RAJONGÓI FORDÍTÁS

Fordította:
A BURNING REBELS CSAPATA

2019

”Lehet, hogy a madárdal szép,

De a daluk nem neked szól,

És ha azt hiszed, hogy az én telem túl hideg,

Akkor nem érdemled meg a tavaszom.”

Erin Hanson

A csillagok az örökkévalóságot szimbolizálják. Időtlen idők

óta az égen ragyognak. A föld őslakosai

ugyanazt az eget kémlelték, mint amelyet mi is.

És a gyerekeink.

És az unokáink.

És az ők unokáik.

A csillagok az élet körforgását szimbolizálják, a

magányt és a gravitációt. A világűr sötét

energiájában
is

képesek

világítani,
ezzel

emlékeztetnek minket arra, hogy a koromsötétben

is van valami, ami képes fényleni.

Prológus
Rosie

Fordította: Shyra

EGY DOLGOT TISZTÁZNUNK KELL, mielőtt belekezdenénk. A

történetem?

Nincs happy endje. Nem lehet. Nem tud boldogan végződni.

Nem számít milyen magas, jóképű, vagy gazdag és elbűvölő
lenne a szőke hercegem.

Az én szőke hercegem rendelkezett mindezen dolgokkal. Ó,

mindezekkel és még többel.

Csak az volt a probléma, hogy nem igazán volt az enyém. A

nővéremé volt. De valamit tudnod kell, mielőtt ítélkeznél
fölöttem.

Én láttam meg őt először. Én vágytam rá először. Én

szerettem őt először.

Mindez nem számított azon a napon, amikor Dean "Ruckus"

Cole szája a szemem előtt tapadt a nővérem ajkára és
Vicious feltörte a szekrényét.

Az ilyen pillanatokról sosem lehet igazán tudni, hogy a

kezdete vagy vége egy dolognak. Az élet könnyedsége
megszűnik és meg kell vizsgálnod a valóságot. A valóság
szar. Higgy nekem, első kézből tudom, milyen nehéz.

Az élet nem igazságos.

Apának igaza volt, amikor tizenhat éves lettem és randizni

akartam. A válasza határozott volt: – Jó ég, nem.

 
– Miért nem? – A szemhéjam rángatózott a bosszúságtól. –
Millie randizott, amikor tizenhat volt. – Ez igaz is volt.
Négyszer elment randira a postásunk fiával, Erickel, még
Virginiában. Apa felhorkantott és mutatóujjával
megfenyegetett. Szép próbálkozás.

– Nem a nővéred vagy.

– Ez mit jelent?

– Tudod, hogy mit jelent.

– Nem, nem tudom. – Tudtam.

– Azt jelenti, hogy van valamid, ami neki nincs. Ez nem fair,
de az élet nem igazságos.

Egy másik tény, amivel nem vitatkozhattam. Apa azt

mondta, hogy a rosszfajta srácokat vonzom, de ez csak
finom kifejezése volt, mint a cukormázzal bevont
szargolyónak. Értettem a mögöttes panaszt, különösen,
hogy mindig én voltam a kicsi hercegnője. Rózsabogár. A
szeme fénye.

Szexuális kisugárzásom volt. Nem szándékosan, és ez

időnként kellemetlen teher volt. Sűrű szempillával, karamell
színű hajzuhataggal, hosszú, tejfehér lábakkal és olyan szép
ívű és telt ajkakkal, ami leginkább szembetűnő volt az
arcomon. Minden egyéb rajtam kicsi volt és vézna, egy nagy
vörös szatén masniba rejtett csábító arckifejezéssel, amitől
úgy tűnt soha nem tudok megszabadulni, bármennyire is
igyekszem.

Vonzottam a figyelmet. A legjobb és a legrosszabb fajtát.

Pokolba is, minden fajtát.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy van más fiú is, amikor
Dean és Emilia ajkai találkoztak és a szívem összeszorult.
De mindig volt egy Millie a képben.

Különben is, a nővérem megérdemelte. Megérdemelte őt.

Nekem megvolt anya és apa figyelme, minden nap és egész
nap. Rengeteg

barátom volt az iskolában, és csodálók, akik az ajtóm előtt

sorakoztak.

Minden szem rám szegeződött, míg a nővéremre senki sem

szánt egy második pillantást sem.

Ez nem az én hibám volt, de ettől nem éreztem kevesebb

bűntudatot.

A nővérem egyszerre lett a betegségem és a

népszerűségem eredménye. Egy magányos tinédzser
elbújva egy vászon mögé, elhomályosult a festék mögött.
Mindig csendes, aki a furcsa, különc ruháin keresztül üzen a
világnak.

Amikor erre gondolok, tényleg így volt a legjobb. Amikor

először megláttam Dean Cole-t a folyosón mértan és angol
óra között, tudtam, hogy ő több egy gimis szerelemnél. Ha
az enyém lenne, nem engedném el. És ez önmagában is
olyan veszélyes elképzelés volt, amit nem engedhettem
meg magamnak.

Hogy értsd, az órám gyorsan ketyeg. Nem úgy születtem,

mint mások.

Volt egy betegségem.

Néha legyőztem.
Néha maga alá gyűrt.

Mindenki kedvence Rosie hervadozott, de egy virág sem

akar a közönség előtt meghalni.

Különben is, jobb így, döntöttem el, amikor Millie ajkai

Deanén volt, Dean szeme meg rajtam, a valóság meg egy
olyan összetett és gyötrelmes dolog volt, hogy inkább
elfutottam tőle.

Így első sorból figyeltem, ahogy a nővérem és az a

veszélyes fickó, aki megdobogtatta a szívem, egymásba
szeret.

A szirmaim egyenként hullottak le.

Mert annak ellenére, hogy a történetem végének nem lesz

boldog befejezése, nem tehettem róla, de azon tűnődtem...
hogy lehet-e boldog befejezés, ha csak egy pillanatra is?

 
Dean

A nyár, amikor tizenhét lettem, rossz volt, de semmi nem

készített fel a kibaszott nagy fináléra.

Minden jel arra utalt, hogy valami szerencsétlenség fog

bekövetkezni.

Nem tudtam kiszűrni, hogy mi fog odavezetni, de ismerve a

saját életemet, felkészítettem magam egy váratlan
csapásra, amely egyenesen a pokolba röpít.

Végül minden egy nagy, filmbe illő klisébe teljesedett ki. Pár
Bud Light sör és némi ügyetlenül feltekert füves cigi
társaságában teltek el az utolsó hetek a harmadik év végén.

Vicious vese alakú medencéjében feküdtünk, ittuk az apja

poshadt sörét, tudván, hogy meg fogjuk úszni – krisztusom,
kurvára mindent megúsztunk –, idősebb Baron Spencer
házában. Voltak lányok is, beszívva. Sok dolgot nem lehetett
a kaliforniai Todos Santosban csinálni a nyár kezdetén.
Minden forrón perzselő volt. A levegő nehéz volt, tűzött a
nap, a fű elsárgult, és az unott ifjúság a problémamentes és
céltalan életét élte. Túl lusták voltunk ahhoz, hogy olcsó
numerák után kajtassunk, így csak néztük őket, miközben
elterülve feküdtünk a kerek fánk és flamingó alakú
vízágyakon, vagy az olasz nyugágyakon.

Vicious szülei nem voltak otthon – voltak valamikor is? – és

mindenki számított rám, hogy beszállítsak. Soha nem
okoztam csalódást, átadtam némi hasist és Mollyt1, amit
mohón felszippantottak anélkül, hogy megköszönték volna,
nem is szólva arról, hogy visszafizetnék. Úgy gondolták,
hogy gazdag, kábítószerárus rohadék vagyok, Akinek
annyira 1 Molly: partidrog
 

kellett a pénz, mint Pamela Andersonnak a nagyobb mell,

ami csak részben volt igaz.

És sosem izgultam a kis dolgok miatt, szóval ennyiben

hagytam.

Egy szőke lány, Georgia, az új polaroid fényképezőgépével

kérkedett, amit az apja adott neki a legutóbbi Palm Springs-i
vakációjukon. Képeket készített rólunk, fiúkról – Jaime,
Vicious, Trent és én –, fitogtatva az erősségeit egy kis piros
bikiniben, és a frissen elkészült képeket a fogai között
tartva, majd szájból-szájba átadta nekünk azokat. A mellei
kibuggyantak a kis fürdőruha felsőből, mint egy túlcsorduló
fogkrém a tubusból. Szerettem volna a farkam a mellei közé
dörzsölni, és biztos voltam benne, hogy a nap végére így is
lesz.

– Igen, igen, ez jóóóó lesz. – Korlátlan mennyiségű O-t

használt a jó kiejtésénél. – Nézz ide, szuperszexi Cole –
dorombolta, amikor lopva lefotózott, emléket készítve a
sörről meg az ujjaim közé csippentett fűről, majd a sört a
kemény combomhoz csapta.

Klikk.

A bűnöm bizonyítéka kicsusszant a kamerájából egy

provokáló sziszegéssel, amit a rúzsos ajkai közé fogott, majd
előredőlve átadott.

Ráharaptam, majd becsúsztattam a fürdőnadrágomba. A

pillantása követte a kezem mozdulatát, ahogy a rugalmas
szélét elkezdtem lefele tolni, elővillantva némi világos
szőrzetet, ami igazi mókát ígért számára.
Láthatóan nagyot nyelt. A tekintetünk találkozott,
hallgatólagosan beleegyezve az időbe és a helybe. Aztán
valaki becsapódott a vízbe, lefröcskölve őt, mire megrázta a
fejét, izgatottan felkuncogott, majd a következő művészeti
projektjéhez fordult, a legjobb barátomhoz, Trent Rexrothoz.

A kép megsemmisítése, mielőtt hazatértem, mindig tervbe

volt véve. A kibaszott Mollyt hibáztatom, amiért
elfelejtettem. Anyám találta meg végül, majd apám tartott
egy hegyi beszédet, a maga monoton hangján,

amitől olyan érzésem volt, mintha a bensőmet sav marná.

És a leges legvégén? Kényszerítettek rá, hogy a nyári
szünetemet a kibaszott nagybátyámnál töltsem, akit tényleg
ki nem állhattam. Jobban jártam, ha nem harcoltam velük.
Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy felkavarjam a
szart és veszélyeztessem a Harvardot egy évvel az érettségi
előtt. Keményen dolgoztam azért a jövőért, azért az életért.

Elém volt vetítve, a teljes dúsgazdag mivoltában, a

kibaszott magángépekkel, az éves kérkedő hamptoni
nyaralásokkal. Ez az élet.

Ha valami jó az öledbe hullik, akkor nem csak tartod a

rohadékot, hanem olyan erősen megragadod, hogy
majdnem eltörik.

Ez is csak egy újabb lecke, amit túl későn tanultam meg az

életben.

Mindenesetre így végül is elrepültem Alabamába, két

hónapig egy farmon izzadni a végzős évem előtt.

Vicious, Trent és Jaime ivással, szívással és lányok

megdugásával töltötték a nyarat. Én egy monoklival tértem
vissza, amit azon az éjszakán adományozott nagylelkűen
nekem Mr. Donald Whittaker, vagy más néven a Bagoly, ami
örökre megváltoztatott engem.

– Az élet olyan, mint az igazságszolgáltatás – mondta Eli

Cole, az ügyvéd apám, mielőtt felszálltam Birminghamben. –
Nem mindig igazságos.

Nem ez volt a kibaszott igazság.

Azon a nyáron arra kényszerültem, hogy lapról lapra

elolvassam a Bibliát. Bagoly azt mondta a szüleimnek, hogy
ő az újjászületett Krisztus és jártas a Biblia
tanulmányozásában. Azzal is elősegítette, hogy
kényszerített, hogy olvassam vele az ebédszünetünkben.

A kezdő2 és az Ótestamentum voltak az ő metódusai arra,

hogy ne legyen faszfej, mert máskor igazán borzalmasan
viselkedett velem.

Charles Bukowski könyv

Whittaker farmer volt. Legalábbis amikor elég józan volt

ahhoz, hogy legyen valami, akkor az volt. Az istállófiújává
tett. Elfogadtam, főleg azért, mert minden nap végén az
ujjam a szomszéd lányában volt.

A szomszéd lánya azt hitte, hogy valamiféle híresség

vagyok, csak mert nem volt déli akcentusom és volt saját
kocsim. Nem akartam a fantáziájába tiporni, főleg mert
buzgó szextanítványom volt.

Belementem abba, hogy Bagoly a Bibliából tanítson nekem,

máskülönben az lett volna az alternatíva, hogy a szénában
verekszünk, amíg egyikünk ki nem dől. Azt hiszem a
családom arra akart emlékeztetni, hogy az élet nem csak
drága autókról és síutakról szól.

Bagoly meg a felesége olyanok voltak, mint az Alacsony

jövedelmű élet 101. című könyvben. Így minden reggel,
amikor felébredtem, megkérdeztem magamtól, mi ez a két
hónap, az egész kibaszott életemhez képest.

Volt egy csomó bizarr történet a Bibliában; vérfertőzés,

fityma-gyűjtés, Jákob harca egy angyallal – esküszöm, ez a
könyv már a második fejezet környékén gallyra ment –, de
az egyik történet bennem is megragadt, még mielőtt
találkoztam volna Rosie LeBlanckal.

Teremtés könyve 27. Jákob odaköltözött Lábánhoz, a

nagybátyjához, és szerelmes lett Ráhelbe, aki Lábán két
lánya közül a fiatalabb volt.

Ráhel kurva dögös volt, elbűvölő és két lábon járó

szexbomba (amint ezt a Biblia írja, habár nem túl sok
szóval).

Lábán és Jákob alkut kötött. Jákobnak hét éven át kellett

Lábánt szolgálnia, aztán elveheti a lányát.

Jákob így is tett – szétdolgozta magát a napon, napról napra.

A hét év után, Lábán végül elment Jákobhoz és azt mondta,
hogy elveheti a lányát.

De itt volt a bökkenő; nem Ráhel kezét adta neki Lábán,

hanem az idősebb testvérét, Leáét.

Lea jó asszony volt. Jákob tudta ezt.

Szép volt, érzékeny és jótékony. Csinos seggel és kedves
szemekkel (ismét csak körülírva. Kivéve a szem részt. Ez a
szar tényleg benne van a Bibliában)

Ámde ő nem Ráhel volt. Nem Ráhel volt, de ő Ráhelt akarta.

Mindig.Csak.Kibaszott.Ráhelt.

Jákob vitatkozott, harcolt és megpróbált némi értelmet

beszélni a nagybátyjába, de végül vesztett. Az élet már
akkor is olyan volt, mint az igazságszolgáltatás. Minden volt,
csak nem tisztességes.

– Még hét év szolgálat – ígérte Lábán. – És elveheted Ráhelt

is.

Szóval, Jákob várakozott.

Somolygott.

És vágyakozott.

Amit bárkinek, akinek van egy csöpp esze, tudni kellene,

hogy ezzel csak alátámasztod az imádott tárgyad iránt
érzett kétségbeesésed.

Az évek lassan, fájdalmasan és fásultan teltek.

Eközben Leával volt. Nem szenvedett. Önmagában nem. Lea

jó volt hozzá. Biztonságos. Az, hogy Lea megszülte a
gyerekeit – és bizonyos fokig Ráhel, ahogy később rájött –
nehézséget jelentett.

Jákob tudta mit akar, és Lea nézhetett ki úgy, mint ő,

illatozhatott úgy, mint ő és dughatott – talán még olyan
érzés is volt –, de nem ő volt.
Tizennégy évbe telt, de végül Jákob igazságosan és
becsületesen elnyerte Ráhelt.

Talán Ráhel nem volt Isten által megáldva. Lea igen. De

következzen a lényeg.

Ráhelnek nem volt szüksége áldásra.

Szerették.

És az igazságosságtól és az élettől eltérően a szerelem

tisztességes.

Mi több? Végül is a szerelem elég volt.

Végül is ez jelent kibaszottul mindent.

A végzős évem hetedik hetében egy másik csapás robbant

látványos módon a képembe. Rosie LeBlancnak hívták és
olyan szemei voltak, mint két befagyott alaszkai tónak. Az a
fajta kék.

A mi-a-fasz pillanat a tökeimnél fogva kapott el és

keményen megtekerte abban a pillanatban, ahogy kinyitotta
a személyzeti ház ajtaját Viciousék birtokán. Mert nem Millie
volt. Úgy nézett ki, mint Millie – olyasmi volt –, de
alacsonyabb volt, teltebb ajkakkal, magasabban ülő

arccsonttal és pici, hegyes fülekkel, mint egy csintalan

tündérnek. De nem hordott semmi olyan fura ruhát, mint
Emilia. Egy pár tengeri csillagos flip-flop volt a lábán, fekete
szűk farmert, ami a térdénél le volt vágva, fekete kapucnis
pulcsit hordott egy fehérrel nyomtatott banda nevével, amit
nem ismertem fel. Úgy tervezték, hogy beleolvadjon, de
ahogy később rájöttem, úgy tervezték, hogy ragyogjon, mint
egy kibaszott világítótorony. Piros rózsás volt az arca és a
kapucnija lecsúszott, amikor a tekintetünk találkozott, és a
szeme mindent elmondott nekem, amit tudni akartam. Ő új
volt nekem, de én ismerős arc voltam neki. Egy arc, amit
tanulmányozott, ismerte és bámult rá.

Minden kibaszott alkalommal.

– Titkos bámulási versenybe fogtunk bele? – A kijózanodása

azonnali volt. Volt a hangjában valami, ami majdnem
természetellenesen hangzott. Túl erőtlen. Túlságosan rekedt.
Túlságosan egyedi.

– Mert eltelt 23 másodperc, mióta kinyitottam az ajtót, és

még nem mutatkoztál be. Ezenkívül kétszer pislogtál.

Eredetileg azért jöttem, hogy elhívjam Emilia LeBlancot egy

randira, hogy sarokba szorítsam, mint egy rémült állatot és
sehova ne tudjon elmenekülni. Nem adta meg a
telefonszámát. A vadász természetemnél fogva elég
türelmes voltam ahhoz, hogy megvárjam, amíg elég közel
van hozzám, hogy lecsapjak, de nem okozott fájdalmat,
hogy időnként ellenőrizzem a zsákmányom. Ha őszinték
akarunk lenni Emilia üldözése nem igazán Emiliáról szólt. Az
üldözés izgalmától a golyóim mindig bizseregtek, és
számomra ő olyan kihívást jelentett, amit a könnyű

lányok nem adtak meg. Új hús volt, és én egy telhetetlen

húsevő voltam.

De arra nem számítottam, hogy ezt találom.

Ez kurvára megváltoztat mindent.

Úgy álltam ott, mintha elnémítottak volna, majd
felvillantottam a csábító önelégült vigyoromat, hogy
ingereljem, mert bizonyos szinten, ő

is ingerelt engem. És ebben a pillanatban megtörtént, hogy

talán nem én voltam a vadász. Talán egy másodperc tört
részéig én voltam Elmer Fudd3 az erdőben, aki egy golyóból
kifogyott puskával épp egy dühös tigrist lát meg.

– Egyáltalán tudsz beszélni? – A tigris összevonta világos

szemöldökét és előrehajolva kis körmével a mellkasomba
döfött. Ő hívott ki engem. Hülyét csinált belőlem. Alábecsült
engem. Baszakodott velem.

A legjobb, ártatlan arckifejezésemet felöltve (nehéz volt

kivitelezni. Már azelőtt elfelejtettem, hogy mi az
ártatlanság, hogy a köldökzsinóromat a szemetesbe
dobták), a fogaim közé haraptam az ajkam és nemet ráztam
a fejemmel.

– Nem tudsz beszélni? – Karba tette a kezét és az ajtónak

dőlve szkeptikusan ráncolta a homlokát. Hatalmas mosoly
kíséretében igent bólintottam.

3 Bolondos dallamok c. mesében a vadász neve

– Ez baromság. Láttalak az iskolában. Dean Cole.

Ruckusnak4 hívnak a többiek. Nemcsak hogy beszélni tudsz,
de az idő többségében úgy tűnik, hogy be sem tudod fogni.

Picsába is, igen, kicsi tündérke. Tartogasd a dühöd akkorra,

amikor az ágyamba kerülsz.

Hogy megértsd a meglepettségem mértékét, először tudnod

kell, hogy előtte sosem beszélt így velem lány. Még Millie
sem, pedig Millie úgy tűnt, hogy az egyetlen nőnemű diák,
aki immunis volt a nagymenő

amerikai, bugyiszaggató bájomra. Pokolba is, ezért

figyeltem fel rá először.

De ahogy mondtam, a tervek változnak. Nem mintha

randiztunk volna még. Pár hete már Millie nyomában voltam
a suliban, azon rágódva, hogy vajon érdemes-e őt üldözni,
de most, hogy láttam mit szalasztottam el – ezt a kis tűzről
pattant –, ideje volt, hogy részesüljek az őrült tüzéből.

Eleresztettem egy újabb mocskos mosolyt. Konkrétan két

évvel ezelőtt kaptam a Ruckus becenevet az All Saints gimi
folyosóján. Mert az voltam. Egy kibaszott káosz voltam,
zűrzavar kísért mindenhol, amerre mentem. Mindenki tudta
ezt. A tanárok, a diákok, Followhill igazgató, még a helyi
seriff is. Ha drogot akartál – hozzám jöttél. Ha partizni
akartál – hozzám jöttél. Ha kábulatba ejtő dugásra volt
szükséged, hozzám jöttél – és rám. És a vigyorom ezt
üzente a világnak, már öt éves korom óta.

Ha valami bűnös, mocskos dologról van szó, ami még

szórakoztató is, akkor benne vagyok.

És ez a lány? Úgy nézett ki, mint valaki, akit nagyon jó móka

lenne bűnbe vinni.

4 Ruckus – ricsaj, balhé, perpatvar

Az ajkamat nézte. Hevesen, akarva, szomjasan. Könnyű volt

olvasni bennük. Gimis lányok. Bár kivételesen ez nem
mosolygott olyan szélesen, mint a többiek. Semmilyen
formában nem bátorította a flörtölést.
– Beszélsz. – Vádként hangoztak a szavai. Beszívtam az
ajkam, majd kiengedtem. Lassan. Kiszámított módon.
Ingerelve.

– Talán tudok pár szót. – Egy szempillantás alatt

belemásztam az arcába. – Akarod hallani a
legérdekesebbet? – A szemem könyörgött érte, hogy nézzek
végig a testén, de az agyam azt mondta, hogy várjak még.
Úgy döntöttem, az utóbbira hallgatok.

Nyugodt voltam.

Ravasz voltam.

De évek óta először fogalmam sem volt róla, hogy mi a faszt

művelek.

Féloldalasan rám vigyorgott, ami szótlanná tett. Egyetlen

arckifejezésbe annyi szót sűrített bele. Elmondva nekem,
hogy a próbálkozásom hízeleg neki, nem volt közömbös.
Tetszettem neki – tény –, és észre is vett – persze –, de
sokkal jobban kell tepernem, és nem csábíthatom el ilyen
átlagos, semmitmondó flörtölésekkel. Bármit is kellett
tennem, készen álltam rá.

– Akarjam? – Flörtölt, de még csak észre sem vette.

Leszegtem az állam és előrehajoltam. Nagy voltam,
parancsoló és magabiztos. És bajt jelentettem. Valószínűleg
hallott mindenről, de ha nem, akkor majd rájön.

– Szerintem igen – mondtam.

Két perccel ezelőttig azon voltam, hogy elhívjam a tesóját –

a nővérét, mert lefogadom, hogy ő a fiatalabb, és különben
is, tudtam volna, ha ő is végzős –, és nézz csak ide, a sors
úgy rendezte, hogy ő nyissa ki az ajtót és megváltoztassa a
terveim.
Baby LeBlanc furcsán nézett rám, ezzel megkérdőjelezve,
hogy folytassam-e. Ahogy kinyitottam a számat, Millie tűnt
fel a

látószögemben, aki az ajtó felé tartott, a kicsi, fülledt

nappaliból úgy, mintha háborús övezetből menekülne. A
mellkasához szorított egy tankönyvet, a szeme duzzadt volt
és vörös. Egyenesen rám bámult, és egy másodpercig azt
hittem, hogy arcon fog vágni a 2 kilós könyvvel.

Visszatekintve, bárcsak megtette volna. Sokkal jobb lett

volna annál, mint amit ténylegesen tett.

Millie félreállította a kicsi tündérkét anélkül, hogy észrevette

volna, hogy ott van, a mellkasomra vetette magát –
szokatlanul szeretetteljesen –, és a számra nyomta az ajkát,
mintha megszállta volna egy démon.

Bassza meg.

Ez rossz volt.

Nem a csók. A csók jó volt, azt hiszem. Nem volt időm

feldolgozni, mert tágra nyíltak a szemeim, és a hegyes fülű
tündérre szegeztem a tekintetem, aki rémülten bámult a
búzavirág színű szemeivel, miközben felmért minket és
beskatulyázott hármunkat valami olyanba, amit nem voltam
hajlandó elfogadni.

Mi a fenét csinált Millie? Néhány órával ezelőtt úgy tett még,

mintha észre sem venne a folyosón, ezzel időt nyerve és
távolságot teremtve szimulált közömbösséggel. Most úgy
ragadt rám, mintha egy igénytelen egyéjszakás kaland
lenne.

Óvatosan eltoltam Millie-t, és a tenyerembe fogtam az arcát,

hogy ne érezze magát elutasítva, megbizonyosodva arról,
hogy a kis tündérnek elég helye legyen köztünk. Emilia
közelsége kényelmetlen volt, és ez volt az első alkalom,
amikor ez egy dögös csajjal történt velem.

– Helló – mondtam. Még az én fülemben is elvesztette a

hangszínem a szokásos játékos hangzását. Millie nem ilyen
volt. Valami történt, és volt némi elképzelésem róla, hogy ki
váltotta ki ezt a kis jelenetet. A vérem felforrt. Orromon át
beszívtam a levegőt, hogy ne veszítsem el a fejem. – Mi van,
Mil?

A szemében lévő ürességtől émelyegtem. Szinte hallottam,

ahogy a szíve összetörik a kibaszott mellkasában.
Megkockáztattam egy újabb pillantást Baby LeBlancra, azon
tűnődve, hogy a faszba fogok kimászni ebből. Tett egy
lépést hátrafelé, tekintetét a teljesen szétesett csajon
tartotta, aki folyton meg akart ölelni. Millie össze volt
zavarodva. Nem hibáztathattam érte. Akkor nem.

– Vicious – mondta a nővér hangos szipogással. – Vicious

történt.

Aztán a matekkönyvére mutatott, bizonyítékként.

Vonakodva visszanéztem Emilia "Millie" LeBlancra.

– Mit tett az a seggfej? – Kivettem a kezéből és

végigpörgettem az oldalakat, mocskos megjegyzést vagy
sértő rajzot keresve.

– Betört a szekrényembe és ellopta – szipogta megint. –

Mielőtt telerakta óvszerrel és szeméttel. – Megtörölte az
orrát a ruhaujjával.
A francba azzal az idiótával. Ez volt a másik oka, hogy miért
akarok randizni Millie-vel. Fiatalkorom óta bennem égett a
védelmezőösztön a kóbor élőlények iránt. Ez egy
gyengeségem, meg minden szarság. Nem voltam mindig
gonosz, mint Vicious, és nem voltam mindig jó, mint Jaime.
Megvolt a saját erkölcsi indexem, és a szívatás és a
kegyetlenkedés vérrel volt festve.

Látod, ami az elhagyatottakat illeti, Millie tökéletes volt,

mint egy esőben reszkető állatka, amely menedékre szorult.
Terrorizálták az iskolában és az egyik legjobb barátom nem
hagyta nyugton. A helyes dolgot kellett tennem. Kellett, de
legyek átkozott, ha akartam is.

– Gondoskodom Viciousról – Próbáltam nem felrobbanni. –

Menj vissza be.

És hagyj a húgoddal.

– Tényleg nem kell ezt tenned. Örülök, hogy itt vagy.

Lopva a lányra pillantottam, aki arra volt rendelve, hogy

Ráhelje legyen Jákobnak, de ezúttal hosszabban néztem,
mert tudtam, hogy

abban a pillanatban elvesztettem nála minden esélyem,

amikor a nővére megcsókolt, hogy visszavágjon a rohadt
Viciousnak.

– Gondolkoztam. – Millie gyorsabban pislogott, fenn se akadt

a saját zűrzavarában azon, hogy alig pillantottam rá, mióta
feltűnt az ajtóban.

Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye a húgát,

aki gyakorlatilag mellettünk volt. – És döntöttem, miért is
ne? Szeretnék veled randizni.
Nem, nem akarta. Azt akarta, hogy a védőpajzsa legyek.
Millie-nek megmentésre volt szüksége.

Nekem meg egy kibaszott füves cigire volt szükségem.

Felsóhajtottam és az ölelésembe vontam az idősebb

testvért, megfogtam a tarkóját és az ujjaim között
végighúztam a világosbarna hajtincseket. A szemem még
mindig Baby LeBlancra fókuszált. Az én kis Ráhelemre.

Helyesen fogok cselekedni, üzentem neki a tekintetemmel.

Ami nyilvánvalóan optimistább volt, mint én.

– Nem kell randiznod velem. Barátként is megkönnyíthetem

az életed.

Csak szólj, és seggbe rúgom – suttogtam Millie tökéletes

alakú fülébe, miközben a húgára meredtem. Millie megrázta
a fejét, és még mélyebbre furakodott a nyakamban.

– Nem, Dean. Randizni akarok veled. Kedves vagy, vicces és

jószívű.

És teljesen lenyűgözött a húgodtól.

– Kétlem, Millie. Hetek óta hárítasz engem. Ez Vicről szól, és

mindketten tudjuk. Igyál egy pohár vizet. Gondold át újra.
Holnap reggel beszélni fogok vele az edzésen.

– Kérlek, Dean. – Reszketeg hangja megszilárdult, miközben

az öklébe gombóccá gyűrt pólógalléromnál fogva közelebb
húzott magához, egyúttal engem távolabb lökött az, csillogó
fantáziámtól. – Nagylány vagyok. Tudom, mit csinálok.
Menjünk most rögtön.

 
– Igen. Menjetek – mondta Baby LeBlanc reszelős hangon,
az irányunkba legyintve. – Tanulnom kell amúgy, és ti
srácok, elvonjátok a figyelmem. Belefojtom Vicioust a
medencébe, ha meglátom, Millie – viccelt, és úgy tett,
mintha bemelegítené az izmait a vékony karjain.

Baby LeBlanc nem volt jó tanuló, mérföld hosszú közepes

alatti átlaga volt, de ezt akkor még nem tudtam. Nem akart
tanulni. Azt akarta, hogy megmentsék a nővérét.

Elvittem Millie-t egy fagylaltra, de ezúttal nem néztem

vissza.

Elvittem Millie-t, amikor Rosie-t kellett volna elvinni.

Elvittem Millie-t, és megölöm Vicioust.

Első fejezet
Rosie

Fordította: Shyra
Jelen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

A lehelet párája. Ez emlékeztet rá, hogy még mindig

lélegzem.

ÚGY ÉRTEM, JÓL TUDOM, hogy ez olyan, mintha magamban

beszélnék, de mindig így volt.

A hang, ami folyton feltette a fogós kérdéseket, úgy tűnt,

hogy gyökeret vert az agyamban, és nem az én hangom
volt. Egy férfihang volt. De nem ismerősé, azt hiszem.
Mindig emlékeztetett rá, hogy még lélegzem, ami nem
olyan dolog volt, amit magától értetődőnek vettem.

Ezúttal a válaszom úgy lebegett a fejemben, mint egy

buborék, amely hamarosan felrobban. A hivalkodó
felhőkarcoló liftjének tükréhez nyomtam az orrom, ahol
éltem, és ráleheltem, amitől egy fehér pára jött létre.
Hátrahúzódtam, és bámultam.

A tény, hogy még mindig lélegzem egy óriási pofon volt a

betegségemnek.

Cisztás fibrózis. Igyekeztem mindig túlbonyolítás nélkül

elmondani, ha valaki kérdezte. Három évesen
diagnosztizálták, amikor a nővérem megnyalta az arcom, és
azt mondta, hogy "nagyon sós". Gyanús volt, így

a szüleim megvizsgáltattak. Az lelet pozitív volt.

Tüdőbetegség. Igen, kezelhető. Nem, nincs rá gyógymód.
Igen, ez rendkívüli módon befolyásolja az életem.
Folyamatosan gyógyszereken élek, hetente háromszor járok
fizikoterápiára, határozatlan mennyiségű inhalátort
használok, és valószínűleg tizenöt éven belül meghalok.
Nem, nincs szükségem a sajnálatodra, szóval ne nézz úgy.

Még mindig a zöld ruhámban, kócos hajjal és üveges,

kialvatlan szemekkel imádkoztam, hogy záródjon már be a
lift ajtaja és vigyen a tízedik emeleti lakásomba. Le akartam
vetkőzni, venni egy forró fürdőt és az ágyamba fekve
zsinórba nézni a Portlandia sorozatot. És nem akartam az
exbarátomra, Darrenre gondolni.

Igazából tényleg nem akartam rá gondolni.

Hangos cipőkopogás visszhangzott a fülemben, és hirtelen

egyre közelebbről és közelebbről hallottam őket. A hall felé
néztem és elfojtottam egy köhögést. Az ajtó már éppen
kezdett bezáródni, amikor egy vörös körmös női kéz
közényúlt és rikácsoló nevetéssel megállította.

Összevontam a szemöldököm.

Csak ne ő legyen megint.

De persze ő volt. Beesett a liftbe, bűzlött az alkoholtól, oly

annyira, hogy valószínű annyit ivott, amennyi egy elefántot
is kiütött volna, karján meg egy-egy nő lógott, akik úgy
néztek ki mintha a Született feleségek ből toppantak volna
be. Az első volt az, aki karját feláldozva megállította a liftet
– olyan vörös haja volt, mint Jessica Rabbitnek, és olyan
dekoltázsa, ami semmit nem bízott a fantáziára, még akkor
sem, ha az a fantázia piszkos és képekben bővelkedő is. A
második egy alacsony barna volt, akinek olyan kerek segge
volt, amilyet még soha nem láttam, és olyan rövid volt a
ruhája, hogy valószínűleg el lehetne végezni egy
nőgyógyászati vizsgálatot rajta anélkül, hogy bármit is
levegyen magáról.

Ó, és ott volt Dean "Ruckus" Cole.

Magas – tökéletes magasság, mint egy mozisztárnak –,

mohazöld szemekkel, melyek majdnem sugárzóak,
csillogóak és feneketlenek, kócos, szexi barna haj, és egy
olyan test, amitől Brock O"Hurn is elszégyellné magát.
Bűnösen szexi, olyan, akiről nem tudsz félrenézni, és csak
imádkozhatsz, hogy az alsóneműd elég vastag legyen
ahhoz, hogy elnyelje az izgalmad okozta nedvesedésedet.
Komolyan, ez a pasi annyira felháborítóan dögös volt, hogy
valószínűleg betiltanák egy ultravallásos országban.
Szerencsémre, tudtam, hogy Mr. Cole egy világraszóló
seggfej volt, így nagyjából immunis voltam a flörtölésére És
itt a legfontosabb szó a nagyjából.

Gyönyörű volt, ugyanakkor egy hatalmas zűrzavar, egy

katasztrófa.

Ismered azt a típusú nőt, aki akarja a szétesett, gyönyörű,

sebezhető

pasit, akiről azt gondolja, hogy meg tudja menteni? Dean

Cole lenne a nedves álmuk. Mert határozottan volt valami
ezzel a fickóval. Egy olyan aspektusa, amit a közelében
lévők nem észleltek, még akkor sem, amikor ott villódzott
előttük neon vénnyel a vigyázat felirat –, az ivászatai, a
túlzott fűszívás, és a függősége minden szórakoztató bűnös
csábítással szemben – elszomorított. Igen, tudtam, hogy
Dean Cole nem az én dolgom. Különben is, megvannak a
saját problémáim, amivel foglalkoznom kell.
A HotHole csuklott, ötszázszor megnyomta a lakása
gombját, és billegett a kis helyiségben, amin négyen
osztoztunk. A szemei vérben úsztak, bőrét alkohol szagú
izzadtság borította. Egy vastag, rozsdás drót összeszorította
a szívem.

A mosolya nem tűnt boldognak.

– Baby LeBlanc – Dean lusta hangja egészen az alhasamba

kúszott és ledermedtem. Megragadta a vállam, és helyben
megfordított, hogy szembekerüljek vele. A társaságai úgy
vettek szemügyre, mintha egy

halom záptojás lennék. Az izmos mellkasára tettem a kezem

és elnyomtam magamtól.

– Óvatosan. Jack Daniel's árad a szádból – mondtam

szenvtelenül.

Hátrahajtotta a fejét és nevetett – ezúttal őszinte volt a

mosolya –, élvezve a szóváltást.

– Ez a lány – egyik karjával átkarolta a vállam, és a

mellkasához szorított. A kezében tartott sörösüveg nyakával
rám mutatott, miközben kábultan vigyorgott a lányokra. –
kurva dögös, van agya és bölcsességével még Winston
Churchillt a legjobb órájában is megszégyenítené –
áradozott. A lányok valószínűleg azt gondolták, hogy
Winston Churchill egy Cartoon Network karakter. Dean felém
fordult, és összehúzta a szemét. – Emiatt nagy a kockázata
annak, hogy egy leereszkedő ribanc legyen, de nem az.
Kibaszottul kedves. Ezért is nővér. Rongyok alá rejteni azt a
jó segget, kár és vétek, LeBlanc.

– Sajnálom, hogy csalódást okozok, Seggfej őrnagy, de csak

önkénteskedem. Valójában barista vagyok – javítottam ki,
miközben a kezemmel vasalgattam a ruhámat, ahogy
kifordultam az érintése alól, és udvariasan a lányokra
mosolyogtam. Hetente háromszor dolgoztam az újszülött
intenzív osztályon, figyeltem az inkubátorokat és
tisztítottam a babaágyakat. Nem voltam olyan művészeti
tehetség, mint Millie vagy szerencsés, mint a HotHoles, de
megvoltak a szenvedélyeim – az emberek és a zene –, és
nem tartottam kevesebbre a törekvéseim, mint amit ők
tettek a megélhetésükért. Deannek MBA diplomája volt a
Harvardról és New York Times előfizetése, de tényleg jobb
volt nálam?

Pokolba is, nem. A Fekete Lyuk nevű kis kávéházban

dolgoztam a First Avenue és az Ave A között. A fizetés rossz
volt, de a társaság jó. Úgy gondoltam, hogy az élet túl rövid
ahhoz, hogy olyasmit csináljak, ami nem a szenvedélyem.
Különösen nekem.

Jessica Rabbit a szemét forgatta. Az alacsony barna felhúzta

a meztelen vállat és hátat fordított nekünk, a telefonját
nyomogatta. Azt gondolták, hogy egy szomorú, zaklatott,
depis ribi vagyok. Igazuk volt.

Szó szerint. De ha már a szó szerintről esik szó, durva

ébredés vár rájuk. Kívülről ismertem a szomszédom, aki a
nővérem exbarátja, rituáléját. Reggel hív nekik egy taxit és
még arra se veszi a fáradságot, hogy tettesse, hogy elmenti
a telefonszámukat.

Reggel úgy fog viselkedni, mintha csak rendetlenséget

jelentenének, amit el kell takarítani. Reggel józan lesz,
másnapos és hálátlan.

Mert ő egy HotHole volt.

Egy kiváltságos, tébolyodott, egomániás Todos Santosból,
aki úgy gondolta, hogy mindent megérdemel, és nem
tartozik semmivel.

Gyerünk már lift. Mi tart ennyi ideig?

– LeBlanc – mordult ezúttal Dean, az ezüst falnak

támaszkodott és előhúzott egy jointot a füle mögül, majd a
testreszabott sötét farmerjében kotorászott az öngyújtóért.
Az üveg kiürült és átadta az egyik nőnek. V-nyakú dizájner
pólót – azt a fajta limezöldet, amitől a szeme sötétebbnek és
a bőre barnábbnak tűnt –, egy nyitott fekete kabátot, és
magas szárú cipőt viselt. Ara késztetett, hogy hülye
dolgokat akarjak. Olyan dolgokat, amiket soha nem akartam
senkitől, legkevésbé a férfitól, aki nyolc hónapig randizott a
nővéremmel. Így elfojtottam a gondolatokat és próbáltam
aljas lenni vele. Dean olyan volt, mint Batman. Elég erős,
hogy elviselje.

– Holnap. Te és én. Vasárnapi villásreggeli. Csak egy szót kell

szólnod, és többet fogok enni, mint ételt. – Leszegte az állát,
nézett a smaragdzöld szemével, gúnyos tekintettel az
arcán. Semmi rejtély nem volt ezzel a fickóval.
Elkényeztetett, futott át a keserű gondolat az agyamon. Pár
percen belül egy édes hármasban vesz részt és itt áll az

exbarátnője húgára nyomulva. A lányok is hallanak mindent.

Miért vannak még mindig itt?

Figyelmen kívül hagytam a nem túl fényes rám hajtását, és

egy teljesen más dologról figyelmeztettem őt.

– Ha meggyújtod azt a dolgot a felvonóban – a fűre

mutattam –, esküszöm, hogy belopózom a lakásodba ma
éjjel és forró viaszt öntök az ágyékodra.
Jessica Rabbit levegőért kapott. A kicsi barna felvisított. Nos,
tűzvonalban lennének, ha megtörténne.

– Jesszus, lazíts kicsit. – A barnácska rám mutatott, készen

állt rá, hogy felrobban. – Tetszik, hogy ijesztő vagy?

Nem figyeltem a túlsminkelt nőre. Helyette szimplán az ajtó

fölött lévő

piros számokat néztem, amik egyre közelebb és közelebb

vittek a fürdőmhöz, a boromhoz és Portlandiá hoz.

– Válaszolj nekem. – Dean figyelmen kívül hagyta a

lányokat, akiket meg fog dugni, és engem nézett. –
Villásreggeli? – Csuklás. – Vagy kihagyjuk az egészet, és
dugunk?

Reménytelenül romantikus, tudom, de sajnos, még mindig

nem nekem.

Az igazat megvallva, nem tudtam csak úgy kizárni, ahogy

próbál engem az ágyába vinni, de az időzítés is rossz volt.
Három hét telt el mióta Darren összepakolta a cuccait és
kiköltözött a lakásból, amit hat hónapig megosztottunk –
kilenc hónapig voltunk együtt, miután egy rövid ideig egy
Hal nevű autószerelővel jártam, aki metálzene rajongó volt.

Dean nem vesztegette az időt azzal, hogy alkalmazkodjon

az alkalmi kapcsolathoz. A tény, hogy lényegében a
főbérlőm volt és csak havi száz dollárt fizettem, azt is csak
jogi okokból, nem könnyítette meg az elutasítást.
Viciousszal, Jaime-vel és Trenttel együtt voltak tulajdonosai
a

lakásomnak, és bár tudtam, hogy nem rúgna ki – Vicious

sosem engedné neki –, azért kedvesnek kell lennem vele.
De a tény, hogy meg tudna fertőzni az összes ismert nemi
betegséggel, megkönnyítette a dolgom, hogy
visszautasítsam. Valójában sokkal könnyebbé tette.

A piros számok sorra megjelentek a kijelzőn.

Harmadik.

Negyedik.

Ötödik.

Gyerünk, gyerünk, gyerünk.

– Nem – feleltem határozottan, amikor rájöttem, hogy a

válaszomra várva még mindig engem bámul.

– Miért? – Még egy csuklás.

– Mert nem vagy a barátom, és nem kedvellek.

– És miért? – kérdezte és elmosolyodott.

Mert összetörted a szívem és újra összetettem az összes

rozoga és rossz darabot.

– Mert reménytelenül egy selyemfiú vagy. – A második okot

mondtam el neki a "Miért utálom Deant" listámról. Hosszú
lista volt, nagy L betűvel.

Ahelyett, hogy zavarba jött vagy elcsüggedt volna, Dean

újra felém hajolt, a mutatóujját az arcomhoz nyomta, azzal a
kezével, amelyben a meggyújtatlan füvet tartotta, az arca
szenvtelen és higgadt volt. Egy szempillát tartott az ujján,
amit az arcomról vett le, olyan közel tartotta az ajkamhoz,
hogy láttam az ujja vonalkáit a szempillám körül.
– Kívánj valamit. – A hangja bársonyként fonta körül a
nyakamat, finoman szorítva.

A szemeimet becsukva beharaptam az alsó ajkam. Aztán

kinyitottam őket. Aztán elfújta a szempillát és figyelte,
ahogy előre-hátra ringatózva száll, mint egy toll.

– Nem akarod tudni, hogy mit kívántam? – A hangom rekedt

volt.

Hozzám hajolt, és az arcomhoz nyomta a száját.

– Nem számít, mit kívántál – a hangja akadozott. – Ami

számít, hogy mit akarsz. Én szolgálhatok vele. És egy nap,
mindketten tudjuk, hogy megadom neked. Nagyon is.

Egy hat órás szolgálat után voltam a belvárosi kisgyerekek

kórházában, ahova az után mentem, hogy befejeztem a
kávéházban a műszakomat. Fáradt voltam, éhes és hólyagos
volt a lábam. Nem kellett volna úgy éreznem, mintha ezer
kis ebihal úszkálna a hasamban, de így volt. Így volt és
utáltam ezt.

– Villásreggeli – mormolta az arcomba, forró, büdös lehelete

csiklandozta az arcom. – Csaknem egy éve a lakásomban
laksz. Itt az ideje átértékelni a bérleti díjat. A lakásomon.
Holnap reggel. Várok rád, amíg készen állsz, de ajánlom,
hogy ott legyél. Értve vagyok?

Nyeltem egyet és elfordítottam a tekintetem, majd amikor

újra felnéztem, a felvonó ajtaja kinyílt. Előreugrottam,
gyakorlatilag kirohantam a folyosóra, és a hátizsákomból
kihalásztam a kulcsomat.

Tér. Szükségem volt rá. Sokra. Most.

A nevetése az ajtómig kísért egészen, míg felért a huszadik
emeletre, a penthouse-ába, ahol az utazása ma éjszakára
két gyönyörű nővel ér véget.

Miután megfürödtem, öntöttem magamnak egy kis bort, és

egy egészséges, kiegyensúlyozott vacsorám volt, ami
Cheetosból és valami ismeretlen eredetű narancssárga
mártogatósból állt, amit a hűtő mélyén találtam.
Lehuppantam a kanapéra és elkezdtem váltogatni a
csatornákat. Noha Portlandiá t akartam nézni, mert egy
kicsit kifinomultabbnak és igényesebbnek éreztem magam
tőle, mint amit a vacsorám sugallt, mégis valahogy
beszippantott a Várandósok – Az a bizonyos kilenc hónap.

Borzalmas, és nem csak amiatt, hogy 22%-ot ért el a

Rothadt Paradicsom5 listáján.

Hanem mert emiatt Darrenre gondoltam.

És amiatt, hogy Darrenre gondoltam, fel akartam hívni és

újra bocsánatot kérni.

Hosszú másodpercekig bámultam a telefonra, vitatkozva

magamban és különböző forgatókönyveket forgattam le a
fáradt agyamban.

Felvenné.

Megpróbálná elmondani, hogy szörnyű hibát követtem el.

Hogy nem érdekli. Hogy még mindig akar engem.

Hogy számít neki. Nagyon is törődik vele.

És nem vagyok elég jó.

Nem olyasvalakinek, mint ő.

Egy másik dolog, amit meg kell említenem: a szarkasztikus

természetem ellenére, csak ugattam, de nem haraptam.
Nem akartam tönkretenni mások életét. Sokkal inkább
megmenteném őket. Ezért fejeztem be Darrennel.

Darren megérdemel egy normális életet, normális feleséggel

és egy futballcsapatnyi gyerekkel. Megérdemli a hosszú
nyaralásokat, és kórházi falakon kívüli szabadtéri
tevékenységeket. Persze akkor, amikor nem dolgozott épp
ott. Röviden, többet érdemel annál, mint amit valaha is
adhatnék neki.

Bemásztam az ágyba és a fejtámlának dőltem, miközben a

hálószobám ajtaját bámultam, azt akarva, hogy nyisson be
egy férfi, aki éjjel melegen tart.

5 A Rotten Tomatoes ( magyarul: rothadt paradicsomok) egy

olyan angol nyelvű

weboldal, amely filmekkel kapcsolatos kritikákat,

információkat, híreket gyűjt össze.

Neve a régi szokásból ered, amikor paradicsommal és más

zöldségekkel dobálták meg a színházi előadókat, ha
előadásuk rossz volt.

Dean Cole.

Jézus, utáltam őt. Most jobban, mint valaha. Át akarta

értékelni a bérleti díjat. Nem tudja. Piszok szegény voltam.
Különösen a manhattani szabványok szerint. Különben is,
egy nap alatt keres meg annyit, mint én két év alatt. Igazán
szükség volt erre, vagy csak vissza akar vágni, amiért nem
voltam vevő a nyomulására?

Becsukva a szemem, elképzeltem, ahogy az a világklasszis

barom kinyalja Jessica Rabbitet, aki megüli a tökéletes arcát,
miközben Kicsi Barnácska leszopja. A már nedves bugyimba
csúsztattam a kezem, a szemöldököm közötti ránc egyre
mélyebb lett, és halkan köhögtem.

Dean Cole valószínűleg az a mocskos fajta. Olyan típus, aki

Jessica Rabbitet átfordítja a hasára másodpercekkel az után,
hogy elélvezett, csak hogy hátulról dugja, miközben a vörös
haját húzza.

A mutató majd a középső ujjamat is puncimba nyomtam,

keresve azt a különleges pontot.

Undorodva elképzeltem, hogy a Kicsi Barnácskát a nyakánál

fogva a hátára löki, miután végzett JR-rel. Most őt kezdte el
dugni, miközben keményen összecsippentette a
mellbimbóját.

Lázadozva ívbe feszült a hátam, és undorodva nyögtem fel.

Aztán ingerülten élveztem el az ujjaimtól.

Mindent gyűlöltem Dean Cole-ban.

Mindent... kivéve őt magát.

Második fejezet
Dean

Fordította: Xavier

SZ-E-X.

Valójában minden ekörül forog.

Az egész világ egy egyszerű, állati szükségletre épül. Az a

törekvésünk, hogy jobban nézzünk ki, keményebben
dolgozzunk, egyre gazdagabbá váljunk, és olyan dolgokat
hajszoljunk, amelyekre még csak nincs is szükségünk – egy
jobb autót, jobban kidolgozott hasizmokat, előléptetést, egy
új frizurát, bármilyen baromságot, amit megpróbálnak
eladni nekünk a reklámokon keresztül.

Mindez. A. Szex. Miatt.

Minden alkalommal, amikor egy nő parfümöt, vagy

szépségápolási terméket vásárol, vagy egy kibaszott ruhát
vesz.

Minden alkalommal, amikor az ember rabszolgává teszi

magát egy olyan sportautó nevetséges árának kifizetésével,
amely fele sem olyan kibaszott kényelmes, mint a tágas
koreai autója, amely egy héttel ezelőtt volt, és szteroidokat
fecskendez magába egy fülledt tornaterem öltözőjében...

Mindezt. Azért. Csinálják. Hogy. Keféljenek.

Még akkor is, ha nem tudják. Még ha nem is értenek egyet

ezzel.

Azért vetted azt a blúzt és azt a Jeepet, és azért csináltattad

azt az új orrot, hogy még kívánatosabbá válj. Tudomány ez,
bébi. Ne vitatkozz ezzel a szarsággal.
 

Ugyanaz a helyzet a művészettel is. Volt néhány kedvenc

dalom a szexről, mielőtt még tudtam volna, hogy mit is
kezdhetek a farkammal, amibe nem értendő bele a nevem
belepisilése a hóba.

"Summer of '69"? – Bryan Adams kilencéves volt.

Egyértelműen a kedvenc szexuális pózáról énekelt.

“I Just Died in Your Arms” a Cutting Crew-tól? – Beszélgetés

az orgazmusról. "Ticket to Ride" a Beatlestől? Prostituáltak.
“Come On Eileen”? Ez egy kibaszott vidám dal, amire
mindenki táncol az esküvőkön? Szemérem elleni erőszak.

Szex volt mindenhol. És miért is ne lenne? Ez kibaszott

csodálatos.

Nem tudtam betelni vele. Jó is voltam benne. Jót mondtam?

Felejtsd el!

Elképesztő. Ez az a szó, amit el akarok érni. A gyakorlat teszi

a mestert.

És Isten tudja, hogy nagy gyakorlatom van benne.

Erről jut eszembe – rendelnem kell egy újabb doboz óvszert.

Egy különleges céggel készítettem ezeket, a
SayItWithaRubber-rel. Nemcsak a nevemmel ellátott
csomagolását terveztem – hé, néhány csaj emléktárgyként
meg akarta tartani, mint egy ajándékot, ki voltam én, hogy
megtagadjam tőlük? –, a színeket is én választottam
(Szeretem a vöröset és a lilát. Sárgában a golyóim kissé
sápadtnak látszanak. Nem áll jól nekem...), de emellett még
én választottam ki a gumi típusát, hogy milyen vékony
legyen – 0.0015 mm, ha tudni akarod –, és az érzékenységi
szintjét.
– Jó reggelt – nyöszörögte az egyik lány felébredve az
álmából.

Nyomott egy leheletnyi csókot a tarkómra. Mindig beletelt

néhány másodpercembe, hogy emlékezzem, kikkel
töltöttem az éjszakát, de ma reggel még rosszabb volt, mert
a tegnapi napot piálással töltöttem, mintha az lett volna a
küldetésem, hogy elcseppfolyósítsam a májamat rumban.

– Jól aludtál? – búgta a másik csaj.

Oldalra fordultam, az éjjeliszekrény felé, miközben lefelé

görgettem egy picsa-hosszú szöveges üzenetet, amelyet a
barátom és üzleti partnerem, Vicious írt. A legtöbb ember
rövid szöveges üzenet írt, hogy kifejtse a mondandóját. Ezt
a kitartó gazfickót szócsövévé tette a kurvája, és egy egész
kibaszott a Bibliát küldött nekem. Az üzenete általi ébredés
egy cápa általi leszopásra való ébredéssel volt egyenértékű.
És ezt írta:

Kedves Faszkalap,

A menyasszonyom felhívta a figyelmemet a húga miatti

bosszúságára, aki lehet, hogy azért késik az esküvői
próbavacsoráról jövő szombaton, mivel próbál megtakarítani
néhány dolcsit azzal, hogy két csatlakozó repülőjáratot vesz
igénybe annak érdekében, hogy eljusson Todos Santosba. Ő
Em koszorúslánya, ezért számára a részvétel kibaszottul
nem választható lehetőség. Ez kötelező, és ha a hajánál
fogva kell odaráncigálnom, megteszem, de inkább ne
kelljen. Te tudod, hogy milyen érzéseim vannak ezzel a
hellyel kapcsolatban. New York kemény a testnek. Los
Angeles nehéz a léleknek.

Nekem nincs lelkem.

Mint barátot kérlek, hogy kopogtass be Rosie ajtaján és
nyomj a kezébe egy új jegyet. Sue foglal neki egy első
osztályra szóló jegyet melléd, és győződj meg róla, hogy
felszáll veled a repülőgépre pénteken. Láncold oda az
istenverte üléshez, ha muszáj.

Ez az a rész, ahol te valószínűleg megkérdezed magadtól,

mi a faszért tennél nekem bármilyen szívességet is? Vedd
úgy, hogy ezt Millie-ért teszed, nem értem.

Feszült.

Aggódik.

És ő nem érdemli meg ezt a fajta szarságot.

Ha Em kishúga azt hiszi, hogy bármit tehet, amit csak akar,

a francba, rosszul gondolja.

Értesd meg vele, mennyire helytelenül viselkedik, mivel

mindennap eljátssza a kötelességtudó, takarékos szentet, és
ez bántja a jövendő feleségemet.

És mindannyian tudjuk, hogyan reagálok, amikor megsérül

valami, ami az enyém.

Béke veled, te anyaszomorító

– V.

Nem egészen költői a stílusa, de ez volt Baron Spencer.

Kinyújtózkodtam és éreztem, hogy egy forró test kúszik fel

rám, leküzdve a sötétkék, varrás nélküli selyemágynemű
tavát köztünk. Finom szövethalmok, forró húsok és lágy
idomok voltak körülöttem mindenhol.
A nap beáramlott a padlótól a mennyezetig érő ablakomon,
beragyogta a száz négyzetméteres erkélyemet, és frissen
vágott fűtenger látványa borította a manhattani horizontot.
Meleg fénysugarak nyaldosták bőrömet. Egy bárpult
hívogatott, hogy pofozzam helyre magamat egy Bloody
Maryvel. És egy plüss, szürke és sötétkék kétszemélyes
kanapé könyörgött nekem azért, hogy vigyem el a lányokat
egy olyan körre benne, hogy egész New kibaszott York lássa
és hallja őket.

Röviden: a mai reggel lenyűgöző volt.

Vicious, azonban nem volt lenyűgöző.

Éppen ezért megengedtem magamnak, hogy fürödjek

ezeknek a nőknek – Natasha és Kennedy – a
kényeztetésében, és tegyek meg mindent, amit Isten, vagy
a természet, vagy mindkettő akart, hogy megtegyem, hogy
megbasszam őket keményen.

Mert ez a civilizáció, meg a magunk szétszórása, meg a

kábszer.

Miközben Kennedy – a gyönyörű vörös hajú, emlékeztet a

memóriám – csókokkal fűszerezte végig a nyakam a reggeli
merevedésem felé haladva, és Natasha – a zamatos, apró
termetű jógaoktató – mohón csókolta a számat, én a jól
megérdemelt másnaposság pörölyszerű

dübörgésén keresztül feldolgoztam az új információkat.

Tehát Millie LeBlanc ideges volt az esküvői próbavacsorája

miatt.
Nincs benne semmi meglepő. Mindig is az a fajta jókislány
volt, aki tökéletes akart lenni mindenben, és keményen
dolgozott, hogy ez így is legyen.

Éles ellentétben azzal a férfival, akivel házasságra készült,

aki vette magának a bátorságot, hogy beszennyezzen annyi
életet, amennyit csak tudott, felhasználva ehhez a száraz,
csípős humorát és megdöbbentő

viselkedését.

Millie volt a legédesebb ember, akit ismertem – mellesleg ez

nem feltétlenül jó dolog –, és Vicious volt messze a
legutálatosabb.

Azt hiszem, el kellene gondolkodnom a "mi lenne, ha?"

kérdésen, mert Millie régebben a barátnőm volt. Mivel az
emberi agy úgy van megalkotva, hogy kitöltse a hézagokat,
és én huszonkilenc éves voltam, és Millie volt egyetlen
komoly barátnőm, így az emberek feltételezhetik, hogy ez
egy nagy, reménytelen, elvesztett szerelem volt.

Az igazság, mint mindig, egyaránt kiábrándító és nem

éppen hízelgő

volt.

Millie sosem volt egy nagy szerelem. Tetszett nekem, de ez

nem volt egy mindent elsöprő, vagy nyomorulttá tévő, vagy
őrjítő szerelem.

Törődtem vele, és szerettem volna megvédeni őt, de soha

nem olyan módon, hogy elvegye a kibaszott eszemet, mint
Viciousnek.

Az a tény, hogy még azután is tetszett nekem, miután

elmenekült előlem és elhúzott a picsába egy béna
szakítólevelet hagyva csak, azt

mutatja, hogy nem igazán volt komoly a kapcsolatunk. Mert

az igazság az volt, hogy szerelmes voltam Emilia
LeBlancba... míg egyszer már csak nem voltam.

Néha azt hiszem, csak imádtam a gondolatát, vagy

sohasem szerettem őt. Akárhogy is, egy dolog nem lehet
vitatott – amikor vele voltam, jó voltam hozzá. Hűséges.
Tisztelettudó. Ő pedig, viszonzásképpen, átbaszott.

A mai napig nem érzem úgy, hogy igazán ismertem az

egyetlen exbarátnőmet. Persze ismertem a jellemvonásait.
Azt a vackot, amit beletennél a társkereső weboldalad
profiljába. Száraz tényeket. Ő

művészi beállítottságú, félénk és jól nevelt volt. De

fogalmam sem volt róla, milyen félelmei és titkai voltak. Mi
tartotta ébren éjszaka, mi forralta fel a vérét és pezsdítette
fel testét.

A szomorú igazságom másik része az volt, hogy sohasem

éreztem úgy, hogy szeretném ismerni ezeket az érzéseket
bárki mással kapcsolatban, mint Rosie LeBlanc. De Rosie
kibaszottul gyűlölt engem.

Így szingli maradtam. Majd meggondolja magát. Meg kell

gondolnia.

Rosie-ról szólva, nem fogadott el pénzt Vicioustől és Millie-

től, hacsak nem kényszerült rá.

Ez közismert volt, és ezt bizonyította egy évvel ezelőtt a 2.3

millió dolláros New York-i lakásom – amelyben lakott –
Craigslisten6 keresztüli bebútorozása, amellyel
összességében kevesebb, mint kétszáz dollárt takarított
meg. Kételkedtem benne, hogy megváltoztathatom a
gondolkodásmódját, de amikor ez felszínre tört benne,
mindig arra törekedtem, hogy megpróbáljam.

Na mindegy. Vissza a fontos dolgokhoz – a francba.

6 Internetes hirdetési felület, hasonló, mint a jofogas.hu

Magyarországon

Ez volt az a pillanat – amikor Kennedy teljesen a szájába

fogadott, bemutatva némi komoly mély torok tehetséget –,
hogy egy kopogást hallottam az ajtón. Senkit sem engedtek
be az épületbe kód nélkül, és senki sem kért tőlem
mostanában, amiből levontam azt az egyszerű

következtetést, hogy ez Miss LeBlanc kell, hogy legyen

személyesen.

– Dean! – rekedtes hangja testem minden szövetébe

beszivárgott kintről az előszobából, és azonnal
megkeményedtem. Kennedy észrevette, biztos vagyok
benne, mert gyengéden megmarkolta a farkam, majd
éreztem ziháló légzését a combomon. Natasha abbahagyta
a nyelves akcióját. Mindketten megdermedtek. Még három
kopogás. – Nyisd ki!

– Ez megint az a furcsa lány? – kérdezte az utóbbi mogorva

duzzogó hangon.

– Rohadtul biztos.

– Megrémít.

– Annyira fura – értett egyet Natasha. Mintha számított

volna a véleményük. Nekem. Rosie-nak.

Felemelkedtem ülő helyzetbe, és felhúztam magamra a

fekete nadrágomat. Nem bánkódtam az elmulasztott kefélés
miatt. Annál lelkesebben vártam, hogy egy pillantást
vethessek erre az apróságra, kíváncsian, hogy vajon miért
jött ide. Felkeltem és kidörzsöltem az álmot a szememből, s
kezemmel szándékosan összeborzoltam a hajam. – Ez jó buli
volt. – Megcsókoltam mindkettőjük kézfejét, mielőtt
céltudatosan elkezdtem becserkészni a bejárati ajtót. – Meg
kellene majd ismételnünk valamikor.

Nem fogjuk ezt megismételni máskor. Vagy bármikor. Ez

búcsú volt, és mindketten tudták. Egyértelmű voltam,
amikor múlt éjjel felszedtem őket Manhattanben egy
bárban, ahová elmentem. Úgy szippantották fel a kokaint,
mintha porcukor volna, talán ezer dollár értékben, egy

asztalról egy puccos helyiségben, ahová akkor mentem,

amikor szükségem volt rá, hogy azokat az egyedi készítésű
óvszereket használjam. Ültem a bárpultnál, váltottam pár
flörtölős pillantást velük, majd jeleztem a csaposnak, hogy
küldjön a lányoknak egy italt.

Meghívtak, hogy üljek át hozzájuk, és megittam egy italt

velük.

Meghívtam őket egy kis mókázásra. Egy italból hét lett. Ez a

forgatókönyv már elcsépelt volt.

– Ah, te néha annyira rémes tudsz lenni. – Kennedy volt az

első, aki felkelt az ágyból. Felé fordítottam a fejem, hogy
megnézzem, hogyan gyűjti össze a ruháját a padlóról,
felkapkodva, mintha valamilyen módon megsértették volna.

Valóban? Gondoltam. Mielőtt rendeltem egy taxit, hogy

hazavigyen bennünket a lakásomra, elmondtam nekik,
olyan tisztán, mint az augusztusi égbolt: ez csak egy
egyéjszakás kaland. Jézusom, a bárból való felszedésüknek
és a Két Csaj, Egy Pohár pornó film társalgási témaként
használatának melyik része késztette arra őket, hogy azt
gondolják, hogy ennél több is szóba jöhet?

Megajándékoztam a lányokat vigaszként egy kacsintással,

mielőtt folytattam utamat a hatalmas, pezsgő-fényű
folyosón, melyet krémszínű

márványpadló borított, és fekete-fehér családi portrék

meredtek rám minden sarokból, hatalmas, fehér fogú
mosolyokkal.

– Uh, elnézést, Mr. Seggfej? Éppen benne voltunk

valamiben! – tette hozzá Natasha visítós hangon. Már az
előszobában voltam, hogy kinyissam az ajtót, húzott, mint
egy mágnes a kibaszott libidó forrásomhoz. Baby LeBlanc.
Az a kicsi, gyönyörű, őrült, tündér.

Rosie kifogástalan minőségű farmert és egy egyszerű fehér

gombos felsőt viselt, a kosztüm Rosie féle változatát. Haját
egy magas, kócos kontyba fogta össze a feje tetején, és
tágra nyílt szemei azt mutatták, hogy nem volt lenyűgözve.
Vállamat vigyorogva az ajtónak döntöttem.

– Meggondoltad magad a reggelivel kapcsolatban?

– Nos, megzsaroltál a bérleti díj újratárgyalásával

kapcsolatos fenyegetéseddel. – A szeme az arcomról egy
másodpercre a hasizmomra tévedt, mielőtt résnyire szűkítve
újra rám emelte tekintetét.

A francba, azt tettem. Az elmúlt éjszaka emlékét homályba

borította az alkohol, a fű, és a punci.

– Gyere be! – léptem oldalra. Felém fordította a fejét, ahogy

belépett.
– Azt hittem, legalább egy kávét készítesz, mielőtt
megszívatsz a bérleti díjjal. Ennyit a jószomszédi viszonyról
– motyogta, miközben tágra nyitott szemmel beissza a
lakásom látványát.

Összefontam a karomat a mellkasom előtt, tisztában lévén a

látványommal, és végigsimítottam nyelvemet az alsó
ajkamon.

– Jószomszédi viszonyt szeretnél? Vehetek neked reggelit a

földszinti pékségben és desszertképpen kielégíthetlek
párszor – feleltem, hozzátéve: – És megszívathatlak az
ágyban is, ha úgy jobban tetszik.

– Le kell állnod a nyomulással. – A hangja érzelemmentesen

csengett, miközben elhaladt a konyhám közepén álló
hatalmas, fehér és szürke színű pult mellett, rozsdamentes
acél kacsintott ránk csillogva a helyiség minden sarkából.
Lehuppant egy székre és meredten nézte az üres
kávéskannámat a mosogatónál, mintha az testi sértést
követett volna el.

– Miért? – csipkelődtem a kávéfőzőt bekapcsolva. Miért

kellene leszállnom Rosie LeBlancról. Ő most szingli volt,
miután dobta az unalmas, orvos pasiját. Rosie tisztességes
játékos volt, és én addig fogok játszani vele, míg
harmadfokú, szőnyeg okozta égési sérülések nem borítják a
hátát.

Valójában, ez volt az első dolog, amire gondoltam, amikor

láttam, hogy a ványadt seggű anyaszomorító elköltözik a
szarságaival együtt a lakásából. Az én lakásomból.

Meg fogom baszni az exbarátnődet, mielőtt még a

párnájáról felszáradnának a könnyei, gondoltam. És ő ezt
olyannyira imádni fogja, hogy térden állva fog könyörögni
többért.

Eközben, a valóságban, Rosie mohón elfogadta a bögrét a

pocsék kávéval, amit szótlanul felajánlottam neki, és
belekortyolt.

Becsukta a szemét, és felnyögött. Igen, felnyögött. Bassza

meg, azt akartam, hogy ez a hang legyen az új
csengőhangom. Majd kinyitotta a szemét és jéghideg vízzel
nyakon zúdította a fantáziámat.

– Mert már belemártottad a kolbászod a családom szószába,

és bár tudom, hogy ez egy titkos recept, amelyből mindenki
még többet szeretne, tartok tőle, hogy elfogyott minden
szerencséd.

– Imádom, amikor kulináris szexről beszélsz velem. – Tettem

egy lépést a konyhapult felé, és izzó pillantás kíséretében
rátámaszkodtam.

– Talán azért, mert mi, LeBlancok Coca-Colák vagyunk, és te

mindig is megelégedtél a gyömbérrel. – Tekintete a
hálószobám irányába kalandozott.

A felsőtestemben minden izom megfeszült, ahogy szívből

jövően felnevettem. A figyelemreméltó V-alakú felsőtestem,
erektől duzzadó karjaim, feszes hasam, kidomborodó
mellizmaim nem kerülték el a figyelmét, az
őszibarackszínűre színeződött orcái elismerték ezt, még
akkor is, ha ő sohasem tenné meg.

– Kívánlak – mondtam egyszerűen, őszintén – sőt,

sebezhetően –, mert valóban kívántam.

– Mint ahogyan a nővéremet – bólintott kurtán Baby

LeBlanc. – Úgy tervezed, hogy végigkeféled a családfánkat?
Ki kéne nyomtatnom egy példányt belőle az ancestry.com
profil oldalunkról?

– Kérlek, ha lesz rá lehetőséged – vágtam vissza neki. – Bár

van egy olyan érzésem, hogy prímán le tudnál foglalni.

– Túl makacs vagy – köhécselte, ahogy minden második

percben tette, egy újabb korty kávét kortyolva a
csészéjéből.

– Igen. Nincs belőle hiány. Vagy ami azt illeti, semmi másból
sem. – A vigyorom még szélesebb lett, amint tekintetem az
ágyékomra csúszott.

Küzdelmet vívtunk az akaratok csatájában. Ez nagyon is

rendjén volt.

Nyerésre álltam. Mindig megkaptam, amit akartam. És amit

most akartam, épp itt ült előttem, várva a bérleti díjjal
kapcsolatos döntésemet.

Kennedy és Natasha bukkant fel a folyosón. Szobatársak

voltak, így nem voltam meglepve, amikor az utóbbi azt
mondta a barátnőjének, hogy az Uber, amit hívtak, három
percen belül megérkezik. A taxi megosztása anyagilag okos
dolog volt. Figyelmet kellett fordítaniuk a kiadásaikra,
miután kokain formájában felszippantották a bérleti díjukat.

Jó nekik.

– Viszlát, lányok! – intettem.

– Viszlát, seggfej! – Kennedy egy karlendítéssel felém

hajította a magas sarkú cipőjét, melytől a bennem lévő
hátvéd el akarta füttyenteni magát csodálata jeléül.
Elhajoltam, gyorsan lehúzva a fejem. A piros tűsarkú
keresztülrepült a konyhán, Rosie válla mellett, és a hűtőbe
csapódott.

Behorpadt. Legalább ennyi szólt mellette. Erre egyetlen nő

sem volt képes előtte.

Rosie, közömbös képet vágva, ismét belekortyolt a kávéjába

– Hm... – mondta. – Ez jó ízű.

Nem a kávéra értette. Úgy értette, hogy figyelemmel kíséri

a mellékhatásait rajtam, a nőcsábászon. De ő azt a kis
nyögéses dolgot tette. Ismét.

Többről van itt szó, Rosie LeBlanc, gondoltam. A hajadnál

fogva foglak átvonszolni a sötét oldalra, és kurvára
fogalmad sem lesz róla.

– Térjünk a tárgyra, édesem. Pénteken velem repülsz Todos

Santosra.

– Kikotortam egy mérőkanál tejsavó-fehérjét a dobozából,

összekeverve a port a zsírmentes tejjel. Nem nézhetsz ki
úgy, mint én, ha egész nap gyorskajákat zabálsz. Kézben
tartottam a dolgokat. Nem számít, mennyibe kerül. Az
edzőteremben, a munkahelyemen, hogy egy kedves,
tökéletes fia legyek a szüleimnek. Mindent kiszámított
módon és kemény munkával szereztem meg. Nincsenek
rövidebb utak számomra. Ez így ment már fiatalabb
koromtól, de én nem ismertem más lehetőséget.

A többiek – Rosie, a nővére, a barátaim – számára egy

kibaszottul szerencsés seggfej voltam, aki ezüstkanállal a
szájában született és ezért soha nem volt szüksége arra,
hogy felemelje az ujját és dolgozzon.
Hagytam, hogy ezt gondolják. Nem baj, hogy alábecsültek.

Hallottam, ahogy Rosie a konyhapultnál levő bárszéken

fészkelődik, és tudtam, hogy nem fogja feladni harc nélkül.
Beteg lány létére bátor és harcias volt, mint egy állat.

– Millie már megkért. Az árkülönbség kétszáz dolcsi egy

jegyért. Ez csak a próba, haver. Ez nem olyan, mintha a
tényleges esküvőről hiányoznék.

A tényleges esküvő vasárnap volt, de a legtöbb résztvevő –

Jaime, Trent és jómagam is – pénteken repült Todos
Santosba, másfél hétig maradva, és belesűrítve a
próbavacsorát, a legény/lánybúcsút, és az esküvőt egyetlen
fékevesztett kalandba. Szoros összetartó csoport voltunk.
Szinte már abnormális módon. Valahányszor hosszabb időt
tölthettünk együtt, ugrottunk a lehetőségre. Rosie-nak
készpénz szempontjából meg volt kötve a keze. A nővére
házasságot köt Amerika egyik a leggazdagabb emberével.
Nagyra értékeltem, hogy Baby LeBlanc nem az a fajta lány
volt, aki piócaként élősködik valaki másnak a pénztárcáján –
ő megkapta a szinte ingyenes és berendezett lakást, és
emellett fizették a gyógyszereit –, de minden másért
keményen

megdolgozott.
És

emellett hetente többször is eljárt egy

gyermekkórházba piszkos pelenkákat cserélni és a

látogatókat fogadni.

Rosie egy gondoskodó ember volt, de szükségtelen volt

felidéznem.

– Te vagy a koszorúslánya – fordultam felé csípőmmel

nekitámaszkodva a pultnak. Szemei a duzzadó bicepszemre
szegeződtek, ahogy összeráztam az italom. Úgy vándoroltak
oda-vissza, mint egy teniszlabda. Megnyalta az ajkát,
megrázta a fejét, valószínűleg, hogy megszabaduljon a
tudatában felmerülő képtől, ahogy ugyanazzal az izmos
karral paskolom a fenekét.

– Megértem a szerepem fontosságát, és tökéletesen képes

vagyok egyenes vonalban járni egy kényelmetlen cipőben
két percig, miközben tartom a ruháját. Ugye tisztában vagy
azzal, hogy ez az egyetlen dolog, amit igényelnek tőlem.

– És mi a helyzet a leánybúcsúval? – Megdörzsöltem a

meztelen hasizmaimat, próbálva kiváltani belőle, hogy
felnyögjön, vagy ismét megnyalja a száját. Fejemet
hátrahajtva ittam egy kortyot a keksz és karamell ízesítésű
italomból, aminek sem keksz, sem karamell íze nem volt,
hanem olyan volt, mint a záptojás.

– Mi van vele? – vont kérdőre, szúrós tekintetét az arcomra

szegezve.

– Ki szervezi meg Millie-ét? Nem a koszorúslány teendője

kellene, hogy legyen ez is?
– Kézben van tartva, és fantasztikus lesz. Miért kérdezed? Te
szervezed Vicious búcsúztatóját? – kérdezte meglepetten.
Előrehajolt, hetyke kis cicijei összepréselődtek a
melltartójában. Felnyögtem, érezve, hogy a farkam
megduzzad a lecsúsztatott melegítőalsómban.

A kívülállók számára úgy tűnt, mintha Vicious és köztem

kurva sok probléma lenne. Az igazság az, hogy barátságunk
erős volt. Bár ez különbözött a normál testvériségétől,
amelyben a többiek is benne voltak, de szilárd volt.

– Igen, én szervezem. Jaime is segít. Eltöltünk egy hétvégét

Vegasban.

– Klassz – mosolygott lekezelően.

– Nos, fontolóra vettük, hogy magasról leszarjuk az egészet,

és lelépünk a barátaink próbavacsorájáról, de akkor jöttél te,
és elloptad az ötletünket. Egyébként, mi bökte ennyire a
csőrödet? Féltékeny vagy, mert a nővéred férjhez megy?

Megpördült a székén, és amikor megláttam az arcát, valami

összeszorult a mellkasomban. Szép munka volt, seggfej.
Bármit is mondtam, az olyan hatással volt rá, hogy kifutott a
vér az arcából.

– Fogd be, Ruckus. Csak azon gondolkodom, hogy az, amit

terveztem, elég különleges-e. Valamiféle pizsamapartit
akartam. Egy speciális lejátszási listával és minden mással.
– Bizonytalan, fátyolos szemei kérték a véleményemet. Ez
nem illett rá. Rosie-ban általában tombolt az önbizalom, és
pocsékul éreztem magam attól, hogy én legyek az, aki
lelombozza.
– Ah, pizsamaparti? – Csak azért sétáltam el mellette, hogy
ujjaimmal végigsimíthassak a derekán. Véletlenül,
természetesen. – Millie egy visszafogott csaj. Nem látok rá
okot, hogy miért ne örülne ennek.

– Majd én elmondom miért, azért mert te Vegasban csinálod

a partit.

Most rá kell kapcsolnom – panaszolta, és öntött magának

egy újabb csésze kávét, anélkül, hogy kért volna.

– Jó testvér akarsz lenni? Kezdheted azzal, hogy elfogadod

azt az átkozott jegyet, amit majd veszek neked.

– A válasz nem – mondta vontatottan, és nagyot sóhajtott. –

Nem értesz az anyanyelveden? Más nyelven kellene
mondanom, hogy nem?

Nem beszélek folyékonyan seggfejül, de megpróbálhatom –

morogta.

– Vicious halálosan komolyan gondolja ezt. Ide fog jönni, és

magával hurcol. Én vagyok a kevésbé rossz, Baby LeBlanc.
Velem jössz –

ismételtem meg. Nem mintha valamelyikük is megérdemelt

volna egy szívességet tőlem, de boldog voltam, Vicious és
Millie miatt. Még boldogabb, hogy egy hetet együtt töltök
Baby LeBlanckal. Már évek óta megőrülök a hamvas,
gömbölyű fenekéért. Itt volt az ideje, hogy benyújtsam rá az
igényemet.

Rosie elfordította a tekintetét, összefonva a karját, mint egy

makacs kölyök. – Kizárt.

– Aha – mondtam pontosan ugyanazzal a hangsúllyal. – És

jobban teszed, ha becsomagolsz egy kibaszott táskát, mivel
péntek reggel száll fel a gép, és mindkettőnkre egy
mozgalmas hét vár.

Pislogott, anélkül hogy válaszolt volna.

– Kössünk alkut, rendben? – könyökömet a pultra téve az

arcába hajoltam. A teste leutánozta a mozdulatomat,
mágnesként vonzódva felém. Össze voltunk hangolódva, s
bár ő nem tudta ezt, de úgy néztünk ki együtt, mint a
szoborba öntött testek. Egymásnak lettünk teremtve.

Amit szintén nem tudott, az az volt, hogy ha tesztelni fogjuk

az elméletemet, akkor meglátjuk, hogy illünk-e egymáshoz.
Hamarosan.

Valóban kibaszott hamarosan. – Elviszlek az oroszlán

barlangjába, mert neked muszáj jönnöd. – Tudtam, Vicious
milyen lehetetlen tud lenni.

– De készültségben vagyok, ha szükséged van valamire.

Gondolkozz ezen. Ez egy jó lehetőség számunkra, hogy
jobban megismerjük egymást – mosolyogtam rá kedvesen.

– Nem akarlak jobban megismerni. Mindazt, amit tudok

rólad – és ez meglehetősen kevés –, nem szeretem – felelte
Rosie. – Ha nem fogunk beszélni a bérleti díjról, csak tudasd
velem, és elmegyek.

– Gyere el velem Todos Santosra – mondtam figyelmen kívül

hagyva az utolsó nyilatkozatát.

A francba, annyira állhatatos volt. Miért izgat ez fel engem?

Talán azért, mert a legtöbb nő hajlamos volt, hogy másképp
viselkedjen

előttem. Kedvesek, extra bűbájosak és kacérkodóak voltak.

Három dolog, amivel nem vádolhatod meg Baby LeBlancot.
– Felejtsd el – motyogta leugorva a székről.

– Rosie – figyelmeztettem.

– Dean – szemeit forgatva leutánozta a hanghordozásomat.

– Kérlek, még a hónap vége előtt tudasd velem, hogy
mennyi lesz az új bérleti díjam. Meg kell tennem a
szükséges intézkedéseket, amennyiben nem tudom
fenntartani a lakást.

Az ajtóhoz lépett, és az arcomba csapta, még mielőtt

megkaptam volna a lehetőséget, hogy elmondjam neki,
hogy a bérleti díja ugyanaz marad, ha eljön.

Ez így nagyon is jó volt, volt türelmem kivárni, amíg a

dolgok sínre kerülnek.

Baby LeBlanc végül úgyis behódol nekem.

Az ő órája gyorsabban ketyegett, és hagytam, hogy

pazarolja az időnket.

 
Harmadik fejezet
Rosie

Fordította: Xavier

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Felülni egy olyan buszjáratra, amiről azt sem tudom, hogy

hová tart.

Kerülő úton hazamenni, miközben az érzékeim kiélesednek,

ahogy a testem egyre jobban észleli az engem körülvevő
ismeretlen tájat.

– CSODÁS LEJÁTSZÁSI LIS

TA, CHICA – kommentálta a legjobb barátnőm

szerdán, miközben csatlakoztattam az USB-t a The Black

Hole laptophoz. Készítettem egy nyolc órás lejátszási listát a
legeslegjobb dalokból, mint ahogy azt minden egyes
műszakom alkalmával tettem.

New York minden részéről jöttek az emberek meghallgatni a

lejátszási listámat. A vendégek azt mondták, hogy elhoztam
őket a manhattani rezidenciájuk kényelméből
Williamsburgbe. Francia elektromos poptól kezdve, az
anarchista punkon át a jó öreg brit rockig – a zeném olyan
volt, mint egy turmix. Ez az összes srácot az udvarba
vonzotta, és kifizettek öt dolcsit egy csésze tejeskávéért. Így
ez egy jövedelmező

üzlet.

– Köszi, édes – kacsintottam, hátrébb lépve a laptoptól és

századik alkalommal letörölgetve az előttem lévő pultot
ezen a reggelen.

7 csajszi, kislány (sp.) ford.

Annak ellenére, hogy a betegségem miatt száz százalékos

rokkant voltam, úgy döntöttem, hogy dolgozom. A
hatékonyságom a szalmámból aranyszálat font. A munka
megváltás volt számomra, mert ha te az én betegségemben
szenvedsz, akkor az egész felnőtt életed egy próbaidő.

– Hogy van a szexi szomszédod? – kérdezte Elle

rákönyökölve a pultra, miközben lábai a Dropkick Murphys
“I’m Shipping Up to Boston”

című dalának ritmusára kopognak, mely a háttérben szólt. –

Még mindig mega-gazdag?

– Ó, igen. És ezenkívül, még mindig egy mega-faszkalap is –

köhögtem ki a válaszom.

Bárcsak a szőke, telt idomú, csodálatos barátnőm, Elle ne

találkozott volna Deannel a múlt hónapban két másodpercre
sem. Nem gondoltam, hogy Dean észrevette a létezését,
miközben összefutott velünk a felvonóban, és megkérdezte,
hogy én is jövök-e, és amikor rákérdeztem, hogy hová, azt
mondta, hogy smárolni, azonban Elle kétségkívül
megjegyezte őt. És attól kezdve, hogy rájött, Dean volt a
Fiscal Heights Holdings8 gigantikus befektetési társaság
egyik elnök-vezérigazgatója, és ráadásul még jóképű is,
bármi megtörténhetett. Elle nagyon sokat nyaggatott vele
kapcsolatban azóta.

– Ne is törődjünk ezzel – intett körül a kezével, figyelmen

kívül hagyva a kétségbeesett vendégek asztalát az üzlet
túlsó végén, akik már egy évszázaddal ezelőtt jelezték neki,
hogy fizetni szeretnének.

Eltáncolhatnák a „Copacabana"-t, és még mindig nem

venné észre. Elle csodálatos nő volt, ugyanakkor rettenetes
pincérnő.

Behívtam a rendelésüket és kinyomtattam a számlájukat,

majd az asztalukhoz sétálva citromos süteményt ajánlottam
nekik a ház ajándékaként, mielőtt visszatértem a rájuk
ügyet sem vető Elle-hez.

8 Pénzügyi Befektetési Társaság

Annak ellenére, hogy én voltam a barista, és ez technikailag

nem volt része a munkámnak, mégis mindig falaztam Elle-
nek.

– Te neked nem is kell, de nekem igen. Egyébként is, már

próbál rávenni, hogy szombat helyett már pénteken menjek
el vele Todos Santosba. De nem akarok. – Apára és anyára
gondolva rágcsáltam az alsó ajkamat. Nem mondtam
semmit Elle-nek a Deannel folytatott beszélgetésemről. Ő
egész héten távol volt, a szüleit látogatta meg
Nebraskában. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy
rázúdítsam a személyes szarságaimat és tönkretegyem a
nyaralását.

– Cseszd meg, a pokolba is, ne csináld – intett körül Elle az

ujjával, miközben mogyorószínű szeme átsiklott két fiatal
férfi vendég fölött, akik besétáltak a kávézóba, és ostobán
várták a figyelmét. – A szüleid dögunalmasak, és az anyád
mindig veled foglalkozik. Továbbá még mindig nem tudják,
hogy szakítottál Darrennel, igaz?
Igaz.

Ráadásul, a szüleimen felül együtt kellene lógnom

Viciousszel és Deannel, a számomra legkevésbé kedvelt
emberekkel. Ez a hét határozottan kihívás lesz. Témát
változtattam, elkerülve az önsajnálat bulimat, amelyre
kísértést éreztem, hogy belevessem magam.

– Apropó, meg kell változtatnom a nővérem lánybúcsújával

kapcsolatos tervemet. Az újnak egy csipetnyi csillogással
elegyített őrültségnek kell lennie. – Letekertem az egyik
csokis kekszes üveg tetejét, mely a pulton sorakozott
mögöttünk, kettőt kivettem és bedobtam a számba. –
Valami javaslat?

Ne mondd Vegast, ne mondd Vegast, ne mondd Vegast

imádkoztam magamban.

– Két szó: Las Vegas. – Rajzolt egy képzeletbeli villogó

feliratot a levegőbe. – Tégy egy giccses túrát a Bűn
Városában. Férfi sztriptíz. Pia.

Britney Spears koncert. Alapvetően minden bűnös élvezetet

belesűríthetsz.

Felnyögtem, és egy tompa puffanással a pulthoz

koppintottam a fejem.

A pénz nem jelentett problémát. Ha szólnék Viciousnek, ő

leszurkolna bármilyen összeget, amire szükségem van
ahhoz, hogy ez megvalósuljon. Bár a Vegasban töltött idő
azt jelentette, hogy kevesebb időt leszek anyával és többet
Millie-vel, ez még mindig nem az én stílusom volt.
– Van más ötleted? – húztam fel az egyik szemöldökömet.
Elle-nek jobb esélye volt arra, hogy becsábítson engem egy
éhező vámpírokkal teli barlangba, minthogy rávegyen, hogy
tudatosan együtt legyek ugyanabban a vegasi forgatagban
a Todos Santos-i HotHoles fiúkkal, más néven a vőlegény
legjobb barátaival. Különösen Dean Cole-lal. Az állandó
nyomulása és a szexuális célozgatása az idegeimre ment.

– Őszintén szólva, Vegas a legalkalmasabb erre, Chica.

Ellenkező

esetben mehetsz a szokásos útvonalon. Csinálsz egy dildó-

témájú bulit – amelyet nem igazán szeretnél csinálni, mert
béna – vagy egy hétvége Cabóban. Mostantól nincs több
szénhidrát a koszorúslánynak. – Rátette az egyik kezét az
üvegedény fedelére, amikor egy újabb kekszért mentem, és
megrázta a fejét. – És ne feledd – te nem lehetsz egy Annie.

– Egy Annie? – ráncoltam a homlokomat.

– Tudod, a Koszorúslányok ból. Ne hagyd, hogy Millie

bármely más koszorúslánya felülmúljon. Ez a szarság egész
életedben kísérteni fog.

Valahogy kételkedtem ebben. Millie-nek nem sok barátnője

volt. Én voltam az egyetlen koszorúslánya. Hál’ Istennek az
elvárásai kezdettől fogva rettentően minimálisak voltak.

– Hálás vagyok a tanácsodért – horkantottam fel.

– Ne beszélj róla – vonta meg a csontos vállát. – Komolyan,

ne.

Senkinek. Egy fogadás részeként megesküdtem, hogy

örökre leszokok a
romantikus komédiákról, amikor tizenhat éves voltam. Azt
hiszem, hogy ez még mindig érvényes. De megszegtem ezt
nem is egyszer, vagy ezerszer.

Nevettem, mert Elle-lel, nem lehetett nem nevetni.

– De komolyan, Rosie. Vegas tökéletes lenne. Ne azon

gondolkodj, hogy te mit szeretnél – gondolj Millie-re. Ez az ő
hete. És ez igaz a szexi szomszédod meghívásával
kapcsolatban is, hogy már korábban repülj el Todos
Santosba vele.

Utáltam, amikor Elle-nek igaza volt. Vetettem egy pillantást

a mobiltelefonom órájára, fél órán belül meg kell
sétáltatnom a szomszédom kutyáját, és a metró mindig
tömve volt az év ezen időszakában egy közepes méretű
ország lakosságának megfelelő

mennyiségű turistával. Lehajtottam a fejem. – Bor és sushi

ma este?

– Sashimi9 nekem. Ezen a nyáron villogni fogok a karcsú

alakommal. – Végigfuttatta a kezét a testén, nyomon
követve a nem létező görbületeit, mielőtt feltartott
hüvelykujjával jelezte, hogy tetszik neki, amit lát. Hirtelen
elhallgatott, és összeráncolta a homlokát. – Hé, ki fog
meghívni erre a lánybúcsúra egyébként? A nővéred nem
igazán egy társasági pillangó.

Ez a legenyhébb kifejezés volt, amit valaha is hallottam. A

középiskolás barátnőjét, Sydney-t, aki Todos Santosban élt,
és egy véletlenszerűen felbukkant Gladys nevű idősebb
csajt kivéve, akivel Los Angelesben találkozott, és aki
segített neki összehozni a galériáját, Millie nem igazán
lógott együtt senkivel. Megráztam a fejem, elfoglalva
magam a kávéscsészék átrendezésével a pulton.
– Szégyentelen dolog kiügyeskedni egy meghívást. Hová
fajult a világ?

9 Sashimi egy japán csemege, nagyon friss nyers hús vagy

hal vékonyra szeletelve, szósszal tálalva

– Hé, hölgyem, ha nem érdekel a világunk, akkor módodban

áll átköltözni egy másik bolygóra. És ha már témánál
vagyunk – Elle beleöklözött a levegőbe – megyünk Vegasba!
Pacsit?

– Pacsi és egy tetszésnyilvánítás? Nem, köszönöm, azt

hiszem mára már kaptam egy egészséges adag bénaságot –
cukkoltam.

– A szexi szomszédod is ott lesz? Úgy értem, Vegasban. Ő

olyasféle pasinak tűnik, aki benne van egy brutál jó buliban.

– Igen – nyögtem, és amint kimondtam, rájöttem hogy nem

csupán bosszantott a Dean által kínált lehetőség.

Izgatott is.

Csak egy hangyányit, de elegendő mértékben ahhoz, hogy a

gyomrom szaltózni kezdjen.

Ennek gyanakvásra kellett volna késztetnie. Ez volt az első

riasztó jelzés. Mert mindenki számára közismert – a szaltó
után jön a becsapódás.

– Dögöljek meg, ha érdekel, Colton. Gyorsabban visszük

perre a seggét, minthogy kiszarná a Broadwayn lévő
svédasztalos étteremben evett kajáját, csak hogy
megakadályozzuk, hogy még több részvényt tudjon venni,
míg ki nem nyomozzuk, mi folyik itt. Világos vagyok?

Colton? Colton! A rohadt életbe!

Ó, a francba!

A hangja egy pillanattal később ért a fülembe. Nem volt

időm, hogy kiugorjak a liftből, mielőtt a kezét a fotocella elé
tette – azt, melyikben a telefont tartotta –, hogy az ajtó
nyitva maradjon. Dean belépett a felvonóba, sötétkék,
háromrészes öltönyét viselte és pimasz mosollyal

nyomta a füléhez a telefonját, miközben meglazította a

bordószínű

selyem nyakkendőjét.

– LeBlanc – sziszegte csábítóan, befejezve a hívást.

Figyelmen kívül hagytam, és a fejem felett lévő számokra
meredtem.

A teste hátulról az enyémhez préselődött és az ajkai a

fülemet cirógatták. – A mellbimbóid mindig felágaskodnak,
amikor belép valaki a liftbe, vagy ezt a reakciót kizárólag
nekem tartogatod?

Másodszor is a francba.

Lepillantottam a fekete felsőmre. Elszörnyedtem, amikor

eszembe jutott, hogy ma reggel csak egy vékony, átlátszó
melltartót vettem fel a Misfits pólóm alá.

– Csak vicceltem, de jó tudni, hogy van okod az aggódásra –

kuncogott fel önelégülten Dean. Seggfej.

– Mit akarsz? – nyögtem.

– Téged, az ágyamban, a golyóimmal játszva, miközben
addig szopogatom a melleidet, míg el nem kezdenek
vérezni. Talán kiverheted a farkamat. Nyilvánvalóan ez csak
az előétel. A főétel jobb lesz, de erről saját szemeiddel kell
majd meggyőződnöd.

Harmadszor is a francba. Most benedvesedtem.

A lift megállt. Kiviharzottam, kinyitottam az ajtómat,

bedobva a kulcsokat egy kézzel készített tálba – amelyet
anyám készített egy kézműves tanfolyamon –, ami
feltételezhetően egy egyiptomi figurát ábrázolt, de inkább
úgy nézett ki, mint egy síró majom, és a flip-flop
papucsomat nagy csattanással a falhoz rúgtam.

Mezítláb a konyhába caplattam, kinyitottam a hűtőmet,

kivettem a narancslevet, és két nagy kortyot ittam
közvetlenül a dobozból. Csak akkor vettem észre, amikor
megtöröltem a számat az alkarommal, hogy Dean is a
konyhában van velem, földhöz szögezve engem a
leggyönyörűbb zöld szemekkel, amiket valaha is láttam az
életemben.

– Ami a bérleti díj átértékelését illeti – csettintett egyet a

nyelvével. – Hallgass meg, mielőtt újra neki állsz hisztizni.
Van egy jó ajánlatom a számodra.

– Csak mondd meg az összeget. A te ajánlataid kimerítik a

szexuális zaklatás fogalmát.

Dean elvigyorodott, amikor a telefonja ismét rezegni

kezdett. Aztán lepillantott és összehúzta a szemöldökét, az
orrlyukai kitágultak.

Figyelmen kívül hagyta a hívást, és ismét rám nézett.

– Ez nem zaklatás, amikor nyilvánvalóan benne vagy a
játékban.

Odamentem a mosogatóhoz, és megmostam a kezem, hogy

időt nyerjek, tartózkodva attól, hogy válaszoljak neki.

– Itt az ideje, hogy bepakolj egy bőröndbe Todos Santosra,

Rózsabogár. Az ő szájából hallva az apám által adott
becenevemet, kissé megborzongtatott.

– Most? Szombat este szállok repülőre. Ez áll a jegyemen.

– Nem azon, amit használni fogsz. – Csípőjével a

mosogatómnak dőlt, és rétegről rétegre levetkőztetett a
szemeivel. A telefonja elnémult, de a kijelzője felvillanása
jelezte, hogy befutott egy újabb hívás. Figyelmen kívül
hagyta ezt is.

– Péntek reggel nagyon korán legyél készen, úgy értem,

holnap.

– Nem megyek veled.

Felkuncogott, megrázta a fejét, mintha én egy imádnivaló,

hülye kiskutya volnék. – Akarsz fogadni?

– Persze – vontam vállat. – Miért ne? Lehetőleg pénzbe.

Végül is nem szűkölködsz benne.

– És semmi másban, ahogy azt már megállapítottuk. –

Eltolta magát a mosogatótól, és megállt tőlem olyan
távolságban, ahol már érezhettem az illatát, de nem
érhettem hozzá. Nem túl közel, de eléggé közel ahhoz, hogy
a hideg végigfusson a hátamon.

 
És az is igaz volt, még ennyi év után is, hogy még mindig
hatással volt rám. A kéretlen érzésért, vagy annak
kontrollálásáért, amit mondhatnék neki, nem kizárólag én
voltam a felelős. Vagy amit szerettem volna vele csinálni.
Mögöttem állt és félresöpört egy hajfürtöt a tarkómról,
átmelegítve és megbizsergetve ezzel a testemet.

Aztán lehajolt, és belemormolta a fülembe: – Egy ilyen

jellegű lakás havi bérleti díja általában nyolcezer dollár a
piacon. Te száz dolcsit fizetsz nekem egy hónapra. Muszáj
rákényszerítenem téged, hogy beállj a New York-i bérleti
díjat fizetők sorába, Miss LeBlanc?

Nem volt semmilyen fenyegetés a hangjában. Dean

„Ruckus” Cole teljesen másfajta seggfej volt, mint Baron
„Vicious” Spencer. Cole udvarias mosollyal az arcán baszott
ki veled. Ebben az értelemben ő volt a Joker. Az önbizalma,
az arroganciája, a jó megjelenése és a pénze együttese még
egy csipetnyi őrülettel is párosult. Elegendővel ahhoz, hogy
tudd, hogy szó szerint érti mindazt, amit mondott.

Borotvaélen táncolt, annyira vakmerően és olyan

meggondolatlanul, mint aki bármikor készen áll a
következmények elviselésére.

Nyeltem egyet, a szívem olyan gyorsan vert, hogy azt

hittem, kiugrik a helyéről. Izgalom töltötte el a mellkasomat,
émelyítő és függőséget okozó. Mindig távol tartottam
magam Dean Cole világától. Én voltam Piroska, aki egy
pillantást vetett a farkasra, és azt mondta „cseszd meg, ez
nem éri meg a fájdalmat”, mielőtt sarkon fordult és futott az
életéért.

Ha jól végiggondolom, Dean volt az a fickó, aki megtanította

nekem ezt a leckét.
Darren inkább az én esetem volt. Vonzó, félénk, olyan
fenntartásos módon. Egy orvostanhallgató, akivel akkor
találkoztam, amikor gyógynövényteát rendelt a The Black
Hole-ban. Nos, én nem tudtam magammal mit kezdeni Dean
közelében. Úgy éreztem, mintha a kezeimet mesterséges
úton ragasztották volna a testemhez. Nehéz és

idegen. Tudtam, hogyan lehetne megszabadulnom ettől az

érzéstől. Őt megérintve. De ez a lehetőség nem állt fent.

– Csomagold. Be. A. Kibaszott. Bőröndöt. – A hangja kemény

volt, és ha nem tévedek, nem ez volt az egyetlen dolog, ami
kemény volt vele kapcsolatban. – Ha Viciousnek kell eljönnie
New Yorkba, hogy magával vigyen téged, meg fog szívatni.
Érted, Baby LeBlanc, én egyszerű

életvitelt szeretek folytatni. Problémamenteset. – A szemei

csillogtak a vágytól, miközben egy újabb hajtincsemet
tekerte az ujja köré. A könnyű

érintéstől borzongás futott végig a koponyámon és a

gerincemen, áramütésszerűen keresztülhullámozva a
testem többi részén.

Mi a fene történik, és miért engedem, hogy ez

megtörténjen?

– Ez azt jelenti, hogy nincsenek barátnők, sem kétes üzleti

partnerek, sem barátságtalan szomszédok – hangsúlyozta. –
Te most problémát jelentesz, és utálom, hogy ezt kell
tennem, de ha választanom kell aközött, hogy téged
dühítselek-e fel vagy azt a kurafit, ismered a döntésemet.

– Annyira utállak – fújtam ki a levegőt, és a tüdőm felzihált,

emlékeztetve arra, hogy a szívemnek le kell lassulnia. Dean
közelsége ugyanolyan érzést váltott ki belőlem, mint amikor
hullámvasúton ülsz és liftezik a gyomrod. Testét az
enyémhez préselte, és éreztem a mosolyát a bőrömön, pont
a fülem alatt. Ezen a libidód és a lelked közötti érzéki
helyen.

– Vicious azt állítja, hogy a gyűlölet-dugások a legjobbak.

Szeretnéd kipróbálni az elméletét?

Oldalra lépek, és ezzel megtörve a fizikai kapcsolatot

válaszoltam. – Szeretnéd feldobni a talpadat?

Bár semmi értelme nem volt ellenállni neki. Valóra fogja

váltani a fenyegetését, és ebben a legrosszabb az volt, hogy
nem akadályozhattam meg. Tudtam, hogy hibát követtem
el. Tudtam, hogy el

kellene fogadnom azt az átkozott jegyet. Valami sötét

suhant át az arcán. Valami, ami mindig is ott volt, de én
csak most vettem észre.

– Ragaszkodik ehhez a beszélgetéshez – mutatott felém a

kezével, amellyel a telefonját tartotta, és megnyitotta a
képernyőt. Végre. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy
ugyanaz a személy hívta. – Egy pillanat és visszajövök.

Dean eltűnt az előszobámban. Ott álltam, és nem igazán

tudtam, hogy mit tegyek.

– Hello, Miss Golddigger, miben segíthetek? Legutóbbi

emlékeim szerint, azt mondtam, hogy kibaszottul ne hívj fel.
Történt valami változás? – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt
folytatta. – De pont erről van szó, Nina, kedvesem. Nem
csettinthetsz az ujjaiddal és nem könyörögheted magad
vissza hozzám, hogy megmentselek. Te vetetted meg a
kibaszott ágyadat. Most feküdj is bele. Nem az én háborúm.
Nem az én csatám. Nem. Az. Én. Kibaszott. Üzletem. – A
hangja szokatlanul keserű volt.
Valójában annyira dühösnek, annyira mérgesnek, annyira
nem önmagának hangzott, hogy szó szerint
összerezzentem, amikor hallottam őt.

Ez egy olyan idegen érzelmet váltott ki belőlem, amelyet

korábban soha nem kapcsoltam Ruckusszal össze. A
félelmet. Dean sosem volt dühös vagy ideges. A négy
HotHoles közül ő volt a legkevésbé lobbanékony. Ritkán
fordult elő, hogy a kedélye felborzolódjon – hogy valóban
ideges legyen –, és nem emlékszem rá, hogy valaha is
hallottam volna, hogy felemelte volna a hangját a focipályán
kívül.

Még korábban, amikor Coltonnal kiabált, megvetette az

egész szituációt. Szórakoztatta.

A fülemet a falhoz préselve arcátlan módon hallgatóztam.

– Nem
megyek

Birminghambe.

Birmingham?

Mármint

Birminghambe, Alabamába?

Mindig azt hittem, hogy nagyon jól ismerem Dean életét.

Nyilvánvalóan több csontvázat tartott a szekrényében, mint

Jeffrey Dahmer10.

– Van valami komolyan rohadtul aggasztó abban, hogy még

most is meghallgatlak. A javaslatod a legjobb esetben is
sértő, és egyenesen kibaszott őrültség a legrosszabban.
Éveid voltak rá, hogy helyrehozd ezt az egészet. Évek, hogy
megenged, hogy láthassam őt. Most már túl késő. Már nem
érdekel. Komolyan, Nina, töröld ki a számomat a
híváslistádról. Mindkettőnk számára időt és pénzt takarítasz
meg.

A beszélgetés befejeztével olyan mély lélegzetet vett,

mintha a tüdeje feneketlen lett volna. Egy közvetlenül a
minket elválasztó falra mért hirtelen ütés által kiváltott
fehérzaj eredményeképpen csengeni kezdett a fülem.
Kétségtelenül megérdemeltem ezt, egyben ez volt a
végszóm, sarkon fordultam és átsiettem a konyhapult másik
oldalára.

Nehezemre esett elfoglalnom magam a konyhában,

különösen, hogy Dean haragja még ott hullámzott a másik
szobában. Kinyitottam a hűtőszekrényt, és kivettem a
zöldségeket, aztán egy kést. Elakadó lélegzettel úgy tettem,
mintha egy salátát készítenék magamnak. Láttam Dean
magas alakját feltűnni a perifériámon, az ujjai halálos
szorítással markolták a telefonját. Úgy tűnt, kicsit
meglepődött, hogy lát engem, mintha teljesen elfelejtette
volna, hogy én is ott vagyok, de aztán megnyugodott és
visszatért a magabiztos mosolya az arcára, mintha csak
megigazítana egy elferdült képet a falon. Még jobban
meglazította a nyakkendőjét és odajött hozzám.

10 Jeffrey Lionel Dahmer (1960. május 21. – 1994.

november 28.) amerikai sorozatgyilkos, akit 17 férfi és fiú
megölése miatt ítéltek el.

– Egyéjszakás kaland, kellemetlen következményekkel? –

kérdeztem, egy uborkát hajszálvékonyra szeletelve.

– Nagyon úgy tűnik – motyogta, összekócolva a gyönyörű

haja rakoncátlan tincseit. – Hol is tartottunk?

– Azt hiszem, megzsaroltál.

– Így van. Azt tettem. Péntek reggel. Bőrönd. Ruhák.

Hozzáállás.

Jobban belegondolva, tartsd meg ezt a hozzáállást.

Szeretem az összes többlet energiát. Csak szükséged van
egy megfelelő helyre, hogy levezesd. Megvan a tökéletes
helyem számodra. – Kacsintott, és mintha megerősítésre
lenne szükségem, hozzátette: – A kibaszott ágyam.

 
Negyedik fejezet
Dean

Fordította: Xavier

MI AZ A HÚSZEZER DOLLÁR?

Ez egy nagy összeg? Elfogadható mennyiségű pénz? Vagy

olyan kevés, hogy értéke sincs? Attól függ, hogy kit
kérdezel. Számomra húszezer dollár csupán aprópénz volt.
Semmilyen hatással nem volt az életemre. Az általános
meggyőződéssel ellentétben nem azért, mert a szüleim
rendszeresen feltöltötték a bankszámlámat.

Az emberek úgy gondolták, hogy én egy elkényeztetett és

eltartott gazdag kölyök vagyok, és meghagytam őket ebben
a hitben, mert őszintén szólva, ki a faszt érdekelt?

A valóság az volt, hogy a szüleim finanszírozták a

tanulmányaimat a Harvard Egyetemen, megelőlegezték a
pénzt kezdeti befektetésemre a Fiscal Heights Holdingsban,
abban a társaságban, amelyet a három legjobb barátommal,
Trenttel, Jaime-vel és Viciousszel alapítottam, és szellemileg
és lelkileg is segítettek nekem. Kibaszottul sokat. De az
tény, hogy huszonkilenc éves fiatal férfiként több pénzben
fürödtem, mint amennyit valaha is el tudtam volna költeni.
Ezt mind én csináltam, bébi.

Én, és a hozzáértésem.

Én, és meggyőző természetem.

Én, és a tehetségem a számokkal.

 
Tehát, nem a finanszírozás hiánya volt az oka annak, amiért
olyan átkozottul nehéznek találtam, hogy rákattintsak a
Tranzakció Jóváhagyása gombra, és átutaljak neki húszezer
dolcsit.

Nem akartam pénzt adni Ninának. Nem akartam, hogy

boldog legyen.

Azt akartam, hogy kudarcot valljon? Azt akartam, hogy

szegény, elveszett és szomorú maradjon? Bosszút akartam
állni rajta azért, amiért olyan aljas szukaként viselkedett
velem? És ha igen, emiatt rossz ember lett belőlem? Nem
gondoltam, hogy az lennék. Elcseszett, az igen.

Szeretném-e, hogy a jövőbeni lányom valaha is

olyasvalakivel randizzon, mint én? Isten ments! Mérföldekről
megérezném a saját fajtám szagát.

De ugyanakkor nem tudtam teljesen elkötelezni magamat a

gonosz szóval sem. Ismertem gonosz embereket. Viciousszel
nőttem fel – nos, hát ő egy ördögi fickó. Egészen más fából
faragtak minket. Segítettem az időseknek átkelni az úton,
cipeltem a bevásárlótáskáikat egészen a kocsijukig, még ha
ez azt jelentette is, hogy elkéstem egy fontos
megbeszélésről. Soha nem vezettem félre egyik
egyéjszakás kalandomat sem. Udvarias voltam – és nem
csak kötelezettségből, hanem természetemnél fogva is –,
elmentem szavazni, mindig használtam az irányjelzőmet,
szándékosan soha nem sértettem meg az embereket, és
most már öt éve támogatok egy afrikai srácot. Időről időre
még leveleket is váltottunk egymással. (Kanembiri és én
mindketten egyetértettünk abban, hogy Scarlett Johansson
rohadtul szexi, és a Manchester United bekaphatja a szőrös
golyóinkat. Mert bizonyos dolgok egyszerűen nemzetközi
egyetértésen alapultak.) Szóval, nevezhetném szívvel-
lélekkel rossz embernek magamat?
Nem. Mert nem voltam az.

Szerettem az embereket. Majdnem annyira, mint a szexet.

Az összes barátom közül én voltam a legfesztelenebb és a
leginkább

társaságkedvelő. Ez az, amiért úgy éreztem, hogy ez a

szituáció nem tetszik nekem.

Húsz perce bámulom a MacBookom monitorát. A

mutatóujjam a billentyűzet felett lebeg. Csak rohadtul tedd
meg, könyörögtem a seggfejemnek a bensőmben. Mi a faszt
törődsz vele. Te még mindig gazdag vagy. Ő még mindig
szegény. Ő mindig nyomorogni fog, nem számít hová megy.

Egy halk kopogás az ajtón kizökkentett az elmélkedésemből.

Sue lépett be engedély nélkül. Technikailag kopogtatott, de
ezt csak a látszat kedvéért tette. A személyi asszisztensem
udvariatlan, bosszúálló és kimondottan utálatos volt, amikor
csak lehetősége nyílt rá, mióta rajtakapott, hogy egy csajt
kefélek az íróasztalnak döntve a Fiscal Heights Holdings Los
Angeles-i irodájában. Arról nem is beszélve, hogy Sue és én
köztem csak egy rövid, alkalmi viszony volt. Talán rosszul
tettem, hogy megdugtam a személyi asszisztensemet?
Valószínűleg.

Közöltem vele már az elején, hogy több esélye lenne

megtérítenie a szcientológiára, minthogy elkötelezzem
magam egy kapcsolatra? Igen, többször is közöltem vele,
még mielőtt belecsúsztattam a farkam hegyét.

Azt állította, hogy „teljes mértékben megérti ezt, és hogy

szeretne teljesen azonos hullámhosszon mozogni velem”?
Abszolút biztos lehetsz benne, hogy igen. De mindez
egyáltalán nem számított, amikor a nyomásból lökés lett,
aztán egy nyögés, majd – mint egy színésznő jelölt Los
Felizből – olyan hangosan sikoltja nevemet, hogy a
biztonsági szolgálat csaknem berontott az irodámba, hogy
ellenőrizze, minden rendben van-e vele.

Már majdnem egy év telt el azóta, hogy Sue „rajtakapott”

engem az ő

nem-megcsalásán, és a dolgok minden egyes eltelt

hónappal egyre rosszabbá váltak a nem létező
hűtlenségemből kifolyólag. Bármelyik másik nőt már régen
kitettem volna a manhattani luxus irodámból, de

Sue-nak volt egy speciális szerződése velem, amelyet

személyesen magam írtam (nincs jogi háttér, köszönet a
kérdésért) egy nagyon különleges helyzetben, ahol is ő
mélyen a torkába vette a farkam, úgyhogy nem rúghattam
ki. Ő viszont egyáltalán nem volt hajlandó felmondani, és én
értettem, hogy miért.

Jól fizettem neki, és a munkaidő viszonylag elfogadható volt

egy pénzügyi vállalat részéről Manhattan központjában – de
egy pillanatnyi nyugtot sem hagyott nekem. Mint most is, a
szűk szoknyájában és magas sarkújában, valamint
kifogástalanra kiszőkített, oldalra fésült frufrujával és
savanyú arckifejezésével belibegett az irodámba.

Szerencsémre az irodámon kizárólag üvegből készült

ablakok voltak (a fekete fából készült ajtón kívül). Mindig
megvolt a lehetősége annak, hogy megpróbálja levágni a
golyóimat és legyömöszöli őket a torkomon.

– Jó reggelt, Mr. Cole. – Bíborszínű ajkai alig mozdultak,

miközben egyik ujját az iPadje felé emelte elszántan
rámeredve. Bezártam a bankszámlám weboldalát, félretéve
a pénzátutalás gondolatát az ősellenségemnek. Nina várhat.
Ő kétségtelenül megvárakoztat engem.

Évről évre.
– Sue! – mondtam hátradőlve, és összefűztem az ujjaimat.

Elutasítottam, hogy játsszam a balfasz játékát, amelyben én

a vezetéknevén szólítottam őt – Miss Pearson –, mivel én
nyitott és fesztelen voltam az alkalmazottaimmal. Emellett
ez egy kicsit túl pornó-szerű volt – még az én ízlésemnek is
–, hogy pusztán a családi nevén szólítsak egy olyasvalakit,
akivel az életem egy pontján már extravagáns módon
szexeltem.

– Hogy vagy ma? – kérdeztem.

– Remekül. És Ön?

– Ha jobban lennék, aggódnék, hogy nehogy felrobbanjak a

boldogságtól. – A mosolyom változatlan maradt, de a
hangom papír-száraz volt. Boldog voltam? Szomorú voltam?
Vagy csak túlságosan be voltam tépve, hogy
megkülönböztessem ezt a két érzést egymástól? Ki a fasz
tudja? Amit tudtam, az az, hogy szükségem van egy italra,
vagy még inkább háromra – általában minden Ninával
folytatott beszélgetésem után ezt éreztem.

Sue megállt a szoba közepén, teste az üveg íróasztalom, a

bőr vezetői székem és a mögöttem lévő – az ókori világ
térképét ábrázoló –, padlótól a mennyezetig érő festmény
felé dőlt.

Egyedi.

Drága.

Gazdag.

Minden, ahogy eladtam magam világszerte.

Ez az iroda egy héj volt, akárcsak a külső megjelenésem.

Ez az iroda nem engem képviselt. Épp.Úgy.Nem.Mint.Az.Én.

Kinézetem.

– Rendben.... – elhallgatott, mielőtt duzzogva

megmozdította a speciális extravagáns tollát a különleges
extravagáns iPadje fölött. Az egyszerű, mindennapi holmik
nem voltak jellemzőek erre a nőre. – Ma délre a The
Breakfast Clubban foglaltam asztalt önnek és Cynthia
Hollyfieldnek. Ne felejtse el kettőkor a Skype-megbeszélését
Mr.

Rexroth-val, Mr. Spencerrel, és Mr. Followhill-lel. A nap

folyamán később még át kellene vennie a kitisztított ruháit,
és a lakásán fogják várni. – Elsorolta mindezeket a dolgokat,
miközben én végiglapoztam egy ügyfélre vonatkozó jelentés
oldalait, akivel találkoznom kellett, amikor hirtelen felkapta
a fejét.

– Aztán van még egy extra jegyfoglalásról szóló e-mailje

Rosie LeBlanc számára Todos Santosba. Meg tudja erősíteni,
hogy holnap reggel első osztályon fog repülni önnel? – vonta
fel Sue a keskenyre szedett szemöldökét. A valódi kérdés
persze az volt, hogy őt keféled?,

és az őszinte válasz erre a kérdésre – amire két, lassú

szempillantással feleltem, hogy kurvára semmi közöd hozzá.

– Jóváhagytam – mondtam rámeredve egy másik

folyamatban lévő

cégegyesítési irat bekezdésére anélkül, hogy ténylegesen

elolvastam volna.

A légkondicionáló zümmögött közöttünk. Negyvenhat

emelettel lejjebb egy csomó taxisofőr bömböltette a
dudáját. Gyengéd billentyűhangok szűrődtek be az
emeleten lévő különböző helyiségekből. Szemei a
tekintetembe mélyedtek, és ez egy elvesztett csata volt
részedről kis Sue. Nem tudott olvasni a szemeimben. Csak
én ismertem a nyelvüket.

És úgy döntöttem, nem osztom meg magam a világ többi

részével.

– Rendben – fészkelődött álló helyében. A hóna alá tette az

iPadjét, megfordult, és elindult az ajtó felé. Néztem, ahogy
eközben a csöppnyi fenekét a tűsarkú Louboutinok
ritmusára mozgatja, tudva, hogy még nincs vége. Sue tudta,
hogy Rosie Emilia LeBlanc húga, de soha nem volt
szerencséje találkozni a manóméretű szomszédommal.
Azonban Sue-nak tudomása volt arról a tényről, hogy én
nem az a típusú ember vagyok, aki bébiszitterkedne
bárkinek is a testvére fölött, hacsak nem fűződött valami
érdekem hozzá. És Miss LeBlanc határozottan képes volt
kivonszolni a fenekét egyedül is a repülőtérre, amely alapján
csak egy helyes következtetést maradt a számára:
magamévá akarom tenni Rosie LeBlancot. Többféle módon,
mint valaha is Sue Pearsont akartam.

És egyébként nem ez lenne az első alkalom, hogy

tönkretettem valaki másnak a nagy napját egy punciért.

Rég ismert volt előttem, hogy a randijaimat nem a

megfelelő helyekre szervezem. Sue tudta, hogy egy
egyéjszakás kalandot vittem magammal a kórházba, amikor
Chicagóba mentem, hogy gratuláljak a legjobb barátomnak,
Trentnek, amikor megszületett a lánya, Luna. Amikor Jaime
Followhill – egy másik jó barátom – feleségül vette Melody
Greene-t, a

volt irodalom tanáromat, két idegen csajjal jelentem meg az

esküvőjén, akiket útközben egy bárba csíptem fel. Nem
mellesleg, az apám nyugdíjas partiján – mielőtt aktiválta
magát és újra munkába állt? – az egyik gyakornokával
jelentem meg. Így aztán nem igazán volt meglepő, hogy egy
nővel utazom, de Sue számára meglepetésszerűen hatott,
mert tudta, hogy több mint egy hétig leszek ott. És kilenc
napot töltök ugyanazzal a nővel? Ez határozottan első
alkalom volt.

Nem tudta, hogy Rosie és én nem egy fedél alatt fogunk

élni.

Nem tudta, hogy Rosie szívből gyűlöl engem, és hogy erre jó

oka volt.

Minden alkalommal, amikor Baby LeBlanc az arcomra

nézett, látta rajta az érzéki örömök iránti üres vágyat; egy
drogos, aki azért jutott el arra a szintre, ahol volt, mert az
apja egy híres ügyvéd, és a családi neve Cole volt, és a
Cole-ok olyan mennyiségű pénzzel támogatták a Harvardot,
amennyiből Afrika felét jól lehetett volna lakatni, így már
azelőtt megalapozta a jövőmet, még mielőtt a kiváltságos
szót le tudtam volna betűzni.

Sue nem tudta, hogy Rosie LeBlanc volt az egyetlen nő az

életemben, aki rám se bagózik, és azt kétségkívül nem
tudta, hogy ironikus módon, Rosie LeBlanc volt az egyetlen
nő, akivel el szerettem volna tölteni az időt.

És Sue-nak nem kellett tudnia ezekről a dolgokról, mint

ahogyan a magánéletem más részleteiről sem, mert ezek
csak rám tartoztak.

Sue végszóra megfordul. A szempillái alól – amelyekről

gyanítom, hogy hamisak voltak – sandít rám. Az orcáit
beszívja.
Aztán hihetetlen módon mély levegőt vett anélkül, hogy
befejezte volna az előző kifújását.

– Mr. Cole, szüksége lesz rám bármilyen más ügyben még

ma? Nem érzem túl jól magam.

– Mára ez minden – mondtam. – Vedd ki a nap hátralévő

részét. Menj pihenni. Megérdemled.

Bólintott.

Bólintottam.

Igen, nem voltam rossz ember, megengedtem a személyi

asszisztensemnek, hogy lelépjen, így ő megtaníthatott
nekem egy haszontalan leckét.

Felélesztettem a MacBook-ot, és befejeztem a

tranzakciómat, átutalva húszezer dollárt Ninának.

Feltételeztem, hogy ettől majd jobban érzem magam.

Nem éreztem.

A másnap reggel kísértetiesen emlékeztetett arra a

reggelre, amikor Baby LeBlanc (az ő normái szerint)
lenyűgöző öltözékben megérkezett a lakásomba.

Ami azt jelenti, hogy egy idegen mellett ébredtem, és

dacolva a pokoli másnapossággal úgy döntöttem, hogy
enyhítésképpen elfüstölök egy nagy, vastag füves cigit a
teraszomon, miközben Bloody Maryt kortyolgatok. Nem a
szűz fajtát. Mostanában soha nem vettem semmi szüzet.
Mindazok után, hogy a legutolsó átbaszott, elmenekült és
most megy férjhez a legjobb barátaim egyikéhez.
De eltértem a tárgytól.

Talán nem ez volt a legjobb ötlet, ami eszembe jutott, hogy

reggel hatkor megálljak egy kisboltnál New York
legfélelmetesebb részén a JFK

felé vezető utamon és vegyek egy üveg ki-a-fasz-tudja-mit,

és kiürítsem, mielőtt a szegény taxisofőr még kidobna.

Tudtam, hogy ez egy szemét húzás volt részemről, de nem

tudtam megálljt parancsolni magamnak, hogy ne füstöljek
és igyak mielőtt felszállok a repülőgépre.

Baszd meg, Nina – motyogtam végig a repülőtérre vezető

úton, mintha ez valami szaros jóga mantra lenne. Baszd
meg. Baszd meg. Baszd meg.

Cikcakkban haladtam a terminál felé, reméltem, hogy a

nyavalyás Baby LeBlanc már benn ül a repülőgépben és
helyesen használta fel a repülőjegyét és a taxit, amit
küldtem érte. Elég nagy volt rá az esélyem.

Megfenyegettem őt, és neki fogalma sem volt róla, hogy

képtelen lennék megtenni, hogy nyugodt lelkiismerettel
felemeljem a bérleti díját, akárcsak egy fillérrel is. Mindig
egy gyenge pontom volt ez a lány, és úgy tűnt, hogy ő minél
jobban gyűlölt engem, annál inkább be akartam bizonyítani
neki, hogy mi összetartozunk. Hogyha hinnék abban a
baromságban, hogy két ember egymásnak lett teremtve –
ez volt az, mert mi valójában annak voltunk.

Késtem, és ennek eredményeképpen a járat is késett. A Kis

Házsártos Kisasszony nem fogadta a hívásaimat, és úgy
éreztem, hogy egy láthatatlan kötél szorul a nyakam köré.
Szerettem volna eljutni Todos Santosba, Rosie-t kirakni a
nővérénél, és beleomlani a gyermekkori ágyamba. Valahol
az agyam mélyén többet akartam az élettől.

Abbahagyni az ivást és a gyárkéményként való dohányzást.

Megszabadulni a sok szar dologtól, ami gellert kapott

golyóként volt jelen az életemben. Randizni hívni Rosie-t,
ahelyett hogy arra kérem, fordított tehenészlány pozícióban
lovagoljon rajtam, mivel az összes szexuális utalás, amivel
zaklattam, egy védekező mechanizmust váltott ki belőle,
amiből kifolyólag nemet mondott.

Ugyanis eddig még soha senki nem mondott nekem nemet.

Senki más, csak ő, és amennyiben visszautasít, könnyen

előfordulhat, hogy a farkamat fogom neki felajánlani és nem
a szívemet.

Az utolsó emlékem a légiutas-kísérő volt, amint mutatja

nekem az utat és a tompa puffanás, ahogy a fejem a
fejtámlának ütődik, amelyet éles fájdalom követett, ami azt
sugallta, hogy a fejem éppen most robbant szét. Vágtam
egy grimaszt, megdörzsölve a homlokom, mielőtt
meghallottam Rosie feszült, lélegzet után kapkodó hangját.
Eleinte arra gondoltam, hogy kiabálni fog velem a
késésemért, a repülőjárat késéséért, és azért mert még
lélegzem. Ezért nem esett le, amikor a félhalott elmém
valójában megfejtette a szavai értelmét.

– Tessék. Két Advil és víz. – Beleejtett valamit a tenyerembe.

– – Kérni fogok egy kis tejet a légiutas-kísérőtől, miután
felszálltunk. Ha szarba keversz minket a hazafelé vezető
utunkon, gondoskodni fogok róla, hogy a jövőben minden
nő, akit hazaviszel, megtudja, hogy a farkad
szennyezettebb, mint a nyilvános vécé a metróban.
Kinyitottam a szememet, és felé fordítottam a fejem a
párnázott ülésen, hogy szembe legyek vele, és pillantásom
végigsiklott az arcán.

– Úgy tűnik, nagyon érdeklődsz a farkam iránt, Baby

LeBlanc. Először le akartad önteni viasszal; most meg le
akarod hervasztani. Talán meg kellene ismerkedned vele és
látnád, hogy ti ketten barátok lehettek-e.

Azt hiszem, nagyszerűen ki fogtok jönni egymással.

– Nem, köszönöm, én szó szerint inkább enném meg valaki

másnak a hányását.

– Szó szerint? Valahogy kétlem. Hacsak nincs egy nagyon

különös hajlamod a hányás iránt.

Rosie mindig is egy rohadék volt hozzám. Nem hibáztattam

érte, de nem is bíztam benne. De most, a kifürkészhetetlen
és őszinte arckifejezéssel, remekül és hihetetlenül
bámulatosan nézett ki. Az arca, mint az érett őszibarack
színe, szeplők díszítették a kis orrát, és azok a

hatalmas, páratlanul kék szemek visszabámultak rám. A

hajának kétszáz különböző színű barna és szőke árnyalata
volt, mindez az Anyatermészet jóvoltából. Ő egy nimfa
tökéletes megtestesítője volt.

Minden, ami vele kapcsolatos, annyira hihetetlenül finom és

bársonyos volt, nem tudtad volna megmondani róla, hogy
beteg volt.

Felnyögtem, bedobtam a tablettákat a száraz számba, és

egy palack vízzel leöblítettem. Megtöröltem az ajkaimat,
miközben a gép kezdett egyre gyorsulva előre gurulni.
– Segítségre van szükséged? – kérdezte semleges hangon.
Úgy értette, hogy az iváshoz. Egy marihuánás cigire. Az
általános káosz, amely az életemet jellemezte.

Én egy jól teljesítő és hatékonyan működő fickó voltam, aki

az alkoholizmus határán táncol, és aki oly mértékben szívta
a füvet, mintha a betépés egy olimpiai versenyszám lenne.
Senki sem panaszkodott, amikor nyélbe ütöttem azokat az
üzleteket és utaltam a pénzeket, és úgy keféltem, mint egy
világbajnok.

– Valójában, igen. Azt akarom, hogy békén hagyj, amíg le

nem szállunk San Diegóba. Gondolod, képes vagy
megcsinálni?

Basszus, te mekkora egy pöcs vagy.

Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt kikapcsoltam,

Rosie mellkasának egyenetlen emelkedése és süllyedése
volt a szaggatott légzése miatt.

– Ahogy kívánod – suttogta. – Békén hagylak, mivel van egy

olyan érzésem, hogy vacak heted volt. De ha beszélni
akarsz róla, itt vagyok.

Mindent el akartam neki mondani.

Nem akartam, hogy bármit is tudjon.

Zavarba hozott, és pont most ő volt a komplikáció, amiről

beszéltem, amikor azt mondtam neki, hogy én mindig a
könnyebbik utat

választottam. Behunytam a szememet, és megpróbáltam

elaludni. És amikor rám borult a sötétség, ő is megjött.

Nina.
 

Ötödik fejezet
Rosie

Fordította: Red Ruby

Tizenegy évvel ezelőtt

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Figyelni a tükörképem a medence hűvös, megnyugtató

vizében. Kék színű, rezzenéstelen. Belemerülni egy
nyugodtabb térbe anélkül, hogy akár a lábujjamat a vízbe
mártanám.

VESZÉLYES KÉMIA.

Az volt a fő problémánk.

És emiatt esküdtem meg, hogy soha nem leszek otthon,

amikor Dean átjön meglátogatni a nővéremet. Ez nem volt
nehéz feladat. Millie mindig is a szokások rajba volt. A
szobája tiszta volt, a füzetei rendezettek tökéletes
kézírással, ami garantálta neki a sima ötösöket, egyiket a
másik után. Ahogy minden másra is, arra is kijelölt egy
pontosan meghatározott időkeretet, amikor a makulátlan
barátjával lógott. Kedden és csütörtökön iskola után – mivel
Deannek fociedzése volt azokon a reggeleken –, és
hétvégenként terveket kovácsoltak a Spencer-villán kívülre,
mivel Millie nem tudta elviselni Vicioust, és viszont.

Nem mintha az ágyamban feküdtem volna Miranda Lambert

férfigyűlölő dalait hallgatva, és kisírtam volna a szemeimet.
Én voltam a hármas-alá-minősítésű bajkeverő, aki szerette a
jófajta izgalmat.

Elszórakoztattam
magam
a

barátaimmal
és
iskola

utáni

tevékenységekkel. Piercinget rakattam a köldökömbe és az

orromba a belvárosban, alkalmi munkákra jelentkeztem,
pénzt gyűjtöttem egy új biciklire, és meztelenül mártóztam
meg az óceánban egy közeli elhagyatott strandon a
barátaimmal, amikor az időjárás megengedte, ami mindig
úgy volt, mivel… nos ez Dél-Kalifornia.

Valójában egy csomó dolgot megcsináltam azon az őszön.

Becsületemre váljék, ezek egyike sem a nővérem dögös-

mint-a-bűn pasija volt.

Megmondhatom neked egyenesen, az, hogy együtt vagyok

velük ugyanazon fedél alatt, az az, ami miatt mélyebbre
akarok bújni a bőrömben, eltűnni magamban és elenyészni
a semmibe. Hangokat adtak. Utáltam azokat a hangokat.
Azok voltak a legrosszabb fajta hangok.

Zihálás, lihegés, kuncogás és hangos, piszkos csókok. A

tény, hogy hallottam őket a zárt ajtón keresztül Millie
szobájában, csak még nagyobbra növelte a fájdalmas
üreget a mellkasomban. A hiányosságaim ellenére én
mindig egy érzékeny csaj voltam. Nem volt szükségem erre
a fajta negativitásra az életemben. Szóval, valóban az volt a
legjobb, hogy soha nem voltam ott.

Ha rá tudnék bökni a pillanatra, ami azt a döntést indokolta

– távol maradni Dean Cole-tól, még akkor is, amikor Millie a
szobában volt velünk –, a medencés esetre mutatnék.

Kedd volt, és Millie késett. Meg kellett állnia a benzinkútnál

hazafelé, hogy felfújja a biciklije kerekeit. Éppen el akartam
hagyni a személyzeti házat, ahol laktunk a Spencer-villa
területén. Ezzel a találkozással kapcsolatban minden olyan
érzés volt, mintha egy filmjelenetből vágták volna ki.
Kinyitottam az ajtót, épp, amikor Dean kopogott volna. A
pillantásunk egymásba kapcsolódott, miközben az
állkapcsom

összezárult, mivel küzdöttem egy mosollyal, amit

elhatároztam, hogy nem engedek szabadjára, tudva, hogy
kétfelé tudná szakítani az arcomat.

Dean maga volt a kísértés. És nem csak arra a tényre

gondolok, hogy ragyogóan nézett ki a királykék egyetemi
válogatott sportcsapat dzsekijében, és a bugyiolvasztó rossz
fiús fizimiskájával. Az illata – halvány mosodai öblítő és
drága szex –, és az impozáns magassága és testfelépítése
tett sóvárgóvá. Esküszöm, az együtt töltött idő felében,
amikor körülöttem volt, az iránta érzett sóvárgásom bűzként
ülte meg a levegőt.

– Üdv. – Az istenverte hangom elcsuklott.

– Neked is – válaszolta. A szemeink megint elkalandoztak.

Nem jó, de nem is az első alkalom, hogy megtörtént. Mindig
bűnösnek éreztem magam miatta. Ha kezek volnának, az
ujjai a derekamnál fogva húznának most, rögtön az után,
hogy letolta a fekete Dead Kennedys felsőm kapucniját,
hogy jobban lássa az arcomat – az enyémek megragadnák a
tökéletes, napcsókolta barna haját, a testünk összetapadna,
mint két lap egy vadonatúj könyvben.

– Millie nincs még itt, de bejöhetsz. – Elléptem az útból, és

szélesebbre tártam az ajtót. – Épp indulok. Ő bármelyik
percben itt lehet.

– Hová tartasz? – kérdezte, karját az ajtókeretre téve

blokkolta az utamat kifelé.
– Sajnálom – fontam össze a karjaimat a mellkasomon. –
Nem kaptam meg az emlékeztetőt. Hirtelen van bármi
közöd hozzá?

– Talán az emlékeztető elveszett a levelezőrendszerben. –

Tett egy lépést befelé, rákényszerítve, hogy hátralépjek, és
Jézusom, még a szemébe sem tudtam nézni, annyira ideges
voltam. Szerencsére a fejem a mellizmai magasságában
volt. – Mivel te határozottan az én dolgom vagy, Baby
LeBlanc. – A szívem a torkomba ugrott, lehetetlenné téve,

hogy levegőt szívjak be, mielőtt hozzátette: – És azt hiszem,

ezt mindketten jobban tudjuk annál, minthogy tettessük,
hogy nem tartom rajtad a szemem.

Teljesen lehúztam a kapucnimat, hogy eltakarjam égő

arcomat.

Normál esetben ő volt a pimaszság mintaképe. A teljes

közhely – a lármás vagány –, amit a HotHoles terjesztett
magáról az All Saints Gimiben. Az alattvalóik és a minionjaik
megkajálták ezt a szarságot és kértek repetát. Talán az én
hibám volt, hogy nem foglalkoztam az ilyesmivel, de sosem
érdekelt az erőfitogtatás és a „felnőtt” vibrálás, amit a
HotHoles adott elő. Annak, hogy felfigyeltem Deanre
elsősorban részben az volt az oka, hogy nem vette magát
túl komolyan, és nem volt olyan gondterhelt és
köcsögösködő, mint a többiek. Amióta randizni kezdett
Millie-vel – ami nem volt olyan régóta – mindig megpróbált
egy pár szót váltani velem. Először biztosított róla, hogy
nem érintette meg őt. Miután mondtam neki, hogy meg
kellene érintenie, igazán dühös lett.

Mostanában, randizik vele és úgy is viselkedik –

megcsókolja, Istenem, épp valamelyik nap hallottam őket –,
mégis, a szemei rám tapadnak.
Állandóan rám.

– Én, ah… – kikapcsoltam, forogtak az agyamban a rozsdás

kerekek, egy lehetséges hazugság után kutatva. Az alibim
elhangzott. El kellett mennem valahova. De én ezt nem
osztottam meg az emberekkel, főleg nem iskolatársaknak,
és határozottan nem annak a fickónak, akibe totál bele
voltam zúgva. Dean nem az a pasi volt, aki meghátrál
egyébként.

Valamit kellett mondanom – bármit – szóval az igazságot

választottam.

– Időpontom van az orvosnál.

Megkockáztatva egy felfelé pillantást, láttam, hogy

felismerés, és nyugalom mossa át az arcát. Kezeit a zsebébe
süllyesztette. – Valami rossz?

Igen. Az egész életem rossz.

– Nem, semmi olyasmi. – A fülem mögé tűrtem egy fürtöm a

kapucnim alá. – Néha csak szükségem van rá, hogy… – fogd
be, a pokolba, mondta bennem egy hang. Kicsinek és
sebezhetőnek érezni magam nem az én stílusom.

– Hogy...? – Lehajtotta az állát, noszogatva engem. És az egy

égbekiáltó bűn, hogy a kémia egy megmagyarázhatatlan
kötelék, ami összehúz és összeköt két embert. Mivel ez volt
az, ahogy éreztem magam abban a pillanatban. Leláncolva.
Ahogy nézett rám, mintha én volnék a világ középpontja,
zavart engem. Hízelgett. Hatalmába kerített.

Istenem, valamit gyorsan kellett mondanom, hogy befogja a

száját, és egyedül hagyjon. Nem számít, milyen zavarba ejtő
lehet az igazság.

– Mellkas-masszázsra kell mennem. – Ki kellett tisztítani az

összes váladékot a légútjaimból, de ez nem olyasmi, amit
hajlandó lettem volna megosztani vele. Felvontam az egyik
szemöldököm, és öklömet a zsebembe süllyesztettem.
Tudod, hogy szexin tartsam, meg ilyenek.

A szemem biztonságosan takarta a kapucni, de még ez sem

volt elég.

Semmi sem volt elég mellette. Még három réteg ruhán

keresztül is mindig meztelennek éreztem magam.

A mellkas-masszázsra hetente jártam. Néha a klinikára

kellett mennem, néha egy nővér jött hozzám. És bár Millie
egy szót sem szólt a betegségemről a barátjának, tudtam,
ha körülöttünk marad, végül ki fogja találni.

Vállammal eltolakodva Dean mellett, kimasíroztam a villa

főbejáratához. Volt egy kőlappal burkolt sétaút, ami
egyenesen a kapuhoz vezetett, de én szerettem a hosszabb
utat választani, keresztül Vicious hatalmas medencéjénél és
Dean-szemű-zöld pázsitján. Végig a peremen. Hogy
érezzem, élek.

Hallottam Dean lépteit utánam szaladni. Anélkül, hogy

visszanéztem volna, tudtam, hogy az a mosoly van az
arcán, ami valami okból dühössé tett.

– Mellkas-masszázs, mi? – Sunyinak hangzott. – Egy csomó

srác imádna neked segíteni ebben.

– Köszönöm neked Dean a bizarr megjegyzést.

– Mi a bizarr abban, hogy rámutatok, a srácok meg akarják
érinteni a cicidet?

– A tény, hogy a nővérem pasija az, aki ezt mondja nekem.

És ez kissé helytelen is. És a kissét úgy értem, extrém
módon.

– Sosem mondtam, hogy én magam akarom csinálni –

ciccegett, hozzátéve: – Mellesleg mi a faszért van neked
szükséged mellkas-masszázsra? Mellplasztikát csináltatsz,
vagy valami ilyesmi?

Megtorpantam a medence távolabbi végén, megfordultam,

és fogva tartottam a pillantását oly módon, hogy az már túl
intimnek tűnt. Szemtől szembe voltunk. Test a testnél. A
szél hideg volt, de kellemes. Tettem egy lépést hátra. Ebből
a szögből Vicious láthatott minket a hálószobája ablakából.
Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy újabb
munícióval fegyverezzem fel Millie ellen, azzal, hogy azt
mondhatja neki, hogy látott a pasijával flörtölni. Biztosra
kellett mennem, hogy Millie védve van, bármi áron.

– Van egy betegségem – mondtam, a szavak csak kibuknak

a számon, mielőtt megállíthatnám őket. A szeme elsötétült,
gyanakvás és hitetlenkedés szivárog belőle az arcára.

– Milyen betegség? – követelte, zavarodottnak tűnt,

felbőszítettnek és… megbántottnak? Talán.

– Cisztás fibrózis. Ez egy tüdőbetegség.

– Gyógyítható? – Erőltette, a hangja kemény. Összeráncolta

a szemöldökét. Majdnem olyan volt, mintha vádolt volna
valamivel.

 
– Nem. – Éreztem, hogy az arcom felmelegszik. – Ezzel
születtem.

Ezzel fogok meghalni. Leginkább emiatt. Fiatalon, talán.

Mindkét szülőm hordozza a gént.

– Millie-nek nincs. – Itt volt megint. Remélte, hogy

hazugságon kap?

Mert, ha én egy hazug lettem volna, egész biztos vagyok

benne, hogy inkább próbáltam volna eladni magam egy
szupererővel, vagy Einstein IQ-jával. Felhorkantva
felnevettem, mert az olyan vonzó, meg minden.

– Nos, Millie szerencsés – bököm ki. Az volt. Több mint egy

módon. – Csak mert mindkét szülő hordozza a gént, az nem
jelenti azt, hogy a gyerekben kialakul a betegség. Hívhatod
a természet orosz rulettjének, ha akarod. És én vagyok, aki
a golyót a kibaszott nyakába kapta. Ez a mai nap vicces
ténye a számodra. Most már mehetek?

Bármelyik másik sráccal megfordultam volna és elmegyek.

Egyszerű.

De Dean „Ruckus” Cole-lal semmi sem volt egyszerű. Ki

akartam használni minden egyes másodpercet, amikor
egyedül voltam vele. Nem is voltam benne biztos, miért.
Furcsa érzés volt, kínzó és izgalmas körülötte lenni, és
abban a pillanatban, amikor elmegy, tudtam, hogy utálni
fogom magam minden egyes szóért, amit mondtam,
mindenféle viselkedésemért, és minden egyes levegőért,
amit vettem.

– Rosie.

Felemeltem a fejem, és mielőtt tudtam volna, mi történik,

éreztem az érdes tenyerét a derekamon, és a testem a
medencébe repült. Nem volt időm felkészíteni magam a
zuhanásra. Szó szerint, vagy képletesen. A testem laposan
ütődött a vízhez, az alábukás fájdalmas volt, mintha
egyenesen betonhoz csapódtam volna. A kezeimet
használva felfelé úsztam, hogy levegőhöz jussak. A víz
hűvössége csak akkor ütött meg, amikor vettem egy
kétségbeesett levegőt. Kinyitottam a szemeimet, az egész
testem erőszakosan reszketett, és mielőtt a szemem

alkalmazkodott volna, egy hatalmas csobbanás volt

mellettem. Dean is beugrott.

A szívem megbolondult, légkalapácsként dobolt mindenfelé.

Éreztem a bordáimnak verődni, lesüllyedni, ahogy próbált
utat találni kifelé, keresztül a gyomromon, keresztül a
torkomon, kifelé, kifelé, kifelé. Dean odaúszott hozzám,
felszögezett a világoskék falra, és én elkezdtem csapkodni
az öklömmel. Eszeveszett, dühös ütésekkel. Ezek nem azok
az incselkedő fajtájú ütések voltak, amiket a lányok adnak a
fiúknak flörtöléskor, vagy, hogy figyelmeztessék őket,
maradjanak távol. Nem.

Én összekarmoltam a mellkasát az ujjaimmal, azt kívánva,

hogy vér fakadjon.

Aztán sírni kezdtem.

– Ami – szintén – teljesen távol állt a személyiségemtől.

Soha nem sírtam olyan emberek előtt, akiket nem
ismertem. És a vita kedvéért, bárki, aki nem volt Milli, mama
vagy apu, hanem idegen volt. Mégis, ott voltam én, a forró
sós könnyeim keveredtek a hideg, édes vízzel.

Az élet nem igazságos.

– Mi a franc bajod van neked? – bömböltem, az öklöm

folytatta mellkasa ostromát. Levette a dzsekijét, mielőtt
beugrott, és most az egyetlen dolog, ami elválasztotta a
testünk, az ő szűk fekete-arany trikója, és az én átázott
kapucnis felsőm. A bőre meleg volt a víz ellenére, és nekem
többre volt belőle szükségem. Meg akarta adni nekem. Az
egész teste ezt mondta. Énekelte. Kiabálta ennek a
rettenetes villának a tetejéről. Szavak egyáltalán nem
hangzottak el, ami csak még hangosabbá tette
testbeszédünket. Veszélyes kémia, figyelmeztetett. Fuss,
Rosie.

– A tüdőd jól működik – morogta az arcomba, fogságba ejtve

mindkét csuklómat, és keményen a falhoz passzírozott. Mit
csinált? Vicious megláthat minket. A pokolba, Millie is. Ha
átsétálna a kapun éppen most,

mit gondolna? A pasija és a húga, együtt a medencében.

Test a testtel.

Lélek a lélekkel. – Te kurvára jól vagy! – teszi hozzá,

homloka centikre van az enyémtől.

Engem próbál meggyőzni, vagy saját magát?

És mi a pokolért érdekli, egyáltalán?

Kényszerítettem magam, hogy lenyugodjak. Muszáj némi

értelmet beszélnem ebbe a fickóba. El kell, hogy engedjen,
mielőtt elkapnak minket, hogy ezt csináljuk, bármi is legyen
ez, amit csinálunk.

– Dean – mondtam, olyan hűvösen, ahogy csak tudtam,

kiszabadítva a csuklómat, és tenyeremet a mellkasára téve.
Vett egy mély levegőt lehunyva a szemét. A szempilláiról víz
csöpögött, és minden rajta nyirkos, nedves és
ínycsiklandozó volt. Valahol, hátul, tudtam, hogy ez valami
monumentális. Ez, amin abban a pillanatban osztoztunk.
Soha nem fogom ezt újra érezni semmilyen másik sráccal
sem. Az élet ezen szelete a miénk volt, még ha nem is
akartam, hogy így legyen.

– Rosie – erősítette meg.

– Beteg vagyok – ismételtem.

– Ne mondd ezt. Nem vagy beteg. Ez csak egy kibaszott

állapot.

Megráztam a fejem, víz és könnyek repkedtek minden

irányba. – Ez nem csak egy állapot. Nagyon fiatalon meg
fogok halni, Dean. A harmincas, talán negyvenes… esetleg
az ötvenes éveimben, ha szerencsés vagyok.

– Fogd be – sziszegte összeszorított fogai közül. Tenyerével a

falra csapott mögöttem, és én nem csak a hidegtől
remegtem.

– Ez baromság! – köpte. – Nem, nem vagy.

Másik taktikát kellett találnom. Gyorsan.

– Figyelj, ez nem teheted, oké? Lehetünk barátságosak –

hazudtam, mivel ezen a ponton tudtam, hogy nem lehetünk.
– De nem dobálhatsz engem a medencébe az ősz közepén –
először is, mert én valóban

beteg vagyok, és még ha nem is volnék hajlamos a

tüdőgyulladásra, nem vicces egyébként sem a jeges vízbe
esni – és ott van Millie. Ez nem fair vele. Nem bánhatsz így a
nővéremmel. Mintha… mintha…

– Mintha mi? – hív ki, pupillái kitágulnak.

Mintha akarnál engem.

Akar?
A hormonjaim lázadtak. Mardosott a lelkiismeret. Minden
szőrszál égnek állt a testemen. A keze bekúszott közénk, és
megfogta az arcomat, felfelé döntötte, kényszerítve, hogy
ránézzek. – Mintha.

Kurvára. Mi. Rosie?

Volt valami a szemeiben. Egy intenzitás, amit sosem láttam

korábban.

Felkavaró volt, mivel valami azt mondta nekem, fogalma

sincs róla, hogy mit csinál. Csak tudta, hogy ez rossz. És,
mint én, zavarodott volt, megbántott és dühös.

– Mintha akarnál engem – visszahangoztam halkan a

gondolataimat.

– De én akarlak – biztosított. – Talán ideje egy helycserének.

A nővéred nem igazán foglalkozik velem, Baby LeBlanc.

Ő sem igazán foglalkozott vele. Törődött vele. Ami még

vonzóbbá tette őt, mivel közös volt a célunk – megvédeni a
személyt, akit hevesen szerettem.

De ugyanakkor keserűség rágott minden alkalommal,

amikor figyeltem a teljes és tökéletes pazarlást, ami a
kapcsolatuk volt. Amikor szemtanúja voltam, hogy Millie
szemei hogyan siklottak Viciousra, amikor a közelben volt.
Dean és én hogyan néztünk egymásra a szoba átellenes
sarkából. Meg akartam ragadni a nővéremet a vállainál és
megrázni. Megmondani neki, hogy kapja össze magát, és
menjen ahhoz a sráchoz, akitől dagad a szíve. De nem
voltam abban a helyzetben, hogy kérjek tőle bármit,
tekintve, hogy a szüleim kiragadták a családunkat az
otthonunkból, Fairfaxből, Virginiából, és átköltöztettek
minket egészen Kaliforniába, így én jobb egészségügyi
ellátást kaphatok. Mióta nekem voltak barátaim, és
társadalmi életem, és neki nem volt semmije – pontosan
emiatt a döntés miatt. Szóval hagytam, hogy megtartsa
mindkettőt. Dean testét és Vicious szívét.

– Ha nem engedsz elmenni – a fogaim vacogtak és nem

csak a hatástól – tüdőfertőzést fogok kapni. Dean. – A neve
figyelmeztetés volt, és ez alkalommal hagyta, hogy eltoljam
a tenyeremmel, elússzak tőle és figyelte, ahogy felhúzom
magam a medence szélén – a nehéz, átázott ruháim
lehúztak.

Nem fordultam meg, hogy ránézzek. Túlzottan féltem, hogy

meglátja eufóriától kábult, vággyal telt szemeimet. És
rózsás arcomat, ami kontrasztban áll reszkető, kék
önmagam többi részével.

Láttam őt a perifériámon a medence széléhez úszni,

megtámasztotta alkarját a nedves kövön, állát ökölbe
szorított kezeire ejtette.

– Ez a szar mérgező. Be kell fejeznünk, mielőtt még

rosszabb lenne – motyogta, inkább magának, mint nekem.

– Rosszabb lenne, mint mi? – Levettem a kapucnis felsőmet,

és a nehéz anyagot egy közeli napozóágyba hajítottam. –
Mint csókolózni és száraz-dugni a nővéremet a feledésig és
vissza, aztán kikezdeni velem?

– A hangom remegett.

– Rosie – mondta. Egy magas hangú nevetés tört ki belőlem.

Rosie a seggem. Ő a nővéremmel volt. Igaz, én erőltettem,
hogy legyen vele, de ez semmivel sem tett kevésbé
keserűvé. – Ne fordítsd ezt ellenem. Te mondtad, hogy
legyek vele. Kurvára Te mondtad nekem azt is, hogy
érintsem meg. Mint akarsz tőlem, mit tegyek? Vegyem
semmibe?

Utáltam, hogy igaza van, és utáltam, hogy valami ilyen

logikustól ilyen logikátlannak érzem magam.

– Ez – mutattam közénk, a medence széléről, ahol álltam –

ez nem fog megtörténni. Te Emiliával randevúzol, Dean. Mi
soha nem lehetünk együtt.

– Ki mondja? – kérdezi kihívóan.

– Én mondom. És a társadalom. És a logika. És a kultúra. És

a fenébe is, minden egyes szerelmes film és romantikus
könyv, amit valaha láttam és olvastam.

– Mmmm. – Egy játékos mosoly talált rá buja ajkaira ismét. –

Ez nem lehet igaz.

– Ez az – lőttem vissza. – Júliának nem volt egy Juli nevű

nővére, akit Rómeó kipróbált volna, mielőtt eldöntötte, hogy
Júlia az igazi.

– Júlia soha nem ment szembe a kibaszott érzéseivel –

kiabálta, öklével kövekre csapva. – Mióta vagy ekkora
punci? – Dean kiugrott a medencéből, olyan gyorsan, hogy
optikai illúziónak tűnt. Vicsorogva az arcomba mászott. –
Mióta nem szarod le, hogy mit gondolnak az emberek?
Állítom, hogy tévedsz. Ha elsétálsz innen, adni fogok ennek
a dolognak Millie-vel egy esélyt.

Ez úgy hangzott, mint egy fenyegetés.

– Mit csináltál egész eddig? – horkantam fel. Ez nem az ő

hibája volt.
Akkor, amikor Dean észrevett engem, Millie randizni akart
vele, és ő nem tudott kihátrálni. Emellett ő tényleg sokkal
jobbá tette Millie életét. Attól a naptól kezdve, amikor Millie
szekrényét megtöltötték szeméttel, és az emberek azt
suttogták „csóró liba”, amikor végigment a folyosón.

– Vártam rád – válaszolta, és mindketten felsóhajtottunk,

ahogy eső

kezdett finoman kopogni rajtunk.

– Nos… – Édesen mosolyogtam, és minden csepp

energiámat igénybe vette, hogy az összes fogam és
gödröcském megmutassam neki. – Megkapod a zöld jelzést,
hogy szerelembe ess a nővéremmel.

Ahogy mondtam, soha semmi nem fog történni közöttünk.

Öt másodperccel később Millie jelent meg a medencénél a

biciklijét tekerve. Azt mondtuk neki, hogy beleestem a
medencébe, és Dean beugrott, hogy megmentsen engem.
Az arcom égett – a medence nem volt mély és én egy
nagyszerű úszó voltam. De Millie szeme máshol járt –
akárcsak a szíve –, és volt egy olyan érzésem, hogy még ha
letolt nadrággal kapott volna rajta, az sem számítana.

Nem jutottam el végül aznap az orvoshoz.

De tüdőgyulladást kaptam, ami garantált nekem egy utat a

sürgősségire, és négy napos kórházi tartózkodást.
Kihagytam két fontos vizsgát, és órákat kellett töltenem
rázómellényben.

És a következő csütörtökön, amikor hazamentem, miután

elkerültem Deant és Emiliát, egy könyv várt a párnámon egy
üzenettel. A bronzlovas papírkötésben. A sárga post-it
üzeneten ez állt:

Bassza meg a társadalom.

Bassza meg a logika.

Bassza meg a kultúra.

Bassza meg a betegséged.

És tudod mit? Baszd meg!

Itt egy könyv arról, hogy egy olyan szar, mint a miénk,
működhet.

Olvasd el.

–Dean

De a következő nap bedugtam Dean szekrényének résén

egy üzenettel.

Tedd boldoggá. Megöllek, ha valaha bántod.

A fikció varázslatos. A realitás fájdalmas.

–Rosie

Soha nem beszéltünk erről újra, amíg Millie el nem futott.

De én megvettem a saját példányomat A bronzlovas ból.

Elolvastam.
Memorizáltam.

Kívülről fújtam.

Soha, soha nem felejtettem el.

Dean

Tizenegy évvel ezelőtt

Végül Millie és én nagyon rendes párt alkottunk. Mielőtt

elszarta az egészet.

Én nem nevesítettem, hogy mik voltunk, vagy nem voltunk.

Szerelem volt? Talán nem, de törődtem vele, és élveztem a
társaságát. Az egyetlen gond az volt, hogy a húga
társaságát jobban élveztem. De ez egyre kevésbé és
kevésbé volt problémás, mióta Baby LeBlanc visszalépett
egyet, és bár soha nem mondott semmit konkrétan, tudtam,
hogy elkerül engem. Egyszerűbbé tette a dolgokat.

De Vicious nem.

A dolgok összezavarásának megszállottjaként azt tette, ami

várható volt tőle – rombolt.

Vicious számos módon próbált visszavágni nekem, amiért

Emilia LeBlanckal randevúztam. A mocsok pechjére én nem
voltam olyan könnyű eset, mint a rajongói. Harcokba
keveredtünk – fizikai és verbális

– minden egyes héten a téma miatt, de tudtam, hogy a

Millie-vel való szakítás kiszolgáltatottan hagyná őt neki, és
én nem akartam, hogy Vicious megérintse őt. Vicious
terrorizálta, gúnyolta és utálta őt. Volt elég ideje, hogy
elhívja. Most Millie velem akart lenni, és Rosie egyenesen a
karjaiba lökött. És amennyire örömet akartam szerezni
Millie-nek, annál sokkal jobban akartam örömet szerezni
Rosie-nak. Tényleg kurva szar.
Végül Vicious megoldotta, hogy oly módon vágjon vissza
nekem, ami áthatolt a páncélomon. Kiderült, hogy az a szar
vastag, de egyáltalán nem törhetetlen.

Megcsókolta Rosie-t.

Partit tartott náluk, és mi mindannyian lenyugodtunk attól,

hogy majdnem a szart is kivertük egymásból. Ez nem volt
szokatlan. Ami szokatlan volt, az a mód volt, ahogy
megkóstoltatta velem a saját gyógyszeremet az első
alkalommal. És hadd mondjam meg neked, ocsmány volt.

Besétáltam a konyhájába, hogy szerezzek magamnak egy

üveg vizet, miután bekaptam egy Xanaxot, hogy tompítsam
a fájdalmat. Kurvára részegen, tudtam, hogy mennem kell
ellenőrizni Millie-t. Utoljára, amikor láttam őt azon a partin, ő
visszafutott a cselédlakba, idegesnek tűnve Vicious miatt.

A vállammal törtem utat magamnak az izzadt, fénylő testek

tömegében, és amikor végül elértem a hűtőt, felfedeztem,
hogy Spencer kifogyott a vízből. Körbenéztem – a konyha
egy hatalmas, cseresznyefa és sötét borítású helyiség volt,
ami jobban illett volna a Buckingham palotába. Bárhová
néztél emberek voltak ott. Egy pár smárolt a mosogatónak
dőlve, labdajátékosok egy csoportja a rövideket döntötték
magukba a konyhaszigeten, és lányok szippantották fel a
Ritalint, amit én hoztam át az éjszaka. Félretoltam kettőt a
szipákoló lányok közül, és kicsaptam a kamra ajtaját, tudva,
hogy hol tartották az üveges vizet.

Felkapcsolva a villanyt, helyben megfagytam.

Vicious volt ott, Rosie fölött lebegve, mint a sötétség, ami

teljesen el akarja nyelni őt. Ajkai Rosie ajkaira tapadtak, és
Rosie ajkai viszonozták.
Szét akartam szakítani őket egymástól, és Vicioust testét
darabokra szaggatni, szervenként.

Csókolóztak. Rosie szemei csukva voltak. Viciousé nem. A

karja felemelkedett, és bemutatott a középső ujjával,
elfoglalt ajkai vigyorogtak, ahogy megragadta Rosie csípőjét
a szabad kezével, testét a sajátjához rántva. Nem volt ott
szenvedély. Se vágy. Az egész dolog kurvára gyakorlatiasnak
és hidegnek tűnt. Rosie annyival többet érdemelt.

Mint kit, seggfej, téged?

– Mi a fasz ez? – A fogaim minden szónál megcsikordultak,

ami elhagyta a számat. A hangom megijesztette Rosie-t, és
megugrott, tenyerét a szívére szorította. – Vedd le róla a
kezeidet, mielőtt összetöröm őket! – Éreztem a sötétséget a
gyomrom üregéből terjedni, mint a tintát, majd elárasztott.

Vicious elfordította a fejét, hogy rám nézzen, egyik keze

még mindig Rosie hajában. Vigyorgott.

– Vegyél rá.

Ez egy meghívás volt, és én nagy örömmel fogadtam el.

Megragadtam a gallérjánál, és hátrarántottam tőle,
egyenesen egy mini-pezsgő

tárolónak. Nagyobb voltam, erősebb és kurvára rémisztőbb.

Feje egyenesen a kemény doboznak verődött. Eltolt. Én
erősebben toltam.

– Dean! – kiáltotta Rosie. Elfogadtam racionálisan, hogy nem

volt az enyém. Elfogadtam, igen. De nem értettem. Voltak
más srácok. Láttam őket beszélgetni vele az iskolában, és
bulikban. Ők sosem jutottak túl
messzire vele. Rose11 LeBlanc okkal kapta a nevét. Tele volt
kurva tüskékkel. Annyira gyönyörű volt – olyan
nevetségesen, hihetetlenül csábító és vonzó – hogy
csakúgy, mint a valódi rózsák, kis tüskéket növesztett, hogy
védje magát. Mert mindenki birtokolni akarta.

Mindenki, beleértve téged, seggfej.

– Mit gondolsz, mit csinálsz? – sziszegtem Vicious arcába. Tíz

perce majdnem ő volt az, aki szétrúgta a seggem. Mi
állandóan változtattuk a szabályokat. Nem volt nehéz
belátni, miért. Senki nem mondta ki hangosan, de most,
végül, értelmet nyert.

Mindegyikünk kurvára a nem megfelelő testvérrel volt.

– Azt csinálom, amit te akarsz csinálni. – Szemei

összeszűkültek, és megnyalta az alsó ajkát, ami még
duzzadt volt attól a csóktól. – Rosie LeBlanc szájába dugom
a nyelvem. Jó íze van. – Kuncogott, nyájasan megveregetve
a vállamat. – Mint a gyümölcsös rágó és 7Up, és a lány, aki
soha nem lesz a tiéd.

Áthajítottam a kamrán, és egy 10 kg-os rizses-zsákon

landolt. Meg akartam őt ölni, és – efelől kétségem se volt –
megteszem, ha Rosie nem szerel le a szoba szemközti
falához tolva, nem létező erejét felhasználva.

– Jézusom. Hagyd abba. Teljesen szét vagy csúszva. Menj

innen.

– Ez baromság! – üvöltöttem az arcába, a hajamat tépve. –

Még csak nem is kedveled őt!

– Lényegtelen. Azt teszek, amit csak akarok.

– És amit akarsz, az az, hogy kitéped a kibaszott szívem?

Szarba. Ezt kimondtam hangosan, ugye? Én voltam az, aki
bántotta őt. Fejemet lehajtottam, és éreztem, ahogy a düh,
a gyűlölet és a féltékenység elönti az agyamat. Egy részem
boldog volt, hogy 11 Rose - Rózsa

hamarosan elköltözöm a főiskolára. Ez a város forrt a forró

pletykától, és a kontrollálatlan drámától. Nem akartam itt
lenni, amikor a hisztéria és a szar kiborul.

– Igen – suttogta, eufória és bűntudat keveréke hagyott

nyomot az arcán. Legalább annyira részegnek tűnt, mint én
voltam. – Talán pontosan ez az, amit akarok.

– Nem hiszem, hogy bántani akarsz engem. – Felemeltem a

fejem, fogva tartva a pillantását. – Azt hiszem Vicious igen,
és te együttműködtél vele, mert seggrészeg vagy. Hadd
vigyelek haza.

– Nem, köszönöm – elnézett a másik irányba.

– Vicces, hogy ezt mondod. Azt hiszem, itt az idő, hogy te

ragadd meg a szarjaidat, és tűnj el a pokolba a birtokomról,
Cole. – Hallottam Vicious hangját a hátam mögül, egy
spanglit dugva a szájába. Egy spanglit, amit én adtam neki.
Pöcs.

– Ha valaha újra hozzá érsz, biztosítani fogom, hogy ne

legyen ajkad, amivel bárki mást megcsókolhatnál. Csak a
későbbi miheztartás végett.

– Vállat vontam, lekapcsoltam a lámpákat a kamrában, ahol

ők még mindig voltak, csak, hogy egy fasz legyek.

Lépés. Másik lépés. Azután másik. Megtenni a kifelé vezető

utat Vicious házából volt a leghosszabb út, amit valaha
megtettem. Volt bennem egy sürgető kényszer, hogy tegyek
valamit, de baszódjak meg, ha volt bármi ötletem, hogy mit.
Szakítani akartam Millie-vel, de kétségbe vontam, hogy ez
okozna bármiféle különbséget. Rosie továbbra sem randizna
velem – talán még jobban utálna, amiért magára hagytam a
nővére seggét. És Vicious egyértelműen sarokba szorítaná
Millie-t, és pokollá tenné az életét.

Akkoriban még azt sem tudtam, hogy milyen kurvára szarul

álltak a dolgok, mert a parti után Vicious kérkedett vele,
hogy Rosie üldözte őt egész hónapban, elhitetve Trenttel és
Jaime-vel, hogy Rosie akarta őt,

amikor valójában könyörgött neki, hogy ne mondja el a

nővérének. Ő

nem tudta, hogy Vicious már megtette. De én tudtam, mert

Emilia elmondta nekem – könnyek között mellékesen,
amilyen egy kibaszott vicc volt a kapcsolatunk –, azt állítva,
hogy attól fél, a húga megsérülhet.

Rosie nem tudta, de a kis ittas hibája a kamránál mélyebbre

lökött a feneketlen ismeretlenségbe, és egyenesen a
bűneim karjába.

Azon az éjszakán túl ittas voltam, hogy vezessek, szóval

hívtam egy taxit, hogy hazavigyen.

Azután felkúsztam a szobámba.

Bezártam az ajtót.

Elővettem egy üveg Jack Danielst az éjjeliszekrényem

fiókjából.

És azt tettem, amit Viciousszal akartam tenni.

Kivégeztem az anyaszomorítót.

 
Hatodik fejezet
Dean

Fordította: Lilith

FELNYITOTTAM A VÁRAKOZÓ TAXI CSOMAGTARTÓJÁT, mikor

kiértünk a reptérről, és behajítottam mindkettőnk bőröndjét.
Akkorra már elfogadható mértékben kijózanodtam. És az
„elfogadhatóan józan”-on azt értem, hogy képes voltam
felismerni arcokat, színeket és nagyobb alakokat. Elég jó a
szüleimnek, szóval Rosie-nak is be kellett érnie ennyivel.

Elfordítva a fejemet először néztem rá, hogy ellenőrizzem,

mióta felszálltam a gépre, nem tudtam eltelni vele. Ki
voltam ütve az út nagy részén. Nem mintha számított volna.
Baby LeBlanc akkor sem beszélt volna hozzám, ha én lennék
az utolsó ember, aki képes beszélni a Földön.

De az akkor volt, ez meg most van, és jelenleg úgy nézett

ki, hogy sok mondanivalója van számomra.

Lecsaptam a csomagtartót, nekidőltem – a faszfej taxisofőr

bent ült és a feleségével cseverészett telefonon annyi
decibellel, ami jobban illett volna egy Broadway show-hoz –,
és keresztbe fontam a karjaimat, várva, hogy rám zúdítsa
édes haragját.

– Meg kellene látogatnom Cole mamát? Elmondva neki,

hogy a fiának alkoholproblémája van? – Összehúzta a
szemöldökét, egy apró köhintéssel megborsózva a kérdést.
Baby LeBlanc még csak nem is

ismerte anyámat, nem szólva arról, hogy nincs se hatalma,

se engedélye beszélni vele. Meghúztam a lófarkát,
miközben kikerültem őt, kinyitottam a hátsóülés ajtaját, és
intettem az állammal, hogy pattanjon be. Megtette.

Megkerültem a kocsit, és beszálltam a mellette lévő ülésre.

– Az alkohol nem probléma. Amikor nem iszom, akkor

kezdenek elbaszódni a dolgok. – Szándékosan
belepréseltem a térdeimet a vezetőülésbe. Túl magas és túl
nagy voltam ehhez a kocsihoz, és különben is,
megérdemelte a rohadék. Nem fogta be a száját, mióta
beszálltunk, alig tartott szünetet, hogy megkérdezze, merre
tartunk.

Rosie előhúzott egy ajakbalzsamot, és belenyomta az ujját,

majd végigsimította az ajkát. Vattacukor édes illata töltötte
be a hátsóülést. Le akartam nyalni a fénylő balzsamot az
ujjáról, majd belenyomni azt a testhez simuló farmerjába, és
figyelni, ahogy megujjazza magát beterítve a nyálammal.
Most éppen hozzám beszél. Baszódjak meg, ha bármi
sejtésem is van, hogy mit mond. Pislantok egyet, próbálok
újból koncentrálni.

– Nem hiszem el, hogy ezt mondom Dean, de aggódom

érted.

– Nevetséges, mert én aggódom érted. – Végig futtattam az

ujjaimat a hajamon, kurva jól tudva azt, hogy ettől
összeszorítja a combjait. – Aggódom, hogy túl sokáig nem
tudsz nekem ellenállni.

– Túl kemény életet élsz – elengedte a füle mellett a

visszavágásomat, ezt imádtam benne. Sosem harapott rá a
csalira. De rá fog harapni.

Végül be fog hódolni a nyomás alatt, amit gyakorlok rá,

mióta csak szakított Dr. Faszfejjel. Mert a ’feladni’ szó nem
volt a szótáramban.
Amikor akartam valamit, megszereztem. És én kibaszottul
akartam őt.

Nagyon.

– Egyáltalán nem élsz – vágok vissza. – Erre a

sebességkontrol szarságra teszed az életed? Alvás, munka,
önkénteskedés, és ezek ismétlése? Hamarosan véget vetek
ennek.

Elfordította a fejét, hogy rám nézzen, és nyelt egyet. Úgy

tettem, mintha előre néznék, időt adva neki, hogy
emlékezzen arra, hogy tetszett neki, amit látott.
Becsalogatva egy pókhálóba. Kivárva, hogy
belegabalyodjon, mielőtt felfalom az áldozatomat.

Kényelembe helyezve magam az ülésemben – negyven

perces az út Todos Santosba –, bejelentettem a
szándékaimat. Csak tisztességes tájékoztatni a tervről.

– Csak hogy tudd, Baby LeBlanc, hamarosan meg foglak

dugni – közöltem határozottan, leszarva, hogy a szemei
kidülledtek és az álla leesett, és kurvára nem érdekelt az
sem, hogy a sofőr abbahagyta a hangos beszédet, és most
a visszapillantó tükrön keresztül bámult ránk szándékos
érdeklődéssel. – Talán nem ezen a héten, talán nem is
ebben a hónapban, de meg fog történni. És amint
megtörténik, szembe kell nézned a félelmeiddel, és el kell
mondanod a szent nővérednek, hogy együtt vagyunk, vagy
én teszem. Mert mihelyt megduglak, senki sem lesz elég
neked. Soha. Többé. Úgyhogy csak közlöm veled itt és most,
bármikor megkaphatod a farkamat, amikor csak akarod, a
nap bármely órájában. Hosszú távú kapcsolatként látom
magunkat, így fontos számomra, hogy boldogan tartsalak.
– Pontosan megjegyeztem, Mr. Téveszmés.

– Örülök, hogy ezt mind megbeszéltük, Miss Hamarosan-az-

ágyamban-leszel.

 
Rosie

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Ismerős illatok. Az ágyneműmé, a parfümömé, és az első

reggeli lélegzetvételeké. A leheletnyi izzadtságé, mikor az
első napsugarak megérintik a testemet. Az otthon illata.

Dean mindig azt éreztette, hogy játszadozik velem.

Nem amiatt a tény miatt, hogy le akart velem feküdni. Az

eldobható, rövid távú kapcsolatok királynője voltam.
Tudatában annak, hogy nem lehet valami több, ami azt
tenné veled. Nem tartok fenn kapcsolatokat, csak úgy, mint
Dean.

Ő volt a nővérem exbarátja, egyben az első szerelmem.

Ennek a két tényezőnek sosem kellene összekapcsolódnia.
Pokolba is, nem lehetnek együtt ugyanabban a mondatban.

Ez nem tette őket ennél kevésbé igazzá.

A nővéremhez – akinek két állása volt, hogy támogasson

minket, így ki tudtam magam szabadítani a szüleim
fojtogató szorításából, és New Yorkban tudok élni – való
hűségem erősebb volt, mint az én szükségem, hogy
ellopjam Dean teste melegét. Akárhogy is, még ha nem is
lenne Millie-é, szigorú fiúellenes elveim voltak, és egy
Deanhez hasonló pasi biztos, hogy elrabolná a szívemet.
Valójában még mindig nem adott vissza egy kicsiny részt.

Egy aprócska, kortalan házvezetőnő nyitotta ki Vicious és

Millie villájának ajtaját, és bevezetett minket. Megmostam
az arcom az első
emelet megannyi fürdőszobájának egyikében, és előadtam
magamnak egy buzdító beszédet a tükör előtt.

Remekül vagy. Felnőtt vagy. Uralod a helyzetet. Ne engedd,

hogy babusgassanak.
Majd

tudomásukra
hoztam
a

jelenlétem

azáltal,
hogy

keresztülsétáltam az olasz villa előcsarnokán, melyet

nemrég vásárolt a nővérem a leendő férjével.

Aranyszínű folyosók, kerek boltívek és grandiózus, sokágú

csillárok alatt haladtam el, elmentem a szobalány szállása
mellett – gondolom Millie és Vicious elég kedvesek voltak
ahhoz, hogy engedjék a „segítségüket” ugyanazon tető alatt
aludni, egy gesztus, melyet nem ajánlottak fel a családom
részére, mikor a szüleim a Spencereknek dolgoztak –,
mielőtt végül elértem a szalont. Végigfürkésztem a végtelen
teret, beleásva hideg ujjaimat a selymes viktoriánus dívány
hátuljába. Az egyedüli ok, hogy ilyen messze jutottam el a
villában észrevétlenül az az, hogy ez a hely akkora, mint a
Louvre.

A nővérem és én, mindketten szerény teremtések voltunk –

arra születve, és úgy nevelkedve, hogy ne anyagias
dolgokban találjunk örömöt –, de ennek ellenére még én is
bevallhattam, hogy egy ilyen helyen élni nyers, önkéntelen
örömöt vonna maga után. A villa könnyed, gyönyörű és
romantikus volt.

Csak mint Emilia.

Lassan megdöntöttem a fejem, mindent befogadva. Néhány

hónappal ezelőttig Millie, Vicious és a szüleim mind Los
Angelesben éltek, ugyanabban a fényűző ikervillában. Mikor
Millie és Vicious úgy döntöttek, hogy letelepednek a
külvárosi részen – amely Todos Santos volt –, és
megvásárolták ezt a házat, a szüleim kaptak a lehetőségen,
hogy közel maradjanak az idősebb lányukhoz, elfogadtak és
elfoglaltak itt egy szobát. Azt mondom, szobát, de igazából
volt nekik egy saját fürdőszobájuk, egy nappalijuk, és úgy
hallottam, hogy két konyhájuk van itt. Aligha lesz zsúfolt.
 

Imádtam a New York-i életemet. A városi mocskot, a gőzölgő

szennyvízcsatornákat, és a változatos arcokat. Imádtam a

függetlenségemet – úgy kapaszkodtam bele, mintha levegő
lenne, tudván, milyen nyomasztó lenne az élet a szüleimmel
–, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem egy
fekete tőrt fúródni a szívembe.

– Hát itt vagy! – kurjantott fel a nővérem, amire sarkon

fordultam. A díványa keményfa fejtámlájának dőltem, fültől
fülig érő vigyorral.

Máshogy nézett ki. Jó értelemben.

Többé már nem volt vézna, a szemei nem estek be, és

rózsaszín-lila haja buja és tökéletes volt – a tövétől a végéig.
Egy fehér, piros cseresznyékkel tarkított, lefelé bővülő A-
vonalú ruhát viselt, kék, pántos szandállal párosítva, aminek
egyáltalán nem volt értelme, hacsak nem te voltál Emilia
LeBlanc.

– Ó, Rosie – szólal meg, mikor rávetem magam, amitől

mindketten hátratántorodunk, ahogy elhalmozom a
szeretetemmel. – Úgy hiányoztál nekem, mint egy végtag.
Van ennek egyáltalán értelme? – Lehámozott engem
magáról egy pillanatra azért, hogy tanulmányozni tudja az
arcomat, miközben végigsimogatja. Hatalmas, rózsaszín
gyémánt gyűrűje olyan fényesen csillogott, hogy egy
pillanatra elvakított a ritka, huszonegy karátos kőről
visszaverődő napfény.

Féltékenynek kellett volna lennem.

Féltékenynek az eljegyzésére, a házára, a vőlegényére és a

szüleinkhez való közelségére. Féltékenynek az egészségére.
Féltékenynek arra, hogy oly sok mindene volt, mert nekem
oly kevés jutott.

Felvágós olasz villa, vagy sem, megérdemelte. És nem, nem

volt furcsa, hogy úgy hiányolt engem, mint egy végtagot,
mert én úgy hiányoltam őt, mint egy tüdőt. A ribi azonnal
függővé tett, amint

kikerültem az anyaméhből. Megvolt az a tehetsége, hogy

úgy gondoskodjon rólam, hogy ne érezzem magam
teherként, olyasvalami, amiben mamának sosem sikerült
jeleskednie.

Millie mosolygott, a vállamat fogva és engem figyelve, a

szokásos szemrevételezést végezve.

– Túl jól nézel ki – panaszoltam, felhúzva az orromat. –

Utálom, mikor túl magasra teszed a lécet. Mindig ezt
csinálod.

Megszorította a vállamat és nevetett. – Hol van a fiúd? Azt

hittem, el fog jönni veled.

Egy logikán túli okból azon kaptam magam, hogy elpirulok,

ahogy Deanre gondoltam. Millie természetesen Darrenről
beszélt. Sohasem törődtem vele, hogy elmondjam a
családomnak, hogy szakítottunk.

Millie-nek már anélkül is volt elég dolga az

esküvőszervezéssel, hogy rátegyek még egy lapáttal a
szakítással. Az volt a terv, hogy ma este mondom el nekik,
de bármilyen kifogást fel fogok használni, hogy elhalasszam
a vitathatatlant. Inkább kapnék fogászati kezelést egy
szerelőtől, minthogy rázúdítsam ezt a szüleimre.

– Némi időt akartam tölteni a családommal, szemtől

szemben. – Az arcomra ragasztottam egy mosolyt. Felhúzta
a szemöldökét, hangtalanul figyelmeztetve engem a
süketelésemre, és lesimította tenyerével a világosbarna
hajamat.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy van egy fiúd –

mondta elmélázva. – Azt gondoltam, sosem fogsz
megállapodni.

– Nos, öregszem. A huszonnyolc olyan, mint a hatvanöt

cisztás fibrózis években. – Megvontam a vállam. –
Vacsoránál újratárgyaljuk ezt a témát.

Ahol majd összetöröm a szíveteket, és elmondom nektek,

hogy Darren többé már nincs a képben.

A folyosó felé lökött egy horkantással.

– Mama vár rád. A konyhában van, ragut készít.

A kedvenc ételem. A melegség hulláma szökött keresztül a

hasamon.

Emlékezett rá.

Alig volt hasonlóság aközött, hogyan bántak a szüleim

Millie-vel és velem. Tisztelték, csodálták és tanácsot kértek
a nővéremtől, míg engem babusgattak, pátyolgattak, és úgy
bántak velem, mint egy megrepedt tojással, amely
bármelyik pillanatban széttörhet. Bár apa trilliószor jobb volt
mamánál. Ő legalább imádta a csípős személyiségemet, és
drukkolt nekem, hogy megtaláljam a függetlenségem New
Yorkban. Mamát túlságosan lefoglalta az egészségemért
való aggódás, nem volt ideje arra, hogy megismerjen
engem teljesen, hogy beleszeressen abba a személybe, aki
vagyok. Mindig teljes anyamedve üzemmódban van anélkül,
hogy szánna egy pillanatot a kisbocsa megismerésére.

Számára én voltam a fogadott beteg gyermek, a

haszontalan, a hitvány. A buta lány, aki kockáztatta az
életét, hogy egy hülye New Yorki kávézóban dolgozzon
ahelyett, hogy azt választaná, hogy a családjához közel
éljen. A lány, aki sosem állapodott meg egy kedves fiú
mellett.

Mert Vicious egy olyan kedves fiú.

Ez volt a második oka annak, amiért a családom olyan

feledékeny volt a Darennel való szakításommal
kapcsolatban. Egy orvossal való randizás azt jelentette,
hogy megszabadultak az ügyemtől, miután Millie Los
Angelesbe költözött. Kétségkívül ez része volt Darren
vonzerejének.

A képessége – melyről ő sem tudott – arra, hogy

megakadályozza, hogy a szüleim folyton a fülembe
duruzsoljanak a Kaliforniába való visszatérésről, és hogy egy
fedél alatt éljek velük, mint egy szomorú, befelé forduló,
burokban élő.

Nem voltam burokban élő. Egy zenerajongó manó voltam,

aki átlagos kávét készít, Vice magazint olvas, ideges
édesanyáktól éretlen

újszülöttekig mindenkit megnevettet, és mindig készen áll

egy jó partira.

Egy személy voltam. Jellemvonásokkal és gondolatokkal.

De Todos Santosban sosem éreztem így.

– Apa itt van? – Millie statikus hajával játszottam, ahogy
elindultunk a konyha felé.

– A belvárosba ment Vickel. – És vezetett tovább. Földes

zöldségek, fahéj és zamatos hús ínycsiklandozó illata
terjengett a levegőben. – Szükségem volt néhány dologra
Walgreensből. Nemsokára itt lesznek.

A konyhában a teljesen szokványos találkozás mamával

emlékeztetett arra, hogy miért pakoltam össze egy táskát és
költöztem az ország másik felére, amint leérettségiztem a
gimiben. Megölelt engem, megpaskolta az arcomat, és
megkérdezte, hogy mikor jön meg Darren, amitől úgy
éreztem magam, mint egy vigaszdíj.

Kinyitottam a számat, készen arra, hogy kitálaljak ott és

akkor, de mama közbevágott, mielőtt egy szót is szólhattam
volna, elmondván, hogy büszke rám, hogy olyan boldog,
hogy ’végre találtam egy tiszteletreméltó férfit, akivel
megállapodhatok’.

Rajta, csak mondd ki – akartam felcsattanni. – Nem

mindenki elég nemes ahhoz, hogy oly sokat áldozzon fel egy
beteg lányért.

– Úgy vélem, rettentően elfoglalt. Remélem nem okozol neki

ezzel nehézséget, Rosie. Csupán örülök neki, hogy
egyáltalán tud veled foglalkozni. – Mama egy kissé túl
keményen paskolta meg az arcomat, súlyos melle a
légvételei ritmusára emelkedik és süllyed. Mama hatalmas
asszony volt, dús, barna hajjal, hatalmas, kék szemekkel, és
óriási minden mással. Mióta csak az eszemet tudom, vékony
izzadság réteg borította sima bőrét. Valaha imádtam, ahogy
hozzáragad a húsomhoz, miközben megöleltem őt.

– Nos... – megköszörültem a torkomat. Túl kell esnem rajta.

Tépd le, mint egy ragtapaszt. – Valójában...
 

– Alig várom, hogy találkozzak a fiúval. Még egy új ruhát is

vettem. Az első benyomások a legfontosabbak. Van egy jó
előérzetem ezzel kapcsolatban, Rosie. – Az arcom előtt rázta
az ujját. – Most már jó ideje együtt éltek, és ismeri a
helyzetedet a...

Pontosan tudtam mivel. Mióta csak beszéltem a

családomnak erről a helyzetről egy évvel ezelőtt, kevéssel
Millie távozása előtt, úgy kezdtek kezelni engem, mint egy
hólyagproblémás, ízületi gyulladásos kutyát.

Úgy volt, hogy Darren az esküvő ugyanazon hétvégéjén

érkezik meg.

Úgy gondolta, hogy akkorra mi is előadhatjuk a

családomnak, hogy mi vagyunk a következők a sorban.

Rosszul gondolta.

Az, hogy mama egy új ruhát vásárolt magának a

találkozásukra azt jelentette, hogy nagyon is el volt
ragadtatva. A szokásos viselete nem igazán dolgoztatná
meg Carrie Bradshaw-t a pénzéért. Engedem fürdőzni a
hamis boldogságban, akkorra tartogatva a bombát, mikor
nem leszek alváshiányos és kissé jet lag-es.

A New York-i élet azt jelentette, hogy az én kezemben volt

az irányítás, és kiválaszthattam, milyen információkat
osztok meg a családommal. A szüleim és a nővérem sehogy
sem tudhatta meg, hogy szakítottam a pasimmal. Nem volt,
aki elmondja.

Kivéve Dean Cole-t.

Gondolatban megjegyeztem, hogy üzenjek Deannek egy
üzenetet arról, hogy tartsa a száját.

– Tehát, Rosie, hogy megy a munka? – kérdezte mama a

nyüzsgő

konyha háttérzaján keresztül, virágmintás sütőkesztyűjével

kihúzva a ragut a sütőből. A marha, a hagyma, és a tojásos
tészta illata körüllengte a helyiséget, felkúszva az orromba,
és elkezdett tőle korogni a gyomrom.

Millie megnyalta az ajkait, az ételt bámulva, mintha Jaime

Dornan lenne.

Normál esetben nem szerette a ragukat, de talán

rádöbbent, hogy

alapjában véve mennyire nagyot tévedett, mert mama ragui

a világ nyolcadik csodái voltak. Éppen készültem válaszolni
mama kérdéseire, mikor közbevágott. Megint.

– Édes lányom, éhes vagy? Foglalj helyet. Azonnal szedek

neked egy adagot. – Megpaskolta a nővérem hátát.
Összeszorítottam a számat, kivárva, hogy lássam, biztat-e
engem a korábbi kérdése megválaszolására. Mintha kíváncsi
lenne a munkára.

Mama fel-alá futkosott, Millie elé téve egy tányér ételt, míg
én ott álltam, keresztbe fonva a karom, a jelenetet figyelve.
Charlene LeBlanc egy ódivatú, déli szépség volt, egészen a
velejéig, és az emberek élelmezése – különösen gyerekeinek
– a vérében volt, vastagon és létfontosságúan, mint az
oxigén. De volt ott valami más is. A sürgetés, amiben
megetette Millie-t, mintha a nővérem képtelen lenne, vagy
máshogy fogalmazva, elvesztette volna az összes fogát.
– Rosie? Te is kérsz? – Hátrapillantott a válla fölött, ahogy
kinyitotta a hűtőt, kivéve egy kancsó saját fémjelzésű házi
jeges teáját. Őszibarack darabok lebegtek lustán a tetején,
és összefutott a nyál a számban.

Mindkettőt akartam, de meglepetésemre hallottam magam,

ahogy ezt mondom:

– Nem, köszönöm.

Mama megfordult, és elsöpörte Millie levendula színű haját a

homlokából. – Ízlik a ragu? Tudom, hogy ez a kedvenced.

Millie bólintott, még egy falatot véve a szájába, és én belül

meg majd’

szétrobbantam.

– Valójában – kinyitottam a hűtőt, otthon érezve magam

(nem mintha anya különösebben ezt éreztette volna velem)
– Millie kedvenc kajája a főtt sertéshúsos szendvicseid. A
tészta és marha ragu az én kedvencem.

– Kikaptam egy sörös üveget az egyik ajtóból –

természetesen a hűtő

kétszárnyú volt, és körülbelül olyan tágas, mint a korábbi

Sunnyside

lakásunk. Lecsavarva a kupakot kortyoltam egy nagyot. Még

korai volt inni, de szerintem valahol a világegyetemben öt
óra volt. Bárhol is volt, az volt az a hely, ahol lenni akartam.

A nővérem és mama a színtiszta meglepődés függönyén

keresztül bámultak rám, Millie szája még mindig ennivalóval
tömve. Azt kívántam, bárcsak leöblítette volna a jeges
teával, melyet annyira imádtam – Millie sosem szerette a
jeges teát, inkább a kólát részesítette előnyben –, hogy ne
kelljen látnom a szemeiben úszó zavarodottságot.

– Sajnálom. – Az ajkaimhoz emeltem az üveget, és

legyintettem egyet.

– Hosszú, rázkódós repülés Dean Cole társaságában. Azt

hiszem, felviszem a savanyú képem az emeletre, ha nem
bánjátok.

Millie talpra ugrott. – Megmutatom a szobádat – ajánlotta

önként. – Nagyon szép. Még az összes kedvenc együttesed
poszterét is megvettem és felraktam. Hadd hozzam a
bőröndödet – tette hozzá, és azonnal bűntudat vágott a
zsigereimbe, amiért előadtam ezt a kis jelenetet mama
bosszantására.

– Nem fogsz tenni semmi ilyesmit. – Mama hangja mintha

acélból lett volna, és keresztülvágott az idegeimen, égő
sebet hagyva. – Én hozom a bőröndöt. Lányok, fent
találkozunk.

Követtem Millie-t fel a lépcsőn, a fejem lógatva a

szégyentől. A csend oly harsogó volt, visszaverődött a
falakról. Mindannyian jól kijöttek, mielőtt ideértem.

Tudván, hogy megvolt arra a hajlamom, hogy feszültté

tegyem a dolgokat – a betegségemmel, a viselkedésemmel,
és úgy általában a viselkedésemmel –, megesküdtem, hogy
az itt tartózkodásom hátralevő

részében lehajtom a fejem, és kikerülök az útjukból. Igazság

szerint ez volt az egyik oka annak, hogy korábban nem
akartam idejönni.

Beszélgetést akartam kezdeményezni, így megkérdeztem a

nővéremet:
 

– Szóval mi a helyzet mamával, hogy úgy viselkedik, mintha

hat éves lennél, és hirtelen kényszer-etet téged?

– Semmi sincs – csicseregte Millie, a kezével gesztikulálva

találomra a tágas folyosó falán lógó képekre és a sarkokban
álló szobrokra. – Ismered mamát. Ő egy élelmező, egy
fészekrakó és egy aggódó.

– Igaz, de sosem volt problémája azzal, hogy helyettem

emelsz nehezet – erőltettem. Millie nevetése idegen volt az
ajkain.

– Úgy viselkedik, mintha cukorból lennék, amióta csak

eljegyeztek. Azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. A
menyasszonyok nem néznek ki túl jól egy óriási sebbel a
fejükön vagy egy begipszelt karral.

Ejtettem a témát, főleg mert túl fáradt voltam mélyebben

beleásni magam, és részben mert elég minden miatt kellett
aggódnom. Az utolsó pillanatban kellett módosítanom a
leánybúcsúztató partiján, és még rájuk kellett zúdítanom a
Darren híreket vacsora közben.

– Nagyon örülök annak, hogy itt vagy. – Megdörzsölte a

karom, mindketten alacsony nők voltunk, de én kicsi voltam.
Jobban illett rá, hogy apró, picike vagyok, különösen akkor
éreztem, ahányszor mama a közelben volt. – Tudom, hogy
elfoglalt vagy. Éled az életed New Yorkban, és azt akarom,
hogy tudd, értékelem, hogy eljöttél ide. Annyira, de annyira,
Rózsabogár.

Beszélgettünk még egy kicsit, mielőtt visszavonult a

konyhába. Abban a percben, amint egyedül voltam,
rádobtam a testem a tucatnyi bolyhos párnával borított,
királynői méretű matracra, kihalásztam a telefonom a
kifehérített farmer szoknyám hátsó zsebéből, és írtam egy
üzenetet Deannek. Az első szöveges üzenet, amelyet valaha
is küldtem neki.

Rosie: Szülők és nővér nem tudják, hogy szakítottam

Darrennel. Kérlek, ne mondj semmit. Ma este

elmondom.

Másodperceken belül válaszolt.

Dean:

Francba.
Vissza
kell
vonnom
a
tervezett
sajtóközleményt. Olyan rossz odaát?

Jó érzés volt, hogy feltettek nekem egy kérdést, tudván,

hogy ő

ténylegesen vár egy választ.

Rosie: A szokásos LeBlanc bonyodalom. Te?

Dean: Szendvicset tolok, miközben anya városi

pletykáját hallgatom az új pázsitszabályozásokról.
Semmi különös. Hívj, ha ki kell, mentselek.

Rosie: Nem vagy a szuperhősöm.

Dean: Bármi lehetek, amire csak szükséged van.

Rosie: Zöldségeket beszélsz, majdhogynem

meghoztad az étvágyam.

Dean: Vicces, hogy az étvágyadat emlegeted, épp

azon gondolkozom, hogy egy bizonyos testrészed
sokkal ízletesebb lenne, mint a szendvicsem.

Felhorkantam egy cseppet sem vonzó nevetéstől, ahogy a

fejem a párnába zuhant, majd lecsuktam a szemeimet.
Eljött az álom, én pedig elmentem, számtalan alkalommal.
Az álmaimban. A másik főszereplő?

Dean ’Ruckus’ Cole.

Bassza meg.

 
Hetedik fejezet
Dean

Fordította: Suzy

ELKÉNYEZTETETT KIS szardarab voltam.

Tudtam ezt, beismertem ezt, kurvára nem volt problémám

ezzel.

Abban a pillanatban, hogy megérkeztem, anya és apa úgy

ugrott rám, mintha én lennék maga az Isten. És számukra,
az is voltam. Úgy nőttem fel, hogy azt hittem, a nap
egyenesen a seggemből süt és tiszta aranyból, valamint
orgazmusok láncolatából készültem. Ez sulykolták a fejembe
a babusgató szüleim, és ez volt, amivé végül is váltam. Nem
bántak különbül a húgaimmal sem – Paytonnal és Keeleyvel
–, és ők pont olyan sikeressé váltak, mint én. Keeley
orvosnak tanult Marylandben; Payton pedig tanársegéd volt
a Berkeley Egyetemen, miközben a doktoriját írta valami
hatásos és felejthető dologról.

Mit mondhatnék? A Cole szülőknek jóképű, csinos,

túlteljesítő, maximalista gyerekeik vannak.

Eltekintve attól a ténytől, hogy alkohollal és fűvel felejtem el

Nina létezését, tulajdonképpen tökéletes vagyok.

A tökéletes vezérigazgató.

A tökéletes üzletember.

A tökéletes fiú.

A tökéletes szerető.

 
Valószínűleg folytathatnám, de mi lenne a lényeg abban?
Nagyszerű

időgazdálkodási készségekkel is rendelkezem.

– A szendvicsed, édesem, azzal a különleges mustárral a

termelői piacról, amit szeretsz.

Az anyám, Helen, homlokon puszilt, mielőtt leült mellém a

konyhaasztalnál. Az apám, Eli, szemben ült velem, büszke
vigyorral az ajkán.

Egy darabig munkáról, politikáról és helyi pletykákról

beszélgettünk, mielőtt anya lenézett és a
gyöngynyakláncával kezdett játszadozni, amit a citromszínű
kardigánja felett viselt.

– Szívecském, valamit el kell mondanom neked, de nem

akarom, hogy felizgasd magad.

Természetesen, máris ideges lettem.

Felnéztem a szendvicsemről, rágtam, ahogy idegesebbé

váltak a mozdulatai és a torkát köszörülte.

– Mostanában… kapcsolatban vagyunk Ninával – Anya

idegesen végigsimított a kardigánján. Nem kellett volna
meglepődnöm azon, hogy Nina felhívta anyát, de az voltam.
Apa levette a szemüvegét és megcsípte az orrnyergét.

– Nem fordíthatsz neki hátat, Dean. Ideje, hogy

megbeszéljük – mondta.

– Nincs miről beszélnünk. Ő az én ügyem, nem a tiétek. Mit

akart?
– Arra kért, győzzelek meg, hogy találkozz vele – Anya
szemei szívfájdítóan könyörögtek.

– Kurvára megőrült.

– Dean, a szád – az apám megszidott engem, mintha

négyéves lennék. Szeretném látni, hogy az ő segge hogyan
birkózna meg valaki olyannal, mint Nina. Az övé Helen
kibaszott Cole. Valaki, aki csodálatos,

és támogató és kurvára emberi. Ítélkezni könnyű.

Megbirkózni valami komplikált szarral, nos, az nem annyira.

– Szóval? – hátradőltem a székemben. – Mondd csak, Helen!

– a keresztnevét használtam, ami mindig megérintette az
anyámat és ő

összerezzent.

Te egy első osztályú seggfej vagy, Ruckus.

– Adnom kell neki egy esélyt, ugye? Joga van

megmagyarázni. Ideje, hogy találkozz azzal a férfival.
Gondolj a lehetséges kötelékre. Gyerünk, már mindet
hallottam ezelőtt, de mindig készen állok az ismétlésre.

– Nem igazságos, hogy mindezt anyádra hárítod – Apa a

kezére tette a sajátját. Pislogtam egyet.

– Velem szemben fair?

– Valamikor szembe kell nézned vele – vitatkozott anya.

– Kurvára ellent kell mondanom. Soha többé nem kell

szembenéznem vele. Tégy próbára. Komolyan,
megtehetnéd.
– Meg kell oldanunk ezt a dolgot. A Cole-ok nem viselkednek
így – kezdte apa a parancsoló hangján. Eli Cole maga volt a
megtestesült jó ember. Mindig a helyes dolgot akarta tenni.
– Tudod, hogy miért hív téged. Ideje, hogy szembenézz
azzal, amit mondani akar.

– Ha Nina azt akarja, hogy találkozzak azzal az emberrel,

örömmel megteszem, de nem pénzért.

– Ezt el lehet rendezni – megvakarta a borostáját a

szemüvege szárával. Fogalma se volt, miről beszélt. Nem
akartam Ninát bíróság elé cipelni és évekig ezen harcolni
vele.

Felálltam és áthajoltam az asztalon.

– Szerettek engem? – kérdeztem a szüleimtől.

– Természetesen – kötekedett apa.

– Akkor bízzatok bennem, amikor azt mondom, jobb, ha nem

találkozom vele. Nem tudok ezzel foglakozni most. Tartsátok
ezt tiszteletben. Engedjétek el.

Szarul érezve magam – kétségkívül úgy viselkedtem, mint

egy gyerek – felmentem a lépcsőn a régi szobámba, hogy
lezuhanyozzam. A telefonom pittyent egyet. Nem volt
kedvem beszélni senkivel, de vetettem rá egy pillantást.

Rosie: Szükségem van rád, hogy felvegyél. Kocsi

nélkül +pokoli

vacsora = a kétségbeejtő idők kétségbeejtő

megoldásokat
kívánnak

Kuncogtam, ahogy próbáltam felvakarni a kibaszott államat

a padlóról.

Hát így vagyunk.

Dean: 10 perc és ott vagyok.

Rosie: Becsszó, nem nyomulsz.

Dean: Ja… nem

Adtam neki egy másodpercet, hogy feldolgozza ezt, mielőtt

küldtem neki egy másik üzenetet.

Dean: Megyek. Látok. Győzök. (aztán elmegyek

megint)

Rosie: Nem hiszem el, hogy ennyire kétségbeesett

vagyok, hogy

veled kezdek. Legalább azt ígérd meg, hogy nem

mondod el

senkinek, hogy találkozunk

Dean: Ja, bármit.

Mintha bárki is kicsit törődne ezzel. Jelenleg Rosie és én két

időzített bombák voltunk egy egyébként zökkenőmentesen
működő gépezetben.

Vicious és Millie megállapodott. Jaime és Meredith házasok

gyerekkel.
Még a rosszfiú Trent is felvette a nagyfiús gatyóját és azt a
modern család-dolgot csinálja a közös szülői felügyelettel a
lánya – Luna – anyjával, Vallal. Mindenki gyökeret eresztett
és felnőttet játszott.

Kivéve minket.

Ő volt a mocskos szájú, mindig rosszban sántikáló kishúg, és

én voltam az állandóan részeg fazon, akinek a
legkomolyabb kapcsolata a drogdílerével volt. Senkit sem
érdekelt, hogy kurvára egymás agyára megyünk, amíg
diszkréten csináljuk, és nem lépjük át a határokat és nem
hozunk szégyent a koszorúslány és vőfély egyenruhánkra.

Ezt Baby LeBlanc még nem ismerte fel, mert azzal volt
elfoglalva, hogy megóvja a szeretett nővére érzéseit.
Érzéseket, amik már meg sem voltak. A hátsó zsebembe
tettem a mobilomat és a szobában lévő

szekrényhez sétáltam, hogy felvegyek egy tiszta inget.

Megpittyent a telefonom, ahogy felvettem a kulcsaimat az
éjjeli szekrényről.

Rosie: Van nálad fű?

Próbáltam – nem sikerült – nem nevetni, ahogy az ujjaim a

képernyőn siklottak.

Dean: Mi van a tüdőddel? Nincs valami baja vagy

ilyesmi?

Rosie: Hozd a cuccod, vicces fiú

Az elcsábítása volt az egyetlen út. Rosie a határait akarta

feszegetni.
Nem tudta, hogy nekem nincsenek? Nos, van egy módja,
hogy ezt hamar megtanulja.

Egy vicces módja.

 
Rosie

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Egy másfajta tűzzel játszani. Hibákat elkövetni. Beismerni

őket.

Beismerni őket magamnak. Elvenni, amit akarok, és a

magaménak hívom. Akkor is, ha nem az. Akkor is, ha tudom,
sosem lehet az.

Háborús bűnösöket lehetne kínozni a szüleim karjai között

és a nyelvük által. Ezt a következtetést vontam le, miután
nyolc órát töltöttem anyuval és apuval.

Kemény csaj voltam. Az együttélés egy tartós, életveszélyes

betegséggel ad valami extra réteg tartósságot. Mint a
színtelen fedőlakk, amit senki sem lát. Szóval az, hogy a
sírás határán állok, megrengette a biztonságérzetemet.

Nem volt kocsim, így a főbejárathoz vezető lépcsőn ültem a

fejemmel a lábaim között és arra vártam, hogy Dean
felszedjen.

A fejemben újrajátszódott a vacsora, amitől nagyokat

nyeltem és a feltörni készülő könnyeimmel küzdöttem.

Mindannyian az asztalánál ültünk, Vicious alkalmazottai

szolgáltak ki minket, borban párolt Coffin Bay King osztrigát
ettünk Ausztráliából (nyilvánvalóan az amerikai osztriga már
nem üti meg a mércét, mióta a szüleim gazdag társaságba
keveredtek), az esküvő utolsó simításairól beszélgettünk.
Minden viszonylag elviselhető volt… amíg.

– Nos, akkor, szerintem ne kerülgessük a forró kását – Apu

letette a borospoharát az asztalra és a szemeivel elkapta az
enyéimet. – Mikorra tervezed, hogy visszaköltözöl, Rosie? Mi
elég támogatóak voltunk azzal kapcsolatban, hogy felfedezd
New Yorkot. Fiatal voltál és szükséged volt kalandokra, de
ideje továbblépni. Már nem vagy többé kölyök és a nővéred
se lesz ott, hogy törődjön veled.

– Apu, Rosie a saját maga ura. Nem mondhatod meg neki,

mit csináljon – vágott közbe Millie, a hangja hűsítő balzsam
volt a pattanásig feszült idegeimre. Mama sóhajtott. Az
evőeszközök csörömpöltek.

Megnedvesítettem az ajkam, túlságosan megdöbbentem

ahhoz, hogy szólni tudjak. – Ti mindig rá összpontosítotok,
apu. Rosie már felnőtt.

– Ő nem olyan, mint te, édesem. Ő egy kicsit

meggondolatlan.

Pontosan úgy szeretjük a mi Rózsabogarunkat, amilyen, de

a dolgok változnak. Minden évvel egyre gyengébb.

– Ő beteg – bőgte Mama, megtörölve az orrát egy

vászonszalvétával, majd a szemeit is. Megrándultam.
Egyesből ötödikbe lökte a beszélgetést. – Nézzetek rá! –
rám mutatott. – Csupa csont és bőr.

Nektek nem tűnik túl soványnak?

Millie mentegetőző sóhajt hallatott, és a mamára nézett –

Mindig is sovány volt.
– Túl sovány – jelentette ki mama.

– Mindenki túl sovány szerinted mama. A családunk macska

kinézetű, mint egy túletetett mosómedve.

Ugyanaz a macska, amit el kellett ajándékozni, amikor

kiderült, hogy cisztás fibrózisom van. Jézus, olyan vicces,
mintha leprás lennék.

– Rendben van, srácok – szipogtam, utáltam, hogy Vicious

látta ezt a váltást. – Ez nem olyan, mintha én is itt lennék
vagy valami. Nehogy megengedjétek, hogy beleszóljak a
beszélgetésbe az jövőmről!

– Veszünk neked egy jegyet haza. Az idődet velünk kellene

töltened, nem bajba kerülni egy nagyvárosban – Mama
hangja a pánik szélén egyensúlyozott.

– New Yorkban maradok.

– Paul – jajgatott. – Mondd meg neki!

– Igen, apu – mosolyogtam. – Mondd meg!

Paul LeBlanc nem fog elárulni engem. Mindig számítani

lehetett apura, hogy elhallgattatja a mamát, amikor nekem
esett. Millie próbált megvédeni, de nem volt ekkora
tekintélye.

Apu a mamára és rám nézett.

– Sajnálom, Rózsabogár – megrázta a fejét és először azt

gondoltam, a felesége viselkedése miatt mentegetőzik. – De
anyádnak igaza van.
Én is aggódom miattad, hogy ott vagy. – Megmozdult a
székében – De talán megfontolhatjuk a dolgot most, hogy
ott van neked Darren. – Apu megdörzsölte a borostáját
egészen a fejéig. – Úgy tűnik, jól gondodat viseli. Te nem
úgy véled, Charlene?

Az apád nem nőgyűlölő , próbáltam meggyőzni magam. Egy

másodperce csak úgy hangzott, mintha az lenne.

– Ezzel kapcsolatban – köhögtem, a tenyereim izzadtak és a

szívem pörgött, mint egy reménytelen iszákos; botladozva
kereste az utat a testemből a legközelebbi tányér felé. Talán
valaki majd lesz olyan kedves és keresztüldöfi. – Darren és
én szakítottunk.

– Micsoda? – kiáltott fel apa, felpattant a székéből és a

tenyerével a keményfa asztalra csapott. Pont olyan
lesokkoltnak nézett ki, ahogy én éreztem magam.
Elfelejtette, hogy a szerelmi életem végül is az én dolgom?
Összeráncoltam a szemöldököm, amikor láttam, hogy Millie
mama kezére teszi a sajátját és szavak nélkül kérleli, hogy
fejezze be.

Amikor felnéztem, észrevettem, hogy az egész testét rázza

a zokogás.

– Senkije sincs ott. Senki. És ő elsorvad, haldoklik.

Ja. A családom egy csokornyi dráma-láma .

Apu szemei lángoltak, mintha a bőrömbe csúnya hegeket

akarna égetni.

– Néhány hete költözött el – mondtam semleges hangom, a

tenyeremmel egy fehér szalvétát simogattam, amit még
csak nem is használtam. – El akart venni. Még gyűrűt is vett,
meg minden, hogy ösztönözzön. De tudjátok, hogy engem
nem érdekel a házasság.

Különösen, ha figyelembe vesszük a legújabb komplikációt.

– Pontosan tudták, hogy mit mondott nekem Dr. Hastings – a
szakértő, akit Vicious fogadott nekem tavaly, amikor
lefuttatott néhány tesztet. – Talpra fog állni – azon találtam
magam, hogy őket nyugtatom, nem pedig fordítva. – És én
is. Jobbat érdemel ennél az életnél.

Csend volt. Az a fajta, ami bekúszik a bőröd alá és a

csontjaidat rágja.

Visszatartottam a lélegzetemet, felkészültem a mentális

csapásra, ami a szoba másik végébe repít.

Vicious hátradőlt a székén és Millie hajával játszadozott – Ki

kellene mentenünk magunkat. Úgy tűnik, a szüleidnek és a
húgodnak sok megbeszélnivalója van.

Millie kérdőn nézett rám az asztalon keresztül. Megráztam a

fejem.

– Ez csak egy családi vacsora a próba előtt. Mindenki marad.

Mama hangosabban zokogott és azt ismételgette, a

kisbabája haldoklik. Móka a LeBlanc házban. Maradjanak az
after-partyra is.

– Mama – kuncogtam, az arcom égett zavaromban. – Nem

haldoklom. Nagyon jól gondját viselem magamnak.

– Jézus Krisztus, Rose, micsoda hülyeség – horkantott apu,

tenyerével megint az asztalra csapott. És az se kerülte el a
figyelmemet, hogy nem Rózsabogárnak hívott. Rám nézett,
undorodva fintorgott. – Családi időtöltésről beszélsz,
miközben egy fikarcnyit sem törődsz a nővéreddel. Megvolt
az esélyed arra, hogy ne csak teher legyél az

anyádnak és nekem. Az esélyed, hogy végre bocsánatot kérj

a nővéredtől, amiért rád kellett vigyáznia. És te, klasszikus
Rosie – módra, elszúrtad – szidott.

A villám a padlóra esett és a szemeim nagyra nyíltak, a

pupilláimban meglepetés és düh egyaránt lobogott. Nem
tudtam elhinni, amit hallottam. Apu soha nem beszélt velem
így ezelőtt. Basszus, még csak nemet is alig mondott
nekem, kivéve, mikor egy kicseszett pónit akartam.

Itt húzta meg a határt, de csak azért, mert nem engedhette

meg magának. Leszámítva a pónit – és hogy maradjak távol
a fiúktól, természetesen –, nagyjából aranyba foglalt.

Ő volt az egyetlen, aki azt mondta mamának, hogy el

kellene engednie New Yorkba, egészen odáig ment, hogy
vett egy egyirányú jegyet.

Ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy kövessem az

álmaimat, még akkor is, ha teljesen ellentétes azzal, amit ő
akart.

Ő volt az egyetlen szülőm, aki igazán hitt abban, hogy meg

tudom csinálni. Élni, ahogy egy normális ember.

És ő hazudott. Egész idő alatt.

– A jelenlévők közül senkit sem fogok terhelni az

egészségügyi problémáimmal – csikorgattam a fogaimat. –
Ennek a rohadt országnak a másik felében élek. Honnan jön
most ez?

– Muszáj visszajönnöd. Vissza kell jönnöd, nem vagy jól –

szipogott mama, beledobta a szalvétáját a tányérjába, ami
még tele volt étellel. – A nővéred majd összetörte magát a
két munkahelyén, hogy te New Yorkban élhess. Mielőtt eljött
onnan, elrendezte az életedet egy első

osztályú lakásban, amit kifizetett és még a nővérképző

tandíját is biztosította. És te mit csinálsz mindezzel a
jósággal? Kávét főzöl!

– Hé! – az én köröm volt, hogy az asztalra csapjak és

basszus, fájt. – Mióta helytelenítesz bizonyos munkákat?
Negyven évig szakácsnő

voltál.

– Nem volt más választásom! – kiabálta.

– Nekem sem volt! Abbahagytam az iskolát, mert Dr.

Hastings azt mondta!

Felállt és kiviharzott az étkezőből, szótlanul hagyva engem.

Apu, Vicious és Emilia rám bámultak. A férfiak csalódottan,

a nővérem sajnálattal. Könnyek gyülekeztek a szememben,
könyörögve, hogy engedjem ki őket. Sosem sírtam és
utáltam gyengeséget mutatni.

Különösen, mivel minden egyes tettemmel az volt a célom,

hogy bebizonyítsam a családomnak, egyedül is meg tudom
csinálni. Hogy bár a szirmaim hullanak, én még mindig
virágzom.

– Rosie… – mondta Millie lágyan. – Adj egy kis időt a

mamának.
– Hagyd abba a húgod védelmezését – Apu az arcához
emelte az egyik kezét. Minden egyes szótag, amit
kimondott, futótűzként terjedt szét bennem. Összeszűkült
szemmel a mögöttem lévő Júlia erkélyt nézte, mintha
képtelen lenne egy pillantást is vetni rám – Megölöd
anyádat és magadat is. Volt egy doktor barátod. Egy férfi,
aki mindent megadott volna neked, amire szükséged van.

– Ortopédus volt. Az csak egy fél doktor. Nem több mint

amilyen doktor Ross Geller.

Ja. A legtöbb kulturális utalást a Jó barátok epizódjaiból

szereztem.

Perelj be .

Apu nem tartotta viccesnek a megjegyzésemet. Valójában,

teljesen mellőzte, ahogy lassan felvette a telefonját és egy
csomag dohányt, amit minden vacsora után rágni szokott, ő
is készült elmenni.

– Azért szakítottál vele, mert önző vagy. Mert a maradás azt

jelenti, hogy szembe kell nézni a következményekkel,
drágám. Mert nem tudsz kötelezettséget vállalni semmi
iránt, ezért hagytad abba a nővérképzőt, laksz egy kifizetett
lakásban és dolgozol pincérnőként huszonnyolc évesen. A
nővéred egy héten belül férjhez megy – mély lélegzetet
vett,

becsukta a szemét, mintha erőre lenne szüksége, hogy

befejezze a mondatot. – És mi megint csak aggódunk
miattad. Anyádnak nem időre van szüksége. Hanem egy
egészséges lányra.

– Mi történt azzal, hogy „csináld azt, amit akarsz”, apa? –

felugrottam a székemről, minden izmom remegett a dühtől.
Senkim sincs. Senki, csak Millie. Senki, aki elfogad annak,
aki vagyok anélkül, hogy rám aggatná a „beteg” és
„gyenge” címkét. – Mi történt azzal, hogy „bármit
megtehetsz, amíg használod az eszed”?

Megrázta a fejét. Az apám alacsony ember volt szikár, izmos

testtel, mivel egész nap fizikai munkát végzett, de ebben a
pillanatban nagynak és impozánsnak tűnt.

– Tizennyolc éves voltál, amikor elköltöztél, Rosie. Most

huszonnyolc éves vagy. A legtöbb ember már meg akar
állapodni és családot akar alapítani ebben a korban. Hogy
tudtál eldobni valakit, aki nem csak feláldozná ezeket a
dolgokat, hogy veled legyen, hanem ténylegesen törődni is
tudna veled? – a nővérem felé fordult, aki nagyra nyitotta a
száját. – Hallania kell ezt. Nem engedheti meg magának,
hogy válogatós legyen.

Ezzel ő is elhagyta az étkezőt.

– Úgy hiszem, hogy ez a jel számomra, hogy hagyjalak

titeket összeszedegetni a darabkákat – Vicious sötét hangon
dörmögött csókot nyomva Millie feje búbjára. Követte apát
kifelé. Az ajtó egy halk kattanással záródott be, amitől a
szívem megdobbant.

A nővérem a tányérját nézte, a combjait dörzsölgette, mint

mikor ideges volt. A gyönyörű, ezüstcsillagos ruhája fel-le
járt a lábain.

– Annyira sajnálom – mindössze ennyit mondott. Legalább

nem etetett azzal a szokásos baromsággal és alternatív
igazsággal, amit az emberek szoktak használni
vigasztalásképpen.

 
– Apu sosem mondott egy rossz szót sem nekem ezelőtt –
belefulladtam a mondatba. Az inhalálómra volt szükségem.
A szüleimre volt szükségem. Egy ölelésre volt szükségem.
Millie felpillantott, és találkozott a pillantása az enyémmel.
Fájdalom kavargott bennük. Ő is úgy gondolta, hogy veszett
ügy vagyok. Csak nem akart úgy nekem támadni, mint ők.

Most, hogy egyedül maradtunk, könnyek csorogtak végig az

arcomon.

– Szeretnek téged – nyögte.

– És én szeretem őket – válaszoltam.

Felállt, végigsimított a ruháján – Tudom, hogy ez az utolsó

dolog, amit hallani akarsz, de meg kellene fontolnod a
visszaköltözést. Szükségem van a húgomra, Rózsabogár.
Nagyon hiányzol. Plusz, mama és apa őrülten aggódnak.

– Az egészségemért vagy a saját lelkiismeretükért? – A

combjaimra támasztottam a kezeim és felkínáltam neki egy
pontot, amit nézhet. – Mióta tudsz erről? Hogy apa egy
hülye kislánynak hisz, és mama úgy tesz, mintha a
halálsoron lennék?

– Rosie…

– Te is azt gondolod, hogy nem vagyok jó fogás? – nevettem

a könnyeimen át. Jézus, az őrültség nem áll jól nekem. – Te
is azt gondolod, hogy Darren valami óriási szívességet tett
nekem, hogy velem maradt, mert én – ó – annyira beteg
vagyok?

– Persze, hogy jó fogás vagy – kiáltott fel.

Ja.
Csak arról van szó, hogy nem vagyok olyan jó fogás, mint ő.
A szükség, hogy bizonyítsam neki, téved, a csontjaimba
égtek.

– Kérlek, hagyj magamra! – az arcomat az asztalon nyugvó

kezeimbe temettem.

Megtette.

Becsuktam a szemeimet, hagytam, hogy a nyomor elvigyen

az önsajnálat folyójára, és belevertem a fejem a makulátlan
fehér asztalterítőbe, háromszor.

Picsába!

Picsába!

Picsába!

Isten hozott, Todos Santosban, Rosie!

 
Nyolcadik fejezet
Rosie

Fordította: Red Ruby

Mitől érzed, hogy élsz?

Mezítláb futni. Érezni, hogy az ágak az arcomba csapódnak,

a mellkasomnak, a lábamnak. Megsebesülni. Kínlódni.
Kockáztatni.

DEAN FELVETT egy piros, régebbi típusú nagyobb fülkés

teherautójával.

Ötletem sem volt, honnan szedte, de abban az állapotban

hajlandó voltam beugrani egy hatalmas, gyanús adag
cukorkát kínálgató, símaszkot viselő idegenekkel teli
furgonba, csak hogy eltűnjek erről a helyről.

Lazulás nem szerepelt a terveim között aznap éjjel, vagy

legalábbis azt gondoltam. Egyszerűen csak csenni akartam
néhány békés, mély lélegzettel teli pillanatot valahol, ahol
nem kritizálnak.

Abban a percben, amikor Dean járgánya leparkolt a villa

kapuja előtt, én kimenekültem, felhúztam magam az
utasülésbe és bekötöttem magam.

Pokolian néztem ki a farmerszoknyámban és a bő fehér

pólómban – Darren Ortopéd Szakorvosok Egyesületének
pólója volt, amit a kongresszuson kapott idén korábban – és
a hajam egy négy-öt órás repülőút, valamint egy nyugtalan
szunyókálás történetét mesélte el.

– Vezess! – rendelkeztem előremeredve, még mindig

bizonytalanul, hogy Dean „Hímringyó” Cole hogyan vált
valahogy a megmentőmmé, és

hogy mit mond ez el az általános helyzetemről. Nem

akartam ránézni és kockáztatni, hogy megmutatom neki, mi
van a tekintetemben, mert ha meg tudná fejteni azokat az
érzéseket, mindent látna. Minden csúf igazságot.

Nem kérdezte, hová. Csak előhúzott egy üveg Jim Beam

whiskey-t és azt mondta. – Húzd le az ablakodat. Beteszek
valami zenét.

Egyszer az életemben boldog voltam, hogy ő egy alkoholista

határesete. Lecsaptam az üvegre abban a másodpercben,
ahogy a látóterembe került.

– Egészségedre! – Felemeltem a levegőbe, mielőtt egy

hatalmasat kortyoltam belőle.

Todos Santosban keringtünk egy órán át, keresztülhajtottunk

a Liberty Parkon, elhaladtunk az All Saints Gimi mellett és a
jól megvilágított kikötőnél, ami turistákat vonzott a világ
minden tájáról. Az óceán sós szele csapta meg az arcom, és
nyújtott némi vigaszt. Többet ittam. A kalózrádió-állomás
szomorú szerelmes dalokat játszott spanyolul, és bár egy
szót sem értettem belőlük, mégis megbillentették a
világomat.

Próbáltam arra használni az időt, hogy megregulázzam a

szívverésem, és emlékeztessem magam arra, hogy minden
rendben van.
Az üveg felét megittam, de nem ez volt az, amiért a látásom
elhomályosult, és az ujjaim remegtek, ahogy a Jim Beam
nyaka köré csavartam őket. Nem. Az a düh volt.

Te nem lehetsz válogatós.

Megvolt az esélyed, és elszúrtad.

Csesszék meg. Baszódjanak meg egy három méteres

karóval.

Dean nem szólt egy szót sem, megadva nekem a teret,

amire nyilvánvalóan szükségem volt, céltalanul vezetve és
nevetségesen dögösen kinézve eközben. Elég valószínű
volt, hogy ez a füves srác volt az egyetlen ember a négy
HotHoles között, aki végül is birtokolt néhány

érzelmi IQ sejtet. Nem mintha bárki ezt elhitte volna az

alapján, hogy beszél vele. Vagy ránéz. Dean Cole művészi
szintre emelte a szeretetre méltó füves figuráját. Soha nem
engedte senkinek látni, hogy mi van a felszín alatt. Ami
emlékeztetett engem…

– Van nálad fű? – Én voltam az első, aki megszólalt. Ő az

utat bámulta, arany csillant a csuklóján a sötétben –
mennyibe került ez az óra? Többe, mint az összes evilági
javam és oktatásom, azt hiszem –, egyik keze a kormányt
érinti, a másikkal tejcsokoládé-színű, fényes, egyenes haját
borzolja.

– Viselsz fehérneműt? – szólt be.

– Persze – kötekedem.

– Akkor én hordok magammal füvet. Számomra ez

szükséglet, épp annyira, mint az alsónemű.
– Elbűvölő. – A szemeim maguktól forogtak.

– Nyilvánvalóan, mivel ez az első alkalom, hogy mosolyogni

látlak, és ennek én vagyok az oka.

Mosolyogtam? A francba, talán igen.

Leparkolt egy füves dombon, kilátással Todos Santosra. A kis

Dél-kaliforniai város szabályosan be volt szorítva két hegy
közötti völgybe.

Ez a kis víztározó tökéletes rálátást biztosított a belváros

fényeire. A közeli villák hatalmas kék medencéi csillámlottak
a tintakék éjszakában, lámpaoszlopok szétszórva, keresztül
a vitorláskikötőn.

A víztároló elhagyatott volt, leszámítva a kosárlabdapályát

nagyjából száz méterre tőlünk. Jól kivilágított volt, és
tinédzserek dobálták a labdát oda-vissza, de nem úgy tűnt,
hogy zavarja őket a teherautó, vagy mi.

– Honnan jött ez a dolog? – mutattam körbe a

mutatóujjammal a teherautót, elfordítva a testem, hogy
szembe nézzek vele. Amióta csak vissza tudok emlékezni,
Dean családjának végtelen számú Volvója volt.

Az volt a tökéletes márka a tökéletes típusú családnak.

– A nagybátyám, Alabamában. – Megnedvesítette az alsó

ajkát, azzal a két ragyogó smaragddal méregetve engem. –
Az egyetlen ajándék, amit valaha adott nekem. Nem igazán
vagyok biztos benne, miért tartottam meg, de te diszkrét
akartál maradni, szóval egy olyan járgánnyal jöttem, amit
Vicious nem fog felismerni.
– Megtartottál egy agyonhasznált teherautót arra a
valószínűtlen esetre, ha valaha szükséged lenne rá? – Nem
tehettem róla, de kuncogtam. – Ki vagy te Dean Cole, és a
CIA tud rólad?

Dean hátrahajtotta a fejét, ujjait összefűzte a nyaka mögött

és nevetett.

– Fogd be!

És igaz volt, hogy én egyike voltam azoknak. Azoknak a

lányoknak, akiket szántam, akik hagyták, hogy a külseje, az
izmai, és a státusza beszivárogjon az agyukba, és lekússzon
egészen a bugyijukba, téve egy szükségtelen kitérőt a
mellkasukba. Mert ez olyan érzés volt, mintha megragadta
volna a szívem és összezúzta volna az öklében.

– Oké, Mr. Gyanús – piszkáltam.

– Ez nem igazságos. Nem volt egy holttest sem ebben a

dologban évek óta.

– Te viccelsz velem. A dolog valahogy bűzlik. – Csuklottam,

teljesen jól tudva, hogy részeg vagyok. – Ez az, ahová
hoztad a futó kalandjaidat, amikor középiskolás voltál?

– Nem. Én egy szentimentális pöcs vagyok. Sosem

gyaláznám meg a kicsikét egy random dugással.

– Tele vagy meglepetéssel, Dean Cole.

– És te velem leszel tele, Rosie LeBlanc.

A fű nedves volt a locsolófejektől, de én ettől még mezítláb

sétáltam.
Kényelmes hűsítést biztosított a Dél-kaliforniai augusztus
elviselhetetlen hőségével szemben. Elmentem egy padig a
domb tetején, kilátással a városra, és leültem. A jó dolog
Todos Santosban az ipari gyárak és a légszennyezés hiánya
volt. Egyike az okoknak, amiért a szüleim itt szereztek
munkát, amikor tinédzser voltam, hogy segítsenek a
váladék-problémámon, hogy biztosítsák a tüdőm
tisztaságát. A ragyogó csillagok takarója a fejünk felett
emlékeztetett arra, hogy mi kicsik vagyunk, és ők nagyok.

Dean két doboz PBR12-t szedett elő a teherautója platójáról

– nem kérdeztem mi a fenét kerestek ott hátul – és
felbontott egyet, átnyújtotta, mielőtt kortyolt volna a
másodikból, és lehuppant tőlem néhány centire.

– Tudod – mondta, zilált, szexi hajának végei az enyémekkel

játszottak. Fiú, édes hasis, egy csipetnyit citrusos tiszta kölni
illata áradt belőle. – Minden csillag, amit látsz az éjszakai
égbolton, nagyobb és ragyogóbb, mint a Nap.

– Mi? – felhorkantam a nevetéstől. – Ez baromság. A Nap

hatalmas!

Dean rám nézett, komolyan, mint egy szívinfarktus, és ez

volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy mi az, amit épp
meghívtam a szívembe.

Minek tártam ki készségesen az ajtót. Olyan volt, mint

ledobni magad egy szikláról tágra nyílt szemekkel, széttárt
karokkal és egy mosollyal az arcodon. Ez tragikus,
gondoltam. Elfelejtettem, milyen érzés valódi időt tölteni
Ruckusszal. Elfelejtettem a felfordulást, amit felkavart
bennem.

– A Nap csak egy sárga törpecsillag, Baby LeBlanc. – A

hangja tompa volt, a fűtött pillantása – nem. – Dicsőített,
mivel ismerős nekünk, és ő a 12 PBR - sörmárka
 

legközelebbi. A legtöbb ember szereti, akármi is van a

legközelebb. Amit megszoktak.

Ő már nem a csillagokról beszélt, és mindketten tudtuk ezt.

Csillagászati tudása felkészületlenül ért. Talán mert le

akartam degradálni őt a füves sráccá, aki nem törődik
semmivel, vagy nem tud semmit a focin, nőkön és unalmas
számokon kívül.

Előszedett egy trükkös cigit13 a farzsebéből, megemelve a

csípőjét, hogy előhalássza, és bedugta szívalakú ajkai közé,
az öngyújtója tüze megvilágította Adonisz-arca minden
görbületét. Beleszívott, aztán átpasszolta nekem.

Volt egy pillanat, amikor a cigi az ujjai között lebegett.

Vártam, hogy visszakozzon. Morcosan nézzen. Azt mondja
nekem, őrült vagyok, hogy füstölök. De ezek egyike sem
történt. Hagyta, hogy meghozzam a döntést magam.

Felnőttnek éreztem magam mellette.

Elvettem a cigit, megengedve magamnak egy kis mosolyt,

amit elrejtettem a sötétben. Mindenki más úgy bánt velem,
mintha üvegből volnék. Csak Dean tett egykor olyan
dolgokat, amik össze tudtak törni.

engem. Szippantottam egyet. Beszív. Kifúj. Életben marad.

Ez egy győzelem volt az én világomban.

De természetesen köhögnöm kellett, mint a kutyának, aki

mindjárt kiköpi a tüdejét; vagy kettőt. Dean vetett rám egy
oldalpillantást, vigyorogva. – Legközelebb, ha el akarsz
szállni, sütök neked füves brownie-t.
Figyelmen kívül hagytam, felfelé nézve az égre. Kellemes
volt elfeledkezni a családomról, ha csak egy másodpercre is.
Még ha azzal a férfival is, akit valamiképp az ellenségemnek
tekintettem.

13 blunt – olyan cigaretta, aminek kiszedik a belsejéből a

dohányt és marihuánával töltik meg.

– Egyszer azt hallottam, hogy a Nap közeledik felénk minden

évben.

Aztán egy nap el fogja égetni az egész bolygót – mondtam,

az égen körözve az ujjammal, és átpasszoltam neki a cigit.
Dean húzott egyet a söréből, az egész testbeszéde
könnyedséget, fiatalságot és gondtalanságot sugallt. Úgy
nézett ki, mint egy tizenéves fiú néhány másodpercre.

A tizenéves fiú, akibe szerelmes voltam egykor.

– Nos, a Nap további nagyjából hét milliárd évig ki fog

tartani az eddigi négy és fél milliárd éves korán felül. Akkor
valószínűleg felfújódik egy hatalmas vörös óriássá, és utána
összeomlik egy fehér törpévé.

Biztonsággal mondhatom, hogy amikorra ez megtörténik,

sem az én füves seggem, se a te szemtelen popód nem lesz
itt, hogy szemtanúja legyen a borzasztó szarparádénak. –
Megpaskolta a fejem azzal a kezével, amivel a sörét tartotta,
mintha csak egy drágalátos gyermek lennék. – Hacsak nem
tervezed, hogy itt leszel akkor? Te egy kurva dögös öreglány
leszel. Még pár milliárd évesen is.

Olyan hangosan nevettem, hogy a hangom visszhangzott az

égen. – Elég csak annyi, hogy nem leszek itt.
– Egyikünk sem lesz. – Vállat vont, átpasszolva nekem a
cigit. Az ujjaink összeértek, és elektromosság gördült le a
bőrömön, megcsiklandozva. Nem vettem figyelembe, azt
gondolva – De az én időm valószínűleg sokkal hamarabb
eljön, mint a tiéd.

Hány évem volt hátra? Húsz? Tíz? Kevesebb? Ez volt a baj a

cisztás fibrózissal. Nem volt olyan azonnali és sürgős, mint a
rák vagy az ALS14.

Még volt időm. Csak nem olyan sok, mint bárki másnak.

14 ALS - Amiotrófiás laterálszklerózis - Az ALS az

akaratlagosan mozgatható izmokat beidegző agyi és
gerincvelői mozgató idegsejtek pusztulásával járó végzetes
betegség. A beteg végül teljesen elveszíti
mozgásképességét, majd a légzőizmai sem működnek. (pl:
Stephen Hawking)

Talán az alkohol volt, vagy a fű, vagy az élet úgy általában,

de megtörtént. Néhány jó év után megtörtént. Újra.

Az exterapeutám egyszer azt mondta, hogy ez teljesen

normális volt, a körülmények figyelembevételével. A
ráeszmélés a haldoklásra – hogy mennyire valódi volt –
megragadott engem, és pánik keringett az ereimben
aggasztó mennyiségben. Lefagytam. Nem vettem levegőt –
nem szándékosan –, amikor egy koporsóban rothadó testem
képei ostromolták meg az elmémet. Ezek a pánikrohamok
már régóta tartottak.

Amióta tíz éves voltam, és a halál elképzelése kezdett

értelmet nyerni.
Ez akörül volt, amikor megtudtam, hogy nem öregkoromban
fogok meghalni.

Volt egy pánikrohamom, mialatt Mr. Lazával lógtam, de ő

nem tudhatta ezt, mert ezek a rohamok nem voltak
extrémek. Néhány másodperc elteltével helyreállítottam a
légzésemet, és a fizikai dolgok közül csak a kellemetlen
hőség arcomba csapó hullámai és a megtébolyodott
pulzusom zavart.

Korábban, amikor a terapeutámhoz jártam – a szüleim

szereztek nekem valakit, aki végzetes betegségekben
szenvedő tinédzserekre specializálódott – megpróbáltuk
megtalálni a probléma gyökerét.

Mindenkit kényelmetlenül érint a halál gondolata, de én

egyike voltam azon kevés tinédzsernek, aki álmatlan
éjszakákat töltött az ágyában elképzelve halott teste
elhamvasztását. A terapeuta jó volt. Ezt meg kell hagynom
neki. Megkérdezte, emlékszem-e magzati létemre. Nemet
mondtam. Aztán megkérdezte, vannak-e emlékeim arról,
amikor nem éltem. Nemet mondtam. – Ilyen érzés a halál,
Rosie. Nem fogsz emlékezni, hogy megtörtént. Szóval ebben
az értelemben, majdnem olyan, mintha örökké élnél.

Leggyakrabban,
amikor
a

pánikroham

elkapott,

próbáltam

emlékeztetni magam erre a beszélgetésre, de általában

segített, ha

valami teljesen más csak elterelte a figyelmem. Szóval

megráztam a fejem, Dean békés arcára kukucskáltam és
megkérdeztem. – Mi mást tudsz a csillagokról? És a mókás
részt oszd meg velem, amikor felrobbannak, és mi mind
meghalunk.

Egy tincset, ami a homlokomba hullott a fülem mögé tűrt. –

Mire a Nap felrobban, senki nem lesz itt, hogy a tanúja
legyen. Nos, a Kardashianok15 kivételével. Azok az emberek
mindig kurvára mindenhol ott vannak.

Megcsaptam a vállát játékosan, anélkül, hogy bármilyen

jelentése lenne. – Ne kezdd ezt, Cole. A Kourtney és Khloe
beveszi Miami-t az egyetlen bűnös örömöm.

– Ez őszintén szomorú. Különösen, amikor a felebarát

szomszéd fent az emeleten bárhová el tud vinni a
penthouse-ában. Nos, ez öröm és élvezet, ami méltó a
bűnre.

– Összpontosíts – sóhajtottam. Letette a cigit a padra és egy

közeli szemetesbe pöckölte. Nevetett, azzal a száz
százalékosan hamisítatlan nevetéssel, aminek egyetlen lány
sem tudott ellenállni. A hangját jól éreztem a bőrömön. A
levegőben. Mindenhol.
– Szóval, van ez a nyilvántartórendszer a fejemben, és ha
elmondod valakinek, letagadom, soha többé nem beszélek
veled újra, és elmondom mindenkinek, akit ismerünk, hogy
hepatitised van és hogy ejtetted Dr. Faszfejet, mert
lábgombát kaptál tőle. – Egyik kezét a fa fejtámlára
támasztotta mögöttünk, és felém fordította a testét.

– Te most kimondottan könyörögsz nekem, hogy tegyem

meg – Összeszorítottam az ajkaimat, tudatában az összes
flörtölő mosolynak, amit szétszórtam.

15 The Kardashians: A Keeping up with the Kardashians

vagy magyarul a K, mint Kardashian, 2007 óta futó
valóságshow a családról

Dean megitta a söre maradékát, mielőtt elvette az enyémet

és lehajtotta azt is, elengedve egy szándékos büfögést,
mielőtt folytatta.

– Én egy rejtőzködő, titkos csillagász stréber vagyok.

Felcímkézek embereket az alapján, hogy a naprendszer
melyik része lehetnek.

Például Trent a Jupiter, mivel ő olyan kurva nagy. Vicious az

Arcturus16.

Vörös és dühös állandóan. Folytathatom, de van egy olyan

érzésem, hogy meg fogom bánni. – Az arcomat vizsgálta,
várva, hogy nevessek.

Amikor nem tettem, óvatosan folytatta.

– Könnyebb beskatulyázni az embereket valami konkrét

dologba, tudod?
A sekélyes, üresfejű. A füves. A partimániás hímringyó.
Ruckus.

Igen, van elképzelésem.

– Milyen fajta csillag vagyok én? – A hangom tompán tört

elő. Részeg voltam. Életerős voltam. Elment a józan eszem.

Karjaink összeragadtak és az izzadtságunk kezdett

összekeveredni, de egyikünk sem tett egyetlen mozdulatot
sem, hogy megtörje a kapcsolatot.

Még egy másodperc sem telt el, mielőtt válaszolt, ami

elhitette velem, hogy már gondolkodott ezen korábban. – Te
a Szíriusz vagy.

– Szíriusz?

– Igen. – Mocorgott a padon, megdörzsölte nem-létező

borostáját szögletes állkapcsa mentén. Próbáltam figyelmen
kívül hagyni a tényt, ahogy nézett engem, abban valami
több volt, mint puszta vágy, de ez kezdett egyre nehezebbé
válni minden eltelt pillanattal.

16 Az Arcturus (más nevein: α Boo, α Bootis; magyarul: a

Medve Őre) vörös óriás, az Ökörhajcsár csillagkép
legfényesebb és az éjszakai égbolt negyedik legfényesebb
csillaga a Szíriusz, a Canopus, és az Alfa Centauri után. A
Földhöz viszonylag közel, 36,7 fényévre található, a Szíriusz
és a Vega mellett a Nap szomszédságában lévő

legfényesebb csillagok egyike.

– Az általános hiedelemmel ellentétben a csillagok nem

ragyognak.
Egyetlen egy olyan csillag van, aminek a sziporkázásában
egyetértenek a tudósok. Ez olyan fényesen ragyog, hogy
néha az emberek hibásan UFO-nak nézik. Ez nem nagy, de
szembeötlő. Ez a Szíriusz, és ez vagy te is. Te ragyogsz,
Baby LeBlanc. Olyan kurva fényesen, hogy néha te vagy az
egyetlen dolog, amit látok.

Nem tudom mit gondoltam. Talán egyáltalán nem

gondolkodtam. De abban a pillanatban bátornak éreztem
magam. Olyan bátornak, hogy az őszinteség megszállta a
számat mielőtt a logika megállította volna.

– Azt akarom, hogy segíts nekem felejteni, Dean. Csak

egyetlen, átkozott éjszakára – motyogtam. Bámultam az
űrbe. – Elfeledkezni erről az istenverte városról és az
ítélkező szüleimről és… – elengedtem egy hatalmas sóhajt.
És a haldoklásról.

Egész testét felém döntötte és kezébe fogta arcom egyik

felét, felnyögve, mintha az érintésem csak még jobban
frusztrálná. – Hé. Nézz rám!

Nem méltó.

Nem elég.

Nem olyan jó, mint Millie.

– Te a nővérem expasija vagy – motyogtam, nem

ellenkeztem, próbáltam érvelni magamnak. Remélve, hogy
összekaparok némi logikát, és kihátrálok.

– Egy másodpercig voltunk együtt – csattant fel.

– Elvetted az Sz-kártyáját.
– Ő elment – jelentette ki, az utolsó szót fogai között
csikorgatta. – Ő

ment el, anélkül, hogy akár egy udvariassági hívást

megosztott volna velem. Ő sosem volt az enyém. És ebből
kifolyólag – egyebek mellett – én sosem voltam az övé.

– Azt mondta nekem, hogy egyszer megkérted őt, hogy sose

hagyjon el – nyeltem egyet, kezeim be voltak dugva izzadt
fenekem alá, ahogy a tangapapucsomat bámultam.

– Nem akarom megsérteni Millie-t, de én nem akarom, hogy

bárki elhagyjon engem.

Csönd, és aztán.

– Nem akarom, hogy felejts. Azt akarom, hogy emlékezz. És

én erre készülök, Rosie. – Mélyeket lélegzett, lehelete a
bőrömet érte. – Arra készülök, hogy újraírom a kibaszott
történelmünk lapjait, bébi.

Szája lecsapott az enyémre, és ujjai megtalálták a hajamat.

Megragadtam a gallérját ökölbe szorított kezemmel és

lehúztam őt magammal, lefeküdve a padra, és széttárva
neki a lábaimat. Ajkai forrók voltak, nedvesek, tökéletesek,
és nem hezitáltak, vagy kértek engedélyt.

Elvettek. Éhesen követeltek. Az egész testem zsongott a

vágytól és extázistól. Hajamat az egyik ökle köré csavarta,
és szabad kezét közénk húzva megfogta az egyik mellemet
és keményen megszorongatta.

Nyelve behatolt a számba, leigázott engem, meleg vajként

elolvasztva minden ellenállást, ami a nyelvemen volt.
Valóban ilyen részeg voltam, vagy ő volt ilyen jó? Keze
tovább mozdult dél felé. Felhajtotta farmerszoknyámat és
kezét a fehérneműmhöz vitte, dörgölve az anyagot, olyan
súrlódást keltve, amitől a szájába nyögtem, és elvesztettem
a maradék önkontrollom is, amibe még kapaszkodtam.

Forró. Minden forró volt.

Az arcom.

Az idegeim.

Istenem, olyan volt, mintha a szívem tűzben égne.

– Bassza meg, te nedves vagy – mondta, megcsípve a

csiklómat a bugyimon keresztül. A pólóját kapartam, és
könyörögve ívbe hajtottam a hátamat.

– Dugj meg – nyögtem bele mocskos csókunkba. Ez nem

hasonlított semmire, amit valaha tapasztaltam. Nyelvünk
háborúzott – az övé nyert –, kezeink kétségbeesettek voltak,
és úgy dörzsölődtünk egymásnak, mintha tüzet próbálnánk
gyújtani.

Hamarosan, tudtam, sikerülni fog. Veszélyes kémia. Testünk

olyan összhangban volt, ahogy lelkek szoktak.
Kifogástalanul. Bőre az enyémen olyan volt, mintha
mindenhol csókolva lennék, a testem legelszigeteltebb
csücskéig.

Ironikusan, a kérésem hatására elszakította száját az

enyémtől és a homlokát ráncolta.
– Mennyire vagy részeg? – Az arcomat vizsgálta színjózanul.
Csak egy sört ivott, és az ő mércéjével ez olyan, mintha
gyógyteát ivott volna.

– Nem túl részeg, hogy ne tudjam, mit csinálok –

válaszoltam.

– Ez olyasminek hangzik, amit egy részeg ember mondana –

ellenkezett. Közénk nyúltam és megragadtam vastag
merevségét a farmerján keresztül, fel-le dörgölve.
Kőkemény. – Kérlek.

Becsukta a szemeit, homlokát az enyémen pihentette, amíg

vett egy mély levegőt. Próbált küzdeni vele. Próbált
önuralomhoz jutni. Ez volt az, amit nekem is tennem kellett
volna. De én mohó voltam aznap éjjel.

– Ha megkaplak, az azért lesz, mert akarod, nem valami

barom családi bosszú miatt.

– Igen – bólintottam. – Akarom.

Felkelt, a kezét nyújtotta, és a piros teherautójához vezetett,

amiben még soha egyetlen lányt sem kúrt meg korábban.

A leghosszabb út, amit valaha megtettem, de megérte.

A fülkében Dean lehajtotta a vezetőülést, és ráfeküdt,

megütögetve izmos mellkasát.

– Gyere ide – rendelkezett. Nem hangzott játékosnak. Nem

hangzott nyájasnak.
Komolynak
és
megfontoltnak

hangzott.
A

legétvágygerjesztőbb főbérlő, aki valaha keresztezte az

utamat.

Engedelmeskedtem, meglovagolva őt, aztán felhúzódtam az

arcához.

Még mindig rajtam volt a bugyim és a szemhéjamat

nehéznek éreztem, de tudtam, mit csinálok.

Dean félretolta a fehérneműmet, megragadott a derekamnál

és lehúzott az arcára, nyelvét belém merítve, egyetlen
hirtelen mozdulattal belém hatolva. Felsikoltottam egyszerre
az élvezettől és a meglepetéstől, megragadva a haját és
ívbe hajlítva a hátamat.

– Dugd meg a nyelvem, Baby LeBlanc. Dugd meg

keményen!

A csípőm ringott, ahogy épp azt csináltam, érezve a meleg

száját mindenhol magamon, hüvelykujja lusta, mégis
határozott körökben dörgölte a csiklómat, amíg szabad
kezével a fenekemet szorongatta, diktálva, hogy milyen
gyorsan és keményen landoljak az arcán. Olyan fajta boldog
hangokat hallatott, amikről csak álmodtam, hogy Darrentől
hallom. Mintha ez lenne az elképzelése a mennyországról.
Mintha amit csinált, helyes lenne.

Néhány rövid perc múlva összerándultam a nyelve körül,

combjaim vibráltak, minden izom remegett a testemben a
hullámzó orgazmustól, ami földrengésszerűen haladt át
rajtam. Hátradobtam a fejem és a nevét sikítottam
összeszorított szemekkel.
Azután, mielőtt esélyem lett volna kinyitni őket,
megfordított, így én feküdtem alatta és ő volt felül, térde a
nyitott lábaim között. Dean kicsatolta az övét, pólója
felcsúszott, felfedve azokat a tökéletes hasizmokat, amit
próbáltam nem bámulni az előző nap. Jézus, egy remekmű
volt. Valójában nehezteltem rá ezért.

– El fogom érni, hogy énekeld a kurva nevem – sziszegte,

szemei keményen az enyémbe néztek – a punciddal.

Szélesebbre tártam a lábaimat, ahogy ő mélyebbre fúrta a

térdét a nemi szervembe.

A hátsó zsebébe nyúlt és kirántott egy óvszert a tárcájából.

A csomagolást a fogával széttépve befedte magát, mialatt
megragadta a felsőmet a kezével. Addig húzta az anyagot,
amíg az a bőrömbe vájt, és letépte a testemről.

Aucs.

És még, mi a franc?

Ledőlve egyik lábamat átvetette a vállán és figyelmeztetés

nélkül belém csusszant. Állkapcsa gránit, szemei érzéki
szükséggel lángoltak.

Duzzadó bicepszébe csimpaszkodtam, nyögve az élvezettől,

amit nem tudtam teljesen visszatartani kis testemben, és
hagytam, hogy úgy döngöljön, mint egy állat, ahogy újra és
újra eltalálta a G-pontomat, úgy lovagolva meg engem,
mintha élete missziója lenne, hogy kettészakítson.

– Ó, Dean. – Akaratlanul kiáltoztam, és bár forróság volt

odakint, a körülöttünk lévő ablakokra kicsapódott pára
bizonyította, hogy sokkal, de sokkal nagyobb volt a forróság
idebent.

Dean megmarkolta a hajam ismét, ezúttal erősebben, mint

ahogy a padon tette, és a testünk között lévő rés felé
fordította a fejem, így tudtam figyelni.

– Mit csinálok veled? – Fenyegetően hangzott. Majdnem

ördöginek.

Figyeltem, ahogy a farka – hé, az egy bíborszínű óvszer? –

csúszkál bennem be és ki, a módot, ahogy a csípője az
enyémnek ütődött, egyre mérgesebben minden alkalommal,
amikor behatolt. Hat kockájának szálkái szintén tökéletesen
láthatóak voltak ebből a szögből. Sötétség volt benne.
Abban, amit csináltunk. A tipikus amerikai, fiatalos,

szeretnivaló Deannek volt egy nagyon veszélyes oldala, és

megengedte, hogy vessek rá egy futó pillantást.

– Te… – dadogtam. Erősebben meghúzta a hajamat a

válaszért.

Fájdalmas volt, de azzal egy időben különösen izgató.

– Mondd ki, Baby LeBlanc.

– Te megdugsz engem.

– A pokolba is, igen, megbaszlak téged. Jó érzés?

– I… igen.

– Túl mélyen vagyok?

– N-nem.

– Túl durva vagyok?

– N-nem.

– Jó. Mert azon leszek.

Keze bekúszott a hátam mögé és helyben megfordított, és

egy pillanatra a farka nem volt többé belém ágyazva. A
térdemre támasztott, de én a hasamra estem, amikor belém
hatolt megint, ezúttal hátulról.

Csípőm egyik oldalát megemelte a karjával – izmai feszesek

és izzadtak a combomnál – hogy a tökéletes szöget hozza
létre magának, hogy szétszakítson vastag, hosszú
dorongjával.

– Olyan mély. – Újra összeszorítottam a szemem, érezve,

hogy egy újabb orgazmus szivárog a koponyámtól lefelé a
gerincem csúcsáig.

Dean „Ruckus” Cole egy szexisten volt. Nem kellett volna

meglepnie, de igaza volt. Amin osztoztunk, az nem volt
normális. Az őrület volt.

Őrült jó.

– Most még ne élvezz el. – Még egyszer belém mártózott és

én fogaimat az ülés műbőrébe vájtam, kapaszkodva a sárga
szivacsba alatta, ahogy próbáltam egy újabb sikolyt
elfojtani.

– Nem tudom visszatartani – lihegtem, levegő után

kapkodva ástam ujjaimat a kopott vezetőülésbe. Úgy
belelendült, mintha próbálna

megölni engem. És valamilyen szinten megtette. Megölte

minden esélyét, amim volt, hogy valaha élvezzem a szexet
bárki mással.
– Az engedélyemre van szükséged, hogy elélvezhess,
LeBlanc.

Könyörögj érte.

Valahol, belül, tudtam, hogy ez az egész dolog őrültség.

Részegen vagy sem, meg tudtam különböztetni a helyest a
helytelentől. Mégis szót fogadtam, mert valahogy mégis
tetszett a tény, hogy egy rövid időre én nem voltam az a
szuka, aki utálta őt és ő nem volt az a fickó, aki soha nem
lehet az enyém.

– Kérlek, hadd élvezzek el!

– Élvezz el végig a farkamon, bébi!

Még mélyebbre rogytam az ülésében és nyögtem, ahogy

egy újabb cunami söpört keresztül a testemen. És
csillagokat láttam. Csillagokat, amiket ő lógatott oda –
csillagokat, amelyek sokkal fényesebben ragyogtak azoknál,
amelyek az égen voltak.

Dean megint megfordított, de ezúttal a szemeim félig nyitva

voltak.

Belém pumpálta magát még néhányszor – az arca rémítően

üres –, kihúzódott, levette az óvszert és ráélvezett az egész
hasamra és a melltartómra.

Bámultam rá, nem tudva biztosan, hogy meg vagyok

igézve, undorodom, vagy túlzottan elégedett vagyok-e
ahhoz, hogy különbséget tegyek a kettő között.

Felkapta széttépett pólómat – az Ortopéd Szakorvosok

Egyesülete pólót, ami Darrent dicsérte – a székről
mellettünk és labdává gyűrve letisztította a spermáját a
testemről vele.
– Mondj búcsút ennek a pólónak, és minden másnak, amit
másik férfitól – aki nem az apád – kaptál valaha. Világos
vagyok?

– Borzasztóan birtokló vagy – panaszoltam, álmos

szemeimen keresztül fixírozva őt, mintha ő lett volna a
napom, a hold, és minden más, amit érdemes nézni ebben a
csillagzatban.

– Azért, mert borzasztóan az enyém vagy.

– És mi a fenéből veszed ezt? Abból, hogy lefeküdtünk

egymással? – nevetést tettettem, de semmi vicces nem volt
az állításában. Vagy abban, amit éppen csináltunk.

– Nem – mondta, keze a mellkasom bal oldalára mozdult. A

szívem fölé helyezte és megszorította egyszer. – Ez a dolog,
éppen itt? Ez kurvára értem dobog. Te tudod. Én tudom.
Hazudj csak, Rosie. Kihúzom belőled az igazságot. Így vagy
úgy.

 
Kilencedik fejezet
Dean

Fordította: Niky

MINDENEM LÜKTET, ahogy Vicious villájához mentünk. Baby

LeBlanc elaludt, és még mindig érzem az ujjamon az illatát
és a kókusz samponja illatát az ingemen, és azt hiszem,
hogy ez baszakodik az agyammal, mert hajnali háromig
négy alkalommal találtam magam azon, hogy a
szomszédság körül vezetek, nem állva készen a búcsúzásra.

Nagy bajban vagy seggfej, szidalmazott a logika. Nem kell

ez a szar neked. A belebonyolódás kockázatos.
Gondoskodnod kell a Nina dologról és az ivás
abbahagyásáról.

De nincs hely és tér a logikának a fejemben. Teljesen el

voltam foglalva mindennel, ami Rosie LeBlanc, ráadásul
fütyültem rá, hogy beteg és volt saját problémája, amivel
foglalkozzon. A tíz évvel ezelőtti egyetemi dzsekimet viselte
a melltartója fölött, amit a teherautóm mélyén találtam. Dr.
Faszfej szakadt inge ott volt, ahol annak lennie kellett – egy
kukában a kibaszott semmi közepén.

Leparkoltam a villa főbejárata előtt és azt fontolgattam,

hogy mi legyen. Horkolt, ami inkább megfelelő hang egy
grizzly medvének, mint egy apró csajnak –, és nem akartam
őt felébreszteni.

Végül felemeltem a kis testét, és bevittem a villába. A flip-

flopját az ujjaim közé szorítottam, miközben ajtóról ajtóra
haladtam, mindegyiken

bekukucskálva addig, míg meg nem találtam az övét, a The

Strokes poszterrel borított szobát.
Bedugtam az ágyba, szorosan a teste köré tekertem a
takarót, mint egy kisbabának, és megcsókoltam az orrát.

– Egyébként – suttogtam a Csipkerózsikámnak –

megtaláltam a személy szerint sértő flip-flopodat, és még
mindig szeretnélek újra megérinteni.

– Dean – ásítja, miközben nyújtózkodik. – Én téged talállak

személy szerint sértőnek, mert mindenki megérint téged.

– Üdvözöllek a klubban, édesem. Pólóink is vannak.

– Jó, mert te letépted a testemről az enyémet.

A farkam tisztelget a remek visszavágáson, de várnia

kellett.

– Úgy van. Nem akarom újra látni valaha is azt a kibaszott

cuccot – morogtam, megfékezve, hogy kimondjam az
istenverte nevét. Mi is volt egyébként? Declan? Darren?
Nem számít. Nem olyan, mintha valaha is használni fogja
még Rosie.

– Huh. – Hátat fordított nekem, befúrva magát a takaróba,

lehunyva a szemét. – Annyira boldog vagyok, hogy nem kell
találkoznom veled a próbavacsoráig.

– Ne légy annyira boldog. – Kisimítottam a haját az arcából,

amitől libabőrős lett.

– És miért? – kérdezte, és nyilvánvalóan Rosie LeBlanc képes

volt baromi sokáig az álmában beszélni.

Lehajoltam és a számat az övére nyomtam, a nyelvemet

gyorsan kidugva végignyaltam az alsó ajkán, mielőtt
hosszan és keményen beszívtam azt. Ez volt az a laza,
kísértő csók, amire egy hét múlva is gondolni fog.
– Mert úgy döntöttem, hogy itt maradok a villában, hogy
több időt töltsek veled – suttogtam az ajtóhoz lépve,

lekapcsoltam a villanyt, és

elvigyorodtam a sötétkék éjszakában. – Meg-kibaszott-

lepetés Baby LeBlanc. Most már nemcsak szomszédok
vagyunk, hanem gyakorlatilag lakótársak is.

Aznap este hazamentem, megragadtam a bőröndöm, amit

nem volt időm kipakolni, és áthelyeztem a cuccaimat
Vicioushoz. Azt mondom neki, hogy a szüleim átalakítják a
házrészt, ha kérdezi. Jó dolog, hogy mindig mindent leszart.

Így a legjobb. A szüleim nagyon csesztettek a Ninával való

találkozással az elmúlt hónapokban, és nem érdekelt ez a
lejárt beszélgetés. Nem is tettettem, hogy érdekel, amiért
annyira lelkesek voltak, hogy rávegyenek, hogy találkozzam
azzal a férfival. Mert csak a következő hódításommal
foglalkoztam. Rosie-val.

Másnap felvettem Trentet a San Diego-i reptéren, ezúttal

apa Volvo DX90-vel, a piros teherautó a garázsban maradt.
Alig használtam, de Rosie arra kért, hogy tartsam titokban a
mi kis randinkat, és itt az idő, hogy kezdjem megbékíteni őt.

Ha Vicious meglátná, hogy felveszem őt, akkor elkezdene

kérdéseket feltenni, csak hogy feldühítsen engem. És ha
egyszer meghallja a válaszomat, akkor újra verekedni
fogunk. Nem mintha különösen ellenezném. Néhány ütés az
arcába az én ötletem volt a meditációra.

Bár szeretném a felesleges drámát nélkülözni. Vicious

másrészről egy botrányos, eltúlzott Sweet Valley típusú
seggfej, aki szerette csinálni a feszkót.
Közvetlenül az érkezési kapu előtt parkoltam le, a már ott
parkoló autó mellett, leengedtem a Ray-Ban
napszemüvegemet, lecsekkolva a kék

egyenruhát viselő légiutas-kísérő tömeget, akik áthaladtak

az úton előttem. Mintha éreznék a tekintetemet, ketten
felém fordították a fejüket és mosolyogtak.
Visszamosolyogtam és lenéztem, hogy ellenőrizzem a
telefonom.

Jaime:

Én és a lányok négykor landolunk SD-ben.

Találkozunk a

túloldalon, szarházi.

Vicious:

Helló, STD17 kapitány. Remélem elég józan vagy,

hogy ezt

elolvasd. Csak meg akartam győződni, hogy

felveszed

Trentet. Ülésrend e-mailben vár. Hívj, ha kész vagy.

Trent:

Nézz fel az öledből. Úgy nézel ki, mint aki rejszol.

 
Nevetve felnéztem és észrevettem a legjobb barátomat,
ahogy kiviharzik a szétnyíló ajtón egy gurulós bőrönddel. Azt
mondani, hogy Trent Rexroth jól néz ki, olyan, mintha azt
mondanánk, hogy a cián enyhén egészségtelen. A srác után
fejek fordultak. Női és férfi egyaránt. Persze, mi mind
jóképűek vagyunk, de ő az egyetlen anyaszomorító, aki
mindig ellopta a show-t. Közvetlenül az autóm felé haladt,
mind a 193 cm magassága, arisztokratikus arca, porrá-
kibaszott-zúzó, exirányító dicsőségében. A csajok a
környezetünkben nem akarnak hinni a szemüknek, és
többször is visszanéznek, hogy megbizonyosodjanak róla,
hogy ez a fickó tényleg ember, és amikor bemászott a SUV-
ba, 17 STD: Sexually Transmitted Diseases, azaz szexuális
úton terjedő betegségek

kettő még képet is csinált a telefonjával. Valószínűleg

összetévesztették őt a sráccal a bűnügyi nyilvántartóból –
tudod, az a bűnözőből lett modell a kék „Calvin Klein
hálószoba” színű szemekkel.18

Trent a hátamra csapott egy nemzetközi „jó, hogy látlak,

tesó”

jelzéssel és bekapcsolta az övet.

– Vagy egyre öregebb vagyok, vagy ők egyre kevésbé

vonzóak? – Az állával a másik utaskísérő hárem felé bök,
akik ezúttal bordó egyenruhát viseltek.

– Határozottan öregebb vagy – ragaszkodtam a

forgatókönyvemhez, mint hímringyó, még akkor is, ha ezt
sem éreztem. – Talán itt az ideje a viagrának.

– Talán ideje, hogy befogd a pofád – nézett rám Trent

mereven, majd kinyitotta a kesztyűtartót és kivett egy
spanglit, ami ott várt rá.
– Várj, amíg elhagyjuk a repteret. – Ráléptem a gázra, majd
besoroltam a forgalomba. Engedelmeskedett, közben a
telefonján nézve az e-maileket.

– Hogy van Luna? – kérdeztem és ellenőrizve a visszapillantó

tükröket. A lánya majdnem egy éves volt. A csecsemők soha
nem voltak a kedvenceim – nem akartam gyereket csinálni,
de szerettem gyakorolni, közben kimerítve a védelmezést –,
de Lunának olyan vastag combja volt, mint a Pillsbury
tekercs19, hatalmas nagy mosolya, mindig tapsolt, és furcsa
táncot járt minden alkalommal, amikor láttam őt Skype-on.

Nem volt benne semmi, ami ne tetszett volna. Kivéve az

anyja.

– Ő jól van – mondta Trent hosszú szünet után, gondolataiba

merült arckifejezéssel kinézve az ablakon. A haver öreg
lélek volt. Nem volt alkalmas erre az életre, amit éltünk. A
nők. A pénz. A marihuána. Nem 18 Jeremy Meeks - bűnöző,
akinek a rabosító fényképe bejárta a világot, és modell lett
belőle

19 Pillsbury roll: Kész leveles tészta márka – (pl: croissant)

élvezte ezt a szart, nem igazán. A két dolog, amit valaha is

láttam, hogy teljesen megbecsül, a foci – az a hajó sok évvel
ezelőtt elment a többszörös sérülése után a végzős
évünkben – és a lánya.

– A picsába. Ezt én nem veszem be. Mi a fasz van? – vágtam

rá a karjára. Elhúztunk a repülőtérről egy elhagyatott
autópályára. Szombat dél volt és senki sem hajtott Todos
Santosba, hacsak nem azért, hogy kiraboljanak egy
kibaszott villát. A joint égett, de Trent szürke szeme
zárkózott maradt.

– Luna csodálatos – kihagyott egy hatalmas „de”-t.

– És? – kérdeztem.

– És Val nem az – folytatta kifejezéstelen arccal.

Gyors ismétlés: Val volt a brazil sztriptíztáncos, aki bekapta

a legyet Trent babájával egy egyéjszakás kaland után.
Meggyógyult kokszfüggő

volt, de Trent megesküdött, hogy minden a terv szerint

halad, miután kifizette a pénzt a rehabilitációra. Nem voltak
együtt, de az egészet közös-szülői felügyelettel csinálták.

– Ismét használja? – húztam fel a szemöldököm.

Hátrahajtotta a fejét, megdörzsölve a szemét.

– Tiszta, amennyire én tudom. Csak olyan… furcsa.

– Miért, mikor nem volt az? – Nyomtam a gázpedált, és az

agyam máshova vándorolt. Rosie egyenesen
nyomorúságosnak tűnt tegnap, amikor felvettem. Nem
voltam benne biztos, hogy ez az egész Viciousról vagy a
családja többi részéről szólt, de fogadnék, hogy az utóbbiról.
Ő

volt az egyetlen személy, akit ismerek, magamon kívül, aki

nem szart be Vicious hatalmi játszmáitól és általános
seggfejségétől. Látva a fájdalmát, valamit megmozdított
bennem. Tegnap volt lelkiismeretem. A legjobb szex, amim
volt… picsába, valaha is? Nem tudom, hogyan lehetséges.
Bár két dolgot tudok biztosan:

1.Rosie mostanra már valószínűleg nagyon megbánja, és

2.Hamarosan megismételjük, és ezúttal biztosra fogok

menni, hogy józan legyen.
Trent szembefordul velem. – Szerinted nagy faszság, ha úgy
gondolom, hogy Val nem szereti a lányunkat?

Csend, majd.

– Hagyd abba a képzelgést. – Megragadtam egy hablabdát a

középső

boxból és hozzávágtam, kínos nevetés közben.

– Semennyi időt nem tölt a lányommal. Vagy bébiszitterrel

vagy velem van. Nem mintha nem próbálkozna. Csinálja. De
azt hiszem Luna nagyon boldogtalanná teszi. Hozzászokott
az éjszakai élethez. Ezt megelőzően rúdon táncolt a
megélhetésért. Az ébresztője délután kettőkor szólt, és
mindig megnyomta a szundit. Azt hiszi, az anyaság
unalmas.

– Meg is találta a sperma-lopás törvényes módját a

megélhetéshez – sóhajtom a hajamba túrva. Kibaszott Val.
Manipulatív volt, igen; ravasz és agyafúrt, tuti biztos; és
kibaszott gyanús, de az apasági problémák külsősége alatt
észrevettem, hogy egy normális csaj. Trent valószínűleg
túlzott.

Túl magasra rakta a mércét, ami a nevelést illeti, a gyereket

úszásoktatásra és Gymboree órákra hordta, mielőtt még
átfordult volna.

Val észhez fog térni. Erős lány, és Luna is ki fogja nőni azt a
korszakot, ahol néhány óránként összekakilja magát, a
fennmaradó időben pedig ordít.

– Nem tudom, ember. – Trent füstölve és kinézve az ablakon

vállat vont. – Én csak… – szünetet tartott, végighúzta az
ujjait a fején. – Néha úgy érzem, hogy valami rossz fog
történni, de nem tudom megállítani.
– Mert ez lehetséges – egészítem ki. – És azért, mert nem
tudod. Ezt hívják valóságnak.

– A valóság szívás.

– Az a pletyka. – Értettem egyet. – El kell engedned és

győződj meg arról, hogy te a helyes dolgot teszed.

Ahogy elhaladtunk a zöld tábla mellett, ami üdvözölt minket

Todos Santosban, igyekeztem emlékeztetni magam
ugyanerre a dologra.

Nináról.

Rosie-ról.

Mindenről.

Dean: Mizu álomszuszék. A másnaposság szétrúgja a

feszes

seggedet?

Egy óra telt el, mielőtt válaszolt volna, de tudtam, hogy

látta az üzenetet. Valószínűleg leírta, aztán kitörölte az
üzenetet, kínozva, vitatkozva, gyűlölve magát, gyűlölve
engem. Ez rendben volt. Mindez része volt a folyamatnak.
Azután – kibaszottul végül – visszaírt. Egy szót:

Rosie: Igen

A szót bámultam keményen. Soha egyetlen lány sem írt egy

szót nekem SMS-ben. Ez a csaj olyan volt, mint egy ego-
zúzó kiképzőtábor.
Elkezdtem írni a következő SMS-t, amikor jött egy másik.

Rosie: Sajnálom. Szóval, annyira sajnálom, hogy ez

történt.

Nem tudok tükörbe nézni. Nem tudom elhagyni ezt a

szobát,

nem akarok Millie-vel szembenézni. Milyen testvér

vagyok?

Kérlek, tegyünk úgy, mintha a tegnap este meg sem

történt
volna.
 

Dean: Oké.

Rosie: Oké?

Dean: Ha ez az, amit be akarsz mesélni magadnak,

mielőtt újra

kefélünk, nem fogom kipukkasztani a kis

buborékodat.

Gondoltam egy In-N-Out20 ebédre. Van egy olyan

érzésem, hogy

a próbavacsora kibaszottul unalmas lesz. Mit

gondolsz?

Rosie: Azt gondolom, hogy nem tudsz olvasni. Azt

mondtam,

hogy nem tehetjük meg újra.

Dean: In-N-Out-ot mondtam. Én nem mondtam, hogy

megöklözlek az erkélyen romantikus Csendes-óceáni

kilátással.

Dean: (Benne vagyok a játékban, ha ezt akarod).

Rosie: Nem.

Dean: Hozok füvet.

Rosie: NEM.
Dean
Hozom a farkam.
Rosie: Hogy segít ez?

Dean: A tegnap este után, azt hiszem, hogy tudod a

választ erre

a kérdésre ;)

Rosie: Nincs kockáztatás. Ma csak magadnak vagy.

Felejtsd el

ezt, hogy valaha megtörtént. Én tudom, hogy el

fogom felejteni.

20 In N Out – In-N-Out Burger - gyorsétterem / az angol

szlengben szexet jelent

Mosolyogva hátradőltem, és újra elolvastam az üzenetet.

Meg fogja gondolni magát – és a farkamon – igen rövid idő
alatt. Miután kiraktam Trentet a szülei új házánál Todos
Santosban, ott maradtam néhány órát, hogy beszélgessek
Trisha és Darius Rexroth-val. Gyakorlatilag a második
szüleim voltak. Aztán egyenesen a country club
edzőtermébe mentem, ahol az (igazi) szüleim tagok és
addig mozogtam, amíg nem folyt rólam az izzadság. Ütve a
zsákot, és futva a futópadon, megnyugtatott, még ha csak
egy kicsit is.

Miután végeztem az edzésemmel, odamentem a szaunához,

leültem egy fapadra, hátamat a falnak támasztottam.

Abba kell hagynod az ivást, seggfej!

Abba kellett hagynom a sok mérgező szart, de mi értelme

volt? Mi volt az értelme, hogy nem baszok három nőt egy
időben, vagy ittam, amíg elájultam, vagy dohányoztam
minden reggel és este, ha nem az, hogy elviseljem a sok
szart és eltompítson. Ez nem azt jelenti, hogy boldogtalan
voltam. Szerettem a munkámat. Pénzt keresni jó dolog, de
elszórni minden szarra, amire nincs szükségem, még jobb.
És volt egy remek családom, akiket többet akartam látni. De
a családom és a barátaim telefonhívásai, valamint a
munkával töltött hosszú idő közötti időszak üres volt, ezért
töltöttem ki puncikkal, alkohollal, fűvel, és könyörtelenül
üldözve az egyetlen lányt, akitől távol kellett volna
maradnom.

– Dean? Dean Cole?

A fickó, aki belépett a szaunába, ismerősnek tűnt.

Pislogtam, hogy kitisztuljon a fejem a legújabb
másnaposságomtól (a négy gin jóvoltából, amik tegnap este
lecsúsztak Viciousnál). Másodjára felismertem. Matt Burton.
Egy srác a középiskolából. A focicsapatban voltunk együtt.
Nem egy csillag a fantázia bármelyik területén – ezt a címet
megvédte Trent és én –, de mindig népszerű gyerek volt. A
hasa kikerekedett, ami

várható volt, nem mindenki volt egy hiú szemétláda, mint

én, és a haja is kevesebbnek tűnt. Összeütöttük az öklünket,
mert a megölelés elfogadhatatlan volt, amikor a farkunkat
csak két törülköző választotta el.

Mellém állt.

– Jól nézel ki – sóhajtotta Matt.

– Te meg boldognak nézel ki. – A nevetése megerősítette az

értékelésemet. Felemelte és örömmámorban meglengette
az arany karikagyűrűs bal kezét. – Házas vagyok, és két
lányom van. És te?
– Ismersz engem. – Rántottam meg az egyik vállam. De
nyilvánvaló, hogy nem ismert, mert még mindig várta a
válaszom. – Még mindig próbálgatom a lehetőségeimet.

– Itt Kaliforniában? – szipogott. A hasa a törülköző széle

fölött folyt ki.

Lenéztem a saját törülközőmre. Az én hasizmom alig

érintette a fehér anyagot. Az én testem ragaszkodott a hat
kockához, mint egy kétségbeesett Pats21 szurkolólány a
Super Bowl után. Talán a taco evés teszi boldoggá Mattet,
de engem a punci evészet tesz boldoggá.

Ugyanúgy néztek ki, de a punciban kevesebb a kalória.

Plusz, mindig van hely a másodiknak.

– Valójában New York, és te? – kérdeztem udvariasságból.

Kibaszottul leszarom. Matt egy kedves srác volt, de láttam
az excsapattársaim és kollégiumi barátaimat házasként.
Mind kövér, unalmas és furcsán elégedett az egyhangú
mindennapi rituálékkal. Nem, köszönöm.

– Itt maradtam. Vásároltam egy házat Todos Santos mellett.

Nagy jövőjű fejlesztés. Meglett a könyvelői végzettségem,
és közelmúltban partnerré váltam az apám cégében.

Blah, blah, blah.

21 Pats: A New England Patriots, becenevén a „Pats” egy

profi amerikaifutball-

csapat a massachusettsi Foxborough-ban. A becenevet főleg

sportközvetítéseknél használják.

 
– Ez fantasztikus. – Felálltam. Egy kicsit bizonytalan voltam.
Azt hiszem tényleg ideje volt az összes kibaszott szarságot
visszaszorítani, amit beletoltam a testembe. – Nos, mennem
kell. Jó volt beszélgetni.

– Dean – mondta Matt és éreztem a kezét a vállamon, és

miért volt a kibaszott keze a vállamon? Megfordultam. Ő is
felállt. Egymásra néztünk. Nem barátokként. Nem
ellenségekként. Nem, mint bármi.

Menni akartam.

– Jól vagy? – kérdezte. Ha volt bosszantóbb kérdés a

kérdések történetében, akkor az a „ el tudsz kint élvezni?
Nem nyelem le”, de a „ jól vagy?” is határozottan közel áll
hozzá.

– Igen – mondtam, és kihagytam, hogy „miért”. Nem

érdekelt, hogy miért kérdezte. Matt kínos mosolyt villantott
rám, és elvette a kezét az istenverte testemről, pihentetve a
kezét a csípőjén. – Tudod, mindig azt hittem, hogy feleségül
veszed a LeBlanc lányt. Ti srácok csak úgy szikráztatok.

Felnevetek. Nem keserűen, csak szórakozottan. – Kit? Millie-

t?

Megrázza a fejét és a homlokát ráncolta. – A másikat. Aki

mindig jött megnézni a barátaival minket, amikor
játszottunk, és aki fixírozott téged.

Dögös volt. Noha nem pakolt ki. Viszont úgy nézett ki, mint
egy szopós kurva.
Rosie

Még mindig dögös.

Csak hallani, hogy valaki ezt mondja, inspirálta a belső

féltékeny seggfejemet, és ököllel akartam az arcába ütni.
Talán azért, mert még mindig éreztem a száját a vállamon,
puncija pulzálását az izgalmával az ajkaimon, és a
nyögéseit, amik keresztülsiklottak a bőrömön. Bármi is volt
ez, visszatoltam Mattet a falhoz, és halálos arckifejezéssel
suttogtam – Hé, Matt? Legközelebb, ha Rosie LeBlanc-ról így
beszélsz, győződj meg róla, hogy nem vagyok a közelben.
Mert ha meghallom, szétrúgom

a segged, és biztos lehetsz benne, hogy nem fogod látni,

hogy néz ki, mint ezekben a napokban. Egyébként még
szebb, mint bármelyik nő, aki valaha beleegyezne, hogy
megérintsd, és igazad volt zseniális anyaszomorító, ő lesz a
feleségem egy nap. Viszlát.

 
Tizedik fejezet
Rosie

Fordította: Jane

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Megbánás. A megbánás és a sajnálkozás emlékeztet arra,

hogy az életnek súlya van. Néha nehezebb, néha könnyebb.

KEDVES SZELEKTÍV AMNÉZIA,

Most azonnal szükségem van rád.

Szeretettel,

Reménytelenül idióta lány

Az ágyon ülök, a rázó mellényemet viselem és a

poszterekkel borított falat bámulom, miközben láblógatva
felidézem a tegnap este minden pillanatát.

Hülye, hülye, hülye.

Én voltam a hülye, nem pedig Dean, mert ő csak elvette azt,

amit én balga módon alkoholos mámoromban felkínáltam
neki. Jézusom, és ha arra gondolok, hogy ő volt a
racionálisabb kettőnk közül, szíven üt, mert soha nem
hittem volna, hogy valaha is előfordulhatna ez, hiszen
többször is megkérdezte, hogy nem vagyok-e túl részeg
ehhez. Dean, aki volt olyan kedves, hogy puha takarókba
csavarjon. Tudod, hogy

rossz helyen vagy, amikor Mr. Szoknyapecér a te lovagod

talpig Brooks Brothers22 páncélban.
Egy pillanatnyi gyengeség volt, ami soha többé nem fog
előfordulni.

Ma este a legjobb viselkedésemmel fogok előrukkolni a

vacsoránál.

Millie-nek csak egy koszorúslánya volt, jómagam, és nem

akartam elszúrni, főként azután nem, amit értem tett.

Emellett, ami engem illetett, én és Dean sosem szexeltünk.

És legfőképpen nem volt részem életem legjobb szexuális
élményében, ami annyira mocskos és dögös volt, amilyet
még sohasem tapasztaltam.

Mert ha egy fa eldől az erdőben és senki nem hallja, akkor is

hangosat szól? A lényeg, hogy amiről Millie nem tud, az nem
fáj neki, és nekem nem állt szándékomban egy szót is szólni
a dologról. Ahogy Dean sem.

A kopogtatás hatására szünetet nyomtam a képzeletbeli

videón, amin épp azt játszottam vissza, amikor Dean a forró
nyelvét a puncimnak nyomja és fogaival a csiklómat ingerli.
Ez egy olyan jelenet volt, ami soha meg sem történt,
emlékeztettem magam, miközben felálltam és kisöpörtem a
hajat az arcomból.

– Nyitva van.

Millie lépett be egy tálca finomsággal, arcán bocsánatkérő

mosollyal.

Talán a tegnap este miatt nézett így rám.

Visszamosolyogtam rá, majd kihúztam egy fiókot, ami az
ágy mellett volt.

– Hoztam neked reggelit – jelentette be.

– Hoztam neked desszertet – mondtam. Az, hogy
zenerajongó voltam néha előnyökkel járt. Millie szerette a
punk rockot és az alternatív zenét, 22 Brooks Brothers: Az
egyik legrégebbi férfi ruházattal foglalkozó cég Amerikában.
1818-ban alapította Henry Sands Brooks. Apjuk halála után
4 fia nevezte át. 2001-től Claudio Del Vecchio olasz
billiárdosé. Ma már női és gyerek ruházata is van. Elegáns,
drága és márkás ruhák.

de velem ellentétben túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy

felkutassa a felszállóban lévő új együttesket. Engem meg ez
éltetett, hogy felkutassam és levadásszam őket. Így mindig
volt nálam jó pár demo, hogy legyen, amit adjak a
nővéremnek, ahányszor csak találkozunk.

Egy Beetlejuice-os szellem alakú pendrive-ot meglóbáltam

előtte.

– Várj, míg meghallod Zack Wade hangját – vigyorogtam. –

Nagyon tehetséges, hogy a gitár húrjain és a hormonjaidon
játsszon.

Letette a tálcát, amin palacsinta, juharszirup és frissen

főzött kávé volt, miközben azt dörmögte, hogy a hormonjai
rendben vannak, majd az ajkába harapott. Közelebbről
nézve vörös volt a szeme, lila haja kócos.

– Haver, jól vagy? – kérdezem, majd odalépek hozzá,

megölelem, megtartva a súlyát. A mellény még mindig
rajtam volt, így a cső ott volt közöttünk, de erre már
egyikünk sem figyelt, annyira hozzá voltunk szokva. Millie
teljesen elengedte magát a karjaimba. Remélem nem
Vicious okoz neki gondot. Ettől függetlenül be kell látnom,
hogy mióta összejöttek Millie-vel, azóta nagyon csodásan
viselkedik vele, csak az a kár, hogy mindenki mással
szemben seggfej.

– Jól vagyok! – legyint, elhessegetve a kérdést, miközben

kihúzza magát. – Csak görcsöl a gyomrom, de lehet, hogy
csak az idegességtől.

Vicious elvisz a dokihoz egy ellenőrzésre. Már tíz óra, és

még nem hagytad el a szobádat, azért is jöttem be, hogy
megnézzem, jól vagy-e!

Nem voltam jól, sőt teljesen a „jól” ellentéte voltam. Épp

azzal voltam elfoglalva, hogy az expasidról fantáziáltam, és
épp arra készültem, hogy bedugjam a kezem a bugyimba.

– Sajnálom – újból megöleltem, állam a vállára fektettem. –

Kihasználtam ezt a kis pihenőt, mert általában fél hétkor
kinyitom a kávézót és nem kerülök ágyba tíz vagy tizenegy
előtt.

– Még mindig önkénteskedsz? – ráncolja az orrát, én pedig a

kezemet nézem, mert tudom, hogy egy újabb kioktatás
következik. – Abba kell hagynod – mondja lágyan.

– Igen, nos, ez nem fog megtörténni.

– Csak saját magadnak okozol fájdalmat, miért csinálod ezt?

Mert nem lehetek önkéntes máshol, a többi hely, a

kórházak, a klinikák, a hospice házak, tele vannak beteg
emberekkel, és az én immunrendszerem olyan törékeny
állapotban volt, mint a szívem egy bizonyos HotHole pasi
miatt.
– Bízz bennem, nem vagyok szent, és ha nem szeretném,
akkor nem csinálnám. De mi van veled? Izgulsz a ma este
miatt? – váltottam témát.

Millie hosszan fújta ki a levegőt, és leroskadt a párnákra.

Visszaültem, de nem a plafont bámultam, mint ő, mert a
mellényem miatt nem tudtam.

– Azt hiszem. A lánybúcsút igazán várom, jó lesz egy kis időt

együtt tölteni.

Millie-vel egy évet voltunk távol egymástól, amikor utolsó

éves voltam a középiskolában, mielőtt felszálltam egy
repülőre és csatlakoztam hozzá New Yorkba. Az
együttélésből eljutottunk oda, hogy az ország két külön
pontján éltünk.

– Szeretnéd, hogy elkísérjelek az orvoshoz? – simítottam

végig a haján. – Vihetnék egy kávérendelést, figyelném a
kocsidat, ha nem találsz parkolót, én lennék védelmeződ –
húzom fel a szemöldököm.

– Nincs rá szükség – Millie tekintete megváltozik, kezét a

combjára teszi, de nem dörzsöli őket. Nem voltam hülye, a
tünetekből gyorsan kikövetkeztettem, a reggeli rosszullét,
egész nap levert volt és anya nem akarta, hogy nehezet
emeljen tegnap. Exnővér tanuló és épeszű felnőtt nő
voltam, de mindenekelőtt testvér, egy testvér, aki tudta,
hogy a nővére nem titkolna el egy ilyen dolgot előle. Semmi
mást nem

szerettem volna, csak boldognak látni őt, és tudtam, hogy

egy kisbaba nagyon boldoggá tenné.

– Van valami, amit nem mondasz el? – kérdeztem olyan

közvetlen és átlagos hangnemben, amilyenben csak
tudtam.
– Nincs, minden csodás – mondta, majd megsimogatta a
karom megnyugtatásképpen.

– Nem ez volt a kérdés.

– De ez a válaszom – köszörülte meg a torkát. – Komolyan,

Rózsabogár, pár nap múlva férjhez megyek, ezért azt
hiszem, kijár nekem pár nap lazítás.

Jogos. Helyben megfordultam, kikapcsoltam a gépet, amely

a mellényhez volt kötve, aztán folytattam a megszokott
rituálét, összehajtogattam,
majd
elpakoltam

mindent.

Aztán

tovább

beszélgettünk, főként az esküvői készülődésről és arról,

hogy mennyire hasonlítok Emma Stone-hoz, bizonyos
pozícióban, ő hozta fel, nem én.

– Sok szerencsét a dokinál – mondtam, mikor Vicious

felkiabált az emeletre és Millie kisétált az ajtón. A tálca még
mindig az ágyam mellett volt, és érintetlen is marad, majd
megszabadulok tőle, mert tegnap este a vacsoránál elment
az étvágyam, és azóta sem jött vissza.

Az ágyra dobtam magam és lehunytam a szemem, kizárva a

lüktetést, meg azt, hogy anya apával kiabál, hogy menjen el
a boltba Millie-nek Twinkiest venni.

Egész reggel nem szóltak egy szót sem hozzám, és mivel

Millie nem hozta fel őket, tudtam, hogy még mindig el
vagyok különítve, amit örömmel fogadtam, és nem bántam
volna, hogy ha így is marad a látogatás végéig.

Nem fogok bocsánatot kérni azért, aki vagyok, aki szerettem

volna lenni. Független és szabad.

 
Tizenegyedik fejezet
Dean

Fordította: Lilith

ÉPPEN BEHOZTAM A lemaradást a munkában, emailek

átolvasásában és az adminisztratív szarságban, mikor
Vicious kijött az erkélyére, ahol ültem, és lehuppant a
szemben lévő kanapéra. A képén ülő szarrágó vigyor alapján
úgy véltem, meghalt valaki, vagy tudott valamit, ami
megbillenti a hajómat és bajt okoz nekem, vagy legalább is
léket üt rajta.

Nem akart gonosz köcsög lenni, szerintem csak így

született.

Jó döntés volt a teraszon dolgozni, mert nem tudtam sehol

máshol koncentrálni. Láttam kétszer Rosie anyját kopogtatni
az ajtaján, orrhangon nyávogva neki, hogy tegye ezt, meg
tegye azt – Rosie alig válaszolt vissza – és az apját morogni
Millie-nek a folyosón, hogy a legidősebb lányának hogyan
kellene csupán egy jegyet vennie Rosie-nak, és meghoznia
helyette a döntést. – A felelőtlensége az életébe fog kerülni
– hallottam mondani.

– Miatta őszülök. Őszülök! – tette hozzá az anyja.

Pöcsök.

– Szevasz, faszfej – üdvözölt Vicious.

– Hogy vagy, szarházi? – vágtam vissza, kihúzva a fülem

mögül egy kézzel sodort cigit, és meggyújtom könnyedén,
majd úgy nézek Viciousre, mintha épp most vizelt volna bele
a négy különböző tányér
közül az egyikbe az asztalon, és én nem tudom biztosra,
melyikbe.

Mindig is gyanakodtam rá. Ő is rám.

– Megosztanád? – Az állával a cigim felé intett. Szívtam

egyet és továbbadtam, miközben füst szivárgott az ajkaim
közül.

– Szóval igazából miért vagy itt? A szüleid szart se építenek

át. Láttam Elit ma reggel a belvárosban, amikor időpontra
vittem Emiliát az orvosához.

Letettem a MacBookomat a dohányzóasztalra és

hátradőltem, az ajkamat ütögetve a Zippo öngyújtómmal,
mialatt a kérdését fontolgattam, és mielőtt közöltem vele a
hírt.

– Ráhajtok Baby LeBlancra.

– Kurvára remélem, hogy Rosie-ra érted, és nem a jövendő

gyerekemre.

– Jézusom.

–
Forgattam
a

szemeimet,

előredőlve,
hogy

megkaparintsam tőle a füves spanglit. – És az emberek még

engem vádolnak azzal, hogy én vagyok a bizarr.

Vicious elvigyorodott. Nem húzta fel magát, de még csak

nem is volt meglepődve, sőt csodával határos módon nem is
volt ellene.

– Végre, mi? Mi tartott ilyen sokáig?

Megvontam a vállam. – Nem tudtam, hogy New Yorkban

van. És mire megtudtam és beköltözött a lakásba, már volt
barátja. Most szingli, de nem sokáig.

Vicious kételkedően felhúzta az egyik szemöldökét, az ajka

egy féloldalas mosolyra húzódott. Természetesen ő leszarta,
ha Rosie után mentem. Teljesen észszerű neki, és miért ne
lenne? Másrészről viszont a leendő felesége eltérő
véleményen volt.

Millie és én civilizáltan viselkedtünk, de nem bízott bennem.

Ami ironikus volt, a történetünket tekintve.

– Emiliának nem fog tetszeni.

– Nekem sem tetszett az, amikor Emilia elkezdett dugni az

egyik legközelebbi barátommal a lakásomban. Túltettem
magam rajta.

Gyorsan, ha hozzátehetem.

– Figyelj a kibaszott szádra – csattant fel Vicious, a szemei

lángoltak, mielőtt elvigyorodott. – Elszedted tőlem a vállalat
tíz százalékát.
– És visszaadtam – válaszoltam mosolyogva.

– Egy csomó pénzért.

– Ami van neked – vágtam vissza. – Milliárdos vagy.

Mindketten tudjuk, hogy azért fizettél, mert szükségem volt
arra, hogy megfizess.

Kitörölhetnéd a seggedet kétszer annyival, mint amennyit

fizettél nekem, és még mindig nem vennéd észre, hogy
hiányzik a bankszámládról. Ez egy lecke volt. Tanultál
valamit?

– Igen – nézett rám Vicious megvető pillantással. – Hogy

nem kevésbé vagy seggfej, mint én, bár te határozottan
jobban titkolod. Millie úgy gondolja, hogy probléma vagy.

Most rajtam volt a sor, hogy rávillantsam a leszarom

vigyoromat. Még csak nem is próbáltam védeni magam. Mi
értelme lett volna?

– És én hajlamos vagyok egyetérteni vele – majd a cigi után

kapott.

– Meg vagyok sértve – mondom, miközben megmarkoltam a

narancssárga Armani pólóm bal oldalát a mellkasomnál, és
vágtam egy sértődött grimaszt. – De túl fogom élni.
– Hogy túléled, vagy sem, attól függ, hogy fog végződni a
szarság Rosie-val. Ha összetöröd a szívét, kihasználod, és
ezeken túl még valami mást, állást kell foglalnom valaki
mellett. – Tudtam, hogy melyik oldalra fog állni. Vicious és
én őszintén jó barátok voltunk. Állandóan beszéltünk
telefonon. Jókat nevettünk, de bizalmatlanok is voltunk
egymás iránt. Ez csak egyike volt azoknak a dolgoknak.
Sosem volt versengés Jaime és Trent között, vagy Trent és

én köztem, vagy Vicious

és Jaime közt. De mindig is volt egy csendes, véres háború

köztem és Vicious között.

És tudtam, hogy a rossz érzések, amelyeket rejtegettem és

tápláltam iránta, kivirágoztak, csak mert magamat láttam
benne, ezt pedig gyűlöltem.

A kegyetlenséget.

A frusztrációt.

A nyers brutalitást, amely a hófehér fogsorú mosoly és a

négy számjegyű öltöny alatt rejtőzik.

– Fenyegetsz engem? Ez kibaszott aranyos. – Megragadtam

a cigit, szívtam egy utolsót, mielőtt elnyomtam a
dohányzóasztal közepén álló hamutartóban. Füst lövellt ki
kitágult orrlyukamból, miközben beszéltem.

– Nem valami ártatlan, déli kiscsaj vagyok, Vic. Nem félek

tőled.

Vicious felállt. – Ne kúrd el.

A sorok közti üzenet ez volt: de támogatlak.

Beletúrtam a kezemmel a hajamba. – Te sem kúrtad el
Millie-vel. – Kössz, tesó.

– Majdnem sikerült. – Ne kövesd el a hibáimat.

– Jobban tudom nálad. – Nem merném.

– Ez az, amire számítok. – Akkor mire vársz? Menj, szerezd

meg őt.

Dean: Micsinálsz?

Rosie: Demókat válogatok. Zenét hallgatok.

Próbálom nem levetni magam az erkélyről. Te?

Dean: In-N-Out ebédre? A próba előtt lemehetünk a

strandra.
Nyugi.
Rosie: Kérdezted már korábban. A válasz még mindig
nem.

Dean: Miért nem?

Rosie: A tegnap este történtek miatt.

Dean: Mi történt tegnap este?

Rosie: Tényleg ennyire felejthető vagyok?

Dean: Te mondtad, hogy azt akarod, felejtsem el. De

ugye ez egy hazugság volt?

Az igazság az volt, hogy Baby LeBlanc nem tudta, mit akar.

Bűntudatot érzett, de ugyanakkor úgy sóvárgott utánam,

mint a crackért.

Mindig is így volt ezelőtt, de ezúttal kemény akartam vele

lenni annyira, amennyire csak kellett, míg le nem esik az
álszent trónjáról.

Rosie: Ne írj többet, Dean.

Dean: Láttam anyukádat a szobád felé tartani.

Megint fejmosást fog tartani neked, ha ott maradsz.
Lógj velem. Ígérem, nem nyúlok hozzád.

Rosie: Milyen előnyöd származik ebből?

Dean: Te.

Egyszerű. Őszinte. Igaz.

 

Azóta akarom őt, mióta csak elment Millie. Valószínűleg már

előtte.

Oké, határozottan előtte. De kivártam, tudván a helyemet.

Ha Jacob türelmes tudott lenni, akkor én is tudtam.

Nem válaszolt azonnal; tehát fontolóra vette. Rosie látni

akart engem.

Ez a hét nehéz volt számára, ezért adtam neki még egy

lökést.

Dean: Többet akarok tudni a zenédről. Kurvára ki

akarsz innen jutni. Odaérünk időben a próbára.

Rosie: Dean...

Dean: Semmi tapizás.

Rosie: Rendben.

Apró győzelmek.

Épp készültem felállni és a szobájához sétálni, mikor

felvillant a telefonom, és elkezdett csörögni. Nina. Tudtam,
miért hív, és kezdtem arra hajlani, hogy válaszoljak. Volt
valamije, ami az enyém, amit akartam, de az az ár, amit
fizetnem kellett, hogy eljussak hozzá, túl magas volt. Nem a
pénz, habár nagyon-nagyon sokat kért érte. Nina
szabadsága.

Valaha minden az övé volt. Az időm. A szívem. Az

odaadásom. És ő

mindezt eldobta.
Egyszer átvertél, szégyelld magad, ha kétszer megtetted,
kibaszottul halál fia vagy. Nem hittem a második
esélyekben, hacsak nem Rosie-ról volt szó. Tehát
elengedtem, csak hogy életben tartsam.

Bárcsak ne akartam volna oly nagyon felvenni azt a telefont

és véget vetni ennek.

Lezárni az összes kérdőjelet, a kínzó töprengést, az

ismeretlenben sodródást.

Nem kellett volna. De megtettem.

 
Tizenkettedik fejezet
Rosie

Fordította: Hannah

Tizenegy évvel ezelőtt

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

A családom. A tökéletlenségük. A heves szeretetük. A

feltétel nélküli aggódásuk. Egy veszett ügy iránti
odaadásuk. Irántam.

MILLIE NEW YORKBA VALÓ UTAZÁSA előtti éjszaka

semmiben sem különbözött a többitől. Annak ellenére, hogy
volt külön szobánk, ugyanabban az ágyban aludtunk. A
plafont bámultuk falnak támasztott lábakkal, egymást, vagy
egy párnát ölelve. Ez volt a jellegzetes pozíciónk. Néha az
én ágyamban, és néha Millie ágyában. Gyűlöltem, hogy
szeretek az ágyában aludni, mert éreztem Dean illatát. Nem
szexeltek, de az illata mindenütt ott volt. Millie ágyneműjén.
Az íróasztalán. A lelkemben.

Ez alkalomkor a szobámban voltunk, és a foszforeszkáló

csillagok visszanéztek ránk. Mindig szerettem a csillagokat.
Arra emlékeztettek, hogy milyen apró az én problémám
ebben a nagy világegyetemben.

– Lefeküdtem Deannel – mondta rekedten a sötétben, és

megfogta a kezemet. Megdermedtem és behunytam a
szememet. Gondolj a csillagokra.

Minden megállt. Égett a tüdőm, fájt a testem, és könnyek

égették a szemem. Elsötétült a szoba; nehezen tudtam
lélegezni. Millie nem tudta.

A testvérem, aki annyira figyelmes volt, mindent tudott

rólam, a testemről, az egészségemről, a barátaimról és a
zenei ízlésemről, fogalma sem volt arról, amit a barátja tett
velem. A nevét hallani is elég volt, hogy bizseregjen a
szívem. A gyomrom megremegett, és melegség öntött el.
De persze ő vak volt, ami az érzéseimet illette. Túlságosan
lefoglalták a sajátjai.

– Jó volt? – kérdeztem mosolyt színlelve. És gyűlöltem őt. És

gyűlöltem Cole-t. De leginkább magamat gyűlöltem.

Válla hozzám ért, ahogy megvonta.

– Hiba volt.

– Azt hiszed?

– Tudom. – Még mindig a plafont bámultuk, és nem néztünk

egymásra, és ezért hálás voltam.

– Az egész kapcsolat az. Azt hiszem, azért van együtt

velem, hogy megvédjen Vicioustól. Nem érti meg, hogy ez
csak olaj a tűzre, ha arról a pasiról van szó.

– És te? – sikerült megkérdeznem a torkomat fojtogató

könnyek ellenére.

– És én… – keze szorosabban fogta az enyémet. – Kedvelem

Deant.
Ki nem? Ő a szórakozás megtestesítője. De én nem…

Szereted. Nem úgy, mint én.

– Próbálkozunk, de valami hiányzik. A varázslat. Dean azt

mondja, belead száz százalékot. Úgy is viselkedik. Viszont
egyszer sem kérdezett Harvardról. Nem hibáztatom, de csak
beiratkozott a felvételire, és nélkülem tervezett.
Mindenesetre… rendben van. Nem mintha vele akartam
volna menni. Hé, Rosie?

– Igen?

– Mi az álmod?

Pislogtam egyszer, majd még egyszer. Millie nem tudta, de

könnyekkel küzdöttem, és nem csak azért, mert azzal a
sráccal vesztette el a szüzességét, akit szerettem.

– Nincs semmilyen álmom. – Csak pár másodperc múlva

válaszoltam, mert idő kellett, hogy szabályozzam a
pulzusom.

– Miért?

– Mert mi értelme van? Nem lesz időm, hogy

megvalósítsam.

Ahelyett, hogy vitatkozna, Millie máshogy közelítette meg a

témát.

Felém fordult, hüvelykujjával megsimogatta az arcomat.

– És ha az idő nem lenne kérdés?

– Akkor… azt hiszem, szeretnék anya lenni. Úgy értem, igen,
pénzügyileg szeretnék független lenni. Talán lehetnék
grafikus, vagy nővér, vagy valami ilyesmi. De amit igazából
szeretnék, az az, hogy vigyázzak valakire és teljes lelkemből
feltétel nélkül szeressek. És persze mindezt egy nagyon
király helyen.

– Szerintem remek anya lennél. Hol élnél, ha lenne rá

esélyed? – Mosolygott. Nem tudtam hová akar kilyukadni.
Egyáltalán nem tudtam, hová akar kilyukadni.

– New York? – merengtem. – Igen. A Nagy Alma. Jó helynek

bizonyulhat, ha el akarsz tűnni.

– Akkor el foglak vinni oda. – Mosolygott a sötétben.

 
Dean

Tizenegy évvel ezelőtt.

A meccs után összeütöttük az öklünket Matt Burtonnel,

miközben leráztam a sok sarat a lábamról. A fociévadnak
már egy hónapja vége volt, egy hete érettségiztünk, de
néha edzőmérkőzéseket játszottunk a szomszédos városok
csapataival. Különösen olyan csapatokkal, amelyek részt
vettek ugyanabban az őrülten költséges fociprogramban,
amelyre az All Saints High is regisztrált minden évben.
Ezúttal Sausalitóban voltunk. Nyertünk. Trent a kispadon
ülve figyelt, ahogy játszunk – a gipsze sárga volt, régi és
bűzlött –, ezért az én feladatom volt győzelemre vezetni a
Saints of All Saints High csapatot huszonöt pont
lemaradással, a St. John’s Rangers ellen. Lehetetlen volt,
végül sikerült behoznunk, és az utolsó negyedben
tizenkilenc pontot szereztünk. Minden támadás sikerrel járt.
Kibaszott fantasztikusak voltunk, és én, mint az utolsó
meccsét játszó irányító, megjegyezhetem – Vicious hiánya
(Hawaii vakáció) egyáltalán nem számított.

Nemcsak, hogy nem volt rá szükségünk, a heves

vérmérséklete és a hajrázó szarsága zavaró tényezőnek
bizonyult. A lényeg, az előző

meccset elveszítettük Monterey-ben, és ő, az extra

beképzelt seggfej ott volt.

– Imádom
az

edzőmérkőzéseket

– mondta

Burton,
ahogy

megveregettük egymás hátát. Jaime jött felém, szőke

hajáról izzadság csepegett a homlokára, elkenve a harci
festéket. Megragadta a tarkómat és megölelt.

– Remek dobás volt. – Ahogy magához húzott, úgy dörzsölte

a fekete csíkokat az arcomra, mintha a kibaszott barátnőm
lett volna.

– Minden remek volt, haver. Rólam van szó. – Halál

komolyan, de nyilvánvalóan hülyéskedve egyenként
megcsókoltam a bicepszem.

Nevetve csapott a mellkasomra, miközben az esőben

elindultunk Rowland edzőhöz. Húsz perccel később már
zuhanyoztunk, az autóbuszhoz készülődve, amely visszavitt
minket Todos Santosba.

Aludni fogunk a kilenc órás utazás alatt, de ez csekély ár a

győzelemért.

Tusolás után tiszta ruhát vettem ki a sporttáskából, hogy

felöltözzek. Egy darab papír esett ki a padlóra a táskámból.
Elkaptam, mielőtt nedves lett volna, felismerve rajta a
barátnőm kézírását. Hagyott nekem levelet, amelyben sok
sikert kívánt? Jellemző lenne Millie esetében. Olyan
kibaszott aranyos, de néha túl soknak tűnt. Mosollyal az
arcomon olvasni kezdtem.

Dean,

Ez a legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett. Azt

sem tudom, hol kezdjem. Az egyetlen dolog, amit tudnod
kell, mielőtt ezt elolvasod, az, hogy nem te vagy a hibás.
Nagyon kedvellek. Olyasmit kaptam tőled, amit ebben a
városban senki sem adott. Biztonságot, tiszteletet, időt és
szeretetet.

Mosolyom homlokráncolásra váltott. Ez nem úgy hangzott,

mint egy „sok sikert” levél. Úgy hangzott, mint egy búcsú
levél. Valaki megveregette a hátam az öltöző egy másik
padja felé menet, és egy másvalaki a fülem mellett kiabált.
Mindannyiukat kizártam.

El kell mennem. Higgy nekem, amikor azt mondom, kell.

Történt valami, amin nem tudok változtatni. Az utolsó dolog,

amit szeretnék,

hogy bonyolítsam az életed, ezért el kell, hogy hagyjalak.

Kérlek, ne próbálj megkeresni. Csak rontana a helyzeten. Azt
akarom, hogy kövesd az álmaid, és éld az életed.

Nem érdemlem meg a hűséged Dean. Soha nem

érdemeltem meg.

Nagy levegőt veszek, elolvasom az utolsó bekezdést,

erősebben szorítva a papírt a kezemben.

Tele vagy élettel, és a legenergikusabb és legelevenebb

ember vagy, akit ismerek. Nehéz elhagynom téged, de még
nehezebb volna Todos Santosban maradni. Remélem
megérted, és kérlek, idővel bocsáss meg nekem.
Megismerkedtem valakivel.

Szeretettel,
Millie
Dean

Tizenegy évvel ezelőtt

Mit kerestem itt az ajtajuk előtt, és melyik lányt szerettem

volna látni, Millie-t vagy Rosie-t? Tudtam a választ az utolsó
kérdésre. Csak a beismeréstől úgy éreztem magam, mint
egy kibaszott fasz. Millie és én végeztünk. Így volt a legjobb.
Láttam milyen a szerelem. Láttam Jaime-n és az irodalom
tanárnőnkön, Melen. A szerelem olyan volt, mint

benzinben megmártózni, és együtt égni. A szerelem olyan

érzés volt, mint őrülten táncolni a sötétben, és közben
figyelni a ragyogó fényét. A szerelem olyan érzés volt, mint
levegőért kapkodni, amikor a tüdőd már tele volt.

Ez. Nem. Volt. Szerelem.

Millie elment, és a gondolataim rögtön a húga körül

forogtak. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem
haragudtam Emiliára. Kissé csalódott voltam. És…

Ne mondd, hogy megkönnyebbültél. Eszedbe ne jusson,

seggfej.

Bassza meg. De azt éreztem.

Charlene LeBlanc kinyitotta az ajtót. Meg sem próbálta

elrejteni, már várta, hogy itt lássa vasárnap reggel hét
órakor a szánalmas seggem a tornácán. Ahogy azt sem
rejtette el, hogy nyilvánvalóan órák óta sírt.

– Láthatom a lányát? – kérdeztem. Ösztönösen nem

mondtam ki a nevét, mert a sorsa akartam bízni. Hónapok
óta nem láttam Rosie-t, eltekintve attól a pár alkalomtól,
mikor megpillantottam hébe-hóba a suliban, ahogy a rövid
farmerszoknyájában ringatta a seggét, miközben az angol
punk rock történelemről oktatta az embereket. Millie-t
állandóan láttam. Nem mintha ő látott volna engem. Úgy
tűnt, ő soha nem látott engem igazán.

– Elment. – Millie anyja egy zsebkendőt szorított az orrához,

amelyet már két orrfújással ezelőtt ki kellett volna cserélni.
– A telefont figyeltem egész éjjel. Mi történt?
Összevesztetek?

Megráztam a fejem. Amikor utoljára beszéltem vele,

mozizást terveztünk. Nem feküdtünk le egymással az óta, az
első alkalom óta, amióta megünnepeltük a 18.
születésnapját. Azt hiszem egyikünk sem érezte helyesnek,
de szükségtelen volt hangosan beismerni. Néhány hét
múlva a Harvardra megyek.

– Nem, asszonyom. Engem is meglepett.

Behívott, én meg felelevenítettem az utóbbi hónapban

megtörtént minden egyes találkozásunkat, a saját
biztonságom miatt, kihagyva azt a részt, amikor elvettem a
szüzességét. Charlene kétségbeesettnek tűnt, mint akit
szívroham környékez; majd a férje csatlakozott hozzánk,
miután kijött a hálószobából, és még több kérdést feltéve,
vallomást próbált kiszedni belőlem, amivel már nem
tartoztam nekik.

Végül, fél óra elteltével, Rosie is előbukkant a szobájából. Ő

volt az, akivel beszélni akartam. Ha valaki tudott valamit,
akkor az ő volt.

– Beszélhetnék veled egy percet? – kérdeztem, miközben

felálltam a székről. Szemei még mindig álmosak voltak, és
egy hatalmas New York Dolls pólót viselt, amely alatt
csupaszon maradtak a szép, hosszú, napbarnított lábai.
Elfordítottam a fejem, így próbáltam figyelmen kívül hagyni
a lábait, nehogy véletlenül zászlót lobogtasson a szülei
szeme láttára a tizennyolc éves farkam, amely a testemhez
tartozott.

– Találkozunk a medencénél?

Bólintott, túlságosan álmos és rémült volt ahhoz, hogy

ellenkezzen.

Pár perccel később kijött a medencéhez, még mindig nem

viselt mást, csak a felsőjét és flip-flop papucsát. Imádtam a
strandpapucsok iránti rajongását, annak ellenére, hogy
minden egyes padlóhoz csapódás után a tűzbe akartam
hajítani őket. Felálltam a napozóágyról, és a tarkómon
összetéve a kezeim, fel alá járkáltam.

– Hol van? – kérdeztem. Rosie lesütötte szemeit, de nem

válaszolt.

– Jól van, rendben. Nem kell elmondanod. De tudod?

– Igen. – Bólintott. – Küldött üzenetet korábban.

– Biztonságban van? – kérdeztem elfojtott hangon.

Aggódtam Milliért, de Rosie miatt is aggódtam. Rendkívül
ragaszkodott a nővéréhez.

Tudtam, hogy pillanatok alatt túl fogok lépni az

exbarátnőmön, de magam miatt, szükségem volt a
megnyugvásra.

– Biztonságban van – felelt Rosie, ujjaival lesimítva az

alvástól kócos haját.
– Azt tudod, hogy miért tette?

– Van róla ötletem.

– Külön meghívóra vársz, mielőtt megosztod velem is?

A fejét rázta, figyelmen kívül hagyva az általános seggfej

létemet.

– Sajnálom, Dean. Tudom, hogy szörnyű helyzetben hagylak,

de nem mondhatom meg. Tudod, hogy kié a hűségem.

Egy rövid pillanatig csendben álltunk, mielőtt a karjaink

összefonódtak, és egy halálos ölelésben egymásba
kapaszkodtunk. Nem azért mondom halálos, mert úgy
szorítottuk egymást, mintha ki akartuk volna préselni
egymásból az igazat és a hazugságot, és mindent, ami
létezett körülöttünk, hanem, mert végzetesnek éreztem.

Nem akarom, hogy meghalj.

Nem akarom, hogy ne láthassalak, most, hogy

leérettségiztem.

Szerelmes vagyok az okoskodó seggedbe, amióta először

nyitottál nekem ajtót, és most úgy fáj mindenem, mintha
elgázoltál volna, és nem tudom, hogyan hozhatom helyre
ezt a szarságot.

Percek teltek el mielőtt elengedtük egymást. Amikor

lenéztem rá, könnyek peregtek le az arcán, és tudtam, hogy
ez ritka látvány volt. Az iskolában az a piszok dög volt,
akivel senki nem mert kekeckedni.

– Köszönöm – mondtam az ölelésért. Talán, még a

könnyekért is.
Egyik kezével megsimogatta a mellkasom.

– Olyan valakit érdemelsz, aki a tiéd. Csak a tiéd. Senki

másé.

– Rosie – kiáltottam utána, miközben visszasétált a

személyzeti lakáshoz. Nem akartam búcsúzni, de annak
éreztem ezt a pillanatot, és változtatnom kellett azon.
Megfordult, hogy rám nézzen.

– Aztán majd ne viselkedj úgy, mint egy idegen.

Rám mosolygott.

– Pedig pontosan azok kellene, hogy legyünk Cole, idegenek.

 
Tizenharmadik fejezet
Rosie

Fordította: Miya

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Úgy énekelni és táncolni, mintha senki nem hallgatna és

figyelne. És úgy enni, mintha nem létezne kalória.

– MAYCHUPNAK HÍVOM, mert a ketchup és a majonéz

keveréke – mondom Deannek, miközben felülünk a Volvo
motorháztetejére és a tenger előtt ülve eszünk az In-N-
Outos kaját, egy aranyló domb tetején, valahol messze, ahol
senki nem emlékeztett arra mekkora csalódás vagyok. Egy
sültkrumpli segítségével összekevertem a majonézt és a
ketchupot, narancssárga szószt varázsolva ezzel, majd,
amikor végeztem beleharaptam a krumpliba. Dean a
hamburgerét ette – sültkrumpli nélkül – és közben engem
figyelt. Egész úton kerültem a tekintetét. Nem tudtam a
szemébe nézni anélkül, hogy eszembe ne jusson hogyan
provokált a tekintete, miközben kegyetlenül megbaszott.

Nem tudtam az ajkaira nézni, anélkül, hogy eszembe ne

jusson ahogyan éhesen falta a csiklómat. Nem tudtam a
karjaira nézni, anélkül, hogy eszembe ne jusson, ahogyan
magához szorított a piszkos teherautóban.

És természetesen még mindig éreztem a meleg spermáját a

bordámon, annak ellenére, hogy az exem pólójával letörölte
rólam és zuhanyoztam is reggel, miután Millie elhagyta a
szobámat.

 
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem hagytad, hogy
vegyek sört – nyelte le a szájában lévő falatot és az óceánt
bámulta.

– Mindaddig, amíg velem vagy, nem szabad alkoholt innod

vagy füvet szívnod – mondtam, hidegen hagyva a rosszalló
tekintetét. Lelógattam a lábamat a motorháztetőről és
élveztem a frissítő nyári szellőt.

– Kurvára te fogsz szívni – morogta.

– Azt te csak szeretnéd – horkantottam fel, de rögtön a

tokomon is akadt, amikor rájöttem, hogy ez már nem csak
vicc volt. Felnézett a hamburgeréből, arca komoly és
tűnődő.

– Nem szoktam kívánni dolgokat, édesem. Azt hiszem

mostanra már tudod, hogy ha akarok valamit, akkor azt meg
is kapom.

A fenébe, nedves lettem.

Volt valami a levegőben, egyfajta elektromosság, ami

kettőnk között szikrázott. Annyi mindenről kellett volna
beszélnünk, de én egyikbe sem akartam belekezdeni. Csak
túl akartam élni ezt a kirándulást.

Evés után, bedugtam az USB-t a MacBookjába és

megosztottam vele a kedvenc bandáimat. Whitney, Animal
Collective, Big Ups és a The Chromatics. Úgy tűnt tetszik
neki, bár, ha Dean Cole-ról volt szó soha nem lehettünk
biztosak benne, mert mindent szeretett.

– Emlékszel még mit hallgattunk a gimiben? – vigyorgott

Dean hirtelen. Grimaszoltam, és úgy tettem, mintha nem
lettem volna teljesen oda azért, amit mondott.
– Úgy érted, TE mit hallgattál. Én csak akkor viseltem el, ha
muszáj volt.

– Ne hazudj, bébi. Te is épp úgy szeretted a popot és az

R&B-t, mint mindenki más.

– Az ízlésem nagyon szerteágazó volt – ellenkeztem,

miközben tudtam, hogy arra utal, amikor Jennifer Lopez
dalaira ráztam a

fenekemet szűk ruhákba bújtatva Vicious buliján, még akkor

is, ha reménytelenül odavoltam a kilencvenes évek
bandáiért.

Leugrott a földre és felvette az üres papírokat meg

poharakat. – Ne menj sehova. A múltad mindjárt utolér.

Ülve maradva figyeltem, ahogyan a legközelebbi

szemeteshez sétál és kidobja a maradékot. Az izmai jól
látszottak, annak ellenére, hogy fehér pólót és méretre
szabott khaki nadrágot viselt. A szemeimet a bicepszén
legeltettem, majd áttértem a feszes fenekére, mielőtt
megfordult és rám nézett.

Aztán elmosolyodott, majd kacsintott, és azt tátogta

„Lebuktál.”
Elkaptam
a tekintetemet

és éreztem,
hogy

elvörösödök.

Természetesen igaza volt. Újra le akartam feküdni vele és

képtelen voltam bármi másra gondolni, mint a testére, az
enyém felett. Amikor visszaült mellém, átvette tőlem a
MacBookot és Beyoncé „Naughty Girl”

című számát kezdte el játszani.

– Emlékszel erre? – fordult felém, majd nevetett. – Az első

este, amikor Baby LeBlanc lerészegedett.

Kezemmel eltakartam az arcomat, de Vicious

dohányzóasztalán való táncolás emléke így is előttem
lebegett. Annyira nagyon részeg voltam, hogy azt hittem
csodálatos ötlet lenne csatlakozni a pompomlány
barátnőimhez, akik az asztalon táncoltak. Ők tudták mit
csinálnak, míg én úgy néztem ki, mint aki ezernyi
képzeletbeli szúnyogot próbál elűzni.

Ez annak volt köszönhető, hogy megpróbáltam leutánozni a

mozdulataikat – ami nem sikerült –, és útközben egyszer-
kétszer meg is ütöttem őket, mígnem Vicious megkérdezte:
„ Mi a fenét művel a kis LeBlanc tesó? Gutaütést kap az
asztalomon? Valaki szedje le onnan, mielőtt a többi lánynak
bántódása esik.” Egy perccel később pedig már éreztem
Dean izmos vállát a combomnál és a vállára dobva
egyhelyben forgatott, míg nem sikítottam azért, hogy rakjon
már le.

– Tök mindegy. Nehéz volt beilleszkedni harmadévesként,

aki Virginiából jött át. Áldozatokat kellett hoznom. Emlékszel
erre a számra?

Visszaszerezve tőle a laptopot egy másik videót játszottam

le. OutKast „Roses” című száma volt az. Deanből kirobbant a
nevetés, amitől szemei körül nevetőráncok jelentek meg.

– Csináld – kértem. Ez alkalommal ő táncolt Vicious partiján,

a zenekar koreográfiáját utánozva a videóból. Ez az
elvesztett fogadásának az egyik része volt – természetesen
–, de annyira nevetséges volt, hogy még tizenegy évvel
később is olyan tisztán emlékeztem rá, mintha csak tegnap
lett volna. Még mindig éreztem az alkohol illatát és a
tomboló hormonokat aznap estéről.

– Kérlek, Dean – tettem össze a kezeimet. – Valahol az

agyad legmélyebb zugában, az elhalt agysejtjeid alatt, amit
a sok pornónak és a fűnek köszönhetsz, biztos vagyok
benne, hogy még emlékszel rá.

– Csak azért, mert ilyen kedvesen kérted – ugrott le a

motorháztetőről.

– Játszd az elejétől – mondta, miközben úgy tett, mintha

bezselézné a haját, és megnézné magát egy láthatatlan
tükörben. Annyira hihetetlen volt az egész, hogy nem
tehettem róla, de úgy vihogtam, mint egy bolondos iskolás
lány, amitől a mosolya még szélesebb lett.

Megnyomva a lejátszás gombot a tekintetem az eredeti

videóról Dean táncára irányítottam, és a mögötte csillogó
óceánra. Majdnem mindent pontosan úgy csinált, mint a
videón, attól a résztől kezdve, ahol a térdén csúszik a szám
elején, egészen a legvégéig, alig elrontva a kompozíciót.

A hasam fájt a nevetéstől, de az ő arca komoly volt, és

amikor a szám véget ért, odalopakodott hozzám
megragadva a laptopot.
– Én jövök.

A telefonomon megnéztem az időt. – Oké, de utána

mennünk kell.

Későre jár és fel kell készülnünk a próbára.

Már négy óra volt. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi ideig
együtt voltunk és fel sem tűnt. Veszélyes kémia, a szavakat
nem tudtam kiverni a fejemből. Légy óvatos, Rosie.

– Igen, igen. A Szent Hercegnő és Pöcsfej Herceg időben

visszakapnak minket. Ne aggódj – intett le fel sem nézve a
képernyőről.

Train egyik száma a „Drops of Jupiter” szólalt meg. A

mosolyom pedig leolvadt.

– Nem emlékszem arra, hogy ezt a számot együtt hallgattuk

volna – nyeltem egyet. A lábaim közé állt, a csípőjét úgy
helyezte, hogy köré fonhassam a lábaimat, de nem tettem,
helyette kétségbeesetten meredtem az ajkaira. Mindig is
egy leheletnyire voltunk a csóktól.

– Mert nem is hallgattuk együtt. Te hallgattad ezt egyszer,

amikor azt hitted egyedül voltál otthon. Beugrottam
visszaadni Millie-nek a könyveit.

A szám megfogott, mert mindig is érdekelt mit kerestél egy

kapcsolatban. Nem tudtalak megfejteni, Rosie. Amikor
láttam, hogy más srácok flörtölnek veled, megőrjített. Mert
bármit is akartál, nem akartam, hogy bennük találd meg.

Sajnálatos módon, az érzés kölcsönös volt. Minden

alkalommal, amikor lerázta Millie-t vagy lemondta a randit,
a szívem megtelt egy kicsit. Nem ő volt a Nagy Ő,
mondogattam magamnak, Én vagyok.

– Semmi jogod nem volt féltékenynek lenni – néztem le a

fekete papucsomra. Megrázta a fejét.

– Soha nem is mondtam, hogy volt. De neked sem volt jogod

féltékenynek lenni. És mégis, mi itt vagyunk.

Ott voltunk.

Gyorsan mozdultam, kikerülve azt a szándékát, ha esetleg

meg akart volna csókolni. Beugrottam a Volvóba,
bekötöttem magamat és felhúztam a térdeimet a
mellkasomhoz és közéjük temetve az arcomat, és
imádkoztam, hogy Dean ne tudjon olvasni a

gondolataimban. Az út

vissza a házhoz némán telt el. Az, hogy nem próbált meg
újra lefeküdni velem, ismét bebizonyította, hogy Dean a
szavak embere volt.

Aztán amikor csikorgó kerekekkel állt meg és mind a ketten

kiszálltunk, kimondtam.

– Az hiszem, abba kéne ezt hagynunk.

– Azt hiszem, nem kéne – kontrázott rá száraz, de elszánt

hangon.

– Veszélyes játékot játszunk – nyeltem egyet. Kinyitotta

előttem az ajtót és vigyorgott.

– Még szerencse, hogy én vagyok a város legjobb játékosa.

Egy mélylila maxi ruhát viseltem a próba partin, amit Millie
ajándékozott nekem, szépen ott ültem anya és apa közé
szorulva. Ők is elegánsan fel voltak öltözve. A próbavacsora
jóval az igazi esküvő előtt került megrendezésre, mert a
meghívottak felének egy másik igazi esküvőn kellett reszt
vennie egy nappal korábban. Todos Santos kicsi volt, és
mindenki olyan ember volt, akivel meg akartál ismerkedni. A
látszat fenntartása elengedhetetlen volt.

A helyszín, ahol Millie és Vicious esküvőjét tartották egy

szőlőskert birtok volt, ami súlyos személyiségzavarban
szenvedett. A kinti rész Hawaii stílusú volt, pálmafákkal,
buja fűvel, színes virágokkal díszítve.

Az étkező egy bálterem méretivel vetekedett, hattyúkkal,

szökőkúttal és más olyan dolgokkal díszítve, aminek
hatására a mennyország és egy Disney film keverékére
hasonlított. Amikor beljebb mentünk, a hely belseje pedig
teljesen antiknak tűnt. Egy tizenhatodik századból
fennmaradt, különleges, európai asztal körül ültünk, a fejünk
felett pedig egy Mumbai méretű csillár lógott.

Anya New Yorkkal kapcsolatban nyaggatott engem, és azzal

fenyegetett, hogy visszamondja Vicious segítségét a
biztosításommal kapcsolatban. A késztetés, hogy elégessem
a melltartómat és felvonuljak az utcákon, mielőtt elveszi a
szavazati jogomat, nagyon erős volt aznap.

Apa ömlengett, valószínűleg azért, hogy kényelmetlenül

érezzem magam. Valami olyasmit mondott, hogy Millie
nagyon figyelmes és megfontolt gyerek volt. Kifinomult,
mint egy részeg elefánt, ahogy láthatod.

A nővérem és Vicious kézen fogva ültek egymás mellett.

Vicious folyamatosan a testvérem hátát simogatta, mintha
csak meg akarná nyugtatni. Tényleg kicsit zöldnek tűnt és
nagyon betegnek. Talán csak az idegesség miatt. Én is
ideges lettem volna, ha a Sátán ivadékához készültem volna
hozzámenni. Talán csak apám hűtlenségét vetítettem ki
Emiliára, de rá is gyanakodtam.

Ha tényleg terhes volt, akkor mindenki a közvetlen

környezetében tudott róla. Mindenki, kivéve engem.

Dean tíz perccel később jelent meg, Jaime és a családja

társaságában – Melody és a lányuk, Daria –, és Trent
Rexroth. A tekintetem Deanen csüngött, minden
igyekezetem ellenére is, mielőtt a többieket is szemügyre
vettem volna. Trent a telefonjába mélyedt, míg Dean a
termet pásztázta – utánam kutatva, gondoltam én és
bolondul reméltem is –, majd amikor végre megtalált, a
szívem megdobban és megállt.

Elfordítottam a tekintetemet.

Ő pedig megfordult és köszöntött egy férfit, akit nem

ismertem.

A varázs megszűnt.

A hostess a helyére vezette, miközben az én ízlésemnek

túlságosan barátságosan vigyorgott Deanre és a bal kezét
ellenőrizte jegygyűrű után kutatva.

Mivel Dean az asztal másik felén ült, erősen igyekeznem

kellett, hogy ne nézzek felé minden pillanatban.
Szerencsémre, Gladys és Sydney velem szemben ültek.
Sydney beavatott mindenbe, ami Todos Santosban történt
míg Millie és én odavoltunk, aztán Glayds elmesélte a
kedvenc LA-s történeteit. Két előételen és egy fogás után a
rendezvényszervező úgy döntött eljött a pohárköszöntők
ideje.

Papa mondta az elsőt az ifjú pár egészségére.

Szemmagasságba emelve a pezsgős poharát beszélt arról
milyen csodálatos párost alkotott Millie és Vicious, kihagyva
azt a részt mennyire ki nem állhatta a hamarosan vejét,
mindaddig, míg nem húzott egy palota méretű

gyémánttal díszített gyűrűt a lánya kezére. Ezután Vicious

mondott beszédet, majd a násznagy – Jaime –, aki a
menyasszony tiszteletére emelte a poharát. Amikor eljött az
én időm, hogy a vőlegényre emeljem a poharamat, felálltam
és mosolyogtam, miközben olyan halálos szorításban
tartottam a pezsgőspoharat, hogy az ujjbegyeim
elfehéredtek.

– Ne rontsd el – sziszegte anya a fogai között mosolyogva. A

mosolyom nem változott, de valami eltört bennem. Még egy
virágszirom hullott le a szívemről. Millie szeme ragyogott,
ahogyan rám nézett, mire a szívem hevesebben kezdett el
verni.

Csesszék meg! Ez Millie-ről szól. Nem fogom cserben

hagyni.

– Azok, akik ismernek tudják, hogy én vagyok a nővérem

legnagyobb rajongója. Ő az én támaszom, a lelkitársam és
az oka annak, hogy most itt állok épen és egészségesen.
Amikor az ő szíve párt választ magának, az én szívem követi
őt, és én is bármit megtennék azért a személyért.

Baron, egyetlen dolog van csak, amit nem tudok elvenni

tőled – boldoggá teszed őt. Sőt, melletted ragyog. – Az arcát
figyelem reakció után kutatva, de változatlan. Talán
mégsem terhes a testvérem. Talán csak kezdem elveszíteni
a józan eszemet. – Néhány szerelem már
régóta tart és biztos, míg mások újak és hevesek. A tietek
mindkettő, éppen ezért az egymás iránt érzett érzéseitek
mindent elsöprők. Még a múltat is. – Nyelek egyek,
miközben rájövök, hogy én is szeretném elűzni a múltamat
egy új kezdettel. – Kívánom, hogy legyetek boldogok,
szabadok, egészségesek és gazdagot, bár azt hiszem az
utolsóval nem lesz probléma – teszem hozzá, mire a
teremben végigfut egy nevetés.

Néhányan tapsoltak. Elnyomtam egy kétségbeesett

köhögést, mielőtt folytattam volna. – Szóval, szeretném
emelni a poharamat a számomra két legkedvesebb
emberre. A nőre, akit az életemnél is jobban szeretek, és a
férfira, aki arra szenteltet az életét, hogy őt boldoggá tegye.
Baron és Millie, nincs szükségetek az én szavaimra, ahhoz,
hogy ez működjön köztetek. Menni fog nektek. De azért, a
biztonság kedvéért, mindent kívánok nektek, amit ti
kívántok magatoknak és még többet. Most pedig ürítsük ki
ezeket a poharakat és szórakozzunk.

Kortyolva egyet a poharamból a tekintetem Dean felé

vándorolt bátorításért. Néhányan éljeneztek, de Dean volt
az, akit le akartam nyűgözni. Felemelte a poharát és az
ajkához érintette, miközben engem bámult a terem másik
végéből. Szinte láthatatlanul ráztam meg a fejemet. Semmi
ivás.

Letette a poharát, majd megnyalta az alsó ajkát, míg a

szemei azt üzenték: De dugás igen.

Gondoskodni akartam róla. A gondolat annyira irracionális

volt, mint az ötlet maga. Miért akarnék és ő miért hagyná
nekem? Egyidejűleg pedig nem hagyhattam, hogy így
eldobja magától az egészségét. Főleg akkor nem, amikor
pontosan tudtam mit is jelent az egészség.
Visszaülve, anyu átkarolta a vállamat és a mellkasához
húzott egyfajta fél ölelésbe, amit gyorsan viszonoztam.
Lassan visszatértem a régi vidám önmagamhoz, amikor a
fülemhez hajolt.

– Köszönöm, hogy nem rontottad el, kicsikém. Apád meg én

aggódtunk.

Sápadtan visszasüppedtem a selyemszékbe, míg a torkom

papír száraz volt. A telefonomon felvillant egy üzenet, én
pedig úgy kaptam utána, mintha az életem múlt volna rajta.

Dean: Muszáj megcsókolnom téged újra.

Rosie: Nem csókolhatsz meg újra.

Dean: Basszus, csakis erre tudok gondolni.

Én is csak erre tudok gondolni, akartam kiabálni.

Rosie: Mesélj valami érdekeset. Valamit a

csillagokról.

Dean: A Marsot rozsda borítja, a melleidet pedig

hamarosan az ondóm fogja beteríteni. Mesélj valamit
a zenéről.

Rosie: Slash egyszer elment egy meghallgatásra a

Poison nevű

bandához, de nem akart csatlakozni, mert sminket

kellett volna

hordania.
Dean: Ez a játék szívás. Még mindig meg akarlak
csókolni.

A fenébe, a szívem. Nem volt felkészülve egy ilyen pasival

szemben.

Felpillantottam és őt néztem. A telefonját maga mellett

tartotta és hétköznapi csevegésbe bonyolódott egy
gyönyörű barna hajú lánnyal. A mellkasomban megmozdult
valami. Egyidejűleg pedig emlékeztettem magamat, hogy
Dean azt csinál, amit csak akar.

Elkaptam a pillantásomat, annak ellenére, hogy a szemeim

könyörögtek még egy titkos pillantásért. A próbavacsora
egészen eddig

a pontig simán ment, és azt akartam, hogy vége legyen,

hogy hazamehessek, lehetőleg a villa egyik eldugott
sarkába, ahol a szüleim nem találhatnak meg.

Trenten volt a sor, hogy beszédet mondjon. Ekkor úgy tűnt,

hogy a Dél-Kalifornia minden egyes élő tagjának
kötelessége volt kívánni valamit a boldog párnak.
Elgondolkodtam azon, hogy ez vajon azért volt-e, mert
Viciousnek nem voltak szülei, akik beszédet mondhattak
volna.

Az apja kicsivel egy évvel korábban hunyt el, a nevelőanyja

pedig nem volt már a család része. Legalább volt okom
hagyni, hogy a tekintetem Dean és a titokzatos barna felé
vándoroljon. Már nem beszéltek, ám a telefonom rezgett a
tányérom mellett.

Dean: Ha tekintettel ölni lehetne, ez a csaj halott

lenne már. Ez meg fog történni. Mi újra együtt
leszünk. Választhatjuk a hosszú és kibírhatatlan utat
– de azért megbüntetlek. Az ágyban. Vagy
fájdalommentessé tehetjük az egészet. A te
döntésed.

Nem válaszoltam az üzenetére. Megint. A pillantásomat

Trent Rexrothra irányítottam, aki egy sekély mosoly
kíséretében beszélni kezdett. A mondat közepén tartott,
amikor a telefonja megszólalt.

Lepillantott, hogy elolvassa az üzenetet, majd felmordult.

A pezsgőspohár kicsúszott az ujjai közül, mielőtt elkapta

volna a levegőben – őrült reflexei voltak, de nem voltam
meglepődve –, majd visszahelyezte az asztalra. Ezután
felkapta a telefonját, megfordult és a bejárat felé vette az
irányt.

Dean azonnal követte, és mielőtt feleszméltem volna Jaime

és Vicious is eltűntek.

Elfojtott beszélgetés jött az asztal minden sarka felöl, amit

apám úgy próbált lenyugtatni, hogy a kelleténél
hangosabban ordibálta azt, hogy mindenki nyugodjon le.

Érdekes megközelítés.

Lepillantottam és írtam Deannek.

Rosie: Mi történt?

Nem válaszolt.

A pánik maratont futott az ereimben és a gondolataim a

lehető

legrosszabb helyre vándoroltak. Talán valami történt

Lunával, Trent lányával?
– Menj nézd meg mi történik – bökött meg anyám a
könyökével, mintha csak olvasott volna a gondolaimban. – A
nővéred aggódik. Nem akarom feldúltnak látni.

Felálltam és a bejárat felé siettem. Nem sok kedvem volt

beleütni az orromat az egészbe, de még kevésbé akartam
az anyámmal vitatkozni.

Mellesleg pedig, valakinek muszáj rájuk nézni.

Balszerencsémre pedig rám esett a választás.

A külső tér tágas volt egy kellemes, fehér folyosóval, ami

készen állt a hétvégétre, egy vad kert, két szőlőskert
mindkét oldalon és egy mesterséges vízesés a távolban.

És ott a bálterembe vezető lépcsőn ült Trent Rexroth. Sápadt

volt és megviselt, nem is hasonlított az erős,
kiegyensúlyozott önmagára. A régi futball-legendából lett
jóképű milliomos üres váza volt csak. A szemeiben könnyek
csillogtak, és egyre csak ugyanazt ismételgette a kezeibe
temetett arcával.

– Nem teheti ezt velem. Mi a franc!

– Mit keresel itt? – kérdezte Vicious amikor megpillantott, a

kezét Trent hátán tartotta, Jaime és Dean között guggolva. –
Menj vissza.

– Ne beszélj így vele – morogta Dean a fogai között Vicious

felé a kelleténél agresszívabban.

Fölbe gyökereztek a lábaim. – Millie aggódik. Azért jöttem,

hogy meggyőződjek minden rendben van.
– Semmi sincs rendben – Jaime
sugárzott a harag, de nem tett
hosszában felegyenesedett és
hozzám, megfogva a karomat
visszahúzott az üres folyosóra.
fel alá járkált, a testéből
hozzá többet. Dean teljes
öles léptekkel jött oda
a meleg kezével pedig

– Anya és apa küldtek, hogy kiderítsem mi történt. –

Elvörösödtem. Ki a fene volt ez a lány és mit tett a régi
énemmel? Vissza akartam kapni a korábbi verziómat. Az a
lány nem viselte volna el, hogy Vicious így beszéljen vele.

– Ne törődj az idiótával. Semmi rosszat nem tettél. – Dean

fel-le futtatta a kezét a karomon, amitől borzongás futott
végig rajtam. – Mondd meg Millinek, hogy minden rendben
van.

– Tényleg? – vontam föl a szemöldökömet és kérdőn oldalra

döntöttem a fejemet.

– Nem – vallotta be összeszorított állkapoccsal. Annyira

törékenynek tűnt abban a percben, hogy nem voltam biztos
abban, hogy tényleg őt nézem. Általában mindig
verhetetlenség és magabiztosság sugárzott belőle és a
barátaiból, mint egy American Express fekete bankkártya.

– Mi történt? – kérdeztem, akaratom ellenére hozzá simulva.

– Val elment – mondta lehajtott fejjel, miközben az ujjait a

hajába túrva meghúzta a haját olyan erősen, hogy
valószínűleg belesajgott a koponyája. – Csak úgy lelépett,
Rosie. A bébiszitter találta meg Lunát teljesen egyedül az
üres lakásban. Nincsenek ruhák vagy cipők, vagy az anyja,
semmi nem volt látható sehol körülötte. Teljesen átázott

pelenkában ült és megállíthatatlanul zokogott. Fene tudja

mikor evett utoljára. Olyan sokat sírt, hogy elment a hangja.
A bébiszitter elvitte a kórházba, hogy megvizsgálják. Trent
repülője egy órán belül felszáll, hogy idehozza őt.

– Jézusom – kaptam a kezemet a szám elé. Az arca pirosra

színeződött és óvatosan pislogott. Egy pillanatig azt hittem
még valamit fog mondani. Vagy sírni fog. Még akkor is, ha
csak egy apró könnycsepp gördülne le az arcán, olyan
mintha egy szikláról ugrana le. De semmi ilyesmi nem
történt. Felegyenesedett, megköszörülte a torkát és
visszatért a régi önmaga.

– Őszintén? Így a legjobb – mondta, miközben gondolatban

seggre ültem ettől. Mi van? – Nem mindenki született
szülőnek. Lunának jobb lesz. Jobban fájt volna neki, ha Val
akkor cseszi el, ha már hat vagy hét éves. Így fogadok nem
is fog rá haragudni, amikor felnő.

Egy pillanatig elmélázva néztem rá – tényleg őt néztem –,

megpróbáltam olvasni az arckifejezéséből, de minden
értelmetlen volt.

Túl sok érzelemnek, megbánásnak és túl sok mindennek a

keveréke, ami egy megkínzott arckifejezésben nyilvánult
meg.

– Ne nézz így rám, Rosie. Bízz bennem. Lunának nincs

szüksége Valra.

– Oké – húztam a fejét a nyakamhoz, hogy megöleljem. A

fájdalom végigszáguldott az erős testében, én pedig
készségesen fogadtam.

Éreztem, hogy túl sok volt ez neki. – Minden rendben lesz,

Dean.

– Jobb így neki – ismételte meg, a hangja gyötrelemmel teli.

Szerettem volna átvenni tőle mindazt, amit érzett és
lenyelni, mint valami keserű pirulát. Ez annyira nem illett
hozzá. Még ha az alkohol, a fű és az üres baszások mind
Dean Cole voltak, a szomorúság nem illett a képbe.

Ő nem volt Szíriusz.

Ő volt a Föld.

Ő volt az oxigén.

Minden ő volt.

Hagytam, hogy az arcát a vállamba temesse és addig

öleltem, míg nem maradt már több hely közöttünk.
Egymásba olvadtunk, a szívdobogása a bőrömön, a hajam
az orrában, az ujjai a derekamon. A testünk jobban
egybefonódott, mint a piros teherautóban.

Dean nem könnyezett, de ez nem jelentette azt, hogy nem

sírt. Mert sírt, én pedig vele sírtam. Lunáért, aki csak egy
éves volt és máris több traumán kellett keresztülmennie,
olyanokon, amit a legtöbb ember soha nem tapasztal meg
életében. Trentért, akinek valahogy mindig muszáj volt
felnőnie, és akit mindig valahogy átvertek. És én magamért
is sírtam, mert tudtam, akkor és abban a percben, hogy
minden igyekezetem ellenére egy részem már Deanhez
tartozik. Soha nem szűntem meg szeretni Dean Cole-t.
Egyetlen egy percig sem. Csak meggyőztem magamat
afelől, hogy már nem törődtem vele.

Egészen addig, míg már nem tudtam tovább tagadni.

Egészen mostanáig.
Tizennegyedik fejezet
Dean

Fordította: Maya

A SZOMORÚSÁGTÓL FEJLŐDIK ÉS GAZDAGABB AZ ÉLET. Ezt

mondta mindig az apám. Azon az éjszakán Rosie szobájában
aludtam.

Nem szexeltünk. Nem kavartunk. Még csak nem is

csókolóztunk.

De a lábaink összefonódtak, a bőrünk összeért és

valóságosabb érzés volt, mint bármelyik ágyban bármilyen
más tevékenység, amit tapasztaltam. Reggel kiosontam,
hogy taxiba szálljak a reptér felé, de hagytam neki egy
cetlit.

Ez történik Szíriusz.

Őszinte híved,

– A te Bronzlovasod

Az út a Vegasig ködös volt.

Tegnap józan voltam és tiszta volt a tudatom – azon a

napon, amit Rosie-val töltöttem –, és furcsa volt... de jó. A
drog, amit kaptam, természetes volt, az elképzeléstől, hogy
úgy vetkőzik le, mint egy sztriptíztáncos, én az ágyamhoz
vagyok bilincselve és az arcomra ül, amíg már nem kapok
levegőt és a puncija már teljesen elzsibbadt. De akkor Trent
megkapta azt a telefonhívást és a világom összeomlott. Val

árulásától és attól, amit Trent mondott, miután megtudta,

görcsbe ugrik a gyomrom.
– Soha többé nem fogja látni a gyerekét, hacsak először
nem válik szülővé. Elegem van a hülyeségeiből.

Akármennyire fájt bevallani, kibaszottul igaza is volt. Nem

végezhetsz félmunkát a szülői feladatok ellátásánál. Ez nem
egy lusta vasárnap reggeli baszás. Vagy teljesen benne
vagy, vagy sehogy. Bármi, ami közötte volt, az félrevezette
a gyereket, és emlékeznem kellett erre, most jobban, mint
valaha.

Trent Chicagóba repült, hogy felvegye Lunát – a szülei Todos

Santosban várták őket és segítenek neki túljutni ezen a
rémálmon –, és Jaime és én azonnal lefújtuk a legénybúcsút.
Trent volt az, aki fizikai erőszakkal fenyegetett minket, hogy
végigcsináljuk az eredeti vegasi terveket. Ezeket hozta fel
okoknak:

1. Chicagóba megy, hogy elhozza a lányát a kórházból, ahol

egy nagyon kiborult, és érzelmileg teljesen megsebzett
bébiszitterrel tartózkodott, így ez nem olyan, mintha
csavarogna, várva a mi királyi seggünket, hogy jöjjünk és
fogjuk a kezét.

2. Vicious csak egyszer fog megházasodni (tekintettel a

rossz természetére
és
a

rohadtul-semmilyen-hozzáállására,

mindannyian tudjuk, hogy nem lesz egy második Millie, aki

tolerálja a baromságait).

3. Val lelécelt a lányától és egyébként sem volt ideje arra,

hogy a gazdag elkényeztetettek pitiáner ügyeivel
foglalkozzon.

Egy augusztusi vasárnap volt, és a Strip nyüzsgött a

turistáktól, a részeg, félmeztelen lányoktól, és a dühös,
radikális keresztényektől, akik mikrofonnal a kezükben
próbálkoztak minden bűnöst visszatéríteni a

fénybe. Miután ledobtuk a sporttáskáinkat az elnöki

lakosztályunkban, Vicious lerúgta a cipőjét és megszólalt. –
Szeretem a leendő

feleségemet, tényleg kurvára szeretem, de remélem, nem

fogunk összefutni az idegesítően bosszantó és hangos
barátaival túl sokszor ezen az úton. Annyira van szükségem
arra, hogy többet lássam a húgát, mint egy golyóra a
kibaszott fejemben.

– Hogy érted? – az egyik fürdőszoba felé tartva levettem a

Rolexemet és a színes Versace ingemet.

Le kellett dobnom és lezuhanyoznom, hogy újra embernek

érezzem magam. Nina többször is hívott a rövid repülés
alatt – ötvenszer?

hatvanszor? Abbahagytam a számolást – több hangüzenetet

is hagyott, amiket szintén nem hallgattam meg. A Trenttel
történt szarság emlékeztetett rá, hogy mennyire távol kell
maradnom Ninától és tőle, még ha a kíváncsiság minden
csontomat égette is az átkozott testemben. Ez nem
igazságos, és még ha az apámnak igaza is volt – az élet
nem igazságos –, én voltam az egyetlen, aki irányít és dönt
ebben, és az én döntésem volt, hogy soha nem találkozom
velük.

És ez a döntés rohadtul végleges volt.

– Itt lesznek Vegasban. Rosie az utolsó pillanatban

megváltoztatta a terveket. Ebben a szállodában szállnak
majd meg.

Megfordultam és az egyik ujjammal megdörzsöltem az

alsóajkamat.

– Baby LeBlanc Sin Cityben van?

Vicious elengedett egy gonosz vigyort, a hideg, élettelen

szemeivel engem fürkészve. – Két óra múlva itt lesz. A
következő géppel jönnek.

Miért, mi a faszt fogsz csinálni, ember?

– Bármit, amit hagyni fog – válaszoltam és lerúgtam a

cipőmet.

– Először hagyd, hogy Rosie elmondja Emiliának és kikérje a

véleményét. – Majd odadobott egy puha dobozos Marlborót,
amit direkt a

füves cigihez használtunk. – Tudom, hogy Em leszarja a

rólad szóló faszságokat, de nem akarom, hogy a testvére
félrevezesse az érzéseit.

Jaime még azelőtt bemasírozott a hatalmas helyiségbe,

mielőtt lehetőségem lett volna, hogy tájékoztassam
Vicioust, hogy én sem neki, sem Millie-nek nem tartozom
beszámolóval.

– Trent ezek után kicsit ki lesz akadva.

Jaime felsóhajtott felemelve a félretett Marlborót.

– Köszi, Nyilvánvaló Kapitány – Vicious sarkon fordult

kisétálva a szobából, valószínűleg ő is bement zuhanyozni.
Kinyitva egy üveg vizet, majd a szájához emelve, Jaime
meglökte a vállával az enyémet.

– Tudja, hogy dugod a csaja húgát?

– Mi vezetett el idáig, Sherlock? – megszerzem a Marlborót a

kezéből és egyidejűleg üzenek a pasasnak Las Vegasban
füvet kérve, amilyen hamar csak lehetséges.

Még ha nem is fogok dohányozni, nem igazságos

megfosztani Jaime-t és Vicioust a kedvenc időtöltésüktől.

Jaime lehuppant a fehér, bársony kanapé karfájára és még

egyet kortyolt a vizéből.

– Mesélj Nyilvánvaló Kapitányról! Ráadásul szemmel basztad

Rosie-t a próbavacsorán, mikor senki nem figyelt. Nehezen
észrevehető és titokzatos volt, ami azt jelenti, hogy
valójában rohadtul érdekel, Rosie mit gondol rólad – és a
kérdőn felhúzott szemöldökét leengedve szünetet tartott. –
De alaposan odafigyeltem, így annak ellenére, hogy
megpróbáltad elrejteni, még mindig láttam. Az asztalra
akartad dönteni, arccal valakinek a főételébe nyomva és
keményen megbaszni.

– Köszönöm, Jaime. Magamévá teszem ezt a gondolatot,

hogy kiverhessem rá az ínségesebb időkben.
 

– Megéri a kavarodást? – Jaime oldalra billenti a fejét,

felhúzva az egyik szemöldökét. Megveregetem a vállát. Ez a
srác kibaszottul imádni való.

– Ő a kavarodás.

– Örülök neked, tesó. Jó ideje már annak, hogy valami más

foglalt le, mint a pia és a munka – vigyorgott. – De még
mindig beszélnünk kell a lehetséges bonyodalmakról.
Legutóbb mikor Vicious és te egymásnak estetek,
veszélyeztettétek a Fiscal Heights Holdings működését. Nem
hagyom, hogy újra megtörténjen.

Visszafogom magam, hogy kijavítsam – nem estem

Viciousnek, ő az, aki a tudtom nélkül felvette és lefektette
az exbarátnőmet, miután éket vert közénk, mikor gyerekek
voltunk –, pislogtam, jelezve neki, hogy kicsit sem
méltányolom a szavait. Mindig az irányításom alatt
tartottam, és a Fiscal Heights Holdings soha nem szenvedte
meg.

A legfontosabb, hogy senki – nincs istenverte kivétel – nem

fog közém és aközé állni, amit akarok.

Újra kiveszem a telefonomat a zsebemből, ezúttal Rosie-nak

üzenek.

Dean: Melyik szobában szállsz meg?

Rosie: Az egyikben, ahol nem vagy szívesen látva.

Meg kell tartanunk plátóinak.

Ez egy határozott nem lenne. Ez olyan, mint beérni egy

nyálcsorgató sajttorta nézésével, anélkül, hogy valaha
megennéd. Meg fogom enni újra és újra és új- kibaszott-ra.
A francba, egy tivornyán leszek.

Dean: Ne légy aranyos! Már megbeszéltük, mi

történik. Most csak büntetsz, hogy randiztam a
nővéreddel. Mondd, hogy tévedek.

Nem válaszolt. Persze, hogy nem. Be volt indulva rám. Még

annál is jobban. Mindenemre be volt indulva – nem csak a
testemre –, és az érzés kölcsönös. Mit osztottunk meg
tegnap? Ez nem olyasmi, ami Kennedyvel vagy Natashával
történt. Bassza meg, még Emiliával sem történt meg. Rosie
és én egy láthatatlan kapoccsal egyesültünk. Még akkor is,
amikor a nővérével randiztam. Még akkor is, amikor pasija
volt és a földszinten élt és én tíz emelettel feljebb a magam
módján valamiféle rekordot állítottam fel. Alig vártam azt a
pillanatot, amikor felrobbantunk, mert akkor... tűzijátékot
csináltunk. A szikrák már ott voltak. Süketelhetett nekem
bármit, amit akart, de ő is érezte.

Dean: Kibaszottul fel foglak falni, Baby LB.

Rosie: DEAN! Váltsunk témát! Vicces tény a

csillagászatról?

Dean: A Tejútrendszer körülbelül 100 millió km/órás

sebességgel forog, és meg fogod kapni a spermámat
belespriccelve a puncidba. Zene?
 

Rosie: A szívverésed utánozza a zene ritmusát, amit

hallgatsz.

Dean Cole, nem tévedett a nővéremmel kapcsolatos

elméletével.

Keményen meg kell dolgoznia egy ismétlésért.

Bezártam a beszélgetésünket és nyitottam egy újat Sydney-

vel, akit a középiskolából ismerek, megkérve, hogy adjon
meg nekem minden részletet. Mikor szálltak le és foglalták
el a szobát, milyen a napirendjük.

Megírtam neki, hogy ne ossza meg senki mással, mert

meglepetést tervezünk Millie-nek.

Amikor igazából én tervezek meglepetést Rosie-nak.

Meg fogom enni a tortámat és megtartom. Lehetetlen?

Csak figyelj!

Isten áldja Sydney Akárhogyishívják nevét.

Annak ellenére, hogy a középiskolában még a létezéséről is

megfeledkeztem (az egyetlen ok, amiért megvolt a száma,
mert Millie nyitott egy különleges csoportot azoknak a
személyeknek, akik részt vettek a próbavacsorán),
Vegasban gyorsan az egyik kedvenc személyemmé vált. Egy
dolog miatt, mert Sydney elmondta, hol lesznek a lányok
azon az éjszakán. Mióta Vicious nem akart semmiféle
sztriptíztáncost a bulijára (mindig utálta az embereket,
különösen azokat, akik megpróbálták megérinteni őt.
Ráadásul rohadék volt, de hűséges), mind azt terveztük,
hogy egy különleges, luxus étterembe megyünk és reggelig
kaszinózunk.

Gondoltam, megnézhetnénk a klubot, ahova azután a

Britney Spears show után mennek. A táncosok nem dugták
egymást egész idő alatt!?

Köszönöm, Ms. Spears, hogy előkészítetted a csajom

libidóját a késő

esti szökésünkre.

Nem lepett meg, hogy Rosie az asztalnál a legjobb formáját

hozta, és ászt ász után felégette azt. Amíg a férfiak az
elnöki lakosztályban ittak és dohányoztak Trentről
beszélgetve, miközben a háttérben szar pornó ment, mint
amikor tizenhat évesek voltunk, Rosie-nak valahogy sikerült
elvinnie a lányokat egy különleges cupcake kalandra, egy
túrára a híres tetováló szalonba, egy jacuzzi partira és egy
show-ra.
Mindezt
onnan

tudtam,
hogy
Sydney

KibaszottulNemTudomAvezetéknevét óránként értesített a

hírekről, feltételezve, hogy Emilia, a mennyasszony egy
kellemes meglepetésnek

néz elébe. És igen, annak fog. Magammal vittem a

vőlegényét. De az én szándékaim csupán önzőek voltak – a
húga után mentem.

– Talán hagynod kéne, hogy Vic megtudja, mielőtt elszakad

a cérna nála – mondta nekem Jaime, mikor kiléptem a
zuhany alól, a makulátlanul friss inge gallérját igazítva a
padlótól a plafonig érő tükör előtt. Kuncogva eldobtam a
törülközőmet és beleléptem a bokszerembe.

Jaime olyan sokszor látta már a farkamat, hogy valószínűleg

felismerné egy rendőri szembesítésnél száz másik
gyanúsítotté közül. A focis napjaink elérték, hogy nem
voltunk szégyenlősek, mind fesztelenek voltunk egymással.
Talán túl fesztelenek is.

– Mit tudjon meg? – játszottam a hülyét. Vicious már tudja,

de szívesen baszakodtam a barátaimmal, legalább annyira,
amennyire a közelemben álló HotHole-lal.

– Az Erickson-Estavez ügyről beszélsz?

– Két hatalmas

gépészmérnöki céggel dolgoztunk közvetlenül az

egybeolvadás előtt, és Vicious kimaradt a körből a küszöbön
álló esküvője és minden más miatt. Négyünk közül talán
Jaime és én dolgoztunk a legkeményebben.
Jaime azért, mert egy felelősségteljes és megbízható kis
segg, akinek mindent pontosan és tökéletesen kellett
megkapni. Én, mert nincs gyerekem vagy más
felelősségem, így én voltam az áldozata a számokba
fulladásnak, és az éjszaka közepén ázsiai és ausztráliai
üzleti hívások kezdeményezésének, amiket örömmel tettem.

– Ahogy megbeszéltük, ő írja az Erickson-Estavez

szerződést.

Pontosan tudod, mit. Pontosabban, ki az – akiről beszélek.

– Tudja, és rendben van vele, de még ha nem is lenne, ez az

én életem és az én dolgom – emlékeztetem őt, belebújva a
sötétkék ingembe és begombolva a mandzsettagombokat,
majd hozzátettem. – Ezenfelül, utolsó alkalommal
meggyőződtem, hogy nagyon is ő volt az a személy, aki
megpróbálta ellopni a barátnőmet az orrom elől, mikor még

együtt voltunk, beleértve – de nem kizárólag – megcsókolta

Millie-t, mialatt randiztunk. És csak azért, hogy
biztonságban legyen, miközben egy totális fasz,
megcsókolta Rosie-t is. Szóval valójában azon kívül, hogy
anyám szájába nem próbálta bedugni a nyelvét, eléggé
beszennyezte az összes nőt, akivel törődtem – Paytont és
Keeley-t, a testvéreimet kivéve. Az igazság az volt, hogy
Keeley egy részeg éjszakán elmesélte nekem, hogy Vicious
csókolózott vele, mikor gyerekek voltunk. Ez határozottan
adott egy kis lökést és az erkölcseimre hatott, és ez ahhoz
vezetett, hogy Millie-t hajszoljam.

Ha más nem, a kis beszédem befogta Jaime száját. Rosie

kurvára az enyém volt.

Minden része.
A lábujja hegyétől a feje búbján lévő selymes hajáig. Minden
darabkáját igényelni fogom és meg fogom jelölni. És a
leggyönyörűbb dolog, hogy senkinek nincs beleszólása ebbe
a dologba. Senkinek, csak Rosie-nak.

– Itt van a klub címe – a telefonomat a Yelp alkalmazással

Jaime kezébe dobom, aki a levegőben elkapta. – Hívd fel a
limószolgálatot a földszinten! Megyek és megnézem, hogy
Vic már készen van-e.

– Dean! – Jaime megragadta a csuklómat, ahogy

megfordultam, hogy kimenjek az ajtón, hogy felvegyem a
nadrágomat.

– Bébi – suttogtam az arcába vigyorogva. – Tudom, hogy

ellenállhatatlan vagyok, de biztos vagyok benne, hogy Mel
hajlékonyabb a balerina háttérrel és minden mással. – Jaime
összehúzta a szemét és ellökte a csuklómat, mintha piszkos
lenne.

– Jézus, nem tudnál egy másodpercre nem szemétláda

lenni? Figyelj, én vagyok az utolsó személy, hogy előadást
tartsak neked, hogy kivel legyél.

– Mert megdugtad az irodalom tanáromat, amikor tizennyolc

éves voltam – bólintottam egy nevetéssel. – Elvetted,
felcsináltad és a mamád majdnem szívrohamot kapott. Igen,
egyetértek. Sem te, sem Vicious nem mondhatod meg
nekem, mit tegyek.

– De! – emelte fel a hangját, és a francba, Jaime Followhill-

lel, volt valami tekintély benne, amit majdnem elfelejtettem.
– Istenre esküszöm, Dean, ha ez csak egy újabb egyéjszakás
kaland, és baszakszol a dinamikus csapatunkkal – a
családtagjainkkal és barátainkkal – egy gyors dugásért...
– Ez nem csak egy gyors dugás – kiáltottam. Emlékeztetnem
kellett magamat, hogy Jaime-nek jó oka volt a téma
felhozására. Úgy ismertek, mint az a személy, aki bárkibe
bedugja a farkát, akinek két lába és ruhája van, tehát mi a
faszt vártam? De nem voltam Vicious. Nem voltam vak, ami
évek óta előttem volt. Az első naptól beismertem, hogy mit
akartam ettől a lánytól.

Soha senkit nem üldöztem ennyire, és még csak el sem

döntöttem, mit teszek Rosie-val. Ez olyan volt, mint Jimmy
Falton karrierje. Csak úgy megtörtént, mielőtt bárki
megállíthatta volna.

– Mik a szándékaid? – kérdezte Jaime, állva a tekintetemet,

olyan komoly, mint egy kibaszott temetés. Mik a
szándékaim? A londoni élet megváltoztatta őt, és úgy
hangzik, mint egy angol úr vagy valami ilyesmi.

A gúnyolódásnak elsőbbséget kellett volna élveznie, de egy

részem azt akarta, hogy ő – és más emberek – hagyják abba
a rohadt szóbeszédet rólam, hogy olyan vagyok, mint egy
hímringyó, aki nem hajlandó addig lelassítani, amíg le nem
esik a farka.

– Jaime – morogtam kitágult orrcimpákkal. Az arcába

másztam, mintha újra egy dühöngő tizennyolc éves lennék.
– Nem kérdeztelek, hogy mik a szándékaid, mikor Melt az
íróasztalára döntötted és a szart is kibasztad belőle a
tanteremben, tehát ne tedd fel ezt a kérdést! Rosie

már nagylány. Az embereknek abba kell hagyniuk, hogy úgy

viselkednek vele, mint egy öreg háziállattal, amit senki sem
akar. Ami köztünk van, az a miénk. Nem a tiéd. Nem
Viciousé és nem Emiliáé. Bárki, aki máshogy gondolja, az
örömmel elintézheti velem. És hűen a testvériségünk
módszeréhez, nem leszek vele kedves, udvarias vagy
bocsánatkérő. Világos vagyok?

Nem vártam választ. Megfordultam és elmentem. Volt egy

randim, amire el kellett menjek.

És Rosie még csak nem is tudta.

Tizenötödik fejezet
Rosie

Fordította: Suzy

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Annyira sóvárogsz valaki után, hogy a bensőd sajog, a

látásod elhomályosodik, és az erkölcseidet kidobod az
ablakon.

A NŐVÉREM NEM IVOTT.

Ez volt az egyetlen dolog, ami lefoglalta az elmémet. Nem a

tény, hogy kirúgtunk a hámból. Nem a lenyűgöző Britney
Spears show. Nem a furcsa formájú, hihetetlen, radioaktív
kinézetű alkoholos italok, amiket egész nap magunkkal
hurcolásztunk. Hanem az a tény, hogy Millie egy cseppet
sem fogyasztott belőlük, vagy egyéb más piából.

Francia gyökereink voltak. Számunkra a pezsgő vagy bor

nélküli bulizás olyan, mintha végtagok nélkül táncolnánk.

Őt bámultam egy hangos, neonlámpás és izzadt,

félmeztelen testekkel tömött night club sarkából; a
szívószálammal egy újabb koktélt szürcsölve.

– A nővéredet aaaannyira felcsinálták – Elle pukkantott

egyet a nagy, rózsaszín rágójával, miközben magát
ellenőrizte az egyik tükörben, amivel a plafon ki volt
dekorálva. Mindannyian ugyanolyan rózsaszín ruhát
viseltünk – Emilia kedvenc színét –, szív alakú
nyakkivágással és vékony, lágy anyagból készült fodros
rétegekkel. Egy turkálóban találtam, és Milliért kiáltott
minden tekintetben, szóval megvettem,
kapcsolatba léptem a márkát gyártóval, és rendeltem még
négyet mindannyiunk számára.

– Nem, nincs – ellenkeztem, de hasztalanul. Még én sem

hittem magamnak. – Én állok hozzá a legközelebb. Sosem
titkolná előlem.

– Nem iszik, szarul néz ki és ebédre cupcake-et evett párolt

savanyúsággal a tetején. Ami az ügy további részét illeti, ha
szükséged lesz arra, hogy rápisiljen egy tesztre, ismerek
egy srácot, aki elintéz dolgokat – Elle a mellettem lévő
falhoz támaszkodott.

Ránéztem a nővéremre. Millie a seggét rázta a

táncparketten Gladys-szel és Sydney-vel, izzadt haját ide-
oda rázta és Sisqó The Thong Song-ját énekelte. A DJ biztos
elvesztett egy fogadást ma este. Ki tudja. De most nem
voltam abban a hangulatban, hogy zenei sznob legyek.

Elle megveregette a vállam.

– Ugyan, ugyan. Van itt egy jó ki muri és te nem is akarsz

becsípni.

Tedd le a piát. Táncoljunk egy kicsit!

Elle megfogta a kezem és én nem tiltakoztam, mert mi

értelme lett volna.

Elle és én csatlakoztunk Millie-hez, Gladyshez és Sydney-

hez, és vagy egy órát táncoltunk. Aztán Millie azt mondta,
hogy taco szünetet kell tartanunk, és mivel senki sem
mondott nemet a tacora, mind leültünk egy asztalhoz az
étterem részben és megtömtük a fejünket.

Kimentettem magam, kimentem a mosdóba, és amikor

visszatértem, láttam, hogy Gladys lehajol a bokszban, ahol
ültünk és Millie hasát simogatja. Sydney hátravetett fejjel
nevetett és a kezeivel nagy melleket mutatott.

A nővérem terhes.

A barátai tudták.

A szüleink tudták.

Mindenki tudta.

Mindenki… engem kivéve.

Dean: Egyébként, mi ez a zene iránti rajongásod?

A kezeim remegtek az idegességtől, de nem ez volt az

egyetlen oka, amiért nem válaszoltam neki. A tekintetem
Millie arcára vándorolt és lebiggyesztettem az ajkaimat. A
lányok visszamentek táncolni és csak a nővérem, meg én
maradtunk. Még egyszer megkérdeztem tőle, hogy nem
akar-e megosztani velem valamit. Azt mondta, hogy még
egy tacót és nevetett. A gyomrom összerándult, fortyogott
bennem a harag. Hazug volt, mint mindannyian. Igazán
semmi különbség sincs közte és apu között. Nos, de volt.
Apu legalább abbahagyta a vetítést és pontosan
megmondta, mit gondol rólam. Millie viszont még mindig
gyáva volt, és azzal akarta megvédeni a becses érzéseimet,
hogy hazudik nekem.

Bassza meg.
Deanre volt szükségem.

Dean el tudta űzni a dolgokat. Ő volt a fű. Ő volt az alkohol.

Ő volt a zene. Ezerszer kábítóbb, mint azok egyszerre.

Rosie: A jó zene hallgatása olyan, mint a drog.

Felszabadítja a boldogsághormonokat. Téged mi
nyűgöz le a csillagászatban?

Dean: Volt idő az életemben, egy sötét korszak,

amikor olyan helyen kellett töltenem a nyarakat, ahol
nem akartam lenni. Az esték hosszúak és unalmasak
voltak, így kimentem és csak feküdtem a szénán. A
csillagok voltak az egyetlen társaságom, és azt
hiszem, egy kissé kötődtem hozzájuk. Arra

emlékeztettek, hogy az ég alatt jobb dolgok várnak

rám.

Emberek, akiket szeretek; helyek, amiket meg akarok

látogatni; lányok, akiket majd megbaszok…

Rosie: Egy reménytelen romantikus. Kirázott a hideg.

Hagyd abba!

Dean: Pillanatokon belül még jobban ki fog rázni a

hideg.

Fordulj meg!

Rosie: ?

Dean: Egyszerű angol, Baby LB. Fordulj meg!

Ott volt.

A szívem a torkomban dobogott, ugyanakkor forró láva

öntötte el az alhasamat, elmosva minden fájdalmat és
bánatot, sürgető szükséget okozva, amire kétségbeesetten
kellett vigyáznom. Teljességgel lehetetlen volt, hogy ez az
ember egyre vonzóbb és vonzóbb lesz minden egyes eltelt
pillanattal. Néztem őt a tengerészkék kikeményített ingében
és szürke öltönynadrágjában, közeledett felém akár egy
természeti erő, aminek letépett felsők és bugyik maradnak
a nyomában.

Annyira csak Deanre fókuszáltam, hogy nem vettem észre,

a lányok visszatértek és a fiúk is csatlakoztak. Nyilvánvalóan
Trent nélkül.

Vicious leült Emilia mellé. Jaime beszorította magát Gladys

és Sydney közé, biccentett feléjük, de Dean állva maradt,
semmit sem elrejtő

szemeivel engem bámult. Szégyentelen.

– Hozok nektek piát – ugrottam fel a helyemről, azonban

már nem éreztem ezt többé. A jó kislány szerepet. Az nem
én voltam. Nem voltam jó és nem voltam kedves, és ma

este dugni fogok a nővérem

expasijával. Egy dühös baszás lesz, ami kitörli az elmúlt

néhány napot az emlékezetemből, még ha csak egy vagy
két percre is.

Ahogy elmentem Dean mellett, megfogta a vállamat.

Minden egyes szőrszálam az égnek állt és libabőrös lettem.

– Nem kérdezed meg, hogy mit akarok? – sziszegte az

arcomba, megnyalva az alsó ajkát, amitől fényes lett;
fényes tiltott gyümölcs.

– Nem érdekel, mit akarsz, Dean. Vizet kapsz. Megmondtam,

hogy úgy pusztítod magad, ahogy akarod, de nem az én
figyelmem alatt.

– Ott a pont. De csak hogy tisztázzuk, te pedig bármit

csinálhatsz a farkammal.

– Nincs ivás vagy cigi – ismételtem komolyan szúrós

tekintettel.

Kihallottam a mosolyt a szavaiból, amikor azt mondta –

Kurvára törődsz vele –, a hátamat nézve, ahogy elsiettem.

Igen, gondoltam keserűen. Bárcsak mégse tenném. Tényleg.

A dolgok kezdtek összekuszálódni.

Ruckus kezdett megfelelni a nevének.

Dean

Tíz évvel ezelőtt

A sulinak vége. Ahogy kettőnknek is Millie-vel.

Jaime Texasba költözött főiskolára és vitt magával egy

emléket itthonról – az irodalom tanárnőnket, Melody Greene-
t. Trentnek

megműtötték a lábát, így egész nyárra az ágyban ragadt. És

Vicious…

Vicious kurvára megőrült, mintha ő lett volna az egyetlen,

akit elhagyott.

Miután Millie elszökött, úgy tűnt, hogy Rosie dühös lett a

világra. Én akartam lenni a bokszzsákja. Nem engedte meg.

Voltak más dolgok is, amiket még akartam, de nem ez volt a

megfelelő

időpont, hogy megtegyem. Úgyhogy csak megelégedtem

azzal, hogy ott voltam neki; az egyik elbaszott lélek a
másiknak.

Nem voltam különösebben dühös, mert az excsajom kirúgta

a seggem. Ahogy én tudtam, valaki más miatt hagyott el.
Ettől rendkívül dühösnek és idegesnek kellett volna lennem,
de Istenemre, nem értettem, hogy az a kibaszott őrült
Vicious miért vibrált tőle.

Rosie megkért, hogy ne menjek el hozzá mindennap, de ez

olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy nem érinthetem
meg a farkamat. Kurvára teljességgel lehetetlen.

Minden nap elmentem hozzá.

Teljes csendben ültünk a medence partján.

A csillagokról akartam beszélni neki, de nem tettem.

A közös jövőnkről akartam beszélni vele, de nem tettem.

Rólunk akartam beszélni vele, de nincs olyan, hogy mi, és a

frászmérője valószínűleg az őrült tartományban mozog,
mert minden délután elmegyek hozzá.

Egyik nap Vicioust láttam szembejönni a szépen gondozott

pázsiton, miközben én a kavicsos ösvényen mentem a
szolgálók háza felé.

Megállt és rám bámult, pislogott, mintha szellemet látott

volna.

Lassú léptekkel közeledett felém, a kezeit a zsebeibe

mélyesztette, hideg, élénk szemeivel úgy pásztázott engem,
mintha harcra készülne.

Felszívtam magam, felvettem a hamis mosolyomat. Háborút

akar?

Megkapja.

– Igazán úgy gondolod, hogy van esélyed a nagyszájúnál

azután, ami Millie-vel történt? – csikorogta, képtelen volt a
baszás szót használni, a szót, ami kurva sokszor hagyja el a
száját. Mert tudta. Vicious tudta, hogy elvettem Millie
szüzességét – ő kért meg rá. Volt egy olyan érzésem, hogy
ez több volt, mint hogy kilyukasztottam az Sz-kártyáját – ez
rólam szólt, hogy ezt Vicious soha nem fogja tudni kitörölni
a történelemkönyvekből. Még Baron Spencer se tudja
meghamisítani a valóságot.
Megdörzsöltem az állam.

– Tudom, hogy pont annyi esélyem van Baby LeBlancnál,

mint neked Millie-nél. Azért jöttem, hogy megbizonyosodjak
róla, hogy jól van. Ez biztosan furcsa számodra, de néha az
emberek kedvesek másokkal.

Egyébként mit keresel itt? Te…. bűnösnek tűnsz –

összeráncoltam a szemöldökömet. Minden érzékszervem
készen állt arra, hogy megragadjam és darabokra szedjem.

– Bűnös? – nevetett, de nem a szokásos módon.

Fenyegetően, magabiztosan. Szóval a rohadék, biztosan tud
valamit. Bassza meg, bárcsak lenne valami sejtésem róla. –
És miért érezném magam bűnösnek? Te voltál, aki a csajom
után ment.

– A csajod – ismételtem kétkedve, és hitetlenkedve

felnevettem. Volt egy olyan furcsa érzésem, hogy valami
kimondatlan dolog van köztünk, kerülgetjük a forró kását.
Ugyanaz a dolog, aminek sikerült szétbarmolni és
tönkretenni minden egyes kibaszott dolgot a végzős
évünkben. – Hé, seggfej, közlemény: Emilia LeBlanc
mindenki kedvenc mozgó célpontja volt, amíg rá nem
tettem a nevem a seggére. Igen, gyanítottam, hogy
kedveled. Éreztem, hogy ez több annál, de kívülről? –
közelebb léptem hozzá, és veszélyesen közel álltunk, hogy
letépjük egymás arcát és a füvön hemperegjünk, míg az
egyikünk el nem vérzik. – Tönkretetted az életét. Csak
annyit mondtál róla, hogy egy csóró kis senki. Csak annyit

tettél, hogy nem érezte magát szívesen látottnak. Hogy

meg akartam érinteni? Igen – megvontam a vállam. –
Tinédzser vagyok egy működő

farokkal. De mindezen felül, biztos akartam lenni benne,

hogy nem akasztja fel magát miattad.
– Micsoda nemes lélek – a mellkasát az enyémhez préselte
és most már tudtam, hogy háborúzni fogunk. – Szegény
kibaszott Ruckus. – Vicious a szeméhez emelte a kezét,
mintha láthatatlan könnyeket morzsolna el. – És olyan rossz
volt neked azokban a hónapokban Emiliával?

– Nem – mondtam ellökve magamtól. Visszalökött.

Vigyorogtam. – Csodálatos volt, de hát te ezt sosem fogod
megtudni, ugye?

Nagyot nyelt.

– Talán azért szökött el, mert szar vagy az ágyban – mondta.

Igazán érett.

– Vagy talán azért szökött el, mert elege lett belőled –

vágtam vissza.

Az arca fájdalmasan megrándult és igen, bűnös volt. Vagy

ilyesmi, nem tudom, de nem volt ártatlan. Ebben eléggé
biztos voltam. Úgy döntöttem, megpiszkálom a témát. Csak,
hogy lássam az ő szemszögéből is a dolgokat.

– Milyen érzés, Vicious? Annak a vesztesnek lenni, aki sose

fogja megtudni, hogy milyen íze van álmai nőjének?

– Te már csak tudod, Cole. Ugyanabban a csónakban

evezünk, és ez a csónak elúszott.

Most rajta volt a sor, hogy a képembe vágja, és én pislogni

se tudtam – már megint. Nem féltem Vicioustól.
Keresztülláttam a védőrétegein és pontosan tudtam, hogy ki
ő.

Egy olyan srác, mint én.

Valaki, aki elrejti magát az izmok, a jó külső, a dögös kocsik,
a tökéletes ruhák, a gazdag szülők és a sötét titok által
épített fal mögé.

Nem félhetsz attól, ami olyan, mint te magad. Ezért vagyok

én az egyetlen a barátaink közül, aki állandóan szembeszáll
vele.

– Mindent elbasztál – suttogtam az arcába, és láttam a

tintakék szemeiben, hogy tudja, igazam van, mert valami
kavargott bennük.

Valami, ami azzal fenyegette, hogy megfojtja, aki közel

merészkedett. – Elbasztad és most mindannyian elbaszottak
vagyunk. – Ellöktem, majd megfordultam és továbbmentem
Rosie ajtaja felé.

Mire Rosie kinyitotta az ajtó, Vicious már eltűnt. Talán a

szobájába, hogy szívjon egy kis füvet.

Rosie nem tűnt meglepettnek, ahogy meglátott. De

levegőért kapkodott, amikor a két kezembe fogtam az arcát,
beléptem a házba és kicsókoltam belőle még a szart is,
figyelmeztetés nélkül.

Nemcsak egy kemény csók volt, hanem egyenesen brutális.

Pont annyi érzelem volt benne, mint amennyi kétségbeesés.

Tehetetlen voltam.

Nemtörődöm.

Tönkrement.

És nem a nővére miatt, aki szerelmet várt tőlem.

Míg ő levegőért kapkodott, én miatta lélegeztem nehezen. A
nyelvünk együtt forgott és kavargott, összekapcsolódva,
szerelmesen, fekete mágia bűvöletében.

Hátul a nyakánál tartottam őt. Talán túl keményen. Hogy

nem tudtam, hogy a testem így tud válaszolni egy másik
emberére? Minden idegvégződésem lángolt. Megroggyantak
a térdei, összecsuklott, de az utolsó pillanatban
megkapaszkodott a pólómban, valahogy összeszedte magát
fizikailag. Mentálisan, hát igen… mindketten túl mélyen
voltunk.

Mentálisan, el voltunk baszva.

Még csak fel sem tűnt számomra, hogy viszonozza a csókot

egy hosszú, mámorító pillanatra, mielőtt ellökött magától, a
szemei kitágultak

a megdöbbenéstől és a félelemtől. Ujjaival beletúrt és

megragadta a haját a feje két oldalán, a csodás, duzzadt
ajkai elnyíltak.

– Ó, Istenem – szaggatottan lélegzett.

Éreztem őt abban a csókban és a dolgok, amiket nekem

adott… már sohasem vehette vissza őket. Az enyémek
lettek és én azon leszek, hogy a többit is elvegyem, még ha
nem is ma van a napja. Még akkor is, ha egy egész életen át
fog tartani.

Ha lesz egy egész élete, seggfej.

– Szent szar – nyögte megint. – Mit tettem? Kifelé!

– Rosie…
– Tűnj. Innen. A. Francba, Dean! Komolyan, ha megint
idejössz…

– Arra kurvára mérget vehetsz, hogy fogok – mondtam

határozottan. – Akkor is utánad fogok menni, ha évekig fog
tartani.

– Nem fogsz – volt valami a hangjában, vagy az, ahogy

ellökött magától, amitől olyan véglegesnek tűnt. – Akkor
most tisztázzuk egyszer és mindenkorra. Halott vagy
számomra, Cole. Halott attól a pillanattól fogva, hogy
rátetted a kezed a nővéremre. Nem lesz számunkra holnap.

Nem játszunk Bronzlovast. És amikor legközelebb

találkozunk Dean, úgy teszünk, mintha nem ismernénk
egymást. Mert nem is. Semmit sem jelentesz számomra.
Sosem jelentettél. Csak gyere ide megint, és szólok apunak,
hogy hozza a puskáját.

Az arcomba csapta az ajtót.

És most először, nem kukucskált ki az ablakon, hogy lopjon

tőlem még egy pillanatot.

 
Dean
Napjainkban

Imádtam nézni, ahogy Rosie táncol.

Annyira szörnyen csinálta, hogy csak nevetni tudtam. De a

lányt kurvára nem érdekelte és ezt szerettem benne a
legjobban. A képességét arra, hogy hamisan énekel, és úgy
táncol, mintha senki se látná, miközben mindenki őt figyeli,
ahogy Madonna-pózba vágja magát és úgy ugrál fel-alá,
mintha égne a lába alatt a talaj.

Megpördült a táncparketten és észrevett, a szemünk

találkozott és összekapcsolódott. A bárpultnak
támaszkodtam, vizet iszogattam – ahogy megígértem –, a
palackkal felé intettem.

Vicious Emiliával táncolt.

Jaime kint telefonált Trenttel.

Sydney, Gladys és a másik csaj, aki Rosie-val dolgozott,

együtt táncolt.

És mi már megint magunkra voltunk hagyva.

Nina nonstop hívogatott és üzengetett nekem, habár

figyelmen kívül hagytam, és Trent a poklon megy keresztül,
de valahogy még mindig éreztem azt a természetes boldog
eufóriát, ami belém csapott valahányszor csak Baby
LeBlanc-kal találkoztam.

Rosie lenézett a telefonjára és a képernyőt bökdöste az

ujjaival, beírva egy üzenetet. Hevesebben kezdett verni a
szívem és a testemhez szorítottam a telefonomat, várva a
csipogást, amit egy nagy bumm nak éreztem.
 

Rosie: Azt hiszem, felviszek ma este valakit a

hotelszobámba.

Kemény napom volt és lazításra van szükségem.

Dean: Ez egy meghívás?

Rosie: Inkább szurkálódás. Tudod, mi volt a

legnehezebb abban, amikor te és Millie együtt
voltatok? Hallani, ahogy enyelegtek és smároltok. Az
megölt engem. Egy bizonyos ponton ez volt az,
amiért már elmentem, hogy ne legyek otthon, amikor
te is ott voltál.

Felkaptam a fejem és ott volt ő, tekergetve a csípőjét, és a

nyakába vigyorogva, valami idegen srác karolta át a derekát
hátulról, ahogy próbált igazodni a ritmusához. Rosie rajtam
tartotta a szemeit és láttam az arckifejezését. A – „Mi a faszt
fogsz most ezzel kezdeni, hm?” – nézését. Le fogom törölni
az arcáról.

Látva azt, ahogy valaki más hozzáér, és a testem minden

porcikája remegett a tehetetlen dühtől. A düh, amit nem
éreztem sok-sok évvel ezelőtt, amikor Millie elhagyott. Ó,
igen, bennem volt. Csak arra várt, hogy valaki más életre
keltse.

Be fogom fejezni ezt a faszságot.

Lenéztem és beírtam.

Dean: Ne kóstolgass, LeBlanc. Már nem vagyunk tinik

többé. A tetteinknek következményei vannak.

Rosie: És…?
 

Dean: És azok a gondolatok, amik most a fejemben

járnak, tíztől tizenöt évig terjedően büntetendők.
Fejezd be, mielőtt megsérül az a pasas!

A szemhéjaimban éreztem a pulzusom. A gerincemben. A

kibaszott golyóimban. Mindenütt ott volt, mert a szívem úgy
vert, mint egy légkalapács, mintha ki akarna ugrani a
mellkasomból egyenesen a kezeibe. Olyan érzés, mintha
kétcsíknyi barna-barnát23 szívtam volna fel, és a lőpor
végigszáguldott a szerveimen.

Nagyon hosszú idő óta először aggódtam.

Átfutott az agyamon, hogy szétszakítom őket és jelenetet

rendezek, de nem az a fajta ember voltam. Én a hideg
faszkalap voltam, aki csak mosolyog a világra, még akkor is,
ha az szart zúdít rá. És Rosie szart zúdított rám, mert
megérdemeltem. Mert megcsókoltam a nővérét, amikor
ugyanabban a házban voltak. Mert hagytam megtörténni.
Mert ez egy visszavágó volt és ő végig akarta vinni.
Engedtem neki, hogy növelje a távolságot, még ha ez fájt is
nekem – de a határt meghúztam a csóknál. Ő kurvára az
enyém volt. Az a srác nézhette, de a pokolba vele, ha
megpróbál hozzáérni.

A srác Rosie elé perdült és együtt táncoltak, de Rosie

tartotta az illő

távolságot, talán tudta, hogy a srác nem értékelne egy utat

a sürgősségire. A fickó jóképű volt, azt hiszem. Középmagas
és fiatal – olyan Rosie korabeli, átlagosan öltözött. Semmi
említésre méltó.
23 Barna-Barna: drog; egy rész kokainból (vagy
amfetaminból) és egy rész puskaporból áll. A lőszerre
nitroglicerintartalma miatt volt szükség, ami a
szívműködésre van hatással. A vegyület intenzív és gyors
hatása alatt a katonák állóképessége jelentősen nőtt,
miközben eltompultak és érzelemmentessé váltak, majd
vérszomjas vadállatokká válnak. Ilyet adtak a Sierra Leone-i
polgárháborúban harcoló gyerekkatonáknak is.

A zene miatt belekiabált valamit Rosie fülébe, és én

éreztem, hogy az orrlyukaim kitágulnak, mint egy veszett
bikának. Rosie a kezeivel felé intett, hogy várjon egy
pillanatot, lenézett és beírt egy üzenetet.

Rosie: Milyen érzés?

Mint a halál. De a tűz a szemében túl friss volt. Túl friss,

hogy csak miattam legyen. Más dolgok is foglalkoztatták.
Családi ügyek. Tudtam ezt és ezúttal… ezúttal én leszek a
bokszzsákja. Bassza meg, hogy én mennyire akartam a kicsi
ökleit érezni a testemen.

Dean: Ott a pont. Most fejezd be!

Nem válaszolt.

És kurvára nem fejezte be.

Felnéztem és a hülye gyerek megfogta a kezét és a klub

hátsó kijárata felé vezette. Körülnéztem. Minden barátunk el
volt foglalva, táncoltak, ittak és úgy általában leszartak
minden mást. A tervem, hogy sarokba szorítom Rosie-t,
látványos módon visszafelé sült el.
Mert Rosie nem Millie volt. Rosie-t nem lehetett sarokba
szorítani.

Rosie sosem volt zsákmány. Időnként kurvára ő volt a

vadász.

Minden cseppnyi önuralmamra szükségem volt, hogy ne

rohanjak utánuk. Nem, csak lézengtem. Hűvösen. Idegesen,
testeket arrébb tolva és lábakat taposva mentem az
ajtóhoz, ami a klub mögötti sikátorhoz vezetett.
Keresztülmentem a sötétségen, át a fényeken. Sárga, zöld,
piros és lila kavarogva együtt. Részegen biztos csodálatosan
néztek ki, de nem voltam az. És amikor végre elöntött Las
Vegas mozdulatlan, forró levegője, megnyugodtam.

Rosie háta egy vakolatlan téglafalnak volt nyomva, a srác

felette lebegett, a szája csak centikre volt attól, hogy
megkóstolja, ami az enyém.

– Kurvára.Engedd.El – sziszegtem feléjük lépdelve.

Felém fordultak, és szerintem Rosie látta a füstöt kiáramlani

a fülemből, mert látványosan nagyot nyelt és a tenyerét a
srác mellkasára tette, hogy visszatartsa.

– Sajnálom – a hangja rekedt volt. – Ő egy féltékeny ex. Nem

az én exem, de ezt még nem jegyezte meg.

Szemmel láthatóan Mr. Kellék nem akart az az ember lenni,

aki megjegyezteti ezt velem. A srác úgy tűnt, hogy
összepisálta a gatyáját és emlékeztetni kellett magamat,
hogy ő csak egy eszköz a célhoz Rosie-nak. Szegény ördög.

– Innentől átveszem – egy kicsit erősen csaptam vállon a

srácot.
Ránézett kettőnkre és elnyílt a szája. Azt akarta tudni, hogy
rendben lesz-e, ha itt hagyja velem; de ugyanakkor
reméltem, hogy így van, mert még mindig úgy néztem ki,
mint egy minden ízében szörnyeteg középhátvéd, aki csak
az „Isten” és „Apu” szavakra reagál.

Rosie bólintott, megköszörülte a torkát – Sajnálom, Adam.

Érezd jól magad az este további részében!

– Ez a terv – mondta Adam, megfordult és elsétált, a léptei

gyorsabbak lettek, ahogy elérte a klub ajtaját.

A falhoz szegeztem Rosie-t, ebben a pillanatban nem

törődtem a hülye szabályaival és lassan hozzádörgölőztem.
Az erekcióm lüktetett, a köldökéhez nyomódott, ami
felkeltette a figyelmét.

Ívbe hajlította a hátát és lábujjhegyre emelkedett, hajszolva

az érintkezést, a szájával az enyémet kereste.

– Adam? – összehúzott szemöldökkel elhúzódtam az arcától.

Ketten játsszák ezt a játékot, legalábbis addig, míg rá nem
döbben, hogy ez nem játék. Ez a valóság.

– Kedves srác – még mindig a számat nézte, nehezen

lélegzett, de nem a hülye betegsége miatt.

Átkaroltam, az ajkam a válla felett lebegett.

– Örülök, hogy így gondolod, mert ő pontosan egy

orgazmusba kerül neked.

Felnyögött, a fogait az alsó ajkába mélyesztette, amikor a

kezem becsusszant a bugyijába és végigsúroltam a nedves
nyílásán.
– Elterelésre van szükségem ma este – húzódott közelebb. –
A segítségedre van szükségem.

Belényomtam két ujjamat és pumpálni kezdtem, ki és be.

Zihált, az ujjait a hajamba fúrta, de nem engedtem neki,
hogy a lábaival körülöleljen. Nem. Bassza meg. Ennek a
lánynak fogalma sem volt.

Kurvára. Fogalma. Sem. Hogy kivel szórakozik. Talán

kedvesebb voltam, mint Vicious, de attól még én is HotHole
voltam. Még mindig bűnös voltam... és még mindig én
voltam a farkas, akitől a nagymamája óvta őt.

– Igen – lihegte. – Pont ott.

Becsúsztattam még egy ujjamat, míg már az egész

kezemmel dugtam őt, hozzádörgöltem a testem, hogy
létrehozzam a súrlódást lüktető

csiklóján. Remegni kezdett, elvesztve az egyensúlyát. A

térdei feladták, de ha azt gondolta, hogy elkapom, akkor
nagyot tévedett.

– Nézz a csillagokra – morogtam.

Kurvára nem törődött a csillagokkal, a számat kereste. Nem

csókoltam meg. Nem érdemelte meg, hogy megcsókoljam.
Azt akartam, hogy ő

jöjjön hozzám – nem egy orgazmus ködében lebegve –, a

száját az enyémhez szorítsa, és azt mondja:

A tiéd vagyok. Mindig a tiéd voltam. Sohasem leszek másé.

– Kurvára jobb lenne, ha megtennéd, Baby LeBlanc. Nem
szeretem ismételni magam.

A szemeit forgatva engedelmeskedett, és mindketten

felnéztünk.

Meglepő módon az ég tele volt csillagokkal. Szart se láthatsz

a Stripről, de ezen az éjszakán láthattad. Láthattad, mert ő
ott volt.

A combjait összeszorította a derekam körül, és ugyanígy tett

a puncijával az ujjaimon. Elhúzódtam, a szemeim
érzéketlenek voltak, összeszorítottam a számat, úgy néztem
rá, mintha semmi nem lett volna, csak egy üzlet. Csak egy
kellemetlenség, amibe belefutottam a munkám során.

– Mi az istent csinálsz? – A szája tátva maradt, és én

majdnem elnevettem magam, amikor hozzányomta az
ágyékát a hasamhoz, könyörögve azért, hogy fejezzem be.
A füléhez nyomtam a számat.

– Következmények, Rosie. Szokj hozzá. Én nem bocsátok

meg, mint a családod többi tagja. Legközelebb, ha
megengeded valami random fickónak, hogy hozzád érjen –
megragadtam a csípőjét és a lüktető

farkamhoz húztam –, jobb lesz, ha elhiszed, hogy büntetést

kapsz.

Ezúttal hagyom, hogy megúszd ezt a kis dobásodat, mert

még kezdő

vagy, de csak hogy tudd – ez fog történni, mert ez az enyém

és te örömmel fogadod. Ez a tanulság.

Rosie aznap éjjel belopózott a lakosztályomba.

Ez nem igazán volt egy haditengerészeti hadművelet. A
lányok becsíptek az egész napos ivástól, és Millie – aki
látszólag józan volt, valami olyan ok miatt, ami magas volt
nekem – elbóbiskolt a klubban, rohadt fáradtak voltak. Rosie
valahol a részegség és a józanság közötti

mezsgyén mozgott, de közel sem volt olyan állapotban,

mint amikor összejöttünk Todos Santosban. És nézzenek
oda, még mindig akarta Dean Dákóját. Rohadt nagy
meglepetés. Azon tűnődtem, mennyi ideig fog alábecsülni
minket, mielőtt rájön, hogy mi fejest ugrunk az
ismeretlenbe, és ez olyan mély, hogy onnan már nincs
vissza út. Pont ugyanaz, amibe megpróbáltam beletaszítani,
amikor tinik voltunk.

Vicious és Jaime a földszinten voltak, blackjacket játszottak.

Hallottam a halk kopogást az ajtómon és kinyitottam. Ott

állt a küszöbön, még mindig azt a rózsaszín ruhát viselte,
amitől a többi lány a lánybúcsún emberméretű vaginának
tűnt, de ő valahogy hercegnőnek nézett ki benne, és ettől a
szívem vadul vert a mellkasomban.

És annyira vicces, hogy az emberek azt mondták, én

magam vagyok a baj, amikor a baj egy kicsi, kékszemű lány
volt óriási rózsaszín ruhában és narancsos-barna szeplőkkel.

Rosie részegnek nézett ki.

A manófülecskéi rózsaszínűek voltak, a szája vigyorba

torzult és a lábaival úgy topogott, mintha halálra akarta
volna taposni a szőnyeget.

Úgy nézett ki most, mint néhány napja és ez zavart. Rosie

nem volt önmaga Todos Santosban és Vegasban sem. Nem
volt magabiztos, vicces és pimasz. Dühös volt, zavart és
kétségbeesett. Volt egy olyan érzésem, hogy a családjához
volt köze, és már tudtam, hogy nem csak a pénz miatt nem
akarta elfogadni a repülőjegyemet, hanem a hely által
keltett érzések miatt sem.

– Hideg zuhanyra van szükséged, hogy kurvára kijózanodj –

adtam a kéretlen tanácsot.

– Egy forró kalandra van szükségem, hogy felejtsek –

ellenkezett és benyomva engem a szobába, belépett.
Engedtem, hogy vezessen; meghagytam abban a hamis
feltételezésben, hogy valamiféle kontroll alatt van, és
követtem őt, a kerek seggét néztem abban a ruhában.

– Ugorj a zuhany alá, Szíriusz!

– Szerintem nem, Föld.

Ha egy mosollyal ölni lehetne, abban a pillanatban, úton

lettem volna a kórházba.

– Föld? – csettintettem a nyelvemmel. – Kíváncsivá és

kanossá tettél.

Elfordította a fejét, az álla a vállán pihent.

– Kaotikus vagy, őrült, tele vagy harcokkal és dühvel. De te

vagy a legelevenebb és élettelibb hely, ahol valaha voltam.

Bassza meg. Gyűrűt fogok húzni az ujjára és valószínűleg

akkorát, amekkora ő maga, hacsak nem nagyobbat. És nem
csak erről az egész őrült hétről beszélek. Elfogadott engem.
Minden egyes részemet. Még a sötét szart is, amivel senki
sem akart kezdeni semmit.
– A zuhany alá – ismételtem, a hangom komoly volt,
elsétáltam mellette és megpaskoltam a seggét. Semmi
komoly. Még. – Minden pillanattal, amivel megvárakoztatsz,
megvonok tőled egy orgazmust.

A lány gyakorlatilag futott odáig, biztos vagyok benne, hogy

megdöntött valamiféle cisztás fibrózissal összefüggő
rekordot.

Lehámozta magáról a ruháját, a cipőjét és a bugyiját.

Babakék csipke és szatén, és kísértésbe estem, hogy zsebre
tegyem, de emlékeztettem magam, hogy ha továbbra is így
folytatom, akkor Rosie kap egy egész kurva szekrényt a
szobámban és erre nem lesz szükségem. Bár néhány
bugyiját magammal vihetném dolgozni. Csak hogy
átsegítsen a napon.

Elfordítottam a csapot – a víz jéghideg volt – és intettem

neki, hogy menjen be, miközben én teljesen fel voltam
öltözve. Gyanakodva méregetett és habár teljesen meztelen
volt, nem próbálta eltakarni a testét. Nem mintha lett volna
oka rá. Rosie LeBlanc egy műalkotás volt.

– Rosszul vagyok – mondta.

– Jobban leszel – biztosítottam. Nem voltam orvos, de

imádtam kirángatni a komfortzónájából – élveztem a
reakcióját, amikor rádöbbent,

hogy számomra ő nem egy hervadó virág. Ő egy hatalmas

törzsű erős fa volt. Nyilvánvalóan szóviccnek szántam.

– És veled mi van? – kérdezte.

– Mi van velem?

– Csatlakozol hozzám?
– Ha kedvesen kérsz.

Kuncogott, keresztbefonta a karjait a meztelen mellkasa

előtt. Most először láttam a melleit, és ez eltartott egy pár
másodpercig, mire rájöttem, mert a fejemben ő mindig
meztelen volt. Furcsa, hogy működik az emberi elme.

– Kérlek, csatlakoznál hozzám a zuhany alatt? – kérdezte a

szemeit forgatva.

– Már bocsánat, de ez a te változatod a kedvesre? –

kicipzáraztam a nadrágomat és kivettem a farkamat.
Teljesen kemény voltam, és megrándult a kezemben, a
hegye dühösen felé mutatott. A szemei kitágultak, ahogy
most először jól megnézte magának.

Közelről néztem a reakcióját, magamba szívtam minden

mozdulatát, minden pislogását, minden rezzenését, és
vártam. Eltartott egy pillanatig, míg összeszedte magát, de
aztán legyűrte a köztünk lévő

távolságot és egy pillanatra megláttam az előttem álló

lányban a New York-i Rosie-t átsejleni. Amikor egymásnak
ütköztünk, megfogta a farkam és a szemembe nézett,
dacolt velem. A víz még mindig folyt a háttérben.

– Kérd kedvesen – ismételtem. – És csatlakozom hozzád. Ha

kedvesebben kéred, kinyitom a meleg vizet.

A térdeire ereszkedett, az ujjait a combjaim hátsó részébe

vájta, aztán a másik kezével körülfogta merevedésemet. A
keze kicsi volt, a farkam meg nagy, szóval az ujjai nem
értek össze, ahogy megfogott. És igen, persze, ez izgató
volt. Lassan körbefutatta a nyelve hegyét a makkomon,

mielőtt egy kissé a szájába vett, nyalogatott, mintha egy

kibaszott nyalóka lennék. Imádtam a szopástechnikáját.
Annyira különbözött a megszokott egyéjszakásaimtól, akik
úgy szívták a farkamat, mintha megpróbálnák letépni a
testemről. Nem. Rosie ingerelt engem. Élvezett engem.
Addig nyalt, amíg meg nem fogtam a haját, hogy
egyhelyben tartsam a fejét és mélyre nyomtam magam a
szájában, morogva basztam őt.

Az volt a kurva nagy kérdés, hogy elmenjek-e. Nem így. Nem

pont most.

– Bassza meg, bébi – mondtam, lábra állítottam és a zuhany

falának döntöttem. Nekinyomtam az aranyozott csempének,
és megnyitottam a meleg vizet. A víz záporozott ránk.
Szinte dühösen. Még mindig rajtam volt a cipőm, a
nadrágom és az ingem, de kurvára nem érdekelt. A szám
körülzárta az övét és úgy ütköztünk egymásnak és
robbantunk fel, mint két magányos csillag valahol a sötét
űrben.

– Ez elég kedves volt? – kérdezte, és még mindig küzdött a

köhögéssel, ami akkor tört rá, miután a szájába temettem a
farkam.

Egyedül a hörgésének hangja volt talán, ami figyelmeztetett

a heves vágyra, hogy a szájába élvezzek.

– Nem. Nem kedves. Tökéletes. Mint te.

Felemeltem és ő átölelte a lábaival a derekamat. Annyira

keményen és váratlanul hatoltam belé, hogy felkiáltott, és
nem az élvezettől.

Őrült módon basztam őt, tudva, hogy még nem elég meleg
a víz és nekem melegen kell tartanom. Sikoltott és
megszorított, mindketten hátratántorogtunk az ütközéstől,
de még mindig tartottam a fenekénél fogva. Lefektettem a
padlóra és a csuklójánál fogva a feje fölé szegeztem a
karjait.

– Mi a fasz emészt téged, Rosie? Miért vagy szomorú? –

követeltem tőle, miközben kétségbeesetten csapódtam
bele. Éreztem, hogy a

combjai eltávolodnak tőlem. Mintha túl sok lenne a súrlódás.

Rosie érezni fog engem, mindenemet, sokáig a ma éjszaka
után.

– Shh – a számhoz nyomta a sajátját, lenyalva az alsó

ajkamról a vízcseppeket és elengedte azt egy cuppanással.
– Kérlek, csak hadd legyen az enyém a ma éjszaka.

Addig basztam, amíg már semmi nem maradt, amit

kibasszak belőle; amíg rongybabává vált, erőtlenné és
kocsonyává vált, és kielégültté a két heves orgazmustól,
amiktől úgy remegett alattam, mintha megrázta volna az
áram.

Aztán elmentem benne, és ekkor belém csapott. Ekkor

végre eszembe jutott, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy
felhúzzak egy kibaszott gumit.

Bassza meg. Csak… bassza meg!

Biztos, hogy érezte. A meleg, sűrű spermát belelövelltem,

ahogy elélveztem, és ő nem szólt egy szót sem. Még akkor
sem, amikor lefolyt a combjain és nem lehetett
összetéveszteni a vízzel, ami a zuhanyfejekből folyt. Nem
fűzött hozzá semmit. Nem. Rosie csak nézett rám az
elnehezült szempillái alól.

– Picsába! – a homlokom az ajkaihoz érintettem és

megráztam a fejem, a hajunk a bőrünkhöz tapadt. – Annyira
sajnálom. Basszus.
Sajnálom. Bébi. Én nem… esküszöm, tiszta vagyok.

Végigfuttatta az ujjait a nedves hajamon.

– Semmi baj – a hangszíne nem mutatott semmi érzelmet.

Nem hangzott sem aggódónak, sem dühösnek. Sehogy sem
hangzott. – Én is tiszta vagyok.

– Lemegyek és veszek neked egy olyan esemény utáni

tablettát – motyogtam; utáltam, hogy onnan ide jutottunk. A
nyers, nyilvánvaló testi vágytól és az egészséges indulattól
a beszélgetésig, hogy hogyan fogjuk megvédeni magunkat
a nemkívánatos terhességtől és a lehetséges nemi
betegségektől. Megpróbáltam elhárítani azt a szarvihart,
ami biztos,

hogy a fejében kavargott. A csajok érzékenyek az ilyen

dolgokra, Nina eléggé bizonyította nekem, és basszus, én
meg ugyanazt a hibát követem el Rosie-val szemben.

– Rendben vagyok, Dean, tényleg.

A mellkasomra tette a kezét, eltolt magától, felállt és

elkezdte összeszedni a ruháit, meg a cipőit, miközben én
csak ott feküdtem és a víz még mindig apró tűszúrásokként
záporozott rám.

Kurva életbe!

 
Tizenhatodik fejezet
Dean

Fordította: Isabelle

CSÜTÖRTÖKÖN VISSZAREPÜLTEM TODOS SANTOSBA,

Vicioust és Jaime-t hátrahagyva. Úgy tűnik nélkülem is jól
szórakoznak, mivel a legjobb barátok meg minden, így annyi
időt adtam nekik, amennyire szükségük volt, hogy
kipróbálják egymás sminkjét, és tamponmintáikat, vagy
bármi szart, amit a csajok szoktak. Mert tényleg, ez a két
szarházi tényleg nagyon szoros kapcsolatot ápoltak férfi
létükre. Ez az én véleményem amúgy. Ha másért nem is,
rosszul éreztem magam, hogy hátrahagyom Rosie-t,
különösen figyelembe véve, hogy rendkívüli módon
elbasztam vasárnap este, hogy gumi nélkül élveztem el
benne. Seggfej.

Az egy dolog, hogy nem vehették el tőlem, bár… de egy

lojális seggfej vagyok, és Trentnek szüksége volt rám. Nem
mondott semmi rosszat, de olvasok a sorok között, és az
utolsó telefonbeszélgetésünkben, valami nem stimmelt.
Nem volt teljesen ura önmagának. Trent mindig békés
nyugalmat árasztott magából. Még akkor is, amikor a foci
karrierjének vége szakad, amikor eltörte a lábát, még akkor
is, amikor Val teherbe esett és felbukkant az ajtaja előtt,
hogy pénzt kérjen, még akkor is, amikor az élet keményen
megragadta a torkánál fogva és fojtogatta, ő

mindig vigyorgott és beintett a kegyetlen sorsnak. Semmi

olyan, ami az utolsó telefonhívásunkban látszott volna, és
mégis volt valami, ami miatt felszálltam arra a gépre.
Mindig közelebb éreztem magam Trenthez, az első naptól
kezdve. Talán amiatt, mert nem olyannak született, mint a

többiek. Gazdagnak, kiváltságosnak, és készen arra, hogy

uraljon egy darabot a világból, amit az elődei hódítottak
meg számára. Talán amiatt volt, mert mindig egy
tisztességes srác volt, szerény, és elégedett volt azzal,
amink volt, még akkor is, ha a családja egy olyan helyen élt,
ami kevesebbe került, mint a mi évi kertépítési és
kertfenntartási költségvetésünk. Valami vonzott hozzá, mint
emberhez, ő volt az egyetlen ember, akiben teljesen
megbíztam a HotHolesból. Az egyetlen ember, akinél
meggondoltam azt, hogy elmondjam Ninát. Nem mintha
valaha is eljutottunk volna ilyen messzire, de mindegy. Trent
mindig ott volt nekem. És megmutattam neki, hogy ő is
mindig számíthat rám, még akkor is, ha Rosie-val való
játszadozásom idejébe is került. Amikor mindannyian
megszereztük a diplomát a kiválasztott egyetemről az egész
országban, (Jaime Texasban volt, én Massachusettsben,
Vicious LA-ben, Trent pedig valami szar állami iskolába ment
San Diegóban) még a szemem sem rebbent, amikor
négymillió dollár értékű kölcsönt adtam neki, hogy partnerré
váljon, és elinduljon velünk a Fiscal Heights Holdingsban.
Igaz, a szemem sem rebbent, de a szüleim keresztre
feszítettek, és kezeskednem kellett valahogy érte – nem
mintha meg lett volna ez a mennyiségű pénz a számlámon
–, így Trent és én is, a nyarainkat távol töltve a főiskolától,
iktattuk az anyagot az apám irodájában, és Starbucksba
jártunk ingyen. Ingyen taxi szolgáltatást nyújtva a
testvéreimnek. A családom kijelölt csicskásaiként. És
természetesen Trent és én is, aláírtunk egy drákói
megállapodást, így apa tudta, hogy vissza fogja kapni azt a
pénzt. Trent egy pici lakásban élt Chicagóban, még sokkal
az után is, hogy mindannyian gazdagra kerestük magunkat,
így vissza tudta fizetni Eli Cole-nak a pénzét.

Valójában Luna születése után költözött egy nagyobb

lakásba, mert alkalmazkodnia kellett az új váratlan
függőséghez az életében. Azt mondom család, de nem
voltak igazán család, különösen miután Val
lelépett a városból, mint egy rohadt csavargó apa. Nyeltem
egyet.

Logikusan tudtam, hogy Trentnek volt segítsége. A szülei ott

voltak neki.

De minden másban kétségbe voltam esve, hogy lássam,

minden rendben van Lunával. Így mindenkinél előbb
összepakoltam a cuccom, magam mögött hagyva Las
Vegast, és Rosie-t.

Dean: Utolsó percben történt változás. Visszamegyek

Todos Santosba, hogy egy rövid időt Trenttel töltsek.

Rosie: Ha bármire szüksége van, tudasd velem.

Szeretnék segíteni.

Dean: Köszi. Bocsi újra a vasárnap este miatt. NEKED

szükséged van valamire?

Rosie: Nincs. Csak felejtsük el. Mindketten tiszták

vagyunk, ugye?

Dean: Persze.

Miután Rosie nem volt egy spermalopó stílusú – ez inkább

Val stílusa volt – arra következtettem, hogy tablettát szed
vagy valami ilyesmi. Jó lett volna, ha megpróbálta volna
tisztázni a helyzetet és elmondta volna, hogy ne legyek
kétségek közt, de ehhez rohadtul semmi közöm nem volt.
Tovább kell lépnem, és meg kell bíznom benne. Nem számít,
hogyan érzek ezzel kapcsolatban, hogy mennyire
érzékenyen érint.

Dean: Hiányzol
Rosie: Túl fogod élni. Én tizenegy évig hiányoltalak
téged.

Dean: Most már mindent meg fogok tenni, hogy

eleget kapj belőlem.

Amint Todos Santosba értem a telefonom egy bejövő hívást

jelzett.

Annyira el voltam foglalva a Trent üggyel és Rosie-val, hogy

felvettem, mielőtt megnéztem volna, hogy ki a hívó. Ez
annyira nem én voltam, és abban a percben, hogy
rányomtam a zöld gombra eszembe is jutott, hogy miért.

– Igen?

– Jézusom, végre! Azt hittem sosem fogsz válaszolni –

nyögött bele a telefonba Nina frusztráltan. A szívem nagyot
dobbant és az állam megfeszült. A világ megbillent a
tengelye körül egy pillanatra, mielőtt összeszedtem a
gondolataimat és lenyugodtam, majd egy puffanással a
földre dobtam a vászontáskám és kinyitottam Vicious
italszekrényét, bámulva a rendezett sorban álló üvegeket,
mintha személy szerint gúnyolnának ki. Nem voltam hülye.
Láttam a közvetlen összefüggést a Ninával történő vitáim,
az ivászatom és füvezésem között. Minden alkalommal,
amikor őrá gondoltam felejteni akartam. Minden
alkalommal, amikor beszéltem vele, figyelemelterelést
akartam, viszont ő mindig képben volt. Mindig kérve
valamit, amit sosem érdemelt ki. Mindig szórakozott és
játszadozott velem. Akartam őt az életemben? Vagy nem?
Megbocsátottam neki? Meg tudnék neki bocsátani? Tudni
akarom ki volt ő? Egyáltalán ő akarja tudni, hogy ki vagyok
én?
– Nem fogod feladni, ugye?

– Nem igazán. Mi nagyon hasonlóak vagyunk. Beszélnünk

kell Dean, és ezt te is tudod – dorombolta. Jól tud bánni a
szavakkal. A tökéletes elbűvölő. Egy kitartó, kacér nő. Kár,
hogy rám pazarolta, de ez egy újabb emlékeztető, mennyire
egyformák vagyunk. Ez elszomorított, mert ő egy és
ugyanaz a személy, akit mindenki másnál jobban gyűlöltem.

– Nem érdekel Nina, és feldughatod a többi ”minden fiúnak

szüksége van egy apára „beszédedet a seggedbe, oda,
ahova való.

– A boldogságod a kezemben van – hagyott figyelmen kívül,

és pontosan tudtam, mire céloz.

– Még mindig nem érdekel.

– Adj nekem hatszázezret és a tied. Megtalálhatod és

találkozhatsz vele. Beszélhetsz vele. Nem lenne csodálatos?

Talán az lenne. Talán nem. Még mindig kétségek közt

vergődtem és nem döntöttem el. A tény, hogy úgy gondolta,
rendben van, hogy megzsarol ennyi év után is, önmagában
is elképesztő volt. – Húszezer dollárt adtam neked
kevesebb, mint egy héttel ezelőtt, így te kurvára távol fogsz
maradni tőlem. Adtam pénzt, hogy húzd meg magad és
hagyj békén! Kifizettelek, hogy tűnj el az életemből, és még
mindig úgy tűnik, hogy nem azt az egyetlen alapvető dolgot
teszed, amit tenned kell. Talán ennek kellene az utolsó
pénznek lennie, amit tőlem kapsz, látva, hogy a szavad
amúgy sem ér szart sem.

Ez volt a legnagyobb baromság, amit valaha mondtam. Ez a

fejőstehén nem fogja abbahagyni a kisebb összegek
tejelését. Alig van elég pénze a számlákra és ételre – soha
nem dolgozott – és a legutolsó alkalommal, amikor
megpróbáltam leállítani a könnyű kereseti lehetőséget, vagy
százszor is felhívott naponta, és annyi e-mailt küldött, hogy
leblokkolta a fiókomat, és olyan sokszor írt üzenetet, hogy
meg kellett változtatnom a számomat. Kétszer. Tudtam,
hogy táplálom a rossz szokását, de nem érte meg a
fáradságot. Veszett ügy volt. Mindent akart, hogy
rendelkezzen velem, hogy érte dolgozzak, hogy
gondoskodjak róla, hogy szeressem. De meg kellet
elégednie azzal, hogy csupán a szegénységi küszöb felett
tartottam. És ahogy mondtam, a Luna féle dolog felnyitotta
a szememet. Nem akartam találkozni vele.

Csak el akartam felejteni, hogy valaha is létezett és

továbblépni.

– Gyerünk, bébi. – nyafogott. – Valóban szükségem van a

pénzre.

Úgy ejtette ki a „valóban” szót, amit különösen idegesítőnek

találtam. – Menj dolgozni. Ez tőled távol álló elképzelés, de
megvalósítható.

Alkalmas vagy rá. – mondtam. Többé-kevésbé.

– Nem kell dolgoznom. Van valamim, amit akarsz.

Nem akartam őt és ez megölt. Nem akartam feltétlenül

megismerkedni vele. Csak meg akarom nézni, hogy néz ki.
Talán távolról. Megpróbáltam felbérelni néhány
magánnyomozót, amikor lediplomáztam a Harvardon, de
üres kézzel jöttek vissza. Pontosan tudta, hogy mit csinál.
Mindemellett tényleg túlzás volt. Úgy gondolom, pontosan
tudta hol volt ő, de ő a közelében sem volt Ninának. Az apró
kis csodákért hálásnak kell lenni. Fogadok, hogy jobb neki
nélküle.

– Találkoztam egy lánnyal – váltottam témát, mintha törődne

vele.

Mintha ez valamit is számítana.

– Ó! – válaszolt, egyszerre meglepettnek és boldogtalannak

hangzott.

– Azt hittem mindig találkozol lányokkal. A hírneved

megelőz.

– A mi hírnevünk hasonlóak, Nina. Te túlszárnyalsz engem az

átbaszott emberek csoportjában. Legalább van egy dolog,
amiben kitűnsz.

– Érzékenyen érint nagyon, Dean? Én csak társalogni

akartam.

Természetesen Ninát nem riasztotta el az érdeklődésem

hiánya, hogy csatlakozzam hozzá. Mindig csak fejfájást
okozott.

– Tudja, hogy nem találod a nőket újra felhasználhatónak? –

Valamit rágott a vonal túlsó végén. Valószínűleg valakinek a
farkát.

– Megtartom. – Az állam megfeszült.

– Miért?

– Mert épp az ellentéted.

És tényleg az. Rosie bátor, pimasz, hűséges, és vicces. A
benne rejlő

lehetőséggel, hogy bámulatos anya legyen. Egy keményen

dolgozó nő,

aki nem fogad el szívességet másoktól. És nem úgy, mint

én, Rosie nem használta a rövidebb utakat, amik adódnak
neki. A betegsége azt jelentette, hogy a rövidebb utat is
választhatta volna. De Baby LeBlanc sohasem
alkalmazkodott a szabályokhoz. Mindvégig a flip-flop
papucsában csattogva a padlón, az egészet végigtáncolta.
Egy üveg rumot érintettem az ajkaimhoz és ittam egy
kortyot, aztán még egyet.

Olyan jól voltam három napig, nem ittam egy csepp alkoholt
sem, még Vegasban sem, és ezt abban a percben
lehúzhattam a WC-n, hogy felvettem azt az istenverte
telefont.

– Még mindig szeretsz engem. Mindennek ellenére, és tudod

– búgta Nina, nevetve a szemérmes vihogásán. És
döbbenten be kellett ismernem, nem is áll olyan messze a
valóságtól.

Vicious erkélyén állva a virágzó fákat bámultam.

– Ó, és Dean?

– Igen?

– Az az igazság, hogy nem akarod, hogy lemaradj erről.

Mindent meg fog változtatni.

Efelől semmi kétségem nem volt.

– Fejezd be a hívogatásokat. Én befejeztem. Szia, Nina.

– Szeva’faszfej, merre vagy? – visszhangzott Trent hangja az

előtérben. Feltápászkodtam Vicious antik kanapéjáról, fogva
a fejemet, mert olyan, mintha szét akarna robbanni. Rosie
szülei a második szinten laktak, de nem hiszem, hogy
otthon voltak. Az anyja csatlakozott a Todos Santos-i pite
egyesületbe, az apja pedig részmunkaidőben kertészként
dolgozott. Vicious egyszer azt mondta, hogy nincs nyomós
oka a LeBlanc családnak, hogy lassítsanak és abbahagyják a
munkát,

még a nyugdíj után sem. Nem voltam meglepve. A lányuk

sem volt különb.

– Itt vagyok – nyögtem, egy lépést sem mozdulva. Trent és

Luna beléptek a hatalmas nappaliba. A kicsi úgy totyogott a
lábán, mint egy kacsa, a mézbarna fürtjei és az enyhén
napbarnított bőre kiemelte a szeme zöld színét. Luna a
lábaim közé vetette magát, hogy felvegyem.

Felemeltem és a mellkasomhoz öleltem, mire ő a duci karjait

a nyakam köré fonta. Trent a falnak dőlt, a kezeit a zsebébe
dugta.

– Hogy van? – kérdeztem, Lunát a testemhez öleltem,

simogatva a haját. Megvonta a vállát és kinézett az ablakon.
– Azt hiszi, hogy az anyja vakáción van nagyapával és
nagymamával. A telefonomat mindig a füléhez szorítja és
várja, hogy meghallja anyát.

– Azt olvastam valahol, hogy a legkorábbi emlék, amire

emlékszünk, kétéves kortól kezdődik. Talán nem fog
emlékezni arra a ribancra, hogy elhagyta. – Hogy segítsek
neki és támogatást nyújtsak, elmondtam neki ezt a
marhaságot, amit egy magazinban olvastam a fogorvosnál
az időpontomra várva. Azt hiszem, a legtöbb ember
megpróbálja meggyőzni, hogy Val vissza fog jönni, de végül
is én nem egy vagyok közülük. Mi a jó a hazugságban?
Ismertem a fajtáját. Kinyomtak magukból egy gyereket,
elhagyták őket és csak akkor foglalkoztak a csemetéikkel
újra, ha esélyt láttak arra, hogy pénz várható érte cserébe.

– Én viszont azt olvastam valahol, hogy a legkorábbi

emléked a méhben töltött időből származik. Talán emlékezni
fog mindenre – közölte velem egy unott tekintettel.

Touché.

Letettem Lunát a földre. Imbolygott, amíg megtalálta az

egyensúlyát, aztán megfogta a kezemet és mosolygott.

– Nézd, nem bántásból haver, de te nem tudod milyen ez,

oké? Neked még sohasem kellett ilyen szarral megküzdened
korábban.

Nem fogom kijavítani. Ez nem rólam szól. Itt akartam lenni

számára, még akkor is, ha egy ideig egy morcos kis tetű
lesz.

– Ne légy gyerekes, Trent! Van elég pénzed, hogy felbéreld a

legjobb dadát a világon és Luna jó gyerek. Itt vannak a
szüleid, a barátaid, én.

Nem vagy egyedül ebben.

– Tudom, tudom. – Trent megdörzsölte az arcát, majd az

italszekrényhez sétált, és kivett egy üveg Glenmorangie-t.

– Luna mutasd meg Dean bácsikádnak, hogy táncolsz –

kérte fáradtan egy erőtlen mosollyal, miközben töltött
magának egy italt. A csajszi elkezdte rázni, mint Beyoncé a
Madison Gardenben, és mindketten tapsoltuk néhány
percig, mielőtt Luna figyelmét elvonta egy ajtó, és úgy
döntött zsinórban egymás után ötszázszor ki-be fogja
csukni.

– Nagyon fejlett a korához képest – jegyeztem meg.

– Nagyon. Egyfolytában gügyög. Lehet, hogy elfogult

vagyok, de azt hiszem különleges. Annyira különleges. –
Komoran megrázza a fejét. – Túl különleges, hogy az anyja
eldobja.

– Mit fogsz tenni, tesó?

A pohár peremén keresztül bámult rám, miközben ivott egy

kortyot, és a hallgatása azt sugallta, hogy van egy ötlete.
Csettintett a nyelvével, miközben letette a poharat.

– A szüleimnek van egy új háza itt Todos Santosban. Chicago

nagy és kegyetlen, és én baromi sokat dolgozom.

Rám bámult hosszan és keményen, és azonnal tudtam,

hogy mit akar kérni. A számhoz érintettem az összekulcsolt
ujjaimat.

– Nos, akkor beszéljünk az üzletről!

– Ez az én úgynevezett életem! – gesztikulált Trent a

kidolgozott karjaival, vetve még egy pillantást Lunára, aki
még mindig ugyanazt a dupla ajtót nyitogatta nagy
lelkesedéssel, amit jobb lenne, ha inkább a rák gyógyítására
fordítanak. – Ez egy Káosz, nagy K-val, és a lányom

ennek a káosznak a közepén van, keresztülhurcolva az

ocsmányságon és a mocskon, és a szülei rossz döntéseinek
a következményei tönkre teszik az életét. Ez most
megszűnik. Stabilitásra van szüksége.
– Egészen pontosan mi is a javaslatod? – ropogtattam meg a
nyakam, egyenesen a szemébe nézve.

A Fiscal Heights Holdings központja New Yorkban volt, és én

irányítottam. Méghozzá nagyon jól, ha szabad ezt
mondanom magamra.

Én voltam az elhivatott agglegény, és rengeteget

dolgoztam. Vicious LA-ben dolgozott, és mindennap Todos
Santosból utazott fel. A világért sem hagyná el Kaliforniát.
Ez az a hely, ahol született, és itt is fog meghalni.

Jaime Londonban volt, az európai könyvelésünket irányítva,

Trent Chicagóban volt, a legújabb és legkisebb fiókunknál.
De gyorsan növekedett, pénzt lehetett keresni, és ugye a
pénz beszélt. És ez nagyon csábító volt, különösen az olyan
fazonoknak, mint mi.

– Viciousnak kellene vinni Chicagót – nézett rám Trent

halálos tekintettel.

– Viciousnak nagyon sok mindent kellene csinálnia. –

mosolyodom el.

– A különbség, hogy mit „kellene”, és mit tesz „ténylegesen”

között? Na ez az, amiben igazán erős. – Nem vicceltem.

– Mögém kell állnod, amikor felhozom ezt a következő

megbeszélésünkön. – Keményen fogva tartotta a

tekintetem, az álla rángatózott. Meghúztam az alsó ajkamat.

– Többre van szükséged az én szavazatomnál, hogy ez

megtörténjen.

– Jaime is benne van.

– Jaime Vicious ellen fog fordulni? – A szemöldököm a
magasba emelkedett. Jaime mindig az ő pártját fogja, még
akkor is, amikor Vic szarságai voltak a terítéken. Néztem
Trentet, és olyan valakit láttam, akiért kész voltam harcolni.
Keményen. A fickó, aki mindig a helyes

dolgot teszi. Ha valaki megérdemli, hogy kiszakadjon ebből

a négyesből, akkor az ő volt. Bólintottam, a kezemet Luna
kicsi fejére helyeztem.

Megvédeni az elhagyottakat. Jóvátenni a múltat.

Megszakítani a rohadt körforgást.

– Mikor? – kérdeztem.

– November jól hangzik. Hálaadás meg minden. Úgyis

mindannyian itt leszünk.

Bólintottam. – Vigyünk vissza téged Calira.

Összekoccintottuk a vállunkat és megtapogattuk egymás

vállát. -

Kurvára igen.

 
Tizenhetedik fejezet
Rosie

Fordította: Red Ruby

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Dean. Dean Coletól érzem, hogy élek.

VEGASI KALANDUNK hátralévő része vánszorgott, legjobb

erőfeszítéseim ellenére. Elvittem a lányokat a Maffia
Múzeumba, egy barbeque étterembe (az első választásom a
sushi volt, de akármennyire dühös is voltam a nővéremre, a
kigúnyolása nem szerepelt előkelő helyen a tennivalóim
listáján), és egy spaba. Millie és én összesen, ha húsz szót
váltottunk egész úton, és ideges csöndön osztoztunk
akárhányszor egyedül voltunk. Rövid, udvarias és
távolságtartó voltam. Ő

szerencsétlen, aggódó és zaklatott.

Aztán ott volt a bűntudat. Felzabálta a belsőmet, mint egy

növekvő

tumor. Még abban sem voltam biztos, melyik rész volt a

rosszabb. Az a rész, ahol lefeküdtem az expasijával – ezen a
ponton már nem tagadtam, hogy Dean és köztem több volt,
mint hogy csak lefeküdtünk egymással, és ez egy külön
probléma volt –, vagy az a rész, amelyben nem vettem részt
az áradozó-fesztiválban, amit Gladys, Sydney és Elle csapott
minden alkalommal, amikor a nővéremről volt szó.
Csütörtökön együtt szálltunk fel a hazafelé tartó gépre, és
bár rettegtem a szüleimmel való találkozástól,
megkönnyebbülés öntött el.

Abban a percben, ahogy visszaértünk a villába, bementem a

szobámba

és a baldachinos ágyamra omlottam. A kimerültség még

csak meg sem közelítette, hogy mit éreztem. A tüdőm az
agóniától sikított, amit a folyamatos táncolás, a császkálás
és… nos, hadd mondjak csak annyit, hogy a hideg kövön
szexelés nem a legjobb ötlet volt, ami valaha az eszembe
jutott. Gyakorlatilag éreztem a légutakat lefedő váladékot.
És miközben szükségem volt rá, hogy mielőbb foglaljak egy
időpontot Dr.

Hastingshoz, hogy lásson, nem mehettem el innen az

esküvő előtt.

Ahogy az ágy szélére gurultam, hogy üzenjek Ellenek, és

megkérdezzem, hogy milyen volt az útja New Yorkba (ki
kellett hagynia az esküvőt egy családi esemény miatt), a
nővérem kivágta az ajtót és szélvészként rontott be.

– Beszélnünk kell.

Megfordultam, elterpeszkedtem a pufi, színes párnák

trónján, és a hurrikán a szemében lecsillapodott, amint
meglátta a nedves arcomat és a vörös szemeimet. Arca
eltorzult az aggodalomtól. Ilyen volt Millie velem. Még
amikor hülye libaként viselkedtem is a lánybúcsúján, akkor
is elolvadt tőlem.

Megütögettem az ágy üres felét néma meghívásként. A

helyet, ahol ültünk, ahol nevettünk, ahol sírtunk, és
bámultuk a sötétben fénylő
csillagokat és őrült terveket szőttünk. Meglengettem a fehér
zászlót.

Válaszul ő ellépett a helyéről, ahol megállt – nem is kívül, de

nem is belül a szobában, pontosabban itt is-ott is –, azután
becsukta az ajtót maga mögött.

Köhögve-nevetve lehajtottam a fejem.

– Akkor beszéljünk, nővérem.

– Sosem akartam, hogy így gyere rá. Soha. – mondta Millie a

plafont bámulva, karjai a feje alatt.

Az arcom az álla és a hónalja közé volt befúrva, és ebből a

szögből láttam a kék eret, ami kiemelkedett a
dekoltázsában, keresztülfutva a bal mellén, ahogy a teste
felkészült a szoptatásra.

– De nem tudtam csak úgy, futtában említeni neked és

mindketten tudjuk, hogy miért. Apu veled foglalkozik, Mama
halálra rémült most, hogy tudja, egyedül leszel New
Yorkban, és az utolsó dolog, amit akartam, hogy nagyobb
nyomást helyezzek rád. Rossz döntés, tudom, de, csak mert
az emberek hamarabb rájöttek, mint kellett volna,
köszönhetően a reggeli rosszulléteimnek és a szokásomnak,
hogy elsápadok, ahányszor megérzem a kávé illatát. – Vett
egy mély levegőt, és arcát az enyémhez dörgölte.

– Gladys és Sydney egy hete jöttek rá. Elmondtam volna

neked a leánybúcsúztató előtt, de aztán te kitettél magadért
a vegasi úttal, és soha nem voltunk kettesben,
négyszemközt.
– Babákkal dolgozom – duzzogtam, egy párnát ölelve a
mellkasomhoz és egy laza szálat húzgálva. – Elmondhattad
volna ezt mellékesen.

Akkor is csak mámoros volnék miattad. Miért feltéteztél

mást?

Nyelt egyet, lefelé nézve a kettőnk közötti térbe.

– Mert, Rosie, a szerelem és szenvedély az a két erő, ami

megőrjíti az embereket, a legjobb szándékaik ellenére. –
Megfordult, hogy szembenézzen velem, egyik keze a füle
alá téve. – És te szenvedélyes vagy az anyasággal
kapcsolatban. Nem akartam ezt az arcodba vágni egyszerre
az esküvővel, pazar ceremóniával és miegymással. Ez furcsa
nekem is, oké? Nem vagyok hozzászokva, hogy könnyű
dolgom legyen az életben.

Egy ölelésbe húztam, megszaglászva a nyakát, a

cseresznyevirág-parfüm illatát, amit mindig használt. Otthon
illata volt.

– Sosem örültem ennyire bárki más szerencséjének –

mondtam, minden szó könnyed volt és egyszerű, mert ez
volt az igazság. – És szokd meg mindezt a jóságot, mert te
tisztességesen kiérdemelted.

Most, mondj el nekem mindent. Hányadik hétben vagy?

– Kilencedik hét – a szája sarkába harapott, egyik kezét

lapos hasára csúsztatva. – A kávé illatától hánynom kell, és
a bacon gondolata is kellemetlen borzongást küld végig a
gerincemen. Ó, Rosie, és a melleim!
Annyira fájnak. Tiszta érzékenyek és hatalmasak. Amitől
Vicious csak még jobban rajong értük. – A szemét forgatta
és horkantva felnevetett. – Azt mondják az első trimeszter a
legnehezebb, és onnantól gyerekjáték.

Megosztottam vele a fiatal anyukák történeteit, akikkel

együtt dolgoztam, és hogy a valódi meló akkor kezdődik,
amikor a baba már megszületett, és megöleltem őt,
összefonva lábaimat az övével.

– Hogy tudsz elviselni engem haver? Komolyan. Én, mintha

a legrosszabb ember lennék a világon. Úgy viselkedtem,
mint egy elkényeztetett liba egész héten, csak mert néhány,
nyomorult pillanatig úgy éreztem, milyen volna a te
helyedben lenni. Nem mindenki más világának a
középpontjában.

– Jézus. Rosie, ez nem nagy ügy. Egy kicsit csendes voltál

Vegasban, de…

– Nem, Millie, nem csak ez van – motyogtam.

Merjem elmondani? Lehetne. Ő elmondta a titkát. Csak

akkor fair, ha én is elmondom az enyémet.

– És…? – Millie kiszállt az ölelésünkből, kíváncsian nézve.

Felhúzódzkodtam, hátammal a támlának dőlve ültem. Olyan

erősen bámultam a kezeimet, hogy a látásom homályossá
vált. Én követtem el a bűnt. Itt volt az ideje, hogy fizessek.

– Lefeküdtem Deannel.

Nem néztem fel. A nővérem megbántásának lehetősége

hirtelen nagyon reális és nagyon nyers volt.
Huszonvalahány évig az életem mentes volt a felelősségtől.
Az életben maradáson kívül persze. Időről időre megúsztam,
ameddig szedtem a gyógyszeremet, elmentem a
fizioterápiás kezeléseimre és elvégeztem a légutak
tisztítását minden reggel és délután. Most bocsánatot kellett
kérnem. Megbánást tanúsítanom. Megbirkóznom a
következményekkel.

Kezdve az utolsó személlyel, akit valaha bántani akartam – a

nővéremmel.

Hajlandó voltam helyesen cselekedni. Feladni Deant –

pontosan tudva, hogy ő volt az egyetlen férfi, akit arra szánt
a sors, hogy szeressem, az egyetlen egy, akit valaha
szerettem –, mert a nővérem sokkal fontosabb volt. Sokkal
fontosabb nála és sokkal fontosabb nálam.

Szóval visszatartott a lélegzettel, félig lecsukott szemekkel

vártam Millie ítéletét. Bár a tüdőm égett, könyörgött,
levegőért kapkodott, visszatartottam a lélegzetem. Azt
akartam, hogy vágjon pofon, rúgjon a gyomromba, mondja
nekem, hogy én vagyok a legrosszabb ember a földön és
hajítson ki a házából. Egészen addig, amíg ez azt jelenti,
hogy ad nekem még esélyt, hogy rendbe hozzam ezt.

– Ő milyen volt? – A hangja a semmiből jött.

Micsoda…?

– Én… uh… tessék?

– Ő jó volt? – Millien volt a sor, hogy fölkapaszkodjon és

leüljön mellém. Egyik lábát átvetette a másikon, ajkait
megütögetve. – Csak egyetlen alkalommal voltam vele.
Köztünk szólva alig érintett meg. Az idő felében csak
csókolóztunk, miközben én csináltam a házi feladatát –
kuncogott, és a pokolba is, ezt hallani jó érzéssel töltött el.
– Ő olyan… – összehúztam a szemem, közelről vizsgálgatva
a nővéremet. Részeg volt? Elszállt? Nem lehetett volna,
mivel terhes. De

nem úgy tűnt, mintha egy csöppet is érdekelné. Tudtam,

hogy túl volt rajta. Mindenekelőtt tudtam, hogy sosem
voltak szerelmesek egymásba.

Miután Millie elhúzott New Yorkba, messziről figyeltem

minden mozdulatát, megbizonyosodva róla, hogy a szíve
nem volt összetörve.

Megbánást és sajnálatot érzett amiatt, ahogy véget vetett a

dolgoknak Deannel, de sosem vágyakozást. Szóval tudtam,
hogy ő nem fog mardosó szívfájdalmat érezni. De ez… ez
akkor is furcsa volt.

– Ő olyan…? – sürgetett a nővérem, állát lebiccentve.

Piszkosul dögös. Mocskos és vad. Észbontóan kemény. A

legjobb, akivel valaha voltam.

– Nos... – köhögtem a kezembe –, hadd mondjak csak

annyit, hogy míg egy csomó kivetnivalót találok, ha a
személyiségéről van szó, sosem fogsz hallani engem
panaszkodni róla az ágyban. Szóval tényleg nem vagy
dühös?

Vállat vont. – Ő egy HotHole, Rosie. Ők olyan rosszak, hogy

nem is tudják lebetűzni azt a szót, hogy „jó”, de azt hiszem,
te ezt már tudod.

Mindaddig, amíg megvéded a szíved – tenyerét az Anti-Flag

pólóm bal oldalára tette –, én támogatom ezt, akármi is ez.
Csak azt akarom, ami a legjobb neked. Boldoggá tesz?
Boldoggá tett Dean engem? Nem tudtam erre őszintén
válaszolni.

Amikor együtt voltunk vagy részeg voltam, vagy dühös.

Néha mindkettő.

És mindig olyan bűntudatot érezve hagytam ott, hogy volt

egy kis keserű

mellékíze minden szexuális együttlétünknek. Minden

meghitt pillanatnak.

Még amikor közel tartottam magamhoz aznap éjjel, amikor

rájöttünk, hogy Val elhagyta Trentet, akkor sem hagytam a
szívemet Deanért dobogni. Először meg kellett kapnom
Millie engedélyét.

– Azt hiszem, tudna – válaszoltam, érezve, hogy izgalom és

elragadtatás kavarog a gyomrom mélyén.

– Akkor ez eldőlt. Az áldásom a tiéd – mosolyogva tapsikolt

egyet.

Ezzel az áldással – amit nem vettem könnyedén, végül is ez

volt a jegyem a boldogsághoz – én is tettem egy ígéretet. A
legjobb koszorúslány szándékoztam lenni vasárnap a
koszorúslányok történetében. Annie ellentéte24. A kilátásra,
hogy jóvátehetem a történteket, a szívem hevesebben
kezdett verni.

– Köszönöm, Millie – kifújtam a levegőt, amit a

beszélgetésünk kezdete óta visszatartottam, és a tüdőm
megremegett a megkönnyebbüléstől.
– Ne köszönd nekem. Köszönd a szerelemnek! Az mindent
legyőz.

– Még Dean „Hímringyó” Cole-t is? – vicceltem.

A nővérem nevetve a combomra csapott.

– Ó, van egy olyan érzésem, hogy különösen őt!

24 Utalás a Koszorúslányok című filmre.

 
Tizennyolcadik fejezet
Dean

Fordította: Suzy

KURVÁRA UTÁLOM AZ ESKÜVŐKET.

Majdnem elfelejtkeztem erről a kis tényről – majdnem –, de

aztán Vicious és Millie összecsapásai az előkelő ételekről,
csillogó színekről és az izzadt, kiöltözött vendégekről
eszembe juttatta, hogy ha valaha is megnősülök, akkor az
Vegasban lesz.

Az jó dolog volt, hogy Rosie-nak és nekem repülőjegyünk

volt az első

New York-i járatra holnap reggel, mert elszántam magam,

hogy kurvára elmegyek Todos Santosból és megkezdem a
könyörtelen hajszámat utána. Úgy neveztem: Küldetés: A
megfelelő LeBlanc testvér. És azzal fogom kezdeni, hogy
kibaszottul bejelentem a hírt az országos tévében, így
abbahagyhatja a folyamatos bűntudatot, amit akkor érez, ha
lefekszünk egymással. Ez volt az egyik alapvető probléma
köztünk, és én könyörtelenül ki akartam tépni a gyökerénél
fogva és kiölni a szégyent és elfogultságot, amit a
szemében látok, amikor rám néz.

Csütörtök és vasárnap között nem volt sok időnk egymásra

Baby LeBlanc-kal. Néhányszor elmentem mellette a hallban
és akárhányszor így volt, az ujjaink összefonódtak, vagy
összeértek a vállaink, vagy úgy mosolygott rám. Azzal a
mosollyal, amit főként nekem talált ki és senki más nem
láthatta.

Elfoglalt volt. Oda-vissza szaladgált a nővérével a

szépségszalonba, fürdőkbe és a végső simítások is
időigényesek voltak. Annyira fáradtnak
nézett ki, de tartotta magát. Megpróbáltam belopózni a
szobájába aznap éjjel, amikor visszatértünk Todos Santosba,
de Millie ott aludt mellette az ágyban.

Kibaszott Millie. Eltilt Rosie-tól, még tizenegy év után is.

Derekasan kivettem a részem az esküvőből. Álltam az

egyenes sorban Trenttel, Jaime-vel, Viciousszal és az
apámmal, Elijal – aki nagy részt vállalt Vicious
támogatásában –, hogy köszöntsük a vendégeket. A levegő
nyirkos volt és a nap is olyan mérges volt, mint egy PMS-es
tinilány, aki épp rajtakapta a pasiját, amint Demi Lovato
fotójára veri ki.

Izzadtam az ötezer dolláros, méretre készült

szmokingomban, így megragadtam egy pohár pezsgőt és
ledöntöttem a torkomon, de meg akartam tartani a Rosie-
nak tett ígéretemet. Nincs több pia, legalábbis addig, míg le
nem győzöm a piafüggőségemet, amit arra használtam,
hogy felejtsek. Még füvezek, de csak egyetlen spanglit
naponta.

A teljes megvonás a második ok, amiért a

szenvedélybetegek meginganak.

Az első ok? A szívfájdalom. Próbáltam elkerülni ezt.

Széles mosoly ragadt a ragyogó arcunkra, úgy üdvözöltük a

csillogó hölgyeket és a gazdag, öreg férfiakat. Trent ma már
jobban nézett ki és Vicious úgy vigyorgott, mint, aki
megnyerte a lottóötöst. Irigység nyilallt a szívembe, nem
azért, akit elvesz, hanem a tény miatt, hogy Emilia
beleegyezett abba, hogy megállapodik vele. A húga, úgy
éreztem, nehezebben megszelídíthető.

– Üdvözlöm!
– Köszönjük, hogy eljöttek!

– Olyan régen találkoztunk. Hogy vannak a gyerekek?

Bla-bla-faszom-bla. Az emberek áradata nem csökkent.

Minden, amit akartam, hogy vethessek egy pillantást Rosie-
ra. Aznap korábban küldtem neki egy üzenetet, hogy sok
szerencsét kívánjak, ami hülyeség

volt, mert nem ő volt az, aki férjhez megy. Azt mondta, hogy
valamit el kell mondania, de erre csak később lesz
lehetőség. Én meg egész ceremónia alatt semmi másra nem
tudtam gondolni, csak erre.

Vicious mellett álltam Jaime-vel és Trenttel, míg a boldog pár

elmondta a fogadalmát, miközben Rosie-t néztem az oltár
mellől, ahogy olyan őszinte boldogsággal nézett Emiliára,
amilyet csak gyerekeken lát az ember. Egy kibaszott
angyalnak nézett ki az elegáns görögstílusú,
gyöngyházszínű ruhájában. Fodros hattyútollként volt a haja
egy rendetlen franciakontyba hátratűzve. Rámosolygott
Millie-re és elvette a cseresznyevirág csokrot a kezéből,
amikor eljött a gyűrűcsere ideje.

Miután véget ért a szertartás, az ellenkező irányba sétáltam,

hogy ellenálljak a sürgető szükségnek, hogy megragadjam
és a szart is kicsókoljam belőle, míg az ajkai érzékennyé és
duzzadttá nem válnak.

Ehelyett elővettem a telefonomat és elkezdtem üzeneteket

írogatni neki, tudván, hogy egyhamar nem fogja látni őket.
És mondhatjuk azt is, hogy különösen fecsegő voltam, mert
más magyarázat nincs arra a sok sületlenségre, ami a
kezeim közül kikerült.

Dean: Te egy piszkosul gyönyörű hiba vagy, tudod

ezt?
Dean: Költözzünk össze.

Dean: Komolyan. Szarjunk le mindenkit és mindent.

Csináljuk.

Dean: Kedves Miss LeBlanc, itt a háziura. Átnéztem a

bérleti feltételeket – egy billió százalékkal
megemeltem. Vegye vagy

vigye.
Dean: De most komolyan, Baby LeBlanc. Kurvára
csináljuk.

Annyira meg akartam győzni, hogy tudja, józan vagyok. De

úgy hangzottam, mint egy részeg idióta.

A szertartás után vacsora volt. Az ültetési rend miatt Rosie

és én az asztal ellentétes oldalán ültünk – a francba ezzel,
meg az egész élettel is –, már biztosan ellenőrizte a
telefonját, de még mindig nem válaszolt.

Ezzel nem volt baj. Türelmes voltam. Van ideje.

Valójában, ezek közül egyik sem volt igaz.

Nekem nem volt türelmem és neki meg főleg ideje nem volt.

Trent felállt a székéről, hogy kicserélje Luna pelenkáját és az

apám abban a pillanatban elfoglalta a helyét és
megveregette a vállam.

– Szép szertartás – jegyezte meg. Vállat vontam.

– Az.
– Jól szórakozol, fiam?

A szórakozás egy elég erős kifejezés volt. Elviselem ezt az

eseményt, míg el nem jön az ideje, hogy hazamenjek és
felfaljam a desszertemet. A barátnőm punciját.

A kezeimet a zsebembe téve hátradőltem.

– A kaja jó.

– És észrevettem, hogy nem nyúltál alkoholhoz. Remek.

– Ez Rosie csodás ötlete volt. Úgy tűnik, eddig működik.

Legalábbis többnyire. – Eszembe jutott az az alkalom,
amikor véletlenül válaszoltam Ninának. – Így lesz a legjobb.
A mértéktelen ivás újdonsága elvész harminc körül.

– Ez az oka annak, hogy Viciousnál maradsz? – vigyorgott

apa a szemöldökét megemelve.

Azt mondtam a szüleimnek, hogy a Spencer birtokon akarok

maradni az első Todos Santos-i éjszakámon, hogy ott legyek
a barátomnak, de ez a faszság annyira volt hihető, mint egy
szűz kurva. Sosem tettem semmit senkiért, hacsak nem
akartam magam is. Különösen nem Viciousért. Szóval,
mindenki biztos volt benne, hogy valami titkos programom
van.

– Lehet – megnedvesítettem az ajkaimat, a pillantásommal a

csini seggét és a franciakontyát kerestem a kiöltözött nők
tengerében. Nem viselkedtünk egy párként. Még nem. Nem
tudtam biztosan, mikor fogja és egyáltalán el fogja-e
mondani Rosie a nővérének, még akkor is, ha én mást sem
akarom, csak megragadni a mikrofont és bejelenteni
mindenkinek, de tekintettel kellett lennem az érzéseire. De
őrült volt, ha azt hitte, hogy ezt továbbra is elnézem neki.

– Miért? – kérdeztem apát.

– A nővérével jártál, nem?

– A végzős évben. Egy szemesztert, meg egy felet –

kortyoltam egyet a vizemből és a széke támlájára tettem a
karom. – Túl vagyunk rajta.

Mindketten.

– Nyilvánvalóan. – Apa a boldog pár felé intett az állával,

ahogy Vicious megragadta a menyasszonyát és nyelves
csókot adott neki, a nyelve a száját ostromolta, amilyen
lassan és csábítóan indult, olyan hamar vált olyanná, mint
amit az ember zárt ajtók mögött csinálna. Jaime hátba vágta
Vicioust és emlékeztette rá, hogy kétszáz szempár figyeli
őket.

– Nina hívogat mostanában. Többet, mint általában –

mondtam apának. Ő volt az egyetlen, akivel beszéltem
Nináról. Anya túl elfogult, túlságosan védelmező volt velem
szemben – és a barátaim…nos, ők nem tudtak róla.

Apa összepréselte az ajkát, összeráncolta a homlokát.

– Miért nem adod meg neki, amit akar?

– Úgy érted, egy csomó pénzt és olyan fejfájást, ami a

legerősebbnek számítana a migrének történetében?
Hatszázezret akar.

Egy pillanatnyi csend után megszólalt.

– Nem akarod látni őt?

Eli Cole ügyvéd volt. Családjogi ügyvéd, hogy pontosak
legyünk.

Minden nap olyan ügyek landoltak az asztalán, mint az

enyém. Az olyan emberek, mint Nina vonszolták őt a
bíróságra forgóajtószerűen, szóval ő

pontosan tudta, milyen mocskos dolgok történhetnek velem.

Ciccentettem, még mindig a tömeget pásztáztam, azt az

embert kerestem, akit folyton látni akartam.

– Nem. Igen. Nem tudom. Tudod, mi a lényeg, ugye? Ő az én

részem.

Ő nem kizárólagosan az övé. De akkor… miért tépnénk fel a

behegedt sebet? Szerintem jobban meglennénk e nélkül –
összecsippentettem a szemöldökömet. – Igazán kurvára
semmit sem tudnék vele kezdeni a jelenlegi állapotomban.

– Rossz passzban vagy? – Apa kérdésének éle volt.

Meggondoltam a választ.

– Nem feltétlenül. Csak szerintem nem mindenki olyan

apatípus, mint te.

Apa bólogatott.

– Bármit is döntesz – mondta óvatosan – jusson eszedbe,

hogy anyád és én támogatunk benne.

– Kösz, apa – mondtam.

Trent visszaért Lunával a karjában és én az este maradék

részét azzal töltöttem, hogy megnevettessem a kislányt.
Éjfél körül bújtam be Rosie ágyába. A repülőnk másnap
korán reggel indult, és az, hogy külön töltsük az éjszakát,
nem volt opció. Gyorsan elaludt – miután egész nap Millie
körül sürgölődött, mint a tökéletes koszorúslány, még a
város másik végében lévő Targetbe is elment, hogy

vegyen Millinek egy flip-flopot – aminek szükségességére

Rosie is felesküdött –, mert attól félt, hogy kisebesedik a
nővére lába.

Baby LeBlanc békésnek tűnt, bevackolódott a takaró alá

enyhén szétnyílt ajkakkal. A szempillái megremegtek,
amiből tudtam, hogy álmodik. A két inhalálója, a
narancsszínű gyógyszeres fiolája és a furi mellénye még az
éjjeliszekrényre volt dobva. Ez azt jelentette, hogy kidőlt,
mielőtt felkészült volna az alvásra. Becsúsztam mellé és
hátulról átöleltem, szorosan a mellkasomhoz húztam. Még
mindig alkohol– és izzadtságszaga volt, és nem tehettem
róla, de kuncogtam. Még csak le sem zuhanyozott, miután
hazaért. Én kicsi vademberem.

– Dean – motyogta álmában és én megkeményedtem.

Inkább egy sóhajtás volt, de én azt hallottam, amit hallani
akartam. Egész nap nem volt időnk beszélgetni és nekem
úgy hiányzott, mint egy kibaszott tüdő.

Tüdők. A tüdői minden egyes nap egyre gyengébbek és mi

külön töltve vesztegettük az időt. Nem tudtam biztosan,
hogy még mennyi ideig bírom ki, hogy ne lássam őt
rendszeresen, minden nap, legalább néhány órát egy nap.
Már nem térhettünk vissza ahhoz a kapcsolathoz, amit eddig
folytattunk. Az alkalmi liftbeli találkozásokhoz, a hamis
bérleti viszonyhoz és a könnyű, semmitmondó
ugratásokhoz, amiknek semmi értelme sem volt.
– Dean – mondta megint, a seggével az ágyékomhoz
simulva, kapcsolatért könyörögve. Beszívtam a levegőt a
fogaim között és a farkamat a farpofái közé nyomtam, amit
csak egy vékony, rövid pizsamaalsó fedett. Végighúztam a
résén és egy kissé felnyögtem.

Ezúttal nem óvszer nélkül fogom megdugni. Akart engem és

biztos voltam abban, hogy megadom neki, amit akar.

– Mmmm – nyöszörgött félálomban a gyönyörtől, egy kissé

széjjelebb nyitotta a combjait, hogy könnyebben
hozzáférjek. Tetszett neki, szóval ezt jelnek vettem, hogy
lecsúsztassam az alsóját és a farkam hegyét a

meleg farpofái közé toltam. Bassza meg. Ez a lány. A

markomba vettem az egyik mellét és a bimbóját a hüvelyk–
és mutatóujjammal csavargattam, csipkedtem.

– Hiányoztam, bébi? – leheltem a nyakába, nem igazán

vártam rá választ.

– Igen – motyogta álmosan, még mindig kábult volt. –

Elmondtam Millie-nek. – A segge keményebben nyomódott a
farkamhoz, így már majdnem a fele lüktetett a farpofái
között. – Azt mondta, örül.

A rohadt. Kurva. Életbe.

Meg akartam ragadni, megfordítani és kinyalni, ami

teljességgel lehetetlen volt, mert nem csak Rosie aludt,
hanem az egész családja is durmolt. Hallottam a
hortyogásokat, miközben a szobája felé jöttem.

Ez nem olyan beszélgetés volt, amit egy alvó lánnyal kell

lefolytatni, így becsúsztattam a kezem az alsójába, hátulról
átölelve elkezdtem dörzsölni a csiklóját és éreztem, hogy a
farkam rángatózik a farpofái között. Be akartam csusszanni
abba a lyukba. Nagyon. De az anális szex határozottan azon
dolgok közé tartózott, amikről beszélni kell, mielőtt
megteszed.

– Élvezz az ujjaimra, Baby LeBlanc – becsúsztattam egy,

kettő, három ujjamat a puncijába és élveztem a cuppogó
hangot, ahogy ki– és betologattam őket, először lassan,
aztán gyorsabban, amikor a csípőjével elkezdte veszettül
követni a kezem mozgását. A számat a fülkagylójára
szorítva sziszegtem. – Gyerünk, Sirius. Szeretlek.

Az orgazmusa az ujjaimra robbant és felkiáltott, a szája

tágra kinyílt a vágytól. Be kellett fognom a száját, hogy
elfojtsam a sikolyát. Bár Rosie kétségkívül nagyon élvezte az
ujjazást, a hátára fordult, majd a sötétben lovagló ülésben
rám ült, mielőtt bármit is reagálhattam volna.

Még mindig nem tudtam biztosan, ébren van-e vagy alszik.

Valahol a kettő között lehetett. A tekintete üveges volt, az
ajkai vörösek, nyitottak

és hívogatóak voltak, ahogy hozzám dörgölőzött, a csupasz

puncija a meztelen farkamat simogatta.

Kétségbeesetten meg akartam dugni őt, de még mindig

nem beszéltünk egy aprócska dologról. (És nem, nem arról a
tényről, hogy szerelmes vagyok abba a pimasz seggébe.
Valószínűleg vagy nem hallotta, vagy nem jutott el a
tudatáig, de ez számomra nem volt újdonság. Mindig
tudtam, hogy szeretem őt. Már azelőtt, hogy beismertem
magamnak.)

– Szeded a tablettát? – kérdeztem. Mert ha nem, akkor

nagyon gyorsan el kell szaladnom a folyosó másik végébe
és szerezni egy óvszert. Bár nem biztos, hogy van nálam.
Mindig volt egy a tárcámban, de elfelejtettem pótolni az első
Todos Santos-i éjszakánk óta. Bár képes lettem volna
beosonni Vicious és Millie szobájába – igen, a
nászéjszakájukon –, hogy ellopjam Vicious óvszerét,
miközben mindketten ott vannak. Még akkor is, ha
meztelenek és épp dugnak.

Ennyire akartam Rosie-t.

– Nincs tabletta – motyogta, a testével hátradőlt és nekem

ütközött, ahogy a farkamat bevezette a puncijába. Bassssza
meg.

– Kicsim – megragadtam a karját, megcsókoltam a csuklóját,

a tenyerét és az ujjhegyeit milliószor. – Félálomban vagy. És
én egy faszfej vagyok, amiért belopóztam ide és
megujjaztalak, miközben az öntudatlanság határán vagy.
Óvszerre van szükségünk. Engedd, hogy nagyon gyorsan
hozzak egyet, oké?

De ő csak folytatta, kilovagolta a kibaszott eszemet is és

habár tudtam, hogy ez egy rossz ötlet, a farkam átvette az
irányítást és – juhúúú – azt mondta, hogy szarjam le a
következményeket. Ahányszor csak lecsúszott a farkamon
és megszorította, oda akartam tapasztani az ágyhoz és
megmondani, hogy várjon egy percet. Még arra is
gondoltam,

hogy megfordítom, felcsúszom rajta és a farkam a szájába

teszem, hogy megállítsam.

Próbáltam valami észszerű okot találni, ahogy ott találtam

magam tehetetlenül alatta, de képtelen voltam megtagadni
tőle, amit akart, még akkor is, ha ez őrültség volt és
veszélyes. Nina által traumát éltem át, de Rosie nem Nina
volt. Még ha terhes is lenne, nem nagy ügy, ugye? Luna cuki
volt. Még akkor is, ha ma „bekakált” és Trent rávett, hogy én
cseréljem ki a pelenkáját. És talán egy nap jó apa lennék.
Csak abban nem voltam biztos, hogy a mától kilenc hónapra
jó időpont lenne-e erre az apaságra.

– Nem kell, nem kell – motyogta Rosie fokozva a sebességet.

Még mindig valamiféle félálomban volt. Egy kimerült
lányhoz képest kiváló teljesítményt nyújtott, ahogy
meglovagolt engem. A golyóim megkeményedtek és
ismerős érzés áradt szét a gerincemben. El fogok menni. El
fogok menni és Rosie nem szedi a tablettát.

Hé, seggfej, te is egy idióta vagy, tudod ezt?

– Kicsim… – nyögtem, de hiábavaló volt. Nem akartam

megállítani őt, még akkor sem, ha ezután a valóság, ami
bekövetkezik, elpusztít majd engem.

– Dean – nyöszörögte. – Gyere.

És én elmentem.

Beleélveztem, hogy pontosak legyünk, másodjára óvszer

nélkül.

A mellkasomra rogyott az aktus után, a nyakamhoz

dörgölőzött, a farkam még benne volt. Éreztem a meleg
spermámat szivárogni közöttünk, hozzáragadt a hasamhoz
és éreztem a tettem súlyát.

Milliószor nehezebb volt a rajtam lévő nőnél.

– Beléd élveztem – suttogtam sokkal inkább magamnak,

mint neki.

A torkomra szorította az ajkait, majd megszólalt.

– Nem lehetnek gyerekeim.

 
És aztán visszaaludt rajtam.

Bassza meg.

 
Tizenkilencedik fejezet
Rosie

Fordította: Miya

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Szerelem. Amikor tüzes és hiányos. Nyers és finom.

Ugyanakkor pedig emlékeztet, hogy egy nap – hamarosan –
számomra minden el fog múlni.

A REPÜLŐÚTON VÉGIG egymás kezét fogtuk és

csókolóztunk. Mellette ébredni, olyan volt, mint egy álom.
De a helyzet iróniája nem kerülte el a figyelmemet,
ugyanakkor pedig az egész kapcsolatunk csöpögött a
szatírától. Dean annyira laza volt, beszökött a szobámba és
megujjazott, míg aludtam, de aztán gyorsan viszonoztam.
Emlékszem, milyen volt meglovagolni őt, miközben a
csiklómat a kemény hasizmához dörgöltem.

Megkaptam, amire szükségem volt és már aludtam is újra.

Kutya fáradt voltam – izomlázam volt a lábamban, a
tüdőmnek szünetre volt szüksége, míg a fejem továbbra is a
hangos zenétől és a hangzavartól dübörgött –, az
eszméletvesztés és a mindent érzek magam körüli állapot
közötti vékony határon táncoltam.

A repülőn elmeséltem Deannek a Millie-vel folytatott

beszélgetésemet, elkerülve azt a részt, amikor Dean egy
SMS-en keresztül kért meg arra, hogy költözzek vele össze.
Nem mintha nem akartam volna. Mert akartam. De
egyelőre, csak élvezni akartam őt, a társaságát. Nem
akartam elkövetni ugyanazt a hibát, mint Darrennel. Nem
akartam beleugrani az elkötelezettségbe, még akkor is, ha
tudtam, hogy Darren
és Dean teljesen mások (főleg, mert az érzéseim Dean iránt
egyenesen az őrületbe kergettek, olyan erősen tartott a
markába), hogy ez alkalommal nem akartam elcseszni.

Nem lesz szép. Ellenkezőleg, velem együtt élni elég csúnya

lesz, és nem voltam benne biztos, hogy készen áll erre az
utazásra. Továbbá, még mindig be kellett avatnom az
állapotomba. Abba, hogy nem lehet gyerekem. A valóságba,
ami rám várt – az állapotom, ami csak romlani fog –, és
abba, ami ezzel járt. A gyógyszerek. A mellények. A
masszázsok. A nehéz táskák, amiket mindenhova
magammal viszek. Az elkerülhetetlen fogyatékosságok,
amikor a szerveim elkezdenek leállni.

Mindenbe.

És Deannek is megvoltak a maga titkai. Tudtam, hogy

vannak.

Ki várt rá Alabamában, ki volt az a lány, akivel telefonon

beszélt azon a napon, amikor berobbant az apartmanomba,
hogy meggyőzzön, menjek Todos Santosba? Semmi értelme
nem volt válaszok után kutatni.

Neki kellett eldöntenie, mikor jött el az ideje, hogy

beavasson, mindabba, épp úgy, mint ahogy nekem kellett
összeszednem a bátorságomat, hogy beszéljek az
egészségemről és a problémáimról.

Ebben a pillanatban, nem akartam bonyolultabbá tenni a

dolgokat.

Ebben a pillanatban, élni akartam.

– Amúgy Millie terhes. – Nyomtam az ajkaimat a nyakához

és óvatosan megharaptam, miközben ugyanaz a
légiutaskísérő ment el mellettünk, csúnya pillantást lövellve
felém, aki egy héttel ezelőtt is kiszolgált minket San Diego
felé. A múltkor úgy néztünk egymásra, mintha meg
akarnánk gyilkolni a másikat. Most, három másodpercre
voltam attól, hogy csatlakozzak a Mile High Klub tagjai közé,
azzal, hogy szexelek az alvó első osztályú utasok előtt.

Dean felkapta a fejét és kételkedve meredt rám. Kissé

megviseltnek tűnt a hírtől, mire felmordultam.

– Jézusom, Dean, ne mondd, hogy nem szereted a

gyerekeket – ugrattam. Megfogva a kezemet, nyomott egy
csókot a kézfejemre. Az arckifejezése kemény volt, úgy tűnt
mintha a szemöldöke közötti ráncok kettéosztanák az arcát.

– Te, hogy érzel irántuk? – Nem törődött a kijelentésemmel.

Várjunk csak, tényleg nem szereti őket? Úgy éreztem ez egy
érzékeny pont lehet a számára, épp úgy, mint számomra.

Lepillantottam és mosolyogtam.

– Mindenkinél boldogabb vagyok – haraptam az alsó

ajkamba. – Az utolsó vasamat is New York játékboltjaiban
fogom otthagyni és meg fogok tanulni kötni.

– Ó, bassza meg. Folytasd – becsúsztatta a kezét a

combjaim közé és előre hajolva megharapta a fülcimpámat.
– Mesélj még a kötésről. Ma nagyon jól megy neked a kacér,
piszkos beszéd.

Rácsaptam a mellkasára, még mindig csodálkozva, hogy

valóban ezzel a gyönyörű férfival vagyok együtt. Mindig is
jóképű srácokkal jártam, de Dean egy külön csoport volt.

– Komolyan mondom. Alig várom, hogy nagynéni legyek.

Szerinted fiú vagy lány lesz?
A szemei újra elszomorodtak. Talán titkolt előlem valamit?
Talán ugyanazt, amit én titkoltam előle?

– Fiú – mondta a nyakamat csókolva. – Szerinted?

– Lány – fúrtam az orromat az orrához, mint egy

Eszkimópuszi.

Amikor visszatértünk az épületünkhöz, az ajtómig kísért,

miközben mind a két bőröndöt maga mögött húzta, és
amikor már éppen készületem volna becsukni az ajtót
magam mögött – mert nem volt az az Isten, hogy újra
együtt aludjunk, túl fáradt voltam ahhoz, hogy az esküvő

után zuhanyozzak és több, mint huszonnégy órája nem érte

meleg víz és szappan a testemet –, megállította a kezével a
csukódó ajtót.

– Szerintem szükségünk lesz pár szabályra – mondta nagyon

hivatalos hangon.

Résnyire nyitottam az ajtót és kikukucskáltam rajta.

– Úgy gondolod? – vigyorogtam.

– Kurvára. Első szabály: használhatom a kulcsomat a

lakásodhoz, és fordítva. – A zsebébe nyúlva kihúzta a
kulcsot, amit a kezembe helyezett és az ujjaimmal körbe
zárta. – Második szabály: végeztél a randizásokkal. Az
enyém vagy.

– Te is az enyém vagy? – vontam föl a szemöldököm.

– Mindig a tied voltam, Baby LeBlanc. A farkam csak bérbe

volt adva, de most már a jogos tulajdonosa használja –
folytatta. – Harmadik szabály: nincsenek titkaink. Ha valami
zavar minket – a hangja egy árnyalattal mélyebb lett –
beszélünk róla. Nevén nevezzük a dolgokat.

Nem ijedünk meg a szar dolgoktól, mert tudom, hogy rázós

lesz az út, de még így is benne vagyok. Érthető?

– Benne vagyok – bólintottam és újra becsukni készültem az

ajtót.

Nagyon fáradt voltam. De annak ellenére, hogy boldog

voltam, szükségem volt egy zuhanyra, hogy lemossak
magamról mindent.

– És, édesem? – nézett hátra a válla felett a lift gombját

nyomkodva.

– Igen, Mr. Főnökösködő?

– Gratulálok, lett egy pasid.

– Nem vagy a pasim.

– A Facebook profilod másképp gondolja.

– MICSODA?

Ding. Besétált a liftbe egy elégedett vigyorral az arcán,

miközben az ajtó becsukódott mögötte.

– Kedveld azt a kurva posztot, Rosie. Viszlát.

 
Dean

Volt egy számítástechnikai ismerősöm, akinek nagyon sok

szabad ideje volt, így segített nekem elintézni a dolgokat. És
így lett Dean Cole és Rose LeBlanc kapcsolatban a
Facebookon, még akkor is, ha két nappal ezelőttig még
barátok sem voltak. Azt akartam, hogy Rosie tudja, ez nem
csak valami hülye fellángolás volt, és hogy legközelebb, ha
valakiknek végig kell sétálniuk a templomban, azok mi
leszünk. Ő papucsban lesz, én pedig annyit leszek benne,
hogy műtéttel kell majd minket szétválasztani.

Milyen érzés volt tudni, hogy a volt barátnőmnek gyereke

lesz? Mintha ezernyi kést szúrtak volna a hasamba, de nem
azért, mert a gyerekkori barátomtól esett teherbe.

Nem lehet gyerekem.

Minden alkalommal, amikor arra gondoltam, ahogyan ezt

suttogta a fülembe, elöntött az ellenállhatatlan érzés, hogy
kiürítsek egy üveg whiskyt. Igazságtalanság. Annyira
igazságtalan, hogy Ninának lehet gyereke, de Rosie-nak
nem. Rosie az anyaság definíciója volt. Öt emberre elég
együttérzés szorult belé. Hogyan tud egyáltalán egy
gyermekkorházban önkéntes lenni? A fenébe is, ha tudtam
volna... így legalább értettem miért nem akarta Millie
elmondani Rosie-nak míg el nem jött a megfelelő pillanat.

– Mr.Cole – Sue süvített be az irodámba egy biccentés

kíséretében.

Kedd volt, de Sue úgy nézett ki, mint hétfő reggel. Tetőtől-
talpig feketében volt és az arcára fagyasztott mosolynak
hála, úgy nézett ki,
mint valami olcsó porcelán baba. – Hogy van ma? Milyen
volt Mr.Spencer esküvője?

– Jól vagyok, az esküvő eseménydús volt, és nincs kedvem

csevegni, szóval térjünk a tárgyra. – Dobáltam egy
teniszlabdát a kezemben, miközben leült velem szembe.
Mindabból, ami az esküvőn történt, a legjobb része az volt,
amikor Rosie rájött, hogy Millie leszarja azt, hogy együtt
vagyunk. Megkönnyebbülés öntött el, amikor Baby LeBlanc
elmondta nekem, hogy a nővérét nem zavarja. Nem azért,
mert érdekelt mit gondol Millie. Hanem mert Rosie-t
érdekelte.

Azt hittem Millie nyaggatni fogja azért, mert mindenkivel

összefekszem. De nem voltam nőfaló... csak pasi. Mit kellett
volna tennem? Várni, hogy Rosie rájöjjön, hogy mindig is
nekem teremtették?

– Hívjon fel minden egyes virágárust a környéken és küldjék

el az összes rózsájukat, bármilyen színű lehet, a broadwayi
The Black Holeba. Rose LeBlanc-nak címezve – mondtam
Sue-nak. A szemei először azóta, hogy belépett az
irodámba, elhagyták az iPadjét és mint egy célpontra
tapadva néztek rám.

A gondolat, hogy én magam intézem ezt, pontosan egy

másodpercig volt a fejemben. Nem számított atomfizikának
felhívni a virágárusokat és leadni a megrendelést. De aztán
rájöttem, hogy volt egy határ aközött, hogy mi számít
figyelmesnek és papucsnak, és semmi esély nem volt rá,
hogy átlépjem ezt a határt, hogy örömet szerezzek a
személyi asszisztensemnek. Sue nekem dolgozott. Három
üzleti ügy várt az asztalomon, ezer megválaszolatlan email,
és négy üzleti megbeszélés, amit le kellett bonyolítanom.
Nem akartam megkímélni az érzéseit és még több munkát
varrni a saját nyakamba. Egyidejűleg pedig, valakinek meg
kellett ezt csinálnia.

– Ó? – kérdezte az iPad-et a karja alá helyezve. – Valami

üzenetet mellékeljek? – Ha a tekintetével üzenni lehetne, az
tele lenne káromkodással és testi épségemet fenyegető
mondatokkal.

Elmondtam Sue-nak mi legyen a kártyákra írva. Többes

számba, egy minden csokorba. Nem mondtam, hogy írjon rá
nevet, de biztos voltam benne, hogy Rosie tudni fogja ki áll
a gesztus mögött. Legalábbis reméltem, hogy tudni fogja.
Felírtam magamnak fejben, hogy kérdezzem meg Dr.
Seggfejt, hogy még mindig tartja-e vele a kapcsolatot. Ha
igen, akkor meg kell látogatnom és megértetni vele, hogy
végeztek.

Sue végighúzta az ujjait az iPad-en és végre megtette a

szükséges intézkedéseket azzal kapcsolatban, amire
kértem, mielőtt visszanézett rám.

– Minden egyes rózsát a környéken?

– Minden rózsát Manhattanben – gondoltam meg magamat.

– Az elég drága lesz.

– Gyönyörű bankszámlám van, Sue – villantottam rá egy

nagyképű

mosolyt. – Kurvára megengedhetem magamnak. Még

valami?

– Igazából, lenne itt még valami. Kérdezhetek valamit, Mr.

Cole?
Megint ezzel a Mr. Cole-al jött. Ez a csaj nem fogja ezt egy
könnyen elengedni. Megdörzsöltem a tenyeremmel az
államat és hátra dőltem. – Mondjad.

– Mije van Miss LeBlanc-nak, ami nekünk, többi halandónak

nincs? – kérdezte, ami azt jelentette, hogy soha nem
küldtem még senkinek virágot, főleg nem annyit, ami
megtöltene egy egész erdőt.

Elvigyorogtam, mert a válasz annyira egyszerű volt,

egyidejűleg pedig borzalmasan bonyolult is.

– A szívem, Sue – mondtam. – A szívem hozzá tartozik.

 
Huszadik fejezet
Rosie

Fordította: Lilith

Mitől érzed, úgy hogy élsz?

Verbális előjáték.

Az üldözés.

A vadászat.

De legfőbbképpen... az a rész, ahol megadom magam.

Rosie: Hadd találjam ki, lefeküdtél Sue-val.

Dean: Szerintem megkönnyítem a helyzetünket, ha

adok neked egy listát azokról a nőkről, akikkel nem
feküdtem le Manhattanben, mint fordítva.

Rosie: Emlékeztess megint, miért szexelek veled?

Dean: Mert nincs más férfi, aki tudná, hogy annak

érdekében, hogy egy földrengető orgazmushoz
juttasson, azt szereted, ha a mellbimbódat pontosan
ugyanabban az időben húzzák meg, amikor
összecsippentem a csiklódat. Mert szeretsz engem,
talán még szerelmes is vagy belém, habár én
hajlandó vagyok várni, míg be nem ismered ezt
magadnak. Folytathatom, akarod?
Rosie: Istenem, Dean.

Dean: Isten és Dean szinonimák. Kíméld az aksit.

Válassz egyet legközelebbre, mikor írsz nekem. Mit
akarsz enni vacsorára?

Rosie: Elle-lel találkozom.

Dean: Nem a kedvenc kajám, de nem fogja elrontani

a terveinket. Elle csatlakozhat hozzánk. Foglalok
helyet nyolcra a

The Red Hill Tavernbe.

Ez azelőtt volt, hogy virágot küldött nekem.

Habár, hogy teljesen őszinte legyek, így hívni azt, amit tett
(virágot küldött nekem), olyan, mintha a Csendes óceánt
egy kis pocsolyának hívnám. Ezernyi – talán több – rózsa
érkezett mindenféle színben, adagokban. A kisteherautók
két sorban parkoltak a kávézó előtt, és őszintén szólva,
kezdtem kicsit felhúzni magam azon a borravaló
mennyiségen, amit ki kellett fizetnem az összes futárnak.

– Hacsak egy kicsit is jobban elalélnék a fiúdtól, itt és most

megszülnék egy kicseszett petefészket – fenyegetőzött Elle,
egymás után tépve le a kártyákat a tucatnyi pirosakról,
fehérekről és rózsaszínekről, amik betöltötték a kávézót a
frissesség és a természet csábító illatával. Mindegyiken csak
egy szó állt, és ugyanazt mondta.

Enyém.

Enyém.
Enyém.

Enyém.

Enyém.

Egy háremnyi vásárló fennhangon tűnődött, mi lehetett az

alkalom, és amikor Elle válaszolt nekik, könyörögtek nekem
egy fényképért a fiúmról.

Miután megmutattam nekik a Facebook profilképét – róla,

ahogy egy szivart pöfékel, a lábait keresztbe téve az irodai
asztalán, egy stílusos,

fekete-fehér öltönyben –, elkezdték mondogatni nekem,

hogy ha nem mennék hozzá egy éven belül, akkor egy
reménytelen idióta vagyok, mert a fickó nyilvánvalóan
tökéletes.

Hajlamos voltam egyetérteni.

Millie és én a múlt éjszakát azzal töltöttük, hogy három órát

beszéltünk telefonon. Épp a nászútján volt a Maldív
szigeteken, alkoholmentes koktélokat szürcsölgetve
fürdőruhában, de így is talált időt arra, hogy a kedvemben
járjon. Mama és papa nem erőltették, hogy hozzuk rendbe a
dolgokat, és én sem közeledtem feléjük – nem, amíg fel nem
adják az ostoba ötletüket, hogy költözzek vissza Todos
Santosba –, de én imádtam hallgatni Millie sóvárgásait, és
hogy milyen kemény és duzzadt volt az alhasa. Vagy, hogy
hogyan kapta rajta Vicioust, ahogy majdnem kibuggyan egy
könnycsepp a szeméből az ultrahang vizsgálaton, ahol
voltak, habár azt állította, hogy csak belement valami a
szemébe.

Nagy puhány.
Utána elmondtam neki, hogy mennyire szeretem Deant,
bevallva, hogy az iránta érzett szerelmem már legalább egy
évtizedes. Elsírta magát, mikor meghallotta, milyen sok
szívfájdalmat okozott nekem, hogy együtt láttam őket, de
szerintem csak a hormonok voltak, mert akkor is sírt, amikor
előadtam neki egy mini spoilert A Kardashian sztori
következő részéről. Elmondta, hogy Vicious azt állította,
Dean érdeklődése irántam őszinte és komoly, én meg nem
akartam elmondani neki, hogy ezt már tudtam, mert az
exbarátja és én többet osztottunk meg egymással egy kis
feleselésnél, mikor még együtt voltak. Dolgokat, melyek
nem foglaltak magukba szavakat. Sem érintést. Dolgokat,
melyek kínoztak és kísértettek minket addig a pontig, hogy
megőrjítettük egymást.

Majd megemlítette, hogy Deannek volt egy afférja Sue-val,

nekem pedig egyszerűen csak bele kellett ütnöm az
orromat.

Mikor Dean kikiáltott engem a barátnőjének a Facebook

oldalainkon – azt még ki kell találnom, hogy a pokolba
csinálta ezt –, minden szót komolyan gondolt. Nem
fáradozott volna ezzel azért, hogy utána más emberrel
kavarjon a hátam mögött.

Megráztam a fejem és visszaszálltam a Földre, megfogva

egy gőzölgő

bögrét a bár alatti mosogatóból és szárazra törlöm.

– Rámenős Dean meghívatta magát a ma esti vacsoránkra –

mondtam Elle-nek, és a vigyora olyan széles volt, hogy az
már ragályos.
Vagy legalábbis erről győztem meg magam, mikor az arcom
elkezdett fájni a mosolygástól.

– Azt hiszed, hogy a dögös, hiú segge pizzát fog falni

velünk? – kérdezte. Elle feladta a diétáját, hogy nádszál
vékony legyen, mióta újra megnyílt a pékség lejjebb, az
utcán. Megráztam a fejem.

– Asztalt fog foglalni a The Red Hill Tavernben.

– Az őrült drága!

– Nem hiszem, hogy elvárja tőlünk, hogy fizessünk.

– Szerintem tőled várja a fizetséget szexuális szívességek

formájában.

Semmit sem akartam mondani, de mélyen legbelül már

vártam a számlára.

A jó hír: a HotHole teljesen elbűvölte Elle-t.

A rossz hír: a műveletben engem is lesöpört a lábamról.

Szótlanul néztem őket, a villámmal csavargatva a

garnélákat és a tésztát, miközben Elle időről időre
felnyerített hangosan, mikor Dean mondott valami vicceset
vagy megkérdezett valamit tőle, vagy csupán a jól ismert
karizmatikus, megnyerő önmaga volt.

Sosem voltam még ezelőtt a The Red Hill Tavernben, főleg

mert nem engedhettem meg magamnak, de még ha meg is
tehetném, kinek lenne ideje három hónappal előre foglalni
egy helyet? Különösen, mivel az egészségügyi problémáim
állandóan keresztülhúzták a számításaimat.
Sosem tudtam, hogy mikor kell bezárnom az ajtót és
elrejtőznöm a világ elől, vagy leülnöm az ágyra egy
hatalmas mellényt viselve egy-egy alkalommal órákig arra
várva, hogy a tüdőm jól működjön a szerveim többségével
együtt.

A The Red Hill Tavern bájos volt. Örültem annak, hogy

odamentünk.

Az étel nagyszerű volt, de a társaság? Az volt az igazi

csemege.

A könnycsepp alakú csillárok sárga fényt szórtak szét, régi

tölgyfa asztalok és klasszikus, piros-fehér kockás
asztalterítők és valódi, sokat használt gyertyák ragyogtak
mindenfele.

Arra a boldogságra gondoltam, amit Dean a tenyerében

tartott. A boldogságra, amit oly nagylelkűen nyújtott felém,
de veszélyes volt elfogadnom, mert ez az életemet
jelképező autó kormánya mögé helyezte volna őt.

Olyan volt Dean, mint egy vakmerő sofőr. Másfelől viszont

amióta csak elkezdtük ezt, semmi más nem volt, mint erős
és kitartó. Egy szikla, amire támaszkodtam, mikor az otthoni
dolgok összeomlottak.

Ki gondolta volna? Dean ’Ruckus’ Cole, a Megtestesült

Hímringyó.

– Szóval, sok milliomossal dolgozol együtt? – dorombolta

Elle, az ajkai fényesek egy extra réteg rúzstól és az ízletes
étel olívaolajától, melyet most faltunk be.

– Édesem – kuncogott, ráharapva egy darab

vesepecsenyére. – Csakis milliárdosokkal dolgozom.
– Szerinted össze tudnál hozni engem az egyikkel?

– Komolyan gondolod? Rendszerint nem úgy néznek ki, mint

ahogy a bankszámlájuk alapján hinnéd.

– Viszont vannak fiaik, nem? – kérdezte Elle.

– Igen, vannak. – Dean vigyorgott. – Tetszik a

gondolkodásmódod.

Épp ekkor rezzent meg a telefonja.

– Bocsássatok meg, ezt fel kell vennem. – Összeráncolta a

homlokát a telefonjára nézve és felállt, otthagyva minket,
hogy megcsodálhassuk a széles hátát és a varázslatos
seggét a szénfekete, személyre szabott öltönyében. Elle
kétszer összecsapta a tenyerét, mikor Dean hallótávolságon
kívülre ért, a kifelé vezető ajtó felé tartva. Megragadott a
vállamnál fogva.

– Micsoda férfi, Rosie! – kiáltott fel. – Mondd, hogy

borzalmas az ágyban, úgy meg tudom tartani a baráti
hűségemet feléd.

A ’tökéletes’ jelzővel nem is lehet elkezdeni leírni, hogy

milyen volt ő a lepedők között, de határozottan újra
emlékeztetnem kellett magam arra, hogy miért vállaltam
ekkora kockázatot tudván, hogy egy olyan ember, mint ő,
sosem állapodna meg hosszú távon egy olyan ember
mellett, mint én.

„Tudasd Darrennel, mielőtt továbblépsz.” Ezt mondta mama,

mikor előadtam, hogy összeköltözünk. „Nem akarhatod,
hogy úgy érezze, átverte egy olyan nő, akinek nem lehet
gyereke.”
– Csajszi. – Megrázom a fejem, próbálva elhallgattatni mama
szavait.

– Még csak ne is gondolj rá! Többé már nem lesznek

ugyanolyanok.

– Ha így folytatod tovább, mérget veszek rá, hogy egy

hirtelen felindulásból elkövetett bűntény áldozata leszel. –
Elle beleszúrt egy villát a raviolijába és a nyitott szájához
emelte. – Valaki meggyilkolna.

Valószínűleg egy másik féltékeny kurva. Talán a személyi

asszisztens?

Úgy értem, egy nőnek sem kellene egy olyan férfi büszke
tulajdonosának lenni, mint Dean.

– Ő nem egy vagyontárgy – forgattam a szemeimet, egy

bagettet rágcsálva.

– Nem. Hanem egy szexi árucikk. – Összeszorította Elle az

ajkait, mielőtt mindketten kétrét görnyedtünk a nevetéstől.
Megkérdezte, mi újság Trenttel – csalódott volt, hogy nem
találkozhatott vele az esküvő

előtt –, de aztán Dean visszajött az asztalhoz. Már nem

látszott játékosnak, vidámnak és lazának. Helyette olyan
volt, mintha szellemet látott volna. Visszadugva a telefonját
a farzsebébe, ezt mondta: – Gondoskodtam a számláról.
Készen álltok a távozásra?

Nem kellett túl közel lennem ahhoz, hogy tudjam, ivott.

Leheletének már a puszta alkohol szaga elárulta. Egy
tömény italra jellemző
erősséggel csapta meg az orromat. Le akartam harapni a
fejét, de nem tehettem meg Elle előtt, és talán amúgy sem
tudtam volna. Olyan gondterheltnek tűnt, hogy fizikailag
kényelmetlenül éreztem magam tőle.

Elle és én zavartan néztünk egymásra, félig elfogyasztott

ételeink még mindig az asztalon pihentek arra várva, hogy
kiélvezzük őket. A barátnőm kinyitotta a száját, és volt egy
olyan érzésem, hogy meg akarja kérdezni, maradhatnánk-e
a desszertig. Ez határozottan nem történhet így. Deannek ki
kellett jutnia innen, én pedig meg akartam spórolni neki a
magyarázkodást.

– Igen, elég fáradt vagyok, és kezd hűvös lenni. – Nem

kezdett lehűlni a levegő, de Elle – és mindenki más
körülöttem – mindig aggódott, hogy esetleg megfázom. –
Engedjétek meg, hogy előtte elszaladjak gyorsan a
mosdóba. A hólyagom nem akar összebarátkozni a ház
borával.

Tizenöt perccel később egy taxiban ültünk úton hazafelé.

Dean először leintett Elle-nek egy taxit – és kifizette –, majd
ismét szembesültem Elle dühös szemeivel, azokkal, amik
azt követelték, hogy láncoljam le Deant egy pincében és
győzzem meg, hogy vegyen el feleségül.

Mikor már a taxiban voltunk, Deanhez fordultam, hogy

megkérdezzem, mi történt.

Egy pillantás az arcára, és rájöttem, hogy rossz ötlet volt.

– El akarsz még menni valamerre? – érdeklődtem helyette. –

Még túl korán van.
– Az attól függ. Baszakodni fogsz velem az ivásért? Mert inni
fogok.

Rengeteget.

Gondolkodtam rajta egy másodpercig. Egész héten nem

ivott, mikor együtt voltunk – beleértve az esküvőt és Vegast
is, két olyan eseményt, amely egyébként megkívánta volna.
Ha azt mondtam volna neki, hogy nem akarok maradni,
félreértette volna. Mintha csak az én feltételeim és
szabályaim alatt akarnám őt tartani. Ami nem is állhatna
távolabb az igazságtól. Az igazság az volt, hogy bármilyen
módon elfogadnám őt, ahogy csak tudom, és fontos volt
nekem, hogy ott legyek számára, hogy ezt érvényre is
juttathassam.

– Nem – mondtam. – Ihatsz.

– Akkor igen, maradj. Szükségem van rád ma este.

Nekem pedig ezelőtt volt rá szükségem egész héten.

Ott volt számomra.

Ott voltam számára.

Egy dolog biztos volt – mikor egyikünk lezuhant, a másikunk

követte lefelé, kérdés nélkül.

Ötujjnyi brandy, és Dean még csak meg sem engedte, hogy

a drága ital megcsiklandozza az ízlelőbimbóit, mielőtt
hátravetette a fejét, és egy kortyra lehúzta. Csípőjével
féloldalasan nekidőlt a bárpultnak és beletúrt a hajába, a
Manhattanre néző, padlótól-mennyezetig érő ablakon
keresztül bámulta a várost. Ez a város erőteljes volt. Ő
úgyszintén. A probléma az volt, hogy most először, mióta
találkoztunk – valójában mióta tinédzserek voltunk –, nem
láttam annak a hatalmas, sikeres

férfinak, aki volt. Egy elveszett kisfiút láttam, és ez a kisfiú?

Biztos voltam benne, hogy nem túl sok ember lenne képes
elérni nála ilyen reakciót.

– Akarsz beszélni róla? – Ujjaimat a bútorán táncoltattam,

miközben felé sétáltam, memorizálva a sötét fa minden
egyes hajlatát és a plüss ülések anyagát. Ez a csaj, aki
nyaggatva kérdezgeti, hogy mi a baj – nem én voltam. De a
Deannel való törődés, az én voltam. És volt egy érzésem,
hogy a hirtelen megváltozásának volt valami köze ehhez a
Nina nevű nőhöz. A rejtélyes telefonhívásoknak volt céljuk,
ennyinek azért tudatában voltam, de nyílt sebek voltak. Az
utolsó dolog, amit akartam, hogy mélyebbre vágjak és
lássam elvérezni.

Az igazság kényelmetlen lehet. Ez volt az, amiért az

emberek gyakran elkerülték. Sokkal gyakrabban, mint nem,
mert nem kellett mindenkinek látnia. És pontosan emiatt
Dean nem tudta, miért nem lehetett belőlem nővér. Miért
nem volt fogalma sem arról, hogy nem lehetnek gyerekeim.

A pasim megrázta a fejét. Teljesen érzelemmentes hanggal

utasított: – Gyer’ide.

Odabotorkáltam hozzá, átöleltem a nyakát, és egyenesen a

szemébe bámultam. Engedetlenség volt a szemeimben.
Figyelemelterelésre volt szüksége bármiről, ami annyira
zavarta, hogy az őrületbe kergesse, és halálra igya és
szétszívja magát.

Deannek problémája volt. Tudta ezt, és én is tudom.

Volt egy problémája, és ez a probléma egyenesen a

kicsapongásai karjai közé lökte őt. Fizikailag szüksége volt
az alkoholra és a fűre, hogy elfeledjen bármit, ami zavarta
őt. Meg akartam kérdezni – elkeseredetten mélyebbre
akartam ásni lelke sötét bugyraiban, és egymás után ki
akartam húzni a titkot titok után, ezáltal megtisztítva a
tömérdek mocsoktól –, de nem tudtam. Megölt engem, de
ott kellett lennem számára, amilyen módon csak szüksége
lehetett rám.

– Káprázatos vagy – morogta, azon kezének egyik ujjával

végigkövetve állkapcsom vonalát, amellyel a brandyjét
tartotta.

– Részeg vagy – mondtam kifejezéstelenül, idegesen

nevetgélve.

– Igaz. – Ragadozó szemei úgy játszottak a testemmel,

ahogy semelyik más férfi nem tudott a kezeivel. – És akkor
is káprázatos voltál, mikor józan voltam, és akkor is
káprázatos leszel, mikor holnap reggel egy pokoli
másnaposságtól fogok szenvedni. – A kezei lecsúsztak a
derekamra, erővel megragadott, megfordított, és feltett a
bárpultjára. A derekam alsó része végtelen sok drága
üveghez nyomódott, és az alattam lévő felület hűvössége a
csontjaimig hatolt, még a hosszú, tépett, fekete, testhez
simuló farmeremen keresztül is.

A keze a farmerom gombjaihoz csúszott, és gyorsan lehúzta,

míg el nem érte a földet. Sárga Sex Pistols pólómat a szürke
kanapéra hajította kevesebb mint egy másodperc alatt, a
papucsaimat sehol sem lehetett látni. Ezután Dean tenyerét
a mellkasomra tette és lenyomott a pultra, és mikor az
üvegek belenyomódtak a hátamba, a karjával mindegyiket
lesöpörte a felületről, közülük egy tucatnyi leesett a földre;
színek, hangok és fények kavalkádja egyszerre és
ugyanabban az időben.

– Jézus! – ziháltam fel, a törött üveg zaja úgy csengett a

szobában, mint egy vészcsengő. Dean megragadta a
mellette álló brandys üveget, és húzott belőle még egyet,
mielőtt valamennyit a köldökömbe öntött és kiszopogatta,
meleg ajkai a bőrömön felrobbantották az idegeket és a
vágyat az alhasamban.

– Nem vagyok rossz ember – motyogta, látszólag csak úgy a

semmiből, és főleg senkinek. Ittasságának mértéke miatt
őszintén aggódtam, de annak ellenére, hogy Dean még
mindig egy talány volt, egy dolog teljesen egyértelmű volt.

Nem akarta, hogy pátyolgassák vagy visszafogják. Tombolni

akart.

A démonai előjöttek játszani, és ma este én leszek az

áldozatuk. Ott feküdtem az oltárán, büntetésre várva
olyasvalamiért, amit nem követtem el. Fájdalma megoszlik
majd közöttünk.

Én pedig boldog voltam, hogy elvehetek belőle valamennyit,

még ha ez csak egy estére is szólt.

– Nem. Te vagy a legjobb ember – motyogtam, miközben

térdre esett, és letépte a bőrömről az alsóneműmet.
Perzselő, vörös csíkok tarkították a combjaimat, mint a
korbácsütések nyoma. Válla mögé dobta a gombócba gyűrt
anyagot, és lemerült, megízlelve azt, ami a lábaim között
volt, mintha az az élete forrása lenne, fogaival az érzékeny
forró pontomat harapdálva, és ezzel megőrjített. Egy éhes
zombi volt, ami a darabka húsán lakmározik, és nekem
esélyem sem volt a sötétsége ellen.
Dean Cole egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek az
emberek beállították. Az ördög legrosszabb fajtája volt.
Olyan, aki udvarias mosoly, klasszikus ruhák, és jómodor
mögött rejtőzik.

– Francba, Dean – keményen ziháltam, elveszítve az

uralmamat a valóságon, az érzékeimen, magamon. – Meg
fogsz ölni engem.

– Nem, Rosie. Meg foglak menteni téged – morogta,

hüvelykujjait a nemi szervemre tette és szétfeszített a
felséges fájdalom pontjáig. Utána belém mártotta a nyelvét,
könyörtelenül dugva engem, miközben a bárpultja széleibe
kapaszkodtam és sikítoztam. Segítségért vagy a gyönyörtől,
nem tudtam biztosan.

– Jézus. Ó, Istenem. – Jobbra-balra tekergőztem, próbálva

elmenekülni a mély borzongástól, ami belém hasított.

– Mondd, hogy helyesen cselekszem – mordult fel,

megragadva a kisajkaim érzékeny húsát és végighúzta
lassan a fogai között, míg fel nem sikoltottam újra. Felséges
fájdalom kavargott ismét a lábaim között.

Azt akartam, hogy újra megtegye, és újra megtette, mielőtt

ezt mondta: – Nem akarom megismerni őt, Rosie. Most nem
tudok foglalkozni vele.

Miről beszélt? Ki volt ő? Bujaságtól ködös elmém kis,

működő sejtjei nyugtalanul tudni akarták. Ki volt elég őrült
ahhoz, hogy bántsa ezt a bámulatos, kedves embert? És
még fontosabb: akinek megvolt az ereje, hogy megtegye?

– Helyesen... – A hangom csak annyira remegett meg, mint

csapkodó lábaim, ahogy próbáltam felpattanni a pultról és
elszaladni a vad orgazmus elől, ami azzal fenyegetett, hogy
szétszakítja a testemet. – Helyesen cselekszel, Dean. Bármi
is az.

– Gyűlölöm Ninát – mondta, a nyelve mélyen belém hatolt.

Az ajkai, az ujjai, a fogai teljesen felemésztenek engem. Egy
másik nőről beszélt, miközben velem volt. Ennek meg kellett
volna kongatnia a vészharangokat a fejemben, a vörös
szirénáknak pedig háromszáz mérföld per órával kellett
volna forogniuk. De nem így volt.

Nem így volt, mert ő Dean volt.

– Akkor én is gyűlölöm őt – sikoltottam fel, a térdeim

remegtek, a testem pedig elzsibbadt, ahogy a gyönyör egy
forró hulláma végigsöpört rajtam, bevonva a testemet.
Felvonyítottam, mint egy kivert állat, a haját húzva,
combjaim addig szorították a fejét, amíg szét kellett
feszítenie őket erős ujjaival. Majd ott feküdtem még egy
másodpercig, mozdulatlanul, és figyeltem, ahogy kicsatolta
az övét és kilépett a nadrágjából, mielőtt megragadott a
combjaimnál fogva és felkapott.

– Dühös vagyok. – Szemei zöldje lángként táncoltak.

– Tudom.

– Ha el akarsz menni – most tedd meg. Mindegy is,

szerintem el kellene menned.

– Maradok.

– Nem fog tetszeni, ami látsz.

– Mit fogok látni?

– Azt az oldalamat, amire nem vagyok túl büszke.

Nyeltem egyet, a szám kinyílt. – Benne vagyok, nem számít

melyik oldaladat adod nekem.

– Nem tudod, mit beszélsz – jegyezte meg gúnyosan. –

Bántani foglak.

– Jó. – Egyik kezemet a mellkasára tettem. – Ez az, amit

szeretek benned. Úgy bánsz velem, mint egy használható
emberrel, és nem úgy, mint egy hervadó rózsával.

És ebben a pillanatban minden megváltozott. Sötétség

nyelte el a naplementét a várostól, amely figyelt minket,
törött üveg ropogott a cipője alatt fájdalmat ígérve, a szeme
lecsukódott, és én egyedül maradtam egy idegennel. Egy
vademberrel.

Kihunytak a fények, és magához húzott, de mikor azt

gondoltam, hogy el fog kapni... ez volt, amikor hagyott
lezuhanni. Színtelen üvegből álló trónus alattam. Még a
csontjaim is felnyögtek tiltakozásul, ahogy elkapott a
karomnál, és magával vonszolt a hálószobájába,
végighúzott az eredetileg fekete-fehér padlóján. A bőröm
felhasadt a szilánkoktól.

Fekete bársonyszőnyeg üdvözölt, mikor beléptünk a

birodalmába, egy olyan fajta királyi méretű franciaágy alól,
amelyet csak a filmekben láthatsz. Sosem voltam még a
hálószobájában ezelőtt, és nyeltem egyet, mikor mindazon
nőkre gondoltam, akik már jártak itt. Az összes Kennedyre
és Natashára.

Azokra a kényelmetlen és fájdalmas igazságokra.

Elengedte a karomat, meglökve egy kicsit a lábával a

padlótól-mennyezetig érő ablaknál álló dívány felé.
– Könyökre – követelte egy fémesen hideg hang, amely nem
az övé volt, én pedig térdre ereszkedtem és ráhelyeztem a
könyökömet a kanapéra, kifelé bámulva New York csillogó,
mesterséges fényeire.

Dean mögém állt, de nem láthattam, mit csinál. A seggem

pucér volt, de a melltartóm még mindig rajtam volt. Úgy
véltem, hogy valahol a közelemben ólálkodik, de nem
tudtam biztosra mondani. Nem fordítottam el a fejemet,
hogy megnézzem. Azt akarta, hogy megrémüljek. Azt
akartam, hogy megrémüljek. Meg is történt.

– A vicces az... – kezdte, a szobájában járkálva mögöttem,

összerezzentem gyönyörű hangjára. Egy tömény folyadék
csorgását hallottam, miközben megint húzott egyet a
brandyből. – A gimiben mindenki Ruckusnak és Jokernek
hívott. A Mókamesternek. A mókás, bolondos és vicces fiú. A
bohóc.

Ő viszont egyik sem volt a fentiek közül. Most döbbentem

rá, de annak idején a gimiben én is elhittem ezt a képet. Ő
tudta, én nem? Átkozottul jól adta el, és nagyon magas
áron.

– De tudod, mi vagyok én, Rosie? – Megállt mögöttem.

Behunytam a szemem, beszívva elkeseredett tüdőmbe

szobájának férfias illatát, és éreztem szétesni a szívem a
mellkasomban.

– Egy Pierrot vagy – suttogtam. – Egy szomorú, magányos

bohóc vagy.

– Mindig okos és éles szemű. – A hangszínébe beszivárgott

egy árnyalatnyi a saját hangjából. Három vagy négy
lépéssel közelebb jött hozzám – hallottam és számoltam – és
bár még mindig szinte meztelen voltam, és nem láthattam
őt a túlságosan makulátlan ablaküveg visszatükröződéséből
– biztonságban éreztem magam.

– Tudod, miért szomorú a Pierrot? – kérdezte Dean.

– Megtört szív. – Könnyekkel küzdve nyeltem egyet. – Olyan

szerelem után sóvárog, mely sosem lehet az övé.

Meg akartam fordulni. Hogy megöleljem. Hogy

visszacsináljam az utolsó pár órát, amely ilyenné tette őt.
De egyiket sem tettem meg ezek

közül. Éreztem, ahogy a keze simogatja az egyik

farpofámat, lélegzete a nyakam és a vállam közti völgyet
csiklandozta.

– Fuss, Rosie – sziszegte Dean. – Fuss, mielőtt elkúrom és

tönkreteszem mindkettőnket.

– Próbálj ki – bizonygattam. – Törj össze. Használj engem.

Harcolj velem. Hónapokig üldözted a zsákmányod. Évekig.
Egy egész évtizedig, bassza meg! Csak úgy fel akarod adni?

A seggemre mért csapástól előreestem és a frászt hozta

rám. Sosem fenekeltek még el ezelőtt. Nem azért, mert
ellene lettem volna.

Gondolom csupán egyike volt azon dolgoknak, melyeket

még nem tettem meg. Mint a bungee jumping vagy
megnézni a Schindler listájá t.

Talán a tény miatt, hogy az összes férfi, akivel együtt

voltam, mindig úgy kezelt, mint egy törékeny dolgot, ami
éppen meghalni készült a kezükben. Vagy talán a tény
miatt, hogy sosem vetkőztem le teljesen az öntudatomat és
a szégyent, mikor bárkivel is ágyba bújtam.

De Dean nem volt bárki más.

Ő volt az egyetlen.

Felnyögtem, vágy és égő érzés kavargott a testemben,

visszalendítettem oda a fenekemet, ahol utoljára éreztem
Deant, többért könyörögve. Mocskosnak éreztem magam,
de nem bánom, hogy vele együtt vagyok mocskos. Sosem
ítélt el. Jobban belegondolva, valószínűleg ő volt az egyetlen
személy az életemben, aki elfogadott engem annak, ami
vagyok. Még Millie is megpróbált meggyőzni engem, hogy
költözzek vissza Todos Santosba.

Az egymáshoz csapódó hús hangját hamarabb érzékelte a

fülem, mint hogy éreztem volna a második csapást, és
ezúttal ez valahol a fenekem és a puncim közé esett. A nyál
összegyűlt a számban, a fejem pedig a díványra hanyatlott,
szemeim fennakadtak. Miért volt olyan isteni érzés, mikor az
a férfi bántott, aki azt állította, hogy meg akar „menteni”?
Talán

mert a beteg, kicsi Rosie megmentésének az egyik része az

volt, hogy megmutatja neki, mennyi szenvedésre volt képes
anélkül, hogy összetörik.

– Pattanj fel.

Felmásztam a díványra addig, hogy a felsőtestem teljesen

rajta volt, a seggem pedig a levegőben. Dean leguggolt
mögém – éreztem meztelen testét hozzám érni – és éreztem
egyszerre négy ujját belém hatolni. Fájt, vettem egy nagy
levegőt és kibírtam. Játszott még egy kicsit az
izgatottságommal, mielőtt kihúzta az ujjait és felkínálta
nekem a nedveimet.
– Kóstold meg a puncid! – A hangja közönyös volt. – Kóstold
meg, amit kibaszottul csinálok veled! – tette hozzá.

Habár ez határozottan egy másik első volt, amiről sosem

gondoltam, hogy megteszem, csillogó ujjaihoz emeltem
ajkaimat, és lenyaltam. A számba nyomva őket ezt
követelte egy rövid pillanattal később: – Szopd tisztára,
Rosie!

Édeset és meleget ízleltem. Fele annyira se rossz, mint

ahogy gondoltam.

A nedveim maradékát a seggembe törölte, és megint

rácsapott.

Előreugrottam, de nem nyöszörögtem. Szerintem tetszett

neki, hogy nem sopánkodok miatta. A nyögése ezt mondta.

Mikor a hegye elkezdte kínozni hátulról a bejáratomat, ide-

oda billentettem a fejemet, arra várva, hogy belémhatoljon.
De nem tette. Ezt művelte egy egész percen át, az őrületbe
kergetve engem, mielőtt könyörögni kezdtem: – Dean...

– Hmm?

– Ne kínozz, kérlek. Csináld.

– Mit csináljak?

– Tedd be.

– Rossz kifejezés. Próbáld újra.

Szentséges ég.

– Dugj meg, kérlek. – Nyeltem egyet.

– Gumi? – érdeklődött. A hangszíne ingerült volt. Mintha
várna valamire.

– Szedek tablettát. – A hazugság keserű volt a számban, és

máris megszegtem a szabályokat, amikben megegyeztünk
tegnap. Az őszinteség részt. Nem kellett tablettát szednem.
De neki nem kellett erről tudnia. Addig nem, amíg nem
álltam készen arra, hogy elmondjam.

Látszólag egy csomó dologról egyikünknek sem kell tudnia.

Milyen elcseszett egy kezdete volt ez egy kapcsolatnak.

– Tényleg? Mert Vegasban nem szedted.

Jézusom, ez a fickó.

– Szedem – nyöszörögtem, többre várva. Bármit, többet

igényelve.

– Ha te mondod – gúnyolódott, tenyerét a torkomra

helyezve, és ugyanabban az időben egy lökéssel belém
hatolt hátulról. Felkiáltottam, ahogy keményen mozgott
bennem, a vér testemben száguldott, a fejembe, a nemi
szervembe, mindenhova. Dean nem viccelt, amikor azt
mondta, bántani fog engem. Ezúttal nem fogta vissza
magát. Olyan keményen dugott, hogy biztos voltam benne,
a combjaim belső oldala égni fog, és a belsőségeim lüktetni
fognak még hetekig.

– Fordulj meg – utasított a semmiből, még mindig

meglovagolva, ki és be csúszva. Olyan részeg volt, hogy
nem tudta, mit kér tőlem? Sikerült egy kicsit megszólalnom
a nyögéseim közepette.

– Nem tudok. Rajtam vagy.

– És? Fordulj. Meg.

– Nehéz vagy.

– Te meg erős. Küzdj meg velem.

Figyelmen kívül hagyva az orgazmus kellemes érzését, a

padlóra helyeztem a tenyereim és próbáltam magam
felnyomni, de ő előredőlt, szándékosan több súlyt engedett
a hátamra, hogy megállítson. A tény, hogy próbált aktívan
tenni az ellen, hogy sikerüljön, felbosszantott, így
keményebben nyomtam. Dean testfelépítése olyan volt,
mint egy profi rugby játékosnak. Egy méter kilencven centi,
kilencven kiló, szálkás, kidolgozott izomzattal. Esélyem sem
volt. Ugyanakkor... fel voltam tüzelve, hogy harcoljak.

Úgy, ahogy a betegségem kényszerített, hogy harcoljak.

Ahogy a Vicious és a HotHole haverjai melletti élet tanította

nekem.

Ahogy az élet tette velem.

Ellazultam, engedve, hogy bántalmazzon. És mikor kezdett

még erősebben dugni, büntetésül a vereségemért, egy
hirtelen mozdulattal felnyomtam magam a tenyereimen,
lendületet szerezve, és átfordultam.

Hasizmai most a mellkasomhoz ragadtak, és kuncogott,

miközben kicsusszant belőlem, még mindig teljesen
mereven.

– Nyomd össze a melleidet – sziszegte, semmi értelme sem

volt tagadni... a pasi fura volt. Általában a fény
keresztülszűrődött a sötétség repedésein. Nála sötétség
pislákolt keresztül az ő normális és napfény falain.
A melltartómat használtam ahhoz, hogy úgy tegyek, ahogy
mondta.

Kezébe vette sikamlós farkát, és bevezette a melleim közti

völgybe, a résbe élvezve. Sűrű, fehér spermája összegyűlt a
dekoltázsomban, ő

pedig félig lecsukódott szemmel figyelte. A fenekem égett

az ütésektől, de ennek ellenére egy kis időre elfelejtettem
mindent és elmerültem benne.

– Idd meg – suttogta, belemártva mutatóujját a nedvébe, és

ajkaimhoz emelve a meleg folyadékot. – Minden kibaszott
cseppet.

Megtettem, és miután lenyaltam az ujjaimról a spermáját,

megjutalmazott még két orgazmussal.

Azon az estén a karjaiban aludtam el, a valaha érzett

legnagyobb biztonságban. Nagyobb biztonságban, mint
mikor Millie-vel voltam, vagy a szüleimmel. Határozottan
nagyobb biztonságban, mint amit bármikor is éreztem
Darrennel.

A démonai karjaiban aludtam el, tudván, hogy egy édes férfi

karjaiban fogok felébredni.

Dean ’Ruckus’ Cole-nak megannyi arca volt. És mindegyik

gyönyörű

volt. Legalábbis számomra.

 
Huszonegyedik fejezet
Dean

Fordította: Maya

NOS, A FENÉBE!

Rosie még aludt, mikor felébredtem és a bűntudat egy

dühös földrengésként hasított át rajtam. Mi a fasz volt ez az
egész tegnap? Az egyik másodpercben a barátnőjét
szórakoztattam Manhattan egyik legjobb helyén, aztán a
másik pillanatban a díványon hancúroztunk, miközben a
fenekét paskoltam. Úgy tűnt, hogy nem volt középút, amikor
róla volt szó. Akár megpróbáltam olyan nyálas lenni, mint
Hugh Grant, ami nem rám vallt, vagy megmutattam
mindent magamból, minden elcseszett arcomat.

Nem, mintha ez lenne az igazi énem. De ezt hagyta hátra

Nina belőlem és soha nem fárasztottam magam, hogy
összekaparjam a részeimet.

A tegnapi nap megőrjített és egyenesen a brandy karjaiba

lökött.

Bárcsak Rosie ne látta volna, de egyúttal valahogy

megkönnyebbültem, hogy mindezek után ott maradt.

Kihámoztam magam az ágyból és nyilalló fejfájás dörömbölt

a halántékomban, kiballagtam a konyhába, hogy rántottát,
bacont és kávét csináljak. Bassza meg, bárcsak tudnám,
hogy hol van az összes szarság, amire szükségem van ezek
elkészítéséhez, de meg kellett mutatnom neki, hogy képes
vagyok megtenni. Ezt az egész pasis szarságot.

 
Mit is mondtam még? Ha Vicious képes rá, biztos, hogy én is
kibaszottul képes leszek rá.

A tegnap esti Ninával folytatott beszélgetést játszottam le a

fejembe, miközben feltörtem a tojásokat és beleöntöttem a
kávéfőzőbe az illatos szemeket. Egy New York-i számról
hívott, úgyhogy azt hittem, az irodámban lévő egyik
vonalról hívnak, így hát felvettem.

Totális szerencsétlenség. Egy teljes vonatkatasztrófa.

– Itt vagyok – mondta Nina, mikor felvettem a telefont.

Bassza meg! Még csak egy udvarias hello sincs.

– Hol itt? A pokolban? – kérdeztem reménykedve.

Oda tartozott az a kurva. Ha valaha is oda jutott volna,

valószínűleg átvette volna a hatalmat és elnökké vált volna.

Nina kacér nevetése ostromolta a fülemet.

– New York-ban vagyok, te ostoba. Megmondtam, hogy

eljövök érted.

Találkoznod kell velem!

– Nem megmondtam neked, hogy nem akarom látni az

arcát? – ordítottam elsétálva a bárpulthoz és magam mögött
hagyva Rosie-t és a barátnőjét, Elle-t. Jeleztem a csaposnak,
hogy töltsön nekem egy italt.

Tehát a városban volt. Persze, hogy itt volt.

Mi a faszért ne? Végül is én adtam pénzt neki, ugye? Tehát

miért is voltam meglepve?
– Mindössze annyit kell tenned, hogy fizetsz nekem és békén
foglak hagyni, Dean.

– Nina – nevettem, meglazítva a nyakkendőmet. – Nem

fogok adni neked hatszázezret csak azért, hogy láthassam
őt. El vagy szállva, ha azt hiszed. Gyereket általában két
ember csinál, ugye? Ezért mindkét szülő vállalja a
felelősséget. Ezt elcseszted – szögeztem le. – Most old meg
a saját szarságodat.

– Azt hiszem, visszavonom az ajánlatot, Dean. Mostanában

szörnyen ingerült vagy velem.

– Mikor voltam én valaha is más, mint seggfej veled? –

kérdeztem, leeresztve az italomat és az üres pohárral
jelezve, hogy egy másikat kérek.

– Mert szeretném visszafordítani az időt és kijavítani, ha

valaha is más arcomat mutattam feléd.

– Volt idő – a cukormázas hangja emlékeztetett engem. –

Volt idő, amikor bármit megtettél volna értem.

A legrosszabb rész? A kurva nem tévedett ezzel

kapcsolatban.

– Hogy van a férjed? – váltottam témát.

– Még él – bosszankodott. – Sajnos.

Legalább egy dologban egyet tudtunk érteni.

– Hogy van az új csajod? – kérdezte Nina.

– Miért kérdezed? Azt hiszed, ezt is el tudod baszni nekem?

– Ugyan már! – kuncogott. – Gyerünk, Dean! Ne légy ilyen!
Örülök neked. Minden, amit akarok, hogy biztosítsam a
jövőmet és elhagyjam az istenverte, borzalmas férjem.
Rengeteg pénzed van. Nálam meg az van, amit te akarsz.
Miért futunk felesleges köröket?

– Mert az akarom, hogy szegény és boldogtalan maradj.

Tessék. Kimondtam. – És mert nyilvánvalóan nem bánom az

árat, hogy ez így maradjon. Élvezd a mocskos moteled,
Nina! Csá! – letettem és lenyomtam még három pohár piát.

Ahogy a reggelit készítettem, hallottam Rosie-t a fürdőmbe

csoszogni.

A szívem lesüllyed. Ha elijesztettem, mert egy agresszív

seggfej voltam, magamon kívül senki mást nem
hibáztathatok. Vajon húzta az időt, hogy elkerülje a
találkozást? A hangokból felismertem, hogy megnyitja a
csapot, lehúzza a WC-t, és elgondolkoztatott, hogy meddig
tudja elodázni, hogy szembenézzen velem.

– Jó reggelt – hallottam a rekedt hangját, hátrafordultam a

tűzhelytől, hogy lássam, ahogy az ingemben sétál, a
világosbarna haja egy dögös kusza kontyba fogva. Rám
mosolygott, egy őszinte, szívből jövő

mosollyal, aztán megfordult, mikor megtalálta a farmerjét. A

csupasz feneke – tegnap este széttéptem a bugyiját –
kikandikált az ingem alól, mikor lehajolt, hogy felvegye a
nadrágot, és basszus, a bőre piros és érzékeny volt. A belső
combja felhorzsolódott, és csíkok, kis vágások voltak rajta a
törött pohártól, amit ma reggel takarítottam fel. Hányni
akartam, de egyben tartottam magam, lekapcsoltam a
tűzhelyet és a rántottát a baconnel a tányérunkra tettem.
– Éhes vagy? – köszörültem meg a torkom.

– Mint a farkas – mondta szórakozottan felhúzva a farmert. –

De le kell mennem és felvenni a mellényemet, bevenni a
gyógyszeremet és az összes rock 'n rollos dolgot. A saját
verzióm a bajnokok reggelijéről – úgy tett, mintha
befeszítené a nem létező bicepszét.

El akart menni. Elhagyni. Természetesen félt. Megmutattam

neki a legocsmányabb oldalamat és csak arra számítottam,
hogy... mire? Hogy elnézi? Túl korai volt. Túl hamar.

Őszintén szólva, mikor az én fajtám csődöt mond, a legjobb

alkalom, hogy megmutasd a lényed legnagyobb hegeid, az
sohanapján.

– Felhozhatom neked – mondtam, remélve, hogy nem

hangzott kibaszott kétségbeesetten. Furcsa pillantást vetett
rám.

– Nem tudod, hogy mire van szükségem.

Igaz. Nincs egy kibaszott támpontom. A csúnya mellényen

kívül.

Felismertem Todos Santosból.

– Csináltam neked reggelit. – Az államat az étkezőasztal felé

biccentettem, amit soha nem használtam. Általában a
szigethez ültem, ha ettem, és még ez is ritka volt. Valójában
nem emlékszem, mikor ettem utoljára a lakásomban.
Minden alkalommal, amikor ott voltam,

fehérje shaket és gyümölcsöt fogyasztottam, hogy kitartson

a következő
étkezésig. Maximálisan papucsférj voltam, egy asztal tele
mindenfélével – pokolba, amit a hűtőmben csak találhattam.
Fogadok, hogy Rosie-nak fogalma sem volt róla, hogy soha
senkiért nem tettem semmit. Csak érte.

A babakék szemei az asztalt kémlelték, majd elvigyorodott.

– Hé, Dean!

– Igen?

– Csak lemegyek, felkapom a gyógyszereimet és a mellényt,

aztán visszajövök. Ugye tudod?

– Persze – horkantottam. Nem, nem tudtam.

Az arcomnak tükröznie kellett a belső szarságomat, mert

kuncogott, miközben lábujjhegyen odajött hozzám, ajkait az
enyémhez nyomva, karjaival átölelt. Magamhoz húztam és
szorítottam, ezúttal vigyázva, hogy ne bántsam.

– Élvezed a reggeli leheletemet? – búgta szándékosan az

arcomnál kilélegezve.

– Be akarom palackozni, hogy minden alkalmazottam új

parfümként használja – válaszoltam és megcsókoltam a
fejét. – De azért veszek neked egy fogkefét, így nem kell
lemenned a földszintre, amikor reggelizünk. Soha. Hozd a
gyógyszereid! A ruháid. A mellényed. Akarsz egy fiókot? –
visszafogtam magam, hogy megkérdezzem, hogy nem
akarja-e az egész kibaszott szekrényem, habár azt hiszem,
hogy vicces lesz a kacatjaival körülvéve. Az összes használt,
rongyos ing és Forever 21-es feszes farmer az én fémvázas,
fekete, méltóságteljes gardróbomban, ami akkora, mint az ő
egész nappalija.
– Mmmm – előrehajolt egy újabb csókra, és a kezeim
viszkettek, hogy megmarkolják a fenekét és feldobjam őt a
pultra egy reggeli dugásra, de szüksége volt a
gyógyszereire, és nekem nem szabad új hegeket ejteni
rajta, mielőtt elkezdődne a nap.

– Talán? – dorombol. – Csak nem akarom túl gyorsan csinálni

a dolgokat.

– Szerintem egy kicsit túl lassan haladunk – vallottam be. –

Mit csinálunk gyorsan? Akarlak. Mindig is akartalak. Tudom,
ki vagy. Tudod, ki vagyok – bár valójában nem ismerte meg
tegnap estéig minden részem, és titkom Ninával olyan volt,
mint a farkam – nagy és hosszú, és biztosan kellemetlen, ha
nem álltál rá készen. – Ez nem olyan, mint amikor két ember
először randizik egymással. Történetünk van. Kémia.

És érzelmeink egymás iránt. Pokolian komolyan gondolom

ezt – mondtam, amennyiben ezer rózsa, vacsora egy
barátnőjével és, hogy reggelit készítettem neki nem lett
volna elég, hogy rájöjjön.

– Benne vagyok – meghúzta a kigombolt ingem,

emlékeztetve, hogy fel kell öltöznöm a munkába – és a
francba is, soha nem maradtam otthon reggel nyolc óra
után. Az embereknek a munkahelyemen azt kell hinniük,
hogy végre megölt az egyik egyéjszakás kalandom. És
fogadok, hogy Sue már tervezi a megemlékezésemet. – Azt
hiszem, egy fiók jó lenne. Köszönöm.

– Dolgozol ma? – nehezemre esett elengedni a derekát.

– A kávézóban nem – Rosie megrázza a fejét. – De késő

délután elmegyek a gyermekkórházba.
– Meglátogathatlak ott munka után?

Felnevetett.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Az új szülők egy kicsit

kiborulnak, ha a koraszülött gyermekeik idegenekkel vannak
körülvéve.

– Nem mondod! – forgattam meg a szemem, figyelmen kívül

hagyva a mellkasomban lévő szúrást, mikor ezt mondta.

– De. Holnap?

– Ez egy randi – bólintottam, figyelve, ahogy az ajtó felé

sétál, a felismerés, hogy övé a döntés, vajon visszajön-e
vagy sem, teljesen gyomron vágott.

– Ó, és Dean? – kérdezte, mikor az ajtóban volt. Felnéztem.

– Tényleg élveztem a múlt éjjelt. Hagyhatnád, hogy a belső

Pierrot-od gyakrabban kijöjjön játszani, ha szeretnéd.

Összeszorítottam az öklöm, ahogy becsukta maga után az

ajtót, tudván, hogy tényleg vissza fog jönni.

Nos, a francban is így volt.

 
Huszonkettedik fejezet
Rosie

Fordította: Isabelle

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Első randik. Egymás kezét fogni. Vicceket kreálni, ami csak a

miénk.

Emlékek, amik senki másnak nincsenek, csak nekünk.

Megteremteni egy életet egy férfival, aki még nem tudja,
hogy nem tudok életet tervezni, nem igazán, és érzem,
hogy a bűntudat háborog bennem.

SZEPTEMBER JÖTT ÉS MENT, és az október is szorosan

követte. Az évszakok egymásba folytak. A fák változtak, de
mi nem. Valójában, amikor a levelek elkezdtek hullani,
együtt táncolva narancssárga, rózsaszín és sárga
színkavalkádban, ez volt, ahogy felnőttünk, együtt erősebbé
és sokkal élettelibbé váltunk.

Dean és én megtaláltuk a ritmusunkat. Nem volt

zökkenőmentes, de már nagyon fiatalon megtanultam, hogy
semmi sem az. Még akkor sem, ha kívülről annak tűnik.
Minden adódó és rendelkezésre álló időt együtt töltöttünk.
Amikor nem dolgozott és nekem nem volt műszakom,
meglátogattam a Black Hole-ban. Mindig bezártuk az
irodaajtaját, és az elektromos redőnyöket is lehúztuk. Néha
ez elég volt, hogy elrejtse, amit bent csináltunk. Ámbár
sokszor céklavörös arccal sétáltam ki, és nézett az egész
emelet ítéletet mondva felettem a tekintetével, ahogy
megigazítottam a hajam, és eltakartam a borosta által
kikezdett nyakamat. Sue különösen úgy nézett rám, mintha
ártatlan babákat áldoztam volna fel a megélhetésért.

 
Egy alkalommal úgy jöttem, hogy egy vékony kabátot
viseltem, és semmi mást. Amikor lecsúsztatta rólam a
kabátot, annyira boldog volt, hogy meztelen vagyok, hogy
az asztalán nyalt ki negyven percig és lekéste a Skype
megbeszélést a többi Hot Hole-lal. Rögtön utána megszidott,
amiért nem viselek ruhát.

– Megbetegedhetsz – megharapta az egyik farpofámat, nem

lágyan. – Kurvára fejezd be, mivel az enyém és viselj egy
istenverte pulóvert.

Amikor műszakom volt, megpróbáltunk együtt ebédelni.

Néha váratlanul beesett, a bárban ült, egy americanó t kért,
és úgy tett, mintha nem ismernénk egymást. Különösen
akkor, ha más ügyfelek is voltak a közelben, és olyan játékot
játszottunk, ahol rám nyomult, mocskos szavaival egy
csendes orgazmust okozva, ami kellemes borzongással
töltött el. Ez mindig fészkelődésre késztette a mellette ülő
személyt. Egy férfi egyszer még azt is megkérdezte, hogy
kihívja-e Deanre a zsarukat.

Igent mondtam, mielőtt még visszavonhattam volna,

csakhogy lássam az arckifejezést az arcán.

Nevettünk. Sokat.

Néhányszor sírtunk is.

Nos, én sírtam mindig. Amikor önként jelentkezel egy

gyermekkórházba, és koraszülött csecsemőkkel dolgozol
háromszor egy héten, a szomorú dolgok minden bizonnyal
arcul csapnak. Október végére elvesztettünk egy
újszülöttet. Egy kislányt, akit Kaylának hívtak.

Pici volt, a huszonnegyedik hétre született, mégis olyan

ráncos volt, mint egy száz éves asszony. Könnyekben törtem
ki a kórház folyosóján, amikor az orvosa közölte velem, hogy
nem élte túl. Amikor véget ért a műszakom, Dean az út
másik oldalán várt rám.

A karjaiba omlottam és addig sírtam, amíg már nem volt

mit, megpuszilta a fejemet és azt mondta, ha ki tudná
belőlem szívni a fájdalmat, mint egy mérget, akkor
megtenné.

És én hittem neki. Száz százalékig.

De nem volt minden rendben.

Nina hívásai minden egyes nap bombázták Dean telefonját.

Soha nem vette fel – soha –, és nagyon óvatos volt, hogy ne
vegyen fel beazonosítatlan hívást. Nem egy szerető volt, és
nem volt többé a képben. Ezek voltak azok a morzsák,
amiket nekem dobott, amikor róla kérdeztem. Minden más
Nináról teljes rejtély maradt.

Számtalan alkalommal erős késztetést éreztem, hogy

felvegyem a telefonját, felhívjam és megkérdezzem, hogy
mi a poklot akar és miért nem tudja őt békén hagyni. De
nem tettem. Mert egy rohadt képmutató voltam, aki
megpróbálta kifacsarni az igazságot, amire még én magam
sem álltam készen, hogy elmondjam.

Amikor elérkezett az október, és a hivatalos jele a télnek,

mama és papa visszatért a zsörtölődéshez, de ez jobb volt,
mint a nagy csend, amit egész szeptemberben át kellett
élnem. Ami őket illette, szingli voltam és egyedül, lassan és
fájdalmasan haldokolva. Ami nem is állhatna távolabb a
valóságtól. Az egészségügyi dolgaim ellenőrzés alatt voltak.
A tüdőm, csakúgy, mint a többi szervem, jó állapotban
voltak.
Nem úgy, mint a szívem. Ez egy olyan férfi kezében volt, aki
egyszer összetörte, és nem volt rá semmi garancia, hogy
még egyszer nem fogja megtenni.

A Todos Santos-i ismerősök és barátok tudtak Deanről és

rólam.

Először ott volt a Facebook dolog, ahol az állapotunk

kapcsolatban ra változott, ami miatt az emberek beszélni
kezdtek rólunk, és aztán – a tény, hogy a HotHolesok szinte
mindent tudnak a másikról.

Millie örült nekem. Vicious közömbös volt – mint minden

más irányba is –, Jaime és Mel óvatosak voltak, de örültek
nekünk és Trent, aki még mindig Chicagóban lakott Lunával,
leszarta, mert voltak ennél fontosabb dolgai is, amiket meg
kellett oldania.

Dean soha nem válaszolt Ninának, de néha még mindig

ivott, amikor a neve vagy a száma megjelent a kijelzőjén
(azt mondta semmi értelme új számot cserélni. Valahogy
mindig kitalálta, mi volt az.) Amikor megkérdeztem, hogy
miért nem csukatta már le, azt mondta, hogy bonyolult.

Utáltam, amikor ivott, de ez csak körülbelül kéthetente

egyszer történt meg, nem többször. Amikor megtörtént,
kedvére kellett tennem, leszállni egészen a pokol bugyraiba
és visszahozni a fénybe, amikor készen állt.

Meghajoltam és engedtem, hogy eszközként használjon.

Talán a használni nem a legpontosabb kifejezés arra, amit
csináltunk. Élveztem ezt az ördögi énjét, csakúgy, mint az
édes szeretkezést a tv előtt, amikor papír ételdobozok
díszítették a padlót alattunk.
Élveztem, amikor elnáspángolt. Élveztem, amikor addig
dugta farkával a számat, amíg könny nem csorgott végig az
arcomon. Nem panaszkodtam, amikor mérgesen egy sötét
átjáróba húzott a Madison Square Garden25 mögé, és
megbaszott a téglafalnál, amitől úgy nézett ki a hátam,
mintha csiszolópapírral dörzsölték volna végig.

A hálaadás előtti este vacsorázni indultunk egy falatozóba a

Black Hole-lal szemben, vagy legalábbis ezt hittem.

Átkocogtam az úton a vastag fekete kapucnis felsőmben és

gyapjú sapkámban – még csak közel sem volt a fagyhoz, de
mindig bebugyoláltam magam, biztos, ami biztos –, és
becsusszantam egy piros műanyag bokszba, egy kis barna
papírzacskót helyezve az asztal közepére, ami Dean
kedvenc csokidarabos kekszét tartalmazta, amire én
szoktattam rá, azok, amiknél Ellie könyörgött, ne egyek már
többet, hogy nehogy kipukkadjak. És most, ironikusan, nem
csak én eszem őket folyton, de a barátom is farkasétvággyal
veti rá magát.

25 A Madison Square Garden a világ egyik legismertebb

sportcsarnoka, az amerikai egyesült államokbeli New
Yorkban; 20 ezer ülőhely található benne.

Tizenöt percet vártam, mielőtt írtam neki egy üzenetet,

hogy hol van.

Dean mindig elkésett, de soha nem néhány percnél többet.

Rosie: Szíriusz a földnek, jössz vagy mi?

Dean: Igen. Az arcodra. Ma este. BOOM.

Rosie: Édes. Merre vagy?

Dean: Pont itt.

Rosie: Hol van az itt?

Dean: A kajálda előtt. Egy taxiban. Rád várok.

Rosie: ?

Dean: A francba elfelejtettem mondani neked, hogy

nem vagyok éhes. Így azt gondoltam, hogy
törölhetnénk a vacsorát, és elrepülhetnénk
Todos
Santosra,
hogy
megmondjuk
a
szüleinknek, hogy összeköltözünk. Ó, és hogy
randizunk és a többi szarságot. Boldog hálaadást.

Rosie: ????

Dean: Gyere ki!

Rosie: ????

Dean: Most LeBlanc Bébi. Vannak helyek, amikre el

kell érnem, embereket, akiket látnom kell és egy
punci, amit el kell fogyasztanom a reptérre menet.

Rosie: NEM

Dean: Túl késő, már kértem egy limót térelválasztóval

és sötétített

ablakokkal.
Nem az orálra értettem. A meglepi útra értettem, az ország
másik végébe.

Kinéztem.

Tényleg nem viccelt.

Tényleg itt volt egy lesötétített limo.

Ez az ember a bukásomra született.

Mi a pokol, Istenem? A cisztás fibrózis nem volt elég neked?

Átverekedtem magam az utcán, összehúztam a szememet,
amikor Dean kilépett a kocsiból, és kinyitotta nekem az
ajtót, egy kis meghajlást produkálva hozzá.

– Miss LeBlanc.

– Mr. Elmebeteg Őrült – egy kis fejbólintással viszonoztam,

majd beültem a fekete járműbe. Bent volt pezsgő és két
üvegpohár, elegáns bézs bőrülések, és egy vigyorgó jóképű
pasi, aki még mindig az irodai öltönyében volt. Hozzá
tudnék ehhez szokni, gondoltam. Ami miatt el kell neki
mondanom mindent, amit Dr. Hastings mondott nekem. Már
eddig sem voltam őszinte, hogy nem mondtam el neki a
termékenységi problémámat.

Dean töltött nekem egy pohár pezsgőt, és megnyomta az

elválasztó gombját, odanyújtotta nekem az italomat. Ő
maga egy üveg vizet ivott.

– Szóval – megnyalta az ajkait, levette a gyapjúsapkám,

feltárva a hajam és oldalra simította. – Úgy gondolod, hogy
a szüleid bírni fognak?

– viccelt.

A szüleim már ismerték. Rosszabb, tudták, hogy a

testvéremmel randizott. Nem voltam különösebben tűzben,
hogy meséljek nekik Deanről és rólam. Tudtam, hogy egyből
a lehetőségekre fognak ugrani,

hogy kritizáljanak emiatt is. De ugyanakkor, nem akartam,

hogy a boldogságom útjába álljanak.

– Őszintén? – veszek egy mély lélegzetet. – Nem lennék

meglepődve, ha ellenünk lennének.
– Leszarom – keresztbe tette a hosszú lábait és összefonta
az ujjait közömbösen. – Te igen?

Megrázom a fejem, felismerem, hogy az, hogy büszkévé

tegyem őket, olyan valami volt, amit már hosszú ideje
feladtam. Elszigeteltem és lezártam a dolgaimat az alatt a
hét alatt, amit Todos Santosban töltöttünk, de már előtte is
történtek.

– Meg kell állnom a házunknál, hogy felvegyem a

gyógyszereimet és a mellényemet – átkutattam a táskám,
hogy megbizonyosodjak róla, hogy az inhalátorom benne
van.

– Nem szükséges – és a kezemre tette a kezét. – Megvan

minden bébi. Gyógyszerek, inhalátorok, porlasztó, mellény.
Hacsak egy új pár tüdőt nem kell bepakolni, megvan
minden, amire szükséged van.

Dolgozom azon az ügyön is, de a feketepiac elég lassan

működik manapság.

Felnéztem és vigyorogtam. – Nem fog tetszeni, amit most

mondani fogok – mondtam neki. Lefagyott, olyan módon,
ami teljesen különc módon mutatta meg nekem, hogy már
amúgy is bosszús.

– Nem hiszem, hogy el tudnál fogyasztani itt. Nagyon magas

vagy, hogy sikerüljön ez. Még ebben a nagy limóban is.

– Frissítőnek találom a kihívásokat. Fiatalon tartanak. –

Meglazította a nyakkendőjét, és felhúzta a térdénél az
öltönynadrágját, felkészülve, hogy leereszkedjen.
Megállítottam egy kézzel, amit az enyhén borostás arcára
helyeztem. – Ezenkívül, nagyon szoros farmer van rajtam.

 
– Ismert vagyok arról, hogy szétszaggatom a dolgokat, ami
közém és a puncid közé állnak, és átkozott legyek, ha egy
húszdolláros Asos farmer fog visszatartani a puncidtól,
szerelmem.

Szerelem. Még mindig nem mondtuk ki egymásnak ezeket a

szavakat, és nem azért, mert nem érezzük őket. Még
mindketten újak vagyunk ebben az érzésben. Ehhez az
élethez. A mutatóujjamat az ajkára helyeztem, és az
arcához hajoltam.

– De le tudlak szopni. – A szemei kötelességtudóan követtek

engem, ahogy letérdeltem elé, az arcom egy szintbe került
az ágyékával. Ha őszinte akarok lenni, a kapcsolatunknak ez
a része, a kedvenceim közé tartozik. Az elnyomott vágy, ami
köztünk izzik. Mintha semmi sem lenne elég. Inkább mintha
az, hogy mocskos dolgokat művelünk nyilvános helyeken,
egy szükséges vagy kényszer lenne, mintsem, hogy valamit
meg kellett tennünk, hogy megfűszerezzük a dolgokat. Mert
Dean Cole-lal nincs szükséged semmilyen extra fűszerre.
Már amúgy is pokolian dögös.

Az nadrágjáért nyúltam és kivettem belőle. A farka fél

árbócon volt, mint a vigyora, ahogy félresöpört néhány
kóbor hajszálat az arcomból.

– Néha, amikor arra gondolok, hogy együtt lehettünk volna

azokban az években, ha nem lettél volna olyan kurva
makacs, szemen akarlak lőni a szuper spermámmal. Tudtad
ezt?

Megnyaltam az ajkam, a farkát a kezemben tartva, éreztem,

hogy még keményebbé válik az ujjaim között, ahogy még
több vér áramlik ide. – Ez a legundorítóbb bók, amit valaha
kaptam – ismertem be.
– Talán, mert még sosem csupaszítottad le a csontok
velejéig ennek a jelentését. Te voltál az egyetlen mindig,
Rosie. Mielőtt még kinyitottad volna az istenverte szádat.
Tudtam, hogy meg kell kapjalak. És hosszú ideig tartott, de
most, hogy megvagy – ne hagyjunk okot a tévedésre, az
enyém vagy, bébi –, semmi sem fog közénk állni, érted?

A legjobb buzdító beszéd egy nőnek, aki szembenéz egy

óriás egyszemű szörnnyel, ami rá bámult, várva, hogy
leszopják. Előre hajoltam és megnyaltam a farka hegyét,
megcsavarva a nyelvem a kis nyílásban, mielőtt bekaptam
volna az egészet. Előrelökte a csípőjét és a gyöngyfehér
fogain keresztül sziszegve fújta ki a levegőt, miközben a feje
hátrahanyatlott. – Szent szar Rosie.

– A szent szar és a Rosie szinonimák. Mentsd el a szavakat

és válassz, de csak egyet használj! – Ugyanazt a
szemtelenkedést adtam neki vissza, amit tőle kaptam
néhány hónapja, mire felnevetett, egy erőltetett nevetés
egy duzzogó milliomostól, akinek a farka egy beteg szegény
lány szájában van útban a reptér felé. Nem fogta a hajamat
és nem irányított, mint, ahogy általában szokta. Ehelyett
Dean vegyes csodálattal és lenyűgözve nézte, ahogy
dolgoztam rajta, szopogattam gyengéd ajkakkal, szerelmet
és odaadást adva neki, amit megérdemelt, mert a legjobb
barát, amit egy lány kívánhat magának. Mert az volt.

Minden, amiről nem tudtam, hogy nekem is lehet.

Méltó vagyok.

Jó fogás vagyok.

És meg fogom mutatni a világnak, milyen jóképű, sikeres,

vicces és okos embert kerítettem magamnak.
Tíz perc szünet nélküli kedves, gyengéd gondoskodás után,
hallottam, hogy Dean felnyög. – A francba bébi. Mindjárt
elélvezek.

Masszíroztam a combjait, néma engedélyt adva neki, hogy a

számban tegye ezt meg, vett egy mély lélegzetet, mielőtt
megragadta a keménységét és az ondóját a számba fejte.
Miután végzett, kiegyenesítettem a gerincem és az ölébe
huppantam. Megcsókolta az ajkaimat, és befészkelte magát
a mellkasomhoz. – Ennek a szopásnak a
történelemkönyvekbe kell kerülnie, Baby LeBlanc.

– Istenem, boldog vagyok, hogy nem te vagy az az ember,

aki a nemzeti oktatásunkért felel.

Mire San Diegóban leszálltunk és megérkeztünk Todos

Santosba már péntekről szombatra virradó éjszaka közepén
voltunk.

Egyenesen a szobámba mentünk és bezuhantunk az ágyba,

egymás melegébe burkolózva. Mosollyal az arcomon
aludtam el, tudva, hogy nemsokára látom a testvéremet.
Emilián kezdett látszódni a terhesség – hetente küldött
fényképet –, és alig vártam, hogy megsimogassam a
buddha pocakját, és turbékoljak, mint egy őrült nagynéni,
amilyen vagyok.

Igaz, mama és papa, küzdeni fognak, de mindent

egybevéve, az öröm a testvérem iránt felülmúlja az
esetenkénti összetűzést a szüleimmel.

Reggel kisétáltam a szobámból a folyosóra, még mindig a

pizsamámban. Előző este a házvezetőnő Anna nyitotta ki
nekünk az ajtót. De nem voltam benne biztos, hogy a
családom számít rám. Erre a kérdésre megtaláltam a
választ, amikor besétáltam a konyhába, és láttam, hogy
mama és papa újságot olvasnak az asztalnál, a kávéjukat
kortyolgatva.

Mama felemelte a fejét a magazinból. Papa nem. Egyikük

sem tűnt meglepettnek, hogy itt látnak.

Mama sietni akart felém, hogy megöleljen, a teste felém

hajolt, de papa az asztalra tette a kezét, egy néma jelzéssel,
ami ez ellen szólt.

Arra emlékeztette anyát, hogy büntetést érdemlek az

engedetlenségem miatt.

– Ülj le Rosie – mondta helyette szomorú hangon. Testem

minden sejtje tiltakozásért könyörgött, de nem azt akartam,
hogy így zajlódjon le

a találkozásunk. Megragadtam egy széket az asztal

távolabbi végében, és összekulcsoltam az ujjaimat. A
szüleim és én távolságot tartottunk az utóbbi három
hónapban, de civilizáltan viselkedtünk. Sokat üzentünk
egymásnak. Nagyrészt az egészséggel kapcsolatos
dolgokról és egy gyors tájékoztatás az életemről. Néha
felhívtak, hogy emlékeztessenek egy rokonunk
születésnapjára vagy vegyem fel Millie postáját a régi
lakásunkból vagy megkérdezzék, mikor jövök vissza, de
eddig terjedt.

– Azt hiszem, beszélnünk kellene – kezdtem, de mama

elhallgattatott.

– Kathy a kötőklubomból látott téged valamelyik nap azon a

facebook oldalon. Hívott és telebeszélte a fejem. Mondta,
hogy van néhány érdekes infója, amit megosztana. Miért,
Rosie LeBlanc! Az összes férfi közül Manhattanben – az
összes férfi közül a világon –, miért arra az egyetlen egyre
vetetted ki a hálódat, akivel a testvéred randizott.

– Jó reggelt – mondta a testvér, belibbenve a konyhába, és

hátravetette a levendula színű haját a válláról. – Étel illatát
éreztem, így jöttem, hogy mindent megegyek – vigyorgott,
de mindenki más a konyhában úgy nézett ki, mint aki kész
harcolni. – Senki sincs humoros kedvében? Nos, azt hiszem,
csatlakozom a temetéshez.

Millie kivett egy üveg kókuszvizet a hűtőből, és nagy

kortyokban itta, simogatva a pocakját. Még csak tíz perce,
hogy felébredtem és már megvan a dráma dózisom az
egész hétre. Millie egy hosszú és bő, mézszínű ruhát viselt,
rojtokkal az alján, a hosszú haja a válla körül táncolt. Úgy
nézett ki, mint egy tündér. Egy nagyon terhes tündér. A
hasa görögdinnye nagyságú volt már. Mennyi baba van ott
bent?

Folyamatosan képben tartott, így tudtam, hogy csak egy. Öt

hónaposan úgy nézett ki, mint aki nagyon előrehaladott
állapotban van. Felugrottam a székemből, kiadva magamból
az egész szeretetem tárházát, puszik és öleléseket, az
egyetlen embernek a családomból, aki igazán elfogadta

tőlem. Millie elhúzódott megsimogatta a hajam, összehúzta

az orrát. – Öt perccel később érkeztem?

– Harminc másodperc, de a bomba már robbant –

sóhajtottam. A nővérem rám pillantott, a szemforgatás és a
tudás mosolyának egyvelegével, emlékeztetve arra, hogy
ugyanaz a régi történet egy másik napon.

– Mama, Papa – Millie rám mutatott, hogy üljek vissza a

székembe, majd megfogta a sajátját és lehuppant. – Végig
kell hallgatnotok minket.
Elegem van abból, hogy Rosie-t mindig megbántjátok.

– Ó? – mama összekulcsolta a kezeit. Papa még mindig úgy

tett, mintha az újságot olvasná, de a szemei nem mozogtak.
Ez arra késztetett, hogy valamit hozzávágjak. Hogy sikítsak.
Hogy ráordítsak, hogy nincs joga mérgesnek lenni. Hogy én
vagyok az, aki elhanyagolva és kegyvesztettnek éreztem
magam. Hogy egy olyan valakinek, aki egész idő alatt azt
akarta, hogy körülötte legyek, elég vicces módon mutatta
ki. Eltemette az egyik lányát, aki még meg sem halt, de
nem engedi, hogy szeresse őt.

– A mamádnak nincs szüksége időre. Egy egészséges lányra

van szüksége.

Azon gondolkoztam, hogy milyen lánygyermekre utal. Aki

nem követte az ő álmait, talán? Olyan, aki meghajolna és
bármit megtenne, mert ez volt, amit az apja akart, hogy ezt
csinálja az értékes idejével, ami maradt neki ezen a világon?
Nem mintha nem látnám, honnan jött a családom.

Biztos vagyok benne, hogy szívszorító volt nézni, hogy a

beteg gyereked valahol máshol éli az életét. De ez az, amit
a szüleim még nem ismertek fel.

New York nem New Yorkról szólt, hanem a függetlenségről.

Arról, hogy azt csináljak, amit akarok, megtapasztaljam az
életet a védőbuborék nélkül, amit a szüleim hoztak létre
számomra. Leginkább

arról, hogy kitaláljam, ki vagyok, anélkül, hogy az emberek

diktálnának nekem.

– Rosie barátja, Dean Cole felhívta Baront tegnap,

megmondta neki, hogy ide akarnak jönni, és bejelenteni a
kapcsolatukat. – Millie megfogta a kezemet és mosolygott,
olyan mosollyal, ami bevilágítja a szobát, és a mellette lévőt
is. – Hálaadás van, és annyi minden van, amiért hálásak
lehetünk. Hamarosan megszületik a babám, és Rosie boldog
és jól van az egészsége. Együtt akartunk ünnepelni. Biztos
vagyok benne, hogy emlékeztek, hogy Dean és én
valamikor randiztunk a középiskolában. És abban is biztos
vagyok, emlékeztek, hogyan végződött. Röviden.

Tragikusan. De ha újra visszaemlékeztek, nem

szívszaggatóan.

Millie körkörösen dörzsölte a hátamat, megpróbálva

megnyugtatni az idegeimet. Azonban túl ideges voltam,
hogy lélegezzem.

– Nem akarok hosszasan a múltról beszélni, de fontosnak

tartom, hogy elmondjak egy dolgot, hogy gondoskodjak
arról, hogy a jövőnk világosabb legyen: Baron és én mindig
is egymásnak voltunk teremtve.

Mindenki tudta ezt. Mindenki… csak mi nem. És Dean és

Rosie? – sóhajtott, megrázta a fejét, a tekintetéből bánat
sugárzott. Millie tudta, hogy mennyire bánt engem, minket,
és azt kívánta vissza tudná csinálni.

– Mama, papa. Megőrültek egymásért az első naptól kezdve.

Nem vettem észre, mert túl elfoglalt voltam, hogy egy önző
tini legyek, de nem igaz, hogy megbántott vagy bosszús
lennék a kapcsolatuk miatt. Csak nézz rá! – felemelte a
hajam és vigyorgott. – Szinte ragyog. És amikor ő

boldog, mindnyájunknak boldognak kellene lennünk.

Megbántottnak nézek ki, bármilyen módon is?

Karjával átölelte a pocakját és nevetett, és én vele

nevettem, és nem azért, mert felszabadultnak vagy
optimistának éreztem magam, csak mert a nővérem az
egészség definíciója volt, és még ha én nem is, tetszett,
hogy amit magam mögött hagyok, ép és sértetlen volt.

Emilia mindkettő volt.

Apa végre felemelte a fejét az újságból. – Igaz ez Rosie?

Mindig szeretted Dean Cole-t?

Nem tudtam értelmezni a hangsúlyát. Komoly volt?

Szomorú?

Csalódott? Elégedett? Azt gondolta, hogy idióta voltam,

hogy egy olyan férfit szerettem, aki nem az enyém volt,
vagy értékelte az önfeláldozást, amit a nővéremért tettem
évekkel korábban?

– Mindig – pirultam el, lenéztem az összekulcsolt ujjaimra. –

Mindig szerettem őt.

És ez volt a kellemetlen igazság, amit senki nem akart

hallani. Senki, csak az a férfi, aki nem tudta ezt. Dean maga.

Apám eltolta magát az asztaltól, és a derekára tette a kezét,

készen állva egy másik vitára.

– Gondoskodik rólad? Muszáj tudnunk.

Jézus Krisztus. Vagy az apám volt a legnagyobb barlanglakó

a földön a huszonegyedik században, vagy tényleg azt
gondolta, hogy egy használhatatlan csonthalmaz vagyok.
Megbízott Emiliában az életemmel kapcsolatban, amikor
együtt éltünk. Megbízott Darrenben, pedig nem is
találkozott vele. De bennem? Nem. Inkább bízna egy utolsó
senkiben, mielőtt hinne nekem, legalábbis úgy tűnt. Vettem
egy mély lélegzetet, becsuktam a szememet és egy kicsit
bólintottam.

– Igen apu. Gondoskodik rólam – az állkapcsom megfeszült,

minden feminista sejt a testemben azért kiáltott, hogy a
helyére tegyem.

– Biztos vagy benne?

– Bepakolta a gyógyszereimet és a felszerelésemet, mielőtt

ideérkeztünk. – Megharaptam a nyelvem, hogy meggátoljam
magam abban, hogy mindent kitálaljak, így folytattam. –
Küld nekem egy taxit háromszor egy héten, hogy ne késsem
le a fizikoterápiámat. És velem jön Dr. Hastinshoz, amikor az
ideje engedi.

– Amikor az ideje engedi – zsémbelődött papa, megrázva a

fejét. – Hát persze.

– Paul – figyelmeztette az anyám, lenézve az asztalra.

– Igen, rendben. Hajlandó vagyok beszélni ezzel az

emberrel, de nem fog megváltoztatni semmit, Rosie. Még
mindig azt akarjuk, hogy itt legyél. Ha azt akarod, hogy a
mamád és én mögötted álljunk, míg te….

azt csinálsz, amit New Yorkban csinálsz, bármi legyen is az –

és elutasítóan meglengette a kezét, de hetek óta először,
mióta meglátogattam őket, nem úgy nézett rám, mintha
érdemtelen lennék az idejére –, néhány ígéretet és
változásokat kell tenned, hogy megnyugtass minket. Mert
beteg vagy Rózsabogár, és aggódunk érted.

Minden, amit akarunk kérni tőled, a saját érdekedben

történik.
Rózsabogár. Visszanyeltem a könnyeimet és bólintottam.
Mama a szemeit forgatta. – Most kaphatok egy ölelést,
kérlek? Ez a mama hiányolta a kicsi lányát.

– És a jövendő mamának muszáj elkészítenie Rosie-nak a

szédítően jó csokidarabos sütijeit – turbékolta Millie,
megcsípve az arcomat és nevetett.

Azt gondoltam, hogy a legrosszabb rész mögöttem van

annak a reggelnek.

Tévedtem.

 
Huszonharmadik fejezet
Dean

Fordította: Hannah

AZ ÉLET NÉHA OLYAN, MINT EGY HÓGOLYÓ és megállítani

esélytelen.

Néha nem is akarod.

Gyorsan történtek a dolgok. Nem volt fölötte hatalmam.

Nem vicceltem, amikor Trentnek azt mondtam, nem tudod
megakadályozni, hogy az életed kicsússzon az irányításod
alól. De most, úgy adódott, hogy a körülöttem lévő zűrzavar
észbontó szexbe merült.

Nina New Yorkban telepedett le. Felhívott minden nap.

Minden. Egyes.

Kurva. Nap. Soha nem fogadtam a hívásait.

Nevetséges volt. Még nevetségesebbé vált, amikor egy

októberi napon, mielőtt kiléptem az irodából, hogy Rosie-ért
menjek, mert úgy terveztük, megnézünk egy Hugh Jackman
filmet (a golyóim még épségben voltak, köszönöm szépen),
ott találtam Ninát rám várakozva a recepciónál, egy olcsó,
nedves kabátot szorítva a mellkasához. Szemei
kikerekedtek, és ha nem tévedek, mindkét pupillájában
hatalmas dollár jelek táncoltak.

– Sajnálom Mr. Cole – sietett felém Sue az iPadjét

szorongatva, és őszintén idegesnek tűnk, évek óta először.
Amint hallottam, Nina gyakran próbált meg belopózni az
épületbe, de az alkalmazottjaim tudták, hogy ki lesznek
rúgva, és valaki megfizet, ha a lábát is beteszi a
felségterületemre. – Nem tudom, hogy jutott át a földszinti

biztonságiakon. Mint tudja, most épp recepciósokat

keresünk...

Figyelmen kívül hagytam a személyi asszisztensemet és

Ninához mentem. Tíz centire voltam az arcától, és a
tekintetem utat égetett a lelkébe, amikor a testünk
találkozott. Pillantásom azt sugallta, ha még egyszer
megjelenik az irodámban, szétszórt testrészek formájában
fog innen kijutni, amelyek később a Hudson folyóba lesznek
bedobva.

– Takarodj. Innen. A. Picsába.

– Látni akar téged. – Hozzám nyomta a testét. Szánalmas.

Szavai váratlanul értek, de tartottam magam, nem
engedtem, hogy a manipulatív játékai hatással legyenek.
Most hogy megnéztem – tényleg figyelmet fordítottam rá –,
észrevettem a szakadt ruháit, és az élénk rózsaszín rúzsát,
amelyet oly szívesen használt, szét volt kenődve az egész
arcán. Kibaszott csődtömeg. Ismét drogozott.

– Komolyan mondom, Nina – a hangom nyugodt volt, de a

testtartásom nem. – Nem érdekel. Mondd meg neki, hogy
nem akarom látni. Most pedig takarodj. Nem akarom hívni a
biztonságiakat.

Mindketten tudjuk, egy újabb letartóztatás nem mutatna jól

a bűnügyi nyilvántartásodban.

És ezzel vége kellett volna legyen, de nem volt.

Nina nem jelent meg többször személyesen – azt hiszem,

tudta, hogy véghez viszem a fenyegetésem –, hanem olyan
személyes dolgokat kezdett el küldözgetni, amelyek az ö vé
voltak, reagálást kicsikarva. Hogy beadjam a derekam és
fogadjam a hívásait. Egy fekete Raiders baseball sapkát,
hogy megmutassa, ő is szerette a focit. Egy műanyag
poharat, Birmingham, Alabama felirattal. Egy tollat.
Mindegy. Bassza meg. Nem akartam, hogy mindezek
piszkáljanak, de megtették. Piszkáltak, és le kellett lépnem.
Elértem a töréspontot, amely után összeomlok. Nemcsak
azért döntöttem el, hogy Todos Santosba utazunk, hogy
megszabaduljak Ninától. Eljött az ideje, hogy mindenki
megtudja, milyen szándékaim

vannak Rosie-val. Hamarosan feleségül veszem ezt a csajt.

A hónap végéig hivatalosan is összeköltözünk. Fejest ugrom
egy zűrös valóságba, és kurvára nem érdekelt. Rosie
sorsához láncoltam magam, tudva, hogyan fog végződni.
Rosie minden napot egy tonna tabletta lenyelésével kezdett,
és naponta kétszer viselte azt a mellényt. Minden második
délután fizioterápiára ment. Amikor sétáltunk, gyakran
megállt, és kifulladva támaszkodott egy fának, miközben az
oldalát szorongatva, bocsánatkérően mosolygott. A
barátnőm nem érezte jól magát. Soha nem fog rendbe jönni.

És mi mégis gondosodunk arról, hogy működjön a dolog

köztünk.

Az embereknek tudniuk kellett, el kellett fogadniuk, és túl

kell lépniük ezen. A másik ok, amiért magammal rángattam
Todos Santosba, Trent volt. Jaime-vel megígértük neki, hogy
rávesszük Vicioust a székhely cserére. Ha tetszik, ha nem, a
rohadék Chicagóba költözik Millie-vel és a babával. Tudtam,
hogy harc nélkül nem fog beleegyezni – a pokolba is a harc
volt az egyik kedvenc időtöltésünk –, és én készen álltam a
csatára.
Rosie-nak a szüleimmel való találkozása bizalmasnak és
meghittnek kellett volna lennie, de amikor anya rájött, hogy
életemben először bemutatok egy lányt a családnak… nos,
kissé túlságosan izgatott lett. És a „kissé túlságosan
izgatott” alatt azt értem teljesen megőrült. Felhívta a
húgaimat, és nézzenek oda! Keeley amúgy is azt tervezte,
hogy hazajön pár napra Marylandből, és Payton is itt volt a
sarkon NorCal -ban, és így a barátnőmmel és a szüleimmel
tervezett csendes villásreggeli, kibaszott katasztrófába
torkollott.

– Olyan ideges vagyok, mindjárt elhányom magam – Rosie

megszorította a kezem, amikor leparkoltam Vicious egyik
autójával a szüleim háza előtt. – Legalább az lesz az előnye,
hogy nem fognak látszani a melleim. Jobb, ha undorítóan
nézek ki, mintsem lotyónak, nem igaz?

– Te most azt mondtad lotyó? – arcomba haraptam, hogy

vissza tudjam tartani a nevetést.

– Fura ugye? Azt hiszem, az idegesség miatt van.

– Szent szar, Baby LeBlanc. Nem tudtam, hogy ennyire rossz

a helyzet.

Korábban soha nem találkozott a volt barátai szüleivel. Soha

senkivel nem jutott el ilyen messzire. Szinte olyan volt,
mintha mindketten vártunk volna, hogy együtt éljük meg
ezt a pillanatot. Nem voltunk gyerekek.

Harminchoz közeledtem. Rosie huszonnyolc éves volt.

Érzelmi szüzek voltunk, és ez olyan volt, mintha most adta
volna nekem a szüzességét.

Ezúttal én kértem.
Ezúttal elvettem.

És szerettem, hogy volt néhány első alkalom, amelyet

együtt tapasztalhattunk meg.

– Csak légy önmagad. Biztosan elég lesz. Ha meg nem –

vontam meg a vállam, miközben bekaptam egy mentolos
rágót –, lecseréllek. Ugye van egy dögös unokatestvéred?

Megnyomtam a csengőt, miközben Rosie gyilkos

pillantásokat vetett rám a tengerkék szemeivel. Máskor
egyszerűen berobognék, de Rosie-nak szüksége volt erre a
pár másodpercre. Izzadt a tenyere, és mély levegővétellel
próbálta féken tartani a rátörő köhögőrohamot. Fogalma
sem volt arról, hogy csupán azzal lenyűgözte a szüleimet,
hogy elviseli az őrült személyemet, és elfogad olyannak,
amilyen vagyok. Viszont nem akartam még megnyugtatni
ezt illetően. Imádtam nézni, ahogy erőfeszítést tesz, hogy jó
benyomást keltsen. Kék alkalmi ruhát viselt a hatalmas
kabát alatt – és nem, a dekoltázsa fele annyira sem volt
kirívó, mint azt ő gondolta –, és befonta a haját. Az egész jó
kislány szerep kész átverés volt, és teljesen beindultam
attól, ahogy megjátszotta a rendes lányt miattam. Anya
nyitott ajtót, a szokásos mézédes mosollyal

az arcán és a szokásos limezöld színű kardigánjában.

Rávetette magát Rosie-ra és úgy ölelte, mintha egy
örökkévalóság óta ismerték volna egymást, Rosie meg
elolvadt a karjaiban. Apa kezet fogott Rosie-val, és
megvillantotta mosolyát, azt, amelyet csak a gyerekei
számára tartogatott. Aztán megveregette a hátamat, és
valami teljesen illetlen dolgot suttogott a fülembe a
barátnőmről. Payton és Keeley az ajtóban álltak, mint két
megszállott és a ruháját dicsérték. Majd felém fordították a
figyelmüket.
– Még mindig jársz edzeni – Keeley hangja majdnem
vádlónak hangzott. Hátravetette a sötétszőke haját.

– Mi van? Marylandben nincs edzőterem? – Elmentem

mellette, és tréfásan megszorítottam a bicepszét. Keeleynek
nem volt ideje edzeni, noha kissé teltebb volt, teljesen
megfelelt neki.

– Ó, nézd a bátyánk, még mindig szuper vicces – bökte meg

a könyökével Payton. A szememet forgattam, és a
testvéremnek elakadt a lélegzete. – Mi az, New Yorkban
elveszett a humorérzéked?

Az éretlen csipkelődést leszámítva jól indultak a dolgok.

Bevezetek az ebédlőbe, ahol a rusztikus, modern asztalon a

White Trash Hash, a pásztor egytálétel, zsemlék és
csokoládés muffinok vártak, de a narancslé, a kávé és a tej
is ott sorakozott, készen, hogy elfogyasszák. Rosie álla
leesett, és nyálát csorgatva nézett, én meg nem tudtam,
hogy azért, mert farkaséhes volt, vagy a látvány miatt.

Visszafojtottam a kuncogást, amikor arra gondoltam,

hogyan képzelhette el a családomat. Csomó nagyképű
seggfej, akik csak francia nevű

ételeket ettek, és olyan villában laktak, mint a Vicious.

Igazság szerint a szüleim, Alabama állam, Birmingham

külvárosából származtak. Apám egy szenátor fia, de anya
olyan, mint Rosie. A szülei egy farmon dolgoztak. Akkor
ismerkedtek meg, amikor anya a

nagymamámat helyettesítve apa szobájában takarított. Apa

szülei gyűlölték, anya viszont gyűlölte őket, de fikarcnyit
sem érdekelte őket.
Az apám Kalifornia egyik legsikeresebb ügyvédje lett, így a
múlt feledésbe merült. De velejükig déliek voltak, és azt
hiszem az ebédlő

asztalunkon lévő zsírban tocsogó ételek elég bizonyíték volt.

– Parkold le a hátsód Baby LB. – Kihúztam a széket,

megvillantva a rám jellemző úriember modoromat. Egymás
mellé ültünk, és kávét töltöttem a csészéjébe. Feketén
szerette. Cukor nélkül. Tejszín nélkül.

Semmi nélkül. Igazából Rosie teljes mértékben kerülte a

tejtermékeket, észrevettem, mert minden egyes apró
részletet megfigyeltem, feljegyeztem és archiváltam az
agyamban. Nem nyúltam hozzá, mert tudtam, hogy amint a
kezem hozzáér, nem állok meg, amíg az ujjam el nem
merülhetnek a lába között. A szüleimnek fogalmuk sem volt
arról, milyen kibaszott kanos gazembert neveltek.
Igyekeztem, hogy az úgy is maradjon.

– Rosie, úgy hallottam, önkéntes vagy egy

gyermekkórházban – mosolygott Keeley.

– A Mott Gyermekkórházban, Manhattanben – válaszolt

Rosie, nagyot kortyolva a kávéból. – Az intenzív osztályon.

– Biztosan nagyon szereted a gyerekeket. Dean tudja már,

hogy legalább három vagy négy gyereknek lesz az apja? –
viccelődött a húgom, miközben beleharapott egy darab
zsíros szalonnába. Rosie pislogott, könnyed mosolya
változatlan maradt. Csomóba ugrott a gyomrom. Mert, noha
Rosie még mindig nem beszélt az állapotáról – nos, mondta,
de nem tudatosan, és főleg nem részletesen –, attól a
helyzete még nem kevésbé valóságos. Nem lett volna
szabad haragudnom Keeley-re. Közvetlen és pajkos volt.
Nem lett volna szabad, de kurvára az voltam.
 

– Köszönöm Keeley, hogy alig vagyunk itt öt perce, és máris

elriasztod a barátnőmet – vigyorogtam, közben megkértem
anyát, hogy adja oda a tál ki-a-fasz-tudja-micsodát, csak
hogy haladjunk. – Ketten is játszhatják ezt a játékot. Majd
mikor eljön az ideje, egy csomó kérdéssel fogom bombázni a
jövőbeli barátodat a spermája minőségéről és
gyereknevelésről.

Rosie a combomra tette a kezét.

– Haver, semmi baj – mondta az egész arcával mosolyogva.

– Igen. A gyerekek a szenvedélyem. Egy napon szeretnék
anya lenni – majd rövid szünet után folytatta. – Szerintem
csodálatos apa lenne a bátyád. Tessék bébi. Csak teszek
róla, hogy mindketten egyenlő mértékben pánikoljunk.

– Megütögette az arcomat, és kacsintott.

Nevettem, mert elvárta tőlem, de mosolyom nem érte el a

szemem.

Illetve egyetlen porcikámban sem éreztem vidámságot.

– Úgy lesz, ahogy szeretnéd. – Megfogtam a tarkóját és

megcsókoltam a homlokát. – Három gyerek. Tíz gyerek. Egy.
Egy sem.

Leszarom, amíg ez veled van.

Amint kimondtam, tudtam, hogy a golyóim soha nem fogják

megbocsájtani ezt a nyáladzást, épp rácáfoltam a
hírnevemre, de nekik nem volt ebbe beleszólásuk. Különben,
tegnap este sem panaszkodtak, amikor Rosie nyalogatta
őket, miközben a farkamat is szopta. A méltóságomat is
feláldozom az ő boldogságáért, és reméltem, olvas majd a
sorok között és felfogja, hogy a meddőségi gondja nem fog
közénk állni. Kevesebb gyerek = több Rosie nekem. Nincs
panasz.

– Óóóóó – ömlengett Payton. – Valakinek szíve nőtt.

– Mit tettél az italába Rosie? – nevetett horkantva Keeley,

kezével legyezve magát. – A bátyám nem mondana ilyet,
hacsak nem veszített el egy fogadást.

Anya úgy mosolygott, szája majdnem körbeérte a fejét. Apa,

úgy tűnt kissé kellemetlenül érezte magát, de az nem a
beszédtéma miatt lehetett. Ő volt az, aki folyton azt
hajtogatta, hogy ideje megállapodnom.

Apa tekintette állandóan a Bvlgari órája és közöttem

cikázott. Eli Cole, nem egy olyan ember volt, akit könnyen
felbosszanthattak.

– Meddig maradtok Todos Santosban? – kérdezte.

– Holnap reggelig. A Spencer családdal töltjük a Hálaadást. –

Bedobtam a számba egy epret és elrágtam. Talán pipa volt,
amiért Rosie családjának a házában aludtunk, de tudnia
kellett, hogy idén, Rosie szüleinek meggyőzése volt a
prioritásom. Rosie szülei nem utáltak teljesen – segítettem
nekik rendbe tenni a dolgokat, amikor L.A-be költöztek,
Vicious meg éppen Romeót játszotta Emiliának – de
megértettem az álláspontjukat. Én is gyanakodnék a pasas
szándékairól, ha lenne két lányom, és a gazember
mindkettőt megdugta. Helyre kell hoznom az imázsomat,
hogy meggyőződjenek LeBlanc punci üldözése nem egy
hobbi volt.
– Átjönnél vacsora után? – Apa elsimította a pólóját. – Meg
kell beszélnünk néhány dolgot.

Anya arckifejezése könyörgővé vált.

– Válni fogtok? – kérdeztem szárazon, felemelt

szemöldökkel.

– Ó Istenem! – nevetett ki a gyöngyét szorongatva. – Miről

beszélsz Dean? Persze hogy nem.

– Haldoklik valaki? – folytattam.

– Nem – felelte apa.

– Felcsinálták valamelyiküket? – mutattam Keeleyre és

Paytonra. Én Paytonra fogadnék. A csaj egy bajkeverő. De a
szüleim egyszerre rázták a fejüket, ezt is tagadva.

– Ebben az esetben most kihagyom. – Ittam egy kortyot a

vizemből, és hátradőltem a széken. -– Vacsora után
igazgatótanácsi ülést tartunk a L.A-i irodában, és az eltart
egy darabig.

– Minden rendben? – vonta össze a szemöldökét apa.

Megvontam a vállam.

– Kényszerítenünk kell Vicioust, hogy helyet cseréljen

Trenttel. Most, hogy Val elment, Trent a szülei közelében
akar lenni.

Amint kimondtam a szavakat, rájöttem, hogy Rosie semmit

sem tudott erről. Elfelejtettem szólni neki. Nem gondoltam,
hogy érdekli. De természetesen, érdekelte. A szülei Vicious
házában laktak, és a testvére Vicious kibaszott gyerekét
várja. Bár tudtam, Vicious soha nem adná el a villát –
túlságosan szerette –, mégis úgy éreztem magam, mint egy
fasz, amiért csak úgy a semmiből a képébe vágom. Rosie
előrehajolt, a kezem már nem érintette a hátát, már nem
mosolygott, és bassza meg, egy seggfej voltam. Jogosan
akarta leharapni a fejem.

– Későn is jöhetsz – erőltette a dolgot apa. A rohadt életbe,

mi baja volt ma?

– Nem lehet apa. Már mondtam. Eltart egy darabig. Ha

mondani akarsz valamit, tedd meg.

– Inkább nem.

Letettem az evőeszközöm – lassan –, alaposan végignéztem

minden kíváncsi arcot az asztalnál, mielőtt ismét
megszólaltam.

– Egy család vagyunk. Mindannyian. – A kezem Rosie

tarkójára siklott, de ő elhúzódott, gyengéden, de mégis
határozottan, hogy tudassa büntibe vagyok.

– Dean, édesem. – Anya megnyalta a száját, Keeley és

Payton tanácstalanul pillantottak egymásra. Ők sem tudták
mi a franc történik.

Kibaszott szerencse. Az utolsó, amire szükségem egy

közbeavatkozás, vagy valami ilyesmi. Semmi értelme nem
volt ennek az egésznek. A

családunkban nem voltak titkok. Nos, egy volt, és az az

enyém volt, de jó mélyen el volt temetve, a hétköznapi
mocsok és sok év tagadás pora alá. Az volt a szabály, hogy
amikor együtt voltunk szabadon beszélhettünk róla. Soha
nem tartottunk vissza semmit.
Azonban, most nem csak mi voltunk jelen a szobában. Rosie
is ott volt. Ez figyelmeztetett és összeszorítottam az
állkapcsom, összehúztam a szemem.

Most meg mi a faszt művelt Nina?

– Régi ügy. Rosie-nak, még nem mondtam el. – Fáradtan

súroltam az arcom. – Igen… jól van. Beavatom, amint
végeztünk itt. Kurvára nem fogja érdekelni. Megígérem –
mondtam, miközben figyeltem, ahogy a szobában mindenki
– Rosie-t is beleszámítva – hitetlenkedve emelte fel a
szemöldökét.

– Kérlek, ha valamit mondani akarsz, tedd meg. Ne is

törődjetek velem. Olyan érzés lesz, mintha otthon lennék –
viccelődött a barátnőm.

Senki nem találta viccesnek. Összeszorítottam a fogam.

– Van valami oka annak, hogy most hozakodsz elő vele? –

tettem a lazát.

A villásreggeli kezdett olyan Jerry Springer szarsággá

változni, ahol a kanapén ülve, jéghideg sört iszogatva,
betépve nevettél.

Üdvözöld a jelenlegi életed seggfej. Ez nem egy Tv műsor,

ez a te realitásod.

– Úgy hallottuk Nina New Yorkban járt. – Apa felemelte a

fejét, és akkor vettem észre, hozzá sem ért az ételhez a
tányérjában. Eli Cole nem ette meg a kibaszott „pásztor”
reggelijét. Furcsa volt. Ha a törvény engedné,
összeházasodna a zsíros kajával. Anya egy évben egyszer
engedi ilyesmit enni.
– Látom, tájékoztatott a hollétéről – kezem kissé remegve
nyújtottam a narancslé felé. – Rajta vagyok az ügyön.

Mondhatni. Talán. Oké, nem igazán.

– Mindannyian tudjuk, mit akar – Apa a kezemre tette a

kezét, és a remegés abbamaradt. A szemébe néztem.
Mindketten nyeltünk egy nagyot. – És úgy gondolom, eljött
az idő, hogy meghallgasd fiam.

– Tényleg? – hátradőltem, elhúztam a kezem, egyikkel

rákönyököltem az asztalra, a másikat Rosie székére tettem.
– Ki fogja fizetni ezt a kis kalandot? Te vagy én?

– Én, ha csak ez érdekel. De nem. Az anyád és én,

szeretnénk ezt megbeszélni veled. Ez nem telefontéma.

Rosie keze a térdemre siklott. Payton és Keeley zavartnak

tűntek, de ő

egyenesen rémült volt. Ennek véget kellett vetnem. Eleget

halasztottam már a beszélgetést. Ideje volt elmondani neki,
és szembe nézni a következményekkel.

Farkasszemet néztem az apámmal. Kezdett felidegesíteni.

Ez szinte soha nem történt meg. Nagyon jó volt a
kapcsolatunk. Együtt golfoztunk.

Együtt jártunk foci-mérkőzésekre. Amikor hazajöttem,

beszélgetéseink mindig az éjszakába nyúltak. Az italozáson
kívül – volt egy problémám, és nem akartam, hogy tanúja
legyen a csúnya oldalamnak – nagyjából mindent közösen
csináltunk. A büszkeségem volt. Még a barátaim is kértek
tőle tanácsot.
– Jól van – morogtam. – Megpróbálom. Aztán ne mondd,
hogy nem szóltam. Lehet, hogy hajnali három vagy négykor
toppanok be. Az ilyen megbeszélések elhúzódhatnak. – De
még mennyire. Nem siettük el a dolgokat, amikor bezártuk
az ajtót a külvilág előtt. És rávenni Vicioust, hogy olyat
tegyen, amit nem akar? Igen, szerencsénk lesz, ha január
előtt kijövünk onnan.

– Egész éjszaka fent maradunk, ha kell – Apa megfogta anya

kezét, arca feszült.

– Mindenesetre visszatérhetünk az evéshez, és Dean

jövőbeli kisbabáihoz? – ficánkolt Keeley a helyén. Rosie
ötven árnyalatban elsápadt és eléggé megijedtem.

– Jól vagy? – fordultam a barátnőm felé. Nem úgy nézett ki,

mint aki jól van. Úgy nézet ki, mint aki mindjárt elájul. Rosie
alig bólintott.

Megfogtam a kezét, és ezúttal engedte, ami nem volt jó jel,

ha ismered őt.

Haragudnia kellett volna rám.

– Inhaláló, kérlek. – Hangja alig hallatszott.

A táskájához siettem. Már tudtam, hogy az inhaláló

készülékei, a táskája első zsebében voltak, mindkettőt
kivettem, és visszaszaladtam az asztalhoz. Mindenki
hallgatott, és az idegeimre ment a csend, miközben Rosie
ivott egy korty vizet, miután használta a kék inhalátort.

Remegtem a dühtől. Mi a faszt gondoltak a szüleim?

Rengeteg idő volt megbirkózni a Nina üggyel, és most úgy
döntöttek, hogy a mai reggeli a tökéletes alkalom?
Basszák meg.

A picsába vele.

És a picsába velem, amiért elfelejtettem figyelmeztetni .

Elfelejtettem elmondani, hogy akarjuk Vicioust sarokba
szorítani, de még ha szólok is, mi haszna lett volna? Rosie
csak rohant volna a testvéréhez, hogy figyelmeztesse. Csak
rontott volna a dolgon.

– Nos… Ez jó móka volt – motyogta Rosie, halvány mosollyal

az arcán, mikor az ajtónál álltunk. Segítettem neki felvenni a
kabátját, és úgy éreztem magam, mint a legnagyobb
seggfej a Földön. Ami ironikus, mert úgy szólított Rosie. Föld.
Azt viszont nem vette észre, hogy egy istenverte bolygó
voltam valójában. Mert amikor felrobbanok, a folyamatban
egy csomó kibaszott sérültet hagyok magam után.

A húgaim és anya még mindig integettek, amikor

kinyitottam az autó ajtaját, és besegítettem Rosie-t az
autóba. Szemei fáradtak voltak, a teste erőtlen. Mindig a
szőnyeg alá söpörtem a betegségét, de ott volt, az
árnyékból leselkedett, a megfelelő alkalomra várva, hogy
lecsapjon.

El kellett fogadnom, de képtelen voltam. Mindig, amikor

láttam használni az inhalálót – mai napot beleértve –, olyan
kibaszott mérges lettem, legszívesebben bevertem volna a
falat is. Párologtatók, tabletták, orrspray-ek. Tele volt a
lakásom velük. Dr. Hasting telefonszáma a gyorshívómon, a
fizioterapeuta címe, és én pontosan tudtam melyik napon és
milyen órában voltak nála az időpontjai, és tudtam mit kell
tennem, amikor elkezdte a mellkasát ütni, és úgy lélegzett,
mint egy sziszegő kígyó. És tudtam, hogy cisztás fibrózisban
szenvedők átlag életkora harminchét év volt. Tudtam, hogy
a cisztás fibrózisban diagnosztizált férfiak terméketlenek, és
a nők nehezen estek teherbe.

És én nem akartam mindezt tudni.

Mert ő nem egy kibaszott betegség volt.

Ő egy személy volt, akivel terveket szőttem. És azok a

tervek hosszabb távúak voltak, mint a hátralévő,
statisztikailag meghatározott tíz év.

Elindítottam az autót, de a kéziféket nem engedtem ki.

Kibámulva a legrendezettebb fasorral szegélyezett utcára,
amely létezett a világon, ahol a családom lakott,
szomorúság szivárgott a szívembe.

Mi a faszt csinálsz seggfej?

– Van egy titkod. Jó nagy – suttogta Rosie az ablakon kifele

nézve.

A kapcsolatunk Rosie-val nem indult a legjobban. Azt

akartam, hogy megszokja a kettőnk fogalmát, mielőtt
megtudja én igazából mi- ként gondolkodom.

Lehet, hogy ő robbanékony volt, de engem zűrzavar vett

körül.

– Neked is – mondtam. Meglepett pillantást vetett rám. Nem

tagadta.

– Igen – felelt. – Máris megszívtuk, ami ezt a kapcsolatot

illeti.

– Viccelsz? – vigyorogtam. – Ászok vagyunk. Ez csak egy

döccenő.
Egy kis szamárfül a Rendkívüliségünk könyvében.

– Az én valóságomban, minden döccenő súlyos

következményekkel jár – emlékeztetett Rosie.

– És a mi valóságunkban – ellenkeztem. – Mindig itt leszek,

hogy elsimítsuk a dolgokat.

Egy darabig csak kocsikáztunk, mint az első éjszakán,

amelyet együtt töltöttünk Todos Santosban. Elvittem minden
olyan helyre, amelyet meglátogattunk, mielőtt először
lefeküdtünk egymással. A régi sulinkhoz, a kikötőhöz,
Liberty Parkba, majd végül – oda a partra. A család hívott
minket, a telefonunk rezgett, villogott a zsebünkben. Az
apám, anya, Rosie szülei, Vicious és Millie. Így, amikor
leparkoltam a dombon, a kosárlabdapályára nézve, fogtam
a telefonokat és betettem a kesztyűtartóba, majd
elindultunk a helyünkre. Az idegesség nem kifejezés a
káoszra, amely bennem dúlt. Rosie kezébe adom a titkomat.

A titkot, amelyet senkinek sem lenne szabad tudnia, a

közvetlen családomon kívül. És feltárom előtte a
gyengeségeim.

Az összeset.

Rétegenként.

Meztelen és védtelen.

És először fogom meghallani, hogy az igazi énem – a teljes

valóm – még mindig érdemes-e a szeretetre.

Nem volt jó ötlet leülni. Túl sok adrenalin keringett a

véremben, túl sok bánat volt a levegőben. A tél a bőrünkbe
csípett, és Rosie tetőtől talpig fel volt öltözve, ahogy kellett.
– Gyere, sétáljunk egyet – mondtam. Rosie kicsit köhögött.

– Csak lelassítalak. Nem tehetek hosszú sétát.

– Soha nem lassítasz le. Időt adsz, hogy élvezzem a

környezetem. – A golyóim ismét tiltakoztak. Hülye golyók,
nem értették, hogy Rosie boldogsága minden testrészem
előnyére szolgál. Beleszámítva őket is.

Lefele sétáltunk a dombon, a buja, zöld ösvényen, kikerülve

az alacsony faágakat, a nyíratlan szőlőágakat, amelyek
kezdtek benőni az ösvényre.

Rosie kezeit a kabátjába bújtatta, enyémeket a zsebembe

dugtam.

Soha nem volt megfelelő az időpont arra a szarságra,

amelyet elmondani készültem, ezért a ragtapasz módszert
választottam, és egyenesen rátértem a lényegre.

– Alig háromórás voltam, amikor a biológiai anyám, egy

Walmart mosdójában otthagyott meghalni – mondtam
közönyösen. Lassan haladt tovább, teste megfeszült a
vallomásom hallatán. – Egy narkós volt. Amint megtudta,
hogy felcsinálták, abban a pillanatban fogta magát,
elhagyta a vidéken élő családját, és belemerült Birmingham
szegény negyedében.

Rosie okos lány volt. Tudtam, előbb utóbb gyanítani fogja,

hogy készül valami. Talán azt gondolta, hogy egy
semmirekellő apa vagyok, aki baszott mindenre, amint a
dolgok komolyra fordultak. Igen, gondolhatta, de ami nem
volt egy lehetőség. Dean Juniort mindig becsomagoltam. Az
Isten szerelmére, személyre szabott óvszereim voltak. Egész
életemben egy személy volt, akivel nem használtam
óvszert, és az maga Rosie volt.

Előtte, egy nőnek sem éreztem csupaszon a punciját.

– Én nem… – próbálta beszívni az összes oxigént, amelyre

szüksége volt, hogy visszatartsa a sírást. – Kérlek, folytasd.

– Egy takarító talált meg. Az anyámat, Ninát, egy pár

háztömbbel arrébb találták meg, épp cigarettát vásárolt. A
ruhája tiszta vér volt.

Amikor kórházba vitték, felhívta a testvérét, hogy segítse ki

a kis jogi slamasztikából, amelybe keveredett. Nina testvére,
anya, Helen.

– Jézusom. – Rosie ajkai remegtek, pont, mint az ujjai,

amelyekkel eltakarta azokat. Egy részem, gondolom a
logikus oldalam, elismerte,

hogy mennyire elcseszett a dolog, ha egyik barátom sem

tudta, hogy örökbe fogadtak. De ez, éppen itt, ez volt
pontosan, miért akartam, hogy ez úgy is maradjon.

Hatalmas vagyok.

Káprázatos.

Egy kibaszott isten voltam.

A sajnálkozó pillantások és elsuttogott édes szavak nem

enyhítettek a seben, amelyet Nina ejtett, amikor elhagyott.
De jelen esetben Rosie-ról volt szó, ez volt az egyedüli ok,
amiért most hajlandó voltam elviselni.

Tőle bármilyen érzelmi megnyilvánulást elfogadnék. Még a

sajnálatot is, sőt még a gyűlöletet is. Bármit, mindaddig,
amíg az nem közömbösség.

– Az anyám – az igazi anyám Helen, az egyetlen, aki

felnevelt – eldöntötte, hogy örökbe fogad. Eli, azt hiszem
belement, mert… – eltöprengtem, és a számon kiszaladt egy
kuncogás. – Nos, mert feltételezem, hogy egy papucs.
Tudod, nagyon szereti anyát. Nina, egyébként sem akart.
Egy rakás szarság volt Nina életében. Nem is neheztelek rá
emiatt. Úgy értem elég elcseszett, hogy egy nyilvános
mosdóban hagyod az újszülött kisbabádat. De nem ez,
amiért a velejéig gyűlölöm ma. Nem egészen. Életem első
napjának végén, mindannyian ugyanabban a birminghami
kórházban voltunk. Nina aláírta a születési bizonyítványom,
amelyen az apám neve nem volt feltüntetve – azt mondta
nem tudja ki az apám, és őszintén ez senkit sem lepett meg
–, és a szüleim elindították az örökbefogadást.

– Ó, Dean. Annyira sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom –

ismételte Rosie. Még mindig sétáltunk, és ez jó volt. Nem
kellett a szemkontaktussal járó felesleges kellemetlenség.
Már így is az volt az érzésem, hogy úgy tépik ki belőlem az
igazságot, mintha egyenként húznák ki a fogaimat. Rosie
megfogta a kezem, megszorította, és mély levegőt vettem,
érzékelve a nyomást, ahogy megtelt a tüdőm.

– Apa elfogadott egy állásajánlatot Kaliforniában, és

ideköltöztek. Anya terhes lett a húgaimmal. Én meg annyira
hasonlítottam a családom többi tagjára, senki nem
kérdőjelezte meg. Az emberek csak feltételezték, hogy
Helen és Eli Cola fia vagyok. Mi soha nem cáfoltuk meg –
mert, tudod, mi a faszért? Bejött. Megúsztuk, és a hazugság
olyan nagy lett, olyan kibaszott hatalmas, késő volt
visszalépni és feltárni a világ előtt.
– Nem, mintha a családom másként kezelt volna. A húgaim
tudják. A szüleim egyformán bántak velünk, szóval az
örökbefogadásom senkit sem zavart. – Elhallgattam és
összevontam a szemöldököm. – Nos, senkit, rajtam kívül.
Anya, hamis illúziókat kergetve, azt hitte idővel kötődhetek
Ninához. Az apám szerint, mindenkinek jár egy második
esély, végül is ügyvéd. A munkája bűnösök védelme.
Akárhogy is, mindig elküldött Alabamába, hogy
meglátogassam Ninát. Minden nyáron, tizennyolc éves
koromig. Ez volt a megállapodás.

Visszaemlékeztem az utolsó ott töltött nyárra, amikor

betöltöttem a tizennyolc évet, és borzongás szaladt végig a
hátamon. Az aranyásó ribanc. Puszta gondolata, annak, amit
tett, kegyetlen ökölharcra ösztökélt.

– Nina, katasztrofális életének egy pillanatában, feleségül

ment egy Donald Whittaker nevű alakhoz. Az emberek
Bagolynak nevezték, mert az utcasarkon árult drogot éjjeli
kettő és hajnali hat óra között.

Elképzelheted, egy igazi főnyeremény. Whittaker egy

darabig börtönben volt, kiengedték, és úgy döntött, hogy a
külvárosba telepedik le. Vett egy darab földet – egy farmot
–, és a farmerek álmát élte. Nina féken tartotta a kokain
függőségét, és a szüleim szemében tiszta volt. Tisztának
tűnt, mert már nem szúrta a méreggel teli tűt a vénájába.
Mert áttért az előkelőbb mami drogokra. Adderall, Xanax,
oxy26. A mókás cuccra, amely 26 oxy: oxikodon, egy
félszintetikus opiát agonista. Gyógyszer alapanyag, pl:
Oxycontin az egyik legerősebb és leghatékonyabb
fájdalomcsillapító. Opiát

szinte láthatatlanná teszi a függőséget. Én meg soha nem

javítottam ki a tévhitüket, mert egy szánalmas kis fattyú
voltam, aki kurvára remélte, hogy egy nap, a nő, aki életet
adott neki, felébred, hogy én is méltó vagyok a szeretetre.

– Dean! – megrázta a fejét, könnyei lepotyogtak az arcáról. –

Ó, Dean!

– Minden nyáron, amikor ott voltam, lebicikliztem húsz

mérföldet a farmtól a városig, hogy megvegyem neki a
drogokat.

– Miért vállaltad?

– Mert boldoggá akartam tenni? – nevettem, és keserű

gombóc keletkezett a torkomban. – Mert az elismerésére
vágytam? Úgy értem, milyen kibaszott haszontalan lehetsz,
ha az anyád, még mielőtt kinyitnád a szemed, le akar húzni
a WC-n. Tizenhét évesen, végre kinyílt a szemem és
megmondtam, hogy nem akarom ott tölteni a nyarat. Azt
mondtam a szüleimnek, hogy elegem volt a kéthónapnyi
földművelésből.

Beleegyeztek, de aztán valamit elcsesztem az egyik bulin,

és mégis elküldtek, hogy megbüntessenek. Később kiderült,
az lett életem legrosszabb nyara, mert akkor döbbentem rá,
hogy Nina nemhogy nem szeretett… kibaszottul gyűlölt.

Rosie zokogott. Nem mertem ránézni, de éreztem a válla

remegését.

És utáltam magam, amiért megríkattam, és gyűlöltem

Ninát, mert elsősorban miatta folyt ez a beszélgetés. –
Rövidre fogva a történetet, Nina elég nyomorúságos
dolgokat művelt velem, amíg gyerek voltam.

Egy báb voltam egy nagyon elcseszett játékban. Egy eszköz

a célja elérése végett. Kifutófiúnak használt, és hülye,
törvénytelen szarságokra kényszerített, majd
megvesztegetett alkohollal és marihuánával, hogy ne
áruljam el a szüleimnek. Tizenkét éves voltam, amikor
megkaptam az narkotikum, a gyógyszerek ugyanazon
osztályába tartozik, mint a Morfin. Szájon át körülbelül
másfélszer erősebb a morfinnál. Napjainkban az egyik
legnépszerűbb vényköteles ópiát.

első üveg whiskey-t és először betéptem. Azt hittem menő,

hogy Nina és Bagoly ilyesmiket adtak. Hogy azt jelenti,
felnőttként tekintenek rám.

Rosie nagyot nyelt és elfordította fejét.

– Ezért csinálod – mondta. – Ezért vagy függő.

Viszketett az orrom.

– Így kezdődött. Jól éreztem magam. A fű és az alkohol

felgyorsította az időt, hamarabb eltelt a nyár.
Ködfüggönyként elzárta a valóságot – egy vékony burokkal
vett körül, amelyet senki sem tudott áttörni. És így a szokás
szerint folytattam, még akkor is mikor visszatértem a
családomhoz, arra helyre, amelyet tényleg szerettem. Nina
soha nem mondta el ki az apám. Ez zavart. Tudtam, hogy
Nina elcseszett, de mindig tudni akartam azt is, hogy
mindkét oldalról én is teljesen el vagyok-e cseszve, vagy
talán van bennem megváltó gén is. És amikor beütött a szar
tizenegy éve, az utolsó látogatásomkor, elhatároztam nem
feszegetem a témát és magam mögött hagytam az egészet.
Kizárom Ninát az életemből. A főiskolán töltött évek alatt
működött, mert nem volt semmi a nevemen, csak a
szüleimtől kapott vagyonkezelői alap és egy szoba a
koleszban. De amikor létrehoztuk a Fiscal Heights Holdings-
ot és jött a zsé, beleegyezett, hogy megmondja.
– És? – kérdezte Rosie, kissé kifulladó hangon. Lassítottam a
lépéseim.

– És hatszázezer dollárt akar, hogy elárulja a nevét.

– Ez őrület! – tiltakozott Rosie, dobbantva. Megálltam és

megfordultam, hogy ránézhessek. Arca piros volt, eltorzult a
fájdalomtól.

Az én fájdalmamtól. Én voltam az oka. És bár soha nem

akartam megbántani, élveztem a melegségét, mert értem
lángolt.

– Nos? Kifizetted? – toporgott.

– Nem – megsimogattam a befont copfját, kissé meghúzva.

– De ezért viselkedik úgy, mint egy tébolyult zaklató, és
ezért telefonál félóránként.

Whittaker farmja veszteséges, neki meg fent kell tartani a

költséges kokainfüggőségét. A vényköteles gyógyszerek már
nem jönnek be.

Gyűlöli a férjét. Ott akarja hagyni. És azt akarja, hogy én

segítsek neki ebben. Az pedig kurvára ki van zárva.

– De te tudni akarod ki az apád, nem? – pislogott Rosie

összezavarodva.

Bólintottam.

– De az érzés nem kölcsönös. Ha az lenne, akkor az apám

eddig kapcsolatba lépett volna velem.

– Lehet, nem tud a létezésedről – feltételezte a barátnőm.

Ezt reméltem én is. És ezért imádkoztam. Ezzel győzködtem
magam minden éjjel.

– Vagy talán nem érdekli. – Folytattam a sétát, amint

mellém lépett.

– Vagy talán, ennyi év után, fél a reakciódtól – felelte. –

Talán Dean, azt kell tenned, amit te helyesnek érzel, még
akkor is, ha Nina nem akarja.

– Vagy talán. – Úgy viselkedtem, mint egy kibaszott

négyéves gyerek, tudtam, de nem tudtam leállni. – Vagy
versenybe szállt Vallel a legrosszabb szülő díjért – sok jelölt
van erre a címre –, jobb nekem nélküle, ahogy Lunának is
jobb a nem törődöm anyja nélkül.

Megálltunk egy erdős rész közepén, amely alig egy

mérföldnyire volt az autótól. Rosie csigalépésekben haladt.
Felém fordult, és azt hiszem soha nem láttam még annyi
könnycseppet egy arcon. Az arca és az álla nedves volt,
pillái alatt fekete szemfesték foltok éktelenkedtek.

– Sajnálom, hogy ez történt veled – mondta, és őszintén

sajnálta. De nem akartam a szánalmát. Azt akartam, hogy
tudja, egy fenevad vagyok, aki viharokon és hurrikánokon is
átvezeti mindkettőnket. A pokolba és vissza. Az életen át –
és ha szükséges, akkor igen, még a halálon is.

– El sem hiszem, hogy ennyi éven át titkoltad előttünk –

Rosie letörölt egy könnycseppet a fekete kabátja ujjával. – A
barátaidnak joguk van hozzá, hogy melletted legyenek,
Dean. El kell mondanod nekik.

Igen, az nem fog megtörténni.

– Nem-nem, babám. Ez van. Hidd el, mindannyiunknak
vannak titkaink. Attól lettünk azok, akik vagyunk, és a
barátságunk nem lesz kevésbé erős. – És ez volt az igazság.

– Tudod, mit kell tenned? – elmélkedett Rosie, az alsó ajkát

harapdálva. Csak néztem őt. Még ha azt mondaná,
meztelenül, cigánykereket vetve menjek le Todos Santosig
és vissza, azt is megtenném. – Mi lenne az?

– Be kell jutnod a fenevad gyomrába, hogy megöld. –

Szemében elhatározás csillant. Vigyorogtam, és a füle mögé
simítottam egyik copfjából kiszabadult hajtincset.

– Megölni Ninát? Csábító, de nem hiszem, hogy érdemes

érte börtönben ülnöm.

– Arra gondoltam, hogy beszélj Ninával – forgatta a szemét.

– Fizess neki. Találkozz az apáddal. Lépj tovább az életben,
függetlenül attól, hogy mit tudsz majd meg. Az igazság az,
hogy soha nem fogsz megszabadulni a függőségeidtől, ha
ezt nem teszed meg, és ezt azt hiszem, mindketten tudjuk.

– Nem érdemli meg a pénzt – suttogtam.

– Azok után, amit tett – kezével végigsimított a nyakamtól a

mellkasomig –, semmi sem fogja őt boldoggá tenni. Romlott.
Abból nincs kiút. Nem örülhetsz annak, ha másokat bántasz,
függetlenül attól, hogy te mennyire érzed magad
megsértve. Viszont az együttérzés, a leghasznosabb
tulajdonság, amely létezik. Ezért ér véget minden háború
előbb-utóbb. Éppen ezért szereti a legtöbb ember a
gyerekeit, és nem pedig bántalmazzák. Ígérd meg, hogy
felveszed a telefont, amikor hív.

 
Bólintottam, még akkor is, ha Nina az utolsó a listámon,
akivel foglalkozni akartam. Az életem így is elég komplikált,
megőrültem egy lányért, aki úgy feküdt le minden este,
hogy nem tudta felébred-e még másnap reggel. És az
alkohol démonával küzdöttem, amelynek karmai közül
szabadulni próbáltam. Minden. Egyes. Nap.

– Megígérem – mondtam. – Érted megteszem.

– Nem – hangsúlyozta Rosie, miközben meghúzta a Ted

Baker dzsekimet. – Magadért teszed – javított ki, még
mindig potyogtak a könnyei. Aztán hátralépett, éppen
amikor magamhoz akartam ölelni.

– Én következem.

– Hallgatlak – szemem le nem vettem az arcáról. Cseperegni

kezdett az eső, és mindketten felnéztünk, csendben
bámultuk a borús égboltot.

Levetettem a kabátomat, és Rosie-ra adtam, majd hátát és

a térde alatt tartva, felkaptam a karjaimba, friss házasok
módban, és elindultam vele az autóhoz.

Csak néhány csepp volt, nem volt különösen hideg sem, de

attól még aggódtam Rosie miatt, még akkor is, ha
eltitkoltam, amikor együtt voltunk.

Nyakam köré fonta a karjait. A hasára nézett, és beszélni

kezdett.

– Dr. Hastinggel egy éve találkoztam először, amikor Vicious

összejött Millie-vel, és összehozta számomra ezt az őrülten
remek egészségügyi biztosítást. Egy csomó vizsgálatot
végeztetett, hogy felmérje az állapotomat, mivel épp akkor
lábaltam ki egy újabb makacs tüdőgyulladásból. Azon
voltam, hogy visszamenjek a nővérképzőbe, amikor azt
mondta… – Rosie elhallgatott, nagyot nyelt és megrázta a
fejét. Behunyta szemét, én meg legbelül ezer apró darabra
hullottam, és csak üres tekintettel bámultam rá, további
mondandójára várva. Mély levegőt vett és folytatta.

– Azt mondta, ne fárasszam magam a tanulással, mert soha

nem lehetek ápolónő. Az immunrendszerem annyira
gyenge, hogy még a repülőre sem ülhetek fel a
beleegyezése nélkül. Emiatt voltam annyira megdöbbenve
és emiatt aggódtam hálaadáskor, amikor értem jöttél, hogy
a reptérre vigyél. Semmiképp sem dolgozhattam beteg
emberek közt, így azt ajánlotta, hogy valami praktikusabbat
tanuljak. De én szeretek segíteni az embereknek. – Az utolsó
szavakat köhögve mondta ki, én meg gyorsabban
lépkedtem, egy csepp pánik is keveredett a fojtogató
bánatba, amit éreztem. – Ezért döntöttem úgy, hogy
önkéntes leszek. Az egyetlen hely, amely teljesen steril
környezet, eltaláltad…

– A koraszülött intenzív osztály – fejeztem be helyette. A

hely, amely állandóan emlékeztette arra, hogy nem lehet
gyereke. És mégis ott dolgozott. A kurva életbe.

– Viszont Dr. Hastingnek nem csak ez az egy rossz híre volt.

Azt is mondta, úgy tűnik, teljes mértékben meddő vagyok.
Nem lehet gyerekem. Soha. Túl sok a nyák a szaporodási
szerveim körül. Egy szivacshoz hasonlította, amelyet egy
edény ragasztóba dobnak, abban reménykedve, hogy
elsüllyed. Technikailag megvalósítható, de rendkívül
valószínűtlen.

Üres tekintettel nézet előre, miközben az alsó ajkába

harapott.
– Rosie… – lélegeztem, az orrlyukam kitágult. – Bébi, van
fogalmad arról, mennyi lehetőség van számodra?
Számunkra? – És igen, ez már nemcsak róla szólt egyedül,
hanem kettőnkről. Hosszú távon voltunk együtt. Az
örökkévalóságig, bármeddig is tart az. – Kurvára sok, nem
csak orvosilag, de ott van az örökbefogadás. Gazdagok és
fiatalok vagyunk, és teljesen tiszták vagyunk a bűnügyi
nyilvántartásban. – Már házaspárként tekintettem
magunkra, és gond nélkül hozzáférést adtam számára,
multimilliomos birodalmam minden egyes dollárjához. Mint
már mondtam, totális megszállottja lettem ennek a lánynak.
– Ha akarnánk,

már holnap reggel örökbe fogadhatnánk egy gyereket.

Tökéletes jelöltek vagyunk.

Jézus kibaszott Krisztus, ha ennek a csajnak lenne egy

nyuszija, mostanra már megfőzném és Lapin a La Cocotte-
ként tálalnám.

– Az a helyzet… – karjai ellazultak a nyakamban, és a hátam

megfeszült. – Ezért szakítottam Darrennel. Nem akarok
férjhez menni.

És nem akarok örökbe fogadni sem. Nem tudom, meddig

leszek még itt.

És nem akarok még többet itt hagyni magam után. Egy

gyerek rettenetes ötlet. Miért tenném? Hogy napokkal,
hetekkel vagy hónapokkal, legjobb esetben évekkel később
árván maradjanak? Nem lenne számukra igazságos.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy Rosie Nina pontos

ellentettje. Nina csak úgy kipottyantott egy gyereket, és
baszott a következményekre.
Rosie megfosztotta magától a gyereket, hogy az ne
szenvedjen.

– Ide figyelj Baby LeBlanc.

– Ne Dean. Kérlek. Tegyél le – szorította meg a bicepszem.

Már az autó előtt álltunk. Az egész visszafelé úton

kocogtam, hogy Rosie biztonságba legyen, és ne fázzon
meg. Letettem óvatosan.

Előttem állt. Az eső sűrűbben esett. Nem akartam, hogy túl

nedves legyen. Legalábbis nem így.

– Figyelj, nem fogom ezt feladni. Minket – tisztázta, magához

ölelve, mellkas a mellkashoz. Az ajkunk és orrunk
egymáshoz ért. A homlokunk egymáshoz tapadt, nedves
hajtincsektől összeragadva. Egységet alkotunk. Mindig is,
még akkor is miközben másokkal randiztunk. – Túlságosan
önző vagyok ahhoz, hogy elengedjelek Dean Cole. Tudtam,
hogy így lesz. A tied vagyok, ameddig csak akarsz. Az
egyetlen feltételem – nem beszélünk gyerekekről és
házasságról. Azt nem adhatom meg. Nem azért, mert nem
akarom. Dean, felajánlom a világ összes szeretetét, és
odaadását. De csak egy ideig.

– Rosie.

– Hé, hallgass meg! Tudom, hogy kedvelsz…

– Kedvellek? – Az arcomra kiült az iszonyat, úgy köptem

felháborodva a szavakat. Rosie szemei kikerekedtek.
Gonoszan kuncogva ráztam a fejemet. – Azt hiszed, kurvára
kedvellek? Viccelsz velem? Nem kedvellek, hanem szeretlek.
Az meg kibaszott enyhe kifejezés. Érted élek. Érted
lélegzem. Érted fogok meghalni. Mindig. Csak. Te. Léteztél.

Attól a pillanattól, hogy megláttalak azon a küszöbön, és te

a mellkasomat bökdösted, mintha egy játék lettem volna.
Tíz évig külön utakon jártunk, Rosie LeBlanc, és egy nap
nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rád. És nem csak
röptében. Tudod, mint a véletlenszerű

ő-egy-remek-dugás-lett-volna. Úgy értem, igazán időt

szántam arra, hogy rád gondoljak. Eltűnődtem azon, hogy
nézhetsz ki. Merre járhatsz.

Mit csinálhatsz. Kivel lehetsz. Követtelek a Facebookon. És

Twitteren – amelyet egyébként törölnöd kell, mert egyszer
sem tweeteltél –, de nem vagy valami nagy közösségi
oldalhasználó. Érdeklődtem felőled. Mindig, amikor a
városban jártam. És amint megtudtam, hogy New Yorkban
vagy Millie-vel… – mély levegőt vettem, mert kezdem
elveszíteni a fejem, és jó úton haladtam az irracionalizmus
felé, ahogy próbáltam elmagyarázni, hogy nem adhatja fel
az életet, csak mert egy nap véget ér. – Rosie, pár hónappal
mielőtt beköltöztetek az épületbe, vettem egy tetőtéri
lakást TriBecában.

– Miért mondod ezt el nekem? – pislogott a szaporán hulló

könnyei közt.

– Mert el kellett adnom, amint megtudtam, hogy

szomszédom leszel, ha a jelenlegi lakásomban maradok, és
baromi sok pénzt veszítettem rajta. Ez az igazság, Rosie,
mindig is téged akartalak. Akkor is, amikor te azt akartad,
hogy együtt legyek a testvéreddel. Ő volt a vigasztaló
gyertyaláng. Te voltál a ragyogó nap. A sötétben éltem – az
önző segged
miatt. És halálosan tévedsz, ha azt hiszed, megelégszem a
valamivel.

Mindent akarok. Lesznek gyerekeink Rosie LeBlanc. Lesz

esküvőnk. És örömben lesz részünk, és vakációzni megyünk,
és lesznek napok, amikor csak baszni fogunk, és napok,
amikor veszekszünk, és napok, amikor csak élünk. Mert
ilyen az élet Baby LeBlanc, és kibaszottul szeretlek, ezért a
lehető legjobbat adom neked. Megértetted?

Egy pillanatig csend lett, és gyűlöltem, mert egy ilyen

beszéd után az legutolsó szó, amit hallani akarsz egy „ oké”.
Rosie nem mondta, hogy „ oké” . A mellkasomba fúrta a
homlokát és belélegezte az illatomat.

– Szeretlek – suttogta. – Annyira szeretlek, hogy egy darabig

gyűlöltelek. És most, hogy tudom, sérült vagy, még jobban
szeretlek. A tökéletességet nem lehet átérezni. A törhetetlen
lenyűgöző, de nem szerethető. Te törékeny vagy Dean Cole.
És minden tőlem telhetőt megteszek, hogy egészben
tartsalak.

A kezem közé vettem az arcát, és addig csókoltam, míg

egyensúlyát vesztette. Az esőben. A kibaszott semmi
közepén. Ez a mi zűrzavarunk volt. A káoszban
kiteljesedtünk.

Morgott, amikor elhúzódtam.

– Összeházasodunk. – Kijelentés volt, nem kérdés. – Lehet

nem ma, és nem holnap, de megtesszük. És lesz gyerekünk.
Legalább kettő.

Talán több. Még nem döntöttem el.

– Te bolond vagy Dean Cole.

– Az vagyok – bólintottam. – És ez az őrült vonat már sínen
van. Nem állíthatod meg.

– Szeretlek.

– Az örökkévalóság most kezdődik, Baby LeBlanc. Veled.

 
Huszonnegyedik fejezet
Dean

Fordította: Emma

A HÁLAADÁSI VACSORÁT KI LEHETETT BÍRNI.

De az is lehet, hogy borzalmas volt, csak azért nem vettem

észre, mert Rosie LeBlanc többször is elmondta, hogy
szeret, én pedig egy gyémántgyűrűt húztam az ujjára.
Ösztönből cselekedtem, de megérte.

Ha belegondolsz, minden érzelem – vágy, szerelem,

erőszak, gyűlölet – ösztönös, ez miért ne lehetne az?

Már aznap este is boldogan elvettem volna, amikor a liftben

felfelé tartottunk Kennedyvel és Natashával az oldalamon.
Egyszerűen nem hittem, hogy lehetséges. Most, hogy már
tudom, pontot kell tennem a dolgaim végére amilyen
gyorsan csak lehet. Vicious tévedett. Szerinte túlságosan
szeretem a változatosságot ahhoz, hogy leragadjak egy lány
mellett. Valójában soha egy nőt sem szerettem eléggé, hogy
abbahagyjam a keresést. Most, hogy megvan, amire
szükségem volt, nem érdekel a Tinder, a szex hármasban,
meg idegeneket dugni mocskos bárokban, már nem
élveztem a veszélyt, mert az alkalmi dugás nem téma
többé. Ellentétben az alkohollal, egy kicsit sem hiányzik.

Szóval, igen, a vacsora rendben volt.

Ettünk, beszélgettünk, a szokásos családi program. Rosie

szülei még mindig nyaggatták, hogy költözzön vissza Todos
Santosba még az után is, hogy bebizonyítottam nem vagyok
totál seggfej. Nem úgy tűnt, mintha teljesen megnyugodtak
volna, de az apja legalább nem úgy néz rám,

mintha óránként meggyaláznám a pici lányát.

A vacsora után Jaime hívott minket, így bepattantunk
Vicious Jeepjébe és északnak vettük az irányt, L.A.-be. A
személyes igazgatósági üléseket mindig az irodában
tartottuk. Nem kockáztathattuk meg, hogy nyilvános helyen
önti el a szar az agyunkat, ami igen gyakran megesett, ha
mi négyen egy helyen tartózkodtunk.

A dolgok már az autóban meredekek voltak, még mielőtt

szóba került volna a találkozó valódi oka. Én vezettem, mert
én voltam az egyetlen józan ember. Vicious ült mellettem,
komornak tűnt. Biztos sejtette mit akarunk tőle – összerakta
a képet, ebben biztos vagyok –, Trent és Jaime hátul ültek és
fociról beszélgettek.

– Hogy van Luna? – kérdezte Vicious Trentet valamikor az I-

5-ös autópálya utolsó 10 km-es szakaszán. Síri csend lett a
kocsiban, Trent megköszörülte a torkát és hol Jaime-re
nézett, hol a visszapillantó tükörbe nézve rám.

– Nem olyan rosszul.

– Hogy érted?

– Nem eszik. Nem beszél, és nem megy sehová.

– Tud egyáltalán beszélni vagy járni? – egy pont Viciousnak,

mert hangja nem volt durva, vagy kemény.

– Tud – vágtam közbe. – Legutóbb amikor augusztusban

Todos Santosban voltunk láttam menni.

– Kíváncsi vagy a véleményemre? – A visszapillantó

tükörben láttam, hogy Trent nagyot sóhajt. – Szerintem
depressziós. Nem tudom, hogy mi történt még vele, de
utána kéne járnunk.
– Trent anyja Chicagóban van – Jaime tekintete találkozott
Vicével a tükörben. – Egy kis ideig kisegíti Trentet, de az
apja nem tud ideutazni. A saját anyjáról kell gondoskodnia.

Az élet nehézsége és bonyolultsága egy furcsa helyzetben

találkozott

velem. Egyszer mi is megöregszünk, és az jutott az

eszembe, hogy a fenébe leszek ott és helytállni az
enyéimért. Mert mindenképpen ott akartam lenni nekik.
Erről eszembe jutott, hogy meg kell látogatnom apámat,
miután elintéztük a dolgainkat L.A.-ben.

Leparkoltam Vicious helyén és bementünk. Minden minimál

stílusú volt, személytelen és hideg, mint ő maga. Egy éve
felújítottam az egész irodát, vettem bútorokat, és
világoszöldre festettem a falakat csak azért, hogy
bosszantsam.

Így valahányszor meglátja a zöld színt, én jutok az eszébe.

Vicious és Jaime leültek a fekete bőrkanapéra az üveg

íróasztallal szemben. Én nekidőltem az asztalnak zsebre tett
kézzel. Trent az iroda közepén állt karját a mellkasán
összefonta. Mind Viciousra néztünk. És Vicious dühösen
nézett vissza ránk.

– Nos? – szemöldökét még barátságtalanabbul emelte meg,

mint általában. – Gyerünk, kérdezd meg! Tudom, hogy majd
beledöglesz, alig várod, hogy lásd, hogy reagálok, igaz?

– Cserélned kéne Trenttel. – A hangom éles volt és

személytelen.

Mindig csak én szálltam szembe Viciousszal. Úgy gondolom,

hogy Jaime-nek esélye sem volt vele szemben, Trentben
pedig olyan sötétség bujkált – amit még egyikünk sem
tapasztalt –, hogy lehet, mészárlás lenne a vége, ha ezek
ketten egymásnak mennének, ha ezt közvetlenül beszélnék
meg és Vicious visszautasítaná a kérését.

– Szó sem lehet róla – vonta meg a vállát Vicious, kezét

összekulcsolta a tarkóján és hátradőlve kényelembe
helyezte magát.

Keresztbe tette a lábát és körbe nézett olyan lazán, mint

ahogy egy rohadék tud a jelen körülmények között.
Előrehajoltam és egy hidegvérű

mosoly terült szét az arcomon.

– Nem kérdezzük! Csak kapsz egy kis időt, hogy összeszedd

magad és becsomagolj.

Lehet, hogy túl gyorsnak tűntem, de ebben az esetben a

különleges körülmények megkövetelték. Egy elbaszott
szituációban nyíltan beszéltem, és Trentnek nagyobb
szüksége volt rá, hogy itt legyen, mint Viciousnak. Ebben
mind egyet értettünk.

– Baszódj meg Cole! Nincs itt egy üveg pia, amibe

belefojthatnád magad? Éppen a felnőttek beszélgetnek. –
Vicious méreggel átitatott szavai megtöltötték a szobát,
miközben kajánul nevetett.

– Még egy ilyen beszólás és egy üveg valami landol a

seggedben – kelt Trent a védelmemre.

– Hallgass a srácokra, Vic – mondta Jaime. – Azt hiszem,

tudod, hogy Trentnek joga van itt lenni.
– Akárcsak nekem, Jaime. Trentnek gyereke van, nekem
pedig úton van egy. Mindkettőnknek a családja mellett a
helye.

– Neked ott van Millie. Ő gondját tudja viselni a kicsinek.

– És legyen távol a családjától? Azok után, hogy eddig is

rengeteg időt töltött nélkülük? Nem teszem ezt vele.
Mindegy mit mondasz, iszonyúan hiányoznak neki.

– Te tetted ezt vele te fasz, egyedül te – mondtam, és

nevettem. Nem volt bennem rosszindulat. Csak
csodálkoztam azon, hogy mi a fene játszódott le a beteg
fejében. A hülye logikája letaglózott. Vicious ásított, majd
elővett egy spanglit, meggyújtotta és nagyot szívott belőle.
Az utóbbi időben nem gyújtottam rá – Rosie-t okolva, az
egyes számú ünneprontót Amerikában –, és majd
meghaltam egy staubért, de befogtam a szám.

– Nem érdekel, akkor sem megyek el. Ezt tudtátok még

mielőtt idejöttetek volna. De örülök, ha Trent visszajön.

– Akkor ki irányítja majd Chicagót? – ráncolta Jaime a

homlokát. – A fogtündér?

– Fogadhatunk egy külsőst is – vetette fel Vicious.

– Baszd meg! Heti hetven órát dolgozom, a belemet

kiteszem azért, hogy valami idegent a főnöki székbe
ültessünk? – mérgelődtem. -- Ez a mi birodalmunk. Mi
hoztuk létre. Mi irányítjuk. Nem valami idegen.

Megbeszéltük még a legelején.

– Tudtuk, hogy előbb utóbb megtörténik, Dean – Vicious
hangja nyugodt volt, amit nehéz volt megértenem. – Mit
gondolsz, meddig tudod még így csinálni a dolgokat, mint
most? Rosie minden bizonnyal beteg lesz – mondta, és
Jaime felpattant, hogy leordítsa az idiótát, Trent pedig tett
egy lépést Vicious felé, de felemeltem a kezem még mindig
az üvegasztalnak támaszkodva. És Vicious folytatta. – Így
igaz. Mi a fenéért próbáljátok szépíteni a dolgot? Rosie előbb
vagy utóbb meg fog betegedni. Láttam milyen állapotban
volt tavaly. És Millie elmondta, hogy télen mindig rosszabb.
És ha nem is betegszik meg, még mindig akarsz gyereket
nem igaz? Családot? Esküvőt? Az egész szarságot. Tudom,
hogy így van Dean. Rohadtul látom, hogy milyen vagy,
amikor vele vagy.

Elindultál a lejtőn, fénysebességgel. Gondolod, egy év

múlva is ennyit fogsz majd dolgozni? Két év múlva?
Rohadtul el vagy tévedve ember. Ez talán el fog
gondolkodtatni. – Felállt és átnyújtotta a cigit, elvettem és
csukott szemmel tüdőztem le a füstöt, ami karcolta a
torkomat.

Francba, de hiányzott.

– És Jaime – folytatta Vicious fel-alá járkálva az irodában.

Végig ezt tervezte. Tudta, hogy mivel akarjuk sarokba
szorítani. Agyafúrt rohadék.

– Nem akarsz visszaköltözni Todos Santosba? Hogy Daria

Lunával együtt nőhessen fel és az én gyerekemmel meg
Deanével és a nagyszüleivel? Nem akarod ezt?

Jaime morgott.

– Ki akarsz lyukadni valahova ezzel a beszéddel ifjabb Martin

Luther King, vagy csak úgy ki akarsz oktatni minket?
– Igen, ki akarok lyukadni valahova. – Vicious kinyitotta a
laptopot

mögöttem az asztalon.

– Az elmúlt fél év eseményei elgondolkodtattak. Az esküvő

mellett, és hogy hamarosan apa leszek, ami Trenttel történt,
és az, hogy Jaime a világ másik végén él, továbbá Dean egy
olyan lánnyal randizik, akinek több egészségügyi
problémája van, mint mindnyájunknak együttvéve, azon
gondolkodtam miért is dolgozzuk ki a belünket is? Már
betegre kerestük magunkat. Több pénzünk van, mint amit el
bírnánk költeni.

Őszintén azt gondolom, hogy nagy dolgot vittünk végbe. De

én nem élvezem ezt az életet. A feleségemmel akarok lenni,
naponta háromszor megkefélni őt, mint régen, többet
akarok edzeni, kevesebb stresszt és hosszabb vakációkat.
Élni akarok. Sokakkal ellentétben én megtehetném. Akkor
miért vagyok itt? Miért csináljuk ezt mind?

Volt értelme annak, amit mondott, mégis őrültségnek

hangzott. A Fiscal Heights Holdings a mi közös gyerekünk
volt. Nagyon gyorsan és nagyon messzire jutottunk.
Legfőképp mert 24 órát dolgoztunk heti hét nap. Soha nem
jutott eszembe, hogy kevesebbet dolgozzak, vagy
egyáltalán ne dolgozzak.

– Vissza akarsz vonulni? Zsenge 30 éves korodra fogsz

emberbarátivá válni? – kérdezte Jaime.

Vicious felénk fordította a laptopot, egy Wikipedia oldal volt

megnyitva.

Jordan Van Der Zee.

– Basszus, nem. Dolgozni fogok még, de csak két-három
napot a héten. Az időm nagy részében nyugalmat akarok.
Az időm nagy részében király akarok lenni, akinek
születtem.

– Veszélyesen hangzik – Trent Viciousra mutatott és a

szemét forgatta. – Úgy beszélsz, mint egy benarkózott
Napóleon. Miért nézzük ezt a fickót Vicious? És ami a
legfontosabb, elfelejtetted, hogy én nem születtem
gazdagnak? Nem dönthetek egyszerűen csak úgy, hogy
kilépek.

– Már milliomos vagy – vágott Jaime Trent szavába, ezzel

egyértelművé téve, hogy tetszik neki az ötlet. Mindegy,
hogy Vicious mit mond, Trent ellene volt, Jaime pedig
mellette.

Így rajtam állt vagy bukott a dolog.

– Milliomos vagy sem, nem terveztem, hogy harminc évesen

visszavonulok – Trent szeme idegesen rángatózott. – Nekem
nincs feleségem, sem barátnőm. Van egy lányom, aki most
nehéz időszakon megy keresztül. Valahol le kell vezetnem a
feszültséget. A fenébe is – csapott a kávézóasztalra –, én
vagyok itt az egyetlen, aki élvezi a munkát?

– Továbbra is dolgozhatsz – hangsúlyozta ki Vicious, és a

képernyőre mutatott. – Ez a fickó vásárolja fel a környék
összes befektetési cégét.

Három éve kezdte San Franciscóban és egészen Dél-

Kaliforniáig jutott.

Kibaszott multimilliomos. Forbe's címlapsrác. Pokolian érti a

dolgát és ravasz, és ne feledjétek, sokkal vastagabb a
bankszámlája, mint a miénk. Sokkal vastagabb.

– Tudjuk, ki Jordan Van Der Zee. Nem te vagy az egyetlen,

aki fellapoz egy üzleti magazint kb. úgy teliholdanként
egyszer, de kösz a teljesen haszontalan infót.

A Harvardra jártam. Akárcsak Van Der Zee. Persze nem

ugyanabban az időben, nyilván. Ő sokkal idősebb volt. De
legenda volt, mert azon kevesek egyike, aki megcsinálta
önerejéből. Értitek, végigment a szamárlétrán, egy Ivy
League27 egyetemi ösztöndíjtól kezdve, majd 27

Az Ivy

League (Borostyán

Liga)
eredetileg
nyolc

magánegyetem

sportszövetsége az Egyesült Államok északkeleti területén.

Manapság már ez a név azt a nyolc egyetemet jelenti,
melyek magas színvonalukról híresek, ezek Észak-Amerika
elit felsőfokú iskolái.

áttelepült és keményen dolgozott, és egy nagyhatalmú és

gazdag személlyé vált a saját erejéből. Egyszer láttam róla
egy dokumentumfilmet, miután befejeztem az üzleti iskolát.
A pasas egy holland munkásosztálybeli családból származik.
Az apja cipőket pucolt, az ég szerelmére! – Ki akarod
árusítani a részvényeidet? Erről van szó?

– tapogatóztam.

– A nagy részét el akarom adni és azt mondom, tegyétek ti

is ugyanezt. Adjuk el és tartsuk meg magunknak az 50
százalékot elosztva.

Most abban a helyzetben vagyunk, hogy jó üzletet kössünk.

Ha Trent dolgozni akar, megteheti akárcsak én.

– Én nem vonulok vissza – mondtam.

– Én sem – Jaime hangja nem volt meggyőző.

Vicious mosolyogva nézett ránk.

– Akkor miért nem terjeszkedünk Los Angelesben és

dolgozunk mind itt?
– Hadd kezdjem egy nyilvánvaló ténnyel, ez a fickó 51
százalékban akar majd kivásárolni minket – dőlt Trent széles
vállával a falnak.

– Ez lenne a kézenfekvő, nem igaz? – Eléggé. Ilyen az üzleti

élet, ezt tanítják.

Mind türelmetlenül néztünk rá. Vicious grimaszolt.

– De mint mondtam a fickó nagyon ravasz, ért a dolgokhoz.

Kézben akar tartani minket, de nem igazán érdekli az FFH.
50 százalékát fogja megvenni.

A nyolc egyetem: Brown Egyetem, Columbia Egyetem,

Cornell Egyetem,

Dartmouth College, Harvard Egyetem, Princeton Egyetem,

University of

Pennsylvania, Yale Egyetem

Ezeket az egyetemeket arról is fel lehet ismerni, hogy egyes

épületeik falait borostyán futja be, innen ered az Ivy
(borostyán) elnevezés.

Ekkor már tudtam, hogy ez a szemét már elő is készített

vele egy szerződést. Túlságosan magabiztos volt ahhoz,
hogy ilyenfajta feltételezést tegyen, és ne így legyen. Jaime-
re és Trentre néztem, de már ők is tudták.

– Ez hónapokat, ha nem éveket is igénybe vehet, mire

mindenben megegyezünk – vitatkozott Jaime.

– Van Der Zee kész találkozni velünk, ha úgy döntünk –

folytatta Vicious, és minden tekintet rá szegeződött.
Felé nyújtottam a staubot és köhintettem egyet.

– Mióta tudod, hogy beszélni akartunk veled?

– Elég régóta, hogy legyen időm kitalálni valamit.

– És hogyhogy téged keresett meg először te szemétláda? –

Trent elkapta a cigit és beleszívott, összevonta a
szemöldökét. Vicious hátrahajtotta a fejét, füstkarikákat fújt
a plafon felé és nevetett. Laposan pislogott, pillantása
gonosz volt.

– Kaliforniában vagyok, akárcsak ő. Én kezelem itt a jogi

dolgokat. Kit érdekel? Megkapod, amit csak akarsz Trent.
Ideje, hogy eltüntesd ezt a nyomorult arckifejezést a
képedről.

Mind egymásra néztünk. Magam sem tudom miért, de

mosolyogtam.

Nincs rá garancia, hogy Rosie vissza akarna költözni Todos

Santosba.

Igazából szereti New Yorkot, azért is, mert elég messze volt
a szüleitől.

De a lehetőség, hogy megadhatom ezt neki,

kimondhatatlanul boldoggá tett.

– Benne vagyok – mondtam.

– Egy megfelelő szerződéssel és összeggel én is – szólt

Jaime.

Trent kifújta a levegőt és felnevet – Luna kaliforniai lány

lesz.

Vicious vigyorgott. – Akkor csináljuk!

Rosie

Fordította: Jane

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Ha szeretnek, őrülten szeretnek a nyitott ég alatt, a szakadó

esőben, egy mámorító varázslat alatt, aminek soha nem
szakad vége.

– Már megbocsáss Rosie, de nem akarom, hogy bárki is

elhagyjon – mondta Dean, amikor szembesítettem azzal,
hogy arra kérte Emiliát, hogy soha ne hagyja el. Akkor azt
hittem, hogy azért mondja, mert nagyképű seggfej, de most
már kristály tiszta.

Gondjai voltak az elszakadással, félt attól, hogy magára

marad, és Millie pont ezt tette, elhagyta. Hihetetlenül
haragudtam a testvéremre, de ugyanakkor hálás is voltam
neki.

A Hálaadási vacsora után lehuppantam az ágyra és a

délutánra gondoltam, a csókra az esőben, mintha a
Szerelmünk lapjaiban szerepelnénk és ő lenne Ryan Gosling,
én pedig biztos hallucináltam, mert elkezdtem nevetgélni.
Aztán a nevetgélés átváltott köhögésbe, ami nem volt
meglepő. De aztán a köhögésből véres köpet lett.

Amikor a véres slájmot beleköptem egy zsebkendőbe,

percekig csak bámultam le rá. Az, hogy nem szólok róla
senkinek, határozottan jó ötletnek tűnt. Amúgy sem lett
volna sok értelme. Deannel pár óra múlva indultunk haza. A
barátaival Los Angelesben volt és én semmi szín alatt nem
akartam a családomat felzaklatni, hogy aztán berohanjanak
velem a legközelebbi kórházba. Dr. Hastings a legfurább
időpontokban is
fogadott engem, még hétvégén is, így akármikor
lejuthattam hozzá New Yorkba, ha újra megtörténik.

Forgolódtam az ágyamba, képtelen voltam elaludni. Újabb

köhögés következett, majd szipogás. Pozíciót váltottam,
próbáltam kitapasztalni, hogy melyik az a helyzet, amikor
képes voltam úgy levegőt venni, hogy a nyálkás váladék
nem zárja el a légutaimat. Ironikus volt a helyzet, mert a
vágy, amit Dean iránt éreztem nem őt fojtotta meg, hanem
engem.

Bármennyire is tetszett a szerelmünk kinyilvánítása, a

testem nem örült, hogy ez az esőben történt. Azt mondta,
hogy szeret.

Olyan ragyogást adott ez számomra, ami pénzzel nem

vehető meg.

De ez a boldogság félelemmel volt tele, mert tudtam, hogy

egy nap, egy nagyon közeli nap, meg fogok halni. Meg fogok
halni ennek a csodás életnek a közepén, az életnek,
amelyet ő megálmodott nekünk.

Hagynám, hogy a harmincas évei közepén megözvegyüljön,

és ott maradjon pár gyerek, akikről gondoskodnia kell?
Hagynám, hogy elbukjon? Hány szívet fogok összetörni és
miért adtam fel a küzdelmet, hogy megakadályozzam, hogy
erre a sorsra jussanak?

Mesélt nekem Nináról.

Ez volt az oka annak, hogy nem jött álom a szememre.

Kiszakította a szívem a mellkasomból, és nekem fogalmam
sem volt, hogy hogyan tehetném vissza. Csak Deannek volt
hatalma fölöttem, megbabonázott.
Meg volt az a képessége, hogy úgy érezzem, teljesen
összetörtem, ugyanakkor mámorban úsztam. Hallottam,
hogy nyílik az ajtó és egy újabb adagot köhögtem fel a
zsebkendőbe. Rápillantottam és újabb sötét foltokat láttam
rajta, hatalmasat sóhajtottam.

Kösz, valóság. Csodás napom volt, de nekem el kellett

rontanod.

– Mill? Csukd be magad mögött az ajtót. Hűvös van –

krákogtam.

Az ajtó kitárult, Dean besétált rajta, hatalmas teste nagyobb

volt, mint az összes félelmem és kételyem. Ruhástól,
cipőben bújt be mellém az

ágyba, majd nyakig betakart mindkettőnket, aztán hátulról

átkarolt. Az éjjelszekrényen lévő órára pillantottam. Reggel
hat órát jelzett.

– Mit csinálsz? – kérdeztem, miközben a papírt

összegyűrtem a kezemben és eldugtam. Nem tudhatja meg.
El akarna vinni a sürgősségi osztályra, én meg utálom őket.
Oda a lelked meghalni ment azért, hogy a tested életbe
maradjon.

– Semmi értelme levetkőzni, amikor egy órán belül

indulnunk kell – morogta a fülembe, merevedését a
fenekemnek nyomta. Túl álmosnak tűnt a szexhez, meglepő
módon, ez a tény most nem zavart. Pokolian éreztem
magam, és Deannel a szex nem olyan volt, amit félvállról
lehetett venni.

– Milyen volt a találkozó? – kérdeztem.

– Jó – válaszoltam némi szünet után.

– Trent akkor Todos Santosba költözik?

– Idővel, és idővel mi is.

– Tessék?

– Prioritások, Rosie. Változnak, pont, ahogy mi is.

– Pont úgy beszélsz, mint ők – vádaskodtam, de nem voltam

annyira dühös Deanre, mint a szüleimre.

– Nem – mondta, majd megfogta az állam és felé fordította,

hogy puhán és hosszan megcsókoljon. Ez egy olyan csók
volt, amelyet a feleségednek adsz a nagy napon, nem pedig
a lánynak, akivel néha kefélsz. – Ez én vagyok, és leszarom,
hogy ők mit akarnak. De azt tudom, hogy rossz okok miatt
vagy New Yorkban. Itt is meg lehet a függetlenséged. Az
embereknek épp annyi hatalmuk lehet fölötted, amennyit te
adsz nekik.

Nagyot nyeltem, és témát váltottam.

– Voltál apádnál?

– Nem volt időm, Trentet most tíz perce tettem le a

szüleinél. Várnia kell. Amúgy miért vagy ébren?

– Sok mindent fel kellett dolgozzak ma – mondtam, ami nem

volt hazugság. És ez úgy tűnt kielégítő válasz volt.
Igyekeztem visszafojtani a köhögésem, hogy ne köpjek fel
még több vért.

Amikor végre megérkeztünk a reptérre bezárkóztam a

mosdóba és csak köhögtem és köhögtem.
Amikor leszálltunk New Yorkban, azonnal hívtam Dr.
Hastinget, de a recepciósa mondta, hogy családi
vészhelyzet van és nem volt a városban. Azt javasolta, hogy
menjek be a kórházba, hogy vizsgáljanak meg.

És nekem ezt kellett volna tennem, de én feszegetni

akartam a valóság határait, mert arra gondoltam, hogy mi
baj történhetne?

A válasz az volt, hogy nagy sok minden balul sülhetne el.

Sőt, minden tönkremehet.

Huszonötödik fejezet
Dean

Fordította: Jane

A NINÁVAL VALÓ TELEFONBESZÉLGETÉS felért egy

öngyilkossági merénylettel, mintha önként és dalolva
mentem volna a saját kivégzésemre. Ámbár annyira meg
volt lepődve, amikor meglátta a nevem a kijelzőn, hogy a
beszélgetés első két percében csak dadogott.

Túl akartam lenni ezen a szaron, és találkozni vele. Végezni

vele és továbblépni. Apám könyörgött, hogy beszéljek neki a
Nina dologról, de én messzire elkerültem a hívásait, csak,
hogy alacsony lángon tartsam a dráma tüzét az életemben.
Ha Rosie nem ígértette volna meg, hogy felhívom, soha nem
ejtettem volna meg ezt a hívást. Semmi kedvem nem volt
kinyitni Pandora szelencéjét, de hát ez van, ígéretet tettem.

A Todos Santosban tett látogatásunk után, az volt az első

dolgom, hogy kibéreljek egy házat Rosie-nak és nekem
Hamptonsban. A lánykérés nem volt terítéken, túl sok lenne
és túl korai, de kurva biztos, hogy meg fogom mondani neki,
hogy tartsa meg az ezer dollárokat és költözzön be hozzám,
hiszen ez volt a leglogikusabb dolog.

Az elmúlt két hónapban jóformán együtt éltünk, de minden

egyes este le kellett menjen, hogy felhozza a hajvasalót,
vagy egy tiszta pólót, vagy egy kibaszott hajgumit.
Eljutottam arra a pontra, hogy ha a liftben az ő

emeletének számára esett a pillantásom, tikkelni kezdett a

szemem a visszafojtott frusztrációtól. Az, hogy felgyorsítsam
a dolgokat, a prioritási listám élén állt.

 
Őszintén, többé kevésbé már semmi dolgom nem volt New
Yorkban, csupán egy dolog tartott itt, Rosie, aki egyre
jobban kötődött hozzám, és ha eljönne velem SoCalba,
akkor biztos nyernék pár plusz pontot Paul és Charlene
LeBlanc szemében. E mellett, Viciousnak igaza volt, az
időjárás borzalmas volt itt, a levegő szennyezett, és
bármennyire is szerettem a nagymenő New yorki
üzletember szerepét játszani, sokkal jobban élveztem, ha le
van barnulva a bőröm és egy hideg sörrel a kezemben egy
yachton ücsörgök.

Igyekeztem lenyugodni, mivel a gondolat, hogy

visszaköltözzek Kaliforniába eléggé feldobott, majd
bemasíroztam a Black Holeba, hogy meglepjem a
barátnőmet egy ebéddel. Lett volna egy megbeszélésem
három befektetővel, de lemondtam, hogy be tudjam avatni
a Hampton-i tervembe. Egész nap esett az eső, így a kávézó
majdnem teljesen üres volt. Nem volt senki a pult mögött és
csak néhány ember üldögélt elszórtan, miközben a
telefonjukat bámulták. Rákoppantottam párszor a fa pultra
és eligazítottam a nyakkendőmet.

– Baby LeBlanc. Told ide azt az édes hátsódat –

vakkantottam, fittyet hányva a kíváncsi pillantásokra, mert
tudtam, hogy elképedve fogják nézni, ahogy elkapom a
tarkóját, a pulthoz húzom és adok neki egy nagy nyelves
csókot.

Egy pár csendes másodperc után Elle jelent meg a

konyhából, kényszeredett mosollyal az arcán. Kontyba fogta
szőke haját, vizes kezeit pedig a kötényébe törölte.

– Szia, Dean, nem vártunk.

Mi? Mióta lett itt Elle az uralkodó királynő és én nem tudok

róla?
– Ja, csak gondoltam, hogy hozok Rosie-nak némi ebédet –
mondtam, majd letettem a pultra egy zsíros barna
papírzacskót, amiben Rosie kedvenc grillezett sajtja volt a
szemközti sütődéből. Átkukkantottam Elle válla fölött.

– Ha már a barátnőmről beszélünk, merre van? Azt hittem

dolgozik ma.

– Így is volt – válaszolta, arcán rendületlenül virított a

mosoly, ami irritálni kezdett, mert ez azt jelentette, hogy
valamit rejteget, és én nem szerettem a titkokat. – Le kellett
korábban lépjen, mert… – és ekkor Elle hangja elhalt, és
összeszorította az ajkait.

– Folytasd – néztem rá mereven, majd tettem felé egy

lépést. – Fejezd be a mondatod, Elle.

Az alsó ajkába harapott, tekintetét a földre szegezte, ami

egyáltalán nem volt rá jellemző. Az elmúlt hónapokban elég
jól kiismertem őt, és pont olyan bajkeverő volt, mint az én
Rosie-m.

– Nem tehetem.

– De igen, és meg is fogod. Most. Hol van Rosie?

Az egy dolog, hogy én főként szexuálisan kategorizálom a

nőket, de ők ennél összetettebbek. Bebizonyosodott, hogy
én egyszerűbb lény vagyok, mint Rosie és Elle, mert az első
dolog, ami megfordult a fejemben, hogy az én nőm
megcsal. A második gondolatom az volt, hogy meg fogom
ölni a pasit, majd könyörögni fogok Rosie-nak, hogy
látogasson meg a börtönben, hogy meg tudjuk oldani a
problémáinkat.
Szánalmas? Hülyeség? Őrültség? Mindhárom vádpontban
bűnös.

– Bement a kórházba – suttogta Elle, de gyorsan rám nézett

és magyarázkodni kezdett. – Jól van, esküszöm. Csak egy
kicsit megijedt.

Azt hiszem, hogy már a lakásod felé kell, hogy tartson.

Kifejezetten meghagyta, hogy ne mondjam el neked, így
nem avathatod be, Dean.

Komolyan mondom. Az egyetlen ok, hogy elárultam, az az,

hogy azt szeretném, hogy szemmel tartsd. Ígérd meg, hogy
nem köpsz be! – fenyegetett meg az ujjával, de az agyam
már teljesen máshol járt, a szívem ezerrel száguldott a
mellkasomban.

– Ja, persze – mondtam, miközben a hülye csengettyűs ajtó

felé vettem az irányt. – Köszi, Elle. Szia!
Rosie

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Attól, hogy nemsokára már nem leszek életben.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Dean századjára is, mialatt

egy saláta darabot szúrt fel a villájára. Elsötétült a
tekintetem, mert ha még egyszer megkérdezi tőlem, akkor
ki fogom vájni a szemét a vajazó késsel, amit a kezemben
szorongatok.

– Soha nem voltam ilyen biztos semmiben – vágom rá.

– Mert kurvára úgy nézel ki, mint aki beteg – mondja,

figyelmen kívül hagyva a szavaimat, miközben összeszorítja
az állkapcsát. De én csak vállat vonok, és felveszem a félig
megevett szendvicsemet.

– Valóban? Akkor megdughatsz hátulról ma este, hogy ne

kelljen nézned a beteg fejem.

Isten, milyen kegyetlen voltam, de egyszerűen nem tudtam

megállni.

Ma végre rávettem magam, hogy elmenjek a kórházba,

hogy kiderítsék miért köhögtem fel ilyen nagy mennyiségű
vért az utóbbi napokban. Az orvosom azt mondta, hogy
néhány hajszálér elpattant. Elmondtam nekik, hogy nagy
darab alvadt vért és más váladékot köhögtem fel minden
egyes alkalommal, de azt mondták, hogy nincs semmi gond.
Szóval,

ennek fényében, szerintem rendben vagyok. Jól akartam

lenni. Több időt akartam Deannel, és több időt akartam
tölteni a szüleimmel és Millie-vel is.
Dean nem reagált a frappáns beszólásomra. Megdörzsöltem
a szemem és nagyot sóhajtottam.

– Sajnálom, hogy szemét voltam, csak ez egy hosszú nap

volt.

– Béreltem egy házat Hamptonban jövő hétre. Beszéltem

Elle-vel, eljöhetsz szabadságra. És a menedzsereddel is a
gyerek kórházban.

Korábban fogok oda érni, mint te – mondja olyan ridegen,

hogy az összes idegszálam pattanásig feszül.

– Csodás – mondom teljesen máshol járva gondolatban.

Mivel habozott az előbb, biztos, hogy másról is van szó.

– Találkozni fogok a sperma donorommal pénteken délben.

A pulzusom az egeket veri, a szívem a torkomban lüktet.

– Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdezem, ő megrázza a

fejét.

– Kösz – mondja valamivel lágyabban. – Igyekszem minél

gyorsabban és kíméletesebben letudni a dolgot. Sue küldeni
fog érted egy taxit pénteken, amikor lejár a műszakod.

Aprót bólintok válaszként. Ez az egész beszélgetés

fájdalmas volt, mert inkább ahhoz hasonlított, hogy két 90
éves hogyan szervezi meg egy harmadik temetését. Sokkal
jobban szórakoztunk a macska-egér játékunkkal, amikor
még nem voltunk együtt. Miért? Miattam, mert nem
mondtam el neki az igazságot magamról. Mert féltem, hogy
el fogom veszíteni őt, és főként azért, mert attól rettegtem,
hogy ő lesz az, aki el fog veszíteni engem.
– Szeretlek – mondom, amire felnéz a tányérjából,
pillantásunk találkozik.

– Kölcsönös, és pont ezért van arra szükség, hogy jól legyél,

Rosie.

Ha van valami, amiről tudnom kellene, ami az egészségi

állapotodat illeti…

– Semmi különös. Fókuszálj a családi dolgaidra – mosolygok,

majd megsimogatom a kezét.

Akkor este nem ért hozzám, és én nem is kértem meg rá.

Aztán eljött a péntek, ezzel együtt a mi nagy véghajránk is.

 
Huszonhatodik fejezet
Dean

Fordította: Hannah

Tizenegy évvel ezelőtt

– BÉBI, NE ENGEDD, hogy Bagoly megöljön.

Nina szeméből potyogtak a könnyei, ahogy a nedves

atlétámba kapaszkodott, mintha az élete múlott volna rajta.
Csak akkor viseltem atlétát, mikor őt látogattam meg. Nem
mintha lett volna ott valaki, aki értékeli a hivalkodó YSL férfi
pólókat, vagy a szarvasbőr cipőket.

– Tenned kell valamit. Nagyon erősen üt. Látod ezeket a

nyomokat?

Látod? Meg fog ölni. Te meg csak itt fogsz ülni és hagyod?

– El kellene hagynod. – Levettem az ujjatlan trikót és az

ágya fölé dobtam. Befejeztem a gyomlálást a bazi nagy
kertjében, és vacsorát akartam készíteni. – Gyere velem
Kaliforniába. Anyát nem zavarná.

– Dean, Helen nem az anyád. Hanem én.

Értelmetlen volt vitatkozni, de az nem azt jelentette, hogy

egyetértettem a kijelentésével.

Mindig belerángatott a házasságának a szarságaiba. Minden

egyes nyáron. Esküszöm úgy gondolt rám, mint egy testőr
és személyi asszisztens keverékére. Viszont nem
hibáztattam. Folyamatosan meg akartam menteni. Meg
akartam védeni a személyt, aki veszélybe sodort.
Aznap este, Bagoly részegen jött haza. Semmi szokatlan.
Lehet, hogy nem volt egy drogos, mint Nina, de kurvára
szerette a bourbont a forró

nyári estéken. Káromkodása egybefolyt, ahogy bemászott

az ágyukba.

Mindent hallottam, ahogy a folyosó végében lévő

szobámban feküdtem, a szomszédjuk lányával, Tiffanyval.
Minden este belopózott a szobámba, az ablakon keresztül.
Egy egyemeletes, csűrszerű ház volt.

Az öklöm volt a bizonyíték, ami tele volt harapásnyomokkal,

mert azzal fojtottam el a nyögéseit, de senki nem kérdezte,
honnan és miért szereztem őket, mert senkit sem érdekelt.

Ha belegondolok, mindenki leszarta mi történik abban a

házban.

Elfojtott sikítások és zokogás árasztotta el a fülem, és

képtelen voltam a smárolásra koncentrálni, nem sikerült
tovább lépni a simulás utáni fázishoz.

– Ez a szarság meg fog őrjíteni ma éjjel – nyögtem,

miközben kisimítottam egy hajtincset Tiff arcából, hogy
jobban lássam az irántam érzett kéjvágyát. Ez alkalommal
nem hallatszott a matracukból a rozsdás rugók kiáltása.
Valami más volt. Ez volt az első alkalom, amikor az intuícióm
annyira erős volt, hogy belülről égetett.

– A nagynénid egy csődtömeg – felelte Tiffany, miközben

fölém kerekedett, meglovagolva a csípőmet a farkamhoz
dörgölőzött.

Nem tudta, hogy Nina az anyám. A szüleim gondoskodtak

arról, hogy Nina tartsa a száját.
Hallottam a csattanást, ahogy bőr a bőrhöz csapott.
Hallottam Nina rémült kiáltását, majd ahogy bútornak
ütközve szabadulni próbált, szarságok estek a padlóra.

Mindkét kezemet Tiffany csípőjére tettem, oldalra

helyeztem, és felkeltem az ágyból.

– Megyek, megnézem, hogy minden rendben van-e.

– Ebben a házban soha semmi nincs rendben – mondta Tiff,

az ágyamra süppedve. Nem tévedett. Mindenki ismerte
Whittakeréket ebben a parányi faluban. Tudták, hogy Nina
egy drogfüggő, tányér

nagyságú pupillákkal és hogy Bagoly minden este megitta a

saját testsúlyának megfelelő alkohol mennyiséget, és hogy
minden évben, mindketten pénzt veszítettek, miközben
megpróbálták kifizetni a telek jelzáloghitelét. Gondolom a
legtöbben azért imádkoztak, hogy ezek ketten végre
feladják ezt a kis kalandot, eladják a birtokot és elhúznak
innen.

– Hadd fogalmazzam újra – megragadtam az ajtókilincset,

fél lábbal már a folyosón voltam. – Nem akarom, hogy
Bagoly megölje Ninát, amíg itt vagyok. Jobb így?

– Nem fogja megölni – Tiff felült az ágyban, hátával a falnak

támaszkodott, és kényelembe helyezve magát meggyújtott
egy szál cigarettát.

– Így igaz, mert arról én magam gondoskodok. – Puff! Újabb

ütés és sikítás hangja hasított végig a folyosón. A szobájuk
felé mentem.

– Jobb, ha nem szólsz bele – kiáltott utánam Tiffany,

füstfelhőket fújva, mintha a világon semmi gondja nem
lenne. – Nem normálisak. Csak bajba keveredsz.
Persze, igaza volt, de nem akartam rá hallgatni. Védd meg a
bitangokat, ismételte egy hang a fejemben. Még azt is, aki
téged tett azzá.

Ahogy a szobába léptem, Bagoly egy vázát dobott felém. És

elvétette.

Ez elég volt, hogy a bekapcsolja a dühömet irányító gombot,

és hogy olyan helyzetbe rángasson, amikor már nem
gondoltam a következményekre.

Ökölbe szorított kezekkel rohantam neki, kegyetlenül ütve a

gyomrát, miközben elhajoltam, teljesen mozgásképtelenné
téve, leszartam, ha valamelyik belső szerve leszakadt.

– Csak hagyd már abba a picsába is – kiáltottam. – Még

egyszer kezet emelsz az anyámra, és eltörök minden egyes
csontot a szánalmas

testedben.

Az anyám. Édes Jézus. Szükségem volt egy jó adag

valóságra meg egy nagy rész gerincre.

– Mond meg neki, fiam! – kiáltotta Nina a trónusáról az

ágyból, egy párnát meglovagolva, és abban a pillanatban,
nem gondoltam arra, hogy teljesen jól nézett ki.
Összeszedett, tiszta, bántalmazási nyomok nélküli arccal.
Hogy mennyire be volt gerjedve mindettől. És hogy
mennyire beteges volt az egész helyzet. – Öld meg, Dean!
Öld meg!

Eltörtem az orrát.

– Mutasd meg neki, hogy ne szórakozzon velem!

Kifeszítve másztam rá a pasasra, még egyszer a képébe
vágtam a könyökömmel. Ez volt az első alkalom, hogy Nina
tudomást vett rólam, és a hangja nem árulkodott unalomról.
És én bevettem. Bekaptam a horgot a bottal együtt. Puff!
Ütés! Pofon!

Erős voltam. Sportos. Két perc alatt képes lettem voltam

kicsinálni az öreg seggét a palinak.

– Öld meg nekem, bébi!

– Dean! Ne. Hagyd abba – hallottam Tiffany elfojtott hangját

az ajtóból.

Mi a francot keresett ott? Nem mintha különösen érdekelt

volna, hogy megtudják, hogy belopózott a házba, de kurva
nagy bajba kerülhetett. Az apja volt a falu lelkésze. – Szállj
le róla. Meg fogod ölni. Tényleg börtönbe akarsz kerülni? Ez
a pasas őrült!

Folyamatosan ütöttem Bagolyt, de már nem olyan

élvezettel, mint az előbb, észrevettem, hogy egyszer sem
próbált visszaütni. Csak tűrte. És Bagoly soha nem tűrt
semmit senkitől. Leginkább tőlem nem.

Mozgásom lelassult, majd teljesen abbahagytam, miközben

Tiffany hangja szigorúbbá és élesebbé vált.

– Komolyan azt akarod, hogy letartóztassanak? Megéri?

Megéri miattuk? – könyörgött, miközben egymáshoz
szorította a kezeit. Igaza

volt.

Felegyenesedtem, közben hallottam Ninát kiabálni a

háttérben.
– Fogd be, ribanc! Tűnj innen a picsába! Tedd meg, Dean!
Tedd meg!

És akkor vettem észre a kamerát.

Felálltam, bizonytalanul. Bagoly alattam feküdt. Arcát

annyira ellepte a vér, hogy nem tudtam megkülönböztetni a
szemeit az orrától, még a száját sem. Még azt sem vettem
észre, hogy az atlétám tele volt alvadt vérrel, és nem az én
véremtől. Egyenesen belenéztem a kamerába. A piros pont
rám ragyogott. Szinte gúnyolódott. Nina tartotta egyik
kezében, és azt kiáltotta, hogy öljem meg, hangja rekedt
volt a kiabálástól.

Pörgött a film.

Első jelenet – vedd fel videóra, ahogy a kölyköd

bűncselekményt követ el.

Második jelenet – zsarold a videó felvétellel.

Harmadik jelenet – gazdagodj meg, ismét hagyd el, ezúttal

kezd új életet egy új helyen.

Vége.

A biológiai anyám soha nem fényképezett le. Soha nem

készített videó felvételt az első lépéseimről, az első
szavamról vagy születésnapomról.

Nem beszélve arról, hogy még egy fényképalbumja se volt,

amelyben benne lett volna az arcom. De íme, itt volt,
felvett, miközben könyörög, hogy mentsem meg. Felültetve
engem. Lerántott a mélybe, amely elnyelte az ő esélyét,
hogy valaki legyen ebben az életben.
– Mi a faszt csinálsz azzal, Nina? – kérdeztem, egyet lépve
felé.

Hangom hideg volt, és annak ellenére, hogy az adrenalin

sistergett az ereimben, már nem voltam mérges. Sikerült
neki. Ennyi idő után sikerült fekete foltot ejteni a nevemen,
ezzel megbélyegezve. Ninának köszönhetően így fogok élni
– és meghalni. – Egy másodperced van

elmagyarázni és ajánlom, hogy jó legyen.

– Ez gyilkossági kísérlet – mondta alig érthetően. Istenem,

hogy el volt szállva. Teljesen szét volt csúszva a ribanc. –
Ilyesmiért jó sok évig börtönbe juttathatlak, fiam.

– Fiam? – kapkodott levegő után mögöttem Tiffany. Bassza

meg. Még mindig itt volt. Egy részem azt kívánta hagyjon
békén. Egy nagyobb részem meg azt akarta maradjon, hogy
a tanúm legyen. Oldalra fordítottam a fejem és
mosolyogtam. Mert végre rájöttem.

Az anyám maga az ördög.

Az anyám gyűlölt engem.

Az anyám irigy volt rám.

Az anyám soha nem áll le, hacsak le nem állítja valaki. És az

én leszek.

– Tényleg azt hiszed, hogy sikerülni fog ez szarság? –

kuncogtam.

Meg akartam ijeszteni, és ahogy a homlokát ráncolta,

tudtam, hogy sikerült.
– Ne már, Nina. Egy kibaszott csődtömeg vagy. Ne hagyd,
hogy megtévesszen a lovagiasságom.

Leengedte a kamerát, csak egy pár centit, meghökkentette

milyen választékosan beszéltem. Igen. Határozottan, már
nem az a kedves, csupa mosoly fattyú voltam, aki boldoggá
akarta tenni. Leesett a tantusz, és azzal együtt minden
együttérzésem is, amit iránta éreztem.

Ráébredtem, hogy tönkreteszi az egész jövőmet, ha ezt

most megengedem neki.

– Tedd te azt a kibaszott kamerát, Nina. – Odamentem az

éjjeliszekrényéhez és kivettem belőle egy füves cigit,
lezserül rágyújtottam, miközben a kamera tovább vett. –
Nem kérlek kétszer, és hidd el, ha azt mondom, nem akarod,
hogy az apám ezt megtudja.

Bagoly felkiáltott fájdalmában, én meg belerúgtam, a füves

cigivel az

ajkaim közt.

– Fogd be a pofád, te seggfej.

– Hívjak mentőt? – kérdezte Tiff, a körmeit rágva, még

mindig az ajtókeretnek támaszkodva. Megropogtattam a
nyakam és felsóhajtottam.

– Bagoly csak magának köszönheti az egész szart, azzal,

hogy a narkós, agykárosodott feleségére hallgatott. Hadd,
hogy gondoskodjon róla ő. Szóval így akarsz játszani? – A
szükséges lépéseket megtéve odamentem Ninához,
megragadtam a kamerát, kiszedtem a kazettát, és apró
darabokra zúztam, mielőtt a kamerát is a padlóhoz vágtam,
és laposra tapostam a lábammal. – Egy hülye kazettával
akarsz zsarolni?
Nina szemei majd kifordultak a helyükről. Most kezdett
tudatosulni benne, és nem volt szép látvány. Az
ágyneműjére pöccintettem a cigaretta hamuját, és kifújtam
a füstöt a kitágult orrcimpáimból.

– Nos? – ordítottam a képébe. – Beszélsz, vagy mi lesz?

Addig a pillanatig nem tudtam a Walmartról. Nem tudtam,

hogy otthagyott. Nem tudtam, hogy elment cigarettát és
sört vásárolni, rögtön az után, hogy otthagyott meghalni,
meztelenül és bömbölve, egy nyilvános mosdóban. A
szüleim megtartották maguknak a szaftos részleteket, és
nem hibáztattam őket. Az ő változatukat könnyebb volt
megemészteni: Ninának drogproblémái voltak. Nem tudta a
gondomat viselni. Így nekik adott, tudván, hogy nagyon
fognak szeretni. Amely így is volt.

– Mintha hiányozna neked az a pénz! – kiáltotta a képembe,

miközben ellökött. – Mindened megvan! A kurva életbe, ők
mindent megadnak neked – déli akcentusa most érezhetőbb
lett.

– Ők igen, mert te nem tetted. – Most rajtam volt a sor, hogy

felemeljem a hangom. Nagyon próbálkoztam, hogy a
kezemmel ne gesztikuláljak. Hogy összeszedett maradjak.
De nagyon intenzív késztetést éreztem, hogy belerúgjak
valamibe. És Bagoly éppen ott volt,

de kezdet belilulni, ezért nem akartam túlzásba vinni. Nina

felugrott az ágyáról.

– Így van. Én nem tettem. Odadobtam a segged, ahol a

helyed volt. A WC-ben. Mert egy semmi és senki voltál!

A cigi majdnem kiesett a számból.

– Mi van?
Megismételte azt, amit az imént mondott. Aztán meg
szépen az arcomba kiabálta a születésem történetét. Majd
sírni kezdett és a férjéhez sietett, azt motyogva, hogy
minden rendben lesz. Tiffany mozdulatlanul állt az ajtóban,
tekintetében sajnálat, fájdalom és rémülettel.

– Tűnj el innen! – fordultam felé. – Most.

– De Dean…

– KIFELÉ! – ordítottam, az bejárati ajtóra mutatva. –

Kibaszott komolyan mondom. Vége van.

És így volt. Végeztem az életemnek e részével. Minden

egyes dologgal.

A következő nap felültem egy repülőre, hazamentem, és

soha többé be nem tettem a lábam Alabamába. Ami engem
illetett az az állam megszűnt létezni az Egyesült Államok
térképén. A móka-szerető, vidám férfi is ott halt meg.

Én meg jelen voltam a temetésén. Attól a pillanattól

kezdődően minden egyes kibaszott nap megtörtént.

A fejemben.

 
Huszonhetedik fejezet
Rosie

Fordította: Mazikeen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Figyelem, ahogy a fák elsuhannak mellettem, ahogy az

óceán sziporkázik, a világ úgy forog körülöttem, akár egy
báli ruha. Tudva, hogy a része vagyok. Elfogadni, hogy nem
vagyok a része, szintén az élethez tartozik.

A TAXI HÁTULJÁBAN ÜLTEM úton a Hamptons felé, egy ütős

lejátszási listát készítettem az ottlétünkre. Romantikus,
könnyed cuccot, mert azt szeretném, hogy ezt hallgassunk,
mialatt vacsorázunk és szeretkezünk, és felejthetetlen
emlékeket szerzünk.

Nagy nap volt a mai Dean számára, és ahogy a szürke ég

elsötétült a part fölött, azon tűnődtem, hogy az időjárás azt
szimbolizálja-e, ahogy ez alakulni fog számára. Zuhogott.
Négy réteg ruha volt rajtam, abból kettő

kabát. Nálam volt az összes gyógyszerem és porlasztóm egy

válltáskában, ami egy súlyban volt velem. Az igazság az
volt, hogy nem éreztem magam a legjobban. De Dean
lefoglalt nekünk egy péntektől -

péntekig tartó hetet a Hamptonsban, én meg annyira

boldoggá akartam őt tenni, most még inkább, mint eddig
valaha.

Egy harminc éves rejtélyt fog megoldani. Az biztos, hogy

sokat fizetett érte, hogy megtegye. Ott leszek majd neki, a
szó minden értelmében, még akkor is, ha el kell viselnem
egy kis fizikai kényelmetlenséget.
 

– Elég csúnyán esik odakint – jegyezte meg a sofőr, az

ablaktörlőkre mutatva. Vadul mozogtak a szélvédő előtt. Az
eső úgy kopogott a tetőn, mintha próbált volna betörni.

– Igen – értettem egyet. – Sajnálom, hogy egészen New

Yorkig egyedül kell visszamennie. Ez biztos nagy kitolás.

– Pffft – prüszkölte az öregember. – Ne sajnáljon engem!

Sajnálja a hajléktalanokat. Vagy az őrült kocogókat odakint.
A bicikliseket.

Embereket, akiknek tényleg kint kell állniuk az esőben.

– Őket is sajnálom – feleltem. – A kocogókat leszámítva.

Senki sem kényszerítette őket ki ebben az időben. –
Elhaladtunk egy fényes, sárga esőkabátot viselő ember
előtt, aki az út szélén futott.

Deannek elvileg mostanra már a kibérelt házunkban kéne

lennie.

Korábban küldtem neki egy üzenetet, hogy megkérdezzem,

ott lesz-e hétre, és azt felelte, igen. Már háromnegyed nyolc
volt. Reméltem, hogy az az oka annak, hogy azóta nem
hallottam róla, mert egy jó, hosszú találkozója volt a
biológiai apjával. Reméltem, hogy ez azt jelenti, hogy
megpróbáltak újra egymásra találni. Sok dologban
reménykedtem, de próbáltam nem erőltetni nála a dolgot
azzal, hogy túl sokat hívogatom, vagy írogatok neki.

De akkor is, aggódtam, szóval elővettem a telefonom, és

gépeltem.

Rosie: Már majdnem ott. Egyre izgatottabb vagyok,

hogy az egész hetet együtt töltjük. Hogy ment?
Dean nem válaszolt. A taxi leparkolt egy Sheffer-tervezte,
földszintes épület előtt, aminek olyan előkertje volt, ami
még a Versailles-i Palotát is megszégyenítené. Nem kerülte
el a figyelmemet, hogy a házat csak növények és fák vették
körbe, semmi más. Nincsenek szomszédos házak. Nincsenek
üzletek. Csak mi ketten, ebben a hatalmas térben. A

sofőr, egy hatvanas éveiben járó tömzsi férfi, kikecmergett a

járműből, a hátuljához kocogott, és kihúzta a bőröndjeimet a
csomagtartóból. Aztán segített nekem a porlasztós
táskámmal. Odafutottam a bejárati ajtóhoz, védve a
szememet az esőtől, és párszor megnyomtam a csengőt.

Hátranéztem, és odaintegettem a taxisofőrnek.

– Kellemes hétvégét! – kiáltottam neki kifulladva. Átkozott

tüdő!

– Magának is, drágám. – Pár másodpercig még ott ült. Ismét

búcsút intettem neki. Semmi szükség arra, hogy ott üljön a
hidegben, és rám várjon. Végül elhajtott.

Ismét megnyomtam a csengőt. Semmi.

Előhalásztam a telefonom, és felhívtam Deant. A part felől

érkező szél majdnem átlökött az utca túloldalra, és a fagy
beszivárgott a belső

szerveimbe. Nem vette föl. Még háromszor hívtam, majd

írtam neki.

Rosie: Szíriusz a Földnek, hol vagy? Én kint vagyok,

várakozok.

 
Rosie: Oké, tényleg hideg van, és már tíz perce, hogy
ideértem.

Hívni fogok egy taxit, és majd a belvárosi kávézóban

várok rád.

Rosie: A legközelebbi taxi harminc perc múlva jön

ide. Merre vagy? Aggódom. Hívj vissza. Szeretlek.

Az eső továbbra is záporozott rám, én meg ököllel az ajtóra

vágtam, azért imádkozva, hogy ott legyen. Hogy csak nem
hall engem a felhőszakadás miatt, vagy szundít, és hogy
bármely pillanatban válaszolhat.

A hangomban lévő kétségbeesés bizonytalanná tett. – Hé!

Hé, itt vagyok!

Semmi válasz.

Vacogtak a fogaim.

A testem remegett.

Tetőtől talpig eláztam, senkihez nem fordulhattam, a ruháim

pedig nehézzé váltak az esőtől. A szorongás és a félelem
közt rám talált a rémület. Tudtam, hogy mi történik, de nem
tudtam megállítani. És ahogy a jeges eső az arcomon
kopogott, akár az üvegdarabok, egyetlen dolgot mindennél
jobban kívántam.

Ne hagyj cserben, Dean! Imádkoztam. Ne légy a bukásom!

 
Huszonnyolcadik fejezet
Dean

Fordította: Freya

A FÖLD NEM TŰNT OLYAN szilárdnak a talpam alatt aznap.

Ennek kellett volna lennie az első figyelmeztetésnek. Miután
átutaltam a 600.000

dollárt Nina üres bankszámlájára, üzenetben megírta az

utca túloldalán lévő kávézó nevét, és azt mondta, délben ott
lesz. Ez lehetővé tette, hogy rengeteg időm legyen időben
eljutni Hamptonsba. Még ha a forgalom őrült is volt, az utak
lezárva és az időjárás is ellenem volt.

– Kiveszem a nap hátralevő részét. Ha valaki kérdi, hogy hol

vagyok, csak mondd, hogy a pokolban – mondtam Sue-nak
lecsukva a laptopom és a recepció felé sétálva.

Belebújtam a Valentino trópusi mintás kabátomba. Sue a

szeme sarkából egy ferde pillantást vetett rám, és villantott
egy rohadj meg fajta mosolyt.

– Legyen jó hétvégéje, Mr. Cole.

– Önnek is Mrs. Peterson. – Bassza meg. Ha vezetéknevekkel

akart játszani, benne voltam. Semmi sem érdekelt már. Sue
már csak fehér zaj volt ezen a ponton.

Átsétáltam az utca túloldalán lévő kávézóba. Az eső

szeszélyes és változékony volt, és szakadt aznap. Dühöngő
és tomboló. Félig sem annyira, mint valószínűleg én leszek,
de mégis. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam az ajtót és
megszólalt a csengő, visszatértem a Black Hole-ba és Rosie-
hoz, sikerült mély lélegzetet vennem. Optimista voltam
azzal kapcsolatban, hogy Nina nem fog csatlakozni hozzánk.
Megkapta, amit akart és már nem volt semmi más, amivel
kényszeríthetne. Ezen a ponton valószínűleg el is felejtette a
nevem már.

Vágyálom, meg minden egyéb.

A kávézó tele volt üzletemberekkel és üzletasszonyokkal,

akik szerettek volna bekapni egy szendvicset az
ebédszünetükben, ezért először végigfuttattam a szemem a
helyiségen, azon tanakodva, hogy a pokolba fogjuk
megismerni egymást. Talán meg kellett volna említenem,
hogy csíptem a különc, dizájner ruhákat. Nem volt olyan, aki
átsiklik a kirívó kabátomon.

Elsétáltam a bár mellett és elkezdtem nézni az emberek

arcát, tányérját, kijelzőjüket, kétségbeesve, hátha valaki
hasonlít hozzám.

Három fiatal férfi, öltönyben.

Nem.

Két diák, akik kávét szürcsölnek a MacBook-jukkal.

Következő.

Egy 80 éves ember a három részes öltönyében. A pokolba

is. Ő nem volt Nina ízlése.

Egy harminc valahány éves nő, aki viszonozta a tekintetem

és fényesen rám mosolygott. Bocsi, drága. Boldogan foglalt.

Tekintetem kétségbeesett és könyörögő, hogy találjak egy

megfelelően gyanús személyt, és a szívem úgy kalapált,
mint mikor Rosie leveszi a ruháit, mielőtt ágyba bújunk.
Aztán felismertem egy ősz fejet, amitől összehúztam a
szemöldököm és egy kuncogás csúszott ki a számon.

– Apa? – a terem sarkában lévő kis asztalhoz sétáltam. Az

apám, Eli Cole, ott ült egy csésze kávéba bámulva.

– Jézus, te a városban vagy? Miért nem mondtad? A Farlon

ügy miatt? – kérdeztem.

Felnézett a kávéjából és felállt, de nem mondott semmit.

Az ég világon semmit.

Nem.

Nem. Nem. Nem. Nem. Nem.

Hátráltam egy lépést.

– Hol van Nina? – kérdeztem. Őrült voltam, igaz? Az a fajta

beteg kifordult szar, ami átfutott a fejemen, mikor azt
hittem, hogy Rosie megcsal, mikor valójában kórházban
volt. Apám boldog házasságban élt anyámmal, mikor Ninát
felcsinálták. Talán a biológiai apám megmenekült és Eli volt
itt, hogy összeszedje a darabkákat.

– Ülj le! – mondta.

– Nem! – mondtam, a lefagyva a döbbenettől. – Mondd el,

mi a fenéért vagy itt, és hol van Nina.

– Hangnem, Dean!

– Baszd meg a hangnemed, apa – egy szék háttámlájához

támaszkodtam. – Mi folyik itt?
Elfogott a pánik. Nem jelenthette, amit hittem, hogy jelent.

Apa közelebb lépett és a karját a vállamra tette. A szorítása

nem volt olyan erős és biztos, mint lenni szokott.

– El akartam mondani neked, mikor hálaadáskor Todos

Santosban voltál…

– Nem – nevettem zavartan. Eltoltam őt, úgy érezve, mintha

valaki belülről vágott volna orrba.

A háta a falnak ütődött és a válla egy nőbe ütközött, aki

sorban állt és éles pillantással figyelt minket.

– Az életem nem egy kibaszott szappanopera, és te nem

dugtad meg Ninát, miközben az anyámmal voltál házas –
mondtam, mint egy kijelentést, de nyilvánvaló, hogy ez csak
egy vágyálom. Megadóan felemelte a kezeit.

– Sok mindenről kell beszélnünk, fiam. Le kéne ülnöd.

– Fejezd be, hogy azt mondod, üljek le – emeltem fel a

hangom és mindkét tenyeremmel az asztalra csaptam.

Tizenegy évvel ezelőtt Donald Whittakert két nap kínzó

fájdalom után felvették a kórházba, hogy segítsenek rajta,
és kiheverje a törött orrát, két törött bordát és számos
vágást, amit én okoztam. Nem volt biztosítva, így Bagolynak
és Ninának rengeteget kellett fizetnie a kórházi
tartózkodásáért. Amit nem tudott, az egyetlen dolgot, ami
elválasztotta a haláltól, az a tisztelendő lánya, Tiffany volt.

Tizenegy évvel később, azon tűnődöm, ki lenne a kijelölt

Tiffany, aki megmentene attól, hogy tegyek valamit
apámmal. Valamit, amit nem csinálhatok vissza. Mert
valamit nagyon szét akartam baszni. Pokoli biztos, hogy
nem használom a barátnőm testét levezetésként ez
alkalommal.

– Van magyarázat mindenre – a hangja olyan halk volt,

szinte suttogott. Az emberek bámultak minket a csészéik
pereme felett. Apa megfogta a bicepszem és megpróbált
leültetni a székével szembeni helyre. Meg se mozdultam.

– Mondd, hogy csak egy félreértés, Eli – a hangom

hűvösségétől libabőrös lett a testem.

– Nem félreértés – Eli összehúzta a szemeit, továbbra is

higgadt, kemény és önmaga. – Te nem egy hiba voltál.

Nem tudtam, mit gondoljak. Nem tudtam, mit érezzek. Nem

tudtam, hogy anyám miért házas még vele, ha ő
nyilvánvalóan megdugta az idősebb nővérét. És akkor
belém vágódott, mint egy gyorsuló teherautó.

Én voltam az.

Én voltam a barom, aki ezt tette. Aki két testvér közé állt. Az
a seggfej, aki bekapcsolta a gyűlöletkapcsolót? Nekem
megvolt az összes lehetőségem, hogy az legyek.

– Így zúdítod rám? – köptem oda.

– Minden alkalommal leráztál, mikor megpróbáltam hozzád

jutni.

Jézus Krisztus.

– Halott vagy számomra. – És abban a pillanatban ez

valóban így volt.
– Baszottul. Halott. Ne hívj. Ne beszélj hozzám. Még csak ne
is gondolj rám. Én sem fogok rád gondolni.

Kiviharzottam az ajtón és becsaptam magam mögött, a

legközelebbi bárba menekülve.

A pultot háromszor megkopogtattam. -- Csapos! Brandyt!

És minden elsötétült.
Rosie

A szemeim kinyíltak és felnyögtem, kinyújtva a kezem, hogy

megérintsem a halántékomat. Egy idegesítő hang duruzsolt
a fülembe.

Olyan volt, mint egy régi autó, ami olyan utat akar
megtenni, amit már nem tud. Ekkor elkerekedtek a szemeim
és észrevettem, hogy csövek lógnak a vénáimból. Infúzió
csepeg mellettem. Fényes szoba.

Fluoreszkáló fények. Az egész nagy kórházi műsor.

Az életem története és kezdek beleunni a világfájdalmas

cselekménybe.

– Mi folyik itt? – köhögtem, bár nem volt bizonyítékom rá,

hogy más is van ott. A homályos látásom minden
pislogással tisztább lett.

A szoba perzselően forró volt és csodálkoztam, ki

szórakozott a hőfokszabályozóval.

Eléggé meleg és nyirkos volt ahhoz, hogy bacont lehessen

sütni a homlokomon. Mmmm, bacon. Éhes voltam. Ez
biztosan egy jó jel volt.

A gép. Továbbra is zümmögött, ami az idegeimre ment.

Phhhhssssstttt…. Phhhssssstttttt… Phhhsssssttttt…

Valakinek komolyan ki kellene kapcsolnia mielőtt Hulkká

változom miatta.
– Kórházban vagy – hallottam a nővérem hangját, mielőtt
megéreztem a meleg kezét az enyémen.

Bár izzadtam, a bőröm enyhén hidegnek érződött az ő

bőrén. Oldalra billentettem a fejem, behunytam a szemem,
majd újra kinyitottam, hogy rá tudjak nézni. A szüleim
mellette ültek. Három tágra nyílt szemű arc vizsgált engem,
mint egy állatot az állatkertben. Az ajkait az arcomhoz
érintette és megpuszilt.

– Hogy érzed magad?

– Jobban, mint ahogy kinézek, azt hiszem; legalábbis a

pillantásotokból. Miért vagyok itt?

Majdnem mindenre emlékeztem, ami történt. Emlékeztem,

ahogy annak a háznak az ajtaját verem Hamptonsban, amíg
a bőröm felrepedt az öklömön. Emlékeztem, hogy hívtam és
írtam Deannek. Emlékeztem, hogy az esőben vacogva
hívtam egy taxit. De arra már nem emlékeztem, mi történt
utána. A pánikroham teljes lendülettel jött vissza és
elájultam vagy valami hasonló történhetett.

– Ki hozott ide? – köhögtem minden szót.

– A taxisofőr.

Ó. Teljesen idiótának tartottam magam a következő kérdés

miatt.

– Hol van Dean? – Millie mamára nézett, mama a papára, ő

pedig ki az ablakon.

– Nem tudjuk – rágcsálta Millie a száját. – Vicious próbálja

elérni. Mi egyből iderepültünk, amint hallottuk.

 
Körülnéztem. Nem ismertem a szobát, ami azt jelentette,
hogy nem a Lenox Hill Kórházban voltam. Több mint
kétórányira voltunk Manhattantől. És Manhattanban nem
volt olyan készülékük, azzal a szörnyű, szörnyű hanggal.

– Komoly tüdőfertőzésed van – Mama félre tolta Millie-t, az

ágyam szélére ült, és a kezébe vette a kezem. Majdnem
nyöszörögtem a gesztustól. Az ujjaimat a tenyerébe
nyomtam, élvezve a pillanat intimitását. Az arca elkínzott
volt.

– A fertőzésed átterjedt, és az, hogy megfáztál, az sem

javított a dolgon. A szervezeted gyenge.

Megpaskoltam a kezét és összeszedtem egy mosolyt.

– Ne aggódj mama. Mindig összeszedek egy-egy

tüdőfertőzést vagy tüdőgyulladást.

– Ez alkalommal a májad és a hasnyálmirigyed is

megfertőződtek. – Millie megnyalta az ajakait sűrűn
pislogva. Apa az ablakhoz sétált és a homlokát az üvegnek
nyomta. Eső csapkodta a másik oldalát és talán azért tette,
hogy ne lássuk sírni.

– Mondtuk, hogy a fiú bajt okoz – sóhajtotta apa. Már nem

volt mérges. Elkeseredett, talán. De leginkább kimerült.

– Ennek nincs itt az ideje – szidta őt Millie.

– Csak vissza kellett volna jönnöd Todos Santosba. – Anya

letörölte a könnyeit az arcáról és eszembe jutott, hogy talán
a legnagyobb problémám nem az volt, hogy nem tudom, hol
van Dean. Mert anya ritkán sírt és apa sosem. És Millie…?
Megkockáztattam egy pillantást rá.

Rágcsálta az elhalt bőrt az ujján, könnyekkel küszködve ő is.

– Ki tudná kapcsolni valaki azt a gépet? – váltottam témát,
próbálva könnyíteni a hangulaton. – Tudjátok, azt,
amelyiknek olyan a hangja, mintha fel akarna robbanni
bármelyik pillanatban – nevettem kényszeredetten.

Millie felnézett a gömbölyű hasáról és vett egy mély

levegőt, mielőtt kinyitotta a száját.

– Az a tüdőd, Rosie.

Becsuktam a szám és gondosan hallgattam. Basszus. Ez az

én tüdőm. Minden alkalommal zihált, amikor levegőt
vettem.

Phhhhsssssstttt. Phhhsssssstttttt. Phhhssssstttttt.

– Nem értem – suttogtam – Rendben vagyok. Tényleg.

Tényleg rendben voltam? Megpróbáltam felülni az ágyban,

de a hátam fájt és a tüdőm égett. Millie felugrott, hogy
segítsen, megigazította a párnát mögöttem, miközben anya
a vállamnál tartott, hogy ne dőljek hátra. A szemem a
lábaimra fókuszált és nyeltem egyet, visszagondolva arra,
amit Dr. Hastings mondott nekem a legelső alkalommal,
mikor találkoztunk.

„Egy teljes és boldog életet élhetsz, Rosie. Ha jól játszol a

kártyáiddal és vigyázol magadra. A legtöbb cisztás
fibrózisban szenvedő beteg hosszú ideig tartó
tüdőkomplikációkban hal meg, és az idő múlásával
mozgásképtelenné, rokkanttá válik, de ha rendesen csinálod
a feladataidat, az intenzív fizikoterápiát, és szeded a
gyógyszeredet, rendben leszel.”
Rossz fordulatot vett az egészségem? A tüdőkomplikációk
felé közeledtem? A rokkantság irányába fordultam?
Határozottan nem úgy éreztem, hogy hatalmam van a
testem felett. Ez megijesztett, még jobban, mint a halál
gondolata. Mikor anya visszaengedett az ágyon ülve,
hátamat a párnáknak döntve, a szemem előtt minden
elsötétült.

Már nem próbáltam lecsendesíteni őket. Itt volt az ideje,

hogy ők nyugtassanak le engem.

– Hozhatunk neked valamit Rózsabogár? Talán csokoládét? –

Anya elmosódott mosolya sértésnek hatott.

Fájt őt látni, ahogy ennyire próbálkozik. Nem csoda, hogy

könyörögtek, hogy költözzek vissza Todos Santosba.
Pontosan négy rövid hónapba telt, hogy hagytam magam
elrontani, mióta Dean és én összejöttünk, és ott találtam
magam, az ajtón dörömbölve a zuhogó esőben, arra várva,
hogy Ruckus megnyissa a szívét.

Buta lány. Ezek a szavak úsztak az elmémben, csak úgy,

mint akkor, néhány hónappal ezelőtt, mikor először
lefeküdtünk egymással. Buta, buta, buta.

– Jól vagyok, köszönöm – mondtam pont, amikor Vicious

bevágódott a szobába.

Az, hogy elsőként itt volt, meglepett engem. Az egészségem

tényleg a klozetben lehetett, ha Vicious beugrott elköszönni.
Eltette a telefonját a nadrágzsebébe és lehajolt, hogy
homlokon csókolja Millie-t. A szívem összeszorult.

– Dr. Hastings úton van. Lerövidíti a vakációját. – Nem szólt

kifejezetten senkihez, de mind elmormoltunk egy
köszönömöt. Azt hittem, hogy a városon kívül van családi
vészhelyzet miatt, de talán a vészhelyzet a szabadulás volt
az olyan emberektől, mint én.

Vicious felnézett és megkérdezte: – Hogy vagy Rosie?

– Túlélem – nevettem keserűen. – Mármint tudod. Vagy nem.

– Dean eltűnt – vallotta be, felhúzta az egyik szemöldökét és

Emiliára nézett engedélyért, hogy folytassa. Ő pedig lágyan
bólintott.

– Elmondhatod. Nagylány vagyok már.

Még akkor is, ha nem látszom annak. Még akkor is, ha nem
viselkedem úgy, vakmerően állva a zuhogó esőben Deanre
várva.

Vicious megdörzsölte hátul a nyakát és kifújta a levegőt.

– Senki nem hallott felőle péntek reggel óta. Kicsivel több,

mint 24

órája.

Remek. Remélem meghalt.

Nem. Nem kívánom.

Aggódalom mardosta a gyomrom. Mi történt az apjával? Mi

történt Ninával? Miért csúszott át a radaron, mikor fogok
megszabadulni az iránta érzett hűségemtől és érzéseimtől,
és fogok magammal foglalkozni?

– Senkit sem érdekel Dean – Milli vicsorgott és felállt,

megfogva a széke háttámláját. – És ha megjelenik itt, majd
megmondom neki a magamét.

– Haver – köhögtem, mire mindenki rám nézett, várva, hogy

befejezzem. Az egész fejem belevörösödött, mielőtt sikerült
abbahagynom a száraz köhögést.

– Előbb bizonyosodj meg róla, hogy jól van. Tudd meg, hogy
egészséges, aztán mondd meg neki a magadét.

– És ha látni akar? – kérdezte.

– Ha sétálva jön ide, akkor nem, köszönöm. Ha hordágyon?

Akkor igen, kérlek.

– Örülök, hogy még megvan a humorod – kitágultak az

orrlyukai. – Na, hagyjuk a viccelődést és pihenj kicsit.

Nem kellett kétszer kérnie. Tíz perccel később mélyen

aludtam újra, betakarva biztonságban az eszméletlenség és
fájdalomcsillapítók karjába. És bár a hangok körülöttem
elfojtottak voltak és a fény a szobában sem tartott ébren, az
életem hangja elcsúszott, játszott a háttérben, ahogy a
tüdőm levegőért harcolt.

Phhhhstttt. Phhhstttttt. Phhhssssttttt.

 
Huszonkilencedik fejezet
Dean

Fordította: Suzy

MI A FASZOM ez a szag?

Egy percbe is beletelt – attól a pillanattól fogva, hogy

rájöttem, a hasamon fekszem valahol egy ismeretlen
szobában –, mire sikerült kinyitnom a szememet. Basszus,
ez nehezebb volt, mint Trentet cipelni a hátamon, ami
egyszer előfordult, amikor a középiskolában megsérült. De
most nem annak volt itt az ideje, hogy elidőzzek ezen a
sztorin.

Hol vagyok? Körülnéztem. A jobb oldalamnál egy fehér

éjjeliszekrény volt, a takarók rózsaszínűek voltak és a szoba
tisztának tűnt és virágillatúnak…

Szent szar, nem.

Túl gyorsan álltam fel, keresztülbotladoztam egy halom

ruhán és kiegyenesedtem egy fehér-rózsaszín
éjjeliszekrénynél. Levertem egy sor kozmetikumot, aztán
edénycsörömpölést hallottam a szobán kívülről.

Nem volt rajtam a cipőm, de a nadrágom és a pólóm igen –

hála Istennek –, és pontosan három másodpercbe telt és ott
álltam a nő

folyosóján – a lakása akkora volt, mint a kamrám –, és

próbáltam nem kihányni a legutolsó étkezésemet a
padlójára.

A szoba forgott, a fejem lüktetett és meglehetősen biztos

voltam abban, hogy a gyomromban van egy feneketlen
lyuk, ami arra vár, hogy feltöltsem kenyérrel, ami fel tud
szívni egy keveset abból az alkoholmennyiségből, amit
tegnap elfogyasztottam.

– Lefeküdtünk tegnap éjjel? – kérdeztem a konyhában lévő

nőt. Ő

megfordult és úgy nézett rám, mintha valami zöld

teremtmény lennék, aki az égből pottyant le és ezüst
kezeslábast visel. Néhányszor pislogtam, próbáltam
kitalálni, hogy hallucinálok vagy ez a valóság.

– Előbb döfném magam arcon, mint hogy lefeküdjek veled –

Elle elhúzta a száját és visszafordult a mosogatáshoz. –
Nem. Láttalak az utcán, ahogy össze-vissza mész és
motyogsz valamit az apádról és Rosie-ról. Próbáltam felhívni
a barátnődet, de nem válaszolt, így úgy gondoltam,
felajánlok neked egy helyet. Én a kanapén aludtam. Tartozol
nekem egy masszásra szóló ajándékkártyával. Csak szólok –
megvonta az egyik vállát.

Rosie.

Megköszöntem Elle-nek és elrohantam, azzal se törődtem,

hogy felvegyem a kabátomat. A telefonom lemerült
valamikor tegnap és töltőre kellett tennem, hogy elolvassam
az üzeneteit. Vagy ezerszer próbáltam hívni, de nem
válaszolt. Volt egy halom nem fogadott hívásom a
többiektől, de figyelmen kívül hagytam őket. A következő
hívásom Millie volt. Egyenesen hangpostára ment.
Felhívtam Rosie szüleit. Semmi.

Végül a képernyő felvillant, ahogy próbáltam megint felhívni

Rosie-t, és Vicious volt az. A fülemhez szorítottam a
telefonomat.
– Nem tudom, hol van Rosie – mondtam, rettegés szorította
össze a torkom. – Bassza meg, Vic, nincs a lakásában és
nincs kulcsa a hamptoni házhoz, szóval ötletem sincs, hová
ment.

– Kórházban van, faszfej. Összeesett a tüdeje. A mája nem

működik, és alig tud lélegezni. Gratulálok, ezt istenesen
elbasztad – mondta szárazon.

Egy székre omlottam a konyhában, olyan erősen szorítottam

a nyakam hátulját, hogy elszorítottam az vért.

– Melyik kórházban?

– Szart se mondok neked, ember. Senki se akar itt látni.

– Látnom kell őt.

– Nem fog megtörténni. Szétrúgom a szánalmas seggedet,

ha megpróbálod, és ha valahogy mégis sikerül túljutnod
rajtam, az apja egyenesen golyót fog repíteni a fejedbe.
Maradj távol!

– Vicious – morogtam.

– Mi a faszt csináltál? Mi volt fontosabb annál, mint hogy

kinyisd az ajtót a beteg barátnőd előtt?

Berúgni, gondoltam keserűen. Aztán felrémlett, hogy Rosie

pontosan azt csinálta. Kétségbeesetten kapaszkodott az
ajtóba, miközben én egy bár kandallója mellett ültem és
töményt ittam.

Seggfej, seggfej, seggfej.

– Ébren van? – kérdeztem, már megragadva a kulcsaimat.
Vicious hallotta ezt és ciccentett, jelezve, hogy ez egy rossz
ötlet.

– Néha igen, néha nem.

– Látnom kell őt – olyan vagyok, mint egy kibaszott törött

lemez, ami nem hagyja abba addig a forgást, amíg meg
nem kapja, amit akart.

– Már mondtad – úgy tűnt, Vicioust nem hatotta meg az

állhatatosságom. – Ez nem tűnik jó dolognak. A LeBlanc-ok
feldúltak és zaklatottak. Millie pokolian néz ki. Nem a
legjobb ötlet idejönnöd.

– Nem érdekel.

– Pedig kellene – Vicious hangja komoly volt. – Az időzítésen

múlik minden.

Ez így volt és mi tudtuk ezt. Az időzítés hozott engem össze

Millie-vel, még ha nem is kellett volna együtt lennünk. Az
időzítés választott el engem Rosie-tól, még akkor is, ha
nekünk együtt kellett volna lennünk.

És az időzítés volt az, ami újra összehozott mindannyiunkat.

Azon voltam, hogy dacoljak az időzítéssel. Érte.

– Mondd meg, hol van!

– Nem fog megtörténni.

– Vicious, szét fogom rúgni a seggedet, ha nem mondod el

nekem és mind a ketten tudjuk, hogy előbb-utóbb meg
fogom tudni.

Semmi válasz.

– Vicious!

Semmi.

– Vicious!

A vonal néma volt.

Halott.

Az volt az érzésem, hogy a szívem hamarosan ugyanilyen

lesz, ha nem találom meg Rosie-t.

Egy órával később megtudtam, hogy melyik kórházban van.

Azzal vettem rá Elle-t, hogy hívja fel Rosie szüleit, hogy
ígértem neki egy wellness-hétvégét oda, ahová csak akarja,
én pedig a kórházba mentem.

Elővettem a Mercedest, amit már hónapok óta nem

vezettem és úgy hajtottam odáig, mintha démonok üldöztek
volna. És úgy is volt. Azok a démonok vettek rá az ivásra.
Felelőssé tettek azért, hogy a barátnőm a kórházban
haldoklik.

Hé, seggfej. Te is megérdemled a halált.

Az apám állandóan hívogatott, amitől folyton lemerült az

akkumulátorom. Százszámra. Az anyám is. A húgaim annyi
hangüzenetet és üzenetet hagytak, amik kitartanak
évszázadokig.

Basszák meg! Na, nem a húgaim. Először is, az durva.

Másodszor, ők valószínűleg csak annyit tudnak, amennyit a
szüleim tudattak velük.
Talán sosem bocsátanának meg Eli-nak. Bassza meg, hogy
volt képes

az anyám visszafogadni őt azután, amit tett vele?

Feljegyeztem magamnak, hogy majd kérdezzem meg tőle,
amikor nem fog nyakig ellepni a szar. Akármikor lesz is az.

Leparkoltam az Irgalmas Szamaritánus Kórház előtt

Hamptonsban és a recepcióshoz mentem, hogy Rose
LeBlanc-ról érdeklődjek. Azt mondta, hogy basszam meg
magam, csak kedvesebb szavakkal. A lényege az volt, hogy
a LeBlanc beteget senki sem látogathatja, aki nem
családtag. Nem tudtam biztosra mondani, hogy ez a szabály
kitől származott – Rosie-tól vagy a szüleitől –, de az
eredménye ugyanaz volt.

A váróban ténferegtem, mert senki sem akadályozhatta

meg, hogy ott maradjak. Vicioust, Millie-t és Rosie-t hívtam
minden második percben.

Belerúgtam az ételt és italt árusító automatába néhányszor,

amikor a bűntudat fojtogatta a lelkemet. Belekapaszkodtam
a hajamba. Ígéreteket tettem Rosie-nak, amiket nem
hallhatott. Megszegtem ezeket az ígéreteket. Különböző
módjait találtam ki annak, hogy beosonjak a szobájába. Ám
eszembe jutott, hogy még azt se tudom, hányas szobában
van. Még többet átkozódtam. Nagyjából úgy viselkedtem,
mint egy kibaszott őrült.

Kiborultam és nem volt szép látvány.

Néhány órával később Vicious szállt ki a liftből és ballagott

oda hozzám, félig-meddig meglepődve, hogy itt lát.
Megragadott a nyakam hátuljánál, mint aki kész arra, hogy
megöleljen. Kurvára nem. Ez nem valami napi
szappanopera. Bár megtudtam, hogy szeretett hősünk, Eli
Cole valójában egy hímringyó, egy kibaszott faszfej, a
legrosszabb fajtából.

– Szarul nézel ki – az ajkai alig mozogtak.

– Fasza egybeesés, mert te sem úgy nézel ki, mint egy

Victoria’s Secret modell – felhúztam az egyik
szemöldökömet.

Nevetett.

Az a fasz az arcomba nevetett. Rosie az életéért harcolt és ő

meg úgy néz ki, mint akinek a világon semmi gondja sincs.

– Nos – a jókedve hirtelen alábbhagyott – úgy is viselkedtél,

mint egy szardarab.

– Hogy van? – dörzsöltem meg a szemem, úgy éreztem

magam, mint aki évek óta nem aludt.

– Nem jól – mondta. – De stabil. Sokat alszik. És azt a

szörcsögő

hangot adja ki, amikor lélegzik. Mintha rozsdás szögek

lennének a tüdejében.

Ölj. Meg. Most.

Ő tudta. Vicious tudta, ahogy rám nézett, hogy nincs

értelme megbánni azokat a dolgokat, amik megtörténtek.
Már a mélyponton volt az életem és én megpróbáltam
megtalálni a kiutat és vérző ujjakkal visszamászni Rosie
univerzumába.

– Mi történt?
Vicious elindult az út túloldalán lévő Starbucks felé és én
lépést tartottam vele. Amennyire utáltam alattvalónak lenni
Vicious mellett, annyira akartam magam mellé állítani. Ezt
önmagában lehetetlennek éreztem. Mi mindig szemtől
szemben álltunk. Szerintem ez tartotta életben a
barátságunkat. Az állandó harc.

– Minden szarcunamik anyja – keresztülfuttattam a kezem a

hajamon és beleütöttem a legközelebbi falba. Bassza meg,
el fogom mondani neki. Mert meg kell tennem. Rosie miatt.
– Röviden: adoptáltak. Egészen mostanáig azt hittem, hogy
a szüleim a ribanc nagynénémtől fogadtak örökbe, akit
valami ismeretlen szarcsimbók csinált fel. Kiderült, hogy az
az ismeretlen szarcsimbók valójában a nagymenő ügyvéd,
Eli Cole.

Lefeküdt a felesége húgával, miközben már házas volt és

úgy döntött, eltitkolja ezt előlem harminc évig. Hát tudod,
csak ennyi, így, egy kibaszott dióhéjban.

– Fasza – Vicious füttyentett és megállt, hogy a szemembe

nézve megtudja, ez nem egy nagy, kövér, szomorú vicc-e.

Ezután megfogtuk a kávénkat és leültünk az ablak mellé,

ahol ráláttunk a kórházra. A gondolat, hogy Rosie bár
fizikálisan közel volt, de mentálisan távol, az őrületbe
kergetett. Úgy éreztem, hogy mindennek vége. A világnak.
Nekünk. Neki.

– Ez azért nem semmi. Fogalmam sem volt arról, hogy Eli

képes volt átbaszni minket – mondta Vicious, arra célozva,
hogy Eli bedugta a farkát a felesége húgába.

– Szerintem ez a génekben van – elgondolkodva simogattam

meg az állam és kortyoltam egyet a kávémból. – Ki a
faszomat érdekli, Vic?

Komolyan. Rosie-nak szüksége volt rám és én átvertem.

Szüksége volt rám és ő az esőben állva várt engem. A
pokolban kellene elégnem.

Szerintem, boldog lennél, ha te gyújthatnád meg a gyufát.

Vicious lazán megvonta a vállát, az alsó ajkait harapdálta.

– Mi van? – löktem meg a könyökömmel.

– Most őszintén? Ki nem baszta még el? Olyan sokszor

elbasztam Emiliával. Sokkal rosszabb dolgokat is tettem. De
ő nem volt beteg. Ez az egyetlen különbség. Ő ott volt és
elfogadott engem, amikor végre kihúztam a fejem a
seggemből, és megalázkodtam előtte.

– És úgy gondolod, hogy ezt Rosie nem fogja megtenni? –

megköszörültem a torkomat, így nem fulladtam meg, és
nem volt elég levegő ebben a kibaszott helyiségben, ahogy
a válaszára vártam.

Lenézett.

– Én nem vagyok orvos, de hazudnék, ha azt mondanám,

hogy jók a kilátásai.

– Beszélnem kell vele – lehajoltam, hogy szembenézzek

vele, megragadtam mindkét vállát és kényszerítettem, hogy
rám nézzen –

hogy lássa a bánatomat. – Segítened kell, Vic. Nem tudom

nem látni őt most. Erre rájöttél, ugye?

Csendesen és sunyin vizsgált engem. Összeszorította a

száját.
Gondolkodott.

– Mit akarsz? – megdörzsöltem az arcomat. – Nevezd meg az

árat!

Szent szar, már megint ezt csináljuk. Ezt. Egymás

boldogságáról tárgyalunk. Remek. Mindegy. Mindennek
megvan az ára. Különösen Vicious világában.

– Mibe fog nekem kerülni, hogy bejuttass hozzá?

Semmi sem szabott gátat. Szerintem, tudta ezt.

– Tizenöt százalékot akarok a Fiscal Heights Holdingsban

lévő

részedből.

A saját orvosságomat ajánlotta fel nekem és egy jó adagot

tolt le belőle a francos torkomon. Még csak át se gondoltam
a kérését, mielőtt kiejtettem a szavakat a számon.

– Vigyed. A tiéd. És most vigyél oda. Látnom kell őt.

– Húsz – mondta.

Köcsög.

Ránéztem egyenesen, és úgy mondtam – A tiéd.

– Huszonöt. Az összes részed. Az enyém. Holnap reggel

aláírod.

– Vidd az egész részesedésem. Vidd a ruháimat és a

lakásomat és a belső szerveimet. Engedd, hogy lássam őt.
Győzd meg a LeBlanc-okat!
Felállt, egyetlen korttyal megitta a kávéját és visszatette a
csészét.

– A dolog úgy áll, Mr. Pöcsfej, hogy nincs szükségem a

szarjaidra. De segítek neked. Mondjuk, ez a nehezebbik
része a dolognak. Még ha a szülei engedik is, hogy láthasd
őt, a LeBlanc nővéreket nem könnyű

legyőzni.

Felálltam, végre megengedtem magamnak egy vigyort.

– Nos, akkor az jó dolog, hogy én meg nagyon jó csatár

vagyok.

 
Harmincadik fejezet
Rosie

Fordította: Red Ruby

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Kínlódni. Lélegezni. Élni. Nem elengedni.

A DÖRMÖGÉS A ZÁRT AJTÓ MÖGÖTT felébresztett.

Akárki állt ott, hamar elvesztette a türelmét. A dübörgés a

padlón erre engedett következtetni. Aztán a hangok kezdtek
a fülembe szivárogni és a kirakó darabjai a helyükre
kerültek.

Mama felemelte a hangját. – Valójában nem érdekel. A

lányom nagyon beteg és te ezzel tisztában voltál. Elvégre
ismered őt. Most menj el, fiú, és ne is gyere vissza ide. Rosie
az életéért küzd, és félreértés ne essék, én téged
hibáztatlak ezért. Miből gondolod, hogy ő még látni akar
majd téged?

– Mrs. LeBlanc. – A hangjának volt egy éle, amit nem

ismertem fel.

Dean Cole nem volt a csúszó-mászó típus. – Bocsánatot

kértem.

Engedje, hogy a lánya maga döntsön. Biztosíthatom, hogy ő

meg akar hallgatni. Kérdezzük meg őt.

– Alszik.
Azzal a szándékkal nyitottam ki a számat, hogy kikiabálok
nekik, de nem jött ki semmi hang a számon. A nem kívánt
változás, amin a testem keresztülment az elmúlt órákban
szótlanul hagyott engem. Szó szerint.

Többé nem tudván mozgatni a fejem, azon kaptam magam,

hogy küzdök

a következő pislogásért. Mindenem fájt. Szándékosan

felszínes levegőket kellett vennem, hogy biztosítsam, a
bordáim nem fognak eltörni. Szólnom kellett a nővérnek,
hogy emelje meg a fájdalomcsillapító adagomat. De nem
panaszkodtam. A morfiumtól csak többet aludnék, és olyan
sok minden zajlott körülöttem, hogy nem akartam egyetlen
dolgot sem elszalasztani. A másik ok, amiért nem akartam,
hogy több narkotikumot adjanak, a puszta, nyers félelem
volt. Mi van, ha meghalok álmomban? A szemhéjaim
nehezek voltak, de küzdöttem az ébren maradásért.

Elszánt voltam, hogy újra lássam Deant. Elbaszta? Igen.

Csúnyán.

Dühös voltam rá? Persze. Dühöngtem. De amikor a halálos

ágyadon fekszel, nincs idő dühösnek lenni. A bosszúvágyat
a többi belénk vésődött, lélekzabáló negatív vonással együtt
hajítottad ki az ablakon.

Amikor a halálos ágyadon fekszel, az idő arra emlékeztet,

hogy milyen értékes is valójában. Az érzések
lecsupaszítottak voltak, és az egész világ számára nyitva
álltak, hogy lássák, böködjék és beléjük ássanak.

– Charlene – szólt közbe a folyosón, az ajtóm előtt Vicious. –

Rosie szereti Deant. Deannek oka volt rá, hogy nem
találkozott vele Hamptonsban, és mondhatom neked, hogy
az nem szar kifogás.
Legalább kérdezzük meg őt, hogy akarja-e látni.

– Rendben, de nem most azonnal – pufogott mama, és

hallottam, hogy a combjára csap. – Ahogy mondtam, ő
tényleg alszik most, és vesszek meg, ha valami ilyen
badarság felkelti őt, amikor pihennie kellene. Menj. Hívni
foglak, amikor felébredt.

– New York háromórányira van, asszonyom. – Próbált érvelni

neki Dean.

– És az egy hosszú út, hah, Mr. Cole? A lányom megtette,

hogy lásson itt téged. Te még arra sem vetted a fáradságot,
hogy megjelenj.

Ez mindkettőjüket elhallgattatta. Néhány perccel később az

ajtó kinyílt, és mama sétált be. Nem tudom, hogy Millie vagy
apu hol volt, de azt hiszem mindnyájan felváltva őriztek.
Minden egyes éber pillanatot valaki mással töltöttem. Ez
lehetetlenné tette, hogy kapcsolatba lépjek Deannel sms-
ben vagy telefonon. Személyes teret kérni azoktól az
emberektől, akik leállították a saját életüket, hogy
kiszolgáljanak engem, nem lett volna tisztességes.

A matrac lesüllyedt, ahogy anyám odajött és leült mellém.

– Hogy érzed magad, édesem?

Kinyitottam a szám, és próbáltam beszélni, de a szavak

kétségbeesett sziszegésként hagyták el a számat. – Volt már
jobb.

Nevetett és szipogott, letörölve néhány könnycseppet. Azon

elmélkedtem, vajon minden család ilyen hősies mértékben
volt szerencsétlen, ha egy ifjú haldoklott, vagy csak az
enyém? Nem voltam kölyök többé, de megszoktam, hogy én
vagyok mindenki babája. Vicious Kicsi LeBlancnak hívott.
Dean Baby LeBlancnak. Mindenki más Rózsabogárnak. Ezért
egy részem bolondul hitte, hogy több időm van.

– Mindenki az imáiba foglal téged. Én minden nap elmegyek

az úton lejjebb lévő templomba. Baron egy felkapott
pulmonológussal egyeztet Angliából. Ide fogja reptetni őt,
ha a dolgok hamarosan nem javulnak. De fognak, kedves
kislányom. – A homlokomat cirógatta, könnyek csorogtak le
az arcán. Nem próbálta többé elrejteni, vagy letörölni őket. –
Édesem, te el fogsz innen sétálni. Tudom, hogy így lesz.

Homloka az enyémhez ért és én becsuktam a szemem,

érezve, hogy meleg könnyek szivárognak a szempilláim alól.
Nem akartam sírni, különösen nem mama előtt, de nem
éreztem többé erősnek magam.

Erősnek lenni szívás. Elsősorban az juttatott engem ide,

hogy független és erős akartam lenni.

Erősnek lenni gyengévé tett engem.

– Mama – szipogtam. – Jól leszek, rendben? Sajnálom, hogy

nem hallgattam rád Todos Santosban. Tudom, hogy jót
akartál. Csak be akartam fejezni, hogy a babátok legyek.

– Tudom, édes, tudom, tudom – ismételgette, megpuszilva a

homlokom és a könnyeimet újra és újra. Nem kerülte el a
figyelmem, hogy nem válaszolta meg a kérdésem.

Egyáltalán nem kerülte el a figyelmem.

Dean

Ültem kint a bérelt hamptonsi villa tornácán, hagyva, hogy

az eső a kurva arcomon kopogjon, mert megérdemeltem.

Csak hogy biztossá tegyem, hogy egy totális vesztes

vagyok, nem pedig egy lagymatag, nyomorult idióta, vodkát
ittam, egyenesen az üvegből, próbálva magam úgy érezni,
ahogy ő érezte magát, amikor ki volt zárva, faszom tudja
milyen hosszú időre.

Kiérdemeltem. Minden egyes szarságot, amit az élet nekem

kínált.

Teljesen és tisztességgel.

Nem kellett volna meginnom három üveg vodkát

huszonnégy óra alatt.

De megtettem. Mert az a baromság, amivel etetnek, hogy

ha elérsz a mélypontra, meglátod a fényt? Ez az. Egy adag
szar. Valójában, amikor a padlóra kerülsz, lefekszel ott egy
hosszú, elnyújtott szundikálásra, mert a padló legalább egy
stabil talaj. Különösen, amikor a világod többi része egy
cérnaszálon egyensúlyozik. Függőnek lenni, akinek az élete
az orra előtt porlad szét, fárasztó. Jobban, mint szeretett
fiúnak, kemény

üzletembernek, vagy hímringyónak lenni, aki még azelőtt ad

neked négy orgazmust, hogy egyáltalán hozzád érne.

Erre a nehezebbik úton jöttem rá.

Az igazság az volt, hogy a gyengeség még több

gyengeséget szült. És tudva, hogy Rosie haldoklott, nem
rántott engem fényes-páncélú-lovag módba és segített
eltüntetni az alkoholproblémáimat. Nehéz téglaként szolgált,
ami lehúzott engem a szenvedés mélyére.

Szétterülve a villa bejárati lépcsőin egy üveggel az

ajkaimnál, bámultam a leveles fák szél elleni küzdelmét, és
azon nevettem, hogy milyen szánalmassá váltam.

Hétfő volt. Ebédidő. A világ többi része az élettől izzott. Én a

dühtől. Ki kellett gondolnom egy módot arra, hogy
visszaszerezzem őt. Az, hogy Vicious beszélt a szüleivel egy
picit sem segített.

Nem zavartattam magam, hogy válaszoljak a szüleimnek,

amikor hívtak. Az egyetlen dolog, amit tettem, hogy
felbukkantam a kórházban, véletlenszerű időpontokban,
követelve, hogy láthassam Rosie-t. Először kirúgtak, mert
aludt. Később, mert túl részeg voltam, hogy működjek.

Legalább volt egy helyem, ahol maradhattam, amíg vártam,

hogy láthassam Rosie-t. Ó, igen. Nem a karma az egyetlen,
aki egy ribanc.

Iróniának is van egy kicsavart humorérzéke.

Vicious próbált ott lenni nekem, de kizártam. Trent aggódott,

de nem tudta otthagyni Lunát és Jaime bosszús volt, mert se
Vic, se én nem mondtuk el neki, mitől lettem eszement és
hagytam cserben a barátnőmet.

Nina nem hívogatott, most, hogy az övé volt a pénz –

legalább ezt megkaptam –, bár nem igazán tudtam értékelni
a távollétét az életemtől, mert végül is, lényegében a
biológiai anyám attól a perctől le se szart, hogy fizettem
neki.

Szent szar, seggfej. Az életed egy kupleráj.

 

Egy bérelt autó húzódott a villa ajtaja elé, és nekem nem

kellett a bérlők arcát látnom ahhoz, hogy tudjam kik voltak
ők. Volvo. Mindig a kibaszott Volvókkal. A lódítás a fehér
léckerítéssel és a három tökéletes gyerekkel, amivel
próbálják megetetni a világot. Én végül is megettem ezt a
szart. Mostanáig.

Kibaszott Vicious megadta nekik a címem. Ő kellett, hogy

legyen, mert én kurvára biztosan nem tettem.

Az anyám volt az első, aki kiszállt az autóból. Nem nyitotta

ki a kezében lévő esernyőt, csak könnyedén lekocogta a
távot az ezüstszínű

járműtől a verandáig, a karját dörzsölgetve, bár egy méretre

szabott, rózsaszín gyapjúkabátban volt.

– Édes szívem. – Arca ki volt sminkelve, a haja tökéletes és

közel sem tűnt olyan összetörtnek, mint én voltam apám
tettétől. Ugyanaz az apa, akit láttam a háta mögött
leparkolni az autót, és a vezetőülésben ülni.

Kibaszott gyáva.

– Beszélnünk kell, édesem. Nem mehet így tovább.

– Mehet és menni fog. Menj el – morogtam. Szarul néztem

ki. Úgy is viselkedtem, és seggrészeg voltam, amit láthatott.
Anyám figyelmen kívül hagyott, felment a lépcsőkön az
ajtóhoz, és kinyitotta. – Csinálok egy kis teát. Csatlakoznod
kellene hozzám, kedvesem. Hideg van kint.

Anyám még mindig a szerető szülőként viselkedett, aki volt

is, még ha én át is rángattam a poklon. Még ha ő volt az
utolsó személy, akire dühösnek kellett volna lennem, hiszen
minden alkalommal, amikor az arcomra nézett, látta a férje
hűtlenségét a nővérével. A szememben, ami Nináé volt. Az
ajkaimban, ami az apámé. Az egész létezésemnek egy
tüskének kellett lennie a szívében. De valahogy mindig azt
éreztette velem, hogy a szíve értem dobog.

És emiatt kapartam fel a seggem a tornácról, és mutattam

megránduló ujjal közvetlenül apámra.

– Maradj, ahol vagy – emeltem fel a hangom. – Ő rendben

van, de téged nem látlak itt szívesen, te megcsalós
szarházi.

Két perccel később, anyám egy takarót csavart a vállam

köré, és én egy idegen konyhájában ülve erős teát ittam,
életemben először. Milyen hatvan év alatti ember hajlandó
teát inni? Én, azt hiszem.

– Hallgass meg, édesem! -- Anyám lehuppant a székére

átellenben velem, és kezébe fogta az enyémet. Ő még
mindig meleg volt. Hogyan lehetett meleg? Nos, annak
lehetett köze hozzá, hogy nem ült kint órákig próbálva
vezekelni és jóvátenni a viselkedését. – Tudom, hogy dühös
és zavarodott vagy. Minden jogod megvan hozzá. És ha azt
hiszed egyetlen pillanatig is, hogy én csak úgy túlléptem
ezen akkoriban, amikor megtörtént és hagytam, hogy
megússza, akkor nagyon tévedsz.

Beadtam a válókeresetet Dean. Nem akartam az apádat,

miután rájöttem, mit tett. És, őszintén, nem akartalak téged
sem.

Aucs.

– Mégis itt vagy – vicsorogtam, szemeim halottak.

– Igen – mosolygott. – Miattad. Te megérted. Amint rájöttem,
hogy enyém vagy, hogy gondodat viseljem, akartalak téged.
Olyan nagyon, hogy hajlandó voltam még egy lehetőséget
adni Elinak, bár nem érdemelte meg. Apád elszúrta.
Nagyon. De a dolgok nem mindig olyanok, amilyennek
látszanak. Neked ezt jobban kéne tudnod bárki másnál.

Millie-re és Rosie-ra utalt. És igaza volt. Bár nem voltam

igazán szerelmes Millie-be, és ő nem szeretett igazán
engem, mégis megtörtént.

– A te ötleted volt, hogy kötődnöm kellene hozzá. A

nyaraimat a farmján töltöttem – préseltem ki magamból.

Anyu a fejét rázta. – Dean, te könyörögtél, hogy mehess. Azt

mondtad, szeretsz
ott

lenni.

Az én nézőpontomból ő abbahagyta a

droghasználatot, és egy farmon élt. Hazugságokat adott be

nekünk. Úgy találtam, el fogod mondani nekünk, ha valami
nem tetszik ott.

Kérdeztelek téged, Dean. Minden egyes nyáron kérdeztelek,

hogy tetszik-e ott neked. Mindig igent mondtál.

– Azt akartam, hogy szeressen engem. – Nyeltem egyet,

sötétség felhőzte arckifejezésemet. – Jézusom,
szánalmasnak hangzom. Még saját magamnak is.

Anyám szemei el nem hullajtott könnyektől csillogtak.

Fájdalmat okoztam neki, úgy ahogy magamnak is fájdalmat
okoztam, de közel sem annyira, mint amennyire Rosie-t
bántottam.

A bejárati ajtó kinyílt és becsukódott, és az anyám felállt és

hátranézett a válla mögé higgadt arccal.

– Sok mindent kell megbeszélnetek, neked és apádnak, de

egy dolgot elmondok, Dean. A szerelem nem tökéletes. Az
élet nem tökéletes.

Mégis, mindkettő kivételesen gyönyörű dolog, amit

kincsként kell őrizned minden egyes nap. Én boldog vagyok
az apáddal. És bármi történt a múltban, az oda tartozik – a
múlthoz.
Eli besétált a vidéki stílusú sárga konyhába, és elfoglalta a
széket, amin anyám ült egy perce. Levettem a maszkot,
amit anyám előtt viseltem, és a köcsög arcomat mutattam
neki. Azt, amelyikről tudtam, hogy tőle örököltem.

– Azt hittem, mondtam neked, hogy ne szállj ki a kocsiból.

– Azt hittem, több eszed van annál, hogy sétálgass itt körbe,
parancsokat osztogatva apádnak, Dean Leonard Cole.

Kiengedtem a karjaimat, és hátradőltem a székemen,

vigyorogva.

– Gondolom, tartozom neked egy köszönettel, hogy végül

elmondtad nekem, te vagy a biológiai apám. Ha bedobok
még néhány száz lepedővel többet, további részleteket is
fogsz mondani róla? Talán, hogy hol fogantam? És
természetesen, hogy Nina egy sikítozó. – Nem mintha

nem tudtam volna a választ ez utóbbira. Nina szerette, ha

kellemetlenül érzem magam. Valóban kellemetlenül. Nem
tudok felidézni egy olyan nyarat sem, amikor nem kaptam
rajta és/vagy hallottam meg őt és Baglyot. Öklendeznem
kellett tőle, de szart se tudtam csinálni vele.

Vékony falak. Plusz, néha besétáltam a konyhába, vagy a

nappaliba, és ők ott üzekedtek egymással és vigyorogtak
rám. Nem csoda, hogy szerettem kint feküdni a szénában
olyan sokat.

– Segíthetek neked. – Apám figyelmen kívül hagyta a

baromságaimat, ami ritkaság volt nála. Sosem hagyta, hogy
megússzam, hogy pöcsfejként viselkedjem. Még
harmincasként sem.

– Miben? – nevettem.
– Az önpusztító életmódodban. És az igazság jobb
megértésében.

– A te igazságod hatszázezer dolláromba került.

– Tudod, hogy a pénz itt nem probléma. Sosem volt, Dean.

Nem volt jele, hogy kész lennél az igazságra, szóval
hagytam, hogy ez a te döntésed legyen. Fiam – lerakta a
szemüvegét az asztalra, hüvelykujját a szemgödrébe
nyomta –, anyád és én hiányolunk. Jóvá akarjuk ezt tenni.

Lenéztem a telefonra az asztalon. Vicious üzent nekem

aznap reggel, elmondva, hogy még mindig nem tudta
megolvasztani a LeBlanc-okat és rábeszélni őket, hogy
hagyják, hogy lássam Rosie-t. Semmi más dolgom nem volt
egyébként. Inkább üssük agyon az időt meghallgatva a
tenyérbemászó apámat.

– Várj, seggfej – motyogtam, ahogy megszabadultam a

takarótól és bekapcsoltam a fűtést.

Apu összeszorított szájjal nézte, ahogy a számba toltam egy

füves cigit, és fújtam egy füstfelhőt. Nem tetszett neki. De
ezúttal kénytelen lesz elviselni.

– Mi a faszt nézel? – kérdeztem, amikor egyenesen rám

bámult egy percig. Mi a fene baj volt vele? Úgy nézett ki,
mintha sírt volna, amitől rosszul éreztem magam. Nem
azért, mert azt gondoltam, hogy az a férfi, aki sír, egy punci
– oké, újrafogalmazom: az függ a sírás mennyiségétől, a
helyzettől és a körülményektől – de azért, mert furcsa volt
arra gondolni, hogy Eli Cole emberi könnyeket termelt.
Normális esetben őt annyira nem zavarta a világ. Miközben
tudott szentimentális lenni, mindig összeszedett volt.
Extrém módon, a teste legkisebb csontjáig. És épp most ő
nagyon, nagyon szétesettnek tűnt.

Apa megrázta a fejét. – Semmit. -- Megütögette a kerek,

tölgy étkezőasztalt, nem foglalkozva a nagy mennyiségű F-
bombával, amivel megszórtam őt. Próbáltam a nyelvemet
12-es karikás szinten tartani, amikor a szüleim közelében
voltam, de ebben a pillanatban nem éreztem magam
különösebben tisztelettudónak apám irányában.

– Mindig tisztában voltam vele, mennyire hasonlóak

vagyunk. – Szorította össze az ajkait.

– Neked is fű és alkohol problémád van? – nevettem, a

hamut egy üres vodkásüvegbe szórva, és kortyolva egyet
egy félig üres sörösdobozból.

– Volt – mondta.

Majdnem leesett az állam a kijelentésétől. Ez határozottan

újdonság volt nekem.

– Fejtsd ki – újabbat szippantottam a cigiből, mielőtt kikapta

a kezemből és letette.

– Hé – összevontam a szemöldököm. – Mi a fasz?

– A fasz az, hogy én az apád vagyok, és te azon társadalmi

elvárásoknak megfelelően fogsz viselkedni, amelyeket
kiskorodtól beléd neveltünk, legalábbis körülöttünk. Ami azt
jelenti, hogy nem iszol, vagy szívsz füvet előttem, és
visszaveszel az F-betűs szavakból, Dean. Ez

nem tesz téged keményebbé. Ettől úgy hangzol, mint egy

istenverte bűnöző, és én egy halom pénzt költöttem az
oktatásodra. Eleget, hogy biztosítsam, te nem vagy bűnöző.
Szóval, míg elégedetten elnézem neked, amikor te, és a
ficsúr, baba-alapítvány vagyonos barátaid zárt ajtók mögött
a nagy dumát nyomjátok, velem udvarias leszel és
erkölcsös. Megértettél?

Hello, vödör jég az arcomba, köszönöm, hogy kijózanítod a

seggem.

Apa felállt, felkapta a doboz sört az asztalról és elkezdett

körbesétálni a konyhában, egy kis szemetesvödröt húzva és
beledobálva az összes vodkásüvegeket, tekert cigaretta
csikkeket, és sörösdobozokat, mialatt beszélt. – Visszatérve
a fő témánkhoz – Függőség. Igen, Dean, én is függő voltam,
mint te. Nem fű. Ahol felnőttem Alabamában, a fű nem volt
a gazdag emberek bűne. De miután lediplomáztam a jogi
egyetemen és elvettem anyádat, elég kényes helyzetben
voltam. Ott volt az apám, hogy lenyűgözzem, és ő sokkal
kevésbé volt megértő és támogató, mint én vagyok. Az
egyetlen módja, hogy elvegyem mindezen nyomás élét az
ivás volt. Szóval azt tettem. Szélsőségesen. Minden. Egyes.
Nap.

Összeszorítottam az ajkaimat és bámultam rá, próbálva

kitalálni, hogy másnapos vagyok, részeg, vagy beteg,
valahol a kettő közti térben.

Olyan sokat ittam azon a hétvégén, hogy állandóan úgy

éreztem mintha rókáznom kellene. Nem emlékeztem rá,
hogy mikor volt az utolsó étkezésem, de abban eléggé
biztos voltam, hogy nem maradt a gyomromban az után a
késő éjszakai hányófesztivál után, amit rendeztem.

– Részeg voltam az idő kilencven százalékában. Egy jól

funkcionáló részeg, mint te, de én nem tudok felidézni egy
napot sem huszonkettő és huszonnyolc éves korom között,
amikor nem voltam feltankolva. Még munkában is, amikor
nem kockáztathattam a whiskey szagát, bejutottam
a fürdőszobába, és Listerine-t ittam fontos megbeszélések
előtt. Sokkal rosszabb voltam, mint te, Dean. Sokkal
rosszabb.

– Nos, te most jól vagy – motyogtam. Érett, mint egy kurva

kisbaba.

Egy igazi tapló voltam, vagy mi?

Apa fogta a szemetesvödröt – áthajította a kicseszett

ablakon, mint egy rocksztár –, aztán továbbment és fogott
egy másikat a fürdőszobából, megtöltve még több üveggel
és alkoholos dobozzal.

– Én jól, mert kaptam egy ébresztőt, Dean. Tudod mikor?

– Világosítson föl, Mester! – visszabeszéltem csak a

visszabeszélés kedvéért, és ez nem volt vicces, vagy
imádnivaló egy kibaszott harmincévestől. Apának osztoznia
kellett a véleményen, mert megrázta a fejét, és folytatta.

– Akkor történt, amikor egyszer későn jöttem haza

munkából, bekúsztam az ágyamba részegen és
dezorientáltan, és szeretkeztem a feleségemmel.
De
amikor

következő
reggel

felébredtem,

visszaemlékeztem, hogy Helennek egyáltalán nem kellett

volna Birminghamben lennie. Elment meglátogatni az anyját
Fairhopeban.

Szóval a jobb oldalamra néztem, és megláttam a nővérét.

Néztem a nőt, aki mellettem aludt, és tudtam, hogy
elbasztam az egész életem, ahogy te hívnád ezt.

Ettől kihúztam magam ültömben.

– Ő becsapott téged?

– Nos, azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy Nina nem az a

típusú nő

volt, aki vonz engem. -- Apa hitetlenkedve nézett. Azt

hiszem nem. Nina pontosan az ellentéte volt Helennek, az
anyámnak. Hiányos ruhákat hordott, láncdohányos, és
flörtölt mindenkivel, aki szembejött. Anyám country-club
stílusú volt, és yuppie, a haja mindig úgy nézett ki, mintha
most sétált volna ki egy női magazinból, és ő visszafogott
volt és udvarias, de sosem túl barátságos a férfiakkal.

– De, anyu... – hitetlenkedve ráztam a fejem. Anyám senkitől

nem viselt el baromságokat. Emiatt voltunk a húgaimmal
illemtudók. Tudta, hogy hogyan tartson rendet otthon,
igazán, amikor akarta. – Azt mondta nekem, hogy el akart
válni tőled. Hogy a pokolba tudtál ebből kibújni?
Apa lehajtotta a fejét, átdobva a második italokkal teli
szemetesvödröt az ablakon, mielőtt felém fordította a fejét,
hogy szembenézzen velem. – Baron felszed mindent, amit
kihajítottam, és így, míg neked nem lesz hozzáférésed, el
fogom tenni a tárcádat és gondoskodom róla, hogy a hűtőd
fel legyen töltve ennivalóval. A detoxikálásod ma kezdődik,
Dean.

Vicious itt van? Mi a fasz? Én tényleg leértem a gödör aljára

ez alkalommal.

– Anyáddal kapcsolatban – nem, ő nem bocsátott meg

nekem. Nem elsőre, legalábbis. Amikor láttam Ninát az
ágyamban, és ő elmondta nekem mi történt, megalázott
voltam. Kirúgtam őt és hívtam Helent.

Lerövidítette az utazását és hazajött. Azonnal mindent

tisztáztam vele. Ő

összepakolt nekem egy táskát, és kidobott.

Legjobb szándékaim ellenére egy vigyor formálódott az

arcomon. – Jó neki.

Én voltam a fattyú gyerek, aki a megcsalt nőnek drukkolt.

– Megfizettetett velem, az egyszer biztos. Az irodámban

aludtam abban a kilenc hónapban. Helen annyi félig kitöltött
válási nyomtatványt küldött nekem, hogy megtelt a
postafiókom. Nina elfutott. Próbáltam őt megtalálni, de nem
tudtam. A radar alatt haladt, és azok más idők voltak.

Könnyebb volt eltűnni. Nem volt internet és ilyen dolgok. –

Apu a zsebébe dugta a kezeit és kinézett az ablakon
összeráncolt szemöldökkel. – Anyád beadta a válókeresetet
két hónappal azelőtt, hogy te megszülettél. Egyáltalán nem
a megcsalás miatt – nevetett keserűen. – Mert, higgy
nekem, fogalmam sem volt, mit csinálok, amikor lefeküdtem
Ninával. Nem emlékszem egyetlen másodpercére sem, hála

Istennek. Ő csak belefáradt a problémámba, és abba, hogy

kevéssé voltam motivált a megoldásában. Jobbat érdemelt,
és tudta ezt.

– Akkor mi történt? Miért változtatta meg a véleményét? –

Még mindig az asztalnál ültem. A dolgok világosabbá váltak
valahogyan. A történet kezdett értelmet nyerni. Nem
nagyon, és nem teljesen, de nem éreztem magam közel
sem olyan elveszettnek, ahogy az elmúlt néhány évben
éreztem magam az egész Nina-féle kálvária miatt.

– Te történtél. – Megfordult és úgy mosolygott rám, mintha

én lettem volna a Szíriusz, ami nem lehetett igaz, mivel
Rosie volt a Szíriusz. De minden embernek megvan a maga
Szíriusza az életében, gondolom. Az az egy, amely
fényesebben ragyog a többinél. – Megszülettél, Dean.

Erre az újságokból jöttünk rá. „A Wallmart-bébi”. Anyád

azonnal tudta, hogy ez Nina volt. Nem volt nehéz kitalálni.
Felhívott és együtt elautóztunk a kórházba, ahol befogadtak
téged. Anyád annyira piszkosul akart téged, hogy hajlandó
volt adni nekem egy második esélyt. Azt mondta, te
megérdemelsz mindent, bár a nő, aki világra hozott téged,
nem.

– Nem értem – ráztam a fejem. – Miattad töltöttem időt

Ninával és Bagollyal. Majd minden nyáron. Egész nyáron.
Fenébe, apa. – Felálltam, és fel-alá járkáltam. – Bagoly volt
az, aki az első füves cigit adta nekem 12 éves koromban.
Nina adta az első korty sört, amikor kibaszott kilenc voltam.

– Figyelj a szádra! – utasított apám, és én a szemem

forgattam, épp csak egy kicsit jobban a fiának érezve
magam, mint amikor kiviharzottam a kávézóból. – Volt egy
kis megállapodásunk Ninával. Főként, mivel a legfőbb
szempontunk az volt, hogy egy biztonságos, stabil életet
biztosítsunk neked. Ő látni akart téged nyaranként, és mi
teljesítettük ezt, amíg ő józan volt. Ez volt a feltétel. Nina
pénzt kapott arra az időre, amit a házában töltöttél. A pénz
utazásra, ruhára, ilyesmikre szolgált

volna. Nem voltunk hülyék. Tudtuk, hogy zsebre vágta a

pénzt, és megtartotta magának. De reméltük, hogy az idő
veled talán inspirálja őt, hogy jobbá váljon. Mint, hogy józan
marad, és felnő, mint egy emberi lény.

– Csakhogy Nina nem egy emberi lény – fejeztem be

helyette.

Megrázta a fejét, és nem voltam biztos, hogy egyetért, vagy

sem ezzel az állítással.

– Mindenki emberi. Néhány ember emberibb másoknál. Nina

sok hibát követett el az útján, de az egyiket vele együtt
követtem el. És te is követtél el hibákat. Hibákat,
amelyekért súlyos büntetést kell fizetned, ha ezen az úton
maradsz.

Nem volt erre mit mondanom. Ez nem Nináról szólt többé.

– Miért nem mondtad el nekem hamarabb? – futtattam át a

kezemet a hajamon. – Miért hagytad, hogy fizessek neki?
Miért találkoztál velem az ő feltételei szerint? Ennek kurvára
semmi értelme.

– De van, Dean. Abszolút van értelme. – Tett egy lépést

felém, és most szemtől szembe voltunk. Ugyanaz a
magasság. Ugyanaz a haj.

Ugyanaz a szemszín. Bassza meg, hogyhogy nem láttam ezt

korábban?
Apám és én pontosan ugyanúgy néztünk ki. Ezért nem
kérdezték meg soha az emberek, hogy adoptálva voltam-e.
Mert nem. Nem teljesen, legalábbis.

– Nem tudtam, hogy meg akartad-e ismerni az apádat vagy

sem, és meghagytam neked ezt a döntést. Tudtam, hogy ha
tényleg látni akarsz engem, ki fogod fizetni a pénzt. Ez nem
nagy ügy neked – a pénz –, több van belőle, mint amit
valaha el tudnál költeni. Szóval ez nem olyasmi volt, ami
miatt aggódtam volna. De ha te nem akartad tudni, ha nem
voltál kész szembenézni az igazsággal, és én mégis
szolgáltam volna vele valahogy, akkor nem adtam volna
neked semmit. Akkor elvettem volna valamit tőled. A
választást.

Lenéztem a lábamra.

– Azt akartam, hogy válaszd azt, hogy megismerj engem,

Dean. De ezalatt én próbálkoztam, fiam. Minden
alkalommal, amikor találkoztunk, mióta felnőtt lettél,
próbáltalak rávezetni. Én még hálaadás éjszakáján is
tisztázni akartam a dolgokat, de te egyáltalán nem jelentél
meg.

Az állkapcsom összezárult, és éreztem valamit, aminek a

megtapasztalásának az örömét már nagyon régen nem –
megkönnyebbülést. A dolgok értelmet nyertek most. Még
mindig kurvára dühös voltam az apámra, és még mindig
megvetettem Ninát, annyi gyűlölettel, ami elég néhány
generáció számára. Semmi sem lett megjavítva. De
ugyanakkor, legalább megvoltak a válaszaim. És valamilyen
értelemben… a békém.

Ninának nincs többé hatalma fölöttem. A biológiai apámról

kiderült, hogy nem egy narkós, vagy egy bűnöző, vagy egy
seggfej. Ő volt az az ember, akit ismertem és szerettem.
Történetesen ő összezúzott engem, és szükségem volt egy
lépés távolságra, amíg megbocsátok neki.

És meg fogok.

De nem most azonnal.

– Szóval ez visszahoz engem az eredeti témához, amiért

idejöttem. – Apu a vállamra rakta a kezét, és én úgy néztem
oda, mintha egy hatalmas svábbogár lett volna.

– Köpd ki, és tűnj el – mondtam neki.

– Rosie – mondta

– Mi van vele? – kérdeztem, a szívem gyorsabban ver csak

attól, hogy újra hallom a nevét. Távol lenni tőle olyan volt,
mint letépni a húsomat a testemről. Az a fajta vágyakozás,
ami nem volt édes és romantikus, de a kurva beleim
kiszakadásával fenyegetett.

– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy neked és nekem

ugyanolyan nővérproblémánk van – mondta Eli, az ablakhoz
vezetve engem, keze a

hátamon. Hagytam neki, várva, hogy meglássam, hova akar

kilyukadni ezzel. – Az ivásom majdnem megölte a
kapcsolatomat, de ironikus módon, meg is mentette. És az
adta nekem az egyik legfontosabb dolgot az életemben. A
fiamat. Attól tartok, te nem leszel olyan szerencsés, mint én
voltam. Rosie beteg. Nagyon beteg, az alapján, amit
hallottam.

Az idő nincs a te oldaladon, és nem engedheted meg

magadnak, hogy az önsajnálatban dagonyázz. Ez az
egyetlen dolog, amit pénzzel nem vehetsz meg, Dean. Idő.
Szóval azt javaslom, menj a kórházba most azonnal és kezdj
el hason csúszni, mert hosszú utat kell megtenned.

– Nem fogják hagyni, hogy lássam őt – mondtam, épp,

amikor Eli kimutatott a parkolóra. Vicious állt ott, a
kölcsönzött Audijának támaszkodva, keresztbe font karokkal,
egyenesen az ablakomra nézve.

Közvetlenül a szüleim Volvója mellett.

Istenverte imádnivaló seggfej.

– A barátaid azt akarják, hogy megszerezd a lányt. Az apád

is azt akarja, hogy megkapd a lányt. Anyád valószínűleg
megöl téged, ha nem szerzed meg a lányt. Szóval… meg
fogod szerezni a lányt?

– Meg fogom szerezni a lányt – motyogtam, dermedten az

elképzeléstől, hogy Vicious valami kedveset tesz egyszer az
istenverte életében.

– Még ha ez azt is jelenti, hogy be kell fejezned az ivást?

– Még, ha ez azt is jelenti, hogy be kell fejeznem az életet –

javítottam ki, nehezen lélegezve. – Igen, megszerzem a
lányt.

Lekaptam a kabátomat a fogasról, és kiviharzottam az ajtón,

ott hagyva apámat ülve az ígéret csendjével körülvéve.

Jövök, hogy megszerezzelek, Rosie.

 
Harmincegyedik fejezet
Rosie

Fordította: Mazikeen

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

Bip. Bip. Bip. Bip. Biiiiiiiiiiiiiiiiiiip.

MINDEN FÁJT.

Még azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy mi sajgott

kevésbé, és mi égett jobban. Az egész testem egy
fájdalomgóc volt. Oxigénmaszk volt az arcomra csatolva. A
kórházi ágyam mellett álló éjjeliszekrényre néztem, és egy
apró sminktükröt láttam, amit biztosan Mama hagyott ott.

Maradék energiámmal felvettem, érezvén a súlyát az

ujjaimon, és álmos szemekkel leellenőriztem a
tükörképem... Sárgának látszottam. Leállt a
májműködésem?

Sírni akartam, de fizikailag túlságosan is kimerült voltam.

Sikítani akartam, de helytelennek tűnt valami ennyire

élettelit tenni, mikor olyan élettelennek érzem magam.

És Deant akartam, de ő nem volt itt.

Az utóbbi pár hónapot életem legjobbjaivá változtatta,

szóval úgy volt tisztességes, hogy hozzájárult ahhoz, hogy
véget érjen.

Senki sem volt a szobában, de tompa hangokat hallottam az

ajtó mögül, a folyosóról. Nem tudom, mióta voltak ott, de
mindig volt velem valaki. Gondoskodva rólam. Mama, apu
vagy Millie. Senki nem beszélt nekem a visszaköltözésről
Todos Santosba, és életemben egyszer,
elszomorodtam miatta. Nem azért, mert vissza akartam
költözni, hanem mert tudtam, hogy nem hisznek abban,
hogy elég sokáig életben maradok ahhoz, hogy
véleményem legyen róla.

Elle kétszer látogatott meg, de körülményes volt számára az

út New Yorkból Hamptonsba, szóval sosem maradt sokáig.

Vártam. Türelmetlenül. A combomon doboltam az ujjaimmal,

egy elvileg sóhaj kíséretében, de nem jött ki levegő a
tüdőmből. A kikapcsolt TV–t bámulva, nem tudom, mennyi
idő telt el, de nem vettem észre, hogy már éjszaka volt. Az
éjszakák Hamptonsban nagyon különbözőek a New
yorkiaktól, merengtem, ahogy bámultam kifelé az ablakon.

Kevesebb légszennyezés. Több csillag.

Hol a pokolban vagy, Föld, és minden rendben veled?

Bosszantó volt. Csak ülni itt és várni, hogy valaki

megszabadítson a szenvedésemtől és az unalomtól. Nem
éreztem jól magam attól, hogy egymagamban ültem.
Őszintén szólva, ez kinyitotta az ajtaját annak a sötét
helynek a fejemben. A pánikrohamom teljes erőbedobással
tért vissza. Úgy értem – miért ne? A pasim nem vett rólam
tudomást, bárhol a pokolban is volt. Nyilvánvalóan rosszul
csináltam a dolgot. A doktorok nagyon keveset mondanak,
és Dr. Hasting folyton arra kér, hogy pihenjek egy kicsit,
mintha azt tervezném, hogy maratonit futok Karácsonykor.

Meg fogsz halni.

Eltűnni. Megfulladni, egy sírban.

Ő majd tovább lép.

És talál egy másik lányt.

Ő majd tovább lép.

És az nem te leszel.

Ő majd tovább lép.

De nem fog fájni. Semmi sem fog többé. Mert... már

elmentél.

Az éles kopogtatás az ajtón megállította a fejemben

örvénylő

gondolatokat. Az intenzitása azt sugallta, hogy bárki is volt

az ajtó mögött, hosszú ideje próbálja felhívni a figyelmem
magára. Tudtam, hogy nem a szüleim, vagy Emilia az, mert
ők sosem kopogtak, mielőtt bejöttek. Nem akartam, hogy
eltöltsön a remény, de nem is tudtam tenni ellene semmit.

– Igen? – Megköszörültem a torkomat, az ajkamba harapva,

hogy elnyomjak egy köhögést. A tekintetem az ajtóra
tapadt, kétségbeesetten, könyörögve, hogy ő legyen az.

Az ajtó kinyílt.

És valaki besétált.

Nem ő volt az... hanem a második legjobb.

Dean

Egy szót sem szóltam Vicioushoz, mialatt átmanőverezte a

járműt az esőn a kórház felé tartó utunkon. Leparkolt,
körbesétált, kinyitotta nekem az ajtót, megragadott az
ingem nyakánál fogva, és a legközelebbi falhoz vágott, az
arcomba morogva. Az készületlenül ért, és eltátottam a
számat.

– Mi a fasz, Cole? Azt hittem azt mondtad, hogy lakat alatt

tartod ezt a szart. Haldoklik.

– Tudom – sziszegtem, ellökve őt. A tetteim súlya azzal

fenyegetett, hogy összezúzza maradék épelméjűségemet is.

A tüdőmet markolta,

elzárva minden levegőtől, amit ő nem tudott belélegezni. –

Kibaszottul tudom, oké? Próbálom rendbe hozni.

– Hagyd abba az ivást! – vakkantotta, de nem volt rá

szüksége, hogy ezt megmondja nekem. Már tudtam, hogy
az én szerelmi afférom az alkohollal véget ért. Véget ért
abban a percben, mikor Rosie azt mondta nekem, hogy
gondoskodik rólam. Azóta csak a körülmények okozta
visszaeséseim voltak.

De nincs több visszaesés.

Nincs több elcseszés.

Innentől, jó leszek. Ha marad bárki miután ez véget ért, aki

jó legyen.

– Szóval, hadd mondjam el neked, hogy mi fog most

történni, Ruckus – köpte Vicious a gyerekkori becenevemet,
lehelete az arcomat legyezte, ahogy a fogása erősödött a
galléromon. Hagytam, hogy kiélvezze ezt a pillanatot. Heti
szinten rúgtam szét a seggét, mikor tinédzserek voltunk.

Felfogtam. Elcsesztem. Következett a bűnhődés.

– Segíteni fogok neked. Egyszer. Egyetlen kibaszott

alkalommal, és ne akard, hogy megbánjam! Nem. Fel fogsz
menni oda, és bocsánatot fogsz kérni! Tőle, a szüleitől,
Millie-től! A kibaszott nővérektől, a recepcióstól és a fickótól,
aki az ablakokat takarítja. Mindenkitől. Azért.

Mert. El. Cseszted. Annyira elcseszted, hogy más

embereknek kellett átrepülni az országon, hogy feltakarítsák
a mocskodat. Megértetted?

– Hagyjuk ezt a lószart, Oprah – löktem félre, betrappolva a

kórházba.

– Pontosan tudom, hogy mennyire tettem tönkre a dolgokat,

és míg értékelem, hogy mellettem állsz, tudom, hogy
hogyan hozzam ezt helyre.

 
Dean

Elhaladtunk Millie mellett, aki épp a kórház alatt lévő

Starbucksból szerzett gyógynövény teát. Vicious megállt, és
felé bökött az állával.

– Köss vele békét.

– Sosem álltunk háborúban. – A szemeim beesettek voltak,

fáradtak.

Nem volt időm Millie-re. Abban a fázisban voltam, amikor

helyre akartam hozni a dolgokat, nem pedig a múlton
rágódni.

– Ez értelmetlen, Dean. Amúgy is, Rosie sosem fogad vissza

Millie áldása nélkül. Csak csináld!

Vonakodva megközelítettem a középsulis barátnőmet, aki

nagyon terhesnek – és nagyon dühösnek tűnt, egy
Starbucks asztalnál ülve a teáját iszogatva. Vicious odakint
várt, miközben úgy tett, mintha a telefonját piszkálná.
Seggfej.

– Üdv – köszöntem.

– Helló – felelte.

Millie meg én soha többé nem beszéltünk. Habár nem volt

köztünk harag. Csak érdektelenség. Csevegtünk, mikor
együtt töltöttük a Hálaadást, még a mosogatásba is
besegítettem neki, de leginkább távol maradtunk
egymástól.

– Árulj el nekem valamit, Dean! Szereted a húgomat? – kék

szemeivel a tekintetem kutatta. Visszafogtam a haragomat,
visszatartva magam attól, hogy elveszítsem a fejem.

– Ő az én egész kibaszott világom – ismertem el.

– Akkor miért hagytad őt cserben?

– Önző voltam.

– A húgom nem lehet egy önző emberrel.

– Meg fogok változni.

– Mi van akkor, ha nem tudsz megváltozni?

– Vicious megtette – csattantam fel. – Vicious megváltozott,

érted.

Nézd, Millie, én kedvellek. Komolyan. Mindig így volt. De

Rosie... Rosie a nagy Ő. Bármit is gondolsz, hogy Vicious
képes megtenni azért, hogy veled legyen – meg tudom
tenni, valószínűleg többet is, hogy Rosie-val legyek. Ez egy
apró elcseszés volt. Megtanultam a leckém.

Most rajta volt a sor, hogy elgondolkozzon és kipislogja a

könnyeket a szeméből. – Félek – ismerte el, beharapva az
ajkát. – Annyira félek.

– Én is – feleltem.

Megöleltük

egymást.

Erősen
és

hosszan.

Számoltam
a

másodperceket, azokat a másodperceket, amikre Rosie-tól

vagyok. De mikor Millie végül eleresztett, tudtam, hogy azt
az áldásával teszi.

Letöröltem az arcáról egy könnycseppet.

– Tényleg szeretem őt – mondtam.

– Tudom – bólintott, és sírva nevetett. – Istenem, hogy a

fenében voltunk mi egyáltalán együtt?

– Nem tudom – feleltem. – Mindenki akar belőlem egy

darabot, gondolom.

Karon vágott.

– Mutasd meg neki, hogy szereted őt, Dean!

Azt fogom tenni, még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit

tenni fogok.

 
Dean

Ez volt a nyolcadik alkalom, hogy a szobájához sétáltam,

mióta három nappal ezelőtt behozták a kórházba, remélve,
hogy ébren lesz és a szülei elég nagyvonalúnak érzik majd
magukat ahhoz, hogy megengedjék, hogy láthassam. A
gépek lustán csipogtak a folyosón lévő

szobákban. Kék uniformisban lévő nővérek siettek el

mellettem, a válluk az enyémet súrolta, mialatt átlapozták a
jelentéseiket. Vicious mellettem volt. Befordultunk a sarkon.
Négy ajtóval a szobája előtt megálltam.

Vicious megállt mellettem.

– Mi van? – kérdezte, a tekintetét továbbra is mereven a

telefonján tartva.

– Mondd, hogy csak a másnaposságom szórakozik a

látásommal! – mutattam az ajtajára. Végighúzta a
metszőfogait az ajkán, miközben próbálta kitalálni, mi a
fenéről van szó.

– Darren – köptem. – Kibaszott Darren! Doktor Faszfej épp

besétált a szobájába.

Volt egy pillanat, mikor annyi adrenalin száguldott át az

ereimen, hogy minden idegvégződés sercegett a
testemben. Mit csinál ő ott, és ki volt az, aki őt felhívta
udvariasságból, engem meg nem? Nem lehetett Rosie.

Nem lehetett. Megszaporázva a lépteim, észrevettem, hogy

Vicious sem maradt le.

– Mi a faszt csinálsz, ember? Csak hagyd.

A francokat fogom hagyni!

– Charlene! – kiáltottam Rosie anyjának, aki a folyosó túlsó

végén volt.

Felkapta a fejét az összerágott hungarocell pohárról, amibe

eddig bámult, és felállt a székéről. Siralmas arckifejezése
arra utalt, hogy én magam vagyok Lucifer, és abban a
pillanatban, nem tévedett túl nagyot.

Elegem volt ebből a baromságból. Megálltam egy lépésre

tőle és az ajtó felé böktem az ujjammal.

– Az ex-pasija épp most sétált be? – Esküszöm, habzott a

szám. – Ez most kibaszottul megtörtént?

– Darren – köszönt, bedagadt szemei és puffadt arca

valahogy egy félénk mosolyba váltottak. – Kedves fiú –
mondta tagoltan. Mivel úgy tűnik, én nem voltam az.

– Ki hívta ide? – tudakoltam.

– Paul. – Rosie apukája. – Darren mindig ott volt neki. Úgy

volt igazságos, hogy szólunk neki.

– Mindig ott voltam neki – dühöngtem, a falba öklözve, és

semmit sem éreztem, sem a fájdalmat, sem az égető érzést,
semmit.

– Nem akkor, mikor szüksége volt rád. – Charlene hangja

túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy zavartassa magát az
én spontán erőszakos megnyilvánulásom miatt. – Mikor
szüksége volt rád, Dean, te eltűntél.
– Kidobom őt! – Az ajtóhoz mentem. Rosie nyilvánvalóan
ébren volt, ha beengedték a fickót hozzá. Volt egy apró
négyzet alakú üveg az ajtón, de annál több eszem volt,
hogy benézzek rajta. Vajon fogja a kezét? Rosie örül, hogy
láthatja? Rosie ki fog engem dobni? A fejem csak úgy forgott
a lehetőségektől.

Vicious megfogta a karom, egyszer megszorítva azt. –

Ember.

– Baszd. Meg!

Beviharzottam. Darren a Rosie ágya melletti székben ült.

Rosie ébren volt. És szörnyen nézett ki. Sosem láttam még
így. Annyira... nem volt önmaga. A tekintete tompa, sötét
karikák keretezték babakék szemeit.

Vagy 5 kilóval soványabb, kimerült és szomorú. Akkor

jöttem rá, hogy Nina sosem törte össze a szívem.

Rosie volt az, tizenegy évvel ezelőtt.

Ő tette, mikor a nővére karjaiba taszított.

És megtette most, abban a kórházi ágyban. Mert ha meg fog

halni – akkor én is.

– Távozz – parancsoltam, és a tekintetem a barátnőmre

fókuszált. Az én barátnőm.

Paul és Charlene bevágtattak, olyan hangerővel kiabálva

nekem, amit nem emberi fül számára találtak ki. Nem is
figyeltem rájuk. Kibaszottul nem érdekelt. Nagyon jó okot
fogok adni Darrennek arra, hogy a kórházban maradjon, ha
nem kotródik innen kifelé a pokolba.
– Azt akarja, hogy itt legyek – jelentette be Darren fehér-
fiús, connecticuti lágy hangja. Istenem, fogadok, hogy még
sosem mondta azt, hogy „basszus”, és még csak időnként
sem használta a „francba”

szót.

– Darren. – Rosie előrehajolt, és megpaskolta a kezét, a

tüdeje úgy sípolt, mint egy lufi, amiből épp szökik a levegő.
– Annyira sajnálom, hogy apám arra kért, hogy ennyi bajon
átmenj. Elég sok minden folyik most az életemben. Kérlek,
ne vedd rossz néven! Nagyon hálás vagyok, amiért sikerült
eljönnöd, de ideje, hogy menj.

Hallani, ahogy kidobja, lecsillapította a dühöm egy részét.

Nagyot nyeltem a gyér kórházi levegőből, és beljebb léptem
a szobába.

Darren Rosie-ról az apjára nézett, majd vissza. Paul

összeszorított szájjal megrázta a fejét. Az anyukája
megkerülte az ágyat és megölelte.

Millie valószínűleg pihent valahol a kórházban. Vicious és

Rosie szülei épp készültek csatlakozni hozzá, szóval végre
lehetett pár kibaszott pillanatom egyedül a barátnőmmel.

– Rendben – mondta végül Darren. – Ahogy kívánod,

Rózsabogár. Ha bármire szükséged van, tudod, hogy hol
találsz meg.

Terhes csend nehezedett ránk, miután Darren elhagyta a

szobát.

Minden tekintet rám szegeződött.

– Mindenki kifelé! – mondtam.

 

– Még én is? – Húzta fel egyik szemöldökét Rosie, próbált

mosolyogni.

És elbukott. Fájdalmasnak tűnt még az is, hogy

megpróbálta.

– Nem. Téged megtartalak. Amúgy sem bír veled senki más.

– Miért hagyjuk, hogy ez történjen? – csapott Charlene

LeBlanc a levegőbe. – Otthagyta őt a zuhogó esőben, az ég
szerelmére! Ő. Tette.

Ezt! – mutatott Rosie-ra, az ujja remegett. – Paul, csinálj

valamit!

– Mama... – mondta Rosie.

– Drágaságom, tudom, de... – Paul próbálta nyugtatni a

feleségét.

– Jézus Krisztus, csak hallgass már el a francba! – csapott

Vicious az éjjeliszekrényre, és mindenki elhallgatott.
Valószínűleg sokkolta őket, hogy azt mondta nekik, hogy
duguljanak el. – Úgy értem, most komolyan? Dean faképnél
hagyta. Egyszer. Miután hosszú ideje loholt a nyomában.
Sosem láttam még olyan férfit eddig, aki ennyi baromságot
elviselt volna, ha egy nőről van szó, mint Dean Cole.
Charlene, Paul, én szeretem a lányukat. Nagyon. Meghalnék
érte, ha kell, de még nekem is el kell ismernem – szörnyű
dolgokat tettem vele. Olyan dolgokat, amikről azt hittem,
hogy sosem leszek képes túltenni magam. Az, hogy ő

belement, hogy hozzám jöjjön, egy kisebb csoda. Az, hogy

tudja, hogy ki vagyok, és mégis úgy döntött, hogy gyereket
csinál velem, még nagyobb csoda. De Dean... Dean nem
Vicious. Dean egy hibát követett el, nem pedig szándékosan
döntött úgy, hogy árt neki. És megérdemli, hogy
meghallgassák. – Elfordította a fejét, Rosie-ra szegezve
tekintetét. Nem vettem levegőt, úgy vártam, hogy mondjon
valamit.

Rosie köhögött, fészkelődött, hogy megigazítsa a párnát a

háta mögött, majd erőtlenül bólintott.

– Mama, apu, hallanom kell, hogy mit akar mondani.

Rosie szülei aggódó pillantásokat váltottak.

Charlene kifújta a levegőt. – Odakint leszünk.

Az ajtó kattanva bezárult. A tekintetünk találkozott.

Tisztában voltam vele, hogy nincs jól. Itt volt az ideje, hogy
közöljem vele, végre felfogtam.

Miért lökött a nővére karjaiba. Miért hagyta, hogy

mindketten végigszenvedjük ezt a szart. A szerelemtől őrült,
irracionális dolgokat teszel. A szerelem és a halál egy
láthatatlan szállal vannak összekötve.

Húzd túl erősen, és eltűnsz. Nem tudok Rosie nélkül élni. Ez

volt talán az egyetlen dolog, ami ezen a ponton tiszta volt
számomra.

Lerogytam az ágyára, a combja mellé ülve, megragadtam a

kezét, és a szívemre helyeztem.

A sajnálom nem volt elég jó. Sokkal komolyabbal kell

előrukkolnom.

Ezúttal kibaszottul a végig kell csinálnom.

– A feje tetejére állítottad az életemet, és már sosem leszek
olyan, mint régen – mondtam, élő lényként érezve a
szavaimat. Nem csak úgy mondtam őket, éreztem azokat.

Elmosolyodott, vállat vonva. Egy pillanatig saját maga

régi/fiatal énjének tűnve. Leszámítva azt a sárgás árnyalatot
a bőrén.

– Nem az én hibám, hogy beleszerettél egy haldokló lányba.

– Nem az én hibám, hogy kibaszottul lehetetlenné tetted,

hogy ne tegyem.

– Hol voltál? – A hangja elhalt a torkában. Arra a napra

gondol, amikor rám várt a Hamptonsban, vagy hol voltam,
mialatt ő kórházban volt?

– Pontosan itt voltam, Baby LeBlanc. Egész idő alatt. Abban

a pillanatban, ahogy megtudtam, hogy hol vagy, szinte
repültem ide. Nem engedték, hogy lássalak, szóval a nekünk
kibérelt házban maradtam. És ittam. És sajnáltam magam.
És egészen fényesen tartottam a vesztes seggfej fáklyát,
kösz, hogy kérded.

Felhorkant. – Péntek?

Felsóhajtottam, a borostámat vakargatva.

– Dean? Hogy ment a találkozód az apáddal?

A szavak úgy ömlöttek belőlem, mintha átszakadt volna egy

gát.

Elmondtam az egyre hervadó barátnőmnek, hogy pontosan

mi történt, egyetlen részletet sem hallgatva el. Hullajtott pár
néma könnyet, jéghideg kezei közé fogva az arcomat, de
sosem éreztem melegebbet egész életemben.
Megcsókoltam az ajkát, és bocsánatot kértem, újra, és újra,
és újra.

– Sajnálom – az ajkam a homlokára csúszott. – Basszus,

Rosie, annyira, nagyon sajnálom! – majd arcára következett.
-- El sem tudom neked mondani, hogy mit tesz velem az,
hogy így látlak, tudván, hogy én voltam az, aki ezt okozta –
majd tovább, az orrhegyére. – Nem végződhet így. – Nem
lehet. Újra az ajkak.

Magához ölelt, és éreztem, ahogy forró könnyei legördülnek

a nyakamra.

– Én tulajdonképp remélem, hogy így fog végződni.

Boldoggá tettél engem. Nagyon boldoggá. De... te mindent
megérdemelsz. Feleség, gyerekek, a fehér kerítés.

– És ez mind az enyém lesz. Veled.

– Tudod, hogy az velem nem történhet meg.

– Akkor nem történhet meg senkivel. Nem lesz egy

következő Rosie.

És nem lesz másik olyan történet, mint a miénk. Ez az, Rose

LeBlanc.

És ez mi vagyunk. Ha nincs te, akkor nincs én.

– Tudod, mindig utáltam a Rómeó és Júliát. A színdarabot. A

filmet. Az egész elképzelést. Tragikus volt, így van.
Tragikusan hülye. Úgy értem, mennyik voltak? Tizenhárom?
Tizenhat? Az élet micsoda elpazarolása, mert a családod
nem engedi, hogy megházasodj. De Rómeónak és Júliának
igaza volt. Én voltam a hülye seggfej. Nézd, mi történt
velem.

Tizennyolc évesen találkoztam az igaz szerelmemmel, és a

következő

tizenegy évet azzal töltöttem, hogy lassan megölöm

magam, miközben utánad bánkódtam. Aztán visszajöttél, és
én még mindig azt gondoltam,

hogy ez csak valami varázslat. De most, hogy már tudom...

– elhúzódtam, hogy az arcára nézhessek. Elhervadt. Láttam.
A tüdeje nem működik megfelelően. Az orvosa azt mondta,
hogy a fertőzés átterjedt a többi szervére is. Ég a láztól.
Annak ellenére, hogy gyakran látogatta a kórházakat,
ezúttal most más volt.

És ez az egész elkerülhető lett volna, ha én nem vagyok egy

alkoholista gazember.

A tenyerébe nyomtam az arcom, a csuklóját csókolva. –

Most, hogy tudom, hogy te vagy az egyetlen, te rendbe
fogsz jönni a kedvemért, hogy a Föld ne robbanjon fel. Meg
tudod tenni ezt, Szíriusz? Megígérem, hogy nem hagyom el
ezt a szobát, míg ki nem kerülsz innen. Még zuhanyozni
sem. Még azért sem, hogy csokidarabos sütit hozzak neked.

Kerítek valakit, aki visszakocsikázik New Yorkig, és elhozza

neked.

– Szeretlek. – Rosie könnyei elfátyolozták a tekintetét.

Remegő ujjai az ajkamat találták meg, mikor az arcomat
akarták megérinteni, de mikor az ujjhegyei végigsimítottak
a számon, ráébredtem, hogy én is hullajtok pár könnyet.
Nem emlékeztem az utolsó alkalomra, mikor sírtam.
Határozottan nem vagyok az a zokogó típus. Tulajdonképp,
valószínűleg akkoriban volt, mikor Nina kidobta a seggem a
Wallmartban, mikor utoljára sírtam. De most azt tettem,
mert a nő, akit az életnél is jobban szerettem, vesztésre állt
egy olyan csatában, amibe személyesen én küldtem.

– Szeretlek, Baby LeBlanc – mondtam. – Olyan nagyon

kibaszottul! Te tanítottál, hogy kell szeretni. Milyen jól
csináltam?

Mosolygott, egy könnycsepp legördült az arcán. – Csillagos

ötös – suttogta. – Átmentél. Meg tudsz ígérni nekem
valamit?

– Bármit.

– Élj.

– Nélküled nem.

– És legyenek gyerekeid. Sokan. Ők mókásak.

– Rosie...

– Én nem aggódom. Megkaptam, amit akartam ettől az

élettől. Téged.

– Rosie.

– Szeretlek, Föld. Jó voltál hozzám.

– Rose!

A szemei lecsukódtak, az ajtó kinyílt, a monitorján a hang

elhallgatott, és a szívem széthullott.
Darabokra.

Darabról.

Darabra.

Epilógus
Dean

Fordította: Shyra

Három évvel később

– EMBER, MI A frászt művel a fiad?

– Az nem a fiam.

– Ó, nem a francot nem ő. – Trent a szájához emelte az

üveget és lassan kortyolt egyet. – Egy rohadt tarka kabátot
visel. Ez Knight28, oké?

Hunyorgok, mert kibaszottul szikrázik a nap ezen a

szeptemberi délutánon Todos Santosban, és persze, hogy a
fiam az. A négy évesem... pontosan mi is csinál? Nem
vagyok biztos benne, de ismerve Knightot nem igazán lehet
építő jellegű, és valószínűleg ezzel jó pár rossz pontot be fog
gyűjteni. A kölyök több falat látott, mint egy festő.

Ő az én kicsi felturbózott énem. Magabiztosság,

beképzeltség és ravaszság, mind besűrítve egyetlen
ártatlan mosolyba.

– Szerintem egy óriási faszt rajzolt Jaime lányának

homlokára – jegyezte meg Vicious, miközben a whiskey-jébe
bámult, mintha onnan kapna választ az élet rejtélyeire.
Kortyoltam a vizemből. Az elmúlt három évben csak vizet
ittam. Nem foglak azzal a szarsággal etetni, hogy egy
újjászületett Krisztus voltam, mint Donald Whittaker. Igen,
majd 28 Jelentése lovag

 
meghaltam egy italért. A józanul maradás áldozathozatal
volt, melyet képes voltam megtenni a családomért.

Vicious könyökével megbökte Jaime-t, állával Knight és

Daria felé biccentve. – Ha ez nem az, hogy már
fiatalkorában kijelöli a területeit, akkor nem tudom mi. A
lányod bajban van. Tartsd rajta a szemed a fiún.

– Csak kölykök, barom. Ezt hívják játéknak.

– Játszás – Vicious ízlelgette a szót a nyelvén. – Ugyanilyen

játékot játszottál Mellel, ha nem csal az emlékezetem. Csak
igazi fasszal, és nem a homlokára tetted.

Az utolsó kijelentéséért Viciousnak egy karon vágás volt a

jutalma. A karikagyűrűmet forgattam az ujjamon és
figyeltem a gyerekeinket körülöttünk, ahogy a nap sugarai
körülragyogják őket.

– Knight! – kiáltom neki, a fekete filcet a kis markába

szorítva felnéz rám.

Ó, bassza meg.

Nem sima filcnek néz ki, hanem inkább alkoholos filcnek.

– Gyere ide, kérlek – a sarok felé biccentek, ahol Jaime-vel,

Viciousszal, és Trenttel állok. Luna úgy kapaszkodik Trent
lábába, mintha horgony lenne. Szürkészöld szemei tágra
nyílnak és kíváncsian néznek. Fekete topot, fekete farmert
és fekete Converse csukát viselt.

Állandóan az apján lógott.

Knight túlzott karlengetéssel felénk sasszézott. A negyedik

szülinapját ünnepeltük ma, és az összes iskolai előkészítős
barátja itt volt.
Trent megforgatja a húst és hamburgereket, egy hot-dog
bódé áll a hatalmas medence mellett, ahol a bohóc és a
bűvész volt, illetve egy vattacukor gép. Csak a legjobb jár a
fiamnak.

Tudom, tudom, az enyém és elfogult vagyok, meg blablabla,

de esküszöm, ez a kölyök különleges. A feleségemmel
abban a pillanatban tudtuk ezt, ahogy megláttuk.

– Augusztus 18-án született – mondta az örökbefogadási

hivatalban a nő, amikor három évvel ezelőtt átcsúsztatta a
képet róla az asztalon nekünk. Közvetlenül a vegasi
villámesküvőnk után mentünk oda. A feleségemmel egy
kifürkészhetetlen pillantást váltottunk, mielőtt nevetésben
törtünk ki. Ez volt a dátuma annak, amikor először
feküdtünk le egymással. Augusztus tizennyolc. A sorsnak
érdekes humorérzéke van.

Knight úgy nézett ki, mint én, még akkor is, ha nem az
enyém volt. De a haja aranybarna volt és jádezöld szemei.
Kétszer olyan magas volt, mint a gyerekek az ő korában.
Nos, kivéve Vaughnt, Vicious és Emilia fiát.

Knight (a jobbik felem nevezte el így, mert szerinte

megmenteni a világot jött) megállt előttem, várva a
végzetes spanyol inkvizícióra.

– Mit

csináltál

Dariával?

–
kérdeztem

letérdelve,
hogy

szemmagasságban legyek. Daria két évvel volt idősebb,

mint Knight.

Neki kellene fölötte főnökösködnie, nem fordítva. De

szerintem a vérünkben van, hogy bajkeverőket neveljünk,
alfa férfiakat és olyan lányokat, akik addig küzdenek velük,
ameddig be nem adják a derekukat.

– Kitetováltam – mondta a gyerekem határozottan.

Egyenesen a szemembe nézett, és a mit-fogsz-tenni
nézéssel bámult.

– A homlokára rajzoltál – helyesbítettem. – Miért tetted ezt?

– Ő kérte, hogy tetováljam. – Jézus Krisztus. Többé nem

nézheti a Tetováló Mesterek et, amikor az anyja túl elfoglalt,
hogy figyeljen rá.

– Mit tetováltál... rajzoltál pontosan a homlokára?

Ne mondj fütyit. Ne mondj fütyit. Ne mondj fütyit.

– Egy űrhajót – válaszolta. Megfordul és Dariát hívja, aki

odakocog hozzánk. Knight tovább magyarázza, Daria
homlokán mutatja az ujjaival.

– Ez a külső tartály – mutat a fasz tetejére – említettem már,

hogy a

gyerek asztronauta akar lenni, és annyira szereti az űrt,

mint én? –, és ez pedig az űrszonda – mutat a golyókra.

– És mi lövell ki a külső tartályból? – kérdezi Jaime fagyos

hangon.
Visszafojtom a nevetésem, és várok Knight válaszára. A
szemei elkerekednek.

– Golyók, természetesen. Sok, sok golyó.

Hála Istennek, nem azt mondta, hogy sperma.

A fiam puha, pirospozsgás arcára teszem a kezem. – Figyelj

jól, Knight, rendben? Nem rajzolunk más emberek
testrészeire. Soha.

Különösen nem űrhajót. – Jaime haver, de nem tudom, hogy

érezném magam akkor, ha más apák kopognának be az
ajtómon arra panaszkodva, hogy a fiam faszokat rajzol a
lányaikra.

– Vettem – bólint. – Semmi űrhajó.

– És nem csinálunk más gyerekeknek tetoválást, punktum.

Nos, miért nem mész játszani Vaughnnal?

– Mert utálom – jelentette ki Knight tárgyilagosan.

A következő generáció határozottan az apjuk nyomdokaiba

fognak lépni. Összeborzoltam a haját. – Menj, nézd meg
anyádat, kölyök. – Puszit nyomtam a feje tetejére.

– Oké, apu.

– És add ide az alkoholos filcet.

Daria még mindig az apját nézte. Jaime az ölelésébe vonta.

– Kicsim, megígérsz apunak valamit?

– Igen.

– Soha többé ne nézz, beszélj, vagy játssz Knighttal.

Daria a szemét forgatta, majd elindult a vattacukor géphez,
amiért anyám, Helen volt a felelős. Jaime-vel és Vicioussal
nevetésben törtünk ki.

Trent egyik kezében sört tartva a hamburgereket forgatta és

csak rázta a fejét.

– Kik ezek az emberek? A felét nem is ismerem – a palackos

vízzel a tömeg felé intettem. Most, hogy mindannyian Todos
Santosban éltünk – az élet egymástól távol egy kicsit
hasonlított a halálhoz, és erre azután jöttünk rá, ami történt
Rosie-val –, és mivel azonos környéken lakunk, így minden
nap együtt lógunk.

– A legtöbb kollégánkat meghívtad – vont vállat Jaime.

– Meghívtam? – megvakartam a fejem.

– A feleséged – szólt közbe Vicious. – Em mondta neki.

Kapcsolatok meg ilyen szarság. Ó, és nézz oda. Az új
partnerünk is eljött köszönni. – Egy férfi felé bökött, akinek
az arcát csak a Wall Street Journal címlapjáról ismertem.
Jordan Van Der Zee. Valahol az ötvenes évei vége és a
hetvenes évei eleje közt járhatott. Úgy nézett ki, mint a
gonosz változata Putyinnak. Két évvel ezelőtt megvásárolta
a részvényeink ötven százalékát, a maradékot meg
elosztottuk magunk között.

Több millió dolláros üzlet volt, amely több pénzt hozott

nekünk, mint amennyit tíz emberöltő alatt el tudnánk
költeni, és kevesebb energiabefektetést a Fiscal Heights
Holdingsba. Most van időnk, amit a családunkkal töltünk.
Együtt. Van Der Zee szétszórta a saját management
csapatát Chicago, New York és London körül, de egyikünk
sem bánkódott miatta, mert elvittük magunkkal a lelkünket,
amikor aláírtuk a szerződést. Sue-nak most új főnöke van, és
Mr. Akárkinek hívhatja.

– Rasszista rohadék – morogja Trent a sörébe, mire

mindannyian odakapjuk a fejünket. Nem szitkozódik, ha ott
van Luna, de néha mindannyian elfelejtjük. Trent lenéz,
megpuszilja a lánya arcát és suttogva megszólal.

– Sajnálom. Apu csúnya szót mondott. Nem csinálok ilyet

többé.

Luna nem bólint. Nem válaszol. Csak réveteg tekintettel

bámul az apjára.

– Mit mondtál? – kérdezi Vicious, miközben a beszélgetés

folyását visszatereli békésebb mederbe. Trent szemei akár
lángokat is szórhatnának, ahogy eszébe jut, hogy miért hívja
Van Der Zee-t rasszistának.

– Ez a faszi egy rasszista, volt már vele egy incidensem. Az,

hogy nem kedvelem, eléggé enyhe kifejezés lenne ebben a
kiba... – tekintete Lunára esik, és megköszörüli a torkát –
kifulladt évszázadban.

– Nos, egyikünk sem hívná meg egy sörre vagy sütire, azért
azt tisztázzuk. De lehet, hogy csak azért volt kakifej veled,
mert alapjáraton egy kakifej. Ez olyan rá jellemző dolog –
mondom, kikerülve a seggfej szót, majd hozzáteszem. – Az
nem az ő gyereke amott?

Kibaszottul remélem, hogy úgy van, mert különben, átlépte

a Cukros Bácsi szektort és besétált a Cukros Nagypapa
zónába. Nehéz nem észrevenni a mellette lévő lányt, mert
el nem engedi maga mellől. Szó szerint. A karcsú karját
szorongatja, és köpi a szavakat, amikor hozzá beszél. Túl
fiatal ahhoz, hogy véleményt tudjak formálni a külsejéről.

Tizennyolc vagy tizenkilenc éves lehet talán. A bőre

kísértetiesen fehér, hosszú hajának olyan a színe, mint a
napnak, két orrkarikája van, és bár nem akarja, hogy az apja
megtudja, de amikor próbálja elrántani a karját, felcsusszan
a pólója és kivillan a hasán lévő tetoválás. Ami amúgy nem
is kicsike tetkó.

– Edie Van Der Zee – erősít meg Vicious. – Szegény kölyök.

Jaime nevetett. – Nem szegény. És mivel Edie szép,

lefogadom, hogy csak próbálja bebiztosítani, hogy a cégnél
ne másszon rá az a sok seggfej, akivel dolgozunk.

Mindannyian homlokunkat ráncolva néztünk rá.

– Kicsi Edie tizenkettőnek néz ki – jegyezte meg Trent

elborzadva.

Már három éve, hogy Val lelépett, és ő azóta sem követelte

vissza az egyéjszakás kalandok királyának járó trónt.
Egyáltalán nem érdeklődött a másik nem iránt. Mintha
kékvérűvé vált volna, vagy ilyesmi.

– Nem tizenkettőnek – mondja Jaime egykedvűen. – Húsznak

néz ki.

Huszonkettő, talán? Teljesen legális már, de mégis tabu.

Halálos kombináció. A veszély a kedvenc ízem.

– Tizennyolc éves – adja meg a kegyelemdöfést Vicious

Jaime-nek rosszallóan. – Az apja most vette meg a régi
kocsimat a szülinapjára.
Jordan úgy hiszi, megmutatja Edie-nek, hogy a pénz nem a
fákon terem, és nem minden szól a jazzről. Vicces fickó. És
mi a fasz baj van veled? – Most ő vágja karon Jaime-t. – Te az
öregekre buksz, nem a fiatalokra.

Nincs középút.

– Baszd meg, a feleségem nem öreg.

– A feleséged nem öreg, és itt van – emlékezteti Trent, és

mindannyian a nagyon terhes Melre nézünk. – Szóval nem
érdemes egy tinédzserre folyatnod a nyálad. És fejezd be a
káromkodást a gyerekem előtt.

– Fenébe, sajnálom, Luna – mondja Vicious. Jaime nevet, én

a fejem rázom. A gyerekeink tíz éves korukra úgy fognak
beszélni, mint a kocsisok.

– Egy nappal se néz ki többnek tizenhatnál – mondja Trent a

véleményét Van Der Zee lányáról. Mégis folyamatosan a
lányt nézi. Nem tudom, mit gondoljak erről az egészről.
Egyrészről jó jel, hogy szemügyre vesz valakit. Másrészről
kibaszottul rossz embert szemelt ki.

Azt hiszem, ilyen életünk története.

– Tizenhat, mi? Ezért bámulod? – mondtam gúnyos

vigyorral. Trent szemöldökét összehúzva elfordul, és egy
húspogácsát tesz a zsemlébe, nyom rá ketchupot és a
lányának nyújtja.

– Épp róla beszélgettünk, így megmondtam az ostobácska

véleményem.
– Csak elmondtad az ostobácska véleményed vagy
elképzelted, hogy milyen lenne, ha megdorgálnád? –
kezdtem bele, de Jaime belevág a beszélgetésünkbe.

– Ez egyre ijesztőbb lesz. Csinálj nekem is egyet – mutat a

húspogácsára.

Apám sétál felénk, kezében egy piros műanyagpohárral,

melyben tiszta puncs van. Mindenki megütögeti a hátát.
Nem mozdulok, de amikor megölelne, szétnyitom a karom
és hagyom neki. A karjaim, a szívem, az életem.

A francba, ez sziruposan hangzik, de igaz.

Három évvel ezelőtt másfél hónapot töltöttem a kórházban,

hogy ápoljam a haldokló barátnőmet.

Három évvel ezelőtt visszajött hozzám.

Három évvel ezelőtt egy éjszaka, amikor biztos voltam

benne, hogy meg fog halni, felébredtem az éjszaka közepén
a csipogó gépek hangjára. Egész éjjel öleltem, egyik kezem
a szívére tettem – nem bíztam egy rohadt gépben sem,
kivéve a dobogó szervben a mellkasomban –, és rájöttem,
hogy ismét meleg. Ráhelem visszajött hozzám. Tizennégy
évvel ezelőtt magával ragadott, és most ez a Jákob
megkapta azt a nővért, akire vágyott.

Szeretem a barátaim, de ők nem értik. Nem értenek engem.

Mindent fel kellett gyorsítanom, hogy valóban élvezhessem
az életem. Ezért szöktünk meg Rosie-val négy nappal az
után, hogy elhagyta a kórházat.

Ezért nem lehettem haragtartó apámmal és anyámmal

szemben. Ezért engedem el végül a rossz dolgokat az
életemből, és engedem be csak a jót, még ha ezzel az öntelt
szörnyeteg álcám össze is törik.
 

– Knight két követ használva próbál tüzet gyújtani a

szökőkútnál – figyelmeztet apám, fejével a kert vége felé
biccentve. Majd hozzáteszi: – Vaughn segít neki.

Vicious vigyorog. – Még hogy a gyerekeink nem jönnek ki

egymással.

– Összekoccantja a vállát az enyémmel. – Természetesen

kijönnek, amikor jelentős pusztításban vehetnek részt.

– Hány éves is Edie? – kérdezi hirtelen Trent.

– Tizennyolc – mondja Vicious. – És te harminchárom vagy,

arra az esetre, ha erre is emlékeztetni kellene.

– Tisztában vagyok vele, seggfej.

– Akkor ne stíröld tovább a testét, faszfej.

– Ügyeljetek a szátokra, fiúk – mondja apám, ami sosem lesz

elcsépelt, még akkor se, ha harminchárom évesek vagyunk.

Trent félrenéz, évek óta először hamisíthatatlan vigyor

játszik az ajkán, majd megsimogatja Luna fejét, aki a
hamburgerét eszi. Azon tűnődöm, hogy vajon mennyit értett
meg a beszélgetésből, amit folytattunk. Az orvos azt állítja,
hogy nincs vele semmi baj, szellemileg a többi gyerek
színvonalán van.

De nem beszél, senkihez, soha. Totálisan néma.

– Megyek meggyőződni róla, hogy nem égetik le a házam –

intek a szökőkút felé, ami rögtön a hattyús pad mellett van.
Minden este ott ülünk és bámuljuk a csillagokat. Ez az a
hely, ahol elmondtam Rosie-nak, hogy szeretem őt, hogy ő
az egyetlen, és mindig is ő lesz az egyetlen, nem számít,
hogy mikor hagy el. Ez az igazság. Ha Rosie tüdeje holnap
összeomlik, és vele együtt az egész életem, nem fogok
tudni újra felállni. Ott leszek a fiamnak – a hamarosan
fiaimnak –, és a legjobb nevelést adom nekik, amit csak
tudok, de számomra az utazás akkor véget ér.

– Knight! Vaughn! – feléjük tartok, és mindketten felkapják a

fejüket, rohadtul bűnösnek látszanak. Az ujjammal
figyelmeztetem őket, mielőtt valami hülyeséget csinálnak. –
Fejezzétek be, hogy megpróbáljátok felgyújtani a helyet.
Mennyi bajba fogtok keveredni, ha már ezt csináljátok négy
évesen?

– Úgy gondolom, pont annyit, mint amennyit te okoztál

nekünk – kuncog apám mögöttem.

Mindannyian visszatérünk a házba – három generáció, és

Vaughn.

Leteszem a fiúkat oda, ahol látom őket. A médiaszobát

átrendeztük Knightnak és a kistestvérének.

– Megnézted már anyádat? – kérdezem Knightot.

– Igen. Azt mondta, hogy jól van. Azt is mondta, hogy jobban
szeret engem, mint téged.

– Nem mondta – mondom hunyorogva.

– De igen – von vállat Knight, majd letörli a homlokáról az

izzadságot.
– A ló... pikulát – megköszörülöm a torkom. Knight felugrik
és Vaughn tenyerébe csap.

– Mondtam neked, hogy elérem, hogy csúnya szót mondjon!

Jóóóó vagyok.

Ő jó, én meg áldott.

És teljes.

És kibaszottul élő.

Hála Rosie-nak.

 
Rosie

Mitől érzed úgy, hogy élsz?

A családom miatt. Az otthonom miatt. A férjem miatt. A

méhem miatt.

Életben vagyok. És a terapeutámnak igaza volt. Örökké

fogok élni.

– Dean, fejezd be.

– Miért?

– Mert utálom, ha ezt csinálod.

– Mit csinálok?

– A "szuper sperma"-t énekled.

Sötéten felkuncogott. Összehúzott szemmel a hátamra

fordultam az ágyban, a hatalmas hasam előretüremkedett.
Veszélyeztetett terhes vagyok. Nem gyakran hagyhatom el
a házat. Minden másnap megnézett az orvosom. A testemet
nem úgy tervezték, hogy egy másik embert is hordozzon, és
amíg az étvágyam terv szerint működött, addig a tüdőm
kétségbeesetten küzdött kettőnkért. De megtörtént. Terhes
lettem.

Terhes lettem, mert...

– Szuperrrr spermaaaa – énekli Dean magas hangon,

miközben a fürdőből a hálónkba sétál, a szexi hajáról még
mindig vízcseppek csepegnek. Nem mostanában szexeltünk,
ami roppant módon sajnálatos, mert a terhesség igazán
begerjedté tesz. A hormonjaim nyolc hónappal ezelőtt
kezükbe vették az irányítást, és a pornó meg az erotikus
könyvek irányába terelt. Bernstein doki azt mondta, hogy
semmi huncutkodás, amíg a gyereket ki nem pottyantom. –
Elvégeztem a kurva munkááááát.

Ó, igen. A szuper sperma dal ritmusos volt és dupla

jelentésű.

Vigyázz, Justin Timberlake.

– Apa, újra csúnya szót mondtál – kiáltja Knight elragadottan

a szobájából. Este tíz óra van. Mit csinál fenn? – Ez a valaha
volt legjobb fogadás. Vaughn csomó cukorkával jön nekem.

Néha úgy érzem, hogy Dean nem is próbál meg nem

káromkodni Knight előtt. Nem neheztelek rá emiatt. Ő az,
aki, és ha ezzel valakinek problémája van... nos, bassza
meg.

Nem mondja – valószínűleg el sem ismerné –, de tudom,

hogy az egyik oka annak, hogy belement a részvények
eladásába Jordan Van Der Zeenek, az az volt, mert több időt
akart velünk tölteni. Nem tudja mi fog történni holnap.
Ahogy én sem. De azt tudom, hogy mindkét fiam nagyon jó
kezekben lesz. Annak az embernek a kezében, aki teherbe
ejtett, miután azt mondták, hogy 0,0001 százaléknyi
esélyem van megfoganni. Megragadta ezt a nagyon kicsi
esélyt és megtörtént. Mivel a fiam nem hordozza a CF gént,
egészséges és erős lesz, éppúgy, mint az apja.

– Tegyél egy dollárt a korsóba helyettem – kiabálta Dean

Knightnak, és rám vigyorogva, mielőtt szétnyitotta magán a
törölközőt, majd újra összehajtotta. – Majd holnap
megadom.
– Tizenkét százalék kamattal – kiabált vissza Knight. Dean
kuncogott.

– Biztos vagy benne, hogy biológiailag nem az enyém? –

nézett rám úgy. Tudod, úgy, amitől nedves leszek és
könyörögtem a sötét oldalának, hogy fenekeljen el.

Vállat vonok, elnyomva a rám gyakorolt hatását.

– Ő áll legközelebb a valós énedhez. – Azon kívül, amelyik

bennem növekszik.

Dean hozzám sétál, tenyerét a hatalmas hasamra simítja és

leül mellém.

– Hé, Szíriusz?

– Igen, Föld?

– Miért ragyogsz olyan kibaszott fényesen? Nehéz így aludni

melletted.

– Mmmm. – Megfogom a kezét és mosolyogva a tenyerébe

csókolok.

– Köszönöm a bókot, de ég tőle a gyomrom.

– Oké, amit valójában mondani akarok, hogy nagyjából két

hónapja elkezdtél horkolni, és bassza meg, fáradt vagyok.

– El fog múlni – mondom incselkedve. – A horkolásomat

hamarosan felváltja a baba, aki egész éjjel bőgni fog a
következő két évben.

Megcsókolta a halántékomat, a hasamat, majd szívó hangot

kiadva a két mellem közti részt. Szeretem őt. Annyira
szeretem őt, hogy nem tudom miért nem tettem meg már
évekkel ezelőtt, amit meg kellett volna.

Félretolni a nővéremet, amikor a karjaiba rohant és

kinyilvánítani, hogy az enyém.

Mert mindig az enyém volt.

Minden egyes része.

A jó és a rossz, a boldog és a szomorú.

Az enyém.

Csakúgy, mint én az övé.

Nina hetekkel később halt meg három évvel ezelőtt, hogy

elhagytam a kórházat. Egy alabamai farmon, ahol lakott,
kábítószer-túladagolásban.

A férje mellette volt. Ott voltam és összeszedtem Dean

összetört szívének darabjait. Az, hogy végül összetört,
bizonyította, hogy érdekelte. Hogy szerette, és nem akart
semmit, csak a fia lenni. Hogy a szíve soha nem lesz többé
ugyanolyan.

A Lev29 héberül szívet jelent. Lévi lesz a fiunk neve.

Áldom a sorsom. Minden egyes nap.

29 Angolul Lev. Lévi, Jákob fia a Bibliában, a léviták elődje.

Áldom, amikor jó éjt puszit adok Knightnak, amikor nézem

Deant az ablakból, ahogy próbálja bekapcsolni az öntözőt,
rugdossa a fűcsomókat, mielőtt eszébe nem jut, hogy az
öntözők automatikusan indulnak be, és amikor Millie-vel
összeülünk és nézzük, ahogy a gyerekek játszanak,
verekednek és kiabálnak.

– Tudod mire jöttem rá? – Dean lehajol és megcsókolja az

ajkamat, és beleszédülök a tudatba, hogy nem mehetünk
tovább. Nem csak a terhesség miatt. Knight arról volt híres,
hogy mindig berohant a szobánkba és elkezdett üzletelni,
ami az alvási időpontját illeti. Már nagyon jó benne. Mire hat
éves lesz, az apjának fel kell kösse a gatyáját, ami a vele
való üzletelést illeti.

– Mire? – mosolygok.

– Baby LeBlancnak babája lesz. És nekem. Kibaszottul

szeretlek.

Szeretem az arcodat – megcsókolja az orrom. – A melleid –

megcsókolja a mellbimbóim a topomon át, finoman
megharapva. – A kölyköt, akit adsz nekünk – megpuszilja a
hasamat és egyenesen a számba mondja: – És téged is,
haver.

– A kibaszottul észbontó szexet – tartogatom az összes

spermámat az újraegyesülésünkre, és figyelmeztetlek, hogy
seperc alatt újra felkoppintalak. – Megcsókol a lábaim
között. – A fejed búbjától a lábujjaidig mindenedet imádom
-– és megcsókolja a lábujjaim.

Mély levegőt veszek. Nincs szükségem az inhalátoromra. Itt

van nekem ő.

– És még valamire rájöttem. – Felemeli magát és alá húz. A

karjaira támaszkodik, melyek izmosak és megnehezítik,
hogy koncentráljak arra, amit mond. A szoba hirtelen kicsit
túl forróvá válik.

– Mire? – suttogom, miközben az ajkaink összeérnek.

 

– Jákob megkapta Ráheljét. És Ráhel babát ajándékozott

neki.

Boldogan éltek, míg meg nem haltak. Együtt öregedtek

meg. A Bibliában van, Baby LeBlanc. Ez ellen nem
vitatkozhatsz.

– Szeretlek – nevetek.

– Én is szeretlek – mondja vissza.

– Szeretlek titeket – Knights slisszan be a szobába, az ágyba

ugrik közénk, és átöleli a hasamat.

– Mi is szeretünk. – Dean a hasamra teszi a kezét, így

mindannyian érintjük Lévit.

És mit csinál Lévi? Amit a HotHoles. Káoszt.

– Istenem, ó – nyögöm.

– Igen, bébi, isten vagyok, de itt a fiunk. Ennek várnia kell.

– Nem, Dean. Elfolyt a magzatvizem.

– Ó – mondjuk egyszerre mindannyian. – Istenem.

És megvan a boldog befejezése a történetemnek.

Legalábbis ebben a pillanatban.

Most van az örökkön-örökké, legalábbis nekem.

Mert nem egy hervadozó Rose vagyok, hanem teljesen

kivirágoztam.

Köszönettel neki.
 

VÉGE