteg
1983 1992 2002 1983 1992 2002
Nem mezőgazdasági
0,1 0,2 3,6 0,1 0,1 1,3
kisfoglalkoztatók
Nem mezőgazdasági egyéni
2,3 6,1 6,7 1,4 3,5 4,0
vállalkozók
Nem mezőgazdasági
kisfoglalkoztatók, 2,4 6,3 10,3 1,5 3,6 5,3
önálló vállalkozók
Mezőgazdasági
kisfoglalkoztatók, 0,7 1,3 1,9 0,2 0,5 0,7
önálló vállalkozók
Közvetlen termelésirányítók 1,2 0,4 1,7 0,3 0,4 0,5
Könnyűipari szakképzett
3,9 4,4 4,3 7,5 6,0 4,5
foglalkozásúak
Egyéb szakképzett ipari
21,3 19,4 17,0 1,9 1,7 1,1
foglalkozásúak
Közvetlen termelésirányítók
és szakképzett ipari 26,4 24,2 23 9,7 8,1 6,1
foglalkozásúak
Betanított ipari foglalkozásúak 11,2 9,6 5,4 7,0 4,8 1,1
Betanított gépkezelők, összeszerelők 13,4 12,7 12,1 5,5 5,6 8,1
Betanított irodai foglalkozásúak 1,4 0,5 .. 2,2 2,5 0,5
Betanított kereskedelmi, szolgáltatási
1,6 1,9 4,7 1,8 2,0 5,5
foglalkozásúak
Betanított mezőgazdasági
7,9 5,9 2,8 6,1 3,8 0,3
foglalkozásúak
Betanított munkát végzők 35,5 30,9 25 22,6 18,7 15,5
Egyszerű ipari foglalkozásúak 6,9 4,4 2,4 2,3 1,3 0,3
Egyszerű irodai, kereskedelmi,
2,0 2,5 3,1 11,7 9,8 8,1
szolgáltatási foglalkozásúak
Egyszerű mezőgazdasági
1,0 0,8 0,4 3,5 0,6 0,1
foglalkozásúak
Egyszerű – szakképzetlen –
9,9 7,7 5,9 17,5 11,7 8,4
munkát végzők
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Az adatok forrása: 1983, 1992: a KSH Társadalmi Mobilitás felvétele; 2002: Életünk fordulópontjai vizsgálat:
KSH NKI.

periódusban. A „szellemi” kategória belső tagolódását illetően a nemek közötti

különbségek is lényegesek. Amíg a férfiak között magasabb a felső és közép-
szintű vezetők aránya, addig a nőknél az alsó szintű értelmiségiek felülrepre-

129
zentáltak. Ugyanakkor ezek a differenciák az 1983 és 2002 közötti időszakban
némileg csökkentek.
A legfigyelemreméltóbb változások a képzett szolgáltatási, kereskedelmi, irodai,
technikusi foglalkozásúak esetében zajlottak le. A foglalkoztatott nőknél 27-ről 36-
ra, a férfiaknál 6-ról 10 százalékra nőtt a réteg súlya. Ebben az esetben is lényegesek
a belső különbségek. 1983-ban a nők 12 százaléka tartozott a képzett irodaiak kate-
góriájába, 2002-ben már csak 8 százalékuk. A szolgáltatási és a kereskedelmi mun-
kakörökben dolgozók aránya viszont mind a férfiaknál, mind a nőknél emelkedett.
Az 1990-es években ugrásszerűen megnőtt az önfoglalkoztatók, a vállalko-
zók és a foglalkoztatók aránya. 2002-ben már a foglalkoztatott férfiak 12, a nők
6 százaléka tartozott ebbe a társadalmi csoportba. Hasonlóan az alkalmazottak-
hoz, nemek szerint ez a réteg is erősen tagolt. A férfiaknál mintegy 5 százalékos
a foglalkoztatók részaránya, akik többsége legfeljebb 10 alkalmazottal dolgozik,
míg a nőknek mindössze 1 százaléka tartozik a munkaadók közé. Ami a mező-
gazdasági önállókat illeti, itt alig-alig fordulnak elő nők.
A nyolcvanas évek eleje óta csökkent a közvetlen munkairányítók és a képzett
ipari foglalkozásúak részaránya. Húsz évvel ezelőtt a foglalkoztatott férfiaknak
még több mint az egynegyede tartozott ide, manapság 23 százaléka. A nőknél
10-ről 6 százalékra esett vissza a mutató értéke. A férfiaknál a hagyományos ne-
hézipari, energetikai, gépipari ágazatokban volt a legnagyobb mértékű az arány-
csökkenés, a nőknél inkább a könnyűiparban. Összességében a betanított mun-
kások rétegének relatív súlya is csökkent, de ez nem igaz minden alcsoportra.
Amíg a hagyományos ipari foglalkozásúak, a betanított irodai munkakörökben
tevékenykedők és különösképpen a mezőgazdaságban dolgozók hányada lénye-
gesen visszaesett, addig a szolgáltatási, kereskedelmi foglalkozásúak részaránya
folyamatosan növekedett. A férfiak esetében az egyszerű, szakképzetlen mun-
kát végzőknél is hasonló trend mutatkozik, jóllehet – mindent összevéve – a ré-
teg apadt az 1983 és 2002 közötti periódusban.
Ezek az eredmények a foglalkozási struktúra polarizációja mellett érvelőket
igazolják. Úgy tűnik, hogy Magyarországon is növekszik a magasabb képzettsé-
get, nagyobb önállóságot igénylő szakértői munkák súlya; emellett a dominán-
san részfeladatokat ellátó alsó szintű értelmiségi, technikusi pozíciók száma is
gyarapszik. Ezzel párhuzamosan – bár nem ilyen mértékben – emelkedik a be-
tanított és a szakképzetlen szolgáltatási és kereskedelmi csoportok részaránya
is. A foglalkozási struktúra középső tartományában a hagyományos irodai és a
szakképzett ipari munkakörök csökkenésére és a szolgáltatási, kereskedelmi ka-
tegóriák felfutására kell felhívni a figyelmet.
A társadalmi-foglalkozási rétegek szerinti helyzetet – és ezek változását – te-
kintve lényegesek a korcsoportos differenciák is. Minél idősebb foglalkoztatotti
csoportot vizsgálunk, annál magasabb a felső és középszintű vezetők, a maga-
san képzett értelmiségiek, szakértők aránya; csakúgy, mint az alsó szintű veze-
tők és az alsó szintű értelmiségiek, hivatalnokok hányada. Ezt az összefüggést
alapvetően két körülmény magyarázhatja. Egyfelől ezek a pozíciók sok esetben
természetesen kötődnek az életpálya későbbi szakaszaihoz, hiszen elérésük fel-
tétele a megfelelő munkaerő-piaci tapasztalat, a felhalmozott anyagi és emberi

130
tőke. Másfelől azt is számításba kell venni, hogy az 1990-es években elsősorban
a rosszabb foglalkozási pozícióba szorultak kerültek ki a munkaerőpiacról (let-
tek rokkantnyugdíjasok, egyéb inaktívak stb.), így az idősebb foglalkoztatottak
között mintegy visszahatásként növekedett a kedvezőbb foglalkozási státusúak
aránya. Ezt támasztják alá az idősoros adatok is. Amíg a nyolcvanas évek elején
az 50 évesnél idősebb foglalkoztatottaknak csak 7 százaléka tartozott a felső
szintű vezetők, szakértők közé, addig 2002-ben már 11 százalékuk; az alsó szin-
tű vezetők, alsó szintű értelmiségiek esetében 8 százalékpontos volt a növekedés
mértéke. A középgenerációknál alig-alig mutatkozott arányváltozás a vizsgált
periódusban, míg a fiataloknál szintén gyarapodás tapasztalható. Ez arra utal,
hogy az utóbbi évek foglalkozásszerkezeti változásainak hordozói elsősorban a
fiatalabbak, a munkaerő-piaci karrierjük korai szakaszában lévők voltak.
Hasonló okokra vezethető vissza az is, hogy a kisfoglalkoztatók, önálló vállal-
kozók hányada magasabb az idősebbek, mint a fiatalabbak között. A 35 év alatti
foglalkoztatottaknak csak 7 százaléka tartozik ebbe a társadalmi csoportba, a
35–49 éveseknek viszont már 11 százaléka. Ahogyan már utaltunk rá, az elmúlt
húsz évben leginkább a képzett szolgáltatási, kereskedelmi, irodai, technikusi –
más szóval a kiszolgálói, az asszisztensi – jellegű tevékenységeket végzők aránya
növekedett. Ebben a kategóriában a legmarkánsabbak a korcsoportos különbsé-
gek is. Amíg a 35 év alattiak 28 százalékát találjuk ebben a csoportban, addig az
50 éven felülieknél csak 17 százalékos az előfordulási arány, noha a növekedés
üteme az idősebbeknél is ugyanakkora volt, mint a fiatal munkavállalóknál.
A szakképzett ipari foglalkozásúak, a közvetlen munkairányítók előfordulása
már korántsem mutat ilyen mértékű életkori variabilitást, és az időbeli változások
is csak a fiataloknál érhetők tetten. 1983-ban a karrierjük korai szakaszában tar-
tók mintegy egynegyede tartozott ehhez a réteghez, az ezredforduló után csak
17 százalékuk. A betanított és szakképzetlen munkát végzők részaránya mind-
három korcsoportban visszaesett, habár eltérő mértékben. Az aránycsökkenés az
idősebbek esetében a legegyértelműbb, ami annak tudható be, hogy az alacso-
nyabb iskolázottságúak, a válságban lévő ágazatokban dolgozók stb. kiszorultak
a munkaerőpiacról. A képzetlen munkás-pozíciókban foglalkoztatottak aránya a
35 év alattiaknál esett vissza a legkevésbé. Ennek oka, hogy a szolgáltatási, ke-
reskedelmi alrétegekben dolgozók hányada az 1983 és 2002 közötti időszakban
emelkedett, mintegy ellensúlyozva a hagyományos ipari, mezőgazdasági, irodai
betanított és szakképzetlen foglalkozású fiatalok aránycsökkenését.
Az elmúlt évtized gazdaságszerkezeti változásaira vezethető vissza, hogy
2002-ben a 15–64 éves népesség 5 százalékát tette ki a munkaerő-piaci szem-
pontból rendkívül hátrányos helyzetűek csoportja. Idetartoznak a tartósan
munka nélkül lévők éppúgy, mint az iskolapadból kikerülő, de elhelyezkedni
nem tudó fiatalok. Ennek a rétegnek a hányada különösen a 35 év alattiaknál
magas, és az aránynövekedés üteme is náluk a legmarkánsabb. A nyolcvanas
évek elején a fiatalok 3 százaléka semmilyen vagy csak nagyon laza szállal kötő-
dött a munkaerőpiachoz, 2002-ben már csaknem egytizedükről mondhattuk el
ugyanezt, előre jelezve a munkaerő-piaci – és az ebből következő – társadalmi
kirekesztődésük kockázatát.

131
 Iskolai végzettség és munkapiaci/foglalkozási helyzet

Az oktatás expanziója folyamatosan emeli a népesség képzettségi szintjét. Ezért

nagyon lényeges az iskolázottság és foglalkozás szerinti rétegszerkezet össze-
vetése. Legutóbbi adataink szerint a legfeljebb általános iskolai végzettségűek 40
százaléka betanított, 30 százaléka szakképzetlen munkásként dolgozik, illetve
– inaktív státus esetén – dolgozott. Húsz évvel ezelőtt a kvalifikálatlanok mun-
kaerő-piaci lehetőségei kedvezőbbek voltak. Ezt jól mutatja, hogy 14 százalékuk
még az alsó szintű vezetők, hivatalnokok, képzett technikusi, irodai, szolgáltatá-
si foglalkozásúak rétegébe tartozott; jelenleg ez az arányszám 6 százalékponttal
alacsonyabb. A közvetlen termelésirányítók, szakképzett ipari munkakörben te-
vékenykedők hányada is jóval magasabb volt. A betanított munkások arányában
nem történt lényeges változás; a képzetlen, kiszolgálói pozíciókban dolgozók
részaránya viszont lényegesen megemelkedett. Növekedett azon kvalifikálatla-
nok hányada is, akik nem tudnak belépni a munkaerőpiacra, illetve huzamosabb
ideje távol vannak tőle; jelenleg a legfeljebb általános iskolai végzettségű 25–64
évesek csaknem egytizede tartozik ide.
A szakmunkásképzőt, szakiskolát végzettek mintegy egyharmadából szakkép-
zett ipari munkás, szintén kb. 30 százalékából betanított munkás lesz, 18 százalé-
kuk pedig a képzett szolgáltatási, kereskedelmi, irodai foglalkozásúak közé kerül.
A nyolcvanas évek eleje és az ezredforduló között 9-ről 4 százalékra esett vissza a
vezetők és az értelmiségiek részaránya a 25–64 éves szakmunkás végzettségűek
között. Az egyéni vállalkozók hányada viszont megkétszereződött.
Az érettségizettek egyre növekvő arányban kerülnek a szakképzett szolgálta-
tási, kereskedelmi, irodai foglalkozásúak rétegébe, és egyre kisebb arányban ta-
láljuk őket az alsó szintű vezetők, alsó szintű értelmiségiek, hivatalnokok között.
Húsz évvel ezelőtt még egyharmaduk tartozott az utóbbi kategóriába, manapság
már csak egyötödük. A vállalkozók részaránya viszont náluk is szignifikánsan
növekedett, 2002-ben egytizedüket találtuk itt. A képzett ipari foglalkozásúakat,
valamint a betanított és képzetlen munkásokat illetően a vizsgált periódusban
gyakorlatilag nem történt arányváltozás. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a
középiskolai végzettségűek több mint egytizede még ma is az utóbbi két foglal-
kozási rétegbe tartozik.
A főiskolai, egyetemi végzettségűek több mint 80 százaléka valamilyen veze-
tői, szakértői, hivatalnoki munkakört tölt be. Markánsak az időbeli változások:
míg 1983-ban 44 százalékuk volt felső szintű vezető, magasan képzett értelmisé-
gi, szakértő, manapság már csak 30 százalékuk. Ugyanakkor 10 százalékponttal
emelkedett körükben az alsó szintű vezetők, a hivatalnokok, a magasan kép-
zett technikusi foglalkozásúak részaránya. Említést érdemel, hogy gyarapszik a
képzett szolgáltatási, kereskedelmi, technikusi, irodai foglalkozásúak rétege is.
Ez utóbbi kategóriába elsősorban a főiskolai végzettségűek kerülnek.
A képzettség és a társadalmi-foglalkozási struktúrában elfoglalt hely kap-
csolatát fordított nézőpontból is érdemes megvizsgálni, azaz azt számba venni,
milyen – és hogyan változott – a különböző rétegekhez tartozók végzettség sze-
rinti összetétele.

132
 A 10 évvel ezelőtti 78 százalékkal szemben a felső és középszintű vezetők,
a nagy- és középvállalkozók, a szakértők 85 százaléka diplomás. Ez arra utal,
hogy az elmúlt évtizedben a kiemelt foglalkozási pozíciók egyre inkább diplo-
másokkal teltek meg. Az alsó szintű vezetők, alacsonyabb beosztású hivatalno-
kok, a magasabb szintű technikusi, irányítói státusokban dolgozók képzettség
szerinti összetétele már vegyesebb, de ebben az esetben is lényegesek az idő-
beli változások. A kilencvenes évek elején az idetartozó foglalkoztatottak között
még kisebbségben voltak a diplomások, 2002-re viszont már 56 százalékuknak
volt felsőfokú végzettsége, és lényegesen csökkent azok részaránya, akik még a
középiskolai tanulmányokat sem zárták le.
Ami a szakképzett kereskedelmi, szolgáltatási, irodai, alacsonyabb szintű
technikusi foglalkozásúakat illeti, a kilencvenes években csökkent a képzettség
szerinti polarizáltságuk. Ezt támasztja alá, hogy 1992-ben még egyötödüknek
nem volt magasabb végzettsége az általános iskolánál, 2002-ben már csak 4 szá-
zalékuknak. Figyelemre méltó, hogy manapság már 62 százalékuk érettségizett,
és egytizedük diplomás, jelezve egyrészt az idetartozó foglalkozások képzett-
ségigényének emelkedését, másrészt a szóba jöhető munkavállalók végzettségi
összetételének változását.
A nem mezőgazdasági kisfoglalkoztatók, vállalkozók, önfoglalkoztatók több
mint egytizede diplomás, szemben a tíz évvel korábbi 6 százalékos részesedés-
sel. Szakmunkásvégzettsége 40 százalékuknak van, és ez a hányad a kilencve-
nes években annak ellenére sem emelkedett, hogy ennek a képzettségi kategóri-
ának a népességen belüli aránya növekedett. Az érettségizettek hányada egyre
nő, jelenleg 44 százalék. A szakképzettséggel nem rendelkezők (legfeljebb 8
általánost végzettek) aránya minimális, 5 százalékos. A mezőgazdasági vállal-
kozók között viszont jóval nagyobb – de egyértelműen csökkenő – az alacsony
iskolázottságúak súlya: egyötödük csak az általános iskola befejezéséig jutott el,
ugyanakkor több mint egynegyedük legalább érettségizett.
Az aktív képzett ipari foglalkozásúak többsége – 70 százaléka – szakmunkás
végzettségű, és egyre többen vannak közöttük az érettségizettek is. Csakúgy,
mint a betanított munkát végzőknél, akiknek az egyötöde középiskolát végzett,
jelezve, hogy egyre több iskolázottabb munkavállaló kényszerül ezekbe a pozíci-
ókba. Ez hosszabb távon magával vonhatja az idetartozó foglalkozások képzett-
ségi igényének emelkedését is. Egyébként a betanított munkakörökben dolgo-
zók csaknem egyharmada még mindig legfeljebb általános iskolai végzettségű.
Az egyszerű foglalkozásúaknak pedig a 65 százaléka végzi a munkáját bármi-
féle képesítés nélkül. Ugyanakkor majdnem egytizedük legalább érettségizett.
A magasabb iskolázottság elsősorban a szolgáltatási foglalkozásúakat jellemzi: a
szakképzetlen szolgáltatási, kereskedelmi munkát végzők 15 százaléka legalább
középiskolai végzettségű (szemben az ipari és a mezőgazdasági foglalkozásúak
4 százalékával).

133
 A TÁRSADALMI-FOGLALKOZÁSI RÉTEGHELYZET ÖSSZEFÜGGÉSE
AZ ANYAGI ÉLETKÖRÜLMÉNYEKKEL

A társadalmi egyenlőtlenségek talán legközvetlenebbül az anyagi életkörülmé-

nyekben érhetők tetten. Az anyagi helyzet és anyagi biztonság többdimenziós
jelenség, amely magában foglalja tartós fogyasztási cikkek, ingó és ingatlan va-
gyon birtoklását, de a mindennapi életvitel néhány – a népességet differenciáló
– elemét is, mint például az üdülési szokásokat. A témában napvilágot látott
elemzések nagyobb része – a jelen munkához hasonlóan – kétségkívül úgy köze-
lítette meg az anyagi, vagyoni helyzetet, mint a rétegződésben elfoglalt pozíció
következményváltozóját.
Ebben a vonatkozásban kiemelkedik SOBEL (1981, 1983) munkássága, aki az
életstílus és a társadalmi rétegződés összefüggéseivel foglalkozott behatóan – az
Egyesült Államok adatait elemezve. Vizsgálataiban az (anyagi) életstílust kiadási
adatokkal operacionalizálta, négy dimenzióba rendezve őket: a) a mindennapi
életvitellel kapcsolatos kiadások, b) luxuskiadások, c) az otthoni élet kiadásai és
d) „eljáró” tevékenységekkel összefüggő kiadások. Arra volt kíváncsi, milyen
kapcsolatban állnak ezek az életstílus-ismérvek olyan hagyományos rétegződé-
si sajátosságokkal, mint a foglalkozási pozíció, az iskolázottság, a jövedelem.
Számításait – többváltozós statisztikai elemzési technikát alkalmazva – rend-
re kontrollálta bizonyos területi, életkor- és életciklus-jellemzőkkel. Eredményei
alapján mind a négy kiadási csoportban a jövedelmi különbségek hatása volt a
legmarkánsabb, amit a foglalkozási pozíció meghatározó ereje követett. Végkö-
vetkeztetése szerint a különböző életstílus-csoportokhoz való tartozást nagyon
erősen befolyásolja az iskolai végzettségen és a foglalkozási státuson keresztül
érvényesülő jövedelmi helyzet; és ebben a vonatkozásban nem is volt lényeges
változás a szerző által vizsgált időperiódusban.
A foglalkozási rétegek szerinti helyzet és az anyagi jellegű következményvál-
tozók kapcsolatát vizsgálta ELIAS és MCKNIGHT (2003) is, egyesült királyságbeli
adatokon. Konkrétan a társadalmi-foglalkozási csoportokban elfoglalt pozíció
és kereseti differenciáltság összefüggéseit elemezték. Több lehetséges foglalko-
zásiréteg-besorolást is figyelembe vettek, külön elemezve a férfiak és nők kere-
seti viszonyait. Eredményeik szerint a kereseti hierarchiában elfoglalt helynek
a foglalkozási pozíció – az éppen alkalmazott klasszifikácótól függetlenül – az
egyik legerősebb befolyásoló faktora.
Más brit társadalomstatisztikai munkák szintén elsőrendűen bizonyították
a foglalkozási rétegek szerinti helyzet és az anyagi jólét különböző komponen-
seinek szoros kapcsolatát. Ezen elemzések szerint a legmarkánsabb gazdasági
(jövedelmi) választóvonal a tulajdonosokat és a tőkejövedelemmel rendelkezőket
különíti el a munkajövedelmekből élőktől (R EID, 1998). Ugyanakkor figyelemre
méltó jövedelmi és vagyoni differenciák adódtak a különböző foglalkozási cso-
portokhoz tartozó alkalmazottak között is: az értelmiségiek és a felső és közép-
szintű vezetők körében kétszer annyi a lakástulajdonos, mint a szakképzetlen
munkások között. A szabadon elkölthető jövedelmük aránya is több mint két-
szer akkora, mint a betanított és segédmunkát végzőké; sőt hatszor nagyobb

134
valószínűséggel rendelkeznek részvényekkel vagy egyéb tőkejövedelmekkel
is, mint a kedvezőtlen munkaerő-piaci/foglalkozási helyzetűek (SAVAGE, 2000).
A foglalkozási rétegek szerinti helyzet és az anyagi-vagyoni viszonyok össze-
függése azonban nem teljesen lineáris. Például a képzett ipari foglalkozásúak
jövedelmi státusa valamelyest jobb, mint a rutinjellegű szellemi munkát végzőké;
ugyanakkor az előbbieknél nagyobb a munkanélkülivé válás kockázata, alacso-
nyabb a lakástulajdonosok aránya, valamint a nyugdíjba vonulási feltételeik is
kedvezőtlenebbek (SCOTT, 2002). A végkövetkeztetés azonban világos: az anya-
gi viszonyok, a tágabban értelmezett életesélyek legfontosabb meghatározója a
gazdasági, munkaerő-piaci/foglalkozási rétegek szerinti hovatartozás.
Erre a következtetésre jut G OLDTHORPE és MCKNIGHT (2004) is, amikor a koráb-
biakban már említett úgynevezett EGP-foglalkozási osztályséma és az anyagi
életkörülmények kapcsolatát elemzik, ugyancsak brit adatokon. Az anyagi hely-
zetet háromféle indikátorrendszerrel operacionalizálják: a gazdasági stabilitás
jelzőszámaival, itt elsősorban a munkajövedelmek rendszerességét/rendszerte-
lenségét vizsgálják; a munkaerő-piaci biztonság indikátoraival, amelyeken a kü-
lönbözőképpen definiált munkanélküliségi kockázatokat értik; végül a gazdasá-
gi kilátások jelzőszámaival, itt gyakorlatilag az életkereseti profilokat elemzik.
Eredményeik röviden a következőképpen foglalhatók össze: A munkanélkülivé
válás kockázata és a munkanélküliként töltött idő hossza a kilencvenes évekbeli
és az ezredforduló utáni Nagy-Britanniában egyértelműen függött a társadal-
mi-foglalkozási rétegek szerinti helyzettől: a fizikai munkakörökben dolgozók
– leginkább a képzetlen munkások – az átlagnál lényegesen nagyobb valószí-
nűséggel kényszerültek elhagyni a munkaerőpiacot, és az átlagnál több időt is
töltöttek munkanélküliként – figyelembe véve az egyéb egyéni jellemzők hatását
is; és ebben a vonatkozásban az elmúlt évtizedekben nem is volt lényeges válto-
zás. Hasonlóan, a munkásrétegekhez tartozók bizonytalanabb munkaerő-piaci
pozíciója abban is megmutatkozik, hogy az itt szerzett jövedelmeik rendszerte-
lenebbek, mint a szellemi – főként képzett – munkakörökben dolgozó társaiké.
Világos rétegkülönbségek mutatkoztak az életkereseti profilokban is, ismét a
képzettebb, szellemi foglalkozási csoportok előnyével; sőt az ebben a vonatko-
zásban megmutatkozó egyenlőtlenségek némileg még erősödtek is az utóbbi
egy-két évtizedben.
PAPASTEFANOU és FLECK (2004) még tovább megy, amikor azt tapasztalja, hogy
az anyagi fogyasztási mintázatok és a foglalkozási rétegek szerinti pozíció kö-
zött abban az értelemben is nagyon szoros a kapcsolat, hogy a különböző tár-
sadalmi-foglalkozási csoportok fogyasztása egy meghatározott cikkhalmazzal
jól – és egyre jobban – azonosítható, legalábbis a nyugatnémet adatokon végzett
számítások alapján. Elemzéseik szerint a gépkocsihasználattal, az üdülési és a
ruházkodási szokásokkal összefüggő kiadások esetében a legerősebb a munka-
piaci/foglalkozási rétegek szerinti helyzet differenciáló ereje.
Amíg a különböző országokban végzett vizsgálatok azt bizonyították, hogy
a társadalmi-foglalkozási rétegek szerinti helyzet és az anyagi fogyasztás külön-
böző dimenziói közötti kapcsolat szoros és egyre erősödik, addig a magyar fel-
mérések következtetései nem ilyen egyértelműek. A társadalom rétegződéséről

135
a nyolcvanas években végzett vizsgálatok (KOLOSI, 1982, 1987) – többdimenziós
megközelítést alkalmazva – azt találták, hogy a népesség jelentős hányada olyan
társadalmi csoportokhoz tartozik, amelyeket az úgynevezett státusinkonziszten-
cia különböző típusaiként lehet jellemezni. A státuskikristályosodás viszonylag
alacsony szintje a szocialista társadalmakban a nagyfokú strukturális változások
és a társadalompolitika következményeként a rétegződés tipikus jellemzőjének
tűnt. A kikényszerített foglalkozási mobilitás a munkaerő tömegeit nyomta át a
mezőgazdaságból az iparba; mindez területi mobilitással is járt, ami sokak szá-
mára napi vagy heti ingázás formájában valósult meg. A képzettebb munkaerő
iránt megnövekedett igény az oktatás bővülését eredményezte, ami hozzájárult
a korábbi hierarchikus struktúrák megtöréséhez. Mivel a társadalompolitikai
intézkedések a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentését célozták meg, ez az is-
kolai befektetések alacsonyabb szintű megtérüléséhez vezetett, így a nagyfokú
társadalmi mobilitás más területeken jelentős immobilitással járt együtt, növel-
ve a státusinkonzisztencia szintjét, és csökkentve a munkaerő-piaci/foglalkozási
rétegek szerinti helyzet és az anyagi fogyasztás különböző aspektusai közötti
kapcsolat szorosságát.
Vagyis a státusinkonzisztencia – a társadalmi státus nem vertikális dimenzi-
ója – a második világháború utáni kelet-közép-európai társadalmak strukturális
fejlődésének velejárója volt, ami bizonyos mértékben kétségtelenül a társadalmi
egyenlőtlenségek csökkentését szolgálta, ugyanakkor a reprodukciós folyamatok
speciális mechanizmusait is létrehozta. Például a státusinkonzisztencia úgy ha-
tott az anyagi életstílusra, hogy a magas jövedelem és az alacsony iskolázottság
növelte, miközben az alacsony jövedelem és a magas iskolázottság csökkentette a
materiális fogyasztás volumenét (DE GRAAF, 1991). A szocializmus évtizedei alatt
tapasztalt státusinkonzisztenciát a státus különböző indikátorainak viszonylag
gyenge kapcsolata fémjelezte: alacsony korreláció a foglalkozás és a jövedelem,
valamint a foglalkozás és az anyagi életkörülmények között (KOLOSI, 1990).
A kilencvenes évek azonban ebben a tekintetben is változást hoztak: RÓBERT
(2000b) többváltozós statisztikai vizsgálatai azt bizonyították, hogy az életstílus
társadalmi-gazdasági meghatározottsága összességében erősödött. Ami az egyéni
foglalkozás hatását illeti: a hierarchiában fentebb elhelyezkedők materiális tőkéje
lényegesen nagyobb, mint a rosszabb foglalkozási státusúaké, és ez az összefüggés
egyre hangsúlyosabbá vált a kilencvenes években. A réteghelyzetre vonatkozóan
pedig az elemzés azt bizonyította, hogy az (anyagi) életvitel szempontjából mind
lényegesebb szerepe van az értelmiségi, vezetői réteg belső differenciálódásának.
A magasan képzett szakértők, a felső szintű vezetők anyagi fogyasztása egyre in-
kább eltér az alacsonyabb szintű, többnyire hivatalnoki állásokat betöltő értelmisé-
giek életvitelétől, ezzel mintegy szimbolizálva jobb társadalmi státusukat. Ugyan-
ez a belső differenciáltság jellemzi a vállalkozói réteget is: a foglalkoztatók anyagi
életstílusa összetettebb, mint az egyéni vállalkozóké, önfoglalkoztatóké.
FERGE (2002) elemzése szintén azt bizonyította, hogy a kilencvenes évek
Magyarországán a munkaerő-piaci/foglalkozási rétegek szerinti helyzet jelen-
tékenyen differenciálta az anyagi-jövedelmi státust. A foglalkozási hierarchia
egyaránt leképeződik a jövedelmekben, a szubjektív anyagi pozícióban, a lakás-

136
körülményekben és a munkaerő-piaci kockázatokban. A fizikai és nem fizikai
munkát végzők között a szakadás karakteres és fokozódó. A fizikai foglalko-
zásúaknál a szakképzettség kétségtelen előnyt jelent: az anyagi jólét bármely
összetevőjét tekintve a betanított és segédmunkások helyzete a legrosszabb.
A szegénység fenyegetése a réteghierarchia alján a legérzékelhetőbb. A legse-
bezhetőbbnek azok bizonyultak, akik kikerültek a munkaerőpiacról vagy sosem
voltak ott jelen.
Hasonlóan Elias és McKnight korábban említett munkájához, a kilencvenes
években a KSH munkatársai is vizsgálták az újkapitalizmus különböző lehetsé-
ges foglalkozásiréteg-modelljei és az anyagi életkörülmények közötti kapcsolat
szorosságát és természetét (BUKODI és társai, 1999). Konkrétan hat rétegsémát
„teszteltek” az 1992. évi társadalmimobilitás-felvétel adatain. Az eredmények
szerint, az alkalmazott sémától függetlenül, a foglalkozási helyzet leginkább a
vagyoni dimenziókban mutatkozó differenciákat tudta megragadni – a lakásstá-
tus és a gazdálkodási-fogyasztási szokások esetében ez a kapcsolat gyengébb-
nek bizonyult. Ugyanakkor, az asszociációs mérőszámok szerint, minél fiatalabb
korosztályról van szó, annál erősebbnek látszott a foglalkozási hovatartozás sze-
repe a lakáskörülményekben és a fogyasztói-gazdálkodási szokásokban; esze-
rint a fiatalabbaknál szorosabb a kapcsolat a réteghelyzet és az anyagi fogyasz-
tás bizonyos dimenziói között, mint az idősebbeknél.
BUKODI (2000a) a háztartások vagyoni helyzetének vizsgálatakor szintén kitért
a munkaerő-piaci/foglalkozási jellemzők szerepére, és erős összefüggésekről
számolt be. Az egyik leglényegesebb determinánsnak az bizonyult, hogy van-e a
háztartásban foglalkoztatott vagy sem, ugyanakkor a foglalkozási hierarchiában
elfoglalt helyzet is jelentős differenciáló erővel bír. Így, vagyoni szempontból, a
legelőnyösebb helyzetben a vállalkozók, a vezetők, valamint az értelmiségiek
voltak a kilencvenes években, míg a legkedvezőtlenebben a képzetlen munká-
sok – figyelembe véve a különböző egyéni és háztartási jellemzők hatását is.
KOLOSI és RÓBERT (2004b) legutóbbi elemzésükben egy komplex státusindexet
alkalmazva vizsgálták az anyagi-vagyoni helyzet és a foglalkozási-aktivitási po-
zíció kapcsolatának szorosságát (a mutató kialakításakor a jövedelem mellett
figyelembe vették a megtakarítási képességet, a tartós fogyasztási javak számát
és fajtáit és az üdülési szokásokat is). Eredményeik szerint a nagy- és középvál-
lalkozók, valamint a szabadfoglalkozású értelmiségiek és a felső szintű vezetők
helyzete kimagasló; őket a középszintű vezetők és beosztott értelmiségiek kö-
vetik. Számításaik alapján a legkedvezőtlenebb anyagi körülmények között az
inaktívak és a munkapiachoz semmilyen szállal sem kötődők élnek, nem sokkal
jobbak az anyagi viszonyaik a mezőgazdasági fizikaiaknak és szakképzetlen
munkásoknak sem.
Az alábbiakban azt mutatjuk meg, hogy az újonnan kialakított munkapiaci-
foglalkozási rétegséma milyen mértékben alkalmas az anyagi-vagyoni státus
szerinti különbségek megragadására.
Azért, hogy erről az összefüggésről minél komplexebb képet alkothassunk,
különböző elemi változók (egyes tartós fogyasztási cikkek, infokommunikációs
eszközök, gépjármű, megtakarítások, üdülési és bizonyos fogyasztási szokások)

137
 Alsó szintű
értelmiségiek

Megjegyzés: A nem dolgozók az utolsó társadalmi-foglalkozási helyzetükkel szerepelnek

Az adatok forrása: Életünk fordulópontjai, KSH NKI, 2002

1. ábra. A becsült anyagi státus munkapiaci-foglalkozási rétegenként

előfordulása, illetve belső szerkezete alapján az anyagi (vagyoni) státust folya-

matos skálán mérő pontszámot állítottunk elő.
Az 1. ábráról a különböző rétegek anyagi státusát jelző pontok olvashatók
le. Kategóriánként szemléltettük egyrészt az átlagpontértékeket, másrészt ezek
szórását (az átlagértékekből kiinduló függőleges szakaszok), harmadrészt az
adott réteg népességen belüli relatív súlyát (az átlagértékekből kiinduló vízszin-
tes szakasz vastagsága). Így nemcsak azt látjuk, hogy az egyes rétegekhez az
anyagi tőkének átlagosan milyen mennyisége kapcsolódik, hanem azt is, hogy
a különböző csoportokhoz tartozók anyagi fogyasztása mennyire heterogén.
Azért, hogy jobban érzékeltessük az anyagi-vagyoni pozíció és a munkapiaci-
foglalkozási rétegek szerinti helyzet kölcsönhatásoktól megtisztított kapcsolatát,
az ábrán a ténylegesen megfigyelt státusindex helyett a többváltozós statisztikai
elemzés eszköztára által becsült anyagistátus-értékekkel dolgoztunk.
Első látásra kitűnik, hogy a nagy- és középvállalkozók a legtehetősebbek és
– anyagi-vagyoni szempontból – továbbra is ők alkotják a leghomogénebb cso-
portot. A tőkeerő, az üzemszerű működés fontosságát jelzi, hogy az alkalma-
zottakkal dolgozó vállalkozók sokkal jobb anyagi körülmények között élnek,
mint beosztottakkal nem rendelkező társaik, az önfoglalkoztatók. Figyelemre
méltó, hogy a vezetők és az értelmiségiek, hivatalnokok esetében mekkora jelen-
tősége van a munkapiaci/foglalkozási hierarchiában elfoglalt szintnek, a végzett
munka jellegének stb.; ezt bizonyítja, hogy a felső szintű vezetők és a magasan

138
képzett értelmiségiek, szakértők anyagi-vagyoni státusa lényegesen kedvezőbb,
mint az alsó szintű vezetőké, a beosztott hivatalnokoké. Ami a „fizikai” foglal-
kozási rétegeket illeti, a képzett ipari munkások és a betanított munkát végzők
között minimális a különbség az anyagi erőforrásaikat tekintve. A szakképzett
technikusi, szolgáltatási, irodai réteg köztes pozíciójára utal, hogy anyagi viszo-
nyaik valamivel jobbak ugyan, mint a tradicionális ipari foglalkozásúaké, ám
szignifikánsan rosszabbak, mint az alsó szintű vezetőké vagy az alsó szintű ér-
telmiségieké. A legkevesebb anyagi-vagyoni tőkével egyértelműen a munkaerő-
piacról kiszakadók, az egyszerű ipari, szolgáltatási, kiszolgálói munkát végzők,
valamint a munkaerőpiachoz egyáltalán nem kötődő inaktívak rendelkeznek.
További elemzéseink azt mutatják, hogy az utóbbi két réteg tagjai a munkaerő-
piac perifériájára szorultak, előrelépési esélyeik – és ebből következően anyagi
státusuk javulásának kilátásai – nagyon rosszak (BUKODI–ALTORJAI–TALLÉR, 2005).
Feltehetően sokan közülük a két réteg között „ingáznak”: a szakképzetlen fog-
lalkoztatottak körében a legnagyobb a többszöri állásvesztés kockázata, és ha
valamelyikük meg tud is kapaszkodni a munkaerőpiacon, nagy valószínűséggel
ismét csak ezekben az egyszerű, bizonytalanabb munkakörökben köt ki.

FOGYASZTÁSI CSOPORTOK, ÉLETSTÍLUS-CSOPORTOK

FOGYASZTÁS ÉS ÉLETSTÍLUS: ELMÉLETI ÉS MÓDSZERTANI MEGKÖZELÍTÉSEK

A fogyasztás és a társadalmi rétegződés összefüggéseit vizsgáló munkák több-

ségét kétségtelenül Thorsten VEBLEN nek (1975) a dologtalan osztály elméletéről
szóló munkája ihlette. Az igazi lökést azonban azok a – főleg egyesült államok-
beli – tapasztalatok hozták, amelyek a hagyományos (munkaerő-piaci/foglalko-
zási) rétegződési modellekre alapozott üzleti és politikai stratégiák gyengesé-
gére hívták fel a figyelmet a hatvanas években. Ezért fordultak a szakemberek
a fogyasztáskutatás felé. Kezdetben nem a társadalom rétegszerkezetének le-
írását tekintették kifejezett céljuknak, sokkal inkább a marketing szempontjait
követték. A későbbiekben viszont egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a társadalmi
struktúrát, a társadalmi egyenlőtlenségek működési mechanizmusát az „újka-
pitalizmus” körülményei között leírni kívánó törekvések. Ennek eredménye-
ként alakult ki az individualizációs hipotézisnek elnevezett vizsgálati irányvonal,
amelyre épülően – elsősorban a német kutatási gyakorlatban – elkezdődött az
életstílus-tipológiák kialakítása.

Az individualizációs megközelítés

Ez a koncepció abból indul ki, hogy az utóbbi évtizedek makrogazdasági, mak-

rotársadalmi változásai világszerte széttördelték a mindennapi élet hagyomá-
nyos döntési kereteit. Az életstílus, az életvezetés pluralizálódott, az egyének
döntéseik során egymástól nagyon különböző alternatívák közül választhatnak,

139
mindez az életutak differenciálódásához és nagyfokú bizonytalansághoz vezet.
A kutatók egy része a kalkulatív döntések kimeneteivel kapcsolatos kockázatok
új magyarázatával kísérletezett, ezeket összefoglalóan a „kockázati társadalom”
(BECK, 1992 [magyarul: 2003]) modelljének nevezhetjük. Ez az elméleti megköze-
lítés a modernizáció következményeinek feltárását állítja gondolkodásának kö-
zéppontjába, alapvetően a globalizáció, a kockázat, a bizonytalanság fogalmával
operálva.
A globalizáció egy sor olyan átalakulással jár a makrotársadalmi folyamatok-
ban, amelyek átstrukturálják az egyének életlehetőségeit. Az információ, a tudás
felértékelődése oktatási expanzióhoz vezet. A hagyományos képzettségek de-
valválódnak, míg az újfajta, az információs társadalomhoz kapcsolódó tudások,
jártasságok jelentősége nő. A munkaattitűdöknek, a munkához, a munkahely-
hez fűződő viszony átalakulásának lényeges hatása lehet az életvitelre, az élet-
stílusra. Ezeket a változásokat elsősorban a szolgáltatási, szellemi foglalkozások
elterjedése, az információs technológia térhódítása, a flexibilis foglalkoztatási
formák előretörése mozgatja. Ahogyan LASH és URRY (1994) hangsúlyozza, a „fo-
gyasztásalapú” foglalkoztatás felfutása radikálisan átalakítja a munka jelentését
a munkavállalók körében. Ennek következményeként folyamatosan gyengülnek
és új elvárásoknak adják át helyüket a munkát övező hagyományos attitűdök és
beállítódások. Bár a munkavégzés kétségtelenül továbbra is az anyagi jólét és
biztonság legfontosabb hordozója, olyan értékek kerülnek előtérbe, mint a mun-
ka érdekessége, izgalmassága, ami az önmegvalósítás tág terét biztosítja; vagy
a csapatban dolgozás, a munkatársakkal való intenzív munkakapcsolat hangsú-
lyozása; az „érzelmi intelligencia” érvényesítése a munkahelyen; vagy az időbeli
és a feladatokat érintő alkalmazkodás szükségszerűsége. A munkavégzéshez
kapcsolódó hagyományos elemek, mint az engedelmesség, a vezetőség tisztelete
és az általuk diktált szempontok maradéktalan követése, a kemény munka, a szo-
lidaritás, a kollegialitás egyre inkább háttérbe szorulnak, és átadják a helyüket
az olyan egyéni szempontoknak, mint a saját karrier építése, az önmenedzselés,
az önprezentáció, az egyéni autonómia, az egyéni döntési jog (ALWIN, 1989).
A globalizáció persze nemcsak a munkaerő-piaci folyamatokban érezteti ha-
tását, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy a fogyasztás – akár öncélként – a min-
dennapok egyre fontosabb részévé váljon. A javak vásárlása és a szolgáltatások
igénybevétele egyre nagyobb részt szakít ki a szabadidőből, egyfajta életstílust
jelenít meg, az önazonosság egyik lényeges elemévé válik. A fogyasztás fontos-
ságának hangsúlyozása előbb-utóbb átalakítja a közgondolkodást, az általános
értékrendet, ami kihat az egyének attitűdjeire, beállítódásaira, s így végső soron
mindennapi és az életesélyeiket hosszabb távon befolyásoló döntéseire is.
Bár a kockázat mindig is jelen volt az emberi társadalmakban, de tartalma,
jelentése radikálisan megváltozott a történelmi fejlődés során (GIDDENS, 1990).
Kockázati társadalomban élni annyit jelent, hogy az ember napról napra azzal
szembesül, hogy élete kisebb-nagyobb döntéseit olyan világban kell meghoznia,
amely egyrészt az alternatívák széles tárházát kínálja, másrészt viszont minden
egyes választási lehetőség kimenetele bizonytalan. Így az emberek megtanulják
előre felbecsülni a különböző életlehetőségek sikerességének, illetve kudarcának

140
a kockázatát, és ennek alapján megpróbálják a múlt és a jelen eseményeit jövő-
beli döntéseik szolgálatába állítani. Vagyis a kockázatokkal számolva tervezik
életpályájukat, s ennek a figyelembevételével választanak. Ilyen feltételek mellett
az életpálya tulajdonképpen egy iterációs folyamat, amelynek során a kívülről
jövő információk, lehetőségek, korlátok és a korábbi tapasztalatok alapján időről
időre korrigáljuk a korábbi döntéseket, és átformáljuk korábbi életmódunkat,
életvezetésünket (GIDDENS, 1994). Ilyen körülmények között a kalkuláció nem
más, mint szelektálás a lehetőségek tárházában, az optimálisnak vélt cselekvési
alternatívák kiválasztása, miközben a választások kimenetelében az egyén soha
nem lehet teljesen bizonyos.
A modernizáció a változások felgyorsulásából következő gazdasági és időbeli
bizonytalanságok megnövekedésével jár, s ez a körülmény lényegesen megnehe-
zíti a különböző szintű döntések következményeinek előrejelzését. Ezért a gaz-
dasági és társadalmi élet szereplői – intézmények, cégek, családok, egyének stb.
– késztetést éreznek, hogy „flexibilisen” viselkedjenek, és a világról alkotott tu-
dásuk folyamatos bővítésével, a múltbéli tapasztalataik felhasználásával naponta
újraalkossák és újraértelmezzék lehetőségeiket, így hozva meg döntéseiket. Az
ilyen világban a hagyományos társadalmi jellemzők (származás, munkaerő-pia-
ci, foglalkozási helyzet stb.) életesélyeket, cselekvési módokat meghatározó ereje
jelentősen gyengülhet, átalakulhat. Felértékelődhetnek azonban olyan tulajdon-
ságok, adottságok, mint például az életkor, az életciklus, a családi helyzet, és eh-
hez kapcsolódóan a különböző szociodemográfiai tényezők befolyásoló szerepe
átmenetivé, egy adott életszakaszra jellemzővé válhat.
Példaként említve, ebbe a magyarázatkísérletbe illenek bele az „új szegény-
ség” németországi vizsgálatai is (LEISERING–LEIBFRIED, 1999, hivatkozza: LAYTE–
WHELAN, 2002), amelyek szerint a halmozottan hátrányos helyzettel szemben
sokkal inkább a szegénység időszakosságáról, életciklus-érzékenységéről, átme-
netiségéről és bizonyos értelemben vett demokratizálódásáról, azaz a tradicio-
nális társadalmi, gazdasági jellemzőktől való függetlenedéséről beszélhetünk.
Míg tehát a hagyományos koncepciók a származási, az iskolázottsági, a munka-
erő-piaci ismérvek alapján valószínűsítik az elszegényedés kockázatát – mint a
halmozott hátrányokból eredő, előre megjósolható jelenséget –, addig az indivi-
dualizációs megközelítés szerint a szegénység inkább egy rövidebb-hosszabb
ideig fennálló helyzethez, az életút egy jól meghatározott eleméhez – például a
gyermekvállaláshoz, a házasság felbomlásához, a munkanélkülivé váláshoz, a
megözvegyüléshez – köthető, és nem bizonyítható a hagyományos társadalom-
statisztikai tényezők meghatározó szerepe.

Az életstílus-tipológiák, miliőcsoportok

A nyolcvanas évek német szakirodalmában a társadalmi rétegződésre, illetve

az osztályszerkezetre vonatkozó koncepciók – az individualizációs hipotézisre
építve – rendre túlléptek azon, hogy pusztán a foglalkozási helyzetre alapozza-
nak, és olyan szegmentált társadalom képét vázolták fel, amelyben a különböző

141
életmódcsoportok nem alkotnak hierarchiát, inkább horizontálisan rendeződ-
nek el. Ez a megközelítésmód a társadalmi egyenlőtlenségeket egyre inkább az
élet legkülönbözőbb területein megnyilvánuló különbségekként értelmezi. Az
úgynevezett „túl a renden és osztályon” gondolat az egyenlőtlenségek alakvál-
tozásait hangsúlyozza. Eszerint az erősödő társadalmi és földrajzi mobilitás, a
jóléti társadalom nyújtotta egészségbiztosítás, a nyugdíjrendszer és a munkanél-
küli-segélyezés, az iskolai képzés meghosszabbodása, a munkaerő-piaci struktú-
rák és szabályrendszerek átalakulása, a munkaidő csökkenése és ezzel párhuza-
mosan a szabadidő arányának növekedése, a baráti, szomszédsági kapcsolatok
átalakulása stb. a társadalmi rétegződés – hierarchikus-vertikális szerkezetével
szemben – horizontális differenciálódását erősíti. Ez a kutatási irányvonal nem
tagadja ugyan a társadalmi egyenlőtlenségek létezését, de kiindulópontja szerint
az általános jólét emelkedésével minden társadalmi csoport helyzete javul (ez az
úgynevezett felvonóeffektus), így a vertikális egyenlőtlenségek veszítenek jelen-
tőségükből, és gyengülnek a hagyományos osztály- és rétegalapú identitások.
Az ezt a megközelítést követő első empirikus vizsgálatot az 1979-ben szer-
veződött SINUS Intézet folytatta. Céljuk közel sem volt szociológiai természetű:
arra törekedtek, hogy a fogyasztói szokások, a piaci szegmentáció és a politikai
preferenciák minél pontosabb előrejelzése érdekében olyan társadalmi csoporto-
kat különítsenek el, amelyek mindennapi viselkedésükben, életszervezésükben,
életvezetésükben, gondolkodásmódjukban, attitűdjeikben minél homogéneb-
bek. Ezeket az úgynevezett „életstílus-” vagy „miliőcsoportokat” a nyolcvanas
évek elejéig kvalitatív eszközökkel határoztak meg. Később fordultak a statiszti-
kai módszerek felé, és a klaszteranalízis segítségével – a szabadidő eltöltésére, a
munkavégzésre, a családra, a vágyakra, az elvárásokra, az attitűdökre vonatko-
zó indikátorok alapján – definiálták sajátos életviteli kategóriáikat (erről részle-
teiben l. MOCHMANN, 2002).
A későbbiekben a társadalomkutatók a SINUS-féle empirikus vizsgálatokra
építve próbálták elméletileg is tisztázni a posztindusztriális német társadalom
szerkezeti sajátosságait. BOLTE és HRADIL (1984) arra a szilárd következtetésre ju-
tott, hogy a (nyugat)német társadalom nem írható le az osztályok és a rendek, va-
lamint anyagilag meghatározott élethelyzetek kapcsolódásaival: ezek helyét átve-
szik a miliőspecifikus életstílusok, az individualizált életvezetések és karrierutak.
Hradil gondolkodásának fókuszában kezdetben egy többdimenziós rétegmodell
állt, amelyben a hagyományos státusismérvek (presztízs, képzettség, anyagi hely-
zet, hatalom) mellett kapnak helyet a miliő, az életstílus elemei. A társadalmi po-
zíció három szintjét különböztette meg: 1. a strukturális életfeltételek – amin az
előnyök és a hátrányok csoportszintű kapcsolódását értette; 2. a miliőtipikus élet-
világ – amely az egyenlőtlenségek strukturális aspektusaitól való közvetlen egyéni
érintettséget jelenti; 3. maguk az egyéni élethelyzetek (HRADIL, 1983, idézi RÓBERT,
1997). Később viszont még határozottabban elfordul a hagyományos modellektől,
állítván, hogy „az sem az osztálymodell magyarázó funkcióját, sem a rétegmodell
a leíró feladatát nem tudja ma kielégítően teljesíteni” (HRADIL, 1987, 7.; idézi RÓBERT,
1997). Az egyenlőtlenségeknek gazdasági, jóléti állami és szociális dimenzióit kü-
lönítette el egymástól. Az egyéni célok, kívánalmak az első dimenzióban a jólét,

142
a siker, a hatalom, a másodikban a biztonság és az egészség, a harmadikban az
integráció, az önmegvalósítás és az emancipáció terminológiáiban értelmezhe-
tők. Az egyenlőtlen életfeltételek gazdasági vonatkozásban a jövedelem, a képzett-
ség, a foglalkozási presztízs, a hatalom; a jóléti államot illetően a munkanélkülivé
válás, az elszegényedés, a munkafeltételek módosulása, a szabadidő-szerkezet, a
lakás- és környezeti feltételek megváltozása; szociális metszetben a társadalmi
kapcsolatok és szerepek formálódásának terén nyilvánulnak meg. Hradil modellje
végül is hét miliőcsoportot jelöl ki: a konzervatívot, a kispolgárit, a hagyományost,
a felemelkedésorientáltat, a technokrata-liberálist, a hedonisztikust és az alterna-
tív baloldalit, amelyek alapvetően a jellemző célok és az egyenlőtlen életfeltételek
szerint formálódnak (HRADIL, 1987).
SCHULZE (1992a) szintén azon az állásponton van, hogy a társadalmi struktúra
leírásának hagyományos modellje kizárólag csak a termelési folyamatban elfog-
lalt helyhez kapcsolódó egyenlőtlenségeket képes megragadni. A mai „élmény-
társadalom” keretein belül kialakuló életstílusokat, miliőket sokkal inkább az
életkor – a biológiai életkor és a nemzedéki hovatartozás kettős jelentésében –, a
műveltség és a személyes stílus határozza meg. Az „élménypiac” a mindennapi
élet részévé válik, amit a termelési kapacitás, a keresleti potenciál és az egyre
nagyobb mértékű emberitőke-beruházás, valamint az egyre nagyobb arányú
időráfordítás működtet és fejleszt. Schulze úgy látja, hogy bár a hagyományos
– munkaerő-piaci, foglalkozási alapon szerveződő – nagycsoportok relevanciája
fokozatosan elhalványul, ettől még nem tűnnek el a társadalom szerkezeti sajá-
tosságai, és nem keletkezik számtalan, egyre kisebb kulturális egység. Vélemé-
nye szerint a nyolcvanas évek végén a Német Szövetségi Köztársaság társadal-
ma a miliőcsoportok segítségével egy kifejezetten egyszerű – tulajdonképpen a
Hradil által javasoltnak megfelelő – rétegstruktúrával volt leírható.
Gluchowski szerint az életstílus fogalma bevonható a társadalmi rétegződés
modern elméletébe. Minthogy a megfigyelhető életvitel nyilvánvaló összefüg-
gésben van az anyagi és foglalkozási viszonyokkal, segítségével pontosabb kép
nyerhető a társadalmi tagozódásról. Gluchowski kitér a szegények és gazdagok,
a modern értékeket vallók és a tradíciókövetők, valamint a Németország nyuga-
ti és a keleti felén élők életstílus-differenciáira is (GLUCHOWSKI, 1987, 1989, 1991;
hivatkozza MOCHMANN, 2002). A legfontosabb különbségeket a két országrész
lakói között abban látja, hogy míg a nyugatiaknál az életstílusok pluralizálódá-
sát a növekvő személyes szabadság fémjelezi, addig a keletieknél a mindennapi
életvitel az állami nyomás terhe alatt formálódott, nyert célokat. Bár mindkét
német állam ugyanazon történelmi gyökerekből nőtt ki, a második világháború
után két nagyon eltérő társadalmi berendezkedés jött létre, ami az életstílusok
szétválásával járt. Ezért Gluchowski külön-külön rajzolja meg a nyugati és a ke-
leti országrész miliőtérképét. A nyugatnémet társadalmat 1987-ben 5 politikai
generációba és 9 életstílus-csoportba sorolta, ez utóbbiak a következők: jómódú
konzervatívok, kötelességorientált munkavállalók, integrált idősek, izolált idő-
sek, nyitott és adaptálódó átlagpolgárok, passzív munkavállalók, karrierorien-
tált fiatalok, posztmateriális baloldali (elsősorban értelmiségi) fiatalok, valamint
baloldali liberális polgárok (GLUCHOWSKI, 1987, hivatkozza MOCHMANN, 2002).

143
A kilencvenes évek elején a keletnémet társadalmat szintén 9 életstílus-csoport-
ra osztotta: polgári humanisták, racionális technokraták, anyagifogyasztás-ori-
entált kispolgárok, tradicionális munkások, tradíció nélküli munkások, fogyasz-
tásorientált munkások, karrierorientáltak, fiatalos szubkultúrákhoz tartozók és
baloldali értelmiségiek (GLUCHOWSKI, 1991, hivatkozza MOCHMANN, 2002).

A hazai kutatások legfontosabb mozzanatai

Az életstílus- és fogyasztási csoportokkal foglalkozó hazai kutatások teljes körű

áttekintésére itt nem vállalkozhattunk, ezért csupán négy munkára koncentrá-
lunk. Áttekintésünkben a kronológiai sorrendet követjük: először a rendszer-
váltás előtt keletkezett két elemzés legfontosabb jellemzőit vázoljuk, majd a ki-
lencvenes években született két vizsgálatot mutatunk be.
FERGE (1969) szerint az életmód, az életstílus nehezen körülhatárolható fogalma
olyan elemeket foglal magában, mint az adott keretek között végzett tevékenysé-
gek, a tárgyi feltételek, körülmények, a személyi erőforrások. Nemcsak a tevékeny-
ségek számbavétele, hanem minőségük feltárása is lényeges a rétegződés kutatása
szempontjából. A tartalom, a „mit” mellett a forma, a „hogyan” elemzése is nehéz
feladat az empirikus vizsgálat számára. Ferge az egyes rétegek életmódjának kü-
lönbségeit a mindennapi élet fizikai kereteit alkotó lakásviszonyok, a tartalmat
adó fogyasztási struktúra, valamint a tevékenységekre fordított idő dimenzióiban
rajzolta meg. A két utóbbival kapcsolatban leszögezi, hogy ezekben az esetekben
a kérdés az, vajon az adott réteghez tartozók miként élnek a rendelkezésükre álló
fogyasztási lehetőségekkel, fejezzük ezt ki akár pénzben, akár időben.
UTASI (1984) – a nyolcvanas évek elején végzett rétegződésmodell-vizsgálat na-
gyon gazdag információkészletére építve – számos komplex indexet konstruálva
elemezte az akkori magyar társadalom életviteli, fogyasztási csoportok szerinti
differenciáltságát. Az (1) intellektuális aktivitások indexét az olvasási szokások,
a szórakoztató kultúra és a magaskultúra fogyasztása, valamint a különböző for-
mákban folytatott tanulás együttes számbavételével – alapvetően egy egyszerű
pontozási eljárást követve – alakította ki. A (2) lakásberendezés mutatója a kö-
vetkező elemi információk alapján állt össze: van-e a lakásban függöny, szőnyeg,
könyvszekrény vagy könyvespolc, íróasztal, olvasólámpa, antik bútor, műtárgy,
régiség, nemesfém, dísztárgy. A (3) lakáskultúra indexének kialakításában a kom-
fortosság mértéke volt a mérvadó. Ezt a korszerű fűtés, a folyóvíz, a vízöblítéses
WC és fürdőszoba megléte jelezte. A (4) tárgyi környezet minőségét a háztartás-
ban található könyvek, lemezek számából szerkesztett mutató fejezte ki. Létre-
hozott egy (5) szintetikus táplálkozási mutatót is, mégpedig a következő módon: a
fehérjedús ételek ritka, míg a szénhidrátdús ételek gyakori fogyasztásához nega-
tív pontszámot, a rendszeres vitaminbevitelhez és a különleges fűszerek preferá-
lásához, a gyümölcs- és félkész ételek fogyasztásához pedig pozitív pontszámot
rendelt. Az étteremben való étkezést szintén pozitívan értékelte. Az indexképzés
azt a logikát követi, hogy amiből kevesebb van a piacon, az drágább, értékesebb,
amiből pedig sok van, az olcsóbb, értéktelenebb. A (6) ruházkodás komplex inde-

144
xének alsó szegmenseit azok alkotják, akik kizárólag használt ruhát vásárolnak,
míg a skála legfelső fokán azok helyezkednek el, akik külföldön, illetve drága bu-
tikokban szerzik be készletüket. A (7) testápolás és a higiénés kultúra mutatója a
testápoló szerek fogyasztásának gyakorisági adataiból állt össze. A (8) kapcsolat-
rendszer-skála kialakításakor a szerző azokat az emberi relációkat vette számba,
amelyek az egyént a munka világán kívül jellemzik. Az index konstruálásának
alapja ebben az esetben is egy jól meghatározott hierarchia volt, a kizárólag szűk
családi kapcsolatokból kiindulva a nagy baráti társaságig. A (9) szokások komp-
lex indexe a pénzgazdálkodás, a családi szokások és a nevelés alapjellemzőiből
állt össze. A pénzgazdálkodás sajátosságait a jövedelemből megtakarított és tör-
lesztésre fordított összegek arányai írták le. A mindennapi családi életet az olyan
indikátorok reprezentálták, mint a karácsonyi ajándékozás, a vacsoravendégek fo-
gadása, a gyerekek születésnapjának megünneplése és az alvási szokások. A ne-
velési jellemzőket a gyermekekért hozott szülői áldozatokkal operacionalizálta a
szerző. Az összevont (10) rekreációs mutató alkotóelemei a belföldi és külföldi
üdülési szokások, a sportolás, a mozgás, a séta, a kirándulás gyakoriságai voltak.
Mindezeken túlmenően elemzései során figyelembe vette a második gazdaságba
való bekapcsolódás lehetőségeit is.
Az életmód, az életvitel különböző dimenzióit megragadó indexek alapján
– úgynevezett sokdimenziós skálázással – Utasi kialakított egy hierarchiába ren-
dezhető tipológiát. A fogyasztási rangsorban legfelül az „elit” állt; őket az „intel-
lektuális csoport” követte, majd a felső középrétegbe sorolható „családorientál-
tak”, „felsőmintakövetők” és „tárgyorientáltak” következtek. Az alsó középréteg
szintén három különböző preferenciájú életstílus-csoportot tömörített: a „második
gazdasággal kompenzálókat”, a „kapcsolatgazdagokat” és a „kapcsolatszegénye-
ket”. A fogyasztási hierarchia alsó csoportjában a „robotolókat”, legalul pedig a
„többszörösen hátrányos helyzetűeket” azonosította. A következő lépésben Utasi
azokat a keretfeltételeket vette számba, amelyek előidézői, mintegy okai az élet-
stílusbeli differenciáknak. Legfontosabb tényezőnek a lakóhely típusát, a szárma-
zást, az iskolai végzettséget és a demográfiai jellemzőket tartotta, míg a külön-
böző fogyasztási mintázatok választását, a preferenciák megfogalmazását csak
az ezek megszabta határok között tartotta lehetségesnek. Lényegesnek találta a
származási háttér szerepét; vagyis minél erősebb a civilizációs és intellektuális
értékek preferenciája a szülői családban, annál magasabb az iskolai végezettség,
amely viszont a kedvezőbb munkaerő-piaci és jövedelmi pozíciók záloga, egyre
szélesebb kereteket, szabadságot biztosítva az életstílus megválasztásához.
Az életstílusra irányuló kutatások, a többdimenziós rétegződésvizsgálatok a
kilencvenes évek végén vettek újabb lendületet. Ekkor jelent meg FÁBIÁN és társai
(1998) munkája, amely a jövedelmi helyzet, a megtakarítások nagysága, a tartós
fogyasztási cikkekkel való ellátottság és egyéb vagyoni mutatók alapján képzett
státuscsoportokat. Klaszteranalízis segítségével elkülönítették a jómódúakat, a
fogyasztáscentrikusokat, a megtakarításorientáltakat, a vagyonos fogyasztókat,
a vagyonfelélőket, a vagyontalan fogyasztókat a depriváltakat és a szegényeket.
Elemzésük későbbi szakaszában meghatározták ezen csoportok tipikus társadal-
mi összetételét. Ennek során nem csupán a főbb társadalmi-gazdasági jellemzők

145
alapján igyekeztek az egyes fogyasztási rétegek arculatát megrajzolni, hanem
a sajátos szubkulturális, társadalomlélektani különbségeket hordozó kulturális
dimenziókat is figyelembe vették. Ilyenek voltak a vallásosság, az osztályazono-
sulás, a szubjektív mobilitás, az anomikus tünetek, a testi-lelki egyészséggel való
elégedettség vagy a tekintélyelvűség, amelyeket illetően relevánsnak bizonyult
az életstílus-tipológia differenciáló ereje, és ez alátámasztotta érvényességét.
Az ezredforduló táján Fábián, Kolosi és Róbert (FÁBIÁN és társai, 2000) ismét
kísérletet tett arra, hogy megalkossák a fogyasztási csoportok szociológiailag
érvényes sémáját. Ezúttal három dimenzióval dolgoztak. Elkülönítették a lakás-
vagyont és az ezzel összefüggő javak fogyasztását. Ezt a választásukat az e téren
különösen nagy társadalmi egyenlőtlenségek meglétével indokolták. Az anyagi
fogyasztás fogalmán a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottságot és bizo-
nyos szolgáltatások igénybevételét értették, míg a kulturális fogyasztás dimen-
ziójában alapvetően a magaskultúra termékeinek és szolgáltatásainak fogyasz-
tását összegezték. Ismét a klaszterelemzés módszerét alkalmazták, és olyan
tipológiához jutottak, amelynek van egy jól kirajzolódó vertikális vetülete, de
bizonyos szinteken a horizontális differenciálódás elemei is megmutatkoznak.
A következő csoportokat különböztették meg: „elit”, „felső közép”, a középréte-
gek szintjén a „felhalmozás-” és a „szabadidő-orientáltak”, a szegényeken belül
a „jó lakásúak” és a „depriváltak”.
Később KOLOSI (2000) – bár sokkal szűkebb információbázison – mintegy
megismételte a nyolcvanas évek elején elvégzett rétegződésmodell-elemzést.
Alapvetően arra volt kíváncsi, vajon az akkor kirajzolódott státuscsoportok mi-
lyen alakváltozásokon mentek keresztül a kilencvenes években; egyáltalán, le-
hetséges-e ugyanazon, illetve hasonló rétegek azonosítása. Három időpontot
jelölt ki: a nyolcvanas évek elejét, amely a szocializmus egyenlőtlenségi rendsze-
rét reprezentálta; 1992-őt, a recesszió mélypontját és 1999-et, amikor lezárult a
rendszerváltással járó „társadalmi páternoszter” folyamata. Vizsgálata során az
egyenlőtlenségek bizonyos formái szempontjából tipikus élethelyzeteket igye-
kezett lehatárolni. A strukturális dimenzióban a foglalkozás, az iskolai végzett-
ség és a jövedelem alapján megmutatkozó hierarchikus elrendeződést tárta fel,
míg az életkörülmények alapján az anyagi-materiális és a kulturális életstílus
elkülönítésére törekedett. Eredményei szerint az egyenlőtlenségek rendszere a
vizsgált öt dimenzió által kifeszített térben értelmezhető, a státuscsoportok pe-
dig az ebben a térben létrejövő „tipikus tömörülések” csomópontjai. Alapvető
következtetése, hogy a vizsgált időszakban a főbb csoportok léte, profilja, tehát a
társadalom strukturális viszonyai nem változtak. Mindhárom évre vonatkozóan
azonosítható volt egy konzisztens felső és egy konzisztens alsó réteg (ami per-
sze nem meglepő, hiszen ez politikai-gazdasági berendezkedéstől és történeti
időtől függetlenül mindig jellemez egy társadalmat). Ezenkívül folyamatosnak
bizonyult az alsó középrétegnek, a jó lakású alsó és a jó jövedelmű alsó cso-
portnak, valamint a magas státusú, alacsony jövedelmű rétegnek a jelenléte is.
A csoportok kialakítása és elemzése során Kolosi figyelmet fordított az egyes
dimenziók közötti inkonzisztenciákra is, amelyek meglátása szerint nem csök-
kentek a rendszerváltás után sem.

146
 Az itt alkalmazott tipológia felépítése

Sémánkat – követve a korábbiakban vázolt vizsgálati hagyományokat – három

olyan dimenzió szerint alakítottuk ki, amelyek jól differenciálják a társadalmat
és fontos egyenlőtlenségi viszonyok hordozói. Célunk kettős volt: egyrészről
arra törekedtünk, hogy az anyagi életvitel, a szabadidős/kulturális aktivitás és
a lakáshasználat legfontosabb jellemzőinek a figyelembevételével minél homo-
génebb, minél egyneműbb csoportokat konstruáljunk; másrészről azt tartottuk
szem előtt, hogy az egyes dimenziókat kellően egyszerű indikátorokkal ope-
racionalizáljuk ahhoz, hogy a különböző társadalomstatisztikai, szociológiai
adatgyűjtésekben szerepeljenek, és alapot szolgáltassanak a sémák későbbi elő-
állításához. Tipológiánkat a KSH 2000. évi Életmód – Időmérleg felvételének adat-
tömegét felhasználva alakítottuk ki. Ez a tény a konkrét jelzőszámok kiválasz-
tásában jelentett korlátot (csak olyan indikátorokkal tudtunk dolgozni, amelyek
konstruálásához a felmérés megfelelő információkat tartalmazott).
A klasszifikáció felépítése hierarchikus abban az értelemben, hogy az anyagi
körülményekre, a szabadidős tevékenységekre és a lakásviszonyokra vonatkozó
komponenst egyaránt aldimenziókra bontottuk, amelyek az adott fogyasztási
szegmens legfontosabb jellemzőit járják körbe. A következő lépés a jelzőszám-
csoportok és a konkrét indikátorok kialakítása volt. Arra törekedtünk, hogy
minden egyes aldimenzióban megtaláljuk azt a néhány jól definiált jelzőszámot,
amelynek felhasználásával – a következő lépésben – a tipológia megszerkeszthe-
tő. Az aldimenziókat és az indikátorcsoportokat a 3. táblázat összegzi.
Mivel megközelítésünkben a hangsúly egy adott cikk birtoklásán, egy adott
tulajdonság meglétén, illetve egy adott aktivitás gyakorlásán van, minden egyes
elemi indikátor konstruálása a „van/nincs”, a „gyakorolja/nem gyakorolja” di-
chotómia szerint történt. Emellett az esetek egy részében figyelembe vettünk
egyéb kiegészítő információkat is: az adott jószág számosságát (pl. hány darab
számítógépe van?) vagy a cikk korát (hány éves autót használ?).
Az elemi változók kialakítása után mindhárom dimenzióra – anyagi életvitel,
lakáskörülmények, szabadidős aktivitás –, az úgynevezett standardizálás eszkö-
zével komplex mutatót szerkesztettünk. Ezt az eljárást alkalmazva lehetőségünk
nyílik arra, hogy az adott jószág birtoklásán, illetve hiányán, vagy bizonyos te-
vékenységek gyakorlásán, illetve mellőzésén kívül figyelembe vegyük „ritkasági
értéküket” is. Egy sokaknak meglévő tartós fogyasztási cikk ugyanis nem ér túl
sokat a skálán, éppen azért, mert szinte mindenki rendelkezik vele, hiánya vi-
szont erős negatívum, mert csak keveseknek nincs. Egy kevésbé elterjedt jószág
viszont sokat ér, mert keveseknek van, hiánya viszont nem nagy negatívum,
hiszen alig-alig fordul elő. Az elemi indikátorok/elemi változók mindegyikére
elvégeztük ezt a számítást. Az így kapott standardizált értékeket azután dimen-
ziónként összeadtuk, s így jutottunk az anyagi státus, a lakásstátus, a szabadidő-
státus komplex indexéhez.

147
 3. táblázat. A fogyasztási csoportok kialakítása során számba vett vizsgálati dimenziók

Vizsgálati dimenziók Vizsgálati aldimenziók Indikátorcsoportok a „rétegződési”

megközelítésben
Az anyagi életvitel Tartós javak 1. Háztartás-felszereltség: van/
komponense nincs; hány darab?
2. Infokommunikációs eszközök:
van/nincs; hány darab?
3. Szórakoztatási eszközök: van/
nincs; hány darab?
Vagyoni elemek 1. Ingatlantulajdon: van/nincs;
hány darab?
2. Gépjárműtulajdon: van/nincs;
milyen korú?
Megtakarítás/eladósodott- 1. Megtakarítási képesség: megta-
ság karítások gyakorisága;
2. Eladósodottság: hiteltartozások;
törlesztési képesség
Vásárlási/fogyasztási A mindennapi vásárlások (felsőru-
szokások, kényszerek házat, tisztítószer stb.) leggya-
koribb helye: igen/nem; ha igen:
szakbolt, nagyáruház, egyéb
Üdülés Az üdülés előfordulása és a szállás
típusa: szálloda, saját nyaraló,
egyéb
Lakás-komponens Lakókörnyezet 1. A lakóövezet jellege: külterületi,
lakótelepi/hagyományos falusi,
családi ház/hagyományos városi
bérház, zöldövezeti
2. Környezeti ártalmak: van/nincs;
ha van: hányféle?
Lakásnagyság 1. Egy háztartástagra jutó alapterü-
let: ötfokú skála: nagyon zsúfolt
– nagyon tágas
2. A lakószobák száma
3. A fürdőszobák száma
4. A külön (vízöblítéses) WC-k
száma
Lakásminőség 1. A fűtés módja: hagyományos
– egyéb

148
 Vizsgálati dimenziók Vizsgálati aldimenziók Indikátorcsoportok a „rétegződési”
megközelítésben
2 A vízellátás módja:
hagyományos – egyéb
3. A szennyvízelvezetés módja:
házi csatorna – közcsatorna
4. A melegvíz-ellátás módja:
konyhai, fürdőkályha –
modernebb
5. A falak állapota: vizes,
penészes – száraz
A szabadidő/kulturá- Az írott kultúrához való 1. Újságolvasás: szokott/nem
lis fogyasztás viszony szokott; csak napilap, csak heti-
komponense lap-folyóirat, mindkettő
2. Könyvolvasás: szokott/nem
szokott; ha igen: csak szórakozta-
tó irodalom – egyéb munkák is
3. Otthoni könyvtár nagysága
4. Könyvtár igénybevétele:
kölcsönöz-e?
Az otthonon kívül 1. Színházba járás: igen/nem
fogyasztott magaskultúra 2. Múzeumba, kiállításra járás:
igen/nem
3. Komolyzenei koncertre járás:
igen/nem
Társas szabadidő 1. Étterembe, vendéglátóhelyre
járás: igen/nem
2. Vendégek fogadása,
vendégségbe járás: igen/nem
3. Szórakozóhelyre, bálba járás:
igen/nem
4. A családi ünnepek megtartása:
igen/nem
5. Kapcsolattartás a barátokkal:
igen/nem; ha igen:
milyen gyakran
Otthoni szabadidő A televíziózásra fordított átlagos
időmennyiség
Fizikai aktivitás Sportolás: igen/nem; ha igen:
milyen rendszerességgel?
Kirándulás: szokott/nem szokott

149
 MILYEN CSOPORTOK KÜLÖNÍTHETŐK EL?

A következő csoportok különülnek el (2. és 3. ábra): 1. a konzisztensen magas

státusúak (4%), akik kimagasló anyagi és nagyon jó szabadidős/kulturális és
lakáshelyzetük alapján alkotnak külön kategóriát; 2. a konzisztensen a felső kö-
zépréteghez tartozók (5%), akik mindhárom fogyasztási dimenzióban – de kü-
lönösen a lakásjellemzőket tekintve – nagyon kedvező pozícióban vannak; 3.
a fogyasztásorientált felső középréteghez tartozók (8%), akik lakásstátusa nem
jobb ugyan az átlagosnál, de szabadidős-kulturális aktivitásuk kimagaslóan gaz-
dag, sokszínű, és ehhez jó alapot szolgáltat kitűnő anyagi helyzetük; 4. a felhal-
mozásorientált középréteg (15%), amely az anyagi javak akkumulálásával tűnik
ki; 5. a szabadidő-orientált középréteg (11%), amelyet az átlagot jóval meghaladó
kulturális fogyasztás jellemez; 6. a jó lakású kisegzisztenciák csoportja (15%),
amelynek tagjai anyagi viszonyaikat és szabadidős-kulturális státusukat tekintve
az átlaghoz közel esnek, ugyanakkor lakásjellemzőik alapján a középrétegekhez
is tartozhatnának; 7. a szabadidő-orientált kisegzisztenciák (12%), akik kulturális
aktivitásuk, preferenciáik alapján emelkednek ki az átlagból; 8. a jó lakású sze-
gények rétegéhez sorolhatók (16%) a lakáshelyzetüket kivéve messze a lakossági
átlag alatt helyezkednek el; 9. a konzisztensen szegények csoportjának tagjai
(9%), akik mindegyik státusdimenzió szerint az alsó harmadhoz tartoznak; 10. a
leszakadók (5%), akiket a nagyon kedvezőtlen anyagi és kulturális státus mellett
rendkívül rossz lakáskörülmények jellemeznek.
Már többször említettük, hogy a személyek fogyasztási csoportokba soro-
lása három dimenzió szerint történt, ezek mindegyikét elemi indikátorokból
felépített folyamatos változó fejezi ki. Következő lépésként az úgynevezett fak-
toranalízis segítségével ebből a három komplex változóból állítottunk elő egyet,
amely – szintén folyamatosnak tekinthető skálán – a vizsgálat alanyának össze-
vont fogyasztási pozícióját fejezi ki. Minél magasabb pontszáma van valakinek a
skálán, annál kedvezőbbnek tekinthető a fogyasztási státusa. Annak érdekében,
hogy a csoportok egymáshoz viszonyított helyzetét még plasztikusabban érzé-
keltessük, illetve hogy felrajzoljuk a fogyasztási csoportok panorámaképét, a
státuspontszámot – mint a tanulmány első részében a foglalkozási rétegek eseté-
ben – kategóriánként ábrázoltuk (4. ábra). A státusátlagon kívül az adott csoport
homogenitását is megmutatjuk oly módon, hogy az átlagot kifejező pontokból
kiindulóan felfelé és lefelé is felmérjük a státuspontok szórását. A vízszintes
szakasz vastagsága az adott kategória népességen belüli előfordulási arányát fe-
jezi ki: minél vastagabb a vonal, annál nagyobb a szóban forgó csoport mérete.
Egy jól látható hierarchia rajzolódik ki, ahol – nyilvánvaló módon – a kon-
zisztensen magas státusúak vannak legfelül. Ugyanakkor – a hierarchia másik
végén található leszakadók mellett – ők alkotják a legheterogénebb fogyasztási
csoportot, amennyiben a közülük legelőnytelenebb helyzetűek státusa egybeesik
a felső középrétegekbe tartozókéval. Jól látható, hogy a felső középrétegen be-
lül – fogyasztási gyakorlatuk és preferenciáik szerint – elkülönül a konzisztens
és a (kulturális)fogyasztás-orientált kategória. A középrétegek esetében hason-
ló megkettőződésre kell felhívnunk a figyelmet: a felhalmozás-, illetve a sza-

150
 Az adatok forrása: Életmód – Időmérleg, KSH, 2000.

2. ábra. A népesség megoszlásafogyasztási csoportok szerint

Az adatok forrása: Életmód – Időmérleg, KSH, 2000.

3. ábra. Az anyagi, a lakás- és a szabadidős státus átlagos értéke fogyasztási csoportonként

151
 Az adatok forrása: Életmód – Időmérleg, KSH, 2000.

4. ábra. A fogyasztási csoportok és az összevont státus

badidő-orientáltak összevont státuspontszáma nem tér el lényegesen egymás-

tól, fogyasztási praxisuk és ízlésük szerint mégis két külön csoportot alkotnak.
Ugyanez mondható el a kisegzisztenciákról is. A szegénynek nevezett rétegek
belső tagolódása úgy írható le, hogy a legkülső réteget a jó lakásúak alkotják, a
középsőt a konzisztensen szegények, végül a belső magot a leszakadók, a hal-
mozottan hátrányos helyzetűek.

Az életstílus-csoportok demográfiai, társadalmi összetétele

A fogyasztási csoportok formálásában nagyon lényeges szerepe van az élet-

kornak és az életciklusnak. A konzisztensen magas státusúak csakúgy, mint
a konzisztens felső középréteg tagjai leginkább a gyermeket nevelő párok kö-
zött felülreprezentáltak. A fogyasztásorientált felső középrétegben viszont az
átlagot jóval meghaladó a fiatal – 35 év alatti – párkapcsolatban (még) nem élők
részaránya. A felhalmozásorientált középréteg súlya két életciklus-kategóriában
különösen nagy: a gyermeket nevelő (házas)pároknál és azoknál a középkorú
pároknál, amelyek utódai már elhagyták a szülői családot, illetve nincsenek
gyermekeik. A szabadidő-orientált középrétegben egyértelmű a fiatal hajado-
nok, nőtlenek dominanciája. A jó lakású kisegzisztenciák, valamint a jó lakású
szegények legnagyobb arányban a 60 éven felüliek között találhatók. A konzisz-
tensen szegények egyötöde olyan 60 éven felüli, akinek már a társa sem él, és

152
a gyermekei is (ha voltak) elhagyták a szülői házat. Figyelemre méltó, hogy a
leszakadók leginkább a középkorúaknak abban a rétegében felülreprezentáltak,
melynek tagjai nem élnek párkapcsolatban, és eltartott gyermekeik sincsenek.
Ez azt jelenti, hogy esetükben az anyagi és kulturális értelemben vett periferiá-
lis helyzet a családi/emberi kapcsolatok beszűkülésével is párosul.
Viszonylag erős kapcsolat mutatkozik a fogyasztási csoportok szerinti hova-
tartozás és az iskolai végzettség között, jelezve, hogy az emberi, a kulturális tőke
fontos tényezője az anyagi erőforrások mennyiségének éppúgy, mint a szabad-
idő-eltöltési szokásoknak. Az általános iskola elvégzéséig sem jutók a szegények
rétegében, azon belül is a leszakadók között vannak a legtöbben; ugyanez igaz
az általános iskolát végzettekre is. Az azonban figyelemre méltó, hogy a fel-
halmozásorientált középréteghez tartozók 18 százaléka is legfeljebb a kötelező
8 osztályt fejezte be. Ebben a csoportban – valamint a kisegzisztenciák körében
– a legmagasabb a szakmunkás végzettségűek aránya is. A középiskolát végzet-
tek (az intézmény típusától függetlenül) leginkább a felső középrétegekben és a
szabadidő-orientált középrétegben felülreprezentáltak. A felsőfokú végzettség-
ben van némi különbség az oklevél fajtája szerint. A főiskolai diplomások átlag-
hoz viszonyított részaránya a szabadidő-orientált középrétegben a legmagasabb,
míg az egyetemet végzetteké a konzisztensen magas státusúak körében. Ösz-
szességében az utóbbi csoporthoz tartozók mintegy fele diplomás; hányaduk
a fogyasztásorientált felső középrétegben csaknem 40, a konzisztens felső kö-
zéprétegben viszont csak 33 százalékos. A felhalmozásorientált középréteghez
tartozóknak mindössze az egytizede felsőfokú végzettségű, míg a szabadidő-
orientáltaknak egynegyede.
A háztartás gazdasági aktivitás szerinti összetétele és a fogyasztási csopor-
tok szerinti pozíció között markáns az összefüggés. A konzisztensen magas
státusúak, a fogyasztásorientált felső középréteghez és a szabadidő-orientált kö-
zépréteghez tartozók egynegyede olyan háztartásban él, amelynek csak foglal-
koztatott tagja van. A másik póluson a szegények helyezkednek el: a jó lakásúak
56, a konzisztensen szegények 51, a leszakadók 52 százaléka olyan család tagja,
amelyben csak inaktívak és eltartottak élnek. A jó lakású szegények többségénél
minden háztartástag nyugdíjas, míg a leszakadók között a jobbára a középgene-
rációkhoz tartozó inaktívak felülreprezentáltak.
Hasonló mintázat adódik, amikor a fogyasztási csoportok szerinti hovatarto-
zás és a gazdasági aktivitás kapcsolatát vizsgáljuk. A konzisztensen magas státu-
súak és a fogyasztásorientált felső középréteghez tartozó 15–64 évesek csaknem
90 százaléka dolgozik, de a konzisztens felső középrétegben is 83 százalékos ez az
arány. A foglalkoztatottak hányada a leszakadók körében a legkisebb, mindössze
38 százalék; egyötödük munkanélküli, 15 százalékuk rokkantnyugdíjas, további
9 százalékuk pedig egyéb inaktív. A munkanélküliek és az inaktívak részaránya
a konzisztensen szegények közt is majdnem eléri a 25 százalékot, és a jó lakású
szegények mellett közöttük a legnagyobb a rokkantnyugdíjasok hányada is. Az
öregségi (és özvegyi) nyugdíjasok az idősebb korstruktúrájú, jó lakású szegények
és jó lakású kisegzisztenciák esetében a leginkább felülreprezentáltak.

153
 Érdemes vizsgálni a tanulmány első részében definiált foglalkozási rétegek és
a fogyasztási csoportok közötti összefüggést (4. táblázat). A konzisztensen magas
státusúak között a nagy- és középvállalkozók, a felső szintű vezetők, a magas be-
osztású értelmiségiek és a kisfoglalkoztatók aránya haladja meg jóval az átlagot.
A konzisztens felső középréteg esetében szintén a felső szintű vezetők és a szakér-
tők relatív súlya a legnagyobb. A fogyasztásorientált felső középrétegben a lakos-
sági átlagot lényegesen felülmúlja az értelmiségiek, hivatalnokok, szakértők rész-
aránya. A felhalmozásorientált középréteget illetően a képzett technikusi, irodai,
szolgáltatási foglalkozásúakat, valamint az egyéni vállalkozókat kell kiemelnünk
mint leggyakrabban előforduló foglalkozási kategóriákat. A szabadidő-orientált
középréteg esetében szintén az előbbi foglalkozási kategóriába tartozók, valamint
az alsó szintű értelmiségiek, hivatalnokok képviseleti aránya a kiemelkedő. Ami
a jó lakású kisegzisztenciákat illeti, 43 százalékuk képzett szolgáltatási, irodai,
technikusi foglalkozású (illetve az volt inaktívvá válását megelőzően) vagy a szak-
képzett ipari foglalkozásúak rétegébe tartozik. A szabadidő-orientáltak esetében
az utóbbi két kategória mellett a betanított munkások képviselete is meghaladja
az átlagot. A szegények közül a leszakadók foglalkozási összetétele a legkedve-
zőtlenebb: 34 százalékuk betanított munkát végez (vagy végzett), csaknem egy-
negyedük a szakképzetlen fizikaiak rétegébe tartozik, egyötödük pedig vagy soha
nem is volt, vagy huzamosabb ideje nincs jelen a munkaerőpiacon. Ez utóbbiak
hányada a konzisztensen szegények körében valamivel alacsonyabb, 13 százalék, a
jó lakásúak között pedig nem éri el a 10 százalékot.
Ha a kétféle klasszifikáció kapcsolatát a fordított nézőpontból vizsgáljuk,
szintén a viszonylag erős korrelációt kell kiemelnünk, legalábbis a foglalkozási
hierarchia két pólusán (5. táblázat). A nagy- és középvállalkozók 56, a kisfoglal-
koztatók 47 százaléka a konzisztensen magas státusúakhoz vagy a felső közép-
rétegekbe tartozik. A magasan képzett értelmiségiek, szakértők körében még
ennél is magasabb – 60 százalék körüli – ez az arány. Legtöbbjük a fogyasztás-
orientált felső középréteg tagja. A középrétegeket illetően figyelemre méltó kü-
lönbségek vannak a vezetők és az értelmiségiek között. Amíg az előbbiek között
(a felső és az alsó szintűek esetében egyaránt) magasabb a felhalmozásorientál-
tak részaránya, addig az utóbbiak csoportjában a szabadidő-orientáltak vannak
többen. Egyébként a felhalmozásorientált középréteg relatív súlya az egyéni vál-
lalkozók és a kisfoglalkoztatók körében a legnagyobb, míg a szabadidő-orien-
táltaké a beosztott hivatalnokoknál, értelmiségieknél, valamint a képzett szol-
gáltatási, technikai, irodai foglalkozásúaknál. A közvetlen termelésirányítók és
képzett ipari munkások 33 százaléka a kisegzisztenciákhoz, 35 százalékuk a
szegényekhez, de mintegy egynegyedük a középrétegekhez – elsősorban a fel-
halmozásorientáltakhoz – tartozik. Ez utóbbiak súlya még a betanított munkát
végzők (vagy az ilyen pozíciókból inaktívvá válók) esetében is 20 százalékos. Az
egyszerű, kiszolgálói munkát végzők közül már sokkal többen kerülnek a sze-
gények közé, hasonlóan a munkaerőpiacról kiszakadókhoz. Ez utóbbiak 40 szá-
zaléka vagy a konzisztensen szegény, vagy a leszakadó csoport tagja. A mun-
kaerőpiachoz soha nem kötődött inaktívak, nyugdíjasok 38 százaléka viszont a
jó lakású szegények kategóriájában jelenik meg.

154
 4. táblázat. A 15–84 évesek megoszlása társadalmi-foglalkozási rétegek szerint, fogyasztási csoportonként

Társadalmi-foglalkozási réteg

ciák

réteg
Átlag

orientált
Jó lakású
Jó lakású

státusúak
Felhalmo-
szegények

sen magas
entált felső
Szabadidő-

középréteg
középréteg
középréteg
zisztenciák

zásorientált
Leszakadók

Konziszten-
Konziszten-

felső közép-
entált kiseg-

Konzisztens
kisegziszten-
sen szegények

Fogyasztásori-
Szabadidő-ori-
Nagy- és középvállalkozók 4,2 1,5 0,5 0,6 0,4 0,4 0,2 0,1 – – 0,5
Felső és középszintű vezetők 7,4 5,8 3,2 1,9 3,0 1,9 0,7 0,8 0,2 – 2,0

Magasan képzett értelmiségiek 11,9 9,6 10,8 2,1 4,9 1,5 0,3 0,6 – – 3,1
Alsó szintű vezetők 11,9 10,8 12,6 7,8 6,3 6,3 4,3 3,3 0,9 1,2 6,0
Alsó szintű értelmiségiek 17,0 16,4 21,9 7,2 16,0 7,0 6,6 2,3 1,4 0,5 8,4
Képzett technikusi, irodai,
16,7 24,2 22,8 24,3 31,1 23,1 17,9 11,7 7,8 4,5 19,1
szolgáltatási foglalkozásúak
Kisfoglalkoztatók 9,6 4,8 2,8 3,1 0,9 1,1 1,3 0,6 0,2 0,2 1,9
Egyéni vállalkozók 8,0 6,8 4,7 6,9 2,2 2,2 3,0 2,3 1,7 1,0 3,6
Mezőgazdasági egyéni
– – 0,3 1,8 0,4 0,9 1,3 0,6 0,8 1,0 0,8
vállalkozók
Munkairányítók és képzett
4,8 8,1 7,3 17,8 14,9 20,0 20,5 20,1 17,4 14,9 16,4
ipari foglalkozásúak
Betanított munkát végzők 4,5 9,6 9,5 18,0 14,2 19,9 27,2 31,3 34,4 33,6 21,7
Egyszerű munkát végzők 0,6 1,8 1,2 5,7 2,6 10,8 12,5 18,8 22,2 23,6 10,7

A munkaerőpiacról kiszakadók 2,9 0,3 2,3 1,6 2,5 2,6 3,6 1,5 7,3 12,2 3,2
Nyugdíjasok, inaktívak,
0,3 0,5 0,2 1,1 0,6 2,3 0,7 6,0 5,8 7,2 2,6
akik sohasem dolgoztak

155
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
 Korábbi vizsgálatokból tudjuk, hogy az életstílus, a fogyasztási gyakorlat – el-
sősorban a kulturális szokások, a kulturális tőke mintázata – egyértelmű kap-
csolatban áll a származási háttérrel. Ez kétféle hatásmechanizmuson keresztül
is érvényesül. Egyrészt direkt módon: a szülő közvetítette kulturális tőke, az
otthonról hozott értékek, gondolkodásmód, fogyasztási tradíció mintegy átörök-
lődik és tovább él, így formálva az életstílust, az életvitelt. Másrészt indirekt
módon, az iskolázottságon, a megszerzett foglalkozási, társadalmi státuson ke-
resztül. Az iskolai továbbhaladással foglalkozó vizsgálatok általánosságban arra
a következtetésre jutottak, hogy az oktatási expanzió ellenére sem csökkentek
lényegesen a származás generálta egyenlőtlenségek (legfeljebb máshol és más
formában jelentkeznek, mint korábban): a jobb helyzetű szülők gyermekei még
ma is jelentős előnyben vannak a továbbtanulást illetően a rosszabb környezet-
ből érkező társaikhoz képest (KSH, 2004b).
A szülői háttérnek egyaránt fontos összetevője a kulturális és az anyagi tőke.
Egy, a származás és az iskolai teljesítmény kapcsolatát feltáró elemzés leglénye-
gesebb eredménye szerint a gyermeket körülvevő „kulturális környezetnek” és
a család anyagi viszonyainak jelentős, a szülők foglalkozási réteg-hovatartozá-
sától független hatása van a tanuló iskolai sikerességre (BUKODI, 2000b). Minél
gazdagabbak a család kulturális és anyagi erőforrásai, annál valószínűbb, hogy
a gyermek érettségit adó középiskolában tanul tovább, majd később diplomát
szerez. Az iskolázottság viszont egyrészt alapvető meghatározója a munkaerő-
piaci esélyeknek, az elért foglalkozási helyzetnek, másrészt (ahogyan ezt a ko-
rábbiakban már láttuk) magának az életviteli, fogyasztási viselkedésmódnak.
Összefoglalva: jogosan tételezhetünk fel szoros kapcsolatot a származás és a
fogyasztásicsoport-hovatartozás között.
A konzisztensen magas státusúak 34 százalékának vagy a szülei, vagy a nagy-
szülei diplomások voltak; 17 százalékuk pedig többgenerációs értelmiségi család
leszármazottja. Ez utóbbiak részaránya a fogyasztásorientált felső középrétegben
is meghaladja a 10 százalékot. Ugyanakkor még a magas fogyasztási státusúak
37 százaléka is olyan családból jön, ahol a szülők legfeljebb a szakmunkás-bizo-
nyítvány megszerzéséig jutottak el. Figyelemre méltó, hogy a felhalmozásorientált
középréteg származási összetétele mennyivel rosszabb, mint a szabadidő-orientált
csoporté. Amíg az előbbiek felének a szülei legfeljebb az általános iskolát fejezték
be, addig az utóbbiaknál ez a hányad csak egynegyednyi, 17 százalékuk viszont
diplomások leszármazottja. A kisegzisztenciák tipikusan általános iskolai és szak-
munkás végzettségű szülők gyermekei. Ebből a szempontból is a leszakadók van-
nak a legrosszabb helyzetben: 61 százalékuknál egyik szülő sem fejezte be az ál-
talános iskolát; ez az arány még az idősebb korösszetételű, jó lakású szegényeknél
is alacsonyabb, 54 százalékos. Mindez jelzi, hogy az otthonról hozott anyagi és
kulturális tőke (illetve hiánya) érdemben befolyásolja a saját fogyasztási praxist és
az eszerint kirajzolódó életstílus jellegzetességeit.

156
 5. táblázat. A 15–84 évesek megoszlása fogyasztási csoportok szerint, társadalmi-foglalkozási rétegenként

Társadalmi-foglalkozási réteg

Konziszten-
sen magas
státusúak
Konzisztens
felső-közép-
réteg
Fogyasztás-
orientált
Felhal-mo-
zásorientált
középréteg
Szabadidő-
orientált
középréteg
Jó lakású
kisegzisz-
tenciák
Szabadidő-
orientált
kisegzisz-
tenciák
Jó lakású
szegények
Konzisz-
tensen sze-
gények
Leszakadók
Összesen

Nagy- és középvállalkozók 33,3 15,4 7,7 17,9 7,7 10,3 5,1 2,6 – – 100,0
Felső és középszintű vezetők 15,4 15,4 12,8 16,1 14,8 14,1 4,0 6,7 0,7 100,0
Magasan képzett értelmiségiek 16,1 16,5 28,3 10,4 17,0 7,4 1,3 3,0 – – 100,0
Alsó szintű vezetők 8,1 9,4 16,7 19,5 11,2 15,4 8,3 9,0 1,3 1,1 100,0
Alsó szintű értelmiségiek 8,3 10,2 20,8 12,9 20,3 12,3 9,1 4,4 1,4 0,3 100,0
Képzett technikusi, irodai,
3,6 6,7 9,5 19,2 17,4 17,9 10,9 10,1 3,5 1,3 100,0
szolgáltatási foglalkozásúak
Kisfoglalkoztatók 21,3 13,5 12,1 24,8 5,0 8,5 7,8 5,7 0,7 0,7 100,0
Egyéni vállalkozók 9,2 9,9 10,3 29,0 6,6 9,2 9,6 10,7 4,0 1,5 100,0
Mezőgazdasági egyéni vállalkozók – – 3,2 32,3 4,8 16,1 17,7 11,3 8,1 6,5 100,0
Munkairányítók és képzett ipa-
1,2 2,6 3,5 16,4 9,7 18,1 14,5 20,0 9,2 4,8 100,0
ri foglalkozásúak
Betanított munkát végzők 0,9 2,3 3,5 12,5 7,0 13,6 14,6 23,6 13,8 8,3 100,0
Egyszerű munkát végzők 0,2 0,9 0,9 8,1 2,6 15,0 13,7 28,8 18,0 11,8 100,0
A munkaerőpiacról kiszakadók 3,8 0,4 5,9 7,5 8,4 12,1 13,4 7,9 20,1 20,5 100,0
Nyugdíjasok, inaktívak, akik soha-
0,5 1,0 0,5 6,7 2,6 13,3 3,1 37,9 19,5 14,9 100,0
sem dolgoztak
Átlag 4,1 5,3 8,0 15,1 10,7 14,8 11,7 16,4 8,7 5,3 100,0

157
Megjegyzés: Az inaktívak az utolsó foglalkozási rétegükkel szerepelnek. Az adatok forrása: Életmód – Időmérleg, KSH, 2000.
 ÖSSZEFOGLALÁS

Tanulmányunkban a magyar társadalom szerkezetének alapvető jellemzőiről

igyekeztünk képet nyújtani. A szakirodalomban a társadalmi rétegződés vizs-
gálatának többféle hagyománya is van, mi érdemben kettővel foglalkoztunk: a
munkaerő-piaci/foglalkozási alapú megközelítéssel és az úgynevezett fogyasz-
tási vagy életstílus-csoportok szerinti differenciálódással. Az előbbi esetben az
egyének/családok rétegekbe sorolása munkapiaci, foglalkozási jellemzőik figye-
lembevételével történt, míg az utóbbi esetben a rétegképzés alapja az eltérő fo-
gyasztási mintázatokban rejlik. Véleményünk szerint – és erre utalnak kutatási
eredményeink is – a kétféle rétegmodellt szigorú szakmai szempontból lehetet-
len érvényességük szerint rangsorolni; más szavakkal, nem lehet azt mondani,
hogy az egyik megközelítés relevánsabb, adekvátabb a mai magyar társadalmi
viszonyokra, mint a másik. Inkább amellett érvelünk, hogy a két rétegszerkezeti
modell egymást kiegészíti, és az életmód, az életkörülmények, az életvitel bizo-
nyos vonatkozásaiban az egyik, más tekintetben a másik ragadja meg jobban az
egyenlőtlenségeket. A következő konkrét eredményeket érdemes kiemelni.
Az utóbbi két évtizedben a foglalkozási rétegek szerinti struktúra a hagyo-
mányos értelemben vett szellemi foglalkozások felé tolódott el. A leginkább fi-
gyelemreméltó változások a képzett szolgáltatási, kereskedelmi, irodai, techni-
kusi foglalkozásúak esetében zajlottak le. A foglalkoztatott nőknél 27-ről 36-ra,
a férfiaknál 6-ról 10 százalékra nőtt a réteg súlya 1983 és 2002 között. A nyolc-
vanas évek eleje óta csökkent a közvetlen munkairányítók és a képzett ipari fog-
lalkozásúak részaránya. A férfiaknál a hagyományos nehézipari, energetikai,
gépipari ágazatokban volt a legnagyobb mértékű az aránycsökkenés, a nőknél
inkább a könnyűiparban. Összességében a betanított munkások rétegének rela-
tív súlya is csökkent, de ez nem igaz minden alcsoportra. Amíg a hagyományos
ipari foglalkozásúak, a betanított irodai munkakörökben tevékenykedők és kü-
lönösképpen a mezőgazdaságban dolgozók hányada lényegesen visszaesett, ad-
dig a szolgáltatási, kereskedelmi foglalkozásúak részaránya folyamatosan nőtt.
Ezek az eredmények a foglalkozási struktúra polarizációjára utalnak. Úgy tet-
szik, nálunk is növekszik a magasabb képzettséget, nagyobb önállóságot igénylő
szakértői munkák súlya; emellett a többnyire kijelölt részfeladatokat elvégző alsó
szintű értelmiségiek, technikusok száma is gyarapszik. Ezzel párhuzamosan – ha
nem is ilyen mértékben – emelkedik a betanított és a szakképzetlen szolgáltatási
és keresked elmi csoportok részaránya is. A foglalkozási struktúra középső tarto-
mányában a hagyományos irodai és a szakképzett ipari munkakörök csökkenésé-
re és a szolgáltatási, kereskedelmi kategóriák felfutására kell felhívni a figyelmet.
A munkapiaci-foglalkozási rétegek szerinti helyzet az anyagi-vagyoni helyzet
egyik legfontosabb meghatározójának bizonyult. Az általunk kialakított séma se-
gítségével egyértelműen differenciálni tudtuk a felnőtt népességet ebből a szem-
pontból. Statisztikai értelemben is releváns a tőketulajdonosok elkülönülése a többi
rétegtől, akiknek az anyagi viszonyai a legkedvezőbbek: ők rendelkeznek a legtöbb
erőforrással, az ő munkapiaci karrierjükben fordul elő a legkevesebb megszakítás,
és ők érzékeltek leginkább javulást életkörülményeikben az elmúlt 10–15 évben.

158
 Az eredmények a vezetők és az értelmiségiek belső differenciáltságára is
felhívták a figyelmet. A felső és középszintű, valamint a magas beosztású hiva-
talnoki, szakértői, elitértelmiségi csoportok anyagi-vagyoni státusukat, munka-
erő-piaci biztonságukat tekintve (is) jól elkülöníthetők az alsó szintű vezetőktől,
beosztott hivatalnokoktól.
A szakképzetlen fizikaiak és a munkaerőpiacról kiszakadók alkotják a tár-
sadalom „perifériáját”, abban az értelemben, hogy az idetartozók munkapiaci
előrelépési esélyei és státusuk javulására vonatkozó kilátásai nagyon rosszak.
Feltehetően sokan vannak, akik a két réteg között „ingáznak”: a szakképzetlen
foglalkozásúaknál a legnagyobb a többszöri állásvesztés kockázata, s ha valame-
lyikük meg tud is kapaszkodni a munkaerőpiacon, nagy valószínűséggel ismét
csak ezekben az egyszerű, bizonytalanabb munkakörökben köt ki.
Az életstílus-tipológia alapján is elmondható, hogy a magyar társadalom
alapvetően hierarchikus-vertikális elrendezettségű, amelyben jól lehatárolható a
viszonylag homogén, a különböző fogyasztási dimenziókat tekintve konzisztens
profilú felső és alsó (szegény) réteg. A két pólus közötti pozíciókat tekintve már
nem ennyire egyértelmű a képlet, ezekben az esetekben lényegesek a horizontá-
lis – preferencia- és ízlésbeli – különbözőségek is.
Elemzésünkben a következő fogyasztási nagycsoportokat tudtuk elkülöníte-
ni: a 17 százalékos részesedésű felső és felső középréteget (ezen belül megkülön-
böztetve a konzisztensen magas státusúakat, a konzisztens felső középréteget
és az anyagifogyasztás-, valamint szabadidő-orientált felső középréteget); a 26
százalékot kitevő középrétegeket (elkülönítve a felhalmozás- és a kulturálisfo-
gyasztás-orientáltakat); a 27 százalékot képviselő kisegzisztenciákat (a jó laká-
súak és a szabadidő-orientáltak alcsoportjaival); a 30 százaléknyi szegényeket
(megkülönböztetve a jó lakásúakat, a konzisztensen szegényeket és a leszakadó-
kat/kiszakadtakat).

159
 KOVÁCH IMRE – NAGY KALAMÁSZ ILDIKÓ

TÁRSADALMI ÉS TERÜLETI
EGYENLŐTLENSÉGEK

A település- és társadalomszerkezet egymástól nehezen elkülöníthető struktú-

rák összekapcsolódó rendszereiben gyakorol egymásra kölcsönhatást. A szak-
irodalom elsősorban a társadalom és a gazdaság térszerkezetét tárgyalja, illetve
a társadalomszerkezet és a társadalmi egyenlőtlenségek településkategóriák sze-
rinti jellegzetességeit elemzi. A két megközelítés között nagyon kevés az egyez-
tetésre alkalmas szempont. Nehezen vizsgálható, és a jelentős eredményeket fel-
halmozó regionális és egyéb kutatások ellenére sem írható le pontosan, hogyan
hat egymásra a település- és társadalomszerkezet, és sajátosságaik hogyan hatá-
rozzák meg egymást. Szelényi Iván és Ladányi János 1997-es tanulmánya, kevés
közül az egyik legjelentősebb munka, amely a társadalmi és területi egyenlőtlen-
ségeket strukturális megközelítésben elemzi (LADÁNYI–SZELÉNYI, 1997).
A társadalomszerkezet elemzése szempontjából egyértelmű, hogy a társadal-
mi egyenlőtlenségek jelentős meghatározói a településszerkezet mentén is leképe-
ződnek. A városi társadalmak szegregációja, az urbanizálódás, a városi és falusi
társadalmak átalakuló kapcsolata, a települések közötti migráció, a szuburbani-
zálódás, a kisfalvas körzetek szegénységi gettóinak kialakulása, a globális és re-
gionális gazdasági és társadalmi folyamatok és egy sor más, településstruktúrá-
hoz is köthető jelenség a jelenkori magyar társadalom szerkezetét és változásait
is meghatározza. Tanulmányunk kísérlet a magyar társadalomstruktúra telepü-
lésszerkezettel összefüggő jelenségeinek elemzésére és az ismert kutatási ered-
mények továbbépítésére. Az első részben a rendszerváltást megelőző és követő
időszakban végbemenő, a társadalomszerkezetet jelentősen befolyásoló tér- és te-
lepülésszerkezeti változásokat foglaljuk össze, valamint a hazai településszerkezet
leírására használt kategóriákat és tipológiákat mutatjuk be. A második fejezetben
a regionalizáció intézményi vonatkozásait, a települési, területi, valamint gazda-
sági- és társadalmi érdekek viszonyát, a dolgozat harmadik részében a rendszer-
váltás utáni társadalom térbeli elmozdulásait elemezzük. Az első három részben
több helyen nyugat-európai mintákhoz hasonlítjuk a rendszerváltás és az uniós
integrációs folyamatok hatására elinduló hazai folyamatokat, míg a negyedikben
a társadalom- és térszerkezet aszinkron változásaiból eredő sajátosan közép-

161
európainak tekinthető jelenséget mutatunk be. Tanulmányunk azt hangsúlyozza,
hogy a település- és regionális rendszer elemzésein és a „posztszocialista demog-
ráfiai fordulat” (LADÁNYI–SZELÉNYI, 1997) tételén túlmenően a városi és a rurális
társadalom kapcsolatában és egymásra hatásában, az ismert európai és egyéb
társadalmi térszerkezetekhez hasonlítva, a hosszú időtartamú, nem 1990-ben kez-
dődő folyamatok eredményeként számos elemében új modell jött létre, amelynek
stabilizálódása és állandósulása történt meg a szocialista rendszer bukását követő
időszakban.

TELEPÜLÉSSZERKEZET, TÉRSZERKEZET –
ÖRÖKLÖTT STRUKTÚRÁK POSZTSZOCIALISTA VÁLTOZÁSOKKAL

A rendszerváltást követő mintegy másfél évtizedben a hazai tér- és település-

szerkezet számottevő változásokon ment keresztül, mert az államszocializmus-
ban kialakult gazdasági és társadalmi struktúrák nem voltak kompatibilisek a
piacgazdasággal (LADÁNYI–SZELÉNYI, 1997). A háború utáni szakaszos területfej-
lesztési politika öröksége meghatározta a posztszocialista átalakulási folyama-
tokat. Az ötvenes években, az erőltetett iparosítás időszakában a Dunántúli- és
Északi-középhegység vonalában bányászati-energetikai-nehézipari tengely jött
létre. Az ekkor kialakult vagy fejlődésnek induló ipari térségeknek és Budapest
lakosságvonzó hatásának következtében a második világháborút követő mig-
ráció és ingázás leginkább ezekre a területekre irányult. A hatvanas években
a feldolgozóipar dekoncentrációra törekvő fejlesztése nyomán többek között öt
vidéki nagyváros (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged) indult növekedésnek,
ami Budapest dominanciáját valamelyest ellensúlyozta, és így a területi különb-
ségek csökkentek. A hetvenes évek településhálózat-fejlesztési koncepciója1 az
elméletileg a társadalmi igényeknek megfelelő településfejlesztést tűzte ki cé-
lul, aminek megvalósítására állították fel a települések hierarchikus rendszerét.2
A rendszerváltást követő gazdasági és társadalmi folyamatok hatására e rend-
szer felborult, és egyes korábbi központok dominanciavesztéséhez vezetett.
A nyolcvanas években a halmozottan hátrányos helyzetű térségek felzárkózta-
tandó új ipari munkahelyeket hoztak létre (ENYEDI, 1993, 2000; VALUCH, 2001;
CSITE–KOVÁCH, 2002). A szocialista típusú fejlesztési folyamatok okozta egyen-
lőtlenségek és strukturális problémák ellenére a nyolcvanas évek végéig a ma-
gyar településrendszer jelentős fejlődésen ment keresztül. Az agrárpiaci, illet-
ve oktatási funkciókkal rendelkező városok többfunkciós központokká váltak,
és a területi különbségek csökkentek (ENYEDI, 1996, BELUSZKY–GYŐRI, 1999). Az
iparosítást nem követte a települések lakásállományának és infrastrukturális
állapotának fejlesztése. A városi ipari munkahelyek száma gyorsabban nőtt a
városi lakások számánál, ami a vidéki második gazdaságban való részvétel lehe-
1
Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (1971).
2
A települések kilenc szintje a közösségi intézmények és szolgáltatások alapján: országos,
felsőfokú, részleges felsőfokú, középfokú, részleges középfokú, kiemelt alsó fokú, alsó fokú, rész-
leges alsó fokú központ és falu.

162
tőségével együtt nagyarányú ingázást eredményezett. A rurális területek egyik
legfontosabb differenciáló tényezője a második gazdaságban való részvétel volt,
amelynek hatására a hetvenes–nyolcvanas évekre a vidéki lakosság egy részé-
nek jelentősen javultak az anyagi körülményei. A falusiak sokkal jobb lakókörül-
ményeket tudtak maguknak teremteni, mint a hasonló státusú nyugat-európai
mezőgazdasági vagy ipari foglalkoztatottak (LADÁNYI–SZELÉNYI, 1997).
A kilencvenes évek strukturális átalakulása nyomán bekövetkezett alapvető
térszerkezeti és társadalmi változások számos ponton összefüggenek egymással.
A foglalkozási struktúra átalakulásával a munkahelyek egyharmada megszűnt,
elsősorban a nem versenyképes iparágakban. A második gazdaság jelentőségé-
nek elvesztésével a nyolcvanas évekre az anyagilag gyarapodó szocialista közép-
rétegek lecsúsztak, és az átalakulás egyik fő vesztesévé váltak. A piacgazdasági
váltással nemcsak egyes társadalmi csoportok státusa, hanem az ország területi
szerkezete és az egyes települések pozíciója is megváltozott. A települések és a
térségek pozícióját a redisztributív rendszer hierarchiája helyett a jövedelemszer-
zés lehetősége, az abszorpciós képesség, az endogén és exogén földrajzi, társa-
dalmi és gazdasági adottság határozza meg. A vertikális településrendszert egy
horizontális szerveződési rendszer váltotta fel, amely az alá-fölérendeltség helyett
a hálózatszerű működésre épül (ENYEDI–HORVÁTH, 2002; ENYEDI, 2000; IZSÁK, 2003).
A korábbi bányászati-energetikai-nehézipari tengely területei a korszerűtlen ter-
melés nyomán már a rendszerváltást megelőzően válságba kerültek. A munka-
nélküliség tömeges megjelenésével ezek a területek lettek a kilencvenes évek első-
számú depressziós válságtérségei. A feldolgozóiparra építő térségek hanyatlása
elsősorban a hirtelen bekövetkezett piacvesztés következménye. Ezek a területek
nem küzdenek olyan szerkezeti problémákkal, mint a korábbi nehézipari közpon-
tok, és a lakosság gazdasági tevékenysége is korszerűbb, sokoldalúbb. A hanyat-
lás innovatív gazdaságfejlesztéssel fékezhető és megfordítható. A korábbi idő-
szakban meglehetősen periferikus helyzetű határ menti térségek felértékelődtek.
A határokon átnyúló együttműködések a gazdasági aktivitás potenciális forrásai
lettek. A külső periféria térségeinek több évtizedes elmaradottságát azonban csak
a nyugati országrészben kompenzálták a nemzetközi együttműködések; a keleti,
északkeleti területek határ menti kisrégiói a szomszédos országok szintén válsá-
gos külső perifériáival határosak, így az együttműködés nem alakult ki, vagy ha
ki is alakult, a tőkehiány miatt nem válhatott hatékonnyá. A bonyolult földkár-
pótlási folyamatok következtében létrejött földtulajdonrendszer és földhasználat,
valamint az európai mezőgazdasági problémák megoldatlansága és strukturális
problémái miatt a mezőgazdasági dominanciájú területek hanyatlása tartós lehet.
Az agrártérségek a válságrégiók speciális altípusát alkotják, ezek teszik ki az úgy-
nevezett belső perifériák nagy részét. Földrajzi pozíciója és az infrastrukturális
fejlettsége miatt a Bécs–Budapest és újabban ehhez kapcsolódó Belgrád irányába
elhúzódó tengely a külföldi beruházások elsőszámú célpontjává vált. A rendszer-
váltás nyertes települései itt találhatók. Elsősorban Budapest környékén, illetve né-
hány nagyváros környezetében újra erőre kaptak a szuburbanizációs folyama-
tok. A főváros mint a nyugati tőke vonzásának elsőszámú kapuvárosa, valamint
a körülötte található szuburbanizációs települések sora együttesen az ország

163
leginnovatívabb térsége. Ez az egyetlen hazai régió, amely részt tud venni a nem-
zetközi nagyvárosi versenyben, valamint potenciális nemzetközi funkciókat tud
ellátni. Emellett a különböző üdülőtérségek, elsősorban a Balaton és a Velencei-tó
környéke bizonyulnak innovatívnak és fejlődőképesnek (ENYEDI, 1996, 2000; ENYE-
DI–HORVÁTH, 2002, CSITE–KOVÁCH, 2002).
A gazdaság és a helyi politika területén új típusú egyenlőtlenségek jelen-
tek meg. A regionális különbségek az elmúlt másfél évtizedben tovább nőttek.
A fejlettségi különbségek kelet–nyugati polarizációja azonban csak a nagyrégiók
szintjén rajzolódik ki, a területi egyenlőtlenségek kistérségi szinten már jóval
töredezettebb képet mutatnak. A nyugat–kelet egydimenziójú lejtő tehát nem
jeleníti meg pontosan a hazai térszerkezeti egyenlőtlenségeket, amelyek inkább
mozaikszerű mintázatot mutatnak, hiszen az ország mindkét részében találha-
tók dinamikusan fejlődő, nagy tőkevonzó képességgel rendelkező települések és
területek, valamint elmaradott, belső és külső perifériák és depressziós térségek
(BELUSZKY–GYŐRI, 1999).
A térszerkezetben végbement változások leírására vállalkozó szerzők kü-
lönböző tipológiákat alakítottak ki. Nemes Nagy a főbb regionális különbségek
szerint az alábbi térségtípusokat tartja számon.3 Kedvező távlatú térségek, azaz
a dinamikus pólusok, tengelyek, amelyeket Budapest és a Duna vonala jelenti,
az osztrák határ menti régiók, az idegenforgalmi területek és a stabil nagyipari
körzetek. Válságtérségek, azaz a külső és belső perifériák és a depressziós ipari
térségek, valamint az instabil városias régiók (NEMES NAGY, 1993). Rechnitzer e
felosztáson némiképp túlmutatva az adott térségek innovációs környezetét és a
térszerkezeti összefüggéseket összefoglalva négy alapvető térségtípust külön-
böztet meg. Aktív innovációs környezet, ahol újításra alkalmas gazdasági és társa-
dalmi erőforrások koncentrációja található. Élénkülő, átalakuló térségek a kedvező
adottságú térségek, amelyek rugalmasan reagálnak az esetleges innovációs fo-
lyamatokra. Innovációhiányos térségek, azaz leginkább a külső és belső perifériák,
amelyek legkarakteresebb problémája a tőkehiány. Válságtérségek, azaz a korsze-
rűtlen ipari és mezőgazdasági termelés térségei (R ECHNITZER, 1993). Kovács kis-
térségi szintű vizsgálata nyomán hat térségtípust különböztet meg. A kiugróan
fejlődő; átlagos; és a talpon maradt, fejlődő kistérségek csoportjában sem a mun-
kanélküliség, sem pedig a népességcsökkenés nem volt drasztikus a rendszer-
váltást követően. Ettől Kovács megkülönbözeti az ipari válságzónában található,
valamint az úgynevezett visszatorlódott kistérségeket, amely utóbbiban a lakos-
ság jellemző életvezetési stratégiája lett a mezőgazdaságban való – nagyrészt
kényszerű – munkavállalás. Kovács megkülönbözteti továbbá a visszatorlódott
és szegregált kistérségeket, ahol a roma lakosság gyarapodásának következtében
népességnövekedés figyelhető meg (KOVÁCS, 2005).
A térségek közötti különbségek mellett a területi egyenlőtlenségek fontos
forrása a településszerkezet és településlejtő. Magyarország településszerkezete
meglehetősen változatos, ami földrajzi és történelmi eredetű okokra vezethe-
3
A kategóriák kialakításakor az alábbi mutatókat vizsgálta meg városkörzetenként: mun-
kanélküliségi ráta, adóköteles jövedelmek egy lakosra, gazdasági társaságok sűrűsége, vegyes és
külföldi tulajdonú vállaltok aránya.

164
tő vissza. Az alföldi térségeken kevés számú, nagy területen fekvő, korábban
döntően mezőgazdasággal foglalkozó települések, mezővárosok és falvak, vala-
mint a települések külterületén található, laza szerkezetű társadalmi és gazda-
sági kapcsolattal rendelkező tanyák találhatók. Ezeken a területeken magasabb
a városi népesség aránya, tehát összességében urbanizáltabb a térség, ám spe-
ciális problémát jelent a külterületi lakosok megfelelő ellátása. Az aprófalvas
településszerkezettel rendelkező, hagyományosan városhiányos dél-dunántúli,
nyugat-dunántúli, észak-magyarországi és északkelet-magyarországi ország-
rész sok szempontból nehezen, nehezebben kezelhető társadalmi és gazdasági
problémák forrása (P ERCEL, 1996; BELUSZKY, 2003). Az Észak-Dunántúl a nagy
múltra visszatekintő, a magyar településfejlődés élvonalába tartozó városok és
közepes méretű polgárosodó falvak régiója (BELUSZKY, 2003).
A települések közigazgatási státusa kevés információt ad a település jellegéről
és funkcionális szerkezetéről. A közigazgatás az alábbi települési kategóriákat
tartja számon. A főváros, Budapest, a megyeszékhelyek és a megyei jogú városok,
amelyek szerepe a rendszerváltást követően meglehetősen csökkent. A regioná-
lis központok4 hazai vonatkozásban játszanak – egyelőre meglehetősen gyenge
– központi szerepet, nemzetközi funkciójuk azonban nincs. A városok egy része
középváros, amely megyei, térségi funkciókat lát el, nagyobbik része azonban
tradicionális kisváros, egykori piaci, kereskedelmi és kézműves központok, a
hajdani járások központjai, amelyek meglehetősen funkcióhiányosak. A nagy-
községek és a községek gazdasági, társadalmi szerkezete és ökorendszere az el-
múlt évtizedekben jelentős változásokon ment keresztül, és a korábban erőteljes
agrártevékenység mindenhol visszaesett. A kilencvenes években a település-
szerkezet átalakulásának meghatározója az üzleti, gazdasági és szolgáltatási
funkciók felértékelődése volt. A földrajzi pozíció, a centrumok elérhetősége, a
település kommunikációs rendszere, az infrastrukturális helyzet, valamint a hu-
mán tőke fejlettsége határozza meg a külföldi működő tőke megjelenését és a
befektetések intenzitását, és ezzel a települések jövedelemszerző képességét és
fejlődési lehetőségét.
A közigazgatási településhierarchia mellett az egyes városok térségi szerep-
körének és funkcionális jellemzőinek figyelembevételével születtek árnyaltabb
várostípus-kategóriák. A főváros, Budapest kiváló földrajzi pozíciója ellenére vi-
szonylag gyenge nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, és a kelet-közép-euró-
pai térségben betöltött funkcionális szerepkörre is gyengének mondható. Hazai
viszonylatban viszont nagy a tőkevonzó és innovatív képessége, és itt a legerő-
sebb az országban a kutatás-fejlesztés szektor jelenléte. Az öt regionális központ5
megyehatárokon túlnyúló vonzáskörzettel és funkciókkal rendelkező település.
A megyeközpontokban6 a megyei funkciók koncentrációja mellett jelentős és ha-
tékony a tercier szektor jelenléte. A központi szerepkörű középvárosok általában
4
Statisztikai régiók központjai: Budapest, Debrecen, Győr, Eger, Pécs, Szeged, Veszprém.
5
A tipológiában szereplő regionális központok nem ugyanazok, mint a statisztikai régiók
központjai. Regionális központok: Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged.
6
A tipológiában szereplő megyeközpontok nem azonosak a megyeszékhelyekkel. E kate-
góriába a szerzők 14 várost sorolnak: Békéscsaba, Eger, Kaposvár, Kecskemét, Nyíregyháza, Sal-

165
jellegformáló iparral (Baja, Balassagyarmat, Orosháza) vagy térségi szintű köz-
ponti dominanciával (Gyula, Makó, Szentes) rendelkeznek. A központi szerepkörű
kisvárosok tradicionális piacközpontok (Komárom, Zirc, Tiszafüred) vagy alföl-
di mezővárosok (Csongrád, Kunszentmiklós), központi jellegű ipari tevékeny-
séggel (Csorna, Karcag, Kisújszállás) vagy kisebb térségre vonatkozó központi
funkciókkal (Kőszeg, Edelény, Püspökladány). Az ipari városok aránya csök-
kent, de még mindig jelentős számban találhatók iparvárosok (Paks, Százhalom-
batta), amelyeknek egy speciális altípusát alkotják a volt szocialista iparvárosok
(Ajka, Kazincbarcika). Speciális szerepkörű városok a vasutas városok (Záhony)
vagy az üdülővárosok, gyógyhelyek, ahol a rekreációs szolgáltatás az egyetlen
valóban működő gazdasági szektor (Hévíz), és sokszor hiányozik a valódi városi
funkció. Az agglomerációs települések leginkább Budapest határában helyezked-
nek el, ám Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs és Szeged határában is megtalálhatók.
Hiányos városi szerepkörrel rendelkeznek ugyan, de dinamikusan fejlődnek, és
nem egy esetben válnak sikeres kisvárossá (Pomáz, Dabas, Szigetszentmiklós).
Az alig városok kategóriájába a kisvárosi funkciókat el nem érő, általában egykori
járási székhelyek kerültek (Csenger, Csurgó, Lajosmizse). A városi ranggal rendel-
kező nem városias településeknek városi rangjuk van, de nincs semmilyen városi
funkciójuk (Tét, Őriszentpéter) (ENYEDI, 2000; ENYEDI–HORVÁTH, 2002).
A városok hierarchikus és funkcionális kategorizálásához hasonlóan az
elemzések a nagyközségeket és községeket is további altípusokba sorolják, mert
funkciójukat, szerkezetüket és szerepeiket vizsgálva e településtípusok egyálta-
lán nem tartoznak homogén kategóriákhoz. A nyolcvanas évek végétől felgyor-
suló szuburbanizációs folyamat a város, főleg a Budapest környéki településeket
érintette. A kiköltöző, jobbára tehetősebb városi réteg alapjaiban változtatja meg
a szuburbanizációs falu társadalomszerkezetét, és pozitív hatással van a helyi gaz-
daság és szolgáltatások fejlődésére (Páty, Biatorbágy, Tahi). A polgárosodó falvak
fejlődésének motorját a dinamikus helyi társadalom és jól prosperáló kis- és kö-
zépvállalkozások jelentik. (Veszprém megye, Győr-Moson-Sopron megye egyes
falvai). Az üdülőfalvak az idegenforgalom szempontjából kedvező területeken
találhatók, a rendszerváltást követően gyors fejlődésnek indultak számos hazai
és külföldi turistának és ingatlanvásárlónak köszönhetően (Bük, Salföld). A ha-
zai falvak nagy része azonban stagnáló falu, ahol nincs polgárosodás, a népes-
ség elöregszik, és jövedelemszerzési, valamint foglalkoztatási gondokkal küzd.
A süllyedő falvak pozíciója a legrosszabb a településhierarchián belül, ezek a fal-
vak a vidéki gettósodás színterei, ahol a családok nagy részét a szociális ellátó-
rendszer tartja fenn, alacsony a foglalkoztatottak aránya és a helyi társadalmi
és gazdasági problémák meglehetősen tartósnak bizonyulnak. Külön kategóriát
alkotnak az úgynevezett másság falvai: ezek egy-egy meghatározó szubkultúra
vagy társadalmi csoport tagjainak adnak otthont, amely csoport aztán a telepü-
lés jellemző karaktere lesz (somogyvámosi Krisna-völgy) (CSITE–KOVÁCH, 2002).
A Duna–Tisza köze, Csongrád megye, a Kiskunság, a Nyírség és Békés megye

gótarján, Sopron, Székesfehérvár, Szekszárd, Szombathely, Szolnok, Tatabánya, Veszprém, Zala-

egerszeg.

166
településeinek külterületén található tanyák gazdasági funkciója a 20. század má-
sodik felében, a kollektivizálás és körzetesítések miatt csökkent, és a külterületi
lakosok száma is számottevően mérséklődött. A rendszerváltást követően azon-
ban ismét nőtt a tanyai népesség, kialakítva az alábbi jellemző tanyatípusokat.
A kárpótlással, illetve privatizációval az Alföldön mezőgazdasági területekhez
jutott gazdák egy része tanyára költözött. Ezzel a tanyák visszanyerték eredeti
funkciójukat, és mint gazdálkodó tanyák ismét az élelmiszer-termelés színtereivé
váltak. Az úgynevezett hobbitanyák egy része a falusi turizmus szolgálatában áll.
Az e tanyákon folyó esetleges állattartás és növénytermesztés az élelmiszer-ter-
melés mellett általában összekapcsolódik az agroturizmussal. A hobbitanya-tu-
lajdonosok egy része magánjellegű rekreációs céllal használja a tanyát, amely-
nek gazdasági funkciója nincs vagy elenyésző a háztartás életében. A külterületi
lakóhelyek társadalmának egy része, a szociális tanyák lakosai súlyos szociális
gondokkal küzdenek. Nem ritka az olyan tanya, amelyen magát szinte ellátni
képtelen idős házaspár vagy egyedülálló személy él. Az idős tanyalakók általá-
ban őslakos tanyasiak, hajdan gazdálkodtak, és a tanyákon rekedtek. A szociá-
lisan hátrányos helyzetű családok az olcsóbb lakáskörülmények és létfenntartás
miatt költöznek külterületre. Sorsuk a teljes társadalmi kirekesztődés, és égető
szociális gondot jelentenek a településeknek (CSATÁRI, 2005).

REGIONALIZÁCIÓ – EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

SZERVEZETI REFORM, VÁLTOZATLAN TELEPÜLÉSI ÉRDEKEK
ÉS RENDSZEREK

A magyar településszerkezet két strukturális jellegzetessége a települési szin-

tű önkormányzatok nagy száma, illetve a decentralizált területi irányításban a
koncentráció hiánya, azaz a középszintű területi önkormányzatok alacsony do-
minanciája (HAJDÚ, 1999, ENYEDI–HORVÁTH, 2002). A rendszerváltást követően az
önkormányzati törvény7 életbelépésével a települések hierarchikus rendszere
megszűnt, az ekkor létrejött több mint 3000 települési önkormányzat a köz-
igazgatási rendszer egyenrangú egysége lett. A területi középszintek szerepe
azonban csak a kilencvenes évek második felében értékelődött fel, és az uniós
csatlakozási folyamat során határozták meg a területüket. A magyar közigaz-
gatásban a középszint szerepe máig kérdéses, mind számukat, hatáskörüket,
mind pedig a köztük lévő munkamegosztást illetően (PÁLNÉ, 2000). Az EU te-
rületi-statisztikai nómenklatúrája8 szerinti NUTS V-ös települési szintet a leg-
alsó középszint követi, azaz a NUTS IV-es szintű kistérségi szerveződések.
A törvényben meghatározott kistérségek,9 szám szerint 168, lefedik ugyan az
ország egész területét, de nem együttműködő területi egységek. A kistérségi

7
A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény.
8
The Nomenclature of Territorial Units for Statistics – NUTS.
9
244/2003 (XII. 18.) kormányrendelet a kistérségek megállapításáról, lehatárolásáról és meg-
változtatásának rendjéről.

167
szerveződés igen változatos, több mint egy tucat10 jogi formában valósul meg.
A képviseleti pluralizmus oka, hogy a törvény nagyon sok szervezet működését
megengedi, de mivel egymáshoz való viszonyuk nincs meghatározva, a területi
érdekképviseletet és a kistérségi feladatokat egyszerre több típusú szervezet is
ellátja. A kistérség közigazgatási funkciók elvégzésére még képtelen (G. FEKETE
ÉVA, 2004). A NUTS III. kategóriába tartozó 19 megye szerepe az elmúlt másfél
évtizedben bizonytalanná vált. A megyék elvesztették a területükért viselt teljes
igazgatási felelősségüket, és olyan regionális összefogást igénylő feladatok ellá-
tását végzik, mint például a kórházi, oktatási és igazgatási feladatok. Közigaz-
gatásuk hatásköre csekély, hiszen egyes megyei jogú városok ellátják a megyei
szintű funkciókat a területükön, a települések, valamint a központi kormányzat
pedig nem hajlandó lemondani közigazgatási funkcióiról. A középszintű terü-
leti intézmények megerősödésének tehát egyértelmű gátja, hogy a települési és
a területi önkormányzati érdekérvényesítés egymással versenyhelyzetbe került.
A térségi érdekek nem jelennek meg sehol, a nagyobb területeket átfogó regio-
nális politikának sokáig nem volt szervezeti kerete. Ezt hivatott orvosolni az
1996-os területfejlesztésről szóló törvény,11 amelyben megjelent a régiók szere-
pének megerősítése, ámde a területi szint fogalmát tisztázatlanul hagyta. Egy-
részt a megyehatárok figyelembevételével, azokat át nem lépve alakultak meg a
tervezési-statisztikai régiók, a fejlesztési régiók, a regionális fejlesztési tanácsok,
amely utóbbiak működését a törvény nem határozta meg. A területfejlesztési
törvény 1999-es módosítása12 jelölte ki konkrétan a régiók határait és a fejlesztési
tanácsok tevékenységi körét. A tanácsok összetétele a törvénymódosítás alap-
ján jelentősen megváltozott: a minisztériumi képviseleti helyek száma nőtt, és
meghaladja a helyi, illetve területi érdekeket képviselő tagok számát, ami a de-
centralizációval szemben a központi képviseletet és kontrollt erősítette meg. Az
uniós csatlakozást követően megnyílt különböző regionális támogatások elnye-
résére szükség volna a régiók stabilizálására, mert a területfejlesztési feladatok
jelentős része a kistérségi és a megyeinél nagyobb régiókban valósítható meg
(ENYEDI–HORVÁTH, 2002). A megszerzett pozíciókról még az ésszerűbb területi
irányítás átalakítása érdekében sem hajlandók lemondani sem az alacsonyabb,
sem a magasabb szintű szerveződések. A magasabb területi szint érdeke a mi-
nél gazdagabb funkcionális szerepkör birtoklása. A mindenkori központi kor-
mányzat számára az elsődleges cél a rendszer átláthatóságának és kontrolljá-
nak megteremtése. A hagyományos területi struktúra három eleme a település,
megye és az országos szint. Ezt a rendszert kiegészítve, de nem megszüntetve
jelent meg a kistérségek, régiók és európai nagyrégiók szintje. A két struktúra
egymással párhuzamosan, több ponton összefonódva működik. Jelenleg tehát

10
Ezek szervezeti, működési formája többek között az alábbi lehet: kistérségi társulás, MEH-
megbízott, vidékfejlesztési iroda, vállalkozásfejlesztési iroda, turinform iroda, falugazdász iroda,
EU-információs iroda, inkubátorház, civil iroda, ifjúsági referens, foglalkoztatási referens, LEA-
DER-kísérleti akciócsoport, közműfejlesztési társulás, fejlesztési kht., foglalkoztatási kht.
11
1996. évi XXI. törvény a területfejlesztésről és területrendezésről.
12
1999. évi XCII. törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről szóló 1996. évi XXI. tör-
vény módosításáról.

168
hat területi szintet jegyezhetünk, ám az érdekkülönbségek miatt hosszú távon
csak minden második szint, azaz vagy a hagyományos, vagy pedig az EU-kon-
form területi struktúra lehet domináns. A területi közigazgatás a települések és
a kormányzat, valamint az alsó és felső középszintű területi intézmények funk-
cionális megosztásán és érdekeik egyeztetésén alapulhat, de a rendszer jelenleg
kaotikus, és a szereplők számára átláthatatlanul és forráshiányosan működik.
A korábbi állami dominanciával szemben a rendszerváltást követően meg-
nőtt a települések és a térségek önállósága. A választott képviselő-testületek a
törvényben meghatározott ügyek, feladatok kapcsán önálló döntési joggal ren-
delkeznek, ilyen többek között a pénzeszközökkel való gazdálkodás, az adók
kivetésének jogköre vagy a tervezési, fejlesztési stratégiák kialakítása. Az önkor-
mányzatok működésének azonban erős gátat szab a kormányzati centralizáció,
az általános önkormányzati forráshiány és az önkormányzati költségvetéseknek
a központi kormányzattól kapott nagyarányú, 65–80 százalékot kitevő része.
A decentralizált tevékenységekhez szükséges források hiánya miatt az önkor-
mányzatok és az állam konfliktusa az alapvető fogyasztási, alapellátási igények,
az oktatás, az egészségügy, a kultúra, a közbiztonság, a szociális szolgáltatások
és a környezeti problémák kezelésében tartósan fennáll. A helyi politikai veze-
tés gazdaságfejlesztés-centrikus, mert az önkormányzati bevételek alacsonyak,
az állami forráselvonás folyamatosan nő, a település élete a külföldi tőkétől, illet-
ve adott esetben a multinacionális cégektől függ, és az önkormányzatok függé-
se a gazdaságtól hatványozódik. A kistelepülések önkormányzati bevétele nem
fedezi az intézményi működési költségeket. A települések közötti versenyben és
érdekérvényesítési harcban a kistelepülések kevésbé járatosak, a források meg-
szerzéséért kisebb eséllyel indulnak.
A külföldi tőke jelenléte a kelet-közép-európai térségben alapvető meghatá-
rozója egy-egy térség fejlődésének. A multinacionális gazdasági érdek azonban
felemásan integrálódik a helyi társadalomba: profitorientáltsága következtében
nem veszi figyelembe a helyi, illetve térségi társadalmi és környezeti folyamato-
kat, igényeket és a település kínálta helyi szolgáltatásokat. A külföldi tőke oda te-
lepül, ahol már működőképes beruházások, ipari parkok találhatók, és a térség
gazdasági környezete megfelelő a vállalkozások letelepedéséhez. Ezek a cégek
a helyi szakemberek foglalkoztatásában és a helyi technológiák alkalmazásában
sem vesznek részt, a termelés során előszeretettel használnak importelemeket.
A csupán gazdasági érdekeket képviselő szervezetek helyi kötődése jelentékte-
len: amint a gazdasági érdek úgy kívánja, a szervezet elköltözik, súlyos foglal-
koztatási és jövedelemszerzési problémákat hagyva maga mögött, ami jelentős
helyi konfliktusokat szül. A kisebb helyi gazdasági szereplők kiszolgáltatottak a
multinacionális cégeknek, nehezen fogadják el e cégek érdekeit, és még nehezeb-
ben lépnek velük gazdasági kapcsolatba. Az érdekellentétek miatt konfliktusos
a helyi gazdasági elit két szereplőtípusának a viszonya. A globális gazdasági
elit általában semmiféle helyi érdeket nem vesz figyelembe, ellentétben a lokális
gazdasági elittel, amely gyakran, ha tudja, saját érdekeinek szolgálatában szer-
vezi meg a helyi érdekek védelmét. A gazdasági elit 1998 után forrásbiztosítás,
foglalkoztatás, adózás és piacbiztosítás miatt befolyást szerzett a lokális politikai

169
aréna és politikai elit fölött (CSITE–KOVÁCH, 2002). A gazdasági elitek alá rendelt
politikai elit jogszerűen jár el a helyi ügyek döntéshozatala során a társadalmi
érdekek képviseletében a civilszervezetek bevonásával, tehát a társadalmi rész-
vétellel kapcsolatban, ám a gyakorlatban a társadalmi szervezeteket nem vonják
be a döntéshozatalba, s csupán formális véleménynyilvánításra van lehetőségük
(ENYEDI, 2000, SZIRMAI, 2002).

TELEPÜLÉS, TÁRSADALOM – SZEGREGÁCIÓ,

MIGRÁCIÓS ELLENÁRAMOK

A rendszerváltást követően a kaotikus intézményi integráció ellenére a magyar

településszerkezet néhány elemében a nyugat-európaihoz hasonló módon vál-
tozott. A településhierarchiában és a térségek pozicionális elhelyezkedésében
történt elmozdulások és átstrukturálódások, valamint az új típusú egyenlőtlen-
ségek új irányba terelték a települések közötti és településen belüli migrációt.
A piacgazdaságra való áttérés a fent említett folyamatok alapján az egyes te-
rületek pozícióját átértékelte, aminek egyik legkarakteresebb jelensége tehát az
addig felülértékelt ipari térségek drasztikus hanyatlása, valamint az évtizedekig
periférikus helyzetben stagnáló határ menti területek felértékelődése. Budapest
a posztszocialista térség egyik kapuvárosává vált, és nyitott a globalizációs hatá-
sok befogadására. A kisebb modernizációs centrumok és vonzáskörzetük urba-
nizálódása felgyorsult. Mindezek mellett a tömeges ingázást felcserélendő do-
minánssá vált a munkahely alapján történő lakóhely-változtatás.
A kilencvenes évek településszerkezeti sajátosságainak és változásainak tár-
sadalmi vetülete a „posztszocialista demográfiai fordulat” (LADÁNYI–SZELÉNYI,
1997) jelenségével írható le. A kilencvenes években évszázados tendencia ala-
kult át: a városi lakosság, így a budapesti is, folyamatos csökkenésnek, a falusi
lakosság pedig folyamatos növekedésnek indult. Ez utóbbinak nem elsősorban
a pozitív születési mérleg az oka, hanem a pozitív vándorlási egyenleg. A falura
vándorlás két társadalmi csoport jellemző életvezetési stratégiája. Elsősorban
a budapesti és a nagyvárosi gazdagabb és képzettebb családok költöznek jobb
életkörülmények megteremtése céljából a város környéki településekre, főleg a
budai agglomerációba (KOVÁCS, 2000; CSÉFALVAY, 1999). Ezek a családok azonban
nem lesznek szerves részei a helyi társadalomnak: piacot hoznak a helyi szolgál-
tatóknak és iparosoknak, de szinte kizárólag városi munkahelyen dolgoznak.
A városi kötődésük erősebb a lakóhelyinél, ami új típusú helyi konfliktusokat
eredményez (SZIRMAI, 2002; 2004). A piacgazdasági váltás városi vesztesei az
olcsóbb lakhatási és életkörülmények miatt választják a falusi életformát, migrá-
ciójuk elsősorban szociális okokra vezethető vissza, és a pesti agglomeráció ala-
csonyabb státusú településeire, illetve a fővárostól távol eső falvakba települnek
ki. Az ipari munkahelyek megszűnésével elsősorban a szakképzetlen ipari dol-
gozók váltak munkanélkülivé, akik gyakran a család korábbi falusi lakóhelyére
költöznek vissza. E jelenség az ország egész területén megfigyelhető, és jóval
nagyobb tömegeket mozgat meg, mint az agglomerációba vándorlás. A falvak

170
közötti lakosságcsere során a tehetősebb, jobb módú falusi lakosság elhagyta a
periferikus falvakat, és a zárványszerű, gettósodott településeken a szociális
problémákkal küszködő csoportok maradnak. A falvak differenciálódása (KO-
VÁCS T., 2000) miatt a délnyugati és északkeleti aprófalvas területek a rendszer-
váltást követően belső perifériává váltak. A hetvenes évek fejlesztéspolitikája az
aprófalvak elnéptelenedését prognosztizálta, ezért nem történt infrastrukturális
és intézményi fejlesztés ezeken a településeken. A tehetősebb lakosok elköltöz-
tek e településekről, amelyek presztízs- és ingatlanérték-csökkenésük nyomán
az alsóbb társadalmi osztályok lakhelyévé váltak. Így tehát az aprófalvak nem
néptelenedtek el, hanem a vidéki slumok kialakulásával a több százezres vidéki
underclass színtereivé váltak. Ezeknek a tömegeknek jelenleg nincs belátható
esélyük rá, hogy kikerüljenek a társadalmi vagy térbeli csapdából (LADÁNYI–SZE-
LÉNYI, 1997). A községekben csapdában esett népesség egy része kitörési útként
a fővárosba települést célozza meg, és a belső, elmaradottabb kerületek hátrá-
nyos helyzetű tömegét növeli, ami a középosztály kiköltözési tendenciáját még
inkább felerősíti. A rendszerváltást követően a régiók közötti vándorlás célte-
rülete a külföldi tőkebeáramlás célterületeivel esik egybe, tehát Közép- és Nyu-
gat-Dunántúl területeire irányul. Pozitív vándorlási mérleggel rendelkezik Dél-
Alföld is. A régiók közötti vándorlás legfontosabb motiválója a munkavállalás,
elsőszámú gátja a régiók között ingatlanpiaci különbség, azaz a fejlettebb régiók
magasabb ingatlanárai és a fejletlen válságterületek ingatlanpiaci túlkínálata.
A szegregáció mind a településeken belül, mind a települések és régiók között
nagyságrendekkel erősebb, mint korábban volt.
A nagyvárosok belső szerkezeti átalakulásának sajátos jelensége a cityse-
dés, azaz a nagyvárosi funkciók sűrűsödése, a magas presztízsű intézmények
koncentrációja a település központjában (ENYEDI–HORVÁTH, 2002). E városrészek
lakóállománya az évek során csökken, mert a terület funkcióváltása miatt, vala-
mint a belső migrációs folyamatok során a magasabb státusú lakosság a kertvá-
rosias és az agglomerációs övezetekbe költözik. A centrumot körülvevő terüle-
tek lakásminőségüktől függően lehetnek akár a középosztály lakóterületei, ám
a gettósodás színterei is, alacsony presztízsű lakásállománnyal és a társadalom
peremére sodródott, szociális problémákkal küzdő lakossággal. A lakótelepek
területileg és társadalmilag is élesen elkülönülnek környezetüktől. A nyolcvanas
évekig meglehetősen vegyes lakótelepi népesség jelentős arányban rendelkezett
városszéli, vidékies környezetben épült telekkel, hétvégi házzal, ahol saját el-
látására élelmiszert is termelt. A rendszerváltást követően sokan elköltöztek a
lakótelepekről, számottevő közöttük a városszéli telkükre véglegesen kiköltözők
aránya. A második világháború után épült lakótelepek nincsenek olyan rossz
állapotban, mint az 1960-as években kezdődő, úgynevezett 15 éves lakásépítési
program keretében épültek, amelyek egyszerre egy nagyközségnyi-kisvárosnyi
ember lakásproblémáját oldották meg a tízemeletes panel sávházak felépítésé-
vel. Jelenleg itt koncentrálódnak a szegénység gettói. Az olcsóbb ingatlanárak
miatt a lakótelepi lakások esetlegesen vonzók lehetnek a lakásproblémákkal
küzdő fiatal generációknak, ami potenciális lakosságcserét eredményezhet.
A városi lakótelep jellemző célterülete továbbá a felértékelődött agglomerációs

171
falvak fiatal helyi lakosainak is, akik nem tudnak lépést tartani az ingatlan-
árakkal. A városi szegénység szigetei mellett a városi és szuburbán lakóparkok
megjelenése a településeken belüli szegregáció leglátványosabb formája. Ennek
kialakulása az elmúlt másfél évtizedben a városi és falusi társadalmak kapcso-
latában bekövetkezett jelentős változásokra vezethető vissza. A változás néhány
elemében ahhoz az összeurópai tendenciához hasonlítható, amelyet a vidéki tér
városiak által történő kolonizációjaként ismerünk, s amely a szuburbanizáció
jelenségéhez köthető. Az agglomerációs települések lakóparkjai és az egyéni ki-
alakítású lakóházak egy évtized alatt több tízezer városi kiköltözőt fogadtak be.
A városiak vidéki térhasználatának egyéb módjai is felerősödtek: megnőtt a vá-
rosiak második, vidéki otthonának a száma, a turizmus rekreációs célú vidéki
térhasználata. A városiak tehát számos új módon kerültek érintkezésbe a vidéki
társadalommal (CSIZMADY, 2003; HEGEDŰS–TOSICS, 1998). Ezzel párhuzamosan a
vidék városi percepciója, a vidék imázsa ellentmondásosan változott. A koráb-
ban alapvetően pozitív vidékimázs, amelyben a vidéki, a paraszti, a nemzet kul-
turális, társadalmi és demográfiai forrásaként jelent meg, alapvetően negatívvá
változott, és a médiában, a politikai közbeszédben a vidék a modernizáció és az
európai integráció legproblémásabb, legelmaradottabb területeként jelenik meg
(CSITE–KOVÁCH, 2002). A falvak és kisvárosok jelentős többségében a helyi elit le-
gitimációs és fejlesztési céllal új lokális kulturális identitást hozott létre. A vidék
városi kolonizációja nagyobb tömegek számára tette lehetővé, hogy megismer-
kedjenek a vidék értékeivel, s hogy a vidéki és városi értékek intenzívebben cse-
rélődjenek, mint korábban. A városi értékek, a viselkedés- és a fogyasztásminták
terjedését, az urbanizációs folyamatot a falusi gazdasági viselkedésminták és a
vidéki ember természethez való viszonyának elterjedése, a városi társadalmak
ruralizációja egészíti ki. A falusiak évtizedeken át folyamatosan tartó, városo-
kat megcélzó migrációja a városi társadalmak értékeit és viselkedésmintáit is
átformálta. A városokba költöző, illetve a városi munkahelyeken foglalkoztatott
falusi ingázók tömegei nem adták fel hozott viselkedésmintáikat, megélhetési
stratégiáikat és értékeiket, így azok jó néhány eleme a városi környezetben is
megjelent.

KÖZÉP-EURÓPAI ASZINKRONITÁS – KÖZÉP-EURÓPAI MODELL

A társadalom- és településstruktúra változásainak különbségei, aszinkronitása

már a kilencvenes évek közepén egyértelműen megmutatkoztak. A településst-
ruktúra számos ok következtében a társadalmi változásoknál lassabban alakul
át. Ezt a különbséget a kilencvenes évek közepén a társadalomtudományok már
regisztrálták. A lassú urbanizálódás, a szuburbanizáció, a városi agglomeráci-
ókba irányuló migráció felerősödése, a falusi lakosság arányának lassú növe-
kedése, a „posztszocialista demográfiai fordulat” egymásnak feszülő folyama-
tai egyaránt jelen voltak a magyar társadalom térszerkezetének változásaiban.
A 20. század eleji, a nyugatihoz hasonlított lassú térszerkezeti modernizáció és
urbanizáció után a szocialista típusú térszerkezeti modernizáció és urbanizá-

172
ció kudarca az ezredfordulóra sajátos településrendszert hagyott örökül (LADÁ-
NYI–SZELÉNYI, 1997).
A kilencvenes évek első felében a magyar település- és társadalomszerke-
zetben kialakult feszültségek az ezredfordulót követően oly mértékben felerő-
södtek és stabilizálódtak, hogy a társadalom térszerkezetének nem csupán a de-
mográfiai jellemzők szerint bekövetkezett változásait kell figyelembe vennünk
az elemzés során. A jelenkori magyar társadalom térszerkezetének jellegzetes-
ségeit a nyugat-európai változásokhoz hasonlítva a következőkben látjuk. A tíz
kelet-közép-európai ország csatlakozása előtti Európai Unió tagállamaiban a 20.
század utolsó harmadában újabb modernizációs fordulat következett be, amely
számos ponton megváltoztatta a városok gazdaság- és társadalomstruktúráját,
és döntő fordulatot hozott a vidéki-városi társadalmak kapcsolatában. Ennek
egyik eleme, hogy Európa minden társadalmából eltűnt a parasztság, holott Ír-
országban, Portugáliában, Görögországban, a délolasz és a délspanyol régiókban
a század közepén a „paraszt” még értelmezhető társadalmi csoportként létezett
(GRANBERG–KOVÁCH–TOVEY, 2001). A parasztság eltűnése az európai fejlődéscent-
rumokon kívüli területek társadalmaiban egybe esett a mezőgazdaság vissza-
szorulásával. Az európai gazdaság és társadalom „mezőgazdaságtalanítása” a
fennmaradó mezőgazdasági termelés technikai modernizációjával és – a min-
den erre vonatkozó uniós fejlesztéspolitika és agrár érdekképviselet ellenére
– a termelés koncentrációjával járt, ami nagyobb vidéki tömegek munkáját tette
feleslegessé. A „paraszttalanítás” és „mezőgazdaságtalanítás” kísérőjelensége a
nagyobb vidéki tömegek városokba vagy városi agglomerációkba özönlése volt,
amelyet az igazán érintett területeken „rurális exodusként” tartanak számon.
A „deruralizáció”, a vidéki népesség nagyarányú csökkenése mind a tizenöt
régi uniós tagországot utolérte. Helsinki, Athén, Dublin vagy a kisebb város-
centrumok lakosságának a száma is jelentősen megnőtt az ezredforduló előtti
évtizedekben, és számos rurális régiót elnéptelenedés veszélyeztetet. Közép- és
Kelet-Európában az ezredvég modernizációs változása egy – döntőnek bizonyu-
ló – elem kivételével történt meg. A gazdasági liberalizáció, a földreprivatizáció
módja és mértéke, a mezőgazdaság és élelmiszeripar rosszul menedzselt piaci
átalakítása a mezőgazdasági termelés jelentős és tartós visszaeséséhez vezetett.
A „posztszocialista országok mezőgazdaságtalanítása” a nyugatihoz hasonlít-
ható arányokban, csak annál sokkal gyorsabban zajlott le. A szövetkezesítéssel
kezdődő „paraszttalanítás” a kilencvenes években vált teljessé (KOVÁCH, 2001).
A mai kelet-közép-európai falvakban ott élnek a mezőgazdasági magánterme-
lők és azok a középrétegek, amelyek főként azáltal kapcsolódnak a mezőgaz-
dasághoz, hogy önellátásra termelnek élelmiszert, valamint a szegények egyre
nagyobb tömegei, ám őket nem lehet azonosítani a hagyományos parasztsággal.
A mezőgazdaság nemzetgazdaságon belüli visszaesése és a parasztság végleges
eltűnése „Európa Zöld Gyűrűjében”, az északi országokban, Írországban, Skóciá-
ban és Izlandon, a mediterrán országok déli területein, valamint a posztszocia-
lista övezetben, hasonló időszakban, eltérő módokon ugyan, de megtörtént az
ezredfordulóra. Kelet- és különösen Közép-Európában azonban a „mezőgazda-
ságtalanítást” és „paraszttalanítást” nem követte a „deruralizáció”. A nem vá-

173
rosi települések népessége minden közép-európai országban növekedett, vagy
legalábbis állandónak bizonyult a kilencvenes évek közepétől. A vidéki népes-
ség magas, 22 és 47 százalék közötti aránya a posztszocialista országok olyan
történeti öröksége, amelyet a más dimenziókban gyökeres fordulatot előidéző
piacgazdasági váltás vagy a globalizációs jelenségek sem változtattak meg. Az
európai statisztikai megközelítés szerint és a valóságos viszonyokat tekintve is a
vidéki jellegű települések lakóinak aránya vélhetően közelebb van az 50 száza-
lékhoz az új uniós tagállamok többségében, mert a kisvárosi lakosság nagyobb
része és a középvárosokban élők közül is viszonylag sokan élnek olyan életkö-
rülmények között, amelyet aligha lehet urbanizáltnak tartani. Még a leginkább
urbanizált Cseh Köztársasságban is meglehetősen magas a városi státusú, ám
alacsony lakosságszámú település száma. A hazaihoz közel azonos nagyságú
cseh népesség 6000 körüli, tehát a magyarországi települések számát közel 100
százalékkal meghaladó településen él. A magyar és a közép-európai település-
és társadalomstruktúra legfontosabb fejlesztési problémája éppen az, hogy mi-
ként lehet a modernizációt ebben az erős rurális meghatározottságú régióban
úgy megvalósítani, hogy az ne csupán a városközpontokba koncentrálódjon, s
onnan terjedjen át a kisvárosokba és falvakba, hanem egyfajta rurális, a városi-
val egyenrangú és attól jellegében különböző modernizáció is létrejöhessen. Azt
gondoljuk ugyanis, hogy a kommunista és posztkommunista rendszerváltást
túlélő településstruktúra rövid- és középtávon nem változik meg, az urbanizá-
ció nem gyorsul fel. Ha a politikai berendezkedésben, a tulajdonviszonyokban,
a társadalmi újratermelés rendjében radikális átalakítást megvalósító két rend-
szerváltás nem változtatott a közép-európai régió erősen rurális jellegén, azt a
következő évtizedek sem módosítják. Ezért minden modernizációs, integrációs
kísérlet sikere attól függ, képes lesz-e a vidéki modernizáció új modelljének ki-
dolgozására és megvalósítására.
A magyar társadalom paraszttalanítása azonban az előbbiekben is túlmuta-
tó társadalom- és térszerkezetre ható következményekkel járt. A fent vázoltak
alapján a városok és a falvak között a 20. században kétirányú migráció létezett.
A gazdasági fejlődés időszakában a városok nagyobb számú vidéki népesség
befogadására voltak képesek, akiknek egy része a gazdasági fejlődés lelassu-
lásának korszakaiban újra rurális településre költözött. A városi gazdaság, kü-
lönösen a 20. század második felében, olyan tömegű munkaerőt alkalmazott,
amelynek számára a városközpontok nem tudtak lakást biztosítani. A falusi
munkahelyről városokba ingázók száma az ezredforduló időszakában is magas.
A társadalom- és a településstruktúra aszinkron változása a 20. századot végig-
kísérő jelenség, de a magyar társadalom paraszttalanítása, a kilencvenes évek
elejétől teljességgel új strukturális helyzetet teremtett.
A későn iparosodó európai régiók paraszttalanításának értelmezéséhez a
parasztság fogalmának újragondolására volt szükség (GRANBERG–KOVÁCH–TO-
VEY, 2001). Más szempontok figyelembevétele mellett (KOVÁCH, 2003) az össze-
hasonlító elemzés hangsúlyozza, hogy paraszton a kistermelőt kellene érteni,
aki nem feltétlenül birtokosa a termelés eszközeinek, de valódi kontrollal ren-
delkezik a döntések és alkalmazásuk, végrehajtásuk fölött. A paraszt családi

174
termelő nem magában létező társadalmi csoport, hanem a társadalom más cso-
portjaihoz való kapcsolódása szerint meghatározható kategória. A parasztság
továbbá nem passzív társadalmi csoport abban az értelemben, hogy számot vet
érdekeivel, követi is őket, és igen változatos formákban, aktívan járul hozzá a
társadalom életéhez. A paraszttalanítás többek között ezeknek az adaptív ké-
pességeknek az elvesztését is jelenti. Az ezredfordulós magyar társadalom- és
településstruktúra szempontjából az utolsó elemnek van kiemelt jelentősége.
A szocialista és az azt megelőző korszakokban a paraszti jellegű újratermelési
rend a falusi tömegek, valamint a városokból visszavándorlók és az ingázók
számára is fenntartotta az alternatív és adaptív háztartásgazdasági és társadal-
mi stratégiák lehetőséget. A paraszttalanítás három dimenzióban végbemenő,
komplex változások sorozata. A társadalmi paraszttalanítás – a gazdálkodás
funkciójának változása a mezőgazdasági termelők és családjaik életében és tár-
sadalmi kondícióiban. A strukturális paraszttalanítás – a parasztságnak mint
társadalmi osztálynak és érdekképviseleti szervezeteinek differenciálódása és
eltűnése. A kulturális paraszttalanítás az előbbi folyamatoknak a teljes társada-
lomra ható következménye, beleértve a nemzeti identitás újraalkotását és a rurá-
lis közösségek átalakulását is. A magyar társadalom paraszttalanítása mindhá-
rom dimenzióban a kilencvenes években fejeződött be (KOVÁCH, 2003), ami azért
meghatározó fontosságú, mert a társadalom- és településstruktúra aszinkron
változásaiban történetileg új elemet hozott létre. A paraszti életvitel és gyakorlat
túlélő elemei az ezredvéget megelőző strukturális változásokig lehetővé tették,
hogy a városi munkahely vagy lakás hiányában a vidéki létformákba vissza-
torlódó tömegek alternatív újratermelési és túlélési stratégiákat alakítsanak ki, a
paraszttalanítás következményeként viszont nagyon nagy társadalmi csoportok
vesztették el adaptív képességüket. Míg korábban a városi és falusi társadalmak
közötti átjárás úgy volt biztosított, hogy a vidéki létforma magában hordozta a
modernizációs változásokhoz történő alkalmazkodás képességét, a parasztta-
lanítás következményeként a gazdaság modernizálódó szektoraiba és a városi
fejlődéscentrumokba vezető út elzárult. Sok százezres tömegek úgy záródtak be
a falvakba és kisebb városokba, hogy elvesztették kitörési és integrációs esélyei-
ket. A társadalom- és településstruktúra aszinkrón posztszocialista átalakulása
a társadalom struktúrájára is visszahat, s ennek következményei a falusi underc-
lass kialakulásától a proletarizálódó tömegek esetleges későbbi városokba özön-
léséig számos további, nehezen kezelhető társadalmi és térszerkezeti problémát
eredményezhetnek.

175
176
 LAKI LÁSZLÓ

AZ IFJÚSÁG A MAGYAR TÁRSADALOMBAN

Amikor azt kérdezzük, mi is jellemzi a magyar fiatalok helyzetét napjainkban,

alapvetően azt a problémát feszegetjük, hogy a rendszerváltás utáni másfél év-
tizedben kialakult újkapitalizmus milyen körülményeket kínált és kínál a fel-
növekvő fiatal korosztályok számára. Másként fogalmazva: a magyar újkapi-
talizmus makrogazdasági és -társadalmi viszonyai által teremtett generációs
reprodukció körülményeit, jellegzetességeit, hatékonyságát, minőségét és sike-
rességét firtatjuk.
A fentiekből következik, hogy az ifjúságot egyfelől nem tekintjük öntörvényű
világnak, hiszen a fiatalok iskolázási, mobilitási vagy egzisztenciateremtési esé-
lyeit, ezek kedvező vagy kedvezőtlen körülményeit a számukra „készen kapott”
és kevéssé befolyásolható társadalmi folyamatok kondicionálják. Másfelől az ifjú-
ságot nem tekintjük önálló, még kevésbé egységes társadalmi csoportnak vagy
rétegnek. Ide ugyanis nagyon különböző életkorú (pl. 13–15 évestől 25–30 évesig),
családi állapotú (hajadon, nőtlen, házas, élettársi kapcsolatban élő, elvált stb.) stá-
tusú (diák, dolgozó, munkanélküli, háztartásbeli, gyesen lévő stb.) fiatal tartozik,
akik az ország különböző régióiban, kistérségeiben és településein nagyon is elté-
rő körülmények közt készültek és készülnek felnőttkori életükre. Továbbá figyel-
met érdemel, hogy egy modern társadalomban a fiatalok társadalmi felkészítését
és beillesztését sok és sokféle intézmény, szervezet egyidejű működése biztosítja.
Ennek csak az egyik eleme a család, melynek fontosságához aligha férhet kétség,
emellett azonban az oktatási-képzési rendszer, az önkormányzatok, az ifjúsági és
civilszervezetek, az egyházak, a kortárscsoportok, a média vagy az állam szintén
részesei a generációs reprodukcióban részt vevő intézményrendszernek. Egyál-
talán nem mindegy, hogy ezek az intézmények miként vannak ellátva erőforrá-
sokkal, miként teljesítik funkcióikat, vagy hogy milyenek a kölcsönkapcsolataik,
és milyen hatékonysággal működnek együtt a fiatal generációk sikeres társadalmi
felkészítésében. Ha tehát képet akarunk nyerni arról a nagyon is differenciált és
strukturált világról, amelyet az ifjúság megjelenít a generációs reprodukció folya-
matában, mindenekelőtt a magyar újkapitalizmus gazdasági, társadalmi és politi-
kai jellemzőit és működésmódját szükséges szemügyre vennünk.

177
 Nos, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a rendszerváltás folyamatai sokkal
összetettebbek és megrázkódtatásokkal terheltebbek voltak, mint ahogy a po-
litikai elitek felvázolták, és mint ahogy a lakosság gondolta és remélte. Ennek
sokféle oka van, nem utolsósorban az, hogy a rendszerváltó politikai elitek a
reálfolyamatoktól eltérően – azokkal nem egy esetben ellentétesen – értelmezték
a rendszerváltás „lényegét”: előzményeit, külső és belső körülményeit, lehetősé-
geit, teendőit és következményeit.
Véleményünk szerint a rendszerváltást talán a legtermékenyebb a 20. század
utolsó harmadát alakító világfolyamatok – a gazdasági paradigmaváltás és a glo-
balizáció – oldaláról megközelíteni. Elsősorban azért, mert ezek a trendek mun-
káltak magának a rendszerváltásnak a hátterében is, amennyiben állandósult
kihívásoknak tették ki az államszocialista gazdaságokat. A kihívások diktálta
versenyben aztán láthatóvá váltak e rendszerek gazdasági és technológiai dina-
mizmusának gyengéi, melyek bomlasztották a szovjet „birodalmat”, majd egyre
inkább megkérdőjelezték a második világháború után kialakult nagyhatalmi-ka-
tonai status quo realitását, és végül a „birodalom” összeomlását okozták. Más-
részt azért, mert a rendszerváltás hazai gazdasági, jogi, politikai stb. intézkedé-
seit – gondolunk a privatizációra, a reprivatizációra, az állami szerepvállalásra,
az érdekmegjelenítésre, a politika és a gazdaság kölcsönkapcsolataira –, haté-
konyságukat és teljesítményüket szintén e világgazdasági trendek „minősítik”.
És végül azért, mert az ország jövőbeli esélyeit és versenyképességét az fogja
kondicionálni, hogy a rendszerváltás utáni évtized politikai, jogi, gazdasági és
társadalmi intézkedései mennyire voltak adekvátak e folyamatokkal, mennyire
készítették fel az országot integrációra a globalizálódó világba.
Fontos tény, hogy a rendszerváltást követően gyökeresen megváltozott a ma-
gyar gazdaság és a munkaerőpiac működése.
Mindenekelőtt a gazdasági válságra utalnánk. A világgazdasági kihívások
nyomán ugyanis most már nem lehetett kitérni azon problémák elől, amelyeket
addig is „mindenki” tudott: többek közt a gazdasági szerkezet elavultságáról,
technológiai elmaradottságáról, alacsony hatékonyságáról és versenyképességé-
ről, külső eladósodottságáról és a tőkehiányról van szó (B OGNÁR, 1976; KORNAI,
1982; Fordulat és reform 1987; Medvetánc, 1987/2.).
A gondokat „tetézte” a piacvesztés, amennyiben a volt szocialista piacokról
kiszorultak a magyar vállalatok, illetve a hazai piacok is összezsugorodtak, és
persze a piaci viszonyok kialakulatlansága is, hiszen hiányoztak a modern piac-
gazdaságokat jellemző intézmények, eljárások és működési módok (SZALAI E.,
2001).
A magyar gazdaság ismét egyik pillanatról a másikra kikerült a világpiacra,
ahol felkészülés és felkészültség nélkül, minden „védelem” híján nála tőkeerő-
sebb, évszázados piaci működésmóddal és tapasztalatokkal, modern munka-
megosztási és kapcsolathálókba szervezett, technológiailag fejlettebb, államaik
által támogatott versenytársakkal kellett összemérnie az erejét (uo.).
Az államszocialista modellben működő országok olyan gyorsan és váratlanul
omlottak össze, hogy válságmenedzselésükre semmiféle eljárás sem született,
bár ennek gazdasági, hatalmi és politikai kockázatai ismertek voltak. Sőt ilyen

178
típusú nemzetközi segélyezési, adósságelengedési program realizálására azóta
sem került sor, ami azzal járt, hogy ezek az országok – köztük hazánk – maguk-
ra maradtak a válságot előidéző problémáikkal.
A gazdasági válság „nagyságára” jellemző, hogy a kilencvenes évek elején
néhány év alatt sok vállalat ment csődbe (LAKY, 1993), közel másfél millió mun-
kahely szűnt meg, a GDP több mint ötödével esett vissza (TÍMÁR, 1994), és két
számjegyű infláció keletkezett.
Mindezek annak ellenére alakultak ki és maradtak fenn tartósan, hogy köz-
ben a magángazdaság gyors kiépülésének és kiterjedésének lehettünk tanúi.
A rendszerváltás utáni évtizedet nem túlzás a vállalkozások korának nevezni: az
egyéni vállalkozók száma 1990-ben már 393 ezer, 1996-ban pedig 791 ezer volt
(LAKY, 1995 és 1997 adatai). A piacgazdaság kiépülésének jelzett dinamikája elle-
nére azonban szinte azonnal jól láthatókká váltak annak jellegzetességei, egészen
pontosan gyengeségei is. Egyfelől a tőkehiány, hiszen e vállalkozási formák több-
sége mögött nem volt – és ma sincs – a háztartás vagyonától elkülönített tőke (uo).
Másfelől az, hogy a működő vállalkozások nem jelentenek egyúttal főfoglalkozá-
sú munkahelyet is. A többséget kitevő egyéni vállalkozásoknak például csak alig
több mint a fele (57%) főfoglalkozású, 13 százalékuk nyugdíjasként, háromtizedük
pedig mellékfoglalkozásként működő vállalkozás. Az adatok egyben arra is utal-
nak, hogy a vállalkozások döntő hányada (90%) kicsi: vagy csak a tulajdonosnak
adnak munkát, vagy még egy embernek (LAKY, 2001a, 40.).
Jellegzetességként tarthatjuk számon azt is, hogy a vállalkozások alapítása
mögött nem csupán a lehetőségek ösztönző ereje, vagyis az államszocializmus-
beli politikai és jogi akadályok leépítése munkált, hanem a kényszereké is, ame-
lyek az elbocsátásokból vagy a munkaalkalmak hiányából adódtak. Őket – mind
a szak-, mind a köznyelv – „kényszervállalkozókként” tartja számon.
Mindezek – a tőkehiány, a mikrovállalkozások dominanciája, vagy a kény-
szervállalkozók tömeges előfordulása – arra intenek, hogy a vállalkozások rend-
szerváltás utáni gyors és tömeges „alapításából”, valamint máig magas számából
csak óvatosan vonjunk le következtetéseket a hazai piacgazdaság kiépültségére,
fejlettségére, tőkeerejére, eltartó és versenyképességére nézve. A magyar „vál-
lalkozók” döntő részét ugyanis a fejlett országok minősítése alapján „önfoglal-
koztatónak” kell tekintenünk. És miután az önfoglalkoztatók száma és egy-egy
ország fejlettsége, illetve fejletlensége között szoros kapcsolat mutatható ki – a
szegényebb országokban jóval magasabb az arányuk, mint a gazdagabbakban –,
semmi okunk sincs arra, hogy hazánkat ne a kevésbé fejlettek közé soroljuk.
A hazai piacgazdaság kiépülésében, modernizálásában, dinamizálásában és
versenyképessége növelésében jelentős szerep jutott a külföldi tőkének, főként
a „zöldmezős” beruházásoknak (ÁRVA–DICHÁZI, 1998). Fontosságukat jelzi, hogy
az ezredfordulón a hazai vállalati vagyon kétötöde a külföldi befektetők tulajdo-
nában volt, továbbá az ő érdekeltségükbe tartozó vállalatok adták a hozzáadott
érték közel felét, vagy a beruházások közel háromötödét (57%). És persze jelzés-
értékű az is, hogy az export 80 és az import 76 százaléka az ő tevékenységükhöz
kötődött, vagyis az ország elsősorban rajtuk keresztül kapcsolódott be a világ-
gazdaságba (LAKY, 2001a).

179
 Ezek már kimondottan a globalizációra utalnak, jelezvén, hogy a külföldi
beruházásokért folytatott versenyben (Á RVA, 2000) – amely a kilencvenes éveket
jellemezte – hazánk kedvező pozíciókat ért el. Ennek előnyei, gazdasági és tár-
sadalmi dinamizáló hatásai jól nyomon követhetők a gazdasági növekedésben és
az exportban, a legmodernebb technológiák és munkaszervezeti formák meg-
honosításában és az új munkaerő-felhasználási módokban (MAKÓ, 2001).
Ezzel párhuzamosan persze jelentkeztek a globalizáció ellentmondásos kö-
vetkezményei is.
Ilyen ellentmondást jelez, hogy a rendszerváltás után hazánkban duális gaz-
daságszerkezet alakult ki: ez egy teljes egészében külföldi tulajdonban lévő, di-
namikusan fejlődő részből áll, és egy vegyes (magyar és külföldi) tulajdonban
lévő, minimális növekedést mutató részből. A gazdaság ezen két szektora között
a gazdasági kapcsolat gyenge – vagy nincs –, ráadásul lassan fejlődik (LÓRÁNT,
2000, 7.). Jóllehet a multinacionális cégek hozzájárulása a magyar gazdaság telje-
sítményéhez vitán felül áll, a profittranszfer miatt közel sem ilyen mértékű hoz-
zájárulása az országon belül felhasználható (elosztható) erőforrásokhoz A köz-
gazdászok ezt a GDP és a GNP jelzőszámok közti eltéréssel szokták érzékeltetni.
„A GDP esetében tavaly (1998) öt százalék feletti volt a gazdasági növekedés
Magyarországon, ami igen jónak tűnik. De a GNP – a profitkiutalásokat levonva
– már csak 2,5-3 százalék körül emelkedett.” (MATOLCSY, 1999, 7.) Röviden: a ki-
lencvenes évek végére olyan gazdaságszerkezet alakult ki, amelyben a gazda-
sági növekedés látványos volt ugyan, hozadékát a magyar társadalom többsége
kevéssé élvezhette, mivel a profit a külföldi cégek szabad rendelkezése szerint
maradt vagy távozott az országból.
Tény, hogy a „centrum” és a „periféria” országai közti új keletű munkameg-
osztás a magyar gazdaság globalizálódó világbeli pozícióit a fejlődő országok
közt határozta meg. Így a transznacionális cégek a periféria országaiban tör-
ténő szokásos befektetési gyakorlatuknak megfelelően hazánkat is az úgyne-
vezett „kapuvárosokon” keresztül közelítik meg (KOVÁCS Z., 2001, 7–8.). Ez azt
jelenti, hogy beruházásainkat nem terítik szét az ország egész területén, ha-
nem azok kizárólag egy-egy városra vagy térségre koncentrálódnak, oda, ahol
a megtérüléshez legkedvezőbb infrastrukturális munkaerő-piaci, logisztikai,
adózási, kulturális stb. körülményeket kínálják. Hazánkban ilyen „kapuváro-
si” funkciókat tölt be Budapest, Győr, Székesfehérvár vagy Szombathely. A vá-
zoltaknak persze az a következményük, hogy az ország kevésbé „vonzó” ré-
gióiban és városaiban nem kerül sor beruházásokra, vagy másokhoz képest
elenyésző mértékben.
Az időszak egyik alapvető jellemzője a tömeges és tartós munkanélküliség
megjelenése. A kialakult helyzetet mutatja, hogy még 1997-ben is annyi új mun-
kahely létesült csupán, mint amennyi megszűnt. A helyzet azóta sem változott
lényegesen. A „mélypontot” jelentő 3 millió 600 ezer körüli munkavállaló száma
ugyanis még a fellendülés idején sem nagyon haladta meg a 3 millió 900 ezret,
vagyis az elmúlt években durván 200–250 ezer főnyi növekményt regisztráltak,
ami a munkaerőpiac tartós pangására utal. Ez egyben azt is jelenti, hogy a fog-
lalkoztatottság európai mércével mérve rendkívül alacsony szinten stabilizáló-

180
dott. Vagyis amíg 2002-ben Németországban 65, Ausztriában 69, Írországban 65,
Franciaországban 63, Finnországban 68 százalék volt a foglalkoztatottak aránya
a 15–64 éves népesség körében – az Európai Unió átlaga 64 százalék volt –, addig
hazánkban ez az arány mindössze 57 százalékot tett ki (LAKY, 2004, 17.). A vá-
zoltak ismeretében a hazai munkanélküliségi adatokat óvatosan illik kezelni,
ugyanis az utóbbi években „kedvező” irányba mozogni látszó munkanélküliségi
ráta nem magas foglalkoztatottsággal, hanem magas inaktivitással párosul.
A munkanélküliség a rendszerváltás óta eltérő mértékben érintette az ország
különféle térségeit, megyéit és településeit. Budapest ebből a szempontból kez-
dettől „kitüntetett” helyzetben volt, hiszen a munkanélküliségi ráta folyamato-
san messze alatta maradt az országos átlagnak.
Az ország nyugati régiói és megyéi hasonlóképpen kedvező – bár a fővárosé-
nál rosszabb – munkanélküliségi mutatókkal büszkélkedhetnek a rendszerváltás
óta, ellentétben az északi és keleti területekkel, ahol a ráta állandóan meghaladta
az országos átlagot. Főként Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád és Szabolcs-Szat-
már-Bereg megye helyzete feltűnően kedvezőtlen, amennyiben a kezdeti ráták
– ugyanúgy, mint a jelenlegiek – léptékekkel voltak magasabbak az átlagnál:
2003-ban az országos átlag 8,3 százalék volt, míg a fenti megyékben, sorrend-
ben 19,6, 14,6 és 17,7 százalékos munkanélküliséget regisztráltak (FAZEKAS, 2004,
135.). Az elmúlt évtized alapirányzata, hogy miközben az átlagos munkanélkü-
liségi ráta 1993 óta csökkent, ezzel egy időben nőtt a régiók és főként a megyék
közti eltérés.
A külföldi tőkeberuházások vázolt jellemzői – lásd „kapuvárosok” – nagy
szerepet játszottak a területi különbségek növekedésében és állandósulásában.
Az adatok az ország területi polarizálódására utalnak: amíg az egy lakosra eső
GDP nagysága (vásárlóerő-paritáson számolva) 1999-ben Budapesten 20 400
USD volt, addig a második legjobb pozíciójú Győr-Moson-Sopron megyében
már „csak” 14 000 USD, de Pest megyében 8700, Hajdú-Biharban 7700, Békés-
ben 7300, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben csupán 5900 USD
(FÓTI K., 2003).
A jelzett fejlemény további következményeként tarthatjuk számon a városhá-
lózat differenciálódását, melynek látványos megnyilvánulása Budapest „elszaka-
dása” az országtól – erre a GDP-re vonatkozó adatok is utalnak. Győr és Székes-
fehérvár, ha nem ilyen léptékben is, de szintén dinamikus fejlődést produkált,
ellentétben más megyeszékhelyekkel, amelyek jó esetben stagnálásra ítéltettek,
és ellentétben a hanyatlásra kárhoztatott más kisebb városokkal (pl. Ózd).
A falvak és a városok közti különbségek hasonlóképpen ellentmondásosan
alakultak a rendszerváltást követően. Ekkortól az erőforrások elosztásában
megszűnt a városok kivételezettsége a falvakkal szemben, ami a különbségek
csökkenése irányába hatott, miután azonban a központi tervutasítás helyét a
piac vette át, a már jelzett beruházási körülmények között növekedtek a különb-
ségek. Egészen pontosan a durván háromezer falusi település közül mindegy
ötszázban gyors modernizálódás ment végbe – többségük a főváros és a nagyvá-
rosok körül, valamint Dunántúl északi régióiban található –, a többiben viszont
állandósult a lemaradás (KOVÁCS Z., 2001, 45.).

181
 Miután a beruházások és a munkanélküliség területi különbségei a munka-
erőpiac szegmentálódásának regionális összefüggéseit is felerősítették, előállt
az a helyzet, hogy amíg az ország gazdaságilag dinamikusan fejlődő régióiban
már évek óta munkaerőhiány mutatkozott, addig a beruházások által el nem ért
térségeiben még mindig magas munkanélküliséget regisztráltak-regisztrálnak
(Világgazdaság 2000). Ez a jelenség azonban messze túlmutat a szorosan vett
munkaerőpiacon: a beruházások által korábban elért régiókban nem csupán a
bérek, de az árak is olykor messze meghaladják a tartósan magas munkanél-
küliséget mutató térségekét, így azok komoly akadályai a munkaerő földrajzi
mozgásának. Az utóbbi területek munkavállalóinak kiáramlását ugyanis aka-
dályozhatja, hogy az előbbi térségekben megszerezhető akár jelentős bérelőnyt
elviszik a magasabb megélhetési költségek (pl. albérlet, élelmezés, ruházkodás,
utazás), illetve hogy a költözködést meghiúsíthatja a lakásárak közti léptékbeli
eltérés (FAZEKAS, 2004, 138–142.).
A rendszerváltást követően a foglalkoztatottak szektoronkénti aránya is
számottevően átrendeződött, és az ezredfordulóra a gazdaságilag fejlett orszá-
gokéhoz hasonló szerkezet alakult ki. Ennek egyik lényeges vonása a mező-
gazdaságban foglalkoztatottak súlyának léptékbeli csökkenése: amíg 1990-ben
a foglalkoztatottak 17,5 százaléka dolgozott ebben a szektorban, addig 2003-ban
már csak 5,5 százaléka.
A másik fontos vonása ennek az átalakulásnak az volt, hogy miután az ipar-
ban-építőiparban foglalkoztatottak aránya is csökkent – igaz, hogy csak kevéssé
– ezen időszak alatt (36,1%-ról 33,3-ra), a szolgáltatásokban dolgozók súlya szá-
mottevően nőtt (46,4-ről 61,3%-ra), a fejlett országbeli állapotokhoz hasonló ará-
nyokat mutatva (LAKY, 2004, 40.). Hangsúlyozzuk azonban, hogy a foglalkozta-
tottság szerkezetének ez a fejlett országok irányába mutató gyors változása nem
folyamatos gazdasági növekedés, hanem a hivatkozott válság eredményeként
ment végbe. Nem arról van tehát szó, hogy a gazdasági fellendülés, a jövedelmek
emelkedése és az életminőség javulása következtében a lakosság szolgáltatások
iránti igényei ugrásszerűen nőttek volna, csupán arról, hogy ez a szféra épült le
a legkevésbé az elmúlt évtizedben.
A vázolt folyamatok eltérő módon és mértékben érintették az egyes korosztá-
lyokat a munkaerőpiacon. A legidősebbnek számító ötven év körüli munkavál-
lalók nemzedéke például éppenséggel feleslegesnek minősült a munkaerőpiac
új viszonyai között, így sokan idő előtt kiszorultak onnan, jelentősen növelve a
nyugdíjasok vagy a leszázalékoltak körét. Ez csökkentette ugyan a kínálatot a
hivatalos munkaerőpiacon, de növelte a család intézményére gyakorolt nyomást,
hiszen az érintettek a problémáikkal visszaszorultak a családi keretek közé.
A munkaerőpiacon már bent lévő, vagy oda belépni kívánó legfiatalabb mun-
kaképes korú generációk helyzete és kilátásai szintén megnehezültek. (Erről ké-
sőbb részletesen szólunk.) Mindenesetre tény, hogy a hazai körülmények közt
az alacsony foglalkoztatottság rendkívül magas inaktivitással párosul.
A jelzett gazdasági és munkaerő-piaci mozgások – kiegészülve a privatizá-
ció és a magas infláció erőforrás-átcsoportosító hatásaival – súlyos következ-
ményekkel járó folyamatokat (pl. polarizálódás, elszegényedés) indítottak el a

182
társadalomban. A munkahely elvesztésének lehetősége napi gonddá vált, sokan
létbizonytalanságban éltek és élnek, a munkaerőpiacról tartósan kiszorultak
pedig elszegényedésként, státusvesztésként, nemritkán leértékelődésként élték
meg ezeket az éveket. Tekintettel arra, hogy a magas infláció miatt a még állás-
ban lévők bérei és keresetei is jelentősen vesztettek értékükből (LAKATOS, 2001,
2004, 141., 145.), továbbá sokak számára az addig kiegészítő bevételi forrásként
működő „második” gazdaság lehetőségei is beszűkültek (LAKI, 1997a; SPÉDER,
1997), a fogyasztás és az életszínvonal-visszaesés, a státusvesztés, az elszegénye-
dés és a lecsúszás folyamatai a társadalom jóval szélesebb körét érintették, mint
az állásukból elbocsátottakat vagy a tartósan munkanélkülieket. Tény, hogy a
magyar társadalomban a polarizálódás irányzata vált meghatározóvá, melyet a
kutatók hol fordított „kétharmados” társadalomként írnak le, hol olyan kétpólu-
sosként, ahol a kevés „nyertes” sokszorosa került a „roncstársadalomba” szorult
„vesztesek” közé.
A „kétharmados” társadalom mintáját döntően a „szociális piacgazdaság”
német modellje szolgáltatta, amelyben a nagyon gazdagok és a nagyon szegé-
nyek aránya kicsi, és köztük egy széles, jómódú középosztály helyezkedik el.
A kutatások szerint az elmúlt évtized hazai fejlődése ennek éppen az ellen-
tettjét produkálta. A fordított „kétharmados” társadalom tehát azt jelenti, hogy
itt csak a népesség egyharmada képes a társadalom fő mozgásirányaival lépést
tartani, míg kétharmada leszakadóban van, vagy már le is szakadt (KOLOSI,
2000). Egy másik modell (B OGÁR, 2000b) azzal számol, hogy a rendszerváltást
követően a magyar népességnek mindössze 5-7 százaléka volt képes sikeresen
integrálódni a „globalomodernizációs” folyamatokba, hiszen az összes hazai
erőforrás 25-30 százaléka az ő birtokukban van. Mellettük van egy 10-15 száza-
léknyi „középosztálybeli” élethelyzetben lévő népesség, és együttesen ők jelení-
tik meg a „nyerteseket”. A másik póluson van egy 25-30 százaléknyi biztos, már
a „roncstársadalomba” süllyedt „vesztes”, és van e két pólus között elhelyezkedő
nagyszámú (40-50%) potenciális „vesztes”, amely réteg szintén ebbe az irányba
mozog. Egy következő modell háromosztatú társadalomról beszél: körülbelül
10 százaléknyi „nyertesről”, akiknek helyzete javult a rendszerváltás óta, és egy
40 százaléknyi népességről, melynek állapota alapvetően nem változott ebben
az időszakban. A fentiektől eltérően a népesség felének a helyzete romlott vagy
jelentősen romlott; ez utóbbiakat a társadalmi integrációból kimaradó „underc-
lassként” tarthatjuk számon (GAZSÓ, 2001).
Ezek a körülmények egy súlyos társadalmi problémára hívják fel a figyelmet,
nevezetesen a marginalizálódás jelenségére. Arra, hogy a munkaerőpiacról tar-
tósan kiszorult, oda visszakerülni vagy ott megkapaszkodni képtelen, alacsony
iskolázottságú és munkakultúrájú rétegek, csoportok egyben a gazdaság és a
társadalom fő mozgásirányaiból és integrációs folyamataiból is kiszorultak, és
a társadalom „aljára”, „peremére” vagy azon „kívülre” kerültek. Miután e jelen-
ségre a politika az elmúlt másfél évtizedben – a szavakon kívül – alig fordított
gondot, hazánkban megjelent a marginalizálódottak ifjú nemzedéke is, ami azt
jelenti, hogy a probléma szinte azonnal nemzedéki dinamikát kapott (DARVAS–
TAUSZ, 2004; LADÁNYI–SZELÉNYI, 2003; KERTESI–KÉZDI, 1998; LAKI, 1997b).

183
 A népegészségügyi kutatások tanúsága szerint a rendszerváltást követően
jelentősen megnőtt a 16 éven felüli népességben a depressziós tünetekről pa-
naszkodók aránya. Amíg 1988-ban a kérdezettek 24,3 százaléka számolt be ilyen
tünetekről, addig 1995-ben már 30,5 százaléka.
A jelenség több szempontból is érdekes számunkra. Egyfelől azért, mert a
depresszió itt a saját helyzet átélésének olyan negatív érzelmi állapotát jelöli,
amelyet a tehetetlenség érzése, az önvád, a döntésképtelenség, a reménytelenség
és jövőnélküliség érzete, a kilátástalan lelkiállapot stb. jellemez. (Ebben az érte-
lemben a depresszió kiúttalan lelkiállapotot, úgynevezett tanult tehetetlenséget
jelent.) Ilyen állapotban az emberek fogékonyabbak a különféle megbetegedé-
sekre, hajlamosabbak önkárosító magatartásformák (pl. alkoholfogyasztás, do-
hányzás, drog) felvételére, ugyanakkor kevéssé képesek szociális helyzetük ja-
vítására. Másfelől azért, mert a fejlett gazdaságú országokban folyó kutatások a
hagyományos kockázati tényezők (pl. dohányzás, elhízás) mellett a legfontosabb
egészségügyi veszélyeztető tényezőként tartják számon a depressziót.
Mint szó volt róla, hazánkban a rendszerváltást követően a társadalmon be-
lüli egyenlőtlenségek ugrásszerűen növekedtek, sokan átmenetileg, nem keve-
sen azonban tartósan munkanélkülivé váltak, az elszegényedés és a lecsúszás
szintén tömegeket érintett. Aligha véletlen, hogy a kutatók az alacsony iskolá-
zottságúak, a munkanélküliek, a marginalizálódottak, a „lemaradó” térségek
lakói közt találtak az átlagot meghaladó mértékben depressziós tünetekről pa-
naszkodó embereket (KOPP–SKRABSKI–L ŐKE–SZEDMÁK, 1996).
A külföldi beruházások és az ország bizonyos térségeit érintő gyors gazda-
sági növekedés a kilencvenes évek végén a fentiektől eltérő irányzatokat is elin-
dítottak az országban. A vázoltak ugyanis nem csupán új munkahelyek létesíté-
sével jártak, de új technológiák és termelésszervezési módok meghonosításával
is. Az utóbbiak új munkaerő- és tudásfelhasználási, foglalkoztatási modelleket
is jelentenek, vagyis a magyar munkaerővel szemben is új igények és követelmé-
nyek fogalmazódtak meg. Ez nem is lehetett másként, hiszen e cégek piacain a
minőség alapkövetelmény, így az ezt biztosítani képes termelésszervezési mo-
dellekben a termelésben részt vevő legalacsonyabb rangú munkástól is megkö-
vetelnek olyan készségeket, mint a kezdeményező és kommunikációs készség,
problémamegoldó képesség, hajlandóság a vállalatvezetéssel való együttműkö-
désre, azonosulás a vállalati törekvésekkel, vagy a folyamatos képzésre-tanulás-
ra való hajlandóság (MAKÓ–SIMONYI, 2003b, 13–33.).
Nos, nem kívánjuk tovább sorolni a rendszerváltás utáni új irányzatokat, hi-
szen elsősorban az a célunk, hogy ráirányítsuk a figyelmet arra a rendkívül
ellentmondásos, differenciált, fragmentált és polarizált gazdasági, társadalmi és
földrajzi térre, amelyben a fiatal generációk felnevelése, iskoláztatása, munkaerő-
piaci felkészítése, gazdasági és társadalmi integrációja végbement és végbemegy
hazánkban. Remélhetően sikerült érzékeltetnünk a különféle trendek időbeli sű-
rűsödését, egymásra torlódását, ellentmondásosságát, földrajzi és/vagy társadal-
mi térbeli szegmentáltságából következő aszinkronitását. Például azt, hogy a
jelentős válságfolyamatok csakúgy eltérő felkészültségi állapotban, mélységben
és intenzitással érték az egyes régiókat, településtípusokat, társadalmi rétegeket

184
és csoportokat, mint ahogy az új beruházások nyomán meginduló gazdasági és
jövedelemnövekedés, és a mind igényesebb munkaerő-piaci kihívások, követel-
mények is eltérő távlatokat nyitottak számukra.
Az aszinkronitásnak megfelelően, amíg a beruházások által elért „kapu-
városok” és térségek lakossága dinamikusan válaszolt a kihívásokra, hiszen a
munkaerő-piaci kényszerek és a megoldásukat kínáló lehetőségek (pl. munkaal-
kalmak, növekvő bérek, előrejutást biztosító képzések) egyidejűleg voltak jelen e
földrajzi és társadalmi terekben, addig a továbbra is stagnáló és leépülő térségek-
ben a kitörési alternatívák hiánya, a társadalmi szelekció vagy az elszegényedés,
a lecsúszás, a marginalizálódás stb. folyamatait erősítették. Az előbbi régiókat és
persze lakosságukat e beruházások bekapcsolták a globalizációs folyamatokba,
új követelményeket, ösztönzéseket és lehetőségeket kínálva számukra, az utób-
biakat csak gyengén kapcsolva vagy kizárva onnan, ami nemritkán a nemzeti
integrációs folyamatokból való részleges vagy teljes kizártsággal is együtt járt és
jár. Összességében tehát társadalmunkban nagyon eltérő fejlettségű, integrált-
ságú, versenyképességű és működési logikájú gazdaság- és társadalomszervező-
dési formák léteznek egymás mellett, melyek hasonlóképpen nagyon különböző
reprodukciós körülményeket, feltételeket és esélyeket biztosítanak a bennük fel-
növekvő fiatal korosztályok számára.

AZ IFJÚSÁGI MUNKANÉLKÜLISÉG MEGJELENÉSE

ÉS ÁLLANDÓSULÁSA

Generációs szempontból a vázoltak egyik legfontosabb következménye – és egy-

ben az új rendszer egyik működési jellegzetessége – az ifjúsági munkanélküliség
megjelenése, tömegessé válása és állandósulása lett. Ez logikusan következett a
magyar munkaerőpiac kilencvenes évek eleji drámai összezsugorodásából, mely-
nek során – mint jeleztük – közel másfél millió munkahely szűnt meg néhány év
alatt. A folyamat a munkaképes korúak két generációs csoportját érintette mar-
kánsan: a legidősebb, nyugdíjkorhatárhoz közelítő, és a legfiatalabb, a munkaerő-
piacra éppen csak bekerült vagy belépni szándékozó korosztályait. Az előbbieket
a munkaerőpiac gyors, döntően nem önkéntes elhagyására ösztönözték, kénysze-
rítették a körülmények, az iskoláikat befejező fiatalok tömegeinek pedig nehézzé,
olykor lehetetlenné tették a belépést a munkaerőpiacra. A munkaerő-piaci helyzet
drámai változását jelzi, hogy a kilencvenes évek elején a 15–19 éves korosztályok-
ban úgy alakult ki 27–33 százalékos, a 20–24 éveseknél pedig 14–17 százalékos
munkanélküliségi ráta, hogy néhány évvel korábban még jószerivel minden isko-
lából kilépő fiatal el tudott helyezkedni (A munkaerő-felmérés idősorai…, 2002).
A munkaerő-piaci feszültségeket két tényező tovább erősítette. Az egyik, hogy
az úgynevezett „nagy létszámú” – a hetvenes évek közepén született – korosztá-
lyok ezekben az években fejezték be általános és középfokú tanulmányaikat, és je-
lentkeztek belépésre a munkaerőpiacon (LANNERT, 1992; FÓTI J. – ILLÉS, 1992; LAKA-
TOS, 1997). És valóban jelentkeztek – ez a második tényező –, ugyanis hazánkban a
fiatalokat ekkor magas munkavállalási hajlandóság jellemezte. A tanulmányaikat

185
viszonylag korán – döntően 17-18 éves korban – befejező generációk számára az ál-
lamszocializmus időszakában teljesen magától értetődő és természetes volt, hogy
felnőttkori életüket, karrierjüket, maguk és családjuk megélhetését stb. a társadal-
milag szervezett munkaerőpiacon képzeljék el. A gyökeresen megváltozott körül-
mények azonban lehetetlenné tették e társadalmi méretekben elterjedt iskolázási
és munkavállalási gyakorlat továbbvitelét (LAKI, 1991).
Fontos tény, hogy a tömeges munkanélküliség sokkszerűen érte a társadal-
mat: „fogadására” sem a család intézménye, sem az iskolarendszer, sem az ön-
kormányzatok, sem az állam nem készült fel. Az állam felkészületlenségét jel-
zi például, hogy a munkanélküliség kezelésére hivatott intézményrendszert a
probléma tömegessé válásával egy időben kellett kialakítani, ami praktikusan
azzal járt, hogy a rendszer jó esetben is legfeljebb követni tudta az eseményeket.
Vagyis nem csupán a munkanélküliség kezelésében jártas szakemberekben, a
„megoldási” kínálatban, a kidolgozott, bejáratott és hatékony eljárásmódokban
volt hiány, hanem alapvető létesítmények és eszközök (épületek, fogadóhelyisé-
gek, gépek és egyéb berendezések stb.) is hiányoztak (LAKI, 1993). Vagy gondol-
junk a család intézményének felkészületlenségére, hiszen az iskoláikat befejező
és elhelyezkedni nem tudó gyerekeik eltartásáról a szülőknek még hónapokig –
nemritkán fél vagy egy évnél is hosszabb ideig – gondoskodniuk kellett, jóllehet
a béreikbe és fizetéseikbe ennek költségei nem voltak beépítve. Mi több, a szülők
nemzedéke – éppen a bérek reálértékének gyors csökkenése és az őket sújtó tö-
meges munkanélküliség okán – gyerekei mielőbbi elhelyezkedésében volt érde-
kelt. A család keretei közti „parkoltatás” kényszere persze nemcsak anyagilag,
de mentálisan is váratlanul érte a családok többségét, hiszen nekik sem voltak
tapasztalataik, vagy jól bevált eljárásaik, mintáik ezen állapot hatékony, sike-
res megoldására. A probléma társadalmi súlyát mutatja, hogy az Ifjúság 2000
vizsgálat adatai szerint az ekkor 25–29 éves korcsoportba tartozó fiataloknak
átlagosan a fele (48%) jelezte, hogy volt munkanélküli; amíg azonban a budapes-
tieknek csupán harmada (31%), addig a dél-dunántúli, az észak magyarországi
és az észak-alföldi régiókban a hasonló korú fiataloknak már 57–61 százaléka
mondta ugyanezt. A településtípusok szerint hasonló léptékbeli különbségeket
találunk (A fiatalok munkaerő-piaci helyzete, 2003; LAKI, 2002). A munkaerőpiacon
hazánkban mind a mai napig nincs számottevő elmozdulás, a kereslet alig bő-
vült. Következésképpen a foglalkoztatottság európai mércével mérve rendkívül
alacsony szinten állandósult. Így az ifjúsági munkanélküliség területén sem tör-
ténhetett áttörés: a jelenség néhány év alatt a társadalom egyik legsúlyosabb
– mert hosszú távon fennmaradó – problémájává nőtte ki magát.

A MUNKAVÁLLALÁS ÉS A PÁLYAKEZDÉS IDEJÉNEK KITOLÓDÁSA

A generációs újratermelődés új irányzatának további fontos jellemzője – és ez

következik az ifjúsági munkanélküliség tartóssá válásából –, hogy a kilencvenes
években látványosan kitolódott az első munkába állás ideje. Itt ismét az Ifjúság
2000 vizsgálat adataira hivatkozunk, mely e területen is alapvető változásokra

186
utal. Arra, hogy amíg a vizsgálatba bevont legidősebb (25–29 éves) korcsoport-
nak mintegy kétharmada (64%) 19 éves koráig belépett a munkaerőpiacra, addig
ez az arány az öt évvel fiatalabb korosztályoknál (20–24 évesek) 45 százalékra,
a tíz évvel fiatalabbaknál (15–19 évesek) pedig már 28 százalékra esett vissza
(GAZSÓ–LAKI, 2004). Az átrendeződés nyilvánvalóan az oktatási-képzési rend-
szer változásait is tükrözi: részben a hagyományos szakmunkásképzés háttérbe
szorulását, ahonnan a többség korábban már 17 éves korában kilépett a mun-
kaerőpiacra; részben az érettségit adó középiskolázás felfutását, illetve ezt kö-
vetően mindenféle rövid idejű kurzusok végzését, így napjainkban már a nem
felsőfokú tanulmányokat végzők körében sem számít késeinek a 19–21 éves kor
körüli kilépés. És természetesen a felsőoktatás tömegessé válása is a karakteres
változások közé tartozik. Mindenesetre léptékbeli változásról van szó, jelezvén,
hogy az ifjúkori iskoláztatás utáni első munkavállalás idejének kitolódása egy
évtizeden belül szintén domináns és visszavonhatatlan irányzattá nőtte ki ma-
gát (HALÁSZ–LANNERT, 2000).
E folyamat másik oldala természetesen a pályakezdés megnehezülése, bi-
zonytalanná válása. A munkaadók és a potenciális munkaadók sokszor olyan
feltételeket kínálnak és olyan követelményeket támasztanak, amelyek a fiatalok
jelentős része számára nem vonzók, alig elfogadhatók és/vagy nem teljesíthe-
tők. Az adott szakterületen szerzett hosszabb szakmai gyakorlat követelményét
aligha képes teljesíteni egy frissen végzett fiatal. Az ennek elérését netán „biz-
tosítani” tudó rövid idejű és a munkaadó által folyamatos megújítást igénylő
alkalmaztatás kiszámíthatatlan, a hosszú és idegileg-fizikailag kimerítő munka-
helyi terhelés, továbbá az ellenszolgáltatásként fizetett alacsony bér pedig kevés-
sé vonzó.
A diplomások karrierépítése „egész” embert igényel: újabb diplomá(ka)t, fo-
kozat szerzését, vagy legalábbis folyamatos képzést, a vállalat iránti odaadást,
az előbbre jutás iránti alázatot stb., vagyis csupa olya erőfeszítést, befektetést és
életvitelt, amely nem nagyon tűr maga mellett családot és gyereket. Egy másik,
hasonló befektetést igénylő karriert, amelyet netán a házastárs szeretne kivite-
lezni, pedig még kevésbé. És nem csupán azért, mert ebben az életvitelben a
munkahelyi (vagy egyszerűen a) karriernek, ezek aktuális és távlatos követelmé-
nyeinek, igényeinek van kitüntetett szerepe a házastárssal és a gyerekkel szem-
ben, hanem azért is, mert ez számottevő anyagi erőforrást igényel. Az anyagi
erőforrás – a fiatal számára kedvező esetben – a szülői családtól származik, így
egy esetleges házastárs eltartását már aligha várhatja el a „karrierépítő” gyerek
a szüleitől. Kedvezőtlen esetben pedig magának kell fedeznie a befektetést, amit
egy pályakezdő fiatal saját forrásokból döntően csak úgy képes előteremteni, ha
más olyan költséges befektetésekről, mint amilyen a családalapítás és gyerek-
vállalás, időlegesen lemond, és későbbi életkorra halasztja. Történetileg rövid idő
alatt megjelent „a magyar szingli” (UTASI, 2005).
A vázoltak jelzik, hogy sokak számára a tanulás és a munkavállalás közti
„átmenet” nem válik el olyan élesen, mint ahogy azt a korábbi évtizedekben
megszoktuk, és – különféle okokból – sokan a kétféle tevékenység hosszabb időn
át tartó „váltogatásával” élik az életüket. A tanulás és a munkavállalás éveken

187
át tartó kombinálása nagyon is különböző életvitelek, életstratégiák és karrierek
realizálására ad ugyan módot, de közös bennük, hogy az önálló élet- és pálya-
kezdés idejét akár harmincéves korig is kitolják (GÁBOR, 2002).
Az új rendszer működési jellemzőiből adódóan olyanok is vannak szép szám-
mal, akiknek munkaerő-piaci felkészülése-felkészítése 16-17 éves korukban be-
fejeződik, ez az iskolázottság azonban nem biztosít számukra alkuképes elhe-
lyezkedési pozíciókat. Az érintettek így további életüket csak részben köthetik
a hivatalos munkaerőpiachoz, ezt kénytelenek alkalmi munkás, munkanélküli
és egyéb járadékos állapotokkal „váltogatni”, ami merőben más kilátásokat, élet-
minőséget stb. biztosít számukra, mint az előbb vázolt ifjúsági csoporté (HAVAS–
KEMÉNY, 1995; KEMÉNY, 1996; LAKI, 1997c; LAKI, 2002). Mindenesetre a munkaerő-
piaci integrálódás és a pályakezdés folyamatai sokféle bizonytalansági elemmel
terheltek, és a társadalmi polarizáció jegyében zajlanak.

AZ ISKOLÁBAN ELTÖLTÖTT IDŐ MEGHOSSZABBÍTÁSA

Az új irányzatok között tarthatjuk számon az ifjúkori iskolázás jelentős felérté-

kelődését és ezen iskoláztatási idő számottevő meghosszabbodását.
Ennek három összefüggésére térünk ki röviden. Egyfelől arra, hogy a munka-
erőpiac felvevőképességének korlátozottsága néhány év alatt egyértelművé tette:
ide azok sem tudnak belépni, akik az alapiskola után nem akarnak hosszab-
ban tanulni, illetve akik más okokból – például a család anyagi ellehetetlenülése
miatt – képtelenek részt venni a jelentősen meghosszabbodott iskoláztatásban.
Ez a tény a magyar családok többségét mind anyagilag, mind mentálisan felké-
születlenül érte, hiszen a szülők zöme az államszocializmusban bevett módon a
fiúknál szakmunkás-bizonyítványban, a lányoknál szakközépiskolában gondol-
kodott. Vagyis a szakmai képzés preferálásán túl a többség az oktatási-képzési
rendszerben eltöltött időt sem tervezte három-négy évnél hosszabbra. Ehhez
képest meglehetősen váratlanul érte őket, hogy a 17-18 éves, szakmával és/vagy
érettségivel rendelkező gyerekük nem tud elhelyezkedni; és hogy e probléma
megoldása szinte kizárólag rájuk nehezedik; hogy további anyagi áldozatokat
kénytelenek hozni, jóllehet nekik maguknak is szembe kell nézniük a munka-
nélküliséggel, a magas inflációval, életszínvonaluk romlásával, netán a lecsú-
szással és az elszegényedéssel.
Másfelől, ezen kényszerűség következtében, a társadalom történetileg rövid
időszak alatt felismerte és elfogadta a magasabb végzettség megszerzésének
nélkülözhetetlenségét a sikeres elhelyezkedésben, egyáltalán a sikeres – és ami
legalább ilyen fontos –, versenyképes társadalmi beilleszkedés és életpálya meg-
alapozásában. Ebben számottevő szerepet játszott az államszocializmus idején
szerzett és tömegeket érintő iskolai bizonyítványok és ismeretek leértékelődése
(pl. szakmunkásképzés), illetve a rendszerváltás után még hosszú ideig ilyen tu-
dástartalmakat közvetítő és bizonyítványokat kiadó, de a munkaerőpiacon már
eladhatatlan iskolázottságok és szakképzettségek szintén tömeges előfordulása.
Aligha véletlen, hogy néhány év alatt növekvő lakossági igények jelentkeztek az

188
érettségit adó középfokú, valamint a felsőfokú iskoláztatás kiterjesztésére (HA-
LÁSZ–LANNERT, 2000; LISKÓ, 1993, 1996, 2000).
Továbbá ebbe az irányba hatott az a tapasztalat is, hogy annak, aki 14–17 éves
korában tényleges vagy funkcionális analfabétaként hagyja el az iskolarend-
szert, felnőttként alig vagy egyáltalán nincs esélye ebbeli hiányosságait pótolni,
korrigálni, illetve később versenyképes képzettséget szerezni. Vagyis a tanulás-
hoz nélkülözhetetlen készségek és képességek hiánya akadályozza a felnőttkori
képzésben való sikeres részvételt is. És ez napjainkban már fiatalon, 17-18 éves
korban szinte egy életen át tartó hátrányként definiálódik. A társadalmi polari-
zálódás, az esélyegyenlőtlenségek szélsőséges formáinak tömeges előfordulása
és a marginalizálódás jelenségei igazán ebben az összefüggésben érdemelnek
figyelmet. Könnyen belátható, hogy arra, aki az ifjúkori iskolázás során nem ké-
szült fel – és fordítva, akit ifjúként az iskolában nem készítettek fel – az aktuális
és a várható munkaerő-piaci követelményekre, igényekre, illetve az ezekkel való
lépéstartásra, nem feltétlenül igaz az állítás: azért nincs munkája, mert „nem
akar dolgozni”. Ennél ugyanis tragikusabb a helyzet: „nem tud dolgozni”, mert
nem készült-készítették fel rá. És ebben nem csupán az érintett egyén és családja
felelősségét kell megállapítanunk, hanem az iskoláét, tágabban a társadalomét
is, hiszen a gyerekek versenyképes felkészítése napjainkban már sokkal inkább
az oktatási-képzési rendszer dolga, mint a családé (KEMÉNY, 1996).
Nos, ilyen körülmények között az állam hazánkban sem járhatott el másként,
mint a gazdaságilag fejlett országok, vagyis a vázolt problémákat megkísérelte
az oktatási-képzési rendszerben történő „parkoltatással” ellensúlyozni, enyhí-
teni és kezelni: így az ifjúkori iskoláztatás ideje egy évtized alatt jelentősen ki-
tolódott. Nem véletlenül beszélünk „parkoltatásról” – a szó pejoratív értelmében
is –, hiszen aligha kétséges, hogy egy ilyen léptékű és rapid változássorozat ke-
zelésének komoly társadalmi, pénzügyi, habitusbeli, intézményi stb. előfeltételei
voltak és vannak.
Például szükség lett volna egy jól működő oktatási-képzési rendszerre, amely
mind szerkezetében és áteresztőképességében, mind tartalmában, színvonalá-
ban és pénzügyi kondícióiban – ez utóbbit hangsúlyozzuk – képes az új munka-
erő-piaci követelményeknek megfelelő szolgáltatásokat kínálni, és a fiatal gene-
rációk versenyképes felkészítését biztosítani. Vagy szükség lett volna jól kereső
és törekvő (középosztálybeli) családok tömegeire, amelyek anyagilag biztosítani
képesek gyermekeik meghosszabbodott iskoláztatását, ösztönzik tovább- és át-
képzésüket, munkanélküliség esetén pedig védelmet nyújtanak a megélhetés-
hez és az e helyzetből történő kitöréshez. És persze nem nélkülözhetők a hosszú,
tartós tanulásra felkészült, motivált fiatalok sem, akik képesek és hajlandók is
ezt a tevékenységet sikeresen végezni (GAZSÓ, 1993, 1997; GAZSÓ–LAKI, 2004).
Véleményünk szerint ezek az intézményi, pénzügyi, habitusbeli stb. feltéte-
lek társadalmi méretekben hiányoztak mind a problémák megjelenésekor, mind
jelenleg. Figyelmet érdemel, hogy azon fiatalok aránya, akik csupán alapiskolai
végzettséggel vagy azzal sem hagyják el az iskolarendszert, és így a munkaerő-
piacon versenyképtelennek számítanak, napjainkban is megközelíti az egyötödöt
(16-18%). Az is tény, hogy a felsőoktatás tömegessé válásával a munkaerő-piaci

189
feszültségek nem oldódtak meg, a legfrissebb tapasztalatok csupán a probléma
„feljebb” csúszására utalnak, amennyiben az elhelyezkedési nehézségek már kö-
rükben jelentkeznek. Ennek sokféle következménye lehet: a diplomák leértéke-
lődésétől kezdve ennek tudomásul vételén át egészen az új társadalmi feszültsé-
gek megjelenéséig (CSEGÉNY–KÁKAI–KERN–KUCSERA–SZABÓ, 2001).

A SZÜLŐI CSALÁDRÓL VALÓ LEVÁLÁS

ÉS AZ ÖNÁLLÓ ÉLETKEZDÉS KITOLÓDÁSA

A generációs újratermelődés további új eleme, hogy a vázoltak következtében

kitolódott a fiatalok szülői családról való leválásának, függetlenedésének, ön-
álló életkezdésének, családalapításának és gyermekvállalásának ideje. Például
amíg a hetvenes években a hajadonok 14-15 százaléka 18 éves kora előtt, illetve
40 százaléka 20 éves koráig férjhez ment, addig a kilencvenes években a 18 éves
kor előtti házasodás 4-5, a 20 éves kor előtti pedig 18-20 százalékra esett vissza
(KAMARÁS, 1997).
Hasonlóképpen új elem, hogy a biológiai érés és a „társadalmi éretlenség”
közti idő további számottevő meghosszabbodásával átértékelődtek a párkapcso-
latok is. Ennek látványos megnyilvánulásaként a kilencvenes évekig hazánkban
deviánsnak tekintett – főként az elváltak és özvegyek körében dívó – élettársi
kapcsolat ugrásszerűen megnőtt a fiatalok körében. Ez szorosan összefügg az
iskolában eltöltött idő jelentős megnyúlásával, illetve a tanulás és a munkába ál-
lás közti hosszú és bizonytalan állapot társadalmi méretű elterjedtségével. A há-
zasság ugyanis stabil foglalkozást és munkaerő-piaci jelenlétet, vagyis viszony-
lag biztos jövedelmet, karriert, lakást, kiszámítható életvitelt stb. követel meg
a résztvevőktől, amit a kitolódott iskolai parkolás, a munka és tanulás gyakori
egymásba csúszása, vagy a késői pálya- és karrierkezdés kiszámíthatatlansága
nem képes biztosítani (BUKODI, 2002).
E téma kapcsán röviden utalunk arra is, hogy a fiatalok döntő többsége nincs
abban az anyagi-vagyoni helyzetben, hogy az önálló életkezdéshez és család-
alapításhoz szükséges feltételek részeként a lakást kizárólag a maga erejéből
biztosítani tudná. E „társadalmi csoport” specifikuma ugyanis, hogy pályájának
kezdetén áll, így fizetése sem magas, megtakarításai nem jelentősek vagy egy-
általán nincsenek, ugyanakkor az önálló életvitel megalapozásához nélkülözhe-
tetlen alapvető beruházásokat most, ebben a helyzetben kellene megindítania.
Az egyén szintjén tehát e hosszú távra szóló beruházások gazdaságilag nincse-
nek megalapozva, ezek hiányában vagy elhúzódása esetén azonban a függet-
lenedési-családalapítási folyamatokban komoly, a viszonylag kiegyensúlyozott
társadalmi reprodukciót akadályozó, abban konfliktusokat gerjesztő folyama-
tok lépnek fel. A mindenkori fiatal nemzedék tehát a társadalmi újratermelő-
dés folyamatosságának biztosítása szempontjából – és ennek a függetlenedés,
a családalapítás, a lakáshoz jutás stb. fontos része – speciális törődést és társa-
dalmi beavatkozást igénylő csoport. Olyan csoport, amely a pályája kezdetén áll,

190
következésképpen eljövendő „életjövedelmére” elvileg meg lehetne előlegezni a
kezdeti beruházás költségeit.
Kérdés tehát, hogy az elmúlt évtizedben spontán módon kialakult-e – és a
kormányra került politikai elitek a reálfolyamatok ismeretében kialakítottak-e –
egy olyan lakáshoz jutási mechanizmus, amely napjaink újkapitalizmusával
adekvát módon, társadalmi méretekben képes a zavartalan nemzedéki repro-
dukció e fontos feltételének folyamatos biztosítására. A magyar újkapitalizmus
viszonyaiba ugyanis nem csupán a piac, annak valamilyen elvont vagy ideá-
lis működése, a vállalkozói réteg jelenléte és beruházási hajlandósága, a bank-
rendszer kiépültsége, a hitelezés, az árubőség stb. tartozik bele, hanem a tartós
munkanélküliség, a foglalkoztatottság alacsony szintje, a pályakezdés nehézsé-
gei, a tömeges lecsúszás és elszegényedés, a társadalmi-földrajzi polarizáltság, a
fragmentáltság jelenségei is. Innen közelítve pontosítanunk kell azt a felvetést,
miszerint a fiatalok várható „életjövedelmére” meg lehetne előlegezni a lakásbe-
ruházás költségeit, hiszen a fiatalok egy jó részének aktuális státusa és helyze-
te, illetve ezek jövőbeli kiszámíthatatlansága társadalmi léptékekben veti fel az
„életjövedelem” hitelképességének problémáját. Gondoljunk a fiatalokat az átla-
gosnál jobban sújtó munkanélküliségre, a pályakezdők alacsony kereseteire, az
alkalmaztatási feltételek és idő kiszámíthatatlanságára stb., melyek nem csupán
a munkavállalás, hanem az egzisztenciális bizonytalanság elemeit is magukban
hordozzák, melyek alapvetően kondicionálják a fiatalok hitelképességét. Mert
ki tudja garantálni, hogy a ma munkanélküli fiatal holnaptól kereső, méghozzá
jól kereső, és így hosszú távon hitelképes tagja lesz a társadalomnak? Ki tud-
ja garantálni, hogy a ma alkalmazottként dolgozó pályakezdő töretlen karriert
fut be, és nem válik két éven belül, vagy öt-tíz év múlva munkanélkülivé, mely
státusvesztés egyben hitelképessége megkérdőjelezését is jelenheti? Vagyis ha
aktuálisan a munkanélküli állapot, az állandó munkahely hiánya és az alacsony
fizetés megkérdőjelezi a fiatal hitelképességét, akkor ezek jövőbeni előfordulása
valószínűségének kockázata kikezdi a várható „életjövedelem” hitelképességét
mind a hitelezők, mind a hitelfelvevők oldaláról.
A gondokat növeli, hogy a szülők tömegei nem képesek a vázoltak kocká-
zatát számottevően csökkenteni, hiszen a szülői nemzedék többsége is erőfor-
ráshiánnyal küszködik. Amikor tehát a társadalmi és területi polarizálódás, az
elszegényedés és szegmentálódás jelenségeiről, vagy a jelentős létszámú tehetős
„középosztály” hiányáról beszélünk hazánkban, egyben a generációs transzfer
társadalmi méretű hiányáról is beszélünk, amely a fejlett országokban a társa-
dalmi reprodukció szerves része (SZÉKELY, 2002; DÓRA, 1997; HARCSA, 1997; SZŰCS,
1997; GAZSÓ–LAKI, 1999). Mindenesetre tény, hogy mind a mai napig nem ala-
kult ki olyan lakáshoz jutási mechanizmus, amely az újkapitalizmus működési
viszonyainak megfelelően, folyamatosan és társadalmi méretekben képes lenne
biztosítani a társadalmi újratermelődés e fontos feltételét.

191
 REÁLIS TÁRSADALOMKÉP, ROSSZ TÁRSADALMI KÖZÉRZET

A fiatalok láthatóan reális képet alakítottak ki maguknak a mai magyar társada-

lomról. Például az Ifjúság 2000 vizsgálatban a fiatalok 47 százaléka a „munkanél-
küliséget”, harmada (34%) „a pénztelenséget, alacsony kereseteket”, hasonlókép-
pen harmada (32%) „a lakáshelyzet megoldatlanságát” jelölte meg korosztálya
legégetőbb problémájának. Ezt követi „a szegénység és létbizonytalanság” 14
százalékkal, majd „a kábítószerek elterjedése” 13, „a növekvő társadalmi egyen-
lőtlenségek” 9, „a kilátástalan jövő” 8, és a sort „a tanulási lehetőségek anyagi
okok miatti beszűkülése” zárja 7 százalékkal (LAKI, 2003).
Látható, hogy a fiatalok által megjelölt problémaháló legfontosabb elemeit
olyan tényezők alkotják, amelyek szerepe az egyéni-családi egzisztencia meg-
teremtésében, a megélhetésben és annak minőségében, egyáltalán, a társadalmi
boldogulásban vitathatatlan. És e tényezők szerepe vitathatatlan a társadalmi
különbségek kialakulásában, fennmaradásában és átörökítésében is. Például a
„munkanélküliség”, amely – mint jeleztük – már ebben az életkorban is eleve
két részre osztja a társadalmat, nyilvánvalóvá téve, hogy kik azok, akik sem ak-
tuálisan, sem távlatosan nem képesek megkapaszkodni a szervezett munkaerő-
piacon. E durva és egyértelmű szelekció rövidebb-hosszabb ideig a ma kevésbé
érintett fiatalok – pl. közép- és felsőfokú végzettségűek – életét is megkeserít-
heti, kilátásait korlátozhatja, egyéni törekvéseit meghiúsíthatja. Hasonlóképpen
egzisztenciális problémák sokasága kötődik a „bérekhez és fizetésekhez”, az
egyéni és családi „jövedelmekhez”. Ezek hiánya vagy alacsony szintje ugyanis
sokak számára nem csupán távlatos törekvéseik (pl. családalapítás, gyerekválla-
lás) elhalasztását vagy aktuális igényeik (pl. tanulás, lakásszerzés) korlátozását
jelenti, hanem elemi szükségleteik (pl. megfelelő ruházkodás, étkezés, fűtés) ki-
elégítetlenségét okozhatja. E feszültségeket fokozza a gyors technikai-technoló-
giai fejlődéssel fellépő modernizációs kényszer és a pénztelenség miatt vissza-
fogott fogyasztás közti rés állandósulása, netán növekedése. Vagyis az, hogy a
fiatalok a pénztelenség folytán nem jutnak hozzá ténylegesen fontos vagy „csak”
fontosnak vélt javakhoz, s megalapozottan vagy sem, azt érzik-gondolják, hogy
lemaradnak szerencsésebb kortársaikhoz vagy másokhoz képest – ezt pedig
igazságtalanságként élnek meg.
Az adatok arra is utalnak, hogy a fiatalok e „kemény” strukturáló tényezők
és mechanizmusok mögé olyan további problémaegyütteseket sorakoztatnak
fel, amelyek azok egyéni, családi és társadalmi helyzetet, életesélyeket és köz-
érzetet alakító következményeire és kísérőjelenségeire utalnak. A „szegénység
és létbizonytalanság” ugyanis nagyon is természetes velejárója egy olyan tár-
sadalmi viszonyrendszernek, ahol a gyárbezárások, az elbocsátások, az újbóli
elhelyezkedés nehézségei és a magas inaktivitás állandósuló, makacs és töme-
geket érintő jelenségek. „Természetes” kísérőjelenségük az alacsony béreknek
és olyan megélhetési körülményeknek, ahol az egyik hónapról a másikra élés
szintén tömegesen fordul elő. Ahol a „pénztelenség” miatt alapvető beruházá-
sok és vásárlások maradnak el, ahol sokan a szükségletek korlátozásával próbál-
nak meg úrrá lenni a családi gondokon, és ahol hiányzik a tartalékolás – netán

192
a felhalmozás – „polgári luxusa” (BUKODI, 2001). Nincs semmi túlzás abban, ha a
fiatalok az ilyen társadalmi helyzeteket „szegénységként” ítélik és élik meg, s ha
utalnak arra, hogy ez sokukban veszélyeztetettségérzetet kelt és egzisztenciális
bizonytalanságot okoz.
A vázolt társadalmi állapotok széles körű elterjedtségének „természetes”
következményeként tarthatjuk számon „a társadalmi egyenlőtlenségek növeke-
désének”, „a kilátástalanságnak” és „a tanulási lehetőségek anyagi okok miatti
beszűkülésének”, vagy „a kábítószerek terjedésének” bekerülését is a probléma-
hálóba. Véleményünk szerint e problémák nem elsősorban a fiatalok kifinomult
erkölcsi érzéke vagy iskolában „tanult” társadalmi érzékenysége okán kerültek
ilyen „előkelő” helyre a gondok listáján, hanem döntően azért, mert közülük so-
kan áttételesen, a családjukon keresztül vagy közvetlenül a saját bőrükön érzik
(érezték) e folyamatok kedvezőtlen és hátrányos következményeit (LAKI, 2005).
E nem szívderítő, de reális társadalomképhez – érthető módon – rossz köz-
érzet társul. Nyilvánvaló például, hogy aki átélte a munkanélküli állapotot, vagy
áttételesen – mondjuk a család más tagjainak közvetítésével – tapasztalatokat
szerzett róla, nem csupán „tud” a problémáról, netán elvileg számol vele, de
tart is tőle. A vizsgálatok tanúsága szerint akár az oktatási-képzési rendszerben
tanuló diákokat, akár a munkaerőpiacról kiszorult fiatalokat, akár az alkalma-
zásban állókat kérdeztük, sokan szorongásaikról és félelmeikről adtak hírt a
munkaerőpiacra való belépés meghiúsulását, az elbocsátást és az ismételt elhe-
lyezkedés esélyét illetően. Márpedig az állandósult bizonytalanság és szorongás
sok energiát emészt fel, megkeseríti az érintettek és közvetlen környezetük éle-
tét, s egyben deviánsnak tekintett magatartásmódok és életvitelek „melegágya-
ként” is számolnunk kell vele (KOPP–SKRABSKI–L ŐKE–SZEDMÁK, 1996).
A rossz közérzet jele az is, hogy a fiatalok nagyobb része a rendszerváltás
óta eltelt időszak történéseinek a maga, illetve családja élethelyzetére gyakorolt
hatásait és következményeit egyértelműen „romlónak” ítélte. Az Ifjúság 2000
vizsgálat során például a 15–29 éves fiatalok kétötöde (41%) vélekedett úgy, hogy
a rendszerváltás óta az ő vagy családja helyzete „romlott”, harmada (33%), hogy
„nem változott”, és mindössze hatoda (16%) számolt be „javulásról”. (A kérdezet-
tek tizede „nem tudta megítélni” helyzetük alakulását, akiknek döntő része a
legfiatalabbak, a 15–19 évesek közül került ki.) Nem elhanyagolható tény az sem,
hogy a falun élő fiatalok közel a fele (45%), a segédmunkásként alkalmazottak
fele (49%), a gyesen vagy gyeden lévő kismamák hasonló (48%) aránya, vagy a
hivatalos munkanélküliek több mint a háromötöde (63%) helyzete „romlásáról”
adott hírt. És az is figyelmet érdemel, hogy „javuló” helyzetről még a budapesti
fiataloknak is alig több mint ötöde (22%), az értelmiségieknek is csupán harma-
da (34%) számolt be (LAKI, 2002).
A fentiek ismeretében nem meglepetés, hogy a fiatalok érzékelik a társadal-
mi polarizálódás folyamatát, melyet az általuk „megrajzolt” szubjektív struk-
túrakép pontosan tükröz. Egy 2001-ben a 18-19 éves fiatalok körében végzett
3000 főre kiterjedő vizsgálat adatai szerint a fiatalok közel kétötöde (38%) a tár-
sadalmi hierarchia „alján” található osztályok-rétegek élethelyzetével azonos
státusviszonyok közé helyezte önmagát: 10 százalékuk az „alsó osztályhoz”, 28

193
százalékuk pedig a „munkásosztályba” tartozónak gondolta magát. További ne-
gyedük (27%) „alsó középosztálybelinek”, egyharmaduk (33%) pedig „középosz-
tálybelinek” ítélte helyzetét, míg „felső közép” vagy „felső osztálybeli” státust
mindössze 2 százalékuk érzékelt. A kutatások arra is felhívták a figyelmet, hogy
a rendszerváltás folyamatában számottevően visszaesett a magukat „felső vagy
felső középosztályba” sorolók aránya, hiszen amíg a kilencvenes évek elején a
lakosság mintegy harmada tekintette magát ilyen státusúnak, addig az ezred-
fordulón már csupán néhány százaléknyi töredéke (GAZSÓ–LAKI, 2004). És az is
figyelmet érdemel, hogy a fiatalok jelentősen nagyobb aránya sorolja magát a
„középosztályba”, mint a szüleik nemzedéke, aminek több oka is lehet. Például
összefügghet az érettségit adó középiskolázás és a felsőfokú képzés tömegese-
désével, melyet a fiatalok szüleikhez képest mobilitásként élnek meg – netán
ezen végzettségekhez „tartozó” státusok lehetséges betöltőiként megelőlegez-
nek vagy remélnek maguknak –, nem igazán törődve azzal, hogy napjainkban
az iskolai és a státusmobilitás igencsak elválik egymástól.

TERÜLETI-TELEPÜLÉSTÍPUSBELI KÜLÖNBSÉGEK

Mint szóltunk róla a rendszerváltást követően számottevően nőttek a regionális,

megyei, kistérségi és a településtípusok szerinti különbségek. Itt csak utalunk
az egy főre jutó GDP-beli vagy a munkanélküliségi ráták közti megyei és regio-
nális eltérésekre, pontosabban – már idézett – léptékbeli különbségeikre. Vagy
utalunk arra a polarizáltságra, mely szerint az ország területének 13 százalé-
kát teszik ki a „kiugróan fejlődő” kistérségek, és itt él a lakosság hatoda (17%),
míg a „krízishelyzetű” kistérségek területe közel kétötödöt (38%) foglal magában
a lakosság mintegy negyedével. „Magyarország népességének 23 százaléka él
olyan kistérségekben, amelyek ilyen vagy olyan okból, de válságban vannak;
ahol a gazdaság regenerálódása, vagy új fejlődési pályára állása késik.” (KOVÁCS
K., 2005, 149.; HODOSÁN, 2002, 87–175.)
Hasonló polarizáltság mutatható ki a falvakban is: a községekben élő lakosság
egyötöde (20%) „fejlődő”, egyharmada (32%) pedig „krízishelyzetben lévő” telepü-
lésen lakik. „A legrosszabb helyzetű, gettósodó községekben majdnem 600 ezer
ember él, köztük sok roma és nem roma képzetlen tartós munkanélküli, nagyon
alacsony jövedelmi szinten. Tíz éven belül könnyen ebbe a kategóriába sodródhat-
nak a ma még élő, idős parasztembereknek köszönhetően „hasadt társadalmú”
községek (majdnem 200 ezer fő él ilyen falvakban) (KOVÁCS K., 2005, 147.).
A fentiek azt jelentik, hogy az ifjúsági munkanélküliség, a munkavállalás
kitolódása, vagy az ifjúkori iskolázási idő meghosszabbodásának rapid irányza-
tai nem csupán eltérő „felkészültségi állapotban” találták az ország különböző
térségeiben és településein élőket, hanem a rendszerváltást követően jelentősen
eltérő lehetőségeket, esélyeket és kiutakat is kínáltak számukra.
Például a legfejlettebb térségekben folyamatosan alacsony maradt a munka-
nélküliség, hiszen a leépülésekkel-leépítésekkel párhuzamosan megkezdődtek
a beruházások is. Így a népesség döntő többsége követni tudta a változásokat,

194
mivel nem csupán a képzettségekre és egyéb követelményekre vonatkozó infor-
máció áramlása újult meg állandóan, hanem az oktatási-képzési kínálaté és az
ennek való megfelelési kényszeréé is. A néhány évig jelentős munkanélküliséget
mutató, majd a beruházások nyomán gyorsan fejlődő régiókban az alkalmazko-
dás az új követelményekhez lassabb és ellentmondásosabb volt, mint a fentebb
jelzett körzetekben. Azokban a régiókban viszont, amelyeket a beruházások
napjainkig elkerültek, a lakosság nagy része csak kvázireakciókra volt képes.
A tényleges reakciókra képesek ugyanis elmentek, tekintettel arra, hogy a he-
lyi munkaerőpiac mindmáig csupán korlátozottan közvetít új szükségleteket és
igényeket mind a lakónépesség, mind az oktatási-képzési rendszer irányába.
Ily módon az alacsony iskolázottságúak mellett a középiskolát végzettek is el-
helyezkedési gondokkal küszködtek-küszködnek, az átképzések sem feltétlenül
garantáltak sikeresebb munkavállalási esélyeket, és e problémákkal a jelenlegi
legfiatalabb évjáratoknak is szembe kell nézniük. A tartós gazdasági pangás
elkerülhetetlen következményeként e térségekben sűrűsödtek-sűrűsödnek a
munkaerőpiacról tartósan kiszoruló és a marginalizálódás irányába elmozduló
rétegek, csoportok, mely állapotok egyben e rétegek újratermelődésének alap-
jául szolgálnak. Ez utóbbit azért is hangsúlyozzuk, mert az első munkavállalás
idejének kitolódása a generációs újratermelődés biológiai ciklusát is jelentősen
megváltoztatta. Azokban a társadalmi rétegekben, amelyek erre új, jelentősen
meghosszabbított felkészülési stratégiával válaszoltak – amivel a házasodás és
az első gyerek megszületésének az ideje is „kitolódott” –, egyszersmind a bio-
lógiai reprodukciós ciklus is meghosszabbodott. Azokban a rétegekben és cso-
portokban viszont, amelyek képtelenek voltak újszerű felkészülési stratégiákat
kidolgozni és/vagy – főként az anyagiak hiánya okán – megvalósítani, a biológiai
reprodukciós ciklus ideje sem változott, vagy alig, így körükben már a követke-
ző generáció is a „bőrén érzi” a ma még fiatal szülői generáció alkalmazkodásá-
nak korlátozottságát vagy hiányát. Körükben a probléma generációs újraterme-
lődése már zajlik.
A jelzett kényszerpályák, kvázi- és tényleges megoldási törekvések, az új- és
a hagyományos munkaerő-piaci felkészülési stratégiák és lehetőségek egymás
mellett élése jól megfigyelhető a különböző régiókban és településtípusokon
élők körében, ahol ennek nyomán jellegzetes struktúrák alakultak ki.
A jelentősen megváltozott ifjúkori felkészülési és munkaerő-piaci követel-
mények kényszerítő hatását jól mutatja az a tény, hogy egy évtized alatt a 15–19
éves fiatalok körében az iskolázás vált a legáltalánosabb tevékenységgé: az ez-
redfordulón az ilyen korú fiatalok 85 százaléka már tanult. Ezen általános trend
mögött azonban kirajzolódnak a településtípusok szerinti különbségek: amíg a
budapesti fiatalok között a diákok aránya 93 százalék, addig a megyeszékhelye-
ken 87, a kisebb városokban 83, a falusi fiataloknál pedig csupán 78 százalék.
A budapesti és a falusi fiatalok közti karakteres eltérés tehát abból adódik, hogy
a fővárosban a magas iskolázási arány (93%) rendkívül alacsony gazdasági ak-
tivitással (4%) és az inaktívak elenyésző súlyával (3%) párosul. A községekben
ezzel szemben a 15–19 évesek körében már meghaladja az egytizedet (12%) a
gazdaságilag aktívak, további egytizedet (10%) pedig az inaktívak aránya. Egy

195
olyan világban tehát, amikor az ifjúkori tanulás felértékelődik – hiszen mind a
magasabb iskolázottság megszerzése, mind a folyamatos tanulás követelménye,
mind az át- és továbbképzés lehetősége erre alapozódik –, óriási hátrány ilyen
életkorban megfelelő végzettség nélkül kilépni a munkaerőpiacra, inaktívvá vál-
ni, családot alapítani, netán gyereket vállalni. Ezek a fiatalok – és nem kevesen
vannak – jószerivel már akkor befejezik a munkaerőpiacon eltöltendő következő
35–40 évre szóló felkészülésüket, amikor a többiek éppen megkezdik. Mindent
egybevéve már a 15–19 évesek között kirajzolódnak azok a társadalmi rétegek és
csoportok, amelyekről nagy biztonsággal állítható a társadalom általános moz-
gásirányairól való leszakadás és a marginalizálódás esélye (ténye), és ők döntően
a falvak, a kisvárosok és a „krízishelyzetben lévő” kistérségek fiataljai közül ke-
rülnek ki.
A 20–24 éves korosztályokban aztán még élesebbek a településtípusbeli kü-
lönbségek. A budapesti fiatalok hosszú munkaerő-piaci felkészültségére utaló
jel, hogy kétötödük (41%) még tanul ebben az életkorban. Kedvező elhelyezke-
dési lehetőségeiket mutatja, hogy a gazdaságilag aktív 50 százaléknyi fiatal közt
mindössze 2 százalék a munkanélküli, továbbá, hogy az inaktívak súlya nem éri
el az egytizedet (9%) sem. Ezzel szemben a községekben élő fiataloknak 20–24
évesen már csupán 14 százaléka tanul, több mint egyötödük (23%) gazdaságilag
inaktívvá vált, és a munkaerőpiacon megjelenő közel kétharmados (63%) több-
ség egy része is (7%) munkanélküli. A vázolt strukturális különbségek alapján
bizton állítható, hogy a főváros számottevően kedvezőbb felkészülési és elhe-
lyezkedési lehetőségeket biztosít a területén lakó (családok és) fiatalok számára,
mint a falvak. Hasonlóképpen kedvezőbbek a megyeszékhelyeken lakó fiatalok
iskolázási (parkolási) és elhelyezkedési esélyei a kisebb városokban élőkénél, és
ez utóbbiaké is a falusi fiatalokénál.
A regionális különbségek hasonlóképpen karakteresek, jelezvén, hogy a la-
kóhely területi elhelyezkedése és településtípusa jelentős strukturáló tényezővé
vált napjainkban (GAZSÓ–LAKI, 2004, 77–83.; GAZSÓ–LAKI, 1999).

A NEMZEDÉKI INTÉZMÉNYRENDSZER ÁTALAKULÁSA ÉS VÁLSÁGA

A modern társadalmakban a generációs újratermelődés hatékony és zavartalan

bonyolódását – már a gyermekvállalás mozzanatától kezdve a fiatalok felnevelé-
sén és iskolai-szakmai felkészítésén át egészen a munkavállalásig és lakásszerzé-
sig – sok és sokféle intézmény egyidejű működése biztosítja (SOMLAI, 1997). Ebben
a folyamatban a család intézménye csak az egyik – még ha oly fontos is –, hiszen
tevékenységét olyan intézmények egészítik ki vagy segítik, mint az oktatási-
képzési rendszer, az önkormányzatok, a munkaszervezetek, az egészségügy, az
egyházak, a civilszervezetek, a média, a kortárscsoportok vagy az állam.
Ezen intézmények között – az adott ország gazdasági-társadalmi berendez-
kedésének, fejlettségének, jogrendjének, hagyományainak, politikai erőviszo-
nyainak stb. megfelelően – kialakulnak bizonyos kölcsönkapcsolatok, funkció-
és erőforrás-megosztási viszonyok. Ezek természetesen nem időtlenek, hanem

196
folyamatosan változnak, azzal azonban, hogy ennek van egy kialakult és bevett
rendje, a generációs reprodukció egyfelől kiszámíthatóvá és tervezhetővé válik
a benne részt vevők, másfelől funkcionálisabbá és hatékonyabbá a társadalom
egésze számára.
Bár nem kívánunk történelmi előzményekkel foglalkozni, utalnunk szükséges
arra, hogy a generációs intézményi struktúra modern társadalmakra jellemző
rendje hazánkban az államszocializmus keretei közt alakult ki. Következéskép-
pen a rendszerváltás – akár politikai-ideológiai, akár gazdasági összefüggéseit
nézzük – önmagában is megkövetelte a generációs intézményrendszer gyökeres
átalakítását. Új gazdaság- és társadalomszervező ideológiák, elvek, értékek és
érdekek nyertek politikai megjelenítési és megvalósítási lehetőségeket, melyek
igyekeztek a családot, az önkormányzatot, az államot stb. az új reprodukciós
rendszer keretei közé illeszteni. Ennek kapcsán újra kellett definiálni funkcióju-
kat, illetékességüket, felelősségüket, munkamegosztásukat, függőségüket, erő-
forrásaikat és az ezekhez való hozzáférés feltételeit és módjait. A piacgazdasági
működésre való áttérés még ideális körülmények közt is lassú és ellentmondásos
folyamat lett volna, a jelzett gazdasági visszaesés, a tömeges munkanélküliség, a
társadalom polarizálódása vagy a marginalizálódás azonban még inkább meg-
terhelte válságjelenségekkel.
Nos, az intézményrendszerben az egyik legjelentősebb változás a család in-
tézménye kapcsán ment végbe. Bár már az államszocializmus viszonyai közt
megkezdődött a család intézményének ideológiai rehabilitálása, amely a korábbi
kommunista felfogás korrekcióját eredményezte, a látványos politikai átértéke-
lésre és ideológiai-erkölcsi „elégtételre” csak a rendszerváltás után került sor.
Ekkor a rendszerváltó pártok kivétel nélkül a család intézményét jelölték meg
a társadalom „alapjaként”. Ez a tény szorosan kapcsolódott a magyar rendszer-
váltások gyakorlatához; nevezetesen, hogy ilyen alkalmakkor a politika folya-
matosan belenyúlt a társadalom alapintézményeinek (pl. tulajdon, család, állam)
történelmileg kialakult rendjébe. Azzal ugyanis, hogy a kommunista hatalomát-
vétel idején a politikai elitek a magántulajdon megszüntetése mellett döntöttek,
egyben a család intézményének társadalmi méretű erőforrás-elvonása, továbbá
a társadalmi helyzet generációs átörökítésének és megváltoztatásának (mobili-
tás) a családi tulajdonhoz és vagyonhoz kötődő formái kiiktatása mellett is dön-
töttek. Gondoljunk arra, hogy a magántulajdon elvételével egyszersmind egyik
napról a másikra olyan, a modernizáció szempontjából jelentős rétegek, továbbá
népes társadalmi osztály bevett megélhetési-felhalmozási-átörökítési tradícióit
tették semmissé, mint a korabeli vállalkozók és a parasztság, aminek traumati-
kus következményeit aligha szükséges bizonygatni. A legújabb, nyolcvanas évek
végi rendszerváltás a piacgazdaságra történő át- vagy visszatéréssel ezt kívánta
„korrigálni” (helyrezökkenteni), a magántulajdont és a családi átörökítés hozzá
kapcsolódó formáját ismét visszahelyezve a jogaiba.
A családi felhalmozás, átörökítés és mobilitás magántulajdonnal összekap-
csolódó formájának a „történelmi igazságtétel”, a „szövetkezeti törvény”, a „pri-
vatizáció” stb. formájában történő politikai-ideológiai rehabilitálása azonban
nem feledtetheti, hogy a négy évtizedes kapitalista működésmód magyarországi

197
kiesését nem lehet az államszocializmusban felhalmozott javak (tőkék, üzemek,
téeszek, gépek, létesítmények, lakások, földek stb.) magánosításával és osztoga-
tásával kiváltani. És még kevésbé lehet számításon kívül hagyni, hogy az ötve-
nes–hetvenes évek gazdasági növekedési periódusában kialakult fejlett, „jóléti”
kapitalizmus merőben más társadalmi szerkezetű, életminőségű és működésmó-
dú piacgazdaság, mint a „piacgazdaságra” egy-másfél évtizede „áttért” magyar.
Mindezeket azért hangsúlyozzuk, mert a rendszerváltó politikai elitek például
a magyar oktatási rendszert oly módon alakították át, mintha a fejlett piacgaz-
daság körülményei között működne, és volna egy széles jómódú „középosztály”,
amely családi bevételeire-vagyonára építve képes finanszírozni gyermekei ver-
senyképes felkészítését. Márpedig ezek a feltételek társadalmi méretekben hi-
ányoznak Magyarországon: a rendszerváltás során a családok döntő többsége
semmiféle „jólétet” biztosító tulajdonhoz nem jutott hozzá, és a későbbi tömeges
munkanélküliség és elszegényedés viszonyai között nem is halmozott fel. Nem
meglepő tehát, hogy a gyerekes családok 29 százaléka az alsó két jövedelmi de-
cilisben helyezkedett el az ezredfordulón, illetve több mint a fele (52%) az alsó
négy jövedelmi decilisbe sorolódott (LAKATOS, 2002, 8.).
A gyerekes családok egytizedében (12%) nem volt foglalkoztatott – vagyis ál-
lásban lévő felnőtt –, így ők társadalmi jövedelmekből (segélyek, családi pótlék
stb.) éltek, méghozzá nagyon alacsony színvonalon. A legalsó jövedelmi decilis-
be tartozó gyerekes háztartásokban az egy főre jutó nettó évi jövedelem összege
2000-ben kerekítve 170 ezer forint volt; összehasonlításul, a legfelső decilisbe
sorolódó háztartásoknál ez az összeg 850 ezer forintra rúgott. Az eltérés nagy-
ságrendje nem véletlen, hiszen a legalsó jövedelmi decilisbe tartozó családok
éves bevételeinek közel háromötöde (58%) társadalmi jövedelmekből származott,
míg ez az arány a legfelső decilisbe sorolható gyerekes családoknál mindössze
6 százalék volt (uo. 8–9.).
A rendszerváltás után „a demográfiai szegénység a gyerekszegénység egyik
szinonimája lett”. Amíg 1992-ben a csecsemőkorúak 16, addig 1997-ben már kö-
zel egyharmada (31%) élt szegény családban. Az óvodáskorúaknál ezen idő alatt
14-ről 26 százalékra, az általános iskolások körében pedig 12-ről 22 százalékra
nőtt a szegénységben felnevelkedők aránya (SPÉDER, 2001, 370.). Egy másik vizs-
gálat adatai szerint „a 14 éves és fiatalabb gyerekek 17%-a halmozott szegény-
ségben él. Ugyanakkor a felsőoktatási intézményekben tanulóknak mindössze
0,7%-a.” (FÓTI K., 2003, 40.)
A magyar háztartások 2002-ben a kiadásaik háromtizedét (29%) élelmisze-
rekre fordították, ami több mint a duplája az ír, a francia, a német, az olasz, a
belga vagy az osztrák háztartásokénak. A gyerekes háztartások az átlagosnál
többet költenek élelmiszerekre: a három vagy több gyereket nevelő aktív ház-
tartások kiadásaik 32, a gyereket nevelő inaktív háztartások pedig 37 százalékot.
„A gyerekszámmal együtt emelkedik az élelmiszerekre fordított kiadás struk-
túrája. Különösen érvényes ez a három- és többgyerekes háztartásokra, amelyek
esetében egyedül a vásárolt cereáliák mennyisége közelíti meg a gyerek nél-
küli háztartásokét. Figyelembe véve a gyerek fejlődéséhez szükséges tápanya-

198
gok ideális összetételét, különösen szembetűnő az alacsony tej-, sajt-, zöldség- és
gyümölcsfogyasztásuk.” (BUKODI, 2004b, 101.)
A vázoltak a napi megélhetési gondokról, alultápláltságról, számottevő gye-
rekszegénységről adnak hírt és persze a polarizáltságról; jelzik, hogy e szegény
családok gyerekei meddig jutnak el az iskolázottságban.
Mindent egybevéve úgy látjuk, hogy a család intézményének rendszerváltás
utáni politikai-ideológiai „rehabilitálása” – pontosabban egy konzervatív szemlé-
let szerinti „felfrissítése” – önmagában elégtelen volt ahhoz, hogy a családok tár-
sadalmi méretekben elégséges erőforrásokhoz jussanak, ami előfeltétele annak,
hogy a gyerekek felkészítése a kor színvonalán történjék. Következésképpen
nyilvánvaló, hogy a hazai állapotok között a széles és jómódú „középosztályra”
méretezett idealizált politikai-ideológiai családkép olyan fikció, amely a gyere-
kes családok nagy részére nézve minden realitást nélkülöz arra vonatkozólag,
hogy döntően saját (családi) erőforrásokra építve képesek lennének gyermekeik
versenyképes társadalmi felkészítését biztosítani. Ne feledjük, hogy a verseny-
képesség kritériumait ma már az Európai Unió követelményei is kondicionálják,
nem kizárólag a hazai viszonyok függvényei tehát.
Az átalakulási folyamat másik oldala, hogy a család intézményének politi-
kai-ideológiai „felértékelésével” egy időben – már a nyolcvanas évek közepétől
– megindult a társadalom „államtalanításának” a folyamata. Vagyis az állam
már a szocializmus időszakában megkezdte kivonulását a generációs újrater-
melődést is jelentősen érintő területekről – az oktatás-képzésből, a lakásügyből
vagy az egészségügyből –, hangsúlyozva, hogy e feladatok ellátása és főként fi-
nanszírozása nem kizárólag állami feladat (ANDOR, 2003), sőt elsősorban és alap-
vetően a család intézményének hatáskörébe tartoznak. Azzal azonban, hogy az
állam „önkorlátozó” módon visszavonult az általa addig kisajátított és uralni kí-
vánt területről, nem csupán az államtalanítás és a demokratizálódás várt folya-
matait indította el, hanem a feladat- és erőforrás-elosztás bevett rendjét is gyö-
keresen átalakította a generációs intézményrendszerben. Méghozzá úgy, hogy a
feladatokat újraosztotta – más intézményekre (pl. család, önkormányzat, iskola,
egészségügy) hárítva az ellátást és persze a felelősséget – anélkül, hogy ezzel
egy időben az erőforrások újraosztásáról is gondoskodott volna. Ez praktikusan
az erőforrások kivonását eredményezte e területekről.
A rendszerváltás után – most már más ideológiákra, értékekre, jövőképre
és racionalitásokra hivatkozva – folytatódott, súlyos válságot idézve elő, az erő-
forrás-kivonás folyamata a generációs reprodukció bonyolításában részt vevő
intézményrendszerből. Nyilvánvaló, hogy ahol az elszegényedő lakosság (csa-
lád) mögött nem áll erőforrásokkal jól ellátott önkormányzat, amely a kor kö-
vetelményei szerint felszerelt iskolát, színvonalas oktatást és egyéb kiegészítő
szolgáltatásokat kínál, ott az iskolából kikerülő ifjú nemzedékek sem lesznek
versenyképesen felkészítve a továbbtanulásra és a munkaerő-piaci kihívásokra.
Márpedig tudjuk, hogy pillanatnyilag sokkal gyakoribb a szegény lakosság, az
ellehetetlenült önkormányzat és a színvonaltalan iskola kombinációja hazánk-
ban, mint ennek az ellentettje. Továbbá az is közismert – mint jeleztük –, hogy
a versenyképességet biztosító oktatási szolgáltatásokhoz többnyire a képzési

199
rendszeren kívül és megfelelő fizetség ellenében hozzá lehet jutni, erre azonban
a lakosság nagy része anyagilag nem képes.
Intézményi válságon tehát azt az állapotot értjük, amikor nem csupán egyes
generációs intézmények (pl. a család) küszködnek erőforráshiánnyal, hanem
egyidejűleg több, egymással munkamegosztásban álló intézmény is (pl. család,
önkormányzat, iskola, egészségügy), így nemhogy korrigálnák vagy javítanák a
más intézményekben folyó szocializációs munka színvonalát, inkább rontják.
A generációs intézményrendszer működésében következésképpen sokasod-
nak a funkcionális zavarok. A feladatok jó része ellátatlan marad, és „csúszkál”
az intézmények között, többnyire a megoldás reménye nélkül. Hiszen a gondok
döntően a legkisebb érdekérvényesítő képességű intézménybe, a családba kerül-
nek vissza, s ott a politika és a társadalom mint egyéni-családi problémákat-fele-
lősségeket mutatja fel. Ennek pedig a mindenkori fiatal korosztályok – és persze
a társadalom – látják kárát, mivel a felkészítetlen vagy rosszul felkészített fiata-
lok tömegei nem versenyképesek a munkaerőpiacon, ezzel pedig a társadalom
is veszít nemzetközi versenyképességéből.
Mindezek alapján úgy látjuk, hogy a magyar újkapitalizmus generációs in-
tézményrendszere alacsony hatékonysággal és dezintegráltan működik, a „pe-
rifériára” és a „fejlődő” országokra jellemző „nyers”, polarizált és fragmentált
reprodukciót produkálva (GAZSÓ–LAKI, 2004, 201–208.), amely szöges ellentétben
áll a magyar társadalom aktuális és távlatos érdekeivel.

IFJÚSÁGI CSOPORTOK, SZUBKULTÚRÁK, PROBLÉMÁK

Az elmondottak a rendszerváltás utáni időszak egyik fontos következményére is

felhívják a figyelmet, nevezetesen a marginalizálódás folyamatára, az marginális
helyzetbe került népes csoportok állapotára és generációs újratermelődésére.
A tömeges és tartós munkanélküliség, továbbá az elszegényedés és a lecsú-
szás jelenségeinek történetileg rohamos megjelenése miatt a probléma a kuta-
tások előterébe került, két megfontolást szem előtt tartva: a történetiséget és a
generációs reprodukciót.
A történetiség kapcsán fontos megjegyezni, hogy az érintett rétegek és cso-
portok zömének gazdasági-társadalmi integrációja, betagolódása a szervezett
munkaerőpiacra, szocializálódása az itt kínált munkákra, tevékenységekre, ér-
tékekre, életvitelekre és életmódokra mindössze a rendszerváltást megelőző né-
hány évtizedben kezdődött el. Gondolunk itt az „elmaradott” vidékek lakóira és
a cigány népességre, elsősorban is a „krízishelyzetben lévő” térségekben és te-
lepüléseken élőkre. Miután a magyar társadalom meghatározó évszázados gaz-
dasági és társadalmi trendjeibe csak késve kapcsolódtak be, és „lemaradásukon”
az államszocializmus egy-két évtizedében nem tudtak jelentősen változtatni
– mert iskolázottságuknál és felkészületlenségüknél fogva akkor is a munka-
erőpiac legigénytelenebb pozícióit foglalhatták el –, a kilencvenes évek gyorsan
szűkölő, ugyanakkor a dinamikusan fejlődő szegmens egyre igényesebbé váló
munkaerőpiacáról legelőször ők szorultak ki – legtöbbjük tartósan (FREY, 1994).

200
 Tekintettel arra, hogy ily módon a „megkésett felzárkózásuk” nem egyszerű-
en lelassult, hanem marginalizálódásuk miatt jószerivel megakadt-megszakadt,
olyan anyagi körülmények közé kerültek, olyan megélhetési stratégiák, életvi-
telek, egyéni-családi törekvések kimunkálására kényszerültek, gyermekeiknek
olyan szocializációs mintákat kínáltak-kínálnak, és olyan állapotokat örökítet-
tek-örökítenek át, amelyek távlatosan sem biztosítják ezen helyzet meghaladását
és a fiatal nemzedék reintegrációját. Ezek a családok – mint jeleztük – sokszor
gyerekeik „normális” étkeztetéséről és ruházkodásáról sem képesek gondos-
kodni. Az éhezés, a hiánybetegségek és a motiválatlanság pedig akadályozzák a
sikeres tanulást, amit a társadalomkonform szülői ösztönzések, értékek és min-
ták hiánya, illetve tágabb környezetük leépülő és depressziós volta is felerősít.
Ehhez jelentősen hozzájárul még a speciális képzési programok hiánya, illetve
az erőforrások szűkössége is. Az e rétegekből-csoportokból származó fiatalok
körében halmozódnak a tanulmányi kudarcok: a reálviszonyokhoz képest rövid,
15–17 éves korig tartó iskolai életútjuk, az alapiskolában – esetleg szakmun-
kásképzésben – és a családban megszerezhető munkaerő-piaci szocializációjuk
alapján tehát arra a közel sem meglepő következtetésre juthatunk, hogy az érin-
tettek minden szempontból felkészületlenek-felkészítetlenek egy modern és igé-
nyes gazdaságba-társadalomba történő sikeres (versenyképes) beilleszkedésre.
A marginalizálódás folyamatai súlyosan érintették a cigány népességet, jól-
lehet történetileg jól dokumentálható, hogy a rendszerváltást megelőző mint-
egy két évtizedben számottevően javult körükben az általános iskolát végzettek
száma. Csakhogy az újkapitalizmus viszonyrendszere egyfelől jelentősen kor-
látozta a munkaerőpiac felvevő képességét, és szegmentálta a munkaerőpiacot,
másfelől növelte a követelményeket, következésképpen átértékelte az iskolázott-
ságokat és képzettségeket, „leértékelve” az alacsony iskolázottságú cigány né-
pesség gyerekei által elérhető középfokú iskolákat. Vagyis a roma fiatalok döntő
része kizárólag családi erőforrásokra hagyatkozva nem képes lépést tartani az
újkapitalizmus vázolt reprodukciós irányzataival: a meghosszabbodott iskolá-
zással, az érettségit adó középiskolázással és a felsőoktatás tömegessé válásával.
A kutatások tehát súlyos anomáliákra mutatnak rá, melyek az újkapitalizmus
működésmódja és a cigány népesség aktuális és távlatos – ide értve a generációs
reprodukciót is – gazdasági-társadalmi integrációja és versenyképessége között
feszülnek. Ezek olyan problémákként jelennek meg, mint a speciális oktatási-
képzési és továbbtanulást segítő programok, ösztöndíjak stb. hiánya, a kötelező
iskolázás 18 éves korig történő meghosszabbításának igénye, amely „garantálná”
a hivatalos törődést is a 15–18 éves fiatalokkal, s amelyek hiányában ma az ilyen
korú munkanélküli fiatalokkal nemhogy nem törődik senki, de még regisztrálva
sincsenek. Megjelenik a kirekesztődés, a szegregáció és a gettósodás jelensége,
az érdekmegjelenítés hiánya – és távlatosan a társadalom etnikai alapú szétvá-
lása azokra, akiknek megadatott, és azokra, akik megfosztattak a tudás lehető-
ségétől. Mindezek nyomán továbbá egyértelműen megfogalmazódik a politika
felelőssége és az állami beavatkozás szükségessége (HAVAS–KEMÉNY, 1995, 16.;
KERTESI, 1995, 49.; KERTESI, 2002; LADÁNYI–SZELÉNYI, 2003; LAKI, 1998; LÉVAI–SZÍJ-
JÁRTÓ, 1999; SZUHAY, 1999). A „lemaradó”, „depressziós” vagy „krízishelyzetben

201
lévő” kistérségekben és településeken vagy a szegények körében végzett vizs-
gálatok – amelyek a problémát és nem kimondottan a roma népességet céloz-
ták meg – ugyanezeket a gondokat vetik fel, értelmezéseikben és javaslataikban
is hasonló megállapításokra jutva (BAJKA–KORMOS–KUTAS, 1997; HODOSÁN, 2002;
DÖGEI, 2002; GAZSÓ–LAKI, 2003; LAKI, 1997c; LAKI–BÍRÓ, 2001; LAKI–BÉKÉS, 2002;
SIMONYI, 1994).
A gyerekszegénységgel foglalkozó írások e probléma sajátos megközelítésé-
hez kapcsolódnak, tudósítva, hogy a rendszerváltást követő tömeges munkanél-
küliség és elszegényedés folyamatai a gyerekes, főként a többgyerekes családokat
érintették hátrányosan. A szegénységvizsgálatok alapján a gyerekeket tekintik
a „rendszerváltás nagy veszteseinek” (DARVAS–TAUSZ, 2000; SPÉDER, 2001), hiszen
a családok jelentős része képtelen gyerekeinek „megfelelő” („társadalmilag szo-
kásos”) körülményeket biztosítani mind az anyagi jólét, az egészség és életben
maradás, mind az oktatás és személyiségfejlődés vagy a társadalmi beilleszke-
dés és részvétel terén.
A nyolcvanas években „kibomló” szubkultúra-vizsgálatok a rendszerváltást
követően szinte azonnal szembetalálták magukat a peremhelyzetbe kerülő „sze-
génység kultúrájának” problémáival: a gettósodó és szlamosodó kerületek és
lakótelepek fiataljainak szerveződéseivel és csoportosulásaival. Alkalmazott
etnográfiai módszerekkel „beépültek” a 14–20 éves fiatalok szerveződő utcai
csoportjaiba, pontos leírást adva öltözködésükről, szórakozási formáikról és te-
vékenységeikről, ide értve a semmittevést, a csoportos erőszakot, a bűnözést, az
alkoholizálást vagy a droghasználatot (R ÁCZ, 1995).
A kutatások azt is azonnal jelezték, hogy az újkapitalizmus megváltozott
viszonyrendszerében nem csupán a szubkultúrák, illetve az érintett fiatalok
száma nőtt meg, hanem a csoportosulások jellemzői is átalakultak. A változá-
sok ellentmondásosságát jelzi, hogy miközben a gyerekek iskolázási idejének
kitolódásával, az elhelyezkedés nehezedésével és a munkanélküliséggel meg-
nőtt a családokra nehezedő teher, csökkent a gyerekekre gyakorolt szülői ha-
tás, felértékelődött viszont az iskola. Csakhogy az olyan nagy tömegeket képző
iskolatípus, mint a szakmunkásképző, ezt a szerepet nem volt képes betölteni,
hiszen jószerivel munkanélkülieket képzett. Ez az iskola így egyfajta „remény-
vesztettségre” szocializálta az érintett fiatalokat. A kortárscsoportok szocializá-
ciós szerepe szintén felértékelődött, az ifjúsági szubkultúrák intézményesülése
– ennek részeként a média befolyása – pedig felerősödött. Most már a szóra-
koztatóipar kínálja az „alternatívákat”: klubokat, szórakozóhelyeket, újságokat,
kazettákat, rádiókat, tévéadókat, műsorokat és az öltözködés kellékeit. Új jelen-
ség, hogy a szubkulturális részvétel életkorban előbbre került, és már az alap-
iskolában elkezdődik. Hasonló változás, hogy a rendszerváltás után a politika
helyét valamely általánosabb társadalmi értékek vagy normák módosításának,
illetve velük szembeni alternatívák kínálatának a megfogalmazása foglalja el.
Az „alternatívák” kínálatának bővüléséből és a differenciálódásból adódóan
a szubkultúrák messzebbre kerültek egymástól és a zártabbá válás folyamata
is megfigyelhető: magatartási és értékrendbeli preferenciák (ízlés, stílus) a tár-
sadalmi elkülönülések hordozóivá váltak. Például az egy-egy városra kiterjedő

202
vizsgálatok – melyek alkalmanként nemzetközi kutatásokká szélesedtek (pl. Ka-
posvár, Pápa, Tatabánya, Csíkszereda, Székelyudvarhely) – az ifjúsági kultúrák
sokszínű, ugyanakkor egymással is vetélkedő-konfrontálódó világát rajzolják fel
(SZAPU, 2002, 2004).
A témák, a jelenségek, a csoportok és a megközelítések gazdagságát kínál-
ták-kínálják a fejlett gazdaságú országok társadalmának hatvanas–nyolcvanas
évekbeli változásait – az „indusztriális társadalomról a posztindusztriálisra” tör-
ténő átmenet – értelmező szociológiai elméletek magyar átvételei, melyek az
ifjúságot mint „önálló életszakaszt”, mint „kulturális újítót”, mint „iskolai és kép-
zési életpályát”, mint „szabadidő- és fogyasztói kultúrát” stb. fogták fel (GÁBOR,
1993). Bár e megközelítések zömében határozott struktúraképpel rendelkeztek
(ZINNECKER, 1993), az ifjúsági kultúrákra, individualizációra, fogyasztásra, élet-
stílusra vagy az ifjúsági életszakaszra koncentráló vizsgálatok az ifjúságot mint
„önálló” és kvázigyorsan „homogenizálódó” társadalmi csoportot is felmutat-
ták. A fejlett európai országokban az utóbbi évtizedben állandósult stagnáló,
romló és polarizáló gazdasági-társadalmi trendek alapján azonban a kutatók a
megnyúlt ifjúsági életszakaszhoz ma már legalább ennyire a „sebezhetőséget”
társítják. Sebezhetőségen egyének és csoportok korlátozott vagy hiányzó alkal-
mazkodását értik a gazdasági-társadalmi változásokhoz, ide sorolva „a nemi,
kulturális, etnikai és politikai diszkriminációból” (FURLONG–STALDER–AZZOPARDI,
2003) fakadó egyenlőtlenségeket is. Ezek a társadalmi-munkaerő-piaci felké-
szülés állapotában lévő fiatalok – már csak életkorukból adódóan is – felettébb
kiszolgáltatottak. Amennyire a hazai ifjúságszociológiára megtermékenyítően
hatott a nyugati megközelítések és kutatási divatok átvétele (GÁBOR, 1993, 2000;
TAMÁS–TIBORI, 2005), annyira zavaró, hogy sokaknak gondot okoz egyes, a fejlett
országokra kidolgozott generációs reprodukciós elméletek magyar viszonyokra
való alkalmazása. Ezeket ugyanis a „jóléti” kapitalizmusok „indusztriális-poszt-
indusztriális” átmenetének értelmezésére dolgozták ki, következésképpen egy
az egyben és mechanikusan nem alkalmazhatók sem a magyar államszocialista
modernizáció, sem a rendszerváltás, sem a „félperifériás” újkapitalizmus társa-
dalmának és reprodukciós sajátszerűségeinek a magyarázatára. A mechanikus
átvétel és alkalmazás ugyanis olyan képet fest, feltételez, sugall vagy állít a ma-
gyar társadalomról, ifjúságról, ifjúsági problémákról és reprodukcióról, mintha
ezek azonosak lennének a legfejlettebb gazdaságú országok társadalmával, gene-
rációs folyamataival stb., a magyar modernizáció azonban évszázadok óta „más”
pályán mozog, mint a nyugat-európai. (Még olyan nagyon hasonló kapitalista
modernizációt befutott országok kutatói is, mint például az angolok és a néme-
tek, nagyon óvatosan, kritikával és illő távolságtartással kezelik a másik ország-
ban kidolgozott generációs elméleteket és megközelítéseket – [CHISHOLM, 1993].)
Bár az ifjúkori iskolázás időbeli megnyúlásával, a közép- és felsőfokú ok-
tatás tömegessé válásával a fiatalok zöme viszonylag hosszú ideig marad diák
– mely létforma a tanulás, pontosabban az iskolában eltöltött idő és terhelés
köré szerveződik –, a diákéletmód-vizsgálatok nyomán egy erősen tagolt világ
képe bontakozik ki. Ez azzal kapcsolatos, hogy a különböző közép- és felsőfo-
kú iskolatípusok (szakmunkásképző, elitgimnázium, újonnan alapított főiskola,

203
versenyképes szakmát adó egyetem stb.) eltérő társadalmi közegből merítik di-
ákjaikat, eltérő iskolai életutakra, munkaerő-piai szegmensekre és pozíciókra
készítik fel őket, eltérő feltételeket és színvonalú szolgáltatásokat kínálnak szá-
mukra a felkészülés ideje alatt. És persze azzal is, hogy maguk a diákok is eltérő
anyagi körülmények és lehetőségek között élnek, így a felkínált oktatási-képzési
szolgáltatásokat is eltérő mértékben veszik-vehetik igénybe, a tanulás és a mun-
ka kombinálására eltérően szorulnak-kényszerülnek rá, kulturális hátterükből
és/vagy egyéni törekvéseikből adódóan eltérő igényeket fogalmaznak meg az
intézményekkel és a szolgáltatásokkal szemben stb., vagyis különbözőképpen
viszonyulnak az iskoláikhoz, a bizonyítványokhoz, a tanuláshoz és a tudáshoz,
különféle „iskolai-tanulási klímákat” alakítva ki (FALUSSY–LAKI–TÓTH, 1991; LAKI–
FAZAKAS, 1992).
A rendszerváltás utáni időszak új témái közül fontosságában kiemelkedik a
kábítószer-probléma mint elsősorban az ifjúságot érintő gond, hiszen a drogo-
kat valaha használók több mint a fele 18 évesen vagy fiatalabb korában találko-
zott először e szerekkel. A 16 évesek körében folytatott, a kilencvenes évek elejé-
re visszanyúló vizsgálatok megállapításai szerint a tiltott szerek fogyasztása az
évtized második felében hirtelen és drasztikusan emelkedett, amit a fogyasztás
intenzitásának növekedése kísért. E téren is rendkívül differenciált világot ta-
lálunk: a leszakadó, marginalizálódó csoportokétól eltér a középrétegek gyere-
keinek „rekreációs” célú droghasználata, mint ahogy a javítóintézetekben élő
fiataloké is az egyetemistákétól, vagy a különböző zenei stílusú partikat látogató
fiatalokétól. A kábítószer-probléma kezelésére-visszaszorítására a politika nem-
zeti stratégiát dolgozott ki, és évente jelentésben számolnak be az e területen
kialakult helyzetről (ELEKES–PAKSI, 2003; R ITTER, 2002, 2003; NYÁRÁDY–FELVINCZI,
2004).
A rendszerváltás folyamatában az ifjúságról, illetve egyes politikai szerve-
ződéseiről kialakult kép velük mint önálló, önmagát azonnal vagy potenciálisan
erős, hatékony társadalmi és politikai szereplőként megszervezni, felmutatni
kész nemzedéki tényezővel számolt. Viszonylag gyorsan kiderült azonban, hogy
az ifjúság e tekintetben sem önálló, még kevésbé homogén társadalmi csoport
vagy aktor, mi több, hosszabb távon egyértelművé vált elfordulása is az új rend-
szer „demokratikus” intézményeitől és általában a politikától. Sőt arra is fény
derült, hogy még olyan „homogénnek” és szervezkedésre alkalmasnak tekint-
hető ifjúsági csoportok sem képesek érdekeiket viszonylag egységesen és így
hatékonyan megjeleníteni, mint az egyetemisták vagy főiskolások, jóllehet erre
hivatalosan elfogadott intézmények is rendelkezésre állnak.
A legújabb rendszerváltásunk láthatóan nem vált olyan „sikertörténetté” még
az ifjúság körében sem, ahol úgymond az államszocialista diktatúra szorításából
és az „alattvalói” létből magára eszmélő különböző rétegek és csoportok – ki-
váltképpen az ifjúság – „visszaveszik” a (civil) társadalmat, a politikai és egyéb
érdekmegjelenítő, állami stb. intézményeket, és megtanulják őket saját javukra,
vagyis érdekeik képviseletére használni. Ebben a tekintetben az ifjúság és egyes
csoportjai láthatóan csakúgy eszköztelenek, mint a társadalom más rétegei, cso-
portjai, és hasonlóképpen kiszolgáltatottak a pártok hatalomtechnikai manipu-

204
lációinak (CSEPELI–KÉRI–STUMPF, 1995; CSIZMADIA, 1991; GAZSÓ, 1995; GAZSÓ–LAKI,
2003, 2004; KÉRI, 1995, ORBÁN, 1991, STUMPF, 1994a, 1994b, 1995; SURÁNYI, 1991).
Végül, de nem utolsósorban, röviden jelezzük a népességreprodukció problé-
máját, amely egyben ifjúsági probléma is. Maga a jelenség évtizedek óta ismert
Magyarországon, és nem kevesen a rendszerváltástól remélték a trendek pozitív
változását, mely elvárást a politikai pártok egyetemlegesen magukra vállalták.
Ennek ellenére 1990 és 2004 között a lakosság lélekszáma a születések és a ha-
lálozások egyenlegéből adódóan 480 ezer fővel csökkent. (Időközben 200 ezren
települtek be hazánkba, így a fogyás mértéke „csak” 280 ezer.) „A rendszervál-
tásból következő gyors társadalmi-gazdasági változások talán legszembetűnőbb
demográfiai következménye a születések számának radikális, az 1991 utáni 8 év
alatt mintegy 26%-os csökkenése.” A trendben az ezredfordulón némi javulás
jelei látszottak, melyek azonban nem bizonyultak tartósnak és ismét csökkenés
mutatkozott. „A visszaesés azért is figyelemre méltó és aggasztó, mert még
mindig viszonylag magas az 1970-es évek közepén született szülőképes korú női
nemzedékek létszáma. Ők, noha a 30. életévükhöz közelednek, ez ideig kevés
gyereket vállaltak.” (BUKODI, 2004b, 11–12.) Mindent egybevéve úgy tűnik, hogy a
rendszerváltás nemhogy nem hozott pozitív fordulatot a népességreprodukciós
irányzatokban, ellenkezőleg, a születések számának jelentős csökkenésével járt.
Ez pedig – ha tetszik, ha nem – felveti a politika és a kormányok felelősségét,
jelezve, hogy a generációs reprodukció és intézményrendszer jelzett problémái
és diszfunkcionális működése nem függetleníthető az újkapitalizmus egészé-
nek működési zavaraitól sem. Például, a csökkenő gyerekszám évtizedek múlva
a foglalkoztatási potenciál csökkenését eredményezheti, ami a nyugdíjrendszer
zavarait okozhatja. Ha pedig ennek „kiváltását” külföldi munkaerő betelepíté-
sével kívánják megoldani – láttuk, hogy 1990 után 200 ezren települtek le ha-
zánkban –, felvetődik a kérdés, hogy kik települjenek be, és ez miként érinti a
határon túli magyarokat. Ebben a megközelítésben a generációs újratermelődés
társadalom-, sőt nemzetpolitikai összefüggései vitathatatlanok.

205
 GAZSÓ FERENC

TÁRSADALMI STRUKTÚRA
ÉS ISKOLARENDSZER

A magyar társadalom igen szűkös modernizációs erőforrás-készletében megkü-

lönböztetett jelentőségű a humán erőforrás minősége, a társadalmi tudáskészlet
állapota, ami jelentős mértékben az oktatás minőségének és az iskolarendszer
társadalmi áteresztőképességének függvénye. Az országban kialakult verseny-
gazdaságban az oktatási rendszer fejlesztése nem egyszerűen a társadalom kul-
turális szféráját gazdagító folyamat, hanem egyúttal olyan termelő beruházás,
amely nélkül modern versenygazdaságról aligha beszélhetünk.
Közismert azonban, hogy az oktatási rendszer a hazai újkapitalizmus eddigi
másfél évtizednyi történetében jórészt diszpreferált és a pártok hatalmi küzdel-
mének kiszolgáltatott szférának bizonyult. Egyelőre az konstatálható, hogy a
korábbi (főként a kilencvenes évek közepét jellemző) forráskivonást a valame-
lyest megnövelt ráfordítások stagnálása váltotta fel. A hosszabb távon követendő
oktatásfejlesztési stratégia azonban változatlanul a viták kereszttüzében áll, s
ezzel együtt az a kardinális kérdés is, hogy az oktatási rendszer dinamizálását
voltaképpen milyen erőforrásokra kellene alapozni. A piacosítás hívei a fejlesz-
tés anyagi bázisának gyarapítását elsősorban a lakosság (az iskolát használók)
anyagi hozzájárulásának folyamatos növelésére kívánják építeni. Egyre nyilván-
valóbb azonban, hogy az oktatási rendszer dinamizálása, olyannyira szükséges
minőségi fejlesztése aligha építhető a használók jelenlegit jóval meghaladó anya-
gi terhelésére. Egy olyan országban, ahol a lakosság egyharmada a létminimum
alatt, egy másik harmad pedig létminimum közeli szinten él, az iskolázás költ-
ségei csak igen korlátozott mértékben terhelhetők az iskolahasználókra. Követ-
kezésképp az oktatási szférát stratégiai beruházási területként kellene kezelni,
mert ha a költségvetési támogatás szempontjából nem következik be számottevő
változás, akkor az ország egyre inkább elveszíti azt az esélyt, hogy a tudásjavak
szférájában versenyképes pozíciót birtokoljon.

207
 MINŐSÉG ÉS TÁRSADALMI ÁTERESZTŐKÉPESSÉG

A rendszerváltozás fogalomkörével jelölt társadalmi változások elsősorban két

követelményt támasztottak az iskolarendszerrel szemben. Az egyik az oktatás
minőségének biztosítása, a másik pedig a társadalmi áteresztőképesség javítása,
ami a középiskolázás és a felsőfokú képzés expanzióját is igényelte. A kilencvenes
évek első felében végzett úgynevezett monitorvizsgálatok rendre jelezték, hogy
az oktatási rendszer teljesítménylejtőre sodródott. Az összehasonlító mérések
eredményei szerint a tanulói teljesítmények minden évfolyamon és minden vizs-
gálati periódusban romlottak. Különösen az olvasási teljesítmények hanyatlása
volt nagymértékű. E tekintetben az általános iskola 8. osztályában tanulók köré-
ben 12 százalékos, a 12. évfolyamon pedig mintegy 21 százalékos teljesítmény-
hanyatlást regisztráltak a reprezentatív mérések. A szóban forgó vizsgálatok
fényt vetettek arra is, hogy kiváltképp az általános iskolai teljesítményhanyatlás
erősen településfüggő. A teljesítmények településkötött differenciálódása egyút-
tal növekvő esélykülönbségekre utalt. A középiskolai továbbtanulásban ugyanis
az iskola és/vagy a szakmaválasztás lehetősége az általános iskolai tanulmányi
eredményektől függött. Az egyre inkább hierarchizálódó középfokú oktatásban
olyan preszelekciós eljárások terjedtek el, amelyek messzemenően leképezték a
belépő tanulók általános iskolai tanulmányi eredményeit. Az úgynevezett ma-
gas presztízsű iskolákba csak a 4-esnél jobb tanulmányi eredménnyel rendelke-
zők juthattak be, ami egyúttal azt jelentette, hogy az alsó társadalmi csoportok-
hoz tartozó fiataloknak vajmi kevés lehetőségük nyílott arra, hogy versenyképes
tudást nyújtó középfokú iskolákban tanulhassanak tovább.
Még lehangolóbb kép rajzolódott ki azokból a nagyszabású nemzetközi fel-
vételekből, amelyeket az ezredforduló évében, illetve azt követően végeztek
számos országban. Ezek az úgynevezett Pisa-vizsgálatok az olvasási-szövegér-
tési, továbbá a matematikai és természettudományos ismeretek és képességek
bizonyos aspektusait mérték fel. A ma már széles körben ismert nemzetközi
mérések megkülönböztető jellegzetessége, hogy nem a lexikális tudást szon-
dázták, hanem az ismeretek alkalmazásának képességét tárták fel. Többek
között azt, mennyire képesek a tanulók megérteni és reprodukálni az eléjük
tett szöveget, problémákat felismerni és megoldani. A hazánkra vonatkozó
eredmények fölöttébb nyugtalanítók. Az olvasási-szövegértési képességeket
tekintve kitűnt, hogy a magyar tanulók teljesítménye tér el leginkább negatív
irányba a vizsgált több tucat ország átlagától. A 2000-ben lefolytatott mérés
a hazai fiataloknak mindössze 5 százalékát sorolta a nagyon jól olvasók cso-
portjába, míg az összes vizsgált ország átlagában ez az arányszám 9,5 száza-
lék volt. Azonban például a finn diákok 18, az angolok 16, a svéd tanulóknak
pedig 11 százaléka oldotta meg kiválóan az olvasási-szövegértési feladatokat.
Még meglepőbbnek tűnt a gyenge teljesítmény a matematikában. A mérések
a magyar fiatalok teljesítményét ebben a tudásszférában egészen gyengének
találták, olyannyira, hogy az átlageredményt tekintve a magyar tanulóknak
mindössze egy országot (Olaszország) sikerült megelőznie. A gyenge matema-
tika teljesítmény kifejezetten sokkoló volt, hiszen az általános iskolát elvégzett

208
magyar fiatalok korábban (a hetvenes–nyolcvanas években) végzett nemzetkö-
zi vizsgálatokban éppen a matematikai és a természettudományi ismeretek-
ben múlták felül a nemzetközi átlagot.
Közoktatásunk általános teljesítményhanyatlását immár empirikus tények
sokasága tanúsítja. Ezek alapján egyértelmű, hogy az elmúlt másfél évtizedben
hazánkban nem sikerült az iskolai modernizációt előrevinni. Az empirikus ta-
pasztalatok e tekintetben egyértelműek. Kérdéses lehet azonban a jelenség ma-
gyarázata. Miután a kapitalizmus kialakulásának menetében a lakosság körében
felerősödtek a tanulási-szakmaszerzési motivációk, úgy tűnhet, hogy az iskolai
teljesítmények hanyatlásának okait elsősorban az iskola világában kell keresni.
Az oktatási intézmények felelőssége azonban fölöttébb korlátozott. Valójában
az elmúlt másfél évtized gyakran változó közoktatás-politikájában nem történt
semmiféle komolyan vehető kísérlet a teljesítmények általános javulásához szük-
séges anyagi, pedagógiai, szakmai-személyi feltételek megteremtésére, a meg-
indult teljesítményhanyatlás megfékezésére és megfordítására. Ez összefüggött
azzal, hogy az oktatás erőteljes fejlesztésének igénye nem találkozott a hatalmi
elitcsoportok és a redisztribúciót erőteljesen befolyásoló más domináns érdek-
körök törekvéseivel. Az újkapitalizmus eddigi menetét – egészen a legutóbbi
időkig – az oktatás erőforrásainak erőteljes szűkülése, a hosszabb ideig elvisel-
hetetlen alacsony tanári bérezés, továbbá a rendszer hatékonyságát önmagában
is negatívan befolyásoló finanszírozási szisztéma jellemezte. Mindezt tetézte a
rendszerint kérészéletű, pártpolitikai indítékú pedagógiai változások sokasága.
Miután a hatalmi aktorok egy-egy csoportja választási ciklusokhoz kötötten, te-
hát mindössze rövid néhány esztendeig birtokolhatta az iskola irányításának
lehetőségét, jószerivel az esetleg racionális kormánypedagógiai elképzelésekre
épülő innovációs lépések is rendre meghiúsultak. A kormányváltások rendsze-
rint irányváltást jeleztek az oktatáspolitikai törekvésekben és az állampedagógi-
ai elképzelésekben. Az iskolarendszerre rengeteg változás zúdult, ezek azonban
nem mutattak perspektivikus célok felé. E sokféle, egymást keresztező és kioltó
kormányzati törekvések permanensen destabilizálták az oktatási rendszert, és
egyúttal kizárták annak lehetőségét, hogy maguk az egyes pedagógiai intéz-
mények aktívan, tehát autonóm módon és főként célszerűen reagálhassanak az
egyébként nyilvánvaló társadalmi kihívásokra.
Valójában az oktatási rendszer egyre inkább olyan szisztémaként működött,
amelyben az intézményi innováció erőforrásainak szisztematikus gyarapítása
helyett azok erodálása érvényesül, ahol az intézményi önfejlődésnek és a szak-
mai autonómiának nem volt stabil háttere, következésképp az egész alrendszer
alkalmatlanná vált a minőségi megújulásra, az innovációra, többek között az
erőteljesen tagolt társadalom iskolázási esélyegyenlőtlenségeinek enyhítésére.
Megállapítható tehát, hogy az oktatási rendszer mindmáig tartó teljesítményha-
nyatlásának okait az iskola működését meghatározó módon befolyásoló makro
hatásrendszerek okozták. Külön is kiemelendő a politika felelőssége, hiszen az
iskolára vonatkozó hatalmi döntések egyenes vonalúan érvényesültek, és a lehe-
tő legnagyobb mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a hazai közoktatás teljesít-
ménylejtőre sodródott, melyen mindmáig nem sikerült megkapaszkodnia. Ideje

209
egyértelművé tenni: az oktatási rendszert nem az iskolai tanszemélyzet, hanem
a hatalmi aktorok működése sodorta teljesítménylejtőre.
A gazdaság működését is erőteljesen érintő fejlemény, hogy a szakmai képzés
az elmúlt évtizedben rendkívül meggyengült. A működő gazdasággal szerve-
sen összekapcsolható szakképzés tulajdonképpen megszűnt. Az iskolarendszer
egész szerkezetének átalakítására vonatkozó elképzelések pedig teljességgel el-
bizonytalanították a szakképző intézményeket a követendő képzési stratégiát
illetően. A gazdaságtól elszakadt, erőforrás-hiányos és dezorientált szakkép-
zés tömegével bocsátott ki fiatalokat, akik egyfelől olyan ismereteket szereztek,
amelyek már elavultak, elveszítették munkaerő-piaci relevanciájukat, másfelől a
szakma gyakorlásához szükséges ismereteik és képességeik olyannyira hiányo-
sak voltak, hogy a munkaadók szempontjából nem érték el a minimálisan szük-
séges követelményeket sem. Az iskolai szakképzés bizonyos területei tehát vál-
sághelyzetbe sodródtak, melyből a mai napig sem találtak kiutat. Voltaképpen a
közoktatásnak ez a két területe, tehát az alapképzés és a szakmai képzés olyan
neuralgikus pontok, amelyek kedvezőtlenül alakítják az ifjúság státusesélyeit,
nem teszik lehetővé azoknak az ismereteknek, képességeknek és készségeknek
a megszerzését, amelyek a továbbtanuláshoz, illetve a munkamegosztásba való
bekapcsolódáshoz nélkülözhetetlenek lennének. Egészében véve tehát megálla-
pítható, hogy a nagymértékben átalakult oktatási rendszer a középiskolázásban
és a felsőoktatásban lezajlott nagymérvű expanzió ellenére sem alkalmas arra,
hogy a társadalom igényeit és szükségleteit elfogadható szinten szolgálja.

MAKROSZERKEZETI VÁLTOZÁSOK ÉS ISKOLÁZÁSI ESÉLYEK

Az országban immár lezajlott rendszerváltozás mélyreható strukturális meg-

osztottságot eredményezett, extrém módon polarizált társadalmi szerkezet ki-
alakulásához vezetett. Olyan erőteljesen hierarhizált, piramisszerű makroszer-
kezet alakult ki, amelyben a társadalom mintegy egyharmada új underclassként
egzisztál, reménytelenül kívül rekedve a társadalmi integráción, mert nem bir-
tokol semmiféle javakat, amelyek a kapitalista piacgazdaság körülményei között
az egyéni élethelyzetek konszolidálásához vagy javításához minimálisan szük-
ségesek. Ráadásul a kialakult egyenlőtlenségi rendszer konzisztenciája is rend-
kívül merev, nemcsak az anyagi és tudásjavak, hanem a megszerzésük esélye is
szélsőségesen egyenlőtlenül oszlik el a társadalomban.
Éppen ezért alapvető kérdés, hogy a hazai újkapitalista berendezkedés kere-
tei között a társadalmi tagoltság és egyenlőtlenségi rendszer hatásai és következ-
ményei miképpen jelennek meg a pedagógiai intézményrendszerben, továbbá
maga a közoktatási rendszer mennyiben járul hozzá a társadalmi tagoltság és
egyenlőtlenség konzerválásához és újratermeléséhez. Vajon a nagy társadalmi
átalakulást követően miként fest a magyar oktatási rendszer társadalmi áteresz-
tőképessége és haszonélvezete? További kérdés, hogy az elmúlt évtizedben ki-
bontakozott oktatási expanzió együtt járt-e a továbbtanulási esélyek számottevő
javulásával, avagy az iskolarendszer mereven leképezte, konzerválta és újrater-

210
melte az elmúlt másfél évtizedben nagymérvű társadalmi megosztottságot, a
felduzzadt társadalmi egyenlőtlenségeket.
A kutatások egyértelmű konklúziója, hogy a hatalomváltást követően egyre
inkább olyan szituáció alakult ki, amelyben a polarizálódó társadalmi szerke-
zet hatásai és következményei akadálytalanul érvényesülhettek az oktatási rend-
szerben. Az iskolarendszer társadalmi áteresztőképessége a középfokú oktatás
és a felsőfokú képzés látványos expanziója ellenére sem változott kedvezően. Az
empirikus szondázásokból az a konklúzió következik, hogy az oktatási rendszer
kifejezetten konzerválja, sőt bizonyos szegmensekben növeli az alsó társadalmi
rétegek iskolai esélyhátrányát, s főként a leginkább alacsony iskolázottságú csa-
ládi-társadalmi, illetve etnikai környezetből érkezőknek vajmi kevés lehetősé-
gük nyílik arra, hogy kurrens tudásjavakra tegyenek szert.
Mértékadó kutatások szerint az iskolából a munkaerőpiacra lépő fiatalok kö-
zel háromtizede nem tett szert semmiféle olyan tudástőkére, amit megélhetést
biztosító munkamegosztási pozícióra lehetne váltani. Ennélfogva főként az alsó
társadalmi rétegekhez tartozó fiatalok jó részének útja a társadalmi integráción
kívül rekedt alsó osztályba, az úgynevezett roncstársadalomba vezet, ahonnan
azután éppen a mobilizálható személyes erőforráshiány következtében rend-
szerint nem sikerül feljebb emelkedni. Jellemző adat, hogy a legfeljebb általános
iskolai végzettséggel rendelkező fiataloknak mindössze 11 százaléka talál kereső
foglalkozást a munkaerőpiacon.
A strukturális eredetű esélyegyenlőtlenségek drasztikus iskolai érvényesü-
lése a tudásjavakhoz való hozzájutás szelekciós működésével kapcsolódik egy-
be. Arról van szó, hogy spontán makrofolyamatok és a velük szinkronban lévő
hatalmi döntések egyre konzekvensebben összekapcsolják az anyagi erőforrá-
sokat a kurrens tudásjavak megszerzésének lehetőségével. Ezáltal az oktatási
rendszer mindinkább olyan restrukturáló mechanizmusként működik, amely
a polarizált társadalmi szerkezet újratermelésének eszközeként funkcionál. Az
oktatási rendszerben ma zajló folyamat keretei között az átváltható tudás meg-
szerzésének lehetősége egyre inkább az egyének vagy családok által birtokolt
anyagi erőforrások függvényévé válik.
Kedvező pozíciót az anyagi és kulturális erőforrások egybekapcsolódása biz-
tosít. Azok a társadalmi csoportok azonban, amelyek sem mobilizálható kul-
turális tőkével, sem anyagi erőforrásokkal nem rendelkeznek, eszköztelenek a
tudásszerzési versenyben.
Az oktatási rendszer egészében érvényesülő és az elmúlt évtized oktatáspoli-
tikája által is gerjesztett szelekciós mechanizmusok tehát olyképpen működnek,
hogy a polarizálódott társadalmi szerkezet hatásai és következményei akadályta-
lanul érvényesülhessenek. Ilyenformán az iskolarendszer működése voltaképpen
összhangban áll a szélsőségesen egyenlőtlen társadalom szerkezeti sajátosságaival.
Ez az oka és háttere annak, hogy az iskolarendszer társadalmi áteresztőképessé-
ge annak ellenére sem javult az elmúlt évtizedben, hogy a középiskolázásban és a
felsőfokú képzésben expanzió zajlott le. Nem igazolódott tehát az a feltevés, hogy
a középiskolázás és a felsőfokú képzés expanziójának hatásaként homogenizáló-
dik az alapiskola pedagógiai teljesítménye, és a szocioökonómiai tagoltság mentén

211
jelentősen elsimulnak a korábban tapasztalt drasztikus teljesítménykülönbségek.
Ehhez a folyamathoz, mármint az iskolázás expanziójához az a remény fűződött,
hogy az iskolázási esélykülönbségek feljebb tolódnak, az alapiskola szintjéről fel-
kerülnek a középiskolába, és elsősorban a felsőfokú továbbtanulás szempontjából
jó esélyeket nyújtó középiskolában sűrűsödnek. Az alapiskola tehát mentesül az
úgynevezett lefelé sugárzó szelekciós hatástól, és alkalmassá válik a kompenzá-
cióra, tehát az iskolához képest külső társadalmi környezetből eredő úgynevezett
indulási különbségek, hátrányok hatásainak mérséklésére.
Az oktatás expanziója jórészt lezajlott. Az alapiskola azonban változatlanul
erőtlennek bizonyul az iskoláztatás szempontjából megkülönböztetetten kedve-
zőtlen társadalmi helyzet következményeinek pedagógiai enyhítésére.
Természetesen nem a strukturális eredetű esélyegyenlőtlenségek eliminálásá-
ról van szó. Nyilvánvaló ugyanis, hogy kiváltképp egy erősen polarizált társa-
dalomban lehetetlen az iskolázási esélykülönbségeket megszüntetni. Evidens te-
hát, hogy a kurrens tudásjavak megszerzésének esélyei az iskolarendszer minden
szintjén egyenlőtlenül alakulnak. Valójában nem maga az iskolázási esélykülönb-
ség a probléma, hanem lényegében az, hogy hazánkban az erőteljesen differenciált
szociokulturális feltételek hatásai az iskolázás minden szintjén túlságosan egye-
nes vonalúan érvényesülnek a gyermekek iskolai teljesítményében és tanulási esé-
lyeiben. Ennek okai nem csupán a társadalmi makrotagoltságban rejlenek, hanem
szervesen összefüggenek az oktatási rendszer egészének szerkezeti és tartalmi
sajátosságaival, a kilencvenes években érvényre jutott oktatáspolitikai döntések-
kel, változásokkal, és természetesen az iskolarendszer egészét átható pedagógiai
ethosz sajátos minőségével, a közoktatás feltűnő szociális érzéketlenségével.
Végeredményben arról van szó, hogy az oktatási rendszer egyszerűen nem
tud mit kezdeni a strukturális gyökerű iskoláztatási esélyegyenlőtlenségekkel.
A politikai aktorok időnként deklarálják az esélyegyenlőség elvét, nem történik
azonban semmiféle változás, amely az oktatási rendszert képessé és alkalmassá
tenné a szociokulturális miliőből eredő esélykülönbségek bárminemű mérséklé-
sére vagy kezelésére. Valójában hazánkban az alapiskolának megkülönböztetet-
ten nehéz feladattal kellene megbirkóznia, hiszen a tanulók közel egyharmada
a kilencvenes évek második felében is rendkívül alacsony iskolázottságú csalá-
dokból érkezett. Felzárkóztatásukban megkülönböztetetten kedvező intézményi,
személyi, finanszírozási feltételeket igénylő pedagógiai feladatot kellene teljesí-
teni. Az oktatási rendszer azonban a hatalomváltást követő másfél évtizedben
semmilyen értelemben nem tudott felkészülni a szociokulturális eredetű és más
természetű (pl. etnikai) hátrányok valaminő kompenzálására.

EGYENLŐTLENSÉGEK AZ ALAPISKOLÁBAN

Kutatási tapasztalatok szerint a különböző társadalmi rétegekhez tartozók isko-

lázási esélykülönbségei már az alapiskola szintjén úgy alakulnak és rögzülnek,
hogy voltaképpen eldöntik a tudásszerzés további esélyét. Az esélyegyenlőt-
lenség szélsőséges formája egyrészt kiélezett iskolai kudarcként érhető tetten.

212
A kilencvenes évek végén lefolytatott sajátos célú kutatások tapasztalatai sze-
rint ilyen kiélezett kudarc évről évre a tanulók mintegy 10 százalékát éri. Vol-
taképpen a bukásról és az osztályismétlésről van szó. Ez a jelenség kizárólag
az alacsony iskolázottságú szülők gyermekei között fordul elő. A fővárosban
például az alapiskolát vagy kevesebbet végzett szülők gyermekeinek egynegye-
de, a szakmunkás-képzettségűeknek egyhatoda bukott vagy ismételt osztályt.
A falvakban viszont, ahol az alapiskolai oktatás színvonala messze alatta ma-
rad a városokban tapasztaltaknak, a legfeljebb általános iskolát végzett szülők
gyermekeinek mintegy egyharmada bukdácsol az általános iskolai tanulmá-
nyok során. Itt nyilvánvalóan az iskolázási esélyegyenlőtlenségek szélsőséges
formáiba ütközünk: az iskolai életút első lépcsőfokán az alacsony iskolázottságú
társadalmi csoportok gyermekeinek 15–30 százaléka, a roma tanulóknak pedig
több mint fele rendszerint olyan kudarcot szenved, amely eleve marginalizált
társadalmi helyzetet, esetleg életre szóló munkanélküliséget vagy eltartottságot
determinál.
E ponton kiemelendő, hogy hazánkban az általános iskolának megkülönböz-
tetetten nehéz feladattal kellene megbirkóznia, hiszen a tanulók csaknem két-
ötöde rendkívül alacsony iskolázottságú és egyéb szempontból is kedvezőtlen
szociokulturális környezetből érkezik. Ez a szociológiai háttere annak, hogy a
szóban forgó tanulók jelentős része funkcionális analfabétaként fejezi be az ál-
talános iskolát. Mértékadó vizsgálatok igazolják, hogy az általános iskola jórészt
képtelen az átlagtól lemaradó, a többieknél lassabban fejlődő gyermekek felzár-
kóztatására. Itt olyan pedagógiai feladatról lenne szó, amelynek sikeres teljesí-
tése megkülönböztetetten kedvező intézményi, személyi, pedagógiai feltételeket
igényelne. Ez nyilvánvalóan érinti a pedagógus–tanuló arányt, a csoportbontást,
az osztálylétszámot, de leginkább és elsősorban az egyén, az egyes gyermek
lehetséges fejlődési üteméhez igazodó differenciált pedagógiai bánásmód és ter-
helés szükségességét, aminek hiánya eleve kilátástalanná teszi a szóban forgó
társadalmi-etnikai eredetű tanulási problémák enyhítését.
A szociális háttér iskolázási esélyeket drasztikusan differenciáló szerepe a
tagozatos képzésben való részvétel arányaiban is tetten érhető az általános isko-
lában. E téren a rétegspecifikus különbségek kiváltképp szembetűnők. A tago-
zatos oktatás társadalmi haszonélvezetének létezik egy rejtettebb vonatkozása
is, nevezetesen a tagozatok eltérő minősége. Az ilyen oktatásban való részvétel
ugyanis minőségileg is egyértelműen rétegspecifikus. Ez abban nyilvánul meg,
hogy a kedvező státusú, magasabb iskolázottságú rétegek gyermekei elsősorban
a nyelvi tagozatokat népesítik be. A szülők státusa szerint a legelőnyösebb hely-
zetűek mintegy fele nyelvi tagozatos oktatásban, egyötöde pedig zenei tagozatos
képzésben részesül. Ezzel szemben a kékgallérosok tagozatos oktatást igénybe
vevő gyermekeinek mintegy fele testnevelés tagozatra jár, a nyelvi tagozatra be-
jutók aránya pedig az egytizedet sem éri el.
A kardinális probléma azonban a következő: empirikus szondázások egybe-
hangzó tapasztalata szerint az általános iskola sztenderd pedagógiai programja,
alapszolgáltatása és az oktatás színvonala egyszerűen nem biztosítja a tanulók
felkészítését a sikeres középiskolai tanulásra. Ez általános jelenség, és minden-

213
kit egyaránt negatívan érint. Ezzel függ össze, hogy a szülők különórák keretei
között igyekeznek pótolni az iskolai oktatás hiányosságait. Ez az úgynevezett
„második iskola” igen kiterjedt. A tanulók mintegy 60 százalékát érintő külön-
órák rendszerét az alapiskolai oktatás súlyos funkciózavaraként értelmezhetjük.
Kiváltképp falun az iskolai oktatási program kifejezetten szegényes, az iskola-
fenntartó önkormányzatok szűkös anyagi erőforrásai sok esetben nem teszik
lehetővé a kielégítő pedagógiai kínálatot, és főként nem biztosítják az ismeretek
intenzív elsajátításának lehetőségét, amely a kiscsoportos oktatással, a felzár-
kóztató-kompenzáló tanítással, a szakkörökkel, egyáltalán, az intenzív tanulás
hatékony módszereinek megfelelő alkalmazásával fonódna egybe.
A kedvezőtlen helyzet megváltoztatására mindaddig nincs esély, amíg az
alapiskolában a jelenlegi finanszírozási rendszer érvényesül. Ennek pontosan
az a lényege, hogy az iskolai kínálat minősége, tehát a valóban fejlesztő oktatás
lehetősége az iskolát fenntartó önkormányzatok teherviselő képessége szerint
differenciálódik. A településfüggő és mindenféle normativitást nélkülöző finan-
szírozási rendszer tehát strukturális tekintetben az esélyegyenlőtlenségeket le-
képező és újratermelő oktatási rendszer egyik alappillére. Az immár másfél év-
tizedes negatív tapasztalatot felhalmozó finanszírozás rendkívül differenciálttá
tette az alapiskola minőségét. A kialakult helyzet már önmagában is kiélezett
formában termeli újra az iskolázási esélyegyenlőtlenségeket.
Mindezt – mármint az alapiskola teljesítményhiányát – az alsó rétegekhez tar-
tozó szülők is felismerik. Közülük sokan arra törekszenek, hogy különórákkal
kíséreljék meg pótolni az általános iskolák hiányzó szolgáltatásait. A különórák
anyagi terheit azonban az alsó osztályok igen szerény mértékben képesek vál-
lalni. Minél alacsonyabb szintű tehát az általános iskolai oktatás, a gyermekek
iskolázási esélye annál inkább nem magán a hivatalos oktatási rendszeren belül,
hanem az oktatás második csatornájában, tehát a piacosított képzésben dől el.
Azok a társadalmi csoportok, amelyek a legtöbb információval és anyagi erőfor-
rással rendelkeznek, mindent megtesznek, hogy gyermekeiket a továbbtanulás
szempontjából egyértelműen kedvező helyzetbe juttassák. Ehhez iskolán kívüli
képzési utakat is igénybe vesznek, mégpedig óriási mértékben. Az anyagi és
kulturális szempontból leginkább kedvező társadalmi csoportok ugyanis gyer-
mekeik mintegy 80-90 százalékát részesítik valaminő szisztematikus különok-
tatásban.
Ha a jelenlegi helyzet nem változna, tehát továbbra is érvényesülne az alap-
iskola településfüggő pedagógiai kínálata, következésképp, ha az általános is-
kolák jó részének szegényes, sőt romló színvonalú pedagógiai szolgáltatása
állandósulna, akkor az esélyegyenlőtlenségek újratermelésének folyamatait az
alapiskolán kívüli képzési formák kanalizálnák elsősorban. Ha az általános is-
kolai ellátottság és pedagógiai kínálat kormányzati gondoskodás révén bővülne,
tehát végbemenne az alapoktatás minőségi fejlesztése, és e folyamat keretei kö-
zött a költségvetés magára vállalná a jó minőségű iskolai képzés költségeinek a
mostaninál jóval nagyobb részét, továbbá előírná az ehhez igazodó pedagógiai
szolgáltatásokat, akkor az általános iskola megerősíthetné funkcionális szerepét
a továbbtanulásra való felkészítésben, s feltehetően nem képezné le ennyire me-

214
reven, egyértelműen a strukturális eredetű iskolázási esélykülönbségeket. Ek-
kor tehát az úgynevezett kiszorító szelekció az általános iskola szintjéről feljebb
tolódhatna.
A társadalompolitikai és iskolai feladat voltaképpen világos: az esélyegyen-
lőtlenségek mérséklése akkor válhatna lehetővé, ha az általános iskolában a mi-
nőségi oktatás a hátrányokkal induló gyermekek egyéni fejlődési menetének le-
hetőségeihez is igazodna, s ezáltal az alapismeretek, a képességek és készségek,
egyszóval a továbbtanuláshoz szükséges tudás elérhető volna mindenki szá-
mára. E megváltozott szituációban az alapiskola feltehetően betöltené a szocio-
kulturális háttér hatásának korlátázásában elvárt szerepét, tehát enyhíthetné a
polarizált társadalom tagoltsági viszonyainak jelenlegi katasztrofális hatásait és
következményeit. Ha viszont az oktatási rendszerben továbbra is az a tendencia
érvényesül, hogy az oktatás minőségét a fenntartók anyagi teherviselő képessé-
ge és az iskolának tulajdonított szerepről alkotott felfogás dönti el, akkor szá-
mos helyen tovább limitálják az alapiskolai szolgáltatásokat, s arra törekszenek,
hogy a lehető legkisebb ráfordítással oldják meg az alapképzési feladatokat. Eb-
ben az esetben az oktatás szférájában az az elv jut érvényre – amely voltaképpen
oktatáspolitikai irányvonallá vált bizonyos kormányzatok tevékenységében –,
hogy aki jó minőségű képzést akar, fizessen. Nem véletlen hát, hogy a gyengülő
pedagógiai kínálattal és alacsony hatékonysággal jellemezhető általános iskolák
az éleződő szelekciós versenyvizsgák rendszerébe ágyazottan egyértelműen és
döntő módon meghatározzák a középiskolai továbbtanulás esélyét, s ily módon
a tanulmányi eredmények rétegspecifikus szóródása (lásd 1. táblázat) már ezen
a szinten döntőnek bizonyul az iskolai életút további menetében.
Miként az 1. táblázatból kitűnik, az alacsony iskolázottságú szülők gyermekei-
nek zöme a közepes és gyenge tanulmányi kategóriába tartozik, és tökéletesen
esélytelen a bejutásra a jó színvonalú, illetve kedvező munkapiaci pozíciót meg-

1. táblázat. Tanulmányi eredmények a hetedik osztály végén az apa iskolai végzettsége

szerint, százalékban (1997–1998. tanév)
N = 2105

Az apa iskolai Jeles,

Jó Közepes Elégséges Elégtelen Ismeretlen Összesen
végzettsége kitűnő
Egyetem 45 46 7 1 – 1 100
Főiskola 33 50 13 3 1 – 100
Gimnázium 25 40 29 4 1 1 100
Szakközépiskola 27 46 23 2 – 2 100
Szakmunkás-
13 35 47 3 1 1 100
képző
8 osztály vagy
7 28 51 10 3 1 100
kevesebb
Átlag 21 40 31 5 3 – 100
Forrás: MTA Politikai Tudományok Intézete reprezentatív felvétele 1997/98

215
2. táblázat. Az iskolai oktatásban részt vevők aránya 2004-ben a 15–29 éves fiatalok körében
az apa iskolai végzettsége szerint, százalékban
N = 8000

Az apa legmagasabb iskolai végzettsége

Szakmunkás- Legfeljebb
Felsőfok Érettségi
képző általános iskola
Szakmunkásképző 2 3 7 7
Szakközépiskola,
7 13 13 6
technikum
Gimnázium 16 11 6 3
Főiskola 16 14 7 2
Egyetem 19 10 3 1
Átlag 60 51 36 19
Forrás: Ifjúság 2004. reprezentatív vizsgálat adatbázisa

alapozó középiskolákba. Empirikus felvételek alapján egyértelműen konstatál-

hatjuk, hogy azon tanulók zöme, akiknek szülei a középiskolainál alacsonyabb
végzettséggel rendelkeznek, már az általános iskolában elveszítik versenyesé-
lyeiket. Többségük tovább tanul ugyan, jó részük azonban kizárólag a zsákutca
jellegű és jórészt munkapiaci relevanciáját veszített hároméves szakmunkáskép-
zőbe léphet be, illetve jelentős részük tanulmányi kudarc miatt kihullik a közép-
iskolából.
Mindeközben az általános iskolára épülő középfokú oktatás sokféleképpen
hierarchizálódott, és olyan kiválasztási eljárások alakultak ki, amelyek egyér-
telműen a társadalmi eredetű esélykülönbségek érvényesülésének kedveznek.
Ezen a középiskolák expanziója sem változtatott számottevően. Ez a háttere an-
nak, hogy a lakosság iskolázottsági szintjének növekedése ellenére a gyerme-
kek tanulmányi teljesítményében megfigyelhető rétegspecifikus különbségek
rendkívül drasztikusan befolyásolják a tanulók iskolaválasztási, továbbtanulási
esélyeit. Ugyanakkor számot kell vetni egy olyan faktorral is, mint a családok
anyagi-jövedelmi helyzetének iskolai karriert befolyásoló szerepe, ami egyértel-
műen felerősödött az elmúlt másfél évtizedben. Az anyagi erőforrások iskolá-
zási esélyeket befolyásoló szerepe már az alapiskolában is tetten érhető, hiszen
például a továbbtanulás szempontjából oly fontos különórákon való részvétel
lehetősége jelentős mértékben a családi jövedelmek függvénye. Ilyenformán a
hazai újkapitalizmusban a növekvő jövedelmi különbségek egyre erőteljesebben
differenciálják a gyermekek iskolázási esélyeit. Valójában két tőkefajta szerves
egybekapcsolódása, nevezetesen a kulturális tőke és az anyagi tőke birtoklása,
illetve együttes hiánya az alapiskolában csakúgy, mint az oktatás minden szint-
jén meghatározó érvénnyel befolyásolja a felnövekvő nemzedék tudásszerzési
esélyeit.

216
 A TOVÁBBTANULÁS – SZOCIOKULTURÁLIS METSZETBEN

Köztudott, hogy az általános iskolai tanulmányok befejezését követően a fiatalok

döntő többsége továbbtanulásra jelentkezik. Kizárólag az alacsony iskolázott-
ságú szülők gyermekei között találhatunk olyanokat, akik számára az iskolai
életút az alapiskola elvégzésével befejeződik. Az ilyen teljes esélyvesztés tehát
meghatározott társadalmi csoportok körében fordul elő. Kutatási tapasztalatok
szerint a befejezetlen általános iskolát végzett szülők gyermekeinek 18-20, az
általános iskolai végzettségűeknek 8, a szakmunkás képzettséggel rendelkezők-
nek pedig 1-2 százaléka meg sem kísérli, hogy bármelyik középiskolába belép-
jen. A teljesen esélyt vesztett fiatalok a kedvezőtlen tanulmányi eredményekre,
nemritkán anyagi, családi és egészségügyi okokra hivatkoznak. Létezik tehát
az iskolázási esélykülönbségek eme kirívó formája is, amelyet elfed az a tény,
hogy az általános iskolát végzettek 95-97 százaléka rendszerint továbbtanulásra
jelentkezik.
A továbbtanulási esélykülönbségek az általános iskolát befejező gyermekek
számára azonban ma már nem a továbbtanulás vagy az otthon maradás dilem-
máját jelentik, hanem azt, hogy milyen középfokú iskolába léphetnek be. Főként
az utóbbi években elvégzett nagymintás, reprezentatív vizsgálatok alapján diffe-
renciált ismeretekkel rendelkezünk a közép- és felsőfokú továbbtanulás társada-
lomszerkezeti összefüggéseiről. Közelebbről arról, hogy az eltérő szociokulturá-
lis csoportokhoz tartozó fiatalok milyen arányban tanulnak tovább a szerkezeti
szempontból is lényegesen módosult középfokú képzésben, továbbá az utóbbi
években is egyre inkább kiterjedő felsőoktatásban. A legfrissebb adatokat a 3.
táblázat foglalja össze.
Az empirikus adatok egyértelmű képet rögzítenek. A társadalmi hátterű is-
kolázási különbségek kifejezetten nagyok, és az expanzió ellenére sem csökken-
tek az elmúlt években. Az alacsony iskolázottságú szülők csoportjához tartozók
számára elsősorban változatlanul a szakmunkásképzés kínál továbbtanulási le-
hetőséget. Az érettségit adó középfokú képzésben már egyértelműen nagyon

3. táblázat. A középfokú oktatásban tovább tanulók aránya a megfelelő korúak

(15–19 évesek) körében az apa iskolai végzettsége szerint, százalékban

Az apa iskolai végzettsége Gimnázium Szakközépiskola Szakmunkásképző

Egyetem 54 15 1
Főiskola 45 25 2
Gimnázium 33 44 6
Szakközépiskola, technikum 37 41 6
Szakmunkásképző 19 36 16
Általános iskola 11 22 28
8 osztály alatt 8 9 12
Forrás: Ifjúság 2000. adatbázisa

217
kedvezőtlenek a továbbtanulási arányok, felsőoktatási intézménybe pedig az ál-
talános iskolát végzett szülők gyermekeinek mindössze 3 százaléka jut be, jólle-
het a felvettek száma az elmúlt másfél évtizedben megnégyszereződött. Amíg a
legiskolázottabb családi-társadalmi környezethez tartozók hat tizede vesz részt
valamilyen közép- és felsőfokú képzésben, addig a csupán általános iskolai vég-
zettséggel vagy azzal sem rendelkezők csoportjában mindössze 19 százalék ez
az arány. Kiemelendő, hogy e tekintetben az elmúlt egy-másfél évtizedben nem
ment végbe semmiféle pozitív változás.
Valójában a középiskola és a felsőoktatás expanziója a magasabb iskolai vég-
zettséggel jellemezhető családi környezetben élők továbbtanulási lehetőségeit
gyarapította. Az expanziót a kedvezőbb szociokulturális státust birtokló tár-
sadalmi csoportok maximálisan igyekeztek kihasználni, hiszen a középiskolás
korú (15–19 éves) fiatalok körében az érettségivel vagy annál magasabb iskolai
végzettséggel rendelkező szülők csoportjaiban 90 százalék körüli, illetve a leg-
magasabb iskolázottságú szülők esetében szinte 100 százalék a középiskolákban
részt vevők aránya. A csupán szakmunkásképző iskolát végzett szülők csoport-
jában már szignifikánsan kevesebb a megfelelő korú fiatalok részvétele az isko-
lai képzésben. Azután újabb és az előbbinél kedvezőtlenebb lépcsőfokot jelez az
általános iskolai képzettség, végezetül pedig a nagyon kedvezőtlen szociokul-
turális környezetben élő fiataloknak nem egészen egyharmada tud megkapasz-
kodni a középiskolában az általános iskola elvégzését követően.
A táblázatban közölt adatok alapján jól nyomon követhető, hogy a különböző
iskolázottsági csoportok miként rendeződnek el a három hazai középfokú intéz-
ménytípusban. Az érettséginél alacsonyabb iskolázottsággal rendelkező szülők
gyermekei változatlanul igen alacsony arányban tanulnak tovább gimnázium-
ban, ami egyúttal felsőfokú továbbtanulási esélyeiket is behatárolja. A szülők
középiskolai végzettsége cezúrát jelez, pedig az ilyen családi környezetből indu-
lóknak is csupán egyharmaduk, elsősorban a szóban forgó csoportokba tartozó
lányok jutnak be a gimnáziumokba. Más a helyzet a diplomával rendelkező csa-
ládok gyermekeivel. Közülük minden második megszerzi a gimnáziumi érettsé-
git, mégpedig elsősorban olyan iskolákban, amelyek az átlagnál jóval kedvezőbb
esélyeket biztosítanak tanulóik számára a felsőfokú továbbtanuláshoz.
A középiskolai továbbtanulás rétegspecifikus jellegzetességeiről ma már igen
gazdag ismeretekkel rendelkezünk. A részletes helyzetkép bemutatása megha-
ladja jelen írás lehetőségeit. A társadalmi tagoltsághoz igazodó esélyhierarchia
az iskolázás minden szintjén egyértelmű és kiélezett. Külön is kiemelendő, hogy
az iskolarendszernek nincs olyan szférája, ahol az iskolázási esélykülönbségek
valaminő csökkenését lehetne tapasztalni. Az esélyegyenlőtlenség abban is egy-
értelmű, hogy bárminemű továbbtanulás az általános iskola elvégzése után, de
még a középfokú oktatást követően is egyértelműen kötődik a szociokulturális
környezet sajátosságaihoz, s a makroeredetű meghatározottságok az iskolázás
minden szintjén rendkívül erőteljesen tagolják magának a továbbtanulásnak az
esélyét is. Nem is szólva arról, hogy az iskolázásban való további részvétel réteg-
specifikus aránykülönbségei önmagukban nem vetnek fényt az iskolázási esély-
különbségek valóságos méreteire. Nevezetesen arra, hogy a középiskolában és a

218
felsőoktatásban tovább tanulók aránykülönbsége mögött az iskolák pedagógiai
színvonalában, a megszerezhető képzettségek konvertálhatóságában, a diplo-
mák státusértékében kifejeződő szinte szakadékszerű különbségek is meghú-
zódnak. Ezeket tekinthetjük az iskolázási esélykülönbségek rejtettebb dimen-
zióinak, amelyeket a táblázatban is közölt úgynevezett „extenzív adatok” nem
fejeznek ki.
A kutatási eredmények arra utalnak, hogy a makromeghatározottság semmi-
képp sem csökkent az oktatás expanziójának folyamatában. Sőt megkockáztat-
ható a feltevés, hogy az esélykülönbségek növekedtek, mert az expanzió révén
egy-egy korosztály a korábbinál nagyobb arányban juthat be mind a középfokú
képzésbe, mind a felsőoktatásba. Ennek a folyamatnak a haszonélvezői azonban
elsősorban a magasan iskolázott, jobb társadalmi státushelyzetet élvező rétegek,
míg az alacsony iskolázottságúak számára az expanzió sem hozott lényeges
változást az iskolarendszeren való végighaladás esélyét illetően. Sőt miután az
alacsony iskolázottságúak nagy tömegeit korábban befogadó szakmunkásképző
iskola szerepe az elmúlt évtizedben csökkent, a szóban forgó tanulók általá-
nos iskolát követő továbbtanulási esélyei is romlottak, hiszen elvileg bejuthattak
ugyan az érettségit adó középfokú képzésbe, a gyakorlatban azonban számos
esetben felkészületlenek voltak a középiskolai követelmények teljesítésére, kö-
vetkezésképp kihullottak az oktatási rendszerből. Innen adódik, hogy egy-egy
korosztály jelentős része az alacsony iskolázottságú csoportokban csak általános
iskolai végzettségre tudott szert tenni. Megállapítható tehát, hogy a középfokú
képzésben sajátos polarizáció zajlott le, amelynek lényege, hogy az expanzió
növelte ugyan a középfok befogadóképességét, a társadalmi áteresztőképessé-
get azonban nem javította, mert a szelektív követelmények, illetve az alapiskola
gyenge minősége ennek az esélynek a megvalósulását az alsó rétegek körében
minimalizálta. E folyamat végeredményeként az iskolarendszerből kilépett, il-
letve kihullott és munkába állt vagy munkát kereső fiatalok legmagasabb iskolai
végzettsége az apa iskolázottságával összefüggésben a 4. táblázatban közöltek
szerint alakult.
Az adatok egyértelműen reprezentálják az iskolázási esélyegyenlőtlenségek
koherenciáját és erőteljes újratermelődését. Kiváltképp figyelemre érdemes,
hogy az érettséginél alacsonyabb végzettségű csoportokban a fiatalok jelentős
része legfeljebb szakmunkásképző iskolát végez. A legiskolázatlanabb szülők
gyermekeinek több mint kétötöde (43%) azonban csak az alapiskola befejezéséig
vagy addig sem jut el. A táblázat adatsorai alapján jól nyomon követhető az is,
hogy a legfeljebb szakmunkásképző iskolát végzett szülők diplomához jutott
gyermekeinek aránya a vizsgált kohorszokban kifejezetten alacsonynak nevez-
hető. Ezzel szemben az egyetemi diplomával rendelkező szülők iskolai tanulmá-
nyukat már befejezett gyermekei közül minden második diplomához jutott, míg
az alsó rétegek körében az iskolarendszer egészén végighaladók aránya mind-
össze 3-5 százalékra tehető. A közölt reprezentatív adatok arra utalnak, hogy az
elmúlt másfél évtizedben sem a középiskola, sem a felsőoktatás expanziója nem
nyújtott a korábbiakhoz képest szignifikánsan kedvezőbb lehetőségeket az alsó
rétegek számára az iskolarendszeren való végighaladáshoz.

219
 4. táblázat. 15–29 éves fiatalok legmagasabb iskolai végzettsége az apa iskolázottsága
szerint, 2000
N = 3674

Az iskolából kilépett, illetve a tanulmányokat befejezett 15–29 éves fiatalok

Az apa legma- legmagasabb iskolai végzettsége
gasabb iskolai 8 Szak-
végzettsége 8 Szakmunkás- Egye-
osztály középiskola, Gimnázium Főiskola
osztály képző tem
alatt technikum
8 osztály
7 36 38 11 5 2 1
alatt
8 osztály 1 22 52 14 6 4 1
Szakmun-
1 7 47 28 10 5 1
kásképző
Szakközép-
- 5 23 38 13 16 5
iskola
Gimnázium - 4 25 28 25 14 4
Főiskola - 2 15 36 19 16 12
Egyetem - - 7 20 24 28 21
Átlag 4 23 44 14 6 4 5
Forrás: Ifjúság 2000. adatbázisa

A társadalmi polarizáció iskolai esélyeket befolyásoló hatásáról eddig megraj-

zolt képet kiegészítik és egyúttal árnyaltabbá teszik a felsőoktatásra vonatkozó
empirikus adatok (5–6. táblázat). A felsőoktatás társadalmi áteresztőképességé-
ről csak az utóbbi néhány évben alakult ki empirikusan megalapozott kép. A ki-
lencvenes években e tárgykörben elvégzett kutatások ugyanis a felsőoktatásban
tanulók szociokulturális tagoltságát elsősorban a hallgatók megoszlásával ösz-
szefüggésben elemezték. Ez a megközelítés azonban legfeljebb a reprezentáció
mértékére vethetett fényt, de nem szolgáltatott használható információt arról,
hogy a különböző réteghelyzetű vagy iskolázottságú családok gyermekei milyen
arányban jutnak be a látványosan megnövekedett befogadóképességű felsőokta-
tási intézményekbe. A 2000-ben lefolytatott nagymintás felvétel tette elsősorban
lehetővé, hogy a szocioökonómiai státussal összefüggésben egy-egy korosztály
vagy meghatározott korcsoport felsőfokú továbbtanulásának arányairól megbíz-
ható képet alkothassunk. Az új kutatási eredmények nem igazolták azt a kilenc-
venes évek közepén empirikus tényként feltüntetett állítást, hogy a felsőoktatás
kiterjesztése nagymértékben kedvezett a szakképzett kékgalléros rétegeknek,
és a szakmunkás képzettséggel rendelkező családokhoz tartozó fiatalok aránya
tendenciaszerűen nő a felsőoktatásban. Sőt megfogalmazódott az az állítás is,
hogy az említett szociokulturális környezetből beáramlók aránya egyre inkább
megközelíti a főiskolai végzettségű szülők gyermekeinek arányát. Az újabb ku-
tatások alapján egyértelmű, hogy nincs szó semmiféle olyan folyamatról, amely
az alsóközép- vagy alsó rétegek felsőfokú továbbtanulásának kedvezőbbé váló
diplomaszerzési esélyeivel kapcsolódna egybe.

220
 5. táblázat. A felsőoktatásban tovább tanulók aránya a megfelelő korú (20–24 éves) fiatalok
körében az apa iskolai végzettsége szerint, százalékban, 2000
N = 2861

Az apa iskolai Egyetemi A csoport aránya

Főiskolás Összesen
végzettsége hallgató a mintában
Egyetem 43 20 63 7
Főiskola 25 26 51 6
Gimnázium 17 19 36 7
Szakközépiskola,
12 13 25 14
technikum
Szakmunkásképző 5 8 13 39
Általános iskola 1 3 4 19
8 osztály alatt - 3 3 4
Forrás: Ifjúság 2000. adatbázisa

A 6. táblázat adatsorai sokkal inkább arra utalnak, hogy az utóbbi néhány

esztendőben elsősorban a középiskolai végzettséggel rendelkező családok gyer-
mekeinek felsőfokú továbbtanulási lehetőségei javultak. Az egyetemi és főis-
kolai hallgatók körében egyaránt számottevően növekedett az érettségizett
szülők gyermekeinek aránya. Úgy tűnik tehát, hogy a felsőfokú továbbtanulás
szempontjából immár a középiskolai végzettség tekinthető cezúrának. Az ennél
alacsonyabb végzettségű családi-társadalmi környezethez tartozó fiatalok két
csoportját (tehát a szakmunkás képzettségűeket és a legfeljebb általános isko-
lát végzetteket) pedig a további expanzió sem hozta kedvezőbb helyzetbe. Sőt a
legkedvezőtlenebb családi-társadalmi környezethez tartozók felsőfokú tovább-
tanulásának esélyei a korábbinál is kedvezőtlenebbnek mutatkoznak. Végered-
ményben megállapítható, hogy a társadalmi hátterű iskolázási esélyegyenlőtlen-
ségek változatlan intenzitással befolyásolják a fiatal nemzedék tudásszerzését,
iskolázási esélyét, mégpedig az iskolai oktatás minden szintjén.
A középfokú oktatásban, de még inkább a felsőfokú képzésben tehát látvá-
nyosan megnyilvánulnak a társadalmi makrofolyamatok fő jellegzetességei, és
igen pontosan tesztelhető, hogy az egyetemlegesen érvényesülő társadalmi pola-
6. táblázat. Az egyetemi és főiskolai hallgatók megoszlása 2000-ben és 2004-ben
az apa iskolai végzettsége szerint (százalékban)

Az apa iskolai végzett- Egyetemi hallgatók Főiskolások

sége 2000 2004 2000 2004
Felsőfok 44 39 29 24
Középiskola 31 38 33 38
Szakmunkásképző 22 22 32 33
Általános iskola
3 1 6 5
vagy annál kevesebb
Forrás: Ifjúság 2000. és 2004. adatbázisa

221
rizáció milyen társadalmi berendezkedés kialakulásához vezetett. A társadalmi
szempontból szélsőségesen szelektív középfokú és felsőfokú oktatás elsősorban
a makrofolyamatok hatása és következménye. A makrohatások azonban egybe-
kapcsolódtak az iskolarendszer egészét átható és egyre inkább erősödő szelek-
ciós folyamatokkal, továbbá azzal, hogy az igényes oktatási programokban való
részvétel mind erőteljesebben függött a szülők anyagi teherviselő képességétől.
A makrohatások és az oktatási rendszeren belüli folyamatok tehát egymást erő-
sítő módon érvényesültek.
Bizonyos azonban, hogy a kiélezett iskolázási esélyegyenlőtlenségek nem
csupán a társadalmi polarizáció folyamatainak spontán hatásai és következmé-
nyei. Főként a liberális oktatáspolitika nyitott utat az oktatás minden szintjén
azoknak a változásoknak, amelyek egyre inkább akadálytalanná tették a társa-
dalmi-kulturális tagoltságból eredő hatások és törekvések szabad érvényesülését.
Ennek az irányzatnak az akadálytalan érvényesülését az tette lehetővé, hogy az
oktatáspolitikára nem nehezedett számottevő egalitárius nyomás. Az előnyöket
birtokló társadalmi csoportok elsősorban olyan változásokat igényeltek, amelyek
a tudásjavak elsajátításában is biztosítják az általuk birtokolt társadalmi pozíció
megőrzését, illetve gyarapítását. Az alsó rétegek viszont általában is képtelenek
voltak kollektív nyomásgyakorlásra és sajátos érdekeik megjelenítésére a politi-
kai döntési mezőben. Az oktatás számukra is érték, amelynek megszerzésére
egyre többen törekszenek, a konvertálható, tehát társadalmi státusra váltható
tudáshoz azonban egyre nagyobb anyagi beruházás esetén lehet csak hozzá-
jutni. Mindezt az alsó rétegek jövedelmi viszonyai nemigen teszik lehetővé.
Ilyenformán a piacosodás az úgynevezett kiszorító verseny részévé vált. Ennek
egyik pregnáns megnyilatkozása, hogy az úgynevezett költségtérítéses oktatás-
ban való részvételt anyagi erőforrásaik miatt vállalni képes rétegek viszonylag
könnyen bejuttathatják gyermekeiket a felsőoktatásba akkor is, ha a sztenderd
követelményeknek nem tudnak egészen megfelelni. Ma már a hazai felsőoktatás
hallgatóinak mintegy fele ily módon, tehát az anyagi előnyök átváltásával jut be
a felsőfoktatásba.
Természetesen a politikai osztály, illetve más társadalmi elitcsoportok is
számot vethetnének azzal, hogy hosszabb távon nehezen tartható fenn az a
társadalmi berendezkedés, amelyben a társadalmi érvényesülés szempontjá-
ból legfontosabbnak számító szellemi tőke társadalmi privilégiumként oszlik
el, miközben a társadalom jó része rosszul képzett és még rosszabbul fizetett
munkaerőként jelenik meg a munkapiacon. Előfordulhat tehát, hogy a jelenleg
tapasztalható iskolázási esélykülönbségek konzerválódása és kiéleződése társa-
dalmi feszültségeket generál. Mindez nehezen belátható következményekhez
vezethet.
Létezik azonban a problémának további aspektusa is. Bármely társadalom
akkor válhat igazából versenyképessé, ha biztosítja az állampolgárok számára
az egyéni adottságok és képességek fejlesztésének lehetőségét. Ennek legfon-
tosabb intézményesült eszköze a jó minőségű oktatás. Minél szelektívebb vala-
mely társadalom oktatási rendszere, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a
társadalmi képességpotenciál fejlődése elmarad a verseny követelte szükségle-

222
tektől. Az elmúlt másfél évtized tapasztalatai alapján mindenesetre megérlelőd-
hetne a felismerés: hazánkban az államnak kell gondoskodnia arról, hogy ne
tisztán a szociális hovatartozás határozhassa meg a tudásjavak megszerzésének
lehetőségét. Az iskolához képest külső társadalomból eredő egyenlőtlenségek
hatásait korlátozó, részben kompenzáló rendszer azonban e pillanatban alapve-
tően kialakulatlan. Nagy feladat volna azoknak az elmúlt másfél évtizedben fel-
halmozott akadályoknak az elhárítása, amelyek nagymértékben gátolják, hogy
a státusmobilitási esélyeket biztosító igényes oktatás elérhetővé váljék minden
állampolgár számára.
A társadalmi szerkezetbe ágyazott iskoláztatási esélyegyenlőtlenségek oldásá-
ra nem kínálkozik gyors és látványos eredményekkel járó megoldás. Belátható tá-
von, főként olyan közoktatás-politikai és pedagógiai lépésekről lehet szó, amelyek
fokozatosan felhalmozzák az újratermelődő esélyegyenlőtlenségek valóban haté-
kony korlátozásának anyagi, szervezeti-intézményi és szakmai feltételeit, s ezáltal
lefékeződhet a szélsőséges esélyegyenlőtlenségek manapság tapasztalható szabad
érvényesülése és konzerválódása. A feladat voltaképpen kettős: mindenekelőtt el
kellene érni, hogy az alapiskola képessé váljék az alacsony iskolázottságú társa-
dalmi és etnikai csoportok felkészítésére, az érettségit adó oktatásban való rész-
vételre. Biztosítani kellene továbbá, hogy a közép- és felsőfokú oktatásban részt
vevők arányának globális növekedése – az eddigi tendenciától eltérően – a tovább-
tanulási esélykülönbségek mérséklődésével kapcsolódjon egybe. E célok realizálá-
sának nélkülözhetetlen feltétele, hogy az állam a tudás- és képességtőke általános
fejlesztését és az oktatási rendszer társadalmi nyitottságának, áteresztőképessé-
gének megteremtését stratégiai feladatként kezelje, és megfelelően finanszírozza.
A közoktatásban nélkülözhetetlen az állam finanszírozási felelősségének érvénye-
sülése, amiről jelenleg nem beszélhetünk. Elsősorban az alapiskola anyagi és szel-
lemi erőforrásainak számottevő gyarapodását kellene garantálni, tekintettel arra,
hogy a kedvezőtlen szociális környezetből induló tanulók iskolázási esélyeinek
javítása szinte kizárólag az alapiskolában lehetséges.
Természetesen számításba veendő, hogy egy polarizált társadalomban a tu-
dásjavak megszerzésének esélye szükségképpen erőteljesen egyenlőtlen. Nincs
szó tehát arról az ideális igényről, hogy az oktatási rendszerben a társadalmi
hovatartozástól függetlenül azonos esélyek érvényesüljenek. Az oktatási rend-
szer nyilvánvalóan mindenkor leképezi a társadalmi tagoltság jellegzetességeit,
azonban képessé és alkalmassá lehet tenni arra, hogy korlátozza a társadalmi
gyökerű esélyegyenlőtlenségek növelését. Ez a cél akkor valósulhat meg, ha az
iskola a semmilyen mobilizálható tőkejavakkal nem rendelkezőket is hozzásegíti
ahhoz, hogy a munkamegosztásba való bekapcsolódás szempontjából nélkülöz-
hetetlen tudásjavak birtokába jussanak. E javak elosztását nem szabályozhatják
piaci folyamatok. Ha az országban nem a szélsőségesen polarizált társadalmi
berendezkedés fenntartása és újratermelése a cél, akkor az állampolgárok szá-
mára erőforrás-gyarapító intézményeket kell működtetni. A modern társadal-
makban a legfontosabb ilyen intézmény az oktatási rendszer. Az oktatás társa-
dalmi áteresztőképességének javítása azonban stratégiai irányváltást igényelne
az oktatáspolitikában, sőt a társadalompolitika egészében.

223
 A leginkább valószínű szcenárió azonban az, hogy a következő években
semmiféle lényeges változás nem történik az iskolázási esélyegyenlőtlenségek
korlátozása érdekében. A társadalom felső és középső rétegei jelenleg is reali-
zálni tudják iskolázási törekvéseiket. Az alsó rétegek pedig nem rendelkeznek
olyan nyomásgyakorló potenciállal, amivel kikényszeríthetnék érdekeik politi-
kai akceptálását. Ilyenformán a hazai oktatási rendszer működése feltehetően
továbbra is a polarizált társadalom újratermelésének és konzerválásának logiká-
jához igazodik, s nem válik erőforrássá az alsó rétegek státusmobilitása szem-
pontjából.

224
ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK
 ANGELUSZ RÓBERT – TARDOS RÓBERT

HÁLÓZATOK A MAGYAR TÁRSADALOMBAN*

TÁRSADALMI STRUKTÚRA ÉS HÁLÓZATI MEGKÖZELÍTÉS –

NÉHÁNY KIINDULÓ KÉRDÉS

Ha az elmúlt egy-két évtized szociológiai irodalmának nagy „sikerkönyveit” végig-

tekintjük, az individualizáció és a hálózati társadalom fogalmai előkelő helyet fog-
lalnak el közöttük.1 E megközelítések reálisan észlelik olyan strukturális kötöttségek
lazulását a mai világban, amelyek korábban földrajzi közelségen vagy tradicionális
rokonsági rendszeren, rendi vagy osztályjellegű tagolódáson alapultak. E tenden-
ciákban kétségtelenül nagy szerepük van – az erőforrások általános növekedésében
megnyilvánuló – modernizációs és mobilizációs folyamatoknak, a globalizációval
kapcsolatos változásoknak, ezzel együtt számos új típusú nagyszervezetnek, me-
lyek a hagyományos szerveződések érvényét sok tekintetben felülírják.
Mint számos ilyen esetben, az új felismerések érvényét ezek bizonyos túl-
hajtása csorbítja. Kétségkívül csábító az elgondolás, hogy a modern (stílsze-
rűbben: posztmodern) viszonyok leírásához új fogalmi eszköztárra, egyfajta
paradigmaváltásra van szükség. A fentiek fényében ez bizonyos fokig indokolt
lehet, azonban az már kevésbé ésszerű, hogy válogatás nélkül búcsút mond-
junk a strukturális kontinuitás gondolatának és az erre épülő terminusok, prob-
lémacsomópontok egészének, köztük például a szociológia által hagyományo-
san kultivált olyan kérdéskörnek, mint az erőforrások egyenlőtlensége. Ezek
a meggondolások bizonyos értelemben a fejlett posztindusztriális társadalmak
prosperáló szakaszaira is vonatkoztathatók (ahol a növekedés valóban tompítja
a társadalmi törésvonalak, a polarizációs folyamatok élességét), s még kevésbé
érvényesek a fejlett európai régiókban is megjelenő dekonjunktúra viszonyaira.
Ennél is kérdésesebb a paradigma mechanikus átvétele olyan társadalmi köze-
gekre, amelyeket mind ez idáig inkább az erőforrások szűkössége jellemez, és
az életformák, miliők, stílusok szabadon választható, széles spektruma egyelőre
kevesek sajátja.

* A tanulmány alapjául szolgáló kutatásra az Interszekció–konszolidáció és kulturális tömbök a

magyar társadalomban T043747 OTKA-projekt keretében az MTA–ELTE Kommunikációelméleti
Kutatócsoport égisze alatt került sor.
1
Ilyen BECK Kockázattársadalom (2003) és CASTELLS A hálózati társadalom kialakulása (2005)
című munkája, hogy csak a legreprezentatívabb köteteket említsük.

227
 A fenti tendenciákkal is összefügg, hogy a kapcsolathálózati megközelítés elő-
térbe került a szociológián belül. Mindjárt hozzá kell tenni, a networkirodalmon
belül is előkelő helyet foglal el – hagyományos komponenseket is magukba foglal-
va – a strukturális vonulat. Valójában ez utóbbin belül is több irányzat fordul elő,
amelyek eltérő hangsúlyokkal fókuszálnak a származási vagy teljesítményen ala-
puló erőforrások mechanizmusaira, különböző pozíciók átfedésére, egymáshoz
kapcsolódására, esetleg a hálózatok különböző típusú (így pozíciós, relációs stb.)
tulajdonságaira. A szociológiai összefüggéseket hangsúlyosan beemelő elméleti
vonulat egy reprezentáns szerzője, LIN (2001) például a „pozíciók ereje” tételének
– posztulátumszerűen – nagyobb szerepet tulajdonít, mint a (voltaképpen inkább
networkhangsúlyú) „kötések ereje” tételnek. Az, hogy valaki honnan indult és
hova ért, mi a jelenlegi pozíciója, e felfogás szerint változatlanul meghatározóbb,
mint az, hogy kiket ismer, és milyen e kapcsolatok jellege (noha ez utóbbiak – kü-
lönösen networkkutatók szemében – persze a legkevésbé sem elhanyagolhatók).
Miután jelen tanulmányban a kapcsolathálózati erőforrások eloszlását és
ezek időbeli alakulását helyezzük középpontba, nem volna helyes, ha ezt elszige-
telten tennénk akár más erőforrásokhoz, akár szélesebb értelemben vett repro-
dukciós folyamatokhoz képest. A különböző típusú erőforrások összefüggéseit
vizsgálva, az elmúlt fél évszázad egy különösen jellegzetes makroszociológiai
strukturális felfogásának, Peter Blau differenciálódási elméletének alapelemeire
támaszkodunk, amely – más strukturális elméletektől eltérően – az úgyneve-
zett releváns paraméterek 2 megoszlásán és korrelációs kapcsolódásain alapul.
E felfogást követve a társadalmi változásokat nemcsak a releváns paraméterek
megoszlásának módosulásához kapcsolhatjuk, de e paraméterek viszonylagos
jelentőségének eltolódásához is (új tényezők emelkedhetnek a releváns változók
sorába, és régiek szorulhatnak ki közülük), s nem kevésbé egymással való össze-
függésük alakulásához. Ez utóbbi szempontból azt vizsgáljuk, hogy egymáshoz
szorosan kapcsolódva, egymás hatását fel is erősítő rendszert alkotnak-e, vagy
inkább átmetszik egymást, a strukturális abroncsok erejét ezáltal mérsékelve.
Ha az előbbiről van szó, e terminusokban konszolidációs, ha az utóbbiról, ennek
inverzeként interszekciós tendenciáról beszélhetünk.
Az individualizációs tézist is lefordíthatjuk a blaui strukturális terminusok-
ra. Részben azt várhatnánk ennek alapján, hogy a hagyományos társadalmi-de-
mográfiai változók, illetve reprodukciós mechanizmusok erőforrás-meghatáro-
zó szerepe csökken, részben azt, hogy a releváns tényezők összefüggése inkább
gyengül, mint erősödik. E gondolatmenetet feltételesen elfogadva, egészében
véve a hagyományos értelemben vett struktúrák lazulásával számolhatnánk.
Hogy a tapasztalatok ezt igazolják-e, vagy inkább cáfolják, olyan alapkérdés,
amellyel már korábban is foglalkoztunk, 3 jelen vizsgálódásunknak is fontos ré-
sze, és további kutatásainkban is kiemelt szerepet szánunk neki.

2
BLAU felfogásában (így 1984, 1994) a releváns paraméterek megállapítása nem a priori, ha-
nem empirikusan eldöntendő probléma.
3
Így a konszolidációs/interszekciós fogalompár alkalmazását vizsgálva (2003).

228
 A probléma kutatása nyilvánvalóan dinamikus megközelítést igényel. Ha fel-
tételezzük, hogy a strukturális összefüggések változása – már csak a szoros érte-
lemben vett struktúra viszonylagos szilárdsága miatt is – inkább a hosszú, mint
a rövid tartam alapján elemezhető, viszonylag nagy időtáv bekapcsolására van
szükség. Kiindulópontunk egy 1986–87-ben, viszonylag nagy országos reprezen-
tatív mintán lebonyolított felvétel, mely egy meghatározott rétegződési modell, a
kulturális-interakciós rétegződés felől közelített e témakörhöz, a (potenciálisan) re-
leváns változók – nem utolsósorban a networkváltozók – széles körére építve.4 Idő-
metszetünk végpontja egy viszonylag friss, 2005 május–júniusában lebonyolított
felvétel, amelynek céljai között az előbbi projekt – bizonyos elemeiben azt szorosan
követő, a korábbi indikátorokat nagyrészt változatlan formában bevonó, részben a
változásokhoz adaptáló, néhány új elemmel kiegészítő5 – replikációja is szerepelt.
Az átfogott közel két évtizedes periódusnak az is jelentőséget kölcsönöz,
hogy ebből már mintegy másfél évtized a rendszerváltás óta telt el, annak min-
den strukturális következményével. Mivel a 86–87-es kiindulópont viszonylag
közel állt a rendszerváltás időszakához – bizonyos strukturális szempontok-
ból egyfajta átmenetet is alkotva –, fent vázolt alapkérdésünket kiegészíthetjük:
Mennyire voltak jellegadóak a társadalmi-gazdasági átalakulás hazai közegében
az individualizációs tézisnek megfelelő tendenciák?
Akár stratifikációs, akár strukturális megközelítésről volt szó, kutatásaink-
ban kiemelt jelentőséget tulajdonítottunk a különböző típusú erőforrásoknak.
Ezek kijelölésében részben a szociológia weberi hagyományai, részben az újabb
keletű Bourdieu-féle mező- és tőkeelméletek játszottak szerepet, bár az alrend-
szerek parsonsi tipológiájától sem egészen függetlenül (amely valószínűleg
olyan szerzők, mint például Bourdieu, tőkemodelljére sem maradt hatástalan)
(l. WEBER, 1995; B OURDIEU, 2002; COLEMAN, 1998; PARSONS, 1971). A konszolidációs
összefüggésekre vonatkozó vizsgálódásainkban végül is négyfajta erőforrást, a
kapcsolathálózati (szociális) mellett a gazdasági (anyagi/vagyoni), a kulturális és
a politikai erőforrásokat különböztettük meg.
Az elmúlt néhány évtized szociológiájában – mindenekelőtt a kulturális és
a kapcsolathálózati/társadalmi erőforrásokat tekintve – előtérbe került a tőke
fogalma.6 Noha a szociológia kutatási perspektíváit illetően e megközelítést egé-
szében véve termékenynek tartjuk, többször kifejeztük azt a véleményünket,
hogy célszerű a tőkefogalommal – annak szubsztantív vonásaihoz ragaszkod-
va – takarékosan bánni, és olyan esetekre fenntartani, amikor befektetésről,
megtérülésről, hozamról, tág értelemben vett instrumentális cselekvésekről be-
szélhetünk. Amikor viszont nem annyira az erőforrások működésbe hozása,
gyarapítása, mint inkább az azokhoz való hozzáférés áll előtérben,7 célszerű az

4
Másutt (pl. ANGELUSZ–TARDOS, 1991) részletesebben mutattuk be a kulturális-interakciós ré-
tegződés két pilléren, a kapcsolathálózatokon és a tudásstílusokon alapuló modelljét.
5
A kontextushatás kiiktatása céljából az új témákat nagyrészt a kérdőív végére helyeztük el.
6
Különböző fogalmi keretekbe ágyazva, l. erre vonatkozóan SZELÉNYI, 1993, 1998; SZALAI,
2001, SÍK, 2005; LENGYEL–SZÁNTÓ, 1998; BARTUS, 2001.
7
E különbségtétel hangsúlyos szerepet kap LIN ilyen tárgyú monográfiájában (így 2001),
ESSER átfogó munkája (2000) is tárgyalja.

229
erőforrások szélesebb – bizonyos értelemben igénytelenebb – fogalmáinál ma-
radni. Jelen tanulmányunkban a hozzáféréssel kapcsolatos kérdésekre szorítko-
zunk, s ezért mindvégig az erőforrás fogalmát alkalmazzuk.

AZ ERŐFORRÁSOK ÉS ÖSSZEFÜGGÉSEIK – AZ ALKALMAZOTT

MODELLEK, MÓDSZEREK ÉS VÁLTOZÓK

Dinamikus vizsgálódásunk alapkérdéseit most már részletesebben kifejtve, főbb

kérdésekként a következőket jelölhetjük meg:
– A közel két évtized során nőtt-e vagy csökkent, esetleg változatlan maradt a
különböző típusú erőforrások összekapcsolódása, egymással való átfedése?
– Hogyan alakult az erőforrások rendszerében a kapcsolathálózati erőforrá-
sok szerepe?
– Létezik-e (ma és korábban) olyan közös tényező (latens változó), amely az
erőforrások összességét és társadalmi megoszlását viszonylag jól reprezentálja?
– Az erőforrások összességét tekintve, nőtt-e vagy csökkent, esetleg változat-
lan maradt a hagyományos meghatározók (családi háttér, foglalkozási osztály-
helyzet) szerepe?
– Léptek-e működésbe az elmúlt időszakban olyan új tényezők, amelyek két
évtizeddel ezelőtt kevéssé, ma viszont jelentősen meghatározzák az erőforrások
eloszlását?
– Hogyan alakult mindez a kapcsolathálózati erőforrásokat tekintve?

E kérdésekre a választ többféle modell, többváltozós mérési eljárás útján ke-

ressük.

1. Főkomponens-elemzést alkalmazunk mindkét időpont esetében az első

három kérdésre vonatkozóan. Ennek révén részben a konszolidáció fokára, rész-
ben a networkerőforrások relatív szerepére vonatkozó eredményekhez jutunk,
de közelebb kerülünk ahhoz is, hogy létezik-e olyan közös tényező, amellyel az
erőforrások összességének eloszlása viszonylag jól kifejezhető.
2. Az exogén és endogén tényezők megkülönböztetésére épülő, oksági hipo-
tézisen alapuló LISREL-modell (illetve annak újabb, AMOS-változata) révén az
erőforrások meghatározásában szerepet játszó tényezők befolyását vizsgáljuk,
ismét külön-külön a két időszakra vonatkozóan. A családi háttér szerepét is be-
vonó reprodukciós modellekben a közvetlen és a közvetett hatásokat is meg tud-
juk majd különböztetni. A dolgozat egy későbbi fejezetében még részletesebben
kifejtjük a modellünkbe végül bevont két exogén (apa iskolázottsága és életkor)
és két endogén (dichotóm szellemi–fizikai foglalkozási csoport-hovatartozás, il-
letve foglalkozási aktivitás) változó kiválasztásának indokait.
3. Az előzőhöz hasonló tényezők bevonásán alapuló (különböző mérési szin-
tek bevonását is lehetővé tevő kategoriális, CATREG) regressziós modellek ré-
vén – amikor viszont nem teszünk különbséget exogén és endogén tényezők
között – egy másfajta, közvetlenebb képet is nyerhetünk az általunk alkalmazott

230
reprodukciós modellben szereplő tényezők viszonylagos súlyáról az erőforrások
meghatározásában.

Az utóbbi két modell eredményei fenti kérdéseink második csoportjára (a

negyediktől hatodik kérdésig) adhatnak választ.
Az alkalmazott modellek konkrét komponenseihez közelebb térve, először
erőforrás-tipológiánk alapelemeit és azok operacionalizálását mutatjuk be. Egy
néhány éve megjelent tanulmányunkban (ANGELUSZ–TARDOS, 2003) már elemez-
tük az erőforrások közti konszolidációs viszonylatokat az itt alkalmazotthoz ha-
sonló négyosztatú felosztás alapján. Lényegében az akkor kidolgozott megkö-
zelítést vettük át most is, jóllehet vizsgálódásunk kiinduló- és végpontja ezúttal
már egy hosszabb periódust fog át. Az elemzés alapja ezúttal is egyszerű kor-
relációk mátrixa, illetve a rájuk épülő főkomponens-elemzés. Az erőforrásokat
reprezentáló változók is hasonlók maradtak, a legjelentősebb változás a kultu-
rális erőforrások esetében történt. Kulturális-interakciós rétegződés kutatásáról
lévén szó, mind az 1986–87-es, mind a 2005-ös felvétel a kulturális mutatók szé-
les körét fogta át, így a szóban forgó erőforrások indexét is a mutatók szélesebb
körére építettük, mint pusztán az iskolai végzettség. Az utóbbi mellett – mind-
két időpontra vonatkozóan – a nyelvtudást, a számítógépes ismeretet, valamint
a (szépirodalmi) olvasás gyakoriságát is bevontuk.
Ami az anyagi erőforrásokat illeti, némileg bonyolultabb a helyzet, noha en-
nek indexét mindkét esetben az alapindikátorok széles körére, közel kéttucat
mutatóra építettük. Mindkétszer a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátott-
ság állt középpontban, és az is közös, hogy a jövedelmi mutatókat – éppen a
magas válaszhiány és az önbesorolással kapcsolatos ismert problémák miatt is
– mindkét esetben mellőztük Az alkalmazott indikátorok egy számottevő részé-
nél azonban módosítást kellett alkalmaznunk, a formális változatlanság ugyan-
is – nem utolsósorban épp a tartós fogyasztási cikkek esetében – valójában a
diszkriminációs képesség gyengülését eredményezte volna (gondoljunk például
a színes tévére, amellyel akkoriban a népesség fele sem, ma viszont közel száz
százaléka rendelkezik, ma tehát már nem igazán tagolja a populációt – szem-
ben olyan új eszközökkel, felszerelési tárgyakkal, mint az internet, mobiltelefon
vagy mosogatógép, amelyek korábban még egyáltalán nem vagy csak minimális
körben álltak rendelkezésre). Az anyagi erőforrások indexének új elemei továb-
bá a különböző típusú értékpapírok, biztosítások megléte, amelyek szintén az
elmúlt egy-két évtizedben terjedtek el széles körben. Az összetevők további cso-
portját a nyaralási, üdülési szokásokra vonatkozó mutatók alkották.8 A tartalmi
ekvivalencia tehát formai különbséget, a konkrét mérőeszközök bizonyos elté-
rését, aktualizált átformálását – az indikátorok bizonyos kicserélését – igényelte
e konkrét esetben.

8
Hozzá kell tenni, az 1986–87-es adatbázis – mivel panelszerűen két adatfelvételre és a hát-
térváltozók több vonatkozásban szélesebb körére támaszkodhatott – ugyanakkor olyan tételeket
is magában foglalt, mint a műtárgyak vagy a perzsaszőnyeg, amelyek akkumulációs szempontból
a most rendelkezésre álló értékpapír-indikátorokkal hozhatók némiképpen közös nevezőre.

231
 A politikai tényező méréséről szólva, kétségtelen, hogy legkevésbé e tekin-
tetben egységes a két időpont szerint a vizsgálódás. Ez persze nem független
a közben bekövetkezett változásoktól. Mivel a politikai aktivitás, véleménynyil-
vánítás tere lehatárolt volt, és a társadalom aránylag szűk szegmensét fogta át,
a nyolcvanas évekbeli kulturális-interakciós rétegződésvizsgálat kevés ilyen
vonatkozású kérdést tartalmazott, közülük a politikai tárgyú kommunikáció
intenzitása értelmezhető itt legközvetlenebbül. Részben a politikai mozgástér
pluralisztikus bővülése, részben a politikai törésvonalak stratifikációs jelentő-
sége miatt a mostani felvétel e témakörrel is bővebben foglalkozott, nőtt tehát
a politikai involváltság szempontjából releváns indikátorok száma. A politikai
kommunikáció intenzitása és a politikai érdeklődés mértéke mellett a különbö-
ző pártok híveivel való érintkezés köre, a politikai nexusok diverzitása is a most
alkalmazott index részévé vált (és a fentihez hasonló megfontolás alapján itt
sem láttuk indokoltnak mutatónk mesterséges „lebutítását”). A korábbinál több
komponensre kiterjedő, elvben erősebb mérőeszközzel van dolgunk, s ha a szó-
ban forgó erőforrás szerepnövekedését, a vele kapcsolatos összefüggések erő-
södését tapasztalnánk, ezt tartalmi motívumok mellett akár olyan módszertani
körülménnyel is magyarázhatnánk, mint a korábbinál komplexebb mérés. Ismét
a későbbi eredmények fényében dönthetjük majd el, hogy e megfontolásoknak
mekkora jelentőséget kell tulajdonítanunk.
Végül – témánknál fogva persze nem utolsósorban – a kapcsolathálózati erő-
források méréséről kell szólni. Noha a lefedett jelenségkör sokrétűsége, bonyo-
lultsága miatt tulajdonképp e tényező mérése a legnehezebb, s igényli a leginkább
komplex, számos indikátoregyüttest felölelő eszköztárt, a kulturális erőforrások
mellett itt valósult meg a két időpont méréseinek formailag is legteljesebb ekvi-
valenciája. Az index mindkét esetben felölelte a szűkebb kapcsolathálózat mé-
retének s a tágabb ismeretségi körhöz fűződő nexusok kiterjedtségének, továb-
bá a kapcsolatok bővítésének elvben fontos forrását jelentő egyesületi részvétel
mutatóit, valamint egy ezeknél specifikusabb – de a szerkezetfeltáró elemzések
tanúsága szerint szintén jól illeszkedő – indikátoregyüttest a karácsony és újév
táján küldött és kapott (postai vagy újabb típusú) üdvözletek alapján.9 Egy ki-
egészítést ennél az erőforrás-típusnál is tettünk a végbement változások talaján,
mely a közben jelentősen kibővült külföldi kapcsolatokhoz, az utazások, látoga-
tások egyszerűbbé, esetleg olcsóbbá válásához fűződik. Az erre vonatkozó té-
nyezőegyüttes10 beemelését ötödik alapelemként a kapcsolathálózati erőforrások
2005-re vonatkozó mérőeszközébe ismét a fentiekhez hasonló meggondolások

9
ANGELUSZ–TARDOS (1998) az alapul szolgáló mutatókat részletesebben mutatja be. 2005-ös
vizsgálatunk a szűkebb személyes hálózatnak az eredetivel ekvivalens mérése céljából – kisebb
módosításokkal – ismét visszatért az 1987-es eredeti változathoz (a Fischer-féle névgenerátoros
eljárás, pontosabban a mannheimi ZUMA által kidolgozott adaptáció egy nyolcszituációs változa-
tához). A tágabb ismeretségi körre vonatkozóan – némileg módosítva – ismét a Lin–Dumin-féle
foglalkozási pozíciógenerátort alkalmaztuk.
10
Amely a külföldi (rokoni, baráti és egyéb) kapcsolatok előfordulását, a külföldi látogatások,
utazások gyakoriságát és (akár közvetlen, akár egyéb tapasztalatok alapján) a kedvelt külföldi
színhelyek, országok meglétét foglalja magába.

232
(tehát a tartalmi ekvivalencia biztosításának a mutatók bizonyos módosításához
fűződő érvei) indokolták.11

AZ ERŐFORRÁSOK KONSZOLIDÁCIÓJA,
BELSŐ ÖSSZEFÜGGÉSEIK SZOROSSÁGA

Az individualizációs hipotézis strukturális implikációjának legközvetlenebb

tesztje az erőforrások konszolidációs/interszekciós összekapcsolódásának (szét-
válásának) vizsgálata (l. az 1. ábrán: globfak5). Konszolidációról az erőforrások
szoros összekapcsolódása, interszekcióról (az előbbi inverz fogalmaként) szét-
válásuk esetén beszélhetünk. Dinamikusan vizsgálódva arra összpontosíthatjuk
figyelmünket, hogy egyik időszakról a másikra nőtt-e vagy csökkent a szóban

1. táblázat. Erőforrástípusok közti konszolidációs mutatók 1986–1987* és 2005

(Pearson-féle korrelációs együtthatók; főkomponens-elemzés)

1986–1987 N = 2975
Főkomponens-súlyok
Kapcsolat-
Erőforrások Vagyoni Politikai (Eigenvalue: 2,16
hálózati
Magyarázat: 54,1%)
Kulturális 0,51 0,39 0,40 0,80
Vagyoni 0,34 0,29 0,73
Kapcsolathálózati 0,39 0,71
Politikai 0,70
2005 N = 1482

Kapcsolat Főkomponens-súlyok
Erőforrások Vagyoni Politikai (Eigenvalue: 2,32
hálózati Magyarázat: 58,1%)
Kulturális 0,64 0,50 0,26 0,82
Vagyoni 0,51 0,31 0,84
Kapcsolathálózati 0,38 0,79
Politikai 0,58
* A vizsgálat indikátorai részben a panelfelvétel 1986-os, részben az 1987-es hullámából valók.

11
Nem mellékes e szempontból az az empirikus körülmény, hogy ha a kapcsolathálózati mu-
tatót 2005-re a külföldi kapcsolatok figyelembevétele nélkül állítanánk elő, ez igen magas, ,95-ös
korrelációt mutatna a végül is alkalmazott komplexebb mutatóval.
Ami az egyéb összefüggéseket illeti, a bemutatandó modellbe bevont változók közül az
életkor és az aktivitás mutatóival a kétfajta networkindex összefüggései gyakorlatilag egybeesnek,
míg az apa iskolázottsága és a fizikai-szellemi foglalkozás tényezőivel a komplexebb mutató ese-
tében némileg – négy-öt századponttal – magasabbak. Ez valamelyes – a jelzett nagyságrendű –
emelkedést kétségkívül maga után von a magyarázó modellekben. Ismét a bemutatandó ered-
mények fényében ítélhetjük majd meg, mennyire perdöntő ez a két időszak között kimutatott
változások szempontjából.

233
forgó összefüggések szorossága. Az individualizációs hipotézis elsősorban az
interszekciós tendenciák túlsúlyára épül, mivel a különböző dimenziókban ki-
alakuló élethelyzetek, hátrányok-előnyök, kockázati fenyegetettségek megjele-
nését egymástól viszonylag függetlenként tételezi. Az erőforrások egymással
való szorosabb összekapcsolódása, az előnyök-hátrányok halmozódása viszont a
személyes pozíciók olyan társadalmi beágyazottságára utal, amely eleve kisebb
teret ad a társadalmi térben való egyéni mozgások, egzisztenciális választások,
illetve a csoportközi interakciók számára.12
Az 1. táblázat kompakt módon foglalja össze két időmetszetben a szóban for-
gó elemzések főbb mutatóit. Így a két időpontra vonatkozó altáblázat bal oldali
paneljében a négy erőforrás-dimenzió közti összefüggéseket legközvetlenebbül
kifejező korrelációs mátrixot, a jobb oldali panelen belül pedig a négy tényező
alapján elvégzett főkomponens-elemzés kiemelt eredményeit, a főkomponens
alapján történő magyarázat nagyságát, illetve az egyes erőforrásfajták viszony-
lagos súlyát. Az összefüggések szorosságának becslése révén adhatunk választ
arra a kérdésre is, mennyire indokolt olyan közös látens változóról beszélni,
olyan globális erőforrás-mutatót alkalmazni, amellyel – mintegy a társadalmi
státus főbb komponenseit leképezve – jellemezhetjük az egyéneknek az erőfor-
rások társadalmi hierarchiájában betöltött pozícióját.13
Voltaképpen már a kiinduló nyolcvanas évekbeli időpontban is az egyes alap-
elemek magas fokú összekapcsolódásáról beszélhettünk, ami nemcsak a közös
tényező 50 százalékot meghaladó magyarázatában, de az egyes komponensek
0,7 és 0,8 közötti súlyában is megnyilvánult. Az is nyilvánvaló tehát, hogy va-
lamennyi tényező jelentősen vett részt a szóban forgó szerveződésben. Ehhez
képest 2005-re még tovább nőtt a magyarázott közös variancia (54-ről 58%-ra),
illetve ennek megfelelően az erőforrások közötti egyedi összefüggések is na-
gyobb részben (a táblázatban közölt mátrixokon belül hatból négy esetben). Csu-
pán e vizsgálódásból nem állapítható meg, hogy az 1986–87-es esetünk a rend-
szerváltás előtti évtizedeket mennyire reprezentálja a vizsgált szempontokból
(mind a Kolosi-féle L-modell, mind a Szelényi-féle két-háromszög-séma [KOLOSI,
1987; SZELÉNYI, 1990] a nyolcvanas évekre vonatkozóan a korábbi évtizedekhez
képest érvényesülő interszekciós tendencia meglétét, tehát a különböző dimen-
zióknak a korábbihoz képest viszonylag lazább egymáshoz kapcsolódását su-
gallta).14 Mindenesetre a fenti eredmények egészében véve a szerkezeti hason-
12
Korábbi munkánkban (2003) részletesebben fejtettük ki, hogy erre az inkább strukturális,
mint egyéni viselkedési jellegű problémára miért tartottuk alkalmasabbnak a Blau-féle „konszoli-
dációs-interszekciós”, mint az elsősorban LENSKI (1967) nevéhez fűződő – sok tekintetben hasonló
kérdéskörhöz kapcsolódó – „státus(in)konzisztencia” fogalom bevonását.
13
Ez a mutató B OURDIEU (2002) kétdimenziós sémájának függőleges tengelyével rokonítható,
amely mintegy a bevont komponensek (a szóban forgó esetben az anyagi és a kulturális tőke) kö-
zös alapelemét sűríti magába.
14
Előző tanulmányunkban a fővárosra vonatkozó 1986–87-es, az országos adathoz képest
lényegesen alacsonyabb konszolidációs mutató alapján megkockáztattuk azt a feltételezést, hogy
ez esetleg már egyfajta bomlási folyamat megnyilvánulása a centrumban, amely nem sokkal a
rendszerváltás előtt már több vonatkozásban érzékelhető volt. Ami a mostani tapasztalatokat
illeti, a fővárosban az országos átlaghoz képest valójában ma is alacsonyabb a szóban forgó mu-

234
lóság benyomását keltik, s ha a két időpont közt némi változás mutatkozik, az
elmúlt időszakban inkább konszolidációs, mint interszekciós tendencia érvénye-
süléséről beszélhetünk.15 Az előnyök-hátrányok összekapcsolódása különböző
erőforrásokban pillanatnyilag inkább erősödni, mint gyengülni látszik.16
Az egyes erőforrások szerepére vonatkozóan is igaz az állandóság és a vál-
tozás együttes jelenléte. A kulturális erőforrások megtartották korábbi vezető
szerepüket a szóban forgó szerveződésben, a rendszerváltást követően azon-
ban az anyagi dimenzió nemcsak felzárkózott, de kismértékben még előbbre
is lépett, csaknem erőforrás-szervező központtá válva. Közel hasonló mértékű
emelkedés tapasztalható a kapcsolathálózati tényező jelentőségében – mintegy
megerősítve azt a kiemelt figyelmet, amelyet a jelen vizsgálódás is juttat a szó-
ban forgó erőforrásoknak.17 E három tényező kapcsolata egymással valamennyi
vonatkozásban határozottan erősödött a korábbihoz képest. E tényezők alapján
a lent és fent tehát ma élesebben válik el egymástól.
A konszolidációs tendencia még erősebben is mutatkozna a globális adatok-
ban, ha a politikai erőforrások szerepének jól kivehető csökkenése nem ellen-
súlyozná valamelyest a strukturális szerveződésben.18 Bizonyos értékítéletet is
megfogalmazva, ezt voltaképpen pozitív eredményként, a rendszerváltás egyik
„demokratikus hozadékaként” könyvelhetjük el – a megállapítás arra utal, hogy
a politikai és a más jellegű előnyök a korábbinál kevésbé járnak kéz a kézben

tató (ami valószínűleg nem független attól a körülménytől, hogy a centrumban – az erőforrások
általában véve magasabb szintjén és egészében véve heterogénebb és anonim jellegű társadalmi
környezetben – a specifikus erőforrások szétválásának nagyobb az esélye), ez az eltérés azonban
kisebb mértékű, mint a két évtizeddel ezelőtti időszakban volt.
15
E vonatkozásban korántsem mellékes a táblán az egyes faktorok viszonylagos nagyságára,
az úgynevezett „eigenvalue”-ra vonatkozó eredmény sem. Nemcsak az érdemel figyelmet, hogy a
táblázatban is bemutatott első faktorhoz kapcsolódó érték mindkét esetben igen magas – 2 egység
fölötti, és 2005-re ez a mutató is tovább nőtt –, hanem az is, hogy a következő faktorok ezt jelentős
távolsággal követve csak jóval az egységnyi érték alatt (,8 közelében) jelennek meg, az alaptényező
domináns szerepét kiemelve.
16
Egy, az életstílusra, illetve annak két komponensére, a kulturális és anyagi fogyasztásra
vonatkozó időbeli összehasonlítás során RÓBERT (2000) a konszolidációs problémával sok tekintet-
ben összefüggő státuskikristályosodást illetően a nyolcvanas és kilencvenes évek négy időpontját
– összességében még rövidebb időtávot – bevonva ellentmondásosabb eredményekhez jutott. Míg
a kilencvenes évek első feléből való eredmények inkább igazolni látszottak a rendszerváltás után
feltételezett kristályosodást, az 1998-ból valók nem annyira. Hasonlóképp, az eredmények az
anyagi fogyasztásra nézve inkább, a kulturális fogyasztásra nézve kevésbé illeszkedtek a várt ten-
denciához (s a két tényező közötti összefüggés sem emelkedett).
17
Az eredmények egybecsengenek CZAKÓ–SÍK (1995) megállapításaival, amelyek részben ta-
pasztalati tények alapján, részben prognosztikus jelleggel a networktényező szerepének további
erősödését hangsúlyozták a rendszerváltást követően.
18
Ha 2005-re vonatkozóan is a politikai erőforrásoknak azt a gyenge – egy mutatón, a poli-
tikai kommunikáció intenzitására vonatkozó – mutatóját alkalmaznánk, mint jobb híján 1986–87
esetében, még látványosabb volna ez a jelentőségcsökkenés (a szóban forgó tényező faktorsúlya
az ,50-t sem érné el).
Egyébként főként ennek a mozzanatnak a következményeként csökkenne egy, a már em-
lített „lebutított” változókon alapuló modellben a főkomponens magyarázata 52 százalékra (ezen
belül az anyagi erőforrások faktorsúlya ,84-ről ,79-re, a kapcsolathálózati tényezőé ,79-ről ,76-re),
ami lényegében még mindig az előző szint közelében mozog.

235
(l. ezzel összefüggésben FERGE, 2002). Ha nem minden fenntartás nélkül is, a
másik pólust tekintve úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyéb erőforrásokban
szegényebbek sem feltétlenül szorulnak ki a politikai mezőből. 19

RÉGI ÉS ÚJ TÉNYEZŐK AZ ERŐFORRÁSOK REPRODUKCIÓJÁBAN

Miután a konszolidációs elemzés révén a specifikus erőforrások közös kompo-

nensével egyúttal olyan mérőeszközhöz jutottunk, amely némiképp általánosít-
va teszi megragadhatóvá az erőforrások hierarchiájában elfoglalt pozíciót, köz-
vetlen lehetőségként adódik az ezt meghatározó fontosabb tényezők szerepének
vizsgálata.20
Olyan, viszonylag egyszerű modell kialakítására törekedtünk, amely a leg-
erősebb magyarázó tényezőcsoportok bevonásával az erőforrások szóródásá-
nak viszonylag nagy részét képes leképezni, ugyanakkor az egyén szempontjá-
ból külső adottságként jelentkező és a cselekvései által befolyásolható tényezők
különválasztásával bizonyos oksági mechanizmusokra, reprodukciós összefüg-
gésekre is fényt deríthet. Mint már utaltunk rá, ezen keresztül az egyes ténye-
zők közvetlen és – az exogén változók esetében – más tényezőkön keresztüli
közvetett hatását is meg tudjuk ragadni.
A lényegi tényezők kiemelésében nagy szerepet játszottak azok a többválto-
zós (regressziós) elemzések, amelyek első körben a változók szélesebb körén ala-
pultak, majd fokozatosan szűkítettük a kört oly módon, hogy az összmagyarázat
csak viszonylag kevéssé csökkenjen. Következő modelljeinkben ezen – az exo-
gén és endogén változókat még meg nem különböztető – elemzések elemzéseit
is közöljük majd.
A szóban forgó elemzések nyomán végeredményben négy tényezőt emeltünk
ki az erőforrások meghatározásában szereplő komponensként, melyek közül ket-
tőt tekintettünk exogén, és kettőt endogén változónak. Az előbbi tényezőcsopor-
ton belül a családi háttér mozzanatát reprezentáló apa iskolázottságát választot-
19
Ami nem jelenti, hogy például a választásokról időről időre távol maradók köre nagyrészt
ne a szegényekből tevődne, vagy hogy a politikai részvétel ne társulna bizonyos egyéb hozadé-
kokkal is (ANGELUSZ–TARDOS, 2005). Ezt a – globális erőforráshoz kapcsolódásban is megnyilvánuló
– mozzanatot tekintjük a hazai politikai tagolódás vertikális elemének (míg a kis politikai töm-
bökre való tagolódásban kifejeződő horizontális elem áttételesebben kapcsolódik az itt tárgyalt
kérdésekhez.)
20
A társadalmi státuspozíció faktorszkór jellegű komplex mutatóval való reprezentálása az
időbeli összehasonlítás szempontjából külön előnnyel is rendelkezik. A társadalmi mobilitással
kapcsolatos hazai kutatások (l. így KOVÁCH–RÓBERT, 1984) is felhívták arra a figyelmet, hogy az
eredményváltozók „helyi értékének” időbeli módosulása problémák forrása. A főkomponens-
elemzésen alapuló globális szkórok – amellett, hogy a komponensek viszonylagos szerepének
módosulását is figyelembe veszik –, a sztenderdizációs rutinon keresztül az eloszlások változá-
sát (például a strukturális felfelé tolódást) is ellenőrzés alatt tartják. Míg ez utóbbi bizonyosfajta
elemzések szempontjából tartalmi problémaként is jelentkezhet (így amikor különböző időpontok
között abszolút összehasonlítást kívánunk tenni), az erőforrások társadalmi meghatározottsága
időbeli változásának vizsgálatakor inkább pozitív szerepet játszik az említett zavaró mozzanatok
több-kevesebb kiiktatásával.

236
 1. ábra. Globális erőforrások egy reprodukciós útmodellje, 1986–1987 és 2005
(AMOS5–LISREL)

tuk egyfelől, az életkor (l. az 1–2. ábrában apaisk4 és kor4) mutatóját másfelől. Az
utóbbi tényezőcsoport összetevőiként a dichotóm (szellemi–fizikai) foglalkozási
pozíciót és a foglalkozási aktivitást jelöltük meg (l. az 1–2. ábrában fizszel2 és ak-
tiv2).21 Az endogén tényezők a modellünk által – gyakorlatilag időbeli kauzalitás
alapján – posztulált olyan változók, amelyek az exogén változóknak okozatai, de
nem okai. Így a családi háttérhez képest nyilván következményjellegű változó
a leszármazott foglalkozási osztályhelyzete és az életkorhoz képest is a fog-
lalkozási aktivitás mutatója. Ez utóbbi generációs vonatkozású tényezőegyüttes

21
Nyilván nem magától értetődő, hogy a foglalkozási pozíciót választottuk ebben a minőség-
ben (sőt voltaképpen a másik endogén változó, a munkaviszony is ehhez a jellemzőhöz kapcso-
lódik), miközben a családi hátteret (a státusszerzési modellekhez hasonló módon) iskolázottsági
mutató képviseli. Valójában ez utóbbi sem szükségszerű – későbbi vizsgálódásokban a szülők
foglalkozási pozícióját is bevonó komplexebb mutatót is célszerűnek tartunk. Ami a saját isko-
lai végzettség modellen belüli helyét illeti – volt erről szó a fentiekben –, e mutatót a kulturális
erőforrások indexének összetevőjeként, ily módon mint a modell függő változóját vettük szá-
mításba. Mint az oksági modelleknek általában, a jelen sémának is bizonyára vannak vitatható
pontjai, nem utolsósorban éppen a foglalkozási pozíció és az iskolázottság között itt tételezett
viszony. Kétségtelen, hogy a foglalkozási pozíció meghatározásában az iskolai végzettség alap-
vető szerepet játszik; nem mondható azonban, hogy ez a meghatározottság egészen mechanikus
és egyoldalú volna. Az „élethosszig tanulás” világában különösen tipikussá válik, hogy a végül is
megszerzett iskolai végzettség a foglalkozási pozícióhoz, az ahhoz kötődő státusigényekhez kap-
csolódik.
A foglalkozási pozíció kulcsváltozóként történő szerepeltetése mellett azonban szubsztan-
tív szempontok is szólnak, amelyek a manapság legbefolyásosabb Goldthorpe-féle rétegződési pa-
radigma hasonló súlypontjával is egybecsengenek. A hazai irodalomban a foglalkozás fókuszban
tartása mellett hangsúlyosan szólt Andorka (például 2001), míg egy korszerűsített foglalkozási
osztálymodell mellett érvelt RÓBERT, 1997.
Tegyük hozzá – kissé kuriózumszerűen –, hogy a fenti paradigmától olyan távoli kutatá-
si irányzat, mint a ma már természettudományok művelőit is bevonó hálózatelméleten belül a
„kisvilág” megközelítés, a földrajzi elhelyezkedésen kívül épp a foglalkozási pozíciót találta az
úgynevezett „hatlépéses” célba juttatási tesztek során a legáltalánosabban alkalmazott támpont-
nak. Ez egyébként megfelel annak a tapasztalatnak, hogy a gyenge kötésű kontaktusok esetében
a foglalkozás könnyebben felismerhető (vagy legalábbis durván becsülhető) attribútum, mint az
iskolai végzettség.

237
 2. ábra. Kapcsolathálózati erőforrások egy reprodukciós útmodellje, 1986–1987 és 2005
(AMOS5–LISREL)

beemelésére korábbi, ezek növekvő szerepére utaló vizsgálati eredményeink 22

mellett más hazai szerzőknek a rendszerváltás „nyertes” és „vesztes” kohorszai-
ra, és mindebben a munkaerő-piaci pozíciók generációspecifikus különbségeire
vonatkozó megállapításai is okot adtak.23 Modellünkben megkülönböztethetünk
egy státusjellegű (családi háttér, foglalkozási osztályhelyzet) és egy generációs
(életkori, aktivitási) tényezőcsoportot; az összefüggések sémájába ezek potenci-
ális kapcsolatait is bevontuk (így az exogén változók egymással való kapcsolatán
kívül a családi háttér és az aktivitási szint, illetve az életkor és a foglalkozási
státus közti összefüggéseket).
A modell általános körvonalain túl a végül kiválasztott konkrét indikátorok
is indoklást érdemelnek. Ami a státus-tényezőcsoport exogén és endogén ele-
mét illeti, a végül választott megoldás egyik vonatkozásban sem egészen magá-
tól értetődő: a családiháttér-mutatók közül az apa iskolázottsága, a foglalkozási
osztályhelyzet esetében a dichotóm szellemi–fizikai csoportosítás alkalmazása.
Jóllehet az előző esetben az anya kulturális szerepével kapcsolatos meggondo-
lások is egyre nyomósabbak, gyakorlati okok (így főként 1986–87-ra vonatko-
zóan a gyakran hiányos adat az anya iskolázottságára, illetve az akkoriban még
meglehetősen egyoldalú, a legalacsonyabb végzettség irányában erősen ferde
megoszlás) miatt maradtunk az apa iskolázottságánál.24 Ami a foglalkozási kate-
gorizálás dichotóm verzióját illeti, nemcsak hangsúlyos módszertani megfonto-
22
L. ANGELUSZ–TARDOS (1991), főként a tudásstílusok generációs, illetve (2003) az erőforrások
társadalmi eloszlásának kor- és aktivitásspecifikus összefüggésében.
23
Ilyen tényezők alapján kidolgozott tipológiát állít középpontba KOLOSI–RÓBERT, 2004. Az
aktivitási tényezőre mint fontos viszonyítási kategóriára valójában már Kolosi nyolcvanas évekbe-
li elemzése (1987) is felhívta a figyelmet. A fiatal generáció különböző társadalmi csoportjainak
élethelyzetét – az itteni keretek közt nyilván kissé leegyszerűsített képhez viszonyítva – részlete-
sebben elemzi GAZSÓ–LAKI, 2004; GÁBOR szerk., 2004, KABAI, 2005.
Itt kell azonban említést tennünk arról a körülményről is, hogy az életkori/kohorsz ténye-
ző szerepét a hazai politikai tagolódás erős generációs hangsúlya, a versengő pártok beágyazódá-
si törekvéseinek sok tekintetben kohorszspecifikus fókusza még inkább felerősíti.
24
Hasonló okok játszottak abban is szerepet, hogy a lehetséges családi háttérmutatók közül
az iskolázottságot részesítettük előnyben a foglalkozással szemben.

238
 2.1. táblázat. Globális erőforrások reprodukciós modellje – a hatások összefoglaló táblája
(AMOS5–LISREL sztenderdizált együtthatók, N = 2351, ill. 1421)

1986–1987 2005
Teljes Közve- Teljes
Közvetlen Közvetlen Közvetett
hatás tett hatás

Exogén Apa isk. ,37 ,21 ,16 ,41 ,21 ,20

változók Életkor – ,03 ,02 – ,06 – ,22 – ,10 – ,12
Foglalk.
Endogén (szellemi– ,42 ,42 – ,39 ,39 –
változók fizikai)
Aktivitás ,14 ,14 – ,22 ,22 –
Adj. R2 ,31 ,44

2.2. táblázat. Globális erőforrások reprodukciós modelljének regressziós változata,

1986–1987 és 2005 (CATREG, Optimal Scaling, béta-együtthatók, F-szignifikancia,
Importance-mutatók, N = 2351, ill. 1421)

1986–1987 2005
béta sig. Importance béta sig. Importance
Apa isk. ,23 ,000 ,27 ,22 ,000 ,24
Foglalkozás
,42 ,000 ,66 ,40 ,000 ,47
(szell.–fiz.)
Életkor ,08 ,000 ,00 – ,15 ,000 ,12
Aktivitás ,13 ,000 ,07 ,18 ,000 ,17
Adj. R2 ,32 ,45

lások (az oksági összefüggést vizsgáló AMOS–LISREL modellbe bajos lett volna
többértékű kategoriális változót bevonni), de történeti, közgondolkodásbeli és
empirikus tapasztalatok is ennek alkalmazása mellett szóltak. Az alkalmazá-
si státus, munkaszerződés, munkaköri miliő eltérésén alapuló szellemi–fizikai
különbségtétel – amely voltaképpen a leginkább kurrens Goldthorpe-féle több-
kategóriás foglalkozási osztályséma alapjául is szolgál – ma is erősen jelen van a
köztudatban, segítségével az emberek könnyen tudják saját és mások pozícióját
definiálni.25 Hogy azonban interakciós szempontból is mennyire élő a társa-
dalmi csoportok ilyen jellegű megkülönböztetése, azt – különböző interakciós,
illetve identifikációs viszonylatokon alapuló, de minden esetben részletesebb

Mivel az említett gyakorlati nehézségek voltaképp nem egészen áthidalhatatlanok, ahogy

utaltunk rá, későbbi elemzésekben kísérletet kívánunk tenni a családi háttér komplexebb (így
mindkét szülő, s az iskolázottság mellett esetleg foglalkozási státusát is bevonó) mutatóinak al-
kalmazására.
25
Hasonló megkülönböztetésre épült – igaz, a ma már nem egészen időszerű fehérgalléros-
kékgalléros terminusok alapján – RUNCIMAN klasszikus vizsgálata (1966) a relatív deprivációról.

239
foglalkozási csoportosításból induló – elemzésekkel külön is vizsgáltuk.26 Mint
a Függelék elemzéseiből (I. és II. ábra) elemzéseiből kiderül, ezek mindkétszer
megerősítették a fizikai és szellemi csoportoknak a társadalmi térben való el-
különülését (tehát azt, hogy például a szakmunkások is a szakképzetlen fizi-
kaiakkal közös – és a szellemiektől eltérő – zónában helyezkednek el, ami, igaz,
nem jelenti, hogy egyforma távolságra lennének ez utóbbiak különböző csoport-
jaitól).27
Az endogén változók másik eleme, a foglalkozási aktivitás szerinti csopor-
tosítás is felvet bizonyos gyakorlati problémákat. Jóllehet a besorolás az esetek
nagy részében aránylag egyértelmű – miután az inaktív népesség nagyrészt a
nyugdíjasok jól definiált csoportjaiból kerül ki –, a munkanélküliek és a ma már
26
A Függelék I. és II. ábrájában tesszük közé azokat az eredményeket, társadalmi-térrajzola-
tokat, amelyek részben a megkérdezett szubjektív (a felsőtől az alsó osztályig terjedő) identifiká-
ciója, részben szűkebb networkpartnereik foglalkozási csoportjai alapján formálódtak ki (ahol a
leképezett tér egyik alapkomponense rendre a saját foglalkozás egy részletesebb verziója volt, s
ezzel állt szemben a szubjektív osztályhelyzetre vonatkozó önbesorolás, illetve a partner foglal-
kozási csoportja).
Tanulmányunk alaptémájával kapcsolatban nem mellékes megemlíteni, hogy mindenek-
előtt az utóbbi eljárás a kapcsolathálózati elemzés eszköztárának kihasználására épül. Bizonyos
tekintetben hasonló interakciós megközelítésen (az adott esetben a házastársak foglalkozási po-
zícióján) alapul a Goldthorpe-modell alternatívájaként kidolgozott Cambridge-féle hierarchikus
foglalkozási skála (lásd P RANDY, 1990).
27
A dichotóm csoportosítás egyik legkérdésesebb pontja, hogy a (nagyrészt önfoglalkoztató
vállalkozó) önállók a fizikai vagy a szellemi kategóriához nyerjenek-e besorolást. Mint a Függe-
lék I. ábrájában közölt elemzésből is kiderül, e heterogén csoport közbülső helyet foglal el: míg a
networkinterakciós modellben a saját foglalkozás szempontjából a fizikai térfélen pozicionálódik,
a networkpartnerként való említés szempontjából (mintegy e csoport viszonylag magasabb net-
workpresztízsét megjelenítve) a szellemi oldalon. A szubjektív osztályidentifikáció szempontjá-
ból – inkább az utóbbihoz hasonló módon – az alsó középszintű szellemiekhez közelebb, az alsó
középosztály jellegű önkategorizálás felé (és a munkásjellegűtől távolabb) orientálódva jelenik
meg a szóban forgó kategória.
Mindezeknek a megfontolásoknak alapján az önállók csoportját végül az iskolai végzett-
ségnek megfelelően kettéválasztottuk: az alacsonyabb (zömmel szakmunkás képzettségű) szinte-
ken a fizikai, feljebb a szellemi kategória felé (ami mintegy 40–60 százalékos megoszlást eredmé-
nyezett az előbbi és az utóbbi csoport között).
Mivel ez esetben kétségtelenül egy mechanikus foglalkozás-iskolázottság megfeleléssel
van dolgunk a független és függő változó együttes komponensei között (s az önállók csoportja az
elemzett minta nem elhanyagolható részét, mintegy 5 százalékát tette ki), e befolyás mértékének
ellenőrzése céljából az önállókat kiiktatva is elvégeztük az alapmodellünk szerinti elemzést. Az
összmagyarázat semennyit, s az egyes útegyütthatók is csak 1-2 százaléknyit változtak a közölt
eredményekhez képest.
Egy hagyományos kritériumokon alapuló osztályjellegű csoportosítás szempontjából ter-
mészetesen alapvető fontosságú volna a tulajdon szerinti megkülönböztetés, kiemelve a – közvet-
len vagy közvetett – rendelkezésen alapuló közép- vagy nagyvállalkozói csoportokat a többnyire
kis- (nagyrészt önfoglalkoztató, nem jelentéktelen részben kényszer-) vállalkozókat tartalmazó
önálló kategória ma már viszonylag népes halmazából. Jóllehet erre a megkülönböztetésre (pél-
dául a beosztottak, foglalkoztatottak száma alapján) elvben lehetőségünk nyílna, az előbbiek kis
létszámú csoportját reprezentatív felvételünk a statisztikai elemzés számára csak alacsony elem-
számmal képviselteti (nem beszélve arról a körülményről, hogy a szóban forgó mintaszegmens
egyébként is az ilyen jellegű felvételek számára legnehezebben megközelíthető társadalmi közegek
közé tartozik, amelynek megbízható vizsgálata speciális mintákat, illetve almintákat igényelne)..

240
nem elhanyagolható létszámú (felnőtt korú) tanulók esetében kevésbé magától
értetődő a dolog.28 Mi azt tekintettük vizsgálódásunk szempontjából alapvető-
nek, hogy – akár kereső, akár nem kereső jelleggel – valaki rendszeres elfoglalt-
sággal, szervezethez, intézményhez kapcsolódó munkafeladattal rendelkezik-e
vagy sem. Így a munkanélkülieket nem, a tanulókat az aktív népesség tagjaként
vettük számításba.29
Az első, legszembetűnőbb eredmény a modell összmagyarázatának számot-
tevő növekedése 31-ről 44 százalékra, ami egybecseng a konszolidációs tenden-
ciával kapcsolatos előző megállapításokkal, és azt mutatja, hogy az erőforrások
polarizálódásának társadalmi összefüggései ma viszonylag jól leképezhetők a
reprodukciós modell által figyelembe vett tényezőkkel. Ez még akkor is igaz,
ha a modell egyes elemei szerinti változások nem azonos mértékűek. Jóllehet a
következőkben a közvetlen és közvetett hatások egy részletesebb számbavételét
is bemutatjuk, a jelen ábrán is jól megfigyelhető, hogy a legnagyobb változások a
séma alján szereplő generációs/aktivitási tényezőkkel kapcsolatosak. Míg koráb-
ban nem volt kimutatható közvetlen életkori hatás, addig 2005-re egyértelműen
szignifikánssá vált, hogy az erőforrások készlete az idősebb kohorszok felé ha-
ladva csökken, és ezzel egybecsengő tendencia mutatkozik az aktivitási ténye-
zőn keresztül is. Ezzel együtt, a 1. ábra felső zónája legalább ekkora figyelmet
érdemel: a reprodukciós modell középpontjában az apa iskolázottsága és a sze-
mélyes foglalkozási pozíció változatlanul meghatározó tényező az erőforrások
társadalmi eloszlásában. Minderről azonban árnyaltabb képet nyerhetünk a kö-
vetkező táblázatokon keresztül, amelyek a bevont tényezők befolyását kompak-
tabb módon – illetve az első altáblában közvetett és közvetlen hatásokra bontva
is – szemléltetik.
Az endogén és exogén változókat megkülönböztető modellből – ahogy a szó-
ban forgó elemzés eredményeit magába sűrítő felső táblázat tükrözi – világo-
sabban kitűnik a családi háttér jelentősége, a voltaképpeni reprodukciós folya-
mat mögöttes mechanizmusainak megfelelő módon.30 Külön figyelmet érdemel,
hogy e származási tényező közvetlen hatásának mértéke eléri a közvetett ha-
tásét. A második altáblában a regressziós modell viszont a – bármilyen durva

28
Az előbbieket például a munkaügyi statisztikák az aktív népesség részének tekintik, az
utóbbiakat nem (jóllehet a nyugdíjalap kiszámításakor a főiskolai, egyetemi tanulmányok is mun-
kával töltött éveknek számítanak).
29
Érdemes megjegyezni, hogy olyan kiegészítő elemzéseket is végeztünk, melyek más cso-
portosításon – a tanulóknak az inaktív népességen belüli számbavételén – alapultak. Ezek az
elemzések azt mutatták, hogy a lényegi összefüggések ebben a verzióban sem változtak, noha
az aktivitás szerepe valamivel csekélyebbnek mutatkozott, mint az általunk végül alkalmazott
csoportosítás szerint. (Ami viszont arra utal, hogy a tanulók – legalábbis a vizsgált szempontból
– valóban inkább a kereső foglalkoztatottakhoz, mint a nyugdíjasokhoz állnak közel.)
30
A kulturális átörökítés európai viszonylatban is erőteljes hazai megjelenését jelzik az isko-
lai tudás elsajátításának a PISA-vizsgálat által kimutatott összefüggései (l. RÓBERT, 2004).
A társadalmi mobilitás – a vizsgált reprodukciós folyamatokkal sok tekintetben összefüggő –
kérdéskörében a 2000-es évek elejéről való adatok (BUKODI, 2002) a felső foglakozási szinten a stá-
tusátörökítés erősödő tendenciáját jelzik. Ezzel egybecsengő módon, RÓBERT–BUKODI (2004) az 1992
és 2000 közötti időszakra vonatkozóan a társadalmi fluiditás bizonyos mérséklődését mutatja ki.

241
– dichotóm foglalkozási osztályhelyzet meghatározó, ma is igen jelentékeny sze-
repére világít rá az erőforrások társadalmi eloszlásában.31
Mindkét táblából ismét világosan kiolvasható ugyanakkor az életkori és az
aktivitási tényező szerepnövekedése32 (az előző esetben a regressziós modell
béta-együtthatója még előjelváltozást is jelez).33 Míg korábban összességében
még az idősebb korcsoportok voltak erőforrásban gazdagabbak, mára ez meg-
fordult – bizonyára nem függetlenül a nyugdíjasok számának abszolút emelke-
désétől, illetve az inaktivitás (tényleges) küszöbének lejjebb tolódásától. A táblá-
zatok eredményei ugyanakkor arra is rávilágítanak, hogy jóllehet a szóban forgó
két tényező közti összefüggés szoros, sok tekintetben átfedik egymást, mindket-
tőnek önálló szerepe van az erőforrások eloszlásában. (Így például a viszonylag
fiatalabb korcsoportokon belül is nagy szerepe van annak, milyen valakinek a
pozíciója a munkaerőpiacon, illetve az aktív népességen belül is sokat számít,
kinek milyen az életkora.) Az eredmények összességükben az idős kohorszok
le-, a fiatalok felértékelődését sugallják.34
Elemzéseink meghatározott állomásához érve, a kiinduló kérdéseink egy ré-
szére vonatkozó eredményeket már itt összegezhetjük. Ahogy a különböző típusú
erőforrások konszolidációja, egymással való összefonódása sem látszik gyengül-

31
A regressziós modellt az általunk szokásosan alkalmazott hétkategóriás foglalkozási cso-
portosítás bevonásával is elvégezhettük. Ahogy várható volt, a modell összmagyarázata ekkor
tovább emelkedett (négy százalékkal közel ötven százalékra), és e részletes foglalkozási csoporto-
sítási modellen belüli béta- és importance-értéke is nőtt.
32
Az életkorra vonatkozóan a kilencvenes évek végéről hasonló tendenciát jelez RÓBERT,
2000.
33
Hogy voltaképpen ez a tényezőcsoport sem független az átörökítési hatástól, arra az apa is-
kolázottsága és az aktivitás közötti mostanra számottevő mértékre nőtt (,14) útegyüttható (és így a
családi háttérnek a globális erőforrásra a foglalkoztatási helyzeten keresztül is meglévő közvetett
befolyása) hívja fel a figyelmet.
34
Egy banális, de a fentieket pregnánsan jelképző példa: a televíziós közönségmérés kiemelt
célcsoportja az elmúlt évtizedben – különösen a kereskedelmi csatornák megjelenése óta – már
nem annyira a teljes, hanem a fogyasztási potenciál szempontjából megkülönböztetetten kezelt
18–49 éves népesség.
Joggal merülhet viszont fel a kérdés, hogy az átörökítési hatás és a dichotóm osztálymegha-
tározottság vizsgálatunkban tapasztalt masszív jelenléte vajon nem kohorszspecifikus jelenség-e
(s esetleg nem csökken-e a fiatalabb népesség felé haladva). Ennek ellenőrzése céljából mindkét
időpontra külön is lefuttattuk az AMOS–LISREL-modellt a 45 év alatti és feletti (tehát az előbbi eset-
ben az 1941, az utóbbi esetben az 1960 után és előtt született) kohorszokra vonatkozóan. A teljes
hatásokat kiemelő összegző eredményeket a Függelék I. táblázata közli. Valójában mind a fiatal,
mind az idős kohorszban emelkedett – a teljes népességnél már tapasztalt módon – a modell össz-
magyarázata. S az, hogy a szóban forgó magyarázat az előbbieknél némileg alacsonyabb, mint
az utóbbiaknál, csupán az életkori/aktivitási tényezőcsoport kisebb befolyásával magyarázható,
az átörökítési, illetve a foglalkozási osztályhatások egyáltalán nem kisebb mértékűek. (Sőt mint a
szóban forgó elemzés részletesebb adataiból kiderül, az előbbi vonatkozásban a közvetlen hatások
is a közvetett hatásokhoz hasonló mértékűek). Ha más oldalról nézzük a szóban forgó összefüg-
gést, míg az 1986–87-es időpontban a családi háttér közvetlen befolyása a fiatalabb korcsoportok-
ban magasabb volt (,25) és – az általános tapasztalatnak, a várható életciklushatásnak megfelelő
módon – az idősebbeknél lecsökkent (igaz, még mindig számottevő ,16-os szintre), a szóban forgó
hatás 2005-ben mind a fiatal, mind az idősebb korcsoportra vonatkozóan a ,21-es értéket érte el,
az átörökítési mechanizmus érvényesülésének megnyúlására utalva.

242
ni, úgy a legátfogóbb kategóriákon alapuló foglalkozási osztálypozíció befolyása
is jelentékeny maradt, sőt a vizsgált átörökítési mechanizmusok szerepe, a kultu-
rális háttér hatása valamelyest még erősödött is. Az individualizációs tézis foko-
zatos kiegyenlítődésre és a csoporthatárok elmosódására vonatkozó implikációi
legalábbis a hazai esetre tehát nem igazolódtak. További elemzést igényel, hogy
mindez a szóban forgó eset alacsonyabb fejlettségi szintjének tulajdonítható-e
(legalábbis az individualizációs elméleti irányzat kialakulását generáló gazdasági-
kulturális miliőhöz képest), ahol az elméleti vonulat további jellegzetes fogalma,
az „élménytársadalom”35 legfeljebb a társadalom egy szűk szegmensére vonat-
kozható, vagy esetleg a rendszerváltás nyomán végbement társadalmi-gazdasági
átalakulások hatottak a feltételezett tendenciákkal szemben.36

A KAPCSOLATHÁLÓZATI ERŐFORRÁSOK
NÖVEKVŐ TÁRSADALMI MEGHATÁROZOTTSÁGA

Már az előzőkben bemutatott elemzések is jelezték, hogy az egyenlőtlenségek

társadalmi strukturálódásában nőtt a kapcsolathálózati erőforrások szerepe,
határozottabbá vált a networkjavaknak más típusú javakkal való összekapcso-
lódása, ami vizsgálatunkban a két évtized egyik legjelentősebb változásának
tekinthető. Az eredményt értelmezve, két mozzanatra is utalni kell. A globális
erőforrásokat tekintve az egyenlőtlenségek társadalmi meghatározottságának
általános növekedését tapasztalhattuk, a szóban forgó eredmény már eleve az
e téren végbement hasonló tendenciát valószínűsíti. Ugyanakkor az is várható,
hogy e változások a kapcsolathálózati erőforrások belső tartalmát, rendeződési
elvét is érintik. A networkjavak (l. a 2. ábrában netwfac5) elvileg – gazdagok és
szegények számára egyaránt hozzáférhető – általános emberi alapjavak, melyek-
nek birtoklása e kiindulópont alapján jobban leválhat az egyéb – gazdasági stb. –
erőforrások szerinti polarizációról. Ha ilyen tendenciát mégsem tapasztalunk,
ez a szóban forgó erőforrások bizonyos instrumentalizációjára utal.
Vajon a kapcsolathálózati erőforrások eloszlásának társadalmi meghatáro-
zottságára vonatkozó közvetlen elemzések egybecsengenek-e ezekkel a feltevé-
sekkel; a más erőforrásokkal való összefüggés erősödése valóban növekvő tár-
sadalmi beágyazottsággal társul-e? E kérdés megválaszolására célszerű ezúttal
is az előzőekhez hasonló reprodukciós, illetve az egyes magyarázó tényezők ha-
tásának nagyságát elkülönítő regressziós modelleket alkalmazni.
35
L. SCHULZE (1992) egyébként sok tekintetben heurisztikus értékű munkáját.
36
E keretek közt annak a kérdésnek a vizsgálatára még érintőlegesen sem vállalkozhatunk,
hogy az individualizációs tézis érvénye magán a kiinduló kontextuson, a jóléti társadalmak tere-
pén mennyire általános, vagy esetleg meghatározott konjunkturális és integrációs feltételek érvé-
nyesüléséhez kötött.
Az elmúlt időszakban szaporodó kutatási megállapítások szerint azonban a kelet-európai
térségben nem tekinthető egyedinek a reprodukciós mechanizmusok erőteljes, esetleg felerősödő
továbbélése (l. így KRAAYKAMP–NIEUWBEERTA, 2000; GERBER–HOUT, 2004 vagy – főként a konszoli-
dációs mechanizmusoknak a kelet-európai átmenet gazdasági-társadalmi hátterére vonatkozóan
– WALDER, 2003, MATEJU–KREIDL, 2001).

243
 A változásra vonatkozó legkifejezőbb adat a két időpontban a függő változó
mellett olvasható le: a szóban forgó erőforrások társadalmi eloszlásának modell-
beli összmagyarázata háromszorosára, 6-ról 18 százalékra emelkedett. Ezt az
utóbbi értéket két oldalról értelmezhetjük. Míg korábban viszonylag nagy esélye
volt, hogy valaki a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjeiről networkerőfor-
rások révén javíthassa életesélyeit, mára ez a lehetőség mérséklődött. A két idő-
szak között ilyen értelemben is polarizáció zajlott le, a globális erőforrásoknál
megfigyelthez hasonló módon. Részletesebb adatok fényében visszatérünk arra,
hogy – főleg hátrányosabb helyzetben élők csoportjaiban – a kapcsolathálózati
erőforrások szintje abszolút értelemben is csökkent. Másfelől, ez a 18 százalé-
kos magyarázat úgy is értelmezhető, hogy más erőforrásokhoz – így kulturális
és gazdasági javakhoz – képest az itt megragadott társadalmi determináltság
még mindig gyengébb, azaz a networkjavak megléte, esetleg felhalmozása még
mindig képezhet bizonyos ellensúlyt más javak birtoklásával (illetve hiányával)
szemben.37
Az ábrákból ugyanakkor az is kitűnik, hogy a magyarázó változók jó részét
tekintve mind a közvetlen, mind a közvetett hatások nőttek. Ezt azonban preg-
nánsabban mutatja be már az alábbi táblázat (mely a globális erőforrások elem-
zéséhez hasonlóan, itt is az AMOS–LISREL-modell összefoglaló eredményein,
az alsó panelben pedig a szóban forgó változók regressziós vizsgálatán alapul).
Voltaképpen minden egyes magyarázó tényezővel kapcsolatban említés-
re méltók bizonyos mozzanatok. Az összstruktúra stabil elemének tekinthető,
hogy mind korábban, mind most a származási pozíció és a saját foglalkozás a
networkjavak eloszlásának meghatározó mozzanata. A relatív pozíciók stabili-
tása mellett mindkét esetben nőtt a magyarázat abszolút értelemben, amit mind
a béta-együtthatók (alsó panel), mind a teljes (sőt a családi háttér esetében mind
a közvetlen, mind a közvetett) hatás erősödése is jelez.
Ami a generációs tényezőcsoportot illeti, az élekor szerepe szintén határo-
zottan nőtt (amit csak erősít, hogy egyedül itt történt előjelváltozás, a közvetlen
hatást tekintve a korábban enyhén pozitív előjel ez esetben is szignifikáns ne-
gatívra változott). Korábban a nexusoknak a (foglalkozási, családi stb.) életcik-
lus folyamán végbemenő bővülése valamelyest még ellensúlyozta az informális
kapcsolatoknak, a társas viszonylatoknak a fiatal életkortól kezdve végbemenő
fokozatos szűkülését. Jelenleg ez az ellensúly kevésbé áll fent. Mindez természe-
tesen nem független az aktivitás korábban és jelenleg is számottevő szerepétől.
A következő, életkor és aktivitás szerinti ábráról leolvasható, hogy az aktívak és
inaktívak a kapcsolathálózati erőforrásokat illetően is két jellegzetes „világra”
szakadnak szét, s ez a szakadék az életkorral felfelé haladva csak tágul.38

37
A Függelék II. táblázatában részletesebben is bemutatjuk a vizsgálódásba bevont további
három – kulturális, gazdasági és politikai – erőforrás modellbeli elemzésének összesített ered-
ményeire vonatkozó adatokat. Csak néhány mozzanatot kiemelve, a kulturális tényező esetében
az összmagyarázat korábban 45 százalék volt, most 54-re nőtt, a gazdasági tényezőnél a korábbi
eredmény 21 százalék volt, ami most 39 százalékra emelkedett.
38
Ami a fenti grafikont illeti, persze figyelembe kell venni, hogy a 60 éven felül igen kis
számban előforduló aktív népesség zömben magas státusú, viszonylag sokáig foglalkoztatott dip-

244
 3.1. táblázat. Kapcsolathálózati erőforrások reprodukciós modellje, közvetlen, közvetett
és teljes hatások, 1986–1987 és 2005 (AMOS5–LISREL, standardizált együtthatók,
N = 2351, illetve 1421)

1986–1987 2005
Teljes Teljes
Közvetlen Közvetett Közvetlen Közvetett
hatás hatás

Exogén Apa isk. ,13 ,07 ,07 ,24 ,10 ,14

változók Életkor – ,05 ,03 – ,08 – ,15 – ,07 – ,08
Foglalkozás
Endogén ,17 ,17 – ,27 ,27 –
(szell.–fiz.)
változók
Aktivitás ,14 ,14 – ,14 ,14 –
R2 ,06 ,18

3.2. táblázat. Kapcsolathálózati erőforrások reprodukciós modelljének regressziós változata,

1986–1987 és 2005 (CATREG, Optimal Scaling, béta-együtthatók, F-szignifikancia,
Importance-mutatók, N = 2351, ill. 1421)

1986–1987 2005
Import- Import-
béta sig. béta sig.
ance ance
Apa iskolázotts. ,08 ,000 ,18 ,12 ,000 ,18
Foglalkozás
,17 ,000 ,51 ,27 ,000 ,50
(szell.–fiz.)
Életkor – ,03 ,03 ,00 – ,13 ,000 ,18
Aktivitás ,14 ,000 ,33 ,10 ,000 ,15
Adj. R2 ,06 ,19

A Függelék III. táblázata közli a további társadalmi-demográfiai tényezőket

is bevonó regresszióelemzés eredményeit, amely erre ez erőforrástípusra vo-
natkozóan is igazolja, hogy az alapmodellbe bevont tényezők valóban az össz-
magyarázat zömét képviselik, és ez az arány a korábbihoz képest jelentősen
emelkedett is (mintegy 60-ról 90%-ra). Az egyéb tényezők közül ugyanakkor
figyelemre méltó a nemek szerinti változás: a nők kapcsolathálózati hátránya
gyakorlatilag megszűnt.39

lomásokat foglal magába. A 45–60 éves korcsoportban viszont mind az aktívak, mind az inaktí-
vak sokan fordulnak elő, és itt is igen pregnáns a különbség a két csoport között. Tegyük hozzá,
a szóban forgó összefüggések korábban is a mostanihoz hasonlók voltak, leszámítva a legfiata-
labbak közti inaktív csoportot, amely ma zömmel munkanélkülieket foglal magába, s akiknek
kapcsolatai az idős inaktívakhoz hasonlóan erősen beszűkültek
39
Részletesebb elemzések itt is a kohorszok közti különbségre hívják fel a figyelmet: míg az
idősebbek közt továbbra is számottevő a nők hátránya, a fiatalabbak közt valamelyest még meg is
fordult a nemek szerinti eltérés.

245
 3. ábra. A kapcsolathálózati erőforrások alakulása életkor és aktivitás szerint, 2005
(átlagértékek kapcsolathálózati erőforrások ötfokú kategorizálás alapján;
N = 1499; 1 = inaktív, 2 = aktív)

A kapcsolathálózati erőforrások erős és gyenge kötésű elemeinek kiemelé-

sével térhetünk vissza konkrétabban a networkjavak instrumentalizációjának
előzőleg felvetett kérdéséhez.40 Mint a Függelék IV. táblázata eredményei jelzik,
az átfogott két évtized során elsősorban a gyenge kötésű, lazább ismeretségek
meghatározottságában ment végbe jelentős emelkedés. Míg korábban itt szin-
te alig mutatkozott kapcsolat az alapmodellbe bevont magyarázó változókkal
– mintegy az ilyen jellegű ismeretségek mindennapiságát, részben inkább a la-
kóhelyi miliő, mint a társadalmi státushierarchia befolyását jelezve –, most ez
utóbbi tényezők is jelentős szerepet játszanak már e kapcsolattípus társadalmi
eloszlásában. A szóban forgó informális kapcsolatok státuskötődésének erősö-
dése egy másik oldalról támasztja alá nexusjellegük növekvő hangsúlyát.41
40
Az előbbiek mérése a Fischer-féle (nyolcszituációs) névgenerátoros, az utóbbiaké a Lin–Du-
min-féle (foglalkozási) pozíciógenerátoros eljáráson, az így megállapított partnerkapcsolatok ter-
jedelmén alapult
41
A Kulturális-interakciós rétegződésvizsgálat újabb, 2005-ös hulláma számos vonatko-
zásban a kapcsolathálózati erőforrások szűkülését jelezte, ezzel párhuzamosan a tudásstílusok
terén tovább folytatódott – mondhatnánk fentről lefelé tovább szivárgott – a már korábban meg-
figyelt tendencia a (munkaközpontú) kognitív-instrumentális felől a (társaság-, nexusközpontú)
önprezentációs-kapcsolatteremtő stílus és az annak megfelelő társas tevékenységformák irányá-
ba. (Ez akkor is elmondható, ha az időközben végbement szerkezeti eltolódást – bizonyos szten-
derdizálással, átsúlyozással – figyelembe vesszük a magasabb iskolázottságú, státusú csoportok
irányába.)

246
 Tegyük mindjárt hozzá, a szóban forgó táblázat adatai azt is sugallják, hogy
az erős és gyenge kötésű kapcsolatok magyarázatának mintája egymáshoz meg-
lehetősen hasonlóvá vált. Ezt még közvetlenebbül jelzi, hogy az erre vonatkozó
két index közti összefüggés ,13-ról ,33-ra nőtt. A korábbi tapasztalatok talaján
nem volt alaptalan a két kötéstípus szerinti networkjavakat hangsúlyosan külön
kezelni, ahol a kapcsolati erőforrások egyik fajtájának (például a családi, baráti
körbe való beágyazottság) megléte bizonyos fokig kompenzálhatta a másikfajta
(például a szélesebb ismeretségi kör) hiányát. A jelen tapasztalatok e szétválás
mérséklődésére, voltaképp ebben a vonatkozásban is e tényezők közti konszo-
lidáció erősödésére utalnak. Az e téren is megjelenő polarizáció nyomán a tár-
sadalom egy jelentős részében mind az erős, mind a gyenge kötésű kapcsolatok
szűkös javakká válnak.42

TOVÁBBI SÚLYPONTOK A TÉMA KUTATÁSÁBAN

Már csak terjedelmi okok miatt sem vállalkozhatunk arra, hogy megkísérel-
jük a témakörben végzett kutatásaink valamennyi fontosabb eredményének
bekapcsolását a jelen tanulmányba. Korábban több irányban tettünk lépéseket
a kapcsolathálózati elemzés kiterjesztésére a tágabb strukturális megközelítés
felé. E dolgozatban a networkjavakkal mint erőforrásokkal foglalkoztunk, és
nem vizsgáltuk tőkeként, illetve integratív csoportképző tényezőként való mű-
ködésüket. A politikai tagolódás témakörében végzett közelmúltbeli kutatásunk
mindkettőre kísérletet tett, a politikai nexusdiverzitás politikai és anyagi ho-
zadékait, illetve a politikai tömbösödés kapcsolathálózati összefüggéseit (így a
kapcsolathálózati homofíliát/heterofíliát) elemezve (2005a).
Még a Kulturális-interakciós rétegződés-vizsgálatsorozat korai nyolcvanas
évekbeli hullámában indultunk el abba az irányba, hogy a személyes networ-
kök felől makroszintű, latens interakciós csoportokat, s ezen a nyomvonalon
egy foglalkozási networkpresztízs-hierarchiát is leképezzünk. A gyenge kötésű
kapcsolatok megközelítésére szolgáló pozíciógenerátor-felvétel egy lehetséges
„melléktermékeként” szintén foglalkozási alapon társadalmi-kulturális miliőti-
pológiát dolgoztunk ki (és egymást követő vizsgálatok többé-kevésbé egybecsen-
gő eredményei meg is erősítették ezt az itt körvonalazott ötelemű modellt). (Első
közlését l. ANGELUSZ–TARDOS, 2000.) Bár a szóban forgó kísérletek különböző irá-
nyokban és módszerekkel folytak, közös elemük a törekvés, hogy a kapcsolat-
hálózati – illetve a szélesebb értelemben vett strukturális – elemzés eszközeivel
tárja fel a (mezo- vagy makroértelemben vett) társadalmi csoportok valóságos
határait, a köztük meghúzódó törésvonalakat.
42
Az előbbi vonatkozásra az utóbbi évek hazai vizsgálatai számos adalékkal szolgálnak. Így
ALBERT–DÁVID (1998) a barátok becsült számának folyamatos csökkenését regisztrálta az elmúlt
évtizedben. UTASI (2002) hasonló tapasztalatokról számol be a családi kapcsolatok bizonyos vo-
natkozásaiban. Saját vizsgálatunk 2005-ben hasonló módszerrel, a Fischer-féle névgenerátoros
eljárással átlagosan mintegy két személlyel kevesebb partnert regisztrált a szűkebb networkre
vonatkozóan, mint 1987-ben.

247
 4. ábra. Egy kétdimenziós, négymezős kapcsolattipológia

Mindez már olyan kérdések felé vezet, amelyeket az eddigiekben nem, vagy
csak részlegesen vizsgáltunk, egy részükkel azonban a kapcsolathálózati elem-
zés irodalma is csak szórványosan foglalkozik. A társadalmi struktúra network-
oldalról történő megközelítését jól egészíthetik ki az olyan modellek – mint pl.
BREIGER, 1991, vagy PAPPI, 1991 –, amelyek különböző eljárások (pl. blokkmodell-
elemzés) révén az egymásra vonatkoztatott „társadalmi osztály” és „mobilitás”
fogalmak weberi hagyományához nyúlnak vissza. De saját itteni elemzéseink
kiterjesztése, más vizsgálatok adatain való ellenőrzése is kívánatos a továbbiak-
ban. Erre részben máris lehetőséget nyújt, hogy – a kilencvenes évek második
feléből, illetve a jelen évtized első éveiből – rendelkezésre állnak a most vizsgált
két időpont közti networkerőforrásokat is felölelő adatbázisok. Ezek révén job-
ban behatárolhatjuk azokat az időszakokat, amikor a most megfigyelt struktu-
rális változások (akár a konszolidáció-interszekció, akár bizonyos társadalmi té-
nyezők befolyását tekintve) végbementek. A továbbiakban tervezett ismétlések
pedig nemcsak a jelen megállapítások tesztelését szolgálhatják, hanem ahhoz is
adalékot nyújthatnak, hogy mennyire beszélhetünk esetleg hosszabb távú struk-
turális ciklusokról (az individualizációs tézis érvényesülésének feltételezett idő-
beli hullámzásához is közelebb jutva ezáltal). Ugyanígy, új adatbázisunk tudás-
stílusadatainak részletesebb elemzése teszi lehetővé annak a megközelítésnek
a továbbvitelét, amely a kulturális-interakciós rétegződést a kapcsolathálózati
elemzésen kívül erre a másik pillérre alapozta. A tudásstílusok fajtáinak változó
hangsúlya a társadalmi rétegződés alakulására is minden bizonnyal rányomja
bélyegét. Itt csak érintőlegesen szólhatunk róla, de egy ilyen irányú vizsgálódás
további eleme lehet a jelen tanulmányban megkülönböztetett négy erőforrásfajta
alapján körvonalazandó tipológia.

248
 Valójában a kapcsolathálózati elemzés eddigi terrénuma is kiegészítésre
szorul a további vizsgálódások során. Dolgozatunkban csak nagy vonalakban
foglalkoztunk a különböző kapcsolattípusokkal, elsősorban az erős és gyenge
kötésű kontaktusok megkülönböztetésére alapozva. Voltaképpen ez olyan leszű-
kítés, amely bizonyos fokig a networkirodalom egészét jellemzi. Bár a homofí-
lia/heterofília kérdésköre újabban ismét napirendre került, fontosnak tartanánk
ezt – egy másik elemzési dimenzióként – összekapcsolni a kötések ereje szerinti
megkülönböztetéssel. Jóllehet a tanulmány vége felé nem volna célszerű nagyon
a részletekbe menni, egy ilyen megközelítés heurisztikus erejét jól érzékeltetheti
a fenti séma.
Az itt felvetett kérdéseket csak röviden érintve, a séma a kapcsolattípusok és
strukturális összefüggések egy általános jellemzésére ad lehetőséget. Az elmúlt
néhány évtized kapcsolathálózati irodalma főként a bal alsó és jobb felső mezők
átlójának kérdésköreire fókuszált (a kapcsolathálózati megközelítésen belül a két
legelterjedtebb mérőműszer, a név- és a pozíciógenerátor is a szóban forgó két
mezőhöz kapcsolódik), amihez az is hozzájárulhatott, hogy az erős kötést gyak-
ran a homofíl, a gyenge kötést a heterofíl pólussal kapcsolják össze. Noha ez nem
nélkülöz minden alapot, mégis a figyelem hátterébe szorít olyan témákat, amelyek
strukturális szempontból kiemelt figyelmet érdemelnek. Így a bal felső mezőben
körvonalazott patrónus–kliens problémakör valójában nemcsak a premodern tár-
sadalmak sajátja, hanem – társadalmi szféránként eltérő hangsúllyal – a fejlett
demokráciák viszonyai közt is megtalálható.43 Még véletlenszerűbb a figyelem a
jobb alsó mezőben jelzett kérdéskör iránt, annak megfelelően, hogy a kapcsolat-
hálózati irodalmon belül is erőteljesebb volt a státuselérés, mint a csoport- vagy
osztályintegráció és -tudat problémái iránti kutatási érdeklődés. A gyenge kötésű
homofíl kapcsolatok szociológiailag kitüntetett jelentőségű kérdésköre új elméleti
irányokat és további módszertani kezdeményezéseket igényel.44

43
A networkirodalmon belül erre l. FLAP, 1989 vagy WHITE, 1992.
44
Fontos lépés ebben az irányban Doreian–Fararo 1998. A katnet-fogalom ábrán jelzett elmé-
leti lehetőségeire, a társadalmi kategóriák és networkök egymásra vonatkozatott megközelítésére
ugyanakkor l. WHITE, 1992 és Tilly, 1997

249
 FÜGGELÉK

I. táblázat. Globális erőforrások reprodukciós modelljének fiatal és idős korcsoportokra

vonatkozó összefoglaló táblázata, 1986–1987 és 2005
(AMOS–LISREL, teljes hatások, sztenderdizált)

Endogén és függő 1987 2005

változók apaisk4 kor fizszel2 aktiv2 apaisk4 kor fizszel2 aktiv2
45 év alatt
(N = 1322, ill. 592)
aktív2 ,084 ,042 ,000 ,000 ,153 – ,087 ,000 ,000
fizszel2 ,328 ,138 ,000 ,000 ,417 – ,147 ,000 ,000
globfak5 ,373 ,174 ,351 ,049 ,421 – ,001 ,447 ,141
A modell össz-
,27 ,35
magyarázata
45 év felett
(N = 1029, ill. 829)
aktív2 ,048 – ,715 ,000 ,000 ,164 – ,565 ,000 ,000
fizszel2 ,418 – ,041 ,000 ,000 ,402 ,011 ,000 ,000
globfak5 ,139 – ,073 ,499 ,078 ,410 – ,236 ,412 ,191
A modell össz-
,35 ,41
magyarázata

II. táblázat. Egyéb erőforrások reprodukciós modelljének összefoglaló táblázata,

1986–1987 és 2005 (AMOS–LISREL, teljes hatások, sztenderdizált, N = 2351, ill. 1421)

1986–1987 2005
Kulturális Anyagi Politikai Kulturális Anyagi Politikai

Exogén Apa isk. ,45 ,34 ,15 ,47 ,34 ,15

változók Életkor – ,05 ,03 – ,01 – ,24 – ,32 ,11
Fogl. (szell.-fiz.) ,52 ,32 ,17 ,46 ,23 ,18
Endogén
Aktivitás ,02 ,13 ,14 ,16 ,30 ,09
változók
R2 ,45 ,21 ,06 ,54 ,39 ,05

250
 III. táblázat. Kapcsolathálózati erőforrások reprodukciós modelljének egy kibővített
regressziós változata, 1986–1987 és 2005
(CATREG, Optimal Scaling, béta-együtthatók, F-szignifikancia, Importance-mutatók,
N = 2351, ill. 1421)

1986–87 2005
Impor- Impor-
béta sig. béta sig.
tance tance
Apa isk. ,10 ,000 ,15 ,16 ,000 ,23
Fogl. (szell.-fiz.) ,12 ,000 ,26 ,25 ,000 ,41
Életkor ,04 ,006 ,00 – ,13 ,000 ,15
Aktivitás ,12 ,000 ,17 ,10 ,000 ,12
Nem (ffi) – ,10 ,000 ,08 – ,02 ,667 ,00
Lakóhely (Bp.) ,08 ,000 ,00 ,12 ,000 ,01
Ágazat ,09 ,000 ,12 ,05 ,000 ,03
Vezető ,13 ,000 ,25 ,06 ,008 ,05
Adj. R2 ,09 ,20

IV. táblázat. Erős és gyenge kötésű kapcsolathálózati erőforrások reprodukciós modelljének

összefoglaló táblázata, 1986–1987 és 2005
(AMOS–LISREL, teljes hatások, sztenderdizált; N=2351, illetve 1421)

Kapcsolattípus 1987 2005

apaisk4 kor4 fizszel2 aktiv2 apaisk4 kor4 fizszel2 aktiv2
Erős kötés
Közvetlen ,070 – ,080 ,087 ,113 ,052 – ,132 ,144 ,052
Közvetett ,033 – ,068 – – ,071 – ,027 – –
Teljes hatás ,103 – ,148 ,087 ,113 ,123 – ,158 ,144 ,052
A modell össz-
,06 ,07
magyarázata
Gyenge kötés
Közvetlen – ,052 ,030 ,049 ,119 – ,007 – ,010 ,171 ,158
Közvetett ,019 – ,075 – – ,097 – ,085 – –
Teljes hatás – ,032 – ,045 ,049 ,119 ,090 – ,095 ,171 ,158
A modell össz-
,01 ,06
magyarázata

251
 I. ábra. Foglalkozási kategóriák társadalmi térben való elhelyezkedése a saját foglalkozás*
és a networkpartner foglalkozása** közti összefüggés alapján, 2005
(korrespondencia-elemzés; oszlop és sorváltozó alapján külön-külön; N = 1215)
* Az egyes kategóriák: felső vezető, alsó- és középvezető, beosztott értelmiségi, irodai és egyéb szelle-
mi, önálló/vállalkozó/kisiparos, szakmunkás, segéd- és betanított munkás, mezőgazdasági fizikai.
** A networkpartner foglalkozását az öt fő említés közül az utolsóként említett (viszonylag kevésbé
szoros) kapcsolat foglalkozása képviseli. Az itt alkalmazott kategóriák az előzőhöz képest kevés-
bé részletes említések miatt bizonyos mértékig eltérnek: értelmiségi foglalkozás (vezető/diplomás
beosztott), alsó- és középvezető, irodai és egyéb szellemi, önálló/vállalkozó/kisiparos, szakmunkás,
segéd- és betanított munkás, mezőgazdasági fizikai.

II. ábra. Foglalkozási kategóriák társadalmi térben való elhelyezkedése a foglalkozás

és a társadalmi osztályidentifikáció* közti összefüggés alapján, 2005
(korrespondenciaelemzés; oszlop és sorváltozó alapján külön-külön; N=1350)
* A szubjektív osztályidentifikáció egyes kategóriái: felső osztály, felső középosztály, középosztály,
alsó középosztály, munkásosztály, alsó osztály.

252
 CSITE ANDRÁS – KOVÁCH IMRE – KRISTÓF LUCA

FOGYASZTÓI CSOPORTOK
AZ EZREDFORDULÓ MAGYARORSZÁGÁN

A politikai és gazdasági struktúraváltással a kilencvenes évek elején a fogyasztói

társadalom lehetősége is elérkezett Magyarországra. A kínálat szinte azonnal
jelentősen bővült, a kereskedelem viszonylag gyors piacgazdasági változáson
ment keresztül. A lakosság nagyobb csoportjainak igényét a fogyasztói javak-
ra már a nyolcvanas években pontosan jelezték az ausztriai bevásárló népván-
dorlások. A hétköznapi élet fogyasztásorientáltsága természetes módon váltotta
fel a kései szocializmus szűkös életviszonyait. Az élelmiszerüzletek választéka
bármelyik európai országéval összevethető. A gyorséttermi hálózatok étel- és
műanyagbábú-kínálata piaci ellenlábas hiányában akadálytalanul találta meg az
utat elsősorban a gyerekekhez. A kommersz amerikai filmek, a kereskedelmi
televíziók műsorkínálata, a szappanoperák, kvízműsorok, a kibeszélő és reality
show-k meg a Big Brother és változatai, a bulvárosodó sajtó termékei milliók
értékeinek formálóivá váltak. A nyugati és távol-keleti gépkocsik az ezredfor-
dulóra jórészt leváltották a szocialista ipar környezetszennyező két- és négy-
ütemű járműveit. A reklám a mindennapok és a hétköznapi kultúra részévé vált.
A fogyasztói individualizáció következtében a politika és a politikus is eladható
mint médiatermék. A változásokra a tudomány egyik válasza is a fokozottabb
médiamegjelenés. Az új kulturális fogyasztói szokások miatt közel egy évtized-
be került, de a kulturális elit megtanulta, hogy az újjászervezett kapitalizmus
viszonyai között a kultúra is áru. A „magaskultúra” termelése és fogyasztása
egy kritikus időszakon átjutva újraéledt. A színházak estéről estére megtelnek,
a világ filmtermése a mozikban, hetente 200 könyv jelenik meg. Nagyobb töme-
gek jutnak el rendszeresen külföldre, a turizmus az egyik vezető gazdasági ága-
zat. A szabadidő szervezett eltöltésének igénye erős szolgáltató szektort hozott
létre. A kulturális globalizációt lényegében semmi sem gátolja. Az új korszak
megérkezését a fogyasztás templomainak, a bevásárlóközpontoknak a szapo-
rodása jelzi a leginkább. A bevásárlóközpontok az ezredfordulóra a fogyasztás
elsődleges színtereivé váltak (EMBER, 2002), és kultúrájuk különösen a fiatalabb
korosztályok mindennapi életének természetes része (UDVARHELYI, 2000).

253
 A fogyasztás szerkezetváltása és kínálatának bővülése, a fogyasztói tár-
sadalom jelenségeinek meghonosodása és a társadalmi egyenlőtlenségek, a
társadalom szerkezetváltása között kapcsolatot feltételezni nyilvánvaló, min-
dennapi tapasztalat. Vannak, akik részei a fogyasztói társadalomnak, és van-
nak, akik nem vagy csak sokkal ritkábban és szerényebb mértékben jutnak
fogyasztói javakhoz, mint általában a többiek. A fogyasztói társadalom vi-
lágán kívül rekedtek aránya a mi társadalmunkban magas, egyes becslések
szerint a magyar népesség egyharmadát is meghaladhatja. Ez a megosztott-
ság önmagában is a társadalmi egyenlőtlenségek meghatározó eleme, és to-
vábbi társadalmi különbségek forrása. De milyen más kapcsolat van a társa-
dalmi rétegződés, a társadalom strukturálódása és a fogyasztásban meglevő
különbségek között? A hagyományos megközelítések jegyében a fogyasztás
átalakulásának összetevőit és következményeit több tanulmány is elemezte
(ezekről átfogóan l. BUKODI ebben a kötetben). A fogyasztás problematikája a
társadalmi szerkezettel összefüggésben az életstílus- és életminőség-kutatá-
sokban jelent meg elsősorban. A fogyasztás gyors átalakulását az életstílusra
vonatkozóan, a több dimenzióban mért rétegződéssel összefüggésben Fábián
és társai 1998-as, később pedig Fábián, Kolosi és Róbert vizsgálta (FÁBIÁN és
társai, 1998; FÁBIÁN–KOLOSI–RÓBERT, 2000). Ezekben az elemzésekben, amelyek
igyekeztek társadalom-lélektani elemeket is megragadni, a fogyasztás, az élet-
stílus problematikája végső soron a társadalmi státuscsoportok elemzésével
kapcsolódott össze. KOLOSI (2000) rétegződésmodell-elemzésében ugyancsak a
tipikus élethelyzeteket írta le a státuscsoportok ötdimenziós elhelyezésével, és
megállapította, hogy a társadalom strukturális viszonyai nem változtak, követ-
kezésképpen a fogyasztói társadalom (részleges) létrejöttének nem tulajdonít
igazán rétegképző szerepet.
Bukodi Erzsébet kötetünkben szereplő tanulmánya is részletesen foglalkozik
a fogyasztás és a társadalmi rétegződés kérdéseivel. A fogyasztói csoportokat a
rétegződés hagyományos elemétől, a foglalkozást figyelembe vevő rétegbesoro-
lástól függetlenül, az anyagi életvitel, a szabadidős, kulturális aktivitás és a lakás-
használat alapján hozta létre. A fogyasztás mindhárom nagyobb területén olyan
jelzőszám megragadására törekedett, amelynek segítségével megszerkeszthette
a fogyasztói csoportok tipológiáját. Csoportosítása szükségszerűen hierarchikus,
mert mindhárom fogyasztói területet aldimenziókra bontotta, amelyek elemei-
nek egymáshoz viszonyítása a jobb–rosszabb, erősebb–gyengébb logika szerint
történt. A magyar társadalomban tíz fogyasztói csoportot talált, amelyek között
a társadalmi rétegződési modellekhez nagymértékben hasonló, bár nem teljesen
azonos, de szintén erős hierarchia létezik. Mind a háztartás gazdasági aktivitás
szerinti összetétele és a fogyasztói csoportok, mind a foglalkozási rétegek és a
fogyasztói csoportok között erős korrelációval mért kapcsolatot talált. Kutatá-
si eredményeit a legérzékenyebb modellezés segítségével érte el, és valószínű,
hogy tanulmánya a fogyasztásról a társadalomstatisztikai elemzés legtöbb lehe-
tőségét kihasználta. A tanulmány végső megállapítása szerint az utóbbi tizenöt
évben erőteljes változások történtek a fogyasztás területén, a rétegződés tradi-
cionális meghatározói és a fogyasztás mennyisége és jellege között ugyanakkor

254
változatlanul erős a kapcsolat. Más szóval a fogyasztói társadalom modellje, ahol
a fogyasztás önmagában is csoportképző elem, nemigen érvényes a magyar tár-
sadalomra. Nyitott kérdés számunkra, hogy ez az értelmezés milyen mértékben
a (kifogástalanul) alkalmazott elemzési technikáknak és rétegződési paradig-
mának a következménye. Utasi Ágnes, aki már a nyolcvanas években végzett
többdimenziós életmód- és életvitel-kutatást, újonnan megjelent tanulmányában
(UTASI, 2006) már a szubjektív életminőség szerepét hangsúlyozza. Szerintünk
is lehet az életminőségnek, illetve a hozzá tartozó fogyasztásnak olyan hatása,
amely kapcsolatba hozható a rétegződéssel, még akkor is, ha a társadalomsta-
tisztikai elemzések a foglalkozási besoroláson alapuló rétegződés- és a fogyasz-
tói csoportok között erős kapcsolatot mutatnak.
A szociológiai közelítések egy része is azt feltételezi, hogy a munkamegosz-
tásban elfoglalt hely és a fogyasztás közötti közvetlen, meghatározó kapcsolat
csak egyes társadalmi csoportok esetében igaz. A munkanélküliek fogyasztását
a munkajövedelem hiánya nyilvánvalóan visszafogja. A Csigó és részben a Bu-
kodi által e kötetben is elemzett individualizációs elmélet szerint a globalizáció
és egy sor más jelenség széttöri a mindennapi élet kereteit. A detradicionalizá-
ció (HEELAS–LASH–MORRIS, 1996) olyan mértékű, a fogyasztói javak olyan meny-
nyiségben és mértékben hozzáférhetők a nyugati társadalmak nagyobb csoport-
jai számára, hogy az életvezetés, a fogyasztás pluralizálódott, egyéni és nem
csoportszinten meghatározott. Giddens is úgy véli, hogy a globalizáció hatására
a közintézmények mellett a mindennapi élet is kiszakad a hagyományok von-
zásából. A nyugati társadalmak bizonyos értelemben poszttradicionális társa-
dalmak, ahol a tradíciók továbbra is fennmaradtak, de nem hagyományos mó-
don (nem mindenekfelett védve, nem célértékként). A mai kulturális rendszerek
nem gyakorolnak olyan mély hatást az egyén magatartására, mint korábban.
A kockázati társadalom (BECK, 2003) modellje éppen az individualizáció társa-
dalomszerkezetre gyakorolt hatására reflektál, és többek között azt állítja, hogy
a fogyasztás által is erősen meghatározott individualizációs folyamatok felül-
írják a hagyományos osztály- és rétegződési struktúrát. SCHULTZE (1992, 2000)
élménytársadalom-elmélete szerint az élményorientáltság kollektív alapmotivá-
ció lett, és a növekvő szabadidő eltöltésének módja nem köthető osztályhoz vagy
réteghez. A szabadidőhöz kapcsolódó szervezett fogyasztás képes arra, hogy
legalábbis elhalványítsa a társadalmi rétegek vagyonhoz és foglalkozáshoz kap-
csolódó hagyományos meghatározóit. Jan PAKULSKI és Malcolm WATERS (1996)
ugyancsak a fogyasztói kultúra társadalmi rétegződésre gyakorolt hatásáról ír.
Bourdieu-vel szemben szerintük az ízlés és a fogyasztás vált a társadalmi cso-
portokon belüli különbségek forrásává, és fölváltotta a társadalmi csoportképző-
dés hagyományos (tulajdon, piaci esélyek) alapjait. A fogyasztás az önkifejezés
és az identitás részévé vált, és a fogyasztással foglalkozó szociológiai elemzések
(CORRIGAN, 1997 a legjobb összefoglalás) figyelmeztetnek rá, hogy a fogyasztás és
a társadalmi rétegződés között számos olyan összefüggés feltételezhető, amelyet
a hagyományos társadalomelemzési paradigmával nem lehet kimutatni. A fo-
gyasztói szokások értelmezésének antropológiai megközelítése (DOUGLAS, 1997),
illetve a shoppingcenterek megjelenésének következményeit tárgyaló munkák

255
(FALK-CAMPBELL, 1997) is arra ösztönöznek, hogy a fogyasztás és a magyar társa-
dalom kapcsolatáról újabb kérdéseket tegyünk fel.
A hazai fogyasztásvizsgálatok a fogyasztás mennyiségi összetevőit elemez-
ték. A társadalmi miliők azonban nemcsak a fogyasztás mennyisége, hanem
minősége szerint is homogenizálják a fogyasztói csoportok tagjait, ezért feltéte-
lezhető, hogy a miliő szempontjából releváns kérdéseket tekintve gondolkodá-
sukban, véleményükben is hasonlóságok vannak.
A társadalmi miliők elemzésének az a célja, hogy a sokdimenziós társadalmi
teret két dimenzióra egyszerűsítse, és jól értelmezhető társadalmi csoporttago-
lódást találjon. Tanulmányunkban a kulturális és médiafogyasztás 1998-as és
2004-es adatainak felhasználásával a magyar társadalom nagyobb miliőit ele-
mezzük.1
A társadalmi miliők elmélete feltételezi, hogy az egyénnek nyugodt és ki-
egyensúlyozott életéhez szüksége van arra, hogy munkájával vagy más teljesít-
ményével megbecsülést szerezzen elsődleges vagy másodlagos vonatkoztatási
csoportjaiban, családjában, munkahelyén, a mindennapi életének keretet adó
formális szervezetekben és informális hálózatokban (pl. szomszédság), valamint
hogy önképe és identitása stabil és társadalmi környezetétől is visszaigazolt, el-
fogadott legyen. Az egyén társadalmi integráltsága, munkája és szabadidejének
eltöltése, azok az állandósult kapcsolatok, amelyekben mindennapi életét éli, ezt
a státusbiztonságot mutatják és tartják fönn. A miliők a mindennapi élet kere-
tét és biztonságát adják. Elemzésünkkel közelebb szeretnénk jutni a miliőkre
jellemző gondolkodási minták megismeréséhez. Föltételezzük, hogy az azonos
lapokat olvasók, hasonló műsorokat nézők releváns kérdésekről hasonlóan gon-
dolkodnak, s ezért indokolt, hogy egy csoportba soroljuk őket. Kérdés viszont,
hogy a társadalmi munkamegosztásban betöltött pozíció és a fogyasztás között
milyen kapcsolat áll fönn? A korábbi vizsgálatok szerint erős. Adatelemzésünk
alapján mi más véleményre jutottunk: úgy látjuk, hogy a munkamegosztás mel-
lett a társadalmi csoportok képződésének más mechanizmusai is vannak a mai
magyar társadalomban.

TÁRSADALOMSZERKEZET ÉS TÁRSADALMI MILIŐK

FOGALMAK ÉS NEMZETKÖZI TAPASZTALATOK

A társadalomszerkezet és kulturális fogyasztás elemzésének klasszikusa, Bour-

dieu distinkciókról írt könyve (1984) két strukturáló tényező, a gazdasági és
a kulturális tőke eloszlása mentén írja le a hatvanas évek francia társadalmát.
A társadalom vertikális tagoltságát az egyének össztőkéjének nagysága határozza
meg, a horizontális tagoltságot pedig az össztőke struktúrája, tehát a gazdasági
1
A német SINUS-intézetéhez hasonló adatbázis nem áll jelenleg rendelkezésünkre, így a
német szociológusok által kidolgozott elemzési módszert a magyar adatok vizsgálatakor csak
korlátozottan tudtuk felhasználni. Kérdőíves adatgyűjtéssel szerzett információk álltak rendelke-
zésünkre, a kvalitatív adatgyűjtés eszközeit nem tudtuk alkalmazni.

256
és a kulturális tőke egymáshoz viszonyított aránya. Bourdieu kétségkívül az első,
mennyiségi dimenziót tartja fontosabbnak. Eszerint különülnek el a nagy össz-
tőke birtokosai, például a nagyvállalkozók és egyetemi tanárok a kevés tőkével
rendelkező szakképzetlen munkásoktól. Másrészről viszont a második dimen-
zió, a gazdasági és a kulturális tőke relatív súlya alapján a nagyvállalkozók és az
egyetemi tanárok is különböznek egymástól. Gondolatmenetünk szempontjából
ez a második, minőségi megkülönböztetés a fontosabb, hiszen Bourdieu szerint
ez alkotja a diszpozíciók és ezeken keresztül az attitűdök elkülönülésének elvét.
Ilyen elkülönülés lehet például az össztőke mennyisége szerint együvé tartozó
csoporton belül a politikai jobb–bal szembenállás.
A két strukturáló dimenzió által kijelölt pozíciók minden csoportjához egy-
egy habitus rendelhető, mely a pozíciók esetleges tulajdonságait egységes élet-
stílussá alakítja. Az, amit és ahogyan egy munkás eszik, sportol, zenét hallgat,
és politikai véleményt mond, szisztematikusan eltér például egy nagyvállalkozó
fogyasztói szokásaitól. Bourdieu empirikus kutatások segítségével is megpró-
bálta elhelyezni a különböző társadalmi csoportok habitusai által meghatározott
tevékenységeket a kétdimenziós modellben. A horgászatot és a sört például a
művezetőkkel, az operettet a technikusokkal, a hegymászást a középiskolai ta-
nárokkal, a teniszt a felső vezetőkkel kapcsolta össze.
A habitus ugyanakkor nemcsak differenciált, hanem differenciáló tényező
is. Nemcsak a szokások, hanem a besorolási sémák, az osztályozás, az ízlés,
az észlelés (jó–rossz, helyes–helytelen, előkelő–közönséges) különbségeit is meg-
határozva az eltérő habitusok szimbolikus különbségekké válnak, és a társada-
lomban megkülönböztető jelekként működnek. Kijelölik és egyben megerősítik
(újratermelik) a társadalmi csoportok közötti határokat. A „helyes” ízlést a tár-
sadalmi hierarchia csúcsán állók határozzák meg, akik rendelkeznek a finom
megkülönböztetések képességével. Bourdieu szerint ezt az ízlést kulturális mér-
ceként a többi társadalmi csoport is elfogadja, jóllehet ők maguk nem feltétlenül
látják át a distinkciók szimbolikus rendszerét.
Bourdieu modellje tulajdonképpen létezésének utolsó pillanatában ábrázolja
a hagyományos társadalmi struktúra által meghatározott kulturális hierarchi-
át. A 20. század második felének elméletei az osztályok eltűnésével egy időben
a kulturális hierarchia feloldódását is feltételezik a tömegkultúrában. PAKULSKI
és WALTERS (1996) szerint az osztályok különböző kultúráinak különbségeit a
magaskultúra és populáris kultúra dichotómiája váltja fel. Az elit nem standard-
kijelölő többé, ízlése (és tömegkultúra-kritikája) csupán egy a tömegmédiában
megjelenő sokféle vélemény közül. A fogyasztói kultúrákat ugyanakkor többé
már nem a társadalmi osztályhelyzet magyarázza. Az egyének sokkal szabadab-
ban választhatnak a média által bemutatott (egyesek szerint termelt) életstílusok
között. Ezt a választást valamelyest korlátozza ugyan a gazdasági helyzet, mégis
az életstílus különbségei válnak a társadalom legfontosabb strukturáló tényező-
jévé.
A német szerzők is az individualizációs folyamat fontosságát hangsúlyozzák.
BECK (1997) szerint a jövedelmi és oktatási viszonyok javulása változatlan egyen-
lőtlenségi szint mellett is az egyéni életesélyek szabadabbá válásához, plurali-

257
zálódásához vezet (felvonóhatás). Így a jóléti állam kialakulásával „átszakad a
szegénység és osztályképződés két nagy gátja”, és az individualizáció egyre erő-
sebbé válik. Igaz, hogy a jóléti állam biztonságos viszonyai között az emberek
életfeltételei valamelyest egységesednek, de ez nem alakít ki közös szociokultu-
rális viselkedésű társadalmi osztályt. A társadalmi konfliktusok is átalakulnak,
mivel az egyének részvétele a különböző csoportokban egyes témákhoz kötődő,
helyzet- és személyfüggő: hol a munkanélküliség, hol a környezetvédelem, hol
az ifjúsági kultúra fogalmaiban értelmeződik. Az élethelyzetek fokozódó nyi-
tottságával a döntési helyzetek gyakorisága is megsokszorozódik, miközben a
döntések kimenete általában bizonytalan. A szabadabbá vált individuumok dön-
téseik kockázatát is egymaguk kénytelenek viselni.
A nyolcvanas évek német miliő- és életstílus-kutatásai szerint a kulturális
minták a társadalom döntő részében nem feltétlenül kötődnek többé külső lét-
feltételekhez (HRADIL, 1995). Ha mégis, akkor ezek nem annyira a modern (osz-
tályhelyzet, foglalkozás), mint inkább a hagyományos kategóriák (életkor, nem).
Az életmódok sokfélesége tudatosan, individuálisan választott és alakított. Az
új társadalmi csoportok nem egész életre szólnak, kevésbé teljesek, jobban ke-
verhetők és kombinálhatók, mint az ipari társadalom korábbi életformái.
SCHULTZE élménytársadalom-elképzelése (1992) szerint a második világhá-
borút követően helyreállt az ipari társadalmakra jellemző társadalmi struktú-
ra Nyugat-Németországban, a társadalmi miliők, a fogyasztói és kommunikációs
csoportok is a társadalom osztálytagolódásának megfelelően szerveződtek.
A hatvanas évek kulturális konfliktusában viszont új társadalmi miliőcsoportok
jöttek létre, melyek gyakran eredményezték a társadalmi munkamegosztásban
azonos strukturális pozíciót elfoglalók miliőelkülönülését. A korábbi társadal-
mi miliők is átalakulnak, másrészt új miliők jönnek létre, ezért a hagyományos
osztálymodellek alkalmatlanná válnak a társadalomszerkezet leírására. Egyre
erősebb az élménytermelő és a fogyasztókat élményekkel ellátó „ipar” csoport-
képző hatása, ami fölgyorsítja és egyben állandósítja a társadalmi miliők átala-
kulását és folyamatos mozgását. A társadalmi észlelés és csoportképződés kö-
zéppontjába a hatvanas években hirtelen az idős/fiatal megkülönböztetés kerül,
s ez egybeesik azzal a jólétnövekedéssel, amely egyre szélesebb társadalmi réte-
gek számára tette lehetővé, hogy a túlélés és a létfönntartás mindennapi gondjai,
küzdelmei lekerüljenek a vállukról.
A legismertebb német empirikus miliőkutatást a SINUS-intézet végezte. Az
attitűdök, általános életcél, társadalmi helyzet és gyakorlati életstílus vizsgálatá-
val nyolc miliőt2 írtak le a nyugatnémet társadalomban: konzervatív felső (9%),
kispolgári (26%), tradicionális munkás (9%), tradíció nélküli munkás (10%), fel-
emelkedésorientált (24%), technokrata-liberális (10%), hedonista (10%) és alterna-
tív (3%) miliő. A Sinus Intézet elemzése szerint a keletnémet tartományokban a
fejlett ipari társadalmakra jellemző háromosztatúság és a horizontális tagoltság

2
A Sinus Intézet a középponti miliő fogalmát így határozza meg: „A társadalmi miliő – le-
egyszerűsítve – egymáshoz életfelfogásban és életmódban hasonló emberek együttese, akik tehát
egyúttal társadalmon belüli szubkulturális egységeket alkotnak.”

258
is három tradícióvonalban jelenik meg. A keletnémetben az a különleges, hogy
ezek a tradícióvonalak másként tagolódnak, mint más országokban. 1991-ben
Kelet-Németországban még hiányoztak azok a modern differenciálódások,
melyek a nyugati társadalmakban már jó évtizede működtek. Viszont 1991–97
között fölgyorsult a középső társadalmi miliők átalakulása. A káderek jelentős
részét eltávolították a hatalom és gazdaság irányító pozícióiból, igaz, Kelet-Né-
metországban is jellemző volt, hogy erőforrásaik átváltásával sikeresen benn-
maradtak vagy az elitben, vagy a középosztályokban.

MAGYAR KUTATÁSI ELŐZMÉNYEK

Az évtizedekkel korábbi, már klasszikusnak mondható rétegződéskutatások a

termelésben elfoglalt helyre koncentráltak, a társadalmi pozíciót meghatározó
tényezőknek a foglalkozást, a jövedelmet és az iskolai végzettséget tekintették.
A társadalmi státuscsoportok elemzésekor a nyolcvanas években már figyelem-
be vették a fogyasztás, az életstílus egyes szegmenseit. Különösen meghatározó
tényezőnek bizonyult a lakáshelyzet. A szocialista rendszer speciális körülmé-
nyei kialakították a „lakásosztályokat” (KOLOSI, 1987, 2000). A kulturális fogyasz-
tást (kulturális javakkal való ellátottság, kulturális aktivitás, üdülés) is vizsgál-
ták, és ez a két életkörülmény-változó néhány helyen önálló szerepet is kapott a
rétegződésmodellben. Így jöttek létre a nyolcvanas évek vizsgálatai során olyan
státuscsoportok, mint a „kulturális középosztály” vagy a „magas státusú, rossz
lakású” csoport.
Kolosi ugyanezeket a vizsgálatokat a kilencvenes évek során többször meg-
ismételve arra a következtetésre jutott, hogy a fogyasztásuk miatt inkonzisztens
társadalmi csoportok, a szocializmus felbomlásának következtében nagyrészt
eltűntek, beleolvadtak más, a „kemény” strukturáló tényezők által meghatáro-
zott csoportokba. Szerinte ezért mintha eltűnnének az államszocialista rend-
szer mesterségesen egyenlősítő hatásai, például a mindenki számára elérhető,
nyomott áru kultúra és a nem létező lakáspiac teremtette körülmények. A fo-
gyasztás a kilencvenes évek végére többé-kevésbé hasonul a többi strukturális
egyenlőtlenséghez, és nem alkot külön vertikális dimenziót. Ez a kutatássorozat
azonban – hiszen főként a társadalom hierarchikus tagoltságát kívánja megra-
gadni – nem foglalkozik a fogyasztás, az életstílus horizontális vetületével, az
egymás mellett élő társadalmi miliőkkel.
FÁBIÁN, RÓBERT és SZÍVÓS (1998) viszont éppen a kultúra és az életstílus „ho-
rizontális egyenlőtlenségeit” tanulmányozta, fenntartva hogy a magyar társa-
dalomban a hierarchikus egyenlőtlenségek szerepe nagyobb, mint Hradil kuta-
tásai szerint a németben. A vagyonra és a fogyasztás mértékére koncentráltak
– arra kevésbé, hogy mit is fogyasztanak. Négy anyagi-jóléti dimenzió szerint
(jövedelem, vagyon, megtakarítások, tartós fogyasztói cikkek) rendezték cso-
portokba a háztartásokat, és a csoportokat a háztartásfő társadalmi-gazdasági
és szubkulturális jegyei alapján jellemezték. Az alábbi nyolc társadalmi mili-
őt találták: „jómódú” státuscsoport (13%), „fogyasztáscentrikus” státuscsoport

259
(11%), „megtakarításcentrikus” státuscsoport (8%) „vagyonos fogyasztó” (10%),
„vagyonfelélő” státuscsoport (8%), „kis vagyonú fogyasztó” státuscsoport (16%),
„deprivált” (16%) és „szegény” (18%).
Ugyancsak a Tárki szerzőgárdájától származik az a két évvel későbbi tanulmány
(FÁBIÁN–KOLOSI–RÓBERT, 2000), amely az anyagi-kulturális fogyasztás szempontjá-
ból képzett csoportokat. A szerzők szerint a fogyasztás mint a leginkább látható
egyenlőtlenségi dimenzió fejezi ki a legjobban a hierarchikus és nem hierarchikus
társadalmi különbségeket. A fogyasztást három dimenzió: lakásvagyon, anyagi
fogyasztás (tartós cikkek birtoklása, szolgáltatások igénybevétele) és kulturális fo-
gyasztás (főként szabadidő-eltöltés) mentén határozták meg. A létrehozott tipikus
fogyasztói csoportok a következők: elit, jómódú (együtt 10%), szabadidő-orientált
(17%), felhalmozó (14%), jó lakású deprivált (28%), valamint deprivált szegény (31%).
A fogyasztás szerint mérve ezek között a csoportok között nagyobb a társadalmi
távolság, mint a konvencionális indikátorok szerint (jövedelem-foglalkozás-isko-
lázottság). A hierarchia közepén elhelyezkedő szabadidő-orientált és felhalmozó
csoport társadalmi státusa például gyakorlatilag azonos. Csak a fogyasztói hierar-
chia csúcsán álló jómódú és elitréteg van a többi csoporttól más mutatók (például
jövedelem) szerint is távolabb. A fogyasztói csoportokhoz tartozás ebben a vizs-
gálatban leginkább az iskolai végzettséggel és a lakhellyel függött össze: az elit
és a jómódúak fele felsőfokú végzettségű, és a fővárosban lakik, míg a deprivált
szegények 90 százalékának nincs érettségije, és 70 százalékuk falvakban él.
A felsorolt magyar vizsgálatok között nincs igazán életstílus- vagy miliő-
kutatás. Piackutatási, marketingcélokra sokkal kidolgozottabb és „vertikálisabb”
fogyasztóicsoport-vizsgálatokat is folytattak. Így például a TGI (célcsoport) fo-
gyasztói életstílus-tipológia termék-, márkahasználat és fogyasztói magatartás
alapján csoportosítja a lakosságot. A nem bizonyul az egyik legfontosabb fo-
gyasztói attitűdöt befolyásoló változónak, ezért hét férfi- és hét női életstílus-
csoportot képeztek, melyek páronként többé-kevésbé megfelelnek egymásnak,
ezért összevonhatók. A felső és felső középosztályok a legkarakteresebb fo-
gyasztói csoportok: fogyasztói elit, sikeres, élménygyűjtő. A középrétegek fo-
gyasztói típusai a hedonista beilleszkedett, a beilleszkedett mértékletes és a
megkapaszkodó. Az alsóbb társadalmi rétegek, bár nem homogének, szegényes
fogyasztásuk miatt a lemaradó kategóriába kerültek. A nem mellett az életkor
a másik legfontosabb csoportképző: a fogyasztói elit és az élménygyűjtő jellem-
zően fiatal, a lemaradó idős csoport.
A célcsoportkutatás sok dimenzió mentén, például márkahasználat (pl. taka-
rékos, igényes, kalandor, szegény), kommunikációs nyitottság (széles látókörű,
feltörekvő, beszűkült), kulturális fogyasztás, médiahasználat szerint is csoporto-
sítja a társadalmat. Az összes tipológia bemutatásától azonban itt el kell tekinte-
nünk, lényeges azonban, hogy ezek a kutatások az évente elvégzett vizsgálatok
segítségével az életstílusok változását is megpróbálják megragadni. Andics és
Kéri megállapításai szerint karakteresebbé válik a fogyasztói elit: a kilencve-
nes évek közepén még csak egy, akkor nyerteseknek nevezett csoportot lehetett
megkülönböztetni, mára azonban az igényes, márkaorientált fiatalok körvona-
lazzák az élménygyűjtők csoportját is. A fogyasztói középréteg kismértékben

260
kiszélesedett, miközben az alsó réteg csökkent. A közép- és alsó rétegek tovább-
ra is differenciáltak fogyasztói magatartás és alapvető értékek szerint, a felső
réteg attitűdjei viszont hasonlók. Relatív szegénynek, fogyasztói szempontból
lemaradónak számít a társadalom egyharmada, ezen belül 5 százaléknak rövid
távon esélye sincs a felzárkózásra (ANDICS–KÉRI, 2002).
Bukodi Erzsébet legújabb, a fogyasztás és társadalomszerkezet kapcsolatát
vizsgáló, már említett tanulmányára, mely jelen tanulmánykötetben található,
később részletesebben visszatérünk.

KULTURÁLIS FOGYASZTÁS, SZABADIDŐS TEVÉKENYSÉG

A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN

A kultúra- és médiafogyasztás kínálati oldala jelentős átalakuláson ment keresz-

tül a kilencvenes évek elejétől. A kultúra-, vélemény- és hírtermelés szereplői
megváltoztak, külföldi tulajdonú és külföldi termelési licenceket átvevő szerep-
lők jelentek meg. A késő kádári évtizedekhez képest jelentősen csökkent az ál-
lam finanszírozó és szabályozó szerepe a média- és kultúrapiacon. A hirdetési
piac is átalakult: a hirdetési bevételek legnagyobb részét a két legnagyobb keres-
kedelmi csatorna szerzi meg. Mindennek hatására megváltoztak a kultúra- és
médiafogyasztói szokások, a tévénézés egyre jelentősebb részt köt le az emberek
nem munkával töltött idejéből, a bulvársajtó termékei, a „pletykalapok és -műso-
rok” népszerűsége jelentős.

Médiafogyasztás

A rendszerváltás utáni magyar sajtó változásait a média kutatói három fő fo-

lyamatban összegzik. Elsőként a sajtó politikai funkciója változott meg, de a
demokratizálódással párhuzamosan a sajtó is piacosodott. A kilencvenes évek
közepére pedig a sajtó kommercializálódása és kommodifikálódása is bekövet-
kezett (GULYÁS, 2000).
A mai magyar médiapiacot erős külföldi tulajdon, a politikai sajtó vissza-
szorulása és a bulvárlapok növekvő példányszáma, a győzedelmeskedő kereske-
delmi rádió- és tévécsatornák, minimális társadalmi presztízsű és alacsony piaci
részesedésű, gyenge közszolgálati szektor jellemzi (GÁLIK, 2004).
A rendszerváltás idején a kelet-európai lappiacot értékesnek tartó médiabi-
rodalmak rengeteg új lapot alapítottak, sokszor a Nyugaton már bevált minták
alapján. A kilencvenes években rengeteg politikai napilap indult és szűnt meg
hosszabb-rövidebb idő alatt. Az ezredfordulóra azonban világossá vált, hogy
valójában csak a régi nagy neveknek, a rendszerváltás előtt is létezett négy napi-
lapnak van esélye megmaradni a szűkülő piacon. A prognózisok szerint azon-
ban a politikai napilapok piaca még most is túltelített, hosszabb távon csak egy-
egy jobb- és balközép újság, tehát a Népszabadság és a Magyar Nemzet maradhat
fenn (GÁLIK, 2004).

261
 Annak ellenére, hogy a rendszerváltás óta a minőségi (nem bulvár) lapok
olvasótábora folyamatosan csökkent, a médiakutatók egy része a kilencvenes
évek végéig egy sajátos, kelet-európai modell létrejöttét feltételezte, melyben a
politikai lapok megtartják az előnyt a bulvárlapokkal szemben. Ilyen egyensúly
azonban nem jött létre: a nyugat-európai tabloidizációs trendhez felzárkózva a
bulvár piaci részesedése mára felülmúlta a hanyatló politikai lapokét. Nyugat-
Európához hasonlítva Magyarországon a bulvárlapok olvasóinak státusa ma-
gasabb, valamint (egyelőre) sokan a politikai napilap mellett második lapként
olvassák ezeket az újságokat. A bulvár olvasótábora azonban egyértelműen fia-
talabb, mint a minőségi lapoké. Az „országos napilap” minősítést viszont lassan
fővárosi-nagyvárosira lehet cserélni, ugyanis a gyengülő országos politikai la-
pok mellett a megyei lapok piaca nagyon erős, az emberek többsége, ha nem a
bulvárlapokból, akkor ezekből az újságokból tájékozódik.
A három legnagyobb példányszámú napilap jelenleg a sajtópiac három kü-
lönböző szegmensét képviseli: egy ingyenes (Metró), egy bulvár (Blikk) és egy
politikai (Népszabadság).
A bulvárosodás mellett a napilappiac másik fontos tendenciája, hogy miköz-
ben az írott sajtó veszít olvasottságából, az online média olvasottsága egyre nő.
A hirdetési piac számára értékes korcsoportokban a vezető online kiadványok
elhagyták hagyományos versenytársaikat, és folyamatos növekedést mutatnak.
A hetilapok piacának kilencvenes évekbeli átalakulását leginkább a női és
pletykalapok sikere jellemzi. A piacvezető pletykalap, a Story a ma Magyaror-
szágon legnagyobb példányszámban eladott újság. A női lapok közül a Nők Lap-
ja a piacvezető, mely mindvégig stabil pozíciót, széles olvasótábort mondhatott
a magáénak. A vele versengő többi női hetilap olvasói alacsonyabb kulturális
indexszel rendelkeznek (ANDICS–SASVÁRI, 2001).
A politikai hetilapok piacán a többi lapot messze megelőzve a Szabad Föld és a
HVG vezet. Ez a két újság egyébként nem konkurense egymásnak: a HVG olva-
sótábora magasabb státusú, fiatalabb, példányszáma stabil, míg a Szabad Földet
főként alacsonyabb státusú, idősebb, vidéki emberek olvassák, csökkenő szám-
ban (GÁLIK, 2004).
Az állami televízió monopóliuma csak 1997-ben tört meg a kereskedelmi té-
vék megjelenésével, amelyek jelentősen átrendezték a nyilvánosság szerkezetét,
és visszaszorították az írott sajtó reklámpiaci részesedését. A sokcsatornás mo-
dell kialakulása Európában mindenhol általános; a különbség csak annyi, hogy
míg Nyugaton hosszú, szerves fejlődés eredményeképpen jött létre, nálunk a
folyamat gyors volt és radikális, s így jelentősen megnövelte a magyarok tévéné-
zésre fordított, amúgy is sok idejét (URBÁN, 2004). A sokcsatornás médiakörnye-
zet (kábeltévé) azonban hiába áll a társadalom 60 százalékának rendelkezésére,
a nézők kétharmadának fogyasztásában a két nagy kereskedelmi televízió, az
RTL Klub és a TV2 játssza a főszerepet, melyek nézettsége európai összehason-
lításban is egyedülállóan magas (CSIGÓ, 2006). A közszolgálati adók mindenhol
piacot vesztettek, de sehol nem ennyire drámaian, mint Magyarországon: az
elektronikus média piacán az RTL Klub és a TV2 versenyez, 30–30 százalékos
nézettséggel, a közszolgálati televízió részesedése 15 százalék. A rádiók eseté-

262
ben hasonlóan két kereskedelmi adó, a Danubius és Sláger rádió versenye jel-
lemzi a piacot (25–25% körül), bár itt a helyi adók jelentősége nagyobb, mint a
televízióké.
A kereskedelmi adók megjelenése alapvetően megváltoztatta a nézői szoká-
sokat, és ezen keresztül a közszolgálati adók kínálatát is. Rendkívül népszerűek
lettek a külföldi tulajdonú média importált műfaji elemei és licencműsorai (ma-
gazinok, valóságshow-k, kommercializált hírműsorok) – ami egyre inkább meg-
felel a nemzetközi piac tendenciáinak.
Az elektronikus médiát a piaci szabályok erőteljes érvényesülése jellemzi,
az állami médiapolitika az elmúlt másfél évtizedben nem bizonyult túl sikeres-
nek: a közszolgálati szektor mélyrepülése sokak szerint a sorozatos politikai be-
avatkozásoknak is köszönhető. A televíziós piac szerkezete mára stabilizálódni
látszik, az előrejelzések szerint a két kereskedelmi tévé dominanciája egyelőre
továbbra is megmarad.
A magyar médiapiacon a külföldi tulajdonosok uralják a legtöbb piaci szeg-
menst – a kereskedelmi televízió és a fogyasztói magazinok különösen globális,
koncentrált tulajdonú ágazatok. A médiafogyasztói szokások megváltozása tehát
tükrözi az átalakult, globalizálódó médiakörnyezet és a fogyasztói társadalom
hatásait. A kulturális változások hatására az emberek érdeklődése új tartalmak
felé fordult, melyeket az újdonság varázsával is bíró médiumok sikeresen közve-
títettek. Emellett azonban a „szórakozó” médiahasználat, a bulvár iránti kereslet
különösen jellemző a rendszerváltás veszteseinek tartott társadalmi csoportok-
ra. Ezt a jelenséget a kutatók menekülésnek (escapism) nevezik (GULYÁS, 2000).
A társadalmi státus tehát meghatározó szerepet játszik a médiahasználati szo-
kásokban, ennél is fontosabb változó azonban az életkor. A médiafogyasztás
ezenkívül természetesen szorosan összefügg a fogyasztói státussal és életstílus-
sal is – különösen koherensen a társadalom felső és alsó rétegeiben.

Szabadidős tevékenységek

A statisztikai adatok szerint az 1990-es években növekedett a magyar lakosság

szabadideje. A munkára fordított idő arányának csökkenését részben a megnö-
vekedett munkanélküliség (inaktivitás) okozza, de az aktív keresőknek is több
a szabadidejük a megváltozott gazdasági szerkezet, a második gazdaság vissza-
szorulása óta.
1. táblázat. Szabadidős tevékenységek

1986 1999
Munka, közlekedés 38% 35%
Fiziológiai szükségletek 47% 47%
Szabadidő 15% 18%
Forrás: KSH Életmód – időmérleg

263
 Az 50 perces többlettel megnövekedett szabadidőt egyetlen dologgal jelle-
mezhetjük: tévé, tévé, tévé. Európai összehasonlításban nálunk a legalacsonyabb
a társas életre és az aktív pihenésre, viszont a legmagasabb a tévénézésre for-
dított idő: egy átlagos napon az egy évtizeddel ezelőtti 75 százalékkal szemben
88 százalék.
2. táblázat. Időráfordítás az összes szabadidő százalékában

1986 1999

TV, videó 46% 61%

Olvasás 15% 9%
Kulturális és sportesemények látogatása 2% 1%
Társas tevékenység 24% 18%
Rádió, magnó, lemezhallgatás 3% 2%
Egyéb kedvtelések 4% 4%
Séta, sport 5% 4%
Vallásgyakorlás, szervezeti tagság 1% 1%

Forrás: KSH Életmód – időmérleg

Ma az egész népesség átlagosan 170 percet tölt a televízió előtt. A demográ-

fiai tényezők hatása szerint az aktív keresők (kevesebb szabadidejükből) keve-
sebbet tévéznek, az inaktívak, eltartottak, tanulók viszont az átlag felett. Ahol a
háztartásban van gyerek, a családtagok kevesebbet nézik a televíziót, az egyedül
élők viszont többet. Az életkor pozitív, az anyagi helyzet és az iskolázottság ne-
gatív összefüggésben van a tévénézés mennyiségével. A férfiak többet tévéznek,
mint a nők, a lakóhely típusa szerint azonban nem mutatkozik különbség (ZE-
LENAY, 2003).
Az olvasás szabadidős tevékenysége az elmúlt másfél évtizedben jelentősen
visszaszorult: az emberek kevesebb mint fele olvasott el legalább egy könyvet
a megelőző évben. A könyvpiac az ezredforduló óta mégis évről évre nagyobb
forgalmat bonyolít. Ennek oka az úgynevezett sikerkönyvek jelensége, azaz re-
latíve kevés – általában ismert emberek, médiasztárok által írt vagy róluk szóló
– könyvből sokat lehet eladni. Az összes megvásárolt könyv 39 százaléka szóra-
koztató irodalom, 26 százaléka szépirodalom, 24 százaléka szakácskönyv, 11 szá-
zaléka más műfajú. A nők többet olvasnak, mint a férfiak. A legmarkánsabban
a fiatalok olvasási kedve apadt el, akik viszont még így is többet olvasnak, mint
a társadalom átlaga. A folyóirat-, újságolvasás szintén jelentősen csökkent, külö-
nösen a fiatal korosztályokban. Míg 1990-ben az emberek 80 százaléka olvasott
napilapot, mára ez az arány 50 százalék alá csökkent.
A szabadidős aktivitások közül a színház, múzeum, könyvtár, kirándulás,
tehát az aktív formák mind teret vesztettek a televízióval szemben. Az ezredfor-
dulón a népesség 13 százaléka járt színházba (évente legalább egyszer), ugyan-

264
ennyien múzeumba, komolyzenei hangversenyre csak 4 százalék. Ezek a kultu-
rális tevékenységek főként a fiatalokat és a diplomásokat érintik. A moziba járás
elsősorban a fiatalok tevékenysége.
A társas kapcsolatokkal összefüggő időtöltések szintén visszaszorultak. E té-
ren a nők hátránya növekedett, a korábban a keresőknél aktívabb (jobban ráérő)
időskorúak társas időtöltései is visszaestek. Különösen a beszélgetés tevékeny-
ségének aránya csökkent, miközben a társas szórakozásé valamelyest emelke-
dett. Vacsoravendégeket rendszeresen a felnőttek egynegyede hív, étterembe
13 százalék jár: ez a két tevékenység összefügg az iskolázottsággal és az anyagi
helyzettel.
A KSH 2000-es időmérleg-adatai szerint a lakosság 2,2 százaléka számító-
gépezett szabadidejében – ez az arány azóta bizonyára emelkedett valamelyest.
Jelenleg a népesség 12 százaléka rendelkezik otthoni internettel; az előző három
hónapban 23 százalék használta legalább egyszer a világhálót. Az a csoport,
amely rendszeresen használja ezt a kikapcsolódási formát, sok időt, átlagosan
128 percet tölt el vele naponta.
Az „átlagos magyar napot” tehát kevés tevékenység, néhány aktivitás, egy-
síkú tevékenységszerkezet jellemzi, és a szabadidőben a tévénézés dominál.
Az átlagos szabadidő-eltöltési szokásokon túl a magyar társadalomban létez-
nek speciális szabadidő-kategóriák. A csak és kizárólag tévét nézők csoportját
túlnyomórészt a hatvan év felettiek, a kettesben élők, alacsony végzettségűek
alkotják. A szabadidőt nélkülözők csoportjára a falusi lakhely, mezőgazdasági te-
vékenység és a háztartás tagjainak nagy száma jellemző. Végül a „többrétű sza-
badidő-aktívak” jó vagyoni helyzetűek, fiatalok, jó iskolai végzettségűek – ez
a körvonalazódó szabadidőelit, mely változatosan képes eltölteni viszonylag sok
szabadidejét (ZELENAY, 2003). A háztartások szabadidőre fordított kiadásainak
aránya az 1997-es mélypont óta emelkedik, az ezredfordulón átlagosan 7 száza-
lék (FALUSSY–HARCSA, 2000).

TÁRSADALMI MILIŐK 1998–2004

ADATLEÍRÁS

Ebben a fejezetben arra a kérdésre keresünk választ, hogy a kínálati oldal mély-
reható átalakulása és a fogyasztói oldal látható megváltozása során és követ-
keztében milyen kultúrafogyasztói csoportok és szerkezet van jelen napjaink
Magyarországán.
Adatelemzésünk a Szonda Ipsos 1998-as és 2004-es médiafogyasztói adat-
felvételre épül.3 A két felvételben a kérdések jelentős része azonos volt, így le-
hetőség kínálkozott az eredmények összehasonlító elemzésére, valamint arra,
hogy azonos elemzési stratégia alkalmazásával soroljuk fogyasztói vagy miliő-
csoportokba a megkérdezetteket. 1998-ban a Szonda 10 560 válaszadót kérdezett

3
Az adatok átadásáért Závecz Tibornak mondunk köszönetet.

265
meg az év első hat hónapjában média- és kultúrafogyasztói szokásairól, míg
2004-ben 15 000-et.
Részletes adataink a következő témákról vannak:

1998:
– a megkérdezettek érdeklődési területei
– szabadidő-eltöltési szokások
– írott sajtó termékeinek olvasási gyakorisága4

2004:
– a megkérdezettek érdeklődési területei
– szabadidő-eltöltési szokások
– írott sajtó termékeinek olvasási gyakorisága
– tévénézési és rádióhallgatási szokások

Mindkét időpontból rendelkezésünkre álltak még a megkérdezettek jövedel-

mi helyzetére, lakáskörülményeire, tartós fogyasztói cikkekkel való ellátottsá-
gára, iskolázottságára, gazdasági aktivitására és néhány véleményre vonatkozó
információk.
A kutatás első lépéseként az érdeklődési terület és a médiafogyasztás alap-
ján igyekeztünk jól elkülönülő és elemzésre alkalmas elemszámú nagycsoportot
találni. Ezt követően megvizsgáltuk, hogy találunk-e különbségeket a kapott
fogyasztói csoportok között más szempontok szerint is. Az 1998 és 2004, tehát
vizsgálatunk két időpontja között eltelt 5-6 évben sem az emberek érdeklődésé-
ben, sem szabadidős szokásaikban nem következtek be nagyobb változások.
A médiafogyasztásról az írott sajtó iránti érdeklődés és a fogyasztás válto-
zása szerint tudunk képet alkotni. Az átalakulás fő jellegzetessége, hogy az ér-
deklődés – az elektronikus média, elsősorban a kereskedelmi televíziózás iránt
megnőtt kereslettel párhuzamosan – a minőségi írott sajtó iránt visszaesett.
A Blikk és a Magyar Nemzet kivételével minden sajtótermék, még a bulvármaga-
zinok olvasási gyakorisága is kisebb. A Blikk piaci sikere a Story magazin piacra
4
Érdeklődés: orvoslás, gyógyászat; színház; sportesemény, sporttudósítás; természetgyógyá-
szat; könnyűzene, popzene; egészséges életmód; politikai, közéleti események; kaland-, bűnügyi,
romantikus regény; hajápolás, kozmetika; utazás, utazási ajánlatok testápolás, főzés, receptek;
mozi, filmek; divat, öltözködés; környezetvédelem; operett, magyar nóta; számítógép, számítás-
technika; lakás, lakberendezés; szórakoztató elektronika; képzőművészet, kiállítások; pénzbefek-
tetés, tőzsde; vers, szépirodalom; gazdasági élet, gazdasági kérdések; autók, autós tesztek; ko-
molyzene.
Szabadidő-eltöltés: újságot olvas; sportol; kertet, virágot gondoz; lemezt, CD-t, kazettát hall-
gat; varr, köt, hímez; barátokkal összejön; szakkönyvet olvas; vásárol, kirakatot néz; regényt olvas;
számítógéppel foglalkozik; rádiót hallgat; túrázik, kirándul; színházba, operába jár; sportrendez-
vényre jár; múzeumot, kiállatást látogat; társasjátékozik, kártyázik; klasszikus zenei koncertekre
jár; autót ápol, javít; könnyűzenei koncertekre jár; barkácsol, javít; táncol; horgászik.
Újságolvasás: Hócipő; 168 óra; Demokrata; Élet és Irodalom; Figyelő; HVG; Kiskegyed; Magyar
Fórum; Magyar Narancs; Nők Lapja; Pesti Est; Pesti Műsor; Blikk; Expressz; Magyar Hírlap; Magyar
Nemzet; Mai Nap; Napi Gazdaság; Nemzeti Sport; Népszabadság; Népszava; Új Magyarország; Világ-
gazdaság; Lakáskultúra.

266
lépésével tulajdonképpen megváltoztatta az írott sajtó fogyasztásának magyar-
országi szokásait: a bulvárosodás 1998 és 2004 között e piac meghatározó jelen-
ségévé vált. A Magyar Nemzet, miután összeolvadt az Új Magyarországgal, stabi-
lizálta piaci részesedését, különösen a lap rendszeres olvasóinak az aránya nőtt.
A jobboldali sajtó átrendeződött, és a jobboldali nyilvánosság is bővült (új lapok
megjelenése pl. Heti Válasz, illetve a Magyar Fórum visszaesése).
Az egyéb szabadidős tevékenységek esetében szerény mértékű elmozdulás
történt: a sport, a természetgyógyászat, a könnyűzene, a szépészet népszerűsége
növekedett, és a hagyományosabb magas- (színház) és populáris (operett, ma-
gyar nóta) kultúra iránti érdeklődés csökkent. Az elmúlt években a számítógép
mellett töltött idő növekedett, háttérbe szorítva olyan hagyományosabb szabad-
idős tevékenységformákat, mint a barkácsolás vagy a kártyázás. A visszaszo-
ruló érdeklődési területek és szabadidő-eltöltési formák az idősebb generációk
számára voltak és maradtak népszerűek, s ezek a társadalmi beállítódások, gya-
korlatok nem öröklődtek-öröklődnek a fiatalabb generációkra.

1998-AS FOGYASZTÓI CSOPORTOK

Az 1998-as adatfelvétel a későbbi fölvételekkel összehasonlítva kevesebb kérdést

tartalmazott a válaszadók médiafogyasztói és szabadidő-eltöltési szokásaival kap-
csolatban. Adatelemzésünknek az is célja volt, hogy a mindennapi élettapasztala-
tok alapján azonosítható fogyasztói csoportokat különítsünk el, s megvizsgáljuk,
milyen társadalmi-gazdasági és fogyasztói sajátosságok jellemzik őket.
24 kérdés mérte fel a válaszadók érdeklődését a főzéstől az operettek ked-
veltségéig.

1. egészséges életmód
2. divat, öltözködés
3. film, színház
4. befektetés, számítógép
5. politika, gazdaság

Ezt követően a szabadidős tevékenységeket elemeztük, és a 22 felsorolt tevé-

kenységből rotált faktorelemzéssel a következő jellemző szabadidő-eltöltési te-
rületeket kaptuk:

1. táncol, sportol, barkácsol

2. klasszikus művészetekkel foglalkozik
3. barkácsol, autót ápol
4. varr, kertészkedik
5. szakkönyvet olvas, számítógépezik

A következő lépésben a megkérdezettek médiafogyasztói szokásait vizsgáltuk.

24 újság olvasásából rotált faktorelemzéssel a következő eredményeket kaptuk:

267
 újságolvasó férfi

klasszikus

fiatal

női

1. ábra. Az 5 fogyasztói karakter elkülönülése kétdimenziós térben

(a többdimenziós skálázás eredménye, euklidészi távolságok alapján készített modell)

1. liberális minőségi sajtó

2. gazdasági sajtó
3. bulvár
4. minőségi napilapok, MH és MN
5. pesti ingyenes lapok
6. női újságok
7. jobboldali sajtó

Elemzésünk következő lépése az volt, hogy a fönti három faktorelemzés5 so-

rán kapott 17 változót (faktort) többdimenziós skálázással elemeztük. Eredmé-
nyünk kétdimenziós térben ábrázolva az alábbi ábrán látható:
Az érdeklődés, a szabadidő-eltöltés és az újságolvasási szokások, mintázatok
alapján öt fogyasztói karaktert lehet elkülöníteni: a fiatalos fogyasztókat, a klasz-
szikus kultúrát preferálókat, a nőies és férfias fogyasztókat, és az újságolvasó,
közéleti érdeklődésű embereket (1. ábra).
Elemzésünk folytatásaként elkülönítettük azokat a válaszadókat, akik sza-
badidejükben és újságolvasási szokásaikban a legkevésbé voltak aktívak. Őket
hatodik, ritkán fogyasztónak nevezett csoportként kezeltük a fönti öt mellett.6 Kö-
5
A faktorelemzésbe bevont változók felsorolását l. a 4. lábjegyzetben, a létrejött faktorokat
a Függelék I. táblázatában.
6
A ritkán fogyasztók csoportjának képzésében a következőképpen jártunk el. Első lépésben
főkomponens-elemzésnek vetettük alá az érdeklődési és médiafogyasztói faktorokat (l. a Függe-
lékben), melyből az első komponenst egy általános fogyasztói intenzitás komponensként értel-
mezzük. Minden megkérdezetthez hozzárendeltük a főkomponensértékét, s azt az 500 válasz-

268
vetkező lépésben kiválasztottuk a hat csoport magpontjait (lényegében azokat a
válaszadókat – csoportonként a teljes minta 5 százalékát –, akik „legszélsősége-
sebben” képviselték a csoportok sajátosságait), majd diszkriminanciaelemzéssel
vizsgáltuk, hogy a fönnmaradó válaszadók melyik csoport magpontjához he-
lyezkednek el közelebb. Eredményként a következő csoportméreteket kaptuk.
3. táblázat. Fogyasztói csoportok

Esetszám Százalék
Klasszikus 557 7
Újságolvasó 345 4
Fiatal 1220 15
Férfi 1795 21
Női 1971 23
Ritkán fogyasztó 2477 30
Összes 8366 100

Klasszikus magaskultúra miliője: A film, színház, klasszikus zene kedve-

lése jellemző erre a miliőre. Gyakran olvasnak szakkönyveket, minőségi köz-
életi sajtóterméket, különösen a liberális hetilapokat és a Pesti Műsort. A magas
iskolázottságú, diplomás szellemi beosztottként, vállalkozóként dolgozó vagy
még tanuló fiatal és középkorú emberek tartoznak ebbe a csoportba. Jellemzően
Budapesten, régi bérházas vagy kertvárosi övezetekben élnek, jövedelmi és va-
gyoni helyzetük jó.
Újságolvasó: Ez az egyik felsőosztályi miliő. Érdeklődnek a klasszikus kultú-
ra iránt, ám a sajtót a klasszikus miliőnél intenzívebben követik nyomon. A gaz-
dasági sajtót és a minőségi napilapokat olvassák, a jobb- és baloldali termékeket
egyaránt.
Fiatal: A fiatal csoportba soroltakat elsősorban a divat, az öltözködés és a szá-
mítógépek érdeklik. Szívesen táncolnak, sportolnak, barátkoznak. Elsősorban
bulvár jellegű lapokat olvasnak. Jellemzően diákok, legtöbb esetben szakmun-
kásképzőbe járó fiatalok kerültek ebbe a csoportba. Városokban, lakótelepen
élnek, vagyoni helyzetük közepesnek tekinthető.
Női: A női miliőt a többi fogyasztói csoporttól az egészséges életmód iránti
érdeklődés mértéke, a varrás, kertészkedés, vásárlás gyakorisága és a női lapok
kiemelkedően gyakori olvasása különbözteti meg. Jellemzően középkorú nők,
jelentős részük háztartásbeli vagy gyesen van. Akik dolgoznak, leggyakrabban
beosztott szellemiként irodai munkát végeznek. Jövedelmük, vagyoni helyzetük
közepes, s jellemzően többszintes új házakban élnek.
Férfi: A férfi miliőt a közélet és az autók iránti jelentős érdeklődés, a bar-
kácsolás és autóápolás gyakorisága különbözteti meg. Jellemzően vidékiek, s

adót választottuk ki, amelyeknél e főkomponens értéke a legalacsonyabb volt. Ez az 500 válaszadó
alkotta a diszkriminanciaelemzés magpontját.

269
ha olvasnak, a megyei lapokat, a bulvársajtót követik figyelemmel. Többségük
középkorú, szakmunkásképzőt végzett, s vállalkozóként vagy szakmunkásként,
termelésvezetőként dolgozik. Jövedelmi, vagyoni helyzetük kicsit jobb a köze-
pesnél, s leginkább többszintes új házakban laknak.
Ritkán fogyasztók: A miliő jellegzetessége a kirekesztettség, a rossz anyagi
helyzet, a magas életkor és az iskolázatlanság. Szerény körülmények között él-
nek, nyugdíjasok vagy segéd- és betanított munkások.

A 4. táblázatban összefoglaljuk a miliők azon jellemzőit, amelyek szerepeltek

a csoportképzés során alkalmazott statisztikai eljárásokban, vagyis ezek „alap-
ján” képeztük a csoportokat.
Lényeges összefüggés, hogy a fogyasztói csoportok nem feleltethetők meg
egyértelműen a vagyoni-jövedelmi helyzettel és a társadalmi hierarchiában el-
foglalt pozícióknak. Úgy tűnik, hogy van természetesen kapcsolat a között, hogy
a válaszadót milyen fogyasztói szokások jellemzik, és hogy mely társadalmi osz-
tály tagjának tekinthető, ám fontos összefüggés, hogy mind a korosztályi jel-
lemzőknek (fiatalok), mind a nemi identitásnak (nők és férfiak) csoportképző
szerepe van. A következő táblázatban azt foglaljuk össze, milyen társadalmi sa-
játosságokkal rendelkeznek az egyes csoportok (5. táblázat).

4. táblázat. A fogyasztási csoportok jellemzői

Ritkán
Klasszikus Újságolvasó Fiatal Női Férfi
fogyasztó
Divat,
Klasszikus Politika,
Klasszikus Divat, Egészséges öltözkö-
Érdeklődés művésze- gazdaság,
művészetek öltözködés életmód dés nem
tek autók
érdekli
Film, Film, szín-
Szabadidős
színház, ház, mu-
tevékenység
muzsika zsika
Nem tán-
Szakköny- Szakköny-
Táncol, Varr, ker- Barká- col, nem
Szabadidős vet olvas, vet olvas,
sportol, tészkedik, csol, autót sportol,
tevékenység számító- számító-
barátkozik vásárol ápol nem ba-
gépezik gépezik
rátkozik
– Liberális,
– Liberális,
minőségi Számító-
minőségi
sajtó, gépes
Média- sajtó CHIP ma-
– gazdasági Nők Lapja újságot
fogyasztás – Pesti Est, gazin
sajtó nem
Pesti Mű-
– Napilap, olvas
sor
MN és MH

270
 5. táblázat. A fogyasztási csoportok társadalmi-gazdasági sajátosságai

Ritkán
Klasszikus Újságolvasó Fiatal Női Férfi
fogyasztó
Nem n. j. n. j. n. j. nő férfi n. j.
Kor fiatal n. j. fiatal középkorú középkorú idősebb
Iskolázott- egyetem, egyetem, szakmun- közép- szakmun-
általános
ság főiskola főiskola kásképző iskola kásképző
munka-
Gazdasági htb.,
tanuló dolgozik nélküli, dolgozik nyugdíjas
aktivitás gyes-gyed
tanuló
szellemi
diplomás
szellemi
vállalkozó, egyéni
diplomás
beosztott vállalkozó, gazda,
vállalkozó, beosztott
Beosztás diplomás n. j. szakmun- betanított
beosztott szellemi
szellemi, kás, vezető és segéd-
diplomás
felső- munkás
szellemi
és közép-
vezető
nincs
közepes
Jövedelem magas magas önálló közepes alacsony
és magas
jövedelme
Lakó-
közepes és falu,
település Budapest Budapest n. j. n. j.
nagyváros kisváros
nagysága
Üdülés igen igen igen n. j. n. j. nem
régi bér-
Lakókör- bér- és többszin- többszin- szükség-
ház, kertes lakótelep
nyezet társasház tes új tes új lakás
társasház
Vagyoni
jó jó közepes közepes közepes alacsony
helyzet
Pénzügyi
befekteté- n. j. van nincs n. j. n. j. n. j.
sek

2004-ES FOGYASZTÓI CSOPORTOK

A 2004-es adatbázis az 1998-assal összehasonlítva sokkal több médiafogyasz-

tói információt tartalmaz: az érdeklődés, a szabadidő-eltöltési és újságolvasá-
si szokások mellett a rádióhallgatási és a televíziónézési adatokat is ismerjük.
A 2004-es adatok vizsgálatakor is több lépésben haladtunk. Első körben (az
1998-as adatokhoz hasonlóan) főkomponens-elemzéssel (lásd 6–7. táblázat) kü-
lön-külön komponenseket képeztünk az érdeklődés, a szabadidő-eltöltés, az új-

271
 6. táblázat. Kétfajta fogyasztás főkomponens-elemzés

1. komponens 2. komponens
Kulturális fogyasztás
Gyakran: színházba, operába jár ,796 6,463E-02
Gyakran: múzeumoz, kiállítást látogat ,771 8,506E-02
Gyakran: klassz. zenei konc. jár ,723 – 7,103E-02
Zscore: Hány könyv található otthon? ,417 ,201
Anyagi fogyasztás
Van: automata mosógép ,291 ,486
Van: személyi számítógép (PC) ,370 ,551
Van: hétvégi ház ,256 ,244
5 napnál hosszabb üdülés ,489 ,269
A lakás hány négyzetméteres? – 6,140E-02 ,646
Hány televíziójuk van? – 1,317E-05 ,719
Van: telefon ,129 ,546

7. táblázat. A kétfajta fogyasztási főkomponens átlagértékei a fogyasztási csoportokban

DIszkriminanciaelemzéssel készült csoportok Kulturális fogyasztás Anyagi fogyasztás

Technokrata elit 1,3385132 ,1444278
Jobboldali 1,0348287 5,862514E-02
Balliberális 1,1905037 ,2289072
Fiatal ,1225550 ,1973242
Női ,2473054 5,927870E-02
Férfi – ,2057668 ,3070156
Bulvár – ,2097291 ,1706684
Ritkán fogyasztó – ,6223312 – ,5202554
Összesen – 1,7961842E-16 1,799369E-16

8. táblázat. A fogyasztói csoportok, 2004

Érdeklődés + szabadidő Érdeklődés + szabadidő + média

Fiatalos és férfias Fiatalos
Klasszikus Női
Közéleti Férfi
Fiatalos és női Közszolgálati néző/hallgató
Bulvár
Balliberális
Jobboldali

272
 női fiatal

bulvár

klasszikus
kultúra iránt
érdeklődik „
klasszikus
kultúra
fogyasztója „ férfi
közéleti
klasszikus

2. ábra. Médiafogyasztási csoportok (az euklidészi távolságok alapján készített modell)

ságolvasás, a rádióhallgatás és a tévénézési szokásokból, majd ezeket elemeztük

tovább. Az érdeklődés és a szabadidős szokásokat mérő komponensek elemzése
alapján négy strukturáló tényezőt tudtunk elkülöníteni (amelyben a fiatalos fo-
gyasztásúak beleolvadtak egyrészt a férfias, másrészt a nőies fogyasztást mutató
faktorokba, önállóan tehát nem jelent meg a fiatalos fogyasztás mint csoport-
képző ismérv), míg a médiafogyasztás elemzésbe vonását követően már hetet,
melyből a fiatalos, a női és a férfi jellegű fogyasztás már az 1998-as elemzésben
is megjelent; új, a mintát strukturáló tényezőként jelent meg a közszolgálati adók
követésének intenzitását mérő faktor, és a bulvár, valamint a balliberális és a
jobboldali lapok fogyasztását mérő faktor.7
A többdimenziós skálázással arra az eredményre jutottunk, hogy a női, a fér-
fi és a fiatal fogyasztói mintázatok mellett a klasszikus magaskultúra fogyasz-
tása, az erős közéleti érdeklődés és a bulvár jellegű lapok fogyasztása is cso-
portképző jelentőségű lehet. Az alábbi ábra szemlélteti a létrejött csoportokat a
kétdimenziós térben (2. ábra).
Célunk a 2004-es adatok elemzésekor a mindennapi tapasztalatok alapján is
azonosítható fogyasztói, elsősorban szabadidő-eltöltési és médiafogyasztói cso-
portok elkülönítése. Elemzési módszerül a föntiekben kapott faktorok további
vizsgálatát választottuk, azzal kiegészítve, hogy a ritkán fogyasztók csoportját
először leválasztottuk a mintáról. Elkülönítettük azt az 5 százaléknyi minta-
részt, amely szabadidőtöltésében a leginaktívabb volt.8 Ezt követően kijelöltük a

7
Függelék III. táblázat
8
Az 1998-as adatok elemzéséhez hasonlóan jártunk el itt is.

273
 9. táblázat. Fogyasztási csoportok

Esetszám Százalék
Technokrata elit 716 5
Jobboldali 745 5
Balliberális 516 3
Fiatal 2612 17
Női 2421 16
Férfi 2847 19
Bulvár 1270 9
Ritkán fogyasztó 3873 26
Összes 15 000 100

faktorelemzés és a többdimenziós skálázás során kapott csoportok magpontjait,

mégpedig úgy, hogy a közéleti érdeklődésű csoportot (többdimenziós skálázás)
két részre bontottuk: a balliberális és a jobboldali csoportra. Ezt azért tettük
meg, mert a föntiekben bemutatott módon, az érdeklődést, a szabadidő-töltést
és a médiafogyasztást vizsgáló faktorelemzés során a balliberális és a jobboldali
– elsősorban média- – fogyasztás külön faktorokba sűrűsödött, vagyis kimutat-
ható volt, hogy az eltérő politikai orientációjú sajtótermékek fogyasztói között
nemigen van átfedés. Ez az elkülönülés 1998-ban még nem volt látható. A diszk-
riminanciaelemzés eredményeként a következő csoportnagyságokat kaptuk.9
A diszkriminanciaelemzés után más elnevezést kellett adnunk a klasszikus
kultúra és a közéleti kérdések iránt érdeklődő csoportnak. Az átnevezésre azért
volt szükség, mert a magaskultúra iránti intenzív érdeklődés több csoportban
is jelen van. Mivel a diszkriminanciaelemzés ennek a csoportnak az elkülönítő
ismérveként többek között a gazdasági sajtó olvasását mutatta ki, és nagyon ma-
gasan iskolázott, középkorú, vezető beosztású emberekről van szó, a csoportot
technokrata elitnek neveztük el.
Az 1998-as adatokban a közéleti érdeklődésű csoportokon belül még nem
volt elkülöníthető az a balliberális és jobboldali miliő, melyek demográfiai és rész-
ben fogyasztói jellemzőik alapján egymáshoz nagyon hasonlók, mégis elkülöníti
őket az igen eltérő médiafogyasztás, melyet fontos miliőképző sajátosságnak
tartunk.
Technokrata elit: Ezt a csoportot a klasszikus magaskultúra iránti érdeklő-
dés és annak fogyasztása jellemzi. Gyakran és sok időt töltenek a számítógép
előtt. A gazdasági lapok mellett a pesti ingyenes kulturális lapok, a HVG és a
Népszabadság olvasói. A „nyugodt életet” nem érzik magukénak, s világnézetük-
ben komoly helye van a környezet védelmének. Harminc-negyven éves, nagyon
magas iskolázottságú, vezető állást betöltő, magas jövedelemmel rendelkező em-

9
Az érdeklődési, szabadidő-eltöltési, médiafogyasztói és attitűdfaktorok átlagértékei a nyolc
fogyasztói csoportban: Függelék IV. táblázat.

274
berekről van szó, akik főleg Budapesten, a kertes övezetekben élnek. Vagyoni és
jövedelmi helyzetük kiemelkedően jó, anyagi fogyasztásuk közepes, de kulturá-
lis fogyasztásuk kiemelkedő. Szüleik a felsőbb társadalmi osztályokba tartoztak.
A csoport nagysága a teljes népesség 2 és 10 százaléka közötti lehet.
Jobboldali: Erre a csoportra az jellemző, hogy elsősorban a klasszikus ma-
gaskultúra iránt érdeklődik, és szabadidejében is ezt fogyasztja. A bulvár jellegű
témák nemcsak hogy nem érdeklik őket, de kifejezetten elutasítják azokat a saj-
tótermékeket, amelyekben a bulvártémák megjelennek. A közszolgálati, politi-
kai csatornákat hallgatják és nézik, és szinte kizárólag a jobboldali sajtót követik
nyomon. Az egészség, az egyenlőség, az istenhit, a hűség és a környezet védel-
me fontos helyet tölt be világnézetükben. Jellemzően a magas iskolázottságú,
középkorú, vezető és önálló értelmiségi beosztásúak tartoznak a csoporthoz,
különösen Budapesten. Gyakran üdülnek, nagyon sok könyvük van, és jó az ide-
gennyelv-ismeretük. Régi bérházban vagy kertes környéken élnek, s szüleik is-
kolázottsága is magas. Vagyoni helyzetük és anyagi fogyasztásuk közepes, míg
kulturális fogyasztásuk kiemelkedő. A csoport nagysága a teljes népesség 3 és 7
százaléka közötti lehet.
Balliberális: Erre a csoportra is az jellemző, hogy a klasszikus magaskultú-
ra iránt érdeklődik, és szabadidejében színházba, koncertre jár és olvas. Első-
sorban közszolgálati csatornákat hallgatnak és néznek, s a baloldali és liberális
minőségi napi- és hetilapokat olvassák. A HVG-t és a Népszabadságot is gyakran
veszik kézbe. Világnézetüket a mozgalmasság és a tekintélyek megkérdőjelezé-
se jellemzi, a hűség mégis kiemelt értékük. Magas iskolázottságú, középkorú
vezető és önálló értelmiségi beosztásúak, hasonlóan a jobboldaliakhoz. Gyakran
üdülnek, nagyon sok könyv van otthonukban, és jól ismerik az idegen nyelveket.
Régi bérházban vagy kertes környéken élnek, s szüleik iskolázottsága is magas.
Vagyoni helyzetük és anyagi fogyasztásuk jelentős, és kulturális fogyasztásuk
kiemelkedő. A jobboldaliaktól elsősorban olvasási szokásaik különböztetik meg
őket, valamint jobb vagyoni helyzetük és a gyakoribb mozilátogatás. A csoport
nagysága a teljes népesség 3 és 5 százaléka közötti lehet.
Fiatal miliő: A fiatal miliőbe sorolt megkérdezettek elsősorban a kozmetika,
a divat, valamint az autók és a számítógépek iránt érdeklődnek. Szabadidős szo-
kásaikat a fiatalos aktivitás jellemzi, s a kereskedelmi televíziókat gyakrabban
és többet nézik, mint a közszolgálatiakat. Életszervezésükben a mozgalmassá-
got és a sikereket tartják elsődlegesnek. A csoportba soroltak között az átlagnál
nagyobb arányban vannak fiatal férfiak. A fiatalos életstílus azt is jelenti, hogy
gyakran üdülnek, sokat interneteznek, s gyakran kölcsönöznek ki videofilme-
ket. Idegennyelv-tudásuk átlagos, s főleg a ma divatos angolt és németet beszé-
lik. Jellemző, hogy szüleik a felsőbb társadalmi osztályokból kerülnek ki, anyagi
fogyasztásuk átlagos, míg a magaskultúra fogyasztása kevésbé jellemző rájuk.
A csoport nagysága a teljes népesség 10 és 25 százaléka közötti lehet.
Nők: A női miliőbe sorolt válaszadók a kozmetika és divat, valamint a hagyo-
mányos magaskultúra iránt érdeklődnek. Szabadidejükben az átlagnál gyakrab-
ban foglalkoznak kertápolással és varrással, s ha olvasnak, a női lapokat (Nők
Lapja, Kiskegyed) részesítik előnyben. Jellemzően középkorúak tartoznak ebbe

275
a csoportba, jelentős részük irodai alkalmazott. Jövedelmi és vagyoni helyze-
tük közepes, ritkán interneteznek, és ritkán járnak moziba. Fontos jellemzőjük,
hogy viszonylag sok könyvük van, és a klasszikus magaskultúrát átlagos mér-
tékben fogyasztják, a megyei lapok olvasói. A csoport nagysága a teljes népes-
ség 7 és 25 százaléka közötti lehet.
Férfiak: A közéleti kérdések és az autók, számítógépek iránt érdeklődő
válaszadók kerültek ebbe a csoportba, azok, akik szabadidejükben gyakran
barkácsolnak vagy épp autójukat ápolják. Jellemzően a középkorú, szakmun-
kás-bizonyítvánnyal rendelkező férfiak, akik önálló vállalkozóként vagy kö-
zépvezetőként, termelésirányítóként keresik kenyerüket. Jövedelmi és vagyoni
helyzetük kiemelkedően jó, viszont kulturális fogyasztásuk rendkívül szerény.
Ritkán járnak moziba, alig interneteznek, s könyveket sem szívesen forgatnak.
A megyei lapokat az átlagost meghaladó mértékben követik nyomon. A csoport
nagysága a teljes népesség 10 és 30 százaléka közötti lehet.
Bulvár: Az e csoportba soroltakat elsősorban a kozmetika és a divat érdekli.
Érdeklődésük a klasszikus magaskultúra iránt messze elmarad az átlagtól: első-
sorban a bulvár- és a női lapokat olvassák, kiemelten a Story magazint. Jellem-
zően fiatal és középkorú nők kerültek ebbe a csoportba, akik irodai alkalmazott-
ként vagy könnyű fizikai munkásként dolgoznak. Vagyoni jövedelmi helyzetük
átlagos, viszont kevés könyvük van otthon, keveset interneteznek, s kulturális
fogyasztásuk is szerény, a megyei és helyi lapokat olvassák. A csoport nagysága
a teljes népesség 3 és 15 százaléka közötti lehet.
Ritkán fogyasztók: Ennek a csoportnak az érdeklődését – nyilvánvalóan az
alkalmazott elemzési eljárásból fakadóan is – az elutasítás és a visszavonultság
jellemzi. Fontosnak tartják az otthont, a nyugodt életet, az egészség megőrzését,
az egyenlőséget és az istenhitet. Nem lelkesednek az EU-ért sem. Jellemzően
idős nők kerültek ebbe a csoportba, közülük is azok, akik már nyugdíjasok, a
társadalmi munkamegosztás alsóbb pozícióit foglalják/foglalták el, iskolázott-
ságuk, jövedelmi és vagyoni helyzetük szerény. Nagyon rossz körülmények kö-
zött élnek. A kisebb településeken arányuk az átlagot meghaladó, de minden
településtípusban 20 százalék fölött van. Esetükben tulajdonképpen a legalsó
társadalmi osztályokról beszélhetünk. A csoport nagysága a teljes népesség 19
és 33 százaléka közötti lehet.
A következő két táblázatban összefoglaltuk a 2004-es fogyasztói csoportok,
miliők társadalmi és fogyasztói sajátosságait. A 10. táblázatban azokat a tényező-
ket soroljuk föl, melyek szerepeltek a csoportképzés során alkalmazott statiszti-
kai eljárásokban, vagyis ezek „alapján” képeztük a csoportokat. A 11. táblázatban
azt mutatjuk be, hogy e csoportok, miliők tagjai milyen átlagos helyet foglalnak
el a társadalmi hierarchiában és a társadalmi munkamegosztásban, milyen gaz-
dasági, társadalmi és kulturális erőforrásokkal rendelkeznek.

276
 10. táblázat. A fogyasztási csoportok jellemzői

Technokrata Jobboldali Balliberális Fiatal Női Férfi Bulvár Ritkán

elit fogyasztók
Érdeklődés Klasszikus Klasszikus Klasszikus Klasszikus Közéleti Klasszikus
kultúra iránti kultúra iránti kultúra iránti kultúra iránti érdeklődés kultúra nem
érdeklődés érdeklődés érdeklődés érdeklődés érdekli
A kozmetika – Kozmetika, Kozmetika Autók és Kozmetika és Sem a koz-
és a divat nem divat iránti és divat iránti számítógépek divat iránti metika, divat
érdekli érdeklődés érdeklődés iránti érdek- érdeklődés iránt, sem az
– Autó, szá- lődés autók iránt
mítógép iránti nem érdek-
érdeklődés lődik
Szabadidő-el- – Magaskultú- Klasszikus Klasszikus Fiatalos sza- Kertápolás, Barkácsolás,
töltés ra fogyasztása kultúra kultúra badidő töltés varrás a sza- autóápolás a
– Számítógé- fogyasztása a fogyasztása a badidőben szabadidőben
pezés szabadidőben szabadidőben
Médiafo- – Gazdasági – A jobboldali – Baloldali Kereskedelmi Női lapok – Bulvárlapok
gyasztás lapok olva- sajtó olvasása minőségi sajtó csatornák olvasása olvasása – Női
sása – Pesti – Közszolgá- és gazdasági előnyben lapok olvasása
ingyenes lati csatornák lapok olvasása részesítése – Story Ma-
lapok nyomon hallgatása – Liberális a közszol- gazin
követése (Pesti és nézése, a lapok olva- gálatiakkal
Est)– HVG, kereskedelmi- sása – HVG, szemben
Népszabadság, eket kiemelten Népszabadság
Autó-Motor nem követi – Közszolgá-
olvasása lati csatornák
hallgatása és
nézése
Attitűdök A nyugodt – Egészség, – Hűség – Mozgal- Mozgalmas – Egészség,
élet elutasítása egyenlőség, a saját meg- masság és a élet, sikerori- egyenlőség,
hit Istenben győződéshez, tekintélyek entáltság hit Istenben
önállóság megkérdőjele-
zése – hűség a
saját meg-
győződéshez,
önállóság
Környe- Környe- Nem hisz az

277
zetvédelmi zetvédelmi EU-b an
orientáció orientáció
 11. táblázat. A fogyasztási csoportok társadalmi-gazdasági sajátosságai

278
Technokrata Ritkán
Jobboldali Balliberális Fiatal Női Férfi Bulvár
elit fogyasztók
Nem n. j. n. j. n. j. férfi nő férfi nő nő
fiatal fiatal
Kor középkorú középkorú fiatal középkorú középkorú idős
középkorú középkorú
szakmun-
Iskolázottság magas magas magas n. j. n. j. n. j. alacsony
kásképző
Gazdasági akti-
aktív n. j. n. j. n. j. n. j. aktív n. j. inaktív
vitás
irodai betanított
önálló,
vezető, ön- vezető, alkalmazott, és segéd-
magas, ve- irodai alkal- vezető,
Beosztás álló önálló értel- n. j. könnyű munkás,
zető mazott termelés-
értelmiségi miségi fizikai önálló mező-
irányító
szakmunkás gazdasági
Jövedelem magas magas magas n. j. közepes magas n. j. alacsony
Lakótelepülés
Budapest Budapest Budapest n. j. n. j. n. j. n. j. n. j. – község
nagysága
Üdülés igen igen igen igen n. j. n. j. n. j. nem
alacsony, nem
Internetezés magas közepes közepes közepes alacsony alacsony
közepes internetezik
Megyei lapok ol-
alacsony alacsony alacsony átlagos magas magas magas átlagos
vasása
nagyon
Videokölcsönzés n. j. n. j. n. j. n. j. n. j. n. j. szinte soha
gyakran
Moziba járás Gyakori n. j. gyakori gyakori ritka ritka n. j. szinte soha
Hány könyv van közepes közepes közepes
Sok nagyon sok nagyon sok közepes kevés
otthon? – kevés – kevés – kevés
 Technokrata Ritkán
Jobboldali Balliberális Fiatal Női Férfi Bulvár
elit fogyasztók
közepes,
Idegennyelv-is-
magas magas magas főleg angol n. j. alacsony n. j. alacsony
merete
és német
Személygépkocsi van n. j. n. j. n. j. n. j. van n. j. nincs
kertes ház, régi bérház, régi bérház, kertes ház,
Lakókörnyezet n. j. n. j. n. j. szükséglakás
villa kertes kertes villa
Vagyoni helyzet nagyon jó közepes jó közepes közepes közepes közepes nagyon rossz
Szülők iskolai
magas magas magas magas n. j. n. j. n. j. alacsony
végzettsége

Anyagi fogyasz- közepes- közepes- közepes- nagyon

közepes közepes magas közepes
tás komponens alacsony magas alacsony alacsony

279
 FOGYASZTÓI CSOPORTOK ÉS TÁRSADALMI MILIŐK

A rendelkezésünkre álló adatok segítségével a következőkben elemezni fogjuk,

milyen a kapcsolat a Bukodi Erzsébet anyagi fogyasztás alapján képzett csoport-
jai és a mi médiafogyasztás és szabadidő-eltöltés alapján kialakított csoportjaink
között. Bukodi és munkatársai a következő tényezőket elemezték:
A kulturális fogyasztás mértékét mérő főkomponens a mi elemzésünkben az
alábbi változókból jött létre:
– gyakran jár színházba, operába
– gyakran látogat múzeumot, kiállítást
– gyakran jár klasszikus zenei koncertre
– hány könyv található otthon

Az anyagi fogyasztást a következő változókkal mértük:

– van automata mosógép
– van személyi számítógép
– van hétvégi ház
– 5 napnál hosszabb üdülés
– hány négyzetméteres a lakás
– hány televíziójuk van
– van telefon

A két fogyasztói komponensérték átlagértékei azt mutatták (7. táblázat), hogy

társadalmi és gazdasági változók szerint egyaránt jó helyzetű technokrata elit-,
jobboldali és balliberális miliőkben a kulturális fogyasztás komponensének átla-
ga magas, a férfimiliőben pedig az anyagi fogyasztásé.
A társadalmat felső, közép- és alsó osztályokra osztva csoportjainkat a követ-
kezőképpen hasonlíthatjuk Bukodi-féle csoportokhoz:
A háromosztályos modellben a Bukodi-féle és az általunk készített osztály-
csoportok nagysága lényegében megegyezik. A két modellben ennek ellenére
jelentős különbségek vannak, hisz Bukodi és kutatótársai a társadalmi mun-
kamegosztásban elfoglalt pozíciót tekintették a csoportképzés meghatározó is-
mérvének, mi pedig a fogyasztásból, annak is az identitásképzésre alkalmas
elemeiből (kultúra, médiafogyasztás) indultunk ki.

280
 12. táblázat. A fogyasztási csoportok kialakítása során számba vett vizsgálati dimenziók

Vizsgálati Vizsgálati aldimenziók Indikátorcsoportok

dimenziók
Az anyagi Tartós javak 1. Háztartás-felszereltség: van/nincs;
életvitel hány darab
komponense 2. Infokommunikációs eszközök: van/
nincs; hány darab
3. Szórakoztatási eszközök: van/nincs;
hány darab
Vagyoni elemek 1. Ingatlantulajdon: van/nincs; hány
darab
2. Gépjárműtulajdon: van/nincs; mi-
lyen korú
Megtakarítás/eladósodottság 1. Megtakarítási képesség: megtakarí-
tások gyakorisága;
2. Eladósodottság: hiteltartozások;
törlesztési képesség
Vásárlási/fogyasztási szoká- A mindennapi vásárlások (felsőruhá-
sok, kényszerek zat, tisztítószer stb.) leggyakoribb
helye: igen/nem; ha igen: szakbolt,
nagyáruház, egyéb
Üdülés Az üdülés előfordulása és a szállás tí-
pusa: szálloda, saját nyaraló, egyéb
Lakáskomponens Lakókörnyezet 1. A lakóövezet jellege: külterületi,
lakótelepi/hagyományos falusi, csa-
ládi ház/hagyományos városi
bérház, zöldövezeti
2. Környezeti ártalmak: van/nincs;
ha van: hányféle
Lakásnagyság 1. Egy háztartástagra jutó alapterület:
ötfokú skála: nagyon zsúfolt –
nagyon tágas
2. A lakószobák száma
3. A fürdőszobák száma
4. A külön (vízöblítéses) WC-k száma
Lakásminőség 1. A fűtés módja:
hagyományos – egyéb
2. A vízellátás módja: hagyományos
– egyéb
3. A szennyvízelvezetés módja: házi
csatorna – közcsatorna
4. A melegvízellátás módja: konyhai,
fürdőkályha – modernebb
5. A falak állapota: vizes, penészes
– száraz
Forrás: Bukodi, 2006

281
 13. táblázat. A fogyasztási csoportok kialakítása során számba vett vizsgálati dimenziók
(folytatás)

Indikátorcsoportok a „rétegződési”
Vizsgálati dimenziók Vizsgálati aldimenziók
megközelítésben
A szabadidő/kulturális Az írott kultúrához való 1. Újságolvasás: szokott/nem
fogyasztás komponense viszony szokott; csak napilap, csak heti-
lap-folyóirat, mindkettő
2. Könyvolvasás: szokott/nem
szokott; ha igen: csak szórakoz-
tató irodalom – egyéb munkák
is
3. Otthoni könyvtár nagysága
4. Könyvtár igénybevétele:
kölcsönöz-e
Az otthonon kívül fogyasz- 1. Színházba járás: igen/nem
tott magaskultúra 2. Múzeumba, kiállításra járás:
igen/nem
3. Komolyzenei koncertre járás:
igen/nem
Társas szabadidő 1. Étterembe, vendéglátóhelyre
járás: igen/nem
2. Vendégek fogadása, vendég-
ségbe járás: igen/nem
3. Szórakozóhelyre, bálba járás:
igen/nem
4. A családi ünnepek megtartása:
igen/nem
5. Kapcsolattartás a barátok-
kal: igen/nem; ha igen: milyen
gyakran
Otthoni szabadidő A televíziózásra fordított átlagos
időmennyiség
Fizikai aktivitás Sportolás: igen/nem; ha igen:
milyen rendszerességgel
Kirándulás: szokott/nem szokott
Forrás: Bukodi, 2006

282
 14. táblázat. A Csite–Kovách–Kristóf-féle és a Bukodi-féle csoportok összehasonlítása

Bukodi Csite–Kovács–Kristóf
Felső osztályok 17% 13%
– konzisztensen magas státusúak 4% – technokrata elit
– konzisztens felső középréteg 5% – balliberálisok
– fogyasztásorientált felső középréteg 8% – jobboldaliak
Középosztályok 56% 58%
– felhalmozásorientált középréteg 15% – férfi
– szabadidő-orientált középréteg 11% – női
– jó lakású kisegzisztenciák 18% – bulvár
– szabadidő-orientált kisegzisztenciák 12% – fiatal
Alsó osztályok, 30% 29%
szegények – jó lakású szegények 16% – ritkán fogyasztók
– konzisztensen szegények 9%
– leszakadók 5%

ÖSSZEGZÉS: FOGYASZTÓI MILIŐK, TÁRSADALMI CSOPORTOK

Elemzésünk alapján elfogadhatónak tartjuk azt a hipotézisünket, hogy a magyar

társadalomban jól elkülöníthető fogyasztói miliők léteznek. A társadalomstruk-
túra és -rétegződés rendszerével kapcsolatban szerintük a következő két meg-
állapítás tehető ennek alapján:
1. A fogyasztói csoportok nemcsak hierarchikus rendszerben helyezhetők el
a több–kevesebb, jobb–rosszabb fogyasztás logikája szerint, hanem létezik ho-
rizontális tagolódás is, és vannak olyan társadalmi csoportok, amelyek hasonló
mennyiségben és minőségben, csak mást fogyasztanak. A médiapiac kínálati
oldalának átalakulása megváltoztatta a fogyasztói szokásokat. A bulvárosodás-
sal, a pletykalapok és -műsorok népszerűségének növekedésével a kutatás során
is jól elkülönülő fogyasztói miliő jön létre, melynek nagysága 10 százaléknyi
lehet a teljes felnőtt népességen belül. A kereskedelmi tömegkultúra megjelené-
sének és intenzív térhódításának korszakában a magyar társadalom szervezet-
len volt. Nem voltak rétegpiacok és a tőkeerős kereskedelmi média kialakította
saját fogyasztói miliőjét. A bulvárosodással párhuzamosan nőtt a fiatalok saját
fogyasztói miliője. A szocialista évtizedekben is intézményesülten elkülönülő,
alapvetően depolitizált női és férfimiliők csökkentek az ezredforduló környé-
kén. A klasszikus magaskultúra és az újságolvasói miliő jobbos, balliberális és
gazdasági elit miliőre bomlott, melyek együtt megfelelhetők a Bukodi-féle fel-
ső osztályoknak. A társadalom politikai kettéosztódása/osztása csak a közéleti
kérdések iránt érdeklődő és azok vitáiban részt vevő felső osztályokra érvényes.
A jobbos miliő megjelenése, intézményesülése a kereskedelmi televíziózás és
általában a kereskedelmi, populáris tömegmédia előretörésére adott válaszként,
ellenreakcióként értelmezhető. Nyilvánvaló, hogy a kulturális minőségromlás
ellen más országokban másfajta reakciók jöttek létre (akár a zöldekre is gon-
dolhatunk, igaz, a nacionalizmusra is), de nálunk lényegében ez tekinthető a

283
legmarkánsabb ellenkultúrának. A ritkán fogyasztók csoportja, a fogyasztói és
élménytársadalomból kiszorultak miliője az összlakosság mintegy 25–30 száza-
lékát jelenti. Ez arányában jóval nagyobb csoport, mint a nyugat-európai posz-
tindusztriális társadalmak alsó csoportjai (10–15%).
2. A Bukodi Erzsébet modelljében szereplő fogyasztói rétegződéscsoportok
(amelyek erősen összefüggenek a kérdezettek munkaerő-piaci pozícióival) és a
mi fogyasztóimiliő-csoportjaink nagysága nagyon hasonló, ami azt jelenti, hogy
ha csupán a fogyasztói szokásokat elemezzük, akkor is érvényes rétegződési
csoportokhoz jutunk. Mindez úgy is értelmezhető, hogy a hagyományos mun-
kaerő-piaci pozíciónak a rétegződésre gyakorolt hatása „átüt” a fogyasztói mili-
ők rendszerén is. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy tanulmányunk eredményei
megengedik azt az értelmezést is, hogy a fogyasztásnak van csoport- és réteg-
képző hatása a magyar társadalomban. A fogyasztást, rétegződést, társadalom-
struktúrát illetően ezt kiemelten fontos eredménynek tartjuk, bár egyértelmű,
hogy a tétel további elemzést igényel.

3. ábra. A médiafogyasztási csoportok változása 1998 és 2004 között

284
 FÜGGELÉK

I. táblázat. Az érdeklődési, szabadidő-eltöltési és újságolvasási faktorok

Komponensek
1 2 3 4 5 6
Egészséges – ,113 – 2,106E-02 ,752 3,280E-02 2,755E-02 – 5,790E-02
életmód –
FITTCSAJ
Divat, öltözkö- ,725 – 6,046E-02 ,296 – 6,122E-02 – ,137 ,148
dés – BRAVO
Film, színház, – 1,749E-02 ,757 ,289 – 6,648E-03 5,656E-02 – 6,742E-02
muzsika
CHIP ,718 ,168 – 9,982E-02 ,227 ,182 – 7,860E-02
magazin
Politika, gaz- – 1,925E-02 ,126 – 6,713E-02 ,839 6,652E-02 5,909E-02
daság, autók
Táncol, ,821 2,361E-02 – 8,956E-02 – 1,950E-02 – 8,273E-02 ,124
sportol,
barátkozik
Klasszikus ,153 ,758 9,117E-02 – 4,322E-03 ,114 – 4,147E-03
művészetek
Barkácsol, ,147 – 6,458E-02 3,935E-03 ,840 – 2,546E-02 8,186E-02
autót ápol
Varr, kertész- 3,009E-02 7,754E-02 ,787 – 3,283E-02 – 4,945E-02 – 2,885E-02
kedik, vásárol
Szakkönyvet ,431 ,422 5,525E-03 ,171 ,224 – ,133
olvas, számí-
tógépezik
Liberális, – 5,887E-02 ,554 2,812E-02 ,113 ,165 ,181
minőségi sajtó
Gazdasági 2,918E-02 ,109 – 5,580E-02 9,724E-03 ,813 – 3,092E-02
sajtó
Bulvár ,253 – 4,752E-02 7,393E-02 ,103 8,714E-02 ,750
Napilap, – 7,589E-02 ,239 2,841E-02 5,471E-02 ,552 ,478
MN és MH
Pesti Est, ,188 ,447 – ,232 – ,144 – ,225 ,177
Pesti Műsor
Nők Lapja ,180 ,235 ,564 – 9,826E-02 – 1,210E-02 ,190
Jobboldali – ,194 ,306 – ,100 6,693E-02 – ,216 ,395
sajtó

285
 II. táblázat. Az érdeklődési, szabadidő-eltöltési és újságolvasási faktorok átlagértékei az egyes fogyasztási csoportokban

286
Klasszikus Újságolvasó Fiatal Női Férfi Ritkán fogyasztó
Egészséges – ,2826851 1,225191E-02 – ,3597634 ,6410469 – ,1222155 – ,1824076
életmód
Divat, öltözködés – 1,3671734E-02 – ,1382443 ,8820981 ,3319715 5,983841E-03 – ,6805602
Film, színház, 1,1124874 ,6323408 – ,2195743 ,3406252 – ,1467012 – ,3948387
muzsika
CHIP magazin ,3002907 ,4110905 ,6908995 – ,1077358 ,2557025 – ,5645847
Politika, gazdaság, 5,322784E-02 ,4982402 – ,1758586 – ,2866549 ,7908526 – ,3397228
autók
Táncol, sportol, ,2153740 2,775142E-02 1,4262621 – ,1159635 – ,1018431 – ,5886415
barátkozik
Klasszikus művé- 1,5601574 ,7134722 2,443407E-02 5,523536E- 02 – ,1248608 – ,4157711
szetek
Barkácsol, – ,2321416 ,1482025 – 3,2280920E-02 – ,2963853 ,9752178 – ,4233851
autót ápol
varr, kertészkedik, – 7,8512539E-02 – 6,6268685E-02 – ,2693714 ,8370725 – ,1285234 – ,4133254
vásárol
szakkönyvet olvas, ,5675443 ,5123167 ,1260474 7,795296E-02 ,1262047 – ,4145205
számítógépezik
Liberális, ,7186782 ,6192109 – ,1218706 – 5,7974784E-02 4,724586E-02 – ,1759361
minőségi sajtó
gazdasági sajtó – 9,3291247E-02 2,0404005 – ,1033139 – ,1024003 – 7,5134149E-02 – 7,6112966E-02
Bulvár – 5,1497074E-02 ,4292779 ,2126744 – 6,2596477E-02 ,1802761 – ,2337149
Napilap, ,1340728 2,0849715 – ,1258770 – 8,9768242E-02 – 6,7772995E-02 – ,1377396
MN és MH
Pesti Est, 1,3937707 – 3,7279567E-02 – 3,3785681E-02 – ,1136942 – ,1255069 – ,1103328
Pesti Műsor
Nők Lapja ,2073293 – 2,4780820E-02 – 6,9248928E-02 ,4882558 – 5,3546682E-02 – ,3587629
Jobboldali sajtó ,3772976 ,4646232 – 5,0620069E-02 – 5,5163481E-02 – 3,7117591E-02 – 5,3814498E-02
 III. táblázat. Az érdeklődési, szabadidő-eltöltési és újságolvasási faktorok, 2004

Komponensek
1 2 3 4 5 6 7
Kozmetika, divat ,472 ,487 – ,109 – ,167 – ,212 – ,186 ,182
Klasszikus ,205 ,468 ,341 – 6,555E-02 ,199 ,418 – ,162
Autó, számítógép ,746 – 9,399E-02 8,005E-02 ,323 – ,245 8,501E-02 3,902E-03
Orvoslás, gyógyászat – ,213 ,636 – 7,000E-02 ,134 2,449E-02 -2,013E-04 – 5,337E-02
Közélet – 1,222E-02 ,189 7,555E-02 ,760 ,133 5,142E-02 1,318E-02
Fiatalos ,737 – 2,583E-02 – 5,627E-03 – 4,504E-02 – ,239 – 5,657E-02 ,108
Klasszikus ,325 ,308 ,357 – ,117 ,204 ,390 – ,104
Barkács, autó ,212 – ,103 – 4,437E-03 ,790 9,592E-03 – 1,316E-02 4,018E-02
Kert, varrás 7,664E-02 ,693 2,844E-03 7,482E-02 ,114 – 9,519E-02 ,104
Számítógép ,558 ,108 ,237 4,934E-02 – 6,374E-02 ,221 – 2,185E-02
Közszolgálatit hallgat – ,344 8,728E-02 9,479E-02 8,947E-02 ,616 9,386E-02 – ,131
Kereskedelmit hallgat ,604 ,105 – 3,871E-02 8,551E-02 ,134 – ,250 ,149
Mindent, kivéve ,568 – ,142 5,497E-02 5,758E-02 ,353 9,487E-02 ,197
a nagy tévéadók
Közszolgálati – 6,523E-03 ,142 3,412E-02 4,741E-02 ,789 2,822E-02 1,330E-02
és politikai csatornák
Nagy kereskedelmi tévék ,182 8,425E-02 3,131E-02 1,663E-03 ,168 – ,719 – 1,634E-04
Női lapok 3,003E-02 ,568 7,853E-02 – ,168 ,137 5,568E-02 ,462
Ballib. minőségi sajtó – 4,449E-02 4,511E-02 ,707 ,108 ,120 – 1,773E-02 – 1,697E-02
Bulvár ,185 – 7,653E-02 5,593E-02 ,222 3,619E-03 4,234E-02 ,711
Gazdasági lapok 7,819E-02 – 2,142E-02 ,210 4,067E-02 ,154 ,229 1,262E-02
Jobboldali sajtó 5,166E-02 – 2,209E-02 1,810E-02 3,843E-02 ,153 ,640 3,775E-03
Pesti ingyenes lapok ,273 – ,119 ,414 – ,205 6,680E-02 ,105 ,149
Story magazin! (külön fak- 8,615E-02 ,213 – 2,370E-02 – ,110 – ,102 – 8,795E-02 ,717
tor!!!)
Liberális: Magyar Narancs, – 8,064E-02 – 5,409E-03 ,722 – 3,437E-02 – 9,769E-02 – 4,554E-02 8,484E-02

287
ÉS, MHírlap
HVG, Népszabadság, Lakás- ,297 – 1,386E-02 ,465 ,154 4,117E-02 ,179 – ,143
kultúra, Autó-Motor
 IV. táblázat. Az érdeklődési, szabadidő-eltöltési és újságolvasási

Faktorértékátlagok
fogyasztási Technokrata elit Jobboldali Balliberális Fiatal
csoportonként
Érdeklődés:
kozmetika, divat – ,2438060 – ,5080381 – ,2876552 ,4937251
klasszikus ,9389902 1,0334460 1,0179048 – ,2151766
autó, számítógép ,2637409 – 1,7837267E-03 ,1258929 ,8832481
orvoslás,
– ,1734606 – 5,6180382E-02 – ,1610899 – ,3521574
gyógyászat
közélet – 1,4432917E-02 1,284330E-02 ,2550616 – ,2739168
Szabadidő-eltöltés:
fiatalos ,1836312 – ,2010317 – 7,9151684E-02 1,1588208
klasszikus 1,0821418 ,8192320 ,9063472 – 5,5809415E-02
barkácsolás, autó – 8,4774303E-02 – ,1364457 – 2,2437438E-02 – 6,9768140E-02
kert, varrás 4,911961E-02 – 8,7636854E-02 ,1363478 – ,2936057
számítógép ,6654953 ,3239992 ,4626163 ,2344391
Médiafogyasztás:
közszolgálatit
,1303458 ,4550236 ,4326345 – ,4802737
hallgat
kereskedelmit
,2475894 – ,4630390 – 5,2973381E-02 ,2332199
hallgat
minden, kivéve
,2042055 1,738829E-02 ,4314988 ,3035968
a nagy tévéadók
közszolgálati
és politikai ,1756794 ,2660007 ,5048290 – ,4331030
csatornák
nagy kereskedel-
1,361108E-02 – 1,6818540 – 7,6370112E-02 ,1482603
mi tévék
informáltságot
,1400892 2,701220E-02 ,3264376 – 1,0114496E-02
fontosnak tartja
női lapok 9,867772E-02 – 6,6568587E-02 ,1222107 – ,3114648
balliberális
,2849264 – ,1491574 3,1147006 – ,1584546
minőségi sajtó
bulvár – ,1896724 – ,2079634 6,638660E-02 3,058775E-02
gazdasági lapok ,9902234 2,087944E-02 ,4072005 – 8,4988002E-02
jobboldali sajtó ,2655638 1,7785187 ,2308832 – ,1085421
pesti ingyenes
,8916398 – 6,3334291E-02 ,4403456 6,803564E-02
lapok
Story magazin!
– ,1853816 – ,2965257 – ,1481108 – 4,5169586E-02
(külön faktor!!!)

288
faktorok átlagértékei az egyes fogyasztási csoportokban

Női Férfi Bulvár Ritkán fogyasztó Összesen

,5619987 – ,1773460 ,5459563 – ,5518165 1,634265E-16

,5540900 – ,1599694 – ,4559605 – ,4421330 – 4,7664238E-17
– ,3675443 ,3852789 – 5,8870386E-02 – ,6950202 – 6,4089901E-17

,3942749 – 2,7764100E-02 2,812744E-02 6,656151E-02 – 5,6685139E-17

– 9,9293848E-03 ,6226016 – ,2343386 – ,2236698 2,385651E-16

– ,1304787 – ,1974399 ,2491631 – ,6212615 1,544988E-17

,2948842 – ,1627523 – ,2370006 – ,4277332 – 5,4643789E-17
– ,3942189 ,9882034 – ,1348601 – ,3438100 3,433533E-17
,7745850 4,603206E-02 ,1978253 – ,3952747 – 9,6094194E-17
– 3,6105351E-02 8,007350E-02 ,1308963 – ,4843107 7,080518E-17

8,839900E-02 – 4,5792318E-02 – ,3026508 ,2532027 4,824700E-18

,1552881 ,2559382 ,3089725 – ,5348565 – 2,1192087E-16

8,905854E-03 ,1552561 ,2397000 – ,5016287 9,379704E-17

,3166382 9,443267E-02 – 9,4425061E-02 – 9,5196165E-02 3,679511E-17

,1402108 ,1161589 ,2115831 – 1,1226017E-02 5,282775E-17

,2464462 9,824809E-02 ,2775976 – ,3877047 6,723917E-17

,7043216 – ,2601917 ,6464611 – ,2726509 – 2,7430315E-17

– ,1231450 – 8,4101687E-02 – ,1756963 – ,1356781 6,612786E-17

– ,1245612 ,1059878 ,8807855 – ,2432726 3,944320E-17

– 5,3782267E-02 – 4,4265107E-02 – ,1079477 – 8,2457723E-02 – 3,6591823E-19
– ,1386112 – ,1002376 – ,1884146 – ,1266520 – 3,2163535E-17

– 8,4362239E-02 – 9,3033757E-02 1,857136E-02 – ,1421727 – 2,0406718E-17

,1545465 – ,1393722 1,0712335 – ,2039189 3,103529E-17

289
 IV. táblázat

Faktorértékátlagok
fogyasztási Technokrata elit Jobboldali Balliberális Fiatal
csoportonként
Liberális sajtó:
Magyar Narancs, ,1578239 – 2,1872318E-02 1,2981839 – 6,4341933E-02
ÉS, MHírlap
HVG, Népszabad-
ság, Lakáskultúra, 1,0436947 6,538739E-02 ,5485648 – 3,2210518E-02
Autó-Motor
Attitűdök:
EU-hívő ,2632084 8,440150E-03 ,3863188 ,1031255

otthon maradni,
nyugodt élet, – ,4653378 – ,1408384 – ,3457934 – ,4849175
állandóság
Istenben bízni,
egészségre
vigyázni, pénznél – 7,5260417E-04 ,3281543 – 5,6024963E-02 – ,3595930
fontosabb
az egyenlőség
sikerorientált,
– ,1795694 – 7,5622806E-02 – ,1546941 ,2277064
törekvő
ember nem hihet
8,224748E-02 – ,1203426 ,3212617 ,1685198
semmiben
hűség a saját
meggyőződéshez, ,1930938 ,2226549 ,1653988 – 7,5176588E-02
önállóság
nyugodt élet,
– ,1540013 – ,1102733 – ,1461148 – 2,2537832E-02
nem feltűnni
környezetvédelem ,1579072 ,1353117 6,983133E-02 3,770690E-03
technikahívő – 1,1090766E-02 – ,1675644 1,074452E-03 ,1220628

290
(folytatás)

Női Férfi Bulvár Ritkán fogyasztó Összesen

– 4,1550629E-02 – 6,2377214E-02 – 2,0909191E-02 – 7,5851309E-02 2,137572E-17

– ,1223910 2,095992E-02 – 7,7503637E-02 – ,1703742 – 2,1019970E-17

,2198760 ,1081429 4,385413E-02 – ,4026199 – 3,7269450E-20

– 2,3088965E-02 – ,1729846 – ,2201777 ,7000133 2,836544E-17

,1387971 – ,1207202 – ,1590413 ,2411244 – 4,8653572E-17

– ,1647602 – 2,7350937E-02 3,112098E-02 2,767689E-02 7,281095E-18

– 3,7836875E-02 3,998326E-02 6,578204E-02 – ,1758201 2,266067E-17

7,793077E-03 – 4,9112161E-03 – 8,1557610E-02 – 2,4380139E-02 7,066965E-17

– 7,4790659E-02 – 4,7581064E-02 – 4,5499995E-02 ,1809964 – 2,1723007E-17

6,114343E-02 – 7,5928239E-02 – 4,7059428E-02 – 3,4042313E-02 2,033896E-17

– 2,1086749E-02 2,668499E-02 9,947402E-02 – 8,7234457E-02 – 9,1801431E-17

291
 CSURGÓ BERNADETT – MEGYESI G. BOLDIZSÁR

CSALÁDI DÖNTÉSEK, MUNKAMEGOSZTÁS

ÉS TÁRSADALOMSZERKEZET

Bár a társadalmi rétegződésvizsgálatok csekély figyelmet szenteltek a nemi ho-

vatartozás kérdésének, e dimenzió is jelentős rétegződési különbségeket okoz-
hat. Randall Colins A státuskultúrák termelése és a nők című tanulmányában rö-
viden bemutatja a női és a férfi-munkavállalás egyik jellemző különbségét, és
amellett érvel, hogy „társadalmunkban főként a nők teljesítik az osztály-hova-
tartozás státuscsoportbeli (rendi) tagsággá való alakításának weberi feladatát”
(COLLINS, 2003, 165.). Egyfelől bemutatja a különböző társadalmi csoportokba
(osztályokba) tartozó nők eltérő munkaerő-piaci helyzetét és a családon belüli
munkamegosztásban betöltött szerepét, másrészt pedig azt, hogy miként vesz
részt a „nő” (feleség, anya etc.) a család társadalmi státusának megteremtésében,
újratermelésében. Ezek a példák is mutatják a férfiak és nők társadalomban el-
foglalt helyének alapvető különbségeit. Nevezhetjük ezt egyenlőtlenségnek vagy
a nemi szerepek különbségeinek, annyi azonban bizonyos, hogy a nők és a fér-
fiak másként helyezkednek el a társadalmi struktúrában. Vita folyik arról, hogy
a női státus mennyiben írja-írhatja fölül a réteg- és osztálykülönbségeket. Egyes
kutatók szerint a családfő státusának meghatározása elegendő a többi családtag
társadalmi pozíciójának leírására is. Mások a nők helyzetének külön vizsgála-
tát hangsúlyozzák (G OLDTHORPE, 1983; STANWORTH, 1984; LEIULFSRUD–WOODWARD,
1988).
A nyugat-európai és az amerikai társadalomtudományi kutatásokban a nő
és a gender hosszú ideje kiemelkedő figyelmet élvez. Mi ebben a tanulmányban
ennek a gazdag anyagnak hangsúlyozottan egy szűkebb szeletére támaszkodva,
a családon belüli döntéseket középpontba állítva vizsgáljuk az alább megfogal-
mazott kérdéseket. Nem a nők helyzetét elemezzük, érintve az ismert témákat
– a munkaerő-piaci hátrányok, a nők és a férfiak képzettségbeli különbségei,
a családon belüli erőszak –, amelyek mögött gazdag magyar kutatási anyagot
találhatunk. Nem is a genderkutatások kedvelt témáit vagy a családszociológia
területéről ismert kérdéseket tekintjük át, csupán a családon belüli döntések, a
munkamegosztás és családszerkezet változásiról adunk képet.

293
 A legtöbb társadalmistruktúra-kutatás az emberek társadalmi helyzetét a
családjuk viszonylatában határozza meg. A családi körülmények számbavétele
elengedhetetlen az egyének társadalmi pozíciójának megragadásához, mivel a
családok közötti különbségek sokszor jobban megmutatják a társadalmi különb-
ségeket, mintha mindenkit külön-külön vizsgálnánk. E megközelítés szerint a
társadalmirétegződés-vizsgálatok alapvető kutatási egysége a család.
A férfiak és a nők családban elfoglalt helyét, szerepeiket, a döntési helyzete-
ket vizsgálva mutatjuk be a női és férfistátus közötti különbségeket. Az eltérő
családi életben észlelhető eltérő szerepek, döntési kompetenciák, helyzetek, a
társadalom más területein észlelhető különbségekben is megmutatkoznak, meg-
mutatkozhatnak. Kérdés tehát, mi zajlik ma Magyarországon ebben a világban.
Mi jellemzi a családot, helyét, szerepét, és mindez milyen hatású a mai társada-
lomban?
A nők társadalmi helyzetét nagymértékben meghatározza a családon belüli
társadalmi rétegződés dimenziója. A család mindennapi életének, a nők és fér-
fiak közötti viszonyok vizsgálatában pedig mindig központi témaként jelenik
meg a családi munkamegosztás és családi döntések problémája. Tanulmányunk
célja a családi döntések, a nemi szerepek, ezen belül a családon belüli viszonyok
változásának bemutatása a jelenkori Magyarországon.
A hatvanas évektől a magyar szociológia kibontakozásának részeként szá-
mos tanulmány és könyv jelent meg a magyar családok életéről (LŐCSI, 1971;
SZALAI, 1978; SZÁNTÓ, 1980; CSEH-SZOMBATHY, 1979; H. SAS, 1976). E művek szerzői
vagy átfogó áttekintést adtak a magyar család fejlődéséről, vagy pedig a csalá-
di élet valamely problémájának alapos elemzését nyújtották. A korabeli család-
szociológia legfontosabb témái között – szocializáció, házasság, párkapcsolatok,
munkamegosztás – megtalálhatjuk a nők és férfiak családon belüli helyzetének
vizsgálatát is.
A nők helyzetének vizsgálata mint önálló kutatási terület a rendszerváltást
követően bontakozott ki Magyarországon, majd a nők családon belüli helyzeté-
nek vizsgálata is hangsúlyosabbá vált. A magyar nőtudomány, illetve a társa-
dalmi nemek kutatásának képviselői számos tanulmányban foglalkoznak a nők
családon belüli helyzetével, a nők és férfiak családon belüli viszonyaival.
A nők családon belüli helyzetét jól mutatja a családi munkamegosztás és
döntések szerkezete. A döntések határozzák meg a család mindennapjait, tehát
hogy mire használják fel az anyagi erőforrásokat, a családtagok idejét és munká-
ját, azazhogy miként gazdálkodjanak, miként osszák meg a munkát a családon
belül.
Tanulmányunkban áttekintést nyújtunk a magyar nőkkel és családokkal fog-
lalkozó társadalomtudományi munkák1 segítségével a családon belüli munka-
megosztás és döntések témakörében megjelent, általunk legfontosabbnak tartott
kutatási eredményekről.

1
Az irodalom kiválasztásakor néhány családszociológiai és nőtudományi munka mellett
nagy hangsúlyt fektettünk a Tárki Szerepváltozások című köteteire, amelyek folyamatos jelentést
kívánnak nyújtani a nők és férfiak rendszerváltást követő helyzetéről.

294
 CSALÁDON BELÜLI DÖNTÉSEK

A rendszerváltást megelőzően a családalapítást egyértelműen a házasságkötés

jelentette. Cseh-Szombathy László az 1979-ben megjelent Családszociológiai prob-
lémák és módszerek című, ma már klasszikusnak számító művében a házasság
elején hozott döntéseket és kompromisszumokat hangsúlyozza.
A rendszerváltás utáni nőkutatások eredményei szerint azonban mára a há-
zasságkötés mint együttélési forma fontossága csökkenőben van. Tóth Olga, S.
Molnár Edit vagy Pongrácz Tiborné kutatásai, írásai rámutattak a népesség csa-
ládi állapot szerinti változásaira. Az 1. táblázatban a házasságkötések számának
csökkenését emeltük ki ugyan, de a rendszerváltozást megelőző évtizedek óta
a hajadonok, nőtlenek, a válást, illetve megözvegyülést követően újraházasodók
aránya is jelentősen csökkent, míg a válások száma növekedett.
1. táblázat. A házasságkötések számának alakulása

Évek átlaga Házasságkötések Ezer 15 év feletti Ezer 15 év feletti nőre

száma férfira
1980–1989 72 854 58,0 43,5
1991 61 198 42,3 32,3
1993 54 099 35,4 27,9

1995 53 463 33,5 25,8

Forrás: Tóth Olga, 199

A házasságkötések számának csökkenésével párhuzamosan a házasodási

életkor fokozatosan egyre feljebb tolódott, és nőtt a házasságon kívüli együtt-
élések száma (TÓTH, 1993, 1996, 1997). Az 1996. évi mikrocenzus szerint például
a házaspár típusú családok 7,4 százaléka élettársi kapcsolatot tart fenn (S. MOL-
NÁR, 2001). A társadalom túlnyomó többsége tolerálja, sőt sokan természetesnek
tekintve elfogadják a házasság előtti, illetve házasság nélküli együttélést (BU-
KODI, 2001; S. MOLNÁR, 2001; S OMLAI, 2002). Különösen terjed a házasságkötést
megelőző „próbaházasság” (CSEH-SZOMBATHY, 1991). A társadalmi jelzőszámok
élettársi kapcsolatokra gyakorolt hatásáról elmondható, hogy az iskolai végzett-
ség, valamint az életkor jelentős mértékben befolyásolja e párkapcsolati forma
választását. 1970 és 1990 közötti időszakban az iskolai végzettség emelkedésével
csökkent a nem házas együttélések száma. A rendszerváltást követően ez a kép
módosult, és mára az iskolázottabb nők körében is gyakoribb ez az együttélési
forma (BUKODI, 2001; SZUKICSNÉ, 2005). A 2. táblázat a nőkre vonatkozóan mutatja
meg az élettársi kapcsolatot létesítők és a házasságra lépők arányát a különbö-
ző életkorokban, illetve a különböző iskolai végzettség szerinti csoportokban.
A főbb trendek részletesebb elemzés nélkül is jól láthatók. Az adatok szerint
az alacsonyabb társadalmi státusúak, illetve az alacsonyabb iskolai végzettség-
gel rendelkezők csoportjaiban a legelterjedtebb együttélési forma az élettársi
kapcsolat. A magasabb státusúak a házasodási életkor kitolódása ellenére is in-

295
 2. táblázat. Az élettársi kapcsolatot létesítők és a házasságra lépők aránya különböző
életkorokban a kérdezett iskolai végzettsége szerint, nők (%)

17 éves 19 éves 21 éves 23 éves 25 éves 27 éves 29 éves

korig
Élettársi kap-
csolat
Legfeljebb ál-
20,8 28,7 31,3 31,8 31,8 31,9 31,9
talános
Szakmunkás-
3,8 13,0 18,3 22,0 22,8 22,9 22,9
képző
Középiskola .. 5,1 12,0 19,8 22,9 23,2 24,0
Főiskola - .. 4,0 12,1 19,8 24,8 ..
Egyetem - .. .. 6,8 21,3 28,8 ..
Összesen 3,9 9,4 14,5 20,0 23,3 24,4 24,8
Házasság
Legfeljebb ál-
7,9 26,2 37,6 43,8 49,7 52,6 54,0
talános
Szakmunkás-
1,8 17,6 34,4 49,9 58,2 63,8 63,9
képző
Középiskola .. 6,4 25,0 37,7 48,4 57,8 58,1
Főiskola - .. 6,2 19,2 31,4 42,2 57,9
Egyetem - .. .. 6,5 12,4 27,5 ..
Összesen 1,5 10,9 25,0 37,4 46,8 54,7 55,9
Forrás: Bukodi, 2001, Az Ifjúság 2000 felvétel alapján

kább választják a stabilabb együttélési formát, a házasságot. Tóth Olga pedig

az 1994-es ISSP-kutatás alapján megállapítja, hogy a házasság kiemelt „érzelmi
többlet” (TÓTH, 1996), és feltehetően azért olyan fontos a válaszolók számára,
mert az komoly anyagi biztonságot nyújt.
Az együttélések elején hozott kompromisszumok és döntések ma is nagyon
fontos döntései a családoknak. Ilyenkor válik nyilvánvalóvá, hogy a házastársak
mennyi mindenben mást szoktak meg a szülői családban. Ezek sokszor apró, je-
lentéktelennek tetsző dolgok: ki milyen fogkrémet használ, mit reggelizik, meny-
nyire rakja rendbe a holmiját, milyen tévéműsorokat néz stb. (C SEH-SZOMBATHY,
1979). A házas-, illetve élettársak tehát döntések sorozatait hozzák meg, melyek
bizonyos rendszerbe állnak össze.
Cseh-Szombathy két szempont alapján csoportosítja a családi döntéseket.
Egyrészt azt nézi meg, hogy a döntések következtében a család miként használ-
ja fel anyagi erőforrásait, tagjainak energiáját és idejét, azaz mi jellemzi a gaz-
dálkodást. Másrészt pedig azt vizsgálja, mi a partnerek szerepe a döntéshozatal

296
folyamatában. A család gazdálkodása többet jelent a családon belüli termelés
és fogyasztás szervezésénél. Kiterjed nem vagy nem pusztán anyagi természe-
tű célok megszervezésére és megvalósítására is, amilyen a gyermekvállalás, a
gyermekek nevelésének, valamelyik házastárs továbbtanulásának, a nő munka-
vállalásának vagy otthon maradásának kérdése. Ezek mind a gazdálkodással
kapcsolatos döntések következményei.
A családi gazdálkodás céljai közül kiemelkedik az otthonteremtés. Magyar-
országon a fiatal párok számára a saját lakás megszerzése nagy probléma, amely
komoly anyagi terhekkel és a család számára fontos más döntések háttérbe szo-
rulásával járhat.
Az otthonteremtés után a gyermekvállalás, a szülővé válás a családok másik
kiemelkedő döntése. A szülővé válás kiemelkedő fontosságú a férfiak és a nők
életében egyaránt, hiszen mind érzelmileg és anyagilag, mind a további sze-
repeket illetően alapvető változásokat idéz elő. Vizsgálatok bizonyítják, hogy
Magyarországon a házasság fő céljának a gyermekvállalást tartják. A magyar
társadalomban a család normatív fogalma erőteljesen társul a házasságkötéssel
létrejövő férfi-nő kapcsolathoz, amely később kibővül egy-két gyerekkel (TÓTH,
1996). Tóth Olga és munkatársai az anyák körében végzett 1988–89-es Pest me-
gyei vizsgálata alapján elmondható, hogy a nyolcvanas évek végi Magyarorszá-
gon a nők szülővé válásának életkori időzítése átlagosan 22 év. A terhesség idő-
szakában a megkérdezett nők átlagosan 2-3 éve éltek együtt leendő gyermekük
apjával, és átlagosan 3-4 éve ismerték egymást. Figyelemre méltó, hogy a vizs-
gálatban szereplő, az első gyermeküket váró anyák 45 százaléka egy éven belül
házasodott.
A szülővé válás időzítésével foglalkozó kutatók érdeklődése elsősorban az
iskolázottság és az időzítés kapcsolatára irányul. A Pest megyei kutatás ered-
ményei szerint a minta átlagához képest túl korán anyává váló nők egy része
az életútnak ezt a váltását választja a magasabb iskolai végzettség megszerzése
helyett, más részük azonban a védekezés hiánya miatt véletlenül válik anyává.
Jellemző esetükben a sokféle hátrányos szociális hatás kumulálódása, és helyze-
tük továbbörökítése. Az átlaghoz képest későn anyává válók csoportjára magas
iskolai végzettség (többnyire felsőfokú) és foglalkozási státus jellemző. A maga-
sabb iskolai végzettség a késői időzítést kétféleképpen idézheti elő. Egyrészt a
magasabb iskolai végzettség mint kulturális hatás önmagában is a szülővé válás
halasztására késztethet. Másrészt a magasabb iskolai végzettség megszerzésé-
vel töltött idő alatt az anyai és a tanulói szerep nehezen egyeztethető össze Az
együttélés hosszát vizsgálva azt találták a kutatók, hogy a késői időzítésű cso-
portba került anyák egy része ugyanolyan rövid együttélés után válik anyává,
mint akik fiatalabban vállaltak gyereket. Róluk tehát nem állítható, hogy meg-
alapozottabban élték át életútjuknak ezt az átmenetét. Van azonban egy másik
csoport is, a hosszabb házassági/együttélési idő után anyává válóké. Ők azok,
akik anyagilag is a legjobban alapozták meg ezt az életútváltozást. Velük kap-
csolatban beszélhetünk megalapozott családon belüli döntésről.
A gyermekvállalással kapcsolatos magatartás az elmúlt évtizedekben nagy
változásokon ment keresztül. A rendszerváltás előtt Európában először Magyar-

297
országon csökkent az egyszeri reprodukciós szint alá a termékenység, s itt tart
ez a folyamat a leghosszabb ideje, több mint 30 éve. Más szempontból viszont
a magyar termékenységi magatartások lényegesen különböztek a nyugat-euró-
pai mintától. A fiatalkori házasságkötés a fiatalon vállalt anyasággal járt együtt,
nem volt jellemző az akaratlagos gyermektelenség, mindenki kívánt legalább
egy gyermeket, általánossá vált a kétgyermekes családmodell, ritka volt a 30
vagy 35 év feletti gyermekvállalás, alacsony volt a házasságon kívüli születések
aránya.
Ez a termékenységi minta az 1980-as évek elején már a változások jeleit mu-
tatta, s ez a változás az utóbbi években egyre határozottabbá vált. Az 1980-as
évek elejétől a termékenység továbbra is csökkenő irányzata mellett az anyák
„öregedésével” találkozhatunk. A termékenységi helyzet új eleme továbbá a há-
zasságon kívüli születések arányának és számának a növekedése (PONGRÁCZNÉ
– S. MOLNÁR, 1997; PONGRÁCZNÉ, 2001; KLINGER, 2001).
3. táblázat. Élveszületések megoszlása az anya életkora szerint, 1960–2000 (%)

Anya életkora
15–19 20–24 25–29 30–34 35–39 40–44 45–49
Év Összesen
éves éves éves éves éves éves éves
1960 13 39 26 13 6 2 0 100
1970 13 40 28 13 5 1 0 100
1980 18 41 26 11 4 1 0 100
1990 11 40 31 13 4 1 0 100
2000 9 26 35 21 7 1 0 100
Forrás: Klinger 2001

A családok gyermekvállalással kapcsolatos döntéseit a szülők életkora, is-

kolai végzettsége, együttélési formája mellett alapvetően meghatározza, a csa-
lád gyermekvállalással kapcsolatos attitűdje. Statisztikai kutatások bizonyítják,
hogy a magyar családok életvezetésében meghatározóan dominál a gyermek, a
gyermekvállalás, gyermeknevelés értéke. Nemzetközi összehasonlításban is az
azonos családi státusú kisgyermekes szülők között Magyarországon bizonyult a
legerőteljesebbnek a családcentrikus, gyermekcentrikus beállítódás, és e tekin-
tetben csak alig-alig van különbség a nők és férfiak, anyák és apák között (PONG-
RÁCZNÉ – S. MOLNÁR, 1997, 1999). A kérdést vizsgáló kutatók többé-kevésbé egyet-
értenek abban, hogy a magyarok minden korcsoportban, társadalmi rétegben
kifejezetten fontosnak tartják a gyermekvállalást, a tervezett gyermekszám pe-
dig elvileg elegendő a természetes reprodukciós szint eléréséhez, a megvalósult
gyermekszám azonban ettől messze elmarad. Tóth Olga az 1994-es ISSP-kutatás
eredményei alapján a családdal, gyermekvállalással kapcsolatos értékek és a vi-
selkedés ellentétét mutatja be. A helyzet indoklására két magyarázattal szolgál:
egyrészt feltételezi, hogy a hasonló történelemmel, hagyományokkal rendelkező
környező országok lakosainak és a magyar lakosságnak a gyermekek iránti at-

298
titűdjei nem térhetnek el jelentősen, amint a házassággal kapcsolatos érzelmeik
is csak kismértékben különbözhetnek. Ennek alapján Tóth azt feltételezi, hogy
„egyféle hiányérzet, gyakran illuzórikus várakozás fogalmazódik meg” (TÓTH,
1996) a válaszokban. A házasság mint kiemelt „érzelmi többlet” (TÓTH, 1996)
pedig feltehetően azért olyan fontos a válaszolók számára, mert komoly anyagi
biztonságot nyújt.
Estók Éva az értelmiségi anyákkal foglalkozó tanulmánya szerint a nők gyer-
mekvállalása a racionális közgazdasági döntések elve alapján is értelmezhető:
a gyermek áru és öröm egyben, mely kiadásokkal jár, de minél nagyobb az
öröm, annál jobban ellensúlyozza a kiadásokat. Minél magasabb a nő jövedelme,
a gyermekvállalás annál nagyobb haszonáldozattal jár. Ezért is van, hogy az ala-
csonyabb jövedelműek, illetve a munkaerőpiacról kimaradók gyermekvállalási
kedve nagyobb (ESTÓK, 2005).
A családi döntések a családi értékek és viselkedések mellett azonban leg-
inkább a családon belüli hatalmi viszonyokat mutatják. Magyarországon sem
a szociológia kibontakozása idején, sem pedig a rendszerváltást követően nem
végeztek átfogó vizsgálatokat a családon belüli hatalmi viszonyok vizsgálatára.
Ezzel kapcsolatosan főként a nemzetközi szociológiai irodalom alapján tájéko-
zódhatunk, illetve néhány újabb kutatás eredményei között találhatunk infor-
mációkat.
Talcott Parsons és követői, a strukturális-funkcionális iskola elmélete sze-
rint a modern nukleáris családban a családtagok szerepei nemek szerint dif-
ferenciálódnak, ami a család két alapvető funkciójának – a gyermekek elsődle-
ges szocializációjának és a család felnőtt tagjai személyisége stabilizációjának
– következménye. A nukleáris család fő vonásai leírhatók két tengely mentén
végbemenő differenciálódással. Az egyik tengely a hatalmi helyzetben elfoglalt
pozíciókat írja le, a másik tengely egyik végén az úgynevezett instrumentális
funkciók vannak, míg a másik végén az expresszív funkciók. Az instrumen-
talitás Parsonsnál elsősorban olyan funkciók ellátására vonatkozik, amelyek a
családot más társadalmi rendszerekhez kapcsolják, míg az expresszív funkciók
a családi rendszer belső ügyeire vonatkoznak. A két tengely szerinti tagolás a
családban négy alapvető státusszerep-tagolást különböztet meg: a férj-apa (inst-
rumentális), feleség-anya (expresszív), a fiúgyermek és leánygyermek szerepe
(CSEH-SZOMBATHY, 1979).
Ez a parsonsi séma, amely szükségszerűnek írja le a családi szerepek alap-
vető differenciálódását, tudományos értelemben hamar túlhaladottá vált. George
Levinger például már a hatvanas években kifejtette, hogy a parsonsi séma a
családi életciklusnak csak arra a rövid szakaszára jellemző, amikor a gyermekek
születnek, és a feleség-anyát teljes mértékben lekötik az anyai teendők, egyéb-
ként azonban nem érvényes a férj és feleség szerepeire (C SEH-SZOMBATHY, 1979).
Harold L. Raush a házastársak közötti konfliktusokat elemző vizsgálatai során
megállapította, hogy a házastársak közötti tényleges helyzet nem ábrázolható a
férj szerepeinek instrumentális és a feleség szerepeinek expresszív tulajdonsá-
gaival, így elvetette a parsonsi minősítést (CSEH-SZOMBATHY, 1979).

299
 Magyarországon nem készültek átfogó kutatások sem a parsonsi elmélet
tesztelésére, sem a magyar családok hatalmi struktúrájának és szerepeinek le-
írására. Sokat megtudhatunk azonban a családon belüli hatalmi viszonyokról
Nagy Ildikó munkáiból (NAGY 1999, 2001, 2003).
Nagy Ildikó a magyar családok pénzkezelési szokásait, valamint a családfő
intézményének elterjedtségét vizsgálta. A családfő intézménye hierarchikus vi-
szonyt feltételez a családtagok között. Megléte jól mutatja a partnerek közötti
hagyományos szerepeket. Nagy Ildikó vizsgálatai szerint a páros háztartások
csaknem kétharmada rendelkezik családfővel. A családfős háztartások aránya
magas a falvakban, a vidéki városokban, valamint a fővárosban egyaránt. Legin-
kább a gyermekes családok körében jellemző. Az esetek 92 százalékában férfiak
töltik be a családfő szerepét, míg a nők aránya csupán 8 százalékos. A férfiakat a
többség azért tekinti családfőnek, mert ez a szokás, másodsorban mivel ők a csa-
lád eltartói, ők keresik a legtöbbet, s végül, mivel az ő szavuk érvényesül a család
legfontosabb döntéseiben. Az elemzés során kiderült azonban, hogy a családfő
intézménye csak önmagában utal a hagyományos nemi szerepmegosztásra és
hatalmi viszonyokra. A családi élet más területeivel, a munkamegosztással vagy
a pénzügyi döntésekkel összefüggésben nem, vagy csak gyengén mutatható ki,
hogy a családfővel rendelkező háztartásokban a hagyományos nemi szerepek
élnek (NAGY, 2001).
Nagy Ildikó a családok pénzügyi döntéseinek vizsgálatához kiindulópontként
J. Pahl elméletét használta. Pahl feltételezése szerint a partnerek közül annak
van nagyobb szava, hatalma a családon belül, aki a család pénze felett rendel-
kezik, illetve ellenőrzi a pénz elosztását. Az a kapcsolat, amelyben a partnerek
közösen kezelik a pénzt, „demokratikusabb”, egyenlőbb viszonyt feltételez, mint
az, amelyben az egyik vagy másik partner egy személyben felelős a kasszáért
(NAGY, 1999).
Nagy Ildikó eredményei azt mutatják, hogy a magyar családok pénzkezelési
szokásait ma a partnerek által összeadott közös kassza jellemzi. Leírja azonban,
hogy a hatvanas–hetvenes évek óta történtek változások, hisz a közös pénz-
kezelést alkalmazó háztartások aránya fokozatosan emelkedik, a feleségek egy
kézben összefogott pénzkezelésével szemben. Hangsúlyozza tehát, hogy a ma-
gyar családok pénzkezelési szokásai a társak között egyenlőbb viszonyokat fel-
tételező, közös pénzkezelés irányába mutatnak.
Adatai szerint továbbá a pénzkezelés megválasztását jelentősen befolyásolja
a partnerek szocioökonómiai helyzete és a szülőktől átvett pénzkezelési min-
ták is. A feleségek pénzkezelése jellemző az alacsony jövedelemmel, alacsony
képzettséggel és foglalkozási státussal rendelkező idősebb, főként vidéki házas-
párokra. A közös pénzkezelés pedig leginkább a magas jövedelmű, magasabb
iskolai végzettségű és foglalkozási státusú, fiatalabb, 18–34 év közötti, főként
fővárosi háztartásokra jellemző.
Nagy Ildikó szerint a párok konkrét szocioökonómiai helyzete a meghatá-
rozó a nemek közötti hatalmi viszonyokban: a munkamegosztás, így a pénz-
kezelési mód megválasztásában is. A közös pénzkezelésű családokban a partne-
rek teljes mértékben összeadják jövedelmeiket, s mindketten tisztában vannak

300
 4. táblázat. A párkapcsolatban élők pénzkezelési szokásai a kérdezett foglalkozása szerint
(%) – csak az aktívakra

Egyéb
Foglalkoztatottak Közösen A feleség A férj Összesen
módon
Önálló 64 14 9 13 100 (64)
Felső- és középvezető 60 18 8 14 100 (50)
Alsóvezetők 64 29 - 7 100 (28)
Szellemiek 70 17 4 10 100 (144)
Szakmunkások 65 27 2 6 100 (145)
Betanított munkások 55 35 6 3 100 (116)
Segédmunkások,
illetve mg-i fizikai 41 48 7 4 100 (56)
dolgozók
Összesen 61 26 5 8 100 (603)
Forrás: Nagy Ildikó 2003

a család pénzügyeivel. A vásárlási döntések vizsgálata azt mutatja, hogy a kis

értékű döntéseket nem beszélik meg egymással, a nagy értékű döntésekre pedig
a kompromisszumos megbeszélés a jellemző. Ugyanakkor még ezekben a csa-
ládokban is érvényesül az a hagyományos nemi szerepmegosztás, amely szerint
a házimunka és a gyermekekkel kapcsolatos teendők szinte teljes mértékben a
feleségre, anyára hárulnak – a férjek többsége legfeljebb a vásárlásban veszi ki a
részét a házimunkákból. A család mindennapi ügyeinek intézése, a gyerekek el-
látása ezekben a családokban is a feleségek feladata (NAGY, 2003). A közös pénz-
gazdálkodás tehát nem jelenti a családon belüli nemi szerepek megváltozását, a
döntési és munkamegosztási szerkezet átalakulását.
A családi szerepek azonban nemcsak aszerint változnak, hogy ki milyen fel-
adatokat lát el otthon, hanem attól is függenek, miként szól bele, s mi a szavának
a súlya a család mindennapi és rendkívüli döntéseiben. A nemzetközi irodalom-
ban többféle elemzési technikával találkozhatunk a döntések vizsgálatában. Ro-
bert O. Bood és Donald M. Wolfe kérdőíve nyolc családi döntést kívánó kérdést
vet föl, a válaszok pedig azt jelölik, hogy a házastársak közül ki milyen mérték-
ben vett részt a döntésekben. A kérdezéssel járó alapvető torzítások kiküszöbö-
lésére azonban a kutatók kísérleteztek a megfigyelés módszerével is, és labo-
ratóriumi szituációban vizsgálták a családon belüli döntések mechanizmusait.
A legtöbb döntésekkel kapcsolatos vizsgálat a hatalmi viszonyokra fókuszált.
Az erre irányuló SIMAF-technika standardizált körülmények között zajló csalá-
di interakciókat vizsgál: újszerű, nem átlátszó feladat elé állítja a családtagokat,
akiknek együttműködve kell meghozniuk a döntést. A megfigyelők a családta-
gok közötti együttműködést jegyzik fel (CSEH-SZOMBATHY, 1979).
A magyar családokat eddig sem a SIMAF, sem a Bood–Wolfe-módszer sze-
rint nem vizsgálták. A mezőgazdasági vállalkozók feleségeinek körében végzett
kutatásaink során kvalitatív módszereket, mélyinterjúkat alkalmazva vizsgáltuk

301
a családon belüli döntések szerkezetét. Alapkérdésünk az volt, hogy a család tra-
dicionális, termelő funkciójának megerősödése okozhatja-e a paraszti életforma
s ezzel együtt a hagyományos családi szerepek visszatérését, vagy egy teljesen
új típusú vállalkozói életvezetés kialakulásához vezet. Eredményeink az utóbbit
látszanak igazolni (CSURGÓ, 2002, 2005).
A Bood–Wolfe-módszerre támaszkodva a mélyinterjúk kiegészítéseként le-
kérdeztünk egy 11, a mezőgazdasági vállalkozó családokra jellemző speciális
döntési területeket is tartalmazó kérdéssort. A mezőgazdasági vállalkozók a
rendszerváltást követő vidéki társadalom egy új rétegét alkotják. A mezőgazda-
sági magángazdaságok egyik legfontosabb jellemzője, hogy családi alapon szer-
veződnek, és alapvetően a család munkaerejére építenek. Ezeket a gazdaságokat
a piac kihívására hozták létre, a fő cél a profittermelés, s ezen keresztül a jólét
biztosítása, a társadalmi felemelkedés. A gazdák a termelés és értékesítés egész
folyamatát irányítják és ellenőrzik. A mezőgazdasági szakismeretek mellett bi-
zonyos szervezési szakértelemmel, hitel- és pénzkezelési készséggel, kapcsolat-
teremtő és információszerző képességgel, azaz piaci kvalifikációval is rendel-
keznek. Életmódjukban, fogyasztási szokásaikban ezek a családok a társadalom
középső rétegeiben foglalnak helyet, önmagukat középosztályként definiálják
(CSURGÓ, 2002).
A döntésekre vonatkozó eredményeink azt mutatják, hogy a mezőgazdasági
vállalkozói családokban a feleségek nagyobb beleszólással rendelkeznek a csa-
lád mindennapos ügyeibe. A férfiak döntési felelőssége leginkább a gépjármű-
vásárlásra, a mezőgazdasági beruházásokra, míg a nőké a család élelmezésére,
a lakásszépítésre és a háztartási kisgépek vásárlására terjed ki. A férj döntései
tehát a háztartáson kívüli, a feleségé pedig a háztartáson belüli tevékenységek-
re vonatkoznak, illeszkedve az általános társadalmi mintázathoz. A döntéseket
meghatározza az is, hogy az adott probléma mennyire terheli meg a család költ-
ségvetését; a nagyobb volumenű beruházásokról a házaspárok általában együtt
döntenek. A megkérdezett nők többsége arról számolt be, hogy a családi ma-
gángazdaság létrejöttével megnőtt a közös döntések körébe tartozó kérdések
aránya. A család jövedelmének döntő többsége a mezőgazdaságból származik,
ami a férjek irányítása alatt áll: a családi beruházások így mindig valamelyest
alárendeltek a mezőgazdasági beruházásoknak. A család életével, kényelmével
kapcsolatos kérdések azonban legtöbbször az asszonyokban fogalmazódnak
meg, valójában ők a családi élet irányítói, jóllehet igyekeznek kikérni férjük vé-
leményét is (CSURGÓ, 2005a).
A családon belüli hatalmat azonban nem lehet egyértelműen a döntésekben
játszott szereppel azonosítani. A családi problémák megoldása történhet tudatos
döntések nélkül is. A döntésekben nemcsak a hatalmi helyzet, hanem a hajlékony-
ság is szerepet játszik. Safilios és Rothschild a családi hatalmat többdimenziós
fogalomként definiálja, amelyet olyan magatartásokban lehet közvetve mérni,
amelyek valakinek a hatalmát próbára teszik (CSEH-SZOMBATHY, 1979). Ilyen pél-
dául a döntéshozatal kimenetele, a családi feszültségek és konfliktusok kezelése,
a családban uralkodó munkamegosztás. Egyik magatartás sem azonos azonban a
családi hatalommal: a hatalom ezek teljes konfigurációjában tükröződik.

302
 CSALÁDI MUNKAMEGOSZTÁS

A családi gazdálkodás fontos részét teszik ki a családtagok által végzett háztartá-

si munkák: az otthoni élelmiszer-fogyasztás, a ruházat tisztán tartása, valamint
a lakás karbantartása. A házimunkák többsége a családi szférában végzett női
munkaként azonosítható. A feleség különböző szolgáltatásokat nyújt a család-
tagok számára, melyeket Randall Collins a marxista nézőpontból mint „családi
többletmunkát” vizsgál. Megállapítja, hogy ezt a többletmunkát nem a férfiak,
hanem maguk a nők szabályozzák, és nagymértékben befolyásolja a társadalmi
réteghelyzet. Egyesült államokbeli vizsgálatok bizonyítják, hogy a háztartásbeli
munkásfeleségek több időt töltenek házimunkával, mint közép- vagy felső osz-
tálybeli társaik. Ennek oka nem csupán a háztartási alkalmazottak hiánya, ha-
nem a házimunkával kapcsolatos eltérő attitűdök, eltérő szerepfelfogás is. Col-
lins szerint az alacsonyabb státusú nők közül sokan a házimunka megszállottjai,
ami szoros összefüggésben áll státustermelő funkciójukkal. A háztartás státu-
sának megjelenítése maga az otthon. A munkásosztályban „csaknem kizárólag
a nők foglalkoznak a státus megjelenítésével”, valamint ez a társadalmi csoport
– véli Collins – „a rendet és az anyagi bőséget hangsúlyozza” (COLLINS, 2003,
165.). Ez összefügg azzal is, hogy a nők munkája gyakran kötődik a goffman-
ni homlokzathoz, ők jelenítik meg az intézményt a kívülállók előtt, szemben
a „kulisszák mögött” dolgozó férfiakkal. Ez a különbség különösen jelentős a
munkásosztálybeli nők esetében. A középosztályban azonban a férfiak is „ér-
deklődést mutatnak az otthon esztétikus megjelenítése iránt, […] ünnepélyes
alkalmakon a női terepek férfiterepekké is válhatnak” (uo. 165.).
Mint fentebb láthattuk, a nők helyzetének vizsgálata már a magyar szocioló-
gia kibontakozása idején megkezdődött. A kutatások közül kiemelkedik H. Sas
Judit munkássága, akinek módszerei, kérdésfeltevései ma is hatással vannak a
nőkkel kapcsolatos kutatásokra, illetve meghatározzák őket.
H. Sas Judit elsőként az 1968–1969-es Békés megyei életmódvizsgálat keretei
között foglalkozott a családon belüli nemi viszonyok kérdésével. Vizsgálataiban
a családokra háruló fizikai munkák családtagok közötti megoszlásából indult ki,
és megnézte, hogy a tradicionális családi munkamegosztást mennyiben módo-
sítja a feleség munkába állása, a munkaválasztás indítékai és a család kulturális
és anyagi színvonala. Hangsúlyozza, hogy Békés megyében, ahol a kutatásait
végezte az országos átlagnál rosszabb volt a kommunális és szolgáltatási ellá-
tottság. Az alacsony színvonalú infrastruktúra és a szolgáltatások hiánya pedig
azt eredményezte, hogy a családon belül megmaradt a termelőtevékenység, a
vizsgált családok többségének volt például valamilyen művelhető konyhakertje.
Az adatok azt mutatják, hogy a családon belüli fizikai munka terhei nagyon
egyenlőtlenül oszlottak meg, és a terhek jelentős része a nőket sújtotta. Az ál-
latok időhöz kötött ellátása például a családok 42 százalékban kizárólag a nők
feladata volt, noha a családok felében a nők is vállaltak kereső munkát. A férfiak
a családi feladatok közül elsősorban a megélhetést segítő, önálló vagy piacra ter-
melő munkákban vettek részt, a fogyasztással kapcsolatos családi munkák közül
pedig elsősorban a bevásárlást vállalták, hisz ez a világra leginkább kitekintést

303
nyújtó közvetlen háztartási tevékenység. A feleségek családon belüli munkája
főként a család biológiai ellátására, illetve a fogyasztással járó tevékenységekre
irányult, emellett vettek még részt a termelési tevékenységekben (H. SAS, 1976).
H. Sas Judit szerint a család életvitelében elinduló változásokat a nők mun-
kába állása, a szolgáltatások igénybevétele és a háztartás gépesítése jelzi. Ezek
mutatják ugyanis, hogy a fontosabbnak tartott feladatok érdekében a család meg
akar szabadulni az életfenntartáshoz szükséges tevékenységek kisebb-nagyobb
részétől. Az átlagtól teljesen eltérő életmód azonban csak azokban a családok-
ban alakul ki, ahol a feleség értelmiségi munkát végez. Itt van ugyanis igény és
lehetőség arra, hogy a család más belső vagy külső feladatai érdekében, vala-
mint a feleség kímélése céljából mind kevesebb háztartási munkát tartson meg
önmagán belül, illetve minél több szolgáltatást és eszközt vegyen igénybe. Ahol
azonban a feleségek csak kényszerből mennek dolgozni, a munkájuk nem fon-
tos számukra, s nem érzik hivatásuknak, ott megmaradnak a hagyományos női
funkciók a családi munkamegosztásban. A vizsgálat megállapítja, hogy a csalá-
di munkák megkönnyítésére irányuló szándék és főleg a hagyományos funkci-
ók leépítése olyan életmódváltozás függvénye, amikor a társadalom vagy a réteg
számára a szokások, a társadalmi környezet megengedik a munkák könnyítését
más feladatok érdekében. Ez pedig csak egy hosszan tartó történelmi folyamat
eredménye lehet (H. SAS, 1976, 1984).
Egyesült államokbeli kutatások bizonyítják, hogy egy bizonyos gazdasági-
társadalmi fejlettségi szint után a háztartási gépek már nem jelentik a házimun-
ka idejének csökkenését és ezzel együtt egyenlőbb családon belüli viszonyokat.
Az amerikai háziasszonyok körében végzett vizsgálatok tanúsága szerint a ház-
tartási gépek megjelenése növelte az igényeket, így nem csökkentette a munká-
val eltöltött időt (COLLINS, 2003).
A hatvanas évek óta nagy változások történtek e tekintetben magyar a csa-
ládok életében is. A házimunkát megkönnyítő háztartási gépek használata ál-
talánosnak mondható, de egyre nő a különböző szolgáltatások igénybevétele is.
Természetesen továbbra is nagyban befolyásolja a családi munkamegosztást és
a háztartási feladatok ellátásának funkcióit a házastársak iskolai végzettsége,
anyagi körülményei és szűkebb-tágabb társadalmi környezete.
A változások nagyobb volumenűek voltak városi környezetben, de nagy-
ban érintették a H. Sas Judit vizsgálta vidéki családokat is. A rendszerváltást
követően a társadalmi átalakulással megváltozott a nők szerepe a vidék tár-
sadalmában. Lehetőségeik szélesedésével, a gazdasági és társadalmi szerepek
átalakulásával újraértékelődik helyük a családban is (BARACS, 1997; CSITE–CSUR-
GÓ–HIMESI–KOVÁCH, 2002).
1990-től, a szocialista rendszer összeomlásával megszűnt a teljes foglalkozta-
tottság. A vidéki lakosság életében a létszámleépítések, a vidéki iparvállalatok,
melléküzemágak és termelőszövetkezetek felszámolása fokozta a munkanélkü-
liséget. A termelőszövetkezetek átalakulása, a bennük végbement drasztikus
létszámcsökkentések miatt sok nő vesztette el a munkáját, arányukat tekintve
többen, mint a férfiak (ASZTALOS-MORELL, 1999). A háztartásbeli státus torzító
hatása miatt azonban az adatok sokszor arról tanúskodnak, hogy a munkanél-

304
küliek között kevesebb a nő. Ehhez szorosan kapcsolódik a női munkaválla-
lással kapcsolatos attitűdváltozás is. A kutatások azt mutatják, hogy 1988-hoz
képest mind a férfiak, mind a nők körében határozott elmozdulás tapasztal-
ható a női munka megítélésében. A nyolcórás, teljes munkaidős foglalkoztatás
elfogadottsága általában csökkent, és egyre erőteljesebben fogalmazódik meg a
részmunkaidős foglalkoztatás igénye. Mind több nő gondolja úgy, hogy „a házi-
asszonyi teendők ellátása éppolyan önmegvalósítás lehet egy nő számára, mint a
keresőmunka, és hogy a család megsínyli, ha a nő teljes munkaidőben dolgozik”.
A rendszerváltás után a női munkavállalással kapcsolatban konzervatív értékel-
tolódás figyelhető meg, a nők értékeikben, tömegesen visszatértek az otthonon
kívül nem dolgozó háziasszony sémájához (TÓTH, 1995).
A rendszerváltás után, egyre modernizálódó világunkban a háztartás tech-
nikai és munkaszervezeti keretei jelentősen módosultak ugyan, de a háztartás
szerepe, a ráfordított idő alapvetően nem csökkent. A települési adottságok erő-
teljesen befolyásolják a háztartásra fordított időt. A hagyományosabb életformá-
hoz ragaszkodó vidéki lakosság idejéből nagyobb hányadot kötnek le a háztartás
teendői: a falusi nők 41, a férfiak 31 százalékkal fordítanak több időt e tevékeny-
ségekre, mint fővárosi társaik. Emellett megfigyelhető, hogy a háztartás ellátása
továbbra is döntően a nők feladata maradt (HARCSA, 2000).
A termelőszövetkezetek felszámolása, a családi gazdaságok megjelenése kö-
vetkeztében tehát a munkavállaló vidéki nőkre hármas munkakötelezettség há-
rul: általában naponta 8 órás, félállás esetén 4 órás pénzkereső munkát végez-
nek (FREY, 1997). A napi munka után a háztartással kapcsolatos feladatokat is
ellátják: mosnak, főznek, bevásárolnak, takarítanak, hazaviszik a gyermekeket
az állami intézményekből stb. Amennyiben a család rendelkezik gazdasággal, a
nők a családi gazdaság ellátásában is részt vesznek.
A háztartási munkával kapcsolatos információk megszerzésére a szocioló-
giai irodalomban három különböző módszert találunk. Az első a strukturált
kérdőíves és speciális skálát tartalmazó technika, amelyben a férj és feleség
viszonyával kapcsolatosan zárt kérdések szerepelnek, s az ezekre adott vála-
szokat skálaszerűen lehet értelmezni. A kérdések a háztartási munkák külön-
böző típusaira irányulnak, a válaszkategóriák pedig a munkamegosztást jelzik.
A következő módszer az időmérleg-vizsgálat, mely a napi időfelhasználást, ezen
belül a különböző tevékenységek előfordulását méri fel. Ez a módszer rendkí-
vül népszerűvé vált Magyarországon is, a háztartási tevékenységek jellemzésére
már a szociológiai kibontakozásának kezdetén több hazai kutató felhasználta az
időmérleg-vizsgálatok eredményeit. A házimunkával kapcsolatosan speciális in-
formációkat nyújt a harmadik vizsgálati módszer, az intenzív kutatási technika
különböző válfajai, mint amilyen a mélyinterjú, az irányított interjú és a részt
vevő megfigyelés.
Nálunk nem készültek konkrét, a teljes társadalmat reprezentáló kérdőíves
vizsgálatok a nők és férfiak háztartásimunka-megosztásáról. Annál inkább el-
terjedtek az életmód-kutatások alapjául szolgáló időmérleg-vizsgálatok, melyek
segítségével jól nyomon követhetők a főbb trendek és változások a családi mun-
kamegosztásban.

305
 Az életmód- és időmérleg-kutatások már a magyar szociológia kialakulása-
kor is jelentősek voltak, és egészen a hatvanas–hetvenes évekre nyúlnak visz-
sza. Kiemelkednek közülük Szalai Sándor és Szalai Júlia időmérleg-vizsgálatai,
amelyek mind módszerükben, mind kérdésfeltevésükben alapjául szolgáltak a
későbbi kutatásoknak, köztük a nőkutatásoknak is.
A magyar szociológia történetének egyik legjelentősebb időmérleg-vizsgálata
az 1965–66-os, az UNESCO égisze alatt megszervezett Nemzetközi összehason-
lító időmérleg-kutató munkálat volt, Magyarországon Szalai Sándor vezetésével.
A családi munkamegosztásra vonatkozó eredményeket A családi élet minősége:
szerepelkülönülés és munkamegosztás a családban című tanulmányában összegzi.
A családot Szalai Sándor mint rendszert vizsgálja. Véleménye szerint a család
fejlődésének egyik jellemzője, hogy a nemhez tartozás mint meghatározó ténye-
ző háttérbe szorul a házimunkák elosztásában, a feladatok megosztása egyre in-
kább ettől függetlenül történik. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy még a magasan
fejlett társadalmak városi miliőiben sem ment végbe jelentős változás a családon
belül a férfi- és női szerepek alakulásában. Az időmérleg-vizsgálatok alapján
megállapítja, hogy a családi munkamegosztásban mindenhol súlyos igazságta-
lanságok észlelhetők. A dolgozó nők helyzete a legnehezebb, keresőmunkájuk
mellett el kell látniuk a háztartási és családi tennivalókat is. Nehéz helyzetben
vannak a háztartásbeli nők is. Ők átlagosan napi 20-22 órát töltenek otthon, szó-
rakozni szinte soha nem járnak. Összefoglalásként azonban hangsúlyozza, hogy
a dolgozó férfiak részesedése a háztartási kötelezettségek ellátásában modern
körülmények között általában nő, és ez bizonyos reményeket nyújt a jövőbe-
ni fejlődésre. A családi munkamegosztásban tapasztalható egyenlőtlenségeket
csökkentheti a társadalom magasabb fejlettségi szintje, a jobb életkörülmények
és a magasabb iskolai végzettség (SZALAI S., 1978).
Szalai Sándorhoz hasonlóan Szalai Júlia is a nemzetközi időmérleg-vizsgálat
adatait használta fel A családi munkamegosztás néhány szociológiai problémája című
művében. A tanulmány a családi munkamegosztás két kérdéskörével foglalko-
zik: az első a gyermeknevelés a családon belül, azaz hogyan osztják fel egymás
között a szülők a gyermekneveléssel járó feladatokat, illetve mennyi időt és mi-
lyen formában töltenek a gyermekeikkel. A második kérdéskör pedig a házi-
munkák és a családról való gondoskodás megosztása.
Szalai Júlia a gyermekneveléssel kapcsolatban úgy véli, hogy harmoniku-
sabb azoknak a családoknak az élete, ahol mindkét szülő dolgozik, mert ekkor
arányosabban vesznek részt a gyermekek nevelésében. Ahol azonban az anya
nem dolgozik, ott a gyermeknevelés szinte teljesen az ő feladatává válik. Az asz-
szonyok végzik a gyermekkel kapcsolatos házimunkákat (öltöztetés, mosdatás,
betegápolás, etetés stb.), míg a férfiak inkább a nevelő tevékenységben vesznek
részt (játék, olvasás stb.). A szellemi foglalkozású szülők nagyobb hangsúlyt fek-
tetnek a nevelésre, míg a fizikai foglakozásúak családjában nagyobb szerep jut
a fizikai gondoskodásnak. Szalai Júlia hangsúlyozza, hogy a gyermekszüléssel,
-neveléssel a nőkre pluszteher hárul, s ez nagyobb annál, mint azt anyai mivol-
tuk indokolná. Különösen igaz ez a sok szempontból amúgy is hátrányos helyze-
tű háztartásban dolgozó nőkre. Szalai Júlia fontos problémaként jelöli meg, hogy

306
a gyermekneveléssel kapcsolatos munkák társadalmi megbecsültsége alacsony
(SZALAI J., 1971).
Az időmérleg-vizsgálatok azt mutatják, hogy a házimunkával jelentősen több
időt töltenek a családok, mint a gyermekneveléssel. A házimunka szinte kizáró-
lag a nők feladata, itt a férj és feleség közötti munkamegosztás sokkal egyenlőt-
lenebb, mint a gyermeknevelés területén, amelybe a férjek jóval rendszereseb-
ben kapcsolódnak bele.
Az időmérleg-vizsgálatok adatai alapján elmondható, hogy a hatvanas–hetve-
nes években a magyar társadalomban a házimunkákban a tradicionális munka-
megosztás uralkodott. Vajon történt-e jelentős változás a rendszerváltást köve-
tően?
Falussy Béla írásaiban a rendszerváltás utáni időmérleg-vizsgálatok adatai
alapján azt állapítja meg, hogy a helyzet nem sokat változott. A nők összes mun-
kaidejének mértéke és szerkezete a család szociális helyzetétől és összetételétől
függ. A gyerekek ellátása eleve behatárolja a nő keresőmunka-lehetőségét, az
erre fordítható időt. Alacsonyabb életszínvonal mellett a nők háztartásban vég-
zett munkáinak egy része kiadásmegtakarító funkciókat hordoz, amelyek idő-
igénye jobb anyagi viszonyok között megfelelő szolgáltatásokkal csökkenthető.
Megállapítja továbbá, hogy a férfiak domináns munkatevékenysége a kereső-
munka, amelyet jóval kisebb hangsúllyal csupán kiegészít főként a férfi szere-
peknek jobban megfelelő munkatípusok végzése (kert, udvar rendezése, külön-
böző javító-szerelő munkák, lakás- és épület-felújítás).
Változás a hagyományos munkamegosztás szerkezetében csak a képzettebb,
magasabb jövedelmű, városi rétegeknél figyelhető meg, ahol valamelyest nőtt a
férfiak részvétele a házimunkában. „Jobb anyagi körülmények, városi környe-

5. táblázat. A 18–69 éves, nappali tagozaton nem tanuló nők és férfiak munkaidejének
összetétele települése szerint, 2000. tavaszi átlagos nap, perc

Munkatevé- Nők Férfiak

kenységek Budapest Város Község Együtt Budapest Város Község Együtt
Háztartási
235 266 296 271 86 101 103 99
munkák
Házimun-
ka, vásárlás, 190 218 244 222 53 48 34 44
szolgáltatás
Gyermekek
39 37 36 37 17 15 14 15
ellátása
Ház körüli
4 10 15 11 9 22 39 26
munkák
Javító,
karbantartó 1 2 1 1 7 16 15 14
munkák
Forrás: Falussy 2001

307
zet, magasabb iskolázottság együttes hatásaként csökken tehát a női összmun-
kaidőben mérhető túlterheltség mértéke, kisebb a nemek közötti különbség az
időfelhasználás szerkezetében.” Kedvezőbb életkörülmények között a magasabb
iskolázottságú családokban, főként városi körülmények között a hagyományos
háztartási munkák a nőktől kevesebb időt igényelnek. Részben mert jobb, kor-
szerűbb a háztartás felszereltsége, több szolgáltatást tudnak igénybe venni,
ezenkívül a férfiak is több időt áldoznak otthoni munkákra (FALUSSY, 2001).
Hasonló következtetésekre jut Szép Katalin és Sík Endre is, szintén a rend-
szerváltást követő időmérleg-vizsgálatok adatai alapján. Megállapítják, hogy a
kétkeresős háztartásokban a nők fizetésért ledolgozott munkaideje átlagosan
3–10 százalékkal marad el a férfiakétól, a házimunkaidejük viszont több mint 200
százalékkal haladja meg azt. Így a feleségek összességében átlagosan 30 száza-
lékkal hosszabb ideig dolgoznak, mint a férjük. A háztartások túlnyomó többsé-
gére ma is a hagyományos munkamegosztás és munkaidő-gazdálkodás jellem-
ző. A szerzőpár is a Falussy Béláéhoz hasonló egyenlőtlen képet fest a nők és
férfiak közötti családi munkamegosztásról. Adataik alapján leírják, hogy a nők
szerepe a házimunkában alapvető. Otthoni munkaidejüket legerősebben a gye-
rekek száma befolyásolja. Az otthoni munkaidejük független képzettségüktől, a
település jellegétől. Egyenlőbb munkamegosztási viszonyokat szerintük is csak
az iskolázottabb, városi környezetben élő családokban találunk. A szokások és a
társadalmi környezet tehát nagyban befolyásolják, hogy ki mennyi részt vállal a
házimunkából (SÍK–SZÉP, 2000, 2001).
Az intenzív kutatási módszerek a családon belüli munkamegosztás egyedi
vonásait képesek megragadni. A vidéki társadalom középrétegéhez tartozó me-
zőgazdasági vállalkozók feleségei körében mélyinterjús vizsgálatot végeztünk.
A családtagok többsége középfokú végzettségű, és közepes jövedelmi státusú.
A háztartással kapcsolatos munkákat, a háztartás irányítását a vizsgált csa-
ládokban alapvetően az asszonyok végzik. A nők nagy része maga is úgy véle-
kedik, hogy a házimunka nem a férfiak, inkább a nők feladata. Főzni és mosni a
családok többségében kizárólag a feleség szokott, a családtagok a mosogatásban,
takarításban és a bevásárlásban vesznek leginkább részt. Dominánsan férfifel-
adatként csak a ház körüli javítások jelennek meg. Emellett vannak családok,
amelyekben inkább a férj foglalkozik a családi fogyasztásra termelt állatok ete-
tésével. A házaspárok többségének közös feladata csak az udvar- és a kertgon-
dozás, valamint a pénzkezelés. Az asszonyok a házimunkák többségében részt
vesznek, míg a férjek csak egyes feladatokban. Az adatok is jól tükrözik, hogy a
háztartás terhei alapvetően a nőkre hárulnak, tehát hagyományos munkameg-
osztási szokások dominálnak, amit a nők és férfiak egyaránt természetesnek,
elfogadhatónak tekintenek (CSURGÓ, 2005a).
Schadt Mária egyetemi hallgatók körében végzett felmérése szerint nem csu-
pán a hagyományos munkamegosztás, de a tradicionális női szerepek elfogadá-
sa is jellemző. A megkérdezettek szerint annak ellenére, hogy a nők lehetőségei
javultak a munkaerőpiacon, s ez irányú tevékenységükben jelentős változások
következtek be, ez a folyamat nem járt együtt a tradicionális családi szerepek
átalakulásával. A nőknek az otthoni feladataikat ma is el kell látniuk, a háztar-

308
tás vezetése, a háziasszonyi teendők körében nincs nagy változás. A megkérde-
zettek többsége elfogadja a hagyományos háztartásokat jellemző tradicionális
szerepmodellek változatlanságát (SCHADT, 2005). Ugyanezt mutatja Szukicsné
Serfőző Klára a már házasságot kötött nők körében végzett attitűdvizsgálata,
amely szerint a nők többsége a boldog családi életet nagyon fontosnak, míg a
saját karrierjét kevésbé fontosnak tartja (SZUKICSNÉ, 2005).
Számos kutatás és a különböző módszerek sokasága bizonyítja tehát, hogy
a családon belüli munkamegosztásban az elmúlt 40-50 év során változások
történtek ugyan, de lényeges elmozdulás nem. Mind a tényleges cselekvések,
mind pedig, az attitűdök terén ma is a hagyományos formák uralkodnak (NEMÉ-
NYI–KENDE, 1999; TÓTH 1996; UTASI, 1996), de a társadalmi valóság megváltozott.
A megmerevedett normákban tovább élő változatlan világ és az erőteljes indi-
vidualizáció jellemezte egyéni várakozások szükségszerűen vezetnek ahhoz az
ellentmondáshoz, amely a tervek, elképzelések, vágyott értékek és a megvalósí-
tott életforma között érzékelhető.

ZÁRSZÓ

A nők különböző szerepeket töltenek be a családon belül, és ezek a szere-

pek komplex módon összefüggenek egymással. A nők a háztartás fenntartói,
az anyák, és többnyire ők azok, akik gondoskodnak másokról. Tevékenységük e
változó funkcióban nagyban meghatározza a családtagok életét is.
A nők életének családi dimenziója a rendszerváltás során jelentősen megvál-
tozott. Az a mód, ahogy a családok alakulnak, szétválnak és újraformálódnak,
fontos jelzői a nők társadalmi helyzetének. A család az az alapvető társadalmi
intézmény, amelyen keresztül a nemi szerepek és státusok kommunikálnak és
érvényesülnek. A rendszerváltás előtt a házasság egyetemes volt, mind a házas-
ságkötés, mind a gyermekszülés korai életkorban következett be. Az átmenet
során bekövetkező gazdasági-szociális változások nagy demográfiai változások-
kal jártak együtt. A születési ráta meredeken zuhant, és a házasságkötések szá-
ma is csökkent. A változások sok szempontból érintették a nők családon belüli
helyzetét is.
A nők életükből egy meghatározott időt elsősorban anyaként, feleségként töl-
tenek el. Az anya szerepe és feladata mindig is ugyanaz volt: enni adni, bizton-
ságban, szépségben, harmóniában felnevelni a gyerekeket. Ez a szerep és meg-
ítélése lényegében nem változott, csak a körülmények változtak, amelyek között
az anyáknak feladatukat el kell látniuk (ESTÓK, 2005). Mindez pedig, figyelembe
véve a rendszerváltás utáni munka-erőpiaci körülményeket is, bizonyos mérté-
kű lépéshátrányt eredményez.
Ha figyelembe vesszük az alapvető osztály- és rétegképző dimenziókat, el-
mondható, hogy a nők és férfiak családon belüli viszonyait nagymértékben be-
folyásolja a párok iskolai végzettsége, foglalkozási és jövedelmi státusa, valamint
a településszerkezet, és hatással van még rá az életkor és a háztartás mérete is.
A legnagyobb teher az alacsony iskolai végzettségű, alacsony foglalkozási és

309
jövedelmi státusú, esetleg háztartásbeli, főként falusi körülmények között élő
asszonyokra hárul. A családon belül leginkább egyenlő viszonyokat a magasabb
iskolai végzettségű, magasabb foglakozási státusú, főként fővárosi családokban
találhatunk.
A tradicionális munkamegosztás azonban alapvetően ma is él. A családdal,
háztartással, gyermekneveléssel és -gondozással járó feladatok ma Magyarorszá-
gon még mindig elsősorban a nőket terhelik. E tekintetben megfigyelhető ugyan
bizonyos elmozdulás az egyenlőbb munkamegosztás felé, de a tennivalók több-
ségét még mindig a nők végzik. Az attitűdkutatások pedig azt bizonyítják, hogy
a magyar nők többsége tudomásul veszi, elfogadja a tradíciók által szentesített
mintákat, s bár vannak bizonyos emancipációs törekvések, össztársadalmi ere-
jük gyenge. Ezáltal marad a családban az egyenlőtlen munkamegosztás, ami a
társdalom más szféráira (a munkahelyre, közéletre stb.) is kivetül-kivetülhet.

310
 CSIGÓ PÉTER

KERESKEDELMI MÉDIA ÉS KÉSŐ MODERN

INDIVIDUALIZÁCIÓ

Tanulmányomban az internetfogyasztás kapcsán vizsgálom, hogy a kereske-

delmi média uralkodóvá válása Magyarországon milyen hatást gyakorolt „a tár-
sadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésére”. A kérdés megválaszolásához két
kihívásnak kell megfelelnünk.
Az első abban áll, hogy a kortárs szociológia a korábbiaknál jóval kevésbé lát-
ja át a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerének működését. A bizonytalanság
a nyolcvanas évekre vezethető vissza, mikor is „új idők” (HALL–JACQUES, 1989)
kezdődtek a fejlett jóléti társadalmakban: meggyengültek az emberek társadal-
mi státuspozíciója és életgyakorlatai között fennálló – hagyományosan erősnek
tételezett – összefüggések. A tény, hogy az elmúlt húsz év során egyáltalában
megkérdőjelezhetővé vált a „társadalmilag kódolt életvitel” klasszikus szocioló-
giai paradigmája, már önmagában is változásokat sejtet – mind a fejlett világ tár-
sadalmaiban, mind a róluk való szociológiai gondolkodásban (vö. NÉMEDI, 2000).
Mint köztudott, e társadalmi és tudományos változások új leíró fogalmakat és
elméleteket vetettek a felszínre, köztük a kiágyazódás, „detradicionalizáció” és
reflexív modernizáció fogalmait (GIDDENS, 1991, 1994; BECK, 1992), a fogyasztói
individualizáció leírását (BAUMAN, 2001) vagy az identitások „széttöredezéséről”,
cseppfolyósodásáról szóló posztstrukturalista elméleteket (HALL és társai, 1989;
FEATHERSTONE, 1995; CARTER és társai, 1995).
E „késő modern” vagy „posztmodern” elméletek azonban, noha radikálisan
megkérdőjelezték, véglegesen mégsem cáfolták meg a „klasszikus” rétegződés-
modellek érvényességét. Egy sor bizonyíték szól amellett, hogy – Ulrich Beck
víziójával szemben – a nyugati társadalmak sem kerültek túl „rétegen és osz-
tályon”. Nem állíthatjuk egyértelműen, hogy az emberek mindennapi életvitele
a magas anyagi és kulturális tőkét feltételező fogyasztás, a szofisztikált média-
használat és a változatos szabadidős tevékenységek egyéni mintázatain alapul-
na, nem pedig a hagyományos foglalkozási (és az ezzel szorosan összefüggő
képzettségi és jövedelmi) kategóriákon. Magyarországon pedig, amely jócskán
lemaradt a társadalmi jólét majd összes mutatójában, különösen kérdéses, hogy
érvényesül-e bármi is a nyugati jóléti társadalmak „késő modern” állapotából.

311
 A társadalomszerkezet „klasszikus” és „késő modern” elméleteit és a keres-
kedelmi média hatását a társadalmi egyenlőtlenségek működésére a magyar-
országi internetpenetráció kapcsán fogom vizsgálni. Két kérdésre keresek majd
választ: az egyik az, hogy az internethez való hozzáférésben, az internettel kap-
csolatos attitűdökben tapasztalható különbségek vajon társadalmilag beágyazot-
tak-e, vagy pedig individuális preferenciáktól függnek, és nem vezethetők le az
egyén társadalmi ranglétrán elfoglalt helyéből. Az első esetben a társadalom hie-
rarchikus rétegződését tételező klasszikus szociológiai modelleknek adhatnánk
igazat, a másodikban viszont a „késő modern” vagy „posztmodern” individua-
lizációs elméletek igazolódnának. A második megválaszolandó kérdés az, hogy
amennyiben az individualizáció, vagyis az egyéni életvitelnek a hagyományos
társadalmi kódoltságból való „kiágyazódása” valóban létező folyamat Magyar-
országon, milyen szerepet játszik benne a kereskedelmi média.
Tanulmányomban egyrészt amellett fogok érvelni, hogy a magyar társadal-
mi egyenlőtlenségek megértésében megkerülhetetlenek maradtak a klasszikus
rétegződésmodellek. A magyar társadalomra jellemző éles jövedelmi és képzett-
ségi egyenlőtlenségek erősen befolyásolják az internethez való hozzáférést is.
Mint azonban látni fogjuk, ezen egyenlőtlenségek már kevésbé magyarázzák az
internet megítélésében, elfogadottságában mutatkozó társadalmi különbsége-
ket. Ez annak köszönhető, hogy a kereskedelmi televízió-csatornák megjelenése
Magyarországon beindította a késő modern társadalmakra jellemző individuali-
zációs folyamatokat. A kereskedelmi média individualizációs hatása elsősorban
azáltal érvényesül, hogy létrehoz és fenntart egy közös „médiateret”, a társa-
dalom minden tagja által (fogyasztóként) elérhető mediatizált nyilvánosságot,
amelyben az élet egy sor területe válik egyidejűleg láthatóvá és megvitathatóvá.
Ez pedig lehetővé teszi, hogy az emberek egyéni értékválasztásai „leoldódja-
nak” a közvetlen társadalmi környezetük által és az intézményes kötődéseik
által megszabott értékrendszerről. Tanulmányommal azt szeretném igazolni,
hogy a népszerű média által uralt közös kulturális teret figyelmen kívül hagyva
ma már lehetetlen megérteni a társadalmi struktúra és az egyéni kulturális iden-
titás közötti kapcsolatrendszert.
Az alábbi írás három részből áll. Az első részben bemutatom, hogyan és
miért alakult át a hazai szociológia fősodra, miért és miképp kerülte meg a
késő modern elméletek kihívását. Írásom második részében a magyarországi
internethasználatot és az internettel kapcsolatos attitűdök társadalmi meghatá-
rozottságát elemzem. Bemutatom, hogy a kereskedelmi média fogyasztása meg-
kerülhetetlen közvetítő szerepet játszik az egyén társadalmi pozíciója és inter-
nettel kapcsolatos beállítódásai között. A tanulmány záró fejezete azt a kettős
folyamatot tárgyalja, amelynek során a népszerű média megkerülhetetlen sze-
repre tett szert mind a késő modern társadalmak egyenlőtlenségi rendszerének
újratermelésében, mind pedig a fogyasztói individualizációban, amely felülírja a
hagyományos társadalomszerkezetet.

312
 A TÁRSADALMI TAGOLTSÁG VIZSGÁLATA
ÉS A KÉSŐ MODERN ELMÉLETEK MAGYARORSZÁGON

A hatvanas évektől a kilencvenes évek elejéig a magyar szociológiában kitünte-

tett szerepet játszott a társadalom szerkezetének kutatása. A munkajellegcso-
portok fogalma (FERGE, 1969), az L modell (KOLOSI, 1987), a „kettős háromszög”
modell (SZELÉNYI, 1990a), a társadalmi mobilitás és státusinkonzisztencia jelensé-
gének vizsgálata (RÓBERT, 1986), a társadalom szerkezetének hálózati szempon-
tú megközelítése (ANGELUSZ–TARDOS, 1991) mind elsőrendűen fontos fejezeteket
alkottak nemcsak a rétegződéskutatásokban, de a magyar szociológia egészé-
ben is. Mindez a szociológia által vállalt „ideológiakritikai” szerepből adódott:
a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerének feltérképezése kulcsfontossággal
bírt a magyar szociológusok ama törekvésében, hogy a társadalomról alternatív
diskurzust nyissanak (KUCZI–BECSKEHÁZI, 1992). Az elmúlt 10-15 évben azonban,
bár a kutatások a magyar társadalom kettészakadásáról, a középosztályosodás
hiányáról, a halmozottan hátrányos rétegek underclassá válásáról tudósítottak,
megtört a rétegződéskutatás korábbi lendülete, a társadalom szerkezetének vizs-
gálata kikerült a szociológiai diskurzus középpontjából. Ez a folyamat a nem-
zetközi szociológiában is lejátszódott. A fejlett jóléti társadalmakban ugyanis
a társadalmi egyenlőtlenségek már nem egy átfogó vertikális „ranglétraként”
érvényesülnek, hanem egyes kisebbségben lévő társadalmi csoportok kiszorítá-
saként a középosztályi többségi társadalomból. A társadalmi egyenlőtlenségek
kutatóinak figyelmét Nyugat-Európában egyre inkább az új szegénység válto-
zatos formái kötötték le, amelyekben a jóléttől való megfosztottság állapota a le-
szakadó csoportok morális degradálásával, kulturális elkülönítésével, a csoport
„másságának” esszencializálásával, olykor kriminalizálásával („zéró tolerancia”)
jár együtt, mely folyamatok végül is a csoportnak a társadalom szövetéből való
teljes kiszakadásához vezethetnek (vö. BAUMAN, 2002; WACQUANT, 2001; a német
szociológia kapcsán l. RÓBERT, 1997; vö. még SZALAI, 2002). A kutatások arról szá-
moltak be, hogy az új szegények csoportjait a társadalom többsége és maga az
állam intézményrendszere is „másnak”, idegennek állítja be, legyen szó tartós
munkanélküliekről, segélyekből élő, egyedülálló anyákról (különösen ha fiatal-
korúak [„baby mamas”]), drogosokról és szenvedélybetegekről, prostituáltakról,
integrálhatatlannak bélyegzett és elkülönített etnikai és bevándorló kisebbsé-
gekről, büntetett előéletűekről vagy hajléktalanokról.
A magyar szociológia képviselői a kilencvenes években érthetően ódzkodtak
attól, hogy a Giddens vagy Beck nevével fémjelzett fogyasztói individualizációs
elméleteket, amelyek a fejlett jóléti társadalmak középosztályi valóságából sar-
jadtak ki, a rendszerváltás során radikálisan elszegényedő magyar társadalomra
alkalmazzák. Az újszegénység-kutatás fentebb vázolt nézőpontja viszont na-
gyon is alkalmasnak mutatkozott a társadalmi egyenlőtlenségek megragadásá-
ra. A társadalmi „békaperspektíva” mellett egy másik, épp ellentétes nézőpont
is kínálta magát a gyorsan átalakuló magyar társadalom egyenlőtlenségi viszo-
nyainak értelmezésére: az elitkutatás. A kilencvenes évek magyar szociológiája
a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerét elsősorban „fentről” és „lentről” néz-

313
ve próbálta feltérképezni: a politikai és gazdasági tőkéjét oda-vissza konvertáló,
hatalmát üzleti és baráti hálózatokon keresztül gyakorló elitcsoportok elemzé-
sével vagy – épp ellenkezőleg – a pauperizálódó, társadalom alatti léthelyzetbe
süllyedő rétegek vizsgálatával. Az irodai dolgozók, a kisvállalkozók és kister-
melők, a közalkalmazottak, a szakmunkások, a nyugdíjasok, a beosztott szel-
lemi foglalkozásúak – vagyis a hagyományos rétegződésmodellek főszereplői,
mondhatnánk: a „kádári középosztály” egykori tagjai – kikerültek a társadalmi
egyenlőtlenségek kutatásának látószögéből.
A szegénységvizsgálatok a társadalom alsó 10-20 százalékát kitevő, kirívóan
szegény csoportoknak a társadalom testéből való kilökődését diagnosztizálták.
E csoportok – romák, hajléktalanok, városi gettókba szoruló szegények, elszige-
telt aprófalvakba ragadó lakosság – kiszorultak az életesélyek javításának azon
lehetőségeiből (oktatásban való részvétel, egészségügyi ellátás, munkavégzés),
amelyek a többség számára még úgy-ahogy elérhetők maradtak. Életükről, me-
lyet, Szalai Júlia szavaival, „egy totális, ám a többségi érintkezési viszonyoktól
hermetikusan elzárt életvilágban” élnek (SZALAI, 2002, 45.), az ezredfordulóra
egy sor összefoglaló munka született (pl. SPÉDER, 2002; FERGE, 2001, vagy LADÁNYI
JÁNOS és SZELÉNYI IVÁN, HAVASI ÉVA és SZALAI JÚLIA írásai a 2002/4-es Szociológiai
Szemlében). A társadalmi egyenlőtlenségek elemzésének másik, „felülnézeti” irá-
nya elsősorban arra fókuszált, hogy mely társadalmi csoportok képesek a rend-
szerváltás forgószele után konszolidálni a magyar piacgazdaságban elfoglalt ha-
talmi pozícióikat. Ebből a nézőpontból ismét csak nem a társadalom szerkezete
maga a fontos, hanem az, hogy ki rendelkezik a valódi döntéshozatali hatalommal,
amelynek révén a társadalom egésze számára megszabhatja a követendő játéksza-
bályokat. A kérdés hatalmas irodalmából itt csak néhány fontosabb momentum
emelhető ki: a menedzserkapitalizmus elmélete (SZELÉNYI–EYAL–TOWNSLEY, 1996),
a „bankáruralom” hipotézisének tesztelése (LENGYEL–BARTHA, 1997), a késő kádári
elitcsoportok tőke- és hatalomkonverziós stratégiáinak elemzése (SZALAI E., 1997),
az új gazdasági elit megjelenésének vizsgálata (CSITE–KOVÁCH, 1998), a tulajdon-
viszonyok átalakulásának elemzése (STARK–BRUSZT, 1999; VEDRES, b2000).
Korántsem tartom véletlennek, hogy (miközben persze sok kutató foglal-
kozott a klasszikus rétegződésmodellek finomításával és továbbépítésével is,
úgymint KOLOSI, 2000; FERGE, 2002; RÓBERT, 1997, 2000b) az egyenlőtlenségek
kutatása a szegénység- és az elitkutatás felől kapott „vérfrissítést”. A magyar
társadalom szerkezeti és egyenlőtlenségi viszonyainak értelmezéséhez a kilenc-
venes években vagy a hagyományos modellek, vagy a felül-, illetve alulnézeti
értelmezések kínáltak fogódzót. Ezzel a magyar szociológia főárama épp azt a
kihívást kerülte meg, amelyet a társadalmi „középen”, a többségi társadalomban
lezajló fogyasztói individualizációról szóló elméletek állítottak. A (ritka) enged-
mények egyikét Ferge Zsuzsa tette meg a késő modernizáció elméletének, aki
így ír: „A társadalmi tér középső részein nőhet az indeterminizmus, miközben
számos jelenbeli és jövőbeni magatartás és tendencia, a fizikai és társadalmi
életesélyek lent is, fent is túlságosan kiszámíthatók.” (FERGE, 2002, 20.) A kilenc-
venes években a magyar szociológia főáramának képviselői elsősorban a „fent”

314
és a „lent” „kiszámíthatóságával” foglalkoztak, és érzésem szerint nem vették
figyelembe, hogy a középen lévőről, a nem kiszámíthatóról a klasszikus szocio-
lógia eszközrendszerével egyre kevesebb érvényes megállapítást tudunk tenni.
A fent és a lent kiszámíthatósága – vagyis a klasszikus szociológiai hagyomány
eszközeivel való elemezhetősége – azonban nem csak a szegénység- és az elitku-
tatókat ragadta magával, s nem is csak az explicit társadalomszerkezeti modellek
kidolgozóit. A fent és a lent megkülönböztetése átjárja az összes olyan elemzést,
amely implicite vertikális, „mennyiségi” hierarchiaként képzeli el a társadalom
szerkezetét, és ennek az elméleti a priorinak megfelelő magyarázó módszereket
használ (főképp regressziós modelleket). Mindazok a kutatások, amelyek a tár-
sadalom egészére vonatkozó összefüggéseket kerestek, s ezeket a nem, életkor,
képzettség és jövedelem lineáris dimenzióiban találták meg, a klasszikus, verti-
kális rétegződésmodellt örökítették át. A digitális szakadék hipotézise, amelyet
e tanulmányban vizsgálni fogok, ugyanebből a megközelítésből táplálkozik.
Az underclass és az elit között elhelyezkedő többségi társadalom egyre
„cseppfolyósodó” viszonyairól azonban jóval kevesebb szó esett a hazai szocio-
lógiában. A fragmentált és „mozgékony” identitások posztstrukturalista meg-
közelítése, a reflexív modernizáció és a „kiágyazódás” tézise többnyire csak az
említés szintjén jelent meg a szociológiai írásokban. Persze találhattunk utalá-
sokat Anthony Giddens, Scott Lash, Ulrich Beck, Mike Featherstone, Zygmunt
Bauman, Stuart Hall, Michel Maffesoli, Simon Frith, Dick Hebdige, Gerhard
Schulze vagy Stefan Hradil gondolataira. Mégis, ritkaságszámba ment az olyan
empirikus elemzés, amely a miliő, az életstílus vagy a posztmodern „törzs” fo-
galmait használta volna fel, és a társadalmi tagolódásnak egy olyan modelljéből
indult volna ki, amely horizontális, minőségi és fogyasztói alapú különbségeket
tételez, nem pedig vertikális, mennyiségi és foglalkozási alapú differenciálódást.
Nem jelent meg a társadalom tagoltságának késő modern értelmezése, amelyben
az emberek fogyasztói jellegű értékválasztásai autonóm strukturáló erőt jelente-
nek, amelyek nem vezethetők vissza „mélyebb”, „objektív” társadalmi tényezők-
re (HRADIL, 1995, 358.). Sőt az életstílus fogalma olykor kifejezetten a klasszikus
tudásszociológiai hagyományba illeszkedő elemzésekben bukkant fel, vagyis a
társadalmi ranglétrán elfoglalt pozíció függvényeként (RÓBERT, 2000b). A „késő
modern” társadalomtudományi elméletek a klasszikus szociológiai nézőpont
határvidékein jelentek meg Magyarországon: elsősorban a kulturális antropoló-
gia, a cultural studies és a „kulturalista” szociológia néhány hazai képviselőjének
munkáiban (NIEDERMÜLLER, 2001, 2005; DESSEWFFY, 2002; SZÍJÁRTÓ, 1998, CSÁSZI,
2004; HANKISS, 2000, HAMMER–DESSEWFY, 1997, BABARCZY, 1998 és más írások a
Replika 1998. júniusi számának tematikus blokkjában).
A szociológusok ragaszkodása a klasszikus rétegződésmodellhez természe-
tesen érthető: a társadalom „osztálytagozódása”, rétegződése a rendszerváltás
utáni Magyarországon több szempontból még fel is erősödött, nemhogy elhalvá-
nyodott volna. Mint azonban az internet példáján igazolni fogom, a „többségi”
társadalom tagjainak kulturális beállítódásai egyre kevésbé magyarázhatók meg
anélkül, hogy figyelembe ne vennénk a kulturális identitások individualizálódá-
sának folyamatát. E mögött az individualizációs folyamat mögött Magyarorszá-

315
gon nem egy széles középosztályosodási trend áll, mint a jóléti társadalmakban,
hanem az, hogy berendezkedett egy kereskedelmi orientációjú – a fejlett társa-
dalmakból importált – médiarendszer.

MÉDIA ÉS KÉSŐ MODERNIZÁLÓDÁS MAGYARORSZÁGON

KÉT FORGATÓKÖNYV

Tanulmányomban azt a kérdést vizsgálom, hogy a késő modern elméletek meny-

nyire relevánsak a mai magyar társadalom médiafogyasztási és internethaszná-
lati szokásaira nézvést. A késő modernitás elméletei olyannyira kötődnek a jóléti
társadalmak valóságához, hogy magyarországi alkalmazhatóságuk korántsem
evidens. Igazat adhatunk a két jeles szociológusnak, akiktől amúgy nem állnak
távol a fogyasztói társadalom elméletei: „a nyugati társadalomtudomány ezen
elegáns fogalommanökenjei, melyek oly csábítóan vonaglanak a Theory, Culture
and Society, a Representations vagy a Social Text fényárban úszó kifutóin, több-
nyire esetlenül téblábolnak a közép-európai félperiféria szürkeségében.” (HAM-
MER–DESSEWFFY, 1997. 31.)
A késő modern elméletek az individualizáció folyamatait egy sokválasztásos,
középosztályi fogyasztói környezet kialakulásával hozzák összefüggésbe. Fel-
tételezhetnénk tehát, hogy az emberek akkor követnek egyedi médiahasználati
szokásokat, ha hétköznapi életükben, háztartásaikban, iskoláikban, munkahe-
lyeiken multimédiás közeg veszi körül őket. A késő modern nézőpont szinte
magától értetődően kínálja magát az új média, a kábeltévé és az internet vi-
lágának elemzésére. Nagy a kísértés, hogy a digitális média terjedését mint a
tömegtermelés körülményeinek lebomlását értelmezzük a média világában. Ta-
gadhatatlan, hogy az „életvilágok mediatizálódása” során (GIDDENS, 1993, 86.)
a késő modern háztartások „multimédiás közeggé” (VAN ROMPAEY–ROE, 2001)
alakulnak, amelyben akár az intelligens hűtőszekrényünkkel is kommunikálha-
tunk arról, hogy van-e otthon tej. A digitális fordulat és a késő modern fordulat
közötti elméleti kapcsot Manuel Castells dolgozta ki a legteljesebben. A hálózati
társadalom és a személyes identitás viszonyát elemző könyvében azt fejtegeti,
hogy a horizontális, decentralizált szerveződést lehetővé tevő digitális médiacsa-
tornák (főképp az internet) megtermékenyítenek egy sor „új identitásprojektet”
(CASTELLS, 1997, 362.), „önállóan definiált és összetett identitásokat, autonómiát
az állam által megadott tér és idő definícióktól” (uo. 243.).
E gondolatmenetből meglehetősen pesszimista kép bontakozik ki a magyar
társadalomról, amelynek nagy többsége nem multimédiás közegben él, médiafo-
gyasztása szegényes. Magyarországon a kereskedelmi médiumok olyan társada-
lomban jelentek meg, amelyben az embereknek csak kb. egyötöde él a nyugatival
összevethető középosztályi életszínvonalon. A késő modern társadalmak termé-
szetes életközege, a sokválasztásos, multimédiás fogyasztói környezet a magyar
társadalom többségének hétköznapjaiban és médiahasználatában egyszerűen
nincs jelen. A fejlett országokban természetes sokcsatornás médiakörnyezet a
társadalom 60 százaléka számára áll rendelkezésre, a kábeltévét, internetet va-

316
lóban aktívan használók aránya pedig nem haladja meg a 20 százalékot. A ma-
gyar társadalom legalább kétharmada megragadt egy predigitális, vagyis relatíve
„kevés választásos” médiahasználati szinten, ahol a két kereskedelmi televízió
játssza a főszerepet. Minden felmérés azt mutatja, hogy a két kereskedelmi csa-
torna nézettsége európai összehasonlításban egyedülállóan magas (URBÁN, 2000).
E dominanciából könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a kereskedelmi
televíziók oligopol helyzete rontja az internet terjedésének esélyeit. A mainst-
ream kereskedelmi médiát ugyanis azért szokták elmarasztalni, mert kulturális
működése és az azzal kapcsolatos gazdasági-politikai érdekek homlokegyenest
ellentétesek az új média adta lehetőségekkel. Az új média kutatásában sokáig
szinte kötelező volt szembeállítani a kommercializálódó régi média „közönségét”
(a passzív, bezárkózó, igénytelen és atomizált embert) az új média „felhasználó-
jával” (az aktív, szelektív, ellenálló, igényes, önálló egyénnel és kisközösséggel).
Ez a szembeállítás persze nem légből kapott: hazai kutatások például kimutatták,
hogy a sokat tévézők keveset interneteznek, és fordítva (pl. P INTÉR, 2003).
Ha azonban egy lépéssel közelebb megyünk a „régi média” világához, egy
alternatív történet képei villannak elő, amelyben a népszerű kereskedelmi mé-
dia nem áll szemben a „detradicionalizáció”, az individualizáció, a „kiágyazó-
dás” folyamataival. Érdemes felidézni Beck és Giddens elméletének a népszerű
médiára vonatkozó részeit, amelyek sajnos sokszor nem mennek túl a spora-
dikus megjegyzések és absztrakt általánosítások szintjén (COTTLE, 1998, 10–12.;
az 1994-es Beck–Giddens–Lash könyv szószedetében például nem is szerepel a
média szó). Mind Beck, mind Giddens rámutat, hogy a népszerű média kiemeli
a nézőjét a hagyományos életkontextusából, és ezzel megtöri a helyi életgyakor-
latok áthagyományozódásának folyamatát. Ez a gondolat persze a tömegtársa-
dalom-elméletektől kezdve George Gerbneren át Joshua Meyrowitzig rengeteg
helyen előkerült a médiakutatásban (erre később majd visszatérünk). BECK (1992,
132–133.) és GIDDENS (1991, 84–86.) elsősorban a meyrowitzi gondolatok örököse:
szerintük a népszerű média az átörökített viselkedésmintákból és értékrend-
szerekből való „kiágyazódást” katalizálja. Beck a médiát mint a „kockázatok”
állandó reprezentálóját értelmezi, amely erőteljesen dramatizálja, s így minden
társadalmi csoport számára láthatóvá és érzékelhetővé teszi az emberek tudása
vagy érzékszervei elől elzárt környezeti veszélyeket. A tévé behozza a nappaliba
a savas esők miatt elpusztult erdők látványát, és a néző számára érzékelhetővé
tesz absztraktabb folyamatokat is, mint a káros ultraibolya-sugárzás növekedé-
se, az ózonpajzs elvékonyodása. Míg Becket az érdekli, hogy a média miképp
teszi mindenki számára elérhetővé a kockázatok jól értelmezhető üzenetét, ad-
dig Giddens inkább a népszerű média diverzifikálódását emeli ki. A televíziót
olyan, mindenütt jelen lévő kulturális környezetként értelmezi, amelyben egy
sor életstílus-lehetőség egymás mellé halmozva jelenik meg. A televízió hatásá-
ra Giddens szerint lecsökken a társadalmi életkontextusok szűrőhatása, amellyel
elzárják tagjaikat az elől, hogy érzékeljék a lehetséges életstílusok sokféleségét.
A média eme „kollázshatása” (GIDDENS, 1991, 84.) hozzájárul az életstílusok kö-
zötti választások individualizálásához (ugyanezt a gondolatmenetet a reklámok
kapcsán l. FEATHERSTONE, 1997, 75–76.).

317
 E megközelítésből nézve felvázolhatunk egy alternatív forgatókönyvet is a
népszerű kereskedelmi média, az internethasználat és a késő modernizáció vi-
szonyáról Magyarországon. Ezen alternatív értelmezés szerint a tömegesen fo-
gyasztott kereskedelmi média nem állítható élesen szembe az új médiával, a régi
médiát fogyasztó magyar „tömegközönség” nem állítható szembe a multimé-
diás környezetben élő nyugati felhasználókkal. A magyarországi és a „fejlett”
világbeli médiahelyzet között ugyanis számos fontos hasonlóság is van. Igaz
ugyan, hogy Magyarországon nem épült ki egy sokválasztásos médiarendszer,
és az emberek sem váltak rafinált középosztályi fogyasztókká, mégis, megjelent
a fejlett világra jellemző kereskedelmi médiarendszer, és a külföldi tulajdonban
lévő kereskedelmi média importálta a jóléti társadalmak talajából kinőtt népsze-
rű médiaműfajokat és kultúrát. A kereskedelmi tévékben megjelent a kommer-
cializált híradózás, a szerkesztők importáltak egy sor nyugat-európában sikeres
műfaji elemet, sőt kész programokat, kiépült egy populáris nyilvánosság a maga
sztár(ocská)ival és műsoraival.
Mind a kereskedelmi médiában, mind a hozzá alkalmazkodó politikában
oligopol viszonyok alakultak ki, amelynek főszereplői létrehoztak egy erősen
centralizált nyilvánosságot (erről l. később). Ez a „populáris” nyilvánosság vált
a társadalom nagy többsége számára a politikáról és társadalomról megszerez-
hető mediatizált tudás elsődleges forrásává. Ez Nyugat-Európában sem történt
másképp. Magyarországon a nyugat-európaihoz hasonló folyamatok zajlanak le
a kereskedelmi média és a hozzá alkalmazkodó politika által fenntartott „mainst-
ream” nyilvánosságban. Ha igaza van Giddensnek és Becknek abban, hogy a késő
modern társadalmakban az individualizáció folyamatait a mainstream népszerű
média (is) táplálja, akkor a populáris nyilvánosság kialakulása Magyarországon
szintén „individualizálhatja” a kulturális beállítódásokat és gyakorlatokat.
Az alábbi empirikus elemzésben mindkét forgatókönyvet igazoló eredmé-
nyek előkerülnek majd. Tanulmányomban azt elemzem, hogy a kereskedelmi
média uralkodóvá válása Magyarországon miképp járult hozzá az egyéni életvi-
tel és preferenciák individualizálódásához, „kiágyazódásához”. Természetesen
ez a társadalmi átalakulás kemény strukturális korlátok közt zajlik, mégis, túl-
mutat a klasszikus szociológiai megközelítéseken.

A DIGITÁLIS SZAKADÉK HÁROM DIMENZIÓJA:

MÉDIAFOGYASZTÁS ÉS INDIVIDUALIZÁCIÓ MAGYARORSZÁGON

INTERNETHASZNÁLAT KLASSZIKUS MEGKÖZELÍTÉSBEN:

A DIGITÁLIS SZAKADÉK ELMÉLETE

Az internet elterjedésének klasszikus szociológiai magyarázata a digitális szaka-

dék elmélete. E közkeletű magyarázat szerint az alacsony magyarországi internet-
penetráció oka a társadalmi különbségek nagyságában keresendő: az internet csak
a fiatal, jól képzett, jól kereső rétegekhez jut el, az „alsóbb” rétegekbe nem. Ez a
feltételezés megjelent mind az elméleti spekulációkban (DESSEWFY–GALÁCZ–GAYER,

318
2003; GALÁCZ–MOLNÁR, 2003), mind pedig az empirikus elemzésekben (TERESTYÉNI,
2003; ANGELUSZ–TARDOS, 2004; LENGYEL és társai, 2003). A digitálisszakadék-kuta-
tások egyöntetű eredménye, hogy a társadalom internetet használó kb. 20-25 szá-
zaléka jóval előnyösebb társadalmi státusban van, mint a nem internetező több-
ség. Ezek az adatok illeszkedtek a nemzetközi összehasonlító internetkutatások
(pl. a World Internet Project) eredményeihez és általános nézőpontjához, amely
elsősorban a használók és nem használók közötti digitális szakadék „szélességé-
re” fókuszál. A szakadék nagyságát, vagyis azt, hogy a társadalmi különbségek
mennyire meghatározók az internethasználatra nézve, közismert módon a „digi-
tális szakadék index” (DDIX) segítségével operacionalizálták. A mutatót úgy kell
kiszámolni, hogy összeadjuk az internetezésben mutatkozó különbségeket a fér-
fiak és a nők, a jól keresők és a rosszul keresők, a fiatalok és az idősek, valamint
a képzettek és a képzetlenek között. Nyilvánvaló, hogy mindezek az értelmezések
a vertikális társadalmi rétegződés klasszikus szociológiai modelljéből indulnak ki.
A digitális szakadék elmélete egy kifejezetten (a szó nem pejoratív értelmében
vett) konzervatív tudományos programba, a „társadalmi ranglétra” modellbe il-
leszkedett. A fentebb hivatkozott empirikus kutatások az anyagi és a kulturális
tőke párhuzamos hatását dokumentálták: kimutatták, hogy az életkor csökkené-
sével, valamint a jövedelem és a képzettség növekedésével párhuzamosan nő az
internethez való hozzáférés esélye és az internettel kapcsolatos pozitív, nyitott,
elfogadó beállítódás. Magától értetődik, hogy a digitális szakadék elemzésében
a „késő modern” individualizációs tézisek nem kaptak szerepet. Ez érthető: az
internethasználat erős társadalmi meghatározottsága cáfolja a „kiágyazódás” hi-
potézisét.1
A hazai internetkutatásokban azonban megjelentek olyan elemzések is (LEN-
GYEL és mtsai, 2003; DÁNYI–ALTORJAI, 2003), amelyek kifelé mutatnak a digitális
szakadék „klasszikus” modelljéből. E kutatások nem magára az internethasz-
nálatra, inkább az internettel kapcsolatos beállítódásokra fokuszáltak, és azok
sokféleségét (részben) egyéni preferenciákra vezették vissza, és kevésbé a tár-
sadalmilag meghatározott anyagi és kulturális tőkebeli különbségekre. Ha igaz,
hogy az emberek internettel kapcsolatos beállítódásait nem befolyásolja annyira
társadalmi hovatartozásuk, mint magát az internet-hozzáférést, ki kell lépnünk
a klasszikus megközelítésből, amely az emberek mentalitásainak (habitus, atti-
tűdök) társadalmi kódoltságát feltételezte. Mint majd látni fogjuk, az internettel
kapcsolatos beállítódások – legalábbis a társadalom egyik felében – kioldódnak
a társadalmi kódoltságból.
A digitálisszakadék-kutatások a klasszikus szociológiai rétegződésmodellek
ama pozitivista előfeltevéséből indultak ki, hogy az egyén „társadalmi helyzete”
a kutató által közvetlenül megismerhető, függetlenül az egyén életgyakorlataitól,
értékválasztásaitól, énképétől. Ebből következik az elemzés módszere: a megfe-
lelő státusmutatók alapján definiálni az egyén objektív társadalmi pozícióját, és

1
Az már kevésbé érthető, hogy az internetpenetráció elemzésében miért nem került elő a
státusinkonzisztencia fogalma, amely némileg lazítana a vertikális társadalmi rétegződés elméle-
tén, s még mindig jól beleillene a klasszikus szociológiai paradigmába.

319
feltárni annak hatását internethez való hozzáférésére, az internettel kapcsolatos
nyitottságára.
A késő modern nézőpontból azonban, mint láttuk, az emberek státuspozíciói
– és így a társadalom szerkezete – nem érthetők meg, ha figyelmen kívül hagy-
juk az egyén fogyasztói értékválasztásait, szabadidős gyakorlatait és az ezek-
hez kötődő identitásait és önképét. Gerhardt SCHULTZE (2003) és Stefan HRADIL
(1995) épp azzal az eljárással szakított, amely az „objektív” (vagy „kemény”)
élethelyzet-mutatókból (iskolázottság, foglalkozás, kor, jövedelem) vezetett le
„szubjektív” („puha”) életstílus- és identitásjegyeket. A késő modern Németor-
szág társadalmi csoportjait ugyanis a két tényező együttes figyelembevételével
különítették el. Az alábbiakban mi is így járunk el: azt fogjuk vizsgálni, hogy az
internet használata miképp illeszkedik a médiafogyasztás szélesebb kontextu-
sába, amely egyszerre tevődik össze egyéni értékválasztásokból és a társadalmi
státuspozíció „keményebb” tényezőiből, mint például a képzettség, vagy a kábel-
tévé elérhetősége az adott lakóhelyen. Azért fókuszálunk a médiafogyasztásra,
mert ez az egyetlen olyan szabadidős tevékenység, amely kapcsán a magyar
társadalom többsége napról napra fogyasztóként viselkedhet, vagyis személyes
értékválasztásokat tehet, és e választásokhoz identitást kapcsolhat.2 Ha tehát
– követve Hradilt és társait – feltételezzük, hogy a szabadidőben, a fogyasz-
tás során tett értékválasztások szerepet játszhatnak a társadalmi rétegződésben,
akkor Magyarországon elsősorban a médiafogyasztói választásokra kell össz-
pontosítanunk.
Az alábbi empirikus elemzés alapjául egy 2004 nyarán felvett adatbázis szol-
gált, amely a magyar társadalom 18 évnél idősebb tagjait reprezentálja. Az elem-
zés három nagyobb lépésből áll. Az elsőben médiafogyasztói szegmenseket kü-
lönítünk el a magyar társadalomban. A következő lépésben a médiafogyasztói
csoportok társadalmi jellemzőit vizsgáljuk diszkriminanciaelemzés segítségével,
amely egyszerre több társadalmi magyarázó dimenziót is képes elkülöníteni. Lát-
juk majd, hogy a szofisztikált médiafogyasztóktól nem egyetlen, mindent átfogó
„társadalmi ranglétrán” különülnek el a nem internetezők, hanem (legalább) két
„csúszdát” találunk. A kétféle „csúszdát”, a társadalom kétféle szegletét a keres-
kedelmi médiába való integráltság, a népszerű médiához való kötődés alapján
különíthetjük el egymástól. Az elemzés végső szakaszában azt mutatom be, hogy
a hagyományosabb ízlésű, a kereskedelmi médiától idegenkedő rétegekben érvé-
nyes a klasszikus „társadalmi ranglétra” modell, vagyis az internettel kapcsolatos
beállítódásokat erősen meghatározza a társadalmi hovatartozás. Ezzel szemben a
kereskedelmi média világába „integrált” emberek internettel kapcsolatos beállító-
dásai (bizonyos mértékben) „leválnak” társadalmi státusukról.

2
Ez nemcsak a tévénézés kimagasló, napi 4-5 órás mennyiségében nyilvánul meg (amely
köztudottan az egyik legmagasabb érték a világon). Általában is igaz, hogy a magyar média-
fogyasztó társadalom összes szabadidejének kétharmadát valamilyen tartalomfogyasztás teszi ki
(FALUSSY–HARCSA, 2000), s az európai átlagnál jóval kevesebb időt fordít otthonon kívüli szabad-
idős tevékenységre, civil aktivitásra vagy sportolásra. Magyarországon a szofisztikált és költséges
szabadidő-használat, mint a színházba járás, a turizmus vagy az extrém sportok, csak a társada-
lom szűk középosztályi csoportjaiban van jelen.

320
 MÉDIAFOGYASZTÓI SZEGMENSEK A MAGYAR TÁRSADALOMBAN

A médiafogyasztói szegmenseket egy sor médiafogyasztási változó alapján kü-

lönítettem el, K-means klaszterelemzés segítségével. Mivel több tucat változóval
rendelkeztem a televízió-, rádió-, napilap- és hetilap-fogyasztási szokásokról, az
első lépésben egyszerű összeadás vagy főkomponens-elemzés segítségével hét
médiafogyasztási indexet képeztem, amelyek a klaszterelemzés alapjául szol-
gáltak. Az „országos kereskedelmi TV” index a TV2 és az RTL Klub nézésének
gyakoriságát fejezi ki, a „közszolgálati TV” mutató az MTV1, az MTV2 és a
Duna TV fogyasztását reprezentálja, a „kábel TV” pedig a kábel- és műholdas
vételű kereskedelmi csatornák nézési indexe (Viasat 3, HBO, National Geogra-
phic, Spektrum, ATV, Eurosport, Hír TV). Az országos napilap-olvasási szo-
kásokat3 két (főkomponens-elemzéssel kapott) index képviseli: a „napilap össz-
fogyasztás” a komoly és könnyű napilapok együttes olvasási gyakoriságát fejezi
ki, míg a „napilap műfaji preferencia” mutató a könnyű lapok iránti érdeklődést
állítja szembe a komoly lapok irántival. A „kereskedelmi rádió” mutató a Slá-
ger, a Danubius és a Juventus rádió hallgatási gyakoriságát összesítve fejezi ki.
A hetedik mutató a Kossuth rádió hallgatási gyakoriságát reprezentálja. A ma-
gyar társadalmat e hét médiafogyasztási mutató alapján öt, egyenként nagyjá-
ból 20 százalékos csoportra bontottam a klaszterelemzés során. Az öt csoport
egymástól pregnánsan elkülönülő médiahasználati profillal rendelkezik, ezeket
mutatja be az 1. táblázat. A táblázatban túlnyomórészt százalékos arányszámok
szerepelnek, mindössze a négy főkomponens-elemzéssel kapott index esetében
mutatok be együtthatókat.4 A táblázat három blokkból áll: első blokkjában az
a hét mutató szerepel, amely a klaszterelemzés alapjául szolgált. A második és a
harmadik blokkban szereplő változók tanúsága szerint az orgánumok fogyasz-
tása alapján képzett csoportstruktúra jól elkülöníti a televíziós információszer-
zési és az infokommunikációs technológia használatának szokásait is.
A hét csoportképző ismérv közül mindössze az országos kereskedelmitele-
vízió-nézés gyakoriságában nem találtunk lényeges különbséget az öt média-
fogyasztói csoport között.5 Csak a legkevésbé változatos médiafogyasztású cso-
port („kizártak”) néz valamivel kevesebb kereskedelmi tévét az átlagosnál, de
a többség ott is gyakori fogyasztó. Persze mindig is sejthettük, hogy a magyar
társadalomban nincs a mainstream kereskedelmi televízió világán teljesen kívül
álló jelentős társadalmi csoport. A kereskedelmi televízió csak néhány szűk ér-
telmiségi, politikai vagy vallási szubkultúrába nem jut el, és az extrém módon

3
Ezek a következők voltak: Népszabadság, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Népszava, Világ-
gazdaság, Napi Gazdaság, Metro, Nemzeti Sport, Blikk, Mai Nap, Mai Lap.
4
A százalékos arányra transzformálás ebben az esetben nem lett volna célravezető, hisz a
„kereskedelmi versus közszolgálati” orientációt, vagy a „komoly versus könnyű napilap” orientá-
ciót nem lehet egyetlen, jól értelmezhető százalékos arányban kifejezni.
5
Hozzá kell tennünk: a megyei napilapok fogyasztásában sincsenek különbségek az egyes
csoportok közt. Minden csoportban kb. 30 százalékos a megyei lapokat rendszeresen olvasók
aránya. Ez a megyei lapok egyenlősítő, demokratikus vonásaira és a helyi lap piacának sokszor
figyelmen kívül hagyott fontosságára hívja fel a figyelmet (ZÖLDI, 2001).

321
 1. táblázat. Médiafogyasztói szegmensek Magyarországon

322
Kizárt Közszolgálati Mindenevő Szórakozó Leszakadó Átlag
A szegmens nagysága 25% 15% 19% 20% 21% 20%
Médiaorgánumok fogyasztása
Kereskedelmi televízió (mindkettőt heti többször nézi) 62 86 88 77 91 79
Közszolgálati televízió (mindkettőt heti többször nézi) 3 71 60 36 4 30
Kábel/szatellit televízió (vmelyiket naponta nézi) 2 16 56 25 1 19
Kossuth Rádió (rendszeresen hallgatja) 43 48 29 15 11 29
Kereskedelmi rádió (naponta hallgat) 6 14 36 54 79 37
Napilap összfogyasztás (+: sok, –: kevés) – 0,24 – 0,08 0,23 0,21 – 0,05 0
Napilap műfaji preferencia (+: könnyű, –: komoly) – 0,13 – 0,13 0,12 0,1 0,05 0
Televíziós információfogyasztás
Össz-információfogyasztás (+: sok, –: kevés) – 0,14 0,02 0,32 – 0,02 – 0,15 0
Információfogyasztás műfaj (+: kereskedelmi,
– 0,17 – 0,21 0 0,23 0,18 0
–: közszolgálati)
MTV Híradó (rendszeresen nézi) 51 55 54 37 36 46
MTV Napkelte (rendszeresen nézi) 15 26 27 17 8 18
Jó Estét Magyarország (rendszeresen nézi) 11 12 21 20 16 16
IKT használat
Otthoni internet-hozzáférése van 4 12 23 17 5 12
Internetezett az elmúlt három hónapban legalább egyszer 11 17 37 37 17 23
Otthoni személyi számítógépe van 17 24 50 42 25 31
Mobiltelefonja van 45 51 87 88 73 68
Vezetékes telefonja van 47 65 67 56 44 55
Mobil mínusz vezetékes –2 – 14 20 32 29 13
társadalom alatti léthelyzetekbe. A közszolgálati és digitális televíziók, a rádiók
és a napilapok fogyasztásában azonban világosan elkülönül egymástól az öt
médiafogyasztói szegmens.
Elemzésünk tanúsága szerint a magyar társadalomnak mindössze 19 száza-
léka él nyugat-európai szintű, „sokválasztásos” médiakörnyezetben, amelyben
a kábeltelevízióktól a napilapokig és a közszolgálati csatornákig rengeteg média
jelen van. A „médiában leggazdagabb” csoportot „mindenevőknek” neveztem
el, s noha ők is jóval ritkábban használják az internetet, mint a nyugat-európai
átlag, ettől eltekintve gyakori, változatos és szofisztikált médiahasználat jellemzi
őket. Ez nem csak az olvasási és rádióhallgatási szokásokra igaz: a csoport tagjai
a leggyakoribb tévénézők is egyben.
A másik négy szegmens tagjai már lemaradnak a mindenevőkhöz képest
a médiafogyasztás sokszínűségét illetően. A leszakadás „létráján” a „szóra-
kozó” és a „közszolgálati” orientációval rendelkezők következnek: nincsenek
radikálisan lemaradva a mindenevőktől, ugyanakkor médiahasználatuk már
kevésbé összetett. E két csoport esetében nagyon fontos leszögezni, hogy a
szórakozók majd mindegyike és az aktív közszolgálati orientációjúak 80 szá-
zaléka már rendelkezik kábeltelevízióval, noha a mindennap kábeltévézők
aránya még viszonylag alacsony a körükben (25, illetve 16%). A hetente több-
ször kábeltévézők aránya azonban a szórakozók esetében már meghaladja a 73
százalékot, s ezzel megközelíti a mindenevőknél talált 96 százalékos értéket,
míg a közszolgálati preferenciájú csoportban ez az arány csak 37 százalék.
A szórakozók ugyanakkor pregnánsan kevesebbet használják a közszolgálati
televízió- és rádiócsatornákat, érdeklődésüknek a kereskedelmi televíziók és
rádiók világa felel meg. 54 százalékuk naponta hallgatja a három nagy kereske-
delmi rádió valamelyikét. A szórakozók a két országos kereskedelmi televíziót
abszolút értékben nem nézik többet az átlagosnál, ennek elsődleges oka az,
hogy mivel ők a legfiatalabb csoport, kevesebb időt fordítanak tévézésre, mint
a többség. A televíziózásra fordított idejükön belül azonban kétségtelenül a
kereskedelmi televízióké a főszerep. Az aktív közszolgálati orientációjúak a
kábeltévék közül is inkább a közszolgálati csatornákat nézik, emellett az MTV
és a Kossuth rádió műsorait követik. A gyakori napilapolvasást viszont in-
kább a szórakozók engedhetik meg maguknak: ők a mindenevőkhöz hasonló
mértékben vásárolnak komoly és könnyű országos napilapokat. A szórakozók
napilapfogyasztásában (csakúgy, mint a mindenevőkében) a könnyű napilapok
vannak enyhe túlsúlyban, míg az aktív közszolgálati orientációjúak a komo-
lyabb napilapokat kedvelik.
A magyar társadalom majdnem fele, a „leszakadók” és a „kizártak”, kifeje-
zetten egysíkú médiafogyasztói magatartást követ. A legfontosabb különbség,
ami elkülöníti őket a többi csoporttól, az, hogy hozzájuk (körülbelül 75-80%-uk-
hoz) még egyáltalán nem jutott el a kábeltelevízió. Ebből a szempontból tehát
egy drasztikus „médiaszakadék” képe sejlik fel a kizártak, a leszakadók és a
másik három csoport közt. A két, médiaszegény környezetben élő szegmens
tagjai a közszolgálati adók közül is csak az MTV1-et tudják fogni. Azt sem
engedhetik meg maguknak, hogy gyakran és sokféle napilapot vásároljanak,

323
ugyanakkor itt már találunk egy lényeges különbséget köztük: csak a kizártak
olvasnak kiugróan kevés országos napilapot. A kizártakat és a leszakadókat
elsősorban a mainstream, földi sugárzású médiakínálaton belüli alapvető ér-
tékválasztás különíti el egymástól: a kizártak leginkább a Kossuth rádiót hall-
gatják, és viszonylag kevesebbet nézik a két országos kereskedelmi tévét is.
A kizártak csoportja van a legkedvezőtlenebb helyzetben, 11 százalékuk még a
három „földi” csatornából is csak egyet vagy kettőt képes fogni. A leszakadók
ezzel szemben kerülik a közszolgálati tartalmakat, a kereskedelmi televíziókat
és rádiókat viszont ők nézik, hallgatják a legnagyobb arányban. A leszakadók
80 százaléka naponta hallgatja a három nagy kereskedelmi rádió valamelyikét.
Az eddigi értelmezéssel összhangban állnak az öt médiafogyasztói szegmens
televíziós információfogyasztási szokásai is,6 amelyekről az 1. táblázat második
blokkja számol be.7
Eddigi adataink alapján tehát az a benyomásunk támadhat, hogy az öt mé-
diafogyasztói csoport különbségeit jól lefedi egy „mennyiségi” (médiagazdag-
ságbeli) és egy „minőségi” (műfaji értékválasztásbeli) tengely. Ezt támasztják
alá az infokommunikációs technológiák használatát mutató adatok is (a táblázat
3. blokkja). Az internethez való hozzáféréssel láthatóan nagymértékben össze-
függenek a médiafogyasztási szokások. A médiaszegény környezetben élők mi-
nimális arányban (4, illetve 5%) rendelkeznek otthoni internettel, 8 míg a médi-
ával leginkább ellátott mindenevőknél az internetes hozzáféréssel rendelkezők
aránya 23 százalék. A két „köztes” csoportban az otthoni hozzáférők aránya 17,
illetve 12 százalék. Az otthoni internetellátottság tehát erősen korrelál a fentebb
említett „médiagazdagsági” tengellyel: a kizártak és a mindenevők közti inter-
netellátottsági különbség majdnem hatszoros! A „médiagazdagság” mellett a
fentiekben szó esett egy műfaji tengelyről is. A kereskedelmi médiát preferálók

6
Sajnos másféle műsorfogyasztási adatok nem álltak rendelkezésünkre.
7
Három kora esti híradó (RTL Klub Híradó, TV2 Tények, MTV1 Híradó) és három információs
háttérműsor (Napkelte, Jó Estét Magyarország, Este) fogyasztásának mintázatait vizsgálva két latens
dimenziót különítettem el főkomponens-elemzés segítségével. Az „össz-információfogyasztás”
faktor a variancia 25 százalékát, a „közszolgálati–kereskedelmi” faktor a variancia 18 százalé-
kát magyarázta. Az első dimenzió („össz-információfogyasztás”) mind a hat hírműsor nézésével
pozitívan függ össze, de elsősorban az információs háttérműsorok gyakori fogyasztását repre-
zentálja. A részletes közéleti információkra elsősorban a mindenevők kíváncsiak. A szórakozó
és a közszolgálati beállítottságú szegmens tagjai átlagos gyakorisággal néznek közéleti maga-
zinműsorokat. A két „alsó” szegmens pedig az átlagosnál jóval kevesebb közéleti információs
magazinműsort fogyaszt. A második faktor a „klasszikus” műfaji értékválasztás szerint különíti
el az embereket. E dimenzióban a kereskedelmi televíziók hírműsorainak nézői állnak szemben
a közszolgálati hírműsorok közönségével. A második dimenzióban a konzervatívabb ízlésű szeg-
mensek (a kizárt és a közszolgálati szegmens) különülnek el a szórakozóktól és a leszakadóktól,
akik viszont a kereskedelmi média világában mozognak otthonosan. A mindenevők, mivel mind
közszolgálati, mind kereskedelmi tartalmakat gyakran fogyasztanak, e dimenzióban középütt
helyezkednek el.
8
A nyugati és távol-keleti példák egyértelműen azt mutatják, hogy az internetezés elter-
jedésének alapvető feltétele az otthoni hozzáférés tömegessé válása. A munkahelyi vagy iskolai
hozzáférés csak korlátozott mértékben teszi lehetővé az aktív internethasználatot – az internet
elsősorban szabadidős tevékenység.

324
elkülönültek a közszolgálati ízlésűektől, s ez a különbség a vezetékes és a mobil-
telefon-technológia használatában is észlelhető.9 A vezetékes telefon ugyanis a
médiafogyasztásban is konzervatívabb ízlésű közszolgálati és kizárt szegmen-
sekben maradt versenytársa a mobilnak. A három másik csoportban nagy több-
ségbe kerültek a mobiltelefon-tulajdonosok. Nem túl kecsegtető kilátás, hogy az
internetkapcsolatot lehetővé tévő vezetékes telefon épp a konzervatívabb ízlésű
szegmensekben maradt versenyben a mobiltelefonnal.

A MÉDIAFOGYASZTÁS TÁRSADALMI HÁTTERE

Az eddigiek során olyan szegmenseket konstruáltunk, amelyek nemcsak általá-

nos médiafogyasztási szokásaikban, de IKT-használatuk és informálódási szo-
kásaik terén is pregnánsan elkülönülnek egymástól. Mindhárom nézőpontból
azt láthattuk, hogy az öt tartalomfogyasztói csoportot nemigen lehet egyetlen
„mennyiségi” dimenzióba rendezni, amelynek egyik oldalán a sokszínű és tar-
talmas, a másik oldalán az egysíkú és felszínes médiafogyasztás állna. Vitatha-
tatlan, hogy több szempontból is valóban e képzeletbeli „mennyiségi” tengely
mentén különült el egymástól az öt szegmens: a kábeltévéhez való hozzáférés,
az otthoni internetcsatlakozás, a televíziós információfogyasztás mennyisége és
az országos napilapok megvásárlásának szempontjából is. Ezen ismérvek sze-
rint elkülönítettünk egy „médiagazdag” csoportot, két „köztes” szegmenst és
két kifejezetten „médiaszegény” csoportot.
Emellett azonban a közszolgálati/komoly/régi típusú média és a kereskedel-
mi/könnyű/új típusú média közti minőségi jellegű különbség is fontos szerepet
játszott. A két műfaj közötti értékválasztás nagyban befolyásolta a tévék, a rá-
diók és a napilapok fogyasztását, sőt a telefonhasználatot is. E szempontból a
közszolgálati és a kizárt szegmens hasonlított egymásra, s velük szemben álltak
a szórakozó beállítódásúak és a leszakadók. A mindenevők, mint láttuk, mind-
két műfajban otthonosan mozognak. Mind a „médiagazdagság” szintjét, mind
a „műfaji” értékválasztásokat befolyásolhatják kulturális beállítódások: a köz-
szolgálati ízlésűek például már nézhetnének kábeltelevíziót, mégis viszonylag
ritkán teszik, a közszolgálati és kereskedelmi tévék/rádiók közti választás pedig
sokkal inkább az életkorral járó kulturális beállítódások, mint anyagi kénysze-
rek függvénye. Természetesen a kulturális beállítódások korántsem tekinthetők
individuális, fogyasztói jellegű értékválasztásoknak, nem is érvelnék emellett.
Elégedjünk meg egyelőre azzal, hogy a médiafogyasztási mintázatok nem írha-
tók le egyetlen tengely mentén, s hogy a „kemény” kényszerek mellett (mint a

9
A telefon használatában elsősorban a műfaji preferenciabeli különbségek számítanak: mo-
bilt azok használnak, akiknek az ízlésétől nem áll távol a kereskedelmi média világa, s velük
szemben a „hagyományos” és a „kizárt” szegmens tagjai közül jóval kevesebben mobiloznak.
A vezetékes telefon esetében a mennyiségi és a minőségi különbségek együttesen vannak jelen: a
leszakadók és a kizártak kevesebb mint felének van vezetékes telefonja, a mindenevők és a hagyo-
mányos beállítottságúak azonban hasonlóan magas, 2/3-os ellátottsággal rendelkeznek.

325
 1. ábra. Az öt szegmens a két társadalmi dimenzió síkjában

jövedelem vagy a lakóhely típusa) figyelembe kell vennünk azokkal inkonzisz-

tens, „puhább” kulturális értékválasztásokat is.
Az öt médiafogyasztói szegmens társadalmi összetétele nagyban eltér egy-
mástól. Diszkriminanciaelemzés segítségével két olyan mögöttes társadalmi
dimenziót különítettünk el, amely nagymértékben meghatározza a médiafo-
gyasztási szokásokat. Az 1. ábra az öt médiafogyasztói szegmens elhelyezkedé-
sét mutatja a két társadalmi dimenzió által alkotott síkban.
Eddigi elemzésünk legfontosabb eredménye az, hogy az öt csoport médiafo-
gyasztói és társadalmi profilját tekintve egyaránt egy kétosztatú tér bontakozik
ki. Nemcsak a médiafogyasztási szokások, de az őket meghatározó társadalmi
tényezők sem illeszthetők rá egyetlen vertikális „ranglétrára”. Természetesen a
klasszikus „társadalmi ranglétra” továbbra is fontos szerepet játszik. Ezt fejezi
ki az 1. ábra vízszintes tengelye, amelyet az anyagi és a kulturális tőke dimen-
ziójának nevezek. A vízszintes tengelyen a jó anyagi körülmények között élő,
fiatal vagy középkorú, képzett, munkaerőpiacon aktív csoportok különülnek el
az idős, képzetlen, szegény, munkaerőpiacról kiszorult falusi rétegektől. A mé-
diafogyasztást tekintve ez a tengely a „médiagazdag” és a „médiaszegény” cso-
portokat különíti el.
A függőleges tengely által kifejezett társadalmi dimenzió már jóval kevésbé
illik bele a „ranglétra”-elméletekbe. Ezt a dimenziót életciklus- és urbanizációs di-
menziónak nevezhetnénk. Azt fejezi ki, hogy a falusi, fiatalabb, illetve középkorú,
gyerekes, munkaerőpiacon aktív emberek médiafogyasztási szokásai nagymér-
tékben különböznek az idősebb, városi, gyermeket nem nevelő, vezetékes te-
lefonjukhoz ragaszkodó emberek médiahasználatától. Ez a társadalmi dimenzió
elsősorban a kereskedelmi/könnyű/új média iránt érdeklődőket (fiatalabbak, gye-
rekesek, falusiak) különíti el a hagyományosabb ízlésűektől, akik a régebbi kom-
munikációs formákhoz kötődnek (a közszolgálati tévé, rádió, vezetékes telefon).

326
 Látható, hogy a fenti társadalmi és kulturális térben a „médiagazdag” min-
denevőktől kétféle „csúszda” vezet a „médiaszegénység” irányába. Az ábrán a
„felső” tartományban lévő „csúszda” a mindenevőktől a közszolgálati preferen-
ciával bírókon át vezet a kizártak felé, míg az ábra „alsó” tartományában húzó-
dó „létrán” a szórakozók állnak a mindenevők alatt, s a leszakadók legalul. Az
internethez való hozzáférés nézőpontjából a két „csúszda” meredeksége nagyjá-
ból azonos (l. 1. táblázatot): a mindenevők 23 százalékának van otthon internetje,
szemben a kizártak 4 és a leszakadók alig 5 százalékával. Az 1. ábra tehát azt
sugallja, hogy a digitális szakadéknak ma Magyarországon három oldala van, s
ez a három médiafogyasztói csoport ül a három oldalon.
A két „csúszda” jelenléte arra utal, hogy kétféle médiaszegénység létezik ma
Magyarországon. Az egyik a kereskedelmi, szórakoztató média fogyasztásába
ágyazódik, a másik kulturális környezetét inkább a hagyományos, közszolgá-
lati média (és a hagyományos telekommunikáció: a vezetékes telefon) alkotja.10
A kérdés az, van-e bármi jelentősége annak, hogy a kétféle társadalmi-kulturá-
lis „csúszda” a mai médiarendszer alapvető műfaji törésvonalának két oldalán
húzódik.
Milyen társadalmi egyenlőtlenségek léteznek az internethez való hozzáfé-
résben, az internettel kapcsolatos beállítódásokban azok között, akik kereske-
delmi/könnyű/„újszerű” médiatartalmakat fogyasztanak, és azok között, akik
ellenállnak a kereskedelmi média dominanciájának, akár úgy, hogy őrzik ra-
gaszkodásukat a közszolgálati/komoly/hagyományos jellegű médiatartalmak-
hoz, akár úgy, hogy egyszerűen csak keveset tévéznek (ez utóbbi főként a kizár-
takra jellemző)?11 Ha a „leszakadás” kétféle útja között semmi különbséget nem
találunk, az azt jelenti, hogy az új média elterjedése szempontjából irreleváns
megkülönböztetnünk a hagyományos és a kereskedelmi orientációjú fogyasztó-
kat. Ha azonban a kétféle „csúszdán” másképp érvényesülnek a társadalmi és
kulturális egyenlőtlenségek, el kell gondolkoznunk: mi okozza ezt a különbséget
a kereskedelmi és a hagyományos orientációjú társadalmi csoportok között? S
ezzel természetesen visszajutottunk az egyik eredeti kérdésünkhöz: vajon a ke-
reskedelmi média segíti vagy gátolja az internet terjedését?

10
Ez persze nem jelenti azt, hogy abszolút értékben is több időt fordítanának közszolgálati
tévé, rádió és komoly jellegű lapok fogyasztására, a kereskedelmi média ennél uralkodóbb hely-
zetben van, a lényeg itt a csoportok közötti relatív különbségekben rejlik.
11
A társadalmi hovatartozás szempontjából nézve a piacorientált média versus hagyomá-
nyos média törésvonal elsősorban az életkorral függ össze. A korreláció természetesen itt sem
determinisztikus, de az oly sokszor emlegetett 18–49-es célközönség felső életkori határvonala,
úgy tűnik, egy valóban létező értékrendszerbeli különbségre tapint rá. Magyarországon tehát
nem érvényesül a médiakutatás irodalmában elterjedt feltételezés, miszerint a közszolgálati orien-
táció a magasabb anyagi és kulturális státussal jár együtt. A kereskedelmi versus hagyományos
ízlésvilág közti különbség egy anyagi-kulturális státustól jórészt független értékválasztással függ
össze, amelyet számottevően befolyásol az életkor.

327
 AZ INTERNETEZÉS TÁRSADALMI BEÁGYAZOTTSÁGA A KERESKEDELMI
ÉS A HAGYOMÁNYOS ORIENTÁCIÓJÚ SZEGMENSEKBEN

Az internethez való hozzáférés ma Magyarországon középosztályi privilégium.

A Függelék 2. pontjában bemutatott adatok alátámasztják a korábbi kutatásokat,
melyek szerint az életkor, az iskolai végzettség, az anyagi helyzet és a foglalko-
zás mentén széles társadalmi szakadék húzódik az internetezők és a digitális
médiából kívül rekedtek közt. Az internethez való hozzáférés szempontjából
nincs sok értelme megkülönböztetni a kétféle médiafogyasztási „ranglétrát”: a
szegény, képzetlen rétegeket ugyanazok a törésvonalak választják el az új médi-
ától, legyenek akár kereskedelmi/könnyű orientáltságúak, akár közszolgálati/
hagyományos orientációjúak. Az internetezés, különösen az otthoni internete-
zés ugyanis ma Magyarországon olyannyira csak a privilegizált rétegek szá-
mára elérhető gyakorlat, hogy ezeket a társadalmi egyenlőtlenségeket sem a
kereskedelmi, sem a közszolgálati média nem képes érdemben befolyásolni. Az
internethez való hozzáférés kapcsán tehát egyértelmű nemmel válaszolhatunk
eredetileg feltett kérdésünkre, hogy a kereskedelmi média elősegíti-e az indivi-
dualizációt, csökkenti-e a társadalmi státuspozíció hatását az egyéni életvitelre.
Az internettel kapcsolatos beállítódások esetében azonban más a helyzet.
A kereskedelmi és a hagyományos orientációjú közönségben ugyanis az inter-
net megítélése más és más társadalmi tényezőktől függ. A 2. táblázatban össze-
sen hat lineáris regressziós modell eredményei láthatók. A függő változók az
internettel kapcsolatos általános beállítódás és az internettől való távolságtartás
voltak (az előbbi egy általános rokonszenvindex, a második pedig azokat az
indokokat foglalja magában, amelyekkel a nem internetezők indokolták távol-
maradásukat). A függő változókat részletesen a Függelék 3. pontjában mutatom
be. Az internettel kapcsolatos általános beállítódás és a kulturális távolságtartás
vizsgálata természetesen elsősorban azok körében érdekes, akik még nem inter-
neteznek. Mivel azonban az általános beállítódásra vonatkozó adatok az inter-
netezők körében is rendelkezésre álltak, e csoportban is elvégeztem az elemzést.
Az általános beállítódást tehát külön-külön magyaráztam az internetezők és a
nem internetezők közt, míg a távolmaradást természetesen csak a nem interne-
tezők körében elemeztem. E három vizsgálatot külön-külön végeztem el a keres-
kedelmi orientációjú és a hagyományos orientációjú közönségben – ezért látható
összesen hat modell a táblázatban.
A magyarázó változókat két lépcsőben emeltem be a modellekbe:12 az első
lépcsőt a társadalmi státusváltozók alkották. A társadalmi státus magyarázó-
ereje mindhárom modellben jóval kisebbnek – kb. feleakkorának – bizonyult
a kereskedelmi orientációjú közönségben, mint a hagyományos orientáltságú
médiafogyasztók között. Adataink szerint a hagyományos orientációjú nem in-
ternetezők általános beállítódását erősen meghatározza társadalmi státusuk (R2
= 22%), míg a kereskedelmi média világába integrált nem internetezők esetében
az internet elfogadása vagy elutasítása jóval kevésbé függ a társadalmi státus-

12
OLS-lineáris regressziós modell, stepwise módszer.

328
pozíciótól (R2 = 12,7%). Még ennél is nagyobb arányú különbséget találunk a
kétféle orientációjú „ranglétra” között, ha a nem internetezők kulturális alapú
távolságtartását (R2 = 13,1% versus 4,9%) vagy az internetezők általános beállító-
dását (R2 = 11,2% versus 6%) magyarázzuk.
A nem internetezők általános beállítódását mind a kereskedelmi, mind a
hagyományos orientációjú közönségben erőteljesen meghatározza az életkor,
mindkét esetben ez volt a legfontosabb társadalmi tényező. Ez bizonyítani lát-
szik azt az általános elképzelést, amelyet többek között Nicholas Negroponte is
megfogalmazott: a digitális szakadék elsősorban életkori szakadékot jelent, a fia-
talok kulturális értelemben szinte behozhatatlanul közelebb vannak a digitális
technológiákhoz. Mindkét közönségben szerepet játszott az iskolai képzettség
szintje is, vagyis az is bizonyítást nyert, hogy az internet iránti nyitottság függ
a képzettségtől, az életút elején felhalmozott kulturális tőke mennyiségétől. Az
iskolázottság szempontjából a kereskedelmi média közönsége jobban differenci-
álódik, mint a hagyományos orientáltságúak. E különbség jelentőségét azonban
magasan felülmúlja az a drasztikus eltérés, amelyet az anyagi jólét és a foglalko-
zás hatása kapcsán találtunk a kétféle közönség között. A hagyományos orien-
táltságú közönségben az anyagi jólét csaknem azonosan erős hatást gyakorolt az
internet általános megítélésére, mint az életkor. Emellett a szellemi foglalkozá-
súak az átlagnál pozitívabban, a szakképzett és szakképzetlen fizikai munkások
az átlagnál negatívabban viszonyultak az új médiához. Az anyagi szűkösségben
élők és a fizikai foglalkozásúak számára tehát nem igazán nyílnak utak az új
média elfogadása felé a hagyományos orientáltságú közönségben. A kereskedelmi
média világában otthonosan mozgó közönségben azonban nyomát sem találjuk
anyagi és foglalkozásbeli különbségeknek az internet elfogadása kapcsán.
A nem internetezők kulturális távolságtartása is sokkal erősebben függ a tár-
sadalmi státustól a hagyományos, mint a kereskedelmi orientáltságú közönség
körében. Míg az előbbiek közt az életkor ismét domináns szerepet játszik, az
utóbbiak körében az idősebbek nem sokkal gyakrabban számoltak be kulturá-
lis idegenkedésről, mint a fiatalok. A kereskedelmi orientáltságú közönségben
elsősorban a gyerekek száma csökkenti a kulturális idegenkedést, valószínűleg
azért, mert az ő gyerekeik jóval fiatalabbak, és az iskolában, a barátoktól szerzett
tapasztalataik beszűrődhetnek a családba is (például mint az internet beveze-
tésének igénye). Összességében elmondható, hogy a társadalmi státusmutatók
együttes hatása éppen a kulturális távolságtartás kapcsán különbözött a legin-
kább a kereskedelmi és a hagyományos orientáltságú közönségben.
Mint láttuk, az internethez hozzáférők mindegyike igen pozitívan látja az új
médiát, mégis, az ő véleményük szintén (ha kisebb mértékben is) függ társadal-
mi státuspozíciójuktól. Az internetezők körében futtatott regressziós modellek
azért igen tanulságosak, mert arra mutatnak rá, hogy az internethez való hozzá-
férés általánossá válása utáni digitális egyenlőtlenségek várhatóan más termé-
szetűek lesznek, mint a magában az internethez való hozzáférésben mutatkozó
egyenlőtlenségek. A hozzáféréssel rendelkező emberek közötti „másodlagos”
digitális szakadék nem feltétlenül úgy működik majd, mint a hozzáférők és hoz-
zá nem férők közötti „elsődleges” szakadék (HARGITTAI, 2002). Az internetezők

329
 2. táblázat. Az internettel kapcsolatos beállítódások társadalmi meghatározottsága

330
Kereskedelmi orientáltságú közönség („mindenevő – szó- Hagyományos orientáltságú közönség („mindenevő – köz-
rakozó – leszakadó” ranglétra) szolgálati – kizárt” ranglétra)
Kulturális távol- Kulturális távol-
Függő változó: Az internet elfogadása Az internet elfogadása
maradás maradás
nem nem nem nem
internete- internete-
internete- internete- internete- internete-
zők (23%) zők (23%)
zők (77%) zők (77%) zők (77%) zők (77%)
Életkor – 0,26*** 0,12** – 0,28*** 0,27***
Anyagi helyzet 0,24*** 0,17*
Szellemi munka 0,09** 0,22**
Fizikai munka – 0,09*
Iskolai végzettség 0,16*** 0,09*
Főváros (városhoz képest)
Falu (városhoz képest) – 0,20*
A kérdezett neme (+: férfi) – 0,21*** – 0,23**
Életkor négyzet
Vallásosság
Gyerekszám 0,12** – 0,18*** 0,23**
Roma származás – 0,08* – 0,07* 0,09**
Van otthon telefonjuk
Van otthon kábeltévéjük
R2 (társadalmi státus) 0,127 0,060 0,049 0,220 0,112 0,131
Közéleti érdeklődés 0,21*** – 0,10**
R2 (társadalmi státus
0,161 0,059 0,055 0,221 0,104 0,132
és érdeklődés)
között ugyanis az új média megítélésében mutatkozó különbségeket már nem
az életkor befolyásolja, hanem elsősorban a nem (amely a hozzáférési esélyekre
alig-alig hatott). A magas béta-értékek azt sugallják, hogy a technológiai újítá-
sokra nyitottabb férfiak jóval könnyebben (lesznek) képesek hasznosítani a már
rendelkezésükre álló technológiát, mint a nők. Az internetpenetráció előrehalad-
tával tehát várhatóan felértékelődnek majd az új média használatának gender-
alapú különbségei (vö. SZABÓ, 2003). A kereskedelmi orientációjú közönségben a
nemen kívül más szociodemográfiai tényező nem befolyásolta az internet meg-
ítélését, a hagyományos ízlésű közönségben azonban az anyagi jólét és a foglal-
kozás itt is kiemelkedő szerepet játszott, akárcsak a nem internetezők körében.
A kereskedelmi orientációjú közönségben az anyagi jólét és a foglalkozási
státus nem befolyásolja az új médiára való nyitottságot, s az összes státusváltozó
együttes hatása körülbelül fele akkora, mint a hagyományos ízlésű közönség
soraiban. Ezt a későbbiekben a kiágyazódás, az individualizáció bizonyítéka-
ként fogjuk értelmezni. Az individualizációs hipotézist az is alátámasztja, hogy
csak a kereskedelmi orientációjú közönségben állt összefüggésben az internet
megítélésével a „közéleti érdeklődés”, ami a társadalmi státuspozíció hatásaihoz
hozzáadódó egyéni nyitottságot, érdeklődést, részvételi hajlandóságot fejezi ki.
A „közéleti érdeklődés” változót, a társadalmi státuspozícióra kontrollálva, az
elemzés második lépcsőjében emeltük be regressziós modelljeinkbe. A hagyo-
mányos orientációjú szegmensekben a társadalmi státuspozíció teljes mérték-
ben meghatározta az egyéni nyitottság és motiváltság szintjét: ez utóbbi ugyanis
önmagában semmiféle hatást nem gyakorolt az internet megítélésére. A keres-
kedelmi média világában otthonosan mozgó közönség köreiben azonban az in-
ternettel kapcsolatos beállítódásokat a társadalmi státuspozíción felül az egyéni
nyitottság is befolyásolta. Itt a „közéleti érdeklődés” az internet megítélésében a
második legfontosabb magyarázó tényezőnek bizonyult, hatása nem sokkal ma-
radt el az életkorétól! A csak a társadalmi státusváltozókból álló modell magya-
rázóerejét a közéleti elköteleződés változó bevezetése 3,4 százalékkal javította.
Mindez ismét csak arra enged következtetni, hogy a kereskedelmi orientációjú
közönség nem internetező tagjai közt az internet elfogadásában vagy elutasítá-
sában a társadalmi tényezők jóval kisebb, az egyéni tényezők jóval nagyobb sze-
repet játszanak, mint a hagyományos orientációjú közönségben.

NÉPSZERŰ MÉDIA: EGY „TÁRSADALMON KÍVÜLI” TÉR

A TÁRSADALOM INTEGRÁCIÓJA EGY „TÁRSADALMON KÍVÜLI”

KÖZÖS KULTURÁLIS TÉRBE

A tanulmány elején azt kérdeztük, milyen hatással járt a kereskedelmi média

megjelenése és uralkodóvá válása Magyarországon a társadalmi egyenlőtlensé-
gek – esetünkben: az új médiával kapcsolatos egyenlőtlenségek – működésére.
A társadalom egészét vizsgálva az internetezés és a kereskedelmi tévénézés kö-
zött enyhe negatív hatást mutattunk ki (l. Függelék 2.). Ezen eredmény csakúgy,

331
mint maga a hozzá vezető módszer (’vertikális’, mennyiségi különbségek kere-
sése regresszióelemzéssel a társadalom egészét reprezentáló mintán), szorosan
illeszkedik a klasszikus társadalmi ranglétra modelljéhez.
Elemzésünkben azonban azt is sikerült kimutatnunk, hogy kétféle média-
szegénység létezik Magyarországon, az egyik a kereskedelmi média világába
integrált embereké, a másik pedig a hagyományosabb ízlésűeké. A két csoport
szembenállását egy pregnáns kulturális törésvonal okozza, amely erősen össze-
függ az életkorral: a kereskedelmi média világában otthonosan mozgó közön-
séget elsősorban a hirdetők által is preferált 18–49 éves korosztály alkotja. Mint
láttuk, a kereskedelmi média világába integrált közönségben az emberek új mé-
diával kapcsolatos attitűdjei részben leválnak társadalmi státuspozíciójukról.
Ezt elsősorban a népszerű média individualizációs hatásának tulajdonítottuk, és
ezzel olyan módszertani és elméleti irányba indultunk el, amely jelentősen eltér
a klasszikus (tudás)szociológiai nézőponttól.
A két megközelítés kultúrakép-különbségét Jeffrey Alexander modelljével
(2003) ragadhatjuk meg, aki szembeállította a klasszikus „kultúraszociológiát”
(sociology of culture) és a kulturális antropológia hagyományára érzékenyebb
„kulturalista szociológiát” (cultural sociology). A klasszikus tudásszociológiai
modell a kulturális gyakorlatok jelentését a tudástermelők hatalmi-gazdasági ér-
dekeivel („kulturális iparágak”) és a felhasználók társadalmi pozíciójával („tár-
sadalmi státus”) hozta összefüggésbe. Ezzel szemben az alexanderi kulturalista
szociológia arra mutat rá, hogy az érett modernitásban a kulturális gyakorlatok
„emancipálódnak” a fenti hatások alól, és autonóm, sajátos törvényeket követő
mezőket alakítanak ki.
A klasszikus szociológiai felfogásból kiindulva könnyen félreérthetjük azon
óriási átalakulás társadalmi jelentőségét, amelynek során a globális médiaszerep-
lők által kontrollált média kiszakadt a (kulturális, politikai) állami fennhatóság
alól, és autonóm kulturális rendszerré, „önálló hatalmi központtá” (SWANSON–
MANCINI, 1996, 11.) vált, amelyhez a politikai, gazdasági és kulturális újrater-
melés egész intézményrendszerének alkalmazkodnia kell. Magyarországon
csakúgy, mint a viszonylag szabad és piacorientált médiarendszerű országok
mindegyikében, kialakult egy, népszerű média által fenntartott, „mediatizált”
nyilvánosság (BLUMLER–KAVANAGH, 1999, 211.), egy „tömeges szubjektív nyilvá-
nosság” (WARNER, 1992). Ez a kulturális tér magába integrálta a politika és a kul-
turális hagyományok termelését is – e folyamatot nevezzük a politika és a kultú-
ra „mediatizációjának” –, és erős szívó-, integráló erővel rendelkezik: létrejötte
felerősíti a késő modern individualizáció folyamatait, és felforgatja a társadalmi
integráció és exklúzió rendszereinek korábbi működését.
Az a kulturális tér, amelyet az oligopol helyzetű kereskedelmi csatornák (és
a hozzájuk alkalmazkodni kényszerülő többi médium) létrehoztak Magyaror-
szágon és az európai országokban, már mintegy 30 éve kialakult az Egyesült
Államokban, ahol a televíziók sosem álltak állami felügyelet alatt. A népszerű
média alkotta kulturális tér feltérképezésében Joshua Meyrowitz média- és tár-
sadalomelméleti művének gondolatait követjük. Meyrowitz azt vizsgálta, hogy
a népszerű elektronikus média által létrehozott „kibővített nyilvánosság”, a tele-

332
vízió által fenntartott „közös információs tér” kialakulása miképp befolyásolja
a szocializációnak, a hagyományok átörökítésének, a társadalom normatív in-
tegrációjának folyamatait. Meyrowitz túllépett a hagyományos kritikai megkö-
zelítésen (ilyen például George Gerbneré), amely a népszerű média integráló
hatását úgy definiálta, mint „egyenirányított” üzenetek és konzervatív értékek
tömeges elterjesztését. A meyrowitzi elmélet ugyanakkor a neodurkheimi meg-
közelítésen is túlmutat, amely szintén egyfajta kulturális egység megteremtése-
ként hajlamos elképzelni a társadalom kulturális integrációját (erről részletesen
l. CSÁSZI, 2002).
Meyrowitz túllépett a kulturális integráció és az individualizáció szembeállí-
tásán: szerinte a népszerű média egyszerre integrál és individualizál.13 Fenntart
egy közös, a nagy többség által használt kulturális környezetet, ezáltal mindenki
számára láthatóvá tesz olyan életmódokat, problémákat, értékeket, amelyeket
a normatív integráció hagyományos intézményei (elsősorban a helyi közösségi
hagyományok és tekintélyek) elzártak a tekintet elől. A népszerű média terében
a társadalmi tekintély hagyományos haszonélvezői – a politikusok, a szakértők,
az értelmiségiek, a családfők, az idősek – elvesztik kiváltságos pozícióikat. Mey-
rowitz szerint a népszerű média tere „tekintély nélküli” tér, hisz a hagyományos
tekintélyek helyébe nem kerülnek új normák, mindenki által elfogadott értékek
és ideológiák. Ehelyett a nézőknek a média korlátozottan plurális kínálatából
kell egyéni értékválasztásokat tenniük a versengő tekintélyek között, s e válasz-
tások fontos részét alkotják identitásuknak. A meyrowitzi elmélet szerint tehát
a népszerű televízió „újraintegrálta az összes (társadalmi) csoportot egy közös
térbe, újfajta módon ismerve el az egyének igényeit és egyediségét” (MEYROWITZ,
1985, 310.). A népszerű elektronikus média fogyasztói megszűnnek kötődni az
osztályuk, közösségük által kijelölt társadalmi helyhez (többek közt erre utal a
könyv címe: No Sense of Place). Nomádok, az információs kor „vadászai és gyűj-
tögetői” (uo., 310.), akik fel-alá csatangolnak egy közösen használt és társadalmi-
lag aluldeterminált kulturális tér tartományaiban.
A közönség kiszámíthatatlan viselkedése jól ismert jelenség mind a média-
kutatásban (SILVERSTONE, 1994; MCQUAIL, 1992), mind a marketingtudományban
(O’DELL–PAJUNEN, 2000): Ien Ang szavaival, a médiatermelők „reménytelenül ke-
resik” közönségüket (ANG, 1991). A népszerű média műsorait extrém módon
heterogén és kiterjedt közönség nézi, amelynek tagjai többnyire nem a társa-
dalmi státuspozíciójuktól, s nem is a termelők diszkurzív stratégiáinak enge-
delmeskedve válogatnak a felkínált diskurzusok közt. Stuart Hall egy késői
esszéjében úgy fogalmaz, hogy az emberek azonosulásai egy „reziduális” térből
nőnek ki, amelyet sem a szociológia, sem a diskurzuselemzés nem képes telje-
sen feltárni (HALL, 1995, 67–69.). A fentiekben bemutatott empirikus adatok is
arra utalnak, hogy a közönség integrációja a népszerű média terébe nemcsak
a befolyásolást és az ellenőrzést fokozhatja, ahogyan a hagyományos kritikai
13
Ezt a gondolatot a késő modern szerzők közül elsősorban Baumannál látjuk viszont, aki rá-
mutat: a fogyasztói individualizáció, a tekintélyek megkérdőjelezése és az életút reflexívvé válása
a társadalom többsége által legitimnek elismert politikai és kulturális termelők által uralt térben
zajlik.

333
elméletek feltételezték, hanem felerősítheti az individualizáció folyamatait is,
aminek során az egyéni identitások és értékválasztások „kiágyazódnak” társa-
dalmi kódoltságukból.14

A NÉPSZERŰ MÉDIA TERÉNEK DRAMATURGIAI TELÍTETTSÉGE

ÉS ALULDETERMINÁLTSÁGA

A népszerű média által fenntartott nyilvánosság társadalmi és kulturális „alul-

determináltságának” legfőbb oka a népszerű média dramaturgiai telítettsége.
Számos médiakutató felfigyelt arra, hogy a kereskedelmi média műsorai igen
intenzív dramaturgiai eszközrendszert vonultatnak fel. A népszerű média ké-
szítői a filmiparból importálták a jól bevált elemeket: az érzelmi túlterhelést, a fe-
szültségkeltést, a látványosságot, az intenzív moralizálást, a bűnös és az áldozat
vagy a hősiesség toposzait (CSÁSZI, 2002; LANGER, 1998). A dramaturgiai eszkö-
zök intenzifikálódását rengeteg bírálat érte a kereskedelmi média kritikusaitól,
akik kifogásolták a közéleti események „szenzációhajhász” tálalását (sensationa-
lism), a politika túljátszott előadássá változtatását (spectacularization), elbotrányo-
sítását (scandalization), a hírek negativitását (disdaining news) és a kommunikáció
elszemélyesítését (personalization). A populáris médiát pozitívan megítélő kuta-
tók a játékosság, az irónia dramaturgiai elemeire hívták fel a figyelmet, s azt
is hangsúlyozták: a népszerű média teret ad arra, hogy a közönség érzelmileg
azonosuljon a „kisember”, a világot nem szakértői szemmel vizsgáló átlagember
(lay) helyzetével. E változások mind a dramaturgiai sűrítés technikáinak elbur-
jánzására vezethetők vissza a televízióban.
A dramatizáció, a stiláris sokféleség, az esztétikai teljesítmény, a narratív
sűrítés technológiái egyre nagyobb szerepet játszanak a tekintélyért folyó disz-
kurzív küzdelemben, amelyet a népszerű mediatizált nyilvánosság szereplői
folytatnak. A dramaturgiai sűrítés technikái a népszerű média terének lingua
francájává váltak, mindenki számára egyértelműek, mindenki könnyen dekó-
dolja őket: „A kiszélesedő nyilvánosság majd mindenki számára egy új (és töb-
bé-kevésbé közös) perspektívát kínál fel, amelyből másokat láthat, és amelyből
önmagát is reflektált módon gondolhatja el. Mi, az orvosaink, a rendőreink, az
elnökeink, a titkosügynökeink, a szüleink, a gyerekeink és a barátaink, szere-
peinket mindannyian új színházakban adjuk elő (performing), amelyek a dráma
új stílusait követelik meg.” (MEYROWITZ, 1985, 309.)
Meyrowitz szerint egyre inkább a „dráma új stílusai” befolyásolják, hogy
a közönség tagjai mely tekintélyekben bíznak, és milyen kulturális választáso-
kat tesznek. A népszerű média kulturális terének átdramatizáltsága nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy a társadalmi tekintélyek már nem tarthatók fenn a ha-
14
Ez nem azt jelenti, hogy a fogyasztók egyéni és szabad fogyasztói döntéseket hoznának
e térben, hanem azt, hogy nem előre jelezhető, melyik autoritásnak rendelik alá magukat, mely
termelőben bíznak meg, mennyi érzelmi és kognitív energiát fektetnek e bizalmi kapcsolatba, és
mennyi ideig áll fenn ez a kapcsolat. Az identitások és értékválasztások aluldetermináltsága nem
a médiahatások hiányát jelenti, hanem esetlegességét, előre jelezhetetlenségét.

334
gyományos módon (CORNER–P ELS, 2003; P ELS, 2003). A népszerű média terének
dramaturgiai telítettsége azért növeli meg a befogadó egyéni értékválasztásai-
nak esélyét, mert a dramaturgia egy viszonylag demokratikus kulturális kód-
rendszer: a dramatizáció nyelvi technikái (amelyeket Austin [1962] a hétköznapi
beszéd performatív minőségeként elemzett) mindenki számára könnyen ért-
hetők, egyértelműek, azonosulásra vagy elutasításra ösztönöznek. Ahogy Aus-
tin részletesen bemutatta, e dramaturgiai eszközöket mindannyian használjuk
a hétköznapokban is, valahányszor felelősségre vonunk, fenyegetünk, kérünk,
ok-okozati viszonyt állítunk fel, konklúziót vonunk le, vagy kifejezzük együtt-
érzésünket és szeretetünket. Mivel a nézők maguk is kompetens használói a
beszéd dramaturgiai eszközeinek, viszonylag kompetensen képesek megítélni,
hogy a médiaszereplők dramaturgiai fogásai mennyire hitelesek. Ennélfogva a
dramaturgiai sűrítés kulturális kódrendszere eredendően „sérülékeny”, ahogy
erre már a performatív kommunikáció korai elméleteinek kidolgozói is felhív-
ták a figyelmet. AUSTIN (1962, 41., 43., 79.) és G OFFMAN (1990, 51.) is rámutatott,
hogy minden dramatizált előadásban, legyen az államfői beszéd vagy vélemény-
nyilvánítás egy vonatfülkében, „egyetlen hamis hang elronthatja az egész elő-
adás harmóniáját”.
A népszerű televízió dramaturgiai telítettsége a népszerű film, a színház
vagy a könnyűzene logikáját idézi fel. A népszerű előadó-művészetekben a „ter-
melők” és közönségük közötti kapcsolat úgyszintén kívül esik a társadalmi erő-
viszonyok terén. Több vezető könnyűzene-kutató, például Lawrence Grossberg
vagy Simon Frith, szakítani próbált a könnyűzene klasszikus tudásszociológiai
megközelítésével.15 Mindketten egyetértettek abban, hogy az a klasszikus el-
képzelés, amely szerint a könnyűzene „reprezentál valamit – jelentést, gondola-
tokat vagy kulturális tapasztalatot –, problematikus” (GROSSBERG, 1997, 477.). A jó
zenei előadás hatásossága ugyanis „nem reprezentáció […] vagy ideológia kér-
dése […] a zene érzelmi hatást hív elő, az előadó és a közönség összeolvadását”
(FRITH, 1996, 117.). A zene tehát nem azért hatékony, mert egy adott társadalmi
élettapasztalatot fejez ki, mint Stuart Hallék gondolták 30 évvel ezelőtt. De nem
is pusztán csak azért, mert egy hatékony reklámgépezet befolyásolja a befoga-
dó ízlését. A popzene hatalma ennél jóval kevésbé átlátható, „titokzatos”, vagy
– újra a késői Hallt idézve – egy „reziduális” helyről tör elő. Frith így ír: „a zene
megőrizte azt a hatalmát, hogy váratlanul felbolygassa érzelmeinket. A zene
hatalmáról szóló régi mítoszok […] nem azért érvényesek máig is, mert a hirde-
tők képesek félrevezetni bennünket, hanem ama sokkal titokzatosabb hatalom
miatt, amely magában a zenében rejlik. Hogyan lehet, hogy egy dallam egyszer

15
Az egyik klasszikus értelmezés szerint a könnyűzenei műfajok fogyasztása konkrét tár-
sadalmi státuspozíciókhoz, sőt szubkultúrákhoz kötődik. Hall és munkatársai (1977) szerint egy
adott könnyűzenei műfaj egy adott társadalmi élethelyzetben élő emberek élettapasztalatait rep-
rezentálja. Egy másik, már szintén klasszikusnak számító értelmezés, a népszerű kultúra politi-
kai gazdaságtana szerint pedig a zeneiparban a fogyasztók ízlése erősen összefügg a termelők
üzleti alapú marketingstratégiáival (HESMONDHALGH, 2002). E két megközelítés a klasszikus tudás-
szociológia két alapvető magyarázó sémáját képviseli: az egyik a termelők domináns ideológiájá-
nak, a másik a társadalmi státuspozíciónak tulajdonít nagy szerepet.

335
csak a markába kaparint bennünket, a háttérből előbújva, akár odafigyeltünk rá
addig, akár nem?” (FRITH, 2002, 46.).
A népszerű média kulturális terében a közéleti tudások termelői az előadó-
művészekhez hasonlóan versenyeznek a közönség elismeréséért. E küzdelem-
ben folyamatosan elő kell adniuk, hogy mi különbözteti meg őket a többi ter-
melőtől. A dramaturgiai sűrítés minden lehetséges eszközét bevetik a közönség
támogatásáért, és sosem lehetnek biztosak e támogatás elnyerésében. A pártok
és politikusok népszerűségének változásai például csak ritkán vezethetők visz-
sza közvetlenül valamely kommunikációs stratégiájukra. Noha a politikaimar-
keting-tankönyvek (NEWMAN, 1999) utólag mindig nagyon meggyőzően elemzik
egy-egy siker vagy bukás okát, arról sosem győzik meg az olvasót, hogy előre
jelezni is képesek volnának a kommunikációs küzdelmek kimenetelét. A politi-
kai ügyek, botrányok, témák és érvek sorsára ugyanez a bizonytalanság jellem-
ző, nem is beszélve az új infotainment műsorokról, amelyek többsége lekerül a
képernyőről, mert nem hozza meg a kívánt közönségsikert.16 A média-előadók
– csakúgy, mint a zenekiadók vagy Bill Gates szerint a szoftverfejlesztők – jobb
híján a próba-szerencse módszerre hagyatkoznak, hisz a fogyasztók egy sor
lehetséges impulzust – esztétikai élményeket, racionális kalkulációkat, érzelmi
azonosulásokat, diffúz beállítódásokat – követve formálják identitásaikat.
A dramatizáció eredendő sérülékenysége (erről részletesen l. CSIGÓ, 2005b,
2005c) miatt a befogadók képesek ellenállni a termelők esztétikai és retorikai
stratégiáinak. Igen nehéz előre látni, mely előadás, zene, érv, műsor vagy sze-
mélyiség fogja megragadni a közönség képzeletét. E stratégiák néha sikeresek,
néha nem: ugyanolyan „titokzatosan” keltik fel a befogadók érzelmi azonosu-
lását (vagy ellenérzéseit), mint a könnyűzene. A népszerű média kulturális te-
rének dramaturgiai telítettsége óriási szerepet játszik abban, hogy az e térben
formálódó identitások és tudások „társadalmon kívüliekké”, volatilissá válnak.
A mediatizált nyilvánosságba integrált közönség hosszú távú politikai lojalitásai
meggyengülnek, és az emberek többségét a korábbiaknál kevésbé választják el
„interiorizált” beállítódások attól, hogy elvileg bármely politikai vagy társadalmi
szereplő megszólíthassa őket. Ezzel csökken az ideológiai retorikák sikerének
előre kalkulálhatósága is, különösen a csoport-hovatartozásra bazírozó retoriká-
ké (CORNER–P ELS, 2003). A vallásosokat már nemcsak a jobboldali pártok szólít-
hatják meg, ahogy a baloldali politikusok sem bízhatnak abban, hogy besöprik
a szegényebbek szavazatait.

16
Az origo.hu-n egy nemrég megjelent cikksorozatban az elmúlt évekre lebontva mutatták
be a három országos tévécsatorna műsorait. Csak 2000-ben egy sor olyan infotainment és beszél-
getős műsort találunk, amely ma már nincs jelen a médiában: Perpatvar, Férfisztriptíz, A Riporter,
Vitriol, Tégla, A lányok (nem) angyalok, Osztálytalálkozó, IQ Casino, Jani házhoz megy.

336
 AZ INTERNET ÉS A „KÉPZELET KIÁGYAZÓDÁSA”: A KÉSŐ MODERN
INDIVIDUALIZÁCIÓ STRUKTURÁLIS KORLÁTAI MAGYARORSZÁGON

Az internettel kapcsolatos beállítódások volatilizálódása Magyarországon an-

nak köszönhető, hogy az internetről szóló történetek megkerülhetetlen részévé
váltak a népszerű média alkotta nyilvánosságnak. Mára már rutinná vált, hogy
a műsorok végén felszólítják a nézőt az internetes kapcsolattartásra (szavazás,
levélírás, jelentkezés nézőnek vagy szereplőnek). A Legyen Ön is milliomosban
rendszeresen szerepelnek a neten jelentkezők, a valóságshow-k műsorvezetői
naponta szemezgetnek az aznapi e-mailekből. Az interneten beküldött leveleket
a Heti Hetesben is gyakran felolvassák, s a talk-show résztvevői többször is be-
szélgettek már internetezési, számítógép-használati szokásaikról. A krimikben
és akciófilmekben már egy évtizede központi toposz az internetes bűnözés, a
számítógépzseni bűnöző, a virtuális térben folyó hajsza. Az internet témaként
is átjárja az összes közéleti és infotainment műsort: a „tinédzser hackerek”, a
„kakaóbiztos számítógép”, a „teleházak” és maga az IHM, az „illegális fájlcsere”,
az „internetre kikerült bizalmas anyagok” a szexügyektől az ügynöklistákig, „a
netes szexrandik”, az „elektronikus kormányzat”, a „kismama-portál” szintén
olyan toposzokká váltak, amelyekről ezerszer hallhatunk a híradókban és a ma-
gazinműsorokban. Néhány internetes portál, mint az index.hu, az origo.hu, ma
már a mainstream média által is hivatkozott hírforrás. Az internetről szóló híre-
ket – vagy épp a netes adatforgalom bonyolítására képes mobiltelefonok reklám-
jait – a kereskedelmi média a társadalom legeldugottabb szegleteibe is elviszi.
A „hagyományos” ízlésűek, akik a szórakoztató média egészét idegennek ér-
zik, és kevéssé integrálódnak a népszerű média terébe, az internet imént felsorolt
mediatizált megjelenéseit is távolságtartással szemlélik. Velük ellentétben azok
számára, akik a népszerű média kínálatát motiváltan és érdeklődően figyelik, e
történetek kihívást jelentenek az azonosulásra vagy a távolmaradásra. A népszerű
média napról napra hozzájuttatja őket az új médiáról szóló dramatizált történe-
tekhez. E befogadók dönthetnek úgy, hogy semmi sem érdekli őket e történetek
közül, de úgy is, hogy figyelik ezeket a híreket. Azok, akik belépnek a népszerű
média „társadalmon kívüli” terébe, egyéni vonzódásaikat követve hoznak ítéletet
az internetről szóló hírek és történetek vonzerejéről. Ez állhat empirikus adataink
hátterében, amelyek szerint a kereskedelmi média terébe integrált közönség inter-
nettel kapcsolatos beállítódásai volatilizálódnak és individualizálódnak.
Empirikus kutatásunk eredményei azt sugallják, hogy a késő modern indi-
vidualizáció folyamatának nem előfeltétele a széles körű középosztályosodás, a
sokválasztásos fogyasztói környezet kialakulása, a mindennapi életgyakorlatok
esztétizálódása. A „kiágyazódás” folyamatát a mainstream kereskedelmi média
integráló ereje is beindíthatja. Ez az eredmény árnyalja a késő modern elmé-
letek azon kritikáit, amelyek szerint a fogyasztói individualizáció a jól képzett
felső középosztály privilégiuma lenne (ELLISON, 1997; MELUCCI, 1996).17 Annak

17
Maga Castells is nagyon hasonló prognózist adott az internet elterjedéséről: szerinte az új
média által felkínált lehetőségeket – vagyis alulról szerveződő identitásprojektek véghezvitelét,

337
ellenére, hogy az internethez való hozzáférés Magyarországon még valóban a
felső középosztály privilégiuma, a kereskedelmi média „kiágyazza” az internet-
tel kapcsolatos attitűdöket azon szélesebb, nem középosztályi társadalmi réte-
gekben, amelyek integrálódtak a kereskedelmi média terébe.
Ez a kiágyazódási folyamat azonban egyáltalán nem átütő erejű: Magyar-
országon a késő modern individualizáció folyamata kemény „strukturális
korlátokba” (LASH, 1994, 121.) ütközik. A magyar társadalom nagyobbik része
alacsony életszínvonalon él (a legújabb adatokat l. MONOSTORI, 2004), az iskolá-
zottság szintje alacsony, a telekommunikáció költségei magasak, és – mint láttuk
– az internetes hozzáférést lehetővé tévő vezetékes telefont éppen a népszerű
médiára nyitott fiatalok mondják vissza a legnagyobb arányban (hogy helyette
mobilozzanak). E strukturális korlátokat a népszerű média terének individuali-
záló hatása nem oldja fel: az internet megítélése individualizálódik, az internet-
hez való hozzáférés azonban már nem. Mint láthattuk (Függelék 2.), az internet-
hez való hozzáférést ugyanolyan erősen determinálja a társadalmi hovatartozás
a kereskedelmi média terébe integráltak közt, mint a hagyományosabb ízlésű
csoportokban. Mindkét csoportban a fiatalok, a képzettek és a gazdagok férnek
hozzá az új médiához – még akkor is, ha a kereskedelmi média nézői között már
nem csak ők szeretnének.
A kereskedelmi média egy nem középosztályi társadalomban elsősorban
a „képzelet kiágyazódásához” járul hozzá: a fantáziabefektetéseket (HERMES,
1995), a beállítódásokat, az érzelmi azonosulásokat vonja ki a társadalmi kódolt-
ság alól. Ennek alapján továbbgondolhatjuk Featherstone pesszimista diagnózi-
sát: „a fogyasztói kultúrának a bőség és a jó élet ábrázolásai közepette megvan
a maga sötét oldala is – a szegénység és a munkanélküliség realitása. Bármilyen
hiányosságok legyenek is a kapitalizmus arra való képességében, hogy eljut-
tassa a fogyasztási cikkeket és a fogyasztói életstílust a népesség összes szek-
torához, kulturális képekben soha nem volt hiánya – így azok számára, akik a
fogyasztói kultúra sötét oldalán lakoznak, a fogyasztás a képek fogyasztására
korlátozódik.” (FEATHERSTONE, 1997, 79.) Míg Nyugat-Európában, egy szerencsé-
sebb társadalmi környezetben maguk az „életválasztások” (life choice) individua-
lizálódnak, addig a magyar félperiférián ez a folyamat a képek és diskurzusok
közötti választás individualizálódására korlátozódik. Ne becsüljük azonban le,
hogy a kiágyazódás folyamata „csak” a képzelt hovatartozásokat, azonosuláso-
kat, beállítódásokat érinti. Ezek ugyanis nagyon is valóságos pillérei az egyéni
identitásnak, s az identitások volatilizálódása a társadalom nagyobbik felében
gyökeres társadalmi átalakulást sejtet.18

a hálózat biztosította előnyök kihasználását, például a térbeli távolságok „összezsugorodásáét”

– főképpen azok veszik igénybe, akik megfelelő anyagi és kulturális tőkével rendelkeznek ahhoz,
hogy belépjenek a hálózat világába. A többiek „lekapcsolhatók” az információk áramlásáról, s
könnyen lehet, hogy az internet a szegényeket és képzetleneket kitaszító elitszféra határai köré
emel újabb falat. A kitaszítottak számára az internet érdektelen, irreleváns, idegen világ.
18
A probléma inkább az, hogy a kiágyazódás folyamata még a beállítódások szintjén sem
teljes. Az internet megítélését, mint láttuk, a kereskedelmi médiában otthonosan mozgó emberek
között is igen erősen befolyásolta az életkor. Az iskolázottság hatása pedig még nagyobbnak is

338
 Miközben a mainstream média terébe integráltak jó eséllyel tehetnek egyéni
értékválasztásokat, az már korántsem egyéni döntés kérdése, hogy ki képes „in-
tegrálódni” e térbe, ki érzi magához kulturálisan közel állónak az ott felkínált
diskurzusokat. Ebben döntő szerepet kap az életkor. A két hagyományosabb íz-
lésű médiafogyasztói csoport tagjait (aktív közszolgálati orientációjúak és kizár-
tak) ugyanis óriási életkori szakadék választja el a másik három csoporttól: a 60
év felettiek háromnegyede (!) e két csoport valamelyikébe tartozik. Miközben te-
hát a mainstream média terének integráló és individualizáló hatása kétségtelen,
az is igaz, hogy az idősek szinte teljesen kizáródnak ebből a térből. A népszerű
médiára általában is jellemző az idősek drasztikus alulreprezentálása (C SÁSZI,
2004), akiknek nagy része nem érzi magáénak a kereskedelmi média felkínálta
képeket, örömöket, alternatívákat. A népszerű média műfajai, programjai, sze-
mélyiségei távol állnak attól, amit a hagyományos médiában megszokhattak.
Az idősek igényeit ma a közszolgálati televízió elégíti ki, s ez borzasztóan káros
állapot.
A közszolgálati televízió teljes szakmai alkalmatlansága a fiatalabb korosztá-
lyok megszólítására gettóizálja a nyugdíjas generációt: megállítja az időt, bezárja
őket az Önök kérték és a Szeszélyes évszakok harminc évvel ezelőtti világába, s
nem utolsósorban lehetővé teszi a kereskedelmi televíziók számára, hogy csak
és kizárólag a nagyobb piaci értékkel rendelkező 18–49-es korosztályra összpon-
tosítsanak. Még nagyobb baj, hogy a közszolgálati tévé dohszagú kommerciali-
zálódása ráadásul a fiatalokat is elfordítja a közszolgálati tartalmak értékeitől: a
magyar fiatalok Európában egyedülálló mértékben orientálódnak a kereskedel-
mi televíziók felé. Ennek elsődleges oka nem a kereskedelmi televíziók mani-
pulatív hatalmában keresendő: miért is lenne e hatalom nagyobb nálunk, mint
másutt? Az 55-60 év körüli generációs határvonal élessége éppen abból a fakad,
hogy a közszolgálati adók vonakodnak, hogy a népszerű média terén belül alter-
natívát nyújtsanak, és alkalmatlanok arra, hogy megakadályozzák a piac generá-
ciós felosztását. A közszolgálati média (meglepetésszerűen) rossz teljesítménye
nagyban hozzájárult, hogy a népszerű média terének fenntartói (elsősorban a
kereskedelmi adók) ma Magyarországon különösen ellenérdekeltek a társada-
lom valóban minden szegletének integrálásában.
Tanulmányommal azt próbáltam bemutatni, hogy a piaci elveken alapuló
mainstream média kulturális terének kialakulása Magyarországon jelentős ha-
tást gyakorolt a társadalmi integráció és exklúzió rendszereinek működésére.
A népszerű média egy kulturálisan aluldeterminált térbe integrálta a politika és
a kultúra alakítóit és a közönség nagyobbik részét, beindítva a közéleti és tár-
sadalmi identitások volatilizálódását. A népszerű média által fenntartott közös,
nyilvános kulturális tér még egy olyan szűk, középosztályi kulturális gyakor-
lat megítélésében is beindíthatja az individualizáció folyamatait, mint amilyen
– még, de talán már nem sokáig – az internetezés. S azt is joggal feltételezhetjük,

bizonyult körükben, mint a hagyományos ízlésűek között. E hatásokat a kereskedelmi média tere
sem volt képes feloldani, sőt az iskolázottság kapcsán az a kérdés is jogosan tehető fel, hogy nem
termel-e a média újfajta egyenlőtlenségeket.

339
hogy az internetezésnél jóval elterjedtebb gyakorlatokban, a politikai, zenei és
kulturális identitások formálódásában Magyarországon a klasszikus struktu-
rális tényezők mellett egyre nagyobb szerepet játszanak a késő modernitásra
jellemző individualizációs, kiágyazódási folyamatok.

MÓDSZERTANI FÜGGELÉK

1. A diszkriminanciaelemzés módszere azért tűnt alkalmasnak a médiafo-

gyasztói szegmensek társadalmi összetételének vizsgálatára, mert kifejezetten
a csoport-hovatartozás magyarázatára szolgál. A magyarázó változók közé az
alábbi klasszikus szociodemográfiai, képzettségi és munkaerő-piaci ismérve-
ket vettük fel: nem, életkor, életkornégyzet, iskolázottság, anyagi jólét, munka-
erő-piaci aktivitás, gyerekszám, lakóhely típusa, roma származás, vallásosság.
Emellett (mivel az internetfogyasztás kérdésére összpontosítunk) felvettük a
számítógép és a vezetékes telefon tulajdonlását is a magyarázó változók közé.19
Az elemzés során a médiafogyasztói szokások mögött két latens társadalmi di-
menzió különült el, amelyek egymáshoz hasonlóan erős hatást20 fejtettek ki az
emberek médiafogyasztási szokásaira. E két látens dimenzió, amely a társadal-
mi státust mérő változók lineáris kombinációjából áll elő, a társadalom legjelen-
tősebb törésvonalait jeleníti meg a médiafogyasztás szempontjából. Az emberek
társadalmi státuspozíciója láthatóan nagyban befolyásolja médiafogyasztásukat:
a két diszkrimináló faktor összesen a variancia 40 százalékát magyarázta meg
(1. táblázat).

19
A változók eloszlásai a következők voltak: nem: 2 elemű (dummy) változó; életkor és élet-
kornégyzet: folytonos változó; iskolázottság: 5 elemű változó, elemi, 8 általános, szakmunkás,
érettségi, diploma kategóriákkal; anyagi jólét: folytonos változó, nem a havi jövedelmet, hanem a
tartós fogyasztási cikkek mennyiségét méri; munkaerő-piaci aktivitás: dummy változó; gyerek-
szám: 3 elemű változó, 0, 1, és 2 vagy több gyermek kategóriákkal; lakóhely típusa: 3 elemű vál-
tozó, Budapest, város, falu kategóriákkal; roma származás: dummy változó; vallásosság: 3 elemű
változó, soha, ritka vagy heti templomlátogatás kategóriákkal; számítógép és vezetékes telefon
tulajdonlása: dummy változók.
20
A két fontos dimenzión kívül még két, jóval kisebb fontosságú dimenziót is kaptam, ezek-
kel a továbbiakban nem foglalkozom. A négy diszkrimináló faktor Wilks’ Lambda értékei a kö-
vetkezők voltak:

Test of Wilks’ Function(s) Lambda Chi-square df Sig.

1 through 4 ,539 689,165 64 ,000

2 through 4 ,755 313,119 45 ,000

3 through 4 ,932 79,077 28 ,000

4 ,978 24,782 13 ,025

340
 2. Az internethez való hozzáférés társadalmi meghatározottsága: az internet
használatát a főszöveg 1. táblázatában szereplő változókkal mérjük: a szigorúbb
és véleményem szerint jóval relevánsabb mutató az otthoni internet-hozzáférést
fejezi ki (a társadalom 12%-a rendelkezik otthoni internettel), a kevésbé szigorú
mutató pedig azt, hogy a kérdezés előtti három hónapban legalább egyszer in-
ternetezett-e az illető (a társadalom 23%-a internetezett legalább egyszer).
A 2. táblázatban bemutatott regressziós modellekben az internet használa-
tát háromféle változóval magyaráztuk: társadalmi státusváltozókkal, a médiafo-
gyasztást mérő változókkal és végül egy „közéleti érdeklődés” indexszel, amely
a politika iránti érdeklődést, a politikai részvételi hajlandóságot, a politikáról
való beszélgetés gyakoriságát fejezi ki.21 A közéleti érdeklődést azért vettük be
az elemzésbe, mert a külvilág és a közélet iránti nyitottság olyan pozitív egyéni
attitűd lehet, amely társadalmi pozíciótól függetlenül is befolyásolhatja, hogy
mennyire nyitott és motivált az egyén az új média, az internet elsajátítására.22
Az alábbi két modell tanúsága szerint az internet (legalább negyedévenként
egyszeri) használatát igen erősen (R2 = 39%), az internethez való otthoni hozzá-
férést pedig erősen (R2 = 22%) befolyásolja a társadalmi státus. Az internethez
való általános hozzáférést elsősorban az életkor, az anyagi helyzet és a foglalko-
zás befolyásolja, de fontos szerepet játszik az iskolai végzettség is. Az otthoni
internet-hozzáférés megoszlása az anyagi helyzet, a foglalkozás és az iskolai
végzettség szempontjából hasonlóképpen alakul, az életkor magyarázó szerepe
azonban kiesik: ennek oka az lehet, hogy az iskolában és a munkahelyükön az
internethez hozzáférő fiatalok az otthoni internetezést illetően nincsenek olyan
nagy előnyben az idősebbekkel szemben, akik anyagilag jobban megengedhetik
maguknak az internet bevezetését. Az otthoni internetcsatlakozást magyará-
zó modellben az anyagi helyzet bizonyult kiemelkedően fontos változónak, a
második helyen pedig a vezetékes telefonnal való ellátottság állt, amely szintén
elsősorban az anyagi lehetőségek függvénye.23
A „puhább” változók, mint a médiafogyasztás és a közéleti érdeklődés, alig-
alig gyakorolnak hatást az internethez való hozzáférésre. Egyetlen kivételt ta-
lálunk: épp a kereskedelmi tévénézés gyakoriságát, amely enyhe negatív össze-
függésben áll az internet otthoni bevezetésével és az internethez való általános
hozzáféréssel. Vagyis a két országos kereskedelmi televízió gyakori nézői az
átlagnál ritkábban használják a netet otthon és másutt, míg a kereskedelmi té-
véket kevesebbet nézők nagyobb arányban interneteznek. Az a tény, hogy ez az
összefüggés az emberek anyagi lehetőségeitől, végzettségétől, társadalmi státus-
21
Az „érdeklődés” indexet főkomponens-elemzéssel képeztük, az alábbi változókból: meny-
nyire érdekli a politika, nézett-e a tévében az EU-választásokkal kapcsolatos műsort, olvasott-e az
újságban a választásokról, beszélgetett-e barátaival vagy családjával a választásokról, részt vett-e
választási nagygyűlésen, nézett-e a választásokkal kapcsolatos honlapot, összességében mennyi-
re érdekelték az EU-választások, részt vett-e az EU-választásokon.
22
A külvilágra, az újra való nyitottságot persze jobb módon is lehet mérni, de ebben az eset-
ben csak közéleti jellegű változóink voltak.
23
A foglalkozás és az iskolai végzettség hatása a vezetékes telefonnal holtversenyben végzett
a magyarázó változók fontossági sorrendjében, az életkor pedig alig játszott szerepet az otthoni
internetezésben.

341
 1. táblázat
Anyagi és kulturális tőke Életciklus és urbanizáció
dimenzió dimenzió
(magyaráz: 22%-ot) (magyaráz: 18%-ot)
Anyagi jólét 0,78
Életkor – 0,62 0,57
Iskola: elemi végzettség – 0,54
Munkaerő-piaci aktivitás (ak-
0,46 – 0,25
tív: +)
Van otthon számítógép 0,43
Életkornégyzet (középkorú: +) 0,36 – 0,32
Iskola: érettségi 0,33
Iskola: 8 általános – 0,29 – 0,24
Iskola: diploma 0,28 0,25
Faluban lakik – 0,38 – 0,67
Városban lakik 0,22 0,42
Gyerekszám 0,22 – 0,37
Roma származás – 0,33
Vallásosság
Budapesti lakos 0,25

pozíciójától függetlenül, mintegy ahhoz hozzáadódva érvényesül, azt sugallja,

hogy a kereskedelmi média kulturális üzenete és használatának kulturális gya-
korlata valóban szemben áll, ha nem túl erőteljesen is, az internetezés kultú-
rájával. Ez az eredmény alátámasztja a mainstream szórakoztató média és az
internet szembenállását hangsúlyozó korábbi kutatásokat, többek közt a digitális
szakadék elméletét.
Ez az általános kép akkor sem változik, ha ugyanezeket a modelleket az
előző pontban elkülönített kétféle „csúszdán” külön-külön futtatjuk le, vagyis
egyrészt a kereskedelmi média felé orientált csoportokban, másrészt a közszol-
gálati, hagyományos médiatartalmak felé orientált szegmensekben. Természe-
tesen, ahogy azt az eddigi elemzés világossá tette (1. ábra), mindkét „ranglétra”
tetején a mindenevők állnak, a többi csoport hozzájuk képest marad le a mé-
diafogyasztás gazdagságában. A sok kereskedelmi/könnyű médiát fogyasztók
„ranglétráját” tehát a mindenevők, a szórakozók és a leszakadók alkotják, míg a
közszolgálati/komoly média közönsége (ismét csak) a mindenevőkből, valamint
az aktív közszolgálati orientációjúakból és a kizártakból áll. Két külön regresz-
sziós modellel vizsgáltam, hogy az internethasználatot mennyire befolyásolják a
társadalmi tényezők és az egyéni „közéleti érdeklődés” a két, egymástól karak-
teresen különböző közönségben. A következő ábrán bemutatott eredmények az

342
 2. táblázat

A negyedévenként
A társadalmi hovatartozás, az egyéni Az otthoni internet-
legalább egyszeri
nyitottság és a médiafogyasztás hatása csatlakozás meglétére
internetezésre
Budapesti
Városi
A kérdezett neme – 0,09
Iskolai végzettsége 0,13 0,14
Vallásosság 0,06
Anyagi jólét 0,18 0,21
Gyerekszám 0,07 – 0,06
Roma származás – 0,05
Van-e vezetékes telefonjuk 0,13
Életkor – 0,08 – 0,28
Életkornégyzet 0,09
Szellemi munkás 0,09 0,19
Fizikai munkás – 0,13 – 0,13
Van otthon kábeltévé 0,06 0,06
Közéleti érdeklődés 0,07
Napilapfogyasztás 0,05
Televíziós információfogyasztás
Televíziós információ műfaji preferencia
Közszolgálati tv-nézés gyakorisága
Kereskedelmi tv-nézés gyakorisága – 0,11 – 0,06
Kereskedelmi rádió hallgatása
Kossuth rádió hallgatása
R2 0,22 0,39

előző regressziós modellek megismétléséből 24 származnak a kétféle ranglétrán.

Számunkra most csak a modellek magyarázóereje az érdekes, így csak a négy
modell R2 értékeit mutatom be.25
Az 3. táblázatban hivatkozott modellek, amelyek a kereskedelmi és a hagyo-
mányos orientációjú közönségben külön-külön mérik a társadalmi hovatartozás
hatását, nem különböznek lényegesen a 2. táblázatban bemutatott, a társadalom
24
A médiafogyasztás változóit ebben az esetben már természetesen nem szerepeltetem a
regressziós modellekben, hisz itt a kétféle közönség elkülönítése épp a médiafogyasztói szokások
alapján történt. Egyetlen médiával kapcsolatos tényezőt vizsgálok csak, a kábeltelevízióhoz való
hozzáférést (nem a nézési gyakoriságot!), hisz az a médiafogyasztói preferenciákhoz képest nagy-
jából külsődleges tényező.
25
A modellek részletes adatai elkérhetők a szerzőtől.

343
 3. táblázat

A társadalmi hovatartozás és Az otthoni internetcsatlakozás A negyedévenként legalább

az egyéni nyitottság hatása (R2) meglétére egyszeri internetezésre
A kereskedelmi orientációjú 0,19 0,38
közönségben
A hagyományos orientáció- 0,24 0,44
jú közönségben

egészére vonatkozó modellektől. Mintha a közszolgálati orientációjú közönség

esetében enyhén magasabbak volnának az R2-értékek, de ez a különbség sem-
miképp sem nevezhető jelentősnek. Az előbbiekben feltárt négy fő társadalmi
törésvonal szerepe megmaradt a minta kettébontása után is: a fiatal, anyagi jólét-
ben élő, szellemi munkát végző, magasabb iskolai végzettségű emberek sokkal
közelebb állnak az új média világához, legyenek akár kereskedelmi, akár köz-
szolgálati orientációjúak. Az egyéni közéleti érdeklődés szerepe e négy modell-
ben is minimálisnak bizonyult.
3. Az internettel kapcsolatos nyitott, érdeklődő, elfogadó beállítódás meg-
létét vagy hiányát olyan mutatóval fejeztük ki, amelyet öt internettel kapcsolatos
attitűdkérdésből képeztünk.26 Az internettel kapcsolatos beállítódás elemzésé-
hez először is meg kell tisztítanunk attól az igen szoros összefüggéstől, amely-
ben az internethez való hozzáféréssel áll. Az internetet elfogadó beállítódás
ugyanis olyannyira összefügg az internethez való hozzáféréssel (0,61-es korre-
láció27), hogy önmagában nem is tekinthető önálló változónak.28 Természetesen
empirikus eszközökkel utólag már eldönthetetlen, hogy ez a majdnem azonos-
ság szétbontható-e oksági modellbe, vagyis hogy az internetezik most, aki már
„eleve” olyan nyitott volt, hogy érdekelte az új média, vagy inkább az van-e jó
véleménnyel az internetről, aki valamilyen okból közel került hozzá, és elkezdte
használni (akár azért, mert anyagilag megengedhette magának, akár azért, mert
iskolába jár, vagy mert olyan a munkahelye, lakóhelye). A kérdés empirikusan
eldönthetetlen, de minden elméleti érv amellett szól, hogy az internetezők és a
nem internetezők közötti óriási attitűdkülönbség nem a társadalmi szocializáció
során kódolt stabil és hosszú távú attitűdök következménye, hanem elsősorban
annak függvénye, hogy az internet mint kulturális gyakorlat mennyire elérhető,

26
Főkomponens-elemzés segítségével képeztük az indexet, az alábbi változókból: az internet
segítségével időt takaríthatunk meg; nincs szükség internetre, mert minden megoldható anélkül
is; akik nem férnek hozzá az internethez, komoly hátrányban vannak az élet minden területén; az
internet semmi lényegeset, fontosat nem nyújt az ön számára; manapság elképzelhetetlen az élet
internet nélkül.
27
0,44-es korreláció az otthoni internetcsatlakozással.
28
Így tehát nem csoda, hogy ha az internet elfogadását egy olyan mintán vizsgáljuk, amely
a már internetezőket és a még nem internetezőket egyaránt magába foglalja, ugyanazt az ered-
ményt kapjuk, mint ha magát az internethasználatot magyaráznánk a társadalmi státusváltozók-
kal. (Még az R2 is azonos: 39%.)

344
 4. táblázat

Kulturális távolságtartás-
Internet elfogadása a Internet elfogadása az
ról beszámolók aránya
nem internetezők közt internetezők közt (fő-
a nem internetezők közt
(főkomponens-index) komponens-index)
(%)
Kizárt – 0,54 1,06 75
Közszolgálati – 0,42 0,96 71
Mindenevő 0,15 1,20 45
Szórakozó – 0,29 1,14 64
Leszakadó – 0,40 1,07 61
Átlag – 0,34 1,12 65

milyen „mélyen” van jelen az egyént körülvevő társadalmi mikrokörnyezetben.29

Ha az „internetezők” és „nem internetezők” interiorizált, stabil kulturális beállí-
tódásai közt nagymértékű különbséget feltételeznénk, durva esszencialista hibát
vétenénk, és kizárnánk annak lehetőségét, hogy az internet a mostani szintnél
jelentősen szélesebb körben elterjedjen (hisz ebben az esetben a nem internete-
zők stabilan elutasítók lennének). Elméleti szempontból sokkal termékenyebb
az a kiindulópont, amely szerint az internettel kapcsolatos pozitív beállítódás az
internethez való hozzáférés praxisában alakul ki és válik magától értetődővé.
Az internetezéssel kapcsolatos beállítódások és az internethez való hozzáfé-
rés közötti erős összefüggést úgy küszöbölhetjük ki, ha az internet megítélését a
hozzáférők (23%) és a hozzá nem férők (77%) csoportjaiban külön-külön vizsgál-
juk. Az emberek internethez fűződő érzelmi viszonyát a már említett „elfoga-
dás/elutasítás” attitűd mellett azzal is mérni próbáltuk, hogy az internetet nem
használókat megkértük: indokolják meg távolmaradásukat. Alapvetően kétféle
választ kaptunk (többnyire egymással keveredve): az egyik típusba az anyagi
lehetőségek korlátai tartoztak (drága; nincs otthon számítógép; nincs telefon),
a másik választípus viszont kulturális idegenkedésről árulkodott (nem érdekel;
nem tudom, mi az; nincs rá szükségem). Az alábbiakban azt vizsgáljuk, mely vá-
laszolók indokolták kulturális idegenkedéssel távolságtartásukat az internettől.
Az internettel kapcsolatos beállítódásokat a következőkben tehát egyrészt az
elfogadó/elutasító attitűddel mérjük (mind az internetezők, mind a nem inter-
netezők közt), másrészt pedig a kulturális távolságtartást vizsgáljuk (a nem in-
ternetezők közt). A 4. táblázat azt mutatja, hogy ezen attitűdök hogyan oszlanak
meg a médiafogyasztási csoportokban.
A médiagazdag környezetben élő mindenevők mindhárom esetben jóval po-
zitívabban viszonyulnak az új médiához, mint a többi csoport.30 A táblázat leg-
29
Az iskolában vagy a munkahelyen az internettel találkozó diák vagy alkalmazott számára
az internet először talán nagyobb nyűg, mint lehetőség, de a használat kifinomodásával együtt
valószínűleg kialakul az elfogadó attitűd is a felhasználóban.
30
A táblából jól látható, hogy a mindenevőktől a kizártakig vezető „csúszda” mindhárom
esetben kissé, de nem számottevően, meredekebbnek bizonyult, mint a másik, a leszakadókig

345
fontosabb tanulsága azonban az, hogy az internetet elfogadó attitűd elsősorban
a hozzáférés függvénye: az internet elfogadásában jóval nagyobb különbséget
találunk az internetezők és a nem internetezők csoportjai között, mint a két cso-
porton belüli társadalmi és kulturális különbségek szerint (amelyet itt a média-
fogyasztói csoportosítás fejez ki). A nem internetező kizártak attitűdje például
jóval kevésbé különbözik a nem internetező mindenevőkétől (akik pedig minden
szempontból sokkal előnyösebb társadalmi-kulturális helyzetben vannak), mint
ama kizártaktól, akik már interneteznek. Nehéz elképzelni, hogy az amúgy igen
szegényes médiafogyasztással rendelkező kizártak közül éppen az a 11 százalék
férne internethez, amely az új médiával kapcsolatban már eleve mérföldekkel
pozitívabban gondolkodott volna, mint a többi kilenctized. Épp ellenkezőleg,
adataink az internetezés kulturális gyakorlatának öngerjesztő mivoltára hívják
fel a figyelmet, arra, hogy az új média képes kedvet csinálni önmagához, függet-
lenül attól, hogy a vele találkozó felhasználó eredeti attitűdje nyitott volt-e vagy
elutasító. A 4. táblázatban bemutatott összefüggések alátámasztják, hogy az in-
ternettel kapcsolatos beállítódások szóródását a használók és a nem használók
csoportjain külön érdemes vizsgálni, hisz másképp csak reprodukálnánk mo-
delljeinkben az internethez való hozzáférést meghatározó társadalmi különbsé-
geket.

vezető ranglétra. Vagyis a kizártak némileg távolabb vannak az új média világától, mint a lesza-
kadók.

346
 ÉRDEK, POLITIKA
ÉS TÁRSADALMI STRUKTÚRA
 SZALAI ERZSÉBET

TŐKE–MUNKA VISZONY
ÉS HATALMI SZERKEZET
A MAGYARORSZÁGI ÚJKAPITALIZMUSBAN

Tanulmányomban1 az új gazdasági elit és a munkásság helyzetének bemuta-

tása után kísérletet teszek annak bizonyítására, hogy a tőke–munka viszony a
magyarországi újkapitalizmus társadalmi-hatalmi viszonyainak fontos, de nem
kizárólagosan meghatározó tényezője. A társadalom gyenge strukturáltságának
fő komponense a gazdasági elithez való eltérő viszonyban ragadható meg.
A tanulmány lényegét döntően korábbi kutatásaim és elméleteim új szem-
pontú összekapcsolása jelenti. (A gazdasági elitről szóló fejezet rövidebb, mint a
munkásságról szóló rész, mivel előbbit több könyvemben és tanulmányomban
széles, empirikus alátámasztással már bőségesen elemeztem.)

AZ ÚJ GAZDASÁGI ELIT KIALAKULÁSA ÉS HATALMI SZEREPE

Az új gazdasági elit az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás folyamatában

születik, majd erősödik meg.
Az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás fogalmát kettős értelemben is
használhatjuk. Jelenti egyrészt a tőkéknek a gazdasági eliten belüli újraelosztá-
sát, másrészt azt a folyamatot, melyben különböző szivattyúrendszerek közre-
működésével a tőkék és más javak a társadalom többségétől a kisebbség felé
„csoportosulnak át”.
A politikai rendszerváltással kezdődő magyarországi eredeti tőke- és jövede-
lemátcsoportosítás legfőbb motorja a késő kádári technokrácia. Mi történik va-
lójában? Nem más, mint a következő: a politikai rendszerváltást követően gyen-
gülnek a gazdasági elit addigi domináns főszereplői, a vezető állami gazdasági
1
A tanulmány empirikus bázisát kb. 650 mélyinterjú, a sajtó feldolgozása és számítási anya-
gok alkotják. Módszeres anyaggyűjtés lezárva 2005. július 25-én.
A tanulmány az MTA Politikai Tudományok Intézete kutatási programja keretében ké-
szült. Legújabb szakaszát támogatta a Bábolna és a T.37 368 sz. OTKA.
Az előkészítés során hasznos konzultációt folytattam Bartha Attilával, Farkas Zoltánnal,
Lányi Kamillával, Pitti Zoltánnal és Obláth Gáborral. Köszönöm segítségüket.

349
bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetők társadalmi tőkéi. Ez gazdasági-
hatalmi vákuumot eredményez a gazdasági „mezőben”, melynek bázisán a késő
kádári technokrácia krémje sajátos habitusától és ideológiájától vezéreltetve (po-
litikai és neoliberális értelmiségi szövetségeseitől is megtámogatva) és/de főként
a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra (a nagy nemzetközi pénz-
ügyi és kereskedelmi szervezetek hálózata, valamint a multinacionális szektor
vezető erői) elvárásainak megfelelően a vezető állami gazdasági bürokrácia és
az állami nagyvállalati vezetők gazdasági tőkéinek nagy részét átszivattyúzza
döntően a külföldi befektetők, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.
(Szimbolikus értelemben, az alapvető gazdasági folyamatok befolyásolási lehe-
tőségeinek szempontjából és konkrétan, a konkrét gazdasági javakat tekintve is.)
Sőt a külföldi befektetők dominánssá tételével – legalábbis első látásra – a maga
gazdasági tőkéjét is veszélyezteti, hiszen korábbi vezető gazdasági pozícióját
más szereplőknek adja át. Valójában a tőkeelemek cseréje történik. (Ez a fogalom
– miként a tőkeelmélet nemzetközi kontextusba helyezése és dinamizálása is –
feltétlenül új Bourdieu elméletéhez képest.) A késő kádári technokrácia krémje
lemond gazdasági tőkéjének egy részéről azért, hogy egyrészt bővítse nemzet-
közi szociális és kulturális tőkéjét – a „szuperstruktúra” elismerje és honorálja
teljesítményét –, másrészt egyes tagjai maguk is a „szuperstruktúra” részévé
válhassanak (Bokros Lajos például hosszú évekig a Világbank igazgatója). És így
hazai gazdasági tőkéiket nemzetközi gazdasági tőkévé konvertálhassák.
Ezen folyamatok közepette a vezető állami gazdasági bürokrácia és az állami
nagyvállalati vezetők által uralt gazdasági mezők összeszűkülnek, a késő kádári
technokrácia krémje által uraltaké átstrukturálódik, a külföldi befektetők pedig
belépnek az üressé vált szférákba, sőt zöldmezős beruházásaik révén bővítik is
eme mező határait.
Tágabb értelemben az átszivattyúzás a gazdasági, politikai és kulturális eli-
tek és a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi csoportok között az előbbiek ja-
vára és az utóbbiak kárára megy végbe. Ennek lényege és döntő tényezője: a
rendszerváltó Magyarország – és szinte az egész kelet-európai régió – számára
a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra sajátos helyzetéből, érde-
keiből és érdekérvényesítő képességéből adódóan (SZALAI, 2004a) nem állnak
rendelkezésre a kapitalista fejlődés beindításához klasszikusan szükséges külső
erőforrások, mivel a nagy rivális összeomlása után eme „szuperstruktúra” nem
érdekelt abban, hogy szabadon felhasználható forrásokat biztosítson a térség ere-
deti tőkefelhalmozásához a helyi elitek számára. Sőt abban érdekelt, hogy emez
országok kényszerhelyzetükben egyoldalúan kinyíljanak a centrumországok tő-
kebefektetései előtt. Ráadásul a nemzeti össztermék 1997-ig gyakorlatilag zsugo-
rodik. Ezért a gazdasági, politikai és kulturális elitek felhalmozását döntően bel-
ső erőforrás- és jövedelemátcsoportosítás révén lehet csak biztosítani. És csakis
így lehet előállítani azt az évi 2,5-3,5 milliárd USD profitot (a GDP durván 5-7
százalékát az 1990-es évek utolsó éveiben [SZANYI, 2001]), melyet a hazánkban
jelen lévő külföldi működő tőke repatriál. Ennek a folyamatnak a kárvallottjai
a szociálliberális kormányzati ciklus alatt a középrétegek (VUKOVICH–HARCSA,
1998), a Fidesz MPP vezette ciklus alatt pedig a társadalom legszegényebb cso-

350
portjai (SZALAI, 2001). Mindez úgy is értelmezhető, hogy az idézett politikai erők
társadalompolitikai lehetőségei többé-kevésbé leszűkülnek annak eldöntésére,
hogy az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás költségeit mely társadalmi ré-
tegekre hárítsák.
Az elitek politikai és kulturális alternatívakeresésének elmulasztása mellett
szintén a gazdaságpolitikai vezetés által viszonylag szabadon felhasználható
erőforrások hiányával magyarázható az is, hogy a külső tőkebevonás a multina-
cionális vállalatok tömeges becsalogatása révén valósul meg, mégpedig e szek-
tor dominánssá válását eredményező mértékben.
Az átszivattyúzási folyamat legfontosabb állomása az 1995. márciusi Bok-
ros-csomag, mely a reáljövedelmek radikális letörését, a belső kereslet erős visz-
szafogását, a külföldi befektetők számára kedvező privatizáció felgyorsítását,
mindezzel összefüggésben pedig a szociális ellátó rendszerek radikális meg-
nyirbálását készíti elő. Az intézkedéssorozat hatására a gazdaság makromutatói
átmenetileg javulnak (SZALAI, 2001).
Az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás a gazdasági növekedés 1997-es
megindulása után is folytatódik. Ettől az időszaktól kezdve néhány évig a GDP
évi átlagos növekedése 4,9 százalék, miközben a lakossági reáljövedelmek csak
egy-két százalékkal bővülnek (OBLÁTH–P ULA, 2000), és messze alatta maradnak
az 1980-as, vagy az 1990-es szintnek is (A gazdasági szerkezetátalakítás, 2001. már-
cius), a kelet-közép-európai térség hozzánk hasonló fejlettségű országai átlagá-
nál is jóval alacsonyabbak (NAGY N. P., 2001).
Sőt mi több – többek között Pitti Zoltán (2004a) elmúlt tizenöt évet elemző
kutatásai szerint –, a reálbérek, reáljövedelmek (elsősorban a munkásság alacsonyabb
jövedelmi kategóriában) nem fedezik a munkaerő újratermelésének költségeit sem ( és
talán ez az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás legfőbb forrása.
Abból a tényből kiindulva, hogy a megtermelt profit egy részét a multinacio-
nális vállalatok képviselői repatriálják, más része pedig Magyarországon belüli
vagyonukat gyarapítja (SZALAI, 2001), arra a valószínű következtetésre juthatunk,
hogy a GDP-növekmény döntően a külföldi tulajdonú vállalatok vagyonnövek-
ményévé válik.
Vagyis az eredeti tőkeátcsoportosítás korában, Rapoport (1964) kifejezésével
élve: zéró összegű játszma folyik – a társadalmi szereplők egyik csoportja csak
más csoportok rovására bővítheti erőforrásait (RÓNA-TAS, 2000; SZALAI, 2001).
Az eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás nem mehetett volna végbe
egy annak alárendelt, azt szolgáló „politikai szabályozás” nélkül (SZALAI, 2001,
2004b, 2005a, 2005b). Ennek révén és eredményeként nagyjából 2003–2004-re
nyíltan intézményesül a gazdasági elit dominanciája a politikai és kulturális elit, vala-
mint az egész társadalom felett (Szalai 2004b), mely dominanciának döntő szere-
pe van a 2004-es kormányváltásban (Medgyessy–Gyurcsány-váltás) is (SZALAI,
2005a, 2005b).

351
 A MUNKÁSSÁG HELYZETE

A politikai rendszerváltás idején a Magyar Szocialista Munkáspárt utódpárt-

jának első ténykedései közé tartozott, hogy megszabadult a „munkás” jelző-
től. A társadalom több mint 40 százalékát kitevő munkásságot (KOLOSI–RÓBERT,
2004) azóta sem emlegetik sem a politikai elit, sem az értelmiség köreiben, s aki
ezt mégis megteszi, súlyos illetlenséget követ el… Közeledvén a választásokhoz,
nemrég Orbán Viktor, a politikai jobboldal vezére mégis ráharapott a témára,
rögtön hangsúlyozta azonban, hogy a munkásság és a tulajdonos polgárság kö-
zött nem feszülnek valós ellentétek…
A politikai rendszerváltást követő gazdasági rendszerváltás igen eltérően
érintette a munkásság különböző rétegeit. Tény azonban, hogy a gazdasági
rendszerváltást jelentő eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás kárvallottjai so-
rában a munkásság többsége az egészen deprivált, szegény, a munkaerőpiacról
véglegesen kiszorult rétegek után legalábbis a második helyet foglalja el (KO-
LOSI–RÓBERT, 2004). (Sőt a két társadalmi csoportnak határozottan kimutatható
a közös halmaza (GÁBOS–SZÍVÓS, 2004].) Ezt az is mutatja, hogy a 2002-es vá-
lasztási kampányig a munkajövedelmek lényegesen lassabban nőttek, mint a
termelékenység és a tőkejövedelmek (P ITTI, 2004b; VIGH, 2004), és ma, a „jóléti
rendszerváltás” lezárultával (kudarcba fulladásával) ez a tendencia tovább foly-
tatódik (SZALAI, 2005a). Írásomban a munkásság közelmúltbeli és jelenlegi hely-
zetét próbálom meg körüljárni. Ez első lépésként szükségessé teszi magának a
munkásság fogalmának a definiálását.
E fejezet egyik fontos bázisául saját, döntően mélyinterjúkon alapuló em-
pirikus munkáskutatásaim szolgálnak. Ezek számossága – munkatársaimmal
1984-ben 42, 2003–2005-ben 60 munkással sikerült beszélgetnünk – azonban
korlátozza a tanulmány néhány állításának erejét. (1984-es kutatásaimat egy ké-
sőbb idézendő tanulmányban foglaltam össze.) Vagyis a jövőben még további
empirikus kutatásokra lesz szükség.

A MUNKÁSSÁG FOGALMA

A munkásság korunkban már közel sem azonos a „kalapácsos” munkás alak-

jával, aki kék overallt öltve a szenet fejti vagy a kohóban izzad. Ilyen rétegei is
léteznek még, de a munkássághoz tartoznak például a nem termelésirányító in-
formatikai mérnökök is. Definíciószerűen: munkások azok, akik munkaerejük
áruba bocsátásából élnek, és/de ezen belül sem „irányítástechnikai”, sem más
szellemi szempontból nem töltenek be vezető pozíciót. Ez a meghatározás tehát
kéttényezős: egyfelől a tőke–munka viszonyban, másfelől a munkamegosztás-
ban elfoglalt helyet tekintik az adott társadalmi réteg (rétegek) megkülönbözte-
tése alapjának.
Eme definíció – korunk új jelenségeinek megfelelően – nem zárja ki, hogy a
munkás részesedhessen a profitból: a munkásság tehetősebb része Nyugaton (és
egyre inkább nálunk is) kisebb-nagyobb megtakarításait pénzintézeteknél hal-

352
mozza fel, melyekért osztalékban vagy kamatban részesül – azok pedig a profit
részei. Miután azonban egyrészt a profit alapjövedelmeinek csak törtrészét teszi
ki, másrészt tudatos „befektetői politikáról” vele kapcsolatban csak igen korlá-
tozottan beszélhetünk, az adott társadalmi réteget (rétegeket) határozottan meg
kell különböztetnünk a csakis tőkejövedelmeket realizáló vállalkozók társadalmi
csoportjától. Ugyanakkor azokat a vezető menedzsereket, akik jövedelmének
bár döntő része szintén munkaerejük áruba bocsátásából származik, de ez a jö-
vedelem nagyságrenddel haladja meg a munkamegosztás alacsonyabb szintjén
elhelyezkedő társadalmi szereplőkét, nem sorolhatjuk a munkássághoz. Ők a
tőkések társadalmi csoportjához tartoznak, sőt egyes elméletek szerint (például
GALBRAITH, 1971; LAPTHORN, 1998) egyenesen a csúcsát alkotják. (Ebbe azonban
most nem megyek bele.)
A munkásság fogalmának e megközelítését a tanulmány egésze teheti rele-
vánssá. A kifejtés során egyik döntő kérdésünk az lesz, hogy vajon a munkásság
Magyarországon akár a belátható múltban, akár a jelenlegi újkapitalizmusban
létezik-e – megszerveződik-e – egyben munkásosztályként is.

A LÉTEZETT SZOCIALIZMUSTÓL A RENDSZERVÁLTÁSIG

A létezett szocializmusban a tulajdonjogok a felső pártvezetés jelentette ural-

kodó rend, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők kezében összpontosulnak
(SZALAI, 2004a). Velük szemben több ok miatt sincs mód a „munkásosztály”
megszerveződésére. Egyrészt a munkásság is államosítva van, ezért nincs le-
hetősége különérdekeinek nyílt megfogalmazására és képviseletére. Másrészt
– mint Kemény István (1972) kutatásaiból tudjuk – az 1950-es évek erőltetett
iparosítása egyben a munkásság bár felfelé irányuló, de szervetlen mobilitását
is jelenti. Ennek jellemzői, következményei közül a legdöntőbb a munkában be-
töltött és a lakóhelyen elfoglalt státusok és velük az identitások erős elbizonyta-
lanodása. Ezzel, valamint a társadalom egészének erősen hierarchizált jellegével
magyarázható a makro- és mikroközösségek képződésének gyengesége, és ami
ezzel jár: az egyéni, atomizált, informális érdekérvényesítés erős dominanciája.
(LOSONCZI Ágnes [1977] korabeli megállapítása szerint: „Amikor a gyarapodás
során egy elég széles réteg a szegénység szintjéről kikerülve magabiztosságot
szerzett, kevésbé építette a közösséget, és jobban erősítette az individualizmust.
Az elnyert átmeneti jobb helyzet féltése pedig rontja az egymás iránti türelmet
és az egymást segítő akaratot.”) Végül, a létezett szocializmus mint átmeneti
társadalom posztsztálini korszakának történetét végigkísérik a gazdaság pia-
cosítását célzó gazdasági reformok, valamint a második gazdaság hatókörének
folyamatos bővülése, melyek azonban egészen eltérően érintik a munkásság kü-
lönböző rétegeit. A versenyképesebb, piacosodottabb és (vagy) a második gaz-
daságnak teret adó ágazatok munkásai a folyamat kiteljesedésében, az állami
támogatásokból élő válságágazatokban dolgozó munkások viszont leállításában,
sőt visszafordításában érdekeltek.

353
 Ebből áll elő az a helyzet, hogy a munkásság azon rétegei, amelyeknek po-
zícióik, érdekérvényesítési lehetőségeik alapján jó esélyük lenne érdekeik nyílt
kifejezésére, nem motiváltak ebben, azoknak viszont, akiknek a nyílt fellépés le-
hetőségére volna szükségük, gyengék a pozícióik, és hiányoznak az eszközeik.
E paradoxon közvetlen hatalmi háttere az, hogy az „elit munkás” és a külön-
böző szintű hatalmi szereplők között a létezett szocializmus kifejlett szakaszá-
nak kezdetén (nagyjából az 1960-as évek közepétől) hallgatólagos alku köttetik:
ez a munkás folyamatosan kiterjesztheti tevékenységét a második gazdaság irá-
nyába – miközben az első gazdaságban betöltött pozícióját sem kell feladnia –,
cserébe azonban le kell mondania politikai szabadságjogainak gyakorlásáról.
Ezen belül arról is, hogy nyílt szolidaritást mutasson gyengébb piaci pozíciójú és
gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező társai iránt.
1984-ben interjúkat készítettem a nagyipari munkásság körében, melynek
során a fentiekben vázolt megosztottság elemi erővel mutatkozott meg (SZALAI,
1986). Az első törésvonal a második gazdaságba belépni és nem belépni képes
munkások között húzódik. A munkásság általános életszínvonala az 1970-es
évek végétől, 1980-as évek elejétől folyamatosan csökken, pontosabban csakis
azok a munkásrétegek képesek a gazdasági megkapaszkodásra, amelyek a má-
sodik gazdaság különböző intézményeiben (elsősorban a vállalati gazdasági
munkaközösségekben) képesnek bizonyulnak az első gazdaságban szerzett jö-
vedelmeik kiegészítésére. (Így beszélt erről egyik középkorú interjúalanyunk,
akinek nem volt kiegészítő jövedelme: „És ide tartozik, nem tartozik ide, kinn
állunk az utcán sorban négy-öt mázsa szénért. Szóval itt egy akkora rétegződés
van! És ha az én egyszerű véleményem számít valamit, az nem tetszik valahogy
nekem, hogy azt az összeget összeadják, ami a takarékpénztárban van, és utá-
na egy főre kivetítik. Csak azt nem vetítik ki, hogy hogyan élnek azok, akiknek
nem jutott lakás, felneveltek egy generációt, mit nyomorogtunk, hogy tanulni
tudjanak, és férjhez adtuk őket.”)
A második éles választóvonal a kékgallérosok és a fehérgallérosok (fizikai
munkások és „irodisták”) éles ellentéte. Előbbiek csak mint az általuk megter-
melt javak fogyasztóira tekintenek utóbbiakra. Végül különbség mutatkozik a
közéletileg tökéletesen passzív munkások széles tábora és a társadalmi kérdé-
sekben határozott véleményt alkotó munkások között. Utóbbiak sem fogalmaz-
nak meg azonban valamiféle rendszerkritikát, szerintük az éleződő társadal-
mi-gazdasági problémák „az irányítás korszerűsítésével” orvosolhatók. (Részlet
az egyik beszélgetésből: „Fentről úgy kellene szervezni a termelést, hogy az
gördülékenyebben menjen, és többet fizessenek a dolgozóknak. Ha a szintet
akarom tartani, nekem nem 42 órát kell dolgoznom egy héten, hanem 70-et.
Mindennap 12 órát… Hiába tájékoztatnak, nekünk befolyásunk úgysem lehet
rá. Az a tapasztalat a 40 év alatt, hogy nem olyan sok befolyása van a dolgozók-
nak a rendeletekre.”)
Általános tendenciaként mutatkozik meg a nyugati fogyasztói modell erősö-
dő vonzereje, s emellett az az érzés, hogy a munkások nem urai saját létfeltéte-
leiknek. (Saját kutatásaim mellett lásd LOSONCZI, 1977.) Ennek mélyén pedig az
a „valóság” áll, hogy a társadalminak nevezett tulajdon nem az ő tulajdonuk,

354
a „munkásállamban” ők csupán elkülönült érdekeik nyílt megfogalmazásának
minden lehetőségétől – kezdetben nyílt tiltással, majd egyre inkább a manipulá-
ció eszközével – megfosztott bérmunkások (SZALAI, 2004b).
Bár az érdekérvényesítés domináns módja valóban az egyéni, atomizált,
informális érdekérvényesítés, mégis van jelentősége a kollektivitáshoz kötődő
tradicionális társadalmi minták továbbélésének, és annak, hogy a rendszer hi-
vatalos ideológiájában a közösségiség központi helyet foglal el. A tradicionális
minták bázisán ugyanis működésbe lép egy érték- és normateremtő funkciója
a közösségiség ideológiájának. És bár a közösségek nem gyakoriak, és többnyi-
re fölülről, művi úton, valamint korlátozott funkciók betöltésére jönnek létre,
a rendszer már lehiggadt, megállapodott korszakában – részben spontán cso-
portdinamikai folyamatok hatására – nemritkán képessé válnak valódi közös-
ségi feladatok megvalósítására is. (A korlátozott közösségiség intézményeként
működnek többek között a munkahelyi nyilvánosság fórumai, melyek által a
belső hatalmi és érdekviszonyok [ezen belül például a javadalmazási viszonyok]
viszonylag átláthatók és legalábbis valamelyest befolyásolhatók.)
Ezt példázza többek között Almási Tamás Kitüntetetten című dokumentum-
filmje (2001), mely egy felülről létrehozott, de valódi közösséggé formálódó cso-
portról, egy főként nőkből álló szocialista brigádról szól. Életükben egyszerre
vannak jelen a valódi szolidaritás, a közösségért érzett felelősség, ennek kere-
tében a kulturális emelkedés (egymás támogatása, a hittel végzett társadalmi
munka, Móricz Zsigmond – bár kötelezően előírt, de „mégiscsak” – olvasása) és
a Kádár-rendszer autoriter hatalmi viszonyai, valamint az e viszonyokból köz-
vetlenül levezethető kiskapuk világa, és az erre épülő egyéni számítás (a brigád-
vezető munkásőrparancsnok férje kis hétvégi házuk építésébe szabadidejükben
„bevonja” a parancsnoksága alá tartozó „mezei” munkásőröket).
Sietek hozzátenni: a közösségképződés az adott körülmények között igen sa-
játos jellegű. Abból adódóan, hogy a csoportok létrejötte az esetek többségében
nem szabad elhatározásokon, önkéntes vállalásokon alapul, és a csoportok tagjai
nem igazán szabad, autonóm egyének, a csoportok túlhierarchizáltak, tekintély-
elvűek, a szereposztások jórészt merevek. Másrészt a csoportok hajlamosak a
bezáródásra, a belterjességre. Éppen ebből fakad azonban nagyfokú sérülékeny-
ségük, borulékonyságuk is. Vagyis az, hogy tagjaik nem képesek kollektívan
reagálni a külső kihívásokra, megrázkódtatásokra – ezek szinte egyik pillanatról
a másikra a közösségek széteséséhez vezetnek.
A vázolt makro- és mikrorendszerek jellemzői alapján végül is semmi cso-
dálkoznivaló nincs a munkásságnak a „nagy kihívás”, a létezett szocializmus
hatalmi szerkezetét szétrobbantó politikai rendszerváltás, majd a gazdasági
rendszerváltás – a privatizáció – megindulásának idején tanúsított nagyfokú
passzivitásán. Mindazonáltal az 1989-től (az 1956-os forradalom legfontosabb
örökségének mintájára) szerveződő munkástanács-mozgalomban a munkások
egy szűk köre kísérletet tesz arra, hogy a meginduló privatizáció folyamatában
képviselje érdekeit (kezdetben a teljes munkás-önigazgatás gondolatával, később
a munkavállalói résztulajdon szorgalmazásával). Ezek a törekvések azonban az
új politikai és gazdasági elit éles ellenállásába ütköznek, emellett nem találnak

355
hiteles értelmiségi szószólókra sem, ezért rövid időn belül lesöpörtetnek az asz-
talról (SZALAI, 1994).
A munkásság közéleti aktivitásra hajlandóságot mutató szűk köre is rövid
időn belül felismeri, hogy tökéletesen ki van zárva a rendszerváltás irányának
befolyásolásából. Kántor Csaba Áron (1992), korabeli munkástanács-vezető a kö-
vetkezőket írja erről: „A magyar munkavállaló rájött, hogy érdekeit továbbra is
egyéni csatornákon át érvényesítheti. Magyarán, ha több bérre van szüksége,
akkor az elitmunkás különalkut köt a vállalati vezetéssel, a dolgozók más rétegei
pedig pluszmunkát vállalnak a második gazdaságban.”

AZ ÚJKAPITALIZMUSBAN

A munkásság helyzete az újkapitalizmushoz érkezvén igen differenciált képet

mutat. Egyrészt köztudott, hogy a külföldi tulajdonú szférában (ahol az összes
foglalkoztatottak nagyjából 30 százaléka összpontosul) a munkabérek 25-30 szá-
zalékkal meghaladják a hazai szektor béreit (SZALAI, 2001). Előbbiek a munkás-
ság körében a globalizáció relatív nyertesei. (A relatív jelző azt fejezi ki, hogy
előnyük csupán hazai viszonylatban kimutatható – a centrumországok munkás-
ságához képest béreik rendkívül nyomottak, és munkafeltételeik is lényegesen
rosszabbak.) Ugyanakkor az alul lévő társadalmi rétegekhez tartozó munkásság
és munkanélküli tartaléksereg gyakorlatilag mélyszegénységben él. Másrészt
éles különbség mutatkozik a végzett munka jellegét illetően is. Míg a külföldi
– és részben a hazai nagyvállalkozói – szektorban a munkásság (talán az in-
formatikai iparágat kivéve) jórészt az automatizált technológia automatizált ki-
szolgálója, addig a kis- és középvállalkozók tulajdonolta körben még továbbra
is az államszocializmusból örökölt (annak sokszínű második gazdasága által
szocializált) „ezermester” típusú (gúnyszóval „buheráló”) munkásság jelenléte a
domináns. (Előbbiek a munkásság fiatalabb, utóbbiak az idősebb rétegét alkot-
ják. SZALAI, 2001.)
Általánosságban elmondható, hogy a munkásság körében a létezett szocia-
lizmusban megindulthoz képest, egy átstrukturálódási folyamat eredményeként
további nagyarányú differenciálódás megy végbe. Ennek lényege, hogy a fel-
morzsolódó hagyományos nehézipari ágazatok munkássága az alsó társadalmi
rétegbe süllyedve szinte végérvényesen deklasszálódik (tartósan munkanélkü-
livé lesz, és [vagy] igen kevéssé megfizetett vagy alkalmi munkából kénytelen
élni [LADÁNYI, 2003]), a versenyképes (különösen a nyugati piacon versenyképes)
iparágakban, valamint a piacon felfelé ívelő szolgáltatási ágakban dolgozók pe-
dig, ha nem növelhetik is jelentősen jövedelmeiket és társadalmi státusukat, de
legalábbis képesek megkapaszkodni. A második csoport csak kisebb részben a
munkásságnak ezen többnyire új szektorokba való átáramlásával, sokkal inkább
új, fiatal munkásrétegek belépésével alakul ki – jellemzőjük, hogy sok közöttük
a diplomás vagy magas szakképzettségű egyén, aki képesítésénél alacsonyabb
tudást igénylő munkakörökben kénytelen dolgozni (GAZSÓ–LAKI, 2004). (Ennek
egyik oka, hogy egyre kevésbé áll rendelkezésre az adott munkakörökhöz szük-

356
séges tudással rendelkező munkaerő, mégpedig azért, mert a mindennemű tár-
sadalmi prognóziskészítés és -tervezés ideológiai indíttatású felszámolásával a
szakmunkásképzés gyakorlatilag teljességgel elvesztette iránytűjét, és összeom-
lott.)
A rendszerváltás és a vele járó átrétegződés karakterisztikus vonása jelenik
meg azoknak a (nem ismert számosságú) munkásoknak a pályaívében, akik a
rendszerváltás kezdetén, az általános vállalkozási eufória légkörében elhagyják
állami állásaikat, önálló kisvállalkozásba kezdenek – majd részben az e szeg-
mensekben fellépő túlkínálat, részben megfelelő piaci ismeretek és kapcsolati
háló híján tömegesen mennek csődbe, s egyik pillanatról a másikra a társadalmi
hierarchia legalján (nemritkán hajléktalanként) találják magukat. Ahonnan már
nemigen van visszatérés (SZALAI, 2003).
A munkásság általános helyzetét és érdekérvényesítő képességét talán a ko-
rábban jórészt egységes munkaerőpiac szegmentálódása jellemzi a legplaszti-
kusabban. Gazsó Ferenc és Laki László (2004) a következőképpen ír erről: „Bár
a megnyilvánulási formák meglepően sokfélék – gondoljunk például a »legá-
lis« és »fekete« (»szürke«), a »piaci« és »piac alatti« gazdaság ismert megkülön-
böztetéseire, a piaci szegmens »duális szerkezetére«, a »kapuvárosok« és »nem
kapuvárosok« a »depressziós« és »virágzó« térségek merőben eltérő fejlődési
dinamikájára, illetve ezek kombinációira –, közös bennük, hogy alapvetően elté-
rő igényeket támasztanak a munkaerővel szemben. Ugyanakkor nagyon is kü-
lönböző minőségű munkákat, alkalmaztatási és munkakörülményeket, béreket,
jövedelmeket és karrierlehetőségeket kínálnak az ezen piacokra belépni tudó
és/vagy kényszerülő munkaerőnek. Ékes Ildikó (2003) még továbbmenve azt
bizonyítja, hogy ugyanaz a munkaerő minden piacon másképp képes értékesí-
teni magát.
A szegmentáció jelenségei a munkaerőpiac kínálati oldalának gyengeségét
mutatják: a munkaerőnek nincs módja a magasabb jövedelmeket és státust biz-
tosító gazdasági szervezetek felé áramolni, s nem csak tudáskészletének korlátai
miatt. A jelenség legalább ilyen fontos tényezője, hogy a keresleti oldalon erősen
rögzült általános monopolhelyzet (ezen belül monopolhelyzetek sokasága) ala-
kul ki. Vagyis elmondhatjuk, hogy a munkaerőpiac nem vagy csak részlegesen
működik.
Az erős differenciálódás ellenére érdemes néhány, a munkásság jövedelmi
helyzetét jellemző átlagos adatot is ismertetnünk. 2002-ben a versenyszférában
a bruttó havi kereset a felsőfokú képzettséggel rendelkező szellemi foglalkozá-
sú alkalmazottak körében 236 766 forint, a középfokú képzettséggel rendelkező
szellemi foglalkozású alkalmazottaknál 131 272 forint, az ügyviteli alkalmazot-
tak körében havi 98 891 forint, a szakmunkásoknál 89 070 forint, a betanított
munkások körében 81 317 forint, a segédmunkásoknál 66 063 forint. Mindazon-
által a fenti adatok, ha a tulajdonformák, a nemzetgazdasági ágak és az ország-
részek közötti különbségeket nem is, a különböző képesítésű és beosztású mun-
kások közötti erős differenciálódást egyértelműen mutatják. Ez részben annak
következtében alakul ki, hogy egy jelentős általános csökkenést követően az
átlagkeresetek – döntően a 2002-es parlamenti választási periódushoz kapcso-

357
lódó „osztogatásos” években – növekedésnek indulnak, de a szellemi foglalko-
zásúak keresetei lényegesen gyorsabban nőnek, mint a fizikai munkát végzőké.
(1994-hez képest az előbbiek bruttó keresete 1997-re 99,4 százalékkal csökken,
majd szintén 1994-hez viszonyítva 2002-re 125,1 százalékkal növekszik; utóbbia-
ké 1994 és 1997 között 91,2 százalékkal csökken, majd 1994-es bázison 2002-re
105,8 százalékkal növekszik. Foglalkoztatási Hivatal, 2004. [A változatlan áras
növekedési adatok az összehasonlíthatóság nehézségei következtében csak kor-
látozott érvényességűek.])
Az Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége 2004. június végi civil or-
szágjelentése szerint a „jóléti rendszerváltás” lezárultával a munkásság körében
gyakorlatilag megállt a reálbérek növekedése és a foglalkoztatottság korábban
némileg érzékelhető bővülése. Emellett megindult – sőt várhatóan folytatódni
fog – a fizikai munkát végzők reálkereseteinek csökkenése. (A jelentés kiemeli
azt is, hogy míg a hazai munkateljesítmények az uniós színvonal 54 százalékát
érik el, a bérek mindössze a harmadát [KUN J, 2004b]).
Az ismertetett adatok alapján is érzékelhető, amit már többször jeleztem: a
munkásság alacsonyabb képzettségű, ezen belül még munkaviszonyban lévő
része is „beleér” a szegények társadalmi csoportjába. (GÁBOS András és SZÍVÓS
Péter [2004] adatai szerint az „alkalmazott” háztartásfők családjaiban a depri-
váltak aránya 8 százalék, a szubjektív szegényeké 17,9 százalék, a többdimenziós
szegények aránya 1,5 százalék.)
A munkásság keresetei azt figyelembe véve különösen nyomottak, hogy napi
munkaidejük jóval meghaladja a törvényben előírtat (átlag 11-12 órát tesz ki). De
a vezető menedzserek jövedelmével összehasonlítva ezek a keresetek már egé-
szen kirívóan alacsonyak: szakértői vélemények szerint a vállalati csúcsvezetők
legfelsőbb kereseti kategóriájába tartozó „multimenedzserek” éves jövedelme
2000-ben eléri az évi 50-60 millió forintot (SZALAI, 2001).
Az alacsony keresetek és túlhajszoltság mellett a munkásság nagy részének
foglalkoztatási helyzetét a teljes kiszolgáltatottság jellemzi. Az egészségügyi el-
látást, nyugdíjat és rendszeres szabadidőt nem biztosító szürke- és feketemunka
Liskó Ilona (1999) kutatásai szerint jóval kiterjedtebb, mint az előző rendszer
idején volt (az e szférában ledolgozott munkaórák száma legalábbis megduplá-
zódik). És míg korábban csupán kiegészítette a szocialista nagyüzemekben ka-
pott béreket, most a legális munka mellett és helyette egyaránt végzik. A kizáró-
lag szürke- és feketemunkát végzők aránya az összes foglalkoztatottakon belül
csaknem 30 százalék (Ádám Sándor és Kutas János számításai alapján, 2004).
Ráadásul ezen tevékenység piaci értéke – a túlkínálat következtében – az előző
rendszerben kialakult színvonalhoz képest jelentősen csökkent (ÉKES, 2003).
Amellett, hogy a szürke- és feketemunka nem tesz jogosulttá a szociális el-
látórendszer igénybevételére, minimális állás- és jövedelembiztonságot sem je-
lent – általában a munkavállalók, de főként az alacsonyabb státusú munkásság
számára. Döntően utóbbiak körében terjedőben van egy korábban ismeretlen
jelenség: a munkaadók több hónapon keresztül nem fizetik ki a munkabéreket
– majd a csődöt be sem jelentve egyszerűen eltűnnek. Ez a munkáltatói maga-
tartás a legálisan foglalkoztatottakat is érinti, akik valódi vagy kreált csőd ese-

358
tén sok esetben akár több évig sem kapják meg végkielégítésüket (lásd TANÁCS,
2004).
A teljes kiszolgáltatottság dimenziói azonban még tovább sorolhatók: a mun-
kásszállások tömeges felszámolásával sokan egyenesen az utcára kerülnek.
A munkafelvétel során a munkaadók számos esetben igen durván megsértik
az elemi emberi jogokat: etnikai, életkori és nemi diszkriminációt alkalmaznak.
(Hátrányos helyzetűek elsősorban a romák, a 40–45 éven felüliek és a jöven-
dő anyák.) A munkafelvételkor határozott hátrányt jelent, ha valaki regisztrált
munkanélküli, mivel a munkanélküli ellátó rendszerből való kijutása és mun-
kába állása nyilvánossá lesz, ami akadályozza alkalmazását mint fekete- vagy
szürkemunkásét.
Emellett a felvételt megelőző „interjúk” keretében a munkavállalónak gyak-
ran olyan kérdésekre kell válaszolnia, amelyek legbensőbb magánszféráját érin-
tik (pl. mikor és hogyan tervez lakhelyet változtatni vagy családot alapítani).
Különösen a hazai szektornál egyébként több vonatkozásban is jobb munka-
feltételeket biztosító multinacionális cégek sok esetben igényt tartanak az „al-
kalmazottak” teljes életére. (Például az „alkalmazott” éjszaka sem kapcsolhatja
ki a mobiltelefonját stb.) Igen gyakori, hogy a túlóráért a munkaadó nem fizet
bért (ARTNER, 2005). Az elbocsátástól való félelmükben sokan dolgoznak súlyos
betegen is.
A kiszolgáltatottság további – és összefoglaló – dimenzióját a munkajogi sza-
bályok képlékenysége jelenti. (A következőképpen nyilatkozik erről Rudnay Já-
nos, a Nemzetközi Vállalatok Magyarországi Társaságának elnöke: „Magyar-
országon rugalmas a munkaerőpiac, szabadabban alakítható a munkaidő és
szervezhető a hétvégi munka, mint más országokban. Azok a befektetők, akik
csak az olcsó munkaerő miatt jöttek az országba, tovább mennek. […] Azon-
ban továbbra is nagy előny […] hogy a magyar munkajogi szabályok [például
az osztrákokkal vagy a németekkel összevetve] rugalmasak. Kevéssé kötik pél-
dául a munkaadókat az egész országra érvényes kollektív szerződések.” (KUN J.,
2004a).
2001-ben a Fidesz-kormány a minimálbérek immár elodázhatatlan emelését
a gazdasági elit nyomására a munka törvénykönyvének erőteljes, a munkásság
számára súlyosan hátrányos módosításával kompenzálja (ARTNER, 2005). Súlyo-
san sérti az Alkotmányban rögzített szabad szervezkedés jogát, hogy kis és kö-
zepes (döntően hazai tulajdonú) cégeknél szakszervezetet nemhogy alapítani
nem lehet, de az állásvesztés veszélye nélkül magát a szót sem lehet kiejteni.
Mindazonáltal a munkásság számára a legveszedelmesebb „rém” a munka-
nélküliség. Ferge Zsuzsa kutatócsoportja szerint ez a szegénység kialakulásának
és bebetonozódásának legdöntőbb oka (BASS–FERGE–MÁRTON, 2003).
Találóan fogalmaz Losonczi Ágnes (2004): „Azt ugyan a munkások soha nem
hitték, hogy »miénk a gyár«, de hogy ennyire másé legyen, hogy még munka-
hely se maradjon belőle – ez váratlan volt.” Annyira váratlan – teszem hozzá –,
hogy a munkásság bele is dermedt ebbe a felismerésbe.

359
 BEÁLLÍTÓDÁSOK ÉS VÉLEMÉNYEK

Bartha Eszter (2003) a létezett szocializmus egy volt „mintagyárában” folytatott

munkáskutatásokat. A megkérdezetteket leginkább foglalkoztató témák: a gyár
hanyatlása, a kollektíva szétesése, az elbocsátástól való félelem és a csökkenő élet-
színvonal.
Saját munkáskutatásaim megerősítik Bartha tapasztalatait, emellett újabb
összefüggéseket is feltárnak. Egyrészt mély megosztottság mutatkozik a mun-
kások idősebb és fiatalabb nemzedékének attitűdjei között. Az idősebbek mély
nosztalgiával tekintenek vissza a Kádár-rendszerre, és elkeseredett kritikával
illetik adott viszonyaikat. Bár a végbement rendszerváltást utólag is elkerülhe-
tetlennek tartják („a szocializmusban hitelekből éltünk” – mondta nem is egy
beszélgetőpartnerünk), erősen hibáztatják az eddigi kormányokat, mert nem
kontrollálták a külföldi tőke beáramlását – és általában is a gazdasági folyamato-
kat. Ezért következhetett be szerintük az, hogy a vállalati tulajdonosok, vezetők
azzal revolverezhetik a munkásokat: ha követelésekkel állnak elő, mennek to-
vább keletre, ahol olcsóbb és alkalmazkodóbb munkaerőt találni. A multinacio-
nális szektorban foglalkoztatottak azt is sérelmezik, hogy az adott cégek nyugati
anyavállalataihoz hasonlítva mind a bérek, mind a munkakörülmények, mind
a kollektív érdekérvényesítés lehetőségei náluk, a leányvállalatnál lényegesen
rosszabbak. (Részlet az egyik interjúból: „Lehetne ez másképp is, látom, mert
sokat járok külföldre. Teljesen más szinten élnek ott az emberek. Most voltam
egy német gyárban, ott nincs hajtás, nincs idegeskedés. Ott keményen úgy van,
hogy 8 óra 20 perckor kezdődik a reggeli idő, a gépet lekapcsolják, hogy ne zö-
rögjön, amíg eszik, akkor előveszi az újságját, kiteszi a rádióját, meghallgatja a
híreket, megkajál kényelmesen, és amikor megkajált, kényelmesen odabaktat
újra a géphez, és elkezdi csinálni. Itt az emberek munka közben a gép mellett
esznek, egyik kezükben a zsíros kenyér vagy a vajas kenyér, másikban a cigi, és
esznek és cigiznek, és közben pakolják a gépet. Utána odamegy a német műsza-
ki vezető, és megkérdezi, hogy miért esznek, miért nem dolgoznak.”)
Míg az idősebb munkások elkeseredettek, a fiatalok inkább tökéletesen apati-
kusak, nem formálnak véleményt közvetlen életviszonyaikról sem. Utóbbiak már
egyáltalán nem vállalják a munkásidentitást, „alkalmazottaknak” tekintik magu-
kat. Az idősebbek közül többen úgy mondják, „még megszokásból” a szakszerve-
zet tagjai, a fiatalabbak már be sem lépnek. A szakszervezetekről nyilatkozva az a
közös véleményük, hogy csakis egy egységes, országos szinten keményen fellépő
szakszervezet lenne képes a munkásság érdekeinek valódi képviseletére.
Az aktívabban véleményt nyilvánító munkások sérelmezik a munkahelyi java-
dalmazási viszonyok teljes átláthatatlanságát („a szocializmusban ez nem így volt”
– állították többen), és az ugyanakkor mégiscsak érzékelhető „kiugró” jövedelmi
egyenlőtlenségeket – a néhány emelettel feljebb dolgozó „irodisták” javára.
Ami legerősebben tapasztalható: a jövőre vonatkozó perspektívák teljes hi-
ánya, a sodródás, a máról holnapra élésre való berendezkedés paradoxona. És
az a – gyenge – hit, hogy még több munkával, még több alkalmazkodással, még
több egyéni ügyeskedéssel talán meg lehet úszni…

360
 VAN-E MUNKÁSOSZTÁLY?

A munkásság az újkapitalizmusban sem szerveződik osztállyá. A számomra

ebből a szempontból releváns marxi elmélet szerint ugyanis az osztályelmélet
lényege az osztályok küzdelmének tételezésében rejlik, abban, hogy a társadal-
mi változásokat a társadalmi osztályok összecsapása idézi elő.
A magyar munkásság utoljára az 1956-os forradalom idején mutatkozott
meg munkásosztályként. Elsősorban akkori harcainak, a forradalmi munkás-
tanácsok küzdelmének köszönhető, hogy az 1960-as évek elejétől kezdődően a
„legvidámabb barakk” lehettünk. Eme „konszolidációs” folyamatban azonban
megtörtént a munkásosztály felbomlása, mely (részben e folyamat szocializációs
örökségeként) az újkapitalizmus jelentette sokkok hatására sem képes újjászer-
veződni.
Egyéni szinten ez abban jelentkezik, hogy míg az előző rendszer klasszikus
korszakában a munkás helyzetét egyfajta relatív autonómia jellemezte, melynek
lényege az volt, hogy erős kötöttségei mellett a munkásnak módja nyílott apró
szabadságjogai lassú szaporítására, addig az újkapitalizmushoz érkezvén a több-
ség számára nem ezen utóbbi vagyis a kis szabadságok bővülésének folyamata
teljesedik ki, hanem a kötöttségek transzformálódnak tökéletes kiszolgáltatott-
sággá (SZALAI, 2004a).
Atomizáltsága, gyenge strukturáltsága, szervezetlensége a munkásság erős
kiszolgáltatottságának egyik döntő tényezője – sőt döntő tényezője súlyosan ki-
zsákmányolt helyzetének is. (A munkásosztály létének tagadása tehát – mint
látni fogjuk – számomra nem jelenti a kizsákmányolás tagadását, sőt éppen azt
erősíti.) Eme termelési viszony már a létezett szocializmus jellemzője is volt, de
akkor a „hallgatás áraként” a munkás még valamelyest részesedett az értéktöbb-
letből. Az újkapitalizmushoz érkezvén a kizsákmányolás totálissá válik – mint
arról már volt szó, a munkásság egy része (szemben Marx feltevésével) még
munkaereje újratermelési költségeit sem képes a piacon realizálni. Nem beszélve
arról, hogy alkupozíciója a tőkésekkel szemben látványosan alávetett.
Bár a magyarországi – és kelet-európai – rendszerváltások (Lengyelországot
kivéve) nem osztálykonfliktusok eredményeként jönnek létre, mindazonáltal
meghúzódnak mögöttük osztálykonfliktusok. Csak nem helyi, hanem nemzet-
közi szinten. A profitráták általános csökkenésének következtében az 1970-es
évektől „a nemzetközi osztályharc fokozódik” (WENT, 2002). Az adott körülmé-
nyek között a nemzetközi gazdasági-pénzügyi szuperstruktúra a korábbiaknál
is érdekeltebbé válik a centrumkapitalizmus jóléti vívmányainak letörésében és
a „kollektivista kísérletek” – a létező szocializmus – felszámolásában is. (Utób-
bit nem csak gazdasági motivációk – piac, olcsó és jól képzett munkaerő, olcsó
termelői javak szerzése –, de az is magyarázza, hogy neoliberális fordulatával
összefüggésben a korábbiaknál is jobban zavarja a közösségiséget akár csak imi-
táló rivális társadalmi berendezkedés puszta létezése is.) Mindez nem feltétlenül
tudatos törekvése, inkább, ahogy Marx mondja: nem tudja, de teszi. A létezett
szocializmus társadalmait az osztályharc tehát ebben a sajátos formában érin-
ti. A helyi félperifériás újkapitalizmus társadalmait pedig abban, hogy a „szu-

361
perstruktúra” Kelet-Európát a nyugati centrumországok munkásosztálya elleni
harc kísérleti terepeként igyekszik felhasználni (SZALAI, 2004b).
Az egyelőre nyitott kérdés, hogy vajon térségünk – így Magyarország – mun-
kássága képes lesz-e hosszabb távon osztállyá szerveződni. A válasz alapvetően
két dologtól függ. Egyrészt az erősen differenciált munkásság talál-e közös ér-
dekeket? Legalábbis egy ilyen közös érdek biztosan van, nevezetesen a szabad
szervezkedés valódi jogának, valódi lehetőségének kivívása. (Tehát nem a tör-
vényhozókkal vagy a politikai elittel, hanem a gazdasági elitekkel szemben.)
Másrészt ezzel összefüggésben a szakszervezetek képesek lesznek-e megúju-
lásra, egységes, országos fellépésre – vagyis tényleges szolidaritás megteremté-
sére a munkásságon belül. (Utóbbinak jelentős korlátja, hogy miként a világban,
Magyarországon is terjednek a feltételes – tehát egyre kisebb állásstabilitást biz-
tosító – foglalkoztatási formák. Sőt, mivel – mint említettem – régiónk kísérleti
terep, nálunk még inkább [SZABÓ, 2003; SZALAI, 2004a]. A szakszervezetek pedig
eddigi hagyományaik alapján elsősorban konkrét munkahelyekhez kötődő in-
tézmények.)

A HATALOM TERMÉSZETE – KIZSÁKMÁNYOLÁS –

TÁRSADALOMSZERKEZET

Ebben a fejezetben a gazdasági elit által dominált hatalmi szerkezet természe-

tének elméleti meghatározására, a kizsákmányolás problematikájának tisztázá-
sára és a gazdasági elit által uralt társadalom szerkezetének leírására teszek
kísérletet.
Mindezek során elsősorban azon kérdés megválaszolására törekszem, hogy
osztályt vagy „csupán” hatalmi elitet alkot-e a kialakult hatalmi szerkezet, és
melyek a fő vonásai. Milyen a társadalomhoz való viszonyának természete, ho-
gyan illeszkedik a társadalomba, és mennyiben strukturálja azt?
Amikor e fejezet felépítését először megterveztem, arra gondoltam, hogy elő-
ször a fogalmi kereteket tisztázom, majd ezek segítségével látok hozzá a konk-
rét társadalomszerkezet leírásához. Ezt azonban el kellett vetnem – a fogalmak
definiálását ugyanis nem tudtam (mert nem lehet) függetleníteni az ezen szem-
pontból eddig nyert empirikus tapasztalatoktól.
A posztszocialista társadalom osztályszerkezetének kérdését először Szelé-
nyi Iván, Gil Eyal és Eleanor Townsley (1996) vetette fel, döntően az elitekre
koncentrálva. Szerintük a kialakuló hatalmi elit domináns frakcióját a reform-
kommunizmus legsikeresebb rétege, a technokrácia uralja, és ehhez kapcsoló-
dik szorosan az új politokrácia. Ezen új hatalmi elit alávetett frakciója pedig a
humán értelmiségből rekrutálódik.
Utánuk a gazdasági elit osztállyá szerveződésének kérdését fogalmazza meg
Csite András és Kovách Imre (1998), ők azonban elsősorban a politikai elittel
való konfrontációban megformálódó gazdaságielit-osztály létrejöttét prognoszti-
zálják, bár nem zárják ki a gazdasági elitnek a politikai elit meghódítása révén
megvalósuló osztályhatalmát sem.

362
 Lengyel György és Tóth István János (1998) a birtok, valamint a nyereség és
a kereset szerinti osztályok fogalmát alkalmazza a társadalomszerkezet leírása-
kor. Róbert Péter (2000) egy foglalkozási osztályszerkezet leírására tesz empiri-
kus kísérletet.
Mind a négy megközelítés weberiánus, vagyis a társadalomban nem anta-
gonisztikus osztálykülönbségeket tételeznek fel, továbbá ezzel összefüggésben
– kimondva vagy kimondatlanul – elutasítják azt a gondolatot, hogy a felül lévő
osztály kizsákmányoló lenne.
Miután azonban mi azt láttuk, hogy a magyar társadalomban az eredeti tő-
keátcsoportosítás korában össztársadalmi szinten nulla összegű „játék” folyik,
vagyis valakiknek a nyeresége csak mások vesztesége árán lehetséges, ezeket a
kérdéseket nem kerülhetjük meg. Vagyis ismét aktuálissá válik Marx kérdés-
felvetése, miközben, mint látni fogjuk, részben Weber megközelítését is meg-
tarthatjuk.

Miközben Marxnak volt kizsákmányoláselmélete, kiforrott osztályelméletet nem alko-

tott. Mint DAHRENDORF (1957) kifejti, „az osztályelmélet valójában olyan fontos volt Marx
számára, hogy szisztematikus kifejtését újra és újra elhalasztotta az empirikus elemzések
finomítása kedvéért”. KISS Viktor (2001) is felhívja a figyelmet arra, hogy Marxnál a bur-
zsoázia és a proletariátus, mint egymással szemben álló osztályok elsősorban politikai
és nem szociológiai kategóriák. Mindennek ellenére a marxi kérdésfelvetés az osztályok
viszonyának antagonisztikus természetéről végigkíséri az újkori társadalomtudomány
tematizálási kísérleteit.

A kizsákmányolás fogalmát a mai nemzetközi irodalomban elsősorban az

analitikus marxisták használják, és igyekeznek empirikusan – döntően a játék-
elmélet és a racionális választások elmélete alapján – verifikálni (többek között
ELSTER 1985, 1995; WRIGHT, 1985; ROEMER, 1982, 1994). A továbbiakban elsősorban
Wright gondolatmenetével foglalkozom, mert ez tűnik a legátfogóbbnak.
Wright definíciója szerint: „Ha egy egyenlőtlenséget a kizsákmányolás ki-
fejeződéseként írunk le, akkor azt állítjuk, hogy meghatározott fajta ok-okozati
kapcsolat van a különböző cselekvők jövedelme között. Konkrétabban: akkor
mondjuk, hogy a gazdagok kizsákmányolják a szegényeket, ha két dolgot álla-
píthatunk meg: a gazdagok jóléte ok-okozatilag a szegények deprivációjától függ
– a gazdagok azért gazdagok, mert a szegények szegények; továbbá a gazda-
gok jóléte a szegények munkájának eredményétől is függ – a gazdagok ilyen vagy
olyan mechanizmusokon keresztül kisajátítják a szegények munkája gyümölcsé-
nek egy részét. Az első kritérium önmagában definiálja a gazdasági elnyomást,
de nem a kizsákmányolást. Ezen az alapon a munkanélküli munkások gazda-
ságilag elnyomottak, de nem kizsákmányoltak. A kizsákmányolás egyaránt fel-
tételezi a gazdasági elnyomás és a társadalmi többlet legalább egy részének az
elnyomók általi kisajátítását.”
A kizsákmányolás fogalmát – hangsúlyozottan a disztributív egyenlőtlen-
ségek elemzésére – a baloldali liberális Kis János is használja. Kis egyik kiin-
dulópontja, hogy a kizsákmányolás és az értéktöbblet-elsajátítás marxi fogalmi
azonosítása kétséges. Majd az igazságosság problematikájával összekapcsolva

363
kísérletet tesz a speciális és általános kizsákmányolás fogalmi tisztázására és
elkülönítésére, miután – miközben – meggyőzően bizonyítja, hogy Marx a két
fogalmat összemossa.
Egyelőre a speciális kizsákmányolás esetét idézem tőle. Hogy van-e speciális
kizsákmányolás, azt a tőkések és a munkások erőviszonyaiból látja levezethe-
tőnek. Három esetet különböztet meg. „Az első esetben a felek [a tőkések és a
munkások – Sz. E.] alkuereje kiegyenlített, és (vagy) a szerződéskötés kikény-
szeríthető szabályai lehetetlenné teszik, hogy bármelyik fél visszaéljen az erő-
fölényével. Ekkor a munkaszerződés tisztességes, az elosztás nem igazságtalan
és nincs kizsákmányolás. […] A második, elméletileg szintén lehetséges esetben
a munkásosztály alkuereje nagyobb a tőkésosztály alkuerejénél, és ezért a mun-
kások olyan feltételeket tudnak rákényszeríteni a tőkésekre, amelyeket azok ki-
egyenlített alkupozíció esetén nem fogadnának el. Ebben az esetben az elosztás
igazságtalan volna; a munkás lenne az, aki olyan többletet sajátít el, mely nem
őt, hanem a tőkést illeti meg. Kizsákmányolásról azonban még speciális érte-
lemben sem beszélhetnénk, hiszen az igazságtalanul elsajátított többletet nem a
tőkések állították elő. […] A harmadik esetet a tőkésosztály erőfölénye jellemzi;
a hátránnyal sújtott fél itt a munkásosztály. Az elosztás ebben az értelemben is
igazságtalan és egyszersmind kizsákmányoláson alapul: az igazságtalanul el-
sajátított többlet a munkások munkájának terméke. Ez a speciális kizsákmányolás
esete. [Kiemelés: Sz. E.] Speciális kizsákmányolás esetén a tőkésnek nincs legitim
jogcíme az erőfölény kihasználásával szerzett többletre, az valójában a munkást
illetné meg.”
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a második esetben, amikor a munkások
vannak erőfölényben, Kis egy pillanatra nem konzekvens korábbi premisszá-
jához – az értéktöbblet elsajátítása önmagában nem kizsákmányolás –, amikor
azt írja, kizsákmányolásról nem beszélhetünk, még speciális értelemben sem,
hiszen az igazságtalanul elsajátított többletet nem a tőkések állították elő.)
Az analitikus marxisták többsége, miközben használja a kizsákmányolás fo-
galmát, a marxi munkaérték-elmélettel és a specifikusan arra épülő kizsákmá-
nyoláselmélettel kapcsolatban vagy nem foglal állást, vagy mint nem bizonyított
tételt elutasítja azt (ELSTER, 1985). Kis János viszont ambivalens. Rekonstruálja
és legalábbis nem cáfolja Marx ama tételét, hogy minden tőke visszavezethető a
felhalmozott munkára, és az eredetileg talán saját munkából származó tőkejava-
kat mindenképpen idegen munka fizetség nélkül elsajátított termékei pótolják.
Az értéktöbblet-elsajátítás és a kizsákmányolás azonosítását egy más, terméke-
nyebbnek tűnő gondolatmenettel igyekszik cáfolni. Mint arról szó volt, a marxi
gondolatmenet tisztázásának igényével bevezeti az általános kizsákmányolás fo-
galmát, mely nem más, mint az egyenlőségen alapuló társadalom, pontosabban
annak ideálja tükrében fennálló kizsákmányolás. „Az általános kizsákmányo-
lás mértékét ugyanúgy egy tényellenes feltételezés segítségével határozhatjuk
meg, mint a speciális kizsákmányolásét. Először megvizsgáljuk, hogyan oszlik
el a megtermelt jövedelem a gazdaság szereplői között, ha jelenlegi, tőkés tulaj-
donviszonyok vannak adva, de nincs speciális kizsákmányolás. Azután meg-
becsüljük, hogyan oszlana el ugyanaz a megtermelt jövedelem, ha nem léteznék

364
tőketulajdon, nem lennének tőketulajdonosok. A két eloszlás különbsége adja
ki a keresett mennyiséget.” Ezt követően Kis „szertefoszlatja” az egyenlőségen
alapuló társadalom ideálját, így ezen logika alapján cáfolja az általános kizsák-
mányolás tényét.
Az analitikus marxisták többsége viszont – miközben a munkaérték-elmé-
leten alapuló kizsákmányoláselméletet legalábbis megkerüli – hallgatólag a Kis
által általános kizsákmányolásnak nevezett fogalommal azonosítja azt, és így
igyekszik bizonyítani a kizsákmányolás tényét. A ROEMERt (1982) idéző WRIGHTot
idézem: „Az alapgondolat az, hogy a különböző kizsákmányolási rendszereket
úgy hasonlítja össze, hogy a termelés szervezetét »játék«-ként kezeli, és felteszi a
kérdést, hogy vajon jobban élne-e a játékosok koalíciója, ha meghatározott eljárá-
sokkal visszavonulnának a játéktól. Roemer a kapitalista kizsákmányolás esetét
elemezve azt szemlélteti, hogy »ha az összes bérből élők koalíciója kiszállna a
kapitalizmusjátékból a társadalmi javak rájuk eső részével [ez nem definiálódik
– Sz. E.], akkor jobban élnének, mintha a kapitalizmusban maradnának, a tőké-
sek pedig rosszabbul élnének«.”
A továbbiakban a saját gondolatmenetemet ismertetem.
Rövid távon – vagy inkább egy adott pillanatban – relevánsnak tekintem a
marxi munkaérték-elméleten alapuló értéktöbblet-elméletet, vagyis azt a tételt,
hogy egyfelől minden tőke felhalmozott munka, másfelől a munkaerő olyan spe-
ciális áru, mely az újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkánál nagyobb
értéket képes előállítani. Ez az értéktöbblet, melynek elsajátítását a tőkések által
– egy adott pillanatot tekintve – magam is kizsákmányolásnak tekintem.
Meglehetősen elterjedt vélekedés, hogy mivel a munkaérték-elméletet nem lehet kvantita-
tíve bizonyítani – nem lehet rá például plauzíbilisebb ármodelleket építeni, mint a margi-
nális elméletekre (HAHN, 1982) – a benne rejlő kérdésfeltevés sem releváns. (Az analitikus
marxisták ezért vetik vagy hallgatják el.) Álláspontom szerint azonban a munkaérték-
elmélet és a ráépülő értéktöbblet-, valamint kizsákmányolás-elmélet – ugyanúgy, mint
például Foucault hatalomelmélete – elsősorban filozófiai és nem közgazdasági-szocioló-
giai teória, melynek sajátos természetéből következik, hogy empirikusan nehezen vagy
egyáltalán nem megragadható. A tőkének elemi munkaértékre redukálása empirikusan
hasonlóképpen nem oldható meg, mint a társadalmi viszonyok elemi hatalmi szituáci-
ókra bontása a foucault-i elmélet alapján. De idézhetem Freudot is, aki olyan elméletet
alkotott, melynek természetéből következik az empirikus bizonyíthatatlanság.

A korábban kifejtettek alapján azonban, melyek szerint az eredeti tőke- és jö-

vedelemátcsoportosítás korában a munkabérek és jövedelmek a munkásság dön-
tő része számára nem fedezik a munkaerő újratermelésének költségeit, a marxi
elméletet még radikalizálni is szükséges. Ebben az esetben ugyanis a tőke által
elsajátított profit meghaladja az előállított áru ára és a munkaerő újratermelési
költsége közötti különbözetet – vagyis a kizsákmányolás foka nagyobb, mintha a
marxi feltevések érvényesülhettek volna.
Mindazonáltal ez az okfejtés nem más, mint egy alapvetően konfliktuselmé-
leti megközelítésen alapuló logika. Gondolkodásunkból azonban nem iktathat-
juk ki a hosszabb távra tekintő funkcionalista nézőpontot sem. Ezen elméleti

365
attitűd alapján nézve egyrészt egy bővülő gazdaságnak felhalmozási szükség-
lete is van (amire persze lehetne azt mondani, hogy az ehhez szükséges erő-
forrásokat a munkások is elkülönítenék az értéktöbbletből). Másrészt és főként:
a létezett szocializmus gyakorlatából tudjuk, hogy hosszabb távon hova vezet
az erőforrások újraelosztásának az a gyakorlata, mely ellentétes a történelmileg
a tőke által reprezentált, a tőke által kikényszerített hatékonysági kritériumokkal
(a minimális ráfordításokkal maximális eredmény elérésének elvével). Nem ve-
zetett máshoz, mint az erőforrások, javak szűkített újratermeléséhez (többek
között SZALAI, 1989b; KORNAI 1993). A tőke „jutalmazása” az értéktöbbletből való
részesedéssel a társadalmi termelésben fontos funkciót tölt be (bizonyos mér-
tékben függetlenül attól is, hogy igazságos-e vagy sem): a tőke „részesítése” az
értéktöbbletből az erőforrások hatékony elosztásának motorja, vagyis abban a
szélső esetben is igaz, amikor a tőkés nem fejt ki effektív munkát, csak szelvény-
vagdosó. És azt figyelembe véve is, hogy a globalizációval növekvő tőkekon-
centráció nyomán kialakuló óriásmonopóliumok korlátozzák azt a lehetőséget,
hogy a tőkések profitmotivációja valóban képes legyen betölteni az erőforrások
hatékony elosztásának „feladatát”.
De ha az értéktöbbletnek tőkések által történő elsajátítása ilyen fontos funk-
ciót tölt be a gazdasági növekedésben, akkor általános értelemben helyénvaló-e
olyan értéktelített fogalommal illetni, mint a kizsákmányolás? Ezt a kérdést e
pillanatban még kénytelen vagyok megkerülni.
Az a kérdés azonban, hogy a mai kapitalizmusban fennáll-e a Kis János által
definiált speciális kizsákmányolás – Kis ezt tagadja –, már jobban megközelíthe-
tő. Legalábbis ami a dinamikát, a tendenciát illeti.
A reagani, thatcheri fordulat óta a világ centrumországaiban is megfigyelhe-
tő az erőviszonyok eltolódása a tőke javára és a munka rovására. Jól jelzi ezt a
szociáldemokrácia jobbra tolódása, a harmadik út ideológiájának felülkerekedé-
se e körökben, mely többé-kevésbé nem más, mint neoliberalizmus – baloldali
mezben. Ugyanennek a dolognak a másik oldala a szakszervezeti mozgalmak
gyengülése (többek között G OWAN, 2001).
A fenti állítás részben empirikusan is alátámasztható. A centrumországokban a nem
bérjellegű jövedelmek (vagyis a profit) részesedése az üzleti szektor hozzáadott értékéből
(Japánt kivéve) növekvő tendenciát mutat. Az USA-ban az 1970–1979 közötti 32,1 százalék-
ról 1980–1989-re 33,0 százalékra, majd 1993-ra 33,7 százalékra növekszik. Németország-
ban az 1970–1979-es 33,9 százalékról 1980–1989-re 33,7 százalékra csökken, majd 1993-ra
36,8 százalékra növekszik (utóbbi adat már az egyesült Németországra vonatkozik). Az
európai OECD-országokban az 1970–1979-es 31,4 százalékról 1980–1989-re 33,1 százalék-
ra, majd 1993-ra 36,0 százalékra növekszik. (Az adatokból hiányoznak Izland, Portugália
és Törökország adatai.) Az összes OECD-országban (Izland, Portugália és Törökország
adatai itt is kimaradnak) az 1970–1979-es 32,7 százalékról 1980–1989-re 32,9 százalékra,
majd 1993-ra 34,2 százalékra növekszik (OECD Economic Outlook, 1994. június).
Artner Annamária (2001) idézi a European Economy 1999-es jelentését: „A bruttó hazai
termelésben (GDP) a bérek aránya Nyugat-Európában (EU15) 1960 óta jelentősen csökkent.
Az 1960-as években átlagosan 74, a 70-esekben 75,2 százalék volt, az 1980-asokban 72,8, a
90-esek években pedig gyorsan süllyedt: 1999-ben már csak 67,9 százalékot tett ki, holott
közben az egy foglalkoztatottra jutó GDP 2,6-szeresére növekedett. (A bérek tehát csak

366
 1,8-szeresükre.) Miközben az 1990-es években az egy alkalmazottra jutó GDP 16 száza-
lékkal nőtt, a munkavállalók (a menedzsertől a kékgallérosig) javadalmazása csak 8 száza-
lékkal. A munkanélküliség a mai 15 EU-tagországban 1960-ban együttesen még csak 2,3
százalék volt, napjainkban 10 százalék körül alakul. (A munkanélküliek aránya a volt NDK
területén 17 százalék, Japánban 1960–1999 között 1,7 százalékról 4,4 százalékra nőtt.)
A kép akkor lenne teljes, ha a munkavállalók tőkejövedelmeit is számításba tudnánk
venni. Erre azonban nem rendelkezem összehasonlítható adatokkal. Szakértői vélemé-
nyek szerint a munkavállalók tőkejövedelmei bővülnek, mivel azonban a felsorolt orszá-
gokban a jövedelmek egyenlőtlensége is jelentősen növekszik (FERGE, 2000c), valószínűleg
nem olyan mértékben, mint „a tőkéseké”.

A centrumok és a félperifériák, perifériák között pedig erősödik az erőforrá-

sok újraelosztása a centrumországok javára (többek között ARRIGHI, 1991; AMIN,
1997; részben G OWAN 2001).
Hogy a második világháború utáni jóléti kapitalizmust a tőke és munka ki-
egyenlített erőviszonya jellemezte-e, nyitott kérdés. Ha azonban munkahipoté-
zisként ezt mégis többé-kevésbé elfogadjuk, akkor azt a feltevést fogalmazhatjuk
meg, hogy az ezt követő korszakban, az 1960-as évek végétől, az 1970-es évek
elejétől eltolódás történik a Kis által definiált speciális kizsákmányolás felé.
Az általános kizsákmányolás létének elismerése vagy tagadása – Kis megkö-
zelítésének megfelelően – alapvetően attól függ, hogy felsejlenek-e a láthatáron
olyan termékeny utópiák, melyek alapjaiban tagadják a kapitalista alapviszonyo-
kat (ezen belül például megkérdőjelezik a termelés szakadatlan növekedésének
mint pozitív értéknek a feltüntetését), és amelyeknek van számottevő társadalmi
bázisuk. Válaszom bizonytalan.
Tamás Gáspár Miklós (2000) szerint a seattle-i, prágai világmozgalom abban
különbözik (más korjelenségekkel együtt) a hajdankori forradalmi szocializmus-
tól, de még a hatvannyolcas új baloldaltól is, hogy nincs – nem is lehet – történet-
filozófiája. Nem mond – nem is mondhat – igazi Nem-et. Perry ANDERSON (2001)
az antikapitalista baloldal világméretű kudarcának tételezésére építi lapjának, a
New Left Review-nak új irányvonalát.
Megítélésem szerint a helyzet ennél összetettebb. Jelenleg a civil társadal-
mi mozgalmak nemzetközi megszerveződésének vagyunk tanúi, amely már
elkezdte „kitermelni” a maga ideológusait. (Gondoljunk csak a francia kezde-
ményezésű Attac mozgalomra, mely komoly értelmiségi, sőt politikusi támo-
gatottsággal rendelkezik.) Hogy ezek a mozgalmak és értelmiségük képesek
lesznek-e és mikor valóban új eszmékkel, ideológiákkal előállni, egyelőre nyitott
kérdés. A lehetőséget mindazonáltal nem zárhatjuk ki. (Ezt támasztják alá töb-
bek között Wallerstein [1999] fejtegetései – bár ő sem pozitív és megvalósítható
utópiáról, „csupán” a kapitalista bővített újratermelés belátható időn belül erő-
sen érzékelhetővé váló korlátairól beszél.)
*
Ez után a kissé hosszú fejtegetés után már rátérhetünk a magyarországi gaz-
dasági elitek (valamint politikai és értelmiségi szövetségeseik) és a társadalom
viszonyának taglalására. A korábbi fejezetekben láttuk, hogy társadalmi szin-

367
ten – egyelőre egy leegyszerűsített képlet alapján – e szereplők nulla összegű
játszmát folytatnak, vagyis előbbiek nyeresége utóbbi vesztesége árán áll elő
– csak így lehetséges. A növekedés lassulásának időszakától kezdve már a léte-
zett szocializmusban is ez volt a helyzet (erre még visszatérek), de a „tőke” és a
„munka” közötti erőviszonynak a „tőke” javára történő erőteljes átbillenése már
az újkapitalizmus terméke. Ez a folyamat és helyzet pedig a Wright által leírt
kizsákmányolás plasztikus esete, ugyanakkor jól definiálható a Kis János által
leírt speciális kizsákmányolás fogalmával is.
Túllépve a disztributív egyenlőtlenségek szempontján – Bourdieu szellemi-
ségéhez ismét visszatérve –, a kizsákmányolás a gazdasági elitek és a hozzájuk
kapcsolódó politikai és kulturális elitek részéről egyben kulturális és politikai
kizsákmányolás is – ezen elitek bonyolult áttételeken keresztül képesek leértékelni
a hozzájuk nem kapcsolódó társadalmi szereplők tudás- és politikai tőkéjét, mint-
egy „átcsoportosítva” azt önmaguk számára (többek között SZALAI, 2001).
De vajon a kizsákmányolás alapja a tőke képviselőinek tisztán hatalmi hely-
zete vagy a tulajdonjogok koncentrálása? És visszatérve kiinduló kérdésünkhöz:
a tőke körül összpontosuló elitek osztályt alkotnak-e?
Az osztályok képzése az osztályozás problémáját veti fel. Osztályozni a társa-
dalomtudományban annyit tesz, mint egymáshoz hasonló és másoktól különbö-
ző társadalmi szereplőket különböző fogalmi kategóriák alá sorolni. Osztályból
tehát nem csak akkor van mindig legalábbis egynél több, ha ezek antagonisz-
tikus viszonyban állnak egymással, hanem akkor is, ha a társadalmi szereplők
csoportjai adott szempontokból határozottan különböznek egymástól. Ugyan-
akkor, miközben az antagonizmus nem szükséges feltétel, az osztályok képzé-
sének marxi értelemben – mint arról már szóltam – csak akkor van értelme, ha
az ábrázolt különbségekhez határozott társadalmi funkciók kapcsolhatók.
A magyarországi újkapitalizmusban azt látjuk – miként láttuk a létezett szo-
cializmus viszonyait elemezve is (SZALAI, 2004a) –, hogy miközben a hatalmon
lévők elkülönült fogalmi kezelése releváns, addig az individualizálódás, az egyé-
ni, atomizált érdekérvényesítés dominanciája következtében a társadalom többi
szereplőjét nem tudjuk olyan kategóriába vagy kategóriákba sorolni, melyekhez
határozott társadalmi funkció kapcsolható. Vagyis megismételve a korábbiakat:
a magyar munkásság nem szerveződik osztállyá.
Túllépve Magyarországon, hasonló okok miatt utasítja el az osztályelméleteket Urlich
Beck (1983) és a neoelit-elméletek összefoglaló értékelését adó John Highley és Jan Pa-
kulski (1998) is. Bottomore (1993) pedig a következőket írja: az uralkodó osztály és az
uralkodó elit elméletei különbözőképpen látják az uralkodók és az uralmuk alatt állók
közötti viszonyokat. A marxista elméletben a két osztály közötti konfliktus a változások
mozgatórugója, ezzel szemben az elitelméletekben a szervezetlen többség passzív, és az
elitek cserélődését nem az osztályharc, hanem más tényezők idézik elő.

A magyarországi újkapitalizmushoz vezető konkrét elitcserét a létezett szo-

cializmus belső ellentmondásainak felhalmozódása mellett a nemzetközi nagy-
tőkének a munkával szembeni korlátlan előrenyomulása „idézi elő”. Vagyis alap-
vetően tőke–munka viszony áll mögötte – de nem helyi osztályharc. Sőt éppen

368
hogy az osztályharc hiánya – a „munka” oldal szervezetlensége vagy gyenge
szervezettsége okán nem képes effektív ellenállást kifejteni.
E gondolatmenet alapján oda jutottam tehát, hogy a magyarországi újkapita-
lizmus viszonyainak elemzésekor el kell vetnünk az osztályelemzést, ami együtt
jár azzal, hogy a hatalmon lévőket nem osztályként fogom definiálni – miközben
nem mondok le arról, hogy kizsákmányolóként tételezzem őket. Sőt a kizsák-
mányolás egyik döntő alapja éppen a hatalmon lévőkkel szembeni társadalom
atomizáltsága, pontosabban gyenge strukturáltsága, szervezetlensége.
A hatalom tehát elitképződmény. Empirikus elemzésem és korábbi fejtegeté-
seim alapján középpontjában a gazdasági elit áll, alfrakcióit pedig a gazdasági
elit érdekeitől eltérő alternatívákat alapvetően nem felmutató parlamenti politi-
kai pártok és a kulturális elit alkotják.
A hatalmon lévő gazdasági elit alapvetően a tulajdonjogok koncentrálása alap-
ján különül el a társadalomtól. A hazai nagyvállalkozók szempontjából ez egy-
értelmű, a többi gazdasági elitcsoport esetében elsősorban a tulajdonjogok egyik
döntő elemének, a rendelkezési jognak a koncentrálása alapján. A rendelkezési jog
kategóriája pedig egyszerre tartalmazza a hatalom és tulajdon mozzanatát.
A gazdasági elit domináns csoportját a külföldi tulajdonú vállalkozások ve-
zető menedzserei alkotják. Vagyis a cáfolatok sora után részben igazolódni lát-
szik Szelényi Iván posztszocialista menedzserizmusról alkotott teóriája – bár az
általa feltételezettől eltérő szereplőkkel. (Ebből látszik, hogy Szelényi és mások
a politikai rendszerváltás időszakában megfogalmazott azon hipotézise, mely
szerint a tőkehiányos magyar gazdaságban nem alulról felfelé építkezve, szer-
ves úton fognak megszületni a gazdasági hatalom legfőbb birtokosai, releváns
volt.) Azért csak részben igazolódik ez a teória, mert a tulajdonjogok többi eleme
(a birtoklási és haszonélvezeti jog) viszont döntően a külföldi tulajdonosok kezé-
ben összpontosul (azért nem teljes egészében, mert mint láttuk, számos példa
szerint a multinacionálisok menedzserei is kapnak részvényeket, vagyis része-
sednek a profitból), sőt ezek a tulajdonosok a rendelkezési jogok egy jelentős
részét is maguknál tartják.
A posztszocialista menedzserizmus elméletét még jobban alátámasztaná, ha bizonyítani
lehetne, hogy miközben makroszinten az adott szférában az össztulajdonjogok diverzifi-
káltak (számos, egymástól nemzeti hovatartozás szerint is elkülönült külföldi befektető
tulajdona van jelen), a külföldi vállalkozások menedzsereinek már kialakult egy köre,
melynek tagjai legfeljebb csak pozíciókat cserélnek a külföldi vállalkozások élén. Szakér-
tői vélemények szerint ez reális feltételezés – egyelőre azonban csupán hipotézis.

Az a tétel, mely szerint a rendelkezési jog mint tulajdonjog kitüntetett szere-

pet játszik a gazdasági elit hatalmi pozíciója megalapozásában, annak a további
tételnek a megfogalmazásával jár, hogy bár a gazdasági elit és alfrakciói nem
alkotnak osztályt, marxi értelemben a képződménynek vannak osztályvonásai.
(Marx, mint tudjuk, a tulajdonviszonyoknak tulajdonított döntő jelentőséget az
osztályok elkülönülésében.) De vannak osztályvonásai weberi értelemben is.
Weber (1967) szerint az osztályok alapvetően a piaci mechanizmus működése
révén formálódnak meg – az 1990-es évek utolsó harmadától meginduló gazda-

369
sági növekedés azt bizonyítja, hogy a kialakult gazdasági elit teljesítményét „a
piac” is visszaigazolja.
Ugyanakkor ez a hatalmi képződmény rendkívül megosztott, egy alapvetően
kettős gazdaság és kettős társadalom csúcsát alkotja (SZALAI, 2001). Ebből követ-
kezik, hogy érdekellentétek tagolják, és egymástól elkülönült részei többé-kevés-
bé rendiesen is megszerveződnek. (A gazdasági elit különböző csoportjai között
küzdelem folyik az állami újraelosztásból való részesedésért, és eltérőek az ér-
dekeik az állami gazdaságpolitika irányát illetően is. A hazai szektorhoz tartozó
csoportok például elsősorban a hazai piac bővítésében, a külföldi szektorhoz
tartozók viszont az export ösztönzésében érdekeltek. Sarkosabban fogalmaz-
va: előbbiek érdekeinek egy keynesiánus, utóbbiakénak inkább egy monetarista
gazdaságpolitika felel meg. Az ehhez kapcsolódó konfliktusok az alapvetően
rendies működésű politikai pártok gazdaságpolitikai filozófiájának eltéréseiben
is megnyilvánulnak.)
Mindazonáltal a hatalmi képződmény különböző csoportjainak vannak kö-
zös érdekeik. Közülük a legfontosabb a munkaerő árának leszorítása, a munka-
vállalók jogainak korlátozása és szervezkedéseik visszaszorítása.
Korábbi munkáimban (SZALAI, 1991a, 2004a) a létezett szocializmus kifejlett
szakaszának hatalmi szerkezetét (melynek főszereplői a felső pártvezetés, a tech-
nokrácia és a nagyvállalati vezetők) – elsősorban Max Weber fogalomalkotása
alapján – osztályvonásokkal rendelkező rendként tételeztem. Kimutattam, hogy
tagjait egyfelől közös ethosz, értékrendszer, magatartás és az informális külö-
nalkuk integrálta közösségiség jellemzi, melyet a párt ethosza és bürokráciája
teremt meg és termel újra (rendiség), másfelől azonban e hatalmi szerkezethez
tartozó gazdasági, hatalmi centrumoknak – a nagyvállalatoknak, pontosabban
vezetőiknek – pozíciója a politikaiak mellett gazdasági tényezőkkel is magya-
rázható, összefüggésben azzal, hogy teljesítményüket, kivívott státusukat egy
gyengén működő piaci mechanizmus is visszajelzi, megerősíti (osztályvonás).
Eme hatalmi szerkezet ugyanakkor nem csupán weberi, de marxi értelem-
ben is mutat osztályvonásokat: a hatalmon lévő rend – ahogyan a hatalmi szer-
kezetet elneveztem – kollektíve birtokolja a szinte teljes tulajdonjogokat. (Ez a
tulajdonviszony diffúz és pillanatnyi, állandó küzdelmet indukál, melynek célja
minél több jog megszerzése, és minél több felelősség elhárítása.)
A hatalmon lévő renddel szemben döntően az informális, atomizált érdek-
érvényesítés dominanciájából következően a társadalom méhében nem szerve-
ződik meg más osztály vagy rend. (Ezért van az, hogy a „tőke” és a „munka”
viszonyát a tőke javára és a munka rovására mutatkozó kiegyenlítettség, egyen-
súlyhiány jellemzi.)
Eme hatalmi szerkezet a rendszerváltás folyamatában felbomlik, és átadja
helyét egy belsőleg tagoltabb és a piaci mechanizmus nyíltabb működése követ-
keztében erősebb osztályvonásokkal rendelkező hatalmi konglomerátumnak.
Lényegi vonásaiban mindazonáltal mutat folytonosságot, mely folytonosság
egyik döntő tényezője a késő kádári technokrácia folyamatos és sajátos társa-
dalmi szerepvállalása. A hatalmi szerkezet neve kissé bonyolult lesz: belsőleg

370
rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkező hatalmi elit. A továbbiakban röviden:
hatalmi elit.
Mint volt róla szó, a társadalom méhében az újkapitalizmusban sem ala-
kulnak ki osztályok vagy rendek, mindazonáltal a hatalmi elit gyenge módon
strukturálja a társadalmat. Sőt az osztályok vagy rendek kialakulását éppen ez
a gyenge strukturáló hatás korlátozza.
A társadalmi struktúrára vonatkozó most következő fejtegetéseim az adott
irányú empirikus kutatások hiányában jórészt hipotézisek.
A társadalomban laza halmazt alkotó középrétegek vannak jelen. Ez a hal-
maz sokszínű és eltérő érdekeltségű rétegekből áll, s jelen vannak azok is, akik
ebből a körből is kirekesztődnek. Ők alkotják a társadalom alsó részét.
Elsősorban megkülönböztethetők egymástól azok a társadalmi rétegek, ame-
lyek a hatalmi elithez kapcsolódnak, és azok, amelyek nem.
A hatalmi elithez kapcsolódók – munkavállalóként az ő érdekeltségeikben
vagy szervezeteikben foglalkoztatottak – alkotják a középrétegek egyik részét.
Ők két alrétegre oszlanak: a külföldi tulajdonú szektorokban és a hazai gazda-
sági elit szférájában tevékenykedők. A középrétegek másik rétege – tehát akik
nem kapcsolódnak a hatalmi elithez – belülről szintén tovább strukturált. Egyik
alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkező társadalmi szereplők – például kö-
zép- és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak –, másik alrétegét azok a beosztott,
de magasan képzett állami alkalmazottak teszik ki, akik nem tartoznak az első
réteghez.
Nem tartoznak a középrétegekhez – a társadalom alsó részét képezik – a nem
a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a
szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb mun-
kavállalók (például kisvállalkozók szak- vagy segédmunkás alkalmazottai) és az
önálló egzisztenciával nem rendelkező inaktívak.
Az elmondottakat az 1. táblázattal szemléltetem:
E modellben sajátos mind az értelmiségi foglalkozásúak (Szalai 1998), mind
a munkásság helyzete: a vázolt struktúra keresztbe metszi a hagyományos társadal-
mi csoportokat. Itt és most csupán a munkássággal foglalkozom. A munkásság
megtalálható egyrészt a hatalmi elithez kapcsolódó középrétegek szférájában
(vagyis a külföldi tulajdonú és hazai tulajdonú elitszektor munkavállalói között),
másrészt az alul lévő társadalmi rétegek (a nem vagyonos inaktívak egy része
mint munkanélküli tartaléksereg, valamint többek között a kis- és középvállal-
kozói szféra szak-, betanított és segédmunkásaként a nem hatalmi elithez kap-
csolódó, nem magasan képzett egyéb munkavállalók) körében is.
A középrétegek talán legellentmondásosabb helyzetű csoportjait a hatalmi
elithez kapcsolódó rétegek alkotják. Ők azok, akiket C. WRIGHT MILLS (1970) új
középosztályként definiál: „…a XIX. század elejéről nincsenek pontos adataink,
de a lakosság 4/5-e valószínűleg munkavállaló volt; 1870-re már csak 1/3-a és
1940-ben csak 1/5-e tartozott e régi középosztályhoz. A fizetésből élő maradék
4/5 közül sokan a lakosság 2 vagy 3 százalékát jelentő leggazdagabbak számá-
ra dolgoztak, s ez utóbbiak a magántulajdon 40-50 százalékával rendelkeztek
az USA-ban. E dolgozók között vannak az új középosztály tagjai, a fizetésből

371
 1. táblázat

Hatalmi elithez kapcsolódó középrétegek

Külföldi tulajdonú elitszektor Hazai tulajdonú elitszektor mun-
munkavállalói kavállalói
Középrétegek Hatalmi elithez nem tartozó középrétegek
Önálló egzisztenciával rendel- Beosztott, de magasan kvalifikált
kezők. Pl. közép- és kisvállal- munkavállalók, akik nem kapcso-
kozók, vagyonos inaktívak lódnak a hatalmi elithez
Nem a hatalmi Nem a hatalmi
Nem vagyonos elithez kapcsolódó elithez kapcsolódó
Alul lévő társadalmi
inaktívak és nem magasan nem magasan
rétegek
képzett állami képzett egyéb
alkalmazottak munkavállalók

élő fehérgallérosok. Általuk, tehát a bérből élők által válik Amerika azoknak az
alkalmazottaknak a nemzetévé, akik számára a tulajdon számításba sem jöhet.
Nem a tulajdon feletti rendelkezés, hanem a munkapiac határozza meg lehető-
ségeiket: a jövedelemben, a hatalom gyakorlásában, a presztízs élvezésében, a
szakképzettség megszerzésében és felhasználásában.”
Ez a réteg – nevezzük magunk is a továbbiakban (saját elméletünkhöz képest
nem konzekvensen) új középosztálynak –, mint szó volt róla, maga is differen-
ciált. Az újkapitalizmusban kialakult kettős gazdaságban, kettős társadalomban
(SZALAI, 2001) különbséget láttunk azok helyzete között, akik a külföldi tőkéhez,
és azoké között, akik a hazai gazdasági elitcsoportokhoz kötődnek; többek kö-
zött a külföldi tőkéhez kapcsolódó munkavállalók jövedelmei relatíve jóval ma-
gasabbak.
Korábban már említettem, hogy a hatalmi elit és a társadalom viszonyában
a társadalom nem minden szegmensét tekintve állíthatjuk azt, hogy a szereplők
kapcsolatát a nulla összegű játszma jellemzi. A külföldi tulajdonú vállalatok tu-
lajdonosai és menedzserei, valamint az általuk alkalmazott munkaerő egy adott
szempontból pozitív összegű játékot folytatnak. Előbbiek a centrumországokban
kialakultnál jóval olcsóbban jutnak hozzá a jól képzett, jó minőségű munka-
erőhöz. De a munkavállalók is jól járnak, mert munkájukat a kialakult hazai
bérszínvonalnál jóval magasabb bérekkel honorálják. Ez azonban még csak az
egyik szempont, a hazai gazdasági-jövedelmi viszonyok szempontja. Ha ugyanis
abból indulunk ki, hogy ezen munkavállalók a nemzetközi munkaerőpiac rend-
kívül alulfizetett rétegének szerves részét alkotják, akkor a játszma összege már
nulla, s ezen munkavállalók nemzetközi szempontból nézve rendkívül gyenge
érdekérvényesítő képessége következtében már a speciális kizsákmányolás ese-
tével állunk szemben.
Ezen munkavállalók helyzete tehát kettős. De kettős a helyzete majd minden
középrétegnek is. Fontosnak tartom felidézni WRIGHT (1985) gondolatmenetét:
„Mivel a konkrét társadalmakra igen ritkán jellemző egyetlen termelési mód,

372
ezért adott társadalmak tényleges osztálystruktúrájára az egymást metsző ki-
zsákmányolási viszonyok bonyolult mintázata jellemző. Tehát valószínűleg lesz
néhány pozíció, amely a kizsákmányolási viszonyok egyik dimenziójában ki-
zsákmányoló, egy másikban pedig kizsákmányolt [… ] Jellegzetesen az ilyen
pozíciókat nevezik az adott rendszer »új középosztályának«.”
Az eredeti tőkeátcsoportosítás korában azonban – Wright gondolatmenetével
szemben – a tradicionális középrétegek – legalábbis egy részük – szintén kettős
helyzetűek. A munkavállalókat alkalmazó kis- és középvállalkozók az előbbiek
kiszolgáltatott helyzetéből következően egyfelől speciális kizsákmányolók, más-
felől azonban, a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyuk-
ban speciális kizsákmányoltak – mint láttuk, a gazdasági elit domináns csoport-
jai az állami redisztribúcióban előnyt élveznek velük szemben, mely részben nem
más, mint az általuk megtermelt értéktöbblet egy részének elszivattyúzása.
Egyértelmű viszont az alsó társadalmi rétegek alávetett helyzete, nagyobbik
részének erős speciális kizsákmányolása.
Az általam felsorolt modell még finomításra, pontosításra szorul. (Gyenge
pontja például a gazdasági, elsősorban a hazai gazdasági elit által foglalkoztatott
segéd- és betanított munkások elhelyezésének problematikus volta. Ezt a réteget
külön nem is tudtam elhelyezni a modellben, pedig nagy valószínűség szerint in-
dokolt lett volna.) És mint hangsúlyoztam, jelenlegi formájában inkább még csak
hipotézis. Ezért is nem tudtam számszerűségeket rendelni hozzá. (Durva becslés
alapján az az intuícióm, hogy a hatalmi elithez kapcsolódó középrétegek alkotják a
társadalom egyharmadát, a nem hatalmi elithez tartozók egy másik egyharmadát,
az alul lévő társadalmi rétegek tehát szintén egyharmados arányt képviselnek.)
A modell további gyenge pontja, hogy a rétegképzésben nem kellően tisz-
tázottan keverednek a gazdasági és kulturális egyenlőtlenségek szempontjai, a
politikai egyenlőtlenség szempontja pedig hiányzik is belőle.
Talán egyszer lesz mód a modell empirikus ellenőrzésére és finomítására,
mert a szociológia nem mondhat le a társadalom tulajdonhoz és hatalomhoz
való viszonya szerinti strukturálódásának elemzéséről. (E szempont mellőzése
talán indokolható volt az államszocializmus valóban torz kétosztályos, egyréte-
ges modelljével szemben – lásd FERGE Zsuzsa [1969] és KOLOSI Tamás [1974, 1987]
kutatásait –, az újkapitalizmus viszonyai azonban látványosan mások).
Mindazonáltal egyelőre nem tűnik megcáfolhatónak az a részben tézisünk,
részben hipotézisünk, hogy az újkapitalista Magyarország társadalmát egyrészt
a tőke–munka viszony, másrészt a hatalmi elithez, elsősorban a magját alko-
tó gazdasági elithez való egészen konkrét viszony strukturálja. Ehhez a ket-
tős strukturáltsághoz azonban egyfelől azok egymást erősen keresztező hatá-
sa, másfelől az erős individualizáció következtében – legalábbis egyelőre – nem
kapcsolható határozott társadalmi funkció. Abban az értelemben semmiképpen
nem, hogy a strukturális elkülönülések kimutatható társadalmi mozgásokat in-
dukálnának. Más oldalról megközelítve: miközben a hatalmi elit egyre inkább
felismeri és nyíltan artikulálja közös érdekeit, az alávetett társadalom és egyes
rétegei még igen távol állnak ettől. És részben épp ez a döntő tényezője a hatalmi
elit és domináns csoportja, a gazdasági elit szilárd pozíciójának.

373
 HACK JÓZSEF

A POLITIKAI PREFERENCIÁK,
ÉRDEKEK HATÁSA AZ ANYAGI HELYZET
ÉSZLELÉSÉRE (1996–2005)1

BEVEZETÉS ÉS HIPOTÉZISEK

A PROBLÉMA

A 21. század első éveiben a közbeszéd visszatérő elemévé vált az ország (poli-
tikai) kettészakítottsága, a két Magyarország hipotézise. Hipotézisről beszélek,
hiszen koránt sincs konszenzus ebben a kérdésben.2 Jelen dolgozat egyik ap-
ropóját ez a vita adta, a másikat a gazdasági és politikai témájú közvélemény-
kutatások egyik visszatérő eredménye, mely szerint a kormánypárti szavazók
általában optimistábbak, az ellenzéki pártok szimpatizánsai viszont pesszimis-
tábbak. Nemcsak amikor az ország gazdasági vagy politikai helyzetéről és jövő-
beli kilátásairól, de amikor a saját jelenlegi anyagi helyzetükről és különösen a
jövőre vonatkozó várakozásaikról van szó.
Az előbbi témák felvetnek egy általános elméleti problémát: vajon milyen
irányú kapcsolat van a vélemények és a pártpreferenciák között? Evidensnek
tűnik a válasz: a választók az értékrendjüknek, a számukra fontos kérdésekben
kialakult véleményüknek megfelelően keresnek pártot. De biztosak vagyunk
ebben? A két Magyarország hipotézise nemcsak úgy fordítható le, hogy korábbi
törésvonalak mentén kettészakadt a magyar társadalom, de úgy is, hogy félig-
meddig mesterségesen kettészakították (a pártok, politikusok), s a szemben álló
táborok hívei magukévá tettek olyan véleményeket, látásmódokat, amelyek nem
pártválasztásuk kiindulópontjául szolgáltak, sokkal inkább következményeként
jelentek meg életükben. A kapcsolat iránya tehát legalábbis kétséges.
De mindez akkor lesz különösen érdekes, ha a választók saját anyagi hely-
zetére vonatkozó értékelését, illetve azzal kapcsolatos jövőbeli várakozásaikat
vizsgáljuk. A kérdés most is a kapcsolat iránya: a szavazók eltérő vélemények,

1
Köszönettel tartozom Závecz Tibornak az inspirációiért és az adatokért, valamint Róbert
Péternek e dolgozat egy korábbi változatához fűzött értékes megjegyzéseiért és kritikáiért.
2
A kérdés súlyát és a szakmai konszenzus hiányát egyaránt jól mutatja egy közelmúltban
megjelent kötet (G OMBÁR Csaba – VOLOSIN Hédi szerk., 2005. Két Magyarország? Budapest, Osiris
Kiadó), melynek szerzői – Enyedi Zsolt, Gombár Csaba, Kende Péter, Romsics Ignác, Szilágyi
Ákos, Vásárhelyi Mária – hosszú viták során sem jutottak egyetértésre a kérdésben. A jelen be-
vezetőben leírt gondolatok egy része támaszkodik a kötet egyes tanulmányaira, vagy legalábbis a
bennük megtalálható eltérő koncepciók egyikére-másikára.

375
helyzetértékelések alapján választanak-e pártot, vagy véleményüket, akár saját
anyagi helyzetükről kialakított képüket befolyásolja pártpreferenciájuk? Az a
közvélemény-kutatásokból ismert tény, hogy a kormánypárti szavazók optimis-
tábbak a jövőjükkel kapcsolatban, mint az ellenzékiek, önmagában még nem je-
lenti azt, hogy a várakozások eltérését a pártpreferencia okozza. Lehetne éppen
fordítva is: akik kedvező tapasztalatokkal rendelkeznek az aktuális kormány
gazdaságpolitikájáról, és ezért a jövőben is jóra számítanak, azok a kormány-
pártok valamelyikét támogatnák, akik viszont rosszra, változást szeretnének, az
ellenzéki pártok valamelyikét támogatnák. (Ezzel egyszersmind elfogadtuk azt
az amúgy meglehetősen plauzibilisnek tűnő hipotézist, hogy a lakosság jelentős
része úgy érzi, egzisztenciálisan függ a politikai helyzettől.3)
A kapcsolat tehát elvileg mindkét irányban működhet: lehet, hogy az elkese-
redettebbek akarnak kormányt váltani, de az is lehet, hogy az ellenzéki szava-
zók magukévá tették pártjaik retorikáját, és a saját bőrükön érzik a romló gaz-
dasági helyzetet. Az is lehetséges, hogy a vélemények dinamikájában mindkét
irányú hatás jelen van. Sőt azt a hipotézist is felállíthatjuk, hogy a két irány ará-
nya változott: amikor a tömbösödés még csekélyebb és a pártok szavazótáborai
közti átjárás könnyebb és gyakoribb volt, az emberek saját helyzetük változása
alapján szavaztak a jobbnak tartott pártra. Míg ma, amikor a tömbök zártabbak,
inkább érzékelésüket igazítják pártpreferenciájukhoz.
Természetesen empirikus vizsgálatok nélkül ez a – magyar lakosság saját
anyagi helyzetével és annak jövőben várható változásával kapcsolatos vélemény-
formálását meghatározó – mechanizmus pusztán hipotézis, amely a politikai
publicisztika szintjén érdekes és gondolatébresztő lehet, de nem több puszta
feltételezésnél.
A következő oldalalakon arra teszek kísérletet, hogy a lehető legegyszerűbb
eszközökkel megvizsgáljam a fenti gondolatokból levezethető hipotéziseket.
A feladat nem egyszerű. A felmerült kérdések vizsgálatához hosszabb idősorra
van szükség. Ennek megfelelően jelen kutatás egy évtizedet fog át, 1996 augusz-
tusától 2005 decemberéig.
Elöljáróban még érdemes kiemelni, hogy a bevezetőben a két Magyarország
hipotéziséből indultam ugyan ki, ám nem általános, csak a különböző politikai
oldalak közötti megosztottságról van szó, hiszen a felmérések szerint a lakosság
körülbelül harmadának egyáltalán nincs pártpreferenciája, és jelentős részük el
sem megy szavazni. (Természetesen a pontos arány felmérésről felmérésre és
választásról választásra változik.) Más becslések4 alapján az ország szavazókorú
lakosságának kevesebb mint feléről mondható el, hogy határozott pártpreferen-
ciája van.

3
Kolosi Tamás: Ki nyer majd? Népszabadság, 2005. október 15., illetve htttp://www.nol.hu/
cikk/80738.
4
A hipotézis nem elméleti okokból tűnik plauzíbilisnek, hanem a közvélemény-kutatások
empirikus adatai alapján.

376
 HIPOTÉZISEK

A problémafelvetés során megfogalmazott elképzelések alapján hat vizsgálandó

hipotézist állítottam fel.

I. A jelenlegi anyagi helyzet értékelése

H1. Az objektív tényleges anyagi helyzet erősen befolyásolja az érzékelt

anyagi helyzetet.
Ez meglehetősen triviális állítás, s nem is önmagában érdekes, hanem két spe-
ciális szempontból. Egyrészt kontrollváltozóként fogjuk felhasználni a jelenlegi,
tényleges jövedelmi helyzetet, kiküszöbölve annak veszélyét, hogy közvetve a
pártok szavazóbázisának esetlegesen eltérő anyagi helyzete magyarázza a véle-
kedések különbségét, nem pedig maguk a pártpreferenciák. Másrészt egy ilyen
nyilvánvaló hatás jó viszonyítási alapot szolgáltat a kevésbé plauzibilis „ideoló-
giai hatás” erősségének méréséhez.

H2. A pártpreferenciák is befolyásolják az érzékelt anyagi helyzetet:

a kormánypárti szavazók kedvezőbben értékelik anyagi helyzetüket, mint a hozzájuk
hasonló objektív anyagi helyzetű ellenzéki szavazók.
Egy ilyesfajta hatás jól illeszkedne a két Magyarország elképzeléséhez: lám-lám,
már a saját anyagi helyzetüket sem a tények, hanem politikai preferenciáik alap-
ján ítélik meg az emberek, és bedőlnek saját táboruk retorikájának…
A józan észben bízva valójában arra számíthatnánk, hogy a vizsgálat végén
ezt a hipotézist elvethetjük, de azért jobb, ha a végére járunk. Ha mégis iga-
zolódik, akkor sem kell értetlenül állnunk előtte, hiszen jól ismert pszicholó-
giai mechanizmusokkal magyarázhatnánk a hatást. (Ez nem témája ugyan jelen
dolgozatnak, de gondolhatnánk, hogy például a saját politikai oldal hitelességé-
nek fenntartása, s ezzel a választó pártválasztásának önmaga számára történő
„igazolása” magyarázza, hogy a pártpreferenciák is belejátszanak a saját anyagi
helyzet megítélésébe. Az ilyen jellegű magyarázatok természetesen nem tennék
racionálissá a hatást, csak megérthetővé.)

II. A jövőbeli anyagi helyzet értékelése

H3. A jelenlegi szubjektív anyagi helyzet befolyásolja a jövőbeli várakozásokat.

Konkrétabban: nagy általánosságban elmondható, hogy a lakossági várakozások
nem a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítődését vetítik előre. A jobb hely-
zetű csoportok nagyobb arányban várják helyzetük javulását, mint a rosszabb
helyzetűek.
Ez nem szükségképpen van így. Jelentős társadalmi mobilitást eredményező
változások esetén a hatás megfordulhat vagy akár el is tűnhet. De közvélemény-

377
kutatási adatok alapján az előbbi állítás állja meg a helyét a magyar társadalom-
ban.

H4. A pártpreferenciák befolyásolják a jövőbeli anyagi várakozásokat.

A kormánypárti szavazók optimistábbak, mint az ellenzékiek.
A lehetséges magyarázat részben megegyezik a H2. hipotézis esetében leírtak-
kal, de gondolhatunk arra is, hogy a választók arra a pártra szavaznak, amely
nekik, vagyis annak a csoportnak ígért valamit, amelybe tartoznak, s egyelőre
hisznek neki.

H5. A várható választási eredmények a jelenlegi pártpreferenciákkal együtt

befolyásolják a jövőbeli anyagi várakozásokat: a kormányváltást váró ellenzéki
szavazók optimistábbak, mint a kormányváltásban nem bízó ellenzéki szavazók,
míg a kormánypárti szavazók esetében fordított a helyzet.
Az eddigi magyarázatok logikus továbbgondolása, ha a párt, amelytől jólétem
„függ”, hatalmon van, de várható, hogy elveszti a választást, és a másik erő kerül
hatalomra, amely nekem nem fog kedvezni, akkor pesszimista leszek stb.
Célszerűnek láttam ezt a hipotézist kiegészíteni egy korlátozó feltétellel.
A választások eredményére vonatkozó várakozások hatása eszerint csak a vá-
lasztások előtti fél-egy évben érvényesül, hiszen egyébként az egyén egy év múl-
va várható jóléte nem függ a választás eredményétől, mivel a közeljövőben nincs
választás.

III. Az „ideológiai dimenzió” (pártpreferencia) eltérő hatásai

H6. A politikai preferenciák hatása az anyagi helyzet észlelésére és várt alakulására

nőtt az elmúlt évtized során.
Vagyis nagyobb mértékben határozza meg ma a lakosság értékelését saját anya-
gi helyzetéről és annak várható alakulásáról a pártpreferencia, a politikai hova-
tartozás, mint régebben. Ha valóban így van, ez valamelyest alátámaszthatná
a politikai megosztottság fokozódásának elképzelését, és igazolhatná az ennek
következményeire vonatkozó aggodalmakat.

ADATOK ÉS MÓDSZEREK

A kutatáshoz az Szonda Ipsos havi omnibuszfelméréseinek adatait használtam

fel. A vizsgált 10 év összes havi felmérésének összevetésére több okból sem volt
lehetőség. A feladat idő- és energiaszükségletétől eltekintve még mindig ott volt
az a probléma, hogy az omnibuszfelvételek kérdéseinek szükségszerűen csak
kis része állandó, a többi változó. Ennek megfelelően a pártpreferenciára vonat-
kozó kérdések minden adatfelvétel során szerepeltek ugyan a kérdőívben, de a
válaszadók anyagi helyzetére, különösen annak jövőbeli alakulására vonatkozó
kérdések már messze nem minden alkalommal kaptak helyet benne.

378
 Így az adatok elérhetősége és a kutatáshoz rendelkezésre álló idő eleve termé-
szetes korlátját alkotta a vizsgálatnak, de az általuk meghagyott játéktérben már
elméleti szempontok érvényesültek. Egyrészt törekedtem arra, hogy minden vá-
lasztás előtt körülbelül azonos időben legyen elérhető egy-egy adatsor. Olyan
időtávot kellett választani, amikor már van értelme feltételezni, hogy a választá-
sok kimenetele esetleg befolyásolja a kérdezettek anyagi helyzetét, pontosabban
arra irányuló várakozásaikat. Ezért egyrészt a választások előtt körülbelül fél
évvel felvett adatokat használtam fel a vizsgálathoz. Másrészt az egyik hipotézis
vizsgálata megkövetelte, hogy olyan adatokat is felhasználjak, amelyekben ez
a hatás nem érvényesülhet, mert még egy évnél messzebb vannak a következő
választások. Ennek megfelelően az utolsó két parlamenti ciklus első feléből vet-
tem hasonló időszakra eső adatokat, míg az első érintett parlamenti ciklusból a
legkorábbi megfelelő adatsorral dolgoztam, az 1996. augusztusival.
A vizsgálat módszere alapvetően különböző csoportátlagok összehasonlítá-
sa. Az átlagok szemléletesen összehasonlíthatók, de ami szemmértékkel már
különbségnek tűnik, sok esetben nem megy át a statisztikai próbákon – és al-
kalmanként talán ennek ellenkezője is elmondható. Ezért finomabb bontásban
t-tesztekkel vizsgáltam meg, hogy egy-egy különbség mennyire szignifikáns,
míg a felállított modelleket, illetve a bennük szereplő feltételezett hatások szere-
pét varianciaanalízissel vizsgáltam.
Mivel a tanulmány tárgya a politikai preferenciák hatása, a politikai preferen-
ciákkal nem rendelkezők vagy azokat titkoló válaszadókat külön nem vizsgál-
tuk. Nagy általánosságban azonban elmondható róluk, hogy véleményük több-
nyire a két nagy politikai tömbhöz tartozók véleménye között van, és nagyjából
megfelel a lakossági átlagnak. Egy másfajta elemzési logikában akár a bizonyta-
lan választók is alkothatnák a viszonyítási pontot, mint akiket nem befolyásolhat
politikai preferenciájuk. Kizárásuk mellett elsősorban praktikus érvek szóltak.

VÁLTOZÓK

„Tényleges” jövedelmi helyzet

A tényleges jövedelmi helyzet mérésére az egy főre eső nettó háztartási jövede-
lem alapján képeztem új, kategoriális változót. Ezt a válaszadónak a háztartás
havi nettó jövedelmére vonatkozó becsléséből és a háztartástagok számából állí-
tottam elő, s mivel közvélemény-kutatási módszerekkel a háztartások tényleges
jövedelmi helyzete sok esetben csak számottevő bizonytalansággal becsülhető,
a konkrét értékekkel nem is foglalkoztam. A változó egyetlen célja az volt, hogy
támpontot adjon a lakosság különböző jövedelmi helyzetű csoportjainak elkülö-
nítésére. Erre a célra pedig elegendőnek látszott az egy főre eső háztartási jöve-
delem alapján negyedekbe (kvartilisekbe) sorolni a válaszadókat.

379
 Anyagi helyzet értékelése

Az anyagi helyzet értékelésére háztartási adatok álltak rendelkezésre. A háztar-

tás érzékelt (jelenlegi) anyag helyzetére vonatkozó zárt kérdés öt válaszlehető-
séget engedett meg a válaszadónak, amelyek nem annyira szubjektív érzéseire,
mint inkább arra vonatkoztak, hogy bevételeik (jövedelmük) miként viszonyul-
nak kiadásaikhoz. Ennek fényében érthető, hogy a válaszadók túlnyomó több-
sége középre rakja magát ezen az ötfokú skálán, hiszen az emberek általában
igyekeznek a bevételeikhez igazítani a kiadásaikat, ha ez sikerül, épp kijönnek
a jövedelmükből. A megtakarítási hajlandóság a magyar lakosság körében meg-
lehetősen alacsony, tehát nem szükségképpen a szegénység miatt ilyen alacsony
azok aránya, akik félre is tudnak tenni valamennyit, hanem inkább azért, mert
a lakosság jelentős része inkább – a tág értelemben vett – fogyasztásra költi jöve-
delmét. A skála másik oldalán található válaszok már inkább utalnak a szegény-
ség mértékére, különösen azok esetében, akik eladósodnak.
A háztartás érzékelt anyagi helyzete több feladatot is kapott a kutatásban.
Egyrészt magyarázó változója volt a jövőre vonatkozó gazdasági várakozások-
nak, másrészt maga is megmagyarázandó változó volt. A két szerephez kétféle-
képpen alakítottam át.
Egyrészt az öt válaszlehetőséget átkódoltam háromba, hogy a statisztikai
elemzésekhez elegendő elemszámú kategóriákat kapjak. Ennek megfelelően a
megtakarítás mértékétől függetlenül egyetlen csoportba soroltam azokat, akik
képesek bármekkora megtakarításra, másrészt szintén egyetlen csoportba azo-
kat, akik jövedelme már kevesebb volt, mint kiadásaik, függetlenül attól, hogy
még csak korábbi megtakarításaikat élték fel, vagy már eladósodtak.

1. táblázat. A háztartás jelenlegi anyagi helyzete

(százalékos megoszlás)

1996. 08. 1997. 11. 1999. 01. 2001. 09. 2003. 01. 2005. 12.
Sokat tudnak
0 0 0 1 1 0
félretenni
Keveset tudnak
13 14 16 18 20 18
félretenni
Éppen elegendő
62 63 67 65 69 67
a jövedelmük
Megtakarításaikat
10 10 9 9 6 6
élik fel
Eladósodnak 14 12 6 5 4 6
Nem tudja,
1 1 1 2 1 3
nem válaszol
Érdemi válaszok
transzformált 44 pont 45 pont 49 pont 50 pont 52 pont 50 pont
átlaga (0–100)

380
 Másrészt ahhoz, hogy a háztartás jelenlegi anyagi helyzetét magyarázzam,
a válaszokat egy 0–100 intervallumú skálára transzformáltam. Ez az átalakítás
nem teljesen problémamentes. A probléma megértéséhez vegyük szemügyre a
vizsgálat kezdőpontjául szolgáló adatokat 1996 augusztusából.
Jól látható, hogy a válaszadók több mint hattizede középre helyezi magát („ép-
pen elegendő a jövedelmük”), közel egynegyedük ennél rosszabbnak, 13 száza-
lékuk jobb helyzetértékelést ad háztartása anyagi helyzetéről. A transzformáció
eredményeként átlagosan 44 pontot kapunk, ami úgy értelmezhető, hogy átlago-
san az emberek a közepesnél rosszabbnak ítélik anyagi helyzetüket. Ez – mint a
válaszok megoszlásából láttuk – abból fakad, hogy többen vannak, akik jövedelme
már kevés életvitelük fenntartásához, s ezért vagy korábbi megtakarításaikat élik
fel, vagy eladósodnak, mint azok, akik valamennyit félre is tudnak tenni. Pusztán
az átlagból természetesen ezt nem látjuk, ahogy azt sem, hogy a többség úgy ítéli
meg: jövedelme éppen elegendő. Vagyis a válaszokból számított átlag használatá-
val jelentős információveszteség ér minket, de mivel nem a háztartások érzékelt
anyagi helyzete a vizsgálódás végső tárgya, hanem ennek eltérése különböző la-
kossági csoportokban, ez a veszteség még vállalható.

Várt anyagi helyzet egy év múlva

Az anyagi helyzet jövőbeli változására vonatkozó kérdést individuális szinten

mértük, vagyis nem a háztartás egy év múlva várt helyzetére, hanem a kérde-
zett várt anyagi helyzetére vonatkozott. Az ötkategóriás kérdésre adott válaszok
megoszlása lényegesen eltér a háztartás jelenlegi helyzetére vonatkozó – szintén
ötkategóriás (igaz, eltérő kategóriákról van szó) – kérdésre adott válaszokétól.
Tulajdonképpen ez a változó áll a vizsgálat középpontjában, hiszen a legfon-
tosabb kérdésünk az, hogy ha olyan bizonytalan szituációról alkotnak véleményt
a válaszadók, mint anyagi helyzetük jövőbeli változása, értékeléseiket mennyi-

2. táblázat. A válaszadó anyagi helyzete egy év múlva

(százalékos megoszlás)

1996. 08. 1997. 11. 1999. 01. 2001. 09. 2003. 01. 2005. 12.
Sokkal jobb lesz 0 1 1 1 1 1
Kicsit jobb lesz 11 17 16 18 28 22
Változatlan marad 21 33 34 41 43 42
Kicsit rosszabb lesz 29 21 27 21 17 18
Sokkal rosszabb lesz 34 22 15 14 6 8
Nem tudja,
4 6 7 6 5 9
nem válaszol
Érdemi válaszok
transzformált átlaga 28 pont 38 pont 40 pont 43 pont 51 pont 47 pont
(0–100)

381
ben befolyásolják politikai preferenciáik. A szemléletesség kedvéért ezt a válto-
zót is átalakítottam, az érdemi válaszokat egy 0–100 skálára transzformáltam.

Politikai preferenciák

A kutatásnak nem tárgya egyik politikai párt szavazótáborának vizsgálata sem,

feltételezzük, hogy hasonló mechanizmusok formálják a különböző politikai
preferenciákkal rendelkező választók véleményét saját anyagi helyzetükről és
várható változásáról – igaz, ezek a hasonló mechanizmusok eltérő eredmények-
re vezetnek különböző politikai helyzetekben, konkrétan attól függően, hogy a
kérdezett kedvenc pártja kormányzati pozícióban van-e vagy sem.
A kutatás során felhasznált minták elemszáma (1000, illetve 1500 fő mintán-
ként) eleve nem is teszi lehetővé, hogy a részletesebb vizsgálat során az egyes
pártokat vizsgáljuk – különösen igaz ez a kisebb pártokra. Márpedig a kisebb
pártok fogalma a vizsgálat által felölelt egy évtized első két évében még nem
volt olyan kiforrott, mint ma, vagy legalábbis az 1998-as választások óta. Vagyis
ha pártonként vizsgálnánk a lakossági vélemények alakulását, idővel megcsap-
panna a vizsgálatba vonható pártok száma. A teljes népességen belül a két nagy
párton kívül 1998 júniusa óta egyetlen más párt népszerűsége sem emelkedett
7 százalék fölé, míg 1996–97-ben még előfordult, hogy az SZDSZ 10, az FKGP
pedig akár 16 százaléknyi szavazó támogatásával is rendelkezett.
Ennek megfelelően csak a parlamenti pártok szavazótábora került be a vizsgá-
latba, az is két tömbbe sorolva. A tömbbe sorolás elméleti szempontból független
a ténylegesen lejátszódó politikai tömbösödéstől, egyszerűen csak a kormánypárti
és az ellenzéki szavazókat különbözteti meg. Ez a megoldás elméleti céljaimra
alkalmas volt, és statisztikai szempontból is célszerű volt. Ráadásul ez az egy-
szerű dichotómia nagyon is megfelelt a ma már egyértelműen azonosítható és a
kormányzati hatalomban egymást váltó politikai tömböknek. Egyetlen problémás
eset adódott, a MIÉP, amely 1998 és 2002 között parlamenti erő volt, de nem le-
hetett ugyanabba az ellenzéki tömbbe sorolni, amelyiket az MSZP és az SZDSZ
alkotta. Ezért híveit nem tudtam jó szívvel sem a kormánypárti, sem az ellenzéki
szavazókhoz sorolni, így a MIÉP-szavazókat kihagytam az elemzésből.
Mindezek eredményeként a politikai preferenciákat mutató kétértékű válto-
zó a 3. táblázatban található mátrixszal írható le.

Választási várakozások

Modellem szerint a választások kimenetelére vonatkozó várakozások befolyásol-

ják azt, hogy hogyan ítélik meg a választók anyagi kilátásaikat. A politikai prefe-
renciák esetében bemutatott problémák azonban itt is fennállnak, ezért érdemes
ugyanúgy összevonni a pártokat, mint a pártpreferencia esetében. Az előbbi mát-
rix tehát mutatja azt is, hogy válaszadók milyen – kormánypárti vagy éppen ellen-
zéki – győzelmet remélnek egy „most vasárnapi” parlamenti választáson.

382
 3. táblázat. A politikai preferenciák változó két kategóriájának jelentése a felméréssorozat
különböző időpontjaiban

Felmérés ideje Kormánypárti szavazók pártjai Ellenzéki szavazók pártjai

1996. augusztus
MSZP, SZDSZ Fidesz, FKGP, KDNP, MDF
1997. november
1999. január MSZP, SZDSZ
Fidesz, FKGP, MDF
2001. szeptember
2003. január Fidesz, MDF
MSZP, SZDSZ
2005. december

MODELLEK

Az első öt hipotézis vizsgálatára három modellt alkottam, melyek érvényességét

statisztikai módszerekkel vizsgáltam meg. A dolgozat legnagyobb részét e vizs-
gálatok eredményeinek bemutatása teszi ki.
A három modell a 4. táblázatban közölt változókat tartalmazza, és az ott be-
mutatott kutatási céloknak felel meg:

4. táblázat. A H1–H5 hipotézisek vizsgálatára felállított modellek

Cél (vizsgálandó
Modell Magyarázó változók Magyarázandó változó
hipotézisek)
„tényleges” jövedelmi helyet jelenlegi anyagi
A H1, H2
politikai preferenciák helyzet értékelése
jelenlegi anyagi helyzet érté-
kelése várt anyagi helyet
B H3, H4
egy év múlva
politikai preferenciák
politikai preferenciák várt anyagi helyet
C H5
választási várakozások egy év múlva

A H6 hipotézis vizsgálatára nem építettem modellt, e célból az imént bemu-

tatott modellek eredményeinek időbeli felmutatására támaszkodom.5
A tanulmány gerincét a három modell szisztematikus vizsgálata adja a hat
időpontban. A statisztikai elemzések iránt kevésbé fogékony, vagy akár csak lé-
nyegre törő olvasó bátran eltekinthet az egyes időpontokban fellelt eredmények

5
Ez inkább csak szemléletes, semmint pontos képet ad a változásokról. Az időbeli válto-
zások vizsgálata akár külön tanulmány tárgya lehetne, amelyben az egyes adatfelvételek ered-
ményéből létrehozott, ún. pooled file-on regressziós elemzéssel megvizsgálhatnánk a hatások
változását.

383
szisztematikus áttekintésétől, ha a fejezetek végén található „időbeli változások”
című alfejezethez lapoz, megtalálja a megelőző oldalakon leírt eredmények sum-
mázatát.

POLITIKAI ERŐVISZONYOK AZ ADATFELVÉTELEK IDEJÉN

Jóllehet a kutatás tárgya nem a politikai erőviszonyok változása az elmúlt egy

évtized során, mégis indokolt lehet röviden emlékeztetni arra, hogy az elemzés-
hez használt közvélemény-kutatások alapján mi jellemezte a pártok helyzetét a
vizsgált időpontokban.
1996 augusztusában, a vizsgálatsorozat első pillanatában az MSZP és az
SZDSZ kormányozta az országot. Nagyjából a kormányzati ciklus felénél ké-
szült a felvétel, amikor az ellenzék lényegesen erősebb volt, mint a kormánypár-
tok. Az MSZP támogatottsága a teljes népességben 16 százalék, az SZDSZ-é fele
ekkora, vagyis a kormánypártokra 24 százalék szavazott volna. Ezzel szemben
az ellenzéki pártok támogatottsága 31 százalékos volt. Az ellenzék támogatói
legnagyobb arányban az FKGP és a Fidesz között oszlanak meg (12, illetve 10
százalékos arányban). Az MDF támogatottsága 5, a KDNP-é 4 százalék.
1997. november: az MSZP–SZDSZ kormányzás vége előtt bő fél évvel az el-
lenzék lényegesen erősebb, mint a kormánypártok. Az MSZP támogatottsága a
teljes népességben 19, az SZDSZ-é 5 százalék, vagyis a kormánypártokra 24 szá-
zalék szavazna. Az ellenzéki pártok támogatottsága 32 százalékos. Az ellenzék
támogatói legnagyobb arányban továbbra is az FKGP és a Fidesz között oszlanak
meg (13, illetve 15%) – igaz, a két jobboldali párt erőviszonyai már mások, mint
1996 augusztusában. Az MDF támogatottsága 2, a KDNP-é ugyancsak 2 szá-
zalék.
1999 januárjában, háromnegyed évvel a választások után a Fidesz–FKGP–MDF
koalíció kormányoz. A közvélemény-kutatás jelentős kormánypárti fölényt mért:
az ellenzéki MSZP támogatottsága a teljes népességben 24, az SZDSZ-é 2 szá-
zalék, vagyis a korábbi kormánypártokra 26 százalék szavazna. Ezzel szemben
a kormánypártok támogatottsága 37 százalékos. Ebből 30 százalék jut a Fidesz-
re, 4 százalék az FKGP-re és 2 százalék az MDF-re. (A MIÉP-et nem soroltuk
sehova.)
Gyakorlatilag bő fél év alatt, 1998 eleje és ősze között kialakult a kvázikétpárt-
rendszer, eltűnt az FKGP-szavazók nagy része, az SZDSZ szavazótábora mini-
málisra olvadt, miközben erősödött az MSZP, de még inkább a Fidesz.
2001 szeptemberében, bő fél évvel a 2002-es választások előtt a Fidesz–MPP,
az FKGP és az MDF együttes támogatottsága a teljes népesség körében 26 szá-
zalék, ami alig marad el az MSZP és az SZDSZ együttes, 28 százalékos támo-
gatottságától. A különbség a statisztikai hibahatáron belül van. A politikai erő-
viszonyok kiegyenlítettségét a lakosság is érzékeli: 32 százalék állítja, hogy egy
„most vasárnapi” választáson a Fidesz–MPP szerezné meg a legtöbb szavazatot,
míg az MSZP győzelmét 33 százalék valószínűsíti. (A kisebb kormánypártok
és az SZDSZ győzelmét valószínűsítők kevesen vannak, viszont velük együtt

384
nézve az esélyeket, ugyanannyian fogadnának valamelyik kormánypártra, mint
az MSZP- vagy az SZDSZ-re: 34–34 százalék.) A már korábban jelzett tömbösö-
dés mindkét oldalon erősen előrehaladt: a 26 százalék kormánypárti szavazó 23
százalékát a Fidesz-szimpatizánsok teszik ki, míg a baloldali-liberális blokk 28
százalékából 25 százalék az MSZP-tábor érdeme.
2003. január: a választások után háromnegyed évvel újra az MSZP–SZDSZ
koalíció van kormányon, ellenzékben a Fidesz és az MDF. A kormánypártok
támogatottsága összesen 40 százalékos, igaz, ebből 37 százalék az MSZP része.
Az ellenzéki oldalon még nagyobb mértékű a nagyobbik párt túlsúlya: a Fidesz
támogatottsága 27 százalékos, míg az MDF-é csak 1 százalék. Vagyis összessé-
gében jelentős a kormányoldal fölénye.
Az utolsó vizsgált időpontban, 2005 decemberében, szűk félévvel a válasz-
tások előtt az MSZP és az SZDSZ alkotta koalíció van kormányon, ellenzékben
a Fidesz és az MDF. A kormánypártok támogatottsága összesen 32 százalékos,
igaz, ebből 29 százalék az MSZP része. Az ellenzéki oldalon (30%) még nagyobb
a Fidesz túlsúlya: a párt támogatottsága 28 százalékos, míg az MDF-é csak 2 szá-
zalék. Vagyis a kormányoldal fölénye összességében a hibahatáron belüli.

A HÁZTARTÁS ÉRZÉKELT ANYAGI HELYZETE

(A MODELL; H1, H2 HIPOTÉZIS)

Vizsgálódásunkat kezdjük a jelenlegi anyagi helyzettel. A jelenlegi helyzetet

mérő transzformált változó értékei az 5. táblázatban látható módon alakulnak a
tényeges jövedelmi helyzet és a politikai preferenciák függvényében. Érdemes
először külön megvizsgálni a jövedelmi helyzet és a politikai preferenciák glo-
bális hatását, majd külön-külön megfigyelni a politikai preferenciák hatását az
egyes jövedelmi csoportokban.

1996. AUGUSZTUS6

Az 5. táblázat 1996. 08. oszlopa alapján a következő megállapításokat tehetjük:

A tényleges jövedelmi helyzet függvényében javul az elégedettség mértéke (37
pontról 54 pontra) a háztartás anyagi helyzetével kapcsolatban, igaz, a 2–3. jö-
vedelmi negyedbe tartozók véleménye között nincs eltérés. Vagyis a rosszabb
jövedelmű háztartásokban élők valóban elégedetlenebbek, mint a relatíve jobb
helyzetű háztartások tagjai. Mivel ez a felismerés meglehetősen triviális, és nem
is szűken vett tárgya kutatásunknak, részletesebben nem vizsgáljuk.
Összességében elmondható, hogy a kormánypárti–ellenzéki dichotómia kü-
lönbsége is működik, hiszen a kormánypárti szavazók szignifikánsan kedve-

6
Az első vizsgálati időpontban viszonylag hosszan időzöm az eredmények leírásánál, hogy
a séma érthető legyen, a későbbiekben rövidebbre fogom az elemzést.

385
386
5. táblázat. Háztartás érzékelt anyagi helyzete
(válaszok transzformált átlaga; 0–100; ahol 0 = eladósodunk, 100 = jelentős megtakarításra van lehetőségünk)

Jövedelmi kvar-
Politikai preferenciák 1996. 08. 1997. 11. 1999. 01. 2001. 09. 2003. 01. 2005. 12.
tilisek
Kormánypárti szavazó 42 40 43 46 47 41
Alsó negyed Ellenzéki szavazó 34 36 46 45 43 43
Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 37 37 44 45 45 42
Kormánypárti szavazó 47 46 48 57 52 51
2. Ellenzéki szavazó 41 45 47 48 49 51
Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 44 45 48 52 50 51
Kormánypárti szavazó 44 46 49 56 53 56
3. Ellenzéki szavazó 42 44 50 50 57 52
Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 43 45 50 54 54 54
Kormánypárti szavazó 54 54 56 62 58 60
Felső negyed Ellenzéki szavazó 54 55 54 53 55 50
Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 54 55 55 57 57 55
Kormánypárti szavazó 47 48 49 55 53 54
Összesen Ellenzéki szavazó 42 44 51 49 50 49
Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 44 46 49 52 52 51
zőbb értékeléseket adtak, még ha az átlagos különbség nem volt is túl jelentős (5
pont a 100 fokú skálán).7
Finomabb bontásban, vagyis a politikai preferenciák hatását adott jövedelem-
szint mellett vizsgálva úgy tűnhet, az alsó két jövedelmi negyedben a kormány-
párti szavazók kedvezőbbnek látják a helyzetüket (42, illetve 47 pont), mint az
ellenzéki szavazók (34, illetve 41 pont). A különbségek azonban ezekben az ese-
tekben sem szignifikánsak, azaz statisztikailag nem igazolható, hogy a min-
ta alapjául szolgáló alpopulációkban (vagyis az egyes jövedelmi negyedekben)
fennáll az eltérés. (Mivel a 8 és a 6 pontos különbség nem tekinthető elhanya-
golható mértékűnek, az eredményt a csoportok alacsony elemszámának is be-
tudhatjuk – hiszen az 5 pontos különbség az összes kormánypárti és ellenzéki
szavazó között még szignifikáns volt. A vizsgált csoportok alacsony elemszá-
ma magyarázhatja ugyan a szignifikancia hiányát, de nem teszi lehetővé, hogy
eltekintsünk annak tényétől.) Vagyis nem sikerült igazolnunk a jövedelmi helyzet
kontrollálása mellett a politikai preferenciák hatását a háztartás anyagi helyzetének
értékelésére.
Ugyanezt az eredményt kapjuk, ha varianciaanalízissel vizsgáljuk a tényle-
ges jövedelmi helyzet és a politikai preferenciák hatását az anyagi helyzet érté-
kelésére: az egy főre eső háztartási jövedelem hatása (H1) igazolható, a politikai hova-
tartozásé (H2) viszont nem.8 (Természetesen így a két hatás interakciójáról sem
beszélhetünk, mint látni fogjuk, később erre is találunk majd példát.)
A modell magyarázóereje9 így sem elhanyagolható: 8,9 százalék.10 (Igaz, ez nem
önmagában érdekes, hanem viszonyítási pontként a későbbi években mért ered-
ményekhez.)
7
Nominális értelemben nem jelentős, de statisztikai értelemben szignifikáns, azaz valóban a
teljes populációra jellemző különbségről van szó. Ezt t-teszttel ellenőriztem. (A t-teszt eredménye:
t = 2,508; szabadságfok = 528,344; szignifikanciaszint: p < 0,012. A tanulmány során kizárólag a
p<0,05 szignifikanciaszinttel jellemezhető kapcsolatokat tartom szignifikánsnak, de esetenként
a változások érzékeltetéséhez ennél pontosabb értékeket is megadok. A szignifikanciatesztek
eredményének bemutatása során a továbbiakban csak a p értéket adom meg.)
8
A szignifikanciaszintek a következőképpen alakulnak: a jövedelmi helyzet (kvartilisek) ha-
tása esetében p < 0,0005; a politikai hovatartozás (ellenzéki vs. kormánypárti szavazó) viszont
p < 0,072, ami a meghatározott kritériumnak (p < 0,05) már nem felel meg.
9
A magyarázóerő statisztikai értelmezésétől itt eltekintek. A varianciaanalízisben vagy ál-
talában a statisztikai modellekben kevésbé járatós olvasó számára elég, ha egyszerűen úgy fogja
fel, mint egy olyan értéket, ami azt mutatja, hogy a modellbe bevont magyarázóváltozók mennyi-
ben, hány százalékban tudják megmagyarázni azt a jelenséget, konkrétabban az annak megfelelő
magyarázandó változót, amit vizsgálunk. Vagyis a 0-hoz közelítő magyarázóerő nem sokban
segíti a vizsgált jelenség magyarázatát, míg a 100 százalékhoz közelítő (ami valójában csak a
természettudományokban lehetséges), rendkívül nagy mértékben. A konkrét számok kevésbé ér-
dekesek, mint a változás a vizsgált időpontok között. Más szempontból a tanulmányban felhasz-
nált rendkívül primitív modellek esetében már akkor sem lehetünk elégedetlenek, ha a modell
magyarázóereje meghaladja a 10 százalékot.
10
Mivel csak egy főhatás érvényesült, a modell magyarázóerejét jól méri az R 2 értéke, ami
0,089. (Valójában mivel mindössze két változó kapcsolatáról van szó, vissza is térhetnénk egy egy-
szerű korrelációvizsgálathoz az intervallumszintű jövedelemváltozó és az anyagi helyzettel való
elégedettség között. Ennek eredménye a következő: Peasrons-féle r2 = 0,266, p < 0,0005. De mivel
valójában nem ezt a nyilvánvaló hatást vizsgáljuk, hanem a politikai preferenciákét, ezzel a pon-

387
 Az eredmények összességében megfelelnek a várakozásoknak, hiszen meg-
lehetősen plauzibilisnek látszik, hogy az emberek véleményét saját anyagi hely-
zetükről befolyásolja jövedelmük, míg politikai preferenciájuk nem. (Még ha
hipotézisként megkockáztattam is az utóbbi állítást.)

1997. NOVEMBER

A tényleges jövedelmi helyzet függvényében a H1 hipotézisnek megfelelően va-

lóban javul az elégedettség mértéke a háztartás anyagi helyzetével kapcsolatban,
igaz, a 2–3. jövedelmi kvartilisba tartozók véleménye között ebben az időpont-
ban sincs eltérés.
Összességében úgy tűnik, hogy a kormánypárti–ellenzéki dichotómia is mű-
ködik, hiszen a kormánypárti szavazók szignifikánsan (4 ponttal) kedvezőbb ér-
tékeléseket adtak, mint az ellenzéki pártok hívei.11 Ha viszont az egyes jövedel-
mi negyedekben vizsgáljuk az eltéréseket, vagyis ha a valós jövedelmi helyzetet
kontroll alatt tartjuk, akkor már egyetlen esetben sem szignifikáns az eltérés.
A kétutas varianciaanalízis is igazolja, hogy a jövedelmi helyzet hatása szignifi-
káns a háztartás jelenlegi helyzetének értékelésére, de a politikai hovatartozásé már nem12
– és ennek köszönhetően persze a két főhatás közös, interakciós hatása sem.
A modell magyarázóereje 9,9 százalék,13 ami éppen 1 százalékkal magasabb
az 1996 augusztusában mértnél, de ebből azért nem érdemes jelentősebb követ-
keztetéseket levonni.
Összességében továbbra is igazolódni látjuk a józan ésszel kapcsolatos elkép-
zeléseinket: az emberek tényleges helyzetükre alapozzák értékelésüket jelenlegi
anyagi helyzetükről, és ebbe nem szól bele politikai vonzalmuk. (Vagyis a H1
hipotézist ismételten igazoltam, a H2-őt pedig újra cáfoltam.)

1999. JANUÁR

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy az A modellel kapcsolatban nem változott

érdemben a helyzet a korábbi felmérésekhez képest.
A tényleges jövedelmi helyzet függvényében (H1) valóban javul az elégedett-
ség mértéke a háztartás anyagi helyzetével kapcsolatban, igaz, a 2–3. jövedelmi
negyedbe tartozók véleménye között továbbra sincs eltérés.
A kormánypárti–ellenzéki dichotómiára építő H2 hipotézis viszont egyálta-
lán nem működik, hiszen nincs szignifikáns különbség a két tábor értékelése

tosabb adattal a továbbiakban nem foglalkozunk, hanem csak a teljes modellek magyarázóerejét
vizsgáljuk.)
11
A t-teszt alapján p < 0,017.
12
A jövedelmi helyzet (kvartilisek) hatása esetében p < 0,0005; a politikai hovatartozásra (el-
lenzéki vs. kormánypárti szavazó) vonatkozóan viszont p < 0,445.
13
Mivel most is csak egy főhatás érvényesült, a modell magyarázóerejét jól méri az R 2 értéke,
ami 0,099.

388
között. Finomabb vizsgálattal sem kapunk más eredményt: egyetlen jövedelmi
negyedben sem találunk lényeges eltérést a kormánypárti és az ellenzéki szava-
zók között, ezt megerősítik a szignifikanciatesztek is.
Varianciaanalízissel vizsgálva az adatokat, megerősíthetjük, hogy a jövedelmi
helyzet hatása szignifikáns, de a politikai hovatartozásé már nem.14 (Ennek köszönhe-
tően a két hatás közös, interakciós hatásának kérdése már fel sem merül.)
A modell magyarázóereje 4,8 százalékos, de a magyarázatban valójában csak
a jövedelmi helyzet játszik szerepet.15
Az eredmények tehát továbbra is megfelelnek a „józan észen” alapuló vára-
kozásoknak: az emberek véleményét saját anyagi helyzetükről befolyásolja jöve-
delmük, míg politikai preferenciájuk nem. Elárulhatom, két év múlva már más
lesz a helyzet.

2001. SZEPTEMBER

A tényleges jövedelmi helyzet függvényében valóban javul az elégedettség mérté-

ke a háztartás anyagi helyzetével kapcsolatban. (Azzal a már unalomig ismert ki-
tétellel, hogy a 2–3. jövedelmi negyedbe tartozók véleménye között nincs eltérés.)
Összességében működik a kormánypárti–ellenzéki dichotómia, hiszen szig-
nifikáns a különbség a két tábor értékelése között. A kormánypárti szavazók
kedvezőbbnek ítélik helyzetüket, mint az ellenzék hívei. Ha a kormánypárti
és az ellenzéki szavazók véleményét a jövedelmi helyzetet kontrollváltozóként
használva vizsgáljuk, akkor is alátámaszthatjuk ezt a megállapítást, hiszen az
első kvartilisban nem szignifikáns ugyan az eltérés, a 2–4-ben igen. Ez viszont
már újdonság: hiszen a korábbi felmérésekben nem sikerült ilyen hatást kimu-
tatnom.
A varianciaanalízis is azt mutatja, hogy a jövedelmi helyzet és a politikai ho-
vatartozás hatása egyaránt szignifikáns.16 (Az interakciójuk viszont nem.)
A modell magyarázóereje 7,8 százalékos.
Azzal, hogy a H1 hipotézis mellett a H2-t is igazoltuk, búcsút kell mondanunk
annak a nem titkolt reményünknek, hogy a politikai hovatartozás nem játszik
szerepet a saját anyagi helyzet értékelésében. Úgy látszik, 2001-től jövedelmi vi-
szonyaiktól függetlenül már másként látják helyzetüket a kormánypárti és az ellenzéki
szavazók, az előbbiek az utóbbiakhoz képest szinte „győztesnek” érzik magukat.

14
A szignifikanciaszintek a következőképpen alakulnak: a jövedelmi helyzet (kvartilisek) ha-
tása esetében p < 0,0005; a politikai hovatartozás esetében viszont p < 0,928.
15
R 2 = 0,048.
16
Mind a jövedelmi helyzet, mint a politikai preferenciák hatása esetében a szignifikanteszt
eredménye egyértelmű: p < 0,0005.

389
 2003. JANUÁR

A 2001. szeptemberi adatok alapján elhamarkodottan vontuk le a következtetést,

hogy a lakosság ítélőképességét végképp eltompította a politika. Akkor a politi-
kai preferenciák is befolyásolták ugyan a saját anyagi helyzet megítélését – ami
mellett némiképp értetlenül álltam –, 2003 januárjára azonban visszaállt a „józan
ész” sugallta állapot.
Vagyis a tényleges jövedelmi helyzet függvényében valóban javul az elége-
dettség mértéke a háztartás anyagi helyzetével kapcsolatban. (Az eddigi adatok-
tól eltérően még a 2–3. jövedelmi kvartilisba tartozók véleménye között is van
eltérés.)
Nem működik viszont a kormánypárti–ellenzéki dichotómia, hiszen nincs
szignifikáns különbség a két tábor értékelése között – sem globálisan, sem az
egyes jövedelmi negyedekben.
A varianciaelemzés megerősíti, hogy csak a jövedelmi helyzet hatása szigni-
fikáns, a politikai hovatartozásé nem.17
A modell magyarázóereje 7,5 százalékos, ami nem csoda, hiszen csak az
egyik magyarázó változó játszott szerepet a magyarázatban.

2005. DECEMBER

A tényleges jövedelmi helyzet függvényében most is javul az elégedettség mér-

téke a háztartás anyagi helyzetével kapcsolatban. (Igaz, a 3–4. jövedelmi kvarti-
lisba tartozók véleménye között nincs eltérés.)
Globálisan működik a kormánypárti–ellenzéki dichotómia, hiszen szignifi-
káns a különbség a két tábor értékelése között: a kormánypártiak kedvezőbb-
nek ítélik meg jelenlegi anyagi helyzetüket. Igaz, a hatás nem minden jövedelmi
szinten igazolható: az 1–3. negyedekben nem szignifikáns az eltérés, a negye-
dikben viszont igen.18
Kétségeinket a varianciaelemzés oszlatja el. Megerősíti, hogy a jelenlegi anya-
gi helyzet értékelésére a tényleges jövedelmi helyzet és a politikai hovatartozás,
sőt az interakciójuk is szignifikáns hatással van.19
Mivel a főhatások mellett az interakciós hatás is érvényesül, 11,5 százalékos
magyarázóerőről 20 beszélhetünk.
Megállapíthatjuk, hogy a racionális helyzetértékelésre vonatkozó elvárásaink
dacára, a H2 hipotézist megerősítve ismét hatásosnak bizonyult a politikai preferencia

17
A jövedelmi negyed hatását p < 0,0005-ös szignifikanciaszinten igazoltam, míg a politikai
oldal hatást elvetettem, mivel p < 0,208.
18
Az összes kormánypárti és ellenzéki szavazó esetében p < 0,0005, a negyed jövedelmi ne-
gyedbe tartozó szavazók esetében p < 0,001.
19
A jövedelmi helyzet hatásában lehetünk a legbiztosabbak: p < 0,0005; de a politikai oldal
és a két főhatás interakciójában sincs okunk kételkedni, az előbbi esetben p < 0,016, az utóbbiban
p < 0,021.
20
E2 = 0,115.

390
a saját anyagi helyzet értékelésére, akárcsak 2001 szeptemberében, amikor szintén belátha-
tó közelségben volt a következő parlamenti választás. (Ugyanakkor érdemes megemlé-
kezni arról, hogy 1997 novemberében, amikor hasonlóan rövid idő választotta el a
felmérést a következő választástól, még nem mértünk ilyen hatást.)

IDŐBELI VÁLTOZÁSOK

A korábbi oldalakon pillanatfelvételként merevítettem ki a saját anyagi helyzetre

vonatkozó lakossági véleményeket, pontosabban azt a hatást, amit ezekre a véle-
ményekre – más hatások mellett – a politikai preferenciák gyakoroltak.
Ideje, hogy számot vessünk azzal, az elmúlt 10 év során van-e valami szabály-
szerűség e hatások erejének változásában. Ma jobban befolyásolja-e a választók
politikai preferenciája anyagi helyzetük megítélését, mint korábban? Vagy nem
beszélhetünk egyértelmű trendről, de van valamilyen más időbeli mintázat?
A H6 hipotézis szerint a politikai preferenciák súlya nőtt a saját jelenlegi
anyagi helyzet megítélésében az elmúlt évtized során. Tágan értelmezve: az em-
berek ma hajlamosabbak mindent a politikai megosztottság szemüvegén keresz-
tül látni, mint „régen”.
A jelenlegi anyagi helyzet megítéléséhez az A modell eredményeit kell újra
elővennünk. Jelen esetben nemcsak arra figyelünk, hogy szignifikáns-e a po-
litikai hovatartozás hatása, hanem arra is, hogy mennyire erős. Ennek mérése
az úgynevezett béta-értékkel történik. Anélkül, hogy pontosan definiálnánk,
elégedjünk meg annyival, hogy 0-hoz közeli értékei a hatás hiányát, 1-hez köze-
li értékei rendkívül erős hatást jelentenek. Összehasonlítási alapul megadom a
jövedelmi helyzet (jövedelmi kvartilisek) hatását is, és csak az igazolható, szigni-
fikáns hatásokat szerepeltetem a 6. táblázatban.
A táblázatra figyelve rögtön szembetűnik, hogy a jövedelemnek minden eset-
ben volt szignifikáns hatása az anyagi helyzet értékelésére, míg a politikai pre-
ferenciáknak a hat alkalomból csak kétszer. Az előbbi tény nem különösebben
érdekes, hiszen ha a tényleges jövedelmi helyzet nem hat az anyagi helyzet érté-
kelésére, mi más hathatna?! Az már sokkal fontosabb, hogy 2001 előtt nem sike-
rült kimutatnom a pártpreferenciák hatását a jelenlegi anyagi helyzet megítélésére. Ezt
örömmel fogadtam, annak bizonyítékaként, hogy a lakosság véleménye kialakí-
tásában a „kemény tényekhez” ragaszkodik – legalábbis akkor, ha ilyen tények
a rendelkezésére állnak. 2001 szeptemberében és 2005 decemberében viszont már
a választók pártpreferenciája a jelenlegi anyagi helyzetet is befolyásolta, konkrétan:

6. táblázat. A jövedelmi helyzet és a politikai preferenciák hatása a jelenlegi anyagi helyzet

értékelésére (varianciaanalízis alapján szignifikáns hatások béta-értékei)

A modell 1996. 08. 1997. 11. 1999. 01. 2001. 09. 2003. 01. 2005. 12.
Jövedelem hatása 0,284 0,307 0,220 0,233 0,264 0,272
Politikai oldal hatása – – – 0,171 – 0,109

391
a kormánypárti szavazók kedvezőbb értékelést adtak saját anyagi helyzetükről,
mint az ellenzéki szavazók. (Mivel összesen két időpontról van szó, a hatás ere-
jének változásáról nem érdemes beszélni.)
Érdemes kiemelni, hogy az előbbi esetben az MSZP és az SZDSZ hívei alkot-
ták az ellenzéki szavazókat, az utóbbiban viszont a Fidesz és az MDF szimpati-
zánsai. Vagyis a hatás nem speciálisan a pártpreferenciától függött, hanem attól,
hogy a preferált párt kormányon van-e vagy ellenzékben.
Másrészt arra is érdemes figyelni, mi a közös a két időpontban: mindkettő a
választások előtti fél-háromnegyed éven belül volt, vagyis akkor, amikor – ha a
hivatalos kampány még nem kezdődött is el – már érződtek a közeli választás
előszelei. Legalábbis erre a hatásra enged következtetni, hogy 2003 januárjában,
vagyis meglehetősen távol a következő választástól, a pártpreferenciáknak nem
volt igazolható hatásuk.
Jóllehet az adatsor nem elég hosszú, megkockáztatom a – talán egy másik
kutatással ellenőrizhető – feltevést, hogy valóban változás történt a pártprefe-
renciák hatásában. A korábbi évektől eltérően 2001-től kezdődően a pártpreferenciák
befolyásolják a választók ítéletét saját anyagi helyzetükről, de úgy tűnik, csak akkor, ha
a választások már belátható közelségben vannak, és ezáltal a politika fontosabbá válik az
életükben. Ez azonban csak hipotézis, amely megfelel a tanulmány eredményei-
nek, de az itt közölt adatok alapján nem bizonyítható.

A VÁRT ANYAGI HELYZET (B MODELL; H3, H4 HIPOTÉZIS)

A várt anyagi helyzetre vonatkozó modell vizsgálata során már támaszkodha-

tunk a korábban használt sémánkra, így rövidebb elemzések is kielégítően meg-
világíthatják a helyzetet. Az elemzések alapjául a 7. táblázat szolgál.

1996. AUGUSZTUS

A 7. táblázat 1996. 08. oszlopát áttekintve, a csoportátlagok összehasonlítása alap-

ján a következő megállapításokat tehetjük.
A kérdezést követő 12 hónappal a várt anyagi helyzet erőteljesen függ a jelen-
leg érzékelt anyagi helyzettől. A rosszabb helyzetű háztartásokban élők lényege-
sen pesszimistábbak (18 pont), mint azok, akik éppen elegendőnek tartják jöve-
delmüket (29 pont), vagy azok, akik valamennyit félre is tudnak tenni (46 pont).
Összességében mindhárom csoport arra számít, hogy anyagi helyzete rosszabb
lesz, de míg ez a várakozás a megtakarításra képes csoportban rendkívül visz-
szafogott, épp csak jelen lévő, addig az eladósodó, illetve korábbi megtakarítá-
saikat felélő háztartások megkérdezettjei körében rendkívül markáns.

392
 7. táblázat. Várt anyagi helyzet egy év múlva a jelenlegi anyagi helyzet és a politikai preferenciák függvényében (válaszok
transzformált átlaga; 0–100; ahol 0 = sokkal rosszabb lesz, 100 = sokkal jobb lesz)

Háztartás jelenlegi
Politikai preferenciák 1996. 08. 1997. 11. 1999. 01. 2001. 09. 2003. 01. 2005. 12.
helyzete
Kormánypárti szavazó 54 54 61 62 63 65
Megtakarításra
Ellenzéki szavazó 38 52 44 56 54 54
képes
Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 46 53 55 60 60 61
Kormánypárti szavazó 33 44 45 51 56 52
Éppen elegendő a
Ellenzéki szavazó 26 38 34 37 41 42
jövedelmük
Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 29 40 40 43 50 47

Eladósodnak, fel- Kormánypárti szavazó 21 31 41 46 55 38

élik megtakarítá- Ellenzéki szavazó 17 35 17 30 33 41
saikat Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 18 34 33 36 46 40
Kormánypárti szavazó 35 44 48 54 58 54
Összesen Ellenzéki szavazó 25 39 34 39 43 43
Kormánypárti és ellenszéki szavazó együtt 29 41 42 46 52 49

393
 Összességében elmondható, hogy a kormánypárti–ellenzéki dichotómia is
élesen megjelenik, hiszen szignifikánsan kedvezőbb értékeléseket adtak a kor-
mánypárti szavazók – az átlagos különbség 10 pont a 100 fokú skálán.
A politikai preferenciák hatása ráadásul minden anyagi szinten megnyilvá-
nul: igaz, a rosszabb helyzetű háztartások esetében kevésbé, mint a jobb hely-
zetűekében.
Varianciaanalízissel tesztelve az eredményeket megerősíthetjük az imént tett
megállapításainkat. Mind a háztartás jelenlegi helyzete (H3), mind a politikai prefe-
renciák (H4) hatnak a jövőbeli várakozásokra – igaz, a két hatás nem kapcsolódik
össze, hanem egymástól függetlenül működik.21 A modell magyarázóereje 11,6
százalék.22

1997. NOVEMBER

A kérdezést 12 hónappal követően várt anyagi helyzet ez alkalommal is erő-

teljesen függ, a jelenleg érzékelt anyagi helyzettől. A jövedelmükből magukat
fenntartani képtelen háztartásokban élők lényegesen pesszimistábbak (34 pont),
mint azok, akik éppen elegendőnek tartják jövedelmüket (40 pont), vagy azok,
akik valamennyit félre is tudnak tenni (53 pont).
Ha az összes kormánypárti és összes ellenzéki szavazó véleményét vetjük
össze, a kormánypárti és az ellenzéki szavazók várakozásai közti különbségre
felállított hipotézis is érvényesnek tűnik: a kormánypárti szavazók 5 ponttal
kedvezőbb értékeléseket adtak, mint az ellenzéki válaszadók.
Ha a különböző anyagi helyzetű csoportokon belül vizsgáljuk a különbséget a
kormánypárti és az ellenzéki szavazók várakozásai között, már korántsem ilyen
egyértelmű a helyzet: a megtakarításra képes választók körében mindössze 2
pont, a legrosszabb helyzetűekében pedig 4 pont a különbség a jövőre irányuló
várakozásokban a kormánypárti és az ellenzéki szavazók között. Kérdés, hogy
a statisztikai próbát kiállja-e ez a szerény különbség.
Varianciaanalízissel tesztelve az eredményeket megerősíthetjük, hogy a ház-
tartás jelenlegi helyzete befolyásolja a jövőre irányuló várakozásokat (H3), ám ezt nem
mondhatjuk el a politikai preferenciákról (H4).23
A modell magyarázóereje ennek megfelelően szerény: 5,5 százalék.24

21
A szignifikanciaszintek a következőképpen alakulnak: a háztartás jelenlegi (észlelt) helyze-
tének hatása esetében p < 0,0005; de ugyanez a kétségbevonhatatlan szignifikanciaszint jellemzi
a politikai hovatartozás (ellenzéki vs. kormánypárti szavazó) hatását is.
22
Mivel csak a két főhatás érvényesült, interakciójuk hatása már nem volt szignifikáns, a mo-
dell magyarázóerejét jól méri az R 2 értéke, ami 0,116.
23
A szignifikanciaszintek a következőképpen alakulnak: a háztartás jelenlegi (észlelt) helyze-
tének hatása esetében p < 0,0005; míg a a politikai hovatartozás (ellenzéki vs. kormánypárti sza-
vazó) hatását vizsgálva csak p < 0,137 eredményt kapunk, ami alapján elvetjük a hipotézisünket.
24
Mivel csak az egyik főhatás érvényesült, a főhatások interakciója sem volt szignifikáns, a
modell magyarázóerejét jól méri az R 2 értéke.

394
 1999. JANUÁR

A 7. táblázat vonatkozó oszlopa alapján elég egyértelműen látszik, hogy minél

jobb valakinek az anyagi helyzete, annál optimistább a jövőt illetően (H3), de ha-
sonlóan tagadhatatlan a pártpreferenciák szerepe is (H4), a jobboldali, kormány-
párti szavazók anyagi helyzetüktől függetlenül optimistábbak, mint az ellenzéki
válaszadók.
Varianciaanalízissel tesztelve az eredményeket megerősíthetjük az imént tett
megállapításainkat. Mind a háztartás jelenlegi helyzete, mind a politikai preferenciák
hatnak a jövőbeli várakozásokra – igaz, a két hatás nem kapcsolódik össze, hanem
egymástól függetlenül működik.25
A modell magyarázóereje 16,2 százalék 26 – ami minden korábban mértnél
magasabb.

2001. SZEPTEMBER

Az egy év múlva várt anyagi helyzet – mint mindig – erőteljesen függ a jelenleg
érzékelttől. A rosszabb helyzetű háztartásokban élők lényegesen pesszimistáb-
bak (36 pont), mint azok, akik éppen elegendőnek tartják jövedelmüket (43 pont),
vagy azok, akik valamennyit félre is tudnak tenni (60 pont).
A kormánypárti–ellenzéki dichotómia is jól működik, hiszen a kormánypárti
szavazók szignifikánsan kedvezőbb értékeléseket adtak – az átlagos különbség
15 pont a 100 fokú skálán. Jól mutatja a politikai preferenciák hatását, hogy az
eladósodó vagy korábbi megtakarításaikat felélő kormánypárti szavazók opti-
mistábbak, mint az éppen elegendő jövedelemmel rendelkező ellenzékiek.
Varianciaanalízissel megerősíthetjük az imént tett megállapításainkat. Mind
a háztartás jelenlegi helyzete, mind a politikai preferenciák hatnak a jövőbeli várakozá-
sokra.27 (A két hatás most sem kapcsolódik össze, hanem egymástól függetlenül
működik.)
A modell magyarázóereje 17,4 százalék:28 az eddig mért legmagasabb érték.

2003. JANUÁR

A jövőre vonatkozó személyes gazdasági várakozások vizsgálata során jól látható

mindenféle statisztikai próba nélkül is, hogy mindkét feltételezett hatás szignifi-
káns. A jobb anyagi helyzetűek kedvezőbb várakozásokkal tekintenek a jövőbe,
de még nagyobb a szerepük a politikai preferenciáknak: a kormánypártok hívei
minden anyagi szinten lényegesen optimistábbak, mint az ellenzéki szavazók.

25
A szignifikanciaszintek a következőképpen alakulnak: mind a háztartás jelenlegi (észlelt)
helyzetének hatása, mind a politikai preferenciák esetében p < 0,0005.
26
R 2 = 0,162.
27
A szignifikanciaszint mindkét esetben: p < 0,0005.
28
R 2 = 0,174.

395
 Intuitív megállapításunkat megerősíti a varianciaanalízis eredménye is,
mindkét hatás szignifikáns, azaz mind a kérdezett jelenlegi (észlelt) anyagi helyze-
te, mind politikai preferenciája befolyásolja a jövőre vonatkozó várakozásait, méghozzá
„logikus” módon: a jobb helyzetűek és a kormánypárti szavazók az optimistábbak.29
(Interakciós hatás nem mutatható ki.)
A modell magyarázóereje meglehetősen magas: 14,3 százalék.30

2005. DECEMBER

Ez alkalommal is megállapíthatjuk, hogy a modellben szereplő mindkét hatás

szerepe nyilvánvaló. Egyrészt láthatjuk, hogy miközben az eladósodó, korábbi
megtakarításaikat felélő háztartások helyzetük romlására számítanak (40 pont),
addig azok, akik jövedelme éppen fedezi kiadásaikat, már alig számítanak vál-
tozásra – igaz, annak iránya még mindig inkább negatív (47 pont), míg a meg-
takarítási potenciállal rendelkező válaszadók abban bíznak, anyagi helyzetük
egy év múlva jobb lesz, mint most (60 pont).
Másrészt az ellenzéki szavazók inkább negatív (43 pont), a kormánypárti
szavazók inkább pozitív változásokra számítanak – még ha reményeik nem túl
vérmesek is (54 pont). (Ez utóbbi eltérés a rossz anyagi helyzetűek körében nem
figyelhető meg.)
A varianciaanalízis ez alkalommal is megerősíti a szemmérték alapján tett
megállapításokat, mindkét hatás szignifikáns, továbbá az interakciójuk is az.31
A modell magyarázóereje 13 százalékos.32

IDŐBELI VÁLTOZÁSOK: A POLITIKAI PREFERENCIÁK HATÁSA

Miként az előbb, itt is a korábbi elemzések eddig fel nem használt adatait mu-
tatom be. Jól látható, hogy a legelső, 1996-os felméréstől kezdve, egyetlen kivételtől
eltekintve a politikai preferenciák mindig hatással voltak az anyagi helyzettel kapcsola-
tos várakozásokra. Az egyetlen kivétel viszont furcsa módon éppen egy választást
megelőző időszakban volt, 1997 végén.
Mindenesetre ez alkalommal van értelme a hatás erősségének változását
vizsgálni, hiszen szinte minden esetben szignifikáns eredményeket találtam.
Egészen egyértelmű, hogy az 1999 és 2003 közötti három felmérés során lényegesen

29
Legalábbis az általunk használt (p < 0,05) szignifikanciaszint mellett, mivel az interakciós
hatás esetében p < 0,052-es értéket mértünk. (Vagyis nem sokon múlott az interakciós hatás iga-
zolása.) A háztartás jelenlegi helyzete és a politikai hovatartozás hatása egyaránt megkérdőjelez-
hetetlen, mindkét esetben p < 0,0005.
30
Ez alkalommal is az R 2 alapján számolva
31
A háztartás helyzete és a kérdezett politikai hovatartozása ugyanolyan megbízhatóan hat
a jövőbeli anyagi várakozásokra, mindkét esetben elmondható, hogy p < 0,0005. A két főhatás
interakciós hatásában sincs okunk kételkedni: p < 0,024.
32
E2 = 0,13.

396
 8. táblázat. A jelenlegi (érzékelt) anyagi helyzet és a politikai preferenciák hatása
az egy év múlva várható anyagi helyzet megítélésére (varianciaanalízis alapján
szignifikáns hatások béta-értékei)

B modell 1996. 08. 1997. 11. 1999. 01. 2001. 09. 2003. 01. 2005. 12.
Jelenlegi anyagi
helyzet értékelésének 0,291 0,220 0,281 0,283 0,197 0,264
hatása
Politikai oldal
0,152 – 0,289 0,253 0,310 0,190
hatása

erősebb a politikai preferenciák hatása, mint azt megelőzően vagy éppen napjainkban
(2005 decemberében). Ennek alapján valóban arra gyanakodhatunk, hogy 1996
óta növekedett a politikai preferenciák szerepe a saját sorsunk megítélésében,
de a legutolsó időpontban mért adat talán arra utal, hogy egy átmeneti, a politika
szerepét felértékelő szakasz után mintha mostanra csökkent volna pártprefe-
renciák szerepe az anyagi várakozások kialakításában.
(Mivel nem végeztem precíz hatástanulmányt, természetesen ez a megállapí-
tás is igazolásra váró hipotézisként kezelendő.)

A VÁRT ANYAGI HELYZET A POLITIKAI PREFERENCIÁK

ÉS A VÁLASZTÁSI VÁRAKOZÁSOK FÜGGVÉNYÉBEN (C MODELL;
H5 HIPOTÉZIS)

Hátravan még annak vizsgálata, milyen szerepet játszanak a parlamenti válasz-

tás kimenetelével kapcsolatos várakozások az anyagi helyzet várt alakulására.
Mint a tanulmány első felében jeleztem, feltételezhető, hogy – ha egyáltalán van
ilyen hatás – az csak a választásokat megelőző időszakban jelentkezik.
A következőkben a 9. táblázat adataiból indulok ki.

1996. AUGUSZTUS

Ahogy azt már korábban is láttuk, 1996 augusztusában a kérdezettek politikai

preferenciái befolyásolták a személyes gazdasági várakozásokat: a kormánypár-
ti szavazók optimistábbak voltak.
Ugyanakkor – a látszat ellenére – a választás végeredményére vonatkozó vá-
rakozások nem hatottak a jövőbeli anyagi helyzet megítélésére. Hiszen mind a
kormánypárti, mind az ellenzéki szavazókról elmondható, hogy nem okoz ér-
demi különbséget körükben a választás várt kimenetele. Ez nem jelenti, hogy ne
volna különbség az ellenzéki és a kormánypárti választók várakozásai között,
csak éppen ez magának a pártpreferenciának köszönhető.

397
398
9. táblázat. Várt anyagi helyzet egy év múlva a politikai preferenciák és a választási várakozások függvényében (válaszok transzformált
átlaga; 0–100; ahol 0 = sokkal rosszabb lesz, 100 = sokkal jobb lesz)

Melyik párt győzne egy most vasárnapi

Politikai preferenciák 1996. 08. 1997. 11. 1999. 01. 2001. 09. 2003. 01. 2005. 12.
parlamenti választáson?

A kormánypártok valamelyike 36 43 50 55 59 55

Kormánypárti
Az ellenzéki pártok valamelyike 34 46 39 53 41 51
szavazó
Vagy a kormánypártok, vagy az ellenzéki
35 43 48 55 58 54
pártok valamelyikét említette

A kormánypártok valamelyike 24 42 42 52 45 44

Ellenzéki szavazó Az ellenzéki pártok valamelyike 25 39 31 37 43 43

Vagy a kormánypártok, vagy az ellenzéki

25 40 33 39 44 43
pártok valamelyikét említette

A kormánypártok valamelyike 32 42 48 55 56 54

Összesen Az ellenzéki pártok valamelyike 27 40 33 40 43 44

Vagy a kormánypártok, vagy az ellenzéki

30 41 42 47 52 49
pártok valamelyikét említette
 Varianciaanalízissel tesztelve az eredményeket, megerősíthetjük az imént
tett megállapításokat.33 Vagyis miközben a politikai preferencia hatása igazolódott,
addig a választási eredményekkel kapcsolatos hipotézist (H5) cáfoltuk. Igazolódott az
a várakozás, amely szerint viszonylag távol, legalább egyévnyire a következő
választástól a kérdezettek várakozásait nem befolyásolja egy hipotetikus most
vasárnapi választás kimenetele.
A modell magyarázóereje rendkívül csekély, mindössze 3,4 százalékos.34

1997. NOVEMBER

Felületes vizsgálattal is megállapítható, hogy nincsenek lényeges eltérések a jö-

vőre irányuló várakozásokban, sem a jelenlegi politikai preferenciák, sem a vá-
lasztási várakozások alapján.
Ezt a megállapítást alátámasztja a varianciaanalízis eredménye is: egyik fel-
tételezett hatás sem igazolható.35 (Így nincs is értelme a modell magyarázóerejét
mérni, hiszen egyik feltételezett hatást sem sikerült kimutatni.)
Vagyis ez alkalommal is cáfoltuk a H5 hipotézisben megfogalmazott állí-
tást, mely szerint a parlamenti választások győztesével kapcsolatos állítások – a
pártpreferenciákkal együtt – befolyásolják a személyes anyagi várakozásokat.
A megállapításnak az ad nagyobb súlyt, mint 1996-ban, hogy mindezt a válasz-
tások előtt fél évvel állapítottuk meg.

1999. JANUÁR

Nem sokkal az 1998. évi választások után mind a politikai preferenciák, mind a
választási várakozások befolyásolták a személyes gazdasági várakozásokat.
Egyrészről a kormánypárti szavazók optimistábbak voltak, mint az ellenzéki
szavazók (erre láthattunk példát már korábban is), másrészről a kormánypártok
sikerében bízók optimistábbak, mint az ellenzéki pártok győzelmét várók. Ez a megálla-
pítás azonban – mivel éppúgy igaz a kormánypárti, mint az ellenzéki szavazók-
ra – komoly interpretációs problémát vet fel: az, hogy a kormánypárti szavazók
közül a saját oldaluk sikerében bízók optimistábbak voltak, mint azok, akik az
ellenzéket látták erősebbnek, plauzibilis állításnak tűnik. Bár ez esetben is fel-
merül persze a kérdés, hogy egyáltalán mit számítanak a választási várakozások
három évvel a legközelebbi választások előtt? De a problémát inkább az jelenti,

33
A szignifikanciaszint a politikai preferenciák esetében p<0,0005 értékkel jellemezhető,
míg a választási várakozások hatástalanságát jól mutatja, hogy ez esetben a szignifikanciaszint
már gyakorlatilag értelmetlen: p < 0,973.
34
R 2 = 0,034.
35
A szignifikanciaszint a politikai preferenciák esetében p < 0,232 értékkel jellemezhető, a
választási várakozások esetében pedig a mérés eredmény p < 0,810 volt – vagyis egyik esetben
sem beszélhetünk szignifikáns kapcsolatról.

399
hogy az ellenzéki szavazók közül is azok voltak optimistábbak, akik az éppen
regnáló kormánypártok sikerét valószínűsítették.
Az eredmények alapján nagyon fura helyzet állt elő, sikerült igazolnunk a hi-
potézist, most először, de meglehetősen ellentmondásosan. Úgy tűnik, a válasz-
tási várakozások hatása nem függ a kérdezett pártpreferenciájától, bármelyik
politikai oldalt vizsgáljuk, azok optimistábbak, akik az aktuális kormányoldal
győzelmét prognosztizálják. Ráadásul mindez akkor, amikor a hatásnak még
egyáltalán nem kellene megjelennie.
Egyelőre álljunk meg a probléma megállapításánál, és várjunk az esetleges
magyarázatokkal a következő felmérések eredményeinek vizsgálatáig.
Varianciaanalízissel tesztelve az eredményeket, megerősíthetjük az imént tett
megállapításokat, mindkét hatás szignifikáns, de az interakciójuk már nem az.36
A modell magyarázóereje 11,4 százalékos.37

2001. SZEPTEMBER

A B modell ismertetésekor már láttuk, hogy 2001 szeptemberében a politikai

preferenciák befolyásolták a jövőre irányuló személyes anyagi várakozásokat:
a kormánypárti szavazók optimistábbak voltak, mint az ellenzéki szimpatizán-
sok. Most láthatjuk, hogy a választási várakozások is hatással voltak a vizsgált
időpontban a személyes anyagi várakozásokra: a kormánypártok győzelmét váró
megkérdezettek optimistábbak voltak. Rendkívül furcsa, hogy ez a hatás az ellenzé-
ki szavazóknak köszönhető. A kormánypárti szavazók anyagi helyzetük enyhe
javulásában bíznak, függetlenül attól, hogy mi lesz a – nem is olyan távoli – vá-
lasztások eredménye. Paradox módon az ellenzéki szavazók közül viszont azok
az optimistábbak, akik a jelenlegi kormánypártok győzelmére számítanak.
Varianciaanalízissel tesztelve az eredményeket megerősíthetjük az imént tett
megállapításokat, sőt most az interakciós hatás is szignifikáns.38 Ez azt jelenti,
hogy a két dimenzió oly módon függ össze a magyarázatban, hogy valójában
nem is volna szabad külön kezelnünk őket – most az időbeli összehasonlítható-
ság kedvéért mégis így teszünk.
A modell magyarázóereje 12,5 százalékos.39
Tehát H5 hipotézisünk igazolása ez alkalommal is „furcsán” sikerült. A hatás ki-
mutatható, csak éppen egészen máshogy, mint ahogy képzeltük.

36
Mind a politikai preferenciák, mind választási várakozások esetében megkérdőjelezhetet-
len eredményt kaptunk: p < 0,0005.
37
R 2 = 0,114.
38
A szignifikanciaszint a politikai preferenciák esetében p < 0,0005 értékkel jellemezhető, míg
a választási várakozások esetében p < 0,007. Az intarakciós hatásra vonatkozóan pedig p < 0,031.
39
E2 = 0,125.

400
 2003. JANUÁR

A választások eredményével kapcsolatos várakozások hatása már eddig is ko-

moly kihívás elé állította modellünket. 1999-ben és 2001-ben az akkor ellenzéki
MSZP- és SZDSZ-szavazók részéről érthetetlen várakozásokat figyeltünk meg.
Most ők a kormánypárti szavazók. Kérdés: hasonló problémák fellépnek-e az ak-
tuális ellenzéki szavazókkal, vagy ez valamilyen baloldali-liberális sajátosság?
Nos, a választások még messze vannak ugyan, de a várható választási ered-
mények most is erősen hatnak a személyes anyagi kilátások megítélésére. A vá-
lasztások kimenetelére vonatkozó vélemények azonban csak a kormánypárti
szavazókat osztják meg lényegesen. Az ellenzéki szavazók attól függetlenül in-
kább pesszimisták, hogy mit jósolnak egy hipotetikus most vasárnapi választás
eredményének.
Anélkül, hogy most további következtetéseket vonnánk le ebből a tényből, je-
gyezzük meg, hogy 2001-től kezdődően a baloldali-liberális blokk hívei közül azok voltak
optimistábbak, akik az éppen kormányon lévő politikai erő győzelmében bíztak – függetlenül
attól, melyik erő volt kormányon. (A jobboldali blokk szavazóit 1999-ben „normá-
lis” irányba befolyásolták választási várakozásaik, 2001-ben pedig ezek egyáltalán
nem hatottak személyes anyagi várakozásukra, ahogyan 2003 elején sem.)
Szokásos módon, varianciaanalízissel vizsgálva a hatásokat, megállapíthat-
juk, hogy mind a politikai preferenciák, mind a választási várakozások, sőt még a két
hatás interakciója is befolyásolják a személyes anyagi várakozásokat.40
A modell 12 százalékos a magyarázóerővel rendelkezik.

2005. DECEMBER

Korábbi eredményeink alapján arra számítanánk, hogy a választások előtt fél

évvel a győztessel kapcsolatos várakozások hatása megjelenik a személyes anya-
gi várakozásokban is. Ebben azonban csalódnunk kell. A politikai preferenciák
a szokott módon hatnak, mint azt a B modellben is megfigyelhettük. Ezzel szem-
ben a választási várakozásoknak nincs érdemi hatásuk. Vagyis sem a kormánypárti,
sem az ellenzéki szavazók véleményét nem befolyásolja lényegesen az, hogy
melyik politikai oldal győzelmét várják.
A varianciaanalízis is egyértelműen megmutatja, hogy csak a pártpreferen-
cia hatása szignifikáns, a választások győztesére vonatkozó várakozás már nem
az.41 (Ebből következően a kettő interakciója sem.)
Mivel a modellben szereplő két magyarázó változó közül csak az egyiknek
volt igazolható hatása, a korábbi eredmények ismeretében nem meglepő, hogy a
modell magyarázóereje is meglehetősen csekély: 6 százalékos.

40
E2 = 0,12.
41
A politikai preferencia hatását igazolja, hogy p<0,0005, míg a választási várakozások hatá-
sát cáfolja, hogy p < 0,167.

401
 IDŐBELI VÁLTOZÁSOK: A VÁLASZTÁSI VÁRAKOZÁSOK HATÁSA

A tanulmány leginkább zavarba ejtő része kétségkívül a választási várakozások

megfigyelt hatásával kapcsolatos. A választási várakozásoknak a jövőbeli anyagi
helyzet megítélésére összesen három, egymást követő alkalommal volt szignifi-
káns – egyébiránt csökkenő – hatásuk: 1999 januárjában, 2001 szeptemberében
és 2003 januárjában.
Ezek alapján mármost érdemes kiemelni, hogy a választás győztesére vonatko-
zó lakossági várakozások 1999 előtt és 2003 után sem befolyásolták a jövőre vonatkozó
személyes anyagi várakozásokat. Ez megerősíteni látszik a politikai preferenciák
hatásánál elmondottakat: egy felfokozott politikai hangulatú időszak után va-
gyunk. (Igaz, egy választás előtt…)

10. táblázat. A politikai preferenciák és a választási várakozások hatása

az egy év múlva várható anyagi helyzet megítélésére (varianciaanalízis alapján
szignifikáns hatások béta-értékei)

C modell 1996. 08. 1997. 11. 1999. 01. 2001. 09. 2003. 01. 2005. 12.
Politikai oldal hatása 0,185 – 0,160 0,205 0,259 0,191
Választási várakozások
– – 0,209 0,166 0,101 –
hatása

De vegyük szemügyre egyenként azt a három esetet, amikor a választási vá-

rakozások befolyásolták a választók személyes anyagi várakozásait:

1999. JANUÁR

Eleve problémát okozott hipotézisünk szempontjából, hogy a választás még

messze van, tehát feltételezett eredményének nem kellene hatással lennie a vá-
laszadó anyagi várakozásaira. De, engedve annak a magyarázatnak, hogy a fel-
fokozott politikai hangulat a két választás közötti időszakban is megmaradt, ez
még nem jelentene akkora problémát – „legfeljebb” erősítené a két Magyaror-
szág hipotézisét.
Az igazi problémát az jelenti, hogy a választási várakozások hatása nem füg-
gött a kérdezett pártpreferenciájától, bármelyik politikai oldalt vizsgáltuk, azok
voltak az optimistábbak, akik az aktuális kormányoldal győzelmét prognosz-
tizálták. Konkrétan: a jobboldali kormányzás alatt nemcsak a kormánypártok
hívei, de az ellenzéki MSZP és SZDSZ szimpatizánsai közül is azok voltak opti-
mistábbak, akik a kormánypártok győzelmében bíztak. Bizarr eredmény.

402
 2001. SZEPTEMBER

Ez alkalommal is az aktuális – jobboldali – kormánypártok győzelmét váró meg-

kérdezettek voltak az optimistábbak. Pontosabban a kormánypárti szavazók
anyagi várakozásait nem befolyásolták választási várakozásaik: anyagi helyze-
tük enyhe javulásában bíztak, attól függetlenül, hogy mi lesz a – nem is olyan
távoli – választások eredménye.
A megfigyelt hatás valójában az ellenzéki szavazóknak köszönhető. Vagyis
az Orbán-kormány utolsó előtti évében azok az MSZP-, illetve SZDSZ-szavazók
voltak optimistábbak, akik az akkori – jobboldali – kormánypártok győzelmére
számítottak.

2003. JANUÁR

A választások még messze voltak, de a várható választási eredmények most is

erősen hatottak a személyes anyagi kilátások megítélésére. Pontosabban a vá-
lasztások kimenetelére vonatkozó vélemények csak a kormánypárti szavazók
anyagi várakozásait befolyásolták érdemben, az ellenzéki (Fidesz-, MDF-) szava-
zókét nem. Az ellenzéki szavazók inkább pesszimisták voltak, attól függetlenül,
mit jósoltak egy hipotetikus „most vasárnapi” választás eredményének.
Vagyis ebben az esetben a baloldali-liberális szavazók a várakozásoknak
megfelelően viselkedtek: akkor voltak optimistábbak, ha saját kormányuk győ-
zelmében bíztak.
A probléma tehát az, hogy a baloldali-liberális szavazótábor véleményének
saját alakulása 1999 januárjában és 2001 szeptemberében semmiképp sem ma-
gyarázható a jelen dolgozatban felállított modellekkel, ezért itt nem is bocsátko-
zunk találgatásokba a magyarázatot illetően.
A felvetett problémának ugyanakkor van egy általánosabb tanulsága is. Je-
len kutatás során abból indultam ki, hogy mivel nem speciális, ideológiához
kötött véleményeket, hanem a saját anyagi helyzettel kapcsolatos értékeléseket
vizsgálok, nincs lényeges különbség a két politikai oldalhoz tartozó szavazók
véleményét meghatározó hatásokban. Az iménti probléma arra utalhat, hogy
talán mégis van, hiszen a jobboldali szavazók esetében nem találkoztunk ha-
sonló anomáliával. Az ő gazdasági várakozásaikra a választási várakozásoknak
egyetlen esetben volt érdemi hatásuk: 1999 januárjában, és a kapcsolat iránya ak-
kor megfelelt a várakozásoknak, és érthető volt (még ha megjelenése nem is lett
volna szükségszerű). Ezzel szemben a baloldali-liberális táborban mindhárom
esetben azok voltak optimistábbak, akik a kormányoldal győzelmét várták, füg-
getlenül attól, hogy milyen kormány volt éppen hatalmon.
A probléma maga talán már idejét is múlta, annak köszönhetően, hogy a
jelen pillanatban a választási várakozásoknak nincs hatásuk az anyagi helyzet
várt alakulására. De egyrészt nincs garancia arra, hogy a jövőben nem is lesz,
másrészt a megválaszolatlan kérdés, továbbra is ott lóg a levegőben.

403
 VÉGKÖVETKEZTETÉS HELYETT

Valamiféle konklúzió kívánkoznék a tanulmány végére: illenék választ adnom

arra, hogy akkor most kettészakadt-e az ország, vagy sem. Empirikus, tesztel-
hető szintre fordítva a kérdést: a politika olyan mértékben beszüremkedett-e az
emberek életébe, hogy még olyan nyilvánvaló, személyes tapasztalatokon nyug-
vó tényeket is, mint saját anyagi helyzetük, a pártok által adott szemüvegen ke-
resztül észlelnek, vagy sem? Mivel nincsenek egyértelmű trendek az adatokban,
erre nem tudok válaszolni. Viszont kétségtelen, hogy a politikai preferenciák
hatással vannak a személyes anyagi helyzet érzékelésére, s még inkább az anya-
gi várakozásokra. Az is valószínűsíthető, hogy ez a jelenség az ezredforduló
körüli egy-két évben felerősödött, de az utóbbi időben – úgy látszik – valamelyest
gyengült. Ami megnyugtathatja azokat, akik szeretnék hinni, hogy a politika
nem vakítja meg az embereket, a különböző politikai preferenciákkal rendelke-
ző választók képesek elvonatkoztatni a pártok állításaitól, és értelmesen beszél-
ni ugyanarról a közös valóságról, amiben élünk – pártállástól függetlenül

404
 NEUMANN LÁSZLÓ

AZ ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉS INTÉZMÉNYEINEK
MŰKÖDÉSE

BEVEZETÉS, AVAGY A KAPITALIZMUS VÁLTOZATAI

Ha az ezredforduló utáni Magyarország gazdasági-politikai-társadalmi beren-

dezkedését akarjuk jellemezni, akkor a piacok működése és az ugyancsak ver-
senyelvű par excellence politikai mező szereplői mellett figyelmünket érdemes
más intézmények felé is fordítani. A fejlett piacgazdasággal és parlamenti de-
mokráciával jellemezhető országok között is jelentős különbségek vannak, akár
a gazdasági teljesítmény, akár olyan „társadalmi teljesítmények” szerint érté-
keljük őket, mint a foglalkoztatás, a jövedelemelosztás, az életminőség. A társa-
dalomtudományokban az utóbbi egy-két évtizedben újra divatossá vált political
economy irányzat felfogása szerint a különbségek magyarázata nagymértékben a
piaci és nem piaci intézmények sajátosságaiban keresendők. A talán legismertebb,
ilyen kutatásokat összegző mű kiindulópontja szerint a piacgazdaság kulcssze-
replője a vállalat, mely akkor lehet sikeres, nyereséges, ha alapvető gazdasági
működése során tevékenységét hatékonyan össze tudja hangolni a gazdaság töb-
bi szereplőjének viselkedésével (HALL–SOSKICE, 2001). Ilyen koordinációra van
szükség a munkaügyi kapcsolatok terén, azaz az alkalmazottakkal a bérekről, a
munkafeltételekről és a foglalkoztatás feltételeiről folytatott alkudozás feltételezi
az együttműködést a munkavállalókat képviselő szakszervezetekkel és a többi
vállalattal. Hasonlóképpen a szereplők intézményes összehangolása szükséges
a szakképzési politika, az oktatási rendszer teljesítményének vállalati igények-
hez való igazításához a cégek és részvényeseik, a potenciális befektetők közötti
kapcsolatban, a vállalatközi együttműködésben és végül a vállalat és munkavál-
lalói között is, ahhoz, hogy azok vállalatspecifikus ismereteiket a cég céljai ér-
dekében használják fel, s ne éljenek vissza tudásmonopóliumukkal, szervezeten
belüli alkupozíciójukkal. Ahogy ez utóbbi terület kezelésére létrejött a humán-
erőforrás-menedzsment, úgy minden más koordinálandó területen szakosodott
intézmények alakultak ki, melyek jellegzetes összetevői egy ország gazdasági-
politikai-társadalmi berendezkedésének. Ezen intézményi infrastruktúra kü-
lönbségeit figyelembe véve Hall és Soskice a fejlett kapitalizmus két ideáltípusát
különbözteti meg: a liberális és a koordinált piacgazdaságot, melyek modelljei egy-
felől az angolszász országok, másfelől pedig Németország.

405
 Némi leegyszerűsítéssel állítható, hogy a két típushoz a kollektív alkunak
kétféle rendszere tartozik. Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Auszt-
ráliában, sőt még Japánban is a vállalati szerződések dominánsak, ezzel szem-
ben az Európai Unió országainak többségében (nevezetesen Ausztriában, Né-
metországban, Görögországban, Olaszországban, Hollandiában, Portugáliában,
Spanyolországban és Svédországban) a kollektív alku meghatározó szintje az
ágazati (szektorális) szint. Ezt egészítik ki a munkavállalói részvétel intézményei
(pl. az üzemi tanácsok) és a szociális partnerek közötti, munkahelyi szint feletti
párbeszéd (CARLEY, 2004). Azáltal, hogy ágazati szinten határozzák meg a bére-
ket és munkafeltételeket, és sok országban ezeket az állam kiterjeszti azokra a
munkáltatókra is, amelyek nem tagjai a szerződést aláíró munkáltatói szerve-
zetnek, egyrészt kiküszöbölik a vállalatok között a bérversenyt, másrészt pedig
a munkavállalók számára garantált keresetet és előmenetelt biztosítanak, füg-
getlenül aktuális munkaadójuk gazdasági helyzetétől. A rendszer kétségtelenül
viszonylagos biztonságot ígér mind a vállalatoknak, mind a munkavállalóknak,
ugyanakkor magában hordozza a globalizálódó piacok kihívásai mellett a ru-
galmatlanság, a versenyképtelenség, a magas munkanélküliség és az infláció
veszélyét is (CLALMFORS–DRIFFILL, 1988). Olyannyira, hogy a mai nyugat-európai
tendenciák fényében a klasszikus rendszerbeli különbségek felelevenítése akár
történelmi példázatnak is tűnhet. Az újabb híradások alapvető témái ugyanis a
kollektív alku „decentralizálódása” (vagyis hogy sokszor az ágazati szakszerveze-
ti „vívmányokat” semmibe vevő vállalati-telephelyi megállapodások születnek) és
a béralku „individualizációja”, értve ezen az egyéni megállapodások térnyerését a
kollektív szerződések mellett, illetve azokat felváltva (BISPINCK, 1998). Köztudott,
hogy a decentralizáció mellett súlyos gazdasági érvek szólnak: csak a vállalat,
esetleg telephely szintjén kötött megállapodás képes figyelembe venni az adott
cég pillanatnyi gazdasági helyzetét, technológiai és munkaszervezeti adottságait,
valamint a helyi munkapiac viszonyait és a munkavállalók sajátos igényeit.
A magyarországi szakszervezetekről, munkáltatói szervezetekről aligha ál-
lítható, hogy az utóbbi másfél évtized posztszocialista átalakulásának meghatá-
rozó szereplői lettek volna. Így a magyar piacgazdaságot – ha már ideáltípusok-
ban gondolkodunk – első pillantásra hajlamosak volnánk a liberális változathoz
közel állónak tekinteni. Csakhogy érdemes felidézni, hogy a magyar politikai
gondolkodásban mégis inkább a koordinált piacgazdaság jövőképe volt hang-
súlyosabb. Elegendő Antall József rajnai kapitalizmus („szociális piacgazdaság”)
jövőképére utalni, nem is beszélve a Magyar Szocialista Párt miniszterelnökei-
ről, akik kétszer is azzal jutottak hatalomra, hogy az átmenet „veszteseinek”
kárpótlását ígérték. A koordinált piacgazdaságok fejlett jóléti államára rímelt a
„jóléti rendszerváltás” jelszava, és nyugat-európai mintát követett az átfogó szo-
ciális paktum („társadalmi gazdasági megállapodás”) ígérete, valamint a jobb-
oldali kormány által visszaszorított szociális párbeszéd helyreállítása, aminek
a megtépázott tekintélyű szociális partnerek a haszonélvezői. Sőt tulajdonkép-
pen a rendszerváltás utáni cégjog és munkajog is erősen épített a német hagyo-
mányokra. Hogy közismert példánál maradjunk, elegendő a vállalati felügyelő-
bizottságok munkavállalói küldötteire vagy az üzemi tanácsokra utalni. Ugyan-

406
csak az erős intézményi koordináció irányába tett lépésnek tetszik újabban az
európai munkajog irányelveinek átvétele és az olyan intézményépítő erőfeszíté-
sek, mint az Ágazati Párbeszéd Bizottságok kiépítése.
Kézenfekvő tehát a kérdés: végül is milyenek a magyarországi munkaügyi
kapcsolatok, az européer víziók és intézményépítő erőfeszítések mellett milyen
erők és érdekek alakították őket? A szerepminták kínálata bőséges. Van a szo-
ciális partnerek „neokorporatív” szerepére épülő „európai szociális modell” a
maga erősen regulált munkaerőpiacával, vagy az angolszász hagyományoknak
megfelelő liberálisabb szabályozás, rugalmasabb munkaerőpiaccal és a szak-
szervezetek korlátozott befolyásával, illetve tekintettel az ország relatív elmara-
dottságára a munkavállalók és bizonyos mértékig az állam kiszolgáltatottsága a
munkaadóknak (marxista megközelítésben: a hazai és nemzetközi tőkéscsopor-
toknak), ami olyannyira jellemző számos fejlődő országra.
Ez az írás a piacgazdaságok koordináló intézményének egyetlen típusával,
a munkaügyi kapcsolatokkal foglalkozik, s azon belül – már csak terjedelmi
okok folytán is – e kapcsolatrendszer egyetlen, bár meggyőződésünk szerint
legfontosabb intézményét mutatja be, a kollektív alkut. Ennek célja a munkabérek,
a munkaidő, a foglalkoztatási és munkafeltételek meghatározása a munkáltató
(illetve munkáltatói szervezetek) és a szakszervezetek közötti tárgyalások út-
ján. Nem foglalkozunk tehát a munkaügyi kapcsolatrendszer nagypolitikához
legközelebbi területével, a háromoldalú (tripartit) intézményrendszerrel (az Or-
szágos Érdekegyeztető Tanáccsal [OÉT, ÉT], az Országos Közszolgálati Érdek-
egyeztető Tanáccsal [OKÉT] és a különböző ágazati és megyei testületekkel),
valamint a munkavállalói participáció (üzemi tanács, Európai Üzemi Tanács) és
a szociális párbeszéd kétoldalú (bipartit) fórumaival, mint például a nemrég EU-
támogatással létrehozott Ágazati Párbeszéd Bizottságokkal. Már a létező érdek-
egyeztető fórumok e korántsem teljes felsorolásából is sejthető, hogy önmagá-
ban az intézmények burjánzását nem tekintjük a munkavállalói és munkáltatói
érdekérvényesítés érdemi fejlődésének. Mindezek az intézmények egyébként is
alapvetően konzultatív szerepkörű fórumok, melyek inkább a politikai vagy me-
nedzsmentdöntést befolyásoló lobbizásra, illetve ajánlás jellegű állásfoglalások
elfogadására alkalmasak. A résztvevők, aláírók magatartását, együttműködését
kötelező erővel szabályozó megállapodások elméletileg is leginkább a kollektív
szerződéskötést célzó tárgyalásoktól várhatók. Elemzésünk egyetlen ponton lép
túl a kollektív alku bemutatásán, a helyzetkép magyarázatához ugyanis elen-
gedhetetlen a szereplők, a munkáltatói szervezetek, de még inkább a szakszer-
vezetek állapotának legalább vázlatos bemutatása.

AZ ÁGAZATI KOLLEKTÍV ALKU GYENGESÉGE MAGYARORSZÁGON

Míg az államszocialista rendszerben szinte minden állami vállalatnál kötöttek

kollektív szerződést – annak ellenére, hogy az úgyszólván kötelező szakszer-
vezeti tagság és a szakszervezetek „transzmissziós szíj” szerepe miatt valódi
munkavállalói érdekképviseletről nemigen lehetett szó –, addig az országos és

407
ágazati szintű bértárgyalások csak 1990 körül jöttek létre. A rendszerváltás kö-
rüli években a kormányzati politikában elsősorban az országos, tripartit érdek-
egyeztetési rendszer és – német mintára – az ágazati tárgyalások kiépítése volt
napirenden. Olyannyira, hogy az 1992-es Munka törvénykönyve (Mt.) bevezette
a többmunkáltatós kollektív szerződés fogalmát, és az ágazati szerződések „ösz-
tönzésére” az egymást követő törvénymódosítások egyre több munkajogi elő-
írás alól adtak felmentést az ilyen szerződéseket aláíró munkáltatói szervezetek-
hez csatlakozó cégeknek. Sőt 1992-ben a kormányzat felmentést ígért a központi
bértarifarendszer alkalmazása alól, melyet akkoriban törvényileg szándékoztak
bevezetni.
Az 1992-ben frissen megkötött 24 ágazati szerződés azt bizonyítja, hogy
mind a munkaadói szervezetek, mind az ágazati szakszervezetek a centrali-
zált bérmegállapodásokra törekvő kormányzat partnerének bizonyultak. A még
alig privatizált gazdaságban a régi ágazati kapcsolatokat mozgósítva viszonylag
gyorsan létrehozhatók voltak a szerződések, s persze a saját demokratikus re-
formjaikon éppen csak túljutott érdekszervezetek nagyon is érdekeltek voltak a
legitimitásukat erősítő szerződések létrehozásában (TÓTH, 1997). Az ágazati kol-
lektív alku rendszere kiépítésének lendülete azonban hamar megtört, az ágazati
szerződések száma csökkent a vállalatok érdektelensége, valamint az ágazati
szakszervezetek és munkaadói szervezetek gyengesége miatt. Ágazatonként vál-
tozó, hogy az alacsony szervezettség a szakszervezetekre vagy a munkáltatókra,
vagy pedig mindkettőre jellemző, de még viszonylag magasabb taglétszám ese-
tén is gyakori, hogy a két oldal szerveződési területei között kicsi az átfedés, ami
lehetetlenné teszi a kollektív alkut (LADÓ–TÓTH, 1996; TÓTH, 1997; NEUMANN–TÓTH,
2002). Magyarországon tehát kifejezetten a kormányzat szándékai ellenére ma-
radt meghatározó a vállalati szint a kollektív alkudozásban. Ebben nyilvánvalóan
nem elhanyagolható az államszocialista örökség szerepe, hiszen a rendszerváltás
előtt is vállalati szinten születtek a kollektív szerződések.
Magyarországon 1998-tól kötelező a kollektív szerződések bejelentése a Mun-
kaügyi Minisztérium (illetve jogutódai) által vezetett nyilvántartásba, ami lénye-
gében statisztikai célokat szolgál.1 Teljeskörűen számba veszik azokat a kollektív
szerződéseket is, amelyek nem tartalmaznak számszerű megállapodást a bére-
zésről. Ágazati kollektív szerződéseknek azokat a szerződéseket tekinthetjük,
amelyeket munkaadói szervezetek kötöttek a megfelelő szakszervezetekkel, és
hatókörük egy jól körülhatárolt ágazatban vagy azok meghatározott szakágaza-
taiban működő munkáltatókra terjed ki. Jelenleg mindössze 15 ilyen szerződést
tartanak nyilván, melyek összességében 192 ezer munkavállalót érintenek. Ez a

1
Korábban a magyar statisztikai rendszer csak a versenyszférában gyűjtötte évente az úgy-
nevezett vállalati és ágazati kollektív bérmegállapodások adatait. Az 1998-tól működő regiszt-
rációnak, illetve az azon alapuló statisztikának azonban módszertani korlátai is vannak: a nyil-
vántartások „görgetettek”, azaz a bejelentett szerződéseket mindaddig „élő” megállapodásnak
tekintik, ameddig újabb adatlap nem érkezik a szerződés módosításáról vagy megszűntéről, és
ezért „stock” jellegű adatokat publikálnak. Mivel a megszűnések esetén a „bejelentési fegyelem”
alacsony, a szerződések számáról, az általuk érintett munkavállalói létszámról publikált adatok
valószínüleg felfelé torzítottak.

408
versenyszférában (vagyis a magán és állami tulajdonú gazdasági társaságokban
és nonprofit szervezetekben) dolgozók összlétszámának mindössze 10,1 száza-
lékát teszi ki.2 A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy a „lefedettséget” kis-
mértékben növeli az ágazati szerződések kiterjesztése. Ezt az intézményt 1992
óta ismeri ugyan a munka törvénykönyve, de alkalmazására 2005-ig csak három
ágazatban – a villamosenergia-iparban, a sütőiparban, valamint a szálloda- és
vendéglátóiparban – került sor (NEUMANN, 1998). A minisztérium 2003. évre vo-
natkozó számításai szerint ennek figyelembevételével a szerződések hatóköre 38
ezer fővel nő, ami a „lefedettség” 2 százalékos növekedésének felel meg.
A Közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény (Kjt.) 2004. évi módosítása
lehetővé tette ágazati kollektív szerződés kötését a közintézményekben is, de a
gyakorlatban még nem születtek ilyen megállapodások. Ez azonban nem jelenti
azt, hogy a közalkalmazotti-köztisztviselői területek egészének bérmeghatáro-
zásában ne jutna fontos szerep a szakszervezetek és a munkáltató (jelen esetben
az állam) közötti tárgyalásoknak. Az állami költségvetés által finanszírozott il-
letmények növekedéséről mindig a közszféra tripartit érdekegyeztető fórumán
(amit jelenleg Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanácsnak [OKÉT] hív-
nak) születik éves, esetenként hároméves megállapodás. Az országos megálla-
podást követően alacsonyabb, ágazati-minisztériumi szinten működő tripartit
fórumok tárgyalnak a bérnövekmény elosztásáról. Bár jogi értelemben ezek
nem kollektív szerződések, funkcionálisan azonban tökéletesen betöltik annak
szerepét.
A megkötött ágazati kollektív szerződéseknél érdemes megvizsgálni, hogy
az adott iparágakban (vagy alágazatokban) dolgozók mekkora részét foglalkoz-
tatják a szerződést aláíró vagy ahhoz csatlakozó munkáltatók.3 Számításunk
szerint e szerződések „lefedettsége” viszonylag magas, átlagosan mintegy 50
százalékos. Különösen magas, kétharmados arányt meghaladó a víz- és csator-
naművek, a sütőipar, a gyógyszeripar, a villamosenergia-ipar, a közúti közle-
kedés és a malomipar ágazataiban. Ugyanakkor néhány ágazatban feltűnően
alacsony a szerződések „lefedettsége”, bár számos esetben feltételezhető, hogy a
szerződéskötők szándéka sem a statisztikai ágazat egészének szabályozása volt,
hanem csak azon belül bizonyos részterületeké. (Ilyen pl. a vegyipar, hűtőipar,
papíripar ágazati szerződése.)

2
A Szociális és Munkaügyi Minisztérium (SZMM) statisztikáiban az angol „coverage”,
vagyis „lefedettség” számításánál a viszonyítási alap a legalább 5 főt foglalkoztató vállalkozá-
sok összlétszáma. Nyilvánvalóan kisebb arányszámot kapnánk, ha figyelembe vennénk az ennél
kisebb mikrovállalkozásokban dolgozó alkalmazottakat is, ahol – legalábbis elméletileg, a mun-
ka törvénykönyve szerint – szintén érvényesíthetők lennének a kollektív szerződések előírásai.
A nyilvántartást, illetve az ez alapján készült statisztikákat az SZMM az internetes honlapján
teszi közzé: http://www.fmm.gov.hu
3
A „lefedettséget” ez esetben is a legalább 5 főt foglalkoztató munkáltatók összlétszámához
viszonyítva számoltuk. Az ilyen vizsgálat eredményét azonban némileg elbizonytalanítja, hogy
a szerződésekhez nem minden esetben lehet egyértelműen statisztikai ágazati/alágazati kódokat
rendelni, a szerződés hatókörének ilyen megjelölésére ugyanis csak a kiterjesztésre benyújtott
szerződéseknél van szükség. A módszertani megfontolásokat bővebben és a számítási kísérlet
részletes eredményeit l. Neumann 2004.

409
 Ami a szerződések tartalmát illeti, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium
(SZMM) nyilvántartása a magyar jog értelmezése szerint kollektív szerződés-
nek minősülő megállapodásokat teljeskörűen számba veszi, így azokat is, ame-
lyek nem tartalmaznak számszerű megállapodást a bérezésről, ami pedig egy
nyugat-európai megközelítés szerint a kollektív szerződéskötés lényege lenne.
(Gondoljunk csak a kollektív szerződések német nevére: Tarifvertrag.) A nyil-
vántartásból tudjuk, hogy például a 2003. évre a 15 ágazati szerződés közül csak
7 tartalmazott úgynevezett bérmegállapodást, vagyis egyezséget az adott évre
vonatkozó alapbér- vagy keresetnövekedésre, esetleg az ágazatban alkalmazan-
dó minimálbérre. Ráadásul ezek egy része csak ajánlás jellegű, vagyis a szerző-
déshez csatlakozó munkáltatók a bérmeghatározás terén megőrizték független-
ségüket.
A statisztika azonban meglehetősen keveset mond arról, hogy a szerződések
tartalma mennyire jelent szigorú szabályozást az abban részt vevő vagy a csat-
lakozó vállalatok munkaügyi gyakorlata számára, mennyiben jelenti azt, hogy a
cégek – a nyugat-európai ágazati kollektív alkuhoz hasonlóan – lemondtak auto-
nómiájukról a bérek és munkafeltételek meghatározásában. Esettanulmányok-
ból ismert, hogy az ágazati szabályozási mértékeket (pl. bértarifatételeket, éves
bérnövekedési százalékokat) általában olyan alacsony szinten húzták meg, hogy
a tagvállalatok könnyedén teljesíthették (TÓTH, 1997). Ugyancsak esetleírásokból
ismert, hogy a munkaadói szervezetek nagy része nem rendelkezik felhatal-
mazással, hogy tagjai nevében ágazati kollektív szerződést kössön, s ha igen,
az akkor sem válik automatikusan kötelező erejűvé a munkaadói szervezethez
csatlakozó cégekre. A munkáltatók ugyanis a csatlakozáskor gyakran élnek kü-
lönböző kizáró feltételekkel. Az ágazati kollektív szerződések tartalma így köny-
nyen kiürül, „jókívánságok” gyűjteményévé válik. A megállapodások szankcio-
nálhatóságának kérdése gyakorlatilag már fel sem merül, hiszen az ajánlások
be nem tartását valóban nem lehet szankcionálni, és értelemszerűen abban az
esetben sem merül fel a szerződés „kikényszerítése”, ha eleve olyan alacsony
szintekben állapodtak meg (pl. béremelésben), hogy a „reálfolyamatok” úgyis
előre tudhatóan túlteljesítik őket (NEUMANN–TÓTH, 2002).

VÁLLALATI KOLLEKTÍV ALKU

A kollektív szerződések nyilvántartása – követve a munkajogi definíciót – el-

különíti az egy és több munkáltatóra érvényes megállapodásokat. A már bemu-
tatott ágazati szerződéseken kívül az összes többi „többmunkáltatós” kollektív
szerződést munkaadói oldalon több szervezet menedzsmentje együttesen (vagy
képviseletükben egyetlen cég vezetése) kötötte. E szerződések többnyire egy-
mással tulajdoni kapcsolatban álló vállalkozások számára adnak közös munka-
ügyi szabályozást. Ilyen kollektív alku folyik a holdingszervezetű vállalatcsopor-
toknál, tipikusan ez a helyzet a kilencvenes évek elején „szétszervezett” korábbi
állami nagyvállalatok utódszervezeteinél. A holdingszerződésekkel a szakszer-
vezeteknek sikerült eredeti keretei között megtartaniuk a kollektív alkut, így

410
hatása olyan jogilag elkülönült, kisméretű vállalkozásokban is érvényesül, ahol
önállóan nehéz lett volna életben tartani a szakszervezetet, vagy ha mégis sike-
rült, alkuképessége alaposan meggyengült a szervezeti decentralizáció hatására.
A magyar kollektívszerződés-struktúrában tehát van egy harmadik, a vállalati
és az ágazati közötti szint is, mely kb. 60 szerződést jelent és az ezeknél a cégek-
nél dolgozó, a versenyszférában foglalkoztatottak mintegy 4 százalékát kitevő,
kb. 70 ezer munkavállaló munkafeltételeit szabályozza. Ha nem nagy számban
is, de vannak hasonló szerződések a közintézményeknél is: a kb. 10 ilyen szerző-
dés hatálya alá azonban mindössze a közalkalmazottak 0,3 százaléka tartozik.
A magyarországi kollektív alkuban a munkahelyi szerződések száma és ha-
tóköre a legjelentékenyebb. Az egyetlen munkáltató által megkötött szerződések
száma a versenyszférában 1300, a közintézményeknél 2000 körüli. A legfrissebb,
2004-re vonatkozó adatok szerint a versenyszférában 638 ezer munkavállalót
érint egy vállalatra érvényes szerződés, a közszférában pedig az adott intéz-
ményre kötött szerződés szabályozza 250 ezer fő munkaviszonyát befolyásolja.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a különböző szintű szerződések közötti
átfedések gyakoriak, egy munkahely több szerződés hatálya alá is tartozhat.
Mivel azonban mindig csak a legalacsonyabb szintű rendelkezést kell betartani,
a gyakorlatban ez nem okoz problémát. (Az úgynevezett „jóléti elv” értelmé-
ben ugyanis – Németországhoz és számos más országhoz hasonlóan – az ala-
csonyabb szintű szerződés a munkavállalóra nézve kedvezőtlenebb rendelke-
zéseket nem tartalmazhat, így például a vállalati megállapodás csak az ágazati
megállapodásban foglalttal egyenlő vagy annál magasabb bértételeket írhat elő.)
Mindenesetre a statisztikák alátámasztják azt az állítást, hogy a magyar kollek-
tív szerződések rendszere decentralizált, ágazati egyezségek helyett vállalati-
intézményi kollektív szerződések szabályozzák a gazdaság jelentékeny részében
a munkaviszony feltételeit. Ugyanakkor összességében a kollektív alku hatóköre
– európai összehasonlításban – viszonylag alacsony, és évről évre csökken. Az
SZMM jelentései szerint az úgynevezett „tisztított lefedettség” mértéke,4 vagyis
azon munkavállalók aránya, akikre valamilyen kollektív szerződés hatálya ki-
terjedt, az 1998-as 45,2 százalékos szintről 2004-re fokozatosan 38,8 százalékra
csökkent.
A kollektív alku elterjedtségében jelentős különbségek vannak az egyes ága-
zatok között. Kollektív szerződéssel rendelkező munkahelyek a legnagyobb
arányban a villamosenergia-, gáz-, gőz-, vízellátás és a szállítás, raktározás, pos-
ta, távközlés ágazataiban vannak, ezeket követi az oktatás, valamint az egész-
ségügyi és szociális ellátások területe. Ezzel szemben a kollektív szerződések a
legkevésbé elterjedtek az építőiparban, a kereskedelemben, a mezőgazdaságban
és az ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatások ágazataiban. A kollektív alku
tipikusan nagyvállalati jelenség: az ezer főnél több munkavállalót foglalkozta-
tó vállalatok háromnegyedénél, az 500 és 1000 fő közöttiek kétharmadánál van

4
A „tisztított lefedettség” azt jelenti, hogy nem veszik figyelembe azokat a területeket, ahol
jogi előírások miatt nincs kollektív alku (pl. Magyarországon a köztisztviselőknél), és kiszűrik a
különböző szintű szerződések közötti átfedéseket.

411
helyi kollektív szerződés, miközben a legalább 5 fős jogi személyiségű vállalko-
zások összességében mindössze 2,8 százalék a kollektív szerződéssel rendelke-
zők aránya. A magyar vállalkozások tehát erősen polarizáltak a kollektív alku
szempontjából: valóságos szakszervezeti alkuerő biztosítja a szerződésekkel „le-
fedett” munkahelyek magas arányát a többnyire állami tulajdonú, jellemzően
monopolhelyzetet élvező közszolgáltató-közüzemi szektor nagyméretű vállala-
tainál, intézményeinél. A másik végletet a szinte teljes egészében magántulajdo-
nú, az igazi versenypiacon működő, kisvállalkozások dominanciájával jellemez-
hető különböző szolgáltató és termelő ágazatok képezik.
A magyar vállalati szerződéseknek van azonban néhány olyan jellegzetes-
ségük is, amelyek elképzelhetetlenek lennének a szintén decentralizált alkuval
jellemezhető angolszász országokban. Ezek egyike a pluralizmus, azazhogy vál-
lalati szinten is több szakszervezet együttesen vehet részt a kollektív alkuban, s
azok szerződéskötési jogosultságát a törvény részletesen szabályozza. A magyar
vállalati kollektív szerződések másik furcsasága, hogy jelentős részük (1998-ban
például legalább 37 százalékuk) egyáltalán nem tartalmaz az éves béremelkedés-
re vagy a vállalaton belüli bérrendszerre vonatkozó megállapodást. Ha viszont
ezeket a kérdéseket szerződésben rögzítik, akkor akárcsak az ágazati szerződé-
seknél, azt a kollektív szerződéstől különválasztott – bár jogi értelemben azzal
azonos státusú – dokumentum, az úgynevezett bérmegállapodás tartalmazza.
Ez a megoldás valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a kilencvenes évek ele-
jének-közepének magas inflációs rátája szükségessé tette, hogy a bérről évente
vagy még sűrűbben állapodjanak meg, míg a kollektív szerződés más részei
hosszabb ideig is változatlanul érvényben maradhattak. A kilencvenes években
Magyarországon, akárcsak a térség többi országában, a reálbérek lefaragásának
legfőbb „eszköze” az inflációtól elmaradó nomináliskereset-növekedés volt, így
az érintettek számára fontos jelentéssel bírt az inflációkörüli bérmegállapodás
megszületése, illetve esetleges elmaradása, ami reálbérük csökkenéséhez vezet-
hetett.5 Magyarországon gyakorlatilag nem létezik olyan kollektív szerződés, il-
letve bérmegállapodás, amely három-öt évre előre rögzítené a béremelkedést,

5
Az ezredforduló táján a szakszervezetek fő törekvése volt, hogy a bérmegállapodások
legalább az év során felgyorsuló inflációt kezeljék. Például a MÁV-nál 2000 elején, a sikertelen
vasutassztrájk után kötött hároméves bérmegállapodás szerint, amennyiben a megállapodáskor
prognosztizáltnál magasabb a tényleges infláció, akkor a vállalat egy összegben kifizeti a külön-
bözetet az egyes évek végén. Hasonló gyakorlat alakult ki a villamosenergia-iparban, sőt a köz-
alkalmazottak illetményemelésének – a költségvetést is érintő – utólagos korrekciója is napirendre
került. Az indexálásnak ezt a módját a bértárgyalásokat körülvevő bizonytalanság váltotta ki,
amely az inflációt szisztematikusan alábecsülő pénzügyi kormányzat magatartásából követke-
zett. Másrészt azonban a gazdasági növekedés alapvetően új helyzetet teremtett a béralku szá-
mára is, s úgy tűnik, egyre inkább a reálbér-növekedés a tárgyalások központi kérdése. 2003-ban
– kivételesen – az országos tripartit bérajánlást is reálbér-növekedésként határozták meg, aminek
nominális növekményre való lefordítása nem kevés gondot okozott az ágazati és vállalati bér-
tárgyalásokon. Ugyanakkor érzékelhetően az alsóbb szintű tárgyalásokat is egyre inkább a reál-
bér-növekedési esélyek figyelembevételével kezdik meg, hogy azután – a vállalati apparátusok
számára kezelhető módon – szigorúan nominális értékekben állapodjanak meg.

412
vagy a fogyasztói áremelkedésnek megfelelő indexálását, vagy más gazdasági
tényezővel (termelékenység, nyereségesség) való kapcsolatát.
Amiben viszont a magyarországi decentralizált alku struktúrája nagyon is
hasonlít az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia vállalati megállapodásokra
épülő rendszeréhez, az az, hogy a munkaadók jelentős részénél nem működik
szakszervezet, esetleg nincs – a törvény betűje szerint amúgy 50 fő felett kö-
telezően felállítandó – üzemi tanács, és kollektív szerződés sincs érvényben.
Az ily módon szakszervezettel rendelkező, illetve nem rendelkező szegmensre
tagolódó munkaerőpiac viszont lehetőséget teremt arra, hogy az angolszász or-
szágokból kölcsönözzük kutatási módszereinket. A szakszervezetek (pontosab-
ban a kollektív alku) hatását legegyszerűbben a gazdaság kétféle szegmensében
mérhető munkaerő-piaci jellemzők (mindenekelőtt a bérek) összehasonlításával
értékelhetjük. A munkaügyi kapcsolatok irodalmának más hipotéziseit is tesz-
telhetjük a magyarországi adatokon, így például azt, hogy azokban a munkaerő-
piaci szegmensekben, ahol a béreket a szakszervezetekkel kötött megállapodá-
sok határozzák meg, kisebbek a kereseti egyenlőtlenségek (FREEMAN, 1998).6
Az 1998. évi egyéni béradatokat vizsgálva Magyarországon is jelentős bérkü-
lönbség mutatható ki a kollektív szerződéssel rendelkező és az anélkül működő
cégek között. A versenyszférában a szakszervezettel, illetve kollektív szerződés-
sel rendelkező munkahelyeken átlagosan 25,2 százalékkal kerestek többet, mint
a szakszervezet nélküli szektorban. Nyilvánvalóan azonban, hogy az egyéni bé-
reket számos tényező (nem, kor, iskolai végzettség, a helyi munkaerőpiac jellem-
zői, iparági sajátosságok, a vállalat hazai vagy külföldi tulajdona stb.) befolyásol-
ja, s a szakszervezeti tagság, a kollektív alku sem véletlenszerűen oszlik meg e
jellemzők mentén. A béralakító tényezők kiszűrésére alkalmas statisztikai mód-
szert választva megtudhatjuk, hogy az átlagok különbségéből mennyi tulajdo-
nítható a szakszervezeteknek, illetve a kollektív alku hatásának.7 Végeredmény-
ben a 300 fő feletti cégek esetében a „szakszervezeti bérrésre” (union wage gap)
vonatkozóan legfeljebb az 5-6 százalékot lehet mértékadó becslésnek tekinteni,
azaz ennyi a kollektív alku hozzájárulása a két szektor közötti bérkülönbségek-
hez. A magyarországi „szakszervezeti bérrést” a hagyományosan decentralizált
alkurendszerrel rendelkező országok klasszikus kutatásaihoz hasonlítva meg-

6
Megjegyezzük, hogy egy hasonló kutatási program természetesen értelmetlen lenne a kon-
tinentális Európa országaiban, ahol az ágazati szinten megkötött szerződések – különösen akkor,
ha az állam kiterjeszti őket – egy-egy iparág egészében fejtik ki hatásukat, függetlenül attól, hogy
az adott cégnél van-e szakszervezet. Ugyanakkor az összenyomottabb bérskálára vonatkozó hi-
potézissel kapcsolatban illendő megjegyezni, hogy valójában az ágazati kollektív szerződések ké-
pesek ezen a téren látványos eredményeket elérni, erőteljesen képesek korlátozni a munkáltatók
közötti bérversenyt és végeredményben a bérkülönbségeket, mint azt jó néhány nyugat-európai
ország gyakorlata is bizonyítja.
7
Erre a célra a klasszikus amerikai vizsgálatokban az úgynevezett béregyenlet többváltozós
regressziós közelítését szokták használni, s ezt végeztük el Magyarországon is a versenyszférára
szűkített mintán. A módszert és az eredményeket részletesebben l. NEUMANN, 2000. A vizsgála-
tokból először kiszűrtük a pénzügyi szektort, mert itt a vállalati gazdasági mutatók értelme más,
mint a többi nemzetgazdasági ágban, majd pedig kizártuk a 300 főnél kisebb cégeket a mintából,
hogy kiküszöböljük a kollektív szerződésekkel alig rendelkező kisvállalatok torzítását.

413
állapítható, hogy a magyar szakszervezetek csak szerény mértékben képesek
emelni a béreket, bár igaz, hogy a bérrés újabban azokban az országokban is
csökkenő tendenciát mutat, ahol korábban jóval magasabb értékeket becsültek.
E vizsgálati módszer persze több vonatkozásban is kritizálható. Egyrészt a
szakszervezetek munkahelyi szerepe nem korlátozódik a béralkura (azok védel-
met és képviseletet nyújtanak egyéni érdeksérelmek esetén, jelenlétük egyfajta ga-
rancia a munkafeltételek minőségére stb.), ezért igazságtalan hatásukat kizárólag a
bérnövekedéssel azonosítani. Másfelől maga a munkáltató „önként” is választhat-
ja a „magas bér politikáját”, sőt ez akár a szakszervezet-ellenes vállalati stratégia
egyik kézenfekvő módja is lehet. Magyarországon is ismert jelenség a helyi mun-
kaerőpiac átlagos béreinél többet fizető, szakszervezet nélküli vállalat, különösen
a zöldmezős külföldi beruházásokról alakult ki ilyen kép. Csakhogy ez a vállalati
magatartás a szakszervezet elkerülésének indítékától függetlenül is kifizetődő le-
het. A helyi munkaerőpiac magasabb bérekkel történő „lefölözése” ugyanis azt
eredményezi, hogy a vállalat képzett, fiatal és elkötelezett munkaerőhöz jut, ami a
korszerű termelésszervezési elvekre alapozott, magas minőségi követelményeket
kitűző vállalati stratégia számára különösen fontos lehet. A viszonylag nagyobb
bérköltség bőségesen megtérül a külföldi tulajdonú cégek magasabb termelékeny-
ségében és végső soron magasabb profitjában (FAZEKAS–KÖLLŐ, 1998; FERGE–TÓTH,
1999). Bár néhány multinacionális vállalatnál Magyarországon sem ismeretlen a
harcias, amerikai stílusú szakszervezet-ellenes menedzsmentfelfogás, ez nem jel-
lemző általánosan. Tulajdonképpen a magyar vállalati szakszervezetek alapve-
tően együttműködő magatartása miatt valójában értelmetlen lenne pusztán azért
fizetni magasabb béreket, hogy a szakszervezeteket kiiktassák.
A magyar gyakorlatban egyébként sem előfeltétele a kollektív szerződések
megkötésének az erős alkupozíciójú szakszervezet, mert a munkáltatónak is
eminens érdeke fűződhet a kollektív szerződéshez. Hagyományosan ilyennek
tekintik a „munkabékéhez”, a munkavállalók együttműködéséhez, a munkaügyi
kérdések szabályozottságához fűződő érdekeltségét. A kilencvenes évek közepé-
től azonban a munka törvénykönyve – mintegy a kollektív alku ösztönzésekép-
pen – számos kérdésben lehetővé tette a törvényi minimumstandardoktól való
kollektív szerződéses eltérést – a munkavállaló hátrányára is. (Ilyen például az
elrendelhető túlmunka és a leltárfelelősség mértéke stb.) Az EU-s jogharmonizá-
ció keretében a 2001. évi Mt.-módosítás jelentősen kiterjesztette a kollektív szer-
ződéses rendelkezéssel alkalmazható „rugalmasítási” eszközök körét, miközben
– összhangban a vonatkozó EU-direktívákkal – új minimumsztenderdeket is be-
vezetett a munkaidő hosszára vonatkozóan, valamint újraszabályozta bizonyos
különösen veszélyeztetett munkavállalói rétegek fokozott védelmét. A módosí-
tás életbe léptét követő két évben az SZMM kollektívszerződés-nyilvántartásába
bejelentett új szerződéseket és szerződésmódosításokat elemezve kimutatható,
hogy a munkáltatók éltek is a felkínált lehetőségekkel8 (NEUMANN–NACSA, 2004).
8
A munkaidőkeretet (vagyis a törvényes heti 40 órás munkaidő – bizonyos megkötések mel-
letti – egyenlőtlen elosztását egymást követő munkanapok között) széles körben alkalmazzák: az
érdemi kollektív szerződéses szabályozást jelentő 2–6 hónapos munkaidőkeret lehetőségével az
összes kollektív szerződés módosítást bejelentő cég 37 százaléka élt, ami az adott időszakban re-

414
MÉGIS, KINEK AZ ÉRDEKÉBEN ALKUDOZNAK A SZAKSZERVEZETEK?

A „bérrés” módszere alkalmas arra, hogy megvizsgáljuk a kollektív alku hatása-

it a munkavállalók különböző – személyes vagy a munkaviszonnyal összefüggő
jegyeik alapján képezhető – csoportjaira vonatkozóan is. Ezek a különbségek tu-
lajdonképpen azt fejezik ki, hogy a különböző csoportok bére mennyiben függ
a kollektív szerződés lététől, magyarán kit, mennyire képvisel a szakszervezet.
Például nemenként erősen különbözik a relatív szakszervezeti bérkülönbség
nagysága: a férfiak között lényegesen magasabb, mint a nőknél, és korcsoportok
szerint is erősen változik. Legmagasabb a 40–54 éves korosztályoknál, valamivel
alacsonyabb a 35–39 és 55–59 éves korcsoportokban. Még alacsonyabb a 30–34
év közöttieknél, s az ennél fiatalabbaknál már nulla, sőt 25 év alatt már negatív
értékű. Iskolai végzettség szerint is jelentősek a különbségek: a szakmunkáskép-
zőt, szakiskolát végzettek keresete függ leginkább a kollektív szerződés lététől,
ennél jóval kisebb a legfeljebb 8 általánost végzetteknél és az érettségizetteknél,
míg a főiskolát vagy egyetemet végzetteknél a bérrés negatívba fordul. Ezzel
összefüggő – nem meglepő – eredmény, hogy leginkább a fizikai munkások
bérére hat a kollektív szerződés léte, a szellemieknél nincs mérhető hatása, a
vezetőknél pedig enyhe negatív értéket találunk. Természetesen a szakszerveze-
tek szerepe egy-egy munkavállalói réteg érdekérvényesítési lehetőségeiben nem
független attól sem, hogy az abba csoportba tartozók munkahelyeire milyen
mértékben vonatkoznak a kollektív szerződések, van-e szerződéskötő munka-
helyi szakszervezet. (Ez a változó természetesen nem azt méri, hogy tagjai-e a
szakszervezeteknek, hiszen a szakszervezetek által lefolytatott kollektív alku
eredményeinek – elméletileg – a vállalat összes munkavállalója a haszonélvező-
je.) A következő ábrán együtt látható ez utóbbi arány és a béregyenletből becsült
„bérrés”9 az életkor, illetve az iskolai végzettség függvényében. Mind a kollektív
szerződéses munkahelyek aránya, mind a bérrés értékei a viszonylag idősebbek

gisztrált „egymunkáltatós” kollektív szerződésekkel „lefedett” összlétszám mintegy felét érinthe-

ti. (A munkaidőkeretet a gyakorlatban a cégek nyilvánvalóan csak a létszám egy részére alkalmaz-
zák, de ennek arányairól nincs információnk.) A Nyugat-Európában az utóbbi évtizedben terjedő,
a magyar munkajogban újdonságnak számítószámító éves munkaidőkeretet (amikor a törvényes
munkaidőt csak 365 nap átlagában kell teljesíteni) is sok cég alkalmazta: az összes kollektívszer-
ződés-módosítást bejelentő cég 32 százaléka élt ezzel a lehetőséggel. Ugyancsak viszonylag sok
cég használta ki a pihenőnapok összevonásának lehetőségét (aminél fogva nem hetente, hanem a
munkacsúcsoktól függően később, egyben kapnak szabadnapot a munkavállalók): ezt a cégek 43
százalékánál legfeljebb egy hónapra, 22 százaléknál pedig 6 hónapra engedi meg a kollektív szer-
ződés. Az újszerű „rugalmasítási” lehetőségek széles alkalmazása azonban nem jelenti azt, hogy
a túlóra mint az alkalmazkodás hagyományos eszköze teljesen feledésbe merült volna. A cégek 79
százalékánál állapítottak meg kollektív szerződéses szabályt a rendkívüli munkavégzés elrende-
lésének módjára. Az elrendelhető rendkívüli munkavégzésnek a törvényinél magasabb mértékét
(évente 200–300 óra) alkalmazza a szerződéskötő munkáltatók 58 százaléka. Az ilyen munkálta-
tók aránya valamelyest csökkent azonban a 2001. évi módosítást követően, vélhetően azért is, mert
az Mt.-módosítás a rendkívüli munkavégzés kollektív szerződés nélkül elrendelhető mértékét is
felemelte (144-ről 200 órára). Ennek ellenére a túlmunka éves korlátjának megemelését még min-
dig a kollektív szerződést kötő magyar munkáltatók többsége igényelte.
9
A hozzá tartozó 95 százalékos konfidencia-intervallummal együtt.

415
 –24 25–34 35–44 45–54 55–

Forrás: Neumann 2000a

1. ábra. A kollektív szerződéses „lefedettség” és a bérrés az életkor és az iskolai végzettség

függvényében a 300 fő feletti cégeknél

416
és a szakmunkásképzőt, szakiskolát végzettek vagy érettségizettek körében a
legmagasabbak. A két jellemző nagyjából együtt változik, de van két figyelemre
méltó kivétel is. Egyrészt a nagyon fiatalok, akik valamivel kisebb arányban dol-
goznak kollektív szerződéses munkahelyeken, és bérük alakulásában a kollektív
szerződések hatása negatív, azaz a szakszervezet nélküli munkahelyeken jutnak
nagyobb keresethez. Másrészt a főiskolát, egyetemet végzettek, akik viszonylag
magas arányban dolgoznak ugyan kollektív szerződéses munkahelyeken, de a
bérrés az ő esetükben is negatív. Érdekes, hogy a 8 általánost végzettek valami-
vel kisebb arányban dolgoznak ugyan kollektív szerződéses munkahelyeken, de
ezeken a munkahelyeken valamelyest többet kereshetnek, mint a szakszervezet
nélküli cégeknél.
A tulajdonságokból kirajzolódó összkép szerint leginkább a középkorúnál
idősebb (40–54 éves), férfi, nagyvárosi szakmunkások bérén érezhető a szak-
szervezetek kollektív alkujának hatása. Legkevésbé érvényesül a nőknél, a fia-
taloknál és az érettséginél magasabb képzettségűeknél. Ez többé-kevésbé meg-
egyezik azokkal – az egyébként sokszor bírált – képviseleti preferenciákkal,
melyek a nyugat-európai szakszervezeteket is jellemzik, jóllehet a posztszocia-
lista viszonyok között ennek sajátos magyarázatai is lehetnek. A magyar szak-
szervezetek ugyanis jórészt a régebbi iparágak privatizációt túlélt vállalataiban
vannak jelen, míg az új vállalatok dolgozóit kevésbé képesek meghódítani, me-
lyek közül a legjelentősebbnek tekinthető multinacionális vállalatok kifejezetten
a fiatal, képzett munkaerőt foglalkoztatják (FAZEKAS–KÖLLŐ, 1998).
A szakszervezeti mozgalmak hagyományos követelése az „azonos munká-
ért azonos bért” elvének érvényesítése, aminek megvalósulása kisebb bérdiffe-
renciálódást eredményezne. A bérskála széthúzott vagy összenyomott jellegé-
nek mérésére az egyik kézenfekvő megoldás valamilyen általánosan használt
egyenlőtlenség-jelzőszám, például a Gini-koefficiens használata. A rendszervál-
tást követő erős keresetdifferenciálódásról tudható, hogy Magyarországon 1988
és 1994 között, azaz a gazdaság átalakulásának legkritikusabb időszakában a
vállalati szektor egyéni bérfelvételének adataiból számított Gini-koefficiensnek
mértéke 0,27-ről 0,33-re nőtt (RUTKOWSKI, 1996; KÖLLŐ, 2000). Saját számításunk
szerint 1998-ban a versenyszféra egészében ennek értéke 0,37 volt, ezen belül
0,34 a kollektív szerződéssel rendelkező, 0,39 a kollektív szerződés nélküli mun-
káltatóknál.10 A szakszervezetek tehát sikeresnek tűntek egy társadalompoliti-
kai szempontból különösen fontos területen: az alacsony keresetűek arányának
visszaszorításában (NEUMANN, 2000a).
Az összenyomottabb bérskála azonban nem jelentette azt, hogy a kollektív
szerződéses vállalatok bérei ne igazodtak volna a vállalati termelékenységhez. Ha
eltekintünk a kis- és közepes vállalatoktól – ahol ritka a kollektív szerződés –, a
fizikai munkások egyéni béreinek termelékenységre mért rugalmassága nem volt
kisebb a kollektív szerződéses cégekénél. Érdekes, hogy ugyanakkor két év alatt

10
A kis- és középvállalkozásokban megfigyelt alacsonyabb keresetek miatt a 300 fő feletti
vállalati körben az egyenlőtlenségek mérsékeltebbek (a Gini-koefficiens értéke kisebb: 0,34), de a
szakszervezeti hatás nem jelentéktelenebb (a Gini-értékek: 0,33, illetve 0,37).

417
a foglalkoztatás a kollektív szerződéses cégeknél átlagosan mintegy 15 százalék-
kal csökkent, miközben a szerződés nélküli cégek átlaglétszáma nőtt.11 Mindezek
alapján mondható, hogy a vállalati szakszervezetek nem jelentettek érdemleges
akadályt a menedzsment számára a termelékenység növelésében és a létszám
csökkentésében.
Bár frissebb adatokkal nem rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy a kollektív
alku manapság is összenyomottabb bérskálát eredményez-e, vállalati esetleírá-
sok és a szakszervezeti központoknak a bérmegállapodások tapasztalatait ösz-
szegző jelentései alapján feltételezhető, hogy a minimális bér radikális emelése
2000–2001-ben jelentősen megváltoztatta a szakszervezetek bérelosztásra vonat-
kozó politikáját. Míg korábban, különösen inflációs időkben, meglehetősen álta-
lános törekvés volt, hogy az alacsony keresetűek bére gyorsabban nőjön – például
az országosnál magasabb értéken meghatározott vállalati minimálbér megálla-
pítása vagy mindenkire érvényes „kötelező emelés” előírása révén –, addig 2002
után a belső bérelosztásról szóló alkuban a szakszervezetek elkezdtek ellenkező
prioritást képviselni. Megfigyelhető volt ugyanis, hogy 2000–2001-ben, mintegy
a kötelező minimálbér-emelés mellékhatásaként sok munkahelyen a vállalati
bérskálák összenyomódtak, hiszen az alacsonyabb képzettségűek bérét a válla-
latok kénytelenek voltak az átlagosnál nagyobb mértékben emelni. A következő
két évben azután a vállalati keresetnövelési lehetőségek belső elosztásakor a me-
nedzsment és a szakszervezetek közös törekvésévé vált a „a képzett munkások
megbecsültségének javítása”, azaz igyekeztek az átlagosnál magasabb emelést
juttatni a jobban kereső, magasabb képzettségű csoportoknak (SZABÓ, 2003).
Legalább hipotézisként megfogalmazható tehát, hogy a vállalati szakszervezeti
bérpolitika célja az eredeti bérhierarchia helyreállítása lett, aminek alárendelték
korábbi, összenyomottabb bérskálát preferáló politikájukat.

MIÉRT DECENTRALIZÁLT A MAGYAR ALKURENDSZER?

Az államszocialista örökségnek volt két vonása, amely kifejezetten egy decent-

ralizált, gyenge szabályzó erővel bíró kollektívalku-rendszer kialakulásának
kedvezett. Egyrészt – mint már említettük – ilyen örökségnek tekinthető, hogy
a rendszerváltás előtt is vállalati szinten születtek kollektív szerződések, és a
szakszervezeti működés fő terepe a vállalat volt (TÓTH, 1995). Másrészt az ilyen
irányú fejlődést az is segítette, hogy a magyar munkaerőpiac az államszocialista
időszakban a belső munkaerőpiacok erős jellegzetességeit mutatta, még ha ezek
sokszor nem a formális szabályok révén vagy a szakszervezeti kollektív alku
során alakultak is ki, miként a fejlett piacgazdaságok vállalatainál, hanem in-
kább az informális béralkuban jöttek létre12 (GÁBOR, 1997). Ennek köszönhetően
11
A vizsgálat az 1997–1999 közötti időre terjedt ki. L. részletesebben: NEUMANN, 2000.
12
Általában a munkagazdaságtan a munkaerő-piaci mozgások és az intézmények szerve-
ződésének kétfajta ideáltípusát különbözteti meg: a foglalkoztatási munkaerőpiacot és a belső
munkaerőpiacot (EYRAUD–MARSDEN–SILVESTRE, 1990). Míg az előbbiben a konjunktúraciklusokhoz
alkalmazkodó munkaerőmozgások az egyes – a szakmunkásképzés rendszere által jól definiált –

418
vállalati kollektív szerződések helyett vagy éppenséggel mellett mindig is kü-
lönösen fontos volt az egyéni béralku szerepe. A kontinentális nyugat-európai
államok centralizált (országos, ágazati szintű) bérmegállapodásaival szemben a
magyarországi béralku tehát szélsőségesen decentralizáltnak tekinthető, értve ezen
nemcsak azt, hogy az ágazati szint helyett a vállalati kollektív szerződések a ti-
pikusak, hanem azt is, hogy ennél jelentősebb az egyéni béralku szerepe. Ez a
megállapítás nyilván a hajdanvolt szocialista vállalatokra vonatkozó gazdag szo-
ciológiai irodalom „informális béralkuról” szóló tudósításaiból következik, míg
sajnálatosan kevés kutatás foglalkozik ezzel a jelenséggel a posztszocialista vi-
szonyok között (KEMÉNY, 1990; HÉTHY és MAKÓ, 1972; KÖLLŐ, 1981;, NEUMANN,
1987; JANKY, 1996; B ÓDIS, 1998).
A munkagazdasági szakirodalom hajlamos informális béralkunak nevezni
minden, a kollektív alku szintje alatti helyi bérmegállapítási, a keresetek diffe-
renciálásában meghatározó mechanizmust, jóllehet azok valójában többé-kevés-
bé formalizáltan működnek, vagy az egyéni munkaszerződésben, vagy a válla-
lati szabályzatban, esetenként a kollektív szerződésben rögzített keretek között.
A magyar szakszervezetek az éves bérmegállapodásban vállalati bruttó bérnö-
vekedésről, nagyobb munkavállalói csoportokra (mint segédmunkás, betanított
munkás, szakmunkások stb.) vonatkozó minimál bértételekről, tárgyalnak, eset-
leg arról, hogy ezen belül kapjanak-e egyes szakmacsoportok, szervezeti egy-
ségek vagy más, jól elkülöníthető munkavállalói csoportok többlet bérfejlesztési
lehetőséget. Ha esetleg bértarifákról is megállapodnak, azok minimális bérként
értendők, és a tényleges bérek jóval magasabb szintűek.13 Ma már a szakszerve-
zetek is elfogadják, hogy az éves béremelés üzemi elosztásához, az egyéni bérek
meghatározásához nincs közük, erről kizárólag a menedzsment dönt a kollektív
megállapodás keretei között, s csak az alkuképes munkavállalók, munkavállalói
csoportok esetén beszélhetünk egyéni vagy csoportos alkuról. A magyar szak-
szervezetek eleve másról tárgyalnak, mint nyugat-európai vagy amerikai társaik,
vagy annakidején a posztcéhes korszakból kinőtt elődeik. A régi szakmai (szak-
egylet típusú) szakszervezetek és a legtöbb nyugati szakszervezet célja ugyanis
egy merev bértarifákról szóló megállapodás, amely a lehető legminimálisabbra
csökkenti a munkavállaló és a munkáltató közötti „partizán” alku lehetőségét.
Céljuk olyan szolidáris bérrendszer kiharcolása, amelyben csak akkor változhat

szakmák munkaerőpiacán, a vállalatok közötti áramlás révén valósulnak meg, addig a másik-
ban a szenioritáselvű vállalati belső előléptetések és szegmentáció a meghatározók, melyekben
fontosabb a munkahelyi tanulás szerepe, mint az iskolai szakmunkásképzésé. A kétféle munka-
erő-piaci modellhez más-más háttérintézmények tartoznak. A foglalkoztatási munkaerőpiachoz
legjobban a szakmai szakszervezetek illenek, míg a belső munkaerőpiac dominanciájához a vál-
lalati-iparági szerveződések. Megjegyezzük, hogy a magyar munkaerő-piaci struktúra és háttér-
intézményei egyébként nem alkotnak ilyen koherens rendszert.
13
A tényleges bérek és keresetek, illetve a szerződéses bértételek viszonyáról saját kutatá-
sunk adatait idézhetjük. Eszerint a munkavállalók alapbére átlagosan 78 százalékkal magasabb,
mint amit a tarifaszerződésekben megállapítottak. Még nagyobb volt a különbség a törvényes
munkaidőre eső keresetben (116%) és persze a túlmunka bérét is tartalmazó teljes keresetben
(145%) (l. NEUMANN, 2000).

419
a munkavállaló egyéni bérpozíciója, ha a képzettségi-életkori kategóriájába tar-
tozó minden egyes munkavállalónak együtt változik a bére (TÓTH, 2005a).
A magyar szakszervezeti alkustratégia célja tehát egyfajta keretmegállapo-
dás elérése, mely szerencsés esetben találkozik a munkáltató rugalmas fogla-
koztatáshoz fűződő érdekeivel. Ezt támasztja alá a munka törvénykönyv 2001-es
módosításának vállalati hatásait – többek között – a kollektív szerződések szöve-
gének elemzésével vizsgáló kutatás (NEUMANN–NACSA, 2004). A munka törvény-
könyve számos esetben nemcsak kollektív szerződéses megállapodással engedi
meg az eltérést a törvényi szabályozástól, hanem a „felek megállapodása” út-
ján is. Az esetek többségében az egyéni munkaszerződések nem tartalmaztak
munkaidőre-munkarendre vonatkozó eltéréseket, ami azonban nem jelentette
azt, hogy a munkáltatók ne éltek volna a „felek megegyezésének” lehetőségével.
A gyakorlatban elsősorban eseti egyezségek születtek, melyek nagyrészt szóban
köttetnek, és ezért nehéz megítélni, hol húzódik a határvonal a kiegyensúlyozott
viszonyokat feltételező megállapodás és az olyan főnöki kérés-utasítás között,
amelyet a beosztottak szó nélkül elfogadnak. Műhelyszinten a munkaszervezés
kis- és nagyvállalatoknál egyaránt ilyen „megállapodásokra” épül. A különböző
szintű szabályozás sajátos összjátéka, amikor a „felek megállapodása” nemcsak
a törvénytől, hanem a kollektív szerződéstől való eltérést is lehetővé teszi. Erre
utal is jó néhány kollektív szerződés szövegezése, melyek a megállapodás sze-
rinti főszabály mellett lehetővé teszik az attól való eltérést „a munkavállaló be-
leegyezésével”. A magyarországi kollektív alku alapvető jellemzője tehát, hogy
a munkafeltételekről szóló kollektív szerződéses rendelkezések vagy az éves
bérmegállapodás formális szabályai tág teret hagynak a helyi menedzsment
döntéseinek, az egyéni alkunak. Sőt mindez akár olyan kelet-európai vonásnak
is tekinthető, amely alapvetően megkülönbözteti a műhelyszintű munkaügyi
viszonyokat, illetve a szakszervezeti szerepeket nyugat-európai megfelelőiktől
(CLARK-FAIRBROTHER, 1994; POLLERT, 1999;, TÓTH, 2005).

MAGYARÁZATOK: AVAGY MI A BAJ A MAGYAR MUNKAADÓKKAL

ÉS A SZAKSZERVEZETEKKEL?

Ha Magyarországon a koordináló mechanizmusok, így a kollektív alku, nem

úgy működnek, mint Nyugat-Európában, ha az érdekszervezetek befolyása jó-
val gyengébb, akkor az okokat keresve a szűken vett intézményi keretek vizs-
gálatánál messzebbre kell tekintenünk. Köztudott ugyanis, hogy a magyar gaz-
dasági és munkajog nagyrészt a német jogrendszeren alapul, s a munkaügyi
kapcsolatok intézményeinek kiépítésekor is nyugati modelleket vettek alapul
(így vezették be például 1992-ben az üzemi tanácsot). Ráadásul az EU-csatla-
kozás előfeltételeként az utóbbi években a törvényeket harmonizálni kellett az
EU irányelveivel, s az ország az intézményépítésben is igazodott a brüsszeli
módihoz. Legalábbis erre utal – többek között – az Ágazati Párbeszéd Bizott-
ságok felállítása. Feltehetően az elmélet tehát téved, ha csak az intézmények
sajátosságaiban keresi a kapitalizmus variánsai közötti különbségek okait. Nem

420
valószínű, hogy csak az intézményi keretek hibáztathatók azért, mert magyar-
országi adaptációjuk működése gyakran csak puszta imitációként értékelhető.
Jó néhány társadalomkutató – így e cikk szerzője is – inkább a szereplők eltérő
magatartásában, szocializációjában, érdekeiben és képességeiben látja a különb-
ségek okait.
A nyugat-európai szakértők, politikusok és érdekszervezetek általánosan el-
terjedt felfogása szerint legalább három feltétel hiányzik Magyarországon, illet-
ve tágabban, a posztszocialista államokban, amelyek lényegi kellékei az „európai
szociális modellnek”. Éspedig: a) az ágazati szinten is akcióképes szakszerveze-
tek; b) a megállapodásra törekvő, társadalmi felelősségérzettel megáldott mun-
káltatók, illetve munkáltatói szervezetek; és végül c) a társadalmi partnerek al-
kujának eredményét (a bértételeket, a foglalkoztatás feltételeit) elfogadni kész
munkavállalók. Ami az utóbbit illeti, az államszocializmus örökségének tulajdo-
nítottuk, hogy az egyéni érdekérvényesítés, alkuk továbbélése jellemző számos
vállalat munkaszervezetében. Sőt a vállalati szakszervezetek alkustratégiája is
idomul ehhez mint adottsághoz, elfogadja-támogatja a menedzsment kizáróla-
gos kompetenciáját az egyéni bérek megállapításában, és esetleg – a munkavál-
lalónak kedvező körülmények esetén – az egyéni alkudozást. A következőkben
a munkaadói szervezeteket és a szakszervezeteket vizsgáljuk abból a szempont-
ból, miért nem tudnak vagy nem akarnak olyan ágazati kollektív szerződéseket
kötni, mint amilyenek a kontinentális Európára jellemzők.
Ami a magyar munkaadókat, azaz a cégek menedzsereit illeti, többségükről
nem állítható, hogy a szakszervezetekkel kialakított konszenzus útján képzel-
nék el a munkahelyi problémák megoldását, a munkafolyamat szabályozását.
A magyar menedzserek a rendszerváltást többnyire az irracionális politikai
kontroll alól való felszabadulásként élték meg, s ez nemigen fért össze a frissen
elnyert hatalomgyakorlás akármilyen csekély fokú megosztásával. E megosztás
pedig bekövetkezne, ha a szakszervezetek vagy az üzemi tanácsok a törvény-
hozók szándéka szerint működnének. Így előfordul, hogy még a korántsem har-
cias magyar szakszervezeteket sem igen tűrik meg a vállalat falai között, s még
a fentiekben bemutatott keretjellegű vállalati kollektív szerződéses szabályozás-
tól is ódzkodnak. Ugyancsak autonómiájuk feladásaként értékelik az esetleges
csatlakozást a bérek, munkafeltételek érdemi szabályozását jelentő ágazati meg-
állapodásokhoz. Mivel közkeletű vélekedés, hogy a munkaadók nem érdekel-
tek az ágazati alkuban – mint láttuk –, szervezeteiknek nincs is felhatalmazá-
suk, hogy nevükben kollektív szerződést kössenek, illetve nem rendelkeznek
megfelelő szankciókkal, hogy egy ilyen szerződés betartását kikényszerítsék a
tagszervezeteknél. Végeredményben Magyarországon nem teljesülnek azok az
előfeltételek, amelyek a kontinentális Európa országaiban a klasszikus ágazati
alkurendszer kialakulásához vezettek (TRAXLER, 1998, 2003). Ezek a következők
voltak:

1. Amennyiben az ágazat cégei azonos piacon és/vagy munkaerőpiacon je-

lennek meg, közös törekvésük lehet a közöttük folyó gazdasági verseny árleszo-
rító/bérfelhajtó hatásainak kiküszöbölése. Mivel a magyar vállalatok egymással

421
kíméletlen ár/bér versenyben állnak, ez a fajta „kartellesedés” az ágazatok több-
ségében szóba sem jöhet.
2. A vállalatonként lefolytatott kollektív alku tranzakcionális költségei csök-
kentésének igénye. Költségeken egyaránt értendő a megállapodás megtárgyalá-
sához szükséges szakértő apparátus költsége, a szükséges információk beszerzé-
se, a tárgyalások során esetleg alkalmazott nyomásgyakorló eszközök (tipikusan
sztrájk, munkalassítás) okozta károk, valamint a menedzsment és a helyi érdek-
képviseleti szervezetek közötti viszony megterhelése a bértárgyalások feszültsé-
geivel. Az ilyen költségek különösen kisebb vállalatok esetén lehetnek viszony-
lag jelentősek. Az ágazati kollektív szerződés megkíméli a munkáltatót attól is,
hogy az esetleg erős helyi alkuerővel rendelkező szakszervezet munkáltatókat
megosztó taktikájának essen áldozatul, és a szakszervezet vállalatról vállalatra
haladva srófolja fel a béreket. Nyilvánvalóan erre Magyarországon nem kell szá-
mítani, mert a tranzakcionális költségek csökkentését inkább a munkaügyi ad-
minisztráció és humánerőforrás-menedzsment minimalizálásával, e tevékeny-
ségek alvállalkozókhoz való „kiszerződésével” próbálják csökkenteni.
3. Az adott vállalat számára hátrányos állami beavatkozás veszélye, ameny-
nyiben nem részese a megkötött kollektív szerződésnek. Jellegzetesen ilyen be-
avatkozás a kollektív szerződés kiterjesztése, aminek következtében a szerződés
előkészítésében/megkötésében részt nem vevő vállalatra is kötelezően alkal-
mazni kell majd a kiterjesztés által mintegy törvényerőre emelkedett ágazati
szerződés rendelkezéseit. Ha ennek esélye fennáll, bölcsebb a részvétel, azaz
a tárgyalások befolyásolásának lehetősége mellett dönteni, mint elszenvedni a
mások (esetleg éppen a piaci versenytársak) szempontjait érvényesítő szerződé-
ses rendelkezéseket. Mivel Magyarországon eddig mindössze három ágazatban
jött létre kiterjesztés, és jelenleg azok be nem tartását sem szankcionálják, nem
valószínű, hogy az állam képes lenne vagy különösképp akarna változtatni az
eddigi tendencián.

Ha a munkáltatók nem érdekeltek az ágazati kollektív alkuban, jogosan kér-

dezhetjük, mégis mit csinálnak a rendszerváltás után kialakult munkáltatói
szervezetek? Nos, a nyugat-európai szervezetekhez hasonlóan a magyar mun-
kaadói szövetségek egyúttal a vállalati szféra általános gazdasági érdekképvi-
seletét is ellátják, s sokféle szolgáltatást nyújtanak tagjaiknak. Mind az ágazati
szervezetek, mind országos konföderációk működésében hangsúlyosabb a lob-
bitevékenység és a gazdaságszervező funkció, mint a szerepvállalás munkaügyi
kapcsolatokban. A gazdaságszervező funkció jelenti sok esetben a szervezetek
legfontosabb bevételi forrását, ugyanakkor emberi és szervezeti erőforrásaik leg-
nagyobb részét lobbizásra és szolgáltatások nyújtására fordítják. Ezért azután az
országos tripartit fórumokon és az ágazati szociális párbeszédben való részvéte-
lükben legalább olyan fontos a gazdaság szabályozásának számukra kedvezőbb
alakítása, mint a hagyományos munkáltatói képviselet. (Például a kormánnyal
folytatott konzultációkban az adók és járulékok csökkentése, a vállalkozások
támogatása, vagy éppenséggel a hosszú távon kiszámítható gazdaságpolitika
követelése együtt jelenik meg a rugalmasabb munkaügyi szabályok és a mér-

422
sékelt bérnövekedés igényével.) Bár a rendszerváltás után kialakult munkáltatói
szervezetekről nehezen állapítható meg, hogy a vállalkozásoknak mekkora há-
nyadát képviselik, a plurális képviseleti szervezet belső széttagoltsága ellenére
megszilárdultnak tekinthetők. Végső soron a kialakult intézményrendszerbe e
szervezetek jól beilleszkedtek, s megtalálták azokat a funkciókat és gazdasági
erőforrásokat, amelyek működésüket hosszú távon is biztosítják (TÓTH, 2005b).
Szakszervezeti oldalon aligha kérdéses az ágazati kollektív alkuhoz fűződő
érdekeltség. A mozgalom hagyományos követelése az „azonos munkáért azo-
nos bért” elvének érvényesítése, vagyis hogy kizárják a „munkáskonkurenciát”
és a munkáltatók egymás közötti versenyét a bérköltség leszorítására. (A klasszi-
kus amerikai szakszervezeti jelszó: „Take wages out of competition!” [P ERLMAN,
1928]) Emellett taktikai és anyagi megfontolások is a magasabb szintű tárgyalá-
soknak kedveznek, hiszen – különösen azokban az ágazatokban, ahol tipikusak
a kisméretű vállalatok – a nyomásgyakorlás hagyományos eszközei szinte elkép-
zelhetetlenek az elszigetelt, néhány fős tagság akcióira építve. A munkáltatókkal
tárgyaló szakszervezeti delegáció is felkészültebb, jobban informált lehet, ha
ágazati (esetleg szakmai) szinten koncentrálják az erőforrásokat. Ehhez azon-
ban értelemszerűen szükség volna iparági szinten is erős, akár sztrájkok vezeté-
sére is képes szakszervezetekre.
Mielőtt azonban az ágazati szintű szerveződés sajátos problémáival foglal-
koznánk, képet kell alkotnunk a szakszervezeti mozgalom egészének állapo-
táról. Bár a szakszervezet erejét, befolyását nem csak (és nem feltétlenül, gon-
doljunk például Franciaországra) tagjainak száma, munkahelyi jelenléte adja,
a történelmileg beágyazott intézmények hiánya miatt Magyarországon mégis
különösen fontos a szakszervezeti tagság változási trendjének ismerete. A leg-
pontosabb kimutatás a kereső és tagdíjat is fizető szakszervezeti tagok összes-
ségéről az APEH éves összesítéséből származik. Mivel a munkáltató által levont
tagdíj szerepel a személyijövedelemadó-bevalláson, évente kiszámítható, hányan
és összesen mennyi tagdíjat fizettek. Az évente közölt adatok a szakszervezeti
tagság szinte folyamatos csökkenését mutatják: 1999-ben még 775 ezer fő volt, a
2003-ban már csak 600 ezer (KUN, 2003). A fizető tagság tehát mintegy 25 száza-
lékkal csökkent ebben az alig négyéves periódusban. Az utolsó éves adat mind-
össze 15 százalékos szervezettséget jelent az összes munkavállalóra vonatkozó
KSH-adattal számolva. Az APEH adatsora egyébként az elmúlt másfél évtized
radikális taglétszám csökkenését is regisztrálja, hiszen 1990-ben még 3,9 milli-
óan fizettek tagdíjat. Az átmenet recessziója tehát nemcsak másfél millió mun-
kahelyet szüntetett meg, hanem – képletesen szólva – hárommillió szakszerve-
zeti tagot is, hiszen a leépítetteket felszívó kisvállalkozásokban, a miniüzemekre
szétszervezett egykori állami nagyvállalatokban és a zöldmezős beruházások
telephelyein ma alig van jelen a szakszervezet a munkahelyeken.
2001 óta a KSH Munkaerő-felmérése is tartalmaz háromévente egy kérdés-
blokkot, mely a munkavállalói érdekképviseletek szerepéről kérdezi a munka-
vállalókat (KSH, 2001, 2004a). A mintegy 30 ezer megkérdezett személy adatait
feldolgozva a KSH nagyon jó közelítéssel ugyanazt a létszámot tette közzé: a
2001-ben a szakszervezeti tagok számára adott becslés 615 ezer fő volt, 2004-ben

423
549 ezer fő. A munkavállalók összlétszámához viszonyítva ez 19,7 százalékos,
illetve 16,9 százalékos „szervezettségnek” felel meg, tehát három év alatt 2,8
százalékpontos csökkenés következett be. Mint már láttuk, ami a gazdaság
különböző ágazatait illeti, mindkét felvételben a villamosenergia-, gáz-, gőz-,
vízellátás, a szállítás, raktározás, posta, távközlés, az oktatás, az egészségügyi,
szociális ellátás és a közigazgatás, védelem, kötelező társadalombiztosítási ága-
zatok számítanak a szakszervezetek erősségének. Egyértelmű tehát, hogy a
közszolgáltatások és a jellemzően állami tulajdonú ágazatok a leginkább szer-
vezettek. A legalacsonyabb a szakszervezeti tagok aránya az építőiparban, a
szálláshely-szolgáltatásban és vendéglátásban, a kereskedelemben, valamint az
ingatlanügyletek, gazdasági szolgáltatás területeken. Köztudottan ezek azok az
ágazatok, ahol leginkább kis- és közepes méretű munkáltatókkal találkozunk,
és a foglalkoztatás jellegzetességei (idénymunka, rugalmas munkaszerződések
stb.) sem igen kedveznek a szakszervezet működésének. 2001 és 2004 között a
tagság aránya legjelentősebben két – döntően állami tulajdonú – közszolgálati
ágazatban csökkent: az oktatásban 10,2 százalékponttal, az egészségügyi és szo-
ciális ágazatban pedig 7,5 százalékponttal. Érdemes megjegyezni, hogy e nagy-
mértékű fogyás a 2002. évet magában foglaló időszakban következett be, amikor
a Medgyessy-kormány 50 százalékkal emelte a közalkalmazottak illetményét.
A szakszervezet alkuerejét azonban más tényezők is befolyásolják: belső
szervezetük jellegzetességei, humán- és anyagi erőforrásaik, sőt a politikai kap-
csolatok is. Ez utóbbi téren a jelenlegi helyzet értelmezéséhez vissza kell nyúl-
nunk a rendszerváltás és az azt követő három-négy év történéseihez. Akkor az
„alulról szerveződő” új szakszervezeti mozgalmak és az államszocialista mo-
nolit szakszervezet önmagukat megreformáló utódszervezetei viszonyát éles
ideológiai-politikai ellentétek, legitimációs és vagyonviták jellemezték. Végül is
a szakszervezeti vagyon felosztásáról és a konföderációk legitimációjáról szü-
letett 1992-es megállapodás létrehozásához ki-ki a szövetségeseként számon
tartott politikai párt segítségét kérte. A munkaügyi kapcsolatokat alakító álla-
mi-politikai beavatkozások azonban ezzel nem értek véget: megalkották a mun-
ka törvénykönyvét; a Horn-kormány kísérletet tett az ÉT szakszervezeti oldala
reprezentativitási szabályainak meghatározására; az Orbán-kormány – „szak-
szervezet-ellenes” módon – módosította a munka törvénykönyvét; majd a Med-
gyessy-kormány elődje rendelkezéseit visszavonóan törvénykezett. A visszatérő
változtatások kormányciklusokat követő, ingaszerű mozgásokat eredményez-
tek a szakszervezetek elismertségében, működésük jogi-gazdasági kereteiben.
Mindez nyilvánvalóvá tette a szakszervezeti vezetők számára, hogy munkahelyi
létfeltételeik is nagymértékben a kormányon lévő pártok jóindulatától függnek.
Főként a szervezetek eredettörténetével összefüggő okokkal magyarázható
a szakszervezeti mozgalom széttöredezettsége, hogy például az OÉT munka-
vállalói oldalán ma is hat konföderáció foglal helyet. A konföderációk közötti
látványos politikai konfrontáció 1993 táján véget ért, de a belharcok utóhatásai
máig érezhetők. Ezek a magyar politikai palettán amúgy is szokásos „törzsi
viszonyok” (Tamás Gáspár Miklós) nem túl meglepőek, különösen annak isme-
retében, hogy a szakszervezeti vezetők és apparátusok nemigen cserélődtek a

424
kilencvenes évek eleje óta. Részben ennek tudható be, hogy az eddigi kísérletek
a konföderációk közötti stratégiai együttműködésre, esetleg egyesülésre kiful-
ladtak, rendre kudarcot vallottak.
A szakszervezeti mozgalom átpolitizáltságának másik forrása az országos
tripartizmus működése. Az ÉT-ről és az ahhoz hasonló kelet-európai fórumok-
ról számos megfigyelő és kutató megállapította, hogy az ott megtárgyalandó
kérdések köre, a konzultáció minősége alapvetően a kormányzat szándékaitól
függ (LADÓ–TÓTH–NACSA, 1999; ADVAGIC, 2005; OST, 2000). Elegendő emlékez-
tetni arra, hogy amikor az Orbán-kormány a tripartit intézményrendszert át-
alakította, a szakszervezetek és munkáltatói szervezetek ezt képtelenek voltak
megakadályozni, el kellett viselniük a szociális párbeszéd és ezzel együtt saját
szerepük politikai leértékelődését.
Az államszocializmus alatt kiépített és a Nyugat-Európában meghatározó
modellhez hasonló ágazati szakszervezetek túlélték ugyan a rendszerváltást, de
azt követően meghatározóvá vált az „egy vállalat – egy szakszervezet” szerve-
ződési elve. Az újonnan szerveződő demokratikus mozgalmak ebben a formá-
ban jöttek létre, eleve így jegyezték be őket a bíróságokon. Ámde az öröklött
szakszervezeti struktúra reformja során – részben a demokratizálódó politikai
környezet természetes fejleményeként, részben az 1989. évi II. tv. (Egyesülési
törvény) kötelező alkalmazása miatt – szintén a vállalati szakszervezetek domi-
nanciája érvényesült. Ha nem jegyezték is be az összes vállalati szakszervezetet
önálló jogi személyként, az (al)ágazati szövetségekben nagyfokú autonómiával
rendelkeznek, mind a tagdíjak felhasználásában, mind pedig vállalati érdekkép-
viseleti politikájuk alakításában (TÓTH, 1999). A magyar ágazati szakszervezetek
valójában a munkahelyi szakszervezetek szövetségei, s az ágazati központok
nem rendelkeznek a munkahelyi szakszervezetek felett olyan valóságos hata-
lommal, mint a nyugat-európai modellben, ahol vállalati szervezeteik feje fölött
egyezhetnek meg a munkáltatókkal, utasításokat adhatnak nekik, ellenőrizhetik
tevékenységüket, és szükség esetén még fel is oszlathatják őket.
A mai szakszervezeti konföderációk tagjai között egyaránt megtalálhatók ága-
zati és vállalati szervezetek. A szakszervezeti struktúra egyértelmű hierarchikus
rendjének hiánya, átláthatatlansága azonban leginkább ágazati szinten jelent ko-
moly gondokat. Az ágazati szövetségek tagságán belül is lehetnek ugyanis szű-
kebb alágazatokat, szakterületeket átfogó szervezetek és közvetlenül csatlakozó
vállalati szakszervezetek. Ez különösen az ágazati kollektívszerződés-kötést aka-
dályozza, de jól érzékelhető volt az Ágazati Párbeszéd Bizottságok felállításakor
kirobbant legitimációs harcokban és reprezentativitási kritériumokról kialakult
vitákban (NEUMANN–TÓTH, 2002).
Mind konföderációs, mind ágazati szinten az érdek-képviseleti feladatok
megfelelő szintű ellátásának legfőbb akadálya a megfelelő szakapparátus hiá-
nya. Alig van olyan ágazati szakszervezet, amely néhány fős apparátusnál töb-
bet tudna foglalkoztatni. (A hasonló méretű tagsággal rendelkező nyugat-eu-
rópai ágazati szakszervezetek általában több tíz-, esetleg százfős apparátust is
képesek fenntartani.) Ez a néhány fő nyilvánvalóan kevés a szigorúan vett ér-
dek-képviseleti feladatok ellátásához, ami nálunk ráadásul nemcsak az ágazati

425
kollektív szerződés megkötését, az ágazati bizottságok munkájában való rész-
vételt, lobbizást jelent, hanem – éppen a decentralizált struktúra miatt – szükség
lenne a vállalati szervezetek szakmai támogatására is.
A szakértők hiánya egyértelműen a szakszervezeti központok sivár pénz-
ügyi helyzetének a következménye. A szakszervezetek működési költségeiket
az elmúlt évtizedben három forrásból fedezték: az örökölt, illetve újra elosz-
tott szakszervezeti vagyonból (tipikusan ingatlanhasznosításból), tagdíjakból
és pályázati úton elnyert közpénzekből. A szakszervezeti központok többsége
mára felélte vagyona nagy részét. Ennek látványos – a médiában is gyakran
taglalt – jele a székházak és más ingatlanok eladása, a központok kisebb, eset-
leg bérelt irodákba költözése. A sztrájk idejére, szociálpolitikai vagy önsegélyező
céllal gyűjtött jelentékeny ágazati pénzalapok is hiányoznak Magyarországon.
A tagság fogyatkozásával elapadó tagdíjakból kevés jut a konföderációknak és
az ágazati szövetségeknek. A beszedett, átutalt tagdíjak nagyobb részét ugyan-
is helyben használják fel: jelentős részét különféle segélyekre és hagyományos
munkahelyi ünnepségekre költve. A kilencvenes évek közepe óta növekvő mér-
tékben érkeznek a szakszervezetekhez (és a munkáltatói szervezetekhez) kü-
lönböző projektekre közpénzekből származó támogatások, részben a magyar
kormánytól és hazai köztestületektől, részben nemzetközi szervezetektől. Az
új plurális struktúra megszilárdulása óta tudatos szakszervezeti politikává vált
különböző befolyásos pozíciók meghódítása az állami intézményekben. Ennek
első lehetősége 1993 után nyílt meg, amikor a társadalombiztosítási alapok irá-
nyító testületébe kerültek be a szakszervezetek és a munkáltatók képviselői.
Ám a 2002-es szocialista választási győzelem után a szakszervezetek újult erővel
követelnek helyet a különböző „korporatív” vagyonkezelő és pénzosztó struk-
túrákban. Újabban az egyházak és a civilszervezetek normatív állami támogatá-
sához hasonló rendszeres juttatást követelnek, sőt ennek ideológiai háttereként
megfogalmazódott az igény a szakszervezeti tevékenység „közjószágként” való
állami elismerésére.
Kérdés, hogy van-e a kiút a magyar szakszervezetek válságából? A magyar-
országihoz hasonló problémákra (mindenekelőtt a tagság és a források szűkü-
lésére) a nyugat-európai ágazati szakszervezetek által gyakran választott – a
túlélést elősegítő – megoldás az összeolvadás más hasonló szervezetekkel, ami
a méretracionalitás miatt lehetővé teszi a gazdaságosabb működést. Hasonló
előnyökkel jár a beolvadás egy nagyobb szervezetbe, amely jelentősebb szerve-
zeti erőforrásokkal rendelkezik, és bizonyos szolgáltatásai hozzáférhetővé vál-
nak az új belépő számára is. Tulajdonképpen ez az út Magyarországon eddig
járhatatlannak bizonyult a szakszervezeti konföderációk közötti árkok miatt,
legfeljebb ágazati szinten látszik reálisnak, hogy azonos konföderációkon be-
lül a tagságuk és vagyonuk javát már elvesztett szövetségek összeolvadjanak.
Van még két elméleti lehetőség, amely azonban nálunk aligha járható. Az egyik
a tagdíj emelése vagy a szervezet forrásainak centralizálása, ami egy ágazati
szervezetben nyilvánvalóan csak a vállalati szervezetek rovására történhetne.
A másik a szakszervezet ideológiai vonalának, stratégiájának megváltoztatása,
új politikai szövetségesek keresése. Például egy militánsabb szakszervezeti al-

426
kustratégia vállalása, abban a reményben, hogy így új tagokat lehet megnyerni
– azonban ez a magyar körülmények között a vállalati szakszervezet vereségével
járhat, és esetleg megszűnésével is végződhet. És végül felvethető a szervezke-
dő szakszervezeti modell (organising unionism) adaptálása, amelyet az amerikai
szakszervezetek fejlesztettek ki a nyolcvanas–kilencvenes években, válaszul a
csökkenő taglétszámra (An Organizing Model…, 1991). Ez a kísérlet lényegében a
szakszervezet mint társadalmi mozgalom újrafelfedezésének tekinthető. A szer-
vezeti megújulás programját hirdeti meg: egyrészt a tagszervezés feladatának
prioritását, másrészt szélesebb érdek-képviseleti politikát, amelynek figyelme
fokozottabban irányult a különböző nem szervezett kisebbségek (pl. a migráns
munkások) gazdasági és politikai érdekképviseletére. Miközben elméletben
minden magyar szakszervezeti vezető egyetért azzal, hogy tagszervezéssel kel-
lene megállítani a létszám fogyását, stratégiájukban ez nem vált kiemelt cél-
lá: sem az ágazati szakszervezetek, sem a konföderációk nincsenek felkészülve
arra, hogy jelentősebb tagszervezési kampányba kezdjenek, szakapparátusuk és
költségvetésük kapacitását meghaladná ez a feladat.
Ugyanakkor a források mozgósításán túl a szervezkedő szakszervezeti mo-
dellre való áttérés feltételezné a szakszervezeti képviseleti filozófia egészének
újragondolását. A kilencvenes évek elején – a vállalati szakszervezetek szövetsé-
geken belüli súlya ellenére – az országos tripartizmus és – igaz, kisebb mérték-
ben – az ágazati kollektívszerződés-kötés fejlesztése volt a kormányzat és a szo-
ciális partnerek célja. Pontosabban, a szakszervezetek ahhoz az érdekegyeztetési
modellhez igazították saját stratégiájukat, amelyet a kormány felkínált, vagyis a
magasabb szintű korporatív intézmények kiépítéséhez, tehát ottani részvételük
bebetonozása vált a legfőbb céllá. Különösen kifizetődőnek tetszett ez azután,
hogy az évtized közepétől a jogi szabályozás az országos tripartizmusban való
megjelenéshez kötötte a tagszervezetek alacsonyabb szintű (pl. megyei, ágazati)
fórumokon való részvételét. Ez a stratégia a szakszervezetek átpolitizálódásá-
hoz vezetett, s ennek következtében ki vannak téve a pártpolitika fordulatainak.
Ugyanakkor a munkahelyi szintű intézmények kiépítése és működtetése nagy-
részt a vállalatokba bezárt helyi szakszervezetekre maradt. Valódi munkahelyi
érdekképviselet, tagtoborzás helyett a plurális struktúrában a szakszervezetek
energiáit leköti pozícióik megerősítése az országos és ágazati intézményekben.
Szemben a demokratikus átmenet alulról jövő szervezkedésével és a vállalati
szervezetek autonómiatörekvéseivel, fokozatosan a felülről történő legitimáció
vált a szakszervezetek politikájává.

MILYEN MODELL FELÉ TART KÖZÉP-KELET-EURÓPA?

Mindezek alapján aligha lehet sommás választ adni arra a kérdésre, milyen piac-
gazdaság alakul ki Magyarországon, a munkaügyi kapcsolatok mely modell-
je honosodik meg. Egyrészt a kilencvenes évek magyarországi törvényhozása,
illetve intézményépítése, újabban pedig az EU elvárásai – legalábbis elérendő
célként – egy kontinentális európai modellt vázoltak fel. Másfelől mindeközben

427
a megszilárdulni látszó, decentralizált kollektív alku, a szakszervezet nélküli
munkahelyek térnyerése és az individualizáció egy angolszász modell fő voná-
sait vetíti előre, bár kétségtelen, hogy a szakszervezetek munkahelyi szerepe
– már ahol léteznek – korántsem vethető össze a nagy-britanniai vagy az ameri-
kai szakszervezetek szerepével a bérmeghatározásban és az egyéni jogsérelmek
orvoslására hivatott úgynevezett panaszeljárásban. Ugyanakkor talán első köze-
lítésben a kontinentális Európára emlékeztető vonásnak tűnik az állam erősebb
megjelenése a tripartit érdekegyeztetésen keresztül, beavatkozása munkaadó-
ként a jelentékeny méretű – állami támogatásokkal fenntartott – közszolgálati
és állami vállalati szektorban. Feltűnő szerepvállalása a munkaügyi kapcsolatok
intézményeinek építésében, a szociális partnerek finanszírozásában kérdésessé
teheti, hogy ezek a szervezetek képesek-e megőrizni autonómiájukat és hite-
lességüket. Állami beavatkozásnak tekinthető továbbá a kollektív szerződések
kiterjesztése, a kollektív munkajogi szabályok betartását is vizsgáló munkaügyi
felügyelet működtetése és a – napjainkban ismét előtérbe kerülő – „rendezett
munkaügyi kapcsolatokat” megkövetelő munkaügyi politika, mely a foglalkoz-
tatási és közbeszerzési pályázatok megítélésében venné figyelembe az adott cég
„jó magaviseletét”. Hasonlóan a többi posztszocialista országhoz, illetve a mai
fejlett piacgazdaságok történelmének bizonyos szakaszaihoz, a munkaügyi kap-
csolatok fontos jellemzője a közpolitika kiemelkedő szerepe és felelőssége az in-
tézményrendszer és szereplőnek formálásában. Külföldi kutatók hajlanak arra,
hogy az állam túlsúlyos szerepe miatt egy sajátos kelet-közép-európai modell-
ről beszéljenek, mely nem írható le a kontinentális–angolszász, illetve a liberá-
lis–koordinált dimenzióban (TRIF, 2005).
Mindenesetre a nyugat-európai szakértők megítélésében hangsúlyosabbnak
tűnik a kelet-közép-európai rendszereket egyértelműen a liberális modellhez
soroló leegyszerűsítés. Sokan egyenesen arról beszélnek, hogy az EU legutóbbi
bővítése volt az utolsó szög az „európai szociális modell” koporsójában, vagy
ahogy egy Gugliamo Meardi nevű olasz szerző sommásan megfogalmazta: „a
dereguláció és az amerikanizáció trójai falova kelet felől jön” (MEARDI, 2002).
Kevesebben vannak azok a szerzők, akik a Kelet–Nyugat közötti konvergen-
ciát üdvözlik, hiszen a nyugat-európai kollektív szerződéses rendszer is „de-
centralizálódik”, a hagyományos „jóléti elvvel” szemben mind több olyan helyi
megállapodás jön létre, amely a munkahelyek megmentését biztosítja az ágazati
szakszervezeti vívmányoktól való visszalépés révén – ahogy ez például Németor-
szágban történt a Siemens mobiltelefon-részlegénél a közelmúltban. A konvergen-
cia felé mutató fejlemény, hogy a csatlakozással a kelet-európai országok is átvették
az európai direktívákat, a jogrendszer kétségtelenül egységesedik, még ha sokak
számára kétséges is a működése a mindennapi gyakorlatban, mert a szakszerve-
zetek gyengébb munkahelyi szerepe miatt vélhetően gyakoribbak a jogsértések
és az írott szerződések mellett tovább élő informális egyezségek. Jómagam azt
gondolom, hogy mind a konvergencia, mind a nyugati vívmányok veszélyezteté-
sét sejtető víziók eltúlzottak, és jóval valószínűbb, hogy az EU tagállamai közötti
kelet–nyugat irányú különbségek – éppen az eltérő hagyományok, az érdekkép-
viseletek eltérő szervezettsége miatt – jó ideig még fenn fognak maradni.

428
VÁLTOZÓ TÁRSADALMI HELYZETEK
 KOVÁCH IMRE – KRISTÓF LUCA – LENGYEL GYÖRGY

ELIT ÉS TÁRSADALOM
A KILENCVENES ÉVEKBEN

BEVEZETÉS. A RENDSZERVÁLTÁS ELŐTTI ELITEK

A TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ELEMZÉSEKBEN

Tanulmányunk az elitek nyolcvanas–kilencvenes évek fordulójától bekövetke-

ző átalakulását vizsgálja a szocialista rendszer lebontását követő új társadalom-
struktúra és rétegződés szempontjából. Az elitek már a politikai rendszerváltás
jogi kereteit kialakító események és az 1990-es országgyűlési és önkormányza-
ti választások időszakában a kutatások középpontjába kerültek (lásd HANKISS,
1989; SZALAI, 1990; SZELÉNYI, 1990). A változások sorozatát megélő magyar tár-
sadalom további esélyeit a történelemben ismétlődő módon az elitek változása,
cseréje vagy cirkulációja nagymértékben befolyásolhatta, ezért 1988-től egyre
több elemzés foglalkozott az elitek lehetséges változásának társadalmi, politi-
kai meghatározóival, cseréjüknek, tulajdonhoz jutásuknak feltételezhető mód-
jaival és esélyeivel, az elitcsoportok kapcsolatával, hatalmával és befolyásával.
Az elitek iránti tudományos és közérdeklődés azért is bizonyult erősnek, mert
a szocialista rendszer évtizedei alatt a kilencvenes évek fogalmaival leírható
„elitkutatások” nem léteztek. Voltak azonban statisztikai adatgyűjtések, szocio-
lógiai rétegződésvizsgálatok és a nyolcvanas években a kutatók a társadalom
kivételezett helyzetben lévő rétegeinek megközelítésével, vizsgálatával is meg-
próbálkozhattak. A Kádár-kor egyik első empirikus társadalmistruktúra-vizs-
gálatában (FERGE, 1969) a vezető állásúak, értelmiségiek együtt szerepeltek a
munkajelleg-csoportok legfelső kategóriájában, amit többen is vitattak. A mun-
kajelleg-csoportok létrehozásával azonban nem lehetett megragadni az akkori
rendszer egyik leglényegesebb strukturáló elemét, a hatalmi dimenziót. A ré-
tegződés leglényegesebb pontja az volt, hogy az igazi elit, a nómenklatúra, a
„politikai uralkodó osztály” állt szemben a társadalom túlnyomó többségével,
melyet szinte teljesen kizárt a hatalomhoz való hozzáférés lehetőségeiből (FERGE,
2002). A vizsgálhatatlan elit Ferge Zsuzsa szerint szinte „felfelé kirekesztett”
volt a társadalomban.
KOLOSI Tamás (1987) sokdimenziós státuscsoportjai között a nyolcvanas évek-
ben már szerepelt az elit, melynek tagjai életkörülményeik, munkamegosztásban
elfoglalt helyük, műveltségük és érdekérvényesítő képességük terén egyaránt
kedvező helyzetben voltak, sőt kiemelkedtek a magyar társadalomból. E csoport

431
létszámát 150-200 ezer főre teszi, a döntéshozó elit ennek természetesen csak
töredéke. SZELÉNYI (1990) kettős háromszög modelljében, ahol a társadalom osz-
tályszerkezete részben az állami redisztributív, részben a második gazdaságon
alapul, két elitcsoportot láthatunk. A magasabbik piramis csúcsán a káderelit,
az alacsonyabbikén pedig az „új vállalkozók” csoportja található. Ezzel szemben
Kolosi L-modelljében, mely szintén a redisztribúció és a piaci viszonyok alapján
írta le a nyolcvanas évek magyar társadalmát, három elitcsoport szerepelt. A po-
litikai, államigazgatási vezetőket a redisztributív rendszer, a magánvállalkozó-
kat a piac emelte magasra, míg a menedzserek, gazdasági vezetők (a gazdasági
elit) mindkét szempont szerint elitpozícióban voltak, a redisztributív és a piaci
struktúrában egyaránt tőkével rendelkeztek, aminek majd a rendszerváltás-elit-
váltás körül lett jelentősége.
Társadalomtörténeti áttekintésében VALUCH Tibor (2001) utólag már politikai,
gazdasági és kulturális csoportokra bontva beszél a kor elitjéről, e kategóriák alá
osztva be a pártapparátus, a szocialista nagyvállalatok, termelőszövetkezetek
vagy például a szellemi élet vezetőit. A hatalom csúcsán a politikai elit, alatta
mintegy egy lépcsővel a politika által irányított, de bizonyos fokig önálló gazda-
sági elit és a politikától csak igen kevéssé autonóm kulturális elit állt.
A Kádár-kor tényleges, döntéshozó politikai elitje, a valódi hatalommal ren-
delkezők létszámát a különböző kutatások 5-10 ezer főre teszik. A káderbürok-
rácia VIDA István (1992) adatai alapján kb. 30 ezer főből állt: ez a pártapparátus-
ban, szakszervezetekben, államigazgatásban és gazdaságban dolgozó vezetők
száma. Demográfiai jellemzőit tekintve ez a csoport dominánsan férfiakból állt,
átlagéletkora 44 év volt. A Kádár-kor előző évtizedeihez képest a nyolcvanas
években jelentős cirkuláció ment végbe a politikai elitben. Az iskolai végzettség
arányaiban is megfigyelhető szakszerűsödés és – az alsóbb szinteken – fiatalodás
történt. A szakértő, vagy más kifejezéssel technokrata értelmiség beáramlása a
káderállományba folyamatos volt. A nyolcvanas évek elején már az állomány há-
romnegyede rendelkezett felsőfokú végzettséggel. GAZSÓ Ferenc (1990b) elem-
zése szerint ez azonban nem jelentette az értelmiség hatalomátvételének kez-
detét. Valójában az iskolai végzettség formális követelményének megerősödése
nem mindig – főként a pártbürokráciában nem – jelentette a hozzáértés vagy
a szakismeret növekedését. Ebben a körben az elsőgenerációs, tehát a diplomát a
nappali képzés eredményeként megszerző értelmiségiek helyett az intragenerá-
ciósan mobil estis, levelezős, politikai főiskolai diplomát szerzők vannak többen.
A Kádár-korszak politikai elitjére jellemző volt a horizontális cserélődés, azaz
a nomenklatúrából nem nagyon lehetett kikerülni, konfliktusos helyzetben a
pártelit általában az állami vagy gazdasági vezetés irányába távozott. A csúcsve-
zetők nem pártbürokrata köreiben azonban a nyolcvanas években pozícióba ke-
rült egy olyan réteg, mely megfelelő képzettséggel, valamint tudományos foko-
zatokkal, nyelvtudással is rendelkezett. Megjelenésük és érdekeik érvényesítése
már nem csupán a hatalom heterogenizálódásához és megosztásához vezetett,
hanem a rendszer bomlását is gyorsította.
A szocialista korszak politikai elitjének két fő jellemzője a személyi függőség
rendszere és a láthatatlanság, a rejtőzködés volt (VALUCH, 2001). Életmódjukról,

432
anyagi körülményeikről kevés adat van, jóllehet az általános kép – átlagon felüli
életszínvonal – elemei minden bizonnyal rétegspecifikusak és rétegképzők le-
hettek.
A Kádár-kor gazdasági elitje, a kiemelt káderektől a kvázitulajdonosi szemlé-
letű menedzserekig, a politikai elitnél jóval sokszínűbb volt. A gazdaságirányí-
tás, a nagyvállalatok, szövetkezetek, pénzügyi szektor felső vezetőinek együt-
tes létszáma 8-10 ezer főre tehető. A legdinamikusabb átalakulás a nyolcvanas
években ebben az elitcsoportban ment végbe. A gazdasági vezetők iskolai kép-
zettsége ennek az évtizednek az elejére érte el a háború előtti szintet (80% felső-
fokú végzettségű). Így az ötvenes–nyolcvanas évek közötti időszak a gazdasá-
gi elit szakszerűsödési periódusának tekinthető, melyben előbb az iskolázatlan
munkásigazgatók, később egyre inkább a képzett kádermenedzserek voltak
a meghatározó szereplők (LENGYEL, 1995). A lojalitás formális kritériumának,
a párttagságnak a nyolcvanas években a gazdasági elit négyötöde felelt meg.
A gazdasági elit autonómiatörekvései nyilvánvalókká váltak, a vállalatvezetők,
fokozatosan távolodva a gazdaságirányítóktól, saját elképzeléseiket kezdték
megvalósítani. A pénzügyi szféra vezetőinek kiválasztásában érvényesültek leg-
inkább a szakmai szempontok. A titkosított káderstatisztikák későbbi vizsgálata
alapján (LENGYEL, 1992) az 1987-ben kinevezett gazdasági vezetők között már
több olyan értelmiségi volt, aki nem foglalkozási mobilitást követően szerezte
meg végzettségét. Ez az arány és a gazdasági elit jelentős megfiatalodása első-
sorban a bankárszférának köszönhető. Az évtized végére a banki szférában és
a minisztériumokban egyaránt igen sok, egy évnél nem régebben kinevezett ve-
zetőt találhatunk. Ők származásukat, végzettségüket (mérnökök helyett a köz-
gazdászok növekvő aránya) és életkorukat tekintve is nagyban különböztek a
vállalatvezetők csoportjától. Ezen az úton a vezetés másodvonaláig is eljutottak
azok a később sokat emlegetett képzett, fiatal technokraták, akik a rendszervál-
tást követően kialakuló új gazdasági elit jellegét is meghatározták.
A gazdasági elit egy másik jellegzetes csoportjához a mezőgazdasági termelő-
szövetkezetek vezetői tartoztak. A korszak elején még a legtöbben a parasztság-
ból, sokszor éppen a középparasztságból érkeztek, később már csak a paraszti
származás dominált, a parasztelnököket káderelnökök váltották fel. A nyolcva-
nas évekre sok nem paraszti származású téeszelnök is pozícióba jutott, majd a
kor nagy befolyással rendelkező vidéki vezetői csoportja, „egyszerre gazdasági
és társadalmi vezetők” (P ÜNKÖSTI, 1988) fiatalabb generációiban elkezdtek meg-
jelenni az annak idején kuláknak bélyegzett parasztpolgárok leszármazottai.
Ez a folyamat is inspirálta később Szelényi Iván „megszakított polgárosodás”
elméletét (SZELÉNYI, 1990).
A gazdasági elit egy kisebb csoportjának tekinthető a kicsiny magánszektor
2-3 ezres felső rétege. Ez a csoport hatalmát, döntési pozícióit tekintve nem is
sorolható az elitbe, jövedelmi viszonyait tekintve annál inkább, amely egy ré-
szüknek elég induló tőkét adott a rendszerváltozás utáni gazdasági elitbe kerü-
léshez. A magyar gazdasági elit új generációját a nyolcvanas évek végére tehát a
szegmentáltság és a növekvő zártság jellemezte (LENGYEL, 2003). A politikai és a
gazdasági elit kapcsolatát pedig egy jellemző adattal érzékeltetjük: a parlamen-

433
ti képviselők 63 százaléka magas szintű gazdasági vezető volt (KISDI–KULCSÁR,
1991).
A kulturális elit körébe a Kádár-korszakban az MTA tagjait, az egyetemek
professzorait, a tudományok doktorait, a vezető írókat, képző- és előadóművé-
szeket, összesen 3-4 ezer főt számíthatunk. A kulturális elit kiválasztódásában
már a hatvanas–hetvenes évektől elkezdődött a korábbi politikai alapú kont-
raszelekció gyengülése. Természetesen a kultúra irányításának hivatalos pozí-
cióiba kerülés továbbra is megkövetelt bizonyos fokú lojalitást. A kulturális elit
legmagasabb életszínvonalú csoportját a színészek, képzőművészek, írók és új-
ságírók alkották. A tudományos elit tagjai közül az intézményvezetők, akadémi-
kusok jövedelme és életszínvonala volt kiemelkedő (VALUCH, 2001).
A kulturális elit a nyolcvanas évek folyamán differenciálódni kezdett. Szalai
Erzsébet elemzése szerint a rendszer hivatalos ideológusai egyre kevésbé tud-
tak legitimációs eszméket előállítani a politikai és gazdasági elit számára, ezzel
szemben az elitértelmiség egy másik, a fennálló viszonyokkal szemben kriti-
kus csoportja egyre nagyobb informális (véleményformáló) befolyásra tett szert
(SZALAI, 1998).

POLITIKAI RENDSZERVÁLTÁS – AZ ELITEK REPRODUKCIÓJA,

CSERÉLŐDÉSE

A kilencvenes évek elitcseréje a társadalomtudományi irodalomban az egyik

legtöbbet elemzett téma volt. A magyarországi elitekkel 1988-tól több száz an-
gol és magyar nyelvű publikáció foglalkozott. A gazdasági elit összetétele, az
elithez tartozók cserélődése, társadalmi háttere, az elitbe kerüléshez szükséges
társadalmi és gazdasági tőkék típusa, a nagyvállalatok tulajdoni viszonyai, a
gazdasági és politikai elit kapcsolata, a gazdasági elit politikai preferenciái, a pri-
vatizáció jellege olyan kutatási problémáknak bizonyultak, amelyek napjainkig
sem lezárt vitákhoz vezettek.
HANKISS Elemér (1990) rendszerváltás idején megfogalmazott hipotézise a
nagykoalíció tézise néven vált ismertté. Egyik első és leghatározottabb meg-
fogalmazása az elitek továbbélése-elméletnek, mely szerint a nómenklatúra elit
hatalmának és kapcsolatainak segítségével megőrzi korábbi pozícióit. A volt ká-
derek, politikai tőkéjüket átváltva, koalícióra lépnek és összeolvadnak a gazda-
sági elit egyes csoportjaival, így az új berendezkedés elitje a már korábban is
befolyásos csoportokból születik meg, és a hatalmukat korábban szinte önként
feladó kommunista elitek válnak a rendszerváltás valódi nyerteseivé.
SZALAI Erzsébet elméletének (1989, 1998), melynek középpontjában szintén a
hatalom átváltása és továbbélése áll, a késő kádári technokrácia a kulcsszerep-
lője. Az 1980-as években a nómenklatúraelit már nem volt homogénnek tekint-
hető. Az új, feltörekvő generációból kezdett formálódni az a fiatal és képzett
technokrata csoport, melynek a régi, megmerevedett bürokratikus elittel való
konfliktusa a rendszerváltás egyik fő előidézőjévé vált. Ez az új, polgári-értel-
miségi hátterű, többnyire közgazdász végzettségű technokrata elit nyitott volt a

434
liberalizmus és a piacgazdaság felé, ezért, kulturális tőkéjének is köszönhetően,
a gazdasági rendszerváltás folyamatában rendkívül sikeres tőkeátváltóvá válha-
tott. A nómenklatúra-elit „túlságosan sok” politikai – és kevés más típusú – tő-
kével rendelkező tagjai, azaz az exponált, első vonalbeli elitpozíciók birtokosai
viszont nem tudták megtartani hatalmukat, a politikai rendszerváltás elitcseré-
jében leváltódtak, a politikából nagyrészt eltűntek.
SZELÉNYI Iván és SZELÉNYI Szonja (1991) a kelet-európai rendszerváltások kap-
csán aktualizálta az elitreprodukció versus elitcirkuláció kérdését. Hipotézisük
szerint a volt elit újratermelődésének komoly társadalmi korlátai voltak: a po-
litikai hatalom átmentése létező, de nem meghatározó jelenségnek bizonyult.
Elitreprodukció inkább olyankor következhet be, ha a technokráciát a nómenk-
latúra már előzőleg magába olvasztotta, és nem volt a társadalomban egy erős,
jól szervezett ellenzéki elit. A kelet-európai társadalmak összehasonlító vizsgá-
lata alapján (SZELÉNYI és társai, 1995, 1996) a politikai elit transzformációjában
inkább a cirkuláció, míg a gazdasági elit esetében a reprodukció volt a releváns
magyarázat. Magyarországon egyfelől az 1988-as nómenklatúra-elit reproduk-
ciójáról beszélhetünk, hiszen a rendszerváltás után igen sokan megőriztek vala-
milyen politikai pozíciót. A régi elitnek ezek a tagjai a legrosszabb esetben korai
nyugdíjba mentek (Szelényi megfogalmazása szerint a „régi gárda sosem kerül
bajba”). Az 1993-as elit többsége viszont mégis új személyekből állt: részben az
államszocializmus alatt középvezető beosztásúakból lettek az új csúcsvezetők,
részben pedig – főként a választott politikai tisztségviselők esetében – koráb-
ban hatalommal nem rendelkező, újonnan felemelkedettek kerültek az elitbe.
Szelényi szerint ez a rendszerváltás idején megfogalmazott hipotézisek közül
leginkább Szalai Erzsébet elméletét támasztja alá: a régi elit bürokratikus cso-
portja elvesztette pozícióit, a technokraták (gazdasági és középvezetők) a helyü-
kön maradtak, sőt gyorsabban kerültek pozícióba, mint az a változások nélkül
történt volna. Magyarországon volt ugyan egy kísérlet adminisztratív jellegű
elitváltásra, az első parlamenti ciklus után azonban pályakorrekció következett,
amely újra a régi elitnek kedvezett. Emellett ugyanakkor a politikában és a kul-
turális életben megnyílt az elitbe kerülés útja más típusú szubelitek számára is.
A karrierminták elemzése arra engedett következtetni, hogy az új elit tag-
jainak jelentős része folyamatos karriert futott be, többnyire a beosztásokban
egy-egy lépést emelkedve jutott pozíciójába. A cirkuláció logikája tehát a szakmai
szubelitekből való fölemelkedést követte, s nem a nagy ugrások vagy a hullámhe-
gyek-hullámvölgyek dinamikáját. A cirkulációnak, az elitek változásának többféle
típusa lehet. Az új elitelmélet ebben a tekintetben a változás mértékét és módját te-
kinti irányadónak. Ha a változás széles és mély, módja pedig gyors és kényszerítő
jellegű, akkor a cirkuláció forradalmi elitcserét jelent. Az ilyen esetek nyilván ked-
veznek az ugrásszerű karriereknek. Egy kvázicserélődés esetét írja le, ha gyors
és erőszakolt változások zajlanak le, amelyek azonban az elitváltozás mértékét és
mélységét kevéssé érintik. Ha a változás lassú és békés, mértékét tekintve pedig
csekély, akkor inkább a reprodukció tanúi vagyunk. A negyedik típus, a tulajdon-
képpeni klasszikus elitcirkuláció, békés és lassú változásokat jelent, amelyek azon-
ban elég szélesek és mélyek ahhoz, hogy az elit rugalmatlan tagjait kiszűrjék, a

435
klikkesedést, az intézményi beágyazottságon nyugvó érdekviszonyok rögzülését
megakadályozzák és a különböző elitcsoportok között, megerősítsék az elitegység
ethoszát, miközben nagyobb mérvű beáramlási lehetőséget biztosítanak az elitbe
(HIGLEY–LENGYEL, 2000). Ez a típus a folyamatos karriermintákkal fér inkább ösz-
sze, s ezt tapasztaltuk a kilencvenes évek elitcseréi során.

A GAZDASÁGI ELIT

A gazdasági elitre vonatkozó kutatások az elit, a hatalom és az új tulajdonstruk-

túra kapcsolatát elemzik inkább, és kisebb részben vonatkoznak az elitnek vagy
elitcsoportoknak mint új, homogén vagy diffúz társadalmi rétegnek az értelme-
zésére. A gazdasági elit, a hatalom és az új tulajdonstruktúra kutatásának és az
ezzel kapcsolatos tudományos vitáknak négy periódusa volt:

1. 1988 és 1991 között teoretikus igényű és interjúkat felhasználó elemzések

a posztszocialista korszak változásai során tulajdonhoz jutó új burzsoázia társa-
dalmi eredetét kísérelték meg előre jelezni. Mint már említettük, Szalai Erzsé-
bet szerint a Kádár-korszak technokráciája, míg Hankiss és Sztaniszkis szerint
inkább a nyolcvanas évek politikai elitjéből tulajdonhoz jutó csoportok, az úgy-
nevezett káderburzsoázia az új társadalom gazdasági elitjének a domináns cso-
portja (SZALAI, 1990/a, 1990/b; HANKISS, 1989; STANISZKIS, 1991 és 1992).
2. 1991-től kezdődően hat posztszocialista országban is végrehajtott adatfel-
vétel alapján közel száz kutató az USA-ban és Európában tesztelte a privatizáció
során tulajdonhoz jutó csoportok társadalmi összetételét és eredetét, valamint
a privatizáció módját (B ÖRÖCZ, 1995; B ÖRÖCZ – RÓNA-TAS, 1995; EYAL–SZELÉNYI–
TOWNSLEY, 1998; KING, 1997; SZELÉNYI–EYAL–TOWNSLEY, 1996; SZELÉNYI I. – SZELÉNYI
SZ. – KOVÁCH, 1995). Más kutatások ugyanebben az időszakban néhány száz
hazai nagyvállalat privatizációját elemezték, illetve a privatizáció konkrét ese-
teit írták le, vagy egy-egy gazdasági elitcsoport vizsgálatára koncentráltak (LEN-
GYEL–BARTHA, 1997; VOSZKA, 1996). A korszak empirikus kutatásai adaptálták a
„menedzserkapitalizmus” és az „útfüggőség” elméleteit. A „menedzserkapita-
lizmus” teória szerint a szocialista rendszer lebontása következtében létrejövő
bonyolult tulajdoni viszonyok között a gazdasági vagyon felett inkább a mene-
dzser elitek, mint a tulajdonosok rendelkeznek, és az új gazdasági elit jelentős
része (több mint 80 százaléka) már a nyolcvanas években is menedzser volt.
A posztszocialista társadalom új hatalmi elitjét nem annyira a tulajdonos elit,
mint a technokrata-menedzser elit és az új politokrácia alkotja. Az „útfüggőség”
tétele szerint a privatizáció módjai országról országra különböztek az adott ál-
lam történeti gazdaságfejlődésének jellegzetességei szerint, amelyhez az egyes
államok gazdasága visszatérni látszott a szocialista rendszerek bukása után. Az
egyes országok gazdasági elitjének összetétele ennek az útfüggő privatizáció-
nak a vonatkozásában értelmezhető (STARK, 1994; BRUSZT–STARK, 1996; GRABHER–
STARK, 1996).

436
 3. A kilencvenes évek második felétől, a privatizáció nagy hullámának le-
zárulása után új gazdasági elitkutatások indultak, amelyeknek közös jellemzője
volt, hogy a kilencvenes évek első éveire vonatkozó adatfelvételek alapján ké-
szített elemzéseket és teóriákat szándékoztak új, a privatizáció után született
adatbázisok elemzésével tesztelni. Emellett fokozott figyelemmel kísérték a gaz-
dasági és a politikai elit kapcsolatát, valamint egyes elitcsoportok összetételének
változásait (pl. VEDRES, 1997). Ennek a korszaknak a publikációi problematikus-
nak ítélték a „menedzserkapitalizmus” modelljét, mert azt a vállalatok tulajdoni
struktúrájának elemzése és a nagytulajdonosokkal készített kérdőíves felmérés
nem vagy csak kisebb részben igazolta (SZALAI, 1995; CSITE–KOVÁCH, 1998; KO-
VÁCH–C SITE, 1999; VOSZKA, 1997a és 1997b; TÓTH, 1998).
4. A kilencvenes években kezdődő vita a posztszocialista átalakulás jellegé-
ről, hatalmi viszonyairól és gazdasági elitjéről máig sem záródott le (HANLEY,
2000). Az újabb kutatásokban és elméleti igényű munkákban (HIGLEY–LENGYEL,
2000; STARK–KEMÉNY–BREIGER, 2000; VOSZKA, 2000; VEDRES, 2000) komoly figyelem
irányul a hazai vállalati mező szereplőinek egymáshoz kapcsolódására, a gaz-
dasági elit fragmentációjának, illetve egységének kérdésére, és egyre nagyobb
jelentőségre tesz szert a külföldi tulajdonban levő magyarországi vállalkozá-
sok gazdasági beágyazódásának kérdése. Ez a „hálózati fordulat” kapcsolódik a
nemzetközi kutatásokban végbement hasonló irányú változásokhoz.

A gazdasági mező átalakulásának másik fontos kérdésévé a külföldi tulaj-

donú nagyvállalatok magyar gazdaságba való beágyazottságának mértéke vált
(SZALAI, 1997, 2000b; KING, 2000; Á RVA–DICZHÁZI, 1998). Egy összehasonlító gaz-
dasági elitkutatás szerint 1997 után nőtt a fiatalabb és a legidősebb korosztá-
lyokba tartozók aránya, az új, fiatal gazdasági elittagok társadalmi háttere az
átlagnál jóval magasabb presztízsű volt. A gazdasági elit elsősorban a keres-
kedelemben érdekelt vállalkozók köréből bővült. A gazdasági elitbe kerülés-
ben egyre kisebb szerepe van annak, ki mekkora politikai tőkével rendelkezik.
1997-et követően két elitcsoport erősödött meg létszámát és befolyását tekintve:
a multinacionális vállalatok alkalmazottai és a hazai nagyvállalkozók (C SITE–HI-
MESI–KOVÁCH, 2001).
A kutatások egy része elemezte a gazdasági elit belső rétegződését és tár-
sadalmi struktúrán belüli pozícióját. A gazdasági elit Szalai Erzsébet újstruk-
túra-modelljében, illetve Kolosi Tamás struktúraleírásában jelenik meg önálló
társadalmi rétegként, illetve csoportként. SZALAI (2001) úgy látja, hogy a késő
kádári technokrácia, mint a legerősebb tőkekonvertáló képességgel rendelkező
csoport, dominálja a rendszerváltás utáni magyar elitet. Az alárendelt politikai
és kulturális elitek segítségével képes megvalósítani az érdekeinek megfelelő
neoliberális gazdaságpolitikát. A külföldi tőke beáramlásával párhuzamosan a
késő kádári technokrácia tagjai közül sokan multinacionális cégek menedzserei-
vé válnak, és ezzel a globális gazdaságban értékes erőforrásokra tesznek szert.
Szalai szerint a magyar társadalom a gazdasági átalakulás következtében ket-
tős jellegűvé vált, egy rendies és egy piaci logika egyszerre érvényesül benne.

437
A társadalom csúcsán a gazdasági elitcsoport által dominált „belsőleg rendiesen
tagolt, osztályvonásokkal rendelkező hatalmi elit” áll. Az elit belső tagoltságát
nemcsak a funkcionális differenciáltság, hanem a nyugatias piaci és a keleties
rendi struktúra elkülönülése is okozza.
Kolosi Tamás Sági Matilddal készített kutatásának adatai szerint létezik ha-
zai nagytőkés csoport, de a kultúra, a fogyasztás és az életstílus szempontjából
egységes nagyburzsoáziáról nem lehet beszélni (KOLOSI–SÁGI, 1997).
A gazdasági elit tagjaival készített 1997-es vizsgálat (CSITE–KOVÁCH, 1998)
egyik tanulsága volt, hogy a cégek tulajdonosi szerkezete, létrejöttük történe-
te és a gazdasági elit társadalomstatisztikai jellemzői között erős a kapcsolat.
A gazdasági elit világosan leírható frakciókból álló, korántsem homogén társa-
dalmi csoport. Az 1997-es kutatás során azonosított elittípusok a „vállalkozók”,
„klientúra”, „technokrata” és „külföldi beosztott” elnevezést kapták.
A vizsgálat 2001-es megismétlésekor ismét megtörtént a gazdasági elit cso-
portokba sorolása, amelynek kiindulópontja – a korábbi tapasztalatok alapján – a
megkérdezett elittagok vállalatának tulajdonosi csoportja volt. „Külföldi beosz-
tottak” azok a vállalatvezetők, akik külföldi tulajdonú cégeknél vagy vegyes vál-
lalatoknál dolgoznak. „Állami vezetők” az állami és önkormányzati tulajdonú
cégek vezetői, „technokraták” pedig, a szövetkezeti vezetők mellett, azoknak
a privatizált vállalatoknak a vezetői, amelyek korábban állami tulajdonban vol-
tak. „Vállalkozóként” vizsgáltuk a hazai magánalapítású és magántulajdonban
levő vállalatok vezetőit. 1997 és 2001 között egyértelmű volt a gazdasági elit
összetételének változása, ami azonban nem mutatott egységes társadalmi réteg
kialakulására. Az állami/önkormányzati vezetők aránya valamelyest csökkent,
a multinacionális vállalatok vezetőinek aránya pedig nőtt. A legnagyobb arány-
eltolódás a technokrata és különösen a vállalkozó csoportok esetében történt.
A technokraták aránya 42 százalékról 23 százalékra csökkent. A vállalkozói cso-
port, amely a hazai és magánalapítású vállalatok vezetőiből és tulajdonosaiból
áll, 2001-re a legnagyobb, 35 százalékot kitevő gazdasági elitcsoporttá vált.
A változás mögött összetett folyamat áll. A megkérdezettek mindössze 11
százaléka vált 1997 után a gazdasági elit tagjává, ennél is kisebb azon vállala-
tok aránya, melyeket 1997 után alapítottak (6%). Az egyes elitcsoportok társada-
lomstatisztikai jellemzőit elemezve egyértelmű, hogy a vállalkozók arányának
megnövekedése milyen mobilitási csatornákon történt. A vállalkozók a legna-
gyobb arányban a 40–49 éves korosztályból kerültek ki, családi hátterük nem
volt alacsonyabb státusú mint a többi elitcsoporté. A minta átlagánál nagyobb
volt körükben a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők aránya. A vállalkozók
relatíve alacsonyabb társadalmi származását mutatja az is, hogy köztük a legki-
sebb azoknak az aránya, akiknek az apja felsőfokú végzettségű volt. A felsőfokú
iskolázottsággal nem rendelkező vállalkozók között kiemelkedően magas volt
azok aránya, akik felesége/férje sem végzett főiskolát vagy egyetemet. Az apa is-
kolai végzettségével és foglalkozásával mért családi hátteret tekintve az 1997-es
fölvételhez hasonlóan a külföldi cégeknél dolgozó vállalatvezetők emelkednek a
többi csoport fölé. Az állami vezetők is az átlagosan magasabb társadalmi stá-
tusú környezetből jönnek, míg az őket követő technokraták kissé megelőzik a

438
vállalkozókat e tekintetben. A gazdasági elit a vonatkozó kutatások szerint az új
társadalomstruktúra meghatározó eleme, ugyanakkor a társadalmi rétegződés
szempontjai szerint szegmentált csoportot alkot.

A KULTURÁLIS ELIT VÁLTOZÁSAI

A rendszerváltást követő elitkutatások és ezen belül a kulturális elitre vonat-

kozó vizsgálatok között fontos helye van Szelényi Iván és munkatársai 1993-as
elitfelvételének. A vizsgálat során a kulturális elitet a kultúra szempontjából fon-
tos döntési pozícióit betöltő személyekkel azonosították. Megállapították, hogy
a kilencvenes évek elején a kulturális eliten belül nagyfokú személycserék zajlot-
tak le, az elit karaktere, fő tulajdonságai azonban nem változtak (EYLAL–SZELÉ-
NYI–TONSLEY, 1998). Szalai Erzsébet szerint a kulturális elit társadalmi szerepe és
befolyása jelentősen meggyengült a politikai, különösen pedig a gazdasági elittel
összehasonlítva (SZALAI, 1994). A rendszerváltás irányításában még a kulturális
elit tagjaié volt a főszerep. A politikai pártok vezérkara nagyrészt a kulturális
területekről ismert személyiségekből állt össze. A rendszerváltás előtt a nyílt el-
lenzéki politizálás lehetetlensége miatt a politikai szerepvállalás iránt fogékony
és intellektuális tőkével is rendelkező ellenzék jelentős csoportjai a kulturális
intézményekben találtak történelmi „parkoló pályát”, ahonnan a rendszerváltás
előkészítésekor léptek a politika színpadára. A kulturális és politikai szerepek
hosszú ideig egybemosódtak a kommunista hatalom ellenzékében és kritikusai-
ban, ami az aktivizálódó kulturális elitcsoportoknak ritka lehetőséget teremtett
a politikai folyamatok irányítására. A kulturális elit politikai dominanciája át-
nyúlt a posztszocializmus első éveire is, de az elitszerepek és -funkciók azt kö-
vetően gyorsan letisztultak. A politizáló kulturális elit professzionális politikus-
sá, esetenként nagyvállalkozóvá vált. A politikából viszonylag kevesebb életút
vezetett vissza az egyetemi katedrára vagy a kutatóintézeti állásokba. A pártok
holdudvarában még időről időre megszerveződött egy-egy erőteljesebb, nyomás-
gyakorlásra képes kulturális elitcsoport, a kulturális elitből vezetnek karrierutak
a politikai elitbe, de a kulturális elit elvesztette a rendszerváltozás éveiben élve-
zett politikai befolyását. A közpénzekből finanszírozott kulturális és tudomá-
nyos intézmények, az állami díjak és megrendelések a politikai elittől függenek,
a kulturális piaci pozíciók pedig a nagytőkétől.
Egy 2001-ben készített adatfelvétel (CSURGÓ–HIMESI–KOVÁCH, 2002) lehetővé
tette a kulturális elit összetételében bekövetkező változások hosszabb időtarta-
mú követését. E kutatás során a kulturális elit tágabb definícióját alkalmazva a
kulturális elitet a kultúraformáló személyiségekkel azonosítottuk, akik alkotó-
vagy szervező tevékenységükkel meghatározó hatással vannak a közvélemény-
re és a kultúra „termelésére”. Ez a csoport a tömegtájékoztatási intézmények
vezetőiből, az országos és megyei napilapok, valamint a hetilapok és folyóiratok
vezetőiből, a tudományos és kulturális szervezetek, illetve az egyetemek és fő-
iskolák vezetőiből állt. A kutatás alapsokaságát az akadémikusok, a Kossuth-dí-
jasok, a Széchenyi-díjasok, illetve más kiemelkedő díjak jutalmazottjai, az Arany

439
Zsiráf 1992–1999 közötti magyar jelöltjei és nyertesei, a Libri 1997–2000 közötti
eladási listáinak vezetői tették ki. A minta része egy úgynevezett reputációs cso-
port is, amely az előbbi elittagok megkérdezése után került a mintába. A repu-
tációs elitet azok alkotják, akik a kulturális elit legtöbb „szavazatát” kapták mint
kultúraformáló személyiségek, tehát akikről a legtöbben mondták azt, hogy a
szakma legnagyobbjának, illetve a magyar kultúra legjelentősebb személyisé-
geinek számítanak.
Egy tanulmány (CSURGÓ–KOVÁCH, 2003) a következőképpen összegzi a kultu-
rális elit összetételének 1993 és 2001 közötti változásait: „A két különböző idő-
pontban felvett minta között életkor és iskolai végzettség tekintetében nincs
jelentős eltérés: a 45 évnél idősebbek alkotják az elit meghatározó hányadát (87%
1993-ban, 85% 2001-ben), és az elittagok szinte kivétel nélkül felsőfokú végzettsé-
gűek. A kulturális elitet 1993-ban és 2001-ben is döntően férfiak alkották (1993:
94%, 2001: 84%), azonban a nők 2001-ben már szignifikánsan nagyobb arányban
szerepelnek a mintában, mint 1993-ban (15%).
Az iskolai végzettségtől eltérően azonban különbség van a két időpontban
vizsgált elit foglalkozási megoszlásában: 1993-ban az elit 43 százaléka, 2001-ben
viszont már több mint kétharmada (78%) dolgozott vezetőként. A beosztott ér-
telmiségiek aránya 1993-ban 55%, 2001-ben 22%. Az 1993-as mintában még elő-
fordult a kulturális elit tagjai között szakképzett fizikai munkás is. A cserélődés
és tőke-rekonverzió szempontjából fontos mutató, az MSZMP-tagság alapján
sem különül el jelentős mértékben a két minta, mindkét felvétel azt mutatja,
hogy a kulturális elit többsége nem volt MSZMP-tag, a pártonkívüliek aránya
2001-re tovább nőtt (65%), ami utalhat egyfajta cserélődésre is, de a tendenciákat
már a 93-as adatok is jól mutatják (57% sosem volt MSZMP-tag).”
Szelényi és munkatársai szerint a kulturális eliten belül 1990 után nagyfokú
személycserék zajlottak le. A 2001-es felvétel is jelentékeny cserélődést mutatott
ki a kulturális eliten belül. A kulturális elit 51 százaléka, a pozicionális kulturá-
lis elit 45 százaléka 1989 után került az elit tagjai közé (CSURGÓ–KOVÁCH, 2003).
A kulturális elit nagyobb arányú cirkulációja a rendszerváltást követően állandó
strukturális elem maradt. A kulturális elit néhány szegmenséről önálló kutatá-
sok is születtek. CSURGÓ Bernadett (2005b) a szépirodalmi elitről írott tanulmá-
nyában megerősíti, hogy a kulturális elitet, egy természetes generációváltástól
eltekintve, nem túlságosan érintette a rendszerváltás elitcseréje. A személyi ösz-
szetételt érintő nagyobb arányú cirkuláció tehát a társadalmi összetétel mér-
sékeltebb változásaival társult. Az irodalmi élet a maga belső logikája szerint
működik, speciális kulturális tőke strukturálja. A rendszerváltás után azokon a
pontokon történtek változások, ahol a kulturális mező a gazdasági vagy a politi-
kai mezővel érintkezik. Az irodalom esetén ilyen változás például néhány best-
selleríró piaci sikere, vagy az írók visszahúzódása a politikai szerepvállalástól.
A közéleti szerepvállalás, mely a nyolcvanas években még hozzátartozott az írói
szerephez, mára eltűnt, ami az irodalom társadalmi pozíciójának megváltozását
is jelenti. A politika dominanciáját a piac vette át az irodalmi életben. A piaci
siker azonban általában a tömegirodalom művelőié, és sokkal inkább mutatja
az irodalmi mezőn kívüli elismertséget és elitpozíciót, mint az írótársadalmon

440
belüli hierarchiát. A specifikus irodalmi elismertség ugyanis nehezen konver-
tálható politikai, még nehezebben gazdasági erőforrássá, az ilyenfajta tőkeátvál-
táshoz ugyanis akkora ismertség kell, amellyel csak igen kevés író rendelkezik.
A tágabb értelemben vett irodalmi elit kulturális státusa és hírneve, valamint
társadalmi státusa és pozíciója között erőteljes inkonzisztencia figyelhető meg.
KRISTÓF Luca (2005) a politikai és kulturális elit határán mozgó, közéleti
szerepet játszó értelmiségi elitet vizsgálta. Az értelmiség politikai befolyása a
rendszerváltozás idején és a kilencvenes évek elején jelentős volt, azóta azonban
csökkent. A rendszerváltásban szerepet játszó értelmiségiek közül sokan pro-
fesszionális politikusokká, a kormányzó elit részévé váltak, mások az írókhoz
hasonlóan visszahúzódtak a politikától. A közéletben továbbra is szerepet válla-
ló értelmiségiek befolyása viszont a hivatásos politikai osztály megerősödésével
visszaszorult. A kulturális és politikai erőforrások mellett, a kereskedelmi mé-
diumok nyilvánosságot átrendező hatására a piaci logika egyre nagyobb szere-
pet játszik a kulturális elitnek ebben a szegmensében is.

A KULTURÁLIS ELIT BELSŐ RÉTEGZETTSÉGE

ÖNÁLLÓ TÁRSADALMI CSOPORT-E A KULTURÁLIS ELIT?

A kulturális elit mint társadalmi csoport egységét, illetve megosztottságát 2001-es

vizsgálatunkban az elit két, karakteresen megkülönböztethető alcsoportjának
összehasonlításával lehetett elemezni. A korábban ismertetett módon a repu-
tációs elit a kulturális elit tagjai szerint legnagyobb hatású kultúraformálókból,
tudósokból és művészekből áll, a médiaelit pedig mind a közvélemény formálá-
sának szempontjából, mind életkörülményeit tekintve jól elkülöníthető csoport.
A két alcsoport adatainak összehasonlítása a teljes minta társadalmi jellemzői-
vel választ adhat arra, hogy vannak-e olyan különbségek a kulturális eliten belül,
amelyek miatt önálló társadalmi csoportként történő kezelésük jogosult vagy
jogosulatlan, feltételezhető-e a társadalmi jelzőszámok alapján, hogy a kulturális
elit mint „új osztály” jött létre a szocializmus bukását követő időszakban.
Úgy tűnik, a kulturális elit a több szempontból is előnyösebb kulturális erő-
forrással rendelkező tagjait „szavazta be” a reputációs elit csoportjába. A repu-
tációs elit minden tagja felsőfokú végzettséggel rendelkezett, és egyötödüknek
két diplomája volt, ezzel szemben a teljes kulturális elitben, alacsony arányban
ugyan, de voltak szakmunkás és középfokú iskolai végzettségűek is, illetve a két
diplomával rendelkezők aránya is alacsonyabb volt.
A diplomák számán túl az elit kulturális karakterének fontos mutatója lehet a
diplomák megszerzésének helye. A kulturális elit tagjainak többsége – és ez még
erőteljesebben igaz a reputációs elitre – az ELTE-ről került ki. A kulturális elit
közel fele az alábbi három egyetemen szerezte első diplomáját: Eötvös Loránd
Tudományegyetem, Budapesti Műszaki Egyetem, Budapesti Közgazdaságtudo-
mányi Egyetem. A minta 38 százaléka az ELTE valamelyik szakán végezte ta-
nulmányait. A reputációs elit a diploma megszerzése szerint még homogénebb
képet mutat, az elitcsoport közel 80 százalékában az alábbi négy oktatási intéz-

441
ményt találjuk az első diploma kiállítójaként: Eötvös Loránd Tudományegyetem,
Színház- és Filmművészeti Főiskola, Budapesti Közgazdaságtudományi Egye-
tem, Semmelweis Ignác Orvostudományi Egyetem, és a minta több mint fele az
ELTE-n szerezte meg első diplomáját.
A kulturális elit döntő többségben férfiakat jelölt meg a kulturális élet leg-
jelentősebb alakjai között. A legtekintélyesebbek körében az idősebbek aránya
magasabb, mint a teljes elitcsoportban, viszont a médiaelit tagjai között az átla-
gosnál több a fiatal és a nő. A kulturális elit egészére, valamint a reputációs elitre
fokozottan is igaz, hogy a kedvező szociokulturális háttér, azaz a diplomás szü-
lők és a városi, fővárosi származás aránya kiemelkedő. A kulturális elit magas
műveltséggel és ehhez kapcsolódó szimbolikus tőkével rendelkező társadalmi
csoport. Kedvező létfeltételeinek egyik fontos mutatója a családi biztonság és a
stabilitás. A családformák és együttélési minták alapján az elit tradicionálisnak
tekinthető, a házasok aránya a teljes népességhez viszonyítva rendkívül magas.
Az elit lényeges tulajdonságaként feltételezhetjük a kedvezőbb vagyoni, jöve-
delmi helyzetet és az ehhez kapcsolódó elit életmódot. A vagyoni helyzet és az
általa meghatározott társadalmi „rang” az egyik fontos mutatója az elit státusá-
nak és a weberi értelemben vett rendi jellegének. A magyar kulturális elit több
mint felének jövedelme főként állami vagy önkormányzati forrásból (feltehetőleg
nagyobbrészt közalkalmazotti jogviszonyból) származott. Legvagyonosabb cso-
portjának a reputációs elit bizonyult, de a jövedelmet illetően nem volt kiemel-
kedően kedvező helyzetben. Összességében a kulturális elit vagyoni, jövedelmi
viszonyai inkább kényelmes, biztonságos középosztályi életminőség és életmód
jegyeit mutatták, valódi elit életnívó nem jellemezte a magyar kultúraformáló
személyiségeket.
A korábbi elitkutatások kevés információt gyűjtöttek a kulturális elit élet-
stílusának meghatározóiról, pedig az elit egységes csoporttá, csoportokká szer-
veződése, más indikátorokkal együtt, az életstílus jegyein keresztül is jól leírha-
tó. A gazdasági elitkutatások újabb generációi (HIGLEY–LENGYEL, 2000) viszont
az életstílust és az ezzel összefüggő kapcsolatháló-elemzést is fontos kutatási
területként kezelik, világosan felismerve, hogy a privatizáció és a hatalmi át-
rendeződés során olyan társadalmi tőkék kerültek (újra)felosztásra, amelyek az
ezredfordulón már sokkal kisebb mértékben változnak, mint a kilencvenes évek
első kétharmadában, és a társadalmi elitek csoportképződésében más, korábban
kevéssé fontos meghatározók erősödtek fel.
A kulturális elitről feltételezhető, hogy életstílus szempontjából a gazdasági
elitnél egységesebb. Szabadidős és kulturális tevékenységük elemzése alapján
az elit három csoportra osztható: 40 százalékukra volt jellemző az aktív élet-
mód, vagyis az, hogy minden, a kérdőívben felsorolt szabadidős tevékenységben
aktívnak bizonyultak. Az elit felének életstílusát jellemzi a csak kulturális tevé-
kenységekre korlátozódó aktivitás, közel 10 százalékukat pedig a teljes passzi-
vitás, azaz a kulturális és szabadidős tevékenységek gyakoriságának alacsony
szintje. A reputációs elit valamivel aktívabb, mint a teljes kulturális elit, míg a
médiaelit tagjai között sokkal többen tartoznak az aktív életmódúak közzé, mint
a teljes kulturális elit vagy a reputációs elit esetében.

442
 A reputációs elitben valamivel többen vannak az aktív életstílussal jellemez-
hetők, mint a teljes mintában, ugyanakkor 48 százalékuk tartozik a csak kul-
turálisan aktívak közé. Az egyes kulturális elitcsoportokra jellemző életstílus
és életmód olyan különbségeket mutat, amely szerint a kulturális elitre is igaz
a gazdasági elit példáján megfigyelt jelenség: az életstílusok különbségei nem
utalnak arra, hogy a kulturális elit életstílusa erősítené a kulturális elitet mint
társadalmi csoportot. Még a médiaelitre igaz a leginkább, hogy a hasonló tár-
sadalmi pozíció az azonos életstílus révén is kifejeződik, mert közel kétharma-
duk tartozik egy (az aktív) életstílus-csoporthoz. A teljes kulturális elit azon-
ban közel azonos arányban oszlik meg a két nagyobb életstílus-csoport között.
A kulturális elit korántsem egységes társadalmi csoport, az életstílus, életmód
kevéssé feltétele a kulturális elitbe jutásnak, és a kulturális elitet nem lehet élet-
stílus-csoportként meghatározni.
A kulturális elit társadalmi tőkefajtáinak összetételét, a következőképpen fog-
lalhatjuk össze. A kulturális elit mind a szülői háttér, mind a szerzett tőkefajták
szempontjából a társadalmi átlagot messze felülmúló tőkékkel rendelkezik, ame-
lyek közül a rendelkezésünkre álló adatok szerint a képzettség és a foglalkozás is
magyarázhatja az elitbe kerülést. A kulturális elit legfontosabb társadalmi tőke-
fajtájának az iskolázottság látszik, amely sokkal magasabb a magyar népesség
átlagánál, de magasabb a gazdasági elit megfelelő mutatójánál is. A gazdasági elit
egyes csoportjai közül csak a multinacionális vállalatok – az esetek többségében
a fiatalabb menedzsergenerációkhoz tartozó – vezetőinek apai iskolázottsággal
és foglalkoztatottsággal mért családi háttere magasabb a kulturális elit átlagánál.
A kapcsolati tőkére vonatkozó adatok szerint a reputációs elit és a médiaelit közel
azonos méretű kapcsolathálóval rendelkezik, és ez jelentősen felülmúlja a kultu-
rális elit egészének kapcsolatháló-kiterjedtségét. Az iskolai és különösen a jelenle-
gi kapcsolatokat illetően meghatározó baráti kapcsolatrendszer a reputációs és a
médiaelitnél sokkal kiterjedtebb, mint a többi elitcsoportnál.

A POLITIKAI ELIT

A politikai elit cseréje a kilencvenes évek egyik leglátványosabb eseménye volt.

A szocialista korszak politikusainak jelentős része a hatalmi változások és élet-
kori okok miatt eltűnt a politikai életből, az új politikai osztály összetétele sem
maradt változatlan. PARETO (1968) elmélete szerint a (politikai) elitnek két típusa
van: a kormányzó elit, mely a konkrét kormányzati hatalmat vagy az afölötti
kontrollt gyakorolja (például a parlament tagjaként), valamint a nem kormányzó
elit, azaz olyan, hatalommal és privilégiumokkal rendelkező csoportok, amelyek
tagjai nem vállalnak nyíltan politikai szerepet, mégis nagy befolyással vannak a
politikai folyamatokra és magára a kormányzó elitre is.
A rendszerváltás utáni magyar társadalom vizsgálata során a két elittípus
közötti hatalmi viszony megértése különösen fontos, s nem csak a társadalom-
tudósokat foglalkoztató probléma. A közbeszédben, a napi politikai vitákban is
gyakran fogalmazódnak meg olyan kérdések: „valójában” kié a hatalom, kiknek

443
az érdekei irányítják a politikai folyamatokat? Bár a politikai elit sok tekintetben
egységesnek tűnhet, a politikai szociológia megkülönbözteti a szakpolitikusok
és a pártpolitikusok csoportjait, s ugyanígy értelmes összevetni az országos és
az önkormányzati politikában tevékenykedők jellemzőit is. A politikai elit rész-
letes elemzését adja Körösényi a magyar politikai rendszerről írott könyvében
(KÖRÖSÉNYI és társai, 2003). Álláspontja szerint a rendszerváltás körüli időszak-
ban még indokolt volt régi és új politikai elitről beszélni, a következő másfél év-
tized során a politikai osztály jellemzőiben egyre egységesebbé vált: különböző
elitcsoportjai jobban hasonlítanak egymásra, mint a társadalom többi rétegére.
Az egyik legfontosabb közös jellemző a professzionalizálódás, a hivatásos poli-
tikussá válás. A politikai osztály a kilencvenes évek folyamán egyre zártabb lett,
a parlamenti képviselőknek például 2002-ben már csak egyharmada volt első
ízben képviselő. Ugyanekkor a honatyák 15 százaléka 1990-től folyamatosan a
parlamentben ült, ami magas arány, mert közben a pártok erőviszonyai és par-
lamenti arányuk többször és radikálisan változott. A polgármesterekre is igaz a
professzionalizálódási folyamat: háromnegyedük már polgármesterré választá-
sa előtt is önkormányzati döntéshozóként dolgozott.
A politikai elit másik fontos közös jellemzője a szociodemográfiai hasonló-
ság: mint általában az elitcsoportok nagy része, tipikusan középkorú, magas
iskolai végzettségű férfiakból áll. A parlamenti képviselők esetében a magas
végzettség 80-90 százalékban felsőfokú, jellemzően egyetemi diplomát jelent,
a polgármestereknek azonban csak körülbelül a fele rendelkezik diplomával.
A politikusok körében a jogi és bölcsész végzettség a népesség átlagához mérten
erősen felülreprezentált. Származásukat tekintve leginkább (vidéki) városokban
születtek, és politikussá válásuk előtt értelmiségiként dolgoztak (MARELYIN KISS
és társai, 2001). Az MTA PTI-ben 2001-ben végzett elitfelvételek szerint a politi-
kai elit egyharmadának nettó éves jövedelme 2000-ben 2 és 4 millió forint között
volt, egyötödüké pedig 4 millió forint fölött, ami nagyjából megegyezik a kultu-
rális elit adataival (CSURGÓ–KOVÁCH, 2003). A politikai elit általános értékrendjé-
ben szintén találhatunk közös jellemzőket: összefoglalóan elmondhatjuk, hogy
az elit tagjai erősen intellektuális és munkaorientált értékeket vallanak. Ez a
hasonlóság nem jelenti azt, hogy a pártpolitikai elitek ne különböznének némely
jellemzőikben. Az MSZP elitjét például meghatározó, bár az idők során egyre
gyengülő kapcsolat fűzi az államszocializmus nómenklatúraelitjéhez. A Fidesz
elitje még mindig az átlagosnál fiatalabbnak számít, míg az SZDSZ-re fokozot-
tan jellemzők a politikai elit egészének demográfiájáról (származás, végzetség
stb.) elmondottak. Ezzel együtt világos tendencia, hogy a társadalmi, demog-
ráfiai jellemzők párthovatartozás szerinti differenciáltsága csökken (SEBESTÉNY,
1999). A pártok elitjei természetesen vallásosság, világnézet, értékrendek szem-
pontjából sem egyformák, ahogyan az például a Rokeach-teszttel is lemérhető
volt (BALÁZS, 1999). Körösényi következtetése szerint azonban a politika mint
szakma és a politikai elit mint csoport sajátos szocializációs mechanizmusai sok
mindenben felülírják a pártpolitikai ellentéteket is.
A politikai elit rekrutációjának módjai közül a rendszerváltás környékén, a
pártalapításkor megszerzett politikai tőke a legerősebb. A szakértelemre épülő

444
karrier általában csak ahhoz elégséges, hogy a politikai elit másodvonaláig el-
jusson valaki, kivétel a gazdasági kormánypozíciók, amelyeket hagyományosan
pártokhoz közel álló szakértők töltenek be. A rendszerváltástól időben távolod-
va egyre jelentősebb szerepet játszik, és gyaníthatóan lassan általánossá válik
az elibe kerülés egy újabb típusa: a párton belüli tevékenységre épülő, fokoza-
tos emelkedés, a pártpolitikusok újabb generációinak karrierútja. A kilencvenes
évek közepétől a helyi szinten ismertté vált és sikeres, jó kapcsolati tőkével ren-
delkező politikusok mind nagyobb számban kerültek be a politikai elitbe (DÉ-
NES–MARELYIN KISS, 2003). A politikai osztály tagjai törekszenek az önkormány-
zati és parlamenti pozíciók egyidejű elfoglalására is. Az 1998-as országgyűlés
tagjainak egyharmada, míg a 2002-es parlament kétharmada rendelkezett ön-
kormányzati előélettel, ez utóbbi tagjainak fele aktuálisan is birtokolt ilyen po-
zíciót. Az önkormányzatok politizálódása és a pártok önkormányzatosodása
konvergenciát mutat, amely „átszínezi” a rendszerváltó politikai elitet, és az új
politikai osztály egységesülését jelzi. A tisztségek halmozásának sikeressége
egyúttal a politikai osztály stabilitását is bizonyítja.
A politikai elit stabilizálódása az ezredvégtől erősödött fel. A lokális és regio-
nális politikai elit összetétele korábban az önkormányzati választások és a hatal-
mi szerkezet átalakulásainak következtében folyamatosan változott. A hatalmi
viszonyok legnagyobb szerkezeti változása azonban a politikai osztály stabilizá-
lódásához vezetett a lokális politikai arénákban is. A kilencvenes évek első felé-
ben kevéssé aktív és az adminisztratív, önkormányzati eliteknek alárendelt gaz-
dasági elit a helyi és regionális politika fölött ellenőrzést szerzett a kilencvenes
évek utolsó harmadában. A helyi hatalomban megjelenő gazdasági elitcsoportok
politikai aktivizálódása mögött a fejlesztési források megszerzése és szétosztása
fölötti kontroll megszerzésének az igénye és kényszere áll (CSITE–KOVÁCH, 2002).
A politikai rendszerváltást követően az önkormányzatok vezetését megszerző
elitek jelentős része az 1990 előtti adminisztrációból és a helyi kulturális elit
tagjaiból származott (TÁLL, 1993; CSITE–KOVÁCH, 2002). Az önkormányzati eli-
teknek döntő politikai befolyásuk volt a helyi privatizációs ügyek irányításában,
mindenekelőtt a földreprivatizáció és az önkormányzati vagyon magánosítása
során. A bankok saját tőkével alig vesznek részt a gazdaság-, terület- és vidék-
fejlesztésben, ezért a helyi gazdaság fejlesztéseinek döntő többsége közvetlenül
állami eredetű, illetve a politikához egyéb módon kötött szétosztási mechaniz-
musokon keresztül valósult meg. Az önkormányzati eliteknek a kilencvenes
évek elején meghatározó szerepük volt a helyi gazdaság fejlesztésében a szinte
kizárólag állami eredetű források és a szociálpolitikai összegek szétosztásában.
A helyi kulturális elit és intézményei, az erős és gazdag civil társadalom hiánya
miatt kiszolgáltatottak az önkormányzati és más politikai eliteknek. Az iskola, a
civilegyesületek, a kulturális szervezetek finanszírozása nagyobbrészt a politi-
kai elitek által kontrollált forrásokból történik.
A helyi és regionális elitek hatalmi viszonyai a kilencvenes évek második
felére változtak meg. 1997-től vezették be a pályázati rendszert az uniós elvek
és gyakorlat szerint a fejlesztési források szétosztásában. A privatizáció legna-
gyobb hulláma lezárult. A nyertes gazdasági elitcsoportok számára a fejlesztési

445
források szétosztása fölötti kontroll megszerzése és a helyi piacok lehető legna-
gyobb monopolizálása biztosította a versenyképességet. Mind a két cél a helyi
és a regionális politika fölötti kontroll megszerzésével és az országos politikával
történő kapcsolatok intézményesítésével volt elérhető. A helyi gazdasági elitek
ennek megfelelően az 1998-as választások során megszerezték a helyi politika
irányítását, és egyre nagyobb szerepet kapnak az országos politika helyi vonat-
kozású ügyeiben is (képviselőjelöltek kiválasztása, helyi pártszerveződések). Az
uniós fejlesztési források megnyitása, majd az uniós tagság elnyerését követően
a gazdasági elitek kontrollja a helyi politika, a helyi és regionális önkormányzati
és kulturális elitek fölött még inkább törvényszerű (KOVÁCH, 2002).
A gazdasági elit befolyása jelentősen megnőtt nemcsak a lokális politika szín-
terein, hanem az országos politikában is. A tömeges privatizáció időszakában
a radikálisan liberális gazdasági és a társadalompolitikában érdekelt gazdasági
erőcsoportok politikai aktivizálódása és egy új rend iránti elkötelezettségük az
ezredfordulótól fékezi a politikai elit tagjainak nagyobb arányú cserélődésével
is együtt járó, radikális politikai változásokat. A politikai osztály stabilizálódása
megállíthatatlan.

ELITEK, HATALOM, TÁRSADALOMSTRUKTÚRA

Egységesnek akkor tekinthető az elit, ha kellő belső kohézióval rendelkezik ah-

hoz, hogy tagjai – függetlenül esetlegesen eltérő csoportérdekeiktől és politikai
nézeteiktől – egyetértsenek az általuk irányított társadalom alapvető természe-
tét és szükségleteit illetően. Ebben az értelemben az elit egységes a parlamenti
demokrácia, a piacgazdasági intézmények és a külpolitikai orientáció alapkér-
déseiben. Ugyanakkor jelentős eltérés mutatkozik az eliten belül a pártpolitika
számos kérdésének megítélésében, és tapasztalhatjuk az elit szegmentálódását
életstílusukban is. Szegmentálódás és fragmentálódás azonban az elitelmélet
szempontjából nem azonos jelentéstartományú fogalmak. A szegmentálódás
azt a jelenséget méri, hogy milyen különbségek vannak az elit funkcionális cso-
portjai között a társadalmi összetételt, az életstílust és az attitűdöket illetően.
A fragmentálódás arra utal, hogy az elit elvesztette belső kohézióját, és jelentős
csoportjai nem értenek egyet a társadalmi reprodukciót érintő alapkérdésekben.
Az eliten belüli konfliktusok gyakrabban válnak manifesztté a szegmenseken
belül, mint a szegmensek között, s a pártelitek vitái vagy az üzletemberek konf-
liktusai az elitcsere természetes velejárói. Az elitcirkuláció klasszikus formájával
az is összefér, hogy az érdekkonfliktusok az elit szegmensei között tételeződ-
nek, amennyiben nem érintik az alapértékeket. Gyakrabban azonban az ilyen
típusú ütközések becsatornázódnak a politikai érdekkonfliktusokba. A viták és
konfliktusok csak szélsőséges esetben kezdik tehát ki az elit egységét. A viták
és konfliktusok természetének azonban nagy a jelentősége abban, milyen bizal-
mat ébreszt az elit önmaga iránt, s miként érzékeli a társadalom az elit egységét
és megosztottságát. Az elkötelezett, de nem rosszhiszemű, a pozitív önképre,
nem pedig negatív ellenségképre építő politikus, a nyereségorientált, de norma-

446
követő üzletember magatartása erősítheti az elitbe vetett bizalmat a viták és
konfliktusok ellenére is.
A magyar társadalomban az elitek elfogadottsága ellentmondásos és nem
igazán erős. A társadalmi struktúra percepciója tükrözi a társadalmi átalakulás
megrázkódtatásait. Az emberek egész Kelet-Közép-Európában kevés gazdagot,
relatíve szűk középosztályt és a szegények hatalmas tömegeit tartják jellemző-
nek saját társadalmukra. Az elitek általános megítéléséhez is kapcsolódik a kér-
dés, mit tartanak a társadalmilag kitűzött célok és az elérésükhöz rendelt eszkö-
zök kapcsolatáról. Magyarországon a sikerességhez az egyéni teljesítményt és
a személyes tehetséget elengedhetetlennek tartják, ám éppúgy hangsúlyozzák
a származás és a kapcsolatok meghatározó szerepét is. Míg a nyugat-európai
országokra a gazdagság meritokratikus legitimációja, Kelet-Európa posztszocia-
lista társadalmaira a gazdagok iránti gyanakvás és lebecsülés a jellemző. Ma-
gyarországon a gazdagokhoz való viszony ambivalens. A magyar társadalom
megosztott, ingadozó: tiszteli és el is ítéli a gazdagokat, a hatalmon levőket.
A hozzánk ebből a szempontból leginkább hasonló Csehországban a kilencve-
nes évek elejéhez képest erősödött a meritokratikus szemlélet, azaz a gazdagság
elismerése, Magyarországon azonban, legalábbis a kilencvenes évek végén mért
adatok szerint, még mindig jelen van a gazdagság asszociációja a bűnözéssel,
csalással (ÖRKÉNY–SZÉKELYI, 1998).
A politikai elit megítélése hasonlóan ellentmondásos. Az ezredfordulón az
emberek többsége nem gondolja úgy, hogy a kormány és a parlament a több-
ség érdekeit képviseli, ami az országos politikai elit kedvezőtlenebb megítélé-
sét mutatja, hiszen az önkormányzatokról pozitívabb a vélekedés (CSIZÉR, 2000).
A trend azonban a bizalom bizonyos fokú lassú növekedését mutatja. 1993 és
2003 között a társadalom politikai intézményekbe vetett bizalma a következő-
képpen alakult: a kedvenc párt és az önkormányzatok iránti bizalom nem vál-
tozott, a kormány, a minisztériumok, az országgyűlés, azaz a pártpolitikai in-
tézmények megítélése javult, míg az állami intézményeké (köztársasági elnök,
hadsereg, rendőrség), az egyházaké, az írott és elektronikus sajtóé romlott. Te-
kintetbe véve ez utóbbiaknak a rendszerváltás idején irreálisan magas bizalmi
indexét, az állam és a politikai különböző intézményeinek egységesedő meg-
ítélése egyfajta stabilizálódásra utal (HAJDÚ, 2004). A kulturális elit tagjai közül
az ismert értelmiségiek megítéléséről rendelkezünk információval (CSITE, 2001).
A médiaszereplés pozitív megítélést generál, az emberek általában azt az értel-
miségit tartják hitelesnek, aki sokat szerepel az általuk fogyasztott médiában.
A 2001-es kulturális elitfelvétel tapasztalata is azt mutatta, hogy még a kulturális
elit tagjainak körében is a médiából ismert személyiségeknek magas a reputáci-
ójuk (CSURGÓ–KOVÁCH, 2003).
Az elitek hatalma és befolyása kétségkívül elegendő volt a kommunista típu-
sú politikai rendszer lebontásához és az állami, önkormányzati vagyon széles
körű privatizációjának intézményes biztosításához. A társadalom strukturál-
ódására a rendszerváltásnak hívott változások sorozata valóságos hatást gyako-
rolt: új társadalmi csoportok jöttek létre, a társadalom szegmentálódott és frag-
mentálódott, megnőttek az egyes társadalmi csoportok közötti vagyoni és egyéb

447
különbségek, és az egzisztenciális kockázatok, a piacgazdaság és az átalakított
redisztribúció a társadalmi újratermelés új módokon összekapcsolt rendszeré-
nek működési feltételeit hozta létre. Szalai Erzsébet szerint az „újkapitalizmus”
rendszerében a gazdasági elit érdeke, hogy a társadalom atomizált maradjon, és
a hatalmon levőkkel szemben ne szerveződjön meg más osztály vagy társadalmi
rend (SZALAI, 2001). Ferge Zsuzsa a struktúráról és az egyenlőtlenségről írva ki-
emeli: „A társadalmi egyenlőtlenségeknek az a természetük, hogy ha nem törté-
nik határozott erőfeszítés az ellenkező irányba, spontánul növekszenek” (FERGE,
2002). Elitek, társadalmi struktúra és az egyenlőtlenségek rendszerének kap-
csolatát tekintve az idézet arra utal, hogy az elitek hatalma gazdasági és uralmi
érdekeik biztosítására korlátozódik a gazdaság, a politika és átvitt értelemben
a kultúra területein is. A magyar társadalom elitcsoportjainak nincs hatalmuk
érdekeik közvetlen érvényesítésén és védelmén túlmenően, a társadalom struk-
turálódásának befolyásolására és az egyenlőtlenségek kialakult mértékének és
módjainak kezelésére. Az elitek a rendszerváltás folyamatában végrehajtották
és legitimálták a gazdaság piaci és a politikai rendszer többpárti parlamenti
demokráciává történő átalakítását, de nincs befolyásuk és érdekeltségük a tár-
sadalom olyan strukturális folyamatainak kezelésére, amelyek nem közvetlenül
kapcsolódnak gazdasági vagy hatalmi érdekeikhez.

448
 KUCZI TIBOR

KISVÁLLALKOZÓK
A MAGYAR TÁRSADALOMBAN1

A rendszerváltást követően fölemelkedett egy új társadalmi csoport, a kisvál-

lalkozóké. Bár a kicsik korábban is jelen voltak a gazdaságban, számuk még az
1982 után – ekkor vált lehetővé társas vállalkozások alapítása, és más korlátozá-
sok is enyhültek – sem lett jelentős. Ma viszont 800 ezer ember önálló. Egységes,
legfeljebb a tulajdon nagysága alapján rétegződő társadalmi csoportról van szó,
vagy meglehetősen tagolt, heterogén halmazról? Az alábbiakban erre keressük
a választ.
A kérdés önmagában is fontos és tisztázandó, de külön jelentőséget kölcsö-
nöz neki az, hogy a kisvállalkozókról a politikai közbeszédben, de a hétköznapi
vélekedésekben is meglehetősen archaikus kép él. A kicsiket nemritkán apró
műhelyükben, boltjukban – családjuk körében – dolgozó kisiparosoknak, kiske-
reskedőknek feltételezik, akik leginkább a szabad piacon értékesítik kézműves
jellegű termékeiket, szolgáltatásaikat. A kézműves kultúrára alapozott gazdaság
még a politikai ábrándokban is megjelenik. Ez az archaikus kép annak ellenére
fönnmaradt, hogy rendre ellentmond napi tapasztalatainknak. Igaz ugyan, hogy
a hetvenes és részben még a nyolcvanas években sokak szemében a boldogulás
netovábbját jelentette például autó-, tévé-, hűtőgépszerelő vállalkozást indítani
akár egy családi ház garázsában is. Ez nem csupán anyagi sikert ígért, hanem
az önálló, független munkát és életet is szimbolizálta. Ma viszont autónkat, hű-
tőszekrényünket, tévénket stb. márkaszervizekben javítják, ezek pedig egy bi-
zonyos gyártó cég vagy értékesítési hálózat tagjai, s így önállóságuk korlátozott,
hiszen előre rögzített szakmai, szolgáltatási normák szerint kell dolgozniuk,
nemritkán még a műhely arculata, a gépek és munkaasztalok elrendezése, a bú-
torzat és az egyenruhák is megszabottak. Mára még a rendszerváltozás idején
gomba módra elszaporodott kis, családi vállalkozásban üzemeltetett élelmiszer-
boltok jó része is betagozódott valamelyik hálózatba, CBA-ba, COOP-ba; ezek a
hálózatok immár elérték a falusi térséget is. Sőt a leginkább hagyományosnak
tekinthető szakmákban (cipész, esernyőjavító) dolgozó önálló, értsd: a senkihez

1
Tanulmányom az OTKA (TO32763) támogatásával készült.

449
sem tartozó, piacra dolgozó kisvállalkozók száma is erősen megcsappant, itt is
megjelentek az egységes arculatú, valamilyen lánchoz tartozó műhelyek.
A magyar kisvállalkozók társadalmi helyzetének, gazdasági jelentőségének
megértéséhez elöljáróban tisztáznunk kell, hogy miként változott meg a kisipa-
rosok, kiskereskedők szerepe, jelentősége a modern világgazdaságban az utóbbi
150 évben, hiszen a hazai történések alapvető megegyezéseket mutatnak a Nyu-
gaton végbement változásokkal. A múlt vizsgálata és a nemzetközi tapasztala-
tok számbavétele a kisvállalkozások esetében nem csupán a tudományos írások
szokásos kelléktára. Az önállók mai tagoltsága valóban a múltból érthető meg,
mivel egyes csoportjai különböző történelmi időszakokban léptek be a gazdaság-
ba. A gazdaság szerkezeti sajátosságai, főként a kis- és nagyvállalatok együtt-
működési módjai az elmúlt 150 évben jellegzetes változásokon mentek keresz-
tül, ezáltal az egyes korszakokban más és más szerepek kínálkoztak a kicsik
számára. Az átalakulások ugyanakkor nem megszüntették a korábban kialakult
szerepeket, hanem újakkal gazdagították, így ma a tradicionálisnak nevezett
kisiparosok, kiskereskedők mellett munkahelyüket veszített, boldogulásukat a
magánszférában kereső önfoglalkoztatók, továbbá magasan kvalifikált, a nagy-
vállalatokkal kooperálni képes kisvállalkozók is léteznek.
Az alábbiakban röviden vázoljuk, hogy miként kapcsolódhattak közös há-
lózatokba az évtizedekig egymástól elkülönülten működő nagyvállalatok és a
kisvállalkozások. A magyarázat magvát előrebocsátva: az 1970-es évektől foko-
zatosan megszűnt a kicsiket és a nagyokat elválasztó társadalmi és kulturális
különbség. A tradicionális kisiparosokra és kiskereskedőkre nem vonatkozik
ugyan ez a megállapítás, ám a kicsiket alkotó hagyományos csoportok mellett
megjelent egy iskolázottabb, a nagyüzemek világában is járatos önállói réteg.
Ez utóbbiak munkakultúrája, a minőségre és pontosságra, munkaszervezésre
stb. vonatkozó ismereteinek együttese nem különbözik érdemben a nagyválla-
latoknál megszokottól, így nincs kulturális akadálya annak, hogy a kis- és nagy
cégek közös rendszerbe szerveződjenek. S mint említettük: a hálózatokon kívül
rekedtek a tradicionális, önállóságuk megőrzésére törekvő, alapvetően lokális
piacra termelő, szolgáltató kisvállalkozók csoportjai.

Az 1970-es éveket megelőzően a kisipar és a nagyipar egymástól eltérő szakmai,

technológiai, munkaszervezési feltételek szerint formálódott a piacgazdaságok-
ban. Eddig az időszakig a kisvállalkozások alapvetően valamely lokális piacon
megjelenő, itt egymással éles versenyt folytató szervezetek voltak. Ebből adó-
dóan egy adott térség, település, városrész kisvállalkozásai számának, fejlődési
lehetőségeinek a helyi piac felvevőképessége szabott határt. A kisvállalkozások
egy része kapcsolódott ugyan a nagyüzemekhez, de számuk nem volt túl je-
lentős az önállói szférán belül. Ezen kevés „kiválasztott” kis műhely tulajdono-
sának a nagyvállalathoz fűződő viszonyát az egyoldalúság jellemezte: például
a bedolgozók gazdasági mozgástere, keresete, munkája (amely közelebb áll a
specializált részmunkához, mint a kézműves tevékenységhez) alig különbözött

450
a gyári szakmunkás kollégáikétól. Ez a típus nálunk is elterjedt volt: például az
otthonában munkadarabokat esztergáló munkás a hetvenes–nyolcvanas évek-
ben a vidék jól ismert alakja. Őket, akár kollégáikat bent az üzemben, a gyári
teljesítménynormákhoz igazodva fizették, így a nagyüzemhez fűződő kapcso-
latuk aligha nevezhető piacinak. A tranzakció piaci jellegét tovább korlátozta,
hogy termékeiknek alternatív értékesítési lehetősége nem volt, ezeket kizárólag
a velük szerződést kötő gyár vette át. Szabadságuk leginkább abban állt, hogy
nem kellett beilleszkedniük a nagyüzem szigorúan tagolt időrendjébe. Maguk
szervezhették meg tevékenységüket, így a gyári munkásokhoz képest jelentős
többletmunkát végezhettek, s többet is kerestek.
A kicsik és nagyok elkülönülésének kezdete a céhek fölbomlásának időszaká-
ig nyúlik vissza. Az átalakulásról részletes elemzést nyújt Geoffrey CROSSICK és
Heinz-Gerhard HAUPT (1995). A francia, angol és német fejlődés vizsgálata egy-
aránt azt mutatja, hogy a kisvállalkozói szféra – szakmai standardjait, munka-
kultúráját, eszközeit tekintve – a nagyvállalatoktól, gyáraktól fokozatosan elvált,
és független utat futott be az elmúlt kétszáz évben. A kisiparosok továbbvitték
a céhekre jellemző sajátos kézműves munkakultúrát, időgazdálkodást, a meste-
rekre jellemző ambíciókat, de a fogyatékos gazdasági ismereteket is (például a
kettős könyvelést még a 19. és 20. század fordulóján is kevés kisiparos, kiske-
reskedő alkalmazta). A gyáripar viszont a kisvállalkozásoktól radikálisan eltérő
technikai, munkaszervezési feltételeket alakított ki.
A különbség a 19. század közepén még nem volt nyilvánvaló, sőt a minőség, a
termékek finom megmunkáltságát tekintve a kisipar fölényben volt. Legalábbis
ezt látszik bizonyítani, hogy az 1851-es londoni világkiállításon a francia kéz-
művesek portékái képviselték az igényességet, szépséget, tökéletességet. Velük
szemben az angol gyáripar termékei fantáziátlanok és kevésbé megbízhatók
voltak (WALTON, 1992). Ez részben abból adódott, hogy az alapanyagok minősé-
ge még egyenetlen volt, így a késztermékek gépi előállítása számtalan minőségi
problémával járt. Például a fonalak egyenletes vastagságát – amelynek hiányá-
ban gyakori volt a szálszakadás – csak a 20. század elején tudták biztosítani, s
csak ezt követően készülhettek valóban kiváló minőségű kelmék. Részben pedig
abból, hogy a céhek bomlása után még egy ideig fönnmaradt a technikai ismere-
tek terjesztéséről gondoskodó információs rendszer. A legények vándorlásának
intézménye következtében az új technikai találmányok, technológiai eljárások
gyorsan terjedtek Európában. Az egyes műhelyek be voltak kapcsolva ebbe
az információáramlásba. Egy magára valamit adó órás jó pár hónapot eltöltött
Nürnbergben, az órakészítés 18–19. századi fellegvárában. A 19. század végére
végérvényesen megszűnt a legények vándorlásának intézménye, így a kisipar
technikai fejlődése leállt, lényegében megrekedt a 19. század második felének
színvonalán. Ugyanakkor ezen idő tájt már jelentékennyé vált a mérnökképzés,
és meghonosodott a nagyvállalatokon belüli szakmaelsajátítás is, így a nagyüze-
mekben, a kisiparosoktól eltérően, a kor technológiájában otthonos, globálisan
tájékozott szakemberek dolgoztak.
A technikai ismeretek írásba foglalása már a reneszánsz idején elterjedt, ám
a könyvek az enciklopédikus műveltség részét képezték, és nem a gyakorla-

451
tot szolgálták, építőmesterek, fűrészmalmot üzemeltető „technikusok” stb. nem
ezen leírások alapján szereztek tudomást az új eljárásokról, technikai találmá-
nyokról, hanem a legényektől, akik vándorlásuk során egybegyűjtötték az in-
formációkat, és tovább is adták aktuális tartózkodási helyükön. A 19. század
második felétől viszont az írott ismeretek kerültek fölénybe, és alkották a tech-
nikai ismeretek átadásának természetes közegét (MOKYR, 2004). A kisiparosok
szakmaelsajátítása ugyanakkor továbbra is a szóbeliségre, a fogások megmuta-
tására alapozódott.
Jól jellemzi ezt a helyzetet, hogy a technikai találmányok a 19. század köze-
péig lényegében kis műhelyekben születtek, s innen terjedtek szét. A század
második felétől viszont a jelentős újítások már áttevődtek a laboratóriumokba,
fejlesztési részlegekbe, a laikus feltalálók helyét pedig professzionális csoportok
vették át (MOKYR, 2004), így az új eredmények elterjedése is alapvetően külön-
bözött az információáramlás korábbi rendszerétől. Az egyetemek vagy az ipari
kémkedés vette át a legények tapasztalatszerzését.
A kis- és nagyvállalkozások útjai a 19. század közepén azért sem váltak még el
világosan, mert a csereszabatosság intézménye csak később, nagyjából az 1870-es
évektől kezd kiformálódni (MOKYR, 2004). Addig a meghibásodott termékek, gé-
pek javításához nem állt rendelkezésre polcról levehető alkatrész. Minden termék,
még abban az esetben is, ha szériában gyártották, egyedi darab volt, hiszen javítá-
suk, a meghibásodott alkatrészek pótlása kisipari műhelyekben egyedi megrende-
lésre történt. A csereszabatosság hiánya a nagyüzemek és a kis műhelyek sajátos
szimbiózisához vezetett. Ám a polcról levehető alkatrészek megjelenése váltást
eredményezett, tudniillik ezek már nagyüzemekben, nagy szériában készültek,
fölöslegessé téve a lakatos és forgácsoló kis műhelyek sokaságát. A fölöslegessé
válás nem pusztán piacvesztést jelentett a kisvállalkozóknak, hanem a nagyüzemi
kultúrából való kizáródásukat is; a lakatos, finommechanikai műszerész, öntvény-
készítő stb. műhelytulajdonosok számára megszűnt a lehetősége az információk
rendszeres cseréjének, a kölcsönös tájékozódásnak.
A kisvállalkozások és a nagyüzem útjainak elválását jól illusztrálja az autó-
gyártás kialakulásának története. Az 1880-as években induló autó-összeszerelő
műhelyeket beszállítók sokasága látta el alkatrészekkel, részegységekkel. A sze-
lepeket, dugattyúkat, öntvényeket stb. néhány főt foglalkoztató öntő-, lakatos-
műhelyekben állították elő, de maga a gépkocsikat összeszerelő kisüzem sem
foglalkoztatott 40-50 főnél többet. (Ugyancsak hálózatban szerveződött meg a
termelés a gépgyártás többi területén, például a kerékpár-, varrógép-, mezőgaz-
dasági gépgyártásban.) A beszállítók a hagyományos iparos-kézműves kultúrát
képviselték: megvoltak a maguk elképzelései a legyártott alkatrészek pontos-
ságát, a munka ritmusát, a szállítási határidők betartását stb. illetően. Ebben a
rendszerben a megrendelő nem tudta maradéktalanul érvényesíteni akaratát,
megoldhatatlan volt számára, hogy az alkatrészek egyenletes minőségben és
kellő időben érkezzenek. Az autógyártó kisüzemek kénytelenek voltak arra be-
rendezkedni, hogy saját előmunkásaikkal hozassák rendbe a megvásárolt alkat-
részek minőségi hibáit, méretbeli pontatlanságait. A kézműves kultúrát képvi-
selő műhelyek tehát csak veszteségek árán voltak egybeszervezhetők egy adott

452
termelési rendszerbe. A tranzakciós költségek nyelvén megfogalmazva: a piac
használata a termelés megszervezésére költségesnek bizonyult, így kézenfekvő
volt, hogy az autógyártó üzemek megszabadultak beszállítóiktól, azaz a pia-
cot hierarchiával helyettesítették. A tízes évektől kezdve a különféle, szigorúan
szabványosított, csereszabatos alkatrészeket nagy, egymáshoz kapcsolt üzem-
csarnokokban állították elő, a minőségről, pontosságról a munkafelügyelők,
ellenőrök állandó kontrollja gondoskodott. (A textil előállításával kapcsolatban
valami hasonló játszódott le az ipari forradalmat megelőző időkben. Ahogy ki-
szélesedett a Verlag-rendszer, a kereskedők egyre kevésbé tudták a termelést
piaci eszközökkel hatékonyan felügyelni, nem tudták megakadályozni a mind
gyakoribbá váló csalásokat, minőségrontást [LANDES, 1986]. A verlagrendszert
fölváltó gyárban kiiktatódtak a piac használatának költségei, a beszállítást kísérő
elszámolási problémák, minőségi kifogások.)
Összefoglalva: a tömegtermelés meghonosodása az első világháború után
még azokon a területeken is fölszámolta a kisiparosok bekapcsolódási lehető-
ségeit a gyári termelésbe, ahol ennek korábban komoly hagyományai voltak;
fölbomlottak a még meglévő beszállítói hálózatok (MEYER, 1981; NELSON, 1995).
Ennek következtében a kisvállalkozások és a nagyvállalatok útjai jó pár évtized-
re elváltak egymástól.
Mint ismeretes, a nagy munkaszervezetek kialakulása nemcsak a kézmű-
ves beszállítókat tette fölöslegessé, hanem az előmunkásokat, szakmunkásokat
is, akik kiszorultak a termelésből; tömegessé vált a betanított munka, és ezzel
párhuzamosan a modern menedzsment váltotta fel az előmunkásokat és ipari
kapitányokat (NELSON, 1995). Például a Ford üzemben a képzett mestereket elbo-
csátották a tömegtermelés megszervezése után, illetve egy kis létszámú részleg
meglehetősen szűk hatáskörrel rendelkező vezetőivé váltak (például 1914-ben
egy előmunkás alá még 53 betanított munkás tartozott, 1917-ben már csak 15),
akik fölött munkavezetők és asszisztenseik, irodisták, technikusok és mérnökök
gyakoroltak hatalmat. A képzettséget nem igénylő betanított munka vált do-
minánssá, tömegessé; ennek „köszönhető” többek között, hogy a kelet-európai
bevándorlók tehették ki a foglalkoztatottak legnagyobb hányadát az autógyártás
fellegvárának számító Detroitban. Például a Ford Motor Company üzemeiben
az 1910-es években a munkásoknak már a 70 százaléka volt tanulatlan, az angolt
alig beszélő bevándorló.
A föntebb röviden vázolt változások eredményeképpen társadalmi szakadás
következett be a nagyüzemen belül a 20. század első harmadában: egyfelől ki-
alakult egy iskolázott, jól fizetett menedzsment (mérnökök, munkaszervezők és fel-
ügyelők, technológusok, normások rendje), másfelől pedig létrejött az iskolázatlan
betanított munkások csoportja. És ami témánk szempontjából döntő: a kaszt-
szerű elkülönülés megtörtént a nagyüzemek menedzsmentje, valamint a kis,
családi munkaerőre támaszkodó, esetleg néhány alkalmazottat foglalkoztató
műhelytulajdonosok között is, noha ez utóbbiak jelentős része korábban az ösz-
szeszerelő műhelyek beszállítója volt. A mérnökök, technikusok szakismerete,
termeléssel kapcsolatos normái, elképzelései és a kisiparosok munkakultúrája,
technikai fölkészültsége messzire került egymástól. CROSSICK és HAUPT (1995)

453
meggyőzően jellemzi a kisiparosok, kiskereskedők sajátos munkakultúráját,
szakértelmét, ambícióit, értékrendjét. Számukra a gyár idegen és elutasított vi-
lág. A nagyüzemek mérnökei, technikusai számára viszont a kisiparosok világa
számított idejétmúltnak, a tömegtermelés szakmai, munkaszervezési igényeivel
összeegyeztethetetlennek. Jellemző például, hogy az USA-ban a gyárakban a
termelékenység 1889 és 1914 között 14 százalékkal nőtt; majd a háború után, 1919
és 1926 között még drasztikusabb, újabb 37 százalékos emelkedés következett
be. A fejlődés a tudományos munkaszervezés és a termelés fordista megszer-
vezésének volt köszönhető (CROSS, 1993). Ugyanakkor az említett időszakban a
kisiparosok termelékenysége változatlan maradt, hiszen lényegében már a 19.
században is használatos eszközökkel, illetve az ekkora már szokássá rögzült
munkatempóval dolgoztak. A változások eredményeképpen a nagyüzemi mun-
kások munkaideje 1919-től érzékelhetően csökkent. Az Egyesült Államokban,
Franciaországban, Angliában és Németországban általánossá vált a heti 48 órás
munkahét, a harmincas évektől pedig intézményesült a fizetett szabadság, töme-
gesebb lett a vakációzás, ami az ötvenes években megszokottá vált a munkások
körében. Ezzel szemben a kisvállalkozók és családtagjaik meglehetősen hosszú,
12-14 órás munkaideje nem változott (CROSS, 1993).
A kisiparosok és a nagyüzemek fehérgalléros alkalmazottainak kasztszerű
elkülönülése tehát a két általuk képviselt termelési kultúra egymástól eltávo-
lodásának következménye. A nagyüzemekben folyó taylorista–fordista tömeg-
termelés aprólékosan összerakott, minden elemében összehangolt rendszer.
Hatékonysága az alkatrészek, részegységek sztenderdizáltságán túl a munka
nagyfokú szabványosításán nyugszik. Az önállóság, a mérnökök és a munkások
saját elképzelésük szerinti munkájának tilalma, sőt büntetése a Ford üzemben
már egészen korán, a tízes években gyakorlattá vált. Jó példája ennek a követ-
kező. A T modell gyártásának első éveiben az egyik részleg mérnökei javítottak
a kipufogó addigi megoldásán, ez viszont, bár önmagában nagyon jó újításnak
tűnt, fölborította a tömegtermelés aprólékosan kialakított addigi rendjét; meg-
tört a termelés folyamatossága (bizonyos alkatrészek nem illeszkedtek ponto-
san, ami más alkatrészek módosítását vonta maga után), így a végeredmény pár
százezer dolláros termeléskiesés lett. Henry Ford, hogy elejét vegye a további
önálló kísérletezgetésnek, az alkatrészek bárminemű módosításának, összepré-
seltetett a kivezényelt dolgozók szeme láttára egy, a mérnökei által hosszú időn
át titokban kifejlesztett új, az eredeti T modelltől eltérő autótípust (MEYER, 1981).
Az önállóságot, szakmai szuveneritást mindennél többre becsülő kisiparosok
tevékenységét ebbe a szigorú rendszerbe nem lehetett bekapcsolni. De a kis-
vállalkozók maguk is fölöslegesnek, értelmetlennek találták a nagyüzemek pon-
tosságra, a határidő szigorú betartására vonatkozó előírásait. (Zola a Hölgyek
öröme című regényében nagyon pontosan ábrázolja, miként vált szét egyszer s
mindenkorra a hagyományos, kézműves jellegű szakértelemre, munkakultúrára
épülő kiskereskedelem és a nagyáruházak világa.)
Ez a probléma még ma sem ismeretlen, és bőven akadnak példák a magyar
vállalkozók világában is. Noha – mint a későbbiekben látni fogjuk – az elmúlt 25
évben alapvetően megváltozott az önállók társadalmi összetétele, ma is akadnak

454
olyanok, akik nem akarják, vagy nem tudják elfogadni a határidőre, minőség-
re, technológiai előírások betartására vonatkozó szigorú normákat, szemléletük,
munkakultúrájuk a régi kisiparosok világát idézi. Szemléltetésként két olyan
esetet említünk, amelyekkel saját terepmunkák során találkoztunk.
Egy alvállalkozókkal dolgoztató falusi kőműves kollégái „fafejűségéről” pa-
naszkodott. Mint elmondta, ha nem néz rá az alkalmazottaira, alvállalkozóira,
akkor az általuk megszokott és jónak tartott cementes vakolást alkalmazzák a
– többnyire városiak által megvásárolt – vályogházak tatarozásakor, jóllehet szigo-
rúan kikötötte az alkalmazható anyagokat és technológiát. (A vályog új divatja
teremtette meg a szükségletet arra, hogy a hagyományos tapasztásos eljáráshoz
hasonló eredményt hozó anyagokat fejlesszenek ki. Főként német építőmérnöki
tapasztalatok alapján alkották meg azokat a vakoló és szigetelő anyagokat, amelyek-
kel megoldható a vályogházak állagvédelme. Ezek hiányában a szakemberek a me-
szes – cement nélküli – habarcs alkalmazását javasolják, ám ez nem olyan tartós.)
A szóban forgó esetben a megbízó az alvállalkozó kőművesektől meszes
habarcs fölhasználását kérte. Ezt a mesterek a városiak értelmetlen nosztalgi-
ázásának tartották, s félve, hogy a meszes vakolás viszonylag rövid idő alatt
tönkremegy, amiért a későbbiekben felelősségre vonhatják őket, mégis a cemen-
tes vakolást alkalmazták, így okoskodva: „Ha lefestik, úgysem látni, mi van
alatta.” A fővállalkozó kőműves kérését egyébként is színjátéknak tekintették,
arra gondoltak, hogy a városiak szája íze szerint beszél, noha bizonyára maga
is értelmetlennek tartja a hagyományos eljárást. Ha szóba került, hogy a cemen-
tes vakolás a falak átnedvesedéséhez vezethet, elintézték egy kézlegyintéssel,
mondván: „Sok oka van annak.” Ebben az esetben tehát a kőműveseket szakmai
öntudatuk akadályozta meg abban, hogy a legjobb tudásuk szerint már elavult,
rég meghaladott vakolóanyagot használják.
A másik eset azt példázza, hogy bizonyos munkaműveleteket csak szoros
ellenőrzés mellett lehet elvégeztetni. Ha nincs felügyelet, az alkalmazottak a sa-
ját belátásuk szerint járnak el. Egy szigeteléstechnikával foglalkozó vállalkozás
tulajdonosa arra panaszkodott, hogy ha nem néz rá a munkásaira, akkor rendre
eltekintenek a szigorú technológiai előírásoktól, például nem tartják be a szigete-
lőanyag keveréséhez előírt időt. Beleszórják a keverőtartályba az anyagokat, ada-
lékokat, és leülnek reggelizni, így a keverés hosszát az étkezés időtartamához
igazítják. Mivel szemre nem lehet megkülönböztetni a szabályosan előállított
és a „túlkevert” anyagot – színük, állaguk ugyanolyan (persze mikroszkóppal
megvizsgálva jól látszik a különbség a szerkezetükben, és persze lerakás után
néhány évvel az átnedvesedés is megmutatja, hogy nem tartották be az elő-
írásokat) –, a munkások nem látják be az előírások betartásának ésszerűségét,
a szigorú technológiai utasításokat a mérnök úr fölösleges akadékoskodásának
tartják, s ha nem néznek rájuk, a maguk elképzelése szerint dolgoznak. Fontos
megjegyezni, hogy nem lustaságról vagy gondatlanságról van szó. A munká-
soknak addig nem volt olyan típusú munkahelyük és feladatuk, amelyben ta-
pasztalatot szerezhettek volna az előírások betartásának fontosságáról. Könnyű
belátni, hogy ebben az esetben a szigetelőanyagok keverésének kihelyezése egy
önálló vállalkozásba nem járható út.

455
 FORDULAT A KISVÁLLALKOZÁSOK ÉS A NAGYVÁLLALATOK
KAPCSOLATÁBAN

Az 1970-es években hirtelen megnőtt a kisvállalkozások száma a fejlett piacgaz-

daságokban. Ezt eleinte az olajválság hatásának tulajdonították (KUCZI, 2000),
azt feltételezték, hogy a krízis miatt elbocsátott munkások önállóként próbálnak
boldogulni. Kétségtelenül megnőtt az önfoglalkoztatók száma, akik leginkább a
hagyományos javító-szolgáltató tevékenységet végzők létszámát gyarapították.
Ám a válság enyhülésével sem csökkent a kicsik létszáma, noha az előrejelzések
szerint ennek kellett volna bekövetkezni. Az ok: a hetvenes évek elején átalakult
a nagyipar szerkezete, illetve ezzel összefüggésben új szereplők jelentek meg a
kisvállalkozói szférában. Gyakorivá vált a termelés egyes elemeinek kihelyezése,
a gazdasági tevékenység hálózati keretek közötti megszervezése (SZABÓ, 1998),
így majdnem egy évszázadnyi kihagyás után újra közeledett egymáshoz a nagy-
és kisvállalat. A kisvállalkozások kiléptek elszigetelt helyzetükből, és komoly,
eddig nem tapasztalt gazdasági súlyra tettek szert. Jól ismert, hogy ma már az
autókhoz, számítógépekhez, bútorokhoz stb. szükséges alkatrészek zöme be-
szállítói hálózatban készül. P IORE és SABEL (1984) egy új ipari rend kialakulását
vizionálta a nyolcvanas évek közepén, amelynek legfőbb jellegzetessége a spe-
cializáció és a flexibilitás. A cégek csak úgy lehetnek versenyképesek, ha szako-
sodnak, ugyanakkor hálózatba szerveződve kiküszöbölődik a specializációból
adódó egyoldalúság, mivel maga a hálózat rugalmas.
Új fejlemény a hetvenes években a fogyasztói ízlés változása is (KUCZI, 2000).
Addig a luxusfogyasztás körébe tartozott az egyedi megrendelésre készült, ám
divatos, sőt egyenesen divatot alakító ruhanemű, bútor vásárlása. Ezeket neves
divatházakban, jegyzett bútorkészítő műhelyekben állították elő. A társadalom
túlnyomó többsége viszont a tömegtermelés keretei között készült termékeket
vásárolta. Persze működtek kis szabóságok, kárpitos- és asztalosműhelyek, de
ezek inkább a konzervatív ízlésű fogyasztókat szolgálták ki, és nem a világban
éppen divatos holmik előállításával foglalkoztak.
A kisipar visszaszorulása a fogyasztási cikkek piacáról már a 19. század kö-
zepén jól érzékelhetővé vált. Mint föntebb említettük, az 1851-es londoni világ-
kiállításon a francia termékek zöme igényes kézműipari remek, míg az angol
standokon akkor – legalábbis a franciák által – szürkének, egyhangúnak tartott
tömegcikkek voltak láthatók. A kortársak a kézműipart az angol tömegterme-
lés alternatívájának tekintették (WALTON, 1992), ám egy-két évtizeddel később a
kiépülő vasúthálózat, nehézipar és gyáripar megszerveződése után legfeljebb
néhány fantaszta gondolta, hogy a tömegtermelés gazdasági alternatívája lehet
a kisipar. Ekkorra átalakult az igényes, a gazdag polgárság szükségleteinek ki-
elégítésére szakosodott kézműipar is; a ruhák, kalapok stb. előállítására kiterjedt
bedolgozói hálózat formálódott, amely már a tömegtermelés előszobájának te-
kinthető. Persze fönnmaradt a londoni világkiállításon érzékelhető előny, a pá-
rizsi ruhaszalonok, divatházak ma is előkelő helyet foglalnak el az ízlés formá-
lásában, a divat meghatározásában. Ám kínálatuk csak egy szűk réteg számára

456
érhető el. A társadalom tagjainak zöme a nagy szériában gyártott – tegyük hoz-
zá, egyre igényesebb – tömegcikkeket vásárolta.
Ez a helyzet az 1970-es évektől változik: a középosztály tagjai is kezdik előny-
ben részesíteni az egyedinek tűnő kézműipari termékeket a tömeggyártásban
előállított árucikkekkel szemben. Ekkortájt megjelent és gyorsan tért hódított
egy új típusú termékkínálat: a kis szériában előállított, a divatot rugalmasan kö-
vető árucikkek skálája. Ezek sokban hasonlítottak a kiváltságos elit által vásárolt
ruhaneműre, cipőre, dísztárgyra, bútorra, ám – tekintve, hogy nem egyedi meg-
rendelésre készültek – megfizethetőek lettek a közepes jövedelműek számára
is. Ezzel a kisipar addigi javító, karbantartó szerepbe szorítottsága megszűnt,
késztermékeivel újra belépett a fogyasztói piacra. Persze nem a hagyományos
kézműipari műhelyek keltek újra életre, hanem egy új forma jött létre. Az egy-
mással versengő, lokális piacra termelő kézművesek egymással és a divatbemu-
tatókat járó kollégájukkal kooperálva állítják elő a nemzeti, de a világpiacon is
eladható termékeiket. A legismertebbek közülük az olasz ipari övezetek: az álta-
luk készített ruha, cipő, kerámia, antik jellegű bútor ma is keresett a világban.
A kicsik termelési és értékesítési szervezetében bekövetkezett változás nem
általános, mindössze néhány ország néhány körzetében ment végbe, azokon a
helyeken, ahol a kooperáció kialakításához a történelmi és társadalmi feltételek
egyaránt megvoltak. A kisiparosok jelentős része ma is a tömegtermelésben elő-
állított cikkek javításával, karbantartásával foglalkozik, bár ez a piac rohamosan
szűkül, mivel a gyártó cégek maguk gondoskodnak a szervizhálózatról, meg-
szervezik az ott dolgozók továbbképzését, szabványosítják a javítás, karbantar-
tás eljárásait.
A hetvenes évektől megindult változások: a nagy cégek hálózatosodása és
a fogyasztásban bekövetkezett jelentős hangsúlyeltolódás a kisvállalkozásokat
újra a gazdaság jelentős szereplőivé tette. A változás leglényegesebb eleme az,
hogy átalakult a termelés és az értékesítés rendje: többé nem kizárólagosan a
piac közegében, illetve a vállalati hierarchiában szerveződik meg a termelés,
hanem e két tényező mellett megjelent egy harmadik forma is: a hálózatok. Ám
a hetvenes évektől formálódó hálózatok alapvetően különböznek a 19. és 20. szá-
zad fordulóján működő beszállítói rendszertől. Korábban a megrendelő-gyártó
kezében nem voltak eszközök a beszállítók termelésének ellenőrzésére, így be
kellett érnie azzal, hogy a piacon éppen fölkínált termékek közül válasszon. Eb-
ben a helyzetben a legkedvezőbb ár/minőség arány elérésére törekedett, illetve
ha a piac használata túl sokba került (ez volt a helyzet például az autógyártás-
ban), fölszámolta a beszállítói hálózatot, és hierarchiát hozott létre.
A hetvenes évektől viszont a megrendelő nem a piacon fölkínált termékek
között válogat, hanem a termékeket előállító kis cégek között. Megvizsgálja,
hogy leendő partnereinek milyen berendezése, raktározási, nyilvántartási, mi-
nőségellenőrzési rendszere van, illetve mennyire képesek és hajlandók ezeket
kívánalom szerint átalakítani. Az elmúlt évtizedekben kialakult minőségbizto-
sítási rendszer éppen azt a célt szolgálja, hogy megkönnyítse a megrendelők
eligazodását, egyszerűbbé tegye döntéseiket. A végeredmény: a nagyüzemek

457
és a kisvállalkozások a piaci „adok-veszek” kapcsolaton túl egységes termelési,
készletezési, nemritkán a termékfejlesztést is magában foglaló közös rendszer-
be szerveződnek. Persze a hálózatok formái meglehetősen változatosak, például
klaszterek, ipari övezetek, frenchise. Sőt még az azonos termékek előállítása is
eltérő módon szerveződhet meg. Például az amerikai autógyárak versenyeztetik
beszállítóikat, és rövid távú szerződéseket kötnek velük. Ezzel szemben a Nis-
san és még inkább a Toyota állandó beszállítói kört építetett ki (DYER, 2002).
Az átalakulás előfeltétele az volt, hogy a munkaszervezéssel, fegyelmezéssel,
ellenőrzéssel, minőségbiztosítással, dokumentációval stb. kapcsolatos ismeretek
(amelyek fölhalmozása lényegében az ipari forradalommal elkezdődött) beépül-
jenek a termelési kultúrába. Ez a „beépülési” folyamat nem kis részben az okta-
tás közvetítésével történt; a műszaki és gazdasági képzés nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy a műszaki és üzleti tudás egységesüljön és nemzetközivé váljon.
Ma már a különböző kultúrához tartozó szakemberek ugyanazt a mérnöki vagy
marketingnyelvet beszélik, így például egy amerikai és mondjuk egy francia cég
menedzsere hamar szót ért.
A kisvállalkozások és a nagyvállalatok egyazon hálózatba szerveződhetnek
tehát, ám a hagyományos kisiparosi réteg ebben nem kapott szerepet. A hetve-
nes évektől a kisvállalkozók körébe új elemek lépnek be: kooperáció kialakításá-
ra és fenntartására képes, magas szintű szakértelemmel bíró, a nagyvállalatok
működését is ismerő mérnökök és technikusok, továbbá elit szakmunkások. Pél-
dául a kis cégek létrehozásának egyik gyakori módjává vált, amit a szakiroda-
lom spin-off névvel jelöl. A nagyvállalatuknál már jelentősebb karriert befutott
mérnökök, vezetők – megállapodva a menedzsmenttel – önálló vállalkozást indí-
tanak, persze volt cégük lesz a legfontosabb üzleti partnerük. Könnyű belátni,
milyen előnyök származnak ebből mindkét fél számára.
Az új technológiák jelentős része (számítástechnika, biotechnika, e-kereske-
delem stb.) is jellegzetesen képzett szakemberek kisvállalkozásaként indult, il-
letve indul még ma is. A vázolt folyamat eredménye: radikálisan megváltozott a
kicsik társadalmi összetétele, szociális karaktere. A kisvállalkozóknak csak egy
részét teszik ki azok, akik néhány évtizeddel korábban a gerincét alkották: a kis-
iparosok és a kiskereskedők.
Az olajválság nyomában kialakult munkanélküliség révén az előbb említet-
tektől nagyban különböző szereplők is megjelentek a kicsik színpadán: a mun-
kavégző képességüket közvetlenül a piacon értékesíteni remélők csoportja. Az
alábbiakban a szakirodalom alapján (BRUSCO–SABEL, 1981; LAKY, 1987; WHITLEY,
1991) néhány kísérletet mutatok be, amelyek arra irányulnak, hogy a kisvállalko-
zók társadalmilag és gazdaságilag is meglehetősen heterogénné vált halmazát
típusokba sorolják.
Az egyik legelterjedtebb fölosztás szerint a vállalkozókat aszerint kell meg-
különböztetni, hogy önfoglalkoztatók-e vagy sem. Az önfoglalkoztatók szoká-
sos definíciója: jogi személyiség nélküli vállalkozások tulajdonosai, akik önál-
lóan gazdálkodnak (LAKY, 2001b). Az „önálló gazdálkodás” kifejezés arra utal,
hogy tulajdonképpen nem is vállalkozókról van szó, hanem sajátos helyzetű fog-

458
lalkoztatottakról, akik történetesen maguk gondoskodnak a munkahelyükről, s
akik ily módon a kormányok foglalkoztatáspolitikájának is „tárgyai”.
Az önfoglalkoztatók összetétele meglehetősen heterogén, nagyon sokféle
csoportot foglal magában. Egyik markáns részét azok alkotják, akik közvetlenül
a fogyasztói piacra termelnek (mezőgazdaságban tevékenykedő családi gazda-
ságok, hagyományos kisiparosok, a személyi szolgáltatást nyújtók, kereskedelmi
és vendéglátó egységeket működtetők). A másik csoportba pedig azok sorolha-
tók, akik más vállalkozásoknak kínálják termékeiket, szolgáltatásaikat (a vevőik
lehetnek fotóügynökségek, de takarítást vásárló nagyvállalatok is), illetve más
vállalkozásokkal kooperálva tevékenykednek.
Az önfoglalkoztatók másik csoportosítási lehetősége a mentalitásuk szerinti
tipizálás, melynek alapján három jól elkülöníthető halmazra bonthatók.
Az elsőbe a munkanélküliség elől a vállalkozói szférába menekülők tartoz-
nak. E „menekülés” támogatását az állam a foglalkoztatáspolitika feladatának
tekinti, és változatos eszközökkel segíti. Ők olyan tevékenységet folytatnak,
amelyhez csekély tőke szükséges, gyorsan megtanulható, és szerény megélhe-
tést biztosítónak látszik. Az ide tartozók Whitley (1991) szerint jellemzően ala-
csonyabb iskolai végzettségűek (ezért is véletlenszerű a választott tevékenysé-
gük), emellett általában csak rövidebb ideig vállalkozók, mivel egyrészt magas
körükben a sikertelenek aránya, másrészt pedig sokan visszatérnek az alkalma-
zotti státusba, amint erre alkalmuk nyílik.
A másik típusba azok tartoznak, akik LAKY Teréz (1987) jellemzése szerint
nem akarnak növekedni, mivel számukra a bolt vagy a műhely nem pusztán üz-
leti lehetőség, és nem is csupán a megélhetés éppen adott módja (mint az előbb
ismertetett csoport esetében), hanem életforma. Példaként az olyan önfoglal-
koztatók említhetők, akiknek élete összefonódik kis panziójukkal, éttermükkel,
amelynek működtetésével akkor sem hagynak föl, ha nagyobb nyereséggel ke-
csegtető üzleti lehetőség kínálkozna.
A harmadik típusba azok sorolhatók, akik az éppen meglévő jogi szabályo-
zás következtében önállóként tudják űzni szakmájukat. Számukra identitást nem
vállalkozói mivoltuk, hanem szakmájuk ad. Jellegzetes képviselőik a vállalkozó
orvosok, fogorvosok vagy a szellemi szabadfoglalkozásúak.
A jogi formán nyugvó megkülönböztetés szerint az önfoglalkoztatókon kívül
a másik nagy és ugyancsak heterogén csoportot azok alkotják, akiknek önálló
cégük van, azaz a jogi személyiséggel rendelkező vállalkozások tulajdonosai.
E vállalkozásokat nem szokás az előzőhöz hasonló jegyek alapján tipizálni. El-
fogadott csoportosításuk a statisztika által is megragadható jegyek szerint tör-
ténik. Így az alkalmazottak száma, forgalmuk nagysága, illetve jogi formájuk
(kft., részvénytársaság stb.), ágazati hovatartozásuk alapján szokásos megkülön-
böztetni őket; a skála a tulajdonképpeni kisvállalkozásoktól a középvállalkozá-
sokon keresztül a nagyvállalatokig terjed.
A föntebbi jogi formán nyugvó megkülönböztetés mellett akadnak olyan ti-
pológiába sorolási kísérletek, amelyek nem a cégszerű működés és a nagyság
alapján tesznek különbséget a vállalkozások között, azaz náluk a határ nem az

459
önfoglalkoztatók és a jogi személyiséggel rendelkező vállalatok tulajdonosai
között húzódik. BRUSCO és SABEL (1981) a hálózatba szerveződés, illetve a part-
nerekkel szembeni függés mértéke szerint alkot típusokat. Az első csoportba
a tradicionális kisiparosok tartoznak, akik nem kooperálnak, és közvetlenül a
fogyasztói piacra termelnek vagy itt adják el szolgáltatásaikat. A második típus-
ba azok kerültek, akik egy vagy legalábbis kisszámú vállalat számára állítanak
elő alkatrészeket, részegységeket, vagy nyújtanak valamilyen speciális szolgál-
tatást. Őket a szerzőpáros kiszolgáltatottnak, a partnerüknek alárendeltnek írja
le. Azzal érvelnek, hogy a túlságos függés egy másik cégtől piaci szempontból
sérülékennyé teszi a vállalkozást. Amennyiben elveszíti megrendelőit, könnyen
tönkremehet. Végül a harmadik csoportba azokat sorolják, akik több lábon áll-
nak, azaz nagyobb számú vállalattal vannak üzleti kapcsolatban. Ha nem lehet
is mindenben egyetérteni Brusco és Sabel tipológiájával, mindenképpen fontos-
nak tekinthető, hogy a vállalkozásokat nem a méretük, hanem hálózati pozícióik
alapján csoportosították.
Végül WHITLEY (1991) csoportosítása említhető. Ő is eltekint a „cégek” mére-
tétől és jogi formáitól. Tipológiáját a vállalkozókat jellemző tudás alapján alkotta
meg. A skála egyik végpontján azok az önállók vannak, akik tradicionális, kéz-
műves jellegű készségekkel, ismeretekkel rendelkeznek, a másikon pedig azok a
diplomás műszakiak, akik a nagyvállalatok világában is otthonosan mozognak.
Utóbbiak magas szintű szakismereteiket vállalatspecifikus tudással kombinálva
jellemzően a nagy cégek partnerei. Whitley típusait lényegében a kooperációs
készség alapján különíti el, mivel a hagyományos kisiparos egymaga termel, a
vállalatspecifikus tudással rendelkező kisvállalkozó viszont szoros kooperációt
alakít ki a nagyvállalatokkal.

A PIACGAZDASÁG KIALAKULÁSÁNAK SZAKASZAI

Magyarországon a fönt vázoltakhoz hasonlóan alakult a kisvállalkozások és a

nagyvállalatok kapcsolata, bár a fejlett piacgazdaságokhoz viszonyítva legalább
egy-másfél évtizedes késéssel. Nálunk a nyolcvanas években a társas vállalko-
zások megjelenésével kezdett átformálódni az önállók világa. Lassan háttérbe
szorult a tradicionális kisipar és kiskereskedelem, illetve ezzel párhuzamosan
megjelentek a diplomások; leginkább a társas vállalkozások vezető posztjain
(KUCZI–VAJDA, 1991).
SZELÉNYI Iván és Erick KOSTELLO (1997) áttekintette, hogy a piac milyen mér-
tékben és módon szivárgott be a szocialista tervgazdaságba. A beszivárgást
egyébként azzal magyarázták, hogy a szocialista gazdaság alapvető természete
szerint hiánygazdaság, így amennyiben a politikai hatalom kifejezetten nem
üldözi, mindig akadnak vállalkozó természetű emberek, akik kielégítik a hi-
ányból adódó keresletet. Elemzésükben három szakaszt különböztetnek meg:
lokális piac, szocialista vegyes gazdaság és piacorientált gazdaság. A három
szakaszt az egyes szocialista országokban különböző időszakokban érték el a
gazdaságok. Így például a tanulmány megírása idején a szerzők szerint Kína

460
a szocialista vegyes gazdaság szakaszában volt, míg a kelet-európai országok-
ban piacorientált gazdaság formálódott. A továbbiakban a magyar tapasztala-
tokra támaszkodunk.

A LOKÁLIS PIAC JELLEMZŐI

Magyarországon a második gazdaságba két csoport kapcsolódott be jellemzően

a hetvenes évek végéig. Az egyik csoportba alacsony iskolai végzettségű, szak-
ma nélküli emberek tartoztak, akik fizikai munkavégző képességüket haszno-
sították, zömmel háztájiztak. A másik csoportot a kiskereskedők és a kisiparo-
sok alkották. Ők a nagyipar és az állami kereskedelem kínálata által lefedetlen
területeken működtek. A kisiparosok túlnyomórészt javító-szolgáltató munkát
végeztek, lényegében a rosszul szervezett és alacsony színvonalú állami szolgál-
tatás hiányosságaiból éltek. Mint ismeretes, a nyolcvanas évek közepéig-végéig
a magánszférában tevékenykedők aránya nem haladta meg a foglalkoztatottak
3 százalékát.
A lokális piaccal jellemezhető szakaszban a nagyvállalatok és a kisipar, illetve
a kiskereskedelem között lényegében nem volt érintkezési felület. Ha tekintetbe
vesszük, hogy a fejlett piacgazdaságokban ebben az időszakban hasonló volt a
helyzet, akkor a jelenséget nem írhatjuk egyedül a politikai hatalom számlájára.
Kétségtelen, hogy a hatalom Magyarországon meglehetősen alacsonyan szabta
meg a kisvállalkozók létszámát, s emellett nem nézte jó szemmel azt sem, ha a
szocialista nagyvállalatok kisiparosokkal üzletelnek. Az állami vállalatok veze-
tői még a nyolcvanas évek elején is vonakodtak szerződéses kapcsolatba lépni
a kicsikkel. De a politikai okokon túl legalább ilyen nyomós ok volt az, hogy a
kisvállalkozók és a nagyvállalatok világa – hasonlóan a nyugati gazdaságok het-
venes évek előtti helyzetéhez – alapvetően eltért. A kisiparosok tevékenysége
– sajátos munkakultúrájuk, szakismeretük miatt – nem volt beilleszthető a nagy-
üzemek termelési rendjébe.
JUHÁSZ Pál (1984) hasonló jelenséget mutatott ki a mezőgazdaságban. A hatva-
nas évek végétől a téeszekben megjelent egy magasan képzett fiatal szakember-
gárda. E friss diplomások fokozatosan átvették a hatalmat a szövetkezetekben,
amelyeket taylorista modern nagyvállalattá formáltak; a hagyományos paraszti
„kézműves” növénytermesztési és állattenyésztési technikákat fölváltották nagy
léptékű tömegtermeléssel, ennek érdekében korlátozták a még magángazdaként
presztízst szerzett brigádvezetők szerepét, akik feladata az új munkaszervezet-
ben a menedzsment utasításainak végrehajtatására és ellenőrzésére korlátozó-
dott. Emellett, akár az ipari nagyüzemekben, a szövetkezetekben is megugrott a
tanulatlan – zömmel a volt cselédségből rekrutálódott – munkások száma, akiket
a korabeli statisztika mezőgazdasági fizikai munkásként tartott számon. A me-
zőgazdaságban az iparban megismerthez hasonló törés következett be: a szö-
vetkezetek taylorista hierarchikus munkaszervezetébe a hagyományos paraszti
szakértelem nem volt beilleszthető. S emellett a szövetkezet a hetvenes évek

461
első felében a kisüzemekkel (háztájival) sem tudott és akart üzleti kapcsolatot
kiépíteni.
A magyar helyzet annyiban mégis eltért a fejlett piacgazdaságokétól, hogy a
nagyüzemek jó részében elavult, nemritkán már a két háború között is idejét-
múltnak számító berendezéseket használtak. A lestrapált, örökösen meghibáso-
dó gépek működtetéséhez, karbantartásához viszont ezermester típusú szak-
munkásokra volt szükség. P ITTAWAY (2002) mutatott rá, hogy az ötvenes években
a régi szakikat a pártbizottságok nyomására kiszorították előmunkási pozíci-
óikból, sőt legtöbbjüket mint politikailag megbízhatatlanokat el is bocsátották,
tudniillik a régi szakmunkásgárdát a hatalom szociáldemokrata kötődésűnek
tekintette. Ám rövidesen kiderült, hogy az ócska, állandó bütykölésre szoruló
gépek üzemeltetéséhez nélkülözhetetlenek, így a szakmunkások visszakerültek
régi helyükre, ha nem korábbi pozíciójukba is. A példa jól mutatja, hogy a régi
típusú, kézműves jellegű szakértelem nem szorult ki a szocialista nagyiparból.
Emellett a hiány is szükségessé tette, hogy helyi megoldásokat találjanak a be-
szerezhetetlen alkatrészek, célszerszámok pótlására. A karbantartók gyakran
kényszerültek arra, hogy a hiányzó alkatrészeket, részegységeket maguk készít-
sék el az éppen rendelkezésre álló anyagokból és szerszámokkal. Laki Mihály
(1984–85) kényszerített innovációnak nevezte el ezt a jelenséget. Az eredmény: a
tömegtermelés nem alakította át olyan mértékben a nagyüzemek munkaszerve-
zetét, mint ahogy ez megtörtént a fejlett piacgazdaságokban a 20. század fordu-
lóját követően. Az elavult technika nem tette lehetővé, hogy a kézműves jellegű
tudást igénylő munkafeladatokat fölváltsák betanított jellegű munkával.
A hetvenes évek gyárrekonstrukciói, illetve a fordista termelési rendszer be-
vezetése után a régi vágású szakmunkás típusa lassan mégis kiszorult a hazai
nagyüzemekből.2 Ugyanakkor a hiánygazdaság körülményei között a fordista
termelési rendszer alacsony hatékonysággal működött; KEMÉNY István (1990) a
Csepeli Motorkerékpárgyárban föltárta, hogy a szalagmunka folyamatosságát
lépten-nyomon megakasztotta az alkatrészek és szerszámok hiánya vagy rossz
minősége, az áramkimaradás, a munkások késése vagy váratlan távolmaradása
stb. Ebből adódóan a szakmunkások azon része, amely tapasztalatai, rátermett-
sége, a raktárosokkal, anyagbeszerzőkkel kialakított jó kapcsolatai révén képes
volt a bajok elhárítására, kulcsszerepre tett szert, s az átlagot messze meghaladó
fizetést kapott.
Összefoglalásképpen azt mondhatjuk tehát, hogy a hiánygazdaságból eredő
problémákat és a sajátos termelési és munkakultúrát tekintve a szocializmus
első évtizedeiben elvileg maradhatott volna kapcsolódási felület a kisipar és a
nagyüzem világa között. Más kérdés, hogy ezt a lehetőséget a politikai hatalom
teljes mértékben kizárta; a hatvanas–hetvenes években elképzelhetetlen lett vol-
na például, hogy maszekok újítsák fel a nagyüzemek gépparkját.

2
Kemény István (1990) kutatásai szerint a két háború között szakmát tanult régi vágású
szakmunkások létszáma a hetvenes évek elején-közepén fogyatkozott meg jelentősen a magyar
nagyüzemekben.

462
 A kisvállalkozók presztízse a nagyvállalatok technikusi, mérnöki, de az elit
szakmunkási gárdájához viszonyítva is meglehetősen alacsonynak számított
(KUCZI, 1984), azaz nagy volt a társadalmi távolság a kicsik és a nagyüzemek
alkalmazottai között. Egy friss diplomás mérnök számára nem jelentett volna
valódi karrierlehetőséget, ha saját műhelyt vagy boltot nyit. Ettől nem csupán az
ipar kiváltásának várható nehézségei, illetve a maszekokat kísérő politikai gya-
nakvás riasztotta vissza, hanem a kisvállalkozók világának tradicionális jellege
is. A mérnökök, technikusok, ambiciózus szakmunkások számára szakmailag
aligha jelentett kihívást, hogy saját műhelyük legyen. Sőt maguk a kisiparosok
sem örültek annak, ha gyerekeik az ő tevékenységüket folytatták. Számukra is
az volt megnyugtató, ha lányaik, fiaik tanári vagy mérnöki pályát választanak
(KUCZI, 1984).
Hasonlóan alacsony presztízzsel jellemezhető a második gazdaságba be-
kapcsolódók többi csoportja is. KERTESI és SZIRÁCZKI (1989) elemzése szerint a
nagyüzemek munkaszervezetének legalsó régióiban foglaltak helyet azok, akik
a második gazdaságban tevékenykedtek. E csoport és a vállalatvezetés között
egy sajátos alku állt fönn egészen a nyolcvanas évekig. A nagy cégek tudomásul
vették, hogy a háztájizásban, kistermelésben érdekeltek hadra foghatósága a ter-
melésben csak korlátozott, hiszen otthoni gazdaságuk igényei szerint veszik ki
szabadságukat, mennek táppénzre, az ott végzett munka függvényében alakul
gyári munkaintenzitásuk. A vállalatok számára ez azért lehetett előnyös, mert
az említett csoport tagjai nagyon alacsony fizetéssel is beérték, hiszen jövedel-
müket az otthoni gazdaságból származó bevételekkel egészítették ki. A cégek
vezetése az akkori bérszabályozás feltételei között az így megtakarított pénzt a
számukra fontos szakemberek, többek között a föntebb már említett kulcsmun-
kások tisztességes megfizetésére fordíthatták.
A háztájizás és a mezőgazdasági kistermelés, illetve a maszek lét – a vál-
lalkozásnak ezek a hatalom által korlátok között tartott formái – a társadalom
iskolázottabb csoportjai számára egyáltalán nem számított vonzó boldogulási
útnak, tagjaik inkább az állami vállalatoknál törekedtek karrierre. A helyzet a
nyolcvanas évek elején változott: ekkortól mérnökök, technikusok, megbecsült
szakmunkások számára a munkaszervezeti hierarchiában való előmenetel mel-
lett az önállósodás is reális érvényesülési lehetőséget kínált. Ezt elemezzük a
következő alfejezetben.

SZOCIALISTA VEGYES GAZDASÁG

Kostello és Szelényi szocialista vegyes gazdaságon olyan formáció ért, amelyben

a kicsik kilépnek a helyi piacról, termékeikkel, szolgáltatásaikkal megjelennek a
nemzeti piacon, miközben az állami tulajdonban lévő vállalatok domináns sze-
repe továbbra is megmarad.
Magyarországon a szocialista vegyes gazdaság időszaka a nyolcvanas évek
elejétől számítható. 1982-ben a hatalom enyhítette a kisvállalkozásokat sújtó lét-
számkorlátokat, illetve az egyéni vállalkozások mellett a társas formák létre-

463
hozását is engedélyezte. Ennek a változásnak talán a leglátványosabb eleme,
hogy a rendszerváltást megelőző évtizedben gyökeresen megváltozott az önál-
lói szféra társadalmi összetétele: megjelentek a diplomás kisvállalkozók, illetve
a nagyüzemi pályafutást már maguk mögött tudó szakmunkások egy része is
elindult az önállósodás útján. Az iskolázottak, elit szakmunkások megjelenése
a kisvállalkozások színterén nem magyarázható egyszerűen azzal, hogy most
kihasználhatták azokat a lehetőségeket, amelyeket a hatalom korábban elzárt
előlük. A változás igazi oka, hogy a világgazdaságban a hetvenes évektől ta-
pasztalható trendváltás „begyűrűzött” a magyar gazdaságba. A bedolgoztatás,
a termelés kihelyezése vagy a szerviz jellegű szolgáltatások megvásárlása a pia-
con megjelent a magyar vállalatok gyakorlatában is. Persze a változás nem volt
drámai, inkább lassan, majdnem észrevehetetlen módon alakult át az önállói
szféra. LAKY Teréz (1987) – leltárt készítve a nyolcvanas évek elejétől megindult
folyamatokról – megállapította, hogy azok az illúziók, amelyeket a kisvállalkozói
szféra növekedésével kapcsolatban az évtized elején még sokan tápláltak, nem
teljesültek. Nem történt számottevő gyarapodás, s emellett a társas vállalkozá-
sok túlnyomó többsége sem használta ki a törvényben engedélyezett létszám-
kereteket. 1982-ben 94 ezer vállalkozói egység volt, ez a rendszerváltás előtti
évekre 35 ezer új kisszervezettel gyarapodott (ebből 12 ezer új típusú, azaz tár-
sas vállalkozás és 23 ezer hagyományos). Például az akkori jogszabályok sze-
rint a kisszövetkezeteknek maximálisan 150 tagja lehetett, de 1986-ban átlagban
csak 45 tagjuk volt. Ugyanebben az évben a legnépszerűbbnek számító gmk-k
is messze elmaradtak a felső létszámkorláttól: a törvény 30 fős tagságot engedé-
lyezett, de a tényleges létszámuk átlagosan 6 fő (hasonló volt a helyzet a többi
vállalkozási formában is).
Az ok: a vállalatok nem alakultak át a fejlett piacgazdaságban működő tár-
saikhoz hasonlóan, továbbra is a nagy méret dominált, így nem voltak, nem
lehettek kellően nyitottak a kisvállalkozók által kínált termékekre és szolgáltatá-
sokra. Emellett a vállalkozók bizalmatlansága a hatalommal szemben sem elha-
nyagolható tényező. Sokan nem merték a legálisan rendelkezésre álló kereteket
kitölteni, tevékenységük továbbra is féllegális maradt. Emellett a féllegális mű-
ködés is kínált előnyöket. Végül megemlítendő, hogy a nemzetközi tapasztalatok
szerint a kicsiknek viszonylag alacsony hányada ambicionálja a növekedést, így
nem csoda, hogy a magyar kisvállalkozások sem futtatták fel a létszámukat.
Az említett problémák ellenére a nyolcvanas évtized folyamán átformálódott
a magyar kisvállalkozói szféra. Ha mennyiségi tekintetben elmaradt is a várako-
zásoktól, „minőségileg” alapvetően megváltozott. Egy 1988-ban végzett vizsgá-
lat szerint (KUCZI–VAJDA, 1991) a társas vállalkozások első embereinek közel fele
felsőfokú végzettséggel rendelkezett, például az akkor legnépszerűbb társas
vállalkozási forma, a gmk-k vezetői 44 százalékának volt diplomája. E csoport
tagjai nagyvállalati tapasztalatokkal is rendelkező, a nemzetközi gazdaságban is
tájékozódó emberekből álltak.
A váltás a háztájizók körében is szembeszökő. Mint föntebb említettük, a
hetvenes évek elején a téeszek menedzsmentje és a mezőgazdasági kisterme-
lők között a munkakultúrát vagy az agrárismereteket tekintve szélesre nyílt

464
az olló. Az egyik oldalon modern növényvédelmi, agrotechnikai ismeretekkel
fölvértezett, nagy léptékű gazdálkodást folytató szakemberek, a másik oldalon
pedig olyan háztájizók, akik otthoni kisgazdaságukat hagyományos paraszti is-
meretekre támaszkodva vezették: egy-két tehenet tartottak vagy alig fél tucat
sertést hizlaltak. A hetvenes évek második felétől viszont fokozatosan átalakult
a kistermelők társadalmi összetétele (JUHÁSZ, 1979; KOVÁCH, 1988), domináns
csoportot alkottak a háztájizásba bekapcsolódó szakmunkások, akik korszerű
tojóházakat, csirke- vagy sertéshizlaldákat, fóliás kertészeteket üzemeltettek.
A kisvállalkozások és a mezőgazdasági nagyüzemek összekapcsolódtak; a kis-
termelők gazdaságai részint a téeszek bedolgozói hálózatát alkották, részint va-
lamelyik állami nagyvállalat közvetlen beszállítói lettek.
A szociológusokat a nyolcvanas évek végétől foglalkoztatja, hogy kikből lesz-
nek vállalkozók (KUCZI–VAJDA, 1991; RÓBERT, 1999). SZELÉNYI Iván (1988) szerint
a családi háttérnek meghatározó a szerepe az önállósodásban. Föltevése sze-
rint a két háború között kialakult szakmai-vállalkozói készségek nem tűntek el
nyomtalanul az ötvenes–hatvanas–hetvenes években, hanem valamilyen módon
beépültek a családi kultúrába, és így fönnmaradhattak. Ily módon előnyös hely-
zetbe kerülnek a vállalkozóvá válás során azok, akiknek a családja megőrizte az
önállóságra vonatkozó tradíciót. Ám a nyolcvanas évek végén készült kisvállal-
kozói adatfelvétel nem támasztja alá ezt a feltevést (KUCZI–VAJDA, 1991). A vizs-
gálat adatai szerint a vállalkozó szülők, nagyszülők gyermekeinek, unokáinak
nem nagyobb az esélyük az önállósodásra, mint másoknak. A kutatás a kulturá-
lis tőke meghatározó szerepére mutatott rá.

1. táblázat. A kisvállalkozók és az aktív keresők megoszlása iskolai végzettségük szerint

1988-ban

Iskolai végzettség Önállók Aktív keresők

8 általános 9,1 36,8
Szakmunkásképző 26,3 19,3
Érettségi 45,0 29,9
Felsőfokú 19,6 14,0
Forrás: az 1984. évi mikrocenzus másodlagos feldolgozása

Az adatok világosan mutatják, hogy az önállósodásnak magas az iskolai vég-

zettségre vonatkozó küszöbe. Míg a nyolc általánost végzettek a nyolcvanas
években a kereső népesség bő harmadát (36,8) tették ki, ez az arány a kisvállal-
kozók esetében még az egytizedet sem érte el (9,1%). A szakmunkások, az érett-
ségizettek és a felsőfokú végzettségűek viszont felülreprezentáltak az önállók
körében. Ez a trend folytatódik a rendszerváltás után.

465
 PIACORIENTÁLT GAZDASÁG

Kostello és Szelényi a piacgazdaságra történő átmenet időszakát jelöli a „piacorien-

tált” kifejezéssel, a gazdaság átállását a bürokratikus koordinációról a piaci szabá-
lyozásra. Magyarországon a kilencvenes évek közepéig-végéig tartott ez a szakasz.
A piaci átalakulás egyik legmarkánsabb társadalomszerkezeti vonása a mintegy
800 ezres kisvállalkozói osztály megszületése volt. Kialakulásának sebessége, ha
történelmi léptékben mérjük, rendkívülinek mondható, hiszen 1995-re a kisvállal-
kozói szféra lényegében teljes egészében kifejlődött, ettől kezdve inkább az egyes
formák közötti arányváltozások, illetve lassú, természetes gyarapodás figyelhető
meg. Az önállósodás ütemét jelzi, hogy a rendszerváltást követően évente – dur-
ván kerekítve a számokat – 100 ezren lettek egyéni vállalkozók, illetve 10-15 ezer
kft.-t és megközelítően ugyanennyi betéti társaságot hoztak létre.
Az 1990-ben mintegy 400 ezer bejegyzett vállalkozás volt, ez a szám egy
évtized múltán közel két és félszeresére nőtt. Döntő többségük (95%) egyéni
vállalkozás, és a kilencvenes évek derekáig ezek száma is duplájára nőtt, majd a
recesszió, illetve a számukra kedvezőtlen szabályozás következtében némiképp
visszaesett, így az évtized végére valamivel több mint 70 százalékkal haladta
meg az 1990-es szintet. 2000-ben már a bejegyzett vállalkozások több mint egy-
harmadát tették ki a társas vállalkozások.
A kisvállalkozók iskolázottságát tekintve lényegében a nyolcvanas években
kialakult trend folytatódott.

2. táblázat. A kisvállalkozók és az aktív keresők iskolai végzettsége 1993-ban

Iskolai végzettség Önállók Aktív keresők

8 általános 9,7 38,4
Szakmunkásképző 24,5 23,1
Érettségi 38,3 26,9
Felsőfokú 27,0 11,6

A táblázatból láthatjuk, hogy a rendszerváltás után az iskolai végzettség sze-

rinti megoszlás alig változott. Ha összehasonlítjuk az 1988-ban és az 1993-ban
készült felvétel adatait, csupán enyhe módosulás tapasztalható; valamelyest még
emelkedett is az önállók iskolázottsági szintje, miközben létszámuk meghárom-
szorozódott a két adatfelvétel között eltelt öt évben.
A kisvállalkozói szféra látványos létszámbővülése a kilencvenes évek első
felében látszatra korlátlannak és mindenki számára elérhetőnek mutatta az
önállósodás lehetőségét. Az induláshoz szükséges tőkét tekintve valóban meg-
lehetősen alacsony volt a belépési küszöb. Adataink szerint (CZAKÓ és társai,
1994) minimális tőke elegendő volt ahhoz, hogy valaki vállalkozásba fogjon. Az
interjúk tanulsága szerint megtette egy garázs, a már meglévő autó, vagy annyi
készpénz, amennyit a család az adott évben nyaralásra fordított volna. Ám a

466
gyors létszámbővülés ellenére meglehetősen magas volt (és maradt a mai napig)
a belépési küszöb, ha az iskolázottságot tekintjük. Akik végzettsége nem haladta
meg a nyolc általánost, kevés esélyük volt az önállósodásra, noha a rendszervál-
tás utáni években éppen ebbe a csoportba tartozók veszítették el a legnagyobb
arányban a munkájukat, és kényszerültek arra, hogy valami másba fogjanak.
A rendszerváltozás előtti helyzethez képest a felsőfokú végzettségűek aránya
nőtt a legnagyobb mértékben: 1988-ban az önállók 19 százaléka, 1993-ban pedig
27 százaléka diplomás.

Mire jó a diploma?

Ha nem csupán a pillanatfelvételekből indulunk ki, hanem hosszabb távon vizs-

gáljuk az iskolázottság szerepét, még nagyobb előnyt mutat a diploma birtoklá-
sa. CZAKÓ Ágnes (1997) kimutatta, hogy kisebb valószínűséggel szűnnek meg
azok a vállalkozások, amelyeknek vezetői felsőfokú képzettséggel rendelkeznek.
Adatai szerint az 1993-ban a vizsgálat mintájába került egyetemi végzettségűek
vállalkozásának 77 százaléka 1996-ban is működött, míg a szakközépiskolát vég-
zettek „cégeinek” 67 százaléka, a gimnáziumi érettségizettek vállalkozásainak
pedig 55 százaléka maradt talpon.
A megszűnés mellett a cég sikeressége is összefügg a tanultság mértékével.
Ennek belátásához idézzük vissza a dolgozatunk első részében mondottakat.
A hetvenes évektől átalakuló gazdasági térben a kisvállalkozások új szerephez
jutottak, a kicsik tevékenysége hozzákapcsolódott a nagyvállalatokéhoz. A gaz-
dasági tér újraformálódása nálunk is végbement, a nagyvállalatok az átmenet
során részekre bomlottak, a cégek mérete jelentősen csökkent: „1987-ben 16 vál-
lalat volt 10 ezer fősnél nagyobb, továbbá 38 létszáma 5 és 10 ezer fő közötti
és 237 cégé 2-5 ezer fős. A statisztika ma már csak az ’500 főnél nagyobb’ ka-
tegóriát használja a legnagyobbak besorolására – ebben a mérettartományban
2000-ben mindössze 490 cég szerepel.” (LAKY, 2001b, 17–18.) A méretek csökke-
nése a nagyok és a kicsik összekapcsolódását vonta maga után. A kis- és közép-
vállalkozásoknak ma már az egyharmada közvetlenül kapcsolódik a nagyobb
cégekhez. Ez az adat meglehetősen alábecsült, mivel csak a beszállítást veszi
alapul, noha az együttműködésnek rendkívül változatos formái jöhetnek lét-
re.3 Az alábbiakban olyan eseteket ismertetünk, amelyek rávilágítanak erre a
sokszínűségre. Az esetekben az a közös, hogy a vállalkozók túlnyomó részben
diplomások, olyan ismeretekkel rendelkeznek, amelyek alkalmassá teszik őket
arra, hogy kapcsolódjanak a nagyvállalatok világához, vagy olyan szolgáltatást
nyújtanak (rendezvényszervezés, igényes ebédek kiszállítása bankhivatalnokok,
vállalkozók irodáiba stb.), amelyekre e szférából találnak állandó vevőket.

3
A vállalatközi kapcsolatoknak, kooperációs formáknak a felderítése még csak most kezdő-
dött el (C SABINA–KOPASZ–LEVELEKI 2001; KOPASZ 2001; SZALAVECZ 2001).

467
 Feldolgoztuk a Figyelő című gazdasági lapban a 2003-ban és 2004-ben (az
Üzlet és Ember rovatban) sikeres vállalkozókról közölt pályaképeket.4 Csaknem
100 eset (98) vizsgálatából adódó tanulságokról lesz szó az alábbiakban. Ez a
„minta” természetesen nem nevezhető reprezentatívnak, hiszen az újságírók
szándéka az volt, hogy meggyőző sikertörténeteket közöljenek, így az alább be-
mutatott adatok és példák mindössze illusztrálják, nem pedig igazolják a diplo-
ma kiemelkedő szerepét az önállók világában.
Az iskolai végzettség 95 darab Figyelő-cikkben volt minden kétséget kizáróan
megállapítható. A „mintában” szereplők zöme, 73 fő (77 százalék) felsőfokú vég-
zettséggel rendelkezik, 17 fő érettségivel, és mindössze 5 olyan vállalkozó akad,
akinek a szakmunkásképző a legmagasabb iskolai végzettsége.
Az életkori csoportok szerint változik az iskolai végzettség, s mint várható,
az idősebb (60 év fölötti) korosztály tagjai kisebb arányban rendelkeznek dip-
lomával (18-ból 9 fő), mint a hatvan év alatti korosztályok. A 46–59, 36–45 és a
35 év alatti korosztályok iskolázottsága között nincs említésre méltó különbség,
minden csoportban 80 százalékot meghaladó az egyetemet vagy főiskolát vég-
zettek aránya. A 35 év alattiak (15 fő) között pedig nem akadt, akinek ne lenne
legalább érettségije.
Ha csupán a jelenlegi állapotot vesszük alapul, kézenfekvőnek mondható a
sikeres vállalkozók között a diplomások magas (77 százalékos) aránya, hiszen
a „mintába” került legkisebb vállalkozások évi forgalma 40–500 milliós, de né-
mely cégé többmilliárdos nagyságrendű. Ez a volumen megfelel annak a fele-
lősségnek, amit a nagyvállalatok felsőbb szintjein a menedzserek viselnek, akik
viszont értelemszerűen diplomások. Ha azonban a kezdeteket nézzük, egészen
más a helyzet: leszámítva azokat, akik kedvező vállalati pozícióikat kihasználva
privatizáció révén jutottak vagyonhoz (ők zömmel a hatvan év fölötti korosztály-
ba tartoznak), többnyire úgyszólván tőke nélkül kezdték el vállalkozói pálya-
futásukat. Egyedüli tőkéjük, az iskolázottságuk segítette őket abban, hogy rövid
időn belül beletanuljanak a vállalkozásba.
Az életutak közös jellemzője, hogy a tőke nélkül önállósodó diplomások az
első néhány évben önfoglalkoztató jellegű vállalkozást vittek, amely legtöbb eset-
ben még a házastársnak sem adott elegendő munkát. Ám néhány év elteltével
„fölhúzták” a cégük tevékenységének színvonalát, fölszereltségét, léptékét stb.
arra a szintre, amely már megfelelt a diplomájuknak. Olyan környezetet terem-
tettek, amely a felelősségvállalás mértékét, az alkalmazottak számát, a szakmai
kihívásokat tekintve egyenértékű volt azzal, mintha végzés után nagyvállalatnál
vállaltak volna munkát. Persze fontos az indulás ideje is. A ma sikeres, dinami-
kusan fejlődő vállalkozások túlnyomó részét a kilencvenes évek elején indítot-
ták. Az évtized közepén ugyancsak tapasztalható egy kisebb alapítási hullám.
Az ekkor indult kis „cégek” jellemzően az évtized közepére már megerősödött
vállalkozások, vagy tulajdonosaik kiszolgálására alapozták tevékenységüket (fit-
neszszalonok, az igényes kereslet kielégítésére szakosodott szendvicsbárok, ren-
dezvényszervezés stb.). Az alábbiakban néhány jellemző példával illusztráljuk a

4
A cikkek összegyűjtéséért köszönettel tartozom Bódis Lajosnak.

468
kulturális tőke szerepét. Ezeket két területről: a fuvarozás és gépkocsi-értékesí-
tés, illetve a vendéglátás köréből vettük.
Első példánk cégtulajdonosa egy Lada személygépkocsival indította el autó-
kölcsönző vállalkozását, sőt még ezt is hitelből vásárolta. Az időzítés viszont
tökéletes volt, mivel akkoriban épült a Győrt elkerülő autópálya. Az építkezésen
dolgozó főnökök, más kínálat nem lévén, bérbe vették a Ladát, hogy mozogni
tudjanak a munkálatok különböző helyszínei között. A személyautó után hama-
rosan egy Barkast is beállított, amellyel a munkások szállítását oldották meg,
ezt további Barkasok követték; a flotta rövid időn belül már hét gépkocsiból állt.
Tekintve, hogy a Barkas furgonokkal örökösen gond volt, a tulajdonos lecserélte
őket a német postától leselejtezett Volkswagen Transporterekre. Mint mondta,
ezekkel sem járt sokkal jobban, mivel meglehetősen lestrapált járművek voltak.
A műszaki gondok ellenére a cég magas színvonalú szolgáltatást nyújtott,
például azzal, hogy a kilencvenes évek elején még zömmel állami tulajdonban
lévő autókölcsönzőnél rugalmasabban és személyre szabottabban működött. En-
nek köszönhető, hogy előbb a MÁV által meghirdetett tendert nyerte el, amely
50 autót magában foglaló flotta kezelésére szólt, majd a MÁV mellett a Magyar
Rádió, a Duna TV és a Rába autóflottájának kezelését is megszerezte. Ez utóbbi
vállalatok követelményei meglehetősen magasak, például a megrendelők kikö-
tötték, ha a kezelésbe vett gépjárműparkból valamelyik autó meghibásodik, egy
órán belül másikat kell biztosítani helyette, bárhol történjék is ez az országban.
A magas követelmény csak a hálózat sűrítésével, a regionális központok létesíté-
sével és a precíz szervezéssel teljesíthető (Figyelő, 2003. december 11–17.).
A cég tulajdonosa a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerezte mező-
gazdasági gépészmérnöki diplomáját, amelyet mérnök-közgazdász képesítéssel
egészített ki az MKKE-en. Mérnöki és közgazdász diplomával indítva a vállal-
kozást, mentalitása a kezdetektől különbözött a hagyományos kisiparos-kiskeres-
kedőkétől. A problémamegoldás, a fejlesztési döntések, a pontosság, gyorsaság
(pl. a meghibásodott autók gyors javítása vagy cseréje), a kockázatvállalás módja
és mértéke stb. a jól szervezett, modern vállalatokéval rokon. Már a „barkasos
időkben” is pontosan teljesített minden megrendelést, noha az öreg járművek
rendre elromlottak. A tulajdonos olyan szerelési gyakorlatra tett szert, hogy az
útközben lerobbant Barkast negyedórán-félórán belül, akár az árokparton is me-
netkész állapotba hozta. Végső esetben pedig a Főtaxitól bérelt járművet, mint
megjegyezte: méregdrágán. A cég ebből adódó pillanatnyi veszteségét bőven
kárpótolta a hosszú távú nyereség, az tudniillik, hogy megalapozta jó hírnevét.
Lényegében ennek köszönhette, hogy sikeresen szerepelt a tendereken.
A diploma tehát hozzásegítette a vállalkozót, hogy rendkívül gyorsan meg-
tanulja, miként illeszkedjen a MÁV, Duna TV stb. üzemszerű működésébe.
A második példa főszereplője egy Erdélyből 1989-ben átköltözött cégtulajdo-
nos. Az áttelepüléskor még nincstelen diák: az orvosi egyetemet végzi. Hogy
megélhetését biztosítsa, külföldről lestrapált haszongépjárművet hoz be, felújít-
ja, majd piacra dobja. A gépkocsikat, telephely híján, lakása környékén, történe-
tesen a Teréz körúton tárolja. Időközben befejezi a még Romániában elkezdett
orvosi tanulmányokat, de az üzlet már beindult, így nem praktizál, bár tovább

469
tanul: az új helyzetnek megfelelően megszerzi a közgazdász diplomát is. A ki-
lencvenes évek második felében érzékeli, hogy az érdeklődés megcsappant a
használt járművek iránt, így vált: kisteherautó-központot hoz létre. A váltással
nincs könnyű dolga, mivel az európai gyakorlatot megelőzve azt tervezi, hogy a
bevett értékesítési szokástól eltérően nem egy adott márka teljes típusválasztékát
– a személyautóktól a nagy teherjárművekig – kínálja, hanem csupán kisteher-
autók eladására specializálódik, de ezekből több márkát is tart szalonjában. Erre
persze egyetlen gyártó cég sem akart ráállni, ragaszkodott a márka kizárólagos
értékesítéséhez. Végül a FIAT és az IVECO mégis belement. Az üzlet beütött, s
pár év múltán a cég európai referencia lett5 (Figyelő, 2004. június 10–16.).
A történetnek sok a közös vonása az előzővel: az induló vállalkozásnak alig van
tőkéje, az elképzelések és a lépték mégsem a tradicionális kisiparosok, kiskereske-
dők világára emlékeztet. A tulajdonos alig néhány év alatt nemzetközi kapcsola-
tokra tesz szert, mi több, a külföldi társakkal szemben az újonnan jöttek előnyével
is rendelkezik, hiszen őt kevésbé kötik a fejlett piacgazdaságokban kialakult ha-
gyományok. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy cége korát megelőző értékesítési
konstrukciót hoz létre, s így az európai gyakorlat mintaadója, alakítója lesz.
Egy üzemszervező mérnöki diplomával rendelkező vállalkozó indulása is ti-
pikus: rövid téeszben töltött munkaviszony után önállósodik, családjával diny-
nyézésbe kezd, az áru szállításához teherautót vásárol. Hogy a jármű ne álljon
a szezonon kívül kihasználatlanul, fuvarokat vállal egy fuvarszervező cégen ke-
resztül. Ekkor még jellegzetes önfoglalkoztató kisvállalkozás: a feleség otthon
fölveszi a megrendeléseket, könyvel, a férj pedig a szállítást végzi. 1992-től meg-
kezdődik a bővítés: a tulajdonos nemzetközi szállítmányozásba is belevág, két
évvel később pedig végleg fölhagy a mezőgazdasággal, és újabb két gépkocsit
vásárol. Ma már hatvan szerelvényből áll a flotta, s emellett a vállalkozó a gyön-
gyösi ipari parkban logisztikai központot épít, mivel a fuvarszervezés saját rak-
tárbázissal jobban megoldható, s így ki tudja szolgálni a multinacionális cégek
igényeit is (Figyelő, 2003. szeptember 4–10.).
A vállalkozás ebben az esetben is a tulajdonos diplomájához nőtt fel. A kis,
családi léptékű cégből – multikat kiszolgáló, raktárbázissal, a külsősöket kiszol-
gáló kamionmosóval, tekintélyes járműparkkal rendelkező – olyan feladatokat
ellátó vállalkozássá vált, amelyben a tulajdonos tanult szakmája, az üzemszerve-
ző mérnöki ismeretek valóban hasznosíthatók.
Interjús tapasztalataink a föntebbi – példaként bemutatott esetekhez – ha-
sonlók. Összességében elmondható, hogy a magas iskolai végzettség többnyire
inadekvát volt a kilencvenes évek elején induló vállalkozások nagyságához, tő-
kéjéhez, tevékenységéhez. A kilencvenes évek elején formálódó piaci viszonyok
kifürkészésében, sőt alakításában, a külföldön már ismert megoldások honosí-
tásában viszont döntő jelentőségűnek bizonyult a diploma. A kilencvenes évek
végére pedig a vállalkozások „utolérték” tulajdonosuk képzettségét.

5
Tudni kell, hogy időközben az EU-ban megváltozott a szabályozás. Ma már egyetlen autó-
gyártó cég sem kötelezheti arra a szalontulajdonosokat, hogy kizárólag az ő termékeit értékesít-
sék.

470
 Hasonló esetek gyűjthetők a szolgáltatások területéről is. A kilencvenes
évek elején megjelent a vendéglátás területén egy új, szakmai ismereteit a felső-
oktatásban szerzett nemzedék, amely nálunk eddig ismeretlen megoldásokat,
szolgáltatástípusokat alakított ki a szokásos söröző, étterem, motel, illetve ezek
szerényebb változatai (pl. hamburgert árusító büfé) helyett. Vállalkozásaik kö-
zött vannak hoszteszügynökségek, napi 40 ezer ételadagot előállító és a mun-
kahelyekre kiszállító cégek, kifejezetten az üzletemberek igényeihez és pénz-
tálcájához alkalmazkodó exkluzív gyorsbüfék, banki és kormányhivatalnokok
irodájába ebédet szállítók, multinacionális cégeket is a megrendelőik között tudó
partiszervező szolgáltatások. Történetükben közös, hogy tőke nélkül indították
diákok vagy éppen végzős hallgatók, akik pénz hiányában kényszerűen kis lép-
tékben kezdték. Jellemző, hogy szinte valamennyien a Kereskedelmi és Vendég-
látóipari Főiskolán végeztek, és induláskor az ott elsajátított ismereteik, újra való
fogékonyságuk és újszerű ötleteik az egyedüli tőkéjük.
Jó példázza a fentieket az a fiatalember, aki a Vendéglátóipari Főiskola má-
sodéves, „nincstelen” hallgatójaként alapított partik rendezésére céget három
évfolyamtársával. A vállalkozás egy véletlennel indult: az Edda zenekarnál me-
nedzseri feladatokat ellátó édesanya panaszolta fiának, hogy a küszöbönálló
rendezvény előtt az alvállalkozó fölmondta a szerződést, s nem tudja, miként
lehetne 140 főre tervezett állófogadást megszervezni. A fiú csoporttársaival be-
ugrott a szerződésszegő beszállító helyére. Villámgyorsan megszerezték a szük-
séges fölszerelést, ételeket, italokat (étkészletet például a szintén vendéglátós
keresztapa kölcsönzött). A rendezvény sikeres lett, s még ott újabb megrende-
léshez jutottak. Az alapítás után tíz évvel olyan nagyságrendű lett a cég (évi 600
rendezvény, 1,1 milliárdos forgalom), amelyhez hasonlónak jó eséllyel kerültek
volna az élére diplomájukkal, tapasztalataikkal, ha történetesen az alkalmazot-
ti pályafutást választják a vállalkozói helyett. A sikerüket többek között annak
köszönhetik, hogy a kilencvenes évek közepén a megerősödött üzleti szféra kép-
viselői egyre többször vették igénybe szolgáltatásaikat.
E történet tanulsága hasonló a fentebb megismertekéhez: a tőke nélkül in-
duló vállalkozók cégüket fölnövesztik a diplomájukhoz, s emellett könnyedén
illeszkednek be az üzleti világba.

Mivel pótolható a diploma?

Föntebb említettük, hogy az idősebb korosztályhoz tartozó sikeres vállalkozók

között jellemzőbb a diploma hiánya, mint a fiatalabbaknál. A Figyelő „mintá-
jában” a hatvan év fölöttiek felének nincs felsőfokú végzettsége. Mivel pótol-
ható az iskolázottság azon önfoglalkoztatóként indult üzletemberek számára,
akiknek cége néhány év után átlépte a kisvállalkozás határát, bekapcsolódott
a nagyvállalatok üzleti forgalmába, és a nagy cégek tartós üzleti partnerévé,
beszállítójává vált? A Figyelőben közölt adatok és saját interjús tapasztalataink
alapján két út lehetséges.

471
 Az egyik: önálló pályafutása során lépésről lépésre növeli vállalkozását, s
közben mindig hozzátanul az addigi ismereteihez annyit, amennyi biztosítja
sikerét (a közgazdaságban bevett kifejezéssel: learn by doing). Mondhatni: vál-
lalkozó és cége együtt nő föl. A másik út: az egyén valamelyik nagyvállalatnál
befutott karrier után önállósodik, a nagyszervezetben eltöltött idő alatt olyan
vállalatspecifikus ismeretekre tesz szert, amelyek önállóként segítik a megren-
delői világában való eligazodásban.
Az elsőként említett útra jó példával szolgál egy 150 főt foglalkoztató csirke-
vágóhíd tulajdonosának pályafutása, aki ácsként kezdte boldogulását a hetvenes
évek elején. Néhány év után barkácsolt egy önjáró fűrészt, így fő megélhetési for-
rása a bérfűrészelés lett. A nyolcvanas évek elején váltott: beszállt az akkor jó jö-
vedelemmel kecsegtető csirkehizlalásba. Önerőből, jórészt bütyköléssel fölépített
egy klimatizált, takarmányadagoló berendezéssel fölszerelt csirkehizlaló istállót,
melyet feleségével ketten üzemeltetettek. Tízéves megfeszített munkával (a csirke-
hizlaló állandó felügyeletet igényel) fölhalmozott annyi tőkét, hogy vágóhíd épí-
tésébe fogott. A tőkébe beleértendő a baromfivertikumban szerzett tapasztalat és
kapcsolatrendszer is. 1992-től fölhagytak a csirkehizlalással, fő profiljuk a csirke
levágása-csomagolása és forgalmazása lett. Az évtized végén bővítettek: a folya-
matos és jó minőségű vágóállat biztosítása és a termelés biztonságosabb üteme-
zése érdekében négy telephelyet vásároltak, ezek lettek a vágóhíd fő beszállítói.
A telephelyeket saját takarmány-keverőüzem látja el, amelyet egyébként a tulajdo-
nos tervei alapján építettek. 2000 elején a cég ISO minősítést szerzett és kilépett a
nemzetközi piacra; zömmel Svájcba és Németországba szállít csirkemell filét.
A céget a házaspár közösen viszi, bár ahogy a feladatok növekedtek, világos
munkamegosztás, szakosodás alakult ki közöttük. Ma a feleség az üzem vezetője
(szervezi a műszakokat, intézi a munkások felvételét stb.), de ő intézi a külföldi szál-
lításokkal kapcsolatos (pl. állategészségügyi, banki, vám-) ügyeket is. A férj a cég
stratégiai ügyeiért felelős: kapcsolatokat épít (például tagja az Országos Baromfi
Terméktanácsnak), üzletet szerez, és megszabja a követendő fejlődési irányt.
Három alkalommal volt szerencsém interjút készíteni a tulajdonos házaspár-
ral: 1993-ban, 1999-ben és 2003-ban. A három beszélgetés során fölmérhettem
a vállalkozók üzleti fölkészültségének, gazdasági nyelvhasználatának, sőt külső
megjelenésüknek a változásait is. Kezdjük az utóbbival: első alkalommal a fele-
ség fehér köpenyben és gumicsizmában fogadott, hiszen lényegében művezetői
feladatokat látott el, jelen kellett lennie az üzemben, sőt szükség esetén a szalag
mellé is beállt. A beszélgetés pedig egy irodának átalakított nyári konyhában
zajlott. Utoljára viszont egy elegáns üzletasszonnyal találkoztam egy ugyancsak
elegánsan berendezett irodában. Első alkalommal az üzem működésének napi
gondjairól beszélgettünk, hiszen ők maguk is akkor tanultak bele, miként kell
működtetni a vágóhidat. Legutóbb viszont a német és a svájci húspiac sajátossá-
gairól és ezzel összefüggésben egy frankfurti hűtőbázis kialakításának szüksé-
gességéről, a takarmányárak és a valutaárfolyamok kapcsolatáról esett szó.
Az évek során képzett szakembereket (közgazdász, agrármérnök) vontak be
a cég vezetésébe, de az ügyek fölötti áttekintésüket nem veszítették el, a fontos
döntéseket továbbra is maguk hozzák.

472
 Összefoglalva: a hosszú, több mint három évtizedes önállói pályafutás során
lépésről lépésre fejlesztették, alakították át vállalkozásukat, miközben maguk
is megváltoztak: elsajátították az új és új helyzethez szükséges ismereteket; üz-
leti és technikai nyelvet, kapcsolatteremtési módot, üzletszervezési elveket stb.
A váltások után mindannyiszor elég időt hagytak maguknak, hogy beletanulja-
nak az új helyzetbe, s csak ezután bővítettek tovább.
A vállalkozás növelésének, a profilváltásnak kiemelkedően fontos eleme a
fokozatosság, különösen ha nincs mögötte felsőoktatásban elsajátított üzemszer-
vezési, technológiai tudás. Fönti példánkban a tulajdonos akkor szánta rá ma-
gát a vágóhíd megépítésére, amikor kiismerte magát abban, miként szervezhető
hálózattá a takarmány-előállítás, hizlalás, vágás, miként biztosítható napi 10-12
ezer levágott állat piaci terítése, illetve az értékesítés fönnakadásakor hűtése, tá-
rolása. A bővítést az exportlehetőségek fölkutatása, a kivitelhez szükséges sza-
bályozás és a fogadó országok normáinak megismerése előzte meg.
Ha túl gyorsan növekszik a cég, a vállalkozónak nincs ideje tanulni, felnőni
vállalatához. Tatabánya vonzáskörzetében végzett terepmunkánk alkalmával ta-
lálkoztunk olyan – egyébként szakközépiskolai végzettségű – vállalkozóval, aki
a kilencvenes évek végén egy kisszövetkezet vezetője volt. Mivel a konkurens
állami vállalatok tönkrementek, megrendelésállományuk rövid idő alatt meg-
sokszorozódott . A vezető figyelmét teljes mértékben lekötötte a napi ügymenet,
közben pedig egyre inkább elveszítette az áttekintést a szövetkezet pénz- és
személyi ügyei stb. fölött. A verseny erősödésével a vállalkozás rövid időn belül
tönkrement, a tulajdonos pedig lényegében ott folytatta, ahol valamikor elkezd-
te: otthon dolgozik a műhelyében a szövetkezet fölszámolása során megmentett
esztergagépen – immár önfoglalkoztatóként. Egyébként önfoglalkoztatóként
sem jók a kilátásai: megrendelései lassan elapadnak, mivel korszerű berende-
zés hiányában nem tud eleget tenni az utóbbi időben alaposan megváltozott
minőségi követelményeknek, ám a beruházáshoz sem tőkéje, sem elegendő el-
szántsága.
A cég növekedésével való lépéstartás problémái természetesen nem csupán
az alacsonyabb iskolai végzettségűek esetében tapasztalható. Mégis, itt mond-
ható tipikusnak, hiszen a hazai felsőoktatásban a jelenlegi képzés nagyléptékű
vállalkozásokban, vállalatoknál betöltendő posztokra trenírozza a hallgatókat.
Műszaki, közgazdasági stb. diplomával rendelkezők könnyen elhelyezkedhet-
nek multinacionális cégeknél is, mivel ismereteik jól alkalmazhatók a nagyválla-
lati környezetben. Az önfoglalkoztatóként induló felsőfokú végzettségűek cégük
fölfuttatása után így értelemszerűen számukra otthonos világban találják magu-
kat; üzleti partnerként, beszállítóként problémamentesebben kooperálnak. Ez-
zel szemben a szakmunkásképzőben vagy szakközépiskolában a tanulókat egy
szűk szakfeladat ellátására képzik, így a nagyobb léptékű cég ügyeinek áttekin-
tése, menedzselése nem magától értetődő feladat számukra.

473
 Munkahely az önállósodás előtt

A viszonylag szerényebb iskolai végzettségből adódó hátrányokat a nagyválla-

latnál szerzett tapasztalatok is pótolhatják. Akik szakmunkásként, technikus-
ként hosszabb időt töltöttek nagyobb cégnél, önállósodásuk után könnyebben
válnak beszállítóvá, vagy építenek ki tartós kapcsolatot nagyvállalatokkal.
A Figyelő Üzlet + ember rovat feldolgozása során létrehozott kis mintán 98
főből 62 embernek van nagyvállalati tapasztalata (még további 8 főnek volt az
önállósodás előtt munkahelye, de ezek a későbbiek szempontjából nem jelentő-
sek), ebből 46-an felsőfokú végzettségűek, 13 főnek az érettségi a legmagasabb
végzettsége, 3-an pedig szakmunkások.
A kategóriákba a kis minta miatt különféle foglalkozási háttereket összevon-
tuk. Így például a „nagyobb vállalatnál dolgozott” csoportba soroltam azokat is,
akik egyetemen tanítottak (két ilyen eset is van), tekintve, hogy az ott gyarapí-
tott tudásuk, kapcsolataik hasonló szerepet játszottak az önállósodásban.
A piacgazdaságba beletanulás szempontjából az iskolázottság mellett a na-
gyobb vállalatnál szerzett tapasztalatok döntőnek mutatkoznak. Ennek tipikus
példája egy hidraulikai berendezések felújításával foglalkozó vállalkozás tulajdo-
nosa. (Az életrajza szerepel az Üzlet + ember rovatban, de magam is készítettem
vele interjút.) A középfokú végzettségű szakember a Rábánál kezdte pályáját
géplakatosként, majd esti iskolán technikusi képzettséget szerzett. Itt dolgozott
megszakítás nélkül, az önállósodása előtti években már mint a fejlesztési osz-
tály vezetője. Pozícióját innovatív alkatának köszönheti, mivel több évtizedes
pályafutása alatt számtalan újítása született, amelyek révén rendszeres többlet-
jövedelemre tett szert. A kilencvenes évek elején önállósodott: családi házában
rendezett be műhelyt, de ezt csakhamar kinőtte. A gyors növekedést annak kö-
szönhette, hogy gyorsan megtalálta megrendelőit, noha velük – munkaköréből
adódóan – korábban nem volt kapcsolatban. Vállalkozásának profilja: hidrauli-
kai berendezések és gyártósorok felújítása. Tíz évvel az önállósodás után állan-
dó, többek között német nagyvállalatokat is magában foglaló megrendelői köre
alakult ki, sőt az Alcoa révén, amelynek rendszeresen dolgozik, még mexikói
és japán cégektől is érkezett megrendelése. A városban bérelt műhelyeit a ki-
lencvenes évek végén fölszámolta, és a győri ipari parkban építtetett egy nagy
üzemcsarnokot. Sikere a műszaki ismeretein túl annak tulajdonítható, hogy az
első perctől fogva jól eligazodott a megrendelő nagyvállalatok világában. A gép-
sorok, berendezések felújítása során szót értett az ott dolgozó mérnökökkel,
karbantartókkal, tudta, kitől milyen információkat, segítséget kaphat.
Jellemző, hogy a cég a városban néhány géplakatos kisiparossal alvállalkozói
kapcsolatot épített ki, ám idővel kénytelen volt fölszámolni, mivel a kisiparosok
vonakodtak új berendezéseket vásárolni, vagy ahogy ezt a tranzakciós költségek
elméletében nevezik: eszközspecifikus beruházást végrehajtani. A kisiparosok
egyrészt attól féltek, hogy amennyiben speciális berendezést vásárolnak, amely-
lyel kizárólag egyetlen megrendelő számára gyárthatnak alkatrészt, túlságosan
kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. (A félelmük nem alaptalan, hiszen a nagy-
üzemek világában otthonosan mozgó vállalkozó még nem tanulta meg, miként

474
építsen ki kölcsönös bizalmon nyugvó kooperációt beszállítóival.) A kisiparosok
másrészt azért aggódtak, mert hamar átlátták, hogy kézműves jellegű munká-
jukat lényegében betanított munkára cserélnék, feladatuk ugyanis alkatrészek
nagy szériában történő előállítására korlátozódna.
A nagyvállalatnál szerzett tapasztalat a példa tanúsága szerint ellensúlyoz-
hatja a képzettségből, alacsonyabb iskolai végzettségből adódó hátrányokat.
Összefoglalva az ismertetett eseteket, közös jellemzőjük az, hogy az érintet-
tek a hagyományos önálló csoportokkal szemben olyan tudás birtokában – me-
lyet zömmel a felsőoktatásban, kisebb részben pedig tapasztalat révén szereztek
– kezdték vállalkozói pályafutásukat, amelynek segítségével a kilencvenes évek-
től kiformálódó gazdasági térben pozíciókat tudtak foglalni. Sikereik, gyors nö-
vekedésük természetesen nem reprezentálja a kis- és középvállalkozók egészét,
mégis olyan sajátosságokat mutatnak föl, amelyek pontosan kifejezik a rendszer-
váltás után bekövetkezett gazdasági változásokat.

Önfoglalkoztatók

Végül az eddig elmondottak ellenpontozásaként röviden szólni kell az önfoglal-

koztatókról. A kicsik és a nagyok közötti gazdasági és kulturális közeledés nem
vonatkozik a KKV-szektor egészére. A hazai gazdaságszociológiai irodalom a
nyolcvanas évek vége óta fölfigyelt a kisvállalkozók két, egymástól jól elkülö-
níthető csoportjára. LAKY Teréz (1987) Weber alapján különbözteti meg a kis-
vállalkozók egy sajátos csoportját, amelynek tagjai az alábbi kritériumok szerint
tradicionálisnak mondhatók: nem különítik el a háztartás és a vállalkozás pénz-
ügyeit, nem kívánnak növekedni, a fogyasztás, nem pedig a „cégük” növelése a
cél, számukra a műhely, a bolt életforma, s nem termelőtőke.
Az önfoglalkoztatók a jogi forma szerint két csoportra oszthatók: az egyéni
vállalkozókra és a jogi személyiség nélküli társas vállalkozásokra. Az egyéni
vállalkozók száma ma 300 ezer körül van, legnagyobb részük (75%) a szolgálta-
tásban dolgozik (kereskedelem, javítás, a rendszerváltás után megjelent új elem-
ként megközelítően 70 ezren foglalkoznak ingatlanügyekkel és gazdasági szol-
gáltatásokkal). Az egyéni vállalkozók 25 százaléka termelő jellegű, bár ennek
csupán harmadrésze sorolható az iparba (valamivel több mint 30 ezer vállalko-
zás), a többiek az építőiparban és a mezőgazdaságban tevékenykednek.
Ma 170 ezer jogi személyiség nélküli vállalkozást tart nyilván a statisztika,
ezek túlnyomó többsége betéti társaság. E társaságok 80 százaléka a szolgáltatá-
sokban működik (kereskedelem, vendéglátás, szálláshely-szolgáltatás, gazdasági
szolgáltatás). A betéti társaságok az egyéni vállalkozásokhoz hasonlóan mikro-
méretűek, mindössze 3 ezer társaság nagyobb ennél. A vállalkozások felében a
tulajdonos egyedül dolgozik.
Az önfoglalkoztatók, mint föntebb már esett róla szó, valójában nem vál-
lalkozóknak, hanem olyan foglalkoztatottaknak tekinthetők, akik maguknak
teremtik meg munkavégzésük lehetőségét. LAKY Teréz (2001) áttekintve a ma
jellemzőnek mondható foglalkozási módokat, arra a megállapításra jut, hogy a

475
munkavállalás hagyományos formái az 1970-es évektől átalakultak, és terjedő-
ben vannak az úgynevezett atipikus foglalkoztatási megoldások. Ezeknek az
ILO statisztikai besorolásnak megfelelően három formáját különbözteti meg:
részmunkaidős-, határozott idejű- és önfoglalkoztatás. E három forma együtt
a foglalkoztatottak majdnem felét teszi ki az Európai Közösségben, ezen be-
lül Spanyolországban 60 százalékát, Hollandiában pedig 62 százalékát. Egyes
szerzők szerint (MAKÓ–SIMONYI, 2003a) az új formák a hetvenes évektől átfor-
málódó gazdaság szükségszerű következményeinek tekinthetők; a hálózatokba
szerveződött, a kereslet változásaira a tömegtermelésnél érzékenyebben válaszo-
ló vállalatok a korábbinál rugalmasabb munkaerőpiacot igényelnek. Elemzésük
szerint a munkaerő-kölcsönzés, vagy a határozott időre vagy feladatra kötött
munkaadói-munkavállalói szerződések jól kifejezik a gazdaság átalakult terét.
Kérdés, hogyan értelmezhető az önfoglalkoztatók szerepe ebben az új, ru-
galmas munkaerő-piaci struktúrában. A súlyuk mindenesetre jelentős: a foglal-
koztatottak 15 százalékát teszik ki az Európai Unióban. Az átlag persze nagy
szórást takar. LAKY Teréz szerint (2001) az önfoglalkoztatók aránya az ország
fejlettségével függ össze: „Jól érzékelhető azonban, hogy minél fejlettebb, jobb
módú egy ország, annál kevesebben lesznek (maradnak) polgárai közül önfog-
lalkoztatók.” (LAKY, 2001b, 54.) Példaként Dániát és Luxemburgot emeli ki, ahol
a legmagasabb az egy főre jutó GDP, és egyben a legalacsonyabb az önfoglal-
koztatók aránya. Ennek a fordítottja igaz Spanyolország, Portugália, Írország és
Görögország esetében.
Az önfoglalkoztatást az Európai Unióban a munkanélküliség leküzdésében
minden tagállam fontosnak tartja, ám jelentőségével, főként pedig a modern
gazdasági térbe illeszthetőségével kapcsolatban meglehetősen nagy a szkepszis.
Laky Teréz egy 1999-ben készült bizottsági jelentésből idéz: „Az önfoglalkozta-
tás magas szintje nem tekinthető úgy, mint a fejlett vállalkozói kultúra vagy a
dinamikus üzleti struktúra indexe, amely igazán rugalmassá teszi a termelő és
szolgáltató piacokat. Sokkal inkább egyszerű tükröződése a tradicionális mező-
gazdaság és a kiskereskedelem súlyának, vagy, bizonyos esetekben, az alkalma-
zás rejtett formáit jelenti.” (Joint Employment Report, 1999. Idézi LAKY, 2001b, 57.)
Magyarországon az önfoglalkoztatók a foglalkoztatottak 22 százalékát alkot-
ják, ami országunkat Portugáliával és Olaszországgal teszi hasonlatossá. (Olasz-
országban a kisvállalkozói együttműködés – legalábbis az ipari körzetekben
– valójában vállalatszerűvé teszi a termelést, így az „önfoglalkoztatás” kifejezés
itt félrevezető. Magyarországon viszont ritka a kisvállalkozói kooperáció [KUCZI–
MAKÓ, 1996].) A magas arány pontosan jelzi gazdaságunk fejlettségi fokát. Nincs
okunk magunkat kivételnek tekinteni, a mi önfoglalkoztatóinkra is igazak a Joint
Employment Report föntebb idézett megállapításai. A hazai egyéni vállalkozások
és a betéti társaságok, úgy tűnik, kívül rekednek a hálózatokon, nem tudtak új po-
zíciót foglalni a rendszerváltás után formálódó új gazdasági térben.
Összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy három csoportba sorolhatók a kis-
vállalkozók. Az elsőbe az iskolázott, a nagyvállalatok technikai, raktározási, ér-
tékesítési eljárásaihoz illeszkedő ismeretekkel rendelkező csoport tartozik. Cé-

476
gük beilleszkedik valamilyen kooperációs rendbe, termékeiket ehhez igazodva
állítják elő, és itt értékesítik.
A másikba azok sorolhatók, akik a rendszerváltás után önállósodtak, vagy
próbálkoznak ma is a munkanélküliség vagy ennek fenyegetése elől menekülve
boldogulni. A motivációk között szerepelhet az is, hogy ily módon teremtenek
a máshol elhelyezkedni nem tudó házastársnak, az iskolát elhagyó gyereknek
kereseti alkalmat vagy legalábbis önbecsülést. Az ide sorolhatók zöme a kis-
kereskedelembe frissen beletanultakból vagy a szolgáltatásaikat a helyi piacon
kínálókból áll.
Végül a tradicionális kiskereskedők és kisiparosok, akik már a rendszerváltás
előtt önállósodtak, illetve azok, akik 1989 után lettek kisiparosok, kiskereskedők,
ám műhelyük, boltjuk megteremtésében, üzemeltetésében a régies mintákat kö-
vetik.
A második és harmadik csoportot a nemzetközi statisztika egységesen ön-
foglalkoztatóknak tekinti. Megkülönböztetésük viszont annyiban indokolt, hogy
eltérő minták szerint indul és működik a vállalkozásuk, és eltérőek azok a sze-
repek is, amelyeket az érintettek elképzelnek maguknak.
A fönti csoportosítás nagyjából lefedi a statisztikai kategóriákat, amelyek
azon az alapvető megkülönböztetésen túl, hogy jogi személyiséggel vagy pedig
anélkül működik egy vállalkozás, számításba veszi az alkalmazottak számát,
illetve az éves forgalmat. A kisvállalkozások helyének és szerepének történeti
változása ugyanakkor fölhívja a figyelmet arra, hogy a vállalkozások számokban
kifejezhető nagyságán túl, eltérő munkakultúrájú és fölkészültségű, a gazdaság-
ba eltérő módon bekapcsolódó, eltérő történeti mintákat követő csoportokról
van szó, amelyek jövője is megjósolhatóan másként alakul majd. Azok a határok,
amelyek elválasztják egymástól a mikrovállalkozásokat, kisvállalkozásokat, kö-
zépvállalkozásokat, nem egyszerűen a tőkeellátottságot vagy az alkalmazottak
létszámát fejezik ki, hanem az önállói csoportok között húzódó kulturális hatá-
rokat is. Ez utóbbit viszont nehezebb átlépni, mint az előbbit.

477
 FERGE ZSUZSA

STRUKTÚRA ÉS SZEGÉNYSÉG1

Nem vállalkozom arra, hogy tudományos pontossággal írjam le a mai kaleidosz-

kópmozgásokat: a cső még forog, bár nem tudjuk, ki vagy kik forgatják. Inkább
esszé ez, mint tanulmány, a tudományos apparátusa sem teljes. Így – többek kö-
zött – idézés nélkül plagizálom saját korábbi írásaimat.2

A STRUKTÚRA ÉRTELMEZÉSE

Sokan úgy gondolják, hogy a „nagy egészekről”, például egy-egy társadalom-

ról, valamennyire is szilárd struktúrákról ma már nem lehet általános szinten,
nagy összefüggésekben beszélni. Az emberek szabadon választanak és dönte-
nek, a tudományosnak minősített, racionálisan értelmezhető szabályszerűségek
legföljebb kis részletek esetében érvényesülnek. A posztmodernitás a „nagy
narratívák” eljelentéktelenedését hozza magával, s ezzel a társadalmi meghatá-
rozottságok gyengülését, az individuális választások sokasodását, az „élet eszté-
tizálásának” programját (FEATHERSTONE, 1995). Lehet, hogy mindez igaz. Lehet,
hogy az úgynevezett posztmodern világban a társadalom kevésbé határozza
meg a sorsokat, mint korábban, a múlt kevésbé magyarázza a jelent, a hasított fa
nem kerül halomba, és semmi nem determinált. Nem merek állást foglalni ab-
ban, hogy ez mennyire lehet igaz bolygónk egészére, bár a kételyeim súlyosak,
ha elnézem az első és harmadik világot. (A második elolvadóban van). Abban
azonban meglehetősen biztos vagyok, hogy Magyarország nem a posztmoder-
nitásban él. A társadalom számít, ha folyton változik is. Az emberek túlnyomó
többsége nem választja szabadon sem a sorsát, sem azt, hogy hogyan él, hogyan
„viselkedik”.
A társadalom az erőforrások eloszlása és elosztása mentén rendeződik. In-
nen a kaleidoszkóp-kép. A „nagy átmenet” nálunk úgy elkezdett szétrázni min-

1
Köszönöm Deák Andrea, Kecskeméti Károly és Várnai Györgyi kritikáit.
2
Az újabb munkák közül FERGE, 2002a és 2002b.

479
den erőforrást, és a hozzájuk kapcsolódó embereket is, hogy túl sok minden
vált formátlanná, zavarossá. A kaleidoszkóp mind lassabban forog, lassan szi-
lárdabb mintázatok alakulnak ki. Az új alakzatok – a szétrázódó erőforrások
új eloszlásának kimenete – pedig nem a véletlen művei. A metaforáról innen a
„valósághoz” térek vissza.
Magam (sokakkal összhangban) a társadalmi struktúrát viszonyok kapcso-
lódásaiból formálódó rendszerként fogom fel. Ezek a viszonyok a különféle tár-
sadalmi erőforrások körüli mozgások során alakulnak ki és szilárdulnak meg.
A küzdelmek a meglévő források megtartásáért, újak megszerzéséért konkré-
tan mindig egy-egy területen belül zajlanak. A megközelítéstől és az elemzés
céljától függ, hogy ezt a területet milyen fogalommal írjuk le. Ha a rendszerek
elemzése a cél, akkor az alrendszer jó kifejezés lehet. Ebben az írásban az erő-
források körüli küzdelmekről van szó, és akkor a küzdelem terepét a bourdieu-i
értelemben vett mező vagy erőtér írja le jobban.3 Így a látszólag külön elméle-
tekhez tartozó fogalmak – struktúra és viszonyok, illetve erőforrások és mezők
– összekapcsolódnak.
Erőtérnek vagy mezőnek lehet tekinteni egy-egy vállalatot, egy iparágat vagy
akár az egész gazdaságot, ha tetszik, a világgazdaság bizonyos metszeteit is; egy
sportegyesületet, egy sportágat vagy az egész sportot; egy-egy egyetemet vagy
épp az egész tudományos világot – minden többé-kevésbé világosan lehatárolt
halmazt. A küzdelem egy adott erőtérben (látszólag vagy ténylegesen) külön-
böző tétekért vagy „tőkékért” folyik, legyen az pénz, vagyon, információ, rang,
hatalom, befolyás, kapcsolat, elismerés, helyezés, privilégium. A gazdasági ha-
talomért és helyezésért a „gazdaságban”, a piacon és intézményeiben, illetve
intézményei között folyik a verseny. A tudományos elismertségért és ezzel járó
befolyásért a tudományos „mezőben” küzdenek. A politikai hatalomért folyó
küzdelem részben a szorosan vett politikai mezőben zajlik, de a szokásosnál
nagyobb mértékben hat(hat)ja át a teljes, komplex társadalmi erőteret. A tétek
– az egyes erőterekre jellemző sajátos tőkék, például a gazdaságban a gazdasági
tőke, a tudományban az elismert tudás, a sportban az olimpiai helyezés – külön-
böznek. A legfontosabb tőkék (anyagi jellegű tőkék, hatalom, tudás, kapcsolatok)
érvényessége általános, de az egyes mezőkben egymáshoz viszonyított jelentő-
ségük különbözhet.
A mezők maguk is erőtérben vannak, amelyet a mezők közötti sokféle fe-
szültség tölt meg tartalommal. Küzdelem zajlik a mindenütt fontos forrásért, a
pénzért, a fölényért a másik mezővel szemben, vagy magáért a fennmaradásért.
Ezek a küzdelmek folynak vállalatok között, tudományágak vagy művészeti
ágak között, vagy éppen a politika és a gazdaság között. (Ez utóbbiról, illetve a
gazdaság erőfölényéről l. SZALAI E., 2001).
További kérdés az, hogy kik a versenyzők. Látszólag mindenki, aki az adott
társadalomban él. A valóságban azonban nem mindenki versenyez mindenki-
vel. Egy-egy mezőben az versenyezhet a helyezésekért – az lehet elismert szak-

3
Noha a hivatkozások is esetlegesek, annyi nyilvánvaló, hogy Bourdieu tőke- és mezőkonst-
rukcióját használom itt fel (B OURDIEU, 1978, 2002).

480
ember, tudós, színész, politikus, vállalkozó, menedzser –, aki egyáltalán be tud
lépni a játékba. A belépésnek azonban vannak kimondatlan előfeltételei. Az lép
be eséllyel, az az igazi versenyző, akinek van már valamilyen anyagi vagy szim-
bolikus tőkéje, aki felvértezte magát a versenyre. Ebbe beletartozik megfelelő
beállítódása, egy olyan versengő habitus, amelyre családi és saját tapasztalatai
kondicionálták. A verseny valószínűleg mindig az egymáshoz legközelebb állók
között lesz a legelkeseredettebb, akiknek az esélyei hasonlók, azaz akik legjob-
ban fenyegetik a másik sikerét. Nagyon sokan vannak azonban, akik minden
küzdelemben esélytelenek, ha a jó helyezések megszerzéséről van szó. Túl kevés
vagy semmilyen eszközzel, tőkével nem rendelkeznek, hogy (bármelyik mező-
ben, bármelyik alrendszerben) a siker reményével induljanak.
Ugyanakkor mindenkinek szüksége van valamennyi erőforrásra. Ha máshoz
nem, a puszta fennmaradáshoz. A megélhetési küzdelemben a tét sokak számá-
ra nem az élre kerülés, a jó helyezés, hanem az, hogy lent maradásuk a gazdasá-
gi, politikai, kulturális kisemmizés (vagy megfosztás) milyen szintjét, mértékét,
formáját fogja jelenteni. Hogy egyáltalán jutnak-e létfenntartó tevékenységhez,
és ha igen, milyen erőfeszítéseket követel ez tőlük, milyen körülmények között
kell munkát végezniük, s az milyen ellenszolgáltatást, jövedelmet kínál számuk-
ra. A létfenntartó tevékenységek rendszere a források körüli küzdelmek kime-
netét mutatja, és ezzel mintegy szabad szemmel kivehető képet rajzol a struk-
túráról. Első látásra úgy tűnhet, hogy a tevékenységcsoportok alkotják magát a
struktúrát. E tevékenységcsoportokat „munkajelleg-csoportok” néven foglaltam
össze első munkáimban, hangsúlyozva, hogy ez csak a felület, amely azonban
szemléletes képet rajzol. A kérdés, amelyre visszatérek, hogy ez vagy valami-
lyen hasonló fogalom érvényes-e a mai kapitalizmus viszonyai között is.
A struktúrát végül is az formálja, ahogyan az erőforrások körüli küzdelem
nyomán kialakuló egyenlőtlen viszonyok összekapcsolódnak a társadalmi tér-
ben, az egész társadalom szintjén.

ÁLLAMSZOCIALISTA STRUKTÚRA

Az államszocializmus struktúrájának alapja, meghatározója a viszonylag nyu-

godtabb szakaszokban is a központi hatalom működésmódja, a központi túlhata-
lom által meghatározott viszonyok voltak. A hatalmi viszony teljes aszimmetriá-
ja valami olyasmit jelent, hogy a ténylegesen hatalommal rendelkezők igen szűk
csoportja (a nómenklatúra vagy elit, vagy talán politikai uralkodó „osztály”) áll
szemben a túlnyomó többséggel, amelyet szinte teljesen kizár a legitim hatalom-
hoz való hozzáférés lehetőségeiből. Alkotmányosan léteznek ugyan a „polgári”
és „politikai” jogok (MARSHALL, 1991), ám az Alkotmányt bármilyen alacsonyabb
jogforrás, akár miniszteri rendelet is érvénytelenítheti. Ezzel a papíron létező
jogok kiürülnek. A politikai osztály így autoriter módon dönt anyagi és szim-
bolikus források létrehozásáról, elosztásáról és újraelosztásáról, és ezek révén
arról is, hogy emberek vagy csoportok milyen helyet foglaljanak el a különböző

481
színtereken – a fizikai megsemmisítéstől vagy társadalmi ellehetetlenítéstől a
bizonytalan időtartamú kooptálásig, felemelésig.
A mezők formálisan elkülönültek, a társadalom a modernitásnak megfelelő
alrendszerekre tagolódott. A politikai hatalom azonban mindegyikben lefojtotta
a küzdelmeket és befolyásolta kimenetelüket. E lefojtás ellenére rengeteg egyen-
lőtlenség élt tovább, vagy jött létre. Fontos kutatási kérdés volt, mi is szervezi a
fennmaradó, újratermelődő vagy épp újonnan megjelenő egyenlőtlenségeket az
adott hatalmi paradigmán belül. Az iskolázottság, a régiók, a település jellege
(városiassága vagy nagysága), a vezető-vezetett hierarchia, a gazdasági ágazat, a
jövedelem, alkalmanként a társadalmi származás külön-külön is sokféle egyen-
lőtlenséget hordozott. Szükség volt egy átfogóbb, több strukturális jelentést tar-
talmazó osztályozásra. A régi marxi kategóriák idejüket múlták, az új politikai
társadalomképnek – a két osztály és egy réteg „modellnek” – sosem volt sok
köze a valósághoz. A megoldást a létfenntartó foglalkozások szerepének újra-
gondolásában és strukturális jelentőségük tisztázásában láttuk.
Úgy tűnt, hogy a döntéshozatal, a fölé- és alárendeltségek, a tudás, a munka
által igényelt fizikai és szellemi erőfeszítések, a munkakörülmények, sőt bizo-
nyos mértékig a lakóhely és a társadalmi indulás is mind hozzájárultak olyan
létfenntartó tevékenységek kialakításához, amelyek beilleszkedtek a társadalmi
munkamegosztásba. Másként fogalmazva: a munkamegosztásban elfoglalt hely
komplexen fejezte ki a különböző erőforrásokért folyó – akkor nagyon vissza-
fogott, lefojtott – küzdelem kimenetelét. A tevékenység jellemzésére „a végzett
munka jellege” kifejezést használtuk. Természetesen akkor is tudtuk, hogy a
„munkajellegcsoport” nem jelent sokkal többet, mint a korábbi „társadalmi-gaz-
dasági csoportok” vagy valamilyen foglalkozási csoportok átkeresztelését. Az
új fogalomra azért volt szükség, hogy érzékeltesse, változott a csoportképzés
mögöttes tartalma. A munka jellege az egyenlőtlenségek számos dimenzióját
vagy összetevőjét látszott összekapcsolni.4 Az osztályozás nagyjából megfelelt a
társadalom „természetes” tagolódásának, azaz egy széles körben elfogadott tár-
sadalmi konstrukciónak is: a javasolt csoportok nem mondtak ellent az odatarto-
zók önképének. Azt sosem állítottuk, hogy a munka jellege szerinti osztályozás
az egyenlőtlenségek többségét megmagyarázza. A feltételezés csak annyi volt,
hogy e csoportoknak a legtöbb egyenlőtlenség esetében jelentős magyarázó ere-
jük lesz. Az empirikus kutatás eredményei a feltevést igazolták. A munkajelleg-
csoportok arra mindenképp alkalmasak, hogy segítsenek az egyenlőtlenségeket
összefoglalóan bemutató társadalmi rétegződési modell kialakításában (1. ábra).
Mindemellett igaz, hogy a forráselosztást alapvetően, minden mezőben mé-
lyen befolyásoló hatalmi viszonyt egy 1960 körüli kutatásban nem tudtam kezel-
ni. Ezért elválasztottam a hatalom mint átfogó társadalmi viszony „társadalmi
munkamegosztáshoz tartozó” aspektusát, a társadalmilag „funkcionális” dön-
4
Ezért félreértésen alapulnak több történész értelmezései, például az, hogy e rétegződés-
modell hiányossága az, hogy „egy dimenzió, a munka alapján próbált érvényes társadalomszer-
kezetet rajzolni” (VALUCH, 2001, 24.), vagy hogy a munkajellegcsoportokat csak azért javasolta a
szociológusok egy csoportja, hogy kivédje „az osztályárulás bűnébe esés vádját” (GYÁNI–KÖVÉR,
1998, 72.).

482
Forrás: Ferge, 2002
1. ábra. Az államszocialista struktúra vázlata

téshozatalt az „öncélúvá váló” kényszertől és erőszaktól, amikor a hatalom „el-

idegenedik” a társadalomtól, és önmaga szolgálójává válik. Ez utóbbi aspektus-
ról csak annyit mondtam, hogy nem tartozik tárgyamhoz (FERGE, 1969, 96–97.).
A hatalmi viszony mindent átható jellege azonban még semmit nem mond
arról, hogy mi volt a diktatúra további tartalma, s egyáltalán mit is akart a hata-
lom akarni? E kérdésre megint rengeteg (akkor nem érinthető) válasz adható a
nemzetközi nagyhatalmi törekvésektől a hatalom önmagáért való birtoklásának
gyönyöréig. Mindezek a hajtóerők külön-külön vagy együtt hatást gyakorolhat-
tak az akkori abszolút hatalom birtokosainak jó részére. Ám a kimenetre nézve
nem igazítanak el. A mi kérdésünk az, hogyan akarta vagy hogyan „hagyta
alakulni” a hatalom a tényleges élethelyzeteket, a forrásokhoz való hozzájutás
folyamatait, azt, hogy milyen egyenlőtlenségrendszer, milyen „rétegződés” jön
létre. A hatalom mindent befolyásolni tudott saját hatalma érdekében, de ebből
nem következik egyértelműen, hogy milyen forráselosztást tartott saját érdekét
szolgálónak. A hatalmi viszony diktatórikus jellegéből nagyjából minden kiszá-
mítható a szabadság sorsáról, de semmi az egyenlőtlenségek alakulásáról.
A hatalom céljainak megértéséhez nem tehető zárójelbe az az ideológia,
amelynek nevében a konkrét célokat megfogalmazták. Ebből a szempontból
– nagyon rövidre zárva – olyan felzárkózási, „modernizációs” és civilizatori-
kus kísérletről volt szó, amelynek hivatalos ideológiája szocialista eszmék alap-

483
ján próbálta volna az új társadalmat megszervezni. Tulajdonképpen a hatvanas
években a rétegződésre vonatkozó kérdést rosszul tettük fel. Nem az volt a rej-
tély, hogy miért voltak „túl nagyok” az egyenlőtlenségek az egyenlőség ideoló-
giájához képest, hanem az, hogy miért csökkenhettek olyan jelentősen a háború
előtti Magyarországhoz képest. Nem az volt a kérdés, hogy miért maradt meg
a szegénység, hanem hogy hogyan zsugorodott viszonylag szűkre, viszonylag
sekélyre? Minderre csak részben ad magyarázatot a hatalom diktatórikus jelle-
ge. Mivel semmilyen eszköz nem volt arra, hogy az (ilyenként nem létező) civil
társadalom bármit számon kérjen a hatalmon, miért közeledhetett mégis a gya-
korlat az ideológiához, legalább bizonyos vonatkozásokban?
A válasz egyik eleme a verseny lefojtottsága. Éppen a politikai korlátok miatt
korlátozottak voltak a forrásokért való versengés tétjei, és meglehetősen kevés
eszköz állt rendelkezésre. Ezek a korlátok mintegy bensővé válva a törekvé-
seket is szabályozták. Egy másik ok a politika „gazdasági hatékonyságának”
mérlegelése lehetett (többé-kevésbé tudatosan). Egy – legalább részben – legitim
rendszert könnyebb tartósan fenntartani, mint egy többségre nehezedő teljes
diktatúrát. 1956 után ez az üzenet különösen világossá vált. Sok olyan (egyenlő-
sítő, pontosabban egyenlőtlenségcsökkentő) folyamat és intézmény jelent meg,
amelyek a többség „társadalmi igazságosság” képzetének megfeleltek, és be-
vezetésük nem, vagy „csak” a korábban privilegizált kisebbséggel szemben igé-
nyelt diktatórikus módszereket. Az egyenlőtlenségcsökkentés távolról sem csak
anyagi források elosztásának átalakításáról szólt, hanem jogokról, életesélyek-
ről, érintkezési formákról, szimbolikus rendszerekről is. A munkához való jog
– együtt a büntetőjogilag szankcionált munkátlansággal – megteremtette a lét-
fenntartáshoz való hozzáférés alapját. Ennek egyenlősítő potenciálját erősítette
a bérek korlátozott differenciálása.5 További erősítést jelentett a szűkös források
mellett (a lefojtott versennyel összefüggésben, de relatíve önálló ideológiai okok-
ból, a közösségiségnek adott primátusból is) a piaci individualizáló folyamatok
korlátozása. Ez részben a nem piaci árak, részben a közös hozzáférésű, elvben
homogén minőségű szükségletkielégítő rendszerek fejlesztése révén történt.
Épp ezek az eszközök tették lehetővé, hogy a hatvanas évek végétől bekövetke-
ző jelentős gazdasági növekedés nagyon gyorsan lecsurogjon, és a szegénység
csökkenjen.

SZEGÉNYSÉG AZ ÁLLAMSZOCIALIZMUSBAN

A szegénység végigkísérte az államszocializmus évtizedeit, de jellege, összeté-

tele folyton változott. A politikai tabusítás ellenére számos olyan kutatás zajlott,
amelyekből megrajzolhatók a szegénység mennyiségi és minőségi alakváltozásai
(B OKOR, 1987; UTASI, 1987; KEMÉNY, 1992). A sokféle információból kibontakozó

5
Gyakran elhangzik az a bírálat, hogy a bérrendszer nem „jutalmazta a teljesítményt”. Fur-
csa módon a bérek munkajellegcsoportok szerinti hierarchiája nagyon hasonlított a nyugati tőkés
országokban kialakuló rendszerhez – néhány csoport, például a bányászok kivételével.

484
kép azt mutatja, hogy voltak régi meg új szegények, de a maiaktól részben el-
térőek. Számuk és összetételük politikai hatásokra, a gazdaság helyzetétől, a
nyugdíjrendszer beérésétől vagy a munkaerőpiac méreteitől függően periódu-
sonként változott.
A hatvanas években a „régi szegények” a háború előttről itt maradt csopor-
tok vagy utódaik voltak. Idetartoztak a mezőgazdasági cselédek sorsát élő állami
gazdasági munkások, napszámosok, a városi alkalmi és segédmunkások; a kis
települések lakói, akikhez akkor még alig ért el valami a civilizációs vívmányok-
ból; a sokgyerekesek, főleg az egykeresős családokban; a gyermeküket egyedül
nevelők; és a cigányság többsége, akik épp elhagyni készültek a régi szegény
életformát, de még nem kapaszkodtak meg az új helyzetben. A hatvanas évek
elején a még csak a lakosság egy részét lefedő és alacsony összegű nyugdíjak
miatt az idősek nagy része is szegény volt – részben új szegény, ha nyugdíját
vagy vagyonát elvették, részben tradicionális szegény, hiszen a családok többsé-
gében az öregek mindig bizonytalan helyzetben voltak. Mellettük éltek további,
részben új, részben régi peremcsoportok, csövesek, munkásszállásokra szoruló
hajléktalanok, fogyatékosok. Mindezen csoportok együtt a hatvanas években
még nagy tömeget jelentettek. Az „új szegények” a politikailag deklasszáltak,
arisztokraták vagy a volt felső réteghez tartozók voltak, akik (ha nem hagyták el
idejében az országot) vagyonukat és munkájukat elvesztették, az ötvenes évek
elején sokukat kitelepítettek, s csupán az ötvenes évek végétől tértek vissza a
városokba, de többnyire csak rosszul fizetett fizikai munkát vállalhattak. A régi
és új szegények együtt a lakosság 35-40 százalékát tehették ki. Ez az akkori,
egészében meglehetősen alacsony életszínvonalhoz viszonyítandó, így nagyon
szűkös létfeltételeket jelentett.
A nyolcvanas évekre (a hatvanas évekhez képest) a szegények száma radi-
kálisan csökkent. A gazdasági növekedés a több munka és kereset révén is, a
szociálpolitikai „öntözőrendszer” révén is gyorsan lecsurgott. A nagyon kiszé-
lesedett foglalkoztatás, a nyugdíjrendszer fokozatos beérése, a relatíve magas és
majdnem univerzális családi ellátások, a politikai diszkrimináció tompulása leg-
alább szűkös megélhetést és a mindennapi élet viszonylagos stabilitását bizto-
sították mind a régi, mind az új szegények számára. Munkához majdnem min-
denki hozzájutott. 1982. évi számításaim szerint 1 és 2 százalék között lehetett
a férfiak körében a tényleges (nem nyilvántartott) munkanélküliség. A gazda-
ság (korlátozott) modernizálásával és a diktatúra puhulásával sokféle mobilitás
lehetővé vált. A legmélyebb szegénységben azok éltek, akik semmilyen mun-
kához nem jutottak, és semmilyen módon nem kötődtek a munkaerőpiachoz.
A nyugdíjra nem jogosult idősek legföljebb az időskorúak segélyéhez juthattak.
A jövedelmek teljes hiánya is előfordulhatott. Egy többgyerekes asszony, ha férje
elhagyta vagy börtönbe került, és ő maga képzetlensége vagy a gyerekek miatt
nem tudott munkát vállalni, semmilyen jövedelemre nem formálhatott jogot.
A rendszer tökéletesen érzéketlen volt egyéni speciális helyzetekre, tragédiákra
és válságokra. Nemcsak a szociális munka, a szociális figyelem is hiányzott min-
den bürokráciából. A nehéz helyzetekkel – fogyatékosság, tartósan súlyos beteg
ápolása, haláleset, más családi krízisek – mindenki egyénileg küzdött meg. (Már

485
csak ezért sem illik a „paternalista” jelző a rendszerre.) A segélyezés a nem
időseknél 1974-ig teljesen hiányzott, azután nagyon alacsony szinten és meg-
alázó feltételekkel bukkant fel. Azaz a rendszer alulról továbbra is nyitott volt.
A „tradicionálisan szegények” egy kisebb része, a mozdulni nem tudó, falusi
vagy városi zárványokban élő mezőgazdasági vagy segédmunkások, a gyorsan
csökkenő telepi cigányság egy része megmaradt szegénynek vagy szűkölködő-
nek (SZALAI J., 2002). Az idősek helyzete relatíve javult, a sokgyermekeseké (a
családi pótlék alacsony színvonala miatt) relatíve romlott. A szegénység szűkülő
újratermelésében továbbra is jelentősek voltak a strukturális okok, bár a hiva-
talos szemlélet mindig igyekezett az okok egyéniesítésére, s ezzel a szegények
önhibásként feltüntetésére (G ÖNCZÖL, 1991). Az egyenlőtlenségek mérséklődése,
a szegénység csökkenése, a létbiztonság erősödése megfelelt a többség igazság-
érzetének. Így jól szolgálta a politikai legitimációs célt.
Hogy mekkora volt a politikai legitimáció igénye mellett az erkölcsi elem sze-
repe az egyenlőtlenségek és a szegénység korlátozásában, nem tudom, de léte-
zését nem zárom ki. A politikai osztály egy része önmagára nézve nem tartotta
kötelezőnek az ideológiai normákat – más része igen. Ebből a szempontból nem
Kádár János szinte aszketikus puritanizmusa a mérvadó. A vezetők egy része
„belülről” fogadta el a korlátozott privilegizáltságot. Sokukból hiányzott a ciniz-
mus is, a korrupcióra való hajlandóság is. A kérdést soha senki nem vizsgálta,
hiszen a diktatúra vezető rétegének differenciált megítélése nem fér el a múltat
egészében elítélő új kánonban. Ennek ellenére én épp azért tartom kulcskérdés-
nek, mert a politikai vagy más vezető rétegek többnyire ideológiafüggő morális
beállítódásának ma is óriási – és szinte feltáratlan – a szerepe.

AZ ÚJKAPITALIZMUS STRUKTURÁLIS VISZONYAI

A rendszerváltást a lényeget leginkább kifejező közhellyel úgy szoktuk jelle-

mezni, hogy a parancsgazdaság (tervgazdaság) piacgazdasággá alakult, a dikta-
túra pedig többpárti parlamenti demokráciává és jogállamisággá. Mindez igaz.
Strukturális szempontból azonban úgy gondolom, hogy nem a piac mint legfon-
tosabb társadalomszervező intézmény a kulcskérdés, hanem a piacgazdaság lé-
tét lehetővé tévő jogok és viszonyok, különösen a magántulajdonhoz és a szabad
szerződéshez való jog, illetve az ezen az alapon kialakuló tulajdoni és munka-
erő-piaci viszonyok. A politikai és gazdasági berendezkedés felszabadította az
erőforrásokért folyó küzdelmet is. Az erőterek korlátlanul szaporodhatnak, ösz-
szeérhetnek és átfedhetik egymást. A tetszőlegesen körülhatárolható mezőkben
az erőforrásokért folytatott individuális versengésnek nincsenek sem ideológiai,
sem jogi, sem erkölcsi határai, pontosabban épp az ideológia hirdeti a határoktól
megszabadulás fontosságát.
Föntebb úgy érveltem, hogy a diktatórikus államszocializmusban a teljhata-
lom úgy vágta szét a társadalmat a hatalommal rendelkezőkre és nem rendelke-
zőkre, hogy szinte nem volt köztük más kapcsolat, mint a (nem mindig látható)
elnyomás. Ez a hatalmi rendszer jelölte ki, vagy legalábbis szerette volna kijelölni

486
 TŐKETULAJDONOSOK TŐKE NÉLKÜLIEK
Tőkeerő, Társadalmi osztály, Munkaerőpiachoz Társadalmi csoport,
foglalkoztatottak csoport (struktúrában való viszony, ill. (struktúrában
száma * elfoglalt hely) munkaerő-piaci hely elfoglalt hely)
Nagytőkés, nagy- Erős, stabil, legális Fent: felső politikai,
Sok vállalkozó (felső – rendszeres alkal- gazdasági stb. veze-
osztály) mazásban tők (felső osztály)
Középen: szak-
ember, középvezető
Közép-kisvállalkozó (középosztály)
Közepes
(középosztály) Lent: Szakképzetlen
munkás, alkalma-
zott (Alsó osztály?)
Tőke nélküli
A munkameg-
önfoglalkoztató,
Önálló, osztás szinte
megbízással,
önfoglalkoztató bármely posztján
Kevés „számlára” dolgozó
(középosztály,
„kispolgárság”) Rendszertelen, Lent: alkalmi vagy
szürke-fekete fekete munkás
munkaerőpiac (Alsó osztály?)
Korábban volt stabil
hely, van jogcím
Korábbi helytől függ
újraelosztási
Nagyon kevés jövedelemre
Kis, bizonytalan
(tömeges megol-
kényszervállalko- Nincs munkaerő-
dásként feltehetően
zók. (Alsó osztály?) piaci hely, nincs
átmeneti kategória) Lent, kiszoruló
munkaerő-piaci
(Alsó osztály?)
jogcím újraelosztási
jövedelemre
Forrás: Ferge, 2002
*
A tőke nagysága és a foglalkoztatottak száma közötti korreláció nem teljes. Az ábra egyszerűsít.

2. ábra. A tőkeviszony és a munkaerő-piaci hely körül kialakuló strukturális viszonyok

a strukturális viszonyok további működési módját, terepét, kapcsolódási pontjai-

kat. Strukturáló szempontból a hatalmi viszony domináns helyét a tőkeviszony
vette át a piaci társadalomban. Ez is kettévágja a társadalmat tulajdonosokra és a
többiekre (ez a 2. ábra két fő kategóriája). A két térfél között azonban sokféle ver-
tikális és horizontális kapcsolat van. A strukturális viszonyok változása olyas-
mit jelent, hogy a magántulajdon meghatározóvá vált, a politikai hatalom pedig
megszűnt domináns tényezőnek lenni. A politikacsinálás belépett a társadalmi
munkamegosztást belülről strukturáló viszonyok közé.
A tőketulajdon mellett a munkaerőpiachoz való viszony vált a társadalmat
átstrukturáló és egyben az életesélyeket a korábbinál jobban differenciáló té-
nyezővé. A két viszony együtt meghatározza, milyen módon, milyen mérték-

487
ben, milyen jogcímen jut vagy nem jut az ember a létfenntartás forrásaihoz.
Vita tárgya lehet, hogy a tőketulajdonból adódó viszony és a munkaerőpiachoz
való viszony fogalmilag elválaszthatók-e, értelmezhetők-e külön-külön. A ma
legelterjedtebb nyugati osztályozások – ahogyan ez Bukodi Erzsébet e kötetben
megjelenő tanulmányából kitűnik – nem tekintik a tőkeviszonyt struktúraalakí-
tónak. Sem az általa idézett úgynevezett EGP-osztályozások, sem az egységes
európai társadalmi-foglalkozási rétegséma nem utalnak arra, hogy ennek a vi-
szonynak önálló strukturáló vagy rétegképző szerepe lenne. (Természetesen
van számos elmélet, például E. O. Wrighté, amely a tőkeviszonyt, sőt a tőkés
társadalom osztályviszonyait állítja középpontba, mint. Ezek a közelítések azon-
ban a nagy empirikus vizsgálatokat kevéssé befolyásolják.) A tőkeviszony em-
pirikus elhanyagolásának egyik lehetséges oka – politikai és ideológiai okokon
túl – az lehet, hogy a nyugati kutatók nem tapasztaltak meg tőke nélkül működő
társadalmat. Fel sem merül bennük, hogy létezhet olyan társadalom, amelyben a
munkaerőpiac jellegét nem a tőketulajdon ténye határozza meg. Még akkor sem
válik reflexivitásra érdemes kérdéssé, ha intellektuálisan tudják, hogy léteztek a
tőkéstől eltérő társadalmi berendezkedések. Azoknál, akik megtapasztalták az
államszocializmus működését, elméletileg is másként vetődik fel a kérdés. Nem
csak az igaz, hogy a volt államszocialista társadalmak nagy magántőke és önsza-
bályozó piac nélkül működtek. (Az úgynevezett személyes tulajdont, később a
kistermelői magántulajdont a rendszer vonakodva ugyan, de elméletileg és gya-
korlatilag befogadta.) Még a Magyarországon máig fontos gondolatkísérletnek
tekintett gazdasági reformelképzelések is egy magántőke nélkül működő piaci
szabályozás elvére épültek. A társadalmi átalakulás után nem lehet egyetlen mo-
dellből sem „kifelejteni”, hogy a tőkeviszony – alkalmasint épp a munkaerőpiac
működésére való hatása révén – alapvető struktúraképző viszony. Ezeket az elvi
kereteket mutatja be a 2. ábra.
Az ábra érzékelteti mind a tőkével rendelkezők, mind a tőkével nem ren-
delkezők óriási differenciáltságát. A tőkések között elkülönülnek a kisebb vagy
nagyobb tőkével rendelkezők. A nagytőkések külön „kaszt”. A kis- és közép-
vállalkozók között vannak konszolidálódott „középpolgárok” és vergődő kény-
szervállalkozók. A tőkével nem rendelkezők helyzete attól függ, hogy találnak-e
helyet a munkaerőpiacon vagy sem, vagy ha helyet nem is, legalább munka-
erő-piaci jogcímet valamilyen ellátásra. Közöttük számos csoport különíthető el.
Az alábbi csoportosítás annak a komplex folyamatnak a sajátosságait igyekszik
kifejezni, amelynek során gyengültek azok a szociális jogok és munkajogok,
amelyek a 20. század elejétől megteremtették a munka biztonságát és méltóságát
(CASTEL, 2005). A jogok gyengülése ugyanis aláássa a forrásokért folyó küzde-
lem eszközeit, valamint a munka méltóságát (ami maga is erőforrás). Az elvileg
elkülönülő csoportok (ahogy ezt már másutt megírtam, 2005a) a következők:

1. Tőkések, önálló jogi személyiségű vagy/és másokat foglalkoztató vállalko-

zók, erős piaci helyzetű, részben önfoglalkoztató szabadfoglalkozásúak.
2. Stabil alkalmazotti státusúak, akiknek határozatlan idejű vagy hosszabb
távú határozott idejű szerződésük van az elsődleges (törvényes, „fehér”) munka-

488
erőpiacon. Így van munkajogi védettségük, erős szociális jogaik, kiszámítható
jövedelmük és nyugdíjuk.6 Ez így együtt egyetlen más csoportra sem igaz, bár a
munkajogok erodálásával a határozatlan idejű szerződések biztonsága gyengül.
3. A tőke nélküli önfoglalkoztatók közül azok, akiknek nincs ugyan sem tő-
kéjük, sem alkalmazotti státusuk, sem alkalmazottjuk, és nem „jogi személyek”,
de valamilyen többé-kevésbé stabil helyzetű munkáltatóval (gyakran valamilyen
állami képződménnyel) havonta ismétlődően megkötött vállalkozói szerződés-
ben állnak. A munkavállaló jogai, társadalombiztosítási védettsége ilyenkor
csorbulnak, de még mindig erősebbek, mint ha feketén vállalna munkát. Az
ilyen szerződések munkajogilag nem, de az adott szó jogán mégis valamennyire
stabilnak tekinthető megélhetést nyújtanak, ameddig a jogalkalmazó a jogsze-
rűtlenség fennállását elnézi vagy megtűri.
4. Azok, akik korábbi munkaviszonyuk jogán társadalombiztosítási ellátásra
(rokkantnyugdíj, korai, előrehozott, korengedményes nyugdíj, táppénz, gyed,
munkanélküli, illetve álláskeresői járadék vagy támogatás) jogosultak. Ezek az
ellátások legalább a minimális megélhetést valamennyire biztosítják, bár az ak-
tív keresetektől fokozatosan leszakadnak. (Erre a nyugdíjaknál „garancia” a
svájci indexelés, más ellátásoknál a fokozatosan bevezetett plafonok, gyöngülő
jogosultságok.) Mégis, privilegizált helyzetet jelentenek, amennyiben legalább
kiszámíthatók, és nem jogfosztók.
5. Azok, akik alkalmazásban vannak a nyílt munkaerőpiacon, de csak hatá-
rozott idejű szerződésük van, foglalkoztatásuk rendszertelen vagy „atipikus”
(amely fogalomba a részmunkaidőtől a teljesen esetleges munkaerő-kölcsönzé-
sig, közmunkákig vagy napszámig minden belefér). Ebbe a csoportba tartoznak
azok a tőke nélküli önfoglalkoztató vállalkozók is, akiknek (a 3. csoportba sorol-
taktól eltérően) nincs rendszeres szerződésekre kilátásuk. Noha fő jövedelem-
forrásuk a „vállalkozásuk”, valójában kényszervállalkozók, akik alkalmi, esetle-
ges szerződésekből, vergődő kis üzletekből vagy műhelyekből élnek.
6. Azok, akiknek csak a fekete vagy szürke (nem legális) munkaerőpiacon
van helyük, vagy egyáltalán nincs munkaerő-piaci helyük, azaz ellátásra nem
jogosult munkanélküliek. Ez a két kategória gyakran összemosódik. A munka-
nélküliek ugyanis, még ha sikeresen kiharcolják is egy időre a munkanélküli,
illetve álláskeresési támogatást vagy segélyt (ami harmaduknak sem sikerül),
nem tudnak belőle megélni. Fekete munka nélkül a munkanélküliek élethelyze-
te minden léthatár alatt lenne (SZALAI J., 2004).

Az 5. és 6. csoport megélhetése bizonytalan. Munkajogaik gyengék vagy egy-

általán nincsenek, ami teljes kiszolgáltatottságot jelent. Nem csak az elfogadható
megélhetési szinthez nincs joguk, hanem gyakorta a léthez sem.
Minthogy a munkaerőpiac ilyen jellegű közelítése nem általános, csak köze-
lítő becsléseket tudtam készíteni arról, melyik csoportba hányan tartozhatnak.
A célom főleg az volt, hogy a szoros vagy gyenge munkaerő-piaci kötődéseknek

6
Ebben az összefüggésben is, és persze a egész modell szempontjából is meg kellene vizs-
gálni az állam mint speciális, saját jelentős tőke nélküli nagyfoglalkoztató szerepét.

489
legalább a nagyságrendjét fel tudjam becsülni. (A becslést a 2000. és 2001. évre
vonatkozó adatok alapján végeztem, a munkaképes korú népességre – 60 éven
aluli férfiak, 55 év alatti nőkre – vonatkozóan.) A becslés bizonytalan, sok infor-
máció hiányzik. Az adatok valószínűleg túl magasnak mutatják a jó helyzetűek
arányát, de így is figyelemfelkeltőek. A munkaképes korúak száma (diákok nél-
kül) 5,4 millió volt. 70 százalékuk foglalkoztatottnak számít. E magasnak tetsző
arány ellenére alig felüknek elfogadható a munkaerő-piaci helyzete. A korosz-
tály harmada csak gyenge szálakon vagy sehogy sem kapcsolódik a munkaerő-
piachoz, és további 17 százaléknak csak szerzett jogai vannak, aktív státusuk
nincs (1. táblázat).
Bukodi Erzsébet és munkatársai vállalkoztak arra a Központi Statisztikai Hi-
vatalban, hogy ezt az új struktúrát modellezzék, és érvényességét empirikusan
is megvizsgálják (BUKODI és társai, 2005; BUKODI E. ebben a kötetben). Tudato-
san ötvözték a modernizált foglalkozási csoportosítást és a tőkés piacgazdaságot
specifikusan jellemző kritériumokat. „A klasszifikáció kialakításakor alapvetően

1. táblázat. A munkaképes korú népesség megoszlása munkaerő-piaci csoportok szerint,

diákok nélkül (2001 és 2002 évi adatok alapján saját becslés

Munkaképes korúak (15–59 ffi, 15–54 nő) Fők száma, ezer Százalékos arányok
Összes fő, diákok nélkül 5406 100%
Összes foglalkoztatott 3719 (69%)
Összes munkaképes korúból:
Relatíve biztos helyzetű (felső határon lévő becslés)
Együtt 3945 73%
Ebből: Stabil alkalmazott és jogi személyiségű vagy 3019 56%
alkalmazottat tartó vállalkozó (1., 2., 3. csoport)
Társadalombiztosítási ellátást kapó (4. csoport) 926 17%
Ebből: Nyugdíjas 508 9%
Gyes, gyed 298 6%
Munkanélküli járadékos 120 2%
Bizonytalan helyzetű és munkaerőpiacon kívül (alsó határon lévő becslés)
Együtt 1461 27%
Atipikus, meghatározott idejű szerz., segítő 400 8%
családtag (5. csoport)
0 alkalmazott, nem jogi személyű vállalkozó 300 5%
(5. csoport)
Munkaerőpiacon kívül van (6. csoport) 761 14%
Ebből: Regisztrált munkanélküli, nincs járadék 244 5%
Egyéb inaktív 517 9%
Forrás: Fazekas, 2002, 246., 265.; Laky, 2003, 43., 49., 52., 53., 102., 105.

490
két forrásra támaszkodtunk: az Európai Statisztikai Hivatal szakértői javaslatára
[…], amely egy egységes európai társadalmi-foglalkozási rétegséma kialakítását
célozza […], valamint az újkapitalista társadalomszerkezet Ferge-féle megközelí-
tésére.” (L. e kötetben a 120. oldalon.)
A vállalkozás sikeres új osztályozást hozott létre, amely tudomásom szerint
először kombinálja empirikus kutatásban a tőkeviszonyt, a munkaerőpiachoz
való viszony számos elemét és a „munkajelleg-csoportok” hagyományos, a mo-
dern munkamegosztásokban jelen lévő olyan összetevőit, mint a hatalmi-döntési
pozíció, a szakképzettség stb.
A kísérlethez nem álltak rendelkezésre e célra készült adatforrások. Az új
modell készítőinek mégis sikerült fontos eredményekre jutniuk több nagy sta-
tisztikai minta másodelemzésével Az új osztályozás alapján kapott eredmények
sajnos nem hasonlíthatók össze az 1962. évi rétegződési modellel, többek között
azért, mert a statisztikák egyénekre, nem pedig háztartásokra vonatkoznak. (A
mai hivatalos statisztikai szemléletből hiányzik a törekvés hosszú idősoros ösz-
szehasonlítható adatbázisok kialakítására). A jelenlegi helyzet értelmezéséhez
azonban nagyon sokat segítenek. Bukodi és kollégáinak tanulmányai sok rész-
letre felhívják a figyelmet. Itt csak egy-két összefoglaló eredményt emelek ki.
A közölt információk lehetővé teszik a társadalmi-foglalkozási rétegek jel-
lemzését életmód vagy fogyasztási státus szerint. Az életmódjellemzőkből a ku-
tatók klaszteranalízissel csoportosítást hoztak létre, amelyre alkalmazhatónak

3. ábra. A 18–74 évesek megoszlása fogyasztási csoportok szerint, foglakozási rétegenként

491
 2. táblázat. Társadalmi-foglalkozási rétegek megoszlása fogyasztási-életmód csoportok
szerint (18–74 éves személyek)

Felső Kis-
Társadalmi-foglalkozási Közép-
középré- egzisz- Szegények Összesen N
réteg réteg
teg tenciák
Nagy- és középvállal-
67 26 7 100 54
kozók
Felső- és középszintű
36 36 18 10 100 351
vezetők
Magasan képzett
41 29 21 9 100 439
értelmiségiek, szakértők
Alsó szintű vezetők,
magasan képzett 27 28 26 19 100 848
munkairányítók
Alsó szintű
értelmiségiek, magasan
26 31 27 16 100 1352
képzett technikusi
foglalkozá-súak
Technikusi, irodai,
szakképzett
15 25 31 29 100 3079
szolgáltatási
foglalkozásúak
Kisfoglalkoztatók 35 39 16 10 100 269
Nem mezőgazdasági
20 35 23 22 100 591
egyéni vállalkozók
Mezőgazdasági egyéni
14 34 24 29 100 135
vállalkozók
Közvetlen termelés-
irányítók és szakkép- 10 20 33 37 100 2217
zett ipari fogalkozásúak
Betanított munkát
6 18 31 45 100 3476
végzők
Egyszerű – szakképzet-
3 11 31 55 100 1618
len – munkát végzők
A munkaerőpiacról
8 10 22 60 100 556
kiszakadók
Nyugdíjasok, inaktívak,
4 15 32 49 100 232
akik sohasem dolgoztak
Átlag 14 22 29 35 100 15217

Forrás: Bukodi et al., 2005, 250. Saját összevonás.

492
éreztek olyan jelzőket, mint „konzisztensen magas státusúak”, „felső középré-
teg”, „jó lakású” vagy „szabadidő-orientált kisegszisztenciák”, „jó lakású szegé-
nyek” stb. Annyi bátorságot vettem magamnak, hogy összevontam a különböző
jellegzetességeket mutató középrétegeket, kisegszisztenciákat, szegényeket. A 2.
táblázat és 3. ábra azt mutatja meg, hogy milyen az egyes társadalmi-foglalkozási
rétegek összetétele az így jellemzett fogyasztói státusok szerint.
A következtetés elég kézenfekvő. A társadalom nagyon sokat számít – a tu-
lajdon, a munkaerő-piaci helyzet és a munkajelleg egyaránt. Nemcsak a szélek
alakulnak jellegzetesen: a nagyvállalkozók kétharmada a legjobb fogyasztási stá-
tusúak közé tartozik, a munkaerőpiacról kiszakadók kétharmada a szegények
közé. A köztes csoportoknál is markánsan kirajzolódik az életmód-hierarchia,
illetve az, hogy néhány csoport vagy még nem tisztult le, vagy mindig is nagyon
vegyes lesz. A mezőgazdasági és nem mezőgazdasági vállalkozók fogyasztási
státus szerinti eloszlása szinte egyenletes, valószínűleg azért, mert vannak – és
lesznek – közöttük sikeresek és sikertelenek. Két viszonylag jelentős foglalkozá-
si csoportnál (alsó szintű vezetők, magasan képzett munkairányítók, illetve alsó
szintű értelmiségiek, magasan képzett technikusi foglalkozásúak) viszont azért
nincsenek jellegzetes fogyasztási csoportok, mert a kategóriák még nem tisz-
ták. Persze gondolhatjuk, hogy épp ezekben a csoportokban tört előre a szabad
vegyértékeket dúsan kínáló posztmodernizmus. Ennél azonban valószínűbb,
hogy a munka jellegét és körülményeit tekintve fekete dobozokról van szó. Nem
tudjuk, hogyan hat a társadalmi, fogyasztási helyzetre, milyen szektorhoz tarto-
zik a munkáltató, külföldi-e vagy belföldi, mennyi fizikai és szellemi erőfeszítést
igényel az adott munka, és így tovább. Különösen keveset tudunk arról, hogy
egy sor, például informatikával összefüggő – látszólag irodai és szellemi – szol-
gáltatás milyen fizikai igénybevételt jelent. Vagyis ezeknek a csoportoknak nem
az életforma-választása szabadabb másoknál, hanem társadalmi kötöttségeik
természete homályos.
Végeredményben azonban úgy tűnik, hogy a régi és az új, az általában a mo-
dernitáshoz, illetve a specifikusan a tőkés gazdasági szerkezethez kötődő struk-
turáló tényezők együttesen elég jól leírják a mai társadalmi struktúrát. A korábbi
„munkajelleg-csoportok” nem vesztették el strukturáló érvényüket, de szerepük
csökkent. Igaz, a mai kategóriák úgy is összevonhatók, hogy a régi társadalmi-
gazdasági kategóriákhoz érjünk vissza – és számos hazai és nemzetközi össze-
hasonlító kutatáshoz ilyesmire szükség is lesz. Egyelőre azonban inkább azt az
örömteli fejleményt regisztrálom, hogy elkezdődött a valóban struktúraformáló
erők megjelenítése statisztikai osztályozásban.

A RENDSZERVÁLTÁS UTÁNI EGYENLŐTLENSÉG ÉS SZEGÉNYSÉG

A strukturális viszonyok nem határozzák meg egyértelműen a társadalmi

egyenlőtlenségek mértékét. Nincs fordított analógia az államszocializmushoz
képest. Arról azt állítottam, hogy a hatalmi viszony diktatórikus jellegéből nagy-
jából minden kiszámítható a szabadság sorsáról, de semmi az egyenlőtlenségek

493
alakulásáról. A tőkeviszony dominanciája mellett mindkét szempontból nagy
a változatosság, egyik érték alakulása sem kiszámítható vagy predeterminált.
A szabadságjogok általában erősebbek, az egyenlőtlenségek többnyire nagyob-
bak, mint az államszocializmusban, de mindez függ a történelmi időszaktól és
a konkrét társadalomtól. A piacgazdaságból nem következik sem a polgári, sem
a politikai szabadságjogok csorbítatlansága – kivéve a majdnem mindig tiszte-
letben tartott magántulajdonhoz való jogot. A tőkés piacgazdaság köztudottan
összefért már fasiszta vagy katonai diktatúrákkal. Ezek ideológiailag nem ta-
gadták, de tényszerűen sokaknál lábbal tiporták – a többi jog mellett – a magán-
tulajdonhoz való jogot is. Az utolsó évtizedek fejleményei egyelőre azt sejtetik,
hogy a globalizálódó piacgazdaság kikényszeríti a (legalább formailag) demok-
ratikusabb hatalmi viszonyokat.
Az egyenlőtlenségek léte a tőkeviszonyból következik, mértékük azonban
nem előre meghatározott. A 19. és 20. századi, de főként a második világháború
utáni Nyugat-Európa története végül is arról szólt, hogyan lehet az egyenlőtlen-
ségeket kordában tartani a szabadságok túlzott csorbítása nélkül, alkalmasint
bizonyos szabadságok bővítésével. Az eszközök közül a legfontosabbak a ma-
gas szintű és progresszív adóztatás, az erős munkajogok, valamint az erős és
univerzálisan érvényesülő szociális jogok voltak és maradtak. Az európai jóléti
modell lényege tehát az erős jogok. Ez vezethet jelentős újraelosztáshoz, de vég-
zetes leegyszerűsítés a központosított újraelosztás nagyságában látni a modell
központi elemét. Ez a modell a második világháború utáni évtizedekben meg-
erősödött, és igen jó – noha országonként változó – eredménnyel működött.
A hetvenes évektől a piaci erők elkezdték átalakítani a háború utáni jóléti és
egyenlőtlenségkorlátozó konszenzust. A piac vezető erői gátlás nélkül küzde-
nek a piac egyeduralmáért, a közösségi és szolidarisztikus intézmények ellen, a
korlátlan egyéni érdekérvényesítésért, a piaci fundamentalizmusért. Az egyen-
lőtlenségek gyors ütemben nőttek az országok többségében, noha a jóléti rend-
szerek még mindig tompítják a korlátlan piac törekvéseit.
A rendszerváltás során két mozgás időben egybeesett. Az egyik – globáli-
san jelentkező – mozgás, a neoliberális (piaci fundamentalista) lendület, 1990
táján nagyjából a csúcspontján volt. A piac felszabadításának programjában
szerepelt mind a közösségi jóléti rendszerek leépítése a választás szabadsága
nevében, mind a munkajogok gyengítése a munkaerőpiac felszabadítása érdeké-
ben. A másik mozgás a rendszerváltó országokban érvényesült. Ezekben az or-
szágokban a lefojtott struktúrában elnyomott érdekek követeltek érvényesülést.
Szabaddá vált az erőforrásokért folyó verseny mind az egyes mezőkben, mind
a mezők között. A korábban leginkább lefojtott érdekek között az egyik legfon-
tosabb a tulajdonosi, gazdagodási érdek volt, amely most hirtelen érvényesíthe-
tővé vált. Ennek az érdekérvényesítésnek a neoliberális ideológia szinte erkölcsi
alapot adott. Azt hiszem, a két folyamat egyidejűsége, ha tetszik a két hullám
amplitúdójának egymásra halmozódása magyarázza, hogy az egyenlőtlenségek
növekedése rohamossá válhatott, és semmilyen jogi, politikai vagy erkölcsi gátba
nem ütközött. A következmény a nemzeti vagyon jelentős részének szélsősége-
sen egyenlőtlen egyéni kisajátítása és a csökkenő társadalmi össztermék koráb-

494
binál sokkal egyenlőtlenebb eloszlása volt. Ezzel egyidejűleg megjelent a töme-
ges munkanélküliség, a többség szegényedése, új létbiztonsághiányok tömege.
Ami az egyáltalán mérhető jövedelmi egyenlőtlenségeket illeti, a két szél-
ső tized közti szorzó Magyarországon 1987-ben kevesebb, mint ötszörös volt,
2000-ben pedig közel nyolcszoros. Elméleti alapon én azt valószínűsítettem,
hogy ha nem történik különösebb erőfeszítés, akkor az egyenlőtlenségek és a
szegénység tovább nőnek (FERGE, 2005a). Az utolsó néhány év adatai azt látsza-
nak alátámasztani, hogy az egyenlőtlenségek növekedése megállt vagy egész
enyhén megfordult7 (3. táblázat). Az ember ritkán örül annak, ha téved. Ebben az
esetben nagy örömömre szolgálna, ha előrejelzésem hosszabb távon is rossznak
bizonyulna.
3. táblázat. Jövedelemegyenlőtlenségi mutatók, 1987–2005

1987 1992 1996 (KSH 2000 2003 2005 (KSH

1995) 2004)
Felső tized átlagjövedelme hányszorosa az alsó tized átlagjövedelmének
Tárki 2005 4,6 6,0 7,5 7,6 8,1 7,6
KSH 2005 4,6 – 7,5 – – 7,5
Gini egyenlőtlenségi mutató
Tárki 2005 0,24 0,27 0,30 0,31 0,32 0,31
KSH 2005 0,24 – 0,30 – – 0,31
Források: Tárki, 2005, 37., KSH, 2005, 13.

Az egyenlőtlenségek és a szegénység összefüggnek, hiszen a szegénység az

egyenlőtlenség egy formája. Mozgásuk azonban valamennyire szét is válhat,
nem utolsósorban azért, mert a szegénységnek számtalan formája és mértéke
van. A nyolcvanas évek óta kisebb-nagyobb rendszerességgel végzett kutatások
egyértelműen bizonyítják, hogy a szegénység a kilencvenes évek közepéig több-
szörösére nőtt. Azóta az arány valamelyest csökkent, azaz a szegénység talán
nem terjed tovább (4. táblázat).
A szegénység és kirekesztettség fenyegetése a réteghierarchia (talán rész-
ben osztályhierarchia) alján a legérzékelhetőbb. A legsebezhetőbbek továbbra is
azok, akiknek kevés az anyagi és szimbolikus erőforrásuk, illetve akik elvesz-
tették a munkaerőpiaccal való kapcsolatukat, vagy sosem volt ilyen kapcsolatuk.
A munkahiány következtében a szegények között most először új csoport jelent
meg Magyarországon: olyan fiatal családok, amelyekben a szülők valamilyen

7
Rossz irányú vita kezdődött el a Tárki 2005-ös Monitor felvételének értelmezéséről. A kor-
mány számára megnyugtató lehet, hogy az adatok az utolsó 2-3 évben nem romlottak. Ám a
változások nem annyira szignifikánsak és nem annyira egyértelműek, hogy akár kormányzati,
akár ellenzéki sikerként vagy kudarcként lehessen őket értelmezni. Annál is kevésbé, mert a kor-
mányzati cselekvések átfutási ideje nem néhány hónap, sőt nem is csak 1-2 év. Egyelőre arról sincs
elemzés, hogy a változások mennyire következnek tudatos kormányzati beavatkozásból, illetve
mennyire tekinthetők „spontánnak”.

495
 4. táblázat. Szegénységi ráta:
az átlagos évi jövedelem fele
alatt élők aránya

Év Arány,
százalék
2000 14,6
2001 14,4
2003 15,9
2005 15,7
Forrás: Tárki, 2005, 43.

szociális ellátáson kezdték felnőtt életüket, és gyermekeik nem ismernek más

életet, mint amit a szegénység és reménytelenség alakít (SIMONYI, 1999). A mun-
kahelyekért folyó versenyben a romák a legnagyobb vesztesek. Elvesztették azt
a megkapaszkodási pontot, amelyet olyan nehezen szereztek meg az előző rend-
szerben.
A szegényedés egy további oka a bérek és árak közötti egyensúly megbom-
lása az ártámogatások gyors visszavonása miatt. A lakásköltségek emelkedése
eladósodást és a lakhatási biztonság hiányát, szélső esetben a hajléktalanságot
hozta magával. A közlekedés drágulása az iskolázás és munkavállalás akadálya.
A közszolgáltatások piacosítása és a közfelelősségek visszavonása egyre inkább
igazolja azt a régóta megfogalmazott félelmet, hogy a hálózatok megkettőződ-
nek egy fizető és egy rosszabb minőségű ingyenes rendszerre.
A fel- vagy elszabaduló egyenlőtlenségek társadalmilag legsúlyosabb követ-
kezménye a legszegényebbek, közöttük a romák kirekesztése. Ennek egyik meg-
jelenési formája a szegregáció. Magyarországon folyamatosan erősödik a lakó-
helyi szegregáció, és ezzel a települési lejtő mind meredekebbé válik. Az iskolák
közötti szegregáció a világon az egyik legmarkánsabb. Ennek legfontosabb oka
a „szabad” iskolaválasztás, amely lehetővé tette a körzeten kívüli iskolák kor-
látlan használatát, körzeten belüli gyerekek elutasítását. A fizető magániskolák
létrehozásának lehetősége még némileg erősítette a szegény és jobb módú gye-
rekek szétválasztásának folyamatát8 (KERTESI–VARGA, 2005; KERTESI, 2005).
Adatszerűen a leginkább veszélyeztetett csoport a romák, akiknek 2002/3-
ban több mint kétharmada szegény volt. A szegények többsége (tévedések elke-
rülése érdekében hangsúlyozom) persze nem roma. A legszegényebb harmad-
ban a romák aránya mintegy 20 százalék volt 2002-ben (DARVAS és társai, 2002).
A 2005-re vonatkozó Tárki-Monitor a roma szegénységarány jelentős zuhanását
jelzi, de ezt az adatot én további megerősítésig fenntartással fogadom. (Saját,
még feldolgozás alatt álló felvételünk mutat valamelyes javulást, de messze nem
ilyen arányút.) A szegénység aránya az átlagos többszöröse volt a kisgyermekes

8
Valóban szegény-, és nem csak romaproblémáról van szó. BASS László (2005) kutatásai sze-
rint a rossz falusi iskolából a jobb módú cigányok és nem cigányok egyaránt elviszik a gyerekeiket
a következő település jobb iskolájába.

496
 5. táblázat. Szegénységi arányok, az átlag fele alatt élők arányának szegénységi kockázatai
egyes demográfiai és társadalmi csoportokban. (hányszoros a szegénység esélye
az átlagoshoz képest). Ekvivalens jövedelem alapján, 2001–2005

Csoport 2001 2005

Átlag 14,4 15,7

Ennek hányszorosa a szegénységi kockázat:

0 gyerek 0,6 0,6

1 gyerek 1,0 0,8
2 gyerek 1,4 1,4
3 és több gyerek 2,8 2,6

Egyedülálló szülő gyermekkel 3,7 3,1

A háztartásfő nem roma 0,8 0,9

A háztartásfő roma 5,6 3,3 (?)
Forrás: Tárki, 2005, 44.

és sokgyermekes családokban, a gyermeküket egyedül nevelőknél, a munkanél-

küliek, az alacsony iskolai végzettségűek körében és olyan – statisztikailag nem
mért – csoportoknál, mint a súlyos fogyatékos gyermeket nevelők (5. táblázat).
Bizonytalanabbak az ismereteink a szegénység mélységéről. Miközben a
szegénység nem szélesedik, sok információ szerint a családok egy részében
mélyül. és a szűkölködés egyre reménytelenebb (DARVAS és társai, 2002, 3Sz
Gyorsjelentés). Sokféle kutatásunk felhasználásával itt kísérletet teszek arra,
hogy körülírjam a szegénységben élők különböző csoportjait és arányukat az
össznépességben. A szegénységben és peremén vagy árnyékában élők együtt
(becslésem szerint) a népesség mintegy 40 százalékát teszik ki. A különböző sta-
tisztikák ennek nem mondanak ellent. Bukodi adatai alapján például 35 százalék
körül van a szegények aránya a 18–74 éves népességben. A teljes népességben
az arány nagyobb lehet. Többek között a gyerekek (18 éven aluliak) között a fel-
nőtteknél nagyobb a szegénység aránya. Egyetlen ismert statisztika sem terjed
ki továbbá a hajléktalanokra, a biztos hajlék nélkül hajszolódókra, a gyakran a
kirekesztettség körülményei között élő intézményi lakókra. A szegények gettói
többnyire alulreprezentáltak.
Az általam készített becsült csoportosításban fontos a megkülönböztetés a to-
vábbi lecsúszással fenyegető és reménytelen, a stagnáló és az átmeneti szegény-
ségben élők között. A kutatók és szociális munkások tapasztalatai arra utalnak,
hogy az első csoportokban a szegénység gyakran tovább mélyül, mert elfogytak
az anyagi, fizikai, pszichés tartalékok, és önmagukat élik föl az emberek, míg a
többi csoportban inkább a sivárság a fájdalmas (4. ábra).

497
 Mit jelent
Népességen belüli a szegénység –
Kik ők? Példák
arány, % BECSLÉS! legszélsőségesebb
forma a csoportban
Hajléktalan; tartósan
munkanélküli; Gyakori éhség;
Nyomorban élők 5% nyomortelepen élő elemi létfeltételek,
aktív kereső nélküli víz hiánya
család
Alapvető szük-
ségletek egy része
Hátrányos helyzetű
kielégítetlen
településen, szegény-
(kényszerválasztás
telepen él, nincs
További lecsúszással evés, lakásfenn-
a családban piacképes
fenyegetett szűköl- 15% tartás, gyógyszer
tudás; egyedül élő
ködők között); nincs
özvegyi nyugdíjas;
beruházás gyerekek
rokkantnyugdíjasok
jövőjébe; lakás
egy része
szegény- vagy
cigánytelepen
Nincs a családban
piacképes tudás –
Stagnáló szűkösen az országban bárhol; Mindenből kevés
élők, kevés kilátás 15% Ugyanez, 45 éven vagy hiány van;
javulásra felül; egyedül élő örömre nem jut
nyugdíjas átlagos
nyugdíj alatt;
Sokgyerekes család
Átmenetileg szegé- egy átlagos keresővel;
5% Szűkösség van
nyek Munkanélküli
a háztartásban; gyes
Összesen 40%

4. ábra. Kísérlet a szegénység mélységének jellemzésére. A szegénység

vagy közel-szegénység különböző szintjein élők becsült aránya a népességen belül

Az utolsó néhány évben már történtek bizonyos erőfeszítések a szegénység

csökkentésére (például a minimálbér emelése, a 13. havi nyugdíj bevezetése, az
ápolási díj kiterjesztése, a lakásköltségek és -adósságok jobb támogatása, a gyer-
mekek kedvezményes étkeztetése). 2006-tól újabb intézkedések lépnek életbe,
például egy igazságosabb családtámogatási rendszer vagy a szociális minimum
bevezetése. Ugyanakkor voltak és vannak ellentmondásos lépések is, például a
munkanélküli-járadék átalakítása álláskeresési támogatássá, a réginél rosszabb
feltételekkel (FERGE, 2005b). Vagyis folyik a harc az előnyök növeléséért és a sze-
gények kiszorításáért, de a politika e harc kimenetelét valamennyire befolyásol-
ni kezdte.

498
 KÖVETKEZTETÉS

A struktúrát formáló erők átalakulása nyomán ugrásszerűen nőttek az anyagi

– jövedelem-, vagyon-, életfeltétel- – egyenlőtlenségek. Ezek mélyen befolyásolják
a szegények és gyermekeik fizikai és társadalmi életesélyeit. 2000 táján a gyere-
kek-fiatalok mintegy ötöde olyan kevés tudással és felkészültséggel lépett ki az
iskolából, hogy szinte reménye sincs tisztes munkára. Ha nem történnek határo-
zott lépések a szegénység újratermelésének megakadályozására, egy generáción
belül baj lesz a gazdasági és társadalmi fenntarthatósággal. Nem lesznek elegen,
akik a modern technikát működtessék, akik a növekvő számú idős és állásta-
lan fenntartásának forrásait megtermeljék. A túlzott egyenlőtlenségek veszé-
lyeztetik a demokráciát – feszültségeket és erőszakot gerjesztenek, eltompítják
a közügyek iránti érdeklődést, csökkentik a társadalmi részvételt, torzítják a
szabadságot. Ugyanakkor minden tapasztalat azt igazolja, hogy olyan egyenlőt-
lenségcsökkentő, kirekesztésellenes törekvések, amelyek nem ütköznek a több-
ség érdekeivel, és nem járnak a szabadság súlyos korlátozásával, legitimálhatók.
Hogy ezek a törekvések mennyire lehetnek tartósak és hatásosak, azon múlik,
felismeri-e a közösség saját hosszú távú érdekeit, és tud-e, akar-e a politika ezek
érdekében kiegyezni az erősebb ellenérdekekkel. A kimenetel részben az érde-
keken, de másik részben az értékeken és erkölcsökön múlik – első renden azok
felelőssége, akiknek módjuk van a döntéseket és kimenetüket befolyásolni.

499
 ÖSSZESÍTETT IRODALOMJEGYZÉK

A fiatalok munkaerő-piaci helyzete. 2003. Budapest, KSH

A gazdasági szerkezetátalakítás 2001. március. A gazdasági szerkezetátalakítás társadalmi-gaz-
dasági hatásai Magyarországon. Magyarországi SAPRI nemzetközi irányító bizottság. A ma-
gyar SAPRI-kutatások fő megállapításai. Összefoglaló tanulmány
A magyar értelmiség a 80-as években. 1986. Szerk. HUSZÁR Tibor. Budapest, Kossuth Könyv-
kiadó
A munkaerő-felmérés idősorai, 1992–2001. 2002, Budapest, KSH
A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok. Országjelentés a „humán-fejlettségről”
2000–2002. 2003. FÓTI Klára szerk. MTA Világgazdasági Kutatóintézet és United Nations
Development Programme. Budapest
A szegénység és a társadalmi kirekesztődés folyamata. Tanulmányok. Budapest, KSH, 2004.
ÁDÁM Sándor – KUTAS János számításai, Foglalkoztatási Hivatal, 2004.
ADVAGIC, Sabina, 2005. State-Labour Relations in East Central Europe: Explaining Variations
in Union Effectiveness. Socio-Economic Review, Vol. 3. No. 1. 25–33.
ALBERT F. – DÁVID B., 1998. A barátokról. In: KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH
György szerk. Társadalmi Riport 1998. Budapest, Tárki, 257–276.
ALEXANDER, Jeffrey C., 2003. The Meanings of Social Life: a Cultural Sociology. New York, Ox-
ford University Press
ALWIN, Duane F., 1989. Changes in Qualities Valued in Children in the United States, 1964 to
1984. Social Science Research, 18. 195–236.
AMIN, Samir, 1997. Globalizáció vagy globális polarizáció. Eszmélet, 33. sz., 4–15.
An Organizing Model of Unionism. 1991. Labor Research Review, No. 17.
ANDERSON, Perry, 2001. Megújulások. Eszmélet, 50. sz., 126–143.
ANDICS Jenő – KÉRI Zsuzsa, 2002. Életstílus – média- és kulturális fogyasztás. In: ENYEDI NAGY
et al. szerk. Magyarország médiakönyve 2002. Budapest, Enamiké
ANDICS Jenő – SASVÁRI Gabriella, 2001. A magyar társadalom kulturális „fogyasztása” – ket-
tészakadt társadalom? In: ENYEDI NAGY et al. szerk. Magyarország médiakönyve 2000–2001.
Budapest, Enamiké
ANDOR László, 2003. A láthatatlan kéz, avagy: miért kevésbé rossz Magyarországon az IMF
reputációja, mint külföldön? Egyenlítő, 2003. június
ANDOR Mihály – LISKÓ Ilona, 2000. Iskoláztatás és mobilitás. Budapest, Iskolakultúra
ANDORKA Rudolf, 1970. A társadalmi átrétegződés és demográfiai hatásai II. Magyarországon. Bu-
dapest, KSH Népességtudományi Kutató Intézet
ANDORKA Rudolf, 1979. A magyar községek társadalmának átalakulása. Budapest, Magvető
Könyvkiadó, 133.

501
ANDORKA Rudolf, 1995. A rétegződéselmélet haszna a mai magyar társadalom kutatásában.
In: ANDORKA Rudolf – HRADIL, Stefan – P ESCHAR, Jules S. szerk. Társadalmi rétegződés. Bu-
dapest, Aula Kiadó, 33–65.
ANDORKA Rudolf, 1996. A társadalmi integráció gyenge kötései – rendszerátalakulás Magyar-
országon. Századvég, 1996. 1. sz., nyár.
ANDORKA Rudolf, 2001. Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris Kiadó
ANDORKA Rudolf – HARCSA István, 1986. A magyar társadalom modernizációja hosszú és rövid
távon, társadalmi jelzőszámokkal mérve (1970–1984). Szociológiai Műhelytanulmányok 1.,
Budapest. MKKE Szociológiai Tanszék
ANDORKA Rudolf – HARCSA István – KULCSÁR Rózsa, 1975. A társadalmi mobilitás történeti ten-
denciái. Statisztikai Időszaki Közlemények, Budapest, KSH
ANG, Ien 1991 Desperately Seeking the Audience. London – New York, Routledge
ANGELUSZ Róbert, 2004. Előszó. In: Angelusz Róbert szerk.: A társadalmi rétegződés komponen-
sei. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 7–12.
ANGELUSZ Róbert szerk., 1997. A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest, Új Mandátum
Könyvkiadó
ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert, 1991. Hálózatok, stílusok, struktúrák. Budapest, ELTE–MKI
ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert, 1995. Társadalmi átrétegződés és szociális-politikai iden-
tifikáció. Szociológiai Szemle, 2. sz., 85–98.
ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert, 1998. A kapcsolathálózati erőforrások átrendeződésének
tendenciái a kilencvenes években. In: KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH
GYÖRGY szerk. Társadalmi Riport 1998. Budapest, Tárki, 234–255.
ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert, 2000. A megszólítási szokások generációs térhódítása. In:
SPÉDER Zs. – TÓTH P. P. szerk. Emberi viszonyok. Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtu-
dományi Társaság – Századvég Kiadó, 247–270.
ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert, 2003. A konszolidáció/interszekció fogalompár perspek-
tívái a szociológiában. Szociológiai Szemle, 4. sz., 3–19.
ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert, 2004. Túl az egyötödön: a tudás- vagy az élménytársa-
dalom felé? Jel-Kép, 11. évf., 2. sz., 3–35.
ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert, 2005a. A választói tömbök rejtett hálózata. In: ANGELUSZ
Róbert – TARDOS Róbert szerk. Törések, hálók, hidak. Budapest, DKMKA, 65–160.
ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert, 2005b. A választási részvétel hazai atlaszához. In: MÉSZÁ-
ROS J. – SZAKADÁT István szerk. Magyarország politikai atlasza. Budapest, Gondolat Kiadó,
67–82.
ARRIGHI, Giovanni, 1991. A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújítása. Esz-
mélet, 15–16. sz., 145–180.
ARTNER Annamária, 2001. Bárgyú játékosok. Eszmélet, 50. sz., 218–223.
ARTNER Annamária, 2005. Pillanatkép a mai magyar valóságról Budapest, Kézirat
Á RVA László, 2000. Kormányok versenyfutása a külföldi beruházásokért. Üzleti 7, 2000. feb-
ruár 7.
Á RVA László – DICHÁZI Bertalan, 1998. Globalizáció és külföldi tőkeberuházások Magyarországon.
Budapest Kairosz Kiadó – Növekedéskutató
ASZTALOS-MORELL Ildikó, 1999. Rural Women and the Gender Division of Labour in the Post-
communist Transition, In: STAROSTA, Pawel – KOVÁCH, Imre – G ORLACH, Krzysztof eds.
Rural Societies Under Communism and Beyond. Hungarian and Polish Perspectives. Lodz,
Lodz University Press, 191–218.
AUSTIN, John L., 1962. How To Do Things with Words. Oxford, Oxford University Press
AUTOR, David H. – LEVY, Franc – MURNANE, Richard J., 2003. The Skill Content of Recent Tech-
nological Change: An Empirical Exploration. Quarterly Journal of Economics, Vol. CXVIII,
1279–1333.
BABARCZY Eszter, 1998. Siralmas posztmodern. Replika, 5. évf., június. 51–61.

502
BAJKA Gábor – KORMOS Imre – KUTAS János, 1997. Ózd és környéke foglalkoztatási gondjainak
enyhítési lehetőségei. In: MUNKÁCSY Ferencné szerk. Foglakoztatás, szociális gondok. Buda-
pest, Struktúra – Munkaügyi Kiadó
BALÁZS Éva – LANNERT Judit – SURÁNYI Bálint, 1992. Demográfiai hullám – iskola-ifjúsági munka-
nélküliség. Budapest, Akadémiai Kiadó
BALÁZS János 1999. A magyar politikai elit értékvizsgálata. In: Kurtán Sándor et al. szerk.
Magyarország politikai évkönyve 1999. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja
Alapítvány
BÁNFALVY Csaba – PORDÁNY Sarolta szerk., 1997. Munkanélküli fiatalok és pályakezdők képzése.
Budapest, Német Népfőiskolai Szövetség Nemzetközi Együttműködési Intézete
BARACS Gabriella Etelka, 1997. A nők és a mezőgazdaság. In: KOVÁCS Teréz szerk. A fenntart-
ható mezőgazdaságtól a vidékfejlesztésig. IV. Falukonferencia, Pécs, MTA Regionális Kutatá-
sok Központja, 465–468.
BARTHA Eszter, 2003. Munkások a munkásállam után. A változás etnográfiája egy volt szo-
cialista „mintagyárban”. In: NÉMEDI Dénes – SZABARI Vera – FONYÓ Attila szerk. Kötő-jelek
2002. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Doktori Iskolájának évkönyve. Buda-
pest, 117(147.
BARTUS, Tamás, 2001. Social Capital and Earning Inequalities. Groningen, ICS
BASS László ( FERGE Zsuzsa ( MÁRTON Izabella, 2003. Gyorsjelentés a szegényedésről 2000–2003.
Budapest, Szociális Szakmai Szövetség
BASS László, 2005. Egy év. Szociális problémák változása egy hátrányos helyzetű kistérségben (Szé-
csényi kistérség)
BAUMAN, Zygmunt, 2001. The Individualized Society. Cambridge, Polity Press
BAUMAN, Zygmunt, 2002. Globalizáció. A társadalmi következmények. Szeged, Szukits
BAYER József – LÉVAI Imre szerk., 2003. Globalizációs trendek. Budapest, MTA Politikai Tudo-
mányok Intézete
BECK, Urlich, 1983. Túl a renden és osztályon? (Társadalmi egyenlőtlenségek, társadalmi in-
dividualizációs folyamatok és az új társadalmi alakulatok, identitások keletkezése) In:
ANGELUSZ Róbert szerk. A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest, Új Mandátum
Könyvkiadó, 418–468.
BECK, Ulrich 1992. [2003] Risk Society: Towards a New Modernity. London, Sage. [Magyarul:
Rizikótársadalom. Budapest, Századvég]
BECK, Ulrich, 1997. Túl renden és osztályon? In: ANGELUSZ Róbert szerk. A társadalmi rétegző-
dés komponensei. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó
BECK Ulrich, 2003. A kockázat-társadalom. (Út egy másik modernitásba.) Budapest, Andorka Ru-
dolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó
BECK, Ulrich – GIDDENS, Anthoni – LASH, Scott 1994. Reflexive Modernization. Politics, Tradition
and Aesthetics in the Modern Social Order. Stanford, California, Stanford University Press
BECSKEHÁZI Attila, 1992. Szociológia és társadalomdiskurzus. Budapest, MTA Politikai Tudomá-
nyok Intézete
BELUSZKY Pál, 2003. Magyarország településföldrajza. Budapest–Pécs, Dialóg Campus Kiadó
BELUSZKY PÁL – GYŐRI RÓBERT, 1999. A magyarországi városhálózat és az EU-csatlakozás. Tér
és Társadalom, XII. évf., 1–2. sz., 1–30.
BEREND T. Iván, 1995. Átalakulás a világgazdaság perifériáin. Esély, 1995. 5. sz.
BEREND T. Iván, 2003. Kisiklott történelem. (Közép- és Kelet-Európa a hosszú 19. században.) Buda-
pest, História – MTA Történettudományi Intézete
BEREND T. Iván – R ÁNKI György, 1972. A magyar gazdaság száz éve. Budapest, Kossuth Könyv-
kiadó
BEREND T. Iván – R ÁNKI György, 1976. Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19–20. században.
Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó

503
BIBÓ István, 1948. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Válogatott tanul-
mányok 1945–1948. Budapest, 1986, Magvető Könyvkiadó, 583.
BIHARI Mihály, 1992. Divergáló pártrendszer és polarizált pártpluralizmus. In: A többpárt-
rendszer kialakulása Magyarországon 1985–1991. Szerk. Bihari Mihály. Budapest, Kossuth
Könyvkiadó, 302–317.
BISPINCK, Reinhard, 1998. Wage-Setting System – an Analysis of Differentiation, Decentra-
lisation and Deregulation of Sectorial Collective Agreements. In: HOFFMAN–JACOBI–KEL-
LER–WEISS eds. The German Model of Industrial Relations between Adaptation and Erosion.
Düsseldorf, Hans Böckler Stiftung
BLAU, Peter M., 1994. Structural Contexts of Opportunities. Chicago, University of Chicago Press
BLAU, Peter M. – SCHWARTZ, Joseph E., 1984. Cross Cutting Social Circles. Orlando, Academic Press
BLUMLER, Jay G. – KAVANAGH, Dennis, 1999. The Third Age of Political Communication: Influ-
ences and Features. Political Communication (16) 209–230.
B ÓDIS Lajos, 1997. Privatizáció, munkaszervezet és bérelosztási mechanizmusok egy nagy-
üzemi varrodában. I–II. Közgazdasági Szemle, 8–9. sz.
B OGÁR László, 2000a. A gazdaságpolitika és a magyar XXI. század. Üzleti 7, 2000. március 13.
B OGÁR László, 2000b. Szép számok szakadékkal. Üzleti 7, 2000. március 13.
B OGNÁR József, 1976. Világgazdasági korszakváltás. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyv-
kiadó
B OGNÁR László – C SIZMADY Adrienne – TAMÁS Pál – TIBOR Tímea szerk., 2005. Falupolitikák.
Budapest, Új Mandátum – MTA SZKI
B OKOR Ágnes, 1987. Szegénység a mai Magyarországon. Budapest, Magvető Könyvkiadó
B OLTE, Karl Martin – HRADIL, Stefan, 1984. Soziale Ungleichheit in der Bundesrepublik Deutsch-
land. Opladen, Leske + Budrich
B OTTOMORE, Tom, 1993. Elit and Society. 2nd ed. London, Routledge
B OURDIEU, Pierre, 1978. A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat Kiadó, Buda-
pest.
B OURDIEU, Pierre, 1984. Distinction. A Social Critique of the Judgement of Taste. Cambridge,
Mass., Harvard University Press
B OURDIEU, Pierre, 2002. A gyakorlati észjárás: A társadalmi cselekvés elméletéről. Napvilág Kiadó,
Budapest
B OZÓKI András, 2003. Az elitváltás elméleti megközelítései. Politikatudományi Szemle, 2003.
3. sz.
B ÖRÖCZ József 1995. Színlelt nagy átalakulás? Politikatudományi Szemle, 3. sz., 19–39.
B ÖRÖCZ, József – RONA-Tas, András 1995. Small Leap Forward: Emergence of the New Econo-
mic Elites. Theory and Society, Vol. 24, No. 5, 751–781.
BRAUDEL, Fernand, 1985. Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus (XV–XVIII. század). (A min-
dennapi élet struktúrái.) Budapest, Gondolat Kiadó
BREEN, Richard – ROTTMAN, David B., 1995. Class Analysis and Class Theory. Sociology, 29,
453–473.
BREIGER, R., 1991. A foglalkozási mobilitás strukturális elemzése. In: ANGELUSZ Róbert – TAR-
DOS Róbert szerk. Társadalmi rejtett hálózat. Budapest, MKI
BRUSCO, Sebastiano – SABEL, Charles, 1981. Artisian production and economic groth. In: WIL-
KINSON, Frank ed.: The Dynamics of Labour Market Segmentation. London, Academic Press
BRUSZT László – SIMON János, 1992. A Nagy Átalakulás. Elméleti megközelítések és állampolgári
vélemények a demokráciáról és a kapitalizmusról. Politikatudományi Szemle, 1992. 1. sz.
BRUSZT László – STARK, David 1996. Vállalatközi tulajdonosi hálózatok a kelet-európai kapita-
lizmusban. Közgazdasági Szemle, 3. sz. 183–203
BUKODI Erzsébet, 2000a. Háztartások tartós javai. Budapest, KSH, 2000
BUKODI Erzsébet, 2000b. Szülői erőforrások és iskolázási egyenlőtlenségek. In: ELEKES Zs. SPÉDER
Zs. szerk. Törések és kötések a magyar társadalomban. Budapest, ARTT–Századvég

504
BUKODI Erzsébet, 2001. A háztartások gazdálkodási magatartásának néhány eleme. Budapest,
KSH, Életmód-Időmérleg
BUKODI Erzsébet, 2001. A nemzedékek közötti mobilitás alakulása 1983 és 2000 között. Budapest,
KSH
BUKODI Erzsébet, 2001. A párkapcsolat-formálódás és -felbomlás néhány társadalmi megha-
tározója In: NAGY Ildikó – PONGRÁCZ Tiborné – TÓTH István György szerk. Szerepváltozások.
Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2001. Budapest, Tárki
BUKODI Erzsébet, 2002. Párkapcsolat-formálódás az ezredfordulón. In: Szabó Andrea – Bauer
Béla – Laki László szerk. Ifjúság 2000. Tanulmány I. Budapest, Nemzeti Ifjúságkutató
Intézet
BUKODI Erzsébet, 2002. Társadalmi mobilitás, 1983–2000. In: KOLOSI Tamás – TÓTH István
György – VUKOVICH György szerk. Társadalmi Riport 2002. Budapest, Tárki, 193–206.
BUKODI Erzsébet, szerk., 2003. Társadalmi helyzetkép, Budapest, KSH
BUKODI Erzsébet, 2004a. Az idősek társadalmának rétegződése. In: GICZI J. – S. MOLNÁR E.
– SÁGHI G. szerk. Az idősek életkörülményei. Budapest, KSH
BUKODI Erzsébet szerk., 2004b. Társadalmi helyzetkép 2003. Budapest, KSH
BUKODI Erzsébet, 2006. Társadalmunk szerkezete különböző nézőpontokból (l. e kötetben 105–
159)
BUKODI Erzsébet – ALTORJAI Szilvia – TALLÉR András, 2005. A társadalmi rétegződés aspektusai.
Budapest, KSH, (Társadalomstatisztikai füzetek, 45.)
BUKODI Erzsébet – FÓTI János – LAKATOS Miklós – ZÁHONYI Márta, 1999. A foglalkozási rétegző-
dés modelljei. Budapest, KSH
BUKODI Erzsébet – KOVÁCS Marcell – ZÁHONYI Márta, 2005. A háztartások rétegződése. Népszám-
lálás 25. Budapest, KSH
BUKODI Erzsébet – ZÁHONYI M., 2004. A társadalom rétegződése. Népszámlálás 16. Budapest,
KSH
BURKE, Peter, 1991. Nép kultúra a kora újkori Európában. Budapest, Századvég Kiadó – Hajnal
István Kör
CARLEY, Mark, 2004. Industrial relations in the EU, Japan and USA, 2002. EIRO, Dublin. http://
www.eiro.eurofound.eu.int/2004/01/feature/tn0401101f.html
CARTER, Erica – DONALD, James – SQUIRES, Judith eds., 1995. Cultural Remix. Theories of Politics
and the Popular. London, Lawrence & Wishart
CASTEL, Robert, 2005. A társadalmi biztonság elvesztése. Esély, 2005. 4–6. sz.
CASTELLS, Manuel 1997. The Power of Identity. Volume 2: The Information Age: Economy, Society
and Culture. Oxford–Malden, Mass., Blackwell Publishers
CASTELLS, Manuel, 2005. A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora. Gazdaság, társa-
dalom, kultúra. I. Budapest, Gondolat Kiadó, 11–43.
CHISHOLM, Lynne, 1993. Élesebb lencse vagy új kamera. (Ifjúságkutatás, ifjúság és társadalmi
változás Nagy-Britanniában) In: GÁBOR Kálmán szerk. Civilizációs korszakváltás és ifjúság.
(A kelet- és nyugat-európai ifjúság kulturális mintái.) Budapest, Miniszterelnöki Hivatal Ifjú-
sági Koordinációs Titkársága
CLAMFORS, Lars – DRIFFILL, John, 1988. Bargaining Structure, Corporatism and Macroecono-
mic Performance. Economic Policy, No. 6.
CLARKE, Simon – FAIRBROTHER, Peter, 1994. Post-Communism and the Emergence of Industrial
Relations in the Workplace. In: HYMAN, Richard – FERNER, Anthony eds. New Frontiers in
European Industrial Relations. Oxford, Blackwell
CLARK, Terry N. – LIPSET, Martin S. 1991. Are Social Classes Dying? International Sociology, 6.
COLEMAN, John, 1998. Társadalmi tőke az emberi tőke termelésében. In: LENGYEL Gy. – SZÁNTÓ
Z. szerk. Tőkefajták. A társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Budapest, Aula
Kiadó
COLLINS, Randall, 2003. A státuskultúrák termelése és a nők In: WESSELY Anna szerk. A kultú-
ra szociológiája. Budapest, Kiadó – Láthatatlan Kollégium, 160–173.

505
CORNER, John – P ELS, Dick 2003. Introduction: The Re-styling of Politics. In: CORNER, John
P ELS, Dick eds. Media and the Restyling of Politics. London, Sage, 1–19.
CORRIGAN, Peter 1997. The sociology of consumption. London, Thousand Oaks, New Delhi,
Sage Publication
COTTLE, Simon, 1998. Ulrich Beck, ’Risk Society’ and the Media. A Catastrophic View. Euro-
pean Journal of Communication (13) 1. 5–32.
CROMPTON, Rosemary, 1993. Class and Stratification: An Introduction to Current Debates. Camb-
ridge, Oxford, Polity Press
CROMPTON, Rosemary – JONES, Gareth, 1984. White-Collar Proletariat. London, Macmillan
CROMPTON, Rosemary – DEVINE, Fiona – SAVAGE, Mike – SCOTT, John eds. 2000. Renewing Class
Analysis. Oxford–Malden, Blackwell Publishers
CROMPTON, Rosemary – SCOTT, John 2000. Introduction: The State of Class Analysis. In:
CROMPTON, Rosemary – DEVINE, Fiona – SAVAGE, Mike – SCOTT, John eds. 2000. Renewing
Class Analysis. Oxford–Malden, Blackwell Publishers 1–15.
CROSS, Garry, 1993. Time and Money: The Making of Consumer Culture. London – New York,
Routledge
CROSSICK, Geoffrey – HAUPT, Heinz-Gerhard, 1995. The Petite Bourgeoisie in Europe. London
– New York, Routledge
CZAKÓ Ágnes, 1997. Kisvállalkozások a kilencvenes évek elején. Szociológiai Szemle, 2. sz.
CZAKÓ Ágnes – KUCZI Tibor – LENGYEL György – VAJDA Ágnes, 1994. Vállalkozók és vállalkozások.
Budapest, KSH–BKE
CZAKÓ Ágnes – SÍK Endre, 1995. A hálózati tőke szerepe Magyarországon a rendszerváltás
előtt és után. 2000, 7. sz., 3–12.
C SABA László, 2000. A rendszerváltás gazdaságtana – új lehetetlenségi törvény felé? Külgaz-
daság, 2000. június
C SABINA Zoltán – KOPASZ Marianna – LEVELEKI Magdolna, 2001. A szerződéses bizalom a ha-
zai feldolgozóipari vállalatok üzleti kapcsolataiban. Szociológiai Szemle, 1. sz.
C SANÁDI Gábor – LADÁNYI János, 1992. Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai. Bu-
dapest, Akadémiai Kiadó
C SANÁDI Mária, 1987. A döntési mechanizmus szerkezete. Társadalomkutatás, 1987. 4. sz.
C SÁSZI Lajos, 2002. A média rítusai. Budapest, Osiris Kiadó
C SÁSZI Lajos, 2004. Az egészségnevelés reprezentációja a médiában. Médiakutató, 5. évf. (tél)
C SATÁRI Bálint 2005. A magyar falusi és tanyás térségek néhány területi konfliktusa. In: B OG -
NÁR László – C SIZMADY Adrienne – TAMÁS Pál – TIBOR Tímea szerk., Falupolitikák. Budapest,
Új Mandátum – MTA SZKI, 99–108.
C SÉFALVAY Zoltán 1999. Helyünk a nap alatt… Magyarország és Budapest a globalizáció korában.
Budapest, Kairosz Kiadó
C SEGÉNY Péter – KÁKAI László – KERN Tamás – KUCSERA Tamás Gergely – SZABÓ Andrea, 2001.
Sikerágazat: az állami felsőoktatás Magyarországon. Budapest, HÖOK
C SEH-SZOMBATHY László, 1979. Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest, Gondolat
Kiadó
C SEH-SZOMBATHY László, 1991. A családi értékek változása és ennek hatása a családi alakulá-
sára. In: Társas kapcsolatok. Műhely I. Budapest, Gondolat Kiadó, 7–19.
C SEPELI György – KÉRI László – STUMPF István szerk., 1995. Az alattvalótól az állampolgárig. Bu-
dapest, MTA Politikai Tudományok Intézete
C SEPELI György – ÖRKÉNY Antal – SWEPPELE, Kim Lane, 1996. Acquired Immune Deficiency
Syndrome in Social Science in Easter Europe. Replika, Special Issue
C SEPELI György – ÖRKÉNY Antal – SZÉKELYI Mária, 1998. Válaszúton a magyar oktatási rendszer.
Budapest, Új Mandátum Kiadó
C SEPELI György – WESSELY Anna, 1992. A közép-európai szociológia kognitív esélye. Replika,
1–2. sz.

506
C SIGÓ Péter, 2004. Törzsközönségek – identifikáció és közéleti tudás a kereskedelmi média
korában. In: LÁNCZI András szerk. XXI. Század Intézet Évkönyve. Budapest, XXI. Század
Intézet
C SIGÓ Péter, 2005a. Miért nincs hatása a kereskedelmi híradóknak? – valóság-hatás és perfor-
matív hatás a kereskedelmi média korában. In: Bayer József – Bajomi-Lázár Péter szerk.
Média, politika, globalizáció. Budapest, MTA PTI
C SIGÓ, Péter, 2005b. Representation and Performance. Towards a performative model of media
effects. A First European Communication Conference-en bemutatott papír
C SIGÓ Péter, 2005c. Közéleti diskurzusok és identitások a népszerű média terében. Médiaku-
tató, 6. évf., 4. sz.
C SIGÓ Péter, 2006. Kereskedelmi média és késő modern individualizáció. (l. e kötetben)
C SITE András 2001. Balliberálisok, jobboldaliak, függetlenek és extravagánsok. Századvég,
2001. ősz.
C SITE András, 2004. Reménykeltők. PhD-értekezés
C SITE András – C SURGÓ Bernadett – HIMESI Zsuzsa – KOVÁCH Imre, 2002. Agrárpolitikai „ha-
tásvizsgálat”: földhasználat, foglalkoztatottság, üzemszerkezet. In: KOVÁCH Imre szerk.
Hatalom és társadalmi változás. A posztszocializmus vége. Budapest, Napvilág Kiadó, 314.
C SITE, András – C SURGÓ, Bernadett – KOVÁCH, Imre – KRISTÓF, Luca – NAGY, Ildikó, 2004. Buil-
ding Rurban Relations. Budapest, Institute for Political Sciences, Hungarian Academy of
Science
C SITE András – HIMESI Zsuzsa – KOVÁCH Imre, 2001. A gazdasági elit szociológiai összetételének
és jellemzőinek empirikus vizsgálata. Kutatási zárójelentés
C SITE András – Kovách Imre, 1998. Gazdasági elit: útban az osztályhatalomhoz. Társadalmi
Szemle, 53. évf. 4. sz., 16–33.
C SITE András – KOVÁCH Imre, 2002. Vidéki történet. In: Kovách Imre szerk. Hatalom és társa-
dalmi változás. A posztszocializmus vége. Budapest, Napvilág Kiadó
CSIZÉR Kata, 2000. A rendszerváltás megítélése három visegrádi országban. In: Társadalmi ri-
port 2000. Szerk. KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH György. Budapest, Tárki
C SIZMADIA Ervin, 1991. Generációk a politikában. Magyar Nemzet, 1999. március 29.
C SIZMADIA Ervin, 1992. Utak a pártosodáshoz. In: A többpártrendszer kialakulása Magyaror-
szágon 1985–1991. Szerk. BIHARI Mihály. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 7–39. DEMSZKY
Gábor, 2003. Liberalizmus a gyakorlatban. In: PALLAI Katalin szerk. A Budapest-modell.
(Egy liberális várospolitikai kísérlet.) Budapest, Nyílt Társadalom Intézet Alapítvány
C SIZMADY Adrienn, 2003. A lakótelep. Budapest, Gondolat Kiadó
C SURGÓ Bernadett, 2002. Gazdaasszonyok és farmerfeleségek Családi gazdálkodás Mező-
túron. Századvég, 25. sz., 47.
C SURGÓ Bernadett, 2005a. Házastárs és társ a mezőgazdaságban. Családi munkamegosztás
és döntések a mezőgazdasági vállalkozó családokban. In: PALASIK Mária – SIPOS Balázs
szerk. Házastárs? Vetélytárs? Munkatárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarorszá-
gon. Budapest, Napvilág Kiadó, 115–128.
C SURGÓ Bernadett, 2005b. Híres író – írói hírnév. Reputáció és hatalom a jelenkori magyar
irodalmi elitben. Századvég, 2005. 2. sz.
C SURGÓ Bernadett – HIMESI Zsuzsa – KOVÁCH Imre, 2002. Elitek és politikai preferenciák.
In: KURTÁN Sándor – SÁNDOR Péter – VASS László szerk. Magyarország politikai évkönyve
2001-ről. Budapest, DKMKA, I. 318–337.
C SURGÓ Bernadett – KOVÁCH Imre, 2003. A kulturális elit politikai preferenciái. In: BAYER Jó-
zsef – KISS Balázs szerk. Trendváltozások. Tanulmányok. Budapest, MTA Politikai Tudomá-
nyok Intézete
DAHRENDORF, Ralf, 1957. Az osztálytársadalom modellje Karl Marxnál. In: ANGELUSZ Róbert
szerk. A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 138–155.

507
DÁNYI Endre – ALTORJAI Szilvia, 2003. A kritikus tömeg és a kritikusok tömege. Az e-demok-
rata attitűd vizsgálata Magyarországon. Médiakutató, 4. évf., ősz
DARVAS Ágnes – TAUSZ Katalin, 2000. Gyorsjelentés a gyerekszegénységről Magyarországon és
Romániában. Budapest, Szociális Szakmai Szövetség, 5.
DARVAS Ágnes – TAUSZ Katalin, 2004. Szegénység és kirekesztés gyermekkorban. In: A sze-
génység és a társadalmi kirekesztődés folyamata. Tanulmányok. Budapest, KSH
DÉNES Attila – MARELYIN KISS József, 2003. Azért a politika az úr – az önkormányzati multipo-
zicionális elit kialakulása Magyarországon. In: KURTÁN Sándor et al. szerk. Magyarország
politikai évkönyve 2003. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány
DESSEWFFY Tibor, 2002. A kocka el van veszve. Budapest, Aula
DESSEWFFY Tibor szerk. Internet.hu. A magyar társadalom digitális gyorsfényképe. I. Budapest,
Infonia–Aula, 115–137.
DESSEWFFY Tibor – GALÁCZ Anna – GAYER Zoltán, 2003. Az internet és más infokommuni-
kációs eszközök terjedése Magyarországon. IN: Z. KARVALICS László – DÓRA Ilona, 1997.
Fiatalok lakásproblémái. In: Falussy Béla szerk. A gyermekek és az ifjúság helyzete. Tanul-
mányok. Ifjúság és társadalom. Budapest, KSH Népességtudományi Kutató Intézet kutatási
jelentései. Társadalomstatisztikai füzetek 20., 3. sz.
DEVINE, Fiona – SAVAGE, Mike 2000. Conclusion: renewing class analysis. In: CROMPTON, Rose-
mary – DEVINE, Fiona – SAVAGE, Mike – SCOTT, John eds. 2000. Renewing Class Analysis.
Oxford – Malden, Blackwell Publishers.
DOREIAN, Patrick – FARARO, Thomas eds., 1998. The Problem of Solidarity. Theory and Models.
Amsterdam, Gordon and Breach
DOUGLAS, Mary, 1997. In: Defence of Shopping. In: Pasi Falk and Collin Campbell eds: The
Shopping Experience. London, Thousand Oaks – New Delhi, Sage Publication 15–30.
DÖGEI Ilona, 2002. A mindennapi élet problémái egy közepes népességű községben. In: Kis-
települési hátrányok – alapellátási nehézségek. 2002. Budapest, Nemzeti Család- és Szociál-
politikai Intézet
DYER, Jeffrey H., 2002. Vállalatok közötti hatékony együttműködés: a vállalatok tranzakciós
költségeinek minimalizálása és a tranzakciós érték maximalizálása. In: CHIKÁN Attila
szerk. Vállalatelméleti szöveggyűjtemény. Budapest, Aula Kiadó
EDWARDS, Richard C. et al., 1975. Labor Market Segmentation. Lexington, Mass., Heath Co.
EGIDI, Viviana – SCHIZZEROTTO, Antonio, 1996. Social Stratification and Mobility. Concepts,
Indicators and Examples of Application. Proceedings of the Siena Group Meeting Paris,
INSEE
ÉKES Ildikó, 2000. „Még saját szintünknél is sokkalta rosszabbul keresünk.” Üzleti 7., 2000.
augusztus 14.
ÉKES Ildikó, 2003. A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Budapest, Rejtjel Kiadó
ELEKES Zsuzsanna – PAKSI Borbála, 2003. A középiskolások drogfogyasztása 2003-ban Buda-
pesten. (Helyzetkép és tendenciák.) Addiktológia, 3–4.
ELIAS, Peter – MCKNIGHT, Abigail, 2003. Earnings, Unemployment and the NS-SEC. In: ROSE,
David – P EVALIN, David J. eds. A Researcher’s Guide to the National Statistics Socio-economic
Classification. London, Sage
ELLISON, Nick 1997. Towards a New Social Politics: Citizenship and Reflexivity in Late Moder-
nity. Sociology 31 (4) 697–717.
ELSTER, Jon, 1985. Making Sense of Marx. Cambridge, Cambridge University Press
ELSTER, Jon, 1995. A társadalom fogaskerekei. Budapest, Osiris Kiadó
EMBER Anikó, 2002. A bevásárlóközpontok fejlődése a kezdetektől napjainkig. Budapest, Magyar
Bevásárlók Szövetsége
ENYEDI György – HORVÁTH Gyula szerk., 2002. Táj, település, régió. Budapest, MTA Társadalom-
kutató Központ – Kossuth Könyvkiadó

508
Enyedi György, 1996. Regionális folyamatok Magyarországon. (Ember, település, régió.) Buda-
pest, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület
ENYEDI György szerk., 1993. Társadalmi- területi egyenlőtlenségek Magyarországon. Budapest,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
ENYEDI György szerk., 2000. Magyarország településkörnyezete. Budapest, Magyar Tudomá-
nyos Akadémia
ENYEDI NAGY et al. szerk. Magyarország médiakönyve 2002. Budapest, Enamiké
ERDEI Ferenc, 1987. A magyar társadalom. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 36–37.
ERIKSON, Robert – G OLDTHORPE, John H., 1992. The Constant Flux. Oxford, Clarendon Press
ERIKSON, Robert – G OLDTHORPE, John H. – PORTOCARERO, Lucienne, 1979. Intergenerational Class
Mobility in Three Western European Societies. British Journal of Sociology, 30, 303–343.
[Magyarul: Intergenerációs osztálymobilitás és a konvergenciatézis Anglia, Franciaország
és Svédország példáján. Szociológiai Figyelő, 1986. 2–3. sz., 5–39.]
Értelmiségiek, diplomások, szellemi munkások. 1978. Szerk. HUSZÁR Tibor. Budapest, Kossuth
Könyvkiadó
ESSER, Hartmut, 2000. Soziologie. Band 4. Spezielle Grundlagen: Oppurtunitäten und Restriktio-
nen. Frankfurt, Campus
ESTÓK Éva, 2005. A jó (értelmiségi) anya In: PALASIK Mária – SIPOS Balázs szerk. Házastárs?
Vetélytárs? Munkatárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest,
Napvilág Kiadó, 150–156.
European Economy, 1998. No 66. Review
European Economy, 1999. No 69. Review
Europe’s green ring. 2001. Ed. by Leo Granberg et al. Ashgate, cop.
EYAL, Gil – SZELÉNYI, Iván – TOWNSLEY, Elanor, 1998. Making Capitalism without Capitalists: The
New Ruling Class in Eastern Europe. London, Verso
EYAL, Gill – SZELÉNYI Iván – TOWNSLEY, Elanor, 1996. Posztkommunista menedzserizmus: a
gazdasági intézményrendszer és a társadalmi szerkezet változásai. Politikatudományi
Szemle, 2., sz.., 7–29.; 3. sz., 7–32.
EYAL, Gill – SZELÉNYI, Iván – TOWNSLEY, Elanor 1998. Making Capitalism without Capitalist. Lon-
don, Verso
EYRAUD, Francois – MARSDEN, David – SILVESTRE, Jean-Jacques, 1990. Occupational and Internal
Labour Markets in Britain and France. International Labour Review, 1990. No. 4. 501–517.
FÁBIÁN Zoltán – KOLOSI Tamás – RÓBERT Péter, 2000. Fogyasztás és életstílus. In: KOLOSI Tamás
– TÓTH István György – VUKOVICH György szerk. Társadalmi Riport 2000. Budapest, Tárki
FÁBIÁN Zoltán – RÓBERT Péter – SZIVÓS Péter, 1998. Anyagi-jóléti státuscsoportok társadalmi
miliői. In: KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH György szerk. Társadalmi Ri-
port 1998. Budapest, Tárki
FALK, Pasi –CAMPBELL, Colin eds., 1997. The Shopping Experience. London, Thousand Oaks,
New Delhi, Sage Publication
FALUSSY Béla – HARCSA István, 2000. Életmód – időmérleg. Időfelhasználás 1986 és 1999 őszén.
Budapest, KSH
FALUSSY Béla – LAKI László – TÓTH Gábor, 1991. Egyetemi és főiskolai kollégisták életmódja. (Eöt-
vös füzetek) Budapest, Eötvös József Kollégium
FALUSSY Béla szerk., 1997. A gyermekek és az ifjúság helyzete. Tanulmányok. Ifjúság és társadalom.
Budapest, KSH Népességtudományi Kutató Intézet kutatási jelentései. Társadalomsta-
tisztikai füzetek 20., 3. sz.
FALUSSY Béla, 2001. Társadalmi hatások és változások a férfiak és nők munkaidő-felhasználá-
sában. In: NAGY Ildikó – PONGRÁCZ Tiborné – TÓTH István György szerk. Szerepváltozások,
2001. Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága
FARKAS Péter, 2002. A globalizáció és fenyegetései. (A világgazdaság és a gazdaságelméletek zava-
rai.) Budapest, Aula Kiadó

509
FAZEKAS Károly szerk., 2002. Munkaerő-piaci tükör. Budapest, MTA Közgazdaságtudományi
Kutatóközpont, Országos Foglalkoztatási Közalapítvány
FAZEKAS Károly, 2004. Regionális különbségek a munkaerőpiacon. In: LAKY Teréz: A magyar-
országi munkaerőpiac 2004. Budapest, OFA, 138–142.
FAZEKAS Károly – KÖLLŐ János [1998]. A külföldi érdekeltségű vállalatok munkaerő-keresleté-
nek jellemzői. In: FAZEKAS Károly szerk. Munkaerőpiac és regionalitás az átmenet időszaká-
ban. Budapest, MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont, 29–58.
FEATHERSTONE, Mike, 1991. Consumer Culture and Postmodernism. London, Sage.
FEATHERSTONE, Mike, 1995. Undoing culture. Globalization, Postmodernism and Identities. Lon-
don, Sage
FEATHERSTONE, Mike, 1995. Undoing Culture.Globalisation, Postmodernism and Identities. Lon-
don, Sage
FEATHERSTONE, Mike, 1997. A test a fogyasztói kultúrában. Ford. Erdei Pálma. In: FEATHERS -
TONE, Mike – HEPWORTH, Mike – TURNER, Bryan S.: A test. Társadalmi fejlődés, kulturális
teória. Budapest, Jószöveg Műhely FERGE Zsuzsa, 1969. Társadalmunk rétegződése. (Elvek és
tények) Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Könyvtára
FERGE Zsuzsa 1969. Társadalmunk rétegeződése. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
FERGE Zsuzsa, 2000. Elszabaduló egyenlőtlenségek. In: Elszabaduló egyenlőtlenségek: állam,
kormányok, civilek. Budapest, Hilscher Szociálpolitikai Egyesület – ELTE Szociológiai In-
tézet
FERGE Zsuzsa, 2001. A magyarországi szegénységről. Info-Társadalomtudomány, 54. sz.
FERGE Zsuzsa, 2002. Struktúra és egyenlőtlenségek a régi államszocializmusban és az újkapi-
talizmusban. Szociológiai Szemle, 2. sz., 9–33.
FERGE Zsuzsa, 2002a. A társadalom, amelyben élünk. Mindentudás Egyeteme, http://www.
mindentudas.hu/ferge/index.html
FERGE Zsuzsa, 2002b. Struktúra és egyenlőtlenségek a régi államszocializmusban és az újka-
pitalizmusban. Szociológiai Szemle, 4. sz., 9–33.
FERGE Zsuzsa, 2005a. Ellenálló egyenlőtlenségek. (A mai egyenlőtlenségek természetrajzá-
hoz.) Esély, 4 sz., 3–41.
FERGE Zsuzsa, 2005b. 100 lépés program – Ellentmondásos előrelépések. Egyenlítő, 5. sz. (no-
vember), 2–10.
FERGE Zsuzsa – DARVAS Ágnes – TAUSZ Katalin 2002. Társadalmi védelem, kirekesztés és szegény-
ség Magyarországon. Budapest, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal, Kelet-közép-európai
Iroda
FLAP, Henk, 1989. Patronage. An Institution in its Own Right. In: HECHTER, M. – OPP, K.
– WIPPLER, R. eds. Social Institutions. New York, De Gruyter, 225–243.
FLECK, Christian – NOWOTNY, Helga, 1993. A Marginal Discipline in the Making: Austrian
Sociology in a European Context. In: NEDELMANN, Brigitta – SZTOMPKA, Piotr eds. Sociology
in Europe. In Search of Identity. Berlin – New York
Fordulat és reform 1987. Medvetánc (melléklet), 1987. 2. sz.
FÓTI János – ILLÉS Sándor, 1992. A nagy létszámú generáció pályakezdésének problémái. De-
mográfia, 1992. 3–4. sz.
FÓTI Klára szerk., 2003. A szegénység enyhítéséért – helyzetkép és javaslatok. Országjelentés a
„humán fejlettségről”. Budapest, MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations De-
velopment Programme, 25.
FÓTI Klára szerk., 2003. A szegénység enyhítésért – helyzetkép és javaslatok 2000–2002. Bu-
dapest, MTA Világgazdasági Kutatóintézet – United Nations Development Programme
FÖLDES György, 2005. Reformok Kelet-Közép-Európában. Egyenlítő, 2005. 1. sz.
FÖLDES György – INOTAI András szerk., 2001. A globalizáció kihívásai és Magyarország. Budapest,
Napvilág Kiadó

510
FREEMAN, Richard B. [1998]. War of the models: Which labour market institutions for the 21 st
century? Labour Economics, Vol. 5. 1–24.
FREGE, Carola – TÓTH, András [1999]. Institutions Matters: Union Solidarity in Hungary and
East Germany. British Journal of Industrial Relations, Vol. 37, No. 1, March, 117–140.
FREY Mária, 1994. Az állam szerepe a foglalkoztatáspolitikában és a munkaerő-piaci progra-
mok menedzselésében. Budapest, Munkaügyi Kutatóintézet
FREY Mária, 1997. Nők a munkaerőpiacon. In: LÉVAI Katalin – TÓTH István György szerk. Sze-
repváltozások. Jelentés a nők helyzetéről. Budapest, Tárki, MM, Egyenlő Esélyek Titkársága,
13–34.
FRITH, Simon, 1996. Music and Identity. In: HALL, Stuart – Du Gay, Paul: Questions of Cultural
Identity. London, Sage, 108–128.
FRITH, Simon, 2002. Music and Everyday Life. Critical Quarterly, 44 (1) 35–48.
FURLONG, Andy – STALDER, Barbara – AZZOPARDI, Anthony, 2003. Sebezhető ifjúság. (Sebezhetőség
az oktatásban, a munkavállalásban és a szabadidőben) Európában – perspektívák. Belvedere
Meridionale, Szeged
FUSSEL, Paul, 1987. Osztálylétrán Amerikában. Budapest, Európa Könyvkiadó
FÜSTÖS László – GUBA László szerk., 2004. Társadalmi regiszter 2002. Budapest, MTA Politikai
Tudományok Intézete – MTA Szociológia Kutatóintézet
G. FEKETE Éva, 2004. Észak-magyarországi Stratégiai Füzetek, MTA Regionális Kutatások Köz-
pontja, Pécs, I. évf., 1. sz., 40–97.
GÁBOR Kálmán szerk., 1993. Civilizációs korszakváltás és ifjúság. (A kelet- és nyugat-európai ifjú-
ság kulturális mintái.) Budapest, Miniszterelnöki Hivatal Ifjúsági Koordinációs Titkársága
GÁBOR Kálmán szerk., 2000. Társadalmi átalakulás és ifjúság. (A szabadság mint esély?) Szeged,
Belvedere Meridionale
GÁBOR Kálmán szerk., 2004. Ifjúsági korszakváltás. Az ifjúság az új évezredben. Szeged, Belve-
dere Meridionale
GÁBOR Kálmán, 2002. A magyar fiatalok és az iskolai ifjúsági korszak. Túl renden és osz-
tályon? In: SZABÓ Andrea – BAUER Béla – LAKI László szerk. Ifjúság 2000. Tanulmány I.
Budapest, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet
GÁBOR R. István, 1997. Belső versus foglalkozási munkaerőpiac – a posztszocialista átalakulás
elhanyagolt dimenziója. Közgazdasági Szemle, 6. sz
GÁBOR R. István – GALASI Péter, 1981. A második gazdaság. (Tények és hipotézisek) Budapest,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
GÁBOS András ( SZÍVÓS Péter 2004. A szegénység különböző metszetei. In: Szívós Péter – Tóth
István György szerk. Stabilizálódó társadalomszerkezet. Tárki Monitor Jelentések 2003. Buda-
pest, Tárki
GALÁCZ Anna – MOLNÁR Szilárd, 2003. Magyarországi információs egyenlőtlenségek. In: Z.
KARVALICS László – DESSEWFFY Tibor szerk., Internet.hu. A magyar társadalom digitális gyors-
fényképe. I. Budapest, Infonia–Aula, 138–160.
GALBRAITH, J. K., 1970. Az új ipari állam. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
GALBRAITH, John K., 1971. The Industrial State. New York, Mentor
GÁLIK Mihály, 2004. A médiatulajdon hatása a média függetlenségére és pluralizmusára Ma-
gyarországon. Médiakutató, 2004. ősz
GALLIE, Duncan, 1996. New Technology and the Class Structure: The Blue-Collar/White-Col-
lar Divide Revisited. The British Journal of Sociology, 47. 447–473.
GANS, Herbert J., 1998. Népszerű kultúra és magaskultúra. In: WESSELY Anna szerk. A kultúra
szociológiája. Budapest, Kiadó – Láthatatlan Kollégium
GAZSÓ Ferenc, 1990a. Káderbürokrácia és értelmiség. Társadalmi Szemle, 1990. 11. sz.
GAZSÓ Ferenc, 1990b. Rendszerváltás és iskola. Kritika, 7. sz.
GAZSÓ Ferenc, 1993. A társadalmi szerkezetváltozás és az oktatási rendszer. Új Pedagógia
Szemle, 1993. 12. sz.

511
GAZSÓ Ferenc, 1995. Nemzedéki orientációk instabil társadalmi környezetben. In: GAZSÓ Fe-
renc – STUMPF István szerk. Vesztesek. Ifjúság az ezredfordulón. Budapest, Ezredforduló
Alapítvány
GAZSÓ Ferenc, 1997. A társadalmi folyamatok és az oktatási rendszer. Századvég, 7. sz.
GAZSÓ Ferenc, 2001. A társadalmi szerkezetváltás trendjei. In: FÖLDES György – INOTAI András
szerk. A globalizáció kihívásai és Magyarország. Budapest, Napvilág Kiadó
GAZSÓ Ferenc, 2001. Mit tehet az iskola? Educatio, 4. sz.
GAZSÓ Ferenc, 2004. A politika világa állampolgári nézőpontból. In: FÜSTÖS László – GUBA
László szerk. Társadalmi Regiszter 2002. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete
– MTA Szociológiai Kutatóintézet
GAZSÓ Ferenc – LAKI László, 1999. Esélyek és orientációk. (Fiatalok az ezredfordulón.) Budapest,
OKKER Kiadó
GAZSÓ Ferenc – LAKI László, 2003. A társadalmi folyamatok generációs hatásai és következményei.
(Kutatási zárótanulmány.) Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete
GAZSÓ Ferenc – LAKI László, 2004. Fiatalok az újkapitalizmusban. Budapest, Napvilág Kiadó
GAZSÓ Ferenc – STUMPF István szerk., 1992. Rendszerváltozás és ifjúság. Budapest, MTA Politi-
kai Tudományok Intézete
GAZSÓ Ferenc – STUMPF István szerk., 1995. Vesztesek. Ifjúság az ezredfordulón. Budapest, Ez-
redforduló Alapítvány
GEISSLER, Rainer, 1996. Kein Abschied von Klasse und Schicht. Kölner Zeitschrift für Soziologie
und Sozialpsychologie, Vol. 2. 319–338.
GERBER, T. – HAUT, M., 2004. Tightening Up: Declining Class Mobility during Russia’s Market
Transition. American Sociological Review, Vol. 69/5 October, 677–703.
GERGELY András szerk., 2003. Magyarország története a 19. században. Budapest, Osiris Kiadó
GERSCHENKRON, A., 1984. A gazdasági elmaradottság történelmi távlatból. Budapest, Gondolat
Könyvkiadó
GIDDENS, Anthoni, 1990. The consequences of modernity. Cambridge, Polity Press
GIDDENS, Anthoni, 1991. Modernity and Self-identity: Self and Society in the Late Modern Age.
Cambridge, Politiy Press
GIDDENS, Anthoni, 1994. Living in a Post-traditional Society. In: BECK, Ulrich – GIDDENS, An-
thoni – LASH, Scott eds. Reflexive Modernization. Cambridge, Polity Press, 56–109.
GIESECKE, Johannes – GROSS, Martin, 2003. Temporary Employment: Chance or Risk? Euro-
pean Sociological Review, Vol. 2. 161–177.
GLUCHOWSKI, Peter, 1987. Lebensstile und Wandel der Wahlerschaft in der Bundersrepublik
Deutschland. Aus Politik und Zeitgeschichte, B 12/87, 18–32.
GLUCHOWSKI, Peter, 1989. Vom Milieu zum Lebensstil- Wandel der Wahlerschaft. Eichholz-Brief,
4/89, 66–76.
GLUCHOWSKI, Peter, 1991. Lebensstile und Wahlerverhalten. In: Veen, Hans-Joachim – Noelle-
Neumann, Elisabeth eds.: Wahlerverhalten im Wandel. Paderborn, 209–244.
G OFFMAN, Erving, 1990 [1959]. The Presentation of Self in Everyday Life. London, Penguin
Books
G OLDTHORPHE, John H., 1983. Women and Class Analysis: In: Defence of the Conventional
View. Sociology, 17. 465–488.
G OLDTHORPE, John H. – L OCKWOOD, David, 1963. Affluence and the British Class Structure.
Sociological Review, Vol 11. No. 2.
G OLDTHORPE, John H. – L OCKWOOD, David – BECHHOFER, Frank – P LATT, Jeniferr, 1969. The Aff-
luent Worker in the Class Structure. Cambridge, Cambridge University Press.
G OLDTHORPE, John H. – Marshall, Gordon, 1992. The Promising Future of Class Analysis:
A Response to Recent Critiques. Sociology, Vol. 26. 381–400.
G OLDTHORPE, John H. – McKnight, Abigail, 2004. The economic basis of social class. Centre for
Analysis of Social Eclusion, CASE Paper 80. London, LSE

512
G OOS, Maarten – MANNING, Alan (megjelenés alatt): Lousy and Lovely Jobs: The Rising Pola-
rization of Work in Britain. The Review of Economics and Statistics.
G OWAN, Peter, 2001. Közeleg az igazság pillanata. Eszmélet, 50. sz., 210–212.
G ÖNCZÖL Katalin 1991. Bűnös szegények. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
GRABHER, Gernot – STARK, David, 1996. A szervezett sokféleség – evolúcióelmélet, hálózat-
elemzés és a posztszocialista átalakulás. Közgazdasági Szemle, XLIII. évf. szeptember
GRANBERG, Leo – KOVÁCH, Imre – TOVEY, Hilary eds., 2001. Europe’s Green Ring. Burlington–
Sidney–Singapore, Ashgate–Aldershot
GROSSBERG, Lawrence, 1997. Another Boring Day in Paradise. In: GELDER, Ken – THORNTON,
Sarah: The Subcultures Reader. London, Routledge
GULYÁS Ágnes, 2000. Bulvárlapok a rendszerváltás utáni Magyarországon. Médiakutató, 2000.
ősz
GUNST Péter, 1987. A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest,
MTA Történettudományi Intézet
GYÁNI Gábor – KÖVÉR György, 1998. Magyarország társadalomtörténete. Budapest, Osiris Kiadó
GYÁNI Gábor – KÖVÉR György, 2003. Magyarország társadalomtörténete. (A reformkortól a máso-
dik világháborúig). Budapest, Osiris Kiadó
H. SAS Judit, 1976. Életmód és család. Az emberi viszonyok alakulása a családban. Budapest, Aka-
démiai Kiadó
H. SAS Judit, 1984. Nőies nők és férfias férfiak. A nőkkel és férfiakkal kapcsolatos társadalmi szte-
reotípiák élete, eredete és szocializációja. Budapest, Akadémiai Kiadó
HADAS Miklós, 1996. Bartók, the Scientist. Replika, Special Issue
Hagyományos térségek megélhetési szerkezete. 1998. Budapest, AB Aeterno Kiadó
HAHN, J., 1982. The Neo-Ricardians. Cambridge Journal of Economics, 22–42.
Hajdú Orsolya, 2004. A magyar társadalom intézményekbe vetett bizalma. In: Sándor Péter
et al. szerk. Magyarország politikai évkönyve 2004. Budapest, Demokrácia Kutatások Ma-
gyar Központja Alapítvány
HAJDÚ Zoltán, 1999. A régió tértörténeti problematikája Magyarországon. INFO–Társadalom-
tudomány, 44. 21–30.
HALÁSZ Gábor szerk., 2003. Jelentés a magyar közoktatásról. Budapest, Országos Közoktatási
Intézet
HALÁSZ Gábor – LANNERT Judit, 2000. Jelentés a magyar közoktatásról. Budapest, Országos Köz-
oktatási Intézet
HALL, Stuart, 1977. Resistance Through Rituals: Youth Subcultures in Postwar Britain. London,
Routledge
HALL, Stuart, 1995. Fantasy, Identity, Politics. In: CARTER, Erica – DONALD, James – SQUIRES,
Judith eds., Cultural Remix. Theories of Politics and the Popular. London, Lawrence & Wis-
hart, 63–73.
HALL, A. Peter – SOSKICE, David eds., 2001. Varieties of Capitalism. The Institutional Foundations
of Comparative Advantage. Oxford, Oxford University Press
HALL, Stuart – JACQUES, Martin eds., 1989. New Times. London, Lawrence and Wishart
HAMMER Ferenc – DESSEWFFY Tibor, 1997. A fogyasztás kísértete. Replika, 4. évf., június, 31–
46.
HANKISS Elemér, 1989. Kelet-európai alternatívák. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
HANKISS Elemér, 2000. Proletár reneszánsz. Tanulmányok az európai civilizációról és a magyar
társadalomról. Budapest, Helikon
HANLEY, Eric, 2000. Cadre Capitalism in Hungary and Poland. Property accumulation among
communist-era elite. East European Poltics and Society, Vol. 14 No. 1, 143–178.
HARCSA István, 1997. A fiatal házasok anyagi helyzete. In: FALUSSY Béla szerk. A gyerekek és az
ifjúság helyzete. Ifjúság és társadalom. Ifjúságstatisztikai közlemények. Budapest, KSH, 3.

513
HARCSA István, 2000. A munka világa az időmérleg-vizsgálatok tükrében. Statisztikai Szemle,
78. évf. 12. sz., 963–981.
HARCSA István – KULCSÁR Rózsa, 1986. Társadalmi mobilitás és presztízs. Társadalomstatisztikai
Közlemények. Budapest, KSH
HARGITTAI, Eszter, 2002. Second-level Digital Divide. First Monday, 4. sz.
Hatalom, politika, technokraták. 1970. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
HAVAS Gábor – KEMÉNY István, 1995. A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle, 1995.
3. sz.
HEELAS, Paul – LASH, Scott – MORRIS, Paul eds., 1996. Detraditionalization. Critical reflection on
Authority and Identity. Oxford, Blacwkwell
HEGEDŰS József – TOSICS Iván, 1998. A közép-kelet-európai lakásrendszerek átalakulása. Szo-
ciológiai Szemle, 2. sz.
HERMES, Joke, 1995. Reading Women’s Magazines. An Analysis of Everyday Media Use. Cam-
bridge, MA, Polity Press
HESMONDHALGH, David, 2002. The Cultural Industries. London, Sage
HÉTHY Lajos – MAKÓ Csaba, 1972. Munkásmagatartások és a gazdasági szervezet. Budapest,
Akadémiai Kiadó
HIGHLEY, John – PAKULSKI, Jan, 1998. Elitelmélet a marxizmus után. Századvég, Új folyam, 9. sz.,
nyár. 71–88.
HIGLEY, John – LENGYEL, György eds., 2000. Elites after State Socialism. Theories and Analysis.
Lanham, Rowman and Littlefield
HODOSÁN Róza, 2002. Az alapellátási kötelezettségek – kistelepülési stratégiák. In: Kistelepü-
lési hátrányok – alapellátási nehézségek. 2002. Budapest, Nemzeti Család- és Szociálpolitikai
Intézet
HORVÁTH Gyula – R ECHNITZER János szerk., 2000. Magyarország területi szerkezete az ezredfordu-
lón 2000. MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs
HRADIL, Stefan, 1983. Die Ungleichheit der „Sozialen Lage”. In: KRECKEL, Reinhard ed. Soziale
Ungleichheiten. Soziale Welt. Sonderband 2. Göttingen, Otto Schwarz und Co. Verlag,
101–118.
HRADIL, Stefan, 1987. Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft. Von Klassen
und Schichten zu Lagen und Milieus. Opladen, Leske + Budrich
HRADIL, Stefan, 1995. Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra- és életstílus-
kutatás a 80-as években. In: ANDORKA Rudolf et al. szerk. Társadalmi rétegződés. Budapest,
Aula Kiadó
HÜLVELY István, 1994. A politikai elit és az „anarchizált” társadalom. Valóság, 1994. 2. sz.
Időfelhasználás a mezőgazdasági kistermelésben. I. 1984. Budapest, KSH, 6.
ILLÉS Iván, 2001. Régiók és regionalizáció. Tér és Társadalom, XV. évf., 1. sz., 1–23.
IZSÁK Éva, 2003. A városfejlődés természeti és társadalmi tényezői. Budapest és környéke. Buda-
pest, Napvilág Kiadó
JAHODA, Marie – LAZARSFELD, Paul F. – ZEISEL, Hans, 1999. Marienthal. Budapest, Új Mandátum
Könyvkiadó
JANKY Béla, 1996. Övé a gyár – magadnak építed! Szociológiai Szemle, 3–4. sz., 223–248.
JONSSON, Jane – GRUSKY, David B. – DICARLO, Matthew – POLLAK, Reinhard – BRINTON, Mari
C., 2005. Will our Children Become Professors or Professionals? The Role of Occupational
Inheritance in Mobility Process. Előadás a Nemzetközi Szociológiai Társaság Társadalmi
Rétegződési és Mobilitási Szakosztályának éves konferenciáján.
JUHÁSZ Gábor, 2003. Az országos minőségi napilapok piaca, 1990–2002. Médiakutató, 2003
tavasz
JUHÁSZ Pál, 1979. Adatok és hipotézisek a mezőgazdasági szövetkezetek állandó dolgozóinak
rétegződéséről. Társadalomtudományi Közlemények, 2. sz.

514
JUHÁSZ Pál, 1984. Szövetkezeti vállalatvezetés, munkaszervezet és a dolgozói törekvések át-
alakulása a mezőgazdaságban. In: Gazdaság, társadalom, értékrend. Budapest, MTA
KABAI Imre, 2005. Társadalmi rétegződés és életesemények. Budapest, Új Mandátum (megjelenés
alatt)
KAMARÁS Ferenc, 1997. Ifjúság és népesedés. In: FALUSSY Béla szerk. A gyermekek és az ifjúság
helyzete. Tanulmányok. Ifjúság és társadalom. Budapest, KSH Népességtudományi Kutató
Intézet kutatási jelentései. Társadalomstatisztikai füzetek 20., 3. sz.
KÁNTOR Csaba Áron, 1992. Elemzés a munkástanácsokról. Eltanácstalanodás. Heti Világgaz-
daság, január 4., 45.
KAPITÁNY Balázs, 2002. A rizikótársadalom másfél évtizede. Szociológiai Szemle, 1. sz., 123–
133.
KÁRPÁTI Zoltán szerk., 1999. A vidéki társadalom változásai. Szolnok, Phare Hu
KATZ, Lawrence F. – AUTOR, David H., 1999. Changes in the Wage Structure and Earnings
Inequality. In: ASHENFELTER, Orlay – CARD, David eds. Handbook of Labor Economics, Vol.
3A, Amszterdam, North-Holland, 1463–1555.
KEMÉNY István, 1972. A magyar munkásság rétegződése. Szociológia, 2. sz., 36(48.
KEMÉNY István, 1990. Futószalag a Motorkerékpárgyárban. In: Kemény István: Velünk nevel-
kedett a gép. Budapest, Vita
KEMÉNY István 1992. A szegénységről. In: uő: Szociológiai írások. Szeged, Replika, 79–84.
KEMÉNY István, 1993 [1969] Futószalag a motorkerékpárgyárban. In: Velünk nevelkedett a gép.
Budapest, Vita
KEMÉNY István, 1996. A romák és az iskola. Educatio, 1996 tavasza.
KÉRI László, 1992. Pártok és pártrendszer Magyarországon a kilencvenes évek elején. In:
A többpártrendszer kialakulása Magyarországon 1985–1991. Szerk. BIHARI Mihály. Budapest,
Kossuth Könyvkiadó, 171–189.
KÉRI László, 1995. „Tisztán látom a zavaros jövőt…” (A politikai szocializáció kulcsproblémái
Magyarországon.) In: GAZSÓ Ferenc – STUMPF István szerk. Vesztesek (Ifjúság az ezredfordu-
lón). Budapest, Ezredforduló Alapítvány
KÉRI Zsuzsa – GYŐRI Adél, 2003. Komplex médiahasználati szegmentáció. In: ENYEDI NAGY et
al. szerk. Magyarország médiakönyve 2003. Budapest, Enamiké
KERTESI Gábor, 1995. Cigány gyerekek az iskolában, cigány felnőttek a munkaerőpiacon. Köz-
gazdasági Szemle, 1995. január 49.
KERTESI Gábor, 2002. Oktatási reformterv a tanulási problémákkal küszködő hátrányos csalá-
di hátterű gyerekek megsegítésére az alapfokú oktatásban. Esély, 2002. 2. sz.
KERTESI Gábor, 2005. A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában. Budapest,
Osiris Kiadó
KERTESI Gábor – KÉZDI Gábor, 1998. A cigány népesség Magyarországon. Budapest, Socio-Typo
KERTESI Gábor – KÖLLŐ János, 2001. A gazdasági átalakulás két szakasza és az emberi tőke
átértékelődése. Közgazdasági Szemle, 48. sz., 897–919.
KERTESI Gábor – KÖLLŐ János, 2005. Felsőoktatási expanzió, „diplomás munkanélküliség” és a dip-
lomák piaci értéke. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek 2005/3. Budapest, MTA KTI
Munkapiaci Kutatások és Budapesti Corvinus Egyetem Emberi Erőforrások Tanszék
KERTESI Gábor – SZIRÁCZKI György, 1989. Munkásmagatartások a munkaerőpiacon. In: CZAKÓ
Ágnes – GYENEI M. – LENGYEL György szerk. Gazdaságszociológiai tanulmányok. Budapest,
Aula Kiadó
KERTESI Gábor – VARGA Júlia, [2005] Foglalkoztatás és iskolázottság Magyarországon. Budapest,
MTA Közgazdaságtudományi Intézet. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 1. sz.
KIMMEL, Michael, S. 2000. The Gendered Society. New York – Oxford, Oxford University
Press
KING, Larry, 1997. Pathways from Socialism – the Transformation of the Firms in Hungary, the
Czech Republic and Slovakia. Ph.D. dissertation, Department of Sociology UCLA

515
KING, Larry, 2000. Foreign Direct Investment and transition. Archives Européennes de Sociolo-
gie, Vol. 41 No. 2, 227–258.
KISDI János – KULCSÁR Rózsa, 1991. A hatalom gazdasági elitje az elmúlt évtizedben. Statisz-
tikai Szemle, 1991. 10. sz.
KISS Edit Éva, 2001. Falvaink sorsa az ezredfordulón. Tér és Társadalom, XV. évf., 1. sz., 153–
169.
KISS Viktor, 2001. Egy másik marxi elmélet. Eszmélet, 50. sz., 57–76.
Kistelepülési hátrányok – alapellátási nehézségek. 2002. Budapest, Nemzeti Család- és Szociál-
politikai Intézet
KLINGER András, 2001. A késői gyermekvállalás problémái. In: NAGY Ildikó – PONGRÁCZ
Tiborné – TÓTH István György szerk. Szerepváltozások, 2001. Tárki – Szociális és Család-
ügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága
KOCSIS Zsolt, 1996. A települések belső szerkezetének vizsgálata a lakosság térbeli eloszlása
alapján. Tér és Társadalom, X. évf., 2–3. sz., 133–140.
KODAJ Dániel, 2001. …és nem is kell hozzá zene. Replika, 43–44. sz.
KOLOSI Tamás, 1974. Társadalmi struktúra és szocializmus. Budapest, Kossuth Kiadó
KOLOSI Tamás, 1982a. A strukturális viszonyok körvonalai. Valóság, 1982. 11. sz.
KOLOSI Tamás, 1982b. Struktúra, rétegződés, metodológia. In: Elméletek és hipotézisek. Rétegző-
dés-modell vizsgálat I. Budapest, Társadalomtudományi Intézet
KOLOSI Tamás, 1986. Strukturális csoportok és reform. Valóság, 7. sz., 19–31.
KOLOSI Tamás, 1987. Tagolt társadalom. Budapest, Gondolat Kiadó
KOLOSI Tamás, 1990. The Reproduction of Life Style. Comparison of Czechoslovakian, Hungarian
and Dutch Data. Előadás a XII. Szociológiai Világkongresszuson, Madrid
KOLOSI Tamás, 1997. A nagyvállalkozók és társadalmi környezetük. Budapest, Tárki
KOLOSI Tamás, 2000. A terhes babapiskóta. A rendszerváltás társadalomszerkezete. Budapest, Osi-
ris Kiadó
KOLOSI Tamás ( RÓBERT Péter, 2003. A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobi-
litásának főbb folyamatai a rendszerváltás óta idősoros, illetve longitudinális nézőpont-
ból. In: SZÍVÓS Péter – TÓTH István György szerk. Stabilizálódó társadalomszerkezet. Tárki
Monitor Jelentések 2003. Budapest, Tárki
KOLOSI Tamás – RÓBERT Péter, 2004. A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobi-
litásának főbb folyamatai a rendszerváltás után. In: KOLOSI Tamás – TÓTH István György
– VUKOVICH György szerk. Társadalmi Riport 2004. Budapest, Tárki
KOLOSI Tamás – SÁGI Matild, 1996. Rendszerváltás és társadalomszerkezet. In: Társadalmi
Riport 1996. Budapest, Tárki
KOLOSI Tamás – SÁGI Matild, 1997. Rendszerváltás – elitváltás. Századvég, új folyam (nyár)
5. sz., 3–21.
KOLOSI Tamás – SÁGI Matild, 1998. Az új tőkésosztály önképe, megítélése. In: BENCSIK G. szerk.
A tulajdon kötelez. Budapest, Figyelő Kiadó
KOLOSI Tamás – SZELÉNYI Iván, 1993. Social Change and Research on Social Structure in Hun-
gary. In: NEDELMANN, Brigitta – SZTOMKA, Piotr eds. Sociology in Europe. In Search Ofldenti-
ty. Berlin – New York, Walter de Gruyter
KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH György szerk., Társadalmi riport, 2000. Buda-
pest, Tárki
KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH György szerk., Társadalmi riport, 2002 Buda-
pest, Tárki
KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH György szerk., Társadalmi riport, 2004 Buda-
pest, Tárki
KONRÁD György – SZELÉNYI Iván, 1989. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gon-
dolat Kiadó

516
KOPASZ Marianna, 2001. Vállalatközi kapcsolatok: nemzetgazdasági és regionális elemzések.
Tárki, Konjuktúrakutatási Füzetek, 4. sz.
KOPP Mária – SKRABSKI Árpád – L ŐKE János – SZEDMÁK Sándor, 1996. Magyar lelkiállapot az
átalakuló társadalomban. Századvég, 1996. ősz, 99.
KORNAI János, 1982. A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
KORNAI János, 1993. A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest, HVG Kiadó
KORNAI János, 1994. A költségvetési hiány. Népszabadság, 1994. augusztus 30.
KOSÁRY Domokos, 1990. Újjáépítés és polgárosodás 1711–1867. (Magyarok Európában III.) Buda-
pest, Háttér Lap- és Könyvkiadó Vállalat
KOVÁCS Imre, 1937. A néma forradalom. (A néma forradalom a parlament és a bíróság előtt.) Buda-
pest, 1989, Cserépfalvi–Gondolat–Tevan
KOVÁCH Imre, 1988. Termelők és vállalkozók. (Mezőgazdasági kistermelés a magyar társadalomban.)
Rétegződésmodell-vizsgálat, IX., Budapest, Társadalomtudományi Intézet
KOVÁCH Imre, 2001. De-peasantisation of Hungarian Rurality. In: GRANBERG, Leo – KOVÁCH
Imre – TOVEY, Hilary eds. Europe’s Green Ring. Burlington–Sidney–Singapore, Ashgate–Al-
dershot, 66–89.
KOVÁCH Imre, 2002. Leadership and local power in Hungary. In: HALFRACREE, K. – KOVÁCH I.
– WOODWARD, R ASHGATE Publishers eds. Leadership and Local Power in Contemporary Rural
Europe. Aldershot, Burlington, Sidney, Singapore, 91–122.
KOVÁCH Imre, 2003. A magyar társadalom paraszttalanítása – európai összehasonlításban.
Századvég, 2. sz., 41–67.
KOVÁCH Imre szerk., 2002. Hatalom és társadalmi változás. A posztszocializmus vége. Budapest,
Napvilág Kiadó
KOVÁCH Imre – C SITE, András 1999. A posztszocializmus vége. A magyarországi nagyválla-
latok tulajdonosi szerkezete és hatékonysága 1997-ben. Közgazdasági Szemle, 46. évf. 2. sz.,
121–144.
KOVÁCH Imre – C SITE András, 2002. A privatizáció: új gazdasági elit és vállalati tulajdon. In:
Hatalom és társadalmi változás. A posztszocializmus vége. Szerk. KOVÁCH Imre. Budapest,
Napvilág Kiadó, 25–67.
KOVÁCH Imre – RÓBERT Péter, 1984. A foglalkozások mobilitása (1930–1982). In: KOVÁCH Imre
szerk. Gazdaság és rétegződés. Rétegződésmodell-vizsgálat IV. Budapest, TTI
KOVÁCS Katalin, 2005. Polarizálódás és falutípusok a vidéki Magyarországon. In: B OGNÁR
László – C SIZMADY Adrienne – TAMÁS Pál – Tibor Tímea szerk. Nemzetfoglalások – Falupo-
litikák. Budapest, UMK–MTA SZTAKI, 141–153.
KOVÁCS Katalin szerk., 1993. Település, gazdaság, igazgatás a térben. Budapest, MTA Regionális
Kutatások Központja
KOVÁCS Teréz, 2000. Migrációs folyamatok Magyarországon a rendszerváltás után. In: HOR-
VÁTH Gyula – R ECHNITZER János szerk. Magyarország területi szerkezete az ezredfordulón 2000.
MTA Regionális Kutatások Központja, Pécs
KOVÁCS Teréz szerk., 1997. A fenntartható mezőgazdaságtól a vidékfejlesztésig. IV. Falukonferen-
cia, Pécs, MTA Regionális Kutatások Központja
KOVÁCS Zoltán, 2001. Urbanizáció és városi közösségek a harmadik évezred küszöbén. Bel-
ügyi Szemle, 2001. 7–8. sz., 45.
KÖLLŐ János, 1981. Taktikázás és alkudozás az ipari üzemben. Kétségek és próbálkozások
egy szövöde leírása közben. Közgazdasági Szemle, 7–8. sz.
KÖRÖSÉNYI András – TÓTH Csaba – TÖRÖK Gábor, 2003. A magyar politikai rendszer. Budapest,
Osiris Kiadó
KŐSZEGFALVI György, 1997. Településrendszerünk fejlődésének tendenciái, XI. évf., 4. sz., 120–132.
Központi Statisztikai Hivatal (KSH), 2005. A 2005. évi lakossági jövedelemfelvétel összefoglaló
adatai. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal

517
KRAAYKAMP, G. – NIEUWBERTA, P., 2000. Parental Background and Lifestyle Differentiation in
Eastern Europe. Social Science Research, 92–122.
KRISTÓF Luca, 2005. Közéleti értelmiség és hírnév. Századvég, 2005. 2. sz.
KSH, 2001. Műszakrend, munkarend, szervezettség. Budapest, KSH
KSH, 2004a. Műszakrend, munkarend, szervezettség. Budapest, KSH
KSH 2003. Társadalmi helyzetkép 2002. Budapest, KSH
KSH 2004b. Társadalmi helyzetkép 2003. Budapest, KSH
KUCEROVÁ, Eva 2004. The Czech, Slovakian and Polish Sociology on the Social Structure after 1990.
Kézirat
KUCZI Tibor, 1984. A legális kisipar. In: KOVÁCH Imre szerk. Társadalmi struktúra és rétegződés.
Budapest, MSZMP KB, Társadalomtudományi Intézet
KUCZI Tibor, 1992. Szociológia, ideológia, közbeszéd. Budapest, MTA Politikai Tudományok In-
tézete
KUCZI Tibor, 1993. Mindennapi élettereink szimbólumai: Magyarország, 1993. Kerekasztal
beszélgetés. Replika, 11–12. sz.
KUCZI Tibor, 2000. Kisvállalkozás és társadalmi környezet. Budapest, Replika Kiadó
KUCZI Tibor, 2004. Tranzakciós költségek és munkaszervezetek. Szociológiai Szemle, 4. sz.,
25–46.
KUCZI Tibor – BECSKEHÁZI Attila szerk., 1992. Valóság ’70. Budapest, Scientia Humana
KUCZI Tibor – Makó Csaba, 1996. Toward industrial districs? In: STARK, David – GRABHER, Ger-
not eds. Legacies, Linkages, Localities. Oxford, Oxford University Press
KUCZI Tibor – VAJDA Ágnes, 1991. A kisvállalkozók társadalmi összetétele. Közgazdasági Szem-
le, 1. sz.
KULCSÁR Kálmán, 1980. A mai magyar társadalom. Budapest, Kossuth Könyvkiadó
KUN J. Erzsébet, 2003. Fogyatkozó szakszervezeti tagság. Népszabadság, szeptember 27.
KUN J. Erzsébet, 2004a. A multiknak jó a rugalmasság. Népszabadság, március 31., 19.
KUN J. Erzsébet, 2004b. Kemény kritika a civil országjelentésben. Népszabadság, június 30., 7.
KUN J. Erzsébet, 2004c. Koalíciós költségvetési huzavona. Népszabadság, július 14., 6.
LADÁNYI András, 2003. Tatabányai eocénbányászok. Mányi bánya az eocéntengerben. Tatabánya,
Vértesi Erőmű Részvénytársaság, 2003. Bányásznap
LADÁNYI János, 2001. Szegények és cigányok Magyarországon a piacgazdaságba való átmenet
időszakában. Info-Társadalomtudomány, 54. sz.
LADÁNYI János – SZELÉNYI Iván, 1997. Szuburbanizáció és gettósodás. Szociális, etnikai és tér-
szerkezeti változások az ezredforduló Magyarországán és Budapestjén. Kritika, 7. sz.
LADÁNYI János – SZELÉNYI Iván, 2003. A kirekesztettség változó formái. Budapest, Napvilág Ki-
adó
LADÓ Mária – TÓTH Ferenc, 1996. Helyzetkép az érdekegyeztetésről. Az Érdekegyeztető Tanács
Tényfeltáró Bizottságának zárójelentése, Budapest
LADÓ Mária – TÓTH Ferenc – NACSA Beáta, 1999. A munkaügyi kapcsolatok, az érdekegyezte-
tés és a szociális párbeszéd fogalma, viszonya, jellemzői. In: B ORBÉLY Szilvia szerk. Mun-
kaügyi kapcsolatok a rendszerváltás után. Budapest, OFA–MSZEIB–SZEF
LAKATOS Judit, 1997. Az ifjúság munkaerő-piaci helyzete a ’90-es évek közepén. In: FALUSSY
Béla szerk. A gyerekek és az ifjúság helyzete. Ifjúság és társadalom. Ifjúságstatisztikai köz-
lemények. Budapest, KSH, 3.
LAKATOS Judit, 2001, 2004. A keresetek, illetve munkajövedelmek alakulása 2000-ben
(2003-ban). In: LAKY Teréz: A munkaerőpiac keresletét és kínálatát alakító folyamatok. Buda-
pest, Munkaügyi Kutatóintézet
LAKATOS Judit szerk., 2002. Család változóban 2001. Budapest, KSH
LAKI László, 1991. A kétharmados társadalom. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete
LAKI László, 1993. Ifjúsági munkanélküliség. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete
LAKI László, 1997a. A háztájizás tegnap és ma. Szociológiai Szemle, 1997. 1. sz.

518
LAKI László, 1997b. A munkaerőpiacról tartósan kiszorult falusi munkanélküliek helyzete. Buda-
pest, Struktúra–Munkaügyi Kiadó
LAKI László, 1997c. Ifjúsági munkanélküliség a kistelepüléseken és a hátrányos helyzetű ré-
giókban. In: BÁNFALVY Csaba – PORDÁNY Sarolta szerk. Munkanélküli fiatalok és pályakezdők
képzése. Budapest, Német Népfőiskolai Szövetség Nemzetközi Együttműködési Intézete
LAKI László, 1998. Egy alföldi község megélhetési, földbirtok- és gazdálkodási viszonyai. In:
Hagyományos térségek megélhetési szerkezete. Budapest, AB Aeterno Kiadó
LAKI László, 2002. Munkaerő-piaci helyzet, gazdasági aktivitás, foglalkoztatottak… In: SZABÓ
Andrea – BAUER Béla – LAKI László szerk. Ifjúság 2000. Tanulmány I. Budapest, Nemzeti
Ifjúságkutató Intézet
LAKI László, 2003. Fiatalok és a magyar valóság. Társadalomkutatás, 21. 3. sz.
LAKI László, 2004. A társadalmi tagozódásról. Kézirat.
Laki László, 2005. Amilyennek a fiatalok családjuk anyagi helyzetét látják. Társadalomkutatás,
23. 2. sz.
LAKI László – BÉKÉS Zoltán, 2002. A hátrányos helyzetű rétegek szociális körülményei és élet-
helyzete egy szociológiai kutatássorozat fényében. In: Kistelepülési hátrányok – alapellátási
nehézségek. 2002. Budapest, Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet
LAKI László – BÍRÓ A. Zoltán, 2001. A globalizáció peremén. Budapest, MTA Politikai Tudomá-
nyok Intézete
LAKI László – FAZAKAS Csongor, 1992. Diákéletmód napjainkban. In: GAZSÓ Ferenc – STUMPF
István szerk. Rendszerváltozás és ifjúság. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete
LAKI László – SZABÓ Andrea, 2004. Részvétel a társadalom „önkéntes” szervezetei életében.
In: FÜSTÖS László – GUBA László szerk. Társadalmi Regiszter 2002. Budapest, MTA Politikai
Tudományok Intézete – MTA Szociológiai Kutatóintézet
LAKI Mihály, 1984–85. A kényszerített innováció. Műszaki fejlesztés az eladók piacán. Szocio-
lógia, 1–2. sz.
LAKY Teréz, 1987. Eloszlott mítoszok, tétova szándékok. Valóság, 7. sz.
LAKY Teréz, 1993. A munkaerőpiac keresletét és kínálatát alakító folyamatok. Budapest, Munka-
ügyi Kutatóintézet
LAKY Teréz, 1995, 1997. A munkaerőpiac keresletét és kínálatát alakító folyamatok. Budapest,
Struktúra–Munkaügyi Kiadó
LAKY Teréz, 2001a. A munkaerőpiac keresletét és kínálatát alakító folyamatok. Budapest, Foglal-
koztatási Hivatal
LAKY Teréz, 2001b. Az atipikus foglalkozások. Budapest, Struktúra–Munkaügyi Kiadó
LAKY Teréz, 2002. A munkaerő keresletét- és kínálatát alakító folyamatok. Budapest, OFA, 41.
LAKY Teréz, 2003. Magyarországi munkaerőpiac. Budapest, Foglalkoztatási Hivatal, Országos
Foglalkoztatási Közalapítvány
LAKY Teréz, 2004. A magyarországi munkaerőpiac 2004. Budapest, Országos Foglalkoztatási
Közalapítvány
LANDES, David S., 1986. Az elszabadult Prométheusz. Budapest, Gondolat Kiadó
LANGER, John, 1998. Tabloid Television: Popular Journalism and the ’Other News’. London, Rout-
ledge
LANNERT Judit, 1992. Munkaerőpiac, ifjúsági munkanélküliség és az oktatás. In: BALÁZS Éva –
LANNERT Judit – SURÁNYI Bálint: Demográfiai hullám – iskola – ifjúsági munkanélküliség. Bu-
dapest, Akadémiai Kiadó
LAPTHORN, Morris Robin, 1998. Managerial Capitalism in Retrospect. New York, St. Martin’s
Press
LASH, Scott, 1994. Reflexivity and its Doubles: Structure, Aesthetics, Community. In: BECK,
Ulrich et al. ed.: Reflexive Modernization. Politics, Tradition and Aesthetics in the Modern
Social Order. Stanford, California: Stanford University Press
LASH, Scott – URRY, John, 1987. The End of Organised Capitalism. Polity Press, Cambridge.

519
LASH, Scott – URRY, John, 1994. Economies of Signs and Space. London, Sage
LAYTE, Richard – WHELAN, Cristopher T., 2002. Cumulative Disadvantage or Individualisa-
tion? Comparative Analyses of Poverty Risk and Incidence. European Societies, Vol. 4.
209–235.
LEISERING, Lutz – LEIBFRIED, Stephan, 1999. Time and Poverty in Western Welfare States: United
Germany in Perspective. Cambridge, MA, Cambridge University Press
LEIULFSRUD, H. – WOODWARD, A. E., 1988. Women at Class Crossroads: A Critical Reply to
Erikson and Goldthorpe’s Note. Sociology, 22 (4) 555–562.
LENGYEL György, 1992. A gazdasági elit a nyolcvanas években és az átmenet időszakában. In:
Társadalmi riport 1992. Budapest, Tárki
LENGYEL György, 1995. A magyar gazdasági elit a 90-es évek első felében. In: Magyarország
politikai évkönyve 1994/95. Budapest, DMKK Alapítvány
LENGYEL György, 1996. Economic Sociology in East-Central Europe: Trends and Challenges.
Replika, Special Issue
LENGYEL György, 2003. A magyar gazdasági elit cirkulációja a kilencvenes években: lassulás
és bezáródás. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
LENGYEL György – BARTHA Attila, 1997. Bankárok: a magyar gazdasági elit domináns csoport-
ja? Replika, 5. évf., március, 67–86.
LENGYEL György – L ŐRINCZ László – SIKLÓS Viktória – FÜLEKI Dániel, 2003. Hidak a digitális
szakadék fölött. Jel-Kép, 10. évf., 3. sz., 25–43.
LENGYEL György – SZÁNTÓ Zoltán szerk., 1998. Tőkefajták. A társadalmi és kulturális erőforrá-
sok szociológiája. Budapest, Aula Kiadó
LENGYEL György – TÓTH István János, 1998. Osztályhelyzet, jövedelmi helyzet, elégedettség.
Századvég, 9. sz., nyár, 49–70.
LENIN, V. I., 1920. A VIII. Összoroszországi szovjet kongresszus. In: Lenin összes munkái, 42.
kötet
LENSKI, Gerhard, 1967. Power and Privilige: A Theory of Social Stratification. N. Y., McGrawHill
LÉVAI Imre, 2003. Kelet-európai modernizáció: a nemzeti és nemzetközi integráció program-
ja. Egyenlítő, 2003. 5–6. sz.
LÉVAI Péter – SZÍJJÁRTÓ András, 1999. Megélhetési agrárprogramok a hátrányos helyzetű tár-
sadalmi rétegek körében. In: KÁRPÁTI Zoltán szerk. A vidéki társadalom változásai. Szolnok,
Phare Hu
LIN, N., 2001. Social Capital. A Theory of Social Structure and Action. Cambridge, Cambridge
University Press
L OCKWOOD, David, 1958. The Black-coated Worker. London, Allen and Unwin
LYOTARD, Jean-François, 1993. A posztmodern állapot. In: HABERMAS, Jürgen – LYOTARD, Jean-
François – RORTY, Richard: A posztmodern állapot. Budapest, Századvég Kiadó
LISKÓ Ilona, 1993. Gazdaság, szerkezetváltás és szakképzés. Educatio, 1993. 3. sz.
LISKÓ Ilona, 1996. Felvételi szelekció a középfokú iskolákban. Budapest, Oktatáskutató Intézet
LISKÓ Ilona, 1999. Pályakezdő szakmunkások követéses vizsgálata. Oktatáskutató Intézet. Kutatá-
si zárótanulmány (kézirat).
LISKÓ Ilona, 2000. Az iskolarendszer átalakulási tendenciái. In: GÁBOR Kálmán szerk. Társa-
dalmi átalakulás és ifjúság. (A szabadság mint esély?) Szeged, Belvedere Meridionale
LÓRÁNT Károly, 2000. Tíz év túlzott áldozataiból tanulunk-e végre? Üzleti 7, 2000. június 3., 7.
L OSONCZI Ágnes, 1977. Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest, Gondolat
Kiadó
L ŐCSEI Pál szerk., 1971. Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest, Közgazdasá-
gi és Jogi Könyvkiadó
Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. 1996. Szerk. P ERCZEL György, Budapest, Eötvös
Kiadó

520
MAKÓ Csaba szerk., 2001. Globalizáció hatása a szervezeti innovációra és a munkaerővel szembe-
ni követelményekre. Budapest, Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi
Kar – Vezető- és Továbbképző Intézet – MTA Szociológiai Kutatóintézet
MAKÓ Csaba – SIMONYI Ágnes, 2003a. A munka és a párbeszéd új paradigmái. Budapest, OFA
MAKÓ Csaba – SIMONYI Ágnes, 2003b. A tudásfelhasználás rugalmasságának felértékelődése.
In: Makó Csaba – SIMONYI Ágnes szerk. A munka és a párbeszéd új paradigmái. Budapest,
OFA, 13–33.
MARELYIN KISS József et al. szerk. Az 1998-ban megválasztott országgyűlés almanachja. Budapest,
Országgyűlés
MARSHALL, Gordon et al., 1988. Social Class in Modern Britain. London, Hutchinson
MARSHALL, T. H., 1991. Az állampolgáriság fejlődése a 19. század végéig. In: FERGE Zsuzsa,
LÉVAI Katalin szerk. A jóléti állam. T-Twins, Budapest (Eredeti kiadás éve: 1950)
MATEJU, Petr – KREIDL, Martin, 2001. Rebuilding Status Consistency in a Post-Communist
Society. The Czech Republic, 1991–1997. Innovation, 1, 17–34.
MATOLCSY György, 1999. Számháborúkban kallódó jövőstratégia. Üzleti 7, 1999. július 5.
MCNALL, Scott – LEVINE, Rhonda – FANTASIA, Rick eds., 1991. Bringing Class Back. In: Contem-
porary and Historical Perspectives. Boulder, Colorado, Westview Press
MCQUAIL, Denis, 1992 Media Performance: Mass Communication and the Public Interest. Lon-
don, Sage
MEARDI, Gugliemo, 2002. The Trojan Horse for the Americanization of Europe? Polish In-
dustrial Relations towards the EU. European Journal of Industrial Relations, Vol. 8, No. 1,
77–99.
Medvetánc, 1987. 2. (Melléklet)
MELUCCI, Alberto, 1996. Challenging Codes. Collective Action in the Information Age. Cambridge,
Cambridge University Press
MEYER, Stephen III., 1981. The Five Dollar Day. Labor Management and Social Controll in the Forf
Motor Company 1908–1921. Albany, State Univesity of New York Press
MEYROWITZ, Joshua, 1985. No Sense of Place: the Impact of Electronic Media on Social Behavior.
New York, Oxford University Press
MILLS, C. Wright, 1970. A fehérgallérosok. In: Hatalom, politika, technokraták. Budapest, Köz-
gazdasági és Jogi Könyvkiadó, 115–258.
Mingione, Enzo,1991. Fragmented Societies: A Sociology of Economic Life beyond the Mar-
ket Paradigm. Oxford, Blackwell Publishers
MOCHMANN, Ingvill Constanze, 2002. Lifestyles, Social Milieus and Voting Behaviour in Ger-
many. PhD-disszertáció
MOKYR, Joel, 2004. A gazdaság gépezete. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
MONOSTORI Judit szerk., 2004. A szegénység és a társadalmi kirekesztődés folyamata. Tanulmá-
nyok. Budapest, KSH
NAGY Ildikó, 1999. Családi pénzkezelési szokások a kilencvenes években. In: PONGRÁCZ Ti-
borné – TÓTH István György szerk. Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről.
1999. Budapest, Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága,
74–100.
NAGY Ildikó, 2001. A családfő intézménye – nemi szerepek a családban. In: NAGY Ildikó –
PONGRÁCZ Tiborné – Tóth István György szerk. Szerepváltozások, 2001. Tárki – Szociális és
Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága
NAGY Ildikó, 2003. „Ki az úr a háznál?” Családok pénzkezelési szokásai és az azt befolyásoló ténye-
zők vizsgálata az 1990-es évek Magyarországán. Kézirat
NAGY Ildikó – PONGRÁCZ Tiborné – TÓTH István György szerk., 2001. Szerepváltozások. Jelentés a
nők és férfiak helyzetéről, 2001. Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti
Titkársága

521
NELSON, Daniel, 1995. Managers and Workers. Origins of the Twentieth Century Factory System
in the United State, 1880–1920. The University of Wisconsin Press
NÉMEDI Dénes, 2000. A szociológia egy sikeres évszázad után. Szociológiai Szemle, 10. évf.,
2. sz., 3–16.
NÉMEDI Dénes – RÓBERT Péter, 2002. Sociology – Hungary. In: KAASE, Max – SPARSCHUH, Vera
eds. Three Social Science Disciplines in Central and Eastern Europe: Handbook on Economics,
Political Science and Sociology (1989–2001). Budapest, Collegium Budapest
NÉMEDI Dénes – SZABARI Vera – FONYÓ Attila szerk., 2003. Kötő-jelek 2002. Az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Szociológiai Doktori Iskolájának évkönyve. Budapest
NEMÉNYI Mária – KENDE Anna, 1999. Anyák és lányok. Replika, 35. sz.
NEMES NAGY József, 1993. A formálódó piacgazdaság regionalizmusa. In: KOVÁCS Katalin
szerk. Település, gazdaság, igazgatás a térben. Budapest, MTA Regionális Kutatások Köz-
pontja.
NEUMANN László, 1987. A VGMK és az intézményes érdekérvényesítés. Közgazdasági Szemle,
10. sz., 1217–1229.
NEUMANN László, 1998a. A kollektív szerződések kiterjesztése. Munkaügyi Szemle, 7–8. sz.,
35–44.
NEUMANN László, 2001a. Van-e munkaerő-piaci hatása a decentralizált kollektív alkunak Ma-
gyarországon? Közgazdasági Szemle, 409–429.
NEUMANN László, 2001b. Vállalati kollektív béralku Magyarországon. PhD-értekezés, Budapest,
BKÁE
NEUMANN László, 2002. Van-e munkaerő-piaci hatása a decentralizált kollektív alkuknak Ma-
gyarországon? Közgazdasági Szemle, 2002. február
NEUMANN László, 2004. Az ágazati kollektív szerződésekről. In: BERKI Erzsébet szerk. Ágazati
párbeszédbizottságok Magyarországon. Budapest, FMM, 157–171.
NEUMANN László – NACSA Beáta, 2004. A rugalmas alkalmazkodást elősegítő szerződéstí-
pusok, különös tekintettel A munka törvénykönyve 2001. évi módosításának hatásaira.
Munkaügyi Szemle, 4–5. sz.
NEUMANN László – TÓTH András, 2002. A középszintű (ágazati) párbeszédfórumok általános
helyzetének, szerepének jellemzése. A PHARE projekt számára készült tanulmány, Bu-
dapest
NEWMAN, Bruce I., 1999. Politikai marketing. Budapest, Bagolyvár
NIEDERMÜLLER Péter, 1994. Paradigmák és esélyek. Replika, 13–14. sz.
NIEDERMÜLLER Péter, 2001 A kultúraközi kommunikációról. In: BÉRES István – HORÁNYI Özséb
szerk. Társadalmi kommunikáció. Budapest, Osiris Kiadó, 96–113.
NIEDERMÜLLER Péter 2005. Reflexív modernizáció és a késő-modern metropoliszok: kultúratudo-
mányi perspektívák. Konferencia paper, a Beszéd a városról c. workshopon: maya.btk.pte.
hu/letoltes/beszed.htm
NISBET, Robert A., 1996. The Decline and Fall of Social Class. In: SCOTT, John ed. Class. Vol. 1.
London, Routledge
NYÁRÁDY Adrienn – FELVINCZI Katalin, 2004. Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről. Buda-
pest, Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium
O’DELL, Susan M. – PAJUNEN, Joan A., 2000. The Butterfly Customer: Capturing the Loyalty of
Today’s Elusive Customer. Etobicoke, Ont.: John Whiley and Sons
OBLÁTH Gábor – P ULA Gábor, 2000. Makrogazdasági folyamatok és szerkezeti átalakulás a kilenc-
venes években Magyarországon. In: KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH György
szerk. Társadalmi Riport 2000. Budapest, Tárki, 46–78.
OECD Economic Outlook, 1994. június.
ORBÁN Viktor, 1991. A fiatalok és a rendszerváltás. Népszabadság, 1991. szeptember 27.
OROS Iván, 1983. A mezőgazdasági kistermelés. Statisztikai Szemle, 1983. 12. sz., 1235.

522
OST, David, 2000. Illusory Corporatism in Eastern Europe: Neoliberal Tripartism and Post-
communist Class. Politics and Society, Vol. 28. No 4. 503–530.
ÖRKÉNY Antal – SZÉKELYI Mária, 1998. Igazságosság és legitimáció. Rendszerváltás utáni tren-
dek Kelet-Európában. In: KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH György szerk.
Társadalmi Riport 1998. Budapest, Tárki
PACH Zsigmond Pál, 1969. Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV–XVII. században.
Budapest, Kossuth Kiadó
PAKULSKI, Jan – WATERS, Malcolm, 1996. The Death of Class. London, Sage
PALASIK Mária – SIPOS Balázs szerk., 2005. Házastárs? Vetélytárs? Munkatárs? A női szerepek
változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág Kiadó
PÁLNÉ KOVÁCS Ilona, 2000. Integráció és dezintegráció a területi közigazgatásban. In: VERE-
BÉLYI Imre szerk. Egy évtized önkormányzati mérlege és a jövő kilátásai. Budapest, Magyar
Közigazgatási Intézet – MTA Politikai Tudományok Intézete – MTA Regionális Kutatá-
sok Központja, 89–101.
PAPASTEFANOU, Georgios – FLECK, Matthias, 2004. Social Class and Expenditure Patterns in West-
Germany 1983 and 1998. Előadás a Nemzetközi Szociológiai Társaság Rétegződési és Mo-
bilitási Szakosztályának éves konferenciáján
PAPP Z. Attila, 2002. A metaforák alkonya? Vázlat a kilencvenes évek magyar szociológiai dis-
kurzusairól. In: KOVÁCS Éva szerk. Mi újság a kelet-közép-európai szociológiában? Budapest,
Teleki László Alapítvány
PAPPI F., 2001. A kispolgárság és az új középosztály. In: ANGELUSZ Róbert – TARDOS Róbert
szerk. Társadalmi rejtett hálózata. Budapest, MKI
PARETO, Vilfredo, 1968. The Rise and Fall of the Elites: An Application of Theoretical Sociology.
Totowa, Bedminster Press
PARSONS, Thomas W., 1972. The System of Modern Societies. Engelwood Cliffs, NJ, Prentice-
Hall
P ELS, Dick, 2003. Aesthetic Representation and Political Style: Re-balancing Identity and Dif-
ference in Media Democracy. In: CORNER, Jonn – P ELS, Dick: Media and the Restyling of
Politics. London, Sage, 41–67.
P ERLMAN, Selig 1928. A Theory of the Labor Movement. New York, MacMillan
P INTÉR Róbert, 2003. A hagyományos és az új média kapcsolata. Tévénézés, konvergencia és
digitális szakadék. In: Z. KARVALICS László – DESSEWFFY Tibor szerk. Internet.hu. A magyar
társadalom digitális gyorsfényképe. I. Budapest, Infonia–Aula, 186–204.
P IORE, Michael J. – SABEL, Charles, 1984. The Second Industrial Devide. New York, Basic Books
P ITTAWAY, Mark, 2002. Az állami ellenőrzés társadalmi korlátainak újraértékelése: az ipa-
ri dolgozók és a szocialista diktatúra Magyarországán, 1949–1953. In: HORVÁTH Sándor
– P ETHŐ László – TÓTH Eszter Zsófia szerk. Munkás történet – munkás antropológia. Buda-
pest, Napvilág Kiadó
P ITTI Zoltán, 1997. Egészen eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon. Társadalmi Szemle,
1997. 8. sz.
P ITTI Zoltán 2004a. A társas vállalkozások költséggazdálkodásának főbb jellemzői (üzemi tevékeny-
ségig bezárólag) a KSH és az APEH idősorai alapján. Kézirat. Budapest
P ITTI Zoltán, 2004b. Őszintén a jövedelempolitika ellentmondásairól. Kézirat. Budapest
POLÁNYI Károly 1946. A nagy átalakulás. (Korunk gazdasági és politikai gyökerei.) Budapest, Nap-
világ Kiadó, 2004
POLLERT, Anna, 1999. Transformation at Work in the New Market Economies of Central Eastern
Europe. London, Sage
PONGRÁCZ Tiborné, 2001. A család és a munka szerepe a nők életében In: NAGY Ildikó – PONG -
RÁCZ Tiborné – TÓTH István György szerk. Szerepváltozások, 2001. Tárki – Szociális és Csa-
ládügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága

523
PONGRÁCZ Tiborné – S. MOLNÁR Edit, 1997. A gyermekvállalási magatartás alakulása. In: LÉVAI
Katalin – TÓTH István György szerk., Szerepváltozások, 1997. Budapest, Tárki – Munkaügyi
Minisztérium, 86–103.
PONGRÁCZ Tiborné – TÓTH István György szerk., 1999. Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfi-
ak helyzetéről. 1999. Budapest, Tárki, Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti
Titkársága
P RANDY, Kenneth, 1990. The Revised Cambridge Scale of Occupations. Sociology, 4, 629–655.
P ÜNKÖSTI Árpád, 1986. Az elithez tartozni. A téeszelnökök kapcsolatrendszere. Budapest,
1986. In: Tanulmányok, beszámolók, jelentések. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 18.
évf. 8. sz.
R ÁCZ József, 1995. Ifjúsági marginalizáció, ifjúsági szubkultúrák. In: GAZSÓ Ferenc – STUMPF
István szerk. Vesztesek. Ifjúság az ezredfordulón. Budapest, Ezredforduló Alapítvány
R ÁNKI György, 1987. A magyarországi modernizáció történetéhez. Világosság, 1987. 10. sz.
R APOPORT, Anatol, 1964. Strategy and Considence. New York
R ECHNITZER János, 1993. Szétszakadás vagy felzárkózás. A térszerkezetet átalakító innovációk. Győr,
MTA Regionális Kutatások Központja
R ECHNITZER János, 1998. Területi stratégiák. Pécs, Dialóg Campus Kiadó
R EID, Ivan, 1998. Class in Britain. London, Polity
Riesmann, David, 1979. A magányos tömeg. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
R ITTER Ildikó szerk., 2002, 2003. Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről. Budapest, Gyer-
mek-, Ifjúság- és Sportminisztérium, Budapest
RÓBERT Péter, 1982. Mobilitás és életút. In: Rétegződésmodell-vizsgálat. I., Budapest, Társada-
lomtudományi Intézet
RÓBERT Péter, 1986. Származás és mobilitás. Rétegeződés-modell vizsgálat VII. Budapest, Társada-
lomtudományi Intézet
RÓBERT Péter, 1997. Foglalkozási osztályszerkezet. Elméleti és módszertani problémák. Szocio-
lógiai Szemle, 7. évf., 2. sz., 5–49.
RÓBERT Péter, 1999. Kikből lettek a vállalkozók? Közgazdasági Szemle, 5. sz.
RÓBERT Péter, 2000a. A társadalmi rétegződéstől a foglalkozási osztályszerkezet felé. In: Tár-
sadalmi mobilitás. A tények és vélemények tükrében. Budapest, Andorka Rudolf Társadalom-
tudományi Társaság – Századvég Kiadó, 201–246.
RÓBERT Péter, 2000b. Az életstílus meghatározottságának változása 1982–1998. Szociológiai
Szemle, 10. évf., 2. sz., 17–37.
RÓBERT Péter, 2001. Társadalmi mobilitás: a tények és vélemények tükrében. Budapest, Andorka
Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, 2., jav. kiad.
RÓBERT Péter, 2004. Iskolai teljesítmény és társadalmi háttér nemzetközi összehasonlításban.
In: KOLOSI Tamás – TÓTH István György – VUKOVICH György szerk. Társadalmi Riport 2004.
Budapest, Tárki, 193–208.
RÓBERT, Péter – BUKODI, Erzsébet, 2004. Changes in Intergenerational Class Mobility in Hun-
gary, 1973–2000. In: BREEN, R. ed. Social Mobility in Europe. Oxford, Oxford University
Press, 287–315.
ROEMER, John E., 1982. A General Theory of Exploitation and Class. Cambridge, Mass., Harward
University Press
ROEMER, John E., 1994. Fundations of Analytical Marxism. Volume I. An Elgar Reference Col-
lection. Great Britain at University Press, Cambridge
ROMSICS Ignác, 2000. Magyarország története a 20. században. Budapest, Osiris Kiadó
RÓNA-TAS Ákos, 1990. Empirikus rétegződésvizsgálat és a spekulatív ideológiakritika. Rep-
lika, 2. sz.
RÓNA-TAS Ákos, 2000. Egyenlőtlenség, igazságosság és posztkommunista átmenet. 2000. XII.
évf. 4., 11(15.

524
ROSE, David – P EVALIN, David – ELIAS, Peter – MARTIN, Jean, 2001. Towards a European Socio-
economic classification. EUROSTAT
ROSTOW, W., 1960. The Stages of Economic Growth. Cambridge, Cambridge University Press
RUNCIMAN, Walter G., 1966. Relative Deprivation and Social Justice. London, Routledge
RUTKOWSKI, Mark, 1996. Changes in the wage structure during economic transition In: central
and Eastern Europe. World Bank Technical Paper, No. 340. The World Bank. Washington
DC
S. MOLNÁR Edit, 1999. A gyermekvállalás konfliktusai. In: PONGRÁCZ Tiborné – TÓTH István
György szerk. Szerepváltozások, 2001. Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium Nő-
képviseleti Titkársága
S. MOLNÁR Edit, 2001. Élettársi együttélések – tények és vélemények. In: NAGY Ildikó – PONG -
RÁCZ Tiborné – TÓTH István György szerk. Szerepváltozások, 2001. Tárki – Szociális és Csa-
ládügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága
SÁNDOR Klára szerk., 2001. Nyelvművelés és ideológia. In: Nyelv, nyelvi jogok, oktatási tanulmá-
nyok. Budapest, Letter-Print
SAVAGE, Mike, 2000. Class Analysis and Social Transformation. Buckingham, Open University
Press
SCHADT Mária, 2005. A „házi tücsöktől” a dolgozó nőig. Az individualizációs folyamatok
hatása a családi szerepekre. In: PALASIK Mária – SIPOS Balázs szerk. Házastárs? Vetély-
társ? Munkatárs? A női szerepek változása a 20. századi Magyarországon. Budapest, Napvilág
Kiadó, 156–171.
SCHMID, Günther, 1998. Transitional Labour Markets: A New European Employment Strategy. Ber-
lin, Wissenschaftszentrum Berlin für Sozialforschung
SCHULZE, Gerhard, 1992a. A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása. In: WESSELY A.
szerk. A kultúra szociológiája. Budapest, Kiadó – Láthatatlan Kollégium, 186–205.
SCHULTZE, Gerhard, 1992b. Die Erlebnisgesellschaft. Kultursoziologie der Gegenwart. Frankfurt,
Campus Verlag
SCHULTZE, Gerhard, 2000. Élménytársadalom. Szofi, 1–2. sz., 135–157.
SCOTT, John 2001. If Class is Dead, Why Won`t It Lie Down? In: KOHLI, M. – WOODHEAD, A.
eds. Inclusions and Exclusions in European Societies. London, Routledge
SCOTT, John, 2002. Social Class and Stratification in Late Modernity. Acta Sociologica, Vol. 45.
24–35.
SEBESTÉNY István, 1999. Az 1998-as magyar parlamenti választások képviselőjelöltjeinek tár-
sadalmi jellemzői. In: KURTÁN Sándor et al. szerk. Magyarország politikai évkönyve 1999.
Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány
SEN, Amartya, 2000. Social exclusion: concept, application, and scrutiny. Social Development
Papers No. 1. Office of Environment and Social Development Asian Development Bank
SÍK E., 2005. Tőke-e a kapcsolati tőke, s ha igen, mennyiben nem? Szociológiai Szemle, 3. sz.
SÍK Endre – SZÉP Katalin, 2000. A háztartási termelés pénzértéke. Budapest, Tárki, Társadalom-
politikai Tanulmányok, 21.
SIK Endre – SZÉP Katalin, 2001. A háztartási termelés pénzértéke és a háztartások munkaidő-
gazdálkodása. In: NAGY Ildikó – PONGRÁCZ Tiborné – TÓTH István György szerk. Szerepvál-
tozások, 2001. Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium Nőképviseleti Titkársága
SILVERSTONE, Roger, 1994. Television and everyday life. London, Sage
SIMONYI Ágnes kutatásvez., 1999. Tizenegy falu, ötvenöt család. Budapest, Jövő Munkahelyeiért
Alapítvány – ELTE Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék
SIMONYI Ágnes, 1994. Tartós munkanélküliek életvitele és munkaerőhasznosítása (családi alkalmaz-
kodási stratégiák és hiányuk.) Budapest, Munkaügyi Kutatóintézet
SOBEL, Michael E., 1981. Lifestyles and Social Structure: Concepts, Definitions, and Analysis. New
York, Academic

525
SOBEL, Michael E., 1983. Lifestyle Differentiation and Stratification in Contemporary U. S.
Society. Research in Social Stratification and Mobility, Vol. 2. 115–144.
Somlai Péter, 1997. Szocializáció. A kulturális átörökítés és a társadalmi beilleszkedés folyamata.
Budapest, Corvina Kiadó
SOMLAI Péter, 2002. Húsz év. Családi kapcsolatok változásai a 20. század végi Magyarországon.
Budapest. Új Mandátum Könyvkiadó
SPÉDER Zsolt, 1997. Háztartások egy kistérségben. Szociológiai Szemle, 1997. 1. sz.
SPÉDER Zsolt, 2001. Gyermekek és gyermekes családok szegénysége Magyarországon. Info-
Társadalomtudomány, 54. sz.
SPÉDER Zsolt, 2002. A szegénység változó arcai. (Tények és értelmezések). Budapest, Andorka Ru-
dolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó
STANISZKIS, Jadwiga, 1991. Political Capitalism in Poland. In: East European Politics and Societies,
Vol. 5, 127–141.
STANISZKIS, Jadwiga, 1992. The Ontology of Socialism. New York, Oxford University Press
STANWORTH, Michelle, 1984. Women and Class Analysis: A Reply to John Goldthorpe. Socio-
logy, 18. 159–170.
STARK, David, 1994. Új módon összekapcsolódott régi rendszerelemek: rekombináns tulajdon
a kelet-európai kapitalizmusban I–II. Közgazdasági Szemle, XLI. évf. szeptember–október,
933–948., 1053–1069.
STARK, David – Bruszt, László, 1999. Post-socialist pathways: transforming politics and property
in East-Central Europe. Cambridge, Cambridge University Press
STARK, David – KEMÉNY Szabolcs – BREIGER, Ronald L., 2000. Posztszocialista portfóliók. I–II.
In: Közgazdasági Szemle, 47. évf., 5–6. sz., 393–405., 430–445.
STUMPF István, 1992. Pártosodás és választások Magyarországon. In: A többpártrendszer kiala-
kulása Magyarországon 1985–1991. Szerk. BIHARI Mihály. Budapest, Kossuth Könyvkiadó,
40–54.
STUMPF István, 1994a. Generációs törésvonal – választói magatartás – pártpreferenciák. Tár-
sadalmi Szemle, 1994. 1. sz.
STUMPF István, 1994b. Politikai szocializáció, generációs kihívás, választói magatartás. Budapest,
MTA Politikai Tudományok Intézete, kandidátusi értekezés
STUMPF István, 1995. Ifjúság, politikai részvétel, pártpreferenciák. In: GAZSÓ Ferenc – STUMPF
István szerk. Vesztesek. Ifjúság az ezredfordulón. Budapest, Ezredforduló Alapítvány
SURÁNYI Bálint, 1991. A generációs faktor és a létező szocializmus összeomlása. Valóság, 1991.
12. sz.
SWANSON, David L. – Mancini, Paolo, 1996. Politics, media, and modern democracy: an internati-
onal study of innovations in electoral campaigning and their consequences. Westport, Conn.:
Praeger.
SZABÓ Andrea – BAUER Béla – LAKI László szerk. Ifjúság 2000. Tanulmány I. Budapest, Nemzeti
Ifjúságkutató Intézet
SZABÓ Gabriella, 2003. A hatalom elektronikus arca – a nők és férfiak eltérő IKT használati
kultúrája. Információs Társadalom, 3. évf., 3–4. sz., 116–130.
SZABÓ Julianna, 2003. A 2003. évi bérmegállapodások tapasztalatai. MSZOSZ Info
SZABÓ Katalin, 1998. Kihelyezési hullám. Közgazdasági Szemle, 2. sz.
SZABÓ Katalin, 2003. A munkaviszonyok fellazulása. Információs társadalom, III. évf. I. sz.,
75–95.
SZABÓ Zoltán, 1937. A tardi helyzet. Cifra nyomorúság. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó – Kos-
suth Könyvkiadó – Magvető Könyvkiadó
SZALAI Erzsébet, 1986. Beszélgetések a gazdasági reformról. Pénzügykutató Intézet tanulmánya,
2. sz., május, Budapest
SZALAI Erzsébet, 1998. Az elitek átváltozása. Budapest, Új Mandátum Kiadó

526
SZALAI Erzsébet, 1989. Gazdasági mechanizmus és nagyvállalati érdek. In: P ETSCHNIG Mária
Zita – SZALAI Erzsébet – VÁRHEGYI Éva szerk. Tanulmányok. Budapest, Pénzügykutató Rt.
SZALAI Erzsébet, 1990a. Elites and Systematic Change in Hungary. Praxis International, 10
(April and July)
SZALAI Erzsébet, 1990b. Gazdaság és hatalom. Budapest, Aula Kiadó
SZALAI Erzsébet, 1991a. A hatalom metamorfózisa? In: Szereppróba. Tanulmányok, publiciszti-
kai írások és interjúk 1982–1993. Budapest, Századvég Kiadó, 2000, 145–165.
SZALAI Erzsébet, 1991b. Szereppróba. In: Szereppróba. Tanulmányok, publicisztikai írások és
interjúk 1982–1993. Budapest, Századvég Kiadó, 2000, 5–165.
SZALAI Erzsébet, 1994. A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989–93.
Budapest, T-Twins Kiadó
SZALAI Erzsébet, 1994. Útelágazás. (Hatalom és értelmiség az államszocializmus után.) Budapest–
Szombathely, Pesti Szalon Könyvkiadó – Savaria University Press
SZALAI Erzsébet, 1995. Kastély. Kritika, 9. sz., 8–13.
SZALAI Erzsébet, 1997. Rendszerváltás és a hatalom konvertálása. Szociológiai Szemle, 7. évf.,
2. sz., 75–99.
SZALAI Erzsébet, 1998. Az elitek átváltozása. Budapest, Új Mandátum
SZALAI Erzsébet, 1998. Vadkeleti metszetek. Budapest, Osiris Kiadó
SZALAI, Erzsébet, 1999. The metamorphosis of elites. In: Post-Socialism and Globalization. Bu-
dapest, Új Mandátum Kiadó
SZALAI Erzsébet, 2000a. Értelmiségi szerepek az ezredvégen. In: uő: Ezredváltó dilemmák Ma-
gyarországon. Budapest, Új Mandátum Kiadó
SZALAI Erzsébet, 2000b. Ezredváltó dilemmák Magyarországon. Budapest, Új Mandátum
SZALAI Erzsébet, 2001. Gazdasági elit és a társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Buda-
pest, Aula Kiadó
SZALAI Erzsébet, 2003a. Baloldal ( új kihívások előtt. Budapest, Aula Kiadó
SZALAI Erzsébet, 2003b. Globalizáció, rendszerváltás, szegénység és az értelmiség felelőssé-
ge. In: Baloldal új kihívások előtt. Budapest, Aula Kiadó
SZALAI Erzsébet, 2004a. Az első válaszkísérlet. A létezett szocializmus –és ami utána jön… Buda-
pest, Nemzeti Tankönyvkiadó
SZALAI Erzsébet, 2004b. Az újkapitalizmus intézményesülése – és válsága. Kritika, április,
2(6.
SZALAI Erzsébet, 2005a. A kormányváltás politikai gazdaságtana. Kritika, június, 2–7.
SZALAI Erzsébet, 2005b. Gazdasági és politikai hatalom a magyarországi újkapitalizmusban. Kéz-
irat. Budapest.
SZALAI Júlia, 1971. A családi munkamegosztás néhány szociológiai problémájáról. In: L ŐCSEI
Pál szerk. Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó
SZALAI Júlia, 1996. Hatalom és szegénység. In: Az államtalanítás dilemmái: szociálpolitikai kény-
szerek és választások. Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány
SZALAI Júlia, 2001. A szociális segélyezés „hasznáról”. Info-Társadalomtudomány, 54. sz.
SZALAI Júlia, 2002. A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló Magyarorszá-
gán. Szociológiai Szemle, 12. évf., 2. sz., 34–50.
SZALAI Júlia, 2004, 2005. A jóléti fogda. Esély, 2004. 6. sz., 19–36.; 2005. 1. sz., 3–32.
SZALAI Sándor szerk., 1978. Idő a mérlegen. Budapest, Gondolat Kiadó
SZALAVECZ Andrea, 2001. Ipari körzetek – a regionális fejlesztés új egységei. In: MTA Világ-
gazdasági Kutatóintézet. Műhelytanulmányok, 34. sz.
SZÁNTÓ Miklós szerk., 1980. Tanulmányok az életmódról. Budapest, Gondolat Kiadó
SZANYI Miklós, 2001. FDI in Hungary Past Patterns and Future Challenges. Budapest, Paper Pre-
sented at the 3rd Workshop in the Framework of the Project „Monitoring Preparations of

527
 Traditions Countries for EU-Accession”, 17(19. May, 2001. Friedrich Ebert Stiftung, IWE,
HAS.
SZAPU Magda, 2002. A zűrkorszak gyerekei. (Mai ifjúsági csoportkultúrák.) Budapest, Századvég
Szapu Magda szerk., 2004. Ifjúsági szubkultúrák Magyarországon és Erdélyben. Budapest, MTA
Politikai Tudományok Intézete
SZÉKELY Gáborné, 2002. A fiatalok lakásviszonyai. In: SZABÓ Andrea – BAUER Béla – LAKI Lász-
ló szerk. Ifjúság 2000. Tanulmány I. Budapest, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet
SZEKFŰ Gyula, 1989. Három nemzedék és ami utána következik. Szerk. GLATZ Ferenc. Budapest,
ÁKV–Maecenas, reprint sorozat
SZELÉNYI Iván, 1986. Piac, redisztribúció és társadalmi egyenlőtlenségek a kelet-európai szo-
cialista társadalmakban. In: Új osztály, állam, politika. Budapest, 1990, Európa Könyvkiadó
SZELÉNYI Iván, 1988. Socialist Entrepreneurs. Madison, Wisconsin, The University Press of
Wisconsin.
SZELÉNYI Iván, 1990a. Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa Könyvkiadó
SZELÉNYI Iván, 1990b. Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Budapest, Akadémiai Kiadó
SZELÉNYI Iván, 1992. Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Szelényi Iván, Man-
chin Róbert, Juhász Pál, Magyar Bálint és Bill Martin közreműködésével. Budapest, Aka-
démiai Kiadó
SZELÉNYI Iván, 1993. A magyar társadalom szerkezetének változásai a posztkommunizmus-
ban. In: MISZLIVETZ Ferenc szerk. Kultúra és társadalom egy új korszakban. Budapest–Szom-
bathely, Pesti Szalon – Savaria, 61–80.
SZELÉNYI Iván, 2004. Kapitalizmusok, szocializmusok után. Egyenlítő, 4. sz.
SZELÉNYI Iván – EYAL, Gil – TOWNSLEY, Eleanor, 1996. Posztkommunista menedzserizmus: a
gazdasági intézményrendszer és a társadalmi szerkezet változásai, I–II. Politikatudományi
Szemle, 2–3. sz., 7–30., 7–32.
SZELÉNYI Iván – KOSTELLO, E., 1997. A piaci átmenet elmélete: vita és szintézis. In: LENGYEL
György – Szántó Zoltán szerk. Gazdasági rendszerek és intézmények szociológiája. Budapest,
Aula Kiadó
SZELÉNYI Iván – SZELÉNYI Szonja – KOVÁCH Imre, 1995. The Making of the Hungarian Post-
communist Elite: Circulation in Politics, Reproduction in the Economy. Theory and Society,
Vol. 24. No. 5
SZELÉNYI Iván – SZELÉNYI Szonja, 1991. Az elit cirkulációja. Kritika, 10. sz.
SZELÉNYI Iván – SZELÉNYI Szonja, 1996. Elitcirkuláció vagy elitreprodukció. In: Társadalmi Ri-
port 1996. Budapest, Tárki
SZENTES Tamás, 1999. Világgazdaságtan. I. kötet: Elméleti és módszertani alapok. Budapest Aula
Kiadó
SZENTES Tamás, 2001. Világméretű egyenlőtelenségek – a terrorizmus globalizálódásának
tükrében. Info-Társadalomtudomány, 55. sz., 15.
SZÍJÁRTÓ Zsolt, 1998. Kockázat, kultúra, konfliktus. Replika, 5. évf., szeptember, 19–45.
SZIRMAI Viktória, 2002. Verseny és/vagy együttműködés? Város és környéke kapcsolatai. Budapest
– Székesfehérvár, MTA Szociológiai Kutatóintézet – MTA Regionális Kutatások Központ-
ja, NYUTI Közép-dunántúli Kutatócsoport
SZÍVÓS Péter – TÓTH István György, 2004. Stabilizálódó társadalomszerkezet. Tárki Monitor Jelen-
tések 2003. Budapest, Tárki
Szociális Szakmai Szövetség (3SZ), 2003. Gyorsjelentés a szegényedésről. Budapest, Szociális
Szakmai Szövetség, 82.
SZUHAY Péter, 1999. Foglalkozási és megélhetési stratégiák a magyarországi cigányok kör-
ében. In: KÁRPÁTI Zoltán szerk. A vidéki társadalom változásai. Szolnok, Phare Hu
SZUKICSNÉ SERFŐZŐ Klára, 2005. Mindennapi életcélok és a gyerekszám. Demográfia, 2005.
1. sz., 23–57.

528
SZŰCS Zoltán, 1997. A fiatalok által lakott lakások néhány jellemzője. In: FALUSSY Béla szerk.
A gyermekek és az ifjúság helyzete. Tanulmányok. Ifjúság és társadalom. Budapest, KSH Né-
pességtudományi Kutató Intézet kutatási jelentései. Társadalomstatisztikai füzetek 20.,
3. sz.
TÁLL Éva szerk., 1993. Változások és átváltozások a helyi hatalom csúcsán. Budapest, MTA PTI
TAMÁS Pál – TIBORI Tímea, 2005. Nemzetfelfogások. Ifjúságpolitikák. Budapest, Ú. M. K. – MTA
SZKI
TANÁCS István, 2004. Muszájbaloldal. Beszélgetés Gazsó Ferenc professzorral. Népszabadság,
július 10., Hétvége, 3.
Tárki, 2005. december. Monitor: Jövedelem, szegénység, elégedettség. (Előzetes adatok).
Társadalmi mobilitás. A tények és vélemények tükrében, 2000, Budapest, Andorka Rudolf Társa-
dalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó
Társadalmi Riport 1996. Budapest, Tárki.
Társadalmi Riport 1998. Budapest, Tárki.
Társadalmi Riport 2000. Budapest, Tárki
Társas kapcsolatok, 1991. Műhely I. Budapest, Gondolat Kiadó
TERESTYÉNI Tamás, 2003. A magyarországi televíziós műsorkínálat 2002-ben. Jel-Kép, 10. évf.,
1. sz., 23–55.
TILLY, Charles, 1997. Durable Inequalities. Berkeley, University of California Press
TÍMÁR János, 1994. A foglalkozás és a munkanélküliség sajátosságai a posztszocialista orszá-
gokban. Közgazdasági Szemle, 1994. 7–8. sz.
TOMLINSON, Mark, 2003. Lifestyle and Social Class. European Sociological Review, Vol. 19. 97–
111.
TÓTH András, 2002. Két tűz között: üzemi tanácsok, szakszervezetek és munkáltatók. In:
KOVÁCH Imre szerk. Hatalom és társadalmi változás. A posztszocializmus vége. Budapest,
Napvilág Kiadó
TÓTH, András, 1997. The role of multi-employer collective agreements in regulating terms
and conditions of employment in Hungary. Transfer, Vol. 3. No. 2. 329–356.
TÓTH, András, 1999. Hungary: Attempts to reform a workers’ movement – without a mass
workers’ movement. In: HOFFMAN, R. – WADDINGTON, J. eds. Trade Union Reform in Europe.
Brussels, European Trade Union Institute
TÓTH András, 2005a. Szabályozott foglalkoztatás vagy szabályozottabb egyéni alku? A poszt-
céhes és poszt-szocialista szakszervezetek eltérő stratégiái a munkaviszony szabályozá-
sára. In: FAZEKAS Károly – KOLTAY Jenő szerk. Munkaerő-piaci tükör 2005. Budapest, MTA
Közgazdaságtudományi Kutatóközpont, 159–168.
TÓTH András, 2005b. Munkáltatói szervezetek. In: FAZEKAS Károly – KOLTAY Jenő szerk. Mun-
kaerő-piaci tükör 2005. Budapest, MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont, 46–65.
TÓTH István János, 1998. Vállalkozások tulajdonosi kapcsolatai Magyarországon 1992–1996
között. Közgazdasági Szemle, 45. évf., 6. sz. (június), 591–615.
TÓTH Olga, 1993. A szülővé válás időzítése az életútban. Szociológiai Szemle, 3–4. sz., 121–135.
TÓTH Olga, 1995. Attitűdváltozások a női munkavállalás megítélésében. Szociológiai Szemle,
1. sz., 1–87.
TÓTH Olga, 1996. Házasság és gyermek: vélekedés és viselkedés. Századvég, 11. sz.
TÓTH Olga, 1997. Családformák és együttélési minták a mai magyar társadalomban. In: LÉVAI
Katalin – TÓTH István György szerk. 1999. Szerepváltozások. Budapest, Tárki – Munkaügyi
Minisztérium, 73–85.
TÓTH Tibor, 1988. A modernizáció. Janus, V.
TOVEY, Hilary – SHARE, Perry 2000. A Sociology of Ireland. Dublin, Gill & Macmillen
TRAXLER, Franz, 1998. Collective Bargaining in the OECD Developments, Preconditions and
Effects. European Journal of Industrial Relations 4 (2) 207–226.

529
TRAXLER, Franz, 2003. Bargaining (De)centralisation, Microeconomic Performance and Cont-
rol over the Employment Relationship. British Journal of Industrial Relations, 41 (1) 1–27.
TRIF, Aurora, 2005. Explaining Diversity in Industrial Relations at Company Level in Eastern
Europe: Evidence from Romania. MPIfG Discussion Paper 05/3. Köln, Max Planck Institute
for the Study of Societies. (http://www.mpi-fg-koeln.mpg.de/pu/mpifg_dp/dp05-3.pdf)
UDVARHELYI Éva Tessza, 2000. A bevásárlóközpont, mint kulturális tér. A Polus Center szere-
pe az odajáró fiatalok életében. In: Kultúra és Közösség. IV évfolyam 2-3 szám, 101–107.
UELTZHÖFFER, Jörg, 1999. Generationenkonflikt und Generationenbündnis in der Bürgergesellschaft:
Ergebnisse einer sozialempirischen Repräsentativerhebung in der Bundesrepublik Deutschland.
Ein Bericht des Sozialwissenschaftlichen Instituts für Gegenwartsfragen Mannheim
(SIGMA) Baden-Württemberg / Sozialministerium.
UELTZHÖFFER, Jörg, Europa auf dem Weg in die Postmoderne. (http://www.sigma-online.de)
URBÁN Ágnes, 2000. A televíziós piac átrendeződése. Médiakutató, ősz.
URBÁN Ágnes, 2004. A magyarországi televíziós piac stabilizálódása. Médiakutató, 2004. ta-
vasz
URRY, John, 2001. The Turist Gaze. London, Sage.
UTASI Ágnes szerk., 1987. Peremhelyzetek. Rétegződésmodell-vizsgálat. Budapest, VIII.
MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete
UTASI Ágnes, 1984. Életstíluscsoportok, fogyasztási preferenciák. Rétegződés-modell vizsgálat V.
Budapest, Társadalomtudományi Intézet
UTASI Ágnes, 1996. Középosztály és életstílusok. Társadalmi Szemle, 1995. 3. sz., 3–14.
UTASI Ágnes, 2002. A bizalom hálója. Budapest, Új Mandátum Kiadó
UTASI Ágnes, 2005. Feláldozott kapcsolatok (A magyar szingli). Budapest, MTA Politikai Tudo-
mányok Intézete
UTASI Ágnes, 2006. A szubjektív életminőség alapkérdései. In: UTASI Ágnes szerk. A szubjek-
tív életminőség forrása. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 11–51.
Válság és reform, 1987. Szerk. SZOBOSZLAI György. A Magyar Politikatudományi Társaság Év-
könyve, Budapest
VALUCH Tibor, 2001. Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest,
Osiris Kiadó
VAN ROMPAEY, Veerle – Roe, Keith, 2001. The Home as a Multimedia Environment: Families’
Conception of Space and the Introduction of Information and Communication Technolo-
gies in the Home. Communications 26 (4), 351–369.
VÁRI Péter, 2003. PISA-vizsgálat 2000. Budapest, Műszaki Könyvkiadó
VASS Csaba, 1994. Többszörösen összetett magyar társadalomszerkezet–többes hatalom Magyaror-
szágon. (Az 1948–1975 közötti korszak elemzése.) Kandidátusi értekezés, kézirat, Budapest
VATTIMO, Gianni, 1992. The Transparent Society. Baltimore, Tye John Hopkins University
VEBLEN, Thorstein, 1975. A dologtalan osztály elmélete. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyv-
kiadó
VEDRES Balázs, 1997. Bank és hatalom: A bankok helye a magyar nagyvállalatok kapcsolathá-
lójában. Szociológiai Szemle, 2. sz., 101–123.
VEDRES Balázs, 1998. „Ökonokrata” menedzser-elit – az átalakulás nyertesei? Szociológiai
Szemle, 1. sz.
VEDRES Balázs, 2000. A tulajdonosi hálózatok felbomlása. Közgazdasági Szemle, 47. évf., 8. sz.,
680–699.
VEREBÉLYI Imre szerk., 2000. Egy évtized önkormányzati mérlege és a jövő kilátásai. Budapest,
Magyar Közigazgatási Intézet – MTA Politikai Tudományok Intézete – MTA Regionális
Kutatások Központja
VIDA István, 1992. Az állami politikai vezető réteg összetétele az 1980-as évek elején. Budapest,
MTA TTI

530
VIGH Judit, 2004. A nemzeti számlák számításáról és fontosabb mutatóinak tartalmáról. Kézirat,
Budapest
Világgazdaság, 2000. Nyugaton munkaerőhiány, keleten munkanélküliség. 2000. május 10.
VOSZKA Éva, 1996. A tulajdonváltás felemás sikeréve. Közgazdasági Szemle, 5. sz., 385–402.
VOSZKA Éva, 1997a. A dinoszauruszok esélyei. Budapest, Pénzügykutató Rt. – Perfekt Rt.
VOSZKA Éva, 1997b. Csontvázak a szekrényben. Közgazdasági Szemle, 5. sz.
VOSZKA Éva, 2000. Tulajdonosi szerkezet és vállalatirányítás a magyar nagyiparban. Közgaz-
dasági Szemle, 7–8. sz.
VÖRÖS Miklós, 1997. Életmód, ideológia, háztartás. Replika, 26. sz.
Vukovich György – HARCSA István, 1998. A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében. In:
KOLOSI Tamás – TÓTH István Tamás – VUKOVICH György szerk. Társadalmi riport, 1998.
Budapest, Tárki, 21–44.
WACQUANT, Loic, 2001. A nyomor börtönei. A „zéró tolerancia” világméretű terjedése. Budapest,
Helikon
WALDER, Andrew G., 2003. Elite Opportunities in Transitional Economies. American Sociolo-
gical Review. Vol. 68/6 December, 899–916.
WALLERSTEIN, Emmanuel, 1999. Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer át-
alakulásának hosszú távú szemlélete. Eszmélet, 43. sz., 17–36.
WALLERSTEIN, Immanuel, 1983. A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondo-
lat Könyvkiadó
WALTON, Whitney, 1992. France at the Crystal Palace. Berkeley, University of California Press
WARNER, Michael, 1992. The Mass Public and the Mass Subject. In: CALHOUN, Craig ed. Haber-
mas and the Public Sphere. Cambridge, MA, MIT Press
WEBER, Max, 1967. Gazdaság és hatalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
WEBER, Max, 1995. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. Budapest, Köz-
gazdasági és Jogi Könyvkiadó
WENT, Robert 2002. Globalizáció. Neoliberális feladatok, radikális válaszok. Budapest, Perfekt
Gazdasági Tanácsadó, Oktató és Kiadó Rt.
WESSELY Anna szerk., 1998. A kultúra szociológiája. Budapest, Osiris Kiadó – Láthatatlan Kol-
légium
WHITE, Harrison C., 1992. Identity and Control. A Structural Theory of Social Action. Princeton,
N. J., Princeton University Press
WHITLEY, Richard, 1991. The revival of small business in Europe. In: BERGER, Brigitte ed. The
Culture of the Enterpreneurship. San Francisco, ICS Press, 33–52.
WOLFE, Tom, 1994. A kandírozott mandarinzselé-színű áramvonal. Budapest, Európa Könyv-
kiadó
WRIGHT, Erick Olin, 1997. Class Counts. Comparative studies in Class analysis. Cambridge,
Cambridge University Press
WRIGHT, Erik Olin, 1985. Általános keretrendszer az osztálystruktúra elemzéséhez. In: AN-
GELUSZ Róbert szerk. A társadalmi rétegződés komponensei. Budapest, Új Mandátum Könyv-
kiadó, 178–223.
WRIGHT, Erik Olin – DWYLER, Rachel E., 2003. The Patterns of Job Expansions int he United
States: A Comparision of the 1960s and 1990s. Socio-Economic Review, Vol. 1. 298–325.
ZELENAY Anna, 2003. Televíziózás az idő mérlegén In: ENYEDI NAGY et al. szerk. Magyarország
médiakönyve 2003. Budapest, Enamiké
ZINNECKER, Jürgen, 1993. A fiatalok a társadalmi osztályok terében. In: GÁBOR Kálmán szerk.
Civilizációs korszakváltás és ifjúság. (A kelet- és nyugat-európai ifjúság kulturális mintái.) Bu-
dapest, Miniszterelnöki Hivatal Ifjúsági Koordinációs Titkársága
ZÖLDI László, 2001. A glokális sajtó. Médiakutató, 5. sz., 149–160.

531
 A KÖTET SZERZŐI

ANGELUSZ Róbert: Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar,

Szociológia Tanszék
Kutatási terület: tudásszociológia; a társadalmi láthatóság és a pluralizmus igno-
ranciája; hálózati elemzések; politikai attitűdök

BUKODI Erzsébet: Max Weber-ösztöndíj, European University Institute

Kutatási terület: társadalmi rétegződés és kulturális fogyasztás;
intergenerációs mobilitás; párkapcsolatok alakulása

CSIGÓ Péter: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Gazdaság-

és Társadalomtudományi Kar, Szociológia és Kommunikáció Tanszék,
Média Oktató és Kutató Központ
Kutatási terület: a népszerű kultúra fogyasztása; új média és televízió;
a média használata hatásai és befogadása; népszerű média és közéleti identitás

CSITE András: VE Georgikon Kar Nyugat-balatoni Társadalomkutató Műhely,

Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok Intézete
Kutatási terület: vidékszociológia; vidék- és területfejlesztés; elitkutatások

CSURGÓ Bernadett: Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok Intézete

Kutatási terület: vidékszociológia; vidék- és területfejlesztés; elitkutatások;
családszociológia; 20. századi magyar társadalomtörténet

FERGE Zsuzsa: A gyermekszegénység elleni nemzeti program (GYEP-iroda),

Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar, Szociálpolitika
Tanszék
Kutatási terület: társadalmi struktúra, társadalmi egyenlőtlenségek; társadalmi
integráció, integrációs zavarok, gazdaság és szociálpolitika viszonya;
a civilizációs folyamat és az állam szerepe; gyermekszegénység

GAZSÓ Ferenc: Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok Intézete

Kutatási terület: iskolázás és esélyek; fiatalok társadalmi helyzete;
ifjúságstratégia, politikai ideológiai és értékorientáció

533
HACK József: Szonda Ipsos Média-, Vélemény- és Piackutató Intézet
Kutatási terület: politikai attitűdök, ideológiai azonosulások,
választói magatartás

KOVÁCH Imre: Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok Intézete

Kutatási terület: vidéki társadalom; elitkutatás; EU-fejlesztési politikák,
EU-integráció; hatalom és társadalom

KRISTÓF Luca: Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok Intézete

Kutatási terület: elitkutatások; fogyasztás; kultúra és társadalom;
a vidéki népesség társadalmi és gazdasági helyzete

KUCZI Tibor: Budapesti Corvinus Egyetem, Szociológia és Társadalompolitika

Intézet
Kutatási terület: vállalkozások szociológiája; gazdaság és kultúra

LAKI László: Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok Intézete

Kutatási terület: ifjúságszociológia; oktatás-képzés, foglalkoztatás; ifjúsági
munkanélküliség, szegénység

LENGYEL György: Budapesti Corvinus Egyetem, Szociológia és Társadalompolitika

Intézet
Kutatási terület: információs társadalom; gazdaságszociológia; elitek

MEGYESI G. Boldizsár: Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok

Intézete
Kutatási terület: vidékszociológia; a vidéki népesség társadalmi és gazdasági
helyzete Magyarországon és Európában

NAGY Kalamász Ildikó: Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok

Intézete
Kutatási terület: vidékszociológia; vidék- és területfejlesztés; elitkutatások;
a kultúra szociológiája

NEUMANN László: Foglalkoztatási Hivatal, Kutatási Főosztály

Kutatási terület: foglalkoztatáspolitika és munkaügyi kapcsolatok;
„tudásalapú társadalom”, Gender Mainstreaming és távmunka

SZALAI Erzsébet: Magyar Tudományos Akadémia, Politikai Tudományok Intézete

Kutatási terület: gazdasági elit és társadalom a magyarországi
újkapitalizmusban; a globalizáció kritikai szociológiája

TARDOS Róbert: MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport

Kutatási terület: kapcsolathálózati elemzés; társadalmi tőke, strukturális
elemzés; választási részvétel; infokommunikációs eszközök
 A kiadásért felelős Rév András, a Napvilág Kiadó igazgatója
Borító: Czeizel Balázs
Felelős szerkesztő: Sebes Katalin
Olvasószerkesztő: Mesterházi Judit
A szedést és a tördelést az AbiPrint Bt. végezte
Felelős vezető: Abinéri Ottó ügyvezető
Nyomás, kötés: Reálszisztéma, Dabasi Nyomda Zrt.
Felelős vezető: Berki István vezérigazgató
Megjelent 47,91 (A/5) ív terjedelemben

View publication stats