Katie Fforde

Francia kaland

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2014

Tartalomjegyzék

2
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Katie Fforde: A French Affair
Fordította: MOLNÁR JÚLIA DÓRA

Copyright © Katie Fforde Ltd 2013

Cover illustration © Sophie Griotto
Hungarian translation © Molnár Júlia Dóra, 2013
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013
ISBN 978-963-254-921-7
Felelős kiadó Kepets András
Szerkesztette Bardi Betty
Felelős szerkesztőGreskovits Endre

3
 Első fejezet

– Nem haragszom, szívem, csak a rémület mart belém: tényleg így

fogsz jönni?
Gina a húgára nézett, tekintete egyszerre volt bosszús, mosolygós
és kissé elkeseredett. A főúton hajtottak Cranmore-on-the-Green felé,
így az átöltözés lehetősége fel sem merült. Sally kislányai végre
abbahagyták a narancsléfröcsköléssel egybekötött civakodást meg az
éneklést, és békésen aludtak a hátsó ülésen, így Ginának rögtön
kevesebbnek tűnt az előttük álló út. Minél előbb odaérnek, annál
kisebb az esélye, hogy az ikrek felébrednek, és folytatják a
rendetlenkedést.
– Tekintve, hogy már úton vagyunk, igen, így fogok jönni. Miért,
baj? Van egy dzsekim is hátul.
A másfél évvel fiatalabb Sally a jelek szerint a legtöbbet szerette
volna kihozni az idei indián nyárból. Lenge szoknyában, szandálban,
színes gyöngyökből fűzött nyakláncokkal tarkítva élvezte a hosszan
tartó szép időt. Szinte zavarba ejtően jól állt neki ez a vidám
összeállítás, és Gina úgy érezte, ő nem üti meg a mércét.
– Túlságosan ünnepélyes – folytatta Sally. – A fekete alj és a fehér
felső remek választás egy hivatalos megbeszélésre, de mi most...
– Épp egy ilyen megbeszélésre megyünk – zárta le a vitát Gina, és
a GPS-re pillantott. – Különben is, a legtöbb ruhámhoz hozzá sem
férek, még mindig hegyekben állnak a dobozok a költözésem óta. Ez a
blúz tiszta, és ki van vasalva, ami egyelőre semelyik másikról nem
mondható el.
– Azért ezt nem nevezném hivatalos megbeszélésnek – mondta
Sally, miután meggyőződött arról, hogy a lányok még mindig alszanak
hátul. – Egyszerűen felolvassák azt a fontos levelet, amelyet a lökött
Rainey nénikénk írt nekünk.
Gina úgy érezte, itt az ideje elfojtani picit Sally túlzott
lelkesedését.
– Nagyon is hivatalos lesz. Megboldogult nénikénknek tulajdonosi

4
része volt ennek a fickónak a régiségüzletházában. Innentől kezdve
máris hivatalos a dolog. A levélnek biztos ehhez lesz köze.
Legalábbis valószínűleg.
Sally legyintett, mintha Gina földhözragadt higgadtságát próbálta
volna elhessegetni.
– Persze, de ez egyben üzenet is a túlvilágból! – mondta olyan
lelkesedéssel, mintha ennél izgalmasabb dolgot el sem tudna
képzelni. És hozzátette, olyan ez, mintha ő lenne Yvette Fielding,
amikor épp a Szellemvadászok egyik különösen hátborzongató
epizódját konferálja fel.
Gina magában kuncogott.
– Ugyan már! Az ügyvédjétől kaptuk az értesítést. Akkor lenne
túlvilági üzenet, ha egy szeánszon jelent volna meg előttünk.
– Nagyszerű ötlet! Nem gondolod, hogy tartanunk kéne egy
szeánszot?
Ginából most már kitört a nevetés, de közben rázta a fejét.
– Most őszintén, Sal, ezt nem gondolhatod komolyan! És nem, nem
hinném, hogy tartanunk kéne egy szeánszot. Többek között azért sem,
mert az üzenet létezik. Kézzelfogható, papírra írt, nagyon is
valóságos levél formájában. – Gina játékosan eltúlzott
kétségbeeséssel a szemében, mosolyogva nézett a húgára. – Néha
komolyan aggódom, hogy ez az otthon ülő művészanyuka lét az
agyadra megy. – Elhallgatott egy pillanatra. – Nem mintha nem lenne
zseniális, ahogy képes vagy a semmiből mindent ennyire egyben
tartani. De azért valljuk be, néhány ötleted olykor kissé hajmeresztő.
– Az embernek muszáj egy kis szórakozás után néznie, ha a
mindennapjait az állandó rendrakás és a gyerekei közötti villámhárító
szerepe tölti ki – sóhajtott Sally.
Ginát hirtelen elöntötte a lelkiismeret-furdalás a húgára tett
megjegyzése miatt.
– Te csodálatos édesanya vagy, Sal, komolyan. És olyan büszke
lehetsz a gyermekeidre, remek lányok!

5
 – De? Úgy érzem, most jön a de.
– Nem rajtad fog múlni, de szerintem ez a találkozó nem lesz más,
mint egy egyszerű aláírási procedúra, amelyben kijelentjük, hogy a
régiségüzletház visszakapja a részét, vagy valami hasonló. Ne
számíts többre.
– Szóval szerinted nem marad ránk egy fitying sem?
Gina megrázta a fejét.
– Elképzelni sem tudom, miből maradt volna. Te többször
találkoztál Rainey nénivel, mint én, de szerintem mindketten
észrevettük volna, ha gazdag. Nem volt saját lakása, és sosem
legyezgette magát előttünk nagy köteg készpénzzel.
Sally megint sóhajtott.
– Azért hiányzik az öreglány! Igazi egyéniség volt, folyton a
Beatlesről mesélt, meg a többi bandáról, mintha a legjobb barátai
lettek volna, és ettől még szórakoztatóbbnak tűnt. – Újra sóhajtott. –
Bárcsak többször találkoztunk volna! De olyan hamar jöttek az ikrek,
a költözés is sok szervezést igényelt, így nem volt könnyű összehozni.
– Elmosolyodott. – Amikor néha átjött teázni, mindig a régi
rockerkorszakából származó ruháját viselte. Azt gondoltam, mennyire
jól kijön majd a lányokkal, amint kicsit idősebbek lesznek, de hát ezt
már nem értük meg...
– Tény, hogy nagyon szórakoztató ember volt, ugyanakkor eléggé
különc is. És ha nem vigyázol, pont olyan leszel, mint ő – tette hozzá
Gina.
– Nem bánnám. Nagyszerű egyéniség volt.
– Tudom. Bóknak szántam. Vagy valami olyasminek.
Sally a nővérére meredt, mint aki nem tudja eldönteni, hogyan
értelmezze az elhangzottakat. De végül inkább témát váltott.
– Szóval, milyen ember ez a Matthew Ballinger?
– Tudtommal nem találkoztam még vele, vagy tévedek?
Sally legyintett, mintha ez az aprócska tény nem is számítana.

6
 – De beszéltél vele. Milyen volt a hangja?
– Hát, semmi különös. Kellemes. Talán egy kicsit mogorva... Már
megint kezded?
– Mit? – Sally tettetett ártatlansága kísértetiesen hasonlított lányai
reakciójára, valahányszor rajtakapták őket valami csínytevésen.
– Ezt a kerítőnősködést – Gina próbálta megkeményíteni a hangját.
– Ezért voltál annyira rápörögve arra, hogy mit vettem ma fel. Hagyd
ezt abba.
Sally kissé zavarba jött, és hogy ezt elrejtse, kibámult az ablakon.
– Itt az ideje, hogy újra együtt legyél valakivel.
– Nem, nincs itt az ideje. Éppen szünetet tartok, elegem van a
férfiakból. A legutóbbi is teljes csőd volt, aki csak annyiban
különbözött a többi szerencsétlentől, hogy még pénzt is lenyúlt tőlem.
De hisz kívülről tudod a történetet. – Gina elhallgatott. Még mindig
nehezére esett könnyedén beszélni erről a sikertelen kapcsolatról, bár
már teljesen lezárta magában a dolgot. – Pontosan ezért hagytam ott
Londont, és költöztem ide, ha esetleg elfelejtetted volna. És nem fog
hiányozni, még sokáig nem fog.
– Mi? London?
Gina morgott egyet. Sally pár percig nem szólalt meg, hagyott időt
a nővérének megnyugodni.
– De nem ezért jöttél el onnan, te is tudod. Elvégre London nem
porfészek. Simán elkerülhetted volna Egant, ha akarod.
– Én próbáltam! De ha közös a baráti körötök, elkerülhetetlen,
hogy összefuss azzal az emberrel, akit legszívesebben kerülnél.
– Ez csak kifogás. Valójában azért költöztél el, hogy láthasd az
unokahúgaidat felnőni – mondta Sally kedvesen.
Gina egyetértően elmosolyodott.
– Ez így van. Emiatt is, és mert az üzleti helyzet eléggé halódik, és
talán vegyük azt is hozzá, hogy az egyetlen komoly ügyfelemtől sem
jön már megrendelés. Valamint a lakbér megugrott, és a válság miatt
újra kell terveznem mindent. Ugye nem hagytam ki semmit?

7
 – Talán csak azt, hogy addig nem hagytalak volna békén, amíg ide
nem költözöl – válaszolta Sally.
– Ez csak hab a tortán! – nevetett fel Gina.
– Meg fogod szeretni ezt a helyet, hidd el.
Gina kelletlenül bólintott.
– Én is tudom. Csodálatos, hogy reggelente virágoskertek és zöld
mezők látványa tárul a szemem elé, nem pedig egy indiai étterem
curryszagú, piszkos hátsó udvara.
– Persze lesz, ami hiányozni fog – tette hozzá bölcsen Sally. –
Eddig a nyüzsgő nagyvárosban éltél, most pedig az...
– Isten háta mögötti kis porfészekben? Szóval azt mondod,
hiányozni fog a curry? – Sally tökéletesen elégedett volt a vidéki
élettel, nem hiányzott neki semmi. Szívügyének tekintette, hogy a
nővérét is boldognak lássa.
– Isteni a helyi indiai étterem, de mi lesz, ha hiányozni kezd majd a
pörgés? Remélem, nem fog. Annyira örülök, hogy ideköltöztél! Mind
nagyon örülünk!
– Biztos, hogy nem csak az ingyen bébiszittelésnek?
– Persze hogy nem. Még szép!
Gina felnevetett. Nagyon szerette az unokahúgait, és bár általában
teljesen kimerítették, mindig örült az együtt töltött időnek.
– Azt hiszem, a szívem mélyén vidéki lány vagyok, és az albérlet is
olcsóbb, mint Londonban. – Elhallgatott. – De semmi kerítőnősködés,
rendben? Ha valaha elérkezik az a pillanat, amikor készen állok majd
egy új kapcsolatra... mondjuk úgy tíz év múlva...
– Akkor már negyvenéves leszel, és lejár a szavatossági időd.
– ...akkor vagy szólok neked, vagy regisztrálok egy internetes
társkeresőbe.
– Hát ez nem hangzik túl romantikusan!
– Helyes. Végeztem a romantikával.
– Szerintem meg nem. Mindenkinek van romantikus oldala, csak

8
egyesek nem vesznek róla tudomást.
Gina felvonta a szemöldökét, és próbálta megállni, hogy
elmosolyodjon. Kettejük közül húga volt a romantikusabb. Ő kemény,
két lábbal a földön járó üzletasszonytípus volt, akinek a munka
töltötte ki minden idejét. A romantikának nem volt helye az életében,
és nem is tervezte, hogy helyet szorít neki a jövőben. A szerelemben
eddig csak csalódás érte. Mostantól kezdve a feje irányítja majd a
szívét, és a biztonság kedvéért teljesen száműzi a párkapcsolatot az
életéből.
– Most, hogy tisztáztuk, hogy férfi közelébe többé nem mész,
nyugodtan ábrándozhatunk arról, vajon Matthew Ballinger milyen
lehet – folytatta Sally. – Fiatal vagy öreg? Szerinted olyan idős lehet,
mint Rainey néni?
– A hangja alapján középkorúnak saccolom. De nem tudnám
megmondani, nős-e vagy sem.
– Ezt nem is kérdeztem!
– Rainey néni mesélt róla valaha? Amikor látogatóban volt
nálatok?
Sally elgondolkozva húzta össze a szemöldökét.
– Amennyire emlékszem, nem, de akkor már megvoltak a lányok,
és ők uralták az összes beszélgetést átvitt értelemben és gyakorlatilag
is.
– Kérdeztem apát, ő tud-e róla valamit, de sajnos nem. Annyit
mondott csak, hogy Rainey néni hajlamos volt nála sokkal fiatalabb
férfiakkal körülvenni magát.
– Lehet, hogy Matthew az egyik szeretője volt – sóhajtott Sally. –
Majd ha hatvan leszek, talán nekem is lesznek sokkal fiatalabb
szeretőim.
Gina felnevetett.
– Amíg Alaric melletted van, kizárt!
Cranmore-on-the-Green, ez az Anglia szívében található kisváros
történelmi hangulatával, festői szépségű épületeivel,

9
régiségboltjaival és teázóival a turisták kedvelt célpontja. Ezen a
fényes, őszi napon csak úgy nyüzsögtek utcáin az emberek, élvezték
az utolsó napsütéses órákat.
A hatalmas parkoló messzebb már nem is lehetett volna a
központtól. Miután Gina és Sally sikeresen beimádkozták az inkább
sétálni vágyó ikreket a dupla babakocsiba, a kis csapat belevetette
magát az utcán sodródó tömegbe.
– Még sosem voltál a Francia Házban, ugye? – kérdezte Gina.
Sally megrázta a fejét.
– Nem. A városban nincsen egyetlen bevásárlóközpont sem,
úgyhogy nem sűrűn járok erre. De ha jönnék is, annyi itt a régiségbolt
és üzletház, hogy ha láttam volna, sem emlékeznék. De Alaric szüleit
mindig beküldöm körülnézni, és ők imádják azt a helyet.
Mindenesetre hoztam magammal térképet, úgyhogy nem lesz nehéz
megtalálnunk. Kár, hogy Alaric nem tudta vállalni a lányokat – tette
hozzá, miközben nekiveselkedve letolta az útra a babakocsit, hogy
utat engedjen egy csapat idősebb hölgynek, akik szemmel láthatóan
épp egy parkot kerestek, hogy megpihenjenek kicsit az egyik pubban
elköltött ebédjük után.
– Szerintem meg nagyon is jó – mondta Gina határozottan. – Így
legalább tudott találkozni az ügyfelével, és ki tudja, talán kötnek egy
jó kis szerződést. – Gina néha úgy érezte, hogy romantikus, művészi
beállítottságú húgára és sógorára ráférne egy kissé üzletiesebb
gondolkodásmód. Emiatt ő néha a kelleténél jobban beleélte magát az
üzletasszony szerepébe, hogy ellensúlyozza a helyzetet. Olykor azon
kapta magát, hogy Flúgos Futamnak nevezi kettejük életét.
– Igaz, de nem mindenki szereti a gyerekeket, és mi most azon
vagyunk, hogy ez a találkozó jól sikerüljön – mondta Sally, miközben
visszaküzdötte a babakocsit a járdára.
– Ugyan már! Imádni való gyerekek. És különben sem leszünk bent
öt percnél tovább, szerintem. Meg is érkeztünk, ez a Francia Ház.
– Ó, egek! – kiáltott fel Sally. Mindketten megbűvölve bámulták az
ódon épületet, amely tekintélyt parancsolóan magasodott föléjük.

10
Másképpen festett, mint az őt körülvevő György korabeli épületek, az
ablakai sűrűbben és magasabban helyezkedtek el. A borostyán
szőnyegként kúszott fel az épület falán, ahol a kissé rusztikus
könyökfákra támaszkodó tábla jelezte, hogy valóban a Francia Ház
előtt állnak. A lépcsősor mellett kétoldalt, takaros cserépbe ültetett
fácskák álltak őrt a kétszárnyú bejárati ajtó előtt. A táblára ráfért
volna egy újrafestés, és a fácskáknak sem ártott volna a metszés, de
Gina számára a pusztulásnak ezek az apró jelei varázsolták
gyönyörűen romantikussá a helyszínt.
– Tényleg eléggé franciás, nem? – kérdezte Sally.
Gina bólintott.
– Igen, szerintem is.
Sally felsóhajtott.
– Ideje megnézni, fel tudjuk-e imádkozni a babakocsit valahogy a
lépcsőn, hogy aztán meglássuk, befér-e az ajtón. – Nem úgy tűnt,
mintha valaha is átlépte volna kiskorú a ház küszöbét.
Amint a bejárat elé érkeztek, megszólalt egy csengő. Gina kiszúrt
egy hatalmas lyukat a szőnyegen, de azt is észrevette, hogy a sárgaréz
kilincs fényesen ragyog. Egy kellemes megjelenésű, középkorú hölgy
jött eléjük.
– Jó napot! Jenny vagyok. Matthew már várja magukat. Szeretnék,
hogy vigyázzak addig a babakocsira? Az iroda az emeleten van.
– Köszönjük, az nagyszerű lenne – mondta Sally, majd összefoglalt
egy rövid használati útmutatót.
Rövid civakodás után sikerült eldönteni, hogy melyik iker menjen
Ginával, és melyik Sallyvel, majd a két nővér ölbe kapva az
aranyhajú lányokat, követte Jennyt a grandiózus lépcsőkön felfelé.
Mikor felértek, Jenny bekopogott az egyik ajtón. Gina kihúzta magát.
Nem tudta, mi vár rájuk odabent, de volt valami nyomasztó a
levegőben.

11
 Második fejezet

Amikor a kis csapat belépett az ajtón, Matthew Ballinger

megdöbbent arckifejezéssel emelkedett fel hatalmas íróasztala mögül.
Cseppet sem tűnt boldognak, hogy a női nem hirtelen ekkora
mértékben képviselteti magát az irodájában. Magas férfi volt, sötét
árnyalatú szeméhez jól illett sötét színű haja, amire egy vágás igazán
ráfért volna. Bizalmatlan tekintettel méregette vendégeit. Egy
pillanatra átsuhant Ginán, hogy ő is az antik tárgyak egyike lehet, de
elhessegette az őrült gondolatot – a férfi egyáltalán nem volt öreg. A
szoba lehetett az oka, amely nem volt ugyan nagy, de tömve volt
bútorokkal, és ettől olyan érzése támadt az embernek, mintha egy
Dickens-regénybe lépett volna – szinte hiányzott, hogy Matthew nem
magas gallérú ingben és frakkban fogadja őket. A férfi megköszörülte
a torkát.
Gina hirtelen megsajnálta, és szabad kezét bemutatkozáshoz
nyújtotta.
– Üdvözlöm! Biztosan azon tűnődik, miért vagyunk ennyien. A
nevem Gina Makepiece, ő a húgom, Sally, és ha minden igaz, már
várt minket. A lányok, Persephone és Ariadne, az extra meglepetés.
Ikrek – tette hozzá, mintha ez a tény segítene a helyzeten. Aztán
rádöbbent, hogy a leánykori nevükön mutatkozott be, talán mert így
egyszerűbb volt.
A férfi arcán rémület suhant át, amit jól nevelt mosollyal próbált
leplezni.
– Matthew Ballinger. Örvendek. Foglaljanak helyet. Mindjárt
keresek még székeket. – A férfi nyilvánvalóan zavarba jött a váratlan
helyzettől.
A kínosnak mondható szituáció ellenére Sally számos sokatmondó
pillantást lövellt Gina felé, miközben Matthew székeket kerített.
Elragadtatott arca és némán eltátogott véleménye alapján a helyzetet
és Matthew-t is „főnyeremény"-nek tartotta.
Ginának épphogy volt ideje arra, hogy szemét forgatva
türelmetlenül vágjon egy grimaszt, mielőtt megkerült a kellő

12
mennyiségű szék. A húga néha nagyon gyerekesen tudott viselkedni.
Arról nem is beszélve, hogy ha rajta múlik, biztos nem ilyen mereven
és tartózkodón definiálná a „főnyeremény!"-t. Noha be kellett
ismernie – csak mert az udvariasság ezt diktálta –, hogy Matthew
valóban nem nézett ki rosszul.
Mikor végre leültek, és a lányokat ölbe vették, Matthew is
fedezékbe vonulhatott az íróasztala mögé.
– Elnézést kérek, nem számítottam arra, hogy ennyien jönnek majd.
– Egy percig se zavartassa magát a kicsik miatt – mondta Gina. –
Ők csak levegőzni jöttek.
– Sajnos nem tudtuk kire bízni őket – tette hozzá Sally
bocsánatkérően, miközben megölelte az ölében fészkelődő
Persephonét.
– Rendben, nos – kezdett bele mondókájába a házigazda, és
előhúzott egy mappát. – Levelet kaptam a nagynénjük ügyvédjétől, de
feltételezem, hogy ugyanezt a levelet megküldte önöknek is. És van
egy másik levél, amelyet együtt kell felbontanunk és elolvasnunk.
– Így van – mondta Gina, aki ismerte magát annyira, hogy tudja, ha
rábízták volna a levél megőrzését, biztos, hogy hagyta volna a
kíváncsiságát győzni a jólneveltsége felett. Minimum megpróbálta
volna átvilágítani a borítékot, vagy valami. Sally pedig egészen
biztosan gőz fölé tartotta volna, abban a pillanatban, hogy először a
kezébe veszi. Talán Rainey néni is gyanította ezt. De hogy lehet, hogy
Matthew ennyire nyugodt tudott maradni?
– Akkor talán neki is kezdhetünk kibontani – tört ki Sallyből
néhány keserves, várakozással telt másodperc után.
– Nekikezdhetünk – bólintott Matthew, és előhúzott egy borítékot.
Kézbe vette a levélbontó kést, idegőrlő precizitással felvágta a
borítékot, majd tekintetével végigfutott a levél tartalmán.
– Ó, jaj – szólt végül. – Ez... Ez egy kissé bonyolult lesz. Nem
kérnek esetleg egy csésze teát, vagy bármit?
Gina és Sally egymásra néztek. Bonyolult? Mit jelenthet ez?

13
 – Nem kérünk teát, köszönjük. Inkább az érdekelne...
– Pedig én azt hiszem, egy ital most jól fog jönni – vágott Gina
szavába Matthew, miközben felállt az íróasztal mellől és az ajtóhoz
sietett. – Talán a gyerekeknek is találunk egy kis szörpöt.
– Gyümölcslevet! – mondta gyorsan Sally. – Nem szoktam nekik
szörpöt adni. Tele van E-adalékkal – magyarázta. – Hiperaktívak
lesznek tőle.
Matthew szemmel láthatóan megborzongott.
– Jenny! – szólt ki az ajtón. – Kaphatnánk egy kis teát, kérlek? És
ha lenne, gyümölcslevet a lányoknak.
– Gyümölcslé! – szólaltak meg az ikrek szinte egyszerre. – Kérünk
gyümölcslevet!
Gina szerette volna megsürgetni Matthew-t, de a férfi annyira
ijesztő arccal nézett maga elé, hogy nem tudta, hogyan kezdjen bele.
Sallyt pedig teljesen lekötötték a lányok, akik látványosan elkezdtek
unatkozni. Az anyaság sok újat hoz az ember életébe, a
bűvészmutatványok kifejlesztése lehet az egyik, mert Sally képes volt
két, ingujjából előhúzott sütivel egy kis időre lecsillapítani őket.
A kandallópárkányon halkan ketyegett egy antik óra, és az ütemes
hangtól úgy tűnt, mintha az idő is lelassult volna. Halk sóhajtás
hallatszott. Gina eltűnődött, vajon ő adta-e ki ezt a hangot. De még az
is lehet, hogy valamelyik bútor volt.
Végtelennek tűnő percek múlva kinyílt az ajtó, és a már lent
megismert hölgy lépett be, kezében tálcával.
– A hölgy Jenny Duncan – mutatta be Matthew. – Ő ennek a
helynek a mindenese.
– Már találkoztam a hölgyekkel, Matthew – mondta Jenny. – Egy
bálna méretű babakocsira vigyázok azóta az irodámban.
Hirtelen megszakadt a beszélgetés. Jenny tálcát tartó keze mellett
megjelent valami, ami leginkább egy kis növésű szamárra
emlékeztetett. A lányok éles visításba kezdtek.
Sallyt anyai ösztönei arra késztették, hogy ölbe kapja Persephonét,

14
és magasba emelje, de ez, tekintve a veszedelem méretét, lehetetlen
feladatnak bizonyult. Gina, aki Ariadnét próbálta menteni, úgy
döntött, kiviszi őt az irodából. Biztos volt benne, hogy nincsenek
veszélyben, egyedül a fülét féltette – a kislány visításától átmenetileg
megsüketült.
– Nyugalom, nem bánt! – kiabált Matthew, de ezt leginkább csak
látni lehetett, hallani nem. – Ez csak Oscar!
Ekkor Oscar ugatni kezdett. A mindent betöltő hang olyan mély és
ijesztő volt, mintha a föld legmélyéről tört volna elő. Ginának eddig
úgy tűnt, lehetetlen fokozni a visítás hangerejét, de a lányoknak
valahogy mégiscsak sikerült.
– Csendet! – szólt le egy mennydörgő hang az égből, akit Matthew
testesített meg.
Egy pár pillanatig valóban néma csend honolt a szobában. Oscar
enyhe zavarában a többieket méregette, mintha az ugatásért felelős
egyént keresné. A lányok, akik nem voltak hozzászokva, hogy
idegenek szóljanak rájuk, inkább a meglepetéstől, mintsem
jólneveltségből, de abbahagyták a visítást.
– Jenny, megtennéd, hogy eltávolítod innen a kutyát? – kérdezte
Matthew. – Ti ketten pedig – fordult Persephone és Ariadne felé, bár
Gina meg volt győződve arról, hogy legalább annyira címzett Sally és
jómaga is –, ha szépen befejezitek a zajongást, akkor gyorsan és
ügyesen kész leszünk az üzlettel, és mindannyian hazamehetünk.
Ekkor, mintha csak összebeszéltek volna, a lányok elkezdtek
pityeregni, csendben, de látványosan. Tágra nyílt szemükből kövér
könnycseppek záporoztak kitartóan. Ginának eszébe jutott, hogy
gyerekkorukban erre a mutatványra Sally is bármikor képes volt, és
nagyon úgy tűnik, a lányok örökölték ezt az adottságot.
– Sajnálom – mondta Sally –, de nem tudok koncentrálni, ha a
gyerekek ennyire feldúltak. Majd máskor befejezzük.
– De már nem tarthat sokáig – próbált erősködni Gina, aki szíve
szerint mielőbb lezárta volna ezt az egész ügyet.
– Én azt hiszem, hogy Mrs.... khm, Sallynek igaza van – mondta

15
Matthew. – Egy másik időpontban talán szerencsésebb lenne. Esetleg
az esti órákban, amikor a gyerekek már alszanak?
– Remek ötlet! – vágta rá Sally. – Találkozzunk Ginánál, így ha a
gyerekek nem is alszanak még, lesz, aki felügyeljen rájuk. Az első
tippem a feladatra az édesapjuk. Gina, névjegyet!
Kettejük közül rendszerint Gina irányított az ilyen helyzetekben.
Most mégis szó nélkül a zsebébe nyúlt egy névjegykártyáért, és
közben áldotta az eszét, hogy első dolga volt újakat csináltatni a
költözése után. Odanyújtott egyet Matthew-nak.
– Egyáltalán nincs messze, nagyjából húsz percre innen. A holnap
este hogy hangzik? Sally, te meg tudod oldani?
Matthew átvette a kártyát, és megnézte. Ebben a pillanatban Gina
azt kívánta, bárcsak kevésbé tiritarkát csináltatott volna, de PR-
osként szükség volt rá, hogy az első benyomások maradandóak
legyenek. Ebbe a régi korok hangulatát árasztó, tekintélyt parancsoló
környezetbe viszont nagyon nem illett bele.
– Igen, persze! Csak vigyük már ki innen a gyerekeket! –
könyörgött Sally. Az eddig csendesen pityergő lányok kezdték
megtalálni a hangjukat. Gina tapasztalatból tudta, hogy az égzengő
ordítás bármelyik pillanatban újrakezdődhet.
– Nyolc körül megfelel? – kérdezte Matthew.
Gina bólintott. Ariadne nagy levegőt vett, hogy elegendő tartaléka
legyen a következő visításhoz. Oscar kíváncsian rátekintett, mire a
kislány rázendített. Gina azonnal kifordult vele a szobából. Ilyen
érzés lehet szirénázó mentőautóban lenni, gondolta.
Pár perccel és egy kisebb, babakocsival lezajlott küzdelemmel
később Sally, Gina és az ikrek sikeresen elhagyták a Francia Házat.
– Csendet! – próbálkozott Gina, akit lenyűgözött a férfi
módszerének sikeressége. És valóban: a lányok elhallgattak. – Nem
tudom, te hogy vagy vele – folytatta húga felé fordulva –, de tekintve,
hogy a jelen helyzetben pinot noir nem jöhet szóba, nekem szükségem
van egy durván rózsaszín sütire, hogy rendbe jöjjek.
Egy kicsivel később, sütivel, fagyival és néhány csillogó hajcsattal

16
gazdagabban a kis csapat megnyugodott annyira, hogy higgadt fejjel
átbeszéljék a történteket.
– Tudom, hogy a lányok kicsit túlreagálják, ha kutyát látnak –
mondta Sally –, de ismerd el, hogy ez hatalmas volt.
Gina bólintott. Még ő is kicsit megijedt, amikor az a monstrum
megjelent a tálca mellett.
– És Matthew nem kevésbé volt ijesztő – folytatta Sally, akinek
emlékeit a biztonságban elfogyasztott csokitorta már kissé kiszínezte.
– Szerintem egy kicsit sokak voltunk neki – védte a férfit Gina. –
Nem négyünkre számított, és szinte a levegőt is kiszorítottuk abból az
irodából.
– Hát szerintem ő Mr. Rochester maga: sötét és mogorva.
– És gonosz?
– Dehogy gonosz! – rökönyödött meg a feltételezéstől Sally. – Mr.
Rochester egy főnyeremény volt!
– Édesem – kuncogott Gina. – Tudom én, hogy te valójában most
Matthew-ról beszélsz. Aki egy régiségüzletházat vezet, így hát
nézzünk szembe a ténnyel: vagy meleg, vagy nős. De ha valami csoda
folytán egyik sem, akkor sem érdekel. Hányszor kell még
elmondanom neked, hogy egy időre végeztem a férfiakkal? Egy
leszokóban lévő alkoholistát sem kínálnál meg egy pohár borral, nem
igaz?
A húga szigorúan összehúzott szemöldökkel válaszolt. Bár Sally
állandó idő- és pénzszűkében szenvedett, szerelmes volt a férjébe,
boldoggá tette az élete, és azt szerette volna, ha mindenki olyan
boldog lenne, mint ő. Ennek eléréséhez pedig – szerinte – a megoldás
a szeretett férfi megtalálása volt, de mielőtt belekezdhetett volna a
már unalomig ismételt, „semmit nem érnek az üzleti sikereid, amíg
nincs kivel megosztani őket" beszédébe, Gina folytatta.
– A dolgok jelen állása szerint Matthew tisztában van a levél
tartalmával, mi pedig nem. Remélem, ettől nem kerülünk hátrányos
helyzetbe.

17
 – Nem hinném – mondta Sally, majd eltűnt az asztal alatt, és két
pillanattal később egy kis hajcsattal a kezében egyenesedett ki. –
Különben is, Rainey néni nem hagyott volna semmi fontosat egy
vadidegenre, amikor itt vagyunk neki mi.
– Eléggé szeszélyes természettel volt megáldva – merengett Gina.
– Szerintem nem kizárt.
Sally megrázta a fejét.
– Tény, hogy a hatvanas években Franciaországban élt, és nagyon
sokáig narancsszínűre festette a haját, jóval túl azon a koron, amikor
ez a szín még jól állt neki, de amúgy teljesen normális volt. Ezért
hagyott mindent apára, nekünk pedig megírta azt a titokzatos levelet.
– Ginára pillantott. – És a lehetőséget, hogy összeismerkedjünk
Matthew-val.
Gina nem hagyta magát lépre csalni. Felállt, és leakasztotta
kabátját a széke háttámlájáról.
– Jobb lesz, ha indulunk. Sötétedés előtt haza szeretnék érni. A
kátyús vidéki utak öröme, tudod. Nem mellesleg az ősök oldalát
valószínűleg kifúrta már a kíváncsiság. Felhívom őket, amint
hazaértem.
– Szerintem meg hidegen hagyja őket – vágta rá Sally, aki nem
tudta teljesen megbocsátani a szüleiknek, hogy Spanyolországba
költöztek éppen akkor, amikor ő megtudta, hogy gyermeket vár.
Gina, akire akkoriban szintén ráfért volna egy kis lelki támogatás,
bólintott.
– Akkor majd elmondom valamikor.
Úton hazafelé az ikrek az ablakon kinézve megint énekelni kezdtek.
Gina és Sally nem beszéltek sokat. Gina az otthon rá váró
rendetlenségre gondolt, és azon tűnődött, vajon mivel is kezdje el
felszámolni a káoszt. Sally arcán látszott, hogy gondolatai nagyon
messze járnak. Gina tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor fejben alkot,
és őszintén irigyelte ezt a művészi képességet a húgától. Szerette a
munkáját, élvezte, hogy szabadúszó, de a PR-szakma, bármennyire is
inspiráló és kreatív, nem hagy teret az alkotásnak, és úgy érezte, ez

18
sokkal jobban hiányzik most az életéből, mint például egy
párkapcsolat.
Mikor megérkeztek Sallyékhez, Alaric becipelte a lányait a házba,
míg felesége a szokott módon vacsorára és éjszakára próbálta
marasztalni Ginát.
– Nem, komolyan, haza kell mennem – szabadkozott már vagy
harmadszor Gina. – Az ajtótól az ágyamig egyetlen szűk ösvény vezet,
szóval ideje lenne kicsit tágítanom a teret.
– De erre ma este már úgysincs elég időd. Maradj velünk! Alaric
lefekteti a lányokat, mi meg kipihenjük a napot egy üveg bor mellett.
– Bármennyire is csábítóan hangzik, muszáj valami hasznosat
csinálnom. Ez a baj a szabadúszó léttel: nem úgy gazdálkodhatsz a
szabadidőddel, mint más normális ember. És a kicsomagolást is
folytatnom kéne. De hamarosan találkozunk! – mondta, és beindította
a motort.
Sally az ablakon keresztül még bekiabált:
– Legalább egy dologban biztosak lehetünk!
– Éspedig?
– A beépített hőmérőm, amiről mindketten tudjuk, csalhatatlan, azt
súgja, hogy nem meleg! És mielőtt megkérdeznéd, tudod te jól, kire
gondolok.
Gina felnevetett, majd elhajtott, maga mögött hagyva lelkesen
integető húgát, aki sok-sok szeretettel igazi otthont teremtett a kis
házukból. Elképzelni sem tudta, Sally honnan a csudából tudja ilyen
biztosan, hogy Matthew Ballinger nem meleg. Abból, hogy a pasas
egyáltalán nem affektált, nem lehet megmondani. Az sem bizonyítja
feltétlenül, hogy egy szamárhoz hasonlatos színű és méretű kutya
gazdája. Egy régiségüzletházat vezet, és ugyan Ginának nem volt
ideje az irodában alaposan felmérni mindent, abban biztos volt, hogy
tökéletesen, nagy gonddal és ízlésesen berendezett helyiségben jártak.
Bár most, hogy visszagondolt, a szeme előtt megjelent egy kissé
idétlen porcelán kutyafigura, ráadásul a bólogatós fajta. Nincs az a
meleg férfi, aki egy ilyen ízléstelen vacakot elviselne az íróasztalán.

19
Lehet, hogy Sally megérzése helyes, de ez akkor sem változtat a
tényeken. Gina végzett a férfiakkal.

20
 Harmadik fejezet

Másnap reggel telefonált Matthew. Azt tudakolta, magával

hozhatja-e az este Oscart.
– Általában Jennyt szoktam megkérni, hogy vigyázzon rá, de ő most
nem tudja vállalni. Normális esetben teljesen jól ellenne itthon,
mostanában azonban minden este van valami tűzijáték. Oscar ki nem
állhatja a hangos durranásokat.
Amikor Gina meghallotta a férfi hangját a telefonban, rögtön arra
gondolt, hogy biztosan az estét akarja lemondani, ezért a
megkönnyebbüléstől azon kapta magát, hogy így válaszol:
– Persze, semmi gond! Hozza csak el! A lányok úgysem lesznek itt.
És én sem vagyok nagy rajongója a durrogtatásnak.
– Remek. Akkor hozom. Köszönöm. Találkozunk nyolckor.
Miután letették a telefont, Gina néhány percig még mozdulatlanul
ült a helyén. Mi járhatott Rainey néni fejében? Mi a csuda eshetett
belé, amikor megírta azokat a leveleket, és elküldte a különös
felszólítást az ügyvédjén keresztül? Lehet, hogy az eddigieken felül
további nagy sorsfordító változásokkal is szembe kell hogy nézzen
majd? És ha igen, vajon készen áll a változásra?
Felállt, kiment a nappaliba, amelyet egyszerre dolgozószobaként is
használt. Új otthonában, amely bár kicsi volt, de annál elragadóbb,
nem tudott külön dolgozószobát kialakítani. Jó barátja és egyben
ingatlanosa, Dan, akinek ezt a kis házikót köszönhette, aggódott is,
hogy nem fér majd el. Gina megnyugtatta, hogy amint a hálószobából
sikerül száműznie a plafonig álló dobozokat, azonnal felköltöztet
mindent a padlásra, és rengeteg helye felszabadul.
De nem ez számított a legnagyobb kihívásnak a költözését
követően. Nem tűnt egyszerűnek az új helyen kiépíteni az üzletet,
mivel egyelőre csak egyetlen munkakapcsolattal büszkélkedhetett. A
költözés utáni hét első napján ezért azonnal létrehozott az üzletről egy
online hirdetést, és az összes levelét átirányíttatta az új címére.
Ez az egy ügyfél ugyan még néhány hónapig eleget hoz ahhoz, hogy

21
fizetni tudja a számláit, de esélye sincs arra, hogy félretegyen a
keresetéből. Minél előbb keresnie kell még bevételi forrásokat.
Szerencsére a marketingre kihegyezett PR-szakma megtanította őt
arra, hogyan tudja ezt elérni, úgyhogy azonnal reklámanyag
gyártásába kezdett. Amikor nehezebb idők járnak, mindent meg kell
tenni azért, hogy a nevedet ismerjék – ez a legfontosabb. Éppen ezért
Gina úgy döntött, a környéken található összes üzletben elhelyezi a
reklámanyagát. Kora délután lett készen vele, és örömmel szemlélte
munkája gyümölcsét, majd kikereste a helyi nyomda címét, és kocsiba
pattant.
Amikor Sally negyed nyolckor betoppant, alig látszott ki a dobozok
mögül.
– Ha jól sejtem, az a terved, hogy teljesen átalakítod a lakásomat –
köszöntötte Gina, miközben megölelte húgát az ajtóban.
– Tudom, hogy csak most költöztél ide, és semmi időd nem volt
még megkísérelni, hogy otthonná varázsold a helyet. Csak segíteni
szeretnék egy kicsit – nézett körbe Sally szakértő szemmel.
– Megállás nélkül dolgoztam egész nap – védekezett Gina, és azt
kívánta, bárcsak ne tűnne mentegetőzésnek, hogy a gyakorlatiasság
számára fontosabb, mint az esztétikai szempontok.
A kívülálló szemében úgy tűnt, Gina az erősebb jellem, de csak
mert még sosem találkoztak a virágos szoknyába bújt buldózerrel,
akivé Sally vált, mihelyst küldetést szimatolt a levegőben.
Amíg Gina kipakolta a dobozokat, összevissza tologatta a
bútorokat, majd leporolta őket, Sally elkészült a varázslattal,
amelyhez hasonlót leginkább a kereskedelmi csatornák egy minimum
ötvenfős segítő csapattal és celebekkel tarkított műsorában láthat az
ember.
Tíz perccel nyolc előtt Gina kimerülten rogyott le a szobában
található egyetlen karosszékbe, majd körüljártatta tekintetét a
lakáson.
– Hűha! – sóhajtotta elismerően.
– Nem is olyan rossz, tekintve, hogy alig volt rá időm – felelte

22
Sally, miközben egyszerre elégedett és önelégült mosollyal az arcán
ő is körülnézett.
A szobában mindenütt teamécsesek égtek. A kandalló előtt kis
szőnyeg feküdt, a sarkot, ahol Gina dolgozni szokott, bordó takaróval
bújtatták el, melyről apró kis tükrök szórták szét a gyertyák meleg,
sárga fényét. A kopottabb asztalt Sally egyszerűen letakarta egy
gyönyörű terítővel, Gina laptopját pedig az egyik fiókba száműzte.
A párnákra is jutott a bordó huzatból – Sally diákként eljutott
Indiába, és hozott onnan egy raklapnyit –, így a kanapé és a karosszék
hívogatóbbnak tűnt, mint valaha. Az ablakpárkányon őszirózsák
pompáztak, köztük itt-ott megbújt még jó pár teamécses.
Sally felrázott egy párnát.
– Jól néz ki, nem?
– Ha engem kérdezel, tisztára mint egy bordélyház. De egy nagyon
szemérmes és kényelmes bordélyház – felelte Gina.
– Már csak tűzre van szükségünk. A kandalló működik? – kérdezte
Sally, figyelmen kívül hagyva Gina megjegyzését.
– Igen, és a háztulajdonos a kéményt is kitisztíttatta – mondta Gina,
majd elhallgatott. – De nincs hideg, és a radiátorok is mennek. Miért
kéne tüzet raknunk?
– Mert attól válik csak igazán otthonossá a hely – felelte Sally,
miközben az egyetlen, még ki nem ürített dobozban turkált. – Gyufa,
gyufa, gyere szépen a mamához! – Türelmetlenül Ginára nézett. –
Menj és keress néhány poharat. Hoztam bort. – Egyértelmű volt, hogy
Sally megkomponálta fejben a helyszínt, így mindennek tökéletesnek
kellett lennie.
Gina talált poharakat, ráadásul konyharuhát is, amivel csillogóra
törölgette őket – a költözés miatt vékony porréteg lepett be mindent.
Nem látta értelmét kifejteni, hogy nem házibuliba készülnek, hanem
üzleti találkozóra, mert tudta, Sally meg sem hallaná, amit mond.
Számára, ha egynél több ember gyűlt össze akárhol, akárkinél, az már
ünnepi alkalomnak minősült, és mindennek ragyognia kellett. Este hat
után pedig a borfogyasztás is kötelező elemnek számított. Sally

23
édesanyjuk mindenre kiterjedő vendégszeretetét örökölte. Ginában is
megvolt a csírája, csak nem szökkent ennyire szárba – természetesen
szerette, ha a vendégei jól érzik magukat, és a lakásban is rend van,
de a készség, hogy mindenáron különlegessé varázsolja ilyenkor a
helyszínt, hiányzott belőle.
Mikor Sally végzett a kandalló előkészítésével – a kupacba a
gyújtóson és a fahasábokon kívül gyertyavégek is jutottak szép
számmal –, nővérére nézett.
– Rendben, te jössz. Gyújtsd meg a tüzet.
Gina mosolyogva térdelt a kandalló elé. Az igaz, hogy Sallynek
csodálatos érzéke van megteremteni az otthon melegét, a tüzet viszont
Ginánál senki nem gyújtotta be ügyesebben és gyorsabban.
Mikor a fa lángra kapott, és szépen ropogni kezdett, Sally gyanúsan
kritikus tekintettel méregetni kezdte nővérét. Gina egyszerű farmert és
blúzt viselt.
– Ez így teljesen rendben van – állapította meg Gina, miközben
képzeletbeli szöszöket szedett le magáról. – A farmer tiszta, a felsőm
szinte új, és még smink is van rajtam. Nézd – rezegtette meg a
szempilláit, hogy bizonyítsa. – Ha még ennél is többet tennék fel, tuti
bolondnak nézne. Egy deka smink nem volt rajtam, amikor először
találkoztunk.
– Ez nem lep meg – grimaszolt Sally. – Sosincs rajtad. De elmúltál
harminc, és tudod, lassan ideje lenne a „természetesen a legszebb"
komplexusodat felülbírálni.
Gina rémülten a tükör után kapott.
– Öregnek nézek ki?
– Persze hogy nem. Jól áll neked a gyertyafény. Akkor én most még
egyszer körbeszaladok, hogy minden rendben van-e...
Amikor nyolc után néhány perccel kopogtattak az ajtón, a kis ház
meghittebb és barátságosabb volt, mint valaha, de legalábbis mióta
Gina odaköltözött. Még Sally igen magasra tett minőségi mércéjének
is maradéktalanul megfelelt. Szép volt és marasztaló.

24
 A nagy rohanás közepette Ginának kiment a fejéből, hogy Oscart is
megemlítse. Egészen addig tökéletesen megfeledkezett a kutyáról,
amíg ajtót nem nyitott. Szerencsére Sallynek is sikerült megállnia,
hogy a lányait megszégyenítő sikoltozásba kezdjen, miközben Oscar
begaloppozott a szobába, így meglepődése egy fojtott felkiáltásban el
is halt.
– Kerüljön beljebb, Matthew – invitálta a férfit Gina, míg húga
mély levegőket véve próbálta kicsit összeszedni magát. – Sally
hajthatatlan a lakberendezést illetően, így úgy tűnhet, mintha bulira
készültünk volna, de ha már így alakult, tölthetek egy kis bort?
Oscarnak nem volt szüksége eligazításra, azonnal a kandalló előtti
szőnyegre heveredett, és ezzel a szoba egyharmadát szinte el is
foglalta.
– Köszönöm, egy pohárral jólesne – felelt udvariasan Matthew.
– Miért ilyen hatalmas ez a kutya? – Sally remegő hangon feltett
kérdése kihallatszódott a konyhába, ahol Gina a bort töltötte ki.
Már vissza is ért a szobába, mire Matthew válaszolt:
– Mert bár keverék, javarészt ír óriáskutya, és, mint a neve is
mutatja, elég nagyra nő. És bár tényleg hatalmas, retteg a
durrogtatástól. Úgyhogy sajnálom egyedül hagyni, pláne ilyenkor,
amikor minden kerti partin tűzijátékoznak.
– Értem – mondta Sally kicsit meglágyult hangon.
Gina átnyújtotta Matthew-nak a pohár bort, majd odavitt eggyel
Sallynek is, aki maga alá húzott lábakkal kuporgott a karosszékben.
Eddig csak a pókok váltottak ki belőle ilyen reakciót, kandalló előtt
békésen szunyókáló kutyák soha.
– És milyen fajtából van még benne? – kérdezte Gina, miközben
leült az egyik székre. Bár néhány pillanattal ezelőtt ittak pertut, úgy
gondolta, nincsenek még olyan kapcsolatban Matthew-val, hogy
mellé huppanjon a kanapéra.
– Tulajdonképpen kuvasz – felelte Matthew. – De több jutott
belőle az ír óriásból, így szó szerint túlnőtt az elvárásokon, amiket
egy kuvasztól remélhetnék.

25
 – Túlnőtt, szó szerint! – nevetett Gina. – És most nem fogom
megkérdezni, melyek lehetnek azok az elvárások, mert nem vagyok
biztos benne, hogy szeretném tudni. De azért remek kutyának tűnik –
állapította meg, és hirtelen rádöbbent, hogy tényleg kedveli az állatot.
Dacára hatalmas méretének, rendkívül nyugodtnak tűnt. Mint egy
úriember. Amúgy pedig Matthew is hatalmas volt – Oscarral ketten
betöltötték a kis szobát –, de vajon ő mennyire úriember? Gyorsan
elhessegette a gondolatot. A férfi sokkal kevésbé tűnt ijesztőnek, mint
tegnap az irodában.
– Oscar rajong a kandallókért – jegyezte meg Matthew. – Kedves
tőletek, hogy begyújtottatok. – Miközben beszélt, egyre inkább
menekülésre készen dőlt a kanapé karfájára.
– Az igazat megvallva, mindez Sally érdeme. Meggyőződése, hogy
ettől lesz igazán szívet melengető egy otthon. Őszintén szólva, én
lassan elolvadok a melegtől.
– Bármikor kinyithatjuk az ablakot – mondta Sally, aki úgy tűnt,
időközben összegyűjtött annyi bátorságot, hogy lábujjhegyével ugyan,
de újra megérintse a talajt.
– Szóval mi a helyzet Rainey néni levelével? – kérdezte Gina, akit
percről percre egyre jobban furdalt a kíváncsiság. Közben a bűntudat
is mardosta, hogy elfeledkezett húga kutyafóbiájáról, és rászabadított
Sallyre egy ilyen hatalmas példányt. Matthew továbbra is szemmel
láthatóan kínosan feszengett kettejük társaságában. Tulajdonképpen
Oscar volt az egyetlen, aki tökéletesen meg volt elégedve a
helyzetével.
– Utólagos engedelmetekkel vettem a bátorságot, hogy
lefénymásoljam az eredetit, így egyszerre tudjuk olvasni – mondta
Matthew, miközben kiosztotta a papírokat.
Pár pillanatig néma csöndben tanulmányozták mind.
– Az az igazság – törte meg a csendet Gina –, hogy én semmit nem
látok ebben a félhomályban. – Félve Sallyre pillantott, mert biztos
volt benne, húga nem lesz boldog, hogy a villany felkapcsolásával
megöli a kialakított összhatást.

26
 – Én sem látok semmit belőle – helyeselt Sally –, de Matthew,
melletted ott a kislámpa. Felolvashatnád a levelet hangosan.
Szerintem úgy stílusosabb is lenne.
– Rendben – egyezett bele Matthew, majd nekikezdett. –
Édeseim... – Nézett fel egyből, arcán olyan arckifejezéssel, mely
egyértelművé tette, hogy ő soha nem használna ilyen kifejezést
magától.
Most biztosan arra gondoltok, mi a csuda vár rátok. Mondjuk ki
bátran: mindig szerettem mások életébe beleavatkozni egy kicsit,
de nézzétek ezt el egy bogaras öregasszonynak! Azt szeretném, ha
imádott unokahúgaim is megtapasztalnák, mekkora örömöt ad
antikvitással foglalkozni. Sokak szerint ez „A Gyötrelem" maga, de
olyan édes a kín, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom, ha sikerül
másokat is megfertőznöm vele. Úgy döntöttem, hogy adok a
lányoknak 500 fontot alaptőkének. Matthew, szeretném, ha
gondjukat viselnéd, és megmutatnád nekik az üzlethelyiséget, a
tárgyakat, amelyek megmaradtak. Kérlek, vezesd őket kézen fogva
a nehéz időkben, és ha profitot is sikerül termelnetek az első négy
hónap alatt, hát csak még több pénzetek lesz, mint induláskor.
Jó szórakozást!

Matthew abbahagyta az olvasást, és a lányokra nézett.

– Folytasd – kérte Sally.
– Ennyi. Nincs más benne – felelte Matthew.
A szobában néhány percig csak a kandallóban ropogó tűz hangja
hallatszott, valamint Oscar diszkrét horkolása.
– Rainey nénikénk mindig is egy kicsit bogaras volt – szólalt meg
végül Gina. – Nem igaz?
– Valóban hóbortos asszony hírében állt – válaszolta Matthew –,
de nagyon értett az üzlethez, és jó hatással volt a Francia Házra.
Általában összevissza vásárolt, de mindig megtalálta a
legérdekesebb dolgokat. Az emberek gyakorta benéztek hozzá, hogy
megnézzék, mit sikerült újfent megkaparintania.

27
 – De hogyan működik egyáltalán egy régiségüzletház? Alig
lézengett benne pár ember, amikor ott voltunk – érdeklődött Sally.
– Nem úgy kell elképzelni, mint egy átlagos üzletház működését és
kínálatát. A tulajdonosok bérlik a helyet, és felváltva üzemeltetik az
üzletházat. Kettesével vannak beosztva, de bárki bármikor bejöhet,
hogy ránézzen a saját árujára. Összességében jelenleg tíz
műkereskedőt tartunk számon a Francia Házban.
– És miért nincsenek bent állandóan? – kérdezte Sally. – Azt
gondolná az ember, hogy könnyebb lenne így eladni mindenkinek a
saját dolgait.
– A műkereskedőknek raktáraik is vannak, itt tárolják a
megvásárolt antik értékeiket, amelyek gyakran felújításra szorulnak.
Sokuk más üzletházban is árul. Kicsit talán furának tűnhet ez a
módszer, hiszen nem ehhez vagytok szokva, de tökéletesen működik –
felelte megszokott, sötét arckifejezésével Matthew, aki újra
menekülésre kész testtartással dőlt a karfára.
– Szerintem ez nem fog menni – jelentette ki Sally, kerek harminc
másodpercnyi gondolkodás után. – Fogalmunk sincs az antikvitásról,
és úgy gondolom, ezt a tudást nem lehet egyik pillanatról a másikra
felszívni magunkba.
A hang, melyet Matthew kiadott magából Sally kijelentése után,
leginkább arra engedett következtetni, hogy egyet fog érteni az
elhangzottakkal, de Gina megelőzte.
– Nem értek egyet – mondta gyorsan. – Szerintem bele kéne
vágnunk. Nekem nem ártana egy kis mellékes kereset, és szerintem
ezzel te is így vagy, Sally.
Sally meglepődve nézett a nővérére.
– Tessék? Megismételnéd, kérlek?
Gina érezte, hogy enyhén elpirul. Kettejük közül általában ő hozta
meg az ésszerű döntéseket, és a tény, hogy ezt a javaslatot ő tette,
egyáltalán nem vallott rá. Ám mialatt Sally kérdésekkel bombázta
Matthew-t, ő csendben átgondolta a levélben elhangzottakat. Rainey
néni azt szerette volna, hogy átvegyék a helyét – nem írta volna meg

28
különben ezt a levelet. Lehet, hogy különc volt, de oktondi biztosan
nem. Valamiért még az is fontos volt neki, hogy együtt dolgozzanak
ezzel a bonyolultnak tűnő pasassal – aki szemmel láthatóan nem volt
elragadtatva az ötlettől, hogy a nyakába varrtak két amatőrt. Gina nem
hagyta magát lebeszélni.
– Csak annyit mondtam, hogy szerintem élnünk kéne a lehetőséggel
– ismételte meg halkan, de határozottan.
Sally grimasszal felelt.
– Biztos vagyok benne, hogy meg lehet valahogy változtatni a
végrendeletet. Mondhatjuk az ügyvédeknek, hogy nem volt
beszámítható, vagy ilyesmi. És nem is lenne nagy költség, nem igaz?
– Szerintem felesleges erre pazarolni a pénzt, félő, hogy a
változtatás jogi huzavonája elvinné az egész összeget – vonta meg a
vállát Matthew. – Szerintem senkit nem zavarna, ha eladnám a helyét
a nevetekben. Fölösleges benneteket belekeverni.
Hosszú csend előzte meg Gina válaszát.
– Az csalás lenne.
– Igen – helyeselt Sally. – Én feleannyira sem vagyok tisztában a
jogi dolgokkal, mint Gina, de ha Rainey néni vállalta a döntésével
járó hercehurcát, akkor biztosan akart ezzel valamit. Nem szállhatunk
szembe a döntésével.
Gina érezte, hogy húga átállt az ő oldalára, és kezd megbarátkozni
a gondolattal.
Matthew felsóhajtott.
– A régiségpiac nem most éli a fénykorát. Nem könnyű
jövedelmező üzletet kötni, és rengeteget kellene tanulnotok.
– Tisztában vagyok vele. De mindketten nyitottak vagyunk – felelte
Gina, miközben eltűnődött, honnan ez a hirtelen, kihívás iránti
eltökéltség benne.
– Nem állítottam, hogy nem menne – védekezett Matthew. – Csak
próbálom kitalálni, mi lenne a legjobb.
– Nézd – kezdte Gina. – Én pontosan tudom, ez mennyire nem

29
hiányozhat most neked. Számodra egyszerű idegenek vagyunk, akiket
elhunyt nagynénénk a nyakadba varrt, hogy megtanítsd azt, amit te
kiskorod óta tanulsz folyamatosan. Tökéletesen érthető, hogy egyetlen
porcikád sem kívánja a dolgot. – Kis szünetet tartott. – Másrészről
viszont, ha mégis lenne benned egy szikrányi hajlandóság is, mi
megígérjük, hogy a legeslegtöbbet hozzuk ki magunkból és a
helyzetből.
Újabb kínos csend telepedett a szobára.
– Nem szeretnék akadékoskodónak tűnni – szólalt meg végül
Matthew –, de szeretném, ha komolyan és reálisan átgondolnátok a
dolgot. Nem akarom, hogy úgy menj bele ebbe az üzletbe, mintha a
Kincskereső című műsorban lennél – ez annál sokkal
földhözragadtabb dolog.
– Amennyiben? – kérdezte Sally, miközben bekapott egy sütit.
– Nos – folytatta Matthew olyan szenvedő arckifejezéssel, mintha
fájnának a szavak, amelyeket ki kell ejtenie –, bár Rainey néni nem
volt a rokonom, mégis nagyon jó volt hozzám. Amikor apám néhány
évvel ezelőtt meghalt, úgy állt mellettem, mint egy kőszikla. Ha
tényleg ez a kívánsága, és ti is készen álltok a rengeteg munkára és a
garantált csalódásokra, ám legyen.
Gina visszatartotta a lélegzetét, majd nagy svunggal kiengedte a
levegőt. Biztos volt abban, hogy Matthew ezzel nagy áldozatot hoz, és
nem volt egyszerű számára a döntés. Miért is lett volna? Miért akarna
Matthew két teljesen amatőr nőt pátyolgatni, amikor szemmel
láthatóan a szokásosnál is komolyabb típus, aki a munkáját is
felelősségteljesen végzi? De be fogják bizonyítani, hogy fel tudnak
nőni a feladathoz. Sally is, és ő is.
– Ez nagyon-nagyon rendes tőled.
– Igyekezni fogunk, hogy ne okozzunk csalódást – fogadkozott
Sally.
Matthew Oscarra pillantott, és lábával megvakargatta a kutya hátát.
Aztán sóhajtott egyet.
– Hiányzik Rainey néni! Sosem úgy tekintettem rá, mint anyámra,

30
vagy ilyesmi, de mindig felvidított, amikor kezdtem egy kicsit sötéten
látni a dolgokat. Bátorított akkor is, amikor mindenki őrültnek nézett,
hogy miért akarok egy ekkora kutyát magamnak. Pedig milyen jó
döntés lett végül! Tartozom neki annyival, hogy teljesítsem a
kívánságát. Bölcs asszony volt.
Egy olyan ember részéről, aki nem szeret hosszan beszélni, ez már
szónoklatnak számított. Csend borult a szobára. A tűz pattogott a
kandallóban, és Oscar néha szusszant egyet álmában.
– Igyunk hát az új szövetségünkre – törte meg a csendet Gina, és
felemelte a poharát.
– Így van! Egészségünkre – tette hozzá Sally.
– Egészségünkre! – mondta Matthew halkan. Nyilvánvalóan azon
volt, hogy megszokja a szövetség gondolatát.
Koccintottak, majd Sally újra megszólalt:
– Mi vagyunk a három testőr!
– Mi lennénk? – kérdezte zavartan Matthew.
– Hát, nem egészen, mert... – kezdte Gina.
– Jó, persze, mi nem fogunk kardozni, meg ilyesmi, de mi is
hárman vagyunk, nem igaz? – vágott közbe Sally. – És Oscar lehet
DfArtagnan. Ő amúgy is kutya volt.
Gina, aki már megszokta, hogy a húga egyik pillanatról a másikra
meg tud hibbanni, lopott pillantással Matthew-ra nézett. A férfi
valószínűleg teljesen őrültnek fogja elkönyvelni Sallyt.
– Tényleg kutya volt – mondta Matthew. – Azon a mesecsatornán,
nem?
– Az az! – mosolygott Sally. – Tudtam én, hogy van köze a
kutyákhoz. Eb mindenkiért, mindenki ebért.
– Helyes – mosolygott Gina is, majd felállt, hogy tegyen a tűzre.
Közben megsimogatta Oscart. – Akkor mi lesz az első lépés közös
utunkon?
– Be kellene jönnötök az üzletházba, hogy felmérjük, mit hagyott

31
ránk Rainey nénikétek. Megnézem majd a naptáramban, mikor lenne
alkalmas – felelte Matthew. Noha a hangja nem volt kirobbanóan
lelkes, úgy tűnt, komolyan segíteni szeretne. – Rendszerint a
műkereskedők bérelnek egy kisebb helyiséget vagy egy tárolót, attól
függően, hogy milyen árujuk van. A bérleti díjat pedig bőven fedezi,
amit el tudnak onnan adni. Ha igazán jók vagytok az eladásban –
fordult közvetlenül Sallyhez –, több órát is foglalkozhatnátok vele,
például hosszabb nyitva tartással.
– Én értek az eladáshoz – vágta rá kendőzetlenül Sally. – Csak
semmire nincs időm az ikrek mellett. De megteszek majd mindent.
Nagyon élvezném – tette hozzá kissé sóvárogva.
Gina tudta, hogy a húgát, bármennyire is élvezi az anyaság
szerepét, néha elfogta a hiányérzet.
– Majd én segítek, amiben csak tudok – nézett Sallyre, aztán a
férfihoz fordult. – Az egyetem alatt dolgoztam eladóként, remélem,
emlékszem még, hogyan kell ezt csinálni. Ami jobban aggaszt, hogy
fogalmam sincs, mit is kell árulnom.
– Tartok majd egy gyorstalpalót mindkettőtöknek – nyugtatta meg
Matthew.
– Hogyan lehet ezt a szakmát a legjobban megtanulni? – kérdezte
Gina, aki szerette a rendet a tanulásban is.
– A gyakorlatban – válaszolta Matthew. – Nincsen belőle levelező
képzés, bár ez sincs kizárva persze, de ha üzletelni is szeretnél, nem
csak gyűjteni, azt csakis a gyakorlatban lehet elsajátítani.
Sally felállt.
– Még egy kis bort? Vagy főzzek inkább teát?
– Köszönöm, én nem kérek semmit – mondta Matthew. – Holnap
kora reggel vásárra kell mennem. – Ezzel a mondattal felállt, s vele
együtt Oscar is. Sally ijedten hátralépett – de legalább már nem érzett
késztetést, hogy a fotelbe meneküljön.
– Nekem is mennem kell lassan – mondta. – A lányok kora
hajnalban már keltenek.

32
 Gina elmosolyodott:
– Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen, aki alhat délig. – Jólesőn
nyújtózkodott egyet. – Gondolok majd rátok a paplan alól.
Matthew felhúzott szemöldökkel pillantott rá.
– Szerintem pedig el kéne jönnöd velem a vásárba. Itt leszek érted
fél hétre. Hétig oda kell érnünk.
Matthew mintha egy vödörnyi jégkockát öntött volna e mondattal
Gina nyakába. A lány már nyitotta is a száját, hogy felsorolja az
ellenérveit, de azt sem tudta, hol kezdje, így inkább becsukta a száját.
– Hát ez remek ötlet! – kiáltott fel Sally izgatottan. – Így azonnal
belekezdhetünk a munkába.
– De még azt sem néztük át, mit hagyott ránk a nénikénk! –
próbálkozott Gina a legmeggyőzőbbnek tűnő érvvel.
– Eléggé eklektikusan válogatott – mondta Matthew. – Majd én
szólok, ha hozzá képest túl radikális dolgot akarsz csinálni. És hozz
magaddal készpénzt, ha lehet, de megállhatunk egy automatánál is
útközben. Persze nem kell venned semmit, de érdemes nyitva tartani a
szemed. Ez egy remek kis piac, nem túl nagy. Tökéletes hely a
kezdésre.
Gina kortyolt egyet a borból, hogy időt nyerjen a válaszra.
– Szerintem viszont kéne még egy kis idő, hogy belerázódjunk a
helyzetbe, és nem rögtön bevásárlókörútra menni, amikor még az
üzletet sem jártuk be rendesen.
– Istenem, legyél már egy kicsit rugalmasabb – mondta neki Sally.
– Én nem bírnék magammal, ha végre elmehetnék szórni a pénzt!
– Egy régiségpiacon? – nézett rá Gina, akit nem győzött meg Sally
lelkesedése.
– Hát én sem bánnám, ha főleg festmények meg textilek lennének,
vagy hasonlók, de mint akit puskából lőttek ki, úgy repülnék oda.
Komolyan, Gina, ha tényleg ezt szeretnénk csinálni, valahogy el kell
kezdenünk.
Gina megsimogatta Oscar fejét, ami egy vonalban volt az ő állával.

33
 – Hat harminckor itt leszek érted – ismételte meg Matthew,
miközben a kutyát az ajtó felé terelgette. Olyan határozottan mondta,
hogy Gina értelmetlennek látta felsorakoztatni a többi ellenérvét.
Becsukta mögötte az ajtót, majd húga felé fordult.
– Hát ezt nem gondoltam volna – mondta Sally.
Gina beharapta az alsó ajkát.
– Egy kicsit még mindig a hatása alatt vagyok, mintha sokkot
kaptam volna. De kellemes sokkot, azt hiszem. Valamiért nagyon jó
megérzésem van az egésszel kapcsolatban, hogy ez a helyes, ezt kell
tennünk. – Hirtelen bűntudattól eltelve Sallyre pillantott. – Te hogy
érzed magad?
Sally vállat vont.
– Az én megérzésem nem ennyire pozitív, de jelenleg minden
érdekel, ami egy kicsit kiszakít imádott lánykáim szolgálatából. És
sosem tudhatjuk, még az is lehet, hogy tényleg sikerül profitot
termelni, ahogy Rainey néni jósolta.
E szavak kíséretében körültekerte a sálját a nyakán, felkapta a
táskáját, megpuszilta Ginát, és elviharzott.

34
 Negyedik fejezet

Gina büszkesége megkövetelte, hogy amikor másnap reggel

Matthew bekopogott hozzá, üdén és indulásra készen nyisson neki
ajtót, egyik kezében egy szelet, reggelinek szánt lekváros kenyérrel. A
kávéja még az asztalon hűlt, nélküle nem kis erőfeszítésébe került
mosolyogni. Mégis összehozta valahogy, de ezt csakis a PR-
szakmában töltött éveknek köszönhette.
– Jó reggelt! Van még idő egy csésze kávéra indulás előtt? –
kérdezte, és reménykedett, hogy hangjából nem hallatszik ki a
kétségbeesett vágyakozás az ital után.
Matthew határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Indulás.
Ebből a kurta válaszból Gina arra következtetett, hogy Matthew-
nak sem a kora reggel a kedvenc napszaka, ezért szó nélkül vállára
lendítette a táskáját, felkapta a kávét az asztalról, és követte őt a ház
előtt parkoló ütött-kopott Volvóhoz. A hátsó ülések le voltak hajtva,
mintha csak abban reménykednének, hogy minél előbb rájuk pakolnak
egy kisebb szekrényt vagy fiókos asztalt. Gina bekukucskált az
ablakon, de egyetlen szőrös pofa sem nézett vissza rá.
– Oscar?
– Jenny vigyáz rá. Túl sok helyet foglalna.
Beszálltak, és mindketten bekapcsolták a biztonsági övet. Matthew
kifürkészhetetlen pillantást vetett Ginára.
– Mindig hozol magaddal kávét, amikor utazol? – kérdezte.
– Csak ha utas vagyok. Soha nem iszom, ha vezetek.
Matthew nem nevette el magát, de Gina beismerte, hogy nem is
volt annyira vicces a válasza. Egyébként meg nincs azzal semmi
gond, hogy magával hozta a reggeli kávéját, ha valaki nem hagyott
arra időt, hogy otthon nyugodtan megihassa.
– Milyen messze van? – kérdezte egy kicsivel később, miután
befejezte reggelijét, és a kiürült csészét elpakolta a táskájába. Már

35
csak a ragadós lekvárt kellett valahogy eltüntetni a kezéről, így hát
egyenként akkurátusan a sálába törölte az ujjait.
– Nincs messze. És útközben lesz majd nyilvános WC is, ott
megmoshatod a kezedet.
Gina felkuncogott.
– Utálom, ha ragacsos az ujjam. Muszáj voltam lekvárral megkenni
a pirítósom, lévén más egyebet nem találtam otthon.
– Sikerült már végleg berendezkedni?
– Dehogy, az még egy időbe beletelik. De legalább már a
dolgozósarkot befejeztem.
– Elmondanád még egyszer, mivel is foglalkozol?
Gina nem válaszolt azonnal. Az emberek – az olyan emberek, mint
Matthew Ballinger, akiről már ilyen rövid ismeretség után is biztosan
meg tudta mondani, hogy régimódi és egy kicsit földhözragadt –
rendszerint lenézték azt, aki PR-területen dolgozott.
– A PR-szakmában dolgozom – mondta büszke hangsúllyal.
– Vagyis?
Matthew diplomatikusan rövid kérdése csak újfent bizonyította
Gina megérzését. Mély levegőt vett, és belekezdett a jól begyakorolt
válaszba, amit mindig azoknak kellett elismételnie, akik szerint a PR-
szakma merő időpocsékolás és pénzkidobás az ablakon.
– Segítek az embereknek a vállalkozásuk fellendítésében, hogy
jobban teljesítsenek, több embert tudjanak foglalkoztatni, és ily
módon bekerüljenek a szakmájuk vérkeringésébe.
Pár pillanat csend előzte meg Matthew válaszát.
– Értem.
Gina felsóhajtott. Nyilvánvalóan nem érti. És látszik, hogy lenézi a
PR-t. Sőt mi több, valószínűleg lenéz minden korszerű fejlesztést,
mint például a közösségi médiát, az internetet, a Google-t, éppen
ezért választott olyan foglalkozást, ahol legalább százéves tárgyakkal
kell bíbelődnie. De Ginába belebújt a kisördög, és megpróbálta

36
kicsit felpörgetni a férfit.
– Gyanítom, hogy az üzletházra is ráférne egy kis PR.
Matthew rémülten pillantott rá.
– Egyáltalán nem, tökéletesen megvagyunk nélküle.
– Valóban? Te magad mondtad, hogy a piac nem most éli
fénykorát. Nem lehet, hogy ráférne egy kis segítség?
– Köszönöm, de nem ilyenfajta segítség.
– Nos, ha meggondolnád magad, tudod, hol találsz.
– Hogyne.
A hátralévő utat csendben tették meg. Ez nem tűnt különösebben
barátságosnak egyikőjük részéről sem, de Ginát nem zavarta.
Szótlanul nézte a mellettük elsuhanó vidéki tájat.
Körülbelül negyvenöt perccel később megérkeztek a piachoz,
Matthew leparkolta az autót, majd a női mosdó felé mutatott.
– Itt megvárlak – mondta.
A mosdó szokatlanul tiszta volt, és Ginának jólesett, hogy
felfrissítheti magát, mielőtt szembe kell néznie az ismeretlennel.
– Csak bízd rám magad – bátorította Matthew, amikor újra együtt
voltak. Átvezette Ginát egy szűk hátsó utcán, melyet jobbról egy
pékség, balról egy pub szemetesei díszítettek.
– Nyilvánvaló, hogy csak a legjobb helyeket fogod megmutatni –
mondta Gina, miközben az üres hordók, műanyag kenyértartók és
egyéb, ezeknél gusztustalanabb hulladék között próbálta áthámozni
magát.
Matthew megállt, visszafordult és rámosolygott.
Be kell vallani, igazán sármos, ahogy mosolyog, gondolta Gina,
mialatt lassan megérkeztek a hatalmas csarnok hátsó bejáratához.
Szívből remélte, hogy Sally nem fogja egyhamar látni a férfi
ellenállhatatlan mosolyát, mert onnantól kezdve élete végéig
hallgathatná húga házasságközvetítő pusmogását.
A csarnok zsúfolásig telt emberekkel; legtöbbjük egy faasztal

37
mellett állt, és portékáját kínálgatta. Úgy tűnt, mindenki ismer
mindenkit – felváltva élcelődtek egymással, majd ugyanolyan
természetességgel érdeklődtek a másik családjának hogyléte felől,
vagy megtárgyalták a piac helyzetét.
– Hivatalosan tíztől négyig van nyitva a csarnok, de a
műkereskedők mindig jóval előbb kijönnek – magyarázta Matthew.
Őt is ismerte mindenki, lehetett látni a barátságos
odaköszönésekből, de Gina észrevette, hogy mindezek ellenére
Matthew kicsit kilóg a csapatból. Inkább tisztelettel, mint barátian
fordultak felé. Gina érezte magán a gyanakvó pillantásokat, ahogy
felmérték őt tetőtől talpig, mintha tábla lógna a nyakában: nem tudok
semmit. Próbált felülkerekedni a kínos helyzeten, de nehezen ment –
leszegett fejjel kullogott Matthew mögött, mint egy zavarban levő
kisgyerek.
Zavarából azonban sikerült kizökkennie, amikor az egyik asztalon
kis illatszeres üvegcséket pillantott meg. Matthew csak ment tovább
egy bútort kínáló stand felé, ő viszont megállt az asztal mellett, és
kezébe vette az egyiket. Az üvegcsébe egy szarvast gravíroztak,
üvegből készült dugója elegánsan csusszant bele Gina markába.
– Szépséges.
– Bizony – értett egyet a műkereskedő, egy kasmírkendőbe
burkolódzott középkorú nő. – Cseh üveg.
– Nagyon tetszik. De valószínűleg magasabb az ára, mint amit
megengedhetek magamnak.
– Négyszázra tartom – felelte a nő.
Gina azonnal letette az üvegcsét az asztalra:
– Pedig csodás darab mindegyik, nem igaz?
– Sokat eladtam már belőlük, de megvan az áruk. – A nő
elhallgatott. – Maga jött Matthew Ballingerrel?
– Igen – ismerte be Gina.
– Sosem fog kilépni az apja árnyékából – folytatta a nő. – És ez
elég nagy baj neki.

38
 Gina hirtelen úgy érezte, meg kell védenie Matthew-t.
– Ezt hogy érti?
– Az apjának hihetetlen érzéke volt a szakmához. Ha csak kezébe
vett egy antik tárgyat, azonnal meg tudta róla mondani, hogy értékes
darab vagy csupán olcsó utánzat. Ez nagyon megkönnyíti az üzletet.
– Hogyan?
A nő megvonta a vállát.
– Inkább a sokévnyi tapasztalat megedzette a szemét. De akárhogy
is, Matthew-nak nem könnyű az apja nyomában járni. – Összeszűkült
szemekkel méregetni kezdte Ginát. – Maga is műkereskedő?
Gina azonnal rá akarta vágni, hogy ugyan, dehogy – és ekkor
rádöbbent, hogy dehogynem. Igenis műkereskedő, jóllehet
újszülöttnek számít a szakmában. De mégiscsak műkereskedő, ezért
van itt.
– Még tanulok, és eléggé az elején tartok. Most megyek,
megkeresem Matthew-t.
Mialatt megtalálta a férfit, aki éppen kézfogással pecsételt meg egy
sikeres üzletet, Ginában tudatosult, mennyire ijesztő dologba
készülnek Sallyvel belevágni. Azt kívánta, bárcsak itt lenne a húga is,
hogy érzelmileg támogassák egymást. Ráadásul együtt bejárni a
csarnokot igazán jó móka lenne.
Ahogy telt az idő, úgy nőtt egyre jobban Gina félelme. Matthew
megállás nélkül üzletelt, ő pedig nem szeretett volna állandóan
mellette álldogálni, mint egy ingujjba kapaszkodó kisgyerek, mégis
így tett, hiszen úgy gondolta, ekképp tanulhat tőle a legtöbbet.
Márpedig, ez a szakma eléggé nehéznek tűnt. Túlságosan is nehéznek.
Elég korán eljöttek a csarnokból. Mielőtt elindultak hazafelé, a
Volvo – amely Gina szerint kötelező márka, ha valaki antik
tárgyakkal kereskedik – hátsó ülését alaposan megpakolták apró, de
gyönyörű bútorokkal. Gina úgy érezte, muszáj bevallania azt, ami
egész reggel nyomta a lelkét: mégsem szeretné Rainey nénike
örökségét folytatni.

39
 – Matthew?
– Van itt valaki más is rajtunk kívül?
– Meggondoltam magam.
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy műkereskedő legyek. Túl nehéz foglalatosság. – Gina
érezte, ahogy egyre jobban eluralkodik rajta a reménytelen
kétségbeesés. – Hogyan adhatnék el valaha is bármit, amiről semmit
nem tudok, miközben az, aki megveszi, valószínűleg ezerszer többet
tud róla, mint én? De tulajdonképpen el sem jutok odáig, hogy vegyek
akármit is, annyira nem értek hozzá. Egész idő alatt annyira
elveszettnek éreztem magam!
– Mondtam, hogy nem lesz könnyű.
– Most már elhiszem – ismerte be Gina csendben.
– De Rainey nénikétek kedvéért bele akartál vágni.
– Mindannyian így éreztünk tegnap este. Te is, Sally is, én is. De
igazából elképzelni sem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz.
Matthew egy darabig hallgatott. Aztán sóhajtott egy nagyot.
– Szerintem adj még egy esélyt magadnak. Ez volt életed legelső
vására. És ne hidd, hogy van olyan műkereskedő, aki mindenhez ért. –
Ez a válasz nagyon kedves volt Matthew-tól, Gina jól tudta, de azt is,
hogy a férfi hosszú évek óta tanulja a szakmát, és ha lehet hinni annak
a nőnek, neki sem lehet könnyű, sőt.
– De én semmit nem tudok. Kivéve azt, hogy nem engedhetek meg
magamnak négy lepedőért egy kis üvegcsét, ha profitot is akarok
termelni.
– Márpedig ez egy nagyon hasznos tudás. Lehet, hogy sikerült
volna lealkudnod belőle, de vannak olyan műkereskedők, akik
kifejezetten ezekre az illatüvegcsékre szakosodtak. Tudnod kell,
kiknek tudod majd eladni őket. – Elmosolyodott. – Túlságosan
szigorú vagy magaddal. – Ennél kedvesebb dolgot még sosem
mondott neki a férfi, és Gina érezte, hogy az eltökéltség lassan kezd
visszaszivárogni a lelkébe.

40
 – Az eladáshoz egyébként elég jól értek. De ha szakembereknek
kell eladni valamit, amiről nem tudok semmit, csak azt, hogy pénzt
szeretnék keresni vele, hát... Az nem menne.
Gina meglepődve vette észre a Matthew szeme sarkában
megjelenő mosoly halvány jelét.
– Nem kell eladnod semmit a szakembereknek, legalábbis egyelőre
nem. Az egyszerű vásárlókra, a gyűjtőkre figyelj, olyanokra, akik
például a nagyszülők aranylakodalmára keresnek ajándékot.
Aranyozott kelyhet, mondjuk. Nagyon népszerű ajándék erre az
alkalomra.
– Ó! – Gina csak ennyit tudott kinyögni. – Hát erre nem gondoltam
volna.
– Az én hibám. Rád ijesztettem a profi szakértőkkel, mielőtt
megismerhetted volna az átlagos vásárlókat. Lenne most időd bejönni
a Francia Házba? De csak miután elvittelek reggelizni. Vagyis
tízóraizni – helyesbített. – És aztán megyünk a központba.
Miután leparkoltak a Francia Ház mögötti utcában, Matthew egy
kis bolt felé vezette Ginát, aminek kirakatában kakaós-, kávés- és
teásdobozok, régi kávédarálók és teáskannák, valamint mindenféle
finomság sorakozott ízlésesen elrendezve. Ahogy beléptek az üzletbe,
csilingelve megszólalt az ajtóra függesztett kis harang.
A frissen főzött kávé illata mámorítóan hatott Ginára, és néhány
pillanatra megállt, hogy jó mélyen belélegezze, s csak eztán követte
Matthew-t a pulthoz.
– Mit kérsz? Egy csésze kávét? Bátran ajánlom a sajtos croissant-t.
Gina felült a kávéspult melletti egyik magas bárszékre, onnan
nézte, ahogy Matthew rendel, és közben elbeszélget a pult mögött álló
lánnyal, majd elindul felé a megrakott tálcával. Látszott, hogy gyakran
jár ide.
– A kávé maga sosem olyan finom, mint az illata, de ez egészen
közel jár hozzá – állapította meg Gina, miután kortyolt néhányat a
gőzölgő italból.
– A gondolat nélkül, hogy a vásár után itt ülök majd, és kávézom,

41
nem tudtam volna hajnalban kikászálódni az ágyból.
– Sikeres volt a vásár? Láttam, hogy vettél jó pár dolgot –
érdeklődött Gina, miközben kent egy kis vajat a croissant-ra, majd
jóízűen beleharapott.
– Végül is igen, sikerült néhány szép darabot beszereznem eléggé
jutányos áron. A titok, hogy olyan dolgokat szabad csak megvenni,
amiken várhatólag hamar tovább is tudsz adni. Ha mindig akad
valami újdonság a boltban, a vásárlók visszajönnek, hogy
körülnézzenek. Ha ugyanazt a hatalmas és ijesztő ruhásszekrényt vagy
ebédlőasztalt látnák, egy idő után elmaradnának.
– Szóval a kevesebb több?
– Valahogy így. Manapság nincs az embereknek pénzük, hogy nagy
dolgokat vegyenek, meg helyük sincs igazán, ahova tehetnék a
hatalmas bútorokat.
– Az én házam sem hatalmas, de ettől függetlenül nagyon szeretnék
majd egy igazi ruhásszekrényt bele. A konyha melletti falnál lenne is
neki elég hely.
– Akkor majd nézünk egyet.
Gina megrázta a fejét.
– Nem hinném, hogy lenne értelme beruháznom egybe, hiszen ha
esetleg továbbköltözöm, oda lehet, hogy nem fog beférni. – Meglepve
vette észre a hangjából kicsengő sóvárgó vágyódást. Eddig sosem
zavarta, hogy bérelt házban él, de most hirtelen rádöbbent, mennyire
szeretne egy saját otthont, ami csak az övé, amit berendezhet úgy,
ahogyan ő szeretné. Szeme előtt megjelent Sally apró házacskája,
melyet annyi szeretettel és ízléssel alakított otthonná. Ő is erre
vágyott: kifesteni a falakat, új huzatot választani a kényelmes, öreg
fotelre, lerakni egyenként a hajópadló deszkáit. Gyorsan
visszarángatta magát a valóságba.
– Vannak műkereskedők, akik az áruikkal rendezik be a saját
lakásukat. Minden bútoruk eladó – mondta Matthew. – Egy darabig
megtartják őket, aztán továbbadnak rajtuk.
– Te is?

42
 – Nem. Az apám így csinálta, de én nehezen viseltem, amikor a
kedvenc székem vagy a kredenc az ebédlőből hirtelen eltűnt. Volt,
hogy be sem tudtam fejezni a házi feladatomat, mert eladta a füzetem
alól az asztalt. Én sosem tudnám ezt csinálni a saját lakásommal.
– Az emberek nagyon szépen beszéltek az édesapádról a
csarnokban – jegyezte meg Gina óvatosan.
– Elhiszem. Nagyszerű ember volt. Barátságos, a társaság
központja, rengetegen ismerték – Ginára pillantott. – Tudok egy s
mást az antikvitásról, de igazság szerint anyámra ütöttem.
Gina elmosolyodott.
– Édesanyád él még?
– Nem. Tizenéves voltam, amikor meghalt, és nincsen testvérem,
úgyhogy apám és én elég sok időt töltöttünk együtt.
– Sajnálom. Nem azt, hogy sok időt kellett együtt eltöltenetek,
hanem hogy ilyen fiatal voltál, amikor édesanyád elhunyt.
– Hát igen, szomorú időszak volt, de túljutottunk rajta. –
Elmosolyodott. – Így talán érthetőbb, miért szerettük annyira Rainey-
t. Apámmal nagyszerű párost alkottak. Eljött hozzánk vacsorázni
tetőtől talpig kendőkbe bugyolálva, keverte a koktélokat, feltette a
kedvenc zenéit, amiket mindig áthozott magával, és csak beszélt és
nevetett, megpróbált mindenféle lánnyal összehozni...
– És sikerült neki?
– Nem igazán. Ebben a kérdésben jobb szerettem magam dönteni.
Gina felkuncogott. Meglepően jól érezte magát Matthew-val,
akinek – úgy tűnt – kifejezetten jó kedve volt ezen a reggelen.
Egyáltalán nem emlékeztetett arra a mogorva, szűkszavú és zárkózott
alakra, aki volt, amikor legelőször találkoztak.
– És merrefelé laksz? Valahol a központban?
– Majdnem. Konkrétan a Francia Ház legfelső emeletén. Az üzlet
szempontjából praktikus leosztás – mondta, és újra felvillantotta
sármos mosolyát. Ettől sokkal barátságosabb lett az arca.
– És Oscar hogy viseli a bezártságot?

43
 – Szerintem nem tudatosul benne, hogy be lenne zárva. Az egész
házat a saját tulajdonának tekinti. Kérsz még egy kis kávét? Vagy még
egy croissant-t?
– Nem, köszönöm. Remek volt, de teljesen jóllaktam az elsővel.
– Rendben, akkor most menjünk, és megmutatom neked a
birodalmamat.
Volt abban valami különös, ahogy ezt a mondatot kimondta.
Valami, amitől Ginában felmerült a gyanú, hogy a birodalomnak
becézett ház igazából inkább teher számára. Furcsa férfi volt.
Ginának a szakmájához tartozott, hogy mihamarabb kiismerje az
embereket, de rá kellett jönnie, hogy Matthew-n nem tud kiigazodni.
Pláne, hogy most újra bebújt a csigaházába.
– Jenny nyitott reggel, aztán elvitte kószálni valamerre Oscart –
mondta Matthew, ahogy közeledtek a Francia Házhoz. Miközben
feltekintett a homlokzatra, Ginán átfutott, milyen varázslatos családi
ház lehetett valamikor.
– Jenny igazi áldás – folytatta Matthew. – Mindig nagyon
készséges, ő nyitja reggel és zárja este a házat, megtesz mindent,
amire csak kérem. Így volt már apám ideje alatt is, és így van ez most
is.
– Az épület mindig régiségüzletházként funkcionált?
– Igen, amennyire én tudom, mindig. Apám vezetése alatt virágzott
az üzlet. Most is megvagyunk, csak hát... Változnak az idők. – Olyan
bánatos hangon mondta ezt, hogy Ginának megint eszébe jutottak a
vásáron hallottak. Vajon az édesapja elvárta, hogy kövesse őt a
szakmában?, tűnődött. Semmi sem lehet rosszabb, mint valakinek az
árnyékában élni. Nem mintha neki vagy Sallynek valaha is meg kellett
volna tapasztalnia ezt a családban.
– Mindig is műkereskedő akartál lenni? – kérdezte, miközben
beléptek az ajtón.
– Nem. Nyelvész. De nyaranta mindig apámnál dolgoztam, és így
szép lassan beleszerettem a szakmába.
– Kár. Úgy értem, hogy követned kellett őt a szakmában, ahelyett,

44
hogy a saját utadat jártad volna.
– De hát egy ember nem lehet nyelvész, nincs semmi értelme –
vágta rá Matthew. – Tanultam nyelveket az egyetemen, de fogalmam
sem volt, hogy mihez kezdjek: fordító legyek, vagy tolmács?
Apámmal sokat jártam Franciaországba, és segítettem neki az
alkudozásban. És úgy tűnt, jó hasznát vehetem a francianyelv-
tudásomnak. Apám nem kényszerített bele a szakmába, nehogy azt
hidd. Nos, itt menjünk fel a lépcsőn, hogy le tudjunk pakolni, aztán
kezdhetjük a munkát!
Ahogy egyre feljebb haladtak az épületben, Gina nem tudta nem
észrevenni, mennyire elhanyagolt a hely, és próbálta elhessegetni
magától a gondolatot, hogy azért ilyen kihalt a ház, mert mindenkinek
van jobb dolga is annál, mint ide betérni. Mikor Sallyvel először
lépték át a Francia Ház küszöbét, azonnal érezték, hogy nem éppen a
társasági élettől vibráló központ, de most, hogy újra itt volt, Gina
egyre növekvő szánalmat kezdett érezni a hely iránt – és a férfi iránt.
A légkör hangulatához valószínűleg a piac pangása is hozzájárul, de
az is biztos, hogy a városban működő sok-sok konkurens antikvárius
is előidézi a pangást. Azon tűnődött, mivel lehetne jövedelmezőbbé
tenni az épületet.
Oscar az irodában várta őket. Ahogy megpillantotta Matthew-t,
felpattant, és két lábra állva gazdája vállára támaszkodott.
– Kutyafáját, ez aztán a hatalmas kutya! – nevetett fel Gina. –
Majdnem olyan magas, mint te.
Hallva Gina hangját, Oscar újra négy lábra ereszkedett, merő
udvariasságból megszimatolva őt, majd elterült előttük a földön.
– Elnézést kérek a nevében, eléggé tartózkodóan viselkedik
azokkal, akiket nem ismer.
– Kíváncsi lennék, ezt kitől tanulta – jegyezte meg Gina.
– Tessék?
– Tudod, szokták mondani, hogy a kutya és a gazdája mennyire
hasonlítanak egymásra...
Matthew összeráncolt szemöldökkel nézett rá.

45
 – Azt akarod mondani, hogy Oscar és én hasonlítunk? De hiszen én
nem is vagyok teljesen ősz, a szemöldököm sem ennyire bozontos, és
szakállam sincs.
– Nem is úgy értettem, hogy külsőleg hasonlítotok – védekezett
Gina, és zavartan beharapta az alsó ajkát. Nem ismerte még annyira
Matthew-t, hogy ilyesmikkel viccelődjön, de ha nem teszi meg a
kezdő lépéseket, sosem kerülnek közel egymáshoz. Muszáj lesz
megtanulniuk együtt dolgozni, és végtére is sokkal könnyebb lenne, ha
nem kellene folyton komolykodniuk a másik jelenlétében.
Matthew egy grimasszal jelezte, hogy vette a lapot, értette a poént,
és nem haragszik. Egy pillanatra felcsillant a szemében az a
könnyedség, ahogy a kávézóban viselkedett. Gina nem várt
megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy a férfinak van ilyen oldala is.
Közös erővel kipakolták a megvásárolt dolgokat a Volvo hátsó
üléséről a raktárhelyiségbe, ami már így is tömve volt a takaros
rendben elkülönített, legkülönfélébb lámpákkal és bútorokkal.
Mindegyiken cédula jelezte, hogy melyik műkereskedő tulajdona –
legalábbis Gina így feltételezte.
– Én nem is láttam ezeket a darabokat a vásáron – mondta a
következő körnél, és nagyon ostobának érezte magát. Nem azért, mert
meg sem próbált vásárolni reggel, hanem mert észre sem vett semmi
értékeset.
– Tanuld meg olyan szemmel nézni a tárgyakat, hogy fel tudd
ismerni az addig még soha nem látott értékeket, illetve a számodra
érdekes dolgokat. Rengeteg újdonsággal fogsz találkozni a
közeljövőben. Különben pedig Bert, a műkereskedő ezeket nekem
tette félre. Tudja, hogy szeretem a francia bútorokat, számított rá,
hogy meg fogom venni tőle.
– Ez egy nagyon szép szekrény – mondta Gina, miközben megfogta
az egyik oldalát, hogy ki tudják emelni a kocsiból.
– Sublót. Tizenkilencedik század. Lehet látni, hogy nemrég
javították, és újra is festették, de jó állapotban van.
– Ez a picike ágy is aranyos – állapította meg Gina, miközben

46
kihúzta a tárgyat a kocsiból.
– Az. Kézzel festett, az ezerkilencszázas évekből, szintén elég jó
állapotú.
– És mennyit szeretnél érte elkérni?
– Ötszáz körül, de talán elmegy többért is.
Gina elgondolkozva bólintott, miközben egy méretes kőtálért nyúlt.
– Úgy képzelem, ebben valaha vajat köpültek.
– És lehet, hogy igazad is van. De csak óvatosan! Elég nehéz.
– Meg kell mondjam, alábecsültem az autódat. Nem hittem volna,
hogy egy egyszerű kis kombi hátuljába ennyi minden belefér.
– Ezért szereti minden műkereskedő ezt a típust.
Ahogy elindultak az épület felé, mindketten alaposan megpakolva a
tárgyakkal, Matthew folytatta.
– Még egyszer át fogok mindent nézni, és persze felárazom őket,
mielőtt kiteszem a vevők elé. – Mikor mindennel végeztek,
megkérdezte. – Készen állsz, hogy körbevezesselek az épületben?
Gina az órájára pillantott, és halkan felhördült.
– Már ennyi az idő?! Találkozóm van egy reklámújsággal tizenöt
perc múlva. Szeretném, ha bekerülne a hirdetésem a lapba. Azt
hittem, még rengeteg időm van.
– Csak nyugalom. Hazaviszlek. Hol lesz a találkozó?
– Summerwickben.
– Nem gond. Jenny?! – kiáltott le a lépcsőházban. – Kicsit
átvennéd a házat? El kell szaladnom Ginával valamerre.
Percekkel később már a Volvóban száguldottak, keresztül a
kisebb-nagyobb utcákon. Matthew nem kímélte az autót, és Gina félig
az ijedtségtől, félig a hálától remegve kezdte elhinni, hogy végül
mégsem fog elkésni a találkozóról.
– Sajnálom, ha egy kicsit túl vadul mentem – védekezett Matthew,
miközben bekanyarodott Gina háza elé.

47
 – Semmi gond. Épségben megérkeztünk. És még van egy kis időm
gyorsan átöltözni és rohanni vissza a városba. Nagyon szépen
köszönöm!
Matthew barátságosan megpaskolta a lány kezét, majd elhajtott.
– Hát ez igazán gyors volt – mondta magában Gina, miután bement
a házba, és elkezdett átöltözni. – Az az érzésem, Matthew Ballinger
fog még meglepetéssel szolgálni.
Sally áthívta Ginát vacsorára, hogy az elmúlt nap és a vásár
minden apró részletét elmesélje. Nővére – reményeinek megfelelően
– éppen időben érkezett, hogy segíteni tudjon a lányok fürdetésében,
és még az esti mesét is felolvashassa nekik. Ezalatt Alaric a vacsorát
készítette, Sally pedig a szerteszét heverő játékokat pakolta össze.
Miközben Gina a lányokkal a szülői ágyban összebújva mesélt, tudta,
hogy húga otthont talál majd az összes plüssnek. Nem csak
egyszerűen behajigálja őket egy kartondobozba. Vajon a minden apró
részletre kiterjedő figyelme segít majd abban, hogy jó műkereskedő
váljék belőle? A gyerekjátékok válogatása talán nem a leghitelesebb
referencia ehhez, de az ember sosem tudhatja.
– A gond csak az – kezdett bele Gina egy kicsivel később, túl egy
isteni currys lencsetálon, egyik kezében egy pohár bort tartva,
másikkal az asztalra támaszkodva –, hogy ezek az antik tárgyak
annyira sokfélék lehetnek. Attól tartok, sosem fogunk róluk eleget
tudni, sőt az is csoda lenne, ha csak egy bizonyos területen tennénk
szert biztos tudásra. És akkor még a profitról nem is beszéltem,
amiben Rainey néni reménykedett.
– És nem is láttad a raktárban, hogy miket hagyott ránk?
Gina megrázta a fejét.
– Nem, el kellett rohannom. De a lényeg az, hogy nem tudnánk
megmondani, egy fontot vagy ezret ér bármi is közülük.
– Matthew tudni fogja – jelentette ki Sally. – Majd megkérjük,
hogy becsülje fel mindnek az árát, mi meg majd szépen eladjuk. Nem
lehet olyan nehéz, nem igaz?
Gina felsóhajtott.

48
 – De, attól tartok, az lesz. A tévében a szakértők mindig olyan
alacsony árat kínálnak a tárgyakért. Meg akarják kopasztani a
műkereskedőket, vagy a műkereskedők túlságosan felárazzák a
kínálatot? Látod, fogalmam sincs. – És bár Matthew egész nap
bátorította, vajon meddig fog tartani a türelme? Neki is megvan a
maga üzlete, nem beszélve a Francia Házról, amit vezetnie kell.
– Itt is alszol? – kérdezte Alaric, és kérdő tekintettel felmutatta a
borosüveget.
– Igen, ha lehet. Az évek során nagyon megszerettük egymást a
kanapétokkal – felelte Gina. Bár azért jobban szeretett a saját
ágyában aludni, most leginkább arra volt szüksége, hogy kiöntse
szívét Sally előtt, elmondja, miken ment keresztül, és ehhez szüksége
volt még néhány pohár borra. Ő volt az, aki eltökélte, hogy élni
fognak a felkínált lehetőséggel, és bár végül Sally is rábólintott, ő
hajlamos volt a döntéssel együtt járó apróságokról – gyakorlatias
dolgokról – elfeledkezni. Ha mind a ketten ki akarják venni a
részüket a munkából, mindkettejüknek tisztában kell lennie azzal,
mire is vállalkoztak.
– Ez kemény menet lesz, Sally.
– Minden rendben lesz – vágta rá az előírásnak megfelelő választ a
húga. – Különben is azt tervezem, hogy a saját dolgaimat is árulni
fogom majd, nem csak antik tárgyakat.
– Csodaszép dolgokat csinálsz, és egyre ügyesebben, de nem
hinném, hogy Matthew engedné, hogy kirakj bármit a Francia Házban,
aminek nincs köze a műkereskedelemhez. Szerintem jobban jársz, ha
keresel ehhez egy dekorboltot.
Sally mintha meg sem hallotta volna a bókokat, rögtön a lényegre
tért.
– Azt mondod, hogy ott minden legalább százéves? – Elég
hitetlenül csengett a hangja.
– Hát elvégre nem véletlenül nevezik antikvitásnak – mondta Gina.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, van-e Matthew raktárában, ami
ennél fiatalabb, Sal, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogja

49
beengedni a párnákat és lámpaernyőket. – Bosszúsan vette észre,
hogy hangjába mentegetőzés is vegyült.
– Márpedig eléggé határozott fellépésű ember – jelentette ki Sally.
Az együtt eltöltött nap után Gina erről már nem volt annyira
meggyőződve, de bölcsen hallgatott, és nem kötötte húga orrára
tapasztalatait.
– Szerinted mikor tudunk átmenni, hogy végignézzük, mi
mindenünk van a raktárban? – kérdezte végül kis csendet követően.
– Azonnal, amint az én csodálatos férjem el tudja vállalni a
leányainkat egy délutánra – simogatta meg férje kezét Sally csábító
mosollyal arcán. – Beleférne valamikor?
– Tulajdonképpen bármikor. Most épp nem vagyok elhavazva a
munkával.
Gina elégedetten felsóhajtott.
– Nyugtalannak tűnsz, szívem – mondta Sally.
– Egy kicsit az is vagyok. Muszáj lesz lendületbe hoznunk a
műkereskedést. Per pillanat a PR-szakma eléggé be van állva.
– Bármikor ideköltözhetsz hozzánk. A lányoknak nem is okozhatnál
nagyobb örömet.
– Ez nagyon kedves, és köszönöm, de néhány nap alatt az őrületbe
kergetnélek – felelte mosolyogva Gina, és csak magában tette hozzá,
hogy húga valószínűleg még ennél is hamarabb kergetné őt az
őrületbe. Ugyanakkor mélyen meghatotta a javaslat.
– Mindenesetre nálunk mindig otthonra lelsz.
Gina lelki szeme előtt megjelent az élete alig egy évvel ezelőtt. Az
üzlet virágzott, és volt kedvese, akivel romantikus hosszú hétvégéket
töltöttek el bájos vidéki hotelekben. Aztán a barátja úgy döntött, hogy
egyetlen barátnő nem barátnő, és Gina nem vette észre az árulkodó
jeleket. A legjobban ez fájt neki a történtekből, ráadásul ostobának is
érezte magát. Mindennek a tetejébe a srác még mindig tartozott neki –
méghozzá elég jelentős összeggel.
– Akkor mit szólnál a holnaphoz, édesem? Megoldható? – kérdezte

50
Sally, miközben férje ujjaival játszott. Mikor valamit kért, húga
mindig apró kedvességekkel igyekezett elérni a várt választ. – A
lányok úgyis oviban lesznek délelőtt, tudsz majd egy kicsit dolgozni
is.
Alaric felvont szemöldökkel kérdezte:
– Akkor nekem kell majd elhozni is őket?
Sally bólintott.
– Nem engedhetjük meg magunknak az egész napos óvodát, az
nagyon sokba kerül. De csodálatos lenne, ha Ginával eltölthetnék egy
napot az üzletben, hogy átnézzük az értékeket.
Miután Alaric elvállalta a lányokat, Gina azonnal felhívta
Matthew-t. A holnap megfelel, felelte a lelkesedés teljes hiányával a
hangjában a férfi, de Gina ezen már nem is értetlenkedett.
Mikor visszament a konyhába, meglepve vette észre, hogy Alaric
már eltakarította a vacsora romjait, és visszavonult a műtermébe.
Sally teavizet tett fel forrni.
Percekig ültek csendben, mielőtt Sally megszólalt:
– Tudod, akárhogy is próbálom, képtelen vagyok elképzelni,
hogyan tudott Matthew és Rainey néni együtt dolgozni. Ő annyira
különc és szertelen volt, Matthew pedig... begyöpösödött alak.
A hallottakon Gina is elgondolkozott picit – próbálta maga elé
képzelni nagynénjét Matthew társaságában.
– Szerintem nem begyöpösödött... inkább csak egy picit koravén.
Régimódi.
– Dehogyis koravén, annyira nem fiatal. Le merném fogadni, hogy
felülről üti már a negyvenet.
Gina kuncogott.
– A negyven is túl fiatal ahhoz, hogy régimódi legyen.
– Mindegy. Vajon mit láthatott a mi hóbortos és eleven nénikénk a
pasasban?
Gina vállat vont.

51
 – Ezt már nem fogjuk megtudni. De biztos talált benne valami
szerethetőt. Lehet, hogy szüksége volt valakire, akin anyáskodhat,
Matthew-nak pedig pont egy anyapótlék hiányzott az életéből.
Kicsivel később, amikor Gina dereka már kezdett sajogni a szűk
kanapé okozta kényelmetlen póztól, elgondolkozott azon, mennyire
nagyon becsüli Sallyt. Mindig jókedvű, pozitívan áll a dolgokhoz, és
ellentétben vele, mindenben azonnal a jót keresi. Az ő segítségével
holnap tüzetesen átvizsgálnak majd mindent, amit Rainey néni rájuk
hagyott, és megalapozzák a szerencséjüket. Ki tudja, a dolog talán
működhet is, nem igaz? Sőt még az is lehet, hogy közben jól fognak
szórakozni.

52
 Ötödik fejezet

– Nem is emlékeztem rá, hogy ennyi régiség van idebent

felhalmozva – mondta Sally, mikor másnap felfelé lépkedtek Ginával
a Francia Ház lépcsőin. – Mikor itt jártunk, annyira lekötöttek az
ikrek, hogy egy pillanatra sem volt lehetőségem körülnézni.
– Hát tulajdonképpen egy régiségnek az a feladata, hogy régi
legyen – jegyezte meg nevetve Gina. – Beletartozik a munkaköri
leírásába.
– Tudom – felelte mosolyogva Sally. – Csak még nem vagyok
benne biztos, hogy szeretem-e őket. Jobban vonzódom az új keletű
dolgokhoz. Itt minden olyan öreg és molyrágta!
Ginának el kellett ismernie, hogy olyan volt a hely, mintha évekig a
közelébe se ment volna senki, de hirtelen mégis a sajátjának érezte.
– Pedig gyönyörű tisztaság van idebent – mondta. – Nézd azt az
asztalt, hogy ragyog a napfényben!
– Igen... Bár én nem úgy értettem, hogy koszos minden. Csak nem
is tudom... egy kicsit itt minden olyan élettelen.
Gina pontosan tudta, mire gondol a húga. Sehol egy teremtett lélek,
nem láttak se eladókat, se vevőket. Tudta, hogy a műkereskedők
felváltva vannak beosztva, és nem kell itt lenniük folyamatosan, de
egy kicsivel nagyobb jövés-menés igazán ráfért volna a helyre.
Mikor felértek, Gina megkönnyebbülten látta, hogy Sally képes
higgadtan kezelni a tényt, miszerint Oscar – az emberekkel
ellentétben – az épületben tartózkodik. A kutya becsületére legyen
mondva, meg sem mozdult, mikor beléptek Matthew irodájába: mivel
úgy érezték, idetartoznak, és az ajtó amúgy is nyitva volt, nem
kopogtattak. Oscar nyugodtan feküdt a hatalmas, bolyhos szőnyegen,
melyet most a változatosság kedvéért az ajtótól balra fektettek le
neki.
– Tulajdonképpen – suttogta Sally, miközben lábujjhegyen
elosontak mellette – olyan hatalmas ez az állat, hogy már nem is
számít kutyának. Sokkal jobban emlékeztet egy lekicsinyített lóra.

53
 A jelek szerint Matthew nem hallotta meg a suttogásukat, és amikor
feltekintett a könyvből, amit éppen olvasott, úgy tűnt, mintha a
lányokat észre sem venné. Mikor végre rácsodálkozott a jelenlétükre,
nem tűnt kifejezetten lelkesnek, noha udvarias mosollyal köszöntötte
őket.
– Szia – köszönt Gina. – Megzavartunk valamiben? Azt hittem,
számítasz a jöttünkre. – Ez nem hangzott túl biztató kezdésnek.
– Elnézést kérek. És számítottam rátok. Csak belemerültem a
bankszámlakivonatokba. Nem túl szórakoztató olvasmány. –
Letekintett az előtte heverő papírlapra, aztán gyorsan becsukta a
könyvet és felállt. – Menjünk, nézzük át, mi mindent hagyott rátok
Rainey néni, aztán pedig keresünk nekik helyet a tárolókban.
– Nincs kitéve az üzletben Rainey nénitől semmi? – kérdezte Sally.
Matthew megrázta a fejét.
– Nem. Ahogy már említettem, a műkereskedők bérlik itt a helyet,
mindenki kiteszi a saját kínálatát a különböző asztalokra és tárlókba,
aztán felváltva vannak a helyszínen, és árulják az összeset, felelősek
minden darabért. Mikor Rainey néni meghalt, összeszedtünk mindent,
ami hozzá tartozott, és szépen berendeztük a raktárban. – Elhallgatott.
– Mármint Jenny rendezte be. Lehet, hogy van közöttük olyan, ami
azonnal meghozza majd a szerencsénket. Noha attól tartok, Jenny
szólt volna, ha talál bármi különösen értékes tárgyat köztük.
– Lehet, hogy kezdésnek hasznos lenne a körbevezetés, ami tegnap
elmaradt – javasolta Gina.
Matthew megállt, megvonta a vállát, és nem túl lelkesen
rábólintott.
– Rendben.
Bevezette őket a ház középső részébe. Vitrinek, iratszekrények és
hatalmas bútorok szegélyezték a széles folyosókat; nem volt olyan
zug, ahol ne lett volna valami régiség. Még a nyitott ajtók közötti
részek is tömve voltak áruval.
Matthew bement az egyik szobába.

54
 – Ez Harold felségterülete. Ma nincs bent. Ő egyébként a
réztárgyak szakértője, ami igazán lenyűgöző tudásra vall, hiszen azok
sosincsenek fémjelezve – mondta, majd átsétált egy bútorokkal
zsúfolt szobába.
– Itt láthattok jó pár értékes angol bútort, de a tulajdonosuk,
Margaret kicsit elhanyagolja őket. Másik üzletházban is van standja,
ott gyakrabban tartózkodik, mint itt.
Szobáról szobára jártak, és mindenhol gyönyörű dolgok várták
őket. Mégis a hangulat, amelyet Gina és Sally az első pillanatban
megéreztek, amint beléptek az épületbe, kitörölhetetlenül belengte az
összes szobát. A Francia Ház inkább múzeum volt, mint üzletház.
Végül eljutottak a hátsó raktárhoz. Kisebb volt, mint az, amit
Matthew előző nap mutatott Ginának, és terpentinillat lengte be.
– Megjöttünk.
Rainey néni hagyatékát egy nagydarab öreg bőrönd őrizte, ami
sokkal súlyosabb volt, mint első pillantásra látszott – ez azonnal
kiderült, amint Matthew leemelte a polcról. Egy zseníliaborítású
asztalra fektette, és felkattintotta a zárat.
– Lássuk, mi van itt.
Percekig némán tanulmányozták a bőrönd tartalmát. Ginát lassan
elöntötte a csalódottság. Az összes tárgy olyan szokványosnak tűnt,
nem volt köztük semmi izgalmas, főleg nem értékes. Leginkább régi
üvegek voltak csak. Csalódott arckifejezéssel néztek össze Sallyvel.
– Már értem, miért nem tette ki ezeket sosem a tárlókba – mondta
Matthew kicsit később. – A gyűjtőkre számított.
Nem kellett ahhoz szakértőnek lenni, hogy Matthew
arckifejezéséről leolvassák, mi a véleménye minderről.
– Ez nem túl biztató – summázta hangosan Sally.
Matthew bólintott.
– Itt elsősorban mindenki arra törekszik, hogy igazán értékes
régiséget tudjon kínálni. Természetesen nem vesszük véresen
komolyan ezt a ki nem mondott szabályt, de ez a cél. Rainey nénikétek

55
talán azt tervezte, hogy egy másik üzletházban próbálja meg eladni
ezeket.
– Nagy a tolongás január elsején, hogy az éppen századik
szülinapjukat ünneplő régiségeket minél több műkereskedő el tudja itt
adni? – Gina próbálta kicsit vidámabb irányba terelni a beszélgetést,
de Matthew el sem mosolyodott. Helyette sóhajtott egy nagyot, és
kivette az egyik porcelántárgyat a bőröndből.
– Kezdem én – mondta önbizalommal telt hangon Sally. –
Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ez a darab itt nem túl
értékes. Giccses porcelánházikó, amit én a világ minden kincséért
sem vennék meg soha. Jöhet a következő! – Gina szó szerint ugyanígy
érzett a műalkotással szemben, bár tekintve a körülményeket, úgy
érezte, húga megnyilvánulása nem éppen nyerő stratégiára épül.
Matthew olyan pillantással nézett Sallyre, melyből egyértelműen ki
lehetett olvasni: tisztában van azzal, hogy a lánynak se tudása, se
érzéke nincs a szakmához.
– Valószínűleg Goss-porcelán, és száz fontnál is többet ér –
mondta, mielőtt továbbadta volna Ginának. – Nézd meg jó alaposan,
elragadóan kidolgozott.
Mikor Gina tüzetesebben megvizsgálta a tárgyat, be kellett
ismernie, valóban van benne valami elragadó.
– Kezdem érteni, miért használtad ezt a jelzőt, de miből gondolod,
hogy száz fontnál is többet kaphatnánk érte?
– Mert az emberek általában szeretik az ilyesmit. Gyűjtik őket. Van
olyan, aminek az árát akár ezer fontig is fel lehet tornázni, ha ügyes
vagy. Na, és ehhez mit szóltok? – kérdezte, és felemelt egy újabb
darabot.
– Ez egy dugóhúzó – jelentette ki boldogan Sally. – Máris
szakértőnek érzem magam.
Matthew átadta neki a dugóhúzót.
– Így is van. Tudnál még róla mondani valamit?
Sally megvizsgálta, majd óvatos hangon megszólalt:

56
 – Abból a fajtából való, ami valószínűleg csúnyán felsértené a
kezünket, ha megpróbálnánk kibontani vele egy üveg bort.
Gina átvette tőle, és hirtelen késztetést érzett, hogy hozzátegyen
még valamit, lehetőleg egy kicsivel szakmaibb észrevételt.
– Hát elég réginek tűnik. Lehet viktoriánus?
Matthew bólintott.
– És ezt miből gondoltad?
– Nem is tudom. Egyszerűen csak olyannak tűnik.
– És mit tippelsz, mennyit érhet?
– Elképzelésem sincs. Talán ötven körül? Vagy az túl kevés? –
Úgy érezte magát, mintha egy vetélkedőben venne részt, ahol fogalma
sincs a játék menetéről.
Matthew bólintott, és ettől Ginát meglepően boldog elégedettség
töltötte el.
– Annyit meg is kapnál érte. Viszont mindig kicsit fölé kell lőni az
árat, hogy legyen miből engedni. És mit tudnál mondani erről? –
kérdezte, miközben Sally kezébe nyomta a következő tárgyat.
– Ez egy malac – felelte Sally. – De ennél nyilvánvalóan jóval
többet el lehetne mondani róla.
– Ez egy kancsó – javította ki Matthew, és megmutatta a kancsó
száját a malacfigura hátánál. – Elég modern, de vicces. Ez utóbbit
csak tippelem.
– Elég modern? Ez korszakban kifejezve mit jelent? – kérdezte
Gina, aki érezte, hogy minél többet meg szeretne tudni erről a rafinált
kis darabról.
– Ezerkilencszázötven körüli, szerintem, de nem vagyok a
szakértője a korszaknak. Számomra egy kicsit túl modern –
szomorkásan elmosolyodott.
– Ezerkilencszázötven a múlt század közepe – jegyezte meg
ellentmondást nem tűrő hangon Sally. – Ez ma már nem számít
modernnek.

57
 – Lehet, hogy igazad van – ismerte el Matthew. – Gyakran
megkapom az emberektől, hogy a hozzáállásom is elég antik, nem
csak a tárgyak, amiket beszerzek.
Gina felsóhajtott.
– Tudom, hogy már beszéltünk róla, de egyre inkább az a
meggyőződésem, hogy égető szükség lenne egy kis PR-munkára. Hogy
ráébresszük a köztudatot a Francia Ház létezésére.
– Mindenki tud rólunk, aki igazán számít. Nagyon jó híre van a
háznak a szakmában.
– Elhiszem, de mi a helyzet a leendő vásárlókkal?
– Majd megoldjuk valahogy – felelte Matthew határozottan.
Gina legszívesebben megrázta volna a férfit. Nem csoda, hogy egy
bankszámlakivonattól rátör a mélabú, ha csak a már kialakított
vendégkörből és a néhanapján véletlenül betévedő járókelőkből
próbálja kitermelni a megélhetéshez szükséges összeget. Sokan úgy
mennek el a ház mellett, hogy észre sem veszik!
Sally, aki eddig komoly tekintettel, némán válogatta a bőrönd
kínálatát, megszólalt:
– Elég sok illatszeres üvegcse van idebent.
– Szerintem Rainey néni elkezdett bennük fantáziát látni – kapott
két kézzel a témaváltás lehetősége után Matthew. Belenyúlt a
bőröndbe, és kihúzott onnan egy porcelánmacskát, majd egy
mozdulattal levette a fejét a nyakáról.
– Milyen helyes! Ékszertartó. Akár még egy százast is elkérhettek
érte.
– Szerintem Rainey néni inkább olyan állatfigurákban kezdett
fantáziát látni, amelyek rejtetten valami hasznos célt szolgálnak –
helyesbített Sally. – De ki hitte volna, hogy még értékesek is? –
Kivett a bőröndből valamit, ami Ginát leginkább egy üres Chanel
No.5-ös üvegre emlékeztette. – Úgy rémlik, mintha a lányoknak lenne
egy ehhez hasonló üvegcséjük a játékos dobozban. Ha tudtam volna,
hogy ennyit ér, sosem hagytam volna, hogy szerelmi bájitalt

58
tároljanak benne.
– Legalább korán hozzászoktatod őket az értékes tárgyakhoz –
felelte Matthew.
– A csudát, este visszacsenem. Észre sem fogják venni – felelte
Sally, és egyre nagyobb érdeklődéssel folytatta a turkálást a
bőröndben.
– Talán nem ártana felcímkéznünk mindent – vetette fel az ötletet
Matthew. Szemmel láthatólag lett volna jobb dolga is, vagy
egyszerűen csak elkezdett unatkozni.
– Ezek szerint megengeded, hogy kitegyük őket valamelyik
tárlóba? – kérdezte Gina. – Akkor is, ha nem annyira régiek?
Matthew olyan pillantást vetett Ginára, amiből lehetetlenség volt
megmondani, mire gondolhat. Gina már megszokta tőle, hogy ilyen
ügyesen tudja leplezni az érzelmeit, most mégis kissé dühíteni kezdte
a dolog.
– Igen – felelte végül a férfi. – Rainey néni is nyilvánvalóan ezt
szerette volna tenni. Ezt tiszteletben kell tartanunk.
Gina inkább nem válaszolt. Mindig is furcsállotta, hogy az
emberek olyan tisztelettel viseltetnek a halottak kívánságai iránt,
holott a legtöbb esetben semmibe se vették őket, amíg az illető
életben volt. Ugyanakkor Matthew valószínűleg régen is respektálta
Rainey nénit és a kívánságait.
– Ez nagyon kedves tőled – mondta ki végül.
– Ugyan már – hessegette el zavartan a bókot Matthew.
Sallynek volt a legszebb kézírása, így ő készítette el az
árcédulákat, melyeket Gina ragasztott a Matthew által kiválasztott
tárgyakra. Mikor Gina előhúzott egy apró kék üveget valamelyik
rejtett zsebből, mindkét lány kérdő tekintettel nézett a férfira.
– Ez is Viktória korabeli – felelte meg a ki nem mondott kérdést
Matthew, miközben óvatosan átvette az üveget. – A harmincas és
ötvenes évek közötti időszakból. Írj rá negyvennyolcat, és meglátjuk,
mi lesz belőle.

59
 – Olyan, mintha a legtöbb árat csak találomra mondanád – jegyezte
meg Gina.
– Ez gyakrabban előfordul, mint ahogy azt magamnak bevallom –
felelte Matthew.
Mikor végeztek, fogták az összes tárgyat, és levitték Rainey néni
tárolójába, mely az egyik kisebb szobában álldogált.
– Meglep, hogy üresen hagytad – mondta Gina.
– Őszintén szólva nem volt más választásom – védekezett
Matthew. – Nagyon sok hűséges vásárló és kereskedő jár ide, de újak
szinte alig tévednek be.
– Ha egy kicsit jobban megismerjük egymást – mondta Gina –,
akkor ezen megpróbálok majd változtatni.
Matthew fáradt beletörődéssel a hangjában, sóhajtva felelte:
– Ezt kétlem.
Gina tűnődve nézte a férfit, és azon gondolkozott, vajon miért
ennyire fásult, amikor egy kis lelkesedés és lendület segítségével az
üzletház legalább olyan népszerű lehetne, mint a konkurenciák. Sally
eközben szépen berendezte a vitrint.
Méghozzá nagyon jó érzékkel. Ginát azonnal elfogta a vágy, hogy
mindet hazavigye, holott a bőröndben csak unottan forgatgatta őket.
– Remekül néznek ki – ismerte el Matthew is.
– De a vitrin még így is elég üresnek tűnik – ráncolta össze a
homlokát Sally. – Hozzunk még bele néhány dolgot?
– Ne – válaszolta Matthew. – Nem nézne jól ki, ha
agyonzsúfolnánk illatszeres üvegcsékkel. Vagy válogassunk össze jól
tárgyakat, vagy legyenek csak az üvegek. – Elhallgatott. – Kéne még
áru.
– Akkor vennél nekünk szépeket? – csapott le a megjegyzésre
azonnal Sally. – Ott az ötszáz font. Te biztosan olyan dolgokat
szereznél be, amit haszonnal el tudnánk adni.
– Elméletben vehetnék – értett egyet Matthew –, de mit tanulnátok

60
belőle? Semmit. Szerintem a legjobb az lenne, ha részt vennétek egy
igazi régiségvásáron. Amelyiken Ginával együtt voltunk, az elég kicsi
volt. Nektek a newarki vásáron a helyetek.
– Mi van Newarkban? – kérdezte Gina.
– Európa legnagyobb régiségvására. Tartozom annyival Rainey
nénikétek emlékének, hogy felkészítselek rá benneteket, és ott
kipróbáljátok magatokat élesben.
– Istenem, ez annyira izgalmasan hangzik! – kiáltott fel Sally.
– De ne feledd, hogy csak régiségek lesznek – emlékeztette Gina.
– Tudod, mit? – kérdezte Sally, aki rögtön kihallotta nővére
hangjából az ugratást. – Egyre jobban bírom ezeket az öreg cuccokat.
– És mikor lesz ez a vásár? Lehet, hogy át kell szerveznem a
munkáimat, hogy el tudjak menni.
– Az a helyzet, hogy jövő héten – felelte Matthew. – Éppen a
legjobbkor szálltatok be az üzletbe. Mármint a felvásárló oldaláról
nézve a dolgot – tette hozzá.
– Addig iszonyú kevés időnk van – aggodalmaskodott Gina. – Nem
vagyunk még rá készek.
Egy, ez idáig ismeretlen szikra csillant fel Matthew szemében.
– Rainey nénikétek most azt mondaná, ne legyél már ennyire gyáva
nyúl. De szerintem te igazából nem is vagy az. Szerintem készen állsz
a kihívásokra.
– Készen állok... vagyis állunk mindketten – felelte Gina. – De
olyan kevés az idő...
– Ez van. Newarkban vásár legközelebb karácsony után lesz.
– Hát legyen – egyezett bele Gina, mielőtt még meggondolta volna
magát, vagy megkérdőjelezte volna Matthew segítő szándékát. Vajon
csak az emlékei játszadoztak vele, vagy Rainey néni valóban bedobta
őket a mély vízbe, csak azért, hogy bebizonyítsa: nem való nekik ez a
munka?
– Megbirkózunk a feladattal!

61
62
 Hatodik fejezet

Matthew kora délután vette fel Ginát a lány háza előtt. Korábban
megbeszélték, hogy együtt vágnak neki az útnak, és az éjszakát az
egyik ismerős fogadóban töltik, ahol Matthew és Rainey néni
régebben többször megszállt. Az utolsó pillanatban úgy alakult, hogy
Sally nem tudott elszabadulni az ikrek mellől, így vele csak másnap,
a vásáron találkoznak majd. Matthew szokatlanul nyugodtnak tűnt, sőt
jóleső izgalommal telve vágott neki az útnak.
– Annyi portékát próbálunk majd bezsúfolni az autóba, amennyit
csak tudunk, ha pedig valami nagyobb dolgot is veszünk, azt
hazaszállíttatjuk. Azért örülök, hogy Sally is kocsival jön.
Gina bezárta a ház ajtaját, és követte Matthew-t a Volvóhoz.
Kényelmes ruhát vett fel, és az utasításnak megfelelően a létező
legnagyobb táskáját hozta magával, amit teletömködött
nejlonzacskókkal. Külön táskát hozott a váltóruhának és a
neszesszerének.
– Megint Oscar nélkül, ha jól sejtem – kukucskált be Gina az
ablakon. Érezte, hogy Matthew izgalma lassan átragad rá, és bár
kicsit még feszült volt a rá váró kihívásoktól, alig várta, hogy végre
elinduljanak.
– Nem hinném, hogy jó ötlet lett volna elhozni. Bár biztosan
élvezte volna. Nagyon barátságos tud lenni, ha akar. Lehet, hogy
mégis kisebb kutyát kellett volna vennem? Vagy egy nagyobb kocsit –
tette hozzá, miközben bepakolta Gina táskáit a csomagtartóba, aztán
beszállt a volán mögé.
Gina felnevetett.
– És hogyhogy nem viszel semmit eladni? – kérdezte.
– Mert szigorúan vásárolni megyek. Nagyon ritkán szokott
előfordulni, hogy standot bérelek valamelyik vásáron.
Bekapcsolta a rádiót.
– Te választhatod ki a csatornát. Bármelyiket, az egyes kivételével.
Ahhoz a csatornához túl régimódi vagyok.

63
 – Nincs kedved inkább beszélgetni?
– Gina, legjobb esetben is legalább három óra az út. Ha végig azon
igyekszünk, hogy minél udvariasabban elcsevegjük az időt, teljesen
ki fogunk merülni, mire odaérünk. És Newark önmagában is elég
fárasztó lesz.
Gina bólintott.
– Rendben.
Matthew gázt adott, és kihajtottak a bejárón.
Három órával később befordultak egy varázslatos, régi tanyaház
elé. Gina nagyot nyújtózkodott, és elmacskásodott lábát kicsit
megmozgatta, mialatt Matthew kivette a csomagokat a kocsiból.
– Clare, a tulajdonos, nagyon kedves hölgy – mondta közben. – A
vásárok ideje alatt szinte az összes műkereskedőnek ő ad szállást.
– Valóban? – kérdezte Gina, és átvette a csomagját Matthew-tól. –
Nem csak Newarkban van vásár?
– Nem, elég sok van Newarkon kívül is. Általában egymáshoz
közel rendezik meg őket, így az emberek egy nap alatt több helyre el
tudnak jutni.
– Ez elég nagy szervezést igényel.
– De csak így van értelme. Ha valaki Londonból, vagy még
délebbről jön, esetleg bérel egy furgont is, hogy haza tudja vinni,
amiket vett, annak csak így éri meg.
Miközben Gina követte Matthew-t a hátsó bejáraton, arra gondolt,
hogy egy műkereskedőnek milyen keményen kell dolgoznia a
megélhetésért. Sok-sok kilométert kell utaznia minden egyes darabért,
miközben az sem biztos, hogy tud majd rajtuk keresni valamennyit. A
túléléshez minimum nagy szerencse és kiváló üzleti érzék kell.
– Jó estét, megjöttünk! – kiáltotta Matthew, miközben mindketten
beléptek a házba. Az ajtó nem volt bezárva, de a férfi szemmel
láthatólag nem zavartatta magát, és egyszerűen benyitott. Egy
mosolygós tekintetű hölgy sietett az üdvözlésükre a konyhából –
ahonnan mennyei illatok követték őt. A nő nyakában a legkülönfélébb

64
nyakláncok zörögtek, kora ötven és hatvanöt között bármennyi
lehetett. A jelenettől azonnal otthon érezte magát az ember.
– Clare, hadd mutassam be Gina Makepiece-t, Rainey egyik
unokahúgát. A testvérével együtt ők veszik majd át a helyét a
központban. Gina, bemutatom professzor Clare Elwellt, aki a
szabadidejét sokszor műkereskedők istápolásával tölti.
Clare Elwell jó alaposan megölelte Matthew-t, majd mosolyogva
kezet nyújtott Ginának.
– Isten hozott mindkettőtöket! Biztosan alaposan elfáradtatok az
úton. Van kedvetek velem vacsorázni? Mindjárt elkészül a finom
ragu, persze csak ha nem akartok valahová kimozdulni enni.
Gina Matthew-ra sandított. Eszébe sem jutott, hogy lassan itt a
vacsoraidő.
Matthew, aki szemmel láthatólag otthon érezte magát a házban,
letette a táskáját az egyik székbe, és éppen a macskát cirógatta. Kérdő
pillantással Ginára pillantott, aki ebből érezte, hogy rajta áll a
döntés.
– Amennyiben nem zavarunk, nagyon szívesen elfogadnánk a
kedves meghívást – felelte végül.
– A nagynénéddel is mindig elfogadtuk Clare invitálását – mesélte
Matthew. Kicsit szégyellősen elmosolyodott. – Jó, hogy most itt vagy
velünk, Gina, így biztosan nem fogunk becsiccsentve szentimentális
történeteket felemlegetni róla.
– A hatvanas évek végén közösen béreltünk lakást Londonban –
magyarázta Clare. – Ő próbált rockzenei újságíróként elhelyezkedni,
én pedig tanultam. Most pedig, Matthew, legyél kedves kinyitni egy
üveg bort, tudod, hol találod a készletet, én pedig addig megmutatom
Ginának a szobáját.
– Pakolj ki nyugodtan, és gyere le, amikor kész vagy – mondta
Clare, miközben mentek felfelé a lépcsőn, régi fényképekkel és
festményekkel díszített falak mellett. – És bármire szükséged van,
csak szólj nyugodtan. – Ezekkel a szavakkal kinyitotta Gina
szobájának az ajtaját, mely egy takaros hálószobába vezetett.

65
 Gina körülnézett. Az ágy fejénél álló éjjeliszekrényen egy kisrádió
állt, mellette egy kancsóban víz, pohár és sütemények. Egy asztalon
szépen elrendezve könyvek és újságok feküdtek a teaforraló készlet
mellett.
– Tökéletes. Ennél többet nem is kívánhatnék.
– Lent találkozunk. Nem kell sietned, Matthew-val boldogan
elcsevegünk, van miről. És a vacsorának is kell még egy kis idő.
Mikor Clare elment, Gina nem tudott megálljt parancsolni a
gondolatainak, és elmerengett azon, milyen volt, amikor legutóbb
ilyen szobában szállt meg. Természetesen Egannel voltak együtt, pont
mielőtt felfedezte volna, hogy a férfi elvette a bankkártyáját, és
felvett egy csomó pénzt a számlájáról, hogy azonnal el is költse egy
másik nőre. Megpróbálta kizárni a fejéből az emléket. Egan mindent
bevallott, amikor szembesítette őt, és megígérte, hogy az utolsó centig
mindent vissza fog fizetni. Még azt is sikerült elérnie, hogy ne tegyen
ellene feljelentést. Egy pillanatra eltűnődött azon, milyen érzés lenne,
ha Matthew a párja lenne, és úgy jöttek volna pihenni – de
villámgyorsan elhessegette a gondolatot. A háta közepére sem kívánt
egy új párkapcsolatot.
Ez nem egyszerűen csak egy vidéki szálló, gondolta, miután
körülnézett a fürdőszobában is. Sokkal inkább olyan, mint egy jó
barát vidéki házikója, aki szívesen vendégül látja őket rendkívül
kényelmes vendégszobájában.
Megfogadta Clare tanácsát: főzött magának egy kancsó teát, és
gyorsan hajat is mosott, mielőtt csatlakozott volna kettejükhöz.
Elismerő mosollyal nézett körül, amikor belépett a konyhába.
Hatalmas volt, barátságos, és épp annyira rendetlen, hogy otthonos
legyen, de nem zavaró. Az asztal közepén egy üveg kibontott
vörösbor állt. Matthew épp nyúlt érte, hogy újratöltse a poharakat,
Clare a tűzhely mellett állt, és az ételt kevergette.
– Tessék – pattant fel Matthew, és odanyújtott neki egy poharat. –
Egészségedre! – Látszott rajta, hogy szinte második otthonának tekinti
a házat.

66
 Gina leült az asztal mellé, és belekortyolt a borba.
– Szóval ha jól értem, új vagy a szakmában – mondta Clare,
miközben a sütőbe pillantott, és kivett egy tál kész krumplit.
– Igen. És valószínűleg sosem keveredtem volna bele, ha nincs
Rainey néni.
Clare felnevetett.
– Szóval így szólítottátok őt? Nem Doris néninek?
Gina megrázta a fejét.
– Csak akkor hívtuk így, ha bosszantani akartuk. Vicces, hogy a
Doris név most egyre divatosabb, de ő ki nem állhatta.
– Amikor együtt éltünk, rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy valami
menőbb nevet találjunk neki. Én mindig Sziréninek hívtam, ez olyan
szépen rímelt a Rainey-re, hogy végül ebben maradtunk.
– Nem tudja véletlenül, miért nem ment soha férjhez?
Édesapámnak fogalma sincs, de ön valószínűleg jobban ismerte őt,
mint a család.
– Rengeteg barátja volt, de egyik sem volt komoly, aztán pedig
elment Franciaországba.
– Azt tudtuk, hogy elég sokáig élt ott – támaszkodott Gina az
asztalra. – Meséljen még!
– Nem tudok sokat mondani azon kívül, hogy volt egy csodálatos
szeretője – folytatta Clare. – Mikor visszajött látogatóba, vagy
dolgozni Angliába, mindig nálam aludt a kanapén. De soha nem
beszélt az illetőről. Azt mondta, nem árulhat el többet, titok. – Clare
széles mosollyal emlékezett vissza a régmúlt napokra. – A legjobb
dolog volt, ami valaha történhetett vele, még ezt is mondta.
– Most akkor zenei újságíró volt, vagy műkereskedő? – kérdezte
Gina.
– Rockfirkász – Clare leült az asztalhoz, miközben Matthew
teletöltötte a poharát.
– És hosszú időn át elég sikeres is volt, nemde? Úgy rémlik, ezt

67
mondta édesapám – emlékezett Gina.
– Egy ideig valóban az volt, aztán hirtelen megszűnt a munkája.
Ahogy az lenni szokott – mondta bánatosan Clare.
– És így esett, hogy kikötött a műkereskedelemnél, mint oly sok
munkanélküli társa – nevetett Matthew. – Legalábbis nekem mindig
így mesélte.
Gina nem tudta nem észrevenni, hogy soha ilyen lazának nem látta
még a férfit. És azt is be kellett vallania magának, hogy jót tesz neki
ez a hangulat – sokkal jóképűbb ilyenkor, mint amikor szófukar
hangulatba kerül. Nem beszélve a mogorva alapállapotáról.
– És az hogy ment neki?
– Egész jól. Nem lett dúsgazdag, de kényelmesen meg tudott élni
belőle – felelte Matthew.
– Szeretnék minél többet megtudni róla – mondta Gina, és kivett
egy kekszet a felé nyújtott tálból. – Olyan érzésem van, hogy jóval
több minden történt vele, mint amiről a család tudott.
– Ez egészen biztosan így is van – felelte Clare. – Ő és én
rendszeresen a nyakunkba vettük Londont, és benne voltunk az összes
buliban. Az összes koncertre elhívták őt, és mindig vitt magával,
sokszor sikerült bejutnunk valahogy a sztárok öltözőjébe is.
– De nem voltatok groupie-k, ugye? – kérdezte döbbent arccal
Gina.
– Nem bújtunk össze kivétel nélkül az összessel, ha erre vagy
kíváncsi – felelte mosolyogva Clare. – De rengeteget szórakoztunk.
Gina sokkal később támolygott fel a szobájába, mint az érthető lett
volna olyasvalakitől, akire egy kifejezetten fárasztó nap és fájón
korai ébresztő vár, de nem bánta – nagyon jól érezte magát egész
este. Alig várta, hogy elújságolhassa Sallynek: Rainey néni tényleg jó
barátságban volt a Beatlesszel!

68
 Hetedik fejezet

– Most már értem, miért aggódtál, hogy Sally nem fog minket itt
megtalálni – állapította meg Gina másnap reggel pontban nyolckor,
mialatt Matthew helyet keresett egy repülőtér nagyságú parkolóban. –
A végtelenbe és tovább. Azt hiszem, a csillagharcos Buzz Lightyear
is egyetértene velem. Hol van egyáltalán a piac épülete?
Úgy tűnt, Matthew sosem hallott még a Toy Story főhőséről.
– Itt nem messze, és az is elég hatalmas, de ne aggódj. Meg fogjuk
oldani valahogy, hogy Sally ránk találjon.
Tudni, hogy Newarkban rendezik Európa legnagyobb
műkereskedelmi piacát, egy dolog. Saját szemünkkel látni, nos, az
egészen más. Miközben Matthew beparkolt két másik Volvo közé,
Gina megkérdezte:
– Biztos vagy benne, hogy meg fogjuk találni, melyik a tied?
– Az emberek itt rendszeresen összekeverik az autójukat
másokéval, de nekem eddig még mindig sikerült megtalálnom a
sajátomat.
Dacára a korai időpontnak, elég hosszú sor állt a bejárat melletti
jegypénztár előtt. Mindenféle típusú emberrel lehetett találkozni:
tweedzakós, öltönyös férfiakkal, kordnadrágos idősebbekkel,
gyapjúkalapos, kendőbe burkolódzott nőkkel, farmerba és
lábmelegítőbe bújt fiatal, nevetgélő lányokkal – és ezek különböző
variációival.
Sokuknál volt kosár, sőt bevásárlókocsi. Ez utóbbiból akadt
szemmel láthatólag otthon tákolt változat, nem is kevés. Egy nő
mellett spárgával összekötözött ládák álltak oszlopban, amely
legalább olyan magas volt, mint ő maga. Többek vállán Gináéhoz
hasonló, hatalmas táska lógott. Itt-ott kutyát is lehetett látni. Gina
kissé csalódottan konstatálta, hogy nekik senki nem eszkábált
kosárkát – holott nagyon is jó hasznát vették volna.
– Talán nem ez a legmegfelelőbb hely annak, aki nem tud járni –
suttogta Gina Matthew fülébe, miközben egyre közelebb kerültek a

69
pénztárhoz, és kiszúrt egy leginkább elektromos tolókocsinak látszó
eszközt.
Matthew halkan felnevetett.
– Majd meglátod, olyanok is bérelnek ilyet, akiknek semmi baj a
lábukkal. Akkora területen van a vásár, hogy kifejezetten nagy
segítség egy ilyen jármű. Van, aki biciklit hoz magával, hogy
gyorsabban be tudja járni a piacot. Gyorsabb is, és kevésbé
megerőltető, mint gyalogosan.
– Te is hoztál volna magaddal bicajt, ha nem kellene velem is
törődnöd? – kérdezte Gina, és közben elöntötte a bűntudat.
– Ugyan már, nincs ezzel semmi gond. Van itt pár barátom, akik
szívesen kölcsönadják az övékét, ha a szükség úgy hozza majd. Itt is
van az egyikük.
Egy, a göndör haján hetyke svájci sapkát viselő, magas férfi gurult
kerékpáron feléjük, és odajött köszönni, mielőtt beállt a sor végére.
– freggelt, Matt – külvárosi kiejtéséhez csibészes mosoly társult.
– Jake – bólintott felé Matthew. – Hadd mutassam be Ginát. Ő
veszi át Rainey helyét a központban.
– Ó igen, hallottam, mi történt az öreglánnyal. Szomorú. Nagyszerű
asszony volt. Igazi ezerszínű különc.
Gina, aki kényelmes farmert, cipzáras felsőt és lapos sarkú cipőt
viselt, némi csalódottságot hallott ki a férfi hangjából.
– A húgom, Sally, aki szintén beszáll az üzletbe, sokkal jobban
hasonlít rá.
Jake felnevetett.
– Magácskával sincs semmi baj. – Majd Matthew felé fordult. –
Valami különlegesre vadászol?
– Csak olyasmire, amin gyorsan és jó áron túl lehet majd adni.
Gina nem tudta volna megmondani, hogy Matthew blöfföl, vagy
tényleg az igazat mondja. Azt biztos, hogy pókerezni nem szeretett
volna vele.

70
 Jake játékosan belebokszolt a karjába.
– Mind így vagyunk ezzel, pajtás. Szólj azonnal, ha szükséged van
a kétkerekűre. – Ginára kacsintott. – Ez magácskának is szólt. – Majd
átgurult a sor végére.
– Kedves pasasnak tűnik – állapította meg Gina.
– Valóban az, és olyan egyenes, mint a karó. Becsületes és őszinte
kereskedő. Sussexben van érdekeltsége, így ritkán üzletelünk
egymással, de vettem már tőle néhány szépséget, és fordítva.
Miközben Matthew kifizette a jegyeket, és segítettek egymásnak
felragasztani a karszalagokat, Gina telefonja pittyent egyet: Sally írt.
Tíz körül már veletek leszek.
Visszatette a telefont a táskájába, alaposan behúzta a cipzárt, majd
Matthew-hoz fordult.
– Lefogadom, hogy hajnali ötkor már úton volt – mondta neki
elismerően. – Nagyon lelkes lehet.
– Menjünk, nézzük meg, hogy találunk-e neked valami érdekeset,
mielőtt megérkezik. Bemelegítésnek jó lesz. Aztán egy kicsit úgyis
magatokra hagylak majd benneteket, lányok.
Gina agyán átfutott, hogy ellenkezzen, amiért Matthew így nevezte
őket, de végül úgy döntött, felesleges időpocsékolás lenne.
– Sok mindent fogunk tudni majd venni ötszáz fontból?
– Őszintén remélem. Elég sok pénz az, ha kis dolgokra utazol.
– Szerinted mit kellene vennünk belőle?
Gina körülnézett. Hosszú sorban álltak egymás mellett a pultok,
olyan hosszan, hogy nem is lehetett látni, hol van vége. Úgy érezte,
pillanatok alatt el lehetne veszni közöttük.
– Annyi minden van itt! Azt sem tudom, hol kezdjem.
– Ez a sor legalább olyan jó, mint az összes többi – mondta
Matthew. Találomra kiválasztotta az egyiket, és befordult rajta.
Gina követte, és úgy érezte, mintha fejest ugrott volna egy nagyon
mély vízbe. Mialatt sétáltak, alig győzte kapkodni a fejét jobbra-

71
balra, és próbált mindent megfigyelni, amit csak lehetett.
– Azt gondolom, néhány art deco tárgy jól mutatna az illatszeres
üvegcsékkel – mondta Matthew. – Rainey néni amúgy is szerette az
art decót.
– Fogalmam sincs, mi a különbség a deco és a nouveau között –
vallotta be Gina. – Minden, amit tudok a műkereskedésről, ráférne
egy igen apró bélyeg hátuljára.
– A nouveau-ban több a természet- meg a növényábrázolás, a deco
inkább a geometrikus formákat kedveli, és kissé később jelent meg.
De ne azon agyalj, hogy mit nem tudsz. Majd beletanulsz.
– Odanézz! – kiáltott fel Gina, és kicsit megbántva érezte magát,
amiért Matthew ezzel elismerte, hogy tényleg nem tud semmit. – Azon
a standon elég szép dolgok vannak.
– Igen – mondta Matthew. Megállt. – Nem bánnád, ha én üzletelnék
helyetted? Ne vedd magadra, egyszerűen csak nincs nálad elég pénz
ahhoz, hogy feleslegesen sokat költs, és hidd el nekem, ezek dörzsölt
fickók. Azonnal megérzik, ha friss hússal van dolguk, és kiforgatnák a
zsebeidet is az utolsó pennyért. Velem szemben ezt nem engednék
meg maguknak.
– De akkor hogyan fogom megtanulni, ha most nem hagysz? – Gina
hálás volt azért, hogy a férfi mellette van, és szüksége is volt a
segítségre, de szerette volna végre élesben is kipróbálni magát.
– Ahogy mondtam, amint megérkezett Sally, magatokra hagylak
benneteket, de jó lenne már előtte is szert tenni valami szépre.
Gina felsóhajtott.
– Mit javasolsz akkor, hogyan csináljuk?
– Kiválasztok neked néhány tárgyat, amin könnyen tovább tudsz
majd adni otthon, és lealkudom az árát, amennyire csak lehet.
Ahogy ezt kimondta, olyan könnyűnek hangzott minden, de Gina
mégsem volt boldog.
– De ha olyasmit választasz, ami nem tetszik nekünk, vagy nekem,
akkor nem lesz könnyű továbbadni rajta. Nekem kell kiválasztanom a

72
tárgyakat – mondta határozottan.
– De ha a kereskedő rájön, hogy neked vásárolok, akkor biztosan
magasabb árat mond majd.
Ginának el kellett ismernie, hogy ebben van valami.
– Rendben, akkor majd együtt elsétálunk a stand előtt, mintha
nagyon bele lennénk merülve a beszélgetésbe, és amint
hallótávolságon kívül értünk, elmondom, hogy mit választottam.
Matthew ránézett.
– Ez a legbutább ötlet, amit ki lehet találni, ugye tudod? Biztos
vagy benne, hogy nem szeretnéd a másik lehetőséget? Hogy én
kiválasztom a régiségeket, amiket biztos haszonnal tudsz majd
eladni?
Gina gyakorlatiasabbik énje azonnal igent kiáltott, hiszen ez lett
volna a legésszerűbb megoldás. De úgy érezte, ha műkereskedői
karrierje azzal kezdődne, hogy teljes mértékben másokra bízza az
üzletet, akkor talán sosem lesz elég bátorsága, hogy önálló döntéseket
hozzon a jövőben.
– Igen, biztos vagyok benne.
Ezekkel a szavakkal Matthew-ba karolt, hogy úgy tűnjön, mintha
bensőségesen beszélgetnének, mialatt alaposan felmérte a standon
álló régiségeket.
– Nagyon lassan kezdjünk el sétálni, és tegyél úgy, mintha
elmélyülten beszélgetnénk – mondta.
– És miről beszélgetünk? – kérdezte Matthew.
– Nem számít.
– De igenis számít. Nem tudok elmélyült és értelmes fejet vágni, ha
fogalmam sincs, hogy mit kéne éppen éreznem.
Gina meglepődve nézett rá.
– Most viccelsz?
– Te jó ég, dehogy! Mintha tudnék. Csak szeretném minél jobban
beleélni magam a szerepembe.

73
 Bár jólesett volna újra megbizonyosodni arról, hogy Matthew-nak
van humora, Ginának be kellett látnia, hogy van a felvetésben valami,
és átgondolta a lehetséges témákat.
– Mi lenne, ha az lenne a téma, hogy hova megyünk nyaralni? – Ez
volt az egyetlen olyan dolog, amiről úgy gondolta, hogy biztonságos
keretek között tudnának beszélgetni.
– Itt, Newarkban? Nem jó. Arról fogunk beszélgetni, hogy
megvegyük-e azt a hatalmas szekrényt, amit egy másik vásárban
láttunk. Befér-e az ebédlőbe, vagy sem.
Bár szekrényt még sosem láttak egy vásáron sem, de nem ez volt a
lényeg. Ginának tetszett az ötlet.
– Rendben. Kezdjünk neki.
Matthew azonnal nekilendült. Belekarolt Ginába.
– Édesem, szerintem ha az összes bútort kirámoljuk onnan, pont be
fog férni az a szekrény...
Gina egy pillanatra megütközött azon, hogy Matthew édesemnek
szólította, és emlékeztetnie kellett magát, hogy a férfi csak szerepet
játszik. Márpedig ha nem egy pár lennének, hanem kollégák, akkor
azonnal kiderülne, hogy fogalma sincs a szakmáról. Úgyhogy
belement a játékba, és válaszolt.
– És megmondanád, hol fogunk enni, ha kihajítod az asztalt és a
székeket? Befér majd a szekrény, hiszen akkora, hogy
beleköltözhetnénk mi is, és majd szépen esszük a karácsonyi menüt az
ölünkből, ugye? – Ahogy lelki szeme előtt megjelent a jelenet,
majdnem kibuggyant belőle a nevetés.
– Ne felejtsd el közben a standot is figyelni – emlékeztette
Matthew, amint a régiségek mellé értek.
Gina igyekezett gyorsan mindent felmérni, míg újra elhaladtak a
stand előtt. Kiszúrt egy érdekes alakú vázát, és egy furcsa méretű
cserépdarabot.
– Rendben, most visszafordulhatnánk, hogy még egyszer meg
tudjam nézni? – kérdezte suttogva.

74
 – Úgy érted, cseréljünk kezet? Az elég furcsán nézne ki.
– Nem, majd átkukucskálok előtted. – Ginának furcsán jólesett
Matthew-ba karolnia. Erős keze volt, és a kabátja, bár ránézésre akár
a nagyapjáé is lehetett volna, puha kasmírból készült.
Megfordultak, és visszasétáltak pár lépést, futólag megnéztek még
két másik standot, majd újra visszafordultak.
– Láttál valami érdekeset? – kérdezte Matthew.
Gina épp azon gondolkozott, vajon miért ilyen jóleső érzés a
férfival karöltve sétálgatni fel és alá. Gyorsan a fáradtságra fogta a
dolgot.
– Bocsánat – mentegetőzött. – Csak próbáltam feldolgozni, hogy
egy olyan férfival vagyok együtt, aki képes lenne az összes bútort
kihajítani az ebédlőből, csak azért, hogy beköltöztessen a helyükre
egy félszobányi kopott ruhásszekrényt.
– Nos, akkor jöhet az új kör.
Gina felnevetett a mondat többértelműségén, és próbálta
visszaterelni a figyelmét a régiségekre.
– Rendben, nos, láttam néhány szép kávésbögrét...
– Csészét.
Gina felsóhajtott. Micsoda szőrszálhasogatás!
– Jó, akkor legyen csésze, és láttam egy szép vázát is, de azt
hiszem, arra ráférne egy alaposabb vizsgálat. Menjünk oda, mutatok
pár dolgot, és akkor nagyjából látni fogod, merre indulnék a
vásárlással, és lehet, hogy végül mégsem bánnám, ha néhány dolgot
magadtól is kiválasztanál.
Matthew, becsületére legyen mondva, nem sóhajtott.
– Rendben van.
Egymásba karolva odafordultak a standhoz.
– Ezt nézd, édesem... – melegedett bele Gina is a szerepbe. –
Milyen kedvesek azok a kis kávésbög... -csészék. Biztos vagyok
benne, hogy jelenkori.

75
 A műkereskedő felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott.
– Késő ezernyolcszáz, kora ezerkilencszázas évek. Wedgwood
kerámia.
– Ilyen régi? – Ginának nem kellett megjátszani a megdöbbenést. A
csészéken kék-fehér kockás minta futott körbe, a fehér kockákban
apró emblémákkal. – Komolyan mondom, ha a Harrodsban látnám
őket, szemem se rebbenne, ha valaki azt mondaná, hogy az új
kollekció darabjai.
– Valóban. De azt hiszem, nászajándéknak jobb lenne egy teljes
szett, édesem. Nem beszélve arról, hogy nem engedhetjük meg
anyagilag.
– Ó – mondta Gina, miközben alaposan átnézte a kínálatot. – Azt
hinné az ember, hogy a használt tárgyak olcsóbbak.
Válaszul Matthew picit belecsípett a karjába.
– Még valami, ami tetszene, szerelmem? – kérdezte Matthew.
– Az a váza például – mutatott egy fura alakú tárgyra, ami
messziről úgy nézett ki, mint egy torzó, eltekintve a ténytől, hogy a
válla fölött nem volt semmi. Kicsit közelebb lépve egy festményt is
kiszúrt: egy nőt ábrázolt, akinek a haja helyén pillangók röpködtek,
testén egy pókháló feszült, pókkal a közepén.
– Szerintem ez nem tetszene Evangeline-nek – mondta gyorsan
Matthew.
– Evangeline? – kérdezte értetlenül Gina, majd gyorsan kapcsolt.
Nem tudott volna egyszerűbb nevet kitalálni egy fiktív
menyasszonynak? – Én csak Angie-nek hívom. El is felejtettem, hogy
ilyen fura neve van. – Most ő csípett bele Matthew-ba. Ennek az
összekapaszkodásnak megvoltak a maga előnyei.
Egészen új oldaláról ismerte most meg a férfit, és egyre jobban
tetszett neki. Eldöntötte, hogy itt az ideje kiállnia önmagáért, így
elengedte Matthew-t, és a kereskedőhöz lépett, aki kedélyesnek és
barátságosnak tűnt.
– És mi a helyzet azzal a cseréppel? Nagyon drága?

76
 – Az egy eredeti Compton agyagplakett, az ezerkilencszázas
évekből.
– És mennyibe kerül? – kérdezte gyorsan Gina, mielőtt Matthew
feltehette volna helyette a kérdést, amiből egyből kiderülne, ő a
szakértő.
– Magának kétszáz, kedves – mondta a műkereskedő.
– Másnak pedig, gondolom, sokkal olcsóbb lenne – vágta rá
azonnal Gina. – Gyere drágám, nézzük meg inkább azt a csillárt.
Érezte, hogy Matthew rázkódik az elfojtott nevetéstől, miközben
arrébb sétáltak, hogy további „nászajándékokat" nézzenek.
– Te meg mit nevetgélsz? – esett neki. – Remekül játszottam a
szerepemet. Oscar-díjat érdemelnék érte.
– El kell ismernem, igazán tehetséges komika vagy, úgyhogy ne
vedd sértésnek, hogy nevetek.
Gina egyáltalán nem bántódott meg.
– Akkor megbocsátok.
– De még mindig nem vettünk semmit neked – mondta, és egy
viszonylag csendesebb sarok felé vezette Ginát. – Úgyhogy új terv:
menj oda akármelyik standhoz, és kérdezz rá bármelyik régiség árára.
Válassz ki egypár dolgot. Aztán visszakozz, hogy túl drága neked. Én
majd messziről figyellek, és meglátjuk, hogy a kiválasztottak közül
melyiknek az árát tudom lealkudni.
– Ez mind remekül hangzik, de mennyire vagy jó Memoryban?
– Tessék?
– Tudod, memóriajáték. Amikor kitesznek eléd egy csomó tárgyat
az asztalra, és meg kell jegyezned közülük, amennyit csak tudsz, aztán
elviszik őket, és fel kell sorolnod, mi mindenre emlékszel.
Kiskorodban nem játszottál ilyet? Gyerekzsúrokban?
– Szerintem ez eléggé lányos játék lehetett – mondta kis lenézéssel
a hangjában Matthew. – De a memóriám azért elég jó. Szakmai
ártalom. Na, indulj. Az a stand ott kifejezetten izgalmasnak néz ki –
mutatott egy közelben álló asztalra, amit zsúfolásig raktak hasonló

77
apró tárgyakkal, mint amilyeneket Rainey néni bőröndjében találtak.
Gina szeme felcsillant. Ez igazán neki való kínálat volt, és nagyon
bízott benne, hogy talál valami szépet, amit jó áron meg is tud majd
venni.
Nagyon élvezte a válogatást, és remélte, hogy Matthew meg tudja
jegyezni az összes régiséget, amire csak rákérdezett. Talált egy kis
vázát, és meg is tudta állapítani, hogy Moorcroft. Abban bízva, hogy
nem lesz túl drága, a kezébe vette, és a magasba tartva megvizsgálta,
hogy Matthew is jól láthassa a stand körül álló emberek takarásából.
Igyekezett nem túl feltűnő lenni. Aztán egy gyertyatartót választott,
csak mert megtetszett neki, de hamar kiderült, hogy egy ezresbe
kerülne. Lemondóan megrázta a fejét, majd felemelt egy
világítótorony alakú éjjeli lámpát. Ötvenre saccolta. Aztán
beleszeretett egy halacskákkal díszített tálba, de amint meghallotta,
hogy ötszázra tartják, azonnal lelohadt a lelkesedése. Eltávolodott a
standtól, hogy Matthew megpróbálja véghezvinni a csodát, de erősen
kételkedett abban, hogy elfogadható árra le tudná alkudni őket. Az
órájára pillantott. Már fél tíz volt. Észrevett egy kávézót, és
eldöntötte, az tökéletes hely lesz a találkozóra Sallyvel.
Éppen vágyakozó tekintettel méregetett néhány porcelánmadarat,
mikor Matthew utolérte.
– Megszereztem az éjjeli lámpát és a Moorcroftot. Jössz egy
százassal.
– Nem mondod! – Ginának szinte tátva maradt a szája a
csodálkozástól. – El sem hiszem, hogy képes voltál ennyiért
megszerezni őket. Zseni vagy!
Matthew kicsit zavarba jött.
– Csak csináltam a dolgomat. El tudod tenni őket a táskádba?
Gina szépen elcsomagolta mindkettőt.
– Tízkor találkozom Sallyvel. Azt hiszem, megtaláltam a legjobb
találkahelyet. Meghívhatlak egy kávéra? Köszönetképp?
– Ha minden sikeres alku után meghívsz egy kávéra, én túlpörgök,
te meg le fogsz égni anyagilag. Azért persze jólesne egy csészével.

78
De ne feledd, Gina, hogy partnerek vagyunk. Mindketten Rainey
nénikétek utasításait követjük.
Gina kinyomta a telefont.
– Tényleg mindent megpróbáltam, hogy elmagyarázzam Sallynek,
hol van a kávézó, de azt mondja, elképzelni sem tudja, merre
lehetünk.
– Csörögj rá újra, és mondd neki, várjon a bejáratnál. Odamegyek
érte – mondta Matthew, és felpattant. – Elkérem Jake kétkerekűjét.
Épp ott van a sarkon.
Miközben kihörpintette az utolsó korty kávét, és lenyelte a
sütemény maradékát, amit igazából nem is kívánt, Ginában tudatosult,
hogy egyre jobban kedveli Matthew-t. Kezdte érteni azt is, Rainey
mit szerethetett benne. A legtöbbször ugyan morózusnak és
komolynak tűnt, de hatalmas volt a szíve, és a humorával sem volt
gond. Oda kell majd figyelnie, hogyan adagolja be ezt a húgának
anélkül, hogy Sally megkongassa az esküvői harangokat, de
mindenképp el szerette volna neki mondani, hisz egy csapatot
alkottak.
Tíz perccel később levegő után kapkodva, fülig érő szájjal Sally
huppant le mellé.
– Felültetett a bicikli kormányára! Komolyan mondom, sosem
néztem volna ki Matthew-ból!
Egy ismeretlen érzés süvített keresztül Ginán. Mikor rádöbbent,
hogy féltékenység, azonnal felugrott a helyéről, megölelte a húgát, és
nagyon komolyan próbálta kiűzni magából az érzést.
– Felültetett a kormányra?
– Igen, ott ültem fent, és ő vezetett. Nem is tudom, mikor nevettem
utoljára ennyit. Meglepően jó humora van, nem igaz?
Gina felkacagott.
– Hát igen. De mivel ő nincs itt, feltételezem, továbbtekert
valamerre.
Sally bólintott.

79
 – Pontosan. Most kicsit magunkra hagy bennünket, azt mondta. Ez a
hely hatalmas!
– Biztos hajnalok hajnalán kellett kelned.
– Egy kicsivel még annál is korábban. Tudod, hogy van az, amikor
tudod, hogy korán kell kelned, és emiatt nem tudsz elaludni? A lányok
pedig egész nap olyanok lesznek, mint a kisangyalok, ebben biztos
vagyok. Megígértem, hogy viszek nekik ajándékot. Elsüvítettünk pár
gyönyörű kristálydísz mellett idefelé jövet – mondta Sally. – Igazából
szerintem karácsonyi díszek, de imádni fogják. – Elhallgatott. –
Hékás! Miért nem megyünk és vesszük meg őket? Ha itt árulják őket,
akkor tuti mi is kitehetjük a vitrinünkbe, nem gondolod?
A lányok egymásba kapaszkodva belevetették magukat a vásárba.
– Én már vettem két dolgot – mesélte Gina. – Becsomagoltam őket,
később megmutatom. És még mindig van négyszáz fontom, amit
elkölthetünk. Nézzük meg ezt a standot! – javasolta, s ezzel
odakanyarodtak egy olyan tárgyakkal telezsúfolt asztalhoz, amelyeket
Matthew valószínűleg egyszerűen lemütyürkézett volna. – És
próbáljuk titkolni, amíg csak lehet, hogy fogalmunk sincs a
műkereskedésről.
– Az nekem menni fog – jelentette ki magabiztosan Sally. – Anno a
suliban jól begyakoroltam felelésnél.
– Muszáj elbüszkélkednem a reggeli színészi alakításommal.
Matthew-val úgy jártuk a standokat, mintha házasok lennénk, és meg
kell hagyni, elég jók voltunk mindketten.
Már akkor tudta, hogy ezzel a mondattal hatalmas hibát követett el,
mielőtt befejezte volna. Sally megállt, és földöntúli mosollyal az
arcán nézett rá.
– Csak nem?
– Mondom, hogy színészkedtünk. Máskülönben egyből rájött volna
mindenki, hogy kollégák vagyunk, és egyáltalán nem értek a
régiségekhez. Égtem volna alaposan, mert abban a pillanatban
kiderült volna minden, amint megszólalok.
– Ja, értem. – Sally mosolyát mintha letörölték volna az arcáról.

80
Csalódottságában az asztalhoz fordult, kézbe vett egy elég szépen
megmunkált poharat és egy hozzá tartozó tányérkát, majd gyorsan
vissza is tette, amint meglátta az árcédulát. Még néhány dolgot
megnéztek, de hamar rádöbbentek, hogy ezen a standon semmi nincs
az ő pénztárcájukhoz szabva. Letettek a mütyürökről.
– Nem keressük meg a díszeket, amiket láttál? – kérdezte Gina. –
Talán ha túlesnénk az első vásárláson, ami tét nélküli, mert úgyis a
lányoknak lesz ajándék, lekerülne rólunk a nyomás, és könnyebben
tudnánk válogatni.
– Jó ötlet! Kint van valahol. Úgy emlékszem, nincs messze.
Kicsit nehezebb volt megtalálni a helyet, mint Sally gondolta
volna, de mialatt keresgéltek, legalább volt idejük alaposan
körülnézni.
– Szerintem folytatnunk kéne azt a vonalat, amit Rainey néni
elkezdett. Apró, dekoratív tárgyakat keressünk – mondta Gina.
– Szerintem is, mindenképp. És azt hiszem, ezekből a díszekből is
vegyünk néhányat. Szépek, picik, és lassan úgyis itt a karácsony.
– De ezek nem régiségek.
– Akkor is vegyünk belőlük – ragaszkodott az ötlethez Sally. – Ha
nem tudjuk eladni őket a központban, akkor keresünk másik
üzletházat, ahol kitehetjük.
Gina vállat vont.
– Felőlem! Végül is az a cél, hogy termeljünk egy kis profitot, de
azt senki nem mondta, hogy csak a Francia Házon keresztül – mondta,
de érezte, hogy szívesebben maradna hűséges a központhoz.
A stand egyébként szemet gyönyörködtető tárgyakkal volt tele.
Nem csak díszeket láttak – volt ott minden, amit csiszolt kristályból,
ügyes kézzel és jó szerszámmal meg lehetett csinálni.
– Ezekért a kis csatokért meg fognak őrülni a lányok – mondta
Sally, miközben elpakolta táskájába az ajándékokat. – Mit vegyünk
még? Azok a ruhák ott most nagyon divatosak például.
– Szerintem el kéne kezdenünk a régiségekre fókuszálni... – kezdte

81
Gina, de Sallyt addigra elsodorta mellőle a tömeg a ruhák irányába.
– Ezek is elég régiek – győzködte Sally, mikor Gina utolérte őt. –
Az előbb mondta a nő, aki készíti őket. A kis kristálydíszek rajta
például újrahasznosítottak. Szerintem gyönyörűek egytől egyig. –
Sally szeme csillogott a látottaktól; a régiségek sosem lelkesítették
még fel őt ennyire. Az egész piacon egyedül ennél a standnál érezte
igazán jól magát.
– Végül is nem is olyan drágák, és tényleg nagyon szép itt minden –
adta meg magát Gina.
– Hát igen. Úgy érzem magam, mintha hazaértem volna – mondta
Sally. – Itt a helyünk. És csak olyan dolgot lenne szabad vennünk,
ami nekünk tetszik. És ha nem tehetjük ki a Francia Házban, akkor
keresünk másik helyet, ahol engedik.
Tizenöt perccel később, díszekkel alaposan megpakolva indultak
tovább.
Ginának el kellett ismernie, Sally remekelt az alkudozásnál.
Legalább háromszáz fontnyi díszt vásárolt meg potom száz fontért.
– Lenyűgözően csináltad, minden elismerésem, de mi lenne, ha
most már tényleg a régiségeket vennénk célba? Kérlek! – Gina úgy
érezte, mintha az elmúlt negyedórában ezekkel a díszekkel megcsalta
volna Matthew-t, pedig nem akarta őt megbántani, sem
felbosszantani.
Egy olyan standhoz vezette Sallyt, ami tele volt kicsi, könnyen
eladható tárgyakkal – pont olyanokkal, amelyekre szükségük volt.
Húga azonnal lecsapott egy különleges és mutatós teásszettre.
– Ez mennyibe kerül? – kérdezte a műkereskedőt.
– Először azt kérdezd, milyen régi – suttogta Gina.
– Az ötvenes évekből való, klasszikus darab, egyre népszerűbb
mostanában – válaszolta az eladó. Egyszerű pamut munkásruhát
viselt, és látszott rajta, hogy azonnal kiszúrta, hogy nemcsak
nézelődnek, hanem komoly vásárlási szándékkal léptek oda az
asztalhoz.

82
 – Köszönjük, de akkor nem is olyan régi, mint gondoltam – mondta
határozottan Gina. Matthew korábban magyarázta már nekik, hogy az
ezerkilencszázas évek közepe szinte még modernnek számít. – Sally,
nekünk igazi antik tárgyakra van szükségünk.
– Van néhány igazi különlegességem, ami antik – mondta gyorsan a
férfi. – Mit keresnek?
Ez a rámenősség nem vallott műkereskedőre, a férfi fellépése
inkább egy piaci eladóra hasonlított, de Gina már korábban rájött,
hogy ebben a szakmában nem lehet tipikus eladókról beszélni – bárki
lehetett az, a szakma nem tett köztük különbséget.
– Itt van például ez a halkésszett, a hozzá tartozó villákkal, eredeti
dobozban. Remek ajándékötlet lehet.
– Nem hiszem, de azért köszönöm – mondta Gina. Igaz, hogy újonc
volt a szakmában, de azonnal kiszúrta, hogy szinte minden standon
van ugyanilyen, és szemmel láthatólag senki nem kapkodott értük.
– Maguk győztek, lányok – hajolt közelebb a kereskedő. – Ha
tényleg valami különlegesre vágynak, van itt hátul valami, amit nem
mutatok meg mindenkinek. Csak olyannak adnám, aki igazán tudja
értékelni.
Ginát azonnal elfogta a gyanakvás.
– Ne haragudjon, ezt nem értem. Ha annyira különleges, miért nem
teszi a standra?
A férfi nagyon igyekezett, hogy meggyőzze őt.
– Mert ahogy bizonyára tetszik tudni, a műkereskedelemre eléggé
jellemző a versengés. – Gina ezzel amúgy is tisztában volt, kicsit
több érvre lett volna szükség ahhoz, hogy a férfi meggyőzze őt. – Nem
akarom megadni az előnyt a többi helyi kereskedőnek, hogy nekik
adom el a legértékesebb régiségeket. De a kisasszonyok nem
helybéliek, így nem okozna gondot, ha önök vinnék el.
Ginát még mindig nem győzte meg teljesen a magyarázat, de
feltámadt benne a kíváncsiság. És Sallyben is, egyértelműen látszott
rajta.

83
 – Miről lenne szó?
– Jöjjenek hátra, megmutatom.
„Hátul" ugyanolyan zajos és zsúfolt volt, mint elöl a standnál, ezért
a férfi alaposan körülnézett, hogy meggyőződjön arról, senki nem
figyeli őket. Gina úgy érezte, ez is csak a show-műsor része.
– Bádog teásdobozok.
Sally elfojtott egy kuncogást, Gina pedig beharapta az ajkát. Ezt a
sok hűhót néhány teásdobozért – legalább ópiumpipa lett volna, vagy
valami fekete mágiához használt baljóslatú kellék!
– Hát, szépek – tétovázott Gina. Nem kizárt, hogy könnyen el is
tudnák adni őket otthon. – Szokták ezeket gyűjteni?
– Hogyne! Rendkívül népszerű tárgyak, de ritka ilyen jó
minőségben hozzájuk jutni, ilyen jó áron.
– Miért? – kérdezte Sally.
A férfi sértődött tekintettel nézett fel rá.
– Azt hittem, ez érthető. Ha a szomszédos kereskedők is árulnák,
akkor mindenki tőlük venné meg, és a jövőben is oda járnának vissza,
nem hozzám. Ezért nem árulom őket nyilvánosan.
Gina még mindig próbálta kitalálni, ennek a gondolatmenetnek mi
az értelme, de Sally megelőzte.
– Mennyi?
– Ötszáz – hangzott a válasz rögtön. A kereskedő azonnal, a
megszokott hosszas gondolkozás és tépelődő ajakharapdálás nélkül
mondta meg az árat.
– Túl sok – vágta rá Sally szintén gondolkozás nélkül. – Kétszáz.
– Ugyan már, kisasszony, nekem családom van, akikről
gondoskodnom kell. Négyszáz.
– Viccel, ugye? – kérdezte Sally, és a hangjából lehetett érezni,
mennyire élvezi az alkudozást. – Kétszázötven.
– Kisasszony, gondolja át! Nem adhatom el önnek ezt a gyönyörű
teásdobozt kevesebbért, mint amennyiért én vettem. Háromszázötven.

84
 Gina gondolatban azt kívánta, bárcsak elvégzett volna valaha egy
gyorstalpalót a bádog teásdobozok témájában. Kezdett nyilvánvalóvá
válni, hogy nem igazán konyítanak a szakmához.
– Csak kétszáz font van nálunk – tódított szemrebbenés nélkül
Sally. – Ez az utolsó szavam. – Lenyűgözően csinálta.
A műkereskedő már nyújtotta is felé a kezét, és Sally keze is
megindult, hogy megpecsételjék a vásárt, amikor a hátuk mögött
valaki fellebbentette a függönyt, és határozottan rájuk szólt:
– Eszetekbe se jusson megvenni azokat a teásdobozokat!

85
 Nyolcadik fejezet

Matthew volt az.

– Hé, hordd el magad, pajtás! – mondta neki a kereskedő. – Ez az
üzlet csak ránk tartozik.
– A hölgyek a kollégáim – felelte Matthew.
– Micsoda?! – kérdezte szörnyülködve a férfi, és ebből Gina
azonnal rájött, hogy végig úgy gondolta, friss hússal van dolga.
– Úgyhogy biztosan nem fogják megvásárolni azokat a dobozokat –
folytatta határozottan Matthew. Aztán a lányok vállára tette a kezét, és
kivezette őket a standok közé.
– Még nem tudtam eldönteni, hogy ez most iszonyatosan megalázó
volt-e, vagy hihetetlenül szexi – suttogta Sally elég hangosan ahhoz,
hogy Matthew is hallja.
– Sajnálom, ha kicsit eldramatizáltam a helyzetet, de a pasas épp
arra készült, hogy alaposan megkopasszon benneteket – mondta
Matthew.
– Szóval utánzat volt? Honnan tudtad ezt megállapítani olyan
messziről? – kérdezte Sally.
– Először is, mert rengeteg ilyen utánzat van a piacon. Ez pedig
még azok közül is a rosszabbik fajta volt.
– De honnan tudtad, hogy mennyiért akarja eladni? – erősködött
Sally. Ginán átfutott a gyanú, hogy húgát mérhetetlenül bőszíti, amiért
majdnem átverték.
– Már korábban kiszúrtam a fickót. Mikor láttam, hogy bevisz
titeket hátra, azonnal rájöttem, hogy rosszban sántikál. A doboz
fedelének a rögzítésén pedig egyértelműen látszott, hogy utánzat.
Gina felsóhajtott.
– Ez annyira nehéz! Elképzelni sem tudom, hogy ezzel valaha pénzt
fogunk keresni.
– Hát, az biztos, hogy nem ebből fogtok gyorsan meggazdagodni, az
csak kevés szerencsésnek jön össze – mondta Matthew. – De azért

86
vagyunk jó páran, akik szépen meg tudunk élni belőle.
– Persze, de mennyi ideig tartott, amíg belejöttél? – kérdezte
csüggedten Gina. Egészen mostanáig remekül érezte magát a vásáron,
de ez a pár perc romba döntötte gyenge lábakon álló műkereskedői
önbizalmát. Biztos volt benne, hogy rengetegszer megpróbálják még
majd átverni őket.
– Nekem megvan az az előnyöm, hogy belenőttem a szakmába.
Ráadásul az édesapámtól tanultam – mondta Matthew kedvesen. – És
egyébként a legelső üzletemen nem kerestem egy pennyt sem. Mint
hármunk közül a legtapasztaltabb műkereskedő, én azt mondom: ránk
férne egy csésze tea és egy kis pihenés. Közben megmutathatnátok,
mit sikerült eddig venni.
Gina érezte, hogy nem lesz nagy sikerük a karácsonyi díszekkel,
még mielőtt Sally kipakolta volna őket az asztalra. Miért is nem szólt
időben neki, hogy ne nagyon dicsekedjenek velük?
Hát nem gyönyörűek? – kérdezte Sally ellágyult hangon.
– Nincs velük semmi gond, de ezek nem antik díszek – mondta
Matthew ellentmondást nem tűrő hangon.
Ginát elöntötte az indulat, és húga pártjára állt.
– Antik részekből készítették őket – mondta.
– Lehet, de akkor sincs helyük a Francia Házban. – Matthew
hajthatatlan volt.
Gina már épp nekiesett volna, hogy rámutasson, nem csak a
Francia Házban árulhatnak, és ha nem tetszik, akkor átviszik máshová
az összes régiségüket, amikor eszébe jutott valami.
– Mi történik a központtal karácsonykor? – kérdezte kíváncsian, és
próbált úgy tenni, mintha túltette volna már magát a díszek feletti
vitatkozáson.
– A karácsony nem számít a kedvenc időszaknak a szakmában.
Sosem volt az. Olyankor senkinek nem jut eszébe bútort venni, hacsak
nem pont egy kanapé hiányzik a nappaliból, amiről együtt nézheti a
család az ünnepi tévéműsort.

87
 Gina érezte, hogy Matthew elképzelhetetlennek tartaná ezt a saját
életében.
– De az emberek ilyenkor ajándékokat vásárolnak, és nem mind
bútor, ami antik, ahogy tarthatná a mondás.
Matthew egyetértően bólintott.
– Mi jár a buksidban, Gina? – kérdezte gyanakvó hangon Sally,
miközben visszatömködte a díszeket a táskájába.
– Csak PR-fejjel átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy a
karácsony remek lehetőségeket tartogathat a központ számára.
– Amennyiben? – puhatolózott Matthew, tanácstalan kifejezéssel az
arcán.
Bár Gina egyre jobban kedvelte Matthew-t, ebben a pillanatban a
legszívesebben jó alaposan megrázta volna. Ő minden erejével azon
volt, hogy bizonytalanságát és félelmét kreatív ötletekbe forgassa, és
nagyon örült volna, ha Matthew is megpróbálja őt követni ebben.
Attól még, hogy a karácsony sosem volt a műkereskedők kedvenc
időszaka, nem jelenti azt, hogy nem érne meg egy próbát ezen
változtatni.
– Szervezhetnénk egy rendezvényt. Kellene egy kis reklám is,
persze, és rá kéne venni mindenkit, hogy csak az apróságokat árulják.
Süthetnénk süteményt, lenne forralt bor, és ki tudja, talán olyan
emberek is eljönnének, akik eddig be nem tették volna a lábukat egy
régiségkereskedésbe.
– Milyen jó ötlet! – kiáltott fel Sally, és majdnem kiborította a
teáját izgalmában. – Zseniális vagy, Gines, komolyan mondom.
Mindenki tudja, hogy antik cuccot venni romantikus dolog, és a pasik
úgyis mindig bajban vannak, hogy mit adjanak a párjuknak
karácsonykor. Rengeteg olyan apróság van a Francia Házban, amelyet
bármelyik nő örömmel elfogadna. – Elhallgatott. – És még a
díszeinket is el tudnánk adni – tette hozzá, de közben szándékosan
kerülte Matthew tekintetét.
Matthew minden eddiginél savanyúbb arcot vágott. Gina érezte,
hogy ennél mogorvább már nem is lehetne.

88
 – Nem vagyok biztos benne, hogy...
– A semminél csak jobb lehet – vágott a szavába Gina. – Ha
karácsonykor amúgy is leül a piac, akkor csak nyerhetünk a dolgon.
Kiválasztunk egy témát, megkérjük az árusokat, hogy öltözzenek be
ennek megfelelően, és meglásd, az egész város ott fog tolongani a
Francia Házban. Nem tudnak majd ellenállni a hóval borított utcára
kiszűrődő zenének, a fahéj illatának és a jó melegnek, az eladható árú
portékáról nem is beszélve.
– Nem értem, mitől működne a dolog – ellenkezett Matthew, és
Gina érezte, hogy mindjárt nyakon üti.
Csak nagy önuralommal tudta visszafojtani kitörő dühét, és
próbálta nyugodt hangon folytatni.
– Ez valószínűleg azért van, mert nem tudod magad elé képzelni.
Kérlek, Matthew, adj szabad kezet a szervezésben, és olyan estét
rendezek neked, amitől azonnal belendül az üzlet.
– Megbízhatsz benne, Matthew, eredetileg ez a szakmája –
támogatta nővérét Sally. – És bár fáj kimondani, tekintve, hogy a
nővérem, meg minden, de el kell ismerni, hogy nagyon jó szakember.
Matthew alaposan megrágta az utolsó falatot, komótosan kiitta a
csészéjéből a tea maradékát, és csak aztán felelt:
– Nem mondom, hogy tetszik az ötlet, de ha a kereskedők nem
ellenkeznek, akkor esetleg, és ismétlem: esetleg – sandított szigorúan
Ginára, aki próbálta levakarni a diadalmas mosolyt az arcáról –,
megpróbálhatod. De azt ugye tudod, hogy egyszerre általában csak két
kereskedő van bent a központban? Váltják egymást a többiekkel.
– Persze hogy tudjuk, ezerszer mondtad már – vágta rá
türelmetlenül Sally.
Gina átgondolta a dolgot.
– Akkor hát – és most az ő hangja nem tűrt ellentmondást –, ezen a
napon mindenkinek be kell majd jönnie. – Elmosolyodott. – De ne
aggódj. Majd én meggyőzöm őket.
Késő délután a lányok elköszöntek Matthew-tól, mert hosszú út állt

89
még előttük, ő viszont maradt még egy éjszakára. Elhozta Gina
táskáját a kocsijából, és a két lány elindult a kijárat felé. Mindketten
teljesen ki voltak merülve.
– Ilyen lehet a hóvakság, nem? – kérdezte Sally. – Mikor már nem
tudsz semmire sem fókuszálni.
– Nem. Szerintem ez olyan, mint amikor már a műanyag és az arany
között sem tudsz különbséget tenni, akkor sem, ha amúgy mindkettőt
azonnal felismernéd. – Megállt, és megigazította a vállán a táskáját,
ami a nap folyamán egyre nehezebb lett. Miközben lassan közeledtek
a kocsi felé, Gina kiszúrt egy kartondobozt az egyik stand előtt. Szinte
már önkéntelenül siklott oda a tekintete. Sally utánanyúlt, és
megállította őt.
– Nem bánnád, ha azt a dobozt még gyorsan megnézném?
A standon csillárokat árultak, a doboz tele volt kisebb-nagyobb
tárgyakkal: metszett üvegdarabkák, függődíszek, hatalmas, gyémántra
emlékeztető kristályok az összes elképzelhető méretben és formában,
valamint kristály háromszögek lapultak benne, amelyek olyanok
voltak, mint egy-egy jégcsap.
– Csodálatosak! – lelkendezett Gina. Kezdett olyan hűtlen lenni a
régiségekhez, mint Sally, de Matthew nem volt ott, hogy ennek
szemtanúja legyen, így Gina sem zavartatta magát. Különben is
annyira szép volt itt minden.
Sally leguggolt mellé, és beletúrt a dobozba.
– Gondolj csak bele, mi mindent tudnánk ebből csinálni.
– Úgy érted, csilláron kívül? – kérdezte Gina, mert észrevette húga
felcsillanó tekintetében az alkotás tüzét.
– Karácsonyi díszeket, de nem csak karácsonyra. Istenem, muszáj
ezeket megvennünk! Mennyibe kerülnek? – tekintett fel a kereskedőre
elbűvölő mosollyal.
– Egy százas – felelte a férfi.
Sally felállt.
– Milyen kár! Ha azt mondta volna, hogy egy húszas, gondolkozás

90
nélkül megvettük volna. De nincs már nálunk száz font. –
Megdöbbentően profin csinálja, gondolta Gina.
A műkereskedő felsóhajtott.
– Egy húszasért nem adom, de ha egy kicsivel jobb árat mond...
– Harminc – vágta rá habozás nélkül Sally.
– Kilencven – alkudozott a kereskedő.
– Az alig kevesebb, mint a száz. Harmincöt.
Gina újra a dobozba nézett. Rengeteg apró tárgy volt benne, de
most, hogy egy kicsit jobban megnézte, akadt köztük műanyag is, nem
kevés. Talpra ugrott, és a húga mellé állt. Ideje volt, hogy
elinduljanak haza.
– Gyere, Sal, nem érünk rá egész este.
Miközben próbálta Sallyt a kabátjánál fogva elhúzni a standtól,
véletlenül leejtette a tartalék pénztárcáját, amibe a vészhelyzetre
szánt pénz rejtette. Sally felkapta.
– Lássuk, mi van itt? Negyvenöt font. Ez az utolsó szavam. – Egyik
kezében tartotta a pénzt, a másikat a férfi felé nyújtotta. –
Megegyeztünk?
A férfi lemondóan csóválta a fejét.
– Megegyeztünk.
A lányok felkapták a dobozt, és együttes erővel elcipelték a
kocsihoz.
– El sem hiszem, hogy negyvenötért megkaptuk az egész dobozt! –
mondta boldogan Gina.
– Lehet, hogy sikerülhetett volna még egy kicsit jobban lealkudni –
mondta Sally. – De ez sem rossz azért.
– Pedig nálad egy fitying sem volt már...
– De én biztos voltam abban, hogy elrejtettél pár fontot valahol –
nézett mindentudó mosollyal nővérére Sally. – El sem hiszem, hogy
még nem szoktál le erről a pénzdugdosásról. Tiszta őrület. Lopták
már el valaha a táskádat?

91
 – Egyszer a taxiban hagytam, emlékszel? – mondta Gina. – Azóta
mindig van valamelyik zsebemben egy kis rejtett tartalék. Előfordul,
hogy bankkártya.
Sally nevetve nézett nővérére.
– Na, gyerünk, vigyük haza ezeket a szépségeket.
Futottak néhány meddő kört, mielőtt Sally végre sikeresen
megtalálta a kocsiját, és elindulhattak hazafelé. Nem ellenkezett,
amikor Gina felajánlotta, hogy szívesen vezet, mert ő eléggé kifáradt
már reggel, nem beszélve a hosszú napról, ami mögöttük állt.
– Jól látom, hogy egyre jobban megkedveled a régiségeket? –
kérdezte pár perc csend után a nővére.
– Kifejezetten szeretem őket, de csak ha csinálhatok belőlük
valami újat – mondta Sally. – Abból a dobozból rengeteg mindent
tudok majd készíteni, amelyek egyenként érnek majd annyit, mint
amennyiért az egész dobozt vettük!
– Megpróbálhatnánk a központban is árulni, ha Matthew
megengedi – ötletelt Gina. – Lehet, hogy a karácsonyi vásár
megpuhítja majd egy kicsit a kérges szívét.
– Gondolod? Szerintem ehhez túl puritán és régimódi.
Ginának valamiért fájt ez a kijelentés, de be kellett látnia, hogy
húgának igaza van.
– Szerinted bolond ötlet ez a karácsonyi vásár?
– Egyáltalán nem! Szerintem rengetegen kínosan érzik magukat
olyan helyen, ahová úgy térnek be, hogy nagy eséllyel úgysem
vesznek semmit. De ha egyszer lehetőségük lenne beszerezni valami
apróságot, nem is tudom, mondjuk egy cukorkatartót, akkor biztos
visszajönnének máskor is.
– Viktória korabeli este: micsoda ötlet! – kiáltott fel Gina. – Forró
sült gesztenye, forralt bor, esetleg almabor? Legyen hagyományos
angol kínálat?
Sally felnevetett.
– Imádom, ahogy képes vagy belemerülni az ötletelésbe. Az egyik

92
pillanatban még óvatos vagy, és megfontolt, még a zoknidba is dugsz
el egy kis pénzt, hogy legyen nálad, ha esetleg kirabolnának. De ha
egyszer kipattan egy ötlet a fejedből, azt tűzön-vízen át
keresztülviszed, és megcsinálod.
Gina szeretettel nézett a húgára.
– Merni kell nagyot álmodni, noha arról azért lebeszéltem magam,
hogy egy élő betlehemet is beszerezzünk...

93
 Kilencedik fejezet

Bármennyire is igyekezett, Gina erőfeszítései, hogy szabadúszó

PR-szakemberként el tudja kezdeni a munkát, nem jártak sikerrel, még
az egyetlen meglévő ügyfele sem kérte fel nagyobb munkára. Bár épp
egy új termék bevezetésére készült, az ezzel járó PR-munkák
legkorábban csak nyáron lesznek esedékesek. Így hát Gina minden
energiáját a Francia Házra tudta fordítani. Azt tervezte, hogy a
newarki kirándulást követő szombaton bemegy, hogy kitehessen
néhányat az új szerzeményekből, és abban reménykedett, hogy
találkozik végre valakivel az ottani műkereskedők közül. Ha minden
igaz, hárman is bent kell hogy legyenek. Legalább elkezdhetné őket
puhítani a karácsonyi rendezvénnyel kapcsolatban.
Nem tudta eldönteni, hogy csalódottságot vagy megkönnyebbülést
érezzen, amikor a Francia Ház elé bekanyarodva látta, hogy Matthew
Volvója nem parkol a szokott helyen.
Felsétált a bejárathoz vezető lépcsősoron, kicsit félszegen
kinyitotta az ajtót, és beosont a csilingelő bejárati csengő alatt.
Jenny azonnal mellette termett, és kivette kezéből az egyik
kartondobozt.
– Jó reggelt! Dolgozni jöttél, vagy csak szeretnéd berakni ezeket a
vitrinetekbe?
– Dolgozni, és remélhetőleg lesz is mit. Szeretném szétválogatni,
amink van, és berendezni a felárazott tárgyakat a vitrinbe, de utána
boldogan hasznossá tenném magam, ha tudok segíteni valamit. – Gina
őszintén kedvelte Jennyt, és tudta, milyen nagy segítséget jelentene,
ha ez kölcsönös lenne. – Ha más nincs, szívesen felporszívózok, vagy
főzök kávét a többi kereskedőnek.
– Ez nagyon kedves tőled. Ma már körbeszaladtam a porszívóval,
de ha egyszer kora reggel be tudnál jönni, nagyon megköszönnénk.
Ráférne a házra. Oscar erősen hullatja a szőrét, de ma szerencsére
nincs bent a központban, így nem kell többször porszívóznunk.
Megmutassam, hol találod a kávéfőzőt?
Jenny bevezette őt a konyhának kinevezett egyik hátsó helyiségbe,

94
ahol Gina körbepillantott. Bár már kezdte megszokni az épületet
uraló borús hangulatot, érezte, hogy lassan eluralkodik rajta a
kilátástalanság. De nem hagyta magát, és megerősítette a lelkét. Egyre
biztosabban érezte, hogy a karácsonyi vásárra hihetetlenül nagy
szükség lenne, és eltökélte, erről meg fogja győzni a kereskedőket is,
kerül, amibe kerül. A Francia Háznak egy nagy dózis
energiainjekcióra van szüksége. A konyhában hamar végzett, és
felsietett a raktárba, amit most már teljesen a sajátjuknak érzett. Aztán
átment a vitrinhez, hogy kicsit kiegészítse az újonnan megvásárolt
régiségekkel, és addig rendezgette, amíg meg nem győződött arról,
hogy a végeredmény Sallynek is tetszene. Miután végzett mindennel,
lement, hogy bemutatkozzon azoknak a műkereskedőknek, akik épp
bent tartózkodtak. Eldöntötte, hogy az első kérdése az lesz, kérnek-e
egy csésze forró italt, és ha igen, mennyi cukrot hozhat hozzá.
Elsőnek egy Twiggy nevű, igen szemrevaló középkorú nőt
választott, aki valaha színésznő volt.
– Még mindig az vagyok, ha valaki kérdezné – mondta, és hálásan
elfogadta a felé nyújtott nagy bögre zöld teát. – De most az
antikvitásnak élek. – Szexi, rekedt hangja volt, és hihetetlenül
barátságos kisugárzása. – Mesélj egy kicsit magadról!
– Nos – kezdte Gina –, én lennék Rainey egyik unokahúga.
– Jaj, kedvesem, mit itt mind annyira szerettük Rainey-t! Nagyot
veszített a világ a halálával, de csodálatosnak tartom, hogy átveszed
a helyét.
– Átvesszük. Együtt, a húgommal. Valószínűleg minden épeszű
ember azt gondolná, hogy rendkívül ostoba dolog, hiszen mindketten
teljesen kezdők vagyunk a régiségszakmában, de a kihívásnak nem
tudtunk ellenállni. – Gina érezte, hogy Twiggyvel teljesen őszinte
lehet. Amúgy is azonnal kiszúrná, ha megpróbálná elhitetni vele, hogy
ért a szakmához.
– Mindenkinek el kell kezdenie valahol, és szerintem egyáltalán
nem vagytok rossz helyzetben, tekintve Rainey ízlését... – mondta,
majd gyorsan hozzátette, hogy igazából Antigonénak hívják.
– Szóval Matthew-val és Sallyvel elmentünk a newarki vásárba,

95
és vettünk néhány régiséget.
– Pompás. Nem is tudom, mikor voltam utoljára Newarkban, de a
legutóbb, mikor ott jártam, és hoztam néhány dolgot, egy vevő szinte
rögtön másnap felvásárolta az egész készletemet. Teljesen
kétségbeestem.
Gina megdöbbenten nézett rá.
– De hisz az jó, nem?
– Bizonyos szempontból persze, nagyon jó. Mégiscsak abból
élünk, hogy eladjuk, amink van. Ugyanakkor azt is jelentette, hogy
kifogyott a teljes készletem, és őrült gyorsan fel kellett töltenem a
raktárat.
– Értem – bólintott Gina, majd folytatta: – Twiggy, kérdezhetek
valamit?
– Bármit, kivéve a koromat és a súlyomat.
Gina felnevetett.
– Semmi személyes. Azon gondolkoztam, milyen jót tenne ennek a
helynek, ha szerveznénk egy karácsonyi vásárt. Matthew elmondta,
hogy ez az időszak eléggé pang, és mivel eredetileg a PR-szakmában
dolgozom, azonnal az jutott eszembe, hogy ideje lenne ezen
változtatni.
– Hm... Hát részemről semmi akadálya – felelte Twiggy. – Kicsit
bővebben kifejtve mégis mire gondolsz?
– Arra gondoltam, hogy a vásáron csak az apróbb tárgyakat lehetne
árulni, azokat, amelyeket elsősorban ajándék céljából vásárolnak az
emberek. Lenne forralt bor, vagy esetleg almabor, az árusok meg
beöltözhetnének. Valami Viktória korabeli ruhára gondoltam. –
Várakozón elhallgatott. Twiggy elvégre színésznő is, vajon hogy fog
tetszeni neki az ötlet? – Tehát röviden összefoglalva: az a cél, hogy
az embereket idecsábítsuk. Olyanokat is, akik maguktól talán sosem
tévednének be. Szeretném, ha a változatosság kedvéért úgy
tekintenének a régiségekre, mint potenciális ajándékokra, és nem
valami elérhetetlen dologra, amit jobbára csak a tévében láthatnak.

96
 – Értem, és nem hangzik rosszul, de nem vagyok biztos benne, hogy
mindenkinek tetszeni fog az ötlet. Azt mondod, Matthew
beleegyezett? – kérdezte Twiggy, miközben egy csodás kék-fehér
színű csészékből álló teáskészletet rendezgetett.
– Vonakodva bár, de igent mondott. Azt hiszem, csak akkor fogadja
majd el teljesen az ötletet, ha túl leszünk rajta, és sikerrel járunk.
Ami pedig nem lehet nehéz, hiszen nincs mit vesztenünk rajta.
– Neked van, ami azt illeti – mondta Twiggy. – A forralt bor meg a
másik, amit mondtál, nem a csapból folyik. De szívesen segítek,
hozok valami harapnivalót is, és szerintem ezzel lesznek így még
egypáran.
Gina örült, hogy sikerült megnyernie magának az első embert –
vagyis a másodikat, ha Matthew-t is számoljuk –, és továbbment a
következő áldozatához, aki láthatólag kizárólag bútorokkal
kereskedett. Ő sajnos kevésbé volt készséges, hiába vitt neki Gina
csokit is a kávé mellé. Viszont segítőkészen beleegyezett, hogy a
rendezvény alatt hátraviszi a bútorokat a raktárba, úgysem számított
nagy forgalomra karácsonykor.
A harmadik kereskedő, akivel Gina aznap találkozott, egy
fiatalember volt. A felesége tanárnőként dolgozott, és együtt bérelték
a helyet a központban. Ők kifejezetten a kis dolgokra
specializálódtak: vázákat, díszes kancsókat, ékszereket árultak, így
hát nagyon tetszett neki az ötlet.
– Szerintem remek lesz – mondta. – Tényleg nem állapot, hogy nem
tudjuk kihasználni az ünnepek előtti vásárlási rohamot. – Kicsit
habozott, mielőtt folytatta. – De be kell vallanom, eléggé elfoglaltak
leszünk a feleségemmel. Játszunk egy műkedvelő színjátszó
csoportban, és január elején mutatjuk be a Penzance kalózait. – Bár
Ginának fogalma sem volt, miről beszél, a férfi mosolyán
egyértelműen látszott: akármi legyen is, nagyon büszke rá.
– Ez nagyszerű, gratulálok – mosolygott Gina. – Elképzelhetőnek
tartod, hogy a rendezvényre is beöltöznétek? Hogy emeljétek az est
hangulatát?
– Hogyne! És van pár tartalék jelmezünk is, szívesen kisegítjük

97
vele a többieket, ha nincs ötletük, mit vegyenek fel.
Gina a legszívesebben megölelte volna.
– Az isteni lenne! Ne haragudj, de nem jegyeztem meg a nevedet.
– Andrew. A feleségem pedig Sophie. Ő leginkább az iskolai
szünetek alatt tud itt lenni.
– És mindketten tudnátok jönni az estre?
Andrew bólintott.
– Szerintem igen.
– Nagyszerű. Szerintem ti pont azt áruljátok, amit az emberek
szívesen megvennének ajándékba. És bízom benne, ha majd a
vásárlók bejönnek, és látják ezt a sok gyönyörűséget, akkor máskor is
vissza fognak jönni. – Biztatóan mosolygott. Az érvelése nagyon
meggyőzően hangzott, de átfutott a fején, vajon tényleg így lesz, vagy
csak szeretné, hogy így legyen? Nem lehet előre megmondani.
Mindegy, három-null, és még hét ember hátravan.
Mikor visszaért a vitrinéhez, örömmel vette észre, hogy egy nő
éppen a kínálatot nézegeti. Csak a hátát látta, de az öltözéke elárulta,
hogy van mit a tejbe aprítania. Ginát azonnal elfogta a vágy, hogy
eladjon neki valamit.
A nő szarvasbőr kabátja a bokájáig ért, és látszott rajta, hogy
számtalan állat adta érte az életét, az sem kizárt, hogy a védettek
közül. Gina nem volt nagy divatszakértő, de azt még ő is meg tudta
állapítani, hogy a magas sarkú csizmája nagyon-nagyon drága
lehetett. Arany ékszerei csillogtak a besütő napfényben, nyakát
selyemsál borította. Klasszikus ruhát viselt, amiben húsz év múlva is
ugyanilyen mesésen nézne ki. Így, ahogy van, elmehetne egy
divatbemutatóra, és hatalmas sikere lenne.
Ráadásul nem is volt csúnya, de ahogy Gina közelebb lépett hozzá,
elfogta az érzés, hogy a nő túlságosan megcsinált. És ettől
idősebbnek tűnt, mint amennyi lehetett.
– Segíthetek? Szívesen mutatok még néhány dolgot. Láttam, hogy a
mi tárlónkat nézte, mielőtt beléptem.

98
 – Ó, igen – pillantott Ginára a nő. – A parfümösüvegcséket.
Megnézhetném őket közelebbről? – Alig lehetett kihallani, de volt
egy kis akcentusa.
– Melyikre gondol?
– Az összesre.
Gina megkereste a kulcsot, és a vitrinhez lépett. Kicsit
ügyetlenkedett a lakattal, mielőtt sikerült kinyitnia. Kiemelte
egyenként az összes üveget, és egy közeli asztalra pakolta őket.
Hirtelen azt kívánta, bárcsak bársonnyal lenne borítva az asztal, úgy
szebben mutatnának, és eltökélte, hogy a lehető leghamarabb beszerez
egy terítőt.
Egy ideig nézte, ahogy a nő egyesével a kezébe veszi az üvegeket
kissé lebecsmérlő tekintettel, de aztán észbe kapott – ő maga sem
szerette, ha az eladó végig mellette van, miközben válogat. Talált egy
törlőrongyot az egyik sarokban, és találomra kiválasztotta valamelyik
vitrint. Muszáj megtudnia, hogy a többi kereskedő mivel üti agyon az
időt, amíg a vevője válogat – nem koslathat utánuk lógó nyelvvel.
– Mindet megveszem – mondta a nő.
Ginát elöntötte a forróság, és közben kirázta a hideg. Egyet eladni
nem lett volna gond – mindegyiken ott lógott az ára –, de hogyan
számolja ki, hogy mennyit kérjen el az összesért? Elrendezte az
üvegeket az asztalon, hogy időt nyerjen.
– Rendben, csak adjon pár percet, amíg kikalkulálom az árat...
– Száz fontot adok értük.
A nőnek a szeme sem rebbent, miközben kimondta ezt a
nevetségesen alacsony összeget. Gina felnevetett.
– Remélem, nem gondolja komolyan, hogy egy pillanatig is
fontolóra veszem a javaslatát? – mondta, és közben iszonyatos
sebességgel pörögtek a számok a fejében. Mi van, ha a nő a felét
kínálta annak, amit tulajdonképpen megadna értük? Ez esetben ő
kérjen értük négyszázat, hogy találkozzanak félúton? De a kétszáz
messze nem elég értük.

99
 – Szerintem pedig korrekt ajánlat volt. – A nőn látszott, hogy nem
kicsiben játszik, és nem most alkuszik először. Higgadt önteltsége
arra utalt, hogy tényleg így is gondolja.
Furcsamód ez nem zavarta meg Ginát, épp ellenkezőleg –
önbizalmat nyert a nő viselkedéséből.
– Szerintem pedig nem. Egy pillanat, és összeadom az árakat, aztán
folytassuk.
– Ne bolondozzon már. Úgyis engednie kell az árból a végén –
mondta gyorsan a nő, mintha próbálta volna sürgetni Ginát, hogy ne
legyen ideje ésszerűen átgondolni a dolgokat.
– Kiindulási árnak tökéletes lesz – felelte nyugodtan Gina, és tudta,
nem szabad hagynia, hogy sürgessék. Azzal is tisztában volt, hogy ha
most sikerül profitot termelnie, akkor több pénzük lesz, mint amennyit
Rainey néni rájuk hagyott induló tőkének.
Kicsit sokáig tartott, míg sikerült az összes árat lenézni a kis
címkékről, és összeadni, de megérte: úgy tűnt, ha külön-külön adná el
az üvegeket, legalább hétszáz fontot kereshetne rajtuk. Széles és
magabiztos mosollyal fordult a nő felé.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de hatszáznál kevesebbért
nem adom őket.
A nő tökéletes szemöldöke magasra szaladt a homlokán.
– Valóban? Márpedig ennyit nem fizethetek érte.
Gina tisztában volt vele, hogy függ a vásárlóitól, de nem akarta
hagyni magát. Minden pennyre szüksége volt, és harcolni is fog értük,
ha kell.
– Egy kicsit talán engedhetek belőle, de nem sokat. Elvégre ez nem
egy jótékonysági intézmény – mosolygott kedvesen a nőre. Most az ő
mosolya volt egy kicsit becsmérlő. Úgy tűnik, nem csak az önbizalmat
vette át tőle.
– Ezzel én is tisztában vagyok, viszont az egész készletet meg
akarom vásárolni. Ilyen esetekben illik kedvezményt adni. – A nő
nyilvánvalóan nagyon szerette volna megvenni az üvegeket, különben

100
már elment volna.
– Így van, a tíz százalék ez esetben jár is önnek – felelte Gina, és
hirtelen eszébe jutott, miről beszélgetett nem is olyan rég Twiggyvel.
– Az pedig, hogy megvásárolja a készletet, nem feltétlenül előnyös
számomra. Ha egyenként adnám el őket, többet keresnék rajtuk.
– Valóban, de meddig tartana eladnia az összeset? Készpénzre van
szüksége, ha a műkereskedelemből próbál megélni.
Vajon csak Gina képzelte így, vagy a nő tényleg megnyomta kicsit
a próbál szót? Ezek szerint nem nézi ki belőle, hogy képes lesz
megmaradni a szakmában? Ekkor valami meglökte Gina könyökét.
Lenézett, és Oscar nézett vissza rá az asztal mellől, mintha ő is a
parfümösüvegcséket jött volna felmérni.
– Remélem, nem kérsz értük túl keveset, Gina – hallotta Matthew
hangját a háta mögül.
– Hatszázra tartom őket.
Hallotta, ahogy Matthew csalódottan felszisszen.
– Hát, ha el akarod pazarolni, amid van, csak rajta. Gyere, Oscar!
Ginát elöntötte a csalódottság. Eddig azt hitte, hogy egész jól
csinálja. Nyilvánvalóan tévedett.
– Sajnálom, márpedig nem adhatom kevesebbért. Elviszi ennyiért,
vagy visszategyem a vitrinbe?
– Úgy tűnik nincs mit tennem – mondta a nő. – Megtenné, hogy
becsomagolja őket?
– Természetesen. Nyugodtan nézzen körül, míg végzek velük.
Szólok, amint kész vagyok.
Kicsivel később elindult, hogy megkeresse Matthew-t. Noha a
zsebe tömve volt a pénzzel, a szíve nehéz volt a csúfos kudarctól.
– Szóval mennyit kellett volna kérnem az üvegekért? – kérdezte a
számlakivonatokba temetkezett Matthew-tól.
– Rainey nénikéd örömtáncot járna már egy-kétszáz fonttól is.
– Micsoda? De hisz azt mondtad...

101
 Matthew szélesen elmosolyodott.
– Gondoltam, besegítek egy kicsit.
– Szóval a hatszáz jó ár értük?
– Nem jó, egyszerűen fantasztikus! Neked ehhez érzéked van, nem
kérdés. Szívből gratulálok! Hívd fel Sallyt, és mondd el neki is az
örömhírt.
Gina lehuppant az egyik székre.
– De ha egyenként adtam volna el, többet kereshettem volna...
– Ebben a szakmában muszáj alkut kötni. Ő szemmel láthatóan meg
akarta vásárolni mindet, és pénze is volt rá. Amiből sikerült
megszerezned nem kis összeget. A nénikéd nagyon büszke lenne rád!
Gina lassan kezdte felfogni a történteket. Az első üzletkötése,
ráadásul nem kevés pénzt is keresett vele!
– Ne menjünk el ünnepelni zárás után? Azt hiszem,
megérdemeljük.

102
 Tizedik fejezet

Miután bezárták a házat, Matthew vezetésével elindultak a jobbára

régiségboltoknak helyet adó ódon, történelmi múltú belváros utcáin.
Oscar egykedvűen ügetett mögöttük. Gina tudta, hogy a várost
Cotswolds legnagyobb régiségközpontjának tartják, de ilyen sok
üzletre nem számított. Ahogy elhaladtak mellettük, aggodalom
költözött a szívébe. Eltökélte, hogy minél előbb felméri az összes
konkurens üzlet kínálatát. Az viszont már most nyilvánvaló volt, hogy
kezdetnek nem ártana feltakarítani a Francia Ház utcafrontját.
Úgy tűnt, Matthew észre sem veszi a szinte minden lépésnél
felbukkanó régiségüzleteket. Közben megérkeztek egy fogadóba,
melyet a néhai lovas kocsikhoz címeztek.
– Már ismernek minket, és örülnek neki, ha Oscar teljes
terjedelmével elfoglalja a kandalló előtti szőnyeget. Azt mondják,
tökéletesíti a szoba hangulatát.
Gina felnevetett.
– Mint a versenyló alakú szélkakas, vagy a méterben mért sörök?
Matthew bólintott.
– A középkor hangulata nem tud kimenni a divatból. Gyakran járok
ide enni egy jót, amikor nincs kedvem otthon a főzéssel bajlódni.
Gina eltűnődve nézett rá. Eddig bármilyen helyzetben látta is a
férfit, az mind arra engedett következtetni, hogy a munkája az élete, és
keményen dolgozik egész nap. Úgy tűnt, eléggé magányos életet él.
Nyilvánvalóan nincs felesége, és az eddigi beszélgetéseik alapján
Gina arra következtetett, hogy jelenleg egyedülálló. Tudta róla, hogy
egyke, és hogy a szülei sem élnek már, és a jelek szerint nem volt más
családtagja, akivel tartaná a kapcsolatot. Sőt barátról sem tudott,
akivel néhanapján összejárna sörözni, bár tény, hogy Matthew
kifejezetten zárkózott típus – miért is kéne beszámolnia Ginának a
társadalmi életéről?
Matthew kinyitotta az ajtót, de Oscar megelőzte, és vidáman
begaloppozott a fogadóba. Bár a kandallóban nem égett a tűz, jóleső

103
szusszanással heveredett le a neki tartogatott helyre, mialatt Matthew
kiválasztotta az asztalukat, és Gina a bárpulthoz lépett.
– Igyunk tehát az első sikeres üzletkötésedre, ami nem mellesleg
jelentős profitot is hozott! – mondta Matthew, majd felemelte a
poharát.
– Köszönöm – koccintott vele büszke mosollyal Gina. – És
köszönöm a legjobb pillanatban jött segítségedet, még akkor is, ha
először a szívbajt hoztad rám. Azt hittem, csődtömegnek tartasz.
Matthew arca elkomorult, majd kis habozás után kimondta:
– Ígérem, Gina, ha eljön az idő, hogy ezt gondoljam rólad, azt
azonnal észre fogod venni.
Volt valami abban, ahogy ezt mondta – kihívás?, figyelmeztetés? –,
amitől Gina azon kezdett tűnődni, vajon milyen érzés lehet, ha
Matthew valakit lenéz. Volt valami furcsa fény a férfi szemében, amit
a lány eddig nem vett észre a „jóképű, ám megfontolt műkereskedő"
álarc mögött. Amint ez a gondolat beléhasított, azonnal megpróbálta
elnyomni magában, és gyorsan kortyolt egyet a borból.
– Hát remélem, hogy ez a pillanat sosem fog eljönni – mondta
végül, majd kis szünet után folytatta. – Beszéltem ma az összes
műkereskedővel, aki csak bent volt a központban...
– Csak hárman voltak.
– Négyen. Az egyikőjük csak egy pillanatra ugrott be valamivel.
Mi is a neve annak a fickónak, aki csak asztalokat meg szekrényeket
árul?
– Alfred.
– Na, ő volt az egyetlen, akit nem villanyozott különösebben fel a
karácsonyi vásár ötlete. De készségesen megígérte, hogy a
rendezvény ideje alatt hátraviszi a bútorait, hogy több helyünk
legyen. A többiek kivétel nélkül rendkívül lelkesek voltak. – Kis
túlzással, gondolta magában. Twiggy volt egyedül rendkívül lelkes,
de Ginának volt egy olyan érzése, hogy Twiggy bármiért képes lenne
ennyire lelkesedni. – Az a fiatal srác, tudod, aki szabad perceiben
szeret kalóz lenni, szintén rápörgött az ötletre.

104
 – Andrew?
– Pontosan. Azt mondta, hogy a feleségével együtt egész biztosan
eljönnek majd az estre.
– Helyes. És a beöltözést is említetted nekik? – Matthew nem
titkolt kétkedéssel a hangjában nyúlt a pohara utána.
Gina bólintott.
– Igen, és tetszett nekik az ötlet. Mint már említettem, nem áll távol
tőle a színjátszás, úgyhogy nemcsak örömmel öltözik be, de szívesen
kisegít mindenkit jelmezekkel.
Matthew pillantásától Gina úgy érezte, mintha gyermeki
lelkesedéssel mesélne egy számára komoly dologról egy higgadt
felnőttnek, de nem hagyta magát. Már kezdett hozzászokni Matthew
nézéséhez. Rájött, hogy nem mindig teljes ellenkezést jelent – inkább
egy semleges állapotot takart, hogy a tekintet védelme mögött át tudja
higgadtan gondolni a hallottakat. Így hát Gina folytatta.
– Szóval keresek majd jelmezkölcsönzőt a környéken, bár biztos
vagyok benne, hogy a legtöbbjüknek lesz mit felvennie. De azért
mégsem lenne szerencsés, ha valaki kilógna a sorból. – Elhallgatott.
– Szerinted jó ötlet, hogy mindenki ugyanabból a korból válassza a
ruhát? Ragaszkodjunk hozzá? Vagy az már egy kicsit sok lenne?
Matthew halkan megköszörülte a torkát, mielőtt felelt.
– Tán egy kissé sok lenne.
Ginát nem tudta átverni: azonnal megérezte, hogy Matthew a
nevetését próbálta ezzel titkolni.
– Tudom, hogy felesleges bolondságnak tartod a PR-t, és mindent,
ami ezzel jár, pedig jó lenne, ha megértenéd, mekkora szükség van rá.
Továbbá meggyőződésem, hogy vasárnap is nyitva kéne lennünk.
Matthew-nak arcára fagyott a mosoly.
– Az apám sosem nyitott ki vasárnap. Mindig azt mondta, hogy a
vasárnap családi nap.
Hihetetlen, mennyire bosszantó tudott lenni olykor Matthew! Nem
létezik, hogy nem látja meg a vasárnapi nyitva tartásban a lehetőséget

105
– elég csak észrevenni, hogy az összes többi régiségbolt is nyitva van
vasárnaponként.
– Valaha lehet, hogy így volt. De manapság sokkal jellemzőbb,
hogy a családtagok ezeken a napokon együtt járják a boltokat,
ahelyett, hogy társasoznának az ebédlőasztal körül. Sőt mérget
vehetsz rá, hogy így van.
– Nem hiszem, hogy a műkereskedők hajlandóak lennének akár
csak fontolóra venni az ötletet, miszerint vasárnaponként is a
központban üldögéljenek, hátha valaki rájuk nyitja az ajtót.
Gina erős késztetést érzett, hogy Matthew fejéhez vágja: vajon ő
mi mást csinál egyébként vasárnaponként, ha nem ezt, de sikerült
visszafognia magát. Nem akart tapintatlan lenni, és valahol mélyen
azt érezte, ő maga sem különb: a vasárnapjai rendszerint nagyon
lassan és unalmasan teltek.
Egy pillanatra hideg levegő csapta meg őket, amelyet nevetgélés és
dobogó cipők zaja követett. Mindenféle korú nőkből és férfiakból
álló csapat lépett be a fogadóba, nagyokat kacagva. Néhányan
azonnal a bárpulthoz léptek, a többiek a szobában található
legnagyobb asztalt vették célba. Szinte mindegyikőjüknél volt
valamilyen szatyor, a legkülönfélébb márkákkal és logókkal – nem
volt nehéz kiszúrni azt, amelyik az egyik helyi régiségüzletet
reklámozta. Még egy dolog, ami fájón hiány a Francia Ház
marketingjében: a közvetlen hirdetések. Felsóhajtott. Előbb fagy be a
pokol, semmint Matthew beleegyezne, hogy Gina megtervezze a saját
reklámjukat. De megfogadta, hogy a vasárnapi nyitva tartásból nem
enged, akkor sem, ha itt ülnek egész éjszaka.
– És senki nem fog rájuk nyitni, mert tudják, hogy a központ nincs
is nyitva, ami nagy baj – magyarázta Gina.
– Nézd, én a központban lakom, és elhiheted, hogy még egyszer
sem törték rám az ajtót vasárnap, mert sürgető szükségük lett volna
egy kanapéra – ellenkezett Matthew.
– Lehet, de azt nem tudhatod, hogy hányan sétáltak fel a bejárati
ajtóig, ahol rájuk üvöltött hatalmas betűkkel a Zárva! felirat, és ezért
továbbmentek a konkurenciához, mert az bezzeg nyitva volt. És mi a

106
helyzet a turistákkal, akik itt töltik a hétvégét? Egész nap a boltokat
járják, mielőtt indul a vonatuk vissza Londonba. Nekik esélyük sincs
vásárolni nálunk.
– Nagyon a szíveden viseled a Francia Ház sorsát – állapította
meg Matthew. – Holott még csak ma voltál bent először.
– Mert látom, mennyi kihasználatlan lehetőség van benne.
Fogalmam sincs, hogy az a nő, aki megvette az üvegcséket, hová
valósi, de az biztos, hogy nem tűnt helyi lakosnak. A névjegyén is
látszott. Szerintem csak a hétvégére jött. És amikor az emberek
hétvégén elutaznak valahová, mindig van náluk költőpénz. Kicsit
felszabadulnak a monoton hétköznapok alól. Amikor, ha asztalra van
szükségük, inkább elugranak érte az IKEA-ba. Pedig ha lenne
lehetőségük ilyenkor rácsodálkozni, micsoda gyönyörű és értékes
antik bútorokat vehetnének helyette, biztosan ezt választanák.
– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de te még nagyon-nagyon új vagy
a szakmában. Nem hiszem, hogy megengedhetnél magadnak ilyen
felszínes kijelentéseket.
Ha Matthew pohara karnyújtásnyira lett volna Ginától, egészen
biztosan a férfi arcába löttyintette volna a tartalmát. Így inkább csak
csalódottan nézett rá. Lehet, hogy ezerszer többet tud a régiségekről,
mint amennyit ő valaha is tudni fog, viszont a jelek szerint nem tud
bánni az emberekkel, és fogalma sincs a költekezési szokásaikról,
amit viszont Gina jól ismert.
– Lehet, hogy ebben a szakmában alig van még tapasztalatom, de az
embereket ismerem. Eladással foglalkozom, jobban mondva azzal,
hogyan lehet az embereket vásárlásra bírni. Az olyanokat főleg, akik
vasárnap is szoktak vásárolni.
– Nem hinném...
– Hogy te mit hiszel vagy nem hiszel, azt felesleges ezredszer is
kifejtened, elég csak körülnézni a Francia Házban. A hely
nyilvánvalóan fuldoklik, és ez neked köszönhető. És ne mondd, hogy
nincs így, mert ez mindenki számára nyilvánvaló.
Néhány fej feléjük fordult. Gina rádöbbent, hogy kicsit

107
hangosabban beszél a kelleténél. De nem érdekelte – tudta, hogy
igaza van, hogy Matthew nem hozza ki a maximumot a központból, és
valakinek ezt ki kell végre mondania. Biztos volt benne, hogy Rainey
néni is így tenne, ha még élne.
Úgy tűnt, Matthew-ról leperegnek Gina szenvedélyes szavai.
– Senki sem szeretne vasárnap dolgozni. Ha garantálni tudnád a
biztos üzletkötést, esetleg átgondolják a dolgot. Átgondolják. Ennyi.
Kétlem, hogy végül bárki is bejönne.
Ennél szenvtelenebb hangon nem is mondhatta volna. Látszott rajta,
egy pillanatra sem fogja megerőltetni magát, hogy legalább
megfontolja a hallottakat. Gina tudta, még drasztikusabban kell
fellépnie, hogy sikert érjen el. Megragadta Matthew csuklóját, jó
erősen megszorította, és mereven a szemébe nézve folytatta: –
Mostantól kezdve szilveszterig vállalom az összes vasárnapot, csak
hogy bebizonyítsam az igazamat.
– Tényleg? Nagyon eltökélt vagy – állta Gina tekintetét Matthew,
és viszonozta a határozott pillantást, amitől a lány úgy érezte, mintha
egy antik tárgy lenne, amiről Matthew megpróbálja eldönteni,
eredeti-e vagy hamisítvány. Őszintén remélte, hogy ő az előbbi.
Kicsit később Matthew tekintete megenyhült, és ebből Gina érezte:
megnyerte a csatát.
– Egyedül leszel odabent. A központ nem tud adni semmit a
vasárnapi ügyeletért, pláne így, hogy nem egy összehívott gyűlés
keretében beszéltük meg az ötletet, ahogy ezt általában szoktuk,
hanem csak ketten.
– Nem érdekel, ingyen is megcsinálom – legyintett Gina olyan
szenvedélyesen, hogy majdnem leverte a poharát az asztalról, de az
utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Ettől egy kicsit megzavarodva
nagy levegőt vett, és folytatta. – De szükségem lesz még egy valakire
odabent – mondta csendesen. Ha a számításai bejönnek, és vasárnap
jól fog menni az üzlet, akkor hamar zűrzavar alakulhat ki, ha csak
egyedül dolgozik. – Ne nevess.
Matthew őszinte meglepődéssel a tekintetében nézett rá.

108
 – Nevettem volna?
– Nem, de elég jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, belül most
kinevetsz. És hogy valahol mélyen tudod, hogy igazam van a
vasárnappal kapcsolatban. – Kortyolt egyet a vizespoharából, és
őszintén sajnálta, hogy elfogyott már a bor. Önbizalomra lett volna
szüksége, és azt a borból a legkönnyebb meríteni. Vajon felesleges
szélmalomharcot vív a Francia Házért? Matthew most már nyíltan
mosolygott rajta, és ezt annyira megalázónak érezte, hogy
legszívesebben megfojtotta volna a férfit. Mélyeket lélegzett, hogy
egy kicsit megnyugodjon.
Matthew megitta az utolsó korty bort is.
– Rendben van. Adjunk neki egy esélyt, de csak karácsonyig. A két
ünnep között úgyis pihen mindenki. Ha kiderül, hogy az ötlet beválik
– hallatszott a hangján, hogy ezt erősen kétli –, akkor januárban újra
kinyitunk majd vasárnaponként.
Gina megkönnyebbülten felsóhajtott. Minden porcikájában érezte,
hogy igaza van. Lehet, hogy a csatának még nincs vége, de az elsőt
megnyerte – jobban mondva a másodikat, hiszen nemrég Matthew
beleegyezett a karácsonyi vásárba is. Teljesen felvillanyozta a siker
érzése.
– Tökéletes. Majd megkérem Sallyt, hogy segítsen vasárnaponként,
bár nem lesz egyszerű, hiszen ott vannak az ikrek, meg minden.
– Szerintem se lesz egyszerű, de nem emiatt – mondta Matthew. –
Kérsz még valamit inni?
Gina megrázta a fejét.
– Nem, köszönöm. Szerintem lassan mennem is kell. – Bár
nyilvánvaló, hogy nem randiztak, és nem is tetszett neki Matthew, sőt
eszébe sem jutott, hogy úgy gondoljon rá, valahogy mégsem esett jól
a gondolat, hogy hamarosan el fognak válni. Mégis a táskájáért nyúlt,
és felállt.
Matthew is felállt.
– Esetleg nem maradnál ebédre? Szeretnék egy kicsit mesélni arról
a nőről, aki megvette az üvegeket. Azt hiszem, rájöttem, kicsoda.

109
 Gina szeme azonnal felcsillant.
– Pletykálkodni szeretnél? Hát persze hogy maradok! De külön
fizetünk, ugye?
– Ha szeretnéd!
Mikor letették eléjük a sült húst és a gyömbéres süteményt, Gina
rákérdezett:
– Szóval ki ez a titokzatos üvegcsenő?
Matthew elmosolyodott a szójátékon.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy üzletet akar nyitni a városban.
Ennek hallatán Gina mosolya mintha az arcára fagyott volna.
– Csak nem régiségüzletet?
Matthew megrázta a fejét.
– Nem. Azt a fajtát, ahol mérhetetlenül drága apróságokat árulnak,
hogy velük „otthonosabbá varázsolhasd a lakásod". Tudod, a
szokásos mütyürök: illatos gyertyák ötvenért, nyilvánvalóan nem
valódi zebrabőr lámpaernyők, műszőrme terítők, aminek például én
személy szerint semmi értelmét sem látom.
– Nem terítő, ágytakaró.
– Akkor miért nem ez a neve? – kérdezte Matthew.
– Ezt most úgy mondod, mintha a nő legalábbis erotikus
játékszereket árulna majd. Miért haragszol rá ennyire? – Gina tényleg
nem értette. Ő kifejezetten megkönnyebbült, hogy nem egy újabb
konkurens bolt fog nyílni.
– A helyiség, amit bérelni fog, régebben egy nagyszerű, idősebb
műkereskedőé volt. De a nő magasabb bérleti díjat kínált, és az
utcára tette az illetőt.
Gina beharapta az ajkát, és megállta, hogy kimondja: legalább
eggyel kevesebb vetélytárs lesz az utcában. Látszott, hogy Matthew-t
tényleg bántja az eset. Bár véleménye szerint így is túl sok
versenytárssal kell nap mint nap szembenézniük, el kellett ismernie,
hogy a férfi felháborodása egészen meghatotta.

110
 – Sajnálom, hogy ez történt a barátoddal. Miért nem ajánlasz fel
neki egy helyet a központban?
Szokás szerint Matthew arcáról lehetetlen volt leolvasni, mit érez,
de Gina szerint leginkább bánat tűkröződött rajta.
– Megtenném, de jelenleg nincs szabad hely a központban.
Ginát azonnal elöntötte a bűntudat.
– Ha nem adtad volna nekünk Rainey néni helyét, akkor most lenne
szabad helyed a számára.
– De nektek kellett adnom. És ha választanom kellett volna, Rainey
nénihez lettem volna hűséges. És a rokonaihoz.
Gina gyorsan az ölébe ejtette a kezét, mert erős késztetést érzett,
hogy megfogja velük Matthew-ét.
– Meg vagyok hatva. Komolyan. Biztos nem volt könnyű számodra,
amikor Sallyvel és az ikrekkel először bukkantunk fel a Francia
Házban.
Matthew szája sarka gyanúsan felfelé görbült. Sokkal
nyugodtabbnak tűnt – olyan volt, mint aki végre meglazíthatja a
nyakkendőjét egy igazán bonyolult tárgyalás után. A tekintetéből
szinte teljesen eltűnt a feszültség.
– Mi tagadás, be kell vallanom, hogy váratlanul ért a dolog. Pedig
ismertem a nénikéteket, tudtam, mennyire szereti a különös
embereket, és mégis.
– Bárcsak én is jobban ismerhettem volna őt! Biztosan még jobban
megszeretem.
– Csodálatos ember volt, és le merném fogadni, előre tudta, hogy
két őrült nőszemély milyen jót tesz majd a helynek, és nekem is. –
Valahol mélyen mosoly csillant a szemében, miközben Ginát nézte,
aki nem tehetett mást: visszamosolygott.
– Tartozunk neki, pláne hogy már egy kis sikerrel is
büszkélkedhetünk.
– Hát bizony, nem is akármilyen sikerrel!

111
 – Köszönöm. De közös az érdem. – Gina elhallgatott. – Tudom,
hogy régebben azt mondtad, leginkább a gyakorlatban lehet
megtanulni ezt a szakmát, de nincsen véletlenül olyan könyv, amit
hasznos lenne elolvasni? Úgy szeretnék minél előbb minél nagyobb
tudásra szert tenni!
Matthew felnevetett.
– Ha ennyire érdekel, tudok ajánlani néhányat, sőt szívesen
kölcsönadom őket. Majd segítek levinni az autóba, amikor mész haza.
– Nagyon kedves tőled, köszönöm.
Folytatták az evést, és közben Gina egyre erősebben érezte,
mennyire kedveli Matthew társaságát. A férfi nem akart mindenáron
elbűvölő és szórakoztató lenni, ami igen megnyugtató volt Gina
számára. Most valahogy azt is könnyebben megállapította magában,
hogy Matthew milyen jóképű.
Oscar még mindig mozdulatlanul pihent a kandalló előtti
szőnyegen. A társaság is befejezte az evést, és továbbment – a fogadó
lassan elcsendesedett. Gina nem tudott elnyomni egy ásítást.
– Bocsánat. Fogalmam sincs, miért ásítozom.
Matthew elmosolyodott.
– Kérem a számlát.
– Nem. Külön fizetünk, emlékszel? Kollégák vagyunk.
– Én hívtalak meg, hogy tarts velem. Hagynod kell, hogy én is
fizessek.
– Matthew... – kezdte lágy hangon Gina. – Igazán kellemetlen, hogy
tőlem kell megtudnod, de egy kicsit változott a világ, mióta Viktória
királynő meghalt. A nőket többé-kevésbé a férfiakkal egyenjogúként
kezelik. Szavazhatnak is, meg minden.
– Nem mondod. De mióta?
Gina elmosolyodott.
– Valld be őszintén: ha egyike lennék a hímnemű
műkereskedőidnek, akivel a te javaslatodra leugrottatok bekapni egy

112
falatot, akkor sem hagynád, hogy ő fizessen?
– Dehogynem, de az más. Te nő vagy.
– Köszönöm, hogy észrevetted, de elsősorban kollégák vagyunk.
Teljesen rendben van, ha külön fizetünk.
Matthew kérdőn felvonta a szemöldökét, és már épp folytatni
akarta, amikor Oscar hirtelen felpattant, és odaállt mellé.
– Oscar is egyetért velem. Ideje, hogy abbahagyd az ellenkezést, és
elinduljunk hazafelé – csapott le az alkalomra Gina. Átnyújtott
Matthew-nak egy papírpénzt, ami fedezte a fogyasztását.
Matthew rosszalló tekintettel kivette a kezéből, és a pulthoz sétált.
Miután a pultos Szevasz, Matthew, várunk vissza mihamarabb
szavakkal elköszönt tőle, Gina és Matthew barátságos hallgatásba
burkolódzva sétált ki a fogadóból.
– Nem esik bajod idekint, míg lehozom neked a könyveket? –
kérdezte Matthew, amikor megérkeztek Gina kocsijához. – Miket
beszélek, meg tudod te védeni magad, ha egyszer szavazni is
szavazhatsz már!
Gina nevetve nézte, míg eltűnik a házban, nyomában a komótosan
ballagó Oscarral.

113
 Tizenegyedik fejezet

Gina a vasárnapokat jobbára az iratainak rendezésével töltötte, és

azon tűnődött, mivel tudná bővíteni az ügyfélkörét. Hétfőn hatalmas
lelkierőről tett tanúbizonyságot, mert ellenállt a Matthew-tól kapott
könyvek csábító szirénhangjának, és megpróbált a munkájára
koncentrálni – ha máskor nem, legalább délelőtt –, hátha sikerül
néhány ügyfelet szereznie valahogy. Boldogsággal töltötte el, hogy
ingyen pátyolgathatja a Francia Ház marketingjét, de a számláit ezzel
nem tudná kifizetni.
Reggeli közben bekapcsolta a laptopját, és két falat közt meglepve,
de örömmel látta, hogy az egyik jótékonysági alapítvány – nem
mellesleg az egyik fizető ügyfele – megkereste őt e-mailben, így hát
azonnal válaszolt nekik, egy személyes találkozót javasolva.
Ezután engedélyezett magának néhány perc barangolást az eBayen,
illatszeres üvegcsék után kutatott, s csak aztán indult el a húgáékhoz.
Sally remek érzékkel pontosan akkor hívta őt tegnap, amikor
elköszönt Matthew-tól az ünneplés után, és Gina most éppen arról
győzködte húgát, hogy teljesen felesleges kiválasztani, mit vegyen
majd fel az esküvőre.
– Értem. Szóval nem történt köztetek semmi? – ennyit kérdezett
csak, miután Gina befejezte a briliáns üzletkötéséről szóló történetet,
amihez hozzátette, hogy mellesleg a nő itt készül üzletet nyitni a
városban. – Matthew pedig szerintem túlreagálja a dolgot ezzel a
megvető hozzáállással, pedig szerintem számunkra még hasznos is
lehet. Készítettem egy nagyon vagány lámpát a newarki vásáron vett
csillárdarabokból, és az az érzésem, a nő üzlete tökéletes hely lenne
az eladásra.
– Azt hittem, karácsonyi díszeket csinálsz majd belőlük a
rendezvényünkre – mondta Gina, és hirtelen elöntötte az ingerültség.
Sallyre megint rájött az antik dolgokkal szemben érzett vonakodás?
– Úgy is van, és csináltam is párat, de néhány darab túlságosan
nagy hozzá. Nem tudtam őket felhasználni a díszekhez, de nem
akartam kidobni sem. Kísérleteztem egy kicsit a forrasztópákával –

114
nem egyszerű dolog egy ilyen pici házban két kisgyerek mellett –, és
az a helyzet, hogy irtó jó dolgokat sikerült alkotni, többek között
lámpákat is. Ha bekapcsolod, teleszórják a szobát a szivárvány
minden színével.
– Azt a mindenit, ezek gyönyörűek! – kiáltott fel elragadtatásában
most már Gina is. – Annyira ügyes vagy! Mondjuk ezeket nem
tudnánk régiségként eladni, nem igaz?
Sally is gyönyörködött a lámpákban. Hármat készített, mindegyik
különbözött.
– Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mihez kezdjek velük most,
hogy készen vannak. Mármint az a bolt még nem nyitott ki, ugye?
Gina az asztalra támaszkodva csodálta a lámpákat, amelyek
elfoglalták az egész munkalapot.
– Találunk nekik helyet. Tényleg lenyűgözőek, Sal.
– És szerinted mennyit kérjek értük?
Gina beharapta az ajkát.
– Hát attól tartok, ha beadod egy boltba, elég nagy haszonkulcsot
tesznek rá, nem kizárt, hogy ötven százalékot. Szóval először azt
találjuk ki, mennyit adnának érte az emberek, és aztán számoljunk
visszafelé. Vagy vigyük be a Libertyfsbe, és meglátjuk, nekik például
tetszik-e.
– A gond majd az lesz, ha kiderül, hogy tetszik, és még több
lámpára lesz szükségük. Alig néhány darabom maradt a készletből,
csak egy-két kisebb lámpára elég. – Csavart egyet az egyik lámpán. –
Még a végén kiderül, hogy forrasztópákával a kezemben születtem.
– Véredben van a forrasztás. De biztos vagy benne, hogy ezentúl
lámpák készítésével akarsz foglalkozni? Ha igen, biztosan fogunk
tudni még hozzávalókat szerezni. Sőt, vehetsz akár újakat is.
– Őszintén szólva a legjobb az egészben az, hogy létrehozol
valamit az előtted heverő darabkákból. Ezt élvezem a leginkább.
Nem hiszem, hogy képes lennék megrendelésre dolgozni. – Kicsit
habozott, de aztán folytatta. – Ugyanakkor be kell látnom, hogy

115
valószínűleg szép pénzt hozna, amire nem szívesen mondanék nemet.
– Az üvegcsés nő adott névjegykártyát. Felhívjam, és kiderítsem,
mennyire lenne nyitott a lámpákra?
– Lehet, hogy kicsit várnunk kéne, míg többet megtudunk róla.
Biztosnak kell lennünk abban, hogy tényleg megnyitja a boltját. Nos,
úgy hallom, megjött Alaric a lányokkal. A békeidőnek hivatalosan is
vége.
A következő nap, egy igen eredményesnek mondható alapítványi
gyűlés után, Gina hazafelé tartva a hosszabbik utat választotta, hogy
elmehessen a Francia Ház mellett. Hogy miért érzett ilyen erős
kötődést a házhoz, nem tudta pontosan megmondani – lehet, hogy
mindig is a vérében szunnyadt a régiségek iránti vonzalom? Néhány
napja a Régiségek kézikönyvét olvassa, amiből Matthew véleménye
szerint igen hamar elég sok tudást felszívhat az ember. Hirtelen
elfogta a kíváncsiság, hogy a műkereskedők közül hozott-e valaki új
árut a központba, ki van éppen ügyeletben, adott-e el valaki valamit,
és vajon hányan vásárolnak épp odabent. Arról győzködte magát,
hogy érdeklődésének középpontjában a közösségi élet áll, és
kíváncsiságának semmi köze a ház tulajdonosához.
Nem messze a Francia Háztól parkolt le, mert feltételezte, hogy az
ügyeletes műkereskedők elfoglalták a ház előtti helyeket, majd
elindult az épület felé. Útközben észrevette, hogy az egyik üzletet
éppen felújítják. Ez lehetett az, amelyikről Matthew mesélt –
amelyiknek a bérlője most már Carmella Romera, az illatszeres
üvegcsék új tulajdonosa. Észrevette, hogy a kirakatot fedő papírok
közül az egyiken egy tenyérnyi lyuk hívogatóan szemez vele, így
engedett a kíváncsiságának, és az üveghez sétált. Nem tudott
ellenállni a kísértésnek, és bekukucskált rajta. Előbb-utóbb úgyis meg
fogja tudni, hogyan akarja Carmella berendezni az üzletet.
Éppen egy kicsit arrébb lépett, hogy még többet lásson a
helyiségből, amikor valaki a lyuk elé lépett. Az alak a megszólalásig
hasonlított Eganhez, ahhoz a gátlástalan, hűtlen, csaló exbarátjához.
De az nem lehet. A szíve őrült tempóban kezdett dobogni. Próbálta
kivenni, vajon tényleg jól látja-e, és őszintén remélte, hogy nincs
igaza, és csak beleképzelte valakibe a férfi alakját. De nem. Ez

116
egyértelműen Egan volt. És abban a pillanatban, hogy erre rájött, a
férfi felpillantott, és meglátta őt.
Gina akaratlanul is futni kezdett. Amilyen gyorsan csak tudott,
átvágott az utcán, és szaporán lépkedett a Francia Ház felé, közben
azért imádkozott, Egan észre ne vegye az utcán hömpölygő emberek
között. Felszaladt a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, berobbant az
ajtón, résnyire húzta be maga mögött, és kikukucskált az utcára.
Rádöbbent, hogy Egan nem követte, és valószínűleg észre sem vette
őt. Mégis el kellett telnie néhány percnek, míg sikerült kicsit
megnyugodnia.
– Jó napot! Ezt nem aprózta el, siet valahová?
Egy középkorú férfi köszönt rá jókedvűen, egyik azon kereskedők
közül, akikkel még nem találkozott. Őszülő haja volt, ódivatú öltönyt
viselt, ami valahogy mégis jól állt neki. Kiejtése alapján a felsőbb
osztályhoz tartozott, és barátságos mosollyal nézett Ginára.
– Jó napot – viszonozta Gina a köszönést, kissé még levegő után
kapkodva. Azon pörgött az agya, mivel magyarázza ki a nagy
rohanást.
– Maga biztosan Gina – folytatta a férfi. – Már sokat hallottam
magáról.
Gina vett még pár mély levegőt, majd mosolyogva felelt.
– Ez nem hangzik túl jól.
A férfi felnevetett.
– Pedig annak szántam, higgye el. Rainey unokahúgai pedig a
Francia Ház családjához tartoznak.
Az iménti pánikszerű menekülés után Ginának ez különösképp
jólesett. Lerogyott egy meglepően kényelmes antik székre. Most, hogy
sikeresen megszökött Egan elől, eszébe jutott, eredetileg azért indult
a központba, hogy megnézze, van-e új tárgy, illetve hogy találkozzon
azokkal a kereskedőkkel, akikkel eddig még elkerülték egymást.
Remek alkalomnak mutatkozott tehát megismerni ezt a kedves és
elegáns úriembert.

117
 – Ez nagyon kedves öntől!
– Egyébiránt Bill Morrisonnak hívnak – nyújtotta felé a kezét a
férfi. – Még nem volt szerencsénk találkozni. Nem túl gyakran járok
erre, mert több másik üzletházban is van tárolóm, és szeretem
mindegyiken rajta tartani a szemem. – Kacsintott. – Biztos nem
egyszerű mindannyiunkkal megismerkednie.
Gina bólintott.
– Valóban. Pedig kellene. – Összevonta a szemöldökét. –
Időpontot kéne egyeztetnem mindenkivel, hogy bemutatkozhassam.
Miért is nem jutott ez eddig eszembe?
Bill határozottan megrázta a fejét.
– Még senki nem csinált ilyet. Senki nem is várja el magától.
Gina már épp belekezdett volna leendő tervei ecsetelésébe, amikor
beléhasított, talán korai lenne most bejelenteni, hogy fel akarja rázni
mély álmából az egész üzletházat. Így hát csak elmosolyodott, és
vállat vont.
– Mindenesetre nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta Bill. –
Pár napja egy aukción voltam, és elhoztam egy doboznyi dolgot. A
legtöbbje értéktelen, de van köztük néhány, aminek Rainey nem állt
volna ellent. – Elmosolyodott, és Gina felé nyújtotta a kezét. – Egy
tízesért a magáé. De ha nem szeretné, nincs harag.
Gina elfogadta a felé nyújtott kezet, és megkötötték az üzletet, bár
fogalma sem volt, mi lehet a dobozban. Úgy érezte, udvariatlanság
lenne visszautasítani egy ilyen kedves gesztust. Különben is, a férfi
messze többet tudott a szakmáról, mint ő.
– Ez nagyon kedves öntől. – Kinyitotta a táskáját, előbányászta a
pénztárcáját, s végül talált benne egy tízest.
– Rainey-vel elég gyakran vásároltunk egymásnak – mondta Bill. –
Elvégre képtelenség az összes aukcióra eljutni.
Gina bánatosan nézett rá.
– Attól tartok, eltart még egy darabig, amíg a húgommal készek
leszünk arra, hogy aukción vásároljunk. Egyelőre sokszor még az is

118
gondot okoz, hogy az itteni készletet mivel töltsük fel.
– Értem – bólintott Bill. – De úgy hallottam, az eladással nincs
gondja. És ha engem kérdez, az sokkal fontosabb.
Mit mondhatott neki Matthew? Lehet, hogy a régieknek szokása
kibeszélni az újonnan érkezőket?
– Szerencsém volt. De most, hogy az összes üvegcsét eladtam,
kicsit megcsappant a készletünk, úgyhogy jobbkor nem is jöhetett
volna a kedves segítsége. – Az üvegcsékről újra eszébe jutott Egan
képe, ahogy az üzlethelyiségben álldogál, de megpróbálta gyorsan
kiverni a fejéből őt. Életének az a korszaka már lezárult.
– Ami azt illeti, Bill...
– Igen, kedvesem? Tudok valamiben segíteni?
– Szeretnék rendezni egy karácsonyi vásárt, hogy becsalogassuk
azokat is a központba, akiknek egyébként talán sosem jutna eszükbe
benézni ide...
Kicsivel később, miután átvizsgálta, mi mindent rejt az imént
kapott doboz, Gina elindult, hogy megnézze, vajon Matthew az
épületben tartózkodik-e. Lehet, hogy megérkezett, csak Gina nem
vette észre. A segítségére lett volna szükség az új tárgyak
felárazásában, és azt is szerette volna mielőbb elmondani, hogy Bill
Morrison határozottan örült a karácsonyi vásár ötletének. Ezenkívül
egyvalamit még szívesen megbeszélt volna vele, és a doboz átnézése
ehhez remek lehetőséget kínált. Mostanra már találkozott a legtöbb
kereskedővel, de azok alapján, amiket Bill Morrison mesélt, kétség
sem fér hozzá, hogy kivétel nélkül mindenki örülne annak, ha kicsit
felpörögne az élet az egykor virágzó Francia Házban. Bill túlságosan
jól nevelt volt ahhoz, hogy kimondja kereken: mindenki azt gondolja,
hogy Matthew nem szívvel-lélekkel teszi a dolgát, csak rendkívül
szorgalmas, de mivel ez így nem hangzott el közöttük, Gina sem
kérdezhetett rá, hogy mindezt miből gondolja.
Miközben felfelé sétált a lépcsőn, kezében a doboznyi új áruval,
elgondolkozott: miként lehetséges, hogy Bill, akinek érezhetően
jobban megéri más üzletekben árulni, ragaszkodik ahhoz, hogy itt is

119
legyen tárolója? Úgy tűnt, az összes műkereskedő szokatlanul hűséges
a házhoz, de mi lehet ennek az oka? És vajon a házhoz hűségesek,
vagy Matthew-hoz? Vagy esetleg Matthew apjának az emlékéhez?
Minél többször beszélt az itteniekkel, annál jobban látta, milyen nagy
elvárásnak kell Matthew-nak megfelelnie.
Bekopogtatott az iroda ajtaján, és amikor igenlő választ hallott,
belépett.
– Sziasztok! – köszönt Gina mosolyogva, és megvakargatta Oscar
hátát, aki jöttére felpattant, hogy köszöntse. – Bill Morrison volt
olyan kedves, és vett nekünk egy doboznyi régiséget az egyik aukción.
Azért jöttem, mert nagyon jó lenne, ha segítenél átválogatni, és
felárazni azt, amit érdemes közülük. És lenne egy új ötletem is, amit
közben szívesen átbeszélnék veled.
Matthew letette a tollát. Úgy tűnt, megint a számláiba temetkezett.
– Mi sem természetesebb. Ki vele! – mondta hatalmas asztala
mögül.
Gina egyre biztosabb volt abban, hogy Matthew előző életében
iskolaigazgató lehetett. Nem tudott ellenállni a csipkelődés
csábításának, muszáj volt kizökkentenie Matthew-t ebből az iskolás
modorból. A férfi közelében mindig belebújt a kisördög, hogy
felébressze benne a szunnyadó oroszlánt.
– Miért tartod az asztalodon ezt a rettenetes kínai porcelánkutyát?
Annyira borzalmas!
– Ezért jöttél? Hogy sértegesd az asztalom egyetlen díszét?
– Dehogyis! Egyszerűen csak megdöbbentően fura itt látni. Már
akkor kiszúrtam, mikor először jártam az irodádban, de még nem
ismertelek annyira, hogy el is mondjam a véleményemet. Most
viszont még borzalmasabbnak tűnik. Minden más illik a szoba
hangulatához. Kivéve ezt a förmedvényt.
– Én nagyon szeretem – mondta Matthew, hogy pontot tegyen a
kérdés végére. – Most, hogy túl vagyunk a lelkizésen, mi lenne, ha
megmutatnád a dobozt, vagy elmondanád az ötletedet? Egyébiránt
lenne más dolgom is.

120
 Gina hosszan kifújta a levegőt. Még sosem találkozott ilyen
emberrel, akin ennyire nehéz kiigazodni.
– A karácsonyi rendezvényt nem kell bemutatnom, igaz?
Matthew nagyot sóhajtott.
– Sajnos nem, pedig örömmel venném, ha nem kéne tudomást
vennem róla.
Gina nem törődött a megjegyzéssel.
– Nos, szerintem jó lenne, ha rendszeresen lennének rendezvények.
Egész évben.
– Egy életre szóló ötlet? Ne csak karácsonykor legyen?
Gina nem vett tudomást arról, hogy Matthew viccelődni próbált.
Túl száraznak tartotta a humorát.
– Igen. Arra gondoltam: miért ne tarthatnánk ismerkedős
eseményeket?
– Ismerkedős?
– Igen. A műkereskedők és a vásárlók megismerkedhetnének –
Gina türelme kezdett elfogyni. – Nem társkeresésre gondoltam,
nyilvánvalóan. Szerintem csinálhatnánk egy kisebb nyomtatványt, és
szétszórhatnánk a városban. „Íróasztala egyetlen éke, a ronda
porcelánkutya vajon értékes is? Hozza be, és együtt kiderítjük!", vagy
valami ilyesmi.
– Teljesen értéktelen. Egyszerűen csak szeretem.
– Nagyszerű. Ez esetben a műkereskedő azt mondaná: „Rendkívül
szemrevaló darab, de az igazi értéke abban rejlik, amit önnek jelent."
Mintha egy pillanatra az érdeklődés halvány szikrája villant volna
fel Matthew tekintetében, de olyan hamar kihunyt, hogy Gina azt hitte,
csak képzelte.
– És ennek mi lenne az értelme? – kérdezte Matthew. – Tegyük fel,
hogy valaki nem porcelánkutyát hoz be, hanem egy eredeti és értékes
állóórát.
Gina remélte, hogy a felhozott példa azt jelenti, olvad már a jég,

121
így óvatosan fogalmazott.
– Attól függ, de a műkereskedő mondhatja, hogy „Örömmel
ajánlanék érte egy százast", vagy „Véleményem szerint a legjobban
úgy jár, ha beadja egy aukciósházba...", itt javasolhat is egyet, „...és
majd ott kiderül, mit tud hozni a konyhára" – Gina előredőlt és az
asztalra támaszkodott, készen arra, hogy ha kell, gyilkoljon is az ötlet
kedvéért. – A lényeg nem az eladás és a vétel, nem erre megy ki a
játék. Egyszerűen azt kell elérnünk, hogy az emberek szívesen
jöjjenek be ide, és érezzék jól magukat.
– Ez nem egy játszóház.
Gina bólogatott, élethűen utánozva a porcelánkutya fejének
mozgását.
– Ezt most nem mondod komolyan. Lefogadtam volna, hogy
naponta jönnek az emberek, és számon kérik rajtad az óriáskereket.
– Nincs szükség a csípős megjegyzésekre.
– Sajnálom. Ragadós. – Gina Matthew-ra nézett. Olyan nagyon
szeretett volna segíteni, és tudta, hogy az ötlet jó. Miért ilyen
kényelmes Matthew, miért olyan nehéz kizökkenteni rendezett kis
világából?
Matthew megrázta a fejét.
– Értem, hogy mi ezzel a célod, de az ismerkedés ötlete nagyon
távol áll attól, amit mi itt csinálunk. Elvégre ez egy aukciósház.
– Ez nem lehet kizáró ok! – kiáltotta csalódottan Gina. – Végre
sikerülne az embereket becsábítanunk a Francia Házba. Márpedig
egy régiségüzlettől az emberek általában idegenkednek. Rengetegen
vannak, akik inkább szép és új üzletekbe mennek vásárolni. Azt pedig
most hallom először, hogy ez aukciósház lenne, de ha megnyugtat, jó,
hívjunk el egy igazi becsüst is az eseményre. És megszervezzük, hogy
legyen némi harapnivaló, aprósütemény, akármi. – Gina eldöntötte,
hogy nem adja fel.
– Fogalmam sincs, mennyibe kerülne, de, mondjuk, ismerek egy jó
kis aukciósházat. Anthea Threadgold lehet, hogy eljönne. – Végre!
Matthew felnyitott egy kis dobozt az íróasztalán, és kivett belőle egy

122
névjegykártyát. – Tessék.
Gina elvette, de megállta, hogy újra megemlítse a harapnivalókat.
Elvégre Matthew végre mutatott valami kis hajlandóságot, és nem
mondott kereken nemet. Léptek egyet előre.
– Tehát tarthatunk egy ismerkedési estet?
Matthew vállat vont.
– Vagy elérjük, hogy többen jöjjenek be körülnézni, vagy az összes
műkereskedőnk felmond.
– Szerintem eszük ágában sem lesz, hiszen értük tesszük az egészet.
– Matthew-t győzködni olyan volt, mintha az ember Stonehenge egyik
hatalmas kövét próbálta volna egyedül egy picit arrébb tolni. – A
karácsonyi esttel kapcsolatban is lenne egy új ötletem...
– Szerezzek be fenyőfát, és állítsunk egy hatalmas karosszéket a
kandalló mellé, hogy Télapónak legyen hova leülnie?
Gina válaszra sem méltatta a megjegyzést.
– Kiválaszthatnánk pár tárgyat, amik nincsenek túl szem előtt, és a
gyerekeknek meg kell keresniük őket. Mintha kincskereső játék
lenne...
– Nem. Határozottan nem. Katasztrófa lenne. Nem hagyom, hogy
gyerekek rohangáljanak fel-alá egy kakukkos órát keresve.
Annyira hajthatatlannak tűnt, hogy Gina úgy érezte, jobb lenne most
már áttérni a doboz tartalmára. A PR-szakmában a megérzés sokat
számított: érezni kellett, mikor szabad még ütni a vasat, és azt is,
hogy mikor kell visszavonulót fújni. Majd újra felveti az ötletet,
amint Matthew egy kicsit nyugodtabb – két héttel azután, hogy a pokol
végre befagyott. Felállt, és az asztalra tette a dobozt.
– Nézzük, mit vettem tíz fontért! Csak vacakok vannak benne, vagy
találunk valamit, ami pénzt is hozhat a házhoz?
Matthew kihajtotta a doboz tetejét.
– Ha Bill úgy gondolta, érdemes megvenni, akkor biztosan az is.
Rainey-vel gyakran vásároltak egymásnak. Bill szívén viselte a
nénikéd sorsát, és úgy látszik, ezt is megörökölted.

123
 – Az öröklésről jut eszembe, említetted az ügyvédnek, hogy sikeres
üzletet kötöttünk, és odaadhatja a jutalompénzt?
– Igen, említettem – mondta Matthew, és szemmel láthatóan
elégedett volt magával. De a mosoly hamar leolvadt az arcáról. – De
kikalkuláltuk, mennyi is lesz a jutalompénz: sajnos nem túl sok.
– Mennyi?
– Kétszázötven fejenként.
Gina elfogadta. Tényleg nem valami hatalmas összeg, de a
semminél több.
– Meglátjuk, mennyi pénzt sikerül kihoznunk ebből a nagy doboz
értékes vacakból, és akkor nem is állunk majd rosszul.
Matthew felnevetett.
– Nézzük, miből élünk! – A dobozba nyúlt, és előhúzott egy
újságpapírba csomagolt valamit. A rétegek alól egy kancsó került
elő. – Hm, ez elég szép. Megköszönhetjük Billnek... – Matthew-n
látszott, hogy a viharfelhők elvonultak a feje fölül.
– De nincs köztük egy illatszeres üvegcse sem – mondta, mikor
kiürült a doboz.
– Valóban. De Carmella Romera, az a nő, aki megvette őket, már
elkezdte berendezni a boltját. Mikor jöttem, láttam, és egy kicsit be is
kukucskáltam a kirakatüvegen. – Eltűnődött, megemlítse-e a volt
barátját, de végül úgy döntött, hogy felesleges lenne. A magánélete
nem tartozik Matthew-ra. Ugyanakkor nem tudta kiverni a fejéből a
kérdést, hogy Egan mit keresett ott.
– Hát reméljük, sikerül neki jól menő boltot nyitnia ebben a nem
könnyű gazdasági helyzetben – mondta Matthew ridegen.
– Még szerencse, hogy a Francia Ház él és virul – mondta Gina
élénken. – Nem a semmiről kell kezdenünk. – Elhallgatott. – Akkor
minden készen áll arra, hogy vasárnap is kinyissunk?
Matthew sóhajtott, de az iménti ridegség már eltűnt a tekintetéből.
– Ha ragaszkodsz hozzá! De keresd meg Jennyt, és tanuld meg, melyik
kulcs mit nyit, és hogy mi a riasztó kódja.

124
 – Nem lesz gond. A riasztók jó barátaim. És felhívom a becsüs
barátodat is.

125
 Tizenkettedik fejezet

Gina vasárnap reggel a biztonság kedvéért magával vitte a

laptopját is, hátha Matthew-nak lesz igaza, és a kutyát sem érdekli
majd, hogy nyitva vannak. Így legalább semmiképp sem telik el
haszontalanul a nap, és tud dolgozni várakozás közben. Például
átnézheti újra a Francia Ház honlapját, és átgondolhatja, mit lenne
érdemes változtatni rajta. Először teljesen elképedt, amikor megtudta,
hogy a háznak saját honlapja van – a sötét középkorban ragadt
Matthew köztudottan tüzes vassal irtott mindent, ami újszerű.
Eltartott egy kis ideig, de végül sikerült kiválasztania a megfelelő
kulcsot a megfelelő zárba, kikapcsolta a riasztót, és letáborozott egy
központi helyen, hogy azonnal lássa, amint valaki megjelenik a
bejárati ajtóban.
Bekapcsolta a számítógépét, és miközben várta, hogy elinduljon,
elgondolkozott a tegnapi váratlan találkozáson. Nem mondta el
Sallynek, hogy látta Egant, és ő maga sem tudta pontosan, mit is
érezzen ezzel kapcsolatban. A találkozás nem kis megrázkódtatást
okozott neki, ez nem kérdés, de vajon tényleg ilyen sokat számított?
Már rég túltette magát a történteken, bár lezárni teljesen még nem
lehetett, hiszen a férfi sok pénzzel tartozott neki – de vajon mennyire
fogja felkavarni jelenléte az itt elkezdett új életét? És egyáltalán,
honnan ismerheti Carmellát? Nem kellett ahhoz nagy érzék, hogy
rájöjjön, ő lehet Egon legújabb, és nyilvánvalóan jól jövedelmező
kapcsolata, de vajon őt is át meri majd verni? Őszintén szólva
elképzelni sem tudta, hogy Egan ujjat merne húzni Carmellával – a nő
elevenen felfalná, ha megpróbálná.
Annak pedig egyáltalán nem örülne, ha állandóan Eganbe kellene
ütköznie, de aztán belegondolt, hogy azért elég nagy a város,
valószínű, hogy soha többé nem fogja őt itt látni. Próbálta kiverni a
fejéből azt, amikor Sallynek magyarázta, milyen nehéz is lett volna
elkerülni a találkozást Egannel Londonban. Különben is, a férfi
valószínűleg csak a hétvégére jött a városba.
Hirtelen zajt hallott, és felnézett a képernyőről. A hangok az
épületből jöttek. Elképzelhető, hogy valaki vette a fáradságot, és

126
korábban bejött, hogy ne csak egy legény legyen talpon a gáton, és
segíteni fog Ginának? Az órájára pillantott, és látta, hogy még csak
kilenc ötvenöt van. A központ hivatalosan tízkor nyit.
– Jó reggelt! – köszönt Matthew. Oscar mögötte ügetett, majd
megállt, és nagy sóhajtással a padlóra rogyott.
Gina megörült mindkettejüknek.
– Csak nem ti vagytok a felmentő sereg?
– Vigyázz, mit mondasz, vagy már itt sem vagyunk! Igazság szerint
nem kérdeztem meg mást, csak magamat. Amúgy nem is nagyon van
más dolgom.
Gina felpattant, és próbált nem túl vidáman mosolyogni. Ahhoz
képest, hogy Matthew mennyire mogorván fogadta az ötletet, most
látszott, kifejezetten örül, mert itt lehet.
– Csinálok neked egy kávét. És vettem croissant-t is. Gondoltam,
ha lesz valaki, aki erre áldozza majd a családi napot, az
mindenképpen jutalmat érdemel.
Miközben kitöltötte a kávét, a tejet, és tányérokat vett elő, azon
tűnődött, miért teszi ennyire boldoggá a tény, hogy Matthew-val fog
dolgozni egész nap. Az biztos, hogy nem a férfi pozitív kisugárzása
teszi. Valószínűleg arról van csak szó, hogy jó egy tapasztalt
műkereskedőt maga mellett tudni, ha esetleg majd bejön néhány
vásárló. Nem kell senkivel elhitetnie, hogy mindent tud a
régiségekről.
– Tiszta morzsa lesz majd minden a croissant-tól – mondta
Matthew, miközben átvette a tányért.
– Ezer szerencséd, Füles, hogy van porszívónk, és tudom, hogyan
kell használni – felelte Gina, fogta a saját tányérját, és mellé ült. –
Mellesleg szerintem Oscar is örömmel felporszívózza a morzsákat.
Matthew arra a székre huppant le, amelyikre Gina rendezkedett be
korábban, így most a laptop is a férfi előtt villogott. Ettől Gina kicsit
zavarba jött, de igyekezett nem mutatni.
– Ezek szerint a honlapunkat böngészed – mondta Matthew. –

127
Látod, jelen vagyunk az online világban, nem is akárhogy.
Gina teli szájjal bólintott.
– Ühüm.
– Jól gondolom, hogy mégsem vagy elégedett vele? – kérdezte
Matthew, és beleharapott a péksüteményébe.
– Elmondjam, hogy miért nem?
– Meg tudnám akadályozni?
– Te kérdezted. Szerintem tudnod kell – mondta Gina határozottan.
– Először is kissé elavult.
– Régiségekkel foglalkozunk. Ez teljesen a profilunkba vág.
– A műkereskedelem nem elavult szakma. Neked arra lenne
szükséged, hogy az emberek könnyedén átláthassák, mi minden van a
központban. És meggyőződésem, hogy hasznos lenne egy webshop
létrehozása.
– Nem. Legalábbis még nem. Ha tűzön-vízen keresztül akarsz
mindent átalakítani, kérlek, próbálj meg lépésenként haladni. – A
szeme azért mosolygott. Olyan ritkán lehetett mosolyt látni a
tekintetében, hogy Gina mindig megörült neki. Olyan érzés volt, mint
amikor hosszú, esős idő után végre kisüt a nap a felhők mögül: nincs
kibírhatatlan meleg tőle, de mindent beragyog.
– Rendben. De megkérhetem az egyik barátomat, hogy nézzen rá?
Neki ez a szakmája. Kezdetnek pedig szívesen lecserélem neked a
betűtípust, a mostani irtózatos...
– Az óangol betűtípus! Tökéletesen illik a régiségekhez!
– Rendkívül barátságtalan. Olyanra lenne szükséged, ami stílusba
illő, de modern. Ettől pedig egyszerűen az egész rémes.
– Azt akarod mondani, hogy a honlapunk rémes? – kérdezte
felháborodottan Matthew.
– Csak egy icipicit.
Ha Oscar csak egyszer is úgy nézett volna rá, mint most Matthew,
azonnal valami nagy és nehéz tárgyat kapott volna a kezébe

128
önvédelemből. A férfi arca sosem volt még ilyen ijesztő.
– Mégis mit gondolsz, mennyibe kerülne? – kérdezte végül, és
Gina rádöbbent, hogy az arckifejezés nem neki szólt, hanem a Francia
Ház anyagi helyzetének. A nap ismét kisütött a felhők közül.
Gina osztott-szorzott, majd kibökte:
– Szerintem nem ártana ötszázzal számolni, de megkérdezem a
barátnőmet, mit tudna kihozni belőle, mondjuk háromszázért.
Matthew felsóhajtott.
– Annál följebb nem is tudnánk menni.
Olyan fáradt hangon mondta ezt, amitől Gina végre rádöbbent:
eddig eszébe sem jutott, mekkora felelősség van Matthew vállán.
Sosem gondolt még bele, milyen lenne az ő helyében lenni. És nem
csak az anyagiak miatt, emberileg is kemény a feladat. A
műkereskedők egy része évtizedek óta itt árusít. Ha Matthew nem
végzi jól a dolgát, akkor ők – édesapja régi barátai – tönkremennek.
Azok alapján, amit egy-egy elszólásból meg tudott állapítani – és ő
maga is így látta –, a Francia Házban nem éppen rózsás a helyzet. Sőt
mi több: a visszaszámlálás elindult, és ki tudja, mennyi idő van még
hátra. De akkor miért ragaszkodik Matthew ennyire makacsul ahhoz,
hogy semmit ne változtassanak a működésben, miért nem fogadja el,
hogy az idő halad, és neki lépést kellene tartania vele? Nem volt
buta, sőt. Biztosan nyomós oka volt rá, miért ragaszkodik annyira a
múlthoz, de mégis Matthew a homokba dugta a fejét. Márpedig Gina
nem fogja hagyni, hogy tönkremenjenek. Személyes érdekei fűződnek
hozzá.
A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Valaki a bejárati
ajtónál állt, és készült épp benyitni.
– Remek! Jönnek a vevők, és tiszta morzsa itt minden.
Elszaladt a porszívóért, míg Matthew köszöntötte az érkezőket.
– Nézzenek körül nyugodtan, és ha bármi segítségre lenne
szükségük, mi itt leszünk.
Mikor végzett a takarítással, Gina átköltöztette a laptopját az

129
irodába. Majd Matthew figyel a vásárlókra, ha jönne valaki, ő pedig
azalatt nyugodtan tud dolgozni.
Nem sokkal később egyszerre kívánták meg a kávét, és
összetalálkoztak a konyhában. Kora délután volt, és eddig mindketten
meglepően elfoglaltak voltak, és – a távol levő műkereskedők
engedélyével – tekintélyes mennyiségű régiséget eladtak már. Még
Ginának is sikerült túladnia néhány dolgon Bill dobozából.
– Mázli, hogy ezek pont most költöztek ide, és eddig nem volt egy
bútoruk se... – mondta gyorsan Matthew, mielőtt Gina megszólalhatott
volna.
– Mázli, hogy nyitva találtak bennünket. Máskülönben mehettek
volna az IKEA-ba – vágta rá azonnal Gina. Aztán elmosolyodott.
Pár pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és boldogan
mosolyogtak egymásra. Valahol mélyen Ginában mocorogni kezdett
egy érzés, de megpróbálta eltemetni magában. Gyengéden újra
elfojtotta. Nincs értelme, hogy bármit is érezzen Matthew iránt –
bármit, a barátságon kívül. Ez a kellemes érzés, ami elöntötte, csak
véletlen volt. Nem fog többet előfordulni.
A nap végén, miután kitették a Zárva táblát, Gina még egyszer
végigporszívózott – örült neki, hogy végre olyat tehet, amihez
kétségkívül ért is. Matthew pedig szépen elkönyvelte a napot.
– Nincs kedved feljönni enni valamit? – kérdezte Ginát, amikor
mindketten végeztek. – Tudom, hogy kicsit még korai, de én éhen
halok.
– Nem kell meghívnod csak azért, mert éhes vagy – mondta Gina.
– Nem csak azért, úgy érzem, tartozom is ennyivel, bár sajton és
pirítóson kívül mással nem szolgálhatok. Be kell látnom, nagyon jó
ötlet vasárnap is kinyitni a boltot.
Gina boldogan felnevetett. Nagyon jólestek az elismerő szavak.
– Akkor jó.
Matthew lakása nagyjából olyan volt, mint amilyennek Gina
korábban elképzelte – sötét bútorok, bőrfotelek, antik

130
perzsaszőnyegek –, ami viszont meglepte, hogy mennyire világos a
szoba. Nem vakított a fény, de sehol nem volt komor, félhomályos
zug. Az ablakhoz lépett. Az egész várost lehetett látni felülről.
– Nagyon szép a kilátás – mondta.
– Nem túl maradi kegyednek? – kérdezte Matthew a tőle
megszokott száraz humorral a hangjában.
– Az igaz, hogy tele van ósdi cuccokkal, ahogy a húgom mondaná,
de szerintem kényelmes, és van hangulata.
– Köszönöm. Ülj csak le, és érezd magad otthon. Ott találsz
újságokat. Gyorsan megetetem Oscart, aztán összedobok valamit
vacsorára.
– Azt hittem, sajtot eszünk pirítóssal.
Matthew megrázta a fejét.
– Csak akad valami különlegesebb is – ezzel átnyújtott egy pohár
bort Ginának, mielőtt a konyha felé indult volna egy zacskó
kutyakajával. Gina letelepedett a kopott, de rendkívül kényelmes
bőrfotelbe, újságért nyúlt, és mielőtt belemerült volna a legfrissebb
hírekbe, megigazította háta mögött a párnát. Aztán eszébe jutott
valami, és kikiabált a konyhába:
– Tudok segíteni?
– Nem, köszönöm! Be sem férnél, olyan kicsi itt a hely.
Mielőtt elkezdett volna olvasni, Ginában felrémlett az emlék, hogy
Egannek eszébe sem jutott soha főzni. Ha megéhezett, és nem volt
otthon semmi készétel, mindig pizzát rendelt, vagy a sarki kínaiból
hozott fel valamit.
Nem sokkal később isteni fokhagymaillat árasztotta el a szobát,
majd Matthew kilépett a konyhából két késsel és villával a kezében.
Szép rendesen elpakolta az antik asztalról a rajta fekvő dolgokat,
majd megterített két személyre.
– Biztos nem tudok segíteni? Kicsit haszontalannak érzem magamat
– mondta Gina.
– Nem, ez így pont jó – felelte Matthew. – Igyál még egy kis bort.

131
 Gina azonnal eldöntötte, hogy hazafelé taxit fog hívni. Már az üres
gyomorra leküldött első pohár bor is a fejébe szállt, köszönhetően a
fárasztó napnak. De örömmel elfogadta a következőt.
– Legalább olyan finom, mint amilyen jó illata volt, mikor főztél –
mondta Gina, pedig még szinte le sem nyelte az első falatot. – Mi ez?
– Carbonaraszerűség. Sokféleképpen elkészíthető. Hol így sikerül,
hol úgy.
– Hát ez nagyon finom lett. Szóval sikeres volt a napod? Láttam,
hogy az egyik nő nagyon szemez azzal a kis asztalkával, francia lehet
talán? Meg is vette?
– Igen és igen. Külön dicséret jár érte, hogy felismerted, hogy
francia.
Gina elégedetten elmosolyodott.
– Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy a gyakorlatban lehet a
legjobban tanulni, mármint ezt a szakmát. Úgy érzem, mintha lassan
sikerülne másképp néznem a tárgyakra, kicsit talán értőbb szemmel.
Nem mintha sokkal többet tudnék, mint ezelőtt, de legalább már
elhiszem, hogy egyszer majd én is érteni fogok hozzá.
Matthew rámosolygott.
– Olyan, mint amikor az ember biciklizni tanul, és végre egynél
többször sikerül tekernie a pedállal. Utána ugyan eldől az ember, de
életében először megérezte, milyen lesz majd száguldani a biciklivel.
– Pontosan! Tudom, hogy évekig fog tartani, sokkal tovább, mint
megtanulni két keréken gurulni – nevetett –, de az érzés tényleg ilyen.
Matthew vele nevetett.
– És most jön a desszert.
– Le vagyok nyűgözve!
– Nagyon helyes, de csak akkor hozom, ha elfogyott a sajt és a bor.
Ezekkel a szavakkal kiment a konyhába, és egy kis tányér kéksajttal
tért vissza, meg némi ropogtatnivalóval.
– Nagyon jól illik a borhoz – kínálta, miközben lepakolt az

132
asztalra.
Amikor Matthew felpattant, hogy újratöltse a poharát, hirtelen
vágyképek törtek Ginára, ahogy a bor hatásának köszönhetően a
sokadik pohár után forrón ölelkezik a férfival a kanapén. Erről
természetesen szó sem lehet, csillapította magát némán, és hangosan
csak ennyit mondott:
– Köszönöm, én nem kérnék többet, különben holnap nem fogok
tudni kikelni az ágyból.
– Rendben. Hozom a desszertet.
Mint kiderült, ez két Magnum jégkrémet jelentett, de Gina cseppet
sem bánta.
– Ez a kedvencem! – kiáltott fel, elfeledkezve az imént magára
kirótt hűvös és távolságtartó szerepről. – Annyira szeretem!
– Menj csak, majd én elpakolok, helyezd magad kényelembe –
mondta Matthew, mikor befejezték a vacsorát. – Teszek fel vizet
forrni. Teát vagy kávét kérsz?
Gina már vette volna a levegőt, hogy rávágja: egy csésze teát
kérek, amikor rádöbbent, ha nem vigyáz, öt perc múlva macinaciban
fog kuporogni Matthew mellett, és közösen néznek valami rémes
filmet, amit épp a tévében adnak.
Nem. Ez semmiképp sem fordulhat elő. Túl kínos lenne, és irtó
kellemetlen. Simán elaludna Matthew vállán nyitott szájjal.
– Ami azt illeti, szerintem ideje taxit hívnom. Holnap sűrű napom
lesz, meg minden. De nagyon szépen köszönöm a finom vacsorát.
Egy pillanatig reménykedett, hogy Matthew marasztalni próbálja,
ne menjen még: túl korán van, mit kezdene magával otthon egyedül
este nyolckor – de ez nem történt meg.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznie, de elöntötte a
csalódottság.
– Hívok neked egy taxit – mondta Matthew.
Hazafelé menet Gina megvizsgálta a rátörő, zavaró érzéseket, de
hiába próbálta újra és újra megfogalmazni, mit érez, nem sikerült. A

133
feje harcolt a szívével. De az is lehet – ismerte be maga előtt
vonakodva –, hogy a feje harcolt a testi vonzódással, ami mellesleg
teljesen érthető dolog egy felnőtt, egészséges nő esetében. Így is
fogalmazhatunk, ha valaki régóta ki van már éhezve, vonta le a
nyugtalanító következtetést.
Nem akart Matthew-tól semmit. Erre milliónyi oka volt, amelyek
közül a legfontosabb, hogy teljesen ellehetetlenítené a helyzetüket, ha
mégsem működne, nem beszélve arról, hogy ezzel a központot is
veszélybe sodorhatják. Nem mellesleg legutóbbi párkapcsolatának
emléke sem volt túl fényes. Egan egy rakás szerencsétlenség volt.
Nagyot sóhajtott. Újraélte az érzéseket, melyeket még az itteni
élete előtt kellett feldolgoznia. Pontosan miattuk nem hagyhatja, hogy
bármi elvonja a figyelmét a munkáról. Ha bármiféle érzéssel
viseltetne Matthew iránt – még akkor is, ha megfogalmazni nem tudja,
mi lenne ez –, az csak mindent alaposan összezavarna.
Egy pillanattal később viszont azonnal megfeledkezett az
észérvekről, mert be kellett ismernie, hogy igenis van Matthew-ban
valami – szigorúan fizikai értelemben –, ami rendkívül vonzza.
Elképzelte, milyen érzés lenne a karjában lenni. Szerette volna a
nyakába fúrni az arcát, és mélyen beszívni az illatát. Szerette volna
megcsókolni, olyan erősen, hogy a fogaik összekoccanjanak. És nem
mellesleg hihetetlenül vágyott rá, hogy Matthew letépje róla a ruhát,
és gyengéden magáévá tegye.
De csak szigorúan fizikai értelemben, ismételte meg, és hirtelen a
szája elé kapta a kezét. Nem tudta eldönteni, kimondta-e hangosan,
amit gondolt. Aggódva nézett a sofőrre – aki szerencsére nem volt
szószátyár eddig sem –, de a férfi nem szólt semmit, és egyenesen az
utat nézte. Gina megnyugodva dőlt hátra: titkos gondolatait nem fedte
fel.
Csak azért érzi mindezt, mert olyan régóta nem volt együtt férfival.
És a vak is látja, hogy Matthew igazán jóképű pasas. Nem meglepő,
hogy a vágyképeinek tárgya lett. Egyébként pedig valószínűleg
elborzadna, ha megtudná, Gina miket gondol róla.
Mielőtt kiszállt volna, kért egy névjegykártyát a sofőrtől –

134
előfordulhat, hogy egyszer még szükség lesz rá.

135
 Tizenharmadik fejezet

Az a baj a vasárnapi munkával, hogy másnap úgy érzed, nem is

volt hétvégéd, gondolta Gina, miközben nagyot ásítva készített
magának egy csésze teát, és lélekben rákészült a komoly, hétfő
reggeli munkára. Épp nekiült az e-mailjeinek, amikor megszólalt a
telefon. Sally hívta.
– Szia, szívem! Mi jót csinálsz? – kérdezte a húga.
– Hát, mindig akad valami, tudod. – Gina érezte, hogy Sallynek
nincs igazán fogalma arról, milyen lehet otthonról dolgozni.
– Mit gondolsz, össze tudnánk futni? A gyerekek az oviban vannak,
és már ezer éve nem találkoztunk.
–Szerintem is ránk férne. Rengeteget tudnék mesélni neked. –
Ginának eszébe jutott, hogy még nem számolt be húgának a
vasárnapról, sem arról, hogy találkozott Egannel. Tudta, hogy Sally
mennyire szörnyen meg tud sértődni, ha nem mond el neki olyasmit,
amit szerinte el kéne. – Találkozzunk itt, nálam?
– Igazság szerint én inkább a központba mennék. Régóta nem
voltam benn. Találkozunk ott?
– Útközben fel tudsz engem is venni? Otthagytam a kocsimat.
– Hogyhogy? – csodálkozott Sally.
Gina vett egy mély levegőt. Tulajdonképpen felesleges halogatni a
beszámolót – és a köntörfalazásnak sincs sok értelme, Sally úgyis
addig és arra csűri-csavarja majd a történteket, ahogy épp jólesik
neki.
– Tegnap Matthew-val vacsoráztam. Bejött segíteni, és zárás után
mindketten éhesek voltunk. Mivel úgy éreztem, megérdemlem – erről
is mesélni fogok majd –, ezért felmentem hozzá bekapni valamit.
Eltartott egy kis ideig, amíg Sally feldolgozta a hallottakat – Gina
szinte látta, ahogy süvítenek a gondolatai.
– Értem. Már indulok is.
Matthew nem sokkal később telefonált.

136
 – Csak eszembe jutott, hogyan fogsz tudni visszajutni a kocsidhoz.
Átvihetem hozzád, ha gondolod, Jenny pedig jön az enyémmel.
Ginának ez elmondhatatlanul jólesett, és meg is volt lepődve.
Eddigi tapasztalatai alapján ilyen mértékű előzékenységet nem
feltételezett volna egy férfiról.
– Ez tényleg hihetetlenül kedves tőled, de nem lesz rá szükség.
Sally épp úton van felém. Bemegyünk a városba beszélgetni egy
kicsit, és utána felveszem majd a kocsit.
– Ó, remek – mondta Matthew, és érezhetően mondani akart még
valamit, de aztán valószínűleg meggondolta magát. – Hát akkor jó
utat.
– De még egyszer köszönöm, hogy gondoltál rám. Igazán jólesett.
– Nincs mit. Szia.
Miután letették, Gina felment az emeletre, hogy egy kis sminket
tegyen az arcára. Közben halkan korholta magát – kétség nem fér
hozzá, a tegnap esti gondolatai mégsem fojtották el csírájában a
Matthew iránt kialakuló érzelmeit: amint meghallotta a férfi hangját a
telefonban, azonnal remegni kezdett a gyomra az örömtől. Ha ezt
Sally tudná, neki annyi! A húga biztosan elérné valahogy, hogy
Matthew kocsijából éppen egy romantikus kis fogadó előtt fogyjon ki
a benzin az éjszaka közepén. Ismerte őt. Ha valamit egyszer a fejébe
vett, ahhoz körömszakadtáig ragaszkodott. Ráadásul kitűnő érzéke
volt ahhoz, hogy kiszúrja, ha Gina titkolni szeretne előle valamit.
– Itt is vagyok, szívem – üdvözölte Sally, amikor nem sokkal
később Gina ajtót nyitott neki. – Csak nem találkozód lesz? Olyan
ünnepélyesen vagy felöltözve.
Gina fekete nadrághoz fehér inget választott; tapasztalatból tudta,
hogy a letisztult ruhakombináció segíteni fog gondolatainak
rendezésében, nem véletlenül viselte ezt a párosítást a hivatalos
megbeszéléseken is.
– Rajtad kívül nincs más programom. Mondjuk lehet, hogy később
felhívok majd valakit, amint megvan a kocsim, de előtte meg kell
néznem még egy helyszínt. Rengeteg idő van a szervezésig, de minél

137
több helyszínt nézek meg hozzá, annál jobb.
– Aha – bólintott Sally, aki tulajdonképpen sosem értette pontosan,
mivel is jár Gina munkája. – Na, szóval kész a tea? Van sütid?
Mesélj el mindent a vasárnapról!
Úgy tűnt, Sallynek mégsem akaródzik azonnal a Francia Házba
indulni. Gina töltött neki egy csésze teát.
– Hihetetlenül jó volt, de nem is ez a legizgalmasabb! Carmella
most rendezi be a boltját. És soha, de soha nem fogod kitalálni, kit
láttam az üzletében – így, viccelődve már nem is tűnt olyan
rémisztőnek az emlék, mint amilyennek tegnap érezte.
– Kit?
– Egant.
Sally az elvárásnak megfelelően csodálkozástól tágra nyílt
szemmel meredt nővérére.
– Nem mondod! Nem hiszem el! Mit a csudát keres itt?
– Fogalmam sincs. Bekukucskáltam a papírlapok közé, amelyeket a
kirakatra erősítettek, hogy ne tudjanak benézni az emberek.
– A papír annyira alkalmatlan arra, hogy távol tartsa a
kíváncsiskodókat...!
– Csak meg akartam nézni, van-e már bent valami bútor, meg hogy
illik-e majd a lámpád a boltba. Nincs még bent semmi, mielőtt
rákérdeznél, egyelőre csak festik a falakat. És akkor láttam meg
Egant.
– Ő látott téged?
– Igen. Úgyhogy elmenekültem. Látni sem akartam, nemhogy
beszélgetni vele, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam a
Francia Házba. Reméltem, hogy nem fog követni.
– És követett?
Gina vállat vont.
– Feleslegesen aggódtam, kicsit hülyén is éreztem magam. Viszont
rögtön ezután találkoztam egy elbűvölő pasassal. Bill Morrisonnak

138
hívják, és nagyon jóban lehettek Rainey nénivel, mert hozott nekünk
egy doboznyi árut az egyik aukcióról. És csak egy tízest kért érte. És
ez szerintem irtó rendes dolog volt tőle. Ráadásul a rendezvény ötlete
is tetszett neki.
Ezzel Gina ügyesen elterelte Sally figyelmét az Egan témáról. Nem
lett volna kedve lelkizni azon, hogy mit is érez most pontosan Egan
iránt, márpedig Sally várhatóan ebbe az irányba vitte volna a
beszélgetést.
– A karácsonyi rendezvény? – Sally csak ennyit kérdezett.
– Aha. És arra gondoltam, szervezhetnénk egy ismerkedős estet is,
ahol a vevők találkozhatnak a szakértőkkel. Matthew persze nem
lelkes, de megadta egy műbecsüs ismerősének a telefonszámát, akit
meghívhatunk.
– Nem hinném, hogy lenne ilyesmire időnk a karácsonyi
rendezvény előtt, egyáltalán ha megtartjuk – mondta Sally.
– Szerintem sem, de esetleg kombinálhatnánk a kettőt.
– Hogyan? „Add el az otthoni limlomokat, cserébe vehetsz csomó
karácsonyi ajándékot." Remekül hangzik.
– Az emberek ilyenkor igenis rendet raknak otthon. Selejteznek.
Szépen ki szeretnék díszíteni a házukat, és szívesen megválnak a
felesleges kacatjaiktól. Nem mellesleg a pénz is jól jön, pláne ha ez
egyben azt is jelenti, hogy megválhatnak valamitől, ami már nem kell
nekik.
– „Limlomért cserébe vehetsz újabb felesleges kacatokat a
srácoknak!" Egyre jobb.
Gina felnevetett.
– Sokkal inkább: „Karácsonyi cserebere! Szabaduljon meg a
megunt tárgyaktól, és válasszon helyettük valami szépet. Hogy legyen
helye az ajándékoknak!" Csinálhatnánk egy nagy plakátot, és
kitehetnénk a Francia Ház homlokzatára.
– Ez még nekem is sok lenne egy kicsit – mondta Sally. – De azzal
egyetértek, hogy vegyíthetnénk a kettőt, és ha sikeres lesz,

139
megismételhetjük szilveszter után, ugyanígy az ajándékokra
fókuszálva. „Túlköltekezett karácsonykor? Szerezze vissza pénze egy
részét!"
– Viszont Matthew-nak nem tetszett a kincskereső játék –
könyökölt Gina az asztalra. – Nem tudom eldönteni, érdemes-e
ragaszkodnom az ötlethez, vagy inkább hagyjam.
– Szerintem nekem még nem meséltél a kincskeresésről. És ha jól
sejtem, van még pár ötlet a tarsolyodban, amiből szintén kihagytál
eddig.
– Nem kizárt. Az a helyzet, hogy nekem ez a szakmám, mármint
hogy jövedelmezővé varázsoljam az üzleteket. Teljesen természetes,
hogy a Francia Házzal is így érzek, hiszen szorosan kötődöm hozzá.
Bárcsak Matthew ne lenne ennyire makacs! Majd leharapta a fejem,
amikor kifejtettem neki, hogy a honlap egy kissé elavult. De
megengedte, hogy kikérjem Serena véleményét. Ő a honlaptervező
ismerősöm, tudod.
– És megvan már a vásár időpontja? Szerintem a hónap eleje lenne
a legmegfelelőbb, amikor az embereket már elkapta a karácsonyi láz,
de még nem vettek meg mindent.
Gina elővette a naptárát.
– Mit szólnál a hónap első szombatjához? December elsején?
Sally vágott egy grimaszt.
– Az alig két hét múlva lesz. Szerinted össze tudod addig hozni?
Gina felsóhajtott.
– Talán igen. Ha azonnal nekikezdek. De tudom, hogy Matthew
szeretné, ha az összes műkereskedőt megkérdezném előtte.
Alapvetően lelkesek, legalábbis a legtöbbjük, akikkel eddig
beszéltem, de még nem találkoztam mindenkivel, és még nem esett
szó időpontról vagy bármilyen konkrét dologról.
– Rendezhetnénk egy kis összejövetelt. Az emberek sokkal
lelkesebbek, ha borral a kezükben beszélgethetnek. Tarthatnánk a
központban, én szívesen sütök valami majszolnivalót.

140
 – Matthew hozhatná a bort. Végül is nem vagyunk olyan sokan.
– Megbeszéltük! – mondta Sally. – Te vagy a legszuperebb PR-os
az egész világon.
Gina felnevetett.
– Úgy is van. De tudod, mit? Beleszerettem a régiségekbe.
Sally meglepődve nézett rá.
– Komolyan? Mármint tudom, hogy szereted a kihívásokat, de
tényleg képes lennél életed végéig ezzel foglalkozni?
Gina elgondolkozva vonta meg a vállát. Többször átgondolta már a
kérdést, és a válasza eddig mindig egy határozott talán volt. Nem
szánta még rá magát véglegesen, de az elhatározás lassan megérett
benne. Tudta, hogy a PR-szakma is neki való, és a hosszú évek
visszaigazolták, hogy nem is csinálja rosszul, de már nem okozott
neki akkora örömet, mint kezdetben. Már nem volt kíváncsi arra,
milyen távlatokat nyitna meg előtte ez a munka. Nem úgy a régiségek
és a Francia Ház: minden nap tartogatott valami újdonságot, és egyre
többet szeretett volna megtudni a szakmáról. De valamiért ezt nem
szerette volna bevallani Sallynek – még azt hinné, mindez Matthew
miatt van, pedig ez nem igaz. A férfi iránti érzései – bármi is legyen
az – nem befolyásolják a régiségek iránt érzett vonzalmát.
– Jobb lesz, ha mielőbb beszélünk Matthew-val.
– Helyes! Indulhatunk? Megebédelhetnénk a városban, ha már
úgyis arra járunk...
Mikor Gina este felhívta Matthew-t, meglepve hallotta, hogy a férfi
nem ellenkezik, amiért neki kéne hoznia a bort.
– Mindig szoktunk tartani egy kis összejövetelt ilyenkor. Nem árt
feleleveníteni a szokást. És ha Sallynek nincs kedve a harapnivalóval
vacakolni, vehetünk valamit a boltban.
– Nahát, ez könnyebben ment, mint gondoltam.
– Nem szokásom mindenre azonnal nemet mondani, ezt jó, ha
tudod.
Gina úgy döntött, inkább nem mond semmit.

141
 – A virslis tekercsnek nincs párja, annyira finom! – mondta
Harold, és kivett kettőt a tálból. – Ráadásul látszik rajta, hogy nem
bolti.
– A húgom, Sally készítette őket – büszkélkedett Gina. Fél hét
körül lehetett, néhány nappal a rendezvény kitalálása után. Matthew
annak rendje és módja szerint az összes műkereskedőt és Jennyt is
meghívta a lakásába egy kis összejövetelre.
– Tényleg nagyon finom – mondta Jenny, amikor Gina odalépett
mellé, hogy teletöltse poharát forró gyömbéres almalével. Nem akart
alkoholt inni. – És annyira jó, hogy van meleg étel is. Sokkal jobban
esik, mint a hideg falatok! Nagyon örülök, hogy sikerült rávenned
Matthew-t erre. Az apja minden évben tartott ilyen összejövetelt, de
Matthew az utóbbi években sajnos hanyagolta. Jót tesz, ha legalább
egyszer egy évben együtt van a csapat. Alapvetően nem fordul elő,
hogy mindenki egyszerre legyen egy helyen. – Kivett még egy
kolbászkát. – Nem jellemző Matthew-ra, hogy társadalmi életet
akarna élni.
Gina a férfi felé lesett, aki a borospoharát szorongatva egy
hatalmas tölgyfa kofferen húzta meg magát. Arcán udvarias mosollyal
hallgatta az egyik idősebb műkereskedőt, Margaretet. A hölgy még
együtt dolgozott Matthew édesapjával, egyébként az órákra és ezüst
ékszerekre volt szakosodva, és egyike volt azoknak, akiket Ginának
még nem sikerült becserkésznie.
– Engem is meglepett – felelte Jennynek. – De nyilvánvalóan jó
értelemben.
Mikor kicsivel később körbejárt, örömmel látta, hogy a finom
falatoknak, valamint a forralt bor jótékony hatásának köszönhetően
mindenki szélesen mosolyogva beszélget, így elérkezettnek látta az
időt, hogy villájával hangosan megkocogtassa poharát. Olyan helyre
állt, ahol mindenkit jól láthatott.
– Kedves mindenki – kezdte, és megvárta, míg az utolsó mondatok
végére is pont kerül. Már csak Margaret sutyorgott valamit Matthew
fülébe. A férfi egyetértő arckifejezéssel bólogatott, de közben
bocsánatkérően nézett Ginára.

142
 – Először is Matthew nevében szeretném megköszönni, hogy
mindannyian eljöttetek erre a kis rendezvényre. Azt hiszem, már
mindenki tudja, hogy a húgom és én vesszük át elhunyt nagynénénk,
Rainey helyét az üzletben. Mivel a semminél is kevesebb, amit a
szakmáról tudunk...
– Ez nem igaz! – szólalt meg valaki, és Gina egyből felismerte
Twiggy meleg, rekedtes hangját.
– ...szóval szerettünk volna valamit mi is adni a központnak.
Valamit, amihez értünk. Ahogy legtöbben tudjátok már, a PR-
szakmában dolgozom, és úgy gondoltam – úgy gondoltuk –, lenne
néhány dolog, amivel segíthetnénk a Francia Háznak, hogy kicsit
jobban menjen az üzlet. – Kortyolt egyet a pezsgőjéből. – Ez egy kis
változással járna együtt, amitől általában mindannyian félünk. – Meg
kellett kockáztatni ezt a kijelentést. – De ha képesek vagytok együtt
dolgozni két ilyen, régiségekben járatlan lánnyal és a nyomulós
ötleteikkel, nagyon megköszönnénk, és ígérem nektek, hogy fel fog
lendülni az üzlet hamarosan. Már sokatokkal beszéltem a terveinkről,
de vannak olyanok, akikkel még találkoznom sem sikerült, nemhogy a
terveinkről beszámolni, tőlük ezúton kérek elnézést...
Gina részletesen elmesélte a karácsonyi rendezvényhez
kapcsolódó ötleteit, a kincskeresést is belevéve, majd elhallgatott és
a háttérbe húzódott; remélte, senki nem dobálja meg a maradék
szendvicsekkel. Most, hogy mindent elmondott, semmi nem zárja ki,
hogy még azok is meggondolják magukat, akik eddig benne voltak.
Valaki hátul elkezdett tapsolni, és hamarosan mindenki csatlakozott
hozzá. A szoba csak úgy zengett az összecsapódó tenyerek hangjától.
– Nagyszerű! – mondta Harold. – Rainey büszke lenne rád. Ő is
mindig megpróbálta felrázni a csapatot, és biztos vagyok benne, hogy
most rendkívül boldog, amiért ebben is folytatod, amit elkezdett.
Boldogan eljövök szakértőnek az estre, és a kincskeresést is szívesen
megszervezem, ha gondolod.
Egymás szavába vágva ajánlotta fel mindenki a segítségét, ki
ebben, ki abban. Gina mélyen meghatódott, majd észrevette, hogy
Sally a sarokban ücsörög Jenny mellett, és a könnyeit törölgeti.

143
 – Nagyon szépen köszönöm mindenkinek. És köszönöm neked,
Matthew, hogy befogadtál bennünket – fejezte be a beszédet Gina, és
furcsán kapart a torka. – Nem volt könnyű meggyőzni, de Rainey néni
kedvéért segített bennünket. És ahogy ígértem neki, ígérem nektek is,
hogy nem fogunk csalódást okozni.
Bár a taps már nem volt mennydörgő, de érezhetően szívből jött,
őszintén.
– Tudod, Matthew – hallotta nem sokkal később Jenny hangját
kiszűrődni a konyhából Gina –, szerintem ez a két lány igazi kincs.
Szépek és fiatalok, tele vannak ötlettel és lendületesek, nagyon jót
fognak tenni. Az üzletnek is, nekünk is.
Gina várt néhány percet, mielőtt a kezében tartott, koszos
poharakkal teli tálcával belépett a konyhába. Lelke mélyén remélte,
hogy Matthew valami olyasmit válaszol majd Jennynek, hogy
„pontosan ezt gondolom én is". De csak motyogott magában, így Gina
nem hallhatta, mit mond.

144
 Tizennegyedik fejezet

Természetesen pont most, hogy alig két hét volt hátra a karácsonyi
vásárig, Gina egyik régi ügyfele úgy döntött, hogy koktélpartit fog
tartani, és bejelentkezett hozzá, hogy mihamarabb szervezze meg az
estet. Bár ez nem tipikus PR-munka, Gina nem akarta visszautasítani,
hiszen nem igényelt hatalmas szervezést, bár várhatóan lesz néhány
éjszakába nyúló estéje, gondolta, miközben sajtóközleményt írt a
karácsonyi vásárról. Sally tervezett néhány pompás kis plakátot, és a
szórólap, amit az ő rajzai díszítettek, igazi remekmű volt. Egy
nyomdában készíttettek belőle rengeteg másolatot, és Gina elintézte,
hogy a helyi lap a következő megjelenésekor mindegyik példányba
tegyen majd belőlük egyet, illetve egy képet a Francia Házról, és
remélhetőleg annak tulajdonosáról (persze csak ha sikerül addig
meggyőznie Matthew-t, hogy pózoljon az épület előtt). Sallyvel
rászántak egy napot, hogy az összes boltba bemenjenek, és megkérjék
a tulajdonosokat, tegyenek ki egy plakátot.
Épp azon tűnődtek, vajon beüljenek-e valahova ebédelni, amikor a
főutca sarkához érkeztek.
– Nahát, odanézz! Carmella boltja nyitva van.
– És csodálatosan néz ki – lehelte Sally néhány pillanattal a
döbbent csend után. – Gyerünk!
Megragadta Gina kezét, és átráncigálta az úton, aki kelletlenül
követte. Élénken élt még benne az emlék, mikor megpillantotta Egant,
és próbálta kihúzni kezét Sally szorításából, de húga delejezve
bámult előre, és olyan erősen szorította őt, hogy képtelenség volt
szabadulni. Számára a bolt szerelem volt első látásra.
– Muszáj bemennem – jelentette ki eltökélten Sally, és határozott
léptekkel az ajtóhoz ment.
– Ne! Úgy értem, persze, menjünk. De megtennéd, hogy
bekukucskálsz előbb? Ha esetleg Egan bent van, akkor én inkább
megvárlak idekint.
– Gina, hónapokkal ezelőtt kijelentetted, hogy vége. Hogy nem
érzel semmit iránta. Mikor még nem is laktál itt. Most miért zavarna,

145
ha találkoznátok?
– Nem is az, hogy zavarna... Csak nagyon furcsa lenne.
Sally benyitott, gyorsan körbenézett, majd Gina felé fordult.
– Tiszta a levegő. Egyikőjüket sem látom.
A bolt a szebbnél szebb dolgok szentélye volt. A tökéletesen
megválasztott színű falaktól a lenyűgöző berendezésig minden kiváló
stílusérzékről és pompáról árulkodott. Mennyire más, mint a Francia
Ház, gondolta Gina szomorkásan. El kellett ismernie, hogy a földig
érő, ritka szőrméből készült kabátjába burkolódzó Carmellának
kiváló ízlése van. Ahogy Matthew előre megjósolta, ott figyeltek a
mű zebrabőr lámpások, de volt virágos rétet imitáló szőnyeg is, hogy
leendő tulajdonosa a természet lágy ölére képzelhesse magát a
nappali közepén. A tükörrel megbolondított bútorokra számtalanféle
lámpa szórta fényét. Órák, dísztárgyak, illatos gyertyák (melyek mind
egy kisebb vagyonba kerülnek, szúrta ki az árcédulát Gina), a
Matthew által lenézett ágytakarók, és kis kerek puffok – minden volt
itt, ami szem-szájnak ingere. Gina visszavonhatatlanul beleszeretett
egy rózsaszín bársonnyal borított fekvőszófába, és hálát adott, hogy
olyan pici lakást bérel, amibe úgysem férne be, mert félő volt, hogy
ellenkező esetben kimerítené a tartalékait, csak hogy megvehesse.
– Istenem, ez tökéletes hely lenne a lámpáimnak! – kiáltott fel
földöntúli boldogsággal a hangjában Sally. – Mintha csak azért nyílt
volna meg, hogy legyen hol eladnom őket. Ez maga a földi
paradicsom!
Gina bólintott. Az üzlet tényleg tökéletes otthont adna a lámpáknak.
– Van nálad névjegykártya?
Sally szikrázó tekintetében kicsit megfakult a fény.
– Hát persze hogy nincsen nálam névjegykártya. Viszont van pár
csodálatos lámpám, ami fantasztikusan mutatna itt!
– Oké, Sal, csillapodj le. Teljes mértékben egyetértek, de azt
gondolom, okosabb lenne, ha megbeszélnénk egy időpontot
Carmellával, és nem támadjuk le most azonnal az ötlettel.

146
 Sally úgy nézett rá, mintha Gina behúzott volna neki egyet.
– És ehhez kellene egy névjegykártya?
– Nem feltétlenül, csak úgy gondoltam... tudod...
Óvatosan körülnézett, hogy biztos nem hallgatja-e őket ki senki.
Egy hibátlan külsejű fiatal lánytól eltekintve – kiköpött Carmella volt
ő is, csak kicsit fiatalabb kiadásban, nyilvánvalóan az asszisztense –,
aki épp egy krémszínű kasmír ágytakarót csomagolt be egy szintén
hibátlan külsejű fiatalember részére, a bolt a nyugalom szigetének
tűnt. Ellentétben a Francia Házzal, ez nem azért volt így, mert a
vásárlók messze elkerülték az üzletet. Gina folytatta.
– Carmella ragaszkodik a formaságokhoz. Ha hivatalosan keresed
őt meg az ötleteddel, mint olyasvalaki, aki évek óta így árulja a
lámpáit, akkor nagyobb esélye van, hogy ad nekik helyet. De ha csak
beesel a boltba, és elmeséled, hogy volt néhány szabad perced, és
összeeszkábáltál egy-két lámpát egy törött csillárból, hát, nem
jósolok fényes sikert. – Megsimogatta Sally keresztbe font karját. –
Tudom, hogy kicsit eltúloztam. És a lámpáid mesések, egytől egyig.
Éppen ezért adj nekik esélyt, és legyél profi. Csináltass
névjegykártyát, az interneten millió oldalt találsz, ahol
megtervezheted, és kérj Carmellától egy időpontot. Aztán elkezdhetsz
agyalni azon, mihez kezdesz, ha csak húsz darabot kér, esetleg
utánrendel.
– Istenem, mennyire utálom, amikor igazad van!
Gina megértően rámosolygott.
– Tudom.
Már épp indultak volna, amikor a szeme sarkából Gina egy kis
üvegtárlót pillantott meg. Ékszert tartottak benne, és még valamit,
amit azonnal felismert: az illatszeres üvegcséket.
– Gyorsan megnézek valamit – mondta Sallynek. – Csak egy
pillanat.
Még annyi sem volt.
– Hát ezt nem hiszem el! – dohogott, miközben kirángatta húgát az

147
üzletből. – Majdnem feleannyit kér darabjáért, mint amennyiért az
összeset megvette tőlem! Hát mekkora haszonkulccsal dolgozik? Ha
az embereknek lenne eszük, és felmennének az eBayre, elképednének,
milyen pofátlanul magas árat kér értük ez a nő.
– De az emberek nem fognak felmenni az eBayre. Nem úgy térnek
be ide, hogy illatszeres üvegcséket akarnak vásárolni. Hanem az
érzésért. Hogy valami különlegesre van szükségük, amit itt meg is
fognak találni. Ne haragudj rám, hogy ezt mondom, de sokkal jobban
érdekel ez a bolt, mint a Francia Ház.
Mire hazaért, Gina lenyugodott, és belátta, nincs abban semmi
rossz, ha valaki nagy haszonkulccsal dolgozik. Ő maga is szép pénzt
keresett az üvegcsékkel, és nem vetheti meg Carmellát, amiért érthető
módon ő is keresni szeretne rajtuk. Viszont egyre inkább
nyugtalanította a tény, hogy Sallyt jobban izgatják a sikkes új tárgyak,
mint a régiségek.
A Francia Házban a műkereskedőkkel eltöltött estén még úgy
érezte, hogy a régiségek világa kellemesen felpörgeti őt, de nem több
– most viszont be kell vallania magának: beleszeretett a szakmába.
Az alkudozó emberekbe, a gyönyörű régiségekbe, az izgalomba, mely
mélyen átjárta, akár vásárolt, akár eladott. Őszintén remélte, hogy az
érzésben osztozik Sally is. De a húga hiába jött be olykor a Francia
Házba, úgy tűnt, nem érinti meg a hely szelleme, és Gina belátta,
minél kevesebbszer történik mindez, annál kisebb az esélye, hogy
megpróbálja őt összeboronálni Matthew-val. Bár Sally igyekezett
megállni, hogy túl sokat kérdezzen kettejükről, Gina érezte, húgát
csupán egy hajszál választja el attól, hogy lecsapjon a témára. Nem
mintha lett volna mire: Ginának még egy kettesben elköltött vacsorára
sem volt ideje
Mielőtt észbe kaphatott volna, már el is jött december elseje, a
karácsonyi rendezvény napja. Aznap reggel jóleső, nyugtalansággal
vegyes izgalom kerítette hatalmába.
– Nem számít, mennyi időt töltöttél a szervezéssel, a listába vett
dolgokkal, nem számít, kiket kérdeztél, kiknek szóltál, ki jelzett
vissza, sosem lehetsz biztos abban, hogy az előre megtervezett módon
sikerül majd minden, csak akkor, ha már túl vagy rajta – nyugtatta

148
Anthea, a feltűnően szép műbecsüs, aki nem sokkal a kezdés előtt
érkezett a helyszínre, és most együtt érző mosollyal nézte az izgatott
Ginát. Aztán megsimogatta a karját. – De minden rendben lesz.
Gina, akinek nagyon szimpatikus volt Anthea, bólintott.
– Tudom én is, nem ez az első alkalom, hogy ilyet szervezek, mégis
mindig elfog az izgalom a kezdés előtt.
– Az a legjobb – mondta Anthea. – Ha nyugodt lennél, netalántán
önelégült, az azt jelentené, hogy nem jól végzed a dolgodat.
Gina szomorkásan elmosolyodott
– De még nem tudhatjuk, tényleg jól végeztem-e, vagy sem.
Anthea megnyugtató mosollyal válaszolt.
– Én bízom benned.
Anthea ugyanolyan idős lehetett, mint Matthew, és amint meglátta
őt, Gina azonnal eltűnődött, vajon van-e köztük valami – szemmel
láthatóan jól kijöttek egymással. Szerencsére Anthea csírájában
fojtotta el ezeket a gondolatokat, amikor nem sokkal később egy
csésze kávé mellett elmesélte, hogy évek óta jó barátok Matthew-val,
és nagyon tiszteli őt, de sosem vonzódott hozzá. Ami elég szomorú,
tette még hozzá, hiszen a sokszor mogorva külső melegszívű férfit
takar, aki mellesleg elég jóképű is, persze csak annak, akinek bejön
ez a zilált stílus. No nem mintha Matthew mindig ilyen lett volna, a
válása előtt sokkal vidámabb és rendezettebb életet élt.
– A válása előtt? – ismételte Gina a meglepettségtől kissé
emeltebb hangon.
– Igen – felelte Anthea. – Ne haragudj, nem akartam pletykálni.
Volt egy francia felesége, Yvette. De nem működött. Ennek már jó
pár éve. – Volt valami a hangjában, amitől Gina úgy érezte, hogy nem
kedvelte ezt az Yvette-et. Sajnos nem mondott többet, és Gina nem
ismerte még annyira Antheát, hogy elkezdje kérdésekkel bombázni.
– Sallyvel mindent megtettünk, hogy mindenki számára sikerrel
záruljon az este, de nem kényszeríthettük őket arra, hogy beöltözzenek
– váltott témát Gina. – Bár néhányan nagyon lelkesek voltak. Például

149
egy fiatalabb férfinak, aki a helyi színjátszó kör tagja, és a
feleségének tetszett az ötlet, és segítettek volna mindenkinek, de a
többség sajnos nemet mondott a kezdeményezésünkre.
– Kár érte. Én egyébként nagyon szeretek pepecselni a ruha és a
kiegészítők kiválasztásával. – Felnevetett. – Ha tehetem, mindig
találok indokot, hogy bemenjek turkálni az összes utamba kerülő
boltba.
– Akárcsak a húgom, Sally. Találkoztál már vele? Gyere, gyorsan
bemutatlak benneteket egymásnak még nyitás előtt. Nagyszerű munkát
végzett. Az ő ötlete volt, hogy az oviban, ahová a kislányai járnak,
minden gyerek táskájára tegyünk egy szórólapot délután, mielőtt
hazaviszik őket. Nyilván nem őket várjuk, hanem a tehetős szüleiket,
de sosem lehet tudni.
Miközben Sally keresésére indultak, Anthea megdicsérte a
szórólapokat.
– És a fénykép is igazán jól sikerült Oscarról, amit az újságban
láttam. Matthew is remekül néz ki rajta.
Gina bólintott. Nem tudta eldönteni, melyik számított nagyobb
sikernek: hogy Matthew modellt állt a ház előtt, vagy hogy sikerült
rávennie az épületen olvasható Francia Ház felirat újrafestésére. De
vitathatatlan, hogy a kettő együtt működött csak igazán: a frissen
festett felirat alatt feszítő Matthew fényképe olyan jól sikerült, hogy
megérte küzdeni érte.
– Ott van Sally! Sal? Hadd mutassam be Antheát, neves műbecsüs
vendégünket.
– Szervusz – köszönt udvariasan Sally. – Elképzelhető, hogy
láttalak már a tévében?
– Lehetséges, egy szakmai műsorban szoktam szerepelni – felelte
Anthea.
Gina az órájára nézett. Öt perc múlva tíz.
– Itt az idő – mondta hangosan.
Jenny elindult felé, és Matthew követte, nyomában Oscarral, aki

150
erre az alkalomra új nyakörvet kapott. Mindenki felállt egy sorba. A
megszokott öltönyök és gyöngysorok közül kitűnt egy kalózsapka,
mellette szorosan pedig egy főkötő.
Az összes kereskedő kiválogatta a lehető legkisebb és leginkább
ajándéknak beillő tárgyát. Sally karácsonyi díszei, és egyéb árujuk
Twiggyre volt bízva, aki olyan lelkesen vállalta az eladásukat, mintha
ő is keresne valamit rajtuk.
Az összes „szakértő" a helyére ment. Anthea kiválasztotta a
legjobban szem előtt levő helyet, és ott megállt, kérdésekre várva.
– Akkor kezdjük! – szólt hangosan Gina. A bejárati ajtóhoz lépett,
és szélesre tárta.
– Hol maradnak az emberek? – reklamált Matthew pontosan tíz
perccel azután, hogy Gina átfordította a Nyitva táblát az ajtón.
– Legyél már egy kicsit türelmesebb! – pisszegte le Gina, de a
szívébe mart a rémület: lehetséges, hogy senki nem fog eljönni, és az
egész felesleges időpocsékolás, nem beszélve az ablakon kidobott
pénzről? – Emlékszel a vasárnapra? Az is milyen jól sült el végül.
– Az más volt – sziszegett vissza Matthew.
Sally, aki nem a türelméről volt híres, felkapott egy sütikkel teli
tálat.
– Megyek, és becsábítom őket – mondta, és kiviharzott az ajtón,
mielőtt bárki rászólhatott volna, hogy vegyen fel egy kabátot.
Tíz perccel tíz után megérkezett az első család. Bár még elég korán
volt, mégis kiéhezetten vetették rá magukat a süteményekre és a
forralt borra, illetve az almalére.
Gina feléjük nyújtott egy-egy papírt.
– Ha a listán szereplő összes tárgyat megtaláljátok, ajándékot
kaptok – mondta a gyerekeknek.
Mintha hallotta volna, ahogy Matthew a háta mögött hangosan
felsóhajt, de nem törődött vele. Miközben örömmel nézte, hogy a
család elsiet a lista élén szereplő kakukkos óra felé, nyugalom szállta
meg. Minden remekül ment. A központ érezhetően felélénkült a

151
vasárnapi nyitva tartásnak köszönhetően, a kereskedők egyre több
mindent hoztak be árulni, mert jobban ment az üzlet a hétköznapokon
is. Büszke volt rá, hogy ez részben neki köszönhető. A szobák
tagadhatatlanul vidámabbak lettek. Most, hogy mindent kidíszítettek,
és a lehető legtöbb fényt igyekeztek felkapcsolni, a ház szikrázó
fényárban úszott. Ma végre tényleg olyan hívogató volt, hogy az
embernek kedve támadt benézni, és egy kis időt eltölteni a falai
között, nem pedig elsietni mellette, vagy akár észre sem venni.
Másodikként egy esőkabátba burkolódzott férfi érkezett, aki mint
egy pajzsot úgy tartotta hatalmas és teletömött bevásárlószatyrát maga
előtt.
– Szakértőre lenne szükségem – kezdte izgatottan.
– Hát – mondta Jenny, miután elirányította a férfit a kerámiákra
szakosodott kolléga felé –, nagyon remélem, hogy lesz abban a
szatyorban valami értékes is, különben összetörjük a szívét.
Ezután egy csapzott külsejű házaspár érkezett, nyomukban három
kisgyerekkel. Úgy tűnt, csak azért jöttek, hogy találjanak valamit –
bármit –, ami elszórakoztatja a srácokat egy kis ideig.
Sally és Gina összenéztek, mindketten felismerték a szülők
szeméből áradó kimerültséget és a kétségbeesett pihenni vágyást.
– Jó reggelt! – köszönt rájuk kedvesen Gina. – Igyanak egy forró
teát, és vegyenek a süteményből is.
– Van kedvetek versenyezni? – kérdezte közben Sally a
gyerekektől, egy aprócska fiútól és két, nem sokkal idősebb
nővérétől.
– Ha gondolják, szívesen elvisszük a gyerekeket egy
kincsvadászatra, addig nyugodtan nézzenek körül kettesben – mondta
Gina az édesanyának. – Minden rendben lesz. A húgomnak is van két
kislánya. Ikrek.
Nagyon élvezetes volt körbevezetni a gyerekeket – Gina ügyesen
segítette őket, hogy észrevegyék a bagoly alakú kancsót az egyik
magas polcon, majd kipipálják a listán. Nem kellett sok idő, és az
izgalomtól kipirulva máris azon versenyeztek, ki veszi először észre

152
a sok-sok tárgy között megbújó férfiszobrot, lábánál egy oroszlánnal.
Gina körültekintően válogatta meg az elrejtett kincseket, és még
véletlenül sem vezette a lurkókat olyan helyre, ahol összetörhettek
volna valamit. Ettől függetlenül igazán csak akkor nyugodott meg,
mikor biztonságban visszakormányozta őket a szüleikhez, hogy együtt
kiválasszák a jutalmukat.
– Nagyon szépen köszönjük a segítséget – hálálkodott az
édesanyjuk, aki most már sokkal nyugodtabbnak tűnt, és egy
szépséges új gyűrűt viselt az ujján, amit az imént kapott a férjétől.
– Jól éreztük magunkat – mondta Gina. – Ugye, srácok?
– Igen! – kiabálták ugrálva a gyerekek. – Mehetünk még egyszer?
– Nem, indulnunk kell. A nagyi már nagyon vár minket! – Az
édesanya hangjából kicsengő lelkesedés nem tűnt túl őszintének. – Az
is nagyon izgalmas lesz, nem igaz?
– Nem – mondta határozottan a legidősebb, egy hat év körüli
kislány.
– De legalább találtunk ajándékot, ami, reméljük, tetszeni fog neki
– mondta halkan az édesanyja. Megkönnyebbülten megsimogatott egy
csomagot, és nem állt le vitatkozni a kislánnyal. – Még egyszer
nagyon köszönjük – ismételte, majd kiterelte a családját az ajtón.
– Tudod, szerintem simán szervezhetnénk ilyen vezetett
kincskeresést állandó jelleggel – mondta Sally. – Szerintem a szülők
iszonyatosan hálásak lennének minden nyugodt percért, és cserébe
biztosan vásárolnának is valami apróságot.
Matthew is segédkezett a kincsvadászatban: két fiút kísért, akik egy
kicsit már túl idősnek tűntek a játékhoz. Gina látta, ahogy próbálja
lelkesíteni őket, hogy mielőbb megtalálják a szamurájkardot és a
pajzán diótörő figuráját.
Miközben elindult egy pohár borért, Ginának be kellett ismernie,
hogy Matthew nagyon jól bánik a gyerekekkel, olyannyira, hogy szinte
csodálkozott, miért nincs neki. Azok közé tartozott, akiknek fogalmuk
sincs a gyereknevelésről, épp ezért felnőttként kezelte őket, de jó
értelemben.

153
 – Soha többé ne merészelj engem ilyesminek kitenni! –
méltatlankodott Ginának kicsivel később, miután végzett, és lett ideje
bekapni egy falat süteményt.
– Nagyszerűen csináltad – felelte Gina. – Komolyan mondom.
Titokban követtelek, hogy kárörvendően nevessek rajtad, de nem volt
min. A gyerekek imádtak.
Matthew-n látszott, hogy nagyon igyekszik nem túl önelégült képet
vágni.
Délután négy körül a központ szinte kiürült, és Gina elindult
Sallyvel, hogy körbejárjon a kereskedők között, és felmérjék,
mennyire volt sikeres a nap. Boldogan összemosolyogtak, amikor egy
házaspár elment mellettük, és megütötte a fülüket, hogy arról
beszélnek, mennyivel jobb a Francia Ház a városban található összes
többi régiségüzletnél. Hogy még sosem jártak itt, de nem kérdés, hogy
ezentúl rendszeresen ellátogatnak majd. Ezek után a lányok még
kíváncsibbak lettek, vajon a kereskedők hogyan élték meg a napot. És
nem csalódtak. Szinte mindenki többet adott el annál, mint amit
tervezett, ami azt jelentette, hogy kivétel nélkül remek üzleteket
kötöttek.
– Láttam néhány pompás kis darabot – dicsekedett Harold, aki a
nap végére annyira jókedvű lett, hogy felvett egy csokornyakkendőt,
ami, ha megnyomták, pörögni kezdett a nyakában. – Odaadtam őket
Antheának, hogy a következő aukción kikiálthassa, de én is ott leszek,
és lecsapok rájuk, ha áron alul kelnének el.
– Miért nem vetted meg őket itt és most? – kérdezte értetlenül
Sally.
– Mert szerintem a hölgy, aki behozta őket, többet kereshet rajtuk
egy aukción, mint amit én adtam volna. Mellesleg nem az én stílusom
egyik darab sem. De ahogy mondtam, ha áron alul adnák el őket,
lecsapok rájuk, és megfizetem, amit érnek.
– Ez nagyon kedves tőled – mondta Sally.
Twiggy, aki egy szép gyöngysort viselt, az évszaknak megfelelően
sáljába burkolódzott, és közbevágott.

154
 – Anthea nem hagyná, hogy áron alul keljenek el. Nagyon érti a
dolgát.
– És neked milyen napod volt, Twiggy? – kérdezte Gina. – Találtál
valami szépet te is?
– Én nem vettem semmit, de vitathatatlanul sikeres napot zárok.
Rengetegen mondták, hogy az ünnepek után behoznak néhány dolgot.
Azt hiszem, sikerült megmutatnunk az embereknek, hogy mi is csak
olyanok vagyunk, mint ők, és nem kell félniük a Francia Háztól.
Gina boldogan bólintott.
– Ez nagyszerű!
– Sally díszeit mind eladtam, és rengeteg apróságot vettek tőlem is
– folytatta Twiggy.
Harold felhördült.
– Manapság már senki nem hívja a kisebb darabokat
apróságoknak.
Twiggy felkacagott.
– Ezek szerint jómagam is régiség vagyok már.
Gina és Sally továbbmentek, hagyták, hadd csipkelődjön tovább
egymással Harold és Twiggy. Megtalálták Matthew-t, aki az összes
kereskedő közül a legnagyobb méretű tárgyakat áruló John
Websterrel beszélgetett éppen. Sallynek be kellett vetnie a
legelbűvölőbb formáját, hogy meggyőzze őt a karácsonyi vásár
szükségességéről, és Gina tudta, a férfi véleménye rengeteget fog
számítani: ha számára sikeres volt a nap, akkor ennél nagyobb
visszaigazolást nem is kaphatnak.
– Nos, hogy ment? – kérdezte, amikor melléjük ért Sallyvel.
John elgondolkozva nézett rá.
– Egyáltalán nem rosszul – mondta végül. – És be kell valljam,
meg vagyok lepve. Sikerült eladnom egy szekretert, amin már évek
óta próbálok túladni. Érdekes darab volt. Ráadásul az emberek nem
szoktak bútort venni karácsonykor. – Aztán, szemmel láthatólag
visszafogottságot erőltetve magára, folytatta: – Nem lesz egyszerű,

155
hogy holnap is ki kell nyitnunk.
– Én mondtam, hogy a vasárnapi nyitva tartás nem lesz jó ötlet –
jegyezte meg Matthew, és Gina pontosan tudta, hogy ezzel őt akarja
felpiszkálni.
– Dehogyis, nem azért mondtam – vágta rá gyorsan John. – Kiváló
ötletnek tartom. Csak ezek a rendhagyó rendezvények fárasztóak ám
egy olyan öreg embernek, mint amilyen én vagyok.
– Nem kell bejönnöd holnap – nyugtatta meg Matthew. – Majd én
helyettesítelek. Legalább nem kell Gina kedvéért gyerekekkel
rohangásznom az épületben.
A lány sokatmondó arckifejezéssel nézett rá.
– De te nem értesz úgy a bútorokhoz, mint én – ellenkezett John. –
Amúgy pedig láttalak a kölykökkel. Nagyon is jól álltak neked. Jut
eszembe, kíváncsi lennék a véleményedre ezzel a bonheur du jourral
kapcsolatban. Még nem is mutattam, pedig nem most vettem.
Gina a húgára nézett, és látta rajta, hogy a bútor számára nem több
egy közepesen szép kisasztalnál. Egymásra mosolyogtak, és
elindultak összeszedni a koszos poharakat.

156
 Tizenötödik fejezet

– Hékás! Sosem fogod kitalálni, kik jártak itt! – kiáltott fel

köszönésképpen Sally. A rendezvényt követő nap mindent kezdhettek
elölről, ami olyan szempontból jó volt, hogy nagyjából már tudták,
mire számítsanak, ugyanakkor teljesen elfáradtak. Sally bezzeg
izgatottan ugrált fel-alá, és nyoma sem volt a szeme alatt karikáknak.
– Kicsoda? A királynő? A helyi tévé? Madonna? Mesélj! –
érdeklődött Gina.
– Carmella. Itt járt. Egannel. Én persze nem tudtam, hogy ő az, de
Egan bemutatott minket egymásnak. És – felemelte a kezét, jelezve,
hogy Ginának eszébe ne jusson félbeszakítani – odaadtam neki a
névjegykártyámat. És ami még ennél is klasszabb, hogy elmentettem
néhány képet a telefonomban a lámpákról, megmutattam neki, és
odavolt értük.
– Tudtam, hogy így lesz – mondta Gina, aki őszintén örült Sally
sikerének, mégis kicsit furcsán érezte magát. Miért érzi úgy, mintha a
húga hűtlen lenne hozzá, csak mert beszélt az egyik helyi bolt
tulajdonosával, akinek éppenséggel köze van a volt barátjához?
Próbálta elhessegetni a keserű gondolatait.
– Holnap bemegyek hozzá a boltba, és viszek egy lámpát is
megmutatni. Mintha szabályos interjúra mennék. Ó, Gina! – Sally
tágra nyílt szeméből eksztatikus öröm sugárzott. – Évek óta nem
voltam ennyire izgatott.
– Ez nagyszerű! – Gina csak ennyit tudott kipréselni magából, mert
még mindig rossz érzés gyötörte, ami csak nem akart megszűnni.
– Ugye nem bánod? – kérdezte Sally, de egyértelmű volt, hogy
nemleges válaszra számít. – Úgy értem, hogy Egan... meg minden.
– A legőszintébben mondom, semmit nem érzek már iránta. Az
egyetlen dolog, amit képtelen vagyok megérteni, hogy egy olyan nő,
mint Carmella, akinek a jelek szerint mindene megvan, mit akarhat
egy olyan pasitól, mint Egan.
– Végül is jóképű – mondta Sally.

157
 – Na igen.
– Szívem, biztos vagy benne, hogy túl vagy már rajta? Lehet, hogy
csak barátok, de látva őket együtt... szóval szerintem járnak.
Sally féltő aggodalma teljesen érthető volt, mégis idegesítette a
nővérét.
– Teljes mértékben túl vagyok lelkileg a történteken. De még
élénken él bennem ennek a szörnyű kapcsolatnak az emléke, valamint
a tény, hogy becsapott és megcsalt ez a senkiházi – hadarta Gina egy
kicsit hevesebben, mint szerette volna. – Most kérlek, szakadjunk le
erről a témáról, és beszéljünk inkább a te lámpáidról. Muszáj lesz
levadásznod egy csillárkellékeket áruló üzletet valahol.
– Képzeld, már kiszúrtam egyet! Ez tényleg én vagyok, Gina, végre
megtaláltam önmagam az alkotásban. Szeretnék minél több, gyönyörű
és egyedi darabot készíteni. Nemcsak azért fantasztikus, mert otthon
tudom csinálni, és mert jól is megy, hanem mert végre felnőtt fejjel
rájöttem, mit is akarok kezdeni magammal.
Gina rámosolygott, és csupa szeretettel a hangjában megkérdezte:
– Felnőtt fejjel? És mióta is vagy te felnőtt, Sal?
Sally gyengéden Gina karjába bokszolt. Szerelmes volt. És semmi
nem vehette el tőle az örömet, amit újonnan felfedezett szenvedélye
iránt érzett.
Miközben Gina hazafelé vezetett, próbálta magában életben tartani
a Sally sikere felett érzett jókedvét, de nem tehetett róla: a
szomorúság szép lassan, alattomosan bekúszott a szívébe. Amitől
félt, bekövetkezett. Rainey néni hagyatékával egyedül kell majd
megbirkóznia, Sally nem lesz mellette többé. Mivel eddig szinte
mindig egyedül dolgozott, nagyon várta már, hogy megoszthassa a
munkát valakivel, és az ezzel járó összes felelősséget, de ez a vágya
most már nem fog beteljesülni. Zöldfülűként nagyon régen egy PR-
cégnél helyezkedett el, és még emlékezett arra, micsoda bajtársias
érzésekkel viseltettek egymás iránt a kollégáival.
De azért Sally örökre a húga marad, mindig ott lesz mellette, ha
segítségre lenne szüksége, emlékeztette magát gyorsan, a közös

158
karácsonyi rendezvényük pedig nem is sikerülhetett volna jobban.
Bebizonyította, hogy nagyon érti a dolgát – amivel ugyan a szíve
mélyén eddig is tisztában volt, de jólestek időnként az elismerő
szavak. Amit mindenkitől megkapott, kivéve Matthew-t. Ő továbbra
is ragaszkodott a savanyú és mogorva arckifejezéshez, hiába volt
körülötte mindenki elragadtatva a ténytől, hogy az üzlet virágzásnak
indult, nem beszélve arról, hogy minden évben ilyentájt élik a
műkereskedők a legnehezebb időszakot. Így hát parkolás közben
eldöntötte, amint beér a konyhába, tölt magának egy nagy pohár bort.
Ha valaki, hát ő most megérdemli.
Gina a karácsonyi rendezvény óta nem látta Matthew-t. Jennytől
megtudta, hogy vidéken van, felkereste néhány barátját, és feltehetően
ellátogat néhány vásárra is. Gina maga is elfoglalt volt: befutott még
néhány PR-os munka, és Anthea üzletébe is ellátogatott, hátha talál
valami izgalmasat. Így jóval kevesebb időt tudott szakítani a Francia
Házra, mint szerette volna.
De a mai napot végre sikerült teljesen ott töltenie; éppen az új
darabokkal a kissé megfogyatkozott tárlójukat rendezgette, amikor
egyszer csak azt vette észre, hogy Matthew bezárja a bejárati ajtót.
– Szia, ne haragudj, nem láttam, hogy van még bent valaki – szólt
Ginához. – Ezer éve nem láttalak. Hogy s mint vagy? – kérdezte, és
nekidőlt egy asztalnak Gina tárlója mellett.
– Köszönöm, jól. És veled mi a helyzet? – kérdezett vissza Gina
nemtörődömséget színlelve, közben remegő kézzel bezárta a vitrint és
zsebébe süllyesztette a kulcsot. Nevetségesen nagy boldogságot
érzett, hogy végre újra látja a férfit.
– Minden rendben – mondta Matthew közömbösen.
Ő már csak ilyen, emlékeztette magát gyorsan Gina, nem szabad
ezzel törődnie. Mégis azon kapta magát, hogy hangosan kimondja:
– Nem tűnsz túl lelkesnek. Pedig az üzlet szárnyal idebent. Ennek
igazán örülhetnél egy kicsit, nem?
Matthew felnevetett.
– Ez most úgy hangzott, mintha egy automata lennék. Csak bedobod

159
a jó hírt, és máris lelkesednem kell.
– Csak megtalálnám végre a helyet, ahol bedobhatom! –
mosolygott rá Gina. – Vagy ilyenkor amúgy is szomorkás szoktál
lenni? Vannak, akik nem szeretik a karácsonyt, főleg, ha körülöttük
mindenki szokatlanul vidám, és elvárja, hogy más is így érezzen... –
Hirtelen eszébe jutott valami. – Jut eszembe, mit fogsz csinálni
karácsonykor?
Amint feltette a kérdést, legszívesebben leharapta volna a nyelvét.
Távol álljon tőle, hogy kutakodjon Matthew magánéletében,
amelyben talán egy volt feleség is szerepet játszik, ahogy ezt
időközben megtudta.
Matthew habozott a válaszadás előtt.
– Tavaly Jenny hívott meg a családjához. Van egy hatalmas
farmjuk, és mindenféle állatuk. Van két Jack Russel-terrierjük, Nunc
és Dimittis. Odáig voltak Oscarért.
– Szóval idén is oda mész?
Matthew most sem felelt azonnal.
– Nem. Idén elmennek valahová. Majd itthon maradok, legalább
nyugalom lesz, és egy kicsit pihenek, és a végére járhatok a
papírmunkáknak.
Gina hallotta magát, ahogy megkérdezi:
– Miért nem jössz el te is Sallyékhez? Teljes káosz uralkodik
náluk, de nagyon szórakoztatók. És tudom, hogy ő is örülne, ha
eljönnél. – Most, hogy kimondta, átfutott az agyán, hogy már így is
alig férnek be abba az apró házba, hát még ha csatlakozik hozzájuk
még egy fő és egy hatalmas kutya.
– A világért sem szeretnék zavarni.
– Dehogy zavarnál! Minél többen leszünk, annál jobb. És Sally
mindig örül, ha jön valaki, aki nem rokon, mert akkor a lányok
rendesebben viselkednek. Meglátod, nagyon is örvendetes lesz a
jelenléted.
– De a lányok rettegnek Oscartól.

160
 – Majd megszokják. Gyere el!
– Nem tehetem. Komolyan. Jól megleszek magamban.
– Ha nem jössz, megint nekem kell majd mosogatnom. Minden
évben ez van.
– Szóval csak azért erősködsz, mert kell valaki, aki elmosogat
helyetted? Na, szép!
Gina bőszen bólogatott, és közben próbált komolynak tűnni. Tudta,
hogy amint egyedül marad, el kell számolnia az érzéseivel, és át fogja
gondolni, mi minden állhat e készséges meghívás mögött. De vajon
csak képzeli, vagy Matthew-nak tényleg ennyire jólesik, hogy
meghívta őt?
– Ez esetben örömmel csatlakozom.
– Helyes. Sally nagyon fog neki örülni.
– De csak abban az esetben, ha cserébe én is meghívhatlak téged
valamire.
Gina összehúzott szemöldökkel méregette.
– Egy konkrét valamire? Vagy csak úgy általánosságban valamire.
– Egy konkrét valamire – felelte Matthew, de többet nem mondott.
– Mire? – sürgette a választ Gina.
– Szeretném, ha eljönnél velem meglátogatni egy régi barátomat.
Szerintem nagyon élveznéd. Csak gyorsan ellenőrzöm, tud-e
bennünket fogadni. Egészen elképesztő háza van. Pár nappal
karácsony után mennénk, ha neked is megfelel.
– Nagyszerűen hangzik, és rendkívül titokzatos is egyben. Nem
árulsz még el róla valamit?
– Ha lehet, inkább nem. Nehogy ne jöjjön össze, és csalódnod
kelljen.
– Szokatlanul rejtélyes vagy, Matthew.
– Azt akarod mondani, hogy amúgy egy mogorva vénség vagyok,
aki tüzes vassal irtja az újdonságokat, mi?

161
 Gina bólintott.
– Mondjuk, azért nem vagy még olyan öreg.
Matthew felnevetett.
– Na, ideje hazamenned. Gyere, kiengedlek.
Ahelyett, hogy egyszerűen odatelefonált volna, Gina úgy döntött,
inkább átmegy Sallyhez, hogy személyesen jelenthesse be a váratlan
karácsonyi vendéget. Szerencsére remek hangulatban találta a húgát,
ezért remélte, jól fogja viselni a hírt, hogy idén a karácsonyt
kénytelenek lesznek a kertben tartani, mert ennyien nem fognak
beférni a házba. A lányok éppen mesét néztek a tévében, Alaric a
stúdiójában ügyködött.
– Gyere és mesélj, összeütök közben valamit. De jó lesz!
Kinyithatnánk egy üveg bort – mondta Sally, miután jó alaposan
megölelték egymást Ginával.
– De én nem is...
– Neked nem is kell. Elég, ha itt vagy, mert ez azt jelenti, hogy
nekem viszont kivételesen szabad innom egy keveset.
– Attól tartok, nem maradhatok sokáig, ha megtudod, miért is
jöttem – kezdte mondandóját Gina, miközben leült az asztal mellé, és
maga elé húzott egy tál félig megpucolt krumplit. – Sally,
felajánlottam Matthew-nak, hogy töltse velünk a karácsonyt.
Máskülönben egyedül szomorkodott volna otthon – tette hozzá
gyorsan.
Sally nagy sóhaj kíséretében kinyitotta a hűtő ajtaját.
Gina visszatartott lélegzettel várta, mit fog a húga felelni, de végül
megnyugodva fújta ki a levegőt.
– Nem hibáztatlak. Én is ezt tettem volna a helyedben, ha
megtudom, hogy egyedül akarja tölteni az ünnepet. De be kell
valljam, egy kicsit megleptél, drágám. Azt hittem, hogy szigorúan
munkakapcsolatot tudsz csak kettőtök között elképzelni.
– Hát persze hogy alapvetően azt. De a felebaráti szeretet
megkívánta, hogy tegyek érte valamit. Amúgy szívesen megpucolom

162
ezt a tál krumplit, de nem maradok vacsorára. – Érezte, hogy próbálja
elterelni a szót, de nem akarta felfedni az érzéseit Sally előtt,
márpedig ha húga csak megérzi a lehetőségét (vagy a bolond reményt,
ami Gina szívében lobogott) annak, hogy esetleg Matthew is érez
valamit a nővére iránt, a békéjüknek lőttek. Felpattant, és a
mosogatóhoz vitte a megpucolt krumplit. Hogy még véletlenül se
szólja el magát, gyorsan témát váltott. – Gondoljuk át a karácsonyt.
Kik jönnek még kettőnkön kívül? Vagy csak ti lesztek, meg mi
Matthew-val?
– Bár úgy lenne! De nem, jön Alaric egész pereputtya, beleértve az
őrült nagynénjét is, aki viccesnek tűnik ugyan, de valójában nagyon
idegesítő. – Sally beharapta alsó ajkát, és Ginára nézett. – Rainey
néni igazi habókos nagynéni volt, nagylelkű és szórakoztató...
Gina bólintott.
– Mindig becsiccsentett karácsonykor.
– Pontosan. Mondom, mintanagynéni volt.
– Szóval, hová fog majd beférni ez a rengeteg ember? – kérdezte
Gina néhány perc csönd után, mialatt mindketten elhunyt nagynénjükre
gondoltak.
Sally körülnézett.
– Hát, talán ha kivisszük innen az összes mozdítható bútort, és csak
az asztalt hagyjuk bent, akkor vacsorázhatunk itt. Eredetileg ez volt a
tervem.
Gina is körülnézett, és rá kellett döbbennie, hogy egy darab szék
sem férne be, ha ennyien lesznek. Azonnal elfogta a bűntudat.
– Ó, istenem, Sals, annyira sajnálom! Most, hogy meghívtam
Matthew-t, egészen biztosan nem férünk majd el. Inkább
visszamondom a meghívást. – Egy pillanatra átfutott a fején, hogy
áthívja inkább magához őt, és kettesben eltölthetnek egy romantikus
karácsonyestét együtt. A gondolattól elpirult, de az érzés fogva
tartotta, mintha egy hatalmas pókhálóba ragadt volna bele, amelyből
nem tud szabadulni, és minél jobban kapálódzik, annál inkább
beleragad.

163
 – Ne bolondozz, megoldjuk valahogy! – simította meg Gina kezét
Sally biztatóan. – Még szerencse, hogy Oscart nem hozza magával –
mondta, aztán meglátta nővére bűntudattal teli tekintetét.
– Sajnos hozza magával Oscart is.
Gina bólintott.
– De visszamondom. Meg fogja érteni...
– Ne tedd. Képtelen lennék elviselni a gondolatot, hogy ő vagy
bárki, akit ismerünk, egyedül búslakodjon otthon karácsonyeste,
pláne, ha módunkban áll ezen változtatni. Majd kitalálunk valamit.
Együtt – tette hozzá. – Így lehet ezt csak megoldani, ahogy Alaric
mondaná, soros kapcsolással.

164
 Tizenhatodik fejezet

Mikor Sally megkérte, menjen át segíteni néhány nappal karácsony

előtt, hogy időben elkészüljön mindennel, Gina boldogan
engedelmeskedett. Kislánykora óta nem érzett ekkora izgalmat az
ünnep közeledtével, és bár a világért sem vallotta volna be, a szíve
mélyén tudta: mindezt annak köszönheti, hogy Matthew velük fogja
tölteni a napot.
Dacára a rejtélyes meghívásnak, Ginának fogalma sem volt, mit
érezhet iránta a férfi, bár néhanapján rajtakapta, hogy olyan
pillantással méregeti őt, amitől remény költözött a szívébe.
Sallyékhez egy hatalmas doboz csokoládéval és egy pár
gumikesztyűvel felszerelkezve toppant be.
A húga egy nyűhetetlen kezeslábas fölé kopott pulcsit húzott, fejére
pedig sálból turbánt tekert, hogy a haja ne lógjon a szemébe – a jelek
szerint készen állt a bevetésre.
– Az ikrek az egyik barátunknál szomszédolnak, és remélhetőleg
lekötik az ő gyerekeiket is. Alaric meg lelépett valahová. Mondjuk,
nem ártott volna még két szorgos kéz, de hát ez van. Mi ketten is
remekül be tudjuk rendezni a szenteste helyszínét.
Gina köszönésképp megölelte a húgát.
– A legjobban az összeállításod tetszik, merész és vagány;
elképzelni sem tudom, mire készülsz.
Sally figyelmeztette, hogy ő is fülig koszos lesz, így Gina gyorsan
átöltözött. Szakadt farmere fölé egy kinyúlt pulcsit húzott, ami valaha
Egané volt. Mivel anno ezt ő vette a férfinak, ezért tulajdonképpen a
pulcsi az övé, nem igaz? Egyébként pedig Egan összes ruháját
kidobta mérgében, ez az egy darab menekült csak meg.
– Bejöhetek? Nem főzünk egy teát?
– Főzhetek, ha ez minden vágyad, de nem a konyhában leszünk.
Gina hitetlenkedve nézett Sallyre.
– Sal, a nappaliból nem viheted ki az összes bútort...

165
 – Nem a házban fogjuk megünnepelni a szentestét. A garázsban
leszünk.
Hátravezette Ginát a garázs felé vezető ösvényen, majd együttes
erővel felnyitották az ajtaját.
– Alaric is egyetértett azzal, hogy túl sok jó hely van idebent, kár
lenne az autónak pazarolni, úgyhogy tárolónak használjuk. Már csak
ki kell pakolnunk belőle mindent, feldíszíteni, és kész is vagyunk.
Gina bekukucskált. Rengeteg hely volt odabent. Visszaemlékezett
arra, amikor Sallyék megvásárolták a házat – aprócska, ám festői
szépségű kis lak volt már akkor is –, és említették, hogy a garázsban
lesz majd hely Alaric stúdiójának. Aztán úgy alakult, hogy nem volt
rá pénzük, és Sally férje a kerti pajtát rendezte be magának.
– Jesszusom, Sal, nincs túl sok időnk, ugye? – kérdezte Gina, de
próbálta nem szabotálni Sally lelkes örömét.
– Tudom, de csak tegnap jutott eszembe, hogy itt kellene
rendeznünk a partit, aztán még el kellett passzolnom a lányokat. De
minden rendben lesz.
– Hát persze – mondta vidáman Gina, és úgy döntött, sutba dobja
az aggodalmát. – És hova fogjuk tenni ezt a sok vacakot?
– Hátracipeljük a kert végébe, és máglyára vele! Úgyis nagyrészt
fa, még az átalakításkor maradt meg. Tessék, hoztam neked is
kesztyűt.
Gina nem ellenkezett, feltételezte, hogy a húga alaposan átgondolt
mindent. Felhúzta a kesztyűt, majd felkapott egy leginkább
asztallapnak tűnő fadarabot.
– Jól látom, hogy az ott egy szerelőakna középen? Hogy a csudába
került az oda?
Sally odapillantott, és megvonta a vállát.
– Lövésem sincs, de gondolom, te is örülni fogsz neki, hogy
elvetettem az ötletet, miszerint onnan érkezhetne a Mikulás. Tudod,
mint aki a föld alól bújik elő. Csak hát ez lehet, hogy kissé morbid
ötlet, meg a lányokat is csak összezavarná, elvégre az öreg általában

166
fentről ereszkedik lefelé.
– Mármint a kéményből.
– Pontosan.
Gyorsan és összehangoltan dolgoztak. Épp egy furnérlemezt
készültek a hatalmas égő máglyára hajítani.
– Ez túl jó ahhoz, hogy egyszerűen csak elégessük – szólalt meg
Gina.
– Egyetértek. Lehet, hogy ennek megkegyelmezek, és majd
karácsony után eldöntöm, mi legyen vele. Vagy még jobb lesz, ha
Alaricra hagyom a döntést.
Visszamentek a garázshoz.
– És mit használunk asztal gyanánt?
– Ó, az egyszerű. Felállítjuk az összes piknikasztalt, és teszünk a
lapjukra valami nehezebbet, hogy ne dőljenek fel. – Sally
felkuncogott. – Meg akartam kérdezni Alaricot, kölcsönadja-e azt a
hatalmas festővásznát, amelyiket eddig még nem mert használni, de
aztán lebeszéltem magam róla. Még a végén valaki átszúrná a
villájával, vagy ilyesmi.
Gina próbálta visszafojtani a nevetését. Sally nyugodtan
viccelődhet a férje festőtudományával, de részéről nem lenne túl
illendő.
– Amúgy sem lenne elég masszív.
– Az a legjobb a pénzkeresetben, hogy azonnal el is költheted. A
karácsony erre tökéletes alkalom.
– Én majd hozom az italokat, ahogy szoktam – mondta Gina. – És
mivel én tehetek arról, hogy ezekkel kell most foglalkoznod – bökött
a telezsúfolt garázs felé –, ragaszkodom ahhoz, hogy a pulykát is én
álljam. De fagyasztott lesz. Háztáji, de fagyasztott.
– Az csodálatos lenne! Mondjuk, Alaric szüleitől mindig kapunk
pénzt pulykára. Ők minden évben azzal a meggyőződéssel esznek
nálunk, hogy valami farmról hoztuk, és én magam vágtam le a
konyhában, de hát úgysem lehet megérezni a különbséget, a pénznek

167
meg van jobb helye is.
A garázs padlója nem volt túl bizalomgerjesztő. A beton a sokadik
söprés és felmosás után is koszosnak tűnt, mindenképpen le kell majd
takarni valamivel, döntötték el.
– Feltételezem, ha lenne, sem szívesen adná kölcsön Matthew az
értékes faliszőnyegkészletét erre a célra – nézett nővérére Sally.
– Jézusom, Sal, ne akard, hogy kérjek tőle bármit is. Különben is
biztos, hogy bajuk esne.
Sally nagyot sóhajtott.
– Rendben, akkor ez nem megoldás. Vitorlavászon?
– Az nem két fillér – felelte Gina.
Sally elgondolkozott.
– Nincs mit tenni, marad a B terv: befestjük a padlót. Választunk
valami világos színt, és teljesen rendben lesz. Egy nagy doboz festék
nem olyan drága.
– De meg fog időben száradni? Képzeld csak el, hogyan néznének
ki az apró lábnyomok a nappali hajópadlóján!
Sally a gondolattól is összerázkódott.
– A fűtést egyébként is meg kell majd valahogy oldanunk, és akkor
a padló is gyorsabban fog száradni. Rögvest utánanézek, mit tehetünk.
Az internet biztosan tele van jobbnál jobb ötletekkel.
– Míg te kutakodsz, én nekiesek a falaknak. Azokkal kéne kezdeni,
már ha ezt is be szeretnéd festeni. Szerinted melyik legyen az első?
– Ami azt illeti, szerintem egy csésze tea legyen az első. Gyere,
menjünk be, és igyunk egyet!
Míg a víz felforrt, és jó pár csokis-mogyorós sütit eltüntettek, Gina
kicsit keresgélt az interneten, és csalódottan látta, hogy a mozgatható
fűtőtestek elég drágák.
– Tudom már! – kiáltott fel olyan hangosan Sally, hogy Gina
átmenetileg megsüketült. – Megvan a megoldás! Alaricnak van egy
haverja, aki kocsik festésével foglalkozik. Karácsonykor nyilván nem

168
dolgozik. Biztosan kölcsönadja a fűtőtesteket. Szaladok, és felhívom.
Pár perccel később örömtől ragyogó arccal lépett be a konyhába.
– Hurrá! Ma dolgozik az évben utoljára, délután ötre mehetünk a
cuccért.
– Remek, akkor a fűtéssel és a padlófestéssel végeztünk is.
Mármint elméletben, természetesen.
– Menjünk vissza, és gondoljuk át, mi minden vár még ránk.
Annyira izgatott vagyok! – borult Gina nyakába Sally.
Egymás mellett álltak, és úgy vizsgálták a garázst. A kis épület
teteje fából készült, oldalt kopott gerendák erősítették a tetőt, és egy
viszonylag széles polcsor futott fejmagasságban körbe.
– Hát azokat nem fogjuk tudni lefesteni – állapította meg Gina. –
Nincs annyi időnk.
– Teamécsesek – gondolkozott hangosan Sally. – Száz meg száz
mécses szórja fényét a polcokról. Az ráadásul hőt is termelne.
Gina nagyot sóhajtott.
– Utálom, hogy az okos nagytestvér szerepében kell tetszelegnem,
de azok a polcok fából vannak, a gyertyaláng pedig tüzet okozhat.
Sally lassan bólintott.
– Sajnos be kell látnom, hogy igazad van. Rendben, akkor csak
néhányat rakunk majd ki, biztonságos helyre, hogy ha bármi gond
lenne, könnyűszerrel el tudjuk oltani. És talán – csillant fel a szeme –
kis poharakba állíthatnánk őket, alájuk pedig tehetnénk homokot.
Végszükség esetén jól jöhet, nem?
– Rendben, de a maradék polcokra fényfüzéreket álmodj –
tanácsolta Gina. – A napokban láttam egy honlapot, hatalmas
leárazások vannak, potom pénzért veszünk néhányat.
– Tökéletes. Menjünk, nézzük meg! – vágta rá Sally, és
visszamentek a házba. – És mivel amúgy is odáig vagyok a
fényfüzérekért, nem sajnálom rá a Carmellától kapott pénzt.
Miközben a legolcsóbb darabokat keresték, Gina megszólalt:

169
 – De azért nem mondasz le teljesen az antikvitásról sem, ugye?
Tudom, hogy jobb szereted az új dolgokat, mint a régiségeket, de
szükségem van rád.
– Ó, szívem! Sosem hagynálak cserben, ha szükséged van rám. Én
nem vagyok képes egy molyrágta, poros izé miatt úgy lelkesedni, mint
te, de attól még egy csapatot alkotunk.
Gina megpróbált mosolyogni, de nem volt könnyű: tudta, hogy húga
mellette áll mindenben, de támogatása inkább lesz lelki, mint
gyakorlati. Ezek szerint végleg egyedül marad a régiségekkel.
Valahogy majdcsak megoldja. A magánéletében is jól boldogul társ
nélkül, a munkájában is remekül fog. Matthew támogatására is
számíthat majd, ebben biztos lehet. A gondolattól eszébe jutott a férfi
mosolya, melyet oly ritkán látni, ezért nagyon sokat jelentett számára
– nem mellesleg Matthew még jobban nézett ki, amikor mosolygott.
Elég! Koncentrálj!
– Ezt nézd meg! Szinte ingyen van. Négy csomag egy tízesért.
Annyi elég is lesz, nem?
– Gina, olyan nincs, hogy elég fényfüzér. Nyolc csomagot veszünk.
– Gyorsan felhívták az üzletet, megbeszélték a másnapi kiszállítást,
és visszamentek a garázsba.
– Nézzük – mondta Gina. – Ha középen áll az asztal, és körben
lesznek a székek, akkor rengeteg hely marad majd a sarokban.
Fenyőfákra lesz szükségünk.
Sally megrázta a fejét.
– Fehérre festett ágakra lesz szükségünk, amelyeket hatalmas
vázákba állítunk, és feldíszítjük a csodás karácsonyi díszeimmel. És
természetesen a fényfüzérekkel.
– Ó! Ha jól sejtem, gyártottál újabb díszeket, és az ágak is
száradnak már valahol a házban, ugye? Annyira előrelátó vagy, hogy
el sem hiszem! – dicsérte elismerően Gina.
Sally büszkén mosolyogva nézett rá.
– Ami azt illeti, amúgy is kellett újakat csinálnom a boltba, de ha
már elkezdtem, felhasználtam az összes alapanyagot. Végül csak

170
kettőt vett át Carmella, mert a hatalmas Eiffel-torony imitációjára
elég volt ennyi, de nem bánom.
– Igen?
– Hát igen, Carmella nem köntörfalazott, kijelentette, hogy a
többire nincs szüksége. De azért látszott rajta, hogy sajnálja egy
kicsit. Szerintem már akkor kinőtte a boltot, amikor még be sem
rendezte, alig fér el benne valami. Túlzsúfolni pedig nem szabad,
mert az hogy nézne már ki? – Sally visszaterelte figyelmét a
teendőkre. – Legalább több maradt nekünk.
Mikor Gina aznap este teljesen kimerülten végre bedőlt az ágyba,
mindenhol festékpöttyök borították, de nagyon elégedett volt, amikor
visszagondolt a napra. Sallyt nem lehetett lebeszélni, hogy
lábujjhegyen beosonjon a frissen festett garázsba, és beállítsa a
sarkokba a díszektől pompázó ágakat, amit aztán néhány percig
mindketten tátott szájjal csodáltak. Remekül nézett ki.
– Már csak középre kell valami – állapította meg Sally. – De már
így is túl szép.
Gina csak másnap, a zuhany alatt gondolkozott el azon, mit
jelenthetett ez a mondat. Fogalma sem volt, mire készül még a húga,
de tudta, hogy Sally nem aprózza majd el, bármi is legyen az.

171
 Tizenhetedik fejezet

Elérkezett karácsony napja. Matthew elkanyarodott Gináért. Nem

igazán esett neki útba, de úgy gondolta, felesleges lenne két kocsival
menniük, és így legalább Gina fogyaszthat alkoholt. Kora délutánra
várta őket Sally – így legalább lesz rá idő, hogy nyugodtan odaadják
az ajándékokat, és a lányok is kitombolhatják magukat örömükben.
Na szóval – gondolta Gina törülközőbe csavarva, miközben egy
hatalmas kartondoboz felett állt, amit még nem volt ideje kipakolni –,
mit vegyek fel?
Az a baj a karácsonnyal, hogy nem egyszerű kiválasztani a
legmegfelelőbb ruhát: olyan kell, ami egyszerre praktikus és elegáns.
Amiben minden további nélkül kiveheti az ételeket a sütőből –
Sallyvel mindig ketten szolgáltak fel –, de mégis csinos.
Gina már nem áltatta magát azzal – legalább önmagával legyen
őszinte az ember, nem igaz? –, hogy nem érez semmit Matthew iránt.
Nagyon is érzett. És boldoggá tette volna, ha az érzés kölcsönös.
Végül egy fekete farmer és egy hozzá illő feszes fölső mellett
döntött, ami szépen kiemelte vékony derekát, és nem mellesleg
dekoratív nyakkivágása volt – egyszerre praktikus és szexi –, majd az
egészet egy szép nyaklánccal koronázta meg, ami ünnepi hangulatot
kölcsönzött az összeállításnak.
Aztán eszébe jutott, hogy a garázsban fognak enni, és a biztonság
kedvéért gyorsan választott még egy kardigánt és egy sálat is.
Hidegtől elkékült ajkakkal és vacogó foggal nem igazán tud
karácsonyi hangulatot teremteni. Őszintén szólva nem fűzött nagy
reményt a fűtőtestekhez, amiket Sally kölcsönkért. Alaposan
beparfümözte magát, és a pulóverre is fújt egy kicsit, hátha tényleg
szükség lesz rá. Már csak Matthew ajándékát kellett becsomagolnia,
és kész is van. Nem olyan rég elképzelni sem tudta, mit adjon a
férfinak karácsonyra. Nem akart túl sokat rákölteni, de felesleges
vacakkal sem szerette volna kiszúrni a szemét. Miközben keresgélt,
rá kellett döbbennie, hogy akkor sem lenne könnyű dolga, ha
rengeteget költhetne ajándékra – ha túl drága dolgot venne, Matthew

172
biztosan zavarba jönne. Végül két tucat ceruzát vett neki, és
mindegyikbe belegravíroztatta, hogy Francia Ház. Nagyon jól néztek
ki: a fából készült ceruzák végén kis radír díszelgett, és arannyal
fénylett rajtuk a felirat. Talált egy éppen megfelelő méretű
ceruzatartót is hozzá (az egyik műkereskedő nagylelkűen
nekiajándékozta), és nagyon elégedett volt az eredménnyel. Ebben
nem találhat Matthew semmi kivetnivalót, még akkor sem, ha a
tollakat jobban szereti. Személyre szabott volt, mégis semleges.
Biztosra akart menni.
Mikor a csomagolást legjobb tudomása szerint elkészítette, már
nem volt ideje elpakolni a romokat. Felszaladt az emeletre, hogy
befejezze a sminkelést, mert rádöbbent, hogy Matthew bármelyik
pillanatban megérkezhet. Gyorsan behajította az Oscarnak szánt
ünnepi ízesítésű jutalomfalatokat egy díszzacskóba, és masnit kötött
rá. Be kellett látnia, hogy a kutyus ajándéka sokkal szebben néz ki
becsomagolva, mint a Matthew-é, de már nem volt ideje ezen
változtatni.
– Ez nem randi lesz – mondta a tükörképének, miközben gyorsan
kifestette a szempilláit –, hanem családi karácsony. Csak azért jön,
mert senki más nem hívta őt meg.
Olyan elmélyülten próbált megnyugodni és mélyeket lélegezni,
hogy ijedtében egy hatalmasat ugrott, amikor Matthew végre
bekopogtatott. Azonnal ajtót nyitott neki, de rögtön meg is bánta:
várnia kellett volna pár másodpercet, hogy ne tűnjön túl lelkesnek.
– Boldog karácsonyt! – mosolygott Matthew-ra.
– Boldog karácsonyt! – ismételte Matthew, előrehajolt, és két
oldalról megpuszilta az arcát.
Ginát megcsapta a férfi illata. Hihetetlenül finom volt, és szinte
megszédült tőle. Szedd már össze magad, gondolta magában.
– Segítsek kihurcolkodni? Oscar ugyan hátul lesz, de a
csomagtartóban nem eshet bajuk.
– A legtöbb cuccomat és az ajándékokat már átvittem tegnap,
köszönöm – mondta Gina. – Már csak a ti ajándékaitok vannak itt.

173
 – Oscar és én is meg vagyunk hatva – mondta ünnepélyesen
Matthew.
Bár már ismerős volt ez az ünnepélyes hangnem, Gina biztos volt
benne, hogy Matthew őszintén mondta, és nem a nevetését szerette
volna ezzel elrejteni.
Mikor a kocsihoz értek, Matthew kinyitotta Gina előtt az ajtót.
– Pattanj be.
Beindította a motort, és elindultak.
– Hoztam egy üveg portóit, meg egy kis konyakot – mondta – hálám
jeléül. Találtam egy különleges Cézanne-albumot Alaricnak,
antikvár, és nagyon szép a dedikáció benne, Sallynek pedig egy
metszett parfümösüveget vettem, tudod, amelyikből egy pumpával
lehet kifújni az illatot, és szép selyembojtok lógnak rajta.
– Imádni fogja.
– A lányokkal már kicsit nagyobb bajban voltam, úgyhogy azt majd
meglátjuk.
– Bármi is legyen az, ha rózsaszín és csillog, nyert ügyed van.
Matthew felnevetett.
– Ezek szerint fején találtam a szöget. Meg hoztam pár doboz
bonbont is, hátha más is jön még rajtunk kívül.
– És mi a helyzet az én ajándékommal? – szólalt meg benne a
kisördög, aki úgy tűnt, Gina hangját használja. – Nekem is hoztál
valamit?
Matthew már megint úgy nézett rá, ahogy szokott.
– Persze hogy hoztam. De nem árulhatom el, hogy mit,
máskülönben nem lenne meglepetés, nem igaz?
Gina boldog mosollyal dőlt hátra, és még az sem zavarta, hogy a
jelek szerint éveket fiatalodott Matthew mellett – úgy érezte magát,
mint egy szerelmes tinédzser az első randin.
– Először nem engedem majd ki Oscart a kocsiból, inkább
felmérem a terepet – mondta Matthew. – Nem szeretném, ha a lányok

174
megint hisztirohamot kapnának. Arra ráérnek majd fél órával az
érkezésünk után is.
– Meg leszel lepve: a lányok kifejezetten izgatottan várják Oscart.
Alaric azt mondta nekik, hogy ő Gruffalo, tudod, a meséből a
barátságos szörnyeteg, és hogy esze ágában sincs bántani őket. Ami
tulajdonképpen igaz is. – Ebben is hasonlít egymásra a kutya és a
gazdája, tette hozzá gondolatban.
– Biztos, hogy nem fogja bántani őket. Ami azt illeti, akkor a
legboldogabb, ha egy csendes sarokban lefekhet szunyókálni. Ma már
megsétáltattam, és hiába nőtt ekkorára, nincs nagy mozgásigénye,
úgyhogy alaposan elfáradt.
– Sally majd mindent kézben tart. Nagyon elkapta őt idén a
karácsonyi hangulat.
Matthew erre valószínűleg magától is rájött volna, tekintve, hogy
még ki sem szálltak az autóból, Gina húga már ott repkedett
körülöttük utasításokat osztogatva.
– Sziasztok! Boldog karácsonyt! Azonnal menjünk is a garázshoz,
ha nem gond. És Matthew, begyújtottunk a nappaliban, Oscar
nyugodtan letelepedhet a kandalló elé, ha ehhez van kedve, senki nem
fogja zavarni.
– Ez nagyon kedves tőletek – mondta Matthew, és Sallynek is adott
két puszit. – Azonnal beviszem őt, csak előbb köszönünk
mindenkinek.
Gina sejtette, hogy a húgának könnyebb lesz úgy gondolnia
Oscarra, mint egy bogaras, öreg nagybácsira, akit pátyolgatni kell, de
aztán rájött, hogy ezt a szerepet már leosztották Sally apósára.
– Gyertek csak beljebb – invitálta őket Sally, akihez időközben
csatlakozott a két kislánya is. – Alig várom, hogy meglássátok,
milyen lett!
– Gjufalo – selypítette Sephie, és Ariadnéval együtt megbabonázva
bámulták a kocsi ablakán kikukucskáló Oscart.
Sally elvezette a kis csapatot a garázshoz, miközben az ikrek ott
ugrándoztak mellette. Gina alig bírta kivárni, hogy benézhessen az

175
ajtón.
Aztán mikor végre odaértek, egyszerűen földbe gyökerezett a lába
a csodálkozástól. Hiába vett részt az átalakításban, a végeredmény
még őt is meglepte. A helyiség – eltekintve a középen álló hatalmas
ebédlőasztaltól – pontosan úgy nézett ki, mintha a Mikulás
szobájában lennének. A garázs túlsó felén, a fehérre festett ágak
között (melyeken a díszeken kívül milliónyi mütyür lógott a
fényfüzérekkel együtt) egy dioráma állt: Sally a jelek szerint az
összes létező csokoládéfigurát felvásárolta, és berendezett velük egy
betlehemet. Volt ott minden: mackók, nyulak és cicák, mögöttük
aranyfóliába csomagolt nyuszifigurák, továbbá szarvasok, csengővel
a nyakukban. Az angyalok kórusa (hatan voltak) a pásztorok felett
lógott, bár meg nem lehetett volna mondani róluk, hogy ők az
angyalok, ha Sally nem ragasztott volna a hátukra kis
vattapamacsokat. A háromkirályok, akik valaha jobb sorsra érdemes
Mikulás-figurák lehettek, most aranyba-ezüstbe csomagolva
pompáztak a jászol mellett. Ajándékaik (apró, aranyszín
csokoládédarabkák) az oldalukra voltak erősítve.
Az istálló mézeskalácsból készült, a szalmatetőt csokiforgácsok
jelezték, és még a kerítés is csokiból volt körben. Mindent
porcukorhó borított, és ide is jutott a fényfüzérből. Természetesen
Mária és József is csokiból volt, az újszülött Jézust viszont egy apró,
kismalac alakú cukorka jelképezte, és egy játék bölcsőben feküdt,
amit valószínűleg a lányok adtak kölcsön az összhatás kedvéért.
– Sally, ez egyszerűen zseniális! – kiáltotta Gina, majd húga
nyakába borult, és fel-alá ugrált örömében. – Annyira giccses, hogy
ilyen nincs is!
– Ugye? Persze Alaric szüleinek nem fog így tetszeni – mondta
Sally, aki legalább olyan izgatott volt, mint nővére. – Annyira jó
móka volt berendezni, és a lányok rengeteget segítettek. Papírból
hópelyheket vágtak ki, azzal díszítettük a falat, és a jászlat is ők
rendezték be. – Elhallgatott, és a hátuk mögött álló, hallgatag alak
felé fordult. – És te mit szólsz hozzá, Matthew?
– Szerintem fantasztikus – felelte Matthew, és Gina hiába fülelt,
nem hallott ki a hangjából szemernyi gúnyt sem. – Nagyon komolyan

176
mondom, hogy jövőre a központban is ki kéne állítanunk valami
hasonlót.
Most már mindkét lány gyanakodva méregette őt, de mielőtt
megállapíthatták volna, hogy vajon gúnyolódik-e velük, betoppant
Alaric a kérdéssel, hogy kinek mit hozhat inni, és egy levegővel
felsorolta a választékot, természetesen a punccsal kezdve.
Matthew egy pohár bodzaszörpöt kért, és Gina is az után nyúlt.
Sally gyorsan elviharzott a konyhába az ikrekkel a nyomában, hogy
lecsekkoljon valamit. Alaric jobbnak látta a parancsnak
engedelmeskedve követni feleségét.
– Neked nem kell vezetned – szólalt meg Matthew, mikor kettesben
maradtak. – Ihatsz puncsot is, ha azt kívánnál.
Gina rápillantott, és megint meglepődött a férfi figyelmességén.
– De észnél kell lennem később. Mindig együtt felelünk a
vacsoráért Sallyvel, de most jönnek az anyósáék is, és gyanítom,
szüksége lesz egy kis szíverősítőre. Ne hibáztasd érte. Nem egyszerű
velük. Úgyhogy én majd csak akkor iszom, ha a nehezén túl leszünk.
– Nagyon közel álltok egymáshoz a testvéreddel, ugye? – kérdezte
Matthew.
Gina bólintott.
– Szerencsések vagyunk. Tényleg nagyon szeretjük egymást.
Elképzelni sem tudom, hogy ez másképp legyen.
– Ó, egek, árad belőled a karácsonyi elérzékenyülés, pedig még
egy korty bort sem ittál – mosolyodott el Matthew.
Mindketten ott voltak, amikor Alaric szülei beléptek a garázsba
(szerencsére az őrült nagynéni nélkül, aki az utolsó pillanatban úgy
döntött, hogy meglátogatja egy rég nem látott barátját – egy eszelőssel
kevesebb, súgta oda megkönnyebbülten Ginának Sally). Bár Gina
tudta, hogy húga túlzott, mikor azt mondta, szeretné megbotránkoztatni
az öregeket a betlehemmel (persze egy kis része ezt sem bánta volna),
látszott rajta, mennyire vágyik rá, hogy férje szülei megdicsérjék. Ám
ez a vágya eleve kudarcra volt ítélve.

177
 Az anyósa és az apósa a hátsó ajtón léptek be a garázsba fiuk
vezetésével, aki olyan szinten nem hasonlított a szüleire (se kívül, se
belül), hogy Sally szerint anno elcserélték őt a kórházban.
– Te jó isten! – kiáltott fel Alaric édesapja, miután körülnézett. –
Mi ez az ordenáré giccsparádé?
Még az ikrek is érezték – akiknek sem az ordenáré, sem a parádé,
de még a giccs szó sem mondott sokat –, hogy nagyapjuk ezzel nem
kedveskedni szeretett volna.
Alaric édesanyja lecövekelt a betlehem előtt, és csak állt ott
percekig a hosszú, vészterhes csendben. Aztán egyszerűen csak ennyit
mondott:
– Azt ugye tudod, bár minden jel arra mutat, hogy mégsem: a
napkeleti bölcseknek semmi keresnivalójuk nincs itt. Ők a
hagyománynak megfelelően vízkereszt előestéjén érkeznek a
jászolhoz.
– Hogyne tudnám – felelte Sally kimérten. – Csak úgy gondoltam,
vicces lenne őket is beállítani. Édesem, tölts valami italt a
szüleidnek. És Matthew? Nincs kedved lassan kiengedni Oscart az
autóból?
Valószínűleg Gina volt a társaságból az egyetlen, aki érezte, húga
mennyire örülne neki, ha Oscar egy fenevad lenne, aki parancsszóra
darabokra szaggatná férje hőn szeretett szüleit.
Alaric szülei nagyon komolyan vették a karácsonyt. Az
ajándékokat szigorúan az ebéd, valamint az azt követő mosogatás után
adták át. Hogy ne kelljen megjegyzéseket hallgatniuk, Alaric és Sally
külön erre az alkalomra tartogattak néhány nevelő hatású ajándékot.
Az igazi ajándékaikat már reggeli után odaadták a lányoknak, nagy
nevetések, visongatások és legalább három pohár felborított almalé
felett. És ha a nagyszülők rákérdeznének, mikor is kapták azokat a
felesleges vacakokat, a lányok be voltak tanítva, hogy jól nevelten azt
feleljék: már nagyon régóta megvannak.
A rekordsebességgel elfogyasztott ebéd után Gina és a lányok
elkísérték a nagyszülőket egy kis ebéd utáni sétára. Az ikrek felváltva

178
fogták Oscar pórázát, és Gina minden erejével azon volt, hogy
beszélgetést kezdeményezzen. Ez olyan nehéz feladatnak bizonyult,
hogy azon kapta magát, irigyli Matthew-t, amiért ő mosogathat, és a
legszívesebben cserélne vele.
Mire visszaértek, a garázs nappalivá változott. A bútorok nagy
részét visszavitték a házba, csak a székek maradtak (melyeket amúgy
is kölcsönbe kaptak az egyik szomszédtól), és most mindegyik szépen
egy irányba nézett. Még Oscarnak is megvolt a maga helye: Sally
fogott egy kopott szőnyeget, és a fűtőtest elé fektette, majd, hogy a
hangulat meglegyen, fölötte a polcon meggyújtott néhány mécsest. A
fűtőtestek mellesleg várakozáson felül remekül teljesítettek, és mivel
nem volt farkasordító hideg odakint, a garázst nagyszerűen
felmelegítették.
– És végre! Ajándékbontás! – rikkantotta Alaric, aki maga is
legalább olyan izgatott volt, mint a lányai.
Matthew ajándéka mind telitalálat volt: a lányok szinte magukon
kívül voltak az örömtől, amikor a csillámokkal teli, rózsaszín
körömlakkos üvegcséket kézbe vették, és azonnal ragaszkodtak hozzá,
hogy kifessék a körmüket – szerencsére a lakk extra gyorsan száradt.
Matthew-nak is tetszett, amit kapott, a ceruzákat mindenki körbeadta,
és nagy sikert arattak.
Míg Sally gyorsan listát írt, a lányok kitől mit kaptak, hogy majd
együtt megírhassák a köszönőleveleket, és senki ne maradjon ki
(Alaric szülein kívül mindenki tisztában volt azzal, hogy ez csak
színjáték, mert végül úgyis csak a nagyszülőknek írnak), Gina is
kinyitotta, amit Matthew-tól kapott.Nagy volt és szögletes, mint egy
doboz, és először fogalma sem volt róla, mi lehet.
– Ez egy úti íróasztal – magyarázta Matthew. – Papírmasé, a
tizenkilencedik század közepéről. Nyisd ki bátran!
Gina felemelte a tetejét, és végre értelmet nyert a formája: a
felhajtott fedél pont akkora volt, hogy egy A/4-es papír elférjen rajta,
és kényelmesen lehessen rá írni. A doboz szélén két apró tintatartó
állt, és volt kialakítva hely tollaknak is. Kézzel festett rózsák
borították mindenhol, és gyöngyház berakás díszítette a sarkokon.

179
 – Ez gyönyörű! – mondta áhítattal Gina, mikor végre meg tudott
szólalni. Túl értékes ajándék volt, pláne, hogy ő csak ceruzákat adott.
Nyilvánvaló, hogy Matthew sokat gondolkozott azon, mit is adhatna
neki ajándékba.
– Ha közelebbről megnézed, látni fogod, hogy elég sok helyen
javítani kellett már – mondta Matthew, majd halkan hozzátette –, de
szerintem megérte az árát.
Gina rámosolygott, és ha nem lettek volna körülöttük, egészen
biztosan megcsókolta volna.
– Nagyon szépen köszönöm – suttogta végül.

180
 Tizennyolcadik fejezet

A hosszú, jobbára unalmas, mézeskaláccsal és udvariasan

távolságtartó beszélgetésekkel tarkított délután lassan a végéhez
közeledett. Gina felpattant – érezte Sallyn, hogy egyre fáradtabb, és
biztos volt benne, hogy húga értékelné, ha lassan kis családjára
szűkülne le az otthonukban tartózkodók száma.
– Sally, nagyon köszönünk mindent! – ölelte meg őt Gina. –
Annyira szép nap volt!
– Csak nem menni készültök? – kérdezte Sally. Gina sejtette, hogy
nem szívesen maradna együtt Alaric szüleivel, de abban bízott, ha ők
elindulnak, az anyósék is követni fogják a példájukat.
– Meg kellene etetnem Oscart – mondta mentegetőzve Matthew. –
De csodálatosan éreztem magam. Nagyon köszönöm, hogy az
ünneplés része lehettem.
Készülődés közben a lányok titokban összedugták a fejüket, mert a
kétségbeesett Sally nem tudta eldönteni, megkérheti-e Alaric a
szüleit, hogy legyenek szívesek távozni, de végül úgy döntöttek, ez
nem vezetne semmi jóra. Így végül csak Gina és Matthew ment el,
meg természetesen a hátsó ülésen terpeszkedő Oscar. Egyikőjük sem
szólalt meg, csendben utaztak Gina házáig.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte Matthew, miközben
félrehúzódott. – Megírod a köszönőleveleket?
Gina elmosolyodott.
– Á, dehogy. Valószínűleg bekapcsolom majd a tévét, és némi
ropogtatnivalóval elé kuporodok. Lehet, hogy iszom egy pohár bort
is. Aztán csak elnyom az álom valamikor.
– Ez nagyon meghitten hangzik – mondta Matthew.
– Nincs kedved csatlakozni? – kérdezte gondolkozás nélkül Gina.
– Nem kell bort innod. Főzhetek teát. Vagy csinálok neked egy nagy
bögre kakaót.
Matthew nem felelt azonnal.

181
 – Egész nap csak egy pohár bort ittam eddig. Szerintem még egy
pohárral megkockáztathatok. Végül is ettem a kettő között, nem is
keveset.
– És mi lesz Oscar vacsorájával? Mintha neked az lett volna az
indokod a távozásra, hogy meg kell őt etetned.
Matthew rámutatott egy szorosan összecsomózott nejlonzacskóra.
– Sally adott elég maradékot. Azt mondta, bőven jut Oscarnak,
máskülönben ők tavaszig pulykán élnének.
Gina egyszerre volt ideges és izgatott, miközben a ház felé
lépkedtek. Elővette a kulcscsomóját, és kinyitotta az ajtót.
– Visszamegyek Oscarért, de természetesen csak akkor, ha bejöhet.
– Hát persze hogy bejöhet. Már járt nálam, emlékszel? Nem
mellesleg egy angyal volt ma egész nap, pedig nem lehetett könnyű
neki, amikor a lányok ráadták a plüss szarvasagancsot, sőt még a
szánkójukat is hajlandó volt húzni abban a maskarában. Mondom, egy
földre szállt angyal.
Matthew elmosolyodott az emlékre.
– Azt eddig is tudtam róla, hogy szeret a figyelem középpontjában
lenni, de azt előttem is jól titkolta, hogy ennyire ért a gyerekek
nyelvén. Megyek, behívom.
Épp úgy, mint a gazdája, gondolta Gina, miközben lepakolta
ajándékait az asztalra – köztük a Matthew-tól kapott, gyönyörű
ládikót. Végigsimított a fedelén, és közben lassan eluralkodott benne
az izgalom. A kanapéhoz pattant, felverte a párnákat, aztán
villámgyorsan elrejtette a délelőtti csomagolás maradványait: a
csomagolópapírt, a ragasztót és a szalagokat a fotel alá rejtette, és
gyufáért nyúlt, hogy begyújtson a kandallóban – közben áldotta az
eszét, hogy néhány napja ilyen szépen bekészítette a tűzifát. A tükör
elé pattant, gyorsan végigsimított a haján, ellenőrizte, hogy a
szempillaspirál nem kenődött-e el, és csak ekkor kezdte érezni, hogy
kicsit hideg van. Nem is kicsit. Odament a radiátorhoz, és rátette a
kezét. Jéghideg volt.
Gina megállt a szoba közepén, és a csalódottság érzése nagy

182
hullámban tört rá. Hogy is tölthetnének el együtt egy meghitt estét
Matthew-val, ha a szobában meg lehet fagyni? A kandalló persze ad
majd egy kis meleget, de mikor lesz az? A várakozás alatt simán
megfáznak. Ráadásul valószínűleg Matthew-nak sem lesz kedve a
hidegben ücsörögni, inkább hazamegy.
Épp azon tűnődött, vajon hol lehet a bojler használati útmutatója,
amikor Matthew belépett a szobába.
– Gyorsan sétáltam vele egy kört, csak a biztonság kedvéért –
mondta.
– Szuper – felelte Gina. – De van egy kis problémánk. Nincs fűtés.
– Ó! Szeretnéd, hogy megnézzem a bojlert? – kérdezte azonnal
Matthew. – Mármint tudom, hogy te is meg tudod nézni, és biztos nem
a fűtőszál ment tönkre, csak lekapcsolt... – mondta, és zavartan
elhallgatott. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne segíteni, de nem akar
tolakodó lenni.
Gina nem merte bevallani, hogy eddig a percig fogalma sem volt
arról, hogy egy bojlerben van fűtőszál, de ezt a világért sem vallotta
volna be. Fűtésre viszont szükség volt.
– Még csak nemrég költöztem be, úgyhogy én sem ismerem olyan
jól a rendszert, szóval ha esetleg meg tudnád nézni, az nagy segítség
lenne.
Míg Matthew a bojler – feltehetőleg pókoktól hemzsegő – háta
mögött matatott, Gina keresett néhány pokrócot, hogy legyen mibe
burkolódzni majd, ha teljesen átfáztak már. Aztán kicsit átrendezte a
bútorokat, hogy a fotel legyen a legközelebb a tűzhöz. Nem szólt
Oscarra, hogy menjen arrébb. Majd Matthew elküldi, ha esetleg arra
kerülne a sor.
– Hát megpiszkáltam valamit, és úgy tűnik, megoldódott a
probléma – mondta Matthew, amikor belépett a szobába. – De
várnunk kell egy kicsit, míg elkezd újramelegedni minden. Addig
megetetem ezt a fenevadat.
Míg Matthew az apró konyhában szöszmötölt, Gina meggyújtott pár
teamécsest. Aztán felszaladt a fenti fürdőszobába, és gyorsan fogat

183
mosott. Fogkrémet a biztonság kedvéért nem használt – nem akarta,
hogy Matthew megérezze a mentolos illatot, nehogy arra
gyanakodjon, Gina készül valamire. De azt sem szerette volna, ha
Matthew a mézeskalács vagy a pisztráng illatát érezze majd rajta.
Valamint őszintén remélte, hogy nem értette félre a férfi pillantását,
amikor az ajándékozásnál összefonódott a tekintetük.
Visszament hozzá a konyhába, és nézte, ahogy kiszedi Oscarnak a
pulykát egy tálkába.
– Nincsen véletlenül egy kisszéked? – kérdezte tőle Matthew. –
Ilyen nagy testű kutyáknak nem tesz jót, ha a földről kell enniük.
Gina végül egy kis vödörre tette az etetőtálat, Oscar legnagyobb
örömére, aki rávetette magát a finomságokra. Mikor végzett, Matthew
kivitte sétálni, ezalatt Gina gyorsan feltakarított.
– Kész is van – mondta, amikor visszaértek. – Te csak menj, és
helyezd magad kényelembe, én kerítek valami innivalót. Mi esne jól?
Bor? Tea? Kakaó?
– Esetleg nincs valami erősebb? Tudom, kicsit udvariatlan a
kérdés...
– Dehogyis udvariatlan! Ülj csak le. Azonnal érkezik a jég dupla
whiskyvel– mondta, és érezte, ahogy elönti a pánik. Hogy leplezze,
találomra felkapott a polcról egy CD-t. Szerencséjére épp egy
karácsonyi válogatást. – Tessék. Karácsonykor nem tudok neki
ellenállni, minden évben megveszem a legújabb albumot, tudod, hogy
van ez. De ha nem tetszik, nyugodtan válassz mást.
Visszasietett a konyhába. Ha Matthew valami erősebb italra
vágyik, ez azt jelenti, hogy nem siet sehova. Lehet, hogy a kandallótűz
előtt eltöltött közös és meghitt este mégsem csak álom – és ki tudja,
mi minden sülhet még ki belőle? A gondolattól olyan izgalom fogta
el, hogy szinte beleszédült. Egész nap magán érezte Matthew
tekintetét, és mikor sikerült el is kapnia a pillantását, látta, hogy a
férfi olyan szemekkel néz rá, amitől reményei határozottan
megalapozódtak. De mégsem lehet biztos semmiben, mert Matthew-
nál sosem lehet egyértelműen tudni, hogy mire gondol.

184
 Két pohárral a kezében kifordult a konyhából, és a férfi kezébe
nyomta az egyiket. Mindketten ittak egy kortyot, de Ginának valahogy
nem akaródzott leülni.
– Gyorsan keresek valami ropogtatnivalót. Nem jó dolog üres
gyomorra inni.
Fogalma sem volt, ezt meg minek mondta, hiszen tudta, hogy
badarság – rendszeresen előfordult, hogy üres gyomorra ivott, és
soha semmi baja nem lett, nem mellesleg egész nap más sem
csináltak, mint ettek –, mégis odalépett az egyik szekrényhez, és
elkezdett benne kotorászni, mert úgy rémlett, hogy kell ott lennie egy
kis sajtos keksznek.
– Sajtos... keksz – suttogta maga elé, miközben kitette egy tányérra.
Mi a csudáért izgul amiatt, hogy vissza kell mennie Matthew-hoz a
szobába? Hiszen ő hívta meg, és minden porcikájával arra vágyott,
hogy együtt legyenek, nem igaz? De vajon Matthew hogyan érez
iránta? – az itt a kérdés.
Mikor visszaért a szobába, látta, hogy a férfi meredten bámul a
tűzbe. Letette a tányért, és az ablakhoz lépett, hogy behúzza a
függönyöket. Aztán újra kiment a konyhába. Ott rájött, hogy fogalma
sincs, miért ment ki, ezért gyorsan töltött magának egy pohár vizet,
hogy legyen indoka. Kiitta, és épp elmosogatni készült a poharat,
amikor Matthew megjelent mellette, kivette a kezéből, és letette az
asztalra.
– Megjavítottam a bojlert, és Oscar is evett már, te töltöttél közben
italokat, és van rágcsálnivalónk. Nagyon örülnék, ha abbahagynád a
pörgést, és bejönnél hozzám a nappaliba.
Gina szótlanul követte őt.
– De miért... – kezdte volna, és felnézett Matthew-ra, mikor
megérkeztek a szobába.
– Szóval... – mondta vele egy időben Matthew, de ekkor hirtelen
Gina zsebében megcsörrent a mobil.
– Mindegy is – mondta Matthew.
A csörgés abbamaradt, majd szinte azonnal újra kezdődött. Aztán a

185
vonalas telefon is elkezdett csörögni.
– Valaki nagyon kitartó – mondta Matthew, aztán az üzenetrögzítő
bekapcsolt, és Sally hangja hasított a szoba csendjébe.
– Gina, ott vagy? Gina?! Jaj, istenem, baj van, baleset történt,
Sephie, kincsem, gyere ide... Al, Gina nem veszi fel... Hagyok neki
egy üzenetet... – Szipogás hallatszott. – Igen, próbáltam már a
mobilján... Gina, kérlek, gyere át... – Sally hangja elhallgatott.
Gina remegve a mobilja után kapott.
– Édes istenem, mi történhetett? – kérdezte a könnyeivel
küszködve, és felkapta a kulcscsomóját. Matthew már kabátban állt
mellette, és nyújtotta felé az övét.
– Siessünk, majd felhívod őket a kocsiból.
Mikor végre felvették a telefont, Alaric megnyugtatta Ginát, hogy
bár Sephie nagyot és csúnyán esett, nem tört el semmije, és rendbe
fog jönni. Az ikrek épp játszottak, és a kislány leesett egy székről,
„amire mellesleg fel sem szabadott volna másznia", pont a kezén
landolt, és esés közben a fejét is beütötte az asztal sarkába.
Sally berohant vele a kórházba – szerencsére épp ellenkezőleg,
mint ahogy Gina megjósolta, egész nap csak üdítőt ivott. Szükségük
volt valakire, aki vigyáz Ariadnéra, hogy Alaric is bemehessen,
amilyen hamar csak tud. A nagyszülők kivételesen tényleg nem
sokkal Gináék után távoztak, de Matthew sejtette, hogy Ariadne is
boldogabb lesz, ha a nagynénje vigyáz majd rá, és nem az öregek.
Matthew még útközben felajánlotta, hogy szívesen vele marad, de
aztán Alaric megkérte, hogy vigye őt be a kórházba, és természetesen
vállalta a fuvart, hiszen az úgyis útba esett a Francia Ház felé – és ezt
Gina is megértette. Miután többször megnyugtatta Ariadnét, hogy a
testvérének nem lesz baja, és nem, dehogy fog meghalni, sőt
nemsokára otthon is lesz, addig mesélt neki, amíg a kislánynak lassan
leragadtak a szemei, és mély álomba zuhant. Ekkor Gina kiosont a
szobából, lement a földszintre, és rendet rakott. Aztán nagy sóhajok
kíséretében, valamint egy félig teli borosüveggel a kezében, melyet a
hűtőben talált, lehuppant az egyik fotelbe, és töltött magának egy

186
pohárral.
Sallyék nem sokkal éjfél után értek haza. Alaric a karjában hozta a
szunyókáló Sephiet, akinek fel volt kötve a karja. Nem tört el a
csontja, csak csúnyán kificamította a csuklóját, a homlokán pedig
ragtapasz mutatta, hol ütötte be a fejét. Azonnal felvitték őt az
emeletre. Miután szépen lefektették, csatlakoztak Ginához a
konyhában, aki megkínálta őket egy-egy pohár brandyvel. Még
beszélgettek egy kicsit hármasban, mielőtt lefeküdtek volna aludni.
Gina kölcsönkért egy fogkefét, majd magára maradt cikázó
gondolataival. Micsoda nap! Olyan sok minden történt, hogy azt sem
tudta, mit érezzen. Matthew pedig igenis meg akarta őt csókolni,
benne volt a levegőben. Lehetetlen, hogy csak képzelődött!
Másnap reggel, nem sokkal a reggeli után Alaric hazavitte. Sally
kedvesen próbálta marasztalni, de Gina érezte, hogy a családnak van
mit kipihennie, kiváltképp a baleset okozta sokkot.
Főzött magának egy jó erős kávét, majd bögréjével letelepedett a
telefon mellé, és a szüleit tárcsázta. Már tudtak Sephie balesetéről, és
miután Gina újra megnyugtatta őket, hogy nem történt nagy baj,
elmesélte a baleset előtt történteket (kicsit persze cenzúrázva), majd
megígérte, hogy a szokott időpontban természetesen meg fogja őket
látogatni.
Ezután egykedvűen eldőlt a kanapén. Fáradtnak érezte magát, de
arra volt ereje, hogy eltűnődjön, vajon mit csinálhat most Matthew.
Vajon egyedül van, vagy átment valamelyik barátjához? És mi történt
volna köztük tegnap este, ha Sally nem telefonál? Behunyta a szemét,
és álmodozni kezdett. Elképzelte, ahogy Matthew átöleli a kanapén,
majd lassan átmennek a hálószobába... Gyorsan megrázta a fejét. Ez
így nem lesz jó, valamivel el kell terelnie a gondolatait – esetleg
dolgozzon egy kicsit? De úgy érezte, szánalmas lenne, ha munkával
ütné el az idejét karácsony másnapján. Épp eldöntötte, hogy sétál
egyet, hogy elűzze ezeket a veszélyes képeket az agyából, és kicsit
kiszellőztesse a fejét, amikor megszólalt a mobilja.
Odament, felvette, és azonnal elpirult. Matthew volt. Miután
részletesen beszámolt neki Sephie állapotáról, mindketten
elhallgattak.

187
 – Még mindig Sallyéknél vagy? – tudakolta a férfi
– Nem, már hazajöttem. Miért?
– Emlékszel, említettem, hogy szívesen elvinnélek valakihez... –
hallatszott a hangján, hogy kicsit tétovázik, és ettől Gina
elmosolyodott. Nem gyakran fordult elő, hogy Matthew
bizonytalankodott. – Tehát hogy esetleg nincs-e kedved velem
meglátogatni az egyik régi jó barátomat? – fejezte be a kérdést
Matthew.
Gina szíve hevesebben kezdett dobogni.
– Hogyne lenne, mármint persze, van kedvem, és emlékszem a
meghívásra is, bár azt mindketten tudjuk, hogy elég rejtélyes voltál –
felelte, és érezte, hogy kezd visszatérni az önbizalma.
– Továbbra sem szeretném elrontani a meglepetést. Erről ennyit. –
Elhallgatott, de olyan hosszan, hogy Gina már-már azt hitte,
szétkapcsolt a vonal. Aztán újra megszólalt. – Terveztél mára
valamit, vagy esetleg elcsábíthatlak egy kutyasétáltatásra, netalántán
ebédre?
– Hát...
– Persze megértem, ha épp nem érsz rá...
– Ami azt illeti, nem nagyon terveztem mára semmit. Gondoltam,
pihenek itthon egész nap – mondta Gina, és remélte, nem hangzik túl
vénlányosnak, hogy a mai napot egyedül, otthon pihengetve tervezte
eltölteni.
– Én is itthon vagyok egyedül, és őszintén szólva kifogytam az
ennivalóból. Gondoltam, lehet, hogy te is hasonló cipőben jársz.
– Épp azt terveztem, hogy eszem egy pirítóst...
– Inkább ebédelj velem. Érted megyek.
– Az remek lenne – lelkesedett Gina, és érezte, hogy újra elönti az
izgalom.
– Szuper – nevetett Matthew, és Ginának a hangtól kihagyott a
szíve egy ütemet. – Kábé húsz perc, és ott vagyok. Tudok egy

188
nagyszerű helyet...
– Ahol szeretik Oscart?
– Az lesz az – mondta Matthew, majd letette a telefont.
Gina gyorsan levette a kényelmesen kinyúlt otthoni göncét,
farmerbe és pulcsiba bújt, majd nekiállt sminkelni. Közben győzködte
magát, hogy csak azért fogadta el a meghívást, mert enni csak kell, és
nem lett volna jó egyedül tölteni karácsony másnapját, különben is
unja már, hogy nincs más dolga, mint egyedül nézni a tévét.
Természetesen jól tudta, hogy mindez nem igaz: kimondhatatlanul
vágyott rá, hogy újra Matthew-val legyen, amilyen sokat csak lehet.
Nagyon jól érezték magukat. A mozgalmas és izgalmaktól sem
mentes tegnap után Gina most először érezte igazán nyugodtnak
magát, és beszédes kedvében volt. Egy forró leves és a helyben sült
friss kenyér elfogyasztása után kiléptek a hideg utcára. Oscar
kelletlenül követte őket.
Egy közös séta alatt rengeteg mindent meg lehet tudni a másikról,
döbbent rá Gina, ahogy egymás mellett haladtak. Mivel így nem
kellett feltétlenül egymás szemébe nézniük, sokkal könnyebben tudtak
beszélgetni könyvekről, zenéről, azokról a dolgokról, amelyek örömet
okoznak nekik – egyszóval mindenről, aminek köszönhetően egyre
jobban megismerték egymást. Matthew mesélt arról, hogy nemsokára
Franciaországba fog utazni egy vásárra. Említette a volt feleségét is,
és hogy mennyire fárasztó tudott lenni. Tipikus francia, ráadásul
szeretett drámai jeleneteket rendezni – csúszott ki Matthew száján.
Volt annyira úriember, hogy többet ne mondjon, de kiderült, hogy a
váláskor rendkívül nagyvonalú volt, mármint Matthew, és most már
bánja ezt a hozzállását. Rengeteg pénzzel tartozott a volt nejének,
amit sokáig nem fog tudni neki visszafizetni. Mikor a vásárra megy,
vele is találkozik majd, hogy átbeszéljék a dolgokat.
Ginának mérhetetlenül jólesett, hogy Matthew ennyire a bizalmába
fogadta, hiszen ez a nyitottság nem volt rá jellemző, ráadásul a téma
több mint kényes volt. Viszont lassan megértette, miért látta Matthew
arcán azt a komor kifejezést. Nem elég, hogy az ő vállát nyomta a
Francia Ház minden felelőssége, tőle függött, hogy minden nehézség

189
közepette is biztosítsa a forgalmat, különben a műkereskedők
megélhetése, akik évek óta hűségesek a központhoz, válságba kerül.
Ráadásul fel kellett nőnie a feladathoz, és édesapja árnyékából sem
volt könnyű kitörnie. Ehhez még hozzájött a válás, és annak minden
keserűsége. Ginában még élénken élt az emlék, hogyan érezte magát
az Egannel történt szakítása után: mennyivel nehezebb lehet egy
sikertelen házasság utáni lelkiállapotból kikeveredni. Pláne, ha addig
esély sincs a lezárásra, amíg ki nem fizeti volt feleségének a
tartozását.
Elszégyellte magát, amiért eddig olyan rossz véleménnyel volt
Matthew komorságát és barátságtalanságát illetően – ez nem volt
szép tőle. Most már tudja, hogy a szomorúsága és néha gúnyos
viselkedése mögött mi rejtőzik.
Mikor a nap végén Matthew hazavitte, úgy érezte, az együtt töltött
idő alatt barátokká váltak. Sajnos esély sem volt rá, hogy kiderítse,
lehetne-e köztük több, mert a férfi már elígérkezett a barátaihoz, így
nem folytathatták azt, ami karácsonyeste elkezdődött Gina lakásán.
Különben is, bár Matthew a jelek szerint jól érezte magát Gina
társaságában, nem szerette volna, hogy több legyen köztük.
Legalábbis addig biztosan nem, amíg le nem zárja a házasságát –
anyagilag, és lelkileg is. És el fog jönni a nap, gondolta szomorúan
Gina, amikor ő is képes lesz kiűzni a szívéből a vonzódást, és akkor
végre tényleg barátok lehetnek.

190
 Tizenkilencedik fejezet

Gina az asztalnál ült, és úgy tett, mintha dolgozna. Kinézte az

időpontot, hogy mikor látogatja meg a szüleit, és lefoglalta a
repülőjegyet. Aztán minden erejével azon volt, hogy próbálja lekötni
valamivel a figyelmét, de nagyon nehezen ment. Két hét telt el
karácsony óta, és Matthew azóta nem jelentkezett, ráadásul még
mindig nem beszélték meg pontosan, mikor látogatják meg azt a
titokzatos barátot. Csak annyit tudott, hogy a napokban. Gina őszintén
meglepődött saját magán: fogalma sem volt, miért várja ennyire, hogy
megismerhesse Matthew régi barátját. Sallynek viszont továbbra sem
vallotta be az érzéseit.
– Tudod – mondta neki korábban –, szerintem csak azért visz
magával, hogy a haverja lássa, vannak velekorú barátai is. Még
véletlenül sem randi lesz, nehogy azt hidd. Két barát meglátogat egy
öregembert.
Szerencsére ezt Sally elhitte. Bármennyire is aggasztotta Ginát
Sephie balesete, kifejezetten örült annak, hogy ez szépen eltereli húga
figyelmét Matthew-ról és róla. Az Egannel való válásuk
boncolgatására sem jutott így idő, pedig a közös este óta Sally
rendszeresen vissza-visszatért a kérdésre, miután Gina elmesélte
neki, mit tudott meg Antheától. Ennél többet viszont nem árult el
húgának. Részben hihetetlenül vágyott arra, hogy kiönthesse végre a
szívét, és alaposan átbeszéljék a Matthew iránti vonzalmát, hiszen
eddig sosem hallgattak el egymás elől semmit. De az érzés még
annyira új volt, annyira bizonytalan és értékes számára, hogy nem
mert róla beszélni. Sally ilyenkor olyan izgatott lett, mint egy pajkos
kis kölyökkutya, hihetetlen lelkesedéssel akart megbeszélni minden
apró részletet. Gina attól félt, még összetörné őket, mert az érzései
egyelőre nagyon törékenyek, és ezzel visszazuhanna oda, ahonnan
elindult: hogy márpedig neki férfira nincs és nem is lesz szüksége.
– Öt körül ott leszek érted – mondta Matthew, mikor nagy sokára
telefonált. – De vacsorázni már nem ott fogunk.
Ginát egyre jobban furdalta a kíváncsiság, hova is mennek majd.
Sikerült ugyan néhány dolgot kiszednie Matthew-ból, hogy a ház

191
ősrégi, csodálatos, és Gina odáig lesz érte, és persze a tulajdonosáért
is – de ezeken kívül Matthew nem mondott többet. Egyfolytában azt
ismételgette, hogy nem szeretné lelőni a meglepetést.
– Egyáltalán: marasztalna vacsorára a barátod?
– Nem elképzelhetetlen, de nem lenne egyszerű megoldania. Van
valaki, aki segít neki mindenben – egyszerre komornyik és ápoló –,
de nem hiszem, hogy felszolgálna nekünk.
– Ötre jössz értem – mondta elgondolkozva Gina. – Akkor teára
megyünk, vagy lesz valami komolyabb ital? Nem mellesleg van a
barátodnak neve is?
– Hogyne lenne, Nicholasnak hívják. És gondolom, hogy van a
házban más is, nem csak tea, de ez miért olyan fontos?
– Azért – magyarázta türelmesen Gina –, mert ez nagyban
befolyásolja, hogy mit vegyek fel.
Matthew felnevetett.
Délután Gina sikeresen ellenállt a kísértésnek, hogy a Downtown
Abbey című filmsorozat főhősének öltözzön fel, és inkább valami
melegebb összeállítás mellett döntött. Még sosem járt ilyen régi,
angol uradalmi házban, és csak homályos képek éltek benne arról,
hogy milyenek is lehetnek. Abban viszont biztos volt, hogy hacsak
nem egy milliomost készülnek meglátogatni, a hatalmas ház nem lesz
teljesen felfűtve. Így vastag, de azért elegáns harisnyát húzott a ruhája
alá, és a legmelegebb kardigánját vette föl. Nadrág sokkal
kényelmesebb lett volna, de feltételezte, hogy az idős jó barát jobban
értékeli majd, ha ruhában jelenik meg előtte.
Mikor Matthew megérkezett, épp a kabátját készült felvenni. A
férfi megállt a küszöbön, és csendben nézte őt. Gina próbálta
elhessegetni az érzést, ami ettől a szótlan méregetéstől elöntötte.
– Jó leszek így? – kérdezte a tervezettnél kicsit élesebb hangon
végül.
– Jó leszel. Nagyon elbűvölően nézel ki ebben a ruhában. Nicholas
odáig lesz érte.

192
 Gina vágott egy grimaszt.
– Örülnél, ha sikerülne elbűvölnöm a barátodat?
Matthew bólintott.
– Nagyon is. Eddig csak egyszer fordult elő, hogy nem egyedül
mentem el hozzá, amikor bemutattam neki Yvettet. A volt
feleségemet, tudod. Nem sikerült valami túl jól.
– Igen?
– Nem volt neki Nicholas szimpatikus. És ennek egyenes
következménye az lett, hogy Nicholasnak sem tetszett Yvette.
Egyszerűen nem tudtak egymásra hangolódni.
– És ez olyan nagy baj? – Ginának átfutott a fején, hogy Nicholas
talán apapótlék lehet Matthew életében, és valószínűleg azért vitte
oda a volt feleségét, hogy barátja áldását kérje kettejük kapcsolatára.
Matthew vállat vont.
– Nem volt jó érzés, de bajnak nem nevezném. Na mindegy,
menjünk, hozd a kabátodat. Ne várakoztassuk meg Nicholast.
Miközben ráfordultak a főútra, Gina megkérdezte:
– Szóval kicsoda is ez a Nicholas?
– Nem mondtam volna, hogy apám egyik legrégibb barátja?
Amikor először találkoztak, Nicholas vett tőle egy szekretert, és
apám személyesen szállította ki neki. Persze azóta rengeteg régisége
van már. A háza egészen elképesztő kívül és belül is. Fairfield
Manornak hívják.
– Milyen értelemben elképesztő?
– Leginkább azért, mert soha, senki nem lépheti át a küszöbét csak
úgy. Pláne nem azok, akik a leginkább kíváncsiak lennének rá:
történelmi társaságok, műkereskedők, arisztokraták. A ház a György-
kori építészet egyik legragyogóbb gyöngyszeme. Jobban mondva a
legragyogóbb gyöngyszeme.
– Ó – Gina csak ennyit tudott kinyögni, majd végignézett a ruháján.
Lehet, hogy mégis megkockáztathatta volna a Downtown Abbey-s

193
ruháját.
– Nicholas mindig azt mondja, semmi szüksége nincs rá, hogy
vadidegenek kutakodjanak a házában, vagy az oszlopos előcsarnok
timpanonjáról áradozzanak, amikor elvileg azért jönnek, hogy vele
beszélgessenek.
Gina nagyot nyelt.
– Ígérem, nem fogok ebbe a hibába esni. Akkor sem szólok
semmit, ha a timpanon egyik darabja a fejemre esik.
– De azért nem árt, ha megfigyeled, sőt kérlek is, hogy nyitott
szemmel járj. És szerintem Nicholas sem olyan harapós már, ha
esetleg mégis rákérdeznél valamire. Azt hiszem, most már
kifejezetten olyan darabokat szeret vásárolni, melyek nem tartoznak
szigorúan abba a korba. Azt szokta mondani, hogy nincs is annál
nevetségesebb, ha valaki megrögzötten ugyanabból a korból választ
ki mindent. – Vágott egy grimaszt. – És ha jól emlékszem, ezt pont az
egyik megrögzötten György-korabeli darabok gyűjtőjének fejtette ki,
aki természetesen nem értett vele egyet, és jól beolvasott neki.
– Most már minden világos. Én sem szeretem, ha beolvasnak
nekem – felelte Gina. – És a ház teljesen le van pusztulva?
– Ó, dehogy, elég sokat költ rá. Nicholas amúgy rendkívül büszke
az épületre. És különben is, mindez már sok-sok éve volt. Ezért
mondtam, hogy ma már kissé másképpen gondolkodik róla.
– És ezért viszel el hozzá?
– Nem, dehogy, mindig is szeretett volna téged megismerni.
Különben meg nagyon élvezi, ha valaki csodálja a tárgyait. És a
házában szinte mindent csak csodálni lehet. Rengeteget közülük apám
választott neki, de van olyan is, amit én. Rendkívül büszke ezekre,
úgyhogy nem is értem, miért nem enged be senkit magához.
Mindenesetre arra gondoltam, hogy neked biztosan tetszene, és jót is
tenne, ha megnézhetnéd, ha már ennyire kezdesz beleszeretni a
szakmába. Esetleg te is hozhatsz neki dolgokat – mondta Matthew, és
Ginára mosolygott, akinek ez a mondat olimpiai aranyéremmel ért fel.
Örült neki, hogy Matthew észrevette végre, életének mennyire fontos

194
részévé vált az antik tárgyakhoz való vonzódás, és bármi is legyen az
ok, amiért őt választotta ma útitársnak, úgy tűnt, partnerként tekint rá,
amivel nem is okozhatott volna nagyobb örömet számára.
– Nagyon megtisztelő, hogy engem viszel magaddal. És még
életemben nem voltam ennyire kíváncsi, mint most! – lelkendezett.
Matthew hamarosan lekanyarodott egy magánútra, és rövidesen
megálltak egy hatalmas épület előtt, mely mindenben megfelelt a
„tekintélyt parancsoló" jelzőnek. Ott volt a már említett oszlopos
előcsarnok, nem is akármilyen, felette pedig a háromszög alakú dísz,
ami nem más, mint a timpanon. A feketére festett bejárati ajtón
hatalmas, aranyszínű oroszlánfej kopogtató csillogott, és a házból
szinte áradt a kellem és a gazdagság, nem beszélve a történelmi
hangulatról. Gina nem hitte volna, hogy lehet még fokozni az
izgatottságát.
– Bernard – köszönt Matthew az ajtót nyitó férfinak, aki Gina
feltételezése szerint minden bizonnyal Nicholas jobbkeze.
Követték, és beléptek a házba, ahol egy botra támaszkodó idős
férfi közeledett feléjük. Nicholas, de jó, hogy látlak! Engedd meg,
hogy bemutassam Gina Makepiece-t. A húgával együtt ők veszik át
Rainey helyét a központban.
– Jó napot, kedvesem. Rendkívül örülök a találkozásnak – köszönt
Nicholas, majd hátba veregette Matthew-t, és ettől a lendülettől
majdnem eldőlt. Matthew gyorsan utánakapott, és megtartotta, ezalatt
Nicholas elkapta Gina kezét, és megcsókolta. Bársonyzakót és a
monogramjával ellátott papucsot viselt, ettől eltekintve azonban
teljesen hétköznapinak nézett ki. – Talán menjünk át a szalonba, és
igyunk egy pohárka sherryt.
Gina azon kapta magát, hogy bevezetik a legcsodálatosabban
berendezett szobába, amit valaha látott, és azonnal egy romantikus
film főhősének érezte magát. A halványkék falakat gyönyörű,
Wedgwood porcelánra – vagy legalábbis tejszínhabos süteményre –
emlékeztető gipszstukkók díszítették. Felpillantott a plafonra, amelyet
teljesen befont a díszítés: virágfüzérek, levelek és girlandok
kanyarogtak mindenfelé. Középen gyönyörű nimfák alakjait vette

195
észre, oldalukon pásztorokkal.
Mi a csuda üthetett Matthew feleségébe, hogy képtelen volt
ráhangolódni Nicholasra és gyönyörű házára? Nagy kópé az öreg,
látszik rajta, hogy szeret flörtölni, de az is, hogy jó ember. A ház
pedig... nincsenek rá szavak. Egy földi mennyország. Minden erejével
azon volt, hogy lassan, és értő szemmel nézzen körül, és ne nyitott
szájjal bámulja a szebbnél szebb dolgokat.
Nicholas a vidáman pattogó, hatalmas márványkandalló mellett
álló egyik párnázott székhez vezette.
– Milyen sherryt hozhatok? – kérdezte, majd felemelt egy
ezüsttálcát, amelyen poharak és három likőrösüveg állt.
Gina zavarba jött.
– Őszinte leszek, nem igazán értek a sherrykhez, de biztos vagyok
benne, bármit is tölt nekem, ízleni fog. – Remélte, hogy nem hangzik
úgy, mintha próbálná behízelegni magát Nicholasnál, de tényleg
fogalma sem volt a sherrykről.
– Kezdjük akkor egy finom amontilladóval – mondta Nicholas,
majd átnyújtott Ginának egy poharat, és megvárta, míg belekortyol. –
Finom?
– Pompás!
Nicholas töltött még neki, majd maguknak is, és mindannyian
leültek.
– Szóval, Nicholas – szólalt meg Matthew, aki poharával
kényelmesen hátradőlt székében, és keresztbe tette lábát. – Hogy vagy
mostanában?
– Recsegek-ropogok, de megvagyok. Nem panaszkodom, mert az
unalmas. És veled mi a helyzet?
– Én is megvagyok, köszönöm kérdésed. Még nem is mondtam,
találtam egy remek kis éjjeliszekrényt a számodra, francia.
– Hát, isten a megmondhatója, hogy nem vagyok híján az
éjjeliszekrényeknek, de mesélj...
Ginát annyira lenyűgözte mindaz, ami körülötte van, hogy képtelen

196
volt arra figyelni, vajon Nicholas vesz, vagy nem vesz még egy bútort
a házába. Éppen a festményekben gyönyörködött, mélyen
gondolataiba merülve, amikor Nicholas odafordult hozzá.
– Gina, kedvesem, miért nem jár egyet a házban? Nyugodtan vigye
magával a sherryjét is. Menjen csak át azon a dupla ajtón, ha van
kedve, ott is talál pár érdekes dolgot. Addig mi kibeszélgetjük
magunkat Matthew-val a bútorokról és a közös ismerőseinkről,
anélkül, hogy magát halálra untatnánk.
Gina azonnal felpattant.
– Tényleg szabad? Nagyon szívesen körülnéznék.
Nicholasnak van néhány rendkívül értékes műalkotása, állapította
meg, miután végzett az első szoba tüzetes megcsodálásával, és
átlépett a következőbe. Ott egy nagyon szép üvegvitrinben tartott
fantasztikus porcelángyűjtemény fogadta, amiért valószínűleg
boldogan ölre ment volna bármelyik múzeum. Egy mellette álló
kisebb vitrinben kizárólag kék és fehér cserépedények sorakoztak. De
leginkább a festmények nyűgözték le. Itt ugyanis nem számított, tud-e
a festőről valamit, vagy sem, egyszerűen csak gyönyörködött a
képekben és a színekben, alig tudott betelni velük.
A legtöbb – valószínűleg – családi portré volt, de akadt közöttük
néhány remek tájkép is: nem egy közülük magát az épületet ábrázolta,
korábbi időszakból, de volt jó néhány vízfestékkel készült alkotás is
festői romokról, melyeket feltehetőleg a Grand Tour egyik
résztvevője készített valaha.
Aztán egyszer csak egy életnagyságú portrét pillantott meg, és
képtelen volt levenni róla a szemét. A kép egy fiatal lányt ábrázolt,
aki egy meseszép estélyi ruhában állt modellt. A lánynak hosszú,
barna haja volt, és nevetve nézett le a képről – messze nem volt olyan
hivatalosan komor a beállítás, mint az összes többi képen. Lábánál
egy rakás spániel játszott, a kép hátterében egy inas vezetett egy
lovat. Gina elgondolkozott: ki lehet ez a nő? Vajon övé lehetett a ló,
vagy csak a kép kiegyensúlyozottsága miatt festették oda? Hosszú
percekig állt előtte, így talált rá nem sokkal később Matthew és
Nicholas.

197
 – Ő Lady Mary, a nagyanyám – magyarázta Nicholas.
– Nagyon szép nő volt – állapította meg Matthew.
– Szerintem kifejezetten hasonlít önre. – Nicholas figyelmes
tekintettel méregette Ginát néhány másodpercig. – Igen, a
hasonlóságuk nagyon is szemet szúr.
Gina zavarba jött.
– Elképzelni sem tudom, ez hogy lehet. Kizártnak tartom, hogy
rokonok legyünk.
Matthew rápillantott.
– Most már én is látom, miről beszélsz, Nicholas. És a kép tényleg
gyönyörű.
– Hm – hümmögött sokatmondóan Nicholas, majd néhány
pillanatra ő is belefeledkezett a látványba. – És tudod, mit? Azt
hiszem, még mindig megvan valahol ez a ruha. Gina, el kell tőlem
fogadnia.
– Istenem, dehogy! – vágta rá azonnal a lány. – Az az öné.
– Ó, dehogynem, ragaszkodom hozzá. Nálam csak szétmállik a
padláson.
– Kérem, ne mondja ezt, nem fogadhatom el. Minden bizonnyal
hihetetlenül értékes az a ruha... és valószínűleg különben sem jönne
rám – tette hozzá, és őszintén remélte, hogy ezzel pontot tehet a kínos
beszélgetés végére.
Hiába. A két férfi vizslató tekintettel méregette őt, mintha
próbálnák megsaccolni a méreteit, hogy összehasonlíthassák a
portrén látható lánnyal. Ettől Gina még rosszabbul érezte magát.
– Szerintem pedig igenis jó lenne a mérete – mondta nagy sokára
Nicholas. – Maga kifejezetten vékony, nagyanyám pedig állapotos
volt, amikor a kép készült.
Ez egyre rosszabb!
– Azt kell hinnem, ezt nem bóknak szánta – nyögte fülig pirulva
Gina.

198
 – Dehogynem, kedvesem – felelte gyorsan Nicholas. – És igyon
még egy kis sherryt. Vagy váltsunk át borra? Van pár üveg értékelhető
burgundim a pincében. Mindjárt szólok Bernardnak, hogy hozzon fel
egyet.
– Nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ilyen jól magam –
mondta Gina útban hazafelé az autóban.
– És ennek semmi köze a tényhez, hogy te és Nicholas derekasan
benyakaltátok azt az üveg burgundit, ugye? – kérdezte Matthew
mosolyogva.
– Hogyne lenne köze – felelte Gina, és nagyon figyelt, hogy össze
ne akadjon a nyelve. – De ha nem lett volna is, ezt mondanám.
Nicholas annyira szórakoztató ember, és milyen kedves! És hatalmas
a tudása! Mindent tud az építészetről meg a művészetekről meg
mindenről.
– Nekem úgy tűnt, hogy te is nagy benyomást tettél rá.
Gina nem tudta eldönteni, Matthew ezt jó értelemben mondja-e,
vagy sem.
Óvatosan rápillantott.
– Hát kitartóan töltögette újra a poharamat, ez tény. De úgy
éreztem, nincsen mögötte hátsó szándék – mondta, és elhallgatott.
Remélte, ehhez Matthew inkább nem fűz hozzá semmit. Nagyon
megkedvelte Nicholast. – Annyira jólesne egy csésze tea.
– Mielőtt kidobnálak... – kezdte Matthew.
– Nem innál meg velem egy csészével? Van otthon süteményem,
rengeteg maradt karácsonyról, és Sally hozott át egy fél tortát is a
minap. – Remélte, hogy nem hangzik túl rámenősnek.
– Sajnos most nem fér bele, de kérnék tőled egy nagy szívességet.
– Igazán? Ki vele! – mondta Gina, de közben azon tűnődött, vajon
miért nincs egy csésze teányi ideje sem. Vagy lehet, hogy egyszerűen
csak próbálja elkerülni, hogy kettesben maradjanak?
– Nos, talán emlékszel, említettem, hogy tavaly Jennyvel és a
családjával töltöttem a karácsonyt, de idén a rokonainál voltak

199
valahol vidéken.
– Ühüm – bólintott Gina, és még mindig mélyen csalódott volt a
visszautasítás miatt. Mitől fél Matthew? Hogy azonnal ráveti magát,
amint belépnek a szobába? Lehetséges, hogy azért mesélt neki a volt
nejéről, hogy ezzel szabaduljon meg tőle?
– Szóval nagyon úgy tűnik, hogy egy darabig még nem hagyhatja ott
a rokonait. Sajnos elég idősek, és nincsenek túl jó bőrben. Ma reggel
felhívott, hogy elmondja, sajnos nem tud visszajönni a központba,
amíg nem talál egy megfelelő idősek otthonát számukra, és be nem
költöztette őket. Ez hetekig is eltarthat. Akár hónapokig.
– És? – kérdezte Gina, aki lassan kezdte kapiskálni, mire akar
Matthew kilyukadni.
– Nos, mint ahogy te is tudod, Jenny nélkülözhetetlen számomra és
a központ számára is, de talán a leginkább azzal segít a legtöbbet,
hogy vigyáz Oscarra, amikor én nem vagyok itthon.
Gina egy pillanatra megrémült. Elképzelte Oscart, ahogy félig
betölti a legnagyobb szobáját, és nem volt túl bizakodó a
szívességkéréssel kapcsolatban.
– Azt szeretnéd, hogy vigyázzak rá?
– Kicsit többet ennél...
– Mi lehet ennél több? Van egy birkanyájad is mellé, amiről eddig
még nem meséltél?
Matthew felnevetett.
– Nem, viszont van egy remek kis, régiségeket áruló üzletházam,
amiről talán már hallottál.
– Ne haragudj, nem tudlak követni.
– Azt szeretném kérdezni, hogy hajlandó lennél-e beköltözni a
Francia Házba, és vigyázni rá, illetve Oscarra, amíg én
Franciaországban vagyok?
– Mikor?
– Nagyjából két hét múlva.

200
 – Említettem, hogy meglátogatom a szüleimet nemsokára, ugye? –
kérdezte Gina.
– Igen, mondtad. Mikor is jönnél vissza?
– A hónap végén. Nem gyakran vagyok náluk, így amikor megyek,
kicsit hosszabb időre szoktam maradni.
– Nekem csak február első hetében kell indulnom.
Gina nyelt egyet.
– És mennyi időre mész?
– Maximum két hétre.
– És hol kéne ott laknom?
– Természetesen a lakásomban. Túl sokat kérek?
– Nem, dehogy – válaszolta a lány, de az agya sebesen pörgött,
hogy találjon valami jó kifogást. – Nincs ezzel semmi gond. –
Mégsem vallhatja be Matthew-nak, hogy elméletileg tényleg nem
okozna gondot a dolog, ha nem lennének a szellemek. Már a gondolat
maga, hogy egyedül aludna abban a hatalmas, öreg, régiségekkel
zsúfolt házban, halálra rémítette. De ha ezt elmondaná Matthew-nak,
a férfi biztosan bolondnak nézné. Ráadásul még magának sem merte
bevallani, hogy titokban abban reménykedett: a férfi elhívja őt is
magával Franciaországba, mert biztosan sokat tanulna közben.
– Nagyon köszönöm, Gina. Tudtam, hogy számíthatok rád.
Gina igyekezett könnyedén elmosolyodni, de próbálkozása csúfos
kudarcba fulladt. Hogyan is gondolhatta, hogy milyen jó lesz, ha
Matthew és ő jó barátok lesznek?

201
 Huszadik fejezet

A kellemes, lustálkodással töltött napok után Gina elbúcsúzott a

szüleitől, és visszarepült Angliába. Másnap pedig beköltözött a
Francia Házba.
Aznap reggel, amikorra Ginát várták, Matthew az egyik
műkereskedőre bízta Oscart. Neki már kora hajnalban el kellett
indulnia, hogy elérje a kompot.
Bár azóta egyszer sem került szóba, Gina nem tehetett róla:
folyamatosan az járt a fejében, hogy az út alatt Matthew találkozni fog
a volt feleségével is, hátha lehet már vele értelmesen beszélni.
Miközben felvitte a bőröndjét Matthew szobájába, azon gondolkozott,
vajon mi sülhet ki kettejük találkozásából.
Ha ő lenne Matthew exneje, és a válás után a bíró neki ítélt volna
egy szemérmetlenül nagy összeget – ami egyben azt is jelenti, hogy
mire a férje kifizeti, tönkremegy anyagilag –, vajon ő is ragaszkodna
a pénzhez?
Arra jutott, hogy ez attól függ, mitől ment tönkre a házasságuk. Ha
úgy érezné, hogy nem ő tehet róla, és emiatt nem tudná elfojtani
magában a haragot, akkor talán ragaszkodna hozzá. De ha nem így
történt? Nehéz kérdés. Senki nem tudhatja, hogy két ember min megy
keresztül egy házasság alatt. Ettől aztán elkezdett azon agyalni, hogy
vajon Matthew érez-e valamit még Yvette iránt. Lehetséges, hogy
ezért nem közeledik felé, és jelét sem adja, hogy szeretne valami
többet – továbbra is rendkívül barátságos volt, de a szikra, ami
felizzani látszott közöttük karácsonyeste, úgy tűnt, teljesen kihunyt.
Minél többet gondolkozott ezen, annál biztosabban érezte, hogy ha
a telefon nem szólal meg aznap, akkor az este végére egymás
karjában kötnek ki. Különben pedig Matthew egyáltalán nem úgy
beszélt a volt feleségéről, ahogy egy szerelmes férfi tenné – sokkal
inkább úgy, mintha Yvette egy zavaró probléma lenne, amitől
szeretne minél előbb megszabadulni.
A zavaró exről eszébe jutott valami, úgyhogy leült Matthew
íróasztalához, felnyitotta a laptopját, és írt Egannek egy e-mailt.

202
Réges-rég meg kellett volna ezt tennie, de most végre elég erősnek
érezte magát hozzá.
Szia, Egan!
Rég hallottam felőled, most is csak azért írok, hogy
emlékeztesselek az ötezer fontos tartozásodra. Remélem, ennyi idő
alatt sikerült összegyűjtened a pénzt. Kérlek, állíts ki egy csekket a
Francia Ház részére, így lenne a legegyszerűbb.
Köszönöm!
Gina

Főzött egy nagy adag kávét magának, és közben elöntötte a

büszkeség. Sértett önérzete, valamint annak a szörnyű tudata, hogy
Egan mire költötte az összeget – más nőkre –, tartotta eddig vissza,
hogy megírja ezt a levelet, de lelkileg már túl volt a történteken. Újra
végigolvasta a hosszú listát, amit Matthew hagyott neki, és
elmosolyodott. Rendkívül alapos volt, de akár a takarítónőnek is
szólhatott volna – nem volt benne semmi, de semmi személyes, és ez
nem esett neki túl jól.
Ettől függetlenül egész nap remekül érezte magát a központban,
élvezte a változatosságot, még akkor is, ha tudta, hogy csak
ideiglenesen lakik itt. Jókat beszélgetett a műkereskedőkkel, amikor
épp nem voltak elfoglalva, vagy játszott a gyerekekkel, hogy a szüleik
nyugodtan körül tudjanak nézni, s vásárolni. A Francia Házban
határozottan nagyobb volt a nyüzsgés – helyiek és turisták is egyre
többen jöttek be –, mint amikor Sally és ő először járt itt, és ennek
szívből örült. Bár azzal tisztában volt, hogy ettől még Matthew
gondja nem oldódik meg: rengeteg régiséget kellene eladnia ahhoz,
hogy kifizethesse tartozását a volt feleségének. Felsóhajtott. Bárcsak
találna az egyik vásáron egy páratlanul értékes tárgyat, amire eddig
senki nem bukkant rá! Akkor eladhatná egy vagyonért, és minden
rendbe jönne.
Miután Harold átadta neki Oscart, úgy döntött, járnak egyet a
folyóparton. Kicsit olyan érzése volt, mintha kézen fogva sétálna

203
valakivel, és nem egy kutya pórázát tartaná a kezében. Ez nagyon
jólesett neki: sikerült teljesen egymásra hangolódnia Oscarral, ami
meglepő volt, hiszen érthető okokból egy szót sem szóltak egymáshoz.
Mikor eljött az este, alaposan bezárta az összes ajtót, és felment az
emeletre. Eldöntötte, ha törik, ha szakad, jól fogja magát érezni –
legalábbis ezt fogja mondani, ha Matthew rákérdez.
Főzött vacsorát, aztán feltakarította a konyhát, majd lehuppant egy
ősrégi, kényelmes fotelbe, és bekapcsolta Matthew hihetetlenül kicsi
tévéjét. Ezt hamar megunta, végül levitte Oscart egy utolsó, gyors
sétára a kertbe. Csak mikor felfelé lépdelt a lépcsőkön, akkor hasított
bele a tény, hogy egyedül van ebben a hatalmas épületben. Csak ő, és
a félelmei.
– De itt vagy te is, Oscar – mondta ki hangosan, de azonnal meg is
bánta. A hangja üresen kongott az épületben, ami ettől még
elhagyatottabbnak tűnt – pláne, ha visszagondolt arra, mennyire zajos
és forgalmas volt napközben.
Megszaporázta a lépteit, hogy mielőbb a lakásba érjen, majd
gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Odabent egy kicsit nagyobb
biztonságban érezte magát, és határozottan jólesett, hogy Oscar ott
van mellette. Ő ugyan, ha tehette volna, egy kissé lassabban jött volna
fel a lépcsőn. Láthatólag hozzá volt szokva az üres épület
hangulatához, nem úgy, mint Gina.
Bár az ajtót már bezárta, és biztonságban volt a szobában, Gina
nem tudta kiverni a fejéből, hogy mennyire élettelen körülötte az
épület. Gyorsan töltött magának még egy pohár bort, és
visszakapcsolta a tévét. Azt remélte, hogy ettől majd egy kicsit
megnyugszik. Miután végignyomkodta az összes gombot, amit csak a
kapcsolón talált, csalódottan vette tudomásul, hogy valami oknál
fogva Matthew tévéjén csak három csatorna jön be. Így hát nem volt
túl nagy a választék: az egyiken egy komor dokumentumfilm ment a
vészesen felmelegedő sarkvidékekről, ami valószínűleg azt jelenti,
hogy lassan vége a világnak – talán már a jövő héten, jelentette ki a
narrátor. A másikon egy skandináv krimi ment, de a feliratból hamar
kiderült, hogy a főhős egy eszelős sorozatgyilkossal áll szemben, a
harmadikon menyasszonyokat mutattak be, ám a leendő örömanyák

204
ijesztőbben néztek ki, mint a svéd baltás gyilkos.
Lehet, hogy a korai lefekvés lesz a megoldás kulcsa. Ha gyorsan
elalszik, nem fog félni, nem igaz? Álmában nem ijedezik az ember.
Azt kívánta, bárcsak Matthew itt lenne vele – és nem csak azért, hogy
elűzze a sötétben ólálkodó árnyakat. Azt hitte, megnyugtató lesz, ha az
ő lakásában lehet, a tárgyai között – de épp ellenkezőleg. Úgy érezte,
jobban nem is hiányozhatna neki a férfi.
Úgy tűnt, Oscart nem zavarja különösebben, hogy átköltöztették
kedvenc szőnyegét az ágy mellé – türelmesen megvárta, míg Gina
eligazgatja, aztán elégedetten leheveredett rá.
– Jó éjszakát, Oscar – mondta neki Gina. – Most lekapcsolom a
lámpát, hogy minél előbb elaludjunk. Kora reggel kiviszlek majd
megint sétálni, addig légy szíves, bírd ki.
Nem tudta, mi ébreszthette fel. Lehetett akár a templomtorony
harangja is. Számolta az óraütéseket. Éjfél volt. Még csak éjfél volt,
ő pedig teljesen éberen feküdt az ágyban, előtte az egész éjszaka.
Ekkor hallotta meg a puffanást. Valaki vagy valami volt odalent.
Megállta, hogy ne sikítson, mert tudta, a saját hangjától ő maga ijedne
meg a legjobban.
– Oscar, most mit tegyünk?
Oscar álmosan rápillantott, majd visszafeküdt. Nyilván ő is
hallotta a puffanást, de teljesen hidegen hagyta.
– Oké, tudom már, mit fogok tenni. Lemegyek. Ez nem egy
rémtörténet, ez a valóság, és minden rendben lesz. Lemegyek, és
megnézem, minden rendben van-e. És minden rendben lesz. Ez a
valóság. De Oscar, azért velem kell jönnöd.
Gyorsan belebújt a papucsába, köntöst húzott magára, és hálásan
felvette az éjjeliszekrényről az elemlámpát, amit nyilván Matthew
készített neki oda.
Oscar nem mutatott nagy hajlandóságot arra, hogy kövesse.
Szemmel láthatólag épp visszaaludni készült.
– Tudom, hogy most arra gondolsz, nemcsak az idegeim gyengék,

205
hanem egy betoji alak is vagyok, de képtelen lennék egyedül lemenni
oda. Bocsi.
Lehajolt hozzá, és a nyakörvénél fogva elkezdte felhúzni, készen
arra, hogy a lépcsőkön is maga után vonszolja, ha Oscar nem
engedelmeskedik. Szerencsére a kutya értette a célzást, és talpra
ugrott: most, hogy Gina jobban belegondolt, valószínűleg
megmoccantani sem bírta volna őt, ha ellenkezik.
A létező összes lámpát meggyújtotta, mielőtt kilépett a szobából,
az ajtót pedig tárva-nyitva hagyta – ki tudja, milyen gyorsan kell majd
visszamenekülnie. Hogy mire számíthat, és mit fog odalent találni,
elképzelni sem tudta, de nem tehette meg, hogy tudomást sem vesz
róla: elvégre Matthew rábízta a házat. Az igaz, hogy remeg a lába a
félelemtől, de a férfi ezt sosem tudhatja meg.
Oscar sóhajtott egy nagyot, miközben összekapaszkodva araszoltak
lefelé.
– Ó, Oszi, ne haragudj. De nélküled képtelen lennék erre.
Amint leértek a földszintre, elengedte őt, és gyorsan körbevilágított
a zseblámpával. Ettől azonban minden sokkal ijesztőbbnek tűnt –
mintha a Scooby Doo egyik epizódjába csöppent volna, ahol
mindenütt szörnyek veszik körül, kivéve ott, amerre épp a lámpával
világít. Odament a villanykapcsolóhoz, és felkapcsolta.
A szobában minden rendben lévőnek tűnt. Sehol egy ijesztő árny,
és betörésnek sem volt nyoma. Elképzelni sem tudta, mi ébreszthette
fel. Vagy lehet, hogy aki a zajt csapta, most valahol ott lapul, és csak
arra vár, hogy lecsaphasson, aztán kirabolja az egész épületet? Vagy
csak a széfben elrejtett készpénzért jött? A világos szobában
látványosan unatkozó Oscarra pillantva egyik sem tűnt túl
valószínűnek. Ám ha mégis itt ólálkodna valaki, remélhetőleg Oscar
látványa elriasztja őt a házból – nem mintha a kutya bárkit is képes
lett volna megtámadni. Házőrzőként legalább olyan hasznos volt, mint
egy nagy tábla csoki a háznál – más szóval: teljesen felesleges.
Ekkor kiszúrta, mi lehetett a hang forrása. Az egyik sarokban egy
asztalon játékkészlet hevert, és a katona figura (amelyiknek
felhúzható lába volt) rugója kiengedhetett, ettől megrúghatta az egyik

206
fagolyót a mellette heverő tekekészletből. Valószínű ez adta ki a
puffanó hangot. A golyó egyszerűen leesett az asztalról, és mivel nem
volt alatta szőnyeg, jó hangosan ért földet.
– Ó, az isten szerelmére – mondta Oscarnak. Szégyellte magát,
hogy egy tekegolyó ennyire meg tudta ijeszteni. Odament az asztalhoz,
mindent a helyére tett, a katona lábának az útjából mindent elpakolt,
és miután meggyőződött arról, hogy semmi nem verhet le semmit,
lekapcsolta a lámpát, és visszament lefeküdni.
Másnap reggel arra ébredt, hogy Oscar az arcába liheg.
Nemrégiben ihatott, így érthető volt a sürgős ébresztő.
– Már ennyi lenne az idő? – kérdezte Gina, miközben kitörölte
szeméből az álom utolsó nyomait, és az órára nézett. – Te mindig
hatkor kelsz? Vagy csak akkorra tartogatod, amikor én vigyázok rád?
Kikászálódott az ágyból, belebújt a papucsába, és felvette a
köpenyét, aztán levitte Oscart a kertbe. Matthew előre figyelmeztette
őt, hogy bár nagyon ritkán fordul elő, ha mégis megtörténne a baleset,
Ginának nem kevés idejébe telne, mire feltakarítaná a Csendes-óceán
méretű pocsolyát.
Később, amikor kinyitotta az üzletet, és a kávégépet is sikeresen
beüzemelte, hogy a műkereskedők, akik aznapra voltak beosztva, egy
feketével kezdhessék a napot, ismeretlen férfi lépett az épületbe.
Lehet, hogy a nyugtalan éjszaka volt az oka, de Gina azonnal
érezte, hogy valami nincs rendben körülötte. Nem úgy tűnt, hogy
vásárolni jött, bár azt már tapasztalatból tudta, hogy ebben a
szakmában felesleges előre megítélni az embereket a ruhájuk,
akcentusuk vagy viselkedésük alapján. Valamitől mégis libabőrös
lett, amikor erre a férfira nézett. Épp próbálta elhessegetni az érzést,
és az éjszakára fogni az egészet, amikor a férfi mellé lépett.
– Jó reggelt! Azért jöttem, hogy felbecsüljem az épületet.
Gina csak állt szótlanul. A gondolatai sebesen cikáztak, de nem
szerette volna kimutatni, mennyire váratlanul érte a mondat. Matthew
erről egy szót sem szólt. Ő pedig teljesen egyedül volt – most mit
tegyen?

207
 – Van erre felhatalmazása? – kérdezte, és próbálta összegyűjteni az
önbizalmát, hogy el tudja küldeni a pasast jó messzire.
Ám az előhúzott egy köteg papírt. Gina rápillantott.
– Nagyon sajnálom, de egyik név sem ismerős. Meg kell várnia,
míg Mr. Ballinger visszaérkezik külföldről, várhatólag a jövő hét
elején. – Gina ennél hamarabb várta őt vissza, de ha ennek a
pasasnak hivatalos felhatalmazása van arra, hogy felbecsülje az
épületet, nem árt, ha Matthew-nak lesz egy kis ideje előtte
felkészülni. De ki lehet ez? És ki hatalmazta őt fel erre? Biztos volt
benne, hogy semmi köze Matthew-hoz, arról tudott volna.
– Mr. Ballinger volt nejének a nevében járok el. Látja? Ez az ő
neve. Ha megnézi a társasági szerződést, abban is szerepel.
Gina kétségbeesetten próbálta kitalálni, mit tegyen.
– Sajnos fogalmam sincs, hol lehet az okirat. Annak nem az
ügyvédnél kell lennie? – próbálkozott Gina.
– Nyilvánosan kikérhető abban az esetben, ha az épületet jelzálog
terheli – mondta a férfi annyi lenézéssel a hangjában, amennyiből
érthető volt: nem tekinti egyenrangúnak Ginát ebben a
beszélgetésben.
Gina sóhajtott egyet, és tudta: a nyugtalan éjszakának köszönhetően
nem vág úgy az agya, ahogy ezt a helyzet megkívánná.
– Tudna várni egy pillanatot, amíg felhívom Mr. Ballingert, és
rákérdezek? Hozok addig egy kávét. Most kapcsoltam be a gépet.
– Felőlem felhívhatja, de az nem befolyásol semmit. Szigorú
utasítást kaptam a munkám elvégzésére.
Gina nem is akart mást megtudni. Azért imádkozott, hogy minél
előbb érkezzen meg valamelyik műkereskedő. Az az átkozott
asszony, szitkozódott magában, és rohant fel a lépcsőn, hogy
négyszemközt beszélhessen Matthew-val. Yvette nyilvánvalóan tudta,
hogy a volt férje nem lesz itt, azért intézte úgy, hogy a fickó most
jöjjön. Persze ez nem zárja ki, hogy Matthew tudott róla, csak
elfelejtett szólni. De hát csak nem? Biztos, hogy nem, ez nem
jellemző rá.

208
 Matthew nem vette fel a telefont. Hagyott neki egy üzenetet, majd
gyorsan gondolkozni kezdett, mit tegyen. Nem akarta sokáig egyedül
hagyni a pasast odalent, de össze kellett szedni a gondolatait, mielőtt
lemegy hozzá.
Keresse meg a szerződést? De hiszen a férfi annyira magabiztosan
állította, hogy joga van felbecsülni a házat, hogy valószínűleg ha meg
is találná a papírt, az sem segítené ki őt a bajból. Mélyeket lélegzett.
A felbecsülés nem feltétlen jelenti azt, hogy automatikusan
elárverezik az épületet. Yvette valószínűleg csak arra kíváncsi,
mennyit kapna Matthew érte, ha eladná – és mennyit csikarhatna ki
belőle ő. Nyugodtnak kell maradnia.
Mivel mindennél jobban vágyott egy kávéra, úgy döntött, az
ösztöneire hallgat, és iszik egy csészével. Hátha közben megérkezik
valaki, aki felügyelni tudja ezt a betolakodót, míg ő iratok után
kotorászik. Úgy érezte, mindent meg kell tennie azért, hogy képviselje
Matthew-t.
Mire visszaért a földszintre, Bill Morrison már ott volt, a hites
szakértő pedig elővette a lézeres mérőszalagját, és bőszen jegyzetelt.
Gina elkapta Bill karját.
– Szemmel tudnád őt tartani, amíg én főzök egy kávét? Biztos
vagyok benne, hogy nem fog lenyúlni semmit, de azért jobb a
békesség.
– Ki ez a fickó? – kérdezte Bill.
Gina rádöbbent, nem árulhatja el neki, hogy az épület veszélyben
van – biztos volt benne, hogy Matthew nem szeretné, ha a titka
kitudódna, Gina is véletlenül tudta meg –, így csak ennyit mondott:
– Ha jól tudom, Matthew új kárpitot szeretne, vagy valami ilyesmi.
Mondta, hogy valamikor beugrik majd egy ember, hogy felméréseket
készítsen.
Ezután rögtön visszament Matthew irodájába, és az íróasztalhoz
lépett. Rátört a lelkiismeret-furdalás, ahogy egyenként húzta ki a
fiókokat hivatalos iratok után keresve, de nem volt idő lelkizni.
Ahogy sejtette, nem talált „Okiratok" feliratú mappát, de a legfelsőt,

209
amit talált, gyorsan átnézte. Ha nem találja meg pár percen belül,
amit keres, inkább feladja.
Se szerződést, se bármi, az épület tulajdoni lapjához hasonlító
iratot nem talált, egyedül néhány bankkivonatot. Tudta, hogy nem
tartozik rá, de nem tudta megállni, és belepillantott. Azonnal rásiklott
a szeme az egyik állandó utalási megbízásra: ötszáz font havonta, a
célszemély Yvette Dupont, Matthew volt felesége.
Amilyen gyorsan csak tudta, visszatette a papírt a helyére, és
lesietett a lépcsőn. Kihörpintette meghűlt kávéját, a becsüs mellé
szegődött, és mint egy pásztorkutya az elcsatangolt birka után, végig a
nyomában maradt.
Amikor végre becsukhatta mögötte az ajtót, rögtön kiszaladt a
boltba, és vett egy péksüteményt reggelire. Épp az utolsó falatokat
nyelte le, mikor Carmella lépett be a Francia Házba.
A már jól ismert, földet seprő szarvasbőr kabátját viselte,
karamellszín haját elegáns kontyba fogta, és ettől úgy tűnt, mintha
Grace Kelly, és az ő időtlen szépsége testesült volna meg benne.
Ginának éppen erre volt most szüksége. Ha Carmella vásárolni jött,
emberére akadt benne, s tudta, nem adja majd olcsón, bármit is vesz
majd tőle.
Gyorsan ellenőrizte, nincs-e a száján morzsa, majd odalépett
mellé.
– Jó reggelt – köszönt a legprofibb PR-stílusában. – Segíthetek?
Carmella gyakorlott és szakértő pillantással mérte fel a teremben
látottakat.
– Csak körülnézek – felelte.
Valamiért Ginát elfogta az érzés, hogy nem a régiségek miatt jött.
– Még nem állt módomban újabb illatszeres üvegcséket beszerezni
– mondta neki. – De biztos vagyok benne, hogy rengeteg minden van
bent, amit érdekesnek talál majd.
– Igaza van – felelte Carmella.
Gina nem akarta követni őt, így csak messziről figyelte, mit csinál.

210
Szokása volt azonnal kiszúrni a legdrágább dolgokat – amelyeket fel
sem címkéztek, olyan riasztóan magas árat kellett volna rájuk írni, de
Carmellát most a jelek szerint nem a régiségek érdekelték.
Gina épp visszavonult a konyhába, hogy elmosogassa a
kávésbögréket, amikor a nő feltűnt mellette az ajtóban.
– Őszinte leszek magával. Nem a régiségek miatt jöttem. Az
épületet tervezem megvenni.
– Tessék?!
Carmella elmosolyodott, de nem ismételte meg, amit mondott. Gina
a hallottaktól émelyegni kezdett, és érezte, hogy kiszáradt a szája.
– Az épület nem eladó – nyögte ki végül. De vajon igazat mond-e?
Mi másért jött volna az a pasas felbecsülni a házat? Valószínűleg
sokkal súlyosabb a helyzet, mint gondolta.
Carmella felhúzta tökéletes szemöldökét.
– Biztos ebben? – kérdezte olyan hangsúllyal, amin érződött, hogy
nem tartja Ginát kompetensnek a kérdésben. – Mindenesetre
szeretném, ha körbevezetne. És lehet, hogy megkérem majd, tegyen
arrébb néhány tárgyat, hogy jobban fel tudjam mérni a terepet.
Carmella alig kivehető akcentusától még hihetetlenebbnek tűnt ez
az amúgy is valószínűtlen helyzet, de Gina összeszedte magát, és
határozott hangon felelt:
– Sajnálom, de semmit nem mozdíthat el a helyéről. Nem én
vagyok a tulajdonos, és nem kaptam utasítást az épület eladására
vonatkozóan. Kérem, jöjjön vissza akkor, amikor Matthew is itt van.
– Tisztában vagyok azzal, mikorra várható Mr. Ballinger érkezése.
Köszönöm, de nem tudok olyan sokáig várni. Ha pedig még nem
lenne eladó a ház, ne áltassa magát: nemsokára az lesz.
– Ezt nem tudhatja biztosan – mondta Gina olyan dölyfösen, ahogy
csak tudta, de érezte, hogy belül remeg a félelemtől.
– De tudhatom, és ami azt illeti, tudom is. Yvette Dupont jó
barátom, tőle tudom, hogy a Francia Ház hamarosan kikerül a piacra,
méghozzá igen jó áron. Nekem pedig pontosan erre az épületre van

211
szükségem.
– De miért van szüksége még egy üzletre? Hiszen már van egy
boltja a városban.
– Nyilvánvalóan járt már ott. Túl kicsi. Mindig is tudtam, hogy az
lesz, és amikor meghallottam, hogy a Francia Ház eladó, azonnal
eljöttem, hogy bebiztosítsam magam.
Gina magában dühöngött. Honnan tudhatja Carmella ilyen biztosan,
hogy a Francia Ház kikerül a piacra? Tudta, hogy Matthew tartozik
Yvette-nek – valószínűleg elég sok pénzzel –, de nem létezik, hogy a
volt neje ilyen aljas lépésre szánta el magát. Eszébe jutott, mit mesélt
Matthew a barátjáról, aki Carmella boltja miatt került az utcára, a
miatt az üzlet miatt, amit most pocskondiáz – és érezte, hogy egyre
jobban elönti a méreg. De uralkodott magán, és hűvösen csak ennyit
mondott:
– Ha túl kicsinek találta, miért vette meg? Micsoda pazarlás! Ha
pedig már akkor tudni lehetett, hogy a Francia Ház is eladó lesz, nem
lett volna több értelme megvárni?
– Természetesen megtartom a másik boltot is, de kizárólag az
ékszereknek. És miért kellett volna várnom? Szerettem volna, hogy
megismerjék a nevemet, mielőtt robbantom a bombát a Francia
Házzal. – Elhallgatott. – Különben is, magának mi köze ehhez az
egészhez? Csak alkalmazott itt, nem?
Gina kétségbeesett. Igazság szerint tényleg nem sok köze volt a
dologhoz, semmi nem indokolta, hogy ennyire a szívén viselje az
épület sorsát. Fogalma sem volt, mit feleljen, ezért inkább csak vállat
vont.
– Szóval kérem, vezessen körbe – folytatta Carmella határozottan.
– Máskülönben még összetörök véletlenül valamit.
Ginának átfutott a fején, bölcs dolog lenne-e kihívni a rendőrséget,
hogy velük dobassa ki Carmellát az épületből, de aztán arra gondolt,
azzal túldramatizálná a helyzetet. Vagy kérje meg Billt, hogy segítsen
Carmellát kikísérni? Ez sem jó ötlet. Mire elmagyarázná neki, hogy
miért lenne erre szükség, Carmella már rég messze járna, vagy még

212
rosszabb: fennhangon követelné, hogy pakolják át valamelyik termet,
hogy ő körülnézhessen benne.
– Rendben van. Körbevezetem, de csak ha megígéri, hogy egy árva
szót sem szól erről az egészről. Úgy mutatom meg az épületet, mintha
általánosságban érdekelnék az öreg házak. Nem fogom hagyni, hogy a
műkereskedőket megzavarjuk azzal a gondolattal, hogy az épület,
lehet, eladásra kerül.
Carmella vállat vont, de bólintott.
– Természetesen ez egy listázott ház – mondta Gina. – Műemléki
oltalom alatt áll, ami azt jelenti, hogy se kívül, se belül nem
alakíthatja át. – Ebben ugyan egyáltalán nem volt biztos, sőt.
Gyanította, hogy ilyen oltalmat minimum egy westminsteri apátság
méretű épület kaphat, de remélte, hogy Carmella ebben a kérdésben
nem mozog otthonosan. Habár abban szinte biztos volt, hogy az
átépítéssel kapcsolatban nem lőtt mellé.
Carmella elmosolyodott, noha Gina ezt leginkább önelégült
vigyorgásnak látta.
– Nem gond. Mindegyik szobát különböző tematika szerint töltjük
majd fel a készleteimmel.
– Azt remélem, tudja, hogy rendkívül magas az épületben a
páratartalom – mondta Gina, majd gyorsan elvezette Carmellát
Twiggy mellől, és beléptek az egyik szobába, ahol mennyei
levendula- és mézillat szállt.
– Csak nem? – kérdezte Carmella, és olyan magasra szökellt fel a
kérdés vége, amiből Gina azonnal tudta, hogy nem tudta őt átverni
ezzel a hazugsággal. Ettől kezdve néma csöndben járták be a
szobákat.
Mielőtt elment volna, Carmella csak ennyit mondott:
– Abszolút tökéletes. Tegyen róla, hogy Mr. Ballinger megtudja,
kész vagyok azonnal ajánlatot tenni. Teljesen felesleges meghirdetnie
a piacon.
Gina némán bólintott, és lenyelte a keserű kérdést: nem kínozták
még eleget Matthew-t?

213
 – Ne aggódjon, személyesen fogom közölni vele – csak ennyit
mondott, majd olyan hevesen csapta be Carmella mögött az ajtót,
hogy a kis csengő csilingelni kezdett fölötte.
– Mivel sikerült felbosszantania? – kérdezte Bill, és odalépett
mellé. – Sosem láttalak még így viselkedni egy vevővel.
Gina felsóhajtott.
– Nem is szoktam. De ő kivétel.
Aznap éjjel, ha fel is szűrődött bármiféle különös zaj odalentről,
Ginának nem tűnt fel. Sokkal aggasztóbb gondolatokkal volt tele a
feje, és már nem jutott hely másvalamiért történő aggódásnak. Oscart
is megnyugtatta efelől, mikor az utolsó sétájuk után felfelé tartottak a
lépcsőn, és a kutya elégedetten csóválta a farkát válaszként.
Szerencsére annyira kimerítette ez a nap, valamint az előző
nyugtalan éjszaka, hogy amint lefeküdt, azonnal mély álomba merült,
és reggelig aludt, mint a bunda. Azért két gondolat még átcikázott a
fején elalvás előtt. Az egyiket a betörőknek szánta: vigyetek, amit
csak akartok, de engem hagyjatok aludni. A másik sokkal
bensőségesebb volt: Matthew, szépen kérlek, gyere haza.

214
 Huszonegyedik fejezet

– Ha nem a saját két szememmel láttam volna, el sem hinném! –

jelentette ki Sally, miközben egyik kezével Ariadnét, a másikban az
immár teljesen egészséges Sephiet tartotta. Így, hármasban nézték,
ahogy Gina a fiókba csúsztatja a frissen megszerzett csekket. – Úgy
adtad el ezt az asztalt, mintha tényleg tudnál is róla valamit.
– Ez nem egyszerűen csak egy asztal, szívem, ez egy cylinder
bureau, és igen, a fickó kiszúrta, hogy egy kicsit sérült, de amikor
jeleztem neki, hogy ha nem lenne az, akkor nem tudná megadni az
árát, fizetett, mint egy kezes bárány.
Lassan elérkezett az utolsó nap, amit Gina a Francia Házban töltött.
Ez alatt az idő alatt rengeteget tanult, és eddig nem érzett mértékben
nőtt az önbizalma – legalábbis a régiségek tekintetében mindenképp.
– Teljesen le vagyok nyűgözve. Nagyon értesz hozzá, Gines! –
örömködött Sally, miközben Ariadne próbált elszökni mellőle.
Sephie, aki általában élen járt a csibészkedésben, a balesete óta
nagyon nyugodt és bújós lett, ennek köszönhetően Sallynek
gyakrabban volt lehetősége ellátogatni a Francia Házba. Amikor
pedig épp nem odabent volt, otthon készített dekoratív díszeket
Carmella boltjába.
Gina elpirult a bók hallatán.
– Egy kicsit tényleg többet tudok, mint amikor idejöttünk.
Mindketten többet tudunk.
– Szerintem Rainey néni irtó büszke lenne ránk, vagyis rád, hogy
milyen jól mennek a dolgok – gondolkodott el Sally, és gyorsan
elkapta a kis szökevényt, aki épp egy tizennyolcadik századi sezlonra
készült rávetni magát.
– Szerintem is az lenne. Mondjuk az eladás sosem okozott gondot,
de képzeld, tegnap vettem egy doboznyi régiséget is – mesélte Gina
büszkén. – Mindjárt meg is mutatom. – Az ajkába harapott. –
Remélem, nem kopasztottam meg azt a kedves hölgyet, aki behozta.
De több mint boldognak tűnt, hogy megszabadulhat tőlük, szóval
szerintem tisztességes áron vettem. Persze csak akkor fogjuk majd

215
tudni, hogy van-e benne bármi értékes, ha Matthew átnézi. Ariadne,
drágám, ahhoz ne nyúlj, kérlek.
– És ő mikor ér vissza?
– Nem tudom biztosan. Reggel írt egy SMS-t, hogy ma jön, de hogy
mikor érkezik, az attól függ, melyik kompot éri el. Remélem, holnap
reggel már ő nyit.
– Ennyire várod őt, vagy ennyire várod, hogy végre hazamehess? –
ugratta Sally.
Ne kerítőnősködj! – szólt rá Gina. – Különben pedig egyik sem.
Egyszerűen csak jó érzés lesz visszaadni neki a felelősséget. – Arról
nem beszélve, hogy végre láthatom, tette hozzá magában.
– Sokat beszéltetek, amíg távol volt?
– Nem igazán – válaszolt Gina, és egy erőltetett mosollyal
leplezte, ez mennyire rosszulesett neki. Arra számított, hogy sokkal
gyakrabban beszélnek majd. Példának okáért ő állandóan Matthew-ra
gondolt. De tőle csak két SMS-t kapott összesen, az egyiket azután,
hogy próbálta őt elérni a ház felbecslése miatt. Utána még megírta, mi
történt Carmellával, de csak annyi választ kapott, hogy ne aggódjon.
Azóta semmi.
– De az nem lehet, hogy újra összejött a volt feleségével, ugye?
– Ugyan már! De ha úgy is lenne, akkor sincs hozzá semmi közöm.
Bolond vagy!
– Nekem tuti ez jutna először eszembe – vont vállat Sally.
– Nekem viszont nem – vágta rá Gina határozottan, bár most, hogy
Sally felvetette a gondolatot, nyugtalanság fogta el.
– És biztos vagy benne, hogy nem titkolsz előttem semmit?
– Persze!
– Kicsit mintha csillogna a szemed...
Gina gyorsan megölelte húgát, hogy ne kelljen ránéznie.
– Csak egy kicsit fel vagyok pörögve, ennyi az egész. Túl nagy volt
a felelősség rajtam, de most már nemsokára vége. – Ez ugyan részben

216
volt csak igaz, mert Carmella látogatásáról nem mondott semmit
Sallynek. Úgy érezte, az titok – nem az övé, Matthew-é.
– Bizony, hamarosan leveheted a válladról a terhet.
Gina bólintott.
– De azért Oscar hiányozni fog. Olyan jó barátok lettünk, szinte el
is felejtettem, hogy kutyából van.
Mindenki hazament már, és Gina épp bezárni készült az épületet,
mikor eszébe jutott, hogy még gyorsan átnézi előtte a főkönyvben az
eladásokat. Épp a lapok fölé hajolt, és olvasni kezdett, amikor valaki
hirtelen mögötte termett, egyik kezével befogta a szemét, a másikkal
pedig átkarolta a csípőjénél.
Gina felsikoltott, és próbált szabadulni. Könyökével ütött egy
nagyot hátrafelé, és érezte, hogy eltalálta a támadóját.
– Te szentséges úristen, Gina, normális vagy?! – dörmögte mögötte
egy hang, amit a lány azonnal felismert. – Nem kell ennyire parázni!
A szíve majd kiugrott a helyéről, miközben villámgyorsan
megpördült a tengelye körül.
– Egan! Te idióta barom! Mi a fenét képzelsz, hogy itt játszadozol?
– Olyan dühös volt, hogy majd szétrobbant. Ki ne ijedne meg attól, ha
egy üres házban valaki a háta mögé settenkedne, és hirtelen befogná a
szemét? Noha már tudta, hogy nincs mitől félnie, mert csak a hígagyú
volt barátja, Egan szórakozott vele, a szíve még mindig zakatolt.
– Csak gondoltam, vicces lenne meglepni téged. Szerintem nem
olyan nagy a meglepetés, mert láttál már, amikor bekukucskáltál a
boltba. Tudnod kellett, hogy fogunk még találkozni.
– Hasonló helyzetben ugyanígy a szívbajt hozta volna rám bárki.
Azt hittem, valaki megtámadott!
Egan felsóhajtott.
– Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni. Csak beugrottam egy
kicsit beszélgetni.
– Épp készültem bezárni az üzletet – mondta Gina határozott
hangon, de még mindig remegett keze-lába.

217
 Egan az órájára pillantott, és Gina azonnal kiszúrta, hogy ez az
arany Rolex bizony még nem volt meg neki, amikor együtt voltak.
– Hogyhogy? Még csak most múlt négy. Nem megy jól a bolt?
– A bolt remekül megy, köszönöm kérdésed.
Egan megrázta a fejét.
– Nem ezt hallottam az utcán.
– Ó, Jézusom, Egan, ne gyere már ezzel a megkérdeztük az utca
emberét szöveggel!
– Hé, higgadj le, öreglány – mondta Egan, és felemelte a két kezét.
– Békés szándékkal jöttem.
Ginának hirtelen eszébe jutott, hogy ő volt az, aki e-mailt írt
Egannek, hogy visszakérje a pénzét, úgyhogy megpróbálta
összeszedni magát.
– Oké, rendben.
– Gondoltam, beugrok, és itt előtted írom meg azt a csekket.
Esetleg nincs egy korty valamid?
Ginának semmi kedve nem volt egy perccel többet is eltölteni Egan
társaságában, mint amennyi szükséges, de a pénzét szerette volna
visszakapni. Ha ehhez főznie kell egy kávét, ám legyen. Különben
neki is jól fog esni.
– Rendben. Teát szeretnél, vagy főzzek egy kávét? – kérdezte,
beletörődve az elkerülhetetlenbe.
– Egy kávé remek lenne, köszönöm.
Gina elkészítette az italokat, majd egy asztal mellé vezette Egant,
ahol egymástól biztonságos távolságban le tudtak ülni.
Futólag végigmérte volt barátját, és egy kicsit még távolabb húzta
tőle a székét. Azt továbbra sem fogja tagadni, hogy jóképű, a maga
tizenkettő egy tucat módján. De a mostani fejével már sokkal jobban
tetszett neki, ha egy férfi szabálytalan arcú, erős arcéllel, és nem
ennyire rendezett vonásokkal bír, mint ő. Azt is észrevette, hogy Egan
sokkal alacsonyabb, mint Matthew, és elképzelni sem tudta, valaha

218
mi tetszhetett neki a férfiban. Egan ellenben le sem tudta róla venni a
szemét. Azt gondolta, ez akár hízelgő is lehetne, mégis inkább
kínosan érezte magát.
– Még egyszer elnézést a korábbiért – mondta Egan, és
rávillantotta szívtipró mosolyát. Valaha ezzel bármit elérhetett
Ginánál, de az az idő már elmúlt. – Nem hittem volna, hogy ennyire
félsz tőlem.
– Nem félek tőled, Egan. Egyszerűen csak megijedtem.
Egan bólintott, és őrjítően lassú mozdulattal kortyolt egyet a
kávéjából. Egyértelmű volt, hogy nem siet sehova, és sokáig szeretne
maradni.
– Szóval honnan ismered a tulajdonost? Eléggé jelentéktelen
alaknak néz ki.
Gina jobbnak látta nem első indulatból felelni, ezért várt egy
kicsit, mielőtt megszólalt.
– Egyáltalán nem jelentéktelen, sőt. Meglepően... dinamikus.
– Igazán? – Ezzel az egy szócskával sikeresen jelezte, hogy egy
szavát sem hiszi el a lánynak.
– Igazán – felelte egyszerűen Gina, és nem érezte szükségét, hogy
példákkal bizonygassa, miért is olyan dinamikus Matthew.
– Szóval akkor te és ő... együtt vagytok?
Ginát újabb hullámban öntötte el a harag. Hogy merészeli?!
Semmi, de semmi köze hozzá! Már a nyelve hegyén volt, hogy nemet
vágjon a kérdésre, amikor szöget ütött a fejébe egy gondolat: lehet,
hogy jót tenne a központnak, ha Egan – és ebből kifolyólag
természetesen Carmella is – azt gondolja, ő és Matthew egy pár.
– Hát ööö...
– Elhúztad előtte a mézesmadzagot, mi? Imádod játszani az
elérhetetlen jégkirálynőt.
Egan nem hazudtolta meg magát, és az első adandó alkalommal a
szexre terelte a szót. Gina egyre kevésbé értette, hogyan tudott vele
ilyen sokáig együtt lenni. Elmosolyodott, reményei szerint rejtélyes

219
mosollyal, és közben próbált kitalálni valami választ, amit Egan nem
érthet majd szándékosan félre.
– Az a helyzet – folytatta Egan –, hogy Carmella meg akarja
vásárolni ezt a helyet. Tudsz róla? Ennél tökéletesebb épületet nem is
találhatna a boltja számára.
Ginának minden idegszála tiltakozni kezdett a gondolatra, hogy a
gyönyörű és elkényeztetett Carmella még egy dolgot megszerezzen
magának, csak azért, mert eldöntötte, hogy kell neki.
– A régiségek számára is tökéletes a hely.
– Lehet, de azok nem fizetik ki a számlát, nem igaz?
– Ezt meg miből gondolod? – Gina tudta, hogy a régiségekkel
semmi baj nem lenne, ha Matthew volt neje nem sajtolná ki belőle az
utolsó pennyket is.
– Carmella és Yvette már kitaláltak mindent. Yvette boldog lenne,
ha Carmelláé lenne a ház.
– Csakhogy ezt nem ő fogja eldönteni! – Gina tudta, hogy neki
lenne a legjobb, ha sikerülne elkerülni az ellenségeskedést, de érezte,
hogy hamarosan elszakad nála a cérna, és úgy hajítja ki Egant innen,
hogy a lába sem éri a földet.
– Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy jogilag Yvette-nek jár
a ház fele.
– Igazán? – Most rajta volt a hitetlenkedés sora, de valahol mélyen
sejtette, hogy Egan kivételesen igazat mondhat. Tudta, mert véletlenül
felfedezte, hogy Matthew minden hónapban tekintélyes összeget utal
át volt nejének, és azt is sejtette, hogy Yvette valószínűleg
folyamatosan követelődzik, de vajon tényleg jár neki a ház fele is?
Egyáltalán nem elképzelhetetlen, gondolta, nyilván nem
szórakozásból becsültette fel az épületet.
– Ahogy mondom, jár neki a ház fele. Te is tudod, micsoda lelki
hercehurcával jár egy válás, ráadásul Yvette-nek veszettül jó
ügyvédje van.
Gina megvonta a vállát.

220
 – Ehhez nincsen semmi közöm. – Bárcsak Oscar egy kicsit
aktívabb lenne, gondolta közben sóváran. Milyen remek jelenet lenne,
ha elkezdene morogni meg ugatni, és vicsorogva kikergetné a halálra
rémült Egant az épületből! De sajnos a kutya az igazak álmát aludta
Jenny szobájában.
– Én meg azt hiszem, sokkal több közöd van hozzá, mint amit ebből
mutatni akarsz.
– Felőlem azt hiszel, amit csak akarsz, Egan. Mi a helyzet a
csekkel?
– Ó, igen, most látom, hogy otthon hagytam a csekkfüzetemet. –
Gina a fejét tette volna rá, hogy Egannek esze ágában sem volt fizetni,
és kizárólag szaglászni jött. – De add meg a bankszámlaszámodat, és
átutalom neked.
Valamiért Gina idegenkedett attól, hogy kiadja az adatait Egannek.
– Jobb lenne csekken.
– Mindig is olyan régimódi voltál, Gina.
– Eléggé régimódi ahhoz, hogy úgy gondoljam, ha valakinek
tartozása van, illene minél előbb megfizetnie.
– Jól van, rendben. Rajta vagyok az ügyön. Megkapod a pénzedet.
– Helyes. – Egan a jelek szerint hiányolta, hogy Gina nem mutat
hálát, amiért ő mindent megtesz, hogy visszaadja neki a pénzt. De hát
csak nem képzeli, hogy még ő fog neki hálálkodni?
– És mihez kezdesz, ha bezár ez a hely? – kérdezte Egan.
– Nem hiszem, hogy be fog zárni. Miért vagy olyan biztos benne?
– Mert Yvette-nek pénz kell, Carmella pedig kész megvenni a
házat.
– És mennyit adna Carmella érte? – kérdezte fásult hangon Gina, és
már nem érdekelte, hogy ezzel elárulja az érzéseit.
Egan elmondta, és még Gina is érezte, aki pedig nem sokat tudott
az ingatlanpiaci árakról, hogy az összeg nevetségesen alacsony.
– Honnan a fenéből gondoljátok, hogy Matthew eladná ennyiért?

221
Ez nevetséges. – Biztos volt benne, hogy Yvette is többet kérne érte.
Egan gunyorosan felhorkantott, és ettől Gina erős késztetést érzett,
hogy hozzávágja a bögréjét: egyszerre volt önelégült, fölényes és
leereszkedő, nem is értette, hogyan tudott ennyi mindent belesűríteni
egy horkantásba.
– Ki más venne ekkora épületet ebben a válságos időben?
– Ennyi pénzért bárki. Ha Matthew el akarná adni, meghirdetné. És
lefogadom, hogy sokkal többet kínálnának érte.
– Jó reggelt, kisszívem, valakinek a bilibe lóg a keze. – Lengette
meg kezét Gina arca előtt Egan. – Az épület sosem fog kikerülni a
piacra. Yvette ajánl egy árat Carmellának, aki ezt el fogja fogadni.
Matthew-nak ebbe nem lesz semmi beleszólása.
Gina talpra ugrott. Elege volt.
– Továbbra sem értem, miért lenne így. Ha Matthew úgy dönt,
hogy eladja az épületet, és ilyen olcsón, akkor eladhatja bárkinek,
ráadásul többért.
Egan is felállt.
– Nincs más választása, el kell adnia. Yvette épp eleget várt már a
pénzére, és Matthew nem fog találni jobb vevőt, aki, hangsúlyoznám
– kis hatásszünetet tartott –, készpénzzel és azonnal fizet.
Ha valaki a PR-szakmában dolgozik, értenie kell a színjátszáshoz.
Gina elmosolyodott, de olyan szkeptikusan, amennyire csak tudott.
– Ó, igazán? – Sikerült ugyanolyan magasra kerekítenie a kérdés
végét, mint Egan tette néhány perccel korábban, ezzel jelezve, hogy
most ő az, aki egy szavát sem hiszi el annak, amit Egan mond. Fordult
a kocka. Nagyon magabiztosan állt Egan előtt, de minden porcikája
remegett, és képtelen volt elhinni, hogy mindaz, amit hallott, tényleg
megtörténhet.
– Igazán. De te segíthetsz, hogy megkönnyítsd mindenkinek a
helyzetét. Matthew-t is beleértve.
– Valóban? És hogyan?
Egan egészen közel lépett hozzá, két karjával átfonta a derekát, és

222
magához húzta.
– Úgy, hogy kedves leszel hozzám. Én képes vagyok befolyásolni
Carmellát.
Gina annyira meglepődött, hogy képtelen volt megmozdulni, de
amikor Egan fölé hajolt, hogy gyengéden megcsókolja a nyakát,
azonnal megtalálta a hangját.
– Szállj le rólam, Egan! Mi a fenét képzelsz?
Egan hátralépett, és kérdőn nézett rá.
– Csak kedves vagyok hozzád. Régebben szeretted, amikor a
nyakadat csókolgattam. – Újra odahajolt Ginához, ha lehet, még
eltökéltebben.
Gina gyorsan kitért az útjából, és undorodva megborzongott.
– Hát most már ki nem állhatom.
– Igazán? Akkor sem, ha Matthew csinálja? – kérdezte Egan, és
megragadta őt.
Ginának elege lett. Belefáradt ebbe a beszélgetésbe. Jó erősen
ellökte a férfit magától.
– Azt mondtam, hogy szállj le rólam, Egan! És tűnj el innen!
Dühös kitörése a jelek szerint csak egyre jobban felizgatta Egant.
– Szerintem ezt nem gondolod komolyan. Valaha szerettél. És még
élénken él bennem, micsoda vadmacska tudtál lenni az ágyban.
Ginát hányinger fogta el. Rosszul lett a szégyenletes emléktől, hogy
ő valaha szerette ezt az undorító férget, és le is feküdt vele. Miért is
nem kérte meg Billt vagy Twiggyt, hogy maradjanak még egy ideig?
Egan nem mert volna bejönni, ha itt lettek volna, vagy ha mégis, most
lenne kit segítségül hívnia. Két kezébe temette az arcát, mert képtelen
volt Eganre még csak ránézni is.
Neki viszont több sem kellett, úgy gondolta, szabad kezet kapott:
azonnal átölelte Ginát, és csókolgatni kezdte. Gina elhúzódott, de
Egan tovább erőszakoskodott, és majd megfojtotta őt nagy
igyekezetében. Sokkal nagyobb és erősebb volt Ginánál, aki próbált

223
kiszabadulni a férfi karjai közül.
– Gyerünk már, tudom, hogy te is akarod – lihegte Egan, mikor két
csók között végre levegőt vett.
Gina sípcsonton akarta rúgni, de Egan hatalmas terpeszben állt
előtte, így csak a levegőbe rúgott. Már nem Gina száját próbálta
csókolni, a nyakát harapdálta, aztán elkezdte lehúzni róla a pólóját,
és ajkaival Gina melleit kereste.
– Szállj le rólam! – kiáltotta Gina, és zihálva igyekezett
kiszabadítani magát Egan karjai közül.
Aztán Egan egyik pillanatról a másikra eltűnt mellőle, és a szoba
közepén ült a földön, olyan arckifejezéssel, mint aki maga sem tudja,
hogyan került oda. Matthew állt felette.
– Azt hiszem, Gina kérése egyértelmű volt – mondta.
Oscar, aki mindeddig békésen szunyókált, most, hogy meghallotta
gazdája hangját, azonnal előkerült, teljes terjedelmében megállt a
szoba küszöbén, majd ijesztően hangosan ugatott egyet, és két lábra
állva Matthew vállaira támaszkodva köszöntötte őt.
– Te jó isten! – kiáltott fel Egan. – Ez meg mi a halál?
Matthew gyengéden lefejtette magáról Oscart, és Egan felé fordult,
aki felpattant a földről.
– Ez a kutyám. És szerintem itt az ideje, hogy távozz.
Hármasban végignézték, ahogy Egan az ajtó felé araszol, nem mert
hátat fordítani Oscarnak. Matthew kinyitotta előtte az ajtót, és enyhe
mozdulattal kilökte őt a házból. Aztán azonnal Gina felé fordult.
– Jól vagy?
Gina minden porcikájában remegett, és hányingerrel küszködött.
– Hogy a fenébe lennék jól?! – kérdezte, és Matthew nyakába
borult, aki sokkal gyengédebben ölelte őt át, mint néhány perce Egan
tette, bár ez esetben Gina egyáltalán nem bánta volna ugyanazt a
heves igyekezetet. Végre biztonságban érezte magát.
Úgy kapaszkodott belé, mintha évek óta nem látta volna. Mikor

224
végre elengedte őt, Matthew megkérdezte:
– Mit tett veled ez a gazember? Hiszen te remegsz! De ugye nem...
– Nem, dehogy, nem csinált semmi olyat – motyogta Gina, és csak
most vette észre, hogy a pólója teljesen félrecsúszott. Gyorsan
megigazította.
– Akkor miért remegsz még mindig ennyire? Menjünk fel? Ott
nyugodtabban tudnánk beszélgetni.
– A ház...
– Egye fene a házat – vágta rá Matthew. – Hoztam magammal egy
üveg brandyt. Igyunk egyet. – Táskájához lépett, felkapta, és a lépcső
felé mutatott, maga elé engedve Ginát. Felmentek az emeletre.
Gina felhúzott lábakkal a fotelbe kuporodott. Matthew a kezébe
nyomott egy pohár brandyt, színültig töltve. Aztán valahonnan
elővarázsolt egy félbetörött bagettet és némi igen érett sajtot.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhen halok. Gondolod, hogy
tudsz enni néhány falatot? – Aggódva nézett Ginára, majd kiment a
konyhába tányérokért és evőeszközért.
Lehetetlenül hosszú ideig maradt el, de mikor visszament a
szobába, végre odaült Gina mellé. Kent neki egy szelet kenyeret, és
töltött még brandyt. Odaadta neki a tányért. Oscar is letelepedett
melléjük, és elégedett sóhajtással dőlt el a szőnyegen.
– Szóval, mi történt? – kérdezte. – Nagyon fel vagy zaklatva.
Tudnom kell, mit tett veled az a gazember. Ha meg kell öljem, nem
árt tudnom, mit is bosszulok meg pontosan.
Gina halkan felnevetett, és a borzalmas érzés, amit Egan mellett
átélt, lassan kezdett eltűnni.
– Igazából nem is az zaklatott fel ennyire, amit tett, vagyis tenni
próbált. Azzal talán elbírtam volna. Hanem az, amit mondott előtte.
És Carmella is. Azt mondták, Yvette megteheti, hogy egyszerűen
eladja a házat. Nekik. Nevetségesen kevés pénzért, és te semmit nem
fogsz tudni tenni ellene.
Matthew meredten nézte kezében a poharat, mielőtt válaszolt

225
volna.
– Ó!
– Szóval nem tagadod? Igazat mondtak? Eladhatja a fejed fölül az
épületet?
– Azt hiszem, igen, ha megtehetné. És valószínűleg meg is teszi.
Ez sokkal jobban fájt Ginának, mint bármi, amit az elmúlt órában
átélt.
– Komolyan mondod? Ez borzasztó. – A tény, hogy Egan igazat
mondott, csak még rémesebbé tette a helyzetet.
– Nagyon régóta tartozom már neki a pénzzel. Csak ennyit volt
hajlandó mondani, amikor találkoztunk. Reméltem, hogy tudok rá
hatni... – Elhallgatott. – Azt gyanítom, talált egy ügyvédet, aki
kitalálta, hogyan tudnák elérni, hogy kifizessek végre mindent az
utolsó pennyig. – Megitta a brandyjét, és elmosolyodott. – Lehet,
hogy tényleg el kell majd adnom a házat, de ha agyonütnek sem
hagyom, hogy ez az őrült nő elvesztegesse ennyiért.
Próbálta tartani magát, de annyi szomorúság volt a szemében, hogy
Gina szíve majd megszakadt érte. Boldogan megvigasztalta volna –
iszonyatos érzés lehetett azzal szembesülni, hogy a volt neje egy aljas
boszorkány. Ráadásul borzalmas volt belegondolni, hogy mindaz a
sok munka, aminek köszönhetően a Francia Ház végre újra beindult,
végső soron felesleges volt.
Matthew olyan átható pillantással nézte őt, hogy Gina úgy érezte,
muszáj elfordulnia. Nem volt biztos benne, hogy tudná palástolni az
érzelmeit. És ekkor végre rádöbbent, hogy amit Matthew iránt érez,
az nem egyszerű fellángolás. Sokkal, de sokkal több volt ennél. Az
ember nem érez ekkora vágyat valaki iránt, ha az a valaki egyszerűen
csak tetszik neki. Olyankor nem érzed azt, hogy mindenáron meg kell
védened a másikat a kizsákmányoló giccsbolttulajdonosoktól vagy a
kapzsi volt feleségektől. Gina szerelmes volt.
És elképzelése sem volt arról, Matthew mit érezhet iránta. Bátran
védelmezte őt, és megmentette Egantől, de ezt hasonló helyzetben
valószínűleg bárki mással megtette volna. Fogalma sem volt Matthew

226
érzéseiről, és nem is fogja megismerni őket, hacsak a férfi nem árulja
el.
Matthew sokáig hallgatott – a percek csigalassúsággal haladtak.
Gina az óra halk kattogását hallgatta. Aztán végre Matthew
megszólalt.
– Nem lenne kedved eljönni velem Franciaországba?
Ennél meglepőbb fordulattal nem is állhatott volna elő, de Gina
boldogan témát váltott.
– Egyszer majd persze, boldogan. Miért kérdezed?
– Mert nekem vissza kell mennem, de ezúttal szeretném, ha velem
jönnél. Azt hiszem, már készen állsz rá. Belenéztem a főkönyvbe, de
Twiggy is áradozott arról, mennyire ragyogó munkát végeztél.
Gina felnevetett.
– Valld csak be, hogy kémkedtél utánam! – Ezek szerint mindenki
mást felhívott, kivéve őt. De ha úgy gondolja, hogy ragyogó munkát
végzett, akkor megbocsát neki. – De miért kell máris visszamenned?
– kérdezte. – Hiszen csak most értél haza. És mi lesz Oscarral? És a
központtal?
– Tényleg furcsa helyzet – mondta Matthew. – De történt már ilyen
korábban is. Azért kell visszamennem, mert vettem pár dolgot, és
otthagytam őket egy raktárban. Nicholasnak vettem őket, és
szeretném, ha minél előbb megkaphatná. És nem csak azért, mert
fizetni fog értük. Ráadásul Jenny is telefonált. Sikerült elhelyeznie a
rokonait egy jó helyen, és nagyon vágyik vissza.
A remény érzése halványan pislákolni kezdett Gina lelkében.
Aprócska volt a láng, de erős volt a fénye.
– Ez teljesen érthető, de vajon egyből vállalná Oscart és a
központot is?
– Ó, igen, már megkérdeztem.
– Már meg is kérdezted? – Matthew nem aprózta el. De mi lett
volna, ha ő azt mondja, hogy nem megy el vele Franciaországba?
– Igen. Tudtam, hogy vissza kell majd mennem, és nem

227
fáraszthatlak téged tovább ezzel a hatalmas felelősséggel. –
Összeszűkült szemmel nézett Ginára. – Azt mondjuk nem említettem
neki, hogy vinnélek magammal téged is, pedig már akkor tudtam, hogy
el foglak hívni.
– Ó!
– Gina... – kezdte Matthew, de elhallgatott, és csak nézte őt. Gina
lélegezni is alig mert, és érezte, hogy a férfi egyre intenzívebben nézi.
Egy szót sem szólt, hallgattak mindketten, csak tekintetük
kapcsolódott össze. Annyira közel ültek egymáshoz, amennyire csak
lehetett, és csak nézték egymást a fotelben ülve. Aztán Matthew
előrehajolt, és gyengéden megcsókolta. Gina lehunyta a szemét, és
átadta magát az érzésnek. Aztán egyre elmélyültebben csókolták
egymást. Majd Matthew kicsit elhajolt, és a kezével megsimogatta
Gina arcát.
– Ó, Gina, elmondani sem tudom, milyen régóta vágytam már erre
a pillanatra.
– És miért vártál ennyit? – lehelte válaszként Gina.
– Én... – Matthew zavartan túrt bele ujjaival a hajába. – Annyira
lefoglalt a központ, és a civódás Yvette-el, hogy... Nem voltam biztos
benne, és... Úgy értem, karácsonyeste már nagyon a levegőben volt,
de aztán jött Sephie balesete, és...
– Tudom, de... – Gina kicsit hezitált. Azt szerette volna mondani,
hogy lett volna számtalan alkalma – jó, ha nem is számtalan, de elég
sok –, hogy kifejezze érzéseit. És ő boldogan viszonozta volna a
pillanatot már akkor is. Noha független és nagyon is modern nőnek
gondolta magát, volt annyira romantikus, hogy megvárja, amíg a férfi
teszi meg az első lépést. Bár lehet, hogy ha ismerte volna Matthew
érzéseit már korábban, kicsit próbálta volna erősíteni a férfit. Újra
megfogadta, hogy soha nem fog leülni vele pókerezni. De az is lehet,
hogy a büszkesége sem hagyta Matthew-t előbb megnyilatkozni, és az
sem segített valószínűleg, hogy ennyire szerette volna tisztán látni
kettejük kapcsolatát. Szóval lehet, hogy Matthew sem tudta biztosan,
ő mit érez iránta, és az is lehet, hogy azt hitte, Gina nem lát kettejük
között többet, mint egyszerű barátságot. Milyen bután viselkedtek

228
mindketten!
Matthew ismét megcsókolta, és csak csókolták egymást hosszan,
boldogan. Aztán a férfi a hálószoba felé pillantott, és kérdőn felvonta
a szemöldökét. Gina csendesen bólintott, és hagyta, hogy Matthew
átvezesse őt.
Sally magánkívül volt az örömtől, amikor másnap telefonon
beszéltek. Gina úgy érezte, el kell mesélnie a húgának, hogy
Franciaországba fog utazni, de nem akart részletekbe bocsátkozni,
hogy mi is történt köztük Matthew-val a meghívás után. Említette,
hogy megcsókolták egymást, de semmi többet – nem mondta el, hogy
milyen csodálatos órákat töltöttek együtt, mielőtt Matthew kelletlenül
taxit hívott neki, amihez Gina ragaszkodott. Korainak érezte volna,
hogy ott töltse az egész éjszakát.
– Tovább, tovább – sürgette Sally. – Azt hittem, nem akarsz
összejönni senkivel, te kis alamuszi! És mindezt a segítségem nélkül
sikerült elérned. Azt hiszem, megyek is, és nézek a lányoknak valami
meseszép koszorúslányruhát... – Nagyot sóhajtott, pár pillanatra
elmerült romantikus gondolataiban, aztán folytatta. – Tudtam, hogy ez
lesz, mondtam is Alaricnak a minap! Éreztem, hogy alakul valami
köztetek, de annyira hangoztattad, hogy csak barátok vagytok... Jaj,
Gina! Alig várom, hogy elmondhassam anyának!
– De a többi műkereskedőnek egy szót sem szólhatsz – mondta
Gina. – Esküdj!
– Hát persze! Ismersz. A diszkréció a harmadik nevem.
– Ami azt illeti, a harmadik neved Maud, és örülnék, ha hagynád,
hogy én szóljak anyáéknak.
– Na jó, rendben, te kis ünneprontó. De figyelj már! Franciaország!
Most képzeld csak el... – Sally izgatottan folytatta az áradozást. – Egy
romantikus kis manzárdszoba, zöld zsalugáterekkel és hatalmas
ablakokkal, jó illatú fürdőszoba és ropogós croissant reggelire!
Tökéletes első helyszín friss szerelmeseknek! Annyira jó fejek
vagytok, hogy vártatok vele. Mennyire ritka manapság az ilyen!
– Hát, ami azt illeti, nem az első helyszín lesz...

229
 Ginának el kellett tartania a fülétől a telefont, különben
megsüketült volna Sally izgatott visításától.
– Annál jobb – jelentette ki húga, mikor kicsit már lehiggadt. – Az
első alkalom úgyis mindig borzalmas.
Gina inkább nem mondott semmit. Az ő első alkalmuk minden volt,
csak borzalmas nem. Egy kicsit még elidőzött az előző éjszaka édes
emlékénél, majd témát váltott.
– És te mit csinálsz mostanában? Történt valami új?
– Hát ahhoz képest, amit te tudtál felmutatni, semmi különös. De
holnap mindenképp találkoznunk kell. Csináltam klassz párnákat
abból az anyagból, amelyet a bolhapiacon vettem.

230
 Huszonkettedik fejezet

Gina és Matthew három nap múlva indultak Franciaországba. Nem

azzal a furgonnal utaztak, amivel Matthew az ilyen beszerzőkörutakon
általában szokott – hiszen rendszerint alaposan megpakolva jött
vissza –, hanem repülővel, ezért Matthew-nak majd meg kell
szerveznie a bútorok fuvarozását, persze csak miután ellenőrizte,
hogy szépen restaurálták-e mindet. Noha ez a megoldás nem tartozott
az olcsó mulatságok közé, Gina nem panaszkodott. Az út kocsival
különben is nagyon hosszú lett volna, magyarázta Matthew, és sokkal
tovább lettek volna távol a Francia Háztól, mint szükséges. A
szállítás költségeit pedig Nicholas állja.
Miközben Gina arra várt, hogy Matthew érte jöjjön, és
elinduljanak a reptérre, úgy érezte, soha életében nem volt még
ennyire boldog. Teljes szívéből szerette ezt a férfit, és alig tudta
elhinni, hogy együtt fognak elutazni, és akkor szerelmeskedhetnek,
amikor csak akarnak, este romantikus sétára indulhatnak kézen fogva,
felkutathatják együtt az eldugott francia antikvitásokat, és kereshetnek
hangulatos éttermeket, melyeket csak a helyiek ismernek. Úgy érezte,
hogy minden csodálatos lesz.
Az pedig, hogy Matthew szerint elég lesz ilyen kevés idő kiérni a
reptérre, már legyen az ő gondja. Bár Gina nem teljesen értett egyet a
menetrenddel, inkább nem szólt bele – feltételezte, hogy Matthew
nem először teszi meg ezt az utat, és ha lekésik a gépet, csak magát
okolhatja – így hát ő inkább nem is idegeskedett.
Kétszer is meggondolta, mit vigyen magával az útra, és miközben
pakolta a ruháit, nemegyszer előfordult, hogy Sally rosszalló
tekintetét érezte magán. Amikor egyik-másik ruhadarabot felemelte,
szinte hallotta, ahogy húga kiveszi a kezéből, és azt mondja: „Túl
hivatalos!" Így végül inkább több testhez álló hosszú szoknyát, egy
ősrégi, de bájos selyemruhát készített be, amelyekhez
nélkülözhetetlen néhány vállkendő és kardigán, hiszen ki tudja,
milyen lesz az idő. Bepakolta az összes farmerét és hozzájuk illő
felsőket, illetve egy pánikrohamnak köszönhető internetes vásárlás
eredményét, egy citromsárga esőkabátot, ami egyáltalán nem

231
mondható „hivatalosnak". Elégedetten zárta le a bőröndjét, de csak
miután sikerült lebeszélnie Sallyt arról, hogy átjöjjön és megvizsgálja
a tartalmát.
– Jó reggelt! – köszönt Matthew gyengéden, amikor Gina ajtót
nyitott neki.
– Szia – suttogta vissza Gina egy rendkívül kielégítő csók után. –
Annyira izgatott vagyok! – Aztán eszébe jutott, hogy ezzel
valószínűleg csak ő van így, hisz Matthew nem először utazik
Franciaországba, de remélte, hogy a viselkedése nem tűnik túl
gyerekesnek.
De a mosoly, amit válaszként kapott, minden aggodalmát eltüntette.
Matthew-nak nemcsak az arca mosolygott, hanem az egész lényéből
sugárzott a derű és a szerelem. Mosolygott a szeme, a szeme körüli
apró ráncok, mosolygott a szépen ívelt szája, de még a fogai is. Gina
úgy érezte, mintha kisütött volna a nap, és a fényét csak rá szórná.
– Add csak ide a csomagodat. Nem is nehéz!
– Gondoltam, hagyok benne helyet, hátha hazafelé lesz mivel
megtölteni. Néhány francia apróságra nem mondanék nemet. Most,
hogy már ennyire értek a régiségekhez, mindenre gondolnom kell.
Matthew felnevetett.
– Ha bármi olyat vennél, ami esetleg nem fér a bőröndödbe, majd
Nicholaséval együtt feladjuk. Így teszek majd én is, ha valami
nagyobbat veszek a kelleténél.
Gina hátat fordított neki, egyrészt, hogy bezárja a ház ajtaját,
másrészt viszont, mert elpirult, és nem szerette volna, hogy Matthew
észrevegye. Egy pillanatra elfeledkezett arról, hogy mennyire másként
értelmezik a vásárlást ők ketten: ő arra gondolt, hogy a boltokat járva
beszerez pár újdonságot, és persze néhány régiséget is, ha lesz mit,
amit egyszerűen besuvaszt majd a táskájába – Matthew pedig
nyilvánvalóan úgy értette, hogy minimum egy éjjeliszekrényt akar
majd venni.
Elindultak Bristol felé, és Gina annyira nyugodtnak és boldognak
érezte magát, hogy teljesen belemerült a táj csodálatába. Nem

232
kérdezte meg, hol fognak megszállni – szerette volna, hogy
meglepetés legyen –, de lelki szemei előtt aprócska tetőtéri
manzárdszobát látott kis franciaerkéllyel, látta, hogy az utcán minden
sarkon kis asztalok várják a vendégeket, felettük napernyővel, és
mindent beleng a frissen sült péksütemények illata. Bár még március
sem volt, és oka sem volt rá, hogy vakító napsütésben reménykedjen,
úgy érezte, ez az a pillanat, amikor lehet szabadon álmodozni.
– Tudom, hogy kicsit furcsának tűnhet, amit mondok, de annyira
rossz, hogy nincsenek levelek az utcán – mondta Gina. Már felvették
a bérelt kocsit, és elindultak a Bergerac reptérről. – Fogalmam sincs,
mikor voltam utoljára itt, pedig franciamán vagyok! Hihetetlenül
franciás lenne, ahogy fújja a leveleket az utcán a szél, nem?
– Valahogy úgy – mondta Matthew olyan mosollyal, amitől
Ginának bukfencezett egyet a gyomra. Egy pillanatra próbált rájönni,
hogy vajon ezt a szerelem vagy a vágy okozta, de aztán rájött, hogy
tulajdonképpen teljesen mindegy. Ráadásul a kettő nem is választható
el egymástól. Bármitől is legyen, az érzés fantasztikus.
– Szóval, mi a terv? – kérdezte, és közben csak bámult ki az
ablakon. Nem tudott szabadulni a boldogító érzéstől, hogy
varázslatos módon egy Cézanne-festménybe került. Az ég vakító
kéken ragyogott, és a csupasz fák úgy csillogtak a fényben, mint
gyermekrajzokon szokott. A mellettük elsuhanó szőlősorok még
fürtök nélkül, árván futottak felfelé a domboldalakon, de már
magukban foglalták a közeljövő folyékony derűjének ígéretét.
– Hát, azt gondoltam, hogy először is elfoglaljuk a szobánkat egy
rendkívül bájos kis hotelben, amit már régóta ismerek. A központban
van, de a hátsó része olyan békés és csendes, hogy el sem hinnéd.
Van medencéjük, és a kertje is csodás. Minden van, amire ilyenkor
vágyik az ember.
Ginának már majdnem kicsúszott a száján, hogy neki mindegy, akár
egy bordélyház egyágyas szobája is tökéletes lenne számára,
amennyiben Matthew-val oszthatná meg – de aztán inkább nem
mondott semmit. Nem szeretett volna túl kiéhezettnek tűnni.
– Tökéletes. – Csak ennyit mondott végül.

233
 Leparkoltak a központ egyik kis mellékutcájában.
– Ott a hotel – mondta Matthew, és előremutatott egy épületre,
mely Ginát leginkább egy udvarházra emlékeztette.
– Hű – álmélkodott Gina. – Tudom, hogy furán hangzik, de
szerintem olyan, mint a Francia Ház.
– Dehogy fura. Nem véletlen, hogy a Francia Háznak az a neve,
ami. – Kipattant a kocsiból, és kinyitotta Gina előtt az ajtót. – Gyere!
Majd én hozom a táskádat.
A hatalmas, ódon bejárati ajtóhoz sétáltak, és beléptek rajta. A
recepció egy óriási előcsarnokban volt, mely ragyogott a sok fénytől,
és olyan franciás eleganciával volt berendezve, hogy Gina nem
győzött álmélkodni.
Egy nő sietett eléjük.
– Ó, Matthew! – mondta, és megpuszilták egymást. – Mennyire
örülök, hogy látlak! – Francia akcentusa alig érződött. – Kivel
érkeztél? Féltékenynek kéne lennem? – Olyan széles mosollyal
mondta mindezt, hogy Gina úgy döntött, nem veszi komolyan a
kérdést, főleg, miután ő is kapott két hatalmas puszit.
– Gina, bemutatom Céline-t, az övé ez a csodálatos hotel. Céline, ő
pedig Gina, az én... – Elhallgatott. – Az egyik barátom és kollégám. –
Gina próbálta elnyomni magában a csalódottságot, amiért Matthew
nem a barátnőjeként mutatta őt be, pláne nem szeretőjeként, de
feltételezte, hogy Céline érti a helyzetet.
– Gyertek csak, gyertek be! A papírokat majd kitöltjük később.
Megmutatom a szobátokat.
Míg Céline a kulcsot kereste, Gina végignézett az előcsarnokból
induló hosszú folyosón. Szinte látta maga előtt, ahogy kinyílik a
végén az ajtó, és feltárul mögötte a pompás kert, mögötte szikrázik a
medence felszínén a víz.
– Mutatom az utat, és ha sikerült felfrissülnötök, kimehetnénk a
kertbe. Pont itt az ideje egy pohár italnak.
Miközben Céline mögött felfelé baktattak a lépcsőn, Ginának

234
átfutott a fejében, hogy talán még egy kicsit korán van az italhoz, de
aztán arra gondolt, hogy végtére is Franciaországban van, miért ne
állhatna át itteni időszámításra?
Mikor felértek a tágas emeletre, Gina megállt, hogy legyen ideje
körülnézni.
– Álomszép a berendezés – mondta elismerően.
– Köszönöm – felelte Céline. – Amióta az eszemet tudom, érdekel
a műgyűjtés, és voltam olyan szerencsés, hogy örököljek jó pár
szemrevaló bútort az egyik bácsikámtól. Matthew-nak is sokat
köszönhetek. Voilà! Íme! Ez lenne az. – Előrement, és kinyitott egy
ajtót. Gina és Matthew követte őt egy hatalmas szobába, két, plafonig
érő ablakán ömlött be a fény. Szemben velük egy impozáns
baldachinos ágy állt, amely elég magas volt ahhoz, hogy a vendégek,
amint reggel kinyitják a szemüket, azonnal gyönyörködhessenek a
kilátásban az ablakon keresztül.
Gina nem szólt semmit, és nem mert Matthew-ra nézni. Vajon ő hol
fog aludni? A szomszéd szobában? Őszintén remélte, hogy nem, de
nem lehetett kizárni a lehetőségét, hogy a férfi két szobát foglalt, hisz
akkor még nem tudhatta, mi is lesz pontosan kettejük között.
– Ez valami csodálatos. És hatalmas! – mondta végül.
Céline átment a szobán, és kinyitott egy ajtót.
– Ez pedig a fürdőszoba. A háló egy dolog, de egy nőnek sem
lenne szabad a fürdőszobán közösködni a férfival. Csak hát ez egy
hotel – sóhajtott lemondóan.
– Nagyszerű ez így is – mosolygott Gina boldogan. Ezek szerint
együtt fognak lakni!
– Hát akkor... – kezdte Matthew, mikor végre egyedül maradtak. –
...jó lesz ez így? Reméltem, hogy esetleg nem lesz ellenedre, ha... –
Nem fejezte be a mondatot, csak a karjába kapta Ginát.
– Hm – dünnyögte Gina Matthew vállgödrébe. – Talán nem lesz
ellenemre. – Szorosan ölelte Matthew-t, és még mindig alig hitte el,
hogy ilyen szerencsés. Elvégre itt van Franciaországban, egy kicsi, de
stílusos, belvárosi boutique hotelben, a férfival, akit olyan nagyon

235
szeretett.
Rövid, de annál intenzívebb idővel később, miután mindketten
lezuhanyoztak és felöltöztek, Gina megszólalt:
– Mesélj erről a házról!
– Hát, eléggé régi, ez talán nyilvánvaló, és elég rossz állapotban
volt, mikor Céline megvásárolta. Nagyszerű munkát végzett a
helyrehozatallal, és szinte teljesen egyedül.
– Komolyan? Nincs Mr. Céline?
Matthew megrázta a fejét.
– Nincs, van ellenben egy forróvérű szeretője.
Gina elnevette magát Matthew meglepő szóhasználatán.
– Hát ez nagyon tetszik! De mesélj még a házról! Annyira
gyönyörű!
– A háború alatt kórháznak használták, tehát természetesen
rendszeresen látogatják kísértetek.
Gina, aki köztudottan hitt a szellemekben, nem ijedt meg ennek
hallatán: tudta, hogy nincs az a véres láncokat zörgető csontváz, akit
észrevenne, amikor Matthew fekszik mellette az ágyban. De ha
esetleg mégis észrevenné, akkor is teljesen hidegen hagyná.
– Nagyon tudnám értékelni, ha mindig úgy néznél rám, mint most –
mondta neki Matthew.
– Miért, hogy nézek? – kérdezte Gina tettetett dühvel.
– Szerintem tudod te azt.
Gina elfordult, hogy elrejtse mosolyát.
– Indulj, te erkölcstelen nőszemély, különben Céline agyalni kezd,
hová tűntünk. Iszunk egy pohárkával, aztán megmutatom a várost.
– Szóval, hová viszel? – kérdezte Gina, miután ittak egy rendkívül
finom likőrt Céline-nel a hotel kertjében.
– Saint-Émilionba – felelte Matthew. – A világörökség része, de
ha nem tetszik az ötlet, sétálhatunk is, amerre szeretnéd. A folyó

236
mellett vezet egy gyönyörű ösvény.
– Azt hiszem, feltétlenül meg kéne néznünk ezt a Saint-Émiliont.
Nem tudom, láttam-e már bármit, ami a világörökség részéhez
tartozik.
– Ó, akkor menjünk. Nem fogod megbánni.
Mikor megérkeztek, Matthew nem sokat törődött a parkolással –
egyszerűen leállította a kocsit az út közepén.
– Még nincs turistaszezon, és különben is rengeteg hely van,
úgyhogy miért is ne? – vonta meg a vállát.
Gina meglepődött, milyen gyorsan váltott át Matthew a gall
tempóra, de nagyon tetszett neki, amit látott.
A városka lélegzetelállítóan szép volt. Meredek utcák futottak
mindenfelé, melyeket szebbnél szebb régi házak szegélyeztek; az
ember nem tudta eldönteni, mit csodáljon inkább: a városképet vagy a
házak mögött magasodó, hatalmas szőlőhegyeket. Felsétáltak egy
meredekebb utcán, és közben megnéztek néhány boltot, és egyszerűen
csak gyönyörködtek a látnivalókban.
Volt is mit nézni: kecses és elegánsan felöltözött fiatal lányok
botladoztak magas sarkú cipőikben az évszázadok óta csúszósra
koptatott macskaköveken – nyilvánvalóan senki nem figyelmeztette
őket, hogy nem célszerű az ekkora sarok errefelé. Félúton a meredek
utcákon döntés elé kényszerültek: vagy feladják, és leveszik a cipőt,
hogy baleset nélkül odaérjenek úti céljukhoz, vagy kétségbeesetten
kapaszkodnak férfi kísérőikbe, akik nagy eséllyel sikeresen
felvonszolják majd őket. Rendkívül szórakoztató volt látni, ahogy
óvatos pingvinként totyogtak előre. Gina áldotta az eszét, hogy a
sétához kényelmes, ezerszínű papucscipőjét húzta fel.
Elmentek egy-két elbűvölő ruhabolt mellett is, és láttak olyan
üzleteket, amelyek kínálatát jó érzésű nő azonnal fel szeretné
vásárolni, hogy azokkal rendezze be a lakását. A lapos sarkú cipő
dacára olykor csak megcsúszott a lába, de Matthew határozottan fogta
őt, és nem hagyta elesni. Úgy érezte magát, mintha egy romantikus
film főszereplői lennének.

237
 – Ó, macaronok! – Kiáltott fel, és odatapadt egy kirakatra, amely
mögött a legelbűvölőbb színű és ízű, apró méretű sütemények
kacérkodtak vele csábítóan. A kirakaton túli bolt pedig maga volt a
mennyország.
Matthew odahajolt mellé.
– Bemenjünk? Itt találták ki őket, ez a helység specialitása.
– Az apácák készítették az első macaronokat – mondta a pult
mögött álló, rendkívül csinos felszolgálólány.
– Muszáj vennem néhányat. Vigyek Céline-nek? Annyira kedves
volt hozzánk!
Matthew határozottan megrázta a fejét.
– Szinte minden vendég ezt visz neki ajándékba. Tudod, hogy mit
szokott titokban mondani?
– Mit?
– Máhr hrosszul vagyok ezektől a macaronoktól! – felelte
Matthew, kitűnően utánozva az enyhén raccsoló Céline angol
akcentusát. Gina nagyot nevetett. Vett néhány macaront maguknak,
majd továbbindultak. Mikor felértek a domb tetejére épült templom
mellé, csak álltak, és gyönyörködtek a látványban. Amerre csak a
szem ellátott, hatalmas hegyek magasodtak, lábuknál kisebb-nagyobb
városokkal, dombra felfutó hosszú szőlősorokkal. De nemcsak a táj
volt lenyűgöző, hanem a templom tetőzete is. A zsindelyeket valaha
egy gondos kéz egyenként készíthette, és különböző színűre kopott
mintáikkal úgy néztek ki, mint egy ezerszínű patchwork takaró. Gina
azt kívánta, bárcsak mindörökre ebben a tökéletes pillanatban
maradhatnának így, kettesben.
– Ideje enni egy jót – szakította félbe az ábrándozást Matthew. –
És tudom is, hogy hol.
A férfi pontosan a főtér közepére vitte egy bisztróba, melyet
minden oldalról izgalmas boltok vettek körül. A vidáman csillogó
kirakatokat elnézve Gina érezte, nem okozna gondot számára eltölteni
itt néhány órát.

238
 – És most mihez lenne kedved? – kérdezte Matthew, miután
mindketten jóllaktak.
Gina válaszként hirtelen ásított egy nagyot.
– Hát...
– Elég korán keltünk ma – állapította meg Matthew.
– És nem tilos egy kis szunyókálás, amikor szabadságon van az
ember.
– Tudod, ezt hogy mondják franciául?
Gina megrázta a fejét.
– Sieste amoureuse. Szerelmes pihenő.
– Nocsak – Gina le volt nyűgözve. – Miket nem tudsz!
– Meg lennél lepve, ha megtudnád, mi mindent tudok még.
– Nem hiszem, hogy képes lennél fokozni a meglepetéseket –
mosolygott Gina.
– Szeretnél próbára tenni? – kérdezte Matthew, majd megragadta
Gina kezét és megcsókolta, de olyan tekintettel, ami nem hagyott
semmi kétséget gondolatai felől.
– Nem is rossz ötlet. Majd szólok, ha sikerült meglepned.
Miközben kéz a kézben sétáltak vissza a hotelbe, Gina azt vette
észre, hogy megállás nélkül mosolyog.

239
 Huszonharmadik fejezet

– Szeretnék megnézni egy vérbeli francia műtárgypiacot – mondta

Gina másnap reggel, amikor útnak indultak. Soha ilyen frissnek és
életvidámnak nem érezte még magát, és ezt nemcsak a fenséges,
ágyba hozott reggelinek köszönhette, hanem az azt megelőző
szenvedélyes ébresztőnek.
Autóba pattantak, és elindultak.
– Remek ötlet! Ismerek egyet, nincs is messze. És viszonylag nagy.
– Tökéletes – felelte boldog sóhajjal Gina.
Tényleg nem kellett sokat utazniuk, hamar elérték a várost, ahol a
piac volt.
– A mindenit, te aztán tényleg ismerős vagy errefelé – mondta
elismerően Gina, miután Matthew a hátsó utcák követhetetlen
hálójában hol jobbra, hol balra fordult, mígnem talált egy lehetetlenül
kis helyet, ahová ügyesen bepréselte az autót.
– Elég rendszeresen járok erre a körútjaimon. Mindig kérdéses,
hogy jut-e parkolóhely, főleg vásárnapokon, de ez nekünk most
remekül megfelel.
Gina a boldogságtól lebegve szállt ki a kocsiból, szinte félve, hogy
csak álmodik, és igazából nem vele történik mindez. Kézen fogva
sétálgat egy apró francia falu utcácskáin a szeretett férfival, s minden
gondja otthon maradt Angliában – hát álmodhat egy lány vagy nő
ennél csodálatosabbat?
– Itt egyszerűen minden kapható – mondta Matthew, miközben Gina
csak ámult és bámult a rengeteg gyönyörűség láttán. – És, amint látod,
eléggé nagy a hely. Legyen az első a kedvedért a brocante, azaz
régiségkereskedés?
– Nem bánom, kíváncsi lennék egy igazi francia zsibvásárra meg
az itteni mütyürökre. Látod, megy nekem is a francia – mosolygott
Matthew-ra. – Itt minden annyira káprázatos, sokkal szebb, mint
otthon!
Matthew felnevetett, és közelebb húzta őt magához.

240
 Most jutott csak Gina eszébe, hogy sosem voltak még így együtt
Matthew-val. Számtalan piacon jártak már, de az mindig hivatalos
volt, sohasem ennyire... Bensőséges. Egyáltalán nem érezte
szükségét, hogy bizonyítsa nem létező tudását, és Matthew sem
vizsgáztatta. Bátran elmerülhetett a tárgyak csodálásában, akár volt
értékük, akár nem, akár komolyan érdekelte, amit megnéz, akár csak a
kíváncsiság hajtotta. Így kerültek például a régi orvosi műszereket és
eszközöket kínáló stand elé.
– Elképzelni sem tudom, ki szeretne megvenni egy használt műlábat
– nevetett fel Gina hangosan. – Az üvegszemekről nem is beszélve.
Szerinted azok is használtak? Vagy vadiúj mind?
– Újak, legalábbis nagyon remélem, egyébként fogalmam sincs.
Külön piaca van ezeknek a dolgoknak, magasan képzett szakértőkkel.
Ne nézz így rám, nem viccelek! Tessék, itt van ez a sebészeknek
készült orvosi táska. Gyönyörűen kidolgozott mindegyik szerszám, és
első osztályú rozsdamentes acélból készült.
Már épp végeztek a műkincseket kínáló sorral, amikor az egyik
standon apró ezüsttárgyakat pillantottak meg.
Gina figyelmét a kis hattyúalak keltette fel.
– Nahát, ez nagyon szép, nem gondolod? Szerinted mi lehet?
Matthew átvette a kezéből.
– Sószóró. Vagy borsszóró. Akármelyik is, tényleg szép.
– Csak rettenetesen drága – mondta Gina, amikor kiszúrta a hattyú
nyakán fityegő árcédulát, úgyhogy óvatosan vissza is tette az asztalra.
Felnézett, és nem messze egy ruhákat kínáló standot pillantott meg.
– Nem bánnád, ha kicsit körülnéznék ott? Te csak maradj itt
nyugodtan. Nem leszek sokáig.
És valóban nem is maradt, de a rövid idő elég volt ahhoz, hogy
megvegyen – ráadásul francia nyelven kérte az eladótól – egy
meseszép lenvászon ruhát és egy hozzá illő espadrilles-t, azaz
spárgatalpú vászoncipőt, amit otthon kétszer ennyiért látott. Remélte,
hogy otthon korán rájuk köszönt majd a nyár.

241
 Épp végzett a fizetéssel, amikor Matthew mögé lopakodott, és
hirtelen átölelte.
– Sikerült valami szépet venni?
– Igen, gyönyörű semmiségeket. Majd később megmutatom.
– Helyes. És még tolmácsra sem volt szükséged hozzá?
– Nem bizony, a konyhafranciám remekül bevált.
– Szerintem megérdemelsz egy pohár italt. Gyere csak!
Matthew átvezette őt a ruhákat áruló standok hosszú során, aztán
ráfordultak az ínycsiklandozó ételeket kínáló folyosóra. A látvány és
az illatok is étvágygerjesztőek voltak, mindent a frissen sült húsok és
halak illata járt át, és a pultsor odakint is folytatódott, csak ott már
nyersen árulták a hozzávalókat, mint egy halpiacon.
– Az meg micsoda? – kérdezte Gina, mikor egy különösen
visszataszító nyitott hordó mellett haladtak el, és nem tudta leplezni
undorát, amikor belenézve véres és nyers halakat pillantott meg.
– Lamproie à la bordelaise. Helyi különlegesség. Orsóhal,
hasonlít az angolnához. Huszonnégy órán át főzik a saját vérében.
Csak a legbátrabbak merik megkóstolni.
– Hát az biztos, hogy nem én leszek. Elképzelni sem tudom, hogy a
számba vegyem, nemhogy lenyeljem, annyira undorodom tőle –
mondta Gina, és összerázkódott.
Matthew megpuszilta a homlokát, és aztán kicsit arrébb vezette őt,
vissza a fedett piacra.
– Először igyunk egyet, aztán mehetünk egy újabb kört – mondta
Matthew, és kézen fogta Ginát, aki megbabonázva bámulta a sorba
rendezett halakat, melynek legtöbbjét fel sem ismerte.
Megérkeztek egy kis bisztróhoz, mely előtt három-négy asztalka
állt. Bementek, és Matthew a pulthoz lépett. A felszolgálólány
nyilvánvalóan felismerte őt, vagy csak hihetetlen gyorsan sikerült őt
elbűvölnie, mert pár pillanat múlva előresietett, kedvesen megölelte
a férfit, és mindkét orcáján megpuszilta. Beszélgettek néhány percet
franciául, mielőtt odajöttek volna Ginához.

242
 – Gina, ő Monique, nagyon régi barátom.
Monique odalépett hozzá, és őt is megölelte, amit Gina boldogan
viszonzott.
– Annyira szép vagy! Na, üljetek csak le, hozok valami
ropogtatnivalót, és Mathieu, a kedvencedet? Jöhet?
– Igen, kérlek. És köszönöm szépen.
Monique hamarosan visszalépett az asztalukhoz, és hozott két
tányért, rajta frissen szelt bagettet, amire valamilyen krém volt kenve.
Gina felvett egyet, és beleharapott. Nagyon finom volt, de nem tudott
rájönni, mi lehet.
– Nagyon ízlik, de mi ez? Finom sós, halízű, de annyira krémes,
hogy az valami csuda.
– Nagyjából összefoglaltad. Füstölthal-pástétom, talán így lehetne
nevezni. Monique titkos receptje alapján.
Nem sokkal később Monique megint mellettük termett egy nagy
tálcával, rajta két poharat hozott, ami nagyon úgy nézett ki, mintha
pezsgő lenne.
– Kir à la châtaigne – mondta, és letette eléjük, majd átsietett a
szomszéd asztalhoz. A kis bisztróban hatalmas volt a forgalom, nagy
szerencséjük volt, hogy sikerült asztalt találniuk.
– És ez micsoda? – kérdezte Gina, miközben kíváncsian felemelte
a poharat.
– Kóstold meg, hátha kitalálod.
Gina belekortyolt, ízlelgette a szájában, és elmosolyodott.
– Mennyei. Pezsgő, de van még benne valami, nem?
– Nem egészen pezsgő, hanem habzóbor, csak van még benne egy
kis crème de châtaigne. Gesztenyelikőr. Monique kóstoltatta meg
velem évekkel ezelőtt, és sosem hagyom ki, amikor erre járok.
A Ginában szunnyadó féltékeny nő nem tudta megállni, és
megkérdezte:
– Gyakran jártatok ide Yvette-tel?

243
 Matthew megrázta a fejét.
– Nem, Yvette nem igazán kedvelte az ilyen helyeket.
– Bánhatja – mondta mosolyogva Gina, és újra kortyolt egyet.
Olyan nagyon ízlett neki ez a kir à la châtaigne, hogy rendeltek
egy új kört, aztán elbúcsúztak Monique-tól, akit már Gina is régi
ismerősének érzett, és visszaindultak a piac felé. A mindenféle
formájú és méretű halak, a huncutul kunkorodó kolbászkák és a
különböző, ismeretlen húsok annyira mások voltak, mint amit Gina
megszokott, hogy a láttukra nevetséges izgalom fogta el. Aztán amikor
átértek a piacon, Matthew kiszúrt egy kalapot, Gina fejére tette,
megnézte őt, majd szó nélkül fizetett. Kézen fogva sétáltak vissza a
kocsihoz.
– Arra gondoltam, hogy vacsorázhatnánk valahol a hotelünk
közelében, hogy utána hamar visszamehessünk. – Matthew Ginára
nézett, és mintha kacsintott volna, de Gina e nélkül is pontosan
értette, mire gondol.
Elpirult.
Másnap már utaztak is haza. A komótosan elköltött reggelijük után,
melyet a szobából nyíló parányi balkonon fogyasztottak el, Matthew
megszólalt:
– El kell szaladnom, hogy ellenőrizzem a Nicholasnak rendelt
bútorok restaurálásának árát, bár biztos vagyok benne, hogy minden
rendben lesz velük, és aztán megszervezem a szállítást. Lenne kedved
csatlakozni hozzám, és találkozni Henrivel, a restaurátorral? Vagy
inkább itt maradsz, esetleg jársz egyet addig a városban?
– Jövök veled. Nekem mint műkereskedőnek illene kicsivel többet
tudnom a restaurátorokról, és arról, hogy mi mindent csinálnak. –
Igazság szerint egyszerűen nem szeretett volna egy pillanatot sem
Matthew nélkül tölteni, de ezt mégsem mondhatta. Nem kell a férfinak
mindent tudnia!
Matthew rámosolygott.
– Remek.

244
 Átkarolta Gina vállát, és megcsókolta. Még volt egy kis idejük
indulás előtt.
A restaurátor Henri boltja egy közeli kisváros egyik hátsó
utcájában bújt meg. Miközben leparkoltak, Gina észrevett egy pirinyó
ruhaboltot, melynek kirakatában egy gyönyörű ruha lógott. Úgy érezte,
ha valamikor, most szívesen vásárolna egyet.
– Mi lenne, ha egy kicsit később csatlakoznék hozzád? – kérdezte
gyorsan Matthew-tól. – Csak gyorsan beugranék előtte abba a boltba.
– Persze. Nem messze van egy kávézó, látszanak is innen a piros
kockás asztalterítői, látod? Találkozzunk ott.
Gina bólintott, mosolyogva puszit nyomott Matthew arcára, majd
boldog sóhajjal belépett az üzletbe.
Háromnegyed órával és egy kávéval később úgy érezte, eleget várt
már a férfira, és úgy döntött, átmegy a restaurátor műhelyébe.
Matthew-t biztosan feltartja valami, azért nem jött még. Remélte,
hogy nem történt semmi baj.
A műhely ajtaja félig nyitva volt, így bátran benyitott, és belépett.
Eltartott néhány pillanatig, amíg felfogta, mit lát. Matthew metsző
pillantással, meredten bámult egy nőre, aki a jelek szerint hasonlóan
érzett, és összeszűkült szemekkel méregette a férfit. Egyikőjük sem
szólt egy szót sem, noha szemmel láthatóan mindkettejüket
szétfeszítette az indulat – olyanok voltak, mint két dühös macska,
mielőtt egymásnak esnek.
Gina nem tehetett róla, halk sikoltás hagyta el a száját, amitől
mindketten ránéztek.
– Ó, Gina, te vagy az? – kérdezte Matthew. Arca villámlott az
elfojtott érzelmektől.
A nő, aki nagyon is franciának nézett ki, szintén felé fordult.
– Örülök, hogy találkoztunk, Yvette vagyok, Matthew volt
felesége. – Nem csak kinézetre volt francia.
Gina nem tudta, mit válaszoljon.
– Sziasztok – köszönt végül sután. Be kellett ismernie, hogy Yvette

245
rendkívül vonzó és attraktív nő, ugyanolyan ápolt és tökéletes a
külseje, mint Carmellának. Hirtelen rendkívül szakadtnak érezte
magát mellette, de szerencsére sikerült visszanyernie az önbizalmát,
amint Matthew-ra nézett – a férfi őt szereti, és abból, ahogy ezek
ketten egymásra néztek, egyértelműen látszott, hogy Yvette-et már
semmiféle érzelem nem köti Matthew-hoz. Legalábbis romantikus
érzelem biztosan nem.
– Hallottam már rólad. Te vagy az a lány, aki átvette Rainey
helyét? Ismertem Rainey-t, nem semmi nő volt. – Yvette érces hangon
felnevetett. Filigrán alkatához és kislányos arcához valahogy nem
illett ez a mély hangú nevetés.
Gina bólintott.
– A nagynéném volt.
– Valóban? Nagyon érdekes – felelte Yvette, de a tekintetéből
egyértelműen látszott, hogy nem hiszi el. – Most mennem kell.
Henri... – fordult a restaurátorhoz, és franciául hevesen magyarázni
kezdett neki. Henri bólintott és válaszul motyogott valamit, amikor
Yvette végre befejezte. – Matthew? Akkor tudod, hányadán állunk.
Viszlát!
Hatalmas lendülettel kifordult a műhelyből, de még így is maga
volt a megtestesült elegancia selyem nadrágkosztümjében, színarany
ékszereivel.
Matthew is mondott valamit Henrinak franciául, majd Gina felé
fordult, belekarolt, és kivezette őt az ajtón, be sem mutatta őt a
restaurátornak. Gina érezte, hogy valami nagyon kellemetlen dolog
történhetett, mielőtt belépett volna a műhelybe.
Néma csöndben szálltak be az autóba; Matthew-n látszott, hogy
nem szeretne most beszélgetni. Jó néhány perc eltelt, amikor Gina
végre meg merte tőle kérdezni:
– Számítottál rá, hogy össze fogtok Yvette-el futni a műhelyben? –
Ennél sokkal több kérdése lett volna, de remélte, Matthew magától
elmesél majd mindent, és nem apránként kell kihúznia belőle a
válaszokat.

246
 Matthew keserű grimaszt vágott.
– Nem, de említettem neki, hogy beugrom Henrihoz, úgyhogy nem
is értem, miért lepett meg, hogy ott találtam.
Jó néhány kilométert tettek meg néma csöndben.
– Ezek szerint nem sikerült túl jól a találkozó, ugye? –
próbálkozott újra Gina.
– Hát, mondhatjuk így is.
Ginát majd szétfeszítette a kétségbeesett kíváncsiság, hogy
megtudja, mit beszéltek a Francia Ház sorsáról. De türelmet erőltetett
magára, és várt még egy kicsit. Végül aztán nem bírta tovább:
– Áruld el, mit mondott! Kérlek. Nagyon szeretném tudni. Látszik
rajtad, mennyire felzaklatott a dolog.
Matthew megrázta a fejét.
– Ez nem a te gondod.
Ez a válasz egyszerre volt fájdalmas és rendkívül zavarba ejtő.
– Már hogyne lenne? Együtt vagyunk benne, te és én. És annyira
rossz téged így látni. Mondd el, mi történt – kérlelte gyengéd hangon.
– Ez nem a te gondod. – ismételte a férfi. – És segíteni sem tudsz,
ezt egyedül kell megoldanom.
Annyira jellemző volt Matthew-ra, hogy egyedül akarja a vállára
venni a terhet, hogy Gina szinte nem is csodálkozott.
– Ha el kell adnod a Francia Házat, az nagyon sokunkat érint majd
– felelte csendesen.
– Ez esetben valóban nagyon sokatokat érinti a dolog. Mert tényleg
el kell adnom.
Matthew ugyanolyan ijesztőnek és zárkózottnak tűnt, mint a legelső
nap, amikor először találkoztak.
Gina mélyeket lélegzett, és közben próbálta átgondolni a helyzetet.
Nyilvánvaló volt, hogy ha Yvette-ről kérdezi a férfit, nem fog
válaszokat kapni.

247
 – Értem. Mikor?
– Amilyen hamar csak lehet.
– Matthew, kérlek, húzódj félre. Meséld el rendesen, hogy mi
történt. Nagyon fel vagy dúlva, és nem szeretném, hogy ilyen
állapotban vezess.
– Rendben – mondta Matthew, őrült sebességgel lekanyarodott egy
parkolóba, behúzta a kéziféket, és csikorogva megállt. – Rendben.
Mit akarsz tőlem, mit mondjak?
Gina úgy döntött, nem kertel. Ha csak kerülgeti a témát, az nem
vezet semmi eredményre.
– Mennyi pénzzel tartozol Yvette-nek?
– Az lényegtelen. Ki kell fizetnem a tartozásomat. Ha én nem
találok minél hamarabb vevőt a házra, ő fogja eladni a fejem fölül. –
Elhallgatott, majd hozzátette. – A fejünk fölül.
– Jogában áll megtenni, hogy eladja helyetted a házat? Vagy csak
jár neki a házért járó pénz fele, amit ki kell fizetned? – kérdezte Gina,
visszaemlékezve Egan szavaira.
– Egyik sem. Egyszerűen csak el kell adnom, máskülönben
képtelen vagyok megkeresni az összeget, amivel tartozom neki. Már
eladtam a saját házamat, és a bevételem egy része is automatikusan
neki megy, mégsem elég. Nincs más választásom, a Francia Ház
eladása az egyetlen megoldás.
– Nem bánod, ha újra megkérdezem, mennyivel tartozol neki?
Mármint szerintem őrültség húszezer rongyért elvesztegetni a házat,
amikor nyilvánvaló, hogy milliókat ér.
– Harmincezer fonttal. Kicsivel több, mint a húszezer rongy.
Gina az összeg hallatán megkönnyebbült.
– Valóban több, de még így sem olyan elérhetetlenül nagy összeg.
Hála az égnek, hogy ezt megszerezhetjük anélkül, hogy el kelljen
adnod a Francia Házat. – Egy pillanattal később már bánta, hogy
meggondolatlanul beszélt. Biztos volt abban, hogy Matthew minden
követ megmozgatott, csak hogy ne kelljen eladnia. Nyilvánvalóan ő is

248
nehezen hozta meg ezt a döntést, és ezt is csak azért, mert úgy látta,
nincs más megoldás.
– Sajnálom – mondta neki, és a karjára tette a kezét. – Ez szörnyen
tapintatlan megjegyzés volt tőlem. – Elhallgatott. – De most már itt
vagyok neked én is, és segítek. A PR a szakmám. Abból élek, hogy
csodákat teszek.
– Tényleg ebből élsz? Eddig nem igazán tudtam, mivel keresed a
pénzt.
Gina már annyiszor átélte, hogy lenézik a szakmáját, hogy már a
szeme sem rebbent.
– Ugyan már! El kell ismerned, hogy működik. Gondolj csak bele,
mi mindent elértünk már a Francia Házban, mióta ott vagyok.
– Ebben van igazság. Mióta te és Sally is itt vagytok, nagyon sok jó
történt velünk.
Gina meghatódott.
– És még mindig itt vagyok. És meggyőződésem, hogy képesek
leszünk összegyűjteni a pénzt anélkül, hogy el kelljen adnod a házat.
– Ezt mondod te, de én még mindig nem látom, hogyan.
Ginának sebesen száguldottak a gondolatai, megoldást keresve.
– Ki fogok találni valamit, meglásd. És Sally is nagyszerű
ilyenekben, rá is számíthatunk. Meg fogjuk oldani! Nem lesz könnyű
dolgunk, de nem is lehetetlen. Semmi sem lehetetlen.
– De miért szeretnél ennyire eltökélten segíteni a ház
megmentésében? Egyszerűen foghatnád a cuccod, Rainey nénikéd
hagyatékát, és átvihetnéd egy másik üzletházba. Remekül meglennél a
Francia Ház nélkül. Még jobban is, mint eddig.
Dacára mindannak, amit az elmúlt napokban közösen átéltek, Gina
képtelen volt erre őszintén felelni: azért, mert szerelmes Matthew-ba,
és a veséjét is boldogan felajánlaná neki gondolkozás nélkül, ha arra
lenne szükség.
– Elmondom – mondta a legprofibb PR-hangsúllyal. – Nos,
először is azért, mert nem szeretném, ha zsarolnának, és emiatt hibás

249
döntést hoznál. Másodszor: nem gondolom, hogy az összeg
elérhetetlenül magas lenne. Harmadszor pedig gondolj a többi
műkereskedőre, akik lehet, hogy nem találnának másik üzletházat
maguknak, vagy nem is keresnének. Akik évtizedek óta ott árulnak, és
már édesapád idejében is ott voltak. Egyszerűen nem tehetjük, nem
teheted meg, hogy cserbenhagyod őket.
Matthew bólintott. Az aggodalomtól mély ráncok jelentek meg a
homlokán.
– Egyedül miattuk nem adtam még el a központot. Semmi olyat nem
mondtál, amit ne tudtam volna eddig is magamtól, Gina. Nagyon
sokáig, nagyon keményen próbáltam megszerezni a pénzt. Nagyon
keményen, úgyhogy nézd el nekem, amiért képtelen vagyok optimistán
gondolkozni. Yvette mellett áll a törvény, jogosult erre az összegre.
– De most már itt vagyok neked én is, és segítek. Bízz bennem, és
hidd el, együtt meg fogjuk tudni oldani. – Elhallgatott. – Mennyi
időnk van még?
Matthew üveges tekintettel nézett rá.
– Két hónap.

250
 Huszonnegyedik fejezet

– Nem bánnád, ha először beugranék a Francia Házba? El kell

hoznom onnan valamit, aztán természetesen hazaviszlek, úgyis van
még néhány elintéznivalóm arrafelé.
A reptérről tartottak hazafelé, és szinte az egész utat néma
csendben tették meg. Egyrészt azért, mert Gina bármennyire is törte a
fejét, képtelen volt azonnal megoldást találni a helyzetre,
nevezetesen, hogy hogyan lehet harmincezer fontot szerezni két hónap
alatt. Matthew egész úton úgy viselkedett, mintha Gina ott sem lenne,
egy szót sem szólt hozzá. Miután elmondta részletesen, mi a helyzet,
azonnal bezárkózott. Gina néhányszor próbálta felvidítani, vagy
beszélgetést kezdeményezni, de mindvégig sikertelenül. Végül úgy
döntött, azzal teszi a legjobbat, ha inkább békén hagyja. Hová
tűnhetett az a gondtalan, szerelmes férfi, akivel ezt a három,
káprázatos napot töltötte? Végleg eltűnt?
– Nem lenne kedved meginni egy csésze teát, mielőtt újra
beleveted magad a munkába? – próbálkozott újra, hogy elűzze a rossz
hangulatot, ami lassan kezdett őrá is rátelepedni.
Matthew elmosolyodott, de olyan halványan, hogy alig lehetett
észrevenni.
– Természetesen bele fog férni egy csésze tea, de ha már úgyis
arrafelé járok, bolondság lenne nem elvinni azt a kis asztalt.
Megspórolom a benzinköltséget.
Barátságos hangon mondta, de Gina úgy érezte, mintha ezzel azt
mondaná: nehogy azt hidd, hogy újra egymásnak eshetünk, amikor
csak megkívánjuk, mint Franciaországban, csak egy kicsit
udvariasabb formában. Olyan volt, mintha valaki nyakon öntötte
volna egy hatalmas vödör jéghideg vízzel.
Kicsit jobb lett a kedve, amikor beléptek a központ ajtaján. Bár
már kora délután volt, rengetegen nyüzsögtek odabent, holott ez az
időszak általában nyugodt szokott lenni. Észrevette Andrew-t, a
lelkes színjátszót, és odament hozzá beszélgetni.
– Hogy vagytok? – kérdezte tőle.

251
 – Nem panaszkodhatom. Ami azt illeti, újabban elég jól megy az
üzlet. – Szélesen elmosolyodott. – Amit leginkább neked és Sallynek
köszönhetünk.
Gina ennek hallatán elpirult. Nagyon kedves volt Andrew-tól, hogy
ezt mondja, de a jelenlegi helyzetben ez nem sokat segített rajta.
– És hogy megy a színjátszás?
Andrew nagyot sóhajtott.
– Hát ott már nem olyan rózsás a helyzet. A legutóbbi bemutatónk,
egy Gilbert–Sullivan-darab, csalódást okozott.
– Ez meg hogy lehet? – kérdezte Gina, de közben azon
gondolkozott, elmenjen-e megkeresni Matthew-t.
– Hát – kezdte a férfi, és látszott rajta, hogy nagyon bele fog
melegedni a magyarázatba –, az úgy volt, hogy kibéreltünk egy kisebb
színháztermet a darab bemutatójára, és bár gyönyörű volt a terem,
alig volt hely. Csak száz embert tudtunk leültetni, ami azt jelentette,
hogy rengeteg családtag és barát nem tudott jegyet venni az előadásra.
– Tényleg? – kérdezte Gina akkora érdeklődéssel, hogy senki meg
nem mondta volna róla, csak fél füllel figyel. Épp azt nézte, ahogy
Bill egy hatalmas asztalt cipel ki az épületből, és nem tudta eldönteni,
vajon eladta-e, vagy csak átviszi egy másik üzletházba. Vagy lehet,
hogy teljesen ki akar innen költözni? Az borzalmas lenne. Még
véletlenül sem gondolta, hogy a férfi olyan elvetemült, hogy ha
esetleg érzi, süllyed a hajó, elhagyja a fedélzetet.
Mielőtt teljesen belehergelte volna magát az aggodalomba, Jenny
jelent meg mellette egy csésze teával a kezében.
– Matthew említette, hogy jólesne neked. Ő is mindjárt itt lesz.
Hát ezt gyorsan letudtuk, gondolta keserűen Gina, de azért
mosolyogva megköszönte és átvette a csészét, aztán visszafordult
Andrew-hoz, hogy folytassa a bólogatást.
– ...pedig annyira gyönyörűek voltak a jelmezek, és soha
életünkben nem énekeltünk még ennyire összeszedetten, és mindezt
csak pár száz ember kedvéért.

252
 Gina kérdő tekintettel nézett rá.
– Nem azt mondtad, hogy csak százan fértek el a teremben?
– De két előadás volt. Nem lett volna semmi baj, ha játszhatjuk egy
hétig, de sajnos nem állt módunkban ilyen hosszan bérelni a helyet.
– Milyen kár! – mondta Gina, majd menekülőutat keresve
körülnézett.
Matthew jött feléjük mosolyogva, egy dobozzal a kezében. Nem
volt túl széles a mosolya, leginkább egy alig kivehető görbe vonalnak
tűnt, de legalább ott volt. Határozott fejlődést mutatott az elmúlt
órákhoz képest.
– Ez neked jött, míg nem voltunk itthon – mondta, és átnyújtotta
Ginának.
– Mi ez?
– Fogalmam sincs. Nyisd ki, és nézd meg. Nicholas küldte.
A dobozon látszott, hogy ősrégi, de tisztán kivehető volt rajta a
Harrods felirat, habár nem a mostani változata, hanem egy korábbi.
Gina úgy tippelt, hogy 1940 körül használhatták ezt a betűtípust.
– Tedd csak ide, erre az asztalra – mondta Andrew. – Mindjárt
hozok egy kést, hogy ki tudd nyitni.
Mikor sikerült felnyitni a dobozt, mindhárman kíváncsi arccal
hajoltak fölé. Bármi is volt benne, több réteg sárga selyempapír
fedte. Gina óvatosan bontogatta, majd hirtelen valami selyemanyagot
pillantott meg, gyönyörű csipkedíszítéssel. Értetlen arccal emelte ki a
dobozból.
– Hát igen – mondta Matthew mindentudó arckifejezéssel. –
Sejtettem, hogy ez lesz benne.
– Miért, mi ez? – kérdezte egyszerre Andrew és Bill, aki
időközben csatlakozott a kis csapathoz.
– Nemrégiben Ginával együtt meglátogattuk Nicholas Davenportot.
Nagyon jó benyomást tettek egymásra, és Nicholas kijelentette, hogy
Gina a megszólalásig hasonlít az ő nagyanyjára.

253
 – Ez a ruha a festményről – suttogta maga elé Gina, akit szinte
megbabonázott a kezében tartott gyönyörű ruhaköltemény.
– Van mellette üzenet is – mondta Jenny, aki épp arra járt, és
megállt a csoport mellett, hogy megnézze, mit csodálnak ennyire.
Gina kivette a papírt a dobozból, és olvasni kezdte a szálkás
betűkkel írt kézírást. Kedves Gina! Tudom, nem szerette volna
elfogadni ezt a ruhát, de talán elnézi egy ilyen öregembernek, hogy
erősködik, és mégis Önnek ajándékozza. Szívből remélem, hogy egy
nap láthatom majd benne, kedvesem. A legjobbakat kívánva:
Nicholas.
Gina magához fogta a ruhát, és végigsimított a végtelenül puha és
finom selymen.
– Próbáld fel! – mondta Jenny, és izgalmában összecsapta két
tenyerét. – Hadd lássuk, hogy áll rajtad.
– Biztosan nem jönne rám. Akkoriban sokkal kisebbek voltak a
nők.
– De ne feledd, hogy Nicholas nagyanyja babát várt, mikor a
festmény elkészült. Emlékszel, ő maga mondta – szólt közbe
Matthew.
Gina sokatmondó tekintettel nézett rá. Ha ezzel most azt szerette
volna mondani, hogy kövérnek tartja őt, egy életen át bánni fogja,
amiért most kinyitotta a száját.
– Próbáld csak fel, hadd lássunk! – erősködött Bill is. –
Csodálatos ez a ruha. Lefogadom, hogy meglenne az ára a piacon.
Gina még mindig hezitált egy kicsit, noha őt is gyötörte a
kíváncsiság, vajon hogy állna neki ez a káprázatos ruhaköltemény.
– Menjünk az én szobámba – ajánlotta fel Jenny. – Gyere bátran.
Szerintem tökéletesen áll majd, nem lesz a mérettel semmi gond.
Ami azt illeti, majdnem jó is volt, csak a hátsó gombsort nem
tudták összehúzni, de Jenny meg volt győződve arról, hogy egy ügyes
varrónő kicsit kijjebb tudja engedni a ruha hátát.
– Gyalázatos dolog lenne összeszabdalni ezt a ruhát – tiltakozott

254
Gina. – Jelen állapotában hibátlan és tökéletes, így is kell maradnia.
Nem is lenne szabad elfogadnom Nicholastól.
– Ugyan már, bolondokat beszélsz – nézett rá Jenny. – Gyere,
mutasd meg magad odakint. Biztos vagyok benne, hogy Matthew... és
a többiek is – tette hozzá gyorsan – teljesen el lesznek ragadtatva.
Nagyon jól áll. Majd én segítek, és összefogom addig hátul, hogy
eltakarjuk a melltartód kapcsát. Így ni.
Gina óvatosan felemelte maga előtt a szoknyát, és visszasétált az
épület központi termébe. Átfutott a fején, hogy Jennynek valószínűleg
tudnia kell róla és Matthew-ról – vagy rosszul látta, hogy az előbb
zavarba jött? Vajon a többiek tudják? És ha igen, el fogják fogadni?
Ha Jennyt nem zavarná, az már önmagában hatalmas
megkönnyebbülés lenne. Az ő véleménye rengeteget számított
nemcsak Matthew-nak, de a központnak is. Bár, ha jobban
belegondol, tulajdonképpen mit sem számít, Jennyt zavarja-e, vagy
sem. Matthew-val közös kapcsolatuk hajója zátonyra futott, mielőtt
igazán belekaphatott volna a vitorláiba a szél.
– Odanézzetek! – kiáltott fel Bill.
– Lélegzetelállító! – füttyentett egyet elismerően Andrew.
Gina Matthew-ra nézett. A férfi rámosolygott, és elismerés is
csillant a szemében, de közben annyi fájdalom áradt a tekintetéből,
hogy Ginának majd megszakadt a szíve.
– Elragadó vagy – mondta neki Matthew.
Útközben hazafelé, amíg a kisasztal vígan zötykölődött a Volvó
hátsó ülésén, egyikőjük sem mosolygott. Gina érezte, ahogy Matthew
szépen lassan próbál elvágni minden köteléket, ami a közös és
boldog emlékekhez köti őket.
– Matthew – szólította meg. – Mi van velünk?
– Hogy érted?
– Úgy értem... tart még, ami Franciaországban elkezdődött?
Matthew nem felelt azonnal, és ettől Gina azonnal tudta, mi lesz a
válasz.

255
 – Sajnálom, Gina, de ez a sok gond, ami a nyakamba szakadt
Yvette-tel és a központtal kapcsolatban... Nagyon úgy néz ki, hogy
mindenemet el fogom veszíteni. És jelenleg képtelen vagyok mással
foglalkozni.
– De mondtam már, hogy én tudnék segíteni, és szeretnék is.
– Ebből a hatalmas kátyúból még te sem tudsz kirántani,
bármennyire is szeretnéd.
– És mi a helyzet kettőnkkel?
Matthew nagyot sóhajtott.
– Képtelen lennék rád figyelni, amíg nem oldódik meg ez a helyzet.
És nem várhatom el, hogy... Nincs mire alapoznod mellettem.
Nézzünk szembe a ténnyel...
Lekanyarodott Gina háza elé. Kiszálltak, Matthew kivette a
csomagtartóból Gina csomagjait, és átadta neki.
– Mennem kell. Majd hívlak – mondta, megpuszilta, és otthagyta
Ginát, aki csak állt, és képtelen volt megmozdulni.
Eltelt egy kis idő, amíg összeszedte magát, lehajolt a csomagjaiért
és az álomszép ruhát rejtő dobozért, majd lassan beballagott a házba.
Feltett egy kanna vizet forrni. Mi történhetett? Képtelenség, hogy az
Yvette-tel történt dolgok miatt lett ilyen távolságtartó, vagy mégis?
Nem gondolhatja, hogy attól, mert anyagi nehézségei vannak, Gina
kevésbé szereti őt, ugye?
Az lehetetlen, hogy ennyi lett volna. Nem fogja hagyni, hogy vége
legyen. Mikor végiggondolta a három nap minden élményét – és nem
csak a káprázatos, gyengéd, szenvedélyes és figyelmes
szeretkezéseket – egyre eltökéltebb lett: nem hagyja, hogy vége
legyen. Nem hagyja, hogy Matthew büszkesége tönkretegyen valamit,
ami ennyire csodálatosan indult. Nem hagyhatja.
Elővett a csomagjából egy üveg bort, amit Sallynek hozott
ajándékba, és kinyitotta. Nem fog kétségbeesni, hanem ha törik, ha
szakad, meg fogja találni a megoldást. Megmutatja Matthew-nak. Ő is
van annyira makacs és eltökélt, mint a férfi.

256
 Mikor végzett az első pohár borral, felhívta Sallyt. Elmesélte,
mennyire varázslatos napokat töltöttek Franciaországban, de arról,
ami a restaurátor műhelyében történt, egy szót sem szólt. Sem az azt
követő mosolyszünetről. Képtelen lett volna elviselni húga együtt
érző szavait. És bár gondolatban lehordta Matthew-t mindennek, ami
csak eszébe jutott, senki mástól nem bírta volna elviselni, hogy
rosszakat mondjon a férfira. A kapcsolatuk megtorpant ugyan, de még
nincs vége.
Éjszaka hirtelen felült az ágyban. Olyan őrült gondolat jutott
eszébe, hogy le kellett írnia, hátha úgy ésszerűbbnek tűnik majd.
Mikor reggel felébredt, a szavak még mindig ugyanolyan őrültségnek
tűntek, mint éjszaka. „Iolanthe" és „Faifield Manor" – ez állt a
papíron.
Felkapta a lapot, melynek másik oldalára egy régi családi recept
volt felvésve – éjszaka hirtelen nem akadt más a kezébe –, és lesietett
a konyhába, hogy kitisztult fejjel tudja átgondolni az ötletet. Őrültnek
őrült, de vajon mennyire?
Kicsit feszegeti a határokat, gondolta, miközben a víz lassan
kezdett felforrni. Átírta a két szót egy tiszta lapra. De van benne
lehetőség. Elkezdett mellé érveket felsorakoztatni, hogy ha majd
Matthew megtámadja az ötletet, legyen mivel visszaverni a rohamot.
Aztán összeírta a teendőket. Az első helyen az állt, hogy fel kell
hívnia Nicholast. És meg is volt ehhez a tökéletes indok. Illett volna
megköszönnie a ruhát. Írhatott volna egy köszönőlevelet is, de úgy
érezte, egy ilyen nagylelkű és csodálatos ajándék többet érdemel egy
egyszerű telefonhívásnál – szerette volna meghívatni magát teára
Nicholashoz. Vagy valami erősebbre, az ellen sem lenne kifogása.
Szeretett volna újra ott lenni nála. Az agyában csak úgy kergették
egymást a gondolatok. Ráadásul ez el is vonja a figyelmét Matthew-
ról. Aki mellesleg azóta sem jelentkezett.
Tizenegyig próbált mással foglalkozni, akkor viszont úgy érezte,
már nem illetlenség telefonálni. Bernard hangjából arra mert
következtetni, hogy Nicholas örülni fog a hívásának. Izgatottan várta,
míg az idős úr a telefonhoz sétált.

257
 – Szeretném személyesen is megköszönni – kezdte Gina. –
Hihetetlenül nagylelkű ajándék.
– Kedvesem, egy élmény lenne újra találkozni magával. Mit szólna
a ma délutánhoz?
– Esetleg az ötórai tea környékén? Vinnék süteményt is.
– Saját készítésű süteményt? Már idejét sem tudom, mikor ettem
utoljára olyat. Jöjjön át négyre. Délután olyantájt már a sherry is
bocsánatos bűn.
A sütés nem tartozott Gina erősségei közé, ezért már éppen azon
volt, hogy inkább vesz egyet valamelyik helyi piacon, hogy mégse
bolti legyen, amikor rájött, hogy képtelen lenne hazudni Nicholasnak.
Ráadásul mire felkutatna egy finomabb példányt, addigra simán
kisülne otthon is egy saját, ezért gyorsan elugrott a boltba, és
megvette a hozzávalókat. Úgy döntött, csokis süteményt süt, így ha
esztétikai szempontból nem sikerülne túl jól az akció, még mindig
eltakarhatja porcukorral.
Szerencsére feleslegesen aggódott, a süti remekül néz ki, gondolta
elégedetten, mikor megérkezett Nicholas káprázatos háza elé, és
felsétált a hatalmas bejárati ajtóhoz. Szívből remélte, lesz annyira
finom, hogy elősegítse az ötletének elfogadását.
Nagyon jó érzés volt Nicholasszal újra találkozni. Elbűvölő volt,
és megállás nélkül flörtölt Ginával, akinek már attól mosolyognia
kellett, ha csak ránézett az idős úrra.
– Nagyon remélem, hogy ízlik majd a sütemény – mondta neki,
miközben Nicholas bevezette őt egy olyan szobába, ahol még sosem
járt. – Bernard kivette a kezemből és elvitte, de olyan
arckifejezéssel, ami alapján nem tudnám megmondani, mit is
gondolhat róla.
– Mindketten rajongunk a csokoládés süteményekért. És azért itt
ülünk le, mert ez a legkényelmesebb hely. Ebben a szobában esik a
legjobban a tea, olyan meghitt.
Valóban nagyon otthonos és kényelmes volt a szoba, de mérete
alapján Gina kicsit túlzásnak tartotta a meghitt kifejezést – nem is

258
szoba volt, sokkal inkább terem. Ám ennek ő csak örült. Minél több
nagy méretű szoba van a házban, annál tökéletesebben passzol bele a
tervébe.
Végül két szelet süteményből, két csésze teából, és egy nagy pohár
sherryből bátorságot merítve, Gina belekezdett.
– Nicholas, egy hatalmas szívességet szeretnék kérni öntől.
Nicholas, aki a kezdetektől tea helyett sherrybe mártogatta a
csokoládés süteményét, egyre jobb kedvű lett. Láthatólag nagyon
élvezte Gina társaságát, és megállás nélkül mosolygott rá.
– A csillagokat is lehozom az égből a kedvéért, kedvesem, egy
szempillantás sem telik bele.
Gina idegesen felnevetett.
– Arra talán nem is lesz szükség. Ettől függetlenül nagy kérésem
van.
Nicholas kérdő tekintettel nézett rá, és érdeklődve közelebb hajolt.
Gina rádöbbent, hogy eljött a pillanat: el kell mondani a tervét, ami
lehet, hogy hangosan kimondva még őrültebbnek fog hangzani, ő
pedig nevetségessé teszi magát vele. De vett egy mély levegőt, és
belekezdett.
Mire a végére ért, a kérés szinte könyörgéssé vált, de Nicholas
figyelmesen végighallgatta. Az utolsó mondat után kicsit mindketten
elhallgattak.
– Ha megígéri, hogy felveszi a ruhát, és csodálhatom – mondta
végül Nicholas –, semmi kifogásom az ötlet ellen.
Gina alig bírta megállni, hogy ne vesse magát Nicholas lábai elé a
hálától, amit érzett. Boldogan indult hazafelé. Otthon azonnal felhívta
Andrew-t, és beavatta mindenbe. Andrew úgy belelkesült, hogy
hosszú perceken át áradozott – jóval tovább, mint Gina szerette
volna, és nagy nehezen sikerült végre leráznia őt, de csak miután
Andrew még gyorsan elhadarta, hogy majd ő belelkesít mindenkit a
központban, ezzel Ginának nem is kell törődnie.
Mielőtt letették, azért próbálta kicsit fékezni a férfi lelkesedését:

259
 – Tényleg hatalmas lehetőség, de ne feledd, még meg kell győznöm
Matthew-t.
Úgy döntött, neki csak másnap mondja majd el, mit tervez.
Személyesen szerette volna őt beavatni az ötletébe. Győzködte magát,
hogy csak azért szeretné így, mert telefonon keresztül nem látná a
reakcióit, és ha szükséges, könnyebb úgy meggyőzni, hogy a szemébe
néz. De legbelül érezte, hogy egyszerűen csak látni szeretné. És bár
tudta, hogy telefonon keresztül két gombnyomással elérhetné, és
hallhatná a hangját, a szíve mélyén régi vágású lány volt: arra
vágyott, hogy Matthew tegye meg az első lépést.
De közben azt sem szerette volna, hogy ez túl sokáig tartson – így
amikor Matthew estig még mindig nem jelentkezett, Gina a telefonja
után nyúlt.
– Matthew? Szia, hogy vagy?
– Helló, Gina. Jól. És te?
Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy jól lenne. Gina halkan felsóhajtott.
– És miket csináltál ma?
– Leginkább a papírmunkával próbáltam haladni, ami egy kicsit
elkeserített, de aztán Bernard felhívott, hogy Nicholas asztala
megérkezett, így átugrottam hozzájuk, hogy segítsek bevinni, és helyet
keresni neki.
Fenébe! Lehetséges, hogy Nicholas elmondta neki a tervüket? Bár
megkérte, hogy tartsa titokban, talán elfelejtette nagy izgalmában?
Vajon ezért ennyire kimért most Matthew? Kimért egyáltalán? Vagy
ez csak a mostani el-kell-adnom-a-házat mogorvaság?
– Hát ez hamar ideért – próbált vidám hangot magára erőltetni
Gina. – És hogy néz ki a bútor az új környezetben?
– Remekül, megtaláltuk neki a tökéletes helyet. Esküszöm neked,
az egész házat bejártuk érte, az összes szobát, és tudod, abból van egy
pár, a folyosókat, hálókat, ajtófülkéket és átjárókat, de Nicholas
végül nagyon boldog lett az eredménnyel. Megrögzötten ragaszkodik
ahhoz, hogy mindenhol hatalmas maradjon a tér, és ne legyen semmi
az útban. – Kicsit kezdett lágyulni a hangja. – És te, hogy vagy?

260
 Gina eldöntötte, hogy nem megy bele a részletekbe.
– Ó, csak a szokásos. Mármint próbálom magam utolérni.
Dolgozgatok. Semmi különösen izgalmas. – Kicsit habozott, majd
kibökte. – Matthew, esetleg találkozhatnánk?
Matthew olyan sokáig hallgatott, hogy Gina már attól félt, nem is
fog válaszolni.
– Természetesen. De ki sem látszom a sok teendőből. Úgyhogy
valamikor napközben fussunk össze.
Gina megállta, hogy rákérdezzen: ha ennyire elfoglalt, akkor nem
pont az lenne logikus, hogy este találkozzanak? De végül csak ennyit
mondott:
– Remek. Holnap?
– Legkorábban ötkor jó.
– Úgy legyen. De nem ajánlom fel, hogy viszek magammal sütit is.
– Miért is kéne? Habár Nicholasnál ettem egy rendkívül finom
csokis süteményből, amit aznap kapott valakitől.
– Komolyan? – kérdezte Gina emelt hangon. – Akkor holnap
beugrom a központba... – kicsit habozott, majd hozzátette –, hacsak te
nem jársz errefelé valamikor.
– Nem. A központban tökéletes lesz.
– Rendben – felelte Gina halkan. – Viszlát holnap.
– Szia. – Matthew hangja nem volt ellenséges, de nem is áradt
belőle a szerelem és a vágyódás, gondolta Gina. Nem úgy, mint az ő
hangjából.

261
 Huszonötödik fejezet

Másnap reggel Gina fogta a számológépét, papírt és tollat vett elő,

hogy összeírja, kik azok, akiket meg tudna győzni, hogy pezsgővel
vagy süteménnyel, esetleg tombolára szánt nyereményekkel – ez
utóbbinak mindig van sikere – szponzorálják a rendezvényt. A
meghívó szövegének felénél tartott, amikor valaki csöngetett.
Sally állt az ajtóban, és csak úgy ragyogott az örömtől.
– Istenem, annyira boldog és izgatott vagyok, hogy alig bírok
beszélni! Azonnal ide kellett jönnöm, hogy elmondjam. Alaric vigyáz
addig a lányokra.
Húga öröme olyan ragadós volt, hogy Gina nem tudta megállni, és
szélesen elmosolyodott.
– Jó reggelt, napsugár! Kerülj beljebb, és mesélj el mindent!
Bementek a konyhába, és Gina feltett egy kanna vizet forrni. Sally
kihúzott magának egy széket, ráhuppant, és belekezdett.
– Van munkám, és egyszerűen álmodni sem lehetne jobbat!
Pontosan azt kell csinálnom, amit szeretek, és ami boldoggá tesz:
gyönyörű dolgokat alkotni, eladni, őrültségeket kiagyalni, és aztán
elérni, hogy meg is valósuljanak... – Felpattant. Az izgatottságtól
képtelen volt egy helyben ülni.
– Van munkád, hát ez nagyszerű. De mi lesz a lányokkal? Alaric is
dolgozik, nem? – Gina kitöltötte a forró vizet két bögrébe, és teafüvet
szórt beléjük.
– Ez a legszebb az egészben. Hogy én döntöm el, mikor dolgozom
és mennyit. Heti három nappal kezdek, és egyre többet fogok
dolgozni, ahogy lesz időm. Ha Alaric szeretne két munka között kicsit
megpihenni, már ha munkának lehet nevezni, amit csinál, akkor ő lesz
a lányokkal. És ezt hallgasd meg! A szülei hajlandóak heti egy nap
bejárónőt fizetni nekünk, aki a gyerekekre is vigyáz, mert azt
mondták, végre normális munkát találtam magamnak! Hát nem
csodálatos minden? – Sally gyakorlatilag körbetáncolta a szobát
örömében.

262
 – Meseszerű, és olyan nagyon örülök neked, Sal. És ki a
megrendelőd, akin keresztül el tudod majd adni a tárgyakat?
– Carmella. Tudod, a nő, aki megvette a lámpáimat is. Emlékszel?
Gina úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a szőnyeget.
Izgatott boldogsága egy pillanat alatt felszívódott, mintha minden
öröme eltűnt volna egy lefolyóban.
– Carmella?
– Igen, ő! Megveszi a Francia Házat, és teljesen át fogja alakítani,
ehhez is lesz rám szüksége. Gines, baj van? Mi történt?
Gina érezte, hogy kiszárad a szája, és remegni kezd a gyomra, épp
úgy, mint mikor Carmella bejelentette, hogy meg fogja vásárolni az
épületet. Olyan érzés volt, mint valakinek a halálhírét hallani. Az nem
lehet, hogy Matthew már eladta az épületet, ugye? Hiszen még nem is
avatta őt be a tervébe. Nem adhatta el, szólt volna előtte. Biztos, hogy
szólt volna.
– És mi lesz a régiségekkel?
– Mi lenne? – kérdezett vissza Sally, és felvonta a vállát, jelezve:
minden lehetséges. – A műkereskedők bárhol árulhatják a
régiségeket. Mindketten tudjuk, hogy Cranmore a zsúfolásig tele van
régiségüzletekkel.
– De miért éppen a Francia Házban akarja megnyitni a boltját?
Mindenképpen ragaszkodik hozzá? – Gina el sem tudta képzelni, hogy
Carmella legyen ott a tulajdonos. Aztán felvillant előtte a kép, ahogy
a nő lenézően, de a birtoklás vágyának tüzével szemében mindent
felmér odabent.
– Hát, igen – felelte Sally türelmetlenül. – Egyértelműen nincs
annál jobb hely. Hatalmas térre lesz szüksége, meg minden. –
Összeráncolt szemöldökkel nézett Ginára. Most tűnt fel neki, hogy
nővére nem ugrál örömében úgy, mint ő.
– Miért vagy olyan komor? Tudom, hogy nagyon belejöttél ebbe a
régiségkereskedésbe, megjegyzem, fogalmam sincs, miért, de
rengeteg hely van, ahol árulhatod majd a cuccokat. Ettől még nem kell
lemondanod a szenvedélyedről.

263
 Gina teljesen ledöbbent. Lehet, hogy Sally tényleg nem érti, mi a
gond?
– Nem ez a lényeg! A többiek közül lesz olyan, akinek fel kell
majd adnia a műkereskedést, ha a központ bezár!
– Akkor majd boldogan nyugdíjba mennek! Ahogy ez lenni szokott.
Ha pedig még nincs kedvük kivonulni a szakmából, hát majd keresnek
másik üzletet. Mi ütött beléd, Gina? Te nem szoktál ennyire negatív
lenni.
– Nem arról van szó, hogy negatív lennék, egyszerűen csak
próbálom veled megértetni, hogy ha eladják a Francia Házat, csomó
embernek fel kell adnia a munkáját.
– De ez téged miért érdekel ennyire? Nem is nevezném őket a
barátaidnak, egyszerű ismerőseid, akiket ráadásul nemrég ismertél
meg.
Ginának tátva maradt a szája. Sosem hitte volna Sallyről, hogy
ennyire... megdöbbentően hideg és érzéketlen is tud lenni.
– És mi a helyzet Matthew-val?
– Mi lenne? Tudja, hogy el kell adnia, különben nem tudja kifizetni
a volt feleségének járó pénzt. Carmella készpénzzel fizet. Jobbkor
nem is jöhetett volna Matthew-nak. Hidd el nekem, meg lesz
könnyebbülve, hogy végre túladhat a központon. Egy malomkő lehet
az a hely, szorosan a nyakára kötve.
Gina hosszan kifújta az eddig bent tartott levegőt. Ő ugyan
említette Sallynek a helyzetet, de csak érintőlegesen, és csak a
legszükségesebbeket. Carmella a jelek szerint viszont botrányosan
indiszkrét módon beavatta őt a részletekbe.
– Nem erről beszélek! A Francia Ház Matthew élete! Teljesen
tönkremegy abba, ha el kell adnia. És ez igenis érdekel, és eddig azt
hittem, téged is. Hiszen karácsonykor is mennyit segítettél a
rendezvény megszervezésében!
– Persze, mert jó buli volt, és kihívásnak tartottam. De hát a
műkereskedők nagy részének már most is van mindenfelé cucca, nem
csak a Francia Házban árulnak! Könyörgöm, Gina, az csak egy

264
épület.
– Nem igaz! Sokkal több annál. Rainey néni is szerette a Francia
Házat. És szerette Matthew-t. A végrendeletével összekötötte
mindhármunkat. És az Matthew otthona is egyben! Nem kívánhatod,
hogy kilakoltassák!
– Persze hogy nem szeretném, ha kilakoltatnák őt onnan. De ettől
még nem változik meg a tény: el kell adnia. Carmella egyszerűen
szívességet tesz neki, amiért gyorsan és tisztán megszabadítja tőle.
– Tisztán? Kész rablás! A tizedét nem fogja megadni annak,
amennyit a ház ér! Mondtam neked, hogyan viselkedett, amikor
legutóbb bejött, hogy körbeszaglásszon! De nem is értem, miért
beszélünk erről. A Francia Ház nem eladó.
– És ezt te honnan tudod? Még akkor is, ha Matthew esetleg nem
fogadná el azonnal Carmella ajánlatát – amit, és ezt első kézből
tudom, ma fog tenni a házra –, egy nap akkor is el kell fogadnia.
Nincs más választása, pénzre van szüksége.
Gina próbált higgadt maradni. Carmella veszedelmesen
körmönfont nő volt. Ráadásul biztos volt benne, hogy Yvette abban a
pillanatban felhívta a barátnőjét, ahogy kifordult Henri műhelyéből.
– Ez valószínűleg tényleg így van, de nem csak a ház eladásával
keresheti meg a pénzt.
– Igazán?
Már megint ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a hitetlenkedő felhang,
pontosan, mint ahogy Carmella és Egan tette fel ezt a kérdést neki
nem is olyan rég. Beléhasított a félelem: lehetséges, hogy az ötlete
eleve bukásra van ítélve, és értelme sincs megkérdezni Matthew-t,
mit gondol róla? Hogy a sajtó tájékoztatásáról már ne is beszéljünk.
– Igazán. Nem tartozik lehetetlenül magas összeggel – meg kellett
kockáztatnia ezt a kijelentést, és csak remélni tudta, hogy Sally nem
ismeri az összeget. Remélhetőleg Carmella sem tudja.
– Akkor mennyivel is tartozik pontosan? – kérdezte a húga.
– Nem tudom – hazudta Gina. – De annyival biztosan nem, hogy el

265
kelljen adnia a házat. – Mondjuk ez nem is olyan biztos. Ki tudja,
mennyit sikerülne keresni a rendezvénnyel, amit tervez? Meglehet,
hogy nem eleget.
– Biztos vagy te ebben?
– Igen. Biztos vagyok. Mert én szervezem a rendezvényt, amivel
összeszedhetjük a pénzt.
Sally szeme tágra nyílt.
– Miféle rendezvényt?
– Egy Gilbert–Sullivan-estet.
Sally pár pillanatig döbbenten meredt rá. A hallottaktól szó szerint
tátva maradt a szája. Aztán nevetni kezdett.
– Ne már, Gina, most komolyan? Ez a legbénább ötlet, amit valaha
hallottam! A legtöbb embernek fogalma sincs arról, ki volt ez a két
pasas.
Gina lassan kezdte elveszíteni a türelmét.
– Meg fogsz lepődni, de nincs igazad. Legalább annyira ismertek,
mint Puccini! De nem fogom ezt pont veled megvitatni, amikor a jelek
szerint eltökélted, hogy tojsz rá.
– Akárhogy is legyen, biztos vagyok benne, hogy rengeteg pénzt
kell keresnetek! Mennyit akarsz felszámolni a jegyekért? Egy százast
darabjáért?
– Igen.
– Nézd, Gina, én tudom, hogy te ebben jó vagy, és nagyon értesz
hozzá, de hogy a fenébe akarsz megkeresni egy feltehetőleg igen
jelentős összeget ilyen apró tételekből? És mit gondolsz, hány olyan
ember lesz, aki örömmel dob ki az ablakon száz fontot ebben a
válságos időben? Gondolkozz már reálisan!
Gina azt hitte, nem jól hall. Az nem lehet, hogy ezt az imént éppen
Sally mondta neki. Az ő Sallyje bátorítaná és támogatná, bármekkora
őrültségbe is kezdene. Mi a fene üthetett a húgába? Az nem lehet,
hogy Carmella ennyire kimosta az agyát, vagy igen?

266
 – Tisztában vagyok azzal, hogy válságos időket élünk, semmi
szükség rá, hogy ilyen leereszkedő stílusban emlékeztess rá, de ha
hiszed, ha nem, a világ még mindig tele van tehetős emberekkel, akik
szívesen a pénztárcájuk után nyúlnak, hogy a művészetre
áldozhassanak. Őket nem érintette olyan hevesen a válság. És ezt te is
tudod.
– És az igazán tehetős emberek mind rajonganak a Gilbert–
Sullivan-szerzőpárosért, mi? Milyen érdekes, hogy ezt elfelejtik
említeni a pletykalapokban! Azt hinné az ember, hogy az opera az ő
műfajuk.
– Ha operát rendeznék, akkor ki kéne fizetnem az összes énekest.
Ezt az előadást viszont ingyen vállalják, akikkel beszéltem. – Sally
hozzáállása kezdett Gina idegeire menni.
– Komolyan mondom, Gina, szerintem ezt nem gondoltad át
alaposan. Te tényleg azt hiszed, hogy megmentheted a Francia Házat,
ha rendezel egy musicalestet? Ez nevetséges!
Így kimondva, még Gina is komolytalannak érezte azt, amire
vállalkozott, hiába tudta, hogy az előadás csak kis része lenne az
egész estnek. Semmiképp sem szerette volna, hogy Sally megérezze
rajta a bizonytalanságot.
– Meg kell próbálnom!
– Miért? Kik lehetnek azok az emberek, akik fontosabbak a saját
testvérednél?
– Ne bolondozz már! Nem erről van szó.
– Dehogynem! Ha Carmella nem veszi meg a házat, akkor az én
munkámnak lőttek!
– Az isten szerelmére, Sal, Carmella talál majd másik házat a
hülye boltjának!
– Csak hinnéd, de nem talál! Nincs másik! Mindenfelé keresett
már, bejárta az egész környéket, és sehol nem volt semmi
használható. Ekkor említette meg neki Yvette, hogy a Francia Ház
hamarosan kikerül a piacra.

267
 – Tudtam! Tudtam, hogy ez a két nő aljas módon összeesküvést
szőtt Matthew ellen a háta mögött!
– Hogy érted azt, hogy összeesküvést szőtt? Hiszen mi sem lehetne
egyértelműbb. Matthew tartozik Yvette-nek, és nem kevés ideje,
hanem rohadtul régóta, és Yvette-nek elege lett. Kell neki a pénzt. Ő
is vállalkozásba kezd Franciaországban. Ő és Carmella...
Ezt Gina is pontosan tudta, de borzalmas volt Sally szájából
hallani, ráadásul úgy, hogy egyértelműen az ellenség oldalán állt, és
ezt hozza fel érvnek a mellett, hogy Matthew-t kilakoltassák a Francia
Házból, csak mert az épületben valaki egy újabb felesleges
giccsboltot akar létrehozni azoknak az embereknek, akik már nem
tudják, hová tegyék a pénzüket.
– Befognád végre? Egy pillanatra sem érdekel, hogy mit csinált
Yvette és Carmella! – Gina szinte kiabált, nem tudta tovább
türtőztetni magát. – Amit azok az átkozott nők csinálnak Matthew-val,
arra nincs...
– Matthew-val? Ki beszél itt Matthew-ról?
– Sally, de hát meséltem! Elmentünk vele Franciaországba, és ott...
tudod...
– Hülyére szexeltétek magatokat? Bravó, ügyesek vagytok! De a
fene essen belétek, Gina, én a testvéred vagyok! Ha a Francia Házat
nem adják el, akkor a munkát, ami minden álmomat valóra váltaná,
nem kapom meg!
– De az Matthew otthona! A munkája! Az egész élete!
– Nem tudom elhinni, hogy cserbenhagysz egy férfi miatt! Hiszen
eleged van belőlük! Mikor ideérkeztél, mást sem hallottam, mint hogy
jaj, Sally, eszedbe se jusson nekem valakit keresni, most meg mást
sem hallok, mint hogy az Matthew otthona! A rohadt életbe, döntsd
már el, kinek az oldalán állsz!
Gina levegő után kapkodott: Sally szinte soha nem káromkodott, és
úgy tűnt, hogy mostanra mindketten kifogytak a mondanivalóból. És
valahol Sallynek igaza van. Nem is olyan rég még elképzelhetetlen
lett volna, hogy egy férfi érdekeit a húgáé elé helyezze, ennek tetejébe

268
még őszinte sem volt, hiszen nem vallotta be, mit is érez pontosan
Matthew iránt.
– Figyelj, higgadjunk le. Majd keresek Carmellának egy másik
helyet, ahová mehet.
– És honnan a fenéből gondolod, hogy fogsz is találni egyet? Azt
hiszed, ő még nem mozgatott meg minden követ? Carmella itt akar
maradni Cranmore-in-the-Greenben. Tökéletes lenne számára. És
nekem is az lenne, itt akarok én is dolgozni, közel van, pont
megfelelő, és az óvodája is nagyon jó.
Sally kísértetiesen kezdett hasonlítani a lányaihoz, pontosan olyan
hangszínen beszélt, mint ők, amikor érzik, hogy valamit nem
kaphatnak meg azonnal. Ez nem az a Sally, akit ő ismert és szeretett,
de nyilvánvaló, hogy ez a munka a világot jelentené neki.
– Nem kell így kiakadni. Találni fogok helyette másikat, ami épp
ennyire közel lesz, és megfelelő...
– Carmella heteken át profi ingatlanközvetítőkkel dolgozott együtt,
és nem jártak eredménnyel – mondta Sally nyűgösen. Annyira kezdett
hasonlítani a duzzogó Sephie-re, hogy az már szinte félelmetes volt.
– De lehet, hogy azóta újabb ingatlanok jelentek meg a piacon.
Sally belehuppant az egyik fotelbe.
– Kérek egy teát. Ez valami borzalom. Azt hittem, hogy örülni
fogsz ennek a fantasztikus lehetőségnek, ami előttem áll. Elképzelni
sem tudtam, hogy képes lennél hátba támadni, és keresztbe tenni
nekem, ennyire aljas módon.
Gina a döbbenettől lecsapta a kannát az asztalra, mielőtt kitölthette
volna a vizet a bögrékbe. Hallva ezt a mondatot, egy szempillantás
alatt megfeledkezett arról, hogy épp teát készült készíteni.
– Nem támadlak aljasan hátba!
– Igen? Nem te vagy az, aki ennyire gyűlöli Carmellát? Lehet, hogy
féltékeny vagy rá? Mindez Egan miatt lenne?
– Egan miatt? Dehogy! Mi a fene köze lenne mindennek Eganhez?
Nézd, Sally, Rainey néni szerette Matthew-t. Ehhez kétség nem fér,

269
máskülönben miért foglalta volna bele őt is a végrendeletébe?
Szerette a központot is. Máskülönben miért hagyta volna ránk az ő
helyét benne? Ő a családunk, Sally.
– Nincs igazad – Sally szinte kiköpte a szavakat, és a tekintete
szikrázott a dühtől. – Én vagyok a családod. A húgod vagyok!
Ezzel a mondattal kiviharzott a konyhából, és csak a becsapódó
bejárati ajtó jelezte, hogy a házból is.
Ginának újra émelyegni kezdett a gyomra. Ő és Sally évek, sőt
évtizedek óta nem veszekedtek. Utoljára akkor, amikor még
tinédzserek voltak. Szédült, és a legszívesebben sírva fakadt volna,
de nem voltak könnyei – olyan volt, mintha a mellkasába gyűlt volna
az összes könnycsepp, és hatalmas súllyal nehezedne rá. Aztán
hirtelen megszólalt a telefon, és a csörgés hangja kizökkentette őt a
kábulatból.
Automatikusan a készülék után nyúlt, és felvette. Nicholas hívta.
– Kedvesem, attól tartok jó lenne, ha át tudna jönni. Matthew egy
kissé ideges.

270
 Huszonhatodik fejezet

Mikor Gina megpillantotta Matthew-t, egyből az jutott eszébe,

hogy Nicholas valószínűleg enyhíteni próbált a helyzeten, mikor azt
mondta: kissé ideges. A férfi tajtékzott a dühtől, és még sosem tűnt
ennyire fenyegetően hatalmasnak, sötétnek és mogorvának.
Amint megérkezett, Bernard bevezette őt az üvegházba, ahol
Matthew már várta, hogy „kettesben teregethessék ki a szennyest",
ahogy Nicholas fogalmazott. Ginának olyan érzése volt, hogy ebben a
helyzetben ő nem fog nagyon szóhoz jutni. Rá kellett döbbennie, hogy
túlzott, amikor az első találkozásnál azt gondolta, hogy a szigorú
igazgató elé vezetik – az a helyzet semmi nem volt a mostanihoz
képest. Mi a fene történhetett?
– Mi a rossebet képzeltél mégis, hogy mit csinálsz?! – indított
Matthew, jó alaposan megnyomva minden egyes szót.
Gina még sosem hallotta őt káromkodni, és ettől annyira lebénult,
hogy nem tudott megszólalni. Egy óra leforgása alatt két számára
nagyon fontos személy viselkedett vele ilyen gorombán.
– Ezek szerint mindent tudsz – mondta olyan nyugodtan, ahogy csak
tőle tellett, és nem hagyta magát megrémíteni.
Matthew folytatta, de hangja metszőbben és hidegebben csengett,
mint valaha.
– Nicholas az apám egyik legrégibb és leghűségesebb ügyfele volt,
aki ma már az én ügyfelem. Pontosan tudod, mennyire fontos számára
a magánélete, és hogy nem véletlenül él ennyire elvonultan a világtól.
Azért hoztalak ide magammal, mert bíztam benned, feltételeztem,
hogy fel tudod majd fogni, mit jelent neki az otthona, és tiszteletben
fogod tartani, erre ilyen őrültséget csinálsz.
Gina észrevette, hogy remeg, de nem tudta eldönteni, hogy a dühtől
vagy az idegességtől. Most, hogy rövid időn belül másodszor
vádolták meg és vágtak a fejéhez egyre rondább dolgokat – holott ő
mindvégig csak segíteni akart –, már képtelen volt higgadt maradni,
hiába is fogadta ezt meg, mikor belépett az ajtón.

271
 – Ami azt illeti, még nem csináltam semmit – mondta Matthew-
éhoz hasonló hideg és metsző hangon. – Egyszerűen elmondtam az
ötletemet, és Nicholas igent mondott rá.
– Ehhez egyáltalán nincs semmi jogod. Feltételezem, azért tetted,
mert pénzt akarsz gyűjteni, hogy megmentsd a házat. Jó lenne, ha
felfognád, hogy az az én házam, és hálásan köszönöm, de ha meg kell
menteni, majd megmentem én!
– És mégis mik a terveid, hogyan fogsz hozzá? Van bármi ötleted
is? Vagy egyszerűen csak okosan eladod majd az egész hóbelevancot
annak, aki a legkevesebbet kínálja érte?
– Nem hinném, hogy az lenne a tökéletes megoldás, hogy
visszaélünk az egyik legrégibb ügyfelem és barátom bizalmával! –
Olyan megvető pillantást vetett Ginára, hogy ettől utolsó
gazembernek érezte magát, de nem hagyta, hogy ezt Matthew
észrevegye.
– Ne ess rögtön nekem, gondold át – mondta neki. – Nyilvánvaló
volt, hogy Nicholast kell megkérdeznem először. És boldogan
felajánlotta a segítségét.
– Biztos vagy te ebben? Biztos vagy abban, hogy örömmel vesz
részt az ötleted kivitelezésében, és nem csak engedett a nyomásnak?
Hirtelen Gina elbizonytalanodott. Lehet, hogy Nicholas tényleg
csak azért egyezett bele, mert annyira könyörgött neki, hogy nem
tudott ellenállni – ám mégsem ez zavarta őt, hanem a tény, hogy
Matthew feltételezi, hogy a nélkül kérdezte meg Nicholast a
rendezvényről, hogy át sem gondolta, hogy ez a kérés milyen nagy
horderejű. Hát valóban ennyire rossz véleménnyel lenne róla?
– Felnőtt ember. Nem tenne olyat, amihez semmi kedve nincsen.
– És mikor szándékoztad nekem ezt elmesélni?
– Ma este! Vagy talán elfelejtetted, hogy megbeszéltünk egy
találkozót?
– De miért én vagyok az utolsó, aki megtudja?
Gina mindeddig rendkívül izgatott volt a terve miatt, hogy miként

272
fogja tudni majd Matthew-nak este előadni – ám az érzés eltűnt.
Tudhatta volna, hogy a férfi azzal fogja kezdeni, hogy egy nagy vödör
jeges vizet zúdít a nyakába, mielőtt esélye lenne akár csak
megemlíteni is az ötletét. De ennek ellenére egyre biztosabb volt
önmagában. Tudta, hogy az ötletei jók, mellette állt Nicholas, aki
igenis készséges, mondjon bármit is Matthew. Ő maga pedig segíteni
szeretne – holott, nem tagadhatta, kezdett kételkedni abban, hogy
Matthew megérdemli-e. Végső soron nem is érte csinálja ezt az
egészet. Tartozik ennyivel a többi műkereskedőnek, és Rainey néni
emlékének.
– Nem te vagy az utolsó, aki megtudja – felelte a kérdésre. – De
értelemszerűen Nicholast kellett először megkérdeznem, utána pedig
Andrew-t, hogy a társulatuk vajon vállalja-e. Nem vettem fel a
kapcsolatot egyetlen szponzorral sem, sem pedig építészekkel, vagy
építészeti társaságokkal, pedig biztos vagyok benne, hogy nem egy
közülük kész bármennyit fizetni azért, hogy körülnézhessenek az
épületben. – Vett egy mély levegőt. – De tudod, mit? Azt kívánom,
bárcsak ne kéne ezt veled átbeszélnem és egyeztetnem. Annyira
átkozottul negatív vagy. Holott érted teszem mindezt, és ezt te is jól
tudod.
– Nem emlékszem, hogy kértelek volna! – csattant fel Matthew.
– Valóban nem kértél meg rá. Magamtól döntöttem úgy, hogy
tennem kell valamit, mert ha én nem cselekszem, te képes vagy
aprópénzért elvesztegetni a házat, ráadásul egy olyan, velejéig
romlott perszónának adod el, aki nem nézi, hány emberen kell
átgyalogolnia, csak hogy megszerezze, amit akar. Egy olyan perszóna,
aki nem mellesleg vígan mutyizik a vele egy húron pendülő,
hasonszőrű kedves feleségeddel.
– A volt feleségemmel.
– Addig biztosan nem beszélhetsz róla múlt időben, amíg tartozol
neki egy rakás pénzzel, és hagyod, hogy keselyűként körözzön a fejed
fölött arra várva, hogy a végelgyengülés jeleit mutasd, és
lecsaphasson rád, hogy darabokra szaggasson!
Matthew megdöbbent.

273
 – Hogy érted azt, hogy Yvette vígan mutyizik Carmellával? És
egyáltalán honnan tudsz te ezekről a dolgokról?
– Te is tudod! Meséltem már, miket mondott, amíg nem voltál
itthon és bejött hozzánk körbeszaglászni. Úgy tűnik, Yvette alig várta,
hogy elmondhassa neki, hogy a Francia Ház az övé lesz. Szinte látom
magam előtt, ahogy abban a pillanatban felhívta őt, amint kilépett a
restaurátor műhelyéből. Hogy hogyan voltál képes egy ilyen agyament
válási szerződést aláírni, felfogni sem tudom! Úriember voltál, és
ezért most hálából ő kihajít téged az utcára. – Ekkor hirtelen eszébe
jutott valami borzalmas, amire eddig még egyszer sem gondolt. –
Hacsak nincs valami, amit még nem mondtál el nekem. Nevezetesen,
hogy már elkezdted árulni, sőt mi több, már eladási szerződést is
kötöttél. Ugye nem?
– Természetesen nem, de be kell látnod, hogy Yvette-nek igaza van
– mondta Matthew, halkabban, mint eddig. Lassan elszállt belőle
minden düh, és csak a fáradt kétségbeesés maradt, amit Gina már
olyan jól ismert. Ő viszont túl mérges volt ahhoz, hogy elfelejtse,
miért és mi ellen harcol ilyen eltökélten.
– Te jó ég, mennyire kishitű vagy! Leragadtál a múltban, és hiába
fojtogat, olyan kurvára jól nevelt vagy, hogy eszedbe sem jut, hogy ha
ott már önmagadtól képtelen vagy lélegezni, akkor talán egy kicsit
előrébb kéne lépni, ahol levegő is van! De nem ezt teszed, hanem
engem kezdesz el cseszegetni, hogy miért bántom a kis barátaidat,
amikor te is pontosan tudod, hogy soha nem tudnám bántani
Nicholast! Egy idióta vagy, és annyira elegem van belőled, hogy azt
el sem tudom mondani! – Ezzel sarkon fordult és kiviharzott a
teremből, ahol olyan erővel ütközött Nicholasba, hogy egymásba
kellett kapaszkodniuk, nehogy elessenek mindketten.
– Ha jól sejtem, a csevej nem volt épp baráti – karolta át a vállát
Nicholas, és megértő szeretettel a tekintetében nézett le Ginára.
Gina elnevette magát – tudta, hogy két választása van: vagy ezt
teszi, vagy könnyekben tör ki.
– Mondhatjuk így is.
– Matthew nagyon büszke ember – folytatta Nicholas. – Nem

274
könnyen fogad el segítséget senkitől.
– Nem is kell neki elfogadnia, legalábbis tőlem soha többé.
Végeztem vele. Emberként, kollégaként, és minden lehetséges módon,
ahogy egy emberi kapcsolattal csak végezni lehet. – Már nem tudott
tovább nevetni, közel volt ahhoz, hogy zokogásban törjön ki. Két
ilyen hatalmas veszekedés egy órán belül több volt, mint amit képes
volt elviselni.
– Köszönök mindent, Nicholas, én most jobban teszem, ha nem
maradok tovább. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem
rendezzük meg a Gilbert–Sullivan-estet.
– Hohó, várjunk csak egy kicsit! Épp ideje közbelépni. Bernard!
Hozzon fel egy üveg pezsgőt, aztán gyűjtse be Matthew-t is. Ha
kiszökött volna a kertbe, menjen utána, és hozza vissza. Nem
hallottam kocsit elhajtani, úgyhogy biztosan itt bujkál még valahol.
Gina nézte, ahogy Nicholas nekikezd a pezsgősüveg kinyitásának,
amit nyilvánvalóan az alkalom megünneplésére szánt, nem a
temetésére.
– Kicsit korai még alkoholt inni, nem?
– Az öröm, amit a pezsgő nyújthat, kedvesem, sosem jöhet
rosszkor, legyen késő éjszaka, vagy délelőtt tizenegy, mint most. Nem
mellesleg azt hiszem, ránk férne egy kis szíverősítő.
Gina nem szólt semmit, csak csöndben egyetértett.
Bernard jelent meg az ajtóban, mögötte Matthew pengevékonyra
zárt ajkakkal és szemmel láthatólag nem bánva semmit. Csak a
Nicholas iránt érzett tisztelete és szeretete vehette rá, hogy
visszajöjjön a házba. Mondjuk ezzel Gina is így volt. Nicholas őt is
megkínálta egy pohár pezsgővel, amit kelletlenül, de elfogadott.
– És most – kezdett bele Nicholas, mikor meggyőződött róla, hogy
mindhármuk poharában elegendő ital van, és Bernard is kiment –,
azért gyűltünk itt össze, mert történt egy kis nézeteltérés.
– Ja – dörmögte Matthew.
– És mivel én már öreg vagyok, ennek köszönhetően pedig bölcs és

275
igazságos, én szeretném eljátszani a békéltető szerepét.
– Nem lesz könnyű dolga – motyogta Gina. Ivott egy kortyot, és
közben barátságtalan szemekkel méregette Matthew-t a pohara fölött.
– Azt gondolom, történt egy kis félreértés – folytatta Nicholas. –
De ez nem azt jelenti, hogy ne beszélhetnénk meg és tehetnénk együtt
rendbe a dolgokat.
Gina örült volna, ha ennyi önbizalommal lenne megáldva a kérdés
tisztázását illetően. Úgy érezte, a csodával lenne határos, ha Nicholas
bölcsessége és jósága elegendő lenne, hogy megolvassza kettejük
között a hatalmas jéghegyet, ami nemhogy olvadt volna, mióta
kiviharzott az üvegházból, de egyre fenyegetőbbre nőtt.
– A terv az volt – fogott a magyarázatba Nicholas –, hogy egy
koncertestet adunk nálam, amit később máshol is megismételhetünk
majd. Ide figyelj, Matthew – fordult a barátja felé Nicholas, és
közben felemelte a kezét –, majd ha befejeztem, beszélhetsz. Én
tudom, hogy csak jót akarsz nekem, és engem megóvni, hálás is
vagyok érte. De még nem vagyok olyan nagyon öreg, hogy ne tudjak
gondoskodni magamról. Sőt évek óta nem voltam ennyire lelkes, mint
most. – Ginára nézett, akit hirtelen szeretethullám öntött el.
– Így hát – folytatta Nicholas – úgy döntöttem, hogy mindegyik
terem más-más zenei eseménynek ad majd otthont, és az emberek
egyszerűen arra mennek, amelyikre akarnak, járkálhatnak a szobák
között. Például – mondta, és széles kézmozdulattal körbemutatott a
hatalmas teremben, amiben éppen beszélgettek – ide bőven befér egy
nagyobb kórus és hat magánénekes. Vajon hány néző férhet be
melléjük? Ötven?
– Olyan sok? – kérdezte döbbenten Gina. Ha tényleg beférnek
ennyien, az nagyon jó lenne. Érezte, hogy kezd egy kicsit jobb kedvre
derülni. Matthew továbbra is mogorván meredt maga elé, és egy szót
sem szólt. De legalább veszekedni sem kezdett újra, gondolta Gina.
– Ó, igen! Amikor még élt az édesanyám, rendszeresen tartottunk
partikat, olyankor legalább háromszáz ember fordult meg itt – mondta
Nicholas a lehető legtermészetesebb hangon, de azért egy kis
büszkeség csengett a hangjában. – Erre pedig – mondta, és átvezette

276
őket egy hatalmas dupla ajtón, mely egy, az előzőhöz hasonlóan tágas
és pompás terembe vezetett – a vendégek továbbmehetnek egy szintén
nagyszabású zenekart meghallgatni. Én rendkívül kedvelem a
Gilbert–Sullivan-szerzőpárost, te nem? – fordult oda Matthew-hoz. –
Tudom, hogy kissé nyárspolgári dolog ez tőlem, de nem tehetek róla.
A zenéjük elbűvöl, és a szöveg is mindig passzol hozzá.
Körbevezette őket a házban, és közben csak mesélt és mesélt, hogy
hogyan tervezi megrendezni az estet – rendszeresen azokat a szavakat
használta, amelyeket Ginától hallott, amikor a lány próbálta Nicholast
meggyőzni az ötlet nagyszerűségéről. Gina legszívesebben megölelte
volna. Az utolsó helyszín az üvegház volt. Gina lelki szemei előtt
megjelent, ahogy ezernyi gyertya fénye ragyogja be – gondolatban
leginkább Sally karácsonyi kis garázsához hasonlított –, és
beléhasított a szomorúság. Félt tőle, hogy bármennyire is jó lenne,
Sally ennek az estnek a szervezésében nem fog segíteni, sőt. Félő,
hogy még a lámpafüzéreit sem adja kölcsön.
– ...most már te is láthatod, milyen pompás estet tudnánk ide
szervezni – fejezte be Nicholas az idegenvezetést, és látszott rajta,
hogy teljesen belemelegedett az ötletbe. Csak úgy csillogott a szeme
az izgalomtól.
– Amit még mindig nem értek – szólalt meg végre Matthew néhány
idegtépően hosszú perc után –, hogy miért vagy hajlandó ennyire
lelkesen megnyitni a kapudat vadidegenek előtt, holott az elmúlt
években foggal-körömmel ragaszkodtál ahhoz, hogy mindezt elrejtsd
előlük.
– Elmondom neked, miért. Mikor Gina megjelent, és elmesélte az
ötletét, hirtelen az ő szemén keresztül kezdtem látni a dolgokat, a
frissessége és fiatalsága átragadt rám is. És akkor átfutott a fejemen a
kérdés, hogy miért nem vagyok hajlandó megosztani ennek a gyönyörű
háznak az élményét másokkal – felelte Nicholas.
– Tökéletesen megértem, hogy kész lennél megosztani az élményt
néhány emberrel, akiket te hívsz meg ide. Azokkal, akik valószínűleg
értékelni és érteni fogják az építészeti és antik kincseket idebent. De
kitennéd magad ennek a rengeteg, ismeretlen embernek?

277
 – Tudod, mit gondolok? Jobban örülök azoknak, akik talán lehet,
nem értik pontosan, micsoda építészeti ritkaságot láthatnak, viszont
értékelik, hogy részesei lehetnek egy különleges és egyedülálló
estnek.
Matthew-n látszott, hogy még mindig nem sikerült őt teljesen
meggyőzni.
– Az a helyzet, hogy ezt nem tudom elhinni. Hatalmas
kellemetlenségnek teszed ki magad.
– Ó, hiszen a lényeget még nem is mondtam. Gina megígérte, hogy
felveszi a ruhát – mondta Nicholas csillogó szemmel, és ezzel már
kétség sem fért őszinte lelkesedéséhez.
Újabb gyötrően hosszú szünet következett.
Matthew a barátjára nézett, aztán Gina felé fordult, és az arcáról
lehetetlen volt leolvasni, hogy mit érez.
– Persze csak ha belefér.
Gina villámló szemekkel nézett rá, de tudta, hogy Matthew-nak már
enyhül a dühe, és ezt így fejezi ki.
– Talán már elfelejtetted, de Lady Mary áldott állapotban volt,
amikor a portrét festették.
– Valóban, de talán ki is lehet engedni belőle, ha még így sem
lenne elég nagy – folytatta Matthew, és egyik szemöldöke a magasba
szaladt.
Gina szinte rávicsorgott válaszként, de legbelül ujjongott.
– Ha ennyire eltökéltek vagytok mindketten, akkor nyilvánvaló,
hogy nem tehetek ellene semmit. De szeretném, ha tudnátok, hogy
továbbra is hatalmas őrültségnek tartom az ötletet.
– A legjobb ötletek mindig azok! – vágta rá Nicholas vidáman. –
És újra kisütött a nap. Bonthatok még egy üveggel?
Gina felnevetett.
– Köszönöm, nem. Nekem mennem kell. És nagyon köszönök
mindent – megölelte Nicholast, és hatalmas csókot nyomott az egyik

278
orcájára.
Nicholas elpirult az örömtől, de gyorsan összeszedte magát.
– Hát, kedvesem, ragyogó csokis süteményt hozott nekem. Ez a
legkevesebb, amivel viszonozhattam.
Matthew és Gina együtt léptek ki a házból, és tulajdonképpen újra
beszélő viszonyban voltak, még ha nem is olyan szinten, mint
Franciaországban.
– Egészen mostanáig izgatott a kérdés, hogy vajon ki hozhatta neki
azt a finom sütit – szólalt meg Matthew, amint leértek a lépcsőn.
– Azt hiszem, én feleségül megyek Nicholashoz – mondta boldogan
Gina, és elengedte a füle mellett a süteményre vonatkozó
megjegyzést. – Vagy szerinted a fiúkat szereti?
Matthew felnevetett.
– Te csak tartsd magad távol tőle! Ő egy egyszerű öregember,
akinek már épp elég galibát okoztál. Különben pedig nagyon is a
lányokat szereti.
– Csak vicceltem – váltott komoly hangra Gina. – Nézd, nagyon
sajnálom, hogy nem te voltál az első, akinek elmondtam az ötletemet,
de először meg kellett győződnöm arról, hogy Nicholas rábólint és
mellém áll. Ha nem ezt látom, biztos lehetsz benne, hogy nem
erőltettem volna rá. Nem szerettem volna, hogy előre idegeskedj.
Matthew szigorúan, mégis szeretettel nézett rá.
– Sajnálom, hogy ennyire kemény voltam veled. Egyszerűen csak
féltettem Nicholast, hogy mi mindennek akarod őt kitenni. Szépen
kérlek, soha többé ne kezdj el a hátam mögött szervezkedni, rendben?
És azt sem mondhatnám, hogy örülök, amiért ennyire próbálsz rajtam
segíteni. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez az én gondom, amit
nekem kell megoldanom, de attól tartok, már késő lenne meggyőzni
Nicholast, hogy hátráljon ki ebből az egészből. Egyébként pedig
életemben nem láttam még ennyire izgatottnak, mint most. –
Elhallgatott, és sokatmondó pillantással méregette Ginát. – Te pedig
csak ne akarj hozzámenni minden jöttmenthez, aki kedves hozzád és
feltehetőleg vagyonos. – Ezzel kinyitotta Gina előtt a kocsi ajtaját, és

279
besegítette őt az ülésre.
Mikor elhelyezkedett a kormány mögött, Gina lehúzta az ablakot.
– Ez utóbbit nem ígérhetem, Matthew – mondta, majd nagy
lendülettel kikanyarodott az útra.

280
 Huszonhetedik fejezet

Gina végtelenül boldog volt, hogy helyreállt a béke közte és

Matthew között, de azért átfutott a fején, hogy vajon mikor lesznek
újra meghitt viszonyban. De elsősorban nem ez volt most a
legnagyobb gondja – attól félt, hogy Sallyvel talán sosem tudnak újra
olyan közel kerülni egymáshoz, mint valaha voltak.
Ugyan még ő sem volt kész megbocsátani húgának azt az árulást,
amit tervezett ellene, mégis úgy érezte, tennie kéne valamit, hogy
megpróbálja rendbe hozni kettejük között a dolgokat. És van is egy jó
barátja, aki talán segíthetne ebben. Ha ő sem tud, akkor majd Sally,
Yvette és Carmella kénytelenek lesznek hármasban kitalálni valami
más megoldást.
De mivel mégis ez volt a legfontosabb az összes teendő közül, amit
gondolatban felírt magának még Nicholasnál, ezzel is kezdte. Még a
kabátját sem vette le, ahogy hazaért, felkapta a telefonját, és
végigpörgette benne a kapcsolatokat.
– Csak nem a világ legeslegjobb ingatlanügynökével és
tanácsadójával beszélek? – szólt bele a kagylóba a hosszú kicsengés
után.
– Csak nem a világ legesleghízelgőbb, mézesmázos modorú PR-
asszonyával beszélek?
– Nem kizárt. De csak akkor, ha tényleg te vagy a legeslegjobb
ingatlanos – felelte Gina mosolyogva. Nagyon jólesett újra beszélni
régi barátjával.
– Tudod, hogy az vagyok. Pontosan ezért hívsz most engem a
csendben eltelt hosszú hónapok óta. Hogy van a kis kuckód?
– Ó, Dan, ez egy csoda, és annyira jó újra hallani a hangod!
Figyelj csak, a segítségedre van szükségem... – kezdte, és töviről
hegyire elmesélte, Yvette pontosan milyen ingatlant keres. Majd
hozzátette:
– De ha esetleg szembejönne veled egy Francia Ház nevű épület,
ami pedig még nincs is a piacon...

281
 – Amit én kínálok, az sosincs még a piacon, szívem. Ezért vagyok
ennyire jó.
– Mindegy, akkor sem eladó. Viszont ha találnál egyet, ami
pontosan ugyanolyan, az varázslatos lenne. De a Francia Ház nem
játszik.
– Rendben. És ki az ügyfelem? Ki fogja megfizetni a munkát?
– Lehet róla szó, hogy ezt egy kicsit függőben hagyjuk? Ígérem,
hogy mindenképp meg fogod kapni a pénzt. Csak a dolog kissé lóg
még a levegőben...
– Nem jellemző rád, hogy ilyen bizonytalan vagy. – Dan hangja
meglepetten csengett.
– Tudom, de egyszerűen nem volt még időm kidolgozni a
részleteket.
Szerencsére ezt Dan elhitte, és nem kérdezett semmit.
Még beszélgettek egy sort arról, ki hogy van, és épp mit csinál,
aztán Gina elköszönt. Dan tényleg mestere volt annak, hogy
mindenkinek megtalálja pontosan azt a házat, amire vágyik. Ez
kipipálva, gondolta Gina, majd nekiült, hogy papírra vesse a további
teendők listáját. Ijesztően hosszúra sikeredett.
Kiküldte az első kör e-mailt a gondosan megválogatott
személyeknek, és örömmel látta, hogy szinte azonnal jött is válasz
Antheától, a műbecsüstől. Ahogy megjött az e-mail, a telefon is
megcsörrent.
– Alig hiszem el, hogy a Fairfield Manorba szervezel egy estet –
Anthea hangján hallatszott, hogy rendkívül izgatott. – Évek óta
próbálok bejutni abba a házba, de mindig zárt ajtók fogadtak. És az
anyósom sem járt soha sikerrel. Azonnal tegyél félre nekünk hat
darab jegyet, de lehet, hogy ő fog még kérni. Borzasztóan lelkes lesz,
és biztos vagyok benne, hogy az összes barátját beszervezi majd.
– Annyira örülök, hogy így tetszik az ötlet! Rengeteg lelkes
emberre lesz szükségem, hogy elég pénzt tudjunk keresni a
rendezvénnyel. – Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, tudta, hogy
nem lett volna szabad. Van annyira profi, hogy ezt nem engedheti meg

282
magának. Személyes érzelmek nem fűzhetik egy rendezvényhez.
Valószínűleg Matthew sem szeretné, ha kitudódna, mi is az est kiváltó
oka.
– Miért, mire gyűjtötök pénzt? – kérdezte Anthea, érezhetően nem
sejtve, hogy olyat tudott meg, ami nem igazán tartozik rá.
Gina az órájára nézett.
– Ami azt illeti, Anthea, össze tudnánk hozni egy gyors találkozót a
városban? Ráérsz most?
– Ráérhetek, és éppenséggel itt vagyok a városban. Hány körül
lenne alkalmas neked?
– Négy órakor összefutok Matthew-val. – Ugyan ma már
találkoztak, de egy szó sem volt arról, hogy az esti „randit" lefújják.
– Legyen háromkor? – kérdezte Anthea.
Nem messze a Francia Háztól, az egyik sarkon lévő kis kávézóban
találkoztak. Ahogy közeledett az egyik asztal mellett üldögélő Anthea
felé, Ginának átfutott a fején, hogy egy műbecsüsnek kifejlett
tanácsadói érzékkel is kell rendelkeznie, legalábbis néhanapján.
– Mi a helyzet, Gina? A hangod alapján arra merek következtetni,
hogy nem egyszerű lányos pletykálás miatt találkoztunk ilyen
sürgősen.
Gina nem felelt azonnal. Most, hogy találkoztak, vajon elmondhat-e
mindent Antheának? Szüksége volt egy másik nőre, akivel
megbeszélheti a problémáit, és kikérheti a véleményét. Olyasvalaki,
akiben nyugodtan megbízhat. Nem ismerte még régóta, de érezte, hogy
Anthea alkalmas erre.
– Tudom, hogy még nem is igazán ismerjük egymást, de szükségem
van valakire, aki értő füllel meghallgat – mondta neki. –
Felhívhatnám az édesanyámat is, de mivel a húgomról van szó, nem
szeretném belekeverni.
– Család... Értem. Kinek nem volt még gondja velük? Gyerünk,
mesélj el mindent. Meg fogsz könnyebbülni, hidd el.
És valóban. Gina érezte, ahogy a szavakkal együtt távozik belőle a

283
feszültség is. Hálás volt érte, hogy Anthea mindkét oldalt igyekszik
megérteni, és nem ítélkezik egyikőjük felett sem.
Sőt olyannyira jó hallgatóközönségnek bizonyult, hogy Gina végül
azt is elmesélte neki, mi áll valójában a rendezvény mögött, és
elárulta, hogy kétségbeesetten próbálja megmenteni a Francia Házat.
Persze nem ment bele a részletekbe – nem gondolta, hogy az ő
feladata lenne Matthew szennyesét kiteregetni –, de ez a kevés
információ is elég volt ahhoz, hogy elnyerje Anthea együttérzését a jó
ügy iránt. Ráadásul meggyőződése volt, hogy olyan sokan lesznek
kíváncsiak Nicholas házára, hogy szíves örömest megnyitják majd
pénztárcáikat, hogy segíthessenek.
– Tudom, hogy végül minden rendben lesz – mondta Gina. – Főleg,
ha sikerül találnom egy másik helyet Carmellának, és végre leszáll a
Francia Házról. Csak az a nehéz, hogy eddig mindig ott volt
mellettem Sally, és persze én is ott voltam neki. Most fordul először
elő, hogy nagy szükségem lenne rá, de nincs sehol.
– Tényleg szükséged van rá, hogy segítsen megszervezni ezt a
Gilbert–Sullivan-estet?
– Gyakorlatilag nincs, meg tudok szervezni mindent nélküle, de
nagyon hiányzik a tudat, hogy mellettem áll, és lélekben támogat. Még
mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy elég pénzt fogunk tudni
összegyűjteni, hiába áruljuk majd ilyen drágán a jegyeket.
– Arra még nem gondoltál, hogy esetleg tarthatnánk egy árverést is
a rendezvény alatt? Ebédszünet úgyis lesz, ahol jó sok bort
felszolgálunk, és ha már mindenki kellően ellazult, nem marad más
dolgunk, mint örvendezni, hogy egyesek mennyi pénzt hajlandóak egy-
egy tárgyért kiadni.
– Hallgatlak – nyitotta tágra szemét Gina, és gyorsan felült a
székében. A lelkesedése kezdett visszatérni. Lehet, hogy ebben
tényleg van valami.
Anthea széttárta a karját.
– Nincs mit mesélnem. Már milliószor vezettem árverést. Ha
szeretnéd, boldogan segítek benne. Neked csak azért kell felelned,

284
hogy sok-sok látványos és szép tárgyat lehessen kikiáltani. Nem is
tudom, például ékszereket, emlékérmeket...
– Ne folytasd! Értem. Árverezhetnénk kevésbé szokványos
dolgokat is, mondjuk színházjegyet vagy helikopterutat... – Gina
kezdett belemelegedni, de hirtelen jött önbizalma azonnal el is szállt.
– Csak az a gond, hogy fizetni nem tudunk. Talán fel tudok hajtani
addig néhány ingyendarabot, de biztos nem eleget egy aukcióhoz.
– Akkor maradjunk csak a tárgyaknál, amelyeket könnyedén el
fogunk tudni adni.
Gina bólintott.
– Még átgondolom. De szerintem mindenképpen tartanunk kellene
egy aukciót, és nagyszerű lenne, ha elvállalnád a vezetését. – Ez ellen
se Matthew, se Nicholas nem tiltakozhat, nem igaz?
– Örömmel – felelte Anthea. – És ne aggódj Sally miatt. Ő is
ugyanannyira szeret téged, mint te őt. Hamarosan minden megoldódik
köztetek. Biztos vagyok benne.
Ám Gina sajnos egyáltalán nem volt olyan biztos abban, hogy
egykettőre rendeződnek közöttük a dolgok. Ahogy azt sem tudta
megtippelni, hogyan fogja őt fogadni Matthew, amikor aznap délután
négykor az irodájába vezető lépcsőn ment felfelé az előre megbeszélt
találkozójukra.
– Szia! – köszöntötte könnyedén a férfit, amikor belépett az ajtón. –
Hogy vagy?
Matthew komoly arccal nézett fel, de tekintete kicsit felderült,
amikor meglátta Ginát.
– Jelenleg épp jól. Behajtottam a fejem a guillotine alá, és várom,
hogy mikor csap le rám.
– Ezt meg hogy érted?
– Csak azon tűnődtem, van-e valami, amit szeretnél nekem
elmondani. Meggyónni, ha így jobban tetszik.
Gina felnevetett.
– Nagyon gyanakvó vagy. – De közben megkönnyebbülten

285
konstatálta, hogy újra viccelődnek egymással.
– Hm. Teát, vagy valami mást?
– Egyiket sem, köszönöm. Épp az imént teáztam Antheával. De
ettől még te igyál nyugodtan, ha kérnél.
– És miről csevegtetek? Feltételezem, nem a legújabb pletykák
miatt dugtátok össze a fejeteket.
Eljött a most vagy soha pillanata.
– Hogy ne mondhasd, hogy nem tanulok a hibáimból, már mondom
is – kezdte Gina. – Anthea azt javasolta, hogy tartsunk egy aukciót a
rendezvény alatt. Azt mondta, ezzel még többet kereshetnénk. – Gina
olyan ártatlan szemekkel nézett, ahogy csak tudott. – És én azóta azon
agyalok, hogyan szerezhetnénk minél több megfelelő tárgyat úgy, hogy
ne kelljen különösebben költenünk rájuk.
– És Anthea hogyan definiálta neked a „megfelelő tárgyat"? Mire
gondoltatok? – Matthew vagy szántszándékkal nem volt hajlandó
érteni a célzást, vagy tényleg látta, mire megy ki a játék.
– Ajándéknak való tárgyakra. Ékszerek, emlékérmék, csupa
olyasmi, amit az emberek boldogan megvennének a feleségüknek
vagy a barátnőjüknek. De akár még a férjüknek is, feltételezem,
miután elfogyasztottak jó néhány pohár pezsgőt.
– Értem. Most azt magyarázd meg nekem, Gina, hogy ez a hóbortos
ötleted miért is segítene nekünk pénzt szerezni? Addig megvan, hogy
a jegyekért fizetnek, de nekünk nem kell fizetnünk az előadóknak. Úgy
értem, többé-kevésbé nem kell. De etetnünk kell majd az embereket,
pezsgőt töltenünk a poharaikba, és gondoskodnunk a kényelmükről,
különben eszük ágában sem lesz majd fizetni. Mert nem hinném, hogy
nyerő ötlet lenne, ha nekik kéne fizetni az ideiglenesen felállított
bárban.
Ez jogos kérdés volt, de legalább már úgy beszélgettek, mintha
Matthew is látna a rendezvényben fantáziát. Kezdetnek ez is valami.
– Teljes mértékben igazad van. Miután az emberek megvették a
drága jegyeket, utána már nem várhatjuk el, hogy bármi másért
fizessenek az este folyamán. És persze bérelnünk kell egy

286
szállítócéget is, hiszen képtelenek lennénk még ezt is ellátni. – Ekkor
Matthew arcára pillantott. – Mi a baj?
– Lehet, hogy nem tudjuk használni őket, de van a városban egy
vendéglátó-ipari főiskola. És ahogy téged ismerlek, képes leszel
kiédesgetni belőlük, hogy jóval olcsóbban vállalják a rendezvényt,
mint egy hivatalos szolgáltató tenné.
Gina meg sem várta a mondat végét, már húzta is elő a
jegyzetfüzetét. Ez rendkívül ígéretesen hangzott – nem beszélve arról,
hogy Matthew a jelek szerint segíteni akart! Előredőlt a székén, és
közelebb hajolt hozzá.
– Mi a címük? Megszerzem őket. Ezzel rengeteget spórolhatunk.
Köszönöm a remek tippet. – Úgy érezte, megteheti, hogy újra kedves
legyen Matthew-val, mert végre elmúlt az igazgatói iroda nyomasztó
légköre.
Matthew ránézett.
– Tudom, hogy valószínűleg nem hiszed el nekem – mondta furcsa
fintorral –, tekintve, hogy a múltban élek és alapvetően negatív a
hozzáállásom az új dolgokhoz, de a te oldaladon állok ebben a
dologban, és meggyőződésem, hogy Nicholasnak nagyon tetszik az
ötlet. – A férfi önironikus mosolya hirtelen eltűnt, és újra ugyanolyan
olvashatatlan tekintettel nézett, mint szokott. – És meghat, hogy ilyen
nagyon szeretnél segíteni nekem, de abban is biztos vagyok, hogy
sokkal értelmesebb dolgokra kéne áldoznod a tehetségedet.
Sokkal értelmesebb dolgokra? Hát nem érti, hogy az idő – az a
csodálatos és szerelemmel teli idő –, amit együtt töltöttek
Franciaországban, milyen sokat jelent neki? Hát Matthew-nak nem
jelentett semmit? Nem, az nem létezik – jó emberismerő volt, ennyire
nem érthette félre a helyzetet.
– Matthew, én...
Ám ekkor megszólalt a telefon, és Matthew felemelt kézzel jelezte,
hogy most nem tudják folytatni.
– Ne haragudj, ezt fel kell vennem, már vártam a hívást. – Felvette,
beleszólt, majd eltakarta a kagylót, és Gina felé suttogta:

287
 – Amerikaiak, és szerveznem kell nekik egy itteni művásárló
körutat. Nézd, majd én kiválogatom a tárgyakat az aukcióra, ezzel ne
legyen gondod. – Rámosolygott Ginára, majd újra beleszólt a
telefonba. – Itt vagyok, Bob, minden rendben. Már csak az
időpontokra lesz szükségem...
Gina csendben betette maga mögött az ajtót, lesietett a kocsijához,
és hazament. Azok az istenverte telefonok! Mindig a legfontosabb
pillanatban szólalnak meg. Ha nem lennének mobiltelefonok, talán
elmondhatta volna végre, mi minden nyomja a szívét egy ideje.

288
 Huszonnyolcadik fejezet

Másnap reggel épp letette a telefont, miután megbeszélt egy aznap

délutáni találkozót a vendéglátó-ipari főiskola igazgatójával, amikor
az újra megcsörrent. Dan hívta, az ingatlanügynök.
– Dan? Hát ez gyors volt! Csak nem máris találtál valami
megfelelőt nekem?
– Hát soha semmiben nem lehetünk biztosak – mondta Dan –, én
mégis azt mondom, hogy megtaláltam a tökéletes épületet a számodra.
Még nincs kint a piacon, és eredetileg tulajdonképpen nem is
üzletház.
– Ó, Dan... – ez sajnos nem úgy hangzott, mint ami megfelelne neki.
– Bízz bennem. Kicsit ugyan változtatni kell majd rajta, hogy a
célnak megfeleljen, de ragyogó lesz, és a város is fantasztikus. – Dan
belemerült a részletekbe, elmondott mindent, amit csak tudott az
épületről, és Middlefordról, a városról, melyet nem mellesleg
Cotswolds királynőjeként emlegetnek a helyiek.
Mikor befejezte, Gina egy kis ideig nem is tudott megszólalni az
izgalomtól. Így végighallgatva a hely tökéletesnek tűnt.
– Ez egyszerűen csodálatos lenne! Fent van az interneten, meg lehet
nézni? Átküldöd? Alig várom, hogy láthassam.
– Nincs még fent, de nyugodtan odamehetsz, és készíthetsz pár
képet róla a telefonoddal. Ez lesz nektek a nyerő, tuti biztos vagyok
benne. Megnéztem a Francia Házat is, és testvérek lehetnének.
Ugyanaz a korszak, legalábbis nagyjából, és bár ez egy kicsit kisebb,
de remek helyen van.
– Annyira remélem, hogy igazad lesz! – Mondta Gina, de azért
aggódott a „kicsit kisebb" miatt.
– Bízz bennem. Szakértő vagyok – mondta Dan, majd lediktálta a
címet. – Most menj, fotózd körbe, aztán nyomtasd ki a képeket valami
szép papírra. Én addig átküldöm neked az adatokat és az alaprajzot e-
mailen. A nő, akinek keresed a helyet, kezet csókolhat neked, én
mondom.

289
 – Megadhatom neki az elérhetőségedet, ha érdekli a dolog?
– Hogyne.
Mikor letették, Gina a Google Earth-ön rákeresett Middlefordra,
és látta, hogy útba esik a főiskola felé menet. Majd a találkozó után
átmegy, és megnézi. Azt is észrevette, hogy a város jóval közelebb
esik az M4-es főúthoz, mint Cranmore-on-the-Green. Ez valóban
nagy érv mellette, hiszen könnyebben és gyorsabban megközelíthető,
mint a Francia Ház.
Miközben ebéd gyanánt elrágcsált egy szelet pirítóst, átfutott a
fején, hogy felhívja Sallyt. Rendkívül rosszul érezte magát, hogy nem
beszélnek egymással. De eldöntötte, hogy előtte inkább megnézi a
Dan ajánlotta házat. Ha mindenben megfelel Carmella igényeinek,
akkor egyszerre kérhet majd bocsánatot, és állhat elő a tökéletes
megoldással.
Matthew hívta, és bejelentette, hogy néhány napra elutazik egy
vásárra. Gina próbálta elnyomni a csalódottságát, hogy őt nem hívta
magával, és azzal vigasztalódott, hogy amúgy sem lenne ideje.
Rengeteg minden várt még rá.
Elmondhatatlanul hiányzott neki a férfi, és minden, amit
Franciaországban éltek át, de elképzelése sem volt, hogyan tudnának
mindent helyrehozni kettejük között. Matthew annyira bezárkózott
előtte – és neki fogalma sem volt, miért –, Gina érzései pedig egyre
jobban erősödtek. Még soha, egyetlen férfi iránt sem érzett úgy, mint
most – olyan szinten vágyott Matthew után, hogy már fájt, és
szánalmasnak érezte magát emiatt. Oly hosszú ideje már, hogy senki
másra nem számíthatott, és most sem engedhette meg magának, hogy a
vágyai felülkerekedjenek rajta. Különösen, mert nem tudhatta, hogy
Matthew számára múló fellángolás volt kettejük kapcsolata, melyet
azóta megbánt, vagy azért nincs közöttük semmi, mert a férfit rengeteg
minden nyomasztotta, és nem volt ideje Ginára. És persze az is lehet,
hogy Matthew távol akarja tartani magát tőle, mert meggyőződése,
hogy Gina jobbat érdemel. Pontosan ezt mondta ugyanis a hazafelé
vezető úton – kiegészítve azzal, hogy úgy érzi, jelenleg kettejük
kapcsolatának nincs jövője.

290
 A gondolatai sebesen száguldottak tovább. Vajon Matthew csak
azért hagyja, hogy megszervezze ezt az estet, hogy az ő és Nicholas
kedvében járjon, vagy tényleg bízik benne, hogy az est segíthet
kimászni az anyagi kátyúból, amibe került? Lehet, hogy annyira
kétségbeesett, hogy hajlandó elfogadni végre a segítséget valakitől?
Egyszerűen nem tudhatta.
És nem arról volt szó, hogy ne lett volna barátságos Ginával, mert
az volt. Csak az a meghitt, bensőséges kapcsolat és izzás tűnt el.
Egészen addig, amíg ez az Yvette dolog meg nem oldódik, nem
fognak megszabadulni az árnyékától és a rosszkedvtől, melyet ő okoz
nekik. Szinte látta, ahogy hatalmas viharfelhőként magasodik a
kapcsolatuk fölé, készen arra, hogy végleg lecsapjon, és ezt egyre
nehezebben viselte.
Gondolatban gyorsan megrázta magát. Úgysem fogja tudni
megválaszolni ezeket a kérdéseket, pláne addig nem, amíg Matthew
úton van, neki pedig rengeteg a feladata. De legalább Egantől
megkapta végre a pénzét, és ez is valami. Csak nemrég vette észre,
milyen aggasztóan megcsappantak a tartalékai. Legalább már
anyagilag biztonságban érezheti magát, ha a lelki dolgok úgyis
ennyire zavarosak.
Felszegett fejjel és eltökéltebben, mint valaha – így ment el a
délutáni találkozóra. Egy óra múlva a megdöbbenéstől kábultan, de
rendkívül boldogan távozott egy nagyszerű megállapodással, és egy
helyi borász elérhetőségével a zsebében.
Dacára a csodálatos helyszínnek és az izgalmas programoknak, az
ételt és italt akkor is meg kell majd fizetnie, ha senki nem fogadja el a
meghívást. Mégsem izgult – rávenni az embereket, hogy eljöjjenek, és
elhozzák a barátaikat is, nos, ez mindig jól ment neki. Csak hinnie
kell önmagában, a végsőkig!
Három nappal később a kezébe vette a telefonját, bepötyögött egy
számot, majd megnyomta a „tárcsáz" gombot, és füléhez emelte a
készüléket. Válaszra várva hallgatta, ahogy kicseng.
– Carmella Romerával beszélek? Jó napot! Itt Gina Makepiece.
Volt egy kis szünet a válasz előtt, és Gina szinte látta maga előtt,

291
ahogy Carmella egyik tökéletes szemöldöke az égbe szalad a
meglepetéstől. Persze csak amennyire a botox engedi.
– Igen?
– Van valami, amiről szeretnék önnel személyesen beszélni. Meg
tudunk állapodni egy találkozóban? – Ő is tud röviden és lényegre
törően fogalmazni, ha akar.
– A Francia Házról lenne szó? – kérdezte Carmella gyanakvó
hangon.
– Nem. – Legalábbis nem konkrétan, gondolta Gina. – De azt
hiszem, érdekelni fogja, amit mondani akarok.
Újabb szünet következett, ezúttal kicsit hosszabb.
– Rendben van. Ha fél hét körül be tud jönni a városba,
találkozhatunk a Le Bistróban.
Gina be tudott menni, és nem is akárhogy. Kedvenc
selyemruhájához elegáns magas sarkú cipőt húzott, amiben nem volt
túl könnyű járni, nem is értette, hogy gondolhatta ezt a tervezője, de
kitartóan lépkedett benne egy kivilágított bár felé. Már messziről
kiszúrta Carmellát az egyik asztal mellett.
– Jó estét! – köszönt oda neki, mikor belépett az ajtón.
Csak amikor megérkezett az asztalhoz, akkor vette észre Egant.
Csendben szidta magát, amiért nem gondolt arra, hogy esetleg a volt
barátja is felbukkan ma este. Miért is ne? Hiszen, bármily
hihetetlennek is tűnik, jelenleg ő Carmella barátja.
De mivel ebben az esetben Ginának volt szüksége arra, hogy
elnyerje az ő beleegyezésüket, nem tehetett mást, csak barátságosan
rájuk mosolygott, kihúzta magának az egyik széket, és leült hozzájuk.
Titokban rendkívül büszke volt a teljesítményére – elvégre sikerült
magabiztosan botladoznia a cipőben anélkül, hogy valakinek
nekiment volna.
– Mit hozhatok neked? – kérdezte Egan. – Mi Bellinist iszunk.
– Ez eléggé olaszos választásnak tűnik – próbálta Gina elejét venni
a nedű feletti magyarázkodásnak. Egannek meggyőződése volt, hogy

292
többet tud az italokról, mint bárki más, és ezt már annak idején is
eléggé unta.
– Én csak egy szénsavas vizet kérek – mondta mosolyogva.
Eltökélte, hogy józan és összeszedett marad mindvégig.
– Szóval elárulnád, hogy miért hívtál ide ma este? – kérdezte
Carmella, miután hivatalosan tegeződésbe váltottak át. – Mintha azt
mondtad volna, hogy nem a Francia Házról lesz szó.
– És ez így is van. És nem is illatszeres üvegcsékről. – Gina
lehajolt a táskájáért, és kihúzott belőle egy mappát. – Találtam egy
ingatlant, ami véleményem szerint érdekelhet téged. – Letette
Carmella elé, nem törődött azzal, hogy Egan a mappáért nyúlt. Neki
ehhez az égvilágon semmi köze.
– És miért gondolod, hogy engem érdekelhet ez az ingatlan? –
kérdezte Carmella. – Pontosan tudom, hogy melyiket akarom
megvenni.
Gina már nyitotta a száját, hogy elmondjon mindent Carmellának,
de abban a pillanatban megérkeztek az italok. Kifújta a levegőt, majd
újra lélegzetet vett. Mélyebbet.
– Te vérbeli üzletasszony vagy – kezdte. – És bár nyilvánvalóan
érdekelt vagy a művészetekben is, elsődleges szempontod, hogy az
üzlet jól menjen. És hogy ez sikerülhessen, szükséged van egy
tökéletes helyszínre.
– Már kiválasztottam a helyszínt, és bár nem tökéletes, jelenleg ez
a legjobb a rendelkezésre állók közül. Ráadásul szinte ingyen van –
felelte Carmella elégedetten csillogó szemekkel.
Gina kortyolt egyet a poharából, hogy összeszedje a gondolatait.
– Csak azért mondod, mert még nem láttad ezt.
– Mi ez? – kérdezte Egan.
– Ez a legvonzóbb és legnagyszerűbb ingatlan a környéken. Amint
végignézed a papírokat, te is rá fogsz jönni, hogy bár a Francia Ház
sem rossz, de sehol sincs ehhez az ingatlanhoz képest. Nemcsak azért,
mert a térbeosztása nem megfelelő, és átalakításra sincs lehetőség,

293
hanem mert messze esik Londontól.
Átnyújtotta nekik a papírokat, és közben próbált lassan, mélyeket
lélegezni.
Carmella idegtépően sokáig tanulmányozta a néhány oldalnyi
papírt. Dannek köszönhetően Gina tisztességes anyagot tudott
összeállítani, bőséges leírással a szobákról, volt benne alaprajz,
valamint a környező boltok listáját is csatolta. Ám még így is kevés
volt, amivel előrukkolt – legalábbis ebben a pillanatban Gina ezt
érezte.
– Nos – szólalt meg végül Carmella, épp amikor Gina azon kezdett
gondolkozni, hogyan tapossa majd ki belőle a választ, vagy félemlítse
őt meg, amennyiben ellenkezne. – Valóban ígéretes ingatlan, és sok
szempontból egyszerűen tökéletes.
A de szócska úgy lógott a levegőben, mint a guillotine pengéje
lecsapás előtt.
– Egyetlen apró gond van csak vele...
– Biztos vagyok benne, hogy semmi olyan, amit ne lehetne
megoldani – vágott közbe Gina, akiben feltámadt a PR-os
küzdőszellem.
– Nem hinném, hogy tudnál bármit is kezdeni a ténnyel, miszerint
az ingatlant csak bérelni lehet – felelte Carmella.
– De ez miért jelent problémát? – kérdezte értetlenül Gina. –
Hajlandóak meghatározatlan időre kötni a bérleti szerződést, akár
száz évre is.
Carmella megrázta a fejét.
– Én sosem bérelek.
Gina gondolatban felírta, hogy el ne felejtsen utánanézni, vajon
ezen tud-e változtatni, de nem voltak nagy reményei. Valószínűleg
nem véletlen, hogy így hirdetik a házat.
– De hiszen annyira gyönyörű épület – győzködte Carmellát, és
remélte, hogy nem túl kétségbeesett a hangja. – Emellett minden más,
ideértve a Francia Házat is, annyira... közönségesnek tűnik! – Direkt

294
választotta ezt a szót, és látta Carmellán, hogy talált. Valaki, akinek
olyan stílusérzéke van, mint neki, soha nem fog kiegyezni egy
közönséges épülettel. Gina az asztal alatt ökölbe szorította mindkét
markát, és szinte szuggerálta Carmellát. Gyerünk! El kell fogadnia!
Rengeteg minden múlik rajta. Leginkább a kapcsolata Sallyvel.
A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Az a hatalmas, szürke
folt ott Oscar lenne? Nem tudta biztosan, és annyira Carmella
döntésére figyelt minden idegszálával, hogy nem nézett ki az üvegen.
Szinte kényszeríteni kellett magát, hogy kicsit kiengedje ökleit a
szorításból – egészen elfehéredtek, annyira izgult.
– Nem, attól tartok nem felel meg – mondta végül Carmella
ellentmondást nem tűrő hangon.
Egan egész végig szótlanul ült. Ebből egyértelműen látszott, hogy
kettejük közül ki a domináns fél. És ez volt az, amitől kicsit könnyebb
volt elviselni a helyzetet. Ginának semmi kedve nem volt
mindkettejükkel tárgyalni. És érthetetlenül boldog volt, amiért Egant
alárendelt szerepben láthatta. Ahogy csendben elüldögélt a kis itala
felett, világossá tette Gina számára, mennyire jelentéktelen alak.
Tudta, hogy – bár régóta mondogatja, most érezte először igazán – az
égvilágon semmit nem jelent már a számára.
– Mindenesetre megtartanám a papírokat, ha megengeded – szólalt
meg Carmella. – Ha esetleg mégsem tudnám megvenni a Francia
Házat, amit mellesleg elképzelhetetlennek tartok. Egyébként pedig azt
gondolom, akibe szorult egy cseppnyi stílusérzék, az egészen biztosan
képtelen lenne közönségesnek titulálni azt a gyönyörű, régi épületet.
Ezzel egyébként Gina is maradéktalanul egyetértett. Bólintott, és
érezte, hogy nincs miért tovább maradnia. Minden tőle telhetőt
megtett. Kissé megjátszva magát az órájára nézett, és felkiáltott.
– Ó, már ennyi lenne az idő? Nagyon sajnálom. Mennem kell. –
Felpattant, lekapta a kabátját a szék háttámlájáról, de fel sem vette,
csak kisietett a bárból.
Remélte, hogy Carmella nem vette észre: nincs is óra a csuklóján.
De legalább már kint állt az utcán. Sebes léptekkel elindult, ami nem
ment könnyen a magas sarkú cipőjében, és épp befordult az egyik

295
sarkon, amikor megpillantotta őket. Szóval tényleg Oscar alakját látta
elsuhanni az ablak előtt néhány perce. Matthew egy kirakatot bámult,
a kutya békésen lihegett mellette.
– Várjatok! – kiáltott oda nekik Gina.
Matthew megfordult. Gina odasietett hozzá, és a karjára tette a
kezét.
– Annyira örülök, hogy látlak!
– Szia! Minden rendben?
– Nagyjából – dünnyögte Gina. – Lenne egy perced? Elkísérhetlek
hazáig?
– Persze – felelte Matthew. – De vedd fel a kabátod. Gyerünk.
Meg fogsz fázni.
Gina gyorsan belebújt, aztán Matthew-ba karolt, és addig a rövid
ideig, amíg a Francia Házhoz értek, egyikük sem szólalt meg, de ez
így volt rendjén. Kis időre mintha minden gondjuk elszállt volna.
Mikor felértek a lépcsőn, Matthew megetette Oscart, Gina pedig a
pattogó tüzet nézve érezte, ahogy az öröm felett, amit az együttlét
okozott, lassan eluralkodik a Carmellával való találkozás kudarca.
Matthew átnyújtott neki egy pohár bort.
– Mi a helyzet? Mi elől menekültél olyan sebesen? – Aggódva
pillantott rá. – Nem az a gazfickó exed molesztált megint, ugye?
– Nem. Ott volt ő is, de nem csinált semmit. – Nem mondott többet,
gyorsan átgondolta a helyzetet. Talán jobban tenné, ha beavatná
Matthew-t. Hiszen ő maga kérte, hogy soha többé ne szervezkedjen a
háta mögött. De vajon nem lépte-e túl már megint a határt?
– Carmellával találkoztam. Egan is ott volt, de ez most teljesen
lényegtelen.
– És miért találkoztál Carmellával?
Rá sem kellett néznie Matthew-ra – magán érezte rosszalló
tekintetét. Hirtelen elfogta a félelem, hogy igazából sosem sikerült
elnyernie a férfi tetszését. Elvégre Matthew mindig a legrosszabbat

296
feltételezi róla. De nem fog neki hazudni.
– Arról próbáltam meggyőzni, hogy ne a Francia Házat vegye meg,
hanem egy másik ingatlant. – Tessék, kimondta.
– Ó!
Egyetlenegy szótag, mégis sikerült vele elítélnie őt.
– Azt gondoltam, hogy ha találok számára egy még tökéletesebb
ingatlant, akkor Yvette nem fogja tudni rávenni, hogy vegye meg a
Francia Házat, és így egy kicsit lekerülne rólunk is a nyomás. – Hogy
lehet, hogy most minden lében kanálnak és okvetetlenkedőnek érzi
magát, holott ő csak segíteni szeretne, ráadásul egy elég jó ötlettel?
Hogy éri el Matthew mindig, hogy hibásnak érezze magát? Ha ő nem
lenne, a férfi valószínűleg már hetekkel ezelőtt eladta volna a Francia
Házat.
– Köszönöm, de én elbírok a nyomással – mondta Matthew metsző
hangon.
– Valóban? – csattant fel Gina dühösen, és érezte, hogy a szemét
mindjárt elöntik a könnyek. Mindent megtett, minden követ
megmozgatott, csak hogy megmentse a házat. Matthew viszont egy
fűszálat nem tett még arrébb ennek érdekében, csak rosszalló
kifejezéssel illet mindent.
– Igen. És milyen ingatlant találtál nekik?
Gina mindent elmondott a házról, amire csak vissza tudott
emlékezni.
– Tudom, melyik az – mondta Matthew. – És egyáltalán nem felel
meg a célnak, ha engem kérdezel.
Gina csak magában szitkozódott. Rettentően dühítette Matthew
fölényes okoskodása, de aztán rájött, hogy nyilvánvalóan tényleg
ismeri az összes környékbeli, Francia Házhoz hasonló épületet.
– Szerintem pedig kiváló üzlet lenne – mondta makacsul. –
Pontosan az, amire Carmellának szüksége van.
– Nem azt mondom, hogy ne lehetne átalakítani, de ha egyszer
Carmella itt akar üzletet nyitni, nem fog megelégedni Middleforddal.

297
 – És miért nem? Közelebb van Londonhoz, ennek köszönhetően
pedig jóval nagyobb forgalomra számíthat ott.
– De ha jól sejtem, Carmella Sally segítségét akarta kérni a
munkához, nem?
Gina rámeredt.
– Ezt meg honnan tudod?
– Bejött a központba, épp amikor indultam az amerikaiakkal
egyezkedni.
Gina egy kicsit megkönnyebbült. Nagyon rossz érzése lett volna, ha
kiderül, hogy ezek ketten kibeszélték őt a háta mögött.
– Csak megnézte, hogy áll a tárlótok. Mesélte, hogy sokkal jobban
izgatja, ha ő alkothat valami újat, mint a régiségek, és hogy mennyire
reméli, hogy együtt fognak tudni dolgozni Carmellával. Márpedig ha
Carmella Middlefordban nyit üzletet, akkor Sallynek nem keveset
kellene utaznia oda-vissza nap mint nap.
Gina szerette volna pofon ütni magát. Annyira boldog volt, hogy
Dan ilyen gyorsan ilyen remek épületet talált, hogy eszébe sem jutott
átgondolni: húgának valami közelebbi megoldás lenne csak jó. És bár
minden bizonnyal Middlefordban is vannak óvodák, mégsem lenne
megoldás, hisz Alaricnek sokat kéne utaznia az ikrekkel mindennap.
Hogy is felejthette el? Annyira ostobának érezte magát, hogy
legszívesebben felüvöltött volna.
– Sallyvel most nem beszélünk. Elmondta ezt is?
Matthew összeráncolta a szemöldökét.
– Nem. De miért nem beszéltek?
Gina mélyet sóhajtott.
– Nem szeretnék most ebbe belemenni. Azt gondoltam, ha találok
Carmellának egy másik ingatlant, az majd megoldja ezt is, de hát
nyilvánvalóan nem.
– Nem oldhatsz meg minden gondot a világon, remélem, ezt te is
tudod. Nagyon aranyos vagy, hogy megpróbálod, de...

298
 Gina nem sok mindent gyűlölt, de a legjobban azt, ha ilyen
lekezelően nyugtatgatták.
– Én is tudom. A világbékét és a harmadik világ éhezőit
meghagyom a nagyfiúknak. Egyszerűen csak próbálok megmenteni
egy üzletet a végtől, mert a szívemen viselem a sorsát, és azokét is,
akik benne dolgoznak.
– És én nagyon becsüllek emiatt. Viszont az üzlet nem járja a
végét! – Nézett rá mereven Matthew.
– Valóban, amióta én is besegítek, végre nem haldoklik – e
szavakkal felpattant, és az asztalra csapta félig teli borospoharát.
– Gina, most őszintén, ezzel tényleg nem kéne törődnöd.
Gina nem mert válaszolni – ahhoz túl mérges volt, és félt, hogy
nem fogja tudni visszafogni magát. Hát tényleg nem érti? Miért kell
minden egyes alkalommal elmondania, hogy nincs szüksége a
segítségre, amikor pedig van? Pedig már azt hitte, a dolgok kezdenek
újra rendbe jönni köztük.
– Jobb, ha most megyek. Nagyon sok dolgom lesz holnap.
– Talán valóban ez lesz a legjobb. Rám is vár még egy kis
papírmunka.
– Ebben biztos voltam. – Gyorsan begombolta a kabátját, amit
igazából le sem vett, mióta megérkeztek.
– De nem akarom, hogy rossz hangulatban váljunk el – mondta
Matthew, és Gina mellé állt. Kinyújtotta felé a kezét, hogy elérje őt,
de Gina a táskájába kapaszkodva hátralépett.
– Esetleg elmehetnénk enni valamit, hogy újrakezdjük az estét? –
kérdezte Matthew. De ehhez már túl késő volt.
– Nem. Mindketten fáradtak vagyunk, és sok még a teendő. Én most
inkább hazamegyek.
Miközben kilépett az ajtón, és elindult lefelé a lépcsőn, semmire
sem vágyott jobban, mint hogy Matthew utána lépjen, megragadja őt,
átkarolja és forrón megcsókolja, és csak csókolják egymást
mindaddig, amíg el nem felejti Carmellát, a nagy veszekedést

299
Sallyvel, az egész Fairfield Manort és a rendezvényt, ami olyan nagy
terhet rakott rá, és annyira bizonytalan kimenetelűnek tűnt. De
Matthew nem ment utána.
Épp egy nyugtató, gyertyafényes fürdőt vett, amikor Nicholas hívta.
Istenem, most meg mi lehet? Ha most hátrál ki az egészből, az akkora
katasztrófa lenne, hogy még ő sem tudná megoldani a helyzetet.
Szerencsére Nicholas rendkívül jókedvű volt.
– Kedvesem, megtenné, hogy összehoz bennünket a rendezvényünk
zenei igazgatójával? Csak szeretném biztosítani őket, hogy annyi
idejük van próbálni, amennyit csak szeretnének. Egyre inkább biztos
vagyok benne, hogy hatalmas siker lesz az este, amit rendszeresen
megismételhetünk majd...
Bár a fürdővíz kihűlt, mire visszaült bele, Gina érezte, hogy kezd
újra visszatérni a kedve. Pontosan erre a hívásra volt most szüksége.
Meg tudja csinálni; megmutatja mindenkinek – kiváltképp Matthew-
nak. Ezenkívül egyre komolyabban fontolgatta, hogy tényleg
hozzámegy Nicholashoz. Annyira pozitív ember! Bárcsak mindenki
olyan lenne, mint ő – az egész világ sokkal vidámabb lenne!

300
 Huszonkilencedik fejezet

Gina talált valami jó kifogást, és másnap ellátogatott Nicholashoz.

Azzal magyarázta – és persze Nicholasnak is –, hogy szüksége van
személyes bátorításra is, nem csak telefonon keresztül. De valahol
mélyen tudta: arra van szüksége, hogy felvidítsák.
– Ez csodálatos! – kiáltott fel Nicholas, mikor Bernard bekísérte
Ginát hozzá. Épp egy hatalmas spanyol ládát tanulmányozott
elmélyülten. – A tanácsára lenne szükségem. Kedvesem, maga szerint
érdemes lenne ezt innen átmozgatni oda?
– A legkevésbé sem! – A láda elképesztően nagy volt, és ránézésre
annyiba kerülhetett, mint egy nagyobb családi autó. Nem mellesleg
irtó nehéznek tűnt. – Egyáltalán hogy jutott eszébe az ötlet?
Nicholas vállat vont.
– Mivel a legtöbb dolog, amit árulunk, keleti eredetű, ezért arra
gondoltam, játszhatnánk dalokat A mikádóból.
Gina bólintott, és átfutott a fején, mi mindent kell majd
végighallgatnia Matthew-tól, ha Nicholas eltökélten nekiáll egymaga
átrendezni az egész házat az est kedvéért. Kezdve ezzel a látványosan
nehéz ládával. Más sem hiányzott neki, mint egy kioktatás a házban
található régiségek felbecsülhetetlen értékéről, valamint Nicholas
gyenge egészségéről, amit védeni kell, nem törődve azzal, hogy
Nicholas pontosan tudja, mennyit szabad vállalnia, sőt azt is pontosan
tudja, hogy mit akar, és azt hogyan érheti el.
– Pedig szerintem csodásan mutat itt. Illik mindenhez, egyáltalán
nem zavaró, szerintem teljesen felesleges elvinni.
Nicholas bólintott.
– Helyes. Örülök, hogy kikértem a véleményét, kedvesem.
De amint mentek tovább szobáról szobára, és csak úgy záporoztak
Nicholas kérdései a berendezéseket illetően, Ginának rá kellett
jönnie, hogy ő ehhez kevés. Épp egy bájos ablakmélyedést csodált,
amelybe Nicholas egy duettet álmodott, amikor rádöbbent, mit kell
tennie.

301
 – Akire nekünk most nagyon nagy szükségünk lenne, az a húgom.
– Valóban? A húga ért ezekhez a dolgokhoz, és éppen kéznél van?
Gina felnevetett, de a nevetése üresen csengett.
– Hát itt lakik a közelben, de talán kicsit jobban is kéznél van a
kelleténél. Van két kicsi lánya. És ami még ennél is rosszabb, hogy
jelenleg nem beszélünk egymással.
– Ó, kedvesem – nézett rá szörnyülködve Nicholas. – És ez
általában így szokott lenni? Úgy értem, gyakran összevesznek?
Gina gyorsan megrázta a fejét.
– Soha. Vagyis szinte soha, és ez a mostani épp emiatt iszonyatos.
Megpróbáltam rendbe tenni a dolgokat, de nem sikerült.
– Úgy érti, nem fogadta el a bocsánatkérését?
– Nem. Nem is kértem még bocsánatot, csak próbáltam kihúzni az
összeveszésünk méregfogát. – Nagyot sóhajtott. – Mindketten
hibáztunk, azt hiszem. Nem arról van szó, hogy én ezt nem tudom
beismerni és bocsánatot kérni, habár nem hinném, hogy elsősorban az
én hibámból jutottunk ide. De nem tudom, hogyan kezdjem. Mivel
szinte ez az első nagy összeveszésünk, nem tudok vele mit kezdeni.
– Hát, ha elfogad egy jó tanácsot egy bolond öregembertől...
– Boldogan – mondta Gina gyorsan, és közben remélte, hogy
Nicholas nem érti félre: egyáltalán nem tartotta öregembernek, pláne
nem bolondnak. Nem erre válaszolt, hanem a jó tanácsnak örült meg.
De feleslegesen aggódott, Nicholas megsimogatta a karját.
– Kérje a segítségét. Mondja el neki, hogy szükségünk van rá. Ez
hízelegni fog neki, biztos vagyok benne, és azonnal kész lesz arra,
hogy megbocsásson mindent. – Elhallgatott. - Pontosan mivel bántotta
meg?
Gina elhúzta a száját.
– Bántom. Folyamatosan. Próbálom megakadályozni, hogy a
Francia Házat eladják. – Nicholas ismerte a helyzetet, még ha nem is
részletekbe menően. – Ő viszont nagyon szeretné, hogy valaki

302
megvegye, mert az illető alkalmazná őt az új üzletben. És nemcsak
alkalmazná, hanem folyamatosan rendelne is tőle tárgyakat. –
Szomorkásan elmosolyodott. – Hát úgy dióhéjban ennyi.
– Értem. Tökéletesen érthető. Véleményem szerint mindkettejüknek
igaza van. Mégis egyikőjüknek fel kell adnia az álláspontját, mert a
kettő kikerülhetetlenül üti egymást.
Gina bólintott.
– Ebben a helyzetben csak veszteni lehet – mondta, és próbált
könnyedén elmosolyodni.
– Én mégis azt hiszem, hogy a tanácsom be fog válni. Menjen át
hozzá, és próbálja meg, kedvesem.
Miközben Gina a kocsijához bandukolt a kaviccsal beszórt
feljárón, azon gondolkozott, hogy nem lehet nem észrevenni: Nicholas
egyre lelkesebb az esttel kapcsolatban. Úgy tűnt, boldog örömmel
lépne ki végre a zárkózott nagybácsi szerepéből. Látszott rajta, hogy
szinte szerelmes a gondolatba, miszerint az ez idáig világtól elzárt
házát végre megnyitja a látogatók előtt, és nem is akárhogy! Gina
eltűnődött, vajon mikor jön el az ideje, hogy a lakberendezési
magazinok újságíróit is beengedje, majd bársonyzekéjében vígan
pózoljon nekik az egyik gyönyörű márványkandalló előtt.
Ezután, anélkül, hogy különösebben átgondolta volna, elindult
Sallyék háza elé.
Hogy egy kis időt nyerjen még, beugrott az egyik útba eső
szupermarketbe, vett egy doboz kekszet, olyan joghurtot, amelyet a
lányok kanál nélkül is ügyesen meg tudnak majd inni, bort és egy
hatalmas doboz csokoládét. Ha Sally esetleg nem fogadná őt, akkor
visszamegy Nicholashoz, és a sok finomságba fojtják majd bánatukat.
Bár abban biztos volt, hogy ez esetben Nicholas berzenkedő
pillantásokat vetne a borra, és felhozatna a pincéből valami ezerszer
finomabbat.
Mialatt ezt átgondolta, mindvégig tudta, hogy igazából nem is ezen
kéne agyalnia, hanem kettejük helyzetén Sallyvel.
Még mindig fogalma sem volt, mit és hogyan mond majd, de már

303
ott is termett húgáék ajtaja előtt, és bekopogott. Úgy volt vele, hogy
majd úgyis azt fogja mondani, ami az adott pillanatban a
legmegfelelőbbnek látszik. A helyzetet nem könnyítette meg, hogy
Alaric nyitott ajtót.
– Ó – mondta, és szemmel láthatóan ő sem tudta, hogyan folytassa.
– Szia. Sally itthon van? – Gina úgy érezte magát, mint iskolás
korában, és a szomszéd kisgyerek ajtaján kopogtatna, hogy jöjjön ki
játszani, de még nem tudja, hogy az anyukája mit fog hozzá szólni.
Alaric nem felelt azonnal, és valószínűleg nem tudatosult benne,
hogy minél tovább hallgat, Gina annál rosszabbul érzi magát.
– Ööö, hát jó... Idehívom.
Visszament a házba, de Ginát nem hívta be, ő pedig nem tudta
eldönteni, hogy ez azt jelenti, nem látják őt szívesen, vagy Alaric
egyszerűen feltételezte, hogy követni fogja őt a házba. Ott maradt a
küszöbön, és csak szorította magához az ajándékokat. Érezte, hogy
mindjárt elsírja magát. Arra számított, hogy Alaric nemsokára
visszajön, és kijelenti, hogy Sally látni sem akarja őt.
Nagyon hosszú idő telt el – legalábbis annak tűnt –, míg végül
Sally jelent meg az ajtóban. Olyan volt, mintha megöregedett volna,
mióta Gina utoljára látta, és csak nézték egymást hosszú
másodpercekig, némán.
– Mit álldogálsz itt a küszöbön? – kérdezte Sally.
– Nem tudtam eldönteni, hogy bejöhetek-e – felelte rekedt hangon
Gina, és megköszörülte a torkát.
– Jaj, ne bolondozz már! Gyere be – invitálta Sally, de inkább
ingerülten, mint lelkesen.
Ahogy követte húgát a házba, úgy érezte magát, mint egy kisgyerek,
aki rossz fát tett a tűzre, és mivel ő volt az idősebb, kissé furcsán
hatott. Azt remélte, és arra számított, hogy Sally tárt karokkal siet
majd elé, egyszerre sírnak és ölelkeznek, és egy szempillantás alatt
minden rendbe jön majd közöttük, de nagyon úgy tűnt, ez csak álom
marad. Követte Sallyt a konyhába, ami megdöbbentően tiszta volt.

304
 – Hol vannak a lányok? – kérdezte Gina.
– Oviban – felelte Sally.
– Ó! Hoztam nekik olyan joghurtot, amit szeretnek, meg neked
virágot, és kekszet meg bort is. Mondjuk ez utóbbihoz még egy kicsit
korán van.
Sally a szemébe nézett, először, mióta találkoztak.
– Kár.
Gina bólintott.
– De a kekszet felbonthatjuk, esetleg ihatnánk hozzá teát.
Sally feltett egy kanna vizet forrni.
– Szóval, mi jót csinálsz manapság? – kérdezte Gina, miközben
elhelyezkedett a konyhaasztal mellett.
– Leginkább takarítok.
– Hogyhogy? – kérdezte álmélkodva Gina. Noha Sally sosem volt
rendetlen, a takarítás nem tartozott kedvenc tevékenységei közé. Míg
az otthonuk nem úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna benne,
mindig talált valami sokkal érdekesebb elfoglaltságot, mint a
takarítás, pláne ha épp a lányok sem voltak otthon.
Sally vállat vont és sóhajtott egy nagyot, aztán Ginára nézett.
– Az az igazság, hogy olyan nyomorultul éreztem magam, hogy
képtelen voltam bármi ennél kreatívabb dologba fogni. Maradt a
takarítás.
– Miért érezted magad nyomorultul? – kérdezte halkan Gina.
– Azért, mert veled olyan csúnyán összerúgtuk a port, te agyament!
A következő pillanatban már ölelték egymást, nevettek és sírtak
egyszerre, és képtelenek voltak elengedni a másikat.
– Annyira boldogtalan voltam! – mondták szinte egyszerre.
– Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy megoldjam ezt a
helyzetet – mondta Gina.
– Tényleg? – kérdezte Sally. – Észre sem vettem – mondta, de egy

305
szemernyi harag sem csendült ki a hangjából.
– Hát persze, te liba! Próbáltam találni Carmellának egy másik
ingatlant, ahová berendezheti az üzletét, és akkor neked is lesz
állásod, és a Francia Ház is megmaradhat annak, ami.
– Komolyan? Hát ez nagyszerű! – Sally olyan lelkes lett, hogy csak
úgy repkedtek a morzsák a kezében tartott kekszről.
– Igen, de ne örülj olyan nagyon, mert nem sikerült.
– Jaj.
Gina felsóhajtott.
– A másik boltnak vannak azért hiányosságai. Kicsit messzebb van
innen, ami számodra nem túl szerencsés, Carmellának viszont annál
inkább. Sokkal közelebb van a forgataghoz, mármint főleg az M4-es
úthoz – tette hozzá.
– Milyen kár! Én is értem már, miért olyan fontos neked, hogy a
Francia Ház megmaradjon régiségüzletháznak, pláne most, amikor
ilyen szépen alakulnak a dolgok közted és Matthew között.
Gina felsóhajtott, és ez nem kerülte el Sally figyelmét.
– Azt ne mondd, hogy szakítottatok, míg nem figyeltem oda –
mondta Sally felháborodva.
– Én nem is tudom, Sal. Alig látjuk egymást. Mindketten annyira
elfoglaltak vagyunk. Tudod, hogy van ez. – Nem szívesen vallotta
volna be, hogy mennek – vagyis jobban mondva nem mennek – a
dolgok közte és Matthew között.
Sally a nővérére nézett.
– Hm. Azt hittem, miután egymásnak estetek, utána képtelenség lesz
benneteket elválasztani.
Gina tett egy tisztán érthető mozdulatot.
– Hát úgy tűnik, ez nem mindig így működik. Legalábbis Matthew
esetében biztosan nem. – Ezután, mivel tudta, hogy Sally ég a vágytól,
hogy megtudjon minden részletet, és mert eszébe jutott a jó tanács,
amit Nicholastól kapott, belevágott.

306
 – Az a helyzet, Sally, hogy a segítségedre lenne szükségem. De
nem Matthew-val kapcsolatban – tette hozzá gyorsan, mire Sally
kérdőn elmosolyodott –, hanem az esttel, amit Nicholasnál rendezek.
Amivel a Francia Házra gyűjtünk. A Gilbert–Sullivan-est.
Emlékezned kell rá, hisz nagyon jót derültél, amikor meghallottad az
ötletet.
– De nem gúnyosan derültem, hanem...
Jó néhány csésze tea és rengeteg keksz fogyott el, mire Gina
mindent elmesélt, és Sally boldogan megígérte, hogy segít.
– Istenem, annyira boldog vagyok, hogy újra beszéltek egymással!
– mondta Alaric, mikor nem sokkal később csatlakozott hozzájuk. –
Én mondom, megjártuk a poklot.
– Tényleg borzalmas volt – értett egyet Gina. – Annyira büszke
vagyok Sallyre, és mindenre, amit csinál, és iszonyatos volt az érzés,
hogy én állok akadályként a nagy lehetőség előtt. Pedig zseniálisan
jött az ajánlat, mindent össze tudott volna szervezni, a háztartást, a
gyerekeket és a munkát is egyszerre.
Sally nem mondott semmit, csak csendben Gina kezére tette az
övét.
– Nem is tudtam, hogy te is így érzel ezzel kapcsolatban – mondta
neki pár pillanat csend után.
– Hát hogyne éreznék! – mondta Gina, felpattant, és jó szorosan
megölelte a húgát.
– Megyek, összedobok valami ennivalót – állt fel Alaric. –
Gondolom, jólesne most néhány finom falat.
– És én is annyira büszke vagyok rád! – mondta Sally. – Tényleg
hihetetlenül jól belejöttél a régiségekbe, most meg itt ez a
rendezvény... Olyan csodálatosan hangzik!
– Remélem, hogy az is lesz. Ebéd után – Gina hálásan
rámosolygott sógorára, aki válaszra sem várva elkezdett tüsténkedni
a konyhában – elviszlek Nicholashoz. Odáig lesz érted, nekünk pedig
égető szükségünk van a segítségedre, hogy mit hogyan rendezzünk be.

307
 – Istenem, olyan izgatott vagyok! – mondta Sally. – Kinyitunk egy
üveg bort?
– Inkább ne. Rengeteg dolog vár még ránk.
– Édes istenem, Gines! Mintha Chatsworth-öt áthelyezték volna
Cotswoldsba!
Gina felkuncogott. Sallyvel a Fairfield Manor előtt álltak, és nézte,
ahogy húga tátott szájjal csodálja az épületet.
– Tudom, mire gondolsz, de ez az épület messze nem olyan nagy.
– És mindeddig senki nem tudta, hogy itt van?
– Dehogynem, tudtak róla, csak Nicholas nem engedett be senkit
körülnézni. Mostanáig.
Sally csak ámult és bámult.
– Meg kell mondjam, eddig is tudtam, hogy nagyon értesz a
szakmádhoz, de hogy ebben megláttad a lehetőséget, és utána is
mertél menni, hát le a kalappal. Ez lesz életed eddigi legnagyszerűbb
és legsikeresebb rendezvénye!
– Tudom. Az épület egyszerűen káprázatos, de úgy összehozni ezt a
rendezvényt, hogy pénzt is keressünk vele, na, az kihívás.
– Miért? A helyszínt ingyen a rendelkezésedre bocsátják, a
zenészeknek sem kell fizetned, egyedül a kaja és az ital lesz majd
költséges. – Sally végre újra a régi, optimista önmaga volt.
Gina bekanyarodott a ház elé, és leállította a motort.
– Hát igen. Plusz a reklámköltség, a biztosítás, valamint a
mosdókba a papír és a kéztörlők: és ez a sok kis költség hatalmas
heggyé duzzad, bármennyire is próbálod csökkenteni. Őszintén
megmondom, nem vagyok benne biztos, hogy sikerülni fog.
Sally a könyökével jó erősen oldalba bökte nővérét.
– Persze hogy sikerülni fog! Most pedig menjünk, és mutass meg
mindent ebben a palotában.
Most, hogy Sally is mellette állt, Gina életereje és lelkesedése
sosem látott magasságokban szárnyalt, ráadásul élmény volt nézni,

308
ahogy Nicholas büszkén mutatja körbe a házat húgának, aki
hihetetlenül lelkes közönségnek bizonyult. Gina követte őket, és csak
hallgatta, hogyan szövik a terveiket – azon a balkonon csodálatos
Rómeó és Júlia-jelenetet lehetne rendezni –, nézte, ahogy a szebbnél
szebb műtárgyak között válogatnak, hogy melyiket tudnák
felhasználni, vagy még dekoratívabb helyre tenni, és ettől nőttön-nőtt
benne is a bizakodás.
Miután Nicholas és Sally az összes, fantasztikusan nagyszabású
tervüket megbeszélték, majd összeírták a javaslatokat, amelyek húga
fejében születtek meg a ház feltérképezése során, épp kitette őt a
házuk előtt, mikor megszólalt a telefonja. A szíve hirtelen olyan
hevesen kezdett dobogni, hogy majd kiugrott a helyéről. Matthew
hívta. Várt még néhány csörgést, hogy kicsit megnyugodjon, majd
fogadta a hívást.
– Szia – szólt bele, és próbált nyugalmat erőltetni a hangjára, hogy
ne hallatszódjon: szinte magánkívül van az örömtől és az izgalomtól,
amiért Matthew végre felhívta. Továbbra is elmondhatatlanul
vágyakozott iránta. Olyan volt az érzés, mint egy makacs fejfájás:
sosem múlik el, és mindig emlékezteti őt arra, hogy mennyire rossz az
állapot, ami kettejük között van. Illetve nincs. Mióta nem találkoztak,
kapott ugyan egy-két SMS-t Matthew-tól, de mindig csak a munkával
kapcsolatban – Bill venne a tárlójukba ötven rongyért egy doboz
műtárgyat az aukción, és megengedje-e neki, meg ilyenek –, és csak
nagyon ritkán írt vagy mondott olyat, amiből arra lehetett
következtetni, hogy nem is utálja Ginát. Ha most randira hívná, ő
gondolkozás nélkül rávágna egy igent.
– Hogy vagy? – kérdezte Matthew.
Gina érezte a hangján, hogy olyan dolgot készül elmondani neki,
aminek nagyon nem fog örülni.
– Jól. Elfoglaltan. És te? – Magában elrebegett egy fohászt:
Kérlek, Istenem, ne azt mondja, hogy le kell fújnunk mindent. Nem
bírnám elviselni.
– Gina, Edinburgh-ba kell mennem egy kis időre.
– Miért? – Gina hirtelen hatalmas ürességet érzett a lelkében.

309
 – Apám egyik régi barátjának a férje meghalt. Műkereskedő volt,
és a felesége arra kért, nézzem át a hagyatékát. Válogassak át
mindent.
– Értem. – Próbált semlegesnek mutatkozni, mintha egyáltalán nem
érdekelné, hogy Matthew ilyen sokáig távol lesz, és magára hagyja a
legnagyobb munka kellős közepén – amit ugye kifejezetten az ő
megsegítésére szerveznek –, és nemhogy elméletben nem támogatja
őt, de gyakorlatilag sem veszi semmi hasznát.
– Rettenetesen sajnálom – mondta Matthew, mintha csak olvasott
volna Gina gondolataiban. – De van azért ennek egy jó oldala is.
Bármit elhozhatok tőle az aukcióra, méghozzá igen jutányos áron. Az
apám emléke miatt megyek oda, de végső soron remek üzletkötési
lehetőség is lesz.
– Nagyszerű.
– És idejében visszaérek még a rendezvény előtt, ígérem!
– Ó!
– Ha lenne bárki, akit küldhetnék magam helyett, és persze ha nem
személyesen engem keresett volna meg az özvegy, a legőszintébben
mondom, melletted maradnék. De a férje elképesztő fejetlenséget
hagyott maga után. Ha én nem megyek segíteni, meglehet, hogy
mindent elveszít. Elsősorban az otthonát.
– Persze, rendben van, megértem. Menned kell. Biztos borzalmas
lehet most amúgy is az özvegynek. – De azért arról se feledkezzünk
meg, hogy Matthew is elveszíthet mindent. A házát és mindenét.
Szerette a férfit a nagylelkűségéért, ahogy képes volt mások érdekét a
magáé elé helyezni, de most a legszívesebben megrázta volna.
– Tudtam, hogy meg fogod érteni – mondta Matthew. – Nagyon
köszönöm.
Miután letették a telefont, Gina próbálta meggyőzni magát, hogy
tényleg megérti a helyzetet, és hogy még véletlenül sem féltékeny erre
az arc nélküli, szomorú özvegyre, aki épp most vesztette el a férjét.
Minden, amit Franciaországban átéltek, olyan távoli emlékké vált,
mintha nem is vele történt volna mindaz, hanem valaki mással – egy

310
sokkal szebb és könnyebb szívű önmagával. De semmi értelme nem
volt a múltban maradni. Most arra kell koncentrálnia, hogy a
rendezvényre az interneten keresztül is lehessen jegyeket venni.
Úgy tűnt, csak Gina érzi annak a fontosságát, hogy minél több
jegyet kell majd eladniuk. Nicholas eksztatikus révületben járkált
szobáról szobára, lelki szeme előtt csak és kizárólag a már ragyogó
színpaddá alakított épület látványa lebegett. Az énekesek
szorgalmasan próbáltak, hogy minél jobban összeálljanak a jelenetek,
Matthew pedig Edinburgh-ban volt. De Gina ehhez már hozzá volt
szokva, és az eltökéltségtől előreszegett fejjel tette a dolgát. Ennek
köszönhetően Matthewról is sikerült egy kicsit megfeledkeznie.
Először is regisztrált egy PayPal fiókot, hogy az emberek online is
vehessenek jegyet a rendezvényre. Bárki, aki a történelmi társaságon
vagy a színjátszó csoporton keresztül kereste meg őket, kedvezményt
kapott. Gina eldöntötte, hogy azok is engedménnyel vásárolhassák
meg a jegyüket, akik bármiféle segítséget felajánlanak – nem túl sok
kedvezményt, de valamennyit mégis. Ez természetesen a
felszolgálókra, a helyi borászra és Anthea aukciósházára is
vonatkozott.
Fel is hívta Antheát, hogy elújságolja neki. A közös munka során
nagyon jó barátok lettek.
– Őszintén remélem, hogy az embereket nem riasztják el a
jegyárak. De ez az egyetlen lehetőségünk, ebből kell kihoznunk
mindent, amit csak lehet. Csak így tudjuk megkeresni a pénzt.
– Ami nem könnyű feladat – értett egyet Anthea.
– Habár úgy látom, Nicholas komolyan tervezgeti, hogy ezután
egész évben ad majd hasonló esteket. Nyilván megváltozik a
véleménye a rendezvény után, de most hihetetlenül lelkes, és szinte
mindennap felhív egy ötlettel. Legutóbb azt kérdezte, el tudnám-e
intézni, hogy egy Bach-kórus eljöjjön, és kis csoportokban
énekeljenek a ház különböző pontjain. Mondtam, hogy fogalmam
sincs, mert nem ismerek egy ilyen kórust sem, de nyugodtan keresse
meg őket az ötlettel.
– Jesszusom. Szegénykém, van dolgod bőven. És kikkel vetted fel

311
eddig a kapcsolatot?
– Az összes létező történelmi csoporttal, tekintet nélkül arra, hogy
melyik korszakban érdekeltek. Andrew-tól kaptam egy listát azokról,
akiket a zene miatt érdekelhet az est – persze neki meggyőződése,
hogy szekérderéknyi jegyet fognak elkapkodni a társulatuk hírneve
miatt.
– Hm. Nagy kár, hogy a Gilbert–Sullivan-páros egy kissé...
megosztó. Vannak, akik kifejezetten utálják őket – mondta Anthea.
– Igen, tudom, és rengetegen mondták már azt is, hogy az opera
sokkal jobban illene az esthez, de ahogy Sallynek is magyaráztam,
akkor ki kéne fizetnem az énekeseket, és erre nincs elég keret. Így
viszont ingyen megkapom őket. És ha lesz is olyan, aki nem szereti a
zenéjüket, remélhetőleg az épületnek nem fognak tudni ellenállni, és
eljönnek, csak hogy megnézhessék.
– Igaz. Hát én megteszek mindent, amivel csak segíteni tudok.
Figyelj csak, most jutott eszembe, hogy anyám egyik legjobb barátja a
Nemzeti Műemlékvédelmi Intézet egyik fejese. Lehet, hogy ő is tudna
hozni még embereket. – Gina hallotta, hogy Anthea tolla sercegni
kezd egy papíron. – Most megyek, hajrá, Gina, és tarts ki!
Gina felszerelt a konyhájában egy táblázatot, és kiszámolta, hogy
nagyjából mikortól fognak pénzt is keresni. Számozott jegyeket
nyomtatott, és gondosan feljegyezte, hogy ki melyik darabot vette át
tőle. Aztán regisztrált az eseménynek egy Twitter- és egy Facebook-
oldalt, így amikor nem volt más teendője, egyszerűen küldözgetni
kezdte a linkjeit azoknak, akiket esetleg érdekelhet a rendezvény.
– Lehet, hogy jobb is, hogy Matthew elment a skót özvegyhez –
mondta egyik este Sallynek a telefonba. – Annyira elfoglalt vagyok,
hogy nem is lenne időnk normálisan találkozni. – Még mindig nem
vallotta be Sallynek, hogy szinte minden szerelmi szál megszakadt
kettejük között. – És az utóbbi időben a régiségekre sem volt semmi
időm. Mikor legutóbb a városban jártam, hogy megnézzem, hogy
fogynak a jegyek, láttam, mennyire megcsappant a készletünk.
Rengeteg mindent eladtunk, ami nyilván nagyon jó, de nem ártana
elmenni egy bevásárlókörútra. Billtől kapunk majd egy dobozzal a

312
napokban, de még így sem lesz elég tárgyunk.
– Lesz egy bolhapiac most szombaton, menjünk el rá. Itt van a
közelben, a napokban került a kezembe a prospektusa, amikor a
boltban jártam – mondta Sally. – Elvihetnénk a lányokat is, remekül
éreznénk magunkat, és még az is lehet, hogy találunk pár cuccot a
tárlóba.
Gina már nyitotta volna a száját, hogy ellenkezzen: egy
bolhapiacon biztosan nem lesz semmi olyan, amit jó szívvel
bevihetnének a központba, és annál több dolguk van, mint hogy ilyen
képtelenségekre pazarolják el az értékes szombat délelőttjüket,
amikor rádöbbent, hogy az utóbbi időben teljesen besavanyodott.
– Hát ez remek ötlet. De nem érek rá sokáig, szeretnék még aznap
dolgozni is egy kicsit. Szombaton kezdődik az előre lefoglalt jegyek
tranzakciója, és jó lenne a gép előtt lenni, hogy ne legyen semmi
galiba.
– Minden rendben lesz. Különben is a bolhapiacokra csakis korán
érdemes menni, tudod. Nyolcra ott leszek érted. Esetleg fél kilencre.
És nagy táskát hozz magaddal!
Miközben a piacon sétálgattak hot dogot majszolva, vállukon
hatalmas táskával, a békésen szuszogó ikreket babakocsiban tolva
maguk előtt, Gina érezte, mennyire jót tett neki, hogy végre kicsit
kimozdult otthonról. Az elmúlt hetekben szinte mást sem csinált, mint
jegyeket értékesített vagy embereket kutatott fel, hogy segítsenek a
jegyeladásban, aztán a felszolgálókkal egyeztetett, majd az egyik
helyi gazdálkodót győzködte, hogy adjon friss almalét az estre
negyedannyiért, mint amibe egyébként kerül, és még ezernyi más
dolgot intézett egyes-egyedül. Most, hogy kint volt a friss levegőn, és
kicsit elfeledkezhetett a nagy nyomásról, úgy érezte, mintha
újjászületett volna. Ráadásul a sok, értéktelen műanyag játék közt,
amelyek nagy népszerűségnek örvendtek az ikrek körében, Sallyvel
találtak néhány rendkívül szép porcelánt potom pénzért, amelyet
biztosan el fognak tudni adni a központban.
– Míg Matthew, a régiségek koronázatlan királya nincs a
nyomunkban, nem kell félnünk szőrszálhasogató haragjától, hogy

313
olyasmit választunk, ami túl ifjú tárgy ahhoz, hogy megüsse a Francia
Ház mércéjét.
Gina nevetett ugyan, de magában el kellett ismernie, hogy ő maga
is elég szőrszálhasogatóvá vált a kérdésben, és eldöntötte, hogy amint
hazaért, kicsit utánaolvas a témának, pláne, miután az egyik standon
leharcolt, de még így is jó állapotban meglátta a Miller-féle könyvet.
Azonnal lecsapott rá, és gondolatban felvéste magának, hogy
visszaadhatja Matthew-nak az ő példányát. Amint a férfi végre
hazaér.
Miután Sally hazafuvarozta, és továbbindult egy közös ebédre
Alaric szüleivel, Gina fogta a doboznyi új holmit, és a konyhába
vitte, hogy alaposan megtisztítsa a porcelánokat. Aztán gyorsan leült
a laptopja elé, hogy megnézze, történt-e bármi változás, mialatt távol
volt.
Két perc múlva már örömmámorban úszott. Húsz jegy kelt el, és
általában kettesével vették meg őket. Nem túl rengeteg, de kezdetnek
elég biztató. Érezte, hogy kissé gyerekes, amit tesz, de a konyhában
felállított táblázat első húsz sorát mind különböző színű tollal töltötte
ki, majd egyenként megcímezte a borítékokat. Ez a húsz jegy csakis jó
ómen lehet. Az összes jegy el fog fogyni. Az est pedig szenzációs
siker lesz!

314
 Harmincadik fejezet

Aznap Gina borzasztóan korán felébredt. Még nem is hajnalodott,

de érezte, hogy képtelen lenne visszaaludni. Túl sok minden zakatolt
a fejében. Elérkezett a rendezvény napja. Most vagy soha, gondolta,
és képtelen volt eldönteni, vajon minden rendben lesz-e.
Nagy adag zabkását készített reggelire. Míg el nem indul a
Fairfield Manorba, nincs is semmi dolga. Miután megreggelizett, egy
kicsit megnyugodott, és felment az emeletre, hogy összepakolja a
csomagját. Valószínűleg nem lesz ideje hazajönni kezdés előtt, és
szeretett volna mindent magával vinni. Gyorsan lezuhanyozott, a haját
is megmosta, majd öltözködni kezdett, bepakolt az autóba és elindult.
Bernard nyolc körül már biztosan ébren lesz, és beengedi őt.
A felszolgálók hihetetlenül hamar kiérkeztek a helyszínre. Jó pár
furgon állt az épület előtt, mire Gina is megérkezett. Mindannyian a
konyha közelében tartózkodtak, aminek az ajtajára Bernard jó előre
kirakta a a személyzet részére fenntartva táblát – ami azt jelentette,
hogy ez az ő felségterülete, és az is marad.
– Azt mondták, hogy nekik így is jó, nem lesz fejetlenség –
magyarázta Bernard Ginának. – De ebben hogy lehetnek ilyen
biztosak, fel nem foghatom.
– Jaj, Bernard, ne haragudjon! Biztos vagyok benne, hogy rettentő
nagy kellemetlenséget okozok önnek – sajnálkozott Gina, és
gondolatban felírta, hogy köszöntőjében feltétlenül meg kell említenie
Bernardot is. – Csak elképzelni tudom, milyen hatalmas munkával jár
mindez. Eszembe sem jutott, amikor először javasoltam az estet
Nicholasnak.
Bernard kedvesen oldalra billentette a fejét, úgy válaszolt.
– Valóban nem ehhez vagyunk hozzászokva, de Nicholas annyira
jókedvű azóta, hogy egyáltalán nem haragszom. Bár azt azért jeleztem
neki, hogy ha eltökélt szándéka rendszeresen megnyitni a kapuit az
emberek előtt, akkor több segítségre lesz szüksége.
– És ez önnek nagyon kellemetlen lenne? Hiszen már annyira
megszokhatta, hogy csak ketten vannak ebben a hatalmas házban.

315
 – Nem, szerintem nem okozna gondot. Amíg Nicholas boldog, én is
az vagyok.
Gina hálásan átölelte őt, és csak ölelés közben jutott eszébe, lehet,
hogy Bernardnak kellemetlenséget okoz, ha ennyire nyíltan kimutatja
az érzelmeit és a háláját. Szerencsére a férfi nem húzódott el tőle.
A felszolgálókért felelős vezető szintén diák volt még, de Gina
hatalmas megkönnyebbülésére egy harmincas éveiben járó nő jött ki,
aki eddig a reklámszakmában dolgozott, és ennek köszönhetően
hihetetlenül módszeresen tette a dolgát.
– Nem lehet másképp, főleg, ha az embernek gyermeke is van –
felelte az elismerő szavakra, miután Gina megcsodálta a beosztási
táblázatot, mely kísértetiesen hasonlított a sajátjához. – Mennyire
lehetünk biztosak a résztvevők számában?
Gina vállat vont.
– Valaki édesanyjának az egyik barátja ígérte, hogy hoz magával
még egy asztalnyi embert, de eddig nem jelzett vissza. És nem
szeretném őt visszautasítani semmiképp, mert nagyon jó kapcsolat
lesz, ha a jövőben rendezünk még hasonló eseményeket. – Hallotta
magát, amint többes számban beszél, és őszintén elcsodálkozott. Ez
idáig ha Nicholas elkezdett lelkesedni az ötletért, miszerint
rendszeresen tarthatnának ehhez hasonló fogadásokat, Gina nem
mondta ki hangosan, de magában biztos volt, hogy ő szíve szerint
kimaradna belőlük. Egészen mostanáig soha nem dolgozott még ilyen
keményen egy célért, pláne úgy, hogy a siker meglehetősen kérdéses,
és az igazi indokot nem árulhatja el senkinek. Ő maga sem tudta
pontosan, mi hajtja őt ilyen erősen előre. Vajon tényleg a Francia Ház
miatt hozott ekkora áldozatot, vagy a műkereskedőkért érez
felelősséget? Vagy esetleg azért ilyen eltökélt, mert dacára minden
vitának és veszekedésnek még mindig szerelmes Matthew-ba?
Aki egyébként nem sokkal korábban SMS-ben ígérte, hogy
hamarosan megérkezik, és rengeteg mindent hoz magával az aukcióra,
ráadásul kidolgozott listája van a tételekről, így az sem vesz majd el
időt. Gina a biztonság kedvéért felhívta Jennyt, hogy ezt ellenőrizze,
aki biztosította, hogy valóban ez a helyzet, sőt ő készített a listából

316
másolatokat, amit nemsokára elvisz nekik. Anthea kicsit korábban
már kifejtette, nagy kár, hogy az emberek nem tudták előre
áttanulmányozni az elárverezni kívánó tárgyak listáját, de egyben azt
is megígérte, hogy mindent meg fog tenni a siker érdekében: nincs az
a penny, amit ne bűvölne majd ki a leendő büszke tulajdonosok
zsebéből.
– Komolyan mondom, néhány pohár pezsgő után az embernek
megjön a kedve az alkudozáshoz – magyarázta. – Az első téteket azért
teszik meg, hogy elkezdjék feltornázni az árat a többieknek, aztán úgy
belemelegednek, hogy a végén horroráron csak azért is megvesznek
valamit, amire az égvilágon semmi szükségük sincs. De hát mi másért
rendeznénk most ezt az aukciót, ha nem ezért? Ráadásul nem is
csapjuk be őket, mert valóban értékes tárgyakra licitálhatnak majd.
– Gondolod?
– Ó, igen. Matthew remek szemmel szúrja ki az értékes
régiségeket.
Bár még mindig kicsit neheztelt Matthew-ra, amiért ilyen sokáig
távol marad pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, a
hívatlan és állhatatos pillangók repkedni kezdtek a gyomrában,
mihelyst valami jót hallott a férfiról.
– Persze csak ha nem késik el. Jenny az imént mondta, hogy már
úton van Edinburgh-ból.
– Nem fog elkésni, nekem elhiheted.
Lassan mindenki megérkezett, akinek csak dolga volt a helyszínen,
így Gina elindult, hogy megkeresse Sallyt, és megnézze, hogyan
sikerült elrendeznie a virágcsokrokat. Neki eszébe sem jutott volna,
hogy erre is szükség lehet, egészen addig, amíg meg nem látta a
végeredményt. Korábban beszélték Nicholassal, hogy veszélyes
begyújtani a kandallókban a tüzet, mert a végén valaki ruhája lángra
kapna egy óvatlan pillanatban, és eldöntötték, hogy valahogy
megoldják ezt a kérdést. Bernard elszaladt az egyik üzletbe, és
gyönyörű kovácsoltvas hőellenzőket hozott, de a nagyszalon hatalmas
márványkandallója előtt – ahol várhatóan az összes ember megfordul
az este folyamán – sehogy sem mutatott.

317
 – Biztosan ismer valakit, aki nagyszerűen ért a virágokhoz –
fordult Gina Nicholashoz. – A templomból, mondjuk? Vagy bárki
mást?
– Sajnos nem – felelte Nicholas. – Önnek nincs valamilyen
kapcsolata, kedvesem?
Miután az összes lehetséges ismerősét felhívta, és senki nem
vállalta, kétségbeesésében Sallyhez fordult, hátha ő tud javasolni
valakit.
– De hát Gina – mondta a húga méltatlankodó hangon –, én
összerendezem neked a virágokat, nem okoz gondot. Csak rendkívül
költséges mulatság elegendő mennyiséget beszerezni.
Gina vett egy mély levegőt.
– Nem, a virágokat ingyen kapjuk, csak neked kéne őket
kiválogatnod Nicholas kertjéből, és véletlenül éppen tudom, hogy
hagyta teljesen elburjánzani a növényeit.
– Ne aggódj – felelte Sally. – Ha rám bízzátok, találok majd elég
növényt.
– Istenem, Sals, annyira csodálatos lenne, ha el tudnád vállalni!
Nem is tudom, miért nem téged kérdeztelek meg először. Hiszen
olyan sokszor láttam már, milyen fantasztikusan értesz ezekhez a
dolgokhoz!
– Semmi gond. Nem sértődtem meg. Annyira sok mindent kell
fejben tartanod, hogy a nyilvánvaló már eszedbe sem jut.
– Olyan iszonyatos volt, amíg nem beszéltünk egymással. Mintha
letépték volna az egyik karom. Még az étvágyam is teljesen elment.
– Tényleg szörnyű még visszaemlékezni is rá – értett egyet Sally. –
De újra itt vagyunk egymásnak!
Gina végül az éléskamrában bukkant húgára, aki hatalmas, lombos
ágak között tüsténkedett serényen.
– Találtál mást is a vázákba, nem csak zöld lombokat?
Sally felé fordult, kezében egy jókora metszőollóval.

318
 – Egészen elképesztő ez a kert! Tele van szebbnél szebb
növényekkel, pedig még szinte tél van, mégis olyan buján nő minden,
hogy bőven jut belőlük mindenhova. Nézd csak meg, mit alkottam A
mikádó termébe – mutatott Sally az egyik hatalmas vázára, amelyben
a lecsupaszított ágakon hatalmas cseresznyevirágok pompáztak. – Ha
már úgyis japán a darab, nyugodtan lehetünk autentikusak.
– Egyetértek. Csodálatos – mondta Gina. – De mi ez a növény?
– Viburnum bodnantense – felelte Sally, kissé okoskodó arccal. –
Kikeleti bangita. Lombhullató és fagytűrő cserje. És Bernard
megtalálta hozzájuk a legragyogóbb vázákat.
– Remélem, nem a legértékesebbeket – tette hozzá Gina.
– Nem, dehogyis. Az a legszebb bennük, hogy mind csorba egy
kissé. Bernard szerint egy fityinget sem érnek.
Gina halkan felkuncogott, látva, hogy húgának mekkora örömet
okoz csorba vázákkal dolgozni. Gyorsan elsietett ellenőrizni a
mosdókat. Mikor visszaért, megkérte Sallyt, hogy a női részlegbe is
állítson össze egy kisebb csokrot, majd továbbindult megnézni, hogy
a borok mind megérkeztek-e. A biztonság kedvéért rendelt néhány
mobil WC-t is, azok érkezésére csak később számított. És
gondolatban felírta magának, hogy oda is tegyenek majd virágcsokrot.
Bérelt egy takarítóbrigádot is – nem sajnálta rá a pénzt, mert tudta,
hogy Nicholas takarítójának egyedül túl nagy falat lenne az egész
házat rendben tartani. Továbbra is úgy érezte, jól döntött. A csapat
vezetője nyugodt hangon, de határozottan irányította őket, akik
megállás nélkül takarították a házat.
Gyorsan megdicsérte a nagyszerű munkát, amit végeznek, és a
biztonság kedvéért megjegyezte, hogy az antik bútorokra nem
szükséges bútorfényt fújni – feltételezte, hogy ezt maguktól is tudják
–, majd továbbindult a konyhába, hogy megnézze, mit csinál Bernard
és Nicholas. De csak Bernardot találta ott, aki elmagyarázta, hogy a
ház urát elküldte pihenni egyet. Rá is fért már, és nem mellesleg így
nem is lesz annyira láb alatt.
– Teát? – kérdezte Ginától, és a kannára mutatott.

319
 Gina örömmel bólintott, leült az asztal mellé, és előhúzta
mindentudó jegyzetfüzetét.
– Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben halad – mondta
Bernard, és letette Gina elé a csészét. – Nem gondolja?
– De igen. Most épp azon bánkódom, miért is nem kértünk többet a
jegyekért.
– Komolyan? Már így is épp eléggé magas az áruk, véleményem
szerint.
– Tudom. Mindenki így gondolja, de a költségek a vártnál kicsit
jobban megugrottak. Mégis, bízom benne, hogy minden rendben lesz.
– De magában már nem reménykedett, hogy össze fogják tudni
gyűjteni a pénzt. Csak azért imádkozott, hogy ne legyen veszteséges
az est. Ez egyelőre lehetetlennek tűnt.
Délután ötkor, amikor Gina újra elindult, hogy körbejárjon az
épületben, Sally odasietett hozzá, és megállította.
– Jöjjön, kisasszony, itt az ideje az öltözködésnek.
– Jaj, Sally, erre semmi szükség. Háromnegyed hétig még lesz
időm felkapni a ruhát. Hét előtt senki nem fog megérkezni.
– Márpedig erre tizenöt percnél többet kell szánnod, és ezt te is
tudod. Először is megcsinálom a hajadat.
Sally gyengéden Ginába karolt, és határozottan a lépcsők felé
vezette.
– Két pillanat alatt megleszel vele. Ma reggel szépen megmostam,
meg minden.
– És mi a terved, hogy kötjük össze?
– Hoztam pár csatot, valahogy majdcsak sikerül összerendeznünk.
Van nálam egy hatalmas bársony hajgumi is, illik a ruhához.
– Adj hálát az égnek, hogy van egy húgod, aki pontosan tudja, mi
ilyenkor a teendő. Gyere velem!
A ház egyik hálószobája csak az övék volt, és Gina észrevette,
hogy a pipereasztalra pakolt dolgok mintha megsokszorozódtak

320
volna. Olyan csatokat és fésűket látott, amelyeket egész biztosan nem
ő hozott magával.
– Ülj csak le – utasította Sally, és határozott mozdulattal lenyomta
Ginát az egyik székre a hatalmas tükör elé. – Szereztem pár lámpát is,
hogy lássuk is, mit csinálunk. Még parókát is hoztam.
– Arra semmi szükség nem lesz – rázkódott össze a gondolattól
Gina. – Senkit sem fog érdekelni, hogy nézek ki. Amíg kellően
elegáns leszek, nem lehet gond, mert...
– Rajtad lesz az a gyönyörű ruha.
– A fenébe is! A ruha!
– Mi a baj? Otthon felejtetted?
– Nem! Itt van a táskában, de teljesen kiment a fejemből, és nem
engedtünk ki a hátából! Sally, nem fogok beleférni.
– Ne aggódj. Hoztam tűt-cérnát, és rengeteg szalagot, mert
gondoltam, hogy szükség lehet rá, ráadásul egy táskányi holmim van a
hajadhoz is. Most ülj nyugodtan, és engedd, hogy visszavarázsoljalak
Edward korába.
– Én úgy tudom, ez György-korabeli, de legalábbis a régensherceg
uralkodása alatti viselet.
– Márpedig a ruhát Edward korában viselték, egyébként meg senki
nem fogja tudni megmondani a különbséget. Mindkét stílus magasan
húzott, és diszkréten dekoltált – mondta Sally, miközben Gina haját
igazgatta. – Nagy kár, hogy megmostad, nem ártana, ha lenne egy kis
tartása. Mindenesetre hoztam magammal hajlakkot.
– Én nem használok olyan izéket!
– Most fogsz.
Háromnegyed óra múlva Gina a tükörbe nézett. A haja gyönyörű és
elegáns kontyba csavarodott a tarkóján, és az összhatás olyan
egységes volt, hogy nyugodtan elmehetett volna szereplőnek a
Downtown Abbey-sorozatba.
– Sosem gondoltam volna, hogy így is ki tudok nézni –
álmélkodott. – Egy zseni vagy!

321
 – Megnéztem a YouTube-on, hogyan kell ilyen kontyot csinálni –
magyarázta Sally, és elégedetten mosolygott remekművére. – És
megvettem a hozzá szükséges eszközöket. Gyerünk, próbáld fel a
ruhát! Mondjuk, szerintem sem ártott volna neki, ha időben kivetted
volna a csomagból. De oda se neki. Hoztam egy gőzölőt, azzal majd
kisimítjuk a nagyobb ráncokat.
Sally, aki a jelek szerint inkább semmit nem bízott Ginára, nagy
svunggal az ágyra csapta a csomagot, és kiemelte belőle a ruhát.
Maga elé tartotta.
– Egész jó állapotban van, tekintve, hogy milyen mostoha helyen
pihent eddig.
– Egyszer már volt fogason, mióta megkaptam – védekezett
bocsánatkérő hangon Gina.
– Jó alaposan átgőzölöm, aztán felveheted. Addig menj, és
zuhanyozz le, vagy legalább mosakodj meg egy kicsit, mialatt rendbe
hozom.
– Rémesen főnökösködő lettél az utóbbi időben – mondta Gina
útban a fürdőszoba felé.
Mikor nem sokkal később visszaért, a ruha tökéletes állapotban
függött egy vállfán.
– Nem hinném, hogy túl gyakran hordták – mondta Sally. – Lehet,
hogy csak akkor volt a viselőjén, amikor a portré készült. Gyerünk,
ugorj bele!
– Nem fogok beleférni, érzem! – aggodalmaskodott Gina, aki egyre
idegesebb lett. Odament a ruha mellé, és Sallyre támaszkodva
belelépett a szoknyába.
– Így ni – mondta Sally, és egyet hátralépett. – Tökéletes rád.
– El sem hiszem. Biztos vagy benne, hogy rendesen felhúztad a
cipzárt? – kérdezte Gina, és aggódva tapogatni kezdte a ruha hátát,
ahol érte.
– Igen. Mellesleg szerintem fogytál. Tessék, hoztam neked cipőt,
mert tartottam tőle, hogy csizmával vennéd fel a ruhát.

322
 Gina a húgára vigyorgott, és hálálkodva átvette a lábbelit. Szinte
nem is volt sarka, de csodálatosan megmunkált volt minden apró
részlete: egyszerre volt kényelmes és gyönyörű. Ráadásul tökéletesen
illett a lábára.
– Most jöhet a smink, és készen is vagyunk! – jelentette ki Sally.
Gina egyik ámulatból a másikba esett. Most, hogy már majdnem
elkészültek mindennel, hirtelen ő maga is látni kezdte a hasonlóságot
önmaga és a portré között. Remélte, hogy a végeredmény Nicholasnak
is tetszeni fog.
Sally gyorsan bevonult a fürdőszobába, és magára kapta az
estélyijét, de mivel az idő már nagyon előrehaladt, Gina egyedül
indult el a lépcsők felé. A folyosón haladt, és éppen bekanyarodott a
lépcsőházba, amikor észrevette, hogy a gondosan megkomponált és
kipróbált fényeket már felkapcsolták.
Gina úgy gondolta – és ezzel Nicholas is egyetértett –, hogy amint
az emberek belépnek az óriási hallba, úgy kell érezniük magukat,
mintha kicsit visszautaztak volna az időben. Az összes többi
szobában lesz majd elég fény a bámészkodásra és az előadásokhoz, a
vacsora alatt sem okoz majd gondot a kevés világítás, mindenki látni
fogja, mit eszik, de az első benyomásnak olyannak kell lennie, mintha
nem sokkal a ház megépülése után lennének.
A két hatalmas kandalló egyikében pattogott a tűz. A másikat nem
merték begyújtani, mert el volt dugulva a kémény, és félő volt, hogy
mindent eláraszt a füst, így abba óvatosan egy csodaszép gyertyatartót
állítottak, annak fénye halványan bevilágította a teret. Habár Gina
mindvégig részt vett a tervezésben, és élt benne egy kép, hogyan is
fog minden kinézni, most mégis úgy érezte, mintha valaki
visszavarázsolta volna őt a régmúltba. Szélesen mosolyogva jött le a
lépcsőn.
Csak akkor vette észre a két magas alakot, akik odalent
beszélgettek, amikor már befordult a lépcsőház kanyarjában, és
egyikőjük hirtelen ránézett. Matthew volt az, aki a bársonyból készült
szmokingot viselő Nicholassal beszélgetett. Gina a meglepetéstől
megállt, a két férfi pedig csak bámulta őt némán. Ettől Gina

323
mérhetetlenül zavarba jött, majd továbbindult lefelé.
Matthew felé nyújtotta a kezét, hogy lesegítse az utolsó
lépcsőfokról, de egy szót sem szólt. Nem volt rá szükség. Arca, mely
oly sokszor volt kifürkészhetetlen, most a csodálattól és – vajon Gina
csak képzeli? – a vágytól égett.
– Kedvesem – szólalt meg Nicholas. – Szenzációsan néz ki.
Elkészíttetem az ön portréját is, és a nagyanyámé mellé fogom
függeszteni.
Gina kedvesen rámosolygott, majd Matthew-ra nézett, aki még
mindig nem szólt egy szót sem, csak bámulta Ginát csendesen. Aztán
hirtelen előrehajolt, és megcsókolta őt.
– Hiányoztál.
– Komolyan mondod? – kérdezte Gina, és levegő után kapkodott.
Nicholas megköszörülte a torkát.
– Megyek, megnézem, hogy minden rendben van-e a borral. – E
szavak kíséretében gyorsan elballagott.
Matthew a karjába kapta Ginát, és újra megcsókolta, ám ezúttal
sokkal hevesebben.
Minden szenvedély és aggodalom, amit Gina az elmúlt hetekben
érzett – mióta hazajöttek Franciaországból – nyomtalanul felolvadt
ebben a csókban. Csak amikor Matthew elkezdte a gondosan
összeállított haját simogatni, akkor jött rá, hogy még egy kicsit
várniuk kell.
– Nekem is hiányoztál, Matthew – suttogta fátyolos hangon. – De
nagyjából kétszázötven ember érkezik ide hamarosan, és nekem most
az a dolgom, hogy velük törődjek.
– Szóval esélyem sincs arra, hogy erőszakkal felcipeljelek a
hálószobába, és szenvedélyesen magamévá tegyelek a baldachinos
ágyon?
Gina felkuncogott. Ez annyira nem lett volna jellemző Matthew-ra,
hogy nagy volt a kísértés, hogy rávágja: na, jó, s felkapja elöl a
szoknyáját, hogy elszaladjon előle a háló felé. De nem tehette meg.

324
 – Később... esetleg.
Látta, ahogy Matthew nagyot nyel.
– Később... mindenképp.
Ebben a pillanatban bukkant fel mellettük Sally.
– Ti ketten! Tessék azonnal szobára menni!
– A szobával nem is lenne gond – mosolygott rá Gina. – Csak
sajnos nincs időnk kiélvezni az előnyeit. Matthew, elhoztál mindent
az aukcióra?
– Igen. Anthea épp felméri, mi mindenünk van.
Nicholas is visszaérkezett a hallba, mögötte Bernard jött egy nagy
tálca innivalóval.
– Azt gondolom, mindannyiunkra ráfér most egy ital, mielőtt
megindul a roham.
Bár munka közben soha nem ivott, Gina most mégis elfogadott egy
pohárral.
– Igyunk Nicholasra, az ő csodálatos házára, és a rendkívül sikeres
estre, ami előttünk áll!
– És igyunk Ginára, a Francia Házra, és úgyszintén a rendkívül
sikeres estre! – egészítette ki Nicholas, és Gina felé emelte poharát.

325
 Harmincegyedik fejezet

– Végigvezetnél gyorsan a házon? Nem igazán tudom, mire is

számítsak – kérdezte Matthew, miután megitták az első pohár pezsgőt.
– Mindenről lemaradtam.
– Hát persze. Gyere, menjünk. Milyen volt Edinburgh?
– Egész jó, köszönöm. Nem a legjobbkor jött, mint tudjuk, de
szépen átválogattam a hölgynek mindent, és sikerült is jó néhány
értékes tárgyra szert tenni. Nem egy közülük azonnal ment is az
aukciós tárgyak közé, de, gondolom, ezt tudod.
– Nem úszod meg, hogy elmondd, mennyibe kerültek. Remélem,
hogy mindegyiken keresni fogunk, de ehhez pontosan tudnom kell az
eredeti árukat.
– Ez az én felajánlásom. Ugye nem baj, ha nem is mondok többet?
Ginának minden erejére szüksége volt, hogy össze tudja szedni
magát, és ne az érzéseire koncentráljon. Azóta próbálta őket elnyomni
magában, mióta Matthew legutóbb elutazott. Rengeteg tennivaló
akadt, volt miért aggódni, így nem törődött velük, de most itt állt
mellette Matthew, pont mielőtt az est elkezdődött volna: a lehető
legrosszabb időpontban öntötték el újra a mélyre temetett érzések.
Úgy érezte, minden, amit Matthew mond neki, többlettartalommal bír,
de ha esetleg mégsem... akkor is remegett a térde, elég volt csak a
férfira néznie.
– Ez így rendben is lesz – felelte neki csillogó szemmel. – Amíg a
többiek az első pohárkával koccintanak, körbevezetlek mindenhol.
De vigyázz, rá ne lépj az uszályomra!
Először a Kínai Szobába mentek, ez adott otthont A mikádó-
jeleneteknek. A parkett csak úgy ragyogott, és csodálatosan tükrözte a
füzérek ezernyi fényét, amelyekkel Sally az ágakat díszítette. Az apró
papírlámpások némelyike világított is – Sally kedvenc boltjában
szerezték be őket –, de volt olyan is, amelyik nem – ezeket Sally
készítette –, így egyszerre vált a szoba tökéletes színpadi helyszínné
és gyönyörű történelmi szalonná.

326
 – Mielőtt bármit is mondanál, tudjuk, hogy A mikádó japán darab,
és mi kínai szobának rendeztük be a helyszínt, de most nincs idő a
szőrszálhasogatásra – figyelmeztette barátságosan Matthew-t.
Odaléptek a három zenészhez, akik épp nagyban hangoltak. – Minden
rendben, srácok? Hogyan fogtok átérni a következő helyszínre majd?
– Lesz egy kis időnk az üvegházas fellépés előtt, nem gond –
mondta egyikőjük, aki szinte kisfiú volt még.
– Hová valósiak vagytok? – kérdezte Matthew.
– Zenésznek tanulunk. Andrew kért fel minket, hogy jöjjünk el ma
este. Jó mókának tűnt, úgyhogy vállaltuk ingyen. És persze a sok
finom falatért.
– Természetesen – mosolygott rájuk Gina, aki minderről semmit
nem tudott. – És egy pohár bor is jár nektek. De csak egy! Majd ha a
vendégek már megitták a harmadikat, és egyre jobb kedvük lesz,
akkor mehet a következő nektek is.
Míg sétáltak az üvegház felé, Gina megszólalt:
– Pompás, hogy vannak zenészeink is, főleg, hogy ingyen vállalták
a fellépést, de nem számoltam az extra adag ételekkel. Ez, attól
tartok, pluszköltséget jelent majd.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Hány jegyet
sikerült eladni?
– Nem tudom pontosan. Vannak olyan csoportok, akik egy egész
asztalt lefoglaltak, de nem hiszem, hogy tizenketten el is jönnek. Ez a
szervezés egyetlen gyenge pontja. Sokkal könnyebb lett volna
kitalálni, ha több idő lett volna rá.
Matthew kinyitotta előtte az üvegház ajtaját.
– A mindenit! – csak ennyit tudott kinyögni, amikor beléptek.
Ginának nem is kellett több. Úgy rendezték be, mintha hajó lenne –
először A fruska részleteinek, majd A királynő kalózainak ad helyet a
terem.
– Csak azt nem értem, hogy fog ide beférni az a sok ember? Még
így is, hogy nem pakoltuk tele székekkel, ötvennél többen nem fognak

327
tudni bezsúfolódni.
– Mert körkörös a rendszerünk. Amint megérkeznek az emberek, a
kezükbe nyomjuk a programot, ami pontos utasításokat tartalmaz,
hogy hol mit tudnak majd megnézni. Minden egyes darabot kétszer
adunk elő. Működnie kell. – Ő ugyan nem volt erről teljesen
meggyőződve, de Andrew nagyon bizakodó volt. – Aztán lesz egy kis
szünet, hogy meg tudjanak vacsorázni, ezt követi az aukció. –
Matthew-ra kacsintott. – Gyere velem, megmutatom, miért vagyunk
irtózatosan hálásak azért, hogy nem esik az eső.
Kivezette az üvegházból, át a hátsó kerten, majd egy kis ösvényen
mentek egyenesen a templomig.
– Az embereknek sietniük kell majd, mert eléggé hűvös van –
mondta. – Biztosan nem fognak andalogni. – Bár neki sem volt
melege, mégsem szaporázta meg a lépteit. Volt valami ebben a
csodálatos, régi ruhában, amiben csakis méltóságteljesen lehetett
viselkedni.
Mikor megérkeztek, csak ennyit mondott:
– Ez az egyik legnagyobb épület a kertben, ahol szólóénekesek
fogják előadni A hold és én című szerzeményt. Ami, szerény
véleményem szerint, csodás dal. És nézd csak! Varázsoltunk ide egy
holdat.
– Rendkívül hangulatos – suttogta Matthew, de alig nézett körül.
Inkább magához húzta Ginát, és szenvedélyesen átölelte.
Mikor nem sokkal később Sally észrevette nővérét, ő épp a női
mosdók felé sietett, és aggódva tapogatta hátul a kontyát.
Szervezői szemszögből nézve az este nem volt tökéletes. Az
embereknek eszük ágában sem volt követni az előre kialakított
programot, és nem úgy jártak teremről teremre, ahogy ezt Gina
eltervezte.
Másrészről viszont mindenki remekül érezte magát. Az építészeti
csoport egyike véletlenül betévedt az egyik elzárt szobába, de aztán
Gina észrevette, hogy maga Nicholas vezeti őket, és rögtön
megkönnyebbült. Az énekeseknek rendkívül lelkes közönség tapsolt

328
egész este, ráadásul – és Gina ezért volt a leghálásabb – egyszer sem
lépték túl az előre megszabott időkeretet.
Mégis, amikor a vacsora után sor került az aukcióra, Gina aggódva
kutatta át a házat. Azt akarta, hogy mindenki jelen legyen az
eseményen, eléggé jóllakottan és becsiccsentve ahhoz, hogy
nagylelkűen a zsebükbe nyúljanak, és többet költsenek, mint azt
pezsgőzés nélkül tennék.
A felszolgálók hibátlanul végezték a dolgukat. A vegetáriánus
vendégek ruhájára óvatosan egy sárga nárciszt tűztek, így tudták a
pincérek, kinek vihetnek csirkét, és ki nem eszi meg a húst. Gina
folyamatosan pásztázta a szobákat, hogy ha esetleg valahol probléma
merülne fel, akkor oda tudjon sietni, de szerencsére ilyen egyszer
sem fordult elő. Olyannyira olajozottan ment minden, hogy aggódni
kezdett: mi lesz, ha a hálapénz, melyet minden segítőnek egy
borítékba előre odakészített, nem lesz elég ahhoz, hogy kifejezze
köszönetét.
Anthea egyszerűen zseniális volt. Egy kis dobogón állt – melyet
saját maga hozott az estre –, hosszú, flitteres estélyi ruhában. Szinte
nem is kellett semmit se tennie, mégis minden szem rászegeződött.
Gina talált egy üres széket a leghátsó sorban, és leült, hogy
végignézze, hogyan dolgozik egy profi műbecsüs aukció közben.
Minden, amit Matthew hozott, egyszerűen tökéletes volt. Akadt
közte szép ékszer: egyik sem túl értékes, de mind szemrevaló annyira,
hogy felkeltse a figyelmet. Egy gyönyörű gyémánt nyaklánc – ahogy
erre Anthea külön felhívta a jelenlévők figyelmét, és a katalógusban
is olvasható volt – pontos másolata volt annak a nyakéknek, amit
Audrey Hepburn a My Fair Lady filmváltozatában viselt. Normális
esetben nyilván nem övezi ekkora érdeklődés, de most, hogy
mindenki gyönyörűen kiöltözve vett részt egy aukción, rendkívül
lelkes licitálás indult érte.
Egészséges verseny alakult ki néhány antik brossért és
nyakkendőtűért, elég jó áron keltek el ezek is. Gina megnyugodva dőlt
hátra a székében, és magában hálát adott Antheának az ötletért,
valamint hogy ennyire ügyesen vezeti az aukciót. Ő maga is
versenybe szállt egy szépséges nyakláncért, mert úgy gondolta,

329
remekül illene az éppen viselt csodálatos ruhájához, és amitől olyan
nagyon különlegesnek érezte magát. Hamar felüllicitálták őt, de végül
is nem bánta.
Végül az utolsó tétel után is lesújtott a kalapács, egy rég elhunyt,
de annál nagyobb népszerűségnek örvendő játékos által aláírt
krikettütő is gazdára lelt, igen szép összeg ellenében.
Lassan véget ért az este. Gina alig várta, hogy hazamehessen, de
előtte még segített takarítani.
A húga odament hozzá, és fáradtan megölelte.
– Most mennem kell, megjött a taxim, de, édesem, el kell mondjam,
hogy ez valami csoda volt. Ezerszer, sőt milliószor szebb és jobb,
mint amire számítottam. A lányok meg fognak vadulni az irigységtől,
ha mindent elmesélek nekik.
Gina erősen magához ölelte Sallyt.
– Nagyon szépen köszönöm a rengeteg segítséget, és a csodálatos
virágkölteményeket.
Ő maga nem tudta addig elhagyni a helyszínt, amíg meg nem
bizonyosodott arról, hogy minden rendben van. Így tehát fél órával
később még mindig a vendégeket kísérgette ki az épületből,
összegyűjtötte az ott felejtett holmijaikat, és egymás után hívta a
taxikat. Aztán az utolsó fizető vendég is elment, és végre a
felszolgálókkal tudott foglalkozni.
– Egyszerűen fantasztikusak voltatok, az első perctől az utolsóig –
dicsérte őket Gina, és átnyújtotta a vezetőjüknek a borítékot, amibe
utólag csempészett még néhány bankjegyet. – A legjobb szívvel
foglak benneteket ajánlani mindenkinek.
– Nagyon örülünk, hogy ennyire meg vagy velünk elégedve. Volt
egy-két apró botlásunk, amiről felesleges tudnod, de mindannyian
rengeteget tanultunk, és sok jó tapasztalatot sikerült szerezünk.
Fantasztikus este volt!
Végül már csak Nicholas, Gina, Matthew és Bernard maradt. Gina
lassan szedegette össze a poharakat, szinte minden félreeső sarokban
talált néhányat. Matthew a konyhában szorgoskodott, Nicholast pedig

330
egy üveg brandy kinyitása kötötte le.
Bernard odalépett Ginához.
– Gina, húztam fel ágyneműt a szobában, ahol átöltözött az este.
Nicholas azt mondta, hogy itt fogja tölteni az éjszakát, mert nem
mehet el brandy nélkül, és nyilvánvalóan igen kimerült lehet.
Gina azonnal tiltakozni szeretett volna, de végül nem mondott
semmit. Bernard kedvesen megfogta a könyökét, és átvezette a másik
szobába.
– Jöjjön, a többiek már a második pohárkát döntik magukba.
Olyan jó érzés volt üldögélni a konyhában egy adag maradék
puding fölött, brandyspohárral a kezében, mezítláb! A cipőjét abban a
pillanatban lerúgta a lábáról, mihelyst lehuppant a székre. Alig bírta
nyitva tartani már a szemét – elvégre jóval hajnal előtt ébren volt
már.
– Olyan jól érzem magam, és méltó lezárása ez az estének, de úgy
érzem, ideje ágyba bújnom – mondta, és felállt az asztal mellől.
– Mutatom az utat a szobádba – mondta gyorsan Matthew.
– Köszönöm szépen, de pontosan tudom, hogy merre van – mondta
halkan Gina, és kifordult a konyhából. Úgy érezte, rendkívül
szégyellné magát, ha Matthew karján menne fel a szobájába, és ezt
Nicholas és Bernard is végignézné.
Két perc múlva azonban újra megjelent.
– Ami azt illeti, Matthew, tudnál mégis segíteni? Nem boldogulok
a ruhámmal. Egyedül nem egyszerű kigombolni a hátát.
Nicholas mosolyogva felemelte a poharát, huncutul rákacsintott, és
még Bernard is somolygott csendben a bajsza alatt.
Matthew gyengéden átkarolta őt, így sétáltak fel a lépcsőn. Gina
egy szót sem szólt, csak csendben élvezte a férfi közelségét.
Matthew segített kigombolni a ruha hátulját, míg Gina a csatokat
szedte ki a hajából. Mire végzett a fésülködéssel, és a fogait is
megmosta, hirtelen eszébe jutott valami.

331
 – Nem hoztam magammal pizsamát! Nem számítottam rá, hogy itt
töltöm az éjszakát.
– Szerintem nem lesz gond – suttogta Matthew.
Felemelte előtte a takarót, mire Gina bugyiban és melltartóban
bebújt a nehéz paplan hűvös ölelésébe.
– Attól tartok, nem túl illendő dolog tőlem, hogy fehérneműben
alszom egy ilyen gyönyörű, régi ágyban. Nyakig érő hálóinget kellett
volna magammal hoznom.
– Ha nem haragszol, inkább nem kérdezem meg Nicholast, tudna-e
egyet kölcsönadni, viszont Bernardtól szerzek gyorsan egy fogkefét.
– Nyugodtan használd az enyémet – mormogta Gina, és azonnal
mély álomba merült.
Másnap reggel, amikor felébredt, egyedül találta magát az ágyban.
Vajon Matthew itt töltötte az éjszakát? És ha igen, miért nem
ébresztette őt fel, mielőtt kiosont a szobából? Sőt miért nem tette őt –
ígéretéhez híven – magáévá az este? Aztán hirtelen eszébe jutott a
megoldás: valószínűleg olyan mélyen aludt, hogy Matthew ha akarta
volna sem tudta volna felrázni álmából. Az éjjeliszekrényre esett a
pillantása, és egy gőzölgő csészét vett észre.
Felült az ágyban, és a teáért nyúlt. Úgy gondolta, gyorsan
megissza, és csak aztán nézi meg, mennyi az idő. Biztos volt benne,
hogy amint megtudja, képtelen lesz tovább ágyban maradni, és
azonnal öltözni kezd majd.
A csésze mögött egy boríték és egy kis csomag feküdt, akkor vette
észre, amikor felemelte a bögrét. Nehéz szívvel nyúlt utána. Matthew
írhatta? Habár tegnap szemmel láthatóan nagyon örült, hogy újra
találkoznak, és többször is szenvedélyesen egymásnak estek az este
folyamán, mégsem szeretkeztek éjszaka, és reggel sem várta meg, míg
ő felébred. Gina még mindig nem tudta eldönteni, mi is lehet
közöttük, és a viszonyuk merre tart – már ha egyáltalán lehet
viszonyról beszélni.
Fairfield Manor saját papírjára írt szöveget húzott ki a borítékból.
Sajnálom, ha felébresztettelek, nem állt szándékomban. El kellett

332
mennem, és iszonyatosan nehéz volt téged itt hagyni, de
megérdemelsz egy alapos alvást, és nem akartalak zavarni. A
csomag a tiéd, ezzel szeretném kifejezni, mennyire hálás vagyok
neked. Talán még emlékszel rá, együtt láttuk Franciaországban.
Edinburgh-ban egy ezüstművessel kicsit átalakíttattam. Engem rád
emlékeztet: a felszínen nyugodt, de a mélyben mérhetetlen
szenvedély tombol benne...
Hamarosan találkozunk.
Matthew

Gina mosolyogva olvasta a levelet, mégis kicsit csalódott volt,

amiért Matthew nem ébresztette őt fel: szíves örömest elcserélte
volna az alvás utolsó óráit egy boldog együttlétre.
A kis csomagban, amit jobb híján papír zsebkendőkbe
csomagoltak, az ezüst sószóró volt – vagy akár borsszóró is lehet –,
melyet kecses hattyú alakban formázott meg készítője. Gina boldogan
elmosolyodott. Rendkívül kedves ajándék volt – egyszerre hasznos és
gyönyörű –, de elsősorban azért volt ennyire értékes, mert Matthew-
tól kapta.
Hátradőlt a magasra halmozott párnákra, és lassan kortyolgatta a
teáját. Mikor hazaér, azonnal nekiül majd, és kiszámolja, mennyi
pénzt sikerült előteremteniük tegnap. Vajon elegendő gyűlt össze?
Vagy ugyanott vannak, mint a rendezvény előtt?

333
 Harminckettedik fejezet

Végül is eltelt néhány nap a rendezvény után, míg Gina foglalkozni

tudott a számokkal. Rengeteg pénz folyt be és áramlott ki a
számlájáról, neki pedig mindent alaposan ellenőriznie kellett.
A számlákon és bizonylatokon kívül egyre több és több
gratulálólevél érkezett a postaládájába – nemcsak neki, de az egész
csapatnak hálásan köszönték a lehetőséget. Szinte mindenki csupa jó
dolgot írt az estről, és – Gina legnagyobb megkönnyebbülésére –
kivétel nélkül úgy érezték, minden pénzt megért, hogy részt vehettek
rajta.
Nicholas az este óta örömmámorban úszott. Meg akarta bízni Ginát
további események: opera-előadások, zenei estek és kosztümös
játékestek szervezésével. Még azon is komolyan elgondolkozott, hogy
vajon balettelőadásnak helyet tudna-e adni a házban, és ha igen,
mennyien jönnének el rá. Gina kedvesen, de határozottan válaszolt
neki.
– Előbb nézzük meg, hogy anyagilag sikeres volt-e ez az este.
Nincs értelme további nagyszabású terveket szövögetnünk, amíg nem
térképeztük fel, mennyit költöttünk erre, és mekkora a bevételünk.
– Kérhetnénk a jegyekért akár többet is! Az emberek hajlandók
alaposan megfizetni az efféle rendezvényeket. Nem is rajonghattak
volna érte jobban! Ismeri, kedvesem, Noël Cowardot? Mit szólna egy
Coward–Novello-esthez?
Gina felnevetett, de továbbra is határozottan próbálta kordában
tartani Nicholas csapongó színházi lelkesedését.
– Több mint boldogan segítek önnek mindenben, amihez csak
kedve támad, de ahogy már mondtam, engedje meg, hogy először
kikalkuláljam, mekkora profitot tudtunk termelni ebből az estből. Már
ha egyáltalán sikerült termelnünk valamennyit. De abban már most is
rengeteg fantáziát látok, hogy történelmi társaságokat hívjon meg
zártkörű rendezvényre és egy vezetésre – egy alkalom árának határa
akár a csillagos ég is lehet.
– Lehet, hogy el kéne küldenem Bernardot egy szakácstanfolyamra.

334
Azzal rengeteg pénzt tudnánk spórolni. Persze nem ártana előbb
megkérdeznem őt, mennyire lenne kedve cordon bleu-vé válni. –
Elhallgatott. – A legjobban egyébként az tetszett, hogy mindenki a
korszaknak megfelelő ruhában jelent meg! Feleannyira sem sikerült
volna jól a rendezvény, ha csak egyszerűen kiöltöznek a népek.
– Nos, majd meglátjuk, mit tehetünk. Nemsokára jelentkezem!
– Várom! Vigyázzon magára, kedvesem.
Sally is hasonlóan belegabalyodott a további estek ötletébe, mint
Nicholas.
– Istenem, annyira csodálatos volt minden! Ki hitte volna, hogy
ennyire remekül összejön? Hangosbemondó nélkül is lazán képes
voltál egyik szobából a másikba terelgetni mindenkit. Zseniális vagy.
– Vagy csak egy remek pásztorkutya – mosolygott Gina, akinek a
számok felett érzett aggodalmát jelentős mértékben csökkentette húga
lelkes összefoglalója.
– Nem, de most komolyan, eszméletlen volt. És olyan gyönyörű!
Szégyen és gyalázat lenne, ha nem rendeznénk egy újabb estet minél
előbb.
– De ígérd meg, hogy nem beszélsz addig Nicholasszal, amíg ki
nem számolom a bevételt. Ő is be van zsongva, pont úgy, mint te.
– Ezt nem csodálom. De nem félek a számoktól. Szerintem sikerült
az összes jegyet eladni, és mint tudjuk, annak darabja egy százas volt.
Nem létezik, hogy ne legyen profit, amikor ennyien vettek részt
önkéntesen az este lebonyolításában.
– Nem is tudom. Rengetegen kaptak kedvezményt, és az összes
önkéntes munkaerőt etetni és itatni kellett, nemcsak vízzel, de borral
is. Míg neki nem ülök, addig minden elképzelhető, és az ellenkezője
is. Ha pedig nem sikerült kitermelni a pénzt, a Francia Házat egy
szempillantás alatt eladják.
Sally néhány pillanatig nem mondott semmit.
– És Matthew mit mond minderre?
– Ami azt illeti, még nem sokat beszélgettem Matthew-val erről.

335
 – Hogy a fenébe nem? Hiszen együtt vagytok, ha jól tudom.
– Attól tartok, ha a tervem nem jött össze, akkor kiábrándul
belőlem. Látni fogja, hogy csak egy nagy lufi vagyok, de könnyedén
kipukkanok, amint tennivalóra kerül a sor.
– Pedig rendkívül lelkesnek tűnt aznap este. Láttam, ahogy egy
focicsapatnyi nyugdíjas hölgyet szórakoztatott legalább fél órán
keresztül.
Ginának nevetnie kellett Sally kifejezésén. Húga nyilvánvalóan
nem feltételezte, hogy Matthew képes könnyedén beszélgetésbe
elegyedni idős emberekkel.
– Attól még, hogy jobban vonzódik az idősekhez, legyenek tárgyak
vagy akár emberek...
– Na, ebben szépen egymásra is találtatok. Egyébként csodálatosan
néztél ki abban a ruhában. Feltétlenül hordanod kell még.
– Mondjuk nincs minden héten ilyesfajta alkalom, és eléggé
féltettem...
– Csinálok neked egy másikat. Láttam, ahogy Matthew rád nézett,
és én mondom, olyan volt, mint egy éhes pincsikutya.
Gina újra felnevetett.
– Hát ez nem vall Matthew-ra.
– Tudod, hogy értem. Látszik rajta, hogy őrülten beléd van esve.
– Hogyne. Most megyek, Sal, és elmerülök a számok óceánjában.
– Tudod, hogy a telefonodon van számológép funkció, ugye?
– Persze. De van rendes számológépem is.
– Azonnal szólj, ha megvan az eredmény. Ha nyertünk az ügyön,
bontjuk a pezsgőt.
– Ez csak természetes. Szia!
Gina másnap késő délután érkezett a Francia Ház elé. Előtte
odatelefonált, hogy megtudakolja, Matthew mikor lesz bent, és ez volt
a legkorábbi időpont, amikor találkozni tudtak. Tulajdonképpen Gina
boldog volt, hogy egy nappal később került csak erre sor. Nem voltak

336
túl jó hírei, ami miatt sietni akart volna.
– Fent van a szobájában? – kérdezte Jennyt, aki a zárás előtti
percekben egykedvűen törölgette a port az egyik figuráról.
– Igen – hangzott a válasz, majd Jenny rámosolygott. – Micsoda
este volt, nem igaz?
Gina visszamosolygott.
– Igen, valóban nagyszerűen sikerült.
– Mindenki olyan pompásan érezte magát! És az a ház! Hallottam
már róla, Matthew édesapja is említette néhányszor, hogy káprázatos.
Sosem hittem volna, hogy valaha bejutok. Egyszerűen döbbenetesen
szép.
Gina mosolygott ugyan, de a lelke haldoklott. Nem mutatta – úgy
cseverészett Jennyvel, mintha minden rendben lenne. Úgyis
hamarosan mindenkinek el kell fogadnia a megmásíthatatlant, de
először Matthew-val kell beszélnie.
– Akkor szerinted fent találom őt? – szúrta be a jól irányzott
kérdést Gina, amikor Jenny két mondat között végre levegőt vett.
Megállás nélkül a rendezvényt dicsőítette.
– Igen. Tudja, hogy jössz.
Miközben a lépcsőket szedte felfelé, Gina magában hálát adott,
hogy Andrew nincs bent. Természetesen az este óta beszéltek
telefonon, és ugyanolyan izgatott volt, mint a fellépés előtt. Gina
érezte, hiba lenne neki megadni Nicholas telefonszámát, így arra
hivatkozva, hogy erre nem kapott felhatalmazást, megtagadta a kérést,
de tudta: csak idő kérdése, és ezek ketten egymásra találnak, attól
kezdve pedig neki egy perc nyugta nem lesz. Ha ők egyszer a fejükbe
veszik, akkor képesek lesznek a Szentivánéji álom
musicalverziójának berendezni a helyszínt, és teleaggatnák
huzalokkal a hatalmas fákat, hogy tündérek repkedhessenek fel-alá az
éjben. Míg Matthew-nak nem tudja elmondani a rossz hírt, addig a
legszívesebben nem is beszélt volna senkivel a leendő tervekről.
– Mit keres ez a kutya idebent? – kérdezte, amint belépett Matthew
nappalijába. Oscar azonnal felült, és kérdő pillantást küldött felé.

337
 – Nem rád gondoltam, Oszi. Hanem arra a nyavalyás porcelánra! –
A szobor az asztal kellős közepén álldogált, és vígan mozgatta a fejét
– ettől Gina amúgy is pattanásig feszült idegei csak még jobban
kikészültek.
Matthew felemelte a szobrot az asztalról, féltőn magához
szorította, majd feltette a könyvespolc tetejére.
– Sosem szeretted ezt a kutyát.
Gina nagyot sóhajtott, és próbált mosolyogni.
– Tudom. De egyszerűen annyira nem illik hozzád! Kibírhatatlan.
Matthew átható pillantást vetett rá.
– Jól sejtem, hogy rossz hírt hoztál?
Gina némán bólintott.
– Nem mondom, hogy meg vagyok lepve. Gyere, foglalj helyet.
Ez a végtelenségig szenvtelen, tárgyilagos hang még a kutyánál is
jobban dühítette Ginát.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy nem lep meg, amiért ráfizettünk a rendezvényre.
Mennyi pénzt buktunk rajta?
Gina egészen mostanáig mindenki előtt bátornak és pozitívnak
mutatta magát, kivéve Sallyt. Rettegett a pillanattól, amikor be kell
jelentenie Matthew-nak, hogy nem kerestek az esttel annyit, amennyit
szerettek volna, de a tény, hogy a férfi ilyen hidegen és mindenféle
érzelemtől mentesen feltételezi, hogy nemhogy nem kerestek semmit,
de még buktak is rajta – ez már túl sok volt neki. Hát ennyire nem
bízik meg benne? Mivel az előző éjszaka gyakorlatilag semmit sem
aludt, és enni is alig evett, kijött a sodrából.
– Honnan a fenéből gondolod, hogy nem kerestünk semmit?! Vedd
tudomásul, hogy igenis kerestünk, csak nem eleget!
– Senki nem mondhatja, hogy te nem tettél meg mindent...
– Te csak ne pátyolgass itt engem! Pontosan tudom, micsoda
nagyszerű munkát végeztem! Nincs rá szükség, hogy rámutass,

338
mekkora munka volt egy ilyen estet összehozni gyakorlatilag a
semmiből! És azt is tudom, hogy milyen keskeny pallón lépegettünk,
nehogy veszítsünk az ügyön! És mégis megcsináltam! Nem fizettünk
rá, pénzt kerestünk vele.
Matthew csak állt, és némán nézett rá. Gina nem tudta leolvasni az
arcáról, hogy mire gondolhat, de volt egy tippje. Nyilvánvalóan azt
járt a fejében, hogy itt ez a szerencsétlen nő, buzgólkodott egy kicsit,
mert azt hitte, képes megváltani a világot azzal, hogy ad egy partit. De
nem sikerült, és most csalódott. Ő már csak tudhatja.
– De nem eleget – ismételte Matthew. – Gina, én tisztában vagyok
vele, mennyire keményen dolgoztál, és milyen csodálatos vagy a
munkádban, de nézzünk szembe a tényekkel. Itt a vége, nem tudok
tovább kitartani. Tudom, hogy te azt hiszed, direkt nem tettem semmit,
és még rá is ültem a kezemre, hogy véletlenül se tegyek semmit, de
hidd el, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy nyerjek egy kis
időt magunknak, amennyit a jog enged. De nincs már több
lehetőségem. El kell adnom a Francia Házat.
Matthew ezt végtelenül gyengéd hangon mondta, talán hogy
enyhíteni próbálja mondanivalójának a lényegét, Gina mégis úgy
érezte, mintha fejbe vágták volna.
– Kell lennie más megoldásnak! Nem tudnál beszélni Yvette-tel?
Matthew lemondóan megrázta a fejét.
– Már beszéltem vele! De már elmondtam mindent, ami mellett
érvelni lehet, könyörögni nem fogok. Itt az ideje, hogy felismerjem:
nincs mit tenni.
Gina észrevett néhány dobozt az egyik sarokban. Ezek szerint már
el is kezdett csomagolni.
– Carmellával beszéltél már?
– Még nem. De hamarosan elkerülhetetlen lesz.
Hát ennyi volt. Minden veszendőbe ment, minden idő és energia,
és miért? A nagy semmiért. Olyan keményen dolgozott, hogy
megmentse a Francia Házat, de nem sikerült. Mindenképpen el kell
adni. Ez túl sok volt. Most vagy zokogni kezd, vagy tombolni. Inkább

339
ez utóbbi mellett döntött. Átszáguldott a szobán, és felkapta azt az
ocsmány kutyát a könyvespolcról. Teljes erőből a földhöz vágta.
Szerencsére a szoba sarkában állt, így a szilánkok nem szóródtak
olyan nagy körben szét, és semmi más sem tört össze. A szilánkok
hangját hallva hihetetlen béke szállta meg.
– Sajnálom – mondta, de egy pillanatig nem gondolta komolyan. –
Úgy éreztem, vagy a kutya, vagy én.
– Azt a kutyát még Rainey-től kaptam.
– Elképzelni sem tudom, hogy miért. Olyan ocsmány volt –
képtelen volt újra bocsánatot kérni, noha azért érzett egy kis
bűntudatot.
Matthew csak állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség, és semmi
érzelmet nem mutatott.
– Nincs értelme heveskedni, és összevissza zúzni mindent. Régóta
tudom, hogy egyszer ez a nap is eljön: össze kell pakolnom mindent,
és el kell adnom a házat. Yvette-nek kell a pénze. Nem tudok mást
tenni, meg kell adnom.
– Tulajdonképpen hálás lehetsz, hogy legalább azt a förmedvényt
nem kell már bepakolnod. – Gina még mindig dühös volt. Haragudott
Matthew-ra, haragudott Yvette-re, haragudott az egész világra.
– Hozok egy pohár bort. Attól talán majd lecsillapodsz egy kicsit.
Gina érezte, hogy Matthew keresve sem találhatott volna jobb
vigasztalást, amitől csak még dühösebb lesz.
– Tudod, mit? Átkozottul szerencsés vagy, hogy nem a fejedhez
vágtam azt a hülye kutyát! Mindent megtettem, amit csak lehetett, hogy
sikeres legyen az est...
– És az is volt! Sikeres! Elképesztően sikeres! Ezt senki nem is
tagadja.
– Rohadtul nehéz volt mindent megszervezni.
– Ezt sem tagadja senki – most már Matthew is kezdett dühbe
gurulni. Nagy léptekkel átvágott a szobán a szekrényhez, melyben az
italokat tartotta. Kivett egy üveg whiskyt, és két poharat színültig

340
töltött vele.
– És még mindig képtelen vagy végre kiállni magadért? Egyszerűen
meghunyászkodsz, és eladod a házat?
– Mondtam már, hogy megpróbáltam mindent! Különben is,
fogalmad sincs erről az egészről – mondta, és átnyújtotta Ginának az
egyik poharat.
Gina nem szerette túlzottan a whiskyt, de elfogadta.
– Akkor magyarázd meg. Miért nem vagy képes jelzálogot
felvenni, például?
Matthew olyan lassan válaszolt, minden szót megnyomva, mintha
egy gyengeelméjűnek magyarázna.
– Mikor az apám meghalt, iszonyatosan nagy összegű örökösödési
adót kellett fizetnem. Ehhez jelzálogra volt szükségem, amit még
mindig fizetek, minden hónapban. Ha még harmincezret felvennék,
lehetetlen helyzetbe kerülnék, még akkor is, ha nem azonnal kéne
visszafizetnem a pénzt. Épp elég rossz volt, mikor el kellett adnom a
saját házamat, hogy fizetni tudjak Yvette-nek. Most pedig ez kell neki.
Nagyon régóta harcolok vele, hogy megtarthassam, de mostanában
már nem is tudom, hogy miért teszem.
– Hogy miért teszed? Hát hogy lehet, hogy a nyilvánvaló nem
szúrja ki a szemed? Ez a lakásod, a megélhetésed, itt nőttél fel!
Másoknak is szüksége van rá. Különben pedig van pénz, hisz
kerestünk a rendezvénnyel. Kezdetnek épp elég lesz, lehet, hogy a
bank ki tudna segíteni.
– Ezt meg hogy érted?
– Kerestünk ötezret az este alatt.
– Ennek így nincs értelme. Feltételeztem, hogy...
– Mit? Hogy jó esetben kerestünk egy százast, vagy ilyesmi?
Tévedtél, Matthew.
– Mondtam már, hogy sajnálom! – nézett rá dühösen a férfi. – És
bár valóban lenyűgöző az összeg, de a helyzeten nem változtat.
– Ez esetben sajnálom a porcelánkutyát. Nem nagyon, de sajnálom.

341
Nem hinném, hogy Rainey néni hullajtana érte egy könnycseppet is.
– Ez nem hangzott túl őszintének.
Gina szomorúan bólintott.
– Tudom. Egyszerűen csak annyira mérges vagyok rád, hogy képes
vagy feladni.
– Nincs semmi, amit meg ne tennék, hogy megtarthassam a Francia
Házat, és hidd el, minden követ megmozgattam, és rengeteg áldozatot
is hoztam, ami azt illeti. De az ember egy idő után belátja, hogy nincs
értelme állandóan fejjel rontani a falnak. Teljesen kimerültem, Gina.
És sajnos az az összeg sem segít, amit kerestél, és amit, attól tartok,
most már nem is fogadhatok el. Még mindig tartoznék Yvette-nek
huszonötezerrel. És az ő türelme elfogyott, nem vár tovább. Úgy járok
a legjobban, ha eladom a házat, és mindent újrakezdek.
Gina hallotta a szavakat, és közben megszakadt a szíve, annyi
fájdalom volt bennük. De továbbra sem volt hajlandó elfogadni a
helyzetet.
– Inkább beleverném a fejemet a falba, semmint hogy feladjam –
kortyolt egyet a whiskyből. Nem szerette az ízét, de érezte, ahogy az
erő végigárad a testében. Már nem csípték a szemét a könnyek, hanem
elárultnak és becsapottnak érezte magát.
Felpattant a helyéről.
– Csak mondd el, hol találok seprűt és lapátot. Feltakarítom, amit
összetörtem.
– Majd én.
– Nem. Én szeretném. Végül is az én hibám, hogy eltört. A
konyhában tartod a takarítófelszerelést? – kérdezte, majd kiment, és
nem sokkal később seprűvel és lapáttal tért vissza.
Matthew csak állt az üres kandalló mellett, kezében a pohár
whiskyvel, és olyan szánalmasan nézett ki, hogy Ginát újra elöntötte a
vágy, hogy hozzávágjon valamit. Olyan volt, mintha filmszerepet
játszana, ahol a rendező megmondta neki: legyen komor, néma, és
nézzen büszkén. Ginának ez utóbbival semmi baja nem volt – nagyon

342
is beleillett Matthew személyiségébe, de úgy érezte, a másik kettőt
nyugodtan felválthatná a düh, és a kétségbeesett tenni vágyás.
Természetesen az erőszak sosem válasz a kérdésre, így inkább nem
vágott Matthew-hoz semmit, és elkezdett takarítani. Tudta,
bármennyire is fáj neki, hogy a Francia Házat eladják, Matthew-nak
százszor, sőt ezerszer nehezebb lehet. Lehajolt egy nagyobb, egyben
maradt porcelándarabért, majd hirtelen felegyenesedett.
– Ebben van valami... Egy papírdarab... Nem, több is. Az egyik
darabkában.
– Micsoda?
– Nem tudom – mondta, és óvatos mozdulattal kioperálta a
papírokat a törött darabból.
– Hadd nézzem! – a férfi egy szempillantás alatt ott termett
mellette, és kivette a kezéből.
Gina őrlődött, nem tudta, mit tegyen: folytassa a takarítást, vagy
menjen Matthew mellé, és derítse ki, mi van a papíron. Bár őszintén
szólva nem reménykedett semmiben. Felállt, és Matthew-ra nézett.
– Szóval? Mi az?
– Papírlapok. Az egyik egy levél...
– Rainey nénitől? Istenem, Rainey és a levelei! Mi értelme levelet
írni, és aztán elrejteni ebben az idióta figurában? Lehet, hogy sosem
találtunk volna rá.
Matthew mormogott valamit egy furcsa beszélgetésről, mielőtt
Rainey meghalt, és hogy most már mindent ért.
– A másik papírra franciául van írva valami, és nagyon csúnya
kézírással. Nem tudom elolvasni – mondta Ginának.
– Ó! Hát ez szomorú.
– Klassz lenne, ha egy térképet találunk egy kincsesládához, nem
igaz? – kérdezte Matthew, aki ahelyett, hogy elolvasta volna a
levelet, a francia szöveget bogarászta.
– Esetleg megnézhetem én is? Konyhanyelven tudok, hátha

343
megértem – mondta Gina, amikor úgy érezte, nem tud tovább várni.
Ekkor jutott csak eszébe, hogy Matthew folyékonyan beszéli a
nyelvet, és zavarában ivott még egy korty whiskyt.
Matthew átvágott a szobán oda, ahol több volt a fény, és a lámpa
alá tartotta a levelet. Gina követte, és próbált bekukucskálni a
szövegbe a háta mögül.
– Most már értem, miért mondtad, hogy olvashatatlan – törte meg a
csendet néhány perc után. – Olyan, mintha egy vers lenne, vagy
valami ilyesmi. Ott a címe, és nyilvánvalóan nem fejezték be teljesen,
ráadásul tele van javításokkal, meg minden. Az ott egy aláírás?
Matthew megfordította a lapot.
– Igen. Olyan, mintha kicsit később került volna rá, mert a tinta
más színű, de a kézírás ugyanaz. És van mellette dátum is.
– Ki tudod venni, mi a név?
– Valamilyen Jean – mondta Matthew kicsit később.
– Azt még én is látom. Úgy értettem, mi lehet a vezetékneve?
– Valami, ami R betűvel kezdődik – mondta Matthew. – Ezzel még
nem megyünk sokra. Szerintem ez valami vers, amit Rainey-nek írt
valamelyik szeretője. Egy francia, a jelek szerint.
– Várj csak, eszembe jutott valami – kiáltott fel Gina, mert
felrémlett benne egy emlék. – Emlékszem, hogy volt valami családi
történet Rainey néniről és egy francia pasasról, aki nagyon népszerű
énekes volt, vagy ilyesmi. És emlékszel, Clare is mesélte, hogy
Rainey néninek volt egy titokzatos francia szeretője. Gyorsan
felhívom édesapámat, hátha ő emlékszik.
Látta, ahogy Matthew kinyitja a levelet, amíg ő telefonál, de amint
meghallotta édesanyja hangját a telefonban, már nem figyelte, mit
csinál a férfi.
– Anya? Szerintem te nem fogsz tudni segíteni, de hátha mégis: mi
volt a neve Rainey néni francia szeretőjének, aki valami sztár volt a
maga korában? Ha nem emlékszel, ide tudnád hívni apát? Sürgősen
tudnom kell a választ.

344
 – Gina, drágám, szia! Adom apádat, de miért olyan sürgős? És
milyen volt Franciaország?
– Ó, csodálatos, és majd elmondok mindent részletesen arról is,
hogy miért érdekel ennyire Rainey néni bűnös kis titka, de előbb még
meg kell tudnom az igazat. Te hogy vagy? – kérdezett vissza, mert
elszégyellte magát, hogy felhívja a szüleit, és még csak nem is
érdeklődik irántuk.
– Mi jól vagyunk, köszönjük. És te?
– Köszönöm, jól, elég elfoglalt vagyok újabban, de semmi
különös. – Udvariatlanság vagy nem, most nem volt képes csevegni
az édesanyjával. – Esetleg ide tudnád hívni apát? Sürgős lenne.
Volt ideje azon töprengeni, mit olvashat Matthew ennyire elképedt
arccal, mire apja átvette a kagylót.
– Jean Reveaux – szólt bele köszönés helyett. – Így hívták Rainey
titkos szeretőjét, legalábbis a családi anekdota szerint.
– Köszönöm, apa! És híres volt?
– Ó, igen! Valaha a csapból is ő folyt. Még mindig hatalmas
rajongótábora van. De miért kérdezed?
– Nemsokára visszahívlak – mondta Gina, és letette a telefont.
– Jean Reveaux – mondta. – Rettenetesen híres volt, és még mindig
rengeteg rajongója van.
– Keress rá a Google-on – tanácsolta Matthew, aki már nem
mosolygott, hanem csendesen törölgette a szemét. Gina elképzelni
sem tudta, vajon miért.
– Áthozom a gépem az irodából. Addig is szerintem olvasd ezt el –
mondta, és átnyújtotta Ginának Rainey néni levelét.

Drága Matthew!
Ha ezt olvasod, akkor vagy te, vagy valaki más összetörte a
kutyát, amit soha ki nem állhattál. Tudtam, hogy nem sokáig fogod
tudni elviselni! Ne bánkódj miatta. Csak azért hagytam rád, mert

345
kíváncsi voltam, meddig bírsz vele együtt élni, és mert remekül el
lehetett benne rejteni ezt a levelet.
Nem tudom, hogy a másik papír, amit benne találtál –
dalszövegek, melyeket életem szerelme írt nekem –, vajon
értékesek-e, vagy sem, de az biztos, hogy ritkaság. Erősködnöm
kellett, hogy hagyja rám őket; ő mindenképp el szerette volna
égetni, mert csak piszkozat. Ha esetleg érnek valamit, add el őket.
A pénz mindig jól jön.
A másik dolog, amiért írni szerettem volna neked, az az
unokahúgom, Gina. Üzletasszonyként már megismerhetted őt, de
remélem, hogy az ösztönös jó érzéked nem hagyott cserben,
otthagytad azt a rettenetes francia nőszemélyt, és észrevetted,
milyen rendkívüli lány Gina.
Véleményem szerint ő egy kicsit mindig is az eleven és ezerszínű
húga árnyékában élt, pedig bátor, mint egy oroszlán, és aranyból
van a szíve.
Ezt az üzenetet csak azért írtam, hogy mindezt észrevedd, ha
esetleg még nem sikerült volna. Nem mintha valaha is
reménykedtem volna abban, hogy kettőtök között lesz valami.
(Legalábbis nem olyan nagyon!!!)
Rettentő nagy szeretettel ölellek a síron túlról
Rainey, született Doris Ivy Rainbow

Ginának is eleredtek a könnyei. Felpattant, és töltött magának egy

újabb pohár whiskyt. Vajon mit gondolhat Matthew mindarról, amit
Rainey nénikéje róla írt? Haragudott az öreglányra, amiért
megpróbált beleavatkozni az életébe? Vagy éppenséggel örült neki,
hogy megpróbálta őket összehozni? Sokkal könnyebb lenne a helyén
kezelni ezt a levelet, ha tudná, Matthew hogyan érez iránta. És most
vajon hova a csudába tűnt? Nem tarthat ennyi ideig, hogy átérjen a
dolgozószobába, és vissza. Mélyeket lélegzett, és próbálta
összerendezni a gondolatait.
– Itt vagyok – mondta Matthew, mikor pár perc múlva újra

346
megjelent. – Hol kezdjük a kutatást? A Wikipédián?
– Az pontosan olyan jó, mint bármelyik másik oldal, de aztán
menjünk fel az eBayre, és nézzük meg, mennyibe kerülnek az eredeti
kézírások.
– Egyszerűen írjuk be a nevét a Google-ba, és nézzük meg a
találatokat.
Pár perccel később mindketten döbbenten meredtek a képernyőre.
– Ezt nem hiszem el! Ez a pasas nyilvánvalóan irtó nagy sztár volt.
Nem is értem, hogyhogy nem hallhattam még a nevét.
– Én sem – mondta Matthew, és Gina válla felett a képernyőre
nézett.
– A nénikém rendszeresen emlegette, hogy a rock volt az élete, de
sosem vettem komolyan, és álmomban sem hittem volna, hogy egy
francia rockisten volt a szerelme. Nem mondom, remekül tudott titkot
tartani! És most mitévők legyünk? Meg kellene valahogy tudnunk,
hogy ezek a dalszövegek érnek-e valamit – gondolkodott hangosan
Gina.
– Szerintem nagyon is érnek. A megfelelő embereknek.
Gina néhány pillanatig csak az ajkát harapdálta.
– Azt hiszem, felhívom Antheát. Neki biztos lesz valami ötlete.
Vagy ismer valakit, akinek lesz.
Mikor végre letették a telefont, Gina füle elzsibbadt, és az arca
izzadt lett, olyan erősen szorította fejéhez a kagylót, míg Antheát
hallgatta.
– Nos? – érdeklődött Matthew.
– Hát, egyaránt van jó és rossz hírem. Anthea ismer valakit, aki
szerint hihetetlenül értékesek lehetnek a szövegek. És, ami még jobb
hír, hogy nemsokára lesz is egy árverés a Christiefsben, a gond az,
hogy alig van addig időnk.
– Értem a problémát. Ha sikerül benyomnunk a dalszövegeket a
vásárra, nem lesz elég időnk meghirdetni mint tételt, és ha nincs
hírverés, nem jönnek el elegen, így pedig valószínűleg sokkal

347
kevesebbet kapnánk érte, mint amennyit lehetne. – Elhallgatott. – És
mikor lesz a következő vásár?
– Hónapok múlva.
– Annyi időnk nincs. És a dalszöveg sajnos nem olyan értéktárgy,
amire fedezetet vehetnénk fel.
– De ha esetleg... – kezdte Gina.
– Nem. Szó sem lehet róla.
– Azt sem tudod, hogy mit akarok mondani – tiltakozott Gina.
– Pontosan nem, de feltételezem, hogy fel akarnál venni egy
nagyobb hitelt vagy kölcsönt, vagy valami hasonló őrültséget. –
Elhallgatott, és csúnyán, szinte mérgesen nézett Ginára. – Nagyon
sokszor elfogadtam már a segítségedet, de ebben az egyben nem
engedek.
Gina érezte, hogy meg van kötve a keze – ebben a helyzetben nem
tehet semmit, Matthew hajthatatlan. Még mindig zavarta a tény, hogy
Matthew nem hajlandó segítséget elfogadni, de jólesett neki, hogy a
férfi nem engedi, hogy adósságokba verje magát miatta.
– Akkor, mit tegyünk? – kérdezte, amikor úgy érezte, elmúlt a
vihar.
Matthew vett egy mély levegőt.
– Most megyünk, és eszünk valamit, iszunk egy teát, esetleg még
egy kis whiskyt, és közben eldöntjük. Én főzök, te folytatod a
kutakodást az interneten.
Mialatt Matthew összeütött egy rántottát, Gina csinált egy mappát
az ügynek. Minden használható cikket elmentett. Ha Matthew mégis
úgy döntene, hogy a rövid határidő ellenére meghirdeti a tételt a
vásáron, akkor minden adatra szüksége lesz, hogy kielégíthesse a
leendő vásárlók érdeklődését.
– Szóval, eldöntötted már, mi legyen? – kérdezte, mikor Matthew
bejött a szobába tányérokkal, poharakkal, és egy üveg borral.
A férfi bólintott, és közben lepakolt mindent az asztalra.

348
 – Nincs más választásunk. Megkockáztatjuk, hogy nem kapunk érte
annyit, amennyit lehetne, ha nem lenne ilyen rövid a határidő. De
legalább lesz pénzünk. És remélhetőleg annyi, hogy alig kelljen
kipótolni. Majd eladjuk Oscart, vagy valami.
Oscar, amint meghallotta a nevét, felemelte a fejét, aztán újra
letette, mintha nehezére esne tartani, pláne, ha nincs semmi
harapnivaló a közelben.
– Nem rossz ötlet. Kivéve, hogy el akarod adni Oscart. Szerintem
találunk mást, amit feláldozhatunk helyette.
Matthew leült mellé, és szépen elrendezte az evőeszközöket az
asztalon.
– Lássunk neki. Meggondoltam magam a teával és a whiskyvel
kapcsolatban. A bor remek kompromisszumnak tűnt.
– Majd főzök egy teát később. Most különben sem lenne jó többet
inni. – Még mindig érezte magában a whisky bátorító, de egyben
kissé bódító hatását.
– Természetesen ihatsz később teát is. Majd eldöntöd, de amiatt ne
aggódj, hogy esetleg vezetned kell – mondta Matthew, és olyan
pillantással nézett rá, hogy Gina elpirult, és zavartan kuncogni
kezdett.
– Ne aggódjak?
– Ne – felelte Matthew határozottan. – Nem mész te innen sehova.
Nem hagyom, hogy újra kicsússz a kezem közül. Rainey nénikédnek
igaza volt. Olyan bátor vagy, mint egy oroszlán, de a szíved aranyból
van. És a levelétől meghatódtam. Sírnom kellett. Pedig sosem sírok.
De te minden könnycseppet megérdemelsz. Úgyhogy eldöntöttem,
hogy itt kell maradnod egész éjjel, vagy legalábbis amíg
huszonhétszer el nem juttatlak a jól megérdemelt gyönyörhöz.
Ezt hallgatva Ginának a lélegzete is elakadt.
– Huszonhétszer? Ez elég pontosan meghatározott szám.
– Mert én egy pontos és határozott ember vagyok. És most egyél.
Vár ránk a frissen vasalt, puha ágynemű, és szükség lesz minden

349
erődre.

350
 Harmincharmadik fejezet

Másnap reggel Oscar nedves orra ébresztette Ginát. Óvatosan

kiszabadította összegabalyodott lábát Matthew térde közül, és az
órára pillantott. Reggel hét óra – tökéletes időpont az ébredésre.
– Jó reggelt, Oszi – köszöntötte a kutyát, és megsimogatta.
Matthew nyújtózott egy nagyot, és magához húzta. Igaz, nem
számolta, de úgy saccolta, Matthew nem túlzott előző nap azzal a
huszonhetes számmal. Csodálatosan érezte magát. Még tökéletesebb
lett volna minden, ha nem lett volna az a kis szünet Franciaország
után, de ettől talán csak még szenvedélyesebben szerették egymást az
éjjel. És most már mindent értett. Matthew valamiért azt gondolta, és
nevetséges módon tényleg meg is volt győződve arról, hogy ha
elveszíti a Francia Házat és az összes pénzét, akkor Gina kiszeret
belőle. Ami nem volt jó érzés. Utoljára talán a Viktória-korban
gondolkozhattak így a lányok. Eléggé régimódi dolog volt tőle.
Egészen antik. De annyira Matthew-ra vallott! Gina megnyugtatta,
hogy rendkívül ostobán viselkedett, és az sem érdekelné, ha egy
sátorban lakna, csak együtt legyenek – habár természetesen neki ott
volt a nagyszerű bérelt kis házikója, amit boldogan Matthew
rendelkezésére bocsátott volna. Ezt Matthew igen intenzíven hálálta
meg – Gina belepirult, amikor visszagondolt rá.
– Ideje felkelni! – mondta neki, és elvette Matthew kezét a
melléről.
De a férfi nem hagyta magát.
– Ez az ágy elmondhatatlanul értékes. És talán ez az utolsó
lehetőségünk, hogy szeretkezzünk benne.
Gina fölé hajolt és megcsókolta, de aztán határozottan eltolta
magától.
– Hacsak nem azt tervezed, hogy ma eladod, azt hiszem, emiatt
felesleges aggódnunk. Nekem mennem kell. Átugrom Sallyhez, el kell
mondanom neki valamit.
– Mit? – kérdezte Matthew, majd felkönyökölt, és sóvárogva nézte,

351
ahogy Gina összeszedi a ruháit a szobában.
– Még nem tudja, mennyit kerestünk a rendezvénnyel. Vagyis
mennyit nem. És muszáj elmondanom neki mindent a levélről és a
dalszövegről is! – A válla fölött visszalesett az ágyra, és rájött, hogy
veszélyesen közel maradt hozzá – Matthew bármelyik pillanatban
visszaránthatja őt maga mellé.
– Még mindig nem értem, Rainey nénikétek miért nem vont be
benneteket is ebbe a dalszöveg-históriába.
– Hogy érted ezt?
– Miért csak rám hagyta?
Gina vállat vont.
– Nem tudom. Rejtélyes egy nőszemély volt. De nagyon örülök,
hogy így döntött.
– Tényleg?
Gina bólintott.
– Igen. Mert ha nem így tett volna, most ragaszkodnál hozzá, hogy a
befolyó összeget elharmadoljuk, és továbbra sem tudnád kifizetni
Yvette-t. És mindezek tetejében ránk lennél mérges, mert biztosan
megpróbálnánk neked adni a részünket.
Matthew rámosolygott.
– Biztos, hogy zuhanyozni sincs kedved?
Gina megrázta a fejét.
– Nem bízom benned: ha újra leveszem az összes ruhámat, ki tudja,
mi minden történne, és különben is, szeretnék kiosonni, mielőtt bárki
meglátna – mosolygott rá bűntudatosan Gina. – Tudom, hogy a
legtöbben sejtik, hogy mi... szóval hogy együtt vagyunk, de nem
szeretnék pironkodva lejönni a lépcsőn úgy, hogy mindenki engem
néz, azt találgatva, mit is csinálhattunk odafent.
Matthew felnevetett, és előrehajolt, hogy megcsókolja őt.
– Később találkozunk. És ha Anthea téged hívna fel, és nem engem,
azonnal értesíts, jó?

352
 – Természetesen.
Beletelt néhány percbe, de végül sikerült otthagynia Matthew-t, és
kiosonni a Francia Házból, mielőtt bárki észrevehette volna.
– Édes istenem, nézzenek csak oda! – kiáltotta Sally, amikor
pizsamában ajtót nyitott előtte.
– Mi az? – kérdezte Gina. Ugyan zuhanyozni nem volt ideje, de
fogat mosott, fésülködött, és az arcát is alaposan megmosta, mielőtt
átjött volna.
– Fergeteges volt a szex, igaz? Annyira látszik!
– Istenem, komolyan?
– Hogyne. Ragyogsz. Gyere csak be! Csinálok neked egy jó erős
teát. És közben gyorsan megreggeliztetem a lányokat.
– Esetleg nem bánnád, ha gyorsan lezuhanyoznék? Eredetileg
otthon szerettem volna, de ha ennyire látszik, honnan jöttem, meg
minden...
– Persze, menj csak, de siess! Alaric is menne lassan. Most még az
újságot olvassa.
Gina gyors volt, és alapos, és mire visszaért a konyhába, már a
tisztaságtól is ragyogott. Belebújt Sally egyik papucsába.
– Remélem, nem baj – mondta, miután bevallotta, hogy kérés
nélkül vette el.
– Csak akkor nem, ha abban a pillanatban elmesélsz mindent,
ahogy Alaric és a lányok kiléptek a bejárati ajtón...
– Azt hittem, ma te viszed őket – mondta Alaric.
– Úgy volt, de a terv megváltozott. Komolyan el kell beszélgetnem
Ginával. Üzleti ügy.
– Gina néni – mondta Sephie. – Te szejeted a müzjit?
– Nem különösebben, édesem – felelte Gina, és szerzett magának
egy csészét meg teafüvet.
– Én nadon, nadon szejetem – selypítette Sephie.

353
 – Szerinted mennyire gáz, hogy még nem tudja pörgetni az r betűt?
– kérdezte aggódva Alaric.
– Egyáltalán nem baj – vágott közbe Sally. – Gyerünk, lányok,
irány az autó!
– Na, várjunk egy kicsit. Mi a helyzet a reggeli zuhanyozásommal?
– kérdezte a férje.
– Majd zuhanyozol, ha visszértél. Nekem most sürgős
megbeszélnivalóm van a testvéremmel. Indulás!
Alaric vállat vont.
– Elképzelni sem tudom, mi lehet ennyire halaszthatatlan...
Mikor Sally végre kiterelte a családját a kocsihoz, elbúcsúzott
tőlük, visszasietett, és Ginával szemben lehuppant a konyhaasztalhoz.
– Kezdjük a legfontosabbal. Jól sejtem, hogy rendeződtek a dolgok
közted és Matthew között?
Gina titokzatos mosollyal bólintott.
– Ó, igen. Nadon, nadon jó volt, ahogy Sephie mondaná – felelte
Gina, és pár pillanatra felidézte magában az átélt élményeket. Aztán
elgondolkozott, hogy vajon elmesélje-e Sallynek, hogy mit írt
Matthew-nak Rainey néni, de végül úgy döntött, hogy nem. Ez
maradjon kettőjük titka.
– De vannak még más híreim is – folytatta. – Melyiket szeretnéd
előbb hallani, a jót vagy a rosszat?
– Inkább a rosszat. Essünk hamar túl rajta. Az eseménnyel rengeteg
pénzt vesztettünk, és most még nagyobb kátyúból kell kivergődnünk,
mint ezelőtt. Igaz?
– Dehogyis! Komolyan mondom, olyan vagy, mint Matthew. Igenis
kerestünk vele pénzt, nem is akármennyit! Ötezer fontot. Csak ez nem
elég semmire.
– Na, hát ez remek, gratulálok. Akkor ez a jó hír?
Gina megrázta a fejét.
– Nem. Emlékszel arra a ronda porcelánkutyára, ami Matthew

354
irodájában volt, és annyira szeretett?
– Asszem.
– Erős késztetést éreztem tegnap, hogy hozzávágjam. Na jó, nem
hozzá, de hogy darabokra törjem.
– És gondolom, ez meg is történt, de miért olyan fontos?
– Volt benne valami...
– Nem mondod! Mesélj el mindent! Egy titkos bankszámlához való
elérhetőség? Rainey néni ránk hagyta minden pénzét? Milliomosok
vagyunk?
– Dehogy, Sal, elmondok mindent sorjában, csak ne szakíts
állandóan félbe. Valami sokkal romantikusabb történt. De nem bánod,
ha közben bekapok egy pirítóst?
– Egyél bátran, csak mondd már, mi történt!
Mire mindent elmesélt Sallynek, három pirítóst is magába tömött.
– Szóval azt mondod, hogy a dalszövegek értékesek? – kérdezte
Sally.
– Azt gondoljuk, hogy igen. De azért nagy a kockázat, mert lesz egy
kifejezetten relikviákra szakosodott vásár a jövő héten, ami egyrészt
ugyan állati nagy mázli, hiszen valószínűleg sikerül besuvasztani a
kínált tárgyak közé. De Anthea azt mondja, hogy ha nem verjük
nagydobra, mit akarunk kikiáltani, akkor messze áron alul fogja tudni
csak eladni, és az katasztrófa lenne.
– Istenem, ebbe még belegondolni is rossz. Mikor lesz eredmény?
– Mire gondolsz?
– Hát mindenre! Mikor tudjátok meg, hogy bekerül-e a tárgyak
közé, hogy lesz-e elég érdeklődő, és hogy mikor lenne a következő
vásár, ha ez mégsem jönne most össze.
– Anthea már dolgozik az ügyön. Amint biztosat tud, azonnal hív
engem vagy Matthew-t.
– De figyelj csak – mondta gyorsan Sally. – El is felejtettem
mondani a nagy izgalomban. Nem csak neked vannak híreid.

355
Carmella vett egy boltot.
– Komolyan? Azonnal mondj el mindent!
– Kicsit bizarr, de pontosan azt az ingatlant vette meg, amit te
találtál neki. Odament, hogy megnézze, és azonnal ajánlatot tett rá.
Most mondd meg! Szóval nekem is összejön az álommunka, csak egy
kicsit messzebb kell majd utaznom érte.
Gina felpattant, megkerülte az asztalt, és szorosan megölelte a
húgát.
– Annyira örülök neked!
– Én pedig neked! Úgy értem, neked és Matthew-nak.
A két lány addig ölelte egymást, míg a teájuk egészen ki nem hűlt.
Mikor Gina hazament, dolgozott egy kicsit, gyorsan kitakarított,
sütött egy süteményt, de Anthea csak nem jelentkezett. Gina nem bírta
tovább, és küldött neki egy SMS-t.
Azonnal jött a rövid, ám lényegre törő válasz: Dolgozom az
ügyön, amint tudok valamit, azonnal jelentkezem. Egy kicsit még
szöszmötölt a porszívóval, majd feladta, és inkább visszament a
Francia Házba.
Matthew őrjítően derűlátó hangulatban köszöntötte. Épp főzött,
átnyújtott Ginának egy pohár bort, majd vidáman megcsókolta.
– Hát szia.
– Szia – felelte Gina, és egy kis idő múlva, amikor újra levegőhöz
jutott, megszólalt. – És szia neked is, Oscar. Milyen napotok volt?
– Ő remekül érzi magát – felelt a kutyára mutatva Matthew.
– Anthea téged sem hívott?
– Mondtam, hogy azonnal szólok, ha jelentkezne.
– Tudom, de egyszerűen képtelen voltam tovább várni, és írtam
neki egy SMS-t, de nagyon szűkszavúan válaszolt. – Gina nagyot
sóhajtott, és frusztrációját diótöréssel vezette le.
Este kilenc volt már, mire Anthea végre felhívta Ginát. Épp
társasjátékot játszottak – kellett valami, ami leköti őket, minden mást

356
kipróbáltak már.
– Mondom, mit sikerült intéznem – kezdte Anthea. – Felhívtam a
barátomat, aki megadta az aukciót vezető illető számát. Úgy tűnik,
hogy az eredeti Jean Reveaux-dalszövegek olyan ritkák, hogy szinte
sosem találkozik ilyennel az ember egy vásáron. Továbbítottam neki
az összes tudnivalót, amit összegyűjtöttetek, az sokat segített.
Rengeteg gyűjtő van a világban, de a nő nem biztos benne, hogy
megfelelő módon tudná értesíteni őket, és félő, hogy emiatt nem
kapnátok meg a dalszövegekért a megfelelő összeget. Kérdezte, hogy
szeretnétek-e megvárni a következő vásárt. Oda mindenképpen be
tudja írni a neveteket, van még hely. Szeptemberben lesz, bőven van
idő hirdetni a kéziratot. Vagy vállaljátok a mostani vásár kockázatát.
– Esetleg visszahívhatlak? Mondjuk tíz perc múlva? – kérdezte
Gina. Muszáj volt a válasz előtt mindent alaposan átbeszélnie
Matthew-val. Rajta állt, hogy kockáztassanak, vagy inkább várják
meg a következő vásárt.
– Rendben, de tényleg csak tíz perc. Negyedóra múlva én már egy
kád forró vízben fogok ülni egy pohár vörösbor társaságában.
Gina elmesélt mindent, amit Antheától hallott. Néhány percig néma
csöndben nézték egymást.
– Az a helyzet, hogy nincs sok választásunk – szólalt meg végül
Matthew. – Amint már mondtam, most is úgy gondolom: szerintem
kockáztassuk meg, hogy esetleg nem annyit kapunk értük, amennyit
megérnek. Remélhetőleg így is üti a markunkat annyit, amivel ki
tudunk mászni a slamasztikából. Bíznunk kell az aukció vezetőjében,
hogy megtesz majd minden tőle telhetőt.
– Egészen biztos vagy ebben?
Matthew bólintott.
– Igen. Szeretném, hogy minél előbb megoldódjon a helyzet. Ez a
bizonytalanság, ami évek óta tart már, teljesen felőröl. Végre véget
vethetek neki, és többé nem kell idiótán viselkednem, mint ahogy erre
oly kedvesen rámutattál már néhányszor. Nem halogathatom tovább a
dolgot Yvette-tel. Ma is kaptam tőle egy e-mailt. És egy SMS-t is.

357
Nem adja fel, amíg meg nem kapja a pénzét. És ha Carmella esetleg
mégsem venné meg a házat, biztos vagyok benne, hogy lesz rá
jelentkező. – Ginára nézett, akinek ettől kicsit hevesebben kezdett
verni a szíve. – Szomorú lennék, ha el kellene adnom a házat, de a
világ menne tovább. Ha a dalszövegek segítenek, és megmentik, az
nagyszerű lesz, de ha esetleg mégsem... – Elhallgatott és Gina kezéért
nyúlt. – Nos, akkor ketten együtt valahogy majdcsak megoldjuk a
helyzetet.
Gina megszorította a kezét, majd várt még egy percet, hogy össze
tudja szedni magát. Aztán tárcsázta Antheát.
Matthew begyújtott a kandallóba, és újra teletöltötte borral a
poharaikat, míg Gina telefonált. Mikor letették, egymás mellé
kuporodtak, és csak nézték a békésen pattogó tüzet.
– Most olyan könnyű minden.
Matthew megölelte, és bólintott.
– Nem cserélnék senkivel. Nincs az a palota, ami ilyen csodálatos
lenne, mint ez.
– És ha le kell róla mondanunk, hát majd berendezünk és otthonná
alakítunk egy másik házat, együtt.
Matthew érezhetően megfeszült. Ez lehet, hogy egy kicsit több volt
már a romantikából, mint amit el tudott viselni.
– Egy egyszerű lakás is elég lenne, nem vagyok biztos benne, hogy
egy komplett házzal tudnék mit kezdeni – mondta Matthew, majd
felnevetett. – Bár kezdetnek talán megkérhetnénk Sallyt, hogy segítsen
berendezni.

358
 Harmincnegyedik fejezet

Egy héttel később Matthew kivitte Ginát és Sallyt az állomásra.

– Sajnálom, hogy nem tudok veletek menni, csak az amerikaiakkal
már hetekkel ezelőtt megegyeztünk. – Nagyot sóhajtott. – De a
telefonom be lesz kapcsolva, azonnal hívjatok, amint megvan az
eredmény.
Gina megcsókolta az arcát.
– Nem kell megvárnod, míg elindulunk. Tudom, milyen érzés sután
álldogálni a peronon, míg lassan kigördül a vonat.
Mióta eldőlt, hogy a dalszövegeket kikiáltják az aukción, Gina
minden erejével azon volt, hogy tartsa Matthew-ban a lelket. Most,
hogy egyedül maradt Sallyvel, végre kimutathatta, valójában
mennyire aggódik.
– Ez annyira idegőrlő – mondta neki pár perccel később, amikor a
vonat elindult, és egymással szemben ültek az egyik kupéban. – Attól
félek, feleannyit sem kapunk majd értük, mint amennyi járhatna.
Sally nagyot sóhajtott, és Gináéra tette a kezét.
– Ne aggódj. Nem lesz baj.
– Neked könnyű, hiszen sikerült valóra váltanod az álmodat. De ha
Matthew-nak el kell adnia a Francia Házat...
– Akkor te és ő majd újra kezditek az egészet valahol máshol. Ő is
pontosan ezt mondta.
Gina elképzelte, mi lehet a legrosszabb, ami történhet velük, és
terveket kezdett gyártani.
– Gondolom, túl tudunk majd adni mindenen, amik a tárlóinkban
vannak. Én folytatom a munkámat, természetesen. Lehet, hogy újra
felfedezem majd, mit élveztem valaha benne olyan nagyon. De mi
lesz a többi műkereskedővel?
– Minden rendben lesz velük is. Komolyan mondom, Gina, teljesen
feleslegesen aggódsz. Nem lesz semmi baj.
– Honnan tudod ilyen biztosan?

359
 – Mert egy pillanatig sem gondolom, hogy nem tettél meg mindent
azért, hogy felpörgesd egy kicsit az embereket az aukcióra.
Számára annyira egyértelmű volt, hogy teszi a dolgát, és minden
követ próbál megmozgatni, hogy Gina erre nem is gondolt.
– Csak küldtem egy tájékoztató levelet a legnagyobb rajongói
oldalnak, megszereztem az összes résztvevő elérhetőségét, és szóltam
nekik, hogy mire számítsanak, hátha még nem hallottak a relikviáról.
– Mivel az egyik legnagyobb és legelismertebb aukciósházba
megyünk, kétlem, hogy nem szerveztek meg mindent alaposan, de
mindketten tudjuk, hogy csak az a biztos, amit mi magunk csinálunk
meg – duruzsolta Sally nyugtató hangon.
– Tényleg így gondolod?
– Biztos vagyok benne. És te mindent megtettél. Kicsit talán többet
is a kelleténél, de te már csak ilyen vagy. Amúgy pedig általában
nincs veled semmi gond. – Felpattant, és előhúzta táskájából a
pénztárcáját. – Hozok valamit inni. Mit kérnél inkább, teát vagy
kávét? Vagy esetleg forró csokit? Elvégre nyaralunk, vagy mi a szösz.
– Nem is nyaralunk. Mit hordasz itt összevissza?
– Nem dolgozom, és nincsenek itt a lányok. Nálam ez már
nyaralás. Szóval, mi legyen?
Az aukció már zajlott, mire odaértek, de az ő tételükre még nem
került sor. Szereztek egy katalógust, és leültek a hátsó sor szélén –
hátha esetleg gyorsan kell majd távozniuk.
A terem sokkal csendesebb volt, mint ahogy Gina képzelte.
Egyáltalán nem zsúfolódott be annyi ember, mint ahogy a filmekben
mutatták, viszont a feszültség tapintható volt a levegőben. A vevők,
de azok is, akik csak bámészkodni jöttek, mind elegánsan kiöltöztek.
A helyszín semmiben sem hasonlított a vidéki vásárokhoz, ahol már
mindketten jártak. Egyesek öltönyben voltak, az egészen alternatívtól
a hihetetlenül elegánsig mindenre volt példa. A rúzsok ezer színben
pompáztak az elegáns hölgyek ajkán, akik mellett előfordult, hogy
kiöregedett rockerek üldögéltek egykedvűen. Láttak idősebbeket, de
egész fiatalokat is, néhány hosszú lábú szőkeség pedig elmélyülten

360
mobilozott.
– Kíváncsi vagyok, hogy a jelenlevők közül hányan licitálnak majd
a mi tételünkre – suttogta neki Sally.
– Fogalmam sincs, honnan tudhatnánk, hogy kik a mi embereink –
suttogott vissza Gina. – Egyikőjük sem tűnik túl franciának nekem.
Legalább lenne náluk egy béka, vagy valami.
– Bolond vagy – lökte meg nővérét Sally mosolyogva.
A dalszövegek kezdő ára ötezer font volt. Messze nem volt elég
ahhoz, hogy megoldja a helyzetüket, de Anthea meggyőzte őt, hogy
érdemes alacsonyabbról kezdeni, mert azzal még több embert a
licitbe tudnak csábítani. De vajon mennyit lesznek hajlandók fizetni
érte? Összegyűlik majd elég pénz?
Hirtelen észrevették, hogy ők következnek.
– Istenem, azt hiszem, mindjárt elájulok – mondta Sally. – Pedig
nekem tulajdonképpen semmi közöm az egészhez.
Gina meg sem tudott szólalni az izgalomtól.
Az árverést vezető férfi az előtte heverő papírokba pillantott, majd
a háta mögötti kivetítőre.
– Ötszázhetvenegyes tétel, eredeti Jean Reveaux-dalszöveg. Elég
későn került be az aukcióba, de azóta hihetetlen nagy érdeklődésre
tett szert ez a ritkaság. Hogy állunk a telefonos tétekkel?
Az első sorban ülő fiatalemberekre nézett, akik mindegyike egy-
egy vezetékes telefont tartott a füléhez. Bólintva jelezték, hogy a
vásárlók a vonalban vannak.
– Ki ajánl érte tízezer fontot?
Gina olyan erősen szorította Sally karját, hogy az már
mindkettejüknek fájt.
– Te is tudod, hogy az alapár csak egy kiindulási pont,
megmondták – súgta nyugtató hangon Sally.
– Igen, de a duplájáról kezdeni?
– Ssss – csitította a húga.

361
 Nem csak telefonon érkeztek a licitek, az interneten is egyre
emelték a tétet, és a szobában tartózkodók sem tétlenkedtek. Az ár
egyre emelkedett. Gina a legszívesebben kiszaladt volna a teremből,
de mozdulni sem tudott. Mellesleg Sally sosem bocsátotta volna meg
neki, ha most egyedül hagyja őt.
– És a végső ár... – mondta az árverést vezető férfi –, ha nem
érkezik több javaslat sem telefonon, sem a teremben... Nem? A végső
ár negyvenezer font! – A kalapács lesújtott. Nagyot csattant. –
Következik az ötszázhetvenkettes tétel...
Sally kivezette a döbbenettől elnémult Ginát a teremből, ki az
utcára, és beültek a szemközi olasz étterembe. – Két eszpresszót és
két pohár brandyt legyen szíves – rendelt maguknak.
– Nem tudom elhinni – mondta Gina, miután mindkét italt egy
hajtásra lehúzta, és végre kezdte megtalálni a hangját. – Negyvenezer
font!
– Jóval több, mint amire eredetileg számítottatok. Azonnal hívd fel
Matthew-t!
Gina az órájára nézett.
– Négyig az amerikaiakkal van. Nem szeretném vezetés közben
megzavarni.
– Gina! – kiáltott rá a húga. – Biztos vagy te ebben? Szerintem alig
várja, hogy megtudja, mi történt!
– Akkor inkább írok neki egy üzenetet. Majd lehúzódik, és úgy
olvassa el – előhúzta a mobilját, gyorsan bepötyögte az összeget, és
elküldte. Aztán csak vártak mindketten.
Nemsokára csörögni kezdett a telefon. Matthew hívta. Gina
azonnal felkapta.
– Negyvenezer font! Hát nem csodálatos?
– Szóhoz sem jutok. És mindezt neked köszönhetem!
– Nem is igaz. Nem én tehetek róla. Egyszerűen ritkaság volt, ennyi
az egész.
– Szóval nem te voltál az, aki riadóztatta a rajongókat, igaz?

362
 – Erről nem is kéne tudnod! Mindegy is, lassan megyünk vissza a
vonathoz. Ott leszel majd az állomáson?
– Valószínűleg nem fogok odaérni, de sietek, ahogy csak tudok.
Alaric és az ikrek várták őket a peronon, és elvitték Ginát a
Francia Házhoz. Útközben Gina kis ürességet érzett. Az imént érzett
euforikus boldogság, hogy ennyi pénzt kapnak a dalszövegekért
cserébe, hirtelen elillant. Hiányérzete támadt. Próbálta összeszedni
magát, és átgondolni, mit érez. Természetesen érthető volt ez az
üresség. Heteken, sőt hónapokon át dolgozott valamiért,
megszállottan, és most hirtelen olyan volt, mintha nem lenne miért
élnie tovább. Nem volt, ami éltesse. És most tudatosult csak benne,
milyen iszonyatosan elfáradt. Nevetségesen sokat dolgozott
mostanában, ráadásul nem is tudott jól aludni. Ennek persze több oka
is volt. Mindenesetre az egyértelműen érződött: pihenésre van
szüksége. Lehet, hogy elutazik a szüleihez, és ott marad néhány napig.
Miután leparkoltak a központ elé, Gina óvatosan kimászott az alvó
ikrek mellől, majd elköszönt nővérétől és sógorától. Felpillantott a
Francia Házra, és elöntötték az érzelmek.
– Minden marad a régiben, ne félj – suttogta neki. – Remélem, te is
annyira örülsz, mint én.
Mindennél jobban vágyott arra, hogy Matthew-val megünnepeljék
a napot, de a forgalom miatt kiszámíthatatlan volt, a férfi mikor ér
haza. Valahol mélyen még mindig ideges volt egy kicsit. Feltételezte,
hogy Matthew majd szépen megköszöni neki, amiért segített
megmenteni a Francia Házat, és aztán? Mi lesz? Úriemberként
udvariasan szakít vele? Hiszen már nincs is rá szüksége. Egek, ez
már az idegbaj. Tényleg nagyon elfáradt. Nem kéne magát ilyen
gondolatokkal kínoznia.
Lehet, hogy az lenne most a legjobb, ha bemenne Jennyhez,
elújságolná neki a jó hírt, aztán kocsiba vágná magát, és gyorsan
hazamenne. Semmi értelme Matthew-ra várni, hiszen már így is
eleget késett. Majd biztosan hívni fogja, vagy ír egy üzenetet, amikor
végre a közelben lesz. Olyan jó lesz végre úgy együtt lenni, hogy
nincs min aggodalmaskodni és idegeskedni!

363
 – Szia, Jenny! – köszönt, mikor belépett a központba. – Hallottad
már a remek hírt?
Jenny boldogan mosolygott rá.
– Igen. Nemrég kaptam Matthew-tól egy SMS-t. Ez csodálatos!
Biztosan te is nagyon elégedett vagy.
– Hát már hogyne lennék. És nagyon fáradt is mellesleg. Csak
gyorsan felkapom az autóm, és már itt sem vagyok.
Jenny megrázta a fejét.
– Szerintem fel kéne ugranod Matthew-hoz. Van ott valami, ami
rád vár.
Gina érezte, hogy lassan jártányi ereje sem maradt, de ezt mégsem
mondhatta. Ő maga sem értette, miért nem csattan ki az erőtől és
örömtől, mikor végre sikerült megmenteni a Francia Házat.
Matthew lakásának ajtaja nyitva volt, és úgy tűnt, mintha égne
odabent a lámpa. Belépett, és hirtelen ezernyi gyertya fénye ragyogott
rá. A kandallóban pattogott a tűz, és Oscar békésen aludt előtte. Még
mindig nem fogta fel pontosan, mit is lát, amikor Matthew jelent meg
előtte, és gyengéden átölelte.
Aztán egyre erősebben szorították egymást, míg végül a férfi
felemelte őt, és körbe-körbe forogtak, végtelen boldogságban.
– Egyetlenem, annyira ügyes vagy! És olyan büszke vagyok rád! –
mondta neki Matthew, és megcsókolta.
Eltelt néhány perc, mire Gina szóhoz jutott a megdöbbenéstől.
– Matthew! Nem számítottam rá, hogy itt talállak. Azt hittem, még
mindig az amerikaiakat kísérgeted valahol.
– Sikerült megoldanom, hogy előbb szabaduljak. Tökéletesen
megértették. Azt mondták, szerintük is itt a helyem, hogy fogadjalak,
amikor megérkezel.
Gina csak most vette észre, hogy a szobában nemcsak gyertyák
százai vannak gondosan elrendezve, hanem egy hatalmas csokor virág
is, valamint egy üveg pezsgő.

364
 – Annyira örülök, hogy itt vagy! – mondta Matthew-nak. –
Nélküled kicsit elveszettnek éreztem magam.
– Hát persze hogy itt vagyok. És itt is leszek mindig – felelte
Matthew, majd kérdőn Gina tekintetét kutatta. – Ezt te is tudod, ugye?
Annyi őszinteség áradt a szeméből, hogy Gina boldogan
elmosolyodott, és bólintott. Végre tudott olvasni Matthew arcából.
Minden félelme, mely az imént még benne kavargott, hirtelen elszállt.
– Egy pohár pezsgőt? – kérdezte Matthew.
– Igen, kérek szépen. Gyönyörű ez a szoba. A gyertyák, a csokor...
minden.
– Nagyon örülök, hogy tetszik. Látod, tudok én romantikus is lenni.
Nem vagyok mindig olyan morgós, mint Füles a Micimackóból.
Újra összeölelkeztek.
– Az amerikaiak ragaszkodtak hozzá, hogy szépen rendezzem be a
szobát, mire megérkezel.
Gina összeráncolta a szemöldökét.
– Rendezd be? De minek?
Matthew nem felelt azonnal.
– Hát, tudod, a dicsőséges hazaérkezőnek. Nagyon tetszett nekik az
egész történet, és szerettek volna megismerni téged.
Gina még mindig nem igazodott ki a helyzeten.
– Mármint a Francia Házzal kapcsolatban? – kérdezte Gina, és
gyanakvóan körülnézett. – Gondolom, hogy tetszett. Ez az a csoport,
akiket már évek óta ismersz?
Matthew bólintott. Kivette a pezsgősüveget a tartóból, és elkezdte
kibontani.
– Nagyon régi jó barátaim.
– Nem csodálom, láttam, ahogy a barátaiddal viselkedsz, és tudom,
milyen csodálatos vagy.
Nézte, ahogy Matthew kihúzza a dugót, és tölteni kezd a

365
poharakba.
– Ez mindig rettentően zavarta Yvette-t. Azt hitte, kicsit bolond
vagyok. Pedig szerintem ez így van rendjén. A műkereskedők
általában összetartanak. És most minden rendeződött. Végre –
átnyújtotta Ginának az egyik poharat. – Igyunk a te egészségedre!
– És igyunk rád is. És a Francia Házra. Legyen továbbra is
tündöklő csillag a régiségkereskedelem tágas égboltján!
– Olyan sokat tettél érte, hogy megmentsd, és mindenki hihetetlenül
hálás neked emiatt. Mint kiderült, mindenki tudott mindenről, csak
nem akarták elárulni, hogy ne aggodalmaskodjak rajta.
– Hát a jelek szerint akkor ők is törődnek veled, és nem csak
fordítva. Én pedig szeretem a kihívásokat – felelte Gina, és kortyolt
egyet a pezsgőből.
– De szereted annyira, amennyire én? – kérdezte Matthew.
– Hát persze! Rengeteget dolgoztam azért, hogy megmentsem. Bár
ha jobban belegondolok, nem is csak ezért... – Elhallgatott.
– Hanem?
– Hát tudod, hogy van ez. A sikerért. A műkereskedőkért, akiknek
szükségük volt rám. Meg minden ilyesmi. – Gyorsan megint kortyolt a
pezsgőből, mert érezte, hogy nem sok választja el attól, hogy
szerelmet valljon Matthew-nak. Ami nem feltétlen lett volna rossz
dolog, de úgy érezte, mégsem neki kéne először kimondania. – Szóval
– folytatta, hogy próbáljon témát váltani –, mihez kezdesz a sok
pénzzel? Úgy értem, azzal, ami megmarad neked, miután kifizetted
Yvette-et. Ugye tudod, hogy lenne kinek bónuszt adni? – mosolygott
rá.
– Hát persze. Miután mindent kifizettem, jut még pénz arra, hogy
kicsit felújítsam a házat, és a készleteimet sem ártana feltölteni. –
Elhallgatott. – De ami azt illeti, már költöttem is belőle egy kicsit.
– Igazán? Valami régiséget vettél? Mit? Alig várom, hogy
láthassam. Már be is hoztad a központba?
– Igen, itt van, de a zsebemben – mondta Matthew, majd a fotelhez

366
vezette Ginát, és szelíden leültette. Aztán ő is leült mellé. – Gina,
drágám, nem nevezném sikeresnek az előző házasságomat, de miután
téged megismertelek és megszerettelek, úgy érzem, szeretnék újra
belevágni. Megtennéd azt a hatalmas szívességet, hogy ezt
átgondolod?
Gina hirtelen nem kapott levegőt. Dacára mindannak, ami eddig
kettejük között történt, ez nagyon váratlanul érte.
– Nem vagyok biztos benne, hogy tudlak követni. Te most
megkérted a kezem?
– Igen, de úgy szerettem volna feltenni a kérdést, hogy tudjál
tiltakozni, ha azt szeretnél.
– Dehogy szeretnék! Mármint tiltakozni. De olyan jólesne, ha
rendesen feltennéd a kérdést, ahogy illik. Nem szeretnék hosszan
magyarázkodni a válaszban.
Matthew elmosolyodott, azzal a mosolyával, amitől a nap is
kisütött Gina számára.
– Gina, hozzám jössz feleségül?
Gina bólintott.
– Igen. Boldogan.
És csak mosolyogtak egymásra némán. Majd Matthew a zsebéhez
nyúlt.
– Vettem egy gyűrűt is, de ha nem tetszik, könnyedén el tudom...
– Adni? Efelől semmi kétségem, de biztos vagyok benne, hogy
remek vásárt csináltál vele – mondta, és egyszerre nevetett és sírt
örömében.
Matthew is vele nevetett.
– Nem mondom, a műkereskedők olykor kiszámíthatóak, de
remélem, sikerült bizonyítanom, hogy van romantikus oldalam is.
Gina visszaemlékezett Franciaországra, majd a kis, hattyú alakú
sószóróra – ami akár lehet borsszóró is –, és csak mosolygott tovább,
fáradhatatlanul.

367
 – Tudom.
Matthew kinyitotta előtte a kis ékszeres dobozt. A gyűrűt több,
ragyogó drágakő díszítette. Óvatosan kivette a dobozból, és Gina
jobb gyűrűsujjáért nyúlt.
– György-korabeli gyűrű, és elég különleges. Van benne rubin,
smaragd, ametiszt, rózsakvarc és gyémánt. Ha esetleg mégsem
tetszene, van egy ékszerész barátom, aki...
– Eszedbe ne jusson! Hiszen ez gyönyörű. Nagyon-nagyon tetszik –
csodálta boldogan az ujjára húzott gyűrűt. – Sosem láttam még csak
hasonlót sem.
– El sem hiszem, hogy igent mondtál. Annyira boldog vagyok! – A
poharakért nyúlt, és teletöltötte mindkettőt pezsgővel. – Mikor
először találkoztunk, nagyon magam alatt voltam. Mintha belülről
megfagytam volna. Te talán úgy mondanád, hogy olyan hideg voltam,
mint egy szobor. Ezért esett olyan nehezemre elfogadni téged, és az
összes ötletedet. Ráadásul megfogadtam, hogy soha többé nem leszek
szerelmes. De te jöttél, és azonnal levettél a lábamról. Mikor pedig
megpillantottalak a lépcsőn abban a gyönyörű ruhában... Akkor már
pontosan tudtam. El sem hiszem, hogy méltó lehetek a szerelmedre.
Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, de hidd el, ha épp nem lebeg a
kilakoltatás réme a fejem fölött, egész rendes fickó tudok lenni.
Gina felnevetett.
– Szavadon foglak, vigyázz! – Aztán nagyot sóhajtott. – Én is úgy
terveztem, hogy világéletemben egyedülálló maradok. Egan után
meggyőződésem volt, hogy minden férfi gazember. – Bocsánatkérő
tekintettel beharapta az alsó ajkát. – De te bebizonyítottad, hogy nincs
igazam.
– Már akkor szerettelek, mikor láttam, mekkora lelkesedéssel
veted bele magad a régiségekbe. Fogalmad sem volt az egészről, de
ez nem állíthatott meg.
– Ez most úgy hangzott, mintha borzasztóan buta dolog lett volna
tőlem.
– Dehogyis! Keményen dolgoztál, és nagyon gyorsan szívtad

368
magadba az összes tudnivalót. Csak csodálni tudtam ezt a kitartó
lelkesedésedet. És nem csak azt, mindent csodáltam benned. És
csodálok most is. És csodálni fogom életem végéig.
– Azt hiszem, ezennel ki is jelenthetjük, hogy két régiséggel
foglalkozó embernek miért is olyan nagy érték, ha összeházasodnak:
mert ők pontosan tudják, hogy az idő múlásával egyre értékesebb lesz
minden.
Matthew bólintott.
– És annyira boldog vagyok, hogy megszeretted ezt a szakmát...!
Ekkor Oscar nagyot ásított, mint aki már végtelenül unja ezt a
szerelmes beszélgetést. Gina és Matthew elhallgatott. Csak boldogan
ölelték egymást, és pontosan tudták, hogy nincs is számukra ennél
jobb.

369
A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:
Hív Amszterdam
Száz boldog esküvőm
Szerelmes levelek
Tökéletes ajánlat
Ház kilátással
Szerelem kétszer
Flora választása

370
 Tartalomjegyzék
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet

371