Kidolgozott Modattan I Tételek 1

Alberti Gábor, Medve Anna
Mondattan előadás
~ : Első félév : ~
Szóbeli tételek
Ahmann Tímea, Kozári Alíz, Cziegler Sándor

Szóbeli vizsga
MRNB090101 Magyar mondattan ea.
A felkészülésben az előadásanyagon és a szemináriumi anyagokon kívül a Generatív

grammatikai gyakorlókönyv is segít, illetve a CooSpace színtérbe helyezett I-III.
könyvfejezet.
A vizsga menete: rövidebb mondat elemzése írásban (segédeszközök nélkül, esetleg

némi rávezetéssel), majd 5 perces „irányított beszélgetés” a kihúzott (egy) szóbeli tételről.
Nem bemagolt szövegre vagyok kíváncsi, hanem példákkal alátámaszott, a mélyebb
összefüggések ismeretéről tanúskodó feleletekre. Jelzem, hogy a megadott témakörök között
vannak átfedések, hogy egyes témakörök többféle kontextusban is előkerülhessenek.
2
Vizsgatémakörök
2007. május-június
1. A semleges mondat szerkezete

2. X-vonás elmélet
3. Újraíró és transzformációs szabályok
4. A grammatikai komponensek modellje, a „rosszulformáltság” okai
5. Hangtanilag nem realizálódó egységek
6. Vonzat és csatolt összetevő
7. A generatív elemzés és a hagyományos elemzés részletes összevetése
8. A VP belső szerkezete
9. A magyar mondatszerkezet operátorpozíciói, és azok szemantikai és fonológiai
megnyilvánulása: T (topik)
megnyilvánulása: Q (kvantor)
megnyilvánulása: F (fókusz)
12. Az AP operátorzónája
13. Az AdvP és az InfP operátorzónája
14. A hatókörértelmezés feltételei
15. Az operátorok félformális szemantikai kifejtése
16. Inherens operátorok jellemzése: kérdőszó
17. Inherens operátorok jellemzése: tagadószó
18. Inherens operátorok jellemzése: skaláris kifejezések
19. Az egzisztenciális operátor és a felszólítás operátora
20. A grammatika mint a nyelvi kompetencia modellje, performancia
21. Leíró és magyarázó adekvátság; nyelvi paraméterek, modularitás
22. A generatív nyelvészet előzménye: a közvetlen összetevős elemzés
23. A nyelvelsajátítás Chomsky-féle elmélete; az innáta hipotézis
24. Univerzális Grammatika — egyes nyelvek grammatikája
25. A stilisztikai szabályok státusza a grammatikai modellben
3
1. A SEMLEGES MONDAT SZERKEZETE
Ahhoz hogy megnézhessük, milyen a semleges mondat szerkezete, először tisztáznunk kell a
semleges mondat fogalmát. A semleges mondatot egyenes intonációval ejtjük, egyik
összetevő sem kap kiemelt hangsúlyt, és a lehető legkevesebb (új) információt tartalmazza.
Az úgynevezett újraíró és transzformációs szabályok segítségével a mondat elemei között
összefüggéseket tudunk feltárni. Lehetővé teszik, hogy minden vonzatot egységesen
kezeljünk.
A vonzatok helyét minidig a fej mögött, annak testvércsomópontjában – X’ alatt – generáljuk,
és a vonzatigényeket kielégítő szótári egységeket ott helyettesítjük be. Ezzel meg tudjuk
jeleníteni a régensnek és vonzatainak szoros kapcsolatát. A mondatban tehát V’ alatt egy
viszonyrendszer tárul elénk, amelynek szervezője az ige (régens): ő adja meg annak a
relációnak a tartalmát, amelynek tagjai a mögötte felsorakozó vonzatok. Azoknak az egy-egy
grammatikai tulajdonság-együttessel jellemzett változóknak a rendezett halmazát, amelyek
közt az ige relációt állít fel, az ő vonzatkeretének nevezzük.
A szabad bővítmények, amelyek saját jogukon jelennek meg a mondatban, helyben
generálódnak, ami azt jelenti, hogy a szótári behelyettesítésük a mondatszerkezetnek azon a
pontján történik, amely a szórendi elhelyezkedésüknek megfelel. Nekik – mivel a régens
által szervezett szituációnak nem részei – nem szükségesek annak testvércsomópontjában
születni.
Az ige előtti vonzatpozíciókat – a természetes szubjektum (A nyelv maga jelöli ki arra a
szerepre, hogy róla szóljon a mondat) és a módosító felszíni szerkezet helyét – üresen generáljuk
abban az értelemben, hogy ott nem történik szótári behelyettesítés. Ezeket a helyeket
transzformációk töltik be, amelyeket a V’ alatt behelyettesített egységeket áthelyezik. A
sajátos vonzatok számára tehát a szerkezet két különböző pontján generálunk helyet: egyet
ott, ahol megszületnek, és egyet ott, ahova a transzformáció elviszik őket. Sőt az is elő fog
fordulni, hogy egy vonzaton két (vagy több) transzformáció is működik.
A mondat levezetésének ezt a fázisát – amikor az ige előtti pozíciók még üresek, de a szótári
behelyettesítés már lezajlott, kiinduló szerkezeti állapotnak nevezzük. Azáltal, hogy az ige
előtti üresen generált pozíciókat a transzformációk betöltik a vonzatokkal, létrejön a felszíni
szerkezet.
Nagyjából ugyanez vonatkozik a bővítmények belső szerkezetére is. A különbség annyi,
hogy bővítményekben nem feltételezünk a természetes szubjektum számára pozíciót. Úgy
gondolják, hogy a szubjektum-predikátum tagolódás kizárólag a mondat sajátja.
Mivel minden elemzés célja hangalak és jelentése kapcsolatának feltárása, struktúra és
funkció összefüggésének a megmutatása kell, hogy legyen; ezért a generáló szabályokon
kívül úgynevezett interpretáló szabályok is léteznek. Ezek feladata a mondatszerkezet
fonológiai és szemantikai értelmezése.
Vannak olyan mondatok, mint például: Hajnalodik, Tavaszodik, Villámlik; ezek természeti
folyamatot állítanak elénk, amelyeknek az igéje még az alany külön szóval való kifejezését
sem teszi lehetővé. Maleczki thetikusnak nevezi ezt az állítástípust. Úgy tűnik, a szubjektum-
predikátum tagolódáshoz valóban szubjektum, cselekvő vagy átélő entitás szükséges
(kategorikus állítástípus). Az is tény, hogy az ilyen mondatoknak más a szerkezete, mint a
természetes szubjektumot tartalmazóké.
4
2. X-VONÁS ELMÉLET
Az újraíró szabályok alapjául az X-vonás (X’) elmélet szolgál, amely lényegében azt az
intuíciónkat fogalmazza meg, hogy a mondatot alkotó különböző szerkezetek egy X (azaz
tetszőleges kategóriájú) fej fokozatos bővítésével jönnek létre. X fontosabb felvehető értékei:
V (ige), A (melléknév), Adv (határozó, határozószó), Inf (főnévi igenév), N (főnév), D (a
határozott névelőt tartalmazó determinánsi kategória), C (kötőszó). Ezenkívül azt is
feltételezi az elmélet, hogy a bővítés lépései minden szerkezet esetében hasonlóak,
függetlenül attól, hogy az X milyen kategóriaként realizálódik. Ezen bővítések során a fej
kategoriális minősége megmarad, a bővítés lépéseit a vonásszám változásával jelezzük. A X
első bővítéssel X’-sá, majd X’’-sá, azaz XP-vé alakul.
XP X = V, A, Adv, N, D vagy más alapkategória
W1P XP
W2 P XP
YP X’
W3 P X’
W4 P X’
X Z1P Z2P ... ZnP

↑ ↑ ↑ ↑ ↑ ↑ ↑ ↑ ↑
csatolt össz.módosítócsatolt össz.fej b ő v í t m é n y e k
A fej tehát kiterjesztés nélküli, szótári egység. Komplementumában, ami gyakorlatilag a

magyar nyelvben azt jelenti, hogy mögötte, sorakoznak fel a vonzatai, amelyekkel X’
csomópont alatt egyesül összetevővé. A fej előtti úgynevezett módosítói pozíció a fejjel
sajátos viszonyban álló, kitüntetett bővítmény befogadására alkalmas. A komplementumban
több bővítmény is elfér. A komplementum és a módosító egyaránt lehet üres, ilyenkor
triviális bővítéssel keletkezik X’, illetőleg XP csomópont. Többvonzatos szavak esetében
(mint például: elad valaki valami valakinek valamiért) egy X szótári elem szituációt idéz fel,
amelynek középpontjában egy viszony áll. X komplementum nélkül bővül X’-sá a
hajnalodik, havazik, fagy stb. szavak esetében. A szerkezetbe lazán kapcsolódó
bővítmények, úgynevezett adjunktumok, nem növelik a fej vonásszámát, csatolással
kapcsolódnak valamelyik csoporthoz. Ennek a műveletnek ismételt alkalmazásának a
szintaktika maga nem szab határt, csupán a beszélő produkciós, és a hallgató percepciós
képessége.
5
3. ÚJRAÍRÓ ÉS TRANSZFORMÁCIÓS SZABÁLYOK (MÉG NEM TELJES)
A mondat felbontására az újraíró és a transzformációs szabályokat használjuk. Az újraíró

szabályok egy összetett kategória felbontásának módját adják meg. Középütt egy nyilat
tartalmaznak, amely az újraírás irányát mutatja. A nyíl bal oldalán egy kategória megjelölése
olvasható, amelynek közvetlen összetevői jobboldalt láthatók a sorrend paraméternek
megfelelően. Az újraíró szabályok „ha-akkor” típusú általánosításokat fogalmaznak meg: ha
találkozunk egy baloldalt megjelölt kategóriával, akkor azt mindig újraírhatjuk a jobboldalt
megadott módon.
A szerkezeti ágrajzok felépítése során megjelenő elemi ágrajz-részletek (egy kategória és az ő

közvetlen összetevői) általánosan alkalmazható szintaktikai összefüggéseket jelenítenek
meg. Újraíró szabályok segítségével is kifejezhetjük a grammatikai tartalmukat (‘re-writing
rule’).
G 1. Elemi újraíró szabálysémák
1.0. SÖ DP VP szubjektum–predikátum felbontás

1.I. Xn Ö Xn-1 triviális átalakítás
1.II. Xn Ö YP Xn adjunktumok csatolása
a. X=A, Adv, V; Y=Adv; Xn=XP (szabad határozó)
b. X=N; Y=A; Xn=X’ (minőségjelző)
c. X=N; Y=Det; Xn=X’ (mennyiségjelző)
1.III. XP Ö YP X’ módosító
a. X=V, Adv, A, Inf; (Y=Adv) verbális jellegű módosító, pl. igekötő
b. X=N, D; Y=D rövid és hosszú birtokos
c. X=Adv; Y=D névutós kifejezés
1.IV. X’ Ö X ZP* vonzatok, bővítmények
a. X=V, Adv, Inf, N; Z=D, Inf, Adv igei és főnévi fejek vonzattal
b. X=D; Z=N névelős főnévi csoport
1.V. X Ö (Xn)+ C Xn
n mellérendelés
1.VI. X Öx lexikai behelyettesítés
Alapgondolatok:
1. X-vonás elmélet; minden bővül a maximumig, azt elérve másokat bővít
2. vonzatok, bővítmények, módosítók, csatolt kifejezések
3. módosítói pozíciók (?)
4. mellérendelés
A hagyományos magyar leíró nyelvtan tartalma hogyan jelenik meg ebben a

szabályrendszerben?
Az iménti szabályokat szabadon alkalmazhatjuk újabb és újabb magyar mondatok

generálására. Az így adódó mondatok szintaktikai szempontból helyesek lesznek, amitől persze
még más okból kifolyólag lehetnek helytelenek (a grammatika moduláris felépítésű!).
6
A triviális átalakítások a következő szabálysémát követik: Xn Ö Xn-1
Ennek jelentése: bármely kategória (X=V, N, D, A, Adv…) bármely vonásszámú kiterjesztése
újraírható, úgy mint ugyanazon kategória egyel alacsonyabb vonásszámú kiterjesztése.
A csatolások pedig az alábbi sémát követik: Xn Ö YP Xn

Jelentése: bármely kategória bármely vonásszámú kiterjesztéséhez kapcsolhatunk
bővítményt úgy, hogy a kapott csomópont kategóriája ugyanaz maradjon, mint azé a
csomóponté volt, amelyhez a bővítményt hozzákapcsoltuk. Azonban ezzel a szabálysémával
helytelen mondatokat is generálhatunk, hogy ez ne forduljon elő bevezették az alábbi
szűrűket:
a. X=A, Adv, V; Y=Adv; Xn=XP (szabad határozó)
b. X=N; Y=A; Xn=X’ (minőségjelző)
c. X=N; Y=Det; Xn=X’ (mennyiségjelző
Felmerül a lehetőség, hogy adjuk meg egyszerűen a X’-elmélet bemutatásakor használt

általános sémát újraíró szabályok formájában:
XP Ö YP X’
X’ Ö X ZP*
Ez esetekben azonban szintén túlgenerálna a rendszer, azaz rosszul formált szerkezeteket is
létrehozhatnánk a szabályrendszerrel. A szabályok csupán arról gondoskodnak, hogy a fej
kiterjesztés nélküli legyen, a bővítményi helyeken viszont teljes csoport álljon, valamint
arról, hogy a komplementumban több egység is megjelenhessen, a módosítóban viszont
csupán egy. Ismét szűrűket kell alkalmazni:
1.III. XP Ö YP X’ módosító
a. X=V, Adv, A, Inf; (Y=Adv) verbális jellegű módosító, pl. igekötő
b. X=N, D; Y=D rövid és hosszú birtokos
c. X=Adv; Y=D névutós kifejezés
1.IV. X’ Ö X ZP* vonzatok, bővítmények
a. X=V, Adv, Inf, N; Z=D, Inf, Adv igei és főnévi fejek vonzattal
b. X=D; Z=N névelős főnévi csoport
Ezzel azt a tapasztalatunkat fogalmaztuk meg, hogy az ige, az igenév és a vonzatos főnévi fej
komplementumában DP-k kell legyenek, a D komplementumában pedig NP-k.
A mellérendelő szabályok általános alakjára a következő szabályséma igaz: Xn Ö (Xn)+ C Xn

A szabályséma azt fejezi ki, hogy bármilyen kategóriába eső kifejezés koordinálható
ugyanolyan kategóriába eső kifejezéssel, és az eredménynek is ebbe a kategóriába kell esnie.
A javasolt mellérendelő szabályséma rendkívül általános, fennáll tehát a túlgenerálás
veszélye, de szűrűket mégsem iktattak be.
7
A semleges mondatot kialakító szabályrendszer
2. A semleges mondatot kialakító szabályrendszer
Újraíró szabályok (S=TP vagy S=VP):

2.U1 S → DP VP S=TP természetes szubjektum
2.U2 WP → (YP) W’ W=V, Inf, A, Adv; Y tetsz. módosító (verbális jellegű)
2.U3 W’ → W ZP* W, Z = N, D, V, A, Adv, Inf vonzatok, bővítmények
2.U4 V’ csomópont alatt generáljuk az igei vonzatokat; általánosságban pedig a W kategóriájú
régens vonzatait W’ csomópont alatt generáljuk.*
2.U5 A V’ (W’) mondatszakaszban a V (W) után álló összetevők sorrendje szabad.
Transzformációs szabályok
(az „aspektuális” és a predikátum-szubjektum keret kialakítására):
2.T1 (YP,W’) → (YP,WP) W = V, Inf, A, Adv mozgatás (ige-)módosítói poz-ba
2.T2 (YP,WP) → (YP, UP) W = Inf, Adv; U = V,Inf,Adv, ahol az U fejnek vonzata a WP
mozgatás „felfelé” módosítóból módosítóba
2.T3 (YP,W’) → (YP,U’) ahol az U fejnek vonzata a WP extrapozíció: mozg. hvh-re
2.T4 (DP,V’) → (DP,TP) S=TP természetes szubjektum
Hangsúlyszabályok:
2.H1 Kötelező főhangsúly: A VP-módosítói pozícióban álló összetevő kötelezően főhangsúlyt kap.
2.H2 Hangsúlyirtás: A VP-módosítói pozícióban álló XP és az őt követő ige egy
fonológiai szót alkot; ennek érdekében az ige(tő) hangsúlya kiirtandó.
Értelmezés (informális):
2.I1 A VP első nem-csatolt pozíciójában álló elem határozza meg a mondat aspektusát;
az idekerülő elem a régens lexikai leírásában számára meghatározott aspektust ad
(az igekötő többnyire befejezettet).**
2.I2 A 2.T4 transzformáció által betöltött (DP, TP) pozíció (S=TP) a mondat
„természetes szubjektumaként” értelmeződik.
8
4. A GRAMMATIKAI KOMPONENSEK MODELLJE, A „ROSSZULFORMÁLTSÁG” OKAI
A magyar generatív nyelvész feladata az, hogy felépítse azt a szabályrendszert – betartva a
szabálytípusokra vonatkozó (irányzatfüggő) követelményeket, amely valamennyi olyan
szósor generálására képes, amelyet az anyanyelvi beszélők grammatikusnak ítélnek, de
egyetlen olyan szósort sem generál, ami az anyanyelvi beszélők szerint agrammatikus.
Ebben a pontos értelemben szolgálhat egy javasolt generatív grammatika az anyanyelvi
kompetencia modelljeként.
Egy modell persze aligha lehet tökéletes egy olyan szövevényes területen, mint egy-
egy természetes nyelv meghatározása. Grammatikánkat fenyegeti egyfelől a túlgenerálás
réme: azaz hogy olyan szósorokat is generálunk, amelyeket rosszul formáltnak ítél az
anyanyelvi beszélő. Nyilván ennek mintájára az alulgenerálás lehetősége is fennáll:
grammatikánk nem generál kiváló mondatokat. És persze e két hiba egyszerre is
bekövetkezhet, és ténylegesen be is következik a mindennapi kutatói munka során. A lényeg
az, hogy értékelni tudjuk, hol is tartunk. Erre javasolta Chomsky az adekvátsági fokozatokat,
amelyek lényegét az alábbiakban foglaljuk össze.
Egy nyelv grammatikájának a szabályba foglalása nyilván egy-egy leírási részterület
feldolgozásával kezdődik. Az iméntiek értelmében a figyelembe veendő adatok: mondatot
alkotó szósorok az adott területen, illetve – ami legalább ennyire fontos – agrammatikus
szósorok. Tegyük fel, hogy ezen adatsorokhoz próbálunk generatív grammatikát
szerkeszteni. Amennyiben ez a grammatika a jól formált szósorokat generálja, a rosszul
formáltakat pedig nem, akkor kielégíti a megfigyelési adekvátság követelményét, vagyis a
„megfigyelt” adatokhoz képest megfelelőnek ítélhető.
Ilyen grammatikák egyesítése és összehangolása révén elvileg eljuthatunk egy olyan
grammatikáig, amely a teljes magyar nyelvre (mint grammatikus szósorok összességére)
nézve kielégíti a megfigyelési adekvátság követelményét; ekkor elmondhatjuk, hogy
grammatikánk a magyar nyelvi kompetencia deskriptíve adekvát modellje.
A transzformációs generatív grammatika módosított kiterjesztett sztenderd elméletében a
komponensek együttműködésének a modellje:
szintaktikai komponens
S
újraíró szabályok
lexikon
a mondat kiinduló
(mély-) szerkezete
transzformációk
a mondat (absztrakt)
felszíni szerkezete
hangtani komponens logikai-jelentéstani komponens

...’sajnos ’bemutatta ’Marit... sajnos [VP ...]
↓
...’bemutatta sajnos ’Marit...
9
Vagyis a grammatikai komponensek (modulok): szintaktikai, hangtani, szemantikai, lexikai
és logikai- jelentéstani
Egy újraíró szabályt a generálás során bármikor alkalmazhatónak tekintünk, azonban nem
mindig kapunk olyan szósort, ami egy szituációban kifogástalan mondatként elhangozhat.
Ennek magyarázatára idézzük fel a modularitási elveket: csak az a szósor jólformált, amelyik
a grammatika valamennyi követelményének eleget tesz.
1. Szintaxis követelményeit sérti:

Pl.: A és bele Péter talált szőke. - Ezt a szósort egy adekvát magyar grammatika
szintaktikai komponense NEM generálja. A névelő főnevet követelne, a bele egységet
kívánna kötni az igével anélkül, hogy a Péter tulajdonnév közbeszólna. A szőke és a talált
pedig szintén főnevet követelne. Vagyis a mondatunk rosszulformált
2. Hangtani komponenst sérti:

Pl.: A elfoglalt lánynak se nincs ideje megnézni az a barátja kiállítását.
Először is egy határozott névelőnek az alakban kell állnia egy mgh-val kezdődő szó előtt.
Másodszorra: az a- nem lehetséges két névelő ilyen egymásutánisága, habár a
grammatika többi komponense nem tiltja két névelő egymásutániságát. Harmadszorra
pedig: a se nincs-ez nem helyes, helyette a sincs lenne a megfelelő.
3. Szemantikai komponenst sérti:

Pl.: Az ablak meghámozta a szeretetet. – Ugye ez a mondat elképzelhetetlen, hogy
hétköznapi szituációban elhangozzon. Költők írhatnák le, felróva a grammatikai
szabályokat. Hiba: amit a meghámoz ige ró ki alanyára. Az alanynak mondjuk embernek
kellene lennie, a tárgynak amit meghámoz. (nem a szeretetet, hanem mondjuk az almát.)
4. Lexikai komponenst sérti:

Pl.: Péternek hámozta a Mariról kapott almából. – Itt a hámoz ige alanyt és tárgy esetben
álló vonzatot igényelne, a kapott pedig a kitől, nem a kiről raggal ellátott vonzatot
kívánná meg.
5. Logikai-és jelentéstani komponenst sérti:

Vannak olyan mondatok, amelyek egyik komponenst sem sértenék, jól formáltnak
tűnnek, de nehezen lehet őket előállítani, illetve feldolgozni. ( produkció-percepció), a
performancia szab határt a megértésnek.
10
5. HANGTANILAG NEM REALIZÁLÓDÓ EGYSÉGEK
Vannak olyan mondatok, mint például a Szeretlek, Elutaztam, amelyekből az alany

’nevesítése’ hiányzik, viszont mégis egyértelműen kiderül az alany kiléte a mondatból: maga
a beszélő (’én’) utazott el, és szeret. Az alany ezért nem fakultatív vonzat, hanem a kötelező
vonzatok közé soroljuk – viszont számot vetünk azzal a ténnyel, hogy meghatározását az
időjeles ige személyragozására is rábízhatjuk. Egy mondat adott olvasatában egy adott
névmás hangalakot nem öltő változata kerül be a lexikai behelyettesítés során a megfelelő
DP-be, illendő tehát, mondjuk, indexszel elkülöníteni az olyan eltérő lexikai elemeket, mint a
következők: proén, prote, proön, prominket, proazt stb.
A magyar ige személyragozás az alany és a tárgy meghatározását végzi el, a láthatatlan
névmások tehát e két esetben állhatnak, illetve szükség van részeshatározói pro-kra (pl.:
pronekünk).
A Péter szeretne elutazni mondatban az Inf kategóriájú régens fogalmi keretében ott van egy
utalás az alanyra, valaki elutazik, erre a szituációra irányul Péter vágya. Sőt azt is pontosan
tudjuk, hogy az Inf alanyának jelölete, minthogy az kötelezően megegyezik az ige alanyának
jelöletével; azaz az ige alanya kontrolálja őt. Ezt úgy jelölhetjük, hogy a főnévi igenév
testvércsomópontjában helyet generálunk a DP kategóriájú alanyi vonzat számára, de ezt
egy üres névmási elemmel töltjük ki. Nem lenne következetes dolog ismét pro-t alkalmazni,
mivel ezúttal nem a régens személytoldalékai árulják el a névmás jelöletét, hanem az említett
kontrollviszony. Így létrehozták a PRO-t, amelyet összeindexelünk az ige alanyával. Az
index itt éppúgy korreferenciát jelöl, mint mozgatás esetébe, azonban itt nem történt
mozgatás, és nyomot sem kell hagyjunk.
Természetesen nincsen semmi akadálya annak, hogy egy mondat szerkezetében egyszerre
jelenjen meg a „kis” pro és a „nagy” PRO, sőt egyenesen összeindexelve – Szeretnék elutazni.
Hangtanilag szintén nem ölt alakot sokszor a van létige. Én tanár vagyok, te tanár vagy, ő
tanár (van) elvileg, de ezt mégse mondjuk/írjuk.
11
6. VONZAT ÉS CSATOLT ÖSSZETEVŐ
Ahhoz hogy megnézhessük, milyen a semleges mondat szerkezete, először tisztáznunk kell a
semleges mondat fogalmát. A semleges mondatot egyenes intonációval ejtjük, egyik
összetevő sem kap kiemelt hangsúlyt, és a lehető legkevesebb (új) információt tartalmazza.
Az úgynevezett újraíró és transzformációs szabályok segítségével a mondat elemei között
összefüggéseket tudunk feltárni. Lehetővé teszik, hogy minden vonzatot egységesen
kezeljünk.
A vonzatok helyét minidig a fej mögött, annak testvércsomópontjában – X’ alatt – generáljuk,
és a vonzatigényeket kielégítő szótári egységeket ott helyettesítjük be. Ezzel meg tudjuk
jeleníteni a régensnek és vonzatainak szoros kapcsolatát. A mondatban tehát V’ alatt egy
viszonyrendszer tárul elénk, amelynek szervezője az ige (régens): ő adja meg annak a
relációnak a tartalmát, amelynek tagjai a mögötte felsorakozó vonzatok. Azoknak az egy-egy
grammatikai tulajdonság-együttessel jellemzett változóknak a rendezett halmazát, amelyek
közt az ige relációt állít fel, az ő vonzatkeretének nevezzük.
A szabad bővítmények, amelyek saját jogukon jelennek meg a mondatban, helyben
generálódnak, ami azt jelenti, hogy a szótári behelyettesítésük a mondatszerkezetnek azon a
pontján történik, amely a szórendi elhelyezkedésüknek megfelel. Nekik – mivel a régens
által szervezett szituációnak nem részei – nem szükségesek annak testvércsomópontjában
születni.
Az ige előtti vonzatpozíciókat – a természetes szubjektum (A nyelv maga jelöli ki arra a
szerepre, hogy róla szóljon a mondat) és a módosító felszíni szerkezet helyét – üresen generáljuk
abban az értelemben, hogy ott nem történik szótári behelyettesítés. Ezeket a helyeket
transzformációk töltik be, amelyeket a V’ alatt behelyettesített egységeket áthelyezik. A
sajátos vonzatok számára tehát a szerkezet két különböző pontján generálunk helyet: egyet
ott, ahol megszületnek, és egyet ott, ahova a transzformáció elviszik őket. Sőt az is elő fog
fordulni, hogy egy vonzaton két (vagy több) transzformáció is működik.
A mondat levezetésének ezt a fázisát – amikor az ige előtti pozíciók még üresek, de a szótári
behelyettesítés már lezajlott, kiinduló szerkezeti állapotnak nevezzük. Azáltal, hogy az ige
előtti üresen generált pozíciókat a transzformációk betöltik a vonzatokkal, létrejön a felszíni
szerkezet.
Nagyjából ugyanez vonatkozik a bővítmények belső szerkezetére is. A különbség annyi,
hogy bővítményekben nem feltételezünk a természetes szubjektum számára pozíciót. Úgy
gondolják, hogy a szubjektum-predikátum tagolódás kizárólag a mondat sajátja.
Mivel minden elemzés célja hangalak és jelentése kapcsolatának feltárása, struktúra és
funkció összefüggésének a megmutatása kell, hogy legyen; ezért a generáló szabályokon
kívül úgynevezett interpretáló szabályok is léteznek. Ezek feladata a mondatszerkezet
fonológiai és szemantikai értelmezése.
Vannak olyan mondatok, mint például: Hajnalodik, Tavaszodik, Villámlik; ezek természeti
folyamatot állítanak elénk, amelyeknek az igéje még az alany külön szóval való kifejezését
sem teszi lehetővé. Maleczki thetikusnak nevezi ezt az állítástípust. Úgy tűnik, a szubjektum-
predikátum tagolódáshoz valóban szubjektum, cselekvő vagy átélő entitás szükséges
(kategorikus állítástípus). Az is tény, hogy az ilyen mondatoknak más a szerkezete, mint a
természetes szubjektumot tartalmazóké.
A disztribúciós eljárást tehát egy lineáris szósornak tekintett mondatra alkalmazzuk. Az első
lépésekben közvetlenül összetartozó szavakat kell keresni az említett lineáris rendben
szomszédosak között, és egy összetevői csomópont alatt egyesíteni őket. Majd folytatni kell a
közvetlen összetevők keresését a szomszédos (elemi, illetve később összetett) csomópontok
körében, miközben az újabb és újabb létrehozott csomópontokat egyenrangúnak tekintjük az
egyszavas, elemi csomópontokkal az egyesítési művelet szempontjából. Az eljárásnak akkor
12
van vége, amikor sikerül egyetlen csomópont alatt egyesítenünk az egész mondatot, vagyis
megtaláltuk magát a mondatot mint a szerkezeti hierarchia csúcsán álló összetevőt,
amelynek a többi összetevő közvetlen vagy közvetett része. Amikor egy szósorra
alkalmazzuk a közvetlen összetevős elemzési eljárást, akkor az összetevőegyesítési
műveletet nyilván lépésről lépésre úgy kell elvégeznünk, hogy valamilyen nyelvészetileg
releváns kapcsolatot ragadjunk meg. A helyettesítési lehetőségtől éppen ezt várjuk: hogy az
együtt kiemelhető szósorban a szavak összetartoznak, mintegy „fogják egymást” valamiféle
grammatikai kohézió révén.
Az X’ elmélet eddig tárgyalt lehetőségeit bővítő csatolási műveletet a II. szabályséma rögzíti.
A bővítményi helyekre a fejnek van szüksége, hogy elhelyezze a vonzatait, a módosítói hely
pedig szintén egy vonzatszerű összetevőnek kell, amely a fejjel sajátos, kitüntetettnek
mondható viszonyban áll. A csatolt összetevőt nem várja egy X fej, nem ő az, ami X’-sá bővíti
az X fejet, vagy XP-vé az X’ kiterjesztett összetevőt. A csatolt összetevő szabadon járul az X’
vagy XP kiterjesztési szinthez, ezért bármikor el is hagyható, és nem mósosít a kiterjesztési
szinten. A szórend alapján állapíthatjuk meg, hogy mely szinten jelenik meg.
13
7. A GENERATÍV ELEMZÉS ÉS A HAGYOMÁNYOS ELEMZÉS RÉSZLETES ÖSSZEVETÉSE
A hagyományos elemzés a mondatrészi funkciók viszonyrendszerének egy szűkebb körét

ábrázolja; s ez maradéktalanul átültethető a generatív elemzésbe, annak alapot nyújtva.
A generatív elemzés szórendre, hangalakra, jelentésre vonatkozó információt ad, s a szófaji
kategóriák mellett a szintagmatikus szintek mindegyikéhez kategóriát rendel.
Pl: Péter loves Mary.
Mary loves Peter.
1. A hagyományos elemzés
Csak a függőségi viszonyokat mutatja meg, így például nem tesz különbséget hosszú és
rövid birtokos között. A függőségi viszony egyúttal egy alapvető szórendi egymásutániságot
is kifejezésre juttat. A mondatot különböző kérdésekkel bontjuk fel mondatrészekre (Mit
állítok?...) A hagyományos elemzés a rejtett viszonyokat nem tudja érzékeltetni, tehát a
hangtanilag nem realizálódó egységeket nem értelmezi. Egy általános alanyt nevez meg, kis
így nem különbözteti meg például a pro-tés a PRO-t.
A hagyományos elemzés csak két mondatrészt különböztet meg az állítmány mellett, az
alanyt és a tárgyat, a mondatok meglévő grammatikai szerkezetét elemzi
Nem érzékelteti a hangsúlyozást, nem tesz különbséget, hogy épp kiről szólna a mondat, mit
emelünk ki.
Az elemzés a mondatot formailag szerkesztett egésznek és egyúttal jelentéstani egységnek
fogja föl, amelyet a mondatrészeknek a jelentései és tulajdonságai magyaráznak meg. A
mondattan fő részét a mondatrészek tana adja, a szórendi kérdések ehhez viszonyítva
másodlagos szerepet játszanak, és inkább csak stilisztikai értékeikkel módosítják a
mondatrészek által meghatározott mondatjelentést.
A hagyományos grammatika a mondatok meglévő grammatikai szerkezetét elemzi, nem
használ mélyszerkezeteket. Csak a ténylegesen adott formákat sorolja be a különböző
mondatrészekbe, és nem vesz föl olyan elrendezéseket, amelyek a szóalakjaiban adott
szerkezeteknek valamilyen kiindulási állapotai lehetnének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy
nem magyaráz meg közelebbről nyelvi alakzatokat, ha azok alak és elrendezés
szempontjából szokatlannak számítanak. Tipikusan ilyen esetek a magyarban a kettős alanyt
vagy kettős tárgyat tartalmazó mondatok.
Például: Az idő állni látszik.
A hagyományos elemzés szerint ennek a mondatnak a látszik igei állítmány mellett két
alanya van, az idő és az állni. Az első a grammatikai egyezés alapján, a második pedig a
Dohányozni tilos mondattal való hasonlóság alapján. A mai magyar nyelv rendszere azonban
hozzáteszi, hogy ennek az utóbbi alanynak még egy alanya van a mondatban, az idő szó,
amelyik ebben a „sajátos szerkezetszövedék”-ben egyúttal a mondatnak is alanya. Így
tulajdonképpen nem két, hanem három alanyt kell ebben a mondatban fölvennünk, amelyek
közül az egyik, az idő, egyrészt a logikai alanya az állni szónak, másrészt alanya az egész
mondatnak, de ugyanúgy alanya a mondatnak az állni szó is.
2. A generatív elemzés
Már nemcsak a függőségi viszonyokat mutatja meg.
A hangtanilag nem realizálódó egységeket szemléltetni tudja:
proarb: nem tudjuk, vagy nem akarjuk megnevezni kiről szól az állítás; általános alany,
semmilyen ragozás nem utal rá;
PRO: két szereplő van kötelezően azonosítva
pro: valamilyen módon tudjuk (ragozásból…), hogy ki a szereplő, nem hangzik el, de
érezzük
Különbséget tesz a birtokos viszonyok között: így létezik hosszú (-nak/-nek ragos, helye a
DP módosítójában van)és rövid birtokos (ragtalan, helye NP módosítója).
14
Átírási szabályokat csak az alapvető struktúrák, az egyes frázisok és az egyszerű mondatok
fölépítésében alkalmaz, és nem használ transzformációkat
Hangsúlyozást figyelembe veszi, hisz ezáltal más szerkezet jön létre, más operátor
használunk (Q, T, F).
A generatív elemzés következetesen és jelentős mértékben felhasználja a formális logika
megállapításait: például az állítmányt és egyes mennyiségi jelzőket (kvantorokat)
kiemelhetünk az egész mondat vagy egy kifejezés élére, a kiemelt egységek (állítmányok
vagy kvantorok) hatókörrel rendelkeznek (módosítják a későbbi hasonló elemek jelentését).
Hagyományos mondatrész-kategóriákat is használ a generatív grammatika, de szerepük
másodlagos, az összetevők közötti viszonyokat határozza meg velük és nem a mondat
egészében betöltött szerepüket.
Az X-vonás elmélet keretében egységes rendszert dolgoztak ki minden lehetséges struktúra
számára. Ezeket az egységes struktúrákat használja föl akkor, amikor a mondatok általános
szerkezetét adja meg.
A mélyszerkezetek (kiinduló szerkezeti állapot: az ige előtti pozíció még üres, de a szótári
behelyettesítés már lezajlott) közvetlenül érinti a
generatív mondatelemzést.
A magyar generatív mondatelemzés ugyanazt a konkrét felszíni mondatszerkezetet kívánja
megmagyarázni, mint a hagyományos, csak természetesen a saját eszközeivel.
Nem a mondat egészéből kell kiindulni, hanem az elemekből (szavakból vagy
szintagma/összetevő értékű egységekből), és a kapcsolódási szabályszerűségeket nem
mondatrészekre kell vonatkoztatni, hanem szószerkezeti, szófaji egységekre. A mondatot
alkotó egységeket a vonzatok kötik össze. A mondat szerkesztettsége nem a hagyományos
mondatrészek szintaktikai különbségeiből, a közöttük kialakuló viszonyokból adódik,
hanem a régensek és bővítményeik szintaktikai jellegzetességeiből.
Anikótól
A magyar hagyományok szerint a mondatelemzést a szavak közötti közvetlen kapcsolatok
feltárásán keresztül kell megtenni, DE
-A hagyományos elemzés (függőségi nyelvtan) nem tudja feltárni a szórendi variánsok közti
szerkezetet, nem tud rámutatni fontos szemantikai jelenségekre, amit a névelők, névutók,
kötőszók hoznak létre. Nincsen saját helyük a szerkezetben.
A szintaxis (szórend) felszabadul attól, hogy ő jelölje meg azt, hogy milyen az adott
mondatrész.+nem mutatja ki az agrammatikus mondatokat.
A generatív elemzés: formalizált szabályokkal írja le a nyelvet. Szabályok által gondoskodik

róla, hogy a nyelvtan ne produkálhasson olyan mondatot amit az anyanyelvi kompetencia
nem enged. A generatív elemzés elődje a közvetlen összetevős elemzés.(strukuralista)
Egymás mellett állnak a szintagmát alkotó egységek. Ábrázolni tudjuk a szórendet, azonban
itt még nincsenek kategóriák, ami majd a generatív elemzésben már lesz!:
Itt már nemcsak a szavak kapnak kategóriát, hanem a nagyobb összetevők is.->
endocentrikusság elve: egy összetevő kategóriája valamelyik tagjának a kategóriája alapján
határozható meg. Pl.: folyosói hangulat. Mi?: hangulat. ?Milyen hangulat?: folyosói
hangulat. Vagyis a mi? Kérdés határozza meg a kategóriát= NP, majd vonásra csatolva a
folyosói AP.
Következő példa: kissé feszült folyosói hangulat: az imént kiterjesztett főnévi és
melléknévi kategóriákkal foglalkoztunk. Most a szintakta dolga az, hogy meghatározza X
és Z (bővítmény) összetevők közül melyik kiterjedő összetevő és melyik társulás marad
alul a szófaji karakter meghatározásában. Ha X és Y összeolvadása során az X
győzedelmeskedik, akkor Z közvetlen összetevő elérte maximumát, és kategóriája: ZP.
15
Kissé feszült folyosói hangulat: itt egy ZP csoporttal (folyosói) bővül az X kategóriájú szó
(hangulat), de itt még nem feltétlenül éri el kiterjedési maximumát azaz XP-t, hanem
beszélhetünk X’’ és X’’’ (bővitmények ,csatoljuk). Ezt nevezzük első,-második,-
harmadik kiterjesztésnek.
Az XP csoporttá bővülő X kategóriájú szót fejnek nevezzük, utalva központi szerepére. A
fejhez hozzáillesztjük az őt követő vonzatokat, ezek csoportok, ZP. Ezek bővítményi
pozíciót kapnak, ahol szintén lehetnek vonzatok.
A V fej V’-sá terjeszjedik ki, majd VP lesz. A VP fölött további csatolások jelenhetnek meg
(szintén csoport, VP, illetve F,Q,T, amelyek a nemsemleges mondat zónái)
Tehát ez a magyar generatív szintaxismodellünk.
16
8. A VP BELSŐ SZERKEZETE
1. A VP-be általában az AdvP kerül, az igekötő, ami mindig indexelt kerül ide V’ alól.)
Pl: Peti elment a boltba.
2. Nem biztos ,hogy igekötő kerül VP csatolásához.
Pl: Péter úszni szeretne: ebben a mondatban a fej (szeretne) előtt áll szórendben az,
hogy Péter úszni. Ekkor az úszni kerül VP-re csatolással InfP-ként, a Péter pedig topikba
kerül.
3. Természetes szubjektum: pl.: Péternek tetszik Mari. Ebben a VP-nek csak vonzatai
vannak, a kinek ki tetszik kérdésre: Péternek Mari. A Mari itt marad, Pétert pedig
felmozgatjuk topikba. VP csatolásra nem kerül semmi.
4. Esteledik: VPV’V (esteledik) –így néz ki a mondat.
5. Az igei módosítóba NP/AP is kerülhet, azaz predikatív vonzatok (állítást tartalmazó), s
nem hagy nyomot, tehát nincs benn semmi.
Pl: Peti feketére festette a kerítést. Mari darabokra vágta a zöldségeket.
6. –nak/-nek ragos predikatív vonzatok (AP/NP) nyomot és pro-t hagynak, tárgyi
vonzatuk nincs (gondol, tart igék)
Pl: A bíróság ártatlannak találta Pétert. Okosnak tart, hősnek lát
7. –nak/-nek ragos predikatív vonzatok (AP/NP) hagyhatnak PRO-t is
Pl: Teofilnak nevezte, hibbantnak ismertem meg
8. Amikor a mondatban „eltűnős van” (egy vonzata van a névszói állítmány) és ragtalan
predikatív vonzat (AP/NP) szerepel, akkor ezek nyomot és pro-t hagynak.
Pl: Géza kénytelen megcsinálni a feladatot. katona volt, hajlandó volt
9. „nem-eltűnős” van (AdvP/DP) van a mondatban és nem hagy se nyomot, se pro-t, se
PRO-t
Pl: otthon van, nálunk lesz. Gerzson otthon van.
10. Az igének tárgyi vonzata van (NP), ami a Vp módosítóba kerül, és nincs benne semmi
(se pro, se PRO, se nyom).
Pl: Bendegúz virágot vesz, újságot árul, levelet ír
11. A mondat „normál” igét (van alanya) tartalmaz, predikatív vonzatai vannak (InfP), s
PRO szerepel a mondatban.
Pl: Klotild tanulni akar/fog. Látni akar, olvasni fog
12. Emelő igék szerepelnek a kijelentésben predikatív vonzatokkal, melyek nyomot, pro-t
hagynak.
Pl: írni fog, látni szokott
13. Ha a predikatív vonzat határozói igenév (AdvP), akkor PRO szerepel az ágrajzon.
Pl: Egon ülve találta a lányt. táncolva találta
14. A rosszul viselkedik, ügyesen bánik (vmivel) kifejezések (AdvP) semmi különöset
nem tartalmaznak a mondatban, nincs bennük semmi Ænagyon ritka
Pl: Géza rosszul bánik Marival.
15. Helyjelölő vonzatok is kerülhetnek az igei pozícióba (NP/DP), s nincs a mondatban
pro, PRO és nyom se.
Pl: Pécsett él, sarokba hajít/gurít,
16. Az elterül ige nem igekötői vonzata (különleges ige); nincs benne semmi.
Pl: Pécs a Mecsek lábánál terül el.
17. Tilos dohányozni! mondatból is az AP is a VP módosítóba fog kerülni.
17
9. A MAGYAR MONDATSZERKEZET OPERÁTORPOZÍCIÓI, ÉS AZOK SZEMANTIKAI ÉS
FONOLÓGIAI MEGNYILVÁNULÁSA: T (TOPIK)
Nem-semleges mondat: minden tekintetben „többletet” tartalmaz a semleges mondathoz

képest, több grammatikai szabály együttműködésének az eredményeképp jön létre.
1. Természetes szubjektum operátor
Semleges mondatban az ige jelöli ki, olyan entitás, amiről az állítás tétetik. A mondat élére ki
lehet vinni a nem alanyi vonzatokat. A nyelv maga jelöli ki arra a szerepre, hogy róla szóljon
a mondat.
Pl.: Péter agyoncsapott egy legyet.
Péter virágot adott Marinak.
2. Topik operátor
Egy „mesterséges” művelet hozza létre, ami éppen arra hivatott, hogy az állítás kivételesen
ne arról szóljon, aki „cselekszik”.
Jelentésre vonatkozó szabály:
A módosítóban megjelölt részhalmaz elemeire igaz az állítás, és „előtérbe állítjuk” őket
(releváns funkció, logikailag nem nagyon lehet értelmezni).
Pl.: A legyet végül agyoncsapta valaki.
Újságot árulni tanulok.
3. Kontrasztív topik operátor
Hangsúlyra vonatkozó szabály:

sajátos intonációjú, először emelkedő, majd eső hangsúlyozást igényel, amit kis szünet követ.
„Bezzeg” szóval érzékeltethetjük (# szimbólum).
A releváns halmazon belül a módosítóben megjelölt részhalmaz elemeire igaz, de legalább
egy további elemre nem igaz az állítás. Könnyen össze lehet keverni a fókusszal, mert
kizárást eredményez, ez azonban nem feltétlenül teljes: nem arról van szó hogy a releváns
halmaz (szóba jövő elemek) valamennyi meg nem nevezett elemére hamis az állítás, hanem
akad egy olyan, amire nem igazÆ topikkiemelésről van szó.
Pl.: Marit # (bezzeg) minden fiúnak bemutattad.
Peti # (bezzeg) eladta a könyvet Marinak.
18
FONOLÓGIAI MEGNYILVÁNULÁSA: Q (KVANTOR)

1. Is-es operátor

Topikkal ellentétben jól megragadható logikai jelentése van. Hiszen feltételez egy releváns
halmazt, annak részhalmazaként jelöli meg az is-es kifejezést, melynek minden elemére
külön-külön, valamint a teljes halmaznak legalább még egy, a részhalmazon kívül eső
elemére igaz. Tehát a releváns részhalmazon belül a módosítóban megjelölt részhalmaz
elemein kívül még legalább egy elemre igaz az állítás; illetve az említett részhalmaz nem
egyelemű.
Az is-es kifejezés (is, sem) értelmezéséhez szükséges egy előfeltevés, az, hogy a társ ismerje a
releváns halmazt, azaz közös háttértudásuk legyen.
Hangsúlyra vonatkozó szabály:
Az is partikula kötelezően hangsúlytalan.
Az is csak megerősíti a „több” jelentést, hangsúlyozva, hogy az adott halmaz soha nem volt
egyelemű.
Pl.: Csaba is felemelte a zongorát.
Ödönnek is bemutattam Marit.
2. Disztributív kvantor

Az opdist és a módosítóban univerzális kifejezés (minden, senki, soha, mindenki, mindig stb.)
a releváns halmaz minden egyes elemére (minden szóba jöhetőre) külön-külön igaz az
állítás (disztributív olvasat).
Az állítást csak disztributívan lehet értelmezni, a csoportos olvasat ki van zárva.
Pl.: A három fiú felemelte a zongorát.
Mind a három felemelte a zongorát.
Az első példa kétértelmű: egyik olvasata az, hogy a három fiú együtt, csoportosan emelte fel
a zongorát, de az az olvasat sincs kizárva, hogy külön-külön hajtották végreÆdisztributív
olvasat, „szétosztott” olvasat.
19
FONOLÓGIAI MEGNYILVÁNULÁSA: F (FÓKUSZ)

A fókuszos mondattípus egy hangalakot nem öltő, de más hangalakokra sokoldalú befolyást
gyakorló operátorra bízza a jelenségek magyarázatát.
Semleges mondat és a fókuszos mondat közötti különbség: a mondathangsúly, valamint az
információ a kiépülő módosító pozícióban van és nem az ige felszíni szerkezete alatt.
Ez is az ige köré épül ki.
!Fókusz operátornál lehet, hogy üres a módosítója!
Duplafókuszos szerkezet: igető a két fókuszált összetevő között fog elhelyezkedni. A
hangsúlyszabályok összeütközésébe kerülnek. Nem két fókuszfej két projekciója jön létre,
hanem egyetlen fókuszfejhez kellene két DP-t kapcsolni, úgy, hogy az egyik megelőzze azt, a
másik pedig kövesse.
Tükörfókusz: egyetlen FP-n belül két módosító pozíció jön létre, az F’-nak megfelelő V’ két
oldalán. Ez azonban ellentmond az X’-elméletnek: a módosító pozíció egy nyelv szerkezetei
esetében vagy baloldalt, vagy jobboldalt lehet, mindkét irányban nem.
Pl.: A tegnapi filmben ki ölt meg kit mivel?
A tánctanár Pétert mutatta be Marinak.
1. Fókusz operátor:
Megszervezi a jelentést, azonosító-kirekesztő szereppel rendelkezik (csakis és kizárólag).

Átrendezi a mondat jelentését, s sajátos jelentést ad neki.
Bármely mondat bekerülhet a fejbe, betartva az uniformitás elvét (magába a fókusz fejbe az
ige kerül, módosítójába a többi csoport).
Fonológiára (hangsúlyra) vonatkozó szabályok:
Semleges mondatnál az ige átruházza a főhangsúllyal együtt az aspektus jogát, a fókuszos
mondatban pedig átadja a mondat főhangsúlyát a kiépülő módosítónak.
Az FP első (nem csatolt) kitöltött összetevőjére esik a mondat főhangsúlya (üres módosítói
hely esetén igét hangsúlyozzuk).
A főhangsúlyos összetevőt követő V és azt követő teljes VP szakasz hangsúlytalan lesz Æ
hangsúlyirtás.
Szemantikára (jelentésre) vonatkozó szabályok:
A fókusz operátor a releváns halmazon belül csakis a módosítóban megjelölt részhalmaz
elemeire igaz az állítás, a többire hamis (azonosító-kirekesztő).
Az új információ közlésének jogát az ige átadja az FP módosítójának betöltőjére (F’ alatti
információ nem új információ, hanem előfeltevés).
Pl.: ’’Ödönnek mutattam be Marit.
Zebulon büszke. („eltűnős van”)
Én mutattam be Marit Ödönnek.
20
2. Felszólító operátor
Sajátos szórendet és intonációs mintát, valamint sajátos jelentést mutat. A felszólító módú
igealak egy opfelsz fejű FP fejében helyezkedik el. A felszólító operátor a felszólító módú
igével megadja a mondatnak a felszólító olvasatát. Elvégzésre szólít fel a mondat.
Pl.: Menj haza!
Másszunk fel a fára!
A fára másszunk fel!
3. Egzisztenciális operátor
Sajátos szórendet és intonációs mintát, valamint sajátos jelentést mutat. Létezést fejez ki, üres
az F módosító, az igének nincsen azonosító-kirekesztő szerepe. Előfordult, létezett már a
szituáció.
Az F fejbe helyezzük az op.exist operátort, s a többi összetevő az FP módosítóba kerül, mivel
az operátor- és aspektusi zóna lényegében érintetlen marad.
Pl.: Tavasz van.
Csak gazdag öregek vettek (már) fiatal lányt feleségül. Ækirekesztés+ exist
Úsztam már 3 órán keresztül 1 bójához oda,Æfolyamatos aspektus+ exist
21
12. AZ AP OPERÁTORZÓNÁJA
A VP-re kiépülő operátorzónával ellentétben itt nem lehet természetes szubjektum, hiszen
azt az ige nevezi kell, az ige sajátja. Nem tartalmazhat továbbá egzisztenciális és felszólító
operátort sem az AP operátor.
A két másik topik (kontrasztív topik /op. topik), a két kvantor (disztributív/ op.is), illetve a
fókusz operátor előfordulhat, de tükörfókusz nem.
Példák:
AP fókusszal: a csak Marira büszke apa
AP op. dizstributívval: a mindenkit megőrjítő Péter, mindig mindenkit teljesen kiborító
Mari
AP op.is-sel: Marira is büszke apa
AP op.topikkal: a cikket elolvasó fiú, a maratont lefutó András
Az AP operátorzónája a fókusz fej kitöltésében is különbözik a V-től. A V ugyanis kötelező
felmozogni F fejbe (Marit vertem meg), még a hangalakot nem öltő „van”-t is mozgatjuk
ilyenkor, míg az A fejnek tilos ez a mozgás (* a csak Marit őrjítő meg Péter ~ a csak Marit
megőrjítő Péter)
A jelzői AP-ből semmi sem mehet ki az ige oprátorzónájába, így az AP vonzatait csak akkor
találjuk az ige oprátorzónájába, ha az AP névszói állítmány (Péterre volt büszke Mari), vagy
olyan igevonzat, aminek saját vonzata van (Gézát találták ártatlannak a bűnügyben).
22
13. AZ ADVP ÉS AZ INFP OPERÁTORZÓNÁJA
1. AdvP operátorzónája
A VP-re kiépülő operátorzónával ellentétben itt nem lehet természetes szubjektum, hiszen az
ige sajátja. Nem tartalmazhat továbbá egzisztenciális és felszólító operátort sem az AdvP
operátor.
Példák:
AdvP op.topikkal: a ládát eltolva, a dolgozattól megrémülve
AdvP op.is: a mosolyát is megőrizve
AdvP op.disztributívval: minden virágot leszedve
AdvP op.fókusszal: csak Marit felköszöntve
A fókusz fej kitöltésében különbözik még a V-től; a V-nek kötelező az F fejbe mozognia
(Marit vertem meg), még a hangalakot nem öltő „van”-t is mozgatjuk ilyenkor, az AdvP
esetében azonban ez a mozgás nem kötelező, de lehetséges: az adott szórenden múlik, hogy
szükség van-e rá.
Például: A ládát eltolva láttam meg Marit ~ a ládát tolva el bukkantam rá a rejtélyre.
Nem jellemző az AdvP-re, hogy a vonzatait az ige operátorzónájában találjuk meg, esetleg
passzivos szerkezetnél (A kutyák is Marira voltak uszítva.)
2. InfP operátorzónája
A VP-re kiépülő operátorzónával ellentétben itt nem lehet természetes szubjektum, hiszen az
ige sajátja. Nem tartalmazhat továbbá egzisztenciális és felszólító operátort sem az AdvP
operátor.
Példák:
InfP op.fókusszal: Teofil megkísérelte csak Hugót felpofozni.
InfP op. topikkal: virágot eladni
InfP op. disztributívval: Gedeon nem volt hajlandó mindenkinek segíteni.
InfP op.is-sel: Marit is rávenni
Az Inf saját vonzatait gyakran az ige operátorzónájában találjuk meg (ellentétben AP)
(Mindenkinél Pétert akartam bemószerolni)
23
14. A HATÓKÖRÉRTELMEZÉS FELTÉTELEI
Hatókör-értelmezés univerzális elve: a nyelvi forma és a szemantikai tartalom szoros

összefüggését állítja, a szintaktikai szerkezet alapján kiszámítható a mondatjelentés: az
operátorként funkcionáló nyelvi elemek a sajátos jelentésgazdagító hatásukat a vezérlési
tartományukon fejtik kiÆlogikai hatókörük meghatározható az ágrajz alapján.
A magyar nyelv nagyon logikus, hűen követi a szórend a formai és szemantikai
különbségeket; s gazdag morfológiája lehetővé teszi, hogy a szórend ne az igei vonzatok
egymástól és a szabad határozóktól való megkülönböztetésnek az eszköze legyen.
A szerkezet és a megjelenített jelentés között az elképzelhető legmagasabb szintű kapcsolat
van a magyar nyelvben ( a forma a leghűségesebben tükrözi a (szerkezeti) jelentést).
Univerzális feltételei:
1. az operátorok vezérlik a hatókörüket
2. a magyar nyelvben az absztrakt felszíni szerkezet szintjén teljesül
3. az operátorok megelőzik a hatókörüket (magyarban kiegészítő feltétel)
Operátor: Az operátorok a vezérlési tartományt gazdagítjákÆvezérlik a hatókörüket.

Azaz egy bizonyos jelentésmennyiségen „operál”, működik, úgy, hogy meghatározott
módon gazdagítja azt, létrehozva egy új jelentést. Van helye, pozíciója, s szintaktikai
megnyilvánulása a szemantikai mellett.
Hatókör: operátor jelentését gazdagítja, a kiindulásul szolgáló, bővítendő jelentést értjük
hatókör alatt. Mindig egy szemantikai fogalom, egy bizonyos összetevőt akar
megfogalmazni, s van egy szerkezeti helye.
Testvér: Van egy őket közösen uraló csomópontjukÆszülőcsomó
Vezérlés: Egyoldalú aszimmetrikus kapcsolat, ágrajz-csomópontok közötti szerkezeti
viszony. Két csomópont akkor vezérli egymást, ha testvérek. Egy A csomópont akkor vezérel
B-t, ha testvére B, vagy testvére által uralt csomópont a B.
Közvetlen uralás: a vezérléshez e fogalomból kiindulva jutunk el.
Vezérlési tartomány: Egy A csomópont vezérlési tartományán az általa vezérelt
csomópontok halmazát értjük. Ha A-nak egyetlen testvére van, akkor ez a testvér gyökere a
vezérlési tartomány csomóponthalmazának, azaz uralja valamennyiüket.
Az angol nyelvben vezérlik az operátorok a hatókörüket?

Az angol merev szórendű, ott a kérdőszó mozog egyedül, így a szerkezet és jelentés
közötti kapcsolat csak részlegesen valósul meg. Az angol nyelvre szegényes morfológia
jellemző, ellentétben a magyar gazdag morfológiájával (Péter: lehet birtok, alany és tárgy is).
A magyarban a vonzatot a megfelelő helyre viszik felÆmozgatás. Különböző hatóköri
hierarchiák jellemzőek, amelyek a szórendhez kötődnek
24
15. AZ OPERÁTOROK FÉLFORMÁLIS SZEMANTIKAI KIFEJTÉSE
1. fókusz operátor
Ha az F-módosítóban egy entitáshalmazt nevezünk meg, akkor ezzel nemcsak azt állítjuk,
hogy rájuk igaz a mondat további részében tett állítás, hanem azt is, hogy az állítás az
említett halmazon kívül rekedőkre nem igaz. Tehát csak a releváns halmaz elemei közül csak
a módosítóban megjelölt részhalmaz elemeire igaz az állítás, a többire hamis.
Pl: Péter és Pál látogatta meg Marit. mondat közli, hogy Péter meglátogatta Marit és Pál is
meglátogatta Marit, valamint azt is, hogy mások viszont nem látogatták meg. Itt rejlik a
jelentéstöbblet, ami semleges mondat esetén nincs.
A beszélő nem az egész emberiséget zárja ki Mari látogatóinak halmazából (Péteren és Pálon
kívül), hanem csak azokat, akik az adott beszélgetésben szóba jöhetnek.
Tehát a fókusz operátort működését így modellezhetjük az „x meglátogatta Marit”
szituációsémán, hogy „nyitott mondaton” operál, megpróbálja az x helyére behelyettesíteni a
szóba jöhetők halmazának valamennyi tagját, s halmaz kétféle vágását kapjuk; egyik felében
lesznek azok, akikre igaz az állítás, ez a halmaz kerül megnevezésre az F-módosítóban, a
komplementumhalmaz tagjai pedig azok, akikre nem igaz az állítás.
2. is operátor
A nyitott mondat fölött úgy operál, hogy azt implikálja, hogy a Q-módosítóban referált
halmaz elemein kívül még legalább egy szóba jöhető entitásra igaz az állítás.
Pl: Kati és Piri is meglátogatta Marit. Az is itt azt jelzi, hogy nem vonja kétségbe, hogy Peti és
Pál a látogatók között van.
3. disztributív operátor
Ezek az univerzális kifejezések úgy operálnak hatókörükbe kerülő nyitott mondat felett,
hogy minden szóba jöhetőre igaznak deklarálják a megfelelő behelyettesítéssel kapott
állítást. Tehát a módosítóban megjelölt részhalmaz elemeire külön-külön igaz az állítás.
Pl: Mindenki meglátogatta Marit. Ez azt jelenti, hogy Peti meglátogatta Marit, Pál, Piri, Katii
meglátogatta Marit…stb.
Azonban egy sajátos többletjelentés is rejlik az univerzális kifejezés mellett. Az érintettekre
külön-külön is igaz kell, hogy legyen a nyitott mondat.
Pl: Mind az öt fiú felemelte a zongorát. mondat azt jelenti, hogy külön-külön megtették, míg
a semleges Az öt fiú felemelte a zongorát. mondat jelentheti azt, hogy együtt hajtották végre
a cselekvést.
4. kontrasztív topik
Hasonló a fókuszhoz; a T-módosítóban említett entitáshalmazon kívül rekedőkre azt

sugallja, hogy van köztük olyan, amelyikre nem igaz a nyitott mondat. (míg a fókusz minden
kívül rekedőre ezt a negatív állítást teszi).
Pl: Péter és Pál (ők) meglátogatták Marit. ez azt implikálja, hogy valaki biztosan nem tette
meg. „Topik-jellegét” a kontrasztívan előtérbe állítás adja.
Az ige esetében: nem V: nem igaz, hogy V (pl. nem megyek el – nem igaz, hogy elmegyek);
nem XP: egy XP-től különböző dologra igaz, hogy... (pl. nem Péter ütött meg – egy Pétertől
különböző valaki volt, aki megütött).
25
Egyes operátorok megközelítő értelmezése és hatóköre:
„TOPIK” _ egy olyan x, melyre fennáll {... x ...}
„KONTR. TOPIK” _ egy olyan x, ell. más entitásokkal (min. eggyel), melyre fennáll {... x ...}
„FÓKUSZ” _ az az x, melyre fennáll {... x ...}
KÉRDŐSZÓ ki/mi az az x, melyre fennáll {... x ...}
„... IS” _ is egy olyan x, melyre fennáll {... x ...}
„MINDEN ...” minden (egyes) x-re, ahol _ az x, fennáll {... x ...}
„TAVALY” tavaly fennállt, hogy {...}
„PÉCSETT” Pécsett fennáll(t) , hogy {...}
„...” (szabad mondathatározó) _ fennáll(t), hogy {...}
UDVARIASAN udvarias módon zajlik/zajlott az, hogy {...}
„...” (VP módhatározója) _ módon fennáll(t), hogy {...}
NAGYON nagy mértékben fennáll(t), hogy {...}
GYAKRAN nagy gyakorisággal fennáll(t), hogy {...}
„...” (fok/mérték/gyakoriság) _ mértékben/gyakorisággal fennáll(t), hogy {...}
NEM... (ige előtt) nem igaz az, hogy {...}
NEM... ([FP nem XP [F'... ]] ) _-től különböző dolog az az x, melyre fennáll {... x ...}
Ezek a félformális megfeleltetési szabályok ahhoz elegendők, hogy az operátorok működési

sorrendjéről képe alkothassunk.
Példa kvantorral:
Pl: 1. A tegnapi partin minden fiú legalább három lányt felkért.
2. A tegnapi partin legalább három lányt minden fiú felkért.
A két mondat két elkülöníthető jelentéssel jár. Jelentéskülönbséget tartalmaznak, amit úgy
szokás kimutatni, hogy egy szituációt leírunk, melynek fennállása esetén az egyik mondat
igaz, másik hamis lesz.
1. A tegnapi partin DP kategóriájú csatolt szabad határozó testvére egy QP, ez az ő vezérlési
tartománya. QP módosítóban egy DP kategóriájú univerzális kifejezés áll, fejében a
disztributív operátor, melynek vezérlési tartománya a komplementumban álló újabb QP. Ez
utóbbi QP-nek is disztributív operátor van a fejében (legalább három fiú felemelte a
zongorát), módosítójában a legalább három lányt DP. Mindkét Q- módosítót V’ alól idekerült
vonzatok foglalják el. Az alsó Q fej komplementumában a VP áll.
V’ alatt fogalmazódik meg a mondat alapjelentése, ami tovább bővül. Az alapjelentés egy
viszony (itt két szereplő között). A szereplők megnevezése helyett a V’ szakaszban nyomok
állnak.
Alapséma: „x felkérte y-t”
A VP-t közvetlenül” a „kis hatókörű” kifejezés vezérli: „legalább három lány olyan y, akire
fennáll, hogy x felkérte y-t”.
Ezután az univerzálisan kvantált „nagy hatókörű” jön: „minden x-re igaz, ahol fiú az x, igaz
az, hogy legalább három lány olyan y, akire fennáll, hogy x felkérte y-t”.
Végül a legnagyobb hatókörrel bíró szabad határozó teszi hozzá a jelentést az eddigiekhez:
„A tegnapi partin fennállt, hogy minden x-re, ahol a fiú x, igaz volt, hogy legalább három
olyan y lány akadt, akire fennállt, hogy x felkérte y-t”.
2. Ennek a szerkezete annyiban tér el az elsőtől, hogy a két Q-módosító tartalmát fel kell
cserélnünk, ezáltal hatóköri viszonyuk is megfordul: itt a „lányok” vezérlik a „fiúkat”.
„A tegnapi partin fennállt, hogy legalább három olyan y lány akadt, akire teljesült, hogy
minden x-re, ahol fiú az x, igaz volt az, hogy x felkérte y-t.”
26
16. INHERENS OPERÁTOROK JELLEMZÉSE: KÉRDŐSZÓ
Az inkoherens operátorok olyan kifejezések, amelyek már eleve, lexikai alakjuknál fogva
operátor jellegűek, és szükségük van bizonyos hatókörre – összevetve más kifejezésekkel,
amelyek csak valamilyen szórendi helyzet elfoglalása és/vagy hangsúlyminta felvétele révén
nyernek operátorjelleget (például a Pétert ragozott tulajdonnév, amely topik, kontrasztív
topik és fókusz is lehet, de ezt csak az adott mondatban betöltött helye alapján dönthetjük
el). Tehát belső / lexikai tulajdonságuk az, hogy a mondatjelentés felépítéséhez valamilyen
meghatározott módon járulnak hozzá.
Az egyik jellegzetes inherens operátor: a kérdőszó. Nyilván egy „kinyitott” mondat
fölött operál egy kérdőszó, valahogy így: „ki/mi az az x, akire igaz egy ilyesfajta állítás:
{... x ...}?”. A hatóköri elv nyilván a felszíni szerkezet szintjén teljesül a magyarban a
kérdőszó esetében is (például a kínaival ellentétben), tehát a kérdőszó a V’ alatti
vonzathelyen nem maradhat, hanem „fel kell vennie a hatókörét”. Az alábbi (13a) példa
tehát ezért nem ad grammatikus szósort:
(13) a. *’Bei mutattál ∅i prote ’kit ’Ödönnek?
b. *’Kitk ’Péterj ’bei mutatott ∅i ∅j ∅k ’Ödönnek?.
c. *’Ödönnek isl ’kitk ’bei mutattál ∅i prote ∅l?.
d. ’’Kitk mutattált bei ∅t ∅i prote Ödönnek?.
d’. ’Ödönnekl ’’kitk mutattált bei ∅t ∅i prote ∅l?.
d”. ’’Marit és ’’Julit (mutattam be Ödönnek).
e. ... [FP XP?k [F opfókusz+Vt] [VP AdvPi [V’ ∅t ∅i ∅k ...] ] ]
f. ’’Miért / ’’Mikor mutattad be Marit Ödönnek?
f’. ’Miért / *’Mikor [FP éppen ’’Marit mutattad be Ödönnek]?
f”. [FP’Miért /’Mikor mutattad [FP éppen ’’Marit be Ödönnek] ]?
g. [FP XP? [F opfókusz+Vt] [VP AdvPi [V’ ∅t ∅i ...] ] ]
A (13b-d) példákban kipróbálom a kérdőszó számára az eddigi elméletünk szerint
adódó operátorhelyzeteket. A (13b) tanúsága szerint nem tehető a természetes szubjektum
elé, tehát nem topikszerű elem. A (13c) példában kvantoros környezetbe illesztettem egy
kérdőszót, de ez sem vált be. Az FP módosítói pozíciójában viszont kiválóan érzi magát a
kérdőszó, akár vele kezdődik a mondat (13d), akár van még egy topik a mondat élén (13d’).
A fókuszos környezet (13e) a jelentéstani szempontokból is kiválónak látszik: a kérdésre
adott válasz ugyanazt a fókuszos mondatkonstrukciót ölti fel (13d”), ráadásul még a rövid
választ is (lásd (13d”), a zárójeles rész nélkül) azonosító-kirekesztő jelentésfaktorral
értelmezzük. Vagyis megtévesztőnek nyilvánul a (13d”) válasz abban az esetben, ha a
beszélő még Annát is bemutatta Ödönnek a megnevezett két lányon kívül.
Szabad határozói funkciójú kérdőszó is kerülhet (transzformáció nélkül) a
fókuszprojekció módosítójába, ahogyan azt a fenti (13f) példa szemlélteti. A kérdezési séma
ebben az esetben a (13g) pontban látható módon vázolható fel.
Egyedi kivételt a miért kérdőszó jelent (nemcsak a magyarban, ezért szemantikai okra
gyanakodhatunk), ami nemcsak a (13f”) pontban bemutatott duplafókuszos konstrukcióban
épülhet rá egy eleve fókuszos konsrukcióra („miért / mikor volt az, hogy éppen Marit
mutattad be Ödönnek?”), hanem más módon is, amit a fenti (13f’) példa mutat. Ennek
kézenfekvő elemzése: ilyenkor a miért kérdőszó rá van csatolva a hatókörében álló FP-re. Ez
ugyanis csak az okhatározói miért-re vonatkozik, amit lezseren m(i)ér’ módon is ki lehet
ejteni, arra a másik (pontosan ejtendő) miért-re nem, amire a (13f’) kérdés esetén az lenne a
válasz: „Tízezer forintért; ennyit fizetett Mari, hogy éppen őt mutassam be Ödönnek”.
A kérdezés feltétele tehát: egy kérdőszó csak akkor funkcionálhat kérdő operátorként,
ha FP-módosítóban áll. A fenti (13e), illetve (13g) séma ezt a helyzetet mutatja.
27
Továbblépve azonban ha az alábbi többszörös kérdéseket vizsgáljuk, látnunk kell,
hogy ezek első kérdőszava nem lehet egy FP módosítójában, hiszen nem követi őt szorosan
egy igető. Noha az sem kizárt, hogy kettőnél is több kérdőszó sorjázik egymás után, ld. (14b);
FP-módosítóban csak az utolsó állhat, szórendi okok miatt.
(14) a. QF: A szappanoperában kil kitk vettt feleségüli ∅t ∅i ∅l ∅k?
b. QQF: Kij kitk kinekl mutatottt bei ∅t ∅i ∅j ∅k ∅l?
b’. TTF: Kitk Péterj kinekl mutatottt bei ∅t ∅i ∅j ∅k ∅l?
c. Ftükör: ... ’’kil vettt [VP feleségüli ∅t ∅i ∅l ∅k] ’’kitk]?
c’. Ftükör: ... ’’Péterl vettet [VP feleségüli ∅t ∅i ∅l ∅k] ’’Maritk]!
d. (Innen föntről nem tudtam eldönteni, hogy...) kil rúgottt [VP belei ∅t ∅i ∅l ∅k] kibek]?
d’. ’’Kil szúrtt [VP belei ∅t ∅i ∅l ∅k ∅m] ’’kibek ’’mitm]?!
e. ... [FP XP?k [F opfókusz+Vt] [VP AdvPi [V’ ∅t ∅i ∅k ∅l ...] ] ZP?l ...]
A (14b’) példa azt mutatja, hogy a kérdéses kérdőszavak aligha egy
topikprojekcióban foglalnak helyet. Marad számukra a QP-módosító. Mi van azonban
ilyenkor a kérdezés iménti feltételével?! Ezek talán nem is kérdőszóként funkcionálnak a
jelentéstan számára?!
É. Kiss (1992) meggyőzően érvel amellett, hogy pontosan ez a helyzet! Csak az utolsó
kérdőszó fogalmaz meg valódi kérdést, az előtte lévő egy vagy több kérdőszó valójában
sokkal inkább fejthető ki egy megfelelő univerzális kvantorral.Azt mondhatjuk, hogy ezek a
nem valódi kérdőszavak a minden(ki)+eset névmás „allomorfjai” kérdő polaritású hatókör
esetén. Ezzel pedig arra a ki nem mondott kérdésre is választ kaptunk, hogy melyik Q-
operátort kell a Q fejbe behelyettesíteni (3.U4). Az opdiszt operátort. Elvileg pedig egy
sokszoros „listás” kérdés képlete: Q*F.
A több kérdőszót tartalmazó egyszerű mondat azonban a fenti (14c) pontban
bemutatott szórendet és intonációs mintázatot is követheti. Ilyenkor más az előfeltevés a
kérdőmondat mögött. Tehát volt egy esküvő (egyetlen esküvő!), és arra kérdezünk rá, hogy
ebben milyen pár játszotta el a vőlegényt és a menyasszonyt. Ez a szemantikai jelleg is, a
sajátos intonációs mintázat is (az erős mondatvégi hangsúllyal), a (14c’) potenciális válasz
struktúrája is azt erősíti meg, hogy a (14c) mondat tükörfókuszos felépítésű, ahogyan azt a
fenti (14e) séma leírja. Példa erre a tükörfókuszos kérdéskonstrukcióra a sportközvetítés
során elhangzott (14d) mondat, illetve a felháborodott visszakérdezésként mondott (14d’). Ez
utóbbi példa szerkezeti elemzése az F’ alatt két hamisvonzathely felvételét is igényli, a két
mondatvégi kérdőszó számára.
Ennyit a kiegészítendő kérdések típusairól; de vajon mi a helyzet az eldöntendő
kérdésekkel? Úgy tűnik, hogy a fókuszos jelleghez semmi köze nincsen az eldöntendő
kérdésnek: megfér vele az alábbi (15c”) példa tanúsága szerint, de a többi példa szerint
egyáltalán nem igényli. Az aspektuális különbségekkel is megfér az eldöntendő
kérdéskonstrukció, ahogyan azt (15a) és (15b) összevetéséből megállapíthatjuk. Kvantoros és
topikos mondatszerkezetet is ejthetünk kérdő intonációval (15c-c’).
(15) a. [VP Felmászol a hegyre]?
b. Éppen [VP mászol fel a hegyre]?
c./c’. [QP Mindkét hegyet / [TP Azt a hegyet meg akarod mászni ]?
c”. [FP Azt a hegyet akarod megmászni ]?
d. ope.k. [YP ... [VP ...] ]
A legegyszerűbb javaslat az adott keretben az lehet, hogy tetszőleges YP
mondattípusra csatoljunk rá egy olyan operátort (ope.k.: az eldöntendő kérdés operátora,
melybe a vajon szó inkorporálható), amelyik a szemantika számára világossá teszi: nem
állítjuk a közölt szituációt, hanem kérdezzük, hogy vajon igaz-e; a hangtan számára pedig a
hatókörében lévő mondatszakasz sajátos intonálását írjuk elő (15d).
28
17. INHERENS OPERÁTOROK JELLEMZÉSE: TAGADÓSZÓ
A tagadás inherens operátorjellege nyilvánvaló a legcsekélyebb logikai ismeretek esetén is,

hiszen ezt fejezi ki: „nem igaz az, hogy {...}”. Az már nehezebben eldönthető kérdés, hogy az
eddig felépített T*Q*F operátorszisztémába hogyan illeszkednek bele a tagadás különféle
változatai.
A nem szócska egy olyan triviális NegP-t alkot, amelyet csatolni kell, hiszen szabadon
mondatba kerülő elem (nem kívánja meg egyetlen fej sem a jelenlétét vonzatként), éspedig
pontosan a hatóköréül szolgáló összetevőre).
Alább az első példa a mondattagadást szemlélteti: azt állítjuk a (16a) mondattal, hogy „nem
igaz az, hogy a beszélő bemutatta Marit Ödönnek”. A szórend és a csatolási általánosítás
alapján a legkézenfekvőbb megoldás a NegP V’-ra való rácsatolása.
(16) a. [V’ Nem [V’ mutattam be proén Marit Ödönnek] ].
a’. Még [nem mutattam be Marit Ödönnek] / [mászom fel a hegyre] / [írom a
könyvet].
b. Bei [V’ nem [V’ mutatnám ∅i proén Marit Ödönnek] ]!
c. [FP [DP Nem Marit]k [F’ mutattamt [bei ∅t ∅i proén ∅k Ödönnek] ] ].
d. [FP [DP Marit]k nem [F’ mutattamt [bei ∅t ∅i proén ∅k Ödönnek] ] ].
e. [FP [DP Nem Marit]k nem [F’ mutattamt [bei ∅t ∅i proén ∅k Ödönnek] ] ].
f. Nem [FP [VP ∅i ∅t ∅i ’’Péter ∅k ]z [F’ hívtat ∅z ] feli ’’Maritk ],
hanem ’’Anna szólt be a ’’szobatársának.
g. [Xn nem [Xn ...] ], ahol Xn = V’ / F’ / [FPXP...] / FP
Kérdés persze, hogy milyen a (16a) mondat aspektusa, ahol az igekötő elemzésünk szerint a
V’ alatt marad, és milyen a (16b) mondaté, ahol viszont VP-módosítóba emelkedett. A (16a)
esetében lenn maradó igekötő folyamatos / progresszív aspektust sejtet, és ez nem is irreális
szemantikai szempontból, hiszen éppen azt állítjuk, hogy még nem fejeződött be egy
cselekvés vagy történés. A tagadott mondat kompatibilis a progresszív aspektushoz társuló
még szócskával, (16a’) példáinak a tanúsága szerint.
Ebben a felfogásban viszont hogyan értékeljük a (16b) mondattípust? A felemelkedő igekötő
itt befejezettséget jelezne? Ez nem valószínű ebben a kötelezőnek látszó feltételes modalitású
közegben. Az a hipotézisem, hogy inkább tekintsük a (16b) igekötőjét egy „nyomatékosító”
aspektuális érték kifejezőjének, akármit is jelentsen ez pontosan. Számunkra ebben a
pillanatban egy a lényeg: hogy az igekötőt a szokásos helyén ábrázoljuk, a VP-módosítóban,
a negáció csoportját pedig a V’-ra csatolva.
A fenti (16c) mondat egyik érdekessége abban áll, hogy tulajdonképpen állítjuk (és
előfeltételezzük): a beszélő bemutatott valakit Ödönnek. A mondat akár annak ravasz
átfogalmazása is lehet, hogy Julit mutattam be Ödönnek, csak Juli ezúttal nem egy határozott
tulajdonnévvel neveztetik meg, nem is egy olyan határozatlan leírással, hogy egy csinos szőke
lány, hanem valahogy így: „valaki, aki különbözik Maritól”. Ahogy a Mari DP-től, mely egy
lányt nevez meg, megkülönböztettük a Mari is DP-t, mely egy több tagú csoporta utal,
ugyanúgy kell a nem Mari DP-t is megkülönböztetnünk tőle; ez egy másik személyre utal.
Ebben a szemantika ihlette felfogásban a (16c) egy fókuszos mondat, mely az FP-
módosítójában egy ilyen negatív DP-t tartalmaz. Vegyük észre, hogy a NegP vezérlési
tartománya igen kicsiny: csupán a Mari DP van benne. És ez így is van jól! Hiszen azt nem
tagadjuk, hogy „bemutatott a beszélő Ödönnek egy x személyt”, hanem kifejezetten állítjuk.
Mit kezdhet azonban a logika a „letagadott” entitással?! Nem Mari létét tagadjuk, amúgy
meg tagadni állítást lehet, nem személyt vagy tárgyat.
Úgy sejtem, hogy a nyelv ezúttal mást jelez a nem-mel, mint egy állítás tagadását. A
kézenfekvő jelentés tanúsága szerint azt, amit így határozhatunk meg: „a hatókörben
29
megnevezettől különböző”. Így már szépen összeáll a (16c) mondat jelentése a hatóköri
elvnek megfelelő módon: „Maritól különböző az az x személy, akit a beszélő bemutatott
Ödönnek”. A tagadásnak ezt a típusa a mondatrésztagadás.
A fenti (16d) mondat alig különbözik ugyan a (16c) mondattól, mégis egészen más a
jelentése, ami a negáció eltérő hatóköréből kiválóan le is vezethető. Ez is fókuszos mondat,
FP-módosítójában Mari DP-jével. Ezúttal tehát magáról Mariról szól az állítás: „éppen Mari
az az x személy, akire igaz valami”. Mi igaz? Az, hogy nem teljesül rá egy bizonyos állítás.
Újra propozíciót tagadunk tehát, nem mondatrészt. „Éppen Mari az, aki kimaradt abból az
élményből, hogy megismerje Ödönt”. A kérdés tehát csak annyi: hová csatolódik ezúttal a
mondattagadó NegP? Ott van F’ és FP között, tehát determinált a válasz: F’-ra. Ez a válasz
pedig megnyugtató: a mondattagadás mindig az ige felszíni helyének kiterjesztésére kell,
hogy csatolódjon. Semleges helyzetben a V’-ra, fókuszos helyzetben az F’-ra, a 3.U5
szabályhoz kapcsolódó inkorporációs követelmény miatt.
Amennyiben alapvetően kétféle tagadás létezik, akkor ezek elvileg egyetlen egyszerű
mondaton belül is társíthatóak. És valóban: a fenti (16e) mondat éppen ezt igazolja. Az első
nem Marit „tagadja”, a második nem a bemutatás tényét. Mintha ezt állítanánk: „éppen Juli
(= nem Mari) maradt ki az Ödönnek való bemutatásból (nem lett bemutatva...)”.
Végül a (16f) mondattípus a hanem-mel társuló nem-et mutatja be. Javaslatunk (Alberti –
Medve 1998) annak a szemantikai tényezőnek a messzemenőkig való figyelembe vételén
alapul, miszerint e mondattípusban teljes szituációkat vetünk össze, melyeket alapvetően
VP-k hivatottak leírni. Az előfeltevés: „eljutott egy hír Marihoz”. Az alternatívák, melyek
éppúgy egy releváns halmazt alkotnak, mint Mari alternatívái korábbi operátoros mondatok
esetében: „felhívta Péter Marit” / „beszólt Anna egy szobatársnak” / stb. A jelentéstani
komponens ilyetén elvárásához azonban mit szól a hangtani komponens, amely az FP
módosítói pozíciójában egyetlen összetevőt – tipikusan egy DP-t – szokott engedélyezni?
Mozoghat-e egy teljes VP a saját ráépülő fókuszprojekciójának a módosítójába?!
Az a hipotézisem, hogy igen, de ez a hangtani komponens elvárásaival csak oly módon
férhet össze, hogy maradványként teszi ezt a VP. Azaz „majdnem mindent” kidob magából az
F fej által felkínált hamisvonzathelyekre, melyek létjogosultságát legutóbb a (14d) példatípus
kapcsán bizonygattuk. A fenti elemzés szerint egyetlen DP marad a VP-ben hangalakot öltő
alakban; ez ellen semmi kifogása nem lehet a hangtannak, miközben a szemantika azt „látja”,
hogy egy VP által megnevezett szituáció áll az azonosító-kirekesztő jelentésfaktorral
társulva. A végeredményként adódó szerkezet a tükörfókuszos konstrukcióinkra hajaz, ami
szerencsés, hiszen a tagmondatvégi erős hangsúly a tárgyon csak így magyarázható meg.
30
18. INHERENS OPERÁTOROK JELLEMZÉSE: SKALÁRIS KIFEJEZÉSEK
É. Kiss (1992) a T*Q*F operátorszisztémába beilleszti a fokot, mértéket, gyakoriságot, módot

kifejező, általában határozói kategóriájú kifejezéseket is, melyeket egy szóval skalárisakként
nevezhetünk meg, hiszen különböző dimenziókban elhelyezkedő skálákon adnak meg
értékeket. Például tekinthetjük a gyakorisági skálát a sohá-tól a mindig-ig a ritkán-on és a
gyakran-on keresztül. Kétszer kettes osztályozásuk – pozitív/negatív maximális / nem
maximális alosztályokra – szintaktikai viselkedésükön alapul.
Képviselje a pozitív maximális határozók alosztályát a mindig. Mint alább látható (17a-a’”),
kvantorokkal cserélhető fel, tehát egy QP módosítójába kell helyeznünk, nem egy TP-ébe
(17a”), és nem is egy FP-ébe. Figyeljük meg, hogy másképpen viselkedik, mint például a
nagyon, amelyik annyira ragaszkodik a VP közvetlen közelségéhez (17a””), hogy számára
csak a VP-re való rácsatolás jelenthet megfelelő szerkezeti pozíciót, és nem a QP-módosító.
(17) a. TQQ: Péter mindig Marit is nagyon [VP felbosszantja].
a’. TQQ: Péter Marit is mindig nagyon [VP felbosszantja].
a”. TTQ: *Mindig Péter Marit is nagyon [VP felbosszantja].
a’”. TQF: *Péter Marit is mindig [F’ bosszantja fel].
a””. TQQQ: *Péter nagyon Marit is mindig [VP felbosszantja].
b. QQ: Soha senki [VP meg nem tudhatja az igazságot].
b’. TTQ: *Senkinek Péter soha [VP be nem vallaná az igazságot].
c. QQF: Gyakran mindannyian (gyakran) a nagyi szobájában isszuk meg a kávét.
c’. QQF: *Ritkán mindannyian (gyakran) a nagyi szobájában isszuk meg a kávét.
d. F: Gyakran isszuk meg a kávét a nagyi szobájában.
d’. F: Ritkán isszuk meg a kávét a nagyi szobájában.
e. Csat.: Nagyon / teljesen kimerültünk (*merültünk ki).
f. Q F/csat.: Mari is jól [F’ oldotta meg a példát] / [VP megoldotta a példát].
f’. QQ: *Jól Mari is [VP megoldotta a példát].
g. Ktop...: Mindig / Gyakran / Ritkán / Nagyon # ’’Jóska bosszantja fel Marit,...
A negatív maximálisok alosztálya (ld. soha, senki a fenti (17b) pontokban) szintén a
kvantormódosítóban leli meg helyét. Ez nem meglepő, mert a jelentéskifejtésükből érdekes
dolog derül ki: ez az alosztály megegyezik a pozitív maximálissal. A (17b) mondat ugyanis
nem úgy értelmezendő, hogy időpillanatok és személyek üres halmazáról teszünk állítást,
hiszen akkor semmiről és senkiről nem állítottunk volna semmit, hanem ezt közöljük:
„minden releváns időpillanatban (amikor az igazság közelébe férkőzött valaki) minden
releváns személyről (aki az igazság közelébe férkőzött) azt állítjuk, hogy nem szabad, hogy
az illető megtudja az igazságot”. Tehát a soha a mindig „allomorfja”, amit negatív hatókör
esetén kell használni. A senki pedig ugyanígy a mindenki negatív hatókörrel használatos
változata.
A pozitív és a negatív nem maximálisok alosztályait (gyakran vs. ritkán) egymással összevetve
érdemes tárgyalni. A (17c) minimálpár azt mutatja, hogy a pozitív nem maximális osztály
tagjai állhatnak kvantormódosítóban, ellentétben a negatív nem maximálisokkal. A (17d) pár
szerint viszont FP-módosítóban mindkét típus állhat! A negatív kifejezések tehát
szükségképpen éles értéket közölve mutatnak rá egy pontra az adott skálán (→ fókuszos
közeg), míg a pozitívak semlegesebb, egzisztenciális tartalommal is megjelenhetnek
(→ kvantoros közeg), ami a negatívak számára nem adott (talán mert határozottan ki akarjuk
zárni, hogy mégiscsak nagyobb az a gyakoriság a ritkán-nál). Mindez nem az abszolút
mennyiségen múlik, hiszen a ritkán jelentheti ugyanazt a gyakoriságot egy adott esetben, mint
a nagy ritkán, ez utóbbi mégis állhat a (17c) mondatban a gyakran helyén. A polaritás, úgy
31
látszik, a beszélő nézőpontját, véleményét tükrözi: egy csekélyebb mennyiséget is lehet
pozitívan értékelni („nagy ritkán azért csak fennáll az a helyzet...”), nemcsak negatívan („csak
ritkán áll fenn...”).
É. Kiss (1992) úgy találja, hogy a pozitív nem maximális kifejezések alosztálya további két
típust is tartalmaz szintaktikai viselkedés szempontjából (a QP- és FP-módosítóban egyaránt
felbukkanó gyakran típusa mellett). A nagyon típusáról már megállapítottuk a (17a) példái
kapcsán, hogy ideális helyük a VP-re csatolt pozíció (ld. még (17e)). A jól és néhány további
pozitív tartalmú módhatározó (pl. ügyesen) pedig a VP-re csatolt pozíción kívül az élesebb
minősítást nyújtó fókuszpozícióban (azaz az FP-módosítóban) is előfordulhat.
Ahogy egy korábbi példa kapcsán már tapasztalhattuk (7a”), a kontrasztív topikos közeg
periférikusan ugyan, de tulajonképpen szinte bármilyen inherens operátort magába fogad,
így a különféle skaláris kifejezések típusait is (17g). Sajátos korrigáló mondatjelentéseket
kapunk így, például: „Azt állítod, hogy Péter mindig felbosszantja Marit? Kétségtelen, hogy
Péter gyakran felbosszantja Marit; de mindig # Jóska bosszantja fel”. Tehát „ami a gyakoriság
totális változatát illeti, az másra teljesül”.
32
19. AZ EGZISZTENCIÁLIS OPERÁTOR ÉS A FELSZÓLÍTÁS OPERÁTORA
Az alábbi (10a-b) mondatok semmiképpen nem arról szólnak, hogy „éppen zajlott valami”,
hanem hogy „megtörtént”. (az igető megelőzi az igekötőt, és feltehetőleg nem a folyamatos
aspektus jelzése miatt)
(10) a. Büntetett (már) meg az ellenőr a harmincason.
b. (Fáradtabban is) Úsztam (már) át a Balatont.
c. Úsztam már három órán keresztül egy bójához oda.
d. ’’Szeretem Marit!
e. FFF: Vett már öreg hajléktalan jómódú fiatal lányt feleségül ebben a városban.
e’. *Feleségül vett öreg hajléktalan jómódú fiatal lányt.
f. FFF / FTT /...: Vett(e) már Péter Marit feleségül. (GY9.4)
g. Csak gazdag öregek vettek már fiatal lányt feleségül.
h. [FP (XPk) [F opexist(+ opfókusz)+Vt] [VP AdvPi [V’ ∅t ∅i ∅k ...] ] ]
Továbbgondolva a jelentést, az a szokatlan e két mondatban, hogy nem tudjuk, hogy
egyszer vagy többször állt-e elő a leírt szituáció. Lényeg az, hogy volt már olyan, hogy
megtörtént. É. Kiss (1992) ezért egzisztenciális jelentésgazdagító hatást tulajdonít e
mondattípusnak. A (10c) azt példázza, hogy mindez független kérdés az aspektustól: a három
órán keresztül időhatározó folyamatos aspektusú cselekvéssel vagy történéssel kompatibilis,
de mindez nem zárja ki az egzisztenciális jelentésfaktort: „talán már többször is megtörtént,
hogy három órán keresztül folyamatosan úsztam és úsztam és úsztam...”.
Amúgy nem kizárt, hogy az FP módosítója üresen marad, mégis azonosító-kirekesztő
jelentésfaktort állapíthatunk meg. Ilyen esetet szemléltet a fenti (10d) mondat, ahol az
előfeltevés az, hogy a beszélő valamilyen (markáns) érzelmi relációban áll Marival, az új
információval pedig azt közli, hogy ez a viszony a szeretet, és nem a gyűlölet vagy a
közömbösség. A (10d) szerkezetében tehát az ige nemcsak azért lép be az F fejbe, hogy a
magyar fókuszkonstrukció formai kritériumai maradéktalanul teljesüljenek, hanem azért is,
hogy az FP-módosító és az F fej által alkotott fókuszos mondatmag egyetlen elemeként őrá
alkalmazódjon az azonosító-kirekesztő jelentéstöbblet.
A (10a-c) mondathármas esetében azonban a formailag fókuszos szórend mögött nem
azonosító-kirekesztő jelentés húzódik meg, hanem egzisztenciális: „volt már (vagy lesz még)
(egyszer vagy többször) olyan szituáció, melyben...”. Alkalmazzuk tehát a korábban
bevezetett F fejet (ld. 3.U5), de helyettesítsünk bele egy opexist operátort, az említett
jelentéstartalommal!
Az egzisztenciális operátor tulajdonságairól a fenti (10g) példa teszi teljessé a képet. A
már szócska az egzisztenciális jelentésfaktort teszi egyértelművé, a csak pedig az azonosító-
kirekesztő jelleget. Semmi akadályát nem látjuk egy olyan elemzésnek, amely egyetlen
fókuszprojekció alkalmazásával mindkét jelentésfaktorról számot ad: az F fejben az igetövet
két operátornak kell fogadnia, az opfókusz-nak és az opexist-nek. Mivel hármójuk közül csak az
igető bír hangalakkal, hangtanilag kompatibilisek; szintaktikai szempontból pedig minden
kifogástalan.
Az egzisztenciális operátorhéj sémáját tehát a fenti (10h) pontban látható módon
vázolhatjuk fel: az F fejben legalább egy egzisztenciális operátor van az igető mellett, de lehet
más operátor is, az FP módosítója pedig alapesetben üres, de be is tölthető.
33
A felszólító mondatot is az jellemzi, hogy az igető megelőzi az igekötőt – ez derül ki
(12a) és (12a’) alábbi összevetéséből:
(12) a. Mutasd be Marit Ödönnek!
a’. *Bemutasd Marit Ödönnek!
b. Másszunk fel a bordásfalra, amikor belép a tanár!
b’. Épp másszunk fel a bordásfalra, amikor belép a tanár!
c. QF: Marit is Ödönnek mutasd be!
c’. QFF: Marit is mutasd Ödönnek be!
d. [FP (XPk) [F opfelsz(+ opfókusz)+Vt] [VP AdvPi [V’ ∅t ∅i ∅k ...] ] ]
Felvetődhet, hogy a felszólítást folyamatos aspektusú szerkezetként elemezzük, V’
alatt maradó igekötővel, ami megengedné, hogy az ige is a helyén maradjon. Amellett
vagyunk azonban, hogy a felszólítást függetlennek tekintsük az aspektustól. Érvként a
(12b-b’) minimálpárt szeretném bemutatni. A (12b) mondat hordozza a természetesebb
jelentést: arra szólít fel a beszélő, hogy egy cselekvés elvégzése történjen meg (a befejezett
aspektus mellett az szól, hogy a (12b) értelmezés szerint a tanár belépésekor kell indulni a
társaságnak fel a bordásfalra). A (12b’) mondat azt mutatja, hogy egy folyamatos (progreszív)
aspektusú szituáció esetében is megtörténhet, hogy éppen erre szólítanak fel: „éppen
legyünk a feladat elvégzése közepén, amikor belép a tanár (mivel a tanárnak ez az elvárása,
így tudjuk azt a benyomást kelteni, hogy távollétében is gyakorlatoztunk a bordásfalon)”.
A sugallt megoldási javaslatunk: a felszólító mondat szerkezetében az ige egy olyan F
fejbe inkorporálódik, amelyben egy felszólító jelentéstöbbletet nyújtó opfelsz operátor áll
(3.U5). Az ige így visszaelőzi az aspektuális okokból VP-módosítóba lépő igekötőt a (12a) és
a (12b) példában (befejezett aspektus); a (12b’) elemzésben az igekötő a V fej mögött marad,
mivel arra történik felszólítás, hogy éppen folyjon valaminek a végzése (folyamatos /
progresszív aspektus).
A fenti (12d) felszólító sémában azt az esetet is figyelembe vettük, amikor a felszólítás
mellett azonosító-kirekesztő jelentésfaktor is megjelenik. Ilyenkor az FP módosítójába is
bekerül egy csoport, az F fejbe pedig két olyan operátort is be kell helyettesíteni, amelyek
erre alkalmasak (3.U5: F → opfelsz+opfókusz); az igetőnek persze ilyenkor is inkorporálódnia
kell. Példaként a fenti (12c) szolgál: egy kvantorhéj alatt egy ilyen kétoperátoros fejű
fókuszhéj áll a szerkezetben.
Érdekes alternatívát mutat be a (12c’) példa. Bár a jelentéselemek ugyanazok, más a
sorrendjük, erről pedig olyan szerkezettel adhatunk számot, amelyben a VP-re először egy
betöltött módosítójú azonosító-kirekesztő FP héj épül, majd egy üres módosítójú
egzisztenciális FP héj, végül pedig egy is-es kvantorprojekció.
34
20. A GRAMMATIKA MINT A NYELVI KOMPETENCIA MODELLJE, PERFORMANCIA
A történelem folyamán több nyelvre, köztük latin, német, majd a közelmúltban az angol
nyelv mintájára próbálták megírni a magyar nyelvet. A generatív nyelvész nem egy
nyelvtant keres a sok közül, hanem az igaz nyelvtant, a bennünk élő mentális grammatikát,
ez a nyelv bennünk élő tudása. Ezt nevezzük kompetenciának, ami a saussure-i langue-val
állítható párhuzamba.
A kompetencia elsődlegesen képességet jelent. Egy anyanyelvű beszélő azon képessége,
hogy megtudja ítélni egy anyanyelve szavaiból álló szósorról, hogy az megfelelő módon
intonálva elhangozhatna-e vagy sem egy valóságos anyanyelvű szituációban.
Egy bennünk élő intuíció alapján párosítjuk szavainkat. Tudunk negatív és pozitív ítéletet
alkotni arról, hogy a megadott sorrend mellett lehet-e mondatot alkotni vagy sem.
Példamondatok:
1. Julinak a férje naponta felhívja Marit.- Alany, igekötős ige, és az ige elé beékelt
szabad határozó egy semleges mondattípus tipikus jellemzője
2. Julinak a férje hívja fel naponta Marit.- A hangsúlyelosztás olyan, mintha a férj szó
elrabolta volna magának az utána következőt, szórendi tekintetben az igekötőt
kitúrta, betelepedett a mondat középpontjába, -> fókusz Az első mondatot ismétli
ez a második, megerősíti, hogy Juli férje, senki más-> ezt nevezzük preszuppozíciónak.
3. a fel Julinak naponta Marit férje hívja.- alkalmatlan mondatalkotásra
4. Julinak hívja naponta fel a férje Marit. (kétszeres fókusz), sajátos intonáció
A kompetencia másodlagos jelentése az, hogy illetékesség: ki illetékes eldönteni, hogy egy
nyelvben mi helyes és mi helytelen? A deskriptív (leíró) megközelítésben az anyanyelvi
beszélő, és nem a preskriptív (előíró) avagy normatív nyelvész->(média)
A kompetencia első értelmezéséhez visszatérve: a kompetencia nem más, mint ítélethozatali
képesség anyanyelvünk szósoraival kapcsolatban. A beszéd vagy írás révén létrehozott
szósorokat performanciának nevezzük. Nem mindig mutatják meg a mögöttük álló
kompetenciát. (pl. ha fáradtak vagyunk, akkor is alkotunk olyan szósorokat, amelyek nyelvi
kompetenciánknak nem felel meg.
Pl.: 1. Ez egy pöttyös doboz.
2. Ez egy pöttyös dobozt tartalmazó pöttyös doboz.
3. Ez egy pöttyös dobozt tartalmazó, pöttyös dobozt tartalmazó pöttyös doboz. ( és
így tovább)
-> Végtelen sok grammatikus mondat alkotható a magyar nyelvben a kompetenciánk
alapján, de bizonyos hosszúság után határt szab a performancia. Beszélőként és hallgatóként
nem tudjuk feldolgozni. A végtelen halmazból kompetenciánk alapján választunk ki
elemeket. A generatív nyelvészet modellt kíván nyújtani az anyanyelvi kompetenciára. Azt
még nem tudjuk, hogy agyunk mely zugaiban van az anyanyelvi kompetencia, és hogyan
alkothatunk tényleges mondatokat (beszédprodukció). A modell, a szabályrendszer:
transzformációs generatív grammatika modellje, a strukturális magyar nyelvtan alapelveire
épülve. Azt a szabályrendszert építi fel, ami valamennyi szósor generálására képes, amit az
anyanyelvi beszélők grammatikusnak ítélnek. (<-> agrammatikus)
35
21. LEÍRÓ ÉS MAGYARÁZÓ ADEKVÁTSÁG; NYELVI PARAMÉTEREK, MODULARITÁS
Egy modell (a kompetencia modelljéről van szó, a transzformációs generatív

grammatikáéról) nem lehet teljesen tökéletes egy természetes nyelv meghatározásánál. A
grammatikát fenyegeti az alul,-és túlgenerálás lehetősége. Az utóbbi azt jelenti, hogy olyan
szósorokat generálunk, amelyeket rosszul formáltnak ítél az anyanyelvi beszélő. Az első
pedig azt, hogy grammatikánk nem generál kiváló mondatokat. Ez a két hiba mindennapos:
ezért javasolta Chomsky az adekvátsági fokozatokat:
1. megfigyelési adekvátság: erről fontos beszélni, hogy a nekünk szükséges kettőt (leíró,
magyarázó) megértsük. Ahhoz, hogy egy nyelv grammatikáját szabályba
foglalhassuk, szükség van egy-egy leírási részterület feldolgozására.: figyelembe kell
venni a mondatot alkotó szósorokat, és az agrammatikus szósorokat is. Amennyibe
na grammatika csak a jól formáltakat generálja, teljesítettük a megfigyelási
adekvátság követelményét.
2. grammatikák összehangolása révén eljuthatunk egy olyan grammatikáig, amely
kielégíti a megfigyelési adekvátság követelményét; ekkor elmondhatjuk, hogy
grammatikánk a magyar nyelvi kompetencia deskriptív adekvát modellje
3. magyarázó adekvátság: a magyar nyelvi kompetenciát többféle generatív grammatika
is megragadhatja, és ezek közül kell az „ igazit” , a magyarázóan adekvátat
kiválasztani. Egy általánosított szabálysémát és specifikáló szabályok áttekinthető
hierarchiát alkotó rendszerét keressük. Miért hisszük, hogy ez tényleg létezik? A
válasz az innáta hipotézis. (23.Tétel…)
Nyelvi paraméterek, modularitás:
Minden lehetséges emberi nyelv egy feltételezett Univerzális grammatika nyelvi

paramétereinek egy-egy beállításaként fogható fel, akkor pl. a magyar nyelv „igazi”
grammatikája nem más, mint az alulspecifikált univerzális grammatika egy adott
paraméter-értékeléssel. Aki így írja le a magyar grammatikát, az eleget tett a magyarázó
adekvátság körülményeinek. Egy adott nyelvre javasolt deskriptíve adekvát grammatikai
variánsok közül az lehet magyarázóan adekvát, amelyik a nyelvi paraméterek beállítása
révén kapható meg, mint specifikált grammatika. Egy –egy leírási területen a szerző
egyből az univerzálisnak feltételezett elvekből indul ki, és azokat a
paraméterbeállításokat keresi, amelyek a magyar nyelvre jellemzőek. Egy-egy nyelvi
paraméter értéke széles körben meghatározza egy nyelv sajátosságait.
Moduláris felépítés: egy-egy nyelv grammatikáját csekély számú és nagyon általános elv,
megkötés és műveleti lépés gazdag kölcsönhatásának a lehetőségeiből kell levezetni.
1. szintaktikai modul
2. jelentéstani modul
3. hangtani modul
4. lexikai modul
egy-egy szerkezet sajátosságát ezek segítségével határozzuk meg.
36
22. A GENERATÍV NYELVÉSZET ELŐZMÉNYE: A KÖZVETLEN ÖSSZETEVŐS ELEMZÉS
A magyar hagyományok szerint a mondatelemzést a szavak közötti közvetlen kapcsolatok

feltárásán és ábrázolásán keresztül kell megvalósítani. Ezt nevezik függőségi nyelvtannak.
Chomsky számára a kiindulópont az amerikai deskriptív (avagy strukturalista) iskola.
Módszerük a közvetlen összetevős elemzés.
Célja: számot ad a szórendről, ellentétben a függőségi nyelvtannal.
Példa: Andrew sold Eve Irene= András eladta Évának Irént vagy András Irént Évának adta
el.
Az angol nyelv elemzése során az egyik döntő kérdés az, hogy helyes szórendben állnak e a
szavak, vagy sem. A magyar nyelvnél vajon ez érdektelen?(merthogy többféle szórend is
lehetséges) Ideális számunkra a függőségi nyelvtan (amely csak alany-állítmány viszonyát
vizsgálja) és az angol ideálja pedig az összetevős elemzés? Ez nem igaz, a magyar számára
éppúgy megfelelő az összetevős elemzés, segít a mondat logikus jelentéstani hátterének
ábrázolására. ( Lesz szó semleges és nemsemleges mondatokról)
Disztribúciós módszer: az indián nyelvek feltárásának egzakt eszközéül használták. A
jelentéshez nem kellett hozzáférni, a nyelv szavait és szószerkezetit így is meg lehetett
állapítani.
Pl: Péterék elmagyarázták a diákoknak az unalmas tanrendet. -> a disztribúciós eljárást egy
lineárisnak szósornak tekintett mondatra alkalmazzuk. Az első lépésben a közvetlenül
összetartozó szavakat kell megkeresni lineáris rendben, majd összetevői csomópont alatt
egyesíteni őket. Majd folytatni kell a közvetlen összetevők keresését a szomszédos
csomópontok körében. Az újabb és újabb létrehozott csomópontokat egyenrangúnak
tekintjük az egyszavas, elemi csomópontokkal. Akkor van vége az eljárásnak, amikor sikerül
egy csomópont alatt egyesíteni az egész mondatot. A legfelső összetevő a többi alatta lévő
összetevő közvetlen vagy közvetett része.
(Itt egy példamondaton érdemes bemutatni az eljárást)
Pl.: Péterék elmagyarázták a diákoknak az unalmas tanrendet. (…)
37
23. A NYELVELSAJÁTÍTÁS CHOMSKY-FÉLE ELMÉLETE; AZ INNÁTA HIPOTÉZIS
Az innáta-hipotézis arra a megfigyelésre szándékozik magyarázattal szolgálni, hogy a

gyermek nyelvelsajátító képessége sokkal fejlettebb, mint egyéb kognitív képességei: élete
harmadik-negyedik évére szinte hibátlanul képes elsajátítani olyan nyelvi szabályokat,
amelyeknek a megtanulása idegen nyelvű felnőttek számára nagyon nehéz (ilyen például az
alanyi és tárgyas ragozás megkülönböztetése a magyar nyelvben), miközben ugyanez a
gyermek például a számolás elsajátításának pusztán a legelső lépéseit teszi meg. Az említett
hipotézis azon alapul, hogy a nyelvelsajátítás képessége velünk születik (’innata’), elkülönül
tehát a többi kognitív képesség fejlődésmenetétől. Természetesen nem egy adott anyanyelv
elsajátítására vonatkozik ez a képesség, hiszen magyar szülőknek válhat a gyermeke például
holland anyanyelvűvé, amennyiben holland nyelvi környezetben nő fel; és általában
bármilyen gyermek bármilyen emberi nyelvet képes anyanyelveként elsajátítani. A velünk
születő képesség tehát egy emberi nyelvnek, mint valamiféle Univerzális grammatika egy
megnyilvánulásának elsajátítására vonatkozik.
Az Univerzális grammatikát egy olyan absztrakt nyelvtanként képzelhetjük el, amely

alulspecifikált, és ennek köszönhetően képes egyszerre megragadni a sok-sok eltérő emberi
nyelv közös tulajdonságait; a gyermeki nyelvelsajátítást pedig ennek tükrében ezen
alulspecifikáltság megszüntetéseként határozhatjuk meg. Amennyiben az
alulspecifikáltságot úgy értelmezzük, hogy az Univerzális grammatika egyes részletei
nincsenek konkrét értékekkel kitöltve, hanem ott paraméterek állnak, akkor a nyelvelsajátítás
nem más, mint e nyelvi paraméterek beállítása a gyermeket érő nyelvi adatok hatására.
Ne tévesszük azonban össze a fejezetben tárgyalt kétféle humán nyelvi képességet! A
megszülető gyermek még nem rendelkezik anyanyelvi kompetenciával, hiszen élete első
éveiben még nem érti meg az őt körülvevő „felnőtt nyelvet”, és nem képes ítéletet mondani
szósorok jólformáltságáról. Ami vele születik, azt egyfajta „nyelvelsajátító készüléknek”
nevezhetjük (LAD: Language Acquisition Device), amit egy olyan programcsomaghoz tudnék
hasonlítani, mely működésének különböző fázisaiban a gyermeket érő nyelvi adatok
különböző mozzanataira érzékeny. Ha fázisról fázisra sikeresen lezajlanak az egyes
programciklusok, akkor jut el a gyermek a végeredményhez: egy anyanyelvi
kompetenciához. Érdekességként említem meg, hogy esetleg két vagy három nyelvre
vonatkozóan is kiépülhet egy gyermekben az anyanyelvi kompetencia, amennyiben több
nyelv hatása is éri (például egyik szülője magyar, a másik holland, a bölcsődében pedig
angolul kommunikál); és éppen azért nem keveri össze reménytelenül a sok-sok nyelvi
adatot, mert e nyelvek rendszereit külön-külön építi, mindegyikhez külön-külön keresve az
éppen esedékes mozzanatokat.
Amennyiben minden lehetséges emberi nyelv egy feltételezett Univerzális
grammatika (UG) nyelvi paramétereinek egy-egy beállításaként fogható fel, akkor például a
magyar nyelv „igazi” grammatikája nem más, mint az alulspecifikált Univerzális
grammatika egy adott paraméter-értékeléssel. Igen ám, de ki ismeri ezt a hipotetikus
Univerzális grammatikát?! Hiszen még az egyes nyelvek grammatikáiról sem áll
rendelkezésünkre deskriptíve adekvát leírás.
Az UG-t úgy képzelhetjük el, mint a számtanban egy csomó közönséges törtszám
közös nevezőjét. A hasonlat alapján a generatív nyelvészet nagy nemzetközi vállalkozásának
az a lényege, hogy az egyes nyelvek esetében javasolt deskriptíve (már majdnem) adekvát
grammatikák körében keressük a közös vonásokat (a „közös nevezőt”), ily módon
folyamatosan hipotéziseket felállítva az UG alkotóelemeiről, majd egy-egy újonnan bevont
nyelv leírásának az esetében a vetélkedő deskriptíve (már majdnem) adekvát grammatikák
38
közül azt nyilvánítjuk magyarázóan adekvátnak, amelyik leginkább felfogható az UG egy
megnyilvánulásának (legalábbis az alapján, amit az UG-ról éppen feltételezünk).
Ez az eszme a mindennapos generatív kutatói gyakorlatban is megvalósult, és a

Strukturális magyar nyelvtan (Kiefer 1992) mondattani kötetének tanulmányai mintaszerűen
tükrözik: egy-egy leírási területen a szerző egyből az univerzálisnak feltételezett elvekből
indul ki, és tulajdonképpen azokat a paraméterbeállításokat keresi, amelyek a magyar
nyelvre jellemzőek. A bábeli gondolat támad fel, magasabb szinten; csak éppen nem egy
konkrét ősnyelvet próbálunk rekonstruálni, hanem valami más közöset, ami az emberi fajra
jellemző: egy matematikai eszközökkel megragadható, absztrakt metagrammatikát.
A fenti hipotézis szelleméből adódóan egy-egy nyelvi paraméter értéke széles körben
meghatározza egy nyelv sajátosságait, vagyis ezek a korábban emlegetett „mozgatórugók”.
Egy grammatikai rendszert nem több száz vagy ezer szabályocska kaotikus gyűjteményének
képzelünk el, hanem úgy feltételezzük, hogy néhány mozgatórugó összjátékának sokféle
variációjából adódik egy nyelvtan látszólagos szövevényessége, a kutató kezei közül mindig
újra és újra kicsúszó változatossága.
39
24. UNIVERZÁLIS GRAMMATIKA — EGYES NYELVEK GRAMMATIKÁJA
Az innáta-hipotézis arra a megfigyelésre szándékozik magyarázattal szolgálni, hogy a

gyermek nyelvelsajátító képessége sokkal fejlettebb, mint egyéb kognitív képességei: élete
harmadik-negyedik évére szinte hibátlanul képes elsajátítani olyan nyelvi szabályokat,
amelyeknek a megtanulása idegen nyelvű felnőttek számára nagyon nehéz (ilyen például az
alanyi és tárgyas ragozás megkülönböztetése a magyar nyelvben), miközben ugyanez a
gyermek például a számolás elsajátításának pusztán a legelső lépéseit teszi meg. Az említett
hipotézis azon alapul, hogy a nyelvelsajátítás képessége velünk születik (’innata’), elkülönül
tehát a többi kognitív képesség fejlődésmenetétől. Természetesen nem egy adott anyanyelv
elsajátítására vonatkozik ez a képesség, hiszen magyar szülőknek válhat a gyermeke például
holland anyanyelvűvé, amennyiben holland nyelvi környezetben nő fel; és általában
bármilyen gyermek bármilyen emberi nyelvet képes anyanyelveként elsajátítani. A velünk
születő képesség tehát egy emberi nyelvnek, mint valamiféle Univerzális grammatika egy
megnyilvánulásának elsajátítására vonatkozik.
Az Univerzális grammatikát egy olyan absztrakt nyelvtanként képzelhetjük el, amely

alulspecifikált, és ennek köszönhetően képes egyszerre megragadni a sok-sok eltérő emberi
nyelv közös tulajdonságait; a gyermeki nyelvelsajátítást pedig ennek tükrében ezen
alulspecifikáltság megszüntetéseként határozhatjuk meg. Amennyiben az
alulspecifikáltságot úgy értelmezzük, hogy az Univerzális grammatika egyes részletei
nincsenek konkrét értékekkel kitöltve, hanem ott paraméterek állnak, akkor a nyelvelsajátítás
nem más, mint e nyelvi paraméterek beállítása a gyermeket érő nyelvi adatok hatására.
Ne tévesszük azonban össze a fejezetben tárgyalt kétféle humán nyelvi képességet! A
megszülető gyermek még nem rendelkezik anyanyelvi kompetenciával, hiszen élete első
éveiben még nem érti meg az őt körülvevő „felnőtt nyelvet”, és nem képes ítéletet mondani
szósorok jólformáltságáról. Ami vele születik, azt egyfajta „nyelvelsajátító készüléknek”
nevezhetjük (LAD: Language Acquisition Device), amit egy olyan programcsomaghoz tudnék
hasonlítani, mely működésének különböző fázisaiban a gyermeket érő nyelvi adatok
különböző mozzanataira érzékeny. Ha fázisról fázisra sikeresen lezajlanak az egyes
programciklusok, akkor jut el a gyermek a végeredményhez: egy anyanyelvi
kompetenciához. Érdekességként említem meg, hogy esetleg két vagy három nyelvre
vonatkozóan is kiépülhet egy gyermekben az anyanyelvi kompetencia, amennyiben több
nyelv hatása is éri (például egyik szülője magyar, a másik holland, a bölcsődében pedig
angolul kommunikál); és éppen azért nem keveri össze reménytelenül a sok-sok nyelvi
adatot, mert e nyelvek rendszereit külön-külön építi, mindegyikhez külön-külön keresve az
éppen esedékes mozzanatokat.
Amennyiben minden lehetséges emberi nyelv egy feltételezett Univerzális
grammatika (UG) nyelvi paramétereinek egy-egy beállításaként fogható fel, akkor például a
magyar nyelv „igazi” grammatikája nem más, mint az alulspecifikált Univerzális
grammatika egy adott paraméter-értékeléssel. Igen ám, de ki ismeri ezt a hipotetikus
Univerzális grammatikát?! Hiszen még az egyes nyelvek grammatikáiról sem áll
rendelkezésünkre deskriptíve adekvát leírás.
Az UG-t úgy képzelhetjük el, mint a számtanban egy csomó közönséges törtszám
közös nevezőjét. A hasonlat alapján a generatív nyelvészet nagy nemzetközi vállalkozásának
az a lényege, hogy az egyes nyelvek esetében javasolt deskriptíve (már majdnem) adekvát
grammatikák körében keressük a közös vonásokat (a „közös nevezőt”), ily módon
folyamatosan hipotéziseket felállítva az UG alkotóelemeiről, majd egy-egy újonnan bevont
nyelv leírásának az esetében a vetélkedő deskriptíve (már majdnem) adekvát grammatikák
40
közül azt nyilvánítjuk magyarázóan adekvátnak, amelyik leginkább felfogható az UG egy
megnyilvánulásának (legalábbis az alapján, amit az UG-ról éppen feltételezünk).
Ez az eszme a mindennapos generatív kutatói gyakorlatban is megvalósult, és a

Strukturális magyar nyelvtan (Kiefer 1992) mondattani kötetének tanulmányai mintaszerűen
tükrözik: egy-egy leírási területen a szerző egyből az univerzálisnak feltételezett elvekből
indul ki, és tulajdonképpen azokat a paraméterbeállításokat keresi, amelyek a magyar
nyelvre jellemzőek. A bábeli gondolat támad fel, magasabb szinten; csak éppen nem egy
konkrét ősnyelvet próbálunk rekonstruálni, hanem valami más közöset, ami az emberi fajra
jellemző: egy matematikai eszközökkel megragadható, absztrakt metagrammatikát.
A fenti hipotézis szelleméből adódóan egy-egy nyelvi paraméter értéke széles körben
meghatározza egy nyelv sajátosságait, vagyis ezek a korábban emlegetett „mozgatórugók”.
Egy grammatikai rendszert nem több száz vagy ezer szabályocska kaotikus gyűjteményének
képzelünk el, hanem úgy feltételezzük, hogy néhány mozgatórugó összjátékának sokféle
variációjából adódik egy nyelvtan látszólagos szövevényessége, a kutató kezei közül mindig
újra és újra kicsúszó változatossága.
41
25. A STILISZTIKAI SZABÁLYOK STÁTUSZA A GRAMMATIKAI MODELLBEN
E fejezet legvégén az elméleti csúcspontot jelentő operátor-hatóköri elvhez térünk vissza,

sajnálattal megjegyezve, hogy a magyar nyelv egy bizonyos értelemben „átesik a ló másik
oldalára” a szórendi szabadság tekintetében: egyes inherens operátorok nemcsak a
hatókörüknek megfelelő helyen bukkanhatnak fel, hanem más szórendi pozíciókban is.
Tekintsük például a sajnos és a tegnap szabad határozók lehetséges megjelenési helyeit az
alábbi (18a) mondatban (ld. a ’♣’ szimbólumokat!):
(18) a. ♣1Sajnos/Tegnap [TP Péter ♣2 [VP bemutatta ♣3 Marit ??♣4 Ödönnek ♣5 ] ].
b. FQ: ’’Csak Marit mutattam minden fiúnak be. (5e)
b’. FQ: ’’Csak Marit mutattam be (’)minden fiúnak.
c. FTF: ’’Csak Marit mutatta a tánctanár ’’csak Ödönnek be. (5f)
c’. FTF: ’’Csak Marit mutatta be a tánctanár ’’csak Ödönnek.
d. FFF: Vett már öreg hajléktalan jómódú fiatal lányt feleségül. (10e)
d’. FFF: Vett már feleségül (’)öreg hajléktalan (’)jómódú fiatal lányt.
e. QQ: Minden barátomat több alkalommal is meghívtam. (7b)
e’. QQ: Több alkalommal is minden barátomat meghívtam. (7b’)
e”. QQ: Meghívtam minden barátomat több alkalommal is.
e’”. QQ: Meghívtam több alkalommal is minden barátomat.
Kanonikus – azaz hatókörüknek megfelelő helyük – csak a TP-re (♣1), illetve a VP-re
(♣2) csatolt pozíció lehet, a komplementumba való bekeveredésüket (♣3-5) nem lehet
megindokolni; hiszen a jelentésüket egy szituációhoz képest adhatjuk meg: „sajnálatosnak
tekintem azt, hogy {...}” / „tegnap az történt, hogy {...}”. Mivel másképpen értelmezni akkor
sem tudjuk őket, ha másutt helyezkednek el a szórendben, ezúttal a szórendi módosulás nem
von maga után jelentésbeli módosulást. Eltérő mögöttes szerkezetek feltételezésének pedig
ez az elsődleges, tiszta esete: más szórend, párhuzamosan más jelentéstartalommal.
Ha csak a szórend módosul változatlan jelentés mellett, akkor inkább azt indokolt
feltétezni, hogy az absztrakt felszíni szerkezetet interpretáló szemantika számára már „nem
látható” változások történnek, ezek helye pedig nem lehet más, mint a hangtani komponens.
Vagyis a hangtani komponens leolvas az absztrakt felszíni szerkezeti fáról egy elsődleges
szórendet – ezt tekintjük kanonikusnak –, amit még továbbalakíthatnak olyan szabályok,
amelyek a hangtanban működnek, valószínűleg már nem ágrajzokon, hanem intonációs
egységekre tagolt szósorokon.
A grammatikai komponensek együttműködésének alapul vett modellje:
A transzformációs generatív grammatika módosított kiterjesztett sztenderd elméletében a
komponensek együttműködésének a modellje:
szintaktikai komponens
S
újraíró szabályok
lexikon
a mondat kiinduló
(mély-) szerkezete
transzformációk
a mondat (absztrakt)
42
felszíni szerkezete
hangtani komponens logikai-jelentéstani komponens

...’sajnos ’bemutatta ’Marit... sajnos [VP ...]
↓
...’bemutatta sajnos ’Marit...
É. Kiss (1992) ezeket a hangtanban működő szórendmódosító szabályokat, amelyek

feltételezése szerint az ige mögé visznek bizonyos egységeket, stilisztikai szabályoknak
nevezi. Ezzel azt a tulajdonságukat ragadja meg, hogy a szemantikailag megragadható
jelentésen már nem módosítanak, csupán a mondat „stílusán”, tehát a kivitelezés
eleganciáján, célszerűségén.
Két kérdés marad. Vajon mi teszi lehetővé a nyelv rendszerén belül a stilisztikai
mozgatásokat? Másrészt vajon mi teszi őket jogosulttá?
É. Kiss (1992) úgy érvel, hogy a stilisztikai mozgatások csak az inherens operátorokat
érinthetik, ezek operátorfelvételi igénye pedig már a lexikai alakjukból következik. Majdnem
mindegy tehát, hogy hol helyezkednek el egy mondatban, hiszen az interpretáló hallgató
úgyis hatókört fog rendelni hozzájuk.
A fenti (18e) példasorozat azt a kísérletet mutatja be, amelyet É. Kiss „elvégez”. A
(18e) és a (18e’) mondatokkal már találkoztunk. Ezek egyértelmű mondatok, igazolva a
hatóköri elvet. A (18e”) és a (18e’”) szórendi variánsokat stilisztikai szabályok révén
kaphatjuk meg, mégpedig mindkettőt előállíthatjuk a (18e) és a (18e’) kanonikus alakból
kiindulva egyaránt. Azt jósolja ez a tény, hogy a (18e”) és a (18e’”) egyaránt kétértelmű
mondatok tehát, éppen azzal a két jelentéssel, amit a (18e) és a (18e’) nyújt külön-külön.
A másik kérdésre adott választ a grammatikai komponensek igényei közötti
konfliktusok feltárására alapíthatjuk, dicséretes összehangban a Mimalista program
(Chomsky 1995) irányelveivel. Az operátor-hatóköri elv azt „írja elő” a szerkezet számára,
hogy olyan jelentéselemeket tegyen explicitté, amelyek az „összerakás módjából” adódnak.
Fontos forrása azonban a jelentéskalkulációnak a lexikonból hozott jelentés is, amit viszont
nehezebben felismerhetővé tesz például az, ha az igekötő(szerűen viselkedő elem)
eltávolodik az igetőtől. A (18b,c,d) pontokban bemutatott kanonikus alakok esetében épp ez
következik be. A lexikai jelentések felismerését tehát elősegíti, ha az igekötő(szerű elem)
visszakerül az igetöve mellé bizonyos egységek jobbramozgásának köszönhetően. Így
kapjuk a (18b’,c’,d’) szósorokat, melyek sokak számára elfogadhatóbbak kanonikus
megfelelőiknél. Ugyanezek a mondatváltozatok a hangtani komponens feltételezhető belső
törvényszerűségeinek is jobban megfelelnek, mert hosszabb intonációs szakaszokat
eredményeznek egy-egy szótaghangsúly körül, egyenletesebb tagolást nyújtva.
Szögezzük le azonban egyértelműen, hogy az elemzési feladatokban az absztrakt
felszíni szerkezetet reprezentáló ágrajzot szoktuk kérni, amit a kanonikus szórend alapján kell
elkészíteni; a stilisztikai szabályok – lényegüknél fogva – ezen a szerkezeti ábrázoláson már
nem változtatnak. Például a (18b’) mondat ábrázolandó szintaktikai szerkezetét tehát a (18b)
mondatéval megegyezőnek tekintjük.
43

Kidolgozott Modattan I Tételek 1

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Kidolgozott Modattan I Tételek 1

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Alberti Gábor, Medve Anna

Ahmann Tímea, Kozári Alíz, Cziegler Sándor

A felkészülésben az előadásanyagon és a szemináriumi anyagokon kívül a Generatív

A vizsga menete: rövidebb mondat elemzése írásban (segédeszközök nélkül, esetleg

1. A semleges mondat szerkezete

XP X = V, A, Adv, N, D vagy más alapkategória

X Z1P Z2P ... ZnP

A fej tehát kiterjesztés nélküli, szótári egység. Komplementumában, ami gyakorlatilag a

A mondat felbontására az újraíró és a transzformációs szabályokat használjuk. Az újraíró

A szerkezeti ágrajzok felépítése során megjelenő elemi ágrajz-részletek (egy kategória és az ő

G 1. Elemi újraíró szabálysémák

1.0. SÖ DP VP szubjektum–predikátum felbontás

A hagyományos magyar leíró nyelvtan tartalma hogyan jelenik meg ebben a

Az iménti szabályokat szabadon alkalmazhatjuk újabb és újabb magyar mondatok

A csatolások pedig az alábbi sémát követik: Xn Ö YP Xn

Felmerül a lehetőség, hogy adjuk meg egyszerűen a X’-elmélet bemutatásakor használt

A mellérendelő szabályok általános alakjára a következő szabályséma igaz: Xn Ö (Xn)+ C Xn

2. A semleges mondatot kialakító szabályrendszer

Újraíró szabályok (S=TP vagy S=VP):

hangtani komponens logikai-jelentéstani komponens

1. Szintaxis követelményeit sérti:

2. Hangtani komponenst sérti:

3. Szemantikai komponenst sérti:

4. Lexikai komponenst sérti:

5. Logikai-és jelentéstani komponenst sérti:

Vannak olyan mondatok, mint például a Szeretlek, Elutaztam, amelyekből az alany

A hagyományos elemzés a mondatrészi funkciók viszonyrendszerének egy szűkebb körét

A generatív elemzés: formalizált szabályokkal írja le a nyelvet. Szabályok által gondoskodik

Nem-semleges mondat: minden tekintetben „többletet” tartalmaz a semleges mondathoz

1. Természetes szubjektum operátor

3. Kontrasztív topik operátor

Hangsúlyra vonatkozó szabály:

Nem-semleges mondat: minden tekintetben „többletet” tartalmaz a semleges mondathoz

Jelentésre vonatkozó szabály:

Jelentésre vonatkozó szabály:

Nem-semleges mondat: minden tekintetben „többletet” tartalmaz a semleges mondathoz

Megszervezi a jelentést, azonosító-kirekesztő szereppel rendelkezik (csakis és kizárólag).

Hatókör-értelmezés univerzális elve: a nyelvi forma és a szemantikai tartalom szoros

Operátor: Az operátorok a vezérlési tartományt gazdagítjákÆvezérlik a hatókörüket.

Az angol nyelvben vezérlik az operátorok a hatókörüket?

Hasonló a fókuszhoz; a T-módosítóban említett entitáshalmazon kívül rekedőkre azt

Ezek a félformális megfeleltetési szabályok ahhoz elegendők, hogy az operátorok működési

A tagadás inherens operátorjellege nyilvánvaló a legcsekélyebb logikai ismeretek esetén is,

É. Kiss (1992) a T*Q*F operátorszisztémába beilleszti a fokot, mértéket, gyakoriságot, módot

Egy modell (a kompetencia modelljéről van szó, a transzformációs generatív

Nyelvi paraméterek, modularitás:

Minden lehetséges emberi nyelv egy feltételezett Univerzális grammatika nyelvi

egy-egy szerkezet sajátosságát ezek segítségével határozzuk meg.

A magyar hagyományok szerint a mondatelemzést a szavak közötti közvetlen kapcsolatok

Az innáta-hipotézis arra a megfigyelésre szándékozik magyarázattal szolgálni, hogy a

Az Univerzális grammatikát egy olyan absztrakt nyelvtanként képzelhetjük el, amely

Ez az eszme a mindennapos generatív kutatói gyakorlatban is megvalósult, és a

Az innáta-hipotézis arra a megfigyelésre szándékozik magyarázattal szolgálni, hogy a

Az Univerzális grammatikát egy olyan absztrakt nyelvtanként képzelhetjük el, amely

Ez az eszme a mindennapos generatív kutatói gyakorlatban is megvalósult, és a

E fejezet legvégén az elméleti csúcspontot jelentő operátor-hatóköri elvhez térünk vissza,

hangtani komponens logikai-jelentéstani komponens

É. Kiss (1992) ezeket a hangtanban működő szórendmódosító szabályokat, amelyek

You might also like

É. Kiss (1992) a TQF operátorszisztémába beilleszti a fokot, mértéket, gyakoriságot, módot