Susan O'Hart

A titokzatos
várúrnő

A bimbózó szépségű Genevieve Elizabeth Rosslare grófkisasszony az

angol trónörökös udvarában talál menedéket, amikor nevelőapja, a
dúsgazdag ír földbirtokos egy parasztlázadás áldozata lesz. Amikor
a francia király serege leigázza Dél-Anglia gazdag tartományait,
immár mint Hexham várának úrnőjét látjuk viszont, aki félelmet
nem ismerve veszi fel a harcot a hódítókkal. A szépséges grófnő életét
titokzatos átok védi: az életével fizet minden férfi, aki szemet mer
vetni rá. A rettenthetetlen francia lovagot, Christophe de Quercyt,
Gascogne hercegét megbabonázza a lány tündöklő szépsége, s
dacolva minden földi és földöntúli hatalommal, meghódítja
Genevieve büszke szívét…
KARD & SZERELEM 8
Eredeti cím: Mysterious Lady of the Castle
Copyright © 1994 by Susan O'Hart
All rights reserved!
A borítón Zubály Sándor festménye
Fedélterv; HATI
Hungarian edition and translation
Copyright ©by Hajja & Fiai Kiadó
Szedte és tördelte a Hajja & Fiai
Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4535.66-14-1
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
ISSN 1217-3576
ISBN 963 8309 34 2
 PROLÓGUS

1480. Írország, Wexford vára

Komor viharfelhők gyülekeztek a sötétedő égen, s

halotti mozdulatlanság ereszkedett a kies, dél-írországi
tájra. Kísérteties csend honolt a wexfordi várkastély ódon
falai között. Csak a vár urának hálókamrájából szűrődött ki
néhány hangfoszlány.
- Hívjátok ide Genevieve-et! Mindenki hagyjon
magamra, csak őt akarom látni!
Brian Rosslare gróf erőtlenül a párnájára hanyatlott. E
néhány szó kimondása is óriási erőfeszítésébe került.
Érezte, hogy utolsó órája közeleg. A hajdan erőtől duzzadó,
izmos férfit teljesen legyengítette a testében parázsló láz.
Három nappal ezelőtt sebesült meg a lázadó parasztokkal
vívott leinsteri csatában. Még a saját lábán tért haza
várkastélyába, s akkor úgy tűnt, nem súlyos a sérülése.
Tegnap éjjel azonban magasra szökött a láza, és egész teste
hideg verítékben úszott. Állapota egyre rosszabbodott, s
végül még az eszméletét is elveszítette.
Néhány órával ezelőtt tért csak magához, s maradék
erejét is összeszedve Genevieve-et szólította. Aggódó
szolgák hada vette körül, akik már mind lemondtak arról,
hogy uruk és parancsolójuk állapota jobbra fordul. így
most, hogy Rosslare gróf ismét magához tért, szinte
csüggtek minden szaván. A hűséges Patrick, a gróf
fegyverhordozója intett két szolgálónak, hogy azonnal
keressék meg és hozzák ide a grófkisasszonyt.
A tízéves Genevieve könnyes szemmel, rémült arccal
sietett végig a komor folyosókon a fürge léptű szolgák
nyomában. Zsenge kora ellenére felfogta, hogy valami
szörnyűséges történik körülötte. A tudat, hogy imádva
szeretett nevelőapja a halálán van, mérhetetlen
szomorúsággal és rémülettel töltötte el. A máskor oly
életvidám, pajkos kis teremtés falfehéren lépett be a
nagybeteg férfi hálókamrájába. Orrát furcsa szag csapta
meg, olyan, amilyennel eddigi élete során még sosem
találkozott. Ha eddig sikerült is visszatartania zokogását,
most a látvány és az ismeretlen szag hatására
megállíthatatlanul folyni kezdett szeméből a könny. Térdre
ereszkedett a gróf ágya előtt, és megfogta a kezét.
- Apám! Nem hagyhatsz itt engem! Mihez kezdek
nélküled, ki vigyáz majd rám, ha te nem leszel mellettem?
- Sshh, kicsim. Érzem, hogy nincs sok időm hátra, s
fontos mondandóm van a számodra - csitította a férfi az
elkeseredett kislányt. - Amennyire erőm és természetem
engedte, igyekeztem mindig jó atyád lenni. Te voltál
mindig a legfontosabb nekem, s most mérhetetlen
fájdalom számomra, hogy magadra kell hagyjalak. De ne
hidd, hogy nem gondoskodom rólad. A te érdekedben
döntöttem úgy, hogy Angliába küldelek. - A gróf
elhallgatott egy pillanatra, mintha erőt gyűjtene szavaihoz.
- Talán meglep, hogy éppen az angol királyi udvart
választottam számodra, hiszen te is jól tudod, hogy az
angolok és írek közötti viszálykodás milyen régi eredetű. És
egyikünk sem tudhatja, mit hoz a jövő. itt, Wexfordban
semmi esetre sem lennél biztonságban. Bármily furcsa is,
hogy Londonban lesz új otthonod, hidd el, döntésemnek jó
oka van. Ott jó kezekben leszel, vigyázni fognak rád. Az
angol trónörökös tudós csillagásza, Merlin, földöntúli
képességekkel rendelkező férfi, aki megvéd téged minden
bajtól és rossztól. Légy engedelmes és szófogadó
tanítványa, gyermekem, apádként tiszteld őt. Gyámoddá a
kenti herceget nevezem ki, aki sok év alatt bizonyította,
hogy nem táplál gyűlöletet ellenünk, írek ellen, s mindig a
békés, baráti viszony fenntartására törekedett. Richard
herceg dönt sorsodról, szavát úgy fogadd, hogy azt én is
teljes mértékben támogatom. Viseld jól magad, kicsim... -
A férfi ajka fáradt mosolyra húzódott, s gyengéden
megsimogatta Genevieve dús, vörös haját. - Nagy
bánatom, hogy nem hallhatom többé felszabadult
kacagásodat, s az is nagyon fáj, hogy többé nem
perlekedhetem veled makacsságod miatt. De nagy
vigasztalás számomra, ha azzal az ígéreteddel bocsáthatlak
el, hogy mindig engedelmes, szófogadó gyermek leszel. -
Genevieve szótlanul a földre pillantott, s könnyáztatta arca
elvörösödött. Ezerszeresen is bánta már azokat a kisebb-
nagyobb csínyeket, amiket nevelőapja bosszantására
meglehetősen gyakran kieszelt. De akkor még olyan
felhőtlen volt minden, s csupa boldogság volt a kastélybeli
élet! És mindig tudta, hogy a gróf nem neheztel rá igazán,
s haragja csak színlelt felháborodás. Most minden
megváltozott, s gyermeki szíve tele volt szomorúsággal.
- Ugye, megígéred, Genevieve? - A lányt nevelőapja
erőtlen kérdése zökkentette vissza a valóságba. Az elfojtott
zokogástól egy hang sem jött ki a torkán, s csak bólogatni
tudott.
Rosslare gróf nagy megkönnyebbüléssel felsóhajtott, és
így folytatta: - Akkor minden rendben van, nyugodtan
halok meg. - Ezekkel a szavakkal mintha erejének végső
határára ért volna, lehunyta a szemét, és hátrahanyatlott
párnájára.
- Ne! - kiáltotta kétségbeesetten Genevieve, amikor
az egyik szolgáló gyengéden megfogta a karját, és fel
akarta emelni a földről. - Itt akarok maradni! Engedj el! -
De tudta, hogy minden hiába. Görcsösen szorongatta a
gróf ernyedt kezét. Vigasztalhatatlan volt. Rázta a zokogás,
s szinte alig tudott magáról, amikor Patrick végül elvezette
halott nevelőapja ágyától.
Ebben a pillanatban nagyot dörrent az ég, megnyíltak a
mennyei csatornák, és elemi erővel zuhogni kezdett az eső.

Brian Rosslare grófot a várkastély kápolnájában

temették el. Nem rendeztek díszes szertartást, nem hívtak
vendégeket sem, csak a vár személyzete, a gróf katonái és
Genevieve vettek részt rajta. A lányt súlyos fekete
selyemruhába öltöztették, amely kihangsúlyozta
sápadtságát és smaragdzöld színű szemét. Furcsa
egykedvűség vett erőt rajta, miközben az apát búcsúztató
szavait hallgatta, s lelkiismeret-furdalást érzett emiatt. De
tudta, hogy halott nevelőapját már nem támaszthatja fel.
Egész idő alatt az a gyötrelmes gondolat foglalkoztatta,
hogy mi lesz vele ezután. Titkon lázadozott a gondolat
ellen, hogy sokszor szidott ellenségei közé kell mennie, de
el kellett fogadnia a gróf döntését, hiszen kötötte ígérete.
Legszívesebben a világ végére szaladt volna, ha tudta
volna, hogy ott biztonságban lesz. „Vajon mitől volt olyan
biztos benne apám, hogy Merlinnél biztonságban leszek?”
- gondolta magában. Kétségek gyötörték bizonytalan sorsa
miatt. Az apát utolsó szavai zökkentették vissza a
valóságba: - Porból lettél, s most visszatérsz a porba.
Nyugodj békében, ámen.
A szertartás végeztével szótlanul indultak vissza a
nagyterembe, ahol szinte síri csendben fogyasztották el a
megboldogult emlékére felszolgált vacsorát.
Genevieve étvágytalanul nyelte a falatokat, s
legszívesebben már visszavonult volna szobájába, amikor
Patrick lépett oda hozzá.
- Kisasszony, a nevelőapja meghagyta, hogy már
holnap hajnalban induljon. Én Arklowig elkísérem, onnan
hajóval kell továbbmennie. Chesterben már várni fogja az
angol trónörökös követe, aki elviszi önt a londoni udvarba.
- De miért ez a sietség? Hiszen még össze sem tudtam
csomagolni az utazóládáimat!
- Rosslare gróf kifejezett kívánsága volt, hogy minél
hamarabb elhagyja Wexfordot - folytatta Patrick. -
Ellenségeinek érdeke lehet, hogy önt elfogják, s ne
engedjék elmenni Írországból. Úgy hírlik, újabb felkelés
készül Monfort herceg ellen, aki, mint tudja, az angol
trónörökös nagybátyja. Rosslare gróf jó viszonyt tartott
fenn a herceggel, bár nem állhatta túlságosan az
angolokat. Bizonyára megvolt rá a jó oka, hogy
békességben éljen velük az írek régi sérelmei ellenére. Ha
Wexford esetleg egy lázadó ír családfő kezére kerül, ön
rendkívül kellemetlen helyzetbe kerülhet, jobb az
elővigyázatosság, azonnal indulnia kell.
Genevieve kezdeti haragja mostanra már elpárolgott.
Tízéves volt csak, de értelme elég fejlett volt ahhoz, hogy
felfogja a katona szavait. Nem szólt egy szót sem,
engedelmesen visszavonult szobájába, hogy megtegye a
szükséges előkészületeket a hosszú utazáshoz.
Másnap hajnalban, amikor még minden csendes és
nyugodt volt a kastélyban, ő, Patrick és négy fegyveres
katona lóháton vágtak neki a meglehetősen kimerítő
útnak. Váltott lovakkal, szélsebesen vágtattak úticéljuk
felé. Egyikük sem szólt egy szót sem, míg meg nem
pillantották Arklow kikötőjét. Patrick felkísérte a lányt a
már ott várakozó angol hajóra, elbúcsúzott tőle, és a négy
fegyveres gondjaira bízta.

Hosszú és kimerítő volt a tengeri út, de Genevieve nem

panaszkodott. Idejének jó részét kényelmes kabinjában
töltötte, s annak ellenére, hogy életében most utazott
először hajón, egészen jói bírta az utazást. Olykor feljött a
fedélzetre, de csak a négy marcona katonát találta ott,
akikkel nem tudott miről beszélgetni, jóformán egész idő
alatt azon gondolkodott, milyen lesz majd új élete.
Meglehetősen elkeserítette a gondolat, hogy szeretett
Írországától távol, idegen udvarban kell élnie, de már nem
lázadozott ellene, beletörődött nevelőapja döntésébe.
Amikor Chesterben végre kikötött a hajó, egykedvűen
fogadta az angol trónörökös követének üdvözlő szavait. Azt
kívánta, bárcsak egyből Londonban lehetne már, s ne
kellene hosszú napokat lovagolnia.
Ahogy közeledtek úticéljukhoz, egyre nőtt benne a
feszültség. Maga sem tudta, miért, úgy érezte, életének
sorsfordító évei előtt áll. Hevesen dobogó szívvel gondolt
elkövetkező napjaira. Minden bizonytalan és ismeretlen
volt előtte, de tudta, hogy biztonságban lesz. Hiszen
nevelőapja ezt ígérte neki. Fáradt volt, és elcsigázott,
amikor végre leszállhatott a lóról, és már hallotta is, hogy
az őt fogadó udvaroncok egyike hangosan felkiált:
- Genevieve Elizabeth Rosslare grófnő megérkezett!
 ELSŐ FEJEZET

Anglia, négy évvel később

- Nézzétek! Hiszen ez Lady Genevieve!

- Mindenre, ami szent! Mindjárt a nyakát töri, ha
ilyen iramban száguld azon a kancán!
A kenti herceg által rendezett vadászat résztvevőinek
egy emberként akadt el a lélegzete, amikor
megpillantották a szélsebesen feléjük vágtató,
smaragdzöld ruhás hölgyet.
- Csak nem akar átugratni a kerítésen?! - hördült fel
az egyik nemeshölgy, s a várható véres látvány elől
rémülten fordította el a tekintetét. Izgatott moraj futott
végig a férfiak között is, ahogy a lány ráhajolt fehér lova
sörényére, s szemmel láthatólag semmit sem változtatott
eszeveszett tempóján. Abban a pillanatban a kanca a
magasba emelkedett, s átröpült a meglehetősen magas
kerítés fölött. Patái nagy csattanással értek földet a halált
megvető ugrás után. A nem mindennapi látvány
önkéntelenül is tapsra késztette a szemlélőket.
- Nincs még egy nő, aki sikerrel vállalkozna ilyesmire!
- Ami azt illeti, a lovagok között is csak kevés akad...
- Egyszer még kitöri a nyakát...
Genevieve lefékezte csodálatos termetű lovát, és
elegánsan közönsége elé léptetett. Semmi kedve sem volt
hozzá, hogy a herceg udvarához tartozó nagyra becsült
nemes férfiakkal és hölgyekkel parolázzon. Helyette
leplezetlen düh csillogott gyönyörű zöld szemében.
Vonásait akár angyalinak is lehetett volna nevezni, ha nem
torzította volna el arcát a harag. Ebben a pillanatban talán
ő volt Anglia legfel háborodottabb teremtése. Kutató zöld
szeme hamar felfedezte kísérői között gyámját, a kenti
herceget. Nem sokat gondolkodott, odasietett hozzá, és
azonnal a lényegre tért.
- Ha azt hiszed, hogy hozzámegyek ahhoz a
vadállathoz, akkor nagyon tévedsz!
Richard, a kenti herceg, szóhoz sem jutott a
csodálkozástól. Egy hosszú másodpercig csak állt és úgy
bámulta az oly szeretett arcot, mint akit elvarázsoltak. Te
jó isten, mennyire fájt neki a látvány! Nemes kancájának
nyergében Genevieve Elizabeth Rosslare hihetetlenül
gyönyörű volt.
Tizennégy éves volt, magas, karcsú teremtés. Testének
bimbózó szépsége még csak most kezdett kivirágzani.
Smaragddal kirakott, vékony aranypánt fogta össze hosszú,
dús, égővörös haját, amely szabadon omlott el a lány kerek
vállán. Divatos szabású, smaragdzöld bársony
lovaglóruhája szabadon hagyta hófehér vállát, s láttatni
engedte azt a pici tetovált csillagot is, amelyet egyébként a
grófnő nagy igyekezettel próbált elrejteni a kíváncsi
tekintetek elől. Ez az apró csillag is jelezte, hogy Genevieve
különleges helyet tölt be az angol udvarban.
De Richardnak nem kellett látnia ezt a titokzatos jelet
ahhoz, hogy tisztában legyen a ténnyel. Merlinen és talán
Edwardon, az ifjú trónörökösön kívül, nála jobban nem
szerette senki ezt az élettel teli teremtést Angliában. Az,
hogy meg kell válnia tőle, életének legnehezebb döntései
közé tartozott.
- Genevieve... - kezdte, de mintha meggondolta volna
magát, odaszólt a kísérő szolgáknak, hogy hallgattassák el
a kutyákat. - Ki beszélt neked erről?
- Szóval igaz! Hozzá akarsz adni ahhoz az áruló ír
kutyához, Garard O'Donnallhoz! - Bár Dublin grófja
Genevieve honfitársa volt, kegyetlen természete és
köpönyegforgató magatartása miatt közutálatnak
örvendett az írek körében is.
A körülöttük álló népes hallgatóság döbbenten
szisszent fel a nem várt hír hallatán. Csak néhány beavatott
ismerte Richard döntését, s ameddig csak lehetett, a
herceg titokban is akarta azt tartani. Genevieve, mint
akinek szörnyű gyanúja beigazolódott, leforrázottan állt.
De még most sem volt képes elhinni a kegyetlen igazságot.
Mindvégig abban bízott, hogy Merlin kémeinek értesülései
hamisnak bizonyulnak.
Richard átnyújtotta vadászíját a mellette álló
fegyverhordozónak, s dúsan díszített bársonyzekéjének
zsebéből egy csipke zsebkendőt húzott elő. Teátrálisan a
homlokához szorította, és csak hosszú másodpercek után
szólalt meg: - Szerettem volna, ha tőlem tudod meg,
később...
- Azt elhiszem! Bizonyára mézédes körítéssel tálaltad
volna ezt a keserű pirulát! De hadd spóroljam meg neked a
kidobásra szánt pénzedet... Soha nem megyek hozzá
ahhoz a vadállathoz! Ha a világ összes kincsét a lábam elé
teszed, akkor sem!
 - Ez már arcátlanság! - lépett elő Laval Laniel gróf, a
herceg egyik kancellárja. Azon kevesek közé tartozott,
akikre nem volt hatással Genevieve rendkívüli bája. -
Mégis, hogy merészel ilyen hangon beszélni a fenséggel?
Hogy van bátorsága...
A kutyák harsogó ugatása azonban félbeszakította
mondatát, bár nem sokáig. Ha az idősödő férfi egyszer
elhatározta, hogy beszélni fog, akkor senki és semmi nem
gátolhatta meg ebben. Ez alkalommal eszmefuttatása
furcsa párhuzamot vont az éles nyelvű hölgyek - jelen
esetben Lady Genevieve -, valamint ezeknek a hölgyeknek
a lovak iránti szeretete és a romló erkölcsök között.
Szerinte e két dolog szerves összefüggésben van a
vallásosság visszaesésével, sőt a keresztes hadjáratok
sikertelenségével is.
- Ide vezet - folytatta hallgatóságához fordulva ha egy
lányt felvértezünk az olvasás képességével. Azon nyomban
bűnös gondolatai támadnak. És ezek a lovak is...!
- Elég legyen hát!
Genevieve türelmetlen kiáltása elhallgattatta a
szónoklata közepén tartó grófot. Hirtelen síri csend
támadt, csak a kutyák ugatását lehetett hallani.
Laval Lanielt elöntötte a pulykaméreg. - Ifjú hölgy,
vajon engem illetett ezekkel a szavakkal, vagy az ugató
kutyákat?
- Lord Laniel, micsoda képtelen feltételezés! Csak
nem gondolja, hogy olyan hangot ütnék meg önnel, mint
az engedetlen ebekkel?
Laniel gróf belebámult a lány ártatlan arcába, s még
most is forrt benne a harag. Talán ezért nem hallotta, hogy
háta mögött köhögést színlelve kuncog szinte az egész
társaság. Mérgesen rázta az ujját Genevieve felé, de
Richard megfogta a kezét, és halkan megszólalt: -
Mindenki hagyjon magunkra - mondta, s elbocsátotta
népes kíséretét.
Grófok, fegyverhordozók, solymászok, kutyák, lovak
indultak a tisztás felé, s néhány másodperc múlva 6 és
Genevieve teljesen egyedül voltak. Hirtelen minden
elcsendesedett. A vadászat megszokott zajai már messziről
hallatszottak. Genevieve várakozással telve tekintett
gyámjára.
- Nem tudhatod, milyen tét forog kockán, Genevieve.
- Richard hangja rosszat sejtetett. - Úgy tűnik, hogy Merlin
jóslata beigazolódik. Sokáig azt hittem, hogy talán
tévedett, és soha semmi nem késztethet arra, hogy valaha
is lemondjak rólad. De Monfort herceg - átkozott legyen a
nap, amikor megszületett! - hallani sem akar másról, csak
rólad. Hiába ígértem gyűlölt testvéremnek birtokot, pénzt,
hatalmat, csak hogy csillapítsam mohóságát, - minden
hiába. Cserébe azért az átkozott hadseregéért azt akarja,
hogy légy Garard O'Donnall gróf felesége. A gróf Monfort
vazallusa és meglehetősen öreg is... - Richard elhallgatott,
nehezére esett kimondani a kényelmetlen gondolatot. -
Garard O'Donnall birtokai Monfortra szállnak a halála után,
s nemcsak a birtokai. Monfort valószínűleg csak vazallusa
halálára vár...
- Úgy! És Monfort tisztában van vele, hogy nem
szülhetek gyereket O'Donnallnak. Aztán ha a gróf meghal,
nemcsak birtokai, hanem én is Monforté leszek...
Beteljesedik hát a jóslat!
 - Tudom, tudom! De muszáj belemennem ebbe az
egyezségbe! Hát nem érted, hogy csak így menthetjük
meg Angliát?
Genevieve elkeseredetten az égre emelte tekintetét,
gondolatai lázasan cikáztak agyában. Merlin mindig
figyelmeztette rá, hogy Monfort bosszúja nagyon
fájdalmas lesz. - Meglásd, Genevieve, akkor csap le rád,
amikor nem is számítasz rá!
- De miért éppen engem szemelt ki?!
- Azért, mert számomra mindennél fontosabb vagy
ezen a világon. Csakúgy, ahogy Kathleen az volt az ő
számára. Gyötrelmet és szenvedést hoz majd rád, átkozott
leszel egész életedben. Most már tisztán látom...
Genevieve emlékezett rá, milyen szörnyű kétségbeesés
fogta el Merlin szavai hallatán. Monfort herceget most már
csak a bosszú élteti, és a gyűlölet vezérli, csak azért, mert
egyszer megízlelte a szerelmet. Beleszeretett egy
elszegényedett bárónőbe, Kathleen Rowiett Lynnbe. Egy
kisebb vagyonnal felérő összeget fizetett azért, hogy egy
német nővel kötött házassági szerződését felbontsák, és
feleségül vehesse Kathleent. Genevieve egyike volt azon
keveseknek, akik ismerték Monfort herceg életének e
sötét mozzanatát: Kathleen apácának ment, s ezért a
veszteségért a herceg Merlint okolta.
- Úgy érted, Merlin, hogy... erőszakos halállal halok
meg?
- Nem, nem, tündérem. - Merlin megrázta a fejét.
Genevieve megkönnyebbült egy pillanatra, de
tanítómestere következő szavai nyomán szinte elakadt a
lélegzete. - Istennek és a szeretetnek van mindenek fölötti
hatalma a földön, s ezek elvesztése jelenti a legnagyobb
nyomorúságot egy ember számára. Monfort elveszítette a
szeretet képességét, s ezáltal elveszítette Istent is.
Merlin a távoli égre meredt. A lány követte a tekintetét.
A lenyugvó nap sugara megcsillant Merlin vastag arany
karperecén. A csillagász azt állította, hogy álmában jelent
meg előtte először ennek a karperecnek a képe, amely
megajándékozza gazdáját a jövőbe látás képességével.
Merlin elmondása szerint álombéli látomása mutatta meg
neki, hol keresse a varázskarperecet. Három napig utazott,
míg egy hatalmas, ezüstösen csillogó tóhoz nem ért, ahol
az egyik tóparti fűzfa alatt egy sebesült sast pillantott meg.
A sas lábára egy zsineg volt kötve, s ennek a zsinegnek a
végén ott csillogott a karperec.
Nagyon valószínűtlennek tűnt ez a történet, s az is
lehet, hogy csak egy öregember élénk fantáziája szülte.
Mégis, ha rápillantott erre a finom művű ékszerre, el tudta
hinni, hogy csupa titokzatosság és varázslat kötődik
hozzá...
Merlin rátekintett védencére, és így folytatta: - Az átok
megvéd téged, s mint egy láthatatlan őrangyal vigyáz rád.
Biztonságban leszel...
- Egy átok?!
- Igen, átok, mert megvédelmez ugyan, de attól
tartok, nem teljesen büntetlenül. Ó, nem... Lesz majd
valaki, aki megtanít átélni a szeretetet, ha csak ez rövid
időre is. Isten egyik legszebb ajándéka az ember számára.
Annak a valakinek a neve... - Meleg mosoly suhant át a
férfi arcán. - Igen, a neve Agnes...
 Genevieve-et annyira megrémítették mesterének
szavai, főleg az Agnesszel történt találkozás után, hogy
Richard herceg engedélyével egy vagyont költött a
coventryi Szent Johanna-apácarend megalakítására. A
rendház apácái a szegények és elesettek támogatásának
szentelték életüket. Ezenkívül Genevieve újabb ötvenezer
aranyat adott egy kápolna építésére, s háromezer aranyból
még harangot is öntetett. Azt remélte, hogy ezekkel a
jótéteményekkel elkerülheti, hogy a szörnyű átok
beteljesedjen rajta...
Genevieve gondolatai visszatértek a jelenbe. - Biztos
vagyok benne, hogy van más megoldás is! - kiáltotta
elkeseredetten. - Nem dobhatsz oda prédaként egy olyan
férfinak, akit teljes szívemből gyűlölök! Ezt nem teheted
velem!
Richard herceg szívét elfacsarították a szinte még
gyermeklány elkeseredett szavai. Látta, hogy védence a
zokogás határán áll.
Genevieve egy tizennégy éves fruska fürgeségével
ugrott le a nyeregből, és gyámjához szaladt. - Ó, fenség! -
Térdre borult a férfi előtt, és így folytatta: - Te tudod a
legjobban, hogy akár az életemet is feláldoznám
Edwardért és Angliáért, de nem adhatsz hozzá ahhoz az
emberhez, akit, bár honfitársam, teljes szívemből utálok.
Annak idején Írországban, nevelőapám várkastélyában
megfordult néhányszor ez a szörnyeteg, így alkalmam volt
vele találkozni. Köpönyegforgató, bűzös, áruló kutya, aki
csak a saját érdekeit nézi. Őrült, vérszomjas vadállat, akiről
azt beszélik, hogy egyik szolgájának fejét vétette, csak
mert az késlekedve töltötte tele serlegét borral. Hát hogy
tudsz feleségül adni ehhez a szörnyeteghez? Mintha azt
akarnád, hogy Merlin szörnyű jóslata beteljesedjék! Ne
hagyd, kérlek, ne engedd...
- Figyelj rám, Genevieve! - Richard megragadta a lány
vékony karját, és felrántotta magához. - Miközben mi itt
beszélgetünk. Károly, a francia uralkodó hatalmas sereggel
készül ellenünk. Kémeim jelentése szerint Boulogne város
mellett több mint ötezer, jól felszerelt katona csak arra vár,
hogy a király parancsot adjon az indulásra. Nincs
vesztegetni való időnk. Anglia sorsa forog kockán! Nekünk,
a leggazdagabb és leghatalmasabb földesuraknak kell
összefognunk országunk és leendő királyunk védelmében.
Félre kell tennem a büszkeségemet és a gyűlöletemet,
mert Monfort testvérem írországi seregére is szükségünk
van.
- Tudod, hogy Anglia sorsa mindennél fontosabb
számomra, és megértem cselekedeted hátterét, de miért
kellek én...
- Hát nem érted?! Az ír tartományokra is szükségünk
van ebben a harcban. Garard O'Donnall gróf ír főnemes, s
bármennyire is komisz a természete, beleszólása van az ír
törzsfők tanácsának döntéseibe. Másrészt pedig Monfort
vazallusa, aki senki mást nem akar cserébe a hadseregéért,
csak téged. Egyszer már elmagyaráztam, hogy miért... -
Elhallgatott egy pillanatra, s megpróbálta fékezni
indulatait. Átölelte a lányt, és gyengédebben folytatta: -
Merlin mindkettőnket figyelmeztetett Monfort öcsém
sötét tervére, hogy bosszút forral ellened. De nincs más
választásom, bele kell mennem az egyezségbe, amit kínál.
 - Megesküdött, hogy velem áll bosszút Merlinen, és
ezt te is tudod! Hogy hagyhatod hát...!
Szavai tőrként hatoltak Richard szívébe. - Nincs annál
fájdalmasabb, hogy éppen Monfort öcsém késztet rá, hogy
lemondjak arról, ami a legfontosabb számomra ebben az
életben. Rólad, udvarom legszebb ékszeréről...
- Mondd neki, hogy meggondoltad, és nem
egyezhetsz bele ebbe a házasságba! - próbálkozott
Genevieve, s ez volt az utolsó szalmaszál, amibe
kapaszkodott. - Végül is neki is érdeke, hogy a franciák ne
győzhessenek le bennünket!
- Vajon tényleg így van-e? Kémeim jelentése szerint
Monfort tárgyalt Károllyal.
- Tessék?! - A lány szeme kikerekedett, mintha nem
jól hallotta volna az előbbi szavakat. - Ezt nem tudom
elhinni!
De Richard tekintete nem hagyott kétséget szavainak
igazsága felől. A hír teljesen megdöbbentette Genevieve-t.
Még Monfort hercegről sem tudta volna elképzelni, hogy
olyan mélyre süllyed, hogy az angolok ősi ellenségeivel, a
franciákkal paktáljon.
- Ez tehát az oka, amiért beleegyeztél ebbe a
házasságba - szólalt meg a lány, mikor döbbenetéből végre
magához tért. - Attól félsz, hogy Monfort és az írek áruló
módon a francia király oldalára állnak. Ez volt hát Merlin
jóslata...
Richard lassan bólintott. Nem kellett többet mondania,
Genevieve magától is rájött a kegyetlen valóságra.
Végre megértette, hogy szükségszerű vállalnia ezt az
áldozatot, de valahogy nem tudott megbocsátani
gyámjának, holott tisztában volt vele, hogy nincs más
választása a férfinak.
Merlin meg tudná akadályozni ezt a szörnyűséget, de a
csillagász a messzi Spanyolhonban van, s néhány hónapba
is beletelik, míg ismét visszatér hazájába. Rettegés
hullámzott végig a lányon. - Édes jó istenem, miért
büntetsz ily kegyetlenül? - suttogta. Odafordult
Richardhoz, és halkan megkérdezte: - Kitűzted már a
házasságkötés időpontját?
- Igen, Genevieve. - A herceg bólintott, s fekete
szemében ugyanolyan keserűség csillogott, mint
védencéében. - Egy hét múlva megtartjuk a menyegzőt.
Öcsém és a vőlegényed már útban vannak Londonba,
néhány napon belül meg is érkeznek.
Genevieve agyában lázasan cikáztak a gondolatok.
Értesítenie kell Merlint! De ahogy megfogalmazódott
benne az elhatározás, máris rémület kerítette hatalmába.
Ráeszmélt, hogy lehetetlen vállalkozás lenne. A csillagász a
madridi egyetemen tart előadást, s egy hét alatt akkor is
képtelen hazaérni, ha most rögtön értesülne az
elkövetkező szörnyű eseményről. Genevieve úgy érezte,
minden ereje elhagyja. Egész testében remegett.
Richard herceg észrevette a lány állapotát, gyengéden
magához ölelte, s vigasztalóan megsimogatta a haját. - Azt
szerettem volna, ha tőlem és más körülmények között
értesülsz a dologról. Egész életemben azon leszek, hogy
elnyerhessem a bocsánatodat.
- A bocsánatomat? - ismételte a lány, s elkeseredése
haragba csapott át. - Nincs szükséged rá. Elvégre az
alattvalód vagyok, akit bármikor feláldozhatsz a politika
oltárán. Hát nem látod, hogy Anglia valódi ellensége nem a
francia király, hanem a te gonosz, sötét lelkű Monfort
öcséd? - Genevieve előtt halott nevelőapja, Brian Rosslare
gróf képe jelent meg. Hát ez volt a magyarázata, hogy
olyan sürgősen el kellett hagynia Wexfordot a férfi halála
után! Monfort herceg cselekedeteit és gondolatait már
akkor sem lehetett kiszámítani. Kétszínű, gonosz alak! S
most ő győzedelmeskedik. így vagy úgy, megkaparintja a
lányt. Amikor Angliába szökött, Monfort herceg már akkor
megfogadta, hogy egyszer megszerzi magának ezt a
teremtést! Az azóta eltelt négy évben szándéka mit sem
változott, csak bosszúvágya társult hozzá. Genevieve
Merlin legkedvesebb tanítványa volt, s a tudós lányaként
szerette. Monfort herceg boldogtalan szerelméért
Merlinen akart bosszút állni, s ehhez nem is találhatott
volna megfelelőbb eszközt Genevieve-nél.
Richard a távolba meredt, és ökölbe szorult a keze. -
Csak nem azt kívánod, hogy harc nélkül, tálcán nyújtsuk át
Károlynak az angol koronát? Soha!
Genevieve néhány másodpercig kutatóan meredt a
herceg kemény arcára. Richard határozott szavai
visszhangzottak a fülében. Megragadta a mögötte
várakozó lova kantárát, s még egyszer visszafordult
gyámjához. Zöld szemében végtelen szomorúság
tükröződött.
- Merlin figyelmeztetett, hercegem. Szent ugyan a cél,
amiért feláldozol engem, de a sorsom megpecsételődött.
Ezekkel a szavakkal nyeregbe szállt, és szélsebesen
elvágtatott.
 MÁSODIK FEJEZET

Genevieve Elizabeth Rosslare a westminsteri püspök

előtt térdelt, s kezét imára kulcsolta. Nem jutottak el füléig
a püspök halk, latin szavai. Gondolatai minduntalan
elkalandoztak. A katolikus egyház leghatalmasabb elöljárói
álltak közvetlenül mellette, s mindannyian súlyos,
bíborszín palástot viseltek. A katedrális bal oldalán számos
fekete bársonyba öltözött, alacsonyabb rangú pap
sorakozott imába merülten. De még nagyszerűbb látványt
nyújtott díszes kíséretének körében az angol udvar két
legbefolyásosabb férfiúja: Monfort, Dublin hercege és
bátyja, Richard, a kenti herceg.
A fiatal és nyurga trónörökös, IV. Edward, a leendő
király, két robusztus nagybátyja között foglalt helyet. Bár
világéletében Richard nagybátyja védőszárnyai alatt
nevelkedett, most először Monfort herceg is ugyanolyan
joggal állhatott mellette, mint testvére.
A tudat, hogy a leghatalmasabbak egyike, Monfortot
végtelen elégedettséggel töltötte el, s csak akkor érzett
még nagyobb elégtételt, amikor az oltárnál térdeplő lányra
vetette sötét tekintetét. Maga sem hitte volna, hogy ilyen
könnyű lesz megszereznie, hiszen mit ígért érte cserébe:
csak azt, hogy egész világ láthassa, ő unokaöccse oldalán
áll. Legszívesebben győzelemittasan felkacagott volna.
„Genevieve az enyém, Merlin, az enyém! Megragadom a
rózsádat, s addig égetem, míg fehér szirmai hamuszínűvé
nem válnak, és az Istentől való félelmet ki nem irtom
belőle...
Úgy, ahogy te kiirtottad belőlem...
- Álmomban láttam a sorsodat, Monfort! - Merlin
szavai visszhangzottak a herceg agyában. - Halálra vagy
ítélve, elszakadtál a Mindenhatótól! Olyan hatalomra
törsz, amely sosem lehet a tiéd! Egész életedben egyedül
maradsz...
- Nem, Merlin. Győzedelmeskedem, s te leszel a
kifosztott!”
Monfort érezte, hogy ennek az emlékképnek a
hatására valami furcsa életerő sugárzik végig izmos testén.
A hatalom ereje, amely kevés kiválasztott sajátja csupán.
Szinte mámorossá tette a gondolat, hogy egyetlen
kézmozdulatára szolgák százai mozdulnak, s csupán egy
szava elég ahhoz, hogy egy hatalmas sereg hódító
hadjáratra induljon. Ez az erő rettenthetetlen és legendás
lovaggá tette, aki talán a leghatalmasabb volt egész
Angliában. S bár látszólag közömbös fensőbbséggel
tekintett a világra és a körülötte lévőkre, mégis
megborzongott mindenki, akire csak rápillantott.
Mellette álló fivére, Richard, szintén érezte, hogy
öccsét valami misztikus, földöntúli aura veszi körül.
Már születésekor is megtapasztalta, de az érzés azóta
csak egyre fokozódott. De ahogy rápillantott az oltár előtt
térdeplő Genevieve-re, érezte Merlin jelenlétét is. Átkozta
magában a halkan mormoló püspököt, gyűlölettel teli
öccsét és Genevieve-et is, azért, mert olyan... olyan
gyönyörű volt. Mintha még ezzel nehezebbé akarná tenni
a beletörődést, hogy le kellett mondania róla.
 A lány olyan gyönyörű volt, hogy szépségét nem
lehetett szavakba foglalni. A szertartás népes résztvevői
csak Genevieve hátát láthatták. Dús, vörös hajának loknijai
csábítóan omlottak el kerek vállán. Halványlila
selyemruhájában olyan volt, mint egy földre szállt angyal.
Fehér rózsa virított sápadt, csupasz vállán, s eltakarta azt a
pici tetovált csillagot, amelyet csak kevesen pillanthattak
meg eddig. Csukott szemhéja olyan volt, mintha eltakarta
volna szomorúsággal teli szívét, de így legalább senki sem
láthatta kétségbeesett tekintetét. Minden eltelt perccel
egyre nőtt benne az elkeseredés, hogy Merlin nem tud a
segítségére sietni.
A kék szemű Edward szomorú tekintettel figyelte négy
év óta legkedvesebb pajtását, aki ebben a pillanatban
fogadott sírig tartó örök hűséget Isten és az
anyaszentegyház előtt vőlegényének, az élemedett korú
Garard O'Donnall grófnak. Genevieve riadtan pillantott a
mellette álló és nála negyvenhat esztendővel idősebb
főnemesre. Biztos volt benne, hogy ez a szörnyeteg a
pokolra kerül, amiért részt vett ebben az aljas
színjátékban. Titkon reménykedett benne, hogy az eskü
szavainak kimondása után újdonsült férje holtan esik
össze. Vajon hogy is juthatott eszébe ilyen képtelen
gondolat?
Természetesen Merlin, a nemzetközi hírű csillagász és
tudós miatt. A legtöbb ember, és különösen azok, akiknek
megadatott a tanulás lehetősége, Merlint különleges
képességekkel megáldott, nagy tudású férfinak tartották,
aki ismeri Európa országainak kultúráját és nyelvét.
Ugyanakkor értett az orvostudományhoz is, s ezért igen
nagyra tartották a királyi udvarban. Mások földöntúli
képességekkel rendelkező varázslót láttak benne, aki
ismeri a természet sötét titkait, s hatalmában tartja a
misztikus erőket. És természetesen voltak olyanok is - főleg
az egyház képviselői között -, akik, nyilván féltékenységből,
nem tekintették másnak, mint egy ügyes
szemfényvesztőnek, aki trükkjeivel elkápráztatja a
hiszékeny öregasszonyokat, tündérmesékben hívő
gyerekeket és az általában babonás köznépet. Egy dolgot
azonban senki sem vont kétségbe vele kapcsolatban.
Nevezetesen, hogy hatalmában áll érvényesítenie az
akaratát.
Genevieve egyre reményvesztettebb arccal hallgatta a
püspök utolsó szavait, amelyek végleg ehhez az undorító
férfihoz kötötték, s érezte, hogy elgyengül a térde. Ebben a
pillanatban férje megragadta kecses kezét. Halálos csend
támadt a teremben, amikor Garard O'Donnall, Dublin
grófja először megcsókolta ifjú hitvesét. Hideg szájának
durva követelőzése rádöbbentette Genevieve-et a rémes
valóságra. Mindennek vége! - gondolta.
A gróf, látva felesége nyilvánvaló undorát,
elvigyorodott.
- Meglepettnek látszol, kedvesem - szólt oda suttogva
immár harmadik s egyben a legbájosabb feleségéhez. -
Csak nem abban bíztál, hogy az a csaló megmenthet a
sorsodtól?
Genevieve szikrázó tekintettel nézett a férfi szemébe.
Garard alig valamivel volt csak magasabb nála. Őszülő haja
megritkult, apró kígyószeme gonoszul csillogott. Vonásai
kegyetlenséget és gátlástalanságot tükröztek.
 Már-már azon volt, hogy mindenki füle hallatára
kikiabálja férje bűneit, de tudta, hogy nem teheti. Helyette
beleharapott ajkába, és lesütötte a szemét. Garard alig
tudta elfojtani diadalmas kacagását. Karon fogta ifjú
feleségét, és a kijárat felé kísérte.
Az udvari illemszabályok ellenére, Monfort herceg
lépett a lány másik oldalára. Genevieve egy röpke
pillantást vetett a férfi magas, formás alakjára. Monfort
arca még nyúltabbnak hatott a katedrális homályában.
Kezét hatalmas kardjának markolatán tartotta. Egész
Angliában őt tartották a legképzettebb és legvakmerőbb
lovagnak. Genevieve-et kirázta a hideg, amikor magán
érezte a robusztus férfi jeges tekintetét, amely szinte a
szívéig hatolt.
Rettegés lett úrrá rajta, s a pániktól alig kapott levegőt.
Még most sem tudta elhinni, hogy ami történt, valóságos.
Egy rossz álomnak tartotta, és szeretett volna már
felébredni.
Mögöttük lépkedett Edward és Richard, valamint
Giselle, a lány komornája és barátnője. Őket más
előkelőségek és számos egyházi ember követték. A
násznép hangulata inkább emlékeztetett egy temetésre,
mint egy menyegzőre. Amikor kiléptek a katedrálisból,
Genevieve-en furcsa dermedtség vett erőt. Úgy érezte,
mintha valahonnan messziről figyelné az eseményeket,
amelyek nem is vele történtek, hanem egy másik
szerencsétlen hajadonnal...
London köznépe tátott szájjal bámulta a királyi udvar
díszes tagjait, s arcukon leplezetlen irigység tükröződött a
pazar esküvői lakoma puszta gondolatára is. Ugyanakkor
félelem és értetlenség hullámzott végig a tömegen: a tény,
hogy a szeretett Lady Genevieve egy kopaszodó, undorító
vénember felesége lett, olyan volt számukra, mintha egy
tőrt mártottak volna a szívükbe.
Genevieve közszeretetnek örvendett a londoni nép
körében. Egyrészt azért, mert Merlin tanítványa volt,
másrészt pedig mert gyakran segített a nincstelen
szegényeken és árvákon. Csak hálával tudtak rágondolni, s
tisztelték azért, hogy bár a királyi udvarban lakott, nem
tartotta szégyenletesnek leereszkedni közéjük. A királyi
udvarban tartott esküvők kivételes és ünnepi alkalmak
voltak a közrendűek számára is, de ezúttal szomorúság és
harag kísérte a díszes eseményt.
Hirtelen megdördült az ég, s eleredt az eső. Mintha az
égi hatalmasságok is rossz szemmel néznék a földi
történéseket. Genevieve ruhája teljesen átázott, mire
beértek a vár pazarul feldíszített nagytermébe.
Hófehér abrosszal leterített, hosszú asztal állt a
hatalmas helyiség közepén, s a díszes falak mentén még
négy asztal várta a vendégsereget. A falakon Anglia
történelmének dicső epizódjait megörökítő festmények
függtek. A menyasszonyt és a vőlegényt kiváló udvari
muzsikusok szerenádja köszöntötte, amint elfoglalták
helyüket a hosszú asztalnál.
Grófok és grófnők cifra sokasága követte példájukat,
miután a trónörökös elfoglalta az őt megillető helyet az
asztalfőn, és intett alattvalóinak, hogy mindannyian
leülhetnek. Szegény Edward egy riadt nyuszi szemével
tekingetett körbe a népes vendégseregen. Olyan
törékenynek, elveszettnek látszott hatalmas termetű
nagybátyjai között, mint egy kisgyerek. Mindig is utált
eleget tenni leendő uralkodói kötelezettségeinek. Nem volt
képes megtanulni az udvari etikett szabályait, s ez csak
még félszegebbé és bizonytalanabbá tette. Könyörgő
tekintettel nézett Richard nagybátyjára. A férfi bátorítólag
rámosolygott, de magában elkeseredetten állapította meg,
hogy Anglia többek között azért van ilyen sanyarú
helyzetben, mert leendő uralkodója minden, csak nem
uralkodásra termett, merész, legyőzhetetlen lovag.
Ebben a pillanatban számos szolga sietett a terembe, s
hamarosan minden ezüstserlegben bíborvörös burgundi
bor csillogott. Mielőtt megkezdődött volna a lakoma,
Richard emelkedett szólásra, hogy köszöntse az újdonsült
házaspárt. Genevieve alig hallotta a herceg beszédét,
amely arról szólt, mily nagyszerű dolog, hogy Írország és
Anglia egyesült erővel léphet föl a hódító franciák ellen.
Köszöntő szavai után Monfort emelkedett szólásra, aki
félretéve a politikát, egy szót sem szólt a katonai
szövetségről, helyette inkább az ifjú feleség szépségét
dicsőítette. Szavait döbbent csend követte. Richard,
megmentendő a helyzetet, tapsolni kezdett, s csak ekkor
ocsúdott fel a násznép, s követte példáját minden
lelkesedés nélkül. Az udvari etikett szabályainak
megfelelően még legalább tizenöten köszöntötték a
házaspárt, s csak ezek után kezdődhetett el a lakoma. Első
fogásként fácánlevest szolgáltak fel, párolt borsóval és
mandulával. ínycsiklandó illat szállt föl a díszes
ezüsttálakból, amiket a szolgák körbehordtak a teremben.
A nyomott hangulatot csak az evés öröme tudta
valamelyest feledtetni. A vendégsereg lassanként magához
tért a nem várt esemény keltette zavarodottságából, s
teljes élvezettel adta át magát a kulináris örömöknek.
Második fogásként ropogós sült galamb került az
asztalokra, aszalt szilva, olajos dió és párolt sárgarépa
kíséretében. Genevieve azonban rá sem tudott nézni a
pompás falatokra, alig egyet-egyet csippentett a
tányérjáról, gyomra görcsösen összehúzódott.
Hirtelen magán érezte Monfort metsző, hideg, kutató
tekintetét. Szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor
meghallotta, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott sem
lenne. Az elhangzott szavak durvasága végtelenül
megdöbbentette.
- Annak is megvan a művészete, ahogy egy szűz
lányhoz közeledni kell - jelentette ki a herceg.
- Ne félts te engem, Monfort - válaszolta Garard.
Undorító virsliujjaival beletúrt Genevieve hajába, s
megcirógatta a nyakát. - Van már tapasztalatom ebben,
csak azt nem döntöttem még el, hogy vele melyiket
alkalmazzam.
- Nekem lenne egy javaslatom, barátom... -Monfort
szavai durva röhögésbe fulladtak, de Genevieve nem
menekülhetett. Végig kellett hallgatnia azt az undorító
beszélgetést, amelyet egyetlen tisztességes lánynak sem
lett volna szabad Angliában.
Rémület hasított a szívébe, amely egy tizennégy éves
szűz lány rémülete volt a nászéjszakája előtt. Bizonyos volt
benne, hogy nem fogja túlélni. Ó, Merlin! - kiáltotta
magában. - Miért hagytál el?
- Engedelmességre kell tanítanod - hallotta ismét
Monfort hangját, aki éppen egy fél sült galambot tömött
magába. - Természetesen nehezebb dolgod lesz, mint
bármelyik más asszony esetében - folytatta a herceg teli
szájjal. - És ezt a nagyszerű MerIinnek köszönheted.
Genevieve érezte, hogy nem bírja tovább.
Elhomályosult előtte a terem és a lakoma résztvevőinek
arca. A zene és beszélgetés fülsiketítő hangzavarrá
változott a fülében. Az ájulás környékezte. Hűséges
komornája, Giselle, észrevette kétségbeesett helyzetét, s
más szolgálókat is magához intve, úrnője segítségére
sietett, s kivezette a teremből. Nagy igyekezetében
azonban véletlenül feldöntött egy boroskupát, amelynek
tartalma Garard ölébe ömlött. A gróf harsogó
káromkodása elnémította a vidám társaságot csakúgy,
mint a zenészeket. Rémült csend ereszkedett a helyiségre.
Ebben a pillanatban minden tekintet a terem nyitott
ajtaja felé fordult. Egy méltóságteljes, idős férfi állt a
bejáratnál. Egyszerű bíborpalástot viselt, s csakúgy, mint
Mózes, egy ember magasságú vastag botot tartott a
kezében. Hófehér haja a vállát verdeste, aranybarna arcát
fehér szakáll keretezte. De mindennél kifejezőbb volt a
tekintete. Hajlott kora ellenére hollófekete szemöldök
húzódott szúrós szürke szeme fölött, amely végtelen
bölcsességet tükrözött. Ettől a tekintettől a terem
legtávolabbi sarkában álló vendégnek is földbe gyökerezett
a lába.
Egyedül Monfort hercegre nem volt hatással Merlin
váratlan és vészjósló megjelenése.
- Na de kedves Richard bátyám - szólalt meg, de
szemét egy pillanatra sem vette le az újonnan érkezettről. -
Elfelejtetted közölni velem, micsoda nagyszerű
vendég érkezik. Meghívtad hát Merlint, London híres
udvari mágusát! - Gúnyos szavai visszhangzottak a terem
vastag falai között. Szélesen elmosolyodott, s ravasz
tekintettel végigsimított szakállán. - Egyszerűen el vagyok
ragadtatva! Csak egy-két vándorkomédiásra vagy kókler
bűvészre számítottam ma este. Mily nagyszerű lesz Merlin
mester mutatványait végignézni!
Garard felnevetett, de ő volt az egyetlen. Még az
Írországból érkezett vendégek sem mertek gúnyt űzni a
híres bölcsből. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte,
milyen hatással lesz rá a durva sértés. De nem történt
semmi. Merlin nem válaszolt a kihívásra, de nem is volt
szüksége rá. Csak egyetlen dolog hozta ide: hogy
megmentse azt a lányt, akit az életénél is jobban szeretett.
Ebben a pillanatban négy fehér galamb repült a terem
belseje felé, nagy ámulatot keltve a vendégseregben. A
négy galamb, amely Merlin palástjának titkos redőiből
került elő, hosszan körözött a főasztal felett, aztán
egyenként leereszkedett Richard, Monfort, Garard és az
trónörökös serlegére.
Moro, Merlin szolgája elégedetten lépett hátra. Tudta,
hogy minden a galambokon múlik.
Elragadtatott taps harsant a varázslat láttán,
ugyanakkor furcsa zavar kerítette hatalmába a közönséget.
Tudták, hogy Merlin nem bűvészmutatványai bemutatása
miatt jelent meg az esküvői vacsorán. Ahogy a magas,
méltóságteljes férfiú végigvonult az elképedt nemesek
sorfala között, furcsa, misztikus hangulat lengte körül.
Hirtelen egy hölgy felsikoltott, de megkönnyebbülten
látta, hogy ruhájának ujjából egy aranyos kismacska bújik
elő. A vendégsereg önkéntelenül tapsolni kezdett. Egy
másik grófnő riadalmát pedig egy ennivaló kiskutya okozta,
amely a szoknyája alól bújt ki. Lord Percy Wallace
hangosan felnevetett, amikor almás pitéjébe harapva egy
aranypénzben akadt meg a foga. Egy hölgy kezében illatos
rózsa-csokorrá változott a hímzett szalvéta. Ebben a
pillanatban, mintha valami földöntúli erő vezényelte volna,
minden serleg felborult, s a benne lévő bor a földre
csurgott. Ugyanez történt a levesestálak tartalmával is. A
szivárvány minden színében játszó, áttetsző légballonok
emelkedtek föl a semmiből.
Ekkor azonban jéghideg szél söpört végig a hatalmas
termen, és egyszerre minden megváltozott.
A vidám vendégsereg játékosan a száznál Is több
légballon után kapkodott, de azok a legkisebb érintésre is
elpukkantak. Egyikből apró fekete pókok, másikból zöld
színű gyíkok fordultak ki, egy harmadikból pedig undorító,
nyálkás férgek. A vendégek felszabadult nevetése
sikoltozássá változott. A rózsacsokor tüskéi bűzös mérget
lövelltek. Lord Wallace pedig fuldokolni kezdett az
aranypénz szörnyű ízétől. Az egész teremben orrfacsaró
bűz terjengett a földre csurgó és összekeveredő bortól és
levestől. A tündéri kiskutya beleharapott a nemeshölgy
lábába, az apró macska karmai pedig a grófnő arcát
szántották.
Teljes volt a zűrzavar a teremben.
A nagyhatalmú püspök. Henry Tewkesbury,
rózsafüzérét markolászva hadonászott és
összefüggéstelenül kiáltozott. - A Mindenható nevében
felszólítom démonaidat, hogy... Halljátok meg Avila
történetét, akit bűnös szerelem fűzött az egyik tekintélyes
püspökhöz... Avila ártatlan volt, mert a püspök csábította
el...
A szentségtörő szavak hallatán a körülötte állóknak
nem volt tovább kétségük afelől, hogy a szent életű
püspök lelkét megmételyezte az ördög. A riadt
vendégsereg menekülni próbált, de elcsúsztak a padlóra
ömlött bortól, s egymást lökdösve szitkozódtak. Dühödt
szitkok töltötték be a termet, s teljes káosz uralkodott.
Garard gróf viszont csodálattal vegyes döbbenettel
figyelte a körülötte zajló eseményeket, s látva a földön
csúszkáló magas rangú egyházfikat, alig tudta visszatartani
harsogó nevetését.
Edwardot, eléggé férfiatlan módon, az ájulás
környékezte, s Richard is csak tehetetlenül szemlélte a
csúfos eseményeket. Tisztában volt vele, hogy nem Merlin
okozta a felfordulást, hanem sötét erők lepték el a termet.
Az ártatlan, szórakoztató varázslatokat a démonok
átváltoztatták, s most csúfondárosan nevettek ártatlan
áldozataik rémületén.
Merlin halálos nyugalommal egyedül Monfortot
figyelte. Senki sem hallotta a hercegnek szóló
figyelmeztetését: - Le foglak győzni, Monfort. - Karját
keresztbe tette a szíve előtt, s egy fáklya fénye megcsillant
arany karperecén. - Ha legközelebb megpillantod ezt a
karperecet, Monfort, halál fia vagy, meglásd!
A sötét lelkű herceg szemében gúnyos mosoly villant,
de legfőképpen hitetlenség. Ócska trükk az egész! -
Gyerekséget beszélsz, Merlin. Elfelejted, hogy mindenre te
tanítottál meg.
 - Vigyázz, Monfort! Túl sokat képzelsz magadról. És ez
okozza majd a vesztedet is!
Richard türelmét vesztve felkiáltott: - Elég legyen most
már, Merlin! Legyen vége a felfordulásnak!
Parancsoló szavának engedve Merlin mindössze annyit
tett, hogy egyik karját a magasba emelte. Egy
szempillantás alatt megszűnt a zűrzavar. Akár egy rossz
álom is lehetett volna a résztvevők számára, ha nem látták
volna maguk körül a felfordulást: a kiömlött levest és bort,
a felborult székeket és serlegeket. A vendégek lassan
visszanyerték nyugalmukat, s értetlen arccal Richard felé
fordultak.
- Meg kellett tennem! - kiáltotta a herceg a
csillagásznak, mintha csak ők ketten tartózkodnának a
teremben. - Kénytelen voltam, Anglia érdekében!
Merlin még most is csak Monfortot figyelte, de
válaszolt. - Nem tudtam megakadályozni, de azt nem
engedem, hogy Genevieve áldozatul essen.
- De már késő, Merlin. Késő! Nem tehetsz ellene
semmit.
- Vajon csakugyan így van-e?
Vészjósló kérdése visszhangzott a teremben. Az est
folyamán most először fordult Garard felé. A gróf
keményen állta átható tekintetét. Túl ostoba volt ahhoz,
hogy félelmet érezzen. - Ennek a lánynak csak egyetlen
átkozott napig leszel a férje!
Merlin szembefordult a vendégekkel, és emelt hangon
így szólt:
- Tudja meg hát mindenki, hogy Genevieve Elizabeth
Rosslare grófnőre szörnyű átok súlya nehezedik. Én
átkoztam meg. - Pillanatnyi szünetet tartott, szemében
földöntúli fény csillogott. - Bármelyik férfi, aki meg akarja
erőszakolni, az életével fizet kísérletéért.
Síri csend követte a kísérteties szavakat. Aztán hitetlen
suttogás hallatszott. Garard arca elvörösödött a haragtól,
és kardja után kapott. - Ezért meghalsz, te kutya!
Megpróbálta kirántani kardját, de sehogy sem
boldogult. A nemesek elképedve figyelték Dublin grófjának
nevetséges küszködését, de egyikük sem mert mosolyogni
rajta.
Ekkor Monfort herceg metsző, gyűlölettel teli hangja
hasított a levegőbe. - Ellene fogom fordítani az átkot,
Merlin! - kiáltotta.
- Csak próbáld meg - válaszolta a varázsló.
- Akkor is sikerülni fog, ha az univerzum összes
démonát kell segítségül hívnom hozzá!
Ebben a pillanatban egy apró fehér egér szaladt végig
Monfort vállán. Éppen amikor lecsapott rá, mintha az egér
szólalt volna meg: - Ne feledd a karperecet, Monfort! És
mindig jusson eszedbe, amire tanítottalak: mindig a
legapróbb varázslatok a leghasznosabbak... - Monfort az
est folyamán először zavarba jött, és későn eszmélt rá a
szavak értelmére. Odapillantott, ahol Merlin egy pillanattal
ezelőtt állt, de már csak hűlt helyét látta. A varázsló
nyomtalanul eltűnt.
Monfortot nem sokáig foglalkoztatta a dolog. Bár meg
volt győződve róla, hogy a Garard fejére olvasott jóslat
beigazolódik, övé volt Genevieve, s ez mindenért
kárpótolta.
 Emlékezetes este volt ez minden résztvevő számára.
Ezen az estén az öreg Merlin minden erejét összeszedte,
hogy megmentse azt a lányt, akit az életénél is jobban
szeretett. S az a tény, hogy még azon az éjszakán Garard
gróf hirtelen halálát hirdették a félrevert harangok, azt
bizonyította, hogy a varázsló sikeresen teljesítette
feladatát.
 HARMADIK FEJEZET

1487. Gloucestershire, Hexham vára

A magas, szőke, markáns arcú férfi teljesen váratlanul

lépett Genevieve elé, aki sietős léptekkel haladt Hexham
várának egyik sötét folyosóján. A lány szívverése szinte
elállt a meglepetéstől.
Az első pillanatban fel sem fogta, hogy Guillaume de
Quercy, Poitout grófja áll előtte. A férfi szemében
leplezetlen öröm csillogott, hogy végre egyedül találja a
szépséges várúrnőt, aki szemmel láthatólag nem volt
boldog a „véletlen” találkozástól. Riadt tekintettel nézett
végig a folyosón, hátha valaki a segítségére siet, miközben
minden erejét összeszedve próbálta távol tartani magát a
föléje magasodó férfitól. De nem volt szerencséje. -
Azonnal engedj el, te...
Mondatát nem tudta befejezni, mert Guillaume
tenyere keményen a szájára tapadt. Genevieve-et elfogta
az undor, amikor megérezte támadójának tömény
borszagát. Amennyire csak tudta, nekivetette hátát a
folyosó jéghideg kőfalának. Szeméből sütött a gyűlölet,
ahogy a férfira tekintett.
Még sosem álltak ennyire közel egymáshoz, mert a lány
kínosan kerülte a grófot. Első találkozásuk óta végtelenül
unszimpatikusnak találta. Guillaume de Quercy a francia
király lovagjainak egyik leghíresebbike volt. Vállig érő szőke
haját egy aranypánt fogta össze homlokán, s arcát akár
helyesnek is lehetett volna nevezni, ha dús szemöldöke
fölött nem éktelenkedett volna egy régi párbaj emléke: egy
három centi hosszú vörös heg.
Genevieve kétségbeesetten próbált bivalyerejű
fogvatartójától szabadulni, de sikertelenül. Végül teljes
erejéből beleharapott a szájára tapadó férfikézbe.
Guillaume felkiáltott, s egy pillanatra elrántotta sajgó
tenyerét.
- Segítség! jöjjön valaki! - használta ki Genevieve a
kínálkozó alkalmat.
- Ugyan, ki lenne az, aki a segítségedre siet, szépséges
grófnő? - A férfi szemében leplezetlen gúny villant. - Csak
nem a híres angol lovagok egyikére vársz?
Genevieve-nek elevenébe vágott a sértés, s fájó
emlékeket idézett föl benne.
Életének elmúlt három évében tanúja volt nemcsak
szeretett Angliája vereségének, hanem második férje
halálának is. Richard kenti herceg sejtése valósnak
bizonyult: Monfort írországi seregének csatlakozása az
egyesített angol hadakhoz csak üres ígéret maradt. így a
szégyenletes bosworthi csatában a francia király súlyos
vereséget mért az angol lovagok csapataira. Ebben a
csatában esett el második férje, Colin Clyde Fleury gróf is.
S ráadásul tavaly még egy hatalmas arculcsapás érte az
angol hazafiakat, köztük az ír származású, de Angolhont
feltétlenül szerető Genevieve-et is. A Monfort herceg
uralma alatt álló Írország szentségtörő szövetségre lépeti a
francia uralkodóval, VIII. Károllyal. A szövetség létrehozása
után az angol seregnek nem maradt számottevő esélye a
franciákkal való küzdelemben. Hősiesen harcoltak, de a
túlerő győzedelmeskedett. Richard, a kenti herceg
fogságba esett a bosworthi csatában. Birtokait elkobozták,
őt magát pedig Franciaországba hurcolták. A messze
földön híres angol lovag immár harmadik éve raboskodott
a Bastille egyik sötét cellájában. Óriási veszteség volt ez az
ifjú Edward számára, aki leghűségesebb emberét,
tanácsadóját, legközelebbi barátját veszítette el. Ennél már
csak az volt fájdalmasabb számára, hogy le kellett
mondania nemcsak Írországról, hanem a franciák által
meghódított dél-angliai területekről is. A diadalmaskodó
francia király díszes kíséretével bevonult a londoni királyi
várba, Edward pedig Skóciába menekült.
Gloucestershire Genevieve második férjének, Colin
Clyde Fleurynek volt a birtoka, amelynek központja,
Hexham vára lett a lány új otthona. Fleury gróf is vazallusa
volt Monfort hercegnek, aki az angolok veresége után arra
a gyalázatosságra kényszerítette Genevieve-et, hogy
várkastélyában elszállásolja a francia helyőrséget. így
Hexham vára nemcsak az otthona volt, hanem egyben
börtöne is. A vár francia helyőrségének pedig nem más
volt a parancsnoka, mint az őt letámadó Guillaume de
Quercy, Poitout grófja. A gróf unokatestvére és egyben
egyetlen élő közeli rokona volt a messze földön híres
francia lovagnak, Christophe de Quercynek, Gascogne
hercegének.
Genevieve nem ismert Guillaume-hoz hasonló,
kegyetlen feudális urat, arcátlanságát és durvaságát
egyedül csak Monfort múlta talán felül. Mohóság és
gátlástalanság tükröződött a gróf hideg szemében, ahogy a
karját hátracsavarva, a lányt szenvedélyesen a folyosó
falához szorította.
- Mit akarsz tőlem? - kiáltotta Genevieve félelemmel
vegyes dühvel.
Az óriás termetű férfi elvigyorodott. - Hónapok óta
várok erre a percre, grófnőm.
- Mit akarsz tőlem? - ismételte a lány egyre erősödő
türelmetlenséggel a hangjában. Kérdését inkább csak
időhúzásnak szánta, mert tizenhét éves kora ellenére
tisztában volt vele, hogy szépsége milyen hatást vált ki a
férfiakból. Teljes szívéből gyűlölte a francia hódítókat. Nem
tartotta őket másnak, mint vérszomjas vadállatoknak, akik
kegyetlen portyázásokat rendeztek Gloucestershire
falvaiban. Nyomukban nem termett más, csak rettegés,
szegénység és elkeseredés. A bosworthi csata után az
angol nép maradék reményét is elveszítette. Elkeseredett
és rémült arccal figyelték az emberek, ahogy a francia
csapatok Anglia földjén masíroznak London felé! S ettől
fogva a nyomor évei következtek. A francia katonák
kifosztották a falvakat és udvarházakat. Tönkretették az
erdőket, a szántóföldeket, s az embereknek nem volt mit
enniük. Ugyanez volt a helyzet Hexham környékén,
Gloucestershire megyében is.
Genevieve mindezért legfőképpen Guillaume grófot
tartotta felelősnek, hiszen ő volt a francia helyőrség
parancsnoka. A férfi nemesi származását meghazudtoló
műveletlenségről és bárdolatlanságról tett már számtalan
alkalommal ékes tanúbizonyságot. De bármilyen elítélő
véleménnyel volt is róla Genevieve, azt azért nem
gondolta volna, hogy ráadásul még ostoba is. A férfi
szemében tükröződő leplezetlen vágy azonban meggyőzte
erről. Hát megőrült ez az ember?! - kiáltotta magában. -
Vagy azt hiszi, hogy őrá nem sújt le a szörnyű átok?
- Uram, csak a szemedbe kell nézzek, s máris látom
alantas szándékodat. De mondd csak, nincs benned
félelem? Hiszen te is hallottál az átokról, amely megvéd az
olyan vadállatoktól, mint te!
Guillaume harsányan felkacagott, s éhes szemét
Genevieve hófehér, kívánatos vállán legeltette. Észrevette
az apró tetovált csillagot is.
- Persze, az átok! - mondta hetvenkedve. - Nos, a
minap az embereimmel éppen azon elmélkedtünk, hogy
vajon mi lehet az oka, hogy Anglia egyik legszebb
teremtése már második férjét is eltemette. Nem lehet,
szép hölgy, csak azért találtad ki ezt az átokmesét, hogy
aztán szép sorjában könnyedén megszabadulj nem kívánt
férjeidtől?
- Őrültséget beszélsz, lovag!
- Monfort szerint az átok nem is létezik. Kitaláció,
semmi más!
Genevieve igéző zöld szeme kikerekedett. - Hát nem
látod, hogy Monfort a halálodat akarja?
- Badarság! Hiszen barátok vagyunk...
- Az a szörnyeteg csak az ördöggel cimborál.
- Hazudsz, csak hogy mentsd magad!
- Nem, nem, higgy nekem! - Genevieve, látva a férfi
pillanatnyi elbizonytalanodását, heves magyarázkodásba
kezdett. - Mindenki úgy tudja, hogy második férjem a
bosworthi csatában esett el, pedig az igazság az, hogy
Monfort okozta a halálát. Elhitette vele, hogy az átok nem
is létezik. Meg akarta kaparintani Colin birtokait, s a lehető
legegyszerűbb módon ezt el is érte. Megpróbáltam
figyelmeztetni a férjemet, de nem hitt nekem, s ez lett a
veszte...
A lány szava hirtelen elakadt, amikor Guillaume tenyere
végigsimított karcsú, fehér nyakán. A férfi közelebb hajolt
hozzá, és borgőzös lehelettel a fülébe súgta: - Rég
kinőttem már a kisdedkorból, és nem hiszek a mesékben.
Különben is, fogadtam az embereimmel, hogy épen és
egészségesen látom meg a reggelt, miután a magamévá
tettelek.
- Higgy nekem, Guillaume! Két halott férjem
bizonyítja, hogy igazat beszélek... - Elakadt a szava, amikor
megpillantotta a férfi gúnyos tekintetét. Minden
hiábavaló! - gondolta elkeseredetten. Ökölbe szorult a
keze, és más hangot ütött meg. - Uram, eddig mindenkitől
azt hallottam, hogy te és hírneves unokatestvéred nem
vagytok mások, mint vérszomjas vadállatok, de nem
akartam elhinni. Most már látom, hogy undorítóbbak és
elvetemültebbek vagytok a legutolsó disznónál, és nem
érdemlitek meg nemesi rangotok...
Guillaume arcát elfutotta a vér, és visszakézből pofon
ütötte a lányt. Hozzá volt szokva, hogy az általa
megerőszakolt asszonyok kegyetlen durvaságokat vágnak a
fejéhez, de most először találkozott olyan teremtéssel, aki
nemesi családját és különösen unokatestvérét sértette
vérig.
- Nyelved oly éles, mint egy frissen fent tőr, de...
 - Kímélj meg fűzfapoéta lelked megnyilvánulásaitól -
vágott közbe Genevieve, akinek arca még most is vöröslött
az előbbi durva bántalmazástól. - Nem akarom hallani.
Azonnal engedj utamra!
Guillaume felkacagott. - Ne olyan hevesen, szép hölgy!
Az a szándékom, hogy a kedvedben járjak.
- A kedvemben? Akkor halál fia vagy!
Genevieve rántott egyet a testén, de a férfi
vasmarokkal fogta. Még mindig nem tudott teljesen hinni
benne, hogy a gróf eltántoríthatatlan bűnös szándékától.
Következő szavai azonban meggyőzték róla, hogy
menthetetlen. - Ugyan, ugyan, szépségem, ismerd el: csak
arra vártál, hogy mikor találkozol már végre egy talpig
férfival, aki fittyet hányva ennek az állítólagos átoknak, a
magáévá tesz. Valld be, te is úgy kívánsz engem, mint én
téged...
- Teljesen elment az eszed! - kiáltotta Genevieve, és
minden erejét összeszedve megpróbált kiszabadulni a férfi
szorításából. Guillaume könnyedén elhárította
próbálkozását, s nevetve hátrakulcsolta mind a két kezét.
- Engedj el, te ocsmány, undorító féreg!
- Ugyan, miért tenném? - Azzal közelebb nyomult
hozzá, és mintha szerelmi légyotton lenne, túlfűtötten a
lány fülébe suttogott. - Genevieve... - Éhes tekintete
végigpásztázta a lány karcsú, elegáns nyakát, mellének
kívánatos domborulatát, kerekded csípőjét. Beletúrt dús,
vörös hajába, amely hosszúkás, rózsás arcát keretezte.
Szemügyre vette előkelő metszésű orrát és smaragdzöld
szeme fölött ívelő, dús szemöldökét. De tekintete
legtovább Genevieve kívánatosan telt, érzéki ajkán
csüggött. A szívverése is felgyorsult a lány ajkának láttán.
Minden vágya az volt, hogy megcsókolhassa. Durva
tenyerével végigsimított a lány keblén, és felnyögött a
vágyakozástól.
Genevieve kétségbeesetten próbálta megakadályozni a
mozdulatot, de teljesen tehetetlen volt. - Nyugalom,
angyalom. Megígérem, hogy nem okozok fájdalmat, és
meghálálom az engedékenységed...
A lány azt hitte, rosszul hall. Fékezhetetlen düh
kerítette hatalmába. Ez a mocskos disznó azt hiszi, hogy
fizetség fejében engedelmesen szétteszi a lábát?
Emberfeletti erővel kiszakította magát fogvatartója
kezéből, és ütésre lendítette a karját. Guillaume az utolsó
pillanatban akadályozta meg a pofont, de maga is
megdöbbent a lány elszántságán. - Te kis boszorkány! -
sziszegte elfúló hangon, s keményen megragadta foglya
karját. Teljes testsúlyával a falhoz szorította. - Már
megtapasztaltam a karmaidat, most a dorombolásodat
szeretném hallani!
Genevieve felsikoltott a borzalomtól, amikor a férfi
kérges keze belenyúlt selyemruhájának dekoltázsába, és
megragadta telt keblét. - Csak egy csókot, szépségem, csak
egyetlenegyet... - dadogta Guillaume szenvedélytől
eltorzult hangon. A következő pillanatban a lány ajkához
préselte nyálas száját, s elnémította Genevieve
tiltakozását.
A lány minden ízében remegett, de a félelem és
megdöbbenés fortélyossá tette. Engedelmesen
szétnyitotta ajkát a férfi követelőző nyelve előtt, s amikor a
gróf már-már azt hitte, hogy diadalmaskodott, teljes
erejéből beleharapott.
Guillaume hátratántorodott és letörölte a szájából
csurgó vért. - Ez csak ízelítő volt abból, ami még rád vár, te
fattyú! - kiáltotta a lány haragtól eltorzult arccal, aztán
felkapta szoknyáját, és menekülni próbált. A grófot
elvakította a düh. Tántorgó léptekkel Genevieve nyomába
eredt. A lány fejvesztetten az őrökért kiáltozott, s közben a
szoknyája alá rejtett tőr után kutatott. Végigrohant a
folyosón, s abban reménykedett, hogy a férfi elég részeg
ahhoz, hogy ne tudja utolérni. De reménye hiábavalónak
bizonyult. Guillaume utána vetette magát, elkapta a
derekát, és a sikoltozó lányt leteperte a földre. - Te kis
szuka! Azt hitted, elmenekülhetsz előlem?
Genevieve újból felsikoltott, amikor a férfi, mint egy
zsákot, a vállára vette. A lány végre meglelte a tőrt, és
teljes erejéből a gróf oldalába vágta. Guillaume felordított,
de nem is annyira a fájdalomtól, mint inkább a
meglepetéstől, s terhét a padlóra ejtette. Ilyen vakmerő
asszonnyal még életében nem találkozott. De megfizet
neki engedetlenségéért és merészségéért. Kihúzta testéből
a kisméretű tőrt, és egyetlen határozott mozdulattal a
falhoz vágta. - Elérkezett számodra az ítélet napja, és én
leszek a bírád!
Genevieve hisztérikusan megrázta a fejét, amikor
észrevette támadója szemében az ördögi csillogást. Nem
maradt rá ideje, hogy menekülni próbáljon, mert
Guillaume megragadta és ismét a vállára vette. A lány
segítségért sikoltozott, s öklével verte a férfi
valószínűtlenül széles hátát. De a harcban megedződött,
izmos férfi szinte meg sem érezte az ütéseit. Határozott
léptekkel iramodott végig a folyosón.
- Engedj el! Hát még mindig nem érted? Nem éled túl,
ha hozzám nyúlsz! - kiáltotta Genevieve halálra rémülten.
De a férfi rá se hederített. Görcsös félelem lett úrrá
Genevieve egész testén, és végső elkeseredésében
hűséges ír szolgájának nevét kiáltozta. - Conally! Conally!
Guillaume elért vele a lépcsőfordulóig, és kettesével
szedve a fokokat, villámgyorsan a második emeletre
szaladt. Ebben a pillanatban katonák jelentek meg előttük,
de Genevieve elkeseredetten látta, hogy a gróf emberei.
- Uram! - Caspar de Coligny, a fegyveresek kapitánya
tisztelegve engedett utat a rohanó grófnak, s szája széles,
kárörvendő vigyorra húzódott. - Ah, csak nem a szépséges
Lady Genevieve az? Egy kis éjszakai légyott, ugyebár?
A katonák durva röhögése követte szavait. - De bizony
az! - válaszolta Guillaume gróf. - Ideje, hogy betörjem ezt
az engedetlen, vad kancát, nem gondolod, Caspar?
A kapitány nevetve bólogatott, mire Genevieve
elkeseredésében az arcába köpött.
- Hej, te pokolfajzat! - kiáltott fel Guillaume, és talpra
állította a lányt. Hátulról megragadta hosszú haját, és
hátracsavarta. - Azonnal kérj bocsánatot!
- Még hogy bocsánatot! - sziszegte a lány magából
kikelve. - Hát mindenkinek elment itt az esze? Miért
kérnék bocsánatot ettől a disznótól, aki röhögve figyeli ezt
a szörnyűséget, ami velem történik! Átkozottak legyetek
mindannyian!
- Elég legyen ebből! Megszereztelek, gyönyörűségem!
És ne hidd, hogy az a híres átok megvédelmez tőlem! - Egy
erőteljes mozdulattal szembefordította foglyát katonáival,
és kezét durván a mellére tette.
Genevieve szorosan összezárta a szemét a
megaláztatás elől.
- Azt teszek veled, amit csak akarok - hallotta
Guillaume suttogását. - Nos, melyiket szeretnéd jobban?
Ha itt a katonáim szeme láttára teszlek magamévá, vagy a
szobámban?
Genevieve csak a fejét rázta, torkát fojtogatta a
zokogás. Ebben a pillanatban furcsa,
megmagyarázhatatlan forróság öntötte el a testét.
Guillaume-ot vakító szédülés kerítette hatalmába.
Megtántorodott és egy ördögi üvöltés közepette lezuhant
a lépcsőn. Koponyája nagyot koppant a kövön, s a
kísérteties hang sokáig visszhangzott a robusztus falak
között.
- Uram irgalmazz!
Genevieve sikoltása nyomán mindenkiben megfagyott
a vér. A gróf élettelen teste elterült a lábuk előtt.
A pillanatnyi mozdulatlanságot bábeli zűrzavar követte.
A kapitány és emberei falfehér arccal a földön fekvő
grófhoz ugrottak. Ebben a pillanatban Conally és néhány
angol katona jelent meg a lépcsőn, akik kivont karddal
úrnőjük védelmére siettek.
Genevieve hűséges szolgája nyakába borult, aki
megkönnyebbülten magához ölelte. - Lady Genevieve,
nincs semmi baja? Egyáltalán mi folyik itt?
- Ez a gazember megpróbált megerőszakolni!
- A Mindenható legyen irgalmas, a gróf halott!
-Minden szem a kapitány felé fordult, aki kikerekedett
szemmel a lányra meredt. Egyetlen mozdulattal kirántotta
kardját. - A lady meggyilkolta Guillaume grófot!
A szörnyűséges szavak visszhangzottak Genevieve
agyában. - Nem! - kiáltotta kétségbeesetten, de a földön
fekvő élettelen test rácáfolt szavaira.
A kapitány a lány felé vágott kardjával, s Genevieve
halálra váltan simult a folyosó jéghideg falához. Conally
kivédte a halálos csapást, s katonái is bekapcsolódtak a
hadakozásba. Genevieve összeszedte maradék erejét, és
futásnak eredt. A pengék kísérteties csattogása és harcias
kiáltások hallatszottak mögötte.
Lerohant a lépcsőn, végigszaladt a folyosón be a
nagyterembe, aztán ki a hatalmas tölgyfa ajtón. Hexham
vára egy évszázadokkal ezelőtt épült, robusztus épület
volt, minden sarkán egy-egy őrtoronnyal. Vastag falai körül
mély vizesárok húzódott, amely elválasztotta a központi
épületet a külső vártól. A külső bástyák egyikében volt
elszállásolva a vár angol őrsége. Csupán
huszonegynéhányan voltak. A francia helyőrség katonáit
nem a várban, hanem a vár környékén szállásolták el, így
Hexham-ben csupán Guillaume gróf és közvetlen kísérete
lakott.
Genevieve végigszaladt a külső várba vezető hídon, és
torkaszakadtából kiáltozni kezdett. - Fegyverbe!
Fegyverbe! - Tisztában volt vele, hogy azonnal cselekednie
kell. - Zárjátok be a külső kaput!
A katonák parancsnoka nem igazán értette a hirtelen
felfordulást, de engedelmeskedett úrnője szavának.
Bezáratta a kaput, és a külső sáncon átívelő hidat is
felhúzatta.
 Genevieve-nek nem volt vesztegetni való ideje. Ha
Guillaume gróf hirtelen halálának híre elterjed a
környéken, semmi sem menti meg Hexham várát a
franciák bevonulásától. A várfalak elég erősek ahhoz, hogy
néhány hétig ellen tudjanak állni a minden bizonnyal
bekövetkező ostromnak. Az élelmiszerraktárakat éppen két
napja töltötték föl Guillaume emberei, a fegyverraktárak
tele voltak a franciák készleteivel.
Úrnőjük elszánt elhatározását mind a huszonhárom
katonája támogatta. Rövid idő alatt lefegyverezték a
minimális ellenállást tanúsító francia katonákat, akik a
kapu bezárása után még a várban tartózkodtak. Guillaume
gróf kíséretének kapitánya elmenekült, a többieket a vár
börtönébe vitték.
Egy fél órán belül a huszonhárom mindenre elszánt
angol katona úrnője és a vár védelmében fölvette a harcot
a támadó franciákkal. Hosszú idő után először Hexham
vára ismét ostrom alatt állt.
 NEGYEDIK FEJEZET

1487. Cascogne hercegség, Viarme vára

Christophe de Quercy, Gascogne hercege elégedetten

simított végig simára borotvált arcán, s egy pillantást
vetett a szobája falán lógó kisméretű velencei tükörbe.
Képmása egy markáns arcú férfi vonásait tükrözte,
amelyet sok francia asszony megcsodált már. Christophe
herceg egyike volt a francia király legjóképűbb
nemeseinek. Rövidre vágott gesztenyebarna haj keretezte
napbarnította arcát, amelyet nagy gonddal minden reggel
simára borotvált. Dús, sötétbarna szemöldök ívelt
szikrázóan kék szeme fölött, amelynek tekintete már oly
sok asszony szívét megdobogtatta szerte Franciaországban.
Egyenes orra, határozott vonalú szája és álla nemesi
származását csak megerősítette.
Éppen végzett a reggeli tisztálkodással, amikor halkan
kopogtak az ajtaján. - Igen - szólt ki mély, zengő hangon, s
gyorsan belebújt tiszta ingébe,
Camille Changarnier, Gascogne apátja és a herceg
bizalmas embere nyitotta ki az ajtót, és lépett urának tágas
szobájába. Az idős, tekintélyes férfiú csak egy pillantást
vetett a herceg hatalmas baldachinos ágyára, aztán fejét
csóválva az égre emelte a tekintetét. A puha párnák közt
egy karcsú fekete teremtés aludt teljesen meztelenül.
Köztudott volt, hogy a herceg választott menyasszonya
pestisjárvány áldozata lett, s azóta a férfi hálószobájának
kilincsét egymásnak adták a szebbnél szebb asszonyok.
- Sshh - intett Christophe az alvó lány felé. - A hölgy
még alszik.
- Hölgy?! - hallatszott Camille hitetlenkedő kérdése. -
Én nem látok egyetlen hölgyet sem. Vagy talán erre a
szajhára gondolsz?
Christophe a méltatlankodó kis emberre tekintett, és
megcsóválta a fejét. - Azért jöttél, hogy a magánéletemet
tárgyald meg velem, vagy van valami fontos mondanivalód
is?
- Van. Őfelsége udvaronca, Monsieur Lefebvre vár rád
a nagyteremben. Állítólag fontos üzenete van a számodra.
Christophe türelmetlen pillantást vetett barátjára, és
halkan szitkozódni kezdett. - Az ördög vigye el VIII. Károlyt
meg az egész háborúját. Biztos vagyok benne, hogy ismét
katonákat kér tőlem. Éppen eleget küldtem már, többet
nem vagyok hajlandó...
- Jó, jó. Nem én kértem tőled, ne rám légy dühös!
Christophe megenyhült, s békülékenyebben szólt
barátjához: - Mondd meg Monsieur Lefebvre-nek, hogy
egy órán belül fogadom.
Amikor Camille mögött becsukódott az ajtó, Christophe
felhúzta csizmáját, és kiegyenesedett. Valószínűtlenül
magas testén megfeszültek az izmok. Magában még most
is az elkövetkező beszélgetés tartalmán dohogott.
Talán ő volt az egyetlen nemes lovag a francia
birodalomban, aki kinyilváníthatta nemtetszését
uralkodója döntései miatt. Ezt annak a képességének
köszönhette, hogy világos és meggyőző érveket tudott
felsorakoztatni igaza bizonyítására. Az angolok ellen vívott
háború kérdésében azon kevesek közé tartozott, akiket
kevéssé érdekelt a vállalkozás sikere. Nem vágyott
nagyobb és több birtokra, nem érdekelte a gazdag angol
tartományok meghódításából származó anyagi haszon.
Annak ellenére, hogy gyakran támadt vitája
uralkodójával, Károly őt kedvelte leginkább a főnemesek
közül. Hűsége elismeréséül ajándékozta meg a hercegi
címmel, s Christophe ennek nyomán az egyik
leggazdagabb földesúr lett egész Franciaországban.
A tény, hogy Gascogne tartomány hercege lett, annak is
köszönhető volt, hogy Károly király rendkívüli módon
élvezte a Christophe társaságában eltöltött időt. Amikor
csak tehette, meghívta az általa rendezett nagyszabású
vadászatokra, a gyengébb nem részvételével egybekötött
ivászatokra, különböző társasjátékokra és természetesen
az oly izgalmas sakkpartikra.
A kettejük közötti barátság évekkel ezelőtt kezdődött,
amikor az egyik udvaronc óvatlanul megemlítette
Károlynak, hogy a tizennyolc éves Christophe de Quercyt,
Gascogne grófját lehetetlen sakkban legyőzni. A féltékeny
uralkodó, aki a birodalom legjobb játékosa címet magának
tartotta fönn, azonnal az udvarba kérette az ismeretlen
ifjút.
Mielőtt Christophe az uralkodó színe elé járult volna,
udvariasan figyelmeztették néhány alapvető
illemszabályra. S egyben arra is felhívták a figyelmét, hogy
történjék bármi, hagyja nyerni a királyt. Az ifjú gróf
meglepetten kérdezett vissza: - Hogyhogy?
 - Károly nem szeret veszíteni - jött a lakonikus válasz.
- Micsoda véletlen! Ugyanis én sem szeretek!
A meglepett udvaronc megpróbálta még győzködni egy
kicsit, s holmi Istentől eredő jogokat emlegetett, de
Christophe-ot nem tudta meggyőzni igazáról. Fél óra
múlva Károly király és a siheder gróf egymással szemben
ült a sakkasztalnál, s újabb fél óra múltán az uralkodó két
olyan szót hallott, amelyet más rajta kívül még nem ejtett
ki: - Sakk, matt.
Károly először szóhoz sem jutott, aztán megjegyezte: -
Eddig még soha senkinek nem sikerült legyőznie.
- Valóban? - kérdezte Christophe tettetett
csodálkozással. - Az ember azt hihetné, hogy úgy bántak
felségeddel, mint egy elkényeztetett gyermekkel. Akkor is
hagyták győzni, amikor nem érdemelte meg, mert azt
hitték róla, hogy nem tudná elviselni a vereséget. -
Megcsóválta a fejét, mintha valami képtelenséget mondott
volna. - De ugyebár egyáltalán nem erről van szó. Mostani
győzelmem valószínűleg csak a szerencsémen múlott.
A körülöttük állók falfehér arccal várták Károly válaszát.
Mindannyian tudták, hogy kevesebbért is halt már meg
ember az udvarban. Egyedül Christophe ült végtelen
nyugalommal az asztalnál, s egyenes tekintettel
uralkodójára nézett. Néhány másodperc múlva Károly
nevetése törte meg a síri csendet. - Csak a hitvány ember
bízik a szerencséjében, az igazán erősek céltudatosan
cselekszenek.
- Igaz - vigyorodott el Christophe. - Csak a szánalmas
pipogyák esküsznek a szerencsére, a boldogok sikeres
tetteiknek tulajdonítják érdemeiket.
 - És te melyik vagy? - kérdezte a király.
- Természetesen az utóbbi, felség.
Mindenki felnevetett Károllyal egyetemben. - Úgy
hallottam, hogy vívásban is verhetetlen vagy.
- Mit kívánsz tőlem? Szerény legyek, vagy az igazat
mondjam? Valóban, eddig még senki sem győzött le, ha
kardforgatásról volt szó.
Az udvaroncok idegesen felnevettek a fiatal férfi
leplezetlen merészségén, de Károly kíváncsi tekintettel
méregette alattvalóját. Szokatlan volt számára ez a
keresetlen őszinteség annyi képmutatás után.
Így kezdődött kettejük barátsága, amelynek Christophe
talán épp most fog véget vetni, ha lemegy a nagyterembe,
és fogadja Károly követét, Lefebvre grófot.
Két, bíborszínű palástot viselő püspök kísérte Monsieur
Lefebvre-t, VIII. Károly követét. Christophe minden
formalitást mellőzve lépett a terembe, ahol a magas rangú
vendégek már türelmetlenül várták. A herceg arca kemény
határozottságot tükrözött: szilárdan eltökélte, hogy régi
barátságuk ellenére sem küld több katonát Károly király
angliai hadjáratába.
Lord Lefebvre alázatos meghajlással üdvözölte a belépő
Christophe-ot, és áradozó köszöntésbe fogott. - Uram,
Gascogne hercege, engedd meg, hogy...
Christophe egy türelmetlen kézmozdulattal és bosszús
arccal elhallgattatta. - Kímélj meg a formaságoktól és térj a
lényegre! De az ég irgalmazzon neked, ha a katonáim
ügyében jöttél. Elég volt már...
- Nem erről van szó, nagyuram. A tragikus hír, melyet
közölnöm kell veled, egyenesen Hexham várából érkezett.
 - Hexhamból? Mit csinált már megint a drágalátos
unokaöcsém?
- Attól tartok, rosszabb már nem is történhetett volna
vele, ugyanis meggyilkolták. Az angolok visszafoglalták a
várat, lefegyverezték helyőrségünket, s felkelés terjedt el a
vidéken.
Lefebvre pillanatnyi szünetet tartott, hogy lássa. milyen
fogadtatásra talál a lesújtó hír. De Christophe acélos kék
szeme kifürkészhetetlen maradt.
- Guillaume halott? De hát ez lehetetlen! - szólalt meg
végül a herceg. Ez egyszerűen nem lehet igaz - gondolta
magában. Bizonyára álhírről van szó csupán. Ez most nem
történhet meg. Guillaume de Quercy, Poitout grófja nem
halhatott meg. Most nem, amikor Christophe
menyasszonya a szörnyű járvány áldozata lett, s Guillaume
pedig nem sokkal ezelőtt jelentette be Lyliane O'Mablyvel
kötött házasságát.
Azt a nőt vette el, aki köztudottan Monfortnak, Dublin
hercegének volt a szajhája. Christophe még most is alig
tudta elhinni ezt a képtelen házasságot. Guillaume a
szeme előtt cseperedett akaratos, állhatatlan gyermekből
erőszakos, számos rossz tulajdonsággal rendelkező férfivá.
Iszákos, kegyetlen természeténél csak végtelen hiúsága
volt elviselhetetlenebb. De bármilyen rossz véleménnyel
volt is unokaöccséről, azt azért nem hitte volna, hogy
mindennek tetejébe még ostoba is. Pedig ez a házasság
napnál világosabban bizonyította ezt.
Csak egy féleszű nem látta, hogy ezzel a friggyel a
gascogne-i hercegség csupán egy karnyújtásnyira került
Monfort herceg karmaitól. Bár Guillaume meg volt róla
győződve, hogy ifjú felesége fülig szerelmes belé, azt még
neki is tudnia kellett, ki is valójában a választottja. Egész
Angliában és Franciaországban közismert volt, hogy ez a
szajha Monfort kegyeit élvezte a legutolsó időkig.
Guillaume anélkül vette feleségül, hogy akár Christophe,
akár VIII. Károly engedélyét kikérte volna. És most
Guillaume halott. Ez a szerencsétlen nem fogta fel ésszel,
milyen baklövést követett el ezzel a házassággal. Ha
Christophe fiú utód nélkül hal meg, Gascogne tartomány
Guillaume özvegyére száll, ami nem jelent mást, mint hogy
Monfort kaparintja meg.
Christophe agyában lázasan cikáztak a gondolatok.
Szinte teljesen elfeledkezett magas rangú vendégeinek
jelenlétéről. Légy átkozott. Károly! - szitkozódott magában.
Ezerszer mondtam neked, hogy akkor cselekszel helyesen,
ha Guillaume-ot messzi földre keresztes hadjáratba
küldöd, ahonnan lehetőleg sosem tér haza.
Figyelmeztettelek, de te nem hallgattál rám!
VIII. Károly ragaszkodott hozzá, hogy Guillaume legyen
Hexham francia helyőrségének a parancsnoka. Meg volt
róla győződve, hogy a gróf gyengeségeinek mindössze az
az oka, hogy híres unokabátyjának árnyékában élte eddig
az életét. Hiába erősködött Christophe, Károly hajthatatlan
maradt. Az volt a megingathatatlan véleménye, hogy
hagyni kell a „fiút” kibontakozni, s erre az angliai Hexham
lesz a legmegfelelőbb hely.
Kezdetben Guillaume igazolni látszott Károly
véleményének helyességét. A király hírnökeinek jelentése
szerint számos ügyes intézkedést hozott: új malmot
építtetett, megduplázta a termést, növelte az
állatállományt. Ezeket a híreket Christophe szkeptikusan
fogadta, s hamarosan igazolódni látszottak fenntartásai.
Ekkor érkezett meg ugyanis Guillaume engedély nélküli
házasságának a híre.
Károly rettentő dühös volt a grófra. Főleg nem az
engedélykérés elmulasztása miatt, hanem mert tisztában
volt vele, ki valójában az ifjú ara. - Nem ismerek nála
nagyobb szajhát az egész kontinensen - fakadt ki az
uralkodó. - Csak abban reménykedhetünk, hogy a
sógornőd meddő. Nem engedhetem, hogy Gascogne
tartomány egy szajha fattyára szálljon. Minél előbb
találnunk kell számodra egy megfelelő menyasszonyt, hogy
fiú utódot szüljön neked...
A helyzet hamarosan még rosszabbra fordult. A
Hexhamben tartózkodó királyi hírnökök rejtélyes
körülmények között meghaltak, s Christophe-nak saját
emberét, Martignacot kellett titokban odaküldenie. így
értesültek róla, hogy Lyliane fiúgyermeknek adott életet a
Guillaume-mal kötött házassága után mindössze hét
hónappal. A gyermek a gyűlölt Monfort nevet kapta, s azt
még Guillaume is tudta, hogy nem az övé.
És most Guillaume halott, s Gascogne tartomány sorsa
végveszélybe került.
Christophe-nak kétsége sem volt afelől, hogy
unokatestvérét meggyilkolták. Már csak egyre volt
kíváncsi. - Hogyan történt? - tette föl a kérdést hosszú
hallgatás után.
Lefebvre elsötétült tekintettel ejtette ki a szavakat. -
Genevieve Elizabeth Fleury grófnő gyilkolta meg szeretett
unokatestvéredet, amellyel nagyszabású felkelést indított
el egész Gloucestershire-ben. Károly attól fél, hogy a
felkelés a többi dél-angliai tartományra is kiterjed, s ez,
uram, a mi legnagyobb problémánk...

Hexham várának ódon épülete tekintélyt parancsolóan

magasodott a dombon, s hatalmas árnyékot vetett a
völgyben elterülő francia táborra. A vár délnyugati oldalán,
amerre csak a szem ellát, mindenütt sátrak emelkedtek. A
hosszan elhúzódó háború lehetetlenné tette a folyamatos
termelést, így a környék gazdagon termő földjeinek nagy
része parlagon hevert. Itt-ott lehetett látni néhány bevetett
parcellát, és ez is mutatta, hogy az emberekből még
háború idején sem veszett ki teljesen a munkakedv. De hol
voltak már a dús gabonamezők, a rogyadozó gyümölcsfák
és zöldségeskertek! Az emberek rákényszerültek, hogy a
természet adta javakat fogyasszák: bogyókat, gyökereket,
dióféléket, mogyorót. Éhínség vetette föl a fejét az egykor
dúsan termő területeken.
A környéken táborozó franciák tétlenül lődörögtek a
sátrak között, s csak időnként pillantottak Hexham várára,
amelynek tetején az angol lobogó lengedezett. Két
hónapja már, hogy a vár úrnőjének vezetésével az
angoloknak sikerült a francia helyőrséget legyőzni, s azóta
nem tehettek mást, mint a bezárt várkaput figyelték, s
várták, mikor érkezik már erősítés a francia királytól.
Váratlanul egy hírvivő tűnt fel a táborba vezető úton, s
egyenesen a kapitány sátra felé tartott. Egy közlegény
hangos kiáltással értesítette a táborlakókat a követ
érkezéséről. A tábor kapitánya, Herbert Mevissen éppen
ebédjét fogyasztotta, de azonnal félretolta tányérját, és a
hírnök fogadására sietett.
A lovas átnyújtotta neki az üzenetet tartalmazó
összetekert papirost. - Monfort, Dublin hercege
megbízásából, uram.
- Ajánlom, hogy ezúttal valami jó hír legyen, mert
különben magam tépem szét azt az áruló angol kutyát! -
dörmögte haragosan a kapitány, és kitépte az írást a hírnök
kezéből. Mivel nem tudott olvasni, gyorsan átnyújtotta a
levelet a mellette álló hadnagynak.
- Olvasd, de szaporán!
- Herbert Mevissen kapitánynak, a bátor és
rettenthetetlen lovagnak saját kezébe...
- Nincs időm napnyugtáig várni! - szólt közbe
dühödten a kapitány. - Hagyd a mesebeszédet, és térj a
lényegre!
- igenis, uram - hadarta a megszeppent hadnagy és
zengő hangon olvasni kezdett.
„Meggyőződésem, hogy ura vagy a helyzetnek, és
hamarosan véget vetsz ennek a rebelliónak. Fel nem
foghatom, mi ütött Lady Genevieve-be! De életem során
már megtapasztaltam, hogy az asszonyi szív teljesen
kiszámíthatatlan. Parancsom a következő: mondd meg a
grófnőnek, hogy késlekedés nélkül nyissa ki a várkaput, és
vessen véget ennek az ostoba zendülésnek. Csakis ő
húzhatja a rövidebbet!
A hír, amelyről már bizonyosan értesültél, igaz: Lady
Genevieve okozta Guillaume gróf halálát. Szándékomban
áll megfelelő módon megbüntetni őt tettéért, ezért arra
kérlek, hogy négy legképzettebb és legrátermettebb
katonáddal kísértesd dublini udvaromba. Gondoskodj róla,
hogy a négy fegyveres megfelelő ellátást kapjon az úton.
Nem kell őket fogadóban elszállásolni, de az élelmüket te
fizesd...”
- Elég legyen ebből! - kiáltott fel a kapitány, akit
elöntött a pulykaméreg a hallottak nyomán. - Azt hiszi ez a
fattyú, hogy teljesen idióta vagyok? Még hogy küldjem el a
grófnőt! Inkább arról írna, hogyan tudnánk bejutni a
várba!
A levél felért egy arculcsapással. Két hónapi ostrom
után ugyanis világosan kiderült, hogy Lady Genevieve-nek
esze ágában sincs megadni magát és a várat. És ezt a
kapitány egy héttel az ostrom kezdete után jelentette is
Monfort hercegnek. Három héttel később pedig már
lemondott arról, hogy Dublin hercege csapatokat küld az
ostrom befejezésére. Nyilvánvaló volt számára, hogy a
herceg és udvartartása csak szórakozásnak tekinti Hexham
ostromát, s jókat nevet azon, ahogy a vár úrnője a francia
helyőrséggel elbánt.
Ráadásul ennek nyomán egész Gloucestershire-ben
lázadás bontakozott ki a hódító francia sereg ellen. Eddig
még sikerült visszaszorítani a felkelőket de a nép körében
terjed az a nézet, hogy Lady Genevieve-nek Istentől
származó hatalma van. Már-már a franciák is kezdtek hinni
ebben a babonában, mert elképesztette őket az a tény,
hogy két hónapi ostrom után a várbeliek még mindig nem
haltak éhen.
Herbert Mevissen kapitány azonban biztos volt benne,
hogy léteznie kell valamilyen titkos folyosónak, amely
kívülről a várba vezet, mert soha életében nem hitt
semmiféle természetfölötti hatalomban.
- Ez fontos lehet, kapitány uram! - szólalt meg izgatott
hangon a hadnagy, és ismét olvasni kezdte Monfort
levelét.
„Igazán nem tudom, milyen élelem lehet még ennyi idő
után Hexham várában. Ugyanis számos korábban épült
erődítménnyel szemben, egyetlen titkos folyosó sem vezet
a várba, mivel azokat hajdanán még Fleury gróf nagyapja,
Donald Fleury falaztatta be, nehogy az ellenségei
meglepetésszerűen megtámadhassák. Mindig is tudtam,
hogy Lady Genevieve okos teremtés, de azt nem hittem
volna, hogy képes túljárni az egész francia sereg eszén.”
Ezeknek a szavaknak a hallatán Mevissen kapitány már
szinte fuldokolt a dühtől. De a levél még nem ért véget.
„Még egy fontos hírt kell közölnöm veled. Mivel VIII.
Károly messzemenőkig elégedetlen a Hexham-ben történt
fejleményekkel, valószínű, hogy a közeljövőben Gascogne
hercege és kísérete fog megérkezni a táborba.”
- Micsoda? - hördült fel a kapitány, mintha rosszul
hallotta volna az iménti szavakat. - A herceg... Hexhambe
jön?
A fiatal hadnagy ismét felolvasta az előbbi részt, mire
Mevissen kapitány arcán elégedett vigyor jelent meg. Ő
maga írt egy héttel ezelőtt Camille Changarnier-nek, a
herceg bizalmasának a Hexham-ben kialakult áldatlan
állapotokról, remélve, hogy a herceg valamilyen okos
megoldást javasol a helyzet orvoslására. Arra azonban még
ő sem számított, hogy Christophe de Quercy herceg
személyesen jelenik meg a francia táborban.
 - No, most végre jól ellátjuk a baját annak a lázadó
asszonyszemélynek! - kiáltotta diadalmasan. Vidáman
hátba verte a fiatal hadnagyot, és felkacagott. - Száz
aranyba fogadok, hogy Christophe hercegnek két hét alatt
sikerül bevennie a várat.
Többen is csatlakoztak a fogadáshoz, mert aki már
harcolt Christophe de Quercy herceggel, az tudta, hogy
feleannyi idő is bőven elegendő számára a győzelemhez.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Süvítő szél söpört végig a vidéken, s szinte tőből

meghajlította az évszázados fenyőket és tölgyeket.
Csaknem teljes volt a sötétség, a holdat sűrű fekete felhők
takarták. Vihar készülődött.
Két lovas vágtatott szédítő iramban az úton. A
fiatalabbik agyában lázasan cikáztak a gondolatok, s rémes
látomás jelent meg a szeme előtt: égő házakat, síró
asszonyokat és gyerekeket látott maga körül. A hódító
francia katonák kegyelmet nem ismerve dúltak és
fosztogattak a környéken. Nem álom volt mindez, hanem
naponta megismétlődő véres valóság.
- Édes Istenem, mentsd meg ezeket az ártatlanokat! -
imádkozott magában a lovas, s még veszettebb tempóra
fogta lovát.
A távolban egy ódon templom félrevert harangjai
figyelmeztették Sycliff falu lakóit a lovasok közeledtére. A
rémült, álmukból felriasztott emberek óvatosan előjöttek
házaikból, miközben néhány megtermett férfi szaladt le a
domboldalon emelt kis épületből. Minden éjjel őrséget
állítottak, hogy idejében jelezhessenek, ha idegen érkezik
a faluba. A település apraja-nagyja kaszára, kapára kapott,
s mindenre elszántan figyelte az ismeretlenek érkezését.
A lovasok lefékezték sebes paripáikat, amelyek
felágaskodtak a hirtelen megállástól. Ugató kutyák
ugrándoztak körülöttük, amikor a magasabbik lovas leszállt
nyergéből. Idősödő férfi volt, ősz haja a vállát verdeste.
Ruháján az angol király címere díszelgett.
Minden bizonnyal Hexham várának egyik védője volt!
A felfegyverezett lakosok megkönnyebbülten fordultak
az alacsonyabb termetű, másik lovas felé.
A fiú, aki túl fiatalnak látszott ahhoz, hogy képzett
katona legyen, csuklyás köpönyeget viselt, amely teljesen
eltakarta arcát. Vastag gyapjúnadrágja és viseltes, fekete
bőrcsizmája kivillant a hosszú köpönyeg alól. Két falubeli
fáklyával az arcukba világított. A pislákoló fény látni
engedte az ifjú szinte angyali vonásait, amelyek túl lágyak
voltak egy fiúhoz. A körülötte álló embereket szinte
megbabonázta az a végtelen szomorúság, amely ebből az
arcból áradt. Ekkor az idősebb férfi szólalt meg. - Halljátok
szavam, Sycliff lakói! - Sötét tekintete végigpásztázott a
rémült falubelieken. - Üzenetet hozok Hexhamból.
- Hexhamból? - Az emberek arcán zavarodottság
tükröződött. A legfiatalabb fegyveres félénken
megkérdezte: - Akkor ti a lázadókkal vagytok?
- Igen - válaszolta az idegen. - Hexham várának védője
vagyok, és a grófnő szolgálatában állok.
- Lady Genevieve katonája vagy? - Izgatott moraj
hallatszott az emberek között. Mindennap várták, hogy
hírek érkezzenek Hexham várának úrnőjéről. Lady
Genevieve volt az egyetlen, aki sikerrel vette fel a harcot a
francia betolakodók ellen. Ő volt az, aki Dél-Angliában
eredményesen harcolt királya ügyéért.
Az ifjú Edward trónörökös teljesen magára maradt
ezekben a vészterhes történelmi időkben. Merlin már nem
állt mellette: a híres tudóst, udvari mágust megkínozták és
koholt vádak alapján kivégezték. Richard, Kent hercege
szintén nem harcolhatott az uralkodó ügyéért: évek óta a
Bastille egyik cellájában raboskodott, és még csak reménye
sem volt rá, hogy kifizetik érte a csillagászati összegű
váltságdíjat.
Monfort herceg elárulta királyát, bűnös szövetségre
lépett a hódító franciákkal.
Azt beszélték a környéken, hogy Lady Genevieve-et egy
Istentől eredő átok védelmezi az erőszakos és kegyetlen
férfiaktól. Az egyszerű emberek hittek az átok létezésében
és hatásosságában, s úgy tartották, hogy a szűz grófnő
hivatott vezetni a hódítók elleni lázadást.
- A grófnő. Istennek hála, jó egészségnek örvend, s ha
a Mindenható is úgy akarja, lesz bátorsága folytatni a
harcot mindaddig, míg az utolsó istentelen francia is el
nem takarodott szeretett hazánkból.
Helyeslő morgás hallatszott a falubeliek köréből, de egy
merész hang megkérdezte: - Igaz, hogy a grófnő megölte
Guillaume de Quercyt?
- Igen is, meg nem is - jött az idős katona válasza. -
Isten büntetése volt ez a vérszomjas grófra, akit a pokol
tüze fog elemészteni szörnyű tetteiért.
- Elégedett sustorgás hallatszott mindenünnen.
- Hexham vára még mindig ostrom alatt áll? -
kérdezte egy mély, dörmögő hang.
- Igen - felelte az idős lovag. - Azért jöttünk, hogy
figyelmeztessünk benneteket. Károly francia király bosszút
esküdött. Az a célja, hogy Hexham úrnőjét máglyán égesse
el mint eretneket, árulót és gyilkost. - Az ismeretlen hangja
megremegett az indulattól. - De csak akkor érheti el célját,
ha sikerül elfognia a grófnőt. Ennek érdekében küldte a
vidékre hírhedt katonáját, Christophe de Quercy herceget,
akinek az a feladata, hogy visszafoglalja Hexham várát. A
herceg kétszáz katonájával már meg is érkezett
Gloucestershire-be. Az istentelen barbárok Sycliffen is
átlovagolnak majd, hogy elfojtsák a zendülést.
- Isten irgalmazzon nekünk, egyszerű lelkeknek!
- hallatszott mindenfelől.
- Mi lesz a földjeinkkel?
- Szerencse, hogy a vetés még nem sarjadt ki! így
legalább nem tudják fölégetni.
- De a házainkat lerombolják! Mennyi munkánk
fekszik benne!
A nemes lovag együttérző tekintettel nézett az
egyszerű parasztokra. - Készüljetek fel a legrosszabbra. A
vérszomjas ellenség senkit sem kímél. Rejtsétek el
asszonyaitokat, gyermekeiteket, állataitokat. Ne
engedjétek, hogy a hódítók elrabolják tőletek! És
mindennap imádkozzatok, hogy Isten méltó büntetést
szabjon ki rájuk!
Conally - mert ő volt az idős lovag - szavai nyomán
rettegés kerítette hatalmába a hallgatóságot. Asszonyok
sírtak, férfiak átkozódtak, néhányan hangos, véget nem
érő imádkozásba fogtak.
- Figyeljetek rám, Sycliff jóravaló polgárai! - hallatszott
ebben a pillanatban a fiatalabb lovas hangja. - Ne féljetek
Isten ítéletétől! A hit erőt ad nektek, és jobbra fordítja
sorsotok. Krisztus értetek szenvedett, és ezt sose
feledjétek el! - Az ismeretlen lovag szavai különösképp
megnyugtatták az elkeseredett hallgatóságot. - Higgyétek
el, a francia bestiák is legyőzhetek. És ti lehettek a
legyőzőik! Álljatok a mi oldalunkra, és vegyétek ki
részeteket a felkelésből! Angolhon büszke népe sosem
lehet alattvalója egy hamis királynak!
Erőteljes szavai hangos lelkesedést váltottak ki az
emberekből. - Éljen Edward! Isten segítse győzelemre!
Az egyszerű parasztok hangulata egyszeriben
megváltozott. Mindenkiben feléledt az oly régóta halott
remény. Tudni akarták, kinek köszönhetik ezt a nagyszerű
érzést.
- Mi a neved, ifjú lovag?
- Ki vagy te, aki figyelmeztettél bennünket, aki
megmentetted asszonyaink, gyermekeink életét?
- Kit csodálhatunk benned, ismeretlen?
A lovag az út felé fordította lovát, s lassan visszafordult
a nyeregben. Leemelte fejéről a csuklyát.
A meglepetés moraja futott végig az embereken: egy
vörös hajú fiatal nő állt előttük. Egy asszony, aki olyan volt,
mint egy angyal.
- Ismeritek a nevem. Genevieve Fleury vagyok,
Hexham grófnője! - Azzal megsarkantyúzta lovát, és
szélsebesen elvágtatott. Conally nyomban követte úrnőjét.
Még két falu volt hátra. Ha szerencséjük van, hajnal előtt
teljesíthetik küldetésüket, és visszaosonhatnak a várba
anélkül, hogy a franciák felébrednek részeg álmukból.
A süvöltő szél elnyomta a két lovas szárnyaló nevetését.
Amikor a keresztúthoz értek, elváltak egymástól. Már csak
két falu, s még milyen fiatal az éjszaka!
 Néhány órával később Genevieve annál a keresztútnál
várakozott hűséges Conallyjára, ahol nem sokkal ezelőtt
elváltak útjaik. Nem szállt le hatalmas termetű csődörének
nyergéből, a magasból tekingetett a távolba. Még soha
életében nem lovagolt csődörön. Az ostoba francia őrök
annyira részegek voltak, hogy ő és Conally nyugodtan
elköthetett két pompás lovat a tábor széléről. így legalább
nem kellett visszamenniük Hexhambe a saját kancáikért.
Most már nem csodálkozott, miért használnak a férfiak
sarkantyút. Négy hosszú órája űzte-hajtotta a csődört
körös-körül a vidéken, s a nemes állatban még mostanra is
maradt némi engedetlenség.
Genevieve-nek már szinte minden tagja fájt a vad
iramú lovaglástól. A büszke tartású csődör is
kimerülhetett, mert hátravette a fejét, és mellső lábával a
magasba rúgott.
- Nyugalom, szépségem - suttogta a fülébe a lány, és
megsimogatta az állat izmos nyakát. - Mindjárt indulunk
haza.
Már csak hat órájuk volt hajnalig, sietniük kellett, ha
nem akartak De Quercy seregébe botlani.
- Conally, hol maradsz ilyen sokáig? - suttogta bele az
éjszakába. Alig ejtette ki a szavakat, lópaták dobogása
hallatszott a távolból. Genevieve megragadta a
kantárszárat, és feszülten a sötétségbe meredt.
- Conally! - A férfi lefékezte lovát, és úrnője mellé
léptetett.
- Sajnálom, asszonyom, hogy ilyen sokáig tartott, de
Wethers faluból alig tudtam elszabadulni. Éppen a minap
portyázott arra néhány francia katona, és segítenem kellett
összeterelni a megmaradt állatokat.
Az állatok létfontosságúak voltak az emberek
túléléséhez. Ha már nem maradt semmi ennivaló, gyakran
egy csupor kecsketej mentett meg egy-egy családot az
éhhaláltól. - Szerencse, hogy időben figyelmeztettük a
parasztokat. Gascogne hercege hiába keresi majd az
állatokat, s így nem a szerencsétleneken tölti ki bosszúját.
Conally bólintott, és mindketten Hexham felé vették
útjukat. Genevieve felelősséget érzett tartományának lakói
iránt, és úgy érezte, akár saját boldogságát is fel kell
áldoznia értük. Minden úgy történt, ahogy Merlin
megjósolta: megtalálja lelke nyugalmát, ha segíthet az
embereken...
Merlin...
Nem sokkal Genevieve házasságkötése után Monfort
herceg nagyobb összegű pénzt adományozott Malcolm
Northumber kardinálisnak, akinek nagyra törő terve az
volt, hogy fölépíti Anglia legnagyobb katedrálisát. Néhány
héten belül a kardinális bejelentette, hogy Merlint az
egyházi ítélőszék elé állítják boszorkányság vádjával azért
az ördögi színjátékért, amit Lady Genevieve esküvői
vacsoráján produkált.
Az egész angol királyi udvarban még hosszú hónapok
után is nevetve emlékeztek vissza, milyen macska-egér
játékot játszott Merlin a nagy tekintélyű Northumber
kardinálissal és kereszteseivel, akik életre-halálra keresték
az agg varázslót. Senki sem hitte igazán, hogy Merlinnek
valami baja eshet, mert tudták, hogy a tudósnak
befolyásos barátai vannak. Végső soron számos egyházi
hatalmasság köszönhette életét Merlin gyógyfőzeteinek.
Egyszóval mindenki mulatott azon az igyekezeten, ahogy a
kardinális mindenáron kézre akarta keríteni a tudóst -
teljesen sikertelenül.
Aztán egy végzetes napon Merlin hűséges szolgája,
Moro, megbetegedett. Mint később kiderült, valószínűleg
megmérgezték. Merlin, nem számolva a
következményekkel, haldokló barátja betegágyához sietett.
És ez lett a veszte. Keresztesek jelentek meg a házban, és
magukkal hurcolták.
A tárgyalás előtt kegyetlenül megkínozták, aztán
elítélték eretnekség vádjával.
Conally szeme előtt kísérteties jelenet játszódott le:
Genevieve nem sokkal Merlin halála előtt ért
tanítómestere cellájába. A látvány elborzasztotta: Merlin
láncra verten, csupaszon állt előtte, testét elcsúfították a
kínzások nyomai.
Conally szinte azonnal megpillantotta Monfort
herceget, ahogy Genevieve mögött a szűk helyiségbe
lépett. Soha életében nem fogja elfelejteni azt az ördögi,
bosszúittas vigyort, amit a herceg arcán látott, amikor a
kardinális kihirdette a szentszék ítéletét.
„...a Mindenható nevében halálra ítélünk téged, aki
gonosz módon visszaéltél Istentől kapott képességeddel...”
Monfort arcáról egyszeriben eltűnt a mosoly, amikor
meghallotta Genevieve vádló szavait. - Te ölted meg!
Bosszúból! De megfizetsz kegyetlenségedért. Akármikor
idéződik fel előtted Kathleen tekintete. Isten haragját látod
majd benne, s átkozott leszel örök életedben!
 Ebben a pillanatban Merlin utolsó erejét összeszedve
felkiáltott, s Genevieve megesküdött rá, hogy a következő
szavakat hallotta ki hörgéséből:
- Óvakodj a karperectől, Monfort...! -
Genevieve elájult, a herceg pedig a halott férfi testéhez
rohant. Talán a karperecet akarta megszerezni? Vagy
egyszerűen meg akart bizonyosodni róla, hogy Merlin
halott? Conally soha nem tudta meg.
Ekkor köszöntött Angliára a vészterhes időszak, amely
még most is tartott. Merlin halálával Genevieve szeméből
eltűnt az életteli ragyogás. Conally szomorúan gondolt
vissza ezekre a szomorú eseményekre.
Az éjszaka hűvössége beborította a két hazafelé vágtató
lovast. Teljes volt a csend, elült a szél süvöltése is, csak a
lovak patáinak dobogását lehetett hallani.
Genevieve és hűséges szolgája egyetlen szót sem
szóltak, a lány is gondolataiba merült. Mennyire vágyott rá,
hogy békét leljen a lelke! Szerette volna, ha egyszeriben
véget ér ez a pusztító háború, béke és nyugalom
köszöntene Anglia elcsigázott, éhező polgáraira.
De tudta, hogy kívánsága nem teljesülhet. Felégetett,
terméketlen szántóföldek mellett haladtak el. Genevieve-
et annyira elkeserítette a sivárság látványa, hogy
önkéntelenül kifakadt.
- Csak szét kell nézned, s mindenütt a hazánkat
bitorló franciák kegyetlenségének nyomait látod. Minden
rög, minden fa csak erről tanúskodik.
- Igen, asszonyom - felelte szomorúan Conally, s
néhány vigasztaló szót akart elkeseredett úrnőjének
mondani. - De egy napon mindez ismét virágzó és dúsan
termő terület lesz. És tudom, hogy ezt önnek is
köszönhetjük, asszonyom.
- Ezek nélkül az emberek nélkül, akiknél ma éjjel
jártunk, semmire sem mennék. Az ő elszántságuk és
rajongásuk tartja bennem is a lelket...
Genevieve hirtelen elhallgatott, és lefékezte lovát.
Conally azon nyomban követte példáját. A hátuk mögött
lovak patáinak dobogása hallatszott.
- A szentségit! Fogadok, hogy a herceg felderítői azok!
- Ezekkel a szavakkal Conally kirántotta a kardját. - Gyorsan
a fák közé!
Mindketten a sűrű fenyőerdőbe vetették magukat, s
igyekeztek minél kisebb zajt csapni. De elkéstek.
- Megállni! - hallatszott mögöttük a kemény
felszólítás. - A fenséges de Quercy herceg nevében,
azonnal álljatok meg!
Vad röhögés kísérte a pattogó parancsszavakat. Conally
a másodperc töredéke alatt döntött. Erősen megrántotta
lova kantárszárát, mire a paripa hangosan nyerítve
felágaskodott. Genevieve nem értette, mi történt, de ő is
egy pillanat alatt lefékezte vágtató lovát. Az állat mellső
lába a levegőbe emelkedett, ő pedig nagyot sikoltva
leesett róla. Conally azonnal leszállt a nyeregből, hogy
felsegítse úrnőjét. - Szálljon fel a lovamra, grófnő!
- De túlerőben vannak hozzád képest!
- Szálljon fel! Több emberrel is elbántam már, de
tehetetlen vagyok, ha önt is védenem kell, nemcsak
magamat.
 Öt francia katona vágott keresztül a tövises bokrokon.
Conally megragadta a lova kantárszárát, és felsegítette a
lányt.
- Induljon, asszonyom, ne késlekedjen! - kiáltotta, és a
ló farára csapott, mire az vágtatni kezdett.
- Intézd el a fickót, én megyek a másik után! - jutott el
Genevieve fülébe a durva kiáltás. Lopva visszapillantott, s
látta, hogy Conally két marcona fegyveressel vív, míg egy
harmadik lóhátról hadakozik vele. Két katona pedig az ő
nyomába eredt.
Lova megbokrosodott a kiabálástól, s irányíthatatlanná
vált. Genevieve rémülten látta, hogy rossz irányba halad:
így egyenesen Gascogne hercegének seregébe fut!
Nem tudta, mitévő legyen. Szélsebesen vágtató lova
sörényére simult, s inkább attól rettegett, hogy az utat
szegélyező sziklákra zuhan, mintsem a feléje közeledő
lovasoktól.
Ekkor néhány parasztházat pillantott meg maga előtt.
Egyetlen másodpercig sem tétovázott. Lefékezte lovát,
villámgyorsan leugrott a nyeregből, és leszaladt az útról.
Üldözői veszett tempóban száguldottak el mellette.
Odaszaladt a legelső házhoz, és teljes erejéből
dörömbölni kezdett az ajtón.
- Isten nevében, mindenre, ami szent, nyissatok ajtót!
Eltelt néhány másodperc, mire világosság gyúlt
odabent, és végre kinyílt előtte az ajtó.

***
Az elöl vágtató katona lefékezte csődörét, és
odaléptetett Genevieve magára hagyott lovához. Elkapta a
kantárszárat, és hátraszólt társának. - A kis gazfickó
bizonyára az egyik parasztházban talált menedéket.
A két lovas visszanyargalt az úton, s hamarosan két
másik társukba botlottak, akik az imént Conallyval
hadakoztak. Lavois, a katonák vezetője szemügyre vette a
társa, Dunc által vezetett elhagyott lovat. - Szavamra, ritka
szép példány!
- Azt meghiszem, hogy neked is tetszik, de most már
az enyém!
- Csakugyan? - röhögött fel a sötét hajú óriás. Egy
hirtelen mozdulattal előrántotta kardját, és Dunc felé
vágott. A férfi hasát elöntötte a vér, és ő maga a földre
esett. A többiek csak nevettek a véres látványon, Lavois
pedig elkapta a ló kantárszárát.
- Na, menjünk és kapjuk el azt a kis fattyút!

- Gyorsan vegye föl a feleségem ruháját! - suttogta az

öregember. - Már három hónapja, hogy meghalt, de nem
tudtam megválni ezektől a ruhadaraboktól. - Genevieve
együttérzően bólintott, s magában hálát adott a sornak,
hogy egy ilyen szentimentális férfi akadt az útjába. Talán
így megmenekül üldözői elől, akik egy fiút keresnek, nem
pedig asszonyt.
Szívszaggató aggodalommal gondolt arra, vajon milyen
sorsra jutott hűséges ír szolgája, Conally. Remegő kézzel
fésülte dús, vörös haját parasztos kontyba. Nem szabad,
hogy ráismerjenek. Az egyet jelentene a felkelés
kudarcával.
Lucas, mert így hívták az öregembert, még most is alig
tudta elhinni, milyen nemes vendég kért nála menedéket
üldözői elől. Ha nem látta volna azt a híressé vált tetovált
csillagot a vállán, nem is ismerte volna fel úrnőjét.
Tisztában volt vele, hogy a grófnő élete az ő segítségén
múlik. De hogy tudja majd megvédeni törött karral...
Nem számít! Akár az életét is feláldozná ezért az
asszonyért, aki lelket öntött népébe a legnagyobb éhínség
és keserűség közepette is! Ebben a pillanatban lódobogás
hallatszott.
- Már jönnek, úrnőm! Menjen föl a létrán, és
feküdjön gyorsan az ágyba!
Genevieve alvást színlelve a fejére húzta a takarót.
Szíve úgy vert, mint egy cséphadaró. Ha Isten megsegíti, a
herceg katonái csak egy fiú után fognak kérdezősködni,
esetleg szétnéznek a kunyhóban, de őt és Lucast békén
hagyják.
Durva röhögés és káromkodás zaja hallatszott kívülről.
Genevieve mozdulatlanul feküdt, apró ujjai tőrét
szorongatták.
A katonák kopogás nélkül rontottak a házba.
A lány imádkozott magában.
- Hol van az a kis fattyú? - szólt egy részeg, otromba
hang.
Lucas felháborodást színlelve ugrott fel
szalmazsákjáról. - Mit akartok? Hogy mertek így...
Kardsuhogás hallatszott, s Lucas már nem fejezhette be
mondatát. Teste hangos csattanással a padlóra vágódott.
Genevieve a szájára tapasztotta kezét, nehogy
felsikítson. De hát mire számított tulajdonképpen? Mi
mást várhatott ezektől a vérszomjas fenevadaktól?!
- Adjatok egy fáklyát. Körülnézek egy kicsit.
 Genevieve nem tétovázott tovább. Tudta, hogy valamit
tennie kell. A sarokban észrevett egy jókora mángorlófát.
Kiugrott az ágyból, és ütésre készen felemelte a súlyos
tárgyat. Éppen ekkor ért a létra tetejére az egyik francia
katona. A lány összeszedte minden erejét, és fejbe vágta a
férfit. A harcos megtántorodott, és éktelen káromkodás
közepette a földre zuhant. - Te mocskos kis szajha... - Társa,
aki szemtanúja volt a jelenetnek, két lépéssel Genevieve
előtt termett, de a lány villámgyorsan a karjába
mélyesztette tőrét.
A férfi szitkozódva a karjához kapott. Genevieve
kétségbeesetten próbálta kihúzni belőle a fegyvert, de a
katona, húsában a tőrrel, lezuhant a létráról.
A lány felsikoltott, s a menekülés útját kereste. Egy
izmos kéz azonban utánanyúlt és kegyetlenül megragadta.
Foggal-körömmel küzdött fogvatartója ellen, de az egy
mozdulattal maga elé rántotta.
De Genevieve még nem adta föl a harcot. Rúgott,
harapott, és véresre karmolta a katona arcát. Az óriás
termetű férfi mintha meg sem érezte volna a sérüléseket.
Velőtrázóan felröhögött. - Szeretem a vadmacskákat,
szépségem. - Hirtelen elengedte a lányt. Genevieve egy
pillanatra megzavarodott, aztán az ajtó felé rohant. De
csak egy másik katona karjába futott, aki visszalökte Lavois
lába elé.
A szobát betöltötte az izzadt testek fullasztó szaga és a
katonák obszcén káromkodása. A lányt ide-oda lökdösték,
s letépték róla a ruhát. Genevieve egyfolytában sikoltozott
és Isten segítségért imádkozott magában. Ekkor Lavois
ragadta meg, s undorító, ragadós kézzel végigtapogatta.
Genevieve összeszedte minden erejét, és ágyékon rúgta a
tagbaszakadt katonát.
Lavois felordított, és dühében visszakézből pofon vágta
a lányt. Genevieve a falnak vágódott, s égtelen fájdalom
hasított a nyakába és fejébe. Mohó kezek emelték föl, és
megérezte az izzadt férfitest forróságát.
Egy pillanat alatt kijózanodott. Vak rémület kerítette
hatalmába, amikor látta, hogy a férfi, akinek karjába
mártotta a tőrét, feltápászkodik a földről. Megérezte, hogy
mi vár rá. Teljes erejéből küzdeni kezdett, de a hihetetlenül
erős kezek vasmarokkal tartották.
A véres tőrt az arca elé tartotta a sebesült katona. -
Máskor majd nem játszadozol vele, szépségem!
Genevieve lehunyta a szemét, és várta, mikor hasít
testébe a penge. De csak vad röhögést hallott, és nem
történt semmi.
- Várj, túl csinos kis fruska ez ahhoz, hogy az arcát
csúfítsuk el.
Genevieve a rémülettől halálra váltan nyitotta ki a
szemét, amikor megérezte, hogy a sebesült katona a
melléhez emeli a fegyvert. Nem volt vesztenivalója. Utolsó
erejével ágyékon rúgta a férfit, aki ordítva hempergett a
földre. Ebben a pillanatban Lavois elengedte és teljes
erejéből ismét pofon ütötte. Genevieve sikítva
előrebukott, és elsötétült előtte a világ.
- Addig duglak, míg ki nem fordul az összes beled, te
szajha! - ordította magából kikelve az óriás.
Egyetlen mozdulattal fölemelte a lányt, és keményen
hanyatt döntötte. Mohó kezek fogták le a karját, és
feszítették szét a lábát. Azt még hallotta, hogy fogadásokat
kötnek, vajon hány fordulót bír ki, mielőtt, meghal, aztán
minden elsötétült előtte, és elveszítette az eszméletét.
 HATODIK FEJEZET

A Gascogne hercegének címerét viselő lovagok gyors

iramban vágtattak végig a folyó menti úton. A hír, hogy egy
csapat törvényen kívüli haramia a herceg embereinek adva
ki magát fosztogat a környéken, azonnal eljutott
Christophe-hoz, amint Anglia földjére tette a lábát. A hír
hallatán nyomban cselekedett. Magához hívatta a
személyes kíséretéhez tartozó lovagokat, és kiadta a
parancsot: a randalírozókat még az éj leszállta előtt el kell
fogni...
A tíz lovas vészes sebességgel közeledett az újabb
útelágazáshoz, amikor az egyik lovag, Pierre, elkiáltotta
magát.
- Állj!
Christophe megrántotta lova kantárszárát, és intett a
többieknek is, hogy fékezzék le paripájukat.
- Esküszöm, hogy valamit hallottam - szólalt meg
Pierre, a rőt szakállú lovag.
Mindannyian figyelmesen füleltek a körülöttük
hallatszó zajokra: a folyó csobogására, a szélben hajladozó
fák susogására, a madarak csicsergésére.
Ebben a pillanatban, valahonnan a messzi távolból,
sikoltás hasított a levegőbe. Alig lehetett meghallani, de
Pierre éles füléhez eljutott a hang. - Onnan jön, Chris,
azokból a parasztviskókból!
 Megsarkantyúzták lovaikat, és a hang irányába
vágtattak. Kavargó porfelhő jelezte, merre tartanak.
Nem kellett találgatniuk, vajon a négy kunyhó
melyikéből jön a félelmetes sikoltozás. Még meg sem állt a
lova, Christophe kivont karddal máris leugrott róla.
Lavois éppen levetette nadrágját, és a félájult
Genevieve lába közé térdelt. A lánynak maradék ereje is
elfogyott, már csak azért imádkozott, hogy inkább halna
meg, mintsem ez a szörnyűség történjen vele.
Ebben a pillanatban, mint egy földöntúli istenség,
Christophe jelent meg az ajtóban. Egy másodpercet sem
tétovázott, máris nagyot suhintott a kardjával. Genevieve
rémülten látta, hogy az előtte térdeplő óriás testét elönti a
vér. A haramiák fejvesztve kapkodtak kardjaik után, de
elkéstek. A lovagok esélyt sem adtak nekik a védekezésre,
egytől egyig levágták őket. A szűk helyiséget rémisztő
halálhörgés töltötte be. Már véget is ért az egész
küzdelem, mielőtt Genevieve felfoghatta volna, mi is
történik körülötte. Még több katona rontott a kunyhóba,
hogy szemügyre vegyék a martalócokat. Egy tisztán
csengő, arisztokratikus hang hallatszott, ahogy
parancsokat osztogat embereinek.
- Él még valamelyik?
- Igen, uram...
- Kötözzétek meg, és tegyétek az egyik lóra. Azt
akarom, hogy holnap hajnalban az akasztófára kerüljön.
így jár mindenki, aki a törvény ellen cselekszik... Te jó Isten,
nézzétek ezt a gyereket! Halálra rémítették ezek a
gazemberek. Pierre, adj gyorsan egy takarót!
 Christophe fölemelte a még mindig remegő lány testét,
és sötét tekintetét az ajtó mellett heverő öregemberre
emelte. - Ki ez? Talán közéjük tartozik?
- Nem, uram. Nekem úgy tűnik, hogy a lányka apja
lehet...
- Meghalt?
- Nem, de súlyos a sérülése.
- Kötözzétek be a sebet, és mondjátok meg neki, ha
magához tér, hogy a lánya jól van.
Genevieve megmentője mellkasára hajtotta a fejét.
Parasztos kontya kibomlott, s hosszú, vörös haja
Christophe karjára omlott. Hófehér keze oltalmat
könyörögve kapaszkodott a férfi ruhájába. Christophe
annyira megütközött a szinte még gyereklány elesettségén
és kiszolgáltatottságán, hogy önkéntelenül is
megsimogatta a kezét.
Pierre átnyújtotta neki a takarót. Amikor Christophe
betakarta a didergő, csupasz testet, azonnal látta, hogy
tévedett. Nem gyermek feküdt előtte. Csodálkozó
tekintettel mérte végig karcsú vonalait, telt keblét, kerek
csípőjét. Még soha életében nem látott ilyen hosszú,
tökéletes formájú női lábat...
A mezítelen lányt kirázta a hideg, amitől Christophe
azonnal visszanyerte józanságát: gondosan betakargatta a
kecses testet.
Genevieve szaporán szedte a levegőt, s lassan kezdett
magához térni. Agyában bódult gondolatok cikáztak. Még
sosem kellett átélnie ilyen szörnyűséget életében. Tudta,
milyen pusztítást jelent az idegenekkel vívott háború, de
előkelő származása és helyzete eddig megvédte attól, hogy
személyesen is találkozzon a szörnyűségekkel. Csak
Guillaume gróf próbált meg erőszakoskodni vele, de a férfi
a szörnyű átoknak esett áldozatul.
Még őt magát is meglepte az átok földöntúli ereje.
Végzett az első, majd második férjével, aztán Guillaume
gróffal és most ezekkel a haramiákkal is. Meg volt róla
győződve, hogy az átok vezérelte ide megmentőjét. Nem
sokat számított most, hogy a férfi francia egyenruhát visel,
és valószínűleg Gascogne hercegének egyik lovagja. Csak
az volt fontos, hogy megakadályozta az erőszakot, amely
ha diadalmaskodik, valószínűleg az ő életének végét
jelentette volna. Az átok tehát ismét megmentette.
Genevieve minden erejét összeszedte, és megpróbált a
helyiségben elhangzó szavakra koncentrálni. De csak távoli
hangfoszlányok jutottak el hozzá. - Jól van... már nincs
semmi baj... elmúlt a veszély...
Christophe a szalmazsákon ült, és óvatosan átölelte a
lányt. Gyengéden betakargatta, és végigsimított vörös
fürtjein.
- Hadd nézzem az arcodat, tündérem... Látnom kell,
hogy nem esett-e valami bajod...
Tündérem - futott át Genevieve agyán a szó. Merlin is
így szólította.
Genevieve kinyitotta zöld szemét, és tétován az
idegenre emelte tekintetét. Lassan tisztult ki a kép előtte:
rövidre vágott gesztenyebarna haj keretezte a férfi
markáns vonalú arcát, sötét, összevont szemöldök ívelt
kutató pillantású, szikrázóan kék szeme fölött.
Amikor Christophe alaposan szemügyre vette védence
arcát, szinte elállt a lélegzete annak feltűnő szépségén.
Még a pofonoktól származó ujjnyomok sem tudták
elcsúfítani. A férfi azon gondolkodott, vajon mit keres egy
ilyen szépség ebben a nyomorúságos parasztkunyhóban.
Körbepillantott a szegényes berendezésen, és sehogy
sem tudta elképzelni, hogy az ismeretlen lány ide tartozik.
A parasztok mindennapi robotja meglátszik az arcukon, de
leginkább a kezükön.
Fölemelte a lány apró, bársonyos kezét, hogy
közelebbről is szemügyre vehesse. Csak a tenyerén látott
néhány vörös csíkot, amely - tapasztalatból tudta - nem
származhatott máshonnan, csak kantárszártól.
Abban már biztos volt, hogy a szép idegen nem
lakhatott együtt az öregemberrel, s bizonyosan nem
lehetett a felesége. A parasztok csak egy-két lovat
engedhettek meg maguknak, azokat is csak a
földművelésben használták, semmiképpen nem lovaglásra.
Valami titok lappang itt...
- Uram, az öreg magához tért. Azt állítja, hogy a
lányka nem hozzá tartozik. Az éjszaka közepén kopogott be
hozzá, és segítségért rimánkodott...
Genevieve megremegett, és könyörögve szorította meg
megmentője kezét. - Kérlek, uram, keressétek meg a
szolgámat. Nem messze innen támadtak rá a haramiák. A
legrosszabbtól tartok...
Christophe látta, hogy fájdalom sötétíti el a lány
tekintetét.
- Pierre...
- Igenis, uram, megkeressük.
 - Lehet, hogy szüksége van rám... oda kell mennem. -
Genevieve megpróbált felülni, de egy gyengéd kéz
visszatartotta.
- Nem szabad. Túl gyönge vagy még. Ha megsebesült
a szolgád, az embereim idehozzák, és ellátják a sebét.
Genevieve lehunyta a szemét és Conally épségéért
imádkozott. Conally volt a leghűségesebb szolgája és
egyben barátja. Talán azért is fűzték hozzá ilyen szoros
szálak, mert a férfi is ír származású volt, s ez a kapocs
mindennél jobban összefűzte őket. Genevieve otthonának
tekintette az angol uralkodó udvarát, amelyet annak idején
nevelőapja, Brian Rosslare jelölt ki számára, s Merlint
apjaként szerette és tisztelte. De igazából sosem tudta
elfelejteni az Írországban töltött felhőtlen és boldog
gyermekéveket. Ennyi év után is megtörtént vele, hogy
álmában Wexford várának zegzugos folyosóin bolyongott,
és halott nevelőapját szólította. Conally esetleges
elvesztése nemcsak az igaz barát hiányát jelentené
számára, hanem az Írországgal való utolsó kapcsolatának
megszakadását is.
- Nagyon szereted azt az embert? - kérdezte
Christophe, s ezzel visszahozta a lány gondolatait a
valóságba.
- Nagyon sokat jelent nekem - válaszolt Genevieve. -
Ha arra gondolok, hogy nem látom többé... Készen kell
lennem, hogy ápolhassam, ha megsebesült. A ruháim...
Christophe visszafektette a lányt a szalmazsákra, és
kezébe fogta szakadt parasztgúnyájának maradványait. -
Nem hiszem, hogy ezeket fölveheted...
 - Nem erre gondoltam. Az a jó ember ideadta a
feleségének ruháit, mert az üldözőim azt hitték, hogy fiú
vagyok. Az én ruhámat elrejtette abba a nagy ládába.
Nem volt szokatlan ezekben a vészterhes időkben,
hogy az asszonyok fiúruhába bújtak, nehogy a rossz
szándékú emberek fölismerjék őket, ezért Christophe sem
lepődött meg a lány kijelentésén.
Odament a ládához, és kivette belőle a ruhadarabokat,
aztán átnyújtotta Genevieve-nek. A lány olyan tekintettel
meredt rá, mintha most látná igazából először életében. És
csakugyan ez is volt az igazság. Bódult állapota eddig nem
tette lehetővé, hogy alaposan szemügyre vegye
megmentőjének vonásait. Azonnal feltűnt neki a férfi tiszta
tekintetű, szikrázóan kék szeme, de azt csak most látta,
milyen szabályos arcának markáns vonala. Egész
megjelenése tiszteletet, ugyanakkor félelmet keltő is volt.
Genevieve-nek elakadt a lélegzete, mert csak most
vette észre, hogy az ismeretlen VIII. Károly francia király
egyik főnemese.
Ruházata nyilvánvalóvá tette nemesi származását.
Bíborvörös bársonyzekét viselt, amelyen Gascogne
hercegének címere díszelgett. Hatalmas méretű kardját
egy smaragdokkal ékesített öv kapcsolta feszes derekára.
Testhez simuló fekete nadrágja alatt kirajzolódtak izmos
combjai. VálIának szélessége és mellkasának mérete arról
tanúskodott, hogy harcban megedződött, tapasztalt
katona.
- Mi a neved, tündérem? - kérdezte Christophe,
félbeszakítva a lány elkalandozó gondolatait. - Szeretném
tudni a keresztnevedet.
 Genevieve tekintete rémülten megrebbent. Nem
árulhatja el neki a nevét! Ebben a pillanatban lódobogás
hallatszott. A lány sietve öltözködni kezdett, és kitért a
válasz elől.
A rőt szakállú Pierre jelent meg az ajtóban. Urához
hasonlóan, ő is izmos, képzett katonának látszott. Olyan
magas volt, hogy le kellett hajtania a fejét, hogy be tudjon
jönni az ajtón. Összehúzott szemöldöke és sötét tekintete
rosszat sejtetett.
- Megtaláltuk a szolgáját, kisasszony. Súlyosan
megsebesült.
- Ó, nem... - Genevieve elfojtotta zokogását, és
erőtlenül fölemelkedett a szalmazsákról. Annyira elhagyta
az ereje, hogy megbotlott, s alig tudta visszanyerni az
egyensúlyát. Ekkor egy izmos kéz ragadta meg a karját, és
biztonságosan megtámasztotta. A lány összeszedte
minden erejét, és küzdött a szemére ereszkedő
sötétséggel. - Kérem... engedjen, tudok járni...
- Nem hiszem - mondta Christophe mély,
megnyugtató hangon. - Odaviszlek hozzá.
A férfi, karjában az ismeretlen szépséggel, kilépett az
éjszakai sötétségbe. Emberei gyújtottak ugyan fáklyákat,
de a pislákoló fényben csak körvonalakat lehetett látni. A
környék lakói előmerészkedtek viskóikból, és rémületük
ellenére kíváncsi tekintettel figyelték a történteket. Conally
egy hordágyon feküdt.
A mindenáron való segíteni akarás erőt adott
Genevieve-nek. Kibontakozott a férfi ölelő karjából, és
szeretett szolgája felé szaladt. - Conally! Conally! Édes
Istenem!
 Az idős férfi a hang irányába fordult, de nem tudta
fölemelni a fejét. A lány látta, hogy két sebből is vérzik. Az
egyiket a hasán, a másikat a lábán ejtették.
- Gyorsan, fáklyákat ide! - kiáltotta Genevieve.
Óvatosan lefejtette a férfi testéről az inget. - Hozzanak
forró vizet és valami ruhadarabot, amivel bekötözhetem.
Siessenek, kérem!
A lovagok arcán zavar tükröződött. Tisztában voltak
vele, hogy az idős katonán már semmi sem segít, de
Christophe intett, hogy teljesítsék a lány kérését.
Genevieve gyakorlott mozdulattal leszakított egy
darabot Conally nadrágjából, és vérző hasára nyomta. A
férfi arca eltorzult a fájdalomtól, de sikerült kicsikarnia
magából egy mosolyt. - Istennek legyen hála, hogy életben
van, úrnőm!
Genevieve-nek minden erejére szüksége volt, hogy
visszafojtsa zokogását, és elmosolyodott. - Jól vagyok,
Conally. Bár szégyenszemre a franciák mentettek meg.
A férfi válaszolni próbált, de a lány leintette. -
Szükséged van az erődre, hiszen két helyen is
megsebesültél. Több hónapba is beletelhet, míg
felgyógyulsz. Mihez fogok addig kezdeni nélküled?
Az egyik lovag melléjük lépett, és átadta a kötésnek
szánt ruhadarabot. - Már forr a víz.
Genevieve levette a vérrel átitatódott kötést Conally
melléről, és egy másikat helyezett rá. Alig látott a szemét
elhomályosító könnyektől, de nem törődött vele.
Az idős katona nagy levegőt vett, és úrnőjéhez fordult,
hogy a szemébe nézhessen. - Asszonyom, el kell
mondanom önnek valamit... - hallatszott erőtlen
suttogása.
Genevieve közelebb hajolt, hogy senki más ne
hallhassa a haldokló utolsó szavait.
- Mit akarsz nekem elmondani, Conally?
- Merlin volt... az édesapja. Írországban ismerte meg
az ön édesanyját, akit nagyon szeretett. Maryan grófnő az
ön születésekor halt meg, s mivel Merlinnek az uralkodó
hívására vissza kellett térnie Angliába, az ön anyjának
bátyja, Rosslare gróf vette önt magához. Merlin
legszívesebben magával vitte volna az angol udvarba, de
különleges helyzetéből adódóan ezt nem tehette meg.
Talán túlságosan is félt attól, hogy úrnőmön keresztül
kiszolgáltatott lesz az udvari hatalmasságoknak. Azonban
amikor Rosslare gróf meghalt, nem hagyhatta önt
Írországban, amely már akkor is Monfort herceg uralma
alatt állt. Tudta, hogy nála nagyobb biztonságban lesz.
Látszólag csak a tanítványa volt, de azt mindig éreznie
kellett, hogy lányaként szereti önt...
Genevieve egy percig döbbenten hallgatott.
Felidéződtek benne az írországi Wexford várában eltöltött
évek. Akkor túl fiatal volt még ahhoz, hogy szülei felől
kérdezze nevelőapját. A boldog napok alatt ez eszébe sem
jutott.
Később megfordult fejében a gondolat, de Merlin
szinte atyai ragaszkodása elfeledtette vele. És lelke mélyén
úgy érezte, hogy ha nem is ismeri valódi apját és anyját,
Merlinben gondoskodó apára lelt. Ez volt hát a
magyarázata!
 Conally úrnője arcát fürkészte. Észrevette rajta, hogy az
előbbi megdöbbenést fölváltotta a csöndes belenyugvás.
- Nagyon szeretem önt, úrnőm. Mindig is szerettem.
Rosslare gróf annak idején engem bízott meg a halálos
ágyán azzal, hogy mindig az ön szolgálatában legyek. És én
teljes szívemmel teljesítettem a feladatot. Már csak azt
kérem Istentől, hogy ezentúl helyettem is vigyázzon önre.
Genevieve remegő ujjakkal simított végig a férfi ráncos
arcán. Megrázta a fejét, mint aki nem akarja elhinni a rideg
valóságot. - Nem, Conally, nem hagyhatsz el! - Arcát a
halott férfi meleg kezébe temette, testét rázta a zokogás.
Christophe szíve elfacsarodott a látványra. Fölemelte a
síró lányt, és oltalmazóan átölelte. Genevieve megpróbált
kibontakozni a karjából, de a férfi határozottan tartotta,
miközben intett embereinek, hogy takarják le a holttestet.
Genevieve vigasztalhatatlan volt. Alig jutott el a
tudatáig, hogy a következő néhány percben mi történik
körülötte.
Christophe parancsot adott egyik katonájának, hogy
térjen vissza a francia táborba, és készítse fel a hadsereget
a hajnali indulásra. A többi lovag és ő maga majd Hexham
váránál csatlakoznak hozzájuk. Karjába vette a félájult
lányt, és visszament vele a kunyhóba.
Genevieve lassan kezdett magához térni. Lassan
megnyugodott a férfi óvó karjában. Érezte bőrének illatát
és szívének dobbanását is, ahogy a mellére simult. Még
soha senki sem tartotta így a karjában. Szempillája lassan
lecsukódott, és álomra szenderedett...
Christophe szívverése felgyorsult. Érezte, hogy vér
szökik az agyába, s kínzó vágy keríti hatalmába az alvó lány
rendkívüli szépsége és kecsessége láttán. Hiába, a teste
nem fogta fel, hogy min ment keresztül ez a szerencsétlen
teremtés. Titkon átkozta magát feléledő vágyáért, de nem
tagadhatta, milyen hatást váltott ki belőle, hogy a lányt a
karjában tarthatja.
Értetlenül állt testének reakciója előtt. Hiszen már
korábban is látott szép asszonyt, mégsem érezte azt, amit
most. Végigsimított az alvó lány haján. Ebben a pillanatban
Pierre jelent meg az ajtóban.
- Olyan ez a lány, mint egy kecses kínai porcelán... -
szólalt meg Christophe katonája láttán.
- Kecses porcelán? Nem hiszem, uram. Aki olyan
erővel vágja bele a tőrét támadójába, mint ez a teremtés
tette, és halálra hajszol egy pompás csődört fiúruhába
öltözve az éjszaka közepén, az aligha hasonlítható törékeny
porcelánhoz.
Christophe arcán türelmetlenség tükröződött. - Meg
kell tudnom a nevét...
Gyengéden lefektette az alvó lányt a szalmazsákra, és
Pierre-rel együtt kilépett a kunyhóból. Kint az
összesereglett parasztok legvakmerőbbike Christophe elé
állt. - Uram, csak egy szóra. Akármilyen gonosz haramiák is
voltak ezek, azért méltóképpen el kellene őket temetni.
Christophe sötét tekintettel nézett a merész férfira, de
magában nagyra tartotta bátorságát. - Úgy gondolod, hogy
ezek a szörnyetegek megérdemlik, hogy a temetésükkel
vesződjetek? Hiszen úgyis a pokolra kerülnek
mindannyian! - Határozottan megrázta a fejét. - Arra nem
gondolsz, hogy a sebtében elhantolt, rothadó testek
járványt okozhatnak? Parancsom az, hogy égessétek el
őket. Lelkük így Isten ítélőszéke elé kerülhet, és bomló
testük nem hoz újabb szerencsétlenséget erre a sokat
szenvedett vidékre.
A parasztok zavartan összenéztek, s elfogadták a
nemesúr érvelését. De még mindig nem értek
mondanivalójuk végére. - De azt ugye engedélyezed,
nagyuram, hogy legalább a nemeshölgy szolgáját
tisztességesen eltemessük?
Christophe gyanakvóan vonta föl a szemöldökét. -
Nemes? Azt mindjárt gondoltam, hogy nem közületek
való, de nem sejtettem, hogy nemeshölgy. Talán még a
nevét is meg tudjátok mondani?
Rémült hallgatás kerítette hatalmába az egyszerű
embereket. Mindannyian arra vártak, hogy majd a másik
szólal meg.
- Nem, uram. - Egy idősödő asszony végre
összeszedte bátorságát, és megszólalt. De hangjában
eltéveszthetetlen volt a remegés. - Csak gondoljuk, hogy
grófnő, de nem ismerjük. Még sosem láttuk életünkben.
Christophe sötét pillantást vetett rájuk, és nyomban
tudta, hogy nem mondanak igazat. Tisztában volt vele,
hogy a lány, akárki legyen is, jól ismert a környéken, de a
parasztok halált megvető bátorsággal védelmezik, és nem
fedik fel a kilétét.
Csak egyetlen személy részesülhet ekkora szeretetben
és odaadásban egész Gloucestershire tartományban.
- Tehát azt kéritek tőlem, hogy Hexham várának egyik
nemes lovagját eltemethessétek. Akkor a hölgy
valószínűleg Genevieve Elizabeth Fleury grófnő udvarához
tartozik, ugyebár.
 Senki sem gondolt arra a parasztok közül, hogy
helyesbítse a lovag mondatát, és elárulja, hogy maga
Genevieve az, aki oly békésen pihen a kunyhó
szalmazsákján.
 HETEDIK FEJEZET

Vad röhögés hallatszott, durva kezek ragadták meg a

testét, és ide-oda lökdösték...
Genevieve sikoltva riadt fel rémálmából. Egy kéz tapadt
a szájára, és egy rémült szempár nézett le rá.
- Ó, Lucas, hát te vagy az! - Lassan kezdett kitisztulni
előtte a kép, és visszazökkent a valóságba. - Ó, hála
Istennek, hogy te vagy az...
Az öregember szájára tette egyik ujját, és az ajtó felé
pillantott. - Asszonyom, csendesebben. A lovag még nem
tudja, hogy ön kicsoda valójában, de arra már rájött, hogy
minden bizonnyal Hexham várába tartozik. Azt tervezi,
hogy túszként magával viszi önt. Ezzel fogja kényszeríteni a
várbelieket, hogy kaput nyissanak neki és seregének. Meg
kell szöknie tőle.
- Hol van most? - kérdezte a lány, akinek a hallottaktól
egyszeriben minden álom kirepült a szeméből.
- Az útkereszteződésnél a katonáival. Már parancsot
adott, hogy serege legyen készenlétben az indulásra. Nem
szabad késlekednie, grófnő, azonnal menekülnie kell.
Genevieve talpra szökött, és az ajtóhoz szaladt, hogy
kikukucskáljon. Hirtelen eszébe jutott minden szörnyűség.
Conally halott, és ő teljesen magára maradt. Hogyan lesz
képes rá, hogy nélküle folytassa a küzdelmet?
Érezte, hogy elhagyja az ereje, de megkeményítette
magát. Tudta, hogy most erősnek és eszesnek kell lennie.
Mély lélegzetet vett, hogy erőt merítsen belőle. Ki kell
jutnia innen, mielőtt késő lenne! Tisztában volt vele, hogy
csak addig élvezheti az ismeretlen lovag kegyét, míg az rá
nem jön, hogy kicsoda is valójában.
- Szóval azt már sejti, hogy Hexham várába tartozom?
- kérdezte.
- Igen. Úgy gondolja, hogy ön a grófnő egyik
komornája lehet. Látja őket az úton?
- Igen, ott vannak - bólintott a lány, és a kerítéshez
kötött lovakra meredt. Szüksége van egy lóra! A
lehetetlennek tűnő feladatra minden ízében remegni
kezdett. Ökölbe szorította a kezét, hogy leküzdje
gyengeségét.
- Gondolja, grófnő, hogy el tud surranni mellettük
anélkül, hogy észrevennék?
- Remélem, Lucas. Szereznem kell egy lovat. Te
maradj bent, amíg el nem megyek, aztán a hátsó kijáraton
menekülj, nehogy rajtad álljanak bosszút.
Genevieve hálával teli tekintettel nézett az idős
emberre, és megfogta a kezét. - Remélem, hogy egy napon
méltóképpen megköszönhetem a segítségedet. Isten
áldjon, Lucas.
- Legyen nagyon óvatos, úrnőm!
Genevieve kilépett az ajtón. Hajnalodott, teljes volt a
csend, csak a távolból hallatszott a lovagok halk
beszélgetése. Mindannyian háttal álltak neki.
Merlin megtanította rá, hogyan mozogjon teljesen
észrevétlenül. A gyakorlás meghozta eredményét, mert
végül már akárkit meg tudott úgy közelíteni, hogy az illető
csak az utolsó pillanatban vette észre a jelenlétét.
 Óvatosan a lovak mellé lépett, s azonnal megpillantotta
csődörét. Az állat észrevette a lány jelenlétét, és mintha
csak üdvözölni akarná, hátrarántotta a fejét. Genevieve
tudta, hogy ha az állat föl nyerít, ő elveszett. Megpróbálta
szuggerálni az állatot, s megkönnyebbülésére a ló
csendben maradt. Engedelmesen követte gazdáját, amikor
az eloldotta a kerítéstől, és hangtalanul a ház hátuljához
vezette. Amikor már biztos volt benne, hogy nem láthatják
meg, hátára tette a nyerget, és felpattant rá. Egy
szempillantás alatt ló és lovasa szélsebesen vágtatni
kezdett a hajnal pirkadó fényében.
Nem sokkal később Pierre lépett a kunyhóba, hogy
megnézze a lányt. Amikor csak hűlt helyét találta, kiabálni
kezdett. - Christophe, a nő eltűnt!
Gascogne hercege azonnal a lovakhoz fordult, és
rögtön észrevette, hogy a pompás termetű csődör
hiányzik. Katonáinak megrökönyödésére hangos nevetésbe
fogott. Bizonyos volt ugyanis benne, hogy hamarosan
viszontlátja a szökevény madárkát.

***

A nap már magasan járt az égen, amikor Genevieve,

biztonságos távolságra a francia tábortól, leszállt a
nyeregből. Nagyot csapott a csődör farára, mire a ló
felágaskodott és ügetve megindult a tábor felé. A lány
gyorsan beszaladt az erdőbe, és keresztülvágott a sűrű
bokrokon, amelyek a titkos bejáratot takarták. Mielőtt
belépett volna a sötét folyosóra, még egyszer visszanézett
a táborhelyre. Izgatott sürgés-forgás jelezte, hogy a
katonák a herceg és serege fogadására készülnek. Annyira
bele voltak merülve a munkába, hogy Genevieve biztos
lehetett benne, nem fogják észrevenni, bár máskor nem
merte volna kockáztatni, hogy fényes nappal a titkos
bejáraton a várba jusson. De most nem is volt más
választása, mindenképpen vissza kellett térnie Hexham-be.
Óvatosan fölemelte a nehéz fa csapóajtót, és
leereszkedett a sötét alagútba. Két kézzel tapogatózva,
lassan haladt előre a teljes sötétségben. Végre elérkezett a
fölfelé vezető lépcsősorhoz. Szívverése már nem volt olyan
eszeveszett, mint néhány perccel ezelőtt. Amikor fölért a
lépcső tetejére, nagy lélegzetet vett, kinyitotta az ajtót, és
átsietett egy újabb titkos folyosón, amely már a szobájához
vezetett. Szerencsésen hazaérkezett.

Giselle halálra vált arccal tekintett ki a ragyogó délelőtti

napsütésbe. Imára kulcsolta kezét, aztán türelmetlenül
talpra ugrott. - Édes Istenem, vajon hol lehet? Már
majdnem dél van! Miért nem tért még vissza?
Agnes elmosolyodott. - Genevieve visszajön.
Giselle egy futó pillantást vetett a lányra, aki békésen
üldögélt az ágyon, és elragadtatott mosollyal kedvenc
macskáját simogatta. Genevieve-nek igaza van - gondolta
magában Giselle. Az Úr szelleme lakozik ebben az együgyű
teremtésben. Az egész élet csupa apró örömből áll a
számára: boldog, ha melengető napfény éri az arcát, ha
hallhatja a madarak énekét, érezheti az istálló szénaszagát,
és beszívhatja Genevieve rózsáinak fenséges illatát.
Együgyű elméje távol tartja tőle a világ kegyetlenségeit.
 - Ó, Agnes, honnan is tudhatnád? Miért nem jött még
vissza? - Giselle szíve fájdalmasan dobogott. - Mi lesz, ha
nem tér vissza többé?
Agnes megsimogatta a macska hátát. - Genevieve
visszajön.
Giselle egyre rémültebb lett, s már minden ízében
remegett. Három évvel volt idősebb Genevieve-nél, s
távolról rokonok is voltak. Mivel Genevieve Írországban
nevelkedett, csak akkor ismerkedtek meg egymással,
mikor a lány az angol udvarhoz került, s ott életre szóló
barátságot kötöttek.
Amikor elérkezett az ideje, Giselle hozzáment Es-sex
grófjához, és férje otthonába költözött. Három röpke
hónap múlva azonban a férfi életét vesztette a hírhedt
bosworthi csatában, s Giselle özvegységre jutott. A lány
nem búslakodott különösebben férje elvesztésén, mert
házasságuk három hónapja volt élete legboldogtalanabb
időszaka. A férfi iszákos és durva természete, no meg sűrű
kicsapongásai megkeserítették a fiatalasszony
mindennapjait. De a legfájdalmasabb az volt számára,
hogy távol kell lennie szeretett barátnőjétől, Genevieve-
etőI. Igaz, hogy sokszor civakodtak egymással, s
tulajdonképpen teljesen eltérő volt a természetük, Giselle
mégis úgy érezte, hogy üressé vált az élete, amikor el
kellett hagynia az angol udvart és Genevieve-et. Olyanok
voltak ők, mint két elválaszthatatlan testvér. Éppen ezért
ez a türelmetlen várakozás szinte az őrületbe kergette.
- Meghalt! Tudom, hogy meghalt!
- Genevieve visszajön.
 Ebben a pillanatban halk nesz hallatszott a titkos
csapóajtótól. Giselle megkönnyebbülten felkiáltott.
- Ó, Genevieve! Istennek legyen hála!
Genevieve levegőért kapkodott, kimászott a titkos
folyosóról, és halálosan fáradtan omlott az egyik
karosszékbe. Giselle kikerekedett szemmel meredt rá.
- Hogy nézel ki? Mi történt a ruháddal? - Ekkor
észrevette a vérfoltokat a lány öltözékén. - Te jó ég, hiszen
vérzel!
Giselle elfehéredett, és érezte, hogy elsötétedik előtte
a világ.
Genevieve barátnője karja után kapott, de későn: a
lány ájultan terült el a földön.
- Agnes, gyere gyorsan, és segíts! - A féleszű leány
fölkelt az ágyról, és Genevieve mellé lépett. -
Én tudtam, hogy visszajössz - suttogta a fülébe, és
megsimogatta a haját.
- Én visszajöttem, de Conally meghalt.
Agnes barna tehénszeme szomorúságot tükrözött. -
Conally meghalt - ismételte enerváltan. - Ez nagyon
szomorú.
- Igen - bólintott Genevieve, s szemét elfutotta a
könny. - Menj és mondd el a többieknek. Mondd el nekik,
hogy Conally meghalt, miután figyelmeztettük a
környékbelieket a közeledő hadseregre. - Fáradtan
lehunyta a szemét, és megpróbálta összeszedni magát. -
Menj be a konyhára, és mondd el, hogy azt üzenem,
tegyenek föl fürdővizet. Meg kell tisztulnom...
Agnes bólintott és máris indult, hogy teljesítse
Genevieve kérését.
 Néhány perc múlva megszólaltak a várbeli templom
harangjai. Rayriold atya a Conally emlékére celebrált
gyászmisére készülődött. Az ájult Giselle-t pedig Seymour
segítségével végre ágyba fektették. Hamarosan elkészült a
fürdővíz, s Genevieve elmerülhetett a rózsaillatú habban.
Olyan volt fáradt, elcsigázott testének a forró, gőzölgő
fürdő, mint valami gyógyír. Érezte, hogy tagjaiban jóleső
zsibbadtság árad szét, s mintha újjászületett volna.
Alaposan megdörzsölte bőrét, hogy lemossa magáról a
martalócok mocskos kezeinek nyomát.
Egy óra múltán megfürödve, tiszta ruhába öltözve ült a
szobájában, s hagyta, hogy Agnes megfésülje hosszú, vörös
haját.
- Tudom már, miért tette rám Merlin ennek a szörnyű
átoknak a súlyát. - Lelki szeme előtt újra lejátszódott a
szörnyű jelenet, ahogy röhögő, durva katonák állják körül
és lökdösik és fogdossák... - Azért, hogy megmentsen attól
a sorstól, amely rosszabb még a halálnál is.
- Az átok megölte azokat a férfiakat. Istennek legyen
hála ezért. És annak a nemes lovagnak is, aki megmentett -
tette hozzá Agnes, miközben átszellemült arccal fésülgette
a lány haját.
- A lovagnak? - Genevieve felélénkülve fordult meg,
és nézett a lányra. - Ugyanolyan brutális ő is, mint minden
francia.
- Minden férfi brutális.
- Nem mindegyikük az. Gondolj csak Merlinre.
- Merlin megátkozott téged.
- De ez az átok mentett meg, ne feledd!
- Inkább azt a lovagot áldd érte.
 Genevieve föladta. Néha úgy gondolta, hogy Agnes
nem is olyan együgyű, mint amilyennek látszik.
Elgondolkozva fordult vissza, és kinézett az ablakon a
verőfényes napsütésbe. Bármennyire is bosszantotta,
időnként emlékezetébe idéződött a férfi izmos alakja,
karjának óvó ölelése. Mintha vitázna magával, Genevieve
hangosan hozzátette: - A lovag csak eszköz volt. Az átok
mentett meg.
- Szegény Conally - terelte másra a szót Agnes, s
Genevieve titkon hálás volt érte. - Ugye, a
mennyországban találkozunk vele?
- Minden bizonnyal, de remélem, nem egyhamar. Fel
kell tartóztatnunk a herceg seregét, legalább még egy
hónapig. Hátha addig sikerül Edwardnak felállítania egy
újabb angol hadsereget. Ha az az áruló Monfort a mi
oldalunkon állna... - Gonosz gondolat futott át a lány
agyán. - Valamit talán én is tehetek azért, hogy a híres
franciák meghátráljanak. Legjobb lenne, ha mérget
kevernék az italukba. Merlin megtanított a hatásos
receptre, valószínűleg meg is van valamelyik könyvben...
- A méreg rossz dolog. És rossz minden férfi is. De
nem az a lovag, aki megmentett. - Agnes szavai
visszhangzottak Genevieve fülében, aztán lassan
elhalkultak. Érezte, hogy ólmos fáradtság keríti hatalmába.
Lehunyta a szemét, de mielőtt elnyomta volna az álom,
megjelent előtte a jóképű lovag arca: egyenes, nemes
vonalú orra, dús szemöldöke, szik-rázóan kék szeme.
Megpróbálta elhessegetni magától a gondolatot, de a kép
csak nem akart eltűnni a szeme elől. Még akkor is ott volt,
amikor a lány végre álomra szenderedett.
 Meleg, ragyogó napsütés töltötte be a délutáni eget, s
ezüstös szegéllyel vonta be a fehér, habos felhőket.
Hexham vára templomának harangjai hirtelen
megkondultak. A haragzúgás Gascogne hercegének és
seregének érkezését jelezte a környékbelieknek.
Az emberi kíváncsiság erősebb, mint a félelem. A
parasztok előmerészkedtek kunyhóikból, mert látni
akarták a fényes herceget és pompázatos seregét. A
környékbeli falvakban szinte megállt az élet, az emberek
összegyűltek az út mentén a látványosságra várva.
Szinte egy emberként állt el a lélegzetük, amikor
megpillantották a több mint kétszáz katonából álló sereg
legelöl masírozó vitézeit. Szabályos, rendezett sorokban
vonultak, s mindannyian Gascogne hercegének címerét
viselték mellvértjükön.
Mögöttük haladt a zászlótartó. Ez a nemes feladat
ezúttal Antoine Tardieu-nek, Guyenne grófjának jutott.
Mögötte masíroztak a herceg lovagjai. De egyikük sem volt
olyan fényes és előkelő, mint a vezérük: Christophe de
Quercy, Gascogne hercege.
A férfi, mint valami földöntúli istenség feszített pompás
paripáján. Bíborvörös bársonyzekét, fekete nadrágot és
kifényesített csizmát viselt. Izmos derekán smaragdokkal
kirakott öv tartotta hatalmas kardját. Kesztyűs keze
feszesen tartotta a lova kantárszárát, miközben sötét
tekintettel nézett végig a bámészkodókon.
- Sosem láttam még ennél keményebb arcú férfit
életemben - suttogta oda az egyik bámészkodó a
másiknak. Másfelől is sugdolózás hallatszott, s ekkor
hirtelen egy kiáltás hasított a levegőbe. - Éljen Lady
Genevieve! - Az embereknek megjött a bátorságuk, és
egyre többfelől hallatszott a várúrnő neve.
A herceg csak annyit tett, hogy fölemelte kesztyűs
kezét, s erre a mozdulatra az összes katona, zászlótartó,
fegyverhordozó és az ő nyomukban haladó cifra sokaság
egy emberként torpant meg.
Christophe megfordította lovát, és odaléptetett a
bámészkodók egy csoportjához. - Hogy hívnak, jóember? -
kérdezte a legközelebb állótól.
A parasztok megrettent arccal húzódtak vissza. A
megszólított falfehér arccal a hercegre nézett, és biztos
volt benne, hogy elérkezett utolsó órája. Nagyot nyelt,
aztán dadogva megszólalt:
- Jacob, nagyuram. Ez a nevem.
- Tehát Jacob. - Christophe kemény tekintettel
vizsgálgatta a férfit, aki ebben a pillanatban térdre esett
előtte.
- Nem akartam megsérteni uraságodat. Isten a
tanúm. Csak arról van szó, hogy Lady Genevieve... szóval
mindannyian elkötelezett hívei vagyunk. De látnod kell,
uram, hogy nem akartam tiszteletlen lenni...
- Nos, Jacob, örülök, hogy ezt hallom tőled. De én
csak annyit akartam kérdezni, hogy hol tudnék a
környéken egy pár új csizmát venni.
Jacob zavart tekintettel bámult a hercegre. Pierre
nevetett föl először, s nevetése nyomán nagy
megkönnyebbülés hullámzott végig a bámészkodókon.
Christophe megfordította a lovát, és indulást vezényelt.
A katonák megindultak, s egy francia harci dal éneklésébe
fogtak.
 Herbert Mevissen kapitány és magas rangú tisztjei
térdre estek a herceg előtt, amikor az megdicsőülten
belovagolt a francia táborba. - Hagyjuk a formaságokat,
kapitány - szólt oda neki a herceg, és leszállt a nyeregből. -
Pierre, gondoskodj az emberekről, az őrök egyórányi
pihenőt kapnak. A többiek rögvest gyülekezzenek azon a
tisztáson.
Gondosan levette kesztyűjét, és végignézett a tájon.
- Remélem, uram, kellemes volt az út - szólalt meg
mellette a kapitány alázatos hangon.
- Ahogy vesszük, Herbert.
- Erre tessék, uram - mutatott a parancsnoki sátor
felé, ahol mostanra már előkészítették az estebédet és a
finom bort. - Engedd meg, hogy megvendégeljelek, nemes
herceg. A legfinomabb bort hozattam a tiszteletedre...
Christophe egy türelmetlen kézlegyintéssel
elhallgattatta a férfit. Más tervei voltak. - Még ma éjjel
végezni akarok ezzel a dologgal.
Herbert idegesen embereire tekintett, mintha nekik
valamilyen sejtelmük lenne a herceg gondolatairól, aztán
visszafordult Christophe-hoz. - Milyen dologgal,
nagyuram?
Christophe meglepetést színlelt. - Hát az ostrommal,
kapitány. Mire leszáll az éj, benn akarok lenni a várban.
Mintha nem is vette volna észre a kapitány döbbent
arcát, így folytatta: - Azonnal hozass ide egy asztalt, és
kéretem a vár, valamint a környék térképét. Feltételezem,
megvannak a térképek? Akkor jó. Hol van a fegyvertár?
- A tábor szélén, uram - felelte a megszeppent
Herbert.
 - Azonnal látni akarom. Hogy állunk a készletekkel?
- Alaposan megfogyatkoztak, uram. S elég sok embert
veszítettünk.
- Igen, a várbeliek hosszú védekezésre rendezkedtek
be. Gondolom, náluk maradt a francia helyőrség
fegyverkészlete is.
- Sajnos, így van, uram.
- Gondolom, hasztalan próbálkoztatok a támadással.
A várárok lehetetlenné teszi, hogy kötélhágcsókat dobjatok
a falakra, vagy ha ez sikerült is, a várbeli íjászok
visszaszorítottak benneteket.
- Pontosan így történt, uram, ahogy elmondtad.
- Akkor nem maradt más választásod, a kiéheztetéssel
próbálkoztál...
Herbert kapitány egy pillanatig hallgatott, aztán
lemondó hangon megszólalt: - Úgy van, uram, de sajnos,
hasztalan...
- Hány ló van a táborban, kapitány? - folytatta
Christophe elapadhatatlan lendülettel.
- Több mint ötven, uram.
- Szeretném látni őket, ha lehet, azonnal.
Herbert kapitány botladozó lábbal indult a herceg
nyomába. Ő is hallott már Christophe de Quercy legendás
határozottságáról és gyors ítéleteiről, de erre nem
számított.
Amikor odaértek a lovak karámjához, a herceg az egyik
pompás csődörre mutatott. Herbert megdöbbenve látta,
hogy az az ő saját lova, - Engedd meg, uram, hogy neked
ajándékozzam. Nincs ennél pompásabb állat az egész
környéken...
 - Tisztában vagy vele, Herbert, hogy ezt a csődört
tegnap éjjel ellopták?
- Ellopták? De ez egyszerűen lehetetlen! Egész éjjel
őriztettem a lovakat...
- Mégis megtörtént.
A kapitány arca elfehéredett, s szinte elállt a szívverése.
- Kezdem azt hinni, hogy a várúrnő varázserővel
rendelkezik..
- Hm. Minden bizonnyal, ha képes volt egy egész
francia sereg eszén túljárni...
Christophe sarkon fordult, és megindult vissza a
táborba. A kapitány sátra előtt már fölállították az asztalt, s
rajta számos kiterített térkép feküdt. A herceg néhány
másodpercig tanulmányozta a papirosokat, aztán ismét a
tájra tekintett.
- Meg vagyok győződve róla, hogy a titkos alagút
bejárata itt lehet valahol a közelben. - Ujjával körülhatárolt
egy erdős területet, amely közvetlenül a lovak karámja
mellett terült el, - Hetven ember vizsgáljon át minden
négyzetcentimétert, de alaposan!
Pierre kiadta a parancsot, s a katonák azonnal
gyülekezni kezdtek. Christophe nyeregbe szállt, és harcosai
felé fordult.
- Egy csapóajtót keressetek! Valószínűleg bokrok
takarják. Senki sem léphet ki a sorból, ha kell, minden
millimétert átvizsgálunk kétszer. Egy zsák ezüst üti annak a
markát, aki rátalál.
Ujjongó kiáltás hallatszott, miközben a nap lassan
közeledett a látóhatár széléhez.
 NYOLCADIK FEJEZET

Az életéért futott a hosszú, vég nélküli, koromsötét

folyosón. Meg kell találnia Merlin karperecét! Ha nála
lehetne, akkor megmenekülne! De vajon hol találja meg?
Csúfondáros és rémisztő arcok meredtek rá, mintha futása
valami szórakoztató látványosság lenne. Durva röhögés
hallatszott mögötte, és rohanó léptek zaja. Még most is
üldözik, a nyomában vannak! Felsikoltott, amikor egy sötét
alak körvonalai bontakoztak ki előtte. Először azt hitte,
csak a szeme káprázik, de egyszeriben Monfort állt előtte.
A herceg kinyújtotta feléje a kezét, mire ő zokogva a másik
irányba rohant, de mindenütt falakba ütközött. Aztán
érezte, hogy mohó kezek ragadják meg, s ő hiába próbál
szabadulni a szorításból...
Genevieve teste megrándult. Szíve a torkában
dobogott, s rémült tekintettel nézett szét a csöndes
szobában. Egyedül volt.
Lágy szellő lengette meg az ablak előtti függönyt és
baldachinos ágyának drapériáját. A gyertya sápadt fénye
imbolygott a helyiségben, s furcsa árnyékot vetett a
falakra.
- Csak álom volt - nyugtatta meg magát a lány.
Eszébe jutottak az előző éjszaka eseményei s az, hogy
barátja, védelmezője halott. - Ó, Conally! - sóhajtott fel
reménytelenül.
 Vett egy mély lélegzetet, mielőtt ledobta volna magáról
a vastag gyapjútakarót, aztán mezítláb kilépett a jéghideg
kőpadlóra. Gyors léptekkel elhaladt egy hosszú tölgyfa
asztal mellett, amelyen kínos gondossággal sorba rakott
üvegcsék, csuprok, dobozok sorakoztak. Az egyikben száraz
gyökerek, virágszirmok, a másikban gyógyfüvek voltak. A
fal mellett álló vasláda felbecsülhetetlen értékű könyveket
rejtett. Az aranycsatos, bíborkötésű könyvek a gyógyítás
tudományának kincsestárai voltak, a gyógynövények
felhasználási módját rejtették. Genevieve kecses íróasztala
mellett egy rogyásig megrakott könyvespolc állt. A lány
abban az ajándékban részesülhetett, hogy megtanították
olvasni és írni. Ez volt az egyik legszebb ajándék, amelyet
Merlintől csak kaphatott, azon kívül, hogy megismertette
vele a gyógyfüvek és főzetek használatát.
Ebben a pillanatban Genevieve furcsa hangot hallott a
vasláda felől, amely a titkos alagút bejáratát rejtette.
Hátán végigfutott a hideg. Lassan hátrálni kezdett, s
körbepillantott a szobában. Tekintete megakadt a falhoz
támasztott kardon. Odalépett hozzá, de még mielőtt a
kezébe vehette volna, nagy csattanással lepattant a
csapóajtó pántja.
Genevieve gyorsan megmarkolta a kardot, és
segítségért kiáltott. Ráugrott a súlyos vasládára, amely a
csapóajtót rejtette, és kiabálni kezdett: - Giselle! Agnes!
Seymour! Gyertek gyorsan!
Kiáltozását azonban vagy nem hallották meg, vagy nem
igyekeztek eléggé, hogy segítsenek rajta, de egyikőjük sem
tűnt fel az ajtóban. Ebben a pillanatban a csapóajtó
fölemelkedett, s Genevieve a láda tetejéről a padlóra esett.
Csak egyetlen pillantást vetett a behatolóra, s elakadt a
lélegzete.
Christophe kiegyenesedett, mielőtt váratlan
megjelenésének magyarázatába fogott volna. Ki akart lépni
az alagútból, de abban a pillanatban meg is torpant. Az
előtte térdeplő lány olyan csábító volt számára, hogy szinte
alig jutott szóhoz. Csodálkozással vegyes megdöbbenés
tükröződött Genevieve smaragdzöld szemében, s izgatóan
vastag, piros szája kissé szétnyílt. Hosszú vörös haja
végighullámzott a vállán és a hátán, s vége a földet
seperte. De Christophe tekintetét leginkább áttetsző
hálóinge tartotta fogva. Mire összeszedte magát, a lány
máris talpon volt, s egyetlen gyors mozdulattal kardját a
férfi nyakának szegezte.
- Ó, nem... - suttogta a lány felhevülten. - Ne
mozdulj... Agnes! Édes istenem, hol vagytok?! Giselle! -
Genevieve-nek fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen.
Hirtelen eszébe jutott valami.
- Jól van - szólalt meg, amikor látta, hogy a férfi
körülnéz a szobában. - Nem öllek meg, ha szépen
visszamégy, amerre jöttél. Menj vissza az alagútba!
Christophe meg se moccant.
- Indulj, különben megkóstoltatom veled a kardom
élét!
A férfit mulattatta a jelenet, s szemében gúnyos fény
csillogott. - Ahogy óhajtod.
Egyik kezével megragadta a kardot, hogy kivédje az
esetleges ütést, aztán fél karjára támaszkodva felhúzta
magát a szűk nyíláson. Mindez egy szempillantás alatt
történt. Genevieve hátraugrott és védekezően maga elé
tartotta kardját. - Menj vissza, különben...
- Visszamenni? Miután egy órába telt, míg végre
bejutottam? Azt hiszem, nem érted a helyzetet. Ez ostrom.
Azért vagyok itt, hogy visszafoglaljam a várat. Akár
erőszakkal. És bár legtöbbször teljesítem egy asszony
parancsait, tekintve a körülményeket, most nem áll
módomban...
Nem kellett többet szólnia, hogy a lány tudja, csak
szórakozik vele. Teljes erejéből feléje suhintott a kardjával,
ami meglepte a férfit, de éppen idejében sikerült
elhajolnia. Genevieve hátralépett, hogy szemügyre
vehesse ellenfelét, és Christophe is ugyanezt tette.
Édes Istenem - gondolta a lány, amikor látta, milyen
izmos katona áll előtte. Nem volt kétséges, hogy egyedül
nem boldogul vele. De amikor észrevette a férfi szemében
a gúnyos fényt, nem állta meg szó nélkül. - Azt hiszed, ez
valami móka?
- Móka? - kérdezett vissza Christophe. - Nem hiszem,
hogy ez a legmegfelelőbb szó veled kapcsolatban, szép
hölgyem...
Genevieve újra lesújtott a karddal, mielőtt a férfi
befejezhette volna. Christophe elegánsan félrehúzódott, és
nem vette le a szemét „ellenfeléről”. Rendkívül izgatónak
találta a lányt ebben az átlátszó hálóingben, amely sejtetni
engedte karcsú vonalait és kecses domborulatait.
Genevieve megpördült és ismét lesújtott kardjával, s a
két fegyver nagyot csattanva összecsapódott. Tudta, hogy
egyedül nem képes legyőzni ezt a harcedzett lovagot, de
annál nagyobb akaraterővel és elszántsággal küzdött. Néha
felkiáltott, hogy szolgáit hívja, de hívó szavára nem
érkezett segítség.
Christophe nem hallgatta tovább, hanem kajánul
odavetette neki. - Attól tartok, mindhiába kiáltozol,
szépségem. Hű embereid mind a kápolnában vannak, hogy
meggyászolják halott szolgádat. Egyetlen kiáltásod sem jut
el a fülükig!
Vajon honnan tudja ez az ördögfajzat? - gondolta
kétségbeesetten a lány. A végsőkig feldühítette a férfi
arcán tükröződő szinte kisfiús mosoly. Legszívesebben
mély sebet ejtett volna csúfolódó arcán. - Te disznó!
Inkább meghalok, de nem engedem, hogy
győzedelmeskedj! - kiáltotta szinte magából kikelve.
- Megadom magam, szerelmem, megadom magam! -
gúnyolódott a férfi. Genevieve teljes erejéből feléje vágott,
mire az elugrott az ütés elől, s a lány orra bukott.
- Ha nevetni mersz, megöllek! - sziszegte dühösen.
- Távol álljon tőlem, csak valami belement a
szemembe... - válaszolta Christophe, aki alig tudta
visszafojtani kacagását.
Genevieve meglepő erővel suhintott feléje, de a férfi
fürgén kivédte a csapást, s a két kard félelmetesen
összecsókolózott. A lány karjába fájdalom nyilallt a
megerőltetéstől. Eltorzult az arca, mire a férfi felnevetett. -
Bocsáss meg, szerelmem, nem akartam fájdalmat
okozni...
De beléfojtotta a szót Genevieve kardcsapása. Ha
Christophe egy másodpercet is késlekedik, a penge az
oldalába hatol. Védekezően hátra kellett ugrania. Hirtelen
már nem volt olyan nevethetnékje. Lenyűgözte az a
hősiesség, amellyel a lány küzdött. Valaki nagyon jól
kitaníthatta a kardforgatásra - gondolta a férfi. Úgy látszik,
komolyan kell vennie ellenfelét, akiből látszólag sosem
fogy ki a szusz. Egyre hátrább húzódott a szapora ütések
elől, mikor érezte, hogy szó szerint sarokba szorították,
- Könyörülj rajtam, szépségem...
Genevieve mintha nem is hallotta volna a szavakat,
ütésre emelte kardját, de Christophe az utolsó pillanatban
megfogta a fegyvert. A lány elfúlva levegőért kapkodott.
Miért nem jön senki a segítségére?!
- Elfáradtál, szerelmem? Ne pihenjünk egy kicsit?
- Te gyalázatos fattyú! - kiáltotta magából kikelve
Genevieve.
Christophe beleharapott az ajkába, hogy ki ne törjön
belőle a nevetés. A lány végtelen haragra gerjedt, és egy
utolsó, mindent eldöntő csapásra készült, de
szerencsétlenségére felbukott a hálóingében, és térdre
esett. A férfi ledobta a kardját, hogy felemelje, de több se
kellett a lánynak, feléje vágott. Christophe-ot csak a reflexe
mentette meg attól, hogy a penge a mellébe vágódjon.
- Kiheréllek, te mocskos disznó! - kiáltotta Genevieve.
Még egy perc, és nem bírom tovább - gondolta
Christophe, akiből már-már kitört a nevetés. A lány
fölemelte a kardját, hogy végezzen ellenfelével, de ekkor
megpillantotta a férfi tekintetét. Szinte megmerevedett,
amikor látta, hogy a férfi szemében nem félelem
tükröződik, hanem nevetés bujkál benne. Christophe nem
tudta tovább visszatartani kacagását, amely elemi erővel
tört föl belőle. Genevieve ekkor döbbent rá, hogy a férfi
egyetlenegyszer sem támadott, mindig csak védekezett.
 - Hiszen te nem is harcolsz! - kiáltotta.
- Dehogynem, szépségem, hiszen most is az
életemért küzdök!
A lány teljes erővel lesújtott rá, de egyetlen csapása
sem ért célt. Közben Christophe katonái csendesen
feljöttek a csapóajtón, mivel a férfi ügyelt rá, hogy
Genevieve mindig háttal álljon a titkos bejáratnak. Pierre
megállt a szoba egyik sarkában, míg a többiek elfoglalták a
várkastély stratégiailag fontos pontjait. Pierre nagyon
élvezte a látványosságot, de amikor látta, hogy Genevieve
keze már remeg a túlzott erőfeszítéstől, megszólalt.
- Talán elég lesz már, Christophe...
Christophe szeméből azonnal eltűnt a szórakozottság, s
egyetlen csuklómozdulattal megállította a lány csapását.
Genevieve kardja kiröpült a kezéből, és a szoba másik
sarkában landolt.
A lány tágra nyílt szemmel megfordult, s Pierre-re
meredt.
- Christophe... - ejtette ki rémülten a nevet. -
Christophe de Quercy! Te vagy... te vagy Gascogne
hercege!
Nem várta be, hogy megerősítsék szavait, az ajtó felé
rohant. De elkésett. A herceg három lépéssel utolérte és
magához rántotta. Genevieve rémülete nagyobb volt, mint
kimerültsége, s újult erővel rúgott, harapott, hogy
kiszabaduljon a szorításból.
Christophe magához szorította, s maga is meglepődött
rajta, hogy testét forró vágy keríti hatalmába. - Elég legyen,
te lány, a kapálózásod nem segít lehiggadnom... - suttogta
szép foglya fülébe. Genevieve megdermedt, amikor
megérezte, mire gondolt a férfi. Végigfutott hátán a hideg
és elvörösödött.
Ki kell jutnia innen, hogy figyelmeztethesse a
többieket!
- Meg kell tudnom a neved - hallotta a férfi suttogó
hangját a fülében. - Éppen elég ideig vártam erre.
Hát nem tudod? - kiáltott fel magában a lány, de csak
ennyit mondott: - A... nevem?
- Igen, a neved. Hogy hívnak?
- Ó... ó...
- Ilyen lassú a felfogásod, vagy valami hazugságon
töröd éppen a fejed?
Harag csillant meg a lány szemében. - Esküdt
ellenségek vagyunk, az biztos! És a helyedben nem
próbálnám fenntartani azt a szánalmas látszatot, hogy
híres lovag vagy, amikor mindenki tudja, hogy sötét szívű,
undorító fattyú vagy csupán...
Egy gyengéd kéz tapadt a szájára, hogy elnémítsa
végeérhetetlen szitkait. - Látom, a felfogásoddal semmi
baj, akkor viszont hazudni akartál. De vajon miért?
Christophe lassan végignézett a szobán. Látta a
könyveket, a különleges füveket tartalmazó üvegcséket.
Aztán tekintete a lány vállára esett, s ekkor megpillantotta
azt az apró tetovált csillagot, amelyről már ő maga is
hallott.
Most már tudta, kit tart a karjában.
- Genevieve Fleury, Hexham úrnője...
- Genevieve! - kiáltotta ekkor egy női hang
Minden tekintet az ajtóban álló Giselle-re tapadt.
- Menekülj, Giselle, menekülj!
 A megrémült leány tett egy lépést hátrafelé, aztán
futásnak eredt. De elkésett. Francia katonák jelentek meg
a folyosón, s elállták menekülésének útját. Genevieve
pedig érezte, hogy a herceg egy éles tőrt szorít a nyakához.
Christophe nem vette le a szemét Genevieve-ről, de
szavait Giselle-hez intézte. - Te vagy a grófnő komornája?
Giselle bólintott.
- Elmondod a várkastély angol védőinek, hogy
Gascogne hercege fogva tartja szobájában Hexham
úrnőjét. Utasítod őket, hogy nyissák ki a kaput, aztán
gyűljenek össze a várudvaron. A fegyvereiket gyűjtsék
össze egy halomba. - Christophe úgy rendelkezett, mintha
csak egy könnyű vacsorát rendelt volna. Aztán hozzátette: -
Ha tíz percen belül nem cselekszenek a parancsom szerint,
úrnőjük levágott fejét pillanthatják meg az ablakban.
- Ne, Giselle! Ne engedelmeskedj!
A herceg egy mozdulattal elhallgattatta a lányt, és a
tőrt még jobban a nyakához szorította. Giselle elsápadt, és
alig tudta visszafojtani rosszullétét. -Ó, Istenem, ne bántsd
őt! Könyörgök, ne bántsd...
- Elég legyen! - szakította félbe Christophe. - Ha a
várbeliek megadták magukat, majd azután könyöröghettek
úrnőtök életéért!
 KILENCEDIK FEJEZET

Kinyíltak az udvarra néző ablakok. Seymour, Genevieve

személyi testőre végighaladt a folyosón, és minden fáklyát
meggyújtott. Christophe a lány háta mögött állt, s izmos
karja egy pillanatra sem engedte el a nemes foglyot. A
herceg egyáltalán nem bízott benne. Több mint húsz
katonája állt a grófnő ajtaja előtt, felkészülve arra az
eshetőségre, ha az angolok esetleg nem tennék le a
fegyvert. Christophe még ilyen körülmények között is
gyanakodott.
Jó oka volt rá.
Először is nehezen tudta elhinni, hogy tényleg Lady
Genevieve-et tartja fogva. Hogy ez a törékeny, fiatal
teremtés, szinte halálra hajszolva egy nemes paripát, az
éjszaka közepén titokban kilovagolt, és figyelmeztette a
parasztokat a francia sereg érkezésére. Hogy megpróbált
szembeszállni azokkal a kegyetlen rablókkal tisztessége
védelmében. Hogy valami megmagyarázhatatlan erővel és
merészséggel - igaz, hiába - felvette a harcot vele, aki a
szobájába lopózott a rejtekajtón. És ugyanez a hölgy képes
volt legyőzni Guillaume-ot, az ő unokatestvérét, sőt több
mint két hónapig ellenállt a várat ostromló franciáknak, és
képes volt lázadásra buzdítani egész Gloucestershire
tartományt. Christophe kíváncsi volt, hogyan szorulhatott
ennyi bátorság ebbe a lányba.
 Végignézett törékeny, karcsú alakján, hosszú, vörös
haján, kerek, kívánatos vállán. Most már értette, miért
gondolják a környék babonás lakói, hogy úrnőjük
boszorkányos varázserővel rendelkező teremtés. Ami azt
illeti, félig-meddig ő is kezdett hinni ebben.
Genevieve megérezte, hogy a férfi tekintete
végigpásztáz rajta. Borzongás futott végig a gerincén.
Lehunyta a szemét, és próbált megfeledkezni róla, hogy
csak vékony, áttetsző hálóing takarja formás testét.
Megpróbált elfeledkezni róla, hogy egy férfitest simul
hozzá. Minden idegszálával azon volt, hogy elnyomja
magában a félelmet és rettenetet.
Édes Isten, hát ennyire félek a haláltól? - gondolta
magában.
Meg volt róla győződve, hogy a férfi megöli, ha nem
teljesítik parancsát. Vagy mégsem?
Ebben a pillanatban az egyik angol várvédő, Walter
jelent meg az udvaron. Genevieve-nek elakadt a lélegzete,
amikor látta, hogy a férfi ledobja kardját, és fegyvertelenül
félreáll. A vár védői egyenként előreléptek és ugyanígy
cselekedtek. Hangos francia csatakiáltás hallatszott, s
maga Pierre adott parancsot a kapu kinyitására.
Genevieve lázadása véget ért. Hiába volt hát az elmúlt
két hónap nélkülözése. Hiába buzdította arra a szeretett
angol népet, hogy kövesse az ő harcos ír lelkét, és lázadjon
fél a hódító franciák ellen. Két hónapig sikerült
feltartóztatni őket, de most mindennek vége szakadt.
Gascogne hercege diadalmaskodott. A lányt sírás
fojtogatta, de megkeményítette magát. Nem szabad, hogy
ez a gazember lássa a könnyeit...
 - Te kis bolond. - Christophe lehajolt, és a lány fülébe
suttogott. - Csak nem hitted, hogy másféle véget ér ez a
lázadás? Csak nem hitted, hogy győzhetsz?
Genevieve megborzongott, s arca lángba borult.
Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a megszégyenítő
gúnyt a férfi szemében.
De igenis hitte! Az elmúlt hónapok alatt abban
reménykedett, hogy valóra válhat az álma: Anglia ismét
szabad és egységes ország lesz! De a remény összetört, s
országa ismét vereséget szenvedett.
- Igen - szólalt meg végül, és dacos tekintetét a férfi
diadalittas arcára emelte. - Más világot képzeltem. Abban
reménykedtem, hogy országunk megszabadul tőletek,
mocskos franciáktól. A néped alaposan megtanított a
gyűlöletre. Egész életemben csak a kegyetlenségeteket
tapasztaltam. Elvettétek a nép utolsó reményét,
felégettétek falvait, letaroltátok a vetést, tönkretettétek a
két kezük munkáját. Igen, én más világot képzeltem,
másban reménykedtem!
Genevieve a férfi kék szemébe nézett, de ott nem látott
mást, csak bosszúsággal vegyes gúnyt. Legszívesebben
pofon ütötte volna, hogy letörölje róla a dölyfös
arckifejezést...
- Meddig tűröd még, hogy így vagdalkozzon?
Mindketten megfordultak, és Pierre-t látták meg az
ajtóban, aki Giselle-t tartotta fogva. Giselle, mint egy
rémült gyermek, kiszakította magát az óriás termetű lovag
markából, és Genevieve-hez szaladt. Christophe
megrántotta a vállát. - Csak nem hiszed, hogy
lealacsonyodom és vitatkozni kezdek Anglia legnagyobb s
egyben legutolsó patriótájának hazugságaival?
Megerősítettétek a várat?
- Igen - felelte Pierre, miközben Giselle vigasztalóan
átölelte barátnőjét, és egy takarót terített a vállára.
Christophe nem vette le tekintetét a grófnőről. Végre
maga előtt láthatta unokaöccse gyilkosát. De valahogy
nem tetszett neki a kép. Mintha a megoldást keresné,
végignézett a szoba furcsaságain.
Pierre-t nem hagyták nyugodni Genevieve vádló szavai.
Csípőre tett kézzel megállt előtte. - Csak egyetlen igazság
van a szavaiban, grófnő. Valóban Anglia a föld
legszánalmasabb, legszerencsétlenebb országa.
- Ti tettétek azzá, gazemberek. Ugyanúgy, ahogy most
Hexhamet is azzá teszitek... - Genevieve kinézett az
ablakon és meglátta a kapun bemasírozó franciákat. -
Nincs hozzá jogotok...
- Nincs jogunk? Hiszen egész Gloucestershire és fél
Anglia Károly király fennhatósága tartozik!
- Soha! Anglia trónjának jogos örököse Edward!
- Csak nem arra a nyamvadt kölyökre gondol, akinek
még ahhoz is segítség kell, hogy tisztességesen fölmenjen
a lépcsőn? Tőle várja, hogy dicső győzelmet arat, amikor
mindenki tudja, hogy erőtlen, gyenge és híján van minden
uralkodói erénynek? - fakadt ki Pierre.
- Hogy merészeled gyalázni Anglia leendő
uralkodóját, amiért nem olyan izomkolosszus, mint... mint
te?
- Soha nem lesz belőle erőskezű uralkodó, és ezért
nem tudja megvédeni az országát sem!
 - De nemes lélek és jó szándékú! - kiáltotta a lány
magából kikelve.
- Egy uralkodónak elsősorban nem nemes lélekre,
hanem kardforgató kézre és bátorságra van szüksége. Az
angol trónörökös mindkettőnek híján van. Nem tudja féken
tartani a saját hataloméhes hercegeit. S ha már itt tartunk,
mindaz a rombolás, amit a hercegen kérsz számon, inkább
a híres-neves honfitársaidnak köszönhető. Az egész világ
tudja, milyen barbárok az angolok!
Genevieve nem kapott levegőt a felháborodástól. Hogy
merészeli ez a senki kiforgatni a szavait, és gyalázni a
honfitársait?
- Ti, franciák vagytok azok, akik romlásba döntöttétek
ezt az országot. A trónörökös mindent megtesz, hogy
legyőzzön benneteket...
- Talán ezért engedi, hogy törvényen kívüli
gonosztevők garázdálkodjanak az országban? Gondoljon
csak azokra a szörnyetegekre, akik tegnap éjjel magára
támadtak. Ezek volnának a hőn szeretett honfitársai?
- Elég volt! Nem hallgatom tovább aljas
vagdalkozásaidat! Mindannyian alávaló, vérszomjas
gazemberek vagytok! Sosem fog francia király ülni az angol
trónon!
- Tévedsz - szólalt meg Christophe, aki befejezte a
nézelődést, és a vitatkozók mellé lépett. - Károlyé Anglia
tetemes része, s most már Hexham vára is. - Keresztbe tett
karral állt a lány előtt, s belenézett annak csillogó, dacos
zöld szemébe.
Kíváncsi volt, miért nem érte be ez a nő azzal a
boldogsággal, hogy a gyerekei veszik körül a szoknyájába
kapaszkodva. Egyáltalán miért nem ment férjhez? És miért
maradt magára ebből kifolyólag?
Genevieve már tiltakozásra nyitotta a száját, de
Christophe az ajkára tette az ujját. - Elég, eleget hallottam
már a szidalmaidat. Nincs kétségem afelől, hogy képes
voltál lázadásra ösztönözni az egyszerű pórnépet, és a
kedvedért valaki minden bizonnyal vállalta, hogy
Guillaume gyilkosa lesz. Hacsak nem az a kígyólelkű
Monfort adott rá utasítást.
Christophe figyelmesen várta a lány reakcióját.
Genevieve arca meglepetést tükrözött, s a herceg rögtön
tudta, hogy hamis volt a feltételezése. Látta, hogy rémület
csillan meg a lány szemében, s kíváncsi volt, mit tehetett
az a férfi, hogy nevének említése is ilyen félelmet vált ki a
grófnőből...
- A nevét sem ejtem ki, nemhogy beszéljek róla -
szólalt meg Genevieve, aztán Giselle-hez fordult.
- Hol van Agnes?
Csak Giselle tudta, miért jut eszébe Genevieve-nek
azonnal Agnes, ha Monfort herceg nevét kiejtik előtte.
Annak idején Merlin mentette meg az együgyű teremtést
Monfort vérszomjas karmaiból, s Genevieve gondjaira
bízta. A grófnő' azóta úgy vigyázott rá, mintha saját
gyermeke lenne, pedig egyidősek voltak. Monfort herceg
számtalanszor megfenyegette már, hogy bosszút áll rajta.
„Egy napon eljövök érte. Azon a napon, amikor elhagyod
Hexhamet, vagy Agnes hagyja el a várkastélyt...” Ezzel a
fenyegetésével Monfort arra kényszerítette a lányt, hogy
Hexhamban maradjon, s férje halála után nem térhetett
vissza Londonba.
 - Agnes biztonságban van a konyhában, Polly vigyáz
rá - nyugtatta meg Giselle az aggódó Genevieve-et. A lány
aggodalma alábbhagyott, és visszafordult ellenségéhez. -
Mint bizonyára tudod, Monfort gonoszsága nem ismer
határokat. Az első adandó alkalommal elárulta hazáját, és
behódolt Károlynak.
A lány őszinte utálatának e kifejezésére Christophe
csaknem elnevette magát. - Politikai tájékozottságod
meglehetősen foghíjas. Bár félig igaz lenne, amit állítasz.
- Talán nem csatlakozott az az aljas Károly seregéhez?
- Igen, hűséget esküdött neki, de tettei cáfolják
szavának hihetőségét Ha már a tetteknél tartunk, grófnő,
beszéljünk egy kicsit a gyilkosságról is...
- Nem öltem meg az unokatestvéredet - vágott a
szavába a lány.
- Nem is vártam, hogy beismered. Egyébként hogy
lehet az, hogy nem vagy férjnél?
A kérdés zavarba hozta Genevieve-et. Hiszen az egész
világ tudja a választ! Egyetlen férfi sem - legyen az nemes
vagy nemtelen - szerezheti meg magának.
- Gúnyolódsz velem, hogy ezt kérdezed? - szólalt meg
végül.
- Gúnyolódni? - Most Christophe-on volt a sor, hogy
elképedjen. Kutató pillantást vetett a lányra, s észrevette,
hogy régóta elfojtott fájdalom könnye gyűlik össze a
szemében. - Miért veszed gúnyolódásnak ezt az egyszerű
kérdést?
Genevieve smaragdzöld szeme kikerekedett. Nem hitt a
férfinak. - Tudnod kell a választ! Ha azt hiszed, hogy ez
bántás számomra, nagyon tévedsz. - Nem árulhatta el neki,
mennyire fáj, hogy sorsát említi a herceg. - Már
beletörődtem szörnyű sorsomba.
- Szörnyű sorsodba? - Christophe zavart tekintettel
Pierre-re nézett, de az vállat vont. Csak annyit tudott a
grófnőről, hogy kétszer már megözvegyült, s hogy ő Anglia
egyik leggazdagabb nemeshölgye. A törvények szerint
ismét házasságot köthetne, s utóda hatalmas vagyon
örököse lehetne.
Talán arra gondolt a lány, amikor szörnyű sorsát
említette, hogy Károly a fejét követeli? Monfort herceg
Herbert kapitányhoz írt levele nyilvánvalóvá tette, hogy a
herceg egész udvara ujjongással fogadta, amikor hírét
vették, hogy Lady Genevieve Fleury ellenállt egy egész
sereg ostromló francia katonának. Valamint az is kiderült a
herceg szavaiból, hogy kisujját sem mozdítja majd a lány
érdekében Károlynál, s a grófnő feje valószínűleg a porba
hull...
A kérdés az, vajon Monfort miért nem akarja
megmenteni a grófnőt. Ha Genevieve Fleury meghal,
mielőtt újra házasságot kötne, birtokai az egyházra
szállnak, és Monfort mindent elveszít.
- Csak annyit akarok tudni - kezdte Christophe
diplomatikusan miért nem adott férjhez ismét Monfort?
Genevieve szeme kikerekedett, mintha valami sértés
érte volna.
Nagy levegőt vett, és egyre növekvő haraggal a
hangjában megszólalt: - Hát mindenáron az én számból
akarod hallani? De miért? Hogy ismét szórakozhass
rajtam? Azt hiszed, nem hallottam, hogyan tréfálkoznak
ezzel a hátam mögött? A herceg pedig kifosztja a
birtokaimat, s engem pedig Isten akaratára bíz...
Christophe nem értette. Tanácstalanul Pierre felé
fordult, de katonája arcán is zavarodottság tükröződött.
Ismét a lányra tekintett és megkérdezte: - Hogy érted azt,
hogy Isten akaratára? Miért engedi az egyház, hogy
Monfort kénye-kedve szerint garázdálkodjon?
- Mert az egyház tehetetlen, de ő maga is az. A
sorsom Isten kezében van, s az ő akarata mindig
beteljesedik...
Ebben a pillanatban két katona lépett a szobába, és
Christophe beszélgetésbe merült velük. Genevieve-et
elöntötte a pulykaméreg. Ez a piperkőc francia a bolondját
járatja vele! Már-már kitört belőle a harag.
- Nyugalom, grófnő - hajolt hozzá Pierre -, vigyázzon,
hogy mit mond a hercegnek! Már így is túlságosan
felkeltette az érdeklődését, és biztos vagyok benne, hogy
nem kíván belőle többet. Veszélyes a tűzzel játszani, főleg
az ember teste szalmából van.
A tagbaszakadt katona szívből felnevetett. Genevieve
döbbenten állt. Még soha senki nem mert így
bizalmaskodni vele.
Christophe elbocsátotta az őröket, és végre
visszafordult a lányhoz. Ekkor egy vékony női hang szólalt
meg mögötte. - Engedd meg, uram, hogy a grófnő
visszavonuljon. Pihennie kell egy ilyen fárasztó nap után... -
Giselle nehezen, de rászánta magát erre a kérésre, mert a
tekintet, amelyet a herceg Genevieve-re vetett,
megrémisztette. Csak az kell, hogy Guillaume után most a
herceg is az átok áldozata legyen.
 Christophe tiltakozni akart, de aztán meggondolta
magát. Mérlegelte Giselle szavait, és bólintott. - jól van. Ezt
a beszélgetést későbbre halasztjuk. A grófnő mindaddig a
szobájában marad, míg nem tisztáztuk ezt a gyilkossági
ügyet, - Azzal sarkon fordult, és az ajtó felé indult Pierre-
rel,
Genevieve nem tudta tovább türtőztetni a haragját,
Felkapta a első kezébe eső tárgyat, és a herceg után
hajította. A vastag könyv eltalálta Christophe hátát. A férfi
megpördült és megragadta a lány karját, Genevieve
felszisszent a fájdalomtól. Ekkor látta először igazán
dühösnek a férfit. Christophe tekintete szikrázott a
haragtól. De Genevieve nem bánta, - Gyűlöllek! Teljes
szívemből gyűlöllek, te undorító francia féreg! - kiáltotta,
- Gyűlölj, ha úgy tetszik - válaszolta a férfi de ne
merészelj még egyszer bármi módon is ellenkezni velem.
Különben gondoskodom róla, hogy méltó büntetésben
legyen részed. Ne felejtsd, hogy az életed a kezemben van!
Pierre fejcsóválva követte Christophe-ot, amikor az
kilépett a szobából. A helyzet sokkal rosszabb volt, mint azt
a herceg szavai tükrözték. Ma reggel kapták meg ugyanis
Károly üzenetét, amely azt tartalmazta, hogy Genevieve
Fleury grófnőt vérpadra kell küldeni, és a lázadás írmagját
is el kell fojtani Gloucestershire-ben, Nem kétséges, hogy
Károly a lány fejét követeli, s a gond az, hogy eddig még
mindig el is érte, amit akart.

***
 Kora reggel Seymour felszolgálta Genevieve reggelijét,
de a lány hozzá sem nyúlt az ételhez. A nyitott ablaknál ült,
és kibámult a bágyadt napsütésbe. Kissé hűvös volt a késő
nyári reggel, lágy szellő lengette az ablak előtt lógó
függönyöket. Genevieve a gondolataiba merült.
Merlin, drága Merlin, segíts nekem! - kiáltotta egy
benső hang. Mondd meg, mit tegyek! Mi lesz, ha
mindannyiunkat megölnek!
Észre sem vette, hogy Giselle lépett a szobába. -
Annyira aggódom érted! - hallotta a lány hangját.
Hátrafordult, és komornája rémült szemébe nézett. Nem
tudta elképzelni a halálát. Olyan távolinak, olyan
valószínűtlennek tűnt. De szíve tele volt szomorúsággal.
Eszébe jutott Conally halála, Hexham elvesztése és az,
hogy mindannyiuk sorsa egyetlen ember kezében van.
Christophe de Quercy, Gascogne hercege kezében...
Ez a név visszhangzott a fülében, ahogy odalépett
ruhásládájához. Fölvett egy zöld brokátruhát, amelyet
aranyhímzés díszített, aztán egy aranyszín övet kötött a
derekára.
- Az angol udvar nem fogja engedni, hogy vérpadra
kerüljek. Sem Richard, sem Edward. - Felsóhajtott, és
kevéssé meggyőződve hozzátette: - Nem hiszem, hogy
Gascogne hercege képes ekkora merészségre.
- Én nem bízom Gascogne hercegében - válaszolt
Giselle. - Szerintem mindenre képes, hiszen egy vérszomjas
francia. Látni abból, ahogy rád tekint... És különben is, ki
tudja, mit tesz és mit nem? És hogy állíthatná meg Edward
vagy akár Richard? Sem katonájuk, sem pénzük nincs.
Egyszerű bábok csak Károly kezében...
 - A kétségbeesés a vereség beismerése, és én soha...
Hirtelen sürgető kopogás hallatszott az ajtón. Carola, az
egyik konyhalány állt a bejáratnál.
- Ó, Carola, megijesztettél. Azt hittem, újra ő az...
De Genevieve megkönnyebbülése csak addig tartott,
míg meg nem hallotta a lány szavait. Carola sírva fakadt, és
térdre borult úrnője előtt. - A herceg meg akarja ölni,
asszonyom. Önt is és mindenkit a várban. A szolgákat is!
Mindenkit! Mindannyiunkat felakasztanak vagy máglyára
küldenek!
Giselle arca falfehérré változott. - Édes Istenem...
- Ki mondta ezt neked, Carola? - kérdezte Genevieve.
- Ez nem lehet igaz!
- De igaz! A lovagok mondták Carinak, amikor
felszolgálta nekik az ételt. Azt mondták, hogy holnap
reggel mindenkit megölnek, aki az ön oldalán áll...
Genevieve szép zöld szeme kikerekedett. - Nem! Ó,
nem...!
Sarkon fordult és kirohant az ajtón.
- Grófnő, hová megy? - Az ajtaja előtt strázsáló őrök
elkésve ugrottak fel a földről. Genevieve-et nem lehetett
megállítani. Végigrohant a lépcsőn, kettesével szedve a
fokokat. Egyenesen egy második emeleti szoba felé tartott,
amely a herceg hálószobája volt.
 TIZEDIK FEJEZET

Étienne, Gascogne hercegének fegyverhordozója,

miután megtisztogatta urának fegyvereit, csöndesen
elrendezte Christophe ruhásládájának a tartalmát. A
herceg még aludt. Igazán megérdemelte a pihenést, mert
már három napja megállás nélkül talpon volt-
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó. Étienne még
sosem látott ilyen szépséges teremtést. Azonnal tudta, ki
lehet, bár arra még hetekkel az eset után sem talált
magyarázatot, mit keresett a grófnő ilyen korai órán a
herceg szobájában.
- Itt van? - kérdezte a lány elfúlva.
- A herceg? Miért,..?
Genevieve nem ajándékozta meg a magyarázattal,
hanem minden további nélkül elviharzott mellette, és
Christophe hálókamrájába lépett. Étienne tapintatos volt,
és feltalálta magát: szép volt a reggel egy hosszabb
sétához.
A lány megjelent Christophe álmában...
Látta maga előtt dús, vörös haját, ahogy elomlott a
vállán, s látta szenvedélytől csillogó zöld szemét.
Gyengéden átölelte, lefektette a párnára, és tekintete
szinte beitta a lány meztelen szépségét: vékony karját,
amelyet hívóan tárt ki feléje, telt, kerek keblét, karcsú
derekát, hosszú lábát. Aztán pedig szájába vette rózsaszín
mellbimbóját, hogy megízlelje. Az elragadtatás halk sóhaja
tört föl a lányból, ő pedig lassan széttárta combját, és
férfiassága belemerült az édes forróságba...
- Ne! Ne! Ó, Istenem, könyörülj!
Christophe azonnal felébredt és megragadta tőrét,
hogy szembeszálljon támadójával. Hátradöntötte a lányt,
ráfeküdt, és az éles tőrt a nyakához szegezte. Csak ekkor
eszmélt rá, kivel áll szemben. Néhány másodpercig azon
tanakodott, vajon mi ez az egész, és mit keres a grófnő az
ő ágyában.
A buja álom megtette a hatását: a férfi egész teste
lángolt a vágytól, s ennek ékes bizonyítéka volt meredező
férfiassága. Érzékeit még tovább izgatta a lány csodás
illata, s az, ahogyan keble az ő mellkasához szorult.
Megpróbált lehiggadni, de forrón lüktetett agyában a vér. -
Mi az ördögöt keresel itt, szépségem? - kérdezte
végül, mikor egy kissé összeszedte magát.
Genevieve nyelni próbált, de teljesen kiszáradt a szája.
Meg volt róla győződve, hogy a herceg nyomban megöli, s
így nem könyöröghet a többiek életéért. A rémület egyre
nőtt benne, amikor tekintete végigsiklott a férfi izmos,
meztelen testén és arcának markáns vonásain. Christophe
szikrázóan kék szeme tele volt gyanakvással,
ellenségességgel, és volt még valami benne, amit a lány
nem tudott megfejteni.
Bármilyen fenyegető is volt a férfi tekintete, még
fenyegetőbbnek tűnt testének forrósága. Az, ahogyan ez a
csupa izom férfitest hozzásimult, furcsán megdobogtatta
Genevieve szívét. Alig kapott levegőt, s nyaka fájdalmasan
hátratekeredett, de sikerült kinyögnie: - Kérlek...
 Tekintetét a hegyes tőrre vetette, amely még most is a
torkához szorult. A férfi követte pillantását, s hirtelen a
szoba másik sarkába hajította a fegyvert, mintha csak most
eszmélne rá, hogy fegyver nélkül is könnyen végezhet
ellenfelével. Azonban továbbra is Genevieve testére
nehezedett, s ezzel zavarba hozta a lányt.
- Nos? Várom a választ...
A lány elfúló lélegzettel megszólalt: - így nem tudok
beszélni. - S mintha csak megerősíteni akarná a szavait,
fészkelődni kezdett a férfi alatt. De rémülten látta, hogy ez
volt a legrosszabb, amit tehetett. Minden idegszálával
érezte a ránehezedő férfitest forróságát, s érezte
férfiasságának keménységét... Rémült tekintettel a herceg
arcára meredt.
Christophe szemében furcsa fény csillogott.
- Egy szűz reakciója - jegyezte meg. - Csakúgy, mint az
az ötlet, hogy éppen most támadt kedved egy kis
beszélgetésre. Furcsának találom ezt egy asszonytól, aki
már kétszer is házasságra lépett.
Genevieve szabadulni akart a szorításából, bármilyen
furcsa érzéseket keltett is benne minden mozdulat. Apró
kezét a férfi izmos karjára tette, és megpróbálta ellökni
magától. - Azért jöttem, hogy az embereim életéért
könyörögjek. Nem bizonygatom az ártatlanságom, de csak
engem büntess, ne a többieket.
- Akár ártatlan vagy, akár nem, számomra nyilvánvaló,
miért jöttél a szobámba...
Genevieve rémülten felkiáltott, amikor a férfi az arcát a
kebléhez simította, s beszívta nőies illatát. Karját a lány
teste alá tette, és közelebb húzta magához. Genevieve
szíve eszeveszetten dobogni kezdett, s testét elöntötte a
forróság.
- Ó, ne! Ne! - Megrázta a fejét, s apró kezével
hadakozott, mintha meg tudná állítani a férfit. - Ezt nem
teheted!
Christophe a szemébe nézett, és mély, suttogó hangon
megszólalt: - Minden egyes perc elmúlásával egyre jobban
úgy érzem, hogy bármire képes vagyok... - Azzal ajkát
gyengéden a lány ajkához érintette. Genevieve elfordította
a fejét, de a férfi visszafordította, és szenvedélyesen
megcsókolta.
Genevieve megdermedt, s rémület kerítette
hatalmába. De a rémület lassan megváltozott, s érezte,
hogy valami feneketlen forróságba zuhan, amely teljesen
felolvasztja minden porcikáját.
Hirtelen egy kijózanító hang szólalt meg az agyában.
Hiszen meghal, ha megpróbálja!
A gondolat erőt adott neki. Elrántotta ajkát a férfiétól
és sikerült kimondania: - Ne!
Christophe rámeredt a lány kipirult arcára. -Ó, ne! -
szólalt meg ismét Genevieve, akinek rémült gondolatai
már azon jártak, milyen szörnyűséges lesz máglyán
elpusztulni, ha a herceget holtan találják az emberei. -
Nem teheted...
Christophe észrevette szemében a leplezetlen félelmet.
- Tudod, hogy megtehetem - mondta és azt is tudod, hogy
meg akarom tenni. - Azzal egyik kezével megragadta a lány
mindkét csuklóját.
Genevieve-et megrémisztette a mozdulat és minden
erejét összeszedte, hogy elszabaduljon.
 Tudta, hogy meg kell állítania a férfit. Ha Guillaume
gróf után most hírneves unokatestvére is meghal, akkor
Károly személyesen jön Hexhambe, hogy bosszút álljon. -
Nem teheted - kezdte újra. - Bármi történt is, nem
érdemlem meg, hogy megerőszakoljanak...
Christophe arckifejezése megváltozott. - Milyen ördögi
játékot játszol velem? Ha egy fiatal nő kíséret nélkül jelenik
meg egy alvó férfi szobájában, és felébreszti, mi más lenne
a szándéka, mint...
- Meg kell értened, hogy ide jöttem, ha azt hallom,
hogy végezni akarsz az embereimmel. Könyörögni akartam
neked: csak engem büntess, őket hagyd szabadon
elmenni.
Christophe megdöbbenéssel hallgatta szavait. Hát ez a
nő azt gondolta, hogy máglyára küldi a szolgáit? Te jó
Isten...
Genevieve látta a férfi megdöbbenését, és gyorsan
folytatta.
- Jól tudod, hogy a szolgák csak az uraik parancsait
teljesítik. Egyedül én vagyok felelős...
Christophe tekintete elsötétült. - Igen, egyedül te vagy
a felelős. De korábban kellett volna gondolnod erre,
amikor belevitted az embereket ebbe az ostoba
zendülésbe. Soha nem állt szándékomban megbüntetni az
embereidet csak azért, mert elkövették azt az őrültséget,
hogy vakon követtek egy fiatal lányt...
A herceg hirtelen mozdulattal elengedte. Felült, aztán
pedig fölkelt az ágyból.
Genevieve alig mert hinni a szemének és a fülének. -
Akkor nem bünteted meg őket? - kérdezte, s azonnal
tudta, hogy ez csak egyet jelenthet: egyedül vele fognak
végezni. El kell menekülnie, mielőtt még késő lenne.
Fölkelt az ágyról, de a látvány, amely a szeme elé tárult,
megdermesztette. A férfi éppen öltözködni kezdett, s
teljesen csupaszon állt előtte. Máskor is látott már
meztelen férfit, de ilyen arányosan izmos, tökéletes alakot
még soha. Amikor találkozott a tekintetük, Genevieve
lesütötte a szemét, és elvörösödött.
Christophe elnevette magát, de nevetése nem volt
teljesen felszabadult. Mintha bosszúság csengett volna
benne. - Szentséges ég, itt ez a nő, aki férfiakat gyilkol,
lázadásra buzdítja a népet, de egy férfitest láttán minden
ízében remegni kezd. Egy színésznő veszett el benned,
szépségem...
Genevieve elképedt erre a vádaskodásra, de
jelentőségteljesen kijelentette: - Nem öltem meg az
unokaöcsédet.
- Mondod te. Viszont beszéltem azzal, aki szintén
tanúja volt az esetnek, s ő mást állít. A színlelésed már
kezd bosszantó lenni. Egyébiránt hogy tudtál kijutni a
szobádból? Hol vannak az őrök?
Étienne, aki rendszerint pontosan időzített, válaszolta
meg a kérdést, amikor kinyitotta az ajtót, és jelentette: -
Két aggódó őr áll kint, uram, és arra vár, hogy
visszakísérhesse a grófnőt a lakosztályába. - Azzal
hátralépett és előreengedte a két katonát.
Christophe haragosan mordult rájuk. - Legközelebb
nem lesz alkalmatok utólag aggódni, ha a grófnőnek még
egyszer sikerül kijutnia.
 Genevieve gyorsan az ajtóhoz lépett, minél hamarabb
kívül akart lenni a helyiségen. De furdalta a kíváncsiság,
ezért visszafordult és megkérdezte: - Nagyon szeretted az
unokatestvéredet?
A herceg egy pillanatig nem válaszolt, aztán a szemébe
nézett. - Azt hiszem, nyugodtan őszinte lehetek hozzád.
Nem.
Genevieve nagyon meglepődött, de csak bólintott, és
sietve elhagyta a szobát.

Fáklyák világították meg a sötét éléskamrát, ahová

Christophe Pierre és a főszakács kíséretében lépett be. Itt
volt az ideje, hogy szemügyre vegyék az
élelmiszerkészletet.
A látvány mindannyiukat megdöbbentette: mindössze
két zsák gabona, egy fél hordó zsír, kis darabka penészedő
sajt volt a polcokon. Csak ennyi maradt. Cukorból és sóból
nem volt már egy grammnyi sem.
- Te jó ég - szólalt meg Pierre, amikor megjött a
hangja. - Azt hittem, tele vagyunk tartalékokkal. Vajon mit
csinált Guillaume azzal a rengeteg pénzzel és ellátmánnyal,
amit Károly rendszeresen küldött neki?
A főszakács rezignált hangon jelentette ki: - A készletek
maximum egy hétig elegendőek. Attól tartok, uram,
gondoskodnod kell a feltöltésükről.
- Csakugyan - sóhajtott fel Christophe, s alig tudta
elfojtani egyre növekvő haragját. - Készítsd el a listát, hogy
mire van szükséged. Három-négy emberemet pedig
kiküldőm a környékre, hátha a parasztoktól is tudunk venni
néhány dolgot. Ha nem lesz más, még vadászhatunk is.
Pierre, utasítsd az embereket, hogy üres óráikban
halásszanak a folyóban.
A robusztus termetű, rőt szakállú lovag elhúzta a száját
a katonához egyáltalán nem illő gondolatra, de nem
ellenkezett urának szavával. Christophe még most sem
tudta levenni tekintetét az üres polcokról.
Végül Pierre törte meg a csendet. - Mindig is tudtam,
hogy Guillaume egy pipogya fráter, de erre azért mégsem
gondoltam...
- Legyen átkozott! Megérdemelte, hogy ilyen véget
ért - szitkozódott szenvedélyesen a herceg.
Mindketten megfordultak, mert futó léptek zaja
hallatszott. Egy rémült tekintetű őr szaladt le a lépcsőn.
- A grófnő, felség, a grófnő...!
Christophe az égre emelte tekintetét. - Mit csinált már
megint?
- Eltűnt a szobájából! Az ajtón nem ment ki, az biztos,
mert ketten is ott álltunk. Egyedül csak a titkos föld alatti
folyosóra mehetett, pedig tegnap már megmondtam neki,
hogy eltorlaszoltuk. A szolgálók nem hajlandók semmit
mondani. Leküldtem két embert az alagútba...
- És? - kérdezte Christophe felélénkültén.
- Semmi. Nem válaszolnak a kiáltásaimra, pedig már
vagy negyedórája lent vannak.
A herceg nem várta meg a beszámoló végét, hanem
szitkozódva rohanni kezdett fel a lépcsőn.

Genevieve a síkos falhoz simult, és magában elrebegett

egy imát. Megpróbált nem tudomást venni a futkározó
patkányokról. A két utána küldött őrrel már sikerült
elbánnia. Semmilyen fegyvert nem talált a szobájában,
mielőtt lejött ide, csak a nehéz diótörőt használhatta.
Amikor meghallotta az őrök lépteit, feléjük vágta a súlyos
rézből készült szerszámot, mielőtt azok akár kivonhatták
volna a kardjukat. Nem reménykedett a sikerben, de meg
kellett próbálnia. El kellett menekülnie, mert a herceg
vérpadra akarja küldeni...
Mi volt ez? - gondolta rémülten, amikor furcsa zajt
hallott. Hátán végigfutott a hideg. Lassan letérdelt, és
kezébe vette a diótörőt. Ha elbánt azzal a kettővel,
valahogy a harmadikkal is boldogulni fog. Azután
végigszaladhat az alagútban, s majd csak kijut az ajtón...
A zaj egyre közelebbről hallatszott. Istenem, segíts -
fohászkodott magában, és magasra emelte a szerszámot.
Ebben a pillanatban meglátta a fáklya pislákoló fényét.
Valaki lassan közeledik feléje!
S ekkor megpillantotta. Ő volt az! Gascogne hercege.
Teljes erejéből feléje vágott a diótörővel, de elvétette.
Christophe elrántotta a fejét, s vállával védte ki az ütést.
Genevieve nem tétovázott, ismét lesújtott rá. De a férfi
kicsavarta a kezéből a szerszámot, és káromkodva a földre
hajította.
A lány biztos volt benne, hogy ütött az utolsó órája.
Christophe odakiáltott embereinek. - Elkaptam a kis
boszorkányt!
Genevieve rámeredt fogvatartójára, és a foga között
odasziszegte neki: - Ha meg akarsz ölni, csináld gyorsan!
- Hidd el, kedvem lenne hozzá, de még nem jött el az
ideje. - Érezte a lány félelmét, s nem is akart könnyíteni
rajta. - Csak nem menekülni akartál?
 Genevieve bólintott. Nem volt értelme tagadni a
napnál világosabb tényt.
- Hol vannak az őrök? - kérdezte a férfi. A lány a háta
mögé pillantott, ahol a katonák eszméletlenül feküdtek.
Christophe fürkésző tekintettel mérte végig a lányt.
Genevieve elvörösödött, s lesütötte a szemét. A férfi
szorítása enyhült, s szinte már simogatássá vált.
Hogy teheti ezt velem? - kiáltotta magában a lány.
Christophe még közelebb simult hozzá, hogy utat adjon
embereinek, akik felvitték a két eszméletlen őrt.
Genevieve szívverése szaporává vált, s beszívta a férfi
kellemes illatát. Elakadt a lélegzete, s elgyengült a térde a
herceg testének közelségétől. Nagyot nyelt, és lehunyta a
szemét. De hiba volt. Mert lehunyt szemmel elárasztották
a gondolatok és az emlékképek. A reggel jutott eszébe,
amikor felébresztette a herceget, s az fogva tartotta a
szobájában. Emlékezett ajkának érintésére s szenvedélyes
csókjára. Még most is beleremegett, ha felidézte azt a
furcsa forróságot, amit akkor érzett, amikor a férfi
végigsimított a mellén...
Christophe érezte vergődését. Szinte leküzdhetetlen
vágya támadt, hogy végigsimítson dús hajzuhatagán, s
kezébe vegye az arcát. Hogy megcsókolhassa kívánatosan
vastag száját, fölemelje a szoknyáját, és megérinthesse
nőiességének forró szirmát...
- Kíván még valamit, uram?
Christophe csak megrázta a fejét. Genevieve kinyitotta
a szemét, és megrémült a férfi tekintetének szenvedélyes
csillogásától. - Engedj el...!
 - Még sosem találkoztam olyan nővel, aki ennyi bajt
okozott volna. Elegem van már a gyermeteg játékaidból...
Genevieve haragra gerjedt, s csípősen válaszolni akart,
de a férfi a szájára tapasztotta a tenyerét. - Nem akarom
hallani, mert a végén még felbosszantom magam. - Egy
pillanat alatt elengedte. - Most magadra hagylak, ahogy
kívántad. - Azzal sarkon fordult és ott hagyta a lányt.
Genevieve megkönnyebbülten, ugyanakkor végtelenül
elgyengülve roskadt a földre. Megrémítette, hogy milyen
hatással van ez a férfi az érzékeire. Botladozva megindult a
koromsötét folyosón, s egyre nőtt benne a félelem. Minél
előbb ki kell jutnia innen.
Amikor odaért a csapóajtóhoz, megpróbálta kinyitni.
Először azt hitte, hogy csak ereje hagyta el, s ezért nem
sikerül. Többször próbálkozott, s a gyanú erősödött benne:
bezárták, s ő csapdába került. Csak most fogta fel a férfi
utolsó mondatának jelentését. Dörömbölni és kiáltozni
kezdett, de senki nem válaszolt. Zokogva roskadt a földre,
mert megértette, milyen szörnyű büntetést szabott ki rá
Gascogne hercege.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

„A messze földön híres Christophe de Quercy,

Gascogne hercege, Soisson győztes védője saját kezébe...”
- Christophe átugrotta Írország hercegének levelében a
formális üdvözlő részeket, hogy végre a lényeget
olvashassa:
„Örömmel vettük a hírt, hogy sikerült véget vetned
Hexham vára elhúzódó ostromának. Remélem, hogy Lady
Genevieve Fleury méltóképpen fogadott téged és
diadalmas seregedet, s azóta is megfelelően ellát
benneteket.
Meg vagyok róla győződve, hogy valami félreértés
lehet csupán, hogy ezt az egyszerű és szende gyermeket
holmi tárgyalásnak vesd alá. Remélem, hogy nem kell
személyesen odautaznom, hogy enyhe büntetésért
esedezzem számára. Itteni ügyeim ugyanis rendkívüli
módon lefoglalnak...
Ami az udvarbéli eseményeket illeti, bizonyára
örömmel veszed a hírt, hogy unokaöcséd megszületett, és
kicsattanó egészségnek örvend.
Hogy rátérjek fontos mondandómra: kérésem hozzád
az, hogy hajtsd be részemre az adókat Lady Genevieve
Fleury birtokainak azon részein, amelyek az én
fennhatóságom alatt állnak. Kissé meg kellett emelnem a
behajtandó adók mértékét, de meg vagyok róla győződve,
hogy neked nem okoz majd gondot eme összeg beszedése
sem...”
Christophe végigolvasta a levelet, aztán átnyújtotta
barátjának és tanácsadójának, Camille Changarnier-nek,
Gascogne apátjának. A férfi kérdően vonta fel
szemöldökét, miután végzett a levél felével. Dörmögő
hangon megszólalt. - Ez a fickó velejéig romlott szörnyeteg.
- Amikor végigolvasta a sorokat, a papirost átnyújtotta
Pierre-nek, hogy ő is megismerkedhessen a tartalmával.
- Pfuj - jegyezte meg a lovag. - Felesleges ez a
szócséplés: nyilvánvaló, hogy mit akar Monfort herceg:
nem érdekli, mi történik a grófnővel, amíg, megkapja az
adókat... I
- A helyzet még rosszabb - tette hozzá Camille. | -
Monfort nem csillapítja majd Károly haragját, aki a lány
fejét követeli.
- Igazad van - szólalt meg Christophe, és a vár
vizesárkába hajította a levelet. - De vajon miért nyújtja
nekem tálcán ezt az akaratos teremtést?
Tekintete a környéket pásztázta. Mindenütt az
embereit látta, akik megtisztították a földeket, hogy újra
vetni lehessen. Egy másik csoport fát vágott, í hogy új
malom épülhessen. A nap már a horizonthoz közeledett, s
feltámadt a szél. Christophe a gondolataiba merült.
- Valami titok lappang Lady Genevieve körül, és én
még nem jöttem rá, mi az...
- A titok az - jegyezte meg Camille -, hogy vajon
honnan van ennek a fiatal teremtésnek ekkora ereje és
bátorsága.
 Christophe lehunyta a szemét, és átérezte, milyen nagy
teher nehezedik a vállára: újjá kell építeni az egész vidéket.
Tisztában volt vele, hogy a rombolásért és pusztításért az
unokaöccse a felelős. Nem is csodálkozott rajta, hogy a
grófnő megölte.
Csak egyvalaki bűnösebb Guillaume-nál, az pedig
Monfort, Dublin hercege. Világossá vált, hogy a herceg
szinte kiszipolyozta az itt élő népet. Guillaume pedig
készségesen segédkezett neki ebben. De ezúttal emberére
akadt. Csakúgy, mint Lady Genevieve.
Csak ma reggel rendelte el, hogy a grófnőt
kiengedhetik az alagútból.
Christophe gondolatai hirtelen visszatértek a jelenbe,
amikor Camille hangját meghallotta. - Félig-meddig
sajnálom a herceget, bár nem érdemli meg. De ha van
annyira ostoba, hogy ellenségévé tegyen, akkor nem
érdemel jobb sorsot...
Christophe az embereire tekintett, akik a vizesárok
mentén dolgoztak. Éppen ma rendelte el, hogy az árkot be
kell temetni. Ebben a pillanatban Genevieve jelent meg a
munkások mellett. Christophe máris lefelé indult a
várfalról.

***

Genevieve szinte tajtékzott a dühtől. Mit képzelnek

ezek? Lebontják a várat? - gondolta kétségbeesetten. Meg
kell akadályoznia. - Azonnal hagyjátok abba! - kiáltotta,
amikor odaért a munkásokhoz. - Ki rendelte el ezt a
rombolást? - A katonák egymásra néztek, aztán egy
hajladozó alakra mutattak. Genevieve odaviharzott hozzá,
de rögvest elakadt a lélegzete is. Magát Gascogne
hercegét látta maga előtt! - Te! Te...!
- Én, én - mondta Christophe. - Mi történt veled,
tündérem? Máskor árad belőled a szitok, most pedig
mintha botladozna a nyelved.
Genevieve nem jutott szóhoz. Csak bámulta a férfi
tökéletes, izmos mellkasát, erős karját, napbarnította
bőrét. Hirtelen ráeszmélt, mit csinál. Gyorsan elfordította a
tekintetét, és nagyjából sikerült visszanyernie
lélekjelenlétét.
- Mit művelnek a katonák?
- Azt a parancsot kapták, hogy temessék be a
vizesárkot.
- De hát arra szükségünk van! Ez védte meg a várat a
támadóktól. - A férfi nem is figyelt rá, hanem újabb
utasításokat adott embereinek. Genevieve nem csüggedt. -
Nem temetheted be! Teljesen ki leszünk téve bármilyen
hadsereg vagy rablóbanda kénye-kedvének!
- Csak nem valami hadseregre számítasz, tündérem? -
Hangjából gúny hallatszott.
- Ezt nem teheted velünk! - Genevieve ökölbe
szorította a kezét, és magából kikelve kiáltotta oda a
férfinak: - Nehogy azt hidd, te pipogya francia, hogy
örökké itt lesztek! Nekünk azután is szükségünk lesz a
várainkra és a védelmi rendszerünkre, ha már
elkotródtatok az országunkból!
- Ne reménykedj, szépségem, nincs szándékomban
elmenni, sem most, sem máskor. - Olyan tekintettel mérte
végig Genevieve-et, hogy a lányt egyszerre öntötte el a
forróság és a harag.
- A jelenlétedet pedig egyre zavaróbbnak találom,
angyalom - tette hozzá a férfi. A lány a foga között
odasziszegte neki: - Én is a tiedet, te szörnyeteg!
A férfi csak nevetett rajta, amivel a végsőkig
felbosszantotta Genevieve-et. Nem tudta felfogni, hogy
képes a férfi így gúnyolódni vele. Rosszabb, mint az
unokaöccse volt! Sokkal rosszabb!
Kettejük „társalgása” alatt Pierre és Camille is a
közelben álltak. A grófnő vádló szavaira Pierre nem állhatta
meg, hogy ne szóljon bele a beszélgetésbe. - Higgye el,
asszonyom, elegen vagyunk ahhoz, hogy megvédjük a
várat, kerüljünk bármilyen nehéz helyzetbe is.
- De nem lesztek itt örökké! Nem hiszem, hogy túl
sokáig tudná fedezni a herceg a katonák zsoldját.
Itt már Camille is közbeszólt. - Azt hiszem, grófnő,
alábecsüli a herceg gazdagságát.
Genevieve elkapta Christophe tekintetét, s attól, amit a
szemében látott, elakadt a lélegzete. Arcát elöntötte a
forróság, kénytelen volt eltakarni a tenyerével. A férfi
elmosolyodott erre a mozdulatra, s felnevetett, amikor
Genevieve elfordult és úgy tett, mintha a munkásokat
figyelné.
Christophe magához intette egyik katonáját. - Még két
tucat embert rendelj ide, két hét alatt be kell fejezni a
munkát. - Egy nappal tovább sem tudom elviselni ezt a
szagot - tette hozzá.
- Csak ez a problémád? - kérdezte Genevieve
megvetően. - Egy hét alatt megszokja az ember.
 - Valóban? - szólt közbe Pierre, s Giselle-re pillantott,
aki egy hímzett zsebkendőt tartott az orra alá.
Genevieve zavarba jött. - Ó, Giselle mindig is túl
érzékeny volt...
Christophe felnevetett. - A kis önző! Azért, mert te nem
érzed ezt a bűzt, másoktól elvárod, hogy szenvedjenek
tőle.
- Hogy érted ezt? - kérdezte a lány epésen, de
megriadt, amikor a férfi az arcához emelte karcsú kezét, és
beszívta bőrének kellemes parfümillatát.
Genevieve-nek elakadt a lélegzete. Apró áramütések
cikáztak végig a gerincén, s arckifejezése az egész világ
előtt nyilvánvalóvá tette, milyen érzések árasztották el.
Camille tapintatosan félrenézett, de Pierre nem állta
meg kuncogás nélkül. Mind a ketten jól tudták, milyen
hatással van Christophe a nőkre.
Genevieve lassan magához tért. - Ha csak a szag zavar -
mondta a férfinak -, vitetek illatosítót a szobádba.
- Hát nem érted, szépségem, hogy ez a bűzös
vizesárok betegségek fészke lehet?
- Hogy érted ezt? - húzta föl a szemöldökét a lány. -
Hogy a víz betegséget terjeszt? Micsoda ostobaság ez?
Camille Is bekapcsolódott a beszélgetésbe. - A tudósok
kiderítették, hogy a szennyezett, bűzös víz is betegségek
táptalaja lehet. A nagy firenzei orvos, Rollo Graziani
állította fel ezt a teóriát, s tudóstársainak megfigyelései
igazolni látszanak állítását.
- Mesterem, Merlin, mindig azt tanította... - kezdte
Genevieve, de a férfi hirtelen félbeszakította.
 - jól hallottam, Merlint mondott? - A név hallatán
Camille arca meglepődést tükrözött. - Hallottam egy-két
előadását a Sorbonne egyetemen, s jelenleg is
levelezésben állok egyik követőjével. Emlékszel, Chris? Egy-
két tanával téged is megismertettelek.
A herceg bólintott. Hirtelen kíváncsivá tette ez a
beszélgetés. - Nem ő volt az, akit eretnekség miatt az
egyház elítélt?
- Nos, valóban, bár nem lehetünk bizonyosak a
sorsában, mert az írásai titkon még most is terjednek... -
Hirtelen Camille-t is elfogta a kíváncsiság. - Ön, grófnő,
hogyan került kapcsolatba vele?
Genevieve lopva Giselle-re pillantott, s úgy tűnt,
mintha gondolatot cserélnének anélkül, hogy egyikük is
megszólalna, aztán Giselle félénken azt mondta; - A grófnő
hosszú évekig Merlin tanítványa volt.
- Egy nő? - kérdezte hitetlenkedve Camille. - És
ráadásul milyen fiatal.
- Merlinnek mindig az volt a véleménye, hogy
Genevieve az egyik legokosabb lány, akivel valaha is
találkozott.
- Igen, azt látom én is - szólalt meg Christophe. - És ez
a Merlin nem említette, milyen különös érzéke van a
bajkeveréshez?
- De igen. Mindig azt mondta, hogy...
- Giselle! - hallgattatta el komornáját Genevieve,
mielőtt az folytathatta volna.
- Mi lett a sorsa ennek a híres tudósnak? - kérdezte
Camille. - Még életben van?
 Genevieve szomorú szemmel meredt a férfira, s nem
tudta, mit feleljen. Igen is, meg nem is. Az igaz, hogy saját
szemével látta, amikor belehalt a kínzásba, de úgy érezte,
hogy a lelke nem halt meg. Egyszer imádkozás közben
mintha Merlin suttogó szavait hallotta volna. De pár
másodperc alatt történt az egész, s az is lehet, hogy csak
képzelődött. De lelke mélyén mindig is hitt benne, hogy
Merlin nem távozhatott el nyomtalanul és maradéktalanul
e világból.
Christophe felfigyelt a lány szemének mérhetetlen
szomorúságára. Minden vágya az volt, hogy enyhítsen
ezen az érzésen, s tudni akarta, mi az a titok, amely a lány
személye körül lebeg. Mert arról meg volt győződve, hogy
létezik ilyen titok.
Ebben a pillanatban Genevieve sólymának rikoltása
hallatszott a magasból. A csodás termetű madár elegánsan
körözött a fejük felett, aztán leereszkedett Genevieve
karjára.
A férfiak arcán meglepődés tükröződött. Még
Christophe is elképedt a látványra.
- Az öné ez a nagyszerű állat? - kérdezte Camille. A
lány bólintott. - Igen. Gaves a neve.
- Akkor bizonyára a solymásza is itt van a közelben -
folytatta a férfi, mert eszébe sem jutott, hogy egy asszony
idomíthatta be az állatot.
- Én magam próbáltam foglalkozni vele - jegyezte meg
a lány -, bár Gordontól, Kent hercegének solymászától sok
hasznos tudnivalót szereztem korábban.
- El vagyok bűvölve - szólalt meg Christophe. - És
eredményes a vadászatokon?
 - Nem, mivel nem tanítottam meg rá. Csak annyit
vadászik, hogy a saját táplálékát megszerezze.
Christophe elővett egy darab szárított húst a
tarsolyából, amit rendszerint a vadászebek számára
tartogatott. Odatartotta a madár csőre elé, aki kis
tétovázás után el is fogadta a táplálékot.
- Gaves! - sziszegte oda neki a lány, mert sólymát arra
tanította, hogy idegenektől soha ne fogadjon el élelmet. -
Add vissza! - A madár egyet-kettőt csapott a szárnyával,
mintha ellenkezne. - Hallottad, te rosszaság! Add vissza!
Gaves végül kiejtette csőréből a húsdarabot, és bosszús
kurrogás közepette a magasba emelkedett. A férfiak
hangos kacajra fakadtak, látván a grófnő felsülését, s még
Giselle sem tudta visszafojtani mosolygását. Pierre nem
állhatta meg megjegyzés nélkül. - Látod, Chris, ide vezet,
ha egy asszony át akarja venni a férfiak szokásait.
A gúnyos megjegyzés felpaprikázta Genevieve-et, de
jobbnak látta nem vitatkozni. Inkább visszatért az eredeti
témára. - Azt akarom, hogy azonnal hagyjátok abba ezt a
rombolást! Figyelmeztetlek, hogy megvannak az
eszközeim, hogy jobb belátásra bírjalak benneteket, s ha
kell, használni is fogom őket.
Christophe hirtelen megragadta a karját. Nem volt erős
a szorítása, de a lány bosszúsan felkiáltott: - Vedd le rólam
a kezed!
A férfi oda sem figyelt ellenkezésére, csak intett Pierre-
nek és Camille-nak, hogy hagyják őket magukra. Pierre
karon fogta Giselle-t, aki először vonakodott vele tartani,
de aztán úgy látta, nincs értelme ellenkezni.
 A herceg és a grófnő egyedül álltak néhány másodperc
múlva. A férfi tekintete fogva tartotta Genevieve-et, s még
most sem engedte el a karját. - Engedj el, ha mondom! -
kiáltotta a lány.
- Még mit nem! Legszívesebben elfenekelnélek! Már
elfeledkeztél a figyelmeztetésemről? Károly a fejedet
követeli, és Monfort herceg nem siet a megmentésedre...
- Nem hiszek neked! Ha meghalok, Dublin hercege
nem kapja meg a birtokaimat, mert azok az egyházra
szállnak...
- Azt el sem tudod képzelni, hogy egyezséget köt
velük?
- Tehát így állunk! Mégis kivégeztetsz?
- Megtehetném, ha akarnám. Legalább nem kellene
tovább elviselnem a kellemetlen modorodat és a
nevetséges fenyegetéseidet.
- Akkor hagyj békén... - Genevieve-nek hirtelen
elakadt a szava. A férfi kezének szorítása erősödött, s a
lány azt vette észre, hogy nem tudja megakadályozni a
mozdulatot: kénytelen volt letérdelni a herceg előtt.
- Máris jobb - szólalt meg Christophe, akit
szemlátomást egyáltalán nem hatott meg a lány
vergődése. - Ezentúl így tárgyalunk. Ami pedig a
fenyegetésedet illeti, ha csak egyetlen emberemet is
elveszítem, helyette két angolt ölök meg saját kezűleg.
Genevieve nem jutott szóhoz. Könnyek égették,a
szemét, s küzdenie kellett, hogy ki ne törjön belőle a
zokogás.
- Ami pedig a modorodat illeti, ezentúl a rangomnak
megfelelően fogsz szólítani.
 A lány tekintete döbbenetet tükrözött.
- Hallani akarom a mézédes ajkadról - mondta a férfi.
Genevieve elkeseredettségét fölváltotta a harag, s
odasziszegte neki: - Soha! Érted? Inkább meghalok!
- Hallani akarom, Genevieve.
A lány nem tudott tovább ellenállni a kényszernek, a
férfi ujja valósággal a karjába vágódott. - Felség...
- Még nem elég jó.
Genevieve elkeseredetten vágta oda, amikor a karján
elviselhetetlenné vált a szorítás. - Felséges... uram.
- Még egyszer.
- Felséges uram!
A férfi ebben a pillanatban elengedte a karját, és talpra
állította, de azonnal látta, hogy a lány nem képes megállni
a saját lábán, és föl kell emelnie. Genevieve térde teljesen
elgyengült, s egyfolytában remegett az egész teste.
De nem a fájdalomtól. Nagy lélegzetet vett, hogy
elfojtsa könnyeit, mert semmiképpen sem akarta, hogy a
herceg sírni lássa. Viharos érzelmekkel teli, smaragdzöld
tekintete találkozott a férfi égszínkék szemével. Christophe
suttogva megszólalt: - Édes Istenem, te lány, olyan vad
vagy és ugyanakkor olyan gyönyörű. Nem akarlak
megszelídíteni. Ne kényszeríts rá.
Abban a pillanatban elengedte, és hátat fordított neki.
Szavai elemi erővel hatottak Genevieve-re.
Alig hallotta, hogy Giselle fut oda hozzá. Szinte olyan
volt, mint akit elvarázsoltak.
- Genevieve! Térj már magadhoz! - kiáltotta neki
Giselle. - Tennünk kell valamit. Éppen most mondta Pierre,
hogy holnap reggel lesz a tárgyalásod, és Guillaume gróf
meggyilkolásával vádolnak. Monfort herceg nem jön, hogy
melletted tanúskodjon.
Genevieve csak erőtlenül bólogatni tudott.
- Pierre azt mondja - folytatta Giselle hogy a herceg
kivégeztet Károly parancsára... - Nem tudta folytatni, kitört
belőle a zokogás. Genevieve vigasztalóan átölelte, de be
kellett vallania magának, hogy nem a halál az a sors, amitől
igazán tart.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Christophe, Pierre és Camille a nagyterem végében

felállított emelvényen álltak. A teremben már összegyűltek
a bűnvádi tárgyalás résztvevői, s mindannyian a vádlott,
Genevieve Elizabeth Fleury grófnő megjelenésére vártak. A
türelmetlenség kitapintható volt a csendben. Végül
Christophe már nem bírta tovább a hosszú várakozást, és
éles hangon megszólalt: - Vajon mi az ördög tart ilyen
sokáig? Hol van hát? - Intett az egyik ajtónállónak. -
Azonnal vezesd ide a grófnőt!
Mintha csak erre a pillanatra várt volna, Genevieve
megjelent az ajtóban, és belépett a több száz gyertyával
megvilágított nagyterembe.
Christophe hosszú másodpercekig meredt rá, annyira
elbűvölte a lány tündöklő szépsége.
Genevieve sötétkék bársonyruhát viselt, s hozzá egy
aranyszállal átszőtt mellényt. Karcsú derekát egy aranyöv
ékesítette. Dús, vörös haját ezúttal nem tekerte föl, s így az
szabadon fodrozódó hullámokban omlott el a vállán.
Homlokán egy smaragddal és gyémánttal ékesített diadém
csillogott. Szépsége annyira megkapó volt, hogy a
teremben lévők hosszú percekig nem jutottak szóhoz.
Pierre a mellette álló Giselle-t figyelte, s megcsodálta
aranyszőke haját. Általában a testesebb asszonyokat
kedvelte, de ennek az asszonynak a látható törékenysége
nagy hatással volt rá.
 Ebben a pillanatban Genevieve megszólalt. - Nem azért
jelentem meg előttetek, mert engedelmeskedem
akaratotoknak, hanem mert szerencsétlen sorsú népemet
kell képviselnem...
Christophe hirtelen magához tért a bűvöletből, és
erőteljes hangon közbevágott. - Elég!
Genevieve lesújtó pillantást vetett rá. - Nem
köszönthetem a bíráimat? - kérdezte megvetően.
A férfi áthatóan meredt rá. - Nem. Először és utoljára
figyelmeztetlek: semmi kedvem végighallgatni az angol
sérelmeket. Csak a feltett kérdésekre válaszolj.
Genevieve arcát elfutotta a pír, s ökölbe szorult a keze.
De nyugalmat erőltetett magára. Megmutatom neki, hogy
nem vagyok kétségbe esve - gondolta. A férfi szemébe
nézett, és állta kemény tekintetét. De amikor eszébe jutott
a vesztőhely, érezte, hogy megremeg a térde. Végignézett
bíráin. Azonnal megpillantotta Caspar de Colignyt, aki
ellene tanúskodik majd. A komor lovagok között egyetlen
barátságos arcot sem fedezett fel. A teremben csak
franciák voltak.
Christophe ekkor intett Camille-nak, hogy kezdődhet a
tárgyalás. A férfi néhány formalitás után egy aranyozott
szélű pergamentet vett a kezébe, és olvasni kezdett.
„Őfelsége Christophe de Quercy, Gascogne hercege
vezetésével összeült a bíróság, amelynek tagjai Achille of
Bourges gróf, Antoine Tardieu, Guyenne grófja, valamint
Pierre Lavois lovag és Herbert Mevissen kapitány...
Azért gyűltünk össze, hogy megállapítsuk, bűnös-e az
előttünk megjelent Genevieve Elizabeth Fleury grófnő, akit
azzal vádolunk, hogy megölte Guillaume de Quercyt,
Poitout grófját.
A gyilkosság tanúja, a nemes és nagyhírű lovag, Caspar
de Coligny gróf, álljon fel, és nézzen szembe a vádlottal.”
Genevieve hosszan a férfira meredt, és hirtelen
felidéződött benne annak a szörnyű éjszakának minden
eseménye. Látta a gróf tekintetében a leplezetlen
gyűlöletet.
Camille Changarnier mély, zengő hangja ismét
megszólalt, és ez visszahozta a lányt a jelenbe. - Caspar de
Coligny, mondd el nekünk, hogy pontosan mi történt azon
az éjszakán, amikor Guillaume de Quercy grófot
meggyilkolták.
A férfi gyűlölettől fűtött, magabiztos hangon beszélni
kezdett. - Nem sok mondanivalóm van, mivel az eset olyan
egyszerű, mint az egyszeregy. Csak ismerni kell magát a
grófnőt. Lehet, hogy nemesi származású, de a modora
olyan, mint egy útszéli csavargóé.
Camille összevonta a szemöldökét, s rendreutasította a
tanút.
- Tartózkodj az ilyen megjegyzésektől, mert bűnös
vagy nem bűnös, a grófnő akkor is a feljebbvalód.
Genevieve kikerekedett szemmel figyelte a körülötte
zajló eseményeket. Döbbenten állapította meg, hogy a
jelenlévők közül senkit sem érdekel a sorsa. A herceg
hanyagul diskurál az embereivel, Pierre lovag pedig
leplezetlenül bámulja Giselle-t. Lehet, hogy holnap reggel
a vérpadon végzi, de ez senkit sem érdekel...
- Mindent gyűlöl, ami francia - folytatta Caspar de
Coligny. - Mindannyian tudjuk, hogy ő és a démonai hozták
ránk a szerencsétlenségeket. Egyszer például valami bűzös,
ragadós kotyvalékot tett a csizmánkba. Összejátszott a
hexhami csizmadiával, hogy a gazfickó egy kis bevételhez
jusson, mert mindannyiunknak új csizmákat kellett
csináltatnunk. De megfizetett érte az aljas, mert Guillaume
gróf úgy rendelkezett, hogy ingyen kell elkészítenie a
lábbeliket.
Christophe hirtelen abbahagyta a beszélgetést, és
hirtelen érdeklődést mutatott a hallottak iránt. - Szabályos
tárgyaláson ítélték el a csizmadiát?
Genevieve jól tudta a választ. Guillaume idejében
csúfot űztek az igazságszolgáltatásból. A szerencsétlen
csizmadiának semmi köze nem volt a történtekhez, csak a
franciák ingyen akartak csizmákhoz jutni. S felrúgva
minden törvényességet, ezt meg is tették.
- De a grófnő nem tanult ebből az esetből sem -
folytatta Caspar. - Továbbra is bosszantotta Guillaume
grófot. Minden bizonnyal boszorkány.
- Van valami bizonyítékod arra, amiket itt állítasz? -
Camille hangja félbeszakította a kapitány kirohanását, s
szavai nyomán síri csend lett a teremben.
Caspar elfehéredett, mintha nem jól hallotta volna a
kérdést.
- Nem kell ide bizonyíték - mondta most már kevésbé
magabiztosan. - Mindenki tudja, hogy amit mondok, az
igaz. Ő lázította azokat a piszkos parasztokat, hogy
tagadják meg az engedelmességet...
- Elég legyen most már ebből a zagyvaságból -
szakította félbe Camille. - Térjünk rá arra a bizonyos
éjszakára, és ne szaporítsd tovább a szót!
 - Azon az éjszakán - kezdte Caspar - éppen a folyosón
kísértük Guillaume grófot, amikor Lady Genevieve
előlépett a sötétségből, és a gróf fejére sújtott...
- Mivel? - kérdezte Camille.
- Hogyhogy mivel?
- Hát nem láttad a fegyvert?
- Hát egy vasrúddal... vagy egy serpenyővel...
- Mégis melyikkel?
- Hát, elég sötét volt...
- Sötét volt? Nem égtek a fáklyák a folyosón?
- De igen, de minden olyan gyorsan történt. És
különben is az a lényeg, hogy olyan erővel ütötte fejbe
Guillaume grófot, hogy holtan esett össze. Hirtelen
mindenünnen a grófnő katonái özönlöttek elő, és harc
kezdődött. És mindez e miatt a boszorkány miatt...
A gyűlölet, amellyel az utolsó szavakat kiejtette,
megdöbbentette a hallgatóságot. Minden tekintet
Christophe felé fordult. A férfi hosszú másodpercig a
kapitányra meredt, aztán Genevieve-re nézett.
Tekintetében inkább szánalom tükröződött, nem a vádló
haragja.
A lány megremegett a rá vetődő tekintetek tüzében.
- Hallani szeretném, mit felel erre a grófnő -
hallatszott Christophe hangja.
Genevieve egy pillanat alatt összeszedte a bátorságát.
- Elismerem, én tettem tönkre a katonák csizmáját.
Bosszúból, mert Guillaume gróf minden adót kétszeresére
emelt, pedig a parasztok már a korábbi adót sem tudták
megfizetni. Szinte minden család éhezett... Tennem kellett
valamit, mert ha a parasztok érdekében Guillaume grófhoz
fordultam, mindig süket fülekre találtam.
- Megmondtam, hogy ő tette! Az a tetovált csillag a
vállán meg ez az egész átokhistória is azt bizonyítja, hogy
boszorkány! Egyszer még valami bűbájos itallal azt is
elérte, hogy a gróf férfiassága csődöt mondott...
- Hogy mit csinált? - kérdezte hitetlenkedve
Christophe. Genevieve nem válaszolt Caspar
kirohanására, csak tágra nyílt, csillogó szemmel a herceget
figyelte. A tekintetük egybefonódott.
- Kénytelen voltam, mikor már a második szolgálóm
jött hozzám, hogy brutálisan megerőszakolták. Egy olyan
italt adtam Guillaume-nak, amely képtelenné tette rá egy
ideig, hogy ezt megismételhesse.
Christophe alig akart hinni a fülének, de érezte, hogy a
lány igazat mond. Nem tudta elhinni, hogy ezek a csodás
smaragdzöld szemek hazudhatnak.
- Vigyétek innen - szólt oda a katonáknak, akik
megragadták Caspar kapitányt.
- Hát nem látja felséged, hogy boszorkány? Már
felségedet is megbabonázta!
Amikor az ajtó hangos csattanással bevágódott a
toporzékoló Caspar de Coligny után, síri csend támadt a
teremben. Nagy sokára Christophe szólalt meg: -
Megesküszöl rá, hogy ez igaz? Guillaume tényleg
megerőszakolta azt a két szolgálót?
- Igen, igaz - felelte Genevieve. - Egyikük öt hónapos
terhes volt, és elveszítette a gyermekét.
Szavait döbbent csend fogadta. Lassanként mindenki
számára nyilvánvalóvá vált, ki is volt valójában Guillaume
gróf: egy ostoba, szűk látókörű despota, aki rettegésben
tartotta a környéket és a vár lakóit.
Ekkor ismét feltárult az ajtó, s egy izgatott szolga lépett
oda Genevieve-hez. Szavait minden jelenlévő hallhatta. -
Ezer bocsánat, asszonyom, de éppen most érkezett a hír,
hogy a faluban egy asszony a segítségedet kéri. Elérkezett
a szülés ideje...
- De hiszen még hetei vannak hátra! Édes Istenem... -
Genevieve Christophe-ra nézett. - Mennem kell, hogy
segítsek neki. Mint hallottad, elérkezett az ideje... -
Hirtelen elhallgatott. A herceg arcán gúnyos kifejezés
tükröződött, mintha a lány lelkébe látna. Genevieve
imádkozott, hogy tévedjen.
- Segítenem kell a szülésnél... - mondta és
előrelépett.
- Várj csak egy pillanatot! - szólt Christophe. - Nem is
tudom, miért vagyok meglepve. Egy sürgős szülés a
tárgyalás közepén. Ugye, nem bánod, ha előreküldöm
egyik emberemet, hogy megbizonyosodjon róla, valóban
nagy szükség van-e rád. Elvégre vaklárma is lehet csupán.
Szavai nyomán Giselle és Genevieve leplezetlen
aggódással egymásra pillantottak. Vajon honnan tudta, mit
tervezünk? - kérdezte némán Genevieve.
- Teljesen felesleges - próbált tiltakozni a lány most
már hangosan, de tudta, hogy reménytelen.
Szemében leplezetlen gyűlölet csillogott. - Vajon miért
is hittem, hogy egy franciát meghat egy angol nő
szenvedése! - kiáltott fel elkeseredetten, de a férfi szinte
tudomást sem vett róla, és intett Camille-nak, hogy
folytassa a tárgyalást.
 - Nos - kezdte a férfi -, ha már Guillaume gróf
kegyetlenkedéseinél tartunk. Ezért ölte meg, grófnő?
Genevieve gondolatai lázasan cikáztak, s ismét feléledt
benne a halálfélelem, amely elnyomta előbbi haragját. -
Én... - Mély lélegzetet vett, s megpróbálta megzabolázni
vadul dobogó szívét.
- Igen - felelte végül bizonyos értelemben én tettem,
bár nem előre megfontolt szándékkal, holott okom bőven
lett volna rá.
- Hogyan történt?
- Guillaume utamat állta a folyosón, amikor a
szobámba igyekeztem. Megkérdeztem tőle, hogy mit akar.
Alig hittem a fülemnek, amikor nyíltan megmondta, hogy...
hogy bántani akar...
- Úgy érti, hogy meg akarta erőszakolni? - kérdezte
Camille kíváncsi hangon.
A lány bólintott és lesütötte a szemét, de keze ökölbe
szorult a rémes emlék hatására. - Először azt hittem, hogy
csak durva tréfa az egész, de tévedtem. Valóban az volt a
szándéka. Azt mondta, hogy nem hisz az átok létezésében,
és fogadott az embereivel, hogy sértetlenül éri meg a
másnapot, miután... miután velem tölti az éjszakát.
Genevieve hirtelen felpillantott. - Tudtam, hogy meg
fog halni, ha megpróbálja! Megpróbáltam lebeszélni bűnös
szándékáról, de nem sikerült. Meg is sebesítettem, de az
sem használt semmit.
Christophe feszülten figyelte a szavait, s meglehetősen
össze volt zavarodva. Legszívesebben véget vetett volna az
egész procedúrának, mert érezte, hogy a lány szavai
nyomán végtelen harag ébred benne egy már halott
ember iránt.
- Végigcipelt a lépcsőn - folytatta Genevieve minden
bizonnyal a hálószobájába akart vinni, s akkor találkoztunk
a katonáival. Kiáltottam a hexhami őröknek, hogy
segítséget hívjak, és minden erőmmel küzdöttem ellene,
de akkor megfenyegetett, hogy mindenki szeme láttára
becstelenít meg. S akkor... abban a pillanatban... az átok...
ó. Istenem - Genevieve hangja megbicsaklott, de
összeszedte magát. - Valami furcsát éreztem, mintha
nagyot villámlott volna. Guillaume megtántorodott és
lezuhant a lépcsőn. A feje hangosat koppant a kövön.
Aztán Caspar de Coligny kapitány megállapította, hogy
halott, és engem vádolt a gyilkossággal.
A lány szavai nyomán síri csend támadt a hallgatóság
körében. A legtöbb arc döbbenetet és zavart tükrözött,
kivéve Christophe-ot. Egyáltalán nem volt világos a
számára, hogy miről is beszél a lány.
- Nem értem ezt az egészet - szólalt meg végül. -
Miféle átokról beszélsz?
Genevieve zavart pillantást vetett Giselle-re, aki szintén
értetlenül állt, aztán fellobbanó haraggal kitört belőle: -
Gúnyt űzöl belőlem?
- Miért tenném?
A lány elvörösödött, s alig tudta elfojtani remegését. -
Nem hallottál még róla, milyen átok nehezedik rám?
- Nem én.
- Mégis mit gondolsz, hogy halt meg az unokaöcséd?
Christophe nem volt hozzászokva, hogy nem felelnek
egyenesen a feltett kérdésére. Világéletében azonnal
engedelmeskedtek parancsainak, s most ez a lány
felbosszantotta azzal, hogy nem így tett. - Utoljára
kérdezem, miféle átokról beszélsz?
- Arról, amely egész életemet végigkíséri. Ha egy férfi
erőszakoskodni akar velem, az életével fizet érte.
Christophe a lányra meredt, mintha még további
magyarázatot várna, de Genevieve nem szólt többet. A
herceg Camille-ra pillantott, mintegy megerősítésül, hogy
valóban jól hallotta-e a lány szavait. Camille is a grófnőre
meredt, s ajka mosolyra húzódott.
- Szentséges Szűzanya... - mormolta Christophe egyik
katonája, s szavai mintha felszabadították volna a
jelenlévőket ámulatukból. Mindenünnen a hitetlenség
szavai hallatszottak, s a franciák meg voltak róla győződve,
hogy az angol butaság újabb bizonyítékával állnak
szemben.
Christophe a homlokára szorította a tenyerét. - Azt
akarod mondani - fordult a lányhoz -, hogy ez az átok
okozta az unokaöcsém, Guillaume halálát?
- Igen! - kiáltotta Genevieve. - És ha az az ember
igazat mondana - célzott Caspar de Coligny kapitányra -, ő
is megerősítené az állításomat. Guillaume gróf az egyik
pillanatban még a karjában tartott, aztán holtan rogyott
össze.
- Vagy úgy! - Christophe szemöldöke hitetlenkedve
felhúzódott, s szemében gúnyos mosoly bujkált. - Tehát azt
hiszed, hogy unokaöcsémre az ég sújtott le, mivel
erőszakoskodott veled!
- Így van - bólintott a lány.
 Christophe beleharapott az ajkába, nehogy
felnevessen. - Egyszerűen nem jutok szóhoz. Mégis hogy
tettél szert effajta védelemre?
Szavai nyomán hangos nevetésre fakadt az egész
társaság, és durva megjegyzések hallatszottak. Genevieve
elvörösödött, és el akart menekülni a megaláztatás elől, de
a herceg hangja megállította.
- Még nem végeztünk, szépségem. Még nem
hallottam a magyarázatodat.
Genevieve azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld.
Még soha senki nem vonta kétségbe az átok létezését,
mert egész Angliában ismerték, milyen sorsra jutottak azok
a férfiak, akik erőszakoskodni próbáltak vele.
Szavait alig lehetett hallani, amikor megszólalt. - Hiába
gúnyolódtok velem, akkor is igaz. Merlin átkozott meg az
esküvőm napján, hogy megvédjen minden bajtól és
bántástól...
- És valóban hisz ebben, grófnő? - kérdezte Camille
hitetlenkedve. - De hogy képzelheti azt, hogy a puszta
szavak megvédhetnek valakit?
- Merlin nem volt közönséges ember, földöntúli
képességekkel rendelkezett. Olyan dolgok fölött volt
hatalma, amely a mindennapi ember számára
elképzelhetetlen. Én nem tudom, hogyan védhet meg az
átka, csak annyi bizonyos, hogy már három ízben
megmenekültem.
Szavait csak kirobbanó nevetés fogadta. Genevieve
rémült arccal figyelte a körülötte lévőket, s egyre kisebb
volt benne a remény, hogy sikerül megértetnie velük a
különleges helyzetet. Mindegyikük arcán csak a
hitetlenséget látta. Hirtelen eszébe jutott valami.
- Gondolj csak arra az éjszakára, amikor megtámadtak
azok a martalócok! - fordult Christophe-hoz.
- Tudtommal én mentettelek meg - válaszolta a férfi, s
szemében nevetés bujkált.
- Igen, mert az átok elhozott hozzám, éppen idejében.
Ennek köszönhető, hogy meghallottad a sikoltásaimat. És
az átok miatt halt meg első, majd második férjem, és
Guillaume gróf is ennek köszönhette halálát...
- Nem volt véletlenül részeg kedves unokaöcsém azon
az éjszakán? - kérdezte Christophe.
- Nos... az volt, de nem a miatt halt meg.
- Ez tiszta őrület - szólalt meg Camille. - Azt akarod
elhitetni velünk, hogy nem a részegsége, hanem valami
megfoghatatlan átok okozta a végzetét?
Genevieve mély lélegzetet vett, hogy megfékezze
dühét és kiábrándultságát. Belefáradt már a vitatkozásba. -
Csak annyit mondhatok, hogy bármi történt, nem én
tettem...
A teremben lassan elült a zaj. Minden tekintet a herceg
felé fordult. Christophe maga elé meredt. Legalább azt
megtudta, miért maradt ez a dúsgazdag teremtés férj
nélkül. Ilyen körülmények között egyetlen férfi sem
kockáztatta az életét, még ha a lelke mélyén nem is hitt
ennek az átoknak a létezésében.
- Nos - szólalt meg végül látom már, milyen furcsa
körülmények vannak itt... Hívjátok be ismét Caspar de
Colignyt.
 A kapitány gyűlölködő tekintetet vetett Genevieve-re,
amikor ismét a terembe lépett. Christophe hátradőlt a
székében, és Caspar felé fordult. - Nos, Caspar de Coligny,
meghallgattuk mindkettőtök vallomását. Eskü alatt
vallottad, hogy a grófnő szándékosan megölte
unokaöcsémet, Guillaume grófot, igaz?
- Úgy van, felség.
- Nos, van egy kis problémánk - folytatta Christophe,
és felsóhajtott. - A grófnő eskü alatt vallotta ennek az
ellenkezőjét.
- Hazudik, csak hogy mentse az életét...
- Igen, igen, ezt állítod te... de nem tudjuk eldönteni,
hogy a két állítás közül melyik az igaz... Csak egy magasabb
méltóság dönthet ebben a kérdésben.
Nemcsak Genevieve, de Caspar de Coligny kapitány is
összezavarodott e szavak hallatán. - Úgy érti felséged, hogy
a király elé kerül az ügy?
- Magasabb méltóság elé, kapitány. Olyan méltóság
elé, aki mindenek tudója, s a legfőbb bíró.
- Isten elé? - mondta Caspar némi gondolkodás után.
- Így van. Te is hiszel abban, hogy Isten mindig az
igazak pártjára áll, nemdebár?
Caspar riadtan megrezzent.
- Nos, nem felelsz? - kérdezte Christophe várakozó
tekintettel.
- Hiszek benne, uram, hiszek!
- Hát persze hogy hiszel benne. Akkor holnap reggel
elkísérünk a folyópartra, ahol te, nemes Caspar de Coligny
kapitány, a vízbe ugrasz, s ha Isten megerősíti állításodat,
akkor nem engedi, hogy megfulladj. Akkor holnap reggel...
 A megdöbbenéstől elállt a kapitány lélegzete. - Ho-
hogyan, fe-felség? - dadogta. - Én.... nem ugorhatok a
vízbe...
- Miért nem, kapitány?
- Nem tudok úszni... Irtózom a víztől!
- De hiszen Isten veled lesz, jó uram. Megesküdtél,
hogy a vallomásod szóról szóra igaz! Nincs mitől tartanod!
Isten mindig az igazak pártján áll. Ha igazat mondtál, nincs
mitől félned. Hacsak... nos, ugyebár igazat mondtál?
Caspar de Coligny halálsápadtan nézett jobbra-balra,
mintha segítséget remélne valamelyik jelenlévőtől. De
senki sem könnyítette meg a helyzetét. - Én... - dadogta -
Istenem, én...
- Nocsak, kapitány uram! Mintha késlekednél a
válasszal! Azt ajánlom, tisztázd a helyzetet, mert
különben...
- Nos, felség... amit mondtam, igaz... vagyis majdnem
igaz..
Christophe lesújtó pillantást vetett rá, és összevonta a
szemöldökét. - Hallgatunk...
A kapitány megtörölte gyöngyöző homlokát. - Nem
vagyok teljesen biztos benne, milyen fegyvere volt a
grófnőnek... vagyis hogy volt-e fegyvere egyáltalán...
- Szóval nem is volt fegyvere! - kiáltotta Camille
diadalmasan. - De ha nem volt fegyvere, hogyan
támadhatott rá a grófra, aki tapasztalt és képzett katona
volt? Ez ugyebár eléggé hihetetlen... Talán mégis a grófnő
vallomásának kell hinnünk, és minden úgy történt, ahogy ő
elmondta...
Genevieve tágra nyílt szemmel hallgatta a szavait.
 Caspar de Coligny kapitány pedig lassan megértette,
hogy Genevieve Elizabeth Fleury grófnőt nem fogják
megbüntetni.
- Így van, kapitány? - hallatszott ismét Camille
mennydörgő hangja.
- Igen, uram. - Caspar megsemmisülten állt. A
teremben halálos csend honolt, mindenki a herceg
ítéletére várt.
- Írjátok be a jegyzőkönyvbe, hogy Caspar de Coligny
kapitány visszavonta a vallomását, amit a grófnő ellen tett.
Beismerte, hogy hazudott, s ezért bűnösnek találjuk, mert
hamisan tanúskodott. Ezennel elbocsátom a szolgálatból, s
vissza kell térnie Franciaországba. A király előtt kell felelnie
bűnös tettéért. Őrség! - fejezte be Christophe az ítélet
kihirdetését. - Kísérjétek a kapitányt a kapuhoz. Genevieve
Elizabeth Fleury grófnő ártatlan.
Genevieve lehajtott fejjel állt, és alig akarta elhinni az
elmúlt néhány perc történéseit. Aztán hirtelen forogni
kezdett vele a világ. Szabad! Megmenekült a
halálbüntetéstől! Legszívesebben táncra perdült volna, ha
nem remegett volna annyira a térde. Hirtelen eszébe jutott
hűséges szolgáinak sorsa. Vajon az ő életüket is megkíméli
a herceg? Meg kell kérdeznie tőle!
- Felség... - fordult Christophe-hoz, aki egy pillanatra
sem vette le róla a tekintetét. - Mi lesz a szolgáimmal? Ők
is szabadok?
- Igen - felelte a herceg, s a lány merészsége mosolyt
csalt az arcára. - Mindannyian szabadok.
- De uram - szólalt meg Pierre. - A nagylelkűséged
már-már túlzó. Azt megértem, hogy a szépséges grófnőt
szabadon bocsátod, de az embereit talán mégsem
kellene...
- Úgy van! Fizetniük kell a lázadásért! - hallatszott
mindenfelől.
Christophe egy mozdulattal elhallgattatta a
hangoskodó katonákat. - Nem hibáztatom őket, hogy
követték volna akár a pokolba is úrnőjüket. Lady
Genevieve bájának nem lehet ellenállni. Még soha
életemben nem találkoztam ilyen vonzó teremtéssel...
Genevieve megdermedt. Furcsa bizsergés futott végig a
gerincén a herceg szavai hallatán. De szinte a lélegzete is
elakadt, amikor a férfi odalépett melléje.
- Visszatérve erre a sajnálatos átokra. Kíváncsi
vagyok... - A szavakat lassan ejtette ki, s közben Genevieve
kezére esett a pillantása. A lány számára megszűnt a
külvilág. Érzékeit teljesen betöltötte a férfi közelsége.
Amikor Christophe kezébe vette kecses kis kezét,
Genevieve-nek elállt a lélegzete. Tekintetük egymásba
kapcsolódott, s ő úgy érezte magát, mint egy csapdába
esett madárka. A férfi lassan ajkához emelte a kezét,
megcsókolta, és mélyen beszívta bőrének üde illatát.
- Szóval kíváncsi vagyok - folyatta, hogy pontosan
mikor... mikor éri az embert a halál.
Genevieve szinte azonnal magához tért bódultságából.
Hiszen ez a férfi gúnyt űz belőle! - Felség! - sziszegte oda
neki dühödten. - Imádkozom, hogy soha ne próbálj választ
keresni erre a kérdésre!
Azzal elrántotta a kezét, sarkon fordult, és kiviharzott a
teremből. Nyomában felharsant a katonák nevetése.
 Amikor Genevieve és Giselle mögött becsukódott az
ajtó, Pierre nevetve Christophe felé fordult. - Tudom ám,
hogy mi jár a fejedben! Nagy a csábítás, hogy végére járj
ennek az átokdolognak.
- De mi van akkor, ha valóban igaz? - szólt közbe
Camille. - Ne kísértsd a halált!
- Mit tegyek, ha ez a halál oly csábító számomra? -
felelte Christophe furcsa csillogással a szemében.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Meleg, csaknem fülledt volt az éjszaka. Pierre és

Christophe gondolataikba merülve sétáltak a két
sarokbástyát összekötő várfalon.
- Chris, te nem is figyelsz rám - mondta panaszos
hangon Pierre.
S ez valóban igaz is volt, mert a herceg Genevieve-en
gondolkodott. Pierre éles tekintettel nézett rá. - Nem
tetszik ez nekem. Fogadjunk, hogy most is az a nő jár a
fejedben.
Christophe nem tagadta. - Igen, újra és újra. Nem elég,
hogy kísért álmomban, most már nappal is elrabolja tőlem
a gondolatokat...
Pierre türelmetlenül megrázta a fejét. - Figyelj rám.
Tennünk kell valamit. A legutóbbi hírek nem valami
szívderítőek. A hírnökeink szerint Dublin hercege küldte
azokat a zsoldosokat annak a szerencsétlen Duncan
grófnak a nyakára. A szegény fickót ízekre vagdalva vitték
vissza az özvegyéhez, pedig csak század akkora birtokkal
rendelkezett, mint te, hercegem...
- Mindent a maga idejében, Pierre. Tudni fogom,
hogy mit kell tennem, ha eljön az ideje.
- Tudom, mindig ezt mondod...
Christophe megállt egy pillanatra, s felnézett a fölöttük
lévő ablakra, ahonnan fény szűrődött ki. Furcsa mosoly
jelent meg az arcán.
 Pierre jól ismerte már ezt a mosolyt.
Bár Christophe-ot Genevieve minden mozdulatáról
tájékoztatták, már több mint egy hete nem találkoztak. A
lány mindent megtett, hogy kerülje a vele való érintkezést.
- Menj csak, Pierre - szólalt meg. - Majd később
csatlakozom hozzád.
- Rendben, csak aztán nehogy reggelre halott légy
nekem, mert én nem fedezem a temetési költségeidet.
A két férfi nevetve vált el egymástól.
Genevieve szobájának félig nyitva volt az ajtaja, s
gyertyák halvány fénye szűrődött ki rajta. Christophe
megállt előtte egy pillanatra, belélegezte a lány
parfümjének édes illatát, aztán halkan kopogtatott.
Bentről suttogás hallatszott, de kopogására senki sem
felelt. Christophe nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
meglepje a lányt, ezért hívás nélkül belépett.
Az eléje táruló látványtól szinte elállt a lélegzete, s
forró vágy söpört végig rajta.
Genevieve a sápadt gyertyafényben állt, és nem volt
más rajta, csak egy leheletfinom hálóing, amely sejtetni
engedte karcsú karjának és hosszú combjainak formás
alakját. Keble csábítóan domborodott, s már ez is elég volt
ahhoz, hogy a férfi szenvedélye fellángoljon.
A lány éppen értékes gyökerekből főzetet készített, s
mintha tudományát meg akarná osztani valakivel, rőtszőrű
macskájával beszélgetett. Ebben a pillanatban Gaves, a
sólyom jelent meg az ablakban. A macska szemmel
láthatóan nem kedvelhette túlságosan a madarat, mert
szemrehányó miákolás közepette felugrott úrnője öléből.
Mozdulata olyan szerencsétlen volt, hogy a főzet
Genevieve arcára és mellére fröcskölődött.
Halk káromkodás hallatszott, s Christophe alig tudta
visszafojtani nevetését. De amikor a lány a dézsához lépett,
egyből megfeledkezett a mulatságos látványról. Genevieve
derékig leengedte hálóingét, hogy a szivaccsal
megtörölhesse bepiszkolódott arcát, nyakát, majd nőiesen
telt keblét.
- Genevieve...
Egy rekedt hang suttogta a nevét. - Ugye, nincs
szükséged a segítségemre?
A lány keze megdermedt. Bizonyára csak álmodtam az
egészet - gondolta magában. Csak a kimerültség és az
elkeseredettség teszi, hogy a herceget képzeli ide a
hálókamrájába.
Ekkor azonban meghallotta maga mögött a lépteket.
A nedves szivacs kicsúszott a kezéből. Megpördült, és
tágra nyílt, rémült szemmel bámult a váratlan látogatóra.
Karja önkéntelenül is csupasz keblére fonódott, s arca
lángba borult a szégyenkezéstől.
- Segíthetek, Genevieve?
A férfi gyengéd kérdése nyomán furcsa borzongás
futott végig a lány gerincén. Nagyot nyelt, és növekvő
riadalommal megkérdezte: - Mit csinálsz te itt?
A szavak csak nagy nehezen jutottak el Christophe
értelméig, annyira lenyűgözte a tökéletes női test látványa.
- Azért jöttem, hogy beszéljek veled... legalábbis
eredetileg... - Ez persze nem volt igaz, s a lányban is
felébredt a gyanú.
- Ilyenkor? Az éjszaka kellős közepén?
 - Világosságot láttam az ablakodban, s mivel egyetlen
szolga sem volt a közelben, nem tudtam bejelenteni
magam. Az ajtót nyitva találtam, s mivel nem akartalak
felébreszteni, halkan bejöttem.
Genevieve rémült pillantást vetett a szoba másik
sarkában lévő kardjára. A férfi követte rémült tekintetét, és
szinte önkéntelenül kiszakadt belőle: - Ne félj, nem erről
van szó. Egyáltalán nem! Különben is, nincs nálam
fegyver...
- Ezzel nagy hibát követtél el - mondta harciasan a
lány, és a kardja felé lépett, de vesztére. A férfi elállta az
útját. Közelsége minden más gondolatot száműzött a
fejéből.
Egyedül voltak.
Egyikőjük sem szólt egy szót sem, s Genevieve már-már
attól félt, hogy a síri csendben heves szívdobogását is
hallani lehet. Lehajtotta a fejét, mintha így ki tudná zárni a
külvilágot.
- Nézz rám - parancsolta a férfi rekedten.
A lány lassan fölemelte a fejét, és Christophe arcába
nézett. S ezzel újabb hibát követett el. Tekintetük
egymásba fonódott, egyszerre megszűnt minden
körülöttük. Christophe gyengéden végigsimított vörös
hajkoronáján. A mozdulat felkorbácsolta Genevieve
félelmét. - Ne hidd, hogy nem tudom megvédeni magam,
ha nincsenek itt az őrök - suttogta.
A férfi mintha visszakozott volna egy pillanatra, de
aztán mosolyogva megjegyezte: - Sosem gondolnék ilyet. -
Ismét megsimogatta a lány haját, s a mozdulat egyszerre
volt megnyugtató, ugyanakkor végtelenül felkavaró.
Beletúrt a dús, hullámos fürtökbe, s végül mindkét kezével
megfogta a lány vállát.
Végigsimított rajta, s azonnal megpillantotta az apró
csillagocskát, amely oly jellegzetes volt a lány testén.
- Olyan sok titok lappang körülötted, Genevieve. Mint
például ez a csillag is. Tetovált, igaz?
A kérdés úgy hangzott, mintha kedélyesen
elbeszélgetnének egymással egy tea mellett. Még soha
senki nem kérdezte ezt a lánytól. Az emberek meg voltak
róla győződve, hogy ez is csak egy újabb jele annak, hogy
nem mindennapi teremtéssel van dolguk.
- Merlin tanítványa vagyok, ez az ő jele. Nem tudom,
hogyan jelölt meg, mert nem éreztem semmilyen
fájdalmat, amikor a bőrömre került. Ez is egyike Merlin
titkainak...
Christophe bólintott, de szinte alig hallotta a lány
szavait. Tekintetét nem tudta levenni karcsú testéről,
formás kebléről, és hajának mámorító illata
megbabonázta. Genevieve nagyot nyelt, s el akart húzódni
tőle, de aztán mégsem mozdult, mert attól rettegett, hogy
a férfi nem engedi.
Christophe észrevette a zavarát. - Genevieve - szólalt
meg simogató, bársonyos hangon, s egyik tenyerével
végigsimított a lány keblén. - Te félsz tőlem. Azt szeretném
tudni, miért.
Genevieve megrázta a fejét, és megpróbálta elfojtani
magában azokat a furcsa, bizsergető érzéseket, amiket a
férfi érintése váltott ki belőle.
A herceg lassan megsimogatta az arcát, és
leheletfinoman megcsókolta. - Az átok rémít meg ennyire?
 Genevieve szíve szinte zakatolt, s alig tudott válaszolni.
- Inkább neked kellene tartanod tőle. - Hangjából
aggodalom hallatszott. Christophe hosszú másodpercekig
az arcára meredt, s elmerült zöld szemének tengerében. -
Mitől félsz inkább: attól, hogy az átok végez velem... vagy
attól, hogy nem?
- Mindkettőtől - akarta válaszolni a lány, de nyelve
nem engedelmeskedett. Túlságosan felkavarta a férfi
gyengédsége ahhoz, hogy józanul tudjon gondolkodni.
- Próbáljuk ki, Genevieve... - Szavai halkabbak voltak
egy sóhajtásnál.
A lány a fejét rázta, s megpróbált ellépni tőle, de lába
nem engedelmeskedett. Nem volt visszaút: a férfi két erős
karja átölelte a testét. Fürge ujjai kibontották hálóingének
szalagjait, s a ruhadarab hangtalanul a földre esett.
Genevieve csupaszon állt előtte.
A férfi megsimogatta karcsú hátát, s az egész testét
néhány centivel fölemelte. Genevieve telt keble
Christophe bársonyzekéjéhez simult. Szinte elállt a
lélegzete, s gerincén furcsa borzongás futott végig.
Rémületében fel akart kiáltani, de csak suttogni tudott. - Ó,
ne...
A férfi meg sem hallotta tiltakozását, s ajkával
beléforrasztotta a szót. Genevieve bénultan állt, és
belemerült a csók keltette csodás érzésekbe. Ugyanakkor a
csodálkozás is végighullámzott rajta. Nem tudta elhinni,
hogy dacolva az átokkal, a férfi meg merte csókolni. Még
soha senki nem csókolta meg így. Guillaume megpróbálta,
de az életével fizetett érte.
 Kínzó rémület lett úrrá rajta. Hiszen minden
másodpercben utolérheti a férfit a halál!
Christophe megérezte a lány rémületét, megtörte a
csókot, és csodálkozva nézett Genevieve feldúlt arcába.
Még most is a karjában tartotta, és gyengéden
megsimogatta a hátát. - Genevieve - suttogta -, úgy
csókolsz, mintha még sosem csináltál volna ilyet. Csak nem
azt akarod mondani, hogy még egyetlen férfi sem jutott el
idáig?
A lány szemében csodálkozással vegyes riadalom
tükröződött. - Valóban nincs benned semmi félelem? -
kérdezte alig hallhatóan.
Christophe nem válaszolt, hanem lágyan megcsókolta.
Genevieve számára megszűnt a külvilág. Testének minden
porcikája felolvadt a csók keltette forróságban. A férfi ajka
most az arcát és nyakát kóstolgatta. Ahol csak
megérintette, mindenütt apró szikrákat csiholt.
- Öleld át a nyakamat - suttogta Christophe, s a lány
szinte öntudatlanul engedelmeskedett. Érezte, hogy forró
ujjak simítanak végig a derekán, a vállán, a mellén.
Mellbimbói megkeményedtek, mintha kellemes tavaszi
szellő simogatta volna meg őket. Christophe az ajka közé
vette az egyik meredező bimbót, és megízlelte nektárját.
Genevieve még soha életében nem élt át ilyen
fantasztikus érzéseket. Ösztönös mozdulattal közelebb
húzódott a férfihoz, hogy még jobban át tudja adni magát
ezeknek az érzéseknek. Eszébe jutott a gondolat, hogy ha a
férfi meghal. Károly király személyesen jelenik meg
Hexhamben, hogy kiváló katonáját megbosszulja. Akkor
nem kerülheti el a vérpadot!
 - Ne!... Hagyd abba!
De a férfi csak mosolygott, és ismét megcsókolta. S ajka
nem állt meg a lány szájánál. Megcirógatta fenséges illatú
nyakát, kulcscsontját. Genevieve kétségbeesetten próbált
elhúzódni tőle, de ő maga is tudta, hogy reménytelen. A
férfi csókjai fogva tartották.
Szeme lecsukódott az elragadtatástól, amikor a herceg
szájába vette egyik rózsaszín mellbimbóját. Ajkának
minden egyes simogatására apró borzongás futott végig
egész testén, s ennek képtelen volt ellenállni. Azt hitte,
mindjárt belehal ebbe az ismeretlen elragadtatásba.
Amikor már-már úgy érezte, hogy szétfeszíti az eddig soha
nem tapasztalt gyönyörűség, a férfi abbahagyta az édes
kínzást, és ismét az ajkát kereste. Genevieve egész teste
forró lázban égett. Alig tudta felfogni, mi történik vele.
Önkéntelenül belesimult a férfi szenvedélyes ölelésébe.
Christophe tudta, hogy itt meg kellene állnia. Tudta,
hogy túl sok lesz ez egyszerre ennek a tapasztalatlan
lánynak, de nem tudott parancsolni érzékeinek. Minden
vágya az volt, hogy a forró, pulzáló nő'i testet maga alatt
érezhesse...
- Csókolózni nagyon jó dolog. Nagyon, nagyon jó...
Genevieve azt hitte az első pillanatban, hogy a saját
hangját hallja, de aztán ráeszmélt, hogy Agnes az.
Elszakította ajkát a férfiétól, és teljes erejéből eltaszította
magától. A mozdulat ereje meglepte Christophe-ot, s már
nem volt rá ideje, hogy elkapja a lányt. Genevieve a földre
esett. Agnes azonnal a segítségére sietett, de a lány
tudomást sem vett róla. Csak a herceg mosolygó szemét
látta maga előtt, semmi mást.
 Felkapta hálóingét a földről, hogy eltakarja vele
meztelenségét. Arcát a szégyenkezés pírja futotta el. - Ha
még egyszer megpróbálsz megcsókolni, nem fogom
megvárni, hogy az átok sújtson le rád! - kiáltotta.
- Tudom, te magad fogsz elintézni. - Christophe
nevetve menni készült. - Már alig várom a következő
alkalmat.
Azzal sarkon fordult, és magára hagyta a két nőt.
Genevieve felpattant, és bevágta mögötte az ajtót.
Magában átkokat szórt rá, de elkeseredve állapította meg,
milyen nehezen tudja kiverni a fejéből a férfi csókjainak
emlékét.
Még most is remegett a teste a szenvedélyes érzelmek
hatására, s önmaga előtt is szégyenkezett emiatt.
- Agnes, kedves Agnes... - suttogta -, azt hiszem, nagy
bajban vagyok... - Kezét elkeseredetten a halántékára
szorította, s a lassan elhamvadó felkavaró érzelmek forró
könnyeket csaltak a szemébe.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Genevieve az elkövetkező napokban látványosan

kerülte a férfit. Minden étkezéskor a szobájában maradt, s
nem volt hajlandó lejönni a nagyterembe a többiek közé.
Az igazság az volt, hogy végtelen rémülettel töltötte el,
milyen nem várt hatással van rá a férfi. Ha csak
belegondolt kezének bizalmas érintésébe, egyből
megmagyarázhatatlan forróság öntötte el a testét, és
szaporábban szedte a levegőt.
Nem fért a fejébe a dolog, fogalma sem volt róla, mi
lehet minderre a magyarázat. Korábban minden férfi, aki
így közeledett hozzá, undorral töltötte el. Boldog volt,
amikor az átok varázsereje megmentette Garard O'Donnall
és Colin Clyde Fleury karmai közül. És életében nem
találkozott még visszataszítóbb férfival, mint Guillaume de
Quercy gróf. Ha csak felidéződött benne annak a végzetes
éjszakának az emléke, amikor a férfi megpróbálta
megerőszakolni, kiverte a hideg veríték. Még mindig
magán érezte a gróf mohó virsli ujjait, matató tenyerét.
Borgőzös leheletétől szinte felfordult a gyomra. Még ennyi
idő után is szinte leküzdhetetlen undor fogta el.
De Christophe de Quercy teljesen más hatással volt rá.
Le sem kellett hunynia a szemét, hogy maga előtt lássa a
férfit. Legfőképpen markáns arcvonásai jelentek meg lelki
szemei előtt: egyenes orra, simára borotvált arcbőre,
szikrázóan kék szeme.
 Olyan tekintélyt és tiszteletet parancsolónak találta a
herceg egész megjelenését. Csatákban megedződött teste
csupa izom volt. Ha belegondolt, hogy ez a test az ő
meztelen testéhez simult...
Genevieve lesütötte a szemét az emlékkép hatására,
szívverése felgyorsult.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtaján. A lánynak
semmi kedve sem volt hozzá, hogy bebocsássa az érkezőt,
de aztán mégis meggondolta magát.
- Szabad! - kiáltotta.
Szavára Seymour lépett a szobába, s fejbólintással
üdvözölte úrnőjét. - Vendégek érkeztek, asszonyom.
Raymond de Polignac herceg és leánya Franciaországból.
Quercy herceg arra kéri önt, hogy tisztelje meg őket a
vacsoránál.
- Mit képzel ez a gazember? - fakadt ki a lány, s egy
csöppet sem törődött vele, hogy szolgája füle hallatára
szidja Gascogne hercegét. Még mit nem! - dohogott
tovább magában. De furdalta oldalát a kíváncsiság, hogy
kik lehetnek a vendégek. Színlelt közömbösséggel
megkérdezte: - És ki ez a... mit mondtál?... Polignac
herceg?
- Egy főnemes, aki állítólag az egyik leggazdagabb
földbirtokos Franciaországban. Azt hallottam a szolgáktól -
halkította le a hangját a férfi -, hogy az ő leányát szemelte
ki VIII. Károly Quercy herceg jövendőbelijéül.
Genevieve szíve nagyot dobbant, s a vér az agyába
tódult.
 - Mit érdekel engem! - kiáltotta bosszúságot színlelve,
pedig legszívesebben rögtön kifaggatta volna Seymourt.
De büszkesége erősebb volt kíváncsiságánál.
- Mondd meg a hercegnek - fordult végül a szolgához
- hogy nem vagyok hajlandó együtt vacsorázni a puccos
vendégeivel. Találj ki neki valami elfogadható kifogást.
Hogy gyengélkedem, vagy valami hasonlót.
Seymour szemében leplezetlen aggodalom csillogott,
de nem szólt egy szót sem, csak halkan kiment a szobából.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, Genevieve a kandalló
előtti karosszékbe telepedett, és megrohanták a
gondolatok. Szívét mardosta a fájdalom, s végtelen
bosszúság töltötte el. Valahogy nem volt képes elviselni a
gondolatot, hogy Christophe egy másik asszonyt is
észrevegyen.
De miért fontos ez neki egyáltalán? Hiszen a férfi a
végletekig fel tudja bosszantani! De ha eszébe jutott izmos
karjának ölelése, furcsa, jóleső borzongás futott végig a
gerincén.
Ebben a pillanatban feltárult az ajtó, s kopogás nélkül
Christophe rontott be.
- Mi ez az őrület már megint, Genevieve? - kérdezte, s
hangjában eltéveszthetetlen volt a harag. -
Nagyon jól tudom, hogy semmi bajod. Öltözz azonnal a
vacsorához!
- Mondd, mit képzelsz te magadról? - kiáltotta a lány
magából kikelve. - Nem parancsolhatod meg, hogy mit
tegyek és mit ne.
 - De igenis megtehetem, ha nem vagy képes
tisztességesen viselkedni. Vendégeink érkeztek, s meg kell
őket tisztelned azzal, hogy...
- Vendégeink? - ismételte Genevieve, mint aki rosszul
hall. - Tudtommal csak a te vendégeid. Franciák, és így
semmi közöm nincs hozzájuk. Nem megyek! - Azzal
dacosan elfordította a fejét.
- Hát ide figyelj, te kis vadmacska! - kiáltotta
Christophe. Elkapta a lány karját, és magához rántotta. -
Nem tűröm tovább ezt a viselkedést. Azonnal felveszed a
legszebb ruhád és angyali mosolyodat, és úgy jössz le a
nagyterembe, megértetted? Ha negyedórán belül nem
leszel lent, én magam jövök föl érted, de abban nem lesz
köszönet! - Azzal sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.
Genevieve megszégyenülten állt. Hogy merészeli ez a
gazember így leteremteni? Ezt még megkeserüli egyszer!
De jobbnak látta, ha nem feszíti tovább a húrt. Behívta
Giselle-t, s neki panaszolta el sérelmét, miközben
öltözködni kezdett.

A több száz gyertyával és fáklyával megvilágított

nagyteremnek fényűző volt a berendezése. A falak mentén
fehér abrosszal leterített asztalok sorakoztak, rajtuk
pompás ezüstteríték. Már javában folyt a beszélgetés,
mindenki a vár úrnőjének megjelenésére várt, hogy végre
elkezdődhessen a vacsora. A vendégek már találgatni
kezdték, mi tart ilyen sokáig.
Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és Genevieve,
Giselle kíséretében belépett a terembe. Olyan fenséges
látványt nyújtott, hogy a jelenlévők torkára forrt a szó, s a
csendben még a lélegzetvételeket is hallani lehetett.
Christophe megbűvölten emelkedett föl a helyéről,
hogy a lányt az asztalhoz kísérje. De annyira
megbabonázta a grófnő szépsége, hogy egy pillanatra meg
is feledkezett róla, miért állt föl.
Genevieve földig érő, habos ujjú, halványzöld
muszlinruhát viselt, amely mellrészén aranyszálakkal volt
átszőve. A ruha színe tökéletes harmóniában volt
szemének smaragdzöldjével. Haját nem tornyozta föl, így a
vörös tincsek laza hullámokban omlottak el a vállán. Nem
viselt magán ékszert, csak egy gyöngysort, amit még annak
idején Richard kenti hercegtől születésnapjára kapott.
Christophe néhány másodpercig még
megbabonázottan állt, aztán hirtelen eszébe jutott, mit is
kell tennie. Odasietett a lányhoz, és felajánlotta karját a
tündéri jelenségnek. Genevieve nem nézett a férfira.
Tekintetét mereven előreszegezte, s szinte fölmérte a
főasztalnál helyet foglaló Flóriáne de Polignacot. Kimért
fejbólintással köszöntötte őt és apját, Bretagne hercegét. A
férfi szintén fölállt és a lány üdvözlésére sietett, s
szertartásosan kezet csókolt neki.
Genevieve, Christophe oldalán a főasztalhoz lépett, és
Polignac herceg balján foglalt helyet. Mellette Christophe
ült, őmellette pedig Flóriáne, aki - mint ahogy Genevieve
bosszúsan megállapította magában - nem mindennapi
szépség volt.
Hollófekete haja a kor divatjának megfelelően magasra
volt csavarva, s drágakővel kirakott csatok rögzítették.
Égszínkék szeméből végtelen becsvágy és öntudat
sugárzott, magasra ívelő szemöldöke előkelő származásáról
tanúskodott. De mindennél el-bűvölőbb volt a hercegnő
ruhája, amit ezen az estén kifejezetten lehetséges
jövendőbelije tiszteletére öltött magára.
A nehéz, sötét rózsaszín brokátruha mélyen ki volt
vágva, s látni engedte alabástrom fehérségű bőrét. Szinte
minden ujjára jutott egy-egy drágaköves gyűrű, s ez is csak
megerősítette családjának mesés gazdagságát.
Genevieve irigykedve tekintett a különleges
teremtésre, de legfőképpen nem szépségét, hanem
magasságát irigyelte tőle. Flóriáne hercegnő csaknem
olyan magas volt, mint maga Christophe, míg Genevieve
alig ért a válláig.
A lány eddig jutott gondolataiban, mert ebben a
pillanatban a főétekmester összecsapta tenyerét, és ezzel
kezdetét vette a pazar lakoma.
Legelőször szalonkalevest szolgáltak föl, vajban pirított
kenyérkockával, majd második fogásként őzsült
következett, borsóval, répával és babbal körítve. A szolgák
szorgalmasan töltögették a bort a vendégek kupáiba, akik
élénk beszélgetésbe merültek.
Christophe már jó ideje nem is foglalkozott senki
mással, csak a mellette ülő Flóriáne hercegkisasszonnyal,
aki szemmel láthatóan nagy hatást tett rá. Genevieve-nek
hátat fordított, s így a lánynak be kellett érnie a Raymond
herceggel folytatott döcögős társalgással. Csupa
közömbös, közhelyszerű dologról beszélgettek, s
Genevieve-ben egyre nőtt a harag, hogy Christophe
ennyire elhanyagolja.
 Egyébként sem volt éhes, de a férfi viselkedésétől még
inkább elment az étvágya. Alig csipegetett valamit a
finomabbnál finomabb falatokból.
- Ennyire ízlik az étel, szépségem? - fordult oda hozzá
hirtelen Christophe, s szemében pajkos mosoly villant,
amikor látta, hogy zavarba hozta a lányt. Genevieve
ugyanis éppen a szájába vett egy darab húst, de annyira
meglepte a férfi kérdése, hogy egyben lenyelte a falatot,
és fuldokolni kezdett tőle. A herceg gyengéden
megveregette a hátát, és felnevetett. Genevieve
szégyenkezett a baleset miatt, s rémülten látta, hogy a
teremben minden szem őrá tekint.
- Semmi bajom, igazán - próbálta megnyugtatni a
férfit, aki bátorítóan megsimogatta a haját. Az érintés még
jobban felkavarta a lányt, s érezte, hogy egész testét
forróság önti el.
- Nagyon izgatott vagy, szépségem, csak nincs valami
baj? - kérdezte a férfi aggodalmat színlelve.
- Mondtam már, hogy semmi bajom, de ha lennél
szíves arrébb venni a lábadat, még jobban érezném
magam. - Genevieve abban bízott, hogy ha felbosszantja
Christophe-ot, azzal talán elejét veheti a gyengédségének.
Semmi szüksége rá, már így is túl nagy hatással volt rá a
férfi.
De nem érte el célját csípős megjegyzésével, mert
Christophe szemében nem bosszúság, hanem leplezetlen
vágy csillogott. Genevieve-nek még a lélegzete is elakadt,
hogy még itt a vendégek jelenlétében is így viszonyul
hozzá a herceg. Legszívesebben arcul ütötte volna
merészségéért, de nyugalmat erőltetett magára. Helyette
inkább Floriane-hez fordult, akit szemmel láthatóan
bosszantott, hogy Christophe herceg nem vele foglalkozik.
Genevieve megmagyarázhatatlan elégtételt érzett emiatt.
Miközben beszélgettek, fél füllel hallotta, miről folyik a
szó Christophe és Raymond herceg között. Alig kapott el
néhány szót, de az annyira felkeltette az érdeklődését,
hogy szinte meg is feledkezett a hercegnőről.
- Károlynak meglehetősen sokszor van mostanában
dührohama - mondta Raymond herceg Christophe-nak. -
Elégedetlen az angliai ügyek állásával. Monfort herceg
egyetlen ígéretét sem teljesítette, semmi más nem érdekli,
csak hogy a saját adóit behajthassa a birtokairól. Pedig
annak idején milyen készséges volt, amikor újabb
területekért cserébe fölajánlotta szolgálatait Károlynak.
- Mindig is mondtam, hogy Monfort egy kétszínű
kígyó, és ne közösködjünk vele, de Károly hajthatatlan volt.
Most már beláthatja, hogy ebben is nekem volt igazam -
jegyezte meg keserűen Christophe. - Nem számíthatunk rá
semmiben... - Lehalkította hangját, s Genevieve nem
hallotta tovább a szavait, de az eddig elhangzottak is
elegek voltak ahhoz, hogy elkeseredjen. Amíg ilyen
köpönyegforgató kutyák garázdálkodhatnak, mint Monfort,
Anglia sosem lesz szabad ország - gondolta. Mostanra már
teljesen elment a kedve az egész vendégeskedéstől, de
nem merte bejelenteni, hogy visszavonul. Nem akarta
kivívni Christophe haragját. Beletörődően fogyasztotta el a
desszertet, amely almakrémes sütemény volt.
Legszívesebben már visszament volna a szobájába, hogy
végre egyedül lehessen, de az est még nem ért véget.
Ekkor ugyanis Christophe fölemelkedett a helyéről, és
kezébe fogta serlegét.
- Úgy illik, hogy pohárköszöntőt mondjunk, és igyunk
a vendégeink egészségére. Genevieve, te vagy a vár
úrnője, rajtad a sor...
A lány csak most eszmélt rá, mire akarja kényszeríteni a
férfi. Még hogy ő köszöntse a franciákat, akik
meghódították hazáját? Még Christophe sem lehet ennyire
könyörtelen. De amikor a férfi szemébe nézett, tudta, hogy
nincs más választása, eleget kell tennie a felkérésnek.
Lassan fölemelkedett a helyéről, és kezébe vette serlegét.
- Legyenek üdvözölve a kedves vendégek - suttogta, s
legszívesebben földhöz vágta volna a serleget, de nem
tehette. Christophe elégedett mosollyal figyelte
vergődését, aztán mintha megszánta volna, átvette tőle a
szót.
- Isten éltesse VIII. Károlyt! - kiáltotta fennhangon, s
szavait hangos üdvrivalgás fogadta. Csak Genevieve ült
dermedten, s torkát sírás fojtogatta. Gyűlöllek! - gondolta
magában. Gyűlöllek mindannyiótokat!
Az est hátralévő része szerencsére békésebben telt, de
a lány nem tudta elfelejteni a megszégyenítést. Csak ült
némán, és maga elé meredt. Christophe nem szólt hozzá
többet, túlságosan lefoglalta Flóriáne égszínkék szeme, no
meg mély dekoltázsa, legalábbis Genevieve így gondolta.
Alig várta már, hogy a férfi fölálljon helyéről, és véget érjen
a vacsora. Mikor végre eljött a perc, szinte kimenekült a
teremből. Éppen csak bólintott Polignac herceg és leánya
felé, s szobájába sietett. Amikor becsukódott mögötte az
ajtó, nem tudta tovább visszafojtani a zokogását.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Agnes megpróbálta elterelni a figyelmét az udvaron

gyakorlatozó két férfiról, de sehogy sem sikerült neki.
Phillip zöld szeme és a csuklóján lévő furcsa karperec fogva
tartotta a tekintetét. Kezében egy üres vödröt tartott, s
arra várt, hogy a férfi végre észrevegye.
- Agnes! Hozd már azt a vizet! - hallotta a távolból
Genevieve hangját, aki éppen a rózsakertben serénykedett
egy szolgáló és Giselle társaságában. Giselle nem volt
hajlandó csupasz kézzel kerti munkát végezni, ezért egy
takarón üldögélt a pázsiton, és egy párnát hímzett, s
egyfolytában Pierre-ről áradozott. Egyáltalán nem zavarta,
hogy Genevieve egy csöppet sem figyel rá, sőt azt sem
vette észre, hogy a lányt egyre jobban hatalmába keríti a
harag.
- Ha hallanád, hogy milyen érdekes dolgokat mesél ez
a Pierre! Elmondta, milyen csatákban vett részt, és hogyan
került a herceg szolgálatába. És azt tudtad, hogy a felesége
meghalt, miután ikerfiúkat szült neki? Az egyik fia a
Sorbonne-on tanul, míg a másik hajóskapitánynak állt, és
valahol távol a világban járja a tengereket....
Genevieve türelmét vesztve ledobta a kis kézi ásót. -
Szentséges anyám, elegem van már ebből, hagyd abba!
Hát elfelejted, hogy francia és halálos ellenségünk?
- Nem is francia, hanem flamand.
 - De a franciákkal áll szövetségben, és így ő is
ellenünk van.
Kemény szavai nyomán Giselle tekintete elkomorult. De
Genevieve nem mondhatott mást neki. -Azt ajánlom, verd
őt ki a fejedből. Nincs értelme olyan férfi után sóvárogni,
akivel nem lehet közös jövőtök...
A Giselle szemében tükröződő fájdalom meglepte a
lányt. De még inkább az, amikor Giselle fölállt, és egy szó
nélkül magára hagyta. Genevieve durcásan fordult vissza
rózsáihoz, s magában átkozta a franciákat. Lopva
odapillantott a gyakorlatozó katonákra, s tekintete
megállapodott az egymással vívó Christophe-on és
Phillipen meg a mellettük álló Pierre-en. Egyre nőtt benne
a harag. - Hiba volt, hogy Giselle és a többi asszony
érintkezett ezekkel a vademberekkel - gondolta. Hiszen
nincs számukra semmi remény!
Különben is, ez a Pierre olyan robusztus óriás, Giselle
pedig egy törékeny virágszál. Sehogyan sem illenek össze.
Miért is kellett ennek a lánynak pont ezt a férfit
észrevennie?
Hol marad ez az Agnes? - gondolta bosszúsan. Olyan
álmodozó és feledékeny mostanában.
Mindennek a herceg az oka. Átkozott legyen a nap,
amikor Christophe de Quercy nevét megismerte. Aljas,
kétszínű alak! De a parasztok többsége csak annyit lát,
hogy elengedte az adó felét, és állatokat hozatott, hogy az
éhezőkön segítsen. - De én belelátok a kártyáiba! -
dohogott magában Genevieve. Mindezt csak azért teszi,
hogy elnyerje az emberek rokonszenvét. Új malmot
építtetett, fellendítette a kereskedelmet, és az
parasztoknak kölcsönt adott, hogy megindulhasson a
termelés. Mindez nagyon szép lenne, ha a herceg nem
francia lenne!
S ráadásul fittyet hányt az átoknak, és csókot lopott
tőle! Tennie kell valamit, hogy meggyőzze: az életével
játszik!
S amit az elmúlt két napban művelt vele, az már
arcátlanság. Rákényszerítette, hogy kedves legyen a
vendégeihez, akiket pedig - lévén franciák - teljes szívéből
megvetett. És ez a Flóriáne is! Hogyan viselkedhet ilyen
kihívóan egy hercegkisasszony! - dohogott magában.
Christophe persze kapott az alkalmon, és udvarolt neki. De
tegye csak, hiszen a jövendőbelije. Gyűlölöm Christophe
de Quercyt! - állapította meg vehemensen magában.
De egész teste furcsán megborzongott, amikor
felidézte annak a bizonyos éjszakának az emlékét, és még
most is az ajkán érezte a férfi csókjait. Nyelvének játéka
még most is megremegtette. És amikor a mellbimbóját
megízlelte...
Vajon minden férfi így csinálja? Meg kellene kérdezni
Giselle-t, hogy ez... ez így szokás-e? Elvégre Giselle már
férjnél volt egyszer, neki tudnia kell ezekről a dolgokról. De
olyan nehéz volt elképzelnie, hogy Giselle és egy férfi ilyen
dolgokat műveljen...
Genevieve nem volt teljesen járatlan az anatómiában,
Merlin sok mindenre megtanította. Tisztában volt a női és
férfitest felépítésével, s számtalan szülésnél segédkezett,
de azt sosem gondolta volna, hogy egy férfi csókjai ennyire
felkavaróak lehetnek. Világéletében meg volt győződve
róla, hogy szűz marad, s most értetlenül állt a csókok
keltette reakciók előtt.
Az emlékek hatására lángba borult az arca. Egyik nap,
még Flóriáne megérkezése előtt, ő és Giselle a nagyterem
új függönyeit tették föl, miközben Christophe és katonái a
vacsorájukat fogyasztották. Nem is figyelt oda a
beszélgetésükre, de a társalgás olyan kérdésre terelődött,
ami fölkeltette az érdeklődését. Valaki megkérdezte, hogy
igaz-e, hogy Károly éppen megfelelő feleséget keres
Christophe herceg számára.
- Ó, igen - nevetett fel a férfi Károly mindig ilyesmiben
mesterkedik... - Hirtelen elhallgatott, és tekintete a terem
másik végében álló Genevieve-et fürkészte. - De eddig
még nem sikerült megtalálnia a jelöltet. Mert annak a
nőnek olyan erényesnek kell lennie, mint egy istennő.
A többiek is észrevették, milyen feszülten figyeli
Genevieve a herceg szavait, mire a lány gyorsan hátat
fordított nekik, mintha semmit sem hallott volna a
társalgásból. Pedig minden szóra odafigyelt. Szíve furcsa
hevességgel kezdett dobogni, mintha egy csöppet is
érdekelné, ki lesz a herceg felesége.
Egyáltalán nem érdekli!
Mégis amikor folytatódott a társalgás, nem tudott nem
odafigyelni.
- Attól tartok, hercegem, az ember manapság örülhet,
ha ráakad egy kevésbé erényes teremtésre. A tökéletes
keresése illúzió - vélekedett Camille Changarnier.
- Nem hiszem - felelte Christophe. - Csakis olyan nőt
veszek el feleségül, aki rendelkezik az összes erényekkel.
 - Nocsak! Erről bővebben szeretnénk hallani - kiáltott
fel Pierre.
Genevieve kényszerítette magát, hogy visszaforduljon
munkájához. Hátában érezte a herceg tekintetét, s ennek
hatására szíve még hevesebben kezdett dobogni.
- Nos, annak a nőnek, aki majd a feleségem lesz -
kezdte Christophe -, alapvetően jónak, kedvesnek kell
lennie, s különleges tűz égjen a szívében. Ez a tűz kell hogy
megteremtse az otthonunk melegét. - Genevieve szinte
mozdulatlanná dermedt ezekre a szavakra.
- De nem szeretném, ha a feleségem valami unalmas
teremtés lenne. Sőt. Legyen okos, tanult, beszéljen
nyelveket, hogy segítségemre lehessen ügyeimben, ne
pedig hátráltasson...
- Az értelem és az asszonyok... két különböző dolog -
jegyezte meg Camille.
- Én máshogy látom - folytatta Christophe. - Ami azt
illeti, én már találkoztam olyan nővel, aki különleges
értelmi képességekről tett tanúbizonyságot, még akkor is,
ha az értelmét olykor rossz cél érdekében kamatoztatta...
Genevieve nagyot nyelt. Mintha csak róla beszélne a
férfi... És ahogy ránéz...
- És természetesen szépnek is kell lennie. A leendő
feleségem százszorta szebb lesz, mint bármely más
asszony...
Genevieve teljesen megfeledkezett arról, hogy az
érdektelenség látszatát fenntartsa. Tágra nyílt szemmel
meredt a férfira.
 - Szépsége oly tündöklő legyen, hogy mellette
számomra más nő ne is létezzen - ezekkel a szavakkal
Christophe felállt és a lányhoz lépett.
- Ilyen asszony csak a képzeletedben létezik, Chris -
mondta fejét csóválva Camille.
- Ó, nem - rázta meg a fejét a herceg. Genevieve nem
bírt tovább a szemébe nézni, és elfordította a fejét. így
nem láthatta, milyen gonosz ragyogás jelenik meg a férfi
tekintetében.
- Ez az asszony minden éjjel megjelenik álmomban...
Genevieve rémülten kapta fel a fejét. Legszívesebben
elnémította volna a férfit. De az könyörtelenül folytatta. -
Magas termetű, s teste csupa puhaság és kellem. A dereka
olyan vékony, mint a nádszál, de alakjának többi része... - A
férfi egy pillanatra elhallgatott, és tetőtől talpig végigmérte
a minden ízében remegő lányt. - A többi része olyan, hogy
férfi nem kívánhat ennél szebbet és csábítóbbat. Ajka,
mint a méz, hajának zuhataga elbűvölő és csodás. -
Christophe odalépett a lányhoz, kezébe vette hajának
egyik tincsét, és játékosan végighúzta az ujján. Genevieve
dermedten állt. Alig tudta elhinni, hogy a férfi nyilvánosan
ilyen szavakat ejtsen ki róla. Mert nem volt kétsége afelől,
hogy a herceg róla beszél. Eddig is sejtette, de most már
nyilvánvalóan látta, hogy Christophe de Quercy
belészeretett.
- De legélénkebben a szemét látom magam előtt
álmomban - törte meg Genevieve gondolatait a férfi szava.
- És amikor belenézek ezekbe az igéző szemekbe, úgy
érzem magam, mintha elmerülnék ennek a tündöklő
szépségnek a lelkében...
 Genevieve térde megremegett, s tenyerét forró arcára
szorította. A férfi csodálkozást színlelve megjegyezte: -
Elpirultál, szép hölgy, mintha rólad beszéltem volna...
Genevieve egy hosszú másodpercig némán állt. Csak
most kezdett derengeni előtte, milyen gonosz tréfát űzött
vele a herceg. A jelenlévők harsogó nevetése semmi
kétséget nem hagyott efelől. Christophe gúnyos tekintete
elől szégyenkezve hajtotta le a fejét.
Ó, milyen ostoba volt!
Ebben a pillanatban hangos nevetés hallatszott a
gyakorlatozó katonák felől, s ez visszahozta Genevieve
gondolatait a valóságba. Elkeseredetten gondolt rá, hogy
ezek az idegenek milyen jókedvűek az ő várában. Vajon mit
csinál most Edward? Az egyre ritkábban érkező hírek
szerint rosszabbodott az állapota, s ezzel a remény is egyre
csökkent, hogy hadseregével kiverje Angliából a
betolakodó hódítókat. Bárcsak vele lehetne! Bizonyosan
sikerülne meggyógyítania, s akkor minden rendbe jönne.
Ha legalább beszélhetne vele...
Lassan elsétált a várkapuhoz, és merengően a távolba
nézett. Bárcsak felkereshetné Edwardot, bárcsak rá tudná
beszélni, hogy küldje el vén, szenilis tanácsadóit, és
szervezze újjá a lovagok seregét. Akkor talán sikerülne
megfutamítaniuk ezeket a piperkőc franciákat...
Annyira el volt merülve gondolataiban, hogy nem vette
észre, hogy Christophe a közelben áll, és őt figyeli.
A férfi beleharapott az ajkába, és megbűvölt tekintettel
meredt a lányra. Az érzések, amelyeket ez a különleges
teremtés keltett benne, egyszerre voltak csodálatosak és
riasztóak. A szerelem természetesen nem volt újdonság
számára. Sokszor átélte már ezt az érzést, de nem ilyen
felkavaróan és furcsán ellentmondásosan.
Genevieve mintha megérezte volna, hogy figyelik,
hátrafordult. Rámeredt a hercegre, de csak egy pillanatra,
mert figyelmét azonnal egy másik jelenet vonta magára.
Christophe követte a tekintetét: nem olyan messze tőlük
Phillip és Agnes álltak kéz a kézben. Meghitten egymásra
mosolyogtak, s a férfi megcsókolta Agnes arcát. Genevieve
szeme kikerekedett a hihetetlen látványra.
Giselle, aki éppen a grófnő felé tartott, szintén
észrevette döbbent pillantását, és magyarázkodni kezdett.
- Genevieve... hadd magyarázzam meg.,..
A lány megrázta a fejét. Úgy érezte, semmilyen
magyarázat nem tudja enyhíteni a szívében lévő haragot
és félelmet. Odasietett a meghitt párhoz, de Agnest egy
pillantásra sem méltatta. Tekintete Phillipen állapodott
meg. Úgy meredt rá, mintha ő lenne a világ
legszörnyűségesebb teremtménye. - Agnes - szólt a
lánynak anélkül, hogy ránézett volna. - Azonnal menj a
szobámba!
A lány először meg sem hallotta szavait, annyira el volt
bűvölve. Aztán amikor a hallottak eljutottak hozzá, lassan
megrázta a fejét. - Nem megyek.
Genevieve nem tűrt ellentmondást. Megragadta a lány
karját. - Indulj a szobámba, és ott várj rám!
Még sosem beszélt ilyen hangon a félkegyelmű lánnyal,
aki szemlátomást eléggé megrémült ettől, mert lehajtotta
a fejét, és engedelmesen teljesítette Genevieve parancsát.
Christophe tanúja volt az egész jelenetnek. így
dühösen még szebbnek és kívánatosabbnak látta a
grófnőt, akinek tündöklő zöld szemében csillapíthatatlan
harag csillogott. S ez a dühös tekintet most Phillipet
tartotta fogva.
Phillip állta a tekintetét, ahogy egy rettenthetetlen
lovaghoz illik. - A lányról akar velem beszélni, grófnő?
- Pontosan - felelte Genevieve harciasan, - Ha még
egyszer hozzá mersz nyúlni, az lesz életed utolsó
cselekedete.
- Lassabban, hölgyem - válaszolta halált megvető
nyugalommal a férfi. - Nem túl okos dolog megfenyegetni
egy francia lovagot. Ha van valami gondja, ossza meg
velem.
- Erre én is kíváncsi vagyok - lépett oda hozzájuk
Christophe.
Genevieve kikerekedett szemmel bámult egyikről a
másikra. - Hát ennyire ostobák és vakok vagytok? Nem
látjátok, hogy ez a lány félkegyelmű?
- Tehát erről van szó - kiáltotta Phillip tettetett
csodálkozással. - Én nem hibáztatom érte...
- De nem tud ésszerűen gondolkodni - folytatta a lány
egyre növekvő haraggal.
- Genevieve, édesem, én úgy tudom, kevés férfit
érdeklik a választottja értelmi képességei.
- Te csak foglalkozz Floriane-nal. Nem tűröm, hogy
gúnyt űzzetek Agnesből.
- Távol álljon tőlem, grófnő - vágott közbe Phillip
őszinte hangon. - Még soha életemben nem találkoztam
ilyen nemes lelkű, jó szándékú teremtéssel. Agnes sokat
jelent számomra...
 - Hiszen még majdnem gyerek! - sziszegte a lány. -
Meg akarod rontani?
- Megrontani?! - kiáltotta Phillip, és elvörösödött az
arca erre a képtelen vádra. - Több örömet és boldogságot
találtam nála, mint bármelyik eddigi asszonynál. A
kedvessége, szelídsége lefegyverzett.
Nem követelőzik, nem hisztériázik, mint a többi
asszony, nem akar mindenáron túljárni az eszemen. Ne
vonja hát kétségbe az iránta való érzéseimet, grófnő, mert
azok tiszták és nemes szándékúak!
Genevieve szótlanul meredt a lovagra. Legszívesebben
nem hitt volna neki, de szíve mélyén tudta, hogy igazat
mond. Valóban sokat jelent számára Agnes...
De valójában nem is ez volt aggodalmának magva. Csak
akkor volt teljesen nyugodt, ha Agnest a szoknyája mellett
tudhatta. Ez a férfi el fogja tőle venni, s ezt meg kell
akadályoznia. Hirtelen eszébe jutottak Monfort herceg
fenyegető szavai: - Egyszer még eljövök érte, Genevieve...
Félelem és rettegés hasított a szívébe arra a
gondolatra, hogy Agnest talán elveszítheti. Nagy nehezen
összeszedte magát, és megszólalt: - Attól tartok, rajta még
a szerelem sem segít...
- Azt hiszem, igazad van - szólt közbe Christophe. -
Agnes talán arra sem képes, hogy tisztában legyen az
érzéseivel, ha egyáltalán vannak érzései.
- Nem így van - folyttá a lány. - Igenis vannak érzései,
és tisztában is van velük, csak...
- Azt akarod mondani, hogy nem lehet szerelmes egy
férfiba?
- Nos, nem tudom... talán...
 - Grófnő, mondja el, hogy mi a kifogásai - szólt közbe
Phillip most már türelmetlenebb hangon.
- Nos... - kezdte Genevieve, de nem tudta pontosan,
mit is akar mondani. Aztán támadt egy mentő ötlete. - Mi
lesz akkor, ha Agnes teherbe esik? Magára sem tud
vigyázni, nemhogy egy gyerekre!
- Akkor majd segítünk neki, és úgy tekintünk arra a
gyerekre, mintha a sajátunk lenne - mondta Giselle, aki
Agnes pártján állt ebben a kérdésben.
- Ó, Giselle, tudod, hogy nem ez a lényeg... -mondta a
lány kétségbeesetten.
- Akkor mi a lényeg, asszonyom? - kérdezte Phillip.
Genevieve egyikükről a másikukra nézett, mintha
segítséget várna tőlük. De csupa várakozásteljes tekintet
vette körül.
Végül Christophe-ra meredt, mintha elsősorban hozzá
intézné szavait. - A lényeg az, hogy nem akarom, hogy a
katonáid kapcsolatba kerüljenek a váramban lévő
asszonyokkal. Egyáltalán nem állhatom a mocskos
jelenléteteket.
- A mocskos jelenlétünket? - kérdezett vissza
Christophe tettetett megdöbbenéssel, de a szemében
villanó gúnyos fény elárulta valódi érzéseit. - Milyen furcsa
változás, szépségem! - Közelebb hajolt a lányhoz, hogy
senki ne hallgathassa ki a szavait. - A minap még nem is
tartottad olyan mocskosnak a jelenlétemet, amikor
kettesben voltunk a hálószobádban. Sőt ha jól emlékszem,
édesem, majdnem elolvadtál a csókjaimtól...
Genevieve-nek elakadt a lélegzete. Rémült szemmel
körbepillantott, vajon hallotta-e valaki ezeket a szavakat.
Szerencsére a többiek már messze jártak, és mással voltak
elfoglalva. De még így is vérvörössé vált az arca a
szégyenkezéstől. - Biztos lehetsz benne, hogy annak az
éjszakának minden másodpercét megbántam már, és
igyekszem kitörölni az emlékezetemből!
- De nem nagyon sikerül, igaz, szépségem?
- Nem! De nehogy abban a hitben tetszelegj, hogy a
csókjaid hatására történt...
- Nem?!
- Nem! Azért történt, mert szinte megtébolyodtam a
félelemtől, annyira megrémisztettél!
- Vagy úgy! Nekem teljesen más a véleményem.
Megígérem, hogy egyre kevésbé fogsz félni, s egyre
inkább...
- Ki ne mondd! Soha! Inkább meghalok, de nem
leszek engedelmes társad a megrontásomban! El kell végre
hinned, hogy az a halálodat jelentené!!
- Ó, szerelmem, hát nem érted? Még egyszer el kell
mondjam? Nincs számomra ennél nagyobb csábítás! És én
vakon haladok a végzetem felé!
- Akkor őrült vagy! Egyszerűen őrült! Különben is,
miért nem a drágalátos Floriane-nal foglalkozol, hiszen ő a
választottad! - kiáltotta magából kikelve.
- Raymond de Polignac és leánya ma hajnalban
elutaztak, ha nem tudnád, szépségem - sziszegte a férfi.
Genevieve torkára forrt a szó. - Hogyhogy elutaztak?
Hát én azt hittem, hogy...
- Rosszul hitted, szépségem. Megmondtam a
hercegnek, hogy nem vehetem feleségül a lányát.
 - Csak így egyszerűen? Mit szól majd ehhez Károly? -
kíváncsiskodott a lány.
- Nem írhatja elő számomra, hogy kit vegyek el, csak
esetleg javaslatot tehet. Engem különben is más nő
érdekel... - tette hozzá kétértelmű csillogással a szemében.
- Ó, te átkozott! Hát nem érted, hogy a vesztedbe
rohansz!
Genevieve ökölbe szorította a kezét, és elfutott tőle.
Nem akarta látni mosolygó szemét, izmos vállát,
hihetetlenül vonzó arcvonásait. Tudta, hogy el kell
menekülnie, mert attól rettegett, hogy ha marad, nem tud
parancsolni most még szendergő szenvedélyének.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Genevieve fel s alá járkált a szobájában. - Ki kell valamit

találnom, hogy megállítsam a herceget! - mormolta maga
elé. Tekintete az üvegcsékkel, kémcsövekkel teli polcra
vándorolt. Hirtelen eszébe jutott a megoldás. Valahogyan
le kell hűtenie a férfi fékezhetetlen vágyát! Azt a főzetet
fogja felhasználni, amit már Guillaume grófnál is
alkalmazott!
Annyira bele volt merülve a gondolataiba, hogy először
meg sem hallotta, hogy kopognak az ajtaján. Amikor a
kopogás megismétlődött, Genevieve riadtan kapta föl a
fejét. Odalépett az ajtóhoz, és csendben hallgatózott. Meg
volt róla győződve, hogy a herceg háborgatja. Nagyot
nyelt, s félve megkérdezte: - Ki az?
- Üzenetet hoztam az angol udvar követétől. Lord
Sidmouthtól.
Genevieve hevesen dobogó szívvel nyitotta ki az ajtót.
Sietnie kell, mindenképpen üzenetet kell küldenie az
udvarba Edwardnak. Átvette a pergament a szolgától, és
elgondolkodva ült le asztalához. Vajon ismét egy rossz hír?
- tűnődött magában. Gyorsan
feltépte a pecsétet, és az üdvözlő szavkat átugorva
olvasni kezdett.
„Minden reménységünk Önben van, grófnő.
Csatlakozzon a hódító franciák elleni felszabadító
harcunkhoz! Amint ezeket a sorokat olvassa, új hadsereg
készülődik, hogy Edward trónörökös vezetésével harcba
szálljon ellenségeinkkel...”
Genevieve meglepetten nézett föl a sorokból. Edward
ismét egészséges! - ujjongott magában. Különben hogy
lenne képes egy hadsereget vezetni? Sietve tovább
olvasott.
„Itt az idő, hogy egyesítsük fegyvereinket, s mindent
megtegyünk a győzelemért. Éppen ezért nagy szívességre
kérjük Önt, grófnő. Ez a szívesség nem kevesebb, mint
hogy szabadítson meg bennünket a franciák rettegett és
gyűlölt vezérétől, Christophe de Quercytől, Gascogne
hercegétől. Tudja, milyen fegyverrel teljesítheti
kérésünket: az Ön Istentől való, szent tisztaságának
fegyverével. Most mindannyian az Ön kezében vagyunk,
grófnő. Segítsen hozzá mindannyiunkat a rég várt
győzelemhez!”
Genevieve arcából kifutott a vér. Végre! Végre
elérkezett a pillanat, hogy az angol sereg megvívja döntő
csatáját a hódítókkal. Végre visszanyerhetik országuk
szabadságát, és kiűzhetik gyűlölt ellenségeiket e
megszentelt földről.
Ebből a csatából neki is ki kell vennie méltó részét.
Az átkot fogja segítségül hívni, hogy megölhesse
Christophe de Quercyt.
Nem is lesz nehéz dolga. A férfi nyíltan elismerte, nincs
számára nagyobb csábítás, mint hogy megkaphassa őt. Hát
most teljesül a kívánsága. Aztán reá is lesújt majd az átok,
csakúgy, ahogy a többiekre lesújtott.
A férfi közeli halálának gondolata furcsa érzésekkel
töltötte el Genevieve-et. Ő maga is csodálkozott ezen,
hiszen néhány hete semmit sem kívánt jobban, mint hogy
a férfi eltűnjön az életéből.
- Légy észnél! - intette magát. - Ennek így kell lennie.
Anglia függetlensége a tét! Nem lehetsz gyenge! Meg kell
tenned, amit a sors kirótt rád. - Elégette a levelet, és máris
kész volt a terve. Még ma éjszaka meg kell történnie. Az
átok eddig sem hagyta cserben, ma éjjel is
győzedelmeskednie kell.
Genevieve halkan kinyitotta a herceg szobájának
ajtaját, és besurrant. Várt néhány pillanatot, míg szeme
hozzászokott a sötétséghez. Csak a hálókamrából szűrődött
ki némi fény: Gascogne hercege ébren volt.
A lány csöndesen odalépett a hálókamra ajtajához.
Nagy lélegzetet vett, hogy erőt gyűjtsön, aztán belépett az
apró helyiségbe.
Christophe a nyitott ablaknál állt, és az éjszakába
meredt. Semmi más nem volt rajta, csak egy térdig érő
alsónadrág. Egyik karjával a kandalló párkányára
támaszkodott, a másikban egy boroskupát tartott. Ebben a
pillanatban megfordult, mintha valami figyelmeztette
volna rá, hogy a lány mögötte áll. Nem szólt egy szót sem,
csak rámeredt Genevieve-re. Tekintete szinte fogva
tartotta és gúzsba kötötte a lányt.
Genevieve egész teste beleremegett ebbe a
pillantásba. Szinte csupasznak érezte magát a kutató
szemek előtt, pedig magasan a nyakánál végződő vastag
hálóinget viselt.
- Kíváncsi voltam, hogy eljössz-e - törte meg a
csendet a férfi. Szavai nyomán Genevieve-et kínzó rémület
kerítette hatalmába, s azt kívánta, bárcsak gyorsan
megvalósíthatná küldetését. Tudta, hogy mondania
kellene valamit, de nem jöttek a szájára a szavak. Végül
nagy erőfeszítés árán kinyögte: - Azért jöttem, hogy... hogy
próbára tehesd az átok erejét...
Végre kimondta! Most már minden egyszerűbb lesz. A
férfi megcsókolja, magáévá teszi és meghal. Ilyen egyszerű
az egész.
Gondolatait a férfi feltörő nevetése szakította félbe.
Genevieve megdermedt a rémülettől, amikor
megpillantotta a herceg arckifejezését. Megpróbált
kihátrálni a hálókamrából, de elkésett. A férfi elállta az
útját. Csak néhány milliméterre állt tőle, alakja föléje
magasodott. Genevieve lehunyta a szemét, mintha így ki
tudná zárni a külvilágot, de a férfi testének illata és
közelsége ezt lehetetlenné tették. Végigfutott a hátán a
hideg, amikor Christophe megragadta a hálóingét
összefogó szalagot, és játszadozni kezdett vele.
- Szóval így állunk - mondta gúnytól csöpögő hangon.
- Idejössz, hogy felajánld magad nekem. Mint valami
utolsó vacsorát, a halálom előtt.
Szavai furcsán nevetségessé tették a lány egész
küldetését.
- Igen - válaszolta Genevieve elhaló hangon.
- Te kis bolond! - Christophe felnevetett, és ujja köré
csavarta a hálóing szalagját. Aztán megrántotta és
lesimította a ruhadarabot a lány válláról. Genevieve
rémülten felszisszent.
- Nos, szépségem? Meggondoltad magad?
A lány képtelen volt válaszolni. Bőrét égette a férfi
érintése. Teljesen össze volt zavarodva: harag, eltökéltség
és elkeseredettség kavargott benne. Végig kell csinálnia!
Úgy fogja elszenvedni az egészet, mint egy darab fa.
Kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon, és ne
próbálja megakadályozni a férfi mozdulatait. Engedte,
hogy Christophe lesimítsa testéről a hálóinget, és lehunyta
szemét, hogy ne kelljen látnia a férfi tekintetét, amikor
szemügyre veszi meztelen testét.
- Édes Istenem, de gyönyörű vagy... - Az elragadtatott
szavak hirtelen nevetésbe torkolltak. - Azt hiszem, ezért
még meghalni is érdemes.
Genevieve nagy lélegzetet vett, hogy elfojtsa egyre
növekvő haragját. Ez még most is gúnyt űz belőle!
Legszívesebben pofon ütötte volna, hogy letörölje arcáról
a gunyorosságot.
De nem tette. Mozdulatlanul állt, és lehunyta a szemét,
amikor a férfi végigsimított vörös hajzuhatagán, és
megcsodálta testének tökéletességét. Nem szabad, hogy
valamit is érezzek, nem szabad! - intette magát, amikor a
herceg keze végigkalandozott a vállán, a nyakán és karcsú
hátán.
Christophe érezte a lány kétségbeesett
tehetetlenségét, de nem akart könnyíteni rajta. Sőt. Titkon
valami bosszúvágy is fűtötte. Tetőtől talpig végigmérte a
kívánatos női testet. Szinte minden porcikáját beitta a
tekintete. A sápadt gyertyafényben még szebbnek, még
csábítóbbnak tűnt. Megsimogatta a derekát, a fenekét, a
csípőjét, és egyetlen erős mozdulattal közel húzta
magához.
Amikor a férfi vágyának leplezetlen bizonyítéka
Genevieve testéhez ért, a lány felhördült. Agyából eltűnt
minden gondolat, s csak a szűz lány félelme maradt az első
együttléttől. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, keze
ösztönösen mozdult, és védekezően betakarta nőiességét.
A férfi csillogó szemmel rámeredt, megfogta a kezét, és
gyengéden hátracsavarta. - Nincs visszaút, Genevieve... -
suttogta. A mellkasához simuló keblek csak még jobban
feltüzelték a vágyát. Ajkát a lány ajkához érintette, és
szenvedélyesen megcsókolta. Genevieve nem mozdult,
nem viszonozta a mozdulatot. Megpróbált teljesen
élettelen maradni. De szívének eszeveszett dobogása
megrémisztette. Védekezően a melle elé tette a karját, de
a férfi nem kegyelmezett. Egyik kezébe fogta a lány
mindkét kezét, a másikkal pedig lassan simogatni kezdte.
Először a vállát, aztán a nyakát, majd karcsú derekát és
hosszú combját. Minden érintése olyan volt Genevieve
számára, mintha tűzforró víz csurogna végig rajta. Nem
szabad elgyengülnie! Már nem tarthat sokáig! Ki kell bírnia
valahogy ezeket az édes kínokat!
A herceg látta, milyen elkeseredetten küzd a lány a
benne éledező érzések ellen. Csak mosolygott ezen a
küzdelmen, mert tudta, hogy csak ő kerülhet ki győztesen.
Genevieve döbbenten látta a férfi nevetését. - Semmi
félelem nincs benned, így, a halálod torkában sem? Hogy
lehetsz ennyire vakmerő?
- Megmutatom neked, szerelmem. Engedd, hogy
megmutassam!
Először csak lustán megízlelte a lány ajkát, de azután
keményen lecsapott rá. A csók mindent elsöprő és magával
ragadó volt. Genevieve körül megfordult a világ. Semmi
másra nem tudott gondolni, csak arra a kavargó fekete
mélységre, amelyben ezernyi csillag ragyogott, s amelybe,
úgy érezte, belezuhan. Maga sem tudta, hogy történt, de
azt vette észre, hogy mindkét keze a férfi mellkasára
szorul, és szenvedélyesen simogatni kezdi a bőrét. Alig
jutott lélegzethez, s amikor Christophe megtörte a csókot,
elfulladva, levegőért kapkodva állt. Fogalma sem volt róla,
hogy mennyi ideig tartott ez a fantasztikus, felkavaró
csoda, de amikor Christophe felemelte a fejét, úgy érezte,
lángol az egész teste. Nem merte kinyitni a szemét, mert
úgy érezte, ha tekintetük találkozik, azon nyomban
megperzselődik minden porcikája.
- Nézz rám, Genevieve - suttogta a férfi, s hangja nem
tűrt ellentmondást. A lány engedelmeskedett. Szemében
kétség, zavar és szenvedély csillogott.
- Mitől félsz, mondd? Attól, hogy meghalok, vagy
attól, hogy nem?
Lassan már maga sem tudta a választ. Tudta, hogy
hazájának sorsa a tét, de ha belenézett a férfi csillogó kék
szemébe, minden más gondolat egyszeriben kirepült a
fejéből. Érezte, hogy Christophe meredező férfiassága a
hasának szorul, s ez félelemmel töltötte el, ugyanakkor a
végletekig felkavarta érzékeit. A férfi ajka ismét lecsapott
az övére, s nyelve egy véget nem érő, szenvedélyes játékba
fogott. Genevieve úgy érezte, mindjárt felolvad a teste.
Ekkor Christophe a karjába vette és az ágyhoz vitte.
Gyengéden lefektette a puha takaróra. Genevieve
szemében ismét megjelent a félelem, ugyanakkor a
felébresztett szenvedély is ott csillogott benne. Ereiben
forrón cikázott a vér, s tudta, hogy nem lesz képes
ellenállni ennek a felkavaró érzésnek, amit a férfi csókjai
keltettek benne. Megragadta Christophe erős karját, és
maga sem tudta, hogy közelebb húzza-e magához a testét,
vagy megpróbálja ellökni magától. - Miért teszed ezt,
amikor tudod, hogy... - Nem tudta kimondani a szavakat,
de a férfi tökéletesen értette, mire gondol. Lehunyta a
szemét, hogy kissé megfékezze a testében égő, mindent
elsöprő vágyat. Amikor ismét a lányra tekintett, észrevette,
hogy megremeg az ajka. Megcsókolta, kezébe vette egyik
kezét, és végigsimított a haján. - Még a halál ígérete sem
képes megállítani, Genevieve... Amikor látom, hogy a
tested az érintésemért remeg, s amikor minden porcikám
utánad sóvárog...
- Christophe... - Most először szólította a
keresztnevén, s ebben az egy szóban benne volt minden
keserűsége és vágyódása. A férfi csókja beléfojtotta a szót,
s agyából kisöpört minden gondolatot. Testük egymáshoz
fonódott, s ez olyan érzéseket keltett Genevieve-ben,
amelyeket eddigi élete során még soha nem tapasztalt.
Ebben a pillanatban érezte, hogy ha a férfi meghal, az ő
lelkének egy darabja is meghal vele. Ez a gondolat a
végletekig elkeserítette, bár ő maga is csodálkozott ezen.
Most már minden pillanatban lecsaphat az átok, s ez az
érzés Genevieve minden porcikáját megremegtette.
Christophe most már nemcsak a száját csókolta, hanem a
lány egész testét beborította az ajka. Genevieve
megdermedt, amikor a mellén érezte a férfi simogatását.
Christophe félreértette a lány testének megfeszülését,
amely csak még jobban felkorbácsolta a vágyát. Érezte,
hogy már nem bírja tovább.
 - Genevieve... ó, Genevieve... minden porcikám téged
akar..
Ajka ismét lecsapott az övére, s a kezdeti leheletfinom
érintés éhes csókká változott. S ekkor, anélkül, hogy akarta
volna, Genevieve is visszacsókolt. Ajkuk és nyelvük
egymásba kapcsolódott, s észveszejtő táncba fogott.
Amikor a férfi ajka elszakadt az övétől, Genevieve csak a
kínzó hiányát érezte. Elakadt a lélegzete, amikor
megérezte, hogy a forró férfiszáj végigszánt a nyakán, és
ezernyi apró csillag szikrázott szeme előtt, amikor kemény
mellbimbóján állapodott meg. Christophe nyelve
eszeveszett tempóban fel s alá siklott a megkeményedett
bimbón, s a lány úgy érezte, mindjárt szétfeszül a teste e
fantasztikus csoda nyomán. Elfojtott kiáltás szakadt föl a
torkából, s egy kínzó kérdés fogalmazódott meg benne
valahol legbelül.
Miért bünteti Isten ezzel az édes, vad kínnal?
De máris tudta a választ. Nagy árat kell fizetnie, amiért
megfosztja a férfit az életétől. Nagy árat kell fizetnie, hogy
az átok beteljesedjen. Ez a felismerés elkeseredett kiáltást
csalt ki belőle. De ekkor meghallotta, hogy a férfi a nevét
suttogja, s megfeledkezett a kínzó gondolatról. Christophe
ujjai végigsimítottak combján, és meglelték nőiességének
rejtett zugát, amelyet eddig még senki sem ismerhetett. Az
ismeretlen, ugyanakkor fenséges érzés, amelyet a férfi
ujjai keltettek benne, elborította egész testét. Megfeszült,
s mintegy felajánlkozott a férfinak, aki egy pillanatra sem
hagyta abba az édes kínzást. Genevieve úgy érezte, egy
hatalmas sziklán áll, s mindjárt lezuhan a feneketlen,
fekete mélységbe...
 Lassan, fájdalmasan megrázta a fejét, mint aki már
nem bír többet, amikor ismét száján érezte a férfi ajkát. -
Látod, Genevieve... az átok... soha nem is létezett... -
suttogta Christophe, s ujjai tovább folytatták ördögi
játékukat Genevieve nőiességének gyöngyszemén.
- Neeem!... Már... ha-halottnak ke-kellene.... lenned -
dadogta a lány, de képtelen volt összeszedni gondolatait.
Szorosan összezárta a szemét, és kísérteties kép jelent meg
előtte: a férfi vére csupasz testére spriccel... Felsikoltott és
teljes erejéből kitépte magát Christophe öleléséből. A
herceg utánakapott és leszorította az ágyra. Megdöbbent a
lány arcán tükröződő rémülettől. Erre még ő sem
számított.
Tényleg ennyire azt szeretné, ha halott lenne?
Érezte, hogy előbbi égető vágya haraggá változik. Mély
lélegzetet vett, hogy megfékezze indulatát és szenvedélyét.
Tenyerét nyugtatólag a lány vállára tette, aki elhúzódott
érintése elől. Christophe maga sem értette, miért érinti
ilyen mélyen, ami történt. De lelke mélyén be kellett
vallania magának, hogy a lány többet jelent számára, mint
eddig hitte. Felvette a nadrágját, és elgondolkodó
tekintettel Genevieve-re meredt. A lány szíve még most is
hevesen vert, de megpróbálta összeszedni magát, hogy
tiszta fejjel tudjon gondolkodni. Kínzó csalódás érzése
kerített hatalmába. Csak annyit látott, hogy a férfi él,
holott halottnak kellene lennie. Nem tudta elhinni, pedig
egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez az egész átokhistória
nem volt más porhintésnél. Most, amikor az egész angol
hadsereg arra várt, hogy az átok beteljesedjen, kiderült,
hogy nem is létezik. Ezt egyszerűen nem tudta elhinni!
 - Halottnak kellene lenned! - kiáltotta hirtelen
elkeseredettséggel Christophe-nak. - Nem tudom, miért
vagy még most is életben!
- Az isten verjen meg, te lány! - hallatszott a herceg
mennydörgő hangja, amely félelmet keltett Genevieve-
ben. A férfi egyetlen erőteljes mozdulattal megragadta és
fölemelte az ágyról.
- Gyere! - parancsolta neki. Genevieve belebújt a
hálóingébe, és tehetetlenül rámeredt. Christophe magával
vonszolta az ajtóhoz. - Hadd mutassam meg neked egyszer
és mindenkorra, mennyire hamis álomvilág az, amelyben
eddig éltél!
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Amikor Genevieve-nek összecsuklott a térde, a férfi

káromkodva a karjába vette. Keresztülsietett vele a sötét
folyosón, levitte a lépcsőn, míg végre kiértek az udvarra.
Genevieve zavartan tekintett körbe, mert nem tudta, mi a
férfi szándéka. Ekkor észrevette, hogy a herceg az istállók
felé tart.
- Azt akarom, hogy találkozz valakivel - hallatszott a
férfi pattogó hangja.
Bementek a szélesre tárt ajtón a megvilágított
istállóba. Christophe odavezette egy emberhez, aki a
falhoz volt láncolva. A fogoly aludt, de amikor Christophe
oldalba rúgta, azonnal fölébredt.
- Ez az az ember, aki ma üzenetet hozott neked -
mondta a megrettent Genevieve-nek, aztán odafordult a
fogolyhoz. - Mondd meg a gazdád nevét!
A férfi fölpillantott a nemes termetű hercegre, és
eszébe sem jutott, hogy ne engedelmeskedjen.
- Monfort, Dublin hercege - felelte alázatosan.
Genevieve-vel megfordult a világ. Tenyerét a
halántékára szorította, s érezte, hogy elgyengül a térde. De
az üzenet...
Csak ekkor eszmélt rá, hogy Monfort aljas játékának
esett áldozatul. Nincs angol hadsereg, nincsenek lovagok, s
így Edward sem vezetheti őket győzelemre... Szinte látta
maga előtt Monfort bosszúittas, diadalmas arcát. Őt akarta
felhasználni, hogy megszabaduljon ellenségétől,
Christophe de Quercy hercegtől.
Christophe néhány katonája, Pierre és Giselle léptek be
ekkor az istállóba. A lány Genevieve segítségére akart
sietni, amikor megpillantotta rémült arcát, de Pierre
megragadta a karját, és visszatartotta.
Christophe odafordult Genevieve-hez. Tekintete
haragosan csillogott. A lány erőtlenül térdre esett előtte,
és lehunyta a szemét.
- És tudod, miért akart megöletni engem?
A lány a fejét rázta.
- Guillaume elvette azt a szajhát, aki már a
házasságkötés előtt viselős volt Monfort fattyával. Ha
meghalok, ez a fattyú örökli a hercegséget és a
birtokaimat. És biztos lehetsz benne, Genevieve, addig
nem nyugszik, míg nem végez velem!
A lány értetlenül és zavartan nézett föl rá.
- Csak azért vagyok életben, mert ez az ostoba
fajankó elhitte azt az őrületet, amit csak babonás
félkegyelműek hihetnek, el, hogy a te szent tisztaságod
átka képes bárkit is eltenni láb alól - szitkozódott a férfi
felhevülten. Megragadta a lány karját, és felrántotta
magához. - Legyek átkozott, amiért nem vetettem véget
ennek az őrületnek ma éjjel, és nem tettelek magamévá
minden kegyelem nélkül...
- Chris! - Pierre olyan erővel ejtette ki a herceg nevét,
hogy Genevieve megrettent tőle. De szemlátomást hatott
a közbeszólás a férfira is, mert meglazult a szorítása, és a
következő pillanatban már el is engedte a lányt. Genevieve
nem győzött hálálkodni magában Pierre-nek. Meg volt róla
győződve, hogy ő mentette meg a herceg sistergő
haragjától. Könnyek égették a szemét, és szégyenében
lehajtotta a fejét. Még most sem értette igazán, mi folyik
körülötte. Mintha olvasott volna a gondolataiban,
Christophe megjegyezte: - Látod már, szépséges grófnőm,
mire próbált felhasználni téged ez az elvetemült pogány?
És az, hogy nem sikerült neki, csak arra sarkallja, hogy
ismét megpróbálja. Ő az ellenségem, Genevieve. Jól
fontold meg, hogy melyikünk oldalára állsz.
A lány könyörgő tekintettel nézett rá. - Nem tudom, mit
vársz tőlem.
- Mindent tudni akarok róla. Mindent.
- Nincs mit mondanom... - nyögte Genevieve. - Én...
Christophe ismét felrántotta a földről, és fenyegetően
odasziszegte neki: - Már kezdheted is. Azzal, hogy
elmondod, mivel tart a markában.
- Tévedsz! Semmivel! Megelégszik azzal, hogy a
birtokaimat megkaparinthatja...
- Hazudsz! Ismerlek már, ne felejtsd! Minden vágyad,
hogy szabad legyél, hogy elmenj innen, mégsem hagytad
el Hexhamot. Valami arra kényszerít, hogy itt maradj...
Genevieve kétségbeesetten rázta meg a fejét.
Szemében mérhetetlen félelem tükröződött.
- Miért? - folytatta a férfi ellentmondást nem tűrően.
- Azt hiszed, hogy a kémeivel vagy körülvéve, akik ezt a
beszélgetést is kihallgatják és jelentik? - A lány arcába
meredt, s szinte kitalálta a gondolatát. - Értem már. Nem
téged fenyeget, mert téged nem is lehet. Valaki olyat, aki
nagyon kedves neked.
 - Mondd meg neki, Genevieve - szólt közbe könyörgő
hangon Giselle. - Egyedül ő tud rajtunk segíteni!
- Hallgass! - sziszegte oda a lány. - Nem segíthet. Ő
sem és más sem.
Pierre növekvő félelemmel fordult Giselle-hez, - Te
vagy az, Giselle, akit az az állat sakkban tart?
A lány megrázta a fejét. Nem tudta tovább visszafojtani
a könnyeit.
Christophe egyikükről a másikra nézett, s már tudta a
kérdésre a választ. - Akkor Agnest fenyegeti. Ezért nem
akartad, hogy Phillip udvaroljon neki.
Amikor megpillantotta Genevieve arcát, tudta, hogy
helyes volt a következtetése. - Ne félj, tündérem. Tudod,
hogy nemcsak téged védelek meg, hanem a várban lévő
összes asszonyt is, beleértve Agnest. Sosem engedném,
hogy Monfort bántson benneteket.
- Ha azt hiszed, hogy ez csak bátorság vagy
vívótudomány kérdése, akkor tévedsz. Nem tudod, milyen
ördögi hatalommal rendelkezik Monfort. És megígérte,
hogy egyszer még eljön Agnesért. Azon a napon, amikor...
- Amikor elhagyod Hexhamet - fejezte be helyette a
férfi. - Vagy akkor, ha Agnes menne el...
- De miért? - értetlenkedett Pierre. - Hiszen
megszerezte a birtokaidat...
- Bosszúból - mondta csöndesen Giselle. - Az életének
ez az értelme. Bosszút akar állni Merlinen és Genevieve-en
is.
Látva Christophe értetlenkedő tekintetét, Giselle úgy
érezte, mindent meg kell magyaráznia.
 - Monfort herceg is Merlin tanítványa volt, csakúgy,
mint Genevieve. De ő arra használta fel a tanulmányait,
hogy elmerülhessen a fekete mágiában és emberfeletti,
földöntúli hatalomra tegyen szert. Olyan hatalomra, amit
Merlin mindig megvetett. Merlin minden erejével azon
volt, hogy megmentse Monfortot, mielőtt még késő lenne,
de már a kezdetekkor is késő volt. Merlinnek nem maradt
más választása, száműznie kellett magától Monfort
herceget.
- És ez csak a kezdet volt - vette át a szót a lánytól
Genevieve. - Monfort szeme előtt egyetlen cél lebegett:
meg akarta ölni Merlint, hogy átvehesse a hatalmát. Az
esküvőm napján rendezett nagy lakomán hihetetlen
dolgok történtek: egerek, pókok, kígyók másztak elő a
semmiből rémületet keltve a vendégseregben. De ezért
nem Merlin volt a felelős. Ő is ismert trükköket és
varázslatokat, de soha nem használta volna arra őket, hogy
halálra rémítsen vele védtelen embereket. De az egyház őt
hibáztatta a történtekért. Hajtóvadászatot indítottak
ellene, pedig Monfort volt az, aki mindennek a hátterében
állt. Merlin addig jó viszonyban volt az egyházzal, de
Monfort erőfeszítései nyomán rásütötték, hogy eretnek, és
attól fogva üldözték. De mi, akik szerettük őt, mind meg
voltunk győződve róla, hogy nem árthatnak neki. Hogy
semmit sem tehetnek ellene. De egyszer, amikor haldokló
barátját, Morót látogatta meg, elfogták és börtönbe vitték.
Kegyetlenül megkínozták, elítélték és eretnekség vádjával
kivégezték...
 Genevieve hangja elakadt. Nem bírta tovább az érzelmi
erőfeszítést. Ahogy megjelent előtte megkínzott apjának
arca, minden porcikája beleremegett.
- Genevieve - szólalt meg halkan a herceg. - Mi
történt ezután? Monfort nem elégedett meg ennyivel?
A lány nagy lélegzetet vett, hogy visszanyerje
lélekjelenlétét, és folytatta. - Nem. Soha nem fogja
abbahagyni. Arra esküdött, hogy bosszút áll nemcsak
Merlinen, hanem azokon is, akiket Merlin szeretett. Engem
ezért kínoz...
- De miért, Genevieve, miért? Miért akar Monfort
ilyen kegyetlen bosszút állni?
- Azt hiszi, az a rögeszméje, hogy Merlin elrabolta tőle
a szerelmet - magyarázta a lány könnyes szemmel. - De ez
csak kifogás. Gyűlölni akart, és megtalálta a gyűlölethez az
okot.
- Hogy történt? - sürgette a férfi.
- Minden akkor kezdődött, amikor Monfort életében
először és utoljára szerelmes lett.
- Lyliane O'Mablybe?
- Ó, dehogy! Kathleen Rowiett Lynnbe, akit később
feleségül is vett.
Christophe hallott már erről valamit. Franciaországba is
eljutott a híre, hogy Monfort herceg felbontotta egy német
hercegnővel, Adelhaiddal kötött házassági szerződését,
mert beleszerett egy elszegényedett bárónőbe, akit
feleségül akart venni. Ennek a lánynak nem volt vagyona,
csak néhány értéktelen birtoka Észak-Angliában.
- Nagyon szerette Kathleent - folytatta Genevieve. -
De a lány nem volt hajlandó a szeretője lenni, csak úgy
kaphatta meg, ha házasságra lép vele. Ezért mondott le a
német hercegnő kezéről.
- Mit tudsz Kathleenről?
- Csak egyszer találkoztam vele, de az éppen elég
volt...
- Hogy érted ezt?
- Kathleen nem erre a világra való volt.
- Azt akarod mondani, hogy nem volt épelméjű?
- Igen és nem. Megérintette Isten. A Szentlélek
nyilvánult meg minden cselekedetében. Emlékszem,
Merlint nagyon felkavarta, amikor megtudta, mi Monfort
szándéka. Azt mondta, hogy a Kathleenen lévő áldás
Monfort átka lesz.
- Még most is vele él?
Genevieve megrázta a fejét. - Nem sokkal a
házasságkötésük után Kathleen szüzességi fogadalmat tett,
és a világtól elzártan egy kolostorban él. Az a hír járja, hogy
mostanra már teljesen megbomlott az elméje. És Monfort
herceg kergette őrületbe, mert nem tudta elviselni, hogy
az asszony jobban szereti Istent, mint őt.
- És mi történt azután?
- Merlin ismerte a szörnyű titkot, annak a titkát,
hogyan lehet elválasztani az ember lelkét Istentől. És
Monfort ezt a titkot akarta megtudni tőle. Merlin inkább a
halált választotta, de nem árulta el neki.
Christophe hitetlenkedő tekintettel meredt a lányra.
Számára a hallottak túl földöntúlinak, túl
megfoghatatlannak tűntek, ezért nem is tudott hinni
bennük. Meg volt róla győződve, hogy emberi bátorsággal
és ügyességgel mindenki és minden legyőzhető. Nem hitt
az isteni erejű elrendelésben, bár hitének ezt a hiányát a
kor elvárásai és törvényei miatt nem hangoztathatta.
Gondolkodása, döntései azonban teljesen a realitásokhoz
ragaszkodtak,
Genevieve, mintha olvasott volna a gondolataiban,
szomorú szemmel megjegyezte. - Nem harcolhatsz ellene,
nem győzheted le a kardoddal. Mert azokban a csatákban,
amelyekben Monfort részt vesz, nem kétséges, hogy ki
diadalmaskodik.
Kitépte kezét a herceg meleg, simogató tenyeréből, s
teljes elkeseredettséggel a szívében kiszaladt a
koromfekete éjszakába.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A lovag hatalmas termetű paripája fölágaskodott.

Lovasa elégedetten elmosolyodott, és megveregette az
állat izmos szügyét. A legpompásabb és leggyorsabb lovat
kapta Dublin hercegétől, ha esetleg menekülnie kellene.
De magával kell vinnie Gascogne hercegének fejét is...
Hatalmas pénzösszeget kapott, hogy teljesítse a
feladatot.
Elégedett tekintettel pásztázta végig a szürke ködbe
burkolózó tájat. A nap éppen most kelt föl, hamarosan
eloszlik a pára, s szeme előtt megpillanthatja Hexham
várának robusztus, tekintélyt parancsoló épületét.
Harmadnapja áll már a hegy gerincén, és a megfelelő
időpontra vár. Csak idő kérdése, hogy Gascogne hercege
vadászatra vagy egy kis lovaglásra induljon. S akkor ő is
cselekvésre szánhatja el magát.
Lassú mozdulattal előhúzott nyeregtáskájából egy éles
tőrt, és a nap sugara felé fordította. - Hamarosan eljön az
idő - mormolta maga elé elégedetten.

***

Pierre intett Camille-nak, aki megköszörülte a torkát, és

Christophe felé fordult. Csak most vette észre, miért nem
figyel egyszeriben rá a herceg. Követte a férfi tekintetét, és
megpillantotta Genevieve Elizabeth Fleury grófnőt pompás
kancájának nyergében.
A lány úgy festett a nagyszerű állat hátán, mint valami
földre szállt harcos istennő. Sötétzöld bársonyruhája
nagyszerűen illett testének tökéletes vonalaihoz, s
kiemelte karcsú alakját. Finom művű aranypánt csillogott
homlokán, és összefogta dús, vörös hajkoronáját, amely
keretbe foglalta az arcát, és elomlott a vállán.
Genevieve megsarkantyúzta az állatot, amely
fölágaskodott, majd vágtatni kezdett. Christophe
megbabonázottan nézett utána. Érezte, hogy testét forró
vágy önti el. Már harmadnapja minden reggel tanúja
lehetett ennek a megkapó jelenetnek, mert a lány
mindennap elvágtatott a környező falvakba, hogy segítsen
a betegeken. Merlin megtanította a gyógyítás
tudományára, s most hasznát vehette tanulmányainak. Az,
hogy Genevieve elhagyhatta a várkastélyt, kapcsolatuk
megváltozását is jól mutatta.
A herceg odafordult Camille-hoz, és megszólította. -
Szeretnék személyes üzenetet küldeni Károlynak.
Camille és Pierre jelentőségteljesen egymásra néztek.
Éppen tegnap küldtek levelet a királynak, amelyben
beszámoltak a Monfort herceg körüli problémákról. Nem
tudták elképzelni, mi lehet az az ügy, ami abba az üzenetbe
nem kerülhetett bele.
Christophe válaszolt a fel sem tett kérdésre. - Engedélyt
kell kérnem a királytól egy olyan ügyben, amely a saját
sorsomat érinti...
 - Talán ez kapcsolatban áll Fleury grófnővel is? -
érdeklődött udvariasan Camille.
- Úgy van - bólintott a herceg.
Feltett szándéka volt, hogy feleségül kérje a lányt, s
ehhez meg kellett szereznie uralkodója beleegyezését is.
Egyfelől nem lesz könnyű dolga, mert Károly nem valami
romantikus lélek: el sem tudja képzelni, hogy létezik
szerelmi házasság is. Másfelől viszont az a gondolat, hogy
két ország, Anglia és Franciaország „házasodik”, bizonyára
elnyeri a tetszését. Hiszen minden vágya, hogy elnyerje az
angol koronát. De valószínűleg nagy árat fog kérni Monfort
herceg ezért a frigyért, amit Károly lehet, hogy nem tud,
vagy nem is akar megfizetni. Ezért kell meggyőznie a
királyt, hogy adja beleegyezését.
Ha megérkezett Károly válasza, akkor megkérheti
Genevieve kezét. Nem tudta, mi lesz a lány válasza. Vajon
elhiszi-e végre, hogy az átok, amely távol tartotta tőle a
szerelmet, nem létezik, és soha nem is létezett, vagy még
most is kétségei vannak?
- Megteszem a szükséges előkészületeket - szólalt
meg Camille, s ezzel visszahozta Christophe gondolatait a
jelenbe.
- Nyergeld fel a lovamat, Rogers - szólt oda a herceg
az istállófiúnak.
- Chris! Csak nem egyedül akarsz kilovagolni? -
hallatszott Pierre döbbent kérdése. - Testőrök nélkül
veszélyes lehet. Nyergeld fel az én lovamat is, Rogers.
- Maradj, barátom - kérte a férfi. - Amiért megyek,
ahhoz nincs szükség társaságra. Különben is, csak nem
gondolod, hogy valami útonálló elbánhat velem?
 - Jobb az óvatosság, Chris. Veled megyek.
Christophe lassan kezdte elveszíteni a türelmét barátja
szavai hallatán. - Egyedül megyek, megmondtam.

Christophe lefékezte hollófekete csődörét a

dombtetőn. Körülnézett a tájon. A távolban magasodtak
Hexham várának vastag falú tornyai. A völgyben nádtetős
házak sorakoztak egymás mellett, körülöttük a megművelt
földeken emberek dolgoztak. Már rég utol kellett volna
érnie a lányt, de sehol sem látta. Úgy eltűnt, mint a
kámfor. Ebben a pillanatban éles madársivítás hallatszott.
Christophe a hang irányába fordult, és megpillantotta
Gavest, Genevieve sólymát.
Néhány perc múlva ráakadt a lányra. Genevieve egy
tarka virágokkal szegélyezett tisztáson térdelt, és
elmélyülten imádkozott. Olyan volt, mint egy földre szállt
angyal. Christophe néhány másodpercig mozdulatlanul
állt, annyira elbűvölte a látvány. A lány tündöklő szépsége
megbabonázta. Nem akarta megzavarni az áhítatot. Nem
tudta, mennyi ideje áll már ott, de a nap lassan
továbbvándorolt az égen, s Genevieve alakját a lombos fák
árnyéka takarta be. S ekkor meghallotta a sírását. Olyan
szívbemarkoló volt a gyönge hang, hogy önkéntelenül is
meg kellett szólalnia: - Genevieve...
A lány, mint egy megzavart őzike, talpra szökött és
megpördült. Tágra nyílt zöld szemében rémület és
csodálkozás csillogott. Olyan törékeny, olyan sebezhető
volt ebben a pillanatban, hogy Christophe legszívesebben
odaszaladt volna hozzá, hogy átölelje és megvigasztalja. De
nem mozdult.
- Miért sírsz, tündérem? - kérdezte gyöngéden.
A lány csak a fejét rázta. Képtelen volt megszólalni.
Christophe nem bírta tovább. Odalépett hozzá. Olyan
közel, hogy testük szinte összeért.
- Hagyj most... kérlek... - suttogta a lány, és
elfordította a fejét.
Christophe úgy érezte, még akkor sem teljesíthetné a
kérését, ha az élete függne tőle. Végigsimított ujjával a
lány könnyáztatta arcán. Genevieve megremegett az
érintésére, s le kellett küzdenie magában azt a sürgető
érzést, hogy belesimuljon a férfi simogató tenyerébe.
- Mondd el, mi bánt... - hallotta a herceg suttogó
hangját.
Fölpillantott, és tekintetük egymásba kapcsolódott.
Mérhetetlen együttérzés volt a férfi szemében. De hogyan
mondhatná el neki, ami a szívét nyomja? Hogy egy francia
lovag volt az, aki enyhítette népének terheit? Hogy egy
francia lovag volt az, aki védelmet ígért neki saját
honfitársával szemben? Hogy egy francia lovag az, aki
minden éjjel megjelenik az álmában, és aki oly
magasságokba repítette, hogy kétségbe kellett vonnia az
átok létezését?
- Mondd el, Genevieve... - simogatta meg a férfi
hangja, s ő mérhetetlenül kívánta ezt a simogatást.
- Ugye, azért a férfiért imádkoztál, akit szerettél, igaz?
Öt keresed az imában. Őt keresed, hogy végre megleld a
nyugalmadat és a szabadságodat, amit csak ő adhat vissza
neked. Igazam van?
 A lány máskor talán meglepődött volna, hogy a férfi így
megfejtette a gondolatait, de most nem ez történt. Olyan
magától értetődőnek tűnt most minden.
- Igen... - válaszolta nagy sokára.
Christophe látta szemében a mérhetetlen fájdalmat és
félelmet. Gyengéden átölelte, óvó karjainak ölelésébe
zárta. Genevieve érezte izmos mellkasának, hasának és
combjának melegségét. Tiltakozni akart az ölelés ellen, de
a férfi megnyugtatta.
- Nyugodj meg. Odaviszlek ahhoz a kidőlt fához,
látod?
A következő dolog, amire emlékezett, hogy a férfi
ölében ül, karja a férfi mellkasára fonódik. Christophe
végigsimított a haján, és még közelebb húzta magához.
Érezte, minden egyes másodperccel egyre nő benne a tűz,
amit a lány közelsége szított fel benne. Egymásba fonódott
a tekintetük, mintha soha nem akarnák elengedni
egymást. Genevieve szaporábban szedte a levegőt, s
érezte, hogy szívverése felgyorsul.
- Kívánlak, Genevieve... Minden egyes
lélegzetvételemmel egyre jobban... - Christophe
gyengéden megérintette a lány ajkát, és leheletfinoman
megcsókolta. Genevieve megremegett a félelemtől. Az
ezerszer megismételt kétség ismét felágaskodott benne:
mi lesz akkor, ha a férfi téved, és mégis beteljesedik rajta
az átok? A múltkor lehet, hogy csak Monfort sötét
szándéka miatt menekült meg, és most még
szörnyűségesebb halál ragadja el?
- Ne, Genevieve... - Mindössze ennyit mondott, de
nem is kellett többet mondania. Csókot lehelt a nyakára, a
vállára, az ajkára. Apró szikrák futottak végig a lány
gerincén, s felforrósodott a vére. De még egyszer utoljára
meg kellett kérdeznie: - Christophe, mi lesz akkor, ha
tévedsz, és az átok...
A férfi az ajkára tette az ujját, és elnémította. -
Bebizonyítom neked, hogy nem tévedek - suttogta.
- Hát nem érted, hogy soha nem lehetek boldog? -
zokogott föl a lány, s tovább már nem tudott gátat vetni a
könnyeinek. - A boldogság olyan álom, amely számomra
sosem válik valóra...
Christophe megütközéssel hallgatta szavait. Mélységes
sajnálatot érzett ez Iránt a szépséges teremtés iránt.
- Genevieve... édes Genevieve... ha akarjuk,
megváltoztathatjuk a sorsunkat... csak az akaraterőn
múlik, semmi máson... - A lány a fejét rázta, de
Christophe rettenthetetlenül folytatta. - Számunkra
most érkezett el a pillanat. Csókolj meg, s hagyd, hogy
eddigi világod képzelt falai leomoljanak...
Genevieve lehunyta a szemét, és érezte, hogy a férfi
ajka megérinti szemhéját. Hinni akart neki, fel akart
oldódni testének melegében. Amikor ajkuk összeért,
megszűnt számára a külvilág. Belezuhant a csókba, és azt
akarta, hogy soha ne érjen véget ez a csodálatos pillanat. A
férfi keze végigsimított karcsú derekán, kerek csípőjén, telt
keblén. Christophe érezte, hogy érintése nyomán a lány
szívverése felgyorsul, s mellbimbója megkeményedik ujjai
simogatása alatt.
Genevieve halkan felnyögött, amikor az éhes férfiujjak
testének szinte minden porcikáját bejárták. Olyan más volt
most minden, mint azelőtt. Minden gyűlölet és ellenérzés
megszűnt közöttük, s minden olyan egyértelműnek tűnt.
Eltűnt a félelem, megszűnt minden kétség, s ebben a
pillanatban már elhitte, hogy övék lehet a szenvedély
ajándéka...
Christophe megtörte a csókot, és mély lélegzetet vett,
hogy megzabolázza kínzó vágyát. Nem szabad elfelejtenie,
hogy tapasztalatlan szűz lány fekszik a karjában, s nagyon
gyengédnek kell lennie...
De félelme alaptalannak bizonyult. Sürgető vágyakozás
söpört végig Genevieve testén. Átkarolta a férfi nyakát, és
ajkát csókra ajánlotta fel. Minden gondolatát az töltötte ki,
hogy elmerülhessen a forró, tüzes szenvedély
tengerében...
Christophe türelmetlen ujjakkal bontotta ki a lány
ruhájának kapcsait. Lesimította válláról a ruhát, és óvatos
mozdulattal hanyatt döntötte a lányt, anélkül, hogy ajkuk
egy pillanatra is elvált volna egymástól. Amikor Christophe
végre felemelte az ajkát, tekintetét nem tudta elszakítani a
lány szépségétől. Megcsodálta testének karcsú vonalait,
hosszú combját, telt, kerek mellét. Nem tudott ellenállni a
kísértésnek, arcát a lány keble közé simította, s
elégedetten felnyögött. Aztán újra megcsókolta, s
nyelvének játéka nyomán Genevieve testében egyre
elviselhetetlenebb lett a forróság. Szíve úgy vert, mint a
cséphadaró, tekintete elhomályosult. Amikor a férfi ajka
megízlelte megkeményedett mellbimbóját, hangosan
felsóhajtott az elégedettségtől. Még most sem tudta
teljesen elhinni, hogy legtitkosabb álma valóra válhat.
Minden ízében megremegett a férfi kezének és ajkának
érintésétől, s még többet akart. Christophe érezte éhségét,
s ujjai egyre lejjebb kalandoztak a testén, mígnem
meglelték nőiességének rejtett szirmait. Genevieve-nek
elakadt a lélegzete érintésének nyomán. Felnyögött, de ez
csak olaj volt a tűzre: a férfi még erősebben, még
szenvedélyesebben simogatta. S amikor ujjait kutató
nyelve váltotta fel, Genevieve úgy érezte, hogy nem bír
többet elviselni. Ide-oda hánykolódott a teste, s azt hitte,
mindjárt szétfeszül! a kéjtől. Felnyögött, s úgy érezte,
valami feneketlen mélységbe zuhan...
Ebben a pillanatban éles vijjogás hasított a levegőbe.
Genevieve kinyitotta a szemét, s a sólymát pillantotta meg
Christophe feje fölött. A férfi dühösen a madár felé
csapott, de a lány abban a pillanatban tudta, hogy valami
veszély leselkedik rájuk. Rémült tekintettel a környező
fákra meredt, majd vissza a férfira. Ekkor furcsa suhogás
hallatszott. Christophe lélegzete elakadt. Egy éles tőr
fúródott a hátába, s kiömlő vére beborította az ingét.
Genevieve felsikoltott és feltérdelt. Christophe teste
megremegett, és érezte, hogy lassan elsötétül a világ
előtte, s valami furcsa, égető forróságba zuhan...
Genevieve lehajolt hozzá, testét majd szétfeszítette a
rémület. Tudta, hogy azonnal cselekednie kell. Merlin
megtanította, hogyan lásson el egy sebet, s most szinte
ösztönből cselekedett. Ki kell húznia a tőrt, különben a
férfi meghal. Letépett egy darabot alsószoknyájából, és a
seb köré szorította. Fájdalmas gondolat hasított belé.
Az átok!!
De elnyomta magában a rémes gondolatot. Most nincs
erre ideje! Meg kell mentenie a herceget. Segítségre van
szüksége!
 - Hadd haljon meg a fattyú, kicsikém.
Genevieve megperdült a hangra, és rémült szemmel
meredt az idegen óriásra. A lovag angolul beszélt, bár kissé
furcsa volt a kiejtése. A lány ráeszmélt, hogy Írországból
való. Gyorsan magára kapta a ruháját, amikor látta, hogy
az ismeretlen feléje tart.
- Ez a fattyú csak az időt húzta veled - dörmögte a
lovag, és óvatosan körülnézett a tisztáson. - Hidd el, én
gyorsabb leszek. - Azzal Genevieve karja után kapott.
A lány csak most értette meg, mi a szándéka. Kitépte
magát a férfi kezéből, rohanni kezdett, és teljes erejéből
sikoltozott. A lovagot mintha meglepte volna ez a reagálás,
mert néhány másodpercig tétovázott, mielőtt utána
vetette volna magát. Három lépéssel utolérte, megragadta
a derekát, és a földre rántotta. Genevieve-nek elakadt a
lélegzete a végtelenül durva mozdulatra. Megpróbált
belemarni a férfi arcába, de az könnyedén elkapta a kezét,
és hátracsavarta. A lány felsikoltott a fájdalomtól. Az
ismeretlen röhögve szakította le róla a ruháját, és éhes
tekintetét csupasz mellén legeltette. Egyik kezével
megpróbálta kibogozni nadrágja zsinórját, de nem
boldogult, ezért el kellett engednie a lány csuklóját.
Genevieve nem tétovázott, teljes erejéből belekarmolt a
fickó arcába, aki káromkodva pofon ütötte a lányt.
Genevieve halálra váltan látta, hogy nem tudja megállítani.
Érezte, hogy felfordul a gyomra, amikor a férfi megragadta
a mellét, és megpróbálta megcsókolni.
Hirtelen egy árnyék jelent meg fölöttük, és az idegen
egy szempillantás alatt a magasba emelkedett. Pierre nem
kegyelmezett neki, tőrét a szívébe mártotta. Genevieve
elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia a férfi kiömlő
vérét. Testét görcsös zokogás rázta. Érezte, hogy egy kéz
nyugtatólag a homlokára simul. Csak ekkor merte kinyitni
ismét a szemét.
Phillipet látta maga előtt. - Nyugodjon meg, grófnő,
már elmúlt a veszély...
Genevieve megpróbálta összeszedni magát. - Hol van a
herceg? - hallotta ekkor Pierre aggódó hangját.
- Ott a kidőlt fa mellett - suttogta elkeseredetten. -
Gyors segítségre van szüksége. - Odavezette a két férfit a
tisztás széléhez, aztán néhány lépésnyire ment tőlük. Nem
akarta látni a herceget, mert meg volt róla győződve, hogy
már halott. Jeges fájdalom szorította össze a szívét:
Christophe áldozatul esett a szörnyű átoknak, és mindez
miatta. Miért volt ilyen gyenge? Miért nem győzte meg,
hogy az átok valós, és mindenképpen beteljesedik?
- Fordítsd oldalra, Phillip. Kihúzom a hátából a tőrt -
hallotta maga mögött Pierre hangját. A férfi szavai mintha
felébresztették volna Genevieve-et furcsa
dermedtségéből. Odalépett a földön fekvő férfihoz, és
megállította Pierre kezét. - Elment az eszed! Nem szabad
csak úgy kirántani. Óvatosan kell, hogy ne maradjanak
szilánkok a testében. Rakjatok rögvest tüzet!
- Grófnő, nem tudom... - kezdte Pierre, de a lány
félbeszakította.
- Ha nem állítjuk el a vérzést, a herceg meghal. Hozz
egy csupor vizet, Phillip!
Óvatosan lefejtette Christophe testéről a vérrel
átitatott inget, és félrehajította. Letépett egy darabot
alsószoknyájából, a vízbe mártotta, és megtisztította a seb
környékét.
- Ég már a tűz? - kérdezte sürgető hangon. A két lovag
bólintott. Genevieve nagy lélegzetet vett, és lassú
mozdulattal megmozdította a férfi hátába fúródott tőrt. A
penge teljes hosszában a húsba hatolt, nagyon ügyesnek
kellett lennie. Tudta, hogy amint kihúzza a fegyvert, erősen
vérezni fog a seb, ezért még három csíkot készített
kötözéshez. Lassan egyre kijjebb húzta a tőrt, és kérte,
hogy egy másikat tartsanak tűzbe és izzítsanak fel. Amikor
már a kezében volt a fegyver, a felhevített tőr pengéjét a
sebre nyomta, hogy fertőtlenítse. Aztán gyorsan bekötözte
a vérző nyílást.
Apró izzadságcseppek jelentek meg a halántékán. Ő is
erejének határára érkezett. Amikor látta, hogy Christophe
szabályosan lélegzik, odaszólt Pierre-nek: - Hozzatok egy
takarót, és nagyon óvatosan csavarjátok bele. Azonnal
vissza kell vinnünk a várba.
- Mit gondol, grófnő, túléli? - kérdezte Phillip
aggodalmasan.
- Ha az ég meghallgatja az imáimat, akkor igen -
felelte Genevieve, és kimerülten hunyta le a szemét.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Genevieve a herceg ágya mellett térdelt, és a férfi

egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasát figyelte.
Attól a pillanattól rettegett, amikor a férfi az utolsót lélegzi,
és kiszáll belőle az élet.
Meg volt győződve róla, hogy hajnal előtt meghal...
A többiek is mind meghaltak, akik dacoltak a szörnyű
átokkal.
Genevieve tenyerébe vette a férfi kezét, és az arcára
szorította. Agyában lázasan cikáztak a gondolatok.
Milyen kegyetlen sors jutott osztályrészéül!
Hajdanában, az esküvőjének napján még azt hitte, hogy
ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna. Az átok
megvédi és erőt ad neki, hogy az emberek javára
fordíthassa életét. De ennek a férfinak a segítségével
megismerte a szív igazi szenvedélyét, s az átok védelme
lerázhatatlan, súlyos teherré változott. Nem marad más
neki, csak a forró csókok emléke, és soha nem lehet sajátja
a boldogság.
Fájdalom hasított a szívébe, és elkeseredetten
tenyerébe temette az arcát. Nem tudta visszafojtani
könnyeit. Azt kívánta, bárcsak odaadhatná életét a férfiért.
Nem akarta, hogy meghaljon!
Ujjával megérintette ajkát, és arcát pír futotta el.
Eszébe jutott a férfi simogatása, ahogy beborítja egész
testét. Izmos mellkasa, ahogy a melléhez szorul. Maga sem
értette érzelmeinek hevességét. Hiszen egy fél évvel
ezelőtt Christophe de Quercy neve nem jelentett mást
számára, csak a gyűlölt Guillaume de Quercy gróf
unokatestvérét. Most pedig akár az életét is odaadná a
férfiért.
Könnyek peregtek végig az arcán, s ekkor megérezte a
férfi ujjának lágy érintését a bőrén.
- Genevieve...
A lány rámeredt, szemében döbbenet csillogott.
Christophe szemöldöke csodálkozva felhúzódott. -Miattam
sírsz...
Szavai bénítólag hatottak a lányra. Christophe látszólag
erőlködés nélkül megragadta, és maga mellé húzta az
ágyra. Genevieve nagyot nyelt, s alig mert hinni a
szemének. A férfi megsimogatta az arcát.
- Azt hitted, haldoklom? - kérdezte, olyan hangsúllyal,
mintha valami lehetetlenségről beszélne. Magához ölelte a
lányt, és az égető fájdalom ellenére vére felpezsdült a
csábító női test közelségétől.
Genevieve nem hitt a szemének. A férfi arcán, akiről
azt hitte, hogy halálán van, nem látott más, csak
leplezetlen vágyat. Néhány órával azután, hogy rengeteg
vért veszített, semmi félelem, semmi megbánás, semmi
bűntudat nincs benne.
- A halálod küszöbén állsz, és nincs benned félelem? -
kérdezte tőle megütközve.
A férfi nem válaszolt, csak megcsókolta a halántékát,
aztán a nyakát. Genevieve tiltakozni akart, de a férfi csókja
beléfojtotta a szót. Csókjának nyomán forróság öntötte el
a lány testét.
 - Tudom, hogy mire gondolsz, Genevieve. Arra, hogy
semmilyen szenvedély nem veheti el a félelmedet
legközelebb...
- Nincs legközelebb, Christophe! - A lány felült, és
szemében végtelen szomorúság csillogott. - A sors
megkegyelmezett neked. Figyelmeztetett, hogy többé ne
vonhasd kétségbe az átok erejét.
Christophe a lány szemébe nézett, és megszorította a
kezét.
- Mondd meg nekem, Genevieve, miért számít most
mindez?
Tekintetük egybeforrt, s a lány fájdalomtól elhalkult
hangon ejtette ki a szavakat. - Mert szeretlek. Isten
bocsásson meg nekem ezért.

Hatalmas felhők gyülekeztek a dublini vár

monumentális falai fölött. Vihar készülődött. Ordító szél
fújt nyugat felől, s felszárította Dublin hercegének testén a
gyöngyöző izzadságot. A herceg már a hatodik emberrel
vívott kardcsatát, így akarta levezetni egyre növekvő
dühét. Amikor megérkezett a hír, hogy a Gascogne hercege
elleni merénylet nem sikerült, sőt Christophe de Quercy
óráról órára jobban van, tombolni tudott volna
haragjában. Dühe vért kívánt.
Merlin gúnyos nevetése visszhangzott egyre a fülében.
A kísérteties hang erősödött, s Monfort már-már azt hitte,
eszét veszti tőle. Nem volt képes megszabadulni a
hangoktól.
- Hagyd abba! - kiáltotta magában. - Elég volt!
 Tudta, hogy csak úgy tudja megszüntetni a hangokat,
ha öl és kielégítheti vérszomját. Mint most is...
A lovag, akivel vívott, ügyesebbnek bizonyult, mint a
többiek. Fürgén elugrott Monfort csapásai elől, és
többször is sikerült a herceg közelébe férkőznie. A herceg
lassan türelmét vesztette, s egyetlen mozdulattal kiütötte
ellenfele kezéből a fegyvert. A lovag a földre hemperedett,
és tudta, hogy vége. Mintha csak igazolni akarná a
sejtését, Monfort fölemelte a kardját és a férfi mellkasába
szúrta. A párviadal közönsége élesen felszisszent a
látványra. Monfort herceg újabb bizonyítékát adta
legyőzhetetlenségének. Meghajolt a nemeshölgyek felé, és
elhagyta a küzdőteret.
Egy órán belül harsonák adták tudtul, hogy lovasok
érkeztek a dublini vár kapujához. A lovagok jó néhányan
voltak, és díszes, csillogó páncélzatot viseltek. Vészes
iramban közeledtek a várkapuhoz, s harsogó kiáltások
közepette követelték bebocsátásukat. Láttukra egy
tucatnyi katona jelent meg a várfalon, s kapitányuk
hitetlenkedő tekintettel nézett le a brigantikra. Nem is
akarta értesíteni a herceget a lovagok érkezéséről, úgy
gondolta, egyedül is elboldogul velük.
- Te ostoba fajankó! - kiáltott fel neki az ismeretlen
katonák vezetője. - Hozasd ide a herceget, de nyomban!
Mondd meg neki, hogy William Sherbroke főesperesnek a
követe érkezett.
A hírhedt név hallatán az őrök hangtalanul egymásra
néztek. Mindannyian hallottak már Sherbroke
főesperesről, aki miután kegyvesztett lett az udvarnál,
hatalmas magán hadsereget szervezett, és
végigfosztogatta egész Angliát. Ezért ilyen merészek és
nemtörődömek ezek a katonák - gondolta a őrség
parancsnoka. Intett az egyik emberének, hogy jelentse
érkezésüket a hercegnek.
Monfort egy hatalmas trónszéken ült a nagyteremben,
és borbélya éppen borotválta. Robusztus termete,
könyörtelen arckifejezése egyértelművé tette, hogy élet és
halál ura. Úgy viselkedett, mint valami hatalmas uralkodó,
aki rettenthetetlenül kormányozza birodalmát.
- Fenség... - szólalt meg a lovag, amikor ura színe elé
bocsátották. Úgy érezte, nem szabad kertelnie, így azonnal
a lényegre tért. Monfort herceg azonban figyelemre sem
méltatta. Látszólag teljesen elmerült gondolataiban, arca
rezzenéstelen és kifejezéstelen maradt. A lovag idegesen
egyik lábáról a másikra állt, s nem volt biztos benne, hogy
ura hallotta-e egyáltalán a szavait.
- Nos - szólalt meg Monfort herceg nagy sokára. -
Nagyon merészek a vendégeink. Úgy látszik, elfelejtették,
hogy mi mindig meg tudjuk védeni magunkat. -
Megsimogatta frissen borotvált arcát, és halálos
nyugalommal folytatta. - Vágjátok le a végtagjaikat, de ne
öljétek meg őket. Aztán küldjétek vissza oda őket,
ahonnan jöttek.
Ekkor azonban eszébe jutott valami. Tudta, hogy csak
egyetlen nemes létezik egész Angliában, aki szintén képes
ellenállni ennek a rablóbandának, annak ellenére, hogy
csak háromszáz katonája van. Ez a valaki pedig nem volt
más, mint Christophe de Quercy, Gascogne hercege
Hexham-ben. A herceg bizonyára csatába keveredik, s ha
netalántán életben maradna, akkor majd az ő emberei
fogják elkapni útban visszafelé Hexhambe. Csak jól meg
kell fizetnie ezeket a martalócokat, s lehet, hogy még a
herceg fejét is elhozzák neki. Nagyszerű ötlet!
Aztán hogy a szépséges Genevieve ne avatkozhasson a
dolgok menetébe, arról majd ő gondoskodik. Úgyis
megígérte hajdanán, hogy elmegy Agnesért. Most jött el a
megfelelő alkalom...
- Nos, nagyuram? - szakította félbe gondolatait a
válaszára várakozó lovag.
Monfort szembefordult vele, tekintete
kifürkészhetetlen volt. - Hozzátok elém őket. jobb ötletem
támadt.

***

- Te félsz valamitől!
Genevieve nem válaszolt Agnesnek, csak
elgondolkodva kibámult az ablakon. Christophe katonái
épp most tértek vissza a vadászatról. Mindannyiuk arcáról
le lehetett olvasni, hogy sikerrel jártak. Az asszonyok,
köztük Giselle is, kiszaladtak, hogy üdvözöljék őket. Pierre
a magasba emelte a lányt, aki mosolygó szemmel nézett a
férfira. Holnap nagy ünnepség lesz.
Genevieve nem tudott örülni. Szíve tele volt
fájdalommal.
- Igazad van, Agnes, nagyon félek - szólalt meg végül,
és átölelte a lányt.
- Miattam?
 Genevieve szemét könnyek égették, arca fehér volt,
mint a fal. Úgy érezte, meg kell mondania az igazat. - Igen.
De ez csak féligazság volt. Saját maga miatt is aggódott.
Az elmúlt hónap életének egyik legszebb időszaka volt.
Mindig emlékezni fog rá, bármit is tartogat számára a sors.
Azok a napok, amiket Christophe betegágyánál töltött,
kitörölhetetlenül az emlékezetébe vésődtek. Még soha
nem volt ilyen boldog életében. Soha nem fogja elfelejteni
a férfi izmos karjának meleg ölelését, felkavaró csókjait,
szerelmes szavait. Soha nem beszéltek róla, mi fog velük
történni. Látta a férfi szemében a mérhetetlen vágyódást,
de a félelem mindig visszatartotta az utolsó lépéstől. Nem
akarta, hogy a férfi meghaljon, mert tudta, hogy az ő lelke
is meghalna vele együtt...
- A szerelem nagyszerű dolog - szólalt meg ismét
Agnes, és ezzel visszahozta Genevieve-et a valóságba.
- Nem mindig, Agnes... sajnos, nem mindig...
- De én olyan boldog vagyok...
- Tudom, hogy az vagy, és nagyon örülök neked.
- Phillip is boldog, és tudom, hogy Merlin is szereti...
Genevieve gondolatai minduntalan elkalandoztak, csak
foszlányokat kapott el Agnes szavaiból. Hol lehet most
Merlin? - gondolta kétségbeesetten. - Most, amikor olyan
nagy szüksége lenne rá!
- Tudom, hogy Merlin szereti Phillipet. Phillip jó
ember. Nála van a karperec.
Valahogy meg kell állítania Christophe-ot. Meg kell
akadályoznia, hogy a végzetébe rohanjon. El kellene
mennie, de ezt az egy dolgot nem teheti. Genevieve
annyira a gondolataiba merült, hogy csak most fogta föl,
mit mondott az előbb a lány. Testén furcsa borzongás
futott végig. Úgy meredt a lányra, mintha most látná
életében először, - Agnes, mit mondtál az előbb?
- Boldog vagyok,
- Igen, tudom, de a karperecről,,.
- Phillipnek is van karperece.
Genevieve úgy érezte, mintha életelixírt öntöttek volna
belé.
- Hol van most Phillip?
- Alszik. - Elégedetten elmosolyodott. - Én altattam el.
Genevieve nem tétovázott sokat. Magára hagyta a
zavart tekintetű lányt, és kiszaladt a szobából. Lerohant a
lépcsőn, végigfutott a napfényes nagytermen, ki az
udvarra. Az udvaron még most is nagy volt a nyüzsgés, de
a lány észre sem vette, csak szaladt tovább a herceg
testőrségének szállása felé. Kopogtatás nélkül berontott az
ajtón. Minden szem rámeredt. Christophe behúzódott az
ablakmélyedésbe, hogy a lány ne vegye észre, hogy ő is ott
van.
Csodálatosan szépnek látta Genevieve-et. A nagy
sietségtől kibomlott a lány dús, vörös haja, s most
rendezetlen hullámokban omlott el a vállán. Ruhájának
smaragdzöldje kitűnően illett szeme színéhez. Csodás
alakja minden férfiból titkon elismerést váltott ki. De
szemében olyan rettenet és félelem csillogott, hogy Pierre
önkéntelenül is odasuttogta a hercegnek. - Kegyetlen vagy,
Chris. Miért nem árulod el neki, hogy már kutya bajod?
Nem látod a szemében a félelmet?
Christophe tudta, hogy barátjának igaza van, de nem
akarta addig felfedni titkát, míg meg nem érkezik Károly
beleegyezése a francia udvarból. Pedig neki is egyre
jobban a nehezére esett, hogy kerülje a lányt. Minden
egyes eltelt nappal egyre jobban kívánta. Ahogy
visszanyerte az erejét, a vágy annál erősebb lett benne.
- A segítségeteket kérem - szakította félbe Genevieve
Christophe gondolatait. - Phillipet keresem.
Pierre a lány háta mögé lépett, és dörmögő hangon
megkérdezte: - Mire ez a nagy sietség, grófnő?
- Azonnal beszélnem kell Phillippel.
- Hogy ismét elmondhassa a kifogásait Agnes-szel
kapcsolatban?
- Nem erről van szó! Kérlek, vezess hozzá.
Pierre jelentőségteljesen a lányra nézett, és
végigvezette a folyosón, míg el nem értek az utolsó
ajtóhoz. A férfi kinyitotta és beeresztette a lányt, Giselle-lel
együtt. Genevieve egy puritán szobában találta magát. A
berendezés mindössze egyetlen ágyból, egy asztalból és
székből állt. A falon kereszt függött.
Phillip békésen aludt. Genevieve odalépett az ágyhoz,
és óvatosan fölemelte a takarót, hogy megnézhesse a férfi
csuklóját.
Az arany karperec ott csillogott rajta.
Genevieve úgy meredt rá, mintha valami földöntúli
csodát látna. Minden ízében megremegett. Merlin
karperece egy francia lovag csuklóján? Hirtelen minden
megvilágosodott előtte. Segítséget kért Merlintől, s
megkapta: Phillip most már Agneshez tartozik, és megvédi
minden bajtól. Ő pedig megmentheti Christophe-ot, mert
most már elhagyhatja Hexhamet.
Elhagyhatja, hogy a férfi élhessen...
 Odafordult Pierre-hez és Giselle-hez. - Kérlek,
hagyjatok magamra vele.
Miután az ajtó bezárult mögöttük, Phillip fölébredt.
Nagyon meglepődött, amikor megpillantotta az ágya
mellett térdeplő Genevieve-et. Egy pillanatig azt hitte,
hogy meghalt és a mennyországba jutott, s egy szépséges
angyal van mellette. A lány megragadta a csuklóját, és az
ablakon beszűrődő, ragyogó napfény felé tartotta. Az arany
karperec káprázatosan szikrázott a napsütésben.
- Honnan van ez a karperec? - kérdezte a még mindig
ámuló férfit, bár tudta a választ.
- Érdekes, mindenki megcsodálja. Ez az ékszer a
szerencsém záloga.
- De kitől kaptad? - sürgette a lány.
- Egy öregember adta. Egyszerűen lehúzta a
csuklójáról, és nekem adta. Néhány éve történt, amikor
először Angliába jöttem. Úton Hastings felé egy öreg
megállított, és inni kért. Adtam neki a kulacsomból, és ő
úgy nézett rám... olyan tekintettel, mintha...
- Mintha a szívedbe látott volna?
- Igen - felelte Phillip meglepetten, mert a lány
kitalálta, mit akart mondani. - Nos, ő adta nekem a
karperecet, és azt mondta, hogy mindig viseljem,
szerencsét hoz majd a csatában. Furcsálltam is a dolgot,
hogy egy angoltól ilyen ajándékot kapok. Először azt
hittem, pénzt akar érte, s adtam neki egy aranyat. De az
öreg csak megcsóválta a fejét, elköszönt, és folytatta útját.
Grófnő, miért sír?
Genevieve megrázta a fejét. Képtelen volt megszólalni.
- Ön érti, hogy mi történt velem? - kérdezte Phillip.
 A lány a katona egyszerű arcára meredt, és nagy
levegőt vett.
- Mindez azt jelenti, hogy te vagy a kiválasztott. Te
fogsz nekem segíteni, hogy Agnes mindig biztonságban
legyen. Meg kell őt védened életed végéig.
A férfi bólintott. Szerette Agnest, ezért a kérés
természetes volt számára. - Úgy fogok tenni, grófnő,
esküszöm.
Genevieve megcsókolta a karperecet, és könnyek
jelentek meg a szemében. - Meg kell osztanom veled a
terhemet, amelyet oly sokáig egyedül hordoztam...
- Értem, grófnő. Meg fogom védeni Agnest akár az
életem árán is - mondta, de azt már nem tette hozzá, hogy
még ma délután Írországba indul.

Nem lehetett lebeszélni Phillipet az elhatározásáról.

Pierre megpróbálta, de kudarcot vallott. Eszébe jutott a
történet, amit Giselle-től hallott. Mi van akkor, ha
bármennyire valószerűtlen is, mégis igaz ez a karperec-
história? Ha megvédi Phillipet, és szerencsét hoz neki? Ha
tényleg sikerülne megölnie azt az angol kutyát ott
Dublinban... Mindenesetre hat lovagot küldött vele, hogy a
segítségére legyenek...
Míg Pierre és a többi katona vacsoráját fogyasztotta,
Christophe a Hexham várának bástyáit összekötő folyosón
sétált gondolataiba merülten. Várta, hogy visszatérjen
Rogers, akit Genevieve figyelésével bízott meg. A fiú
hamarosan meg is érkezett.
- Minden úgy történt, ahogy elmondta, uram. A
grófnő a kápolnába ment, hogy imádkozzon, majd pedig a
konyhára, hogy ellenőrizze a készülő vacsorát. Aztán
kiment a rózsakertjébe, és ott hosszabb időt töltött. Nem
tudom, fenség, de olyan csodálatos volt, ahogy ott a rózsái
között állt, mintha nem is e világból való lenne. Úgy festett,
mint Isten egyik szomorú szemű angyala. Nagyon
megsajnáltam, olyan magányosnak tűnt...
Christophe elgondolkodva meredt emberére, s különös
gondolata támadt. Ő is pont úgy érzett, amikor a minap a
lányt a rózsakertben látta. Szerette Genevieve-et, s
elfacsarodott a szíve a gondolatra, hogy sosem tudja
boldoggá tenni. De talán most végre megtörik majd a
varázs. - Hol van most a grófnő? - kérdezte.
- Visszament a szobájába, uram.
- Rendben, Rogers. Most pedig menj, és gondoskodj
róla, hogy senki ne zavarjon bennünket, amikor
meglátogatom a grófnőt.
 HUSZADIK FEJEZET

Az óramutató az éjfélhez közeledett. A várban teljes

csönd honolt. Genevieve a szobája ablaka előtt állt, és
kinézett a sötét éjszakába. Gyönyörű csillagos volt az ég, a
hold ragyogóan bevilágította a horizontot. Mindez
mélységes békével töltötte el a lányt. Agnes most már
biztonságban van, Phillip vigyáz rá.
Végignézett a tájon, amely oly sokáig az otthona volt,
és amelyet most itt hagy. Lehunyta a szemét. Még most is
a fülében volt Giselle zokogása. - Nem jöhetsz velem -
mondta neki már ezredszer. - A te helyed most már Pierre
mellett van. Christophe megígérte, hogy birtokot és
nemesi rangot adományoz neki. Áldásom rátok... - Hosszan
megölelték egymást. - ígérem, hogy egy napon visszatérek
hozzád.
Genevieve szeme könnybe lábadt az emlékképre. De
erősnek kell lennie. Nagy feladat áll előtte. Még maga sem
tudta, hogy fog tudni megbirkózni vele. El kell hagynia
szerelmét...
Lehunyta a szemét, és megrohanták az emlékek. A férfi
forró ölelése, csókjai jutottak eszébe. Céltalan lesz nélküle
az élete, de nincs más választása, mennie kell.
Mély lélegzetet vett, hogy csillapítsa szívének
elviselhetetlen ritmusú dobogását. Elővette
útiköpönyegét, és egy tarisznyába tette a számára oly
kedves tárgyait: a Christophe-től kapott briliánsdiadémot s
egy könyvet, ami még Merlintől maradt rá. Némi élelmet is
vinnie kell, mert hosszú lesz az út. Amikor indulásra készen
állt, még egyszer körbenézett a szobában, ahol életének
elmúlt éveit töltötte.
S ekkor, ebben a pillanatban, az ablaküvegen tükröződő
fényben megpillantotta a férfit a háta mögött.
Christophe egy karnyújtásnyira állt tőle az ajtóban.
Genevieve tagjai megmerevedtek, a lélegzete is elakadt.
Képtelen volt megfordulni. Szívét görcsös fájdalom
szorította össze.
Az ablaküvegen visszatükröződött a férfi tökéletes
alakja: izmos mellkasa, feszes hasa, hosszú combja. Nem
volt más rajta, csak egy nadrág. Csak ki kellett volna
nyújtania a kezét, hogy megérintse a lányt, de nem tette.
Mozdulatlanul állt, és vádló, átható tekintettel Genevieve-
re meredt.
A lány végre megfordult. Megrémítette a férfi
arckifejezése. Még sosem látta ilyennek a férfi szemét.
Dühöt, elkeseredést és vad vágyat olvasott ki belőle.
- Ne tedd ezt velem, Christophe! Könyörgök, ne tedd.
- Várnom kellett, míg megkapom Károly
beleegyezését a házasságunkhoz - mondta a férfi.
Genevieve szemét könnyek égették. - Házasság! -
Elfordította a tekintetét, hogy a férfi ne láthassa
boldogtalanságát. - Házasság - ismételte. - Nem,
Christophe. Nincs értelme... Hát nem érted, hogy a
végzetedbe rohansz?! Te mit tennél, ha a helyemben
volnál, ha én lennék halálra ítélve...
- Hallgass! - A férfi tekintete szinte karóba húzta a
lányt. - Figyelmeztetlek, hallgass!
 Genevieve megpördült, és ki akart rohanni az ajtón. -
Nem tudsz visszatartani!
A férfi megragadta, mintha súlytalan lenne, és
magához rántotta. A lány megpróbálta kiszakítani magát az
öleléséből, de a férfi karja vasmarokként fogva tartotta.
Jeges rémület hasított a szívébe, és elgyengült a térde.
- Könyörgök, Christophe, engedj el.
A férfi meg sem hallotta. Tudta, hogy a szavak úgysem
enyhítenék azt, amit most tenni fog. Amit meg kell tennie.
Genevieve lassan erejének határára érkezett, de még
egyszer utoljára összeszedte magát, és pofon ütötte a
férfit. Nem hitte, hogy el tudja tántorítani a szándékától,
de meg kellett tennie. Már nem érdekelték a
következmények.
- Genevieve... - hallatszott a férfi vad suttogása,
mintha meg sem érezte volna a tenyér csattanását az
arcán. Száját a lány szájára tapasztotta. Forró,
lélegzetelállító, minden akaratot elsöprő csók volt ez...
Egyetlen könnyű mozdulattal fölemelte a lányt, és
hanyatt elöntötte a hideg padlón. Genevieve-en furcsa
zsibbadtság vett erőt. Még egyszer utoljára próbálkozott: -
Christophe, könyörgök neked, engedj elmennem...
De a férfit nem lehetett megállítani. Vágya és dühe
elvakította. Tudta, hogy erőszakkal kell magáévá tennie a
lányt ahhoz, hogy szerelemből is megkaphassa.
Genevieve felzokogott. Kétségbeesetten próbálta
magához szorítani a ruháját, de a férfi könyörtelen ujjai
nem ismertek kegyelmet. Úgy tépték le róla, mintha rajta
sem lett volna.
 - Neee! - hallotta a saját sikoltását, de Christophe oda
sem figyelt. Egyik kezével kibontotta nadrágját, míg a
másikkal a földre szorította a lányt. Genevieve lélegzete
elakadt, ahogy a padló jeges hidege megérintette a bőrét.
Szeme kikerekedett, amikor megpillantotta a férfi
fenyegető méretű hímtagját. Lehunyta a szemét. Ide-oda
hánykolódott, rúgott, karmolt. De mindhiába. A férfi
hátracsavarta a karját, és maga alá gyűrte törékeny testét.
Genevieve felsikoltott a fájdalomtól. Tudta, hogy nem
menekülhet.
Christophe acélos teste fogva tartotta. Forró, lüktető
bőrük egymáshoz simult. Genevieve elfordította a fejét, és
könnyek csorogtak végig az arcán. Tudta, hogy mindennek
vége. A férfi megkísértette a halált, és most alul marad.
Nincs tovább...
- Neee - sikoltotta, de Christophe csókja beléfojtotta a
szót. De Genevieve nem adta meg magát.
Mereven összeszorította az ajkát és a fogát. A férfi
nyelve azonban erősebbnek bizonyult nála. Kényszerítette,
hogy megnyíljon előtte, s kutató nyelve végigpásztázta
forró szájának belsejét. Hogy ez a fenséges csoda mennyi
ideig tartott, Genevieve-nek fogalma sem volt róla. Testét
emésztő tűz járta át, vére felpezsdült, végtagjai
elgyengültek. Zuhanni kezdett a szenvedély feneketlen
mélységébe, pedig tudta, hogy a gúnyosan nevető halál
vár rájuk...
Amikor Christophe felemelte ajkáról a száját, felnyögött
a kéjes kétségbeeséstől: - Ne, Christophe! Kérlek, ne! -
Mint egy megvadult állat, úgy küzdött, hogy kiszabaduljon
a szédítő szorításból, de Christophe izmos lába fogva
tartotta, s ajka lángoló csíkot húzott a nyakán.
- Küzdj csak, nem érdekel... - zihálta a férfi, és ajka a
lány keblére vándorolt.
Genevieve sikolya a torkára forrt, ahogy a férfi
könyörtelen nyelve végigsimított mellbimbóján. Addig nem
kegyelmezett, míg az apró bimbó meg nem duzzadt, és
édes-fájdalmasan lüktetni nem kezdett érintése nyomán.
Genevieve teste lángba borult. Agyában megfeszült
minden ér, s szíve eszeveszetten dobogott. A férfi kutató
ujjai meglelték nőiességének puha szirmait, és simogatni
kezdték. Genevieve teste megemelkedett s önkéntelenül is
megnyílt a férfi követelőző ujjai előtt. Szikrák pattantak el a
lány szeme előtt.
- Most, Genevieve...
- Ne!... Ne!... - Ide-oda kapkodta a fejét, de
könyörgése nem talált meghallgatásra. A férfi félig
felemelkedett, s egyetlen erőteljes, végleges mozdulattal a
lány testébe hatolt.
Genevieve úgy érezte, mindjárt kettészakítja a
fájdalom.
Christophe kényszerítette magát, hogy megálljon.
Érezte, hogy a lány arcán végigfolynak a könnyek. Aztán
lassan mozogni kezdett benne. A fájdalom lassan tompult,
s a lány teljes hosszúságában magába fogadta. Úgy érezte,
a lelkéig hatol...
A férfi emberfeletti erővel teljes mozdulatlanságot
kényszerített magára. Legszívesebben felordított volna,
annyira jó volt a lány testében lennie, s érezni, ahogy puha
nőiessége feszesen satuba fogja. Fogalma sem volt,
mennyi idő telt el így, csak annyit tudott, hogy minden
vágya az, hogy ez a káprázatos csoda soha ne érjen véget.
Ajkuk egybeforrt, s Genevieve lehunyta a szemét.
Olyan egyértelműnek, olyan meghittnek tűnt egyszerre
minden. Valahonnan messziről Christophe meghallotta
saját hangját. Olyan idegennek, olyan távolinak tűnt a
hang, mintha nem is a sajátja lett volna.
- Vége, Genevieve, vége... - suttogta Christophe, s
magához szorította kedvesét.
- Igen, vége...
A sors kegyetlen bosszút áll a gyengeségért. Christophe
felemelkedett, hogy a lány szemébe nézhessen: semmi
mást nem látott benne, csak a vad, fékezhetetlen
szenvedélyt... Genevieve átölelte a férfi nyakát, beletúrt a
hajába, és belekapaszkodott a vállába. Testének teljes
hosszúságában hozzátapadt, és megadta magát a
sorsának.
A férfi újra és újra beléhatolt, s Genevieve érezte, hogy
vágya a kibírhatatlanságig fokozódik, aztán pedig
belezuhan a mindent beborító, feneketlen mélységbe.
Muszáj volt felsikoltania, mert úgy érezte, mindjárt
szétfeszíti a kéj. A kielégülés végigsöpört rajta, s ő teljes
valójában átadta magát e mindent elhalványító
delíriumnak...
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Agnes szemére nem jött álom. Szívét görcsös félelem

és fájdalom szorította össze. Phillip elment - gondolta
kétségbeesetten. S kétségbeesését csak növelte, hogy
senkivel sem tudta megosztani fájdalmát, mert amikor az
előbb bekopogott Genevieve szobájának ajtaján, senki sem
válaszolt.
- Hol vagy, Genevieve? - suttogta bele a fekete
éjszakába. Egyszerű lelke csak azt fogta fel, hogy semmi
sincs úgy, ahogy lennie kellene. Phillip elment, s magára
hagyta őt. De hogyan tehetett ilyet, ha szereti? Egyszerűen
nem tudott úrrá lenni kavargó gondolatain.
Egész életében csak történtek vele az események, s
képtelelen volt befolyásolni őket. Mindig más emberek
jóakaratától függött, bár ezt így képtelen volt
megfogalmazni magának. Csak érzései voltak, tiszta,
világos gondolatokkal nem ajándékozta meg az ég.
De Isten megadta neki azt a kegyet, hogy emlékezzen.
Életének boldog időszaka volt az, amit Genevieve
védőszárnyai alatt töltött. Merlinnek köszönhette az életét,
aki magához vette sok évvel ezelőtt, és Genevieve
gondjaira bízta.
Genevieve szinte gyermekeként szerette, holott
egyidősek voltak. De a lány mindig úgy óvta, védte, mintha
saját vére volna. És ő mindig boldog volt mellette...
 Nem is olyan rég pedig megismerte a szerelem
fantasztikus érzését. Phillip volt az a férfi, aki rávezette erre
az ösvényre. Úgy érezte, élete teljessé vált. S most Phillip
elment...
És Genevieve sincs sehol.
Testének teljes hosszában szobájának hideg kőfalához
simult, és nem értette, szíve miért akar kiugrani a
helyéről...
Odament az ágyhoz, és betakarózott. Legalább ettől
egy kis melegség járta át...

- Ki jár ott? - kiáltott fel Herbert Mevissen kapitány, az

őrség parancsnoka.
Az asszony szorosabbra húzta magán köpönyegét,
tenyere görcsösen szorongatta az aranypénzt. Hátrább
lépett a kaputól, és fölnézett a magas várfalra. - Josephine
vagyok a szomszéd faluból. A vár úrnője küldött, hogy
Agnest hozzá vigyem
- Ebben az éjszakai órában? - kérdezte a kapitány.
- Élet-halál kérdése - kiáltotta az asszony.
A kapitány természetesen tudta, hogy a grófnő gyakran
meglátogatta a falubelieket, hogy orvosságokkal és
gyógyfőzetekkel lássa el őket. Néhány hete ő kapott tőle
valamit, amitől egyszeriben elmúlt a búskomorsága. De
akkor is furcsállotta, hogy így, éjnek évadján hívasson
valakit...
- Siess már, az a szerencsétlen minden percben
meghalhat! - sürgette az asszony.
A kapitány káromkodott egyet, s átkozta
szerencsétlenségét, hogy éppen most kell őrségben állnia.
- Mindjárt hívom, addig húzódj be a kapualjba -mondta
végül, és elsietett.

A kapitány végigsietett az Agnes szobájához vezető

folyosón, s kopogott az ajtaján.
- Agnes, bent vagy?
A sürgető hangra a lány megrettent, s szorosabbra
húzta magán a takarót. Amikor a kapitány kinyitotta az
ajtót, rémülten felpattant a helyéről, és a falhoz tapadt. De
amikor megpillantotta a férfi arcát, megkönnyebbülés
hullámzott végig rajta. Megismerte Mevissent, aki barátja
volt az ő szeretett Phillipjé-nek is.
- Itt vagy hát, Agnes... Te jó ég, mitől rettegsz
ennyire?
A lány nem felelt.
- Nyugodj meg - mosolyodott el a férfi, aki nagyon
megkedvelte az együgyű, de jólelkű leányt, mióta
Hexhamben tartózkodott. - Ennyire hiányzik Phillip? Isten
segítségével hamarosan visszatér, ne aggódj.
Agnes elkeseredetten rázta meg a fejét. - Phillip
elment, és Itt hagyott engem.
- Figyelj rám, gyermekem. Lady Genevieve vár rád a
faluban. Egy asszonyt küldött érted...
A lány megkönnyebbülése szemmel látható volt. -
Genevieve... vár rám...
- Gyere szépen. Végy magadra egy köpönyeget.
A lány úgy engedelmeskedett, mint egy hűséges
kiskutya. Herbert végigvezette a folyosón, le a lépcsőn,
aztán ki az udvarra.
 - Nyissatok kaput! - kiáltott oda az őröknek, akik
rögvest engedelmeskedtek.
Agnest az együgyűek végtelen boldogsága töltötte el:
hamarosan biztonságban lesz Genevieve-vel. Amikor
kilépett a kapun, Josephine kézen fogta, s a falu irányába
indultak. Amikor már jókora távolságra kerültek a kaputól,
és az őrök sem hallhatták őket, az asszony megtorpant és
sántítást színlelt.
- Nem tudok tovább menni, megrándult a térdem.
Menj csak előre. Az az a ház, amelynek világosság van az
ablakában.
Agnes nem gyanakodott, angyali boldogságot tükröző
arccal tovább indult. Ebben a pillanatban ismeretlen
lovasok tűntek föl körülötte. Közre fogták, s eszeveszetten
nyargaltak körbe-körbe. Agnes rémülten felsikoltott.
Fogalma sem volt, mi történik vele. Izzadságszagot és a
lovak patái alól magasra csapódó sár szagát érezte az
orrában. Ekkor az egyik támadó feléje suhintott, majd a
többiek is követték példáját. A lány ruhája kis idő múlva
véres cafatokban lógott a testén. Egy ököl a gyomrába
vágott, s ő öklendezve térdre esett. Ekkor egy
kérlelhetetlen kéz megragadta és magával vonszolta a
földön. Agnes maga mögé pillantott, s Hexham várának
körvonalait látta maga előtt, aztán a kép lassan elsötétült a
szeme előtt, s úgy érezte, mintha egy hatalmas szikláról a
fekete mélységbe zuhanna...

Genevieve furcsa álomból ébredezett, s beletelt

néhány másodpercbe, míg felfogta, hol van. Nem tudta,
mikor és hogyan került a férfi szobájába, aztán egyszerre
minden kristálytisztán felidéződött benne. Meztelen teste
megborzongott a késő éji hűvösségben, de egyáltalán nem
fázott. A forró férfitest betakarta. Lelkében furcsa
ürességet érzett.
Christophe gyengéden megcsókolta, s megpróbálta
elnyomni magában az egyre növekvő szenvedélyt.
Akárhányszor magáévá tette a lányt, egyre jobban és
jobban kívánta. Szomjúságát nem tudta csillapítani.
Megtörte a csókot, de csak azért, hogy szemügyre
vehesse szerelme csodálatosan szép vonásait.
Megcirógatta a vállát, a nyakát, az arcát. Genevieve
mozdulatlanul feküdt, s elpirult a férfi kutató pillantásának
hatására. Szívének dobogása visszhangzott a fülében.
Christophe érintésére teste megfeszült, s szinte
felajánkozott a férfi ajkának. Christophe nem késlekedett:
forró, érzéki csókot lehelt szinte minden porcikájára.
Genevieve azt kívánta, bárcsak ez a gyönyörűség az
örökkévalóságig tartana.
Szaporán szedte a levegőt, karját a férfi nyaka köré
kulcsolta, s beletúrt sötét hajába. Christophe ajka
vándorútra indult a testén. Nyelve végigsimított a lány
puha, kerek vállán, megcirógatta mellének dombjait, s
megízlelte duzzadt, vöröslő mellbimbóit. Genevieve-nek
elakadt a lélegzete, s testét forróság öntötte el. Felnyögött,
de ez csak olaj volt a tűzre: a férfi még elszántabban, még
szenvedélyesebben simogatta. Ujjával kitapintotta
nőiességének szirmait, s nem kegyelmezett. A lány már-
már felkiáltott, hogy nem bír többet, de torkára forrt a szó.
Minden porcikájával érezni akarta a férfit. Éhes vadság
kerítette hatalmába, s megfeszítette testét, hogy magába
fogadhassa a férfit.
Christophe erőteljesen, kegyelmet nem ismerve
beléhatolt. Mintha az univerzum összes csillaga felrobbant
volna, olyan fényesség jelent meg Genevieve szeme előtt.
Felsikoltott a kéjtől, s elmerült a kielégülés hullámaiban.
Christophe magához szorította vonagló testét, de egy
pillanatra sem hagyta abba a mozgást. Amikor úgy érezte,
mindjárt szétfeszíti a kéj, egy végső mozdulattal szinte
felnyársalta a lányt, s átadta magát a rátörő káprázatos
érzékiségnek.
- Genevieve... nézz rám...
A lány felnyitotta szemét, és tekintetük egybe forrt.
- Ott látom a szemedben a szomorúságot, szerelmem,
ami már annyiszor megjelent előttem álmomban. Miért,
Genevieve, miért?
Kínzó fájdalom hasított a lány szívébe. - Hát nem
tudod? Hiába minden, sosem lehetünk boldogok. Még te
sem tudsz diadalmaskodni az átok felett... Perceid
megszámláltattak...
- Nem! Ennek az őrületnek egyszer s mindenkorra
vége! A szerelmünk erősebb mindennél!
Genevieve szemét könnyek égették. A gondolat, hogy
elveszíti a férfit - mert ebben teljesen bizonyos volt -,
szinte az őrületbe kergette. Kétségbeesetten
belékapaszkodott, s szinte rimánkodó hangon megszólalt: -
Szeress engem, Christophe, mintha ez lenne az utolsó
alkalom, hogy szerethetsz... - Azzal átkarolta a férfi nyakát,
s ajkuk egy kétségbeesett, véget nem érő csókban forrt
össze.....
 Christophe a kandalló melletti hatalmas karosszékben
ült, és a francia királyi udvarból érkezett levelet olvasta a
tűz pislákoló fényénél. Megkapta Károly beleegyezését a
házasságához, s ami még ennél is jobb hír volt, Richard
kenti herceg is az áldását adta a frigyre. Mindketten
biztosították arról, hogy erőfeszítéseket tesznek, hogy
Monfort herceggel minél előbb tárgyalhasson ez ügyben,
bár figyelmeztették, hogy egyáltalán nem lesz könnyű
dolga.
De azt sem bánta, ha vagyonának nagyobb részét oda
kell adnia a lányért cserébe.
Megkapta Camille levelét is, aki arról tájékoztatta, hogy
megbízott egy Michael nevű papot, régi ismerősét, hogy
folytasson nyomozást ennek a szerencsétlen átoknak az
ügyében, s remélte, hogy bebizonyíthatja: Merlin egyik
trükkje volt csupán.
- Azt hittem, minden kétségétől megszabadítom,
amikor először magamévá teszem, de a félelem még most
sem tűnt el a szeméből - vallotta be Christophe Pierre-nek.
- Nem értem ezeket az asszonyokat - mondta a rőt
szakállú lovag, aki azzal töltötte az elmúlt napokat, hogy
Giselle-t nyugtatgatta. - Ez valami olyan megszállottság
lehet, ami túl mélyen beléjük ivódott a hosszú szenvedés
során. Csak az idő gyógyíthatja be azokat a sebeket, amiket
szereztek. Ami azt illeti, mégis furcsa, hogy ez az átok ilyen
hosszú idő óta megvédte...
- Nem az átok védte meg - szakította félbe Christophe
barátja szavait. - A benne való hit, na meg az a néhány
véletlen, amitől az emberek azt hitték, hogy csodát látnak.
Merlin elfelejtette megtanítani Genevieve-et, hogy
akaraterővel leküzdhető bármilyen „átok”. Amikor
beteljesedett a szerelmünk, és a grófnő nekem
ajándékozta a szívét, azzal megtörte az átkot...
- Remélem, ő is így fogja majd gondolni, s boldog lesz,
amikor megkéred a kezét. Ne felejtsd megmondani neki,
hogy két államférfi is áldását adta erre a frigyre, s Károly
maga kezd tárgyalásokat Monfort herceggel, Christophe a
békésen alvó lányra pillantott, aki tegnap éjjel ki sem
mozdult a férfi szobájából. Ebben a pillanatban
kopogtattak, s Giselle rontott be. - Genevieve! - kiáltotta,
mielőtt a két férfi figyelmeztethette volna. - Genevieve,
ébredj! Agnes eltűnt!
A lány csak most ébredezett, s kábultan nyitotta ki zöld
szemét. - Mit beszélsz?
- Agnes eltűnt!
- De hiszen Phillippel van! - kiáltott fel Genevieve, s
egyszeriben az álom utolsó morzsái is eltűntek szeméből.
- Az őrök azt mondják, hogy Phillip három napja
elment. - Giselle vádló tekintettel a két férfira meredt. -
Miért nem szóltatok?
Pierre magyarázkodni kezdett. - Nem akartunk
megijeszteni benneteket...
Giselle az arcára szorította remegő kezét. - Eddig azt
hittem, hogy Agnes Phillippel van, de ma reggel, amikor
érte küldtem, Herbert kapitány azt üzente, hogy Agnes
tegnap éjjel elhagyta a várat. Egy asszony jött érte a
faluból, akit állítólag te küldtél érte, Genevieve...
A lány lehunyta a szemét, és minden igyekezete
ellenére remegett az egész teste. - Ez nem lehet igaz! -
suttogta, aztán lerántotta magáról a takarót, és talpra
ugrott. De Christophe elkapta a karját, és megállította. De
a lány kitépte magát a szorításából, és kirohant a szobából.
- Állj meg, Genevieve! - kiáltotta utána a férfi, de a lány
meg sem hallotta. Végigszaladt a folyosón, le a lépcsőn, át
a nagytermen Christophe utána.
Genevieve hátra sem pillantott, úgy rohant. Tudta,
hová kell mennie. Alig látott a könnyein keresztül, de csak
rohant tovább. Kifutott a kapun, el egészen a hajdani
vizesárokig, amit annak idején betemettek, s ő pompás
rózsakertet varázsolt a helyén. S ebben a pillanatban
meglátta. Kitört belőle a zokogás, és sikoltva a rózsaágyak
közé futott. A kapun kilépő Christophe elé olyan látvány
tárult, amit soha életében nem tudott kitörölni az
emlékezetéből. Szerelmese Agnes eltorzult, megcsonkított
holttestére borult, s testét rázta az elemi erejű zokogás.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Írország, Dublin vára

Türelmetlen kopogás hallatszott Dublin hercegének

ajtaján. - Fenség! - kiáltotta valaki odakintről.
Kathleen szomorú tekintetének emlékképe eltűnt
Monfort szeme elől, s gondolatai visszatértek a valóságba.
Lyliane rámosolygott, s felemelte aranyserlegét. Az asszony
csábító teste elterelte Monfort figyelmét a kopogásról,
amely most még türelmetlenebbül megismétlődött.
- Ki az? - szólalt meg végül a herceg.
Az ajtó kitárult, s egyik katonája lépett be. Az elé táruló
látvány arra késztette az idősebb férfit, hogy szégyenlősen
elfordítsa a tekintetét. Ura és parancsolója a trónszékén
ült, s a majdnem teljesen ruhátlan Lyliane O'Mably hevert
a lábai előtt.
- Mit akarsz? - kérdezte durván a herceg, s hangjából
türelmetlenség hallatszott.
A katona összeszedte bátorságát, és Monfortra
pillantott.
- Egy lovag várakozik kint a társaival. Azt állítja, hogy
Christophe de Quercy testőrségének a tagja, s szeretne
megvívni veled, nagyuram.
A hír meglepetésként érte Monfortot, s egyben
felkeltette érdeklődését.
 - Megmondta a nevét?
- Phillip d'Herbois.
Monfort még sosem hallotta ezt a nevet azelőtt.
- Megpróbáltuk elküldeni, hercegem, de hajthatatlan.
- Miért akar megvívni velem? - kérdezte Monfort
növekvő érdeklődéssel.
- Azt állítja, hogy szívének hölgyét életveszélyesen
megfenyegetted, s csak életed kioltása enyhítheti
bosszúvágyát...
- Úgy. És ki a szívének hölgye? - kérdezte a herceg
gúnyosan.
- Valami Agnes, Hexhamből.
Monfort velőtrázóan felkacagott. Sátáni kacagásának
hangja megfélemlítette a hírhozót. Úgy hangzott, mintha
maga az ördög táplálta volna a herceg nevetését.
Monfort végtelen elégtételt érzett. Végre beteljesedett
a bosszúja! Tudta, hogy parancsára Agnest kicsalták
Genevieve védőszárnyai alól, s William Sherbroke
főesperes törvényen kívüli rablóbandájának kezére került,
akik nem kegyelmeztek neki. Addig kínozták, míg az élet
utolsó lehelete is ki nem szállt belőle. És most itt van egy
idióta, aki Agnesért akar megvívni vele. A sors fintora
minden bizonnyal - gondolta magában, s ismét felkacagott.
- Hívasd a fegyverhordozómat. Megmérkőzöm az
ismeretlennel - mondta önelégülten, mikor végre válaszra
méltatta a rá várakozó katonát.
Phillip és az őt kísérő lovagok eközben türelmetlenül
várakoztak az előcsarnokban. Három napja éjt nappallá
téve lovagoltak, csak múlt éjszaka szálltak meg az egyik
fogadóban, hogy némi alvással erőt gyűjtsenek, A hosszú
út során számos falun és városon áthaladtak, ahol
különböző történeteket hallottak a dublini herceg hírhedt
gonoszságáról. Mindez csak megerősítette benne az
összecsapás elkerülhetetlenségét.
Ekkor a katona kilépett a herceg szobájából, és
elvezette Phillipet és a többi lovagot a bajvívás helyére.
Tudatta velük, hogy a Monfort herceg hamarosan
megérkezik.
Hosszú percek teltek el, de nem történt semmi. Phillip
türelmetlenül ült a lován, s a tudat, hogy ilyen
udvariatlanul megvárakoztatják, ingerültséggel töltötte el.
Ha lehet, még nagyobb gyűlölet támadt benne az
ismeretlen herceg iránt.
De aztán lecsillapodott haragja, mert Agnes angyali
arca képzelődött meg előtte. A látomásban a lány imára
kulcsolt kézzel térdelt, s tiszta tekintetét az égre emelte.
Phillip úgy érezte, érte imádkozik, pedig jól tudta, Agnes
mit sem tud az ő küldetéséről. Nem árulta el neki, hová
indul, mert nem akarta megijeszteni. De ha visszatér, majd
megvigasztalja.
Ebben a pillanatban megpillantotta ellenfelét, s a
látvány visszahozta gondolatait a valóságba.
Monfort, Dublin hercege méltóságteljesen közeledett
katonáinak sorfala között. Egész testét beborította
hollófekete bársonyból készült palástja. Arcán önelégült,
gúnyos mosoly ült. Phillip meglepődött a férfi testének
karcsú, ugyanakkor izmos vonalain. De nem becsülte le
ellenfelét, főleg azok után nem, amit tegnap éjjel a
fogadóban megtudott róla.
 Egy parasztember a fogadóban fogyasztotta el szerény
vacsoráját, s amikor meglátta az idegen katonákat,
leküzdve félelmét, beszédbe elegyedett velük. Hamar
kiderült, mi az idegenek úticélja. A paraszt nagyot harapott
a fekete kenyérből, s megivott egy kupa bort. Az alkohol
szemmel láthatóan beszédesebbé tette. - Nagyon vigyázz
azzal az emberrel - fordult oda Philliphez. - Azt beszélik,
sátáni hatalma van. Keze oly gyors, hogy az ember alig
tudja követni a mozdulatait. Könnyen te is azoknak a
szerencsétleneknek a sorsára juthatsz, akik elég merészek
voltak ahhoz, hogy párbajra hívják.
Phillip nem félt a haláltól. Úgy tartotta, hogy egy lovag
számára nincs nemesebb halál, mint ha azért az ügyért
áldozza életét, amire felesküdött. S ő pedig megesküdött,
hogy megvédi Agnest...
Monfort herceg odaléptetett elé, és kimért
fejbólintással köszöntötte ellenfelét. Gunyoros mosoly
bujkált szája szegletében, ahogy odafordult Philliphez.
- Nos, lovag, mondd el a panaszod, aztán essünk túl a
dolgon - szólalt meg önelégülten.
- Ismered te azt, herceg - válaszolta Phillip, és
résnyire húzott szemmel Monfortra meredt. -
Megfenyegetted Lady Genevieve Elizabeth Fleury grófnőt,
hogy elragadod tőle, s a lányt halálra kínzód.
Minden indulat nélkül, lassan ejtette ki a szavakat,
amelyek nyomán síri csend telepedett a körülöttük álló
lovagokra. A herceg emberei lesütött szemmel álltak.
Mindannyian tisztában voltak vele, hogy uruk még ennél
sokkal sötétebb aljasságokra is képes. Ugyanakkor
meglepte őket, hogy egy nemes lovag egy
asszonyszemélyen esett sértést akar megbosszulni.
Teljesen bizonyosak voltak benne, hogy fél óránál is
kevesebb van hátra ennek a félkegyelműnek a földi
életéből.
Monfort gúnyos tekintettel meredt Phillipre.
- És mi van akkor, ha Lady Genevieve félrevezetett
téged? Hazudott neked, mert az volt a szándéka, hogy
eltávolítson a várból és Agnes közeléből?
Phillip nem mutatta, de eléggé meglepődött ezen a
kijelentésen. Vajon honnan tudhatott a herceg a közte és
Lady Genevieve közötti vitáról? Arca rezzenéstelen maradt,
most már nem léphetett vissza, de nem is állt
szándékában.
- Lady Geneneive szemében mindig mérhetetlen
szomorúság tükröződik, akármikor a nevedet említik
előtte. Ez a szomorúság meghazudtolja sátáni szavaidat,
herceg - szólalt meg.
- Vagy úgy! - felelte Monfort a sértésre. - Mondd
csak, nemes lovag! Nincs benned semmi félelem?
- Nekem nincs mitől félnem, herceg.
- Nincs? - kérdezte Monfort, s szemében ördögi fény
gyúlt. Hátravetett fejjel felkacagott.
Phillip tudomást sem vett megalázó nevetéséről, s
megszólalt: - Kezdjük el. Mire várunk még?
Monfort minden porcikáját lázas izgalom fogta el.
Minden vágya az volt, hogy mielőtt megöli ezt a fajankót,
meglássa szemében a rémületet. Nagyszerű szórakozás
lesz - gondolta magában.
- Mivel te vagy a kihívó - szólalt meg -, az én jogom,
hogy fegyvernemet válasszak.
 - Így van, herceg - bólintott Phillip.
Monfort hirtelen bosszúságot érzett, s jókedve elszállt.
Gerincén furcsa borzongás futott végig.
- Akkor a spanyol hosszú pengéjű tőrt választom.
- Rendben van - értett egyet Phillip. - Ahogy óhajtod,
herceg.
Monfort fegyverhordozója előlépett, hogy kikészítse a
megfelelő fegyvereket. A herceg kissé csalódottan s
egyben gyanakodva állt. Miért mondta ez a fajankó, hogy
rendben van? - kérdezte magában. Egy francia számára
ennél rosszabb választást el sem tudott volna képzelni.
Köztudott volt, hogy a francia katonák kardforgatásban a
legjobbak, de gyengén szerepelnek a tőrrel vívott
kézitusában. Valami nincs rendben - gondolta.
Phillip állta a herceg átható tekintetét, s gyakorlott
mozdulattal kezébe vette a fegyvert, miután lehúzta
kesztyűjét. Jobb kezébe vette a spanyol tőrt, s elkészült a
küzdelemre.
A két férfi lassan egymás felé közeledett, mindkettő
támadásra emelte fegyverét. Csak úgy sebesíthetik meg a
másikat, ha minél közelebb jönnek egymáshoz.
Monfort támadott előbb. Két ugrással Phillip előtt
termett, és lesújtott a fegyverrel. - Készülj a halálra, Phillip
d'Herbois! - kiáltotta, mert azt hitte, már első csapása
végzetes lesz. De tévedett. Phillip kivédte a támadást.
Szeme előtt megjelent Agnes arca, s ez megkettőzte erejét.
- Isten velem van... -mondta.
Szavai mérhetetlen haragra gerjesztették a herceget.
Ezek voltak Merlin utolsó szavai, mielőtt meghalt, s most
ezek a szavak gúnyosan visszhangzottak Monfort fülében...
 Mintha maga az ördög szállta volna meg, olyan erővel
támadt ellenfelére. Phillipet meglepte a támadás ereje, s
egy pillanatot késlekedett, mire Monfort tőre a bal karjába
hasított. Phillip arra számított, hogy a herceg megpróbálja
ledöfni, de nem ez történt.
Monfort megmerevedett, és dermedt tekintettel Phillip
arany karperecére meredt.
- Óvakodj a karperectől, Monfort! - Merlin réges-régi
szavai harangzúgásként visszhangzottak a fülében. Fejéhez
kapott és megtántorodott. A körülöttük állók döbbent
kiáltása közepette Phillip a herceghez ugrott, és előnyét
kihasználva tőrét teljes hosszúságában a mellébe mártotta.
Monfort nem halt meg azonnal. Gyűlölettel teli
pillantással a férfi felé fordult, de nem őt látta maga előtt:
Merlin alakja rajzolódott ki előtte. Utolsó erejével még
kinyögte: - Agnes... halott... Az én... parancsomra
kicsalták... Hexhamből. Sherbroke katonái...
megbecstelenítették... és halálra... kínozták... - Többet
nem szólt, kilehelte bűnös lelkét.
Phillip dermedten a halott teste fölé hajolt, s nem akart
hinni a fülének.
Agnes! - jajdult fel lelkében egy belső hang, de egy szó
sem jött ki a torkán. Kihúzta testéből a tőrt, arcát a nap
felé fordította. Fájdalmában felordított, és térdre esett a
gyűlölt herceg holtteste mellett.
Az őt kísérő lordok csöndesen körülállták társukat. -
Indulnunk kell, Phillip! Jelentenünk kell a hercegnek, hogy
teljesítetted küldetésedet.
A férfi néhány percig még mozdulatlanul térdelt a
földön. Szörnyű ürességet érzett lelkében. Igen, elvégezte
a saját magára kiszabott feladatot. Végzett Monfort
herceggel, megszabadította Angliát ettől a sárkányfajzattól.
Sietnie kell, hogy Genevieve grófnő mellett legyen
gyászában, aki valószínűleg már tudja, hogy Agnes halott.
Vigasztalást kell nyújtania a grófnőnek, amennyire erejéből
telik. Minden nemes lovag így tenne a helyében.
De tudta, hogy őt magát már soha senki nem tudja
megvigasztalni. Szívének és lelkének egy darabja ott
fekszik, ahol Agnes sírja domborul...
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Genevieve mozdulatlanul feküdt az ágyon. Azt kívánta,

bárcsak meg tudná állítani az időt. Az időt, amely
könyörtelenül haladt előre, s amely egyre közelebb hozta
végzetét. Nem tudta megemészteni a gondolatot, hogy
Agnes nincs többé, s azt sem, hogy nem lehet boldog
Christophe-fal.
Lehunyta a szemét, s a kintről behallatszó
trombitaszóra figyelt. De nem tudta kikergetni agyából a
rémisztő gondolatokat. Tudta, hogy Christophe nem lehet
részese jövőjének, s ez a végletekig elkeserítette. Úgy
érezte, lelkét végtelen üresség keríti hatalmába. Nem volt
képes azzal a tudattal élni tovább az életét, hogy a férfi a
kegyetlen sors áldozata lesz.
Százszorosan is felkínálta volna érte a saját életét
cserébe.
Christophe hitetlenségének szavai visszhangzottak a
fülében.
- Genevieve, lásd be, ostoba szemfényvesztés volt
csupán. Néhány véletlen egybeesés azt a látszatot keltette,
hogy az átok létezik...
Ha jól belegondolt a szavakba, kissé még maga is
hajlott rá, hogy higgyen a férfinak. Annak a férfinak, aki
kezdettől fogva kétségbe vonta a szörnyű átok létezését, s
az semmi más nem volt számára, mint egy kihívás, aminek
meg kell felelni.
 Genevieve kétségek között gyötrődött. Fogalma sem
volt róla, hogyan működik valójában Merlin átka, de azt
tudta, hogy ennek az átoknak a nyomán ismerte meg az
igaz szerelmet. Milyen furcsa!
Az átok oly megfejthetetlen volt számára, mint maga az
élet. De abban biztos volt, hogy Christophe nem kerülheti
el a sorsát. Az életével fizet merészségéért, amiért
megtanította őt a szerelemre.
S Genevieve tudta, hogy ha a férfi meghal, az ő szíve is
mindörökre eltemetkezik. A szívét eltemeti ugyan, de lelke
békét és nyugalmat talál, ha Merlin tanítása szerint él.
Minden vágya az volt, hogy egy békés, a világtól elzárt
helyen minden tehetségét és tudását az elesettek,
betegek, rászorultak javára fordíthassa. Arra rendelte a
sors, hogy segítsen gyermekek világra jötténél, enyhítse a
haldokló fájdalmát, vigasztalást adjon a gyászolóknak. De
soha életében nem érezheti már azt a boldogságot, amit
Christophe ölelése jelentett számára.
Hirtelen felidéződött benne egész élete s azok, akiket
mindennél jobban szeretett a világon.
Gyermekkora oly felhőtlenül és boldogan telt. Orrában
még most is érezte anyja rózsáinak illatát a wexfordi vár
kertjében. Bár édesanyját nem ismerhette, nevelőapja,
Brian Rosslare gróf teljes odaadással és szeretettel nevelte
haláláig, pedig nem ő volt vér szerinti apja.
Eszébe jutott, milyen elkeseredés töltötte el, amikor
megtudta, hogy el kell hagynia szeretett Írországát, s az
angol udvarba kell utaznia. Tízéves volt akkor mindössze,
de a sors rákényszerítette a felnőttek gondolkodását és
komolyságát. Rosslare gróf halála fordulópont is volt az
életében: gyermekből felnőtt lett. Talán el sem viselte
volna ezt a változást, ha ír létére az angol királyi udvar nem
szeretettel fogadja. Amikor szinte már kétségbeesett az
egyedülléttől, Richard és Merlin szeretetteljes közeledése
feledtette vele fájdalmát. Merlin a házába vitte, s tanítani
kezdte. Olyan meghitt viszony alakult ki kettejük között,
mint apa és lánya között. S mint később megtudta, valóban
Merlin volt az édesapja.
Kitűnő játszópajtásra lelt az akkor még szintén gyermek
Edward trónörökös személyében. Ők ketten mindig egy
nyelvet beszéltek. Edward többször megvallotta, szerelmes
belé, de Genevieve csak nevetett rajta.
- Én nem lehetek a feleséged - hárította el a fiú
közeledését. - Számodra valami hercegkisasszonyt tartogat
Richard nagybátyád... - tette hozzá titokzatosan, amivel a
végletekig felbosszantotta a leendő királyt.
- A lányok olyan kényesek - panaszkodott a fiú. - Te
annyira más vagy, Genevieve... kedves, vidám, élettel teli...
S az is volt valóban. Négy hihetetlenül boldog
esztendőt töltött el az angol udvarban, s közben szépséges
fiatal hajadonná serdült.
Merlin kezdettől fogva vigyázott rá. Tanította írni,
olvasni, s minden tudományba belekóstoltatott vele egy
kicsit. Időnként megengedte, hogy hosszabb külföldi
útjaira is elkísérje, s Genevieve számára ezek az utazások
fantasztikus élményt jelentettek.
Eljutott Spanyolhonba, Franciaországba, megjárta
Flandriát, Németalföldet, sőt még a szépséges Itáliába is
eljutott. Kimondhatatlan öröm volt számára, hogy
Velencében a Szent Márk-katedrális oltára előtt
imádkozhatott.
De az egyik legnagyobb ajándék, amit Merlintől kapott,
a gyógyítás képessége volt. A híres csillagász és tudós
megismertette vele a gyógynövények, gyökerek, fák,
bokrok leveleinek gyógyító hatását. Megtanulta, hogyan
lásson el egy vérző sebet, hogyan készíthet
fájdalomcsillapító főzetet, hogyan könnyítheti meg a szülő
nő elviselhetetlen fájdalmait.
Ezek alatt a csodás évek alatt mindössze egyetlen
árnyék vetődött boldogságára. Monfort herceg
gonoszsága. Monfort valamikor szintén Merlin tanítványa
volt, de a megszerzett tudást sötét erők szolgálatába
állította, s végtelen hataloméhsége elvette józan eszét.
Merlin előre látta a sorsát, de Monfort rá sem hederített.
Sőt miután Kathleen szerelmét elveszítette, mindenért
Merlint tette felelőssé. Megesküdött, hogy bosszút áll
rajta, s ezt a bosszút úgy valósítja meg, hogy mindenki
szenvedjen tőle, aki csak közel áll hozzá.
Genevieve arcán végigfolytak a könnyek. Ismét eszébe
jutott Agnes és a rémisztő sors, amely neki jutott. Magát
tette felelőssé a szerencsétlen lány végzetéért, bár tudta,
hogy Monforttal nem vehette fel a küzdelmet.
Agnes...
Amikor Merlin elhozta hozzá az együgyű teremtést,
olyan volt, mint valami kiscica. Egyidősek voltak, mégis
Genevieve érett gondolkodású, felnőtt nő volt hozzá
képest. A lányt Isten nem áldotta meg a logikus
gondolkodás képességével, de együgyűsége ellenére olyan
ellenállhatatlan báj volt benne, amelynek csak kevesen
tudtak ellenállni. Azonban Monfort ezen kevesek közé
tartozott, és megesküdött, hogy a lánnyal áll bosszút
Genevieve-en és Merlinen. Agnes... Soha többé nem hallja
a nevetését, s nem simogathatja meg a haját, nem ölelheti
magához...
Genevieve furcsa ürességet érzett, s hirtelen jeges
fájdalom hasított a szívébe.
Annak idején, amikor Merlin megátkozta, végtelen
boldogság töltötte el. Akkor azt gondolta, az átok megvédi
minden bajtól, s ő egész életét az emberek
megsegítésének szentelheti. De miután megismerte
Christophe-ot, minden megváltozott. Tudta, hogy nem
tehet semmit, a férfi sorsa megpecsételődött. Keserves
árat fizetnek mindketten, amiért megízlelték a szerelem
nektárját.
Genevieve tágra nyílt szemmel maga elé meredt.
Furcsa gondolat és érzés körvonalazódott benne.
Magát is megdöbbentette, hogy nem érzett semmiféle
megbánást.
Olyan egyértelmű volt, ahogy ő és Christophe... -
Belepirult a gondolatba. Ha csak rágondolt együtt töltött
éjszakáikra, forró láz kerítette hatalmába. Minden olyan
magától értetődőnek tűnt akkor számára. De a sors
kegyetlen bosszút áll merészségükért, ebben biztos volt.
Segíts, Merlin! Mit tegyek?! - rimánkodott magában.
Ekkor kinyílt az ajtó, és Giselle lépett a szobába. Szeme
megduzzadt a sok sírástól, s Genevieve-hez hasonlóan ő is
gyászruhát viselt. Odament a lány ágyához, és megfogta a
kezét.
 Mind a ketten hallgattak. Nem kellettek szavak ahhoz,
hogy átérezzék egymás fájdalmát.
A kintről jövő zajok felkeltették Giselle érdeklődését.
Felállt, odalépett az ablakhoz, és kinézett. A látvány
megrémisztette. - Nézd, Genevieve...
A lány felállt, és komornája mellé lépett.
Az udvaron nagy volt a kiabálás. Gascogne hercegének
katonái felsorakoztak, és hallgatagon figyelték a lovasokat,
akik durva káromkodások közepette bevágtattak az
udvarra, és körbe-körbenyargaltak.
- Kik ezek? - kérdezte Giselle önkéntelenül.
- Olyanok, mint egy törvényen kívüli hadsereg
elvadult katonái - felelte Genevieve. - Meg fogják ölni
őket...
- Hogy mertek csak így idejönni? - kérdezte
megszeppenve Giselle.
Ebben a pillanatban Christophe jelent meg az udvaron,
Pierre és Camille Changarnier társaságában.
A lármás jövevények is elhallgattak a herceg metsző
tekintete láttán. Személyisége tiszteletet és figyelmet
parancsoló volt: bíborvörös bársonyzeke volt rajta, izmos
lábán fekete nadrág feszült. Mellvértjén a Gascogne-ház
címerét viselte. Haján megcsillant a napfény, szikrázóan
kék szemében harag tükröződött.
- Hogy merészeltek így betörni Hexhambe? Ennél
kevesebbért is halálbüntetést kaptak már jó néhányan.
A gonosztevők vezére öntelt vigyorral embereire
mutatott.
 - Kénytelen leszel elviselni a jelenlétünket, jó-uram,
különben William Sherbroke főesperes serege
megtámadja a várat.
- A főesperes... - suttogta Genevieve, amikor
meghallotta a férfi szavait. Rögtön tisztában volt vele, kik
ezek az ismeretlenek. Egész Angliában elterjedt a híre,
hogy Sherbroke törvényen kívüli csürhéje végigfosztogatta
a falvakat, és a nemesi várakat csak jókora összeg fejében
kímélte meg.
- Mennyit kérnek? - kérdezte Giselle.
- Nem hallottam - vont vállat a lány. - De Christophe
elég gazdag ahhoz, hogy bármekkora árat megfizessen.
Hirtelen nevetés hullámzott végig az udvaron álló
lovagokon. Összesúgtak, és csak a fejüket csóválták. A
lovasok szemmel látható idegességgel várták a herceg
válaszát.
Christophe gúnyos mosollyal Pierre-hez fordult, s bár
halkan beszélt, szavai mégis kivehetők voltak. - Akasztófára
velük...
A lovasok arcán félelem tükröződött. Arra számítottak,
hogy bármilyen választ ad is a herceg, visszatérhetnek
vezérükhöz, és jelenthetik neki a fejleményeket.
Genevieve, aki szem- és fültanúja volt az
eseményeknek, nem tétovázott tovább. Kirohant az
udvarra, és térdre vetette magát a herceg előtt. Nem tudta
elviselni a gondolatot,, hogy gyászának kellős közepén még
egy várostromot is túl kell élnie. És az, hogy Christophe
csatázni akar ezekkel a gonosztevőkkel, mérhetetlen
rémülettel töltötte el. Nem szabad ellenkeznie velük,
hiszen ha megteszi, az életével fizet végzetes döntéséért!
Az átok nem engedi, hogy győzedelmeskedjen...
- Fizesd meg a váltságdíjat, fenség! - kiáltotta
könyörgő hangon.
Christophe szemében ördögi kajánság villant. - Még
hogy fizessek nekik? Szó sem lehet róla. Akasztófára
kerülnek egytől egyig.
Genevieve nem adta fel ilyen könnyen.
Belekapaszkodott a férfi nadrágszárába, és könyörgésre
fogta a dolgot. - Hiszen olyan gazdag vagy! Ki tudod fizetni
az összeget! Tedd meg Hexham épségéért! - És a
sajátodért - tette hozzá, de csak magában.
De Christophe hajthatatlan maradt.
A lovasok vezetője türelmét vesztve felkiáltott. - Nem
hittem, hogy Gascogne hercege ilyen ostoba!
Nem látod be, fenség, hogy nem győzhetsz? Háromszor
annyian vagyunk, mint ti!
Genevieve nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. -
Könyörgök, Christophe! Add meg, amit kérnek!
A férfi kérlelhetetlenül megragadta, felemelte a földről,
és intett Pierre-nek, hogy vigye el a lányt.
- Készüljetek a csatára - mondta, azzal sarkon fordult
és elment. Emberei hatalmas üdvrivalgással fogadták
döntését.
Csak Genevieve érezte úgy, mintha szívébe tőrt
mártottak volna. Tudta, hogy nincs menekvés, sorsuk
megpecsételődött.

A nap már lenyugvóban volt, amikor Christophe

megállt a dombtetőn, és komor tekintettel végigpásztázta
a völgyet. Teste elcsigázott volt, s az eléje terülő látvány
még inkább elcsigázta, A völgyben több száz véres hulla
hevert, Emberei éppen a tömegsírt ásták, hogy abba
temethessék a halottakat.
Néhány órával ezelőtt Christophe serege és Sherbroke
főesperes túlerőben lévő katonái néztek farkasszemet
egymással. Aztán a kürtszó jelére elkezdődött a véres
küzdelem. Nem telt bele egy óra, s Gascogne hercege
fényes győzelmet aratott a gonosztevők seregén,
Sherbroke főesperest maga Christophe vágta le.
Mostanra minden elcsendesedett. Christophe azokra a
hősies katonáira gondolt, akik életüket vesztették a
csatában. Méltó módon kell őket eltemetni - gondolta.
Pierre közeledett feléje a kaptatón.
- Phillip visszaérkezett Hexhambe. Megölte Monfort
herceget. Az ír parasztok fellázadtak és elfoglalták a dublini
várkastélyt. Azt a hírt kaptuk, hogy Lyliane-t és gyermekét
is meggyilkolták.
Christophe arcán megkönnyebbülés tükröződött. Csak
egyetlen dolog nem hagyta nyugodni.
- És Genevieve? - Félve ejtette ki a nevét, rosszat
sejtett.
Pierre átölelte barátját, és együttérzően mondta: -
Genevieve elment.

A nap már a látóhatár széléhez közeledett, s utolsó

sugarai megcsillantak a néptelen úton vágtató lovas vörös
hajkoronáján. Genevieve smaragdzöld lovaglóruháját
viselte, lábára fekete csizma simult. Ráhajolt a pompás
termetű kancára, és még nagyobb iramra ösztönözte.
Könnyek csillogtak a szemében, de ezeknek a könnyeknek
semmi közük nem volt a hihetetlen sebességű
vágtatáshoz. Ki akarta kergetni fejéből a rémisztő
gondolatokat, de sehogy sem sikerült.
El kellett jönnie. Tudta, hogy a férfi el lesz foglalva a
csata előkészületeivel, így nem lesz rá ideje, hogy vele
törődjön. Meg kellett tennie. Mert nem akart és nem
tudott azzal a tudattal élni, hogy a férfi hamarosan
meghal. Az átok nem kegyelmez neki. Mint ahogy nem
kegyelmezett a többieknek sem.
A sors fantasztikus ajándéka volt, hogy megismerhette
a szerelmet. És Christophe volt az, aki megismertette vele
ezt a nagyszerű érzést. De nem lehetnek boldogok.
Mindössze annyi marad számára, hogy míg él,
emlékezetében megőrzi szerelmüket.
Nem enyhített tempóján, minél hamarabb el akarta
érni úticélját. Azt az egyetlen helyet, ahol békét lelhet a
lelke. Csak úgy akadályozhatja meg a férfi halálát, ha szent
fogadalmat tesz. Igen, ez az egyetlen dolog, amellyel
megmentheti.
Coventrybe tartott, a Szent Johanna-kolostorba...

Phillip letérdelt Agnes sírja előtt, és imára kulcsolta a

kezét. Giselle meggyújtotta a gyertyákat az oltárnál,
ahonnan a Szűzanya szomorú szemmel tekintett le rá.
Giselle szívét mardosta a fájdalom. Szép arca megnyúlt,
szeme kivörösödött, s fekete karika keretezte. Letérdelt és
ő is imádkozni kezdett.
 Nem próbálta vigasztalni Phillip lovagot. Tudta, hogy
reménytelen dologra vállalkozna. így csak hallgattak mind
a ketten, s osztoztak a fájdalomban.
Ekkor trombitaszó hallatszott a távolból. A lány riadtan
tekintett fel. Letörölte arcáról a könnyeket, és az ajtó felé
fordult. Valahonnan a távolból egy kiáltás hallatszott.
- A herceg visszaérkezett!
Giselle talpra szökött, és kiszaladt a kápolnából.
Christophe, Pierre és a többiek hangos üdvrivalgás
közepette vágtattak be a várkastély kapuján.
Christophe azonnal leugrott a lováról, nem törődve
vérző sebének fájdalmával. Nem nézett senkire, csak
Giselle-t kereste a tekintete. - Hol van? - kérdezte
ellentmondást nem tűrően.
Hirtelen síri csend támadt az udvaron. Minden szem a
lány felé fordult. Giselle alig tudta visszafojtani zokogását.
Odarohant a férfihoz, és térdre borult előtte.
- Megtört az átok! - kiáltotta. - Genevieve
megmentett téged! Elment, hogy letegye az apácák szent
fogadalmát...
- Neeem! - hadarta Christophe. - Mondd, hogy nem
igaz! - Megragadta a lány vékony karját, és megrázta.
Könnyek folytak végig Giselle arcán, de csak a fejét
rázta. - A coventryi Szent Johanna-kolostorba ment, hogy
letegye az esküt, és ezzel megmentse az életedet...
Christophe beleszédült a szavak igazságába. Forogni
kezdett vele a világ.
Hát mégis megtette! - gondolta magában
elkeseredetten, de elkeseredését az azonnali cselekedni
akarás izgalma váltotta fel.
 Meg kell akadályoznia! Utána kell mennie, hogy
elmagyarázza neki, mennyire szereti, és hogy bíznia kell
benne.
Mert a szerelem erősebb minden kimondott szónál,
legyen az bármilyen vészterhes átok is. El kell magyaráznia
Genevieve-nek, hogy igenis boldogok lehetnek együtt!
Hogy az átok nincs, és nem is létezett soha!
Nem szabad késlekednie, azonnal indulnia kell!
Megragadta a feléje nyújtott vizeskupát, nagyot húzott
belőle, aztán odaszólt egyik emberének. - Azonnal hozz
egy lovat. Indulnom kell - mondta ellentmondást nem
tűrően.

Iszonyatos iramban vágtató lovasok közeledtek Co-

ventry város kapujához. Az emberek fejvesztve
menekültek előlük, s az öklüket rázták, mikor elhaladtak
mellettük. Christophe de Quercy herceg végre fölemelte
karját, és megálljt parancsolt embereinek. A forgalmas
piactéren álltak. Pierre leszállt a lováról, és odalépett az
egyik kereskedőhöz.
- Jóember, merre találjuk a Szent Johanna-kolostort?
Miután útbaigazítást kaptak, azonnal a megadott
irányba vágtattak. Hamarosan megpillantották a kolostor
fehérre meszelt, puritán falait.
Christophe úgy érezte, szíve mindjárt kiugrik a
helyéről...
 HUSZOMEGYEDIK FEJEZET

Genevieve könnyáztatta arccal a kolostor cellájának

rácsos ablakára meredt, de csak a kék ég egy darabkáját
látta maga előtt. Pedig mennyire szerette volna, ha nagy
magányában legalább a madarak, fák, virágok vele lehettek
volna, amelyek bőven akadtak a kolostor kertjében.
Néhány perccel ezelőtt kísérte ide Angelique testvér,
hogy egyedül maradhasson, és számot vethessen
gondolataival, életével, elhatározásával.
Nehéz döntés előtt állt, legalábbis a külvilág számára
annak tűnt. Genevieve viszont tudta, hogy nincs más
választása: meg kell hoznia ezt az áldozatot szerelme
érdekében.
Le kell tennie az apácák szent fogadalmát, mert csak
így tudja megakadályozni, hogy az átok beteljesedjen.
A gondolatot, hogy Christophe-nak valami baja eshet,
egyszerűen képtelen volt elviselni.
Hirtelen furcsa gondolat futott át az agyán. Vajon
Merlin kezdettől fogva azt akarta, hogy az ő élete
apácaként teljesedjen be? Merlin, aki a jövőbe látott, ezt a
sorsot látta maga előtt leánya számára?
Ezért tanította gyógyításra, a másokkal való törődésre,
hogy mint apáca kamatoztassa tudását?
Valahogy olyan furcsának tűnt az egész Genevieve
számára. Merlin mindig a szeretet fontosságát
hangsúlyozta, s mint az ember legnemesebb
képességeinek egyikét emlegette. Vajon pusztán a
keresztényi szeretet lebegett a szeme előtt?
Genevieve nem talált választ a kérdésére, de szíve
mélyén úgy érezte. Merlinnek nem ez volt a szándéka vele.
S ez a halovány érzés a reménnyel ajándékozta meg.
Bármilyen rövid idő volt is az, amit Christophe-fal
tölthetett, soha nem fogja megbánni, még akkor sem, ha
most leteszi az apácák fogadalmát.
Hiszen azért van itt, mert szereti a férfit!
Ha nem lenne szerelem a szívében, nem menekült
volna ide a Szent Johanna-kolostorba, s nem kellene azt
tennie, amit - úgy érezte - elkerülhetetlen.
Meg kell tennie ahhoz, hogy a férfi életben maradjon.
Mert az átok legyőzhetetlen, és győzedelmeskedni fog
most is.
Mennyire akart hinni a férfinak! Christophe azt
állította, hogy az átok nincs, és soha nem is létezett. S ő
már-már hitt neki... Érthető volt a megingása, hiszen a férfi
megérintette, szeretkezett vele, mégsem fizetett életével a
merészségéért.
De azután mindennél világosabbá vált, hogy az átok
létezik, és hatalma van felettük.
Genevieve még most is megborzongott, ha arra a napra
gondolt, amikor a férfit egy orgyilkos megtámadta ott a
tisztáson, s aki őt is meg akarta erőszakolni. S bár
Christophe túlélte a merényletet, Genevieve meg volt róla
győződve, hogy csak azért, mert az átok varázsereje
figyelmeztetni akarta: vigyázzon az életére!
A lány fejében ide-oda cikáztak a gondolatok. Szinte
beleőrült a gondolatba, hogy szerelme ismét kihívja maga
ellen a sorsot, amikor csatába indul azok ellen a
gonosztevők ellen. Tudta, érezte, hogy nem éli túl
Christophe az összecsapást, ha nem menti meg az átoktól.
Genevieve a halántékára szorította mindkét kezét, hogy
megfékezze baljós gondolatait. Jó lett volna, ha
megoszthatja valakivel félelmeit, de szíve mélyén tudta,
hogy ezzel a teherrel egyedül magának kell megbirkóznia.
- Érted teszem, Christophe - suttogta maga elé, s még
most is a szikrázóan kék égre meredt. Ez a szín a férfi
szemét idézte föl benne.
Először csak a szemét látta maga előtt, aztán lassan
kitisztultak előtte a férfi arcának vonásai: egyenes orra,
simára borotvált arcbőre, szájának határozott vonala,
rövidre vágott haja.
- Nem lenne szabad rágondolnom - figyelmeztette
magát. De nem tudta róla elterelni a gondolatait. Még itt a
zárda cellájának magányában is felsejlett előtte
szerelmének tökéletes vonalú, izmos teste, s Genevieve
szemlesütve gondolt az egymás karjában eltöltött
csodálatos percekre, a férfi érintésére. Soha nem fogja
elfelejteni!
Forróság öntötte el a testét, s nyirkos lett a tenyere, ha
Christophe ölelésére gondolt.
Önmagával vívódott, s tudta, hogy csak vesztesen
kerülhet ki ebből a küzdelemből.
- Ó, Merlin, hol vagy? Miért nem segítesz rajtam?
Miért nem mondod meg, mit kell tennem? - kiáltotta
suttogva, de szavait csak a csupasz, dísztelen falak
hallották, és sehonnan nem érkezett válasz. Genevieve
reményvesztetten a tenyerébe temette arcát.
 Ebben a pillanatban Angelique testvér lépett a hűvös
helyiségbe.
- Határoztál, leányom? - kérdezte megnyugtató
hangon. - A nagytiszteletű püspök úr a döntésedre vár. Ha
úgy döntöttél, hogy csatlakozol szent közösségünkhöz, meg
kell tennünk a szükséges előkészületeket a szertartáshoz.
Genevieve szemében végtelen kétségbeesés
tükröződött. Eljött hát a perc, ki kell mondania a végső, a
mindent eldöntő szót.
Mit tegyen?
De hiszen tudja, mit kell tennie!
Mielőtt kimondta volna a választ, még egyszer a
színtiszta kék égre emelte tekintetét, mintha onnan várna
segítséget.
De magára maradt.
- Döntöttem, Angelique testvér. Leteszem a szent
fogadalmat - suttogta, s szeme könnyben úszott.
Az apáca csöndes belenyugvással bólintott.
- Jól van, leányom. Beküldőm Marian testvért, ő fog
előkészíteni a fogadalmi misére. - Azzal magára hagyta a
lányt.
Genevieve dermedten állt. Most már nincs visszaút.
- Érted teszem, szerelmem! - kiáltotta egy belső hang,
de a lány ajka néma maradt.
Ugyanilyen néma beletörődéssel tűrte, hogy Marian
testvér kézen fogja, és egy nagyobb cellába kísérje,
amelynek a közepén egy hatalmas, vízzel teli dézsa állt.
Két másik apáca segítségével levették róla nehéz
bársonyból készült ruháját, lehúzták lovaglócsizmáját, s ő
hamarosan mezítelenül, dideregve állt a cella padlójának
hideg kövén.
Szinte nem is fogta fel, mi zajlik körülötte. Hosszú haját
befonták és a feje tetejére csavarták, majd beszappanozták
testét, és alaposan lemosták vízzel.
Nemcsak lélekben, testben is meg kellett tisztulnia a
beavatás előtt. Az inkább hideg, mint meleg víz libabőrössé
tette a bőrét, de nem törődött vele. Olyan volt, mintha
valami furcsa álomvilágban járna, amelyből nem tud
kitörni.
Miután kiszállt a dézsából, testét egy hatalmas fehér
vászonlepedőbe burkolták, és alaposan megszárították
testének minden porcikáját.
Leengedték a haját, és egy lószőrből készült kefével
alaposan átfésülték. Genevieve mozdulatlanul tűrte, fel
sem szisszent a fájdalomra. Hamarosan nem lesz már
gondja a fésülködéssel, még vörös hajzuhatagát is elveszik
tőle...
Ez a gondolat mintha visszahozta volna egy pillanatra a
valóságba, de aztán ismét belezuhant a furcsa apátiába.
Az egyik apáca egy hófehér, zsákszerű ruhát hozott, s
ebbe öltöztették a lányt. Lábára nem adtak semmit, s a
hideg padló szinte már égette a talpát.
- Érted teszem, szerelmem - szólalt meg a bensője, de
az ajkát egyetlen hang sem hagyta el.
Hogy meddig tartott az előkészítés, fogalma sem volt
róla. A külvilág történéseiből szinte semmi sem jutott el
hozzá.
 Ekkor ismét megjelent Angelique testvér, s egy
elefántcsontból készült rózsafüzért hozott, amit átnyújtott
Genevieve-nek.
- Most, hogy a tested megtisztult, lélekben is fel kell
készülnöd, leányom - mondta.
Marian nővér elvezette a lányt a kisméretű cellába. A
többi apáca mozdulatait követve Genevieve is térdre
ereszkedett, s a rózsafüzért kezére tekerte. A csupasz falon
egy nagyméretű feszület függött, más nem is volt a
szobában. A nővérek ezt a helyiséget használták azon
alkalmakkor, amikor új apácajelölt érkezett a kolostorba.
Hosszú imák és könyörgések következtek, s a lány
gépiesen ismételte a szavakat, amelyek nem is jutottak el a
tudatáig. Csak egyetlen szó visszhangzott minduntalan az
agyában: szeretet... szeretet…szeretet...
A lelki gyakorlat végeztével az apácák ismét magára
hagyták. Genevieve nem emelkedett föl, ott maradt a
földön térdelve.
Már csak néhány percem van - gondolta furcsa
élénkséggel. S maga sem értette, hogy miért akar
egyszerre meghalni...
De nem gyengülhet el! Meg kell tennie! Erőt kell
merítenie a férfi iránti szerelméből. De hiába próbálta
acélossá tenni a lelkét, a kétség, hogy vajon helyesen
cselekszik-e, minduntalan kísértette.
Nem tudta visszafojtani zokogását.
Ó, Istenem, engedj közel magadhoz!
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt Angelique testvér
érte jött, s a kolostor kápolnájába vezette.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Matthew Fairbird püspök összevonta a szemöldökét,

arca hajthatatlanságot tükrözött. - A kardinális kifejezetten
megtiltotta, hogy bárki is zavarja áhítatukban a nővéreket.
S ez alól még ön, Michael atya sem kivétel.
Michael atya rá nem jellemző módon már kezdte
elveszíteni a türelmét, de kétségbeesése is egyre nőtt.
Eddig minden olyan simán ment, s most a püspök
viselkedése megakadályozza, hogy elérhesse célját.
- De beszélnem kell vele! Lady Genevieve azt hiszi...
A püspök türelmetlenül leintette, és az égre emelte
tekintetét. - Mit számít az, hogy egy asszony mit hisz?
- Nagyon is számít - szólt Michael atya. - Minden
akkor kezdődött, amikor a gascogne-i apát, Camille
Changarnier megbízásából azt a feladatot kaptam, hogy
nézzek utána ennek a bizonyos átoknak, és...
A püspök fáradtan a homlokára szorította tenyerét. -
Elég legyen ebből...
- De lássa be, nagyuram, a lány azt hiszi, hogy azért
kell letennie a szent fogadalmat, hogy megmentse
Christophe de Quercy herceget.
- Egy szót se többet! - kiáltott fel Matthew Fairbird.
Szemében eltéveszthetetlen volt a düh. - Nem akarok
többet hallani erről a nevetséges átokhistóriáról. A leányt
már felkészítették. Ez az egész zavaros história végre
megfelelő véget ér itt a kolostorban. - Szavai olyan
véglegesnek hatottak, hogy Michael atya tényleg kétségbe
esett. Segítségre van szüksége, valamit tennie kell.
Merlinnek sem tetszene, ami itt folyik. Sosem akarta, hogy
a lánya kolostorba vonuljon. Mert ha ezt akarta volna,
kezdettől fogva arra készítette volna fel. S ami még
elkeserítőbb, Genevieve teljesen feleslegesen akarja
meghozni ezt az áldozatot.
Ugyanis az átok soha nem létezett.
Beszélnie kell a lánnyal, mielőtt fogadalmat tesz.
Mielőtt még késő lenne...
Matthew Fairbird nyomában Michael atya belépett a
Szent Johanna-kolostor ezernyi gyertyával megvilágított
kápolnájába. Mindenki várakozásteljes arccal állt, és a nem
mindennapi eseményre készült. Az oltár előtt két sorban
álltak a fekete ruhás, fehér főkötős apácák, mellettük
pedig a sötétbarna csuhás szerzetesek. Imájuk mormoló
hangjai visszhangzottak a robusztus falak között.
Az ajtó mellett az egyház felfegyverzett apátjainak egy
csoportja várakozott. Jelenlétük nem lepte meg Michael
atyát. A kolostorban mindenki tudta, ki volt Lady
Genevieve szerelmese, s számítani lehetett rá, hogy a nagy
hatalmú herceg megpróbálja majd megakadályozni a
szertartás lebonyolítását.
A napfény beszűrődött a szűk, lőrésszerű ablakokon, s
megcsillogtatta a középen térdeplő Genevieve Elizabeth
Fleury grófnő vörös haját. Ha leteszi az esküt, meg kell
válnia dús hajkoronájától is...
A lány a leendő apácák egyszerű fehér vászonruháját
viselte, de még ebben is olyan gyönyörű volt, hogy
Michael atyának elállt tőle a lélegzete. Genenieve lehajtott
fejjel térdepelt, ujjaira egy rózsafüzér volt csavarva. Olyan
angyali volt a tekintete, s egyben olyan elesettnek tűnt,
hogy Michael atya szíve elfacsarodott.
Az avatómisét celebráló pap hangosan imádkozott. Az
ima végeztével lassan, kántálva énekelni kezdett.
Matthew Fairbird püspök türelmetlenül az égre emelte
tekintetét, keze ökölbe szorult. Szerette volna, ha minél
előbb véget ér az egész ceremónia. Még egy óra, s az
egyházé lesz Genevieve Fleury minden birtoka. Még egy
röpke óra... Ha ilyen lassan halad a szertartás, még a végén
lekésem a vacsorát - gondolta bosszúsan.
Michael atya sajnálkozó tekintettel a lányra meredt,
aztán tekintete végigpásztázta a jelenlévőket. Talán elég
hosszúra nyúlik a szertartás - gondolta. De vajon mire vár,
mire számít egyáltalán? Merlin újabb varázslatára? Vagy
magának Gascogne hercegének megjelenésére? Ő az
egyedüli, aki megakadályozhatná, hogy a lány élete
legnagyobb tévedését elkövesse. Ő talán meg tudná
állítani.
De a herceg oly messze van, több száz mérföldnyire
tőlük...
Az éneklő pap hangja betöltötte a helyiséget. Mindenki
áhítattal hallgatta a régi gregorián dallamot. Mindenki
érezte a Mindenható jelenlétét...
Csak Genevieve gondolatai kalandoztak el minden
pillanatban. Szégyenkezve hajtotta le emiatt ismét a fejét,
de nem tehetett ellene semmit. Csak egyvalakinek a neve
visszhangzott a fülében. Ez a név felkavarta érzékeit,
összeszorította a szívét, és megsajdította a lelkét.
 De mindez hamarosan véget ér. Kimondja az eskü
szavait, és a férfi megmenekül. Lehunyta a szemét, és
megjelent előtte Christophe arca. S leginkább a szikrázóan
kék szeme kísértette.
Szeretlek, Christophe. Mindig is szeretni foglak -
gondolta.
Érted teszem, szerelmem...
A jelenlévők csatlakoztak az énekléshez, s a kápolnát
betöltötte a csodálatos dallam. Genevieve mozdulatlanul
térdelt az oltár előtt, szeméből megállíthatatlanul folytak a
könnyek.
Amikor a dal utolsó akkordjai is elültek, síri csend
ereszkedett a helyiségre. Valahonnan a távolból lovak
patáinak dobogása hallatszott. S a zaj egyre erősödött.
Minden tekintet várakozásteljesen a misét celebráló papra
vetődött, aki mintha annyira elmerült volna áhítatában,
hogy még a szövegét is elfelejtette. Révedező tekintettel az
előtte térdeplő lányra meredt, és néma maradt.
Matthew Fairbird püspök köhögést színlelt, hogy
figyelmeztesse az idősödő papot a ceremónia folytatására.
Az egyházfi intett az apácarend főnöknőjének, aki kezébe
vette a gyémántokkal kirakott, nagyméretű ollót. Az
ajkához emelte, megcsókolta, aztán hangtalanul
Genevieve háta mögé lépett.
Elérkezett hát az idő - gondolta a lány, s megadva
magát sorsának, hátrahajtotta fejét, hogy az apáca
könnyebben le tudja vágni vörös hajkoronáját. De az apáca
kezében ebben a pillanatban megállt a díszes olló. Tágra
nyílt, megbotránkozó szemmel a kápolna bejáratára
meredt, mintha valami szentségtörő jelenetet látna.
 Ugyanis a kápolna ajtajából furcsa kiáltozás, francia
káromkodás és angol ima szavai hallatszottak, s néhány
pillanattal később kivágódott az ajtó. Minden szem a
behatolókra tapadt. Egy magas termetű, tekintélyt
parancsoló férfi lépett be, mögötte katonák rontottak a
kápolnába. Az apácák tátott szájjal bámulták a nem várt
jelenetet. Izgatott sustorgás támadt a diakonisszák között,
aztán egyszerre minden elcsendesedett.
A férfi ugyanis nem volt más, mint Christophe de
Quercy, Gascogne hercege.
Haja csapzottan lógott a homlokába, lábán véres volt a
nadrág. De még így is olyan fenséges benyomást keltett,
hogy senki sem szólt egy szót sem, amikor határozott
léptekkel odament a középen térdeplő lányhoz.
- Genevieve...
A lány megdermedt, aztán ereiben egyszeriben
felpezsdült a vér. De nem tudott megmozdulni. Olyan volt,
mintha minden tagja megbénult volna. Csak a végtelen
megkönnyebbülés érzése maradt meg benne, minden más
gondolat kiröppent a fejéből.
Él! - gondolta felszabadultan, s legszívesebben dalra
fakadt volna.
Szemét elöntötték a könnyek. Él! Él! Megtört hát az
átok! Az ő áldozata végre véget vetett ennek a
rémálomnak. A férfi életben van! Még ki sem mondta az
eskü szavait, de Christophe megmenekült. Most már nincs
más választása, fogadalmat kell tennie. Így van ez jól...
Remegő térdekkel fölállt és szembefordult a férfival.
Zöld szeme könnyekben úszott, s a könnyek fátyolán
keresztül alig tudta kivenni a herceg vonásait. De az is elég
volt neki, hogy épségben láthatja.
Christophe magához szorította a lány törékeny testét.
Genevieve hozzásimult, de tudta, hogy nem lesz rá alkalma
többé ebben az életben.
Christophe szívének dobogása visszhangzott a fülében.
A férfi gyengéden homlokon csókolta a lányt, lehunyta a
szemét, hogy beszívhassa Genevieve csodás illatát. Te jó
ég! Még ebben a kápolnában s vágyik rá, itt, az apácák és a
szerzetesek jelenlétében...
- Genevieve... szeretlek, és örökké szeretni foglak...
A lány képtelen volt megszólalni, de szeme elárulta
érzéseit.
Christophe-nak csak egyetlen gondolat maradt a
fejében. Feleségül akarta a lányt, s ettől a szándékától sem
Isten, sem ember nem tudta volna eltántorítani.
Szembefordult az ámuló jelenlévőkkel, és határozott
hangon megszólalt:
- Engedélyt kaptam rá VIII. Károly őfenségétől, hogy
ezt a leányt asszonyommá tegyem. Richard kenti herceg is
az áldását adta frigyünkre. - Azzal a pecsétes papirost
Matthew Fairbird püspök kezébe nyomta.
- Ez már arcátlanság! - kiáltotta a döbbent püspök. - A
lány már választott. A ceremóniát be fogjuk fejezni...
- Figyelmeztetek mindenkit, hogy ha kell, erőszakkal
is elviszem innen, mert én mindennél és mindenkinél
jobban szeretem a világon...
- Tudjuk, hogy így van - szólalt meg Michael atya
mosolyogva. Tekintetét nem vette le a püspökről, akinek
arca elvörösödött az indulattól. - És azt is tudjuk - folytatta
-, hogy hajlandó leszel nagyobb összeget áldozni arra, hogy
ezt a lányt kiválthasd...
Genevieve rémülten közbeszólt. - De ez lehetetlen!
Christophe elhallgattatta, s gyorsan válaszolt a
kérdésre. - Természetesen, atyám. Teljesítem a püspök úr
bármilyen feltételét.
Matthew Fairbird hallgatott néhány kínos másodpercig,
agya lázasan gondolkodott. Még mindig jobb, ha kapnak
valami megváltást Gascogne hercegétől, mintha csak úgy
„ingyen” vinné el a lányt, bár kétségtelen, hogy az összeg
meg sem közelíti majd Lady Genevieve vagyonának
nagyságát, amelytől elesnek, ha ez a lány nem lesz apáca.
- Rendben van - szólalt meg végül, de hozzátette: -
Szeretném hallani, mit gondol minderről a grófnő. -
Hangjába némi remény vegyült, hátha a lány mégis
fogadalmat akar tenni.
De Christophe közbevágott, mielőtt Genevieve
megszólalhatott volna. - Eleget hallgattam már a grófnő
kétségeit, és elegem van belőle. Eleget szenvedtem az
angol babonaságtól. A grófnő szerencséje, hogy ennek
ellenére szeretem őt. Érted, Genevieve? - fordult most már
a lányhoz.
Genevieve-et kétségek gyötörték. A férfi olyan édes
álomvilágot ígér neki, amely nem válhat valóra.
- Oly sokáig éltem együtt ezzel a szörnyű átokkal -
szólalt meg végül. - A férfiak, akik dacoltak vele, holtan
estek a lábam elé. Mit vársz tőlem ezek után? Nem
akarom, hogy meghalj, hát nem érted?
Christophe megrázta a fejét, s közbe akart vágni, de
ekkor forogni kezdett vele a világ. Minden elsötétült a
szeme előtt, s a padlóra zuhant. Genevieve azonnal
melléje térdelt, jeges rémület hasított a szívébe: mégsem
tudta megmenteni a férfit! Odafordult a szertartást végző
paphoz, és könyörgő hangon felkiáltott: - Hadd tegyek
fogadalmat, atyám! Meg kell mentenem!
- Az nem menti meg, ha fogadalmat teszel,
gyermekem - szólalt meg ekkor Michael atya. - Tévedsz, ha
azt hiszed, hogy ezzel megtörheted az átkot, hiszen az nem
is létezik...
- Ó, atyám, miről beszélsz? - kérdezte Genevieve
rémülettel a szemében.
- Már korábban beszélni akartam veled, gyermekem,
de...
A lány könyörgő tekintettel nézett rá. - Michael atya,
Christophe herceget csak úgy menthetem meg, ha szent
fogadalmat teszek. Kérem, siessen...
Az idős pap arca eltökéltséget tükrözött. - Meg kell
hallgatnod, gyermekem. Merlin is így akarná. Aztán ha
még akkor is fogadalmat akarsz tenni, miután elmondom
neked, hogy az átok nem létezik, sőt nem is létezett soha,
akkor...
- Meghallgatom, atyám, csak siessen! - kiáltotta a
lány türelmét vesztve.
- Minden akkor kezdődött, amikor egyik barátom
megkért, hogy nézzek utána ennek az átokhistóriának -
kezdte mondókáját a pap. - Te is ismered Camille
Changarnier-t, Gascogne apátját.
Genevieve szemében leplezetlen csodálkozás csillogott,
s el sem tudta képzelni, mi következhet ez után. - Azt
reméltük, találunk valami bizonyítékot arra, hogy az átok
hamis - folytatta Michael atya. - És sikerült is ráakadnom
Moro...
A lány izgatottan és hitetlenkedve közbevágott. - Moro
már rég halott. Az ő halálos ágyánál sikerült elfogni
Merlint...
- Igen, igen - folytatta a pap de beszéltem a
feleségével, aki jól emlékezett mindenre. Megtudtam tőle,
hogy Merlin jó előre kitervelte ezt az egész átok-
varázslatot. Tudta, hogy Monfort herceg seregének
támogatása fejében Richard hozzá akar adni téged Garard
O'Donnallhoz. Tennie kellett valamit, hogy megvédjen. És
amit kieszelt, abban nem volt semmi varázslat. Moro
felesége emlékezett rá, hogy a férje hosszú ideig tanított
egy galambot, hogy a madár észrevétlenül képes legyen
bárkinek a serlegébe ejteni egy mérgezett pirulát.
Genevieve tágra nyílt szemmel hallgatta, de nem tudta,
mi az értelme szavainak.
- Hát nem érted, gyermekem? - kérdezte Michael
atya. - Nem volt itt semmiféle varázslat vagy átok. Merlin
mindig tudta, hogy a szavaknak nincs hatalmuk az emberi
élet fölött. De azt a látszatot akarta kelteni, mintha lenne.
El akarta hitetni mindenkivel, hogy az átoknak földöntúli
hatalma van. És sikerült is neki. Annak idején az esküvődet
követő lakomán Moro galambja egy mérgezett pirulát
ejtett Garard O'Donnell serlegébe...
Genevieve Michael atyára meredt, s egy hang sem jött
ki a torkán. Végre megértette a pap szavait. Minden oly
világos volt számára. Merlin megmentette Garard
erőszakoskodásától. De vajon ugyanez történt-e a többi
esetben is?
 - És második férjem, Colin Clyde Fleury? - kérdezte
izgatottan.
- Jól tudod, hogy csatába menet érte a halál. Ha jól
tudom, hajlott kora miatt meg sem próbált közeledni
hozzád, mégis meghalt. Egyszerű a magyarázat: véletlenről
volt szó. Merlin nem akarta, hogy örökké boldogtalan légy
mint feleség, s ezért megakadályozta, hogy Garard karmai
közé kerülj. A többi véletlen volt csupán. Merlin sosem hitt
az átokban, és hidd el, gyermekem, sosem akarta, hogy
apáca légy. Azt szerette volna, hogy megtaláld a
boldogságot.
Genevieve fejében egymást kergették a gondolatok.
Minden ilyen egyszerű lenne? Guillaume halálát is a
véletlen okozta? Túl részeg volt, és azért zuhant le a
lépcsőn? És azért menekült meg Christophe merénylőjétől,
mert Pierre jókor érkezett? Mindez véletlen egybeesés?
Milyen csodás dolog lenne, ha igaz lenne! Nem kellene
tartani többé attól, hogy nem lehetnek Christophe-fal
boldogok. Ha jól belegondolt, mindez valóságosnak tűnt.
Hiszen Christophe szeretkezett vele, mégsem halt meg.
Nem tette le az apácák szent fogadalmát, s a férfi mégis
életben maradt.
Gondolatait Michael atya basszus hangja szakította
félbe.
- Merlin azt akarta, hogy biztonságban légy, amíg rá
nem találsz arra a férfira, akit teljes szívedből szeretni
tudsz. Mert a szerelem, gyermekem, erősebb, mint
bármelyik kimondott szó. Igaz, Genevieve?
 A lány nem válaszolt, csak gyengéden fölemelte a
földön fekvő Christophe kezét, és megcsókolta. A rég
elveszettnek hitt remény érzése töltötte el szívét.
Christophe fölnyitotta szemét a lány érintésére.
Minden vágya az volt, hogy karjában tarthassa szerelmét,
de nem volt hozzá elég ereje. - Genevieve, kedves... légy a
feleségem - suttogta, s végtelen örömmel töltötte el, hogy
a lányt mosolyogni látja.
Genevieve lehajolt hozzá, s letörölte verejtéktől
gyöngyöző homlokát. - Ne beszélj most, szerelmem, a
szavak csak kifárasztanak.
A herceg elmosolyodott, és arcára szorította a lány
kezét.
- Szeretlek, Christophe... mindig is szerettelek -
suttogta Genevieve, s szívét végtelen boldogság töltötte el.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

7497. London, Westminster

A székesegyház zsúfolásig megtelt az angol királyi udvar

előkelőségeivel, akik mindannyian kíváncsiak voltak az
évtized egyik legpompásabb és legnagyobb jelentőségű
eseményére. A robusztus, tekintélyt parancsoló
székesegyház falai mentén mindkét oldalon bárók, grófok,
hercegek és családjuk foglalt helyet, hogy tanúja legyen
Lady Genevieve Elizabeth Fleury grófnő és Christophe de
Quercy herceg esküvőjének.
Gascogne hercege Camille Changarnier társaságában
már az oltár előtt állt, s időnként a hatalmas, kétszárnyú
ajtó felé fordult, hogy lássa, mikor érkezik menyasszonya.
Az első sorban foglalt helyet Richard kenti herceg, aki
három hónappal ezelőtt szabadult a Bastille-ból. Gascogne
hercege leendő felesége kívánságára közbenjárt az
érdekében VIII. Károly francia uralkodónál, s a két
államférfi találkozott is egymással.
Fontos kérdésekben döntöttek és állapodtak meg azon
a találkozón. Anglia sorsa volt a tét, s Richard diplomáciai
érzékének köszönhetően minden kedvezően alakult.
VIII. Károly belátta, hogy nem képes elfoglalni és
vazallusává tenni az egész szigetországot, ezért inkább
megegyezésre törekedett. Úgy hírlett, a frissen
kibontakozott jó viszonyt elősegítette az is, hogy az egyik
leggazdagabb francia főnemes egy angol grófnőt kíván
feleségül venni. Mindenesetre az a tény, hogy Richard
herceg épen és egészségesen részt vehetett egykori
gyámleánya esküvőjén, a helyzet megváltozását jelezte. Az
áruló Monfort herceg halálával elhárult az akadály az elől,
hogy a fennálló nézeteltéréseket békés úton rendezzék
egymás között.
Edward trónörökös, nagybátyjával ellentétben, nem
jelenhetett meg gyermekkori pajtása menyegzőjén, mert
ekkor már súlyos betegen feküdt, s csak a jó ég tudta, hogy
fel fog-e valaha is épülni. Ezért is létfontosságú volt a
franciákkal való megegyezés, hiszen ha Anglia uralkodó
nélkül marad, az végzetes lehetett volna ellenséges viszony
esetén.
Szintén az első sorban foglalt helyet a rőt szakállú
Pierre van Ruge lovag, Christophe egyik legrégibb és
leghűségesebb katonája, oldalán ifjú feleségével, Giselle-
lel. Mindketten nagyon elégedettnek és boldognak
látszottak. Nem csoda: három héttel ezelőtt tartották
esküvőjüket. Christophe és Genevieve házasságkötése
után visszaindulnak Franciaországba Pierre birtokára,
amelyet hűséges szolgálataiért Gascogne hercege
ajándékozott neki a nemesi címmel egyetemben.
Ebben a pillanatban izgatott suttogás morajlott végig a
díszes vendégseregen. Minden tekintet a katedrális
bejárata felé fordult, ahol először Michael atya jelent meg.
A férfi méltóságteljesen lassú léptekkel indult az oltár felé.
Hosszú, fehér színű, aranyszegélyű püspöki palástot viselt.
Nem is oly rég kapta meg püspöki kinevezését a pápától.
Azt beszélték, maga a kenti herceg járt közben az
érdekében őszentségénél.
S ekkor az ajtóból beszűrődő ragyogó napsütésben
feltűnt Genevieve grófnő fenséges alakja, akit Phillip
d'Herbois vezetett az oltárhoz.
Mindenkinek egy emberként akadt el a lélegzete e
fenséges tünemény láttán, de leginkább Christophe
pulzusa gyorsult fel a nem mindennapi látványra. Talán
még sosem látta ilyen gyönyörűnek szerelmét.
Genevieve földig érő, fehér színű selyem menyasszonyi
ruhát viselt, amely szabadon hagyta alabástrom színű,
karcsú vállát. Jól lehetett látni az apró csillagot, amit a lány
többé már nem rejtett el a kíváncsi tekintetek elől.
Büszkén viselte magán Merlin jelét.
Hosszú, vörös haja szabadon omlott el a vállán,
homlokát egy gyémántokkal kirakott aranydiadém
ékesítette. Nyakában a Christophe-tól nászajándékba
kapott briliáns nyakék díszelgett, amelyen megcsillantak a
nap ragyogó sugarai.
Ahogy a lány végignézett a népes vendégseregen,
szívét határtalan öröm töltötte el, hogy egykori gyámját is
köztük láthatja. Könnyek szöktek a szemébe a
boldogságtól, hogy Richard is tanúja lehet esküvőjének.
Aztán megpillantotta jövendőbelijének fenséges alakját az
oltárnál, s egyszeriben minden más gondolat kiröpült a
fejéből. Csak őt látta, csak neki mosolygott. A férfi sötétkék
bársonyból készült zekét viselt, amelynek mellére a
Gascogne-ház címere volt varrva. Izmos lábán fehér színű
nadrág feszült. De Genevieve mindezt szinte észre sem
vette, csak szerelmének szikrázóan kék szemét látta maga
előtt. A férfi szemében benne volt mindaz, amit látni akart:
boldogság, elégedettség és büszkeség.
Az álom, amely oly elérhetetlennek tűnt, néhány perc
múlva valóra válik.
Amikor Genevieve Phillip oldalán odaért az oltárhoz, a
lovag Christophe-nak nyújtotta a lány kezét, s ő maga
Camille mellé lépett. Teljes szívéből örült a herceg és a
grófnő boldogságának, bár lelkének egy kis darabja még
most is gyászolt. Elhunyt szerelme, Agnes jutott az eszébe,
s az a boldogság, amely az övék lehetett volna, ha Monfort
herceg gonoszsága meg nem akadályozza. De meglakolt
érte a gaz kutya - gondolta magában elkeseredéssel vegyes
elégtétellel.
Ebben a pillanatban Michael atya mindkét kezét az ég
felé emelte, s kezdetét vette a szertartás.
Christophe alig tudott odafigyelni a püspök szavaira,
annyira lenyűgözte szépséges kedvese. Hallotta, hogy a
lány szaporábban szedi a levegőt, arca kipirul, s
legszívesebben magához ölelte volna kedvesét. De
türtőztetnie kellett magát, bár meglehetősen nehezére
esett. Meglepetten tapasztalta, hogy a lány közelsége
milyen hatással van érzékeire. Testét forróság öntötte el, s
magában átkozta, hogy a katolikus esküvői szertartás ilyen
hosszadalmas. Már alig várta, hogy véget érjen a nap, s ifjú
feleségével visszavonulhasson...
Genevieve-nek sokkal ártatlanabb gondolatok jártak a
fejében. Nagy boldogságába apró szomorúság is végyült,
hogy ezt a napot apja, Merlin nem érhette meg. De úgy
érezte, lélekben együtt vannak, s ez nagy vigasztalás volt
számára. Amikor Phillipre vándorolt a tekintete, egy
pillanatra elfelhősödött smaragdzöld szeme. Agnes, a
kedves jó Agnes jutott az eszébe, s mindaz a szörnyűség,
amelyen az utóbbi években keresztülment.
Szinte lepergett előtte eddigi élete.
Már-már teljesen elveszítette a reményt, hogy boldog
lesz ebben a földi életben, s lám, a sors mégis
megajándékozta a legnagyobb boldogsággal: feleségül
mehet ahhoz a férfihoz, akit teljes szívéből szeret. Furcsán
távolinak tűnt már az az idő, amikor hitt a varázslatos átok
létezésében, s most olyan egyértelműnek látszott, hogy ez
a teher soha nem is létezett. Eszébe jutottak Christophe
szavai, amikor azt mondta neki, hogy a sors befolyásolható
az akaraterő által. E szavak igazsága mindennél
fényesebben tündökölt most, ahogy ott álltak az oltár
előtt, s csak néhány perc választotta el őket attól, hogy
örök hűséget esküdjenek egymásnak.
Michael atya mély, zengő hangja hozta vissza a lány
gondolatait a valóságba.
- Most pedig fogjátok meg egymás kezét, amit
átkötök a megszentelt stólával, és mondjátok utánam az
eskü szavait. Christophe, nyilatkozzál Isten és az
anyaszentegyház színe előtt. Akarod-e a jelen lévő
Genevieve-et feleségül venni?
- Akarom - válaszolta a herceg, s tekintetét nem vette
le szerelmének arcáról.
Michael atya most Genevieve-hez fordult.
- Genevieve, nyilatkozzál Isten és az Anyaszentegyház
színe előtt. Akarsz-e a jelen lévő Christophe-hoz feleségül
menni?
 A lány csillogó szemmel kedvesére nézett, s
mosolyogva mondta:
- Akarok.
- Isten és az anyaszentegyház nevében
házastársaknak nyilvánítalak benneteket. Amit Isten
egybekötött, ember szét ne válassza - fejezte be a püspök
a szertartást, s a stólát levette az ifjú pár kezéről. Aztán
karon fogta, s a felcsendülő ének hangjaira lassan kivezette
őket a katedráiisból.
A székesegyház előtt hatalmas tömeg várakozott.
London népe üdvrivalgással fogadta a templonnból
kilépő ifjú párt, s mindenünnen virágok záporoztak rájuk.
Milyen vidám volt a hangulat! Nem úgy, mint annak
idején, amikor a grófnőt hozzákényszerítette a politika
Garard O'DonnalIhoz. De erre most senki sem gondolt,
csak az járt a fejükben, hogy a szépséges Genevieve milyen
boldog lesz újdonsült férje oldalán.
Az ifjú pár beszállt a feldíszített, hatlovas hintóba, és a
királyi palotához hajtatott a násznép kíséretében, ahol már
vártak rájuk a pompás esküvői lakomával.

Órákkal később, amikor a lakoma véget ért, és minden

vendég nyugovóra tért, Genevieve és Christophe is
visszavonultak szobájukba. Meglehetősen fáradtak voltak a
hosszú nap eseményeitől, de végtelen boldogsággal
töltötte el őket, hogy végre együtt és egyedül lehetnek.
Christophe átölelte feleségét, és a fülébe suttogott.
- Boldog vagy, Genevieve?
A lánynak a torkában dobogott a szíve, s nem tudott
megszólalni, csak bólintott. A férfi gyengéden végigsimított
a haján, ujjai a nyakát simogatták. Genevieve hátrahajtotta
a fejét, és ajkát csókra kínálta fel. Christophe egyetlen
másodpercet sem tétovázott, ajkát gyengéden a lány
ajkához érintette, s megízlelte mézédes nektárját. Minden
porcikáján jóleső borzongás futott végig, s érezte, hogy
felpezsdül a vére. Csókja elmélyült, s boldog volt, hogy a
lány teljes szívével viszonozza. Nyelvük kergetőző játékba
fogott. Genevieve lélegzete elakadt, szíve úgy vert, mint a
cséphadaró. Minden vágya az volt, hogy immár félelem és
kétség nélkül átadhassa magát szerelmének és a
szenvedélynek.
Christophe lesimította válláról a hálóinget, s a
leheletfinom ruhadarab hangtalanul a padlóra hullt. A férfi
nagyot sóhajtott. Az elégedettség és a boldogság sóhaja
volt ez. Lassú mozdulattal megsimogatta kedvese vállát,
telt keblét, karcsú derekát. Genevieve lehunyta a szemét,
hogy még jobban át tudja adni magát az élvezetnek.
- Szerelmem, nyisd ki a szemed - hallotta meg
Christophe suttogását. - Ugye, te is annyira akarod,
ahogyan én?
A lány csak bólintani tudott, nem jöttek szájára a
szavak.
A férfi megcsókolta, aztán ajka vándorútra indult a
testén, miközben magához szorította. Nyelvével
megsimogatta a nyakát, apró csókokat lehelt fülcimpájára,
vállára, majd tovább indult a szája, s ajka közé vette a lány
megkeményedett rózsaszín mellbimbóját.
Genevieve felnyögött az elragadtatástól, s hátrahajolt,
hogy még jobban felajánlhassa testét a férfinak.
Christophe simogatása vadabbá vált, nyelve érzéki táncot
járt az ágaskodó, édes-fájdalmasan lüktető bimbón. Előre-
hátra cikázott a nyelve, s Genevieve úgy érezte, nem bír
többet.
- Ó... - sóhajtott fel kéjesen.
Nyögése csak olaj volt a tűzre, mert a férfi még
kegyetlenebbül simogatta. Tapogatózó ujjai meglelték
nőiességének szirmait, s kegyelmet nem ismerve azt is
simogatni kezdték.
Genevieve lehunyta a szemét, és átadta magát a
szenvedélynek. Karját a férfi nyaka köré fonta, s teljesen
hozzátapadt. Érezte, hogy mindez még nem elég, ennél
többre vágyik. Christophe mintha kitalálta volna a
gondolatát, mert egyetlen erőteljes mozdulattal karjába
vette, s az ágyhoz vitte. Lefektette a puha takaróra, és
megcsodálta tökéletes testét: hosszú nyakát, formás vállát,
nőiesen telt keblét, karcsú derekát, hosszú combját. De
annyira vágyott felesége csókjára, hogy egy másodperc
tétovázás nélkül lecsapott ajkára. Hosszú, szinte véget nem
érő, felkavaró és egyben oly megnyugtató volt a csókja.
Aztán fölemelte fejét, és ajkával ismét a lány mellbimbóját
kezdte cirógatni, ujjai pedig Genevieve hófehér testén
dőzsöltek. A lány úgy érezte, szinte mindenütt beborítja a
férfi érintése. Szaporán szedte a levegőt, agyába vér tolult,
s önkéntelenül is szétnyitotta combját kedvese ujjai előtt.
Christophe szája megindult lefelé a testén, s meg sem
állt addig, míg Genevieve forró, pulzáló nőiességét meg
nem lelte. Gyengéden behajlította a lány lábát s elmerült
szenvedélyének rejtett zugában. Játékos nyelve nem tudott
betelni azzal, amit talált.
 Érintésének nyomán Genevieve hánykolódni kezdett, s
belekapaszkodott a férfi hajába. Édes volt a kín, s ő még
jobban el akart merülni benne.
- Ó... Chris..tophe... könyö...rülj... - hörögte.
De a férfi nem kegyelmezett. A kéjes szenvedély
határára akarta röpíteni a lányt. Agyából kiröppentek a
gondolatok, csak az maradt a fejében, hogy minél nagyobb
boldogságot szerezzen a lánynak, akit szíve csordultáig
szeretett.
Genevieve-re ragyogó, szikrázó sötétség ereszkedett, s
érezte, egész testét beborítja a hullámzó, kavargó forróság.
Ekkor a férfi fölemelkedett, és még egyszer
szenvedélyesen megcsókolta a vonagló lányt, miközben
duzzadó férfiassága a beteljesülésért sóvárgott. Egyetlen
erőteljes mozdulattal a lány forró testébe hatolt, szinte
fölnyársalta. A mozdulat hevessége és ereje még őt magát
is meglepte, s eszeveszetten próbálta lefékezni
szenvedélyét. Emberfeletti erőfeszítéssel kényszerítette
magát, hogy lassan mozogjon, s az édes együttlét minden
pillanatát kiélvezhesse. Előre-hátra mozgott a lány
testében, amely megállás nélkül vonaglott alatta. S ekkor
már nem bírta tovább, de nem is akarta. Szabad utat
engedett szenvedélyének, s átadta magát a mindent
elsöprő kielégülésnek. Genevieve örömsikolya beleveszett
a nyögésébe. Testük egybefonódott, lélegzetük eggyé vált,
szívük egy ritmusra dobbant...
Nem sokkal később ernyedten és elcsigázottan
feküdtek egymás karjaiban, mintha soha nem akarnák
elengedni egymást. De nem is kellett most már
elengedniük, s ez mindennél nagyobb boldogsággal
töltötte el őket.
- Nagyon szeretlek, Genevieve - suttogta a férfi, de a
lány már nem hallotta, mert beborította az enyhet és
nyugalmat adó álom leheletfinom fátyla.