DR.

PAPP LÁSZLÓ: ÁLLAMFORMA ÉS ÁLLAMFŐ A MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN

(KÉZIRAT)

II. 1. ÁLLAMFORMA ÉS ÁLLAMFŐ

II. 1. 1. FOGALMI ALAPVETÉSEK

Az államforma fogalmát és tartalmát egységes és univerzális jelleggel meghatározni aligha

lehetne. A 19-20. századi államokat és alkotmányokat állam- illetve kormányforma alapján
lehet csoportosítani, amelyből kitűnik a két fogalom elhatárolása. Ebből adódóan államforma
alatt csak az államfői jogállást értjük, s így az alábbi államformákat különböztetjük meg: a)
monarchia; b) köztársaság; c) átmeneti államformák.

A monarchia olyan államforma, amelyben az állam élén, egy élethossziglan uralkodó és

politikailag illetve jogilag felelőtlen államfő áll. Míg a köztársaság olyan államforma, ahol
az állam élén mindig határozott időre választott államfő áll, akinek hatalma nem örökíthető.
Az államforma ilyen jellegű meghatározásából következik, hogy az egyes államok közötti
valódi különbség nem az államforma, hanem a kormányforma tekintetében figyelhető meg.

A harmadik, un. átmeneti államformákat azon képződmények jelentik, amelyek valamilyen

okból egyik vagy másik államformához sem sorolhatóak. Ebben az esetben az államforma
sajátossága valamilyen egyéb tényezőn múlik, amely Magyarország esetén a politikai
ideológiát jelentette.1

Mindezekre tekintettel a magyar alkotmánytörténet az államforma tekintetében az alábbiak

szerint korszakolható: a) monarchia 1000-1918 és 1920-1946 között2; b) köztársaság: 1946-
1949 között és 1989 után; c) átmeneti államformával bír 1918-1919 között, 1944-ben,
valamint 1949-1989 között. A monarchia és a köztársaság elhatárolása a fentebb leírt fogalom
alapján meghatározható. Az átmeneti államformák között azonban a Tanácsköztársaság és a
II. Népköztársaság köztársaságtól való elhatárolása nehézségekbe ütközhet.

A II. Népköztársaság, mint baloldali totális állam, a világ többi népköztársaságához hasonlóan
un. népi demokratikus köztársaság. Ebben a megközelítésben a népköztársaságok nem
tekinthetőek valódi köztársaságoknak mivel: a) nem felelnek meg a morális egalitarizmus
követelményének; b) nem felelnek meg az önkormányzó közösség eszményének; c) a
politikai autoritást nem a köz érdekében gyakorolják és rendszerint egy társadalmi csoport
kizárólagos hatalmának a biztosítására irányul; d) a hatalomgyakorlás a politikai nyilvánosság
kizárásával valósul meg.

Az államforma meghatározásának központi elemeként az államfői jogállást jelöltük meg,

amely értelmében, a magyar alkotmánytörténetben a következő államfőket különböztethetjük
meg: a) király; b) kormányzó; c) köztársasági elnök; d) fejedelem; e) vezérlőfejedelem; f)
kormányzóelnök; g) nemzetvezető; h) Nemzeti Főtanács; i) Népköztársaság Elnöki
Tanácsa.
A további fejezetekben a magyar alkotmánytörténet egyes államfői jogállásait tekintjük át.
1
A politikai ideológia mellett egyéb tényező is determinálhatja az átmeneti államformákat, mint pl. vallási
ideológia (Vatikán) vagy az a tény, hogy az államforma egyúttal az adott ország sajátos nemzetközi jogi
státuszára is kíván utalni (főhercegségek). Tekintettel arra, hogy a magyar alkotmánytörténetben az átmeneti
államformák a politikai ideológiához kötődnek, így a továbbiakban csak ezzel foglalkozunk.
2
A neoabszolutizmus időszakában is monarchia Magyarország, csak közjogi értelemben nem független és önálló
állam, hanem a Habsburg Birodalom része.

1
II. 1. 2. A MONARCHIKUS ÁLLAMFORMA ÉS ÁLLAMFŐ

Alkotmánytörténetünk során államiságunk jelentős részében Magyarország monarchia volt,

így az ország élén uralkodó állt. Az előző fejezetben írtak alapján a monarchia, mint
államforma csak annyit jelent, hogy az állam élén élethossziglan uralkodó, és politikailag és
jogilag felelőtlen király áll. Ebből következik, hogy a király jogállása 1848 után csak
annyiban változik, amennyiben azt a polgári átalakulás és a polgári államberendezkedés
feltétlenül indokolta. A király, mint a monarchikus államformához kötődő államfő sajátossága
két tényezőben ragadható meg: a) élethosszig uralkodik; b) politikailag és jogilag felelőtlen.

Az élethosszig való uralkodás arra utal, hogy a megkoronázott királynak nincs időben
korlátozott mandátuma, a trónt – lemondását kivéve – élete végéig betöltheti. A legtöbb
európai monarchia tekintetében az élethosszig való uralkodás egyúttal örökletes alapon való
uralkodást is jelent, amely értelmében a királyi trón egy dinasztián belül valamilyen öröklési
rend alapján öröklődik. Ezt azonban csak főszabályként emelhetjük ki, hiszen az európai
alkotmánytörténetben is ismeretes a választás intézménye, így többek között a Német Római
császár is választással nyerte el hatalmát.

Mindezekből adódóan a királyi jogállás kapcsán elsőként a trónbetöltési módokat kell

tisztázni, azaz azokat a szabályokat amely alapján egy személy elnyerhette a magyar királyi
trónt. A trónbetöltés rendszere kapcsán érdemes egy mesterséges korszakhatár húzni a
patrimoniális monarchia és az azt követő trónbetöltési szabályok között.

A patrimoniális monarchia időszakában a vérségi elv érvényesült. Az államalapítást követően

a vérségi elv csak a primogenitúrára és a senioratusra korlátozódott. A primoganitúra
értelmében mindig az első szülött vagy a legidősebb fiú örökli a trónt, míg a seniorátus
értelmében a nemzetség legidősebb férfi tagja. A patrimoniális monarchia trónbetöltési
elvével kapcsolatban csak két dolog bizonyos: a) mindig Árpád nemzetségéből kellett
kikerülnie az uralkodónak, azaz a vérségi elv az Árpád nemzetségre korlátozódott; b) a
primogenitúra és senioratus egymáshoz való viszonya nem volt szabályozva, azok egymást
kiegészítve érvényesültek úgy, hogy szokásjogi alapon fokozatosan a primogenitúra lépett az
első helyre. Azon oknál fogva, hogy nem létezett kétséget kizáró szabály arra nézve, hogy az
Árpád nemzetségen belül pontosan ki örökölje a trónt, Timon Ákos egy sajátos trónbetöltési
elvet fogalmazott meg: az örökléssel korlátozott választás elvét. Az elv értelmében a korona
az Árpád-nemzetségre van korlátozva, azonban azon belül a nemzet választhatja ki, hogy kit
kívánt királlyá koronázni.

Kizárólag a vérségi elvre épülő trónbetöltés az Árpád-házi királyok alatt érvényesült, s az

Árpád-ház kihalása után is jelen van, azonban egyéb elvekkel együtt. Ebből adódóan a
patrimoniális monarchia korszakát követően a következő trónbetöltési módokat ismerjük: a)
vérségi elv; b) választás; c) Habsburg örökösödési jog.

1301 után a rendek fokozatos megerősödésével egyre erőteljesebb igény jelentkezett a

trónbetöltésben való beavatkozásra. 1526-ig a vérségi elv – amely ekkor már csak a
primogenitúrára korlátozódott – és a választás elve egymást váltakozva érvényesültek attól
függően, hogy erős vagy gyenge kezű uralkodónk volt. Kétséget kizáróan az első választott
királyunknak Luxemburgi Zsigmondot tekinthetjük, aki Mária férjeként kezdetben
corregensként ült a trónon, majd Mária halála után a rendek támogatásával saját jogán is
király lett. A vérségi és választási elv folyamatos váltakozása 1526 után szűnik meg, ugyanis

2
a két elv elé egy újabb trónbetöltési mód került, amelyet Habsburg örökösödési jognak
nevezünk. A Habsburg örökösödési jog 1526 után fokozatosan alakult ki és 1918-ig
meghatározta a magyar trón betöltését. Az elv első eleme az 1547:5. tc., amelyben a rendek
arra kérik az országtól távolmaradó Ferdinándot, hogy térjen vissza Magyarországra, vagy
ennek hiányában az elsőszülött fiát küldje ide, hiszen a rendek „nemcsak Ő felsége, hanem
örökösei uralmának és hatalmának is örök időkre alávetették”magukat. Az 1547:5. tc. tehát
pusztán csak deklarálja, hogy a magyar korona a Habsburgokat illeti meg, azonban azt nem
határozza meg egyértelműen, hogy a dinasztián belül hogyan öröklődjön a trón. A Habsburg
örökösödési jog második eleme az 1687:2. tc., amely rögzíti, hogy a magyar korona a
Habsburg dinasztián belül a fiúági primogenitúra szabályai szerint fog öröklődni. Az elv
harmadik eleme pedig az 1723:I., II. III. tck., a Pragmatica Sanctio, amely a primogenitúrát
fiúörökös nemlétében kiterjeszti a dinasztia női ágára is. E három elem együttesen képzi a
Habsburg örökösödési jogot, amely a magyar trón betöltését egészen 1918-ig meghatározta.

A trónbetöltés elvei arra a kérdésre keresték a választ, hogy milyen módon határozható meg a
következő király személye. Önmagában a trónbetöltési elv azonban nem elegendő, hiszen az
uralkodónak alkalmasnak is kellett lennie az uralkodásra, és a királyi hatalom csak a
törvényes koronázás által illette meg. Az uralkodásra való alkalmasság (idoneitas) valójában
a királyi trón betöltésére való fizikai és szellemi alkalmasságot jelentette, amely többnyire a
patrimoniális monarchia korában érvényesült, és ott sem kizárólagos jelleggel. Ellenben a
koronázás kezdettől fogva különös jelentőséggel bírt, hiszen csak a törvényesen
megkoronázott király volt legitim uralkodónak tekinthető.

Így a koronázás a magyar alkotmánytörténetben nemcsak egy szimbolikus esemény, hanem

valódi közjogi jelentőséggel bíró, a királyi uralkodás legitim voltát és az alkotmányt biztosító
szertartás. Ferdinandy Géza fogalom meghatározását alapul véve „a koronázás olyan
ünnepélyes alkotmányjogi cselekmény, amellyel a nemzet, illetve az azt képviselő
országgyűlés, - a hitlevél kiadása után – a katolikus egyház közreműködése mellett és annak
szertartása szerint, a Szent Koronának a király fejére tétele által, a Szent Koronában lakozó
közhatalomnak a király által gyakorolandó részét teljes egészében és visszavonhatatlanul a
királyra ruházza, s ezzel őt Magyarország törvényes királyává avatja, míg az uralkodó
esküvel kötelezi magát az alkotmány megtartására.”A koronázás azonban ilyen
alkotmányjogi jelentőséggel csak a rendi időszaktól kezdve bírt. A patrimoniális monarchia
korában is érvényességi feltétel a koronázás, azonban akkor az még kizárólag egyházi
szertartás keretében zajlott.

Bár a koronázás minden egyes mozzanata nem volt törvényben rögzítve, a szokásjog mégis
pontosan és a rendi kortól kezdve eltérést nem engedő módon rögzítette az eljárást, amely
három részből állt: a) hitlevél kiadása; b) a tulajdonképpeni koronázás; c) koronázási eskü.

Arra nézve, hogy a koronázásnak mikor kellett pontosan megtörténni sokáig nem létezett
rögzített szabály. Ugyanis életszerű volt, hogy az új király törekedett a gyors koronázásra,
hiszen felségjogait csak ezt követően tudta maradéktalanul gyakorolni. II. József azonban
uralkodása alatt nem koronáztatta meg magát, így az ő halála után merült fel először a
koronázás időpontjának rögzítése. Az 1791:3. tc. rögzíti, hogy az új királyt a régi király
haláltól számított hat hónapon belül meg kell koronázni.

3
A koronázás első eleme a hitlevél3 kiadása volt, amely a koronázandó által a tulajdonképpeni
koronázást megelőzően tett ígéret arra nézve, hogy megkoronázása esetén az ország
alkotmányát megtartja. Első alkalommal minden bizonnyal III. András adott ki
alkotmánybiztosító oklevelet, amelyből későbbi hitlevelünk kifejlődött. II. Ferdinándtól
kezdve szokássá vált, hogy az uralkodó trónra lépése után intézkedik a hitlevél törvénybe
iktatásáról.4 A hitlevél tartalmában 1687-ben változás állt be, amikor az 1687:2. tc. rögzítette,
hogy az új király az előd által kiadott hitlevélben foglalt biztosítékokat is köteles elfogadni.
Mindez nem azt jelentette, hogy a hitlevél tartalma megváltoztathatatlanná vált, hanem csak
azt, hogy az új király kötve volt elődje hitlevélben tett ígéretéhez, és ahhoz képest csak többet,
vagy az alkotmány időközbeni változásának megfelelően tehetett más ígéretet is. III. Károly
óta a hitlevelekben öt állandó pont figyelhető meg, amelyekre királyaink ígéretet tettek: a) az
ország alkotmányát, törvényeit, szokásait és területi épségét megtartják; b) a koronát az
ország határain belül az országgyűlés által választott koronaőrök által őriztetik; c) a
koronához tartozó, s már visszaszerzett vagy később visszaszerzésre kerülő részeket az
országhoz csatolják; d) a Habsburg örökösödési jog alkalmazhatóságának hiányában a
királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre; e) a jövőben megkoronázandó királyok kötelesek
lesznek az adott hitlevél tartalmának a betartására.

A koronázás második része a tulajdonképpeni koronázási szertartás. Mivel a koronázásnak

az országgyűléshez kellett kötődnie, azonban 1848 előtt nem volt helyhez kötött
országgyűlésünk, így a koronázás helye is változott. Kezdetben Székesfehérváron koronáztak,
majd a mohácsi vész után általánossá vált a pozsonyi székhely. Az 1848:4. tc. rögzítette, hogy
az országgyűlést Pesten kell tartani, így ezt követően koronázni is csak itt lehetett. A
koronázásra kijelölt napon a megkoronázandó nemzeti öltözetben az ország előkelőinek a
kíséretében a kijelölt templomba vonult. A nemzeti öltözék nemcsak a kornak megfelelő
tradicionális viseletet, hanem a koronázási jelvényeket is jelentette. A koronázási jelképek
közé tartozott: a) Szent Korona; b) királyi pálca; c) országalma; d) Szent István kardja és
palástja; e) „Szent István” kesztyűi, harisnyái, sarui, melyek bizonyosan nem az eredetiek
voltak. A templomban a korona fejre tétele egy mise keretében zajlott, amelyet az esztergomi
érsek celebrált. A mise közben a megkoronázandó egyház esküt tett, amelyben ígéretet tett
arra, hogy igazságosan és az egyházi előírásoknak megfelelően fog kormányozni.

A mise végeztével következett a koronázási menet, amely során a király és kísérete a szabad
ég alatt egy arra kijelölt helyre ment, ahol a jelenlévők előtt szóban is ünnepélyes ígéretet tett
az alkotmány biztosítékainak a megtartására. (koronázási eskü) E három tényező együttesen
biztosította a koronázás törvényes voltát, s csak ezek együttes megtörténte esetén lehetett a
megkoronázandó Magyarország törvényes királya.

II. 1. 2.1. A KIRÁLY JOGÁLLÁSA 1848 ELŐTT.

A király jogállása a rendi korban a) személyes és b) uralmi felségjogokkal írható le. A király
személyes felségjogai: a) szent; b) sérthetetlen; c) felelőtlen; d) megilleti a mayestas; e)
apostoli jelző; f) címerét beépítheti az ország címerébe; g) ünnepei országos ünnepek.

Uralmi felségjogai közé tartozott: a) törvényhozásbeli felségjog; b) végrehajtó hatalommal

összefüggő felségjog;
3
1687 előtt a hitlevelet egy példányban és latin nyelven állították ki. 1687 után még mindig egy példányban, de
már magyar nyelven állították ki. Az 1868:30. tc. pedig a hiteles magyar nyelvű kiadás mellett kötelezővé tette a
hiteles horvát nyelvű kiállítást is.
4
Az első törvénybefoglalt hitlevél az 1622:2. tc-ben található.

4
A törvényhozásbeli felségjog kezdetben a korlátlan jogalkotással volt azonos. A
patrimoniális monarchia időszakában a király minden érdemi korlát nélkül alkothatott jogot,
így e jogforrásokat a későbbi törvények egyértelmű elhatárolása végett decrétumoknak
nevezzük. E tekintetben semmilyen méltóság vagy szerv nem korlátozta a királyi akarat
érvényesülését, míg a királyi tanácsnak is csak konzultatív szerepe volt. A rendiség
kialakulásával és megerősödésével, illetve a rendi képviseleti szervek kiépülésével, a
törvényhozásbeli felségjog a királynak az országgyűléssel kapcsolatos felségjogait fogja
jelenteni. E felségjogok az uralkodónak a törvényalkotásban való részvételét írják le. A rendi
dualizmus megszilárdulásával alapvető alkotmányos követelmény, hogy a király csak az
országgyűléssel együtt alkothatott törvényt. Ezt a jelenséget a Tripartitum már tényként
rögzítette, melyből fakadó követelmény, hogy az uralkodó felségjogait nem gyakorolhatta az
országgyűlés sérelmével. Ezért tekintjük alkotmányellenesnek a 18. század második felének –
elsősorban Mária Terézia és II. József – jogalkotási termékeit, melyeket az uralkodók a
törvényhozás megkerülésével, azaz alkotmányellenesen hoztak. Ezért is szolgál e jogforrások
megjelölésére a pátens kifejezés, ami utal arra, hogy azok olyan törvényhozási tárgykörben
született rendeletek, amelyekben az országgyűléssel együtt kellett volna jogot alkotni. Ennek
abszolutisztikus kormányzásnak a következménye az 1790:12. tc., amely a törvényhozó
hatalom kapcsán rögzítette, hogy azt az uralkodó és az országgyűlés közösen gyakorolja,
egyik a másik nélkül nem alkothat törvényt. E felségjogot közvetett és közvetlen
felségjogokra oszthatjuk. Az uralkodó közvetlen törvényhozásbeli jogai: a)
törvénykezdeményezés; b) szentesítés; c) kihirdetés.

1848 előtt csak a királynak volt törvénykezdeményezési joga. A királyi meghívólevélben

(litterae regales) az uralkodó egyedül határozta meg az országgyűlés tárgyát, azokba a
rendeknek beleszólásuk nem volt. E királyi propozíciók voltak azok, amelyeket a vármegyei
követek a közgyűlésen és a kerületi ülésekben megtárgyalhattak, és ezek körvonalazták az
országgyűlés tárgyköreit.5 A törvénykezdeményezés mellett szintén csak az uralkodót illette
meg a szentesítés joga. I. Mátyás óta kialakult gyakorlat szerint ez a jog ráadásul csak a
törvényesen megkoronázott uralkodót illette meg. Szentesítésre akkor kerülhetett sor, ha az
országgyűlés mindkét táblája elfogadta a törvényjavaslatot, amely ekkor az uralkodó elé
került. A király vagy szentesítette, azaz függő pecsétjével ellátta, vagy nem. Utóbbi esetben
nem szentesítésről, hanem a vétójog gyakorlásáról beszélünk. Mindez azért fontos, mert a
magyar alkotmánytörténet során a törvény csak olyan jogforrás lehetett, amelyet az
országgyűlés elfogadott és az államfő – király, kormányzó, köztársasági elnök – megerősített. 6
Ez alól az alkotmányos szabály alól a mai napig nem ismerünk kivételt. Így értelmezve a
szentesítést és a vétójogot azt látjuk, hogy ha az uralkodó nem szentesített, akkor élt a
vétójogával, azaz a törvényjavaslatból nem lett törvény.

Amennyiben az uralkodó szentesítette a törvényjavaslatot, akkor következett a kihirdetés. A

kihirdetés kezdetben a szentesítést követően az országgyűlés előtti felolvasását jelentette,
majd a 15. századtól ezt követte a vármegyéknek való megküldés. Így 1848 előtt a valódi
kihirdetés a nemesi vármegye közgyűlésén való felolvasással történt, ami azért sem meglepő,
mert 1848 előtt a törvények végrehajtásának egyedüli alkotmányos szerve a nemesi vármegye
volt.

5
Érdemes megjegyezni, hogy a rendi korban a szabad királyi városokat és a nemesi vármegyéket megillető
gravamina et postulata nem azonos a törvénykezdeményezési joggal. Ez ugyanis csak azt jelentette, hogy a
városok és vármegyék követei előadhatták sérelmeiket és kívánalmaikat az országgyűlés megnyitása után, és az
uralkodó ígéretet tehetett azok orvoslására vagy kivizsgálására.
6
E megerősítést a király esetében szentesítésnek nevezzük.

5
A közvetett felségjogok közé tartozott a) az országgyűlés összehívása; b) elnapolása; c)
berekesztése; d) feloszlatása.

Országgyűlést összehívni mindig is az államfő jogosult. 1848 előtt ez a király kizárólagos

joga volt, amely alól csak két kivételt ismerünk. Egyrészt a nádori cikkelyek értelmében a
nádor is hívhatott össze királyválasztó országgyűlést, illetve az 1618:56. tc. értelmében az
uralkodó távolléte esetén, ha az ország védelme azt indokolta. Másrészt az 1608. k. e. 3. tc.
értelmében az országbíró, vagy nemlétében a tárnokmester is hívhatott össze nádorválasztó
országgyűlést. E két kivétellel 1848-ig azonban gyakorlatilag nem találkozunk. Az
országgyűlés összehívása – a törvényalkotás alkotmányos rendjéből kifolyólag – az uralkodó
kötelessége lett volna, azonban felelőtlensége miatt ezt számon kérni rajta nem lehetett. Bár
1848 előtt is számos törvény született arról, hogy milyen időközönként kell országgyűlést
összehívni, e törvényeinket királyaink szinte soha nem tartották be. 7 Így többek között 1741-
1751 között, 1751-1764 között, 1764-1790 között és 1812-1827 között nem is hívtak össze
törvényhozó szervet. Csak a rendi korszak végéhez közeledve találkozunk érdemben is
működő határidőkkel, így az 1790:3. tc. értelmében az új királynak a korábbi király haláltól
számított hat hónapon belül rendelkeznie kellett a koronázó országgyűlés összehívásáról.

Az országgyűlés összehívása királyi meghívólevéllel (litterae regales) útján történt, amely a

karok és rendek táblájára kollektíve szólt, míg a főrendi táblára név szerint. E
meghívólevélben az uralkodó feltüntette az országgyűlés helyét, idejét és a propozíciókat is.
A hely és az idő meghatározására azért volt szükség, mert 1848 előtt a törvényhozást
rendszertelenül hívták össze, helye pedig nem volt állandó.

Az uralkodó közvetlen törvényhozásbeli jogai közé tartozott az országgyűlés elnapolása is.

Az elnapolás 1848 előtt nem kiforrott jogintézmény. Azt jelentette, hogy a király határozott
vagy határozatlan időre a törvényhozás munkáját felfüggesztette.

Akkor, amikor a törvényhozás elvégezte a rábízott feladatot, azaz működését befejezte, akkor
az uralkodó berekesztette a törvényhozó szerv működését. Erre mindig a törvényalkotás
befejezését követően került sor, azonban tekintettel arra, hogy az országgyűlésnek 1848 előtt
nem volt kifejezett időben korlátozott mandátuma, így e felségjog is az uralkodó tetszése
szerint volt gyakorolható.

1848 előtt – és után is – a királyt illette meg a végrehajtó hatalom. A végrehajtásbeli

felségjogok a patrimoniális monarchiában korlátlanul illették meg az uralkodót, míg a rendi
képviseleti monarchiában, a rendi országgyűlés kialakulásával a törvényhozó hatalmat az
országgyűlés és az uralkodó közösen gyakorolta, míg minden, ami nem tartozott az
törvényhozás hatáskörébe, az a végrehajtó hatalmat jelentette. A végrehajtó hatalom
abszolutisztikus gyakorlásával szembeni alkotmányos korlátozás a 18. század végével
jelentkezett, ennek ellenére a királyi hatalom korlátozásának gondolata már ezt megelőzően is
jelentkezett. Egyrészt a Szent Koron-tan önmagában is egy teoretikus korlátozásként fogható
fel, hiszen az uralkodó az állami főhatalmat a nemzet felhatalmazása alapján a Szent Korona
nevében gyakorolta. Másrészt a rendi dualizmus jellegéből fakadóan – 1526 után – a központi
igazgatás a király irányítása és felügyelete mellett működött, míg a helyi igazgatás – főként a
nemesi vármegye erőteljes jogállása miatt – végig rendi kontroll alatt maradt. A vármegyei
autonómiát ugyanis még a 18. századi abszolutizmusnak sem sikerült megtörnie, így az
egyértelműen a királyi hatalom ellentételezéseként értelmezhető. A 18. század végéhez
7
Az országgyűlés évenkénti tartásáról rendelkezett az 1471:1. tc; 1563:3. tc. Háromévenkénti tartásáról
rendelkezett az 1498:1. tc.; 1655:49. tc.; 1715:14. tc.

6
közeledve, II. József halálát követően összeült magyar országgyűlés, éppen az
abszolutisztikus hatalomgyakorlás korlátozására megalkotta azokat a törvényeket, amelyek a
királyi hatalmat végérvényesen alkotmányos keretek közzé szorították. Az 1790/91:10. tc.
kimondta, hogy Magyarország önálló alkotmánnyal bír, s ezen alkotmányának megfelelően és
nem tartomány módjára kell kormányozni. Ezt tovább részletezte a 12. tc., amely kizárta a
pátensekkel való kormányzást, és rögzítette, hogy a törvényalkotás kizárólag a magyar
országgyűlés és az uralkodó közös joga. Ezen túlmenően azonban a végrehajtó hatalom
továbbra is az államfőt illette meg. Mindezek alapján a király végrehajtásbeli felségjogai közé
soroljuk: a) hivatalszervezési; b) hivataladományozási; c) külügyi; d) hadügyi; e) pénzügyi; f)
adományozási; g) főkegyúri; h) bírói.

A hivatalszervezési felségjog értelmében az államalapítástól kezdve királyaink maguk

határozták meg a központi kormányzat felépítését, összetételét. 1526 előtt az ország irányítása
és igazgatás udvari és országos méltóságok illetve központi szervek (pl. magyar kancellária)
segítségével történt, majd 1526 után fokozatosan meghonosodott a modern szakigazgatás,
amely a király által létrehozott és közvetlenül neki felelősséggel tartozó dikasztériumokat
jelentette.

A hivataladományozási felségjog értelmében, a király, mint a legfőbb hatalom birtokosa,

minden közhivatalt, méltóságot, címet és rangot adományozhatott. Ennek szórványos
korlátozása már 1848 előtt is megfigyelhető, hiszen a nádort és a koronaőröket kezdettől
fogva az országgyűlés választotta.

A külügyi felségjog értelmében a király, meghatározza az ország külpolitikáját, képviseli

Magyarországot. Ennek keretében követeket küldhetett és fogadhatott, nemzetközi
szerződéseket és szövetségeket köthetett. A külügyi felségjog fontos eleme volt a hadüzenet
és a békekötés joga, amelyet bár több törvényünk megpróbált korlátozni (1608. k. e. 2. tc.;
1613:5. tc; 1638:1. tc.), az végig kizárólagos felségjog maradt.

A hadügyi felségjog értelmében a király volt a hadsereg korlátlan és tejhatalmú hadvezére. A

modern értelemben vett egységes és szervezett haderő a középkori Magyarországon nem
létezett, így az uralkodó felségjog tartalma is a haderő jellegéhez igazodott. 1848 előtt
Magyarország hadereje három fő részből állt: a) nemesi felkelés; b) állandó hadsereg; c)
végvári katonaság. A nemesi felkelés rendi jogunk egyik legrégebbi intézménye, amelynek
értelmében a király joga, hogy szükség esetén az ország nemeseit a haza védelme érdekében
fegyverbe szólítsa. A 16. századra elfogadottá vált az általános és részleges nemesi felkelés
elkülönítése. Részleges nemesi felkelést, amikor kifejezetten csak az ország egyes részei
szorultak védelemre, a király saját jogán is elrendelhetett. 8 Általános nemesi felkeléshez
azonban, ha az újabb adók kivetésével járt, az országgyűlés beleegyezésére is szükség volt. A
18. század elejétől – nemesi felkelés megtartásával – kezdetét veszi az állandó hadsereg
felállításának gondolata. 9 Az újoncok megajánlása ebben az esetben is országgyűlési hatáskör
volt, azonban minden más jogosultság a felségjog értelmében a királyt illette meg. A végvárak
szervezése és a végvári katonaság – különösen az ország három részre szakadásának
időtartama alatt – kizárólag az uralkodó irányítása alatt működött, abba az országgyűlésnek
beleszólása nem volt.

A pénzügyi felségjog a a) koronajavakra, b) a kamarai jószágokra; c) regálé jövedelmekre; d)

egyenes adókra vonatkozó királyi jogokat jelentette. A koronajavak a királyi és a királyi
8
v.ö.: 1553:4. tc.; 1554:10 tc.; 1609:65. tc.; 1635:88. tc.; 1681:47. tc.
9
v.ö.: 1715:8. tc.

7
család illő eltartását szolgálták, amelyeket a király szabadon igazgathatta, jövedelmeiről
önállóan rendelkezhetett. Azonban a koronajavak a korona és nem a király tulajdonát
képezték, így azokat elidegeníteni az országgyűlés beleegyezése nélkül nem lehetett. A
kamarai jószágok a király birtokába került javadalmakat jelentették, amelyeket a király a
kincstáron keresztül kezelt, s amelyeket az arra érdemes honfiúknak újból eladományozhatott.
A regáléjövedelmeket a király – 1526 után a kamarán keresztül szedte be - tetszése szerint
használhatta fel. Az egyenes adók kivetéséről az országgyűlés döntött, azok felhasználása a
király kizárólagos joga volt, 1848 előtt a törvényhozás költségvetési ellenőrzése ismeretlen.

Az adományozási felségjog értelmében – a Szent Korona-tan alapján – a koronára háramló

birtok újbóli eladományozása királyi felségjog volt. Tekintettel arra, hogy a
birtokadományozás nemesség adományozását is jelentette, így e felségjog komoly politikai
tartalommal bírt.

A főkegyúri jog az államalapítástól kezdve a magyar királyokat megillető felségjog a

katolikus egyház körül. A főkegyúri jog értelmében a királyt megillette a) egyházi javadalmak
alapítása; b) egyházi javadalmak betöltése; c) egyház vagyona feletti őrködés; d)
megüresedett egyházi javadalmak kezelése; e) placetum regium. I. Istvántól kezdve a
főkegyúri jog része a katolikus egyházszervezet kiépítése, érsekségek, püspökségek
létrehozása. A 15. századig az egyházi javadalmak betöltése a pápaság és a császárság között
zajló invesztitúra háborúval jellemezhető. Magyarországon a főkegyúri jog részeként a királyt
illette meg az érseki, püspöki, káptalani, kanonoki, világi és szerzetes apátságok és
prépostságok adományozása. A pápát, a király által kinevezett főpapok esetén csak a
megerősítés illette meg.

A bírói felségjog értelmében a király volt az ország legfőbb bírája, amely bírói hatalmat
néhány esetben közvetlenül, személyesen gyakorolt, míg más esetben közvetve, királyi
ítélőszékek által. A királyt kezdettől fogva megillette a kegyelmezés joga, s az
igazságszolgáltatással kapcsolatban az 1790/91:12. tc. tartalmazott korlátozásokat. E
törvénycikktől kezdve a királynak tartózkodnia kellett a bírósági szervezet önkényes
megváltoztatásától és a kegyelmezést kivéve, a bírói ítéletek végrehajtásának erőszakos
megakadályozásától.

A királyi felségjogok csak a törvényesen megkoronázott és nagykorú királyt illették meg, így
a király kiskorúsága vagy akadályoztatása esetén középkori alkotmányunknak is
gondoskodnia kellett a király helyettesítéséről. A királyt helyettesítő intézményeink: a)
anyakirályné; b) ducatus (hercegség); c) rex iunior (ifjabb király); d) corregens
(kormányzótárs); e) gubernator (kormányzó); f) locumtenens (helytartó); g) nádor. Az a) b) és
c) pontok kifejezetten a patrimoniális monarchiára jellemző helyettesítési módok. A ducatus a
politikai és családi viszályok elkerülésének rendszerinti módja volt, ahol a herceg az ország
meghatározott részén a király nevében királyi jogokat gyakorolhatott. Ezzel ellentétben az
ifjabb király esetén a leendő trónörököst még a király életében ifjabb királlyá koronázták, akik
az ország egy meghatározott részén, saját jogán királyi jogokat gyakorolhatott. Abban az
esetben, ha nő ült a magyar trónon, akkor férjét corregensként maga mellé vehette.
Alkotmánytörténetünk során erre viszonylag ritkán került sor, a két legjelentősebb eset Mária,
illetve Mária Terézia nevéhez fűződött. Bár a kormányzótárs részt vett a kormányzásban, de
felségjogokat közvetlenül nem gyakorolhatott, kiváltságokat nem adományozhatott.

Rendi alkotmányunk során többször előfordult kormányzóválasztás, a kormányzó, mint királyt

helyettesítő intézmény átfogó szabályozására 1446-ban került sor. Hunyadi Jánost, mint

8
kormányzót, a királyhoz hasonló jogkörök illették meg, az alábbi korlátozásokkal. a) A
kormányzó birtokadományozással legfeljebb 32 jobbágytelek mértékéig adományozhatott. Az
ezt meghaladó birtokot a korona részére kellett fenntartani. tekintettel arra, hogy az
adományozás királyi jog volt, az adományosnak a király megkoronázása után adománya
megerősítését kellett kérnie. b) A királyi tanács megkeresése nélkül hűtlenség vétke miatt nem
levelesíthetett10. c) Érsekséget, püspökséget és nagyobb apátságokat a királyi tanács
beleegyezése nélkül nem adományozhatott. d) A kormányzó a tanácsosai távollétében maga is
ítélkezhetett, de ha a hozott döntés az ország szokásjogával ellentétes volt, akkor az ítéletet az
ország rendes bírái megváltoztathatták.11 e) V. László ellen elkövetett hűtlenségek esetén a
kormányzó kegyelmet nem adhatott. f) Egyházi javadalmak adományozásához a királyi
tanácsot meg kellett hallgatnia.

A helytartó, mint királyt helyettesítő intézmény azért is sajátos, mert általában a király
távollétében alkalmazták, azaz akkor, amikor a király az országon kívül tartózkodott. A
helytartót a király nevezte ki, aki a király nevében és utasítása alapján igazgatták az országot.
Bár I. Mátyás nádori cikkelyei a helytartói és nádori tisztség összeolvasztására irányultak,
hiszen a nádori intézmény betöltése esetén a nádor volt az ország helytartója, a Mohács utáni
időszakban a helytartó kinevezése rendkívül népszerű volt. Továbbá érdemes megjegyezni,
hogy a nádor mindig az országgyűlés által választott közjogi méltóság volt, míg a helytartókat
kivétel nélkül az uralkodó nevezte ki. Így valójában a két megoldás a gyakorlatban nem
olvadt össze, sőt a helytartó intézménye a helytartó és tanácsa illetve a Helytartótanács
felállításával tovább önállósodott.

A rendi alkotmányunkban a legfontosabb és legjelentősebb királyt helyettesítő intézmény a

nádor tisztsége volt. Középkori alkotmányunk szerint a nádort – a király által jelölt személyek
közül – mindig az országgyűlés választotta. Ebből adódóan a király után a nádort tekinthetjük
az „ország második emberének”, azaz a nádori tisztség volt - a király után - az ország
legmagasabb közjogi pozíciója. A vélhetően frank-bajor eredetű nádori intézmény már a
patrimoniális monarchiában is ismert volt. A nádor jogállását I. Mátyás a nádori cikkekben
(1485) szabályozta, amelynek értelmében a nádor: a) összehívja a királyválasztó
országgyűlést és leadja az első szavazatot; b) a kiskorú király gyámja; c) a király kiskorúsága
vagy nemléte esetén országgyűlést hívhat össze; d) az ország főkapitánya; e) az
egyenletlenségek elsimítója; f) közbenjár a király és az országlakosok között viszály
elrendezésében; g) a király akadályoztatása esetén követeket fogad és meghallgat; h) a királyi
adományokkal szemben emelt panaszokat az uralkodó elé terjeszti; i) az ország főbírája12; j) a
király távollétében annak helytartója; k) kunok főbírája; l) dalmátok főbírája. A nádori
cikkekben meghatározott feladatokon a túl a nádor, mint a király általános helyettese eljárt
minden olyan ügyben, amit az uralkodó hatáskörébe utalt.

II. 1.2.2. A KIRÁLY JOGÁLLÁSA A POLGÁRI KORBAN

Az alkotmánytörténeti korszakok közül polgári kornak minősül: a) 1848/1849; b) 1849-1867;

c) 1867-1918; d) 1918 (I. Népköztársaság); e) 1920-1944, f) 1946-1949 (II. Köztársaság); g)
1989- (III. Köztársaság). A polgári korszakok közül a b) és a d) pontokat nem tekintjük a
magyar alkotmányosság részének, így a polgári korra vonatkozó államfői jogállásnál csak az
a), c), e), f), g) pontokat vizsgáljuk. Ezen korszakok közül Magyarország államformája az a),
c) e) pontokban monarchia, azonban 1920-1944 között az állam élén kormányzó áll. Így a
10
A levelesítésről lásd bővebben a proclamata congregatióról (nádori közgyűlés) szóló alfejezetet.
11
A rendes bírákról lásd bővebben a kuriális bíróságokról szóló fejezetet.
12
A nádori bírói hatalmáról lásd bővebben a központi bíráskodásról és a nádori közgyűlésről szóló alfejezeteket.

9
király polgári kori jogállásának vizsgálatakor az 1848/1849, és 1867-1918-es periódusra
szorítkozunk. Az uralkodó, mint államfő jogállásának a bemutatásakor csak azokra a
változásokra térünk ki, amelyek a polgári átalakulás következtében beálltak.

Az áprilisi törvények Magyarország államformáját nem érintették, így az továbbra is

monarchia maradt, ahol az államfő a király. A király jogállása a polgári korban csak annyiban
változott, amennyiben azt a polgári alkotmányosság megkövetelte. Ebből adódóan a király
személyesen felségjogai változatlanok maradtak. Az uralkodói felelőtlenség értelmében a
király semmilyen cselekedetéért nem volt sem politikailag sem jogilag felelős, és magatartása
politikai vita tárgyát nem képezhette. Az 1848:3. tc. értelmében azonban az uralkodó a
hatalom gyakorlása során az „alkotmány és a törvények ösvényén” kell maradnia. 13 A két elv
– a királyi felelőtlenség és az alkotmánynak való alávetettség – kibékítése érdekében az
áprilisi törvények bevezették a miniszteri ellenjegyzés intézményét. Ennek értelmében az
uralkodó intézkedések érvényességéhez egy Pesten székelő miniszter aláírása volt
szükséges.14 A miniszter az ellenjegyzéssel átvállalta a felelősséget az uralkodótól, s így ő már
felelősségre volt vonható. A dualizmusban a miniszteri ellenjegyzés annyiban változott, hogy
már nem egy Pesten székelő miniszternek, hanem szaktárca szerinti miniszternek az
ellenjegyzése kellett. A királyi jogállást érintő további változás, hogy az 1867:3. tc. rögzítette,
hogy a király trónról való lemondásához az országgyűlés jóváhagyása szükséges. 1848 előtt
számos királyt helyettesítő intézménnyel találkoztunk, amelyek közül 1848 után már csak a
nádor létezett. Az 1848:3. tc. a rendi korszakhoz hasonlóan a nádort a király általános
helyetteseként jelölte meg, sőt a végrehajtó hatalmat, amennyiben a király akadályoztatva volt
a felelős kormányon keresztül a nádor is gyakorolhatta. E rendkívül erős közjogi pozíció
azonban nem tartott sokáig, ugyanis az 1867:7. tc. politikai indíttatásból felfüggesztette a
nádorválasztást Magyarországon, amellyel egy több, mint 800 éves jogintézmény tűnt el a
magyar közjogból.

A személyes felségjogokon túl az uralmi felségjogokban az alábbi változások következtek be.

Az uralmi felségjogok közé továbbra is a) törvényhozásbeli felségjog; b) végrehajtó
hatalommal összefüggő felségjog; c) igazságszolgáltatással összefüggő felségjog; d)
főkegyúri jog tartoztak.

A királyt a törvényhozással összefüggésben továbbra is a) közvetett és b) közvetlen

felségjogok illeték meg. A közvetett felségjogok közé tartozott a) az országgyűlés
összehívása, b) elnapolása; c) berekesztése; d) feloszlatása, e) tagok kinevezése.

A polgári korban is csak az államfő jogosult az országgyűlés összehívására, de már nem

tetszése szerint, hanem az 1848:4. tc. értelmében évente, méghozzá Pesten, rendszerint a téli
hónapokra. Az 1848:4. tc. értelmében a törvényhozás mandátuma három évre szólt, így ez azt
jelentette, hogy az uralkodónak három évente kellett az országgyűlést összehívni, de azt úgy
kellett tartani, hogy az minden évben a téli hónapokban együtt legyen. Az 1886:1. tc. a
képviselőház mandátumát öt évre emelte fel, így ezt követően öt évente hívott össze az
uralkodó folyamatosan működő országgyűlést. 1848 előtt az országgyűlés összehívása királyi
meghívólevél kiküldésével történt meg. Az 1848:4 és 1848:5 tck. a törvényhozás alsó
kamaráját népképviseleti alapra helyezték, így az országgyűlés összehívása egyet jelentett a
képviselőházi választások megtartásával. Így királyi meghívó levelet kaptak egyrészt az
egyéni választókerületet alkotó városok, illetve a megyék, azzal a meghagyással, hogy a
népképviseleti választásokat tartsák meg. Másrészt személyes királyi meghívólevelet kaptak a
13
v. ö. :1790:13. tc.
14
A miniszteri ellenjegyzés alól 1920-ig egyedül a hadügyi felségjogok jelentettek kivételt.

10
főrendek a második kamarába. Ez utóbbi annyiban változik az 1885:7. tc-vel, hogy a
főrendeket az uralkodó egyszer és mindenkorra hívta meg az országgyűlésbe, s újabb
meghívólevelet csak akkor kapnak, ha főrendi házi tagságukban változás áll be. 1848 előtt a
királyi meghívólevél tartalmazta az országgyűlés helyét, idejét és a tervezett napirendi
pontokat. Ez utóbbi 1848 után szükségtelenné vált, ugyanis már nincs követutasítás – hiszen
követek sincsenek – és a napirendi pontokat sem az uralkodó egyedül határozta meg. 1848
után egyedül a királyválasztó országgyűlés esetén kellett a napirendi pontot a királyi
meghívólevélben megjelölni. 1848 előtt a meghívólevelet az uralkodó a kancellárián keresztül
bocsátotta, a polgári korban mindez a belügyminiszter ellenjegyzésével történt, méghozzá az
országgyűlés megnyitása előtt hat héttel. E meghívólevél kibocsátásával egy az uralkodó a
társországok országgyűléseit is felhívta, hogy a magyar törvényhozásba képviselőiket
megválasszák.

Az országgyűlés elnapolása továbbra is megillette az uralkodót. Az elnapolás fogalmát sem

az alkotmányunk sem a házszabályok nem határozták, azonban általában valamilyen
parlamenten belüli vagy kívüli válsághelyzet feloldására szolgált.

A törvényhozás berekesztése, az országgyűlés mandátumának a rögzítésével új értelmezést

nyert. Az országgyűlési időszak három, majd később öt év volt, ami évi ülésszakokra oszlott.
Az uralkodó minden éves ülésszak végén királyi leirattal berekesztette a törvényhozás
munkáját, és egyúttal rendelkezett az új ülésszak összehívásáról. A harmadik, majd később az
ötödik évi ülésszak berekesztését pedig az új országgyűlés összehívása követte.

A törvényhozás feloszlatása továbbra is csak az uralkodót illette meg, arra még maga az
országgyűlés sem volt jogosult. A rendi korszakkal ellentétben, azonban ez már nem
korlátlanul illette meg. Az 1848:4. tc. értelmében a király csak akkor oszlathatja fel az
országgyűlést, ha az a következő évi költségvetést és a tárgyévre vonatkozó zárszámadást
elfogadta. Továbbá a feloszlatás esetén az új törvényhozásnak három hónapon belül össze kell
ülnie. Ezen a feloszlatási jogon az 1867:10. tc. úgy változtatott, hogy a király a költségvetési
és zárszámadási törvény elfogadása előtt is feloszlathatta az országgyűlést, ha az új
országgyűlés még ugyanabban az évben össze tudott ülni. A feloszlatás legfontosabb
következménye, hogy az országgyűlési képviselők mandátuma megszűnik, azaz új
választásokat kell tartani. Alkotmányunk nem határozta meg, hogy mely esetekben lehetett
élni a feloszlatás jogával, azonban a polgári korban döntően három esetben kerülhet rá sor: a)
ha az országgyűlési tárgyalások olyan mélypontra kerültek, melyből nem várható érdemi vagy
sikeres döntés; b) a kormány elveszítette a parlamenti többségét, és valószínű, hogy a nemzet
a kormányt támogatja; c) olyan fontos kérdésben kíván a törvényhozás dönteni, amelyben az
uralkodó megítélése szerint fontos a választópolgárok véleményének meghallgatása.

S végezetül megillette az uralkodót továbbra is a tagok kinevezése törvényhozás második

kamarájába, amelyet azonban miniszteri ellenjegyzés mellett az 1885:7. tc. ötven főben
maximalizált.

Az uralkodó közvetlen törvényhozásbeli jogai: a) törvénykezdeményezés; b) szentesítés; c)

kihirdetés; d) vétójog.

A törvénykezdeményezés joga 1848 előtthöz képest két dologban eltér: a) már nem csak az
uralkodót illette meg; b) 1848 után megszövegezett törvényjavaslatok benyújtása jelentette a
törvénykezdeményezést. 1848 előtt kizárólag a királyt illette meg a törvények
kezdeményezése, míg 1848 után ezzel az országgyűlési képviselők, vagy az országgyűlés

11
bizottságai is élhettek. A polgári korban a király már nem személyesen terjesztette be a
törvényjavaslatokat, hanem e jogát a kormányon keresztül gyakorolta, amelyből a
dualizmusban kialakult az előszentesítési jog. Az előszentesítési jog értelmében, a kormány
által benyújtott valamennyi törvényjavaslatot a királynak előzetesen jóvá kell hagynia. Ebből
azonban nem következett, hogy a törvényjavaslatot az uralkodónak feltétlenül szentesíteni
kell, vagy, hogy a kormány az országgyűlési tárgyalások során azt ne vonhatta volna vissza.

Továbbra is megillette az uralkodót a szentesítés joga. Tekintettel arra, hogy 1848 előtt néha
előfordult, hogy a király nem pontosan azt a szövegváltozatot szentesítette, amit a
törvényhozás elfogadott, ezért a polgári korban ennek felügyeletére a törvényhozás két
házából egy bizottság alakult. A két ház által elfogadott szövegváltozatot a miniszterelnökön
keresztül kellett az uralkodó elé felterjeszteni, aki vagy szentesítette, vagy élt vétójogával. A
király a szentesítés során, a törvényjavaslat szövegén nem változtathatott.

A törvények kihirdetésében azonban a rendi korszakhoz képest – ahol a vármegyei

közgyűlésen kellett kihirdetni - változást állt be. Az 1868:3. tc. értelmében a szentesített
törvényt először a képviselőházban, majd a főrendi házban olvasták fel, s egy példányát az
Országos Levéltárban helyezték el. Ezt követően miniszteri ellenjegyzés mellett kellett a
szentesített törvény 1-1 példányát a törvényhatóságoknak megküldeni, majd az Országos
Törvénytárban közzétenni. Így a kihirdetés – amely a törvény érvényességi kritériuma volt –
és a közzététel még mindig elvált egymástól. Ezen az eljáráson az 1881:66. tc úgy
változtatott, hogy a szentesített törvényt a kormány útján az Országos Törvénytárban kellett
kihirdetni, azaz az országgyűlésen való felolvasás és a törvényhatóságoknak való megküldés
elmaradt.15 1881 után a kormánynak a szentesített törvényekről csak jelentést kellett tennie a
törvényhozás előtt, míg a törvényhatóságoknak elegendő volt az Országos Törvénytár 1-1
példányának a megküldése. 1881 után az Országos Törvénytárban való kihirdetésnek két
szempontból volt jelentősége: a) az Országos Törvénytárban, mint hivatalos lapban megjelent
szövegváltozatot kellett autentikusnak tekinteni; b) ha a törvény másképpen nem rendelkezett,
az Országos Törvénytárban való megjelenés napján a törvény hatályba lépett. Ezt a szerepet
1945-től a Magyar Közlöny vette át.

A rendi korhoz hasonlóan, ha az uralkodó nem szentesítette a törvényjavaslatot, akkor

valójában vétójogával élt. Az uralkodót megillető vétő a polgári korban is abszolút, azaz a
királynak indokolnia sem kellett döntését, és nem kellett visszaküldenie a törvényhozásnak
sem.

Az áprilisi törvények a királyt, mint államfőt a végrehajtó hatalomba pozícionálják. Az

1848:3. tc. értelmében a király a végrehajtó hatalom feje, s a végrehajtó hatalmat a független
és a törvényhozásnak felelős kormány útján gyakorolja. Ezzel hazánkban új, és azóta is
alkalmazott kormányzati berendezkedés honosodott meg, amelyet parlamentarizmusnak
nevezünk. Az áprilisi törvények a végrehajtó hatalom gyakorlásának további korlátját is
megjelölték, ugyanis a király a végrehajtás során az „alkotmány ösvényén” kellett, hogy
maradjon. Az áprilisi törvények értelmében a király nevezi ki és hívja vissza a
miniszterelnököt, míg a kormány tagjait a miniszterelnök nevezte ki és az uralkodó erősítette
meg. Ezen az 1867:8. tc. úgy változtatott, hogy a miniszterelnök mellett a kormány többi
tagját is az uralkodó nevezte ki, és mentette fel. A végrehajtással összefüggő felségjogok: a)
hivatalszervezési;b) hivatal adományozási; c) főfelügyeleti jog; d) felmentés adási
(diszpenzációs jog); e) külügyi ; f) hadügyi; g) pénzügyi; h) rendeletalkotási felségjog.
15
Kormányrendeleteket és miniszteri rendeleteket a Budapesti Közlönyben, illetve a Rendeletek Tárában kellett
közzétenni egészen 1945-ig, amikor ezt a szerepet a Magyar Közlöny vette át.

12
A hivatalszervezési felségjog 1848 előtt is megillette az uralkodót, mely 1848 előtt a
központi közigazgatás tetszőleges kiépítését és működését jelentette. A polgári korban is volt
a királynak hivatalszervezési felségjoga, azonban az már nem volt korlátlan. E felségjog
korlátját jelentette: a) a felelős kormány léte; b) a törvénnyel kiépített bírósági szervezet; c) a
törvénnyel kiépített közigazgatási szervezet. Míg 1848 előtt a király a központi közigazgatást,
azaz a dikasztériumokat saját belátása szerint hozta létre, változtatta meg, addig az 1848:3. tc-
vel ez a lehetősége megszűnt, ugyanis a ezt követően a végrehajtó hatalmat csak a
törvényhozásnak felelős kormány útján gyakorolhatta. A bírói hatalomról – s ezáltal a bírói
függetlenségről – szóló 1869:4. tc. értelmében bíróságokat létrehozni, átszervezni,
hatáskörüket, szervezetüket megváltoztatni csak törvénnyel lehet.16 S ugyanígy, ha a
közigazgatás szervezetrendszerét, egyes közigazgatási szervek hatáskörét felépítését törvény
rendezte, akkor azt az uralkodó vagy a kormány rendeleti úton nem változtathatta meg.

A hivataladományozási felségjog keretében az uralkodó címeket, rangokat, méltóságokat és

tisztségeket adományozhat. Ennek keretében a központi kormányzat, valamint állami szervek
vezetőit az uralkodó nevezte ki. Ide tartoztak a legfontosabb tisztségek és méltóságok, mint
pl.: a) a miniszterelnököt és a minisztereket; b) a főrendi ház elnökét és másodelnökét; c) a
főrendi ház élethossziglan kinevezendő tagjait; d) az összes bírót; e) a horvát bánt és a báni
kormány tagjait; f) a közös minisztereket és a közös minisztériumok magasabb rangú tagjait;
g) nagyköveteket, diplomatákat; h) a közös hadsereg és a honvédség tisztjeit; i) az egyetemek
és jogakadémiák tanárait; j) az Állami Számvevőszék alelnökét; k) főispánokat; l) az ország
zászlósurait; m) kir. hatóságok tisztségviselőit VI. fizetési osztálytól fölfelé. E körben fontos
kiemelni, hogy bizonyos tisztségek esetén garanciális rendelkezés volt, hogy azokat ne az
uralkodó töltse be. Így nem királyi kinevezéstől függött a) a nádor; b) a képviselőház elnöke;
c) a törvényhozás két kamarájának tisztségviselői; d) a koronaőr; e) az Állami Számvevőszék
elnöke. A címek és rangok adományozása a polgári korban nem bírt olyan jelentőséggel, de
még jelen volt, mint pl a Szent István rend.

A főfelügyeleti jog, mint felségjog arra utalt, hogy a királynak joga volt a kormányon
keresztel a teljes közigazgatást ellenőrizni, felügyelni.

A diszpenzációs jog értelmében az uralkodó külön törvényi felhatalmazás alapján bizonyos

törvényi feltételek alól adhatott mentességet. Fontos hangsúlyozni, hogy e jog az államfőt
csak külön törvényi felhatalmazás esetén illette meg.

A külügyi felségjog értelmében az uralkodó az ország első embere, és az állam külső

megszemélyesítője. Ennek keretében nemcsak kinevezte a nagyköveteket, diplomatákat,
hanem fogadta a külföldi követeket és meghatározta az ország külpolitikáját. Ennek keretében
nemzetközi egyezményeket is köthetett, de ha azok tartalma alapján országgyűlési hatáskörbe
tartoztak, akkor érvényességükhöz becikkelyezésük is szükséges volt.

A hadügyi felségjog 1848 előtt is megillette az uralkodót, azonban a polgári korban mindez a
a) háború indításra és békekötésre; b) vezérletre; c) vezényletre; d) belszervezet
megállapítására korlátozódott. Ebből adódóan az újoncok megajánlása és a szolgálati idő
meghatározása, a katonaság elhelyezésének és élelmezésének megszervezése az Országgyűlés
hatáskörébe került. A háború indítása, azaz a hadüzenet küldése továbbra is – Európában
szokatlan módon – az uralkodó döntésén múlott, azonban a békeszerződés érvényességéhez
annak törvénybefoglalása volt szükséges. A vezérlet joga értelmében a király volt a hadsereg
16
Érdemes megjegyezni, hogy ez igény már jóval korábban jelentkezett, ezt ugyanis az 1790:12. tc. is deklarálta.

13
főparancsnoka és parancsnokok kinevezése és hatáskörének megállapítása is rajta múlott. A
vezénylet a hadsereg belső igazgatásának és a tiszti képesítés feltételeinek a megállapítását
jelentette. Míg a belszervezet megállapítása magában foglalta a fegyvernemek
meghatározását, arányaik kialakírtását.

A pénzügyi felségjog már 1848 előtt sem volt korlátlan, ugyanis a rendi korban is az adók
kivetéséhez az országgyűlés jóváhagyása kellett, azonban az áprilisi törvényeket megelőzően
a törvényhozásnak a befolyt adók felhasználása tekintetében semmilyen ellenőrzési funkciója
nem volt. Azzal, hogy az áprilisi törvények kötelezővé tették a költségvetés és zárszámadás
törvényhozás általi megszavazását, lehetővé vált a közpénzek felhasználásának országgyűlés
általi felügyelete. Ebből adódóan az 1867:12. tc. a pénzügyi felségjogot két esetkörre
szorította: a) pénzverési és b) pénzkibocsátási jog. A pénzverési jog értelmében pénzt veretni
csak az uralkodó jogosult, és joga volt ahhoz is, hogy az érméken a király neve, címe és képe
rajta legyen. A pénzkibocsátási jog pedig azt jelentette, hogy egyedül az uralkodó volt
jogosult ezt a pénzt forgalomba hozni. Fontos azonban kiemelni, hogy a pénzrendszer,
névérték, súly, finomsági tartalom meghatározása már törvényhozási hatáskörbe tartozott.

A királyt továbbra is megillette a rendeletalkotási jog, azonban a rendi korszakhoz képest

korlátozottabban. A király rendeletei a törvényhozás tárgykörét nem sérthették, így azok
döntően végrehajtási rendeletek voltak, amelyek, mint uralkodói intézkedések miniszteri
ellenjegyzésre szorultak. Ebből adódóan a dualizmusban a királyi rendeletalkotás helyébe
egyre inkább a kormányzati rendeletalkotás lép.

Az uralmi felségjogok körében drasztikus változás figyelhető meg az igazságszolgáltatással

kapcsolatos felségjogok körében. Bár az áprilisi törvények radikálisan nem érintették az
igazságszolgáltatást, s így az továbbra is a végrehajtó hatalom része maradt,, azonban a
dualizmusban a bírói hatalom elnyerte önálló hatalmi ági jellegét (1869:4. tc.). A 19. század
második felétől a király a) nevezte ki az ország bíróit, b) a törvényhozással együtt
meghatározta az igazságszolgáltatás szervezetrendszerét; c) elrendelhetett rendkívüli
(statáriális) ítélkezést; d) és gyakorolta az egyéni és az általános kegyelmet is, az 1848:3. tc-
ben foglalt korlátozással.

S végezetül az uralmi felségjogok sorában említést kell tenni a főkegyúri jogról, amely
tartalmában az 1848 előtti szabályozáshoz képest nem változott. A 19. században megjelenő,
és fokozatosan kiteljesedő vallásszabadság miatt nőtt a bevett vallások száma. A nem
katolikus vallásnak minősülő, de bevett vallások felett a királyt főkegyúri jog helyett
főfelügyeleti jog illetette meg.

II. 1. 2. 3. MONARCHIKUS ÁLLAMFORMA ÉS KORMÁNYZÓI JOGKÖR A KÉT VILÁGHÁBORÚ

KÖZÖTT

1920 és 1944 között Magyarország államformája továbbra is monarchia, azonban az állam

élén nem király, hanem kormányzó áll. Tekintettel arra, hogy a II. 1. 2. fejezetek a
monarchikus államformát és államfőket mutatják be, célszerű a kormányzó jogállást is e
körben tárgyalni.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követő rövid két év a 20. századi magyar

történelem egyik legviharosabb periódusa, amelyet forradalmi időszak névvel is szokás
emlegetni. Az őszirózsás forradalom eredményeképpen kikiáltott I. Népköztársaság szakított a

14
korábbi polgári jogállami berendezkedéssel, és abból - a külpolitikai eseményeknek
köszönhetően - alig néhány hónapos fennállása alatt forradalomszerűen megszülte hazánk
első bal oldali diktatúráját, a Tanácsköztársaságot. A rendszerváltást megelőzően csak
„dicsőséges 133 napnak” nevezett korszak 1919. augusztus 1-jén megalakulásához hasonló
viharos gyorsasággal ért véget. A belpolitikai helyzetet konszolidálni képtelen Peidl, majd
Friedrich kormányok bukását követően Horthy Miklós 1919. november 16-án a Nemzeti
Hadsereg élén bevonult Budapestre, s megkezdődött az ország konszolidációja.

A vörös-, illetve fehérterror miatt tragikusnak is minősíthető periódus alkotmánytörténeti

szempontból is figyelemreméltó. Ugyanis sem a Népköztársaság sem pedig a
Tanácsköztársaság berendezkedése nem volt alkotmányos, sőt a rendszerek legitimitása is
megkérdőjelezhető. Márpedig ha egy közjogi berendezkedés illegitim, akkor az abban születő
rendelkezések sem lehetnek érvényesek. Az alkotmányos törés 1918. november 16-án állt be,
mikor a képviselőház feloszlatta önmagát, melyet a főrendi ház tudomásul vett, és
berekesztette tanácskozásait. Három nappal ezt megelőzően november 13-án IV. Károly
eckartsaui nyilatkozatában lemondott az államügyek viteléről, mely gyakorlatilag a királyi
főhatalom szüneteltetését vonta maga után. Ezt követően nem működött országgyűlés17, mely
alkotmányos keretek között kikiálthatta volna a Népköztársaságot. Mindezekből adódóan az
államforma megváltoztatására irányuló I. Néphatározat sem lehetett alkotmányos, mely az
egész rendszer legitimitását döntötte meg. Mivel a Tanácsköztársaság a Népköztársaság
folyománya, így értelemszerűen az sem lehet alkotmányos.

Ezt az alkotmányellenes állapotot 1920-ban orvosolni kellett, melyet az ugyanebben az évben

megtartott választások eredményeként összeült nemzetgyűlés az alkotmányosság
helyreállításáról és az állami főhatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló 1920:1. tc-vel tett
meg. Magából a törvény címéből is kitűnik, hogy két alapvető feladatot kívánt rendezni a
jogalkotó: a) az alkotmányosság helyreállítását; b) az államfői hatalmat.

Az alkotmányos működés helyreállítására a törvény a jogfolytonosság elvét hívta segítségül,

melynek értelmében a magyar állam alkotmányos működésének utolsó pillanatát kellett
megkeresni, és 1920-ban azzal a fikcióval kellett élni, hogy az állami működés ezen
időponttól folytatódik. Mindez tehát azt jelentette, hogy az alkotmányfejlődés szempontjából
a Népköztársaság és Tanácsköztársaság időszakát figyelmen kívül kellett hagyni, mintha azok
meg sem történtek volna. Ezt juttatja kifejezésre a törvény azon rendelkezése, mely szerint az
említett korszakok jogforrásai érvénytelenek. Ez alól kivételt csak a Népköztársaság azon
intézkedései élveztek, melyeket a kormány ideiglenesen hatályban tartott addig, amíg azokról
az alkotmányos törvényhozás másként nem döntött. Mindezekből következik, hogy a Horthy
korszak a dualizmussal vállalt jogfolytonosságot, azaz közjogi berendezkedésünk és egész
jogrendszerünk a dualizmuskori állapotban került visszaállítása, főszabályként figyelmen
kívül hagyva az időközi változtatásokat.

A jogfolytonosság elvéből adódóan állást foglalhatunk az államforma kérdésében is. Az

államforma az alkotmányunk részét képezte, mely történeti alkotmány sarkallatos törvények
összességét jelentette. Ebből adódóan alkotmányt, és vele együtt államformát csak törvény
által lehetett módosítani, törvényt pedig csak az Országgyűlés és a király alkothat. Mivel 1918
november 13-tól a királyi hatalom szünetelt, majd az országgyűlés sem működött,

17
Nem is működhetett, hiszen a magyar alkotmány értelmében az országgyűlés egy kétkamarás szerv. A
képviselőház feloszlatása után tehát képviselőházi választásokat kellett volna tartani, és össze kellett volna hívni
az új törvényhozást. Ez nem történt meg, hanem helyette megalakult a Nemzeti Tanács intézménye, mely a
közjogi szabályaink szerint értelmezhetetlen.

15
értelemszerűen ilyen törvény nem is keletkezhetett. Ha pedig az államformát alkotmányos
úton nem változtatták meg, akkor a jogfolytonosság miatt az a dualizmuskori állapotát
örökölte, azaz hazánk államformája 1920-ban is monarchia. Ezzel kapcsolatban felmerül a
kérdés, hogy a királyi hatalom gyakorlásának a hiánya érinti-e az államformát? A kérdésre a
fentebb kifejtettek alapján azt válaszolhatjuk, hogy nem, mert attól, hogy a királyi hatalom
gyakorlásának hiányában a monarchikus kormányzati modell nem működtethető, még nem
következik a köztársasági államforma.18

Mindezekből adódóan tehát megállapíthatjuk, hogy hazánk államformája kétséget kizáróan

monarchia. Egy monarchiában azonban az állam élén király áll, mely felveti a királykérdés
rendezését.

Ezzel kapcsolatban nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a jogfolytonosság
elvéből adódóan minden dualizmus kori jogszabály érvényessége helyreállt, és a tárgyalt
korszak azzal a dualizmussal vállalt jogfolytonosságot, melynek közjogi alapja a Pragmatica
Sanctio volt. Azonban az a tény sem hagyható figyelmen kívül, hogy az Osztrák-Magyar
Monarchia időközben felbomlott, s ezt, mint ténykérdést a jogfolytonosság fikciója sem
változtathatta meg. Minderre már csak azért sem kerülhetett sor, mert a dualizmus másik
állama, Ausztria időközben köztársasági államformát deklarált, melynél fogva több, mint
lehetetlen vállalkozásnak bizonyult a dualizmus közjogi rendszerének automatikus
adaptációja. Ez a visszás helyzet, illetve az ezzel összefüggésben felmerült a kérdések a két
állam közötti közjogi kapcsolat alapdokumentumára, azaz a Pragmatica Sanctiora vezethetők
vissza.

A Pragmatica Sanctio tartalmát tekintve két irányba ható rendelkezéseket tartalmazott: a) a

primogenitúra nőági kiterjesztését, és b) a védelmi közösséget hazánk és az örökös
tartományok között. Arról azonban sem a Pragmatica Sanctio, sem pedig a kiegyezési törvény
nem rendelkezett, hogy a dualizmus rendszeréből ki lehet-e lépni, illetve mi történjen a
dualizmus felbomlását követően. Mindez a szabályozatlanság pedig a királykérdésre is
kihatott, melynek eldöntése a Pragmatica Sanctio hivatkozott rendelkezéseinek egymáshoz
való viszonyától függött.

Ezt a viszonyt kétféleképpen lehetett értékelni, melyből adódóan két álláspont bontakozott a
Pragmatica Sanctio hatályosságát és ezzel összefüggésben a királykérdését illetően: a) a
legitimista és b) a szabad királyválasztó. A legitimista álláspont szerint az „oszthatatlan
együttbirtoklás” kimondásának célja az lehetett, hogy a Habsburgok az örökös tartományok
feletti uralkodói jogokat egységesen gyakorolják, s azt ne oszthassák szét a család tagjai
között. Ebből adódóan tehát az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése nem jelent
18
Érdekes azonban, hogy az államforma kapcsán e gondolatmenet ilyen világosan az 1920:1. tc-ből nem derül
ki, sőt a törvény szándékosan kerüli az államformában való állásfoglalást, melyet csak a következő évből
származó 2394/1920 ME. Rendelet pótolt. E rendelet „Az állami hatóságok, hivatalok és intézmények
elnevezéséről, és az állami címereken a szent koronának alkalmazásáról”címet viselte, melyben a következő
érvelés olvasható:„Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes
rendezéséről szóló 1920:I. törvénycikk [...] Magyarország ezeréves államformáját nem változtatta meg, és sem
a királyi méltóságot, sem magát a királyi hatalmat, mint jogintézményt, nem szüntette meg. Sőt [...]
érvénytelennek nyilvánította azokat az alkotmányellenes forradalmi rendelkezéseket, amelyek alkotmányunk
intézményeit, nevezetesen a magyar állam ezeréves államformáját is megváltoztatni és a királyság intézményét
eltörölni kívánták, [...] Az idézett 1920:I. tc.12. és következő §-ai csupán a királyi hatalom gyakorlásának
bekövetkezett tényleges megszűnése folytán rendelkeztek az államfői teendők ideiglenes ellátásáról [...] Ezekhez
képest tehát mindaddig, amíg a törvényhozás másként nem rendelkezik, Magyarország törvényes
államformája a királyság marad.”

16
automatikus bontó okot a trónigényre, azaz Károly továbbra is törvényes uralkodó. Ezzel
ellentétben a szabad királyválasztó álláspont szerint a Pragmatica Sanctio magyarországi
becikkelyezésének fő oka a közös védelem. Amennyiben a dinasztia ezt már nem tudja
biztosítani, az bontó feltétel a trónigényre is. Méghozzá ipso facto, vagyis minden külön
rendelkezés nélkül. Ebből adódóan Károly már nem király, és a királyválasztás joga
visszaszállt a nemzetre.

A királykérdés végül olyan komoly politikai konfrontációt eredményezett, hogy a jogalkotó

jobbnak látta a kérdés későbbi rendezését, és inkább egy királyt helyettesítő ideiglenes
államfő felállításáról rendelkezett. 1920-at megelőzően – a rendi korban - számos királyt
helyettesítő intézmény létezett, melyek közül azonban csak a nádor intézménye „élte túl” a
polgári átalakulást. A nádor választását azonban az 1867:7. tc. felfüggesztette, így a magyar
alkotmányosság egyik legvészterhesebb óráiban nem volt királyt helyettesítő intézményünk.
Bár felmerült a nádori tisztség betöltésének gondolata, a jogalkotó végül egy – régi – új
királyt helyettesítő intézmény, a kormányzó felállítása mellett döntött.

A kormányzói intézmény már csak azért is sajátos, mert az egyetlen jogintézményünk, amely
egyben királyt helyettesítő intézményként és önálló államfőként is értelmezhető.

Az 1920:1. tc. értelmében a nemzetgyűlés ideiglenesen – a királykérdés rendezéséig – a

magyar állampolgárok közül az államfői teendők ellátására kormányzót választott. Bár az
intézkedést a nemzetgyűlés átmenetinek szánta, végül 1944-ig kormányzó töltötte be az
államfői tisztet. A kormányzó jogállását a törvény – tekintettel arra, hogy királyt helyettesítő
intézmény - az uralkodó jogállásához képest határozta meg. Ez egy negatív taxációt jelentett,
azaz azt, hogy az 1920:1. tc. csak olyan rendelkezéseket tartalmazott, amelyekben eltér a
kormányzó jogállása az uralkodóétól. Ebből következik, hogy az államfő jogállása kapcsán,
ami az 1920:1. tc-ben nincs rögzítve, a tekintetben továbbra is a király jogállása az irányadó.

A kormányzó nem király, így jogállását nem felségjogokkal, hanem személyére vonatkozó
jogosultságokkal és a hatalmi ágakhoz fűződő viszonyával lehet leírni. A kormányzót bár nem
koronázták, mint államfő mégis sajátos jogállással bír az átlag állampolgárhoz képest.
Személye sérthetetlen, és ugyanolyan fokozott büntetőjogi védelemben részesült, mint a
király. Mivel nem koronás király, ezért nemességet sem adományozhatott és főkegyúri jogot
sem gyakorolhatott. Megszólítása a „főméltóságos kormányzó úr” volt, és hivatal ellátásáért a
nemzetgyűlés tiszteletdíjban részesítette. Kegyelmezési joggal bírt, de csak egyéni kegyelmet
adhatott, általános kegyelmet nem. A király jogállása szempontjából az áprilisi törvények
vívmánya, hogy a miniszteri ellenjegyzés bevezetésével összehangolta az uralkodói
felelőtlenséget a végrehajtó hatalom felelősségének alkotmányos igényével. A kormányzó
már nem felelőtlen, így esetében – a kormány felelősségétől függetlenül – a törvényhozás
előtti felelősség már megoldható volt. A kormányzót az alkotmány vagy a törvények
megszegése esetén, a nemzetgyűlés legalább 100 tagjának az indítványa alapján az összes tag
kétharmadának szavazata mellett felelősségre lehetett vonni. A felelősségre vonási eljárás
részletszabályait az 1920:1. tc. későbbi törvényre bízta. E törvény soha nem született meg, így
a kormányzó bár elvben felelősségre volt vonható, azt ténylegesen kivitelezni nem lehetett.
Mindez a végrehajtó hatalom felelősségét azért nem veszélyeztette, mert a kormányzó minden
intézkedése – az uralkodóéhoz hasonlóan – miniszteri ellenjegyzéshez volt kötve, így
közvetve a kormány továbbra is viselte a felelősséget.

A kormányzó törvényhozásbeli jogai a) közvetett és b) közvetlen jogok voltak. A közvetett

törvényhozásbeli jogok közé tartozott a) az országgyűlés összehívása,; b) berekesztése; c)

17
feloszlatása. Így az 1920:1. tc. alapján az elnapolás joga nem illette meg, és tagokat sem
nevezhetett ki. Ez utóbbinak oka, hogy az uralkodó is csak a második kamarába nevezhetett ki
tagokat, hiszen 1848 óta az alsókamara népképviseleti alapon működik. 1920-ban pedig a
törvényhozás szerve egy egykamarás nemzetgyűlés volt.

A törvényhozás összehívására és berekesztésére a király jogállásánál leírtak az irányadóak. A

kormányzót azonban az uralkodótól jóval gyengébb feloszlatási jog illette meg. A kormányzó
ugyanis csak akkor oszlathatta fel a nemzetgyűlést, ha az tartósan munkaképtelenné vált, és a
házelnök a házszabályban foglalt jogai alapján a működőképességet helyreállítani nem tudta.

Közvetlen törvényhozásbeli jogai közé tartozott: a) törvénykezdeményezés, b) kihirdetési

záradék; b) vétójog. Már a király kapcsán is utaltunk arra, hogy a polgári korban az uralkodó
törvénykezdeményezési jogát szinte kivétel nélkül a kormányon keresztül gyakorolta.
Ugyanez igaz a kormányzóra is. Fontos különbség azonban, hogy míg a király szentesített,
addig a kormányzó aláírja a törvényjavaslatot, azaz kihirdetési záradékkal ellátja. A
kormányzótól kezdve ez az államfői aktus az, amely a törvényhozás által elfogadott
törvényjavaslat államfő általi megerősítését jelenti. Ebből adódóan a kormányzó is részt vesz
a törvényalkotásban, s így őt is vétójog illette meg. A királyt megillető abszolút vétóval
szemben a kormányzói vétójog már csak szuszpenzív. A kormányzó ugyanis a nemzetgyűlés
által elfogadott törvényjavaslatot 60 napon belül vagy aláírja, vagy egyszer indokai közlése
mellett, újabb megfontolás végett visszaküldheti a törvényhozásnak. Ha a törvényhozás ezt
változatlan formában fenntartja, akkor a kormányzó azt 15 napon belül köteles aláírni és
kihirdetni. Azonban ez a szuszpenzív vétójog sem illette meg a kormányzót az államforma és
az államfő személyét érintő törvények esetén. A kormányzó vétójoga kapcsán – a királyéhoz
képest – az alábbi sajátosságok állapíthatóak meg. a) Megjelenik egy záros határidő (60 nap),
amelyen belül vagy aláírta, vagy kihirdetési záradékkal látta el a törvényjavaslatot; b) a
szuszpenzív vétójog nem képes végérvényesen megakadályozni a törvényjavaslat elfogadását;
c) bizonyos törvények esetén nem érvényesülhetett a vétó.

A kormányzó, mint államfő – a királyhoz hasonlóan – a törvényhozásnak felelős kormányon

keresztül gyakorolja a végrehajtó hatalmat. A kormány alakítására, felmentésére, valamint a
kormányzó és a kormány közötti kapcsolatra a királynál leírtak az irányadóak. A
kormányzónak a végrehajtással összefüggő jogai: a) hivatalszervezési;b) hivatal
adományozási; c) főfelügyeleti jog; d) felmentés adási (diszpenzációs jog); e) külügyi ; f)
hadügyi; g); rendeletalkotási jog. Az a), b) c) d), g) pontok tekintetében nincs változás a
király jogállásához képest. A külügyük terén is ugyanazok a jogok illették meg a kormányzót,
mint az uralkodót, a változás csak abban áll, hogy mindezt nem a közös külügyminiszteren
keresztül, – hiszen az megszűnt – hanem a magyar kormány külügyminiszterén keresztén
gyakorolja a kormányzó. A hadügyi jogok tekintetében fontos változás, hogy hadüzenethez
vagy a hadseregnek az ország határán kívül alkalmazásához és békekötéshez a nemzetgyűlés
előzetes hozzájárulása szükséges.

A kormányzó igazságszolgáltatással összefüggő jogai a királyéhoz képest annyiban

változott, hogy csak egyéni kegyelmet adhatott, általános kegyelmet nem. A két világháború
között a bíróságok határozataikat a Magyar Állam nevében hozták.

Összességében megállapítható, hogy az 1920:1. tc. a kormányzó személyében a királyhoz, de

még a korabeli európai államfőkhöz képest is egy gyenge jogállású államfőt hozott létre. Így
nem meglepő, hogy a kormányzó politikai befolyásának növekedésével párhuzamosan
jogkörének fokozatos bővítésére is sor került. A kormányzói jogkörkiterjesztés a következő

18
törvények által valósult meg: a) 1920:17. tc.; b) 1926:22. tc.; c) 1933:33. tc.; d) 1937:19. tc;
e) 1942:2. tc.

Az 1920:17. tc alapján a kormányzót a) megillette a törvényhozás elnapolása, maximum 30

napra és b) a feloszlatási jog az uralkodóéval azonos lett, azaz a kormányzó az 1848:4. tc. és
1867:10. tc-ben foglalt alkotmányos korlátok között gyakorolhatta feloszlatási jogát. Fontos
kiemelni, hogy c) amennyiben a kormányzó a törvényhozást feloszlatta, vagy annak
mandátuma lejárt, és a törvényhozás által elfogadott törvényjavaslat aláírás végett a 60 napos
határidőn belül a kormányzó elé került, akkor a kormányzó azt, az újonnan összeült
törvényhozásnak 15 napon belül visszaküldheti. A hadsereggel kapcsolatban d) közvetlen
fenyegető veszély esetén, összminisztériumi felelősség mellett, a nemzetgyűlés utólagos
jóváhagyásával is rendelkezhet a hadsereg határon túli bevetéséről. S végezetül a kormányzó
e) is megkapta az általános kegyelmezés jogát, amelynek korlátja a királyéhoz hasonlóan az
1848:3 és 1870:18. tck. voltak.

Az 1926:22. tc. visszaállította a törvényhozás második kamaráját, így nem volt akadálya
annak, hogy a királyhoz hasonlóan a kormányzó is nevezhessen ki tagokat a felső kamarába.
A törvény értelmében a kormányzó az arra érdemes magyar állampolgárok közül
élethossziglan, vagy a kieső tagok pótlására felsőházi tagokat nevezhet ki. Az élethossziglan
kinevezett felsőházi tagok száma a 40-et nem haladhatta meg

Az 1933:23. tc. apró, ám összességében jelentős módosítása, hogy eltörölte az elnapolás

esetén a 30 napos korlátozást, s így 1933-tól a törvényhozás összehívása, berekesztése,
feloszlatása, elnapolása a királyéval azonos módon lett szabályozva.

A kormányzói jogkör kiterjesztésében az egyik legnagyobb változtatást az 1937:19. tc.

jelentette. E törvény három irányba is hatott: a) vétójog; b) utódajánlási jog; c) a kormányzói
tiszt megüresedésére vonatkozó eljárás. A vétójog tekintetben a törvény bevezetette a
kétszeres szuszpenzív vétó fogalmát. Az új szabályozás szerint az országgyűlés által alkotott
törvényt a kormányzó kihirdetési záradékkal és aláírásával hozzáérkezésétől számított hat
hónapon belül látja el. A kormányzó a kihirdetés elrendelése előtt - indokainak közlésével - a
törvényt újabb megfontolás végett visszaküldheti az országgyűlésnek. Ha az így visszaküldött
törvényt az országgyűlés változatlanul fenntartja, vagy a kormányzó által kívánt
módosításokat csak részben fogadja el, a kormányzó a törvényt hozzáérkezésétől számított hat
hónapon belül újabb megfontolás végett az imént meghatározott módon még egyszer
visszaküldheti az országgyűlésnek. Ha az országgyűlés a másodszor is visszaküldött törvényt
változatlanul fenntartja, vagy a kormányzó által kívánt módosításokat csak részben fogadja el,
a kormányzó a törvényt hozzáérkezésétől számított tizenöt nap alatt kihirdetni köteles.
Mindezeken túl továbbra is érvényes, hogy ha a törvényhozás mandátuma bármely okból az
említett kétszer hat hónapos határidő alatt lejár, akkor az új törvényhozásnak a kormányzó azt
nem köteles visszaküldeni. Azonban ezt az 1937:19. tc azzal egészíti ki, hogy az ilyen
törvényt a kormányzó kihirdetni sem köteles, azaz elviekben ténylegesen megakaszthatta a
törvény elfogadását. Ezt a rendelkezést lazította az a kitétel, amely szerint, ha az új
országgyűlés, az így megakasztott törvénnyel azonos tartalmú törvényt hoz, akkor a
kormányzó a visszaküldés jogával már nem élhet, és köteles azt 15 napon belül kihirdetni.

A kétszeres szuszpenzív vétó jellegzetességeit az alábbiakban foglalhatjuk össze: a) a 60

napos időtartamot 6 hónap váltotta fel; b) a kormányzó nem egyszer, hanem kétszer is
visszaküldheti újabb megfontolás végett; c) ha a kétszer hat hónap alatt a törvényhozás
mandátuma bármely okból megszűnt, akkor a korábbi szabályozással ellentétben nem csak

19
bemutatni nem volt köteles az új törvényhozásnak, hanem kihirdetni sem; d) a c) pontban
foglalt esetet az új törvényhozás akarata felülírhatta. E vétójognak a feloszlatási joggal való
kombinációja olyan – alkotmányos szempontból indokolatlanul – erős közjogi pozíciót
teremtett, amely hatását tekintve vetekedett az uralkodót megillető abszolút vétóval.

Az 1937:19. tc. újítása az utódajánlási jog bevezetése volt. Az 1920:1. tc. a kormányzói
intézményt ideiglenesnek szánta, hiszen a ’20-as évek elején a királykérdés rendezése volt a
fő cél. Így Horthy Miklós esetén kezdetben szóba sem jöhetett a dinasztiaalapítás, az
utódajánlás vagy az utódkijelölés. Horthy politikai és közjogi megerősödésével párhuzamosan
a királykérdés rendezése iránt igény fokozatosan háttérbe szorult, s így nyílt lehetőség a
dinasztiaalapítás előkészítésére ennek első lépése az utódajánlási jog rögzítése volt. A törvény
értelmében a kormányzó még életében utódjaként három nagykorú magyar állampolgárt
jelölhetett utódjaként. Mindezt titkosan és írásban kellett megtenni, összesen három
példányban.19 A törvény szövegezéséből az is kiderül, hogy az utódajánlási jog gyakorlása
során a kormányzó három és csakis három személyt jelölhetett meg. Az utódajánlást zárt
borítékba kellett elhelyezni, melynek egyik példányát a miniszterelnök jelenlétében a két
koronaőrnek, a másik példányát a Kúria elnökének kellett átadni. A harmadik példány
értelemszerűen a kormányzónál maradt. A borítékot csak a kormányzói tiszt megüresedése
esetén lehetett felbontani.

A kormányzói tiszt megüresedésére vonatkozó eljárást is e törvény szabályozta először,

melynek oka az utódajánlásnál leírtakkal azonos. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy
alkotmányunk a középkortól kezdve mindig is rendelkezett az államfő helyettesítéséről, csak
e helyettesítő intézmények 1920-ra megszűntek. 1937-ben egy olyan megoldást kellett
kidolgozni, amely nemcsak tartós, de minden helyzetben képes pótolni az államfő hiányát. A
törvény értelmében, ha a kormányzói tiszt bármely okból megeresedik, akkor egy
országtanács alakul. Az országtanács tagjai: a) miniszterelnök; b) az országgyűlés két
házának elnöke; c) a hercegprímás; d) a Kúria elnöke; e) a Közigazgatási Bíróság elnöke; f) a
honvédség főparancsnoka. Az országtanács funkciója kettős volt: a) ideiglenesen gyakorolta
az államfői jogokat; b) haladéktalanul intézkedett a kormányzóválasztó országgyűlés
összehívásáról. Addig, amíg az új kormányzó az esküt le nem tette, az országtanács
gyakorolta az államfői jogokat, kivéve: a) a törvényhozás feloszlatása, berekesztése,
elnapolása nem illette meg; b) a kormányt vagy a minisztereket nem menthette fel; c) a
kormányzó megválasztásáról és eskütételéről szóló törvény kivételével, más törvényt csak
akkor hirdethet ki, ha annak elmaradása nemzeti érdeket sértene. Az országtanács tehát a
legmagasabb rangú közjogi méltóságokból állt oly módon, hogy abban minden hatalmi ág
egyenlő módon volt képviselve. E testület azonban nagyon rövid ideig működhetett, ugyanis a
kormányzói tiszt megüresedésétől számított nyolc napon belül rendelkezni kellett a
kormányzóválasztó országgyűlés összehívásáról. A kormányzó megválasztása azon ritka
kivételek közzé tartozott, amikor a két ház együttes ülést tartott. Ha a kormányzó utódajánlási
jogával élt a kormányzó ajánlási nyilatkozatát kellett felolvasni, s ennek megtörténte után az
együttes ülés titkosan szavaz abban a kérdésben, hogy kíván-e a kormányzó ajánlottjain kívül
mást is jelölni a kormányzói állásra. A jelölésről titkos szavazás útján döntenek, és legalább
50 ajánlásra van szükség, szavazategyenlőség esetén sorsolással döntenek. Ezt követően a
jelöltek közül az alábbi szabályok szerint lehetett a kormányzót megválasztani. A szavazás
írásbeli volt és titkos, méghozzá úgy, hogy minden képviselő annyi szavazólapot kapott ahány
jelölt volt. Így egy jelöltre igennel, a többire pedig nemmel lehetett szavazni. A
szavazólapokat jelöltenként felállított urnában gyűjtötték össze, majd összeszámolták.
Megválasztott kormányzónak kellett tekinteni azt a jelöltet, aki a szavazatok általános
19
Az utódajánlási jog nem volt miniszteri ellenjegyzéshez kötve

20
többségét megszerezte. Eredménytelenség esetén második fordulót kellett tartani, ahova már
csak a két legtöbb szavazatot kapó jelölt juthatott be, így ebben a fordulóban mindenképp
lehetett kormányzót választani.

A kormányzói jogkör kiterjesztésének utolsó eleme az 1942:2. tc. volt, amely bevezette a
kormányzóhelyettes intézményét. A kormányzóhelyettest az országgyűlés együttes ülésben
választotta, de csak akkor, ha a kormányzó kifejezetten kérte. A kormányzót itt is ajánlási jog
illette meg, méghozzá úgy, hogy legfeljebb három nagykorú állampolgárt ajánlhatott.
Kormányzóhelyettes választására akkor kerülhetett sor, ha a) a kormányzó betegség, távollét,
vagy egyéb okból akadályoztatva volt; vagy b) a kormányzói feladatok egy részének ellátása
indokolja.

Összességében megvizsgálva a kormányzói jogkörben 1920-tól 1942-ig bekövetkezett

változásokat megállapíthatjuk, hogy egy – európai mércével is mérve – gyenge jogállású
államfőből a tárgyalt korszak végére a magyar közjogi hagyományoknak megfelelő, némely
esetben alkotmányosan nem feltétlenül indokolható módón túlpozícionált államfő képe
rajzolódik ki előttünk.

II. 1. 2. 4. MONARCHIKUS ÁLLAMFORMA ÉS AZ EGYÉB ÁLLAMFŐI TISZTEK

Magyarország államformája az államalapítást követően több, mint 900 évig monarchia volt,
mely időszak alatt az állam élén a király, a 20. század két évtizedében pedig a kormányzó állt.
Alkotmánytörténetünk során azonban az ország egyes részein hosszabb-rövidebb időre
létrejöttek olyan speciális államalakulatok, melyeket monarchikusnak tekintünk, azonban
ezen államalakulatok élén nem király vagy a kormányzó állt, hanem egyéb államfők. Ide
soroljuk: a) fejedelem; b) vezérlőfejedelem; c) kormányzóelnök; d) Nemzeti Főtanács.

Alkotmánytörténetünk során két esetben találkoztunk fejedelemmel: a) Felvidéki

Fejedelemség; b) Erdélyi Fejedelemség. A Felvidéki Fejedelemség, azaz Thököly Imre állama
a 17-18. század fordulóján a Habsburg ellenes politika és harcok következtében jött létre. A
kuruc felfogás az abszolutisztikus centralizáció teljes elutasítását, és egy, a lengyel nemesi
köztársasághoz hasonló állam kialakítását jelentette. Mindez magában hordozta a rendi
anarchia veszélyét, így Thököly végül a rendi centralizáció mellett döntött. Mindez erős
fejedelmi hatalmat jelentett, az országgyűlés és a rendi intézmények tiszteletben tartásával. A
Felvidéki Fejedelemség végül nem bizonyult hosszú életűnek, melynek oka a törökökhöz
fűződő szoros viszony és a török vereség. Thököly államától hosszabb ideig állt fent az
Erdélyi Fejedelemség. Erdély 1541 előtt Magyarország része volt, s a fejedelmi címet először
János Zsigmond viselte. 1556-ban a tordai országgyűlés deklarálta a fejedelemválasztás.
Ebből adódóan az erdélyi fejedelem választott államfő volt, azonban megválasztását követően
az erdélyi országgyűlés szinte semmilyen ellensúlyt nem jelentett a fejedelmi hatalommal
szemben. A fejedelmet a törvényhozással kapcsolatos valamennyi államfői jog megillette, a
végrehajtó hatalmat pedig tetszése szerint gyakorolhatta. 1691-ben a Diploma Leopoldinum
értelmében Erdély a magyar korona országaként, de önálló közjogi státusszal és államissággal
kapcsolódott a Habsburg birodalomhoz. Ezzel Erdély jogállása hosszú évszázadokra
bebetonozódott, ami a fejedelmi tisztséget egyre inkább a bécsi udvarnak szolgáltatta ki,
amelynek eredményeként az erdélyi országgyűlés előbb lemondott a szabad
fejedelemválasztásról, majd a Pragmatica Sanctióra kiterjedően elismerte a Habsburg
örökösödési jogot.

21
A vezérlőfejedelem a fejedelemhez hasonló, de kizárólag Rákóczi államára jellemző államfői
tisztség volt. Az 1705. évi szécsényi országgyűlés önmagát a törvényhozó hatalom
letéteményesének nyilvánította és a trónfosztás illetve az ezzel járó királyválasztás
mellőzésével Rákóczi Ferencet vezérlőfejedelemmé választotta. A vezérlőfejedelem jogköre
az igazgatásra, hadseregszervezésre, bíráskodásra és a politikai élet irányítására egyaránt
kiterjedt. Hatalmát egyedül a szenátus és az országgyűlés korlátozta.

Az 1848/49-es szabadságharc következményeként született meg Magyarországon a

kormányzóelnök intézménye. 1849 április 14-én a Függetlenségi Nyilatkozat – az olmützi
alkotmányra adott válaszként – kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Ez azonban csak
Magyarország és Ausztria között fennálló közjogi kapcsolatok –ideértve a Pragmatica Sanctio
– felbontását jelentette, az államforma megváltoztatását nem. A kormányzóelnök
megnevezéséből – amelyhez hasonlóval sem korábban sem később sem találkozunk –
azonban kiolvasható az a politikai szándék, amely a hatalomgyakorlás későbbi rendezésének
minden lehetőségét nyitva hagyja. A Függetlenségi Nyilatkozat értelmében a törvényhozás a
hatalomgyakorlás későbbi rendezéséig Kossuth Lajost kormányzóelnökké választotta. Ezzel
Kossuth az OBH elnöki (kvázi miniszterelnöki) tisztségéből államfővé lépett elő. A
kormányzóelnököt a törvényhozás választotta, és hatalomgyakorlása tekintetében az áprilisi
törvényekből megismert parlamentáris korlátozásokkal volt jellemezhető. Így a végrehajtó
hatalmat a kormányzóelnök gyakorolta, de azt csak a független felelős magyar kormányon
keresztül tehette meg. Intézkedési érvényességéhez miniszteri ellenjegyzés volt szükséges, s
későbbi államfőinkre vonatkozó előremutató megoldás volt, hogy hadüzenet és békekötés
tekintetében a törvényhozás jóváhagyására is szükség volt.

A monarchikus államformában megfigyelhet – időrendben – utolsó egyéb államfői intézmény

a Nemzeti Főtanács. 1944 végén a Debrecenben összeülő ideiglenes nemzetgyűlésnek több
kérdésben is állást kellett foglalnia. Az államfői kérdés ideiglenes rendezése azért is szerepelt
az elsők között, mert 1945 januárjában a népbíráskodásról szóló rendelet értelmében dönteni
kellett a – korábban államfőket megillető – kegyelmezési jogról. Ennek eredményeként
alkotta meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága és az Ideiglenes Nemzeti
Kormány az 59/1945. sz. eln. rendeletet a Nemzeti Főtanács felállításáról, amelyet az 1945:3.
tc. emelt törvényerőre. Az eredeti szabályozás szerint a Nemzeti Főtanács tagja volt a) az
Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke; b) az Ideiglenes Nemzeti kormány elnöke; c) a Politikai
Bizottság által delegált tag, aki nem tagja a kormánynak. Ezt az összetételt az 1945:9. tc. úgy
változtatta meg, hogy a Nemzeti Főtanács tagja a) a Nemzetgyűlés elnöke; b) a Nemzetgyűlés
által választott két tag. Ezen közjogi megoldás a magyar alkotmányosság számára teljesen
ismeretlen volt, hiszen az államfői hatalmat a törvényhozó hatalomnak alárendelte. A Nemzeti
Főtanács minden intézkedése a miniszterelnök ellenjegyzéséhez volt kötve. Érdemes
megjegyezni, hogy a korábbi államfői jogállás meghatározó része volt a végrehajtó hatalom
gyakorlása, amelyről az 1945:3. tc. és az 1945:11. tc. egyaránt hallgat. Szintén szembetűnő,
hogy az ideiglenes államfői testület a törvényalkotásban semmilyen szerepet nem kapott. Az
1945:1. tc. alapján az Ideiglenes Nemzetgyűlés által elfogadott törvényt az Országos
Törvénytárban kellett kihirdetni. Ebből adódóan az államfői jogkör a hivatalszervezési és
kormányalakítási jogosítványokra fókuszált. A Nemzeti Főtanács nevezet ki azokat a
tisztviselőket és hivatalnokokat, akiknek kinevezése a kormány illetve a miniszterelnök
jogkörét meghaladták. Ezen túl a Politikai Bizottság 2/3-os többségű határozata alapján
kinevezte illetve felmentette a miniszterelnököt.

II. 1. 3. A KÖZTÁRSASÁGI ÁLLAMFORMA ÉS A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK

22
1944 végétől az Ideiglenes Nemzetgyűlés és kormány, illetve a Nemzeti Főtanács stabilizálta
az ország működését, és hozzá lehetet látni a vesztes világháborúból kikeveredő
Magyarország újjáépítéséhez. Az állami szervek szabályozása körében a legfontosabb
kérdésnek az államforma és az államfő kérdése bizonyult. Az államforma megváltoztatásának
gondolata először 1945 végén vetődött fel. Elsősorban külpolitikai megfontolások alapján a
köztársasági államforma felé való elmozdulás egy politikai nyilatkozat volt a szövetségesek
felé, amellyel Magyarország kinyilatkoztatta demokratizálódás iránti szándékát. Bár a
belpolitikában is nagyarányú egyetértés volt a köztársasági berendezkedés kapcsán, a
katolikus egyház és a Kisgazda Párt polgári szárnya kezdetben ellenezte azt. 1946 január
elsején a Magyar Kommunista Párt budapesti pártértekezletén Révai Miklós bejelentette,
hogy a párt a nemzetgyűlés következő ülésszakán mindenképpen dűlőre viszi az államforma
kérdését. E bejelentést követően az államforma megváltoztatása belpolitikai kérdéssé vált,
amely kapcsán nem annak ténye, hanem sokkal inkább az új államfői jogkörök
vonatkozásában lehetett vitának helye.

Az új államformát és az új államfői minőséget az 1946:1. tv. rendezte, amely kikiáltotta

Magyarországon a II. Köztársaságot.

1946. január elsején, a köztársaság kikiáltásának közjogi és politikai következményei voltak.

Közjogi következménye: a) Magyarország megszűnt monarchiának lenni, s az államformánk
köztársaság lett; b) megszűnt az államfői jogokat ideiglenesen gyakorló Nemzeti Főtanács; c)
létrejött a köztársasági elnöki intézmény. Az 1946:1. tv. politikai következménye: a)
Magyarország egyértelműen demonstrálta, hogy szakítani kíván a Horthy-korszakkal; b) a
legitimizmus hívei egyértelmű politikai vereséget szenvedtek; c) a köztársasági államformát
legmarkánsabban támogató kommunisták politikai győzelmet arattak. A választópolgárok
legnagyobb támogatását élvező Kisgazda Párt esetében képlet nem ennyire egyértelmű. A
kisgazdák tekintetében nem annyira az államforma, sokkal inkább az államfői jogkör
szabályozása volt kulcsfontosságú, hiszen elsöprő törvényhozási többség birtokában
egyértelmű volt, hogy a Kisgazda Párt adja az első köztársasági elnököt. Ugyanakkor a
kisgazdák tartottak egy esetlegeses kommunista hatalomátvételtől is, amely nagyban
meghatározta az új államfői jogkörhöz való viszonyulásukat. A magyar alkotmánytörténet
második – de modern értelemben első – köztársasági elnöke egy szeghalmi református
lelkész, Tildy Zoltán lett. Tildy az elnöki posztot 1948. július 30-áig töltötte be, amikor veje
ellen indított hűtlenségi per ürügyén lemondatták. Az elnöki székben Szakasits Árpád követte,
aki a posztot 1949. augusztus 20-áig töltötte be, s majd ezt követően a Népköztársaság Elnöki
Tanácsának elnöke lett 1950-ben bekövetkezett letartóztatásáig. Maga a köztársasági elnöki
intézmény a négy évet sem élte meg, s valójában az első demokratikus kísérlet hazánkban
1946-1947-re korlátozódott. Formálisan a II. Köztársaságot az 1949:20. tv. számolta fel,
azonban a „fordulat évétől” (1947) kezdve fokozatos a politikai balratolódás, és a Magyar
Kommunista Párt „szalámitaktikával” fűszerezett hatalomátvétele.

II. 1. 3. 1. A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK JOGÁLLÁSA AZ 1946:1. TV. ALAPJÁN

A kormányzóhoz hasonlóan a köztársasági elnök jogállását is személyére vonatkozó

jogosultságokkal és a hatalmi ágakhoz fűződő viszonyával lehet leírni. A köztársasági elnöke
személye sérthetetlen és fokozott büntetőjogi védelem illette meg, amit az 1946:7. tv.
részletesen kifejtett. A kormányzóhoz hasonlóan hivatal ellátásáért tiszteletdíjat kapott, és a
köztársasági elnök sem felelőtlen, azaz – a kormány felelősségétől függetlenül – a
törvényhozás előtti felelősség már megvalósítható volt. Abban az esetben, ha a köztársasági
elnök a törvényt vagy alkotmányt megszegi, 150 nemzetgyűlési tag írásbeli indítványa alapján

23
a nemzetgyűlés összes tagjának legalább 2/3-os jelenlétében, a jelenlévők 2/3 részének a
szavazatával felelősségre vonhatta. A felelősséget kimondó bizottság megalakítására, az
1946:1. tv. az 1848:3. tc. 34. §-ban foglalt eljárást rendelte alkalmazni a nemzetgyűlésre. Így
a nemzetgyűlési képviselők maguk közül titkosan egy 36 tagú bizottságot alakítottak,
amelyből 12 tagot a vádbizottság, másik 12 tagot pedig a köztársasági elnök hívhatott vissza,
s az így fennmaradt 12 tagú bizottság mondhatta ki a felelősséget. Ezzel az 1946:1. tv. a
köztársasági elnök felelősségre vonásához a kormány alkotmányjogi felelősségének eljárási
szabályait rendelte alkalmazni. A köztársasági elnök minden intézkedése - a kormányzóhoz és
a királyhoz hasonlóan - miniszteri ellenjegyzéshez volt kötve, így az elnök felelősségre
vonhatóságán túl a kormány is viselte a felelősséget.

A köztársaságnak a monarchikus államformától való elhatárolásánál egyik szempont az volt,

hogy a köztársasági elnök mandátuma mindig határozott időtartamra szól. Ezt az 1946:1. tv.
négy évben határozta meg úgy, hogy az elnök újraválasztható volt, csak egy ciklust ki kellett
hagynia.

A köztársasági elnököt a nemzetgyűlés választotta. A választást jelölés előzte meg.

Köztársasági elnökjelölt az lehetett, aki a) magyar állampolgár; b) 35. életévét betöltötte; c)
választójoggal bírt. Jelölt az lehetett, akit legalább 50 nemzetgyűlési képviselő ajánlott. Egy
képviselő csak egy jelöltet ajánlhatott. A választásra a törvén kétféle eljárást engedett: a)
közfelkiáltás; b) titkos szavazás. Közfelkiáltással való választásra akkor kerülhetett sor, ha
csak egy jelölt volt, és a nemzetgyűlési képviselőknek legalább a 2/3-a jelen volt. Minden más
esetben írásbeli és titkos szavazással választottak elnököt, maximum három fordulóban. Az
első fordulóban megválasztott köztársasági elnök az lett, aki a nemzetgyűlés összes tagjai
legalább 2/3-ad részének szavazatát elnyerte. Ha az első forduló eredménytelen volt, akkor
azonos szabályok mellett kellett megtartani a második fordulót. Amennyiben a második
forduló is eredménytelen volt, akkor harmadik fordulót kellett tartani, de ide már csak a két
legtöbb szavazatot kapó jelölt jutott be. A harmadik fordulóban az lett a köztársasági elnök,
akit a jelenlévők egyszerű többséggel megválasztottak. Garanciális szabály volt, hogy a
három fordulót legfeljebb három egymást követő nap alatt be kellett fejezni. A megválasztott
elnök a nemzetgyűlés előtt esküt tett le, mellyel mandátum elkezdődött. Tildy Zoltán volt az
első ily módon megválasztott elnök, akinek hivatalba lépésével a Nemzeti Főtanács
intézménye megszűnt.

A köztársasági elnök törvényhozásbeli jogai a) közvetett és b) közvetlen jogok voltak. A

közvetett törvényhozásbeli jogok közé tartozott a) elnapolás; b) feloszlatása. Első ránézésre
is szembetűnő, hogy a törvény az összehívásról és berekesztésről nem rendelkezett. Eddig azt
tapasztaltunk, hogy a törvényhozás összehívása, elnapolása, berekesztése; feloszlatása olyan
klasszikus államfői jogok, amelyek a királyt és a kormányzót egyaránt megillették. 1848 óta
bevett gyakorlat, hogy az államfő miután berekesztette a törvényhozást, választásokat írt ki,
majd a választások eredményeként rendelkezett az összehívásról. Tekintettel arra, hogy az
1946:1. tv. 19. §-a értelmében, a törvény kihirdetésével hatályát vesztette a királyságra és a
kormányzóra vonatkozó összes jogszabály, így az államfői jogállásra, alkotmányunk korábbi
elemei nem hívhatóak elő. Ebből következik, hogy ha az 1946:1. tv. nem rendelkezett a
törvényhozás összehívásának a jogáról, akkor az az elnököt nem illette meg. A törvényhozás
összehívására a nemzetgyűlés 1946-os házszabályában találunk utalást. A házszabály
értelmében a képviselők a megbízóleveleiket a választás eredményének a kihirdetését követő
14 napon belül vehetik át a Nemzetgyűlés elnöki hivatalában, majd a 15. napon a képviselők a
Nemzetgyűlés üléstermében összegyűlnek és megtartják az alakuló ülésüket. Továbbá a
berekesztés joga is hiányzik a törvényből, sőt az 1946:1. tv. még utalást sem tartalmazott arra

24
nézve, hogy e jogot mely államhatalmi tényező gyakorolhatja. Az elnapolás joga már
megillette az államfőt, azonban egy ülésszakon belül csak egyszer, legfeljebb 30 napra.
Azonban ha legalább 100 képviselő indítványozta, akkor a Nemzetgyűlés elnöke nyolc napon
belül köteles volt gondoskodni az összehívásról. Itt is észre kell vennünk, hogy a királlyal és a
kormányzóval ellentétben, a köztársasági elnököt nem illette meg az elnapolás utáni
összehívás joga. A feloszlatás joga abban esetben illette meg az elnököt, ha azt a kormány
vagy a képviselők 2/5-öd része indítványozta, azonban a feloszlatás utáni összehívás
kötelezettségéről és körülményeiről – ahogyan azt a királynál vagy a kormányzónál láttuk – a
törvény szintén hallgat.

A köztársasági elnök közvetlen törvényhozásbeli jogai közé tartozott: a) kihirdetési záradék;

b) vétójog. Az elnök a Nemzetgyűlés által elfogadott törvényjavaslatot vagy aláírta és
rendelkezett a kihirdetéséről, vagy egyszer, indokai közlése mellett újabb megfontolás végett
visszaküldhette a Nemzetgyűlésnek. Ha a nemzetgyűlés a visszaküldött javaslatot változatlan
formában fenntartotta, akkor az elnök azt köteles volt 15 napon belül kihirdetni. Így a
köztársasági elnököt a kormányzóhoz hasonlóan csak szuszpenzív vétójog illette meg.

Az elnök végrehajtással összefüggő jogai:;a) hivatal adományozási; b) felmentés adási

(diszpenzációs jog); c) külügyi ; d) hadügyi; jogok. A királyhoz és a kormányzóhoz
hasonlóan, az elnök a végrehajtó hatalom feje volt, s a végrehajtó hatalmat a
Nemzetgyűlésnek felelős kormányon keresztül gyakorolta. Ez a tétel megfelel az 1848:3. tc-
ben rögzített parlamentáris kormányzati berendezkedésnek. Ezzel összefüggésben, – úgy,
ahogy a korábbi államfőknél láttuk - az elnök, a Nemzetgyűlés Politikai Bizottságának a
meghallgatását követően, a parlamenti többségre tekintettel nevezi ki – és menti fel – a
miniszterelnököt, míg ugyanezen joga a miniszterek irányába a miniszterelnök előterjesztését
követően illette meg. A kinevezett miniszter a kinevezésétől számított nyolc napon belül
köteles volt a Nemzetgyűlés előtt bemutatkozni, s e nyolc napos időtartam alatt az elnök a
Nemzetgyűlést nem oszlathatta fel. A hivataladományozás, azaz bizonyos címek, kitüntetése
illetve tisztségekre való kinevezés a már megszokott módon illette meg az elnököt. Így az
államfő nevezte ki a) a miniszterelnököt és annak javaslatára a minisztereket; b) az illetékes
miniszternek a miniszterelnök útján tett előterjesztésére az V. és az ennél magasabb fizetési
osztályba tartozó állami tisztviselőket; c) a bírákat; d) az illetékes miniszternek a
miniszterelnök útján tett előterjesztésére azokat az egyéb tisztségeket, amelyeknek betöltését
törvény az államfő hatáskörébe utalta. Mindezeken túl az elnök adományozhatta a
nemzetgyűlés által alapított érdemrendeket és hivatali állások címeit. Ezek közül a Magyar
Szabadság Érdemrend alapításáról az 1946:8. tv, míg a Magyar Köztársasági Érdemrend és
Érdemérem alapításáról az 1946:21. tv. rendelkezett. Az államfőt a diszpencáziós jog a
kormányzónál megismert feltételek mentén illette meg.

Külügyi jogosítványai alapján a) követeket nevez ki, küld és fogad; b) képviseli

Magyarországot; c) a kormány útján nemzetközi szerződéseket köthet. Ez utóbbi esetén, –
ahogy korábban is láttuk – ha az törvényhozási tárgykörbe tartozott, akkor a Nemzetgyűlés
jóváhagyását kellett kérnie.

Hadügyi jogosítványi is jóval korlátozottabbak voltak a korábbi szabályozáshoz képest. A

vezérlet, vezénylet és belszervezet megállapítására vonatkozó jogok utalás sincs az 1946:1.
tv-ben, amely csupán csak annyit rögzít, hogy hadüzenethez és békekötéshez, valamint a
honvédség országhatáron túli bevetéséhez a Nemzetgyűlés előzetes jóváhagyása szükséges.

25
Az igazságszolgáltatással kapcsolatos államfői jogok között sem találunk érdemi változást.
Ezzel összefüggésben az államfő a) kinevezte a bírákat; b) egyéni kegyelmet gyakorolhatott.
Ez utóbbi kiterjedt a végrehajtási és az eljárási kegyelemre egyaránt. A II. Köztársaságban a
bíróságok határozataikat a Magyar Köztársaság nevében hozták.

Összességében az államfői jogkör újraszabályozása 1946-ban nem hozott akkora változást,

mint amekkorát a köztársasági államforma deklarálásának politikai üzenete hordozott. A
korábbi államfői szabályozással összevetve azt látjuk, hogy a köztársasági elnök jogköre
relevánsan az alábbi pontokban változott: a) mandátuma időben korlátozott; b) felelősségének
anyagi és eljárásjogi része rendezett; c) a törvényhozással összefüggésben a
törvénykezdeményezés, berekesztés, összehívás nem illette meg; d) a hadügyi jogainak
gyakorlása mindig a törvényhozás előzetes jóváhagyásától függött.

II. 1. 3. 2. A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK JOGÁLLÁSA A III. KÖZTÁRSASÁGBAN

A rendszerváltást övező tárgyalásokon és egyeztetéseken kezdettől fogva kiemelt szerepet a

köztársasági elnöki intézmény. Mint a rendszerváltással összefüggésben oly sok kérdés, az
államfői jogállás is végső soron a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon történt. Ennek
érdekessége, hogy az Ellenzéki Kerekasztal 1989. augusztus 31-ei ülésén a köztársasági elnök
jogállása kapcsán az 1946:1. törvényt vették tárgyalási alapul. Bár elnevezésében a
rendszerváltás utáni államfőnk is köztársasági elnök, annak jogállása a rendszerváltást övező
politikai kompromisszumok áldozata lett.

A rendszerváltás utáni elnöki jogállásnál szembetűnő, hogy az 1848 óta megfigyelhető

gyakorlattal szemben az államfő nem gyakorol végrehajtó hatalmat. A rendszerváltás utáni
alkotmányunk és mai Alaptörvényünk értelmében az elnök kifejezi a nemzet egységét és
őrködik az államszervezet demokratikus működése felett. Bár a rendszerváltáskor felvetődött
az államfő közvetlen és négy évre történő választása, azonban azt a nemzet az 1990 őszen
tartott „négyigenes” népszavazással elvette, így az államfőt továbbra is az 1946:1. törvényben
meghatározott eljárási rend szerint lehet megválasztani. Ezen eljárási renden az Alaptörvény
csak két ponton változtatott: a) a jelöléshez a képviselők 1/5-ének ajánlása szükséges; b) a
választásra rendelkezésre álló három fordulót két egymást követő napon belül kell megtartani.
Az elnök jogállását a) törvényhozásbeli; b) végrehajtásbeli; c) igazságszolgáltatási; d) egyéb
jogaival lehet jellemezni.

Az államfő törvényhozásbeli jogai a) közvetett és b) közvetlen jogok. A közvetett

törvényhozásbeli jogok közzé tartozik az Országgyűlés a) összehívása; b) elnapolása; c)
feloszlatása. Az elnök - a szintén általa kiírt választások lebonyolítását követően – 30 napon
belül köteles az Országgyűlés alakuló ülését összehívni. Az elnök az országgyűlést egy
ülésszak alatt legfeljebb egy alkalommal 30 napra elnapolhatja, azonban a képviselők 1/5-
ének az indítványára azt nyolc napon belül köteles ismét összehívni. Az államfőt a
rendszerváltás után is megilleti a feloszlatási jog, azonban kettős korlátozással. Egyrészt –
történeti alkotmányunktól eltérően - a rendszerváltás után a törvényhozás kimondhatja saját
feloszlatását. Másrészt az államfő általi feloszlatási jog a korábbi szabályozásokkal
ellentétben csak két konkrét esetekben gyakorolható. E két esetkör közül az egyik 1989-től
napjainkig azonos, nevezetesen, ha a kormány megbízatásának megszűnése esetén a
köztársasági elnök által miniszterelnöknek javasolt személyt az Országgyűlés az első
személyi javaslat megtételének napjától számított 40 napon belül nem választja meg. A
második esetben különbséget tehetünk az 1989-2011 és a 2011 utáni időszak között. 2011-ig a

26
feloszlatás második esetköre alapján az államfő akkor is feloszlathatta a törvényhozást, ha az
Országgyűlés 12 hónapon belül legalább négy alkalommal megvonta a bizalmat a
kormánytól. 2011 óta ez utóbbira nincs lehetőség, azonban helyette fel lehet oszlatni a
törvényhozást, ha az, az adott évre vonatkozó központi költségvetést március 31-ig nem
fogadja el. Az elnök közvetlen törvényhozásbeli jogai a) az országgyűlésen való részvétel és
felszólalás; b) a törvények aláírása és kihirdetése.

Az elnök részt vehet a törvényhozás ülésein, törvényjavaslatot kezdeményezhet, de szavazati

joggal nem rendelkezik. Történeti alkotmányunkhoz hasonlóan az országgyűlés által
elfogadott törvény érvényességéhez az államfő megerősítése szükséges. Az országgyűlés által
elfogadott törvényt az államfő 15 – az Alaptörvény óta öt – napon belül aláírja és kihirdeti,
vagy él a vétójogával. A korábban megismert egyszeri szuszpenzív vétó mellett, 1989 óta az
elnöknek lehetősége van arra, hogy ha a törvényjavaslatot alkotmányellenesnek véli, akkor a
törvényhozáshoz való visszaküldés helyett az Alkotmánybírósághoz utalja előzetes
normakontroll végett. Ez utóbbi vétóra az Alkotmánybíróság felállításával, 1989 óta van
lehetőség. Az alkotmányossági vétó gyakorlását Alaptörvényünk 2011 óta egy ponton
szorította meg. Az Alaptörvény módosítása esetén az államfő az alkotmányossági vétót csak
akkor gyakorolhatja, ha a törvényhozás az Alaptörvény módosítására vonatkozó eljárást
szegte meg.

Az elnök végrehajtásbeli jogai a korábbi államfői jogállásokhoz képest nagymértékben

változtak. 1989 óta ugyanis az elnök nem gyakorol végrehajtó hatalmat, nem részese a
végrehajtó hatalomnak. Így e jogköre a kormányalakításra korlátozódik. A rendszerváltást
követően a miniszterelnököt a köztársasági elnök javaslatára az országgyűlés egyszerű
többséggel választja. Ez radikális változás a korábbi szabályozáshoz képest, amelyből
következik, hogy az államfőt nem illeti meg a miniszterelnök vagy a miniszterek
felmentésének joga.

Az igazságszolgáltatással kapcsolatban a korábbi államfők jogállásához hasonló az elnök

szerepe a bírák kinevezésére korlátozódik. Ezen túl a Kúria elnökét, illetve 2011 után az
Országos Bírósági Hivatal elnökét a köztársasági elnök javaslatára az országgyűlés választja
meg. Az elnököt, mint államfőt továbbra is megilleti az egyéni kegyelmezés joga.

Mindezeken túl a köztársasági elnök jogkörébe tartozik a) a honvédség főparancsnoka; b)

nemzetközi szerződések megkötése20; c) követeket küld és fogad; d) népszavazást
kezdeményezhet; e) törvényben meghatározott tisztségekre kinevez; f) címek és kitüntetések
adományozása; g) állampolgársági ügyekben dönthet.

II. 1. 4. EGYÉB ÁLLAMFORMÁK A MAGYAR ALKOTMÁNYTÖRTÉNETBEN

A magyar alkotmánytörténet egészét áttekintve megállapítható, hogy a 20. század közepéig

hazánk államformája döntően monarchikus volt, a második világháború utáni rövid
időszakban, illetve a rendszerváltás óta pedig köztársasági. A két alapvető államforma mellett,
elsősorban az alkotmányosságunkban bekövetkező törések következtében ún. egyéb
államformákkal is találkozunk: a) I. Népköztársaság; b) Tanácsköztársaság; c) Hungarista
Munkaállam; d) II. Népköztársaság. A b), c), d) pontok egyértelműen ideológiai alapon
szerveződő államok voltak, míg az I. Népköztársaság megítélése sajátos. Az I.
Népköztársaságot nem tekinthetjük totális államnak, hanem sokkal inkább egy polgári
20
Ha a nemzetközi szerződés tárgy törvényhozási tárgykörbe tartozik, akkor az országgyűlés jóváhagyása
szükséges.

27
radikális kísérletnek, amely végeredményében elszakad a magyar alkotmányosságtól, s ez az
államszervezetre is rányomta a bélyegét. Az I. Néphatározat felborította a hatalommegosztás
kialakult rendjét azzal, hogy az államfői hatalmat a népkormány kezébe adta, amely egyúttal
néptörvényeket is alkothatott. Károlyi Mihályt – a népkormány elnökét – a Magyar Nemzeti
Tanács 1919. január 11-én köztársasági elnökké választotta. Ugyanúgy ahogy az állami
szervek, az államfő jogállása sem lett tételesen szabályozva, így a korai, (nép)köztársasági
kísérletet alkotmánytörténeti értelem nem, legfeljebb csak politikai síkon lehet vizsgálni. 1919
március 20-án, a Vix-jegyzék átadásával elbukott az I. Népköztársaság, és Magyarországon
először – de nem utoljára – totális állam jött létre. A Tanácsköztársaság, mint
proletárdiktatúra a polgári államberendezkedés legapróbb jegyét is nélkülöző, ideológiai
alapon szerveződő állam volt. Nem érvényesült a hatalommegosztás, de még a hagyományos
közhatalmi tevékenységek is nehezen lelhetőek fel, az államfői jogkör és jogállás teljes
mértékben hiányzott.

A második világháború végéhez közeledve, a sikertelen kiugrási kísérletet követően 1944

október 16-án a kormányzó – német nyomásra - Szálasi Ferencet nevezte ki
miniszterelnöknek, s egyúttal a kormányzói tisztségéről is lemondott. Az 1937:19. tc.
vonatkozó rendelkezéseinek megfelelően Országtanács ült össze, amelynek fő feladata az új
kormányzó megválasztása lett volna. Ehelyett azonban – alkotmányellenesen – úgy döntött,
hogy kormányzóválasztás helyett az államfői jogkört ideiglenesen az újonnan létrehozott
nemzetvezetőre ruházza át. Ezt a döntést a törvényhozás az 1944:10. törvénycikkel
megerősítette, s egyúttal legitimálta a szélsőjobboldali totális állam létrejöttét. A
nemzetvezető a miniszterelnöki és a kormányzói hatalom összevonásával egy totális államfői
jogkört hozott létre.

A II. Köztársaság fokozatos felszámolásának, és az ország politikai értelemben vett

balratolódásának eredményeként 1949 augusztus 20-án kikiáltották a II. Népköztársaságot,
amellyel Magyarország negyven évre letért a polgári, és jogállami államberendezkedés
útjáról. A II. Népköztársaságban az államfői hatalmat egy testületi típusú államfő, a
Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) gyakorolta. A NET tagjait az Országgyűlés
választotta meg, és mandátuma a törvényhozás mandátumához igazodott, azzal, hogy a NET
megbízatása akkor szűnt meg, amikor a következő Országgyűlés az új államfői testületet
megválasztotta. A NET tagjaivá a minisztertanács elnöke, elnökhelyettesei és tagjai nem
voltak megválaszthatóak. A NET jogköre a) klasszikus államfői jogkörre és b) helyettesítő
jogkörre osztható. A klasszikus államfői jogköre a) törvényhozásbeli; b) végrehajtásbeli; c)
igazságszolgáltatási; d) egyéb jogkörökre osztható.

Közvetett törvényhozásbeli jogai közé tartozott a) a választások kitűzése és az Országgyűlés

összehívása; b) feloszlatása. Az 1949:20. tv. először tette lehetővé, hogy a törvényhozás az
államfőtől függetlenül kimondhassa saját feloszlatását is. Közvetlen törvényhozásbeli jogai
közé tartozott a) törvénykezdeményezés; b) törvények aláírása és kihirdetése. Az
Országgyűlés által elfogadott törvényjavaslatot a NET elnöke írta alá, azonban a korábbi
államfőket megillető vétójoggal nem rendelkezett. A végrehajtó hatalommal összefüggésben a
NET a) kinevezi az államtitkárokat és a törvény által meghatározott fontosabb megbízatású
állami alkalmazottakat, valamint a fegyveres erők magasabb rendfokozatú tisztjeit; b) háború
vagy az állam biztonságát súlyosan fenyegető veszély esetén a NET rendkívüli hatáskörrel
felruházott Honvédelmi Tanácsot hozhat létre; c) „alkotmányossági felügyeletet” gyakorol az
alsóbb tanácsok felett. A c) pont nem valódi alkotmányossági kontrollt, hanem sokkal inkább
az első tanácstörvény által bevezetett demokratikus centralizmus alkotmányi szintű
megfogalmazását jelentette. Ennek értelmében a NET a) felügyelte az alkotmány

28
végrehajtását; b). minden olyan jogszabályt, államigazgatási határozatot vagy intézkedést,
amely az alkotmányba ütközött, megváltoztatott vagy megsemmisített; c) kitűzte a tanácsok
általános választását; d) gondoskodott a tanácsok jogainak a „védelméről”; e) feloszlatta azt a
tanácsot, amelynek működése alkotmányba ütközött, vagy a dolgozó nép érdekeivel volt
ellentétes. Az igazságszolgáltatással összefüggésben a NET a) kinevezte a bírókat; b)
kegyelmezési jogot gyakorolt. A NET, mint testületi államfőhöz kapcsolódó egyéb
jogosítványok a) nemzetközi szerződések megkötése21; b) követeket küld és fogad; c)
népszavazást kezdeményezhet; d) törvényben meghatározott tisztségekre kinevez; f) címek és
kitüntetések adományozása;

A NET jogállásának egyik sarkalatos pontja – a hatalommegosztás elvével ellentétes –

helyettesítő jogköre volt. Ennek értelmében, ha az Országgyűlés nem ülésezett, akkor annak
hatáskörét a NET gyakorolhatta. Így lehetővé vált, hogy törvényhozási tárgykörökbe tartozó
kérdésekben a NET, mint államfő jogszabályt, törvényerejű rendeletet (tvr.) alkosson. A tvr
alkotásával kapcsolatban két korlátozás érvényesült a) a következő Országgyűlésnek be
kellett mutatni; b) alkotmányt nem módosíthatott. A NET tvr alkotása miatt a szocializmus
éveiben az Országgyűlés teljesen súlytalanná vált, és a jogalkotás epicentruma az államfő
irányába tolódott el.

21
Ha a nemzetközi szerződés tárgy törvényhozási tárgykörbe tartozik, akkor az országgyűlés jóváhagyása
szükséges.

29