J.

Kazinski-Az utolsó igaz ember

A mű eredeti címe: Den sidste gode mand

Fordította: Szőke Zsolt

Budapest, 2012

ISBN 978 963 9563 39 1 ISSN 1788-9510

Szerzetesek, gyermekorvosok, emberjogi
aktivisták, környezetvédők. Emberek a
világ minden sarkában, akik másokért
áldozzák az életüket. És akiket sorban
utolér a végzet. Rejtélyes körülmények
között halnak meg és mindannyiuk hátán
beégetett számjegyeket találnak. Az
Interpol riasztja a koppenhágai
rendőrséget, mert nagy a valószínűsége,
hogy a következő haláleset Dániában
következik be. Niels Bentzon túsztárgyaló
kapja a feladatot, hogy felkutassa és
figyelmeztesse azokat az embereket, akik
beleillenek a sorba, s ezért veszélyben
lehetnek, különös tekintettel az éppen
zajló klímacsúcs résztvevőire. De ki
szolgált rá, hogy jó embernek nevezzék?
Niels hamar ráébred, hogy a jók sem
annyira jók, mint elsőre gondolnánk. Nem
tudja, mihez kezdjen, ám ekkor találkozik
Hanna Lund asztrofizikussal, és a helyzet
gyökeresen megváltozik. Hanna ugyanis
az áldozatok hátába égetett számjegyekben
rendszert vél felfedezni – méghozzá elég
különös rendszert…

Az A. J. Kazinski írói álnevet egy

szerzőpáros vette fel. Anders Rønnow
Klarlund ismert filmrendező és
forgatókönyvíró. Jacob Weinreich
ugyancsak forgatókönyvíró, emellett több
mint húsz könyvet jegyez saját nevén.
Közösen írt regényük, amelynek
folytatásán már dolgoznak, az utóbbi évek
egyik nagy dániaikönyvszenzációja.
A. J. Kazinski szeretne köszönetét
mondani az alábbiaknak:
Köszönjük a Niels Bohr Intézet Dark
Cosmology Centre asztrofizikus
munkatársának, Anja C. Andersennek a
gondolatokat, a rendszert, az elméletet, a
türelmet és azt, hogy megsejthettük,
milyen égbekiáltó a tudatlanságunk.
Velencében:
Köszönjük a velencei rendőrség
munkatársának, Luca Cossonnak, hogy
nélkülözhetetlen információkat nyújtott a
szolgálati beosztásról, a turistákról és a
hidrofóbiáról.
Köszönjük a Szent János Kórházrend
tagjainak, Mary Grace nővérnek és Elisio
atyának, hogy bemutatták nekünk a
helyszínt, és hogy száraz lábbal
körbevezettek minket az Ospedale
Fatebenefratelliben.
Koppenhágában:
Köszönjük Bent Lexner főrabbinak a
Talmudról, a Tóráról és a harminchatról
folytatott beszélgetéseket és levelezést.
Köszönjük Anja Lysholmnak, hogy
bepillantást nyerhettünk az
örökkévalóságba.
Köszönjük a központi irattár
munkatársainak, Bjame Rodtjemek, Bent
Jensennek és Susanne Hansennek, hogy
bemutatták a Rigshospitalet alatti világot.
Köszönjük a Buddhista Központ tagjainak,
Jóm Jensennek és Mik-kelt Uthnak, hogy
tárlatvezetést tartottak számunkra
Koppenhága legszebb villájában, és
segítséget nyújtottak nekünk a Gyémánt
Úton való első lépésekhez.
Köszönjük Jem Moosnak, hogy mesélt
nekünk a rendőri munkáról. Köszönjük a
Koppenhágai Egyetem valláskutatójának,
Sara Moldrup Thejlsnek, hogy legalább
egy csokorra való vallásos történetet
mesélt el nekünk.
Köszönjük a Koppenhágai Egyetem
Matematikai Intézet professzorának,
Christian Bergnek, hogy szédítő körútra
vitt minket a matematika rejtelmeiben.
Köszönjük Dávid Drachmann-nak a
kitartó átolvasást és a kifogástalan
jegyzeteket.
Köszönjük a bispebjergi kórház
bőrgyógyászprofesszorának, Jorgen
Serupnak a bőrről folytatott beszélgetést.
Példátlan köszönet a koordinátoroknak:
Lars Ringhofnak, Lene Juulnak, Charlotte
Weissnek, Anne-Marie Christensennek és
Peter Aalbsk Jensennek.
Az A. J. Kazinski írói álnevet egy
szerzőpáros vette fel.
Anders Ronnow Klarlund ismert
filmrendező és forgatókönyvíró. Jacob
Weinreich ugyancsak forgatókönyvíró,
emellett több mint húsz könyvet jegyez
saját nevén. Közösen írt regényük,
amelynek folytatásán már dolgoznak, az
utóbbi évek egyik nagy dániai
könyvszenzációja.
Két jegyzet az Olvasóhoz

A regényben említett mítosz, ami Isten

igaz embereiről szól, a Talmudból
származik – az Izraelben és Babilóniában
lejegyzett vallási iratok gyűjteményéből
amelyben a hit szerint Isten Mózesnek
elmondott szavait adták közre. Isten
kinyilatkoztatta többek között, hogy
mindig lesz harminchat igaz ember a
földön. Ez a harminchat vigyáz
mindnyájunkra. Nélkülük elpusztul az
emberiség.

A harminchat maga sem tudja, hogy

kiválasztott.

***

2008. szeptember 11-én a New York-i

ENSZ-székházban tartották a világ
legnagyobb tudományos konferenciáját a
halál közeli élményekről Dr. Sam Pamia
elnökletével. A konferencia célja az volt,
hogy elemezzék a világ különböző
pontjairól jelentett halál közeli
élményeket. Az újraélesztett emberek
visszatértük után a leghihetetlenebb
jelenségekről számoltak be, melyek a
tudomány számára
megmagyarázhatatlanok voltak.
Első rész
A halottak könyve

Oh föld, az én véremet el ne takard, és ne

legyen hely az én kiáltásom számára!
Jób 16,18
Szüntelenül halnak meg emberek.
Gyakran kórházakban. Ezért volt a terv
zseniális. Egyszerű, szinte banális:

Az orvosok tudomására jutott valamennyi

halál közeli élményt igazolni kellett.
Hogyan? A baleseti osztályokon
természetesen. Az ott történtek egységes
mintázatot alkottak: az emberek, akiknél
beállt a klinikai halál, akiknek leállt a
lélegzése, akiknek a szíve már nem vert
tovább, lebegve felemelkedtek. A
mennyezetről néztek le saját magukra.
Sokszor olyan részletekről számoltak be
utólag, amit az agy nem lehetett képes a
halál utolsó mámorában felfogni. Hogy
miként döntött fel egy orvos egy vázát,
mit kiáltott a nővérnek, ki lépett be a
kórterembe, és mikor távozott. Néhányan
azt is meg tudták mondani, mi történt a
szomszédos helyiségben. Ám a jelenséget
az egybehangzó vallomások ellenére nem
lehetett a tudomány kereteibe illeszteni.
Ezen változtatni kellett.
A baleseti sebészet, az intenzív osztály, a
traumatológia – ahol a leggyakoribb az
újraélesztés – volt a kísérlet helyszíne.
Egy globális kutatás keretében apró
polcokat szereltek fel a kórtermekbe. Apró
polcokat közvetlenül a plafon alá. Ezekre
képeket és illusztrációkat helyeztek,
melyeket alulról nem lehetett látni. Csak
föntről.
Ágnes Davidsen a dán csapat tagja volt.
Az orvosok nevettek a terven, de nem
ellenezték. Csak fizessék a kutatók a
polcok felszerelésének költségét. Ágnes
ott volt azon a napon, amikor felfúrták a
polcokat a koppenhágai Rigshospitalet
falaira. Ő maga fogta a létrát a lezárt
borítékkal felmászó betegszállító alatt, és
ő volt, aki lekapcsolta a villanyt, mielőtt
feltörték a borítékokon a pecsétet, és
kihelyezték a képeket a polcokra. Csak a
központ tudta, mit ábrázolnak. Senki
másnak még csak sejtése sem lehetett róla.
A háttérben ment a tévé. A koppenhágai
klímacsúcs előkészületeiről tudósítottak.
Nicolas Sarkozy francia elnök azt
nyilatkozta, hogy Európa számára
elfogadhatatlan, hogy a Föld hőmérséklete
két százaléknál többel emelkedjék. Ágnes
a fejét csóválta, miközben segített
összecsukni a létrát. Teljes őrültségnek
hangzik, amikor így fogalmaznak,
gondolta. Elfogadhatatlan. Mintha mi,
emberek, képesek lennénk egy
hőmérsékletszabályozó tekergetésével
beállítani a Föld hőmérsékletét.
Megköszönte a betegszállító segítségét, és
a mennyezet alatti polcot nézte. Most már
csak várni kell a kórház telefonhívását,
hogy valaki meghalt ebben a teremben.
Még visszatér.
1.
Yonghegong-templom, Peking (Kína)

Nem a talaj rázkódása ébresztette fel.

Ahhoz már hozzászokott. A metróvonal
éppen a Yonghegong-templom alatt futott,
és folyamatosan összeomlással fenyegette
a kínai főváros közepén magasodó
háromszázötven éves épületegyüttest. Arra
kelt fel, hogy valaki vagy valami fölé
hajol, miközben alszik. Figyelte. Biztos
volt benne.
Ling szerzetes felült az ágyban és
körbenézett. A nap még csak most
nyugodott le, a fájdalom korán ágyba
kényszerítette a férfit.
– Van itt valaki?
A fájdalom átjárta a testét. Képtelen volt
megállapítani, hogy a hátával, a
gyomrával vagy a mellkasával van-e baj.
Jól hallotta a lenti templomban beszélgető
fiatal szerzeteseket – az utolsó nyugati
turisták kifelé tartottak.
Ling a fájdalom ellenére felállt. Továbbra
is az volt az érzése, hogy van valaki a
teremben. De nem látott senkit. Nem
találta a szandálját, így mezítláb
botladozott a kőpadlón. Hideg volt. Talán
mindjárt agyvérzést kapok, gondolta.
Nehezen vette a levegőt. Nyelve
megduzzadt, tántorgott. Egy pillanatig úgy
tűnt, kicsúszik a talaj a lába alól, de tudta,
talpon kell maradnia. Ha most elesik, újra
már nem kel fel. Mély lélegzetet vett, és
perzselő érzés futott végig a légcsövén
egészen a tüdejéig.
– Segítsenek – próbált meg kiáltani. De
hangja túl gyenge volt, senki sem hallotta.
– Segítség!
Kilépett egy keskeny, nyirkos folyosóra,
majd bement egy másik terembe. Sápadt,
narancssárga napfény hatolt át a tetőtéri
ablakon. A férfi a testét tanulmányozta.
Nem látott rajta semmit. Semmi a karján, a
hasán vagy a mellkasán. Kíméletlenül
beléhasított a fájdalom, amitől szédülni
kezdett. Egy pillanatra behunyta a szemét.
Feladta a küzdelmet és alámerült a sötét,
határtalan szörnyűségbe. Később
szemvillanásnyi nyugta lett. A gyötrelem
apró hullámokban érkezett, és minden
hullám erősebb volt a korábbinál. Most
kapott egy lélegzetvételnyi időt.
Reszkető kézzel kihúzta a fiókot, és
tapogatózó mozdulatokkal átkutatta.
Végül megtalálta, amit keresett: egy
kicsiny, gravírozott zsebtükröt. Belenézett.
Egy rémült arc. Ling kissé felhúzta
ruháját, és a dereka mögé tartotta a tükröt,
hogy megnézhesse a hátát. Elakadt a
lélegzete.
– Te jó ég! – suttogta, és elejtette a tükröt.
– Ez micsoda?
Egyetlen választ kapott csupán: a padlón
darabokra törő tükör csörömpölését.

A falra szerelt régimódi érmés telefon

egyáltalán nem hasonlított egy
könyörületes angyalhoz, de ez volt az
egyetlenegy lehetősége. Odavonszolta
magát. A fájdalom új hulláma megállásra
késztette. Egy örökkévalóságnak tűnt.
Kinyitotta a szemét, felnézett a
pénzbedobós készülékre, és szívből
kívánta, hogy működjön. A hatóságok
előírták, hogy mindenhol telefont kell
elhelyezni, hogy az idelátogató turisták
segítséget hívhassanak, ha történik velük
valami. Ugyanezen okból függesztették ki
a segélyhívó számot egy jól látható helyre,
a készülék mellett meg egy érmékkel teli
kaspó állt. Ling kinyújtotta a kezét, és
megpróbálta elérni az edényt. Megfogta a
szélét, de elveszítette az egyensúlyát, és
inkább elengedte, hogy a falnak
támaszkodhasson. Cserépdarabok és
érmék a földön. Ling tétovázott. Úgy tűnt,
nincs más választása. Le kell hajolnia.
Valóban az lesz utolsó evilági cselekedete,
hogy lehajol az apró, fényes érmékért,
amikor élete nagy részét arra áldozta, hogy
lemondjon róluk? De még nem akart
meghalni. Remegő kézzel felvett egy
érmét, bedobta a telefonba, és tárcsázta a
falra kitett háromjegyű számot. Aztán várt.
– Gyerünk már, gyerünk! – nyögte
panaszosan.
Végül egy női hang szólt bele.
– Központi segélyhívó.
– Segítsenek!
– Mi történt? Honnan telefonál?
A hang a vonalban nyugodt és szenvtelen
volt. Szinte gépies.
– Égek. Ég…
Ling elhallgatott és megfordult. Volt
valami, amiben egészen biztos volt. Valaki
szemmel tartja. Hunyorított, de ez nem
segített, így sem látott senkit. Ki akarna
ilyet tenni vele?
– Tudnom kell a tartózkodási helyét –
mondta a nő.
– Segítsenek…
Minden egyes kimondott szó újabb
fájdalomhullámot indított útjára a hátából
a torkán keresztül a duzzadt nyelvéig.
A nő kedvesen, de határozottan
félbeszakította.
– Hogy hívják?
– Ling. Ling Cedong, én… Segítsenek! A
bőröm… ég!
– – Cedong úr… – A hang most már
türelmetlen volt. – Hol van?
– Segítsenek!
Hirtelen megakadt. Egyszerre úgy érezte,
összetört benne valami. Mintha a világ
hátrált volna egy lépést, és magára hagyta
volna a valótlanság állapotában. A hangok
eltűntek. Az udvaron felharsanó nevetés.
A zaj a telefonban. Némán állt az idő. Egy
új világban találta magát. Vagy egy másik
univerzum küszöbén. Vér folyt az orrából.
– Mi történik? – suttogta. – Minden olyan
csendes.
Ebben a pillanatban eleresztette a kagylót.
– Halló? – jött a gépies hang a készülék
alatt himbálódzó kagylóból. – Halló?
De Ling nem hallotta. Tett néhány
tántorgó lépést az ablak felé. A párkányon
álló három poharat nézte. Az egyikben víz
volt – talán segíthet. Fel akarta venni, de
nem tudta rendesen megfogni. A pohár így
az ablakon túl az udvar kövén végezte egy
csörrenéssel.
Kintről felnéztek a szerzetesek. Ling
megpróbált jelezni nekik. Látta a mozgó
ajkakat, de nem hallott semmit.
Érezte, hogy csorog az orrából a vér, a
szájában érezte az ízét.
– Te jó ég! – nyögte. – Mi történik velem?
Egy pillanatra az a képzete támadt, hogy
valaki ki akarja radírozni. Mintha bábu
lenne egy másik ember álmában, egy
emberében, aki ébredezik. És nem tehetett
ellene semmit. A hangok nem léteztek
körülötte. Összecsuklott. Hanyatt
vágódott, majd felnézett. Teljes csönd
vette körül. Aztán elmosolyodott és
kinyújtotta a kezét a levegőbe. Ahol egy
másodperccel ezelőtt még a plafon volt,
most szabad kilátás nyílt az esti égbolt
első halvány csillagaira.
– Olyan nagy a csönd – mormolta. – A
Vénusz. És a Tejút.

***

A szerzetesek beözönlöttek a szobába és

fölé hajoltak. De Ling nem látta őket.
Kinyújtott karja elernyedve hullott alá.
Szája szeglete mosolyra húzódott.
– Megpróbált telefonálni – emelte fel az
egyik szerzetes a telefon-kagylót. – A
központi segélyhívónak.
– Ling! – szólongatta a legfiatalabb
szerzetes, aki csupán egy nagy gyerek
volt. – Ling! Hallasz engem?
Semmi válasz. A fiatal szerzetes felnézett
a többiekre.
– Halott.
Mindannyian elnémultak. Fejet hajtottak
egy pillanatra. Többeknek könnyes volt a
szeme. A legidősebb szerzetes törte meg a
csendet.
– Hozzátok Lopönt! Nincs sok időnk.
Az egyik a fiatal fiút akarta küldeni, de a
legidősebb szerzetes nem hagyta.
– Nem, te menj érte. A fiú még nem élt át
ilyet. Hadd maradjon, hadd tanuljon.
A szerzetes elfutott, és a fiú a legidősebb
társára nézett.
– Mi lesz most? – kérdezte aggódva.
– Phowa. Tovább kell juttatnunk a lelket.
Rövidesen itt lesz Lopön.
– Phowa?
– A phowa továbbsegíti a lelket. A testen
és a fejen át. Csak néhány percünk van.
– Mi lesz, ha elkésünk?
– Nem fogunk. Lopön hamarosan itt lesz.
Gyertek, segítsetek! Nem feküdhet itt.
Senki sem mozdult.
– Fogjátok meg! – A fiú és a két másik
szerzetes Ling lábához lépett.
Felemelték a holttestet, és az ágyra tették.
Kissé az oldalán feküdt. Amikor a
legidősebb szerzetes teljesen a hátára
akarta fordítani, valamin megakadt a
szeme.
– Mi ez? – kérdezte.
A többiek odamentek és a testre meredtek.
– Nézzétek! Ott a hátán.
Mindannyian a halott fölé hajoltak.
– Mi ez? – kérdezte a fiú.
Senki sem válaszolt. Csak csöndben álltak,
és a Ling szerzetes hátán megjelent
különös jelet nézték. Válltól vállig ért, és
le a hát közepéig. Mint egy tetoválás vagy
egy bőrbe sütött pecsét.
Vagy mintha valami megégette volna.
2.
Suvarna kórház, Mumbai (India)
Giuseppe Locatelli három napja kapta meg
a levelet. Hogy tudna-e segíteni egy
nemrég elhunyt indiai közgazdász
holttestének felkutatásában. Giuseppének
nem volt sok kedve hozzá, de bármit
megtett volna azért, hogy hátat
fordíthasson Indiának. Remélte, hogy
kiváló, kötelességtudó magatartása
ugródeszka lehet egy jobb pozícióhoz egy
másik olasz nagykövetségen. Talán az
Egyesült Államokban. Ez volt az álma.
Washington. Vagy a New York-i
konzulátus, amely az összes ENSZ-szel
kapcsolatos ügyet intézi. Bármi más, csak
ne ezek a bűzös utcák. Ezért egy pillanatig
sem habozott, és igent mondott.

Az út hosszú volt, és lassan haladtak, noha

még kora reggel volt. A taxi lépésben
hajtott keresztül a sűrűn lakott
nyomornegyeden. Giuseppe már az
Indiában töltött első héten megtanulta,
hogy nem szabad a szegényekre nézni. El
kell kerülni a pillantásukat. Minden
nemrég érkezett utazó nyomában kolduló
kölykök loholnak. De ha az ember
előreszegezi a tekintetét és jéghideg
marad, akkor békén hagyják. Amikor
valaki India utcáit járja, érzéketlennek kell
lennie az ínséggel szemben, és csak akkor
szabad sírnia, amikor már egyedül van. Ez
India szabálya. Különben megnyúzzák az
embert.
A taxi megállt.
– A Suvama kórház, uram.
Giuseppe fizetett a sofőrnek és kiugrott a
kocsiból. A kórház előtt sor állt. Pokoli,
hogy ebben az országban mindenhol sor
áll. Sor a parton, sor a rendőrségen, sor
minden egyes apró rendelőintézet előtt,
még akkor is, ha ragtapaszon és
géztekercsen kívül nincs odabent semmi
más. Giuseppe átfurakodott, miközben
tartózkodott attól, hogy bárkinek is a
szemébe nézzen, vagy hogy egyáltalán
tudomást vegyen a környezetéről.
Angolul szólt a betegirányítóhoz.
– Giuseppe Locatelli. Az olasz
nagykövetségről. Találkozóm van Kahey
doktorral.

Kahey doktor nem hagyta, hogy a munka

nyomassza. Ahogy lefelé haladt a lépcsőn
a boncterem irányába, nyugodtnak és
mértékletesnek tűnt. Olaszországról és
Szardíniáról beszélt, ahol Giuseppe
egyébként sosem járt. Giuseppe – a
túlterhelt orvost elnézve – kénytelen volt
kifejezni csodálatát.
– Az a sok ember odakint. Hogy bírják?
– Nem kezelésre jöttek – kacagott
könnyedén Kahey doktor. – Ne aggódjon!
– Hogyhogy?
– A tiszteletüket jöttek leróni.
– Ki előtt?
Kahey doktor álmélkodva nézett Giuseppe
Locatellire.
– Az előtt az ember előtt, aki miatt ön is itt
van. Raj Bairoliya előtt. Nem látta a
virágokat a várakozók kezében?
Giuseppe elpirult. Nem látott az égvilágon
semmit. Hajtotta a félelem, hogy
összeakad a tekintete valakiével, és a
koldulok rávetik magukat, így csak
mereven előre bámult. Kahey
jellegzetesen éneklő indiai akcentusával
folytatta angolul.
– Bairoliya Muhammad Yunus
miniszternek, a mikro hitel kitalálójának
egyik legközelebbi tanácsadója volt.
Ismeri Yunus minisztert?
Giuseppe megrázta a fejét. A mikrohitelről
már hallott. Ez a hitel ezrek és ezrek
számára tette lehetővé, hogy innovatív
vállalkozásokat indítsanak.
– Yunus 2006-ban Nobel-díjat kapott –
mondta Kahey doktor, és kihúzta az
elhunyt közgazdász testét a hűtőből. – De
talán Bairoliya ugyanannyira
megérdemelte volna.
Giuseppe bólintott. Az orvos levette a
testről a leplet. A közgazdász békésnek
tűnt. A bőre hamuszürke volt. Giuseppe
ismerte ezt az árnyalatot a nagyanyja
gyászravataláról. Megköszörülte a torkát
és elmagyarázta, hogy szeretné felhívni az
olasz rendőrséget, amely ideküldte.
– Rendben.
Guiseppe tárcsázott. Első kicsöngésre
felvették.
– Tommaso Di Barbara?
– Si.1
– Giuseppe Locatelli. A mumbai
nagykövetségről.
– Si. Si!
– Megtettem, amit kért. Épp Raj Bairoliya
holtteste mellett állok.
A hang a vonal másik végén olyan volt,
mintha a férfi náthás vagy izgatott lenne.
– A háta. Látja a hátát?
Giuseppe az orvoshoz fordult, aki kissé
félrehúzódott dohányozni.
1
ol. Igen.
– Az olasz hatóságok a háta iránt
érdeklődnek.
– Aha, a jelet akarja látni! – Kahey vállat
vont, és cigarettáját az ablakpárkányra
tette, miközben vigyázott, hogy a parázs
ne égesse meg a párkányt. – Még az is
lehet, hogy önök meg tudják magyarázni,
mi ez – nézett sürgetően Giuseppére. –
Szükségem lesz a segítségére.
Giuseppe, aki telefonnal a kezében állt,
nem tudta, mit is kellene tennie.
– Meg kell fordítanunk.
– Hívjon vissza! – hangzott a telefonban
az utasítás olaszul, és a hívás megszakadt.
– Gyerünk! Ne féljen, nem harap.
Háromra. Mehet? – Kahey doktor
elnevette magát, amikor Giuseppe
megfogta a hullát. – One, two, three!2
A hulla az oldalára gördült, a kar mereven
lendült át az ágy szélén. Giuseppe
Locatelli csodálkozva bámulta a halott
hátát. Egy jel húzódott válltól vállig.
2
ang. Egy, kettő, három!
– Ez meg mi?
3.
Polizia di Stato, Velence (Olaszország)

Tommaso Di Barbara egész nap a

telefonhívásra várt. Szinte nem is csinált
mást, csak ült, meredt a telefonra, és
közben egy kezdődő influenzát kúrált. És
most befutott a hívás – átkozottul
rosszkor. Tommaso magán érezte a főnöke
vádló pillantását, miközben a telefonra
nézett.
– Erről nem tudsz semmit, ugye? –
faggatta a főnök. – A csomag diplomáciai
küldeményként érkezett. Erről a
kapitányságról igényelték és Kínában
adták fel.
Tommaso nem válaszolt. Azon
csodálkozott, mit keres a főnöke, Morante
főparancsnok az őrsön ebben az időben.
Máskülönben csak akkor szokott
előkerülni, ha rangos látogatók érkeznek.
Tommaso egy kellemetlen érzéssel
küzdött. Az gyötörte, hogy hamarosan
elkezdheti számolni a hátralévő napjait.
A főnök megismételte a kérdést.
– Biztos vagy benne? Valaki hivatalos
csatornákat használt, hogy rávegye a kínai
hatóságokat, küldjék el a szalagot
tartalmazó csomagot. Az Interpolon
keresztül. Engem megkerülve.
A főnök lehelete chiantitól és
fokhagymától bűzlött.
– Kezdődik a műszakom – bújt ki a válasz
alól Tommaso.
Felállt és kimenekült az esőbe.

Velence magas rangú vendégei rendszerint

a rendőrkapitánysághoz és a rendőrségi
csónakokhoz vezető hidat látták meg
először a városból. Miután megérkeztek a
szárazföldről, Morante főparancsnok
fogadta őket, majd átvágtak a régi
udvaron, mely hajdanán szerzeteseknek
adott otthont, és kiballagtak a Canal
Grandéhoz. Ezen az éjszakán egyetlen
vendég sem jött. Csak az eső. Tommaso
beugrott a csónakba, és visszahívta a
számot, melyről a legutóbbi hívás érkezett.
– Halló?
– Itt Tommaso megint. Még mindig ott
van?
– Igen. Igen! – Giuseppe Locatelli
zaklatottnak hatott.
Tommaso káromkodott magában. Ez az
istenverte eső! Alig hallott valamit.
Befogta a szabad fülét. Figyelt.
– Még mindig a hullaházban vagyok.
– Megfordította?
– Igen. Az, ami…
– Beszéljen hangosabban! – üvöltötte
Tommaso. – Nem hallom.
– Van rajta egy jel. Teljesen elképesztő!
Mint egy…
Tommaso törte meg a csöndet.
– Mint egy tetoválás?
– Igen.
Flavio és az új pugliai fiú futva érkezett az
esőben. Együtt voltak Tommasóval az
éjszakai műszakban.
– Tud fényképezni a telefonjával? –
kérdezte Tommaso.
– Igen. De van nálam fényképezőgép is.
Ahogy kérte az e-mailben. Tommaso
agyán gondolatok cikáztak át.
Amennyiben helyesen értelmezte a főnök
hangulatát, talán már nem sokáig húzza az
őrsön. Ilyen rövid idő alatt nem érnek ide
a fotók postán Indiából.
– Fényképezze le a hátat a telefonjával!
Hallja? Sürgős ügyről van szó. Fotózza le
az egész hátat, és készítsen közeli képeket
is! Olyan közelről, amilyen közelről csak
tud, és ügyeljen rá, hogy éles legyen a
felvétel.
Flavio és az újonc kinyitotta az ajtót és
belépett a hajó kabinjába. Üdvözölték
Tommasót, aki csak biccentett.
– Megértette? – kérdezte Tommaso.
– Igen – mondta Giuseppe.
– Küldje el MMS-ben!
Tommaso megszakította a hívást.
Megtalálta a tablettával teli üvegcsét a
zsebében, és lenyelt két pirulát víz nélkül.
Nem volt szüksége hozzá folyadékra.
Igyekezett felidézni, ki is fertőzhette meg.
Talán valaki a szeretetotthonban. Az
anyját ápoló nővérek és a kórházi
személyzet állandóan ki volt téve
mindenféle betegségeknek. A beteg anya
gondolata a rossz lelkiismeret nyilát döfte
keresztül a testén.
Santa Lucia pályaudvar, Velence

Már az útlevél kinézete is elárulta, hogy a

férfi Guatemalából érkezett. A legkisebb
útlevél, amit Tommaso valaha látott:
csupán egy apró, kettéhajtott karton.
Hivatalos bejegyzéseknek vagy vízumnak
semmi helye. Egyetlen szerény dísze egy
bepiszkolódott és gyanús fénykép, mely
egy indiánszerű férfit ábrázolt, valamint
néhány kétes hivatalos pecsét az Atlanti-
óceán túlpartjának ugyanolyan kétes
hatóságaitól.
– Poco, poco3 – mondta az útlevél
tulajdonosa, amikor Tommaso
megkérdezte, hogy beszél-e olaszul.
– Franciául?
Úgy se nagyon.
A férfi csak angolul tudott valamelyest,
ami messze nem volt Tommaso erőssége.
De ezzel nem volt egyedül
Olaszországban. Még az iskolai
3
sp. Egy keveset.
angoltanára sem tudott angolul. Viszont
beléjük verték a franciát. Inkább angolul
tanult volna, de most már túl késő,
gondolta. Huszonötön túl már nem lehet
újat tanulni, így tartotta az apja. És amikor
az ember betölti a harmincat, a saját
orvosa kell, hogy legyen. Tommaso apja,
aki sohasem tette ki a lábát a velencei
Cannaregio negyedből, azért halt meg,
mert nem volt hajlandó orvosi segítséget
kérni, amikor gondok lettek a tüdejével.
Tommaso tudta, hogy az apáknak
kevesebbet kellene beszélniük. De azt is
tudta, hogy ő maga bizonyos értelemben
az apja megfáradt kiadása volt.
Felegyenesedett és megpillantotta a
tükörképét a kabin ablakában. Normális
esetben egy finom metszésű, borotvált
arcot, hajthatatlanságot tükröző szempárt,
őszülő halántékot és markáns arccsontot
kellett volna látnia. De ma este úgy festett,
mint aki jobban tenné, ha otthon feküdne a
takaró alatt. Tommaso hamar felismerte,
hogy megnyerő külseje útjában áll egy
stabil párkapcsolatnak. Egész egyszerűen
túl sok volt a csábítás. Bár az utóbbi pár
évben, miután elérte a negyvenes éveinek
közepét, ez már nem volt igaz. Nem azért,
mert túlságosan megváltozott a kinézete.
Hanem azért, mert a körülötte lévő
emberek változtak meg. Megházasodtak és
élvezték a meghitt gyönyöröket. Tommaso
majdnem minden nap elmondta magának,
hogy találnia kellene egy feleséget. De ez
biztos nem ma este lesz, állapította meg,
amikor újra szembenézett a képmásával.
– Köszönöm – bólintott Tommaso a
guatemalai indián felé, és leszállt a
peronra.
Azonnal megnézte a telefonját. Semmi új
üzenet. Egyetlen képfájl sem. Tommaso
felpillantott a pályaudvar órájára. Egy óra
tizennyolc, kedd, 2009. december 15.
Tudta, hogy percekbe, néha órákba telik,
amire egy Ázsiából küldött mobilüzenet
megérkezik. Az ottani titkos-szolgálat
késleltette a jelet, hogy figyelemmel
kísérhessék, ki mit küld. A beszélgetéseket
is szigorúan ellenőrizték.
– Flavio! – hívta Tommaso a kollégáját. –
Flavio!
Mindössze hárman voltak az éjszakai
műszakban, mely tizenhét perce kezdődött
a szakadó esőben. A rendőrség központja
átellenben volt az állomással. Tudták,
hogy a trieszti vonat fél kettőkor fut be, és
gyakran hoz illegális bevándorlókat Kelet-
Európából, akik a szerencséjüket keresik
nyugaton. Kevés pénzért egy sivár
konyhában dolgoznak.
Flavio megjelent az esőben és belépett a
peron acélfödémje alá. Tommasónak
kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a zajt.
– Hagyjuk a vonatot!
– Miért?
– Öngyilkosság Muranón.
– Vagy gyilkosság. Ki tudja, mi megy egy
szigeten?
Flavio erőteljesen kifújta az orrát, három
nagy légvétellel, majd eltette a
zsebkendőjét.

Tommaso megint megnézte a telefonját.

Továbbra se jött semmi Indiából.
Miközben beszállt a csónakba azon
morfondírozott, hogy tart-e a választól.
Korábban szinte mindig bebizonyosodott,
hogy igaza van. Néhány hónapja
Hanoiban találtak egyet. Ugyanúgy halt
meg. Ugyanaz a jel. Szintúgy egy jótevő.
Mielőtt Flavio megfordult a hajóval,
Tommaso észrevette, hogy ég a villany a
főnöke irodájában. Nagyon is jól tudta,
mit jelent ez: Morante főparancsnok
minden követ megmozgat, hogy megtudja,
ki vette rá a kínai hatóságokat, hogy
elküldjék a szalagot tartalmazó dobozt.
Hamarosan kitalálja – Morante
főparancsnok alapos ember –, és rá fog
jönni arra is, hogy Tommaso használta az
Interpolt, hogy figyelmeztetést juttasson el
több európai rendőrséghez. Többek között
Koppenhágába.
4.
Koppenhága (Dánia)

Jéghideg órák a város északnyugati

részén.
Az eső határozottan, ám megnyugtató
egyhangúsággal dobolt a rendőrautó
tetején. Egyre nagyobb cseppekben esett.
A víz mindjárt jégkristályokká fagy
Koppenhága felett, és puha pelyhekként
fog aláhullani, gondolta Niels Bentzon,
miközben reszkető ujjával megpróbálta
előhalászni az utolsó előtti szál cigarettáját
a dobozból.
A párás üveg mögötti világot
áthatolhatatlan vízfátyol takarta, a
sötétséget az elhaladó gépkocsik
fényszórói hasították olykor ketté.
Hátradőlt. A semmibe meredt. Fájt a feje,
és hálát adott az égi hatalmaknak, hogy a
bevetés parancsnoka arra kérte,
várakozzon az autóban. Niels ki nem
állhatta a Dortheavejt. Talán azért, mert ez
a környék arról volt híres, hogy sok erre a
baleset. Azon sem csodálkozna, ha
Koppenhága többi részén csapadékmentes
lenne az éjszaka.
Megpróbált visszaemlékezni, ki jelent meg
itt először. Az iszlám hitközség vagy az
Ungdomshuset4? Két szervezet, amely
mágnesként vonzotta a bajkeverőket.
Minden rendőr jól tudta: ha az adóvevőn a
város északnyugati részében található
utcához, a Dortheavejhoz kérnek erősítést,
az nem jelenthetett mást, csak
bombariadót, demonstrációt, gyújtogatást
vagy általános erőszakot.
Niels is ott volt, amikor a régi
Ungdomshuset épületét kiürítették.
Majdnem az ország összes rendőrét
kivezényelték. Mocskos egy ügy volt.
Egyáltalán nem szívelte. Egy
mellékutcába küldték, ahol megpróbált két
rendkívül fiatal és rendkívül nagy
4
Ifjúsági ház. Az eredetileg a Nerrebro negyedben álló, lebontásra ítélt házat a törvényeket figyelmen kívül hagyó
fiatalok egy csoportja elfoglalta és szállássá, valamint kulturális központtá alakította. Az épület az innen kiinduló
mozgalom névadójává vált. 2008 júliusában az új Ungdomshuset a Dortheavej 61-es szám alatt nyitotta meg kapuit.
baseballütőkkel felfegyverkezett kölyköt
lecsillapítani. A bal karját és az alsó
bordáját találták el. A gyerekekből csak
úgy sütött a gyűlölet, és dühük
célkeresztjében Niels állt. Amikor végre
az egyiket leteperte az aszfaltra és rátette a
bilincset, az ifjonc a legválogatottabb
durvaságokat vágta az arcába.
A nyelvjárás elvéthetetlen volt: Észak-
Sjaelland, Rungsted. Gazdagok ivadékai.
Ezen az éjjelen azonban nem a feldühödött
fiatalság és nem is az iszlamisták miatt
háborgott az utca. Egy leszerelt katona a
családjának szánta a megmaradt
puskaport.
– Niels!
Niels fittyet hányt a kopogtatásra. A
cigaretta háromnegyede még hátra volt.
– Niels! Idő van.
Még két mély slukk, mielőtt elindul az
esőbe.
Az ügyeletes rendőr, egy egészen fiatal
fickó ránézett.
– Micsoda idő!
– Mit tudunk? – Niels eldobta a cigit, és
káromkodva átküzdötte magát a kordonon.
– Három vagy négy lövést adott le, és egy
túszt ejtett.
– Tudunk róla valamit?
– Semmit.
– Vannak gyerekek a helyszínen?
– Semmit sem tudunk, Niels. León bent
van a lépcsőházban – mutatta az irányt a
fiatal helyszínelő.
Kedd, 2009. december 15.

Baszd meg!!! Véste a falba egy őszinte

lélek pont a lakók névtáblája fölé. A
lépcsőház egyszerre volt romhalmaz és az
utóbbi évek politikai döntéseit summázó
kinyilatkoztatás. Mielőtt a rozsdás kapu
becsapódott volna mögötte, Niels
végigolvasta a feliratokat: Mindörökké
Chrisíiania!, Bassza meg Izrael! és Nyírd
ki a zsarukat! Ez a rövid idő is elég volt
ahhoz, hogy Niels bőrig ázzon.
– Esik?
Niels nem tudta eldönteni, hogy a lépcsőn
álló három kolléga közül melyik próbált
szellemeskedni.
– Második emelet?
– Igen, uram.
Lehet, még röhögtek is a háta mögött,
ahogy tovább szedte a fokokat fölfelé.
Útközben elment néhány meglehetősen
fiatal, golyóálló mellénnyel és
gépfegyverrel felszerelt rohamosztagos
mellett. A világ nem lett jobb, amióta
Nielst felvették a rendőrtiszti főiskolára,
több mint húsz nyárral ezelőtt.
Ellenkezőleg. Ezt pontosan meg lehetett
figyelni a fiatal rendőrök szemében.
Kemény, hideg, barátságtalan.
– Nyugi fiúk, csak hazajutunk élve! –
suttogta Niels feléjük, miközben elment
mellettük.
– León! – kiabálta a rohamosztagosok
egyike. – A túsztárgyaló úton van felfelé.
Niels jól tudta, mivel egyenlő León neve.
Ha Leonnak választania kellett volna egy
mottót, az így hangzott volna: Az operáció
sikeresen lefolyt, ám a beteg meghalt.
– A barátom, Damsbo az? – kiáltott le
León a lépcsőfordulóból, mielőtt Niels
befordult a folyosóra.
– Nem tudtam, hogy vannak barátaid,
León.
León leugrott két lépcsőfokot és
csodálkozva nézett Nielsre, miközben
mindkét kezét a kis Heckler & Koch
géppisztolyon tartotta.
– Bentzon? Téged meg honnan a francból
bányásztak elő?
Niels León szemébe nézett: halott, szürke.
Az átlagos novemberi időjárást tükrözi.

Régóta nem látta Leont. Niels

betegállományban volt hat hónapot. León
borostája megőszült, és a haja megritkult
elöl, helyet hagyott a ráncoknak.
– Azt hittem, Damsbót küldik.
– Damsbo beteg. Munkholm szabadságon
van – válaszolta Niels, és eltolta a
gépfegyver csövét magától.
– Menni fog, Bentzon? Rég csináltad már,
nemde? Még mindig szeded a
gyógyszereket?
Egy lekezelő mosoly suhant át León arcán,
mielőtt folytatta.
– Nem a gyorshajtók megbírságolása
foglal le mostanában?
Niels megrázta a fejét, és megpróbálta
palástolni, hogy kifulladt.
Úgy tett, mintha csak azért venne mély
levegőt, mert elmélkedik.
– Mennyire cudar a helyzet? – kérdezte.
– Peter Jansson, huszonhét éves. Fegyvere
van. Iraki veterán. Biztos kapott valamikor
egy kitüntetést. Most azzal fenyegetőzik,
hogy golyót ereszt az egész családjába.
Egy kolléga a katonaságtól már úton van.
Talán ő rá tudja venni, hogy engedje el a
gyerekeket, mielőtt lepuffantja magát.
– Talán arról is le tudjuk beszélni – nézett
rá szúrós tekintettel Niels.
– Mit mondasz, León?
– Mikor fog már végre leesni, Bentzon?
Vannak típusok, akik nem érik meg a
pénzt. Büntetés-végrehajtás,
rokkantnyugdíj, és még sorolhatnám.
Niels nem ült fel León cinikus
meggyezéseinek, és elengedte a füle
mellett a társadalmi kritikákat: ő is szép
kis összegbe fog kerülni az adófizetőknek.
– Van más is, León? Mit tudunk a
lakásról?
– Van egy előszoba és egy nappali. A
bejártai ajtó az előszobába vezet. Úgy
gondoljuk, a fegyveres a nappaliban van,
balra. Vagy a hálószobában a lakás hátsó
részében. Egy lövés volt már, tudjuk, hogy
két gyerekkel és a feleségével van. Vagy a
volt feleségével. Talán egy saját és egy
mostohagyerek.
Niels kérdően nézett Leonra.
– Hát, a történet mindig változik kicsit
attól függően, hogy melyik szomszédot
kérdezed. Bemész?
Niels bólintott.
– Sajnos nem teljesen idióta.
– Hogy érted?
– Tudja, hogy csak egyetlen módon érheti
el, hogy a túsztárgyalónál ne legyen rejtett
fegyver vagy jeladó.
– Azt mondod, hogy azt akarja, dobjam le
a göncöt?
Mély levegő. León részvéttel nézett
Nielsre és bólintott.
– Teljesen megértem, ha nem akarod. Ott
van a másik lehetőség is, hogy
megrohamozzuk.
– Nem. Rendben van. Csináltam már ilyet.
Niels kicsatolta az övét.
***
Jövő nyáron lesz tizenöt esztendeje, hogy
Niels Bentzon a gyilkossági csoportnál
dolgozik. Az utolsó évtizedben mint
közvetítő, vagyis az a fickó, akit
túszejtőkhöz vagy öngyilkossággal
fenyegetőző emberekhez küldenek.
Mindig férfiakkal tárgyalt. Amikor a
részvényárak zuhanni kezdtek, és a
közgazdászok pénzügyi válságot jósoltak,
előkerültek a szekrényekből a fegyverek.
Niels mindig meglepődött, hogy hány meg
hány fegyver lapul a meghitt otthonokban.
Kézifegyverek a második világháborúból.
Engedély nélküli vadász– és sport-
fegyverek.
– Niels Bentzon vagyok. Rendőr. Ahogy
kérte, nincs rajtam ruha. Nincs fegyverem
és nincs nálam jeladó – óvatosan
kinyitotta az ajtót.
– Hall engem? A nevem Niels, rendőr
vagyok és fegyvertelen. Tudom, hogy
katona, Peter. Tudom, hogy megrázó
kioltani mások életét. Csak beszélni
szeretnék önnel.
Niels csöndben állt az előszobában és
fülelt. Egy szó sem érkezett válaszul,
csupán a darabokra hullott élet bűze
lengett be mindent. Niels szeme lassan
hozzászokott a sötéthez.
Távolról egy korcs ugatása hallatszott.
Néhány másodpercre a szaglás vált Niels
fő érzékszervévé: puskapor. Belerúgott a
hüvelyekbe. Felvette az egyiket. Még
mindig meleg volt. Niels megnézte a fém
aljába ütött számot: 9 mm. Jól ismerte ezt
a kalibert. Három éve abban a
megtiszteltetésben volt része, hogy pont
egy ilyen kaliberű, német gyártmányú
lövedéket kapott a combjába. A sebész
által kiműtött lőszert otthon berakta annak
a komódnak a felső fiókjában, amit
Kathrinétől kapott. Kilenc milliméteres
parabellum. A világ leggyakrabban
használt kalibere. A parabellum szó latin
eredetű. Niels utánanézett az interneten: Si
vis pacem, para belliim. Azaz: Ha békét
akarsz, készülj a háborúra. Ez volt a német
fegyvergyár mottója. Deutsche Waffen-
und Munitionsfabrik. Azaz: Német
Fegyver- és Lőszergyár. Ők szállították az
összes lőszert a német hadseregnek
mindkét világháborúban. Micsoda békét
hozott ez!
Niels visszatette a hüvelyt a földre,
pontosan oda, ahol találta. Várt egy
pillanatot, hogy összeszedje magát. A
kellemetlen emléknek el kellett tűnnie,
hogy folytatni tudja. Különben félelem
kerítené hatalmába. Hangjának legkisebb
rezdülése felingerelné a túszejtőt.
Kathrine. Kathrinére gondolt. Abba kell
ezt hagynia, egyébként nem tudja
folytatni.
– Minden rendben, Bentzon? – suttogta
León valahonnan hátulról.
– Csukd be az ajtót, León! – válaszolta
Niels keményen.
León engedelmeskedett. Az utcán elhaladó
autók fényszórói bevilágítottak az
ablakokon, és Niels meglátta magát az
egyik ablaküvegben. Sápadt, félszeg,
meztelen és védtelen. Fázott.
– Itt vagyok a nappalijában, Peter. A
nevem Niels. Arra várok, hogy szóljon
hozzám.
Niels nyugodt volt. Teljesen nyugodt. Jól
tudta, hogy akár az egész éjszakája is
rámehet erre a tárgyalásra. De általában
nem szokott olyan sokáig tartani. A
legfontosabb egy túszejtés során, hogy
annyit tudjon meg a túszejtőről, amennyit
csak lehetséges, és olyan gyorsan,
amennyire csak lehetséges. Megismerni az
emberi a fenyegető veszély közepette. Ha
ez sikerül, akkor van remény. León egy
idióta. Csak a veszélyt látja. Ezért nyúl
mindig a fegyverhez.
Niels az ember nyoma után kutatott a
lakásban. A mindent eldöntő részletek
után. Látta a fényképeket a hűtőn. Peter a
feleségével és két gyermekével. A
gyermekek fotói alatt a Clara és Sofie
nevet rakták ki mágnesekből. Mellettük
pedig a Pétért és az Alexandrát. Clara – az
idősebbik – már nagylány volt,
valószínűleg tinédzser. Fogszabályzó és
pattanások. Jókora korkülönbség volt a két
lány között. Sofie nem lehetett több
hatnál. Hirtelenszőke és bájos. Hasonlított
az apjára. Clara nem hasonlított sem az
anyára, sem az apára. Talán egy másik
házasságból született. Niels nagy levegőt
vett, és visszament a nappaliba.
– Peter? Clara és Sofie önnel vannak? És
Alexandra?
– Húzz a picsába! – jött a határozott felelet
a lakás leghátsó részéből. Ugyanebben a
másodpercben Nielst kirázta a hideg, és
kissé reszketni kezdett. Peter nem volt
kétségbeesett. Eltökélt volt. A
kétségbeeséssel lehet kezdeni valamit, az
eltökéltség rosszabb. Még egy mély
lélegzetvétel. A csata még nem veszett el.
Ismerd meg a túszejtő követeléseit. A
lehető legfontosabb egy túsztárgyaló
számára. Ha nincsenek követelései, légy a
segítségére, hogy kitaláljon valamit – de
csupán egyetlenegyet. Csak arról szól az
egész, hogy rákényszerítsd, ismét
tekintsen a jövőbe. Jelenleg Peter agyát a
legutóbbi percek eseményei töltik ki, ezt
hallotta ki Niels a magabiztos
hanghordozásból.
– Mondott valamit? – kérdezte Niels, hogy
húzza az időt.
Semmi válasz.
Niels körbenézett. Még mindig nem
bukkant rá arra a részletre, ami megoldaná
a helyzetet. Napraforgós tapéta. Hatalmas
napraforgók a padlótól a mennyezetig. A
párába és a kutya vizeletének szagába
valami más is vegyült. A friss vér szaga. A
sarokban Niels szeme meglelte a forrását.
A test szinte hihetetlen módon volt
összekuporodva.
Alexandra két golyót kapott, pontosan a
szívébe. Csakis a filmekben nézik meg a
pulzust, a valóságban a tátongó nyílás a
mellkason és az elvesztegetett élet látható.
A nő elkerekedett szemmel meredt
Nielsre. A férfi hallotta az egyik gyermek
halk sírását.
– Peter? Még mindig itt vagyok. A nevem
Niels…
Egy hang félbeszakította:
– Niels a neved, és rendőr vagy. Már
hallottalak! És azt mondtam, hogy húzz a
picsába!
Mély, határozott hang. Honnan jött? A
fürdőszobából? Mi a fenéért nem szerzett
León egy tervrajzot?
– Azt akarja, hogy elmenjek?
– A büdös életbe már, igen!
– De sajnos nem tehetem. Az a munkám,
hogy itt maradjak, amíg véget nem ér ez
az egész. Függetlenül attól, mi történik.
Tudom, hogy megérti. Ön és én, Peter.
Mindkettőnk munkája azt követeli, hogy
maradjunk akkor is, ha lehetetlen.
Niels hallgatott egy pillanatig. Továbbra is
Alexandra holtteste mellett gubbasztott. A
nő egy összehajtogatott papírt
szorongatott. Az izmok még nem
merevedtek meg, nem volt nehéz kiszedni
a lapot a kezéből. Niels felállt és az
ablakhoz lépett, melyen beszűrődött a
Dortheavej utca lámpáinak fénye. A levél
a hadseregtől jött. Elbocsátás. Túlságosan
hosszú, három oldal. Niels gyorsan
átfutotta. Személyes problémák…
Labilis… Nem szerencsés cselekedetek…
Segítség és átképzés felajánlása. Néhány
másodpercre Niels úgy érezte, mintha az
idő fogságába került volna. Mintha
fellopakodott volna a család utolsó
fényképére. Maga előtt látta a helyzetet.
Alexandra megtalálja a levelet. Pétért
kirúgták. A család egyedüli bevételi
forrása oda. Elbocsátották, miközben még
mindig azzal küzd, hogy megeméssze
mindazt a mocskot, amit a nemzet
hadseregében látott és tett. Niels tudta,
hogy sohasem beszélnek erről. Az Irakban
és
Afganisztánban szolgált katonák. Nem
hajlandók felelni a legegyenesebb
kérdésre sem: Lőttél? Öltél? Mindig kitérő
választ adnak. Nem arról van szó, hogy a
lövések, amelyek darabokra marcangolták
az ellenség ereit és szerveit, ugyanolyan
nagy károkat okoztak a fegyvert elsütő
lelkében is?
Pétért kirúgták. Igazi férfiként indult el, és
roncsként tért haza. És Alexandra nem
tudott megbirkózni ezzel. Az asszony
elsősorban a gyermekekre gondolt, így
tesz egy anya. A katona lő, az anya a
gyermekeire gondol. Lehet, hogy kiabált
vele, ordítozott. Hogy semmirekellő, hogy
cserbenhagyta őket. Aztán Peter azt tette,
amit tanult. Amikor a konfliktust nem
lehet békés eszközökkel megoldani, akkor
tüzelni kell az ellenségre. Alexandra
ellenséggé vált.
Végre!
Végre Niels a birtokába jutott a szükséges
részletnek: katonaként kell Peterhez
szólnia. A méltóságát kell megszólítania, a
férfiúi büszkeségét.
5. Murano, Velence

A korai tél az öngyilkosságok fő szezonja

az európai kontinensen. De ez nem
öngyilkosság volt. Hanem bosszú.
Különben nem használt volna acéldrótot,
hogy felkösse magát. Ezen a szigeten, ahol
csak úgy nyüzsögnek a hajóépítők,
éppenséggel nem volt nehéz kötelet
találni.
Flavio kiment, hogy a csatornába hányjon.
Az elhunyt üvegfúvó özvegye már eltűnt.
Az úton fölfelé tartott, hogy vigaszt leljen
a szomszédoknál. Tommaso hallotta
sirámának foszlányait. A ház előtt
összegyűlt a sziget lakosságának legjava.
Az üveggyári munkások képviselője, egy
szerzetes a San Lazzaro kolostorból, egy
szomszéd és egy boltos. Mit akarhat a
boltos, álmélkodott Tommaso. Talán
behajtani a legutóbbi kifizetetlen számlát,
mielőtt még túl késő lenne? Hihetetlen,
mit tett a pénzügyi válság az emberekkel
és az énképükkel. És a szigetlakok még
veszélyeztetettebbek voltak: az
elszigeteltség, a zárt társadalom, a
meghatározott szerepek. Nem is csoda,
hogy Velence észrevétlenül felkúszott
Olaszország öngyilkossági statisztikájának
csúcsára.
A ház nyirkos és homályos volt, a
mennyezete alacsony. Tommaso kinézett
az ablakon, és meglátott egy női arcot. A
nő éppen szendvicset evett. Bűntudatosan
bámult vissza, aztán elmosolyodott és
vállat vont. Attól, hogy az üvegfúvó
halott, ő még igazán lehet éhes. Tommaso
hallotta a kintiek beszédét. Főleg a
munkások képviselőjét. A turistáknak
kínált kelyhek Ázsiából behozott olcsó
utánzatairól szónokolt. Hogy elvették a
munkát a helyiektől. Azoktól, akik oly
régóta készítették az üveget, és hosszú
évszázadokon át művészeti ággá
tökéletesítették a mesterséget. Ez
egyszerűen botrány!
Tommaso újból a telefonra pillantott.
Mikor jönnek már azok a képek? Az
üvegfúvó himbálódzott egy leheletnyit.
Tommaso attól tartott, hogy már nem fog
sokáig az acéldróton lógni. Ha a
nyakcsigolya eltörött, a drót hamarosan
átvágja magát a húson, és lemetszi a fejet.
– Flavio! – kiáltott Tommaso.
Flavio megjelent az ajtóban.
– Te fogod megírni a jelentést.
– Én nem tudom.
– Pofa be! Írod, amit mondok. Ha másként
nem megy, ülj háttal!
Flavio megfogott egy széket, a nyirkos fal
felé fordította és leült.
Minden bűzlött. Mintha valaki egy vödör
vizet öntött volna a kandalló tüzére.
– Kezdhetem?
Flavio a jegyzettömbjét markolta, és
minden idegszálával a falra
összpontosított.
Tommaso a hivatalos résszel kezdte.
– Néhány perccel két óra előtt érkeztünk.
Telefonos bejelentést kaptunk az üvegfúvó
özvegyétől, Antonella Bucatitól. Írod?
– Igen.
A sziréna. Végre meghallotta. Tovább
fülelt. A mentő lekapcsolta a szirénát,
amikor megtalálta a lagúnából az
elhanyagolt csatornához vezető utat. A
motor berregett, míg a hullámok egyhangú
morajlással ostromolták a félig elrothadt
lakóépületet. Mindez azt jelezte, hogy a
mentő megérkezett. Aztán a mentősök a
partra ugrottak. A forgó kék fény
villódzva világította be a szobát, és arra
emlékeztette Tommasót, mennyire sötét
télen Velence. Mintha a köd elorozta
volna a még lakott otthonokból kiszüremlő
fény utolsó foszlányait. A város sötétségbe
borult. Velence nagy része amerikaiak és
szaúdiak kezében volt, akik legfeljebb
évente kétszer jöttek látogatóba.
A telefon csipogásával egy időben
Tommaso felfigyelt valamire: az akasztott
ember fekete cipőjének sarka fehér volt.
Megkaparta a cipősarkat, és a fehér piszok
könnyedén levált.
– Levehetjük most már? – kérdezte
Lorenzo, a mentőtiszt. Tommaso együtt
járt vele iskolába. Egyszer
összeakaszkodtak. A csetepatéból Lorenzo
került ki győztesen.
– Még nem.
– Azt akarod bemagyarázni, hogy
gyilkosság volt? – Lorenzo készen állt,
hogy levágja az üvegfúvót.
– Flavio! – üvöltötte Tommaso. – Azonnal
bilincseld meg, ha hozzá akar nyúlni a
holttesthez.
Lorenzo mérgében dobbantott a lábával.
– Zseblámpa? – Tommaso előrenyújtotta a
kezét.
Flavio a szájára szorította a kezét, és
földre szegezte a tekintetét, amikor
odaadta a lámpát. A padlón nem volt
nyom. De mégis! Alaposan
összesöprögettek a konyhában ott, ahol az
üvegfúvó lógott a tetőgerendáról.
Ellentétben a szobával, ahol a padló ragadt
a mocsoktól. Újra csipogott a telefon.
Tommaso kinyitotta a hátsó ajtót. A
konyhakertet ellepte a gaz. Egy szőlőtőke
hajtásai a magasba ágaskodtak. Réges-
régen valaki megpróbálta körbefuttatni,
hogy lugast alakítson ki a terasz fölött, de
aztán feladta és hagyta, hadd nőjön a kacs
a nap felé. Elkezdett felkúszni a tetőre. A
műhelyben égett a villany. Tommaso
néhány lépéssel átvágott a kerten, és
kinyitotta az ajtót. Ellentétben a ház többi
részével, a műhely rendezett volt.
Pedánsan rendezett.
Egy újabb üzenet a kijelzőn. Heves
hullámokban érkeztek. Nem merte most
megnyitni őket.
A műhely padlója fehér betonból készült.
Tommaso megkaparta: a felszín könnyen
mállott, akárha krétából lett volna.
Ugyanaz az anyag, mint az üvegfúvó
cipősarkán. Leült egy székre. Flavio hívta,
de úgy tett, mintha nem hallaná. Az első
feltételezése igaznak bizonyult. Nem
öngyilkosság. Bosszú volt. Az asszony
bosszúja. A férfit idekint ölték meg, majd
átvonszolták a műhelyen, így került a cipő
sarkára a fehér anyag.
– Mit csinálsz itt?
Tommaso felnézett az ajtóban álló
Flavióra.
– Jól vagy? Elég betegnek tűnsz.
Tommaso figyelmen kívül hagyta a
diagnózist.
– Szükségünk lesz az orvos szakértőre. És
a venetói technikusokra.
– Miért?
Tommaso végighúzta az ujját a padlón,
majd felemelte, hogy Flavio is láthassa,
milyen fehér lett.
– Ugyanez van a sarkán is, ha megnézed.
Néhány másodpercbe telt, amire Flavio
fejében összeállt a kép.
– Vegyük őrizetbe az özvegyet?
– Mondjuk, kezdetnek nem volna rossz.
Flavio a fejét ingatta, szomorúnak látszott.
Tommaso tudta jól, min megy keresztül
ezekben a pillanatokban. Bátortalanság. A
történet, amelyet az özvegy elő fog adni a
következő néhány órában, nyomorról,
ivászatról, elvesztett munkahelyről,
családon belüli erőszakról és szorongásról
fog szólni. Ez Velence története az elmúlt
egy évben. Valahol valószínűleg egy
életbiztosítás is lapul, melynek az özvegy
a kedvezményezettje, de az is lehet, hogy
egész egyszerűen csak elege lett. Flavio
betelefonált a kapitányságra, és erősítést
kért, hogy letartóztathassák az asszonyt.
Tommaso mély lélegzetet vett. Ma éjjel
elsüllyed a világ, gondolta. Szinte alig
merte megnézni az üzeneteket a
telefonján. Négy képüzenet Giuseppe
Locatellitől Indiából. Előkotorta az
olvasószemüvegét, és tanulmányozni
kezdte az első képet: a jelet az elhunyt
hátán. Pontosan ugyanolyan volt, mint a
többi. Majd a jelről készült közeli képeket
nézte.
– Harmincnégy – mondta magában. – Még
kettő van hátra.
6.
Dortheavej, Koppenhága

Mániás depressziós. Niels hallotta, hogy

León és a többi rendőr suttog az ajtó
túloldalán. Teljes egészében tisztában volt
vele, hogy ezzel a kifejezéssel illetik. És
azt is tudta, mit jelent ez a fogalom az ő
szótárukban: agyalágyult. De Niels nem
volt mániás depressziós. Csupán voltak
idők, amikor elemében volt, és voltak
időszakok, amikor maga alatt. A
mélyrepülés eltartott néhány hónapig.
Niels a csupasz lábát nézte, miközben a
szoba közepére lépett. Még mindig
reszketett, a hideg megnehezítette, hogy
ura legyen a testének. A másodperc
töredékéig eljátszott a gondolattal, hogy
lelép. Megszökik. Hadd intézze León a
dolgot a maga módján. Niels még sohasem
sütötte el a szolgálati fegyverét. És nem is
akarja, hogy erre valaha szükség legyen.
Ezzel tisztában volt. Nem lenne rá képes.
Meglehet, ez a magyarázat arra is, miért
lett belőle túsztárgyaló. Az egyetlen
rendőri munka, ahol soha sincs az
embernél fegyver.
Niels megköszörülte a torkát és elkiáltotta
magát:
– Peter! Azt hiszed, hogy tök hülye
vagyok? – Tett két lépést a hálószoba felé.
– Azt hiszed, nem tudom, milyen érzés?
Olyan munkát végezni, mint te és én?
Tudta, hogy Peter issza minden szavát.
Hallotta, ahogy lélegzik odaát. Most arra
ment ki a játék, hogy elnyerje a bizalmát.
Így akarta elérni, hogy a katona elengedje
a gyerekeket.
– Az emberek nem tudják, milyen érzés
kioltani egy életet. Hogy olyan, mintha
saját magadat pusztítanád el.
Niels néhány másodpercnyi hatásszünetet
tartott.
– Mondj valamit, Peter! – parancsolta. A
kemény hanghordozás őt magát is
meglepte. De Peter katona volt, a
parancsokból értett. – Azt mondtam,
beszélj, közlegény!
– Mit akarsz? – kiáltotta Peter a
nappaliból. Majd megismételte: – Mi a
faszt akarsz?
– Te mit akarsz, Peter? Mit akarsz?
Szívesen eltűnnél innen? Ezt kurvára meg
tudom érteni. Rohadt világ ez.
Semmi válasz.
– Most be fogok menni. Fegyvertelen
vagyok, nincs rajtam ruha, ahogy kérted.
Lassan kinyitom az ajtót, hogy láthass.
Niels három lépést tett az ajtóig.
– Most kinyitom az ajtót.
Várt pár másodpercet. Sorsdöntő, hogy
uralni tudja a lélegzését. Nem adhatja jelét
idegességnek. Egy pillanatra behunyta a
szemét, aztán lenyomta a kilincset, és
kinyitotta az ajtót. Lecövekelt az
ajtónyílásban. Az ágyon egy lány feküdt.
Tizennégy-tizenöt éves. Clara. Az
elsőszülött. Élettelenül hevert. Vér az
ágyneműn. Peter a hálószoba túlsó
sarkában ült, és megrökönyödve nézett az
ajtóban álló meztelen férfira.
Egyenruhában volt. A tekintete ide-oda
cikázott. Megsebzett állathoz hasonlított.
Nielsre irányította a vadászfegyvert, a lába
mellett a földön üres üveg.
– Nem parancsolsz nekem! – suttogta. Már
nem tűnt olyan magabiztosnak.
– Hol van Sofie?
Peter nem felelt, de az ágy alól halk
nyöszörgés hallatszott. Leeresztette a
fegyvert, és a csövet az ágy alatt kuporgó
kis Sofie-ra szegezte.
– El kell innen mennünk – mondta a
katona, és most először nézett Niels
szemébe.
Niels megragadta a tekintetét, s esze
ágában sem volt elereszteni.
– Igen. Nekünk el kell hagynunk ezt a
világot. De Sofie-nak nem.
– De, az egész családnak.
– Most leülök.
Niels leült. A halott lány vére
végigcsorgott az ágykereten, rá Niels
meztelen lábára, majd a padlóra csöpögött.
Paplanok áporodott szaga és az alkohol
nehéz bűze töltötte meg a levegőt. Niels
hagyta, hadd múljon el néhány másodperc.
Peter nem készült fel rá, hogy a kisebbik
lányát lelője, ezt érezni lehetett. A
túszejtőkkel többféleképpen lehet bánni.
Megannyi technika. Olyan sok, hogy Niels
le is maradt, amikor a kollégái
továbbképzésen voltak az Egyesült
Államokban az FBI-nál. Nielsnek is
mennie kellett volna, de a repüléstől való
irtózása otthon tartotta. Már a gondolat is,
hogy be kell ülnie egy többtonnás
vaskasztniba, és az Atlanti-óceán fölött
kell lebegnie csekély tizenkétezer méteres
magasságban, elborzasztotta. A
következmény teljesen előrelátható volt. A
főnökök nem küldték több bevetésre.
Kizárólag, ha a többiek betegek voltak,
vagy szabadságra mentek, mint ezen az
estén.
A kézikönyv szerint a következő lépésben
Nielsnek tárgyalásokat kell
kezdeményeznie Peterrel. El kell érnie,
hogy előálljon néhány kéréssel vagy
követeléssel, vagy' akármivel. Csak legyen
valami, amivel időt nyernek, és Peter agya
el tud lazulni. Lehetne bármilyen egyszerű
dolog. Még egy kis whisky vagy egy szál
cigaretta is. De Niels már régóta nem
követte a kézikönyvet.
– Sofie!
Niels újból kiáltott:
– Sofie!
– Igen? – hangzott az ágy alól.
– Most beszélgetnünk kell apukáddal.
Olyasmikről, amik csak felnőtteknek
valók. Szeretnénk kettesben maradni!
Niels keményen beszélt, nagyon
keményen, és közben folyamatosan Peter
szemét figyelte. Sofie nem válaszolt. Niels
volt most Peter tisztje, felettese,
szövetségese.
– Azt kell tenned, amit az apád és én
mondunk! Menj ki! Egészen ki a
lépcsőházba!
Végre meghallotta, hogy a lány
mozgolódni kezd az ágy alatt.
– Ne nézz ránk! Csak menj! – mondta
Niels hangosan.
Hallotta az apró lépteket, ahogy a kislány
átvágott a nappalin, majd a bejárati ajtó
nyílását és csukódását. A szobában már
csak Niels, Peter és a tinédzser lány
holtteste volt.
Niels a katonát fürkészte. Peter Jansson,
huszonhét éves. Menesztett katona. Egy
tőrőlmetszett dán hős. Peter megfordította
a fegyvert, és álla alá helyezte a csövet.
Becsukta a szemét. Niels szinte hallotta,
ahogy León suttog odakint a
lépcsőházban:
– Hagyjad, hadd csinálja, Niels! Hadd
loccsantsa ki az agyvelejét a féleszű!
– Mit szeretnél, hol temessenek el?
Niels teljesen nyugodt volt. Úgy beszélt a
katonához, mintha régóta bizalmas
viszonyban lennének.
Peter kinyitotta a szemét. De nem nézett
Nielsre. Az ég felé pillantott, talán
vallásos volt. Niels tudott a tényről, hogy a
kiküldött katonák közül sokan
rendszeresen felkeresik a tábori lelkészt,
többen, mint ahányan beismerik.
– Hamvasztást kérsz?
A katona szorosabban markolta a fegyvert.
– Nem üzensz valamit? Mert ugye én
vagyok az utolsó, aki élve lát.
Semmi reakció. Peter zihálva szedte a
levegőt. Az utolsó lépés – kioltani a saját
életét – nyilvánvalóan több bátorságot
követelt, mint a túlvilágra segíteni a
feleségét és a lányát.
– Felkeressek valakit a nevedben?
Mondjak valakinek valamit?
Úgy beszélt a katonához, mintha az már
fél lábbal a mennyországban lenne.
A túlvilág kapujában.
– Azok a dolgok, amiket átéltél Irakban…
Azokat egyetlen embernek sem lenne
szabad átélnie.
– Nem.
– És most szeretnél továbblépni?
– Igen.
– Ezt meg tudom érteni. Mire
emlékezzünk, ha rád gondolunk? Mi a
legjobb benned?
Peter elgondolkodott. Niels látta rajta,
hogy rálelt valamire. Első ízben gondolt
valami másra, mintsem arra, hogy szétlövi
a saját, a családtagjai és az egész elbaszott
emberiség fejét. Niels nem lazított a
szorításon.
– Peter! Válaszolj! Valami jót csak
cselekedtél! Mi volt az?
– Volt egy család… Egy falu Basra
mellett, ami heves ostrom alatt állt –
kezdte Peter, de Niels érezte, hogy nincs
ereje folytatni.
– Egy iraki család? Megmentetted?
– Igen.
– Életeket mentettél. Nem csak életeket
oltottál ki. Erre emlékezni fogunk.
Peter leengedte a fegyvert. A teste
elernyedt, mint egy ütéstől meg-
tántorodott bokszolóé.
Niels villámgyorsan reagált. Azonnal a
katona mellett termett, és megragadta a
puskacsövet. Peter meghökkenve nézett
rá. Nem akarta elengedni a fegyvert. Niels
határozottan rácsapott Peter tarkójára a
tenyerével.
– Ereszd! – üvöltötte.
Először az hitte, hogy Peter hörög és nyög.
De a katona csak ült ott, és úgy festett,
mint aki teljesen feladta. Niels a puskával
a kezében állt, és megfordult. Az ágyon
fekvő lány megmozdult.
– León! – kiáltotta Niels.
Beözönlöttek a rendőrök. León volt az
első, mindig ő volt az első. Rávetették
magukat a katonára, aki semmiféle
ellenállást nem tanúsított. A mentősök
feldübörögtek a lépcsőn.
– A lány életben van!
Niels igyekezett elhagyni a szobát. Valaki
már várta egy pokróccal, amit gyorsan
magára terített. Megállt az ajtóban és
visszanézett. Peter sírt. Teljesen
összeomlott. A sírás jó, ezzel Niels
tisztában volt. Ha sírnak, akkor van
remény. A mentősök egy hordágyra
fektették a lányt, és elindultak vele kifelé.
Niels félrevonult a konyhába és csak ült a
vastag pokróc alatt, melynek kutyaszaga
volt, hagyta, hogy a többiek végezzék a
dolgukat. A családi asztal meg volt terítve.
Húsgombóc volt vacsorára. Mártással.
Odakint még mindig esett. Vagy az első
hó hullott? Az ablak bepárásodott.
– Bentzon!
León jött ki hozzá. Egészen közel lépett.
– Szeretnék kérdezni valamit.
Niels várt. Leonnak visszataszító volt a
lehelete.
– Mégis mi a büdös fenét képzelsz?
– Tényleg tudni akarod?
– Igen.
Niels nagy levegőt vett. León arra
használta fel az időt, hogy megkóstolta a
család megmaradt húsgombócait.
Beleforgatta őket a szószba, aztán betömte
a szájába.
– A minap hallottam valamit a rádióban.
Abrahámról és Izsákról.
– Attól féltem, hogy valami ilyesmivel
fogsz előállni.
– Te kérdezted.
León még mindig rágott.
– Mi van velük? Nem vagyok annyira
otthon az ilyenekben.
– Egy lelkész azt nyilatkozta a rádióban,
hogy nem lenne szabad erről a történetről
prédikálni. Emlékszel? Isten mondja
Ábrahámnak, hogy hite bizonyításául
áldozza fel a fiát.
– Igazat adok a lelkésznek. Elég beteg
történetnek hangzik. Tiltsák be ezt a szart!
– Nem ugyanezt tesszük mi is? Fiatal
férfiakat küldünk messzi sivatagokba
háborúzni, és elvárjuk tőlük, hogy
feláldozzák magukat egy hitért.
León Nielsre meredt néhány másodpercig.
Egy aprócska mosoly, egy színpadias
fejcsóválás, és már el is tűnt.
7. Charleroi repülőtér, Brüsszel (Belgium)

Megváltó lesz a bosszúm.

Ez a gondolat ragyogott fel Abdul Hadi
fejében, miközben megvetően vizslatta a
biztonsági szolgálat emberét. Ha valóban
el akarnék téríteni egy repülőt, akkor a
nevetséges biztonsági ellenőrzésetek
úgysem állítana meg.
De nem volt ilyen egyszerű. Nem akart
repülőt elteríteni, és nem akarta
belevezetni a gépet az EU központi
épületébe. Az ő bosszúja után a tévé nem
közvetítené az elhunyt utasok
családtagjainak siralmait és szenvedéseit,
miután a légitársaság kifüggeszti a
szerencsétlenül jártak névsorát. Az ő
bosszúja másmilyen lenne, igazságos
bosszú.
A biztonsági személyzet munkatársa
mogorván nézett rá. Abdul Hadi
természetesen már elsőre is megértette az
elképesztő kérdést, de erőt merített abból,
hogy elismételtette a biztonságival.
– Can you take your shoes off, sir?5 – A
biztonsági tiszt felemelte a hangját.
Abdul Hadi végignézett a nyugatiakon,
akiket pont most engedtek át a reptéri
biztonsági ellenőrzésen anélkül, hogy
levetették volna velük a cipőjüket. A fejét
rázta, és visszament a kapun, amely
csipogni kezd, ha csak egyetlen érme is
van az ember zsebében. Nyugodtan és
magabiztosan levette a cipőjét és
ráhelyezte a műanyag tálcára. Lehet, azt
hiszik, hogy egy kést rejtegetek a
cipőmben, mint Mohamed Atta, gondolta,
mielőtt ismét átment a kapun. Egy másik
biztonsági szolgálatos odahívta magához.
A kézipoggyászát is máshogy kezelték.
Gyanakvóbban. Abdul Hadi körbenézett a
repülőtéren, amíg átkutatták a táskáját.
Tintinről, a veszélyes kalandokba
keveredő fiatal riporterről szóló rajzfilm és
5
ang Levenné a cipőjét, uram?
töltött csokoládé. Nem sokat tudott
Belgiumról, de azzal tisztában volt, hogy
erről a két dologról híres az ország. Arra is
emlékezett, hogy tavaly két középkorú
belga nőt meggyilkoltak Wadt
Daw’anban. Allah harcosai közül
néhányan megtámadták a nyugatiak egyik
konvoját, és megölték a két nőt. Abdul
Hadi a fejét csóválta. Ő maga sem merne
keresztülhajtani a Wadt Daw’an-sivatagon
védelem nélkül.

A vámmentes üzlet fölött egy világtérkép

lógott. Ezt vizslatta, mialatt kinyitották a
táska oldalzsebeit, és kivették az elemeket
a borotvából. A terror átrajzolta a
világtérképet, gondolta. New York volt a
főváros. Mumbai is egészen új
jelentősséggel bírt Madriddal és a londoni
metróval együtt. Sharm ash Shaykh, Tel
Aviv és Jeruzsálem. Népe vastag ecsetet
ragadott, és elkezdte vörösre festeni a
világot. Egy új világot teremtettek,
amelyben az emberek már nem a
kasztanyettára gondoltak, amikor
Madridról hallottak, és nem a Szabadság-
szobor jutott az eszükbe, ha New Yorkra
terelődött a szó. Inkább a rettegés
idéződött fel bennük.
Egy harmadik biztonsági csatlakozott a
másik kettőhöz, aki már jó ideje a táska
fölött görnyedt. Talán a felettesük?
Anélkül, hogy levette volna a tekintetét a
táska tartalmáról, megkérdezte angolul:
– Saját maga pakolt be a táskájába, uram?
– Igen, természetesen. Ez az én táskám.
– Hová utazik?
– Stockholmba.
– Ott dolgozik?
– Nem. A rokonaimat látogatom meg. Van
vízumom. Van valami probléma?
– Honnan jön, uram?
– Jemenből. Baj?
Az őr visszaadta a táskát a bocsánatkérés
minden jele nélkül.
Abdul Hadi megállt az indulási csarnok
közepén: boltok, filmek és kozmetikumok
reklámjai. Megvetést érzett. A nyugat és a
nyugatiak bizarr viszonya a biztonsághoz.
Teljes kitaláció, gondolta. Ugyanúgy,
ahogy a termékeik csodás hatása is. Most
az utasok azt hiszik, hogy minden
rendben, hogy biztonságban vannak. De
nem vagytok biztonságban! Hadi nem is
álmodott arról, hogy megpróbálja bevinni
a fegyverét egy reptérre. Miért nehezítené
meg a dolgát? Csak a megfelelő helyre
kell mennie, ahol már mindent
előkészítettek neki. Tudta, hová. Tudta,
kinek kell meghalnia, és tudta, hogyan
végezze el a feladatát.

Stockholm – Késés
Felnézett az indulási időpontokat mutató
kijelzőre. Nem tesz semmit, bőven van
ideje. Időben fog landolni Stockholmban.
Valaki várni fog rá a reptéren, be fogja
vinni a pályaudvarra, és fölteszi a
Koppenhágába tartó vonatra.
A körülötte nyüzsgő utasokra nézett és
újra ezt gondolta: nem, nem vagytok
biztonságban! Örömmel töltötte el a
gondolat. Áttúrhatjátok a táskámat,
kérhetitek, hogy vegyem le a cipőmet,
még azt is követelhetitek, hogy vessem le
minden ruhámat, ahogy meg is kellett
tennem az első átszállásomkor. És még ez
sem fog megmenteni benneteket.
Felidézte a mumbai repülőtér
megaláztatásait. Egyedül őt hívták félre a
sorból. Engedelmesen elindult az alagsor
felé. A reptér biztonsági szolgálatának két
munkatársa haladt előtte, és két indiai
rendőr mögötte. A helyiségben nem volt
ablak. Se szék, se asztal. A földre kellett
leraknia a ruháját. Kért egy széket, mert a
padló koszos volt. Válasz helyett
megkérdezték, hogy el akarja-e érni a
gépét, vagy inkább problémázni szeretne.
Megfordult a fejében, hogy tovább hergeli
őket. A nyugatiakat persze nem így
kezelték, még akkor sem, ha gyanúsak
voltak. De inkább a célra összpontosította
a figyelmét. A bosszúra.
A gondolatfolyam folytatódott: A ti
világotok sosem fogad be minket. Esetleg
megtűr. De sose fogad el. Sohasem tekint
egyenrangúnak. Erről beszélt a
legfiatalabb öccsével, pont indulás előtt.
Ha nem térne vissza, akkor az öccse lesz a
családfő. Ezért tért haza Szaúd-Arábiából,
ahol vendégmunkásként dolgozott. A
szaúdiak majdhogynem rosszabbak voltak
a nyugatiaknál. Züllöttek. Nevetségesek.
Hazugok. Mindenki előtt nyilvánvaló volt,
hogy kendőkbe burkolózó asszonyaik
csupán egy színjáték részesei. Péntek este
beülnek egy magán-repülőbe, és
elindulnak Bayrutba. A nők átöltöznek a
repülőn. Félredobják a burkát, a férfiak
meg Hugó Bosst öltenek magukra. Abdul
Hadi az amerikai egyetemen tanult
Bayrütban a polgárháború előtti években.
Látta, hogyan jönnek a szaúdiak minden
hétvégén, s hogy útjuk során teljes
átalakuláson mennek keresztül. A nők
bikiniben strandoltak, a férfiak meg
vedelni jártak, aztán pedig a
megakaszinóban huszonegyeztek. Abdul
Hadi nem tudta, kit utáljon jobban: a
szaúdiakat, akik „hétvégi nyugatit”
játszottak a világ egyetlen városában, ami
hajlandó volt hátteret biztosítani nekik a
szórakozásaikhoz, vagy a nyugatiakat,
akik erre csábították őket. A szabadság
ígéretével hitegették őket. Hogy ugyanúgy
biztonságban érezhessék magukat,
akárcsak a nyugatiak. De ezt a fajta
biztonságot nem kaphatták meg. Abdul
Hadi keserű tapasztalatból tudta ezt.
Sármos férfi volt ugyan, különösen mielőtt
őszülni kezdett, ám az amerikai lányoknál
az egyetemen semmi esélye sem volt.
Vagy talán mégis. Egyikük igent mondott
a meghívására. Caroline. Chicagói volt.
Filmrendező akart lenni, miután visszatér
az Egyesült Államokba. Együtt nézték
meg a Cápát a moziban. De a lány
elvesztette az érdeklődését, amikor rájött,
hogy Abdul Hadi nem Libanonba való.
Caroline mindössze egy kulcsot akart a
helyhez. Valakit, aki be tudná vinni a
beduinok sátrába, valakit, aki meg tudná
mutatni neki az igazi Libanont, mielőtt
haza kell mennie.

Stockholm – Késés
Attól a naptól kezdve Caroline úgy tett,
mintha nem ismerné, amikor összefutottak
az egyetemen. Abdul Hadi pedig
megesküdött magának, hogy soha többé
nem próbálkozik amerikai lányoknál. A
bátyjával lakott egy bérelt szobában a
Commodore Hotel mögötti épületben. A
ház tetején volt egy úszómedence,
melyben sosem volt víz. Ugyanakkor a
hátsó udvar közös volt egy
magánklinikával, így láthatták, ahogy
minden délután nagy zsákokban viszik ki
a plasztikai sebészetről az emberi
nyesedékeket. A szaúdi nők leszívatták a
zsírjukat és kiigazíttatták görbe orrukat,
hogy Caroline-hoz és a fajtájához
hasonlíthassanak. Habár sohasem lehettek
olyanok, mint ők. És amíg az arab világ
maradék része ezt be nem látja, nem
találhatják meg az igazi szabadságot.
Bezárkózni egy álomba, amelynek az
ember sohasem lehet részese, olyan, mint
börtönben lenni. Ezért volt jó, hogy valaki
elkezdte átfesteni a térképet.
– Boarding card, please.6
Abdul átnyújtotta a beszállókártyáját a
svéd légiutas-kísérőnek. A nő
rámosolygott. Rég nem mosolygott már rá
senki.
– The airport in Stockholm is still closed
because of the snow, sir7
– folytatta, és úgy tűnt, mintha valós
tiszteletet csendülne ki a „sir” szóból.
6
ang A beszállókártyáját, legyen szíves!
7
ang A stockholmi repülőtér még mindig le van zárva a havazás miatt, uram.
Nem úgy, ahogy a biztonsági használta
egy megalázó bánásmódra feljogosító
eszközként. Open your bag, sir. Take off
your clothes, sir.8
– We will board as soon as they open
again.9
A stewardess továbbra is mosolygott, az
arca felizzott. Nem, teljesen mindegy,
gondolta Abdul Hadi. Túl kevés és túl
késő.

8
ang Nyissa ki a táskáját, uram! Vegye le a ruháját, uram!
9
ang Amint megnyitják, megkezdjük a beszállást.
8.
Carlsberg-siló, Koppenhága

A lift ajtaja lágy sóhajjal csukódott be, és

Niels következő lépését várta. A férfi azt
tette, amit mindig: bedugta a kulcsot,
elfordította, és megnyomta a huszadik
emelet gombját. Enyhe bizsergést érzett a
gyomrában, amint a lift megkezdte a
küzdelmét a gravitációval. Az érzés a
szexre terelte gondolatait. Már rég nem
volt része benne.
Pár másodperccel később kinyílt az ajtó,
és Niels egyenesen bement a lakásába.
Vagy hívatlan vendégei voltak, vagy
elfelejtette lekapcsolni a villanyt. Biztosan
az utóbbi, döntötte el magában, és belépett
a tágas nappaliba. Ugyanolyan üres volt,
mint amikor elhagyta. De mégis. Járt itt
valaki. Egy alig érezhető illat… Holnap
meg kell kérdeznie Natasját, az alsó
szomszédot. Van kulcsa a lakáshoz, és
többször engedte már be a különböző
szerelőket. Ahhoz képest, hogy az épületet
alig néhány éve újították fel teljesen,
folyton meghibásodott valami: a
szellőztetés, az elektromos rendszer vagy a
gázvezeték.

A Carlsberg gyár eredetileg maláta

raktározására építette a nyolcvanöt méter
magas silót. De amikor összevonták a
Királyi Sörfőzdét a többi nagy sörgyárral,
a malátatározó fölöslegessé vált.
Valójában Niels már nem rajongott
túlságosan a sörért. Mint oly sokan, akik
ebben a korban vannak, és ebbe a sávba
esnek a bértáblán, ő is rákapott a Cabernet
sauvignonra. Miért ne inna meg fél
palackkal ma este? Vagy egy egésszel?
Ünnepeljen vagy gyászoljon?
Megünnepelhetné, hogy valaki túlélte,
vagy gyászolhatná, hogy valakit belehalt.
Á, szarni rá! Niels érzelmei továbbra is
kavarogtak, amikor kinyitotta az üveget.
Már majdnem éjjel két óra volt, de nem
érezte fáradtnak magát. Az eső kopogott a
hatalmas panorámaablakokon. Betett egy
Beatles albumot, feltekerte a hangerőt,
hogy a Blackbird'öt a fürdőből is
hallhassa. Lemosta a lány vérét a lábáról,
mielőtt szertartásosan leült volna a
számítógép elé. Mindig ez volt a program,
miután hazaérkezett. És felkelés után is.
Várt a bekapcsolással. Hiányzott neki
Kathrine. Hiányzott egy másik ember
jelenléte a lakásban. Idegennek érezte
magát itt, amikor a nő nem volt vele.
***
Kathrine a silót luxuslakásokká átalakító
építésziroda társtulajdonosa volt. Ő akarta
megvenni a legmenőbb lakást. Teljesen
belehabarodott, mondta. Nielsnek is
tetszett. A kedvére volt, hogy olyan
magasan van. Csodálatos kilátás nyílt
innen Koppenhágára. Annak idején,
amikor a sörgyárban alágyújtottak a
főzőtartályoknak, az egész környék
bűzlött. Azóta messzire költöztették a
sörgyártást. Nielsnek fogalma sem volt,
hová. Ázsiába talán, mint minden mást.
De örült, hogy az erjesztett sörlé savanyú
szaga nem árasztotta el minden reggel. Az
olyan lett volna, mintha egy öreg piás
lehelt volna az arcába.
Niels körbenézett. Végigmérte a két
dizájner kanapét, melyek egymással
szemközt álltak. A visszafogott, szögletes
dohányzóasztalt, a vöröses gránitjában
futó vájatot, ahol egy kisebb máglyát
lehetett gyújtani. Bioetanol. Teljesen
szagtalan és tökéletesen elég, magyarázta
Kathrine a kétkedő Nielsnek.
Mindenesetre parádés látvány volt a
lángokat lövellő asztal. A kapitányságról
még nem hívott fel senkit sem ide. Bár
Kathrine bőszen szorgalmazta.
– Hívd meg a kollégáidat hozzánk! –
mondta nem egyszer. De Niels nem volt rá
képes, és meg sem tudta magyarázni
Kathrinének, miért. Szégyellte magát.
Nem azért, mert Kathrine fizetett az
egykori silóból nyíló kilátásért – ehhez a
gondolathoz hozzászokott. Szégyellte
magát, mert kollégáinak sohasem lesz
pénze egy ilyen lakásra. Körpanoráma.
Esténként befekszik az ember a
fürdőkádba, mely körül gyertyák égnek
hosszú lánggal, és nézi, ahogy az olasz
márvány aprócska, fehér kristályai
versenyt ragyognak a város fényeivel meg
a csillagos éggel.
***
Bekapcsolta a számítógépet. Ki tudja,
hogy Kathrine ébren van-e. Mennyi az idő
Fokvárosban? Egy órával előrébb
járnak… hajnali három. Megnézte az
ismerősei listáját, Kathrine be volt
jelentkezve. De mivel szinte sohasem
kapcsolja ki a Macbookját, ez még nem
jelenti azt, hogy nem alszik.
– Hová utazzunk ma este? – kérdezte
Niels magától, és végigfutott az online
partnerek során. A Buenos Airesben élő
Amanda fönt volt. A mexikói Ronaldo is.
Európában éjjel volt, ezért szinte egyetlen
európai sem volt. Csak Louis Malagán. De
ő mindig online. Nem lehet megmondani,
hogy valós életet is él-e. Niels kevésbé
érezte magát betegesnek és különcnek,
amióta megtalálta ezt a hálózatot. Egy föld
körüli hálózat olyan embereknek, akik
képtelenek utazni. Embereknek, akik
gyakorlatilag sohasem hagyták el az
országukat. A fóbiának jól láthatóan több
árnyalata létezett. Niels olyanokkal is
eseteit, akik még a városuknak sem tudtak
búcsút inteni. Egyszeriben teljesen
normálisnak érezte magát. Járt már
Hamburgban és Malmöben is. És
Lübeckben a nászútján. A komoly, testi
tünetekkel járó undor először
Berlin környékén állt be. Kathrine
kényszerítette odáig egyszer, de Niels
lebetegedett és egész hétvégén remegett.
– Elmúlik, majd elmúlik – szajkózta
Kathrine szakadatlanul az Unter den
Linden úton. De nem múlt el. És senki
sem értette meg. Senki, csupán az a pár
száz ember, akik tagjai voltak az online
klubnak. Vagy csak úgy tettek, mintha
nem értenék meg. Mert ilyen szokatlan
fóbia nem létezhet. Légiszony és utazási
fóbia. Niels rengeteget olvasott róla.
Néhány tanulmány azt állította, hogy
csaknem minden tízedik ember szenved
ettől valamilyen formában. Megpróbálta
elmagyarázni Kathrinének. Hogyha pár
száz kilométernél távolabbra utazik, a teste
egész egyszerűen elkezdi felmondani a
szolgálatot. Először az emésztés, ami miatt
székrekedés lép fel. Így egyetlen
kirándulás sem lehet hosszabb egy
hétvégénél. Aztán a lélegzetvétel válik
nehézkessé. És Berlin körül már az izmok
tanúsítottak ellenállást. Ezek voltak azok a
részletek, amiket megosztottak a
klubjukban. Niels előtt világos volt, hogy
ezért hajlamos a depresszióra. A teljes
leblokkolásra. Mivel nem tud utazni, és
néhanapján úgy érzi, hogy egy többmázsás
betonkockához van láncolva az élete. Jobb
időszakokban visszanyerte az energiáját.
Meglátta a jót az életben – az emberek
meg azt hitték, hogy mániás.
– Hi Niels!!! How are things in
Copenhagen?10
Amanda volt az Argentínából. Huszonkét
éves. A képzőművészetin tanult, és tizenöt
esztendeje nem hagyta el Buenos Airest.
Az édesanyja egy légi balesetben halt
meg, amikor Amanda hétéves volt, így a
lány utazási fóbiájára minden bizonnyal
van pszichológiai magyarázat. A
többieknél nem volt ilyen nyilvánvaló ok.
Legalábbis Nielsnek nem volt tudomása
róla. Ahogy azt sem tudta, ő maga miért
retteg. Mindent megpróbált.
Pszichológusok. Hipnózis. Ám a
magyarázat elmaradt. Egyszerűen nem
tudott választ találni.

10
ang Szia Niels!!! Mi újság Koppenhágában?
– Hello beautiful, it is colder than where
you are.11
Megbánta, hogy szépségemnek szólította a
lányt. Öregesen hangzott. De Amanda
valóban szép volt. Niels a lány profilképét
szemlélte.
Mandulavágású szem, dús, fekete haj, telt
ajak. A vörös rúzsról sem feledkezett meg,
amikor a fotó készült.
Amanda válasza megjelent a képernyő
alján.
– Wish I could be there and warm you.12
Niels elmosolyodott. Sokat flörtöltek
egymással. Te jó ég! Pár száz ember, aki
soha nem fog találkozni! És mégis olyan
makacsul elvágyódnak. Képeket küldtek
egymásnak a városukról, beszámolókat
írtak, és helyi fogások receptjeit
cserélgették. Niels feltöltötte a dán
kenőmájas receptjét szabad használatra.
Igazi siker lett. Aztán elkészítette Louis
11
ang Szia szépségem! Hidegebb van, mint ott, ahol te vagy.
12
ang Bárcsak ott lehetnék, és felmelegíthetnélek!
anyukájának paelláját, miközben a
Louistól kapott gitárzenét hallgatta, melyet
tizenkét húros spanyol gitáron adtak elő.
Majdnem teljesen olyan volt, mintha ott
lett volna. Ez volt a jó a klubjukban. Nem
arról szólt, amit nem tudtak: vonatozni,
repülni, utazni. Az csak önsajnálat lett
volna. Arról szólt, amit tudtak: beszélni
magukról, az országukról, a kultúrájukról.
Egymáson keresztül élték meg a világot.
Niels rövid ideig csevegett Amandával,
aztán a lánynak el kellett indulnia az
egyetemre. Megígérte, hogy készít egy
képet az egyetem épületéről és a
szoborról, amelyen éppen dolgozik.
– Bye Niels. Handsome man13 – írta, és
már ki is lépett, mielőtt Niels
válaszolhatott volna.
Már éppen kikapcsolta volna a gépet,
amikor Kathrine jelent meg a képernyőn.
– Niels?

13
ang Szia Niels! Te jóképű fickó!
A kép remegett kissé. Mintha a
számítógépnek szüksége lenne egy
pillanatra, hogy összhangba kerüljön az
afrikai fajtárssal.
– Nem alszol? – A hangja kissé fátyolos
volt.
– Pont most értem haza.
Kathrine rágyújtott egy cigire és
rámosolygott. A cigi volt közös bennük.
Most, amikor már nem lehetett gyerekük.
Niels látta a nőn, hogy be van csípve.
– Látni rajtam, hogy ittam?
– Nem. Nem mondanám. Bulizni voltál?
– Kikapcsolod a Beatlest? Alig hallom a
hangodat.
Niels kikapcsolta a zenét, megigazította a
képernyőt, és a nőt nézte.
– Valami baj van? – kérdezte Kathrine.
– Nem. Az égvilágon semmi.
Kathrine mosolygott. Niels nem akart az
estéről mesélni. Semmi oka nem volt rá,
hogy megossza a nővel ezt a
nyomorúságot. És ez sosem volt másképp.
Gyűlölte, amikor az emberek szörnyű
történeteket meséltek beteg vagy halott
gyerekekről. Fulladásos balesetekről,
autókarambolokról, katasztrófákról…
Miért kellene másoknak is hallaniuk erről?
Kathrine megigazította a webkameráját. A
megszokott hotelszobában ült. A háttérben
felsejlett és egész halványan csillogott
valami. A város? Vagy a holdfény siklott
le a Tábla-hegy oldalán? Talán a
Jóreménység foka? Vagy az apró,
tündöklő pontok az Indiai-óceánt maguk
mögött hagyó hajók voltak?
– Meséltem már Chrisről és Marylouról?
Az amerikai építészpárról, aki lejött ide.
Baromi ügyesek. Az egyikük dolgozott
egy projekten Dániel Libeskinddel. Na, azt
akarom mondani, hogy tartottak egy kis
lakásavatót… Te is megismerheted őket
néhány nap múlva. Meghívtak magukhoz
szombatra.
Bátorítóan nézett Nielsre.
– Ennek igazán örülök.
– Megvetted a tablettákat?
– Meg. Persze.
– Megmutatod?
Niels felállt és kiment a fürdőszobába.
Amire visszatért, Kathrine ledobta
magáról a fehér blúzt és melltartóban ült.
Niels tudta jól, mire készül.
– Meleg van odalent? – élcelődött.
– Nagyon szép itt. A Föld legjobb klímája.
És imádni fogod a vörösborukat. Mutasd a
pirulákat!
A férfi a kamera elé tartotta a kis dobozt.
– Kicsit közelebb!
Niels engedelmeskedett. Kathrine
hangosan olvasta:
– Apzepam. Öt milligramm. Repülés
okozta szorongás ellen.
– Allannek van egy barátja, akinek bevált.
– Allan?
– A különleges szolgálat tagja.
– Azt hittem, te vagy az egyetlen rendőr,
aki viszolyog a repüléstől.
– Csak arról van szó, hogy nehezemre esik
utazni.
– Mi a különbség? Csak vedd be a
gyógyszert! Vegyél be két szemet, amíg itt
vagyok.
Niels a fejét ingatta és nevetett. Két
aprócska pirulát rakott a nyelvére.
– Egészségedre!
– Nyeld csak le őket, édes!
Miután a tabletták eltűntek egy fél pohár
vörösborral együtt, Kathrine hangulata
megváltozott, pontosan úgy, ahogy Niels
várta.
– Játszunk?
– Szeretnéd, ugye?
– Tudod, hogy szeretném. Ne ugrass! Na,
vetkőzz!
***
Kathrine hat hónapja volt Fokvárosban.
Először nem is akart menni. Helyesebben
fogalmazva, úgy tett, mintha nem akarna.
Niels tudta, mire megy ki a játék. Az
elejétől kezdve érezte, hogy Kathrine
miatta és az ő reakciója miatt ódzkodik.
Hogy mit fog szólni a férfi, ha elutazik.
Amikor végre megszületett az elhatározás,
Niels igazán megkönnyebbült. Nem azért,
mert örült a gondolatnak, hogy egy évig
nélkülöznie kell Kathrinét, hanem inkább
azért, mert a bizonyosság felszabadítóan
hatott rá. Mielőtt a nő elutazott, néha azt is
érezte, hogy előre örül az egyedüllétnek.
Ezt persze sohasem említette meg
Kathrinének. Nem tudta megmondani,
miért érzett így, hiszen biztos volt benne,
hogy szenvedni fog a magánytól és a
hiányérzettől. Az utolsó este veszekedtek,
majd szeretkeztek a kanapén. Aztán
Kathrine sírva fakadt, és kijelentette, hogy
nem tud elszakadni a férfitól. Már azon
volt, hogy felhívja a főnökét, és lefújja az
egészet. De persze ez megmaradt a szavak
szintjén.
Kora reggel búcsúztak el egymástól a
kocsi mellett. A levegő súlyos volt a
láthatatlan esőtől. Niels kongott az
ürességtől. Minden vibrált a szeme előtt.
Kathrine előrehajolt, és miután
megcsókolta a meleg, puha ajkával, a
fülébe súgott valamit, amit Niels csak
részleteiben hallott. Ha nem találkoznánk
újra… Niels nem tudta megmagyarázni,
miért volt olyan jóleső érzés, hogy nem
értette a mondat végét.
***
– Állj úgy, hogy lássalak! – rendelkezett
Kathrine.
Amikor Niels újból a képernyőre
pillantott, észrevette, hogy Kathrine
megelőzte. Csupaszon ült a kissé hátratolt
széken, így Niels mindent láthatott, ami
hiányzott neki.
– Lassan vetkőzz, édes! Annyira jó a
tested. Élvezni akarom.
Ha szexre került a sor, Kathrine mintha
egy másik bolygón lett volna. Egy másik
bolygón, ahol nem rakódott pironkodás,
szemérmesség vagy szégyenérzet a
testiségre. Ezt imádta benne Niels. Azért
is, mert így mindig próbára tehette saját
magát. Kathrine tanította meg, hogy
szeresse a testét. Nem mintha bármi baj
lett volna vele. Ellenkezőleg. Nielsszel
igazán bőkezűen bánt a természet: magas
volt, de nem vékony, zömök, de nem
buldogszerű. Mellkas szőrzete
fokozatosan őszült, amiért az átalakulást
szorgosan követő Kathrine rajongott.
Mielőtt találkoztak, Niels számára a teste
csak olyasvalami volt, ami a fejét tartotta,
és ami az agya utasításait követte.
Kathrine mutatta meg neki, hogy a testnek
is megvan a maga akarata… a saját vágya.
És amikor eljön az együttlét ideje, már
nem az agy parancsol. A test üzen az
agynak, hogy mit akar. És ehhez kell a
bátorság.
– Fordulj meg, látni akarom a segged,
ahogy leveszed a nadrágod! – parancsolta
a nő.
Niels hátat fordított a kamerának és hagyta
lassan lecsúszni a farmert. Pont úgy,
ahogy Kathrine szereti. Végignézett
magán. Hm – végül is meglepő. Nem
számított rá, hogy még életre kelhet
valami odalent egy ilyen este után. És
talán mégis. Nemiség és halál. Vágy és
félsz.
– Mutasd magad, édes! – suttogta
Fokvárosból Kathrine.
9
Európa légtere

Megint ő. A stewardess. Felfelé tartott a

szűk folyosón, és kávét, teát,
gyümölcslevet, valamint mogyorót kínált.
Abdul Hadi elmosolyodott a gondolatra.
Mogyoró, kávé és tea. Ezek voltak a
legfontosabb árucikkek az arab
bazárokban. Ezekért utaztak az európai
kereskedők évszázadokon át Arábiába,
ahonnan haza, a kietlen északra vitték az
árut. Most pedig az arab világ kincsét
praktikus műanyag csomagolásban kapják
az utasok, és a zacskókon szőke fiatalok
virítanak. A nyugat tolakodó
termékreklámjai mögött olyan késztetés
húzódik, amit az amerikaiak és az
európaiak nem láthatnak: a nyugat
elsősorban a saját ideáját hirdeti. A
reklámot arra találták fel, hogy eladják a
nyugatot a nyugatiaknak.
– Coffee or tea?14
Abdul Hadi felnézett. Ő volt az. Újra az a
mosoly, a rámenős pillantás. A hosszas
reptéri várakozás ellenére továbbra is úgy
néz ki, mint aki most kezdte a napját.
– Orange juice.15
– Peanuts?16
– Please.17
A nő hozzáért a kezéhez, miközben letette
az asztalkára a narancslevet. Hőhullám
futott végig a férfin. Rég nem volt már
része ebben. A stewardess egy csomag
mogyorót is a lehajtható asztallapra rakott.
De mielőtt továbbment volna, elé tett még
egy csomaggal. Nem kapkodott, nyugodt
és kedves volt, ahogy hozzátette:
– Enjoy your flight, sir.18
Abdul Hadi körbenézett az utastérben. A
körülötte lévők közül csak ő kapott két
14
ang Kávét vagy teát?
15
ang Narancslevet kérek.
16
ang Mogyorót?
17
ang Igen, kérek.
18
ang Jó utat, uram!
zacskóval. Célzott valamire a nő a
közeledésével? Abdul Hadi utána fordult.
Nem kellett volna, mert ugyanabban a
pillanatban a stewardess is visszanézett.
Abdul érezte, hogy melegség járja át.
Elképzelte magát a nővel egy
hotelszobában. Ahogy a stewardess leül az
ágy szélére. Abdul megérinti a haját. Még
sohasem érintett szőke hajat. Caroline
fürtjeihez került a legközelebb. Milyen
érzés lehet? Puhább? Angyalhaj. A
tenyerével lágyan végigsimítja a
stewardess tincseit, amíg a nő kicsatolja a
derékszíját. A vágyálomban Abdul az ágy
mellett állt, a nő ült, és a keze lassan
felfelé csúszott, végül megfogta a nemi
szervét. Ki volt festve a körme. Diszkrét
vörösre. Ezt is csak elképzelte, vagy
tényleg volt körömlakk rajta? Hátrafordult
és megpróbálta megkeresni a tekintetével.
De a nő a keskeny közlekedő másik végén
állt, Abdul háta mögött meg egy csecsemő
kezdett bömbölni. A férfi megpróbálta
kiverni a nőt a fejéből. Valami másra
igyekezett gondolni. A nyugatra és a
hazug önértelmezésére. A puskapor többé
már nem a kínaiak találmánya, hanem az
amerikaiaké, hogy megünnepeljék július
negyedikét. A számrendszer többé már
nem Arábiából ered, hanem Európából.
Hányan vannak tisztában nyugaton azzal,
hogy a világ kultúrájának bölcsője az
Arab-félsziget? A történetírás, a
matematika, a tudomány… minden, amire
a nyugat épül, és amit a magáénak vall.
Tőlünk ered, emlékeztette magát Abdul
Hadi. Tőlünk.
Megette a két zacskó mogyorót, de a
gyomra továbbra is korgott. Régóta nem
evett semmi rendeset. Amikor majd
leszáll, eszik valamit, ígérte magának.
Ezért volt az is, hogy az agya nehezen
tudott összpontosítani. De most már jobb
volt, újra tisztán tudott gondolkodni, s
nem kúsztak be a fejébe szüntelenül a
stewardessről szóló ábrándok. Először
elloptatok mindent, a magatokévá tettetek
mindent, aztán nagy kegyesen
megengedtétek a világ többi részének,
hogy használja, így történt. A nyugati
világ kizsákmányolásra és mások
elnyomására épül. Egyszer újra lesújt a
nép. Ez így igazságos.
A csecsemő üvöltött mögötte. Az
ártatlanok örök problémája. Ha most
bemennék a pilótafülkébe, és
nekivezetném a repülőt egy épületnek,
vagy hagynám a tengerbe zuhanni,
mindenki az ártatlanok meggyilkolásáról
beszélne, gondolta Abdul Hadi. De az
érvelés sántít. A ti adótokból, a ti
pénzetekből finanszírozzák a testvéreim
elnyomását. Ha az ember pénzeli az
elnyomókat, akkor már nem ártatlan!
A gyermekeitek mögé bújtok. De ha
pajzsként használjátok őket, akkor ti
magatok helyezitek őket a tűzvonalba.
Egyetlen hörpintéssel kiitta a kis pohár
narancslevet, és a húgára gondolt. Ő is
körülbelül annyi idős lenne, mint a szép,
szőke stewardess – ha még élne. Hosszú
ideje nem gondolt már a gyilkosságra, de
az utóbbi hetekben ismét elborította az
emlék. Mintha azért tért volna vissza,
hogy megmentse. Hogy segítse a bosszú
legmélyebb mechanizmusának és végső
igazságosságának megértésében. Abdul
Hadi lehunyta a szemét és lejátszotta maga
előtt legmeghatározóbb emlékét. A hátsó
ülésen ült két fivérével, amikor a kocsi
elütötte a fiút. Nem látott és nem hallott
semmit. A sivatagi út annyira egyenetlen
volt, hogy a kipufogó mindig leért a
talajra, az alváz meg rendszeresen
nekiütődött a köveknek egy-egy hangos
puffanással. De az apja kipattant az
autóból, és az anyja felsikoltott. Messze
voltak a várostól, kint a Wadt Daw’an-
sivatagban, ahol a belga nőknek sok évvel
később el kellet búcsúzniuk az életüktől.
– Mi történt? Mi történt? – kiabálta Abdul
Hadi testvére, amikor az apjuk kiugrott.
Elgázolták a fiút, aki helyben meghalt. Az
iszonytató sikolyra egy-besereglettek a
falusiak, s egy pillanat alatt körbezárták a
kocsit. Abdul apja megpróbálta tisztázni
magát.
– Nem láttam! Kiugrott a kocsi elé! –
mondta.
A por felkavarodott, mintha köd borult
volna rájuk.
A sirám egyre erősödött, a többi asszony
is jajveszékelni kezdett. Borzalmas volt. A
panaszos zokogás kórusban szállt az ég
felé. Abdul Hadi nem tudta felidézni, hogy
a falu öregjei és a fiú apja egész idő alatt
ott volt-e. Csupán arra emlékezett, ahogy a
férfiak feltépték az autó ajtaját, és
kirángatták.
Ő ült az ajtónál, ezért őt cibálták ki
elsőnek. Az apja próbált ellenállni, de
hamar lefogták. Valakinek meg kellett
halnia. Bosszú. Igazságosság. Abdul
visszanézett a kocsiban ülő testvéreire.
– Nem láttam – sírt az apja.
Pár férfi kiszedte az apja zsebéből a
papírjait. Hangosan felolvasták a nevét.
– Hadi! Hadi! – ismételgették, mintha a
neve megmagyarázhatná, miért is történt
az egész borzalom.
Apja rájuk üvöltött:
– Eresszétek el a fiamat! Semmi köze
sincs ehhez!
Az asszonyok eszüket vesztve jajgattak,
felemelték a halott fiút. Abdul apja imával
próbált hatni rájuk. Amikor látta, hogy ez
nem segít, fenyegetőzni kezdett. A
fővárosi rendőrségnél szolgáló ismerősei
nevét sorolta. De a városiak semmit sem
jelentettek idekint a sivatagban. Térdre
kényszerítették. Továbbra is kiabált, de
valaki lehajolt, és homokot tömött a
szájába. Hányás, üvöltés, halál. Újra
letették a halott fiút az emberek
gyűrűjében.
– A te fiad az én fiamért! – tajtékzott a
férfi, aki Abdul Hadi nyakát szorította, és
ujja egyre szorosabban fonódott Abdul
torkára. Az apja már látta, miféle
szörnyűségek várnak rájuk, és feladta. A
szájából potyogott a homok és folyt a vér.
Abdul Hadi emlékezett rá, ahogy a halott
fiú apja elengedte a nyakát. Aztán elkapta
a karját, a másik kezével meg Abdul húgát
tartotta.
– Választhatsz – ordította a halott fiú apja
Abdul apjának. – A fiú vagy a lány?
Csupán most jutott el Abdul tudatáig,
milyen hangosan jajong az anyja. Akkor is
sírt és kiabált, amikor egyedül ő volt a
halál torkában? Talán csak nem hallottam,
ismételgette Abdul magában újra és újra.
Olyan sokan sírtak.
– A fiú vagy a lány?
– Baleset volt… Könyörgöm!
– A fiad vagy a lányod?
Egy kés került elő. A pengét alvadt vér
borította. Hogy kiszedjék belőle a választ,
odanyomták a hegyét Abdul apjának a
torkához.
– Kit választasz?
Abdul apja csakis a fiára nézett, miközben
válaszolt.
– A lányt. Vigyétek a lányt!
10.
Szerda, december 16.

Niels Bentzon túl későn kelt fel. És

minden volt, csak kipihent nem. Végre
teljes joggal beteget jelenthetne. Igazán
megérdemelne egy nap levezetést a tegnap
este után. Tizenöt perccel később azonban
már a kocsiban ült, vizes hajjal, kávéval a
kezében, nyakkendőben, amit egy
konfirmandus kisdiák is jobban kötött
volna meg.
Rendőrkapitányság, Koppenhága
A zöld rendőrségi buszok tömött sorai
mögül alig látszódott a rendőr-
kapitányság. Az ország minden részéről
behívták a szolgálatosokat a klíma-
csúcstalálkozó miatt. Néhány óra múlva az
Amerikai Egyesült Államok elnökének
gépe, az Air Force One eléri a dán légteret.
Niels anyja már telefonált, és megkérdezte
a fiát, hogy találkozni fog-e vele. Hogy
védeni fogja-e? Nielsnek ki kellett
ábrándítania. Obamát saját testőreinek
serege kíséri, magyarázta. És hozza a saját
limuzinját is, meg a saját ennivalóját, egy
fodrászt, valamint egy kis bőröndöt, mely
az amerikai atomarzenál kódjait
tartalmazza. Később kétségei támadtak,
hogy idős édesanyja elhitte-e az
atomfegyveres részt. Az volt az érzése,
hogy csalódást okozott volna neki, ha
elárulja a prózai valóságot: egyedül a
tüntetők felbőszült seregével fog
találkozni a Bella Center előtt.
Keresztülpasszírozta magát a rendőrök
csoportján, akik most érkeztek meg
vidékről a nagyvárosba. Kiránduló
iskolásokhoz hasonlítottak. Kacarásztak.
Láthatóan örültek a hétköznapjaikat
megtörő változásnak. Ma nem kell
büntetőcédulát kiállítaniuk Észak-Jylland
poros országútjain, és a thyborani
kultúrházhoz sem hívják ki őket, ahol két
horgász már megint összeakaszkodott.
Hamarosan szemtől szemben állnak majd
az Attac-mozgalommal, különböző
környezetvédő szervezetekkel és
szélsőbalos aktivistákkal, valamint
magukat autonómoknak hívó, haraggal teli
gyerekek elképesztő egyvelegével.
– Jó reggelt, Bentzon!
Még megfordulni sem volt ideje, és máris
érezhette a férfias váll-veregetést.
– León! Tudtál aludni?
– Mint a bunda.
León fürkészően nézett Nielsre.
– Te viszont úgy nézel ki, mint akit
kifacsartak.
– Beletelik néhány órába, amíg elalszom.
– Nekem aztán nem.
León mosolygott. „Nem kőmáliak.” A
gondolat gyökeret vert Niels-ben, és nem
tudott tőle szabadulni. De ez már csak így
volt. Niels nem kedvelte Leont.
Hányingerkeltően visszataszító egy olyan
este után hazamenni, amit egy hullával és
szitává lőtt gyerekkel töltött az ember,
majd az igazak álmát aludni. Szerencsére
Anni félbeszakította őket.
– Sommersted keres.
– Sommersted? – ismételte Niels, és
Annira nézett.
A titkárnő bólintott. Talán valamicske
részvét is volt a tekintetében.
Egy személyes találkozó W. H.
Sommersted rendőrfőkapitány irodájában
csupán kevés beosztottnak adatik meg. A
kapitányságon az a hír járta, hogy az
ember a karrierje alatt legfeljebb
háromszor találkozik Sommersteddel az
irodájában. Amikor átveszi az első
figyelmeztetést, amikor átveszi a második
figyelmeztetést, és amikor van húsz perce
összepakolni a holmiját és eltűnni. Niels
már kétszer járt nála. Két figyelmeztetés.
– Amilyen gyorsan csak lehet – fűzte
hozzá Anni, és hízelgően mosolygott
Leonra.
Niels félrehúzta a nőt a kávéautomatához.
– Egyedül engem hívatott?
– Az asszisztense telefonált. Ő kért meg,
hogy szóljak neked, ha látlak. Miért?
Valami baj van?
***
Az előtér üvegtábláján a W. H.
Sommersted felirat állt fekete betűkkel.
Senki sem sejtette, mit takart a H. Talán
csak azért volt ott, mert jól hangzott.
Sommersted éppen telefonált. Széles
állkapcsa meg sem moccant, miközben
beszélt. Nielsnek beugrott, hogy a főnöke
tökéletes hasbeszélő lehetne.
– Azonnal faxolja át! – Sommersted
felállt, odament az ablakhoz és kinézett.
Közben vetett egy olyan pillantást Nielsre,
ami még annyit sem árult, hogy
felismerte-e. Niels lazítani próbált.
Nehezen ment. A kurva életbe, mi lesz,
hogyha kirúg, gondolta. Igyekezett
elképzelni, mégis mivel fogja elütni az
idejét. Semmi nem jutott az eszébe. Csak
azt látta, ahogy köntösben hever a
kanapén. És hagyja, hogy elöntse a
depresszió. Élvezi. Lemerül egészen a
legmélyéig.
– Bentzon!
Sommersted befejezte a telefonálást, és
kedélyesen meglendítette a karját.
– Foglalj helyet! Hogy vagy?
– Köszönöm, jól.
– Igazi őrület van odakint.
– Meg tudom érteni.
– Az Air Force One mindjárt landol. Csak
úgy nyüzsögnek a fejesek
Koppenhágában. A titkosszolgálat pedig
mindenhol terroristákat lát. Én személy
szerint azt hiszem, hogy csak a beteges
túlbuzgóság ütött ki rajtunk. Minden
rendben lesz.
Sommersted fújtatott, mély levegőt vett,
aztán végre eszébe jutott, miért is ül Niels
vele szemben.
– Örülök, hogy visszatértél, Bentzon. –
Letette a szemüvegét az asztalra. –
Hallottam, hogy le kellett vetned a ruhád.
Ezek egyre rátermettebbek lesznek.
– Túléli?
– A lány? Igen.
Sommersted határozottan bólintott. Kissé
összevonta bozontos szemöldökét, s
gondterhelt arckifejezést öltött. Egész
hiteles, de Niels nem ugrott be neki.
Sommersted ügyesen kommunikál. Öt éve
részt vett azon a médiakurzuson, amit
Niels visszautasított. Egy modem
kapitánynak egyszerre kell
műsorvezetőnek, politikusnak és emberi-
erőforrás-menedzsemek lennie.
– Te jól szót értesz az emberekkel, Niels.
– Igen? – kérdezte Niels vontatottan, és
tudta, hogy Sommersted éppen most
helyezett ki egy csapdát elé.
– Komolyan gondolom.
– Akkor köszönöm.
A csapda azonnal bezárult.
– Talán túl jól is? – A kapitány tekintete
még szúrósabbá vált.
– Ezt most kérdezed?
– Miroszláv Sztanics, a szerb barátunk.
Emlékszel rá?
Niels nyugtalanul fészkelődött a széken.
Ám azonnal megbánta, mivel tudta, hogy
izgágasága nem fogja elkerülni
Sommersted figyelmét.
– Hallom, meglátogattad a börtönben.
Csak egyszer?
– Ezért hívattál be?
– Az az ember egy pszichopata.
Mély levegő. Niels kinézett az ablakon.
Neki nem volt ellenére a feszült csönd.
Amíg Sommersted nyilvánvalóan valami
válaszra várt, Niels felidézte Miroszláv
Sztanicsot.
Hét-nyolc éve történt, hogy a szerbet ki
kellett adni Hágának. Boszniában
elkövetett háborús bűnökkel vádolták.
Rejtélyes oknál fogva Dániában kötött ki,
ahol menekültjogi státuszt kapott. De a
dán hatóságoknak hamarosan világossá
vált, mekkorát tévedtek: Sztanics nem
sajnálatraméltó ember, akit a szerbek
üldöztek, hanem a rossz hírű Omarszka
börtöntábor korábbi fegyőre, aki újabban
naponta háromszor térítésmentesen élvezi
a dán reformkonyha ízeit és a dán vendég-
szeretet. A kiadatás előtt valami bekattant
a fickónál. Két menekültet ejtett túszul a
sandholmi táborban. Amikor Niels
megérkezett, Miroszláv Sztanics azt
követelte, hogy biztonságban elhagyhassa
az országot, máskülönben átvágja az egyik
túsz torkát. Minden bizonnyal komoly volt
a szándéka, hiszen majdnem megölt egy
fiatal albán nőt. Csak az orvosi csoda
mentette meg a nő életét a
Rigshospitaletben. Aztán mindenki
Nielsnek ugrott. Főképp León átkozta.
Miért nem puffantja már le azt a
pszichopatát, kérdezte. Az egésznek az lett
a vége, hogy Niels fél napot egyezkedett a
szerbbel. Miroszláv Sztanics egy pillanatig
sem tagadta háborús bűneit.
Sommerstednek igaza volt: a fickó teljesen
pszichopata. És elbűvölő. Még Nielst is
mosolyra fakasztotta egyszer. Miroszláv
Sztanics retteget a börtöntől. A magánytól.
De tudta jól, hogy a játéknak vége, és
hogy húsz év vár rá a rács mögött.
Nielsnek csupán el kellett juttatnia a
felismeréstől addig, hogy tényleg feladja.
Sommersted még mindig várt.
– Sommersted, megígértem neki valamit
anno. És mivel Dániában tölti a büntetését,
lehetőségem van, hogy tartsam a szavam.
– Megígértél valamit? Azt, hogy látogatni
fogod a börtönben?
– Ennek fejében engedte el a túszokat.
– Szegd meg a szavad, Bentzon! A túszok
szabadon távoztak, Sztanicsra kiszabták a
büntetést. Tisztában vagy vele, mit
mondanak a többiek rólad?
Niels remélte, hogy ez csak költői kérdés.
– Tudod?
W. H. Sommersted egy pillanatig úgy
festett, mint az az orvos, aki a kétségbeejtő
és megkérdőjelezhetetlen igazságot akarja
megmondani egy halálos betegnek.
– Hogy mániás depressziós vagyok? –
találgatott Niels. – Hogy nincs ki mind a
négy kerekem?
– Legfőképp az utóbbit. Nem tudják, mi
van veled. Az egyik nap nem vagy sehol,
beteget jelentesz. Másnap meg mindenféle
pszichopatákhoz rohangálsz látogatóba.
Niels tiltakozni próbált, de Sommersted
beléfojtotta a szót.
– De tehetséges vagy. Afelől semmi
kétség.
– Hogy jól szót értek az emberekkel?
– Jó tárgyaló vagy. Szinte mindig
lebeszéled őket a dologról. Csak azt
szeretném, hogyha nem lennél olyan…
– Olyan mi?
– Olyan különös. Fóbiás és mániás.
Pszichopaták pajtása.
– Egyetlen pszichopatáról van szó. Te meg
úgy állítod be, mintha…
Sommersted közbevágott.
– Nem tudnál csak néha beállni a sorba?
Niels lenézett a padlóra. Beállni a sorba?
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a
rendőrkapitány folytatta.
– De most éppen szabadságra mész.
– Csak egy hétre.
– Rendben. Figyelj csak! Nagyon örültem
annak, amit tegnap tettél. Mit szólnál
hozzá, ha újra megpróbálnánk? Kezdésnek
néhány apróbb ügyet bíznék rád.
– Persze.
– Már van is egy ügyem számodra. Nem
különösebben nagyszabású. Azt
szeretném, hogy lépj kapcsolatba néhány
polgárral. Beszélj velük.
– Merthogy ebben olyan jó vagyok. –
Niels nem tudta leplezni a szarkazmusát.
Sommersted felbőszültén pillantott rá.
– Kivel kellene beszélnem?
– Jó emberekkel.
Sommersted az íróasztalán tornyosuló
papírkupacban kutatott valami után,
miközben a fejét rázva tett
megjegyzéseket az Interpoltól nap mint
nap beáramló red notice-ok19 tömegére.
– Emlékszel a régi telexek hangjára?
Persze, hogy tökéletesen emlékezett az
Interpol lyoni főhadiszállásáról érkező
figyelmeztetéseket és jelentéseket fogadó
telexre. De ma már ezeket is számítógép
továbbítja. Vagy ezer számítógép. Annak
idején a telex megszakítás nélkül
dolgozott. A mechanikus nyomtatás
monotóniája azt jelezte, hogy a világ
szakadatlanul egyre elbaszottabb hellyé
válik. Ha valaki szeretett volna egy
pillanatnyi, ám igen átfogó képet nyerni a
világ nyomorúságáról, csupán húsz percre
le kellett ülnie a zümmögő gép mellé:
sorozatgyilkosság, drogcsempészet,
leánykereskedelem, gyermekrablás,
illegális bevándorlás és dúsított urán
nemzetközi szállítása. Aztán az apró
betűsök: veszélyeztetett állatfajok
kereskedelme. Hópárduc, tigris, ritka
19
ang Szó szerint: vörös figyelmeztetés. Lényegében ez az Interpol elfogatóparancsa, mely a világ minden országában
érvényes.
papagájok, olykor bálna. A lista végtelen
volt. Műtárgyak és történelmi ereklyék.
Stradivari-hegedűk, az orosz cári udvar
ékszerei. Még egy ezrede sem került elő
annak, amit a náci Németország a
megszállt országokból zsákmányolt.
Megannyi német otthon pincéjében és
rejtekhelyén még mindig ott lapulnak a
Keletrómai Birodalom gyémántjai,
borostyán és arany ékszerei, Degas
festményei és zsidó családok aranyrúdjai.
Ezeket a mai napig körözik. Ha valaki a
telex előtt állt, megfájdult a feje. Kedve
lett volna üvölteni és elrohanni, vízbe
vetni magát, és azt kívánni, bárcsak soha
ne fejlődtünk volna ilyenné, és még
mindig a dinoszauruszok lennének a Föld
urai.
Manapság minden az Interpol
adatbázisrendszerén fut át, melyhez
valamennyi tagországnak van hozzáférése.
Az év minden napján, napi huszonnégy
órában. Ilyen egyszerűen
megfogalmazható. Sohasem zár be,
akárcsak a sarki éjjelnappali. Az új
technológiával együtt a fenyegetettség
mértéke is nőtt. Öngyilkos merényletek,
vegyi és biológiai fegyverek,
hackertámadások, gyermekpornó,
hitelkártya-visszaélések, szén-dioxid-
kvóták törvénytelen kereskedelme,
vámcsalás, pénzmosás. És akkor még szó
sem volt az EU korrupcióellenes harcáról.
Lehet, hogy most már az Interpol
rendelkezésére áll az az új technika,
mellyel legyőzheti a bűnözést, de a
bűnözők legalább olyan ügyesen fordítják
a hasznukra az új eszközöket. Talán nem
nyertünk semmit. Niels gyakran
gondolkozott ezen. Talán jobb volt,
amikor csak a telex ontotta a papírt egész
nap, amikor a nyomtatófej ideges lármája
szelte a levegőt, s állandóan a világ
szörnyűségeire figyelmeztetett.
– Red notice – mondta Sommersted,
amikor végre megtalálta az ügyet a
halomban. – Minden jel arra mutat, hogy a
jókat gyilkolják.
– A jókat gyilkolják?
– Úgy fest. A világ különböző pontjain,
Kínában, Indiában, Oroszországban, az
Egyesült Államokban. Az áldozatok közül
többen élen jártak a jótékonykodásban.
Tudod, fejlődő világbeli aktivisták,
orvosok, segélyszervezetek munkatársai.
Niels az aktát olvasta: Red notice. A
szöveg angolul volt, és az Interpolra oly
jellemző lakonikus, szaggatott stílusban.
Feltételezett szektás gyilkosságok.
Bejelentő: Tommaso Di Barbara. Niels
azon töprengett, tényleg így beszélnek-e
egymással lent Lyonban. Robotnyelven.
– Korábban nem foglalkoztunk ilyen és
ehhez hasonló dolgokkal. De most, a
Mohamed-karikatúrák után…
Globalizáció, bármit is jelentsen.
– Mi köti össze a gyilkosságokat? –
kérdezte Niels.
– Az áldozatok hátán látható írás,
amennyire ki tudtam hámozni. Valamilyen
jelet írnak rájuk. Talán egy szektáról van
szó. Hamarosan már minden sarkon
settenkedik egy szablyás őrült vagy egy
merénylő, aki fél tonna dinamitot kötözött
a derekára.
– Szerinted vallási indíték áll a háttérben?
– Ki tudja? De szerencsére a felderítéssel
nem kell foglalkoznunk. Szerencsére.
Szent gyilkosság. Baromi sok
papírmunkával jár az ilyen. Az embernek
át kell nyálaznia egy halom ósdi, poros
könyvet. Hol van már a kapzsiság vagy a
féltékenység? Ezek érthető indítékok.
A rendőrfőkapitány abbahagyta a
dohogást, és hosszasan kibámult az
ablakon. Nielsnek az volt az érzése, hogy
a féltékenység szó térítette el a főnöke
gondolatait. Már több alkalommal látta
Sommersted feleségét. Hajdani
bentlakásos növendék, szőke hajú, a
szépsége könnyed és fakó, valószínűleg
sohasem tapasztalta meg az élet árnyékos
oldalát. De lehet, hogy nem csupán
felhőtlen percekből áll egy háztartásbeli
élete. Honnan is szerezhetne sikerélményt,
és hol próbálgathatná a szárnyait? Honnan
kaphatna visszajelzéseket, melyek
táplálják a lelket? Sommersted felesége
mindezt más férfiak tekintetéből szerezte
meg. Niels ezt már akkor észrevette,
amikor először látta egy fogadáson.
Szorosan a férje mellett állt, többször a
kezét is megfogta, de mindvégig a
teremben cikázó pillantásokat kereste.
– Azt javaslom, még ma lépj
kapcsolatba… mondjuk, Koppenhága
nyolc-tíz jó emberével. Kérdezd meg,
hogy tapasztaltak-e valami szokatlant.
Keresd fel a Vöröskereszt vezetőjét,
valakit a jogvédő szervezetektől és… a
helyi környezetvédőket. Meg hasonló
szervezeteket. Kérd meg őket, hogy
legyenek résen. Aztán mi moshatjuk
kezeinket.
– És mi van azokkal, akik a
csúcstalálkozóra jönnek?
– Ugyan már! – nevetett fel Sommersted
mesterkélten. – Ők már amúgy is elég
védelmet kapnak. Ezenkívül mindegyikük
hazamegy négy nap múlva. Szerintem ez
az ügy kissé hosszabb távú.
Niels átfutotta a két papírlapot, habár
Sommersted már szívesebben tudta volna
az ajtó túloldalán.
– Gyanús esetleg valaki?
– Bentzon, aktív odafigyelés, semmi más.
– De miért kerestek fel minket az üggyel?
– Ide figyelj, semmi az egész. Úgy is
veheted, mint egy szabadnapot, köszönetét
a tegnap esti segítségért. Ha minden ilyen
határozatlan fenyegetést komolyan
vennénk, nem jutna időnk semmi másra.
Elég ezzel a mostani üggyel megbirkózni.
Hacsak a legkisebb hibát is elkövetjük,
három országos napilap és
százhetvenkilenc parlamenti képviselő fog
a bejárat előtt állni holnap reggel.
Magyarázatot és vizsgálatot fognak
követelni, na meg azt, hogy jobban
szervezzük meg a munkánkat. És noha a
legszívesebben megkérném őket, hogy
fogják be a pofájukat, kénytelen lennék ott
állni mosolyogva és bólogatva, mint egy
érettségiző gimnazista.
Sommersted egy eltúlzott sóhajt hallatott,
majd hátradőlt a székben. Már máskor is
megtartotta ezt a beszédet.
– Ez az én valóságom, Bentzon:
tanácskozás a miniszterrel és az
államügyésszel. Magyarázkodó levelek
szétküldése, hogy miért nem értünk a
tetthelyre két perccel korábban, újságírók
tájékoztatása telefonon, hogy miért
végezzük a munkánkat ilyen rosszul.
Mivel ők így látják.
Sommersted kimutatott az ablakon a
megannyi épülettömb felé.
– Tekints rám védelmezőtökként! Az én
dolgom, hogy a Christiansborgban ülésező
fejesekkel és a különféle újságok
riportereivel foglalkozzam. Nektek meg
azt kell csinálnotok, amit mindig is:
elfogni a bűnözőket, sittre vágni őket,
aztán elhajítani a zárka kulcsát.
Niels mosolygott. Sommerstedben volt
egy szikrányi humorérzék.
– Aktív odafigyelés, Bentzon. Vedd ezt
úgy, mint egy bizalmi próbát. A kettőnk
próbája. És jó pihenést, amikor majd
eljutsz odáig.
11.
A rendőrkapitányság irattára, Koppenhága

– Jó emberek? – Casper hangjában nyoma

sem volt gúnynak. Csak őszinte
kíváncsiságnak. –Jó embereket keresel?
– Pontosan. – Niels leült az asztal szélére,
és körbenézett a rideg
számítógépteremben. – A jókat kell
megtalálnunk. Tudsz segíteni?
Casper már le is ült a számítógép elé.
Nielst ezúttal sem kínálta hellyel, mindig
is így volt ez az irattárban. Ugyan az iroda
teljesen olyan volt, mint a többi, csak kissé
nagyobb, mégis olyan érzése volt az
embernek, mintha egy idegen házába
furakodott volna be. Senki sem kérdezte,
hogy kér-e kávét, vagy hogy leülne-e.
Semmi bevezető csevegés. Niels nem
tudta eldönteni, hogy az irattárosokat egy
cseppet sem érdekli, vagy egyszerűen csak
képtelenek a társas kapcsolatokra. Éveken
át bíbelődnek a kartotékokkal, mappákkal
és katalógusrendszerrel a poros irattárban,
mialatt lassan antiszociálissá válnák, és
attól kezdenek rettegni, hogy a Nielshez
hasonló idegenek esetleg egy csapásra
megsemmisíthetik pedáns rendjüket. Hogy
bármely látogató, aki belép a feketére
festett, súlyos faajtón, rájuk szabadíthatja
a káoszt.
– Hogyan legyünk jó emberek? –
dünnyögte Casper, miközben beütötte a
Google-ba a jó ember kifejezést. Majd
folytatta: – Első találat: Jézus.
– Örülök, hogy most már minden világos,
Casper.
Casper felnézett a képernyőről, és igazán
hálás volt Nielsnek a bókért. Az irónia
ismeretlen fogalom idelent, emlékeztette
magát Niels. Természetesen az. Az irónia
félreértésekhez vezethet, a félreértések
pedig hibát okozhatnak a
kartotékrendszerben, és akkor máris egy
fontos könyv, mappa vagy talán egy döntő
bizonyíték örökre elvész. Az irattár elzárt
részén több mint háromszázezer ügy
anyagát őrizték. Niels még sohasem járt
ott – szigorúan tilos volt a belépés a nem
hivatalos személyeknek –, de azok, akik
engedélyt kaptak és eljutottak erre a
helyre, egy óvilági rendőrségi kincstárról
számoltak be. Voltak esetek az 1200-as
évekből. És túlságosan sok felderítetlen
gyilkossági ügy. Száznál több a
világháború vége óta. Persze az elkövetők
közül sokan már rég alulról szagolják az
ibolyát, és az utolsó ítélet vár már csak
rájuk. De a statisztikát nézve továbbra is
legalább negyven gyilkos sétálgat odakint.
A nyomtalanul elveszett dánokról nem is
beszélve. Néhányuk lelépett, másokat
pedig olyan alaposan félreállítottak az
útból, hogy még a statisztika útvesztőjébe
sem kerültek be a tisztázatlan
gyilkosságok címszó alá.
Niels sok kollégája igényelt engedélyt a
nyugdíjazása után, hogy átböngészhesse
az archívumot. Annak ellenére, hogy az
irónia idelent főben járó bűnnek számított,
mégis ironikus helyzet alakult ki:
mindössze nyugdíjas éveikben lett
elegendő idejük a rendőröknek, hogy
elvégezzék azt a munkát, amelyért
voltaképpen alkalmazták őket. Mert
túlságosan lekötötte őket a szükségtelen
papírmunka. Soha el nem olvasott
jelentések, érdektelen dokumentációk
gyártása. Az ember lassan már klotyóra
sem mehet anélkül, hogy először ne
rögzítené egy Excel-táblában. Az utóbbi
nyolc-tíz évben még rosszabb lett az
egész. A kormányzat ugyan
rendíthetetlenül fecseg róla, hogy le kell
számolni a túlburjánzó adminisztrációval
és a fölösleges bürokráciával, ám a
valóságban pont az ellenkezője történik.
És amúgy is volt elég tennivaló kint az
utcákon és tereken: területfoglaló motoros
huligánok, bandaháborúk, brutális erőszak
minden mennyiségben, az Ungdomshuset
eltakarítása és az azt követő konfliktusok,
fiatal bevándorlók, akik képtelenek
beilleszkedni és különbséget tenni az
eldob ható grill meg a szomszéd autója
között, morálisan leépült üzletemberek,
akik állandóan az adócsalás lehetőségét
lesik, kelet-európai és arab
minigengszterek, afrikai prostituáltak,
elesett elmebetegek, akiknek nem jutott
kórházi ágy a megszorítások miatt, és a
többi, és a többi. Nem szorul további
kommentárra, hogy néhány rendőr a
papírmunkára áldozza a nyugdíjas éveit. A
főnökök – félig viccelődve – azt sugdosták
a folyosón, hogy a kormánynak fel kellene
állítania a saját katonai testőrségét, ahogy
az a közel-keleti országokban is szokás.
Egy kisebb hadsereget, mely lesi a
kormány kívánságait. Egy ilyen gárda
kipucolhatná Christianiát20, és csatába
mehetne a tüntetők ellen az ország
különböző pontjain. Ezáltal levegőhöz
20
A koppenhágai „szabad várost” 1971-ben foglalták el a fiatalok, akik önkényesen autonóm
területnek nyilvánították a negyedet. A mintegy ezerfős kommuna máig alternatív életmódot folytat
a béke és a szeretet jegyében, megengedettek itt a könnyű drogok, a rendet motoros bandák tartják
fent.
jutna a rendőrség, és azzal foglalkozhatna,
amihez a legjobban ért: hogy megvédje a
lakosságot, és megelőzze, valamint
felderítse a bűncselekményeket.
Szolgálunk és védünk.
Casper várakozóan nézett Nielsre.
– Jézus jó?
– Most élő dánokat kellene találnunk,
Casper.
– Jó dánokat?
– Igen. Jó, igaz embereket. Szeretnék egy
listát.
– A legfelsőbb bíróság bírái meg ilyesmi?
– Hagyd abba a bolondozást!
– Akkor tudnál mondani egy példát
esetleg?
– Vöröskereszt – válaszolta Niels.
– Oké, rendben. Tehát jótékonyságra
gondolsz.
– Nem kizárólag. De arra is.
Casper visszafordult a képernyőhöz. Hány
éves is? Egy nappal sem több, mint
huszonkettő. A legtöbben már ilyen
fiatalon is nagyon sokat tudnak, gondolta
Niels. Már háromszor körbeutazták a
Földet, végeztek a tanulmányaikkal,
beszélik az összes létező nyelvet, és
képesek számítógépes programokat írni.
Amikor Niels huszonkettő volt, vissza
tudta tenni a bicikliláncot, és el tudott
számolni németül tízig.
– Hányra van szükséged? Vöröskereszt,
Amnesty International, az egyház
szeretetszolgálata, UNICEF Dánia, Dán
Békeakadémia…
– Mi van a Freds Akademiettel? –
Susanne, az irattár legidősebb munkatársa
nézett fel az íróasztaláról.
Casper vállat vont, és megnyitotta a
szervezet honlapját. Susanne elégedetlenül
nézett Casperra és Nielsre.
– És mi lesz a Savé the Childrennel?
Szoktam nekik pénzt adni.
– Nem szervezetekre van szükségem,
hanem emberekre. Jó emberekre.
– Akkor talán a dán Savé the Children
vezetőnője? – kérdezte Susanne.
Niels mély levegőt vett, és eldöntötte,
hogy az egészet elmondja az elejétől még
egyszer.
– Tehát. A világ távol eső pontjain jó
emberek lettek gyilkosságok áldozatai.
Emberek, akik mások életéért és
boldogulásáért küzdöttek. Mások jogaiért
és jobb körülményeiért.
– Mi valami mást fogunk tenni – vágott
közbe Casper. – Szavakra fogunk
rákeresni.
– Szavakra?
– Kereszthivatkozással. Mindig lesznek
olyan különösen jónak tartott emberek,
akik sokat szerepelnek a médiában, ugye?
És ha egy terrorista a világot járva
gyilkolja őket, neki is információt kell
szereznie valahonnan. És nem máshol,
mint az interneten fog tájékozódni.
– Ott a pont!
– Ezért keresünk rá, ahogy a terroristák is,
azokra a kulcsszavakra, amelyekkel
felderíthetjük a jótékonysági toplistát.
Tudjátok: környezet, harmadik világ.
Ilyesmi.
Amíg Susanne azon töprengett, ez jó ötlet-
e, Niels pedig folytatta a felsorolást.
– Segélyszervezetek, AIDS, gyógyszerek.
Casper bólintott és még tovább fűzte a
láncot.
– Klíma. Védőoltás. Rák. Ökológia. Szén-
dioxid.
– De mit jelent tulajdonképpen jó
embernek lenni? – szólt közbe Susanne.
– Ez teljesen mindegy – mondta Casper. –
Csak az a fontos, mások mit fognak fel
jónak.
Nielsnek még több szó jutott az eszébe.
– Kutatás. Tiszta víz. Nem! Tiszta ivóvíz!
– Igen, ez jó. Tovább!
Casper gépelni kezdett és Susanne
félredobta a kételyeit.
– És mi lesz a gyermekhalandósággal?
Malária. Egészség.
– Nagyszerű!
– Analfabétizmus. Prostitúció.
– Családon belüli erőszak – szúrta közbe
Niels.
– Mikrohitel, fejlődő országok,
önkéntesek – mondta Casper.
– És esőerdő – fejezte be Susanne, és
olyan sértettnek tűnt, mintha Casper és
Niels teljes gőzzel, saját kezűleg aprítaná
az esőerdőt gyújtássá. Casper ujja úgy járt
a billentyűzeten, mintha most adná elő
Rahmanyinov harmadik
zongoraversenyének záró akkordjait egy
Steinway-zongorán.
– Tíz percet kérek.
***
Niels a kávégép mellett várakozott. A
mokka pocsék volt. Össze sem lehet
hasonlítani azzal a kávéval, amit Kathrine
tavaly Párizsból hazavonszolt
eszpresszógépe főz. Niels borongós
hangulatban volt. Talán a hely miatt. A
felderítetlen gyilkosságok. Határozottan
jobban gyűlölte az igazságtalanságot, mint
amennyire az igazságosságot szerette. Egy
tisztázatlan bűntett – gyilkosság, nemi
erőszak, bántalmazás – gyakran okozott
neki álmatlan éjszakákat. Sértettséget és
haragot. Az igazságtalanság gyűlölete
hajtotta. De amikor a bűnöst az ítélet
kimondása után elszállították a bíróságról,
és ő az épület előtt ezt végignézte, az
üresség megmagyarázhatatlan érzése
kerítette hatalmába.
– Rendben. Hány névre van szükséged? –
kiáltotta Casper a helyéről.
Niels ránézett az órájára. Néhány perccel
múlt tíz. Legkésőbb hatkor otthon kellene
lennie, hogy összepakoljon. És még be
kell vennie az újabb pirulákat is. Nyolc
óra. Egy óra mindegyik emberre. És
mindegyiket személyesen kell felkeresnie.
Egy esetleges gyilkos fenyegetést, ami
ráadásul teljességgel kiszámíthatatlan,
nem közölhet telefonon, érvelt magában.
– Add ide az első nyolcat!
– Kinyomtassam?
– Az jó lenne, köszönöm.
A gép kattogott, Niels pedig a listára
nézett. A jótékonysági szektor krémje. A
legjobbak legjobbjai. Ha bárkit megkérdez
az utcán, körülbelül ugyanezeket a
neveket említette volna.
– Kikeressük őket a saját adatbázisunkból
is? – nézett Casper Nielsre olyan
szájtartással, amit talán mosolynak lehetett
nevezni. Nagy volt a kísértés. Érdemes
lenne megnézni, mi áll a rendőrségi
adatbázisban azokról, akiknek a neve a
jótékonysággal kapcsolatban a
leggyakrabban elhangzik – azokról, akiket
a leggyakrabban látni a médiában, amikor
a szegények és elesettek ügyéről van szó.
– Mit szólsz? Csak két perc az egész.
– Nem. Erre nincs szükségünk. A külvilág
felfogása számít, ugye.
Susanne átlesett Niels válla fölött, s
áttanulmányozta a listát.
– Rajta van. A hölgy a Savé the
Childrentől – mondta megkönnyebbülten.
– De mit keres itt Msersk? – csóválta a
fejét Niels, miközben olvasott.
– Msrsk neve annyi nemzetközi és hazai
projekthez köthető, hogy szinte mindig
előjön, függetlenül a keresés módszerétől.
Biztos iskolák százait finanszírozza az
adójából. De ha a leggyűlöltebb dánokra
kerestünk volna rá, akkor is kidobta volna
a gép a nevét, az nem vitás. Levegyem a
listáról?
– Igen, kérlek. Aligha áll a tűzvonalban.
– De ki az első? – kérdezte Susanne.
– Thorvaldsen? – Niels csodálkozott a nő
tudatlanságán. – A Vörös-kereszt
főtitkára.
Közben a nyomtatóból egy új lista került
elő. Msersk megüresedett hetedik helyét
egy újságokban sokszor látott lelkész
foglalta el.
– Régi ismerősök – állapította meg Niels.
– A nyolcadikat nem számítva. Róla még
nem hallottam.
– Gustav Lund. Tizenegyezer-
kétszázharminchét találat a „megment” és
„világ” szavakkal. Nézzük csak meg! –
mondta Casper és beírta a nevet a
keresőbe. Egy karakteres, idősödő tudós
az ötvenes évekből.
– Jóképű férfi – jegyezte meg Susanne
szárazon.
– Gustav Lund. Matematikaprofesszor. Itt
is van: 2003-ban ő kapta a Nobel-díjat két
kanadai és három amerikai kollégájával
együtt. Hmmm… A fia öngyilkos lett…
Csak tizenkét éves volt.
– Ettől még biztos nem válik valaki rossz
emberré.
Niels és Casper nem értett teljesen egyet.
– Mi a jó benne? – kérdezte Susanne.
– Jó kérdés. – Casper újra a képernyőt
nézte. – Igen, itt van: a díjról kérdezték, és
azt nyilatkozta, hogy „a matematikusok
fogják megmenteni a világot”. Biztos
minden létező helyen idézték ezt a
mondatot. Levegyem a listáról, és
betegyem helyette a kilencediket?
Klímaszóvivő…
– Nem, ez így jó lesz – nézett végig Niels
a névsoron. – Maradjon valami
meglepetés is.
12.
Arlanda Repülőtér, Stockholm
(Svédország)

Abdul Hadi a padlót nézte, miközben

kiszállt a repülőgépből. Kerülte a
stewardess tekintetét. Egyetlen pillantást
sem volt képes vetni rá. A nő a másik
világhoz, a nyugathoz tartozik. Nem volt
értelme mást képzelnie. Ráadásul
túlságosan emlékeztette a húgára. Pedig
egyáltalán nem hasonlított rá. Talán csak a
koruk lehet hasonló. Harminc-nyolc. A
húga a nyolcat töltötte be akkor.
Az útlevél-ellenőrzésnél beállt a „más
állampolgároknak” kijelölt sorba. Az EU
polgárai valósággal átsuhantak a nekik
fenntartott kapun. Bennük meg lehet bízni.
Abdul Hadi sora meg sem mozdult. Ehhez
már hozzászokott. Orient expressz, így
nevezte egyszer egy arab férfi a más
nemzetiségek sorát. Egy háromgyerekes
Szomáliái anya reménytelen párbeszédet
folytatott az üveg mögött ülő svéd
rendőrrel. A nő sohasem fog bejutni, ezt
Abdul Hadi azonnal látta. Minden egyes
utazáskor szembesült ezzel. A kiutasított
nem nyugatiak. Probléma van a
vízumukkal, vagy a gyermek neve
másként szerepel az útlevélben, mint a
beszállókártyán. Nincs meg a jegyük a
visszaútra, túl régi a fényképük – a
legkisebb gikszer következménye is
azonnali kiutasítás. Európa erőd – az
útlevélvizsgálat a vizes árkon átívelő
csapóhíd. És ha valaki nem ismeri a
jelszót, már csinálhat is egy hátraarcot.
A Szomáliái nő sírt. A gyermekei éheztek,
a bőr az arccsontjukra aszott, ahogy a
vénembereknek. Abdul Hadit elkeserítette
a látvány. A nőnek félre kellett állnia, így
Abdul következett. Tüzetesen megnézték
az arcát. Az útlevélképen ugyanúgy, mint
élőben. Elkezdte számolni a másik kapun
átengedett európaiakat. Öt. A rendőr egy
másik géppel is beszkennelte az útlevelet.
Tizenkettő.
– Business?21
– Visiting family.22
– Do you have a retum ticket?23
– Yes.24
– Show me please.25
Abdul Hadi a másik sort nézte. Még öt.
Azaz tizenhét. A rendőr alaposan
megvizsgálta a visszaútra szóló jegyet.
Nem engedik csak úgy be az embert
érvényes retúrjegy nélkül, biztosra
akarnak menni, hogy vissza is tér, amilyen
gyorsan csak lehet. Huszonöt. Abdul Hadi
harminckettőig számolt, mielőtt
visszakapta volna az útlevelét és a jegyét
egy szó nélkül.
– Next!26
21
ang Üzleti ügyben?
22
ang Rokonlátogatóban.
23
ang Megvan ajegye a visszaútra?
24
ang Igen.
25
ang Mutassa meg, kérem.
26
ang Következő!
***
A kijáratnál várakozók között ő volt az
egyetlen arab. Abdul Hadira nézett, aki
visszanézett rá. Elindultak, hogy
köszöntsék egymást.
– Abdul?
– Igen.
– Üdvözöllek. Mohammed vagyok. Az
unokatestvéred.
Abdul Hadinak csak most lettek ismerősek
a vonásai. Ovális arc, erősen kopaszodó
fej, noha alig néhány évtizedet élt még
csak. Markáns szemöldök. És a mosoly.
Hosszú évekkel ezelőtt látta utoljára az
anyja bátyját, aki Svédországban kapott
menedékjogot nem egész húsz esztendővel
ezelőtt, és a gyerekei már itt születtek.
Most az egyikük állt előtte. Jól tápláltan.
Kipihenten.
– Jól tartanak.
– Kövér vagyok. Tudom. Apám is mindig
szóvá teszi.
– Add át neki üdvözletemet!
– Természetesen. Hadd hozzam a
bőröndödet!
Elindultak a kijárat felé.
– Miért nem az apád jött ki?
Mohammed kereste a szavakat.
– Beteg?
– Nem.
– Fél?
– Igen.
Abdul csak megrázta a fejét.
– Annak ellenére, hogy sokan vagyunk,
egy egész hadsereg. Egy szunnyadó
hadsereg.
– Igen. Szunnyadó hadsereg. De nem
mindig olyan könnyű felébreszteni a
sereget – mondta Abdul a nyugat javaiból
bőségesen részesülő fiatal
unokatestvérének.
A kocsi hátsó ülésén egy csomag hevert.
Abdul megfeddte Mohammedet, amiért
elöl hagyta. A szunnyadó hadsereg nem
csupán túlsúlyos volt, hanem ütődött is.
– Ezek csak a fényképek – védekezett
Mohammed. – A robbanószer a
csomagtartóban van.
Abdul szemügyre vette a templomról
készült felvételeket. Nem ismerte fel.
– Biztos vagy benne, hogy ez az, ami
minket érdekel?
– Egészen biztos. Az egyik legismertebb
koppenhágai templom.
Most már Abdul is felismerte az interneten
látott fotókról. Jézus egy fakereszten.
Zavarná, ha ez is levegőbe röpülne. De ez
nem Jézus, hanem egy szobor, nem más,
mint egy figura. A nyugat elviselhetetlen
és feltartóztathatatlan kísérlete arra, hogy
kifaragják, kiöntsék, lerajzolják a szent
dolgokat. Betlehem, bibliai motívumok,
melyeket gondosan kimetszettek egy
darab fából. Szobrok és festmények vég
nélkül. A nyugat embere saját magát
akarta meggyőzni a képekkel. Mindig is
ezt tették, és ezt teszik most is. Manapság
nem több, mint egy életstílus reklámja.
Hadi és a vérei mások – ők a bensejükben
érzik az istenit. Nincs szükségük arra,
hogy a kezükben tartsák. Újra Jézus
figurájára nézett. Gyermeki képzelgés,
gondolta.
– Kilazítottuk a csavarokat – mutatott
Mohammed a pinceablakra a templomról
készült fényképen. – Három éjszakánkba
telt. De senki sem látott meg minket, egész
biztosan nem. Teljesen kicsavartuk mind a
négyet. Már csak le kell emelni a rácsot.
Abdul Hadi gyomra korgott – az elmúlt jó
pár órában nem evett mást, csak a
mogyorót, amit a stewardesstől kapott.
Gondolatai ismét a nő körül kavarogtak
egy rövid ideig. A szőke haja, a keze,
amely megérintette az övét. Úgy tűnt, nem
képes anélkül gondolni rá, hogy ne
jelenjen meg előtte a halott húga. És a fiú,
akit az apja elgázolt. Két élet. Két életet
követelt, hogy ő most itt ülhet. Az csak
természetes, hogy visszafizeti mindezt. A
stewardessre gondolni pedig hasztalan.
Annyira szerette volna, ha nem
mosolygott volna rá a nő. Legalábbis, ha
nem úgy.
13. Polizia di Stato, Velence
A csomag az asztalon volt. Talán az
egyetlen létező felvétel a gyilkosság
elkövetésének idejéről. Szinte lehetetlen
volt megszerezni, de végül is sikerült.
Tommaso Di Barbara hunyorítva
szemlélte a tárgyaló asztalán heverő csinos
kis csomagot. Rengeteg információt talált
az áldozatokról, de hiányzott a gyilkosra
utaló részlet. Morante főparancsnok nem
érkezett egyedül. Tommaso a folyosón
közeledő lépteket hallgatta. Ütemes,
hivatalos lépések. Az összhang kellemes a
zenében, de félelmetes, ha járásról van
szó, gondolta Tommaso. Amikor emberek
menetelnek, akkor valami olyasmire
készülnek, amit egyedül túl ijesztő
elkövetni. Kinyílt az ajtó. A felügyelő még
Tommasóra sem nézett és máris leült.
Vizet töltött magának, a személyügyisnek,
és valakinek a szárazföldről, akit
Tommaso nem ismert. Tommaso
megpróbált egészségesnek kinézni – mi
mást tehetett volna, miközben láz és
fejfájás gyötörte.
– Nem semmi éjszaka volt! Az üvegfúvó
özvegye.
– Bevallotta? – kérdezte Tommaso.
– Igen. Ma reggel. Csak akkor ismerte el,
amikor már a pap is ott volt Flavióval.
– Az életbiztosítás miatt csinálta?
– Nem volt semmilyen életbiztosítás –
köszörülte meg a torkát a felügyelő, és
felkészült rá, hogy témát váltson. –
Tommaso! Most kérdezem utoljára.
– Igen – válaszolta Tommaso azonnal.
– Igen?
– Igen, én vettem fel a kapcsolatot a kínai
hatóságokkal. Én kértem meg őket, hogy
küldjék el a szalagot. A felvétel rendkívül
fontos információkkal szolgálhat.
A felügyelő felemelte a hangját.
– Felhatalmazás nélkül vetted igénybe a
hivatalos csatornáinkat, hogy Kijevbe,
Koppenhágába és számos más városba
figyelmeztetést küldj!
Tommaso már nem figyelt. Csak
csodálkozott. Hogyan jött rá a felügyelő az
egészre? Valakinek eljárt a szája. Vagy
már jóval azelőtt szemmel tartották, hogy
tudomást szerzett volna róla, hogy
megfigyelik.
Amikor pillanatnyi szünet állt be,
Tommaso újabb kísérletet tett a
magyarázkodásra.
– Mint ahogy már próbáltam
elmagyarázni, ezek a gyilkosságok egy
sorozatot alkotnak, és még nincs vége.
Csönd. Valaki megköszörülte a torkát.
– De Tommaso – mondta a főparancsnok
–, értesítetted a delhi nagykövetségünket,
és rábeszélted őket, hogy küldjék el egy
munkatársukat Mumbaiba nyom után
kutatni.
– Nem nyom után. Egy indiai közgazdászt
gyilkoltak meg ott.
A felügyelő elengedte a füle mellett a
megjegyzést, és folytatta.
– Rávetted a kínai hatóságokat, hogy
anyagokat adjanak ki. Beszéltél az
Interpollal.
– Azért, mert pont egy olyan ügyön
dolgoztak, mint a mumbai! Nézd meg az
anyagot! Csupán ennyit kérek. Hallgasd
meg, amit el szeretnék mondani! Nekem is
leesett az állam az elején. Hónapokkal
korábban láttam azt a képet, amit az
Interpol adott ki. Első ránézésre csak egy
halottat ábrázolt óriási tetoválással. De
aztán elkezdtem tanulmányozni az
anyagot. Az Interpoltól kikértem a képeket
nagyobb felbontásban.
– Arra kérted őket, hogy még több
anyagot küldjenek? – A felügyelő finoman
rázta a fejét.
Tommaso letett arról, hogy meggyőzi, és a
jobbra ülő ismeretlen férfira tekintett.
Biztos egy szárazföldi főmufiti.
– Először egy gyilkosság. Aztán jött még
egy. És más közös is volt bennük a háton
lévő jelen kívül. Mindkét áldozat részt vett
valamilyen módon más emberek
megsegítésében.
A férfi érdeklődve bólintott.
– Az Interpolhoz fordultam. De azt
mondták, hogy nem akarnak foglalkozni
az üggyel. Mert csak semmiség. Tehát
saját szakállamra kezdtem dolgozni.
– A saját szakálladra? – ismételte meg a
főparancsnok Tommaso szavait, miközben
a fejét csóválta.
– Igen. A saját szakállamra. A
szabadidőmben. Miután elvégeztem a
munkámat. Nem mulasztottam egy percet
sem a szolgálatból. A saját időmet
fordítottam az ügyre.
– A saját idődet?! Szerinted ez az egész
kizárólag a te idődről szól? Másokéval is
visszaéltél! A delhi nagykövetség egyik
munkatársáéval.
– Minket terhel a felelősség.
A főparancsnok ismét fittyet hányt a
közbevetésre, és folytatta.
– Holnap prominens vendégeink érkeznek.
Az igazságügyi miniszter, valamint
bírákból és politikusokból álló kísérete.
Szerinted hogy fest majd ez az egész?
Tommaso káromkodott egyet magában. A
főparancsnoknak csak ez volt fontos.
Fogadni a prominens vendégek özönét,
akik lassan már minden második héten
elárasztották a várost. Mindenki szívesen
tartaná a konferenciáját Velencében. Talán
Morante megérezte, hogy Tommaso átlát
beteges önteltségén. Ezért új taktikához
folyamodott.
– És mi van azokkal, akik a vonal másik
végén ülnek, Tommaso? Ha kiküldesz egy
red notice-t, nekik cselekedniük kell. Sok
városban mozgósítottál kollégákat.
Ankarában. Sligóban.
– És Koppenhágában. Mivel van egy
minta.
A főparancsnok bátorítóan nézett a
szárazföldről érkezett idegenre. A férfi
köhintett és mindkét kezével beletúrt a
hajába.
– Egy minta, amiben nem vagyok teljesen
biztos – folytatta Tommaso. – Néhány
tetthely háromezer kilométerre fekszik
egymástól. Természetesnek vettem, hogy
értesíteni kell a közvetlen veszélyzónában
a rendőrhatóságokat.
Újra csönd borult rájuk. A főparancsnok
megint az ismeretlen férfira pillantott, aki
kiegyenesedett, majd magához vette a
szót.
– Di Barbara úr – szólalt meg, majd rövid
szünetet tartott. – Megértjük, hogy az
édesanyja súlyos beteg.
Tommaso összehúzta a szemöldökét. Mi
köze van ennek az egészhez?
– Igen?
– Szeretetotthonban él?
– Igen. A ferences nővérek viselik
gondját.
– Nehéz egy haldokló anyával. Én egy éve
veszítettem el az anyámat.
Tommaso csodálkozva nézett rá, majd a
főparancsnokra, aki az asztalt bámulta
maga előtt.
– Néhanapján, amikor olyan helyzetekkel
kerülünk szembe, melyekkel nincs erőnk
megbirkózni, őrült feladatokba vetjük
magunkat. Egyféle mentális
kompenzációként. Egyféle szublimáció.
Érti, amit mondok?
– Bocsásson meg. Ön kicsoda?
– Doktor Macetti.
– Doktor? Mégis milyen doktor?
– Pszichiáter vagyok – válaszolta, és
Tommaso szemébe nézett, mielőtt
folytatta. – Teljességgel természetes és
tökéletesen rendben van, hogy az agy a
végletekig fokozza saját aktivitását. Ez
gyakorlatilag egészségesebb, mintha az
ember passzivitásba esne. Vagy
depresszióba. Inni kezdene – a pszichiáter
utolsó megjegyzései a serényen bólogató
főparancsnoknak szóltak.
– Azt hiszik, megőrültem?
Kelletlenül felnevettek.
– Egyáltalán nem – mondta a pszichiáter –
A reakciója teljességgel normális.
Tommaso újra az asztalon heverő
csomagra szegezte a tekintetét.
Felbontatlan volt.
– Talán az lenne a legjobb, hogyha az
édesanyjára összpontosítana
– folytatta a pszichiáter. – És felkereshetne
Venetóban hetente párszor.
– Még arra sincs szükség, hogy a
felfüggesztés szót használjuk – mondta a
főparancsnok. – Olyan drámaian hangzik.
De ennek ellenére azt kell kémem, hogy
pakolj össze az irodádban, és add le a
fegyveredet az igazolványoddal együtt.
14.
Dán Vöröskereszt, Koppenhága
A Vöröskereszt fiatal titkárnője feszültnek
tűnt. Idegességét ugyan gondosan a
kedvesség és a magabiztosság maszkja
mögé rejtette, mégis érezni lehetett rajta.
– Koppenhágai rendőrség?
– Niels Bentzon.
A titkárnő bőre kipirosodott a nyakán, alig
látható foltok ütköztek ki rajta. Niels
azonnal észrevette, hiszen erre képezték
ki.
A rendőrség túsztárgyalói átlagos
rendőrök voltak, de pszichológiai és
pszichiátriai képzést is kaptak, hogy
képesek legyenek erőszak nélkül
megoldani a konfliktusokat. A kurzus,
melyen az arcra kiülő, alig látható jelekről
esett szó, új világot tárt fel Niels előtt.
Arra tanították őket, hogy a legapróbb,
akaratlan mozdulatokat, jelenségeket is
kiszúrják. A pupillák tágulását vagy
szűkülését, a nyakon futó vérerek
lüktetését. Hang nélkül néztek filmeket.
Elsajátították, hogyan olvassanak az
arcokról, miközben egyetlen szó sem
hangzik el.
– Thorvaldsen öt perc múlva fogadja.
– Rendben, köszönöm.
Niels a kezébe vett egy mappát, mely a
Vöröskereszt egyik mozambiki akciójáról
szólt, mialatt az iroda kis előterében
várakozott.
Thorvaldsen halálosan komoly tekintettel
nézett rá a borítóról. Fiatalabb volt, mint
néhány napja a tévében. A tájékoztatóban
arról beszélt, hogy az emberek
egészségére a malária és a tiszta ivóvíz
hiánya jelenti a legnagyobb veszélyt. Niels
letette a füzetet. Mozambik messze volt.
Thorvaldsen az ablaküveg másik oldalán
ült éppen. Nevetett egy s máson. Niels
kinyitotta az Interpol dossziéját, és elővett
belőle egy apró borítékot. Csak hogy ne
kelljen tétlenül itt rostokolnia. Az olasz
rendőr, akinek a telefonszáma is fel volt
írva a borítékra, a Venezia nevet adta az
ügynek. Különös, de annak nyoma sem
volt, hogy Olaszországban meggyilkoltak
volna egy jó embert. Oroszországban
viszont megöltek egyet. Moszkvában.
Vlagyimir Zsirkov, újságíró és
társadalomkritikus volt az áldozat. A
börtönben halt meg, állt a papíron. Niels a
fejét rázta. Oroszországban nyilvánvalóan
mindent kissé visszásán csinálnak. Ott a
jók ülnek börtönben, míg a bűnösök
szabadlábon rohangálnak. Az orosz
hatóságok szerint a halálok trombózis volt.
Akkor hogyan került Vlagyimir a megölt
jó emberek listájára? A választ kissé
lentebb találta meg: a holttestre is azt a
bizonyos jelet tetoválták. A rajz egy
meghatározott minta után készült.
Mondott erről Sommersted valamit? Niels
nem emlékezett. Több információ nem
volt. Na, mindegy. Az ügy igazából nem
érdekelte Nielst. Sommersted közönye
megfertőzte. Jóságos ég, a Föld távoli
szegleteiben elkövettek néhány
gyilkosságot. És akkor mi van? Évente
háromszáz-négyszáz ember hal meg
Dániában közlekedési balesetben. Sokan
közülük gyermekek. Ki törődik velük?
Talán van a másik féltekén egy rendőr, aki
most épp rájuk gondol? Nemigen. Az
egyetlen, ami Nielst foglalkoztatta, hogy
el kell mennie Kathrinéhez. Hogy úgy
falja a nyugtatót, mintha cukorka volna.
Élvezni akarta a napot. Magasról tett rá,
hogy a hotel – Kathrine szerint – egy
visszataszító, szögesdróttal és fegyveres
őrökkel körülvett erődre hasonlít.
Felhizlalja magát a hotel fantasztikus
kosztján, amit az olcsón bevitt, bagóért
dolgozó filippínó konyhások készítenek.
Szeretkezik Kathrinével. Eljátszadozik
azzal a pompás testtel. Kihasználja, hogy
akkor érintheti meg, amikor csak akarja.
Elfeledi az egészet Sommersteddel és…
– Halló?
Niels a telefont szorongatta. Észre sem
vette, hogy felhívott egy számot. Úgy tűnt,
mintha ujjai maguktól cselekedtek volna.
A dosszié papírjain sorakozó nevek egyike
be volt karikázva. Tommaso Di Barbara,
és mellette a szám. Ő karikázta volna be?
– Halló? – ismételte meg a hang.
– Tommaso Di Barbara? – kérdezte Niels
hangosan. Egész biztosan rosszul ejtette ki
a nevet.
– Si27 – A hang fáradtnak és nyomottnak
tűnt.
– Niels Bentzon, calling you from
Copenhagen Homicide. I have a paper
here saying that you were the first ofíicer
to..,28
– Excuse. Parla italiano?29
– No.30
– French?31
27
ol Igen.
28
ang Niels Bentzon vagyok a koppenhágai gyilkosságiaktól. A papírok szerint ön jelentette
elsőként…
29
ang/ol Elnézést. Beszél olaszul?
30
ang Nem.
31
ang Franciául? n fr Uram? Halló?
Niels habozott. Összetalálkozott a
tekintete a titkárnőével.
– Esetleg beszél olaszul? Vagy franciául?
– Nem. – A titkárnő felragyogott, mint a
nap. Niels ritkán találkozik olyan
emberrel, aki ennyire örül, hogy nem
beszél egy idegen nyelvet. Vagy a nem
várt figyelem is közrejátszott?
Thorvaldsen kifelé tartott az irodájából.
– Monsieur? Allö?32 – szólt a hang a
telefonban.
– I’ll call you back later, mister Barbara.
Okay?33 – azzal Niels letette a telefont, és
felállt.
Thorvaldsen az ajtóban állva búcsúzott két
vendégétől.
– Aztán nehogy meglássák a lapokat a
kibicek, semmi szükség rá, hogy a sajtó itt
futkorásszon – mondta az egyiknek,
miközben a vállára tette a kezét. –
Egyetértünk?
32
Uram ! Halló !

33
ang Később visszahívom, Barbara úr. Rendben?
– Egy férfi van itt a rendőrségtől. Egy
rövid találkozót kért – a titkárnő halkan és
idegesen beszélt.
– Rendőrség? – Thorvaldsen megfordult
és Nielsre nézett. – Történt valami?
– Nem, nem – lépett közelebb Niels és a
kezét nyújtotta. – Niels Bentzon,
koppenhágai rendőrség.
Thorvaldsen kézszorítása erőteljes volt,
tekintete egyenes. Olyan férfi, aki
megszokta, hogy komolyan veszik.
– Rendőrség? – ismételte magát.
Niels bólintott.
– Csak egy pillanat az egész.
15. Polizia di Stato, Velence
Tommaso lejegyezte a dán rendőr
telefonszámát. Teljesen el volt ragadtatva
a frissen szerzett titulusa ellenére:
szolgálatból felfüggesztve. Most esett meg
először, hogy valaki megkereste, amióta
az üggyel foglalkozik. Becsukta az irodája
ajtaját. A főparancsnok engedélyezte,
hogy a nap hátralévő részében letisztázza
az üvegfúvó özvegyéről szóló jelentést.
Nem mintha bármi nehézség is lett volna
az esettel kapcsolatban. Megszületett a
beismerő vallomás. Az asszony
egyszerűen már nem bírta tovább a vén
trottyos mellett.
Az iroda ablaka a csatornára és a
pályaudvarra nézett. A helyiség
berendezése egy íróasztalból, egy székből
és egy kétszemélyes, zöld műbőr
kanapéból állt. Volt benne egy kis gardrób
is, ahol Tommaso nem ruhákat tárolt.
Kinyitott az ajtaját. Majdnem teljesen
biztos volt benne, hogy a főparancsnoknak
erről nem volt tudomása, különben nem
hagyta volna szó nélkül, amikor
felfüggesztette. A szekrény minden fala az
ügy anyagaival volt kidekorálva. A
meggyilkoltakról készült képek.
Helyszínek térképei. Bibliai idézetek.
Tommaso gondolatai és töprengései.
Lépteket hallott, ezért gyorsan becsukta a
gardróbot. Tisztában volt vele, hogy
szemmel tartják.
A titkárnője, Marina bűntudatosan járkált
föl s alá az iroda bejárata előtt. Persze őt is
elővették. Kopogtatott az üvegen.
– Bújj be! – kiáltott ki Tommaso.
Marina bedugta a fejét, de mindent
elkövetett, hogy annyi maradjon testéből
az irodán kívül, amennyi csak lehetséges.
– Telefonáltak a kórházból. Az édesanyád
egész éjjel téged hívott.
– Gyere csak be, Marina!
A nő teljesítette a kérést, és becsukta maga
mögött az ajtót.
– Beszéltél nekik a munkámról.
– Mi mást tehettem volna? A
főparancsnok felhívott tegnap este, és arra
kért, hogy jelenjek meg az irodában. Tíz
óra volt.
A nő szeme könnybe lábadt.
– Nyugalom! Semmit sem rovok fel
neked.
– Becsaptál.
– Becsaptalak?
– Azt hittem, hivatalos ügyben működöm
közre. Az összes anyag, amit lefordíttattál
velem – mutatott a gardróbra. – El tudod
képzelni, hány órát szántam a
fordításaidra?
– Nagyra értékelem a fáradozásodat.
Semmit sem mondtál a…
Tommaso is a gardróbra bökött.
– Nem kérdezték.
– Rendben, Marina.
– Igazat beszélnek? Becsavarodtál?
– Hova gondolsz?
Marina összeszedte magát, és tett egy
kísérletet Tommaso mentális állapotának
felmérésére. A férfi mosolygott. Szüksége
volt a nőre, hogy megszerezhesse a
Kínából küldött csomagot.
– Ne bámulj már ilyen furcsán! – szólt rá.
– Azt mondják, hogy az édesanyád miatt
kattantál be.
– Inkább azt döntsd el, kinek hiszel.
Nekem vagy a főparancsnoknak?
A nő alaposan megfontolta a kérdést.
Marina két lábbal állt a földön, ezért is
választotta Tommaso a titkárnőjének.
Három gyermek édesanyja volt, a teste
hordószerű, de a szíve arany, és ami a
legfontosabb: tudott angolul. Angol. A
nyelvek netovábbja Velence hivatali
életében. Nagyon kevesen bírták, de akik
igen, azokat busásan megfizették érte.
Marina sminkje szétkenődött. Tommaso
adott neki egy zsebkendőt, és már nem is
reménykedett, hogy választ kap a
kérdésére.
– Szerezz nekem egy kartondobozt!
Hazaviszem az ügy anyagait. És meg kell
tenned egy utolsó dolgot nekem.
Marina már előre rázta a fejét.
– Nem.
– De, Marina. Fontos. Fontosabb, mint te
vagy én. Amikor a főparancsnok
visszaadja a kínai csomagot, és azt
mondja, hogy küldd vissza, ne tedd.
A nő újra engedelmesen hallgatta. Ez már
Tommaso kedvére való volt.
– El kell juttatnod ennek a
mobiltelefonszámnak a tulajdonosához.
Leírta a telefonszámot egy zsebkendőre,
és odaadta a nőnek.
– Kié a szám?
– Egy koppenhágai rendőré. Aki szintén
rajta van az ügyön. Meglehet, hogy ő az
egyetlen, most, hogy engem kirúgtak.
– És hogy találjam ki a címét?
– Hívd föl a számot, vagy küldj egy SMS-
t, és kérdezd meg. Aztán küldd el a
csomagot. Diplomáciai küldeményként.
Úgy ér oda a leggyorsabban.
16.
Dán Vöröskereszt, Koppenhága
– Jó embereket mondott?
Niels nem tudott rájönni, hogy büszkeség
vagy félelem töltötte-e el Thorvaldsent.
– A meggyilkoltak jó emberek voltak?
– Igen. Tudja, mire gondolok:
gyermekorvosok, emberjogi aktivisták,
segélyszervezetek munkatársai. Az ön
területén dolgozó emberek.
– A jótékonysági szektorban dolgozók.
Nyugodtan használhatja itt ezt a kifejezést.
Niels körbenézett az impozáns irodában.
Dán dizájner bútorok. Wegener. Borge
Mogensen. Pazar szőnyegek.
Panorámaablak. Nagy, bekeretezett
fénykép: Nelson Mandela és Bono
Thorvaldsen. Valószínűleg a Robben-
szigeten készült.
– Kik vannak még a listán?
– Tessék?
– A lista. Kiket kell még figyelmeztetnie.
– Ez bizalmas – válaszolta Niels.
Thorvaldsen hátradőlt, és alig
észrevehetően megcsóválta a fejét.
– Rendőrségi lista a Dán Királyság jó
embereiről. Fogjam fel úgy, mint
megtiszteltetést?
Niels nem tudta, mit válaszoljon.
Thorvaldsen folytatta.
– Miből gondolja, hogy a gyilkosságoknak
közük van egymáshoz? Nem lehet szó
véletlenről csupán?
– De, talán. De a felderítés nem a mi
dolgunk.
– Akkor mi a dolguk? – A kérdést egy
parányi mosollyal toldotta meg, hogy
elrejtse kétkedését. De már túl késő volt.
– Tekintse úgy, mint egy figyelmeztetést.
Aprócska figyelmeztetést. Ha valami
szokatlan történne, betörés, rongálás, vagy
hasonlók, akkor hívjon fel. Feltételezem,
nem fenyegették meg az elmúlt néhány
évben.
– Állandóan fenyegetnek – biccentett
Thorvaldsen. – A volt feleségem
ügyvédjei éjjel-nappal.
Kopogtak az ajtón. A titkárnő
egyensúlyozott be a kávéval és a
csészékkel.
– Nem hiszem, hogy lesz időnk kávézni –
nézett rá szúrósan Thorvaldsen. – Egy
pillanat és végzünk.
Niels azonnal észrevette a nőn. Újabb
hibát követett el. A főnöke megint
elégedetlen vele. Niels kedvet kapott,
hogy kimentse.
– Csak egy csészével, de kérek. – így
legalább valamiféle ellenszolgáltatást
kapok az apróért, amit gyűjtéskor szoktam
a perselybe dobni, gondolta.
A titkárnő töltött a csészébe. A keze
remegett kissé.
– Köszönöm – vetett egy pillantást Niels a
nőre. Thorvaldsen folytatta.
– Kapok védelmet? – kérdezte. A
megtiszteltetés érzése elpárolgott, és
helyét a félelem kezdte átvenni.
– Ott még nem tartunk – mondta Niels. –
Mi a veszélyzóna peremén vagyunk.
Megnyugtatóan mosolygott
Thorvaldsenre. Jól tudta, hogy az ilyen
mondat a céljával ellentétes hatást fejt ki.
A tudattalanba nem a „peremén” kifejezés
plántálódik el, hanem a „veszélyzóna” szó.
Ha valaki fél egy betegségtől, nem segít,
ha utánaolvas és megtudja, mennyire ritka.
Épp ellenkezőleg, az csak fokozza a
félelmet. Hirtelen megmagyarázhatatlan
kényszert érzett, hogy megbüntesse
Thorvaldsent, Hogy az elkövetkezendő
éjszakákon legyen a tudattalanjának min
rágódnia.
– Mivel úgy fest, hogy a gyilkosságokat
alaposan előkészítik, jelen pillanatban
nincs okunk azt feltételezni, hogy Dánia
lenne a következő célpont.
– Akkor mégis miért ül itt?
– Aktív odafigyelés.
– Amennyiben úgy ítélik meg, hogy
veszélyben vagyok, gondoskodniuk kell a
biztonságomról.
– A fenyegetettség mértéke jelenleg nem
indokolja ezt. Ha ez változna,
természetesen meg fogjuk tenni a
szükséges lépéseket. Addig pedig csak…
– Legyek nyugodt.
– Pontosan! – Niels kinézett az ablakon.
Kilátás a Faelledparkra, a füvet gyenge dér
lepi, a fákon zúzmara ül. Akárcsak egy
régi, kifakult festmény.
Rövid szünet állt be. Thorvaldsen
elégedetlensége testet öltött, s körülöttük
kószált a térben. Ezért aztán Niels
egyáltalán nem lepődött meg, amikor a
férfi felsóhajtott és hosszabb szóáradatban
tört ki.
– Hallgasson ide! Életem minden egyes
éber óráját arra szánom, hogy veszélyben
lévő embereket mentsek meg. Becslések
szerint egyedül a kelet-afrikai
ivóvízprojekt több tízezer emberéletet
mentett meg tavaly. A
médianyilvánosságról, amit a
Vöröskereszt ért el a katasztrófa kapcsán,
már nem is beszélve… – Abbahagyta.
Bizonyára érezte, hogy Niels nem figyel
rá. – A legkevesebb, amit az ember
elvárhat egy ilyen helyzetben, hogy a
hatóságok támogassák.
– Megadhatom a közvetlen
telefonszámomat. Mint ahogy már
korábban mondtam, bármikor
megkereshet.
– Köszönöm, de tudom a rendőrség
telefonszámát!
Ismét csönd borult rájuk. Niels felállt.
– Hívjon egész nyugodtan bármikor. És
kérem, figyelje éberen a környezetét.
– Rendben. Adja át üdvözletemet
Amundsennek az Amnestynél.
Feltételezem, ő a következő a listáján.
Kérdezze meg, hogy elrejtőzzünk-e együtt
a nyaralójában, vagy esetleg az enyémben.
Niels bólintott, majd elhagyta az irodát.
Csak nyugi, Thorvaldsen, gondolta,
miközben lefelé ment a lifttel. Nem vagy a
veszélyzónában. Elővette a listát. A Dán
Királyság jó embereinek listáját, ahogy
Thorvaldsen fogalmazott.
Gondos vonásokkal kihúzta Thorvaldsent.
17.
Kongens Lyngby, Dánia
Niels azt kívánta, bárcsak tudná, mire kell
ez a rengeteg hely, miközben befordult a
villasorra. Az utca teljesen kihalt volt. A
villák előtt a feleségek kis autói parkoltak.
A nagy kocsik is hazaérkeznek majd este,
és begördülnek melléjük.

A rozsdavörös ajtóra szögezett réztáblán

csupán egy név állt: Amundsen. A kettes
számú a listán. Bentről hangok szűrődtek
ki. Léptek a lépcsőn, föl, majd le.
Bizonytalan léptek. Niels újból csöngetett,
és magabiztos kézzel megtapogatta az
öregedő faajtót. A közepén egy hatalmas
folt éktelenkedett, mintha valaki
megpróbálta volna betömi. Niels
türelmetlen volt.
– Mi lesz már?
Körbenézett az utcán. Sehol egy tanú.
Mutatóujjával felemelte a levélbedobó
fedelét, és még pont meglátott egy
meztelen fiatal női lábat, amint felfutott a
lépcsőn. Suttogás hallatszott. Niels
felegyenesedett, és ugyanabban a
pillanatban kinyílt az ajtó. Amundsennek
fiatalosan szőke, majdnem vállig érő,
lobogó haja volt. És áttetsző kék szeme.
– Miben segíthetek?
– Christian Amundsen?
– Igen?
– Niels Bentzon, koppenhágai rendőrség.
Kerestem az Amnesty irodájában a
városban, de azt mondták, beteg.
Mielőtt válaszolt volna, Amundsen
zavartan hátrapillantott.
– Beteg, beteg. Mindenkinek szüksége
lehet szabadnapra. A kocsival van valami
baj?
– Hívni is próbáltam. Bemehetnék tíz
percre?
– Miről van szó?
***
Niels végignézett a falon függő
bekeretezett fényképeken: Amundsen
Afrikában ölelkezik két szabadon eresztett
fogollyal. Amundsen Ázsiában mosolyog
néhány boldog ázsiai társaságában egy
börtön előtt.
– Ez Mianmarban készült – lépett be
Amundsen.
– Burmában?
– Politikai foglyok. Három évembe telt,
amíg kiengedték őket az Insein börtönből.
A világ legvisszataszítóbb börtöneinek
egyike.
– Nagy nap lehetett.
– És mit gondol, tudtam dániai
menedékjogot szerezni nekik?
– Ha így kérdezi, akkor biztosan nem.
– Végül Ausztrália kormánya fogadta be
őket. Erőteljes, többek között dán nyomás
hatására.
A lány, akinek lábát Niels már
megcsodálhatta, teát hozott tálcán.
Farmerben volt. Feszülő farmerben. Ajkát
mutatós, vörös rúzs díszítette, mely jól
illett sima, ázsiai hajához. Nem lehetett
egyetlen nappal sem több, mint húsz.
Közte és Amundsen között szikrázott a
levegő. Niels úgy érezte, mintha a
hálószobájukba csöppent volna.
– Ő Pinoj. Bébiszitterként dolgozik
nálunk.
– Jó napot! – mondta a lány. – Teát?
Édes hangja volt. Szolgálatkész, mégis
önálló egyéniség.
– Köszönöm, igen.
– Pinojt is üldözték a hatóságok. Kétszer
bebörtönözték, mégis le kellett arról
mondanunk, hogy menekültként jöhessen
ebbe az országba. De el tudtuk intézni,
hogy bébiszitter legyen. És az ilyesmit
senki sem piszkálgatja. Nem. A felső
osztálynak szüksége van az olcsó
munkaerőre.
– Hogy visszatérjünk a tárgyhoz… –
kezdte Niels, de Amundsen
félbeszakította.
– Lassan már ez az egyetlen módja, hogy
bárkit is behozhassunk Dániába. Annyi
emberen próbálunk segíteni, amennyin
csak tudunk.
Niels várt egy darabig, hogy Amundsen
önigazolási kényszere alábbhagyjon.
– Ahogy már mondtam, aggodalomra
semmi ok. Csupán telefonáljon, ha valami
szokatlant tapasztal: betörnek önhöz,
megrongálják a kocsiját, feltörik az irodája
zárját, vagy telefonon zaklatják.
– Ilyenről még nem is hallottam. Ez
egészen veszettül hangzik. Hogy valaki a
jókat gyilkolássza?!
Amundsen egy leparkoló autó hangjára
lett figyelmes.
– A kölykök lesznek. Tudna várni egy
pillanatot?
Mielőtt Niels válaszolni tudott volna,
Amundsen már el is tűnt. Niels kinézett az
ablakon, és látta, hogy a terhességének
végén járó feleség nagy nehezen kiszed a
kocsiból két kisgyereket. Niels kipillantott
a folyosóra és tekintete találkozott
Amundsenével. Az ázsiai lány mellette
állt, és mérgesnek tűnt. Mielőtt kinyílt
volna a bejárati ajtó, Amundsen súgott
neki valamit. Boldog gyerekek, mosoly és
őszinte ölelés. Niels ismét Amundsen
győzedelmi képeinek nézegetésével
töltötte ki az időt. A falon egy bekeretezett
újságcikk is lógott: Az Amnesty
megmentette a jemenieket a
kitoloncolástól.
– Elnézését kérem – jelent meg az ajtóban
Amundsen az egyik gyermekkel a
karjában. Egészen össze volt zavarodva,
megpróbálta az ösztöneit összeegyeztetni
mindazzal a jósággal, amire felettes énje
ösztökélte. Niels rámosolygott a fiúra.
– Semmi baj. Ahogy már mondtam,
hívjon, ha valami szokatlant lát. És
aggodalomra semmi ok.
Amundsen elvette Niels névjegykártyáját.
– Nem aggódom. Kíváncsi a
véleményemre?
– Igen.
– Rossz helyen jár.
– Hogy érti?
– A jó embereket nem az én
szakterületemen fogja megtalálni. Az
emberek önbecsülése eltúlzott, és túl nagy
a médianyilvánosság.
– Nem is kell megtalálnom a jó
embereket. Csupán azokat kell
figyelmeztetnem, akikre egy tébolyodott
valószínűleg jóként tekintene.
Amundsen egy pillanatra eltűnődött, aztán
nyugodtan Niels szemébe nézett.
– Biztos ebben?
***
Amundsen egyedül ült a
dolgozószobájában. A rendőr már elment.
Cseppet sem volt kellemes látogatás.
Mintha az idegen teljesen keresztüllátott
volna az életén. A hazugságokon. A
névtelen telefonálókról miért nem mondott
neki semmit? Az éjjeli telefonhívásokról,
amikor a hívó mindig lecsapja a kagylót?
Arról a napról, amikor a bejárati ajtóhoz
vágtak egy palackot? Még mindig a fülébe
csengett a csörrenés. Az üveg ezernyi
darabra tört, és máig látható mélyedést
hagyott az ajtón. A szilánkok között
megtalálta az üveg nyakára ragasztott
címkét. Amarula Cream. Ismerte jól ezt a
márkát: krémes afrikai likőr, édeskés lötty,
melynek címkéjén egy elefánt díszeleg.
Egyszer Sierra Leonéban jól lerészegedett
tőle. Vagy Libériában történt? Volt valami
összefüggés az ajtónak csapott palack és
valamelyik ügye között? Sierra Leone. A
pokol előszobája: barbár
bűncselekmények, szegénység, éhínség,
betegség, korrupció, őrült zsarnokok és az
Amnesty munkáját megnehezítő, nem
létező jogrendszer. Amikor ilyen félreeső
helyeken dolgoznak, biztosan vétenek
hibát. És a ballépések ellenségeket
szereznek nekik.
Egy eset különösen nagy benyomást tett
rá. Néhány évvel ezelőtt az Amnesty más
vezetőivel együtt Sierra Leonéba utazott.
Egy krízisközpontot akartak alapítani a
gyermekkatonáknak. Amundsen
találkozott két fiúval a halálsoron.
Kegyetlen tömeggyilkosságot követtek el
a falujukban, amiért halálra ítélték őket.
Az egyik fiú lelőtte a tízéves öccsét. A fiú
tizenkettő volt. A család követelte, hogy
végezzék ki. Ennyire magányos emberrel
Amundsen még sohasem találkozott. Az
ország, az őt elrabló hadsereg, a család, a
szociális hatóságok – már ha lehetett őket
így nevezni –, mindenki magára hagyta a
gyereket a halál torkában. Az Amnesty
International több mint százezer aláírást
gyűjtött. Amundsen személyesen adta át a
Legfelsőbb Bíróság elnökének. Színjáték
volt az egész. A bírósági termet egy
elhagyott hotel egykori szalonjában
rendezték be. Csak az isten tudja, honnan
szerezte a koromfekete bíró a nevetséges,
fehér parókát. És az isten már rég elhagyta
Nyugat-Afrikát. Ott maradt az Amnesty, a
Vöröskereszt és az Orvosok Határok
Nélkül nevű szervezet, hogy felszámolja
ezt a földi poklot. Tökéletesen illik rá a
mondás: halottnak a csók.
A másik fiú mögött ott állt a családja.
Nyolcévesen rabolták el, amikor
Amundsen találkozott vele, tíz volt. Két
hónap alatt gyilkoló géppé képezték ki.
Gyerekeken gyakorlatoztak. Azon
edződtek, hogy lelőttek más, szintúgy
elrabolt gyerekeket. Vagy meghúzzák a
ravaszt, vagy egy felnőtt őrnagy végez
velük. Mike – így nevezték a fiút – hamar
megismerkedett a drogokkal, mert az
érzékek eltompítása létkérdés. Az anyag
nélkül már megőrült volna, és
szétloccsantotta volna a saját fejét.
Amundsen sohasem fogja feledni az első
találkozásukat. Valami nagyon megrázóra
számított, de a valóság rendkívül távol
volt a várakozásaitól. Egy drogfüggő
fiúval került szembe, aki a szerrel akarta
túlélni a poklot. A cellája padlóján
kuporgott, izzadt és remegett, és csakis a
következő adagra tudott gondolni, csak
arról bírt beszélni. Amundsen közeli
viszonyba került a fiú családjával. Talán
túlságosan sok reményt adott nekik.
Mindkét fiút agyonlőtték egy mocskos
börtönudvaron. Magától értetődően. Sierra
Leonéban minden történet halállal
végződik.
Az anya Amundsent okolta. Amiért nem
végezte elég jól a dolgát, és most csak úgy
hazautazik. Még mindig emlékszik a
szavakra, amiket a fejéhez vágott.
– A fiam halálából van a fizetése!
Amundsen gyakran gondolt ezekre a
szavakra. Nagy hatással voltak rá.
Igazságtalan vádaskodás, nyugtatgatta
magát. Végtére is értük küzdött. A
munkája épp abból állt, hogy reményt
adjon. De az anya ezt nem értette meg.
Szavai pedig továbbra is kísértették.
A fiam halálából van a fizetése!
18.
Belváros, Koppenhága
Niels újra előhalászta a listát. Az utolsó
előtti helyen Severin Rosenberg neve állt.
Utána már csak az adu ász, Gustav Lund
következett, a Nobel-díjas matematikus.
Tetszett Nielsnek, hogy volt egy titokzatos
név is, és nem csupán a média jóakaró
kedvencei. Ez erősítette az érzést, hogy
valóban a jó embereket próbálja felkutatni:
azokat, akik máshogy is tudtak segíteni,
nem csak úgy, hogy részt vettek a
klímademonstráción és a fáklyás
felvonuláson Koppenhága főterén, a
Rádhuspladsen.
Nielsnek nem volt túl sok ideje előzetes
adatgyűjtésre. Körülbelül ugyanannyit
tudott, mint azok, akik az elmúlt néhány
évben rendszeresen olvasták az újságokat,
nevezetesen azt, hogy Severin Rosenberg
több alkalommal adott szállást olyan
menedékjogot kérvényezőknek, akiket
kiutasítottak. A médiában csak
Menekültlelkésznek hívták. A politikai
jobboldal egy része gyűlölte. És velük
együtt az emberek nagy hányada is. De
Severin Rosenberg nem hagyta magát, és
nem tágított: a könyörületesség az
könyörületesség. És ez nem vonatkozhat
csak a szőkékre és a kék szeműekre. Az
ember kötelessége segíteni a
bajbajutottakon. Niels gyakran látta a
tévében vitaműsorokban. Az volt az ember
benyomása, hogy Rosenberg egy
tehetséges, de a valóságtól kissé
elrugaszkodott gondolkodású idealista, aki
kész tűzön-vízen át megvédeni a hitét.
Kétezer évvel ezelőtt üldözték volna, mint
az összes keresztényt, aki hitt a
szeretetben és az anyagi javak testvéries
elosztásában, míg végül a Colosseum
oroszlánjai elé vetették volna. Volt valami
csekély naivság Rosenbergben. Ezt
értékelte Niels.
Ugyanakkor a templomokat unalmasnak
találta. Ha az ember látott egyet, már látta
az összest. Mindig is így volt ezzel. De a
hatalmas, szent tér Kathrine gyengéje volt.
A Kultumatten éjszakai rendezvény idején
egyszer még a Helligándskirkébe is
beráncigálta. Valamilyen kórus latin
himnuszokat énekelt, és egy hosszú
szakállú író a templomról mesélt. Egyedül
az maradt meg Nielsben, hogy korábban
irgalmas kórházként működött. Amikor
Koppenhága a középkorban európai
nagyvárossá kezdett fejlődni, sok utazó
kereste fel: lovagok, nemesek, kereskedők.
A nagyobb forgalom több prostituáltat és
több nem kívánt gyermeket jelentett. Az
újszülötteket gyakorta azonnal megölték,
ahogy világra jöttek. A Helligándskirkét
kibővítették, hogy legyen egy hely, ahol a
bajbajutott anyák gyermekeiket
hagyhatják.
Niels leparkolt a járdaszegély mellé és a
templomot nézte. A koppenhágaiak
hatszáz évvel később is ide hozzák a
gyermekeiket. A kolostorból ugyanis
óvoda lett.
Ücsörgött egy kicsit a kocsiban, és
felpillantott az égre. A napsugarak
küszködve próbáltak áttörni egy vékony
szürkésfehér felhőrétegen. Niels az utcán
bandukoló embereket nézte. Kismama
babakocsival. Egy idősebb pár, akik a
kezüket úgy fonták össze, mintha
újdonsült szerelmesek lennének. Szép téli
nap volt Koppenhágában. Hopenhagen34,
erre a névre keresztelték át a várost a
csúcstalálkozó tiszteletére.

Niels átvágott a téren, és azonnal felfigyelt

a járdán parkoló járőr kocsira. Távolról
egy rendőröket káromló férfit hallott. A
több év kőkemény narkózás roncsolta a
beszédközpontot, a tompa hang
félreismerhetetlen. A rendőrök lefogták a
drogos mindkét karját.
– Nem én voltam, te büdös geci!
34
ang hope – remény
Niels jól ismerte a figurát. Régebben már
letartóztatta egyszer. Koppenhága számos
vadhajtásának egyike. Egy gyom, akitől
mindenki elfordította a fejét, miközben a
részvét és az undor hiábavaló keverékével
birkózott. A narkós kitépte magát a
rendőrök kezéből, komikusán menekülni
kezdett. Pipaszárlábain próbált
elbotladozni. De ez nem az ő napja volt:
pont belefutott Nielsbe.
– Hé, nyugalom!
– Vedd le rólam a mocskos kezedet, te,
rohadék!
Niels keményen szorította a fickó karját,
amíg a másik két rendőr odaért. A kar nem
volt más, csak csont és bőr. Úgy tűnt,
mintha bármikor kettétörhetne. Már nem
volt neki sok hátra, a lehelete bűzlött a
haláltól. Nielsnek el kellett fordítania a
fejét, miközben a szerencsétlen az utolsó
erejével szitkokat szórt a világba.
– Vigyázzatok vele! – utasította Niels a
fiatal rendőröket, amikor a felügyeletükre
bízta a drogost, és egyidejűleg megmutatta
a rendőrigazolványát is. Az egyik rendőr
le akarta nyomni a narkóst a fagyos
utcakőre, hogy megbilincselje.
– Erre nem lesz szükség. Ugye? – kérdezte
Niels. A drogos felnézett rá, de nem
ismerte meg. – Mit csinált?
– Be akart tömi a templom pincéjébe.
– Nem én voltam! – bömbölte a drogos. –
Hallgass már ide, ember! Én csak egy
helyet kerestem, hogy belőjem magam.
Niels megnézte az óráját. Késésben volt,
nem maradt vesztegetni való ideje.
Legalábbis akkor nem, ha hat előtt végezni
akar a listájával. És ezt volt a terve. A
narkós azonban folytatta.
– Hová megyünk? Mi? Hová a francba
megyünk, amikor be kell lőnöm magam?
Ártatlan kattanással összezárult a bilincs a
fickó vékonyka csuklója körül. Niels
észrevette a tetoválást: különféle jelek, egy
lila sárkány és egy vörös kígyó. Niels nem
értette. De a. tetoválás egészen frissnek
tűnt. A szín még nem halványult el, mint
ahogy az a régi tetoválásokon szokott. És
nem is házilag készített börtöntetkó volt.
Hanem igazi profi munka. Egész kis
műremek.

A kis pinceablakot tartó csavarokat

valóban meglazították, és Niels talált
mellette egy használt fecskendőt is. A
szemetesbe dobta. Mások vérével sohasem
fog megbarátkozni. Az egyik csavar a két
utcakő közötti résbe szorult. Kipiszkálta,
és megpróbálta visszatenni a menetbe.
Beleillett. Az egyik fiatal rendőr mögé
lépett.
– Megmotoztátok?
– Igen.
– Találtatok nála csavarhúzót?
– Nem.
Niels megmutatta a fiatalembernek a
csavart.
– Akkor nem ő csavarozta ki. Ahhoz túl
gyenge – folytatta. A rendőr vállat vont,
neki mindegy volt. Aztán megkérdezte:
– Van még valami? Mert ha nincs, akkor
bevisszük.
Niels nem figyelt. A drogos tetoválása járt
a fejében. Miért költ egy drogfüggő,
akinek az anyagra szükséges napi ezer
korona előteremtése is több mint nehéz,
tízezret egy új tetoválásra?
***
A Helligándskirken pincéje, Koppenhága
Rosenberg azt a formáját hozta, amit Niels
a tévéből már ismert. Magas, testes ember
volt, a haja gyér, a tartása kissé hajlott. Az
arca kerek volt, mint a gyermekrajzokon
mosolygó nap. De a vastag szemüveg
mögött, a mélyen ülő szemben ott rejtőzött
a komolyság.
– Előfordul az ilyesmi évente néhányszor.
A lelkészi hivatal pincéjében álltak.
Majdhogynem teljesen üres volt a
helyiség. Néhány összecsukható szék
hevert a földön pár poros kartondoboz
mellett, a polcon pedig egy kupac brosúra
árválkodott. Semmi más.
– Általában drogfüggők vagy
szerencsétlen hajléktalanok törnek be,
akiknek hirtelen az jut az eszükbe, hogy a
templom perselyét biztos majd szétveti a
készpénz. De egyre szemtelenebbek.
Régebben éjszaka szokott ilyen történni,
fényes nappal nem.
– De nem látott semmi gyanúsat? Senki
sem ólálkodott a környéken?
– Nem. Bent voltam az irodában. Tudja,
megválaszoltam a gyűlölködő e-maileket,
és átnéztem a legutóbbi egyházközségi
tanács üléséről szóló beszámolót. Ám
megkímélem a részletektől.
Niels elkapta a lelkész pillantását.
Mosolygott. Az emberek mindig többet
mesélnek a rendőrségnek, nem csak a
kérdésre válaszolnak.
– Eltűnt valami?
Rosenberg megadóan szemügyre vette a
templom földi javait: szétszórva heverő
székek, kartondobozok. Rendetlen tároló.
Niels körbenézett.
– Mi van az ajtó mögött?
Aztán mégsem várta meg a választ, hanem
odament és benyitott. Egy apró, sötét
terem tárult fel. Jó időbe telt, amíg a
neoncsövek világítani kezdtek. Még több
asztal és összecsukható szék. A túlsó
sarokban egymásra halmozott régi
matracok.
– Laktak itt? – fordult meg Niels.
Rosenberg közelebb jött.
– Le fog most ezért tartóztatni?
Bujkált valami a pillantásában, amit talán
a rendőrség kritikájának lehetett nevezni.
Rosenberg galériát rendezett be a nyirkos
pincefalon: fekete-fehér fényképek
díszítették, melyek a menekültek
templomban eltöltött napjai alatt
készültek. Tanúvallomás. Niels megnézte
az arcokat: félelem és remény. Remény,
amit Rosenberg adott nekik.
– Hányan voltak?
– Legtöbben tizenketten. Nem éppen a
D’Angleterre hotel, de sohasem
panaszkodtak.
– Palesztinok?
– Meg szomáliaiak, jemeniek, szudániak
és egy-két albán. Feltéve, hogy igazat
mondtak. Páran nem voltak túl
közlékenyek, amikor ilyenek jöttek szóba.
De biztosan megvolt az okuk rá.
Niels a lelkészt figyelte. Néhány
centiméterre álltak egymástól, de a
távolság nagyobbnak érződött. A lelkészt
egy láthatatlan pajzs vette körül.
Személyes tér, ami erősebbnek tűnt, mint
a legtöbb emberé. Eddig és ne tovább!
Niels nem lepődött meg. Gyakran
találkozott valami hasonlóval olyan
embereknél, akik abból éltek, hogy áruba
bocsátották a közelséget és a figyelmet.
Pszichológusok, pszichiáterek, orvosok.
Minden bizonnyal egy tudattalan túlélési
mechanizmus lehetett.
– Jelenleg konfirmációs előkészítőt tartok
a teremben. Kicsit hát-borzongató, de jó
lecke a gyakorlati emberszeretethez.
Rosenberg lekapcsolta a villanyt. Niels a
vaksötétben állt.
– Szoktam mesélni a konfirmálóknak az
éjszakáról, amikor a rendőrök jöttek. Hogy
hogyan ölelték át egymást
szerencsétlenek, hogy sírtak. De annak
ellenére, hogy tudták, mi vár rájuk, bátrak
voltak. Elmondom, miként törték be a
kollégái a templom ajtaját, milyen volt a
hangja a templom padozatán és lépcsőjén
masírozó vaskos bakancsaiknak.
Niels várt még egy pillanatot a sötétben.
Csak a saját lélegzetét hallotta.
– De nem jöttek le?
– Nem. Nem jöttek le. Feladták.
Nem a rendőrség volt, aki feladta, ezt
Niels tudta jól. A politikusok roppantak
össze a társadalmi nyomás súlya alatt.
Amikor Rosenberg ismét felkapcsolta a
villanyt, Niels újra megnézte a
fényképeket. Megpróbálta elképzelni,
milyen lehetett.
– Ezen a képen nincsenek többen
tizenkettőnél? – Niels némán számolni
kezdett. Láthatóan több menekült volt a
képen, mint a többin. Rosenberg az
ajtóban várt. Szerette volna, ha Niels
kijön.
– De. Voltak páran, akik eltűntek.
– Eltűntek?
Niels azonnal észrevette Rosenberg
bizonytalanságát.
– Igen. Néhány jemeni. Leléptek.
– Miért?
– Nem tudom. Gondolom, inkább egyedül
akartak boldogulni.
Niels rögtön látta.
Rosenberg hazudik.
***
A templom kongott az ürességtől. Az
orgonista újra és újra ugyanazt a darabot
próbálta. Úgy tűnt, Rosenberget nem
aggasztja, amit Nielstől hallott.
– Azt mondja, hogy jó emberek? Miféle jó
emberek?
– Emberjogi aktivisták, a harmadik világ
szegényeiért dolgozók és hasonlók.
– Milyen ez a világ? Már a jókat ölik.
– Csak nézze meg, hogy kiket enged be!
Legyen kicsit óvatos!
A lelkész átadott Nielsnek egy stósz
énekeskönyvet.
– Nem félek, egy cseppet sem vagyok a
veszélyzónában. – Rosenberg egyszerűen
elnevette magát a gondolatra, és
megismételte: – Egyáltalán nem fenyeget
az a veszély, hogy jó ember legyek. Ezt
megígérhetem. Bűnös vagyok.
– Mi sem hisszük, hogy veszélyben lenne,
de azért mégis.
– Egyszer egy férfi felkereste Luthert.
– A reformátort?
– Igen – Rosenberg újból nevetett és úgy
nézett Nielsre, mintha egy gyerekkel állna
szemközt. – Azt mondta a férfi Luthernek:
„Van egy gondom. Alaposan
megfontoltam, és arra jutottam, hogy még
sohasem követtem el bűnt. Még sohasem
követtem el olyat, amit nem szabad.”
Luther felpillantott az emberre. Tudja, mit
válaszolt?
Niels úgy érezte, mintha megint
konfirmációs előkészítőn lenne. Nem volt
kellemes emlék.
– Hogy szerencsés?
Rosenberg győzedelmesen rázta a fejét.
– Hogy a férfinak sürgősen vétkeznie kell.
Isten feladata, hogy megmentse a
vétkeseket. És nem azokat, akik már
üdvözültek.
Az orgonista abbahagyta egy pillanatra a
játékot. Néhány turista lépett be, és
bűntudatos kíváncsisággal szemlélte a
templomot. Rosenberg láthatólag szeretett
volna még mesélni, de Niels az orgonaszó
visszhangjait hallgatta.
– Van egy zsidó mítosz a jó emberekről.
Ismeri?
– Sohasem foglalkoztam behatóan a
vallásokkal. – Niels maga is hallotta, hogy
hangzott ez, és bocsánatkérően hozzátette:
– Mondom én ezt egy lelkésznek.
Rosenberg ugyanúgy folytatta, mintha
Niels meg se szólalt volna. Ahogy
vasárnap délelőttönként is szokta a
szószéken.
– Arról szól, hogy harminchat jó ember
tartja fenn az emberiséget.
– Harminchat? Miért pont harminchat?
– A héber betűk számértékkel
rendelkeznek. Az „élet” szó betűinek
összege tizennyolc. Ezért a tizennyolc
szent szám.
– És tizennyolc meg tizennyolc egyenlő
harminchat. Tehát ez a szám kétszeresen
szent?
– Egész jó olyasvalakitől, aki sosem
foglalkozott behatóbban a vallásokkal.
Niels mosolygott és enyhe gyermeki
büszkeséget érzett.
– És hogyan jöttek rá erre?
– Mire gondol?
– Hogy Isten harminchat jó embert küldött
a Földre? – Niels elnyomott egy hitetlen
mosolyt, de Rosenberg elől nem tudta
elrejteni.
– Elmondta Mózesnek.
Niels a nagy festményeket nézte.
Angyalok és démonok. Sírjaikból
feltámadó halottak. A fakeresztre
szögezett Fiú. Sok mindent látott húsz
éves rendőri munkája során. Túlságosan
sokat. Bejárta Koppenhága minden zugát,
miközben bűncselekmények indítékai és
bizonyítékai után kutatott. Átkutatta az
emberi tudat minden sötét és baljós
zegzugát, és olyan dolgokra lelt, amiknek
már a gondolatától is hányingere lett. De a
túlvilági lét bizonyítékának még csak az
árnyékát sem látta.
– Sínai-hegy. Mózes felment a hegyre,
ahol utasításokat kapott. Még mindig ezek
szerint élünk. Olyannyira, hogy a
törvényhozásunk alapjává tettük. Ne ölj!
– Ez sohasem gátolt meg senkit.
Rosenberg vállat vont, majd folytatta:
– Szeresd felebarátodat! Ne lopj! De ön is
ismeri a tízparancsolatot.
– Igen.
– Az ön munkája igazából nem más, mint
Isten tízparancsolatának betartatása. Így
aztán sokkal inkább érintett a kérdésben,
mint hiszi – ékelődött Rosenberg.
Niels nem tudta elfojtani a nevetését.
Rosenberg tudta, mit csinál. Tapasztalt
vén róka. Sokéves gyakorlata van a
hitetlenek lefegyverzésében.
– Igen, talán – válaszolta Niels. – És mit
mondott Isten Mózesnek?
– Hogy a Föld minden nemzedékének ad
harminchat igaz embert, hogy vigyázzanak
az emberiségre.
– Akiknek járniuk kell a világot és
téríteniük kell?
– Nem. Mert ők maguk sem tudnak róla,
hogy a kiválasztottak közé tartoznak.
– Tehát a jók nem tudják, hogy jók?
– Igen. Egyedül Isten ismeri a kilétüket.
De ők őrködnek felettünk
– a lelkész itt egy kis szünetet tartott. –
Mint mondtam, ez a zsidó hit egyik fontos
pillére. Ha bennfentessel szeretne beszélni,
keresse fel a krystalgadei zsinagógát.
Niels megnézte az óráját és Kathrinére, a
piruláira meg a másnapi repülőútra
gondolt.
– Olyan elképzelhetetlen mindez? –
folytatta a lelkész. – A legtöbben azt
elismerik, hogy a gonoszság létezik a
világon. Vannak gonosz emberek: Hitler,
Sztálin. Miért ne lehetne az ellenkezője is
igaz? Hogy van harminchat ember Isten
mérlegének másik serpenyőjében? Hány
csepp jóság szükséges a gonoszság
sakkban tartásához? Talán csupán
harminchat?
Mindketten hallgattak. Rosenberg elvette
az énekeskönyveket Nielstől, és a
helyükre tette őket a kijárat melletti
polcon. Niels kezet nyújtott neki. Ő volt
eddig az egyetlen a listán, akinél úgy
érezte, hogy a kezét kell nyújtania.
Meglehet, hogy a hely szentsége mégis
elkezdett belélopózni.
– Ahogy már mondtam, szerintem kissé
óvatosabbnak kellene lennie.
Rosenberg kinyitotta Nielsnek az ajtót.
Odakint emberek, karácsonyi melódiák,
harangszó, kocsik, lárma. Egy eszeveszett,
zavaros világ. Niels a lelkész szemébe
nézett, és azon gondolkodott, miről is
hazudott odalent a pincében.
– Kissinger, amikor beszédet tartott
Gerald Ford sírja fölött, azt mondta, hogy
az elhunyt elnök egyike volt a harminchat
jó embernek. Néhányan ugyanezt állították
Oscar Schindlerről is. És mi van
Gandhival? Vagy Churchill-lel?
– Churchill? Jó lehet olyasvalaki, aki
embereket küld háborúba?
Rosenberg habozott egy pillanatig.
– Lehetnek helyzetek, amikor helyes
rosszat cselekedni. De onnantól kezdve
már nem jó többé az ember. Pontosan
erről szól a keresztyénség: hogy csak
akkor élhetünk együtt egymással, ha
elfogadtuk, hogy alapvetően bűnösök
vagyunk.
Niels a templom padlóját nézte.
– Most biztosan teljesen elriasztottam.
Ebben igazán jók vagyunk, mi lelkészek –
mondta Rosenberg, majd barátságosan
felnevetett.
– Elmentettem a számát – felelte Niels. –
Azonnal látom, hogyha hív. Ígérje meg,
hogy hív, ha történne valami.

Niels visszaindult a kocsihoz. Egy

pillanatra megállt a pinceablaknál. Valami
nem stimmelt. A pinceablak. A narkós, a
tetoválás, Rosenberg hazugsága. De annyi
minden nem klappol, gondolta. A dolgok
nem mindig függnek össze. Olykor megáll
a logika. Ez a rendőrség átka. Az ember
hazug. A feladat az, hogy ráakadjanak arra
a hazugságra, amely nem pusztán egy
vétket takar, hanem egy bűnesetet.
19.
Ospedale Fatebenefratelli, Velence
A nővér a Fülöp-szigetekről származott.
Magdalena nővér a Szent Szív Rendből.
Tommaso kedvelte. Egy szép és
mosolygós arc, mely elkísérte a
gyógyíthatatlan betegeket az evilágból
kivezető úton. A nemrég felújított
szeretetotthon a régi zsidónegyed északi
részén állt. Öt perc járásra volt a
Ghettótól. Még mindig Ghettónak hívták,
annak ellenére, hogy a név mára más
jelentést kapott. De a gettó szó tényleg
innen származik, vasöntödét jelent. Több
száz éve ugyanis a városrész a velencei
vasipamak adott otthont, na meg a zsidó
lakosságnak. Egy napon aztán a zsidókat
bezárták ide. Bereteszelték a kaput, hogy
ne tudjanak kijutni Velence többi részébe.
A hely gettóként híresült el. És később
számos negyed névadójává vált
világszerte. Az volt a közös ezekben a
városrészekben, hogy az emberek nem
szabadulhattak ki onnan.
Magdalena azonnal megszólította
Tommasót, amint belépett a
szeretetotthonba.
– Di Barbara úr? – suttogta.
A helyet boldog nyugalom uralta, itt még
soha senki sem emelte fel a hangját.
Mintha felkészítették volna a bentlakókat
az örök csöndre, amelynek hamarosan
részévé válnak.
– Az édesanyja sokat szenvedett az éjjel.
Végig az ágya mellett ültem.
Szép szemét Tommasóra emelte.
Túlságosan elcsépelt volt a gondolat, de
Tommaso nem tudta kiverni a fejéből:
miért áll apácának, aki ilyen szép?
– Aranyból van a szíve, Magdalena nővér.
Anyám szerencsés, hogy olyasvalaki van
mellette, mint ön.
– És hogy olyan fia van, mint ön.
Komolyan gondolta – Tommaso nem
kételkedett ebben –, ám mégis
óraműpontossággal készítette elő a rossz
lelkiismeret alapjait.
– Mostantól több időm lesz – kezdte, de
kivárt a folytatással: miért kellene
megtudnia? – Felfüggesztettek az
állásomból.
A nővér megszorította a kezét.
– Talán ez ajándék.
Tommasónak vissza kellett fognia magát,
hogy ne nevessen fel. Ajándék?
– Az édesanyja hívta önt.
– Sajnálom. Éjjeli szolgálatban voltam a
kapitányságon.
– Úgy tűnt, mintha önért jobban aggódott
volna, mint saját magáért. Folyamatosan
azt hajtogatta, hogy valamit nem szabad
kifizetnie.
– Valamit nem szabad kifizetnem?
– Igen. Hogy valamilyen pénzt nem adhat
oda. Mert veszélyes.
Tommaso elámulva nézett a nővérre.
– Ezt mondta az anyám?
– Igen. Többször is: „Ne fizesd ki,
Tommaso! Veszélyes!”
***
Lefelé a folyosón Magdalena nővér
szemügyre vette Tommaso Di Barbarát,
aki az egyik kezében egy
bevásárlószatyrot és egy nagy
kartondobozt cipelt. Van valami elveszett
benne, gondolta a nővér, mialatt a férfi
elballagott Velence egyetlen
szeretetotthonának nyolc szobája előtt.
Tommaso anyja a udvarra néző hátsó
szobában lakott. Egy pálma kivételével a
fák teljesen csupaszon meredeztek az
udvaron. A folyosót néhány karácsonyi
dísszel dekorálták ki. Girlandokat és pár
színes izzósort aggattak Mária és az
újszülött Megváltó portréja köré.
Magdalena nővér mindig nagy
figyelemmel hallgatta a haldoklók utolsó
üzenetét. Tapasztalatból tudta, hogy azok,
akik fél lábbal már a sírban vannak, néha
lehetőséget kapnak, hogy meglássanak egy
villanásnyit a jövőből, ami a haláluk után
jön el. A legtöbben teljesen
összefüggéstelenül beszéltek a halálos
ágyukon. De nem mindenki. Magdalena
gyógyíthatatlan betegeket ápolt, amióta
tizenöt évvel ezelőtt belépett a Szent Szív
Rendbe. Sokat hallott és látott. És tudta,
hogy nem mindent tekinthet zavart
beszédnek.
Korábbi életében – gyakran gondolt így
arra az időszakra – prostituált volt. De
Isten megmentette. Efelől nem voltak
kételyei. Még bizonyítéka is volt rá: a
kerékpárjáért kapott átvételi elismervény.
Egy veterán amerikai pilóta rendszeres
kuncsaftja volt Manilán. A férfi a Fülöp-
szigetekre költözött és lányokra, valamint
alkoholra költötte a nyugdíját. Részt vett a
vietnami háborúban, a testét hegek
borították. A hasát és a lábát. Valószínűleg
a lelkét is. Elérkeztek az utolsó napjai.
Nem méltóságteljesen halt meg, mivel
sohasem jutott el odáig, hogy parancsolni
tudjon a vágyainak. Magdalenának
minden nap fel kellett keresnie, hogy
teljesítse a kívánságait. Természetesen
kapott érte fizetséget, de ahogy a rák
kezdett eluralkodni a férfin, egyre
hosszabb és hosszabb időbe telt, amíg
kielégült.
Ez még az előtt volt, hogy Magdalenának
hívták volna. Egy másik élet, egy másik
személyiség. Az öreg pilóta valaha
bártulajdonos volt, noha leginkább csak
azért vette meg a helyet, hogy
alkoholizmusát palástolja. Magdalena is
mindig a bárban találkozott vele. Aztán a
férfi beteg lett, és egyedül kellett
meghalnia.
Ekkor történt az, ami fenekestül felforgatta
Magdalena életét. Amikor utoljára
meglátogatta a pilótát, önkívületben
beszélt. Megragadta Magdalena kezét.
– Ne menj oda! – hadoválta.
A lány először megpróbálta lecsitítani.
– Nyugalom, minden rendben lesz.
De a férfi nem tágított.
– Nem mehetsz oda!
Aztán körülírta a Shaw sugárúti állomással
szemben álló házat, ahol Magdalena
szobát bérelt. Az épület aljában egy
kerékpárjavító műhely volt. Az ablakokon
zöld zsalugáterek virítottak, a falakat
kékre festették, de a festék több helyen
lemállott, előbukkant alóla az eredeti
pasztellszín.
Másnapra a férfi meghalt. És rá egy hétre
összedőlt a Shaw sugárúton álló ház.
Magdalena biciklije a szerelőnél volt, már
megjavították, de nem merte elhozni.
Tizenkilencen vesztették életüket.
A lány belépett a rendbe. A Szent Szív
Rendbe. Nevet változtatott. Magdolna.
Annak az örömlánynak a nevét vette fel,
akit Jézus megmentett a kövezéstől.
Attól a naptól fogva heti hat napot tölt a
haldoklók mellett. Egyik héten éjszaka,
másik héten nappal. Egy szabadnapja van,
amit arra fordít, hogy kialudja magát, és
megnézze a Jóbarátokat a tévében.
Magdalena nővér elmesélte a történetét az
otthon főorvosának, persze a sikamlós
részleteket mellőzte. Az orvos
elmosolyodott, és finoman megpaskolta a
nővér kézfejét. Szüksége van az embernek
ennél több bizonyítékra? – mélázott. A
nyugdíjazott pilóta sohasem látta azt az
épületet, ahol a kerékpárszerelő műhelye
volt. Abban a negyedben nem jártak
külföldiek. Mégis részletesen le tudta írni.
Nem számít, hogy bűnösök-e a haldoklók,
attól még oda kell figyelni a szavukra,
gondolta Magdalena gyakran. A pilóta
harcolt a háborúban, embereket ölt, aztán
ivott, és ütötte-verte a megvásárolt
lányokat. Isten mégis őt választotta
szócsövéül, hogy megmentse Magdalenát.
Az embernek hallgatnia kell a
haldoklókra.
Magdalena nővér remélte, hogy Tommaso
Di Barbara is hallgatni fog haldokló
édesanyja szavára.
***
Tommaso anyja nem volt ébren. Tátott
szájjal aludt. Egész halkan horkolt.
Tommaso letette a bevásárlószatyrot a kis
tűzhelyre, a gyilkossági esetekkel teli
kartondobozt pedig a padlóra. Először a
gardróbban rejtegette az ügyeket, most
meg már egy papírdobozba kényszerültek,
miután Marina kicsempészte őket a
kapitányságról. Mintha ezek az esetek arra
lennének kárhoztatva, hogy illegalitásban
maradjanak, mintha senki sem akarná
felgöngyölíteni őket.
Csípős szalámit, paradicsomot és
fokhagymát vásárolt az édesanyjának. Az
asszony nem evett semmit. De szerette az
étel illatát. Tommaso ezt igazán meg tudta
érteni: kellett valami, ami elűzi az otthon
mindent elborító halál– és
tisztítószerszagát. Ez szerencsére nem
okozott nehézséget. Noha minden szobát
nemrégiben újítottak fel – tűzhelyet és
vendégágyat is elhelyeztek bennük –, nem
szereltek be szagelszívót a tűzhelyek fölé.
Az étel szaga így könnyen és áldásosán
belengte az egész helyiséget.
– Anya?
Tommaso leült mellé és kezébe vette a
kezét. A bőr szabályosan ráaszott a
csontra. Rengeteg mindenről kellett volna
beszélniük. Hallani szeretett volna
megannyi részletről, amelyet nem tudott
az anyja életéről. A háborús időkről. Az
apja néhány hónapot börtönben töltött. A
rosszak oldalára állt. De ennek nem volt
tudatában, sőt élete későbbi éveiben sem
látta be hibás döntését. Hátralévő napjaira
továbbra is megmaradt hithű fasisztának.
Szerencsére korán meghalt.
– Végre most már nyugtunk lesz – mondta
anyja, amikor elhamvasztották a férjét. Az
urnát behelyezték abba az elképesztő
mozaikba, melyet egymásra halmozott
hamvvedrekből építettek. Igazi labirintus:
Tommaso majdnem teljesen eltévedt,
amikor először járt ott. A temető, a város
melletti szigeten már nem terjeszkedhetett
tovább, és hogy kiküszöböljék a hely
szűkösségét, egymásra építették az
urnatárolókat. Az apró dobozokból
felhúzott, ég felé törő falak folyosókat
alkottak. Tommaso nem volt biztos benne,
hogy az édesanyja az elhunyt férje mellett
fenntartott helyen szeretne-e nyugodni. És
most eljött az idő, hogy megkérdezze.
– Anya?
Az asszony felébredt. Szótlanul és
idegenül nézett rá.
– Én vagyok.
– Látom. Azt hiszed, megvakultam?
Tommaso elmosolyodott. Nehéz eset volt
az anyja. Jól főzte a nyaklevest, és
szívesen osztotta a füleseket. De
vigasztalni is nagyon jól tudott. Tommaso
mély levegőt vett. Most már igazán nem
halogathatta tovább.
– Anya, tudod, ott, ahol apa hamvai
vannak…
Az asszony a plafonra függesztette a
tekintetét, és mereven azt bámulta.
– Amikor majd egyszer el kell távoznod.
Te is szeretnél ott lenni?
– Bevásároltál?
– Anya!
– Főzz valamit, fiam! Csak az illat
kedvéért.
Tommaso a fejét ingatta. Aztán az asszony
megpaskolta a kezét.
– Mindent elmondok Magdalena
nővérnek, amit tudnod kell. El fog neked
mindent mesélni. Az után. Hallgasd majd
meg!
Tommaso föl akart állni, de az anyja
meglepő erővel megszorította a kezét.
– Érted? Mindent elmondok Magdalena
nővérnek. Tedd, amit mond!
Tommaso várt egy kicsit. Rémlett neki
valami zagyva beszéd valami pénzről,
amelyet nem szabad kifizetnie. Legalábbis
ezt mondta a nővér. Megnyugtatóan az
anyjára mosolygott.
– Persze, anya. Mindenképpen.
20.
Helsingar
Egyórás autóút és egy új világ tárult fel.
Úgy tűnt, az ember csak akkor veszi észre
a várost, amikor maga mögött hagyta.
Addig lármában, tömegben, forgalomban,
folyamatos vibrálásban él. Talán a vidéket
is csak akkor veszi észre, amikor visszatér
a városba? Az a hatalmas szabad ég. A
sík, hosszan elnyúló, nyaralókkal szabdalt
táj együtt köszöntötte Nielst az
alkonyattal. Egybefolytak a mezők,
gyalogutak és tisztások. A sötét facsoport
mögött tó sej lett.
Hirtelen rátaposott a fékre. Visszatolatott
kissé, hogy megnézze a táblát. A murva
csikorgott a kocsi kereke alatt.
Továbbhaladt pár száz métert, és leparkolt
a környék egyetlen háza mellett az út
végén. Halvány fény hatolt keresztül az
egyik ablakon. Lund, állt a postaládán.
Senki sem nyitotta ki Niels kopogtatására
az ajtót.
Állt és figyelt. Egy szúnyog zümmögött az
arca körül. Csodálkozva elhessegette
magától. Nem kellett volna már az összes
szúnyognak rég elpusztulnia decemberre?
Újra kopogott, most határozottabban.
Megint semmi. Megkerülte a házat.
Szélcsend volt. A levegő lágy és hideg.
Kiment a tóra néző kis verandára. Nem
sokkal lejjebb kezdődött a part. Be akart
kopogni a teraszajtón is, amikor halk
csobbanás ütötte meg a fülét a víz felől.
Megfordult. A stégen állt valaki. Egy nő.
Csak a körvonalait tudta kivenni. Elindult
felé.
– Elnézést! – Nielst lelkiismeret-furdalás
környékezte, amiért megtörte a
harmonikus csendet. – Gustav Lundot
keresem.
A nő megfordult és ránézett. Horgászbot
volt a kezében.
– Gustavot?
– Beszélni szeretnék vele.
– Vancouverben van. Ki keresi?
– Niels Bentzon. Koppenhágai rendőrség.
Semmi válasz. Szokatlan. Nielsnek volt
ideje hozzászokni, hogy a lehető
legkülönfélébb módon reagálnak az
emberek, amikor megtudják, hogy a
rendőrségtől jött: megijednek, pánikba
esnek, megvetést, ellenszenvet vagy éppen
megkönnyebbülést mutatnak. De a nő
egyszerűen csak ráemelte a tekintetét, és
azt mondta:
– Hanna Lund vagyok. Gustav nem jön
vissza. Jelenleg egyedül lakom a házban.
***
A bútorok nem illettek a nyaralóhoz.
Túl szépek voltak. Túl drágák. Nielst
igazából hidegen hagyták, de volt idő –
ugrott be neki –, hogy Kathrine nem is
beszélt másról. Így aztán tudott valamit a
dizájner bútorokról. Wegener. Mogensen.
Kiint. Jacobsen. Amennyiben a nyaraló
bútorai eredetiek voltak, egy vagyont
értek.
Nielst egy villogó macskaszempár figyelte
kíváncsian, ahogy körülkémlelt a házban.
A nappaliban rendetlenség uralkodott.
Tányérok és mosatlan kávéscsészék
hevertek az asztalon szanaszét.
Macskajáték, cipők és régi folyóiratok
fedték a padlót. A mosott ruha az egyik
keresztgerendára volt kiteregetve. Az
egyik főfal előtti teret egy fekete zongora
töltötte ki. A másikat könyvek takarták.
Az összevisszaság erős kontrasztban állt a
drága bútorokkal, de valahogy mégis
egybecsengtek. Talán azért, mert kellemes
volt azt látni, hogy használják az értékes
tárgyakat. Amikor néha, egy-egy kivételes
alkalommal Niels elkísérte Kathrinét
valamelyik építész munkatársához – Niels
mindig megpróbált kibújni ez alól gyakran
feszélyezettnek érezte magát. Azt érezte,
hogy nem illik oda. Egyszerűen nem neki
találták ki, hogy egy divatos osterbrói
lakásban csevegjen, hogy palackonként
hatszáz koronába kerülő Corton
Charlemagne fehérbort kortyolgasson
Európa legdrágább bútordizájnjai között,
miközben még a kanapéra is csak félve ül
le. Kathrine mindössze kacagott ezen.
– Ezek szerint Gustav jó ember? – Hanna
elnyomott egy finom mosolyt, és
átnyújtott egy csésze kávét Nielsnek. –
Biztos benne, hogy jó helyen jár?
– Mindannyian ezt mondták. Eltekintve a
vöröskeresztestől – kevergette Niels az
instant kávéját, miközben egy kisméretű,
bekeretezett fényképre lett figyelmes.
Hannáról és egy nyurga tizenéves fiúról
készült. A nő átkarolta a fiát. A Foucault-
inga előtt álltak Párizsban.
– De miért éppen Gustav?
– Azért, mert mondott valamit, amikor
átvette a Nobel-díjat.
– „A matematikusok fogják megmenteni a
világot.”
– Igen, ez az.
– És aztán Gustav neve villogva megjelent
a képernyőn.
– Gustav a volt férje?
Niels nézte a nőt, miközben hosszan
mesélt a családi állapotáról. Mennyi lehet?
Negyven? Negyvenöt? Volt valami
összeszedetlenség benne. Beleillett a
házba: kissé kusza, rendetlen, de érdekes
és bonyolult. Sötét, komoly szem.
Félhosszú barna haja kócos, mint aki most
kelt fel. Noha a padló hideg volt, levetette
cipőjét és mezítláb járt a lakásban.
Farmernadrág, fehér ing, finom, világos
bőr. Törékeny. Ám nem szép. Ha nem lett
volna biztos a magyarázatban, Niels talán
eltöprengett volna azon, miért találja
mégis vonzónak. De az ok eléggé
egyszerű, szögezte le magában. A nő nem
vett fel melltartót, és Niels többet láthatott
az ing anyagán keresztül, mint amennyit
Hanna meg szeretett volna mutatni.
– A tanítványa voltam.
Niels megpróbált arra figyelni, amiről a nő
beszél. Hanna leült a kanapéra, és
törékeny vállára terített egy szürke,
macskaszőrös plédet.
– Asztrofizikus vagyok, sokat
beszélgettünk a matematikáról. Gustav
Európa vezető matematikusainak egyike.
– Ön asztrofizikus?
– Igen. Vagyis voltam. Aztán
találkozgattunk munka után is. A legelején
biztosan az kábított el, hogy egy zseni,
mint Gustav… Soha egy percig sem
tétováznék zseninek hívni, mivel valóban
az… Hogy egy zseni velem flörtöl.
Később beleszerettem. És utána jött
Johannes. –A nő itt elhallgatott. És Niels
meglátott valamit a tekintetében. Gyászt?
Igen, gyászt. Felismerte az arcvonásain, és
ekkor eszébe jutott, hogy Hanna Lund
elveszítette a gyermekét. Johannes halott
volt. Öngyilkos lett.
A szobára csend ült. Nem kellemetlen
csönd, így egyikük sem próbálta
értelmetlen fecsegéssel megtörni. Hanna
tudta, hogy Niels tudja.
– Egész évben itt lakik?
– Igen.
– Nem magányos itt egyedül?
– Nem azért jött, hogy erről beszéljünk.
A hangja váratlan hidegségével akarta
leplezni a gyászát. Niels jól érezte ezt
rajta. Egyedül szeretne maradni a
gyásszal. A gyász feldolgozása a
túsztárgyalói munka sarkalatos pontja, és a
rendőröket kiképző pszichológusok is erre
szánták a legtöbb időt. Ha az emberek
nem uralják a gyászukat, tragikus fordulat
következhet be. Fegyvert ragadnak,
túszokat szednek, véget vetnek az
életüknek. Nem egyszer kellett Nielsnek
átadni a szörnyű hírt a szülőknek, hogy
gyermekük eltávozott. Ismerte a gyász
különböző fázisait. Vajon mikor lett
öngyilkos a fia? Úgy vélte, Hanna az
elfogadás szakaszában jár, amikor a
gyászoló újból megpróbál a külvilág felé
fordulni. Amikor az ember újra – talán
csak egy villanásnyi időre – a jövőbe mer
tekinteni. Ennek a fázisnak a legvégén jön
el a búcsú pillanata. Amikor az ember
továbblép. Mind közül ez a legnehezebb.
Egy hosszú belső út. És sokan feladják
útközben. Elveszítik a csatát. A bukás
eredménye pedig riasztó: évekig tartó
mély depresszió. Néhányan a pszichiátrián
kötnek ki, és zárt intézetben folytatják
életüket. És ők végzik egy híd vagy egy
épület tetején, hozzájuk hívják Nielst.
– Elnézést – mondta, és úgy tett, mint aki
menni készül. – Ahogy mondtam, nem
különösebben nagy horderejű az ügy.
Aggodalomra semmi ok.
– Nem aggódom. Le is lőhetik, ha akarják
– nézett a nő határozottan Niels szemébe.
Mintha ki akarná hangsúlyozni, hogy
komolyan gondolta a kimondott szavakat.
Túl közel állt Nielshez. De valószínűleg
csak a férfi érezte így. Volt valami esetlen
a testbeszédében. Niels ezt már a stégen
felfedezte. Talán csak azért, mert a
tudósok fejlett intellektusa sokszor
elnyomja az általános szociális
készségeket.
Niels kissé hátralépett, pedig kellemes volt
a nő közelsége. Valahol csörgött egy
telefon. Eltartott egy darabig, mire rájött,
hogy a zsebében. A kijelzőn egy külföldi
telefonszám.
– Bocsánat! Halló? – Niels hallgatott.
Először csak zaj volt a vonalban. – Halló?
Kivel beszélek?
Majd egy hang tört keresztült a zúgáson:
Tommaso Di Barbaráé. Azé a férfié, akit
Niels korábban hívott. Olaszul beszélt –
ám nagyon tagolva, mintha ez segíthetne.
– Do you speak English?35
Tommaso sajnálatát fejezte ki, ezt még
Niels is értette.
– Scusi36 – mondta, aztán a franciát
javasolta.

35
ang Beszél angolul?
36
ol Elnézést
– No, wait.37 – Niels Hannára pillantott. –
Beszél olaszul? Vagy franciául?
A nő félszegen bólintott, de úgy tűnt,
azonnal meg is bánta.
– Franciául. Egy keveset.
– Just a minute. You can talk to my
assistant.38 Niels átnyújtotta a nőnek a
telefont.
– A velencei rendőrség. Csak hallgassa
meg, mit akar mondani.
– Asszisztens? – Hanna nem vette el a
mobilt. – Mégis miről beszél?
– Csak hallgassa meg, mit akar. Ennyi.
Kérem!
– Nem – hangzott elutasítóan, de közben a
kezébe vette a telefont.
– Oui?39
Niels a nőt hallgatta. Nem tudta eldönteni,
mekkora a francia szókincse, de
folyékonyan és nehézség nélkül beszélt.
– A számgyilkosságok felől kérdez – vette
el a szájától a telefont. Nielsre nézett.
37
ang-Nem. Várjon!
38
ang Egy pillanat! Adom az asszisztensemet
39
fr Igen?
– Számgyilkosságok? Szóval azok
számok, amiket az áldozatok hátára írtak?
Biztos benne? Kérje meg, hogy fejtse ki
bővebben!
– Azt mondta, Bentzonnak hívják? A
nevét kérdezi.
– Bentzon. Igen – bólintott Niels. – Niels
Bentzon. – Kérdezze meg, hogy van-e
gyanúsítottjuk! Hogy van-e valami
különös…
Hanna a szabad kezét a fülére tapasztotta,
és néhány lépést arrébb ment.
Niels követte a tekintetével.
A szeme sarkából látta, hogy a macska
lassan közeledik. Leült, és hagyta, hogy az
állat megszaglássza a kezét. Pillantása
megint Hanna és a fiú fényképére tévedt.
Aztán kicsit távolabb meglátott egy kis
polcot, amin egy nyitott fotóalbum feküdt.
Hat kép, ami egy egész történetet mesélt
el. Hanna – körülbelül tíz évvel ezelőtt –
valamilyen tudományos elismerés díját
tartja a kezében. Büszke mosoly. Fiatal,
szép, élettel teli, ragyogó és ambiciózus. A
világ a lába előtt hever. A tudatában van
és élvezi. Néhány közös kép Hannáról és
Gustavról. Egy figyelemreméltóan jóképű,
ötven körüli férfi. Fekete, hátrafésült haj.
Sötét szem. Deli termet, széles váll.
Minden kétséget kizáróan körülrajongták a
nők, fürdött a flörtölő pillantásokban, és
elárasztották a csábító ajánlatok. Egy kép
a terhes Hannáról. Átkarolja Gustavot a
Brooklyn híd közepén. Niels közelebbről
megnézte a fotót. Talán megint előtört
belőle a túsztárgyaló – néha egyáltalán
nem sikerült félretennie a munkáját –, de
bárki észrevette volna, hogy míg Hanna a
fényképezőgépbe néz, addig Gustav
tekintete egy kicsit oldalra siklik. Mit
nézhetett? Egy vonzó nőt, aki épp akkor
billegett végig a hídon?
Az utolsó néhány felvételen Hanna
egyedül volt a fiúval. Hol volt Gustav?
Konferencián? Valahol a nagyvilágban
építgette a nemzetközi karrierjét, amíg
felesége és fia otthon kuksolt? A legutolsó
fotó a fiú születésnapján készült. Tíz
gyertya volt a tortán, amire tejszínhabbal
odakanyarították a Johannes nevet is.
Hanna és néhány másik felnőtt a gyertyák
elfújására készülő gyerek körül ült. Niels
tüzetesen szemügyre vette a képet. Ez
egyike volt azoknak a felvételeknek,
amelyeken – paradox módon – a hiányzó
személy bír a legnagyobb jelentőséggel:
Gustav.
– Egy régi mítoszt mondott el – lépett
Niels mögé Hanna. Visszaadta a férfinak a
telefonját. Vajon meglátta, hogy a
fényképeit mustrálgatta?
Niels hátrafordult.
– Mítoszt? Milyen mítoszt?
– Harminchat jó emberről. A Bibliából,
azt hiszem. Nem értettem mindent
pontosan. De nem lenyűgöző? A
gyilkosságokat egymástól körülbelül
háromezer kilométerre követték el. Ezért
értesítette önöket. Nyilvánvalóan
háromezer kilométer van a legutóbbi
tetthely és…
– Koppenhága között – vágott közbe
Niels.
Határozottan összenéztek egy pillanatra.
***
Hanna nézte a bekötőúton visszatolató
kocsit. Még mindig a kezében tartotta
Niels névjegykártyáját. Egy másodpercre
elvakította a fényszóró, majd
megpillantotta a rendszámtáblát. II 12 041.
A fiókhoz lépett, és elővett egy tollat.
Niels már tovahajtott az úton, de Hanna
még egyszer meg akarta nézni a
rendszámot. Talán csak rosszul látott. A
távcső az ablakpárkányon hevert.
Felkapta, és visszarohant a konyhába. A
szeméhez tette és élesre állította. És igen!
Jól látta. II 12 041. Leírta a számot Niels
névjegykártyájának hátuljára és érezte,
hogy elerednek a könnyei.
21.
Cannaregio, Ghetto, Velence
– Bentzon…
Tommaso Di Barbara letette a telefont az
erkély párkányára és végignézett a sötét
városon. Megpróbálta kiejteni a teljes
nevet.
– Niels Bentzon. Ki lehetsz?
Amikor Velence nagy része esténként
kiürül, mert az éttermek pincérei is
hazatérnek az utolsó vonattal a
szárazföldre, a Ghetto akkor is élettel teli.
A régi zsidónegyed a legsűrűbben lakott.
Tommaso kiállt az erkélyre. Visítottak a
szirénák. Fél óra múlva elkezd emelkedni
a víz. Fáradtnak érezte magát. Nem volt
kedve lemenni és leszigetelni az
ablakokat. A szomszédok lent a járdán
már rég elkezdték a munkálatokat. A kis
faléceket pontosan az ajtó tömítetlen
réseihez illesztették.
– Tommaso!
Az alsó szomszéd, a fodrásszalon
tulajdonosa kiáltott fel. Tommaso
kiintegetett.
– Nem hallottad a szirénát?
– Mindjárt megyek.
A szomszéd aggódva nézte Tommasót.
Neki pedig az a gyanúja támadt, hogy
talán már hallott a felfüggesztéséről.
Biztos. Tommasó-nak mindegy volt.
Velencében mindenki tudott mindenről,
ebből a szempontból a város nem volt
más, mint egy falu. Azt is tudták, hogy az
anyja haldoklik. Az alsó szomszéd
legfőképp, mivel Tommaso anyja volt a
háztulajdonos. Hamarosan Tommasóé lesz
a ház. Mindenki attól tartott, hogy el fogja
adni egy gazdag amerikainak.
– Megcsinálom helyetted – kiáltott a
szomszéd. – Hol vannak a lemezek?
– Lent, a lépcső alatt.
Tommaso elnyomta cigarettáját a
virágcserépben, majd bement a lakásba.
Csak egyetlen lámpa égett. Le akart
feküdni. Az agyának nyugalomra volt
szüksége. Kifelé indult a nappaliból, de
közben megállt, és felnézett a falra. Már
elkezdte felrakosgatni az ügy anyagait a
déli oldalra. Az áldozatok fényképeit.
Férfiak, nők. Arcok. Tekintetek. A
világtérképet, melyen a titokzatos
rendszert alkotó tetthelyeket nyilak
jelezték. Dátumok. Minden lehetséges
információ mindenről, ami csak
kapcsolatban volt az esettel. Tommaso
nem vette le a szemét a falról. Az ügy
magával ragadta és elbűvölte. De
leginkább megijesztette.
Az Indiából kapott utolsó fényképeket is
kinyomtatta. A meggyilkolt közgazdász
hátáról készült felvételt. Raj Bairoliya. Az
elhunyt rokonok képei, amiket anyja tett
ki, most más halottakkal osztoztak a falon.
Fontosabb halottakkal. Akiknek a halála
jelentést hordozott – ebben Tommaso
biztos volt. Mert ez nem lehet véletlen.
Összetartoznak. Csak azt nem tudta,
hogyan. Nem tudott másokat bevonni az
ügybe. Mert senki más nem értette.
Néhány hónappal ezelőtt felhívta az
Interpolt. Vagy száz kapcsolás után végül
egy zavart nőnél lyukadt ki. Osztatlan
figyelemmel hallgatta, és arra kérte, hogy
küldjön neki valamit. Három héttel később
a nő válaszolt. És az ügy kapott egy
számot. Majd elkezdenek vele foglalkozni,
amikor eljutnak odáig. Körülbelül másfél
év múlva.
Másfél év. Nem várhatott olyan sokáig. A
halott indiai fényképe mellett egy halott
amerikai jogász volt. Russel Young. A
harminchármas számú. Raj Bairoliya a
harmincnégyes.
22.
Rendőrkapitányság, Koppenhága
Éjjel. A legjobb napszak a kapitányságon.
Csak a takarítók halk csoszogása
hallatszott: kiürítették a szemeteseket,
letörölték a port az ablakpárkányokról. Az
asztalokat érintetlenül hagyták, hiszen a
papíroktól úgysem fért volna oda egyetlen
porszem sem.
Nielsnek már csak ki kellett nyomtatnia a
jelentést. Leírta, kikkel lépett kapcsolatba,
és hogy felvilágosította, figyelmeztette
őket. Aktív odafigyelés. A modem
rendőrségi vezetőség két legfontosabb
szava.
Kifogyott a papír. Talált néhányat valahol,
és húsz percébe telt, amíg rájött, hová is
kell tennie. Kathrinére próbált gondolni.
De Hanna jutott az eszébe.
Sommersted irodájának előtere
ugyanolyan pedáns volt, mint Sommersted
maga. Niels eldöntötte, hogy közvetlenül
főnöke asztalára teszi le a jelentést. Nem a
titkámőjéére, ahogy egyébként szokás.
Szerette volna, ha Sommersted azonnal
észreveszi. És elismeri, hogy Niels kiállta
a bizalmi próbát.
Megállt egy pillanatra az íróasztal előtt.
Egy fénykép Sommersted-ről és a
feleségéről. Volt velük valami: akkora
hangsúlyt fektettek arra, hogy a külvilág
előtt jól fessenek, hogy még belegondolni
is riasztó volt, milyenek lehettek a
magánéletükben.
Csupán egyetlen mappa volt az asztalon.
A címkéjén az állt: Szigorúan bizalmas.
Rendkívül fontos. Niels kedvet kapott,
hogy rátegye a jelentését a dossziéra.
Máskülönben Sommersted sohasem jut el
odáig, hogy elolvassa. Mennyire lehet
fontos ez a másik ügy? Kinyitotta a
mappát. Nem azért, hogy szaglásszon,
csak hogy megnézze, ráteheti-e a saját
jelentését. Feltételezett terrorista. Tegnap
Stockholmba érkezett. Jemeni. Átszállt
Indiában. Mumbaiban. Tavalyi
terrorcselekményekkel kapcsolatba
hozható. Feltételezett cél: Dánia. Niels
tovább lapozott. A kairói amerikai
nagykövetség biztonsági kamerája egy
elég rossz minőségű felvételt készített a
terroristáról. Muszlim Testvériség.
Niels a mappa mellé tette a jelentését.
Nem rá. Lekapcsolta a villanyt, és halkan
azt mormogta:
– Viszlát! Jó nyaralást!
23.
Dél-Svédország
Zavaró érzéki hatások. Először a
stewardess. Most pedig a hótakaró, ami a
vonat ablakán túli tájra borult. Rég volt
már, amikor Abdul Hadi utoljára látott
havat. Akkor, amikor a bátyjával – először
és utoljára – elmentek Libanonba síelni.
Havi bevételük felét felemésztette a
vonatút és a sí kölcsönzés. Már az első
lecsúszáskor elestek a lejtőn. A fivére
jobban megütötte magát. Nem tudta
mozgatni a karját, és napokig Abdul
segítségére szorult még a legintimebb
dolgokban is. Nem tudta lehúzni a cipzárt.
És mást se. Nem volt pénzük, hogy
orvoshoz menjenek, és amúgy is
szégyellték magukat. A pénzt a
családjuktól kapták Jemenből. Tanulniuk
kellett, hogy hamarosan a saját lábukra
állhassanak.
Egy határozott érintés a vállán felrázta a
gondolataiból.
Az egyenruhás férfi láttára Abdul Hadit
elfogta az idegesség. Szinte vakrémület
szállta meg. Végignézett a többi utason. A
mellette ülő nő elővette a jegyét, és lassan
Abdulnak is leesett, miről van szó.
– Sorry40 – mondta artikulálatlanul.
A kalauz kilyukasztotta a jegyet, és
miközben továbbhaladt a vonaton, kétszer
is visszapillantott. És mindkétszer elkapta
Abdul Hadi ideges tekintetét. Hadi fölállt,
fogta a táskáját, és elindult a vécé felé. Az
ilyen mozzanatok szoktak mindent
tönkretenni.
Lenyomta az illemhely kilincsét. Foglalt.
Talán jobb lett volna ülve maradni. Talán
a hirtelen mozgolódás még gyanúsabb. A
kalauz visszafelé jött. Elment Abdul Hadi
mellett anélkül, hogy pillantásra méltatta
volna. Csak akkor nézett vissza, amikor
elérte a kocsi végét, és szóba elegyedett a
kollégájával. Aztán a kolléga is szemügyre
vette Hadit. Leleplezték! Abdulnak
40
ang Bocsánat.
minden oka megvolt rá, hogy ezt higgye.
De hogy mi buktatta le, azt nem tudta. Ha
csak az nem, hogy gyanúsan és idegesen
viselkedett. A fenébe is! Azért történt,
mert megijesztették. Mert a kalauz rátette
a vállára a kezét. És mert arab. Ezért hívta
a kalauz a rendőrséget. Ezt biztosra vette.
Ő is ezt tette volna a helyében.
A vonat lassítani kezdett. Hamarosan
Linköpinge érkeznek, közölte a
hangosbeszélő. Abdul Hadi tudta, hogy ez
az egyetlen megállóhely Malmö előtt. A
vasútállomás sárgás fénye a damaszkuszi
bazárra emlékeztette. De ez a súlyos, éles
ragyogás volt az egyetlen, amely a közel-
keleti piac utcáit idézte. Az állomáson alig
lődörgött néhány ember, minden tiszta és
hideg volt. Mindenhol útjelző táblák
sokasága. Igyekezett a kalauz nyomára
akadni. Gyorsan döntést kellett hoznia. Pár
utas már fel is szállt. Ha fent marad, és jön
a rendőrség, akkor nem lesz semmi esélye.
Le kell szállnia. Kiugrott a vonatból,
miközben magához szorította a táskáját. A
francba! A templomról készült fotók a
hátizsákban. És a robbanószer. Mindkettő
a kupéban maradt az ülés alatt. Éppen
vissza akart menni értük, amikor kiszúrta a
kalauzt, aki éppen telefonált, és láthatóan
keresett valakit a szemével. Egy
másodpercre összeakadt a tekintetük. Két
méterre álltak egymástól. A törvény
eszetlen talpnyalója. Egyenruha. Sapka.
Még azt sem tudta, miféle társadalom
fönntartásáért gürizi halálra magát. Egy
olyan társadalomért, mely mások száz
százalékos kizsákmányolására, faji
előítéletekre és gyűlöletre épült.
Abdul Hadi nekiiramodott. A kalauz
utánanézett és kiabált. Hadi gyorsított.
Lerohant a vágányok alatt átvezető
aluljáróba, és az épület előtt bukkant ki. A
vonat még nem indult el. Vissza kell
valahogy mennie. A képek a templomról.
A robbanószer. Le fogják leplezni a tervet!
Visszafelé rohant. Talán még felugorhat az
utolsó kocsira. Fölkapja a hátizsákot,
megrántja a vészféket és futás!
De már túl késő volt. Mire elérte a peront,
a vonat szép lassan kigurult az állomásról.
***
Lesújtó percek. Lelombozó pillanatok.
Szégyen. Minden elveszett. Hibázott.
Kinyitotta a táskáját, hogy megkeresse a
noteszt, amibe az unokatestvére
telefonszámát feljegyezte. Közben a város
túlsó vége felé igyekezett, mert sejtette,
hogy keresni fogják. A táskában rettenetes
rumli volt. Kiráncigált néhány papírt. A
templom fényképei! Nem emlékezett,
mikor tette át őket. Kellett néhány
másodperc, amíg eszébe jutott. Mégis volt
remény! A robbanószert ugyan
elveszítette, de a fotók még megvoltak.
Nem tudták meg, hová tart, nem leplezték
le a tervét!
24.
Carlsberg-siló, Koppenhága
Amikor Niels nem tudott elaludni,
általában fogott egy unalmas könyvet,
vagy felkapta a tegnapi újságot. A bor is
segített, de a töménytől csak szívdobogása
lett. Amikor betöltötte a negyvenet, kapott
Annitól egy konyakot, de az szinte még
mindig teljesen érintetlen volt.
Ma éjjel csak hevert az ágyban. Nem akart
jönni az álom. Meresztette a szemét a
sötétbe. A bőröndjét már összepakolta,
készen állt. Az útlevél és a repülőjegy az
asztalon. Kivasalt egy inget, majd egy
vállfára akasztotta. Mindent elrendezett.
Most már nem volt egyéb dolga, csak
bámulni a sima betonplafont és várni,
hogy hat óra legyen, hogy elindulhasson a
reptérre. Behunyta a szemét és
megpróbálta felidézni Kathrine arcát. A
szemét. Azt a szempárt, mely oly lelkesen
izzott, amikor a nő a munkájáról beszélt.
Igyekezett maga elé képzelni a kissé
gyerekes mosolygödröcskéket, melyeket
Kathrine mindenáron el akar rejteni.
Amikor nevetett, az egyik kezét gyakran a
szája elé emelte. Heves vérmérsékletű
volt. De sehogy sem tudott
visszaemlékezni a finoman ívelt
arccsontra és orra. Valahogy nem állt
össze a kép. Csak kósza részletek
rémlettek fel lelki szemei előtt,
összekavarodtak, végül eltakarták az arc
egészét.
Szinte megváltás volt, amikor megszólalt
a telefon.
– Szia édes, fekszem az ágyban és pont
rád gondolok.
– Bevetted a gyógyszert?
Kathrine kapkodva beszélt. A hangja
feszült, stresszes, ideges volt. Ugyanakkor
várakozással teli is.
– Már egy csomót. És mindjárt veszek be
még.
– Kapcsold be a számítógépet – mondta
Kathrine.
– Ellenőrizni akarod, hogy valóban
beveszem-e?
– Igen.
– Akkor csak nézd!
Niels bekapcsolta a gépet. Eltelt néhány
másodperc. Várakozás közben egyikőjük
sem szólt.
– Szia – mondták, amikor megpillantották
egymást a képernyőn. Kathrine a
megszokott helyen ült. Nielsnek néha úgy
tűnt, hogy tökéletesen ismeri a szobát –
nyolcezer kilométer távolságból. Talán
jobban is, mint a saját lakásuk helyiségeit.
Lenyelt két tablettát. Lehet, hogy
túladagolja. A doboz tájékoztatóját csupán
átfutotta.
– Így ni! Elégedett vagy? – kérdezte
morcosan.
– Te magad sem hiszel benne! – szaladt ki
Kathrine száján.
– Miben?
– A kurva életbe, Niels! Látom rajtad! Te
sem hiszel benne. De mi olyan nehéz
ezen? Gondolj arra, hányan szenvednek
különböző fura fóbiákban! Az embernek
csak le kell nyelnie néhány pirulát, és
máris újra nyeregben van!
– Pontosan ezt teszem. Próbálom.
– De ez elég, Niels?
Csönd. A férfi eltöprengett. Volt valami
burkolt fenyegetés a nő hangjában? A
hanglejtése azt mondta, hogy ez az utolsó
esélye? Nem tudta kiverni a fejéből ezt a
gondolatot. Sok érzés idegen volt a
számára. A paranoia nem tartozott
közéjük.
– Amikor megismerkedtünk, ez volt az
egyik első dolog, amibe beavattalak. Hogy
nehezemre esik a repülés.
– Az már száz éve volt!
– Emlékszel, mit válaszoltál akkor? Hogy
nem számít, mert én vagyok neked az
egész világ.
– Ennek már ezer éve!
– De ezt mondtad!
– És még gyerekünk sincs, Niels. Együtt
pedig soha nem jutottunk Berlinnél
messzebb.
Niels hagyta, hogy csituljon az indulat.
Sohasem volt az erőssége a veszekedés.
Különösen, ha Kathrinéről volt szó.
– Nézd, Niels! – húzta szét a blúzát, hogy
megmutasson valamennyit melléből. –
Ezzel velem is kicseszel. Szükségem van a
közelségedre. Biológia, te is tudod. Úgy
érzem, hamarosan elhervadok.
– Kathrine! – Niels nem tudta, mit is
mondjon. Volt idő, amikor elég volt
megütnie a helyes hangot. De ez most nem
ment.
– Itt fogsz állni holnap előttem, Niels.
Te… – elakadt a szava. – Ha nem leszel itt
holnap…
– Akkor mi lesz?
– Hamarosan már nem tudok semmit
ígérni, Niels.
– Mire célzol?
– Tudod jól.
– Nem! Mi a francról beszélsz?
– Jól hallottad. Itt leszel holnap, különben
nem ígérek semmit! Jó éjt, Niels!
Egymásra meredtek. Kathrine a sírás
szélén állt. De igyekezett palástolni.
Aztán kijelentkezett.
– A rohadt életbe! – Nielsnek kedve lett
volna a borospoharat a képernyőbe vágni,
de uralkodott magán. Mint mindig.
Hatalmába kerítette a magány. Mintha
valami kiszívta volna az oxigént a
szobából vagy a tüdejéből. Csörgött a
telefon. Hagyta, hogy kicsöngjön
néhányat. Iparkodott összeszedni magát.
Vett egy mély lélegzetet. Most sokat
számít a pozitív hozzáállás.
– Szia, édes!
– Régóta nem hívott senki sem így.
Nielsnek néhány másodpercbe telt, amíg
beazonosította a hangot. Hanna Lund. Az
asztrofizikus.
– Elnézést, azt hittem, a feleségem az.
– Nem lett volna szabad ilyen későn
telefonálnom. Ez a rossz szokás még a
kutatóéveimben ragadt rám. Amikor
egybemosódott az éjszaka és a nappal.
Ismeri az érzést?
– Azt hiszem – hallotta Niels a saját
hangját. Hirtelen nagyon fáradtan
csengett.
– Ébren tartanak a gyilkosságai.
– A gyilkosságaim?
– Gondolkoztam rajtuk. Találkozhatnánk?
Niels megnézte az óráját. Negyed három
múlt. Négy óra múlva csörögni fog a
vekker.
– Éppen nyaralni indulok. Dél-Afrikába.
Korán reggel repülök.
– Ha ez egy rendszer – mondta Hanna. –
Vagyis, ha a számok és a távolságok egy
meghatározott mintát követnek…
Niels kedvetlenül megkísérelte
félbeszakítani.
– De a felderítés egyáltalán nem a mi
feladatunk.
– Gondolkozott ezen?
– Min?
– A rendszeren. Talán meg tudjuk fejteni.
Niels az ablakhoz lépett. Az utcák sötétbe
burkolóztak.
– Ön szerint meg tudnánk akadályozni a
következő gyilkosságot? –Természetesen
szükségem van minden hozzáférhető
adatra és információra. De biztosan van
egy vaskos mappája.
Niels némán tanakodott magában.
Kathrinén járt az esze.
– Amint már mondtam…
– Nem az önök feladata a felderítés.
Értettem. Elnézést a zavarásért, Niels
Bentzon.
– Nem történt semmi. Jó éjszakát!
– Jó éjt, édes!
Ezzel a nő letette.
25.
Kastrup repülőtér, Koppenhága, csütörtök,
december 17.
A világ legrégibb civil reptereinek egyikét
egy Koppenhága melletti legelőre
építették. A második világháborút követő
években ez volt Európa legszigorúbban
őrzött légikikötője. Amíg a legtöbbet
szétbombázták, a Kastrup fölött óvó kéz
lebegett. Felsőbb hatalmak keze? Vagy
csak véletlen volt? Esetleg a dán-német
együttműködést támogató politikusok
kímélték meg?
– Azt mondta, hogy külföldre repül?
– Igen. Hármas terminál. Már biztosan le
is késtem.
A vakító téli nap mindig csak addig
kúszott fel égi pályáján, hogy közvetlenül
az autósok szemébe tűzhessen. Niels
feltette a napszemüvegét. Végül is
Afrikába megy. Felnézett az égre, a derült,
szép, sötétkék égre. Egy Airbus landolni
készült. Niels megpróbálta elnyomni a
rátörő hányingert. Évente több mint
kétszázhatvanezer repülőgép emelkedett a
levegőbe vagy ereszkedett le a Kastrupon.
Emberek milliói indultak útnak vagy
érkeztek meg. Niels utánaolvasott. Ismerte
a statisztikát. Tudta, hogy amikor egy
pillanat múlva ki fog szállni a taxiból,
megkönnyebbülten kellene fellélegeznie.
Akkor már túl lesz utazása
legveszélyesebb részén. De ismeretei nem
bírtak gyógyhatással. Éppen ellenkezőleg.
– Szerencsés, ha nem késik a gépe –
húzódott félre a sofőr. – Az unokafivérem
tegnap akart Ankarába repülni. Még
mindig itt várakozik.
Niels bólintott csupán, és végignézett az
előtte tornyosuló üveg– és
alumíniumépületen, mely egy roppant
szárnyat formázott. A klímacsúcs hosszas
késéseket okozott a légiközlekedésben.
Kastrup a találkozó tizenegy napja alatt a
világ abszolút csomópontjává vált. De az
interneten látta, hogy az ő gépe nem fog
késni. A legtöbb közjogi méltóság
megérkezett. Néhányan már biztosan el is
repültek.
***
Niels belépett az indulási csarnokba, és
azonnal elborította a verejték. Bement a
mellékhelyiségbe. Bevett néhány tablettát,
s hideg vízzel pacskolta az arcát.
Belenézett a tükörbe. Betegesen sápadt
volt. Kitágult, ide-oda ugráló pupillák,
nyúzott arc.
– Are you okay, mister?41
Niels a tükörből visszanézett az emberre.
Alacsony, kövérkés dél-európai barátságos
tekintettel.
– I’m fine, thank you.42
A férfi nem mozdult. Csak egy pillanatig
tartott az egész, de ez pont elég volt
Nielsnek ahhoz, hogy kényszert érezzen
arra, hogy megkérje, ne ácsorogjon és
bámészkodjon itt. Végül az idegen
odébbállt.
41
ang Jól van, uram?
42
ang Remekül, köszönöm.
Még több víz. Niels próbált uralkodni a
lélegzetén. Majdhogynem sikerült. De
aztán egy új hang zavarta meg. Ezúttal a
hangszóró szólalt meg.
– Utolsó hívás Niels Bentzon, a SAS
nyolc óra negyvenötös párizsi járat
utasának. Kérjük, fáradjon a tiezenegyes
kapuhoz.
A párizsi átszállás nem könnyített a
helyzeten. Kétszer megjárni a poklot.
Niels behunyta a szemét. Igyekezett
taktikát változtatni. Eddig azon volt, hogy
ne törődjön semmivel. Szerette volna
elfelejteni, hogy reptéren van. Ez a
stratégia azonban kudarcot vallott. Most
az ellenkezőjével kísérletezett. Igyekezett
tudatosítani magában, hol is van.
Rákoncentrált. Iparkodott ésszerűen
viselkedni. Elfojtani a félelmet, hogy az
ésszerűség és a statisztika
diadalmaskodhasson felette: több millió
ember repül állandóan a fellegek fölött. Te
jó ég, neki is csupán azt kellene tennie,
mint a többieknek. Felszállni a gépre, inni
egy csésze kávét, megnézni egy filmet,
esetleg szundítani egy keveset. Elfogadni
a gondolatot – talán még élvezni is –, hogy
mind halandóak vagyunk. Nem segített.
Hiszen nem a repülőtől vagy a haláltól
félt. Az egyetlen dolog, amit Niels a háta
közepére kívánt, az utazás maga volt.
Beletörölte az arcát a papírtörlőbe. Mély
levegőt vett, és megpróbálta összeszedni
magát. Kijött a mosdóból és elindult a
repülőgépe felé. A szinte kihalt folyosón
haladt a bitó felé, lelki szemei előtt a
halálraítéltet látta, aki az utolsó lépteit
teszi meg. Szívesebben beleegyezne, hogy
kivégezzék, mintsem hogy felszálljon a
repülőre. Ez volt a végkövetkeztetés.

– Köszönöm. Jó utat!
A stewardess professzionális mosolyt
villantott rá biztatóan, majd megkérte,
hogy foglalja el a helyét. Senki sem figyelt
fel rá igazán. Sehol egy elítélő pillantás,
amiért késett. Mindenki el volt foglalva a
maga dolgával. Niels megtalálta a helyét
és leült. Nyugodtan, csöndben ücsörgött,
tekintetét az előtte lévő ülésre
függesztette. Minden jól ment. Ura volt a
helyzetnek. A lélegzetvétele szinte
normális volt. Talán valóban hatnak a
pirulák.
Aztán pillantása az ölében nyugvó kezére
siklott.
Mintha áramütés érte volna. És a bizsergés
szétterjedt. Érezte. Lassan a karján át a
vállába vándorolt, majd tovább húzódott a
mellkasába és a rekeszizmába. Körülötte
elhaltak a hangok. Elveszetten nézett
körbe. Egy kislány – körülbelül öt éves –
megfordult és gyermeki elragadtatással
figyelte. Mozgott a szája. Aztán váratlanul
áttörtek a szavak.
– Mi van a bácsival, anya?
Látta a fiatal anyát, amint rápisszeg a
lányára. Amint megkéri, hogy viselkedjen,
és tegyen úgy, mintha nem lenne semmi
különös.
Niels felállt. Ki kellett mennie. Azonnal.
Hányinger fogta el. Ismét szakadt róla a
víz. Úgy dülöngélt az ülések közti
folyosón, mintha ivott volna, és szeretné
részegségét leplezni. Lehetetlen
szituációban küzdött méltósága
megőrzéséért.
– Nem hagyhatja el a repülőgépet – nézett
rá a stewardess, mosolya ezúttal egy
leheletnyit erőltetettebb volt.
Niels ment tovább. A repülő rázkódott,
járt a motor.
– Nem lehet…
A nő körülkémlelt. Egy steward sietett a
segítségére.
– Bocsásson meg, uram! De nem
hagyhatja el a repülőgépet!
– Rendőr vagyok.
Niels folytatta az útját. Csupán néhány
méter választotta el az ajtótól.
– Hallja? Meg kell kémem, hogy fáradjon
a helyére!
A férfi megfogta Niels vállát. Finoman és
nyugodtan. Csodálatraméltó türelemmel.
Niels állati erővel taszította félre, és
megragadta a nyitókart.
– Figyeljen ide! – szólalt meg újra a
steward. Még mindig türelmesen.
Niels elővette a rendőrigazolványát.
– Koppenhágai rendőrség. Le kell
szállnom – mondta remegő hangon.
Valaki odasúgta a stewardessnek:
– Hívod a kapitányt?
– Le kell szállnom! – üvöltötte Niels.
Teljes lett a csönd. A többi utas meredten
bámult rá. A steward is őt nézte. Az arcán
talán részvét ült.
Aztán bólintott.
***
A poggyászkocsi kereke ferde volt,
Nielsnek küzdenie kellett, hogy a helyes
nyomvonalon tartsa. Szentségeit magában.
Egy örökkévalóságig tartott, amíg
kiszedték a bőröndjét a gépből. A rakodók
nem rejtették véka alá, milyen heves
gyűlöletet táplálnak az iránt, aki
fölöslegesen megdolgoztatta őket.
Niels feladta. Otthagyta a kocsit, és inkább
kézben cipelte a bőröndjét. Leült egy
asztalhoz és rendelt egy sört.
A szék kényelmetlen volt. Az émelygés
még mindig kínozta. Igazából nem kívánta
az alkoholt. Csupán szeretett volna jobban
lenni. Azt kívánta, bárcsak halott lenne.
Miért nem maradt fent egyszerűen a
repülőn? Fel akarta hívni Kathrinét, de a
szégyen visszatartotta.
Egy újabb szék, ez már kényelmesebb.
Egy igazi, várakozásra tervezett ülés.
Niels nem emlékezett rá, hogy átült. A
telefonját szorongatta. Kathrine. Imádott
Kathrine! Nem adom fel!
Be kellett érnie egy SMS-sel.
Kinézett az óriási ablakokon. Egy Boeing
737-es könnyedén a levegőbe emelkedett.
Eltelt egy fél óra. Talán több. Repülők
landoltak, repülők szálltak fel. Emberek
érkeztek meg. Emberek utaztak el.
Üzletemberek, turisták, non-profit
vállalatok képviselői, hivatalnokok,
klímaszakértők, politikusok, újságírók,
különféle környezetvédelmi szervezetek
munkatársai. Niels figyelte őket.
Néhányan már megérkeztükkor
elgyötörtnek és letörtnek tűntek, mások
reménnyel és várakozással telinek. De
lendületben voltak. Eljutottak az egyik
helyről a másikra.
De Niels egy helyben toporgott.
Felállt, és odament az Alitaliánál kígyózó
sorhoz. Nem gondolkodott, kikapcsolta az
agyát. Törölt belőle mindent. Az összes úti
előkészületet. Az összes aprólékosan
átrágott részletet. Az összes statisztikát.
Mert mire megy velük? És mire jók
egyáltalán?
– Excuse me, are you Italian?43
43
ang Elnézést, ön olasz?
Niels legalább annyira meglepődött, mint
a megszólított fiatalember.
– Yes.44
– Can you make a phonecall for me? It’s
urgent.45
Niels nem hagyott időt a válaszra, hanem
tüstént beütött a mobiljába egy
telefonszámot, és átnyújtotta a készüléket
a férfinak.
– Ask for Tommaso Di Barbara. Teli him
to fax everything he has on the case to
Niels Bentzon. This number..,46 – mutatott
Niels a névjegykártyáján lévő számra.
– Bút…47
– Everything!48

44
ang Igen.
45
ang Megkérhetném, hogy felhívjon valakit? Sürgős az ügy.
46
ang Kérje Tommaso Di Barbarát! Mondja meg neki, hogy faxolja át az ügy minden anyagát Niels Bentzonnak. Erre a
számra…
47
ang De…
48
ang Mindent!
26.
Rendőrkapitányság, Koppenhága
– Niels? Neked nem kellene szabadságon
lenned?
Anni felpillantott a képernyőről. Nem
nézett ki annyira meglepettnek, mint
amilyennek hangzott.
– Majd elmegyek – tárta szét a karját
Niels. – Azt mondtad, már megérkezett.
– Micsoda?
– A fax Velencéből.
– Az igen – felelte a nő, és el akart indulni
a faxhoz.
– Maradj csak – próbálta Niels
megállítani. – Én is el tudom venni. A nő
elengedte a füle mellett a megjegyzést, és
a férfival együtt a készülékhez lépett. Ez
bosszantotta Nielst. Anni kíváncsisága
legendás volt, és nem éppen rokonszenves.
Csak most az egyszer ne!
A kapitányság szinte teljesen kihalt volt.
Az egybenyitott irodák, a modem
monitorok, az ergonómikus székek és az
új, drága, skandináv dizájn szerint
tervezett emelhető-süllyeszthető asztalok
inkább egy reklámügynökségre vallottak,
mintsem egy rendőrkapitányságra.
De tényleg akkora lett volna a különbség?
Niels kétkedett. Az olyan szavak, mint az
imázsépítés, a márkamenedzsment és a
jelzésértékű egyre többször hangzottak el
az értekezleteken, mint a kedves, régimódi
rendőrségi kifejezések. A vezetők
sztárokká lettek. Az országos
rendőrfőkapitány olyan
sajtónyilvánosságot kapott, amilyet
korábban csak a humoristák és a
popsztárok. Niels jól tudta, miért. A
rendőrség a társadalom egyik legfontosabb
politikai hadszínterévé vált. Ezt számtalan
felmérés igazolta. A rendőrség 2007-es
átalakítása több szalagcímet kapott, mint
az utóbbi idők megannyi adóreformja
együttvéve. Minden jelentéktelen,
harmadrangú politikus – akinek a
pszichológusa a fülébe súgta, hogy fontos
lenne kijelölnie a saját helyét az
átalakításról szóló vitában – álmából
keltve is fel tudná sorolni a rendőrséggel
kapcsolatos sziklaszilárd álláspontjának
részleteit. Akkor is, ha a rendőri munkára
vonatkozó ismereteit jobbára az olyan
tévésorozatokból merítette, mint a Miami
Vice és a Derrick.
– Majd meglátod! – nézett Anni feszülten
Nielsre, amikor kinyitotta a
számítógépterem ajtaját. – Még sohasem
láttam ehhez hasonlót.
A számítógépteremnek nem sok köze volt
a számítógépekhez. Igazából talán ez volt
az egyetlen számítógép nélküli terem a
kapitányságon – nem számítva a vécét.
Sokszor röhögtek ezen. De teli volt
nyomtatóval, faxszal és fénymásolóval. A
maradék vegyszerek, az ózon és a
nyomtatópatronok porának egészen
különös szagegyvelege lengte be. Az
emberre néhány perc után rátört a fejfájás
és a hányinger, olyan elmaradhatatlanul,
ahogy a hívek elmormolják az áment a
templomban.
– Ott – mutatta a nő. – De hisz ez kész
telefonkönyv!
Niels megnézte. Maga sem tudta igazán,
mire számított, de nem egy több száz
oldalas papírhalomra.
– Mi van benne? – próbált Anni
közönyösnek tűnni.
– Á, csak egy ügy.
– De ez nem lehet egy hagyományos ügy
– mondta, miközben elnyomott egy
mosolyt. – A klímacsúccsal kapcsolatos?
– Igen – nézett rá komolyan Niels,
miközben azon elmélkedett, hogy innentől
kezdve teljesen lényegtelen a
csúcstalálkozó kimenetele, tökéletesen
mindegy, hogy lesz-e foganatja azoknak
az erőfeszítéseknek, amiket a világ vezetői
a Föld megmentéséért tesznek, hiszen már
nem volt hiábavaló: a klímacsúcs nélkül
nem tudta volna elhallgattatni a titkárnőt.
– Van itt egy rekesz vagy ilyesmi? –
nézett körbe Niels.
Anni adott neki egy másolópapírral teli
kartondobozt. Szó nélkül, de erősödő rossz
lelkiismerettel vette el, mivel Anni
egykettőre törődő anyukává tud válni.
Niels kipakolta a dobozt, és miközben
beletette a faxot, rá-rápillantott egy-egy
képre. Az orvosszakértő fotói, melyekkel a
boncolást dokumentálta. A különös jelek a
háton. A meggyilkoltak listája. Kína és
India.
– Micsoda ruha! Holnap jönnek?
Anni egy apró képernyőt nézett. Barack és
Michelle Obama szállt ki az Air Force
One-ból a világ valamely pontján.
– Szépen domborodik a hátsója. Szexis?
A nő kérdőn nézett Nielsre.
– Lehet. Annak, akinek bejön.
Michelle Obama színpadias rutinnal
integetett a lépcsőről. Vajon kinek? A
biztonsági őrök tömött sorainak? Barack
Obama a leszálló-pályán állt, és egy
kopasz férfinak, feltehetően az ottani
amerikai nagykövetnek nyújtott kezet.
Niels nem tudta levenni a szemét
Obamáról. Volt valami szomorú az
egyébként olyan mosolygós arcban. Erre
már a legelső alkalommal fölfigyelt,
amikor a Hillary Clintonnal vitázó Obamát
látta a tévében. Az aggodalom apró
töredéke. Az elveszett boldogság.
Kétkedett a tervében. Nem abban, hogy
rendelkezik-e a szükséges akarattal, hogy
jobbá tegye a világot. Hanem, hogy a világ
készen áll-e.
***
Niels kilépett a számítógépszobából, és
döbbenten vette észre, hogy Sommersted
irodájában ég a villany. Letette a teli
dobozt a padlóra. A lábával betolta az
íróasztala alá, hogy senki se láthassa. India
és Kína. A velencei listán szereplő két
utolsó gyilkosság színhelye. Nem járt a
terrorista Indiában is?
– Vigyázz vele! – figyelmeztette Anni. –
Ma nem érti tréfát.
– Miért, máskor szokta?
Niels kopogott, majd belépett.
Sommersteden még rajta volt a kabátja.
Úgy tűnt, keres valamit.
– Igen? – mondta, de nem nézett Nielsre. –
Éppen indulni készülök.
Volt valami fenyegető a
hanghordozásában. Egy túlterhelt férfi
szavai. Egy férfié, aki már hosszabb ideje
nem alszik eleget, és akinek csak úgy
zsong a feje a csúcstalálkozó alatt
lehetséges katasztrófák legszörnyűbb
modelljeitől.
– A körözött jemeni ügyével
kapcsolatban…
– Állj! – mondta Sommersted, s feltartotta
a kezét.
Niels úgy döntött, folytatja.
– Nem tudtam megállni, hogy ne
kukkantsak bele a jelentésbe tegnap. Az
utolsó állomásairól.
– Micsoda? Nem.
Sommersted máshol járt. Teljesen
egyértelműen. Már kint volt a Bella
Centerben. Kint az őrizendő állami
méltóságok között.
– Összefügg az Interpol ügyével.
– Bentzon – sóhajtott Sommersted. Olyan
volt, mint a ragadozó, aki egy utolsó esélyt
ad a zsákmányának. – A Hadi-ügy
szigorúan bizalmas. Ez nem a te asztalod.
Más se hiányzik most nekünk, mint egy jó
kis pánik. El tudod képzelni? Tettre kész
terroristák Koppenhágában együtt a világ
vezetőivel kint a Szarszigeten49.
– Nem állíthatom teljes bizonyossággal –
mondta Niels ezt be kell ismernem. De
nekem ez gyanús.
– Nem! – mondta Sommersted, aki
továbbra sem volt hajlandó visszafogni
magát, és felemelte a hangját. – Felejtsd
el, Bentzon! Ezt hagyd csak másokra! Van
fogalmad róla, hány állam– és kormányfő
49
Lorteoen. Koppenhága Amager nevű városrészének nem éppen hízelgő elnevezése. Itt kapott helyet a város első
szennyvíztisztító-telepe a tizenkilencedik század végén.
fog összegyűlni a Bella Centerben néhány
óra múlva? És ők mind elvárják, hogy
vigyázzak rájuk. Brown, Sarkozy! Az
egész brancs. Még egy Mugabéhoz
hasonló őrült is elvárja, hogy ne
röpítsenek golyót a fejébe, mialatt a híres
dán vendégszeretetet élvezi!
Szélsőségesek, terroristák, pszichopata
barmok. Mindegyik csak arra vár, hogy
hibázzak.
– De… – Niels már föladta, ám még tett
egy utolsó kísérletet az áttörésre.
Sommersted könnyedén elsöpörte.
– És a sajtó most arra akar választ, hogy
miért hagytunk egy csapat feltartóztatott
aktivistát a földön ülni néhány órán át.
Ketten húgyhólyaggyulladást kaptak.
Látod már a problémát?
Sommersted nem várta meg a feleletet,
hanem kiviharzott az ajtóban álló Niels
mellett, és eltűnt.
***
A rohadt életbe! Niels megfordult. Ez nem
lehet igaz! Minden egybevág. India.
Mumbai. Miközben visszafelé tartott
Sommersted irodájába, magával
viaskodott. Végül is rendőr. Az a hivatása,
hogy bűn-cselekményeket akadályozzon
meg és derítsen fel. Nem azért
szerződtették, hogy Sommerstedet
boldogítsa. A villany még most sem volt
lekapcsolva az irodában. A koppenhágai
rendőrséget nyilvánvalóan még nem járta
át a globális felmelegedés iránti közös
felelősség érzete. Niels belépett. Az asztalt
elborították a papírok. Tátva maradt a
szája Sommersted rendetlensége láttán,
amelyért nyilvánvalóan a stressz okolható.
A jemeni profilképe. Abdul Hadi. És egy
másik, kissé homályos felvétel, mely a
Pakisztán és Afganisztán határán elterülő
vazirisztáni hegyvidék valamely zugában
készült. Niels nem tudott túlságosan sokat
a nemzetközi terrorizmusról. De azzal
tisztában volt, hogy Vazirisztán a
terrorizmus egyik bölcsője. Muszlim
Testvériség. Ez a név többször szerepelt a
papíron. Hadi kapcsolatban állt a Muszlim
Testvériség vezető tagjaival. Az nem
derült ki pontosan, milyen szoros is ez a
kapcsolat, de sokan tartottak attól, hogy a
férfi esetleg terrorista.
Niels felnézett. Senki sem figyelte,
minden szem a Bella Center eseményeit
követte.
Tovább lapozott. Muszlim Testvériség.
Tekintetével végigpásztázta az oldalakat.
A politikai és vallási szervezetet Hassan
Al-Banna alapította 1928-ban,
Egyiptomban. Céljaként azt fogalmazta
meg, hogy Egyiptomot iszlamista
társadalommá tegye, egy olyan
közösséggé, amelyben szigorú iszlám
törvények uralkodnak. Az Arab-
félszigeten létrehozott mintát szándékozott
követni, melyet vahhabista katonai
csoportok teremtettek meg. Annak
ellenére, hogy a szervezet elhatárolódott
az erőszaktól, Egyiptomban többször
betiltották. Legfontosabb tagjainak egyike,
a már elhunyt Sayyid Qutb, aki
börtönbüntetése alatt az ötvenes években
megírta a Mérföldkő című nyilatkozatát,
amelyet ma az iszlám terrorizmus egyféle
harci kiáltványának tekintenek. Osama
Bin Laden jobbkeze – az al-Kaida
másodparancsnoka –, az orvos Ayman al-
Zawahiri is éppen a Muszlim
Testvériségben kezdte terrorista
pályafutását. A Testvériség – a
megalapításától fogva a mai napig – óriási
hatással bír nemcsak Egyiptomra, hanem a
muzulmán világ nagyobb felére is.
Számtalan terrorcselekménnyel hozták
kapcsolatba, és a szervezet nyilvánosan
támogatta a mindvégig főellenségnek
tekintett Izrael ellen irányuló
terrorcsapásokat. A gázai iszlamista
Hamász is a Testvériségből vált ki. Az
Iszlám Testvériség leginkább arról ismert,
hogy közreműködött Egyiptom elnökének
meggyilkolásában. Anwar Sadat sorsa
1981. október 6-án teljesedett be: bosszút
álltak rajta, mert 1978-ban kezet nyújtott a
gyűlölt izraeli vezetőnek, Menachem
Beginnek, és aláírt egy hivatalos
békeszerződést.
Niels felállt. Újból átlapozta a papírokat.
Végül megtalálta, amit keresett. Abdul
Hadi útvonalát Svédországig. Voltak
benne lyukak. De nem túl sok és nem túl
számottevő. Niels mindent lejegyzett. Azt
feltételezik, hogy Abdul Hadit látták egy
svédországi vonaton. De mit keres
Svédországban? Ez már a végállomása,
vagy még tovább is visz az útja?
Mindenesetre repülővel érkezett
Brüsszelből, korábban pedig – vélhetően –
rövidebb időt töltött Indiában. Niels
elámult. Hogy lehet, hogy valaki, akit
nemzetközileg köröznek, szemmel
láthatóan minden nehézség nélkül, kedve
szerint utazgat a világban? Hogy a
biztonsági előírások sok kívánnivalót
hagynak maguk után, az köztudott. Még
ha a nyilvánosság számára nem is, a
rendőrség számára feltétlenül. Noha a
világ legtöbb repülőterén a biztonsági
előírásokat átfogóan megreformálták –
bevezették a retinaszkennelést, az
ujjlenyomat-vizsgálatot, szigorították az
útlevél és a személyazonosító
igazolványok ellenőrzését –, olyan volt,
mintha a terroristák mindig egy lépéssel
előrébb jártak volna. Vagy egyszerűen
olyan sokan voltak, hogy hiába fogták el
egy részüket, valaki mindig tovább jutott?
Niels ráébredt, hogy hangosan beszél.
– Mit kerestél Indiában? – mormolta.
Nem jött válasz. Hadi csak bámult rá a
felvételről. Ismerte ezt a tekintetet. Az
emberek így festenek pont az előtt, hogy
meghúzzák a ravaszt.
– Mit akarsz Dániában?
27. Christianshavn, Koppenhága
Az Amagerbrogade lámpája nem
működött.
Niels csak akkor vette észre, hogy már egy
örökkévalóság óta áll a pirosnál, amikor
egy mögötte lévő autós dudálni kezdett. A
kocsi vezetője kivágott mögüle, beintett
neki és eltűnt. Niels telefonált. Várt.
Hanna olyan hangon szólt bele, mint aki
most ébredt.
– Niels Bentzon. Átugorhatok?
– Most?
– Megszereztem az ügy minden anyagát.
Meg fog lepődni. Nagyon átfogó.
– Nem kellett volna elutaznia?
– De ez tényleg igen részletes. A
legapróbb információtöredékek is
megvannak. Ahogy kérte.
Szünet. Niels már folytatta volna, de a nő
megelőzte.
– Azért még elmehetek zuhanyozni?
– Egy óra múlva ott vagyok.
Niels letette. Elképzelte Hannát a
fürdőben. Talán pont ezt akarta elérni a
nő, ezért mondta, hogy lezuhanyozik?
Eljutott a Christmas Mollers térig. A tér
egyik felét teljes egészében elfoglalta az a
néhány száz tüntető, aki nem bejelentett
demonstrációra készülődött. Az idő
hidegnek tűnt. A tüntetők közvetlenül a
kocsik mellett meneteltek. Utolsó esély!
Mentsd meg a Földet! – hirdették a
transzparensek. Most vagy soha – állt egy
másikon. A doboz, amiben az ügy anyaga
volt, az első ülésen feküdt. Niels beletúrt.
Adatokkal teli oldalak. Áldozatok,
tetthelyek, időpontok. Fényképek az
áldozatokról és a hátukon éktelenkedő
különös tetoválásról. Niels semmit sem
tudott a tetoválásokról, de valamit mégis
furcsállt. Miért tetovál a gyilkos ilyen
bonyolult formát az áldozat hátára?
Tommaso azt mondta, ezek számok. De
Niels nem látott bennük számokat. Neki
inkább valamilyen mintázatnak tűntek.
Vagy absztrakt rajznak?
Végre rés nyílt az egyre duzzadó
embertömegben. Niels elhaladt a
Christianshavn tér mellett, és folytatta
útját a város felé. Lelki szemei előtt a
sejtelmes tetoválások képe lebegett.
Idegen haderőként szállták meg a
gondolatait. Megtagadták az oszoljt.
Hirtelen – minden megfontolás nélkül –
vett egy kanyart, és befordult balra a
Prinsessegadéra.
***
Christiania, Koppenhága
A Tattoo Art ma is ott volt, ahol eddig.
Niels még sohasem járt bent, de
Christiania többi részét jól ismerte. A
legtöbb koppenhágai rendőrhöz hasonlóan
ő is járőrözött és tartóztatott le embereket
a Pusher Streeten. Megállt és körülnézett.
A Nemoland előtti téren néhány részeg
grönlandi botorkált keresztül. Kóbor
kutyák kíváncsi tekintete követte Niels
lépteit.
Niels vegyes érzelmekkel viseltetett
Christiania iránt. Alapjaiban véve pozitív
volt a hozzáállása. Tetszett neki az
alapötlet, hogy egy csoport békeszerető
hippi majdnem negyven évvel ezelőtt
bevett egy használaton kívüli katonai
területet, ahol társadalmi kísérletbe fogott.
Polisz a nagyvároson belül. Falu
Koppenhága közepén. Az élet más módja.
A legjobb élményeit is Christianiában
szerezte még fiatal rendőrként. Itt fogadták
a legnagyobb barátsággal. Hol máshol a
világon eshetne meg az emberrel, hogy
behívják karácsonyi sört inni és tejbe-rizst
enni hajnali négykor júliusban?
De a legutóbbi tíz évben megváltozott a
hangulat. Motorosok és bevándorlók
bandái lepték el a narkópiacot. A hippi
idők ártatlanságát felváltotta a kőkemény
kábítószer-kereskedelem, ahol a háttérben
igazi gengszterek álltak, és vagyonokat
tettek zsebre. Az erőszak és a fenyegetés a
mindennapok részévé vált. 2006
májusában a feszültség a tetőpontjára
hágott, amikor egy csoport díler rárontott
egy tizenkilenc éves fiatalemberre
Christianián kívül, és könyörtelenül
végeztek vele. Niels nem vett részt az
ügyben. De kollégáit mélyen megrázta az
eset. Csak ritkán találkoztak ilyen
kegyetlen brutalitással. Fagyosan és
szenvtelenül, ütőkkel és vasrudakkal
zúzták össze a fiatalember koponyáját.
Szabályos kivégzés volt. Megfélemlítő és
figyelmeztető rideg megsemmisítés. Ez a
gyilkosság átformálta Niels nézeteit a
szabad várossal kapcsolatban. A kísérlet
kisiklott.
***
– Öt perc és itt vagyok.
Niels leült, miután a tetováló barátságosan
biccentett felé. Végigmérte. Leginkább
egy szörnyre hasonlított. A testét és az
arca java részét hatalmas, színes
tetoválások borították. Felsőtestének
duzzadó izmai majd’ szétrepesztették a
feszes pólót. Az orrát és az alsó ajkát
karikák fúrták át.
– Iszol egy csésze kávét? – Az
ajakpiercing miatt selypített kissé.
– Igen. Erőset.
A tetováló eltűnt a hátsó teremben, és
magára hagyta Nielst.
A helyiség makulátlanul tiszta volt. Orvosi
rendelőre emlékeztetett. A falat tetovált
emberek temérdek képe díszítette.
Sárkányok, kígyók, női alakok, absztrakt
motívumok. Több plakát alján japán
írásjelek. Vagy kínaiak?
– Azt mondják, Japánban már tízezer éve
tetoválták magukat az emberek. Nem
durva?
A tetováló visszatért. Átnyújtott egy
csésze kávét Nielsnek.
– Az ainuk, ez a nevük. Az arcukat
tetoválták.
Niels kíváncsian sandított rá.
– Találtak tetovált kínai múmiákat is.
Vagyis nem divatjelenségről van szó –
nevetett a férfi.
– Mindig ugyanazt a módszert használták?
– A technika folyamatosan fejlődött.
Voltak például ősi kultúrák, ahol hamut
dörzsöltek a nyílt sebekbe. A vikingek
rózsatövist használtak. A szépségért meg
kell szenvedni – újra felzendült a harsogó
nevetés.
Niels udvariasan mosolygott.
– És hogy működik a dolog ma? Teljesen
technikai szempontból.
– Nézzük csak ezt – biccentett a férfi egy
tetoválógép felé. – Ebben a csőben
található a tű. Amikor bekapcsolják a
gépet, a tű egy perc alatt ezerszer megy le
és föl. Baromi tempó!
– És mit spriccel be?
– Nem kell semmit sem bespriccelni.
Különböző színű tintát szúrunk be. A
tetoválópigmentek vízből, glicerinből és
apró kristályokból állnak. Idegen testek.
– Nem hangzik túl egészségesnek.
– Kezdesz berezelni? – mosolygott a férfi
cinikusan. – A kávéd is egészségtelen.
– De pont idegen testeket?
– Néhány embernél problémás. Amikor a
test megpróbál megszabadulni a
kristályoktól. Ez bizony nem gyerekjáték.
Egyedi esetekben a pigmentek a
nyirokrendszerbe is bejuthatnak, azon
keresztül meg a vérbe. De ne parázz!
Nekem sose volt semmi bajom. És én
aztán tudom, miről beszélek! – Ezzel
felhúzta a pólóját, és megmutatta az
impozáns és egyben riasztó sárkányfejet.
– Varrjunk egy ilyet rád? A csajok
imádják.
– Kösz, nem. Inkább erre vess egy
pillantást.
A férfi nagyot nézett, amikor Niels
előkeresett egy átfaxolt képet.
– Mi ez? – tanulmányozta kíváncsian az
áldozat hátát. – Ilyet szeretnél?
– Tudsz mondani valamit a tetoválásról?
– Mégis mit?
– A motívumról. Hogy mi ez. Hogyan
készítették? Mennyi ideig tart
megcsinálni?
A férfi nem szólt semmit. Csak bámult.
– Gyere velem!
A hátsó rész egészen más világ volt. Egy
drogos otthonához hasonlított. Tűk és
hamutartók szanaszét, félig teli whiskys
üveg egy mocskos asztalon. Egy
kölyökkutya aludt egy kosárban. Majd
felébredt és érdeklődve mustrálgatta
Nielst.
– Megveszed? Amerikai staffordshire
terrier. Most még aranyos, de ez ne
tévesszen meg. Fél év múlva képes lesz
kinyírni egy kifejlett csődört.
– A kép – terelte vissza Niels a társalgást
az előbbi mederbe.
– Ja, tényleg! – A férfi leült egy rozoga
asztal szélére és lámpát kapcsolt. –
Mondhatom, furábbnál furább ötletekkel
jönnek a népek. Nemrég benézett egy
fickó, és hozott egy képet a csaja
pinájáról. A pöcsére akarta tetováltatni,
hogy láthassa, amikor lekezeli magát.
Niels megköszörülte a torkát. A tetováló
értette a célzást, elhallgatott, és újra a
fotóra pillantott.
Niels figyelte a férfit. Nem tudta, mit várt
pontosan, de legalább valami reakciót. Ez
elmaradt. Nem történt semmi. A tetováló
nem mondott egy szót se.
– Mit mondasz? – kérdezte Niels.
– Hol szerezted? – szólalt meg végre a
férfi, de közben le sem vette le a szemét a
képről.
– Tudod, mit ábrázol?
Nem válaszolt. Niels újra megpróbálta.
– Mi ez?
– Fogalmam sincs, de…
– De mi? – Nielsnek nehezére esett
uralkodni izgatottságán. –Mondj már
valamit! Mennyi ideig tart egy ilyet
megcsinálni?
A tetováló végül felemelte a tekintetét és
ránézett.
– Ez valami félreértés. Ez nem tetoválás.
Szerintem.
– Nem tetoválás?
A tetováló megrázta a fejét, majd felállt.
– Túl finomak a vonalak. És egy csomó
fehéret használtak, amit szinte soha nem
használunk.
– De ha ez nem tetoválás, akkor micsoda?
A férfi vállat vont. Ez nem az ő gondja.
28.
Helsingor
A keményre fagyott mezők magányosak
és elhagyatottak voltak. A látóhatár fái
csontvázakra hasonlítottak. A szürkeség
repeszei mindent elborítottak. Szép
látvány annak, akinek búskomorság ül a
szí vén. Ha nem, akkor csak szomorú, és
az ember mindent megtesz, hogy itt hagyja
– akárcsak Kathrine.
Csak Nielsé volt az út. Gyorsan hajtott.
Lekanyarodott az országúiról, és egy
salakos úton gördült tovább. Egészen fönt,
a ház mellett parkolt le, majd a dobozzal a
kezében kiszállt a kocsiból.
Éppen kopogtatni akart, amikor meglátta a
nőt lent a stégen. Pontosan ugyanazon a
helyen állt, mint múltkor. Niels lement a
partra. Hanna hallotta, de nem fordult
meg.
– Nem kellett volna elutaznia?
– Elhalasztottam. Van kapás?
– Ebben a tóban nincsenek halak. – A nő
megfordult és ránézett Nielsre. – Bár azt
állítják, hogy hemzsegnek benne.
– De mégsem harapnak?
Hanna megrázta a fejét.
– Biztosan érzik – emelte fel a cigarettáját.
– De a horgászat úgyis csak a terv egy
része.
– Terv?
– A lényeg az, hogy olyan dolgokat
csináljak, amit a fiam halála előtt sosem.
A hangjában sírásnak semmi nyoma.
Egyáltalán nem változott meg, ez
riasztotta Nielst. Mert amikor a hűvös,
régi emlékek végre összeomlanak,
kegyetlen dolgok következnek. És gyakran
másokat is megkísérelnek magukkal
rántani a mélybe – ezt Niels tapasztalatból
tudta.
***
– Tudom, hogy hideg van – mondta a nő,
és felcsavarta a termosztátot.
– Mielőtt Gustav Kanadába utazott, azt
mondta: meg kell csináltatnunk a fűtést.
Aztán elment.
Nem hangzott keserűnek. Csak
szabadkozónak.
– Tehát hozott egy csomó gyilkosságot?
– Igen.
– Túl erős?
– A kávé? Nem.
– Azt szeretem, amikor olyan, mint a
kátrány.
Niels kinyitotta a dobozt. Gondosan
kipakolta a lapokat az asztalra.
– Ez jött Velencéből?
– Tommaso Di Barbarától. A rendőrtől,
akivel beszélt. Ma reggel faxolta el –
mondta Niels és leült az asztalhoz.
– Beleolvasott már?
– Felszínesen. Aprólékosan végigvesz
mindent, amit tudni lehet az áldozatokról.
Az életútjukat, a tetteiket, a
hétköznapjaikat. És persze mindent a
halálukról. Idő, hely, körülmények. Ez
itt… – pörgette végig Niels a kupacot –
kétszáztizenkét oldal életről és halálról.
Egy részüket a Google-lal fordíttatták le
olaszról angolra. De nem mindet.
– Szép – mosolyodott el Hanna egy
pillanatra.
– De először nézze meg ezt! – Niels
elővette az áldozatok hátáról készült képek
egyikét, és az asztalra tette.
– Mi ez?
– Vlagyimir Zsirkov háta. Minden áldozat
hátán van egy jel. Tetoválás vagy valami
olyasmi.
– Ugyanaz a jel?
– Azt hiszem. Tommaso azt mondta, hogy
számok, de nem azok.
Hanna hunyorított. Talán kétkedett. Talán
csak csodálkozott.
Kihúzta az egyik fiókot és elővett egy
olcsó szemüveget, melyet egy
hipermarketben vásárolhatott. Plusz
másfeles. Még az árcímke is rajta volt a
kereten. A képet tanulmányozta.
– Biztos benne, hogy ez van mindegyik
áldozaton?
– Igen. Itt egy másik például. A perui
Maria Saywa háta. Idén május 29-én
gyilkolták meg.
A Maria Saywáról készült felvételt is
letette az asztalra Vlagyimir Zsirkov fotója
mellé. Jóllehet, a képek sötétek és
szemcsések voltak, jól látszódott rajtuk a
jel.
Hanna nagyítót vett a kezébe. Ugyanabból
a fiókból került elő, ahonnan a szemüveg.
Egyébként a fiókból a vadkender
félreismerhetetlen szaga áradt.
Niels a nőt figyelte. Az orr felfelé törő
ívét. Az egészen apró, szinte
észrevehetetlen szőrpihéket a nyakon.
Végigpásztázta a tekintetével, mígnem
Hanna végigsimította a nyakát a szabad
kezével, mintha érezné a férfi pillantását.
Múltak a másodpercek. Talán percek is.
Niels türelmetlenül mocorgott a széken.
Néhány hattyú lármázni kezdett a tavon.
– Mit gondol?
– Ez valami egészen furcsa dolog –
mondta, de nem nézett a férfira.
Öntudatlanul rágyújtott egy cigarettára.
– Micsoda?
– Ki csinálta? – fújta a füstöt az asztal
fölé. – A gyilkos?
Niels közelebb húzódott.
– Mi ez?
Semmibe vette a kérdést. Nyilván ki
kellett érdemelni a választ. Niels újra meg
akarta kérdezni, amikor Hanna motyogni
kezdett.
– Héber, arab-indiai, urdu, dévanágari…
Niels meredten nézett rá. Hanna suttogva
hadart tovább. –Mezopotámi, húszas
számrendszer, kelta számok, hieroglifák,
hieratikus, babiloni számok…
– Hanna! – emelte fel Niels a hangját. –
Mi van?
– Ezek számok. És megint csak számok.
– Hol?
– Igaza van. Az olasznak, akivel
beszéltem.
– Tommasónak?
– Ezek számok. A harmincegyes szám.
Vlagyimir Zsirkovon.
– A hamrincegyes?
– A harmincegyes számot írták fel
különböző számrendszerekkel. Parányi
számok. Apró véraláfutásnak tűnnek a
bőrön. Mintha a bőr alatti hajszálerek
rajzolnák ki.
– De mégis hogy csinálták?
A nő rántott egyet a vállán.
– Nem vagyok bőrgyógyász. De… –
Aztán meggondolta magát és elhallgatott.
– De? – türelmetlenkedett Niels.
– Azt tudom, hogy minden ér belső részét
egyrétegű laphám alkotja. Ez az
úgynevezett endothel.
– Van valami, amit nem tud? Bocsánat,
tovább!
– Mint ahogy mondtam, nem vagyok
szakértő, de ha az endothel károsodik, a
vér érintkezésbe kerül a környező
sejtekkel és szövetekkel, és ez… –
Hirtelen elnémult. – Nem, nem tudok
többet mondani, nem ismerem azt, amiről
beszélek. Fogalmam sincs, hogyan
jelentek meg a számok a bőrön.
– És biztos abban, hogy ez itt a
harmincegyes?
– Egész biztos. Ismerek jó pár
számrendszert.
– És mindegyik ugyanaz a szám? A
harmincegyes?
Hanna nem válaszolt. Újra a képet
tanulmányozta.
– Hanna?
Egy idő után bólintott.
– Harmincegy. Csak a harmincegyes.
– Mi a helyzet a másikkal? – kérdezte
Niels. – A perui nővel? Mariával?
Hanna szemügyre vette Maria Saywa
hátát.
– A hatos van rajta. A hatos számot írták
rá több százszor különböző
számrendszerekkel. Olyanokkal,
amelyeket ma is használunk, és
olyanokkal, amelyeket az ősidőkben
alkalmaztak a Föld távoli pontjain. Nem
olyan könnyű kivenni, mert homályosak a
képek, de erre a férfira… – kivett egy
újabb képet a dobozból – a tizenhatos
számot írták megannyi számrendszerrel.
Felismerem a hieratikus számot.
Niels is szemrevételezte a képet, majd a
papírok közé túrt.
– Jonathan Miller. Amerikai kutató. Idén
augusztus 7-én találták meg az antarktiszi
McMurdo-állomáson. De… – félretette
Jonathan Miller fotóját, és nem tudta,
hogyan folytassa. – De hány számrendszer
létezik?
– Minden korszaknak és kultúrának
szüksége volt számokra, hogy
rendszerezni tudja a világot. Hogy átlássa.
Görögök, rómaiak, egyiptomiak, indiaiak,
arabok, kínaiak. Mindegyik számrendszer
messzire visszanyúlik az időben. A
különböző variációk tengerébe. Kőkori
csontokon is találtak apró rovásokat,
melyek számokat jelöltek. A
mezopotámiai ékírás körülbelül
időszámításunk előtt 2000-ből származik.
A kezdetekkor csupán számolásra
használták őket, de hamar rájöttek, hogy a
számok szimbólumok is.
– Önmagukban szimbólumok vagy csak
szimbolikus jelentéssel ruházták fel őket?
– A tyúk vagy a tojás? – vont a meg vállát
a nő. – Mi hoztuk létre a
számrendszereket, vagy eleve fellelhetők?
És ha kétszer kettő már az emberiség
megjelenése előtt is négy volt, ki alkotta a
rendszert? A püthagoreusok azt tartották,
hogy a számok jelenthetik a kulcsot a
világegyetem törvényeihez. Az isteni
világrend szimbólumainak tekintették
őket.
– Ez nem semmi!
– Novalis úgy vélte, hogy Isten ugyanúgy
meg tud nyilatkozni a matematikán, mint
bármely más tudományon keresztül.
Arisztotelész kijelentette, hogy a számok
nem csupán mennyiséget jelölnek, hanem
minőséget is hordoznak magukban. Ezt
nevezte a számok minőségi struktúrájának.
A páratlan számok a hímneműek, a
párosok meg a nőneműek. Más görögök
lelki számokról beszéltek.
A macska felszökkent az asztalra, de
Hanna ugyanabban a pillanatban már le is
dobta onnan anélkül, hogy elhallgatott
volna.
– A matematika rejtélyekkel teli.
Titkokkal, amelyek megoldást
jelenthetnek a gondjainkra. Erről beszélt
Gustav is, amikor kimondta azt a
mondatot, ami önt hozzám vezette.
– Hogy a matematika fogja megmenteni a
világot?
– Elég arra gondolni, ami most folyik a
Bella Centerben. Görbék, grafikonok,
számok. Számok és újra számok. A
számok értelmezése dönti el, hogyan
alakul a további életünk. Életről-halálról
van szó. Ezt minden tudós jól tudja. Ezért
vágták le Tycho Brahe orrát egy
párbajban.
– A számok miatt?
– Azért, mert azt állította, hogy léteznek
úgynevezett komplex számok. És az
ellenfele nem hitt ebben.
– Kinek volt igaza?
– Tycho Brahénak. De az orrába került.
A nő hagyta, hogy Niels elmerengjen ezen
egy kicsit.
– Hallott Avram Trakhtmanról? – Nem
várta meg a választ, hanem rögtön
folytatta. – Izraeli orosz bevándorló.
Matematikaprofesszor, de nem tudott
elhelyezkedni, és biztonsági őrnek állt.
Miközben a becsípett tinédzsereket
próbálta kordában tartani, megoldotta az
újkori matematika egyik legnagyobb
rejtélyét. Az útkeresés problémáját. Mond
ez önnek valamit? – kérdezte, miközben
gyorsan levegő után kapott. Szinte teljesen
kifulladt.
– Nem igazán.
– A kérdés különösen egyszerű:
Megérkezik az ember egy ismeretlen
városba, és meg akarja látogatni az
ismeretlen helyen lakó barátját.
A város utcái névtelenek, de a barát
felhívja, és felajánlja neki, hogy kizárólag
jobbra, balra, jobbra, balra utasításokkal
útbaigazítja. Meg fogja ilyen utasításokkal
találni a barátja házát attól függetlenül, hol
van?
– Ha szerencséje van.
– A válasz, igen. Most megkímélem a
bizonyítástól. Ismeri Grigorij Perelmant?
Az oroszt, aki megoldotta az úgynevezett
Poincaré-sejtést.
– Hanna! – Niels felemelte a kezét, mint
egy magát megadó cowboy.
A nő sóhajtott egyet.
– Na, igen. Bocsánat – mondta, majd
hátratolta a székét és kinézett a vízre, ahol
néhány motorcsónak közeledett.
Niels felállt. Annyi kérdést akart feltenni.
De a kérdések elzárták egymás útját, így
egy hang sem jött ki a torkán. Végül
Hanna törte meg a csendet.
– De miért kerültek az áldozatok hátára
ezek a számok?
A tudós szólt belőle.
Aztán a rendőr vette át a szót.
– És ki írta oda őket?
A nő mély levegőt vett, ránézett az
órájára, majd a papírhalomra. Aztán
elmosolyodott.
– Már majdnem egy órája itt van, és még
el se kezdtük olvasni az anyagot.
***
Gyilkossági ügy: Sarah Johnsson
Niels most vette első alkalommal kézbe az
egész paksamétát. Egy túlméretezett
téglának tűnt, ahogy ott hevert az asztalon.
– És az egész a gyilkosságokról szól? –
gyújtott cigarettára Hanna.
– Szerintem igen – köszörülte meg a torkát
Niels. – Sarah Johnsson, negyvenkét éves,
Thunder Bay.
– Akkor ő volt az első, akit
meggyilkoltak?
Niels vállat vont.
– Talán. Legalábbis az átfaxolt anyagban ő
az első. Így nézett ki.
Niels az asztalra tett egy fotót, mely egy
bubifrizurás, bánatos tekintetű nőt
ábrázolt.
– 2009. július 31 – én halt meg. Tehát nem
az első. A peruit májusban gyilkolták meg.
– Thunder Bay? – Hanna az előtte
kiterített nagyméretű világtérképre nézett.
– Kanada. A Felső-tónál. A világ
legnagyobb tavainak egyike.
Hanna egy pillanatig kereste a helyet,
majd a térképbe szúrt egy gombostűt.
– Sarah Johnsson egy kórházban dolgozott
orvosként, és egyedül lakott. Hajadon volt,
gyermekei nem voltak.
– Ez angolul van?
– Egy része. A ténylista igen. Szerintem
van valami olaszul is.
– Rendben. A következőt – állt készen
Hanna egy új gombostűvel.
– Van még más is Sarah-ról – futott át egy
oldalt Niels. – Sok minden. Szerintem ez
egy nekrológ a helyi újságból.
– Amit az olasz talált?
– Valószínűleg. Az áll benne, hogy 1993-
ban végzett a torontói egyetemen. Van
még egy angol interjú is.
– Sarah Johnssonnal?
– Igen – lapozta át Niels a papírhalmot.
– Szép egyébként – vette szemügyre
Hanna a nő képét. – Audrey Hepbumre
hasonlít.
– Mégsem, az interjú az egyik
csoporttársával készült, Megan Riley-vel.
– Miért interjúvolták meg?
– Ez meg itt valami jegyzet. Talán egy
Sarah Johnssonról szóló rádióinteijú
vázlata.
– Miért küldte el az olasz?
– Jó kérdés. Megan Riley azt mondja
Sarah-ról, hogy: „társaságkerülő, egy
kicsit furcsa… Bonyolult szerelmi élete
volt. Kedves volt, de sosem tűnt igazán
boldognak.”
– Szegény lány – mondta részvéttel
Hanna.
Niels bólintott.
– Ide nézzen! Az olasz még gyerekkori
képeket is szerzett Sarah-ról. Amennyiben
ez ő.
Hanna megnézte a hintán kissé esetlenül
ülő hatéves lány fotóját.
– Ezek különböző orvosi és pszichiátriai
jelentéseknek tűnnek.
– Az ilyen iratok nem titkosak? Ezeket
nem szerezhette meg az olasz csak úgy.
– Hát – felelte Niels. – Ha kellőképpen
rámenős volt…
A férfi átfutotta a jelentéseket. Egy részük
olvashatatlan volt.
– Minden bizonnyal történt valami Sarah-
val 2005-ben. Az érzelmi labilitás jeleit
kezdte mutatni. Pánikroham, alvási zavar,
paranoiás hajlam.
– Van valami szó az okról?
Niels megrázta a fejét, és visszatért a
faxhoz.
– Egy pillanat. Azt hiszem, átsiklottam
valami fölött a nekrológban. Esetleg ennek
jelentősége lehet: 2005-ben nagy
visszhangot kapott az ügy a helyi sajtóban,
később elbocsátották az állásából.
– Milyen ügy?
– Arról nincsen egy árva szó sem. De
várjon csak! – Niels kotorászni kezdett a
papírokban. – Lesz itt valami. Egy
kivágott újságcikk.
– Niels fontolóra vette, hogy felolvassa-e
angolul, de túl hosszúnak találta, és
elbizonytalanodott.
– Mit írnak?
– Hogy Sarah Johnssont azonnali hatállyal
elbocsátották, miután nyilvánosságra
került, hogy nem engedélyezett gyógyszert
adott egy egyébként gyógyíthatatlanul
beteg fiúnak. A fiút megmentette, de
mivel az ügy alapjaiban rengette meg az
orvosi etikát, és számos bírálatot vont
maga után, a kórház vezetése nem látott
más kiutat, mintsem az orvos elbocsátását.
– Nem engedélyezett gyógyszer?
– Ez áll itt. Amennyire én tudom, tizenöt
évig is eltarthat, amíg egy új gyógyszert
engedélyeznek. És úgy fest, Sarah
Johnsson nem tudott ennyit várni. Tehát a
szabályok áthágásával mentette meg a
gyereket.
– Összefüggésben áll ez a paranoiával?
– Hová lettek az orvosi leletek? – kérdezte
Niels, miközben egyre lapozgatott. – Erről
nincsen szó. Csupán azt írják, hogy mind
jobban kiütközött rajta a paranoia, és hogy
2006-ban és 2008-ban a Thunder Bay-i
Lakehead Pszichiátriai Klinikán ápolták.
Egy dr. Aspeth Lazarus nevű pszichiáter
úgy jellemezte Sarah-t, hogy: „Időnként
szinte teljesen lebénítja a félelem. Egyre
inkább retteg attól, hogy valaki az életére
tör.”
– Hogy valaki az életére tör? Ki akart az
életére tömi?
– Ezt nem találgatják. De ha valaki meg
akarta ölni, az valószínűleg végül sikerrel
járt, mert idén július 31-én Sarah-t holtan
találták a kocsijában a Sobeys
szupermarket előtt. A rendőrség… will nőt
rule out… – Niels gyorsan átfutotta a
maradékot, és lefordította. – A rendőrség
nem zárja ki, hogy gyilkosság történt, de
senkit sem gyanúsítanak az ügyben.
Poison.
– Poison? Méreg?
– Igen.
– Nincs más?
– De, hogy Sarah Johnsson a Thunder
Bay-i Riverside temetőben fekszik.
– És mi van a hátán lévő jellel? Arról mit
írnak?
Niels tovább olvasott, majd visszalapozott.
– Semmit. Vagy… Várjon! Itt a boncolási
jegyzőkönyv kivonata. „Bőrkiütés vagy
véraláfutás a háton.”
– Az lehet, hogy ezért gyanakszik a
rendőrség mérgezésre?
– Biztosan. De a nyomozást
felfüggesztették.
Hanna bólintott, és elnyomta a csikket.
Niels felállt, és keresztülment a szobán. A
falnál megtorpant, felpillantott és indult
vissza.
– Nem értem – mondta anélkül, hogy a
nőre tekintett volna. – Miért gyűjtött össze
az olasz ennyi anyagot?
– És miért küldte el?
Niels visszaült. Nyekergett alatta a
rattanszék. Aztán egészen csönd lett.
– Folytassuk? – kérdezte a férfi. – Ön
szerint van értelme? –Nézzük meg a
következő ügyet! Terítse ki újra a holt-
tengeri tekercseket!
– Rendben. A rendszerezés alapján ez lesz
a második gyilkosság. A Közel-Keleten
járunk.

Gyilkossági ügy: Ludvig Goldberg

Mielőtt nekiláttak az új ügynek, Niels
letelepedett a padlóra, és szétpakolta a
Ludvig Goldbergről szóló összes anyagot,
mint egy óriási kirakó darabkáit. Tizenkét
teli írt lap, Goldberg életéről és haláláról.
– Szerintem így egyszerűbb lesz – közölte,
miközben a papírokat fürkészte.
– Mink van? – kérdezte Hanna.
– Első ránézésre minden. Nekrológok.
Naplókivonatok. Interjúk. Valami
versszerűség. De sok héberül van. Nagyon
kedves arca van
– nyújtotta át Goldberg fotóját Niels a
nőnek. A néhai férfinak sötét, aggódó
szeme, entellektüel szemüvege, és
keskeny, finom arca volt.
– Mi ez? – kérdezte Hanna, miközben a
kihajtogatott faxpapír egy részére bökött.
– IDF. Israel Defense Force. Az Izraeli
Védelmi Erők valamilyen katonai papírja,
ha jól látom. Biztosan bebörtönözték.
– Nem igazán tűnik katonának. Hová
szúrjam a tűt?
– Ein Kerembe.
– Az hol van?
– Jeruzsálem egyik elővárosa.
Hanna felnézett. Meghökkenten és
lenyűgözötten.
– Sokat utazik?
– Valamicskét. Képzeletben.
Hanna mosolygott, de Niels nem vette
észre. A rendőrségi jelentést olvasta.
– Ludvig Goldberget idén június 26-án
találták holtan. Egy… – akadt meg a férfi
az olvasásban. Átkúszott a faxpapír másik
végéhez.
– Kezdjük inkább itt! Először a nekrológ.
– Egy újságból?
Niels áttanulmányozta az oldalakat.
– A Tel Aviv-i Shevah Mofet
Gimnáziumtól, ahol tanított. Döcögős
angolsággal.
– Vagy az olasz maga fordította le –
állapította meg Hanna –, vagy a Google
fordítóját használta. Abból vicces dolgok
szoktak kisülni.
– Lehet. Na, Goldberg 1968-ban született,
és a Hadera melletti Lehavot Haviva
kibucban nőtt fel. A családja Ukrajnából
származott. Az anyja… – Niels nem
folytatta. – Az elődei származásának
végeláthatatlan felsorolása következik.
– A Közel-Keleten közkedvelt a
családregény – szögezte le Hanna, majd
szárazon hozzáfűzte –, vegyük csak a
Bibliát.
Niels a fax másik részét olvasta. Egy
kihajtogatott és félig-meddig olvashatatlan
részt.
– Ez egy katonai jelentés.
Homoszexualitás gyanúja – nézett fel. –Ez
áll itt. Megjegyzés nélkül. Minden
bizonnyal börtönbe is került a katonai
szabályzat megszegése miatt.
– Mivel szegte meg?
– Arról nincs semmi. De kapott egy évet a
katonai börtönben, tehát valami egész
komolynak kellett lennie. Az 1988-as The
Jerusalem Post egyik riportjából is van itt
egy kivonat, ahol Ariéi Sharon azt
mondja…
– Az az Ariéi Sharon?
– Szerintem igen. Ariéi Sharon azt mondta
Goldbergről, hogy 5 „minden, amire
ennek az országnak nincs szüksége”.
– Akkor eléggé nagy nyilvánosságot
kaphatott.
Niels bólintott.
– Mit írnak a haláláról? Van boncolási
jegyzőkönyv?
A férfi keresgélt.
– Nincs, de találtam valami mást – szólalt
meg végül. – A Time Magazine-ben jelent
meg. Talal Amar beszédének szerkesztett
változata, melyet 2004. január 7-én
mondott el Ramallahban, a Birzeit
Egyetemen.
– Talal Amar? Ő meg ki?
Niels megrázta a fejét.
– Azt mondta, hogy: „A Közel-Keleten
sosem tudni, mit hoz a jövő, de elég
derűlátó vagyok, mert ott állhattam a
Fehér Ház előtt kezet rázó Rabin elnök és
Arafat palesztin vezető mellett. Valójában
a jövőbe vetett hitem már 1988-ban
megszületett, az Intifada idején, amikor
egy fiatal izraeli katona váratlanul
megtagadta a kapott parancsot és szabadon
bocsátott a fivéremmel együtt az izraeliek
fogolytáborából, ami által sokévnyi
börtöntől kímélt meg minket. Sosem
fogom elfelejteni, hogy nézett, amikor
elengedett bennünket. Addig a napig
minden izraeli szörnyeteg volt a
szememben. De ettől a perctől fogva
tudom, hogy ugyanolyan emberi lények,
mint mi.”
– Rabin és Arafat – mondta Hanna. – A
békeszerződésről beszél. Mi köze van
Goldbergnek mindehhez?
– Vagy mi köze van Talal Amamak
mindehhez?
– Valószínűleg van. Különben sohasem
közölte volna a Time Magaziné. De miért
volt a Fehér Házban, amikor aláírták a
szerződést? Biztosan a palesztin
békeközvetítők egyike volt.
– Itt van némi információ Goldberg
haláláról. – Niels először némán átolvasta
az oldalt. – „Unknown source”50. Ez áll itt.
Lefordítom, amennyire tudom: „Goldberg
a halálát megelőző napokban Ein
Keremben tartózkodott, ahol Sami és Leah
Lehaim művészházaspár vendége volt.
Goldberg nem volt jól. Derék– és
hátfájdalmakra panaszkodott, és Leah
szerint paranoiásan viselkedett. Attól félt,
követi valaki. Június 26-án az esti órákban
Goldberg kiment dohányozni. Amikor már
50
ismeretlen forrás
jó ideje nem tért vissza, Sami Lehaim
utánasietett, hogy megnézze, hol marad
ilyen sokáig. Goldberg a ház előtti murvás
földön feküdt. Halott volt.”
– Megemlítik a jelet a hátán?
Niels ismét keresgélt egy ideig.
– Úgy látom, nem. Nem adták meg a halál
okát sem, de gyilkosságként tartják
nyilván az ügyet.
– Miért?
Niels vállat vont.
– Talán voltak ellenségei?
– Biztosan Sharon gyilkoltatta meg –
mosolygott Hanna. – Azért, amit 1988-ban
tett.
– 1988-ban – gondolkodott hangosan
Niels. – És mi van akkor, ha a fiatal izraeli
katona, aki szabadon engedte Talal
Amart…
– Ludvig Goldberg volt!
Niels bólintott. És egy pillanatra – talán
először, amióta a férfi megérkezett –
mélyen egymás szemébe néztek.
– Tehát ezért küldte el az olasz Amar
beszédének kivonatát – mondta Hanna.
A férfi nem szólt semmit.
29.
A terasz korlátját vékony dérréteg fedte.
Niels lehelete fehéren gomolygott. Az
ablakon keresztül figyelte Hannát. Az
asztal mellett ült, és a térkép fölé
görnyedt. Volt valami vonzó a profiljában.
Csupán néhány méterre lehettek
egymástól, a nő mégis egy másik világban
volt. A térképbe szúrt tizenkét tűt nézte.
Tizenkét apró pont. Niels fejében az járt,
amiről pár pillanattal ezelőtt beszéltek.
Hogy minden egyes tű egy Sarah
Johnssont vagy egy Ludvig Goldberget
jelöl. Egy történetet. Egy sorsot. Egy
életet. Örömöt, bánatot, barátokat,
ismerősöket és családot. Minden tű egy
elbeszélés volt. Bevezetéssel, tetőponttal
és egy hirtelen, kegyetlen befejezéssel.
Egy pehelyréce egy röpke pillanatra a
tenger felszíne alá bukott. Aztán
felemelkedett, tett egy száznyolcvan fokos
fordulatot, és Franciaország felé vette az
irányt. El a hideg Skandináviából. Niels
irigykedve követte a tekintetével. Neki itt
kell maradnia, egy átláthatatlanul nagy
börtönbe zárva. Melyik pszichés gát volt a
börtönőre? A félsz? A traumák? Újra
Hannára nézett. Valami rejtélyes oknál
fogva úgy érezte, meg fogja találni a
választ. A nő a csikkről rágyújtott egy új
cigarettára, miközben le sem vette a
szemét a térképről.
Niels elgémberedett ujjaival kihalászta a
zsebéből a mobilját. Egy SMS Annitól.
Azt kérdezi, hogy Niels beszállna-e az
irattáros Susanne ajándékába. Csütörtökön
töltötte be az ötvenet. Összedobnának neki
egy evezőgépre vagy egy hamburgi
wellness hétvégére.
Szerelmem – így mentette el Kathrine
számát a telefonkönyvbe. Felhívta. You
have called Kathrine, DBB architects.51
Már vagy ezerszer hallotta ezt az üzenetet.
Legalább. Mégis végighallgatta. Most nem
tudom felvenni a telefont, de örülnék, ha
51
Kathrinét hívta a DDB építész irodából
hagyna üzenetet. A legvégén átváltott
dánra: Ha te vagy az anya, akkor hagyj
egy kedves üzenetet.
– Kathrine! Én vagyok – vett Niels egy
mély levegőt. – De te is látod, hogy én
hívlak. Megértem, hogy semmi kedved
velem beszélni. Csak azt akarom mondani,
hogy ez a mostani ügy… Valami rejtélyes
oknál fogva… Ez biztos hülyén hangzik,
de úgy érzem, hogy közel járok valami
nagy horderejű eset megoldásához.
Ezzel letette. Igaza volt. Hülyén hangzott.
De nem tudta, mit mondhatna még.
Gyilkossági ügy: Vlagyimir Zsirkov
– Most pedig Oroszországba tart az utunk
– ült le Niels újra a padlóra. – Egészen
pontosan Moszkvába. Vlagyimir Zsirkov,
negyven-nyolc éves.
– Moszkvába? Nagyon szívesen – szúrt
egy újabb tűt a térképbe Hanna.
– Újságíró és társadalomkritikus.
– Azt hittem, Oroszországban nem
szívelik a társadalomkritikát.
– Zsirkov idén november 20-án hunyt el.
A Memóriái, egy orosz emberjogi
szervezet jelentése szerint a rossz hírű
moszkvai Butyirka fogházba zárták.
– Miért ítélték el?
Niels töprengett. Lapozgatta a jelentést.
– Biztos itt lesz majd. Egy fogolytársa,
Igor Daszajev talált rá. Elmondta, hogy
Zsirkov a halála előtti délután és estén
fájdalmakról panaszkodott. Daszajev
segítséget hívott, ó… Erről sok minden
van: „Égek belülről!” A beszámolók
szerint ezt kiabálta. „Lángolok!” Majd
röviddel ez után halottnak nyilvánították.
Nincs boncolás. Nincs nekrológ. Ennyi.
Niels feltápászkodott kényelmetlen
testhelyzetéből, és kortyolt egyet a hideg
kávéjából.
– Ez mi? – mutatott Hanna egy
lekicsinyített, fénymásolt oldalra, melyen
a betűk egészen parányiak voltak. –
Angolul van?
Niels bólintott.
– Szinte olvashatatlan. A Moscow Times
2003. október 23-i újságcikke. Azt írja,
hogy „the 23 of October 2002 is
remembered for the attack…”52 – Niels
megállt.
– Mi az?
– Azt hiszem, inkább fordítom.
– Tudok angolul.
– Könnyen zavarba jövök. Egy
asztrofizikus előtt.
Hanna tiltakozott, de Niels inkább egy
fordítással birkózott meg.
– 2002. október 23-án körülbelül negyven
csecsen terrorista támadta meg a Vörös
tértől néhány perc járásra lévő Dubrovka
Színházat a terroristavezér, Movszar
Barajev irányításával. Az előadás kezdetét
mintegy kilencszáz mit sem sejtő
színházlátogató várta, akik hirtelen egész
Oroszországot sokkoló túszdráma
főszereplőjévé váltak. Az állig
felfegyverzett terroristák között sok nő
52
2002 október 23-a a támadásról emlékezetes…
volt, a legtöbbjük testére robbanószert
erősítettek. A terroristák követelték, hogy
az orosz erők azonnal hagyják el
Csecsenföldet. Hogy nyomatékot adjon
szavainak, Barajev kijelentette: „Allahra
esküszöm, hogy mi jobban felkészültünk a
halálra, mint ti az életre.” Hogy a
terroristák készek voltak véres valósággá
tenni fenyegetésüket, a magukkal hozott
elképesztő mennyiségű fegyverrel és
robbanószerrel bizonyították. Későbbi
elemzések rámutattak, hogy legalább
száztíz kilogramm rendkívüli
robbanóerővel bíró TNT volt a
színházban. Úgy becsülik, hogy körülbelül
húsz kiló elegendő lett volna a színházban
lévő összes túsz megölésére. Az orosz
hatóságok teljesen tanácstalanok voltak.
Putyin nem akart engedni, miközben a
túszok hozzátartozói egyre erősebb
nyomást gyakoroltak rá. Egy fiatal nő, a
huszonhat éves Olga Roma-nova sikeresen
bejutott a színházba, hogy rávegye a
túszejtőket, bocsássák szabadon a
gyermekeket. A terroristák azzal
válaszoltak a közeledésre, hogy a
helyszínen agyonlőtték a nőt. A túszok
egy részét néhány nap múlva elengedték.
Számos prominens személyiség és
szervezet próbált meg alkut
kezdeményezni a tússzedőkkel. Többek
között a Vöröskereszt, az Orvosok
Határok Nélkül és az ismert újságíró,
Anna Politovszkaja is. A helyzet annyira
kiélezetté vált, hogy az orosz különleges
alakulat, a Szpecnaz emberei 2002.
október 26-án hajnalban nagy mennyiségű
fentanil alapú gázt juttattak a színház
légterébe, és rohamra indultak. A harc
rövid ideig tartott. A színházban
tartózkodók zöme elkábult a gáztól. A
biztonsági erők nem adtak semmi esélyt a
bódult terroristáknak, a helyszínen főbe
lőtték őket. Végeztek mindegyikkel.
Férfivel és nővel egyaránt. A történtek
egész Oroszországot sokkolták. Ami első
ránézésre győzelemnek tűnt, később szinte
felfoghatatlan méretű tragédiának
bizonyult. Százhuszonkilenc túsz vesztette
életét. Köztük tíz kisgyermek. A támadás
következtében hatvankilenc gyermek lett
árva. Néhány túszt a terroristák lőttek le,
de a többségük a gáztól halt meg, miután
kábultan kivitték őket a színházból. Az
orvosi ellátás elégtelen volt, túl kevés
mentő állt készenlétben. Az emberek
korántsem kapták meg a szükséges
segítséget. Többen a szállítás közben, a
túlzsúfolt buszokban fulladtak meg.
Niels visszatartotta a lélegzetét, és lerakta
a cikket. Látta maga előtt őket. A
terroristákkal körülvett riadt gyerekeket, a
robbanószert, az élesített fegyvereket. A
várakozást. A félelmet. Talán látott egy
dokumentumfilmet az esetről.
– De hogy függ ez össze Vlagyimir
Zsirkowal? – kérdezte Hanna.
– Jó kérdés. Talán ő írta a cikket. Újságíró
volt.
– De számtalan más cikket is írhatott,
biztos van valami oka, amiért az olasz
rendőr pont ezt csatolta.
Niels bólintott, és belelapozott a töredékes
anyag többi részébe.
– Zsirkov Moszkva elővárosában,
Himkiben nőtt fel. Az anyja ápolónő volt,
az apja Vlagyimir gyermekkorában
öngyilkos lett. Van itt egy cikk egy
sportklub lapjából. Szerintem egy
jégkorongedző nyilatkozta. „A tizenkét
éves Vlagyimir Zsirkov nagy tehetség. De
amennyiben tovább szeretné táplálni a
reményt, hogy egyszer majd sikeres
jégkorongozóvá válik, palléroznia kell az
elméjét is. Hajlamos arra, hogy feladja a
küzdelmet, és gyakorta levert.” Miért
fordította le ezt az olasz?
– Itt egy interjúrészlet a… Nincs rajta,
honnan. Egy újságból vagy egy
magazinból.
– Zsirkowal?
– Sajnos nem. Alekszij Szajenko általános
iskolai tanárral.
– Az meg ki?
– Valószínűleg túsz volt a színházban. Ezt
mondta: „A színházban az éjszakák voltak
a legborzasztóbbak. Egymás mellett
kucorogtunk a nézőtér soraiban, mintha
egy soha véget nem érő, rémálomszerű
előadást néznénk. A színházi árokban
három hulla hevert. Az egyikük egy
fiatalember volt, aki a terroristák
támadásakor megkísérelt megszökni.
Láttam a kilógó belső szerveit. Órákig
jajgatott. Amikor kiszenvedett, csak azt
gondoltam: végre. Meg lehetett őrülni a
nyüszítésétől. A gyerekek sírtak. Szünet
nélkül. A szülők vigasztalni próbálták
őket. A terroristák cirkáltak köztünk. A
színpad közepén rengeteg robbanóanyagot
halmoztak fel. És a rengeteggel nem
túlzók. Arról beszéltek, hegyekben fognak
állni itt a hullák. Néhány méterre voltam
onnan és nem tudtam másra gondolni,
csak arra, hogy sohasem jutunk ki élve. A
bandavezér, Barajev kiszámíthatatlannak
tűnt. Kézigránátokkal volt kitömve, és
valószínűleg drog hatása alatt állt.”
– „Meghalni jöttem Moszkvába” – tört ki
Hannából.
– Micsoda? – nézett rá Niels.
– Ezt mondta – magyarázta Hanna. –
Emlékszem rá. „Meghalni jöttem
Moszkvába.” Ez a mondat bejárta a dán
sajtót.
Niels tovább olvasott.
– „Az egyik túsz és a terroristák között
történt valami érdekes. Egy fiatal anya
nem bírta már a nyomást. Két kisfiú
feküdt az ölében. Az egyik még csecsemő
volt. A másik – nagyjából ötéves –
reszketett a félelemtől. Az anya váratlanul
felugrott és átkokat kezdett szórni a
terroristákra. Pszichopatáknak,
gyilkosoknak, gyáva férgeknek nevezte
őket, akik nem tudnak többet, mint nőket
és gyermekeket ölni. A terroristák
kirángatták a nőt és a gyerekeket a
székből. A gyerekek bömböltek. Semmi
kétség nem volt afelől, hogy ott helyben
kivégzik őket. De ekkor felállt egy férfi. A
hátsó sorokban ült. Egy egész fiatal férfi.
Azt mondta, őt nyugodtan lelőhetik. Még
most is emlékszem a kimért
szóhasználatára: »Hadd kapjam én azt a
golyót. Én kibírom.« Félelmetes csönd lett
a színházban. Mindenki visszafojtotta a
lélegzetét. A terrorista kivárt. De végül
bólintott, és visszaküldte a nőt és a
gyerekeket a helyükre. A fiatalember
előrelépett. Teljesen nyugodtnak tűnt. A
színházban töltött borzalmas napok képei
közül ez maradt meg legtisztábban: a
nyugalom a fiatal férfi tekintetében,
amikor előrelép, hogy lelőjék. Barajev
odament. Akkor még nem tudtam, hogy
így hívják, de jól látszott, hogy ő a vezető.
Ordítozni kezdett. A csecsen nép ellen
elkövetett bűnöket sorolta. Az oroszok
kegyetlen benyomulását Groznijba.
Egészen eszeveszetten viselkedett. Az
egész családját kiirtották az oroszok.
Gyűlölet lángolt a szemében, miközben
fölemelte a pisztolyát, és a fiatalember
homlokához szorította… És aztán…
semmi. Nem történt semmi. Nem húzta
meg a ravaszt. A fiatalember csak
nyugodtan nézett a szemébe, és várta,
aminek jönnie kell. De nem jött semmi. A
fiatal férfi visszaült a helyére, amíg a többi
terrorista zavartan pislogott egymásra.
Miért nem lőtt Barajev? Mi késztette
tétovázásra? Természetesen nem tudom a
választ. De volt valami a fiatalemberben.
Valami a kisugárzásában. Valami a
tekintetében. Semmi kétségem afelől,
hogy azon a napon a Dubrovka
Színházban hamisítatlan csodának voltam
a tanúja.”
– Ez lehet az a nő a gyerekeivel? – emelt
fel Hanna egy fényképet.
– Biztosan – nézett Niels a csinos anyára
és két gyermekére.
A kisebbik már nem volt csecsemő. –
Néhány évvel a terrortámadás után
készülhetett a fotó.
– Arra gondol, amire én? – A férfi nem
tudta eldönteni, hogy ami Hanna ajka
körül sej lett, mosoly volt-e.
– Igen – válaszolta a nő. – A fiatal férfi a
színházban Zsirkov volt. Megmentette az
anyát és a gyerekeket.
– De akkor miért került börtönbe? Hiszen
hős.
Niels elgondolkodott. Hosszabb szünet állt
be. Hanna fölállt, és odament a térképhez,
melyen a gombostűk láthatóan
véletlenszerűen helyezkedtek el.
– Esetleg a színházban történtek hatására
bírálni kezdte az orosz rendszert? –
gondolkodott Niels félig magában, félig
hangosan. –Tehát ezért érdeklődött iránta
az az emberjogi szervezet, a Memóriái.
– Ön szerint azért börtönözték be, mert
társadalomkritikus volt?
– Talán.
– De ki ölte meg?
Niels kezében egy új papír volt.
– Egy internetes portál cikkének tűnik.
Lehet, hogy a Memóriáié. „Hivatalosan
továbbra is rejtély, ki ölte meg Vlagyimir
Zsirkovot, de az ismert politikai aktivista
és sakkvilágbajnok, Garri Kaszparov
szerint az ügy kristálytiszta, kijelentette,
hogy Putyin ölte meg Zsirkovot. Igor
Daszajev, Zsirkov fogolytársa, aki
felfedezte az újságíró holttestét, más
véleményen van: »On the night before the
murder of Vladimír Zjirkov I saw a man –
the shadow of a man – standing right next
to the sleeping Zjirkov. I don’t know how
he got into the cell and I don’t know what
he was doing. But I’m pretty sure he has
something to do with Zjirkov’s death. It
was very scary. Like in a horror
movie.«„53
– Szerintem szépen beszél angolul.
Niels elmosolyodott.
53
ang Vlagyimir Zsirkov halálának éjszakáján láttam egy férfit – vagy inkább egy férfi árnyát aki az alvó Zsirkov ágya
mellett állt. Fogalmam sincs, hogy juthatott be a zárkába, és azt sem tudom, mit csinált ott. De abban teljesen biztos
vagyok, hogy köze van Zsirkov meggyilkolásához. Nagyon ijesztő volt. Akár egy horrorfilm.
– De hogyan juthatott be egy férfi a
cellába? A Butyirka fogházat szigorúan
őrzik. Elég hihetetlennek hangzik a sztori.
– Van valami a háton lévő jelről?
– Nem, nem találok semmit.
30.
Belváros, Koppenhága
A lelkész az irodájában volt. Abdul Hadi
jól látta, mert a hivatali helyiség a kertre
nézett, melyet nem vett körbe kerítés.
Abdul leült egy padra nem messze a
templomtól. Az épület mellett egy óvoda
volt. Az óvónők és a gyerekek még nem
mentek haza. Ezt vajon miért nem
említette a kövér unokatestvére? Nem
mintha változtatna bármin is: a terv készen
állt. De azért idegesítette, hogy nem tudja
a levegőbe röpíteni a templomot.
Pompásan festett volna: az építmény
főhomlokzata, mely a sétálóutcára néz,
darabokra szakad. A betört kirakatok, a
földig rombolt templom, és az ízekre
tépett lelkész képei rekordidő alatt
bejárták volna a világot. Koppenhága
felkerülhetett volna az új világtérképre. A
térképre, melyen egyre sokasodnak azok a
helyek, ahol győzelmet arattak. A helyes
irányba tartottak. A nyugat hanyatlásának
az volt az oka, hogy belülről rothadt. Egy
élet, melyet mások kihasználására
alapoztak, és a gyermekek perverz
szexuális imádata. Gyermekek! Az üzletek
kirakatában pózoló próbababák is ezt
sugallták. Aprócska mellek, mint egy
nemileg éretlen gyermeké, több bábun
ruha sem volt, ami nyilvánvalóan senkit
sem zavart. Az emberek nagy táskákkal
masíroztak a kirakatok előtt, a fogyasztás
már vallássá lett.
A legnagyobb vallási ünnepükkor
disznóhúst esznek, elképesztő
ajándékhalmokat tornyoznak a gyerekeik
elé, és azon sopánkodnak, hogy a Közel-
Keleten nincs demokrácia. Abdul Hadit
módfelett kihozta a sodrából, hogy a
bátyja itt akart letelepedni. Európában.
Mégis meg kell bosszulni a halálát.
Abdul a zsebébe csúsztatta a kezét, hogy
megbizonyosodjon róla. A kés továbbra is
ott lapult. Az unokatestvérétől kapta,
amikor érte ment a reptérre. A kövér
unokatestvérétől. Nem fért a fejébe, miért
kellett Abdulnak kiugrania a vonatból, és
alig merte autóval áthozni Dániába a
hídon. Egy szunnyadó hadsereg. Abdul
Hadi leszidta az unokatestvérét. Üvöltött
vele a kocsiban, amikor azt mondta, hogy
nem szívesen hozza át.
Egy télapó ment az úton, gyermekek
futottak utána. Hadi felállt és elindult a
templom felé.

A templom üres volt. A falon egy roppant

kereszt függött, rajta egy jézusbáb. Itt
fogja hagyni a lelkészt, amikor végez vele.
Ez a kép is a nyugati sajtó címlapjára
kerülhet majd. Ikonográfia. Ez nagyon
fontos. A nyugatiak száz százalékban
külsőséges dolgokkal fejezik ki magukat.
Ruházat, megjelenés, tükrök, képek, tévé,
reklámok. Miközben a templomot
vizsgálgatta, betanult frázisait szajkózta.
– A nyugatiaknak nincs belső párbeszédük
Istennel.
Egy nő szólította meg, de azonnal
felismerte, hogy Abdul Hadi nem dán.
– The church is closing – mondta
mosolyogva, majd hozzátette: – Friday
night is midnight mass. If you are
interested?54
– Thank you.55
Abdul Hadi kisétált. Az óvodában már
lekapcsolták a villanyt, a templom is
bezárt. Átment a sekrestye oldalára – oda,
ahol előkészítették az ablakot. Szívesen
mondott volna egy imát először, de nem
volt rá idő. Látta, amint a lelkész felveszi
a kabátját. Itt a pillanat!

54
ang A templom zár. De péntek éjjel lesz éjféli mise, ha érdekli.
55
ang Köszönöm.
31.
Helsinger
Miközben Hanna teletöltötte a csészéjét,
az asztalra csurgatta a kávét. Hozott egy
mosogatórongyot.
– Itt a vége? – kérdezte.
– Igen. Huszonegy ügy.
– Az Antarktisztól Caracasig. Afrikai és
ázsiai kitérőkkel – állapította meg a nő,
majd Nielsre szegezte a tekintetét. –
Elméletileg többnek kellene lennie.
– Miből gondolja?
Hanna kutatott egy kicsit a papírok között,
amíg meg nem találta az oroszt.
– A harmincegyes számú.
– Igen.
– És van harminchármas és
harmincnégyes is. Russel Young,
Washington D. C. és Raj Bairoliya,
Mumbai. De lehet, hogy itt még nincs
vége. És amúgy sem teljes a sorozat –
mondta, és végignézett a térképen.
– Chama Kiwete a tanzániai Olduvai-
szurdok mellől az egyes számú. A perui
Maria Saywa a hatos. Amanda Guerreiro
Rio de Janeiróból a hetes. A Tel Aviv-i
Ludvig Goldberg a tízes. A nairobi Nancy
Muttendango a tizenegyes. Nagyon sok a
lyuk a sorban. Azok hol vannak?
– Lehet, hogy majd később kerülnek elő –
felelte Niels.
– Tudta, hogy az Olduvai-szurdokban
találták meg az első emberi
maradványokat? És itt gyilkolták meg az
egyes számú áldozatot. Chama Kiwetét.
Niels zavarodottan nézett rá, és megrázta a
fejét.
– Egyáltalán nem biztos, hogy mindenhol
felfigyeltek a háton lévő számokra. Vagy
hogy az összes esetet jelentették. Vannak
polgárháborúval és éhínséggel sújtott
országok. Ilyen helyeken nincs idő
gyilkosságok felderítésére. Hogy egy árva
orvos vagy egy segélyszervezet aktivistája
meghalt valahol Botswanában vagy… Ez
egyáltalán nem kizárható – fejtegette
Niels, de nem tudta eldönteni, hogy Hanna
figyel-e rá.
– Egyébként az olasz eléggé alapos
embernek tűnik. Tommaso Di Barbara.
Hogy gyűjtötte be ezt a rengeteg anyagot?
Hanna a világtérképet nézte, melyből
huszonegy gombostű állt ki. Az összes
jegyzett gyilkosság. Sorsok erdeje. A
meggyilkoltak világát beburkolta a nő
cigarettájának füstje.
Teljesen máshol járt. Hangosan
gondolkodott, szinte szónokolt.
– Cosco, Rio, Tel Aviv, Nairobi,
Johannesburg, Chichago, Thunder Bay,
McMurdo-állomás, Peking…
– És mi van az időpontokkal? – szakította
félbe Niels.
– Hétnapos időközök. Amennyire ebből
látható – mondta, és újra a térképre
pillantott. – Hét nap van a gyilkosságok
között.
– Más közös nincs az időpontokban? Nem
egyazon napszakaszban történtek?
Hanna a fejét törte. Elnyomta a cigarettáját
a csészealjon.
– Ezt nehéz megmondani. Csupán néhány
gyilkosság pontos időpontját tudjuk.
– Nem lehet, hogy ábécérendben követték
el a bűntényeket?
– Várjon!
– Rendben.
Eltelt egy perc. Hanna olyan csöndbe
burkolózott, hogy Niels azt hitte, kővé
vált. Aztán végre megszólalt.
– Naplemente. Szinte egészen biztos
vagyok benne.
Lapozni kezdett az aktákban. Niels már
tűkön ült, amikor Hanna kinyögte:
– A gyilkosságok elkövetése között hét
nap telt el, mindegyik pénteken történt,
minden valószínűség szerint egy
pillanattal az után, hogy a nap
lenyugodott. Igen, ez lesz az!
– És ez mit jelent?
A férfi nem kapott választ.
– És mi a helyzet a tetthelyek közötti
távolsággal? – folytatta. –A háromezer
kilométerrel. Ez stimmel?
Továbbra sem kapott választ. Úgy érezte,
a jelenléte zavarja a nőt. De ez nem gátolta
semmiben.
– Hanna! A háromezer kilométer… Vagy
lát valami más összefüggést?
A nő végül felemelte a tekintetét.
– Nem értem, hogy honnan jön ez a,jó
ember” dolog. Már végigvettük az
áldozatokat, legalábbis azokat, akiknek az
anyagához hozzájutottunk. Noha az
orvosok és a segélyszervezetek
munkatársai többségben vannak, nagyon
sokuk munkája nem az volt, hogy
másokon segítsenek. Az izraeli például
gimnáziumi tanár és katona volt – mondta,
miközben a fejét ingatta. Aztán hirtelen
témát váltott. – Mit mondott az olasz a
Bibliáról?
– Hogy van harminchat igaz ember. Ez
minden bizonnyal egy zsidó mítosz.
– Életemben most először bánom, hogy
nem figyeltem hittanórán. Miről szól a
mítosz?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Niels.
– És valószínűleg nem megbízható nyom.
– Mi számít megbízható nyomnak? Csak
hogy megérthessem a nyomozási
módszert.
– De hiszen semmi logika sincs az
áldozatok kiválasztásában. Könnyedén
találhatnánk olyan embereket, akik sokkal
több jót cselekedtek.
– Hát, nem tudom. Nézzen a térképre! –
mutatott rá Hanna. – Ennek sincsen semmi
értelme. És mégis azt hisszük, hogy van
valami összefüggés. Szerintem nem az a
kérdés, hogy számunkra van-e értelme.
Niels szemügyre vette a térképet.
Hannának igaza volt. A kérdés az, hogy a
gyilkos számára logikus-e. A nő már a
számítógép előtt ült.
– Harminchat igaz ember. Így áll az
aktában? – kérdezte, és mielőtt Niels
megtalálhatta volna, már olvasta is a
Wikipédia szócikkét. –Tzadikim Nistarim.
Azt jelenti, hogy „az észrevétlen igazak”.
Isten jó emberei a Földön. Néhányan úgy
tartják, hogyha csak egyetlenegy is
hiányzik közülük, elpusztul az emberiség.
– Ezt ezennel meg is cáfolhatjuk –
mosolygott Niels.
– Mások azt mondják, hogy mind a
harminchatnak meg kell halnia, mielőtt
kivész az emberiség. Itt olvashat róla –
folytatta, majd gyorsan, gyerekes betűkkel
lefirkantotta a linket: http://en wikipedia
org/ wiki/TzadikimNistarim.
– Rá fogok szánni egy órát. Nem
Weizmannak hívják?
– Kicsodát?
– A főrabbit a Krystalgadén.
– Szóval itt olvashat róla.
Niels felállt.
– Az lehet, hogy a világ nagy része a
Wikipédiából szerzi a tudását… – kezdte,
de aztán elhallgatott. Nem kétséges, hogy
alsórendűbbnek érezte magát. Mintha egy
Ferrari mellé parkolt Skoda lett volna.
Talán ezért is hangzott olyan haragosan a
folytatás. – De ha fel akarjuk deríteni a
gyilkosságokat, továbbra is kénytelenek
vagyunk kilépni a való világba.
Összepakolta a dolgait egy kis mappába.
Toll, telefon, naptárjegyzetek. Tekintete
Abdul Hadi nevére tévedt. Elővette a
jegyzettömbjét, és megnézte, mit írt fel
róla.
– Mikor történt a mumbai gyilkosság?
Hanna az ügyről szóló dossziét lapozgatta.
Niels odament segíteni.
– A térképre írta a dátumot.
– Igen, tényleg – mondta a nő, és ránézett
az Indiába szúrt gombostűre. – Raj
Bairoliya. December tizenkettő. Valami
baj van?
– Majd hívom! – Niels már kifelé tartott.
Hanna még mondott valamit, de már nem
hallotta. Csupán egy dolog járt a fejében:
Abdul Hadi Mumbaiban volt december
tizenkettedikén.
***
Hanna Niels autóját figyelte, mely
visszatolatott a bekötőúton. A
rendszámtáblát nézte. II 12 041
– Ez nem lehet véletlen – mondta
magának.
32.
Ospedale Fatebenefratelli, Velence
„Nyolcvan cent”.
Tommaso édesanyja nyugtalanul aludt az
utolsó két órában. Akárhányszor ment be
hozzá Magdalena nővér, mindig
motyogott álmában. De a nővér csak most
hallotta először, mit mond.
– Nyolcvan cent.
– Miért mondja ezt, Di Barbara asszony?
– Nem fizetheti ki a nyolcvan centet.
– Ki nem fizetheti ki?
– A fiam.
Tommaso anyja megpróbálta kiszabadítani
a karját a takaró alól. Magdalena segített
neki, de az idős nő váratlanul megragadta
az ápolója karját. Még mindig bőven volt
földi erő benne.
– Mondja meg neki!
– Megmondom. De mit is pontosan?
– Hogy nem fizetheti ki a nyolcvan centet.
– Miért nem?
– Mert akkor meghal.
– Miért?
Az asszony megrázta a fejét.
– Mi az, amiért nem fizethet nyolcvan
centet?
Az asszony torkát elszorította a sírás,
miközben válaszolt.
– Nem látom.
Magdalena nővér bólintott. Gyakran
történt ez így. Egy rés nyílt a jövőre és a
halál utáni életre, amelyet csak a
haldoklók láthattak. De sohasem láthatták
az egész képet, mindig csak részleteket. Di
Barbara asszony lecsillapodott. Talán
álmában feltárul majd előtte egy
pontosabb kép, hogy miért nem szabad a
fiának fizetni. Sok minden kerül nyolcvan
centbe. A tészta. A tej. Egy eszpresszó.
Magdalena visszament az irodába és
felhívta Tommasót. A férfi nem vette fel.
33.
Zsinagóga, Koppenhága
Olyan, mint egy erőd.
Ez volt Niels első gondolata, amikor
kiszállt a kocsiból a Krystalgadén, és
szemügyre vette a magas kerítéssel
körülvett zsinagógát. Fekete kovácsoltvas.
Két civil ruhás őr állt az utca két végén.
Toporogtak az aszfalton, hogy ne
fázzanak. Kétségkívül a zsidó közösség
vette fel őket. A falon ékeskedő graffiti
elárulta, miért: Szabadítsuk fel
Palesztinát! Most! Alatta pedig ez állt:
Siratófal, ahol a palesztinok sírnak. Niels
arra a temérdek pénzre gondolt, amelyet a
világ megadna, ha ezt a régi konfliktust el
lehetne temetni. Néhány napja hallott egy
rádióvitát arról, hogy átkereszteljék-e a
koppenhágai Israels Plads felét Palaestinas
Pladsra. A világ valamennyi konfliktusa
közül az izraeli-palesztin-konfliktus volt a
leginkább exportálható.
Niels csöngetett a kaputelefonon, majd
várt.
– Niels Bentzon, koppenhágai rendőrség.
– Egy pillanat!
Nielsnek tovább kellett várakoznia. Az
információs tábláról megtudta, hogy az
épület százhetvenöt éves. A tizenkét
jellegzetes tartóoszlop Izrael tizenkét
törzsét jelképezi.
– Messzire eljutott ez a tizenkét törzs –
motyogta magában Niels.
A zsinagóga szinte szerényen bújt meg a
környező épületek között.
A Koppenhága közepén magasodó zsidó
imaház erősen megosztotta a
közvéleményt. És ezen a területen mit sem
változtak a dolgok. A téma, hogy joga
van-e a muzulmánoknak nagymecsetet
építeni Koppenhágában, kész puskaporos
hordó.
Végre futurisztikus zümmögéssel kinyílt a
kapu. Niels belépett, a kapu hangtalanul
bezárult mögötte. Egy pillanatra nem
tudta, melyik úton menjen, de ekkor
meghallott egy hangot.
– Erre tessék! – mondta egy ötvenes,
mosolygós férfi, miközben a zsinagóga
melletti kis parkolóban Niels felé indult.
Azonnal megismerte a tévéinterjúkban
látott ősz szakállas főrabbit.
– Niels Bentzon.
– Martin Weizman. Hideg van ma.
Niels bólintott.
– Járt már a zsinagógában?
– Még soha.
Még ekkor sem engedte el Niels kezét.
– Üdvözlöm! A zsinagóga görög eredetű
szó, annyit tesz, a gyülekezés háza. Tehát
egyáltalán nem veszedelmes dolog.
Kerüljön beljebb!
Az épület mögé sétáltak, Weizman beütött
egy kódot, és kinyílt az ajtó.
– Tudom, hogy a Fort Knox-bázisra
hasonlítunk. Az 1985-ös bombatámadás
után elképesztően megszigorítottuk a
biztonsági előírásokat.
Niels emlékezett az esetre. A terroristák
roppant erejű bombája csak a csodával
határos módon nem követelt emberéletet,
ám jelentős károkat okozott, és még az
idősek otthonának ablakait is betörte, mely
a zsinagóga mögött áll.
– Kérem, vegye ezt fel – fordult a főrabbi
Niels felé. – Mi így szoktuk itt.
Niels meglepetten nézett a kipára, majd a
feje búbjára biggyesztette.
– És ne feledkezzen meg a
mobiltelefonjáról!
– Kapcsoljam ki?
– Elég, ha elnémítja. Én is azt szoktam.
Isten nem mondott semmit a mobilról.
Megmaradt a bárányoknál és a
kecskéknél.
Niels elmosolyodott, és levette a hangot a
telefonjáról. Egy újabb ajtó. Aztán
beléptek a zsinagógába.
Megpróbált álmélkodó arckifejezést
ölteni, mert magán érezte a rabbi
tekintetét. Az első gondolata az volt, hogy
az épület egy ismerős templomra hasonlít.
– Ez Európa legrégibb templomainak
egyike – magyarázta a főrabbi. – A
legnagyobb része megsemmisült a háború
alatt, de még ezzel együtt is viszonylag
olcsón megúszták a dán zsidók.
Niels bólintott.
– Az új koppenhágai zsinagóga építésével
eredetileg a városi főépítészt, Peter Meynt
bízták meg.
– Új? – kérdezte Niels. – Volt ez előtt egy
másik is?
– Igen – bólintott Weizman. – A
Laederstreedén. De Koppenhága azon
része leégett 1795-ben, így a zsinagóga is
a lángok martalékává vált. Hol is
tartottam?
– Peter…
– Meyn. A főépítész. Megnézték a
tervezetét, de túl felszínesnek találták,
ezért inkább G. F. Hetschre, a
Kunstakademi híres professzorára esett a
választásuk. Az ő munkáját láthatja –
mondta a rabbi és körbemutatott. –
Nagyon jól végezte a dolgát, ugye?
– Azt hittem, hogy a zsinagógákban van
oltár.
– Mivel nem mutatunk be áldozatokat,
nincs szükségünk oltárra.
Az az emelvény ott a bimá. Onnan
vezetjük a szertartást, olvasunk fel a
Tórából, vagy éppen éneklünk.
A rabbi ekkor jelentőségteljesen Nielsre
pillantott, majd folytatta:
– Sokat kell gyakorolni, mikor és hogyan
kell fel– vagy levinni a hangsúlyt. Ezt nem
mutatja a szöveg. És ott őrizzük a
tóratekercseket
– mutatott egy helyre –, a Jeruzsálem felé
néző frigyszekrényben. Áron Hákódes a
neve. Az istentisztelet csúcspontja, amikor
a frigyszekrény kinyílik, és a tóratekercsek
kibomlanak. Előtte áll a Nértámid, a
pusztai Hajlékban örökké világító fény
emlékét idéző lámpa.
– A Siratófal.
– Így van. Jeruzsálemben a Siratófal az
egyetlen, ami megmaradt a második
templomból. Az építményt a rómaiak
pusztították el 70-ben. Az elsőt, Salamon
templomát a babiloniak rombolták porig
időszámításunk előtt 586-ban. De
visszatérve: ahogy hallotta, az
istentisztelet rendje nem nagyon tér el a
keresztény gyakorlattól. Csak éppen mi
nem vasárnaponként, hanem sabbathkor,
szombat délelőtt tartjuk a heti nagy
istentiszteletünket.
Mélyet lélegzett, és ismét Nielsre emelte a
tekintetét. Tisztán érezhető volt, hogy
hozzászokott az ilyen kiselőadásokhoz.
Gyakran keresték fel iskoláscsoportok a
zsinagógát.
– De ha jól értettem, a Tzadikim
Nistarimról szeretne beszélni. A
harminchat igaz emberről. Gyakorta
Lámedváv cádikimnak is nevezik. Ide
leülhetünk – mondta.
Niels követte a rabbit a zsinagóga hátsó
részébe. A férfi erős dohányszagot
árasztott. Mutató– és középsőujja
besárgult a nikotintól.
Niels összefoglalta az ügyet.
– Szörnyű belegondolni, hogy azokat
gyilkolják, akiknek meg kell minket
menteni – mondta Weizman, miközben a
fejét ingatta. – Őrület! Őrület! Bárcsak
tudnám, hogy megérdemeljük-e
egyáltalán, hogy itt legyünk – sóhajtott
nagyot. Friss levegő a tüdőben, egy kis
mosoly az arcon. – Tehát meg szeretné
tudni…
– Mindent, amit csak lehet. Honnan
származik a mítosz? Feltéve, hogy ez a
megfelelő szó. A mítosz.
– Ha ön annak érzi… – mondta a rabbi és
vállat vont. – Tzadikim Nistarim. A
harminchat igaz ember – dünnyögte, majd
rövid gondolkodás után folytatta: – A
Talmudból származik.
– Zsidó miszticizmus? Kabbala?
– Nem, nem. Szerencsére nem kell ahhoz
nyúlnunk. Bokáig érne a hajunk, amire
végeznénk vele. És túlságosan misztifikáló
– nevette el magát a férfi. – A kabbalát
átengedhetjük Hollywoodnak. Már úgyis
ott lapul a farzsebükben, és nekik mindig
jól jön, ha nem tudnak előállni valami
értelmes befejezéssel – kacagott fel újra.
– Szóval a Talmud?
– Igen. A Talmud a zsidóság
enciklopédiája. Magában foglalja a
Tórához kapcsolódó megjegyzéseket,
amelyeket eredetileg arámiul és nem
héberül írtak, noha rokon nyelvek. A
hébert hosszú időn át csupán imára és
istentiszteletre használták, ám amikor
megalapították Izrael államot, és
hivatalossá tették, a nyelv reneszánszát
élte. De elkanyarodtunk a Talmudtól –
mondta, és rövid szünetet tartott. Csak
meg kellett találnia a megfelelő
kiindulópontot. – A Talmud a Misnából és
a Gemárából áll. A Misna Isten szava,
pontosan úgy jegyezték le, ahogy az Úr
mondta Mózesnek. A Gemárában
találhatók a rabbik Misnára vonatkozó
megjegyzései és eszmefuttatásai. Két
Talmud létezik. A Talmud Jerusálmi és a
Talmud Bávli. A zsidó hit a Bávlin
alapszik. A Talmud a második templom
lerombolása után született. Egy
egyedülálló, huszonegy kötetes mű,
mindegyik kötete ezer oldalas. A régi idők
rabbijai attól tartottak, hogy a zsidóság ki
fog veszni, ezért határoztak úgy, hogy
írásban rögzítik a közösség akkori
életvitelének alapul szolgáló törvényeket
és szabályokat. Ez egy tényleg mindenre
kiterjedő munka. Politikai, jogi és etikai
kérdéseket is taglal. Nyugodtan
nevezhetjük törvényi protokollnak.
Hogyan viselkedjünk? Kinek van igaza
különféle vitás ügyekben?
– Például?
– Ez egész elcsépelt… – felelte a rabbi
elgondolkodva, majd nyugodt, megfontolt
mozdulattal keresztbe tette a lábát. – De
elmesélem a férfi történetét, aki
elveszítette a botját. De tartsa észben,
hogy a Talmud a kerekes járókeret előtti
időkben keletkezett! – mosolyodott el.
– Tegyük fel, hogy egy férfi a piactéren
felejti a botját és valamilyen oknál fogva
csak három hónappal később megy vissza
érte. Időközben egy idős asszony vette
használatba. Vajon volt joga ehhez? A bot
továbbra is a férfié? Mit jelent a tulajdon?
Egy darab föld is lehetett volna a példa.
– Tulajdonjog?
– Mondhatjuk. Egy férfi kiköltözik a
házából, mert… mit is mondjak? Ezer oka
lehet. Háború, éhínség dúl, vagy bármi
más. Amikor három év múlva visszatér, a
házat mások lakják. Akkor most kié a ház?
– Úgy tűnik, van mivel foglalkozni.
– Nagyon is. De számos hasonló eset van.
Ha sikerült megoldani egy ügyet, akkor
könnyen párhuzam vonható megannyi
hasonlóval.
– Olyan, mint egy modem jogrendszer?
– Igen, olyasmi. A Talmud a rabbik
eszmecseréinek lejegyzett formája, melyek
különös mnemotechnikán alapszanak, és
időszámításunk szerint 100 és 500 között
zajlottak le. Értekező, asszociatív stílusban
írták, rengeteg allegóriából és parabolából
építkezik, és ez elképesztően nyitottá teszi
a művet, sokféleképpen lehet értelmezni.
Említésre méltó, hogy minden kötet
egyféle végkövetkeztetéssel kezdődik.
Egy konklúzióval, mely egy bizonyos
problémafeltevésre vonatkozik. Ahogy azt
a matematikából is ismerjük. Ez után
következik a konklúzióhoz vezető út,
amely a valóságban gyakorta hosszú és
göröngyös – mosolyodott el újra a rabbi. –
A Talmud olyanoknak való, akiknek sok
az idejük. És vastag a szemüvegük.
– Az nekem nincs. Sok időm.
– Érthető. Ha a Talmud ma keletkezett
volna, minden bizonnyal nehéz lenne
kiadót találni. Manapság semmi sem
történhet elég gyorsan. Olyan átkozottul
félünk, hogy lemaradunk valamiről. És
éppen ezért maradunk le olyan sok
mindenről. Úgy beszélek, mint egy
öregember? A gyerekeim is ezt mondják –
nevetett fel.
Niels is mosolyra húzta a száját, de vissza
akart térni az ügyre.
– És a Talmudban jelenik meg a
harminchat jó ember?
– Nevezzük őket igaz embernek. Ez
helyesebb. A Tzadikim jelentése igaz. A
harminchat igaz ember.
– Miért éppen harminchat? A tizennyolc
szent és…?
– Látom, megtanulta a leckét – jelent meg
újra az a cinikus mosoly a rabbi ajkán. – A
tizennyolc valóban szent szám, de arra
valószínűleg senki sem tud felelni, hogy
miért éppen a duplája szerepel itt.
Ugyanakkor hallottam egy elméletről,
miszerint minden igaz emberre tíz nap jut
évente. Harminchatszor tíz
háromszázhatvan. De ebben az esetben
minden bizonnyal inkább az asztrológia
van a háttérben. Lehet, hogy
mindegyikükre tízfoknyi terület jut a
földgolyóból – tárta szét a karját
mosolyogva. – Adós maradok a válasszal.
De azt tudom, hogy a zsidó
néphagyományban a harminchatot
gyakran úgy emlegetik, mint a rejtőző
szenteket. Jiddisül lamedvovniksnek
hívják.
– De aj ók… Elnézést! Az igazak, nem
tudják, hogy ők az igazak?
– Hiszen ön többet tud, mint én! Nem, az
igazaknak nincs tudomásuk arról, hogy ők
az igazak. Ezt csak Isten tudja.
– De akkor honnan lehet tudni, hogy kik
ők? – kérdezte Niels.
– Talán nem is kell tudnunk.
– Mindig harminchatan vannak?
– Én így értelmezem.
– Mi történik, ha valamelyikük meghal?
– Ha mindegyikük meghal, elpusztul az
emberiség. Hollywood szeretett kabbalája
egyenesen azt állítja, hogy Isten maga is
elvész, ha a harminchat eltűnik.
– És harminchatan vannak minden
nemzedékben?
– Pontosan. Együtt hordozzák az
emberiség bűneit és terheit a vállukon.
Vagy valami ilyesmi.
– Megkérdezhetem, hogy ön hisz-e ebben?
A rabbi elmerengett egy pillanatig.
– Tetszik a gondolat. Nézzen körül a
világban! Háború, terror, éhínség,
szegénység, betegség. Vegye például a
közel-keleti konfliktust! A Föld ottani
szögletében olyan sok gyűlölet és
frusztráció gyűlt össze, hogy minden
sarkon rejtőzik egy öngyilkos merénylő,
hogy az ellenőrzőpontok és a szögesdrótok
a hétköznapok megszokott részeivé váltak.
Amikor a kis dán elefántcsonttomyomból
ezt a világot szemlélem, nagyon vonzó
számomra a gondolat, hogy legalább
harminchat igaz ember él köztünk a
Földön. Parányi emberoszlopok, akik
biztosítják, hogy a jóság és az
igazságosság legalább a legcsekélyebb
mértékben fennmaradjon.
Szünet következett.
– Az elkövetőt szeretné megtalálni? –
kérdezte hirtelen a rabbi.
Nielst letaglózta a kérdés. Nem tudta, mit
válaszoljon.
De a rabbi folytatta:
– Vagy az áldozatot?
34.
Helsingor
Hanna nem talált bele a papírkosárba a
galacsinná gyűrt cigarettásdobozzal.
Csúnyán elvétette. A gombóc a szoba
közepén landolt. A nő mégsem mozdult, a
térképet és a jegyzeteit tanulmányozta,
melyek már több oldalnyira duzzadtak.
Még halvány összefüggést sem látott a
tetthelyek között. A térképen számos,
teljesen félreeső helyszín is volt. A Közel-
Keleten pedig több gyilkosság is történt:
Mekkában, Babilonban és Tel Avivban.
Egy pillanatra meg is bánta, hogy
belekezdett. Talán fel kellene hívnia
Nielst, hogy közölje vele, feladja. Végtére
is semmi köze az egészhez. Ám valami
visszatartotta. Rendszert sejtett a
gyilkosságok mögött, sőt biztos volt
benne. Csupán fel kell derítenie. És a
rendszerek mindig is vonzották. Izgatta,
hogy megtalálja-e a kulcsot.
Bárcsak lenne még cigarettája. Bárcsak
lenne…
Nem volt gyerekük! Szakította félbe saját
gondolatmenetét. Egyik áldozatnak sem
volt gyereke. Más hasonlóságok? A
jegyzeteit lapozgatta. Vallás? Nem, az
nem. Voltak köztük keresztények, zsidók,
muzulmánok, buddhisták, ateisták és még
egy chicagói baptista lelkész is. Bőrszín?
Nem. Életkor? Eltöprengett. Itt lesz
valami. Nem biztos, hogy perdöntő, de
pillanatnyilag az apró dolgok is sokat
segíthetnek. Valamennyi áldozat
negyvennégy és ötven közötti. Csak
véletlen egybeesés? Lehet. De ettől még
nem szükségszerűen érdektelen. Kutatói
évei során Hanna megtanulta, hogy ami
első ránézésre véletlennek tűnik, az pont
nem az. Huszonegy meggyilkolt ember.
Mindegyikük negyvennégy és ötven
között. Gyermektelenek. Ennek jelentenie
kell valamit.
Minden papírt összeszedett egy dobozba.
A faxot, a jegyzeteket, a térképet. Azért
indult, hogy cigarettát vásároljon. Ezért
akart a kocsiba ülni. De később úgy
döntött, magával viszi az egész anyagot.
Megpróbálta felhívni Nielst, hogy
elmondja, hová megy, de nem vette fel.
Amikor kilépett a nyaralóból, fagyos
levegő csapta meg, de a hideg kellemes
frissességgel töltötte el. Túl ritkán hagyja
el a házat. Voltak hetek, amikor csak a
vízhez ment le, vagy a helyi boltba, a
Nettóba autózott el. Egyébként csak bent
ült és… Mit is csinált? Nem tudta.
Szinte az volt a legrosszabb, hogy voltak
napok, sok-sok nap, amikor úgy feküdt le
este, hogy nem tudta, mit is végzett a nap
folyamán. Talán ezért érezte már azt is
kisebbfajta lázadásnak, hogy beindította a
motort, és a murvás behajtón az országút
felé kormányozta az autót.
35.
Zsinagóga, Koppenhága
Niels felállt, ami kicsit furcsa volt, mivel
Weizman ülve maradt. De aztán a főrabbi
is követte a példáját.
– Van ennek a harminchat embernek
valami sajátos ismertetőjele? Van valami,
ami összeköti őket?
– Csak az igazságosság. A jóság, ahogy ön
mondta. Ez nem elég? Niels utánagondolt.
Nem egészen.
– Tudna mondani néhány embert, akit
igaznak tartanak?
Weizman vállat vont.
– Leginkább a temetéseken szoktuk jónak
nevezni az elhunytat. Amikor
magasztaljuk, hiszen mások számára
különösen sokat jelentett.
– De ha mégis mondania kellene valakit.
– Nem tudom. Nem vagyok biztos benne,
hogy az én találgatásom közelebb áll az
igazsághoz, mint az öné. De zsidóként az
ember nagyon gyakran a második
világháborúhoz nyúl vissza. Oscar
Schindler. Vagy az ellenállási mozgalom
tagjai a megszállt országokban. Azok, akik
megakadályozták a zsidók teljes kiirtását.
De ahogy mondtam, az ön feltevései
éppen olyan jók lehetnek, mint az
enyémek.
A rabbi Nielsre nézett. Néhány feketébe
öltözött kalapos férfi lépett be, és
üdvözölte Weizmannt.
– Hamarosan lesz egy megbeszélésem.
Segítettem valamit?
– Igen. Köszönöm, hogy szakított rám
időt.
A főrabbi az ajtóhoz kísérte a nyomozót és
a kezét nyújtotta.
– Jelenleg csak két kézfogás választja el
Hitlertől – mondta a rabbi, miközben
megszorította Niels kezét.
– Ezt nem értem.
– Egyszer egy németországi konferencián
interjút készítettem Hitler egyik tisztjével.
Amikor kezet fogtam vele, arra
gondoltam, hogy csak egy kézfogás
választ el Hitlertől – mondta, miközben
továbbra is erősen szorította Niels kezét. –
így most ön, Niels Bentzon csak két
kézfogásnyi távolságra van a gonosztól.
Szünet. Niels keze kezdett átforrósodni a
rabbi markában.
– Talán ugyanígy van ez a jósággal is.
Sohasem állunk távol a jóktól. És ez
lelkesítő. Gondoljon csak Nelson
Mandelára! Egy egész országot
változtatott meg. Akárcsak Gandhi. És az
önök Jézusa – a rabbi megint
elmosolyodott. – Dél-Afrikában azt
mondják, hogy mindenki találkozott már
Mandelával, de legalábbis ismer olyat, aki
találkozott már vele. Senki sincs egy
kézfogásnál távolabb a vezetőtől. Ennek
fényében az a gondolat, hogy mindössze
harminchat ember képes sakkban tartani a
gonoszt, nem is hangzik hihetetlennek.
Gondoljon csak a világtörténelemben
lezajló gyökeres változásokra, legyenek
azok jók vagy rosszak: valamennyi
egyénekhez köthető.
Ezzel eleresztette Niels kezét.
***
Éles fény. Átható hideg. De legalább úgy
érezte, hogy visszatért a saját világába.
Aztán hirtelen fogalma sem volt, mit
kezdjen a kezével. Hitler képe továbbra is
elevenen élt az emlékezetében. Zsebre
tette a kezét, felszegte a fejét, és a
zsinagógát tanulmányozta. Finom
remegést érzett, telefonja rezgett a belső
zsebében. Látta, hogy Rosenberg hatszor
kereste.
– Itt Bentzon.
– Rosenberg!
Ziháló lélegzet.
– Szerintem betörtek.
– A templomban van?
– Igen. Bezárkóztam az irodába. De
üvegajtaja van.
– Biztos benne, hogy van bent valaki?
– Felfeszítették az ajtót.
– Hívta a 112-t?
Zaj a vonalban. Valószínűleg kiesett a
telefon a kezéből.
– Rosenberg?
Aztán a lelkész újra beleszólt. Suttogott.
– Hallom…
– Maradjon ott, ahol van. Ott leszek…
Niels végigpillantott az utcán. A forgalom
állt. Telefonálni akart, és segítséget hívni,
de meggondolta magát. Minden
másodperc döntő fontosságú volt. Rohanni
kezdett.
– Három perc múlva!
36.
Dark Cosmology Centre, Koppenhágai
Egyetem
Ahhoz képest, hogy az épület azoknak a
tudósoknak adott otthont, akik a
világegyetem sötét oldalát kutatják, a Dark
Cosmology Centre díszkivilágításban
tündökölt. Hanna kiszállt a kocsijából. Az
évek, melyek azóta teltek el, hogy
Johannes meghalt, Gustav eltűnt és Hanna
ígéretes tudományos karrierje összeomlott,
semmi nyomot nem hagytak az épületen.
Ez a gondolat egyszerre volt riasztó és
felemelő. Kivette a hátsó ülésről a dobozt,
és bement az intézetbe. Pár fiatal kutató
vagy hallgató haladt el mellette a lépcsőn,
de nem fordítottak rá különösebb
figyelmet. Hanna fölment a második
emeleti irodába, ahol pályafutása elején
dolgozott. Senki sem volt ott. Ebédszünet.
Később egy lenti irodában is dolgozott,
így most arra vette az irányt. Kopogtatás
nélkül, a névtáblákra ügyet sem vetve
lépett be. Volt egy másodperce, mielőtt az
íróasztalnál ülő fiatal kutató ráemelte a
tekintetét, s ez elegendő volt ahhoz, hogy
újra otthon érezhesse magát. Ismerte az
áporodott szagot, a hangokat, az otthonos
légkört. A falon még ugyanazok a
plakátok lógtak nagyrészt. A polcokat sem
helyezték át.
– Elnézést – mondta a fiatal kutató annak
ellenére, hogy semmiért sem kellett
elnézést kérnie. – Egyeztettünk időpontot?
Hanna pillantása továbbvándorolt. Két
kislány fotója. Rajz a számítógép felett.
Apának Idától és Lunától, írta rá egy
gyermekkéz.
– Keres valakit?
– Ez az irodám – csúszott ki Hanna száján.
– Szerintem itt valami félreértés van. Ez az
én irodám már két éve – felelte a férfi,
miközben felállt. Hanna azt hitte egy
pillanatig, hogy megharagította a férfit. De
csak kezet nyújtott, és bemutatkozott. –
Thomas Frink. PhD-hallgató.
– A nevem Hanna. Hanna Lund.
A férfi arcán látszott, hogy igyekszik kötni
valamihez Hanna nevét, és már majdnem
sikerült is, ám aztán mégis
elbizonytalanodott.
– Miről is írt?
– A sötét anyagról.
– Én a kozmikus robbanásokat kutatom.
– Thomas, lenne egy másodperced?
Hanna felismerte a hangot, ami a háta
mögött felharsant.
Egy idősebb férfi állt az ajtóban, nyakát
behúzta, háta hajlott volt, szeme szinte
gyermeki.
– Hanna? – nézett nagyot az idős
professzor. – Már azt hittem, hogy…
– Holmstrem?
A férfi bólintott és esetlenül megölelte
Hannát. Az utóbbi időben kicsit pocakos
lett, és ezért nehezebben mozgott. Hirtelen
játékos szigorúsággal nézett a nőre.
– Mielőtt elmeséled, mivel is foglalkozol
mostanában, fontold meg alaposan a
mondandódat. Mert ördögien fontos
dolognak kell lennie, ha ezzel indokolható,
hogy nem vagy már itt.
– Nagyon hosszú a magyarázatom –
válaszolta Hanna, s megadóan felemelte a
kezét. – És te hogy vagy?
– Kiválóan, eltekintve attól, hogy
zsugorodunk. Az összes pénzt
átcsoportosították a környezetvédelemhez.
Elég, ha felhívod a kulturális minisztert, és
a fülébe súgod a klíma szót, megteheted
akár éjjel háromkor is, és másnap reggelre
már ott is vannak a milliók a
bankszámládon – mondta nevetve. – A
miniszter csak annyit közölt velünk, hogy
a pénz a klímakutatásra kell, nincs mit
tenni.
– Meg arra, hogy szavazatokat vásároljon
a következő választásokkor – toldotta meg
Thomas, és tovább meresztette a szemét a
képernyőjére.
– Klímakutatás? – nézett Hanna komolyan
Holmstramre. – Rossz istenekben hisznek
az emberek.
– Miféle istenekben hisznek egyáltalán?
– Saját magukban – mosolygott a nő.
Aztán csönd állt be. Kellemetlen csönd,
mely azért kiáltott, hogy megtörjék.
– Te hoztad ezt a dobozt? – biccentett
Holmstrom a kartondoboz felé.
– Igen.
A professzor várt, hátha Hanna önként
elárulja, mi van benne. De e helyett a nő
csak azt kérdezte:
– Nem tudod, hogy szabad-e az
auditórium odaát a régi részlegen?
37.
Belváros, Koppenhága
Niels ráfordult a Kobmagergadéra.
Futtában megpillantotta a parkoló őrt, aki
épp büntetőcédulát tett a szélvédőjére.
– Hé!
Niels vállal nekirohant egy férfinak, és
néhány súlyos bevásárlószatyor a
sétálóutcán landolt. Nem volt idő
szabadkozásra. Az utca a karácsony
lázában égett: mindenütt díszek, emberek,
tömött táskák, stressz. Lekanyarodott a
teológiai intézetnél, átrobogott a keskeny
sétányon, és kiért egy barátságos
városrészbe. Megnézte a telefonját.
Rosenberg újra kereste.
– Mi lesz már?
– Hol van?
– Még mindig az irodában. – A lelkész
hangján még nem érződött a félelem, de
már nem sok választotta el a rettegéstől.
Hallani lehetett a lélegzetvételén.
– És hol a betörő?
– Nem tudom.
– De akkor hol látta?
– Bent a templomban. Mikor ér ide?
Niels a Skindergadén loholt tovább. A
telefonban hangos reccsenés hallatszott.
– Rosenberg?
Újabb recsegés. Niels fejében kavarogtak
a gondolatok. Miért éppen a lelkész? Sok
más embert választhatott volna, jóval
ismertebbeket is.
– Itt van?
– Kés van nála. Ó, Istenem! Ez a
büntetésem!
Niels tisztán hallotta, hogy valaki
dörömböl az ajtón. Még sebesebben szedte
a lábát.
– Félre! – bődült a járókelőkre. –
Rendőrség! Mozgás!
Végigszáguldott egy újabb sétányon.
Rossz döntés volt, itt még lassabban
haladt. Átvergődött a tömegen. A lelkész
még mindig vonalban volt. Niels még
mindig hallotta, hogy valami büntetésről
dadog.
– Hol marad már? – kiáltotta Rosenberg.
– Egy perc és ott vagyok. Keressen
valamit, amivel megvédheti magát!
Niels látta maga előtt, ahogy a lelkész
kézbe veszi a Bibliát.
– A betörő egyedül van?
– Szerintem igen.
– És a templomban van még valaki önön
kívül?
A lelkész hallgatott. Niels a ziháló
lélegzetvételből kitalálta, hogy fülel.
– Hall valamit? – lihegte Niels. – Mi
történik?
– Be akarja tömi az üveget. Mindjárt bent
lesz.
– Ki tud menekülni?
– Be tudok menni a vécébe. De…
– Zárja be az ajtót, és várjon meg!
A lelkész továbbra sem tette le.
Váratlanul egy óriási kamion termett Niels
előtt, és elzárta az utat.
– A pokolba is! – ordította, és mérgében
beleöklözött a kocsi oldalába.
– Bejöttem – Rosenberg hangján már
hallatszott a pánik. – A vécében vagyok –
nyöszörögte, és már egyáltalán nem
érdekelte, hogy megőrzi-e a méltóságát.
Úgy hatott, mint aki máris összeomlik. –
Bezártam az ajtót. De ezt nem lesz nehéz
berúgni.
– Az ablak! Zárva van az ablak?
– Mikor ér ide? Mikor ér ide?
– Egy perc. Legfeljebb – hazudott Niels.
De a krízispszichológus legfontosabb
eszköze a remény. A túsznak mindig látnia
kell a reményt. Amikor egy katona fekszik
az afganisztáni Helmand tartomány
közepén, a testét átlyuggatták a golyók,
mindkét lába leszakadt, tudnia kell, hogy
van-e remény. És ilyenkor a hazugság az
egyetlen kiút.
A vonal megszakadt. Elszakadt a
biztosítókötél.
– Rosenberg! – üvöltötte Niels a telefonba.
Mintha az ordibálás újrateremthetné a
kapcsolatot.
Niels megpillantotta a Helligándskirkét. A
formás templomtorony látványa erőt adott
az utolsó méterekhez. Átvágott az utcán.
Egy fiatal bicikliző anyuka utánakiabált és
beintett neki. Niels tökéletesen megértette.
Átugrott az alacsony templomkerítésen, és
közben megnézte, ott van-e a Heckler &
Kochja, ahol lennie kell. Egyetlen mondat
cikázott az agyában.
Elkéstem! Elkéstem!
38.
Niels Bohr Intézet, Koppenhága
Hanna dobozzal a hóna alatt loholt a
Blegdamsvejon fölfelé, amíg el nem érte a
célját, a régi Niels Bohr Intézetet. Bedugta
a kulcsot a zárba
– szerencsére nem cserélték le –, és azon
töprengett, hogy lehet-e szimbolikus
jelentése annak, hogy sohasem adta le a
kulcsot. Tudattalanul résnyire nyitva
hagyta a kutatók világába nyíló kaput? Az
ajtó alig hallható kattanással csukódott be
mögötte. Körbenézett a régi épületben. A
híres kép, melyen Niels Bohr és Albert
Einstein Brüsszel macskaköves utcáin
társalgott lázasan az 1927-es Solvay-
konferencia előtt, még mindig ott függött.
Niels Bohr ötlete volt, hogy létrehozzák az
intézetet. Megteremtette a pénzügyi
feltételeket, és saját maga határozta meg a
működés szabályait. Az 1921 – es avatást
követő években és évtizedekben ez volt az
egyetlen központ a világon, mely elméleti
fizikai kutatásokkal foglalkozott. Azt
rebesgették, hogy ezekben az
esztendőkben Niels Bohr szinte eggyé vált
az intézettel. Itt is lakott a családjával
együtt. Itt dolgozott. Oktatott, kutatott és
konferenciákat rendezett a világ vezető
fizikusai számára. Amikor Hanna ezekre a
reges-régi képekre pillantott, heves
szívdobogás fogta el, és azon tanakodott,
tulajdonképpen hány dán van tisztában
vele, mekkora zseni volt a tudós, aki
valaha ezeken a folyosókon lépdelt.
Mielőtt felvágtázott volna a lépcsőn,
elhaladt Niels Bohr régi irodája mellett.
Az ajtó résnyire nyitva állt. Bekukucskált.
Úgy érezte, mintha egy másik korszakba
csöppent volna. Egy ovális asztal. Einstein
mellszobra. Hanna egy pillanatra
meghatódott. Meg is rökönyödött rajta,
hiszen már annyiszor járt itt. Lélegzett egy
mélyet. Talán abban a gyermeki
reményben, hogy akár csak egy
milligrammnyit is tüdejébe szívhat Bohr
zsenialitásából. Remekül tudná most
hasznosítani.

Ebédszünet. A folyosók csöndesek voltak.

Hanna belépett az auditóriumba. Pontosan
úgy festett, mint Bohr idejében.
Kőkemény fapadok és a jellegzetes tábla,
melyet az egymásba illeszthető kínai
dobozok agyafúrt rendszere alapján
építettek: hátul mindig újabb fekete táblák
rejlettek. Az auditóriumot a dán
kultúrkincs részévé nyilvánították, védett
volt. A falat az itt készült fényképek
díszítették. Ott lógott közöttük az a
közismert fotó, melyen Bohr a
természettudósok krémjével ül együtt:
Oskar Kleinnel, Lev Davidovics
Landauval, Wolfgang Paulival és Wemer
Heisenberggel.
Hanna letette a dobozt a hatalmas asztalra,
és kiürítette. A megannyi papírt vizslatta.
A gúnyosan vigyorgó világtérképet.
Tényleg nem tudod megfejteni? –
kérdezte. – Csak fel kell fedezned a
rendszert, aztán jön az egész magától.
Az utca zaja csak egész halkan szűrődött
be. Hanna félretolta az ügyek aktáit, és
minden figyelmét a térképnek szentelte.
Tudta, hogy ott rejtőzik a rendszer nyitja.
A tetthelyeket jelző gombostűket
mustrálgatta, melyek ránézésre teljesen
véletlen sorozatot alkottak. Néhány a
tengerparton, néhány a kontinensek
belsejében. Aztán a gyilkosságok dátumát
kezdte elemezni. Van valamiféle szabály a
sorozatban? Megegyezik a távolság?
Megegyezik a… Az ablakhoz ment.
Mindjárt havazni fog. Szürkésfehér felhők
borították az eget, az ablakpárkány apró
tüskéi, melyek a galambokat voltak
hivatottak távol tartani, deresek voltak.
Odalent az utcán emberek jártak-keltek.
Egy idős hölgy gyalogolt tova. Megállt
egy busz, utasok szálltak le. Az idős hölgy
elcsúszott a síkos járdán. Az emberek
azonnal köré gyűltek és felsegítették. A nő
hálásan rájuk mosolygott, nem esett
semmi baja. Hanna néző volt, bámulta
az… embereket!
Emberek. A mítosz emberekről szólt.
Harminchat emberről, akinek a többi
emberre kell vigyáznia. Ránk. Minek az
ellentéte az ember? A földnek? A víznek?
Hanna eltökélten kiviharzott az előadóból,
berontott a titkárnő üres irodájába, és
előkapott egy ollót az íróasztalfiókból.
Miután visszatért az auditóriumba,
gondosan belemetszett a térképbe, de
aztán meggondolta magát, és inkább
kitekerte az előadó óriási világtérképét.
Alátolt egy kisebb szekrényt, és felállt rá.
Nem volt visszaút: óriási kontinensekre
van szüksége, hogy minden tű elférjen.
Amikor belevágott a térképbe, egy
gondolat villant át az agyán: Mit művelek?
Darabokra vágom Niels Bohr antik
térképét! Ugyanakkor az volt az érzése,
hogy Bohr egyetértene ezzel: a
földhözragadt részletek nem állhatnak a
nyomon lévő ember útjába.
39. Helligándskirke, Koppenhága
A templom kapuja zárva volt. Niels a
kicsiny ólomkeretes üvegtáblákon
zörgetett.
– Rosenberg?! – kiáltotta.
Azonnal letett az ajtó betöréséről, inkább
másik bejárat után nézett. Továbbra sem
tudta elérni a lelkészt. Az egyik mondata
még mindig a fülébe csengett: Ez a
büntetésem. Miféle büntetés? Tette föl
magának Niels a kérdést, miközben futva
megkerülte a templomot. Újabb ajtó.
Talán a pincébe vezet. Niels lenyomta a
kilincset. Szintúgy zárva. Aztán meglátott
egy résnyire nyitva hagyott ablakot.
Magasan, egy keskeny párkány fölött.
December volt, csípős hideg: ilyenkor
senki sem hagyja nyitva az ablakot.
Hogyan juthatna fel? Néhány elhagyott
kerékpár állt egy fának támasztva. Niels
megragadott kettőt, és egymás mellé rakta
őket a fal nál. Lábát határozottan az egyik
nyergére tette, lendületet vett, és fellépett a
másik biciklire is. Így már elérte a rácsot
másfél méterrel a nyitott ablak alatt.
Meleget lehelt az egyik, aztán a másik
tenyerébe.
– Nyomás!
Megvetette a lábát egy kiugró peremen, és
egy kicsivel jobb helyzetbe tornázta
magát. Talán innen már van esélye.
Teljesen nekipréselődött a falnak, hogy
megtarthassa az egyensúlyát. Érezte, hogy
vér csorog a térdén. Úgy horzsolta le,
hogy észre sem vette. Adott magának két
másodperc pihenőt. Gyerünk! Mindkét
kezével megmarkolta a párkány szélét.
Egy pillanatra szabadon lógott a
levegőben. Ha most leesne, a
kerékpárokra, vagy valamelyik püspök
márványangyal formájú sírkövére
zuhanna. A kétségbeesés kezdte
kerülgetni. Nem tudta felhúzni magát.
Becsukta a szemét. Csak egy másodpercre.
Megpróbálta minden erejét összeszedni az
utolsó kísérlethez. Megfordult a fejében,
hogy feladja, és inkább megkísérel
lemászni.
– Gyerünk, Niels!
Tiszta erőből húzódzkodni kezdett.
Sikerült. Fél karja már bent volt. Meglepő
módon pont a szabad karja remegett. Ha
az ellenlábasa tényleg ezen az úton jutott
be, az rossz hír.
***
Niels nagy nehezen beküzdötte magát.
Úgy vélte, a régi kolostor folyosóira jutott.
A mennyezet íve az eget célozta. A kinti
világ zaja csak sejlett idebent. Emberek
halk moraja a Strogeten. De az épület
néma volt.
– Rosenberg! – kiáltotta újra, majd
hozzátette: – Copenhagen Police.56
Az, hogy ezzel reményt adhat
Rosenbergnek, pozitív irányba billentette a
mérleget. Talán így tovább kitart, mint
egyébként. Ellenben az, hogy ezzel
elárulta a betolakodónak, hogy
56
Koppenhágai rendőrség
megérkezett a rendőrség, nem volt túl
szerencsés.
Nem kapcsolta fel a villanyt. Megint
mérlegelte az előnyöket és a hátrányokat.
A sötét egyszerre az ellensége és a
segítője. Kilépett egy keskeny összekötő-
folyosóra. Innen lépcső vezetett a második
emeletre. Hangos csattanást hallott. Még
egyet. És még egyet. Kemény csapások. A
vécéajtó? A behatoló be akarja tömi az
ajtót. Niels megszaporázta lépteit, és az
utolsó fokokat kettesével vette. Egy újabb
folyosóra jutott. Meglátta egy alak
körvonalait – egy férfiét aki éppen azon
volt, hogy berúgja a vécé ajtaját.
– Stop!57 – Niels kezében már ott volt a
pisztoly
Az alak megfordult és csöndben várt egy
másodpercet.
– Pút your weapon down58 – kiáltotta
Niels.

57
Állj!
58
Tegye le a fegyverét!
A férfi futásnak eredt. Ez volt az a
pillanat, amikor Nielsnek lőnie kellett
volna, ez volt a kötelessége. Mielőtt
azonban még végiggondolhatta volna, az
alak már köddé is vált. Niels rohanni
kezdett a folyosón. A vécéajtó kerete
csúnyán megrongálódott. A zsanérok már
majdnem kiestek. Két percbe sem telt
volna, és a férfi betöri.
– Csakhogy itt van!
Rosenberg a földön kuporgott. Térdelt.
Felkészült: készen állt rá, hogy
megtapasztalja, mit is kínál a halál utáni
lét. Ha a betolakodó bejutott volna, a
lelkész nem tanúsított volna ellenállást,
Niels ezt azonnal tisztán látta. Felsegítette
a lelkészt.
– Jól van?
Niels megpillantotta a rapityára tört
mobiltelefont a padlón.
– Elejtettem. Féltem, és… Merre ment?
– Maradjon itt! Nem! Zárkózzon be az
irodába! – mutatott Niels a folyosó
túloldalára.
– Látta, hogy merre ment?
Niels nem válaszolt. Határozottan
betuszkolta Rosenberget az irodába.
– Zárja be az ajtót, és hívja ezt a számot! –
mondta, és odanyújtott egy papírdarabot. –
Mondja, hogy rendőr veszélyben. Érti?
Rosenberg nem felelt. Ahogy ott állt,
szinte csalódottnak tetszett. Talán mivel
elorozták tőle azt a találkozót, amire egész
életében készült. Niels keményen
megrázta.
– Rendőr veszélyben. Hallja? És akkor
küldenek erősítést.
– Igen. Igen.
Ezzel Niels nekilódult.
A férfi csak egy irányba futhatott, és Niels
utánaeredt. Bekanyarodott a sarkon. Az
egyik ajtó nyitva volt. Niels csendben várt
egy darabig. Nem ütötték meg árulkodó
hangok a fülét. Felemelte a pisztolyt, és
belépett a terembe. Semmi.
Énekeskönyvek. Jegyzőkönyvek. Egy
régi, poros számítógép.
Vissza a folyosóra. Tovább előre. Föl a
lépcsőn. Szűkebb folyosók, ajtók végtelen
sora, lépcsők. Mi lehet a sok-sok ajtó
mögött? Halk puffanás. Rosenberg volt?
Vagy…
Niels mély levegőt vett. A férfi kereket
oldott. Feladta, és már lohol keresztül a
városon. Ugyanabban a pillanatban Niels
ösztönösen az arca elé emelte karját. A
penge a kabátjába hasított, és egy
másodpercre megakadt a vastag bőrben.
Niels elrugaszkodott. A pisztoly kiesett a
kezéből. A férfi is ellökte magát. A
mozdulat közben erős ütést mért Niels
állára. A rendőr még érezte, hogy
összekoccannak a fogai, mielőtt egy
puffanással a hátára esett volna. Érezte a
vér ízét a szájában. Nem tudta, hogy a kés
sebesítette-e meg. A férfi rátérdelt az
egyik karjára. Niels hevesen rángatta a
kezét, elkapta az ellenfele fülét és
belemarkolt a hajába, majd tépni kezdte. A
férfi felüvöltött, és megmerevedett egy
pillanatra. Niels újra támadt. Ekkor már
fejre. Az alsó szájszélét találta telibe. A
felrepedt ajakból vér fröccsent szét. A férfi
üvöltve vetette magát Nielsre. Ez a kiáltás
fosztotta meg a győzelem lehetőségétől.
Szükségtelenül elpazarolta az erejét. Niels
megragadta a férfi csuklóját, és kicsavarta,
hogy eltörje. A betolakodó hátrarúgott, és
telibe találta a rendőrt. Niels kénytelen
volt elengedni. Egymással szemközt
álltak. Mindketten ziháltak. Niels szeme
vérben úszott, miközben fölvette a
pisztolyát. Alig látott. A férfi csak meredt
rá. Kivárt.
Niels rá akart kiáltani, de csak suttogásra
futotta az erejéből.
– Pút the knife down.59
A férfi megrázta a fejét. Egymást
bámulták. Niels ekkor ismerte fel: Abdul
59
Tegye le a kést!
Hadival nézett farkasszemet. A jemeni
terroristával, aki besurrant az országba.
Most itt állt Niels orra előtt. A szemében
valami eszeveszett, elszánt csillogás.
Talán pont a felismerés hatására Niels újra
rátalált a hangjára:
– Pút the knife down!
Nem történt semmi. Niels tudta, hogy
most kell lőnie. Felemelte a pisztolyt.
Célzott.
– Mondom: tedd le a kést!
Abdul Hadi torkából újabb ordítás szakadt
fel, miközben Nielsre vetette magát. A
rendőr nem lőtt. Miután az oldalára
zuhant, a nyakán érezte a kés hegyét. Hadi
meglepetten meredt Nielsre. És a
pisztolyra. A rendőr tudta, miféle
gondolatok cikáznak Hadi agyában. Nem
vitte rá a lélek, hogy meghúzza a ravaszt?
Vagy nincs megtöltve a pisztoly?
Mindenesetre Hadi megújult erővel
nehezkedett Nielsre. Teljes testsúllyal
nyomta a kést a nyaka felé. Közvetlen
közelről néztek egymás szemébe. Niels az
utolsó pillanatban keményen a jemeni
arcába fejelt. Ömlött a vér. A terrorista
törött orrából hatalmas cseppek hulltak
Nielsre. A rendőr esetlen mozdulatokkal
igyekezett hasra fordítani és a földre
szorítani Hadit. Még mindig a hátán
feküdt, amikor páros lábbal hatalmasat
rúgott. Érezte, hogy az erőteljes rúgás
Hadi rekeszizmát vagy lágyékát találta el.
A férfi elernyedt. Niels azonnal talpra
szökkent. Ám a pisztolya túl messze volt.
Újra belerúgott Hadiba. Kétszer. Egyszer
az arcába. Amíg a jemeni a padlón
nyöszörgött, Niels megpróbálta előszedni
a bilincset. Az iskolában tanult karatézni
és jiu-jitsu-zni is, de hol a francban van az
a tudás ilyenkor? Már percek teltek el,
amióta Rosenberg telefonált. A „rendőr
veszélyben” jelzés minden másnál előrébb
való a rendőrségnél. Már itt kellene
lenniük. Hadi megpróbált a pisztoly felé
kúszni. Niels megelőzte. Felvette a
fegyvert, megpördült a sarka körül, és…
Hadinak hűlt helyét találta.

Niels a terrorista nyomába eredt.

Letrappolt a lépcsőn. Kettesével szedte a
fokokat. Mindjárt utoléri! Hadi az ajtónál
állt, és a zárral bíbelődött. Niels behozta a
lemaradását. A jemeni ekkor kirontott a
szabadba. Kint egy kávézó néhány asztala
állt. Mikor jön már az erősítés? – futott át
Niels agyán a gondolat, aztán megbotlott a
reklámtáblában, és majdnem kicsúszott a
talaj a lába alól. Kirohant a Stragetre.
Emberek sokasága nyüzsgött mindenütt,
de az egyetlen, aki futva menekült, Hadi
volt.
40.
Niels Bohr Intézet, Koppenhága
Emberek, gondolta Hanna, miközben
gondosan miszlikbe vágta a térképet.
Kivágta a kontinenseket az óceánok közül,
és egymás mellé helyezte őket az asztalon.
A harminchat igaz emberről szóló mítosz
szereplői emberek. Nem a víz.
Félretette a világtengereket, és a
földrészeket vizsgálta. Egy kirakó
darabjaira hasonlítottak. Már a gondolattól
is szaporábban vette a levegőt. Johannesre
emlékezett. Amikor először döbbentek rá
Gustav-val, hogy Johannes kivételes
tehetséggel van megáldva. Kirakott egy
felnőtteknek szánt kirakót egy szűk óra
alatt. Hétszáz darabos volt, a kép az Eiffel-
tornyot ábrázolta. Johannes négyéves volt.
A szülőket eleinte tüzelte a lelkesedés. Ám
később a fiú tehetsége inkább bizonyult
gondnak, mint jótéteménynek. A gyerek
szomorúnak tűnt. Folyamatosan újabb
kihívásokat keresett, de nem mindig talált.
Hanna megpróbálta követni. Pontosan az
ellenkezőjét akarta csinálni annak, mint
amire az ő szülei törekedtek. A szülei
normálissá akarták tenni. Arra biztatták,
hogy ne oldja meg olyan gyorsan a házi
feladatát, és hogy ne hagyja le a többieket
a tanulásban. De a tervük a visszájára sült
el: Hanna napról napra jobban
elidegenedett a körülötte lévő világtól.
Tovább fokozta ezt az a tény, hogy a
szüleit láthatóan kellemetlenül érintette,
hogy olyan, amilyen. Azt kívánták, hogy
ugyanolyan gyerek legyen, mint a többi.
Normális.
Amikor Hannát tizenhét évesen felvették a
Niels Bohr Intézetbe, olyan volt, mintha
hazatalált volna. Máig fel tudta idézni
magában az érzést, amikor az első nap
belépett az ajtón. Itt volt otthon. Így
Hanna mindent megtett azért, hogy
Johannes ne érezze magát kívülállónak,
vagy másnak, hogy hiperaktivitása ne
zárja el a külvilágtól. De Johannes nem
volt normális. Beteg volt. És betegsége
minden nappal rosszabbodott.
Hanna rágyújtott egy cigarettára. Holott
manapság ez már szigorúan tilos. Ha maga
Niels Bohr térne vissza az Olimposzról, ő
sem gyújthatná meg a pipáját. De ez nem
jelentett semmit. Az egyetlen dolog, ami
számított, az a kivágott kontinensekből
álló puzzle volt.
– Johannes, kicsim – motyogta maga elé –,
ez emberekről szól.
Az egész élet számokról, számításokról és
a világűrből érkező fényről szól. De ez itt
emberekről szólt, emberekről, akiket
valamilyen titokzatos szabály szerint
rendszereztek. Nem csupán a szokásos
káoszról volt szó. Sorozatot alkotó emberi
életekről. Ez vonzotta Hannát igazán.
Megigazította az egyik kivágott földrészt.
Az ember. Élet. Az élet keletkezése. A
kontinensek keletkezése.
41.
Belváros, Koppenhága
A terroristák jól felkészültek, gondolta
Niels. A terrorizmus továbbra is azon
területek egyike, ahol a titkosszolgálatok
rendre leszerepelnek. Alábecsülik a velük
szemben álló erőket. Elfelejtik, hogy a
terroristák több évet áldoznak tervük
kidolgozására és kivitelezésére. Miért ne
gondolnának minden eshetőségre? Miért
ne gondolhatott volna az előle menekülő
férfi arra, hogy felfedezhetik?
Természetesen gondolt rá. Természetesen
megtervezte, hol tud majd elrejtőzni.
Niels inaszakadtából rohant.
Pakisztán és Afganisztán határvidékén az
al-Kaida apró, földbe vájt barlangokban
bújik meg, és a Google Earth-t
tanulmányozza. Olyan számítástechnikai
szakembereket tudhat a tagjai között, akik
bármelyik nyugati informatikust
lepipálhatják. Ez köztudott. Minden
nagyszabású terrorcselekmény után –
Madrid, London, Mumbai, Moszkva, New
York – a titkosszolgálat széttárta a karját,
és egyik ámulatból a másikba esett: ez
mégis hogyan történhetett meg? Hát úgy,
hogy a szembenállók intelligensek és
felkészültek. Szeptember 11-e több év
gondos előkészület eredménye. Zseniális
logisztikai művelet. Csakúgy, mint a ÜSS
Colé elleni 2000-es bombatámadás, vagy
az 1997-es luxori tömegmészárlás
Hatsepszut templománál, mely az
egyiptomi hatóságokat teljesen váratlanul
érte. Az akciókat a legapróbb részletekig
megtervezték. Az egyiptomi támadást
Niels félelmetesen jól ismerte. Kathrine
egyik barátnője két nappal a csapás előtt
kereste fel a templomot. Szörnyű vérfürdő
volt. Hatvan két turistát gyilkoltak meg. A
legtöbbjüket először lábon lőtték, hogy ne
tudjon elmenekülni, majd mindet
egyesével rituálisan, szablyákkal
lemészárolták. A terroristák nem sajnálták
az időt. A templomban és az épület előtt
heverő tehetetlen európai turisták várták,
hogy rájuk kerüljön a sor. A vérengzés
feltehetően legalább negyvenöt percig
tartott. A halottak között volt egy ötéves
angol kisfiú is. Egy svájci nő látta, ahogy
levágják az apja fejét. Egyiptom nem akar
turistákat! Ezt írták arra a cédulára, melyet
egy idősebb japán férfi hasüregében
találtak meg. A terroristák egyszerűen
kibelezték a férfit.
– Nézzen már a lába elé! – rivallt rá egy
nő mérgesen, miután Niels nekiment, és a
nő elejtette a csomagjait. – Mi a francot
művel?
Az emberek nem sejtenek semmit,
gondolta Niels. Alomvilágban kóborolnak,
karácsonyi ajándékokra vadásznak a
fenyők között és az izzósorok alatt. A
világon sehol sem tudnak az emberek
annyira megfeledkezni a világ
veszélyeiről, mint Koppenhágában
adventkor.
Rundetám. Niels nem hitt a szemének,
amikor látta, hogy Abdul Hadi befordul
jobbra a Rundetámba. Megpróbál eltűnni
az emberek között? Niels követte. Rá se
hederített az ordibáló jegy árusra, amikor
elviharzott a kassza előtt, majd fürgén
elkezdte szedni a fokokat. Majdnem
elcsúszott a sima kövön. Tovább. A fölfelé
vezető spirál tovább tekeredett. Az
emberek háborogtak, amikor Niels
bevágódott közéjük. Levegő után
kapkodott. A mellkasa szét akart szakadni,
és érezte, ahogy vádlijában felhalmozódik
a tejsav. Fölfelé. A menekülő férfi hirtelen
hátrafordult, hogy felmérje, hol tart az
üldözője. Aztán ismét nekiiramodott. Mit
sem veszített lendületéből. Niels sem
akarta feladni. Egy pillanat múlva újra
egymással szemben fognak állni. És az
erősítés is meg fog érkezni, GPS-en látják,
merre van Niels. Az összes rendőrségi
mobil helyét meg lehet határozni méter
pontossággal. És akkor majd vége lesz.
Kiabálás és sikolyok. Niels kiért a
kilátótorony tetejére. A pisztolyát a
kezében szorongatta. Kitört a pánik.
Többen a földre vetették magukat.
– Koppenhágai rendőrség! – ordította
Niels, ahogy a torkán kifért.
– Mindenki azonnal hagyja el a tornyot!
A rémület csak fokozódott. A turisták
lökdösték, taszigálták egy mást, mindenki
elsőként akart lejutni. Niels hallotta, hogy
többen elesnek a lépcsőn. Sírás és üvöltés.
Kijjebb merészkedett a teraszra, de Hadi
már felszívódott. Egy pillanatig nem
figyelt, és máris elvesztette a férfit szem
elől. Elment volna Niels mellett
visszafelé? Beleolvadt a tömegbe, és
elhagyta a tornyot? Niels átkozta a
figyelmetlenségét. A sokaság egyre
oszlott.
Niels már csaknem egymaga állt ott.
Körbenézett. A világ tetején volt. A
jéghideg Koppenhága körülölelte. Még
mindig előreszegezte a fegyverét.
Felderítette a tetőt: Hadi sehová sem
bújhatott el. Egy mondat motoszkált
fejében, melyet még az iskolában
tanulhatott. Doktor meg kés dirigál
krikszkrakszokat IV. Keresztély fejébe.
Minden bizonnyal a torony
homlokzatának latin felirata népi
olvasatban. De miért jutott az eszébe? A
doktor meg a kés. A gyilkos meg a kés.
Niels az utolsó pillanatban vette észre.
Abdul Hadi ráugrott, de nem tudta
letaszítani. Keményen gyomorszájon rúgta
Nielst. Aztán még egyszer. A rendőr
hányt. Hadi a háta mögé került, és elkapta
a nyakát. Egyre szorította. Niels szeme
megtelt könnyel. Nem kapott levegőt.
Abdul Hadi szorítása hirtelen lanyhult.
Niels levegő után kapkodott. Föl akart
kelni, de váratlanul visszanyomták a
földre.
Szinte fel se fogta, és máris a halántékán
érzett egy pisztolycsövet, majd
meghallotta a bilincs kattanását.
– Eresszétek! – szólt valaki. – Velünk van.
A pisztoly eltávolodott a fejétől.
– Hová tűnt?
Niels csak félmondatokat értett. Aztán
lassan eljutott a tudatáig, hogy
megérkeztek a titkosszolgálat emberei.
Volt velük néhány rendőr is. Az egyik
felsegítette Nielst, és elnézést kért. Egy
másik felordított:
– Mi a fenét művel ez?
Niels odanézett. Abdul Hadi fölmászott a
terasz korlátjára, leült a tetejére, és
felkészült az ugrásra.
Összetalálkozott a tekintetük. A két férfi
most nézett először mélyen egymás
szemébe.
Hadi hol Nielsre pillantott, hol a mélybe
bámult. Meghalni jött. Félelemnek nyomát
sem lehetett látni rajta. Elmormolt néhány
mondatot az anyanyelvén. Niels úgy vélte,
imádkozik. Aztán újra Nielsre emelte a
tekintetét.
– Why did you not shoot?60 Niels közelebb
lépett a korláthoz. –1 could nőt61 –
válaszolta.
Abdul kijjebb húzódott.

60
Miért nem lőtt?
61
Nem voltam képes rá.
42.
Ospedale Fatebenefratelli, Velence
Mielőtt felvette a kesztyűjét, Magdalena
nővér végignézett az otthon folyosóján.
Béke és nyugalom. A gyógyíthatatlan
betegek nem jajgattak. Mégis mindig rossz
lelkiismerete volt, amikor el kellett
mennie, és a többiek gyakran szinte úgy
tessékelték ki az ajtón. Ma sem történt
másként. Sőt. Ma rosszabb volt. Úgy
döntött, hogy még benéz Di Barbara
asszonyhoz, mielőtt elhagyja az otthont.
Amikor Magdalena belépett, Tommaso
anyja azonnal kinyitotta a szemét.
– Elmegy, nővér?
Magdalena megnyugtatóan elmosolyodott,
letette a táskáját, és lehúzta a kesztyűjét.
– Lejárt a műszakom. De nem sietek
sehová.
– Úgy félek.
– Nincs mitől. A halál csupán a földi
életünk vége.
– Nem a haláltól. Nem félek a haláltól –
hördült fel.
Di Barbara asszonyt nem volt könnyű
kedvelni, Magdalena fokozatosan ismerte
fel ezt. De ha egy-egy napig nem látta, az
sokat segített.
– Mitől fél?
– Hogy nem kapja meg az üzenetet. Vagy
hogy elfelejti.
– Az üzenetet? A nyolcvan centről?
– Igen.
– Még mindig nem tudja, mi az, amiért
nem fizethet nyolcvan centet?
Di Barbara asszony nem hallotta a kérdést.
– Itt a táskám?
– Igen. Itt van az ágy mellett.
– Vegye ki a pénztárcámat. És tegyen
nyolcvan centet a markomba, így
emlékezni fogok, mit is kell mondanom
neki.
Magdalena kivette a pénztárcát. Nem volt
pontosan nyolcvan cent apró benne, ezért
kipótolta a saját pénzével.
– Tessék!
Az idős asszony tenyerébe helyezte az
érméket. A csontos kéz határozott
mozdulattal zárult a három pénzdarabra.
– Amikor este eljön a fiam. Emlékezni
fogok. Jön majd ma este?
– Nem tudom. Lehet, hogy szolgálatban
lesz.
– Éjszakai szolgálat? Akkor csak holnap
jön. De most már megvannak az érmék.
Így nem felejtem el.
– Én is észben tartom – biztosította
Magdalena, és végigsimította az asszony
száraz, ősz haját. – ígérem.
Di Barbara asszony egy pillanatra egész
elégedettnek tűnt. Magdalena biztos volt
benne, hogy az idős hölgynek még van
néhány hete. A legtöbbjük nem adja föl az
ünnepi időszak vége előtt. Hogy miért, azt
nem tudta. Talán még meg akarnak élni
egy utolsó karácsonyt.
Lekapcsolta a villanyt. Az asszony a
mellkasára tette a kezét, és a nyolcvan
centet szorongatta.
43.
Rundetárn, Koppenhága
Abdul Hadi a különös épület szélén állt.
Hogy került oda? A korlátnál
egybesereglő dán rendőrök ezt próbálták
kitalálni, miközben az egyikük a férfira
célzott.
Sugdostak valamit egymás között, amit
Hadi nem értett. Összeszedte a bátorságát.
Itt kell véget érnie. Nem sikerült igazságot
szolgáltatnia, pedig ezért jött ide. Miért
hagyta Allah cserben? A rendőr, akinek
több lehetősége is volt rá, hogy lelője,
mégsem tette, átmászott hozzá a korláton.
Csúnyán ellátták egymás baját. A rendőr
talán még mosolygott is.
– I will jump62 – közölte Abdul Hadi.
A dán rendőr felemelte mindkét kezét,
hogy Hadi lássa, nincs nála fegyver.
– No gun.63
Hadi lenézett az utcára. Hirtelen azt érezte,
hogy senkit sem akar magával rántani a
62
Ugrani fogok.
63
Nincs fegyverem.
halálba. Ez általában nem érdekelte, de
innen föntről mind olyan ártatlannak tűnt.
Ha kissé balra ugrana, nem ütne agyon
senkit.
– One question64 – mondta a rendőr.
Abdul Hadi ránézett.
– Do you have a family?65
– I did this for my family.66
A rendőr értetlenül vizslatta.
– Anyone you want me to call? – kérdezte.
– Remember: I am the last person to see
you alive.67
Abdul Hadi távolabb húzódott a rendőrtől.
Nagyon különösnek tartotta a kérdéseket.
– Your last message. What is it?68
Egy utolsó üzenet? Abdul Hadi
elgondolkodott. A bocsánat szó villant az
eszébe. Bocsánatot kéme a húgától. Hogy
nem élhetett tovább. Hogy helyette
Abdulnak adatott meg, hogy éljen. Ez
igazságtalannak hatott. És bocsánatot
64
Egy kérdés.
65
Van családja?
66
Ezt az egészet a családomért tettem.
67
Akarja, hogy felhívjak valakit? Ne feledje, én vagyok az utolsó ember, aki élve látja.
68
Mi az utolsó üzenete?
kéme a legidősebb fivérétől is. Hogy nem
tudta megbosszulni a halálát. A testvére
nem akart mást, csak egy jobb életet. Nem
követett el semmit. Ahogy a kishúga sem.
Ártatlan volt. Abdul rendkívül tisztán látta
maga előtt az arcukat. A bátyja és a húga
készen állt, hogy köszöntse. Ezt tudta jól.
Örült a hamaros viszontlátásnak.
A rendőr közelebb araszolt. Ezt súgta
Hadinak:
– I wan’t close my eyes. Do you hear
me?69
Niels Hadi felé nyújtotta kezét.
– I am your last witness.70
Eljött az a pillanat, amikor Abdul Hadinak
el kell rugaszkodnia. Most! Felnézett a
teremtőjére, az őt váró elhunyt
családtagjaira. Pár másodpercig úgy tűnt,
mintha a mennyország leereszkedne
hozzá. Az ég a dán rendőrre zuhant, aztán
rá, és tovább süllyedt az alattuk húzódó
utca felé. Apró fehér fellegek milliói
69
Nem csukom be a szemem. Hallja?
70
Én látom utoljára.
táncoltak körbe-körbe. Az utcán álló
emberek felfelé néztek, a gyerekek
ujjongtak. Abdul Hadi hallotta, hogy a
csuklóján kattan a bilincs.
44.
Niels Bohr Intézet, Koppenhága
Az öreg fapadló recsegett és ropogott,
amikor az intézet legnagyobb földgömbje
végiggurult a folyosón. Akkora volt, hogy
Hannának le sem kell hajolnia, hogy
tolhassa. Úgy lehetett gurítani, akár egy
nehezen kezelhető babakocsit. Egy darab
fa leszakadt, amikor a glóbusz nekiütődött
egy ajtókeretnek. Két fiatal kutatónak,
akik éppen ebédről tértek vissza, félre
kellett ugrania a keskeny folyosón, hogy a
gömb ne lapítsa ki őket.
– Hó! Hó! Van erre jogosítványa? –
kérdezte az egyik nevetve.
– Csak le kell mérnem valamit – mondta
Hanna lassítás nélkül. Még hallotta, hogy
összesúgnak a háta mögött, hogy biztosan
valami baj van a fejével.
– Hanna Lund. Valamikor a legjobbak
egyike volt, de aztán… történt valami
vele.
– Akkor most mit keres itt?
A hangjukat elnyelte a guruló földgömb
zaja. Hanna befordult a sarkon és az
előadó felé vette az irányt. Egy pillanatra
megijedt, hogy a hatalmas tárgy nem fog
beférni az ajtón, de aztán kiderült, hogy
pont erre szabták. Hanna fogta az alufólia
tekercseket – a kantin konyhájában találta
őket –, és elkezdte becsomagolni a
bolygót. Céltudatosan és hatékonyan
dolgozott. A kivágott kontinenseket
ráragasztotta a földgömbre. De nem a mai
helyükre, hanem a Déli-sark köré. Végül
beleszúrta a tűket. A gombostűk most
teljesen más alakzatot adtak ki, mint
korábban. Hanna szemügyre vette a
földgömböt. Hosszasan állt, és meredt rá.
– Utoljára a teremtéskor nézett ki így a
világ – szólalt meg aztán.
45.
Helligándskirken, Koppenhága
– Erre igazán rászolgált.
A lelkész egy poharat tett az asztalra Niels
elé, és töltött magának is.
– Nem sokon múlt.
Az aranyló alkohol égette Niels nyelvét, és
amikor letette a poharat, a folyadék
halvány rózsaszín árnyalatban kezdett
tündökölni. Vérzett a szája. A fogai a
helyükön voltak, és az orra sem tört el.
– Be kellene mennie az ügyeletre – próbált
nyugodtnak tűnni Rosenberg.
Niels ismerte ezt a reakciót: az olyan
emberekre jellemző, akik életveszélynek
voltak kitéve. Az áldozat vagy teljesen
megsemmisül, amit nem is igyekszik
palástolni, vagy pont az ellenkezőjét teszi:
Ugyan már, semmi különös nem történt.
Minden rendben van. Többnyire a férfiak
viselkednek így.
Niels nem szólt semmit. Fájt az állkapcsa
és az egyik arccsontja. Sajgott a térde. A
pulzusszáma még mindig az egekben volt.
A lelkészi hivatal egy tárgyaló és egy
nappali keverékének hatott, egy leheletnyi
óvoda jelleggel. A sarokban egy
csörgőkkel és legóval teli láda hevert. A
lelkész mögötti polc fekete, bőrkötéses
könyvektől roskadozott.
– Miért éppen ő? – Niels ráeszmélt, hogy
hangosan gondolkozik. Rosenberg vállat
vont.
– Hogy mi alapján választja ki az
áldozatait? Vagy választotta. Talán
véletlenszerűen? – ürítette ki a lelkész a
poharát, és azonnal újra is töltötte.
– Szerintem nem.
– Még egyet?
Niels a pohara fölé tartotta a kezét. A
lelkészt figyelte. Nevetett. Nielsnek
elképzelése sem volt róla, min.
– Nem értem az egészet! – Niels
orrhangon beszélt, hiszen arcát
összezúzták. De tovább akarta faggatni a
másikat: – Semmi ötletem sincs, miért
utazza be egy őrült a világot, és gyilkolja a
jókat.
– Igazán felhagyhatna ezzel a józással –
szakította félbe Rosenberg.
– Én egyáltalán nem vagyok jó.
Niels elengedte a füle mellett a
megjegyzést.
– De egy dolog biztos: véletlenről szó
sincs. Pont nem véletlenről van szó!
Elkapta a lelkész tekintetét, és igyekezett
nem ereszteni.
– Önt tudatosan kiválasztották, úgy
döntöttek, hogy önnek ma meg kell halnia.
Pontosan önnek. Ugyanígy történt a
többiekkel is. Csupán rá kell jönnöm,
miért.
Niels felállt és az ablakhoz ment. Az iroda
az első emeleten volt. Odalent mindenre
megváltó fehér hótakaró terült: a tetőkre,
az autókra, a padokra. Egy csapat rendőr
járőrözött az utcán. Két másik meg a kocsi
mellett posztolt, amelynek hátsó ülésén
Abdul Hadi ült, kezét gondosan a jármű
padlójához láncolták. Eddig és netovább.
A titkosszolgálat munkatársai már
utasították Nielst és Rosenberget, hogy ne
nyilatkozzanak senkinek. A terrorellenes
törvény. Folyamatban lévő vizsgálatok.
Újabb támadás elhárítása stb. Niels jól
tudta, hogy erről az egészről egy árva szót
sem fognak ejteni, nem fognak beszámolni
róla az újságok. Meg sem történt. Soha.
Mindössze a nemzet legtitkosabb
rejtekeiben lehet majd erről olvasni. Ott,
ahová még a miniszterelnöknek sincs
bejárása. Niels ismerte a legújabb
terrorellenes törvényeket: az egyik oldalon
ott volt a tudás és az információ, a
másikon meg a nyilvánosság. A kettő közé
pedig falat húztak. Cenzúra. Ez nem volt
más, mint cenzúra.
Niels megfordult, és borús felleget vett
észre Rosenberg arcán. A lelkész leejtette
a vállát. A szokásos reakció, gondolta
Niels. Most jön. Most fog megtörni. Most
esik le neki, hogy csak néhány pillanat
választotta el attól, hogy egy eszeveszett
szétszabdalja. Ebben a pillanatban a
legtörékenyebb.
– Van családja, akivel együtt töltheti az
estét? – kérdezte Niels.
A lelkész nem válaszolt.
– Természetesen gondoskodom róla, hogy
beszélhessen egy pszichológussal. Már ha
szeretne.
Rosenberg csak bólintott.
Csigalassúsággal vánszorogtak a
másodpercek. Niels látta rajta, hogy olyan
szívesen beszélne. Vallana. Ez része volt a
természetének.
– Bármikor telefonálhat, ha…
– Rossz embert fogtak el.
Niels néma csöndbe burkolózott. Most
jön.
– Rossz embert fogtak el – mondta
Rosenberg mély és távoli hangon. Mintha
máshonnan beszélne.
– Mit akar ezzel?
Csönd.
– Mit akar azzal mondani, hogy a rossz
embert fogtuk el? A férfi megpróbálta
megölni.
– Ez nem ő.
– Ismeri?
Rosenberg kivárt. Aztán az asztal felé
intett a fejével. Niels leült.
46.
Niels Bohr Intézet, Koppenhága
A testi fájdalom jót jelent a kutatónak.
Annak a jele, hogy túl sokáig ült
ugyanabban a testhelyzetben, hogy túl
keveset evett, hogy nem ivott semmit –
vagyis megfeledkezett mindenről, és ez
akkor következik be, ha érzi az áttörést.
Néhányan „felfedezési fordulatnak”
nevezték a jelenséget. Hanna teljességgel
figyelmen kívül hagyta, hogy sajog a háta
és fáj a gyomra, amikor beírta a
böngészősávba a http:// en wikipedia
org/wiki/File:Pangea_ animation_03 gif
linket.
Elragadtatva nézte a kontinensek
vándorlását ábrázoló animációt. Úgy tűnt,
mintha Észak– és Dél-Amerika, valamint
Ázsia elúszna a mostani helyére. Aztán
újra a jegyzeteit tanulmányozta. Az egész
annyira szép volt. Olyan egyszerű, olyan
magától értetődő.
***
– Hanna? Te vagy az? – nézett fel
meglepetten a titkárnő a képernyőről,
amikor Hanna belépett az irodába.
– Telefonálhatnék egyet?
– Hogy vagy? Vagy száz éve nem jártál
felénk!
– A mobilomat odaát a régi irodámban
felejtettem – vágott közbe Hanna, és vetett
egy futó pillantást a titkárnőre. – Solvej?
– Hogy vagy, Hanna?
– Telefonálni szeretnék. Fontos.
Felemelte a kagylót, és elővette Niels
névjegykártyáját. A háta mögött Solvej a
fejét csóválta, és mosolygott.
– Jó napot, Niels! Én vagyok az. Kérem,
hívjon vissza, amikor tud, mert
felfedeztem valami egészen szokatlant.
Valamit… Vagyis… Annyira csodálatos a
rendszer! Tudom, hol követték el a többi
gyilkosságot – letette a telefont, és a
titkárnőre nézett. – Egy globális
sorozatgyilkosságról van szó. Kapcsolatba
kerültem egy rendőrrel, aki keresi a… – itt
elhallgatott.
– Mit keres?
– Próbálom megtalálni a rendszert, és
szerintem már közel járok.
– Ezt egy cseppet sem kétlem.
– Minden rendben, Solvej? A férjed
legutóbb beteg volt.
– Rák, igen. Most már egészséges. Persze
továbbra is jár kontrollra, de szerintem
már túl van rajta. És te?
– Gustav elhagyott.
– Sajnálom. Megvan már egy éve is,
amikor legutóbb váltottam vele néhány
szót idefönt. Frodint hozta el. Genfbe
tartottak.
Hanna Solvejt nézte. Mindig is kedvelte.
Az egész intézet anyukája. Solvej felállt,
nyugodtan hozzálépett, és megölelte.
– Jó újra látni, Hanna! Soha egyetlen szót
sem értettem abból, ami a fejedben zajlik,
de mindig nagyon kedveltelek. Aztán
telefonálj nyugodtan, ha bármire
szükséged van!
Hanna bólintott, és kisétált az irodából.
47.
Helligándskirken, Koppenhága
Ezúttal Niels nem tette a pohara fölé a
kezét, amikor a lelkész önteni akart.
– Khaled Hadi volt a neve. Abdul Hadi
testvére.
Rosenberg tétovázott. Egy teljesen más
férfi ült most Niels előtt. A mosolygós
szemnek és a gyermeki lelkületnek nyoma
sem volt. Mélyebb hangon beszélt. Mintha
magát az igazságot is ilyen mélyről
kellene felszínre hoznia.
– A képek a templom pincéjében.
Emlékszik?
– A bújtatott menekültek?
– Amikor megnézte a képeket azt mondta,
hogy többen vannak tizenkettőnél.
Niels bólintott.
– Igaz. Tizennégyen voltak.
Niels hagyta, hogy a lelkész hosszú
szüneteket tartson. Az interjúkon és a
kihallgatásokon tapasztaltak megtanították
rá, hogy becsülje a szüneteket. Az ember a
szünetek alatt választja meg a helyes
szavakat. Amikor a felszínes és
begyakorolt válaszok már eltűntek.
A lelkész kissé hátratolta a széket, és vett
egy nagy levegőt.
– Amint tudja, többször rejtegettem a
templomban olyanokat, akik hiába
kérvényeztek menedékjogot. A
„rejtegetni” talán nem a megfelelő szó.
Mert hát mindenki tudott róla. A templom
egyféle intézmény lett, egy hely, ahonnan
az elutasítást megfellebbezhették. Az is
megesett, hogy elsöprő sikerrel.
– Elfogadtak egy egyedi törvényt.
– Pontosan. Miután a média hosszasan
cikkezett róla, készült egy törvény, amely
lehetővé tette, hogy a tizenkét ember itt
maradhasson. Mind a mai napig
kapcsolatban állok többükkel. Az egyikük
a fodrászom.
Niels a gyér hajzatra pillantott, és
Rosenberg elmosolyodott.
– Egyébként változó sikerrel boldogultak.
Néhányan azóta átköltöztek Svédországba.
Hárman börtönbe kerültek. Egy pedig, egy
fiatal szudáni, profi futballista lett.
– És az a kettő?
– Igen. Volt még két másik.
A lelkész gondolkodóba esett. Niels
érezte, hogy most meséli el először ezt a
történetet.
– Az egyik egyszerűen lelépett. Egy
palesztin, akinek nem volt állami
hovatartozása. Fogalmam sincs, mi lett
vele.
– És a másik?
– Khaled.
– Tehát ő volt Khaled? Abdul Hadi
testvére?
A lelkész bólintott.
– Vele mi történt?
– Meghalt.
– Hogyan?
– Khaled Hadi potenciális terrorista volt –
mondta Rosenberg, aki most háttal állt
Nielsnek. – Ez állt azokban a papírokban,
amiket a rendőrségtől kaptam. És ezt is
mondták, amikor jöttek. Potenciális
terrorista. Kapcsolatba hozható volt több
terrorcselekménnyel, és ismert
terroristákkal érintkezett, de azt nem
tudták rábizonyítani, hogy bármit is
elkövetett volna. De… – Rosenberg a
megfelelő szó után kutatott. Megfordult,
és újra leült. – Ismeri Dániel Pearlt?
– A meggyilkolt újságírót?
– Pontosan. Az amerikai újságírót, akit
2002-ben Karacsiban csapdába csalt az al-
Kaida, és…
– Elvágták a torkát.
Rosenberg bólintott. Borzalmas ügy.
Bejárta az egész világot.
– Khalednek volt valami köze ehhez az
ügyhöz?
– Úgy vélték. Az ön kollégái mondták,
hogy találkozott Pearllel röviddel a
meggyilkolása előtt. Ezért arra a
következtetésre jutottak, hogy feltehetően
részt vett az amerikai csapdába ejtésében.
– Mit keresett Khaled Dániában?
– Ezt ne tőlem kérdezze! Valószínűleg
hamis személyazonossággal tartózkodott
itt. Emlékezzen vissza, hogy Dániában
több nemzetközileg körözött terrorista is
meghúzódott. A World Trade Center
elleni 1993-as bombatámadás
elkövetőinek árhusi kapcsolatai voltak.
Niels bólintott. A lelkész folytatta.
– A titkosszolgálat nagy nyomást
gyakorolt rám. Nem szerették volna, hogy
fény derüljön arra, hogy egy
nemzetközileg körözött terrorista dán
földön tartózkodik. De ugyanakkor azt is
tudták, hogy nem törhetnek rá, és vihetik
el csak úgy. A többi menekült megvédte
volna. És kitört volna a káosz.
– És ön nyomás alatt volt. Azt akarták,
hogy adja ki nekik?
– Igen, ahogy mondja. És a legrosszabb a
többi menekült volt.
– A többi menekült?
A lelkész mély levegőt vett és bólintott.
– Úgy éreztem, hogy lehetőségem nyílt rá,
hogy megmentsem a menekülteket. Több
újság, egy sor nagy befolyású politikus és
az emberek egy része is támogatott. Az
idő nekünk dolgozott. Rokonszenvvel
viseltettek irántunk. De Khaled Hadi
időzített bomba volt, mely a levegőbe
röpíthette a szimpátia törékeny
építményét. Hogyan fogadta volna a
közvélemény, ha kiderül, hogy
feltételezett terroristákat rejtegetek?
Azonnal odalett volna a rokonszenv. És ez
a többi menekült számára félelmetes
következményekkel járhatott volna.
– Tehát engedett a nyomásnak?
A lelkész nem válaszolt. Némán ült egy
darabig. Majd felállt, odament egy
szekrényhez és kihúzott egy fiókot. Egy
magányos boríték hevert benne. Kivette,
és visszaült a helyére.
– Tanácstalan voltam. Először nem
akartam belemenni. Egy üldözött férfi
keresett menedéket nálam. Keresztyén
emberként kötelességemnek éreztem,
hogy kitárjam előtte kapuimat.
– Az első kő – mondta Niels.
Rosenberg felnézett.
– Igen. Az első kő. Ez volt mindannak a
próbája, ami mellett kiálltam, és amiről
éveken keresztül prédikáltam.
– De attól tartott, hogy a menekültek iránti
szimpátia el fog enyészni.
– Lassan, egész lassan öltött alakot a
fejemben ez a látomás. A titkosszolgálat
információi igencsak közrejátszottak
ebben. Elkezdtem magam előtt látni:
bomba a Norreport állomásról induló
buszon. Vagy a metrón csúcsidőben. Vagy
egy belföldi légijáraton. Számtalan halott.
A vér a csatorna felé hömpölyög az utcán.
S végül arra jutottam, hogy túl nagy a
kockázat. Gondolja csak el, Khaled
megkapja a tartózkodási engedélyt, aztán
meg szőrén-szálán eltűnik. Én meg egy
napon kinyitom az újságot, és arról
olvasok, hogy terrorcselekményt hajtottak
végre Koppenhága szívében. Azt is
olvashatnám, hogy a terrorista a
templomomban bujkált. És rájövök, hogy
megakadályozhattam volna, de nem tettem
semmit.
– Ezek után kiadta?
Rosenberg bólintott.
– Én lettem a Júdása. Fölcsaltam az
irodába, pontosan ide. Itt várta három
titkosszolgálatos.
A lelkész hezitált. Légvétele kicsivel
szaporább lett. Végül folytatta.
– Sohasem fogom elfelejteni, hogy nézett
rám. Csalódás, megvetés, aggodalom és
düh. A tekintete azt mondta, hogy
megbízott bennem. Megbíztam benned.
– És mi történt ezután?
– Semmi. Eltelt néhány hét. A többi
menekült megkapta a szükséges engedélyt.
De aztán…
A lelkész szeme könnybe lábadt. Niels
egyre rokonszenvesebbnek találta.
– Egy napon levelet kaptam – mondta, és
az asztalra tette a borítékot.
– Mi van benne?
– Nyissa ki!
Képek voltak. Fotók. Nielsnek elállt a
lélegzete. Zúzott karok egy asztal lábához
kötözve. Egy csupasz ember a karjánál
fogva fellógatva. A fejére zsákot húztak.
Niels Jézusra gondolt.
Az utolsó képen egy véres hulla volt, fejjel
lefelé akasztották egy vágóhídi
húskampóhoz hasonlító tárgyra. Niels
szóhoz sem jutott.
– Khaled Hadi. Hat héttel az után, hogy
kiszolgáltattam. Ezek egy jemeni
börtönben készült titkos fotók.
Niels visszatette a képeket a helyükre.
– Jemenben folynak talán a legszörnyűbb
kínzások. A legtöbb középkori hóhér
megirigyelhetné a találékonyságukat.
Áramot vezetnek az ember heréjébe.
Vezetékkel korbácsolják meg. Jéghideg
vízbe merítik. Kényszerítik, hogy
üvegszilánkokkal megszórt ételt egyen.
Kikérdeztem egy orvost… mindenről.
Niels meredten nézte a lelkészt.
Kikérdezett egy orvost. A szenvedés
minden egyes stációját végigjárta a
keresztig.
– Hogyan került vissza Jemenbe?
Rosenberg vállat vont.
– Nem tudom. A dán hatóságok ügyesen
eltussolták az ügyet. Egyetlen újságíró
sem tudott meg semmit. A titkosszolgálat
teljes nyugalommal kimentette magát
azzal, hogy Jemenbe egy olyan országon
keresztül érkezett, ahol körözték. És ők
ennek az országnak adták ki. Nem
mondhatják meg melyiknek, de biztosan
az Egyesült Államoknak, ahol hivatalosan
nem alkalmazhatnak kínvallatást. Ezért
tiszta a kezük, ha csupán jogilag nézzük.
És egyébként is annyi kiskapu létezik. Mit
számít, hogy olyan államnak adják ki, ahol
nem vethetik alá kínvallatásnak, ha utána
mégis olyan országba kerül? Egyszerűen
csak hosszabb utat tesz meg előtte.
Niels bólintott.
– Ki küldte a képeket?
– Abdul Hadi. A tudomásomra akarta
hozni, mit tettem. Azt akarta, hogy
megismerjem Khaled sorsát.
– Akkor Abdul Hadi bosszúból akarta
megölni?
– Igen.
Mindketten hallgattak. A lelkész ránézett a
whiskys üvegre. Niels látta, hogy belső
harcot vív. Lett volna kedve még egyhez,
de nem lehetett. Niels jól ismerte ezt a
csatát.
– Nem hiszem, hogy Khalednek köze lett
volna Dániel Pearl meggyilkolásához.
Sohasem járt Afganisztánban. Kedves
fiatalember volt
– mondta Rosenberg, és mélyen Niels
szemébe nézett. – Félretettem a józan
ítélőképességemet.
Rosenberg elvesztette a csatát, és újra
töltött a poharába. Niels most először
figyelt fel az apró, piros vonalkákra a
szeme alatt.
Niels a templomból beszűrődő hangokat
hallgatta. Rendőrök beszélgettek. Az
előtte ülő lelkészt nézte. A képek
összemosódtak a fejében: Abdul Hadi. Az
üldözés a sétálóutcában. A nyugtalanító jel
az áldozatok hátán. Az esetek. Sarah
Johnsson, Vlagyimir Zsirkov. A jó
emberek.
Semmi hasznos információ. Semmi
értelme sem volt az egésznek. Nem állt
össze a kép. A lelkész félbeszakította a
merengését. Kérdezett valamit?
– Tehát én nem vagyok a harminchat igaz
ember egyike.
Niels megértően mosolygott.
– Valószínűleg az Interpol nem ezt az
elméletet állította fel.
– Pedig nem ártott volna.
– Igen, talán.
Rosenberg felállt. Már kiöntötte a szívét.
– Az én munkám más, mint az öné –
mondta.
– Hogyhogy?
– Önnek bizonyítékokat kell találnia, hogy
az emberek higgyenek.
Niels elmosolyodott.
– Önnek meg el kell érnie, hogy az
emberek bizonyítékok nélkül higgyenek.
Rosenberg bólintott.
Niels szeretett volna mondani valamit,
hogy könnyítsen a lelkész terhén.
– Talán igaza volt a titkosszolgálatnak –
mondta. – Talán ön cselekedett helyesen.
Súlyos sóhaj szakadt ki Rosenbergből.
– Ki tudja, mi a helyes? Van egy szúfi
költő. Rumi a neve. Írt egy történetet egy
kisfiúról, akit egy gonosz szörnyeteg
üldözött álmában. Az édesanyja azt
mondta neki, hogy gondoljon csak rá, az
anyjára, és a gonosz elkotródik. A kisfiú
ezt felelte: De anya, mi van, ha a
szörnynek is van anyukája? – Rosenberg
mosolygott. – Érti, hová szeretnék
kilyukadni? A gonoszoknak is van
édesanyjuk, Bentzon úr. Vigasztaló anyák,
akik azt mondják fiaiknak, hogy helyesen
cselekszenek. Nekik mi vagyunk a
szörnyetegek.
***
A hópelyhek lágyan szállingóztak.
Keresztültáncoltak a hideg, tiszta levegőn,
kavargásukban volt valami gondtalan. A
rendőrök indulni készültek. Niels a
lelkészhez fordult.
– Bármikor hívhat.
Rosenberg bólintott. Talán mondani akart
valamit, amikor az egyik rendőr hozzájuk
lépett. Egy csomagot adott át Nielsnek.
– Mi ez?
– Velencéből jött. Ma reggel érkezett
diplomáciai küldeményként.
Niels kinyitotta. Egy apró magnókazetta
volt benne, amin kínai írásjelek
díszelegtek. A rendőr elámulva forgatta a
kezében, majd zsebre tette.
– Van még egy másik lehetőség is –
mondta Rosenberg.
Niels felnézett. A lelkész szabályosan
vacogott.
– Egy másik lehetőség?
– Esetleg maga Isten távolítja el a
harminchat igaz embert…
– Ön szerint Isten a gyilkos?
– Nem jól nézi a kérdést. Amennyiben
elfogadjuk Isten létét, elfogadjuk azt is,
hogy a halál nem a vég. Fogja fel úgy,
hogy hazahívja őket.
– Isten hazahívja a legjobb embereit?
– Igen, valami ilyesmi.
A rendőrautó ajtóit hangos csattanással
bevágták. Beindították a motort.
– De miért tenne ilyet?
A lelkész vállat vont.
– Hogy próbára tegyen bennünket…
– Próbára tesz minket?
– Kíváncsi, mit lépünk.
Niels félreállt, hogy a rendőrkocsi
kijárhasson. Az ablakon át összenézett
Abdul Hadival. Megsebzett állatra
hasonlított. Nem szörnyetegre.
– Hogy lépünk-e valamit.
48.
Norrebrogade, Koppenhága
A pizzéria és a turkáló között meglapuló
rádió– és tévéüzletet alig lehetett
észrevenni. Nem kevesebb, mint nyolc
egymásra halmozott tévékészülék
visszhangozta a Bella Centerből jövő
üzenetet: a Föld hamarosan megsemmisül.
Ez az utolsó figyelmeztetés. Niels a pultra
tette a kazettát, amit kínai írás díszített, és
megpróbálta felhívni magára a tunya
tinédzser figyelmét.
– Ez meg mi? – kérdezte az eladó.
– Magnószalag. Olyan készüléket keresek,
ami le tudja játszani. Van ilyenetek?
– Baromira fogalmam sincs.
Niels rámeredt. Kivárt. Nem történt
semmi. Feladta.
– És utána tudnál nézni?
– Pillanat! – mondta a srác, hátrafordult és
elkiáltotta magát. Apa! Mutáló hangja
Niels fülébe metszett, és a férfi a nem
létező gyerekeire gondolt. Pont ennyi
idősek lennének, ha Kathrine teherbe esett
volna a kezdet kezdetén, mielőtt több évig
hiába próbálkoztak.
Egy megjegyzésre méltóan zsíros hajú,
középkorú rádiókereskedő került elő
valahonnan hátulról. Volt valami mély
sértődöttség benne.
– Igen? – zsémbelődött.
– Magnó. Egy magnót keresek, ami le
tudja játszani ezt a szalagot. A férfi a
kazettát vizsgálta, szörcsögve vette a
levegőt az orrán, majd eltűnt a hátsó
helyiségben. Niels néhány lépéssel odébb
ment, és fölvette a csörgő mobilját.
– Igen?
– Azt hiszem rájöttem, Niels!
– Mire jött rá?
– A rendszerre. Olyan csodálatos, Niels!
Olyan felfoghatatlanul szép! Ha tehát…
– Lassabban, Hanna! Egy kicsit fáradt
vagyok.
– Később mindent elmagyarázok. Csak ezt
hallgassa meg! Tudom, hol követték el a
hiányzó gyilkosságokat! Mindegyiket.
– A hiányzó gyilkosságokat?
– Igen! A sorozat folytonosságát alapul
véve az utolsó a harmincnégyes számú
volt. És huszonegyre derült fény. Tehát
tizenhárom gyilkosság hiányzik. Tudom,
hol kell keresnie. Santiagóban, Ha Noi-
ban, Belémben, Fokvárosban, Nuukban.
Niels közbevágott.
– Várjon! Ezekben a városokban nem
folytathatok nyomozást. Mégis mit
tehetnék?
Néhány másodpercre csönd állt be. Aztán
Niels visszakérdezett.
– Fokvárost mondott?
– Azt mondtam, hogy… A rendszer
szerint a tizennégyes gyilkosságot július
24-én, pénteken, alkonyaikor, Fokváros
egyik elővárosában,
Khayelitshában követték el. Átküldhetem
SMS-ben a pontos szélességi és
hosszúsági koordinátákat.
– Rendben, küldje!
Niels éppen letette a telefont, araikor a
rádiókereskedő hirtelen a pultra vágott egy
ősrégi kazettás magnót.
49.
Fokváros (Dél-afrikai Köztársaság)
Vászonra kívánkozott. Az öböl. Az Indiai-
óceán. A pálmák. Amikor Kathrine a
tizenegyedik emeleti irodájában ült,
gyakran gondolt azokra a portrékra,
amelyeket gyermekkorában készítettek
minden évben róla és két testvéréről.
Vidéken laktak, és ilyenkor beutaztak
Roskildébe. Már messziről lehetett látni a
dóm tűhegyes tornyait, melyek az ég felé,
Isten felé törtek. Mint egy hadüzenet. Ne
gyere közelebb!
Kathrine imádta a várost. Új ruhák. A
konzervek és fűszerek végtelen soraiból
álló óriási szupermarket, ahol mindig
elveszítették egymást. Mozgólépcső. Bár
ettől egy kicsit félt, annak ellenére, hogy a
család ezen ment fel a fotózás helyszínére.
A hátteret sohasem választhatták ki
szabadon. A fényképész felkínált néhány
lehetőséget, és ezek közül kellett
rábökniük egyre. Először mindig az erdőt
mutatta meg. Ezt az anyukája nagyon
szerette. Kathrine szerint viszont
hátborzongató volt. Az erdő mélyén
mohás fatörzsek sűrűje, a napfény csak
lombhullás után hatolt be a vadonba. A
húgának természetesen csapnivalóan rossz
volt az ízlése. Minden képre rábólintott,
ami harsány színekben tobzódott,
leginkább a rózsaszín volt a kedvére.
Aztán a tengerpart következett. Kathrine
ezt imádta leginkább, de az anyja hallani
sem akart róla. Kathrinének a mai napig
nem fér a fejébe, miért nem választhatták
ezt sohasem. A tengerpartot egy kisebb
magaslatról fotózták, mintha a szemlélő a
sziklákról nézne le a vízre. Általában
kompromisszum lett a vége: egy tisztás. A
háttérben fák. Ki tudja, milyen tudattalan
szexuális mintát követett az anyja a
választáskor. Milyen elfojtott érzelmek
irányították. Kathrine sokat töprengett
ezen, és többször úgy érezte, hogy
korábban már ült éppen ebben az irodában
a világnak ebben a szegletében, hiszen a
kilátás annyira hasonlított a
gyermekkorában újra és újra felbukkanó
háttérre. Fényt akart, de az anyjának a
szürkület kellett. Az otthon hangulatához
illő borongás. Az apját olykor teljesen
elnyelte a sötétség, ahogy az anyja
fogalmazott. Ma egyszerűen mániás
depressziónak neveznénk. Nem mintha
különösebben mániás lett volna. Nem
hasonlított azokra az esetekre, amikről
Kathrine olvasott az interneten. Az apákra,
akik egyszer padlót fogtak, máskor meg a
hetedik mennyországban érezték magukat.
Amikor jó passzban voltak, minden
megtörténhetett: a család elutazott, új
autót vett, de akár külföldre is
költözhetett. Kathrine gyermekkorában
nem volt ilyen. Vagy valamelyest
normális és kiegyensúlyozott volt az öreg,
vagy hetekig képes volt egy helyben
gubbasztani, anélkül, hogy egyetlen szó
elhagyta volna a száját. Egész úgy
viselkedett, mint egy hüllő.
Légkondicionáló. Hangszigetelt ablakok.
Marc az iroda előterét rótta. Ahol a
titkárnők, a fiatalabb építészek és
mérnökök dolgoztak. Indokot keresett,
hogy újra bejöhessen Kathrinéhez. Lenne
kedve ágyba bújni a fickóval? Ami történt,
biztosan kimeríti a flört fogalmát. Amikor
még azt gondolta, hogy Niels valóban
jönni fog, izgatóbbnak hatott a gondolat,
hogy lefekszik Marckal. Aztán kiderült,
hogy Niels mégsem jön, és az ötlet
hirtelen valós lehetőséggé vált, mire
Kathrine elbizonytalanodott. Az üvegfalon
keresztül Marc megpróbálta elkapni a
tekintetét. Kathrine elfordult és kinézett az
ablakon. A kilátás, amit az anyja
megtagadott tőle. A tenger. A fény.
– Hey, Kathrine.71
Marc állt az ajtóban, és alig láthatóan egy
centiméterrel előretolta a csípőjét.
71
Hé, Kathrine!
– Marc?
– No holiday?72
Jellegzetes dél-afrikai búr akcentussal
beszélt. Kathrine egyáltalán nem találta
vonzónak. Angolul válaszolt.
– Éppen most küldöm el az utolsót.
– Jön a férjed?
Teljes mértékben tisztában volt vele, hogy
Niels nem jön. Marc viselkedése egy
cseppet sem volt hízelgő. Kathrine érezte,
hogy sírás fojtogatja.
– Please. Can I be alone?73
Marc megbánta. A nyomulás egyáltalán
nem volt stílusa. Ezt Kathrine is jól tudta.
Igazából kedves fickó volt, az pedig
egyáltalán nem az ő hibája, hogy Kathrine
olyan férjet választott, aki az apja kiköpött
mása. Kathrine már többször elmélkedett
rajta, hogyan működik ez a rendszer. A
választ még nem találta meg, de elfogadta
az ismert tényt: az emberek felnőtt fejjel
gyakran olyan partner mellett kötnek ki,
72
Nem mész szabadságra?
73
Kérlek! Magamra hagynál?
aki a megszólalásig hasonlít az anyjukhoz
vagy az apjukhoz, ahhoz a szülőhöz,
akivel nehézségeik voltak. Ahogy neki is
gondja volt az apja összeférhetetlen
természetével.
Bár nem volt ez mindig így. Az elején
Niels egy cseppet sem emlékeztette az
apjára. Higgadt volt, de sohasem temette
maga alá a búskomorság. Hajdanán
nagyon sokat nevettek. Folyamatosan. És
tele voltak tervekkel. Vagy esetleg ezt
csak beképzelte? Azt latolgatta, lehet-e az
embernek egy olyan ismeretlen
érzékszerve, amely képes kiválasztani azt
a társat, aki az évek folyamán elkezd a
problémás szülőre hasonlítani? Vagy
voltaképpen a mi hatásunkra válnak
olyanná, amilyenné, tehát bárkit bele
lehetne illeszteni a szerepbe?
Kathrine kinézett az ablakon. A hullámok
fodrai habzó pezsgőre emlékeztették. Jött
egy SMS Marctól. Sorry.74 Megfordult, és
74
Ne haragudj!
látta, ahogy a férfi teljesen
reményvesztetten és trónfosztottan
ácsorog az irodabirodalom közepén. Jól
nézett ki. Ekkor megcsörrent a telefon.
Kathrine a kijelzőre pillantott: Niels hív.
– Éppen rád gondoltam – mondta
Kathrine.
– Mire gondoltál pontosan?
– Tényleg tudni akarod?
Kimosolygott Marcra. Sokkal-sokkal
vonzóbbnak tűnt, most, hogy Niels
vonalban volt. De a gondolat, hogy hosszú
távra tervezzen Marckal, teljesen
lelohasztotta.
– Figyelj csak! Azért nem utaztam le,
mert…
A nő félbeszakította:
– Pontosan tudom, te, beszari.
– Nem, fogalmad sincs. Egy ügyön
dolgozom. Egy gyilkossági ügyön.
Elképesztően bonyolult.
Niels rövid, drámai szünetet tartott,
mielőtt beszámolt volna Kathrinének az
ügyről. A gyilkosságokról, a tetthelyekről,
a háton lévő számokról. Kathrine
közbevetés nélkül hallgatta. Akkor is,
amikor Niels a be nem jelentett
khayelitshai haláleset elméletét taglalta.
Hogy megöltek valakit Fokváros egyik
elővárosában. A férfi elnémult. Várt.
Hannáról egy szót sem szólt.
– Áthelyeztek? – kérdezte Kathrine végül.
– Nem. Azt nem mondhatnám. Egy
rutinügynek indult. Fel kellett
világosítanom a lehetséges dán
áldozatokat, hogy veszélyben lehetnek.
Így vettem fel az ügyet.
– Ezért nem jöttél?
Niels gondolkodott. Szívesen mondott
volna igent. Hogy az ambíciója követelte.
Ez tetszett volna Kathrinének. Gyakran
kereste benne a dicsvágyat. És még
megannyi mást.
– Azt hiszem.
– Azt hiszed?
– Nem tudom, hová vezet ez, Kathrine. De
érzem, hogy fontos, és szükségem van a
segítségedre.
– Rá akarsz venni, hogy kimenjek
Khayelitshába?
– Igen.
– Niels, az egy fehér nőnek nem
veszélytelen. Dél-Afrika egyik
legnagyobb nyomornegyede Khayelitsha.
És ez elég sokat mond.
A férfi csöndben maradt. A legrosszabb,
amit Kathrinével tehet az ember, hogy
megpróbálja rábeszélni valamire. Saját
magát kell meggyőznie. A csönd elég
feszült volt. Niels meglepődött, amikor a
nő különösebb ellenkezés nélkül hirtelen
azt felelte:
– Oké.
50.
Vesterbrogade, Koppenhága
A Vesterbrogadén egy darab Kína
ékelődött be két ruhabolt közé.
A Golden Bamboo étterem. Az elegánsnak
hangzó restaurant szó néhány műanyag
bevonatú asztalt, egy apró nyitott konyhát
és azt a pár lebiggyedő szájú smileyt
takarta, melyet a közegészségügyi hatóság
osztott ki. Az ablakra ragasztott jelzést a
tulajdonos egy műpálma mögé próbálta
rejteni. Az értékelésen haragos, vörös
betűs kézírással az is szerepelt, hogy:
Élelmiszerhigiéniai tanfolyamra kötelezve.
Niels a kabátja alatt szorongatta a
lejátszót, hogy megóvja a cudar
havazástól. Belépett a melegre. Úgy
hallotta, hogy az ázsiaiak eredendően
udvarias emberek. De ezt a
tulajdonságukat már levetkőzhették. A
konyhában hadiállapotok uralkodtak.
Fülsiketítő vezényszavak és parancsok
harsantak. A főnök – az egyedüli öltönyös
– éppen leteremtette a konyhásokat.
Niels megköszörülte a torkát. Hasztalan.
Aztán odament a pulthoz, mely az
aprócska pénztárgép mellett állt, és maga
elé helyezte a lejátszót. Várt. Körülnézett.
Az ablakok mentén fazekakba ültetett
műanyag virágok és növények. A falon
Kína térképe. Mellette a pekingi olimpiát
hirdető plakát. Az étlap: tészták,
bambuszrügy, tavaszi tekercs, marhahús
Gong Bao-módra. Ment a tévé. A klíma-
csúcstalálkozóról szóltak a hírek. Egy
szálfatermetű férfi, aki a Csendes-óceán
déli részén fekvő Vanuatu szigetcsoportot
képviselte, könnyes szemmel sorolta
dörgedelmeit, hogy az iparilag fejlett
országok – különösen Kína –
kizsákmányolják a természetet.
Mondókája alighanem süket fülekre talált.
Legalábbis a hátsó sorokban folyt a csevej.
Néhány finn küldött kuncogott valamin. A
tanácstagok zöméről pedig lerítt, hogy
nem lesznek álmatlan éjszakáik a
Vanuatu-szigetcsoport és az ottani
problémák miatt.
– Üldöznek minket.
Niels megfordult, és a korosodó kínaira
nézett, akin lógott a kissé túlméretezett
öltöny.
– Folyamatosan üldöznek minket. Mindig
Kína. Kína hibás mindenért.
Keserűen rámosolygott Nielsre.
– Szeretne egy asztalt?
– Koppenhágai rendőrség – mondta Niels,
és megmutatta az igazolványát.
Az arc apró jelei után kutatott. De nem
olvasott ki semmit a kínai férfi vonásaiból.
– Szeretném, ha lefordítaná ezt! – Niels
nem adott gondolkodási időt a férfinak,
máris a lejátszó startgombján volt az ujja.
– Mi ez?
– Le tudná nekem fordítani, mi van a
szalagon?
Hallgatták. Eltelt egy perc. Egy
telefonbeszélgetés volt. Legalábbis Niels
ezt hámozta ki belőle. Egy férfi hívott fel
egy nőt. Valószínűsíthetően segítséget
kért. A hangjából fokozódó rémület
csendült ki.
A felvétel véget ért.
– Értette?
– Fájdalmai vannak. A férfinak.
– Erre én is rájöttem. De mit mond?
– Azt kérdezi: „Mi történik?” Érti?
– Nem. Vagyis azt értem, amit ön mond,
de azt nem, hogy mi ez az egész.
A férfi félbeszakította.
– Játssza le újra!
Niels visszatekerte a szalagot. A főnök
odahívta az egyik alkalmazottat. A
fiatalember szolgálatkészen közeledett. A
kínaiak röviden értekeztek, majd Niels
lenyomta az indítógombot.
– Hangosabban! – szólt a főnök.
Niels feltekerte a hangerőt. Nehéz volt
elnyomni a konyha lármáját.
– Te ki tudod venni, mit mond?
A fiatal férfi elismételte a kínai szavakat.
A főnök lefordította dánra.
– Azt mondja: „Mi történik? Olyan nagy a
csönd. Te jó ég! Mi történik velem? Olyan
nagy a csönd. A Vénusz és a Tejút.”
– A Vénusz és a Tejút? – Niels
visszatekerte, és újból lejátszotta a
szalagot. A háttér egyáltalán nem volt
csöndes. Épp ellenkezőleg. Közeli
harangzúgás, zsivaj, forgalom.
– Rendkívül nagy a zaj. Biztosak benne,
hogy jól értették?
– Egészen biztosak vagyunk. A fiú pekingi
– mondta a főnök és erősen úgy festett,
mint aki belefáradt ebbe a nem túl
gyümölcsöző párbeszédbe.
– Tehát a csöndről beszél annak ellenére,
hogy óriási a lárma?
Niels közvetlenül a fiatalt kérdezte, aki
döcögősen válaszolt dánul.
– Ezt mondja. „Mi történik? Olyan nagy a
csönd. Te jó ég! Mi történik velem? Olyan
nagy a csönd. A Vénusz. És a Tejút.”
Nielsnek leesett az álla. Miért fontos
Tommasónak, hogy ő is meghallgassa ezt
a szalagot?
Olyan nagy a csönd.
51.
Fokváros és Khayelitsha között (Dél-
afrikai Köztársaság)
A legtöbb Afrika-utazó – különösen azok,
akik a kontinens belsejében is kalandoztak
– beszámolt arról a jelenségről, amit csak
a turistáktól, a fösvénységtől, és a nyomort
filmező európai tévés stáboktól távol lehet
megtapasztalni. A halállal való
kiegyezésről beszéltek. A kontinens
szívében – ahol az ember őseinek
megadatott, hogy kikecmeregjenek a
mocsárból – érezni lehet, hogy oda
tartozunk. Noha az eredeti színünk azóta
lekopott rólunk, onnan származunk.
Érezhető. Az otthon szó ott új értelmet
nyer.
Amikor Kathrine először járt a szavannán,
sírva fakadt. Úgy zokogott, mint aki nagy
sokára hazatért. Mint akit a rokonai végre-
valahára a karjukba zártak. Itt kész volt
meghalni. Marc másként érzett. Ő
Afrikában nőtt fel. Szerette a helyet, de
nem volt kész a halálra. Ezért fogadott fel
biztonsági őröket, akik elkísérik őket.
Délelőtt három zulu jelent meg az
irodában. Széles mosolyuk sosem hervadt
le. Kathrine bármit mondott, nevettek.
Gépfegyver és puska volt náluk. Bobby,
Michael és Andy. Egyetlen afrikai sem
használja az igazi nevét, ahogy az európai
és amerikai művészek sem. Van egy
nevük, amin a fehéreknek bemutatkoznak,
és van egy rendes nevük, amelyet sohasem
árulnak el. Nem is szeretik, ha valaki
rákérdez.
– Khayelitsha?
– Yes.75
– Why do you want to go there?76 –
tudakolta nevetve az egyik. –Nothing
there, nothing there77 – ismételgette.
– Valóban szükség van erre? – kérdezte
Kathrine, amikor Marc betett egy pisztolyt
a poros pickup kesztyűtartójába.

75
Igen.
76
Miért akar odamenni?
77
Nincs ott semmi, nincs ott semmi.
– Cathy – fordult felé a férfi. A nő nem
szerette, ha így szólítják. –Ez nem a békés
Skandinávia. Ez Dél-Afrika. Az embernek
szüksége van fegyverre – magyarázta,
miközben kivillantotta a világ talán
legfehérebb fogsorát.
– De… – kezdte Kathrine, de volt valami a
férfi tekintetében, ami megakasztotta. Ki
sem kellett mondania, Kathrine a fejébe
látott: mit tudhat erről egy elkényeztetett
nő, aki olyan meseországból érkezett, mint
Dánia?

A bennszülöttek szorosan a sarkukban

maradtak, és Marc-nak mindig volt gondja
rá, hogy szemmel tartsa őket a
visszapillantó tükörben.
– Gyilkosság, mi? – dörmögte a férfi.
Kathrine elmosolyodott és megvonta a
vállát.
– Tudom. Dél-Afrikában sok gyilkosság
történik – válaszolta, majd rágyújtott egy
cigarettára. Ez is jó volt Afrikában: itt joga
van az embernek halálra füstölnie magát,
anélkül, hogy megrovó tekintetek szigorú
sora kísérné. Itt a halál az élet része. A
halál egészen másként van jelen, mint
odahaza, ahol szinte meglepetésként éri az
embereket, hogy egy szép napon a kaszás
kopogtat az ajtón. Mintha még nem
tudatosodott volna senkiben, hogy egyszer
lehull a lepel.
Zsibongó élet és zsongó halál. Ez Afrika.
Dánia ennek a szöges ellentéte: ott nincs
igazán élet. És a halál hivatalosan nem
létezik. Csupán a nyúlós maradék lelhető
fel. Az egyik napot a másik után
felemésztő lét, amelyre senki sem vet
ügyet igazán.
Kathrine köhögött. A helyi cigaretta a
torkába mart. Dolgos nap volt.
Megbeszélések. Telefonhívások
garmadája. Százkilenc olvasatlan e-mail
várta a postafiókjában reggel, amikor
bekapcsolta a számítógépet. És holnap
sem lesz másként.
– És Khayelitshában hol? – kérdezte Marc
érdes és férfias hangon. Ez imponált a
nőnek. Az akcentus viszont továbbra sem,
a holland és az angol hangok rút keveréke.
Átnyújtotta a férfinak a koordinátákat és a
körülbelüli címet egy cédulán.
Közelharcot vívtak, még a cég
informatikusát is bevonták, hogy
meghatározzák a Nielstől kapott GPS-
koordinátákhoz tartozó címet.
– Oké – mondta, és hízelgőn Kathrinére
mosolygott. Minden volt, ami Niels nem.
Marcnak nem volt sötét oldala, nem voltak
megmagyarázhatatlan
hangulatingadozásai, lelki szakadékai,
ahová lezuhanjon. Csupán Marc volt.
Egész jó pasi, csak kissé idegesítő.
Egy tizenkét sávos, nemrég épített
autópálya szénfekete aszfaltján suhantak.
Marc belekortyolt az elvitelre kért
kávéjába, elfordította a rádió gombját, de
aztán meggondolta magát és kikapcsolta a
készüléket. Kathrine hátrafordult. A másik
kocsiból Andy integetett neki, széles
mosoly terült szét a képén. A kinti
hőmérséklet túllépte a harminc fokot.
Tikkasztó hőség volt, a levegő megtelt a
kipufogógázokkal, a porral és a tágas
szavannák homokszemcséivel. Mindenhol
építkeztek. A látóhatáron toronymagas
daruk ágaskodtak, a szennyezett Afrika
bizarr zsiráfjai. Útépítés, izzasztó
földmunka és betonozás, a légkalapács
zaja, úthenger, híd– és útfelújítás.
– Ismered Bili Shanklyt? – kérdezte Marc,
miközben áthajtott a sárgán.
– Nem.
– A Liverpool focicsapatának legendás
edzője. Valami ilyesmit mondott egyszer:
„Néhányan azt hiszik, hogy a futball élet-
halál kérdése. Elszomorít, ha ilyen
véleményt hallok. Biztosíthatok
mindenkit, a futball sokkal fontosabb.” –
Marc Kathrinére nevetett.
– Ha megnézzük, mi folyik Dél-Afrikában
a focivébé előtt hét hónappal, akkor
beismerhetjük, igaza volt. Úgy látom,
hogy az egész ország felkészült a
változásra egy kicsi, kerek bőrgömb miatt.
Legalábbis kifelé ezt mutatja – fűzte hozzá
végül.
Kathrine kibámult az ablakon.
A modern, nyugati világvárost lassacskán
– észrevehetetlen, folytonos átmenetben –
felváltotta a médiából olyan jól ismert
nagyvárosi Afrika. Nyomortelep,
kilátástalanság, mocsok, forróság és por.
Képtelenség volt eldönteni, hol kezdődött
Khayelitsha. Nemsokára már csak lelki
határt lehet emlegetni, nem földrajzit.
Átlép az ember egy láthatatlan
választóvonalat, ahonnan már nem létezik
remény. Csupán a túlélés marad, csakis a
túlélés. Mindennapi harc, hogy legyen
enni– és innivaló, mindennapi küzdelem,
hogy elhárítsanak egy lehetséges
bűnesetet. Dél-Afrikában évente ötvenezer
gyilkosság történik. Minden harmincadik
másodpercben megerőszakolnak egy nőt.
Khayelitsha (Dél-afrikai Köztársaság)
Marc megállt néhány másodpercre, hogy a
biztonságiak kocsija beérje őket. Az utcák
egyre keskenyebbek, a házak egyre
kisebbek lettek. Kunyhók, konténerek,
egyszerű vályogviskók, porlepte autók és
kutyák, kutyák mindenütt. Törött farkúak,
félénkek, harapósak, szomjasak.
Khayelitshában nem játszottak a gyerekek.
Erre figyelt fel Kathrine legelőször.
Mindössze álltak az utca szélén,
dohányoztak, és bámultak. Csupán egy fiú
dekázgatott a házi gyártmányú Barcelona-
mezében. Messi neve díszítette a hátát.
Egy asszony leteremtette a gyerekeit. De
ők rá se hederítettek. Ám ami igazán
megmaradt Kathrinében, az a szemét
látványa volt. A mindent elborító szemété.
Kólás-üvegek. Konzervdobozok.
Nejlonszatyrok, gumiabroncsok,
kartondobozok. A por, a meleg, a vizelet
és a reménytelenség bűze kibírhatatlan
volt az autóban.
Marc követte a GPS utasításait, hol jobbra,
hol balra kanyarodott. A szélvédőt
egykettőre porréteg fedte be, a hártya
bebámult valótlansággá torzította a
látványt.
Kathrine kerülte a szegénynegyedeket,
amennyire csak tudta. És Dél-Afrika hálás
partner volt ebben a bújócskában. Az első
hónapokban, amikor gyakorlatilag csak az
irodában, a szállodában, valamint a
pénzügyi negyed éttermeiben és
kávézóiban töltötte az idejét, majdnem
teljesen megfeledkezett arról, hol is van.
Abban az ábrándban is ringathatta volna
magát, hogy New Yorkban vagy
Londonban. Egy nagyon meleg nyáron.
Marc egy kollégáról mesélt, akit
seggfejnek tartott. Kathrine csak hellyel-
közzel figyelt oda. Ám amikor a férfi
témát váltott, lelepleződött
figyelmetlensége.
– Cathy?
– Yes?78
– Tonight?79
Leállította az autót, és komoly arccal a
nőre nézett.
– Tudok egy nagyon jó indiai éttermet.
Kathrine csodálkozva tekintett rá. Marc
vacsorázni hívta. Már hetek óta
kerülgették a forró kását. A nő jól tudta,
hogy ez a pillanat is el fog jönni. Eddig
még nem hangzott el a kérdés, de most
hogy kimondatott, meglepetésként érte
Kathrinét. Marc mosolygott. Fehér fogak.
A mosolya elárulta, hogy egy ártatlan
vacsoránál többről van szó. Kathrinének
nem voltak kétségei. Ha igent mondana,
az ágyában kötne ki. Vállalná az egész
programot. Etel, ital, szex. Kedve lett
volna belemenni a játékba. A teste akarta.
Szétterjedő melegséget érzett a
gyomrában.
– Miért álltunk meg?
78
Igen?
79
Ma este?
Kathrine arra számított, hogy Marc
kikényszeríti belőle a választ. Felajzotta a
gondolat, hogy nincs lehetősége kikerülni
a kérdést. A férfi kigombolt inge izmos,
napbarnított testet sejtetett. Kathrine kissé
megsértődött, amikor Marc beérte a kitérő
válasszal.
– We are here80 – mondta a férfi, és a
GPS-re mutatott.
***
Kathrine nem tudta, mit várt, de a házban
nem volt semmi figyelemre méltó. Hacsak
nem az, hogy elhagyatottnak tűnt a sűrűn
lakott nyomortelephez képest. Az egyetlen
ház több száz méteres körben. A
növénytakaró kezdeténél széles szemétsáv
húzódott.
Következő gondolata az volt, hogy Marc
rosszul olvasta le a GPS'-koordinátákat.
Miért küldte volna éppen ehhez a házhoz?
Ehhez az apró, érdektelen viskóhoz egy
nyomortelep közepén, melyen bódék
80
Itt vagyunk.
milliói zsúfolódtak össze. Talán csak
félreértésről van szó. Ugyanakkor azt is
tudta a házról, hogy feltételezhetően
gyilkosság helyszíne volt júliusban. Niels
csak ennyit mondott, de miért is ne lehetne
valóban így?
Marc a kocsiban maradt. A három testőr
kiszállt, és az egyikük folyamatosan
követte Kathrinét néhány méter
távolságból.
A nő átvágott egy berepedezett, kiszikkadt
földsávon. Ez volt az út. A bejárati ajtó,
melyet csupán a látszat kedvéért szereltek
fel, egy ósdi szekrényajtóra hasonlított. A
ház előtt néhány kölyök labdává göngyölt
rongyot rugdosott.
– You wanna fuck, white woman?81 –
kiáltotta az egyik, majd összeröhögött a
többivel. A legközelebb álló biztonsági őr,
Andy rájuk kiabált zulu nyelven, de a
srácoknak nem igazán szállt inukba a
bátorságuk.
81
Akarsz egy jó dugást, fehér nő?
Kathrine bekopogott, majd várt. Nem
történt semmi. Újra kopogott. Félt, hogy
kárt tesz az ajtóban. Végül egy fogatlan nő
jött ki. Átnézett Kathrinén, mintha levegő
lenne.
– Jó napot! – mondta Kathrine, és átfutott
az agyán a gondolat, hogy fogalma sincs,
mivel kezdje. – Itt lakik?
Nem kapott választ. Aztán rájött, hogy az
asszony vak. Fénytelen, szürke hártya
borította mindkét szemét. Sok a vak
Afrikában.
– Ért angolul?
Kathrine éppen hátra akart fordulni, hogy
Marc segítségét kérje, amikor a nő hirtelen
megszólalt angolul.
– Nincs itthon a fiam.
– A fia?
– Én vigyázok a házra.
– Rendben – mondta Kathrine, és abban
bízott, hogy a nő be fogja hívni, de
csalódnia kellett. – Azért jöttem, hogy
megtudjam… A nevem Kathrine. Nem
vagyok dél-afrikai – tette hozzá. Az utóbbi
megjegyzés általában jó hatással van a
helyiekre. Ezt tapasztalatból tudta. Az
európaiakat szerették, legalábbis
érezhetően jobb szívvel viseltettek irántuk,
mint más fehérek iránt.
Az idős nő arcáról most olvashatott le
először bármiféle érzelmet. Az egyik
szeme idegesen rángatózni kezdett. Emelt
hangon kérdezte:
– Amnesty?
Mielőtt Kathrine nemet mondhatott volna,
az idős nő kidugta a fejét az ajtón, és
folytatta.
– Hányan vagytok?
– A kollégám a kocsiban ül – mondta
Kathrine. – És van velünk három
biztonsági őr is.
– Már itt volt az ideje, hogy gyertek.
Az asszony sarkon fordult, és eltűnt a
házban. Ha nem lett volna vak, láthatta
volna a Land Roverre festett hatalmas
betűket: DBB Architects.
– Come in, Amnesty!82 – kiabált ki.
***
Néhány roskadozó szék, egy asztal és egy
ócska ágy. Az ágy fölött a dél-afrikai
labdarúgó-válogatott csapatképe. Fölé azt
írta valaki: Bafana, Bafana.83 Isten a mi
oldalunkon áll.
Az idős asszony teával kínálta Kathrinét,
és meg sem várta a válaszát.
– Rooibush. It’s good for you – mondta. –
It clears your mind.84
Kathrine a zavaros folyadékot
mustrálgatta a csészében.
– Hogyan fogják kiszabadítani? Van már
tervük? – kérdezte az idős nő. – Nem is
ölte meg azt a nőt, érti? Mit fognak tenni?
A látogató nyelt egy nagyot. El kell
mondanom, hogy nem vagyok az Amnesty
International munkatársa, gondolta.
– Az lesz a legjobb, ha először beszámol
az ügyről – mondta végül.

82
Gyertek be, amnestysek!
83
A dél-afrikai labdarúgó-válogatott beceneve, zulu nyelven annyit tesz: a fiúk.
84
Afrikai vöröstea. Jót tesz. Kitisztítja az elmét.
– Nem ölte meg azt a nőt. A nőt a
gyárban. Ártatlan. Ahogy Mathijsen
állítja.
– Kicsoda?
– Mathijsen – ismételte meg az asszony. A
szája körüli vonások ellágyultak, a homlok
ráncai is kisimulni látszódtak Mathijsen
gondolatára. – He was a good mán. He
helped us.85
Az asszony hadart és motyogott,
Kathrinének nehezére esett megértenie.
– Mát…
– Mathijsen. A fiam ügyvédje. Joris
Mathijsen.
– De mi lett vele? – kérdezte Kathrine. –
Az ő megölésével gyanúsítják a fiát?
– No! No!86
Az idős asszony a fejét rázta.
– Mathijsen ebben a házban halt meg.
Segíteni akart nekünk.
Kathrine félbeszakította.

85
Jó ember volt. Segített nekünk.
86
Nem! Nem!
– Nem értem. Az ügyvéd itt halt meg?
Mikor?
***
Mielőtt az asszony elmesélte a történetet,
Kathrine kiment a kocsihoz Maréért.
– Azt hiszi, az Amnestytől vagyok –
suttogta. – Szerintem nem kellene
kiábrándítanunk.
Marc udvariasan biccentett az idős nő felé,
de amikor felfedezte, hogy vak, hangosan
odaköszönt neki. Noha az asszony már
többször elmesélte a történetet, még
mindig izzott a hangja, miközben beszélt.
Benny, a fia a durbanville-i cipőgyárban
dolgozott, amíg ki nem rúgták. Az
elbocsátását követő zűrzavarban valaki
leszúrta az igazgató lányát. A
gyilkossággal Bennyt gyanúsították, annak
dacára, hogy egy másik dolgozó – az ő
nevét Kathrine nem értette – elmondta,
hogy Benny több méterrel arrébb állt,
ezért semmiképp sem lehet bűnös. A fiú
reménytelen helyzetbe került. Nem volt
egy vasa sem, hogy rátermett ügyvédet
fogadjon.
– But then came Joris Mathijsen.87
Marc jól ismerte ezt a nevet. Mathijsen az
Igazság Bizottsága egyik eminenciásaként
vált híressé. A bizottság 1995 és 2000
között tevékenykedett, az volt a feladata,
hogy leleplezze az apartheid-politika
következtében esett sérelmeket. A többi
igazságot követelő szervezettől az
különböztette meg őket, hogy nem akarták
megbüntetni az embereket. Az Igazság
Bizottsága amnesztiát biztosított azoknak
az elkövetőknek, akik hajlandóak voltak
tanúskodni. Elegendő volt csupán igazat
mondaniuk, és már mehetnek is szabadon.
De hogy Mathijsen – aki hosszú időre
eltűnt a rivaldafényből – hogyan talált rá
Bennyre, az rejtély maradt. Az idős
asszony nem tudta megmagyarázni. Benny
és Mathijsen többször találkozott a
börtönben. Csak ennyit tudott, és azt, hogy
87
És ekkor jött Joris Mathijsen.
Benny számára újra felcsillant a remény,
amikor egy tapasztalt védőügyvéd vette
óvó szárnyai alá. Ez év július 24-én
Mathijsen meglátogatta Benny
gyermekkori otthonát Khayelitshában.
Megígérte az idős asszonynak, hogy ki
fogja hozni a fiát a börtönből.
– He promised. Understand?88
Ám amikor az ügyvéd már
szedelőzködött, a ház mögötti udvaron egy
árnyat látott átsuhanni. Először arra
gondolt, hogy hazamegy, de aztán
elhatározta, hogy utánajár a látottaknak.
Az asszony a házban maradt. Eltelt néhány
perc. A nő félt kimenni, ám végül
összeszedte a bátorságát, nekiindult. És
rátalált Joris Mathijsenre, aki szétvetett
karral hanyatt feküdt a földön. Halott volt.
Benny huszonkét év börtön-büntetést
kapott halált okozó testi sértésért,
feltételesen sem bocsátható szabadlábra.

88
Megigérte. Értik?
Kathrine majdnem elsírta magát, amikor
felfedezte a reménytelenséget az asszony
tekintetében.
– Amikor kiszabadul, én már nem fogok
élni.
Kathrine ígéretet tett rá, hogy segít.
Néhány másodpercre maga is elhitte, hogy
az Amnestynek dolgozik. De
mindenképpen fel fogja velük venni a
kapcsolatot, amint hazaér. Megfogadta
magának.
Az idős asszony némán ült pár pillanatig.
Majd nehézkesen feltápászkodott,
elcsoszogott a hátsó ajtóig, ami mindössze
néhány méterre volt, Kathrine eddig
mégsem vette észre. Enyhén meglökte az
ajtó-szárnyat, és intett Kathrinének, hogy
kövesse. Kiléptek a piszkos, zárt udvarra.
Megtettek úgy harminc-negyven métert, és
eljutottak egy kupachoz, amit hervadt
virágok fedtek, melyek csaknem
összeasztak a perzselő napon. A halmon
ott volt az ügyvéd apró arcképe. 1962.
április 26.–2009. július 24.
52.
Niels Bohr Intézet, Koppenhága
Éjszaka a Niels Bohr Intézetben. Minden
munkatárs ismerte ezt a kifejezést.
Végtelen éjszaka, egyhangú néma
neszezés. A pincében csöndben zümmög
az egyik kísérleti eszköz, a papíron serceg
a kísérleti eredményt lejegyző toll. Mintha
a gondolatok sohasem hagynák el az
épületet. Senki sem viszi magával őket. Itt
maradnak. Be kell jönni értük, hogy újra
hozzáférjenek. Hanna tűvé tette a konyhát,
hátha talál valami harapnivalót, és közben
rádöbbent, mennyire hiányzott neki a hely.
Füstölt tarja és fokhagymás felvágott –
talán kicsit már állott. Hozzászokik az
ember. A fizikusok nem gourmand-ok. Ez
már csak így van. Az ebédlő minden egyes
asztalán lennie kell papírnak és ceruzának.
Ez egyféle házi szabály. Arra az esetre, ha
ebéd közben pattanna ki egy forradalmi
ötlet az ember fejéből.
Hanna nem hallotta, hogy csörgött volna a
telefonja, mégis volt egy hangüzenete.
Felhívta a hangpostáját.
– Egy új üzenete van – állította a hang.
Niels kereste. – Hanna… Az imént
értesített Kathrine… Ami Khayelitshát
illeti, igaza volt. Fel sem foghatom,
hogyan. A hely és a dátum is stimmel.
Joris Mathijsen. Egy ismert védőügyvéd.
Minden beleillik a képbe. Most… most
fáradt vagyok. Eléggé pörgős délután volt.
Majd holnap beszéljünk. Ön hihetetlenül
belevaló nő.
Ennyi. Hanna elmosolyodott. Persze, hogy
igaza volt. És igen. Tényleg belevaló nő.
53.
Carlsberg-siló, Koppenhága
Az utóbbi időszak rosszabbnál rosszabb
ötletei közül az utolsó vitte el a pálmát.
Beküldte Kathrinét a világ egyik
legnagyobb nyomortelepére, ráadásul
karácsonykor, amit az eredeti tervek
szerint együtt töltöttek volna. Háromszor
beszélt vele. Noha a nő már eljött onnan,
nem tudta kiverni a fejéből a látottakat. Az
utolsó, néhány perces beszélgetésükkor
Nielsnek kedve lett volna lehordani.
Szeretett volna ráüvölteni, hogy a fenébe
is, nem a világgal van baj, hanem vele,
Kathriné-vel. Mert a világ csordultig van
szegénységgel, halállal és nyomorúsággal.
Csak Kathrine ezt nem látta eddig, mert az
ő világa nem más, mint dizájner
bútorokkal berendezett és
légkondicionálóval felszerelt épületek
sokasága, az ő világegyetemét csupán
felszínek alkotják. Csupán felszínek.
Márvány, acél, réz, alumínium, olyan
világ ez, mely a szomszédos pusztulást
figyelmen kívül hagyja. De mégsem vágta
a fejéhez. Mindössze azt mondta:
Bocsánat. Ez valóban szörnyű. Jó
éjszakát!
De az elképzelt veszekedés továbbra is ott
kavargott Niels fáradtságtól kóválygó
fejében, amikor belépett a lakásba.
Hirtelen azt érezte, hogy járt bent valaki.
Valaki. Körbenézett a nappaliban. Semmi
szokatlant nem tapasztalt. A nyugatra néző
nagy helyiség szakasztott olyan volt, mint
máskor. Pontosan ugyanúgy festett, ahogy
Kathrine hagyta, amikor kilépett a közös
életükből egy örökkévalósággal ezelőtt.
Nielst különös érzés kerítette hatalmába:
vége a kapcsolatuknak. Talán csak a nő
árnya kísértett szakadatlanul a lakásban.
Niels kimerült volt, és túl sok inger érte.
Például, hogy Hanna valószínűleg
megfejtette a rendszert, és kikalkulált
mindent. Megfordult a fejében, hogy
felhívja, de aztán inkább úgy döntött, hogy
alszik valamicskét.
A hátsó lépcsőre nyíló ajtó résnyire nyitva
állt.
Pedig sohasem felejtette el becsukni és
bezárni. És csak ritkán használta.
Alaposan megvizsgálta. Erőszakos
behatolásnak nem volt nyoma. Az ajtó, a
keret, a zár, a zsanérok. Mindegyik a
megszokott módon festett. De ez
egyáltalán nem nyugtatta meg. Egy
aggasztó kérdés kezdte nyomasztani.
Valaki megkaparintotta és lemásoltatta a
kulcsait? Számba vette, kinek van kulcsa a
lakáshoz. Csak Kathrinének és neki. Meg
az alsó szomszédnak. Talán a
házmesternek is? Egy tartalék kulcs? Niels
gondolkodott, majd úgy határozott, a
házmesternek biztos nincs. Amennyiben
félelme megalapozott, valakinek kölcsön
kellett kérnie az ő vagy Kathrine kulcsát
egy időre, hogy másolatot készíttethessen.
Az egyetlen hely, ahol néha elöl hagyta a
kulcsát, a munkahelye volt. Lehet, hogy
valaki a kapitányságról – a gondolat szinte
teljesen abszurdnak hatott – elvette a
kulcsait, lemásoltatta, és visszatette őket
az asztalra. De kicsoda? És miért?
Niels kilépett a hátsó lépcsőházba és
felkapcsolta a világítást. Lépteket hallott
maga alatt a lépcsőn.
– Ki van ott?
Nem jött válasz.
– Hahó!?
Könnyed, alig-alig hallható léptek, ahogy
valaki lefelé ólálkodik a lépcsőn. Aztán
becsapódott egy ajtó. Niels a lépcsőház
ablakához ugrott és lenézett. Talán még
látta is egy pillanatra az épületből szinte
légies mozgással kisuhanó sötét alakot.
Vagy csak megtréfálták a környező fák
hosszúra nyúlt árnyai, melyeket a
Carlsberg-siló fényében vetettek?
Váratlanul kialudt a lépcsőházi világítás.
54.
Kastrup repülőtér, Koppenhága
Jéghideg reggel volt, ám a harapós széltől
még fagyosabbnak érződött. Úgy tűnt,
mínusz húsz is van. Az Air Force One
pontosan kilenc órakor landolt, és néhány
másodperccel később a lépcső odagördült
az elnöki repülőgép ajtajához. Barack
Obama kilépett a gépből, és lement a
lépcsőn. Az amúgy oly határozott
tekintetben valamiféle aggodalom csillant
meg. A kétség jele. A világ
leghatalmasabb emberét egyáltalán nem
fogadták ragyogó pompával. Sietősen
kezet fogott az amerikai nagykövettel,
Laurie S. Fultonnal, beszállt a kényelmes
limuzinjába, és a Bella Center felé vette az
irányt. Elfoglalt férfi volt. A küldetése
egyértelmű: meg kell mentenie a világot.
Péntek, december 18.
Amikor Niels felébredt, csak úgy duzzadt
az energiától. Ismerős érzés volt, és
természetesen előnyösebb a másik
állapotnál. Az ürességnél. Amely Kathrine
állításával ellentétben nem depresszió.
Pusztán arról volt szó, hogy Niels vagy
kicsattant az életerőtől, vagy teljesen
elernyedt.
***
Norrebro, Koppenhága
Annak ellenére, hogy csak ücsörgött és
nézelődött, érezni lehetett, hogy nagy
változáson ment át.
Niels azonnal meglátta rajta, amikor
belépett a kávézóba, és észrevette, ahogy a
leghátsó asztalnál kávét kortyolgat.
Smink, leheletnyi ajakrúzs, frizura.
Elsősorban mégis a tekintete változott
meg. Ahogy végigmérte a helyet és a
körülötte serénykedő embereket. Felébredt
benne a kíváncsiság. Az alapvető
érdeklődés a környezetében zajló
események iránt. Amikor megpillantotta a
nyomozót, integetni kezdett felé. Nielst
mosolyra fakasztotta a gyermeki
mozdulatsor. A nő mellett az ügy
mappáival megrakott kartondoboz pihent.
– Meg kell ünnepelnünk, hogy felfedeztük
a rendszert – mondta, és végigfuttatta
tekintetét az asztalon lévő tálcán. Kenyér,
tojás, croissant, dinnye. – Már rendeltem
mindkettőnknek.
– A fokvárosi gyilkosság… Mégis
hogyan?
– Úgy, hogy rájöttem a rendszerre –
hadarta a nő izgatottan. – Kiindulási
pontnak a mítoszt és a harminchatos
számot vettem.
– Ugyan már, Hanna, ön nem is vallásos!
– Miért olyan biztos ebben? – kérdezte
mosolyogva. – Őszintén szólva, magam
sem tudom, mi vagyok. De az tiszta sor,
hogy a vallás és a tudomány
ellentétességét erősen felnagyítják. Nem
akar leülni?
Niels most ébredt rá, hogy még mindig áll.
Gyorsan helyet foglalt.
– Ez az egész téves alapfeltevésen
nyugszik. Gyakorlatilag nem is létezik. Az
első tudományágakat pont az az igény
hívta életre, hogy bizonyítsák Isten létét.
Ha innen nézzük, a vallás és a tudomány
egészen a kezdetektől kéz a kézben jár.
Persze vannak időszakok, amikor a
szerelmes együttlét nem olyan idilli, de
azért mégis.
– És miért éppen harminchat? – Niels
kávét töltött. – Van valami jelentősége?
– A rendszer szempontjából naná! És ez
az, amire szükségünk van. Figyeljen csak!
Jelenleg az az általánosan elterjedt nézet
uralkodik a tudományban, hogy nagyjából
csak négy százalékát ismerjük a világ-
egyetemben fellelhető anyagoknak. Négy
százalékát!
– És mi van a többi kilencvenhat
százalékkal?
– Hát ez az! Mi van a többivel? Mi,
asztrofizikusok sötét anyagnak vagy sötét
energiának nevezzük. De lehet, hogy jobb
lenne, ha egyszerűen ismeretlennek
hívnánk. Annyi mindent nem tudunk,
Niels! Döbbenetesen sokat. És mégis
játsszuk a kisistent, és azt hisszük,
mindent képesek vagyunk befolyásolni.
Akárcsak egy nagyzolási hóbortban
szenvedő gyerek. Pedig egyszerűen még
nem tartunk ott! Olyan, mintha azt
akarnánk elhitetni magunkkal, hogy a
négy százalék a minden. És a maradék, az
ismeretlen, nem is létezik. Márpedig
létezik! Tudjuk, hogy ott van. Csupán nem
értjük.
– De a bejelentett gyilkosságok… Mennyi
is? Huszonegy? Az nem harminchat.
– Még nem. Mivel a többi áldozatot még
nem találták meg, vagy nem jelentették az
esetet.
Niels eltöprengett. Miközben feltette a
következő kérdést, azt latolgatta, hogy a
hangja kíváncsinak vagy kétkedőnek
tűnik-e.
– Hanna, honnan tudott a fokvárosi
gyilkosságról?
– Tudja, ki volt Öle Romer?
– Igen, rendőrkapitány valamikor az 1700-
as években.
– És asztrofizikus – vágott közbe a nő. –
Ahogy én is. Ő mérte meg először a fény
sebességét. És elég nagy pontossággal
végezte a számításait.
– Hogy jön most ez ide?
– A király egyszer megbízta Romért, hogy
számítsa ki, mekkora Koppenhága lakott
területe. Ennek ugye csak neki kell állni,
és aprólékos munkával felmérni. De
Romer kevesebb, mint tíz perc alatt
megadta a választ. Hogyan?
A pincérnő éppen elhaladt mellettük.
Hanna megállította.
– Tudom, hogy furán hangzik, de
szeretnék kérni egy ollót és egy fél
dinnyét.
A pincérnő végigmérte Hannát.
– Egy pillanat! – mondta, és elindult.
– Romer fogott egy mérleget és egy
helyrajzi térképet, és… Köszönöm – vette
el Hanna az ollót és a dinnyét. – És
elkezdte szétszabni a térképet.
Hanna belevágott a papír asztalterítőbe.
Niels észrevette, hogy a szomszédos
asztalnál ülő fiatal pár rájuk sandít.
Különösképp Hannát bámulták meg.
– Romer egyszerűen levágta a lakott
részeket, és a mérleg egyik serpenyőjébe
helyezte. A nem lakottakat meg a
másikba.
Niels mosolygott.
– És ön mit vágott ki?
– Hasonlít ez Afrikára? – kérdezte a nő,
miközben felemelte a terítő egy
darabkáját.
– Kis jóindulattal.
– Igen, Dél-Afrika valóban kicsit
keskenyre sikeredett, de Ausztrália, Dél–
és Észak-Amerika felismerhető.
Ekkor felemelt még néhány másik
darabot.
– Kivágta a kontinenseket?
– És kidobtam a vizet. Az óceánokat. Csak
a szárazföldeket hagytam meg. A többire
nincs szükség – magyarázta, és
kirakószerűen elkezdte összeilleszteni a
papírdarabokat.
– Hanna! – Niels megpróbált a szemébe
nézni. – Nem foglalkoztam sem fizikával,
sem matematikával a középiskola óta.
Kérem, vegyen vissza a tempóból. Tehát.
Vett egy térképet, és kivágta belőle a
kontinenseket. Idáig értem. A tengereket
pedig kidobta?
– Igen.
– De miért? Mire jó ez?
– Nem mondtam a telefonban? Vissza kell
nyúlnunk az időben, Niels. Egész a
kezdetekhez. A szárazföldek
keletkezéséig. A többsejtű élőlények
kialakulásáig.
Niels meredten figyelt.
– A lemeztektonikáról van szó.
Kontinentális és óceáni lemezekről, a
gránit és a bazalt fajsúlyának
különbségéről. De semmi sem indokolja,
hogy ezt végigvegyük. Kezdjük
máshonnan!
– Jó ötlet.
– A kontinensek a lemeztektonika miatt
vándorolnak a Földön. A földrészek
folyamatos mozgásban vannak. Ennek
létezik egy hosszú és mutatós bizonyítása,
amit most nem osztanék meg önnel.
– Köszönöm.
– De azt tudnia kell, hogy a kontinensek
fontos építőeleme a gránit. Hallott Minik
Rosingról?
Niels megrázta a fejét.
– Grönlandi geológus. Azzal az elmélettel
állt elő, hogy a gránit a bazalt
oxidációjával keletkezett, és az
oxidációhoz szükséges oxigén az első
fotoszintetizáló baktériumoktól származik,
amelyek körülbelül 3,7 milliárd éve jöttek
létre.
Niels felemelte a kezét, mint aki megadja
magát.
Hanna elgondolkozott egy pillanatra.
– Rendben. Kihagyjuk a magyarázatot, és
egyenesen a következtetésre ugrunk. A
részkövetkeztetésre legalábbis: a
kontinensek azért jöhettek létre, mert a
Földön kialakult az élet.
– Ez egy következtetés?
– Nevezzük inkább kiindulópontnak.
Nézze csak!
Niels kíváncsian figyelte, amint a nő
összeilleszti a kivágott földrészeket, mint
egy kirakó darabkáit. A szomszéd
asztalnál a fiatal pár már nem lopva,
hanem nyíltan figyelt.
– A kezdet kezdetén csak egyetlen
földrész létezett. Valahol lent a Déli-sark
körül. Körülbelül így helyezkedhettek el a
mai kontinensek. Nem is, inkább
lerajzolom – gondolta meg magát Hanna,
és elővett a táskájából egy fekete filctollat,
majd nekilátott az egybefüggő
kontinenseket felrajzolni a dinnyére. – Itt
helyezkedtek el a Déli-sark körül.
Niels végigfuttatta a tekintetét Hannán.
Amióta ismeri, mindig érzett egyféle
feszültséget rajta. A járásában. A
mozdulataiban. De most ennek nyoma
sem volt.
– Egy milliárd évvel ezelőtt körülbelül így
festett a Föld – mondta, és felemelte a
dinnyét.
– Mert akkor még nem váltak szét a
kontinensek? – kérdezte Niels.
– Pontosan. Elfogadott elmélet manapság,
de még száz éve sincs, hogy egy német
csillagász felfedezte az összefüggést, szó
szerint értve. És évekbe telt, amíg
mindenkit meggyőzött.
Niels a dinnyét tanulmányozta.
– Utazzunk egy új világba! – invitálta
Hanna, s végezetül Nielsre szögezte a
tekintetét. – Töltsünk el egy órát
Rodiniában!
55.
Niels levette a kabátját. A hely kezdett
megtelni éhes egyetemistákkal.
– A Rodinia szó orosz eredetű, és
anyaföldet jelent. És a Rodinia
szuperkontinens valóban az volt: minden
föld anyja.
– Világos – bólintott Niels.
– A Rodinia feldarabolódásával kezdődött
meg az élet fejlődése. Ez után az ediakara
és a kambrium időszak következett.
Ezeken belül több periódust is
elhatároltak, de nem vagyok geológus.
– Miért beszélünk a földrészekről és a…
– Rodiniáról?
– Igen. Mi köze van a gyilkosságokhoz?
Hanna elgondolkodott, és belepiszkált az
ételébe.
– Azt tudtam, hogy az emberek állnak a
rendszer középpontjában. Az élet. A
mítosz szerint harminchatan vigyázzák az
emberiséget. És az emberiség lakhelye a
szárazföld, nem a víz. Ezért távolítottam el
az óceánokat. És még ezen az egyszerű
modellen is látszik valami figyelemre
méltó – mondta, és újból kézbe vette a
dinnyét.
Niels ismét vetett egy pillantást a
mellettük ülő fiatal párra. Már
abbahagyták az evést, és figyeltek, mintha
az egyetemi előadóban ülnének.
– Megnéztem a bejelölt pontokat, és
észrevettem, hogy mintázatot alkotnak. Az
egyes helyszínekhez hozzáillesztettem a
gyilkosságok időpontjait. Egyszerűen
megszámoztam őket. A tizenhetes
gyilkosság Pekingben történt. A
tizennégyes Fokvárosban.
– Khayelitshában. Dél-Afrikában.
– Pontosan. A kilencedik gyilkosság
helyszíne Mekka. A tizenötödiké Thunder
Bay.
– Sarah Johnsson.
– Így igaz. Hadd rajzoljam le!
Elkezdte elpakolni az asztalról a poharakat
és a tányérokat. A szomszéd asztalon a
lány csinált egy kis helyet, így Hanna
odatehetett mindent. Aztán egy kört rajzolt
a terítőre.
– Ez itt a Föld. A kontinensek valahogy
így helyezkedtek el – mondta, és
berajzolta a Déli-sark köré a földrészeket.
– így jobban átláthatja. És a gyilkossági
helyszínek, a pontok körülbelül itt vannak.
– Elragadó sebességgel felrajzolta a
harminchat pontot. – A gyilkosságok
sorrendjét sorszámokkal jelzem. Lát már
valamit?

Niels a rajzot nézte.

– Látja, hogy a pontok körívek mentén
helyezkednek el?
– Azt hiszem.
– És hogy az egyik a körív egyik felén
van, a következő pedig az ellentétes
oldalon?
Niels nem válaszolt. Meglátta a
cigarettásdobozt a nő táskájában, és
hirtelen elképesztő kedvet érzett rá, hogy
megkérdezze, ne menjenek-e ki
dohányozni.
– Kiszámoltam, hogy a körök a
tizenkettes, huszonnégyes, harminchatos
és negyvennyolcas szélességi foknál
helyezkednek el. De nem ez most a döntő.
– Akkor mi a döntő?
– A rajz nem mást ábrázol, mint egy atom
szerkezetét. És nem akármilyen atomét.
Hanem a harminchatos rendszámúét.
– A harminchatost? Ahogy a…
– Mítoszban. Lehet, hogy véletlen, lehet,
hogy nem. Az ismert elemek
feltérképezésében rendkívül fontos
szerepet játszott a Niels Bohr Intézet.
Lehet, hogy az agyamra mentek az
atomok, viszont az vitathatatlan tény, hogy
a rendszer úgy épül fel, ahogy a
harminchatos rendszámú elem, méghozzá
a legapróbb részletekig. Ez egyébként a
kripton.
– Kriptonit? – kérdezte mosolyogva Niels.
– Nem hajaz ez egy kicsit Supermanre?
– Sajnos. Superman nem része a
rendszernek. A kripton egy nemesgáz. A
neve a görög krüptosz szóra vezethető
vissza, ami annyit jelent: a rejtőzködő.
– A rejtőzködő? De miért hívják így?
– Feltételezhetően azért, mert színtelen
légnemű anyag. Noha megvan az a
tulajdonsága, hogy felfénylik a zöld és a
narancssárga spektrumán, ha áramforrást
kapcsolunk rá. Tehát elérhető a
fénykibocsátás. A nyolcvanhatos izotópját
egyébként arra is használják, hogy
meghatározzák az egy métert.
– Van valami ezen a világon, amit nem
tud? – kérdezte Niels, és nem tudta
megállni, hogy fel ne nevessen.
– Tehát a kripton nemesgáz. Egyike a ritka
stabil atomoknak. Önmagától nem lép
reakcióba. Nem keres más atomokat, hogy
kötést hozzon létre velük. És nem azért,
mert a levegő tele van kriptonnal.
A légkörnek mindössze egy tízezred
százaléka kripton… – mondta Hanna,
majd hirtelen elnémult. – A harminchat
igaz emberről szóló mítosz. Vagy
belemagyarázok valamit? Csak azt akarom
mondani, hogy látok valami összefüggést.
Önmagától nem lép reakcióba. A
rejtőzködő. Egyedül. Olyan gyorsan
beszélt, hogy Niels nem értett mindent.
– Niels! A harminchatos szám már
önmagában is csoda. Három meg hat az
kilenc. És ha összeszorozzuk a
harminchatot egy másik számmal, és a
végeredmény számjegyeit addig adjuk
össze, amíg egyjegyű számot nem kapunk,
az mindig kilenc lesz. Harminchatszor
tizenkettő négyszázharminckettő. Négy
meg három meg kettő az kilenc.
Harminchat szorozva héttel egyenlő
kétszázötvenkettő. Próbálja ki!
– Hanna… Elnézését kérem, de… Mit is
szeretne mondani pontosan? Csak ugorja
át az összes közbeeső számítást.
Hanna elgondolkodva végigmérte Nielst.
De az is lehet, hogy csak olyan egyszerű
szavakat keresett, amiket a másik is
megért. Végül így szólt:
– Közbeeső számítások nélkül: a
gyilkosságok helyeit évmilliárdokkal az
emberiség kialakulása előtt választották ki.
Mint tudja, a dél-afrikai védőügyvéd
halálának helyét e rendszer segítségével
számítottam ki. Ezt a pontosan
megtervezett rendszert aszerint dolgozták
ki, ahogy a kontinensek az idők kezdetén
elhelyezkedtek. – A térítőn lévő rajzra
mutatott. – És azt mondom, hogyha a
rendszer valóban úgy néz ki, ahogy én
gondolom, akkor pontosan tudjuk az
összes gyilkosság elkövetésének helyét és
idejét.
– Valóban? – kérdezte Niels, és ráeszmélt,
hogy suttog. Megismételte a kérdést. –
Valóban?
– Leírtam az összesei. Íme! – mondta a nő,
miközben előhúzott egy összehajtogatott
lapot. Átadta, Niels pedig kibontotta.

1. Oldupai Gorge (Tanzánia) – 2009.

április 24., péntek (Chama Kiwete)
2. Santiago (Chile) – 2009. május 1.,
péntek (Victor Huelva)
3. Bangui (Közép-afrikai Köztársaság) –
2009. május 8., péntek
4. Monrovia (Libéria) – 2009. május 15.,
péntek
5. Dakar (Szenegál) – 2009. május 22.,
péntek
6. Cuzco (Peru) – 2009. május 29., péntek
(Maria Saywa)
7. Rio de Janeiro (Brazília) – 2009. június
5., péntek (Amanda Guerreiro)
8. Szamarkand (Üzbegisztán) – 2009.
június 12., péntek
9. Mekka (Szaúd-Arábia) – 2009. június
19., péntek
10. Tel Aviv (Izrael) – 2009. június 26.,
péntek (Ludvig Goldberg)
11. Nairobi (Kenya) – 2009. július 3.,
péntek (Nancy Muttendango)
12. Johannesburg (Dél-Afrika) – 2009.
július 10., péntek (Helen Lutuli)
13. Chicago (Amerikai Egyesült Államok)
– 2009. július 17., péntek (Andrew
Hitchens)
14. Fokváros (Dél-Afrika) – 2009. július
24., péntek (Joris Mathijsen)
15. Thunder Bay (Kanada) – 2009. július
31., péntek (Sarah Johnsson)
16. McMurdo-állomás (Antarktisz) –
2009. augusztus 7., péntek (Jonathan
Miller)
17. Peking (Kína) – 2009. augusztus 14.,
péntek (Ling Cedong)
18. Bangalore (India) – 2009. augusztus
21., péntek
19. Babilon (Irak) – 2009. augusztus 28.,
péntek (Samila al-Assadi)
20. Chennai (India) – 2009. szeptember 4.,
péntek
21. Katmandu (Nepál) – 2009. szeptember
11., péntek
22. Ha Női (Vietnám) – 2009. szeptember
18., péntek (Truong Tho)
23. Kalinyingrád (Oroszország) – 2009.
szeptember 25., péntek (Mása Lionov)
24. Caracas (Venezuela) – 2009. október
2., péntek
25. Helsinki (Finnország) – 2009. október
9., péntek
26. Belém (Brazília) – 2009. október 16.,
péntek (Jorge Almeida)
27. Nuuk (Grönland) – 2009. október 23.,
péntek
28. Athén (Görögország) – 2009. október
30., péntek
29. Párizs (Franciaország) – 2009.
november 6., péntek (Maurice Deleuze)
30. Seattle (Amerikai Egyesült Államok) –
2009. november 13., péntek (Amy
Aniston)
31. Moszkva (Oroszország) – 2009.
november 20., péntek (Vlagyimir Zsirkov)
32. Shanghai (Kína) – 2009. november
27., péntek
33. Washington D. C. (Amerikai Egyesült
Államok) – 2009. december 4., péntek
(Russel Young)
34. Mumbai (India) – 2009. december 11.,
péntek (Raj Bairoliya)
35.
36.

Niels továbbra is a papírt tanulmányozta.

A szomszéd asztalnál a fiú fizetni ment. A
lány a nyakát nyújtogatta, hogy kilesse, mi
van a lapon. Hanna folytatta az előadását.
– Tudjuk, hogy a harminchatos rendszámú
elem külső héja szimmetrikus. E szerint,
ha adott a harminchármas és a
harmincnégyes számú gyilkosság,
amelyek itt vannak – mondta, miközben
mutatta is akkor ismerjük a harmincötös és
harminchatos helyét is.
– És hol vannak?
– Minden bizonnyal a velencei barátunk is
megsejthette ezt a rendszert. Mivel a
kontinensek egy része változatlan. Csupán
elmozdultak. Ezért néhány tetthely között
megegyezik a távolság. Gondolom, ezért
küldte el a figyelmeztetését…
Niels félbeszakította.
– Hol követik el a következő
gyilkosságokat, Hanna?
A nő elvette a papírt és ráírt valamit.
– Így. Most már teljes a rendszer.
Niels elolvasta:

35. Velence vagy Koppenhága – 2009.

december 18., péntek
36. Velence vagy Koppenhága – 2009.
december 25., péntek

Niels a lapot bámulta. Úgy tűnt, mintha

mindig is tudta volna. Mintha attól a
pillanattól kezdve sejtette volna, hogy
megkapta az ügyet. Mégis úgy érezte,
hogy kiszalad a fejéből a vér, és a szíve
megdermed.
– Tudjuk az utolsó két gyilkosság idejét és
helyét. De nem tudjuk a sorrendet.
– Tehát azt mondja, hogy…
– Hogy ma napszálltakor gyilkosság fog
történni Velencében vagy
Koppenhágában.
– Valóban hisz benne?
– Hiszek? Ez nem hit kérdése, Niels!
Egyébként hogyan számíthattam volna ki
a dél-afrikai eset helyét? A statisztikai
valószínűség a véletlenre csupán…
De Niels már nem tudott odafigyelni. Úgy
érezte, elnehezül a teste, szinte
belenyomódik a székbe – mintha a
gravitáció mindenféle figyelmeztetés
nélkül hirtelen megkétszereződött volna.
Hannát nézte. A mozgó, keskeny ajkát.
Érvelt, előadott. Niels kényszerítette
magát, hogy figyeljen.
– Azt teljes bizonyossággal állíthatom,
hogy ez egy rendszer. Egy rendszer,
amely… Vagy inkább hadd mondjam azt,
hogy olyan rendszer, amely isteni
dimenziókat ölel át, és azt tudatja velünk,
hogy a következő gyilkosság ma,
napszálltakor fog megtörténni Velencében
vagy Koppenhágában.
– De Koppenhágában hol?
Hanna kitépett egy darabot az egyre
meggyötörtebbé váló térítőből, és
számokat firkantott rá. A fiatal pár indulni
készült. A lány elismerően bólintott,
miközben kimentek a kávézóból, de
Hanna nem vette észre. Átadta Nielsnek a
fecnit.
– Mi ez?
– A szélességi és hosszúsági fokok itt
Koppenhágában. Vagy ma, vagy a jövő
héten…
– És biztos benne, Hanna?
– Ne kérdezze, Niels! Csupán a rendszer
összefüggéseire utalok. A matematika
sohasem hazudik. Koppenhágában ma este
alkonyaikor… Vagy Velencében…
A férfi rábökött a papíron lévő számokra.
– De hol van ez?
– Nem tudom, mire gondol. A szélességi
és hosszúsági fokok ott láthatóak a
papíron.
– De Hanna! Hol?
56.
Norrebro, Koppenhága
Niels kilépett a kávézóból. A benti
világítás és a kinti fény erőssége között
alig volt különbség. Néhány nap múlva az
év legrövidebb és legsötétebb napja
következik, amellyel az utcák fölött függő
elavult lámpák halvány, sárgás fénye fel
sem veheti a harcot.
– Korán lemegy a nap – mondta Hanna. –
Legfeljebb néhány óránk van.
A férfi mögött állt, és a visszajárót pakolta
be a pénztárcájába. Az ügy aktáival teli
dobozt letette maga mellé a járdára. Niels
megfordult, és határozottan ránézett.
– Mikor megy le a nap?
– Valamivel négy előtt. Miért?
– Miért? – kérdezte elképedve Niels. Ez az
egész csupán egy elmélet volt a tudós
számára? Egy feladvány? Hanna! Ön azt
állítja, hogy a gyilkosságokat alkonyaikor
követik el. Ugye?
– Így van. Pontosan alkonyatkor.
– Ez azt jelenti, hogy van öt-hat óránk
megtalálni a helyszínt. És azt az embert,
akit meg akarnak ölni.
Hanna megdöbbenve nézett Nielsre.
– Kocsival van? – kérdezte a férfi.
– Igen.
– Hol parkol?
– Ott. A kis Audi.
– Van GPS-e?
– Igen. Járt a kocsihoz. Sohasem
használtam. Azt sem tudom, működik-e.

Niels szállt be elsőnek. Hanna, aki a

dobozt szorongatta, az anyósülésre ült.
Teljesen szokatlan volt számára a férfi
gyakorlatiassága. Niels is érezte ezt rajta.
Hanna megoldotta a feladatot, befejezte az
előadását. Számára a világ elsősorban
elméleti helyszín volt. Valami hirtelen
szöget ütött Niels fejébe: Hanna flörtölt
vele a kávézóban? Hogyan flörtölhet egy
olyan zseni, mint Hanna? Miközben
atomokat rajzolgat az asz talterítőre, és
arról csacsog, hogy nézett ki a Föld
évmilliárdokkal ezelőtt? Niels hirtelen
megértette, milyen nehéz élete lehet a
nőnek.
– Figyeljen, Hanna! Maga mondta
nemrég, hogy esetleg megakadályozhatjuk
a következő gyilkosságot. Amikor hívott.
– Igen – felelte a nő egy határozott
bólintással.
– Én készen állok. – Niels kivette Hanna
kezéből a kartondobozt, és a hátsó ülésre
hajította. – Szóval fogja a GPS-t! Tud
navigálni koordináták alapján?
– Azt hiszem.
Niels elfordította a slusszkulcsot. Az autó
szinte zajtalanul beindult. Hanna
bekapcsolta a GPS-t, és várta a további
utasításokat. Szép kis menet lesz, gondolta
a férfi, mielőtt kikanyarodott az útra, és
majdnem nekiment egy teherautónak.
***
Jagtvej. Már megint ez a név, ami minden
koppenhágai rendőr számára egyet jelent a
zavargásokkal és a diáktüntetésekkel.
Egykor ezek könnyedén lázadássá
fajulhattak volna, melyek az utcákra
vonzzák az elégedetleneket, akik
királyokat vagy kormányokat dönthetnek
meg. De manapság nem. A forradalmak
ideje lejárt. Az abszolút monarchia
megszűnésekor alig tízezer ember vonult
békésen a királyi kastély elé. A mai
világban, aki Koppenhágába érkezett,
hogy a klímacsúcs ellen tüntessen, nem
várhatott mást a fáradozásai jutalmaként,
mint egy jó kis megfázást. A
rádióbemondó szerint ebben a pillanatban
több mint százezren vesznek részt a
különböző rendezvényeken és
demonstrációkon Koppenhága utcáin.
Niels a fejét csóválta. Hiába vonult
egymillió tüntető az utcára Londonban,
nem tudtak hatni Tony Blairre, aki
elhatározta, hogy katonákat küld Irakba.
Akkor hogyan érhetné el százezer
aktivista, hogy olyan egyezményt
kössenek, melynek segítségével
csökkenhet a Föld átlaghőmérséklete?
– Működik? – kérdezte Niels. Látta, hogy
Hanna esetlenül nyomkodja a GPS
érintőképernyőjét. – Nem megy?
– Niels! Hatévesen másodfokú
egyenleteket oldottam meg, ezért aztán a
matematikatanárom átcibált a Niels Bohr
Intézetbe. Ott megmérték az
intelligenciahányadosomat, ami majdnem
százötven.
– Csak kérdeztem.
Csönd. A nő a képernyőt nézte.
– Megvan. Kicsit dél felé kell fordulnunk.
– Délre?
A forgalom nem mozdult, mintha egy
fényképet nézett volna az ember. A
Jagtvej, a Vadászat útja már csak ilyen.
Valamikor a királyi udvarnak tartották
fenn, erre mentek vadászni az urak a
kastélyból. De aztán megnyitották a
pómép előtt is, és azonnal óriási
népszerűségre tett szert. Egy olyan
fővárosban, ahol a várostervezés finoman
szólva esetleges és kusza, a Jagtvej
valóban megváltást jelentett. Egy egyenes
út a város egyik végéből a másikba. A
Nordhavntól a Carslbergig. Niels minden
egyes nap szembesült a Jagtvej
forgalmával, és gyűlölte. Az aktivisták
részben ez ellen a forgalom ellen tüntettek.
Rendkívül egészségtelen a környék
levegője. Ezt bizonyítják a kihelyezett
modem, levegőszennyezést mérő
eszközök. Az itteni levegő megközelítőleg
olyan egészségtelen, mint Mexikó
fővárosáé. Ha Japánban lenne, az emberek
fehér maszkokat húznának, úgy
közlekednének. De ez nem Tokió és nem
is Oszaka. Ez Koppenhága, és az emberek
nem igazán törődnek azzal, milyen levegőt
lélegeznek be. Niels rágyújtott egy
cigarettára.
– Dohányozhatok a kocsiban?
– Hát, nagyon úgy fest.
– Ugyan, el is nyomhatom.
– Á, csak nyugodtan. És én is kérek egyet.
Niels nyomta a dudát.
– Egy tapodtat se haladunk! –
bosszankodott.
– Hát nem.
Ki akart húzódni a külső sávba, de egy
öltönyös vadbarom, aki egy fekete BMW-t
vezetett, erőszakosan bevágott elé. Niels
dühében a szélvédőhöz nyomta a
rendőrjelvényét.
– Hülyegyerek!
– Ez nem egyirányú? – kérdezte Hanna,
amikor a BMW-s már eltűnt, és Niels
elkezdett gyorsítani a mellékutcában.
– Tessék! Fogja a telefonomat.
– Miért?
– Azt mondta, hogy a következő
gyilkosságnak két lehetséges helyszíne
van.
– Koppenhága vagy Velence.
– Hívja fel Tommasót. Mi is a
vezetékneve?
– Di Barbara.
– Mondja meg neki, hogy… Nem! Adja
meg neki a koordinátákat! Avassa be a
számításaiba!
Hanna ellenkezett, de azért elvette a
mobilt. Már ki is csörgött. Hanna várt.
– Bekapcsolt a rögzítő.
– Hagyjon üzenetet!
– És mit mondjak?
Niels szúrós pillantást vetett rá. A nő, aki
néhány perccel ezelőtt a kávézóban még
kirobbanó erővel bírt, akit majd’
szétvetettek a piszok jó ötletek és
gondolatok, aki számításokat végzett, és
nagyszerű húzásokat tervezett, egyszerre
tehetetlen pancserré vált. Hanna csak
turista volt a való életben, és hamarosan
vissza fog húzódni az elméletekből és
gyászból erődítménnyé alakított nyári
lakába.
– Mondja meg neki, hogy kiszámolta,
gyilkosság fog történni ma délután
napszálltakor Velencében vagy
Koppenhágában!
Hanna elkezdett az üzenetrögzítőre
beszélni.
– Jó napot, Di Barbara…
Berozsdásodott francia nyelvtudása
ugyanúgy döcögött, ahogy a kocsi az
egyirányú utcán: bizonytalanul és
kacskaringózva. Niels minden elegancia
nélkül kikerült egy kukásautót. Egy
kerekpáros nem tétovázott kimutatni a
mérgét: öklével rásújtott a kocsi tetejére.
Hanna összerezzent. Koppenhágában a
kerékpárosok az autósok ellen vannak. De
ez minden további nélkül fordítva is igaz.
– Mondja meg neki, hogy mindjárt küld
egy SMS-t, melyben megírja a szélességi
és hosszúsági fokokat. Így aztán
behatárolhatja a helyszínt egy GPS-szel.
Hanna újra franciául kezdett beszélni.
Niels hallgatta. Annak ellenére, hogy meg-
megakadt a mondatokban, Niels még
sohasem találta szebbnek ezt a nyelvet,
mint most, Hanna szájából.
57.
Velence
A zavaros vizet szántó csónak motorjának
hangja elnyomta a telefon csörgését.
Tommaso Yamaha motorját október óta
szerelték, de végre elkészült. Élvezte a
zavartalan, zörejek nélküli bőgést – a
szerkezet tökéletesen dolgozott. Egy
villanásnyi időre beragyogta a nap a
lagúnát, jobb időket ígért. Tommaso
ránézett a tacskóra, aki a hajó orrában, egy
kupac rothadó hajókötélen feküdt
nyugtalanul. A kutya Tommaso anyjáé
volt, és a férfi le akarta adni egy
menhelyen.
– Na, tengeribeteg lettél? – kiáltotta oda,
és közben mosolyogni akart. A kutya
sértődötten nézett vissza rá. Mintha tudná,
mire készül Tommaso.
Már látta a szigetet. Karantén-sziget,
néhányan Santa Maria Di Nazarethnek
hívták. Valamikor ide zárták a
pestiseseket. Négyszáz évvel ezelőtt a
járvánnyal sújtott kontinensről az Adriai-
tenger oltalmában rejlő városba érkező
utazónak negyven napot kellett eltöltenie a
szigeten. A quaranta negyvenet jelent
olaszul. Innen származik a karantén szó.
Negyven napig ellenőrizték, hogy az elzárt
bőrén nem ütnek-e ki fekélyek. Negyven
napig töprenghetett az utazó, hogy vajon
ez a sziget lesz-e utolsó földi állomása.
Talán a pestis gondolata tette, hogy
Tommaso azt érezte, hogy az utóbbi napok
influenzás tünetei makacsabbá váltak.
– Sertésinfluenza – motyogta magában, és
visszavett a sebességből. Lélegzetvétele
nehézkes volt. Behunyta a szemét, és
élvezte a pillanatnyi napsütést. Ha nem
függesztették volna fel, neki is kint kellene
lennie a pályaudvaron a többi rendőrrel
együtt. Nagy esemény volt a politikusok
és az igazságügyi miniszter velencei
látogatása, és Morante főparancsnok
megkövetelte, hogy az egész testület
haptákban álljon. Tommaso nélkül. És
Tommasónak semmi kifogása nem volt ez
ellen.
A lagúna felőli falak ferdék voltak. A
mocsaras talajon megsüllyedtek a házak
alapjai, és az épületeket összeomlás
fenyegette. Az ablakok vasrácsairól
lecsorgó rozsdás lé egyenes vonalakat
húzott a téglafalakra. A pestis után
elmebetegeket zártak be a szigeten, de ma
már csak a kutyamenhely volt itt. A
szárazföldről és a környező szigetekről is
hoztak ide kóbor ebeket. Sokat elaltattak,
néhányan új gazdára vártak.
Pár méterre a stégtől Tommaso
kikapcsolta a motort. Ugyanabban a
pillanatban meghallotta a telefonját. Tíz
nem fogadott hívás. Egy Dániából. Niels
Bentzontól. Kilenc a szeretetotthonból.
Rossz jel.
58.
Koppenhága
Savé the plánét. Apocalypse if we don ’t
act now. We demand action.89 Niels és
Hanna a kocsiban ülve követte a
demonstrációt. Valaki táncolt, míg
másokat majd’ szétvetett a világ
igazságtalanságai felett érzett düh.
– Mennyi van még hátra? – kérdezte
Niels.
– Az a közlekedésen múlik.
– Hány tizedrésze a szélességi és
hosszúsági foknak?
– Tizedrész? – mosolygott a nő. – A
fokokat percekre, azaz hatvanadrészekre
és másodpercekre osztják. Tehát a
fokmásodperc…
Niels félbeszakította:
– Hanna! Mennyi?
– Körülbelül kétezer-ötszáz méter.
Niels leparkolt a járdára, behúzta a
kéziféket, és lekapta a GPS-t a tartójáról.
89
Mentsd meg a bolygót! Itt a világvége, ha nem cselekszünk. Tettekre van szükség.
– Most mi lesz?
– Innentől gyalog megyünk.
***
Messziről szinte mutatósnak hatottak a
tüntetők. Egy sokszor látott kép. Az utca
kanyarulatait követő egységes
embertömeg. Ám amikor mellettük
haladtak, közel sem volt ilyen szép a
látvány. Miközben keresztülverekedték
magukat a tömegen, Niels fogta Hanna
kezét. Az esemény középpontjában
szertelen és izzó energiák tobzódtak.
Égetett szesz bűzlött. Niels tekintete
összetalálkozott egy piercinges lányéval.
Enyhén kitágult pupillák. Távolba révedő
tekintet. Vele már nem történhet semmi. Ő
nem érezné a rendőrök gumibotjának
ütését. És ez nem jutott el a plazmatévék
előtt ülő emberekhez. A fiatalok be voltak
drogozva, és egy ilyen haragos autonóm
leteperéséhez, akit a partidrogok és a
sörök bizarr koktélja elkábított, gyakran
két vagy három rendőr is kellett. Nem
éreztek fájdalmat.
Hová tűnt Hanna? Néhány másodperccel
ezelőtt még fogta a kezét, aztán egyszer
csak eltűnt. Niels körbenézett. Az ítéletnap
feketéjébe öltözött emberek. Egy ritmust
diktáló üstdob. Majd meglátta… A nő
tekintete tele félelemmel. Egy részeg
csavargó, aki legalább tíz évvel idősebb,
mint a tüntetők, átkarolta Hannát, és
táncolni készült vele. Mintha csak egy
karneválon lennének.
– Niels!
A férfi visszafelé kezdett nyomakodni a
tömegben.
– Hé, te! – kiáltotta az egyik kölyök, és
megragadta Niels kabátját.
– Ismerlek! Zsaru vagy! Mocskos zsaru! –
üvöltötte, és meg akarta ismételni még
hangosabban, de a rendőr ellökte magától.
A talaj kicsúszott a gyerek lába alól, és
mint egy elszáradt falevél, könnyedén és
észrevétlenül a földre esett. Legalábbis
elég észrevétlenül ahhoz, hogy Niels újra
megragadhassa Hannát, mielőtt még
többen felismernék. Megfogta a nő
mindkét kezét. A hideg ellenére forró volt.
– Minden rendben?
– El akarok tűnni innen!
– Mindjárt eltüntetem – mondta Niels,
miközben hátranézett. A srác már talpon
volt, és a menet vége felé kémlelt. Az
üstdob zaja elnyelte a szavait.
– Mocskos zsaru! Mocskos zsaru!

Koppenhága dühödt várossá változott. Az

emberek még az Assistens temetőt
körülvevő sárga falon is hangot adtak a
frusztrációjuknak. Szemmel láthatóan a
Fuck!90 felszólítás volt a város válságba
jutott létállapotát legjobban kifejező szó.
A föld őrzi nyomod, állt a temető bejárata
fölött. Vörös neonból formált barátságos
betűkkel. Lehet, hogy egy újabb
klímaszlogen. Vagy a sírkő tömör
90
Bassza meg!
igazsága. Maradandó nyomot hagyunk
halálunk után.
A sírkertben megálltak egy pillanatra,
hogy kifújják magukat.
– Itt átvágunk, ugye? – kérdezte Niels.
Hanna végignézett a temetőn, majd a
demonstráción, mint aki fontolóra veszi,
hogy visszatér.
– Ez van légvonalban. Valami baj van?
– Nem. Semmi.
Nielsnek kedve lett volna újra megfogni a
nő kezét. Olyan jól illett a markába.
– Mit mond a GPS?
A nő kivette a zsebéből a készüléket.
– Hogy mindjárt lemerül az elem.
– Akkor menjünk!
Niels megsimogatta a nő könyökét. Erre
Hanna finoman összerezzent. Mintha azt
kívánná, hogy a férfi továbbra is vezesse,
hogy kedvelje. Túl későn hasított Nielsbe
a gondolat: ebben a temetőben temették el
a fiát?
Néhány évvel ezelőtt Kathrine elcipelte
Nielst ebbe a temetőbe egy éjszakai
rendezvény alkalmával. A látogatók
fáklyával a kezükben sírkőről sírkőre
jártak, miközben egy férfi és egy női
lelkész ismertette a temető történetét.
Angol izzadás. Niels még mindig
emlékezett a pusztító járvány nevére,
annyira meghökkentően hangzott.
Háromszáz éve egy vírus több ezer
koppenhágaival végzett. Olyan sokkal,
hogy új temetőt kellett nyitni. Utána
minden hírességet ide temettek.
– Mit mutat a GPS?
– Egyenesen előre – válaszolta a
meggyötörtnek tűnő Hanna.
A hótakaró miatt a sírkertben két szín
uralkodott: az összefüggő fehér leplet
meg-megtörték a sötétszürke sírkövek.
Fekete-fehér sakktáblára hasonlított. Az
apróbb sírok a gyalogokat, az ismeretlen
halottakat takarták, akiknek nevét a kőre
telepedő moha, a szél és az eső réges-rég
letörölte. Magasan a fejük fölött a királyok
trónoltak: Hans Chrisitan Andersen, Sorén
Kierkegaard és Niels Bohr. Körülöttük
helyezkedtek el a futók és a bástyák: a
maguk idejében ismert, de mára már
elfeledett színészek és tisztségviselők. És
végezetül ott voltak azok, akik a
halhatatlanságot pont a halálukkal érték el.
Egy fiatal özvegyet például néhány száz
éve élve temettek el. Nielsben még most is
elevenen élt a történet, amit a női lelkész
mondott el. Abban az időben a sírásók
feketén is dolgoztak. Nappal eltemették az
embereket, éjjel pedig sírrablókként tértek
vissza. Felnyitották a fiatal özvegy
koporsóját, és egy élő szempár meredt
rájuk.
– Szabadítsanak ki erről a szörnyű helyről!
– üvöltötte az özvegy. Az egyik sírásó a
homlokára húzott a lapáttal, majd elvették
az ékszereit, és újra betemették a
sírgödröt. Évekkel később a halálos ágyán
a sírásó bevallotta a tettét. Napjainkban
újra feltárták az özvegy sírját, és az
asszonyt kicsavart testhelyzetben,
ékszerek nélkül találták, testén a
bántalmazás jelei. A sírját éppen olyan
sokan keresik fel manapság, mint
Andersenét.
***
Amikor maguk mögött hagyták a temetőt
és kiértek az utcára, Hanna egészen
megkönnyebbültnek tűnt. Átmentek a
Norrebrogadén, majd fölfelé haladtak a
Mollegadén, a LiteraturHaus és a zsidó
temető mellett. Lépteik alatt csikorgott a
hó, a levegő csípős volt. Csöndben mentek
egymás mellett. Hanna csak a GPS-t
nézte. Aztán hirtelen megállt.
– Itt!
– Itt? – csodálkozott Niels, miközben
körbenézett. Mit várt? Az biztos, hogy
nem egy lepusztult, málladozó társasházat.
Két babakocsi és egy háromkerekű
csomagtartós kerékpár épp azon
vetélkedett, melyikük tudja ügyesebben
eltorlaszolni a járdát.
– Biztos benne?
Hanna kétkedve nézte a készüléket.
– Majdnem – válaszolta bizonytalanul. –
Lemerült az elem. Nem bírta tovább.
– De ezt mutatta?
– Igen. Természetesen létezik egy
hibahatár. De az legfeljebb néhány méter.
Niels tett pár lépést oda-vissza. Nem volt
semmi a társasház körül. Valamikor
mindkét oldalról épületek vették közre, de
azokat már lebontották. Az elhagyatott
játszótér szomorú látványt nyújtott.
– Nem tudom – mondta Hanna, és
bizonytalanul topogott egy helyben.
– Mit nem tud?
– Ugye van az a kis hibahatár. Talán
néhány méter. Bárcsak több időm lett
volna!
– Ez nem lehet az a hely.
Hanna határozottan ránézett.
– Mégis mire számított?
Niels a fejét csóválta.
– Nem tudom. Egy vallási fanatikus, talán.
Tegyük fel, hogy működik az ön
rendszere. Ki forgatna a fejében ilyet?
– Miért nem az áldozatot akarja
megtalálni?
Niels vállat vont.
– De hát bárki lehet. Még egy véletlenül
erre tévedő járókelő is.
A férfi végignézte a neveket a kapunál.
Aztán felhívta Caspert.
– Casper? Itt Niels Bentzon. Van néhány
nevem, nézd meg őket a nyilvántartásban!
Hanna csodálkozva pillantott Nielsre,
amikor elkezdte bediktálni a kaputelefonra
kiírt neveket. Carl Petersen, második
emelet egy. Lisa Ó. Jensen, második
emelet kettő. Váratlanul kinyílt a kapu.
Niels hátrált egy lépést. Egy idős férfi
mogorván végignézett rajtuk.
– Mit akarnak?
Niels még arra sem vette a fáradságot,
hogy megmutassa az igazolványát.
– Koppenhágai rendőrség. Menjen tovább!
Az öreg újra ki akarta nyitni a száját, de
Niels megelőzte.
– Nem, nincs semmi ok az aggodalomra.
Menjen tovább!
A lakó elindult az úton lefelé, de legalább
ötször visszanézett. Közben Casper
elszántan verte a billentyűzetet.
– Szerintem megvan, akit keresel –
hallatszott a telefonból.
– Kicsoda?
– Carl Petersen, második emelet egy.
– Igen? Miért?
– Megerőszakolt, majd megfojtott egy
lányt 1972-ben. Az áldozatát kint a
Damhus-tónál földelte el. 1993-ban
bocsátották szabadon. 1951-ben született.
59.
Ospedale Fatebenefratelli, Velence
Tommaso kikötötte a csónakját a fedett
csónakházban egy békésen ringatózó
mentő mögé, és kikötötte a tacskót is.
Egészen a szeretetotthonig be lehetett
siklani, és Tommaso sem tett másként. A
kutya vakkantgatott és a farkát csóválta
valószínűleg afölötti örömében, hogy újra
a kutyamenhelytől biztos távolságban
tudhatta magát. Tommaso felugrott a sima
márványpadlóra és rohanni kezdett.
Mintha ez változtatna bármin is. Az
édesanyja meghalt, ezt már mondták.
Akkor kapta meg az üzenetet, amikor a
sziget felé hajózott. Hónapok óta szoktatta
magát a gondolathoz – és mégis a vártnál
erősebben sújtott le rá a rossz lelkiismeret.
Ott kellett volna lennie.
A legidősebb szerzetes a szobában ült, de
nem az ágy mellett. Az ablaknál telepedett
le, és a rózsafüzére fölé hajolt. Felnézett.
Lehet, hogy vád villant meg a szemében?
Tommaso nem igazán törődött vele, a férfi
nem volt Magdalena nővérhez fogható,
egyáltalán nem megbocsátó és szeretetteli.
– Jó, hogy itt van – mondta a szerzetes.
Tommaso odament az ágyhoz. Az anyja
semmit sem változott.
– Mikor?
– Körülbelül egy órája.
– Egyedül volt?
– Magdalena nővér még bejött hozzá,
mielőtt hazaindult. Amikor legközelebb
benéztünk…
Nem folytatta. Minden elmondatott. Di
Barbara asszony egyedül távozott el.
A könnyek meglepték Tommasót. Azt
gondolta, hogy megkönnyebbül. De nem.
Egy darabig hang nélkül zokogott, majd
levegő után kapkodott, s amikor a tüdeje
visszanyerte erejét, fájdalma immáron
hanggal tört felszínre. A barát Tommaso
mögé lépett, és kezét a jobb vállára tette.
Jóleső érzés volt, Tommasónak igazán
szüksége volt erre.
– Annyira itt szerettem volna lenni –
mondta zihálva.
– Csöndben elszenderedett. A legszebb
halál.
A legszebb halál. Tommaso a szavak
értelmét kereste, de a gondolatok
kavarogtak a fejében.
– A legszebb halál – ismételte meg a
szerzetes.
– Igen.
Tommaso megfogta az édesanyja kezét.
Kihűlt. Az egész életen át keményen
dolgozó, apró, csontos kéz ökölbe szorult.
Egy érme gurult ki a markából. Tíz cent.
A pici, csillogó fémdarab ártatlanul hevert
a takarón. Tommaso csodálkozva nézett a
barátra. Ő is látta. Megfogta az anyja
kezét, és óvatosan kihajtogatta az ujjakat.
Két érme volt még a markában. Egy
ötven– és egy húszcentes.
– Miért tart pénzt a kezében?
A szerzetes vállat vont.
– Meg fogom kérdezni Magdalenát. Már
próbáltuk hívni. Biztos vagyok benne,
hogy nemsokára elérjük.
Tommaso összeszedte a három érmét, és
ült néhány percet, nem tudta, mihez
kezdjen a pénzzel. Úgy érezte, hogy a
váratlanul előkerült érmék tompítják a
gyászt. Egy kisebb rejtély állt előtte. Miért
tartott a halott édesanyja nyolcvan centet a
kezében? Zsebre tette a pénzt, majd
megfordította az anyja kezét, hogy
ugyanúgy pihenjen, mint a másik.
60.
Nerrebro, Koppenhága
Mielőtt Niels kopogtatott volna az ajtón,
felhajtotta Hanna gallérját.
– Most már úgy nézek ki, mint egy
rendőr? – kérdezte a nő.
Niels mosolygott.
– Csak hagyja, hadd beszéljek én.
Kopogott. Névtábla nem volt. Carl
alkoholos filccel írta rá a nevét a festékre.
Niels és Hanna hangokat hallott bentről,
de senki sem nyitott ajtót. Niels
kigombolta kabátját, hogy könnyebben
hozzáférhessen a pisztolyához.
– Koppenhágai rendőrség! Kinyitni!
Most már dörömbölt az ajtón. Hannán
rémület látszott. Nem kellene itt lennie. Ez
amatőr húzás volt Nielstől. Épp le akarta
küldeni, amikor egy kivörösödött szemű,
ápolatlan férfi ajtót nyitott.
– Carl Petersen?
– Mit csináltam?
Niels megmutatta az igazolványát. Carl
hosszasan tanulmányozta. Niels valamivel
fiatalabb volt a fényképen.
– Bejöhetnénk egy percre?
Carl hátrasandított a válla fölött. Talán
még egyszer felmérte a nyomorúságát,
mielőtt idegenekkel osztja meg. Vállat
volt, és szélesre tárta az ajtót. Végül is ők
akarták.
– Siessenek, hogy ne repüljenek ki a
madarak!
A lakás bűze elviselhetetlen volt.
Ételmaradék, vizelet, állati szenny és
romlás. Két szoba és egy konyha.
Valamilyen oknál fogva franciaágyat
raktak mindkét kisméretű helyiségbe.
– Egyedül él?
– És mégis ki a franc akarna velem lakni?
Végül is gyilkos vagyok.
Hanna megdöbbenve nézett Carlra.
– Most meg mért játssza a meglepettet?
Ezért jöttek. Mindig ide jönnek, ha
megerőszakolnak egy nőt a szomszédban,
és a zsaruk kifogynak az ötletekből. Most
mi történt?
Niels figyelmen kívül hagyta a kérdést és
kiment a konyhába. Carl szajkózása
követte.
– Maga szerint most kit erőszakoltam
meg? Mondja csak! Én már úgyis kurvára
megfizettem mindenért.
A hűtőszekrényen pár újságkivágás
függött. Ingyenes sajtótermékekből
kivágott, összefüggéstelen, bevándorló-
ellenes montázs: Húszezer lengyel
szakmunkás Dániában. A kétnyelvű
iskolák diákjai gyengébb eredményt értek
el, mint a dánok. Minden második
muzulmán nő munka nélkül. A
hűtőszekrény közepén pedig Pia
Kjasrsgaard91 mosolygott egy képeslapról.
Szükségünk van a szavazatodra. Miután
Niels szemügyre vette a hűtőszekrényen
bemutatott nem mindennapi gyűjteményt,
Carlra nézett. Majd vissza. A gyűlölet
91
A Dansk Folkeparti (Dán Néppárt) elnöke. A párt politikai programjában kiemelt helyet foglal el a bevándorlókat
érintő törvények szigorítása.
árucikk. Bárki eladhatja a gyűlöletét, és
kaphat érte cserébe valamit. Carl a
szociális gondozó segítségét és olcsó, napi
egyszeri étkezést kapott. És ezért áruba
bocsátotta az utálatát, legfőképp az
önutálatát, a hűtőre kiragasztott hölgynek,
aki most teljes joggal rendelkezhetett vele.
– Mit akar tőlem? – kérdezte Carl,
miközben hangja köhögésbe fúlt. –
Hörghurut – suttogta, mielőtt újabb roham
jött rá.
Öblös, királykék edényt használt
köpetürítésre. Talán pezsgőtartó lehetett
hajdanán, találgatta magában Hanna,
mielőtt belenézett. Nem kellett volna.
Egyre erősödő hányingert érzett. Két
sietős lépés az ablakhoz. Már nyitotta
volna ki, amikor a férfi rákiáltott.
– Ne! – Rettegés ült a szemében, ahogy a
nőre nézett. – Kint vannak a madarak –
mutatott az üres kalitkára. Ahogy Carl
meglendítette a karját, két hullámos
papagáj röppent fel egy üvegekkel teli
polcról. Hanna csak most lett figyelmes a
madárürülékre. Apró fehér és szürke
pontok mindenütt. Egyik sem nagyobb
egy pénzérménél.
– Kibökik végre, mi a francra megy ki ez
az egész?
Hanna elkapta Niels tekintetét. Ez nem
lehet ő. Képtelenség. Ebben a pillanatban
meghallották, hogy egy helikopter húz el
odakint. Egy hatalmas Sikorsky repült
nem sokkal a házak fölött.
– Szaros helikopterek! Éjjel-nappal itt
röpdösnek – morogta Carl, amíg Niels és
Hanna a konyha délnyugatra néző
ablakából követte a gépet. Leszálláshoz
készülődött. A férfi a háttérben tovább
szitkozódott. –Nincs egyetlen zavartalan
éjszakám sem, amióta megépítették a
leszállóhelyet a kórház tetején.
Hanna és Niels újra összenézett. A nő
mondta ki először: – Rigshos-pitalet92.

92
Dánia legnagyobb kórháza, orvosi oktató– és kutatóhelye.
61.
Ospedale Fatebenefratelli, Velence
Tommaso Di Barbara a falnak
támaszkodott. A nap újra eltűnt. Egyedül
volt az otthon erkélyén, de más
dohányosok már jártak ott előtte. A
műanyag kerti asztalon két teli hamutartó
állt, az oldalukat bibliai motívumok
díszítették. A decemberi
csapadékmennyiségről is tanúskodtak: a
víz elérte a peremet, és a csikkek ide-oda
úszkáltak, olykor-olykor összekoccantak.
Kényszerű szünetet tartottak. A szerzetes
újból megpróbálta elérni Magdalena
nővért. Fél órát ültek egymás mellett
anélkül, hogy egyetlen szót is szóltak
volna. Tommasónak eszébe jutott a kutya.
A szerzetes felajánlotta, hogy megnézi.
Ragaszkodott hozzá, hogy ő menjen, mert
szerinte Tommasónak most egyedül kell
maradnia egy időre. Ahogy a barát
fogalmazott: a halállal való találkozás után
egy kicsit egyedül kell lenni, mielőtt az
ember újra kilép a világba.
A család. Most értesítse Tommaso őket?
Nagybácsikat és nagynéniket. Az anyja
húgát, aki egyetlenegyszer sem látogatta
meg. Elővette a zsebéből a telefonját. Volt
egy hangüzenete. Nem volt ideje
meghallgatni.
– Igazán sajnálom, ami az édesanyjával
történt, Di Barbara úr.
Tommaso megijedt, pedig a hang vékony
és erőtlen volt, mintha ezer kilométer
távolságból jött volna. De nem, Salvatore
úr közvetlenül mellette állt. Látásból
ismerte. Volt néhány ajándékboltja a Szent
Márk téren. Még korántsem volt olyan
idős, mint Tommaso édesanyja, de
ugyanolyan gyógyíthatatlan beteg.
– Az édesanyja… Részvétem.
Az idős férfi lába kilátszott a köntös alól.
Visszerek és fehér szőrszálak.
– Köszönöm.
– Kérhetek egy cigarettát?
Elég rossz ötlet, gondolta Tommaso. De
miért ne? Salvatore úr meccsét már úgyis
lefújták.
– Köszönöm.
Némán dohányoztak. Tommaso hirtelen
ráeszmélt, mit is akart az imént. Fel akarta
hívni az anyja testvérét, hogy osztozzon
vele ebben a nyomorúságos lelkiismeret-
furdalásban. Az üzenet még mindig ott
volt. A dán számról érkezett. Tommaso
bejelentkezett a hangpostafiókjába.
– Beszélgettem az édesanyjával
néhanapján, Di Barbara úr.
– Igazán hálás vagyok érte.
Tommaso az üzenetre kezdett
összpontosítani: Hanna.Niels Bentzon
kérésére hívom. Dán rendőrség. Az üggyel
kapcsolatban, amelyik… A francia szöveg
itt érthetetlenné vált.
– Ismertem az édesapját is.
– Egy pillanat!
Tommaso felállt és félrelépett.…kivettem
a tengereket, az összes vizet. Remélem,
érti. Kicsit nehéz telefonban elmagyarázni.
– Nem is volt olyan lökött az apja.
Tommaso zavartan nézett vissza az öregre.
Miről hablatyol?
Hallani lehetett, hogy Hanna keményen
küzdött behatárolt szókincse miatt, amikor
az üzenetet hagyta. Vagy talán valami
meglehetősen bonyolult témát kellett
felvázolnia:…ez azt jelenti, az összes víz
nélkül, az összes kontinens egymásba
nyomva, mint az idők kezdetén…
– A háború után ugye nem volt közkedvelt
az a meggyőződés.
Tommaso nem vett tudomást Salvatoréról.
Továbbra is Hannára figyelt: Ön is
megnézheti egy atlaszban. Csak ki kell
vágni a vizeket. Úgy az egész láthatóvá
válik azonnal. És összerakni a
kontinenseket a Déli-sark környékén.
– De manapság… végre újra
kimondhatjuk. Nem is volt olyan lökött az
a Benito.
Tommaso nem is értette, kiről beszélhet az
öreg. Az ő apját nem Benitónak hívták.
Az idős férfi átszellemült gyönyörrel
ejtette ki a nevet, mintha már a kimondása
is valamiféle kéjt okozna.
– Il duce. A vezér!
Hanna az üzenet végéhez közeledett:…a
koordináták itt Koppenhágában és ott
Velencében. A következő gyilkosság.
Küldök egy SMS-t. Viszlát!
***
Tommaso elviharzott az irodák mellett.
Több ápolónő részvétét akarta
nyilvánítani.
– Köszönöm! Nagyon köszönöm, és
köszönöm a gondos ápolást is!
– felelte Tommaso, és már rohant is
tovább. Tudta, hogy itt kell lennie valahol.
A könyvtárnak. Megmutatták, amikor
legelőször itt jártak tájékozódni. Három
hónapja történt, röviddel azelőtt, hogy az
anyját elhelyezték az otthonban. Az egész
szeretetotthonon körbevezették őket, pedig
tökéletesen tudták, hogy az idős hölgy
szinte sohasem fog kikelni az ágyból.
Klórszag. Tommaso az úszómedencénél
lyukadt ki, ahol a rehabilitáció folyt. Nem
itt lesz.
– Elnézést! Hol a könyvtár?
A fizikoterapeuta kinézett a medencéből.
Mindkét keze a beteg alatt volt, aki
szigorúan a plafonra összpontosított.
– A könyvtár? Az olvasóteremre gondol?
– Igen.
– Első emelet. A másik szárny túloldalán.
Tommaso újra nekilódult, és közben hiába
próbált rájönni, mit is jelenthet a dán nő
különös üzenete. Le a lépcsőn, át egy
osztályon, ahol a változatosság kedvéért
nem lehetett a halál szagát érezni. Csupán
a betegségét.
Az épületszárny, ahol az olvasótermet
berendezték, most is úgy nézett ki, mint
amikor az épületegyüttes csupán
kolostornak adott otthont. Mindössze
egyetlen idős hölgy ücsörgött bent. Ő sem
olvasott, riadtan, két kézzel szorongatta a
táskáját. Feltételezte, hogy Tommaso el
akarja venni tőle.
– Jó napot!
A férfi egyenesen a polcokhoz sietett.
Porlepte könyvek. Irodalom. Lektűrök a
betegeknek. De ma már inkább tévéznek.
Valahol kell lennie egy atlasznak.
Odafordult az idős hölgyhöz.
– Lenne kedve segíteni?
Az asszony először elképedt, majd
felderült az arca.
– Igen!
– Egy atlaszt keresek. Ha lenne kedves
arról a végéről kezdeni…
A nőt örömmel töltötte el, hogy valami
megtörte a hétköznapok egyhangúságát.
Buzgón nekilátott a feladatnak, még a
táskáját is letette. Tommaso végighúzta a
mutatóujját a címeken. Miért van ilyen sok
szakácskönyv? Ez a legutolsó, amire
szükség lehet egy szeretetotthonban.
– Itt is van!
Az idős hölgy egy gyermekkönyvet tartott
a kezében. A mi világunk címmel.
Indiánokkal és cowboyokkal a borítón.
– Köszönöm szépen a segítségét!
A világtérképet a könyv közepén
helyezték el. Tommaso rápillantott a
hölgyre. A kedves mosoly azonnal
lehervadt, amikor a férfi egy gyors
mozdulattal kitépte a lapokat.
62.
Rigshospitalet, Koppenhága
Hanna számára igen szokatlan volt a
közvetlen és nyílt kapcsolat elmélet és
bizonyítás között. Hozzászokott, hogy
először évekig elméleti kérdésekről
értekezik a kollégákkal. Majd amikor a
fizikusok kidolgoznak egy valamelyest
épkézláb elméletet, kezdődhet a
bizonyítékok felderítése. De azt sohasem
lehet biztosra venni, hogy még a kutató
életében sikerül igazolni az elméletet.
Peter Higgs, angol fizikus például
kimondottan szerencsésnek mondhatja
magát: 1964-ben megalkotott egy
részecskeelméletet, melynek bizonyítása
most zajlik a huszonhét kilométer hosszú,
speciális svájci alagútban. Higgs nemrég
töltötte be a nyolcvanat. Ha valaki
megtalálná azt a részecskét, amiről
negyven évvel ezelőtt írt, egyike lehetne
annak a kevés fizikusnak, aki megélte az
elmélet és a bizonyítás közvetlen
találkozását. Ő is, és Hanna is.
Hanna végignézett a Rigshospitalet
előterében várakozó embereken. Fehér
köpenyes férfiak és nők. Tegnap este
fedezte fel a rendszert a gyilkosságok
mintázatában. Méteres pontossággal
kiszámította a földrajzi koordinátákat,
miközben halvány sejtelme sem volt róla,
hogy azok az ország legnagyobb kórházát
jelölik.
Niels visszatért az előtérben tett felderítő
körútjáról.

– Persze. Persze – ismételgette Niels.

Hanna nem tudta, mit mondjon. Nyugtalan
volt. Elővette a GPS-t. Talán félrevezette
őket? Bekapcsolta.
– Újra működik az elem?
– Meglátjuk.
A helymeghatározó készülék betöltötte a
térképet. Pillanatok alatt befogta a bolygó
körül keringő műholdak jelét.
– Mit mutat? – sürgette Niels.
– Ez lesz az. Itt vagyunk – mondta Hanna,
és megadó pillantást vetett a férfira.
Niels a fejét csóválta.
– Orvosok. Ápolónők.
Hanna folytatta a sort.
– Rákkutatók, laboránsok, sebészek. Itt a
kórházban szinte csak olyanok dolgoznak,
akik embereket mentenek meg. Olyanok,
akik teljes mértékben kimerítik a jó ember
fogalmát.
– Nem tudja közelebbről meghatározni a
helyet? – kérdezte Niels.
– Már nem jutunk közelebb. Az idő pedig
fogy.
Niels káromkodott magában, és tett egy
újabb felderítőkört a folyosókon. Futó
gondolat suhant át a fején: ha nem lenne
az az átkozott utazási fóbiája, most éppen
egy úszómedencében áztathatná a lábát.
Szép magasról tehetne erre az egészre, és
szétpiálhatná az agyát. Ehelyett a
Rigshospitalet személyzeti étkezőjében
ődöng. Emberek százai fehér köpenyben.
Jóságot sugalló fehérben. Hitler
legelhivatottabb katonái feketét öltöttek
magukra. Az orvosok fehéret. Hanna
megfogta Niels kezét, tudta, min töpreng.
– Olyan sokan vannak…
– Igen – mondta Niels. – Túl sokan.
***
Betegirányító, Rigshospitalet
A betegirányító nem nézett fel a
monitorjáról. Talán azt gondolta, hogy
viccnek szánták a kérdést: hányan
dolgoznak a kórházban?
– Általános kérdésekkel, kérem,
forduljanak a kommunikációs osztályhoz!
Niels megmutatta a rendőrigazolványát.
– Azt kérdeztem, hányan!
– De hát…
– Ha mindenkit belevesz. Orvosokat,
ápolókat, portásokat, takarítókat.
Mindenkit.
– Egy beteget szeretne meglátogatni?
– És a betegek a hozzátartozóikkal! Nem,
inkább hadd kérdezzem másként: mit
gondol, hány ember tartózkodik a
kórházban most? Hány negyvennégy és
ötven év közötti?
A betegirányító tanácstalanul pillantott
vissza. Hanna megrázta Niels vállát.
– – Niels! Niels, ez így nem megy!
– Miért nem? Mennie kell! Manapság
mindent rögzítenek. Minden további
nélkül meg tudják mondani, hány
negyvennégy és ötven év közötti dolgozik
itt, aki ráadásul most még bent is van.
Hanna elnézést kérőén nézett a vállát
vonogató asszisztensre.
– És aztán mi lesz?
– Aztán megnézzük, kik a legjobb
emberek. És meg tudjuk akadályozni a
gyilkosságot. Végül is nem ezért
telefonált?
– Nem tudom… Elképesztően hangzik.
– Figyeljen csak! Vegyük sorra az
áldozatok listáját! Gyermekorvosok,
papok, jogászok, tanárok. A legtöbbnek
sok emberrel volt kapcsolata. És segítettek
rajtuk.
Hanna mélyet sóhajtott. Akárcsak Niels, ő
is elgondolta, hol lehetne most, ha nem
vág bele ebbe az egészbe. A tónál. A
kempingszékben. Kávéval és cigarettával.
A saját világában.
Az előtérben egy üvegbura alatt állították
ki a Rigshospitalet makettjét. Niels a kezét
az üvegen pihentette, és a makettet
vizsgálta. Izzadt. Tenyere nyirkos
lenyomata ott maradt az üvegen. Hanna
mellette állt. Némán szemlélték annak az
épületnek a miniatűr mását, ahol éppen
tartózkodtak. Mintha ettől áttekinthetőbbé
vált volna az egész. Az információs táblán
látták, hogy a főépület tizenhat emeletes.
A kórház régi szárnyai akkora területet
foglaltak el, amekkorán könnyedén
elférhetett volna egy falu. Niels gyorsan
Hannára nézett.
– Nem! Igaza van! Másként fogunk hozzá.
63.
Amager, Koppenhága
Szarsziget. Niels gyűlölte ezt a nevet.
Ráadásul két tüntető sátrat vert az
autópálya mellett, és egy táblát tartott a
magasba, melyen az ákom-bákomok azt
hirdették: Üdvözöljük Szarszigeten, a
világ legszarosabb vezetőinek gyűlésén!
Hanna is látta őket, de nem tett
megjegyzést. Az egyikük szakálla fehér
volt a hótól és a dértől. Őrültnek nézett ki,
és valóban az is volt. Valaki, akit mindig
vonzottak a klíma-csúcstalálkozóhoz
hasonló események. Az ilyen rendezvény
igazi csemege volt az összeesküvés-
elméletekre fogékony agyaknak, táplálék a
világvége eljövetelét folyamatosan váró
paranoiás képzeteknek: a világ vezetői
összesereglenek. Azon a helyen, ahová a
koppenhágaiak régen az ürüléküket
hordták. Ez szinte túl jelképesnek hatott.
Időközben vékony aszfaltot húztak a
fövenyre, és felépítettek egy városrészt,
amely a hatvanas évek francia sci-fi
filmjeiben megalkotott jövőképhez
hasonlít. Vezető nélkül üzemelő
magasvasutak és egyforma, fehér
toronyházak. Érzelemmentes építészet,
melyet akkor hívtak életre, amikor még
hitték, hogy a jövőben háttérbe szorul az
egyén, és előtérbe kerül a közösség. De
nem így történt. Negyven évvel ezelőtt
még nem gondolták, hogy egyszer azon
marakodnak majd, hogy tekerjék le-fel a
világ hőfokszabályzóját. Valószínűleg
leginkább fölfelé tekerik.
Szedett-vedett aktivisták újabb csoportja
küzdötte magát előre a havazáson át az
autópálya mentén a Bella Center irányába.
– Biztos nyitva hagyták a diliház kapuját –
motyogott Niels.
Hanna megpróbálkozott egy aprócska
nevetéssel, de nehezen jött össze.
– Tényleg szüksége lesz rám?
– Igen. Önnek kell elmagyaráznia.
Hanna kibámult az ablakon. Megbánta.
Úgy érezte, semmit sem tud elmagyarázni.

Bella Center. Pompás név egy szürke

épületnek, melyet Európa legunalmasabb
lapos partján húztak fel. Niels nem messze
parkolt le. Ha valaki egészen a bejáratig
akart hajtani, különleges engedélyre volt
szüksége. A csúcstalálkozó idején a Bella
Center nem tartozott dán fennhatóság alá.
Az ENSZ vette az ellenőrzése alá.
Egyébként számos zsarnok be se tehette
volna ide a lábát. Államvezetők, akik az
általános nyugati alapelvek szerint
harmincnyolc életfogytiglanit
érdemelnének emberiség ellen elkövetett
bűnök miatt. De most mégis itt voltak.
Mugabe, Ahmadinezsád és az egész
bagázs. Csakhogy lejjebb csavarják a
hőmérsékletet. Ez már-már megható.
– Sommersted? – kérdezte Niels az egyik
rendőrt.
– Bent lesz valahol. Kész őrültekháza.
Obama itt van.
Niels mosolygott, és megveregette a férfi
vállát. A rendőr a fejét ingatta.
– Azt se tudjuk, hogy mi vagyunk-e
felelősek a buliért, vagy a titkosszolgálat –
tette még hozzá a fickó.
Buli, rágódott Niels. A rendőr maga sem
tudta, milyen találó szót használt. A
tüntetőket egy három méter magas kordon
segítségével tartották távol. A rács másik
oldalán álltak, és az orosz forradalom
menekültjeire hasonlítottak: feketébe
öltöztek, teljesen összefagytak és
ártatlanok voltak. Azokat, akik valós
veszélyt jelenthettek volna, kivonták a
forgalomból, amíg Obama itt volt. Nekik
lett volna esélyük átszakítani a kordont.

Sommersted nyugodt mosollyal állt a

tévékamerák és az újságírók előtt, holott
jégesőként záporoztak rá a kérdések: Miért
hagyták a tüntetőket olyan sokáig ülni az
aszfalton? Miért nem készült fel a
rendőrség jobban? Tüntetők kórházban.
Rendőri erőszak. Úgy tűnt, mintha
Sommersted mosolya minden egyes vád
után, mellyel a koppenhágai rendőrséget
illették, egyre szélesedne. Végül felemelte
kezét, akárha egy ámokfutó autóst akarna
megállítani.
– Öt rendőr szorul kórházi ápolásra
jelenleg. Hárman közülük súlyos
agyrázkódást szenvedtek. Egyiküknek
eltört az orra, és összezúzódott az
állkapcsa. Egy vascsővel ütötték meg. De
természetesen mélységesen sajnálom,
hogy néhány tüntető enyhe lefolyású
húgyhólyaggyulladást kapott, mert az
aszfalton kellett ülniük.
Hatásszünet. Hirtelen úgy tűnt, hogy
Sommersted az egyetlen felnőtt az
újságírók gyerekseregében. Együtt érzőén
mosolygott a kamerákba.
– A koppenhágai rendőrség elsősorban
azért felelős, hogy a világ államfőinek
találkozója zavartalanul és biztonságban
folyjon le a Bella Centerben. A
demonstráció résztvevőinek biztonsága
csak másodlagos, de igyekszünk elérni,
hogy a lehető legkevesebben sérüljenek
meg, még akkor is, ha utcakővel és egyéb
tárgyakkal támadnak ránk. Hangsúlyozom,
ez a biztonsági feladatok fontossági
sorrendje. Még valaki?
Suttogás futott végig a termen, az
újságírók térdre kényszerültek.
Sommersted értett hozzá, hogyan
csendesítse le a sajtót. Amikor az utolsó
kérdésre is választ adott, Niels átverekedte
magát a tömegen.
– Sommersted!
A rendőrfőkapitány meglepetten Nielsre
nézett.
– Bentzon? Szép munkát végeztél Abdul
Hadival.
– Köszönöm.
– Nem kellene szabadságon lenned?
– Tudom, hogy elfoglalt vagy. Igyekszem
rövidre fogni.
Niels közelebb húzta Hannát.
– Szeretném bemutatni Hanna Lundot, a
Niels Bohr Intézet kutatóját.
Sommersted rövid, zavart pillantást vetett
Hannára.
– Niels Bohr?
– Igazából már nem vagyok kutató – bökte
ki Hanna, mielőtt Niels folytathatta volna.
– A nemzetközi gyilkossági ügy, a jó
emberek. Emlékszel rá? Kimutatható,
hogy a gyilkosságokat egy ősi vallási
mítoszon alapuló összetett rendszer szerint
követik el – mondta Niels, de maga is
hallotta, milyen különösen hangzik ez az
egész, és elnémult. Egy csoport öltönyös
kínai félretolta. Alacsony termetüket a
csoportlétszámukkal ellensúlyozták. Niels
folytatta a mondókáját. – Nem
beszélhetnénk máshol? Egy perc az egész.
Sommersted körbenézett, és tizenöt
másodpercet áldozott rá, hogy átgondolja,
szánjon-e Nielsre hatvan másodpercet.
– Mondjad.
– Köszönöm. Hanna?
Hanna megköszörülte a torkát, és az első
öt másodpercet arra fordította, hogy
Sommersted szemét vizslassa.
– Rendben. Először azt feltételeztük, hogy
hozzávetőlegesen háromezer kilométer
van a tetthelyek között. De ennél nagyobb
a távolság, és bonyolultabb a rendszer. A
rendszer tehát… Nézze, először nem
egyeztek a számok. De aztán
eltávolítottam a vizet, az óceánokat, és
összeillesztettem a szárazföldet. Egy olyan
bolygót képzeljen el, amelynek a teljes
felszíne mindössze szárazföldből áll…
–…és a szárazföldek a Déli-sark körül
helyezkednek el – szúrta közbe Niels.
– Déli-sark?
– Pontosan. Így helyezkedtek el a
kontinensek egymilliárd évvel ezelőtt. Ez
volt a Rodinia szuperkontinens. Elég
nehéz harminc másodperc alatt
elmagyarázni, de ha a harmincnégy
gyilkosság helyszínét a tizenkettedik,
huszonnegyedik, harminchatodik, és
negyvennyolcadik szélességi fokon
helyezzük el, akkor… – Hanna Nielsre
pillantott, mielőtt tovább fűzte a szót. –…
köríveket képeznek, és…
Megállt. Niels vette át a szót.
– Röviden szólva. Két hely van még hátra.
Koppenhága és Velence.
Csönd. Teltek a másodpercek.
– Velence? – Sommersted hol Hannát, hol
Nielst nézte. – Velence? Velencében
voltam nászúton.
Szarkazmusát Hannára zúdította.
– Tessék? – döbbent meg Hanna.
Niels közbelépett. Megköszörülte a torkát,
és megemelte a hangját, hogy túlkiabálja a
kongresszusi központ
hangosbemondójából harsogó angol
üzenetet.
– Ma este – mondta. – Helyesebben ma
délután, napnyugtakor. Itt valamivel négy
előtt megy le a nap…
– Három óra negyvennyolckor – vágott
közbe Hanna.
Aztán megint Niels szólalt meg.
– Három óra negyvennyolckor gyilkosság
fog történni Koppenhágában. Vagy
néhány órával később Velencében.
A körülöttük rajzó emberek rájuk
bámultak. Nagy valószínűséggel dánok
lehettek. Újságírók, az igazolványuk
fekete, nokiás szalagon lógott a
nyakukban.
– Velencében öt óra múlva megy le a nap.
Itt három óra múlva. Nincs sok időnk.
64.
Az Ospedale Fatebenefratelli könyvtára,
Velence
Tommaso emlékezett az összes tetthelyre.
Még az elsőre is. Tanzánia, Peru, Brazília.
Tussal megjelölte a helyszíneket a
gyermekkönyvből kitépett térképen.
Szikével eltávolította a vízfelületeket.
Egybehúzta a kontinenseket. Első
ránézésre látta, hogyan illenek össze.
Tommaso ugyan becsukta a könyvtár
ajtaját, de még így is hallotta a folyosóról
beszűrődő neszeket. A gyerekes mozaikot
szemlélte az asztalon. Darabjaira szabdalt,
majd újra összeállított világ. A sziréna
odakint rázendített panaszdalára. Időbe
telt, amíg Tommaso felfogta, mit is jelent
a vijjogás. Az ablakhoz kellett lépnie,
hogy a munkahelyükről hazafelé siető
velenceiek láttán tudatosuljon benne:
néhány perc múlva elönti a víz a várost. A
csatornák szintje csendesen
megemelkedik. A darabjaira szedett
térképre pillantott. A kivágott tengerekre.
Úgy tűnt, mintha a lagúna vize bosszút
akarna állni, mert Tommaso eltávolította
az óceánokat.
Semmi értelme.
Ebben az évszakban gyakran áradt meg a
lagúna. A velenceieknek hetente többször
is mellcsizmát és gumicsizmát kellett
húzniuk, el kellett barikádozniuk az
ajtókat, és be kellett tömködniük a réseket.
Tom-masónak is haza kellett érnie. De
talán az is elég, ha felhívja az alsó
szomszédot, és megkéri, hogy tegye fel a
szigetelőléceket. A telefon gondolata a
dániai hívásra emlékeztette. Újból
megpróbálta felhívni az üzenetet hagyó
dán nőt. Nem vette fel.
***
Tommaso édesanyja még mindig ott
feküdt az ágyban. Magányosan.
Tommasót fej– és hátfájás gyötörte. Egy
ápolónő sétált el az ajtó előtt.
– Elnézést! Kérhetek egy
fájdalomcsillapítót?
A nő mosolyogva nézett rá.
– Mindjárt hívom az orvost.
És már el is tűnt. Az otthon kihalt volt.
Csupán az ügyeletes személyzet, és
természetesen a betegek maradtak. A
többiek siettek haza, mint mindig, amikor
emelkedni kezdett a víz. Egy részük azért,
hogy még ki tudjanak kötni a
szárazföldön, mások meg azért, hogy
megmentsék az otthonukat.
– Nem találom – dugta be a fejét az
ápolónő az ajtón. – De azonnal szólok
neki, ha látom.
– Köszönöm.
A nő együtt érzőén nézett a férfira.
– Nem olyan rég beszéltem Magdalena
nővérrel.
– Rengeteg időt töltött az anyámmal.
Nagyon hálás vagyok neki ezért.
– Úton van ide – mosolygott a nővér. – Az
áradás ellenére. Azt mondta, hogy fontos.
Hogy beszélnie kell önnel.
Tommaso nehezen tudta elképzelni, mi
lehet annyira fontos.
– Értesítette már a családtagjait?
– Még nem.
– Jól tenné, ha lemenne, és gyújtana egy
gyertyát az édesanyjáért.
– Igen, talán jó lenne.
– Meg fogom mondani Magdalena
nővérnek, hová ment.
Tommaso mosolygott, és keresztény
lelkiismerete erőt adott, hogy talpra álljon.
Persze, hogy meg kell gyújtania a
gyertyát. Édesanyja ennek segítségével
fog átjutni a tisztítótűzön.
***
Kilépett a főbejáraton. A régi kórház
márványoszlopa mellett Velence
kőoroszlánja díszelgett. A szobor
haragosnak tűnt. A szeretetotthon előtti
teret már fél centiméter víz borította. A
templom nem volt messze. De a cipője így
is át fog ázni. Nem volt mit tenni. A
gyertyát meg kell gyújtani, hiába kérte
meg Magdalena nővér, ne menjen el az
otthonból, amíg nem beszélnek. Ha valaki
megérti, hogy miért kell gyertyát gyújtani
a halottért, hát az Magdalena nővér. A
tisztítótűz nem vár egy kis árvíz miatt.
– Di Barbara úr!
Tommaso éppen indult volna, amikor
meglátta az idős szerzetest.
– Menni készül?
– Gyertyát gyújtok az anyámnak. És ön?
– El kell ugranom egy kis időre.
Hamarosan megérkezik a bíborosunk az
igazságügyi miniszterrel együtt –
válaszolta a szerzetes derűsen.
– A vasútállomásra tart?
– Igen. De nemsokára visszajövök.
A szerzetes feltette a csuklyáját, és
nekivágott az útnak – a csuhája alól nagy
gumicsizma bukkant elő. Egy pillanatra
Tommaso szabadnak érezte magát.
Teljesen szabadnak. Mert nem kellett
díszegyenruhában tisztelegnie a
rendőrfőparancsnok végtelen
fogadóünnepségén, és mert már nem kell
többé ezt a helyet látogatnia – a
szeretetotthont. Szabad volt. Ha eladja a
házat, lesz annyi pénze… Ha megveszik…
Nem! Túl korai volt erre gondolni. Hiszen
még gyertyát sem gyújtott az anyjának. A
szabadság érzetét bűntudat váltotta fel, és
Tommaso sietős léptekkel elindult a
templom felé.
65.
Bella Center, Koppenhága
– Letartóztat? – kérdezte Hanna, miután
már túl hosszan várakoztak a szűkös
melléképületben, melyet a hétköznapokon
a karbantartók használtak.
– Természetesen nem.
Niels észrevette Sommerstedet az
ablakból, amit nem lehetett kinyitni.
Éppen a téren haladt át, a demonstrálok
előtt, két tömött sor között. Non-profit
intézmények munkatársai és újságírók
álltak sorban, hogy regisztrálhassanak.
Amikor Sommersted odaért a mellék-
épülethez, olyan határozottan nyomta le a
kilincset, hogy Hanna összerezzent.
Becsukta az ajtót maga mögött, és borús
hangulat lett úrrá a teremben.
– Köszönöm, hogy megvártak.
– Hallgasd végig még egyszer! – kérte
Niels. – Tudom, hogy őrültségnek
hangzik.
Sommersted leült velük szemben. Kicsit
kicipzározta a golyóálló mellényt, de csak
annyira, hogy a mellkasától a nyakáig
húzódó őszülő szőrzet látható legyen.
Niels folytatta.
– Ahogy már mondtam, a gyilkos
valószínűsíthetően a világot fenntartó
harminchat jó ember ősi mítoszából indul
ki. Ismered a mítoszt? És mindennek
tetejébe teljes pontossággal
kiszámíthatjuk, mi lesz a következő
lépése. Ismerjük a pontos koordinátákat!
És azon a helyen a Rigshospitalet van.
– A Rigshospitalet?
– A matematika sohasem hazudik. Egész
röviden: ki kell ürítenünk a kórházat.
A benyitó León félbeszakította őket.
– Úton van kifelé.
– Végeztek?
– Szerintem csak szünetet tartanak.
– Köszönöm, León.
León és Niels tekintete összetalálkozott,
mielőtt León becsukta maga után az ajtót.
– Megbíztál egy feladattal – vezette fel
Niels a mondandóját újra. Kihúzta magát a
székben, és taktikát váltott. – Kapcsolatba
léptem számos úgynevezett jó dánnal, és
figyelmeztettem őket. Az egyikük miatt
kerültem kapcsolatba Hanna Lunddal –
mondta, Hannára nézett, majd megint
Sommerstedre. – Azt tudnod kell, hogy ez
a hölgy zseni.
Sommersted a fejét csóválta és
aggodalommal meredt az asztalra.
– Le kell vennem rólad a kezem, Niels.
Előbb börtönbe zárt bűnözőket látogatsz
meg a szabadidőben, most pedig ez!
– De csak a tényeket nézd! –
makacskodott Niels. – Tudjuk, mikor
fogják elkövetni a bűntényt: ma
napnyugtakor, három óra negyven-nyolc
perckor. Tudjuk, hol fogják elkövetni a
bűntényt: a Rigshospitaletben. És tudjuk,
ki lesz a következő áldozat: egy jóságos,
gyermektelen ember, aki negyvennégy és
ötven között van. Csak a tényeket kell
nézned.
Sommersted az asztalra csapott.
Valószínűleg a tény szó korbácsolta fel a
haragját.
– Tények? – kiabálta. – Tény, hogy adtam
egy esélyt, megbíztalak egy egyszerű
feladattal! Ahogy mondtam: ez nem más,
mint bizalmi próba! – De még ugyanebben
a másodpercben meg is bánta hirtelen
érzelemkitörését. – Nem! Nem fogunk
most ezzel foglalkozni, Bentzon. Vannak
fontosabb dolgok is. Jövő héten
találkozunk az irodámban.
– De hallgasd meg Hannát!
– Niels, éppen most ellenőriztem le az új
barátnődet.
Hanna meglepődve nézett Sommerstedre.
Majd Nielsre.
– Talán te is megtehetted volna, mielőtt
beállítasz vele. Ide. Ma. Áttrappolni a
biztonsági ellenőrzésen egészen Obamáig
és a többiekig.
– Hova akarsz kilyukadni?
Sommersted indulni készült. Hanna fölállt.
Niels zavartan nézett hol az egyikükre, hol
a másikukra. Hirtelen úgy tűnt, mintha
lenne valami közös titkuk.
– Miről beszél Sommersted? – kérdezte
Niels a nőt.
A rendőrfőkapitány részvéttel nézett
Hannára, akiből kirobbantak az indulatok.
– Annak semmi köze ehhez!
Niels közbevágott.
– Miről beszéltek?
Hanna mély levegőt vett. Sommersted az
ajtónak támaszkodott és várakozva figyelt.
– Mondja el neki, mit talált! – mondta
Hanna anélkül, hogy felnézett volna.
– Nem akartam nagydobra verni, de ha így
akarja – mondta Sommersted szinte
emberségesen. – Láttam, hogy diliházba
zárták. És tudja, mit jelent ez az én
világomban?
A nő megpróbálta visszatartani a könnyeit.
– Elveszítettem a gyerekemet.
– Azt jelenti, hogy kiszámíthatatlan. És a
kiszámíthatatlan emberek veszélyt
jelentenek a biztonságra.
– Aljas disznó… – suttogta Hanna.
– És erre van a legkevésbé szükségem,
amikor rá kell vigyáznom
– mondta Sommersted, miközben
megfordult, és az ablakon át kimutatott
Obamára, aki éppen a limuzinja felé
tartott. – Kiszámíthatatlan félnótásokra
semmi szükségem. Veszélyt hozhatnak
ránk.
Hanna szeme megtelt könnyel.
Obama kiintegetett a demonstrálóknak.
Alacsonyabbnak nézett ki, mint a
képernyőn. Heal the World 93, olvasta
Niels az egyik transzparensen.
Sommersted kinyitotta az ajtót.
– Most megyek, és folytatom a munkámat.
Hanna sírt. Sommersted egy röpke
pillanatra megállt az ajtóban. Niels
végigmérte. Tudta, hogy minden elveszett.
93
Gyógyítsd meg a világot!
Hogy valószínűleg az ország egyetlen
rendőri körzetében sem fog munkát kapni.
Nyugodtan kioszthatja az utolsó feladatot
saját magának.
– Menj csak! Viszlát, Sommersted!
***
Csend borult rájuk, ahogy visszafelé
mentek a városközpontba. Niels a volán
mögött ült. Hanna az ablakon bámult
kifelé, és annyira hallgatag volt, hogy az
embernek kétségei támadtak, jól van-e.
– Vesz azért néha levegőt?
– Igen.
– Rendben.
– De hogy minek, azt nem tudom.
Miért is lélegzünk? Niels sem tudott
válaszolni. Most nem.
– Nyugodtan mondja csak, hová vigyem.
Hol parkolt?
Hanna Nielsre pillantott. Az út során
először.
– A kávézónál.
– Ja, persze.
A kávézó. Micsoda változásokat hozhat
egyetlen nap. Reggel Hanna sminkben
pompázott. A smink mostanra elkenődött.
Reggel még elemében lévő tudós volt.
Most pszichiátriai eset.
– Niels… Látnom kellett volna előre. Túl
messzire mentünk. Sajnálom.
Csörögni kezdett Niels telefonja.
– Az olasz az – mondta, és átnyújtotta a
készüléket a nőnek.
– Mit mondjak?
– Hogy a következő gyilkosság vagy itt
lesz, vagy ott.
Niels félrehúzódott. A telefon abbahagyta
a csörgést. Niels leállította a motort, és
Hannára nézett.
– Nem tudom, mi történt, de azt tudom,
hogy nem elmebeteg.
Hanna elnyomott egy halvány mosolyit, és
vállat vont.
– Nem telik el nap, hogy ne mérlegeljem,
őrült vagyok-e. Naplót vezetek. Mindig,
amikor rálelek valami összefüggésre,
leírom.
– Ezt hogy érti?
– Az agyam mindenben rendszert keres.
Mindig is ilyen volt. Egy folyamatosan
pörgő szuperszámítógép. Egészen
kiskorom óta. Ez átok. Volt időszak,
amikor elromlott. Amikor szültem. És nem
létező rendszereket véltem felfedezni.
– Hogyan?
– Például a rendszámtáblákban. Számtani
összefüggéseket kerestem. És még most is
keresek. Lejegyzem őket, és megmutatom
a pszichiáteremnek. És tudja, mit?
– Hallgatom.
– Az ön rendszámtáblája. Akkor figyeltem
fel rá, amikor kitolatott a bekötőúton. Az
első látogatása után. II 12 041.
– És mi van vele?
– Tizenkettő-nulla-négy. Április
tizenkettedike. A fiam születésnapja. És ez
még nem minden: az utolsó egyes és a két
nagy i.
– Nem veszek észre semmit.
– Az i a kilencedik betű a dán ábécében.
Vagyis a két i kilencvenkilencet jelöl. És
még ott van az egyes a végén. És
megkapjuk…
– 1991. A születési éve?
– Így igaz. Látja, Niels? Rendszereket
fedezek fel. Folyamatosan. Első
látogatásakor egy másodperc alatt rájöttem
erre a rendszerre. Érti már? Ez egy
sorscsapás. Képtelen vagyok kikapcsolni
ezt a számológépet.
Niels néhány másodpercre gondolkodóba
esett.
– Nézzen az útra!
– Miért?
– Csak nézze az utat. Van rendszer az
autók mozgásában?
Hanna elmosolyodott.
– Igazán kedves.
– Válaszoljon csak! Tegyen úgy, mintha
tökelütött lennék.
– Igen. Ott a rendszer.
– Pontosan. Az összes autó az út jobb
oldalán halad. Vagyis lehet, hogy lát nem
létező rendszereket, de látja a létezőket is.
Azt rebesgetik, mániás depressziós
vagyok. Stresszes, depressziós és
pszichotikus. Az összes egyszerre.
Mindenki elkapkodva ítélkezik. Mert a
hangulati ingadozásainkat egyszerűbb egy
betegséggel megmagyarázni.
Hanna nem szólt semmit. Töprengett.
– Igen… Szeretnék hazamenni.
Niels egy darabig figyelte a nőt.
– Valóban az lesz a legjobb. A probléma
nem az, hogy túl sok rendszert lát –
mondta, és beindította a motort. – Most
emberekről van szó, Hanna. Addig, amíg a
rendszerek és az elméletek csak az ön
fejében léteznek, addig teljesen rendben
van. De most, hogy igazi emberekről van
szó, képes lenne félrehúzódni?
Hanna megrökönyödve nézett Nielsre.
– Egyáltalán nem ezt mondtam.
– Léteznek rendszerek, fekete lyukak és
sötét anyag. Ezt ön tökéletesen ismeri,
Hanna. Ez önnek hazai pálya. De léteznek
igazi emberek is. Én… Az emberek ön
körül. A következő áldozat. A fia.
Az indulatkitörés ugyanolyan váratlanul
érte Hannát, mint Nielst. De Niels
érezhette a fején a nő apró öklét. Először
egy félig elfojtott, de a kocsi szűk terét
teljesen kitöltő sikoly hagyta el a torkát.
Majd ütések záporoztak Nielsre.
– Hanna! Nyugodjon meg! – kiabálta
Niels, és a karjával igyekezett védeni az
arcát. Egy pillanatra lefogta a nő kezét, de
aztán inkább hagyta.
– Maga… Maga… – hajtogatta megállás
nélkül, de nem fejezte be a mondatot.
Nagyokat és sokat ütött.
Aztán abbahagyta. Niels érezte a vére ízét.
A látvány, hogy hova vezetett a
dühkitörése, nem volt hatással Hannára. A
másodpercek perccé gyűltek.
– Vérzik.
– Semmiség.
A nő szaporán szedte a levegőt, amikor a
férfi szája felé nyúlt. Letörölte a szivárgó
vért. Niels megfogta a kezét. Úgy
csókolták meg egymást, mintha ez lenne a
legtermészetesebb dolog a világon. Hanna
feltérdelt az ülésre, és Niels fölé hajolt. Ő
csókolt először. A férfi viszonozta. Hanna
nyelve óvatosan átsiklott az alsó ajak apró
sebén, majd összeölelkezett a férfiéval.
Így teltek a másodpercek.
Hanna kiegyenesedett és kinézett az
ablakon. Mintha mi sem történt volna.
Nem lett volna sem csók, sem dühkitörés.
Ő törte meg a csendet.
– Igaza van.
66.
Chiesa dei Santi Geremia e Lucia, Velence
A hívás akkor futott be, amikor a szirénák
hangja elnémult. A szám negyvenöttel
kezdődött, ez Dánia hívószáma. A
templomban nem volt szabad telefonálni,
de Tommaso már meggyújtotta a gyertyát
az édesanyjának, keresztet vetett, eleget
tett minden fiúi kötelességének. A
biztonság kedvéért gyújtott még egy
gyertyát. Rövid kis gyertyát, amit
karácsonyfákra szoktak tenni, és ami
egyetlen pillanat alatt csonkig égett. Hogy
ne zavarjon senkit, behúzódott az
oldalhajóba. Suttogva beszélt.
– Tommaso Di Barbara.
A dán nő volt az. Megkérdezte, hogy
lehallgatta-e az üzenetet.
– Igen.
A nő erős dán akcentussal beszélte a
franciát. De hanghordozása teljes
határozottságot sugallt.
– Az utolsó tizedes jegyig stimmel –
magyarázta.
– Ez hihetetlenül hangzik.
– Ha helyes a szám. Vagyis ha valóban a
harminchatosról van szó… Recsegett a
vonal. Tommaso felnézett a fölötte függő
képre: Jézus a kereszten, hitetlen Tamás a
Megváltó oldalán tátongó sebbe dugja az
ujját. A sebbe, amit a rómaiak lándzsája
ütött Krisztus testén.
– Itt van még?
– Igen, bocsánat – válaszolta Hanna. – Az
utolsó két gyilkosság. Az első vagy
önöknél lesz, vagy nálunk.
– Biztos benne?
– Igen – vágta rá a nő gondolkodás nélkül,
határozottan. Mély hite egybecsengett
azzal a szent meggyőződéssel, amit a
templom árasztott, melyben Tommaso állt.
– De… – Tommaso igyekezett palástolni a
kétségeit. Az oltárnál egy üvegkoporsóban
egy bíborba öltöztetett báb feküdt. Egy
turista éppen lefényképezte. Tommaso
elfordult a jelenettől. – Mikor?
– Eddig minden gyilkosság
feltételezhetően napnyugtakor történt.
Tommaso gondolatban végigvette az
áldozatok listáját. Miért nem vette ezt
észre? Biztos azért, mert csak néhány
gyilkosságnál adták meg a halál pontos
idejét. De akkor is! Fél éven keresztül
minden nap órákat szánt erre az ügyre,
aztán jön ez a nő, és mindent pillanatok
alatt megold.
– Di Barbara úr?
– Igen?
– Még nem küldtem el SMS-ben a hely
koordinátáit, ahol a gyilkosságot el fogják
követni.
Tommaso maga elé meredt. Hanna
folytatta.
– Nemsokára lemegy a nap Velencében.
De addig még megtalálhatja a helyszínt a
koordináták alapján, amelyeket mindjárt
elküldök. Menjen oda. Próbálja meg
megakadályozni a gyilkosságot!
– Igen. Természetesen. Csak mert az
anyám…
Megfontolta, hogy beavassa-e a nőt a
történtekbe. Elmondja-e, hogy meghalt az
anyja. Vissza kell mennie. Nem lenne
szerencsés, ha ilyen korán eltűnne. Nem
mondott semmit.
– A GPS-készülékek valamelyest
pontatlanok. De néhány méternél nem
nagyobb a hibahatár. Most mennem kell.
***
Luciano a templom lépcsőjén ült.
Velencében kevés a hajléktalan, Luciano
az egyik. A turisták miatt nem tűrhették
tovább őket. Tommaso gyermekkorában
jóval többen voltak, de mára szinte csak
Luciano maradt. Így viszont az egész
környék segített rajta. Mintha egy közös
kis kedvenc lett volna.
– Tommaso! Adj valamit!
Tommaso kotorászni kezdett a zsebeiben.
– Nyolcvan cent?
– Á!
Luciano egy legyintéssel és egy bántó
sóhajjal utasította vissza a nyolcvan
centet. Tommaso a farzsebében talált öt
eurót, a hajléktalan kezébe nyomta.
A víz már egy centiméterrel magasabb
volt, amikor átfutott a téren. A lépcsőn ülő
Lucianótól eltekintve egy lélek sem járt az
utcán.
– Boldog karácsonyt!
Tommaso még hallotta, hogy a vén
iszákos utána kiált, aztán befordult a
sarkon.
67.
Rigshospitalet, Koppenhága
Hanna a Rigshospitalet előterében ült,
miközben Niels türelmetlenül járkált fel-
alá, amíg meg nem látta Caspert az
ablakból. Casper letámasztotta a biciklijét,
levette a lámpákat róla, majd besietett.
– Olyan gyorsan jöttem, ahogyan csak
tudtam – mondta zihálva.
– Elmondtad bárkinek, hová mész?
– Senki sem kérdezte.
– Remek. Bemutatlak Hannának. A
következő két órában együtt fogtok
dolgozni.
– Még sohasem voltam terepen – mondta
feszülten Casper.
Hanna hozzájuk lépett.
Niels bemutatta a nőt.
– Hanna Lund, a Niels Bohr Intézet
professzora – Hanna nem ellenkezett.
Minden magyarázkodás valahogy túl
nehézkesnek hatott. Casper könnyebb eset
volt, és minden bizonnyal közelebb állt a
valósághoz. – A rendőrkapitányság
számítástechnikai zsenije.
***
Pénzügyi osztály, Rigshospitalet
Egy egész örökkévalóságig tartott, mire a
neoncsövek elkezdtek világítani. A hideg
fény felfedte az irodaajtó matt üvegén a
feliratot: Bér-számfejtés – Pénzügyek.
– Igazából már úton voltam hazafelé –
mondta Thor, a középkorú
számítástechnikus, aki beengedte őket.
Talán már a szüleit is elkezdte gyötörni a
kétség, hogy a Thor név illik-e egy ilyen
vézna kis figurához. De az is lehet, hogy
már születésekor látták, milyen pöttöm
emberke lesz belőle, és megpróbálták
kárpótolni. Thor Jensen. Nem sokkal
magasabb másfél méternél.
– Szevasz, Jurassic számítógéppark –
mondta Casper, és végighúzta a kezét a
régi monitorok egyikén. Thor nem értette,
mire utal.
– Péntek van. Az emberek korán
hazamennek – válaszolta.
– Tudja, hogy lehet elindítani a rendszert?
– Igen.
– Akkor indítsa el! – mondta Niels.
Thor egy sóhajjal az asztalra tette a
táskáját, elment a terem hátsó végébe, és
elfordította a főkapcsolót. Elektromos
zümmögés töltötte be a termet.
Casper izgatottan felkacagott.
– Ez tisztára olyan, mint visszamenni az
időben!
– Az a helyzet, hogy nagyszerűen
működik. Jobb a korábbi rendszernél.
– Az mi volt? Lyukkártya?
Thor nem akarta ezt Casperral megvitatni,
és csak vállat vont.
– Van még valami?
Casper Nielsre pillantott. Hanna válaszolt.
– Tudna nyomtatni egy listát az összes
alkalmazottról, aki ebben a pillanatban
bent van?
– Elméletileg.
– És az összes páciensről? – kérdezte
Niels.
– Már három órája lejárt a munkaidőm.
– Mikor árulod el, mit kell csinálnunk? –
kérdezte Casper.
Niels Casperra nézett, majd Thorra. Tudta,
hogy nem lehet megkerülni ezt a kérdést.
Röviden és pontosan kellett
elmagyaráznia.
– Meg kell találnunk a legjobb embert, aki
műszakban van a kórházban.
Csönd. Thor elámult.
Casper kinyitotta a táskáját, és elővett egy
laptopot. A sima alumíniumba beleütötték
a koppenhágai rendőrség emblémáját: két
ágaskodó oroszlán, közöttük egy nyitott
kéz, a kézben egy szem. A rendőrség
szeme.
– Ugyanazzal a módszerrel, mint múltkor?
– kérdezte Casper.
– Nem – válaszolta Niels. – Most
pontosabbnak kell lennünk. Már nem
azokat keressük, akiket mindenki ismer a
médiából.
Casper kérdően nézett.
– Akkor kiket?
– Egy negyvennégy és ötven év közötti
embert keresünk.
Hanna közbevágott.
– Gyermektelent!
– Ez én is lehetek – mondta Thor.
Mindhárman ránéztek egy pillanatra.
– Egy ember, aki sok más emberrel áll
kapcsolatban. Aki életeket ment – folytatta
Niels.
– Ilyenekből van pár tucat itt.
– Ezért vagy te itt, Casper!
– Mármint miért?
– Te fogod kiválogatni őket.
Hanna leült az egyik régi számítógép elé.
– Hanna, ön keresi meg a jelölteket.
Thor megköszörülte a torkát.
– Bocsánat, hogy közbevágok…
Niels türelmetlenül nézett Thorra.
– Igen?
– Mire megy ki ez az egész?
– Meg kell akadályoznunk egy
gyilkosságot, amit ebben a kórházban
fognak elkövetni három óra negyvennyolc
perckor. Alig több, mint egy óra múlva.
Casper nyugtalanul felállt.
– Talán keressetek valaki mást.
Niels határozottan megragadta a karját.
– Csak nyugalom, Casper! Ülj vissza! –
mondta, de Casper állva maradt.
– Megakadályozhatunk egy gyilkosságot!
Szükségünk van az eszedre. Arra, amit
csak te tudsz, Casper.
– De mi lesz, ha tévedek?
– Nem. Az nem lehet. Csak az a téves, ha
meg sem próbáljuk. Ülj le!
Casper végre engedelmeskedett. Niels
észrevette, hogy a keze enyhén remeg.
Hanna megnyugtatóan a vállára tette a
kezét.
– Ahogy mondtam. Hanna és Thor keresi
ki a jelölteket a Rigshospitalet
számítógépéből.
– – De nekem lejárt a munkaidőm.
Niels úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Thor? Próbálta már valaha a Vestre
börtön kosztját? Leginkább konzerv.
Csönd. Az apró rendszergazda kigombolta
a kabátját, és leült a többiekhez. Niels
folytatta.
– És Casper dönti el, hogy megfelelnek-e
vagy sem.
Hanna sóhajtott.
– Mi a kizáró tényező? Mi alapján húzunk
ki valakit a listáról?
Niels gondolkodott.
– Ha sűrűn van bírósági ügye, vagy valami
súlyos bűncselekményt követett el. Akkor
nem lehet jó. Elcsodálkozna, ha tudná,
milyen sokaknak van nálunk aktája.
Casper bólintott.
– De mi van az orosszal? – kérdezte
Hanna. – Ült börtönben.
– Igen, bebörtönözték, mert ellenszegült a
rendszernek. De sosem ártott másoknak.
– És az izraeli, aki szabadon engedte a
foglyokat.
– Ugyanaz az eset. Egy törvénybe ütköző
jócselekedetért ítélték el.
Casper bejelentkezett a rendszerbe.
– Hol kezdjük? Orvosoknál? Ápolóknál?
– És mi lesz a betegszállítókkal? –
kérdezte Hanna. – Ők is lehetnek jók?
– Biztosan. De kezdjük a csúcsról.
Hanna megrázta a fejét.
– Ebben nincs semmi rendszer, Niels.
Olyan is lehet, akit itt kezelnek.
– Thor? Azt is látja, kit ápolnak a
kórházban most?
– Természetesen.
– Rendben. De kezdjük az
alkalmazottakkal. Orvosok, szülészek,
kutatók.
– Ezt meg tudom nézni a népesség-
nyilvántartásban – mondta Casper.
– Szerencsénk van. Péntek délután van.
Péntek, karácsony előtt, sokan már most
szabadságot vettek ki. És még többen
végeztek ma korábban. Ugye, Thor?
– Igen.
– Jó. Várom a neveket és az osztályokat.
Én kutatom fel a jelölteket.
– És mégis hogy gondolja? Megkérdezi az
embereket, hogy jók-e?
Niels néhány másodpercig Hannát nézte,
mielőtt válaszolt volna.
– Igen.
– Niels… Ez képtelenség!
Niels elgondolkodott. Aztán bólintott.
– Igen, képtelenség. Majdnem. Normális
esetben egy gyilkost kellene
megtalálnunk. De jelen esetben semmit
sem tudunk a gyilkosról. A legésszerűbb
az lenne, ha kiüríttetnénk a kórházat. De
ezt nem sikerült elintézni. – Kis szünet
tartott. – Viszont tudunk valamennyit az
áldozatról… – Most csak Hannát nézte.
Mosolygott. – Ezeknek az embereknek
különleges képességük van, hogy ott
teremjenek, ahol segítségre van szükség.
Olyanok, mint a pókok: megérzik, ha
valami beleakad a hálójukba. És máris
segítségre készen állnak.
Mindhárman várakozva meredtek Nielse,
aki folytatta.
– Miért lenne akkora képtelenség? Már
húsz évet áldoztam rá az életemből, hogy
megtaláljam a gonoszt. És ezen senki sem
csodálkozik. Akkor miért ne áldozhatnék
csupán néhány órát arra, hogy megtaláljak
egy jó embert? Nehezebben vehető észre a
jóság a gonoszságnál?
Ekkor kimutatott a lebukó decemberi
napra. Pontosan az Amorparken csupasz
facsúcsai felett járt.
– Még egy óra van alkonyatig. És igen.
Biztosan lehetetlennek tűnik. Szinte
nevetségesnek. De ugye megér egy szűk
órát áldozni rá? A siker statisztikai
valószínűtlensége ellenére?
Néhány másodpercre mindenki
elgondolkodott, csupán a számítógépek
zümmögése hallatszott. Niels legnagyobb
meglepetésére Thor válaszolt először.
– Igen.
– Egyetértek – mondta Casper, aki
visszanyerte a saját magába vetett hitét.
– Akkor hajrá! Kezdjük! Nézzük meg a
kórház nyilvántartását! Elő– szőr az
alkalmazottakat – mondta Niels, és a kissé
zavart rendszer-gazda felé fordult. Thor
kikukucskált a képernyő mögül.
– Nekem máris van egy nevem – mondta.
– Tanja Műnek. Szülész. Délutános
műszakban van, tehát bent van. Látom,
hogy belépéskor lehúzta a kártyáját.
– Személyi szám?
Thor felolvasta. Casper ujjai táncoltak a
billentyűzeten.
– Tanja Muncknak három gyereke van.
1993-ban a lyngbyi bíróság kimondta a
válását…
Niels már félbe is szakította.
– Rendben. Nézzük a következőt!
Hanna találta meg.
– Thomas Jacobsen. Negyvennyolc éves.
Hol lehet látni, mivel foglalkozik? –
kérdezte, és Thor felé fordult.
– Személyi szám? – diktálta a tempót
Niels.
– Itt van – Casper már ki is kereste a
nyilvántartásból. – Nincs gyereke.
Bejegyzett élettársi kapcsolatban él egy
másik férfival.
Hanna mosolygott.
– És akkor mi van? Akkor már nem is jó?
– Dehogynem! Nézzék meg, hol van!
Hívjanak, ha megtalálták! – kiáltotta Niels
futtában.
Thor tárcsázott. Niels felpillantott az
órára, mielőtt eltűnt odakint a folyosón.
Utoljára Thor lelkesedéssel és
buzgalommal teli hangját hallotta.
– Őrszolgálat? Itt a bérszámfejtés.
Elkezdődött már Thomas Jacobsen
műszakja?
***
Fehér folyosók, Rigshospitalet, délután két
óra negyvennyolc perc
Egy óra múlva valaki meghal.
Mindig halnak meg emberek, különösen
itt. Átlagban naponta húsz ember választja
éppen ezt a helyet, hogy búcsút mondjon a
földi életnek. De ugyanennyien is jönnek a
világra. Megcsörrent Niels telefonja.
– Igen?
Hanna hívta.
– Thomas Jacobsennel melléfogtunk.
– Akkor ki a következő?
– Menjen a műtők felé!
Egy ápolónő haladt el Niels mellett.
– A műtők merre vannak? – kérdezte a
férfi.
– Az ötödiken. A lifttől balra.
– Köszönöm.
Hanna még mindig vonalban volt.
– Mondjak egy-két statisztikai adatot,
amíg liftezik?
– Ki vele!
– Több mint hétezer-ötszáz alkalmazottja
van a kórháznak. A fele jár naponta
dolgozni. A negyvennégy és ötven
közöttiek ezerszázan vannak.
– És hányan dolgoznak most?
– Körülbelül a fele.
– Ötszázötven? – kérdezte derűlátóan
Niels.
– És csak az egyharmaduk gyermektelen.
Nagyjából száznyolcvanan.
– Casper legalább a harmaduknál fog
találni valamit, ami miatt kihúzhatjuk őket
a listáról.
– Tehát százhúsz marad. Statisztikailag.
– Kit keressek? – kérdezte Niels.
– Egy alorvost. Peter Winthert.

A folyosó csöndes volt. Hang nélkül ment

egy tévé. Senki sem nézte. Egy ápolónő
felpillantott a papírjaiból. Niels
megmutatta rendőrigazolványát.
– Hol találom Peter Winthert?
– Éppen vizitel.
– Hol?
Az ápolónő megmutatta a folyosót. Niels
meglátta az egyik kórteremből kilépő
orvost, akit kisebb kíséret követett.
– Peter Winther!
Niels odament hozzá, és már távolról
megmutatta az igazolványát. Az orvos
elsápadt.
– Ha lennének szívesek megvárni a
következő kórteremben – szólt oda élesen
a kíséretének.
– Koppenhágai rendőrség.
Niels nem mondott többet. Látta, hogy az
alorvos maga fogja elmondani. De
mégsem. Csak bámulta Nielst, és vörös
foltok jelentek meg a nyakán.
– Tudja, miért jöttem.
Az alorvos hátrapillantott a válla fölött, és
tett egy lépést Niels felé.
– Letartóztat?
– Nem. Csak szeretnénk megtudni, hogy
látja ön a dolgot. Mielőtt kialakítjuk az
álláspontunkat.
– Hogy hogy látom én? – kérdezte fújtatva
az orvos. – Én úgy látom, hogy a nőről süt
az őrület.
Niels felfigyelt a férfi száj szegletében
felgyülemlő nyálra.
– És ezt bármelyik pszichiáter aláírja.
Semmi esélye sincs egy bírósági
tárgyalóban. Érti már? És önvédelem volt.
Ezt hegekkel tudom bizonyítani.
Peter Winther kigombolta az ingének
legfelső gombját, hogy megmutassa a
nyakát. Karmolások nyomai futottak lefelé
rajta.
– Igazából rohadtul nekem kellett volna a
rendőrségre mennem. Mit tenne, ha a
felesége… – lovalta bele magát egyre
jobban, majd közelebb lépett. – Igen,
lekevertem egy pofont. Egyet! Egyetlen
pofont, és már három éve meg kellett
volna tennem!
Niels ránézett a telefonjára. SMS-t kapott:
Ida Hansen. Szülészet. Szülész.
– A fenébe is! Most meg rám szabadítja a
rendőrséget! Teljesen hihetetlen! Most
kezdjek el ügyvédet keresni?
Niels megrázta a fejét.
– Nem. Köszönöm, hogy ezt elmondta.
Ezzel faképnél hagyta Peter Winther
alorvost a zátonyra futott kapcsolatával és
a kétségeivel.
***
– Mondja, Hanna!
Niels futott.
– A szülész épp ebédel. A kantin a
földszinten van.
Niels türelmetlenül nyomkodta a lift
hívógombját.
– Nem tudnák hely szerint rendszerezni
őket? Nem érünk a végére, ha minden
alkalommal át kell rohannom a kórház
egyik végéből a másikba.
Hanna hallgatott. A lift nem akart jönni.
Niels kinézett az ablakon. A nap még
vöröslött, pedig már gyorsan hanyatlott.
Hallotta Hanna lélegzetvételét. Egy tábla
mutatta az irányt a szülészet felé. Egy
fáradt anyuka babakocsit tolt a folyosón,
és közben egy tábla csokoládét eszegetett
elmélázva. Ahogy Niels, a kicsi is a napot
nézte. Mire gondolhatott? Ha nem tudná
az ember, hogy ez lehetetlen, azt hihette
volna, hogy a park bükkfái tartják a
vállukon a napot. Temetési menetre
hasonlított: viszik a haldokló napot nyugat
felé.
A lift olyan éles csengéssel jelezte, hogy
megérkezett, amire még a holtak is
kikelnek a sírjukból.
– Most szálltam be a liftbe. Úton vagyok
lefelé.
– Oké. Ida Hansen. Negyvennyolc éves.
Szülész. Siessen!
A vonal megszakadt.
68.
Cannaregio, Velence
Magdalena nővér gumicsizmája rikító
rózsaszín volt.
Tommaso elmosolyodott, amikor meglátta
a nővért, aki a Madonna dell’Ortótól lefelé
igyekezett. A város északi része valamivel
mélyebben feküdt, mint a többi, ezért
hamarabb víz alá került.
Megszólította.
– Nővér! Mondani akart valamit. Anyám
üzent valamit.
A sziréna elnyomta a kiáltását. Magdalena
nővér belépett az otthonba, anélkül, hogy
hátranézett volna. Tommasónak – ha csak
nem akar átmenni a delPOrto melletti
hídon, ahol térdig vizes lesz – vissza
kellett mennie, hogy egészen az északi
rakpartig feljuthasson. Az ritkán kerül víz
alá. Az órájára nézett. Ha a Fondamente
Nuove felé megy, legalább negyedórával
tovább tart az út. Egy óra, talán kevesebb
volt napnyugtáig. Közben megkapta a
koordinátákat a dán nőtől: 45° 26’ 30” és
12° 19’ 15”. Nem nagyon volt járatos a
GPS-koordinátákban, de a mobilja jelezte
a hosszúsági és szélességi fokokat. A 45°
26’ 45” és 12° 19’ 56”-en volt. Sejtelme
sem volt, mennyi idő alatt ér a helyszínre.
Azonnal indulnia kellett. A város még
legalább néhány órán át víz alatt lesz, és
Tommaso úgy gondolta, ezalatt
Magdalena nővér sem megy sehová. És
egyébként is. Mi fontosat akarhat
egyszeriben mondani?
A zoknija már csuromvíz volt, ahogy dél
felé futott a Fondamenta dei Morin. Cipője
hangosan cuppogott. Ő volt az egyetlen az
utcán. Megérkezett? Tintoretto háza előtt
állt. A kedvenc festőjének egykori
lakhelye előtt. Nem is Márk evangélista
legendás temetését ábrázoló nagyszabású
festménye miatt szerette igazán, hanem
azért, mert Tintoretto szinte sohasem
hagyta el Velencét. Életében csupán
egyszer távolodott el a lagúnától, és azt
mondják, szörnyen érezte magát az úton.
Tommaso sem járt még különösebben
messze a lagúnától.
A készüléken a GPS-koordináták hirtelen
kör formájúvá váltak. A szűk utcákban
nehéz volt megtalálni a jelet.
Tommaso a kaszinó és a Canal Grande
felé ment tovább, miközben abban
reménykedett, hogy a széles csatornánál
jobb lesz a jel. Gondolatai még mindig
Tintorettónál jártak. Nem. Márknál. Talán
mivel könnyebb volt a rég halott
evangélistára gondolni, mint a nemrég
elhunyt anyjára. Márk holttestének képe
jelent meg lelki szemei előtt. Minden
velencei gyermek ezt a festményt látja
elsőnek. Márk a város védőszentje, róla
nevezték el a főteret. A holttestet két
velencei kereskedő lopta el Alexandriából,
már amennyiben meg lehet bízni az
alexandriaiakban. De a fej nélküli testet
vitték el. A fej továbbra is Egyiptomban
van.
Fej nélküli tetem, az anya összeaszott keze
és a halál színei kísértették Tommasót,
miközben elérte a Strada Nuovát. A GPS-
jel újra erős lett. A csatornánál meglátta a
hanyatló nap fényét. Sohasem fog eljutni a
helyszínre, Velencét nem GPS-eknek és
nem autóknak építették. Szereznie kell egy
számítógépet.
***
A bejárat vízben állt. Az anyja fekete
cipője, néhány reklámújság és némi
kutyaeledel úszott a csatorna vizén. A
csónakmotorokból kiszivárgott olaj
vékony rétege szivárványosan csillogott.
Tommaso megpróbálta felkapcsolni a
villanyt, de a fény egy hirtelen villanás
után ki is aludt. Leverte a főbiztosítékot.
Van akkumulátor a laptopban,
emlékeztette magát, miközben hármasával
szedte a lépcsőfokokat fölfelé. A fejét
csóválta. A ház átvészelt négyszáz évet, a
havonta rendszeresen érkező áradásokat,
de az alig féléves IBM laptop máris azt
mutatta, hogy az akkumulátor hamarosan
lemerül. Google Earth. A mezőt kereste,
ahová begépelhetné a koordinátákat, de
nem találta meg. Akkufeszültség alacsony.
Tommaso megtalálta a lagúnát a
földgömbön, sietve rákattintott, és
ráközelített Velencére. Végighúzta az egér
mutatóját a városon, elhaladt a saját
tartózkodási helye, aztán a Ghetto mellett,
és haladt tovább nyugat felé. Közeledett.
Akkufeszültség alacsony. Mentse a
dokumentumokat. Megnézte a számokat a
mobilján, és egy leheletnyivel észak felé
mozdította az egér kurzoriját. Igen, ez az!
Hátradőlt és az eredményt nézte. Aztán
elsötétült a képernyő.
69.
Pénzügyi osztály, Rigshospitalet, délután
két óra ötvenhat perc
Hanna hamar rájött, hogy Casper agyának
fogaskerekei olajozottan pörögnek. És
bőven van belőlük. Különböző
információk egész légiója is
keresztülmasírozhatott egyidejűleg a fején,
Casper nem veszett el bennük. Mért,
mérlegelt, kategorizált. Thorral
ellentétben, aki egyszerre csak egy
dologgal tudott foglalkozni.
– Találtam még egyet! – tört ki Casperból.
– Szerintem bent van.
– Szerinted?
– Mindjárt felhívom az őrszolgálatot –
szólt közbe Thor.
Hanna leült Casper mellé.
– Figyelj csak! A többi áldozat…
– Igen. Több közös vonásra van
szükségünk. Máskülönben órákig fog
tartani. Napokig. És nincs annyi időnk –
mondta Casper.
– Pontosan.
– Mi lehet még közös bennük?
– Hogy ismertté váltak. Az egyiküket
bebörtönözték, mert szót emelt Putyin
ellen. Egy másik az izraeli katonai
börtönben ült. Egy kanadai nem
engedélyezett gyógyszert alkalmazott, és
kirúgták.
– Azt mondod, hogy nyilvánosság elé
kerültek? – kérdezte Casper.
– Igen. Valamilyen úton-módon ismertek
lettek.
– Ha valaki az érdeklődés központjába
kerül Dániában, akkor meg lehet keresni a
Google-lal. Mindent rögzítenek. Még a
helyi újságban megjelent legkisebb
megjegyzést is. Ha csupán egy óra
önkéntes munkát végzett valaki
valamelyik jótékonysági szervezetnél,
rajta van egy listán. Amit aztán feltesznek
valamilyen honlapra. Még a helyi lakó-
közösségben vállalt feladatot is feltöltik.
– Ez az, amire gondolok!
– Akkor hát, találjuk meg… – mondta
Casper, és Hannát nézte.
A nő fejezte be helyette a mondatot.
–…a megfelelő jelölteket.
– Pontosan. Két másodperc rákeresni
valakire az interneten. Végigvesszük az
összes jelöltet, és összegyűjtjük a
legmegfelelőbbeket.
Thor lerakta a telefont.
– Legalábbis nem húzta le újra a kártyáját.
– Mondj gyorsan egy nevet, Thor! –
sürgette Casper.
– Maria Deleuran.
Thor elkezdte betűzni a családnevet, de
mielőtt befejezte volna, Casper már meg is
találta. Maria Deleuran.
– Ápolónő – mondta.
Megnézték a Facebook-oldalára feltöltött
képet. Szőke. Szép. Apró ráncok, amelyek
csak még szebbé tették. Egy kicsit talán
arra a lányra hasonlít, akivel Gustav
lelépett, gondolta Hanna.
– Oké. Már itt is van – mondta Casper,
miközben felugrott a székből. – Önkéntes
az IBIS-nél. Annál a független dán
szervezetnél, amely Afrika és Dél-
Amerika népeinek egyenlőségéért küzd.
Casper egy kattintással az IBIS honlapján
volt. Afrikai és dél-amerikai segélyakciók.
Fotók Maria Deleuranról.
– Ruanda. HÍV, AIDS. Tájékoztatás és
megelőzés – olvasta Casper.
– Volt osztályvezető délen – mondta
Hanna.
– Kétszer is.
Casper bezárta az ablakot, majd
bejelentkezett a rendőrségi adatbázisba.
– Tiszta, mint a hó. A forgalmi vizsgán
csak harmadszorra ment át. Ez az egyetlen
információnk róla.
70.
Délután három óra három perc
Az ápolónő barátságosan és türelmesen
beszélt az idős férfihoz annak ellenére,
hogy a beteg udvariatlanul
parancsolgatott. Niels messziről hallotta a
férfi háborgását.
– Nem, még nem akarok fölmenni!
– De hát megígértük az orvosnak. Nem
emlékszik?
– Szarok az orvosra!
Az ápolónő felnevetett, megveregette az
öreg vállát, kioldotta a kerekes szék fékét,
és elkezdte visszatolni az idős beteget.
Niels megállította őket.
– Elnézést! Hol van a személyzeti kantin?
– Kicsit visszább. A templomnál forduljon
jobbra.
Az idős férfi zsörtölődött.
– A templom…
– Köszönöm – mondta Niels. – És még
egy kissé fura kérdés. Van gyereke?
– Igen – válaszolta a nővér csodálkozva. –
Miért?

Személyzeti kantin, délután három óra

nyolc perc
Nielsnek az volt az érzése, hogy ez nem
fog jól végződni. Az alsóbb szintekről már
nem lehetett látni a napot. De az órája
szerint még negyven perc volt hátra.
Legfeljebb. Nem könnyebbült meg,
amikor kinyitotta az étkező ajtaját. Férfiak
és nők fehér köpenyben. Százával.
Képtelenség! Nem! Nincs vesztenivalója.
Fölállt egy székre.
– Koppenhágai rendőrség!
Szinte teljes csend lett. Csupán a
konyhagépek zaja szűrődött be az
étkezőbe. Mindenki Nielsre nézett. Rossz
hírekhez szokott arcok.
– Ida Hansent keresem.
Senki sem válaszolt. Egyetlen kéz
emelkedett óvatosan a levegőbe. Niels
leugrott a székről és elindul a laminált
asztallapok sora között. Tányérok az
asztalon: a mai menü sült csirke,
krumplipüré és párolt borsó volt.
Mindenki Nielst nézte. Különösen az
orvosok. Arcok, melyekről lerítt, hogy
tudatában vannak a hatalmuknak.
– Ida?
A nő leengedte a karját. Itt valami tévedés
lesz, túl fiatal volt.
– Nem. Nem én vagyok Ida. Csak azt
akarom mondani, hogy pont most ment el.
Történt valami?
– Elment? Hová?
Niels megnézte a telefonját. Hanna már
harmadjára hívta.
– Problémás szüléshez hívták. El kellett
rohannia.
– Mennyi ideig tart? – kérdezte Niels, de ő
maga is hallotta, milyen esetlenül hangzik
a kérdés. – Pillanat!
Felvette a telefont, és egy lépéssel arrébb
ment.
– Hanna?
– Niels! Kidolgoztunk egy új módszert.
Ahelyett, hogy… – itt elhallgatott, s egy
lélegzetvételnyi szünet után folytatta. –
Röviden összefoglalva: van három
kimondottan jónak tűnő jelölt.
Valószínűleg lesz még több is. De legyen
az első Maria Deleuran. A
gyermekosztályon van. Ruandában végzett
humanitárius munkát.
Niels ki tudta venni Casper szavait a
háttérben.
– És újságcikket írt arról, hogy a nyugat
semmit sem tesz az afrikai AIDS-helyzet
javítására.
– Rendben. Mindjárt megkeresem.
Letette a telefont és visszament Ida
Hansen fiatal kolléganőjéhez.
– Mit is mondott, hol van Ida?
– A szülészeten.
Niels elgondolkodott. Éppen onnan jött.
Öt percbe telne a visszaút.
– Mi a véleménye róla?
A fiatal ápolónő megütközve nézett
Nielsre.
– Mi a véleményem Idáról? – kérdezett
vissza rövid, lefegyverző nevetéssel.
– Kedveli? Szeretetre méltó ember?
– Miért kérdezi? Nem tudna várni
mindössze…
Niels közbevágott.
– Mi a véleménye?
– Elkövetett valamit?
– Válaszoljon! Mi a véleménye Idáról?
Barátságos? Kedves? Szigorú? Jó ember?
Az ápolónő néhány pillanatig összenézett
a kollégáival.
– Nem tudom. Ida mindenképp aranyos,
de…
– De?
Niels választ várva meredt az ápolónőre.
Teljes volt a csend, amikor a nő felállt és
elindult a félig megevett csirkecombbal és
salátamaradékkal megrakott tálcával a
kezében.
71.
Cannaregio, Ghetto, Velence
Tommaso egy csomó fájdalomcsillapítót
talált az anyja szekrényében. Valamennyit
magához vette. Amikor hazaért – el sem
olvasta a gyógyszergyártó gondos
utasításait –, lenyelt egy maréknyi színes
pirulát egy kis langyos vízzel. Eszébe
jutott az apja láztesztje. Fáj, amikor
felnézel? Ha igen, lázas vagy. Tommaso
kipróbálta. Igen, fájt. Szédült. Az
emlékezetében kutatott: a hétfői eligazítás
a rendőrkapitányságon. A főparancsnok
elmondta, ki érkezik még az igazságügyi
miniszteren kívül. Néhány politikus.
Tommaso nem emlékezett a nevekre. Egy
bíró. Egy bíboros. Bárki lehet. Bárki lehet
a következő áldozat, és az a nő vagy férfi
már a vonaton ül. És öt perc múlva be fog
futni az állomásra. Tommaso nem
kételkedett. Feltéve, hogy a koordináták
helyesek.
Tommaso nem látta a napot, de a fénye
még ott ragyogott Santa Croce házai
mögött. Nem volt sok idő hátra. Ha a dán
nőnek igaza van, és a gyilkosság
napnyugtakor történik, Tommaso
hamarosan kifut az időből. Egy pillanatra
megingott a hitében. Az áldozatok listáját
nézte a táblán. Az ügy élete átkává vált.
Vagy áldásává? Továbbra is kétségek
gyötörték. Eszébe jutott az édesanyja. Még
mindig ott volt a pénze a zsebében. És a
kutya. A rosszalló pillantás, amikor
otthagyta a kiszámíthatatlan sorsnak
kiszolgáltatva. Kiverte a fejéből ezeket a
gondolatokat. A pályaudvarra kell sietnie.
Fájt a háta, amikor lehajolt, hogy
gumicsizmát húzzon. A lépcső alján
majdnem elcsúszott. Leült. Meg kellett
pihennie egy pillanatra. Talán csak fel
kellene hívnia Flaviót. Be kellene
számolnia neki a helyzetről. Lehet, hogy
már felvette a szolgálatot? Nem, ehhez
már túl késő. Saját magának kell
elintéznie.
72.
Rigshospitalet, délután három óra tizenöt
perc
Egy újabb kör a fehér köpenyes emberek,
a zárt ajtók és a fehér folyosók
végtelennek ható világegyetemében.
– Bocsánat! Gyermekosztály? – kérdezte
Niels az egyik ápolónőt.
– Jobbra – válaszolta.
– Köszönöm! – Niels újból futni kezdett.

Gyermekosztály, délután három óra

tizennyolc perc
A gyerekek félkörben ültek a
játszószobában. Kettőt az ágyával együtt
hoztak be, túl betegek voltak, hogy
fölkeljenek. Egy piros kockás inget viselő
fiatal férfi ücsörgött közöttük egy túl kicsi
széken, a kezében könyv. Mögötte egy
plakát függött: Találkozz a mesekönyv
sorozat szerzőjével!
– Hogyan találod ki azt a sok szörnyet? –
kérdezte a gyermekhangok egyike, mielőtt
Niels belépett. Az ápolónő egy öt év
körüli kislánnyal az ölében ült a földön, és
bosszúsan nézett Nielsre.
– Maria Deleuran?
– Mindenkinek szünete van. A gyerekek
pedig író-olvasó találkozón vesznek részt.
– Sürgős. Koppenhágai rendőrség.
A gyerekek figyelme most már Nielsre
összpontosult.
– Nem tudná megkérdezni a társalgóban?
A nő hátrahajolt, és kimutatott a folyosóra.
Niels megnézte az időt. Kevesebb mint fél
óra volt hátra három óra negyvennyolcig.
Megállt, hogy megtörölje a szemét. Nem
tudta eldönteni, hogy a gyerekek apró
arcocskái miatt van-e, de hirtelen az
igazságtalanság érzése lett úrrá rajta. Ilyen
kis gyerekeknek nem lenne szabad
megbetegedniük. Valami hiba csúszhatott
a teremtésbe, mégpedig olyan nagy, ami
miatt felelősségre kellene vonni Istent.
Lehet, hogy a feladat okozta. Hogy
elbukik. Igaza volt Hannának, ez
képtelenség. De az is lehet, hogy ez csak
egy megnyilvánulási formája annak, amit
mások mániás depressziónak hívnak.
Mániás szakaszba jutott? Niels a falnak
támaszkodott, és levegő után kapkodott.
Talán Hanna valóban elmebeteg, ahogy
Sommersted állította. De a gyilkosságok
valóságosak! És megmagyarázhatatlanok.
Kinyílt egy ajtó a folyosó végén. Egy
rövid pillanatra megjelent egy szőke nő,
tett néhány könnyed lépést, majd eltűnt.
Niels csupán a hátát látta. Ő volt az?
– Össze kell szednem magam – suttogta
magának. A gyerekek kacarásztak
valamin, egy másodpercre a lemenő nap
fénye Niels szemébe tűzött az ablakon át.
A felszabadult gyermeki nevetés
visszaadta neki a reményt. Legalábbis
futott tovább, befordult a sarkon, és
meghallotta az ápolónők hangját a
társalgóból.
– Maria Deleuran? – kérdezte.
Semmi hatás, a három nővér tovább
beszélgetett. Niels elővette a
rendőrigazolványát.
– Maria Deleurant keresem.
Azonnal abbamaradt a csevej, mindenki
Nielsre meredt.
– Valami baj van?
– Bent van?
– Nincs itt.
Niels végignézett az ápolónőkön. A
legidősebb ismerhette Mariát a legjobban.
Mindenesetre ő volt a szóvivő.
– Valami baj van?
– Biztos benne, hogy nincs itt?
Az ápolónő szeme villámokat szórt. Niels
egyből észrevette.
– Fel tudná hívni?
– Megpróbálhatom.
A nő lassan feltápászkodott. A műbőr
kanapén ott maradt hátsó felének
lenyomata.
– Sietne egy kicsit?
Az ápolónő mérgesen pillantott Nielsre.
Idős matróna. Uralkodó típus, a többi
ápolónő fél tőle.
– Igazából nem adhatunk ki
mobiltelefonszámot.
– Nem kell kiadnia semmit. Csak hívja fel,
és mondja meg, hogy a koppenhágai
rendőrségtől akarnak vele beszélni.
– De mára már végzett.
– Akkor miért nem húzta le a kártyáját?
– Néha elfelejtjük. Miről van szó?
– Arra kérem, hívja fel! Most!
Remélem, nem vagy férjnél, gondolta
magában Niels, mialatt a nő tárcsázott.
Szegény férfi! Körbenézett: faliújság,
képeslapok, beosztások, fényképek, rövid
üzenetek. Egy szép, szőke nő gyerekekkel
körülvéve egy afrikai falu közepén.
– Segíthetek esetleg?
Niels rá se hederített a nőre, csak levette a
fényképet.
– Ő Maria?
Senki sem válaszolt. Az ápolónők
összenéztek. Itt vannak az én gyerekeim.
Remélem, jól megy sorotok a hideg
északon. Hiányzik a sok csevegés. Egy
smiley következett, a végén pedig:
Üdvözlettel: Maria.
– Maria Deleuran?
– Igen.
– Van gyereke?
– Miért?
– Van Maria Deleurannak gyereke?
Rejtélyes csönd telepedett a teremre.
– Nincs – mondta aztán a matróna.
– Mikor járt le a műszakja? Biztos, hogy
nincs itt? Ott van egy kabát – mondta
Niels, és rámutatott a kabátra a szék
háttámláján. – Az övé?
Az egyik ápolónő felállt. Kedvesen
mosolygott.
– Figyeljen! Maria délután kettőkor
végzett. Délelőttös volt. Láthatja a
beosztásban.
Az ápolónő a faliújság felé biccentett.
– Lehet, hogy túlórázott egy keveset, de
mindenesetre most már nincs itt. Nagyon
szívesen átadok egy üzenetet.
Az idős nőszemély közbevágott.
– Nem veszi fel a telefonját.
– Nem dolgozik itt valaki, akivel jóban
van? – próbálkozott Niels.
– Nem szokott munka után találkozni
valakivel?
– Én vagyok a barátnője.
Niels megfordult. Első alkalommal
hallotta ezt a hangot. Megnézte a
névtáblát: Töve Fano, ápolónő.
– Töve, szokott másokkal is találkozni a
kórházból? Ez egy nagy kórház.
– Nem hiszem.
– Barátok, szerelmek, talán valaki a
humanitárius munkája kapcsán.
Töve elgondolkozott, aztán megrázta a
fejét. Niels ránézett a matrónára. A nő
mérgesen vállat vont.
– Kedvelik?
– Hogy?
– Van gyerekük? Mindenkinek van
gyereke?
Zavart tekintetek.
– Kérdeztem valamit!
Mindenki bólintott. Nem számítva Maria
barátnőjét. Tövét. Negyvenes évei
közepén járhatott. Niels ránézett. A nő
leengedte a karját, feltűnt a gömbölyödő
hasa. Várandós volt.
73.
Pénzügyi osztály, Rigshospitalet, délután
három óra huszonhét perc
Hanna általában szerette a naplemente
előtti órákat. A nappal órái nehezen telnek
egy olyan embernek, aki lecövekelt az
élete közepén, ahogy Hanna is. Az erejük
teljében lévő emberek munkába, iskolába,
óvodába igyekeznek. Vagy onnan haza.
Amit a többi ember a nappali órákban tett,
megmutatta, milyen Hanna élete igazából.
Semmilyen. Se munkája, se félje, és mind
közül a legrosszabb: se fia. Aztán lement a
nap, eltűntek az emberek, és kissé
könnyebbé vált Hanna Lundként létezni.
De nem ma.
Felállt, odament az ablakhoz, és a fák
mögé lebukó napot nézte: a sápadt, lapos
korongot, mely már nem akarta
megosztani melegét a világ ezen részével.
De legalább még fönt lesz egy ideig. A
folyosó másik oldalán még mindig
dolgoztak. Ment egy tévé. Hannát sehogy
sem tudta rabul ejteni a képernyőn látható
tumultus. Valami történt a
csúcstalálkozón. Valaki összeesett.
Öltönyös emberek verődtek össze a
szerencsétlen férfi körül, néhányan vízzel
siettek oda, valaki egy pokrócot hozott.
Hanna elképzelte maga előtt a Bella
Centert. Szörnyű hely. Rossz szellőzés,
összezsúfolódó emberek, túl kevés idő. Ki
ne esne össze?
– Hát még ilyet! – Casper lelkesen
pillantott föl a képernyő mögül.
– Találtam még egy angyalt.
Hanna visszament a billentyűzet fölé
görnyedő Casperhez és Thorhoz.
– Hallgatlak – mondta.
– A Parazitológiai Központban dolgozik.
Sámuel Hviid professzor. Negyvenkilenc
éves. A népesség-nyilvántartás szerint
nincs gyermeke. De most figyelj! –
mondta Casper, és Hannára sandított,
mielőtt folytatta. – Hviid tizenöt éve
folytat kutatásokat, hogy leküzdhessék a
maláriát. Egyike a világ vezető
maláriakutatóinak. Úgy becsülik, hogy
munkája körülbelül félmillió emberéletet
mentett meg az Egyenlítő környékén.
– Itt van most?
– Az egyetemen dolgozik. Néhány
egyetemi részleg valószínűleg a kórházhoz
tartozik.
– De ha nincs az épületben, akkor nincs
veszélyben – állapította meg Hanna, és a
malária ellen harcoló kutató fotóját nézte.
Nagy Sándor maláriában halt meg. A
malária egyike az emberiség három nagy
kihívásának, több mint három millióan
halnak bele évente. Olvasta Hanna Sámuel
Hviid fényképe alatt, mielőtt elhatározta
volna magát.
– Hívja fel a központot, Thor! Tudja meg,
hogy itt van-e az épületben.
– Igen! – mondta Thor, és tárcsázni
kezdett.
Casper motyogva keresgélt tovább.
– Gry Libák. Ő sem rossz.
Thor vágott közbe.
– Itt van az épületben. Sámuel Hviid. A
vezetőségi folyosón. Az 5222-es
teremben. Tárgyalása van.

Délután három óra harminc perc

Maria Deleuran a kórházban volt. Niels
biztos volt benne. Miért hazudtak a
kollégái? Látta, hogy Hanna hívja, de nem
vette fel. A társalgóban szedelőzködtek.
Niels megvárta, amíg az idős, házsártos
matróna elmegy. Aztán Maria barátnőjét,
Tövét kezdte követni. A nő bement a
mosdóba. Niels nagy ajtócsattanással
utána.
– Mit csinál? – kérdezte a nő haragosan. –
Most kezdjek el sikítani?
– El kell mondania, hol van Maria.
– Mi ütött magába? Miért olyan fontos ez?
Csak várhat, amíg…
– Feltételezhetően veszélyben forog az
élete! – vágott közbe Niels.
Töve elnémult néhány másodpercre.
– Miért? Maria egy angyal. Senki sem
akar rosszat neki. Ezt egyszerűen nem
hiszem el.
– Higgyen nekem!
Niels tisztán látta, hogy Töve mérlegeli a
szavait. A szavakat, amik kis híján
kibuktak belőle. Ugyanaz a kifejezés volt
az arcán, mint a bűnözőkén néhány
perccel azelőtt, hogy bedobnák a
törülközőt.
– Elment. Nem mondhatok mást.
Töve kiviharzott a mosdóból. Niels
telefonja megcsörrent.
– Igen, Hanna?
– Sámuel Hviid. Menjen át az 5222-es
terembe. Kutató. Tökéletesen beleillik a
képbe. Jelenleg a vezetőséggel tárgyal.
***
A titkárnő megdöbbentően nyugodt
pillantást vetett Niels igazolványára.
Megszokta, hogy hatalommal rendelkező
emberek mászkálnak az asztala előtt: az
egészségügyi miniszter, magas rangú
tisztviselők, professzorok és kutatók
Európa valamennyi szegletéből. Ő volt a
sorompó az igazgató irodája előtt. És nem
olyan sorompó, amelyet csak úgy ki lehet
kerülni.
– Hviid professzor a vezetőséggel tárgyal.
Nem várhat?
– Nem.
– Megkérdezhetem, miről van szó?
– Beszélnem kell a professzorral. Most!
A nő szégyentelen lassúsággal állt fel.
Ebben az országban az emberek mindent
elkövetnek, hogy a rendőrség púpnak
érezhesse magát a hátukon, gondolta
Niels. A tárgyalóba viszont úgy
kopogtatott be, mintha a delphoi jósdába
kéme bebocsátást: óvatos, halk kopogtatás
az ajtón, majd belépett, és kissé
előrehajolva elnézést kért. A
tévékészüléken Niels ugyanazt az
eseményt látta, amelyet Hanna is. A csúcs-
találkozó az utolsó állomásához
közeledett, és az egyik nagykutya
komolyan gyengélkedett. Vérzett a feje, és
levegőért kapkodott, mint a partra vetett
hal. A világsajtó a helyén volt, hogy
tudósítson.
A titkárnő még mindig a vezetőséggel
beszélt. A tárgyalóterem falai üvegből
voltak. Átláthatóság, tisztaság. Mintha azt
akarnák hangsúlyozni, hogy itt nem
születnek kétes döntések. Niels benézett.
Azok kinéztek rá. Nem hallotta, mit
mondanak. Csupán a tévé halk
duruzsolása törte meg a csöndet. Nem
tudjuk, hogy múló rosszullét volt-e, vagy
valami súlyosabb… Valószínűleg agyi
infarktus. Már úton vannak a mentők.
A titkárnő visszatért.
– Tessék! Máris jön.
– Nagyszerű!
Sámuel Hviid megigazította a nadrágját és
a torkát köszörülte, miközben kilépett az
ajtón. A vezetőség megpróbálta leplezni
kíváncsiságát.
– Sámuel Hviid?
– Miben segíthetek?
– Niels Bentzon. Koppenhágai rendőrség.
Niels telefonja csipogott. Egy SMS
Hannától. Van még egy: Gry Libák.
– Miről van szó? – kérdezte a professzor,
és barátságos, okos szemét Nielsre
függesztette.
A nap néhány perc múlva lehanyatlik.
Niels kipillantott a lilás égre a
tárgyalóterem túlsó panorámaablakán
keresztül.
– Okunk van feltételezni, hogy veszélyben
az élete.
Sámuel Hviid arcának egyetlen izma sem
rándult.
– Megkérem, hogy hagyja el a kórházat.
Csupán félórára.
– Elhagyni a kórházat? Miért?
– Most nem mondhatok többet. Csak
annyit, hogy itt nincs biztonságban.
Hviid megrázta a fejét, és hátranézett a
válla fölött.
– Nem fogok elrejtőzni. Ez az ügy
majdnem húsz éves.
Nielsre pillantott. Bánat villant fel a
szemében?
– Mindössze fél óra. Nem több.
– És akkor mi lesz?
– Addigra úrrá leszünk a helyzeten.
– Nem. Ez az életem, és meg kell
tanulnom együtt élni a veszéllyel. És ezt
nem lehet úgy, hogy mindig a homokba
dugom a fejem. Most mivel állt elő?
Niels érthető oknál fogva nem tudta, mit
válaszoljon.
– Erről nem adhatok felvilágosítást.
– Nem adhat felvilágosítást? Ugyan már!
Orvos vagyok. Mindannyian hibázunk. Az
a férfi fél életen át fenyegetett egy olyan
ügy miatt, amiért nem is tartozom
felelősséggel. Véletlenül én voltam az a
fiatal orvos, aki utoljára beszélt a
feleségével a tragikus halála előtt. Az
egész gyógyszeres kezelés… Az
aneszteziológus volt. Megesnek ilyen
dolgok…
Sámuel Hviid visszanézett a vezetőségre.
Niels látta rajta, hogy messzire jutott, és
senkinek sem engedi, hogy lerombolja
mindazt, amit elért. A vastag üveg mögött
a vezetőség semmit sem tudott erről az
ügyről. Ha Hviid most megszakítja a
tárgyalást, felkelti az emberek
kíváncsiságát.
Újabb SMS Hannától: Hagyja Hviid
doktort! Foglalkozzon Gry Libakkal! C
részleg. Csak néhány perc.
74.
Cannaregio, Ghetto, Velence
Magdalena nővér azért lépett be a Szent
Szív Rendbe, mert hitt Istenben. És pont
ezért nem tántoríthatta el az utcát elborító
arasznyi víz sem. Di Barbara úrnak meg
kell kapnia az üzenetet. Ezt ígérte egy
haldokló asszonynak. Egy asszonynak, aki
odaátról kapott egy utolsó jelet. Az ilyen
üzeneteknek meg kell hallgattatniuk.
Magdalena ezt mindenkinél jobban tudta.
Ha egyszer egy ilyen üzenetet elengedett
volna a füle mellett, már nem lenne
életben. Maga alá temette volna a manilai
Shaw pályaudvar, ahogy azt a tizenkilenc
másik embert. De Isten megmentette. És a
kerékpár-kereskedőtől kapott bizonylat
még mindig a táskájában lapult, ott őrizte
éveken át. Számára ez egyféle érv volt.
Valóságos istenérv. Leginkább saját
magának tette el a papírt: ha valaha is
kételkedne az emlékezőtehetségében.
– Di Barbara úr! Tommaso! Üzenetet
hoztam az édesanyjától.
Sehol egy hang. Magdalena belépett.
Újból szólongatni kezdte a férfit.
Ellenkezett a természetével, hogy csak
úgy betörjön mások otthonába. De most
muszáj volt. Fontos.
Föl a lépcsőn. Továbbra is Tommaso
nevét kiáltozta, de nem kapott választ. A
nappaliban meglátta az áldozatok képeiből
összeállított óriástablót. Gyilkosságok a
világ minden részéről: képek a padlótól a
mennyezetig. Először nem értette, miről
van szó. Aztán meglátta a hullákról
készült fotókat. Kiszáradta a szája, és
megérezte a vérének ízét egy pillanatra.
Magdalena nővér fel nem foghatta, mi az
ott előtte. Ugyanakkor úgy érezte, túl
későn jött.
75.
Rigshospitalet, délután három óra
harminckét perc
– Poul Spreckelsen, kardiológia – mondta
Casper, majd felnézett. –Talán nem olyan
nagy durranás, mint Sámuel Hviid és a
malária elleni küzdelem. De Spreckelsen
kifejlesztett egy…
Hanna nem figyelt. Az ablak túloldalán
villódzó tévéképernyőt nézte. Egy
helikopterből közvetítették, ahogy két
mentőautó fordul be a Bella Center elé.
Mentőorvosok és betegszállítók ugrottak
ki a kocsiból. A képernyő alján egy felirat
futott: Megszakítjuk adásunkat: A
klímacsúcson eszméletét vesztette az
egyik résztvevő.
– Hallod, amit mondok?
Még most sem figyelt Casperra. Kiment a
bérszámfejtő irodából, és belépett a
szomszédos helyiségbe.
– Segíthetek? – kérdezte egy nő, aki nagy
szemeket meresztett Hannára.
– Igen. Fölhangosítaná?
A nő ülve maradt.
– Csak két perc. Kérem.
A nő sóhajtott egyet, matatott egy kicsit a
távirányítón, és felhangosította a
készüléket.
– Ahogy az a képeken is látható, most
viszik ki a Bella Centerből – hadarta a
riporter. Hanna mögött Casper bukkant
fel.
– Arra gondolsz, hogy…?
– Lehet.
A riporter tovább közvetítette a képernyőn
futó eseményeket.
– Most viszik el a sajtópáholy mellett. Két
orvos kíséri, és úgy látom, már bekötötték
az infúziót.
– Bökd már ki a nevét! – mondta Hanna
türelmetlenül.
A tévés mintegy parancsszóra
összefoglalta az addigi történéseket.
– Rendkívül kritikus pillanatot élhetünk át
a találkozó közepén. A társadalmi
szervezeteket képviselő Yves Devort
összeesett. A Rigs-hospitaletbe szállítják.
Casper és Hanna már ott sem volt.
Google: Társadalmi szervezetek.
Koppenhágáéi… Casper bizonytalanul,
minden betűt megfontolva beírta a nevet
is: Yves Devort.
– Már csak olyan tizenöt perc van hátra –
mondta Hanna. – Ideérhet a mentő ennyi
idő alatt?
– Nem valószínű.
Casper meg is találta Yves Devort-t.
Jóképű férfi. Igazi francia, akárcsak egy
bagett.
– Ötvenéves. Nem látom, hogy vannak-e
gyerekei. És azt sem, hogy a francia
rendőrség mit tart nyilván róla. A
tévéképernyőt nézték: tumultus, káosz,
tömeg, tüntetők, mentők, biztonságiak és
rendőrök.
Niels telefonált. Hanna vette fel.
– Igen, Niels?
Niels levegő után kapkodva szólt bele.
– Eltévedtem.
– Hol van? Keressen valami szobaszámot!
– Ortopédia. 2162-es terem.
Hanna Thorra nézett.
– Hogyan juthat el legkönnyebben az
ember a 2162-estől a kardiológiára?
– Mondja, hogy keresse meg a
legközelebbi liftet.
– Hallotta, Niels? Az idő három óra
harminchárom. Pontosan tizenöt perce van
még.
– Hanna?
– Igen, Niels?
– Nem megy. Nem tudjuk megcsinálni.
Hanna töprengett. A képernyőt nézte. A
mentő még nem hagyta el a Bella Centert.
A betegszállítók kifelé rohantak a
hordágyon fekvő Yves Devort-ral. Hanna
azon gondolkozott, megemlítse-e
Nielsnek, hogy a klímacsúcs egyik
résztvevője elájult.
Megtörte a csendet, magabiztos hangja
rekedten csenget.
– Niels, amit tesz… csodálatos.
Az utolsó szónál elcsuklott a hangja.
Csodálatos. Összeszorult a torka.
– Ez túl sok, Hanna. Legszívesebben
feladnám.
– Nem, Niels! Egy jó ember után kutat.
Csupán egyetlen jó ember után.
– De folyton csak emberi hibákba
ütközöm. Már az elejétől. A jót kerestem,
de találni mindössze… a rosszat találtam.
A vétkeket.
Hanna a képernyőre függesztette a
tekintetét, miközben Niels lélegzetvételét
hallgatta a telefonban. Kellemetlen érzés
motoszkált benne. Pont olyan, mint amit
akkor érzett, amikor balesetet szenvedtek
Gustawal. Hanna vezetett. Gustav szerette,
ha ő vezet. A nő a kormány mögött, a férfi
pedig utasítgat. Ne menj túl gyorsan,
Hanna! Indexelj, mielőtt kanyarodunk,
Hanna! Aznap veszekedtek, ahogy máskor
is, és Hanna túl gyorsan hajtott le az
autópályáról. A szántó közepén végezték.
Gustav drága Volvójának még a teteje is
tiszta sár lett. És mielőtt kisodródtak, egy
másodperccel a balszerencse előtt, Hanna
tisztába jött vele egyetlen pillanat alatt,
hogy ennek nem lesz jó vége. És most
ugyanez az érzés kerítette hatalmába.
– Hanna? – kérdezte Niels a telefonban.
– Igen?
– Kit hoznak?
– Még elemezzük. Készen áll?
– Igen.
– Menjen a 2142-es terembe. Kardiológia.
Poul Spreckelsen.
Niels letette a telefont.
Casper kikukkantott a képernyő mögül.
– Elkezdtem átnézni a betegeket.
Hanna bólintott Caspemak – a férfi
megállíthatatlan volt –, majd újra a mentőt
figyelte a tévében. Az autópályán
száguldott a Rigshospitalet felé. Rendőri
felvezetéssel.
A telefon újból csörgött.
– Niels?
– Segítenie kell. Nem tudom, hogy
odaérek-e időben. Ön közelebb van.
Kimerültnek hangzott. Vagy sírt?
– Persze, Niels. Oké. Lemegyek.
– Fusson!
Hanna letette.
– Megyek, segítek Nielsnek.
– Csörögjek, ha találok a betegek között
néhány jelöltet? – kérdezte Casper.
Hanna kinézett az ablakon. Már csak a nap
felső karéja látszódott.
– Ne! Nincs időnk többre.
76. Santa Croce, Velence
A turisták Velencéje nem volt más, mint
az év minden napján huszonnégy órában
nyitva tartó üzlet. Hercegek, sejkek,
politikusok, külföldi és belföldi hírességek
forgataga. Folyamatosan özönlöttek a
városba, és a rendőrségnek nagy erőket
kellett mozgósítania, hogy fogadja, majd a
hotel és a Szent Márk tér között kísérgesse
őket. Tommaso már nem is emlékezett,
milyen nemzetiségű volt a legutóbbi
hercegnő. Pedig ő hajózott le vele a Canal
Grandén. A turisták megálltak a Rialto
hídon integetni. Az ilyen pillanatokban
Velence Disneylanddé alakult – de még
mindig ízlésesebb volt, és jobb volt a
konyhája. Tommaso szerencséjére focizni
ment aznap este, és ez helyre zökkentette.
A stadion egészen kint volt az Arzenálnál,
az új építésű házaknál és a hajógyárnál. Itt
nyoma sem volt Disneylandnek. Csupán
az örök sár és gyep, a lagúna rothadó
bűze, a vakító fény a reflektorokból és a
bérlakások gyűrűje.
Tommaso tudta jól, hogy ágyban lenne a
helye. De ehelyett a pályaudvar felé vette
az irányt. Most már gumicsizmában. Hogy
fogadja a lagúna az igazságügyi
minisztert? Nem lehetett ő a következő
áldozat, Tommaso erről teljesen meg volt
győződve. Az igazságügyi miniszter,
Angelino Alfano mindössze Berlusconi
lakája volt. A korrupt miniszterelnök
korábbi titkára csak azért lett az
igazságügyi tárca vezetője, hogy megszője
az átláthatatlan törvények hálóját, mely
megmenti Berlusconit a börtöntől.
Tommaso úton a pályaudvar felé átment a
Ponté delle Guglién. Az árusok már rég
összepakoltak, az utcák üresek voltak. A
turisták a hotelszobáikban szárítgatták a
lábukat, és közben az utazási
biztosításaikat tanulmányozták, hogy árvíz
esetén visszajár-e a pénzük.
Végre meglátta az állomást. Santa Lucia.
Valószerűtlenül széles lépcsők és egyenes
vonalak: egy olyan kor lenyomata,
amelyet Tommaso apja szívből
támogatott. Múlt, amely folyamatosan
ugrásra készen állt, hogy a jelen része
legyen. A lépcső tetején a karabélyosok
álltak őrségben. Az egyik megállította
Tommasót.
– A rendőrségtől vagyok – mondta.
– Igazolvány?
Tommaso a zsebeiben keresgélt, és nem
tudta, mit tegyen. Már beszolgáltatta a
rendőrigazolványát.
– Nem találom.
– Akkor vámod kell – mondta a csendőr. –
Tíz perc és kint lesznek. Rohadt
csendőrség! A sima rendőrök ki nem
állhatták a karabélyosokat, akik fess
egyenruhát és ragyogó csizmát viseltek.
Tommaso megkerülte az épületet. A
templom melletti út felvitt egészen a
teherszállítmányozó irodáig. Ezt nem
őrizték. Tommaso megállt egy pillanatra.
Tisztán hallotta a közeledő vonat
zakatolását. Elérkezett az idő. Néhány
perc múlva gyilkosságot követnek el az
állomáson. Hacsak nem tudja
megakadályozni…
77. Rigshospitalet, délután három óra
harminchét perc
Hanna nem futott olyan gyorsan, mint
ahogy Niels szerette volna. Nem tudott
szabadulni az előérzettől, a közelgő halál
ízétől.
– Elnézést! – szólított meg egy
szembejövőt. – Merre találom a
műtőfolyosót?
– Egy emelettel lejjebb. De pont az épület
másik oldalán – válaszolta a betegszállító,
miközben az ajtót tartotta Hannának.
– Köszönöm.
A liftben Hanna találkozott egy másik
betegszállítóval is. Megpróbált az ágyban
fekvő betegre mosolyogni, de valószínűleg
nem sikerült elég jól. Nem is volt minek
örülni. Hanna tudta, hogy a rendszer
működik: annak a valószínűsége, hogy
számításai hibásak legyenek, egy a több
millióhoz. Mind a harmincnégy helyszínt
tökéletes pontossággal választották ki.
Nem lehetett véletlen.
Hanna kocogni kezdett, de ahogy
megemelkedett a pulzusszáma, csak még
több tápanyag jutott az agyába:
harmincnégy gyilkosság. Isteni
pontossággal eltervezve. És kettő még
hiányzik. Biztos benne. Abban is, hogy
semmit sem tehetnek ellene. Mintha így
akarná a rendszer. Úgy érezte, mintha a
„kétszer kettő négy” alapigazsága ellen
küzdenének. Vagy mintha azt akarnák
megakadályozni, hogy Gustav kocsija
kisodródjon – a fizika törvényei és
szabályai dacára.
***
Délután három óra harminckilenc perc
Niels befordult egy sarkon. Mahler
harmadik szimfóniája jelezte az utat.
Egyébként sivár volt a műtőfolyosó.
Csupán az érintetlen tisztaság légköre
lengte be. Futás közben az utolsó két nap
eseményei jártak a fejében. Az Amnestyt
képviselő Amundsen. A megmentett
életek és az élet, amelyet éppen
tönkretesz: a feleségéé. Nielsnek eszébe
jutott az asszony ártatlan arca, fagytól és
boldogságtól csillogó szeme, amikor
egyszer régen a férjét üdvözölte az
ajtóban. A leghalványabb gyanú sem
motoszkált benne. Teljes volt a félje iránti
bizalom és odaadás. Aztán Rosenberg. Föl
lehet áldozni egyet tizenkettőért?
Rosenberg tisztában volt vele, mi történt.
Hibázott. Ennek ellenére Nielsnek
rokonszenves volt. Csak Thorvaldsen
hagyta hidegen. Túlságosan elbizakodott.
És pokollá teszi a munkatársai életét.

A műtők ajtajai zárva voltak. Valaha az

ember a templomok láttán gondolt a
túlvilágra, most a műtőfolyosók voltak a
szent csarnokok. Ezért nem is volt
meglepő a szép muzsika. Ötös műtő. A
bejárat felett vörös lámpa izzott. Belépni
tilos.
Niels résnyire nyitotta az ajtót, és elkapott
egy pillanatot egy operációból. Orvosok,
asszisztensek és sebészek csapata
dolgozott feszült figyelemmel. Egy nő
azonnal Nielshez rohant.
– Nem jöhet be!
– Rendőr vagyok. Gry Libakot keresem.
– Meg kell várnia az operáció végét.
– Nem lehet, most kell beszélnem vele.
– Éppen műtünk! Mégis mit képzel?
– A rendőrségtől vagyok.
– Egyetlen idegen sem léphet be – vágott
közbe a nő. – Még egy rendőr sem. Kifelé!
– Bent van? Ön az? Ön Gry Libák?
– Gry épp most ment el. És menjen ön is.
Különben panaszt teszünk.
– Elment? Visszajön? Végzett?
– Vége, bezárom az ajtót.
– Utolsó kérdés…
Niels az ajtórésbe dugta a lábát.
– Hívom a biztonságiakat!
– Életveszélyben van! Különben nem
lennék itt…
Az orvosok eddig le sem vették a
szemüket a munkájukról. Egy
másodpercre sem. Most először pillantott
az egyikük Nielsre. Egy másodpercig csak
Mahler zenéje hallatszott, és a beteg
életműködéseit jelző egyhangú csipogás.
A remény ritmusa a halál sípolásával
szemben. Ezt a jelzést látták a legjobbnak.
A felnéző orvos kiszólt a fehér maszkja
mögül.
– Lehet, hogy még az öltözőben találja.
Tizenkét órája dolgozunk megállás nélkül,
valószínűleg egy hosszú fürdőt vesz.
– Köszönöm. Hol az öltöző?
Niels már lódult is, miközben az ápolónő
válaszolt.
– 2141-es szoba.
A nő becsapta Niels után az ajtót.
Hanna futva közeledett.
– Niels!
– Spreckelsennel melléfogtunk. De talán
Gry Libák…
– Hol?
– Az öltőzőben. 2141-es szoba.
Niels az órájára nézett. Hét perc.
***
2141-es szoba, délután három óra
negyvenegy perc
Női öltöző. Csillogó acélszekrények
hosszú sorai. Közöttük apró padok. Egy
lelket sem lehetett látni.
– Gry Libák? – kiáltotta Niels.
Csak a visszhang válaszolt. Elkeserítően
hangzott.
– A neveket ábécésorrendbe rendezték.
Tovább gondolkodott. Innen lentről kellett
volna elindulniuk. Az emberek a
munkahelyükön rejtik el valamennyi
titkukat és vétküket. Ott, ahol a kedvesük
nem találhat rá.
– Keresse meg a szekrényét! Gry Libák.
– És aztán?
– Törje fel!
– Micsoda?
– Csak törje fel!
A szekrényajtókon függő lakatok
jelképesek voltak. Hanna lefelé haladt a
sorok közt. Signe Jakobsen, Púk Jensen,
Bente Klarlund, Bolette Kristoffersen,
Beth Lewis, Gry Libák. Megpróbálta
kinyitni. Zárva.

Niels az ábécé másik végét vette célba:

Fiola, Finsen, Ejersen, Egilsdottir,
Deleuran. Maria Deleuran.
Puszta kézzel akarta feltépni. Nem
sikerült. Tett egy kört. Alkalmas eszközt
keresett. Valamit, amivel… Partvisnyél!
Kivette a partvist a takarító kocsiból, a
nyelét becsúsztatta a lakatkengyelbe és
megfeszítette. A lakat beletörődően
megadta magát, és fémes csengéssel a
földre hullott. Hanna lemondóan állt meg
Niels mögött.
– Sehogy se tudom kinyitni.
– Fogja! Törje fel ezzel!
Hanna elvette a partvist. Habár ez nem
éppen az ő stílusa.
– Itt van! – kiáltotta Niels.
– Kicsoda?
– Maria. Akit nem találtunk. Itt a ruhája!
Kabát, sál, cipő. Igen, Maria itt van.
A szekrény belsejét néhány fénykép és
képeslap díszítette. A polcon egy házilag
készített, afrikai, bőr pénztárca hevert. Az
egyik képeslapon ez állt: Egy angyal vagy,
Maria. Az Isten áldjon meg. Rwinkwavu
kórház, Ruanda. Niels egy fényképre
összpontosított. Egy szép, szőke nő
profilja.
– Láttalak – suttogta. – Láttalak.
Hanna felé fordult.
– Ez ő! Minden egybevág!
– De az idő… Még öt perc…
Niels nem hallott többet Hanna
ellenkezéséből. Azonnal rohanni kezdett.
Hanna ott maradt és a távolodó Niels után
nézett. Mit is mondott? Hogy mániás
depressziósnak hívják? A mániákus jelző
valóban illett rá ebben a pillanatban.
78.
Santa Lucia pályaudvar, Velence
Tommaso a hívőket látta meg először.
Felnőtt férfiak és nők teljesen fehér vagy
fekete vallási viseletben. Szerzetesek és
apácák Velence kolostoraiból.
– Kit várnak? – kérdezte Tommaso az
egyik apácát.
Berekedt. A pályaudvart lezárták az
utasok elől, a forgalmat is leállították
azokra a percekre, amíg átkísérik a
menetet a vonattól a Canal Grandéhoz.
– Elnézést! Kire várnak?
Az apáca mérgesen tekintett Tommasóra.
Tommaso csak most vette észre, hogy a nő
karját szorongatja.
– Lenne szíves?
– Bocsánat!
Elengedte az apácát. A mellettük álló
nővér megsajnálta a rendőrt.
– A bíborosunk jön – mondta, és még
hozzáfűzött egy nevet, a hangja azonban
elenyészett a zajban. Ekkor dübörgött be a
vonat a vágányra. Tommaso a falnak
vetette a hátát. A következő áldozat ezen a
vonaton lehet. Így kellett lennie. Bárcsak
megtalálná a főparancsnokot! Szólnia
kellene valakinek. Bárkinek. Kinyíltak az
ajtók. A félig kopasz igazságügyi
miniszter tűnt fel elsőnek. Eltúlzott
mozdulatokkal integetett az embereknek.
Mögötte Tommaso észrevette a bíborost.
A tévéből már ismerte. Nem tőle
származik az a gondolat, hogy a katolikus
egyháznak engedélyeznie kellene a
fogamzásgátlást Afrikában? Mert ezzel
évente körülbelül tízmillió életet
menthetnének meg?
Néhányan tapsoltak. Vagy csak az eső
kopogott a tetőn? Tommaso meglátta a
főparancsnokot.
79.
Gyermekosztály, Rigshospitalet, délután
három óra negyvenhárom perc
– Elnézést!
Nielsnek nem volt ideje, hogy felsegítse az
idős hölgyet. Akkor ütközött neki, amikor
befordult a gyermekosztályra vezető
folyosóra. Belesett a kórtermekbe. Arcok,
ápolónők. Kint a folyosón talált rá. Töve
Fano. Maria barátnője. Megragadta a
karját és becibálta a raktárba.
– Eresszen el!
Niels becsapta maguk mögött az ajtót.
Gumikesztyűk, kacsák és lepedők. A
kulcsot kereste a zárban, de nem volt
benne.
– Hol van?
– Már mondtam, hogy nincs…
– Tudom, hogy itt van!
A nővér nem szólt semmit. Niels tett felé
két lépést.
– Tisztában van a rendőri intézkedés
akadályoztatásáért kiszabható büntetés
mértékével? A halálát akarja?
A nővér gondolkodott. Niels bilincset vett
elő.
– Töve Fano! Letartóztatom rendőri
intézkedés…
– Menjen le az A részleg pincéjébe! –
vágott közbe a nővér. – Talál ott néhány
kisebb pihenőszobát, amit a sebészeknek
tartanak fenn. Sohasem használják.
– Mi van az ajtóra írva?
***
Délután három óra negyvenöt perc
Niels találkozott Hannával a lépcsőn
lefelé.
– Itt van! Maria. Lent a pincében.
Hannának földbe gyökerezett a lába. Niels
egész háborodottnak tűnt. A nő le akarta
állítani. Ebben a pillanatban nem hitt
semmiben.
– Mennyi idő van még? – kérdezte a
rendőr kifulladva.
Hanna megadóan ránézett az órájára.
– Három perc.
– Jöjjön!
– Niels… Ez már kényszeres.
Niels a nőre szegezte a tekintetét. Nevetett
és megrázta a fejét.
– Már ön is kezdi?
– Hogy?
– Beteg vagyok? Ezt akarja mondani?
A férfi megragadta Hanna karját, és
magával húzta a nőt a liftbe.
– Ön megy majd balra. Keresse a pihenőt!
A felvonó az akna aljának ütközött, az
ajtók szétcsúsztak.

Pince, délután három óra negyvenhat perc

– És mit csináljak, ha megtalálom az ajtót?
Niels nem hallotta Hanna kérdését.
Azonnal futni kezdett a folyosón lefelé.
Kétségbeesett lépteinek dobogása
belevegyült a légaknából kiszűrődő halk
zümmögésbe.
Hanna mély levegőt vett. Elképesztően
hiányzott neki az elmélet. A gondolat.
Hogy úgy számolhasson ki mindent, ami
csak a világ-egyetemről tudható, hogy
meg se kelljen mozdulnia, és ne kelljen a
sarki kisboltnál messzebb mennie
cigarettáért.
A legtöbb ajtón nem volt felirat. Sejteni
lehetett, hogy néhány mögött raktárt talál
az ember. Tároló B2. Röntgen oszt. /
tartalék. Sehol egy pihenő. Hanna Sorén
Kierkegaard-ra gondolt. Ő is néhány
négyzetméteren élte az életét, egy
szobában járkált föl s alá, néha sétált egyet
az utcán, de akkor is a gondolataiba
temetkezett. A világról való
elmélkedéshez nincs szükség nagy térre.
Igazából egy hordó is megteszi. Tároló.
Raktár / Aneszteziológia. Már nem
hallotta Niels lépteit. Befordult egy
sarkon, miközben gondolatai a hordóban
lakó filozófusok körül forogtak. A görög
Diogenész, a nagy cinikus. A cinizmus
elnevezés a görög kutya szóból származik.
Diogenész úgy tartotta, sokat tanulhatunk
a kutyáktól. A kutyák ösztönösen érzik a
különbséget barát és ellenség között. Az
emberek erre nem képesek.
Összeköltözhetünk valakivel, és még csak
nem is sejtjük, hogy ádáz ellenségünk. De
miért járt ez Hanna fejében? Néha
belebetegedett a saját képzettársításaiba…
De nem! Ez alkalommal tudta, miért ötlött
az eszébe Diogenész: a filozófus néha
elhagyta a hordóját, és igaz embert
keresett Athén utcáin. Egy jó embert. És
Diogenész most Hanna segítségére sietett.
Hiszen Hanna is elhagyta a hordóját,
akárcsak a görög cinikus, hogy
megtaláljon egy igaz embert.
Egyszerre fordultak be a sarkon. Hanna és
Niels.
– Talált valamit? – kérdezte Hanna. –
Most van! Naplemente. Három óra
negyvennyolc perc.
– Itt van… A pihenő… – suttogta Niels.
Kivette a pisztolyát a hónaljtokból. Vetett
rá egy pillantást, majd visszatette. Ki
tudja, mit találunk odabent, gondolta
Hanna, miközben Niels beviharzott az
ajtón.
***
Pihenő, délután három óra negyvennyolc
perc
Nielst teljes sötétség fogadta odabent,
feketeség, amelyet csak egy tévé sápadt
fénye tört meg. Riadt sikoly harsant.
– Maria Deleuran? – kiáltotta Niels.
Egy lány van az ágyon? Niels tett előre
egy lépést, kezét oldalra nyújtotta,
próbálta megérinteni a falat.
– Maria?
– Igen.
– Egyedül van?
– Igen – hangzott a válasz. Niels a szemét
meresztgette a sötétben. A szoba tárgyai
lassan kezdtek körvonalazódni. A nő az
ágyon feküdt. Niels tett még egy lépést,
mielőtt észrevette a másikat. Egy árny.
Egy gyorsan közeledő valami.
– Állj!
– Mi folyik itt? – sikoltott Maria.
Niels kibiztosította a pisztolyát.
– Mi a franc folyik itt? – kiáltott Maria
ismét.
Niels nem várt. Kinyújtotta a kezét a
sötétbe és megragadott egy gallért. A
másik kiszabadította magát, és azon
nyomban ütött.
Az ökölcsapás a rendőr arcát érte. Maria
sírt. Niels esés közben a bal karjával
eltalálta a nő lábát. A másik rávetette
magát, s Niels fejét vette célba.
– Kapcsoljon villanyt! – Niels megragadta
a férfi csuklóját, kicsavarta a karját, és
megpróbált felállni. Mielőtt
kiegyenesedett volna, újabb ütés érte a
tarkóját.
– Hívd a biztonságiakat! – kiáltotta egy
hang.
A férfi volt az. Keményen szorította Niels
karját.
– Hanna! Kapcsolja fel a villanyt!
Niels kiszabadította magát, és elővette a
bilincset. Végre megragadhatta a másik
karját. Gyorsan hátracsavarta, a férfi
felkiáltott fájdalmában, mire Niels őrült
erővel a földhöz vágta. Ugyanebben a
másodpercben kapcsolta fel Hanna a
villanyt. A félmeztelen férfi odébb kúszott
fél métert a padlón, de Niels az ágyhoz
rángatta, és egy vascsőhöz bilincselte.
Niels csak most pillantott a riadt Mariára,
aki egy lepedővel igyekezett csupasz testét
eltakarni.
– Mi… Mi ez az egész?
Niels nehezen vette a levegőt. Orrából vér
csöpögött az ingére. A tekintete ide-oda
pásztázott a szobában. Mariára nézett.
Aztán a félmeztelen, sportos mozgású,
megbilincselt férfira, aki úgy negyvenöt
év körül lehetett. Majd a köpenyre, melyet
a férfi a székre dobott. Egy névtábla volt
rajta: Max Rothstein, főorvos. Egy kis
asztalkán bontott fehérboros palack állt.
Niels újra Mariára emelte a tekintetét. A
nő könnyei patakokban folytak.
– Válaszoljon! – mondta elcsukló hangon.
– Mi történik itt?
– Nem ő lesz az – dünnyögött Niels. –
Nem ő az.
– Mégis mi folyik itt?
Kimerülten megmutatta a
rendőrigazolványát, miközben még
mindig levegő után kapkodott. Hanna
hátrált egy lépést a folyosó felé.
– Mennyi az idő?
– Niels… Ez tiszta őrület!
– Elmondaná valaki, hogy mi a pokol
történik itt? – üvöltött most már a férfi is.
Niels pillantása a pihenő apró tévéjére
esett. Élő közvetítés, olvasta a képernyőn,
melyen egy mentőautó szirénázva hajtott
át a városon.
– Hangosítsák fel!
Az orvos újból tiltakozni akart, de Niels
félbeszakította.
– Hangosítsák fel!
Senki sem reagált. Niels ment oda a
készülékhez, és babrálni kezdett a
gombokkal.
– A klímacsúcs egyik résztvevője, aki a
társadalmi szervezeteket képviseli, rosszul
lett az egyeztetések lezárása közben.
Egyes források úgy tudják, hogy az
embertelen nyomás következménye, mely
a tizennégy napos tárgyalássorozat alatt a
képviselőre nehezedett… Ahogy azt a
képeken is láthatjuk, a mentő ebben a
pillanatban érkezett meg a
Rigshospitaletbe.
– Jóságos isten! – suttogta Hanna.
A TV2 helikoptere romantikus képeket
sugárzott a város házai mögött alábukó
napról. A legutolsó sugarak.
– Az idő?
– Most, Niels! Vagy…
– Hová érkezik az a mentő?
– Most már tudni akarom, mi folyik itt! –
tajtékzott az orvos.
– Hová?
Maria válaszolt.
– A sürgősségihez. Menjen fel lifttel a
földszintre!

Délután három óra ötvenegy perc

Niels elrohant. Húzta a lábát. Hanna
megpróbált a nyomában maradni, de a
férfi jóval hamarabb ért a felvonóhoz.
Hiába nyomkodta idegesen a hívógombot,
attól nem jött gyorsabban a lift. Hanna
beérte, és megállt mellette.

A liftben egy szó sem hangzott el. Hanna

rá sem mert nézni a férfira. Azt viszont
megfigyelhette, hogyan reagálnak az
emberek, amikor kinyílt a liftajtó, és
megpillantották őket. Meglepett, döbbent
arcok. A sántikáló Niels, aki még mindig a
kezében tartotta a pisztolyát, meg sem
próbálta takargatni az orrából ömlő vért.
– Rendőr vagyok! Hol a sürgősségi?
Mindannyian egy irányba mutattak. Niels
tovább bicegett. Hanna követte. Éppen
látták, ahogy begördült a mentőautó. Egy
csapat orvos már készen állt. A két
motoros rendőr, aki utat tört a mentőnek a
városon át, elhajtott, a kórházi személyzet
a kocsi köré sereglett. Egy üvegfal állta
Niels útját.
– Hogy lehet kijutni?
– Niels! – Hanna megpróbálta megfogni a
férfi karját. Niels elrántotta a kezét. A
hordágyon fekvő beteget kiemelték a
mentőből, az orvosok fölé hajoltak.
– Ne!
Nem hallották Niels kiáltását. Üveg és
tégla választotta el tőlük. Niels rácsapott
az üvegre.
– Hol az ajtó?
– Niels! – mondta Hanna, és megfogta a
karját.
– Itt! Lent! – kiáltotta valaki.
Niels tovább akart futni, de Hanna
megállította.
– Niels!
A férfi ránézett.
– Az idő. Már percek teltek el. Lement a
nap.
Niels kinézett a képviselőre, aki a
hordágyon feküdt. Aztán felült.
Rámosolygott az orvosokra, úgy tűnt,
jobban van. Niels jól ismerte ezt a
jelenséget. Amikor megérkezik a mentő,
máris egészségesnek érzi magát az ember.
Sommersted sajnos éppen a beteg mellett
állt. Szikrázó tekintete Nielsre
szegeződött, természetesen. Hova
máshova?
80.
Santa Lucia pályaudvar, Velence
A csendőrség elállta az utat. A hivatalos
vendégek lassan szállingóztak a
tisztviselők és rendőrök sorai között.
– Parancsnok! – kiáltotta Tommaso, de a
hangját elnyelte az általános lárma. – A
bíboros veszélyben van!
Észrevette Flaviót és megszólította. Végre
valaki, aki meghallhatta. De Flavio nem
reagált. Csak állt mozdulatlanul a sorban,
miközben az igazságügyi miniszter kezet
nyújtott a főparancsnoknak, megtörölte
izzadó arcát, és bemutatta a kíséretét.
Több ideges kézfogás, arccsók és betanult
frázisok sora következett. A bíboros
középen állt. Tommaso körbenézett. Senki
sem gyanús. Talán csak az a férfi, aki
napszemüveg mögé rejtette az arcát. Az
állomásra nem tűz be a nap, miért hát a
napszemüveg?
– Flavio!
Flavio végre megmozdult. Kilépett a
sorból, és odament Tomma-sóhoz.
– Mit keresel itt? – kérdezte.
– Valakinek veszélyben az élete – mondta
Tommaso.
– Mit karattyolsz?
– Higgy nekem…
Flavio közbevágott:
– Olyan vagy, mint a mosott szar. Beteg
vagy. Nem szabadna itt lenned. Az anyád
mellett lenne a helyed.
Tommaso félrelökte. A napszemüveges
férfi eltűnt a tömegben. Igen, most már
nem volt messze a bíborostól. A kezében
táskát tartott.
– Flavio, ott! Ó! – kiáltotta Tommaso és a
férfi felé mutatott.
A főparancsnok meglátta Tommasót.
Flavio megrázta a társát.
– Húzz innen! Magad alatt vágod a fát.
Hallasz?
A vendégek elindultak az állomás
épületéből kifelé. A napszemüveges férfi a
menet nyomában volt.
81.
Pince, Rigshospitalet, Koppenhága
Egy vércsepp hullt a padlóra. Niels orrából
még mindig folyt a vér. Az orvos, Max
Rothstein a rendőrt méregette, miközben
az kinyitotta a bilincset.
– Akárcsak önök, a rendőrség is hibázik –
morogta Niels, hogy véget vessen a
kérdésáradatnak és a dühödt vádaknak,
amikkel Maria Deleuran és a titkos
szeretője árasztotta el.
– Biztosíthatom, hogy…
– Bocsánat.
Maria már rég visszavette a ruháit.
– És mi lesz a… – Az orvos
elbizonytalanodva pillantott Mariára.
– Jegyzőkönyvbe fog kerülni az eset?
Niels tanácstalanul nézett rá. Vajon
milyen választ szeretne hallani?
– Jegyzőkönyv?
Az orvos megköszörülte a torkát.
– Ide hallgasson! Családom van. Önök
hibáztak. Nem kell, hogy még azzal is
büntessen, hogy jelentést ír az egészről.
– Nem. Természetesen nem. Egy szót sem.
Rothstein még mindig Maria tekintetét
kereste, de az ápolónőt hidegen hagyta a
férfi családjáról szóló eszmefuttatás.
Hanna azon morfondírozott, hogy Maria
elbukott-e, vagy annak ellenére, hogy
viszonya van egy másik nő férjével, még
lehet jó ember. Rothstein Hannához
fordult.
– És ön kicsoda?
– Hanna Lund.
– Gustav felesége.
– Igen – válaszolta a nő csodálkozva.
– Szobatársam volt a Regensen
kollégiumban.
– Aha.
Rothstein a csuklóját masszírozta.
Kivörösödött és megduzzadt.
– Akkor hadd lám azt az orrot!
Az orvos odalépett Nielshez, és vizsgálni
kezdte. Óvatos mozdulattal felemelte
Niels fejét, hogy belenézhessen az orrába.
A két férfi közötti hatalmi viszony
gyökeresen megváltozott. Rothstein talán
pontosan ezt akarta elérni: valamennyit
vissza akart szerezni az elvesztett
méltóságából.
Maria összegöngyölt egy darabka vattát,
és átnyújtotta Rothstein-nak. Az orvos
Niels orrlyukába helyezte, és csak annyit
mondott:
– Meg is van, akkor tehát az egész ennyi
volt.
Az orvos kilépett az ajtón. Alig
észrevehetően biccentett Hannának. Afféle
elismerés az egyik akadémikustól a
másiknak. Aztán felőle az ápolónő és a
rendőr foglalkozhat tovább a közös
dolgaikkal.
***
Előtér, Rigshospitalet
Niels nem akart leülni és várni egy kicsit.
Lehet, hogy időközben egy váratlan
haláleset történt valahol a kórházban.
Aztán fél órán keresztül szótlanul ültek.
Végül Hanna felállt.
82.
Santa Lucia pályaudvar, Velence
Velencében már majdnem lebukott a nap.
Tommaso a pályaudvaron állt, és nézte,
amint az olasz jogrend krémje eltűnik a
rendőrség csónakjaiban. Senki sem halt
meg. A napszemüveges is levetette az
álcáját, és elindult a Ghetto felé.
Tommaso nem érezte jól magát. Folyt az
orra. Amikor megtörölte, látta, hogy
vérzik.
Nehezére esett tartania az egyensúlyát.
Innia kellett valamit, és csak ülni néhány
másodpercet anélkül, hogy látná valaki.
Flavio úton volt visszafelé. Intett
Tommasónak. Ő pedig igyekezett
félrevonulni. Nekiütközött egy fiatal,
csókolózó párnak.
– Elnézést – dünnyögte.
A női mosdó előtt sor állt. Tommaso
belépett a férfi vécébe. Egy fémrúd zárta
el az útját.
– Pénzbe kerül – hallotta valahonnan a
háta mögül. Szédült, miközben a zsebében
kotorászott, hogy keressen néhány érmét.
A mögötte álló férfi türelmetlenkedett.
Végül Tommaso talált három pénzdarabot.
Bedobott ötven centet. A fémrúd nem
akart mozdulni. A férfi a háta mögött
tobzódott.
– Nyolcvan centbe kerül!
Tommaso bedobta az utolsó két érmét is.
A kijelzőn vörös betűkkel megjelent a
Nyolcvan cent felirat, a fémrúd oldalra
siklott.
83.
Kongens Nytorv, Koppenhága
Karácsonyfa a szánkón. Apa és fia együtt
húzta hazafelé a vékony hótakarón a szánt.
Niels az autó párás szélvédőjén keresztül
nézte őket. Most Afrikában kellene lennie.
Egy úszómedencében ünnepelni a
szentestét, karácsony napján pedig
elmenni szafarizni, majd az Indiai-
óceánban áztatni a lábát. Ehelyett Hanna
kocsijában kuporgott, és érezte, hogy
áramlik be a hideg a padló felől.
– Vezessek? – kérdezte Hanna.
– Nem, nem kell.
Piros, piros-sárga, zöld. Egyesbe tette a
kocsit, és felengedte a kuplungot. Az első
kerék megcsúszott. Néhány másodpercre
elveszítette az uralmát az autó fölött, de
korrigált, és tovább vezetett. Irányítás.
Úgy érezte, bármi megtörténhetne, és
semmit sem tehetne ellene. A keze
idegesen remegne, ha elengedné a
kormányt, és zokogva összeomlana, ha
Hanna megérintené. De Hanna nem
érintette meg, Niels pedig görcsösen
szorította a kormányt. Így mentek. Át a
hídon, végig a Koppenhága belvárosát
nyugatról határoló öt tó mellett, majd
érintették a Kongens Havét. A Kongens
Nytorvon is némán ültek, csak bámulták a
télapót, aki egy gyerekcsapattal a
nyomában átvágott a téren.
A térre embernagyságú állványokat
állítottak ki, melyek azon helyek százait
mutatták, amik a klímaváltozás miatt
lassacskán eltűnnek a Föld színéről. A
kocsiba beszűrődött a szónok hangja, aki a
csekély létszámú hallgatóságnak beszédet
tartott.
– Sri Lankán több mint hétszázezer ember
él teatermelésből. Az aszály tönkre fogja
tenni a termést.
A forgalom nem mozdult. Az emberek
ajándékokkal megpakolva vonultak
keresztül a téren a Salamon-szigetekről
készült fényképek mellett, ahol a helyiek
kókuszdión és halon élnek, mindössze két
méterrel a tenger szintje felett. Aztán
mentek tovább a Bredgade antikváriuma
felé. Elhaladtak a kiszáradóban lévő Csád-
tóról készült ismeretterjesztő fénykép
mellett: Afrikában egy újabb hely fog
homokká és porrá változni. Végre mozdult
valamit a kocsisor. Tétován,
bizonytalanul, mintha az egész tér azt
fontolgatná, élenjárjon-e a Föld
megmentéséért folytatott harcban:
leállítani a motort, eldobni a
slusszkulcsokat és tenni egy próbát, hátha
sikerül megmenteni a Salamon-szigeteket.
Aztán mégsem, az utolsó másodpercben
mindenki meggondolta magát, az autók
továbbgördültek, ahogy mindig is. Ha
teljes lett volna a csönd, talán hallani
lehetett volna, ahogy az utolsó kókuszdió
leszakad az ágról, és belepottyan a
mindent elnyelni akaró tengerbe. Hanna
törte meg a csendet.
– Hová megyünk?
Miközben feltette a kérdést, kinézett az
ablakon. Mintha nem is Nielst kérdezné,
hanem az egész emberiséget.
– Nem tudom.
Hanna ránézett, és elmosolyodott.
– Ez az egész nap… Bocsánat, Hanna!
– Nem kell bocsánatot kérnie.
– Szeretnék kérdezni még valamit.
– Igen?
Niels habozott.
– Szerintem képtelen leszek ma este
egyedül maradni.
Megköszörülte a torkát. Az egész olyan
esetlenül hangzott. Mint egy meghívás.
– Vagyis… – motyogta. – Semmi se…
– Nem, nem. Értem.
Niels a nőre nézett. Valóban értette.
– Lenne kedve? Van egy jó kinyitható
kanapém. Ihatnánk egy pohár bort.
Hanna mosolygott.
– Tudja, mit? Pont most esett le. Három
dolgot nem ejtett ki Gustav sohasem a
száján: „nem tudom”, „bocsánat” és
„lenne kedved?”
84.
Carlsberg-siló, Koppenhága
– A feleségem építész – mondta Niels,
amikor kinyílt a liftajtó, és feltárult előttük
a lakás. Hanna egyetlen megjegyzést sem
tett a lakás nagyságára. Csak lehuppant a
kanapéra, mintha otthon lenne. Mindenki
mást rabul ejtett a háromszázhatvan fokos
kilátás. De Hannát nem.
Talán látott már ennél vadabbat is,
gondolta Niels, és kihúzta a dugót a
vörösboros palackból. Hiszen
asztronómus! Biztosan bámulta már az
eget az Andok gerincéről, látott
csillagokat felrobbanni az Orion-ködben,
és ehhez hasonlók. A kilátás a Carlsbergre
biztosan nem hozta különösebben lázba.
Niels átnyújtotta a nőnek a poharat.
– Nyugodtan rágyújthat.
A bűntudat szikrája villant fel Nielsben.
Mintha hűtlen lenne. Hanna az ablak
mellett állt.
– Mindig is magával ragadott…
– Micsoda? – kérdezte Niels, és közelebb
lépett.
– Amikor felülről látni a várost. Mint
innen. Vagy amikor lenézünk az éjszakai
Európára. Az összes fény látható. Látta
már?
– Nem. Nem rajongok a repülésért.
Hanna megütközött egy pillanatra.
– Tényleg?
Nielst nézte. Mintha most esett volna le
neki valami.
– Valamit elkezdett mondani.
– Hogy a városok fénye nagyon hasonlít a
világűr fényeihez. Mintha a galaxisokra
vetnénk egy pillantást, Niels. Azok
ugyanúgy néznek ki, mint amit itt lát. – A
látóhatár távoli fényeire mutatott. – A
semmi csodálatos tartománya, majd
hirtelen egy fénycsóva. Élet. Akárcsak egy
város.
Niels nem tudta, mit mondjon. Újra töltött
a poharaikba.
– Lehet, hogy fel kellene hívnunk
Tommasót. Megkérdezni, hogy talált-e
valamit.
– Nekem mára elég volt.
– Akkor hívom én. Csak megpróbálom,
hogy felveszi-e. Fordít majd, ha beleszól?
Niels tárcsázott. Nem vette fel senki.
Megpróbálta újból.
– Hello? English? Is this Tommaso Di
Barbara’s phone?94
***
Beszél angolul? Tommaso Di Barbara
telefonja?
Hanna töltött magának a vörösborból.
Hallotta, hogy Niels a hálószobában
motoszkál. Mit mondott az imént? Hanna
nem tudta kiverni a fejéből a szavakat.
Nem rajongok a repülésért. Utazás. Niels a
hálószobában kiabált.
– Tessék? Beszélhetnék vele? Nem értem.

94
Halló?
Aztán a hálószobából átment a
fürdőszobába. Hanna elkapta a férfi zavart
tekintetét.
– Keresik, gondolom. Nem igazán értem,
mi megy ott.
Hanna követte Nielst. Távolról. A
fürdőszobában a férfi a földre hajította az
ingét. Hanna figyelte. Az ing véres volt.
Niels hátat fordított Hannának, aki tudta,
mit fog látni, mégis letaglózta.
– Mi? Nem? Tommaso?
Niels szeretett volna többet megtudni, de a
vonal másik végén már rég lerakták.
Mindkét kezével a mosdót támasztotta.
Hanna le sem vette róla a szemét. Végül
Niels megfordult.
– Azt mondták… hogy… – mondta
akadozva.
– Meghalt – felelte Hanna.
– Honnan tudta?
– A kérdés az, miért nem jöttem rá
korábban.
– Mire gondol?
– Niels. Ő volt a harmincötös számú.
Elvesztette Nielst. Pontosan érezte.
Átlépett a fürdőszoba küszöbén és
óvatosan megfogta a férfi kezét.
– Most mit csináljunk?
– Csak forduljon meg.
Hanna lassan megfordította Nielst a tükör
előtt. A mosdókagylóról elvett egy apró
zsebtükröt és a férfi kezébe nyomta.
– Nézze!
Niels először nem vette észre. Majd
hirtelen megpillantotta. A hátán egy jel
tűnt fel. Még egészen halványan, mintha
kiütés lenne. De a forma eltéveszthetetlen
volt. Elejtette a tükröt. Szilánkokra tört a
padló csempéjén. Hét év balszerencse.
Aztán kirohant a fürdőszobából.
– Niels?
De már messze járt. Becsapta maga
mögött a hálószoba ajtaját. Hanna utána
kiáltott.
– Saját magukat keresték. Nyilvánvaló.
Önökön kívül senki sem figyelt fel az
összefüggésekre!
Hallotta, hogy a férfi mozgolódik az ajtó
túloldalán.
– Csak önök figyeltek fel – ismételte meg
halkan Hanna, mintegy magának. Niels
feltépte az ajtót. Tiszta ing. A kezében
bőrönd. A bőrönd, amibe már oly rég
összecsomagolt, a bőrönd, amely nem
vágyott utazni. De most már fog.
85.
Ospedale dell’Angelo, Velence
Morante főparancsnok Tommaso
mobiltelefonját tartotta a kezében.
Súlyos. Pont, mint a felelősség: súlyos. A
felelősség, a kötelesség, amelynek nem
tett eleget. Akár egy csomó a tüdőben, ami
csökkenti az oxigénfelvételt. A felelősség
valós mérlegen mérhető, idáig jutott el a
főparancsnok gondolatban, amikor Flavio
félbeszakította.
– Hallgatnom kellett volna rá.
A főparancsnok Flavióra nézett, aki a
rózsaszín, kórházi műanyag széken ült.
Arra vártak, hogy behívja őket az orvos, és
választ kapjanak. Egy svéd turista találta
meg a halott Tommasót a mosdóban. Azt
mondják, a svéd sikolyába az egész
vasútállomás beleremegett.
– Azt mondta, veszélyben vagyunk. Hogy
valaki veszélyben van – magyarázta
Flavio.
– Mikor?
– Az állomáson. Azt hittem, beteg. Azt
mondta, felfüggesztette.
– Azt mondtam? Tehát akkor az én
hibám? Azt akarod mondani?
Flavio megütközve nézett a
főparancsnokra. Korábban még sohasem
hallotta kiabálni.
A főparancsnok megpróbált egyenesen
állni és úgy festeni, mint aki tud uralkodni
magán a kitörése ellenére. Nyomozást
indítanak majd az ügyben, ezzel tisztában
volt. És kihallgatják őt is. Hogy miért
függesztette fel Tommasót. Hogy jobban
oda kellett volna figyelnie a kolléga
szavaira. A mentősök megpróbálták
újraéleszteni Tommasót a mosdóban. És
meglátták a hátát. Felkészültek rá, hogy
defibrillátorral kiütik, és levágták róla a
kabátját. Ekkor vették észre a bizarr,
válltól vállig húzódó jelet a háton.
Duzzadt bőr, érdekes mintázat.
– Meleg volt, mintha égett volna – mondta
az egyik mentős.
Az orvos kidugta a fejét az ajtón és
kikiabált:
– Gyertek! Így senki sem szokott beszélni
a főparancsnokkal Velencében. De ez
talán csak ízelítő volt mindabból, ami várt
rá. Lefokozás. Megaláztatás. Azt sem
lehetett kizárni, hogy a lapok pellengérre
állítják. Morante főparancsnok még most
is csak a saját sorsára gondolt, hiába
feküdt előtte kiterítve egy halott kollégája
a boncasztalon.
***
Hullaház
A folyosót egyetlen karácsonyi füzér
díszítette. Még az igazságügyi
orvosszakértő is karácsonyozik.
Tommaso Di Barbara hullája arccal lefelé
hevert a jéghideg acélasztalon. De nem
közönséges hulla volt. Kidekorálták.
A főparancsnok tett még egy lépést, és
Tommaso hátát kezdte vizslatni.
– Mi ez?
– Azt reméltem, hogy ti fogjátok
megmondani – válaszolta az ablaknál álló
orvos, és vádló testtartásán semmit sem
változtatott. Mintha az egész a
főparancsnok hibája lenne.
– Honnan tudjam?
Az orvos vállat vont.
– Erről beszélt Tommaso – mondta Flavio
fojtott hangon. A padlóra meredt. – Olyan
halottakról, akiknek valamiféle jeleket
rajzoltak a hátára. Erről az ügyről
hablatyolt. A kínai csomag. A megannyi
újságkivágás. Mi egyszerűen nem hittünk
neki.
A hullaházra csönd telepedett.
– Mi a halálok? – kérdezte a
főparancsnok.
Az orvos újból megvonta a vállát.
– Amíg valaki be nem avat, mi ez az
egész, azt mondom, gyilkosság.
– Gyilkosság?
– Mérgezés. Mást nem tudok, ami
előidézhette.
Mély lélegzetvétel. Flavio a terem hátsó
részébe húzódott vissza.
– Flavio! – szólította meg Morante
főparancsnok.
– Igen, főnök?
– Menj el Tommaso titkárnőjéhez! Egy
csomót tud az ügyről. Vele fordíttatta le
Tommaso az anyagokat.
– Igen. Már indulok is.
– És vegyük fel a kapcsolatot az
Interpollal.
A főparancsnok az orvosra, majd Flavióra
nézett.
– Fontos, hogy időben cselekedjünk. És
most jött el az idő.
Második rész

Az igazak könyve

És hozzá járuld Abrahám és monda:

Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal
egybe?
Talán van ötven igaz abban a városban,
[…]

És monda az Úr: Ha találok Sodomában

a városon belől ötven igazat, mind az
egész helynek megkegyelmezek azokért.
Móz 18,23.26
1.
Vesterbro, Koppenhága
Niels gyors léptekkel vágott át a parkolón,
cipőtalpa alatt csikorgott a hó. Nem
hallotta Hannát, de tudta, hogy a
nyomában van.
– Niels!
A férfi megpróbálta húzni a bőröndöt a
frissen hullott havon, de aztán föladta, és
inkább az ölébe vette. Belekapaszkodott a
nehéz bőröndbe, mintha
megvédelmezhetné. Mintha egy
túlméretezett golyóálló mellény lenne.
– Végig tudta, Niels!
Hanna néhány lépéssel járt mögötte.
– Nem értem, miről beszél.
– Ön az, Niels.
– Nem hallja, milyen nevetségesen
hangzik az egész?
– Nevetségesen?
– Igen. Az egész nevetséges!
Visszavett a tempóból.
– Azért mondja, mert most igazi
emberekről van szó? Akkor máris
nevetséges? – mondta Hanna, aki közben
beérte a férfit. Megragadta a karját. – Nem
ezt mondta nekem?
Niels nem válaszolt. A kocsinál álltak.
– Mikor utazott utoljára?
Niels nem nézett a nőre. Nem volt
hajlandó felelni. Hanna felemelte a
hangját.
– Válaszoljon! Ha annyira nevetséges,
akkor csak képes válaszolni.
Niels a zsebeiben kotorászott.
– Ezt keresi? – kérdezte Hanna, és
felemelte a slusszkulcsot.
– A francba is! Ez a maga kocsija.
– Így van. Autózni fogunk?
Hanna kinyitotta az autót. Niels a hátsó
ülésre, a gyilkossági aktákkal tömött
kartondoboz mellé dobta a bőröndjét.
Becsapta az ajtót, és beült a volán mögé.
Hanna pedig mellé.
– Rendben, Niels Bentzon – mondta. –
Hová megyünk?
Hanna a férfit nézte. Várta, hogy mondjon
valamit. Végre meg is szólalt.
– Nem vagyok orvos – szögezte le Niels
eltökélten. – De mindannyian hallottunk
már pszichoszomatikus tünetekről. Zavart
érzetfelfogás. Nem normális tudatállapot.
Gondoljon a stigmákra!
Niels agya zaklatottan dolgozott. Egy
tévéműsor emléke sietett a segítségére.
– Assisi Szent Ferenc. Az utolsó éveit úgy
élte le, hogy állandóan vérzett a keze és a
lába. De ez belülről fakadt. Vagy a
hogyishívják…
– Arcát a kezébe temette, lehunyt szemmel
próbálta felidézni a tévéműsort. – Egy
alacsony, kövér szerzetes. Talán olasz.
Még egy víz alatti szobrot is mintáztak
róla. Pio atya! Hallott róla? Huszadik
századi. Több mint ötven éven át vérzett a
keze. A test a legmegmagyarázhatatlanabb
jelenségeket képes előidézni. Erről van
szó itt is. Különben semmi értelme.
– Miért emlegeti az értelmet?
Niels nem válaszolt. Hanna folytatta.
– Ki állítja, hogy létezik értelem? Annak
van értelme, hogy a bolygók ellipszis
alakú pályán keringenek a csillagok körül?
Vagy hogy…
– Nem vagyok vallásos, Hanna. Nekem
észérveim vannak erre.
– Igen. Megtaláltuk az ésszerű
magyarázatot. Csak még nem értjük, így
indul minden felfedezés.
Niels megrázta a fejét.
– Vegye úgy, hogy a jelenség természeti
törvényként viselkedik!
– Természeti törvényként? – kérdezte
Niels.
– A meghatározás szerint ez a fizikai
mennyiségek közötti megalapozott
összefüggés. De rövidre fogva az a lényeg,
hogy egy természeti törvény sohasem
változik. Lehet üvöltözni és tiltakozni,
Niels. De nem tehet ellene semmit.
Nézzen rám!
Niels engedelmeskedett, de nem szólt
semmit.
– Ahogyan a matematikában is. Közelről
nézve teljes a káosz. Se füle, se farka az
egésznek. Aztán hirtelen, amikor az ember
eltávolodik, amikor feltöri a kódot, feltárul
előtte a rendszer. A rendszer a káoszból nő
ki. Az ember szeme előtt tűnik el az
esetlegesség. A dolgok… A számok
összeállnak, és képletekké rendeződnek.
Ezt minden matematikus tudja.
– Hanna!
Hanna nem hagyta, hogy félbeszakítsák.
– Az egész véletlenszerűnek tűnik, Niels.
Ahogy belekeveredett az ügybe.
Tommaso. Hogy találkozott velem. De
minden stimmel. Van benne rendszer.
Természeti törvény.
– Ez túl elrugaszkodott – mondta Niels
hangosan magának. Megrázta a fejét.
– Mindannyian passzívak voltak –
folytatta Hanna. – De egyszer csak
cselekedni kezdtek. A tettek mezejére
léptek. És a tettük egy nagyobb egység
része volt.
– Nagyobb egység része?
– A foglyokat szabadon engedő katona
felébresztette a fogoly hitét a…
– Ez csak egyetlen példa – vágott közbe
Niels. – És mi van az orosszal?
– A színházban megmentette az anyát és
gyerekeit. Ki tudja, ők mit fognak
elvégezni? Vagy az a fiú, aki a nem
engedélyezett gyógyszert kapta és tovább
élhetett.
Niels hallgatott. Hanna tovább mondta.
– Megvédtek valakit, Niels!
– Megvédeni! – ismételte Niels gúnyosan.
– Még saját magamat sem vagyok képes
megvédeni.
– Ez nem igaz. Nem azt mondta, hogy önt
akkor hívják, amikor az embereknek elege
lesz az egészből, és öngyilkosok akarnak
lenni? Akárcsak a többi harmincöt.
Orvosok, emberjogi aktivisták, gondoljon
az oroszra a színházban. Fölállt, hogy ő
kapja a golyót a fiatal anya és gyerekei
helyett. Ugyanazt csinálták, mint ön. És ön
a legelejétől kezdve komolyan vette a
fenyegetést. Egyedül ön!
Niels észrevette, hogy a nő erősen szorítja
a kezét. Hanna ekkor lazított a szorításon,
de nem engedte el.
– Van egy régi bölcsesség: Az ördög
legnagyobb érdeme…
Niels fejezte be a mondatot:
–…hogy elhitette az emberekkel, nem is
létezik.
– A legnagyobb hiba, amit csak
elkövethetünk, ha azt hisszük, kiszámoltuk
az egészet. Ismerek embereket, akiknél
jobban senki sem kételkedik a
világegyetem összefüggéseiben, nincs
náluk bizonytalanabb, de ugyanakkor ők a
legtehetségesebbek is. A legnagyobb
zsenik.
Niels újból Hannára nézett.
– Isten nem létezik. Minden a Nagy
Búmmal kezdődött. Be tudjuk állítani a
Föld hőmérsékletét, mintha lenne egy
termosztátunk… – Hanna a fejét csóválta,
és Nielsre mosolygott. – A tántoríthatatlan
bizonyosság a butáknak való. Ahhoz is
kell tehetség, hogy az ember felfogja,
milyen keveset tudunk.
– Ezért aztán azt sem tudjuk, mi történik
velem.
– Nem. De látunk egy rendszert. A
gravitációval is ugyanez a helyzet.
Sejtelmünk sincs, miért működik úgy,
ahogy. De tudjuk, hogy a levegőbe dobott
labda le fog esni. Teljesen lényegtelen, mit
csinál, Niels. Teljesen mindegy, mit. A
Rigshospitaletben fogja hat nap múlva
végezni. Pénteken.
Niels nem szólt semmit. Beindította a
motort. Volt valami felszabadító a csönd
megtörésében.
– Hová megyünk? – kérdezte Hanna és
elengedte a férfi kezét.
Niels kis idő múlva a nőre nézett.
– Szabadságra. Igazán rám fér.
***
Nyugat felé
Erős szél fújt, amikor elhagyták
Koppenhágát. Először északnak tartottak.
A lakótömbök lassacskán kertes házaknak
adták át a helyüket. Később a házak
helyett villák tűntek fel, majd paloták,
végül a természet vette át az uralmat.
– Nem. Menjünk inkább nyugatra!
Niels az Odense felé vezető lehajtót
választotta. Olyan messzire akartak
eljutni, amennyire csak lehetséges. A
rádióban izgatott hangok nyilatkoztak a
klímacsúcs bukásáról. Obama elutazott. A
megkérdezettek egyetértettek abban, hogy
a Föld a megsemmisülés felé tart. Talán
meg sem érdemeltük, hogy itt legyünk.
Emberek. Mindent elpusztítanak maguk
körül. A rádióból áradó szavak késként
metszették a levegőt, akár a szélvédőn túl
záporozó hópelyhek.
– Nézd csak! – mondta Hanna csöndesen,
szinte csak magának. Elvarázsolta a
milliárdnyi hópehely. – Ilyen lehet
átlebegni a világűrön?
Az autó fényszórója megvilágította a
hólepte mezőket.
– Hallgassunk valami zenét! – javasolta
Niels, és egy kupac CD között kezdett
kotorászni. Milli Vanilli és Nina Hagen
törött tokban.
– Az utat nézze!
– Nincs itt egy kis Beatles? Vagy Dylan?
Valami 1975 előtti.
– Csak olyan zeném van, amit sohasem
hallgattam, amíg Johannes élt.
Niels ránézett.
– Az utat…
A kocsi megcsúszott. Egy pillanatra – csak
egy rövid pillanatra – Niels teljesen
elvesztette az uralmát az autó felett.
– Azt mondtam, hogy az utat nézze!
Niels mosolygott. Hanna két cigarettát
meggyújtott, az egyiket átnyújtotta
Nielsnek. Majd letekerte az ablakot.
– Köszönöm – mondta Niels, és
bekapcsolta a zenét. Monoton popritmus,
de legalább illett a helyzethez valamelyest.
– Nem mindegy?
– Micsoda?
– Hogy megcsúszunk-e. Hogy balesetet
szenvedünk-e. Azt mondta, hogy
természeti törvény, hogy pénteken a
Rigshospitaletben végezzem. Lényegtelen,
mit csinálok.
– Ezt nem én mondom. A rendszer. A
matematika. De rólam nem mond semmit.
És abban sem vagyok biztos, hogy készen
állok… – itt eltöprengett.
Niels Hannára nézett.
– Én sem.
***
Egymáshoz megtévesztésig hasonlító apró
porfészkeken haladtak keresztül.
Ugyanazok suhantak el az ablak mellett:
utcalámpák, vasútállomás, élelmiszerbolt,
pizzéria, újságosbódé. Az ország összes
faluját megtervező építész kézjegye.
Igazán elfoglalt lehetett.
Megálltak a piros lámpánál. Egy lélek sem
volt az utcán. Még az ablakokból sem
szűrődött ki fény. Az állatkereskedésből és
a rendelőből sem. Sötét a gyógyszertár és
a városka kocsmája is.
– Zöld.
Niels nem mozdult.
– Niels?
A férfi lehúzódott.
– Miért állunk meg? Hol vagyunk?
– Valahol.
– Valahol?
– Jó név ennek a falunak, nem?
– De mit keresünk itt?
Niels a nőre emelte tekintetét.
– Le fogjuk győzni az ön matematikáját.
2.
Valahol Sjaellandon
Kathrine azt szokta mondani, hogy kétféle
ember létezik. Olyan, aki biztonságban
érzi magát az orvosnál, és olyan, aki
retteg. Niels a második csoportba tartozott.
Mindegy, hova ment: a rendelőbe, a
kórházba vagy a klinikára. Minden tőle
telhetőt megtett, hogy elkerülje az
orvosokat. A legeslegvégsőkig halogatta a
dolgot. Az orvoslátogatás elodázása hat
éve majdnem végzetesnek bizonyult. A
penicillines kezeléssel néhány nap alatt
leküzdhető ártalmatlan tüdőgyulladás kis
híján az életébe került. Mivel nem tett
semmit, a gyulladás továbbterjedt a
tüdőszövetben, majd ráhúzódott a
mellhártyára. Amikor Niels végül hagyta,
hogy bevigyék, már annyira legyengült,
hogy az orvosok előrehaladott tüdőrákra
gyanakodtak. Kathrine őrülten dühös volt
rá. Miért nem ment el orvoshoz korábban?
– A második csoportba tartozom. – Niels
csupán ennyit tudott mondani.
***
A riasztó várt egy másodpercet, miután
Niels betörte az üveget a könyökével.
Aztán bekapcsolt. Visszataszító, visító
hangot adott ki. Nielsnek vérzett a keze, és
tétovázott egy pillanatig. Aztán nekilátott,
hogy átkutassa a szekrényeket és a
fiókokat. Megpróbálta kibetűzni a
címkéket a sötétben. Prednisolon,
Buventol, acetil-szalicilsav, Terbasmin.
Hogy hívják a morfiumot? Átfutotta a
betegtájékoztatókat: nyugtató, altató,
hashajtó, allergia elleni szer. A legtöbb
gyógyszer a földön végezte, de ami csak a
legkisebb érzéstelenítő hatást is ígérte,
Niels zsebébe került. Mennyi idő telt el?
Tíz perc is eltarthat, mire a rendőrség
megérkezik. Legalább. Az ilyen jellegű
betörések nem tartoznak a kiemelt
kategóriába. Niels szinte hallotta, ahogy
káromkodnak az állomáson, amikor
megkapják a riasztást. Kibaszott narkósok!
És talán még elkortyolnak fél csésze
kávét. Mert ugye mire jó ez az egész, és
melyik rendőrnek lenne kedve intézkedni
ebben a kavargó hóviharban, amikor csak
arra számíthat, hogy egy AIDS-es, remegő
narkóssal találja szemben magát? Mindig
akad egy újabb nyomorult, aki örömmel
lenyel bármelyik – tényleg mindegy,
melyik – pirulából egy maréknyit, s
közben azt reméli, hogy csillapíthatja a
függőségi tüneteit. Binyrebark, Baclofen,
Brómhexin: ez le a földre, az be a zsebbe.
Végre talált néhányat a jobbik fajtából:
Contalgin, Maifin.
– Mi a faszt csinálsz itt?
Felgyújtották a villanyt. Pengeéles,
barátságtalan fény, mely egy pillanatra
teljesen elvakította Nielst.
– Azt kérdeztem, mi a faszt csinálsz itt?
A férfi fiatalabb volt Nielsnél. De magas,
széles vállú és igen dühös.
Niels egy szót sem tudott kinyögni.
Letartóztatáskor gyakran fordul ez elő. A
csönd. Azt lehet hinni, hogy a
letartóztatott sokkot kapott. De nem ez a
helyzet. Legtöbbször egyszerűen nincs mit
mondania.
– Ott maradsz! Már hívtam a rendőrséget.
A férfi az ajtóban állt. Niels körbenézett.
Nem tudott kijutni máshol. A férfi mellett
kell elmennie. Most. Közelebb lépett.
– Állj!
Niels pontosan a férfi előtt állt, aki
hirtelen el akarta kapni. Niels ösztönösen
reagált és félreütötte a felé lendülő kart. Ez
felhergelte a férfit. Ütésre emelte a kezét,
de csak felületesen találta el a rendőrt.
Niels nem akart visszaütni. Csak ki akart
jutni. Megpróbálta elérni az ajtót. A férfi
megfogta, és néhány kellemetlen
másodpercig úgy dülöngéltek a
helyiségben, mint két összekapaszkodott,
amatőr birkózó. A férfi erősebb volt
Nielsnél, de a szorongatott helyzet erőt
adott a rendőrnek. Egy üvöltéssel lelökte a
fickót magáról. A férfi
belecsimpaszkodott, és magával vonszolta
Nielst, amíg egy nyitott polcos
szekrénynek nem ütközött. Egy pillanatra
– vagy csupán Nielsnek tűnt így? – olyan
volt, mintha a riasztó elhallgatott volna,
hogy átadhassa helyét az eldőlő szekrény
robajának. Aztán visszatért a visítás.
Először Niels volt talpon. Ellökte magától
a férfit. Észrevette, hogy egy hajszálnyival
a férfi szeme alatt egy szilánk áll ki a
bőréből. Véres arc. Véres haj.
Niels eltűnt.
Odarohant a kocsihoz. A hófedte járdán
majdnem elvesztette a talajt a lába alól.
Hanna már kinyitotta az ajtót. A távolból
sziréna hallatszott.
– Niels, mi a franc történt?
Niels beindította az autót.
– Mi folyik itt?
És eltűntek a Valahol nevű porfészekből.
***
Lehúzódtak az út szélére. A havazás elállt,
feltételezhetően csupán azért, hogy erőt
gyűjtsön, és megújult lendülettel térjen
vissza. Az egész világ elnémult.
Niels kibámult a szélvédőn. Ki a sötétbe.
Három óra múlt néhány perccel, jelezte a
kocsiban világító óra. Az éjszaka közepe.
– Még sohasem csináltam ilyet ezelőtt –
mondta Niels.
– Ha így folytatja, akár még a pénteket is
megúszhatja.
– Hogy érti? – kérdezte Niels, miközben a
nő felé fordította a fejét és ráemelte a
tekintetét.
– Talán ilyesmiket kell elkövetnie. Valami
rosszat. Akkor már nem lesz jó ember.
Niels nem válaszolt. Kipakolta a zsebeit,
és az elcsent gyógyszerek
betegtájékoztatóit kezdte el olvasni.
– Szerintem mindent megszereztem.
– De minek?
– Fecskendők, alkohol és egy elefánt
elkábításához elegendő morfium. – Érezte,
hogy a szavai nem jutottak el Hannához.
De ez nem gátolta meg abban, hogy
folytassa. – Van egy hetünk. Tehát
akkor…
Elakadt.
– Akkor mi, Niels?
– Akkor be fogom szedni a morfiumot,
elrejtőzöm egy vitorláson, és elhajózom.
– Elhajózik? Hová?
Vállat vont.
– Argentínába, azt hiszem.
– Argentínába? – kérdezett vissza Hanna,
és talán egy halvány mosoly is bujkált a
szája szegletében. – Klassz kis hajóút
lenne.
– Buenos Airesbe.
Hanna nem szólt semmit.
– Van ott egy barátom. Mesélt egyszer
Patagónia zöld tavairól. Smaragdzöldek.
– Honnan ismeri?
Niels elmélázott.
– Sohasem találkoztam vele – mondta, és
Hanna felé fordította a fejét. A nő szép
volt. Boldog, félszeg, bánatos. A szeme
sarkában talán egy könnycsepp ült. –
Nem, önnel kell hajóznom, Hanna.
– De hát retteg az utazástól.
– De sikerülhet. Ha elég mélyen alszom.
– Nem érti, Niels? Hát valóban nem érti? –
sóhajtott Hanna. Egy könnycsepp volt.
Niels most már tisztán látta. Hanna
gyorsan letörölte a könnyet. – A
természeti törvényeknek lényegtelen, hogy
alszik-e.
3. Nagy-Baelt
Niels még emlékezett a Nagy-Baelt
tengerszoroson átvezető alagút-és
hidrendszer 1998-as átadására. Kathrine
irigykedve tapadt a tévéképernyőre. Több
mint tizenhat kilométer hosszú monstrum.
A látómező végtelenjébe vesző függőhíd
magával ragadta. Niels is tudta minden
adatát: a tengerszint feletti magassága
hetven méter. A két ég felé törő,
kétszázötven méter magas tartópillér
között másfél kilométer hídtest feszül. A
tizenkilenc betonpillér egyenként hatezer
tonnát nyom. Niels nem értette Kathrine
lelkesedését. Azon a véleményen volt,
hogy a híd egyszerű pénzkidobás. És ami
még ennél is rosszabb, a kompok eltűntek.
Odalett az emberekkel való találkozás
lehetősége. Hogy az ember
elbeszélgethessen a kamionsofőrökkel,
politikusokkal és az ország különböző
tájairól érkező mindenféle utazóval.
Kathrine vágyott rá, hogy egy napon hidat
tervezhessen. Egész estéket tudott azzal
eltölteni, hogy az interneten szörfölt, és
különböző hidakat nézegetett. Golden
Gate, Ponté Vecchio, Károly híd, Akashi
Kaikio és az austini South Congress
Bridge, ahonnan minden alkonyaikor
másfél millió denevér rajzik ki táplálékot
keresni. Azt állította, hogy Niels tévesen
ítéli meg a Nagy-Baelt hidat. Mert az
éppen hogy össze fogja kötni az
embereket. Így fognak kapcsolatba lépni.
Niels végignézett a híd lábánál elhelyezett
fizetőkapuk előtt sűrűsödő forgalmon.
Senki sem beszélgetett. Az emberek
elhúztak egymás mellett, gyorsabban, mint
valaha. A nap lassan emelkedni kezdett a
tenger felett.
Szombat, december 19.
Az első napsugarak narancssárgára
színezték a vizet. A kapuk előtti kocsisor
már tíz perce nem mozdult. Hanna aludt.
Niels ránézett. Az arcvonásai békések
voltak, mintha a világon semmitől sem
tartana. A szemhéja alatt majdhogynem
észrevehetetlenül remegett valami.
Álmodott.
Niels odagurult a kapuhoz.
– Jó reggelt! – Átnyújtotta a bankkártyáját
az egyenruhás férfinak.
– Vigyázzon! Le lehet fagyva pár helyen.
– Köszönöm.
Niels elindult Fyn szigete felé.
– Niels? – Hanna félálomban volt. A
hangja rekedten csengett.
– Csak aludjon tovább.
Niels bekapcsolta a rádiót. Karácsonyi
muzsika. Majd hírek. Túlnyomórészt a
klíma-csúcstalálkozóról szóltak a
tudósítások. A kormány átütő sikernek
állította be. Az ellenzék rémes kudarcnak.
A kínaiak a negatív hősök. Ebben
mindenki egyetértett. Egy politikus azt
nyilatkozta, hogy a kínaiak úgy
viselkedtek, mintha nem ugyanazon a
bolygón élnének, mint mi. Különben
képtelenség, hogy ennyire ne
foglalkozzanak a klímaváltozással. Újabb
témák jöttek: egy adóreformokat sürgető
politikus, majd még egy, aki élelmiszerrel
kapcsolatos visszaélés miatt tett panaszt,
harcok a gázai övezetben, olaj szivárgás
Kanada partjainál. Niels valami mást akart
hallani. Egészen mást. Amikor felolvastak
egy személyleírást, beletelt néhány
másodpercbe, mire felfogta, kiről van szó.
Fehér bőrű, körülbelül száznyolcvanöt
centiméter magas, farmert és sötét kabátot
visel. Veszélyes. Niels különösen az
utolsó szón döbbent meg. Veszélyes. Már
annyi mindennek nevezték az életében –
naivnak, konfliktuskerülőnek,
diplomatikusnak, zavarosnak,
elrugaszkodottnak, okosnak, idiótának,
mániás depressziósnak –, de veszélyesnek
még sohasem.

Veszélyes. Ahogy hajtott az autópályán, a

szó kilométereken keresztül kísértette.
Gyorsított. Paranoiás pillantásokkal nézett
a visszapillantó tükörbe. Meglátta valaki a
kocsit, amikor kirohant az orvosi
rendelőből? Niels lepörgette a fejében a
jelenetet. Először meg volt győződve róla,
hogy nem lehetett más tanú a rendelőben
lévő férfin kívül. És hogy a férfi nem látta
a kocsit. De aztán elbizonytalanodott.
Lehet, hogy a férfi felállt, és az ablakhoz
futott? Gyorsan észbe kapott, és
megjegyezte a kocsi rendszámát? Niels
nem tudta. Nem tudott semmit, csupán
testi viszolygást érzett, ha a történtekre
gondolt. És hirtelen – pontosan amikor
lehajtott az autópályáról és rátért egy
alsóbb rendű útra – szinte biztos lett
benne: a férfi az ablakban állt. Niels előtt
felsejlettek a körvonalai. Ha megjegyezte
a rendszámot, akkor gyorsan fog menni.
Egy körözött autót, aminek tudja a
rendőrség a rendszámát, hamar
megtalálnak. Órák alatt. Különösen, hogy
Nielst veszélyesnek bélyegezték. Zsibbadt
a lába. Ki kellett nyújtóztatnia a tagjait.
Elhatározta, hogy tesz az egészre, és
megáll valahol. Még valami mást is
elhatározott: nem mondja el Hannának,
hogy körözik őket.
Kiértek a vízhez. Egy kisebb kikötőbe.
Talán a kertemindeibe.
– Niels? – Hanna felébredt, amikor Niels
leállította a kocsit. – Hol vagyunk?
– Jó reggelt! Igyunk egy csésze kávét!
Aztán gondolkodjunk egy kicsit.
Hanna arcán egyféle boldogság jelent
meg, nyújtózott egyet. Niels nem tudta
eldönteni, hogy a kávé gondolatára derült-
e fel, vagy amiatt, hogy gondolkodni
fognak.
A kikötő parányi irodájához
hozzáépítettek egy trafikot is. Hanna kint
várt, amíg Niels kihozta a kávét. A
trafikos lány gyanakvó pillantást vetett rá.
Vagy talán csak képzelte? A
benzinkutasokat értesíteni szokták a
körözött személyekről. De vajon a
trafikosokat is? Talán már ott lapul a
személyleírása a pult alatt? Vagy az
ablaknál álló kis laptopon olvasta? Niels
elkapta a lány tekintetét. Épp a magasságát
próbálta felbecsülni? A súlyát? Niels
igyekezett nyugodt maradni. Arra
koncentrált, hogy kevésbé legyen feszült a
válla és az arckifejezése. Az eredmény
borítékolható volt: egy ideggyenge
robothoz kezdett hasonlítani. Amikor
kilépett a trafikból, látta maga előtt, ahogy
a trafikos lány odarohan a telefonhoz, és a
legközelebbi rendőrkapitányságot
tárcsázza. Kiverte a gondolatot a fejéből és
odament Hannához.
– Ide jöttünk? – kérdezte a nő fáradt
hangon.
– Tudott aludni? – Niels átnyújtotta a
papírpoharat.
– Keveset. – Tett egy mozdulatot a fejével,
hogy megtornáztassa a nyakát.
– Nincs túl hideg itt kint állni?
– Nem gond.
Mindketten a tenger felé néztek. A víz
színe fölötti párából hamarosan apró
kristályok alakulnak ki, és befagy az öböl.
Niels bekapcsolta a telefonját. Nem kapott
üzenetet.
– Volt egy kollégám az intézetben –
mondta Hanna, és közben néhány,
kihajózni készülő halászt nézett. Egyikük
integetett. Hanna visszaintett. – Nem
tudott nemet mondani. Mintha a nem szó
hiányzott volna a szókincséből. Amikor
valaki megkérte valamire, mindig igent
mondott. – Tartott egy hosszabb szünetet.
– Egy idő után persze besokallt. Nem
tudta uralni a helyzetet. Nem tudott
mindent megcsinálni, amire igent
mondott. Bizottsági tagság, értekezletek,
konferenciák, előadás. És végül… – Itt
megállt és Niels szemébe nézett. – És
végül ellene fordult a hangulat.
– Hová akar kilyukadni?
– A jóság teher is lehet, Niels. Ide
szeretnék kilyukadni. A jósága az egész
intézet terhévé vált. Egy idő után nélküle
tartottuk az értekezleteket. Csak hogy
megkíméljük a kellemetlenségektől. Hogy
meg tudjon felelni nekünk és saját
magának is. Érti?
– Nem egészen.
– Mi a jóság, Niels?
Niels megrázta a fejét, majd
belefeledkezett a kavicsok
tanulmányozásába.
– Hannah Arendt filozófus a gonoszság
banalitásáról beszél. Úgy véli, a legtöbb
emberben ott bujkál a gonoszság. És
csupán a megfelelő, vagy helyesebben: a
hibás körülmények kellenek, hogy a
felszínre törjön. De mi a helyzet a
jósággal? A jóság banalitásával. Amikor a
kollégámra és önre gondolok, majdnem
teljesen biztos vagyok benne, hogy nem
rendelkeznek szabad akarattal. Nincsen
választásuk. Önök egyszerűen jók. Akkor
a jóság továbbra is jó?
Ez nem az ön választása volt. Amikor
jóságról és jó cselekedetről beszélünk, úgy
gondoljuk, hogy ezek választás
eredményei. De önnek nincs választása.
Gondoljon Jób történetére! Ön egy
nagyobb játszma része, amiben mások…
vagy inkább valaki más alkotta meg a
játék-szabályokat. Jób történetében pont
az az ellentmondás, hogy Isten Jóbra
gondol a legtöbbször, mégis mindent
elvesz tőle. Így van ez önökkel is. Önnel,
Niels. Önt is megfosztották a szabad
akarattól, a lehetőségtől, hogy nemet
mondjon.
– Hagyja abba!
– Úgy tartják, hogy a fogvatartottak
többsége DAMP-ben vagy ADHD-ben
szenved. Ezek az autizmus fajtái.
Neuropszichológiai zavarok, amelyeket
csak most kezdtünk megérteni. Mi van, ha
még sem vagyunk akkora urak a saját
házunkban, mint amennyire gondoljuk?
Mi van, ha cselekedeteink nagy része
biológiailag meghatározott?
– Hanna! – vágott közbe Niels, miközben
körbenézett. – Nagyon nehéz
megfeledkezni a gondokról, ha
folyamatosan azokról beszél.
Hanna elmosolyodott.
– Szabadságon vagyunk, jó?
– Jó – válaszolta a nő, és tovább
mosolygott.
– Akkor folytassuk az utunkat.
Visszamentek a kocsihoz, és beültek.
Ücsörögtek egy keveset és élvezték, hogy
már nem állnak a jéghideg szélben. Niels
be akarta indítani a motort, amikor Hanna
hirtelen megszólalt.
– Azok meg kik? – kérdezte, és Nielsre
nézett.
– Kik?
– Mögöttünk. Idejönnek.
Niels megfordult. Két rendőr. Az egyik
előrehajolt, és keményen bekopogott az
ablakon.
4.
Nyborg
A helyiségben tényleg volt fantázia. Niels
ugyan először nem vette észre, de aztán
leesett neki.
A cella klubszobára emlékeztetett. Annyi
különbséggel, hogy kicsit nagyobb volt.
Nem volt Alcatraz-szerű. Nem voltak
becsapódó rácsos ajtók, zörgő
kulcscsomók, és a szadista
börtönszemélyzet katonai surranóinak
döngő hangja sem hallatszott. Nem voltak
tetovált arcú pszichopata fogolytársak,
akik négyrendbeli rablógyilkosságért
ülnek, és csak arra várnak, hogy éjszaka
rávethessék magukat Nielsre, a folyosóról
nem szűrődött be félelemmel teli
motyogás, miközben egy halálraítélt
megteszi a nehéz utat a villamosszék felé.
Mindössze egy teljesen normális,
hányástól bűzlő klubszoba volt. Niels
körbenézett. Minden tisztának tűnt.
Lényegtelen, milyen alaposan pucolták ki,
a hányásszagtól nem sikerült
megszabadulni. Feltételezhetően egy helyi
alkoholista hagyta itt bűzlő névjegyét,
vagy egy legénybúcsú sikeredett a
tervezettnél jobban. Az őrszoba hotelre
hasonlított. Megérkeztek az emberek,
bejelentkeztek, rövid ideig itt laktak, majd
továbbálltak. A nap vendége Niels
Bentzon.
Niels szemügyre vette a környezetét:
priccs, szék, asztal, szekrény, négy
csupasz fal. A falon alkoholos filccel írt
felirat: Köcsög zsaruk. Hiába minden
erőfeszítés, nem sikerült levakarni. De
megvolt a hely varázsa. Csupán egy
kartondoboznyi konzervet kell betenniük a
zárkába, aztán félretenni a kulcsot egy
hétre.
És hol van Hanna? Egy másik cellában?
Kihallgatáson? Vagy elengedték? Niels
gondolatai a letartóztatás körül forogtak.
Azon csodálkozott, hogy találták meg
ilyen gyorsan. Feltehetően a trafikos lány
lehet az oka. Amennyire Niels emlékezett,
a hidakat alapesetben nem figyelik.
Feladta a helyzetelemzést. Olyan sok év
telt el, amióta legutoljára bűnözőkre
vadászott: az utóbbi néhány esztendőben
számtalan új technológia jelent meg. Talán
egy műhold fedezte fel őket, gondolta
lezárásképpen.
A cella hideg volt. A helyi őrs a
fűtésszámlán spórolt. Vagy ez is az átfogó
taktika része. Ha már éheztetéssel vagy
testi fenyítéssel nem lehet megkeseríteni a
fogvatartottak életét, a hőfokszabályozót
könnyedén le lehet csavarni
fűtésszezonban. Niels ismerte az apró
trükköket.
Hallotta, ahogy elfordul a kulcs a zárban.
Egy nő lépett be.
– Lisa Larsson – mutatkozott be.
Egy pomószínésznő neve is lehetne,
gondolta Niels. Vagy egy svéd
krimiszerzőé. A nő halványan
elmosolyodott, de hangjában egy cseppnyi
kedvesség sem volt, amikor felszólította
Nielst, hogy kövesse.
***
– Ön rendőr? – kérdezte Lisa Larsson.
Fiatal, szép, a tekintete hűvös. A hangja
őszintén meglepett. Niels az
ablakpárkányon álló karácsonyi manókra
pillantott.
– Igen. Túsztárgyaló vagyok. Azokhoz is
hívnak, akik öngyilkossággal
fenyegetőznek.
– Miért nem mondta eddig? – kérdezte
Hans, a másik rendőr. Az idősebb férfi egy
olyan általános iskolai tanárra
emlékeztette Nielst, akit egy másik életben
ismerhetett meg. Hans zavartan pillantott
le a papírokra, miközben rövid, gondosan
nyírt szakállát vakargatta. A szakáll
feladata volt, hogy kárpótolja a
tulajdonosát azért, hogy a természet nem
áldotta meg tekintélyes megjelenéssel.
Niels vállat vont.
– Hogy találtak meg ilyen gyorsan?
A két rendőr elengedte a kérdést a füle
mellett.
– Koppenhágában dolgozik?
– Igen.
Összenéztek. Kellemetlen másodpercek
következtek. Niels nem lepődött volna
meg, ha azonnal elengedik. Csupán valami
félreértésről van szó. Ott lógott a
levegőben. Érezhető volt, hogy azzal a
széles körben elterjedt feltételezéssel
küzdenek, hogy rendőr nem kerül
összeütközésbe a törvénnyel. Kínos volt
nekik, hogy a velük szemben ülő is rendőr.
Niels látta rajtuk, ahogy össze-
összepillantottak. Jól értette a jeleket.
Árulóknak érezték magukat. Senki sem
szereti a rendőrséget, és ennek tetejébe
még kezdjék el egymást is
letartóztatgatni?
– Koppenhágában. – A férfi megigazította
a szemüvegét. – Sommersted a főnöke?
– Igen? Ismeri Sommerstedet?
– Valamelyest. Nem vagyunk barátok, de
olykor-olykor egymásba botlunk.
– Sommerstednek nincsenek barátai. –
Niels megpróbált mosolyogni.
– Mi történt az orvosi rendelőben? – Lisát
kevésbé fegyverezte le Niels beosztása.
Niels a nő felé fordult. Frissen végzett.
Tartja magát a szabályokhoz. Még nem
felejtette el őket. Niels azonnal
elhatározta, hogy a kihallgatás alatt csak
Lisára fog nézni. Ő is szeretné követni a
szabályokat. Ugyanakkor nem kíván
Hansszal cseverészni.
– Mit is mondott… – tolakodott Hans
közéjük.
– Allan? A fickó a rendelőből? – Lisa
átfutott egy papírt. Hatékony és rátermett
volt. Fel akart kapaszkodni a ranglétrán.
Nem szerepelt a tervei közt, hogy Fyn
szigetén őrlődjön fel, és nem akarta
megkockáztatni, hogy húsz év múlva ott
kelljen állnia a helyi fogadó mellett, és a
karácsonyi céges vacsoráról kitámolygó
környékbeliekkel kelljen fújatnia a
szondát. – Hogy éjjel fél kettő felé betört a
rendelőbe, leütötte Allant, majd eltűnt.
Ezekkel. – Az asztalra mutatott, ott hevert
a morfium, néhány fecskendő és a többi
tabletta, amit Niels elcsórt. Magukért
beszéltek: egy narkós ül velük szemben.
Niels nem akarta meggyőzni őket az
ellenkezőjéről. A valóság túlságosan
bonyolult volt. Mint szinte mindig.
Csönd. Hans felállt.
– Megyek, felhívom Sommerstedet.
Egy pillanat alatt eltűnt a szomszédos
irodában, és ugyanolyan gyorsan vissza is
tért.
– A főnöke önnel akar beszélni.
A rendőr a szomszédos iroda ajtaja felé
biccentett.
Amint Niels a füléhez emelte a kagylót,
azonnal megérezte, hogy Sommersted a
vonal másik végén igyekszik kedvesnek és
megértőnek mutatkozni, de nem igazán
sikerült neki. Zaklatott, szaggatott
levegővétele leleplezte.
– Bentzon?
– Igen. – Niels bosszankodott, milyen
bizonytalan a hangja.
– Mi folyik ott?
– Tisztában vagyok vele.
– Mivel vagy tisztában?
– Tisztában vagyok azzal, hogy
letartóztattak, mert betörtem egy orvosi
rendelőbe.
– Mi folyik ott, Niels? – Az utolsó
kísérlet, hogy Sommersted megértőnek
mutatkozzon, zátonyra futott. Csak az
őrjöngő Sommersted maradt vissza. – Mi a
büdös fenét csinálsz Fynön?
Niels nem szólt semmit. Hirtelen úgy
gondolta, hogy a csönd jobb, mint az
elképesztő magyarázatok. Mit is
mondhatott volna?
– Még mindig várok, Bentzon. –
Sommersted valamelyest megenyhült.
– Az ügy. A jók megölése.
– Megint ez? – hallatszott egy megadó,
színpadias sóhaj.
Csönd. Niels érezte, hogy Sommersted
erőt gyűjt. Jogosan.
– Tehát igaz, amit mondanak.
– Mit mondanak?
– Ezért kellett az a sok gyógyszer.
Magadnak. Nem vagy egészséges, Niels.
– Dehogynem!
– Szerintem nem.
Sommersted gondolkodott. Niels szinte
hallotta.
– Most pedig visszajössz Koppenhágába.
Megkérem Rishojt, hogy vigyen el a hídig.
Onnan majd León elhoz.
– Rishoj? – Niels tekintete találkozott a
mosolygó Hansszéval. Már értette.
– Pontosan. Azonnal induljatok!
Találkozunk a kapitányságon körülbelül…
Telefonálj, amikor már a közelben jártok.
Nem fogjuk megúszni a hivatalos
kihallgatást.
Niels nem figyelt. Fejében csak egy
mondat visszhangzott. Most pedig
visszajössz Koppenhágába.
– Nem megyek vissza Koppenhágába.
– Hogy mondod? – Sommersted
fenyegetőnek hangzott.
– Nem megyek vissza Koppenhágába.
Niels letette a kagylót. Mozdulatlanul állt
egy darabig, majd körbenézett. A helyi
rendőrőrs. Néhány számítógép. A falakat a
kollégák gyermekeinek és unokáinak
fényképei díszítik. Egy cikk a helyi
újságból: A rendőrség küzd az elhízás
ellen. Ez kíváncsivá tette Nielst, de nem
volt ereje elolvasni. Mégis hogyan
küzdenek? Elkezdtek büntetőcédulákat
kiállítani azoknak, akik nem futják le az
előírt heti távot?
– Indulnunk kell – szólt Rishoj szinte
bocsánatkérően.
Niels nem mozdult.
– Niels? A felesége már kint vár a
kocsiban.
– Nem a feleségem.
Rishoj felvette a kabátját.
– Rishoj, lehet, hogy eszeveszettül
hangzik… De nem kérhetném meg, hogy
zárjon be szombat reggelig?
5.
Fyn
A frissen hullott észak-íyni hó nem
nyújtott szép látványt. A fehér kristályok
az állomás környékén szálló porral
keveredtek. A világ ezen része fehér
helyett világosbarnává változott.
A rendőrautó is bepiszkolódott a hótól és a
latyaktól. Hanna elöl ült a kocsiban. Niels
elcsodálkozott ezen: a szabályok
egyértelmű áthágása. Talán azért
történhetett, mert Rishoj inkább
barátoknak, mintsem ellenségeknek
tekintette őket. Hanna nem szólt semmit,
amikor Niels és Rish0j beszállt. Niels a
hátsó ülésen ült. Belülről nem lehet
kinyitni az ajtókat.
Rishoj beindította a motort. Lisa még
mindig az irodában volt. Szabályellenes,
hogy nem jön. Egy rendőr két
fogvatartottra. Fogvatartott. Valami nincs
rendben ezzel a szóval.
Az idősödő rendőr megfordult, hogy
Hannát és Nielst egyszerre láthassa. Az
általános iskolai tanár kirándulni viszi a
gyerekeket, de előtte még szól néhány
szót. Niels szinte már várta, hogy ezt fogja
mondani:
– Egy óra múlva Hans Christian Andersen
szülőházánál leszünk. Ugye nem
felejtettétek el bepakolni az uzsonnátokat
és az iskolatejet?
E helyett azonban ezt mondta:
– Hadd legyek őszinte! Még sohasem
csináltam ilyesmit.
Niels is, és Hanna is azt remélte, hogy
majd a másik fog megszólalni. De
némaságuk nem zavarta Rishojt.
– Nyugis kis hely ez. Fiatal suhancok
garázdálkodnak néha. Verekedés lent a
kocsmánál. Ilyenek. Egyetlenegyszer
voltunk Vollsmosé-ban, amikor néhány
arab fiatal nem fért a bőrébe. És tudják,
mit? Nem rossz emberek, legalábbis a
legtöbbjük. A zömük nagyon is jó.
Vannak ugyan páran, akik nem értenek a
szép szóból, de a nagy többség csak
unatkozik, és összevissza ténfereg. Csak
egy focipálya vagy egy ifiklub kell nekik.
Na, de ne is beszéljünk erről!
Niels az idős kollégára sandított. Rishoj
mosolygott, és olyan emberre
emlékeztetett, aki a körülötte lévő világtól
már rég teljesen elszakadt. Zavart,
gyakorta elkalandozó öregúr, akinek le
kellene vetnie az egyenruhát és be kellene
látnia, hogy a jövő csatáit a nyaraló
kertjében kell megvívnia, ahol az ellenség
többé már nem az arab fiatalok csoportja,
hanem a keserűfű, a disznóparéj és más
gyomnövények.

Csak Rishoj beszélt néha. Amikor

hallgatott, csöndben autóztak. Erősödött a
havazás. A szél a szántó felől az útra fújta
a kavargó pelyheket, és a forgalom lassan
haladt előre. Rishoj újra rákezdett. A
lányáról mesélt, aki fodrász lett. Hanna
egyszer-egyszer bólintott. Niels oda sem
figyelt. Arra gondolt, mi lesz
Koppenhágában, amikor odaérnek. Látta
maga előtt az őrjöngő Sommerstedet. A
megvetően viselkedő Leont. És a
legrosszabbat: a pszichiátriai vizsgálatot a
Rigshospitalet-ben. Nem akarok
meghalni! Kedve lett volna üvölteni. De
mintha valami megrángatta volna.
Hanna hátrafordult és Nielsre nézett.
– Látja, Niels? Teljesen mindegy, mit tesz.
Megyünk Koppenhága felé.
– Pontosan, ahogy mondta.
Rishoj kérdően nézett Hannára.
Niels szeretett volna magzatpózba
összekuporodni. Két órán belül újra
Koppenhágában lesz. Már kivehető volt a
Nagy-Baelt híd előtti sor. Nem megyek át
azon a hídon, fogadkozott. A túloldalon
mindennek vége.
A híd előtt hosszú, összefüggő kocsisor
kígyózott.
– Hát itt meg mi történt? – tűnődött Rishoj
hangosan.
– Lehet, hogy lezárták a havazás miatt? –
találgatott Hanna.
A rendőr bólintott. Maga elé bámult
néhány pillanatig, majd türelmetlenül
dobolni kezdett a kormányon.
– Ideje rágyújtani – motyogta, majd
kinyitotta az ajtót. – Maguk nem? –
kérdezte, miközben visszafordult.
Niels bólintott.
Hannának igaza volt. A rossz látási
viszonyok miatt a hidat átmenetileg
lezárták. Találkozott a tekintetük, amikor
Hanna is kiszállt az autóból.
– Felhívom a kollégáit. Nehogy azt
higgyék, megfeledkeztünk róluk. – Rishoj
arrébb ment néhány méterrel és telefonálni
kezdett.
– Készen áll? – suttogta Niels Hannának.
– Mire?
– Nem fogok ezen a hídon átmenni.
– Niels, attól függetlenül, hogy… – Hanna
nem tudott többet mondani, mielőtt Rishoj
visszafordult volna.
– A szél hamarosan csendesedni fog, azt
mondják. – Elővette a pipáját, és próbálta
meggyújtani. De az öngyújtó vacakolt.
Niels gyors volt. – Van öngyújtóm a
csomagtartóban a bőröndömben.
Rishoj bólintott és előhalászta a kulcsokat.
A csomagtartó teteje halk kattanással
kinyílt. Niels kicipzározta a bőröndöt.
– Szerintem nem fog elállni a havazás –
állította Hanna, és az idősödő rendőr
kétkedve nézett észak felé. Amikor
visszafordult, Niels Heckler & Koch
pisztolyával nézett farkasszemet. Mint aki
nem is látja, csak folytatta tovább. Már
régóta nem volt szüksége gyors
helyzetfelismerésre. Szerencse, hogy a dán
rendőrség egyáltalán még talál neki
munkát.
– Mindig a szorosnál a legvacakabb a
helyzet – motyogta. – Van egy csónakom
Kertemindében, és…
Nielsnek valamivel lejjebb kellett
engednie a pisztolyát, hogy megbökhesse
vele a másik vállát. Rishoj végül
tudomásul vette, hogy fegyvert szegeznek
rá. Nem félt. Még csak meg sem lepődött.
Egyszerűen nem mérte fel a dolog súlyát.
– Üljön be a kocsiba!
Niels megfogta a bőröndöt és átadta
Hannának.
– Tessék?
– Üljön be a hátsó ülésére.
– Miért? – Rishoj hangja szabályosan
cincogott.
Niels nem méltatta válaszra.
– Adja ide a kulcsot!
– Na, de…
– Mozgás! – emelte meg a hangját. Niels.
Máshogy nem hatolhatott át Rishoj
sokévnyi valóságtagadásból épített
páncélján.
Niels kinyitotta a hátsó ajtót, és a zár halk
kattanásától megváltozott Rish0j tekintete.
Szembeötlő volt a változás. Mintha
kiélesedett volna a látása. Niels hirtelen
megértette, hogy tett egy szívességet
Rishoj-nek. Hogy ez a pillanat sorsdöntő a
körzeti rendőr számára. Niels és Hanna
szeme láttára omlott össze az évtizedek
alatt felépített világ képe. A mesevilág,
ahol mindenki a végletekig jóságos, nem
létezett többé. Csak a kiábrándultság
maradt. Azt hittem, egy oldalon állunk,
mondta a tekintete.
– Üljön be az autóba! – Niels nyugodtan
és határozottan beszélt.
– De miért?
– Mert nem akarok visszamenni
Koppenhágába. El kell tűnnöm.
Niels az első ülésre térdelt, és elkezdte
ütni a rádiót a pisztoly agyával. Addig
csépelte, amíg láthatóvá nem vált néhány
vezeték.
– Adja ide a mobilját!
Az ütés végtelenül pontos volt, és teljesen
váratlanul élte Nielst. A fejébe hasított a
fájdalom, a bal füle zúgott.
– Mi a francot csinálsz? – üvöltött Rishoj.
– Be akarsz zárni a kocsiba!
Újabb ütés. Ezúttal még keményebb. Niels
megszédült és elejtette a pisztolyát. Rishoj
a sajátjával babrált. Niels visszanyerte az
egyensúlyát és ütött.
– Niels! – Hanna kiáltása egy másik
világból jött, pedig a nő ott állt Niels
mellett. A férfi egy másodperc alatt
összeszedte a gondolatait. A morfium. A
fecskendők. A kesztyűtartóban vannak.
Észrevette, hogy Rishoj sír a fájdalomtól
és a kétségbeeséstől. Niels megtalálta a
morfiumot, egy patyolat tiszta
nejlontasakba csomagolták, melyet a
rendőrség a bizonyítékok tárolására
használ.
– A bőrönd!
– Micsoda?
Az egyik kezével megragadta a bőröndöt,
a másikkal Hannát, és futásnak eredt.
Átmásztak a szalagkorláton, átugrottak
egy befagyott csatornán és rohantak a
hólepte mezők felé. Niels a válla fölött
még látta egy pillanatra, ahogy az idős
rendőr rájuk céloz.
– Hanna, szerintem…
Tompa puffanás hangzott, ahogy egy
lövedék a fagyott földbe csapódott. Majd
még egy. Mintha valaki lufikat
durrantgatott volna ki.
– Ez lő ránk! – kiáltotta Niels futtában,
miközben eltűntek a sűrű havazásban.
***
A cipője mélyen belesüppedt a fák közötti
friss hóba.
– Követ minket? – fordult hátra Hanna.
– Van egy út nem messze.
Hanna sírt.
– Hol?
Niels kimerült. Dániában mindig van egy
út nem messze.
– Csak menjünk.
Maguk mögött hagyták a fákat és
átmásztak a korláton, mellyel valami
tájépítész próbálta stílusosan elválasztani
egymástól a mezőket és az út menti
pihenőket.
– És most? Merre? – Hanna tovább
lépdelt. – Stoppolhatnánk vagy…
Egy közeledő busz hangja szakította félbe.
– Itt a felmentő sereg – motyogta Niels, és
kinyújtotta a kezét.
A busz megállt, ahogy vidéken szokás.
– Nem bírta a kocsi a hideget? – kiáltott ki
a sofőr éneklő fyni tájszólással. – Csak az
állomásig megyek. Onnan vonattal
eljuthatnak Odensébe.
– Köszönjük. – Niels ment előre, próbálta
kerülni a buszvezető tekintetét.
Leültek az egyik hátsó ülésre, és
kibámultak az ablakon. A sofőr óvatosan
hajtott a jeges úton, de Niels pulzusa
sebesen lüktetett. A sofőr tartja a tempót.
Rendben. Meg kell őriznie a nyugalmát.
Hétköznapi utasként kell viselkednie.
Niels látott már pánikba esni bűnözőket,
miután sikeresen végrehajtottak egy
profin, a legapróbb részletekig
megtervezett rablást, legyen szó bankról,
pénzszállítmányról vagy ékszerüzletről.
Ennek oka az emberi természet mélyén
keresendő. Amikor valaki megszerzi a
szajrét, azon nyomban tovább akar állni. A
lehető legmesszebbre akar kerülni a
tetthelytől.
A busz megállt egy kis végállomáson, és a
sofőr az utasokkal együtt leszállt.
Hanna és Niels belépett egy parányi
váróterembe. A kávéautomata nem
működött. A helyiség bűzlött a falakba, a
padlóba és a fapadokba beivódott
vizelettől.
– A vasútállomás a túloldalon van –
mutatott ki Niels az ablakon.
– Átmegyünk és veszünk jegyet. Hová
utazzunk?
Hanna megérintette Niels felsőajkát.
– Vérzett.
Niels bólintott. Szédelgett, Rishoj
keményen megütötte.
– De önnek nem is kell… – abbahagyta. –
Hiszen önt senki sem üldözi.
– Semmi – helyesbített mosolyogva
Hanna. – Önt nem valaki üldözi, hanem
valami. Ha valakiről lenne szó, már itt se
lennék. De ez így sokkal érdekesebb.
– Még börtönbe kerülni is érdemes miatta?
Ha addig fajulna a dolog…
– Majd azt mondom, hogy túszul ejtett.
***
A vonat minden bokornál megállt. De nem
számított. Egymással szemben ültek,
kellemes volt így utazni. Niels, amikor
csak tudott, megpróbált észrevétlenül
Hannára pillantani, de a nő mindig
rajtakapta. A helyzet kezdett kínos lenni.
Niels inkább az ablakon túlra meresztgette
a szemét, és igyekezett nem elfordítani a
tekintetét. Beértek egy alagútba, és
meglátta Hanna tükörképét az ablakban.
Őt nézte. Nielsnek ez valahogy a kedvére
volt.
– Nézzen rám!
Niels engedelmeskedett. Csak ültek, és
egyszerre túlságosan hosszúnak tűnt az
alagút. Pont mielőtt kiértek volna a fényre,
Nielsnek eszébe jutott Kathrine. A
lelkiismerete nem hagyta nyugodni.
Megpróbálta elképzelni, hogy Kathrine ül
vele szemben. De csak Hannát látta.
A kínos helyzetet egy gyermekkori emlék
oldotta fel. Niels csak beszélt és beszélt,
mintha Hanna rávetné magát, és letépné a
ruháját, ha abbahagyja.
– Hatéves voltam. Anyámmal a Costa
Bravára utaztunk busszal. A gondok
Flensburg környékén kezdődtek. A többi
utas nagy része aludt. Arra ébredtem, hogy
hányingerem van, és fulladok. Anyám
aggódott, és megkérte a sofőrt, hogy álljon
meg. A többi utas hőbörgött. Nyaralni
mentek, és nem akartak egy öklendező,
fulladozó kölyök miatt késlekedni. De
amikor meglátták a kölyköt, amikor
megláttak engem, ahogy a busz közepén
kapkodok levegőért, miközben a testem
rángatózik, elhallgattak. – Niels hosszasan
Hannára nézett, mielőtt folytatta. –Mentőt
hívtak. Az egész nagyon zavaros volt,
mert a mentő először nem tudott bejutni
Németországba. A vége az lett, hogy a
busz visszavitt a határra. Onnan ölben
vittek át. Szerintem nem voltam teljesen a
tudatomnál, legalábbis nem mindenre
emlékszem. Néhány órával később az
Aabenraa kórházban ébredtem, és minden
rendben volt.
– Képtelen elhagyni a megszokott
környezetét… És mi lett a nyaralással? –
kérdezte Hanna, amikor végül eszébe
jutott a történet kiindulópontja.
Niels vállat vont.
– Eltöltöttünk egy hetet egy nyaralóban, és
rákásztunk a fjordban. Kész
tömeggyilkosság – mondta és elnevette
magát a gondolatra. –Azóta valamelyest
jobb lett – folytatta. – Talán a korral jár,
de ma már el tudom vonszolni magam
Berlinig. De ott aztán rosszul leszek.

Odensében felszálltak egy másik vonatra,

és Esbjerg felé haladtak. Niels Hanna
mellett ült. Nem szemben. Menetiránynak
háttal.
– Képzeljen el egy nagyon hosszú vonatot,
amiben nincsenek fülkék – szólalt meg
Hanna hirtelen. – Vagyis csak egy hosszú
terem az egész. Ha a közepén áll, láthatja
mindkét végét.
– Tehát egy vonatban állok?
– Nem, a peronon. Én vagyok a vonaton.
Hanna felállt. A többi utas bámulni
kezdte. De Hannát egyáltalán nem zavarta.
– Képzelje el, hogy elemlámpa van
mindkét kezemben.
Hanna a vonat közlekedőjén állt, és két
képzeletbeli elemlámpát tartott a kezében.
– Tud követni? Az egyik lámpával a vonat
eleje felé világítok, a másikkal a vonat
hátulja felé. És a vonat hosszú.
A három másik utas már nem tett úgy,
mintha nem figyelne. Félretették az
újságjaikat, laptopjaikat, és Hannát nézték.
Hanna pedig őket.
– A vonat elhúz önök előtt. Abban a
pillanatban, amikor pont önök elé érek,
bekapcsolom a két elemlámpát. – Itt tartott
egy pillanatnyi szünetet, hogy összeálljon
a kép. – Melyik fénycsóva éri el előbb a
vonat falát?
Gondolkodtak. Niels éppen válaszolt
volna, de a kijáratnál ülő fiatalember
megelőzte.
– Az, amelyik a vonat hátulja felé világít.
– Pontosan. És miért?
– Mert a vonat ellentétes irányba halad,
mint a fény. Az előre világító lámpa fénye
viszont egy irányba megy a vonattal, ezért
lassabban éri utol a falat.
– Így van!
Hanna elemében volt, mintha csak az
előadóteremben lenne. Elméletek,
gondolatok, ismeretek átadása.
– Most pedig képzeljék el, hogy önök
vannak a vonaton. A kezükben ott vannak
az elemlámpák. A vonat robog.
Bekapcsolják mindkét lámpát egyszerre.
Melyik csóva éri el először a vonat falát?
Néhány másodpercnyi csönd következett,
amit Niels tört meg.
– Egyszerre érnek oda.
– Pontosan! Azért, mert ez… relatív –
mosolygott Hanna.

A relativitáselmélet vitte át őket a Jylland-

félszigetre. Hanna bizonyítani szerette
volna Nielsnek, hogy az ember hajlamos
megfeledkezni arról, milyen keveset tud.
Einstein száz évvel ezelőtt alkotta az
elméletet, amely a feje tetejére állította a
világképünket, noha csak egész kevés
ember érti igazán. Niels érezte, hogy
Hannát nem lehet megállítani.
Valószínűleg küldetésnek fogta fel, hogy
bebizonyítsa, milyen keveset tudunk.
Megfeledkeztek az időről, és amikor
legközelebb kinéztek az ablakon, magas,
fehér kerítéseket láttak, melyek a
legremekebb ranch-stílust képviselték.
Jylland.
Nem tudhatták, mikor csapnak le rájuk.
Niels remélte, hogy napjaik, akár heteik is
vannak. Az ügye nyilván előkelő helyre
került a fontossági sorrendben, de az idő
nekik dolgozik. Hamarosan újabb ügyek
jönnek, még inkább égető nyomozások, és
lassan de biztosan lejjebb csúsznak a
rangsorban. De természetesen megtalálják
őket. Ez csak idő kérdése.
6.
Jylland-félsziget
Középkorú anyák és apák vonultak ki az
állomásra, hogy találkozhassanak felnőtt
gyermekeikkel, akik velük akarják
ünnepelni a karácsonyt. Figyelik őket?
Amikor a peronra léptek, Niels érezte,
hogy elhatalmasodik rajta az üldözési
mániája. Már százszor megláthatták őket
Odense és Esbjerg között.
Niels kiszúrta a férfit, mielőtt az észrevette
volna őket. Pillantása hideg volt, a
kezében egy papírt tartott, tekintete az
utasokat kémlelte. Niels behúzta Hannát
az állomás mosdójába.
– Mi történt? – kérdezte Hanna.
Niels nem válaszolt. Megpróbálta
rendszerezni a gondolatait. Hogy találták
meg ilyen gyorsan? Akárcsak odalent a
tengernél – túlságosan gyorsan a
nyomukra akadtak. Valaki biztosan
értesítette a rendőröket. Hanna telefonált
volna a rendőrségnek? Niels végignézett a
nőn, és igyekezett felidézni magában az
eseményeket. A parton bement a trafikba,
azalatt Hanna telefonálhatott. A vonaton
pedig Hanna elment vécére.
– Miért néz így rám?
Niels gyorsan a padlóra szegezte a
tekintetét.
– Áll kint egy férfi. Civil ruhás rendőr.
Minket keres.
– Honnan tudja?
– Az ilyen dolgokat észre lehet venni.
Niels gondolkodott. Csak Hanna
jelenthette fel. Vagy lehet, hogy…
Előrántotta a telefonját a zsebéből. Be volt
kapcsolva.
– A rohadt életbe!
– Mi az?
– Á, semmi.
– A telefon jelét követik?
– Igen.
Mielőtt kinézett volna a mosdó ablakán,
Niels várt néhány percet. Az utasok még
mindig le– és felszálltak. Az emberek
tolakodtak és cipekedtek, temérdek
csomagjuk volt. A világ minden bizonnyal
jócskán többet nyom karácsony idején,
mint máskor, gondolta Niels. Ekkor újra
meglátta a férfit.
– Ott, a peron végén!
– Tehát még mindig itt van?
Niels tétovázott, majd kinézett az ablakon.
Becsukta az ajtót. Nem volt semmi
különös abban, ahogyan a férfi nézelődött.
De ott volt a kezében a papír, amelyre
mindig lepillantott, amikor egy középkorú
férfi elhaladt mellette.
Niels behúzta Hannát az egyik fülkébe.
Talpraesett lány. Nem panaszkodott a
vizeletszag miatt. Valaki bement a
szomszédos fülkébe, hogy könnyítsen
magán. Hanna mosolygott és visszatartotta
a lélegzetét. A falak telis-tele voltak
kétségbeesett hirdetésekkel: Fiú keres fiút.
Fiatal fiú keres érett férfit.
– Itt biztos nem könnyű annak, aki eltér a
szexuális normáktól – mondta Niels,
amikor újra egyedül maradtak.
– Hát az sohasem könnyű. – Úgy hangzott,
mintha Hanna tapasztalatból beszélne.
– Ön megy ki elsőnek. Figyelje a kijáratot.
Középkorú férfi. Száz-nyolcvan centi
magas, világos velúrkabátot visel. Ha még
mindig ott áll, köhögjön.
– És aztán?
– Forduljon meg, és nyugodtan menjen be
a női mosdóba. Mintha csak eltévesztette
volna az ajtót.
Hanna kiment. Eltelt egy pillanat, és Niels
meglepően természetes köhögést hallott.
Majd a női mosdó ajtajának csapódását.
Várt öt hosszú percet. Aztán kinézett. A
férfi lefelé tartott a lépcsőn. Feladta.

Niels átkozta magát, miközben a buszra

vártak az állomás mellett. Évek óta nem
üldözött már senkit. Túszközvetítő volt,
nem szokott hozzá, hogy ilyenekre
gondoljon. Műholdak, GPS-jelek és
mobiltelefonos nyomkövetés. Először a
SIM-kártyát szedte ki a telefonból, utána
pedig széttaposta a készüléket. Kellemes
érzés volt.
– Megkaphatom az ön telefonját is? –
kérdezte.
Hanna ellenkezés nélkül átadta. A
szemközti járdáról egy idős házaspár
figyelte, ahogy Niels a járdára dobja
Hanna mobilját, és rátapos. Az öregek a
fejüket rázták.
***
Először autópályán haladtak, majd a busz
lekanyarodott, és kisebb országutakon
kanyargott tovább.
– Azt hiszem, ismerem ezt a helyet. –
Hanna körbenézett. – Vagy harminc éve
jártam erre. Nyár volt.
– És van itt hotel?
– Naná!
Beértek a városba. Mint a legtöbb dán
város, ez is elég fantáziátlan volt.
Szupermarket, vörös téglafalak és
egyszintes házak, de aztán a település
bájos halászfaluba torkollott. A busz
megállt.
Hanna felkelt.
– Itt is vagyunk.
A busz előtt két idősebb helyi férfi
támasztotta a kerékpárját.
– Jó napot! – Niels odament hozzájuk. –
Nem tudják, nyitva van a hotel?
Kétkedő pillantások és az a fajta némaság,
amellyel az apró, zárt közösségekben
fogadják az idegent. Niels újból kérdezni
akart, amikor az egyik férfi, akinek
némileg több foga volt, mint a társának,
kiköpte a dohánydarabkákat és válaszolt.
– Turistáknak zárva. Jöjjön vissza nyáron!
– Zárva vagy csak turistáknak zárva?
Nem válaszoltak. Hanna közbeavatkozott.
– Akkor hol szállhatnánk meg éjszakára?
A fogatlan szólalt meg.
– Menjenek le a partig, majd északnak. De
vigyázzanak a vasútnál! A sorompó nem
működik.
– Köszönjük.
Ahogy a tengerpart felé sétáltak, a
homokréteg lépésről lépésre vastagodott a
talpuk alatt. Nemsokára meghallották a
hullámok morajlását. A jellegzetes robajt.
Niels sohasem értette, miért rajonganak az
emberek annyira a tengerparti
ingatlanokért. Egy percre sincs csönd.
– Vigyázz!
Niels megragadta Hannát, és
visszarántotta. Elhúzott mellettük a vonat,
és a vezető csak most dudált. Dühösen,
nem pedig figyelmeztetésként.
– Idióta! – kiáltotta Niels.
– De hát szóltak előre, hogy nem működik
a sorompó.
– Nagyszerű. És mi van azokkal, akiknek
nem szólnak?
A homok és a hó szinte teljesen ellepte a
síneket, a tenger zaja elnyomta a vonat
dízelmotorjának hangját. A sorompó még
mindig próbált lecsukódni, de néhány
centinél többet nem sikerült mozdulnia.
Elhallgattak egy pillanatra. Niels átvedlett
rendőrré, akit mérhetetlenül dühített, hogy
nem biztonságos a közlekedés. Egy nap
egyik kollégáját riasztják majd ide, hogy
vigasztalja az áldozat hozzátartozóit,
irányítsa a mentősöket és a tűzoltókat, na
meg hogy próbálja megtalálni a felelőst.
Az Északi-tenger széles strandjának
homokjába apró patakok és kisebb tavak
ékelték be magukat, de vizük most jéggé
fagyott. Niels és Hanna átszökellt fölöttük,
miközben a szél megpróbálta hanyatt vetni
őket. Hanna kacagott.
– Min nevet?
A nő képtelen volt abbahagyni a nevetést.
– Mi az? Min nevet?
Hanna a szája elé tette a kezét. Folytatták
az útjukat, és Hanna magában kacarászott
tovább.
Talán csak Niels nézett ki viccesen.
7. Az Északi-tenger partja
A szállodát betöltötte a gyermeksereg
illata: uzsonnás csomagok és nyirkos
ruhák. A padló és a fal, amelyen kizárólag
tengert ábrázoló fotók lógtak, fából volt.
Különös dekoráció, hisz az igazi tenger az
ajtótól alig néhány lépésnyire volt. Nem
volt senki a recepción, Niels egy csengőt
keresett, amelyre összefagyott kezével
ráüthetne. A recepciós ott termett a háta
mögött.
– Jó estét! – mondta a nő.
– Jó estét! – Niels arcizmai
megmerevedtek a hidegtől. – Nyitva
vannak?
– Egész évben. Hány éjszakára? –
kérdezte, és belépett a pult mögé.
– Hát… – Hanna Nielsre pillantott.
– Ötre egyelőre – mondta Niels. – Talán
többre.
A recepciós a számítógép képernyőjére
szegezte a pillantását.
– Kétágyas szobát?
– Nem. – Niels tekintete találkozott
Hannáéval. – Két egyágyasat.

Tengerre néző ablak. Szék, egyszerű

asztal, ruhásszekrény, vastag, vörös
szőnyeg. Niels az ágyra vetette magát.
Nyikorgott és puha volt. Mintha
fiiggőágyban feküdne. Nem számított.
Behunyta a szemét. Az oldalára fordult,
kissé felhúzta a lábát, kezét a feje alá
csúsztatta. Elképzelte, hogy valaki nézi.
Föntről. Lehet, hogy saját maga. Vagy egy
madár. Ki kellene mennie a fürdőszobába,
és megvizsgálnia a hátán a jelet. Amilyen
gyorsan felbukkant ez a gondolat, olyan
gyorsan el is tűnt. Fél centiméterrel
mélyebbre süllyedt a matracban. A
gondolatok nem hagyták elaludni: az
anyjára gondolt, meg a klímacsúcsra és
Abdul Hadira. Majd a lelkész szavai
ötlöttek az eszébe: De anya, mi van, ha a
szörnynek is van anyukája?
– Niels?
A hang messziről jött. Elaludt volna?
– Niels!
Hanna kiabált be hozzá a folyosóról.
– Együnk valamit! Találkozzunk az
étteremben tíz perc múlva. Fönt a
másodikon.
– Rendben – mondta Niels, miközben
felkönyökölt. – Tíz perc.
***
Az étterem falát fehérre festett deszkák
fedték. A környéken honos virágokat
aggatták ki rájuk megszárítva. Az
ablakban karácsonyi dekoráció. Nem volt
más vendég rajtuk kívül. Hanna az étterem
legtávolabbi végéből került elő.
Nielsnek az volt az érzése, hogy már
régóta ott volt, csak arra várt a kulisszák
mögött, hogy elegánsan léphessen be.
Megváltozott.
– Rendelt már? – kérdezte Hanna.
– Nem. A recepciós a pincér. Biztosan a
szakács is.
– És a szállodaigazgató.
Nevettek. A recepciós odament hozzájuk.
– Sikerült választani?
– Először szeretnénk inni valamit.
– Fehérbort – vágta rá Hanna azonnal.
– Milyet szabad?
– A ház legjobbját. – Niels a recepciósra
mosolygott. – Ha a Föld úgyis elpusztul a
hétvégén, igazán rendelhetjük a legjobbat.
– Nem értem. – A recepciós zavartan
nézett Nielsre.
– Én sem.
Bizonytalan mosolyt váltottak, egy halk
kacaj csendült, majd a recepciós elment.
– Ne idegesítsük! – mondta Hanna.
– Joga van tudni. Lehet, hogy van még
valami elintéznivalója.
– Sokat beszélgettünk erről az intézetben.
– A Föld pusztulásáról?
– Persze. Folyamatosan a világűrt
kémleljük, és mást sem látunk, mint
kihunyó csillagokat vagy összeütköző
galaxisokat.
– És meteorokat?
– Ebben az évszakban kissé nehezebb
meglátni őket. A munkám mindig a
pusztulásra figyelmeztet. De szerencsére
új helyek születésére is.
A recepciós visszatért, töltött a
poharaikba. Amikor újra elment, kellemes
csend lett.
Niels törte meg.
– A fia.
– Igen. A fiam. A szeretett fiam.
Niels már meg is bánta, hogy szóba hozta.
De túl későn. Hanna távoli hangon, de
mégis kimondta.
– Kioltotta az életét.
Niels az asztalt nézte.
– Johannes csodagyerek volt. Nem
hétköznapi tehetség. – Hanna belekortyolt
a borba. – De személyiségzavarokra utaló
jeleket kezdett mutatni. Skizofrén volt.
Érti? Amikor a Bispebjerg kórházban
felállították a diagnózist, összeomlott a
világ. Gustav nem volt otthon. Mindig
akadt egy vendégelőadása, amikor a
dolgok érzelmileg bonyolulttá váltak.
Tudja, mit felelt, amikor elmondtam neki
a diagnózist telefonban? „Akkor legalább
már tudjuk, Hanna. Rohannom kell.
Értekezletem lesz.”
– Sajnálom.
– Talán így volt jó. Úgy döntött, folytatja
az életet, mintha mi sem történt volna. És
így legalább egyvalami megmaradt
olyannak, amilyen mindig is volt. Egy
dolog nem változott: Gustav.
– És aztán Johannes kórházba került…
Hanna bólintott. Olyan hosszú volt a
szünet, hogy Niels azt gondolta, lezárták a
témát.
– Bevittem a kórházba, és minden nap
meglátogattam. Sose került ki onnan.
Újabb szünet. Az előzőnél is hosszabb. Ez
már kellemetlen volt.
– Tudja, melyik nap akasztotta fel magát?
Niels az asztalt nézte.
– Azon a napon, amikor Gustav átvette a
Nobel-díjat. A legvilágosabb üzenet, amit
egy fiú a szüleinek küldhet: gratulálok,
becsaptatok. De erről nem ír a
Wikipédia… Először csak arra tudtam
gondolni, hogy el kell tűnnöm…
– Öngyilkos akart lenni?
– Úgy éreztem, nem érdemlem meg az
életet. Még a gyógyszereket is
beszereztem. Megterveztem az egészet.
– És miért változtatta meg a tervét?
– Nem tudom. Egyszerűen csak nem
tettem meg. Talán, mert tudtam… –
Elhallgatott. – De így legalább
megismerhettem önt, Niels. –A férfi
szemébe nézett. – És most valami helyeset
tehetek.
Niels mondani akart valamit – ebben a
helyzetben muszáj volt –, de Hanna a
kezére tette a kezét, és a szavak
fölöslegessé váltak.
8.
A tenger felől fújó szél megállás nélkül
ostromolta a szálloda épületét. Ahogy
visszafelé tartottak az étteremből, Niels
elképzelte, hogy éjjel a szél vehemensen
belekap a hotelba, és átrepíti
Koppenhágába. Talán ki is mondta, mert
Hanna kuncogott, és rászólt Nielsre.
– Legyünk kicsit csendesebbek, késő van.
– Miért? – Niels most kezdte érezni, hogy
sokat ivott. – Mi vagyunk az egyetlen
vendégek.
Hanna megállt és elővette a kulcsát.
– Köszönöm a kellemes estét.
– Én is köszönöm.
Volt valami tüntetőleges abban, ahogy
hátat fordított Nielsnek. Anélkül, hogy
ránézett volna, megkérdezte.
– Bejön?
– Mert minden halálraítéltnek jár egy
utolsó kívánság?
Hanna megfordult.
– Egyszerűen mert jólesne. Kellemes
lenne. Tudja, mire gondolok.
Niels megsimogatta az arcát. Esetlen
mozdulat volt. Ha csak néhány
másodpercnyi gondolkodási ideje lett
volna, legalább tíz dolgot tudott volna
találni, amit szívesebben tenne.
– Nem megy. Jó éjszakát!
Niels nem mozdult. A lábán kívül testének
minden porcikája azt akarta, hogy
bemenjen a saját szobájába.
– Csinálnia kellene néha valami rosszat is.
– Hanna hangja állította meg néhány lépés
után.
– Lehet. De abban semmi rossz sincs,
hogy bemegyek önhöz.
Niels becsukta maga mögött az ajtót.
Hallotta, ahogy Hanna odakint a folyosón
beszél magában. Rosszat csinálni, mondta
kétszer is, mielőtt bement a szobába.
***
A jel egyre tisztábban kivehető lett. Niels
a hátát vizsgálta a fürdőszobai tükörben.
Annyira hátrafordította a fejét, amennyire
csak a csigolyái engedték. A duzzadt,
piros bőrt nézte. Csak valami kiütés.
Számot még nem látott. Még?
Az asztalhoz ment, és leült a székre. Nem
tudott aludni. A félrészegség és a
félkábaság még nem garantálta az álmot.
Nem foglalkozott az ajtón lógó táblával,
ami megtiltotta a dohányzást, rágyújtott,
és megszámolta, hány szál maradt a
dobozban. Végignézett a szobán.
Hannára gondolt. A gyászára. És
Kathrinére. Hogy milyen együtt érző tud
lenni több ezer kilométer távolságból.
Együtt érzőbb, mint amikor egymás
mellett voltak. Megpróbálta kiverni a
fejéből a gondolatot, de gyökeret vert. Két
cigarettával később lejátszotta magának a
legutóbbi veszekedésüket, szóról szóra.
Mindkettőjüket látta maga előtt: mint két
amatőr színész, ott álltak előtte, és
kiabáltak. Majdnem odament, mint egy
bokszmeccset vezető bíró, hogy elkiáltsa
magát: „Szét!”, aztán mindkettejüket
visszaküldje a sarokba. A férfit Dánia
északi tengeri partjára, a nőt Fokvárosba.
Valamiért kihúzta az asztal fiókját, ahol
egy helyi telefonkönyvet, egy godstowni
nagymamának el nem küldött képeslapot
és egy bibliát talált. Kezébe vette a sötét
kötésű könyvet. Lapozgatott. Ábrahám.
Izsák. Rebeka. Egy örökkévalóság telt el
azóta, hogy utoljára bibliát tartott a
kezében. A hónaljtokot, amelyben benne
volt a pisztolya, a székre akasztotta. A
fegyver és a biblia elég furcsán hatott
egymás mellett. A Beatles sietett a
segítségére, csak a popzene képes az
ellentétes érzésektől megszabadítani.
Félrészeg volt – több mint félrészeg –,
különben nem kezdett volna el énekelni.

Niels hanyatt feküdt, becsukta a szemét, és

még eldúdolt egy versszakot rekedten,
mielőtt álomba zuhant.
9.
Niels kinyitotta a fürdőszobaszekrényt.
Valaki otthagyott egy szúnyogriasztó
sprayt és egy flakon huszonöt faktoros
naptejet. Niels egy kis naptejet tett a
kezére, és megszagolta a lejárt
szavatosságú szúnyogriasztót. A nyár
illata. Fura, gondolta Niels. Iparilag
előállított spray, amit legalább öt évvel
ezelőtt gyártottak Lengyelországban, a
szagától mégis elözönlötték az emlékek.
Nap és szúnyogok, vízpart és fagyi, na
meg bodzaillat.
Leült a fürdőkád szélére. Az érzés
összeszorította a szívét. Élni akar. Nem
akar meghalni. Még annyi mindent nem
próbált ki.
Vasárnap, december 20.
Persze, hogy meg lehet csinálni, gondolta
Niels, amikor megnyitotta a zuhany
csapját. A terv készen áll. A
morfiumtabletták kikészítve a
mosdókagylóra – volt belőlük bőven.
Felszáll egy hajóra, elkábítja magát, és
messzire siklik innen.
– Niels?
Hanna jött be a szobába.
– Niels?
– Pillanat! – Elzárta a zuhanyt, a dereka
köré tekert egy törülközőt, majd kidugta a
fejét.
– Lejön reggelizni? Kilencig van csak.
Csak most vette észre, hogy Hanna a
pisztolyát fogja.
– Hanna! Töltve van!
– Bocsánat, csak a padlón volt, és…
Tessék! – mondta a nő, és odaadta a
pisztolyt.
Niels kivette a tárat, és visszaadta a
fegyvert.
– Így már nem tehet kárt senkiben.
– Biztos?
– Igen, üres. De így… – Megmutatta,
hogyan kell betenni a tárat a pisztolyba. –
így tud lőni.
– Jobban tetszett az előbb. Lőtt már rá
valakire?
A férfi megrázta a fejét, és elmosolyodott.
– Elfelejtette, hogy jó vagyok?
– Tehát ezért olvassa? – kérdezte a nő, és a
bevetetlen ágyon heverő bibliára mutatott.
– Lehet.
Hanna mosolygott.
– Akkor találkozunk a reggelinél.
Miután Hanna kiment, Niels felöltözött.
Gondosan bevetette az ágyat, és
visszatette a bibliát a fiókba. Kisétált a
fürdőszobába, és megnézte magát a
tükörben. Felhúzta az ingét. A jel még
mindig ott volt. Válltól vállig ért, és
majdnem egészen a háta közepéig terjedt:
finom vonalak, melyek a bőr alatt
rajzolódtak ki. Közelebb lépett a tükörhöz.
Látja a számokat? Talán majd magától
elmúlik, ha nem foglalkozik vele.
Később tettek egy sétát a parton. A szél
még mindig fújt, de a hóvihar
alábbhagyott.
– Emlékszem, itt voltunk egy bunkerben –
mondta Hanna.
– Gyerekkorában?
– Ön szerint megtaláljuk?
Niels végignézett a parton. Sűrű köd. A
part mentén autók mentek. Niels tekintete
Hannán állapodott meg. A szél
összeborzolta a haját, a tincsei az arcát
simogatták, a szemébe hulltak.
– Mi az? Csak mert úgy néz rám. – Hanna
meglökte Nielst. – Gyerünk, öregúr!
Nyomás fel arra a sziklára.
Hanna futni kezdett. Niels követte. Homok
ment a cipőjébe, a hajába, a szemébe.
Niels elvágódott, mire Hanna nevetésben
tört ki.
– Rajtam nevet?
– Olyan ügyetlen!
Niels elszántan kapaszkodott fel a
sziklára, és mindent megtett, hogy első
legyen. Egyszerre érték el a csúcsot,
kifulladva és tetőtől talpig homokosán
levetették magukat a hangába és a fagyos
fűbe. Szélvédett helyen voltak.
Néhány pillanatig szó nélkül hevertek.
– Azt mondta, hogy a Bibliát olvasta.
Niels elfordította a fejét és Hannára nézett.
– Egy kicsit.
– Melyik részét?
– Ábrahám és Izsák történetét.
– Isten megparancsolja Ábrahámnak, hogy
vigye fel egyetlen fiát, Izsákot a hegyre, és
áldozza fel – foglalta össze Hanna.
– Hallottam egy lelkészt beszélni a
rádióban. Azt mondta, hogy ezt a
történetet be kellene tiltani a dán
egyházban.
– De ez valami fontosat mond el –
ellenkezett Hanna. – Valamit, amit
elfelejtettünk.
– Ha jól sejtem, mindjárt megtudom, mire
gondol.
Hanna felnevetett.
– Mindig úgy viselkedem, mint egy tanár.
Bocsánat. – Felült. – Szerintem Ábrahám
története azt üzeni, hogy hallgassunk.
Legalább néha-néha.
Niels nem szólt semmit.
– De igaza van. Ez egy hátborzongató
történet. Isten mondhatta volna másként is.
– Hisz Istenben?
Hanna visszafeküdt a homokba és az eget
nézte.
– Abban hiszek, amit még nem tudunk. És
az végtelenül sok. Több, mint amit tudunk.
– Négy százalék?
– Pontosan. Négy százalék. Tudjuk, mi
alkotja a világegyetem négy százalékát.
De próbálja meg ezt elmagyarázni egy
politikusnak, és pénzt kérni kutatásra.
Jóval egyszerűbb elkiáltania magát, hogy
az óceánok szintje biztosan két és fél
métert fog emelkedni a követező…
– Elhallgatott. Felült, és komolyan Niels
szemébe nézett. – Polükratész. Emlékszik
Polükratész történetére?
– Szerintem még sohasem hallottam.
– Görög király volt. Bármibe is fogott,
tettét siker koronázta. Nők, gazdagság,
katonai győzelmek. Polükratésznek volt
egy barátja, egy egyiptomi uralkodó, aki
megírta neki, hogy fel kell áldoznia
valamit. A legbecsesebb tulajdonát.
Különben irigyek lesznek az istenek.
Polükratész gondolkodóba esett, végül
kievezett a tengerre, és belevetette a
legféltettebb és legértékesebb gyűrűjét.
Néhány nappal később egy halász kereste
fel, aki egy frissen fogott hallal akarta
megajándékozni a királyát. Amikor
felnyitották a halat, hogy elkészítsék, mit
gondol, mit találtak?
– A gyűrűt.
– Pontosan. A gyűrűt. Polükratész azonnal
írt a barátjának Egyiptomba, aki azt
válaszolta, hogy nem hajlandó barátkozni
vele többé. Nem mer Polükratész
közelében lenni, amikor az istenek haragja
egy szép napon lesújt rá.
Hanna feltérdelt a homokban, a szél
azonnal belekapott a hajába.
– Ez ugyanarról szól, mint Ábrahám és
Izsák története. Az áldozathozatalról.
– És nekünk mit kell feláldoznunk,
Hanna?
A nő elgondolkodott.
– Az önhitünket. Létezik ilyen szó? –
kérdezte mosolyogva. – Azt gondolom, az
egy dolog, hogy hiszünk magunkban. Az
pedig egy másik, hogy kisistenekként
imádjuk magunkat.
Halk, rövid kacajt hallatott. Mintha valami
csacskaságot mondott volna. Nielsre
nézett. Ugyanolyan gyorsan fölé hajolt,
mint legutóbb, és megcsókolta.
***
A csók még mindig égette az ajkukat,
amikor visszafelé sétáltak a part mentén, a
kihalt strandon. Niels élvezte az arcába
csapó hideget, a friss, sós levegőt. Délután
lemegy a kikötőbe. Keres egy karácsony
előtt kihajózó halászt. Nem lesz nehéz,
érvelt magában. Szilveszter éjjelére
ezerszámra kell kifogni a tőkehalat. Kínál
neki néhány ezer koronát egy alvóhelyért,
elkábítja magát, és eszméletlenül fog
heverni.
– Mire gondol? – kérdezte Hanna.
– Semmire.
– Igyunk valamit! – javasolta Hanna. –
Nyaralunk! Már el is felejtettem, miket
szokás ilyenkor csinálni!
– Gin-tonik?
– És aztán délutáni pihenő. Vagy fordítva?
– Szerintem erre nincsenek képletek.
– Ezt mondania sem kell. – Mosolygott a
nő. – Menjünk be a városba!

Niels megállt egy régimódi érmés

telefonnál. A másik oldalon egy kisbolt
volt.
– Telefonálnom kell.
– Van aprója?
Niels bólintott. Hanna eltűnt az üzletben, a
férfi pedig belépett a telefonfülkébe,
bedobálta az érméket és a hosszú dél-
afrikai számot tárcsázta, de megakadt az
utolsó számjegynél. Látta Hannát a
kisboltban. Integetett. Niels
visszaintegetett, majd elfordult. A tenger
halvány, fehér téli fényben fürdött.
Megrázkódott a talaj Niels talpa alatt.
Vagy csak képzelte? A remegés
végigfutott a testén. Gyenge áramütés
vagy kisebb földrengés. Megrázta a fejét,
és annak tudta be a rázkódást, hogy
nagyon feszült mostanában. Újból
tárcsázott. Azt hitte, Kathrinét hívta. De
Rosenberg szólt bele.
– Halló!
Niels csodálkozott. Tudta fejből a lelkész
számát?
– Halló? Kivel beszélek? – A lelkész
hangja mélyebb volt, mint amilyenre Niels
emlékezett.
Eltöprengett. Mondani akart valamit, de
nem találta a szavakat.
– Van ott valaki?
Hanna újból integetett. A kasszánál állt és
cigarettát vásárolt. De Niels megpillantott
valami mást is. Egy autó közeledett az
úton. A férfi a sorompóra nézett. A rúd
próbált leereszkedni, ahogy legutóbb.
Vagy csak a szél ingatta ide-oda?
– Nem tudom, ki vagy, de szerintem azért
telefonálsz, mert készen állsz rá, hogy
hallgass – mondta a lelkész.
Niels megpillantotta a vonatot is. Vajon az
autós látja?
A lelkész olyan hangon folytatta, mintha
prédikálna.
– Talán átéltél valamit, ami kétségeket
ébresztett benned. Ami felkészített, hogy
hallgass.
Csönd. A lelkész lehetőséget adott, hogy
válaszoljon. De Niels néma maradt.
– Nem kell mondanod semmit.
Két kislány jött ki a kisboltból. Kezükben
cukorkás zacskó. Nevettek. Kipirosodott
arcok. Házilag kötött sapkák. Gondtalanul
sétáltak a boltocska mellett álló
kerékpárjaik felé.
Rosenberg megköszörülte a torkát és így
szólt:
– Biztosan azért hívsz, mert jelét akarod
adni, hogy hallgatsz.
Niels hallotta a lelkész lélegzetvételét.
Kissé nehézkes volt.
– Itt vagy?
Niels letette, és kilépett a fülkéből. Az
autó közeledett. Niels látta, hogy egy
Volvo, egy régebbi, szögletes Volvo. Nem
lassított. A lányok a biciklikkel pont a
kisbolt előtt álltak. Egyikük a sáljával
babrált. Niels tett néhány lépést és intett az
autósnak.
– Hé!
A kocsi csak ment tovább.
– Állj! – A tenger moraja és a jéghideg
szél zúgása minden hangot elnyelt. Az
autóban nem hallották meg Nielst. Mégis
újból kiáltott. –Állj!
Az egyik kislány megriadt Niels
kiabálásától és megfordult. Abban a
pillanatban megcsúszott a havon,
elengedte a biciklijét, ami nekidőlt a
kisbolt ajtajának. Niels Hannára nézett. A
nő nem vett észre semmit. Niels
visszafordult: a vonat, a Volvo, az
elromlott sorompó, a kislányok, a biciklik,
Hanna a kisboltban, az eltorlaszolt ajtó.
Niels az autó felé futott, és vadul
integetett, hogy álljon meg.
– Állj! – Egy pillanatra azt hitte, hogy az
autós meghallotta a kiabálását. A kocsi
fékezett. Niels megállt. Félúton volt az
üzlet és a sínek között. Egy másodpercre
ugyanaz az érzés uralkodott el rajta, mint
amikor a rendőrautó hátsó ülésén ment
Koppenhága felé. Úgy érezte, mintha
húzná valami.
Amikor az autós meglátta a vonatot, és
rátaposott a fékre, már túl késő volt. A
kerekek blokkoltak, az autó csúszott a
sínek felé. A jégpályává változott úton
egyre gyorsult. A vonat a Volvo hátulját
kapta el egy döbbenetes, tompa hang
kíséretében, amelyhez foghatót Niels még
sohasem hallott. Visszapillantott a
kisboltra. Hanna az ajtót taszigálta, ki
akart jönni. Aztán a lányokra nézett. A
Volvo elütheti a kislányokat!
– El onnan! Futás! – A lányok nem
értették. Kővé váltan álltak ott, és némán
bámulták a feléjük futó Nielst. A férfi
hallotta az elszabadult autó berregését a
háta mögött.
– Futás! El onnan!
Az egyik lány végre kapcsolt. Bárcsak
időben odaérne! Niels üvöltött, a karjával
kalimpált.
– El onnan! Fuss! – Hátralesett, hogy
lássa, hol a kocsi. Még elkapta a sofőr
elszörnyedt tekintetét, aztán az autó
elütötte Nielst és Hannát, majd
belecsapódott a kisboltba.
10.
Sötétség
Csöpögő hangot hallott távolról. Vagy
egész közelről. Nem számít. Csodás
nyugalom. A sötétség óvta. Akárcsak egy
takaró, amit bármikor lerúghat magáról.
De nem akarta lerúgni. Jó volt a sötétben
feküdni.
Hangok. Valaki kiabál. Sírás. Sikoly.
Valami szag. Benzinszag.
Alkoholszag. Gin. A vér íze a szájában.
Meg akart szabadulni a hangoktól és a
szagoktól. Azt kívánta, hogy tűnjön el az
egész. De valaki lerántotta róla a takarót.
És néhány szempár meredt rá a
messzeségből.
– Jól van? – kérdezte egy remegő hang.
Niels szinte nem is hallotta.
– A sorompó nem ment le…
– Hívtam a mentőket.
Niels kinyitotta a száját.
– A kislányok? – kérdezte.
Aztán sötétség borult rá.
Ezúttal egy örökkévalóságig tartott. Vagy
csak néhány másodpercig? Víz alatt volt.
Belemerült a sötétségbe. El szeretett volna
tűnni. Felszívódni. Elenyészni. De nem.
Tovább kell állnia. Találnia kell egy
bárkát. Az újévi tőkehalra gondolt.
Újra a hangok. Most egy mélyebb hang.
Nem lehet egy perc nyugta sem?
– Maradjon csöndben! Ne beszéljen!
Hozzá szólt a hang?
– Csak lélegezzen! Lélegezzen lassan,
nyugodtan! A többit majd mi elintézzük.
Egy másik hang. Tiszta és hangos.
– Küldtek helikoptert?
Aztán valaki válaszolt, de Niels nem
értette.
Csak a saját hangját hallotta:
– Nem… Nem akarok. Nem akarok…
– Csak feküdjön nyugodtan! Segítünk.
Még mindig nem fájt semmije. Nem érezte
a testét. Mi történt? Hannát látta maga
előtt. És a tengert. És a széles, keményre
fagyott partot. És a két kislányt, cukorkás
zacskó a kezükben, sapka a fejükön. Két
kis…
– A lányok? – Újból a saját hangját
hallotta.
– Igen?
Rotorok hangja. Álmodik?
– Volt két kislány.
A másik férfihang szólt közbe.
– Emeljük fel.
– A lányok…
Valaki felemelte. Mint egy kora
gyermekkori álomban. Az édesanyja
felemelte, a mellére szorította. Kathrine.
Most ő jelent meg előtte. Kilépett a
sötétből, fölé hajolt, és suttogott.
– Niels, nem kellene a reptéren lenned?
– Egy, két, há…
Ő üvöltött?
– Morfium. Morfium kell – mondta egy
távoli hang. Igen, morfium. Aztán irány a
csónak! Csak egy fekhely kell, távol
Koppenhágától. Egész Doggerbankéig
eljuthat, gondolta. Vagy még tovább.
– Tegyük lélegeztető gépre. – A hang
most zavartalanul hasított a tudatába.
Szinte kellemetlenül hangosan. – A
tüdeje…
Hallotta, hogy valaki azt mondja: a tüdő
összeesett. Meleg. Elfordította a fejét.
– Le kell vágnunk az inget.
Recsegve szakadt a szövet.
– Hanna? – Mellette feküdt. Csukott
szemmel, a karjában infúzió, a szájában
cső. Viccesnek tűnt. Egyszeriben Niels
majdnem felnevetett és megkérdezte:
Miért fekszik itt? De e helyett egy hangot
hallott a fejében, ami nem jelezhetett mást,
mint hogy összeomlott körülötte a világ,
utána baljós csönd állt be.
– Hall engem?
Egy újabb hang.
– Orvos vagyok.
– Hanna…
– A felesége eszméletét vesztette.
Skejbybe repülünk. Ott a legjobb…
Félbeszakították. Valaki kijavította. Rövid
megbeszélés. Égési sérülések a háton.
Aztán az orvos megint Nielshez fordult.
– A Rigshospitaletbe visszük. Az csak
néhány perccel több. Ott vannak az ország
legjobb égésisérülés-specialistái.
– Rigshospitalet…
– Koppenhága. Érti, amit mondok? Hall
engem? Úgy néz ki, megégett a háta.
– Rigshospitalet…
Az orvos sugdolódzott valakivel.
Felharsanó és elenyésző hangok.
– Kigyulladt az autó?
– Szerintem nem.
– Akkor nem értem.
Egy arc egészen közel hajolt hozzá. Egy
szempár, szürke és komoly.
– Elveszítjük?
– Nem!
– Ne a Rigs…hospit… Ne…
Niels felfogta, hogy nem képes mozgatni a
száját. Beszélt, de nem hagyta el hang a
torkát.
Aztán valaki újra sötétségbe bugyolálta.
Harmadik rész

Abrahám könyve

És monda Izsák: Imhol van a tűz és a fa;

de hol van az égő áldozatra való bárány?
És monda Abrahám: Az Isten majd
gondoskodik az égő áldozatra való
bárányról, fiam;
és mennek vala ketten együtt.
Móz 22,78
1.
Rigshospitalet, Koppenhága
Niels elveszítette az eszméletét. De mintha
mégis tudatánál lett volna: látta, hogy a
helikopter leereszkedik a Rigshospitalet
leszállóhelyére, látta, hogy orvosok és
beteghordók nyüzsögnek körülötte, érezte,
ahogy a tetőről egy hordágyon beviszik a
lifthez vezető folyosóra.
***
Hannát mellette tolták. Talán felébredt,
legalábbis hallotta a körülötte duruzsoló
hangokat. Félmondatokat, szavakat kapott
el: Elütötte egy vonat… Nem, elütötte egy
kocsi az átjáróban… Miért nem
Skejbybe… Rossz időjárási viszonyok…
Égési sérülés… Traumatológia…
Egy mondatot tisztán értett: A nő pulzusát
viszont nem érzem.
Valaki válaszolt, egy darabig beszélgettek,
de Niels elvesztette a fonalat. Látta a saját
karját, ahogy Hanna felé nyúl. Hallotta a
saját suttogását.
– Hanna…
– Mindjárt ott leszünk.
– Hanna…
– Elveszítjük. Meg kell kezdenünk a…
Niels egy ideig azt hitte, megálltak, de
aztán morfiumtól kábult agya felfogta,
hogy csak Hanna hordágya állt meg, az
övét tolták tovább. Ez volt a
legeslegszömyűbb pillanat. Rosszabb,
mint a baleset maga. Rosszabb, mint az a
másodperc, amikor becsapódott az autó. A
szeme sarkából látta – vagy csak látni
vélte –, hogy az orvosok Hanna fölé
hajolnak és…
Újra elvesztette az eszméletét.
Mindegy. Túl van rajta. Jó volt. Csak egy
másodpercig tartott. Mert egy pillanat
múlva…
Szerda, december 23.
…ott volt előtte a fény. Azt gondolta,
hogy ennyi. Nem érzett semmiféle
félelmet, csak egy lemondó vállvonással
fejezte ki a sötétségen túl felvillanó fény
iránti közönyét. Az élet lassan
elszivárgott, egy arc fölé hajolt, egy szép
nő, talán egy angyal, aki…
– Ébren van?
Az angyal beszélt.
– Igen. Most ébredezik.
Két ápolónő figyelte. A fiatalabb – az
angyal – őszinte kíváncsisággal, míg a
másik hűvös közömbösséggel.
– Hanna… – suttogta.
– Hívok egy orvost.
Niels képtelen volt eldönteni, melyikük
mondta. Az is nehezére esett, hogy
megkülönböztesse szavaikat a saját
gondolataitól. Elfordította a fejét és
kinézett az ablakon: a kórház örökké izzó
fénye megvilágította a hópelyheket.
Megpróbált emlékezni, összeállítani az
emléktöredékeit, hogy mi is történt.
– Niels Bentzon?
Niels elfordította a fejét, és elnyomott egy
oda nem illő mosolyt. A mosoly
valószínűleg olyan egyszerű dologból
eredt, mint az afölött érzett öröm, hogy
még emlékszik a nevére.
– Magához tért. Igazán örülök. Asger
Gammeltoft. Főorvos. Én is részt vettem
az operációjában. Majdnem nyolc órán
keresztül tartott.
– Hanna? – Niels nem hallotta a saját
hangját. – És a gyerekek?
– Tudna kicsit hangosabban beszélni? –
Az orvos egész közel hajolt Nielshez.
– Megúszták?
– A gyerekekről kérdez?
Az orvos felegyenesedett, majd röviden
egyeztetett a nővérekkel, suttogva, mintha
összeesküvők lennének. Visszafordult
Nielshez.
– A gyerekeknek kutya bajuk. Hajuk szála
se görbült. Megmentette őket.
Megigazította a szemüvegét. Barátságos,
de kissé arrogáns pillantása volt. Egy férfi,
aki őszintén próbál figyelni, de akarata
ellenére más dolgok járnak a fejében.
– Nem akarom eltitkolni, hogy komoly
sérülései vannak. Sok tipikus az
autóbalesetek áldozatainál: csípő– és
hátsérülések, hasi vérzés, borda– és
csigolyatörés, vérömleny a tüdőben. De
nem akarom a túl sok részlettel terhelni. A
legfőbb, hogy túl van rajta.
Letörölte az izzadságot a homlokáról, és
visszatette a zsebkendőjét a helyére.
– A műtét első néhány órájában nem
voltunk biztosak benne, hogy túléli. –
Sóhajtott, majd Nielsre nézett. – Szomjas?
Mielőtt Niels válaszolhatott volna, máris
ott termett egy nővérke, és egy szívószálat
nyomott a szájába.
– Igyon! Gyümölcslé. Nagyon sok
folyadékra van szüksége.
Eper és málna. Valami édes lötty. A
szívószál felidézett egy rég elveszettnek
hitt emléket néhány másodpercre. A
gyermekkorából. A focipálya mögötti
rebarbaraágyásokat. És a
paradicsompalántákat. A póklábakhoz
hasonló, bársonyos ágakat.
– Rendben. Holnap talán már valami
szilárd táplálékot is kaphat.
A szilárd táplálék gondolatára Niels
végignézett a testén. Két karja a takaró
felett. Infúzió és kötés.
– Mi történt?
– Javaslom, később folytassuk a
beszélgetést.
– Nem! Tudni akarom.
Az ápolónő az orvos fülébe súgott valamit.
Asger Gammeltoft bólintott.
– Niels! Veszített valamennyi vért, de
stabilizáltuk az állapotát, és most
bizakodóak vagyunk. De felfedeztünk
néhány nagyon különös véraláfutást a
hátán. A helyszínre érkező orvosok azt
hitték, égési sérülésről van szó. Igazából
ezért hozták ide. A Rigshospitaletben
vannak az ország legjobb égésisérülés-
specialistái. De a háta nem égett meg. –
Megköszörülte a torkát. – Először arra
gyanakodtunk, hogy egy régi tetoválás
ütött ki valamilyen módon újra, de inkább
arról van szó, hogy az apró erek a bőrben,
vagyis inkább a bőr alatt megsokasodtak,
vagy… na, de ezt majd egy bőrgyógyász
megvizsgálja. De az teljesen általános,
hogy műtét után gombásodás alakul ki. Az
immun-rendszer védekezik. – Megint
megköszörülte a torkát. – Egyelőre
pihenésre van szüksége. Nagy
valószínűséggel újra meg kell majd
operálnunk, de jelenleg úgy ítéljük meg,
hogy a béke és a nyugalom a
legfontosabb. Ahogy itt szoktuk mondani:
a legjobb orvos maga a test.
Az orvos bólintott, ami nyilvánvalóan azt
jelentette, hogy vége a beszélgetésnek.
Niels megpróbálta feltartóztatni. Suttogva
megszólalt.
– Hanna?
– Nem hallom. Mit mond?
Niels megpróbálta összeszedni minden
erejét.
– Hanna…
Asger Gammeltoft továbbra sem értette. A
név túlságosan sok leheletszerű hangból
állt.
– Han…
– Pihennie kell. – Az orvos indulni
készült, de meggondolta magát és
visszalépett. – Na… Három teljes napig
volt eszméletlen. Nagyon komolyak a
sérülései. Pihenésre van szüksége.
Három nap? Niels kinézett az ablakon.
Mintha a dátum felébresztette volna a
szunnyadó tudatot. Három nap.
– Szerda van?
– Igen, szerda. December
huszonharmadika. Három napig volt
eszméletlen.
– Péntek…
– Hogyan?
– Pénteken lesz.
Az orvos az ápolónőre nézett. Tekintetük
egy Niels számára érthetetlen párbeszédet
folytatott. Mindegy is volt. Ki kell
kerülnie innen. És olyan messzire kell
jutnia, amennyire csak lehet. Kinézett az
ablakon, és azon kezdett morfondírozni,
hogyan. Nem tud járni. Vagy tud?
Körbenézett. Az orvos már kiment a
kórteremből.
A fiatal nővérke odalépett Nielshez.
– Előfordul, hogy egy komoly baleset után
kihagy az ember emlékezete, fogadja el.
Lassan vissza fognak térni az emlékek.
Nincs komoly agykárosodásra utaló jel,
minden bizonnyal teljesen felépül majd.
– Hanna?
Az idősebb ápolónő megértette, mire
kíváncsi Niels, bár magyarázatát a férfi
valamelyest torzítva hallotta.
– A barátnőjéről kérdez.
– Hanna!
– Csak nyugalom! Próbáljon meg lazítani.
Az ápolónő lenézett. Niels összeszedte
minden erejét, és ő is arra fordította a fejét.
Látta, hogy erősen markolja az ápolónő
csuklóját. A körme belemélyedt a húsba.
– Egyszerre csak egy dolgot. A
legfontosabb, hogy visszanyerje az
erejét…
– Mondja meg!
– Hívunk egy orvost, Niels. Egy pillanat!
Az idősebb ápolónő eltűnt. Niels küzdött,
hogy ne merüljön álomba. Azt várta, hogy
hamarosan egy újabb halk szavú fehér
köpenyes bukkan fel, és talán ad valami
nyugtatót. Érezni fogja, ahogy a nővér
megfogja a kezét, és őszinte részvéttel
megszorítja, miközben az orvos elmondja
mindazt, amit Niels már biztosan tudott,
azt, amit a fiatal ápolónő nyugtalan
tekintetéből már rég kiolvasott: Hanna
halott.
2.
Traumatológia, Rigshospitalet
Hanna jobban volt, mint valaha. A
szabadság érzése felszabadítóan hatott rá.
Újra tiszta volt a feje, a helyükre kerültek
a gondolatai.
Csütörtök, december 24.
Sötét rés a mindent elöntő fényességben.
Hanna elfordult. Minden mindegy volt.
Addig, amíg eszébe nem jutott Niels.
Aztán kitárult a sötétség, és nem tehetett
mást, mintsem hagyta, hogy beszippantsa.
Éppen most élt át valami egészen
hihetetlent.
Homályos, álomszerű alakok a fehér
térben. Az alakok egyike közelebb lép.
Lehajol hozzá. A szemébe világít egy…
– Visszatért!
– Micsoda?
– Gyere és nézd meg!
Sutyorgás. Csodálatos. Megkönnyebbült
nevetés. Szívós nő.
A hangok tisztán hatoltak el a tudatáig.
Különösen az egyik, egy női hang. A többi
alak is közelebb lépett. A testéhez
különböző dolgokat erősítettek, különféle
készülékekkel ügyködtek, csöndben és
megfeszített figyelemmel.
– Hihetetlen! – mondta az egyik.
A másik azt felelte, hogy stabilizálni kell.
Kit?
A szemébe világítottak. Tűket szúrtak a
kezébe, mintha halk csippanást hallott
volna a teremben.
– Hol…
Talán Hanna suttogott. Semmi válasz.
Megpróbálta megköszörülni a torkát. Csak
most érezte a testét. Kellemetlen volt.
Égető fájdalom a mellkasában és a
torkában. Bizsergő érzés a lábában. A
hang egyre erősödött.
– Hol… – Egy helikopter zaja szakította
félbe. Kinézett az ablakon és látta, hogy
felemelkedik. Rigshospitalet. Persze,
gondolta.
– Mondani akar valamit.
Bámultak rá. Ő csak feküdt ott,
megpróbálta összeszedni az erejét, hogy
leszálljon az ágyról. Meg kell találnia és
figyelmeztetnie kell Nielst. De ez
képtelenség. Nem tudott mozdulni. Nem
volt iszonyatos fájdalma. Az
érzéstelenítőknek hála.
– Hall engem?
Beszéltek hozzá. Ideges férfi hang, ami
próbált lágyan csengeni.
– Hanna Lund? Hallja, amit mondok?
– Igen.
– Napokig eszméletlen volt. Napokig…
Nem is eszméletlen… Tudja, hol van?
Rigshospitalet. De a szó nem akart kijönni
a száján. Az ajka nem mozdult.
– Tudja, hogy a Rigshospitaletben,
Koppenhágában van? Súlyos balesetet
szenvedett Jyllandon, helikopterrel hozták
ide.
Hanna nem szólt semmit. Az orvos – vagy
akié a hang volt – úgy beszélt hozzá, mint
egy gyerekhez.
– Hallja, amit mondok?
– Igen.
– Jó, mivel fontos, hogy…
– Milyen nap van ma?
– Csütörtök. December huszonnegyedike.
Boldog karácsonyt!
Az arc tisztábban kezdett kirajzolódni, és
Hanna előtt gyengéd mosoly sej lett fel.
Fiatalabb férfi fekete keretes
szemüvegben.
– Holnap…
– Tessék?
– Hol van Niels?
– A barátjáról beszél. A férfi, aki szintén
balesetet szenvedett – mondta egy hang.
– Hol van Niels?
Csupán akkor tudatosult Hannában, hogy
sikerült felemelnie a lábát az ágyról,
amikor feldőlt az infúziós állvány.
Fájdalom nyilallt a testébe. Megüthette
magát. Valószínűleg a padlón. Vagy az
infúziós állványt találta telibe. Kinyílt az
ajtó. Fehér köpenyek jöttek sietve. Még
több névtelen jóakaró arc. Egy hang
szólalt meg.
– Sokkos. Adjunk neki…
Hanna nem hallotta a beadandó nyugtató
nevét, de megdöbbentette, hogy a hangnak
igaza van. Sokkos volt. Agya lezáratlan
gondolatok összevisszasága volt. Egy
másodpercre minden egyes ütő– és
gyűjtőeret érzett a testében, érezte a szíven
keresztüláramló vért. Hallotta saját magát,
ahogy azt mondja:
– Nem vagyok sokkos.
Visszatették az ágyba. Képtelen volt
ellenkezni. Megnyugtató, lassan és
kiegyensúlyozottan beszélő hang szólt
hozzá.
– Súlyos balesetet szenvedett. Elütötte egy
autó.
– Holnap…
– Pihennie kell, Hanna.
– Amikor lemegy a nap… Niels…
– Figyeljen, Hanna! A férje vagy a barátja
szintén túlélte. Pihenniük kell.
– Milyen nap van ma?
Újra a suttogó hang.
– Siethetnénk egy kicsit?
– Nem lehet.
Hanna kezében melegség áradt szét.
– Milyen nap van ma?
– Már mondtam. Csütörtök. Szenteste. De
csak pihenjen. Mindketten nagyon-nagyon
szerencsések. Adtunk valamit, amitől tud
pihenni.
A hang kezdett szertefoszlani. Hanna még
hallotta, de a szavak nem jelentettek
semmit. A gyógyszer meghódította a
testét. Küzdött ellene, de esélytelen
küzdelem volt, és újra feketeség borult rá.
Felszabadítóan,
3.
Intenzív osztály, Rigshospitalet
Minden ébredés végtelen feltámadásnak
érződött. Átmenet a halálból az életbe. A
fény bántotta a szemét. Mintha a halál
birodalmának vonzereje sokkal erősebben
hatott volna a testére, mint az életé. Így
érezhetett Lázár, akit Jézus feltámasztott,
gondolta Niels. Hunyorgott, és azt érezte,
hogy a teste belenyomódik az ágyba,
süllyed a padló, a talaj felé.
Nehezen szedte a levegőt. Körbenézett. A
kórház. Mindig csak a kórház. Behunyta a
szemét. Engedett a mélység vonzásának.
***
Csütörtök, december 24.
– Niels?
Felismerte a hangot.
– Niels?
A kopasz fejtetőt. Az apjáéra emlékeztető
barátságos szemet.
– Hallasz? Willy vagyok. A bácsikád.
– Willy?
– Már voltam itt néhányszor. De te egész
máshol jártál, fiacskám. Jó, hogy az apád
és az anyád megúszták, hogy így lássanak.
Ezt nem élték volna túl.
Niels mosolygott. Willy volt az egyetlen
családtag, aki közel állt hozzá. Az
egyetlen, akit el tudott viselni.
– Meg tudod mondani, hol dolgozik
Kathrine? Külföldön? Hogy felhívhassam.
Niels a fejét rázta.
– Ne. Majd felhívom én, ha jobban leszek.
– Rendben. Rendben, fiacskám.
Megküzdesz te ezzel. Az orvosok is ezt
mondják. Erős vagy. Mindig is erős fiú
voltál. Apád fia.
Niels vissza akart térni a sötétségbe és a
vonzó mélybe. El innen. Miközben
zuhant, még hallotta, hogy Willy
összevissza locsog. Valami virágokról. És
csokoládéról. Aztán az elhunyt
családtagokról fecseg. A kellemes hang
Niels társául szegődött a sötétségben.
– Boldog karácsonyt! – mondta valaki
más. Vagy énekelte. Talán csak álmodta.
***
– Niels Bentzon?
Köpenyes férfi. Egy új férfi. Úgy fest,
végtelen számban vannak itt ilyenek.
Hová lett Willy bácsi? Itt volt egyáltalán?
A reményvesztett csokor bizonyítékként
virított az asztalon. Csak Willy képes
temetési csokorral beállítani egy kórházba.
– Hall engem? – kérdezte a köpenyes férfi.
– Igen.
– Jó hírem van.
Niels megpróbált fókuszálni. De mintha
egy fátyolon keresztül látott volna
mindent, az volt az érzése, hogy nyitott
szemmel néz szét a víz alatt.
– Jó híre?
– A barátnője.
– Hanna? – szakította félbe Niels.
– Nem halt meg.
– Nem halt meg?
– Túl fogja élni, Niels – mosolygott a
férfi. – Teljesen szokatlan, hogy valaki
kétszer téljen vissza. Orvos vagyok, és
ritkán veszem a csoda szót a számra. De
ha a saját szememmel valaha is láttam
csodát, az az, hogy a barátnője felébredt
néhány órája. Ráadásul valószínűleg
megússza maradandó károsodások nélkül.
Barátnő. Nielst idegesítette ez a szó. Az
orvos tovább beszélt, de Niels nem figyelt.
– Látni akarom. – Hangosan és érthetően
ejtette ki a szavakat.
– Meg fogjuk szervezni. Amint lehet.
– Muszáj látnom.
– Még pihennie kell egy kicsit. – Az orvos
körbenézett, tekintete találkozott egy
ápolónőével. Nem mondta ki hangosan, de
Nielsnek nem voltak kétségei afelől, mit
gondol: nem állhatok itt napestig, hogy
egy beteggel diskuráljak. Van más dolgom
is. Magyarázza el neki, hogy itt kell
maradnia!
Az ápolónő közelebb jött.
– Sajnos nem lehet, Niels. Egy másik
osztályon fekszik. A barátnője a
kardiológián van. Pont az épület másik
felében.
Kimutatott az ablakon. A kórház H alakú
volt, így két ember távol lehetett
egymástól annak ellenére, hogy
ugyanabban az épületben volt. Olyan
távol, hogy nem is lehetett látni az
embereket a túloldali ablakok mögött.
– Ha átvinnénk, csak feleslegesen
terhelnénk, és azt kockáztatnánk, hogy
komplikációk lépnek fel. Kénytelen várni
egy kicsit, Niels. Csak az ön érdekében.
Értesítettük a hozzátartozóikat.
– Fontos.
– Esetleg felhívhatná. Mit szól hozzá? –
mosolygott, és megigazította a kötést
Niels fején.
– Rendben.
Az ápolónő otthagyta. Niels kinézett az
ablakon. A másik szárny felé. Egy
másodpercre átengedte magát az
emlékeinek: Északi-tenger, vonat, kisbolt,
baleset. Mindegy, mit tesz, Niels… A
Rigshospitaletben fogja hat nap múlva
végezni. Ezt mondta Hanna. A rendszer.
– Niels Bentzon?
Nielst kizökkentették a gondolataiból.
Mennyi idő telt el? A férfi bemutatkozott.
– Jorgen Wass. Bőrgyógyász. A
fiatalember pedig orvostanhallgató, aki
figyelemmel kíséri a munkámat.
Niels csak ekkor vette észre a fiatalabb,
szemüveges férfit az orvos oldalán.
– Megkértek, hogy nézzem meg a hátát –
mosolygott az orvos. –Nem itt dolgozom,
a Rigshospitaletben már nincsen
bőrgyógyászat. De szerintünk jobb, ha
nem magát hurcoljuk ide-oda. Nem
vizsgálom meg alaposan, csak megnézem
és meglátom, szükség van-e kezelésre, és
ha igen, milyenre. Hasra tudna feküdni?
Anélkül, hogy megvárta volna a választ,
az ápolónőre nézett, és olyan
hanghordozással tette fel a kérdést, hogy
Niels suta kisgyereknek érezte magát.
– Tudnánk segíteni?
Jorgen Wass gumikesztyűt húzott. Niels
eldöntötte, hogy nem üvölt, amikor
megfogják, és a hasára fordítják. Az
ápolónő felhúzta Niels ingét. A
bőrgyógyász leült. Nem sajnálta az időt.
Niels megszégyenítőnek találta a
várakozást.
– Szüksége van valamire? – A hallgató
közelebb lépett.
– Nem, köszönöm. Csak egy pillanat.
Remélem nem fog fájni. – Az utolsó
mondatot Nielsnek szánta.
Niels nem szólt semmit, miközben a
bőrgyógyász a hátát vizsgálta.
– Fáj? Viszket?
– Nem igazán.
– Mikor csináltatta?
– Mit?
– A tetoválást. Vagy… – A bőrgyógyász
elhallgatott. – Tetoválás ez egyáltalán?
– Nincs tetoválásom.
– És henna? Volt mostanság külföldön?
– Látni szeretném.
– Csak az lehet – szólt közbe a hallgató.
Halkan beszélt a bőrgyógyászhoz. – Vagy
pszichoszomatikus? Esetleg mongol folt?
– Nincs tetoválás a hátamon. – Niels
megpróbált hangosabban beszélni, de
ebben a kitekeredett testhelyzetben,
miközben a feje a párnába nyomódott,
nehezen ment.
– És nem is távolíttatott el tetoválást? –
kérdezte a bőrgyógyász. –Volt már
valamilyen gombásodása?
– Nem.
Niels nem tudta eldönteni, hogy a
bőrgyógyász a hallgatónak, az ápolónőnek
vagy saját magának dünnyög-e.
– A felhám enyhén duzzadt. Pigment
elváltozás és gyulladás jele.
– Látni szeretném. – Niels megpróbált
visszafordulni.
– Ha szíveskedne várni egy kicsit.
Jorgen Wass valami éles tárggyal kaparta
meg a bőrét.
– Mintára van szükségem. Fáj?
– Igen.
– Nincs itt semmi látnivaló. Fordítsuk
vissza!
– Nem! Látni akarom.
Csönd. Az orvos ellenezte. Niels tisztán
érezte.
– Rendben, de be kell hoznunk néhány
tükröt.
Niels teljes csöndben feküdt, amíg az
ápolónők begurítottak két tükröt a
kórterembe. Egy pillanat alatt beállították
őket.
– A látvány esetleg ijesztő lehet –
figyelmeztetett a bőrgyógyász. –Ne
rémüljön meg. Megfelelő kezeléssel, talán
kortizonos krémmel, hamar rendbe jön.
Niels a hátát nézte. A jel elkezdte azt az
alakot felvenni, mint a hullák hátán.
Válltól vállig. A mintázat kezdett
láthatóvá válni. Nem tudta kivenni a
számokat, de tisztában volt vele, hogy ott
vannak. Harminchat.
Az orvos kiegyenesedett és a hallgatóra
nézett.
– Láttam már ilyet – mondta.
– Tessék? – Niels az orvosra meredt.
Próbálta elkapni a pillantását.
– Látott már ilyet? Hol?
– Már rég volt. De…
– De?
Az orvos tett néhány lépést.
– Alaposabban utána kell járnom, és
hamarosan jelentkezem.
Fejével a hallgató felé intett. Elhagyták a
kórtermet, anélkül, hogy egy szót is
szóltak volna Nielshez.
4.
Kardiológia, Rigshospitalet
Hanna szülei igennel válaszoltak, amikor
az ápolónő megkérdezte, kémek-e a
karácsonyi ebédből. Hanna több órán
keresztül szagolta az étel illatát. Sült karaj.
Barna szósz. Az apja először a saját
adagjával végzett, majd a szótlanul
sírdogáló feleségéét is belapátolta. Ne
hagyjuk kárba veszni ezt a finomságot.
Élete mottója. Ha valaki a hordó-hasára
néz, joggal teheti fel a kérdést, hogy ez
valóban annyira ésszerű-e, mint amennyire
annak hangzik.
Hanna mindig kellemetlennek érezte az
apja jelenlétét. Mindig félelemmel gondolt
vissza a doktori védésére, amikor a szülei
hirtelen megjelentek, és leültek a leghátsó
sorba. Az apja fújtatott, és akkora volt,
hogy másfél széket foglalt el. És az anyja
nem szólt semmit. Most sem volt ez
másként.
Hosszú látogatás volt, mely alatt csak a
legszükségesebbek hangzottak el.
Hannának már régóta az volt a
benyomása, hogy lemondtak róla.
Johannes betegsége és halála. Az, hogy
Gustav elhagyta. Túl sok volt. Túl idegen.
De Hanna már gyermekkorában is idegen
volt a számukra.
Végre indultak. Egy utolsó kérdés az
ajtóból. Ne maradjanak még kicsit?
– Ne, megleszek. A legjobb, ha pihenek.
A szülök Hanna féltestvérénél töltötték az
éjszakát. Az apja a hátfájása miatt csak a
saját ágyában tud aludni, ezért egész éjjel
egy székben ült, és úgy szendergett.
Csupán néhány órát. Holnap utaznak haza.
– Édesem! – suttogta az anya, mielőtt
kilépett volna a folyosóra. De Hanna nem
volt senki édese. Se Gustávé, se a szüleié.
– Nincs szüksége semmire? – kérdezte az
ápolónő, miközben eltakarította a szülői
látogatás maradványait.
– Szeretnék Nielsszel beszélni.
Az ápolónő értetlenül nézett rá.
– Niels Bentzon. A férfi, aki velem együtt
szenvedett balesetet.
– Itt van a kórházban?
Hanna megrázta a fejét. A karácsony miatt
lehet, gondolta. Mindenki szabadságon
van. A kevésbé tapasztalt tartalék csapat
vette át az irányítást. Végre egy jól ismert
ápolónő tűnt fel. Telt arc, mosolygó szem.
Randi? Igen, Hanna biztos volt benne.
Megpróbálta.
– Randi!
– Hát ébren van?
– Szeretnék Nielsszel beszélni.
– Tudom. De még egyikük sincs elég jól.
Sok fájdalomcsillapítót kap. Fönt van tíz
percet, aztán három-négy órát alszik.
– Nem hívhatjuk fel? Nagyon fontos.
Randi mosolygott.
– A legfontosabb, hogy mindketten talpra
álljanak. Egyetértünk? –Megfogta Hanna
kezét. – Úgyis arra megyek. Benézzek
hozzá? Megpróbáljak egyeztetni vele egy
időpontot, amikor telefonálni tudnának?
– Igen, köszönöm.
Randi elment. Hanna kinézett az ablakon.
Sötétedett. Szenteste a kórházban. Csukva
tartotta a szemét, amíg újból óvatos
lépteket nem hallott maga körül. Először
azt hitte, hogy az idős nő eltévesztette az
ágyát. Nem viselt fehér köpenyt, és volt
valami zavartság izgága tekintetében.
– Hanna Lund? – szólította meg a nő, és
közelebb lépett. – Ön Hanna Lund?
Hanna nem szólt semmit. Nehéznek és
kimerültnek érezte magát.
– Ágnes Davidsen vagyok. – A nő Hanna
felé nyújtotta törékeny kezét. Aztán
meggondolta magát, és inkább csak
óvatosan megszorította Hanna csuklóját. –
Beszélhetnék önnel?
Túl volt a hetvenen. Bőre, mint a
pergamen. Haja elszáradt szobanövényre
emlékeztetett. De a szeme eleven,
intelligens volt.
– Autóbalesete volt, ugye?
– Igen.
– Ütközött egy másik kocsival?
– Nem. Elütöttek.
– Öt napja?
– Miről van szó?
– A halál közeli élményéről szeretném
kérdezni.
Hanna elmosolyodott, és megcsóválta a
fejét.
– Nem kell ahhoz a szívnek leállnia, hogy
az ember átélhessen ilyesmit?
Ágnes csodálkozva meredt rá.
– Nem mondták el?
– De. Hogy… hogy komoly volt.
– Hanna! – Ágnes még közelebb lépett. –
Meghalt. Kétszer.
– Valószínűleg téved.
– Nem értem, miért nem mondták el.
Jellemző a Rigshospitaletre. Az ünnepek
alatt senki sem foglalkozik a betegekkel.
Bízzon bennem! Én tudom. Itt dolgoztam
egész életemben.
– Nem értem.
Az ápolónő visszaért, még mielőtt Hanna
ki tudott volna kelni az ágyból.
Felborította az infúziót, mire valaki
tiltakozni kezdett.
– – Mi történt velem? – Üvölteni akart, de
csak egy rekedt sikoly tört ki belőle. –
Kaphatnék valami értelmes
magyarázatot?!
***
– Spontán pneumothorax.
Az orvos megtudta, hogy Hanna „közéjük
tartozik”. Nem csupán akadémikus, hanem
elismert kutató. Asztrofizikus. Ezért aztán
nyugodt szívvel belebonyolódott az
összetett magyarázatba.
– A tüdő belsejében lévő apró
hólyagocskák átszakadnak, ami által
levegő szivárog a mellüregbe, és a tüdő
összenyomódik. Gyakran a szakadás
magától bezáródik, és így a tüdő újból
visszanyeri az alakját. Hannára nézett.
– Pihenni szeretne?
– Folytassa csak!
– Önnél a nyílás szelepként működött, és
így a levegő szabadon a mellüregbe
áramolhatott, de onnan kijutni nem tudott.
Ez a tenziós pneumothorax, amikor egyre
több levegő kerül a mellüregbe. Ez igen
súlyos és életveszélyes állapot. De… –
mosolygott. – De most már minden
rendben a tüdejével. És a szívével is.
– Az idős nő azt mondta, meghaltam.
– Megpróbáltam kideríteni, miért nem
tájékoztatták már hamarabb. Úgy fest,
ünnepek alatt szigorúbb előírásokat kell
követnünk.
– De igazat mondott? – szakította félbe
Hanna. – Meghaltam?
Az orvos mély levegőt vett, mintha az ő
bűne lenne, hogy Hanna szíve leállt.
– Igen. Ezt már jóval korábban meg kellett
volna tudnia. Sajnálom. A szíve leállt.
Igazából kétszer is. Első alkalommal
néhány perc után sikerült újraindítanunk.
De amikor az asztalra tettük…
– Az asztalra?
– A műtőben. Ott újra leállt a szíve.
Már… – Mosolygott, és a fejét ingatta. –
Már azt hittük, halott.
– Mennyi ideig tartott?
– Majdnem kilenc percig. Ez teljességgel
szokatlan.
Csönd.
– Kilenc percig halott voltam?
Az orvos megköszörülte a torkát. Az
órájára nézett.
– Ágnes igazán jó ember. Szeretne vele
beszélni? Ha nem, csak kérje meg, hogy
hagyja magára. Végig itt ült a folyosón, és
arra várt, hogy felébredjen.
– Milyen nap van ma?
– Szenteste napja. Még mindig.
Együtt érző mosoly.
– Valószínűleg nem lesz túlságosan
karácsonyi a hangulat. De hallottam, hogy
készülnek valamivel a konyhán.
– Még meddig kell itt feküdnöm?
– Majd meglátjuk.
Az orvos felállt és különös grimaszt
erőltetett az arcára, melyet minden
bizonnyal mosolynak szánt.
5.
Intenzív osztály, Rigshospitalet
– Niels!
Niels felrezzent álmából. Elveszetten
körbenézett. Még nem látta ezt az
ápolónőt.
– Hogy van? – kérdezte.
– Ön kicsoda? Milyen nap van?
– Randi vagyok. A kardiológián
dolgozom, ahol a barátnője fekszik.
Hanna.
– Hogy van?
– Biztosan túl lesz rajta. Önről kérdez.
Nem szeretné felhívni?
– Milyen nap van?
Randi megpróbálkozott egy kedves
kuncogással.
– Mindketten annyit kérdezgetik ezt.
Sietnek valahová?
Niels szeretett volna felülni az ágyban, de
túlságosan fájt a csípője és a mellkasa, így
aztán feladta.
– Maradjon fekve. Hozom a telefont. Két
másodperc – mondta Randi, és kisietett a
kórteremből.
Niels újból megpróbált felülni. Uralkodnia
kell a testén, ki kell találnia, hogyan tudja
mozgatni makacskodó tagjait, hogy
elmehessen innen. El a kórházból. A
paralimpia résztvevőire gondolt. Nincs
kezük, lábuk, és mégis a legelképesztőbb
dolgokra képesek. Akkor ő is biztosan le
tudja vonszolni a porhüvelyét egy taxiba.
Randi visszatért a telefonnal.
– Itt is van. Már hívom is. – Mosolygott,
miközben tárcsázott. – Itt Randi. Itt
vagyok Hanna barátjánál. Hanna ébren
van? Elvitték? Hova? – Randi aggódva
hallgatott. – Oké.
Letette a telefont, és Nielsre nézett.
– Valaki elvitte.
– Nem értem.
– Én sem. Hacsak nem lett rosszabbul.
– Jaj, ne!
Randi azzal az ígérettel hagyta el a
kórtermet, hogy nemsokára visszajön. Egy
hang szűrődött be kintről, amit Niels
túlságosan is jól ismert. Magabiztos, rideg
és sármos, ha akarja. Niels lehunyta a
szemét, és alvást színlelt. Nem esett
nehezére. Léptek közeledtek. Hugó Boss
arcszesz. A zakóra leheletnyi női parfüm
került.
– Bentzon? – suttogta Sommersted. –
Bentzon! Hallasz? Nem. Nem is nézel ki
túl jól.
Sommersted csöndben volt néhány percig.
Némán ült. Niels úgy tett, mintha messze
járna.
– Na, akkor majd visszajövök holnap,
Niels. Remélem túl leszel ezen. Én csak…
– Sommersted elakadt. Majd előrehajolt és
suttogóra fogta. – Igazad volt. Velencével
kapcsolatban. Fogalmam sincs, hogy
csináltad. De igazad volt.
Sommersted felállt. Motyogott valamit
arról, amit Niels említett neki: hogy a
Rigshospitalet lesz a következő helyszín.
Aztán teljes csönd állt be. Niels biztos volt
benne, hogy Sommersted elment. Vagy
csak ő aludt el tényleg.
6.
Fehér folyosók, Rigshospitalet
Ki tudja, van-e hová mennie Szenteste?
Hanna nem győzött csodálkozni,
miközben Ágnes begurította az ágyát a
liftbe.
– Csak addig megyünk, amíg jól van.
Azonnal szóljon, ha rosszul lesz –
mosolygott az idős hölgy. Rekedt, szinte
hangtalan nevetés szakadt fel a torkából,
ami azt sejtette, hogy élete java részében
dohányzott. – Nyugdíjas szülésznő
vagyok, és itt dolgoztam a Rigshospitalet
szülészeti osztályán egészen addig, amíg
rákot nem állapítottak meg nálam. Ez tíz
éve volt. Az orvosok legfeljebb két évet
adtak, és azt arra fordítottam, hogy
belevessem magam a hobbimba. A
hobbimba, ami miatt önt is felkerestem.
– Autóbalesetek?
– Nem egészen. Halál közeli élmények.
– Halál… közeli?
Az idős nő bólintott.
– Talán azért vagyok még mindig itt, mert
annyit foglalkozom a halállal. Az is lehet,
hogy a halál riasztotta el a rákot – tette
hozzá mosolyogva. – Mindenesetre még
nem tört kerékbe. Betegesen hangzik?
Mondja csak, amit gondol: őrült perszóna.
– Nem.
– Ezt is lehet. Számomra logikus, hogy a
szülészi munkát a halál közeli élmények
tanulmányozása követi. Életem első
részében emberek világrajövetelében
segédkeztem, a második részét arra
fordítom, hogy megpróbálom megérteni,
mi is történik, amikor elhagyjuk a világot.
Élet és halál.
Hanna a torkát köszörülő nőre nézett.
Talán arra várt, hogy Hanna szólaljon
meg.
– Nem volt semmiféle halál közeli
élményem.
– Akkor is meg szeretném mutatni, hol
történt. Hogy hol halt meg. Talán
előcsalogatja az emlékeket.
A lift a földszintre ért, és Ágnes kihúzta az
ágyat. Tisztán látszott, hogy otthoni
pályán mozog. Az ágytámlát két kézzel
fogta, s tolta az ágyat. Hanna az idős nő
arccsontját szemlélte, amíg Ágnes rá nem
nézett, és el nem mosolyodott.
– Akkor hát nézzük először a halál közeli
élményt, mint jelenséget. Mi ez? Mi a
halál közeli élmény? – Mély levegőt vett.
– A jelenség mindig is ismert volt. Az
elhunyt, de később újraélesztett emberek
elmesélték, mit éltek át.
– Az agy utolsó, görcsös vonaglása?
– Lehet. Csupán kevesen vették az ilyen
beszámolókat komolyan. A legtöbben
kinevették őket. De ahogy lassan fejlődött
az orvostudomány, és egyre több embert
élesztettek újjá, egyre többet tudtunk meg.
Az orvosok és kutatók elkezdték
komolyan venni a jelenséget. Hallott
Elisabeth Kübler-Ross és Raymond
Moody párosáról?
– Nem emlékszem.
– Két orvos, aki a hetvenes években úttörő
kutatásokat végzett a halál közeli
élményekkel kapcsolatban. Ross és
Moody úgy tartja, hogy kilenc elem
bukkan fel rendre a halál közeli
élményekben. Tud követni?
– Asztrofizikus vagyok.
Ágnes nevetett.
– A kilenc elem pedig a zümmögő vagy
csengő hang, a fájdalom megszűnése, a
testen kívüliség élménye, amikor a
haldokló úgymond látja magát elillanni a
saját testéből. Az érzés, mintha sötét
alagúton húznák keresztül elképesztő
iramban. Annak érzése, mintha
felemelkedne a Földről, és a világűr másik
részéről nézné a bolygónkat. Találkozás
olyan emberekkel, akikből valamiféle fény
ragyog… Gyakran találkoznak elhunyt
barátokkal és rokonokkal is… S végül
találkozás egy szellemi lénnyel…
– Istennel?
– Talán. Ezt a találkozót a haldokló egész
életének rövid összefoglalója követi.
Életfilmnek, az élet filmjének nevezik. És
végül, mind közül talán ez a
legkülönösebb, megkérdezik, hogy vissza
akar-e térni az életbe, vagy inkább ott akar
maradni, ahol van.
– Hogy élni vagy halni akar-e?
– Így is mondhatjuk.
– És a többség aztán az új helyet
választja?
– Valószínűleg.
– Ez igen. Élet a halál után.
– Ross és Moody szerint igen. Nem
kételkednek benne. Erre a következtetésre
jutottak, amikor a betegek jelentős része
pontosan ugyanezekről az élményekről
számolt be. A kétkedők persze végtelen
sorokban vonultak fel. Az egyik az
elismert szívspecialista, Michael Sabom
volt. Sabom saját kísérleteket végzett.
Legnagyobb meglepetésére azt az
eredményt kapta, hogy a szívklinikán, ahol
dolgozott, az újjáélesztett betegeknek
majdnem hatvan százaléka be tudott
számolni halál közeli élményekről.
Bizonyos esetekben rendkívüli
részletességgel.
Az idős asszony Hannára nézett, mielőtt
folytatta volna.
– De van egy inkább biológiai
megközelítésű magyarázat is. Eszerint a
pupillák nagyon kitágulnak a halál
pillanatában. Tehát teljesen valós látási
benyomásról van szó. Úgy is mondhatjuk,
ez egyféle optikai csalódás. De létezik
olyan magyarázat is, miszerint a halál
pillanatában a test valamilyen szén-dioxid-
mérgezésben szenved. A szén-dioxid-
mérgezésnek pedig pont az az egyik
tünete, hogy az ember úgy érzi, egy
alagúton vonszolják keresztül. Megint
mások úgy tartják, egyszerű
hallucinációról van szó. Egyféle mentális
védekező mechanizmusról. – Ágnes
Davidsen felvonta keskeny vállát. – Az is
lehet, hogy a tudattalan megkísérli
elviselhetőbbé tenni az elviselhetetlen
tényt, hogy hamarosan meghalunk. És
ezért próbál olyan érzetet teremteni, hogy
a halál nem annyira rossz. Hogy fény,
melegség és szeretettel teli hely felé
tartunk. De ez nem magyaráz meg
mindent.
– Gondoltam, hogy ezt hozzá fogja tenni.
– Vannak például emberek, akik
meghaltak, és visszatértük után arról
számolnak be, hogy találkoztak ezzel vagy
azzal. Halottakkal. De gyakran olyan
halottakkal, akikről akkor még nem
tudhatták, hogy halottak. Hát nem
bámulatos? És már az ENSZ is
foglalkozik az üggyel.
– Az ENSZ?
Ágnes betolta Hannát egy ajtón,
megfordította az ágyat, és lenyomta a
féket.
– 2008-ban tartottak egy nagy
konferenciát a halál közeli élményekről az
ENSZ égisze alatt. Végre a tudósok
nyíltan elmondhatták kétségeiket, amik a
tudattal és a számos megmagyarázhatatlan
élménnyel kapcsolatban gyötörték őket,
anélkül, hogy bárki is kigúnyolta volna
bármelyiküket.
– A tudomány könyörtelen.
– Igen. Ugyanebből az okból kifolyólag a
rákövetkező évben néhány orvos
tudományos kutatásba kezdett.
– Azt gondolhatná az ember, nem olyan
könnyű hiteles anyagot gyűjteni.
– Nem. És mégis. Egy angol orvos talált
egy egészen egyszerű, már majdnem
vicces módszert.
– Mit?
– Több országban a baleseti sebészeteken
és a traumatológiákon piciny polcokat
szereltek fel a plafon közelébe. Egészen
fönt, ahol senki sem láthatja, mi van
rajtuk. Tettek rájuk néhány rajzot.
Most kezdett leesni Hannának, miért is
van itt. Felnézett. Először nem látta. De
aztán a terem túlsó vége felé pillantott.
Igen. Egészen fönt, tíz centiméterrel a
plafon alatt, ott volt egy apró, fekete polc.
Ágnes Hannát figyelte.
– Senki sem tudja, mit ábrázol a rajz. Még
én sem. Lepecsételt borítékban érkezett a
londoni központból.
Hannának kiszáradt a szája. A szíve a
torkában dobogott. Ki akart kerülni innen.
7.
Intenzív osztály, Rigshospitalet
Az ápolónő lépett be a terembe.
– Ezt nézze, Niels! – Egy könyvet tartott a
kezében. – A bőrgyógyász… Mi is a
neve?
– Jorgen Wass?
A nő elmosolyodott.
– Maga igen jó a nevekben.
– Rendőr vagyok.
Odaadta neki a könyvet.
– Jorgen Wass ezt találta magának.
Könyvjelzőt is tett bele. Azt üzeni, hogy
majd újra betér és megvizsgálja karácsony
után.
Niels a könyvet nézte. Nem volt borítója.
Csupán fekete bőrkötés.
– Szerintem bőrbetegségekről szól.
Kicsi, sárga cédula lógott ki a könyvből.
– Mondta, hogy nézze meg.
Az ápolónő tovább beszélt. De Niels nem
figyelt rá. Egy fekete-fehér, régi fényképre
meredt, mely egy ember hátát ábrázolta.
– Mi az? – A nővér oldalát fúrta a
kíváncsiság. – Egy tetoválás?
Niels nem válaszolt. Nehezen kapott
levegőt. A hát megtévesztésig hasonlított
Nielsére. Harminchat. A harminchatos
szám megannyi variációban, és olyan
virtuozitással rajzolták meg, hogy
beleremegett az ember gyomra, ha a képre
nézett.
– Valami baj van?
Niels egyre csak bámulta a képet.
– Niels?
– Ki ez a férfi? – Csak most ocsúdott fel
annyira, hogy megnézze a képaláírást.
Beteg. Rigshospitalet. 1943. Worning-
szindróma.
Niels lapozgatni kezdte a vaskos könyvet.
Woming. Ez egy név? Vagy valami más?
Végül feladta. Felnézett.
– Honnan van ez a könyv?
– A bőrgyógyász hozta. Azt nem tudom,
neki honnan van.
– Meg kell tudnom, honnan van a könyv.
Tudnom kell, ki a beteg a képen. Tudnom
kell mindent. Hívja fel a bőrgyógyászt, és
kérdezze meg!
– Szenteste van.
– Nem érdekel!
– Máris.
A nővér kivette Niels kezéből a könyvet.
Niels káromkodni akart, de uralkodott
magán.
Az ápolónő eltűnt. Amikor becsukta maga
mögött az ajtót, reflex-szerűen lekapcsolta
a villanyt. Niels a sötétben Hannára
gondolt.
Világosság.
Megint a nővér állt az ajtóban.
– Lekapcsoltam volna a villanyt?
Elnézést!
Az ápolónő közelebb lépett. Niels próbált
egyenletesen lélegezni.
– Rosszul van? Kér egy kis vizet?
– Sikerült elérnie? – Niels az ápolónő
kezében lévő könyvet nézte.
– Igen. Azt mondja, legyen egészen
nyugodt, nem halálos.
Az ápolónő mosolygott. Nielsnek kétségei
voltak afelől, hogy egyáltalán beszélt-e a
bőrgyógyásszal.
– Karácsony után benéz.
Újra odanyújtotta a könyvet.
– Szeretne olvasni?
Niels ismét a képre pillantott, és remélte,
hogy ezúttal mást fog látni. Sovány test. A
karok széttárva. Állva fényképezték.
Fekete-fehér. Woming-szindróma. A
Woming lehet a beteg neve?
Niels érezte a fáradtságot.
– Van irattár a kórházban?
– Igen. Elég nagy.
– Járt már ott?
– Az elmúlt tizenöt évben kétszer. De nem
fogunk most lemenni. Most aludni fogunk.
És élvezni fogjuk a karácsonyt. Ugye,
Niels?
Az ápolónő elvette a könyvet. De Niels
nem hagyta magát.
– Ez a férfi a bőrgyógyászaton járt itt. A
Rigshospitalet betege volt. Oda van írva.
– De még egy nevünk sincs.
– Woming. Woming-szindróma.
– Woming annak a neve is lehet, aki
először azonosította a betegséget.
A nő egészen Niels álláig húzta a takarót.
Mint egy aggódó anya.
8.
Traumatológia, Rigshospitalet
Ágnes elővett egy kisméretű
jegyzetfüzetet, és elkezdett felolvasni
belőle. Mások halál közeli élményeiről
volt szó benne.
– Nézzük ezt! Ez egy jól dokumentált
amerikai eset rövidített bemutatása.
Magam fordítottam. Tehát ha a nyelvezet
kissé esetlen, az nem Kimberly Clark
Sharp hibája.
– Kimberly…
– Kimberly Clark Sharp. A kilencvenes
évekig kell visszamennünk, amikor is
Kimberly Clark Sharp szíve hirtelen
megállt, és a nő össze esett a járda
közepén. Nem volt légzés. Nem volt
pulzus. Figyeljen csak: „Az első dolog,
amire emlékszem, egy nő kétségbeesett
kiabálása volt: »Nincs pulzusa! Nincs
pulzusa!« De én teljesen jól voltam.
Igazán jól. Valójában arra gondoltam,
hogy még soha életemben nem voltam
jobban. Olyan nyugalmat és biztonságot
éreztem, mint még soha. Semmit sem
láttam, de mindent hallottam. A fölém
hajoló emberek hangját. Aztán az volt az
érzésem, hogy új helyre kerülök. Tudtam,
hogy nem vagyok egyedül, de továbbra
sem láttam tisztán a körülöttem lévő sötét
ködtől.”
Ágnes felpillantott.
– Folytassam?
Mielőtt Hanna válaszolhatott volna, már
folytatta is. Hannának az volt a gyanúja,
hogy az idős hölgy egyszerű pszichológiai
cselt alkalmaz. Attól, hogy Hanna mások
halál közeli élményéről hall, az lesz az
érzése, hogy mindez nem különösebben
szokatlan, és ez után talán rá tudja venni,
hogy elmesélje a saját élményeit. A csel
működött.
– „Hirtelen óriási robbanás hangzott.
Fényrobbanás, ami teljesen eltakarta
előlem a kilátást. A fény középpontjában
voltam, és a köd eltűnt. Az egész
világegyetemet láttam, ahogy a
végtelenben ragyog. Az örökkévalóság
mutatkozott meg nekem. A fény erősebb
volt, mint száz nap, de nem égtem meg.
Még sohasem láttam Istent, de
felismertem, hogy ez a fény Isten fénye.
Értettem a fényt, habár nem volt szavam
rá. Nem angolul vagy más emberi nyelven
beszéltünk. A beszélgetés egészen más
szinten folyt, egy olyan közönséges
eszköz, mint a nyelv nem érhetett volna
fel hozzá. Inkább zene vagy matematika
volt.”
Hanna nehézkesen felemelte a párnáról a
fejét.
– Ezt mondta?
– Igen.
Ágnes Hannára nézett. Elmerengve. Aztán
tovább olvasott.
– „Egy olyan nyelven beszélgettünk,
aminek nem voltak szavai. És ekkor
megtudtam a választ minden fontos
kérdésre, a kérdésekre, amik oly
közhelyszerűen hangzanak: Miért vagyunk
itt? Hogy tanuljunk. Mi az élet értelme?
Szeretni. Mintha emlékeztettek volna
valamire, amit egyszer már tudtam, de
elfelejtettem. Így megértettem, hogy eljött
az idő, hogy visszatérjek.”
Ágnes rövid szünetet tartott. Levegőt
kellett vennie.
– Kimberly Clark Sharp így fejezi be:
„Szinte képtelen voltam megbirkózni a
gondolattal. Valóban vissza kell térnem a
régi világomba? Azok után, amit láttam,
azok után, hogy találkoztam Istennel? De
nem volt mit tenni. Vissza kellett térnem.
Ekkor megláttam a testemet, és
megértettem, hogy nem vagyok a része
többé. Nincs semmi kapcsolatom vele.
Megértettem, hogy az »énem« nem része a
testemnek. A tudatom, a személyiségem,
az emlékezetem és az emlékeim teljesen
máshol vannak, nem abban a testnek
nevezett húsbörtönben.”
Ágnes felemelte a tekintetét.
– Ennyi? – kérdezte Hanna.
– Ennyi. Itt egy kép Kimberlyröl.
Ágnes odatartotta a jegyzetfüzetet
Hannának, akire egy tipikus amerikai
háziasszony nézett vissza, mintha
egyenesen az Oprah Winfrey-showból
szalajtották volna.
– A test, mint börtön – gondolkodott
Hanna hangosan.
– Ez egy teljesen általános érzés azoknál,
akiknek halál közeli élményekben volt
részük. A test és a lélek különválása. Eljön
velem Indiába?
– Tessék?
– A halál közeli élmények minden
vallásban és minden kultúrában
megtalálhatók. Ezt még nem másoltam le,
de emlékszem rá. Az indiai Vasudev
Pandey tízévesen egy rejtélyes betegséget
kapott el, amely aztán végzett vele.
– Mindig kétkedő vagyok az olyan
történetekkel szemben, amelyek egy
rejtélyes betegséggel kezdődnek.
– Mindenesetre meghalt. Miután
megállapították a halál beálltát, a
krematóriumhoz szállították a hulláját. Ám
hirtelen gyenge életjeleket kezdett
mutatni. Nagy felfordulás kerekedett.
Képzelje csak el, egy halott gyerek, aki
hirtelen életjeleket mutat! Pandey azonnal
kórházba került, ahol különböző orvosok
vizsgálták meg. Többek között
injekciókkal próbálták meg stabilizálni.
Végül sikerült is, de továbbra sem volt
eszméleténél. Csupán háromnapnyi mély
eszméletlenség után ébredt fel.
– Mit élt át? – vágott közbe Hanna.
– Mindjárt megtudja! – Az idős nő
mosolygott. – Milyen kíváncsi lett!
Amikor erről a témáról tartok előadást,
mindig azt mondom, hogy a halál közeli
élmények vérré válnak. Ez kissé talán
nevetségesen hangzik, de igaz. Vasudev
Pandey azóta leírta az élményeit. Azt
érezte, ahogy ketten felemelik, és
magukkal viszik. Hamarosan találkoztak
egy hátborzongató férfival.
Hanna nevetett.
– Egy hátborzongató férfival?
– Valóban kissé viccesen hat, tudom. De
így írta le. És a hátborzongató férfi
dühöngött és leszidta a Pandeyt szállító
két férfit. Pandeyt, a kertészt kértem –
mondta. – Jobban is figyelhetnétek! A
kertészt akartam. Erre Pandeyt, a fiút
hozzátok!
– Úgy hangzik, mint egy vígjáték.
– Lehet. Pandey azt is elmondta, hogy
amikor eszméletre tért, a családja és a
barátai nagy csoportban álltak a fekhelye
körül. És köztük volt Pandey, a kertész is.
A fiú elmesélte a kertésznek, mit hallott,
de mindenki csak kinevette. Pandey, a
kertész fiatal és erős férfi volt. De a
következő napon… – Ágnes rövid
hatásszünetet tartott.
– Meghalt… – suttogta Hanna.
– Igen.
A csönd buraként borult a teremre.
– Egy egész jól dokumentált történet.
Később Pandey arra jutott, hogy a
hátborzongató férfi Jama, a hindu
halálisten volt. Azt is elmesélte, hogy
ugyanaz a két férfi hozta vissza, miután
kiderült, hogy a rossz Pandeyt vitték
Jamához. – Az idős nő nagy levegőt vett.
Láthatóan fárasztó volt ilyen sokat
beszélnie. – Valószínűleg Vasudev Pandey
beszámolója is bekerül a könyvbe.
– A könyvbe?
Ágnes mosolygott.
– Képzelje el, mennyi mindent jelent a
halál mindannyiunk számára. Ez az
egyetlen, amit biztosan tudunk. Hogy
mindannyian meghalunk. Ez köti össze az
embereket. Az egyetlen, ami közös, ami
nem ismer országhatárokat, kulturális és
regionális különbségeket. Semmit. Vannak
pszichológusok, akik úgy tartják, hogy
minden cselekedetünket az előttünk álló
halál befolyásolja valahogy. Ezért
szeretünk. Ezért lesznek gyerekeink. Ezért
osztjuk meg a gondolatainkat másokkal.
Más szavakkal: a halál mindig jelen van.
Miért ne akarnánk annyit tudni róla,
amennyit csak lehet? Néha azt
gondolom… Lehet, hogy ez képtelenül
hangzik, nyugodtan kinevethet, már
megszoktam… Szóval azt gondolom,
hogy sok ember olvas útikalauzt utazás
előtt. Szeretnének többet megtudni
Párizsról vagy Londonról, vagy arról a
városról, ahová tartanak. Hogy
felkészültek legyenek. A halál a legvégső
állomás. Szeretném megírni hozzá az
útikalauzt. Őrültségnek hangzik?
Hanna a fejét ingatta.
– Nem, így nem.
Ágnes Davidsen kissé előrehajolt, és
egyenesen Hanna szemébe nézett.
– El akarja mondani, mit élt át?
Hanna töprengett. Valahol karácsonyi
zene szólt egy rádióból.
– Hanna… Az emberek a halál pillanatáról
beszélnek, de helyesebb lenne folyamatot
mondani. A légzés eláll, a szív nem ver
többé, az agyműködés megszűnik. Valami
véget ér, de van egy kis idő, néhányaknál
akár egy egész óra is, amikor lehet esély
az újjáéledésre. A kérdés tehát, hogy mit
él át a halott ebben az időszakban? Ezt
kutatjuk. – Egyik kezét Hanna karjára
tette. – Mennyi ideig volt halott?
– Nem tudom. – Hanna nehézkesen vállat
vont.
– Körülbelül kilenc percig – szólt közbe
Ágnes. – Én legalábbis így tudom.
Hanna nem válaszolt.
– Nyugodtan beszélhet. Nem fogok
visszaélni mindazzal, amit elmond. Csak
hallani szeretném. Gondoljon arra, mennyi
közös van az egyes halál közeli
élményekben, még sincs két teljesen
egyforma. Apró különbségek mindig
akadnak. Nem szeretne erről beszélni?
Hanna felnézett a polcra.
– Inkább nem.
– Miért?
Hanna tétovázott.
– Talán mert nem akarok bizonyíték lenni.
Ágnes rekedten felnevetett.
– Bizonyíték a halál utáni életre? Nem is
lesz. Az elbeszélést tudattanulmánynak
nevezzük. Így nem riaszt el olyan sok
embert.
Csönd. Végül Ágnes megkérdezte:
– Hanna… tudja, mi van azon a polcon?
Látta?
Amikor nem kapott választ, taktikát
váltott.
– Hisz Istenben?
– Nem tudom.
– Csak azért kérdezem, mert az a
tapasztalatom, hogy sokan a halál közeli
élményüket, a betekintést abba, ami talán
a halál utáni életnek nevezhető, Isten
létezésének egyértelmű bizonyítékaként
tolmácsolják. De az a véleményem, hogy
ezt a két dolgot külön kell kezelni. És ezen
a ponton több kollégámnak ellentmondók.
Az én világomban teljes mértékben
lehetséges egy halál utáni élet Isten nélküli
is.
– Hogyan?
Ágnes elgondolkodott.
– Számomra a legfontosabb annak
bizonyítása, hogy létezik nem testhez
kötött tudat. Egyre inkább hisszük, hogy
minden megmagyarázható, elemezhető és
csoportosítható.
Hanna behunyta a szemét. Johannesre
gondolt. Hogy milyen volt. Hogy hogy
nézett ki. Igazából az utóbbi hónapokban
többször előfordult, hogy nehezére esett
felidéznie a fia arcát. Hiányoztak a
részletek, meg kellett néznie a
fényképeken. Amikor először tapasztalta
ezt – ez év nyárutóján –, teljesen kiborult.
Gyilkosnak érezte magát. Gyakran gondolt
arra, hogy Johannes ugyan halott, de
valahogy mégis tovább él. Az
emlékezetében. Mindössze be kellett
hunynia a szemét, és máris ott termett
előtte elevenen. Ez vigasztalta. Így tartotta
életben Johan-nest. De most, hogy már
nem emlékezett rá tisztán, végleg a
sötétségbe taszította.
– Hanna?
A hang igen távolról jött. Kicsit kongott.
– Nyugodtan hunyja be a szemét, ha úgy
jobb önnek.
Hanna nem szólt semmit. Csukva tartotta a
szemét, és megpróbált hozzászokni a teljes
sötétséghez.
– Áthatolhatatlan sötétségben találtam
magam.
Hanna hallotta, ahogy Ágnes kinyitja a
táskáját, és kivesz belőle valamit. Talán
egy diktafont. Vagy egy tollat.
– A levegőben voltam. De aztán a
sötétséget megtörte egy fénycsóva.
Először csak egy fehér vonal volt. Mint
egy magányos krétavonás egy óriási fekete
táblán. Érti?
– Igen.
– Aztán egyre szélesedett és egyféle
bejárattá változott. A fény mindent
beborító, lágy és kellemes volt.
Ágnes halkan vette a levegőt. Hanna nem
nyitotta ki a szemét. Most kell
elmondania.
– Nem mentem. Felemeltek, és elhúztak
arról a helyről. Mintha zsinegek lettek
volna rám kötözve. Csak nem láttam őket.
Olyan csend volt, amilyet még sohasem
éltem át. Olyan nyugalom, hogy… Nem…
Teljesen tudatomnál voltam. Olyan tisztán
gondolkodtam!
Hanna elmosolyodott a gondolatra, és
Ágnes anyaian megsimította a karját.
– És mi történt aztán?
– Eszembe jutott Niels.
– A férje?
Hanna gondolkodott. Niels a férjem?
– Visszafordult? – kérdezte Ágnes.
– Igen. De nem ugyanazon az úton jöttem.
Sötétebb volt.
– És utána?
Hanna hangjában sírás bujkált.
– Utána a testem felett lebegtem. És
láttam, ahogy az orvosok dolgoznak és
csak dolgoznak. A testem annyira idegen
volt. Nyomasztó. Sápadt és összetört.
Csúnya.
– Ebben a teremben?
– Igen.
– Látott valami furcsát?
Hanna néma maradt.
– Hanna?
– Egy képet. Képet egy meztelen babáról.
Egy rajzot. Egy csíkos baba volt rajta.
– Csíkos?
– Igen. Piros, sárga, kék, zöld, mindenféle
színű csíkok. Rikító színek.
– Aztán felébredt?
– Nem. Minden elsötétült. És eltűntem.
Hanna kinyitotta, és megtörölte a szemét.
Ágnes rámosolygott.
– És most igyekezzen! Asztrofizikus
vagyok. Tudom, milyen a bizonyítékra
várni.
Ágnes kiment. Hanna néhány percig
egyedül maradt. Ágnes egy létrával tért
vissza. Felmászott. A linóleumpadlón a
létra kissé megcsúszott, Ágnes riadtan
pillantott le.
– Talán meg kellene kérnie valakit, hogy
fogja meg a létrát.
– Menni fog.
Ágnes Davidsen megtette az utolsó
néhány lépést felfelé, és kézbe vette a
polcra tett lapot. Anélkül, hogy megnézte
volna lemászott, és megállt Hanna előtt.
– Felkészült?
9.
Intenzív osztály, Rigshospitalet
Niels először az éjszakás nővérnek
könyörgött, hogy adjon kölcsön egy
számítógépet. Hiszen karácsony van.
Végül már fenyegette. Megkérte, hogy
nyissa ki a szekrényt, és vegye elő a
pisztolyát és a bilincset. Az ápolónő csak
nevetett és a fejét rázta, de aztán egy régi
laptoppal tért vissza. Niels ujja nehezen
találta meg az apró billentyűket. Woming-
szindróma. Enter. Számtalan találat a
szindrómára, de nagyon kevés a Woming-
szindrómára. Niels ráklikkelt az egyikre.
Ugyanaz a kép, mint a könyvben. A
sovány férfi. Sötét, rövid haj. Pipaszár láb.
A fényképésznek teljesen meztelenül,
háttal állt. Niels olvasni kezdte a szöveget.

Ritka bőrbetegség, többnyire vallási

hisztériával összefüggésben. A Worning-
szindróma úgy kezdődik, hogy a
bevörösödött bőrön mély vonalak vagy
csíkok keletkeznek, amik később
kifehérednek, simává és fénylővé válnak.
A testtömeg, az izomtömeg és a bőr
feszessége megváltozik.

Nielsnek szüksége lett volna az

olvasószemüvegére. Megnövelte a
képernyő fényerejét és tovább olvasott: Az
első esetet Dél-Amerikában jegyezték fel
1942-ben. Ezt követte néhány
megbetegedés az Egyesült Államokban,
aztán jött a férfi a Rigshospitaletben.
Thorkild Woming. Távírász. Különös. A
betegségeket az első ismert eset után
szokták elnevezni. Vagy a betegséget
felfedező orvos után. Niels szíve kihagyott
egy ütemet. Újraolvasta: A legtöbb
esetben halálos. Hatással van a
szervrendszerre. De Thorkild Woming
esetében nem volt halálos. Őt kiengedték.
Túlélte.
***
Éjjel tizenegy óra tizenöt perc, csütörtök,
december 24.
Az osztályvezető főnővér megigazította a
köpenyét és elutasítóan nézett Nielsre.
– Miért ne? Van egy nevem. Thorkild
Woming. Már rég meghalt.
– De a törvény még védi.
Niels olyan esdeklőn nézett a főnővérre,
ahogy csak telt tőle. A nő
elbizonytalanodott egy pillanatra.
– Menjünk együtt! Vagy talán kereshetünk
egy orvost, aki lemenne helyettünk.
Niels taktikát változtatott, és enyhén
megemelte a hangját.
– Hallgasson ide! Le kell jutnom az
irattárba. Borzasztóan fontos.
– Nem én hozom a szabályokat –
válaszolta a főnővér. – Egy ápolónő csak
akkor mehet le az irattárba, ha egy
orvosnak szüksége van valamelyik
kartonra. És ez igen ritka. Ráadásul
éjszaka van. Szenteste. Zárva!
Niels sóhajtott. Nem sikerült meggyőznie
a főnővért. Hogy is sikerülhetett volna?
Csak tettette, hogy ilyen nehézfejű.
Természetesen tudta, hogy nem férhet
hozzá akárki a Rigshospitalet betegeinek
kartonjaihoz. Betegség, kezelés és halálok.
Ezek minden bizonnyal a lehető
legkényesebb személyes információk.
Elképzelte, mit mondana Casper, ha egy
véletlenül arra tévedő be szeretne
kukkantani a rendőrségi aktákba.
– És nem tudná megszerezni a kulcsot?
– Bentzon úr! Nem érti. A kórház több
ezer alkalmazottja közül csupán kettőnek
vagy háromnak van bejárása az irattárba,
ami igazából Bjame területe.
– Bjame?
– Az irattáros. Nyilvántartják az összes
beteget, aki az elmúlt hetven évben itt
megfordult. Minden egyes vérvizsgálatot,
minden egyes apró pirulát, amit egy beteg
valaha is lenyelt, feljegyeztek, és felvittek
egy agyafúrt rendszerbe, amit csak
kevesen látnak át.
– És Bjame ezen kevesek egyike?
– Még álmából felébresztve is tudja, mit
hol kell keresni.
– Kell hozzá kód? Számítógépes
adatbázisról beszélünk, gondolom.
– Csak 2000 óta…
– Tessék? – Niels maga is hallotta, milyen
türelmetlennek hangzik.
– A kartonokat csak 2000 óta kezelik
elektronikusan. A többi jó öreg régimódi
irattár. Papírok és akták.
– Mennyi van belőlük?
– Tizenöt kilométernyi. Több mint tizenöt.
De valószínűleg túl sokba kerülne felvinni
számítógépre. Azt mondják, tíz évbe is
bele fog telni, mire az egészet
digitalizálják. Azaz az irattár
fémszekrényekből, polcokból,
fiókrendszerekből, felvételi
jegyzőkönyvekből, kartotékokból és
kartonokból áll. Egy világ a világban.
Titkok mindenről és mindenkiről. Az író,
Astrid Lindgren is ebben a kórházban
született, de ez hétpecsétes titok. Biztos
találni erről lent valamit.
Niels a főnővért nézte. Látta a szemében a
megvillanó feszültséget.
– Így hát sajnálom. – A nő vállat vont. –
Segíthetek még valamiben?
– Nem, köszönöm. Nálam maradhat még
egy kicsit a könyv?
– Természetesen.
A főnővér eltűnt. Niels egyedül maradt a
fehér szobában. Kinyitotta a könyvet. A
Thorkild Woming hátáról készült képet
nézte. Újból megremegett a gyomra.
Harminchat. Thorkild Womingról egy szót
sem ejtettek a képaláírásban. Niels
lapozgatott. Végigfuttatta a tekintetét az
oldalakon annak reményében, hogy
beleütközik valami használhatóba. Égési
sérülésekről sokat írtak. Szörnyű képek a
Frederiksberg Allén álló francia iskola
diákjairól. Az intézményt 1945 tavaszán
tévedésből lebombázta a Királyi Légierő.
Száznégy ember vesztette életét a
lángokban. Nyolcvanhat gyermek. És
megannyian borzalmas égési sérüléseket
szenvedtek.
Voltak itt írások minden elképzelhető
bőrbetegségről. A Woming-szindrómát a
„különös bőrbajok” cím alatt említették.
Niels nem bírta tovább. A teste nem bírta.
A legutolsó, amire képes volt, hogy a
párnája alá dugta a könyvet.
– Woming – motyogta. – Womingot
kiengedték. Túlélte.
Túlélte.
10.
Éjjel tizenegy óra huszonkét perc,
csütörtök, december 24.
Talán csak álmodta az egészet. Hanna
kinyitotta a szemét. Az biztos, hogy aludt.
Végignézett magán. Lepillantott a kezére,
ami görcsösen szorította a darabka papírt.
Nevek, honlapok, amiket Ágnes szerint
Hannának fel kell keresnie, amikor majd
jobban lesz. YouTube: Dr. Bruce Greyson
beszéde az ENSZ-ben. És még egy a
YouTube-on: Dr. Sam Pamia beszéde egy
amerikai hírcsatornán.
Valóság volt. Az egész világon kutatták a
halál közeli élményeket. És Hanna látta a
bizonyítékot. A bizonyítékot, hogy a tudat
létezhet a testen kívül. Hanna a
bizonyíték.
Vissza akart térni. Ez volt az egyetlen,
amit tudott. Visszatérni arra a helyre, ahol
a tudat a testen kívül létezik. Arra a
helyre, ahol találkozhat Johannesszel. Az
utóbbi években a gondolatai összevissza
kavarogtak abban a burokban, ami a
meglehetősen problematikus
intelligenciáját tartotta egyben. Az
intelligenciát, ami idegenné tette a
családja, a barátai és az élet számára, és
ami először a Niels Bohr Intézetben talált
otthonra. Kellemes évek voltak, főleg az
egynéhány, mielőtt találkozott Gustavval.
Nem lett volna szabad gyereket vállalniuk.
Túl sok rossz gént örökítettek át mind a
ketten. A túl magas intelligencia hátrány,
efelől nem voltak kétségei. Nem számított,
hogy el kell hagynia a fizikai világot.
Minden a helyére került. Mint egy
egyenletben. Ránézésre össze nem
egyeztethető értékek hirtelen összeadódtak
a szeme előtt. Hanna feküdt az ágyban,
szorongatta a papírt, amin az amerikai és
brit kutatók nevei álltak, és váratlanul
összeállt a kép: Johannes, az öngyilkosság,
a tudat, Niels, a rendszer, a harminchatos
szám. Tudta, hogy tovább kell állnia, el
kell hagynia ezt a testet.
És azt is tudta, hogy menekülhet meg
Niels.
– Mennyire lehet rossz a helyzet? –
suttogta maga elé. Lehúzta a takarót, és
végigmérte a bénult testet. Nem lett sokkal
okosabb. Teste nagy részét kötések
takarták. Lehet, hogy a karácsonyi díszek
miatt, amiket a jószívű ápolónő a
kórteremben felaggatott, vagy a testébe
pumpált vegyszerek miatt, de amikor
lenézett bekötözött testére, gyermeki
módon a karácsonyi ajándék jutott az
eszébe. Csupán a szalag hiányzott róla,
különben már mehetne is a fa alá.
Megpróbálta megmozdítani a lábát, de
nem engedelmeskedett az akaratának.
– Gyerünk már!
Újabb próbálkozás. Ezúttal minden erejét
beleadta. A bőrén kiütött a hideg veríték,
majd végigfutott rajta a fájdalom: a
nyakban, a hátában, a combjában. De nem
adta fel, és sikerült kikelnie az ágyból. Állt
egy kis ideig, majd gyors mozdulattal
kirántotta a kézfejéből az infúziót. Ujja
között érezte a meleg vért. Másik kezével
leszorította az eret, megpróbálta elállítani
a vérzést. Aztán elindult az ajtó felé.

A Rigshospitaletben is takarékoskodtak az
árammal. A villany csak akkor
kapcsolódott fel, amikor Hanna elsántikált
egy érzékelő előtt. A folyosó másik végén
egy ápolónő robogott el. Egyébként
minden kihalt volt. Hanna nehezen járt. A
lába súlyos volt, mintha a padló
ellenállhatatlan erővel magához vonzaná.
Fogalma sem volt róla, a kórház melyik
részében van. A folyosó vége felől két
orvos közeledett. Hanna kinyitotta egy
terem ajtaját, majd becsukta maga mögött.
Várt.
– Ez gyors volt. – A hangtól Hannát
kitörte a frász.
Egy körülbelül húszéves lány szólt hozzá.
A nyaka gipszben, nehezen beszélt.
– Mindenem nagyon fáj, ezért hívattam.
Hanna közelebb lépett. A lány nyaka vagy
a tarkója megsérült. Nem tudta tartani a
fejét.
– Nem vagyok ápolónő, beteg vagyok,
mint te.
– Akkor csak eltévedt?
– Igen.
Összenéztek, és a helyzetnek értelmet adó
szót keresték.
– Jobbulást! A legjobbakat! – Hanna
kiment. Miközben becsukta az ajtót,
érezte, hogy a lány csalódott tekintete a
hátába fúródik. De nem volt idő. Meg
kellett találnia Nielst.
– Mit csinál maga itt?
Hanna pont egy ápolónőbe ütközött.
– Ágyban kell maradnia. – A nővér
igyekezett gyengéd hangot megütni, de
érződött rajta a bosszúság és a fáradtság.
– De meg kell találnom… – Hanna most
vette csak észre, hogy fogja az ápolónő
kezét. Nekitámaszkodott, félt, hogy elesik,
ha elengedi.
– Nem, az ágyában kell maradnia. Komoly
balesetet szenvedett, ami után pihennie
kell.
– Meg kell találnom Nielst. Segítenie kell.
Hanna elengedte az ápolónő kezét.
Fogalma sem volt, honnan volt ereje
hozzá, de sikerült elszaladnia. Háta mögött
az ápolónő elkiáltotta magát.
– Segítséget kérek idekint!
Hanna elesett. Amikor az ápolónő odaért
hozzá, felé ütött. Az ütés nem volt
különösebben erős, de eltalálta az ápolónő
arcát. Mindenhol köpenyes emberek
nyüzsögtek. Hannának sejtelme sem volt
róla, honnan kerültek ide egyetlen pillanat
alatt.
– Megütött! – Az ápolónőt a sírás
kerülgette.
Hannát erős kezek emelték fel.
Megpróbálta megfogni az ápolónő kezét,
és azt suttogta:
– Bocsánat! – De nem tudta, hogy a nő
hallotta-e.
Visszatették az ágyába. Új infúzió. Hanna
ellenkezett.
– Eresszenek!
Igyekeztek megnyugtatni: csak pihenjen,
és minden rendben lesz, csak nyugalom!
– Eresszenek! – kiáltozta. – Niels! Niels!
A hangja a kórterem falai közt
visszhangzott, és nem volt biztos benne,
hogy nem álmodta-e az egészet.
11.
Éjjel tizenegy óra negyven perc, csütörtök,
december 24.
Talán még nem múlt el szenteste. Niels
kibámult a hóra. Nem tudta, mennyi ideig
aludt. Kinyílt a mögötte lévő ajtó.
– Niels? Telefonja van. Hanna az.
Randi állt az ajtóban, kezében a telefon.
– Van ereje hozzá? Szerintem nagyon
szeretne beszélni önnel. Megpróbált
megszökni, csak hogy megkeresse.
Niels megpróbált igent mondani, de a
torkán akadt a szó. Randi odaadta a
telefont.
– Hanna?
– Niels?
– Életben van!
Hallotta, hogy Hanna felnevet.
– Igen. Élek. Niels, a leghihetetlenebb
dolgok történtek.
– Maga is látta?
– A csíkos babát?
– A babát? Miről beszél?
– Niels! Meghaltam. Kétszer is. Kilenc
percig voltam távol.
Niels kifelé nézett az ablakon, miközben
Hanna a haláláról és a visszatéréséről
mesélt. Hogy látta, mi van azon az apró
polcon. Aztán néhány hosszú másodpercig
a csöndet és egymás légvételét hallgatták.
– Bárcsak láthatnálak!
Niels érezte a vágyódását a vonal túlsó
végén. Hannának támadt egy ötlete.
– Irányítsd a lámpád az ablak felé. Tudod
mozgatni a karod?
– Igen.
– Én is ezt teszem.
Niels az ablak felé fordította az
olvasólámpát. És ugyanebben a
pillanatban megjelent egy fénycsóva egy
túloldali ablakban, ami majdnem egy
magasságban volt az ő ablakával.
– Látod a fényem?
– Igen.
Csönd.
– Niels, olyan boldog vagyok, hogy
találkoztam veled! Annak ellenére is, hogy
itt fekszünk.
Niels közbevágott.
– Van előzmény, Hanna!
– Milyen előzmény?
– Itt a kórházban. 1943-ban. Láttam egy
fényképet. Thorkild Worning. Ugyanolyan
jel volt a hátán. A harminchatos szám. A
bőrgyógyász mutatta.
Újra nyílt az ajtó. Randi volt az.
– Hamarosan be kell fejeznünk.
– Hanna! Hallasz? A fickó túlélte. De nem
biztos, hogy ez megismétlődik holnap.
Az ápolónő megállt Niels előtt.
– Még két perc!
A nő fejét csóválta, és kiment.
– Tudsz járni, Hanna?
A vonal túlsó feléről zörgés hallatszott.
Mintha elejtették volna a kagylót. Niels
várta, hogy újra csörögjön. Nem történt
semmi. Semmi más, csak bejött az
ápolónő, elvette a telefont, aztán kiment.
Niels megfogta a lámpát. Bekapcsolta,
majd kikapcsolta kétszer egymás után.
Néhány másodperc múlva a túloldalon
lévő lámpa ugyanebben a ritmusban aludt
ki és villant fel. Így feküdtek. Niels és
Hanna.
12.
Péntek, 2009. december 25.
Niels megkísérelte mozgatni a lábát. Fájt,
de hamar visszanyerte az uralmat fölötte.
Nem érezte a combizmait. Küzdött, hogy
életet leheljen beléjük. Először eredmény
nélkül. De lassan, egész lassan kissé meg
tudta mozdítani.
A kérdés csak az volt, hogy ez elég lesz-e
ahhoz, hogy lejusson az irattárig.
Éjjel negyed egy előtt három perccel –
Tizenöt óra és negyven perc napnyugtáig
Egy sikoly állította meg. Lehet, hogy
Hanna? Képtelenség. Túl messze van.
Úgy mozgott, mint egy öregember. Csak
apró lépteket tudott tenni, úgy fájt a
bokája. A feje nehéz volt, teher, amit csak
nagy vesződséggel tudott megtartani, azt
kívánta, bárcsak a hóna alá vehetné. A
zúzódott bordái mintha ki akartak volna
tömi a testéből, legalábbis így érezte.
Mintha szétszedésre ítélték volna a testét,
hogy a porcikáit egy polcon őrizzék, amíg
be nem köszönt egy jobb kor.
Egy örökkévalóságig várt a liftre, és
amikor kinyílt az ajtaja egy álmos
beteghordó tekintetével találkozott. A
sérült látványán, aki kikelt az ágyból, egy
cseppet sem csodálkozott.
A lift szinte lassítás nélkül ütközött neki
az akna aljának a pinceszinten, Niels
majdnem elveszítette az egyensúlyát.
Kiszállt és körbenézett. Idegeneknek tilos
a belépés, állt egy táblán. Egy sarokban
benejlonozott matracok voltak felstócolva.
A folyosón kicsivel lejjebb egy
takarítókocsi körvonalait sejtette. A fal
mellett álló lepusztult fémszekrények egy
amerikai iskolára emlékeztették. És ott
voltak még az ajtók. Valószínűleg
végtelen számban sorakoztak egymás
mellett a folyosón. Niels lenyomott
néhány kilincset, de mindegyik ajtó zárva
volt. Az egyetlen helyiség, ahová be tudott
jutni – feltételezhetően csupán
feledékenységből maradhatott nyitva –,
valamiféle műhely volt. A gyér világítás
ellenére kivehetőek voltak a
szerszámosládák, a gyalu-padok, a
fűrészek, a kalapácsok, a csavarhúzók.
Niels visszament a folyosóra. Itt van az
irattár egyáltalán? Megpróbált
visszagondolni – csak egy hete volt, hogy
körbefutotta a kórházat. Látta az irattárat
akkor?
Hangok.
Egy falnak támasztott matrac mögé bújt,
és rejtekhelyéről hallotta, hogy két férfi
sétál végig a folyosón. Az egyik – az éles
hangú – azt mondta, hogy a felesége
„riadozik a dugástól, mint egy őzgida”. A
másik nevetett. Majd eltűntek a liftben.
Niels kivárt egy pillanatig, mielőtt elindult
volna az ellenkező irányba. A mozgás még
mindig fájdalmas volt, csak lassan tudott
menni, de lépésről lépésre hozzászokott a
sajgáshoz. Leginkább a bordáit érezte. A
bokája érzéketlenné vált. A falnak
támaszkodott.
Központi irattár.
A tábla és a nyíl új erőt adott neki. Ment
tovább a folyosón, majd befordult egy
sarkon, és egy ajtó elé ért. Nem írták rá,
hogy irattár, de ez volt az egyetlen ajtó,
ahová a nyíl mutathatott.
Zárva. Természetesen. Mi lesz most? Be
tudná rúgni? Talán, ha megfelelő fizikai
állapotban lenne. De most nem. Ráadásul
zajos is lenne. A műhely.
Mielőtt végiggondolhatta volna, a lába
már vitte is visszafelé a folyosón. Az ajtó
még mindig nyitva volt. Élt az
alkalommal, és felkapcsolta a villanyt. A
falra ragasztott posztereken meztelen nők.
Az egyik széken sál, rajta az FC
Koppenhága felirat. Niels kihúzott egy
fiókot, és kiszedett egy nagy csavarhúzót.
A kalapácsot két szögre akasztották.
Valaki még a körvonalait is felrajzolta
filctollal a falra, amiről Nielsnek a
gyilkossági tetthelyek jutottak az eszébe.
A helyszínelők pont ilyen tetszetős
vonalakkal rajzolják körbe a holttesteket.
A csavarhúzó hegye pont befért az ajtó és
a keret közötti résbe a zár fölött. Niels
ráütött. Már az első próbálkozás után
tudta, hogy az ajtó hamarosan megadja
magát. A csavarhúzó néhány milliméterrel
beljebb hatolt a résbe. Tíz kemény ütés
után a fémzár engedett. Nielsnek tartania
kellett egy pillanatnyi szünetet, hogy erőt
gyűjtsön. Mély levegőt vett és próbált
fókuszálni.
Majd belépett a Rigshospitalet központi
irattárába.
***
Tizenöt kilométernyi karton. Ötlöttek
Niels eszébe a főnővér szavai. Hány
karton lehet? Százezer? Millió?
Különböző korú férfiak, nők és gyerekek.
Mindenki szerepel ezeken a kartonokon,
akiket az utóbbi hetven év során a
Rigshospitaletben kezeltek.
Enyhe szalmiákszeszszag. Niels megállt,
és hallgatózott. Elektromos eszközök és
csőrendszerek halk, állandóan búgó
hangja, amelyre általában csak akkor
figyel fel az ember, ha elnémul.
Felkapcsolta a villanyt. Visszatartotta a
lélegzetét és lesújtva nézett végig a
szekrények, fiókrendszerek és polcok
szemmel láthatóan végtelenbe nyúló
sorain. Visszagondolt a főnővér szavaira:
csak nagyon kevesen tudnak eligazodni az
irattárban. Nagy segítség, ezt Niels is
sejtette. Majd amikor az irattáros – ha
minden igaz, Bjaménak hívta a főnővér –
nyugdíjba akar menni, valószínűleg
ésszerű döntés lesz idejekorán megtalálni
az utódot, hogy legyen elegendő idő a
betanításra.
Niels valami zajt hallott, ezért lekapcsolta
a villanyt.
Hangok. Valaki észrevehette, hogy nyitva
az ajtó. Talán meglátták a fényt, és ki
akarják deríteni, hogy van-e az irattárban
valaki ilyenkor. Vagy csak képzelte, hogy
zajt hallott? A növekvő paranoia miatt,
ami felülkerekedni készült az értelmén?
Niels elhatározta, hogy él a lehetőséggel
és folytatja. Visszakapcsolta a villanyt és
elindult – bicegve – a polcrendszerek és
szekrények során. Nem volt biztos benne,
de az volt az érzése, hogy a hátsó
bejáraton jutott be. Lehet, hogy könnyebb
lenne átlátni az egészet, ha a másik
oldalról kezdené. Átért a túlsó ajtóhoz,
ahol egy asztal állt. Régi, roskatag fém
íróasztal, a lábai rozsdásak. Kávéscsészék,
félig üres vizespohár, egy doboz cukorka.
Niels körbenézett. Lennie kell valami
rendszernek. Valahogyan át lehet ezt látni.
Pillantása egy sor bőrkötéses könyvre
esett, melyek az egyik elöl álló
szekrényben sorakoztak. A könyvek
folytatódtak a többi polcos szekrényben.
Niels leemelt egyet. Indexkönyv. 1971.
október-november volt a kezében. Ezt
nem tudta használni. 1966. 1965. Átment a
folyosó túlsó felére. 1952. 1951. 1940-es
évek. Niels szíve gyorsabban kezdett
verni. 1946. 1945. 1944. Végre: 1943!
Több kötet is volt. Felütött egyet. Vékony,
pergamenszerű lapok. Kissé
összeragadtak: sok-sok éve nem lapozott
bele senki. Niels megkereste a W betűt.
Woming. De nem talált semmit. Miért
nem? Nem betűrendben kellene lennie a
betegek neveinek? Ekkor vette észre:
betűrendben vannak, de minden hónapban
újra kezdődnek. Ez a kötet csak 1943
januárját, februárját és márciusát
tartalmazza. Visszatette a könyvet a
helyére, és levette a következőt. 1943.
április, május,június. Ketten is szerepeltek
Woming név alatt. Júlia és Frank. Nem
Thorkild. Újabb könyvet vett le a polcról.
Néhány kiszakadt lap. Július, augusztus,
szeptember. Semmi júliusban. Semmi
augusztusban. De az 1943-as decemberi
indexkönyvben ott állt a lap legalján:
Thorkild Woming. Az egyik fiókban talált
egy golyóstollat. A kezére ragasztott
sebtapaszra, ami az infúzió bekötésének a
helyét takarta, felírta az indexkönyv
adatait: H részleg, kartotékszám 6458.
Majd visszament a folyosó elejére.
Mi a következő lépés? Csak most szúrta ki
az apró, kézzel írott cédulákat, melyeket a
szekrények oldalára ragasztottak. Betűk.
Á, B, C, D, E, F, G, H. Niels az előtte lévő
szekrényre nézett. Annyira közel állt a
többihez, hogy képtelenség volt
beférkőzni mögé. Akkor hogyan…? Niels
észrevette a szekrényből kiálló kilincset.
Megragadta, és tiszta erőből húzni kezdte.
A szekrény oldalra csúszott. Niels be
tudott lépni a szekrények közé. A
dobozokon apró kártyák voltak, ezeket is
évszámmal látták el. És minden évhez
több doboz tartozott. 1940, 1941, 1942,
1943. Niels kihúzta az egyik 1943-as
dobozt. Január, február, március. Majd egy
újabbat. Szeptember, október, november.
És végül: december. Niels végigfuttatta az
ujját a kártyákon. Sárga kartonlapok.
Rosenhoj, Roslund, Sorensen, Taft,
Toming, Ulriksen. És ott! Thorkild
Woming. Niels kivette a kártyát és
áttanulmányozta. Thorkild Woming. A
felvétel időpontja: 1943. december 17.
Bőrgyógyászat. Kartonszám 49.452. Niels
csak a számot látta. 49.452. Betette a
zsebébe a kártyát, és kiment a folyosóra. A
másik oldalon álló szekrényekben voltak a
betegek kartonjai. 26.000-32.000. Ment
tovább a közlekedőn. 35.000-39.000.
48.000-51.000. Megállt. Ez az. Meghúzta
a kilincset, és a polcok elcsúsztak
egymástól.
Niels várt egy pillanatot. Mély levegőt
vett. Érezte, hogy a teste feszült, mint az
íj. Visszataszító, vegyszeres ízt érzett a
szájában. Gyors pillantást vetett a kezében
lévő kártyára. Szükségtelen volt. Kívülről
tudta a számot: 49.452. Thorkild Woming
kartonszámát.
Hamar rátalált a helyes sorra, ahol
keresgélnie kellett. A páciensek
betegségének és kezelésének a leírása.
Néhány helyen fél oldal. Máshol egy
kisregény. 49.452. Thorkild Worning, állt
a karton tetején. A felvétel időpontja:
1943. december 17. Két fénykép is volt,
mindkettő fekete-fehér. Az egyik az volt,
amit a könyvben is publikáltak. Thorkild
Woming hátának fényképe. Ugyanaz a jel,
mint a halottak hátán. Csak egy másik
szám. Harminchat. Ahogyan Niels hátán
is. A másik fotó a beteg arcáról készült.
Első pillantásra volt valami szinte
megjegyzésre méltóan átlagos Thorkild
Womingban. Olyan volt, mint bármelyik
másik férfi, akivel 1943-ban egy bankban
találkozni lehetett. Sötét, pomádézott haj,
oldalt tökéletes választék, sehol egy kilógó
hajszál. Hosszúkás, harmonikus arc. Kerek
acélkeretes szemüveg. De a szemében volt
valami. A tekintetében volt valami
mániákus, szinte démoni. A kép alatti
szöveg kiábrándítóan rövid és tárgyilagos
volt:

A felvétel időpontja: 1943 december 17.

Leírás: A páciensen a mai napon alapvető
vizsgálatokat hajtottak végre.
Hátfájdalmakra panaszkodik. Enyhítésül
hűvös borogatás javallt, de a kívánt hatás
elmaradt. A páciens hátán markáns
duzzanat figyelhető meg. Ellenségesnek és
a valóságtól elrugaszkodottnak hat.
A páciens állítja, hogy a jel magától jött
elő. Fokozódó fájdalmak. A páciens
»égető, maró érzetként« írja le, azt
mondja: »úgy érzem, hogy belülről ég a
bőröm«. Továbbá elmondja, hogy a
fájdalom nemcsak a bőrben érezhető,
hanem kisugárzik az egész hátba. Ahogy a
páciens fogalmaz: »a vérbe«. A páciens
acetil-szalicilsavval kezeltetik a kívánt
hatás nélkül. A páciens erősen labilisnak
mutatkozik és gúnyolja az orvosokat. A
vizsgálatok megállapítják, hogy egyféle
makacs ekcéma, maródás vagy esetleg
ismeretlen gyulladásos állapotról lehet
szó. Fémallergia-vizsgálatra a Finsen Int.
Bőroszt.–ra beutalva. A hát nem
váladékos, de a bőr vörös és duzzadt. A jel
jellegzetes mintát mutat. A páciens
agresszivitása fokozódik. Magában beszél.
Véres hányást ürít.
Szociális helyzet: Távírász. 1933-ban
nősült. Lakh.: Rahbasks Allé, egyszobás
lakás.
Káros szenvedélyek: Mértékletes.
Egyéb szervek: Semmi spec. panasz,
csupán reumatikus fájdalmak a vállban.
Nincs összefüggés.
1943. 12. 23.
Pszich. felügyelet: az orvosi szakvélemény
szerint állapota feltételezhetően mentális
labilitásának tudható be. Dec. 23. reggel a
páciens átkerül a Rigshosp. pszichiátriai
osztályára.
W. F. Pitzelberger, főorvos
Niels többször elolvasta a kartont, mielőtt
zsebre tette. Nem tudta, mit várt, de ennél
többet. Kilépett a folyosóra. Le akarta
rázni magáról a csalódottságot, és be
akarta bizonyítani magának, hogy ez csak
egy szükséges kitérő volt. A pszichiátriai
osztályon fogja megtalálni a választ a…
Mire? Nem pont ezt magyarázta Hanna?
Hogy a tudomány már rég megállapította,
mennyire tudatlanok vagyunk? Hogy
minden sikeres kutatás csak újabb és újabb
kérdéseket vet fel? Végre eszébe jutott a jó
kérdés: hogyan élte túl Woming?
***
Mint minden koppenhágai rendőr, Niels is
jól ismerte a Rigshospitalet főépületével
átellenben fekvő pszichiátriai részleget.
Ide hozták azokat a lökötteket, akik nem
tudtak boldogulni a börtönben. Sok volt a
visszatérő. Túlságosan sok. A
kapitányságon nagy felzúdulást okozott,
amikor csökkentették a férőhelyek számát
a pszichiátriai részlegen. Ha a politikusok
tudták volna, milyen gyakran kerülnek be
a bűnügyi statisztikákba azok a pszichésen
beteg emberek, akiket helyhiány miatt
nem tudnak felvenni a pszichiátriára,
valószínűleg másként gondolkodtak volna.
Niels kijött az irattárból. Nem csukta be az
ajtót maga mögött.
Közeledő hangokat hallott. A lift felől. Így
kellett lennie. Persze, hogy keresni
kezdték.
– Ott van!
Valaki utána kiáltott. Niels befordult a
sarkon, egy másik folyosóra jutott, majd
bekanyarodott egy újabb sarkon, ami után
egy még keskenyebb, szinte teljesen sötét
folyosó következett. Még mindig követik?
Megállt és hallgatózott.
Megannyi jóakaratú, ám mégis kemény
szó hallatszott.
– Hé, pajtás! A betegeknek semmi
keresnivalójuk idelent.
Niels ment tovább. Új folyosó. Valamibe
beütötte a lábát. Megingott. De sikerült
talpon maradnia, és folytatnia az útját.
Hallotta, hogy kettőnél többen vannak.
Nem fordult hátra, nem akarta erre
fecsérelni az erejét. Hamarosan utolérik.
Niels szinte nekiütközött a liftnek.
Valószínűleg körbejutott.
A betegszállító utánanyúlt. Niels nem látta
az arcát, de a férfi köpenyt viselt, és
erősen megragadta Niels kezét, aki egy
pillanatig azt hitte, mindjárt eltörik a
csuklója. A többiek messzebb álltak. Niels
azon töprengett, mire várnak.
– Most pedig visszamegyünk az ágyba,
pajtás!
A beteghordó ki akarta húzni Nielst a
liftből. Niels a dühét utolsó
erőtartalékainak mozgósítására használta.
Megfordult, és térdével a férfi ágyékába
rúgott. A beteghordó káromkodott, és
engedett a szorításából. Csak egy
pillanatra, de ez elegendő volt ahhoz, hogy
Niels kilökhesse a liftből. Mielőtt a liftajtó
becsukódott, Niels még látta, ahogy a
beteghordó elesik, és a kőpadlóra zuhan.
13.
Éjjel fél három – Tizenhárom óra és
huszonkét perc napnyugtáig
A hideg gonosz és ragaszkodó volt.
Bárhová ment Niels, követte. Zokniban
futott a havon. A parkolón keresztül, a
pszichiátriai részleg felé. Aztán levette a
zokniját és elhajította. Úgysem volt jó
semmire. Egy taxis, aki éppen akkor szállt
ki a kocsijából, csodálkozva nézett rá.
Niels tudta jól, mit gondol: Még
szerencse, hogy ez az őrült a diliház felé
fut. Niels megállt egy pillanatra.
Beülhetne a taxiba. Hazamehetne,
lehozhatná a pénzt a sofőrnek. Magához
vehetné az útlevelét és…
A pszichiátria sürgősségi osztálya éjjel-
nappal nyitva tart. Pánikroham, beteges
viselkedés, depresszió, paranoia és
öngyilkos gondolatok. Ezek nem tisztelik
a normális nyitva tartást. Értetlen
elővárosi szülőpár próbálta nyugtatgatni
tinédzser korú, anorexiás lányát, de a lány
egyre csak kiabált, hogy baszottul nem
akar tovább élni. Az anya sírva fakadt. Az
apa úgy festett, mint aki le akar keverni
egy pofont a lánynak. Az ajtó előtt egy
férfi feküdt és aludt. Vagy pedig… Niels
kiverte a gondolatot a fejéből. Ugyan,
dehogy halott! Niels húzott egy sorszámot,
és a feltűnés elkerülése végett leült a többi
beteg közé. Néhányan elkezdték bámulni.
Niels a csupasz lábujjára pillantott.
Vöröslött, és a váróterem melegében kissé
gőzölgött is. Nem érezte. A betegirányító
hölgy egy rövid beszélgetés után a betegek
többségét hazaküldte. Ez volt a munkája.
A frontvédelem. Emberi barikád. Többen
sírtak. Szívszaggató volt, de Niels tudta,
oka van, hogy a hölgy ott ül. A soha be
nem záró pszichiátriai sürgősségi osztály
több magányos lelket vonzott, aki egy
másik emberi lény egyetlen másodpercnyi
figyelméért képes bármit állítani, mint
bármely más hely. Ugye tudod, hogy a dán
a világ legboldogabb nemzete?, írta
filctollal egy tréfálkozó kedvében lévő
látogató a falra. Az anorexiás lány átjutott
a tű fokán és eltűnt a rendszerben. A pult
mögött ülő hölgy felállt, hogy elkísérje a
lányt és a szüleit. Niels erre a pillanatra
várt. A pult mögé lépett, majd be egy
hosszú folyosóra. Megállt, körbenézett.
Világos falak, melyek dekorációja már-
már fantasztikus volt: karácsonyi
papírmanók, angyalok és futódíszek.
– Nincs kedved játszadozni? – Egy szép
negyvenes nő, akinek a szeme
kényszeresen ide-oda ugrált, állt meg
Niels mögött, és kuncogott, mint egy
iskolás lány. Az egész álla tiszta rúzs volt,
és nem feltétlenül volt józan. Odament
Nielshez.
– Gyere már, Carsten! A gyerekek
alszanak, és már olyan régen…
– Carsten mindjárt itt lesz. – Niels sietve
továbbállt a folyosón.
Nem a zárt osztályon lesz az irattár,
gondolta. Az irattárat mindig a pincében
helyezik el. Ez már csak így van.
***
Téglafalak, régi, nyirkos, lepusztult pince.
A folyosók jóval rövidebbek voltak, mint
a kórházban. Niels talált néhány üres
irodát és egy termet, mely tele volt kerti
asztalokkal és összecsukható székekkel.
De irattár sehol. Ment tovább. Itt kell
lennie! Újabb irodák. A folyosó végén
ajtó. Nem írtak ki rá semmit, de előtte
kartotékdobozok álltak halomban. Niels
körbenézett, valami olyasmit keresett,
amivel betörhetné az ajtót. Egy üres
gázpalack. De mielőtt nekiesett volna a
vaskos ajtónak, meggondolta magát és
lenyomta a kilincset. Mindenkinek kijár a
szerencse.
Az irattár össze sem volt mérhető a
Rigshospitalet központi irattárával. Niels
már kiismerte magát: az indexkönyvből
kikeresi a kartotékszámot, a kartotékon
megnézi a kartonszámot, és már meg is
van a beteg kartonja. Néhány percébe telt
megtalálni az 1943-as betegek szekrényét.
És utána már nem volt nagy ügy rálelni a
kartonra, melyen ez a felirat állt:
Páciensszám: 40.12, Thorkild Worning. A
pszichiátriai karton jóval alaposabb és
részletesebb volt, mint amit Thorkild
Worning a bőrgyógyászaton kapott.

1943. december 23.

A páciens a központból átvéve.
Elhelyezésekor hátfájdalmakra
panaszkodik.
Leírás: A páciens hátán bőrelváltozás
figyelhető meg, amelynek pontos oka
jelenleg nem meghatározható, de
feltehetően egyféle bakteriális fertőzés. A
Finsen Int. bőrgyógyásza berendelve. A
páciens hangulatingadozásoktól szenved, a
csöndes állapotot gyorsan üvöltöző,
hangoskodó magatartás váltja fel. A
szorongásoldóval való kezelés hatás
nélküli. A vizsgálatot egyértelműen
ellenzi, nem hajlandó válaszolni a
kérdéseimre. Skizofréniára utaló jelek.
Jelenleg tiszta, tudatában van ittlétének.
A páciens apatikus állapotban az ágyban
tölti az első napot. Nem kíván senkivel
sem beszélni. A neje után érdeklődik,
kérvényezi, hogy beszélhessen az
ismerőseivel, rokonaival. Étel bevitelét
megtagadja. Déli tizenkét óra felé
dühkitöréssel fogadja a kérdést, hogy nem
akar-e felkelni. A dühkitörés azzal
fejeződik be, hogy a páciens térdre veti
magát és Istenhez könyörög bocsánatért.
Ugyanezen nap estéjén beismeri, hogy
nem vallásos.
Arról beszél, hogy a hangok ébren tartják.
Azt állítja, hogy egy belső hang miatt
képtelen aludni. Nem kívánja kifejteni,
honnan jön a belső hang, vagy mit mond.
Nappal nyugodt. A szobájában térdepel,
közben dünnyögve verset mormol. Arra a
kérdésre, melyik verset szavalta,
megtagadja a választ, és talán fenyegetően
kezdene el viselkedni, de a pszichiáterrel
folytatott beszélgetés után lecsillapszik. A
beszélgetés végén a páciens újra kijelenti,
hogy Istenben nem hisz, ugyanakkor
célszerűnek tartja néha az imát. Este alvási
problémákról és fájdalmakról
panaszkodik. Az éjszaka folyamán
viszonylag nyugodt.
Gyógyszerezés: nincs korábbi gyógyszeres
kezelés. Relaxan. Vagy javallott:
Morphium-Scopolamin 3/4 ml.
Jelentés: Levinnel konzultáció
kérvényezve. G. O. Berthelsen főorvos
berendelve.

1943. december 24.

A páciens éjszakája nyugtalanul telik.
Nem alszik, az egyik ápolót megfenyegeti,
és több alkalommal azt kiabálja, hogy
„figyelni” fog. Reggel dührohama van.
„Megőrülök”, kiabálja. Megjegyzésre
érdemes, hogy ezen roham alatt,
ugyanúgy, ahogyan a korábbi agresszív
pillanatok alkalmával is, befelé irányítja
mérgét. Egyetlenszer sem jelent veszélyt a
környezetére. Viszont saját magát üti,
harapja és karmolja, az önbántalmazás
jelentős. „Kihámozlak a testemből”, üvölti
számos alkalommal. Nem tudható, kinek
szól. A páciens önpusztító hajlamai olyan
méretűek, hogy öngyilkossági szándék is
vélelmezhető.
A család behozott néhány füzetet, amelyet
a páciens a kórházba kerülése előtt néhány
nappal írt tele. Az Istennel folytatott
párbeszédeit jegyezte le automatikus
írással. Számos kérdést írt le a szokásos
kézírásával, Isten válaszait viszont nagy,
gyermekien eltorzított betűkkel rögzítette.
Ezek a betűk egyeznek a páciens betűivel,
csak felnagyította őket. Néhány helyen
Isten írása annyira halvány, hogy a páciens
sem tudta elolvasni, ezért a következő
sorban jobban látható választ kért. Néhány
helyen Isten válasza csupán krikszkraksz.
A tartalom rendkívül sztereotip, naiv és
fantáziátlan, alázat járja át és a páciens
úgynevezett missziójára vonatkozóan
tartalmaz utasításokat. A páciens
megfogalmazott néhány ünnepélyes
hangvételű dokumentumot is az
emberiségnek. Egy norvég újságban
számos cikk mellé helyezett ikszet.
Felvétele óta első alkalommal hajlandó a
nejével, Amalie Hjort Wominggal
találkozni. Woming asszonyra láthatóan
erősen hat a szituáció, próbálja
megnyugtatni a férjét. A délelőttöt
felügyelet nélkül közösen töltik a
szobában. Déltájban az asszony a
távozásakor elmondja egy ápolónőnek,
hogy az ura nyugodtnak tűnik, de tudatán
kívül beszél. Rá akarja venni, hozza be a
rádiókészülékét.
Kezelés: Az újféle elektrosokk-terápia
javallott.
Jelentés: A jelentős mértékű elektrosokk-
kezelés nem csökkentette a páciens
önpusztító viselkedését, ezért lekötözték.
Röntgen: Kértünk időpontot.
Konzultáció. Jelen: Pszich. főorvos P. W.
Levin.
14.
Éjjel háromnegyed négy – Tizenkét óra és
hét perc napnyugtáig
Niels átlapozta a többi papírt. A beteggel
folytatott beszélgetések kivonatai. Pecsét a
bal felső sarokban: Oktatási célra
jóváhagyva. Olvasni kezdte.

Levin: Woming úr! A gyorsíró le fogja

jegyezni a beszélgetésünket. Sok időt
takarítok meg, ha nem kell beszámolót
írnom a betegekkel folytatott
beszélgetések után. Tehát az iratokat
kizárólag én fogom használni.
Beleegyezik?
Woming: Tegyen csak, amit akar.
Levin: A beszámolóhoz szükségem lesz
néhány általános adatra. Hol született?
Woming: Aarhusban.
Levin: 1897-ben? Woming úr, a legjobb,
ha hangosan válaszol, különben a gyorsíró
nem…
Woming: Igen!
Levin: Mesélne egy kicsit a családjáról?
Édesanyjáról, édesapjáról? Woming:
Apám a kikötőben dolgozott, anyám
háztartásbeli volt. Levin: Jó gyermekkora
volt?
Woming: Sohasem vertek, bántalmaztak.
Levin: Voltak testvérei.
Woming: Mindkettőt elvitte a tífusz. Két
év különbséggel. Az anyám sohase tette
túl magát ezen.
Levin: És az apja?
Woming: Kicsivel többet ivott. Sokkal
többet.
Levin: De ön járt iskolába? Normális
iskolás évei voltak?
Woming: Igen.
Levin: A tanárai nem lettek figyelmesek
semmi… különösre? Woming: Különösre?
Levin: Olyan volt, mint a többi gyermek?
Voltak barátai?
Woming: Igen.
Levin: Nem volt depressziós, vagy…
Woming: Szerintem ugyanolyan voltam,
mint a többiek.
Levin: Mit csinált, miután elvégezte az
iskolát? Középiskolába ment? Woming:
Az apámmal dolgoztam a kikötőben. Jó
időszak volt egészen addig…
Levin: Meddig?
Woming: A balesetig.
Levin: Milyen balesetig?
Woming: A vízbe zuhant. Azt hitte, elbírja
a jég. Nem tudtuk kihúzni. Becsúszott a
jég alá. Két héttel ezután meghalt az
anyám. Levin: Miben?
Woming: Sohasem járt orvosnál.
Köhögött, szét akart szakadni a tüdeje. És
egy reggelen – pontosan két héttel apám
halála után – vért köhögött fel. Sok vért.
Tisztán emlékszem. Félelmetes volt.
Néhány órával később meghalt.
Levin: Sajnálom.
Woming: Ez volt a legjobb, ami
megeshetett vele. Thea és Anna halála
után egészen…
Levin: A húgai?
Woming: Megkaphatnám a rádiómat?
Levin: Tessék?
Woming: A rádiómat. Két napja
kérvényeztem.
Levin: Erről nem tudok semmit. Utána
fogok járni, miután végzünk itt. Váltsunk
néhány szót a nejéről?
Woming: Miért? Van neki köze bármihez
is?
Levin: Akkor a munkájáról. Ön…
Woming: Távírász vagyok. Nem
szereztem képesítést, de volt egy barátom,
aki… Szükség van minden részletre?
Levin: Csak a fontosakra.
Woming: Jó. A hadseregnél dolgoztam.
Amikor Hitler… Amikor komolyra fordult
a helyzet. Azt hiszem… az volt a cél, hogy
távírász-ként dolgozzam.
Levin: A cél. Egy magasabb cél?
Woming: Ezt most kérdezi?
Levin: Igen. El tudná magyarázni, mi
történt?
Woming: Valaminek a nyomára
bukkantam. Igen, így van. Valaminek a
nyomára akadtam.
Levin: Minek akadt a nyomára?
Woming: Vannak jó páran. Halottak.
Szerte a világban.
Levin: Háborús áldozatok?
Woming: Nincs közük a háborúhoz.
Szerintem nincs. Csak halottak.
Levin: És honnan tudta meg?
Woming: Fogalma sincs, mi mindent
tudok fogni a rádiómmal. Rövidhullám.
Hosszúhullám. Olyan, mint a csáp:
kiküldik a világba. Palackposta. Néhány
visszatér közülük.

Niels túl későn hallotta meg, hogy kinyílt

az ajtó. Elnyelte egy fél évszázada
elhangzott beszélgetés. S közben valaki
bejött az irattárba.
15.
Hajnali negyed öt – Tizenegy óra és
harminchét perc napnyugtáig
Még az is megerőltető volt Hannának,
hogy kinyissa a szemét. Nehéznek érezte a
testét, a szoba lusta mozdulatokkal
keringett egy ellipszis alakú pályán, mint
egy olcsó vásári körhinta. Hanna nem
lehetett biztos benne, de az volt az érzése,
hogy több adag fájdalomcsillapító
gyógyszert kapott. Az tompította el.
Küzdött, hogy teljesen magához térjen.
Azt mondogatta magának, hogy péntek
van. Szemével a napot kereste. A
függönyök be voltak húzva. Még mindig
éjszaka van? Fel kell kelnie. Ma este
napnyugtakor… Pár másodpercre
behunyta a szemét. Csak egy pillanatra.
– Hanna?
Ismeretlen hang szólította.
– Ébren van?
– Tessék?
– Vegye ezt be! – Egy ápolónő. Hanna
talán már látta. A nővér egy tablettát
helyezett a szájába, kissé megemelte a
fejét, és segített neki inni.
– Ne! Kérem. Ne kábítsanak el megint!
– Csak aludjon!
– Nem érti.
Hannának sikerült kiköpnie a tablettát. Az
ápolónő karján landolt, félig feloldódva,
rózsaszín nyálban úszva.
– Na, de nézzenek oda!
– Látnom kell Nielst.
– A férjét?
– Nem, a… – Lemondott a magyarázatról.
– Látnom kell.
Az ápolónő az ajtóhoz lépett.
– Várjon! – mondta Hanna.
– Tessék?
– Hány óra van?
– Éjszaka van, Hanna.
Az ápolónő kiment. Csak néhány óra van
hátra.
– Gondolkodnod kell – mondta magának
Hanna. – Urald a tested!
Félrehúzta a takarót, és a sérüléseit
vizsgálta. A lábát tudta mozgatni. A
felsőtestével boldogult a legnehezebben. A
válla. A mellkasa.
– Mi a probléma?
Az orvos hangosan és valamelyest
mérgelődve beszélt, miközben belépett az
ajtón.
– Semmi.
– Pihennie kell. Önnek leállt a szíve.
Az ápolónő egy fecskendőt készített elő.
– Ne! Kérem. Ne kábítsanak el!
– Megértem, hogy elég unalmas itt.
– Nem ért francokat se! Nem fogja belém
szúrni azt a tűt. Muszáj tisztán látnom.
Az orvos és a nővér összenézett. Az
ápolónő kiment. Az orvos megveregette
Hanna karját.
– A nyugalom a legfontosabb, hogy újra
talpra állhasson. Különben megint leállhat
a szíve. Hallottam, hogy tett egy kört
odakint. Ez így nem megy.
Két ápolónő jött be.
– Ne! Kérem! Ne tegyék!
– Ha megfognák ott… – mondta az orvos.
Az ápolónők lefogták Hanna két karját.
– Ne! Hallják? Ezt nem lehet! Ez erőszak!
Az orvos kézbe vette a fecskendőt, és egy
vénát keresett.
– Csak az ön érdekében.
16.
Hajnali négy óra huszonhét perc –
Tizenegy óra és huszonhét perc
napnyugtáig
Niels felkuporodott a mögötte lévő
ládákra. Szerette volna kinyújtani a lábát,
de félt, hogy lelepleződik. Becsukta a
szemét, és azt kívánta, hogy a nő mielőbb
végezzen a telefonálással:
– …csak haza akarok menni hozzád,
Carsten. Mindent megbeszélni.
Ezt ötször elmondta. Majd sírni kezdett, és
becstelenséggel vádolta a másikat. Aztán
az utolsó fázis következett: a könyörgés.
– Csak tíz perc, Carsten! Annyi időd csak
van, hogy meglátogass tíz percre.
Niels nem volt biztos benne, mi lesz ennek
a vége. Hirtelen csönd lett. Niels horkolás
szerű hangot hallott: talán így sírt a nő.
Aztán lekapcsolódott a villany, és
becsapódott az ajtó. A folyosóról
behallatszott a távolodó léptek zaja. Niels
lemászott, és tovább olvasott.
***
Levin: Hogy haltak meg? És kik?
Woming: Egy jel van a hátukon. Amalie
bejön ma? Nála van a rádióm. Levin: Egy
jel?
Woming: Jön Amalie?
Levin: Milyenjei?
Woming: Ugyanolyan, mint az enyém.
Levin: A hátán lévő jelről beszél? Ki
csinálta azt a jelet?
Woming: Megkérdezhetem, hogy hisz-e
Istenben?
Levin: Nem.
Woming: Mire mondta ezt a nemet?
Levin: Arra, hogy nem hiszek Istenben.
De most nem erről kell beszélnünk.
Woming: Szükségem van a rádiómra.
Levin: Kivel akar beszélni?
Woming: A többiekkel.
Levin: Milyen többiekkel? Fogalmazzon
egyértelműbben, kérem. Woming:
Azokkal, akiket megjelöltek. A többi igaz
emberrel. Levin: Igaz ember? Ők tették a
jelet az ön hátára?
Woming: Látnom kell Amalie-t. És már
fáradt is vagyok.
Levin: Hamarosan pihenhet. De
válaszolna előbb még egy kérdésre?
Woming: Igen.
Levin: Ön szerint ki tette a jelet a hátára?
Woming: Az, akiben maga nem hisz.
Levin: Isten? Azt mondja, Isten tette a
jelet az ön…
Woming: Nem csak az enyémre. A
többiekére is.
Levin: Isten tette a jelet az önök hátára?
Woming: Igen, Isten. Nem lehetett más.
De talán el lehet távolítani. Levin: El lehet
távolítani a jelet?
Woming: Talán. Mielőtt megölne.
Levin: Ki öli meg?
Woming: De ahhoz valami rosszat kell
tennem.
Levin: Hogy érti ezt?
Woming: Nem akarok többet mondani.
Levin: Hogy érti, hogy valami rosszat kell
tennie?
Woming: Nem akarok többet mondani.

1943. december 25.

Leírás: A skizofrén paranoia iskolapéldája.
A páciens azt gondolja, hogy a világ
eseményeinek középpontja, valamint azt,
hogy üldözik. A kiváltó okok gyermekkori
traumatikus élmények lehetnek.
Elektrosokk-terápia alatt állt, de a kívánt
hatás elmaradt. A délelőtt folyamán a neje
felkeresi, és rövid ideig nyugodt. De
délután újból mélyen depresszióssá válik,
látják, ahogyan a fejét a padlóba veri,
miközben ezt kiabálja: „Én nem lehetek
az! Én nem lehetek az!” Aztán később:
„Figyelek. Ígérem, figyelni fogok.” A
szorongásoldó nem érte el a kívánt hatást.
A délután folyamán annyira nyugtalanná
válik a páciens, hogy be kell rendelni a
nejét. Rossz döntésnek bizonyul, mert
délután két óra felé felfedezik, hogy a
páciens és a felesége eltűnt. A páciensnek
sikerült bezúznia a biztonsági üveget és a
nejével együtt elmenekült. Fél órával
később a páciens a kórház előtt egy éles
tárggyal, feltehetően késsel a kezében
ténfereg. Senki sem tudja, honnan van a
kés. Megpróbálja meggyilkolni a
feleségét, mielőtt az ápolók elkapják. A
feleség, akinek mély vágási sebek
keletkeztek a nyakán, kórházba kerül, de
várhatóan túléli.
A pácienst benyugtatózzák és lekötözik.

1943. december 28.

A páciens nyugodt, és a nap legnagyobb
részében alszik. Kórházba kerülése óta
első alkalommal alszik több órát
egyhuzamban. Amikor felébred, a nejével
akar beszélni. Ezt a kérést nem teljesítik.
Este a berendelt bőrgyógyász felfedez
valamit, amit úgy jellemez, hogy
„rendkívül szokatlan”. A páciens hátán
lévő heves pszichoszomatikus ekcéma
egyértelműen javul. A duzzanat eltűnt,
csak egy halványpiros jel maradt vissza.

1944. január 26.

A pácienst dél körül kiírják a kórházból.

Niels a falnak támaszkodva ült. Nem

emlékezett, hogy leült volna. A karton az
ölében hevert. Lépteket hallott kintről.
Hangokat. Elaludt volna? Valaki
megláthatta a fényt. Nem volt ereje egy
újabb meneküléshez. Két férfi jött be az
irattárba.
– Ott! – kiáltotta az egyik, és egy
zseblámpával Nielsre világított, habár az
már így is fürdött a fényben.
– Mi a fenét keresel te itt? – kérdezte a
másik.
Talán mondtak még valamit, de Niels nem
hallotta.
***
Amikor feltették egy ágyra, és elkezdték
visszatolni, Niels ránézett az órára.
Néhány perccel múlt délelőtt tíz. Kint még
minden szürke volt, a levegő hótól nehéz.
Nem látta a napot. Talán még nem is kelt
fel. Bárcsak ne jönne fel… Ne gyere fel!
– Ne gyere fel! – motyogta Niels, mielőtt a
szervezete reagált az injekcióra, és elalélt.
17.
Délután egy óra tíz perc – Két óra és
negyvenkét perc napnyugtáig
Újabb ébredés. Az ébrenlét apró
hullámokban érkezett, felnyitotta a
szemét, és aztán újra visszahúzódott.
– Én… – mondta Hanna, majd elakadt.
Most nem kell senkivel sem beszélnie.
Nem kell segítséget kérnie. Nem kell
könyörögnie a személyzetnek, hogy ne
kábítsák el. Ez egy kórház, mindent meg
akarnak tenni, hogy megmentsék. De
félreértették. Most már tudta. A lényeg az,
hogy meg kell halnia. Ma. Napnyugta előtt
halott lesz.
Nyugodt mozdulatok. Ugyanolyan
lassúak, mint a gondolatai, melyek még
mindig a gyógyszer hatása alatt álltak.
Először kihúzta az infúziót, és félretolta a
takarót. Lelógatta a lábát az ágyról. Felállt.
Bizonytalanul, akárcsak az első totyogó
lépéseit megtevő kisgyerek. Az egyik lába
szinte semmire sem volt képes. Mankóra
volt szüksége. Vagy kerekes székre.
Nekitámaszkodott a falnak, és a
szekrényhez küzdötte magát. A kabátja
magányosan lógott egy vállfán. Még
mindig sáros volt a balesettől. Borókától
és alkoholtól bűzlött. Eszébe jutott a
szétrobbanó gines üveg. A világoskék
szilánkok. Felvette a kabátját. Először nem
ismerte meg az előtte álló, mérgesen
bámuló nőt. Majd jött a fájdalmas
felismerés: a tükörképe volt. Egy
pillanatig hezitált, hogy
megkönnyebbüljön vagy felbőszüljön-e.
Az arca egyik oldala feldagadt. De
mindegy volt. Nemsokára örökre elhagyja
e földi világot.
***
Délután két óra harmincöt perc – Egy óra
és tizenhét perc napnyugtáig
– És már csak egy van. A legkínzóbb
fájdalmat is csillapítja.
Az ápolónő Niels fölé hajolt, miközben a
férfi nagy nehezen lenyelte a két nagy
tablettát. A nővér figyelte közben.
– Péntek van? – hallotta meg Niels a saját
kérdését.
– Igen, péntek. Karácsony első napja.
Sokáig aludt, Niels.
– Ma délután.
– Mi lesz délután, Niels?
– Amikor lemegy a nap.
– Hallottam, hogy korán reggel
futkorászott egy kicsit odakint. –
Az ápolónő mosolygott. Talán azon, hogy
a „futkorászott” szót használta. Mint egy
kutya a sétáltatás közben. – Szerencse,
hogy olyan gyorsan megtalálták.
Szerintem csak egy kicsit össze van
zavarodva az egész miatt.
Niels nem válaszolt.
– Tudja, mit? – folytatta a nő. – Igazából
nem is olyan ritka, hogy a betegek
felébrednek, és baromira össze vannak
zavarodva. Teljesen normális.
Az ápolónő megfogta a kezét. Niels
kinézett az ablakon, a napot igyekezett
megkeresni. Egy pillanatig azt hitte, hogy
az erős fény vakította el úgy, hogy nem
látja a fákat. De az ablaküvegben
tükröződő lámpafény miatt volt. Próbált
suttogni, de az ápolónő nem hallotta meg.
– Itt kell maradnia, Niels. Különben nem
tudunk magára vigyázni.
– A keze továbbra is Niels kezén
nyugodott. – Mondott valamit?
– Oltsa el a lámpát!
– Persze, természetesen.
Az ápolónő lekapcsolta a fejtámla melletti
kislámpát, és a tükröződés megszűnt az
üvegen. A nap vörösen és türelmetlenül
lebegett a park fái fölött. Nem volt sok idő
hátra. Nielst egy pillanatra a lemondás
érzése kerítette hatalmába. Akkor vigyetek
a halottak országába! A pokolba
mindennel, gondolta.
Az ápolónő félbeszakította a gondolatait.
– Két úr várakozik odakint, szeretnének
beszélni önnel. Minden nap voltak itt,
amióta bent van – mondta, és felállt.
Sommersted és León tűnt fel a
kórteremben. León megállt az ajtóban.
Mint egy maffiafőnök testőre.
Sommersted közelebb lépett.
– Csak egy pillanatra – mondta az ápolónő
és kiment.
Niels semmit sem tudott kiolvasni
Sommersted tekintetéből. Se felismerést,
se részvétet, se ridegséget, se megvetést.
Ha nem látta volna meg benne az
emberiesség halvány nyomát, amikor a
feléségére féltékenykedett, Sommersted
könnyedén elhitethette volna Nielsszel,
hogy vezetékekből és fogaskerekekből
álló robot.
– Őszintén szólva, Niels, ezt én nem
értem. – Sommersted nyugodtan és
kiegyensúlyozottan beszélt. Mint egy férfi,
akinek a világ összes ideje a
rendelkezésére áll, és tudja, úgysem
szakítják félbe. – De igazad volt. Múlt
szombaton találtak egy meggyilkolt
rendőrt Velencében. És ahogy mondtad,
volt egy jel a hátán. Az olasz igazságügyi
orvos szakértőtől még várjuk a végleges
jelentést, de úgy fest, hogy a harmincötös
számot írták rá. Valószínűleg
beletetoválták a bőrébe. Az Interpol
komoly erőkkel vetette magát az ügyre.
Sommersted mély levegőt vett. Niels
megengedte magának, hogy ezt egyféle
bocsánatkérésként értelmezze. Bocsánat,
hogy nem hallgattalak meg. Niels tekintete
találkozott Leonéval. Mintha egy döglött
hal szemébe nézett volna.
– Mi van veled, Niels? – kérdezte
Sommersted hirtelen az empátia kissé
félresikerült tónusával a hangjában.
– Mi van velem?
– Hogy vagy? A főorvos azt mondta, nem
sokon múlott. Vonat volt?
– Autó egy vasúti átjárónál.
– Ja, tényleg – bólintott Sommersted. –
Szép munka volt, hogy megmentetted a
lányokat. Azt mondják, meghaltak volna,
ha te nem vagy ott.
Sommersted a fejét ingatva lenézett a
padlóra, mielőtt folytatta.
– Mint mondtam, továbbra sem vagyunk
túl okosak. De megerősítjük a kórház
védelmét az elkövetkezendő néhány
napban, és kivárunk.
– Csak ma délután. Napnyugtakor.
Niels kinézett az ablakon. A nap elkezdte
simogatni a fák tetejét.
– Rendben. Ezzel meg fogunk birkózni,
ugye, León?
León közbeszólt:
– Természetesen nem ugyanarról a
biztonsági fokozatról beszélünk, mint a
klímacsúcs alatt. De értesítettük a kórház
őreit, és különös óvatosságra intettük őket.
Figyeljük a négy főbejáratot, és szemmel
tartjuk a mélygarázst.
Csak Sommerstedet nézte. Mint az apuci
egyetlen elismerő pillantásáért esdeklő
kisfiú. Imája meghallgattatott.
Sommersted bólintott.
– Jó, León.
A főnök indulni készült, de hirtelen
megfordult és ezt mondta:
– Sohasem foglak kiismerni, Niels. Érted,
mire gondolok?
– Nem teljesen.
Niels érezte, hogy Sommersted kezd
belegabalyodni a saját gondolataiba.
– Talán hallgatnom kellett volna rád. De
nálad sohasem lehet tudni, Bentzon. Te
olyan… Mondhatom, hogy naiv vagy
néha?
Itt elakadt. Niels tudta, hogy óriási
beismerés közeleg.
– De örülök, hogy túl leszel ezen.
Tényleg. Nem üríttethetem ki a kórházat,
ezt te is megértheted. De León és pár
másik fiú szemmel tartja a fejleményeket.
Niels bólintott és elcsodálkozott. Fiú. Ezt
a szót Sommersted sohasem használta
korábban. Úgy hangzott, mint egy ifi
csapat edzője. Jól állt neki. Talán pont
emiatt a szó miatt lóbálta meg León az
öklét Niels felé, és fakadt ki.
– A fenébe is, Bentzon! Mindannyian
gondolunk rád. Most már igazán talpra
állhatnál.
Niels ránézett. Nem talált semmilyen
megfelelő választ. Sommersted ráérzett a
kellemetlen csöndre, és igyekezett lezárni
a beszélgetést.
– Egyébként a klímacsúcs rendben
lezajlott. Jól végeztük a dolgunkat. –
Vállat vont. – Úgy néz ki, a világ ezúttal
megmenekült.
León vigyorogni kezdett. Mindig is tudta
követni a játékszabályokat. Az íratlanokat
is. És azok közé tartozott, akik nevetnek,
ha a főnök megpróbálkozik valami viccel.
Niels bólintott. Nem tudta, miért.
Illetlenül durván kopogtak az ajtón. Az
ápolónő dugta be a fejét.
– Végeztek?
– Azt hiszem. – Sommersted suta,
bajtársias mozdulattal megveregette Niels
vállát és eltűnt.
– Bentzon. – León búcsút intett és követte
a főnökét.
Az ápolónő becsukta az ajtót mögöttük.
Niels nem hallotta, amikor újra kinyílt az
ajtó. De a halk suttogásra felfigyelt.
– Niels?
Megfordult az ágyban.
Hanna egy kerekes székben ült. A látvány
fájt Nielsnek. De egyetlen pillantás Hanna
arcára visszaadta neki a reményt. Valami
történt vele.
– Niels!
– Hanna!
A nő odagurult az ágyhoz és kezét
Nielsére tette.
– Örülök, hogy látlak. Kerestelek. – Hanna
hangja halk, de életteli volt. – Meg
akartalak keresni, de visszavittek a
kórterembe.
– El kell tűnnünk innen, Hanna. Nincs sok
idő.
– Niels! Bőven van idő. Majd mindent
elmagyarázok. De először figyelj!
– Nemsoká lemegy a nap.
– Amikor meghaltam, nem volt minden
sötét. – Megszorította Niels kezét. – Több
is van ennél az életnél. És léteznek
bizonyítékok is.
– Bizonyítékok?
– Ahogy a telefonban mondtam. Kicsit
össze voltál zavarodva, ugye? – Hanna
mosolygott. Niels a fejét rázta. – Végeztek
egy átfogó felmérést. A baleseti
sebészeteken polcokat szereltek a
plafonhoz közel, melyekre képeket tettek.
Olyan képeket, amelyek csak lebegés
közben láthatók. Ez nem hókuszpókusz,
szigorúan tudományos. Orvosok és
tudósok, ENSZ-felügyelet. Csupa hozzám
hasonló ember, akik magukba szívták a
tudományos precizitás iránti igényt.
Utánanézhetsz az interneten. Ne, hallgass
végig, mielőtt közbevágsz! Láttam a
képet. Le tudtam írni, mit ábrázol, és
másként nem láthattam, csak úgy, hogy a
tudatom elhagyta a testemet.
– Tudat… – sóhajtott Niels. Hanna szeme
fanatikusan csillogott, de ez Nielst
hidegen hagyta.
– Nevezd, aminek tetszik! Lélek? Nem
tudom. Csak azt tudom, hogy ennek
tudatában kénytelenek vagyunk mindent
újragondolni.
– El kell tűnnünk innen, mielőtt lemegy a
nap!
– Emlékszel a történetre, amit meséltem?
Az intézeti munkatársamról, aki nem
tudott nemet mondani? Akinek a jóság
volt a baja?
– Ki kell jutnunk innen. Segítesz?
– Nézz magadra, Niels! Meg akartad
menteni a gyerekeket. Puszta kézzel
akartad megállítani a kocsit.
– Azt tettem, amit mindenki más tett
volna.
– Körbe-körbe futni a Rigshospitaletben és
a jó ember után kutatni? Más is megtette
volna, Niels?
– Azért, mert mániás vagyok. Mániás
depressziós. Nem egészséges.
– De! Teljesen egészséges vagy.
– El kell tűnnünk innen!
– Nem lehet. Ezt te is tudod. És azt is
tudod, hová akarok kilyukadni.
Niels nem szólt semmit. A fejében egy
mondat visszhangzott: De ahhoz valami
rosszat kell tennem.
– Abrahám története. Isten megparancsolta
Abrahámnak, hogy vigye magával Izsákot
a hegyre. Te magad mondtad el a
tengerparton a homokban fekve.
– Nem akarom ezt hallgatni.
– Pedig muszáj lesz.
Niels félrehúzta a takarót és megpróbálta
lelógatni a lábát az ágyról.
– Nem szabad többé jónak lenned, Niels.
Ez az egyetlen esélyed.
– Hanna! – Niels megállt. Woming
szavaira emlékezett: De ahhoz valami
rosszat kell tennem.
Niels előretolta magát az ágyban. Kinézett
a napra.
– Fel kell áldoznod valamit. Valamit, amit
szeretsz. Ezzel bebizonyíthatod, hogy
figyelsz. Érted, amit mondok, Niels?
Meghaltam, de életre keltettek. A saját
szememmel láttam egy rést… ami
máshová vezet.
Niels hagyta beszélni.
– Nekünk… teneked, Niels el kell
fogadnod, hogy van valami nálunk
nagyobb. És meg kell mutatnod neki, hogy
megértetted az üzenetét.
– Mit kell megmutatnom? Mi az egészen
pontosan, amit meg kell mutatnom?
– Meg kell mutatnod, hogy hihetünk
másban is, mintsem magunkban.
Niels hányni akart. Megütni Hannát.
Lekeveri neki egyet. Úgy, ahogy a
hisztériás nőkkel volt szokás régen.
Részvéttel nézett a bedagadt arcára. Az
intelligens szempárra. Csak észérvekkel
lehetett megközelíteni.
– És akkor mi van, Hanna? – hallotta a
saját kérdését. – És akkor mi lesz?
– Nem tudom. Talán… minden megy
tovább. Születik egy új generáció. Az új
harminchat.
Niels a fejét csóválta.
– El kell tűnnünk, Hanna – suttogta
minden meggyőződés nélkül.
Hanna nem mondott semmit.
– Mennyi időnk van még?
– Nem számít, Niels. Gondolja az olaszra!
A rendszer része volt. Nem szabad tovább
jónak lenned.
Niels közbevágott.
– Mennyi időnk van? – üvöltötte.
– Tíz perc körülbelül. Aztán lemegy a nap.
Niels egy gyors mozdulattal kihúzta a
karjából az infúziót. A sötétvörös vér
egyenes sugárban lövellt ki. A folyosóról
hirtelen kiabálást és futólépteket hallottak.
Hanna felállt a kerekes székből, és adott
Nielsnek egy zsebkendőt. Egy pillanatra
megszédült. De visszanyerte az
egyensúlyát. Amíg Niels igyekezett
kikelni az ágyból, Hanna odalépett a
szekrényhez és elkezdett matatni benne.
Niels hullasápadt volt, amikor elkapta
Hanna kezét, és mondta:
– Segíts! Segíts, hogy legalább
megpróbálhassam!
Hanna megfordult. Niels szolgálati
pisztolya volt a kezében.
– Rendben.
18.
Délután három óra negyvenkét perc – Tíz
perc napnyugtáig
León percek óta hallgatta az adóvevőt:
Sötétzöld furgon a városháza felé áthajt
minden piroson. Nagy sebességgel. Egy
járőrkocsi néhány száz méterre követi.
Ehhez semmi köze nem volt. Mégis felállt
és odament az ablakhoz.
– Maga orvos? – szólt egy hang mögötte.
– Segítségre van szükségem.
León éppen válaszolni akart az
összezavarodott betegnek, amikor újra
meghallotta a rádiót: Sötétzöldfurgont
követnek az Ostersogadén. Lezárjuk a
Fredensbrót. Halk vészcsengő szólalt meg
León fejében: karácsony első napja. Nem
egy teljesen átlagos nap, igazából a leg-
nyugodtabbak egyike – eltekintve azoktól
a családapáktól, akik azt hiszik, hogy ők
természetesen képesek vezetni négy
ünnepi sör és öt feles után. Szokatlan volt
az autósüldözés a hótól csúszós karácsonyi
utcákon. León megragadta a rádiót.
– Albrectsen? Rálátsz a Faelledvejra?
Azonnal megérkezett a válasz.
– Jó a kilátás. Minden nyugodt.
León továbbra is kibámult az ablakon.
Először nem volt egész biztos benne. De
amikor látta, hogy az autók lehúzódnak,
megpillantotta a kavargó havon keresztül.
Sötétített szélvédő. Régi furgon. Sötétzöld
Citroen száguldott át a hídon a
Rigshospitalet felé.
– A picsába!
León felemelte a hangját és fújtatva a
rádióba szólt.
– Albrectsen! Figyelted a rádiót?
– Igenis! Enyém a főbejárat.
– Kettes csapat? Megvan a lehajtó a
mélygarázsba?
Várta a választ.
– Kettes csapat! Jensen! – Semmi válasz.
– Albrectsen, látod a kettes csapatot?
– Nem. Egy pillanattal ezelőtt még ott
voltak…
Ekkor León meghallotta a furgon sarkában
robogó rendőrkocsik szirénáit.
Futásnak eredt és elkezdett üvöltözni.
– Albrectsen! Állj kijjebb az utcán, hogy
fedezd a főbejáratot és a lehajtót is.
Megállt. Nem hitt a szemének, amikor
meglátta a sántító Nielst a folyosón.
– Bentzon? Mit csinálsz te itt? Nem
ágyban lenne a helyed?
Niels Hannára támaszkodott. A nő meg
egy mankóra. Szép páros voltak.
– Mi történik, León?
– Semmi, ami miatt aggódnod kellene.
Uraljuk a helyzetet.
Mindannyian hallották Albrectsen
kétségbeesett kiáltását a rádióban.
– Elhajtott mellettem! Le a mélygarázsba.
León futni kezdett. Úgy kiabálta a
parancsszavakat, mint egy tábornok a
háborúban.
– Senki nem száll ki abból a kocsiból!
Világos?!
– Ki kell jutnunk, Hanna. – Niels hangja
gyenge volt. Már attól is megcsappant
némiképp az ereje, hogy kiszállt az
ágyból. Égett a háta.
– Nem tudunk, Niels. De mi van a tetővel?
Onnan mindent látunk.
– Arra van a lift.
Niels a legközelebbi lift felé botladozott.
Elhaladt egy ablak mellett, kinézett rajta.
Az út menti fák vadul hajlongtak az erős
széllökésektől. Néhány kocsi kicsúszott a
tükörsima út szélére, és partra vetett
bálnákként álltak a hófúvás közepette.
Biztosan nem akartak összeütközni a
száguldó furgonnal. A háttérben pedig a
nap utolsó sugarai folytattak egyenlőtlen
harcot, hogy keresztültörjenek a kavargó
havon és a növekvő sötétségen. A
narancssárga fénytől olyan volt, mintha
Koppenhága – a tetők, az utcák, a levegő –
lángokban állna.
– Ítéletnap – suttogta Niels. – Olyan,
mintha ez lenne a végítélet napja.
Csöndes, nyugodt és vörös.
Látta, ahogy a sötét furgon eszeveszett
sebességgel kacsázva száguld a kórház
alatti mélygarázs lehajtóján. Nekiment
néhány letámasztott kerékpárnak, a
biciklik szanaszét repültek.
– Gyere már, Niels! – Hanna a lift mellett
állt.
Niels odaért. Nem tudta kiverni a zöld
furgon képét a fejéből.
– Ne a tetőre! – mondta, miközben
majdnem beesett a liftbe.
– Az az utolsó esélyünk, Niels. A
kijáratokat lezárták. Lehetetlen.
És a pince… Magad is hallottad. Teli van
rendőrrel.
– A kijárat… Megpróbáljuk! Valahogy
csak kijutunk. Niels megnyomta a
földszint gombját, de aztán elesett.
– Niels! – Hanna leguggolt hozzá. – Mi
van veled?
– A hátam. Ég… Még mennyi idő? – A
vére ízét érezte a szájában. –A szám…
Feladta.
– Gyerünk, Niels! – Hanna megpróbálta
talpra állítani a férfit.
Niels hallotta a szavait, de nem egészen
értette őket. Összeroskadt a liftben.
Kibírhatatlan volt a fájdalom. Mintha izzó
parázsnak támasztaná a hátát.
– Vérzik az orrod.
Mintha transzban lenne, Niels az orrához
emelte a kezét. Hannának igaza volt.
– A tetőre kell mennünk, Niels.
– Miért? – nyögte ki.
– Csak néhány perc van hátra.
– Aztán meghalok, Hanna. És aztán
meg…
– Nem, Niels! – Hanna előhúzott valamit a
zsebéből. – Megmenekülhetsz!
Niels erőlködve felemelte a fejét.
– Nem, Hanna!
A nő kezében a szolgálati pisztoly volt.
***
Délután három óra negyvennyolc perc –
Négy perc napnyugtáig
A motor bőgött, a sötét furgon túl nagy
sebességgel haladt lefelé a rámpán. Az
egyik pillanatban úgy tetszett, kicsúszik. A
fékek befogtak és csak a tiszta szerencse
mentette meg, hogy telibe nem kapta az
egyik betonoszlopot.
León és a többi rendőr előreszegezte a
pisztolyát, és körbevette a kocsit.
Albrectsen a furgon hátuljához ment, León
az oldalajtóhoz közelített.
– Koppenhágai rendőrség! Ajtót kinyitni!
Nagyon, nagyon lassan. Aztán hangokat
hallottak. Először panaszos hangot. Majd
sikolyt.
Szörnyen éleset. Végigfutott a hideg a
hátukon.
Egy férfi szállt ki a kocsiból. Nem lehetett
sokkal több húsz évesnél. Égnek meredt a
haja. Riadtnak tűnt.
– Földre! – üvöltötte León.
– Én…
– Pofa be! Földre! Különben lövök!
Ugyanebben a pillanatban Albrectsen
kinyitotta a hátsó ajtót. Odabent egy nő
hevert egy matracon. Sikított.
– Mi a franc folyik ott Albrectsen? –
kiáltotta León, miközben megbilincselte a
fiatalt.
– Főnök! – Alberctsen majdnem elnevette
magát.
– Mi van?
– A párom van hátul… – próbálta a fiatal
férfi elmagyarázni.
León fölállt. Benézett a nőhöz. Szétvetett
lábbal feküdt. León biztos volt benne,
hogy egy kifelé bújó kis fejet lát.
Néhány másodpercre megbénultak. Aztán
a nő újra felüvöltött.
– Mi van, nem fogtok mást csinálni csak
bámulni?
19.
Délután három óra ötven perc – Két perc
napnyugtáig
Egész Koppenhágára rá lehetett látni.
A nap korongját felszabdalták a felhők és
a hópelyhek, ahogy a látóhatár fölött
lebegett. Niels visszanézett, miközben
tovább ment a helikopter-leszállóhely felé.
Az örvénylő hópelyhek apró
üvegszilánkokként ütköztek a bőrének.
– Itt jó lesz – suttogta Hanna, de szavait
azonnal elvitte a szél. –Fogjad! –
Kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a szél
zúgását. – Fogd meg a pisztolyt!
– Nem, Hanna!
– Nézz rám!
Visszament, megragadta Niels vállát, és
arra kényszerítette, hogy a szemébe
nézzen.
– Nem tudom megtenni.
– De meg kell tenned, Niels!
– Hagyjál!
A férfi megpróbálta ellökni magától a nőt,
de túl gyenge volt, Hanna pedig nem
engedett a szorításból.
– Itt a vége, Niels. Érted?
Belenyomta a pisztolyt Niels kezébe. A
férfi egy laza kézmozdulattal a sötét
semmibe hajíthatta volna, de nem tette.
– Itt a vége – ismételte meg Hanna.
Niels kibiztosította pisztolyt és az ajtó felé
nézett. Apró mozdulat, mégis minden
erejére szüksége volt hozzá. Felemelte a
pisztolyt és a kijárat felé célzott. A lift
ajtajára.
– Nem jön senki, Niels.
– Menj innen!
Hanna nem mozdult. Niels ráüvöltött.
– Azt mondtam, menj innen!
Hanna egy méterrel arrébb ment.
– Messzebb!
Niels szédelgett, de görcsösen fogta a
pisztolyt. Mintha az apró tárgy, melynek
egyetlen feladata, hogy életeket oltson ki,
életének mentőöve lenne.
– Niels!
Hiábavaló volt a kiáltás. A férfi nem
hallotta.
– Niels!
A nő egészen közel lépett. Újra
megragadta a férfit, és nem engedte
ellökni magát.
– Menj el!
– Hallgass rám, Niels! Nem jön senki.
Semmilyen gyilkos. Csak ketten vagyunk.
Niels nem szólt semmit.
– Ne legyél jó! Fel kell áldoznod.
– Hallgass, Hanna!
Újra megpróbálta ellökni magától.
– Ez az egyetlen lehetőség. Nem látod?
Cselekedned kell!
Niels hallgatott. Az orrából az ajkára
csurgóit a vér. A térde már alig bírta a
súlyát. Hanna azt hitte, menten összeesik.
Hogy túl késő. De egy gyors pillantás
nyugatra elárulta, hogy a nap még mindig
a látóhatáron tétovázik.
– Nem jön semmilyen gyilkos, Niels. Nem
érted? Nincsen terrorista vagy őrült
sorozatgyilkos. Ez csak rólunk szól.
– Hagyd már abba!
– Lőj rám, Niels!
– Nem.
– Cselekedned kell. Meg kell mutatnod,
hogy figyelsz. Erről szól az egész. Fel kell
áldoznod azt, amit szeretsz.
Hanna megfogta a hideg pisztolycsövet, és
szíve felé irányította.
– Nekem ez nem jelent semmit, Niels. Ezt
akartam elmondani. Halott voltam, amikor
rám találtál. Meghaltam, amikor Johannes
meghalt.
– Hanna…
Hanna Nielshez simult, az ajka hozzáért a
férfi füléhez, miközben ezt suttogta:
– Meg kell mutatnunk, hogy figyelünk.
Hogy tudjuk, nem ez minden. – Hanna a
ravaszra helyezte Niels ujját. – Neked kell
meghúzni. Csak csináld! Vissza akarok
menni, láttam, mi vár ránk. Ez az egyetlen
kívánságom. Vissza. Johanneshez.
– Nem!
– Senki sem fog gyanúsítani. Mindenki azt
gondolja majd, öngyilkosság volt.
Pszichés roncs vagyok. Igaza volt a
főnöködnek. – Hanna ajkát váratlan kacaj
hagyta el. – Nem veszíthetek semmit.
Semmit.
– Nem, nem tudom megtenni!
Hirtelen eltűntek a hangok. Niels látta,
hogy Hanna ajka mozog, de hang nem jött
ki rajta. A szél, a hóvihar és a mélyen
alattuk fekvő város zaja elhalt. Csupán
csak a néma csönd maradt, amelynek
létezését el sem tudta képzelni. Annyira
megérintette, hogy be kellett csuknia a
szemét, hogy tisztán élvezhesse.
– Olyan csöndes minden – suttogta. –
Olyan csöndes.
Melegség áramlott végig a testén.
Csodálatos meleg, mely eltüntette a háta
fájdalmát, és nyugalommal töltötte el –
gyógyír, végre. Talán igaza van
Hannának. Talán ez vár rá. Melegség,
béke, nyugalom. Egy pillanatra olyan volt,
mintha az ítéletidő megszűnt, a hó eltűnt, a
felhők elúsztak volna, és csak egy
karnyújtásnyira a feje felett felsejlettek a
csillagok. Újból Hannára nézett, aki
üvöltött, kérlelte, de Niels nem hallott
semmit. Hanna a szívéhez szorította a
pisztoly csövét, és kimondta a szavakat:
Most, Niels! Most! De a férfi továbbra
sem hallotta. Behunyta a szemét. Tudta,
Hannának igaza van. De nem akart
hallgatni rá. Nem tudott. Mégis meghúzta
a ravaszt. A kakas becsapódása után a
pisztoly erősen visszarúgott.
Hanna megrázkódott. Talán tántorgott.
Niels ránézett. Hanna hátrált egy lépést.
Nem volt vér. Ebben a pillanatban újra
felharsantak a hangok és kongva
csapódtak a dobhártyának.
– De…
Hanna megfordult. Nyugat felé nézett. A
nap eltűnt. Besötétedett.
– Megcsináltad, Niels!
Niels térde remegni kezdett. Még mindig a
bemeneti sebet kereste
Hannán. Nem értette, miért nem ömlik
belőle a vér. Niels teste görcsbe rándult.
Hanna előrenyújtotta a kezét, és lassan
kinyitotta. Ott volt a pisztoly tára.
Leült Niels mellé, és átölelte. A férfi
lehunyta a szemét.
Lépteket és hangokat hallott. León
szólította.
– Bentzon! Te itt vagy fent?
Niels kinyitotta a szemét.
– Bentzon! – kiáltott újra León.
De Niels csak Hannát nézte, vagy talán a
kettejük között táncoló, puha pelyheket.
20.
Hétfő, 2010. január 4.
Niels kétségtelenül érezte, hogy
változások mentek végbe a testében,
miközben a kórházban pakolta a
bőröndjét. Nemcsak a hátfájás szűnt meg,
hanem a járás is könnyebb lett. A
belsejében ugyancsak megváltozott
valami. Korábban már a csomagolás is az
utazásra emlékeztette, és a félelem
beköltözött a testébe, leküzdhetetlen
ellenfélként vonult fel Niels ellen.
De most más volt. Egészen nyugodtnak
érezte magát, miközben gondosan
elhelyezte a ruháit a bőröndben.
Rendőrigazolvány és pisztoly felülre.
Behúzta a cipzárt, és a félelemnek nyoma
se volt.
– Ma engedik haza?
Az ápolónő új ágyneműt készült húzni.
– Igen, már nem bírom tovább. És a jó
koszt miatt sokat magamra is szedtem –
felelte Niels, és megveregette a hasát.
– Örülök, hogy jobban van.
– Köszönöm a segítségét!
Niels kezet nyújtott, de meglepetésére az
ápolónő inkább megölelte.
– Sok sikert, Niels!
Kissé szomorkásán hangzott, talán majd
hiányozni fog neki a betege. De azért
mosolygott.
Hannát csak pár nap múlva fogják kiírni.
Niels egy csokor virággal a kezében lépett
be a szobájába elköszönni. Nem volt váza,
amibe beletehette volna.
– Csak tedd le ide – mondta Hanna, és
megveregette a takarót. –Nagyon szépek.
Milyen virágok?
Niels vállat vont.
– Semmit sem tudok a virágokról.
– Egyszer egyébként terveztem, hogy
kialakítok egy igazi kertet odakint a
nyaralónál. Hogy átépítem az egészet,
és… Tudod.
Niels szájon csókolta. Csak röviden.
Meleg, puha ajkak. Talán kissé esetlenül
sült el. De hatásos volt – érezte a
gyomrában.
Volt nála egy ajándék, újságpapírba
csomagolva.
– Mi ez? – kérdezte Hanna még mindig
pirongva a csók után.
– Nyisd ki!
Gyermeki lelkesedéssel bontotta ki. A
hangulata azonnal megváltozott, amikor
meglátta az ajándékot. A pisztoly tárát.
– Csak nyugalom! Kivettem a töltényeket.
Hanna kézbe vette a kis tárgyat. Sóhajtott,
miközben körbeforgatta.
– Meg voltam győződve róla, hogy meg
kell halnom – mondta. –Hogy ez… Hogy
ez a lényeg.
– Mikor változtattad meg a véleményedet?
Felnézett Nielsre.
– Tudod, mit? Nem változtattam meg.
Egyáltalán nem vagyok biztos benne,
hogy én szedtem ki a pisztolyból a tárat.
Vagy…
Nem fejezte be a mondatot.
– Kikísérlek.
***
Az elmúlt néhány napban többször
átbeszélték, mi is történt valójában a tetőn.
Minden egyes alkalommal, amikor Niels
megkérdezte, ki tette, Hanna kijavította:
– Mi, Niels! Mi tette?
Niels nem válaszolt.
Hosszú, fehér folyosó. Orvosok, ápolónők,
betegek és hozzátartozók kavalkádja. Egy
hang elnyomta az összes többit: egy
csecsemő sírása. Niels megállt és
körbenézett. Egy kismama – fáradt, de
boldog – sétált újszülöttjével a karjában.
Pontosan Niels és Hanna felé tartottak.
Amikor a kismama és az apró kis ember
elhaladt mellettük, Niels feléjük fordult.
Talán ezért is ment neki egy ápolónőnek.
– Bocsánat!
Az ápolónő ment volna tovább, de Niels
megállította.
– Kérdezhetnék valamit?
A nő megfordult.
– Hogyan deríthetném ki, hogy született-e
valaki múlt pénteken napnyugta körül?
Az ápolónő gondolkodott.
– A szülészeti osztályon kell
megkérdeznie.
– Köszönöm.
Hanna megrántotta Niels karját.
– Mi az? – kérdezte a férfi.
– Niels! Nem megyünk túl messzire?
– Miért? Nem gondolod, hogy át kellene
adnom a stafétát?
***
Niels udvariasan kopogott, de mivel senki
sem válaszolt, belépett a szobába. Hanna
kint maradt.
Virágok, bonbon, plüssfigurák és
babaruha. Az anya félálomban feküdt az
ágyon, és a karjában tartotta az
újszülöttjét. Az újdonsült apa egy széken
ülve horkolt. A párra tökéletesen illet
León leírása, amit a sötét furgon utasairól
adott. Az anya felnézett.
– Gratulálok! – ez a szó ötlött Niels eszébe
elsőnek.
– Köszönöm – a nő kissé csodálkozva
nézett vissza. Valószínűleg megpróbált
rájönni, ki lehet a látogatója. –
Találkoztunk már?
Niels vállat vont, és az ébredező kicsire
nézett.
– Kisfiú?
– Igen – mosolygott a nő. – Kis
türelmetlen. Egy hónappal korábban
érkezett.
– Megígér nekem valamit?
Az anyuka kíváncsian pillantott Nielsre.
– Ha majd kicsit nagyobb lesz a fia, és
kiderül, hogy nem szeret utazni, nem lesz
rá mérges. Megígéri?
– Nem értem, mit szeretne.
– Elég, ha megígéri.
Niels otthagyta őket a szobában.
21.
Az első repülőút. A legtöbben megőrzik
emlékezetükben, milyen kalandos volt,
amikor a repülőgép a magasba emelkedett.
Minden új: a légiutas-kísérők, az étel, az
apró csészék, az étkészlet és a többi,
babaház felszerelésére hasonlító
kiegészítő. Az ember maga mögött hagyja
minden aggodalmát, és átengedi az
irányítást másnak.
Velence
A lagúna illata olyan volt, amilyet Niels
még sohasem érzett. Hízelgő, ugyanakkor
zárkózott is. A sós és az édesvíz
kékesfekete keveréke, ami annyira csábító,
hogy Lord Byron a csatornába vetette
magát. Niels a repülőn, az útikönyvben
olvasott róla.
Egyébként repülés közben szinte végig az
ablakon bámult ki. Amikor az Alpok felett
haladtak el, némán és mozdulatlanul sírva
fakadt. Jó volt, hogy Hanna nem volt ott.
Elmondta volna, hogy az Alpok nem más,
mint két felgyűrődött kontinentális lemez.
És hogy a Földközi-tenger néhány
százmillió év múlva eltűnik, amikor az
afrikai kontinens nekiütközik Európának.
Addig Kathrine valószínűleg nem tudna
várni. Ezért foglalt jegyet Niels
Velencéből Dél-Afrikába. Három
átszállás, rámegy az egész nap.
A vízitaxiknál megállította egy fiatal férfi.
– Venice, mister?95
Niels elővette az útikönyvet, és annak a
szigetnek a képére mutatott, melyen a
temető fekszik.
– San Michele? Temető?
Niels megpróbálkozott egy halk sz-vel.
Kapott is egy árajánlatot: kilencven euró.
Mi a fene! Hanna pedig mondta, hogy ne
felejtsen el mindenre alkudni Velencében,
különösen ebben az évszakban, amikor
mindent megtesznek a bevételért.
Nevetni kezdett, amikor a sofőr tövig
húzta a gázt, és a hajó kacsázó kőként
95
Velencébe, Uram?
táncolni kezdett a vízen. A fiatalember
Nielsre nézett, és nem tudott nem osztozni
a száguldás hamisítatlan örömében.
Mielőtt kikötöttek volna a San Michele-
szigeten, meg kellett várniuk, amíg egy
kisméretű, feketére lakkozott hajó letesz
egy koporsót. Niels felszökkent a stégre, a
sofőr fogta közben a karját. Aztán újra
nekivágott a víznek, és lelkesen integetett.
Nielsnek csak ekkor esett le, hogy
sejtelme sincs, hogy megy majd vissza.

Jó előjel, ha a temető a város szépségéből

ad ízelítőt. Kápolnák, árkádok, pálmafák,
fűzfák, gazdag díszítés, angyalarcok és
angyalszárnyak. Stílszerűen fogalmazva: a
szakrális jegyeket viselő művészet
bőségszaruja. Niels majdnem egy órán
keresztül bolyongott elvarázsolva és
összezavarva. Lassan látni kezdte a
rendszert. Hogy hová teszik a legfrissebb
urnákat, hogy hová temették a
protestánsokat.
Az egymásra helyezett urnák végtelen
folyosóját járta. Arcok és nevek. Virágok
és lángoló apró gyertyák, melyeket vörös
üveg véd a széltől.
Negrim Emilio és Zanovello Edvigne közé
beszorítva találta meg Tommaso földi
maradványait. Tommaso Di Barbara. Volt
egy kisebb fénykép is róla. Az arca és pont
annyi a vállából, hogy látható legyen az
egyenruha. Egy barátságos férfi. Egy
barát.
Niels leült a szomorúfűz alatti padra, ami
pontosan Tommaso nyughelye mellett állt.
Nem hozott semmit. Se virágot, se
gyertyát. Csak saját magát. És már nem is
igaz ember. Csupán ember. Önmaga.