Kortárs szociológiai elméletek – Javasolt tételsor

1. A kritikai elmélet jellege. JM. 249 oldal 2 pont

Multi és pluridiszciplináris megközelítés jellemző rá, illetve az elméletének vitaszerű
kifejtése: más szerzőkkel vitatkozva fejti ki a maga álláspontját. Habermas feltett célja a
kritikai elmélet megreformálása, átalakítása.
Jürgen Habermas kritikai elmélete még nem lezárt, hanem „folyamatban levő munka”. Ezért
végérvényes mérleget még nem vonhatunk arra vonatkozólag, mi a szociológiai jelentősége.
Már ma is elmondható azonban, hogy a kritikai elmélet:
a) ösztönzően hatott a szociológia tudományelméleti önértelmezéséről folyó vitára – mint
említettük, a kritikai elmélet főszerepet játszott a német szociológia pozitivizmusvitájában;
b) előmozdította a módszertani és elméleti pluralizmust és a különböző szociológiai
módszerek és elméletek közötti szembenállást. Habermas publicisztikai tevékenysége például
meggyorsította a szimbolikus interakcionizmus és az etnometodológia német befogadását. Új
koncepciók létrejöttére is ösztönzött, amelyek átvettek és tovább gondoltak a kritikai
elméletből eredő gondolatokat, vagy akár a kritikai elmélet vetélytársaiként ellentétes
álláspontok felvázolására és kiépítésére érezték indíttatva magukat (például Luhmann).
c) A kritikai elmélet fogalmai és tételei bekerültek az empirikus kutatásba is – például a
„konfliktus- és visszavonulási lehetőségek a késő kapitalista társadalmakban” vagy „a
politikai modernitás betegségtörténete Németországban” témában.
d) A kritikai elmélet elősegítette a nemzetközi szociológiai kommunikációt, mert egyrészt
feldolgozta a nemzetközi irodalmat, másrészt maga is exportcikké vált.

2. Habermas felfogása a megismerésről. JM 251-253 oldal 2 pont

– PL jegyzetében találtam csak meg, ott is csak ennyit...

Habermas szerint az empirikus-analitikus tudományokat a technikai megismerésérdek

vezérli: ezeket a valóságértelmezéseket a módszerek és a használt fogalmak adják- a
valóságot az érdek szempontjából értelmezik az instrumentális cselekvések révén.
Technikai megismerés- ennek oka a következményszempontú megközelítés, amit az emberi
faj természethez való alkalmazkodása okozott. De ez a technicista modell nem alkalmas a
társadalom leírására.
Gyakorlati megismerés- hermeutika, megértő szociológia, empátia. Fontos mozzanat a
kommunikáció és az interszubjektív megértés-az életvilág természetes hermeneutikája.
Emancipatórikus megismerés- pszichoanalízis-Freud- ok és megértés egyben. A betegség
okának feltárása és megértése. Ilyennek kell lennie a kritikai elméletnek is, megszüntetni a
kommunikációs zavarokat és a megértést elősegíteni.

3. Habermas által javasolt cselekvés-típusok (Kritérium, megnevezés) JM 250-250 oldal

3 pont
Cselekvéselméletében Habermas a szociális valóság azon oldalait próbálja magyarázni,
amelyek egyének értelemteli, megérthető cselekedetei termékének foghatók fel. Eközben a
kommunikatív kompetencia, illetve az univerzális pragmatika, korábban alapvonásaiban már
vázolt elméleteihez kapcsolódik. Habermas két alaptípusból indul ki: munka és interakció,
illetve célracionális és kommunikatív cselekvés.
Munkán vagy célracionális cselekvésen Habermas azt az instrumentális cselekvést érti, amely
technikai szabályokhoz igazodik, és empirikus tudásra épül (például a vízcsap elfordításával
bekapcsoljuk a csepegtető öntözést, mert tudjuk, a pázsit növekedése szempontjából
mennyire fontos a víz eljuttatása). De ide sorolja a racionális választást, a viselkedési
lehetőségek között valamilyen előnyben részesítés alapján meghozandó döntést (például A és
nem B árut vásárolom meg, mert annak elfogyasztása nagyobb örömöt okoz nekem),
valamint a stratégiai cselekvést, például a racionális döntést legalább egy ellenfél
viselkedésének figyelembevételével valamilyen versenyhelyzetben (például amikor a
vállalkozó a versenytárs árpolitikájának figyelembevételével szabja meg árait).
A munka vagy a célracionális cselekvés alapvetően monologikus, azaz a
helyzetértelmezéseket és cselekvési terveket, amelyekhez igazodik, énközpontúan, más
cselekvőkkel történő egyeztetés nélkül vázoljuk fel. A technikai szabályok és az empirikus
tudás, amelyeken a cselekvés alapszik, vagy a munkafolyamattal kapcsolatos korábbi
tapasztalatokból vagy – s manapság ez van túlsúlyban – az analitikus-empirikus tudományból
fakadnak, amelyet már korábban is az instrumentális cselekvés kísérleti terepének neveztünk.
Ez az instrumentális cselekvés analitikus-empirikus tudásra épülő (termelési) technikákat is
magában foglal.
Az instrumentális cselekvés elsősorban a természet feletti uralomra, illetve az
emberiséganyagi újratermelésére szolgál. Ezen a dimenzión belül a haladás az ember
természet feletti uralmának bővülését jelenti, valamint azt, hogy a munkafeladatokat egyre
inkább a technikára ruházzák át.
Az instrumentális cselekvés és a technika a marxi munka és termelőerők fogalmak habermasi
változatai.
Az interakciót, illetve a kommunikatív cselekvést a célracionális cselekvéssel szemben az
jellemzi, hogy alapvetően dialogikus, azaz a helyzetértelmezéseket és cselekvési terveket,
amelyekhez igazodik, nem énközpontúan képzeljük el, hanem egyeztetés útján hozzuk
összhangba más cselekvőkével.
Egy későbbi munkájában Habermas a kommunikatív cselekvés, illetve a szimbolikusan
közvetített interakció három tiszta típusát különbözteti meg:
a) Konverzáció, például két kertész beszélgetése az idei gyümölcstermésről: a
háttéregyetértés itt az objektív világra vonatkozó kijelentések igazságát érinti. Ha ezt
kétségbe vonják, a konverzáció más eszközökkel, például az elméleti diskurzus reflexív
formájában folytatódhat, amely az igazságigények kritikáját és megalapozását szolgálja.
b) Normák által szabályozott cselekvés. A tanár és diákjai a tanórán például a mindenkor
érvényes szerepelvárásokhoz igazodnak: a háttéregyetértés itt a cselekvési normák
helyességére vonatkozik. Ha nincs ilyen egyetértés, a konverzáció más eszközökkel, a
gyakorlati diskurzus reflexív formájában folyhat, amely a normáknak helyességük
szempontjából a kritikáját és megalapozását szolgálja.
c) Dramaturgiai cselekvés. A diszkólátogató például hangsúlyozottan „hűvös” viselkedést
tanúsít: az egyetértés itt a szubjektív érzések vagy kívánságok kifejezésének valódiságára
vonatkozik. Itt is lehetséges – hiányzó egyetértés esetében – a folytatás más eszközökkel,
nevezetesen a terápiás diskurzusban, amely az öncsalás leküzdését és a valódi önkifejeződés
képességének megteremtését/helyreállítását szolgálja.
Habermas cselekvéstípusainak osztálya a következő:
 instrumentális cselekvés
 stratégiai cselekvés –vagy célkövető: 1. célirányos- rendszerre jellemző
2. stratégiai- sikerre irányúl, profit
maxim.
 kommunikatív cselekvés: megnyílvánulási szintere az életvilág, rendszer által
jelentős mértékben befolyásolt.
cselekvés-irányúltság sikerre irányúltság kölcsönös megértésre irányúlt
nem társadalmi instrumentális csel. - (normakövető)
társadalmi stratégiai csel. kommunikatív csel

4. A társadalom duális felépítése Habermasnal (Az elemek megnevezése) JM 259 oldal

2 pont
Elmélete dualista, cselekvés- és rendszerelméleti felépítésének megfelelően Habermas
kétszintű rendként értelmezi a társadalmakat: szociálisan integrált csoportok rendszerszerűen
stabilizált cselekvés-összefüggéseinek tekinti őket. A meghatározás első összetevője a
társadalom rendszerszerű oldalára, a második életvilágoldalára vonatkozik.
Először, a történelem kezdeti szakaszában rendszer és életvilág nem különül el egymástól,
megkülönböztetésük tehát tisztán analitikus: egységes tárgy két oldalát jelöli. Az úgynevezett
primitív törzsi társadalmakban például az egész szociális élet – születéstől a halálig, munkától
a szabadidőig, termeléstől a szocializációig és a hagyományok átadásáig – egyazon
társadalmi egységben, a családban, illetve nemzetségben és ugyanabban az intézményes
rendben, a rokonsági rendben zajlik. A történelem folyamán a rendszerszerűen integrált
cselekvés-összefüggések azonban elhatárolható cselekvési területekké válnak, és
önállósulnak az életvilággal szemben: „Rendszer és életvilág differenciálódik, amikor
növekszik az egyik összetettsége és a másik racionalitása, s nemcsak külön-külön mint
rendszer és életvilág differenciálódnak, egyszersmind egymástól is elkülönülnek”. A
médiumok által szabályozott alrendszerek ilyen kiválása a megértés mechanizmusa által
integrált életvilágból – Habermas rendszer és életvilág szétkapcsolódásáról beszél – a modern
társadalmak jellegzetes vonása. Csak ezek „jutnak el a rendszer differenciálódásának arra a
szintjére, amelyen az önállóvá vált szervezetek nyelvtől megfosztott kommunikációs
médiumok révén állnak kapcsolatban egymással. Ezek a rendszerszerű mechanizmusok egy
normáktól és értékektől messzemenően függetlenedett szociális érintkezést szabályoznak,
nevezetesen a célracionális gazdasági és igazgatási cselekvésnek azokat az alrendszereit,
amelyek Weber látlelete szerint önállósultak erkölcsi-gyakorlati alapjaikkal szemben”.
Amikor manapság például a javak és szolgáltatások termelése és elosztása, valamint a
kollektív célok megjelölése és érvényre juttatása rendszerint már nem a családi vagy
nemzetségi kötelékek, illetve a rokonsági rend szervezeti keretében zajlik, hanem külön
szociális képződményekben, amelyek a szociális rend sajátos típusát képviselik –
termelőüzemekben, igazgatási szervekben, amelyeknek formális (alap szabályban rögzített)
struktúrájuk van —, akkor ebben rendszer és életvilág szétkap- csolódása fejeződik ki.
Rendszer és életvilág azonban továbbra is függ egymástól. Ez az összefüggés rendszer és
életvilág között Habermas szerint a következőkben mutatkozik meg:
a) A rendszer területe annyiban függ az életvilágtól, hogy a rendszert alkotó
mechanizmusoknak intézményesültnek, a rendszerdinamika következményeinek és
mellékkövetkezményeinek legitimnek, a társadalom tagjainak a rendszerekben való
részvételre motiváltnak kell lenniük. Más szavakkal: a rendszernek az életvilágban kell
horgonyoznia.
b) Az életvilág annyiban függ a rendszertől, hogy ott teremtődnek meg és állnak
rendelkezésre az anyagi újratermelődéséhez szükséges eszközök.
Habermas társadalomelméletének csattanója mégis az a feltételezés, hogy rendszer és
életvilág, rendszer- és szociális integráció ellentétbe kerülhetnek egymással.
Idevonatkozó tételei a következők:
1. Bizonyos társadalmi feltételek mellett – mégpedig akkor, amikor „intézmények, amelyek
az olyan szabályozó eszközöket, mint a pénz vagy a hatalom az életvilágban horgonyozzák
le”, „a rendszer fenntartását nem vetik alá az életvilág normatív korlátozásainak”, hanem,
megfordítva „az életvilágot vetik alá az anyagi újratermelés rendszerszerű kényszereinek”–
előfordulhat, hogy a rendszerszerű mechanizmusok, a maguk törzsökös területén túlnyúlva
behatolnak az életvilágba, és ott gátolják a megértés mechanizmusát, s ezzel veszélyeztetik az
életvilág szimbolikus újratermelődését, a kultúra, a társadalom és a személyiség
újratermelődését. Habermas ebben az összefüggésben az életvilág gyarmatosításáról beszél.
A még féktelenül tomboló „manchesteri kapitalizmus” korában élő proletár – 16 órás
munkanappal, saját ágy nélkül, éhbérért dolgozva, alig van ideje önmaga puszta fizikai
fenntartására, nem is beszélve személyisége fejlesztéséről, kielégítő társadalmi kapcsolatok
létesítéséről és fenntartásáról, a kultúrában való részvételről – és egy terrorista rendszerben
körözött személy – nyilvános megvetés tárgya és szabad préda, folyton menekül, sohasem
lehet biztos benne, hogy nem spiclikkel van-e körülvéve, ezért állandóan önmegtagadásra
kényszerül – egyaránt azokat az életformákat példázzák, amelyek az életvilág szélsőséges
gyarmatosításának helyzetében honosodnak meg. A probléma azonban, igaz, lényegesen
enyhébb formában a modern nyugati demokráciákban is felmerül – gondoljunk csak a mai
politikai viták olyan jelszavaira, mint új szegénység, törékeny ember stb.
2. Ilyen helyzetben valószínű, hogy az érintettek megvonják a legitimációt az alrendszerektől,
feladják együttműködési készségüket, s ellenállást tanúsítanak az életvilág gyarmatosításával
szemben.
Éppen ez a helyzet Habermas szerint a kapitalizmusban

5. A válságtípusok a kései kapitalizmusban. (Habermas, megnevezés) JM 266 oldal 2

pont
A későkapitalizmust Habermas szerint az jellemzi, hogy az állam már nem kizárólag a piacra
bízza az anyagi termelés megszervezését. Bekövetkezik a gazdaság átpoliti- zálása, mégpedig
kettős szempontból is: átpolitizálttá válik az árképzés a munkaerőpiacon (kollektív
szerződések), az állam pedig gazdaság- és szociálpolitikai intézkedéseket tesz, hogy részben
felváltsa velük a piaci mechanizmust (például az állami keresletélénkítés mint anticiklikus
viselkedés), illetve kiküszöbölje a piaci folyamat negatív külső hatásait (például:
egészségügyi politika, szociálpolitika).
Ez a jóléti állami berendezkedés természetesen csak a szervezett munkásság nyomására jött
létre: először a társulási jogot, majd az általános választójogot harcolták ki, majd az újonnan
megszerzett befolyásolási lehetőségeket a munkavállalói érdekek érvényre juttatása
érdekében használták fel.

Ennek a jóléti állami berendezkedésnek köszönhető, hogy a „pénz médiuma általi

gyarmatosítás” nem szűnt meg ugyan, de az életvilággal kapcsolatos romboló erejének
mintegy gátat lehetett vetni, s ennek következtében az osztályellentétek is veszítettek a
rendszert felrobbantó dinamikájukból. Az életvilágot azonban – mondja Habermas – most
más irányból fenyegeti veszély, nevezetesen annak veszélye, hogy a politikai hatalom
szabályozó médiuma gyarmatosítja: ez a szociális kapcsolatok bürokratizálódásának
veszélye. A válságok elkerülése és a kapitalista gazdaság növekedésének fenntartása egyre
inkább politikai intézkedéseket igényel, amelyek viszont az életvilágba való beavatkozással
párosulnak (például az energiapolitikában: nagy erőművek engedélyezése; az
oktatáspolitikában: a képzési menetek hozzáigazí- tási a gazdasági szükségletekhez), s ezért
legitimációs problémákba ütköznek.

Erre az okaikban még mindig a kapitalista rendszer fennmaradásának parancsára

visszavezethető, ám hatásaikban már nem osztályjellegű gyarmatosítási tendenciákra vezeti
vissza mármost Habermas az új szociális mozgalmak (zöldek, alternatív mozgalom,
diákmozgalom) – szintúgy nem osztályszerű – tiltakozását. Ez a tiltakozás emellett nemcsak
az ellen irányul, hogy a kapitalista rendszer fennmaradásának és növekedésének érdekei
elsőbbséget élveznek az életvilágbeli értékekkel és szükségletekkel szemben, hanem és
elsősorban az ellen a kísérlet ellen, hogy a tervezett intézkedéseket az érintettek bevonása
nélkül „verjék keresztül” a tervezési és döntési folyamaton.

A szociális mozgalmak építő történelmi feladata Habermas szerint egyrészt abban rejlik,
hogy a megfelelő reflexiós folyamatok beindításával felvilágosítsák a nyilvánosságot az
életvilág gyarmatosításának okairól és mechanizmusairól, s ezzel a kulturális elszegényesedés
ellen hassanak. Másrészt pedig abban, hogy hatékony cselekvési egységgé alakuljanak, amely
a gyakorlatban is képes az életvilág számára elviselhető határok között tartani a médiumok
által szabályozott alrendszerek saját dinamikáját.

A társadalmi mozgalmak nehézsége viszont az, hogy a szervezettségnek olyan fokát kell
elérniük, amely elegendő ahhoz, hogy hatékony nyomás alatt tarthassák a gazdaságot és a
politikát, de eközben ne lépjék át azt a küszöböt, amelyen túl a cselekvési egység
mechanizmusai és funkcióhordozói a tagok által már nem ellenőrizhető rendszerré
önállósulnak. Csak ekkor képesek arra, hogy a puszta akadályozáson és akciózáson túl
hozzájáruljanak az életvilág gyarmatosításának megszüntetéséhez és a modernitás
beteljesítéséhez. Hogy mennyire nehéz ez az egyensúlyozás, azt a zöld pártok eddigi,
folyamatosan a fundamentalizmus és a realizmus közötti konfliktustól szabdalt története
mutatja.
A kép, amelyet Habermas a későkapitalizmus válságtendenciáiról rajzol, jelentősen eltér a
marxista válságelmélettől. Bár a válságjelenségeket végső soron ő is a kapitalista rendszeren
belül működő kényszerekre vezeti vissza, ám kétlépcsős, rendszer- és életvilág-elemzést
összekapcsoló társadalomfogalmából kiindulva mégis leküzdi a marxizmusnak azt az
egyoldalúságát, hogy csak a gazdasági rendszerre, az anyagi elnyo- morodás tendenciáira és
az osztálykonfliktusra összpontosít; ezzel pedig megteremti a lehetőségét a nem anyagi
elnyomorodás tendenciái, az életvilág betegségei s azok sajátos politikai okai, valamint az új
szociális mozgalmak tág köre elemzésének.

6. A mintaváltozók (a mintaváltozó párok megnevezése Parsons) JM 164-164 oldal 3

pont
A mintaváltozók, amelyek a cselekvők cselekvési helyzetben való választásukra hat, a
következő 5 dichotómia. Ez lényegében egy analitikus modell.
1. univerzalizmus vs partikularizmus
2. teljesítmény vs minőség
3. specifikusság vs diffúzitás
4. érzelmi semlegesség vs affektivitás
5. énhez való igazodás vs közösséghez való igazodás
Az első 4 dichotómia esetében a párok első tagja felelne meg a közösségnek, a második tag
pedig a társadalomnak. Az első két dichotóm pár a cselekvés tárgyára vonatkozik. A
harmadik és a negyedik pár pedig a cselekvő és a cselekvés tárgya közötti viszony
természetére, orientációra.

ábra: a társadalmi struktúra tipusai- mintaváltozokkal

partikularizmus univerzalizmus
minőségt vallás állam
teljesítmény rokonság foglalkozásbeli rétegződés

7. A tőkefajták (Felsorolás) PB 375-380 oldal 1 pont

 szimbolikus tőke: lekötelezettségi-tőke és tekintély-tőke
 társadalmi tőke ( kapcsolati tőke)
 kulturális tőke: inkorporált, objektivált, intézményesített

8. A társadalmi mező fogalma (Bourdieu, tömör leírás) PB 364-366 oldal 2 pont

Bourdieu elméletének alapkategóriái közül is a legalapvetőbb a "társadalmi mező" fogalma.

A '60-as években aztán a mező-fogalom - Bourdieu akkori érdeklődésének megfelelően - az
oktatási mező körül koncentrálódott, és minden más mező csak abból a szempontból jött
számításba, hogy belső ismeret- és normaanyaguk (melyek a mezők belső
egyenlőtlenségeinek fenntartását is szolgálják) miképpen mennek át az oktatásba, hogy
semleges ruhába öltöztetve fenntartsa ez a mező az össztársadalmi egyenlőtlenségeket. A '70-
es évek elejétől Bourdieu elvesztette érdeklődését az oktatási rendszer iránt, és az oktatás
visszasüllyedve a többi mező közé, az összes társadalmi mező egyenlőként lépett be elemzési
keretébe.
A mező Bourdieu szerint, végső soron bizonyos társadalmi pozíciók közti viszonyok
összességét jelenti. Az egyes mezők sajátos logikájuk alapján különböztethetők meg
egymástól. Egy mező sajátos logikáját a mezőben folyó játszmák és érvényesíthető aduk
határozzák meg. A mezőben cselekvők közötti együttműködés a cselekvőket mozgató
erőforrások és aduk függvényében strukturálódik. Az erőforrásokat Bourdieu tőkének nevezi,
és megkülönböztet gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbolikus tőkéket. A mezők relatív
önállóságot élveznek a társadalom egészével szemben. A mezők hierarchizáltak és a bennük
tevékenykedő ágenseknek a dominanciáért folytatott versengése dinamizálja őket. Így, a
marxista filozófusokhoz hasonlóan Bourdieu is nagy jelentőséget tulajdonít a társadalom
életében a küzdelemnek. De ellentétben a marxistákkal, Bourdieu szerint ez a küzdelem
mindenekelőtt a mezőkön belül, és a domináns és a dominált pozíciók között zajlik - nem
pedig társadalmi osztályok között. Minden mező sajátos szabályokkal rendelkezik ugyan, de
vannak általános szabályok is: az újak és a régiek közötti harc, mindenki elfogadja a mezőn
belüli játszmákat, és mindenki a saját túlélésére törekszik. A mező végső soron az a játéktér,
ahol az egyes cselekvők a saját habitusuk által vezérelve folytatják a játszmáikat.
A társadalmi világ Bourdieu szerint az emberi gyakorlatok tere. Ennek a térnek a dimenziója
egy sor egymásra tett társadalmi mező-ez egy fizikai metafóra. A mező a küzdelmek, harcok
tere, amelyben az egyének az erőforrásokért, és az előnyökért egymásnak feszülnek. Többféle
mező van, gazdasági, értelmiségi, politikai, művészeti mező. A mező belsőleg tagolt,
szervezett, és hierarchikus. A mezők osztályokba szerveződnek. A mezők a szinkronikus
megértés számára, mint a pozíciók vagy a posztok strukturált tereiként jelennek meg,
amelyeknek a tulajdonságai függenek az e tereken belül elfoglalt pozícióktól, és amelyeket
elemezni lehet a mindenkori pozíció-betöltők jellemzőitől függetlenül. A mezőknek általános
törvényeik vannak: az olyan különböző mezők, mint a politikai mező, a filozófiai mező, vagy
a vallási mező változatlan funkcionális törvényekkel rendelkeznek. Az egyének a mezőben és
a mezők között is adott pályán mozognak, ami a társadalmi mobilitásnak felel meg. Ez a
kulturális és anyagi tőke függvénye, amit mobilizálni tudnak az egyének a helyváltoztatás
céljából. Minden egyes társadalmi pozíció a kulturális és a gazdasági tőkevolumen
függvénye.

9. A habitus fogalma (Bourdieu, tömör leírás) PB 370-374 oldal 2 pont

A társadalmi térben való pozícióknak megfelel egy adott habitus vagy élet-tér. A habitus
nem más, mint egy meghatározott cselekvés prediszpozíció-szett. Ennek tartalma az
egyénnek a világról, annak mibenlétéről alkotott kép, illetve a viselkedésének normatív
elemei, egy konceptuális térkép a világról, ami meghatározza tehát a világban való összes
megnyílvánulását.
A habitus latin szó sokrétű jelentéstartalommal bír Bourdieunél. Jelent szokást, szokásrendet,
az egyéni magatartás mögött meghúzódó attitűdök összességét, ízlést, gondolkodási sémát –
általában életmódként szokták fordítani. Értelmezése szerint az egyes ágensek a
szocializációjuk alapján alakítanak ki a társadalom kihívásaira reagáló megküzdési
stratégiákat – ezek egy részét viszont mintegy készen kapják, szokásként a szüleiktől, ezért
ezek számukra objektív adottságként jelentkeznek. Az egyénnel szemben objektív struktúrák
először a társadalom szokásrendszerét/ habitusát határozzák meg. E szokásrendszeren
keresztül aztán kihatással vannak az egyén által szocializált habitusra, és végső soron
meghatározzák az egyének cselekvéseit. Ez a meghatározási folyamat azonban nem
mechanisztikus, egy struktúra számtalan egyéni, de ugyanazon habitusban gyökerező választ
válthat ki. Ebből viszont az is következik, hogy az egyén nem tud teljesen improvizálni és
vadonatúj magatartást létrehozni, mivel nem tudja magát teljesen függetleníteni az elsajátított
habitustól. Ezért a habitus, mivel meghatározza az egyén látásmódját, segít újratermelni
azokat az objektív struktúrákat is, melyek végső soron létrehozták.
Összefoglalva tehát, a habitus a létező társadalmi struktúrák és a kerete között cselekvő
egyének közvetítő kategóriája, olyan közvetítő mechaniymus, amelyek egy adott korszak
létfeltételei által formálódnak, de amelyek másrészt csak a gondolkodás és a cselekvés
alapjellemzőit határozzák meg.

10. A kockázat-társadalom fogalma. (Beck, tömör bemútatás). JM 286 oldal 2 pont

Beck kockázat-társadalom elmélete a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig

Nyugat-Németországban végbement változások következtében megjelenő szerinte (is)
újszerű társadalmi problémákra való reakció nyomán keletkezett. Beck három kulcsfogalom
mentén bontja ki mondanivalóját. Ezek a következők: a kockázatok, az individualizáció és
a reflexív modernizáció. A változásokat és a változások irányát a következőképpen
strukturálja: korának társadalomszervezési formáit összeveti a modern társadalom
jellemvonásaival, meghatározza az új koncepciók (individualizáció, kockázati társadalom és
reflexív modernizáció) jelentését, valamint pontszerűen vázolja a bekövetkezett változást és a
lehetséges orvoslási irányokat. Elmélete lényegében a késői modern társadalom empirikus
képét adja, amelyben a reflexív modernizáció fogalma rokonítható ugyan a
posztmodernizációval, a kockázati társadalom fogalma pedig a posztmodern társadalommal,
de azokkal nem azonosak (a rizikótársadalom nála inkább a modernség modernizációja,
mintsem annak egyértelmű meghaladása).

A változás szerinte (amit a 20. század végének veszélyei –eredetiben Mammutgefahren –

generált) gyökeres és lényegében két forrása van. Egyrészt az életkörülmények háború utáni
folyamatos javulása, a fogyasztás volumenének a növekedése párhuzamosan a jóléti ellátó
rendszerek kialakulásával átformálták a társadalmi csoportok közötti különbségeket és
feszültségeket, amelyek a modern osztálytársadalomra jellemzőek, de ezzel egyben újfaja
ellentmondások és problémák, értsd kockázatok adódtak, amelyek jellegűkben talán még
súlyosabb problémákat hoztak létre. Másrészt viszont a kockázatok második forrása a tudás
tudományos előállításának és alkalmazásának módja, amely nagyságrendjüket tekintve
globális kihívások elé állította az emberiséget, leginkább a környezetszennyezés révén. Beck
úgy véli, hogy a veszélyek a társadalom, az emberek és intézmények létének természeti és
biológiai alapjait is fenyegetik. Annál inkább, mert a „kockázatok árnyékában” és a politikai
és gazdasági munkamegosztás következtében az egyének életfeltételei radikálisan
megváltoztak, amivel az „ipari társadalom belső koordináta-rendszerei törékennyé váltak”.
Beck tehát abból indul ki, hogy a megváltozott kontextus azokkal a strukturális feltételekkel
áll kapcsolatba, amelyek révén az egyének és a társadalmi intézmények a cselekvési és
működési, illetve kognitív és (politikai)program szintjén a modernség és a modernizáció
következményeivel szembesülnek és konfrontálódnak. A kockázat-társadalom fő
jellemvonásait a klasszikus értelemben vett modern társadalom szerkezetében végbement
változásokban lehet tetten érni. A „klasszikus” ipari társadalom struktúrája a javak
egyenlőtlen elosztási mechanizmusának a fenntartására épült ki, amit az osztálystruktúra, a
család szerkezete, a munka szervezési módja, valamint a tudomány és a politika funkciója és
működésének a logikája fejezett intézményesen ki. A modern társadalom
elsősorban osztálytársadalom, amelynek (a munka és a beruházott tőke közötti szembenállás
nyomán konszolidált) struktúrája az osztályokon belül hasonló kulturális mintákat, illetve
osztályszolidaritási formákat alakított ki, s ami egyfajta védettséget is biztosított tagjainak. A
magánélet szervezésének intézményes kerete a nukleáris család volt, amelyben a szerepek
nemek függvényében (előre kiszámítható módon) alakultak. A szabványosított
kereső bérmunka a terjes foglalkoztatottságot biztosító rendszerre épült, ami a többé-kevésbé
folyamatos gazdasági növekedéssel vált lehetővé. A bérmunka szerkezete átlátható volt, a
munka helyének, jogviszonyának és idejének világos, kölcsönösen (munkaadó-munkavállaló
részéről) elfogadható formában. Az apolitikusnak tartott tudomány vélt értékmentessége
révén a valóság megismerésében intézményes formában játszotta a döntő szerepet, míg
a politika a nagy rétegpártokra épülve a társadalmi osztályok érdekeit promoválta. A
kockázatinak nevezett társadalomban a fenti „kiszámítható” dimenziók mintegy
felaprózódnak, ezzel mély strukturális változás hozva létre – az egyének elszakadnak a
hagyományos integráló intézményektől, individualizálódnak.

Beck, habár megemlíti, hogy a változásoknak nem csupán nyertesei, hanem vesztesei is
vannak, mindezt főként a nyertesek szempontjából modellezi. Nézzük meg egy kicsit
részletesebben, mit jelent feltételez „a kockázati társadalomban való élés”
szegénységszociológiai szempontok szerint. A kockázati társadalom esetében nem arra
utalunk, hogy az emberi társadalmak létét és normális működését nagy erejű természeti
csapások veszélyeztetnék (tűzhányók, árvizek, a globális felmelegedés, az üvegház-hatás,
pusztító járványok, háborúk). Itt most nem fogunk beszélni a nem gazdasági típusú globális
kockázatokról sem (mint például a környezetszennyezés, a világméretű terrorizmus). Ezek
tulajdonképpen valamilyen formában mindég veszélyforrásai voltak az emberi közösségek
életének. A kockázati társadalmak és a kockázat meghatározásának alapállása, hogy Nyugat-
Európában a 80-as években, Közép-Kelet Európában pedig a rendszerváltást követően (a
társadalmi átmenettel párhuzamosan) a társadalmi rendszer szintjén a korábban már
részletesen kifejtett új jelenségek jelentek meg.

Beck amellett érvel, hogy a kockázat-társadalomban az egyenlőtlenségek

individualizálódnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy a viszonylag magas életszínvonal
következtében végbement individualizáció hullám az egyének „megszabadultak” az ipari
társadalom szociális formáitól (osztály, réteg, család, nemi helyzet). Az individualizáció
számos előnnyel járt: az életmódok étlépték a korábbi osztályhatárokat, egyéni létformák és
léthelyzetek kerültek előtérbe, megsokszorozódtak a választási lehetőségek, saját élettervek
és élethelyzetek bontakozhattak ki, széles skálájú anyagi javak fogyasztása vált lehetővé – ez
nevezi Beck „felvonóhatásnak”. Azonban az individualizáció számos negatív
következménnyel is járt: az egyének önmagukra, piaci helyzetükre és munkaerő-piaci
sorsukra vannak utalva), valamint – habár az átlagos jövedelmek szintje emelkedett – a
jövedelmi távolságok tovább, gyorsabb ütemben növekedtek az életvilág hagyományos
struktúráinak a felbomlása közepette. Tehát, azzal, hogy elmosódtak a státuscsoportokat és
osztályokat egymástól elválasztó határok, és csökkent az osztály-hovatartozás társadalmi
szerepe egyben azt is jelentette, hogy az egyének elveszítették a védettségüket és a
„biztosítékaikat”. Habár az individualizáció következtében a felfele való mobilitás lehetősége
megnő, a lefele való mobilitás kockázata, „rizikója” is jóval nagyobb lett.

Továbbá, a munkanélküliség természete is átalakult, azzal, hogy megjelent a kevert formájú

„heterogén munkanélküliség”. Ezt arra vonatkozik, hogy egyrészt növekszik a tartós
munkanélküliek száma, valamint a munkaerő-piacról végleg kiszorult, vagy oda soha be nem
kerültek aránya. Ugyanakkor, növekszik a nem regisztrált, a szürkegazdaságban megélni
próbáló „hivatalosan nem létező munkanélküliek aránya. Mindezek mellett Beck arra hívja
fel a figyelmet, hogy egyre elterjedtebb lesz a részmunkaidő, az alulfoglalkoztatottság, és a
megjelenő új munkahelyek csak alacsony jövedelmeket biztosítanak.

A társadalmi egyenlőtlenségek Beck meglátásában három irányban növekednek. Egyrészt, az

önállóak és a vállalatok realizált jövedelmei gyors ütemben növekednek. Másrészt a
hivatalnokok, az alkalmazottak, a szakképzett munkások és a nyugdíjasok jövedelmei az
inflációval arányosan növekednek, kis ingadozással azt követik, tehát reálértékben
változatlanok. Harmadrészt pedig csökken azoknak a jövedelme, akik munkanélküli
segélyből, vagy egyéb szociális támogatásokból kénytelenek élni. Mindezt összevetve, két fő
jövedelemmozgásról beszél: a pozitív mérleget felmutató önállóké és a vállalatoké, valamint
az összes munkavállalóé, a munkaerőpiac folyamatos zsugorodás közepette. Az
egyenlőtlenség tehát két fő csoport növekedik: a lecsúszástól némi védettséget élvező
munkaerőpiacba integráltak, valamint az alulfoglalkoztatottak, az időszakosan
foglalkoztatottak, a tartós munkanélküliek, az állami pénzeken élők, és a nem hivatalos
munkából élők csoportja között – e csoport nagysága szerinte folyamatosan növekedik. A
többségük nagyon közel van a szegénységi küszöbhöz, vagyis ahhoz a virtuális határhoz, ami
a szegényeket a nem szegényektől elválasztja.

A kockázat-társadalomban lezajló individualizáció azt eredményezi tehát, hogy a

hagyományos osztály-specifikus védekezési és elhárítási mechanizmusok már nem hatnak, a
piaci egyén „csak önmagára számíthat”. Beck amellett foglal állást, hogy a társadalom
kettéhasad a munkahellyel rendelkezők többségére és a munkanélküliek valamint a
korengedményes nyugdíjasok, alkalmi munkások és a munkaerő-piactól tartósan
távolmaradók többségére. A korábban említett kevert formájú munkanélküliség arra
vonatkozik, hogy a munka nélkül maradásnak nagy a szórása, vagyis a munkanélküliek
között nem kímél egyetlen szakmai csoportot sem.
Beck azonban úgy véli, hogy a munkanélküliség és implicite a szegénység átmeneti
jelenség, ami adott életszakaszhoz kapcsolódik, és nem végleges állapot (annak ellenére,
hogy vannak tartósan szegények, a többség mégis csak időszakosan szegény): életrajzilag
elosztott, életszakasz specifikus. Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Beck-féle kockázat-
társadalom olvasatában is a végbement társadalmi változásoknak komoly negatív hatásai
vannak. A válság közepén nem csak tudjuk, hanem érezzük is.

11. Mi az életvilága? (Meghatározás) JM 87 oldal 1 pont

Az életvilág és összetevőinek fogalma Schütztől származik, de nyilvánvaló párhuzamokat
mutat Parsons általános cselekvési rendszer modelljével is.
Az a világ, amelyben „a természetes beállítódásban tapasztaljuk a természetet, a kultúrát és a
társadalmat, állást foglalunk ezek tárgyaival kapcsolatban, azok befolyásolnak bennünket, mi
meg hatunk rájuk. Ebben a beállítódásban az életvilág létezését és tartalmainak tipikáját
minden további nélkül kétségbevonhatatlanul adottnak fogadjuk el.
Megjegyezzük, hogy a schützi szociológia egyik fontos része, a fenomenológiai életvilág
fogalom Habermas kritikai elméletébe is beépült.

12. A funkcionális elemezés modellje: a manifeszt és latens funkciók Mertonnál.

(Meghatározások) RKM 99-104 oldal 3 pont
A manifeszt funkció: objektív, közvetlenül megnyílvánuló következményekre vonatkozik:
egyének, csoportok, társadalmi rendszerek és kulturális rendszerek, amelyek hozzájérulnak a
rendszer működéséhez. Ezek SZÁNDÉKOLTAK.
Latens funkció: olyan következmények, amelyek hozzájárulhatnak a rendszer működéséhez,
de NEM SZÁNDÉKOLTAK.
A manifeszt funkció a "hivatalos magyarázat valamire", míg a latens a "nem hivatalos
magyarázat".
Pl: a hopi indiánok esőkérő rítusa: meterorológiai következmény vs a csoportkohézió újra
megerősítése
Diszfunkcionális folyamat: felborúl a manifeszt-latens funkciók közötti egyensúly- feszültség,
súrlódás, stresszt gerjeszt.

13. Az egyéni alkalmazkodás típusai Merton anómiaelméletében (Megnevezés, elemek)

RKM 222-239 2 pont
Merton az anómiát úgy határozza meg, mint a kulturális célok és az intézményes eszközök
közötti ellentmondást.
Merton 2 tényezőcsoportot különít el: kulturálisan kidolgozott célokat és az intézményes
eszközöket, normák mintáit.
A célok igen, de az intézményes eszközök nem egyenlő módon oszlanak el a társadalomban.
Egyes osztályok tagjai eltérő eséllyel rendelkeznek az eszközhasználatban. 5 alkalmazkodási
típus van ennek megfelelően:
Az adaptáció modellje Kulturális célok Intézményes eszközök
elfogadja a célokat? elfogadja az eszközöket?

KONFORMITÁS (manifeszt) + +

ÚJÍTÁS (manifeszt) + -

RITUALIZMUS (manifeszt) - +

VISSZAHÚZÓDÁS (manifeszt) - -

LÁZADÁS (latens) +/- +/-

A típusok szerepmagatartásokat jelölnek.

14. Az elitek Mills felfogásában (Megnevezés) KurzusSzeminárium 1 pont

C. Wright Mills definíciója (1972) szerint az elit (azon emberek csoportja akiknek birtokaban
a legtobb van mindebol-penz, hatalom,presztizs) tagjai abban a helyzetben vannak, hogy
országos jelentõségû (azaz a társadalom egészét érintõ) döntéseket hozhatnak. A különbözõ
elitcsoportok számos szállal kapcsolódnak egymáshoz, belsõ kohéziójuk igen erõs. Ez
részben pszichológiai sajátosság, a szocializációs folyamat hasonlóságából fakad. A kohézió
másik forrása az elitek mögött álló intézményes hierarchiák összefonódása. Mills gazdasági,
politikai és katonai elitet különböztet meg.
Továbbá megnevez még:
- hatami eliteket - olyan emberekből áll akik pozíciójuk révén képesek felülemelkedni a
hétköznapi környezeten
- uralkodo elitek- azokat a politkai, gazdasági és katonai köröket értjük,amelyek
egymásba olvadva klikkek bonyolúlt rendszerét alkotva osztoznak
- modern elit -függetlenek az intézmények struktúrájától, hatalmi eszközeikkel bátran
rombolhatnak le régi és építhentnek fel új társadalmi épitmenyeket

15. A személyiségtípusok Riesman felfogásában (Megnevzés) KurzusSzeminárium 1

pont
Riesman: kívülről és belülről irányítottság
A kívülről, illetve belülről irányítottság gondolata a személyiségjellemzők újabb érdekes
interpretációja. A két karakter megkülönböztetése alapján történik, hogy mi határozza meg
céljaink és életfelfogásaink kialakítását.
A belülről irányított egyénnek a szülőktől átvett, tanult általános célok adják a
határozottságot, melyet egész életében stabilan követ. Későbbi életszakaszban meghatározó
személyiségek ezt meg is erősíthetik, és kialakul benne az az érzés, hogy képes ellenőrizni az
életét s másokra is így tekint.
A kívülről irányított egyén számára egy szűkebb csoport vagy szélesebb társadalmi közeg a
meghatározó, mely széles kapcsolatokon, illetve tömegtájékoztatáson keresztül közvetíti
elvárásait és követendő magatartásmintáit. Már gyermekkorban kialakul az „elvárásoknak
meg kell felelni”-eszmeiség, mely elvárások változhatnak. Ehhez mérten az egyén
célkitűzései is változhatnak.
A személyiségkaraktereket a társadalom sajátosságából (demográfiai jellemzőjéből) vezeti le.
Nemcsak viselkedésünket, hanem személyiségünket is meghatározhatja a társadalmi
környezet.

Szempontok Kívülről irányított személyiség Belülről irányított személyiség

mások (csoport, társadalom) szülőktől, más tekintélyektől

Alkalmazkodás forrása
konkrét elvárásai, igényei kapott általános célok

folyton változnak a külső befolyás stabilak, az élet folyamán alig

személyes célok, életvitel
szerint változnak

az egyén képes ellenőrizni saját

kontroll mások elvárásai közvetítik (radar)
életét (iránytű)

szankció aggodalom bűntudat

társadalmi korszak
kezdeti népességcsökkenés átmeneti népességnövekedés
demográfiai karaktere