SZINTÉZIS SZABADEGYETEM – NYOMTATOTT JEGYZETEK, KÉK ÉV

 VII. 

KONTEMPLÁCIÓ – KONCENTRÁCIÓ – MEDITÁCIÓ

Dúl Antal

Kövesi Péter

Paulinyi Tamás

Pressing Lajos

Rákos Péter

Tasi István

*
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

 KÉK évfolyam / I. szemeszter 

7. szám

Tartalom:

Paulinyi Tamás: A mély tudatállapotok pszichológiai és parapszich-i hipotézisei 2. old.

Rákos Péter: Az ezredforduló horoszkópja 4. old.

Dúl Antal: Jóga, keresztény kontempláció és zen meditáció 5. old.

Tasi István: Ima és meditáció a vallásgyakorlatokban,

a hang transzcendenciája a védánta filozófiában 7. old.

Kövesi Péter: A meditáció fogalma a mában 9. old.

Dr. Pressing Lajos: I.  A szellemi megvalósítás útjai az ősi Indiában 13. old.
II. A buddhista meditáció módszerei 15. old.

A jegyzetben található *-gal jelzett rövidítések jelentése:

VF*: videófelvétel eredeti terjedelmû átirata

ESZ*: elôadói szinopszis

ETJ*: elôadás tömörített, stilizált jegyzete

ETI*: elôadás tartalmi ismertetôje

SK*: sajtóban vagy kiadott könyvben megjelent anyag

SZINTÉZIS Szabadegyetem
 levélcím: H–1142 Budapest, Rákospatak park 4.
 tel./fax: (06-1) 220-57-38

A jegyzetek a SZINTÉZIS Szabadegyetem teljeskörû hallgatói részére készültek,

másolásuk és terjesztésük csak a szabadegyetem elôzetes, írásbeli hozzájárulásával engedélyezett!
VII. Kontempl.-Koncentr.-Medit. SZINTÉZIS SZABADEGYETEM

Paulinyi Tamás  író, parakutató:

A mély tudatállapotok pszichológiai és parapszichológiai hipotézisei (SK*)

A “mély tudatállapotok” pontosabb definiálásához mindenekelőtt vizsgáljuk meg a

pszichológia által ma használatos tudatállapot megfogalmazásokat, majd azt követően konkrétan a
koncentráció és a meditáció állapotát. Noha a tudat mint élmény mindnyájunk legközvetlenebb
tapasztalása, a pszichológia mégis meglehetősen nehezen tudja tudományos keretbe foglalni lényegét.
Az alábbi részletek a felsőoktatásban ma általánosan használt Atkinson féle pszichológia könyvből
valók (kiemelések a szerkesztőtől):
“ Mi a tudat? Kezdetben a pszichológusok egyenlőségjelet tettek a „tudat” és a „lélek” közé.
A pszichológiát is úgy definiálták, mint „a lélek és a tudat tudományát”, és a tudat vizsgálatára az
introspekciós módszert javasolták. A század elején a behaviorizmus fellépésével mind az
introspekciós módszer, mind a tudat mint kutatási téma kikerült az érdeklődés homlokteréből. A
behaviorizmus „atyja”, John Watson és követői abban hittek, hogy a pszichológia akkor válhat
tudománnyá, ha adatai objektívek és mérésen alapulnak. A viselkedés figyelhető meg nyilvánosan, és
a viselkedéses reakciók mérhetők objektíven. Ezzel szemben az introspekcióval feltárható egyéni
élmények mások által nem megfigyelhetők, és objektív módszerekkel sem mérhetők. Ha a
pszichológia a tényleges viselkedéssel foglalkozik, akkor a nyilvános események érdeklik, nem pedig
a privát, csak az azokat megélő személy által megfigyelhető események.
A behaviorizmus nem követelt annyira radikális változást, mint ahogy az a fenti
kijelentésekből adódna. A behavioristák maguk is foglalkoztak privát eseményekkel, ha kutatásaik ezt
megkövetelték. Az introspekció helyett elfogadták a verbális válaszokat, amikor a személyek saját
belső élményeit tanulmányozták. Amit az emberek mondanak, az objektív tény attól függetlenül, hogy
mögöttes folyamatok mennyire bizonytalanok. Bár a behavioristák sok jelenséget meg tudtak
vizsgálni pusztán szóbeli beszámolók segítségével, a megfigyelhető viselkedések melleti
elkötelezettségük miatt számos érdekes pszichológiai jelenséget figyelmen kívül hagytak, például az
álmokat, a meditációt és a hipnózist, ugyanis ezek a témák szubjektív vonatkozásaik miatt taszították
őket.
A hatvanas évekre a pszichológusok kezdték felismerni, hogy a tudatosságra utaló tények
annyira bizonyosak és fontosak, hogy nem lehet azoktól eltekinteni. Ez nem azt jelenti természetesen,
hogy a pszichológiát ismét egyoldalúan kellene meghatározni, mint a tudat tudományát, csak annyit
jelent, hogy a pszichológia egésze nem engedheti meg magának, hogy megfeledkezzen a tudatról. A
szigorú behaviorista nézet, amely a pszichológiát csak a megfigyelhető viselkedésekre korlátozza, túl
szűk. Ha valaki a tudatosság egy olyan elméletét dolgozza ki, amely vizsgálható hipotéziseket
szolgáltat a viselkedésről, akkor ez az elmélet értékes hozzájárulás lehet annak magyarázatában, hogy
működik a „lélek”.
A tudat kérdésének újbóli felbukkanása a pszichológiában nem jelenti egyben azt is, hogy
megegyezés alakult volna ki a fogalom definícióját illetően. Sok tankönyv azzal határozza meg a
tudatot, hogy az egyén tudatában van a külső és belső ingereknek, azaz a környezeti eseményeknek,
testi érzékleteinek, emlékeinek és gondolatainak. Ez a meghatározás a tudatnak csak az egyik
mozzanatát hangsúlyozza, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy akkor is tudatosak vagyunk, amikor
problémákat oldunk meg, vagy szabadon választuk meg és hajtjuk végre a környezeti feltételeknek és
személyes céljainknak megfelelő cselekedeteinket. Röviden a tudatnak két dolga van: a) önmagunk
és környezetünk folyamatos követése, vagyis érzékleteink, emlékeink és gondolataink pontos és
tudatos leképezése; és b) önmagunk és környezetünk folyamatos kontrollja, amely lehetővé teszi,
hogy viselkedéses és kognitív cselekedeteinket elindítsuk és befejezzük.
Mindabból, ami körülöttünk zajlik, ismereteink tárházából és a múltbeli események
emléikeiből figyelmünk egy adott pillanatban csak kevés dologra irányul. Állandóan válogatunk,
figyelmen kívül hagyunk vagy elutasítunk dolgokat, ily módon tudatunk folyamatosan változik. Azok
a dolgok vagy események azonban, amelyek pillanatnyilag nincsenek a figyelem fókuszában, hatást
gyakorolhatnak a tudatunkra. Pédául nem vagyunk tudatában annak, hogy a falióra – mondjuk – hetet
üt. Néhány óraütés után azonban feliradhatunk, és ekkor képesek vagyunk akár visszafelé is
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

megszámolni az ütéseket, amelyekről pedig úgy tudjuk, hogy nem is hallottuk őket. Nagyszámú
kutatási eredmény utal arra, hogy azokat az ingereket is rögzítjük és értékeljük, amelyeket tudatosan
nem érzékelünk. Azt szokták mondani, hogy ezek az ingerek tudat alatt befolyásolnak bennünket,
vagyis tudat alatti szinten fejtik ki hatásukat.
Sok olyan gondolat vagy emlék, amely az adott pillanatban nem tudatos, a tudatba vihető,
ha arra van szükség. Lehet, hogy a tavaly nyári vakáció ebben a pillanatban éppen nincs a
tudatunkban. A kapcsolódó emlékképek azonban hozzáférhetők. Ha elő akarjuk hívni őket, ezt
követően tudatunk „élénk” részét képezhetik. Azokat az emlékeket, amelyek a tudat számára
hozzáférhetőek, tudatelőttes emlékeknek nevezzük. Ezek személyes élményeink emlékei és az
életünk során felhalmozott ismereteink: nyelvtudásunk, hangszertudásunk és az, hogy tudjuk, merre
van Alaszka. Az olyan tanult készségeink is idetartoznak, mint az autóvezetés vagy a cipőfűző
megkötése. Ezek a műveletek, amint megszilárdulntak, a tudatos figyelem közreműködése nélkül
zajlanak le, de amikor felhívják rá a figyelmünket, képesek vagyunk leírni ezen eljárások egyes
lépéseit.
Sigmund Feud követőinek pszichoanalitius elméletei szerint bizonyos emlékképek,
impulzusok és vágyak nem hozzáférhetőek a tudat számára. A pszichoanalitikus elmélet ezeket
tudattalannak tekinti. Freud úgy képzelte, hogy az érzelmileg fájdalmas emlékek és vágyak olykor
elfojtásra kerülnek – azaz a tudattalanba jutnak. Továbbra is kifejtik hatásaikat cselekedeteinkre, noha
azoknak egyáltalán nem vagyunk tudatában. A tudattalanba szorított gondolatok és impulzusok a
feltételezés szerint csak kerülő úton, “álruhában” juthatnak ismét a tudatba: álmainkban, ésszerűtlen
cselekedeteikben, modorosságainkban és nyelvbotlásainkban. A „freudi elszólás” kifejezése azokra a
szándéktalan jelekre utal, amelyek révén a feltételezés szerint e rejtett impulzusok feltárhatók.
A legtöbb pszichológus elfogadja, hogy vannak olyan emlékek és mentális folyamatok,
amelyek introspekcióval nem elérhetők és ezért tudattalannak tekinthetők. Sokan azonban úgy vélik,
hogy Freud aránytalanul túlhangsúlyozta a tudattalan érzelmi vonatkozásait, és nem eléggé vette
figyelembe más oldalait. Ezek a pszichológusok a tudattalanba azoknak a mentális folyamatoknak az
óriási tömegét is belefoglalnák, amelyek mindennapi életünkben folyamatosan jelen vannak, de
amelyekhez tudatosan nem férhetünk hozzá. Az észlelés folyamán például az ember tudatában lehet
annak a két tárgynak, amelyek a környetetében vannak, de nincs tudatában azoknak a számításoknak,
amelyeket szinte pillanatok alatt végez el, hogy meghatározza, melyik van közelebb, és melyik
távolabb.
Ebben a szakaszban eddig négy fogalmat – tudat, tudat alatti folyamatok, tudatelőttes
emlékek és tudattalan – vezettünk be, és úgy kezeltük őket, mint különböző kategóriákat. A
valóságban azonban nem minden emlék vagy folyamat kategorizálható ennyire könnyen. Ezért egyes
pszichológusok nem szeretik ezeket a megkülönböztetéseket, és inkább egy nem tudatos-tudatos
kontinuumról beszélnek, amely a teljesen tudattalan folyamatok egyik végletétől a reflektív
tudatosság másik végletéig terjed …
A meditáció során az ember bizonyos rituálék és gyakorlatok révén éri el tudatállapota
megváltozását. Ilyen gyakorlat például a légzés ellenőrzése és szabályozása, a figyelem nagymérvű
beszűkítése, a külső ingerek kizárása, jógapozíciók felvétele és különböző események vagy
szimbólumok mentális képeinek létrehozása. Az eredmény egyfajta „misztikus” állapot, amelyben a
személy tökéletesen ellazul, és lekapcsolódik a külvilágról, elveszti öntudatát, és valamilyen
szélesebb, bár jól meghatározott tudatállapotra tesz szert. Az ilyen tudatállapot-változást előidéző
technikák messzire vezetnek vissza az ókori időkbe, és megtalálhatók szinte minden világvallásban. A
buddhista, a hindu, a zsidó és a keresztény vallás irodalmában is fellelhetők a meditatív állapotot
létrehozó szertartások.
A hagyományos meditációs formák a jógából (a hindu valláson alapuló
gondolatrendszerből) vagy a kínai és japán buddhizmusban gyökerező zenből származnak. A
meditáció egyik hagyományos módszere a megnyíló meditáció, amelyben a személy elméjének
megtisztításával új élmények felé fordul, másik módszere a koncentrációs meditáció, amelynek
jótékony hatása a tárgyakra, szavakra vagy eszmékre való aktív odafigyelésből ered.
VII. Kontempl.-Koncentr.-Medit. SZINTÉZIS SZABADEGYETEM

Vizsgálati személyek rendszerint már néhány koncentrációs meditációs ülés után egy sor
hatásról beszámolnak: jóval intenzívebb érzékeléséről, az idő - különösen a múltba tekintő idő –
rövidüléséről, ellentmondásos érzékletekről, a külső ingerek hatékonyságának csökkenéséről
(kevesebb
a figyelemelterelődés, és kevesebb a tudomásulvétel is), továbbá arról a benyomásról, hogy a
meditációs állapot kellemes és jutalomértékű.
A meditáció kísérleti vizsgálata, amely szükségszerűen rövid ideig tart, csak korlátozott
bepillantást enged azokba a tudatváltozásokba, amelyeket az emberek a hosszú éveken át tartó
meditációs gyakorlatok során elérhetnek. A tibeti buddhista szöveg, a Matramudra tanulmányozása
után Brown leírta azt a bonyolult eljárást, amellyel a meditációs technika elsajátítható. Azt is
kimutatta, hogy a meditáció különböző szintjein bizonyos kognitív változások lépnek fel. (E
meditációfajta során az emberek öt szakaszon mennek át, amíg elérik a gondolat-, érzékelés- és
öntudatmentes állapotot, amit koncentrált samadhinak neveznek.)”
A pszichológia megfogalmazásai után közelítsük meg most a tudatállapotokat a
parapszichológia tényeit figyelembevéve. A pszi jelenségek léte világosan mutatja azt, hogy tudati
tevékenységeink nem szeparáltak egyéni szinten, hanem adott esetben – például telepatikus
kapcsolatkor– egymás számára átjárhatók. Mind a pszi észleletek (extraszenzoros percepciók), mind a
pszi hatások (pszichokinézis) egyik jellemzője, hogy alapvetően kollektívak melyben az egyes tudatok
szerepe nehezen határozható meg. Másik lényeges tulajdonságuk az, hogy az általunk ismert tér-idő
korlátokat nem ismerik, vagyis vélhetően működésükben dimenzionálisan haladják meg klasszikusan
leírt tudatfolyamatainkat. A magasabb tér-időben zajló tudatélmények egyrészt megkérdőjelezik a
tudat és az agy kapcsolatának jelenleg érvényes teóriáit, másrészt felvetik egy kollektív tudati szféra
létezését.
Mindezen gondolatok persze már igen távolállnak a pszichológia jelenlegi tudatképétől,
leginkább a távolkeleti vallásfilozófiák valóságképét idézik, de talán éppen emiatt válhat
nyilvánvalóvá az ezekben a kultúrákban kialakult lelkigyakorlatok megtapasztalásbeli misztikuma.
Misztikus a szónak abban az értelmében, ami egy magasabb tudati dimenzióban megélt élmény kisebb
tudati horizontra való lefordíthatatlanságát jelenti. Ezek azok a területek a tudati élmények
világában, amelyek az introspekciónak csak kevesek által és ritkán megtapasztalható szintjeit
alkotják, következésképpen a pszichológia számára szinte láthatatlanok. Az említett pszi ismeretek
vélhetően logikai szükségszerűségként a racionális tudatállapotok számára is objektivizálják, a tudati
struktúrák közötti szakadékok értelmi áthidalásának megteremtésével közelebb hozzák a mély
tudatállapotok megértését és megtapasztalását.

***

Rákos Péter  asztrológus:
Az ezredforduló horoszkópja (ESZ*)
Gondolatébresztő a harmadik év küszöbén

Az asztrológiát másként közelíti meg a laikus, másként az asztrológus.

A laikus információra éhes, kíváncsi, kérdéseire választ vár.
Az asztrológus lát. Mintázatot, melynek értelme fokozatosan nyílik meg előtte, és válik
EGÉSSZÉ. Az ábrafejtés a szövet felfejtéséhez hasonlítható, ahol a térbeli alakzatból egy
balagyféltekés működésen keresztül lineárisan értelmezhető logikus megállapítások rajzolódnak ki.
Mégis: kevés olyan diszciplina létezik, mely olyan szervesen illeszkedne a meditációhoz, a
kontemplációhoz, mint az asztrológia. A horoszkóp szimbólumrendszere mögött rejtőző archetípusok
és energiamintázatok a ráhangolódás folyamán fokozatosan állnak össze egységes mondandóvá,
miközben az összkép árnyaltsága egyre gazdagabbá válik.
Sokunkat elgondolkoztatott, mikor is kezdődik a harmadik évezred. Mikor is kezdődik az
ÚJ, a MÁS? 1999 szilveszterén búcsúzunk az óezredtől, avagy amikor „ténylegesen” eltelt 2000 év?
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

Milyen időpontra állítsuk fel a horoszkópot, hogy az asztrológiát segítségül híva vizsgálódjunk a jövő
feladatait és lehetőségei számbavéve? Az emberi tudat figyelmen kívül hagyva a számtani logikát,
talán mégis akkor érzékeli a változást, amikor a naptárban kettessel kezdődő évszám jelzi a mát.
Ragadjunk ki néhány gondolatébresztőt a 2000. év születési pillanatának ábrájából! A
megjelenített archetípusok és képek az adott horoszkóp kisugárzásának egyéni értelmezését tükrözik.

Hold-Szaturnusz szembenállás:
Kötélhúzás ().
A kötél egyik vége individuális és
kollektív tudattalanunk () kifejeződése a Másik
Világ kapujában, a tenger fenekén, sejtelmes
fények közepette (), alvilági utazásunk
mélylélektani csapdáinak hálójában.
A másik oldalon (): a Moloch, a
dísznófejű nagyúr, a megkövült struktúra
megszemélyesítője, a 8. házban morajló
magenergiával, bármire elszántan húzza a
kötelet önmaga felé.
Jupiter a Kosban, a 7. házban:
Eljön a tettvágyaktól vezérelt ()
Tanító (), működésével tükröt tartva (7. ház)
az egyes embernek, a társadalomnak és
mindannak, ami megnyílvánul.
Mars a Vízöntőben, az 5. házban:
A Mad Max világ, a kiscsoportos Erőszak kiszámíthatatlan () kifejeződése.
Nap-Merkúr együttállása a Bakban:
Bár minden újévi horoszkóp Napja a Bakban található, mégis öreg, régihez ragaszkodó
Énünk () megjelenítője.
Neptunusz a Vízöntőben:
A média hazugságai, megtévesztései ().
Vénusz-Uránusz kvintil:
Orpheus archetípusa, a szellem anyagba árasztása () energetizáló kölcsönhatásban () az
idejétmúlt korlátozó rendszer határait megsemmisítő ember szellemi kerativitásával ().

***

Dúl Antal  teológus:
Jóga, keresztény kontempláció és zen meditáció (ESZ+SK*)
A vallásoknak a megtapasztaláshoz kellene elvezetniük

A bölcsek már régen ráébredtek arra, amit mi kozmikus tudatnak nevezünk. Ez egy olyan
megismerési fok, amely az embert az éntudat fölötti tudatsíkra emeli, és teljesen új dimenziók
számára nyitja meg. Megismerteti a kozmikus törvénnyel, és azt a bizonyosságot nyújtja, hogy nem
halhatatlan lesz, hanem mindig halhatatlan volt! A vallásoknak ehhez a megtapasztaláshoz kell az
embert elvezetniük, ez a legszentebb és legfontosabb feladatuk.
VII. Kontempl.-Koncentr.-Medit. SZINTÉZIS SZABADEGYETEM

Nikolas von Kues, akit Japánban a nyugat egyik legnagyobb misztikusának tartanak,
állapítja meg a „végtelen vonal” fogalomról, hogy lényegében minden végtelen vonal a tökéletesség
felé vezet.
Ez azt jelenti, hogy csupán egy végtelen pont vagyuk ezen a végtelen vonalon, de ezért
egyek vagyunk vele. A végtelen vonal a valóságban az, ami nekünk a véges lehetőségében rejlik.
Mivel azonban a teremtményt a Legnagyobb Létező teremtette, a Legnagyobban azonban a létezés, a
cselekvés és teremtés egy és ugyanaz, a teremtés nem jelent mást, mint hogy Isten minden.
Ha tehát Isten minden, és ez teremtést jelent, hogyan képzelhetnénk el, hogy a teremtmény
nem örökkévaló, míg Isten léte örökkévaló? Tehát amennyiben a teremtmény Isten lényege, nem
kételkedhet senki, hogy örökkévaló. Amennyiben azonban az időnek van alávetve, nem Istentől való.
Ki érti meg tehát, hogy a teremtmény öröktől származik és ugyanakkor időhöz kötött? Mivel a létben
magában a teremtmény az örökkévalóság része volt, és az nem lehetett az időben korábban, mert az
idő előtt nem létezett egy korábbi idő sem.
Ki értheti végül is meg, hogy Isten a lét maga, és mégsem keveredik a teremtménnyel? Mert
a végtelen vonalból és a véges görbe vonalból nem keletkezhet Egy összetett. Az sem lehet, hogy ne
lenne kapcsolódási pont a kettő között, és senki nem kételkedik benne, hogy a végtelen és a véges
között létezik az. Hogyan foghatja fel tehát a szellem, hogy a görbe vonal léte a végtelen, egyenes
vonalatól származik, ami őt azonban nem formaként képezi, hanem mint eredő ok (ősprincípium) és
lét-lényeg.
A végtelen vonalhoz hasonlóan a tánc és a játékos is a kozmikus vallásosság képei. A
kozmikus történés az Isten-táncos tánca. Táncos és tánc elválaszthatatlanok. Csak együtt léphetnek
fel. A táncos táncként mutatkozik meg. Ennek a kozmikus vallásosságnak nincs szüksége megváltóra,
hanem olyan bölcsre, aki elvezet ehhez az ősi megtapasztaláshoz. És pontosan ezt akarták az ún.
vallásalapítók is. „Az Isten országa bennetek van” (Lk. 17, 20) mondta Jézus. „Minden lény
rendelkezik az őstermészetével (lényegi természetével)” mondta Buddha Shakyamuni
megvilágosodásának napján.
Az Univerzum játékosa nem kívülről ülve rángatja a figurákat. Ő maga, mint játék
bontakozik ki, és teremti megát játékként. Nem merev játékszabályok szerint játszik. A szabályok
mindig folyamatosan fejlődnek a játák alatt. Nincs Omegapont, csak időtlen játék van.
A kozmikus tudatnak ezek a képei előrevetítik az ember következő fejlődési fokát. Ez az
előtudatból fjelődött fel a szellemi tudatig. A mentális (szellemi) tudatból a kozmikus tudatba fog
továbblépni. A folyamat mostanáig évezredekig, sőt évmilliókig tartott, de napjainkra felgyorsult.
Eckehart erről így vélekedik: „Az Agya szül (létrehoz) engem, mint önmagát, és önmagát
mint engem, és engem mint az ő létét és természetét. A legbelsőbb forrásból, onnan eredek én, a
legszentebb szellemből, - itt egy élet van, egy lét és egy mű. Minden, amit Isten cselekszik, egy nagy
egység, ezért teremt ő engem, mint fiát, mint a nagy egység részét.”
Az evolúciós teológiában világossá válik, hogy az emberi lét értelme nem az egyéni
struktúra, hanem a megtapasztalás, és az élettel való azonosulás, amely ezeket a struktúrákat
létrehozza. És ez a mindent elsöprő és leírhatatlan élménye mind a keleti, mint a nyugati misztiának.
Csak egy valaki mondhatja, hogy Én: az, akit életnek nevezünk, Istenségnek, a
Numinózusnak, a Sunyata-nak, a lénytermészetűnek. Ha a misztikus Én-t mond, akkor azt mondja:
„Isten vagyok”, sohasem a személyes struktúrájú ént érti alatta, hanem az univerzális Ént, a kozmikus
Ént, azaz Istent.
A kérdés az volt: Szüksége van-e még az embernek a vallásra? Válaszunk így hangzik: Az
ember a vallás maga. Ő az első valóság kinyilatkoztatása. Ha a hullám az óceánra néz és azt mondja:
„egy vagyok”, az mélységes megtapasztalás. Azt jelenti, egynek érzem magam az isteni
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

princípiummal. Ha pedig az óceán néz a hullámra, azt mondja: ez én vagyok. És ez a tulajdonképpeni

miszitkus megtapasztalás.
Néhány fül számára ez ateizmusnak vagy panteizmusnak, monizmusnak vagy platoni
kiáradás-tannak hangozhat, vagy neognoszticizmusnak. Ezek olyan filozófiai fogalmak, amelyek nem
találóak. Az első valóság minden formában benne van, és mégsincs benne. „Nem kettő” mondja a
kelet ezotériája és hozza az arany oroszlán képét, amely minden oltáron vagy szentélyben
megtalálható. Az arany nem oroszlán, és az oroszlán nem arany, de az aranynak szüksége van az
oroszlán formájára, és az oroszlánnak az aranyra, hogy megjelenhessen.
Tudom, hogy ezek az elképzelések egy transzperszonális, kozmikus vallásosság, egy
felekezeten felüli vallástól egyfajta atomháborút is kiválthatnak, de végül is minden misztikus belépett
a transzperszonális tudatállapotba. Aki alá tudja vetni magát ennek a kép- és kontroll nélküli
kozmikus tudatnak, egy rossz álomból ébred fel, ahogy azt minden idők és földek misztikusai állítják.
A mai, racionális tudat képzeletvilágából és gondolkodásmódjából eredő személyes Istenképünknek is
változnia kellene, ahogy a világképünk változik a természettudomány és azon számos Istenélmény
hatására, amelyet az emberek jobban mint valaha és teljes mélységében és bőségében megélnek. A
szó, Isten, amivel az istenkép össze van kapcsolva, egy modell, amivel dolgozni lehet.
Itt az ideje, hogy az ember újragondolja Istenképeit.

***

Tasi István  kultúrantropológus, szerzetes:

Ima és meditáció a vallásgyakorlatokban,
a hang transzcendenciája a védánta filozófiában (ETJ*)

I. Ima és meditáció a vallásgyakorlatokban

- Ima és meditáció: szakrális kommunikáció. A meditáció általános értelmében abban
különbözik az imádságtól, hogy az emberben rejtőző spiritualitást akarja fejleszteni, nem pedig egy
felsőbb közbenjáró vagy legfelsőbb lény segítségét kéri. Olykor persze nehéz különbséget tenni a
kettő között.
Híres példák:
- Meditáció útján kapta Mohamed (Mekka közelében, a Hira helgy barlangjában) Gábriel
arkangyal parancsát és tanításait.
- Avilai Szent Teréz életrajza szerint meditációjában egy angyal látogatta meg, aki egy
lándzsával égető Istenszeretetet ültetett el a szívében.
- Megfelelő szellemi állapot elérése érdekében meditálnak a dzsainisták.
- A szikhek azért tartják különösen fontosnak a meditációt, mert ezen keresztül a lelkileg
táplált személy az emberiség minden megnyilvánulásában megpillanthatja Istent.
- A buddhisták számára a meditáció olyan fontos, mint a keresztények vagy a mohamedánok
számára az imádkozás. Az elmélkedés segít megszabadulni a szívnek a szenvedéstől, az elmének a
tudatlanságtól.
A legnagyobb japán buddhista iskola szerint egyszer eljuthatunk Amida Buddha „tiszta
birodalmába” - nevének ismétlése segítségével (Namu Amida Butszu, tisztelet Amida Buddhának).
A meditáció eltérő tárgyai és gyakorlata a világvallásokban: meditálni lehet például egy
felsőbb személyen, vagy az ürességen. A gyakorlat lehet néma (pl. keresztény karthauzi szerzetesek),
vagy mantrák, ismétlődő imák kísérhetik (Haré Krisna, om mani padme hum stb.).
A japán zen iskolák közül a sotó fektet nagyobb hangsúlyt a meditációra (szemben a rinzai
VII. Kontempl.-Koncentr.-Medit. SZINTÉZIS SZABADEGYETEM

iskolával, amely a koant részesíti előnyben.) A cél a szatori, a rádöbbenés.

Van, ahol a meditáció elkülönült tevékenység, máshol azt mondják, bármilyen körülmények
között lehet gyakorolni (pl. zen-buddhizmus). Van, ahol csak a szerzetesek kötelessége (théraváda
hagyományok), máshol a laikusok dolga is.
Hinduizmus:
Patanjali rendszere - A hat darsana közül az (astanga) jóga tradícionális rendszere az,
amely gyakorlati meditációt kínál (a szankhya alkalmazása). Különböző jógarendszerek léteznek, a
darsanák között az astánga, vagy hatha-yoga szerepel. A Jóga-szútra összegzi. Ennek témái: az elme
természete és módosulásai; az elme fegyelmezésének akadályai; a szenvedések; a felszabadulás
megvalósításának nyolcas útja (asta anga). A meditáció a mentális test (elme, egó, intelligencia)
kontrollja. A legtöbb emberi probléma (zavarodottság, kábaság, elégedetlenség, stb.) megoldásának az
elme fegyelmezését tekinti. Az astánga-jóga nyolc foka:
1. jama (tilalmak): erőszakmentesség, igazmondás, mentesség a lopástól és a
birtoklásvágytól, tartózkodás a mámorítószerektől.
2. nijama (előírások): tisztaság, elégedettség, lemondás, az önvaló tanulmányozása, a
Legfelsőbbnek végzett odaadó tettek
3. ásana (testhelyzetek)
4. pránajáma (az életlevegők irányítása)
5. pratyahara (az érzékek visszavonása)
6. dhárana (koncentráció)
7. dhjána (meditáció egy mantrán, egy energiaközponton, vagy egy formán)
8. samádhi (lelki elmerülés).

II. Meditáció és a hang transzcendenciája a vaisnava védánta filozófiában

1. A Legfelsőbb Lénynek (Isvarának) három fő energiája van:
a, a cit-sakti, vagy belső, lelki energia (transzcendentális világ)
b, az acit-sakti, a tudattalan természetű, alsóbbrendű anyagi világ.
c, a jíva, az élőlény, aki természetét tekintve lelki (cit), de parányi.
2. A cit (tudatos) természetű lélek ebben a világban (ahová saját döntése miatt került)
befedődik az acit (tudattalan) anyaggal.
3. A cit-sakti, a lelki energiai is meg tud nyilvánulni e világban. Ennek formái: Szent
helyek, szent emberek, mantrák, szentírások, isteni küldöttek. A cit-sakti a Legfelsőbb Lény (Isvara)
szándékából jelenik meg a világban, hogy megtisztítsa az illúzióba került, feledékeny jívákat. A
felsőbbrendű energia megjelenik az alsóbbrendűben, hogy megtisztítsa a befedett lelkeket.
4. Véletlenül, vagy tudatos döntések következtében a jíva elkezdheti gyakorolni a lelki
fejlődés, az önmegvalósítás folyamatát, melynek során folyamatos kapcsolatot tart a fensőbbrendű
energiával. Ennek egyik gyakorlati módszere a transzcendentális hangvibráció, a mantra éneklése,
ismétlése. Mivel e szavak, nevek a természetfölötti valóságból erednek, azt képviselik, így általuk a
lélek szennyezettsége fokozatosan csökken ("az elme poros tükrének tisztítása"). Így a lélek
fokozatosan visszanyeri cit természetét, a test elhagyásakor visszatér a magasabbrendű valóságba
(felszabadul), megőrizve személyes létét.
5. Jelenleg a Kali-korszakban élünk a védikus kronológia szerint. Ez az erőszak, a
nézeteltérések és a képmutatás korszaka, amikor nehéz a lelki fejlődés folyamata. A Kalisantarana
Upanisad ezt mondja: "Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna Haré Haré, Haré Ráma, Haré Ráma,
Ráma Ráma, Haré Haré. E mantra tizenhat szava különösen arra szolgál, hogy ellensúlyozza a Kali-
korszak nehézségeit. Az egész védikus irodalomban e mantra éneklése a leghatásosabb folyamat e kor
szennyező hatása elleni védelemre."
6. A lelki hang hatásának tulajdonítják, hogy megszabadítja a gyakorlót a negatív
tulajdonságoktól, a dühtől, a mohóságtól, az irigységtől és az önzéstől (stb). Ezek helyett nyugalmat,
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

békét, erőszknélküliséget, önzetlen szeretetet fejleszt a meditáló szívében. Végeredményként tiszta

Istenszeretethez juttat, visszasegíti a jívát a lelki világba (cit-sakti).
Különbségek vannak a Patanjali által leírt samádhi (a meditáció legfelsőbb foka, a
tökéletesség) és a vaisnava védanta samádhija között. Ezek a következők:
- Patanjali szerint a tökéletesség szintjén az egyén személyisége megszűnik, feloldódik. A
vaisnava elvek szerint a gyakorló a tökéletesség elérése után is személy marad, egyedi
tulajdonságokkal és öntudattal.
- Patanjali végsősoron Isten személytelennek véli. A vaisnava felfogás Istent örökké
személyesnek tekinti.
- Patanjali szerint az egyéni lélek a tökéletesség szintjén eggyé válik a legfelsőbbel. A
vaisnava vedanta leírása szerint a jíva, a parányi lélek a felszabadulás után is szeretetteljes, odaadó
kapcsolatban marad a az Isvarával, nem válik eggyé vele (ahogy egy zöld madár sem válik egyenlővé
a környzetével, amikor berepül a zöld erdőbe).
Az odaadó (bhakti) samadhi eredménye:
„A tökéletesség szintjén, melyet transznak, vagyis samadhinak neveznek, az ember elméje a
yoga gyakorlása révén megszabadul minden anyagi tevékenységtől. E tökéletesség jellemzője, hogy a
yogi ebben az állapotban tiszta elméje segítségével megláthatja önvalóját, s örömet, élvezetet tud
meríteni abból. Ebben az örömteli állapotban határtalan lelki boldogságban van része, melyet
transzcendentális érzékszerveivel tapasztal. E szilárd helyzetben sohasem tér el az igazságtól, s ide
eljutva úgy gondolja, ennél nagyobb kincsre soha nem tehet szert. Ezt az állapotot elérve még a
legnagyobb nehézségek sem rendítik meg. Ily módon valóban mentes az anyagi kapcsolatok okozta
minden szenvedéstől.” (Bhagavad-gítá 6.20-23)

***

Kövesi Péter  Reiki-mester :
A meditáció fogalma a mában (ESZ*)

Örvendetes dolog, hogy egyre nagyobb helyet kapnak életünkben a belső csend, elmélyülés,
meditáció módszerei. Gyakorta halljuk, hogy valaki valahol meditációt vezet. Ez általában a
következőképpen történik: csukják be a szemüket… virágos réten (patakparton, hegycsúcson,
tisztáson, kedvenc pihenőhelyükön stb.) vannak… menjenek tovább (előre, felfelé, lefelé, befelé
stb…) emelkedjenek fel a felhőbe… lépjenek be valahová… ott látják maguk előtt… (Jézust, belső
mesterüket, az angyalokat, kis szürke lényeket, elhalt hozzátartozóikat stb)… kérdezzék meg tőlük…
csinálják ezt vagy azt… menjenek még tovább és tovább… majd jöjjenek vissza és nyissák ki a
szemüket. A menetrend a vezető fantáziájától és az elérendő hatástól függ. Néha úgy vannak vele,
mint a falusi plébános: annál jobb a gyászbeszéd, minél jobban zokog a rokonság.
Nem tagadható, hogy ezek a gyakorlatok igen hasznosak lehetnek. Érzelmeket, elfojtásokat
szabadíthatnak fel, problémákra adhatják meg a választ, katarzist okozhatnak – csak éppen nem túl
sok a közük a meditációhoz. Ezek vizualizációs – imaginációs gyakorlatok. Komoly zavart okozhat,
ha a vezető elhiteti a résztvevőkkel, hogy tényleg Istent látták, és tőle kaptak kinyilatkoztatásokat egy
ilyen gyakorlat során!
A féleértések oka, hogy a meditáció pontos fogalma mind a mai napig nincs nyugaton
körülírva, egybemosódik a relaxáció, vizualizáció, imagináció, alfa állapot, önhipnózis fogalmaival és
technikáival. A köznapi nyelvben egyszerűen elmélkedést, gondolkodást értenek meditáció alatt, és
amikor a keleti tanokból a meditáció fogalma átkerült Európába, egy olyan szóval jelölték meg,
amelyet már másra használtak. A középkori keresztény lelkigyakorlatban például a lectio (bibliai
szövegek olvasása) után a meditatio a szöveg fölötti (diszkurzív) elmélkedést jelentett, ezt követte a
VII. Kontempl.-Koncentr.-Medit. SZINTÉZIS SZABADEGYETEM

contemplatio, a szemlélődés. A latin meditatio gondolkodást, elmélkedést jelent és a medium, medius:

középső, középen lévő kifejezésekkel rokon.
A koncentráció, kontempláció, meditáció (magyarul összpontosítás, szemlélődés,
elmélyedés) egyazon tudati folyamat lépcsői. A koncentráció az aktív, kifelé irányuló tudatfolyamat, a
meditáció a (látszólag) passzív, önmagában nyugvó, míg a kontempláció (szemlélő gondolkodásnak is
nevezik) a kettő határfelülete, mint a tai-yi jelben a hullámvonal. Ugyanakkor a gyakorlást célszerű a
kontemplációval kezdeni. A koncentrációban a tudat a tárgyhoz szigorúan kötődik (a jógában pl. a
trátaká gyakorlatban), a kontempláció megengedi a tárgy gondolatokkal kisért körüljárását, a
kapcsolódó képzetek megjelenését, míg a meditáció mindezt elereszti és nyugalomban marad. Amit
Patandzsali a Júga-szútrákban a jóga céljaként így fogalmaz meg: „csitta vritti nirodha”, az minden
meditáció célja is. Magyar forditásban: „Az elme (tudat) változásainak megszüntetése. Akkor a
szemlélő eredeti állapotában marad meg.” A jóga hagyományában ugyanakkor a tanítvány nem a
meditációval kezd, hanem a helyes erkölcsiség kialakításával (jama-nijama), a test feletti uralom
megszerzésével (ászana és pranajama), majd az érzékszervek és a tudat ellenőrzésével (pratjahara),
ezután jön a koncentráció (dháráná), a hetedik a meditációnak fordítható dhjána, amit majd a cél, az
egység elérése, a szamádhi tetőz be.
A meditáció a belső csend, béke. A jóga-aforizma szerint: „a lélek csendjében, az érzékek
nyugalmában megpillantjuk Isten fenségét”. Egy ószövetségi passzus szerint: „Légy csendben és tudd,
hogy én vagyok az Úr!” Ez természetesen nem csak az izgága halandó rendreintését és a „ki a főnök”
megmutatását jelentheti, sokkal inkább felszólítás az elcsendesedésre és az Isten felé fordulásra.
Fecseg a felszín, hallgat a mély – mondja a költő, de az elmélyedés állapotában a mélység is
megszólal. De ehhez először el kell érni a tökéletes csendet és befejezni a gondolkodást, fantáziálást!
Ez a csend a régiek szerint a tudat alapállapota, a hazatérés annak igazi természetéhez. A
tibeti buddhisták szerint a lélek alaptermészete épp ez az üresség. Üresség, amely mindent magába
foglal, amelyben ott van minden, ha nem töltjük meg fantáziaképekkel. Számunkra paradox módon ők
ezt nevezik tiszta éberségnek. Az igazi meditációban a személyiség hallgat, külső irányítás nélkül
jelenik meg az eggyéválás útján a közvetlen belső megismerés, tudás (vidja). Meditálni annyi, mint
egyszerűen jelen lenni, a létet önmagában, a létezőktől (még saját magunktól is) függetlenül megélni.
Ez természetesen nagyon nehéz. Még olyan (mai) keleti tanítók sem mindig képesek erre, akiket a
nyugat feltétlen autoritásként kezel. (Más kérdés, hogy számos keleti jól megél abból, hogy a
misztikumvágyó nyugatival mint megvilágosodott tanítót tudja elfogadtatni magát.)
A meditációban a tudat függetlenül az érzékelés tárgyától. A meditáló számára csak a saját
tudata létezik, ez a tudat viszont üres, nincs képzetekkel és vélekedésekkel megtöltve, nem más, mint
saját megismerő működése, kristálytiszta üresség (amely a boldogság érzetét kelti, de a meditáló
számára ez is csak egy tapasztalat, nem cél és nem kötődik hozzá). A meditáló megtapasztalja az
éntelenséget, amit a buddhizmusban anattának neveznek, de ahogy a japán Suzuki mester
megállapítja, nem állhat meg e negációnál, ezt pozitív tapasztalás, az egység kell kövesse. Ez a satori
a japánoknál, a samadhi a hinduknál, a felébredettség a buddhizmusban – de akár a keresztény, akár a
muszlim is ismeri ezt az állapotot. „Atman Brahman tad ékam”, azaz atman és brahman, az emberi
szellem és Isten: egyek. Az énhatárok meditáció alatti feloldódása közvetlen tapasztalássá teszi a világ
én-re és nem én-re felosztásának illuzórikus voltát.
A meditáció fajtái és módszerei azért oly számosak, mert alkatilag és kulturális gyökereinket
tekintve is oly különbözőek vagyunk. A ma embere – hála a vízöntő kor hozta informatikai
forradalomnak, olyan helyzetben van, amilyenben egyetlen előző kor embere sem volt: mindaz, amit
az előző korok és távoli kultúrák kidolgoztak, egyszerre vált elérhetővé. Ezt bizony egy, a mai ember
számára adatott igen hatékony segítségnek kell tekintenünk. Akik hajlamosak a puritán dolgokra,
vagy a zavaró tényezőket a legdrasztikusabban szeretnék száműzni, azoknak a zen meditáció, a zazen
a legjobb. A zen „csak ülés” módszerénél semmit se kell csinálni, csak, üldögélni, lenni, hagyni, hogy
bármi megtörténjen, és mindennek csak tanúja, külső megfigyelője lenni. A jóga adja a rendszerező,
racionális elme számára a legjobban kidolgozott utat. A jógában a koncentráció, a gondolatok egy
pontra irányítása, az egyhegyűség (ékagra) elválaszthatatlan a meditációtól, a gondolkodás
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

leállításától a koncentráció gyakorlata, a megfelelő gyakorlatokkal (trátaka, megfelelő légzésmód,

mudrák stb.) együtt előkészítője a meditációnak. Vannak olyan meditációs technikák, ahol valamely
meghatározott tárgyra irányul a meditáció, vagy imaginációs elemek is vannak bennük, ám a lényeg
ott sem a fantáziáláson van, és nem az érzelmi kielégülés a cél. Azért van rájuk szükség, hogy a tudat
kalandozását megszüntetve a kívánt irányba terelje, egyben bizonyos erőket, energiákat ébresszenek.
Ezekkel a módszerekkel, pl. a tibeti buddhizmus néhány meditációjával a kereszténység hagyományos
lelkigyakorlatai (Loyola Ignáctól vagy Keresztes Szent Jánostól kortársunkig, A. de Melloig) igen
szoros rokonságot mutatnak. Itt a szent jelképek, istenségek, szent történetek minél érzékletesebb
elképzelése, sőt átélése történik.
A buddhista meditáció alapgyakorlatait a hinayana adja. Feladatként a tudat megismerését,
átalakítását, majd harmadik fokozatként felszabadítását tűzi ki. A négy szemlélődés nevű gyakorlatsor
minden meditáció alapja, a nyugati ember számára is elengedhetetlen. Az első lépés a test
tudatosítása. A tudatba kell vonni a test, a testhelyzet, a testérzetek, szervérzetek, légzés jelzéseit
– hogy később elengedhessük és függetlenülhessünk tőlük. A hinayana gyakorlatban a test
romlékony, mulandó voltán meditálnak, imaginálva saját testük pusztulását és felbomlását. (A
tibetieknél is gyakoriak a halállal, holttesttel kapcsolatos tematikájú meditációk.) A következő
fázisban az érzetek és érzések tudatosítása, majd elengedése szerepel. Ezután a tudat állapotára
(tompa, zavaros, éber, fáradt, koncentrált stb.), majd tartalmára (gondolatok, indítékok vagy üresség)
irányul a szemlélődés.
A másik végletet talán a tibeti meditációk képviselik, ezek a legszínesebbek,
legimaginatívabbak, de célja sem a látványosság. Az ősi, sok ismétléssel megerősített imaginációik
sohasem konkrét istenalakokkal, mindig azok engeria (fény-) formáival történnek. Energetikailag
fontos a tibeti nyelv rezgése is a mantrák ismétlésénél. (A kereszténység is vesztett a nemzeti nyelvek
bevezetéséből, szakrális erejéből!) A tibeti meditáció az ún. négy alapgondolattal kezdődik. Ezzel
alapozza meg a meditáció célját és aktualitását, majd menedéket vesz eszményeiben, a Buddhában,
dharmában, szahghában és a lámában, majd valamilyen buddhaformát invokál. Az imaginációt a
megfelelő mantra kíséri, azután a buddhaformából áradó energiát fogadja be. Végül magába olvasztja
Buddhát, majd a megkapott energiát meosztja, kisugározza minden lény felé. Ezek is olyan lépések,
amelyeket mindenki gyakorolhat, vallási meggyőződésétől függetlenül – hite szerint választott
magasztos lényen vagy eszményen meditálva.
Fontos a légzés szerepe is. Lehet a légzést bevezetésként használni. A tibetiek az orrhegynél
koncentrálnak a levegő áramlására, a japánok csak a kilégzésre figyelnek („a belégzés majd
gondoskodik magáról”). A samatha meditáció az elmélyedésre (jhnana) törekszik, miközben a légzést
egyre simábbá, észrevehetetlennebbé teszi, ébersége kiterjed a teljes folyamatra, anélkül, hogy
különös figyelmet szentelne neki, inkább együtt úszik az áramlattal. A vipassana meditáció a belátás
közvetlen útjára törekszik és kifejezett figyelmet fordít a légzés folyamatára. (Furcsa, hogy nyugaton
önálló módszerként tanítják a vipassanát, holott az csak a hinayana meditáció egyik oldala.) A jóga
légzésformái között a kevali gyakorlata először a ki- és belégzések merev határait mossa el, majd az
egész légzést észrevehetetlenné teszi – ekkor kerül a gyakorló a mély meditáció állapotába.
A tiszta gondolatok, fogalmi gondolkodás nélküli üresség (súnjata) elérése nem könnyű
feladat, mert a tudatunk folyamatosan tárgyat, kapcsolódási pontot keres és határozott tárgy híján
céltalan csapongásba kezd. Az első gondolatot követi a második, harmadik, majd egész asszociációs
lánc alakul ki, és azon kapjuk magunkat, hogy már percek óta nem meditálunk, hanem fantáziálunk.
Ez természetes dolog, ilyenkor vissza kell térni a csendhez. Komoly segítséget jelent valamilyen
„vezető ingert” választani a teljes üresség elérése előtt. Ez lehet a légzés, gyertyaláng, valamilyen
szent szimbólum, kép figyelése, mantrázás stb. egy másik jól bevált módszer szerint tudatosítani kell
testhelyzetünket, környezetünk ingereit, és ha valami megzavar, akkor sem a tiltakozás, elhárítás,
hanem a zavaró hatás tudatosítása és elengedése segít. Az alapgyakorlatok közé tartozik a test
kellemetlenkedő jelzéseinek és a bal agyfélteke fontoskodó, előnyomuló gondolatainak, kételyeinek
és kontrolljának kezelése is. Meg kell tanulni elengedni az önkontrollálást is (nem könnyű), amikor a
VII. Kontempl.-Koncentr.-Medit. SZINTÉZIS SZABADEGYETEM

meditáló folyamatos visszajelzéseket akar, tudni akarja, meditatív állapotban van-e már, jól meditál-e,
milyen szinten tart stb. Ha viszont ezekre figyel, nem meditál, ha pedig valamilyen érzés, kép, fény
megjelenését hisi a meditatív állapot jeleinek, minden további nélkül elő is tudja állítani őket
magának – de ekkor megint kiesett a meditációból. A keletihez képest alapvetően extravertált nyugati
ember a tudatát, a gondolat-, akarati énjét éli meg valódi énjeként. A tudata ahhoz szokott, hogy
folyamatosan csinálnia kell valamit. Önmaga elvesztéseként, halálként éli meg, ha ezt nem teheti. A
fogyasztói társadalom és a mai életritmus ezt még tovább fokozta. A taoizmus igazsága viszont, hogy
ha a yang elérte a tetőpontját, visszavonul és átadja a helyét a yinnek. Bár a külső világban éppenhogy
nem látszanak a yang erői visszavonulni, a meditáció (és a belső utak) nyugati megjelenése mégis ezt
jelzi.
A meditáció élettani hatásai
Mivel a nyugati elme nem elégszik meg belső tapasztalással, ahhoz, hogy elhiggye, tényleg
történnek változások a meditációban, orvosok és pszichológusok serege foglalkozott és foglalkozik a
kutatásukkal. Ime néhány élettani és pszichológiai eredmény:
A meditatív állapotban számos élettani funkció változást mutat. Nő a bőrellenállás, lassul a
légzés, csökken az oxigénfelhasználás. Lassul a pulzus, sőt egyes jógik dokumentált eseteiben a
pulzus és a légzés hosszabb időre kimutathatatlanná válik. Ilyenkor nincs légzőmozgás (erről is fel
lehet ismerni a mély meditációban lévő embert), gyakorlatilag elegendő a nyugvó tüdők (és a bőr!)
felszínén játszódó gázcsere. A légzés időnként még kezdő meditálóknál is spontán szüneteket mutat,
főleg ezekben a periódusokban jelentkezik az EEG-n erős frontális alfa tevékenység, előszőr nagy
amplitudójú théta lökésekkel, az agyféltekék egyre javuló szinkronja mellett. Később egyre több théta,
majd delta hullám jelentkezik. A külvilág érzékelése ekkor már teljesen szünetel, de ez abban
különbözik a patológiás állapottól, például a kómától, hogy bármikor tudatosan visszaállítható. Az
igazság az, hogy a műszeres méréseire oly bűszke nyugati tudománynak fogalma sincs arról, mi
történik ilyenkor a pszichében, hol jár a meditáló tudata és egyáltalán mi tartja életben a testet? A
keleti történetekben nem ritkán évekig megszakitás nélkül meditációban ülő jógikról olvasunk. Erre
csak az lehet a válasz, hogy léteznek olyan energiák, amelyek az éber tudatállapoban nincsenek jelen.
A biokémiai vizsgálatok a csökkent anyagcsere, csökkent szimpatikus tevékenység számos
jellemzőjét mutatják, de ezek sem azonosak a patológiásan csökkent anyagcsere jellegzetességével. A
máj és vese vérkeringésében kb. 30%-os csökkenést találtak, viszont 70-75% javulást az agyban és a
harántcsíkolt izmokban. Javul a teljes szervezet önregulációja és regenerációja, ami hosszabb távon az
öregedés erőteljes lassulását okozza. Ezért hallunk olyan fantasztikus életkorokról a keletieknél. A
rendszeresen meditáló személyeknél megfigyelhető a kreativitás, intelligencia, mentális és fizikai
teljesítőképesség, megfigyelő- és koncentrálóképesség és memóriakapacitás növekedése. Diákok
iskolai teljesítménye nő, szenvedélybetegeknél csökken a drogfüggőség. Bár a meditáció nem
specifikus gyógymódja egyetlen betegségnek sem, számos esetben javulás figyelhető meg pl: asztma,
allergia, migrén, diabetes, depresszió, fóbiák, dadogás, alvászavar, evési kényszer stb., de még
daganatos betegeknek is erősen ajánlja minden szakember. A meditáló személyek szociális képességei
is javulnak, sőt több kísérlet eredménye szerint, ahol számosan és sokat meditálnak, az egész környék
bűnözési mutatói javulnak. (Akkor is, ha ez nem ezt a határozott célt elképzelő és projektáló
imagináció, pl. agykontollal!) Néhány ellenjavallat ismert csak pl.: epilepszia, skizofrénia, fokozott
görcskészség. (Számos, a meditáció hatásaira vonatkozó adat található a Maharishi European
Research University, Seelisberg, Svájc közleményeiben. Tévedés, vagy tudatos ferdítés lenne azt
hinni viszont, hogy ezek a Maharishi TM kizárólagos hatásai, ezek minden meditációra ugyanígy
jellemzőek, de egy szponzorált kutatás érthető okokból a szponzor hírnevét hivatott öregbíteni.)
Meditációs élmény, vagy káprázat?
A folyamatos tevékenységhez szokott nyugati ember nehezen szán időt a tétlenségnek tűnő
meditációra. Ha mégis, akkor sem könnyen mond le az eredményesség, siker kényszeréről, így
szeretné, ha meditációja eredményes lenne. Pedig itt nincsenek azonnali visszajelzések, az
eredmények is később és máshol jelentkeznek, ami pedig azonnal jelentkezik, az nem eredmény.
Sokan megdöbbenten fogadják, ha egy (igazi) tanító egyáltalán nem kiváncsi a meditáció közben átélt
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

élményekre, vagy egyszerűen annyit mond: jó. De ha nem láttál volna semmit, az is ugyanilyen jó
lenne. A hinayana (Sattipattana Sutta) egyértelműen megfogalmazza, hogy a spontán jelentkező
víziók, képzetek nem a haladás jelei, tudatosítsuk, majd ejtsük el őket! A zen gyakorló még szidást is
kap értük, Ole Nydahl buddhista tanító pedig úgy mondja, ilyenkor nem meditálunk, hanem
Disneyland-eket építünk magunknak. Bizony nehéz ezeket elfogadni annak, aki úgy tanulta, ezek a
fejlődést jelzik és annál jobb, minél fennköltebb víziói vannak, és elhitte, hogy meditációjában
személyesen neki jelenik meg Isten, Jézus és más magasztos lények. Ekkor mondják a buddhisták:
„Ha Buddha jön veled szemben az úton, öld meg!” Mert ha az isteni lényeg nem mint belső
lényegünk jelentkezik, az nem más, mint illúzió, hallucináció, projekció. A legtovább a
transzperszonális pszichológia megy, szerintük egyértelműen komoly spirituális válságot, és nem
ritkán pszichózist jeleznek az ilyen élmények, vagy amikor valaki úgy érzi, folyamatosan „kapja
fentről a tanításokat”. Az ilyen élményekre törekvő meditáció sajnos mellőzi annak minden előnyét
és egyértelműen pszichopatogén, romboló és betegítő hatású! Még az egyértelműen pozitívnak
értékelt fényélmények is elgondolkodtatóak. Az isteni lényeg ugyanis még fény formájában sem
látható, ugyanis túl van a fényen. A fény csak a transzcendencia legelső tükröződése az
anyagvilágban. A kabbalában a legfelső (Keter) szint szine ezért a fekete, és a mély meditációban a
csendet nem fény, hanem teljes üresség kiséri, amelyet talán puha, meleg, mindent betöltő
békességként és boldogságként lehet leírni. A fényt, Lucifer, a bukott angyal hozza, de ott van az
asztrális túlvilág hamis fénye, az asztrálfény is.
Meditálni mindenki tudna, ha nem félne a belső ürességtől és el tudná engedni a gondolatok
csapongását. (Ez az előbb említett néhány sajátos technikával könnyen elérhető.) Spontán élik át a
meditáció pillanatait a játszó gyerekek, a természeti népek, a falusi kispadon az öregek, és
valamennyien, mikor például egy szép látványban elmerülve teljesen megfeledkezünk magunkról. Ön-
feledtség szavunk is az ego-nélküliséget jelenti! A meditációt nem kell akarni, egyszerűen hagyni kell
és csendben maradni. Amikor bármit is akarunk, az már nem meditáció. Lehet segítségül hívni
kezdetben zenét és tárgyakat, azután ezek se kellenek. Lehet csoportosan meditálni úgy is, hogy
kezdők számára a test ellazítását relaxációs gyakorlatokkal kezdjük. A meditáció egyszemélyes dolog,
magánügy, még akkor is, ha csoportban történik. Aki helyesen meditál, nem éli bele magát hamis
illúziókba, nem járkál megszentült ábrázattal a világban, ugyanúgy éli napi életét, mint bárki más,
mégis minden megváltozik benne és körülötte. Bár lehet, hogy a meditáció klasszikus módszerei és
technikái a gyors sikert igérő New Age technikák mellett lassúnak és unalmasnak tűnik, évezredek
tapasztalatai azt bizonyítják, hogy mégis inkább így érdemes csinálni.

***

Dr. Pressing Lajos  pszichológus, buddhista oktató:

I.  A szellemi megvalósítás útjai az ősi Indiában (ESZ*)

A meditáció nagyon körülhatárolatlan fogalom, igen sokféle módszer és gyakorlat

megnevezésére használják. Ezekben talán csak két közös mozzanat található. Az egyik, hogy minden
meditáció valamilyen mentális, tehát a tudattal végzett gyakorlásra — sajátos műveletek
ismételgetésére — épül. A meditációs módszerek másik közös vonása, hogy céljuk valamilyen fajta
közvetlen megismerés, tehát a választott tárgyat nem fogalmi vagy gondolati úton igyekeznek
megismerni, hanem inkább annak megélésére törekednek. A gondolatok ezért a meditációban inkább
akadályként vagy elterelődésként jelentkeznek.
A meditációknak céljuk szerint alapvetően két típusát lehet megkülönböztetni, ezeket világi
és szakrális jellegű meditációknak nevezhetnénk. A világi meditációkban az a közös, hogy a gyakorlás
valamilyen profán vagy hétköznapi cél megvalósítására, vagyis világi jellegű megismerésre irányul.
Ezek egyaránt lehetnek értékesek vagy akár etikailag kifogásolhatók is, a világi tudatállapotok körén
azonban egyik esetben sem lépnek túl. Ebbe a körbe tartoznak pl. a modern pszichoterápia meditációs
VII. Kontempl.-Koncentr.-Medit. SZINTÉZIS SZABADEGYETEM

tréningnek nevezett módszerei, melyek bizonyos lelki vagy pszichoszomatikus panaszok gyógyítását
kívánják elősegíteni, vagy a szórakoztatóipar újonnan kifejlesztett számos »ezoterikus« technikája,
melyek bizonyos különleges tudatállapotok vagy sajátságos lelki élmények tapasztalásával a
túlszabályozott és ingerszegény életmódtól szenvedő modern ember alapvetően világi igényeit
igyekeznek kielégíteni. A meditáció valójában a régi Indiában is igen gyakran merőben világi célokra
— pl. jólét vagy hatalom biztosítására, az istenek jóindulatának elnyerésére, gyógyításra stb. —
irányult. Az emberek többségét valószínűleg minden kultúrában elsősorban világi célok motiválták. A
régi India kultúrájának és vallási gyakorlatának tanulmányozása ugyanakkor mégis fontos, mert
közben itt az emberi szellemnek páratlan csúcsteljesítményei is születtek ezen a téren.
A szakrális meditációk lényege, hogy minden világi állapoton és megismerésen túllépve a
végső valóság megismerésére, illetve közvetlen megélésére törekednek. E végső valóságot a különféle
szellemi hagyományok más-más néven ismerik: Isten, Brahman, végső igazság, a tudat valódi
természete stb. A mai előadásban e szakrális meditációk közös vonásaival kívánok foglalkozni.
Valamennyi szellemi rendszer egybehangzó fölismerése szerint a végső valóság nem
strukturált, vagyis semmiféle formai vagy fogalmi keretbe nem illeszthető; továbbá feltétlen,
mindenütt jelenlévő és teljesen szabad. A világi tudat összes megismerését ezzel szemben a
struktúrákhoz kötöttség: a formai körülhatároltság, fogalmi megnevezhetőség és meghatározottság
jellemzi. Ha a végső valóság nem azonos semmilyen struktúrával, akkor ebből következik, hogy
minden formához vagy fogalmisághoz kötött megismerés végső soron nem a valóságot tükrözi, vagyis
káprázat. Nem abban az értelemben, mintha egyáltalán nem létezne, hanem úgy, hogy a tapasztalt
dolgok csupán mintegy képek, melyek valódi természete nem azonos látszólagos megjelenésükkel. A
szakrális szellemi utakat tehát a fenomenális, tapasztalati világot illetően a naiv megismeréssel
szemben egyfajta bizalmatlanság, az érzéki és fogalmi megismerés hitelességének megkérdőjelezése
jellemzi.
A kétféle megismerhető — a végső természet és a felszíni forma — azonban mégsem
különbözik egymástól, hanem ugyanannak a valóságnak kétféle arculatáról van szó. A végső valóság
nem valahol a jelenségeken kívül található, hanem éppen a jelenségek valódi lényege. Mindez úgy
képzelhető el, mint a közismert alak-háttér átbillenős ábrák: ha így nézem, egy váza, ha úgy, akkor két
arc. A meditáció célja tehát nem az, hogy felépítsen vagy elérjen egy hétköznapitól különböző
valóságot, hanem hogy megélhetővé tegye azt a szemléleti átfordulást, melynek nyomán a hétköznapi
dolgok egyszerre csak az Isten vagy a valódi természet kifejeződéseként jelennek meg.
Ezt az óceán és a hullámok hasonlatán lehet érzékeltetni. A formai és fogalmi tapasztalás a
hullámok érzékelését jelenti. A hullámoknak körülhatárolt formájuk van, ám nincs valódi
szubsztanciájuk, hanem állandó keletkezésben és felbomlásban vannak. Amikor a szemlélet nem látja
azok valódi lényegét, a vizet, akkor a hullámoknak tévesen önmagukban vett létezést tulajdonít, s
ebben az értelemben káprázatba merül. A hullámok valósága a víz, mely egyetemes, feltétlen,
mindenütt jelenlévő, és nem strukturált, vagyis nem függ semmilyen konkrét hullámformától sem. A
meditáció alapkérdése az, hogyan juthatunk el a hullámokra tapadó figyelemtől a lényeg
fölismeréséig.
A meditáció gyakorlást jelent, s mint ilyen, maga is hullámtermészetű, vagyis formai. A
meditáció a tudatban a hétköznapitól eltérő feltételeket, de mégiscsak feltételeket teremt. Márpedig a
végső valóság az, ami minden feltételtől szabad. Elvileg lehetetlen tehát a végső valóságot fölismerő
szemléletváltást gyakorlással létrehozni, hiszen ha ez lehetséges volna, akkor nem végső valóságról,
hanem egy sajátos struktúráról volna szó. Szerencsére, a végső valóság létrehozására nincs is szükség,
hiszen ez mindenütt a tényleges valóság. Ezt jelenti Isten kegyelmének mindenütt és mindig való
jelenléte. Ami gyakorolható, az azoknak a tényezőknek a lebontása, amelyek megismerésünket a
hullámokhoz, vagyis a fogalmi és formai struktúrákhoz kötik. A valóság természetére történő
ráébredés az akadályok elhárítása nyomán spontán bekövetkezhet.
A szakrális meditációk tehát nem megvalósítanak valamit, hanem segítenek lebontani
hétköznapi megismerésünk struktúráit. Az ősi indiai meditációs rendszerekben ez három fő
gyakorlatformán keresztül valósul meg. E gyakorlatformák valamennyi klasszikus indiai meditációs
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

rendszer alapvető eszköztárát képezik, jóllehet az egyes hagyományos iskolák különféle elnevezéseket
és konkrét gyakorlási technikákat alkalmaznak.
1.) Előkészítő gyakorlatok. Ezek fejlesztik ki azokat a képességeket, amelyek a szellemi út
végigjárásához szükségesek, továbbá a szellemi megismerések iránti érzékenységet. Az előkészítő
gyakorlatok végzése nélkül az egyéb gyakorlási formák nemcsak sikertelenek lesznek, de
eltévelyedések veszélyét is magukban hordják. A legfontosabb előkészítő gyakorlatok a következők:
a) Külső és belső megtisztulás. A szennyezett érzéki és testi környezet, valamint a tompa
tudat a megismerést a felszíni jelenségekhez köti. A külső-belső megtisztulás közelíti a gyakorlót a
végső lényeghez, melynek természete a tökéletes tisztaság (ti. minden formai szennyeződéstől
mentes).
b) Az etikus magatartás és életvitel gyakorlása. Ennek kettős jelentősége van. A végső
valóságban vagy Istenben semmi sincs, ami etikai értelemben rossz volna, hiszen a rossz mindig
bizonyos feltételekhez vagy struktúrákhoz való kötődésből fakad. Ezért az erkölcsi jóság gyakorlásán
keresztül tud áttörni saját tudatosságunkban is az isteni természet. Az etikus életvitel másfelől azért is
nélkülözhetetlen, mert ez teremti meg a harmónikus együttlétezést tapasztalati környezetünkkel. A
konfliktusokkal és feszültségekkel terhes életben, mely az etikátlan magatartásból szükségszerűen
fakad, a tudatot lekötik hétköznapi problémái és feszültségei, s nem képes eloldódni azok
formavilágától.
c) Motivációs gyakorlatok. Mivel a szellemi út végigjárása hosszú folyamat, mely sok
nehézségen, lemondáson, kríziseken át vezet, ahhoz, hogy ezt képesek legyünk végigjárni, külön
gyakorlatokat kell végeznünk, melyek erősítik kitartásunkat, odaadásunkat, hitünket és motivációnkat.
d) A világi szemléletet megfordító gyakorlatok. Meg kell tanulnunk másképpen gondolkozni
az életről és a dolgokról, mint ahogyan azt a hétköznapi élet gyakorlatát és káprázatát elfogadó világi
ember teszi. E szemléletváltás ugyan még csak gondolati, vagyis nem jelenti a végső lényeg közvetlen
meglátását, mégis segít lebontani azokat a gondolati sémákat, amelyek a formavilághoz kötnek
bennünket. Megismerésünket ugyanis nagyon erősen befolyásolják azok a fogalmi minősítések és
megítélések, melyekkel érzéki tapasztalatainkat önkéntelenül is állandóan értékeljük.
2.) Lehiggadás- vagy elmélyedés-meditációk. A második fő gyakorlattípus a tudat örvénylő
mozgásának és szétszórtságának megfékezését célozza. A tenger hasonlatával élve, amíg elménk
lélekvesztője viharos tengeren, vad szelek és több emeletnyi magas hullámok között vergődik, addig
figyelmünk aligha tud eloldódni a hullámok mozgásából kirajzolódó pillanatnyi szituációtól. A tudat
természete mozgás és áramlás, ezért nem lehet teljesen leállítani. Ahhoz azonban, hogy figyelmünket
a mélybe irányítva megismerésünk a felszín alá tudjon hatolni, mintegy nyugodtabb vizekre kell
eveznünk, meg kell szelídítenünk elménk örvénylő és magával ragadó ösztönzéseit. Ez elsősorban a
figyelem irányításának és ellenőrzésének gyakorlásával érhető el.
3.) A fölismerés vagy megértés létrehozására irányuló meditációk. Minthogy a lényeg
fölismerése nem gyakorolható, e meditációk valójában a végső természetet eltakaró káprázat
szétoszlatására irányulnak. Technikáik a hétköznapi tudat megismerési sémáinak és rávetítéseinek
módszeres lerombolását célozzák. Ilyen rávetítések például: az érzéki formák (a »hullámok«)
valóságos és önmagában vett létezésének, vagy tartóságának tételezése. E sémák lebontásával
megnyílik az út a formákhoz való tapadás ellazításához, aminek nyomán meg tud nyilatkozni az
azokban munkáló valódi természet.
*

II.  A buddhista meditáció módszerei (ESZ)

Az előadás a korai buddhizmus meditációs rendszerét mutatja be konkrét példaként azoknak

az általános elveknek az illusztrálására, amelyeket az előző előadás az indiai szellemi rendszerekre
általánosságban fogalmazott meg.
VII. Kontempl.-Koncentr.-Medit. SZINTÉZIS SZABADEGYETEM

A korai buddhista hagyomány sajátossága, hogy az előkészítő gyakorlatokat követő két fő

gyakorlási irány, a lehiggadás és a fölismerés gyakorlatai kiegészülnek egy harmadik fő meditációs
módszerrel, az ún. »éberség« gyakorlatokkal.
1. Szatipatthána — az éberség gyakorlata. Az éberség a tudat alapvető képessége, mely a
tudat tisztaságában, világosságában, a tudatosság minőségében mutatkozik meg. Az éberség nem
kötődik konkrét formához vagy struktúrához, hanem e képességben a tudat valódi természete
fejeződik ki. Gyakorlása így önmagában is üdvös és ébresztő hatású. Másfelől olyan alapvető
képességről van szó, mely minden tudati műveletnek, így a másik két fő meditációs irány
gyakorlásának is előfeltétele.
A tudat pozitív, a valóságra ébredés szempontjából fontos képességeit a korai buddhizmus
többféle szempont szerint is osztályozta, s az éberség ezek mindegyikében középponti helyet foglal el.
Ez abból fakad, hogy a saját tudatállapotunkra történő reflektálás, képességeink tudatosodása és
fogyatékosságaink kiküszöbölése egyaránt az éber tudatosságot feltételezi. A fölébrededési
képességek ilyesfajta osztályozása pl. az öt »képesség« (indrija), melyek között az éberség (szati)
segítségével egyensúlyozhatjuk ki a hitet (shraddhá) a bölcsességgel (pannyá), a koncentrációt
(szamádhi) az energiával (virija). Egy másik ilyen csoportosítás az úgynevezett »hét megvilágosodási
tényező«, mely a szati mellett a valóságkutatást (dhammavicsaja), erőfeszítési képességet (virija),
lelkesültséget (píti), higgadt nyugalmat (passzadhi), összpontosulást (szamádhi) és felülemelkedett
egykedvűséget (upékhá) tartalmazza.
Az éberség-meditáció nem irányul konkrét tárgyra, hanem sokkal inkább egyfajta lebegő
figyelem kifejlesztését jelenti, mely tisztán érzékeli a legfinomabb történéseket is, ám rögtön el is
engedi ezeket anélkül, hogy formáikhoz vagy az azokra irányuló gondolatokhoz tapadna. Ez a fajta
minden iránt való nyitottság azonban meglehetősen nehéz gyakorlat, s kezdetben célravezetőbb az
éberség gyakorlásának területét bizonyos fokig körülhatárolni. Az éberség-meditáció módszereit tehát
annak fő gyakorlási területe szerint különböztetjük meg:
I. Kájánupasszaná (a testre vonatkozó tudatos éberség). Sajátos módszerei: (i) a légzés
éber követése; (ii) a testtartások tudatossága; (iii) a céloknak és az alkalmazott
cselekvési módok alkalmasságának éber tudatossága, valamint a meditáció
területének és a fizikai dolgok valódi természetének éber tudatban tartása; (iv) a test
összetevő részeinek éber tudatossága; (v) a testet alkotó alapelemek tudatos
megélése; (vi) a test mulandóságának ébren tartása.
II. Védanánupasszaná (az érzetek éber tudatossága). Az érzetek tudatos megélése segít
ellenőrzés alá vonni a világi bonyodalmakba sodró tudattalan, spontán
ösztönzéseket.
III. Csittánupasszaná (a tudatállapot éber tudatossága). Tudatos reflexió saját tudatunk
állapotára, különösen abból a szempontból, hogy abban mely fölébredési képességek
vannak jelen, s melyek hiányoznak. Ez teszi lehetővé az aktuális szükségleteinknek
megfelelő tudatos gyakorlást.
IV. Dhammánupasszaná (a tudattartalmak éber szemlélése). E gyakorlási terület már
igen közel kerül a fölismerés gyakorlataihoz, amennyiben a tudatban fölmerülő
jelenségeket azok végső természetének kategóriáiban tudatosítja. E kategóriák: (i)
mint a megvilágosodás akadályai; (ii) mint halmazatok; (iii) mint (önlétezés nélküli)
érzékelési elemek; (iv) mint megvilágosodási tényezők; (v) mint a végső igazság
kifejeződései.
2. Szamatha meditáció. A korai buddhista meditációs rendszer második fő
gyakorlatcsoportja az úgynevezett elmélyedés vagy lehiggadás gyakorlatai. Ezek egyes felfogásokkal
ellentétben nem feltétlenül a tudat erőszakolt összpontosítását jelentik, hanem sokkal inkább az
elterelő ösztönzések ellazítását, aminek nyomán a gyakorló képessé válik tudatát a választott
meditációs tárgyon elnyugtatni. A klasszikus buddhista meditációs rendszer negyven szamatha-
meditációs tárgyat tartalmazott, melyek között egyaránt voltak színek, fizikai objektumok, mentális
 SZINTÉZIS SZABADEGYETEM VII. Kontempl.-Koncentr.-
Medit.

tárgyak, istenségek stb. A számos tárgy közül a különféle alkatú és helyzetű gyakorlók ki tudták
választani a szükségleteiknek leginkább megfelelőt.
Az elterelő ösztönzések a vágyak, ellenszenvek, nyugtalanság és aggodalmaskodás,
tompaság és renyheség, valamint a szellemi út iránti szkeptikus kétely. Ezek teljes ellazítását
követően a tudat belép az ún. meditációs elmélyedésekbe, melyekben az elterelő ösztönzések helyébe
az elmélyedési tényezők lépnek: a figyelmi ráfordulás, a tárgy tiszta tükrözése, extatikus
átlelkesültség, üdvözült boldogság, a tudat egypontúsága és a felülemelkedett egykedvűség. Az
elmélyedésnek nyolc szintjét különböztették meg, ahol a magasabb szinteken még maguk az
elmélyedési tényezők is elnyugszanak, s pusztán a tudat tiszta homogén áramlása és
felülemelkedettsége marad.
3. Vipasszaná meditáció. A belátó megértés gyakorlása bontja le a valóságra történő
ráébredés szemléleti átfordulásának akadályait, a hétköznapi megismerési sémákat. A klasszikus
buddhista belátás-meditáció a világias érzékelés három alapsémáját vette célba, s igyekezett áttörni
előbb gondolati-logikai elemzés, majd az ennek nyomán születő közvetlen rádöbbenés erejével. E
három séma áttörése képezte mintegy a megvilágosodásra nyíló három kaput. A meditáció
támadáspontjául szolgáló három alapséma:
(a) A maradandóság-észlelés (jóllehet belátható minden jelenség mulandósága és
pillanatnyisága, az érzéki megismerés a dolgokat mégis időben tartósan létezőnek láttatja).
(b) Az élvezetes jelleg tulajdonítása (jóllehet belátható, hogy egyetlen formai jelenség sem
biztosíthat tartós kielégülést és biztonságot, a világi tudat a boldogságot mégis ezek megszerzésétől és
megtartásától reméli, s törekvései elsősorban ezekre irányulnak).
(c) Szubsztancia, illetve ténylegesen létező én tulajdonítása az élettelen, illetve élő
dolgoknak. (Jóllehet belátható, hogy a dolgok és a lények sem rendelkeznek elszigetelt, önmagukban
vett létezéssel, hanem csupán feltételekbe és környezetükbe ágyazottan keletkeznek és bomlanak fel
ismét, a világi megismerés mind a jelenségeknek, mind saját magunknak független, önmagában vett
és tényleges létezést tulajdonít).
E három alapséma következménye, hogy a világi ember élete a saját kivetítéseinek hálójába
való belebonyolódás körében zajlik. A sémák belátás-meditációval történő lebontása megnyitja az utat
a jelenségek káprázata mögötti végső természet és a valódi értékek tudatosodása felé.

*****